HOLLY BLACK

a semmi királynője

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Holly Black
A mű eredeti címe: The Queen of Nothing
(The Folk of the Air Book Three)

A művet eredetileg kiadta:

Little, Brown and Company

Text copyright © 2019 by Holly Black

Illustrations by Kathleen Jennings

Cover art copyright © 2019 by Sean Freeman.

Cover design by Karina Granda.

Cover copyright © 2019 by Hachette Book Group, Inc.

All rights reserved.

Fordította: Szabó Krisztina

A szöveget gondozta: Egyed Erika

ISSN 2060-4769
EPUB ISBN 978-963-245-899-1
MOBI ISBN 978-963-245-900-4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Tomku Kinga, Deák Dóri

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást –
nem sokszorosítható.
 Leigh Bardugónak,
aki sosem engedi, hogy megússzak
bármit is
 Első könyv

És a tündérkirály esküdött, hogy elveszi

A föld leányát, kinek gyermekét
Majd kereszt és víz szenteli,
S elkerüli a tündérek végzetét.
Ha el is jön egy nap a vég,
Az messze még! az messze még!

– Edmund Clarence Stedman,

Tündérdal
 Prológus

Baphen, a királyi asztrológus hunyorogva tanulmányozta

a csillagtérképet, és próbált nem összerezzenni, amikor
olybá tűnt, hogy Elfhon legifjabb hercegét mindjárt
fenséges fejére ejtik.
Egy hét telt el Cardan herceg születése óta, és végre
bemutatták őt a nagykirálynak, aki az előző öt örököst
azonnal, még bömbölve, újszülöttvörösen láthatta,
azonban Lady Asha csak azután engedélyezte a látogatást,
amikor már kellőképp kipihente a szülés fáradalmait.
A kisbaba vékony és ráncos volt, némán meredt
Eldredre fekete szemével. Ostorszerű farkának erőteljes
csapásai a pólya szétbontásával fenyegettek. Lady Asha
szemlátomást nem igazán tudta, hogyan dajkálja. Úgy
tartotta, mintha abban reménykedne, hogy valaki
hamarosan megszabadítja a tehertől.
– Mondd, mit látsz a jövőjében! – sürgette Baphent a
nagykirály.
 Csupán maréknyian gyűltek össze az új herceg
bemutatására, a halandó Val Moren, aki egyszerre volt
udvari költő és udvarmester, valamint az Eleventanács két
tagja: Randalin, a kulcsmester és Baphen. A nagykirály
szavai visszhangot vertek az üres teremben.
Baphen habozott, de nem sokat tehetett, válaszolnia
kellett. Eldred ötször részesült gyermekáldásban Cardan
herceg előtt, döbbenetes termékenység volt ez a híg vérű,
ritkán születő tündérek között. A csillagok megjósolták
mindegyik kis herceg és hercegnő sorsszerűen várható
tetteit, tűnjön ki versek és dalok, politika vagy valami
egyéb érdem, sőt, akár a bűn terén. Csakhogy Baphen
ezúttal teljesen mást látott a csillagokban.
– Cardan herceg lesz az utolsó gyermeke – kezdte a
királyi asztrológus. – A korona megsemmisülését és a trón
pusztulását fogja okozni.
Lady Asha levegő után kapott. Most először
védelmezően magához húzta a gyermekét. A kisbaba
mocorogni kezdett a karjában.
– Vajon ki vett rá, hogy ilyesmit olvass ki a
csillagokból? Talán Elowyn hercegnő keze van a
dologban. Esetleg Dain hercegé.
Talán tényleg jobb lett volna, ha a fejére ejti, gondolta
Baphen nem túl kedvesen.
Eldred nagykirály végigsimított az állán.
– Meg lehet-e ezt bármiképpen akadályozni?
Egyszerre volt áldás és átok Baphen képessége, hiszen a
csillagok rengeteg talánnyal és igen kevés válasszal
szolgáltak. Gyakran kívánta, bár tisztábban látna, de
ezúttal nem. Fejet hajtott, hogy ne kelljen a nagykirály
szemébe néznie.
– Egyedül a herceg kiontott véréből emelkedhet fel
nagyszerű uralkodó, de előbb meg kell történnie
mindannak, amit már elmondtam.
Eldred Lady Ashához és gyermekéhez, a rossz szerencse
forrásához fordult. A kisbaba síri csendbe burkolózott,
nem sírt, nem gügyögött, csak a farkával csapkodott.
– Vidd innen a gyermeket! – parancsolta a nagykirály. –
Neveld, ahogy jónak látod!
Lady Asha még csak össze sem rezzent.
– A rangjának megfelelően fogom nevelni. Mégiscsak
herceg és a fiad.
Ridegen csengett a hangja, és Baphenben felmerült az
aggasztó gondolat, miszerint néhány jövendölést pont az
elkerülésük érdekében foganatosított óvintézkedések
teljesítenek be.
Egy pillanatig mindenki némán állt. Aztán Eldred
biccentett Val Morennek, aki elhagyta az emelvényt, majd
egy keskeny fadobozzal tért vissza, a tetején
gyökérmintával.
– Ajándék – magyarázta a nagykirály –, amiért
hozzájárultál a királyi vérvonalhoz.
Val Moren kinyitotta a dobozt, felfedve a súlyos
smaragd nyakláncot. Eldred felemelte, és Lady Asha
nyakába akasztotta. Egyik kézfejével hozzáért az asszony
arcához.
– Igazán nagylelkű, jó uram – hálálkodott Lady Asha
némileg kiengesztelve.
 A kisbaba egy követ szorongatott apró öklében,
kifürkészhetetlen pillantással meredt az apjára.
– Menj, pihenj! – mondta Eldred némileg lágyabban.
Lady Asha ezúttal engedelmeskedett. Felszegett fejjel,
gyermekét erősebben szorítva távozott. Baphennek rossz
előérzete támadt, aminek az égvilágon semmi köze nem
volt a csillagokhoz.
Eldred nagykirály nem látogatta meg Lady Ashát többé,
nem is küldetett érte. Talán félre kellett volna tennie
csalódottságát, és nevelni a fiát. De Cardan hercegre
pillantani olyan volt, mint szembenézni a bizonytalan
jövővel, így hát inkább elkerülte.
Lady Asha a herceg anyjaként igen nagy
népszerűségnek örvendett az udvarban, ha magánál a
nagykirálynál nem is. Szeszélyes, könnyelmű asszonyként
folytatni kívánta udvari tündérként élt víg életét. Egy
újszülöttel persze nem vehetett részt bálokon, úgyhogy
kerített egy macskát, aminek holtan születtek a kicsinyei,
azt tette meg Cardan szoptatós dajkájának.
Ez egészen addig tartott, míg Cardan herceg meg nem
tanult mászni. Addigra a macska ismét vemhes lett,
Cardan pedig elkezdte húzni a farkát. A macska az
istállóba menekült, ő is magára hagyta a herceget.
Így nőtt fel Cardan a palotában, nem szerette senki,
nem figyelt rá senki. Ki merészelt volna egy herceg útjába
állni, amikor ételt lopott az óriási asztalokról, és alájuk
mászva falta be, vadul tépve minden egyes falatot? A
testvérei csak nevettek, úgy játszottak vele, akár egy
kölyökkutyával.
 Ritkán hordott ruhát, helyette virágfüzéreket viselt, és
kővel dobálta a közelíteni próbáló őröket. Az anyját
leszámítva senki nem parancsolhatott neki, ő pedig ritkán
próbálta fékezni fia szertelenségét. Épp ellenkezőleg.
– Herceg vagy – jelentette ki határozottan, amikor
Cardan megfutamodott egy vitától, vagy nem követelt ki
magának valamit. – Minden a tiéd. Csak el kell venned. –
Néha pedig azt mondta: – Akarom. Szerezd meg nekem!
A tündér gyermekek köztudottan nem olyanok, mint a
halandó gyerekek. Kevés szeretettel is beérik. Nem kell
őket betakargatni este, kellemesen elalszanak egy
bálterem hideg sarkában is, egy terítő alatt
összegömbölyödve. Nem kell etetni őket, örömmel
szürcsölnek harmatot, csennek kenyeret és tejszínt a
konyháról. Nem kell vigasztalni őket, hiszen ritkán sírnak.
De még ha a tündér gyermekeknek kevés szeretetre van
is szükségük, a tündér hercegeknek bizony elkél az
útmutatás.
Így hát, amikor a bátyja azt javasolta, lőjön le egy diót
egy halandó fejéről, Cardannak eszébe sem jutott
ellenkezni. Szokása volt a pillanat hatása alatt cselekedni,
az ellentmondást nem tűrte.
– Apánkat lenyűgözi, ha valaki mesterien céloz –
mondta Dain herceg apró, incselkedő mosollyal. – De talán
ez túl nehéz feladat. Jobb is, ha nem próbálkozol, nehogy
kudarcot vallj.
Cardant igencsak csábította a lehetőség, hiszen képtelen
volt jó értelemben magára vonni az apja figyelmét, pedig
kétségbeesetten vágyott rá. Nem merült fel benne a kérdés,
ki ez a halandó, és hogyan került az udvarba.
Határozottan fogalma sem volt róla, hogy a férfi Val
Moren szeretője, és hogy az udvarmester teljességgel
belebolondulna a gyászba, ha a férfi életét veszítené.
Dain pedig ennek nyomán előkelőbb pozíciót
szerezhetne magának a nagykirály jobbján.
– Túl nehéz? Inkább ne is próbálkozzak? Ezek gyáva
szavak – vágta rá Cardan, tele tettetett gyermeki
bátorsággal.
Valójában megrémítette a bátyja, de ettől csak még
gőgösebben viselkedett.
Dain herceg elmosolyodott.
– Akkor legalább cseréljünk nyilat! Ha mégis elvéted,
mondhatod, hogy az én nyilam tévesztett célt.
Cardan hercegnek gyanakodnia kellett volna a
kedvesség hallatán, de olyan kevés valódi jóindulatban
volt része, hogy nem tudta megkülönböztetni az igazit az
álságostól. Úgyhogy a helyére illesztette Dain nyilát,
hátrahúzta az íj húrját, és célba vette a diót. Rossz érzés
kerítette hatalmába. Talán elvéti. Talán megsebesíti a
férfit. Ám a gondolatok mentén dühödt öröm sejlett fel
benne, hiszen egy ilyen rémes tett után az apja
semmiképpen sem hagyhatja többé figyelmen kívül. Ha
kiválósággal nem hívhatja fel magára a nagykirály
figyelmét, talán valami nagyon-nagyon rossz dologgal
sikerülni fog.
Cardan keze megremegett.
A halandó könnyes szemmel, jeges rémülettel figyelte.
Természetesen megigézték. Senki sem állna ilyen
mozdulatlanul önszántából. Ezzel el is dőlt Cardan
számára a dolog.
Erőltetetten felnevetett, az íj húrja elernyedt, a nyíl
pedig kihullott a helyéről.
– Ilyen körülmények között egyszerűen nem lőhetek –
jelentette ki, bár ostobán érezte magát, amiért meghátrált.
– Északról fúj a szél, a hajamat borzolja. Folyton a
szemembe hull.
Csakhogy Dain herceg felemelte az íját, és kilőtte a
nyilat, amit Cardan elcserélt vele. A torkán találta el a
halandót, aki szinte hangtalanul rogyott a földre, továbbra
is nyitott szeme immár a semmibe meredt.
Olyan gyorsan történt, hogy Cardan fel sem kiáltott,
sehogyan nem reagált. A bátyjára meredt, lassan töltötte el
a rémisztő felismerés.
– Ó! – mosolyodott el elégedetten Dain herceg. – Milyen
kár! Úgy tűnik, a te nyilad tévesztett célt. Talán
panaszkodhatsz apánknak arról, hogy a szél a szemedbe
fújta a hajadat.
Ezek után hiába vitatkozott, senkit sem érdekelt Cardan
herceg álláspontja. Dain gondoskodott róla, hogy így
legyen. Az ifjú herceg vakmerőségéről, arroganciájáról,
nyiláról beszélt. A nagykirály még csak nem is fogadta
Cardant.
Hiába könyörgött Val Moren a kivégzéséért, Cardant
úgy büntették a halandó haláláért, ahogyan a hercegeket
szokás. A nagykirály Lady Ashát zárta a Feledés Tornyába
Cardan helyett, és Eldred megkönnyebbült, hogy végre van
oka így tenni, hiszen fárasztónak és problémásnak találta
az asszonyt. Cardan herceg nevelését Balekinre bízták, a
legidősebb, legkegyetlenebb testvérre, az egyetlenre, aki
hajlandó volt befogadni őt.
Így kelt hát rossz híre Cardan hercegnek. Már csak
annyi dolga volt, hogy súlyosbítsa.
 1. fejezet

Én, Jude Duarte, Elfhon száműzött nagykirálynéja

délelőttjeim nagy részét a tévé előtt töltöm,
főzőversenyeket nézek, rajzfilmeket, meg egy olyan műsor
ismétlését, ahol a résztvevőknek egy kihívást kell
teljesíteniük, dobozokat és üvegeket döfködnek, és
egészében kell átvágniuk egy halat. Délutánonként, ha
hagyja, az öcsémet, Oakot edzem. Éjszakánként a helyi
tündérek megbízásait intézem.
Meghúzom magam, ahogyan minden bizonnyal
korábban is tennem kellett volna. És ha Cardant átkozom,
hát magamat is átkoznom kell, amiért olyan ostoba
voltam, hogy önként és dalolva belesétáltam a csapdájába.
Gyerekként arról ábrándoztam, hogy visszatérek a
halandók világába. Tarynnel és Vivivel felelevenítettük,
milyen volt itt, felidéztük a frissen vágott fű és a benzin
illatát, nosztalgiával gondoltunk arra, hogyan
fogócskáztunk a környékbeli udvarokon és lebegtünk
nyaranta a klóros medencékben. Porból készített jeges
teáról álmodoztam, meg narancsléből készített fagyiról.
Egyszerű dolgokra vágytam: a forró aszfalt illatára, a
lámpák között lengő vezetékekre, a reklámok dallamára.
Most, hogy véglegesen a halandók világában rekedtem,
iszonyú fájdalommal marcangol Tündérfölde hiánya. A
mágiára vágyom, a mágia hiányzik. Talán még a rettegést
is hiányolom. Úgy érzem, mintha nyugtalan álomként
múlnának a napok, mintha nem lennék teljesen ébren.
Ujjaimmal a piknikasztal festett fáján dobolok. Az ősz
elején járunk, már hűvös van itt, Maine államban. A késő
délutáni nap foltokat rajzol a lakótelep előtti fűre,
miközben Oakot figyelem. Gyerekekkel játszik a
társasházakat az autóúttól elválasztó fás területen. Mind
környékbeliek, vannak fiatalabbak és idősebbek is az én
nyolcéves öcsémnél, mindegyikük ugyanarról a sárga
iskolabuszról szokott leszállni. Háborúsdit játszanak, de
teljes a zűrzavar, botokkal kergetik egymást. Úgy ütnek,
ahogyan a gyerekek szoktak, a fegyverre, nem pedig az
ellenfélre, nevetve visítanak, amikor valamelyik bot
eltörik. Önkéntelenül is megfogalmazódik bennem, hogy
nagyon rosszul tanulnak vívni.
Mégis tovább nézem őket. És észreveszem, amikor Oak
a mágiáját használja.
Azt hiszem, ösztönösen teszi. A többi gyerek felé oson,
de egy darabon nem igazán lehet elbújni. Mégis megy
tovább feléjük, és bár szem előtt van, a többiek nem
figyelnek fel rá. Egyre közelebb és közelebb ér, de a
gyerekek még mindig nem néznek felé. És amikor a botot
lendítve rájuk veti magát, őszinte meglepődéssel
sikkantanak.
Oak láthatatlan volt. A mágiáját használta. Mivel rám
védővarázslatot bocsátottak, engem nem téveszthet meg,
úgyhogy csak akkor jövök rá, mit tett, amikor a többiek is
meglátják. A gyerekek azt hiszik, ravasz volt, esetleg
szerencsés. Én azonban tudom, hogy felelőtlenül
cselekedett.
Megvárom, amíg a gyerekek hazaindulnak. Egyesével
válnak le a csapattól, végül csak az öcsém marad. Nincs
szükségem mágiára, még a lábam alatt ropogó levelekkel
is mögé tudok lopózni. Egyetlen gyors mozdulattal
elkapom a nyakát, és elég erősen megszorítom ahhoz,
hogy jól ráijesszek. Hátrarántja a fejét, kis híján állba vág
a szarvaival. Nem is rossz. Próbál kibújni a szorításomból,
de csak fél szívvel. Tudja, hogy én vagyok, nem rémül
meg.
Erősebben fogom. Ha elég hosszan szorítom a
karommal a nyakát, elájul.
Meg akar szólalni, de nyilván érzi már, milyen, amikor
valaki nem jut elég levegőhöz. Elfelejti, amit tanult,
teljesen megvadul, rúgkapál, a karomat karmolja, a
lábamat rugdossa. Borzalmasan érzem magam tőle. Csak
rá akartam ijeszteni egy kicsit, eléggé ahhoz, hogy
küzdeni kezdjen, nem akartam halálra rémíteni.
Elengedem, ő pedig zihálva, könnyektől nedves
szemmel odébb botorkál.
– Ezt meg miért csináltad? – kérdezi.
Vádlón mered rám.
 – Hogy emlékeztesselek, a harc nem játék – válaszolom,
de úgy érzem, mintha Madoc hangján felelnék, nem a
sajátomon.
Nem akarom, hogy Oak úgy nőjön fel, mint én,
dühösen, félelemben. Viszont azt szeretném, hogy túlélje, és
Madoc erre igenis megtanított engem. Mégis hogyan
adjam át neki a szükséges tudást, ha csak a saját rémes
gyerekkoromból tudok kiindulni? Aminek talán nem is a
megfelelő részeit értékelem.
– Mihez kezdesz egy olyan ellenféllel, aki tényleg ártani
akar neked?
– Nem érdekel – vágja rá Oak. – Nem érdekel ez az
egész. Nem akarok király lenni. Soha nem akarok király
lenni.
Egy pillanatig némán meredek rá.
Szeretném azt hinni, hogy hazudik, de persze képtelen
rá.
– Nem mindig van beleszólásunk abba, hogyan alakul a
sorsunk – felelem.
– Uralkodj te, ha annyira érdekel! – mondja. – Én ugyan
nem fogok. Soha.
Kénytelen vagyok a fogamat csikorgatni, nehogy
kiabálni kezdjek.
– Nem uralkodhatok, mint azt te is tudod,
száműzetésben élek – emlékeztetem.
Dobbant egyet patás lábával.
– Én is. Egyedül azért vagyok az emberek világában,
mert apa azt a hülye koronát akarja, meg te is akarod, és
mindenki más is. Hát, én nem akarom. El van átkozva.
 – Minden hatalom átok – válaszolom. – A
legrémesebbek bármit megtennének, hogy megragadják,
akik pedig a legalkalmasabbak a gyakorlására, nem
akarják, hogy az ő vállukat nyomja a teher. De nem
menekülhetnek örökké a felelősség elől.
– Nem csinálhatsz belőlem nagykirályt – veti oda, majd
megpördül, és rohanni kezd a lakás irányába.
Leülök a hideg földre, pontosan tudom, mennyire
elszúrtam a beszélgetést.
Hogy Madoc sokkal ügyesebben tanította Tarynt és
engem, mint ahogyan én tanítom Oakot. Hogy arrogáns és
ostoba voltam, amiért úgy hittem, a markomban
tarthatom Cardant.
Hogy a hercegek és királynők játszmájában engem
bizony félresöpörtek már.

Odabent a lakásban Oak ajtaját csukva találom,

határozottan nem akarja, hogy bemenjek hozzá. Vivienne,
a tündér nővérem a konyhapultnál áll, vigyorogva nézi a
telefonját.
Amikor észrevesz, elkapja a kezemet, és addig pörget,
míg bele nem szédülök.
– Heather megint szeret! – kiáltja vad nevetéssel.
Heather Vivi ember exbarátnője.
Elfogadta, hogy Vivi köntörfalaz a múltjával
kapcsolatban. Még azt is elfogadta, amikor Oak
ideköltözött hozzájuk, ebbe a lakásba. De amikor kiderült,
hogy Vivi nem ember, ráadásul használta rajta a mágiáját,
szakított a nővéremmel, és elköltözött. Nem szívesen
mondom ezt, mert szeretném, ha Vivi boldog lenne – és
Heather őszintén boldoggá tette őt –, de nagyon is
megérdemelte, hogy kirakják a szűrét.
Elhúzódom, és értetlenül pislogok rá.
– Mi?
Vivi a telefonját lengeti az orrom előtt.
– Üzenetet írt. Vissza akar jönni. Megint olyan lesz
minden, mint régen.
A levelek nem nőnek vissza az indára, a dióbél nem
tapad vissza a héjába, és a korábban megigézett barátnők
nem kelnek fel úgy reggel, hogy az őket ért sérelmekre
ügyet sem vetve újra összejönnek rémisztő exükkel.
– Hadd nézzem csak! – nyúlok Vivi telefonjáért.
Hagyja, hogy kivegyem a kezéből.
Végiggörgetem az üzeneteket, a többségüket Vivi küldte,
tele bocsánatkéréssel, átgondolatlan ígéretekkel és egyre
kétségbeesettebb könyörgésekkel. Heather leginkább
hallgatott, meg olyasmiket írt, hogy: „Időre van
szükségem, hogy átgondoljam ezt az egészet.”
Végül ezt írta:

El akarom felejteni Tündérföldét. El akarom felejteni, hogy te

meg Oak nem emberek vagytok. Nem akarom többé így
érezni magamat. Ha megkérnélek, hogy töröld ki ezeket az
emlékezetemből, megtennéd?

Egy hosszú pillanatig a szavakat bámulom, nagy

levegőt veszek.
Már látom, miért értelmezte Vivi az üzenetet úgy,
ahogy, de szerintem félreértette. Ha én írtam volna,
véletlenül sem szeretném, ha Vivi beleegyezne. Azt
akarnám, hogy segítsen megérteni, hiába nem ember sem
ő, sem Oak, attól még szeretnek. Azt akarnám, hogy Vivi
bizonygassa, az nem segít, ha úgy teszünk, mintha
Tündérfölde nem létezne. Azt akarnám, hogy elismerje,
hibát követett el, de bármi történjék is, soha többé nem
teszi.
Ha én küldtem volna ezt az üzenetet, az teszt lenne.
Visszaadom Vivinek a telefont.
– Mit fogsz válaszolni?
– Hogy bármit megteszek, amit csak kér – feleli a
nővérem, ami igencsak túlzó ígéret egy halandó szájából
is, viszont egyenesen vérfagyasztó, ha olyasvalaki fogadja
meg, akit kötni is fog az esküje.
– Talán ő sem tudja, mit akar.
Bármit mondok, valakit elárulok. Vivi a nővérem,
Heather viszont ember. Mindkettejüknek tartozom
egyfajta hűséggel. És Vivi most egyedül azt akarja hallani,
hogy minden rendben lesz. Hatalmas, nyugodt mosollyal
az arcán felkap egy almát a gyümölcsöstálból, és feldobja
a levegőbe.
– Mi baja Oaknak? Beviharzott, aztán bevágta maga
mögött az ajtót. Ilyen drámázós tini lesz?
– Nem akar nagykirály lenni – válaszolom.
– Ó! Hát ez a baja. – Vivi Oak szobája felé pillant. – Azt
hittem, valami komoly.
 2. fejezet

Ma este megkönnyebbülés munkába indulni.

A halandó világban élő tündéreknek más igényeik
vannak, mint az elfhoniaknak. Magányos lények
Tündérfölde határmezsgyéjén, nem törődnek a
mulatozásokkal és az udvari intrikákkal.
És a jelek szerint rengeteg megbízással tudnak szolgálni
egy hozzám hasonló ember számára, aki ismeri a
szokásaikat, és nem zavarja, hogy időről időre meg kell
küzdenie valakivel. Bryernnel egy héttel azután
ismerkedtem meg, hogy eljöttem Elfhonból. Egyszer csak
felbukkant a társasház előtt egy fekete szőrrel fedett,
kecskefejű, kecskepatájú tündér keménykalappal a
kezében, és azt mondta, Csótány barátja.
– Ha jól értem, különleges helyzetben vagy – mondta,
különös, arany kecskeszemével vizslatva, fekete pupillája
fektetett téglalapot mintázott. – Halottnak nyilvánítottak,
igaz? Nincs társadalombiztosítási azonosítószámod. Nem
jártál iskolába a halandók világában.
– És munkát keresek – folytattam a sort, mert kezdtem
érteni, hová akar kilyukadni. – Feketén.
– Nálam feketébbet nem is találhatsz! – bizonygatta
karmos kezét a szívére téve. – Hadd mutatkozzak be!
Bryern vagyok, phooka, ha esetleg nem jöttél volna még
rá.
Nem kért hűségesküt vagy bármi egyéb ígéretet. Annyi
munkát vállalhattam, amennyi jólesett, a fizetség pedig az
elvégzéséhez szükséges merészséghez igazodott.
Ma este a vízparton találkozunk. A használtan vett
biciklin gurulok oda. A fekete gumi gyorsan leereszt, de
legalább olcsó volt. Arra tökéletesen megteszi, hogy
közlekedjek vele. Bryern szokás szerint elegánsan öltözött:
a kalapját szalag öleli, benne élénk színű kacsatollak,
mellé tweedzakót öltött. Ahogy közelebb érek, órát húz elő
a zsebéből, és a homlokát eltúlzottan ráncolva lepillant rá.
– Ó, elkéstem? – kérdezem. – Sajnálom. Hozzászoktam,
hogy a hold állása alapján állapítom meg az időt.
Bosszús pillantást vet felém.
– Nem kell olyan fellengzősen viselkedni csak azért,
mert a királyi udvarban éltél. Most már nem vagy
különleges.
Elfhon nagykirálynéja vagyok.
A gondolat kéretlenül férkőzik az elmémbe, és az
arcomba harapok, nehogy kiejtsem ezeket a nevetséges
szavakat. Hiszen igaza van, már nem vagyok különleges.
– Mi a munka? – kérdem inkább a tőlem telhető
legnyájasabban.
 – Egy tündér helyi lakosokat eszik Old Portban.
Szükségem van valakire, aki hajlandó ígéretet kicsikarni
belőle, hogy felhagy vele.
Nehezen tudom elképzelni, hogy érdekli, mi történik az
emberekkel, vagy hogy hajlandó fizetni nekem a
probléma megoldásáért.
– Helyi halandókat?
A fejét rázza.
– Nem. Nem. Minket, tündéreket.
Aztán mintha eszébe jutna, kivel beszél, egy kicsit
zavarba jön. Igyekszem nem bókként értelmezni az
elszólását.
Valaki tündéreket gyilkol és eszik? Nem úgy tűnik,
mintha könnyű munka lenne.
– Ki akar felbérelni?
Idegesen felnevet.
– Senki sem akarja a nevét adni az ilyesmihez. De
hajlandóak megfizetni.
Bryern részben azért szeret annyira velem dolgozni,
mert könnyedén a tündérek közelébe férkőzöm. Nem
számítanak rá, hogy egy halandó kizsebeli őket, vagy kést
döf az oldalukba. Nem számítanak rá, hogy egy halandóra
nem hat az igézetük, hogy ismeri a szokásaikat, hogy átlát
a rémes alkuikon.
Részben pedig azért, mert eléggé kell a pénz ahhoz,
hogy hajlandó legyek ilyen munkákat is elvállalni,
olyasmiket, amikről azonnal lerí, mekkora szívás lesz.
– Cím? – kérdezem, mire átnyújt egy összehajtott papírt.
Kihajtom, és lepillantok rá.
 – Ajánlom, hogy jól fizessen!
– Ötszáz amerikai dollár jár érte.
Úgy mondja, mintha ez valami nagy összeg lenne.
Csak a lakbér ezerkétszáz, erre jön rá a bevásárlás meg
a rezsi. Most, hogy Heather már nem él velünk, az én
részem nagyjából nyolcszáz. És szeretnék új gumit venni a
biciklimre. Ötszáz még véletlenül sem elég egy ilyen
munkáért.
– Ezerötszáz – jelentem ki felvont szemöldökkel. –
Készpénzben, vassal ellenőrizhetően. A felét most kérem,
és ha nem élem túl, a másik felét kifizeted Vivienne-nek,
ajándékként a gyászoló családomnak.
Bryern összepréseli az ajkát, de tudom, hogy van ennyi
pénze.
Csak nem akar annyit fizetni, hogy elkezdhessek
válogatni, mit vállalok el, és mit nem.
– Ezer – alkudozik, és benyúl a tweedzakó belső zsebébe,
előhúz egy ezüstcsipesszel összefogott bankóköteget. – És a
fele itt is van. Viheted.
– Jól van – adom be a derekamat.
Egész jó kis fizetség ahhoz képest, hogy ha szerencsém
van, egyetlen éjszaka alatt elvégezhetem a munkát.
Az orrát húzva adja át a pénzt.
– Szólj, ha sikerrel jártál!
A kulcstartómon vasat hordok. Jól láthatóan
végighúzom a bankók szélén, hogy meggyőződjek róla,
valódiak. Nem árt emlékeztetni Bryernt, hogy óvatos
vagyok.
– Még ötven dolcsi a költségekre – szólalok meg hirtelen
ötlettől vezérelve.
A homlokát ráncolja. Egy pillanattal később a zakója
másik részébe nyúl, és átadja a plusz pénzt.
– Csak intézd el! – kéri.
Nem próbálja csűrni-csavarni a dolgokat, ami rossz
előjel. Talán több kérdést kellett volna feltennem, mielőtt
elvállalom a munkát. Az biztos, hogy keményebben kellett
volna alkudnom.
De már késő.
Visszaszállok a biciklimre, és miután búcsúzóul
odaintek Bryernnek, megindulok a belváros felé. Régen
lovag akartam lenni paripán, diadalt aratni az ügyesség és
a tisztesség tornáin. Nagy kár, hogy a jelek szerint teljesen
más dolgokban vagyok tehetséges.
Tulajdonképpen elég ügyesen gyilkolom a tündéreket,
de amihez valóban értek, az a feldühítésük. Ez a
képességem remélhetőleg hasznomra válik most is, és
segít rávenni a kannibál tündért arra, amit akarok.
Úgy döntök, körbekérdezek, mielőtt szembenézek vele.
Először egy Szarka nevű házimanót keresek fel, aki a
Deering Oaks Park egyik fájában él. Azt mondja, úgy
hallotta, vörössapkásról van szó, ami nem túl jó hír, de
tekintve, hogy a fajtájával nőttem fel, legalább jól
ismerem a természetüket. A vörössapkások erőszakra,
vérre és gyilkosságra szomjaznak, ami azt illeti, egy kicsit
idegessé is válnak, ha sokáig nem nyílik lehetőségük
egyikre sem. Ha hagyományőrzőek, van egy sapkájuk,
amit átitatnak a legyőzött ellenfeleik vérével, elméletben
ezzel megkaparintják a lemészároltak életerejének egy
részét.
A nevét kérdezem, de Szarka nem tudja. Ladharhoz
küld, egy klurikónhoz, aki a kocsmák végében tanyázik, és
amikor senki sem figyel, leszívja a habot a sörről, meg
szerencsejátékon átveri a halandókat.
– Nem tudod? – fogja halkabbra Ladhar. – Grima Mog.
Kis híján hazugsággal vádolom, hiába tudom, hogy
képtelen rá. Aztán egy röpke, magával ragadó pillanatra
elképzelem, hogy megkeresem Bryernt, és lenyomok a
torkán minden egyes tőle kapott dollárt.
– Mégis mi a francot keres ő itt?
Grima Mog az északi Fogasudvar félelmetes tábornoka.
Ugyanazt az udvart szolgálja, ahonnan Csótány és Bomba
megszökött. Amikor kicsi voltam, Madoc az ő háborús
stratégiáit összefoglaló memoárból olvasott fel esti mese
gyanánt. Már a gondolatra is kiver a víz, hogy szembe kell
néznem vele.
Nem küzdhetek meg vele. És valószínűleg átverni sem
tudom.
– Úgy hallottam, kidobták – magyarázza Ladhar. –
Talán megevett valakit, akit Lady Nore kedvelt.
Nem kell elvégeznem a munkát, emlékeztetem magam.
Már nem vagyok Dain Árnyudvarának tagja. Már nem
próbálok Cardan nagykirály trónja mögül uralkodni. Nem
kell nagy kockázatokat vállalnom.
Viszont kíváncsi vagyok.
Ha ehhez hozzájön egy nagy adag sértett büszkeség, az
ember lánya hajnaltájt máris Grima Mog raktárának
bejárati lépcsőjén találja magát. Több eszem van annál,
mintsem üres kézzel állítsak be. Hungarocell
hűtődobozban nyers húst hoztam egy hentestől, és van
nálam pár gyorsan összedobott mézes szendvics meg egy
üveg tisztességes savanyú sör.
Odabent addig sétálok egy folyosón, amíg el nem érek
az ajtóhoz, ami mögött lakást sejtek. Háromszor kopogok,
és reménykedem, hogy ha más nem is, legalább az étel
illata elfedi a félelmem szagát.
Kinyílik az ajtó, és egy háziköntöst viselő nő dugja ki a
fejét. A háta hajlott, egy fekete fából faragott, fényesre
csiszolt botra támaszkodik.
– Mit szeretnél, kedveském?
Átlátok az igézeten, felfigyelek zöld árnyalatú bőrére és
túlságosan nagy fogaira. Épp olyan, mint a nevelőapám,
Madoc. A férfi, aki megölte a szüleimet. Aki felolvasta
nekem Grima Mog háborús stratégiáit. Madoc, aki egykor
a királyi udvar nagytábornoka volt. Most pedig a trón
ellensége, ráadásul én sem vagyok épp a kedvence.
Remélem, tönkreteszik egymás életét Cardan
nagykirállyal.
– Ajándékot hoztam. – Felemelem a hűtődobozt. –
Bejöhetek? Alkut szeretnék kötni.
Kissé összehúzza a szemöldökét.
– Nem lehet csak úgy, véletlenszerűen tündéreket enni
anélkül, hogy ide ne küldjenek valakit – teszem hozzá.
– Talán téged eszlek majd meg, szép kislány! – derül fel,
de azért hátralép, beenged a barlangjába.
A folyosón mégsem lakmározhat belőlem.
A lakás olyasmi, mint azok, amiket régi ipari
épületekből alakítanak ki, nagy belmagasság, téglafalak.
Kellemes. A padlót felcsiszolták, lelakkozták. A nagy
ablakokon fény ömlik be, és egész jó kilátás nyílik a
városra. Mindenütt régi bútorokat látok. A steppelt
ülőbútorok huzata néhány helyen elszakadt már, és itt-ott
vágások éktelenkednek, akár egy kés véletlen lendítése
nyomán is keletkezhettek.
Az egész hely vértől bűzlik. Fémes szag, meg valami
enyhén émelyítő édes illat. Leteszem az ajándékokat a
súlyos faasztalra.
– Önnek hoztam – magyarázom. – Annak reményében,
hogy elnézi nekem, amiért hívatlanul beállítottam.
Megszaglássza a húst, forgatja a mézes szendvicset a
kezében, ökölbe szorított kézzel pattintja le a sör kupakját.
Nagyot kortyol, és végigmér.
– Valaki kitanított az illemről. Vajon miért, gidácskám?
Hiszen egyértelmű, hogy áldozatként küldtek, hátha
halandóhússal is csillapul az étvágyam.
Elmosolyodik, kivillantja a fogait. Lehet, hogy ebben a
pillanatban foszlott szerte az igézet, de mivel már amúgy
is átláttam rajta, nem tudom megmondani.
Pislogok egyet. Ő is pislog, a jelek szerint reakcióra vár.
Bosszantja, hogy nem rohanok sikítva az ajtó felé.
Látom rajta. Szerintem azt várta, hogy jól
megkergethessen.
– Grima Moghoz van szerencsém – szólalok meg ismét.
– A hadvezérhez. Aki elpusztítja az ellenségeit. Tényleg ezt
akarja csinálni a visszavonulása után?
– Visszavonulás? – Úgy visszhangozza a szót, mintha a
legrémesebb sértést vágtam volna a fejéhez. – Bár
kitaszítottak, lesz másik hadsereg, amit vezethetek. Az
előzőnél is nagyobb.
Néha én is ilyesmikkel áltatom magam. Mástól,
hangosan kimondva hallani megrendítő. De eszembe jut
valami.
– Hát, a helyiek jobban örülnének, ha nem enné meg
őket, míg a következő lépését tervezi. Emberként én
nyilván azt szeretném, ha halandókat sem enne, de
egyébként sem hiszem, hogy megkapja tőlük azt, amire
vágyik.
Várja, hogy folytassam.
– Kihívás – mondom, miután végigvettem mindazt,
amit a vörössapkásokról tudok. – Arra vágyik, nem igaz?
Egy kiadós harcra. Le merném fogadni, hogy a
meggyilkolt tündérek teljesen átlagosak voltak.
Feleslegesen pazarolta rájuk a képességeit.
– Ki küldött? – kérdezi végül.
Ismételten szemügyre vesz. Próbál rájönni, mit akarok.
Igyekszem nem elmosolyodni, de hiányzott már a
hatalom mámora, ami az ilyen játszmáknál magával
ragad, mint a tervszövés, a fondorlatok velejárója. Nem
szívesen ismerem be, de hiányzott, hogy vásárra vigyem a
bőrömet. Nincs idő bánkódni, ha lefoglal, hogy
győzelemre törjek. Vagy legalábbis életben maradjak.
– Mondtam már. A helyi tündérek nem akarják, hogy
megegye őket.
– És miért pont téged küldtek? – kérdezi. – Miért egy
nyeszlett kislánnyal próbálnak rávenni bármire?
 Körbenézek a helyiségben, kiszúrok egy kerek dobozt a
hűtő tetején. Egy régimódi kalapdobozt. Megakad rajta a
tekintetem.
– Valószínűleg azért, mert nem veszítenek semmit, ha
elbukom.
Grima Mog erre felnevet, majd ismét belekortyol a
savanyú sörbe.
– Egy fatalista! És hogy tervezel meggyőzni?
Az asztalhoz sétálok, felemelem az ételt, mert ürügyet
keresek arra, hogy közelebb jussak a kalapdobozhoz.
– Először is segítek elpakolni az ételt.
Grima Mog derűsnek tűnik.
– Végül is, egy magamfajta idős asszonynak hasznára
válhat egy ilyen fiatal segéd, aki elintéz pár dolgot a ház
körül. De vigyázz! Talán többet is találsz majd az
éléskamrámban, mint amire számítasz, gidácskám!
Kinyitom a hűtőt. A meggyilkolt tündérek maradványai
köszöntenek. Grima Mog megtartotta a karokat és a
fejeket, valahogy tartósította őket, megpörkölte, roston
sütötte őket, aztán eltette, mintha valami nagyszabású
ünnepi vacsora maradéka lenne. Felfordul tőle a
gyomrom.
Gonosz mosoly kúszik az arcára.
– Gondolom, abban reménykedtél, hogy párbajra
hívhatsz. Kérkedni akartál vele, milyen ügyesen
helytálltál. Most megtudod, milyen Grima Mog ellen
veszíteni.
Mély levegőt veszek, majd egyetlen szökkenéssel
lelököm a kalapdobozt a hűtő tetejéről, és az egyenesen a
karomba pottyan.
– Ne érj hozzá! – üvölti, és ahogy letéptem a tetőt,
felpattan.
És tényleg ott van: a sapka. Rajta sok-sok réteg vér.
Grima Mog félúton jár felém, vicsorog. Előhúzok egy
öngyújtót a zsebemből, és a hüvelykujjammal tüzet
csiholok. A láng láttán hirtelen lefékez.
– Tudom, hogy hosszú-hosszú évekbe telt, mire ilyen
patinás lett ez a sapka. – Igyekszem biztosan tartani a
kezemet, reménykedem, hogy nem alszik ki a láng. –
Valószínűleg itt van az első és az utolsó gyilkosságából
származó vér is. De ha ez nincs, semmi sem emlékezteti
majd az egykori hódításokra, nincs többé trófea, nem
marad semmi. Kössünk alkut! Esküdjön, hogy nem lesz
több gyilkosság! Amíg a halandó világban él, se
tündéreket nem öl, se embereket!
– És ha nem teszem, elégeted a kincsemet? – Grima Mog
utánam kap. – Ez így nem tisztességes.
– Végül is felajánlhatnám, hogy küzdjünk meg –
felelem. – De valószínűleg veszítenék. Így viszont nyerek.
Grima Mog rám szegezi fekete botjának a végét.
– Madoc embergyereke vagy, igaz? Az új nagykirály
száműzött tanácsosa. Éppúgy kihajítottak, mint engem.
Bólintok, zavar, hogy felismert.
– És ugyan mit tettél? – kérdezi, az arcán apró, elégedett
mosollyal. – Nagy hibát követhettél el.
– Ostoba voltam – válaszolom, hiszen miért is ne
vallanám be? – Feladtam a verebet a holnapi túzokért.
Hangosan, zengőn nevet.
 – Micsoda páros vagyunk, nem igaz, vörössapkás
lánya? De nekem a csontjaimban, a véremben van a
gyilkolás. Nem szándékozom felhagyni vele. Ha már itt
ragadtam a halandók világában, jól akarom érezni
magamat.
Közelebb viszem a lángot a sapkához. Az alja feketedni
kezd, iszonyú bűz terjed a levegőben.
– Elég! – kiáltja, és vad gyűlölettel néz rám. – Elég! Hadd
tegyek most ajánlatot én neked, gidácskám! Megküzdünk.
Ha veszítesz, sértetlenül visszaadod a sapkámat. Továbbra
is vadászom, ahogyan eddig. És nekem adod a kisujjadat.
– Hogy megegye? – kérdezem, és elhúzom a lángot a
sapkától.
– Ha úgy tartja kedvem – feleli. – Vagy brossként
viselem. Mit érdekel, mihez kezdek vele? A lényeg, hogy az
enyém lesz.
– És ugyan miért egyeznék bele ebbe?
– Mert ha nyersz, megkapod az ígéretet. És elmondok
valami fontosat a nagykirályodról.
– Semmit sem akarok tudni róla! – csattanok fel túl
gyorsan és túl dühösen.
Nem számítottam rá, hogy szóba hozza Cardant.
Ezúttal halkan, robajlóan nevet.
– Te kis hazug!
Egy hosszúra nyúló pillanatig egymásra meredünk.
Grima Mog pillantása egészen nyájas. Tudja, hogy
megfogott. Úgyis beleegyezem a feltételekbe. Én is
tisztában vagyok vele, hiába nevetséges. Hiszen ő
valóságos legenda! Fogalmam sincs, hogyan nyerhetnék.
 Csakhogy Cardan neve dübörög a fülemben.
Új udvarmestere van? Új szeretője? Ő maga jár el a
tanácsülésekre? Beszél rólam? Közösen gúnyolnak Locke-
kal? Taryn velük nevet?
– Első vérig küzdünk – válaszolom, minden egyéb
gondolatot száműzök az elmémből. Élvezem, hogy lesz kin
kitölteni a dühömet. – Nem adom oda az ujjamat. Ha nyer,
megkapja a sapkáját. És kész. Én pedig elmegyek. Az is
engedmény részemről, hogy egyáltalán beleegyezem a
küzdelembe.
– Első vérig küzdeni unalmas. – Grima Mog előrehajol,
a teste megfeszül. – Küzdjünk addig, amíg valamelyikünk
kegyelemért nem kiált! Legyen vége a küzdelemnek
valahol a vérontás és aközött, hogy hazafelé kúszva ér a
halál. – Sóhajt, mintha valami kellemes jutott volna
eszébe. – Hadd törjem össze nyeszlett kis tested minden
egyes csontját!
– A büszkeségemre játszik.
A sapkát az egyik zsebembe teszem, a gyújtót a
másikba.
Nem tagadja.
– És jól teszem?
Első vérig küzdeni valóban unalmas. Körbe kell
táncolni egymást, várni, hogy egy óvatlan pillanatban
lesújthass. Nem valódi küzdelem. Sebesen bukik ki
belőlem a válasz:
– Igen.
– Helyes. – Botja végével a plafonra mutat. – Menjünk
fel a tetőre!
 – Milyen civilizáltan intézzük – jegyzem meg.
– Remélem, hoztál magaddal fegyvert, mert én ugyan
nem adok neked semmit.
Nagyot sóhajtva indul meg az ajtó felé, mintha tényleg
olyan idős asszony lenne, mint amilyennek az igézettel
álcázza magát.
Követem őt, elhagyjuk a lakást, végigsétálunk a
félhomályos folyosón és a még annál is sötétebb
lépcsősoron. Pattanásig feszülnek az idegeim. Remélem,
tudom, mit csinálok. Kettesével szedi a lépcsőfokokat, most
már ő is izgatott, és kivágja odafent a fémajtót. Fém
csikordul, ahogy előhúzza vékony kardját a botjából.
Mohó mosollyal túl szélesre húzza a száját, kivillannak
éles fogai.
Előszedem a csizmámba rejtett hosszú kést. Nem a
legjobb egy kard ellen, de én nem tudok megigézni
dolgokat, és azért mégsem biciklizhetek Éjhozóval a
hátamon.
Most persze azt kívánom, bár megoldottam volna
valahogy.
Kilépek az épület aszfaltozott tetejére. A nap felkelőben,
rózsaszínre és aranyra festi az eget. Hűvös szellő fúj, beton
és szemét szagát hozza, aranyvessző illata vegyül bele a
közeli parkból.
A szívverésem felgyorsul a rettegés és az izgalom
elegyétől. Mire Grima Mog rám támad, készen állok.
Hárítok, és elugrom az útból. Újra és újra így teszek,
amivel felidegesítem.
– Fenyegetést ígértél! – morogja, de így legalább fel
tudom mérni, hogyan mozog.
Tudom, hogy vérre szomjazik, erőszakra. Tudom, hogy
hozzászokott a vadászathoz. Remélem, túlságosan elbízta
magát. Talán hibázik majd most, hogy olyasvalakivel
kerül szembe, aki képes felvenni vele a harcot.
Nem túl valószínű ugyan, de előfordulhat.
Amikor ismét nekem ront, megpördülök, és olyan
erősen a térdhajlatába rúgok, hogy a földre zuhan.
Felüvölt, talpra kecmereg, és teljes erőből rám támad. Az
arcára kiülő düh és az ijesztő fogak láttán egy pillanatra
iszonyú, bénító rettegés lesz úrrá rajtam.
Szörnyeteg! – rikoltja az elmém.
Legszívesebben továbbra is kitérnék előle, de
megfeszítem az állkapcsomat. Pengéink ragyognak,
halpikkelyek fényével pompáznak a felkelő nap fényében.
Fém csattan fémen, harangszóként kong. A tető teljes
hosszát kihasználva harcolunk, lábam gyors ritmust jár,
ahogy előre-hátra mozgunk. Verejték ül ki a homlokomra,
a hónaljamra. Leheletem forró, páraként távozik a hűvös
levegőben.
Jó érzés valaki mással küzdeni, nem csak egyedül
gyakorolni.
Grima Mog összehúzott szemmel figyel, gyenge
pontokat keres. Madoc minden egyes jobbító tanácsát
észben tartom, ügyelek minden egyes rossz szokásra, amit
Szellem igyekezett kiirtani belőlem. Kegyetlenül lesújt
rám, újra meg újra, próbál az épület szélére kényszeríteni.
Hátrálok, próbálom védeni magamat a gyors
támadássorozat, a hosszabb penge ellen. Korábban
visszafogta magát, de már nem.
Újra és újra a nyílt tér felé lök. Komor elhatározással
küzdök. A bőröm verejtéktől csúszós, ott gyöngyözik a
lapockáim között.
Aztán a lábam nekiütközik az aszfaltból kiálló
fémcsőnek. Megbotlom, Grima Mog pedig lesújt. Mindent
elkövetek, nehogy felnyársaljon, de közben elejtem a
késemet, és az lebucskázik a tetőről. Hallom, ahogy tompa
puffanással földet ér odalent.
Nem lett volna szabad elvállalnom ezt a megbízást.
Nem lett volna szabad beleegyeznem a küzdelembe. Nem
lett volna szabad igent mondanom Cardan házassági
ajánlatára, és akkor nem száműznek a halandók világába.
A düh erővel tölt meg, és elugrom Grima Mog elől,
hagyom, hogy lendületből a földre sújtson mellettem a
kardjával. Aztán jó erősen karon könyökölöm, és a kard
markolatáért nyúlok.
Nem valami tisztességes húzás, de már régóta nem
játszom tisztességesen. Grima Mog nagyon erős, de most
meglepem. Egy pillanatig habozik, aztán lefejel.
Hátratántorodom, de majdnem eloroztam a fegyverét.
De csak majdnem.
Lüktet a fejem, kissé szédülök.
– Ez csalás, te lány! – szól rám.
Mindketten zihálunk. Mintha ólomból lenne a tüdőm.
– Nem vagyok lovag. – És mintha csak nyomatékot
akarnék adni a szavaimnak, felkapom az egyetlen
fegyvert, amit látok: egy fémcsövet.
Nehéz, és semmiféle éle nincs, de csak ez maradt. A
késnél legalább hosszabb.
Grima Mog felnevet.
– Fel kellett volna adnod, de örülök, hogy nem tetted.
– Optimista vagyok – válaszolom.
Most, amikor nekem ront, ő a gyorsabb ugyan, de az én
fegyverem tovább elér. Körözünk, ő támad, én pedig
nagyjából úgy hárítok a csővel, mintha egy baseballütőt
lengetnék. Rengeteg dolgot szeretnék, de leginkább azt,
hogy épségben elhagyhassam ezt a tetőt.
Fogytán az erőm. Nem szoktam hozzá a cső súlyához,
nehéz így mozogni.
Add fel! – tanácsolja lázasan pörgő elmém. Addig lépj
vissza, míg a saját lábadon állsz! Add oda neki a sapkát,
felejtsd el a pénzt, menj haza! Vivi majd megigéz pár levelet, és
lesz pénzetek. Csak most az egyszer, nem lenne olyan rémes.
Nem egy királyságért küzdesz. Azt már elvesztetted.
Grima Mog ismét rám támad, mintha érezné a
kétségbeesésemet. Próbára tesz, abban reménykedik, hogy
néhány gyors, agresszív suhintással felülkerekedik
rajtam.
Izzadság csorog a homlokomon, a szememet szúrja.
Madoc rengetegféleképpen jellemezte már a harcot,
sebes stratégiai játékként, táncként, most azonban
veszekedésnek tűnik. Olyan veszekedésnek, ahol kénytelen
vagyok folyamatosan védekezni, ezért nem tudok bevinni
egyetlen ütést sem.
Hiába terheli meg az izmaimat, egyetlen kézbe veszem
a csövet, a másikkal előhúzom a sapkáját a zsebemből.
– Mit művelsz? Hiszen megígérted… – tiltakozik.
 Az arcába hajítom a sapkát. Utánakap, sikeresen
elvontam a figyelmét. Ebben a pillanatban az utolsó csepp
erőmet is beleadva oldalba vágom a csővel.
A vállán találom el, fájdalomkiáltást hallatva esik
össze. Ismét megütöm, majd ívesen kinyújtott karja felé
lendítem a fémcsövet, és kardja pörögve végigszáll a tetőn.
Ismét felemelem a csövet, hogy lesújtsak vele.
– Elég! – Grima Mog döbbent arckifejezéssel néz fel rám
az aszfaltról, hegyes fogát vér szennyezi. – Megadom
magam.
– Tényleg?
Lejjebb eresztem a csövet.
– Igen, te kis csaló! – szűri összeszorított fogain
keresztül, és ülő helyzetbe tornássza magát. – Legyőztél.
Segíts fel!
Lehajítom a csövet, és közelebb sétálok, félig arra
számítok, hogy mindjárt előránt egy kést, amit aztán az
oldalamba mélyeszt. De csak felemeli a kezét, engedi, hogy
felhúzzam. Sapkáját a fejére teszi, és dajkálni kezdi
sebesült karját.
– A Fogasudvar összeállt a korábbi nagytábornokkal, az
apáddal, meg egy sor másik árulóval. Biztos forrásból
tudom, hogy még a következő telihold előtt le akarják
taszítani a nagykirályodat a trónról. Na, ehhez mit szólsz?
– Ezért jött el? – kérdezem. – Mert nem áruló?
– Egy másik gidácska miatt jöttem el. Most menj!
Jobban szórakoztam, mint hittem volna, de a kis játékunk
lassan véget ér.
Szavai a fülembe csengenek. A nagykirályod. Le akarják
taszítani a trónról.
– Még tartozik egy esküvel – felelem halkan, rekedtesen.
És legnagyobb meglepetésemre Grima Mog
megesküszik. Megfogadja, hogy nem vadászik többet a
halandók világában.
– Gyere el megint, küzdjünk meg újra! – kiált utánam,
miközben a lépcső felé igyekszem. – Rengeteg titkom van
még. Sok mindent nem tudsz, Madoc lánya. És szerintem te
is vágysz egy kis erőszakra.
 3. fejezet

Szinte azonnal megmerevednek az izmaim, és már maga

a gondolat, hogy haza kell bicikliznem, úgy kifáraszt,
hogy leg szívesebben lefeküdnék a járdára, ezért buszra
szállok. A türelmetlen ingázók lesújtó pillantásokat
lövellnek felém, miközben a jármű elejére erősítem a
biciklimet, de amikor észreveszik, hogy vérzem, inkább
nem törődnek velem tovább.
Teljesen másképp élem a napjaimat, mint ahogyan a
halandók világában szokás. Tündérföldén hajnalban
hazatántorogni éppolyan, mint amikor a halandók
éjfélkor teszik ugyanezt. De a halandók világában a
reggeli fények elméletileg eloszlatják az árnyakat. Az
erény ideje ez, a korán kelőké, nem pedig a mihasznáké.
Egy hetyke rózsaszín kalapot viselő idős nő szó nélkül
zsebkendőt nyújt át nekem, amiért igen hálás vagyok.
Tőlem telhetően megtörlöm magam. Az út hátralévő
részében a kék eget bámulom az ablakon át, mindenem
fáj, és sajnálom magam. Végigtúrom a zsebeimet, és négy
fájdalomcsillapítót is találok. Egyszerre nyelem le a keserű
pirulákat.
Még a következő telihold előtt le akarják taszítani a
nagykirályodat a trónról. Na, ehhez mit szólsz?
Azzal ámítom magam, hogy nem érdekel. Örülnöm
kellene, ha Elfhont elfoglalják. Cardannak rengeteg
embere van, aki figyelmeztetheti őt. Ott az Árnyudvar meg
a fele hadserege. Az összes alsóbb udvar uralkodója, akik
mind hűséget fogadtak neki. A teljes Eleventanács. Még az
új udvarmestere is, ha kinevezett egyáltalán valakit.
Nem akarok arra gondolni, hogy valaki más áll Cardan
mellett helyettem, elmém mégis sorra veszi a legrosszabb
választásokat. Nicasiát nem választhatja, hiszen ő már a
Mélytenger nagykövete. Locke-ot nem fogja, ő a
ceremóniamestere, és egyébként is elviselhetetlen. Lady
Ashát pedig azért nem, mert… mert rémes lenne. Unná a
munkát, és arra használná Cardan befolyását, hogy a
számára legkedvezőbben alakítsa a dolgokat. Annál csak
több esze van Cardannak, hogy őt válassza. De talán
mégsem. Cardan néha elég vakmerő. Talán ő meg a
gonosz, meggondolatlan anyja gúnyt űz majd a Smilax
nemzetségből és a Vérkoronából. Remélem, így lesz.
Remélem, mindenki pórul jár, leginkább Cardan.
Aztán Madoc bevonul, és átveszi az uralmat.
A hűvös üvegnek nyomom a homlokom, és
emlékeztetem magam, hogy ez már nem az én gondom.
Ahelyett, hogy hasztalan igyekszem nem gondolni
Cardanra, inkább próbálok teljes mértékben felhagyni a
gondolkozással.
Arra ébredek, hogy valaki a vállamat rázza.
– Hé, kölyök! – szólongat a buszsofőr aggodalmas
arckifejezéssel. – Kölyök?
Volt idő, amikor végig sem mondhatta volna, máris
előkapom és a torkához szorítom a késemet. Ködös
elmével döbbenek rá, hogy nincs is meg a késem.
Elfelejtettem körbenézni Grima Mog épülete körül, hogy
magamhoz vegyem.
– Ébren vagyok – válaszolom nem túl meggyőzően, és
egyik kezemmel megdörgölöm az arcomat.
– Egy pillanatra azt hittem, beadtad a kulcsot. – A
homlokát ráncolja. – Sok vért veszthettél. Szeretnéd, ha
felhívnék valakit?
– Jól vagyok – felelem. Rádöbbenek, hogy szinte üres a
busz. – Nem szálltam le időben?
– Most értünk a megállódhoz. – Úgy néz rám, mintha
ragaszkodni akarna hozzá, hogy kihívjon valakit hozzám.
Aztán sóhajtva a fejét csóválja. – Ne felejtsd el a bringádat!
Ha korábban úgy éreztem, hogy mindenem
elgémberedett, hát az semmi volt ahhoz képest, amit most
érzek. Recsegve-ropogva sétálok végig az ülések közt, mint
valami gyökérnő, aki most próbálja életében először
kihúzni a lábát a földből. Ügyetlenül igyekszem
kiszabadítani az előre erősített biciklit, és rozsdás foltra
leszek figyelmes az ujjaimon. Talán épp a buszsofőr előtt
mázoltam vért az arcomra, amikor önkéntelenül is
hozzáértem. Fogalmam sincs.
De aztán végre leszedem a biciklimet, és
keresztülcsoszogok a füvön a lakásunk felé. Be fogom
hajítani a biciklit a bokrokba, vállalom a kockázatot, hogy
talán ellopják. Ez a gondolat elég ahhoz, hogy
elvonszoljam magam hazáig, de aztán felfigyelek
valakire, a lépcsőn ül. Üdvözlésképp felemeli papír
kávéspoharát.
– Heather? – szólalok meg, de nem megyek közelebb.
Tekintve, hogy nézett rám a buszsofőr, nem tűnik jó
ötletnek megmutatni a friss vágásokat és zúzódásokat.
– Próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy
bekopogjak.
– Ó! – Lefektetem a biciklit a fűbe. A bokrok túl messze
vannak. – Hát, bejöhetsz velem, és…
– Nem! – vágja rá, majd amikor rádöbben, milyen
hangos volt, halkabbra fogja. – Nem tudom, bemegyek-e
ma.
Alaposabban végigmérem, észreveszem, milyen
fáradtnak tűnik, mennyire megkopott a rózsaszín a
hajában, mintha nem érdekelné annyira, hogy újrafesse.
– Mióta ücsörögsz itt kint?
– Nem olyan régóta. – Elkapja a pillantását, és vállat
von. – Néha eljövök ide. Hogy lássam, hogy érzem magam.
Sóhajtva leteszek arról, hogy elrejtsem előle a
sérüléseimet. A lépcsőhöz sétálok, és lezuttyanok, túl
fáradt vagyok ahhoz, hogy állva maradjak.
Heather felpattan.
– Jude? Jaj, ne, ó, te jóságos… mégis… mi történt veled? –
követel választ.
Összerezzenek. Túl hangos.
 – Csss! Azt hittem, nem akarod, hogy Vivi megtudja,
hogy itt vagy – emlékeztetem. – Egyébként látványra
rosszabb, mint amennyire súlyos a helyzet. Egy zuhany,
némi kötszer, és jobb lesz. Meg persze alaposan kialszom
magam.
– Oké – feleli, de valahogy az az érzésem, nem hisz
nekem. – Hadd segítsek felmenni! Ne aggódj amiatt, hogy
esetleg kiborulok a nővéred láttán, vagy ilyesmi.
Komolyan megsérültél. Nem lett volna szabad ácsorogva
beszélgetned velem!
A fejemet rázom, felemelem a kezemet, és legyintek az
ajánlatára.
– Mindjárt összeszedem magam. Csak hadd üljek itt egy
kicsit!
Rám mered, aggodalom csap össze a vággyal, hogy még
egy darabig elodázhassa az elkerülhetetlen pillanatot,
amikor találkoznia kell Vivivel.
– Azt hittem, még mindig ott vagy. Ott sérültél meg?
– Tündérföldén? – Kedvelem Heathert, de nem fogok
úgy tenni, mintha a világ, ahol felnőttem, nem is létezne,
csak azért, mert neki nem tetszik a gondolat. – Nem. Itt
történt. Ideköltöztem Vivihez. Próbálom összeszedni
magam. De ha visszaköltözöl, elmehetek.
Lebámul a térdére. A körme csücskét rágja. A fejét
ingatja.
– Ostoba dolog a szerelem! Csak összetörjük egymás
szívét.
– Hát igen – felelem, és ismét eszembe jut Cardan, az,
ahogyan belesétáltam a csapdájába, mint valami
félkegyelmű, aki még életében nem hallott egyetlen
balladát sem. Nem számít, mennyire szeretném boldognak
látni Vivit, nem akarom, hogy Heather is éppolyan hülyén
viselkedjen, mint én. – Igen, de közben mégsem. Lehet,
hogy a szerelem ostoba dolog, de te nem vagy az. Láttam
az üzenetet, amit Vivinek küldtél. Nem teheted ezt.
Heather nagyot kortyol az italából.
– Rémálmaim vannak. Arról a helyről. Tündérföldéről.
Nem tudok aludni. Amikor körbenézek az utcán, azon
merengek, vajon igézet van-e a körülöttem lévőkön. Már
így is elég szörnyeteg van ezen a világon, olyan emberek,
akik ki akarnak használni, ártani akarnak nekem, meg
akarnak fosztani a jogaimtól. Nem akarom tudni, hogy
van egy másik világ is, tele szörnyetegekkel.
– Szóval jobb tudatlanságban élni? – kérdezem.
A homlokát ráncolja, nem felel. Amikor ismét
megszólal, elnéz mellettem, mintha a parkolót figyelné.
– El sem tudom magyarázni a szüleimnek, min
vesztünk össze Veevel. Folyton azt kérdezgetik, hogy
összefeküdt-e valaki mással, vagy túlságosan megviselt,
hogy Oak is velünk élt, mintha képtelen lennék elviselni,
hogy gyerek, pedig valami teljesen más.
– Attól még ugyanúgy gyerek – vitatkozom.
– Gyűlölöm, hogy ennyire félek Oaktól – magyarázza. –
És tudom, hogy megbántom vele. De azt is gyűlölöm, hogy
neki és Veenek mágiája van, és ha használja, minden
egyes vitánkban neki lehet igaza. Magába bolondíthat.
Vagy kacsává változtathat. És akkor arról még nem is
beszéltem, miért vonzódom úgy hozzá alapból.
 Összevonom a szemöldökömet.
– Várj, most miről beszélsz?
Heather felém fordul.
– Te tudod, miért leszünk szerelmesek? Hát, más sem
tudja. De a tudósok vizsgálják, és van egy csomó bizarr
kutatási eredmény a feromonokról, az arcszimmetriáról,
meg hogy milyen körülmények között találkoztatok. Az
emberek furák. A testünk is fura. Valószínűleg nem
tehetek róla, hogy ugyanúgy vonz, ahogy a húsevő
növények a legyeket.
Hitetlenkedő hangot hallatok, de Balekin szavai
visszhangoznak a fülemben. Azt hallottam, a halandók
szerelme nagyon hasonlít a félelemre. Talán több igazság
volt a szavaiban, mint hinni szerettem volna.
Főleg, ha górcső alá veszem a Cardanhoz fűződő
érzelmeimet, tekintve, hogy nincs okom bármit is érezni
iránta.
– Na jó – szólal meg Heather –, tudom, hogy röhejesen
hangzik, amit mondok. Én magam is röhejes vagyok. De
félek. És továbbra is azt gondolom, hogy be kellene
mennünk ellátni a sebeidet.
– Ígértesd meg Vivivel, hogy nem használja rajtad a
mágiát – tanácsolom. – Segíthetek pontosan
megfogalmazni, hogy ne tudjon kibújni alóla, és akkor…
Elhallgatok, amikor rádöbbenek, milyen szánakozó
pillantással néz rám Heather, talán mert elég gyerekes
abban hinni, hogy valaki betartja az ígéreteit. Vagy talán
Vivi ígérettel történő megfékezése elég mágikusan hangzik
ahhoz, hogy még jobban ráijesszen.
 Heather mély levegőt vesz.
– Vee azt mondta, itt nőtt fel, mielőtt meggyilkolták a
szüleiteket. Sajnálom, hogy szóba hozom, de tudom, hogy
nagyon kikészítette. Ez csak természetes. Bárki mást is
kikészített volna.
Nagy levegőt vesz. Várja, hogyan reagálok.
A lépcsőn ülve gondolkozom azon, amit mondott, kék-
zöld foltok tűnnek fel rajtam a vágások mellett, amikből
még mindig szivárog kissé a vér. Bárki mást is kikészített
volna. Nem, engem ugyan nem, én aztán nem vagyok
kikészülve.
Eszembe jut Vivi sokkal fiatalabban. Folyamatosan
dühös volt, üvöltött, és mindent tönkretett, amihez csak
hozzáért. Minden egyes alkalommal felpofozott, amikor
hagytam, hogy Madoc a karjába vegyen. A dühe mintha
képes lett volna ránk omlasztani a termet. De az már olyan
régen volt. Mind elfogadtuk az új életünket, a különbség
csak abban rejlett, hogy ki mennyi idő után tette.
De nem mesélek erről. Heather reszketegen levegőt
vesz.
– Az a helyzet, hogy felmerült bennem, hogy Vee csak,
tudod, eljátssza, hogy kapcsolatban vagyunk. Úgy csinál,
mintha az élete most olyan lenne, amilyennek szerette
volna. Mintha sosem jött volna rá, ki ő, honnan származik.
Megfogom Heather kezét.
– Vivi nagyon sokáig maradt Tündérföldén Taryn és
miattam – felelem. – Nem akart ott élni. És végül miattad
jött el. Mert szeret téged. Úgyhogy igen, Vivi a könnyebbik
utat választotta azzal, hogy nem magyarázott el semmit.
Tényleg el kellett volna mondania az igazat
Tündérföldéről. És soha, de soha nem lett volna szabad
mágiát használnia rajtad, még akkor sem, ha pánikba
esett. De most már mindent tudsz. És végül is rajtad áll,
hogy meg tudsz-e bocsátani neki.
Mondani akar valamit, de inkább elharapja a szavakat.
– Te megbocsátanál? – kérdezi végül.
– Nem tudom – válaszolom a térdemre pillantva. –
Manapság nem sok mindent bocsátok meg.
Heather feláll.
– Jól van. Pihentél egy kicsit. Most már kelj fel! Menj be,
fürödj meg egy kád sebfertőtlenítőben! Valószínűleg
orvoshoz is el kellene menned, de tudom, mit mondanál
rá.
– Igazad van – felelem. – Mindenben. Nem megyek
orvoshoz.
Oldalra fordulok, úgy próbálok talpra kecmeregni, és
amikor Heather odajön, hogy segítsen, nem ellenkezem.
Még rá is támaszkodom, ahogy az ajtóhoz bicegünk. Már
nem foglalkozom a büszkeségemmel. Ahogy arra Bryern
emlékeztetett, már nem vagyok különleges.
Heatherrel átvágunk a konyhán, el az asztal mellett,
rajta Oak müzlistálkája, félig tele rózsaszín tejjel. Két üres
kávésbögre áll egy doboz Froot Loops mellett. Felfigyelek a
bögrék számára, de még nem fogom fel, mit jelent ez.
Ahogy Heather besegít a nappaliba, rádöbbenek, hogy
vendégünk van.
Vivi a kanapén ül. Az arca felragyog Heather láttán.
Úgy fest, mint aki épp most lopta el egy óriás pompás
beszélő hárfáját, és tudja, hogy a tettének hamarosan
következményei lesznek, mégsem törődik vele.
Pillantásom a mellette ülő alakra siklik. Mesterkélten ül
pókfonálból és üvegszálból készült flancos elfhoni udvari
ruhájában. Az ikertestvérem az, Taryn.
 4. fejezet

Adrenalin önti el a testemet, hiába olyan merev minden

tagom, hiába sajog minden porcikám, hiába vagyok tele
zúzódásokkal. Szeretném megragadni Taryn nyakát, és
addig szorítani, amíg le nem pattan a feje a helyéről.
Vivi feláll, talán a gyilkos pillantásom, de valószínűbb,
hogy a mellettem álló Heather miatt.
– Te ott! – mordulok rá az ikertestvéremre. – Takarodj!
– Várj! – áll fel Taryn is. – Kérlek!
Mind állunk, úgy nézünk egymásra a kis nappaliban,
mintha mindjárt verekedés törne ki közöttünk.
– Egyetlen szóra sem vagyok kíváncsi, csak hazugság
ömlik a szádból! – Örülök, hogy van kire irányítanom azt
a rengeteg érzést, amit Grima Mog és Heather felkavart
bennem. Taryn megérdemli. – Takarodj innen, vagy én
magam doblak ki!
– Vivi lakása – vitatkozik Taryn.
– Az én lakásom! – emlékeztet bennünket Heather. – És
megsérültél, Jude.
– Nem érdekel! Ha azt akarjátok, hogy itt legyen, akkor
elmegyek én. – Azzal megfordulok, és nagy nehezen
visszasétálok az ajtóhoz, majd le a lépcsőn.
Nagyot csattan a szúnyoghálós ajtó. Aztán Taryn elém
rohan, a reggeli szellő fodrozza a ruháját. Ha nem
tudnám, hogy fest egy valódi tündér hercegnő, még a
végén azt hinném, hogy hasonlít rájuk. Egy pillanatra az
is hihetetlennek tűnik, hogy egyáltalán rokonok vagyunk,
nemhogy egypetéjű ikrek.
– Mi történt? – kérdezi. – Mintha összeverekedtél volna
valakivel.
Nem válaszolok, csak megyek tovább. Nem tudom
pontosan, hová, lassú vagyok, mindenem merev és sajog.
Talán Bryernhez. Majd ő talál nekem valami helyet, ahol
meghúzhatom magam, még ha nem is fog tetszeni az ár,
amit később megfizetek érte. Ennél még Grima Mog is
kellemesebb lakótárs lenne.
– Szükségem van a segítségedre – szólal meg ismét
Taryn.
– Nem – vágom rá. – Nem. Szó sem lehet róla! Soha. Ha
ezért jöttél, akkor megkaptad a válaszomat, mehetsz is.
– Jude, hallgass már meg!
Elém lép, úgyhogy kénytelen vagyok ránézni.
Felpillantok, majd elkezdem megkerülni ruhája hatalmas
szoknyáját.
– Erre is nem a válaszom – teszem hozzá. – Nem, nem
segítek neked. Nem, nem fogom végighallgatni, ahogy azt
magyarázod, miért kellene. Tényleg varázslatos ez a szó:
nem. Mondhatsz, amit akarsz, egyszerűen nem.
– Locke meghalt – böki ki.
Megpördülök.
Odafent az ég ragyogóan kék és tiszta. A madarak
egymásnak dalolnak a közeli fákon. A távolból építkezés
és autós forgalom zaja szűrődik el hozzánk. Itt, a halandó
világban állva különösen szürreálisan hangzik, hogy egy
halhatatlan lény életét vesztette – egy olyan, akit
ismertem, akit megcsókoltam.
– Meghalt? – Lehetetlennek tűnik, még mindazok után
is, amit a saját szememmel láttam. – Biztos vagy benne?
Az esküvőjük előtti éjszakán Locke és a barátai lóháton
jöttek utánam, mint egy rókát üldöző kutyafalka.
Megfogadtam, hogy bosszút állok rajta. Ha meghalt, nem
tehetem már.
De nem is fog újabb összejövetelt szervezni azért, hogy
megszégyenítse Cardant. Nem fog Nicasiával nevetni,
ahogy nem ugraszthat össze többé Tarynt és engem sem.
Talán meg kellene könnyebbülnöm, hiszen annyi gondot
okozott. Meglepetten nyugtázom, hogy bánatot érzek.
Taryn levegőt vesz, mintha csak meg akarná acélozni
magát.
– Én magam öltem meg.
A fejemet rázom, mintha úgy könnyebben
felfoghatnám, amit mond.
– Mi?
Úgy tűnik, leginkább szégyenkezik, mintha valami
ostoba balesetről beszélne, nem pedig épp bevallaná, hogy
meggyilkolta a férjét. Madoc nyomasztó emléke rémlik fel
előttem, ahogy ott állt három visító gyerek felett, miután
végzett a szüleikkel. Döbbenten nézett, mintha igazából
nem akart volna ilyen messzire menni. Talán Taryn is
pont így érez.
Tudom, hogy sokkal jobban hasonlítok Madocra, mint
amennyire szeretnék, de eszembe sem jutott volna, hogy
Taryn is olyanná válhatott, mint ő.
– El kell játszanod, hogy te vagy én – teszi hozzá, és a
jelek szerint cseppet sem aggasztja, milyen otromba dolog
ezt javasolni, hiszen pont ugyanezzel a trükkel orozta el
Madoc Cardan fél hadseregét, pont e miatt a trükk miatt
voltam kénytelen beleegyezni a tervbe, ami aztán a
száműzetésemhez vezetett.
– Miért? – kérdezem, de aztán ráeszmélek, hogy nem
egyértelmű a kérdésem. – Nem az, hogy miért játsszalak el
téged. Úgy értem, miért ölted meg?
Mély levegőt vesz, és visszapillant a lakás felé.
– Menjünk be, és elmondom! Mindent elmondok.
Kérlek, Jude!
Én is a lakás felé nézek, és vonakodva beismerem, hogy
nincs hová menjek. Nem akarok Bryernhez menni. Vissza
akarok menni, lefeküdni az ágyamba. És bár teljesen
kimerültem, le sem tagadhatnám, milyen aggasztóan
vonzónak tűnik a gondolat, hogy Tarynként
visszalopózhatok Elfhonba. Már magától a gondolattól
hevesebben ver a szívem, hogy visszatérhetek, hogy
láthatom Cardant.
Legalább senki sem ismeri a gondolataimat. Hatalmas
ostobaság, de legalább csak én tudom.
 Odabent Heather és Vivi élénk beszélgetésbe merülve áll
a konyha egyik sarkában, a kávéfőző mellett, nem akarom
megzavarni őket. Legalább már beszélnek egymással. Ez is
haladás. Oak szobájába megyek, az ő komódjának legalsó
fiókjába gyömöszöltem néhány maréknyi ruhámat. Taryn
homlokráncolva követ.
– Lezuhanyozom – mondom neki. – És kenek magamra
egy kis gyógykenőcsöt. Te addig csinálsz nekem mágikus
gyógyító cickafarkteát a konyhában. Aztán meghallgatom
a vallomásodat.
– Hadd segítsek levetkőzni! – ajánlja Taryn, és
bosszúsan rázza a fejét, amikor tiltakozom. – Nincs
apródod.
– Ahogy páncélom sem, amit kifényesíthetne –
válaszolom, de nem ellenkezem, amikor segít lehúzni az
ingemet sajgó karomról.
Az anyag megkeményedett a vértől, és megrándul az
arcom, amikor Taryn végre lerántja rólam. Most először
nézek végig a vágásokon, érzékenyek, vöröslenek,
beduzzadtak. Úgy sejtem, Grima Mog nem tartja olyan
tisztán a fegyvereit, mint szeretném.
Taryn megengedi a vizet, beállítja a hőfokot, aztán segít
belépni a kádba, hogy a meleg permet alá állhassak.
Testvérek vagyunk, az elmúlt évek során milliószor láttuk
egymást meztelenül, pillantása most mégis a lábamon
éktelenkedő ocsmány sebre téved, és rájövök, hogy most
látja először.
– Vivi mesélt valamit – szólal meg Taryn lassan. – Az
esküvőm előtti éjszakáról. Késtél, és amikor megérkeztél,
csendes voltál, sápadt. Beteg. Aggódtam, hogy talán azért,
mert még mindig szereted Locke-ot, de Vivi esküdözött,
hogy nem így van. Azt mondta, megsérültél.
Bólintok.
– Emlékszem arra az éjszakára.
– Csak nem Locke… csinált valamit?
Nem néz rám. A csempére mered, majd a bekeretezett
rajzra, amit Oak készített Heatherről. A bőrét barna
zsírkrétával rajzolta, abból váltott rózsaszínre a hajához.
Felkapom a tusfürdőt, amit Vivi a bioboltban vesz,
elméletileg természetes antibakteriális hatással
rendelkezik, és nem sajnálom, bőven kenek belőle a rám
száradt vérre. Szúrós az illata, és rohadtul csíp.
– Úgy érted, megpróbált-e megölni?
Taryn bólint. Elkapom a pillantását. Már tudja az igazat.
– Miért nem szóltál semmit? Miért hagytad, hogy
hozzámenjek? – fakad ki.
– Nem tudtam – ismerem be. – Csak akkor jöttem rá,
hogy Locke vezette a hajtóvadászatot, amikor megláttam a
füledben a fülbevalót, amit aznap éjjel elvesztettem. Aztán
elrabolt a Mélytenger. És nem sokkal azután, hogy
visszatértem, elárultál, ezért úgy voltam vele, hogy már
nem számít.
Taryn a homlokát ráncolja, látom rajta, hogy szívesen
vitatkozna, de közben nagyon próbál csendben maradni,
hogy megnyerjen magának. A következő pillanatban
győzedelmeskedik a vita iránti vágya. Hiszen mégiscsak
ikrek vagyunk.
– Csak azt tettem, amit apa mondott! Nem hittem, hogy
számít. Ott volt a kezedben az a nagy hatalom, és nem
voltál hajlandó használni. De sosem akartam ártani
neked.
– Inkább kergessen Locke a barátaival az erdőben, mint
hogy hátba szúrjál. Megint.
Most már egyértelműen fékezi magát, hogy ne szóljon
semmit, mély levegőt vesz, a nyelvébe harap.
– Sajnálom – mondja, majd kimegy a fürdőszobából,
magamra hagy, hogy befejezzem a zuhanyzást.
Melegebbre állítom a vizet, és jó hosszan állok alatta.

Mire végzek, Heather már nincs itt, Taryn pedig feltúrta a

hűtőt, és idegességében teazsúrt készített a maradékokból.
Az asztal közepén egy nagy teáskanna áll, mellette egy
kisebb a cickafarkteával. Előszedte az utolsó, bontott
fóliájú gyömbéres kekszet, és elrendezte egy tálcán. A
kenyérből kétféle szendvicset készített: sonkás-zellerest és
mogyoróvajas-cheeriososat.
Vivi épp kávét főz, aggodalmas arckifejezéssel fürkészi
Tarynt. Gyógyteát öntök magamnak, és megiszom, majd
ismét teletöltöm a bögrémet. Fürdés után, bekötözve és
átöltözve sokkal tisztábbnak érzem a fejem, készen állok
rá, hogy megbirkózzak a hírrel, miszerint Locke meghalt,
és az ikertestvérem gyilkolta meg.
Elveszek egy sonkás szendvicset, és beleharapok.
Ropog a zeller, és egy kicsit furcsa így, de nem rossz.
Hirtelen rádöbbenek, milyen éhes vagyok. A szendvics
maradékát a számba tömöm, és tányérra szedek még
kettőt.
Taryn a kezét tördeli, összenyomja, majd a ruhájára
szorítja két tenyerét.
– Kiborultam – kezdi. Vivivel hallgatunk. Próbálom
halkabban ropogtatni a zellert. – Megígérte, hogy haláláig
szeretni fog, de a szeretete nem védett meg a
kíméletlenségétől. Figyelmeztetett, hogy a tündérek nem
úgy szeretnek, ahogyan mi. Ezt egészen addig nem
értettem, amíg hetekre magamra nem hagyott abban a
hatalmas, rémes házában. Hibrid rózsákat neveltem a
kertben, új függönyöket rendeltem, meg egy hónapig tartó
mulatságokat szerveztem a barátainak. De nem számított.
Voltam ledér, voltam tartózkodó. Mindent megtettem. De
csak annyit mondott, hogy már nincs bennem több
történet.
Felvonom a szemöldököm. Iszonyú dolog ilyesmit
mondani, de azért nem gondoltam volna, hogy ez lesz a
veszte.
– Hát, akkor most megmutattad neki.
Vivi váratlanul felnevet, majd csúnyán néz rám, amiért
megnevettettem.
Taryn szempilláin ki nem buggyant könnyek
csillognak.
– Végül is igen – feleli színtelen, érzelemmentes
hangon, amit nehezen tudok hova tenni. – Próbáltam
elmagyarázni, hogyan változtassunk a dolgokon, mert
muszáj lett volna változtatni, de úgy csinált, mintha
ostobaságokat beszélnék. Egyre csak beszélt, mintha
szavakkal megváltoztathatná az érzéseimet. Volt egy
drágakövekkel kirakott levélbontó kés az asztalon, és…
Emlékszel a Madoctól kapott leckékre? A következő
pillanatban Locke nyakába mélyedt a hegye. Akkor végre
elhallgatott, de amikor kihúztam, rengeteg vér ömlött ki.
– Szóval nem akartad megölni? – kérdezi Vivi.
Taryn nem felel.
Tudom, milyen érzés, amikor olyan sokáig elfojtod az
érzéseidet, hogy aztán kitörnek. Azt is tudom, milyen kést
döfni valakibe.
– Semmi baj – nyugtatom, de nem vagyok benne biztos,
hogy így igaz.
Felém fordul.
– Azt hittem, te meg én a legkevésbé sem hasonlítunk.
De úgy tűnik, pontosan ugyanolyanok vagyunk.
Nem hinném, hogy ezt jó dolognak tartja.
– Hol a teste? – kérdezem, próbálok a lényegi kérdésekre
koncentrálni. – Meg kell szabadulnunk tőle, és…
Taryn a fejét ingatja.
– Már megtalálták a holttestet.
– Hogyan? Mit csináltál vele?
Korábban csak frusztrált, hogy idejött segítséget kérni,
most már bosszankodom, amiért nem jött korábban,
amikor még intézkedhettem volna.
– Levonszoltam a vízhez. Azt hittem, az ár majd
magával sodorja, de kivetette egy másik partra. Legalább…
hát, legalább valamennyire megrágták. Nehezebben
állapították meg, hogyan érte a halál. – Kétségbeesetten
néz rám, mintha még mindig képtelen lenne felfogni,
hogy történhetett ez meg vele. – Nem vagyok rossz ember.
Belekortyolok a cickafarkteába.
– Nem mondtam, hogy az vagy.
– Ki fognak hallgatni – folytatja Taryn. – Megigéznek,
kérdéseket tesznek fel. Nem hazudhatok. De ha te felelsz
rájuk helyettem, akkor őszintén mondhatod, hogy nem te
ölted meg.
– Jude-ot száműzték – veti közbe Vivi. – Addig nem
mehet vissza, míg a korona kegyelmet nem gyakorol
felette, vagy valami ilyen fölényes maszlag. Ha elkapják,
megölik.
– Pár óra az egész – erősködik Taryn, tekintetét ide-oda
járatja közöttünk. – És senki sem jön majd rá. Kérlek!
Vivi felnyög.
– Túl veszélyes!
Nem felelek, nyilván ebből jön rá, hogy elgondolkoztam
a kérésén.
– Vissza akarsz menni, igaz? – kérdezi Vivi metsző
pillantással. – Szeretnél valami ürügyet, hogy
visszamehess. De ha megigéznek, meg fogják kérdezni a
nevedet. Vagy valami egyebet, amiből rájönnek, hogy nem
úgy válaszolsz, ahogy Taryn tenné. És akkor neked annyi.
A fejemet rázom.
– Védővarázslatot bocsátottak rám. Nem lehet
megigézni.
Gyűlölöm, hogy ennyire magával ragad az Elfhonba
való visszatérés gondolata, hogy ismét meg akarom ízlelni
az örökalmát, hogy megint szerencsét akarok próbálni a
hatalommal, vele. Talán ki lehet játszani a száműzésemet
is, csak még nem jöttem rá, hogyan.
Taryn összevonja a szemöldökét.
– Védővarázslatot? De miért?
Vivi rám mered.
– Mondd el neki! Mondd el neki, mit tettél valójában!
Mondd el, ki vagy, és miért nem mehetsz vissza!
Különös érzelem ül ki Taryn arcára, egy kicsit hasonlít
a félelemre. Madoc nyilván elmagyarázta, hogy ígéretet
csaltam ki Cardanból, miszerint engedelmeskedni fog,
egyébként honnan tudhatta volna, hogy rá kell
parancsolnia, szabadítsa fel a sereg felét az esküje alól?
Mióta a halandók világában vagyok, rengeteg időm volt
átgondolni, hogyan alakultak közöttünk a dolgok. Taryn
nyilván dühös volt, amiért nem mondtam el, miféle
hatalommal bírok Cardan felett. És még inkább
megharagudhatott, amiért úgy tettem, mintha nem
tudnám meggyőzni Cardant, mentse fel Locke-ot a
ceremóniamesteri tisztség alól, pedig valójában
ráparancsolhattam volna. De rengeteg egyéb oka is volt
Madocot segíteni. Hiszen mégiscsak a lányaként nevelt fel
bennünket. Talán Taryn is bele akart kóstolni a nagy
játszmába. Talán arra a rengeteg dologra gondolt, amit
Madoctól kaphat, ha ő kerül a trónra.
– El kellett volna mondanom, mi történt Dainnal meg az
Árnyudvarral, de… – kezdek bele, azonban Vivi félbeszakít.
– Ne azzal foglalkozz! – szól rám. – Térj a lényegre!
Mondd el, ki vagy!
– Hallottam az Árnyudvarról – szúrja közbe Taryn
gyorsan. – Kémek. Értsem úgy, te is kém vagy?
 A fejemet rázom, mert végre megértem, mit akar Vivi
kimondatni velem. Azt akarja, meséljem el, hogy Cardan
elvett feleségül, és ezzel gyakorlatilag Elfhon
nagykirálynéjává tett. De nem tehetem. Minden egyes
alkalommal, amikor eszembe jut, elönt a szégyen, amiért
elhittem, hogy nem fog átverni. Képtelen lennék úgy
elmagyarázni, hogy közben ne tűnjek ostobának, és nem
állok rá készen, hogy ennyire sebezhetőnek mutatkozzak
Taryn előtt.
Véget kell vetnem ennek a beszélgetésnek, úgyhogy
kimondom az egyetlen dolgot, amiről tudom,
mindkettejük figyelmét eltereli majd, bár teljesen
különböző okból.
– Úgy döntöttem, eljátszom Tarynt a kihallgatás során.
Pár napon belül visszajövök, aztán mindent elmondok
neki. Megígérem.
– Nem maradhatnátok mindketten inkább itt, a
halandók világában? – kérdezi Vivi. – A francba
Tündérföldével! A francba ezzel az egésszel! Szerzünk egy
nagyobb lakást.
– Még ha Taryn itt marad is velünk, akkor is jobb, ha
nem hagyja ki a nagykirályi kihallgatást – válaszolom. –
És hozhatok pár dolgot, amit aztán jó pénzért eladhatunk.
Valamiből ki kell majd fizetni a nagyobb lakást.
Vivi dühödt pillantást vet rám.
– Bármikor felhagyhatunk azzal, hogy bérelt lakásban
élünk, és halandót játszunk. Ezt az egészet Heather miatt
csináltam. Ha csak magunk vagyunk, beköltözhetünk az
egyik üres raktárba a vízparton, megigézem, hogy senki se
jöjjön be. Lopott pénzből bármit megvehetünk. Egy
szavadba kerül, Jude.
Előhúzom a kabátomból az ötszáz dollárt, amiért
megküzdöttem, és az asztalra teszem.
– Bryern elhozza ma a másik felét. Mert továbbra is
halandót játszunk. És a jelek szerint Heather is képben van
még. Most megyek, lefekszem. Miután felkelek,
visszamegyek Tündérföldére.
Taryn némileg értetlenül figyeli a pénzt az asztalon.
– Miért nem…
– Ha elkapnak, kivégeznek, Jude! – emlékeztet Vivi,
félbeszakítva Tarynt.
Hálás vagyok érte. Lehet, hogy megteszem ezt a
szívességet most neki, de ez nem jelenti azt, hogy
megbocsátok. Vagy hogy jóban vagyunk. És nem is
akarom, hogy úgy viselkedjen, mintha így lenne.
– Akkor figyelek, hogy ne kapjanak el – felelem
mindkettejüknek.
 5. fejezet

Mivel Oak iskolában van, az ő ágyán gömbölyödöm össze.

Akármennyire fáj is mindenem, gyorsan elalszom,
magával ránt a sötétség.
És álmodom.
Tanórákon veszek részt a palota ligetében, a késő
délutáni megnyúlt árnyak közt ülök. Már felkelt a hold,
éles sarlóformát rajzol a felhőtlen kék égre. Emlékezetből
rajzolom a csillagtérképet, a tintám sötétvörös, megalvad
a papíron. Vér, döbbenek rá. Vérrel teli tintatartóba
mártom a pennámat.
A liget túlfelén Cardan herceg a barátaival ül. Valerian
és Locke különösen fest: ruhájuk molyrágta, bőrük sápadt,
a szemük helyén tintaszerű foltok. Nicasia mintha észre
sem venné. Tengerszínű haja súlyos loknikban omlik alá,
az ajka gúnyos mosolyra húzódik, mintha minden
rendben lenne. Cardan vérfoltos koronát visel, csálén áll
rajta, arcának éles vonásai éppolyan kísértetiesen
gyönyörűek, mint régen.
– Emlékszel, mit mondtam, mielőtt meghaltam? – kiált
oda hozzám Valerian kajánul. – Megátkozlak. Háromszor
is megátkozlak. Meggyilkoltál, tapadjon hát örökké vér a
kezedhez! Kísérjen utadon a halál! Legyen… Itt haltam meg,
úgyhogy nem tudtam befejezni. Kíváncsi vagy rá, mit
akartam mondani? Legyen életed rövid, bánattal teli, és
amikor meghalsz, ne gyászoljon senki!
Megremegek.
– Igen, tényleg a vége ütött csak igazán.
Cardan odasétál hozzám, rálép a csillagtérképemre,
ezüstorrú csizmájával felrúgja a tintatartómat, a vér a
papírra ömlik, elmossa a munkámat.
– Gyere velem! – parancsol rám ellentmondást nem
tűrően.
– Tudtam, hogy tetszik neked – szól utána Locke. – Ezért
akartam őt én elsőnek. Emlékszel az útvesztőnél tartott
mulatságra? Amikor én megcsókoltam, te pedig csak
nézted?
– Emlékeim szerint te ölelted, de végig engem figyelt –
vág vissza Cardan.
– Ez nem is igaz! – tiltakozom, de aztán eszembe jut
Cardan meg a nárciszhajú tündérlány a pokrócon.
Cardan csizmája fölé nyomta az ajkát, a másik lány
pedig a nyakához. Cardan felém nézett, amikor egyikük
szájon csókolta. Szeme szénként fénylett, csillogott, akár a
szurok. Eszembe jut, hogy Locke tenyérrel végigsimított a
hátamon, az arcom felforrósodott, és túl szűknek éreztem
a bőrömet, túl soknak azt az egészet.
 – Gyere velem! – ismétli Cardan, és elhúz a véráztatta
csillagtérképtől, meg a többiektől az órán. – Tündérfölde
hercege vagyok. Azt kell tenned, amit parancsolok.
Egy tölgyfa lyukacsos árnyékába vezet, majd felültet az
egyik alacsony ágra. Nem engedi el a derekamat, közelebb
lép, már a combom között áll.
– Ugye mennyivel jobb így? – néz fel rám.
Nem vagyok benne biztos, mire gondol, de azért
bólintok.
– Gyönyörű vagy. – Mintát rajzol a két karomra, majd
végigsimít az oldalamon. – Olyan gyönyörű!
Halkan beszél, és elkövetem azt a hibát, hogy belenézek
fekete szemébe, lepillantok veszedelmesen görbülő
szájára.
– De a szépséged idővel elhalványul – folytatja továbbra
is halkan, úgy, mintha szeretők lennénk. Kezét továbbra
sem húzza el, a gyomrom összerándul, ölembe forróság
gyűl. – Feszes bőröd ráncossá, foltossá válik.
Pókhálóvékonnyá. A melled megereszkedik. A hajad
kifakul, elvékonyul. A fogaid megsárgulnak. És mindened,
minden, ami te vagy, elrohad. Semmivé válsz. Semmi
vagy.
– Semmi vagyok – visszhangzom, tehetetlennek érzem
magam a szavai ellenében.
– Semmiből lettél, és semmivé is válsz – suttogja a
nyakamra.
Hirtelen kétségbeesem. Menekülnöm kell tőle. Leugrom
a faágról, de nem érek földet. Csak zuhanok, zuhanok,
zuhanok lefelé, mint Alice a nyúl üregében.
 Aztán az álom megváltozik, egy kőtáblán fekszem
lepelbe csavarva. Próbálok felkelni, de képtelen vagyok
megmozdulni. Mintha fából faragott baba lennék. A
szemem nyitva, de nem tudom oldalra fordítani a fejemet,
nem tudok pislogni, semmit sem tudok csinálni. Csak
bámulom a változatlan, felhőtlen égboltot, a hold
változatlan, élesen megrajzolt sarlóalakját.
Madoc jelenik meg, fölém hajol, macskaszemével lenéz
rám.
– Milyen nagy kár! – szólal meg, mintha már nem
hallhatnám. – Bár ne küzdött volna ellenem, mindent
megadtam volna neki, amire csak vágyott.
– Mindig is engedetlen lány volt – mondja a mellette
álló Oriana. – Nem úgy, mint a nővére.
Taryn is ott van, az arcán csinos könnycsepp csorog.
– Csakis egyikünk élhette túl. És az egyedül én lehettem.
Te vagy az a testvér, akinek kígyó, béka hullik a szájából.
Én vagyok az a testvér, akinek rubin és gyémánt.
Mindhárman elmennek. Ezután Vivi áll mellém, hosszú
ujjait a vállamhoz nyomja.
– Meg kellett volna mentenem téged – szólal meg. –
Mindig is az én feladatom volt.
– Az én temetésem lesz a következő – suttogja Oak egy
pillanattal később.
Nicasia hangja mintha távolról szűrődne el hozzám.
– Úgy tartják, a tündérek esküvőn sírnak, temetésen
nevetnek, de én egyformán mulatságosnak tartom az
esküvődet és a temetésedet is.
Aztán Cardan lép közelebb gyengéd mosollyal az ajkán.
Összeesküvőn súgja:
– Amikor gyerek voltam, temetéseket rendeztünk, amik
egyfajta színjátékok voltak. Természetesen a halandók
voltak a halottak, vagy legalábbis a végére azok lettek.
Erre végre megszólalok:
– Hazudsz!
– Persze hogy hazudok – válaszolja. – Ez a te álmod.
Hadd mutassam meg! – Meleg kezét az arcomra fekteti. –
Szeretlek, Jude. Régóta szeretlek. Örökké szeretni foglak.
– Elég legyen! – förmedek rá.
Aztán Locke áll felettem, a szájából víz ömlik.
– Bizonyosodjunk meg róla, hogy tényleg halott.
A következő pillanatban kést döf a mellkasomba. Újra
meg újra meg újra belém szúrja.
Erre ébredek, az arcom könnyektől nedves, a
torkomban sikoly.
Lerúgom magamról a takarót. Odakint besötétedett.
Nyilván átaludtam az egész napot. Felkattintom a lámpát,
mély levegőt veszek, és ellenőrzöm a homlokomat, lázas
vagyok-e. Várom, hogy lenyugodjak. Minél többet
elemzem az álmot, annál jobban zavar.
Kimegyek a nappaliba, a dohányzóasztalon nyitott
pizzásdoboz fogad. Valaki pitypangfejeket tett a pepperoni
mellé néhány szeleten. Oak a Rocket League-et magyarázza
Tarynnek.
Mindketten aggodalmasan pillantanak rám.
– Figyelj csak! – szólok oda az ikertestvéremnek. –
Beszélhetnénk egy kicsit?
– Persze – válaszolja Taryn, és feláll a kanapéról.
 Visszamegyek Oak szobájába, leülök az ágya szélére.
– Tudni akarom, azért jöttél-e, mert ideküldtek –
mondom. – Hogy ez a nagykirály terve-e, hogy rávegyen,
szegjem meg a száműzetésem szabályait.
Taryn meglepettnek tűnik, de a javára szóljon, hogy
nem kérdezi, miért gondolok ilyesmit. Egyik kezét a
hasához húzza, ujjai szétnyílnak.
– Nem – válaszolja. – De nem mondtam el mindent.
Várok, nem igazán tudom, miről beszél.
– Sokat gondolok mostanában anyára – fog bele végül. –
Mindig azt hittem, azért hagyta ott Elfhont, mert
beleszeretett a mi halandó apánkba, de most már nem
vagyok benne olyan biztos.
– Nem értem – felelem.
– Terhes vagyok – vallja be suttogva.
A halandókat évszázadok óta nagyra tartják azért, mert
képesek tündérgyerekeket szülni. A mi vérünk nem olyan
lomha, mint a tündéreké. A tündér nők szerencsésnek
mondhatják magukat, ha hosszú életük során
egyetlenegyszer gyermekáldásban részesülnek. A
többségük sosem esik teherbe. Egy halandó feleség teljesen
más. Mindig is tisztában voltam ezzel, mégsem jutott soha
eszembe, hogy Tarynnek és Locke-nak gyereke születhet.
– Hű! – szólalok meg, és a pillantásom Taryn hasát
védelmező kezére siklik. – Ó!
– Senkinek sem lenne szabad úgy felnőnie, mint nekünk
– teszi hozzá.
Elképzelte, milyen lenne abban a házban gyereket
nevelni, miközben Locke mindkettejükkel szórakozik?
Vagy arra gondolt, ha eljönne, Locke is levadászná őt úgy,
ahogy Madoc vadászta le anyánkat? Nem vagyok benne
biztos. Ahogy abban sem, faggathatom-e. Most, hogy már
kipihentem magam valamennyire, látom rajta a
kimerültség jeleit, amiket korábban észre sem vettem.
Vörös a szeme. Vonásainak egyfajta éle van, arról
árulkodik, hogy elfelejtett enni.
Rádöbbenek, hogy azért jött hozzánk, mert máshova
nem mehet, és nyilván benne volt a pakliban, hogy nem
segítek rajta.
– Tudta? – kérdezem végül.
– Igen – feleli, és elhallgat, mintha felidézne egy
beszélgetést. És valószínűleg a gyilkosságot. – De másnak
nem mondtam el. Senkinek, csak neked. És amikor
elmondtam Locke-nak… Hát, azt már elmeséltem, mi lett a
vége.
Nem tudom, mit mondhatnék erre, de amikor
kétségbeesett mozdulatot tesz felém, hagyom, hogy
megöleljen, és fejemet a vállára hajtom. Tudom, hogy
rengeteg mindent el kellett volna mondanom neki,
ahogyan Tarynnek is nekem. Tudom, hogy nem voltunk
kedvesek egymással. Tudom, hogy ártott nekem, többet is,
mint hinné. De ettől függetlenül a nővérem. A
megözvegyült, gyilkos nővérem, aki most kisbabát vár.

Egy órával később már össze van készítve a holmim,

készen állok az indulásra. Taryn a napja minden egyes
részletéről alaposan beszámolt, elmesélte, kikkel
találkozik rendszeresen, hogy milyen Locke birtokát
irányítani. Egy pár kesztyűt is adott, hogy elrejthessem a
hiányzó ujjrészemet. Levette elegáns pókfonálból és
üvegszálból készült ruháját. Most én viselem, a hajamat
nagyjából úgy rendeztük, ahogyan ő hordja, rajta pedig az
én fekete nadrágom és pulcsim van.
– Köszönöm – hálálkodik.
Olyan szó ez, amit a tündérek sosem mondanak.
Illetlenség valamit megköszönni, elbagatellizálja az
adósságok és azok megfizetésének bonyolult táncát. De a
halandók nem így értik, amikor megköszönnek valamit. A
legkevésbé sem így értik.
Mégis elhessegetem a szavait.
– Ugyan!
Oak odajön, hogy vegyem fel, nem számít, milyen
langaléta, mennyire megnyúltak a végtagjai.
– Szorongatós ölelés! – közli, ami azt jelenti, hogy
felugrik, és fullasztóan átkarolja a nyakamat.
Eleget teszek a kérésének, és jó erősen megszorítom én
is, pedig kicsit kapkodom a levegőt. Leteszem, és lehúzom
a rubingyűrűmet – azt, amit Cardan ellopott, aztán az
eskünknél visszaadott. Semmiképp sem lehet rajtam, ha
Tarynnek adom ki magam.
– Vigyázol rá? Amíg vissza nem jövök.
– Igen – ígéri Oak ünnepélyesen. – Ne maradj sokáig!
Hiányozni fogsz!
Meglep a kedvessége, főleg azok után, ahogy a
legutóbbi beszélgetésünk zajlott.
 – Amint tudok, visszajövök – ígérem, és puszit nyomok
a homlokára.
Aztán a konyhába megyek. Vivi már vár rám. Együtt
sétálunk ki a fűre. Egy kis részre aggófüvet ültetett.
Taryn utánunk jön, a pulóver ujját húzogatja.
– Biztos vagy benne? – kérdezi Vivi, miközben a szár
aljánál fogva kihúz egy növényt.
Végignézek rajta, árnyékok övezik, a haját az utcai
lámpa vonja fénybe. Általában pont olyan barna, mint az
enyém, de megfelelő megvilágításban látszanak benne az
arany szálak, már-már zöldellenek.
Vivi sosem vágyott úgy Tündérföldére, ahogy én. Miért
is tenné, ha egyszer ott hordozza magában?
– Tudod, hogy igen – válaszolom. – Elmeséled, mi volt
Heatherrel?
A fejét rázza.
– Maradj életben, ha tudni akarod! – Azzal az aggófűre
fúj. – Paripám, serkenj, és vidd a húgomat, ahová
parancsolja!
Mire a virágzó szár a földre ér, már félig át is változott
sárga, gebe pónivá, a szeme smaragd, a sörénye csipkézett
páfrányra emlékeztet.
A levegőbe prüszköl, patájával dobbant a földön, szinte
ugyanolyan lelkes, hogy repülhet, mint én.

Locke birtoka pont olyan, mint amilyenre emlékszem,

csupa magasra törő torony és mohalepte kő, sűrű lonc- és
borostyánfüggöny fedi. Az útvesztő szédítő mintázatban
hasít keresztül a birtokon. Maga a megelevenedett
tündérmese, olyan, ahol a szerelem egyszerű dolog,
fájdalmat sosem okoz.
Mintha éjszakánként tele lenne lehullott csillagokkal a
halandók világa. Hirtelen jutnak eszembe a szavak, Locke
mondta ezt, amikor a legmagasabb tornyának tetején
álltunk.
Leszállásra sarkallom az aggófűlovat, majd leugrom a
hátáról, hagyom, hogy a földet kapálja, a széles bejárati
ajtóhoz sietek. Jöttömre kitárul. Két szolgáló áll odabent,
sápatag, gombát idéző bőrük olyan halvány, hogy
látszanak az ereik, leginkább egy összeillő
márványszoborpárosra emlékeztetnek. A vállukról apró,
porhanyós szárnyak lógnak. Hűvös, tintacseppszerű
szemekkel figyelnek, azonnal emlékeztetve rá, mennyire
nem emberek a tündérek.
Mély levegőt veszek, és kihúzom magam. Aztán
bemegyek.
– Üdv újra itthon, asszonyom! – mondja a nő.
Testvérek, mesélte Taryn. Nera és Neve. Tartoztak Locke
apjának, és annak halálakor a fennmaradó tartozásuk a
fiára szállt. Korábban settenkedve közlekedtek, meghúzták
magukat, de Taryn ezt megtiltotta nekik, amikor
ideköltözött.
A halandók világában hozzászoktam, hogy
apróságokért is köszönetet mondok, és most kénytelen
vagyok visszanyelni a szavakat.
– Jó újra itthon lenni – felelem végül, és elsétálok
mellettük, be az előcsarnokba.
Már nem teljesen olyan itt, mint amire emlékeztem.
Korábban nagyrészt üresen álltak a helyiségek, ha
mégsem, a bútorok régiek voltak, súlyosak, a kárpit az idő
vasfogától merev. A hosszú ebédlőasztal csupasz volt,
ahogyan a padlók is. Már nem így van.
Mindent párnák, szőnyegek, kupák, tálcák és félig teli
kancsók borítanak, mind élénk színekben:
karmazsinvörösben, umbrabarnában, pávakékben,
palackzöldben, aranyban és szilvaszínben. Az egyik
heverő takaróját vékony aranypor szennyezi, talán vendég
járt itt nemrég. A kelleténél egy pillanattal tovább meredek
rá homlokráncolva, a tükörképem egy kifényesített
ezüsturnáról néz vissza rám.
A szolgálók figyelnek, és nincs okom olyan szobákat
tanulmányozni, amiket elméletileg jól ismerek. Úgyhogy
próbálom ellágyítani a vonásaimat. Elrejteni, hogy most
jövök rá Taryn életének bizonyos részleteire, amikről nem
mesélt nekem.
Biztos vagyok benne, hogy ő rendezte be a szobákat.
Madoc erődjében is mindig tele volt élénk színű párnával
az ágya. Szereti a csoda szép holmikat. Feltűnik, hogy ezt a
helyet bacchanáliára, züllésre alakították ki. Mondta, hogy
egy hónapig tartó mulatságokat rendezett, mégis most
először képzelem el őt a párnákon heverve, ahogy részeg,
nevet, és talán csókolózik is másokkal. Akár többet is tesz
ennél.
A nővérem, az ikertestvérem, aki mindig is inkább
pacsirta volt, mintsem csiröge, félénk, mintsem
élvhajhász. Legalábbis én így hittem. De míg én tőrök és
mérgek közt forgolódtam, ő a vágy éppoly veszedelmes
útját járta.
A lépcső felé fordulok, már nem vagyok benne biztos,
hogy sikerrel járok majd. Visszatérek hát ahhoz, ami
biztos, végiggondolom a Tarynnel közösen kieszelt mesét.
Amikor utoljára láttam Locke-ot, egy fókatündérrel akart
találkozni, mondom majd, akivel viszonyt folytatott. Végső
soron hihető. És a Mélytenger nemrégiben a szárazföld
ellen fordult, így remélhetőleg a tündérek könnyebben
elítélik majd a tengeri népeket.
– A nagyterembe kéri a vacsorát? – kérdezi a
nyomomban loholó Neve.
– Inkább tálcán a szobámba – felelem, nem szívesen
ennék egyedül a hosszú asztalnál, hogy feltűnő csendben
szolgáljanak ki.
Felmegyek, nagyjából biztos vagyok benne, hogy jól
emlékszem a járásra. Remegve nyitom ki az egyik ajtót.
Egy pillanatra azt hiszem, rossz helyen járok, de Locke
szobája is megváltozott. Az ágyat függöny öleli, mintáján
hímzett rókák lépkednek magas fák között. Az ágy előtt
alacsony dívány áll, rajta ruhák szerteszét, egy kis asztalt
pedig papírosok és tollak borítanak.
Taryn öltözőszobájába megyek, végignézem a ruháit,
kevésbé kihívó a színük, mint a berendezési tárgyaké, de
éppolyan gyönyörűek. Ingruhát választok, fölé nehéz
szaténköntöst, majd leveszem a pókfonál és üvegszál
ruhát.
Reszketve csúszik a bőrömön az anyag. Taryn
hálószobájának tükre előtt állva kifésülöm a hajamat.
Bámulom magamat, próbálok rájönni, mi buktathat le.
Izmosabb vagyok, de azt a ruhák elrejthetik. A hajam is
rövidebb, de nem sokkal. És persze temperamentumosabb
vagyok.
– Szép estét, felség! – mondom, miközben igyekszem
magam a királyi udvarba képzelni. Mit tenne Taryn?
Mélyen pukedlizne. – Olyan rég találkoztunk már!
Persze Taryn valószínűleg találkozott vele mostanában.
Neki nem volt olyan régen. Pánik dobol a mellkasomban.
Nem csak válaszolnom kell majd a kérdésekre a
kihallgatás során. El kell játszanom Cardan nagykirály
előtt, hogy egy kedves ismerőse vagyok.
A tükörképemre meredek, igyekszem homlokráncolás
helyett a megfelelő arckifejezést előcsalni.
– Szép estét, felség, te áruló varangy!
Nem, ez így nem lesz jó, akármilyen jólesik is.
– Szép estét, felség! – próbálkozom újra. – Nem öltem
meg a férjemet, habár igencsak megérdemelte.
Kopogtatnak, mire összerezzenek.
Nera hatalmas fatálcát hoz, az ágyra teszi, majd
meghajlás után szinte nesztelenül távozik. A tálcán pirítós
van, és émelyítő, különös illatú lekvár, amitől összefut a
nyál a számban. A kelleténél jóval hosszabb időbe telik,
hogy rádöbbenjek, tündérgyümölcs. És úgy hozták
Tarynnek, mintha semmiség lenne, mintha rendszeresen
fogyasztaná. Vajon Locke a tudta nélkül etette vele? Vagy
szándékosan élt vele, egyfajta rekreációs
érzéktompítóként? Újfent teljesen összezavarodom.
 Legalább egy kanna csalánteát is hoztak, puha sajtot és
három főtt kacsatojást. Egyszerű vacsora, leszámítva a
különös tündérgyümölcsöt.
Megiszom a teát, megeszem a tojást és a pirítóst. A
lekvárt egy szalvétába csomagolva bedugom a szekrény
hátuljába. Ha Taryn hetek múltán penészesen talál rá, hát,
ez a legkevesebb, amit elviselhet, ha egyszer ekkora
szívességet teszek neki.
Ismét végignézem a ruhákat, próbálom a megfelelőt
kiválasztani az előttem álló napra. Nem lehet
figyelemfelkeltő. A férjem meghalt, én pedig elvileg
szomorú vagyok. Sajnos, míg Taryn nekem szinte csupa
feketét csináltatott, a saját ruhatárából hiányzik ez a szín.
Elnyúlok a selyem és szatén, az erdőmintás brokát mellett,
amin a levelek közül állatok lesnek ki, nem törődöm a
zsályazöld és égkék hímzett bársonyokkal. Végül találok
egy sötét árnyalatú, bronzszín ruhát, és egy pár éjkék
kesztyű kíséretében a díványhoz cipelem. Feltúrom Taryn
ékszeres dobozát, és előhúzom a fülbevalót, amit tőlem
kapott. Az egyik hold, a másik csillag, a kovácsmester
Grimsen készítette, igézetet bocsátottak rá, hogy a viselője
szebbnek tűnjön tőle.
Legszívesebben kilopóznék Locke birtokáról, be az
Árnyudvarba. Minden vágyam meglátogatni Csótányt és
Bombát, meghallgatni az udvari pletykákat, újra az
ismerős föld alatti helyiségeket járni. Csakhogy azok a
szobák nem léteznek többé, Szellem tönkretette őket,
amikor elárult bennünket a Mélytengernek. Nem tudom,
hol van az Árnyudvar új központja.
 És nem is vállalhatok ekkora kockázatot.
Kinyitom az ablakot, leülök Taryn asztalához, és
csalánteát szürcsölök, belélegzem a sós tenger, a vadon
termő lonc, a távoli fenyőktől érkező szellő erőteljes illatát.
Nagy levegőt veszek. Hazatértem, mégis honvágy kínoz.
 6. fejezet

A kihallgatást akkorra tűzték ki, amikor felragyognak az

első csillagok az égen. Taryn bronz ruhájában érkezem
meg a nagykirályi udvarba, a vállamon stóla, ujjaimon
kesztyű, a hajamat laza kontyba tűztem. Szívem hevesen
dobog, és remélem, senki sem érzi a hónom alatt gyűlő
ideges izzadságot.
A nagykirály udvarmestereként egyfajta tisztelet
övezett. Bár nyolc évig éltem Elfhonban enélkül, nagyon
gyorsan hozzászoktam.
Tarynként gyanakodva figyelnek, miközben átvágok a
tömegen, ami már nem nyílik szét előttem automatikusan.
Hiszen egy áruló lánya, egy kitaszított nővére, és a férje
meggyilkolásával gyanúsítják. Mohón figyelnek, mintha
abban reménykednének, hogy a bebizonyosodó bűnössége
és a büntetése kellemes szórakozásnak bizonyul majd. De
még így sem félnek tőle. Még az állítólagos bűnével együtt
is halandónak, gyengének látják.
 Tulajdonképpen jobb is. Minél gyengébbnek tűnik,
annál hihetőbb az ártatlansága.
Szándékosan nem nézek az emelvényre, hiába tartok
oda.
Cardan nagykirály jelenléte mintha megfertőzné magát
a levegőt is, amit belélegzek. Egy eszeveszett pillanatra
felmerül bennem, hogy inkább megfordulok és
elmenekülök, mielőtt észrevesz.
Nem tudom, menni fog-e.
Kissé szédülök.
Nem tudom, képes leszek-e ránézni, és palástolni
mindazt, amit érzek.
Mély levegőt veszek és kifújom, emlékeztetem magam,
hogy nem tudja majd, én állok előtte. Nem ismerte fel
Tarynt, amikor felvette a ruhámat, engem sem fog
felismerni most.
Ráadásul, győzködöm magam, ha kudarcot vallasz,
akkor Tarynnel mindketten hatalmas bajba kerültök.
Hirtelen eszembe jut minden egyes indok, amiért Vivi
úgy gondolta, rossz ötlet idejönnöm. Igaza volt. Nevetséges
ez az egész. Halálbüntetés terhe alatt tilos visszatérnem,
csakis akkor ér véget a száműzetésem, ha a korona
kegyelmet gyakorol.
Felmerül bennem, hogy Cardan talán rosszul
fogalmazott. Talán megkegyelmezhetnék saját
magamnak. Ám ekkor eszembe jut, hogy kinevettek az
őrök, amikor erősködtem, hogy Tündérfölde királynéja
vagyok. Cardannak nem kellett megtagadnia. Elég volt
csendben maradnia. És ha megkegyelmeznék magamnak,
hát megint csak hallgatnia kellene.
Nem, ha felismer, akkor kénytelen leszek elmenekülni
és elrejtőzni, remélve, hogy engem jobban kitanítottak az
Árnyudvarban, mint amilyen alapos képzésben az őrök
részesültek. De akkor az egész udvar rájön, hogy Taryn
bűnös – ha nem így lenne, ugyan miért küldött volna
engem maga helyett? Ha pedig nem sikerül
megszöknöm…
Elmerengek, miféle kivégzési módot választana Cardan.
Talán sziklákhoz kötöz, és hagyja, hogy a tenger végezze
el a piszkos munkát. Nicasiának tetszene. De ha
Cardannak épp nincs kedve ilyesmihez, akkor
lefejeztethet, felakaszthat, kivéreztethet, felnégyeltethet,
egészben megetethet egy hátasvaranggyal…
– Taryn Duarte! – szólít meg egy lovag, félbeszakítva
borús gondolataimat. Hűvösen beszél, cizellált
ezüstpáncélja alapján Cardan egyik személyi testőre. –
Locke felesége! Oda kell állnia az audienciát kérők
helyére.
Odamegyek, teljesen megszédít a gondolat, hogy ott kell
most állnom, ahol korábban udvarmesterként annyi
mindenkit láttam. Aztán észbe kapok, és mélyen
pukedlizek, ahogyan azok szoktak, akiket nem zavar, hogy
alá kell vetniük magukat a nagykirály akaratának. Mivel
nem nézhetem közben az arcát, gondosan a földre
szegezem a pillantásomat.
– Taryn? – kérdezi Cardan, és teljesen letaglóz, hogy
milyen ismerős a hangja.
Nem odázhatom tovább, a szemébe nézek.
 Még annál is rémisztőbb a szépsége, mint amire
emlékeztem. Persze mind gyönyörűek, hacsak nem
kifejezetten ocsmányak. A tündérek már csak ilyenek.
Halandó elme képtelen felfogni őket, emlékezetünk
tompítja az erejüket.
Minden egyes ujján gyűrű csillog. Válláról kifényesített
aranyból kovácsolt gravírozott, ékköves mellvért lóg,
alatta fodros, fehér inget visel. Térd fölé érő csizmájának
orra visszahajlik. Látszik a farka, az egyik lábához simul.
A jelek szerint már nem érzi, hogy rejtegetnie kellene. A
fején természetesen ott pihen a Vérkorona.
Arany szegélyű fekete szemével végigmér, szája
sarkában gúnyos mosoly bujkál. Fekete haja lágyan
keretezi az arcát, nem fogta össze, kissé kócos, mintha épp
most kelt volna fel valakinek az ágyából. Végig azon
csodálkozom, hogy egykor hatalommal bírtam felette,
Tündérfölde nagykirálya felett. Voltam olyan arrogáns,
hogy azt higgyem, meg is tarthatom.
– Felség! – szólalok meg, mert valamit mondanom kell,
és mert minden, amit begyakoroltam, így kezdődik.
– Tudjuk, mekkora veszteség ért – kezdi idegesítő
felsőbbrendűséggel. – Nem is zavarnánk meg a gyászodat,
ha nem lennének kérdéseink a férjed halálának okáról.
– Szerinted tényleg szomorú? – kérdezi Nicasia.
Beletelik egy pillanatba, hogy felismerjem a mellette
álló nőt: Cardan anyja az, Lady Asha ezüstös ruhában,
szarvának hegyén ékköves dísszel. Lady Asha arcát is
ezüsttel emelték ki, az csillog a járomcsontján, az ajkán.
Nicasia a tenger színeibe öltözött. Ruhája hínárzöld, mély,
élénk. Vízszín haját befonták, az ügyesen elrendezett
halszálkák és állkapcsok koronát alkotnak.
Legalább egyikük sem áll az emelvényen a nagykirály
mellett. Úgy tűnik, az udvarmesteri poszt továbbra is
betöltésre vár.
Legszívesebben ráförmednék Nicasiára, de Taryn nem
tenné, úgyhogy fékezem magam. Nem szólok egy szót
sem, némán átkozom az eszemet, amiért annyira tudom,
hogy mit nem tenne, abban viszont nem vagyok annyira
biztos, hogy mit igen.
Nicasia közelebb lép. Meglep, hogy bánatot látok az
arcán. Locke egykor a barátja volt, a szeretője. Kétlem,
hogy bármelyik szerepben jeleskedett volna, de ettől még
Nicasia sem akarhatta holtan látni.
– Te magad ölted meg Locke-ot? – kérdezi. – Vagy
rávetted a húgodat, hogy tegye meg helyetted?
– Jude száműzetésben van – válaszolom. Nem pusztán
csendesen ejtem ki a szavakat, veszedelmesen halk
vagyok. – És sosem ártottam Locke-nak.
– Nem? – kérdezi Cardan, előrehajolva a trónján.
Indák remegnek mögötte. Farka meglendül.
– Szere… – Képtelen vagyok kiejteni a szót, de várják.
Kierőszakolom hát, és még erőltetetten szipogok is. –
Szerettem.
– Néha elhittem, hogy így van, igen – feleli Cardan
elgondolkozva. – De akár hazudhatsz is. Meg foglak igézni.
Csupán arra kényszerít majd, hogy elmondd az igazat.
Int egyet, mágia ragyog a levegőben.
Nem érzek semmit. Nyilván Dain védővarázslatának az
ereje miatt. Még a nagykirály igézete sem hajthat igába.
– Nos akkor – szólal meg Cardan. – Csakis az igazat
akarom hallani. Hogy hívnak?
– Taryn Duarte vagyok – felelem pukedlizve, hálásan,
amiért ilyen könnyedén jön hazugság a számra. – Madoc
lánya, Locke felesége, Elfhon nagykirályának az
alattvalója.
Cardan szájszéle felfelé görbül.
– Milyen kifinomult udvari modor!
– Alaposan kitanítottak.
Csak tudja. Hiszen együtt tanultunk.
– Meggyilkoltad Locke-ot? – kérdezi.
Lelassul körülöttem a beszélgetés moraja. Nem szól dal,
kevesen nevetnek, csak kupák csörrennek itt-ott. A
tündérek várnak, kíváncsiak, vallomást teszek-e.
– Nem – válaszolom, és megrovó pillantást lövellek
Nicasia felé. – És nem is gondoskodtam a
meggyilkolásáról. Talán a tenger felé kellene fordítanunk a
figyelmünket, ahol megtalálták.
Nicasia Cardan felé fordul.
– Tudjuk, hogy Jude meggyilkolta Balekint. Ő maga
vallotta be. És már régóta gyanakszom rá, hogy végzett
Valeriannel is. Ha nem Taryn követte el, akkor nyilván
Jude. Anyám, Orlagh királynő egyezséget kötött veled.
Ugyan mit ért volna el a ceremóniamestered
meggyilkolásával? Tudja, hogy a barátod volt, ahogyan az
enyém is.
A hangja elcsuklik a végére, hiába igyekszik leplezni.
Szemmel láthatóan őszinte a gyásza.
 Próbálok könnyeket kicsikarni magamból. Hasznos
lenne, ha sírva fakadnék, de Cardan előtt állva képtelen
vagyok rá.
Fekete szemöldökét összevonva pillant le rám.
– Nos, mit gondolsz? A húgod tette? És ne mondd azt,
amit már tudok. Igen, száműztem őt. Ez talán elrettentette,
talán nem.
Olyan öntelten fest, azt kívánom, bár képen
törölhetném, hogy megmutassam, mennyire rettent el a
száműzetés.
– Nem volt oka gyűlölni Locke-ot – hazudom. – Nem
hiszem, hogy rosszat kívánt volna neki.
– Valóban? – kérdezi Cardan.
– Talán csak udvari pletyka, de népszerű történet kering
rólad, a húgodról és Locke-ról – szólal meg Lady Asha. –
Szerette, de Locke téged választott. Vannak, akik
képtelenek elviselni a testvérük boldogságát.
Cardan az anyjára pillant. Kíváncsi lennék, mi vonzotta
Nicasiához, hacsak nem az, hogy mindketten olyan
rémesek. És az is érdekelne, mit gondol róla Nicasia.
Orlagh a Mélytenger kegyetlen, rémisztő királynője, és
soha többé egyetlen pillanatot sem kívánok eltölteni a
társaságában, de úgy hiszem, szereti Nicasiát. Nyilván
Nicasia is többet vár Cardan anyjától annál a kevéske
érzelemnél, amit a fia iránt mutatott.
– Jude sosem szerette Locke-ot. – Az arcom felhevül, de
a szégyenem tökéletes menedéket biztosít. – Valaki mást
szeretett. Őt akarná holtan látni.
Örömmel tölt el, hogy Cardan összerezzen.
 – Elég! – szól rám, mielőtt folytathatnám. – Ennél több
nem érdekel ezzel a témával kapcsolatban…
– Nem! – szakítja félbe Nicasia, amitől mindenki
megszeppen kissé. Elképesztő merészségre vall
félbeszakítani a nagykirályt. Még ha egy hercegnő teszi is.
Különösképp, ha nagykövet az illető. Egy pillanattal
később ő is rádöbben, de azért folytatja. – Lehet, hogy
talizmán van Tarynnél, valami, amitől képes ellenállni az
igézetnek.
Cardan metsző pillantást vet Nicasiára. Nem tetszik
neki, hogy aláássa a tekintélyét. Azonban a következő
pillanatban valami más veszi át a düh helyét. A lehető
legocsmányabban mosolyog rám.
– Akkor kénytelenek leszünk átkutatni.
Nicasia ajka éppolyan mosolyra húzódik, mint az övé.
Úgy érzem magam, mint régen, a palotai tanórákon,
amikor a nemesek gyerekei szövetkeztek ellenem.
Eszembe jut a legutóbbi megszégyenítés, amikor
Örömkirálynővé koronáztak, és levetkőztettek a
mulatozók előtt. Ha most leveszik rólam a ruhámat, látni
fogják a kötszert a karomon, a friss vágásokat a bőrömön,
amit nem tudok megmagyarázni. Rá fognak jönni, hogy
nem Taryn vagyok.
Nem hagyhatom. Méltóságomat összekaparva
igyekszem a mostohaanyámat, Orianát utánozni, éppúgy
felsőbbrendűséget sugározni, ahogyan ő szokta.
– Meggyilkolták a férjemet – szólalok meg. – És akár
elhiszitek, akár nem, gyászolom őt. Nem fogom az udvart
szórakoztatni, amikor még a teste is alig hűlt ki.
 A nagykirály mosolya erre, sajnos, kiszélesedik.
– Ahogy szeretnéd. Akkor kénytelen leszek egyedül
megvizsgálni téged a szobámban.
 7. fejezet

Cardantól néhány lépéssel lemaradva, dühösen lépkedek a

palota folyosóin, nyomunkban az őrökkel, akik azért
követnek, nehogy szökni próbáljak.
Nem túl rózsás a helyzet.
Visszavisz a hatalmas lakrészébe, aztán mi lesz?
Kényszeríti majd az egyik őrt, hogy fogjon le, és vegyen el
tőlem mindent, ami megvédhet az igézetektől – az
ékszerektől, a ruháimtól –, amíg végül lecsupaszítva állok
majd előtte? Ha így lesz, nyilván észreveszi a hegeket,
amiket korábban is látott már. És ha leveszi a kesztyűmet,
akkor aztán főleg kétség sem férhet majd a
személyazonosságomhoz. A hiányzó ujjperc
mindenképpen leleplez.
Ha levetkőztet, felismer.
Kénytelen leszek elmenekülni. Ott a rejtett folyosó a
szobájában. Onnan indulva kijuthatok az egyik
kristályablakon keresztül.
 Az őrökre pillantok. Ha elküldi őket, elmenekülhetek
Cardantól a titkos átjárón keresztül, hogy aztán
megszökjek. De tőlük hogyan szabadulhatnék meg?
Eszembe jut Cardan mosolya, amikor az emelvényen
bejelentette, mit fog tenni velem. Talán tényleg látni
akarja Tarynt meztelenül. Hiszen mégiscsak kívánt engem,
és Tarynnel ikertestvérek vagyunk. Talán ha felajánlom,
hogy én magam vetkőzöm le, elküldi az őröket. Mégiscsak
azt mondta, hogy egyedül vizsgál meg.
Egy ennél is merészebb gondolat ötlik fel bennem.
Talán el tudom vonni annyira a figyelmét, hogy ne
ismerjen fel. Talán ha elfújom a gyertyákat, és a
félhomályban állok elé…
Annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy alig veszem
észre a szolgálólányt szarvakkal a fején. Egy tálcát cipel,
rajta egy kancsó világos, zellerzöld borral és jó néhány
fújtüveg serleggel. Szemből érkezik, és amikor elhaladunk
egymás mellett, a tálca az oldalamba mélyed. Felkiált,
meglök, és mindketten a földre zuhanunk, üveg csörömpöl
körülöttünk.
Az őrök megtorpannak. Cardan hátrafordul. Értetlenül
és meglepetten mérem végig a lányt. A bor teljesen
átáztatta a ruhámat. A tündérek ritkán ügyetlenek, nem
úgy tűnik, mintha baleset történt volna. Aztán a lány ujjai
megérintik egyik kesztyűs kezemet. Bőr és fém nyomódik
a csuklóm belső részéhez. Tokba bújtatott kést nyom a
ruhám ujja alá, közben úgy tesz, mintha az elejtett
holmikat takarítaná fel. Közelebb hajtja a fejét, ahogy
kisöpri az üvegszilánkokat a hajamból.
 – Az apja eljön önért – suttogja. – Várjon a jelre! Aztán
szúrja le a legközelebbi őrt, és meneküljön!
– Miféle jelre? – súgom vissza, és úgy teszek, mint aki
segít feltakarítani.
– Jaj, ne, asszonyom, elnézéséért esedezem! – tiltakozik
normál hangerővel, fejet hajtva. – Ne törődjön vele!
A nagykirály egyik testőre elkapja a karomat.
– Jöjjön! – szól rám, és talpra ránt.
A szívemhez szorítom két kezemet, nehogy a kés
kicsússzon a ruhám ujjából.
Madoc ki akarja menteni Tarynt. Emlékeztető, hogy bár
én már kiestem a kegyeiből, Taryn segített neki feloldozást
nyerni a nagykirálynak tett esküje alól. Megszerezte a
sereg felét. Vajon mit tartogat Taryn számára, miféle
jutalmat ígért? Gondolom, örülni fog, hogy többé már nem
tartozik Locke-hoz.
De mikor jön el Madoc, mi a terve? Kivel akarja
felvenni a harcot? És mit tesz majd, amikor eljön Tarynért,
de engem talál itt helyette?
Két szolgáló nyitja ki a nagykirály lakrészének
kétszárnyú ajtaját, ő pedig besétál, és leveti magát egy
alacsony díványra. Követem, feszengve állok a szőnyeg
közepén. Egyik őre sem követ minket. Amint átlépem a
küszöböt, vészjósló véglegességgel bezáródik mögöttem az
ajtó. Nem kell amiatt fájjon a fejem, hogyan szabadulok
meg Cardan őreitől, be sem jöttek.
Legalább van egy késem.
A szalon épp olyan, mint amilyenre a tanácsülésekről
emlékszem. Füst, vasfű és lóhere illata lengi körbe. Cardan
továbbra is a díványon hever, csizmás lábát feltette a
lesújtani készülő, karmos griffmadár alakú kőasztalra.
Gyors, összeesküvő vigyort küld felém, teljesen az ellentéte
annak, ahogyan a trónról beszélt velem.
– Nos tehát – szólal meg, és megpaskolja maga mellett a
díványt. – Nem kaptad meg a leveleimet?
– Mi?
Annyira összezavarodom, hogy rekedtesen bukik ki
belőlem a szó.
– Egyikre sem válaszoltál – folytatja. – Már kezdtem azt
gondolni, hogy botor módon a halandók világában akartál
inkább érvényesülni.
Most nyilván próbára tesz. Ez csakis csapda lehet.
– Felség – kezdem feszülten. – Azt hittem, azért hozott
ide, hogy saját maga bizonyosodjon meg arról, nincs
nálam se talizmán, se amulett.
Cardan egyik szemöldöke magasra szalad, mosolya
kiszélesedik.
– Ha szeretnéd. Parancsoljam, hogy vedd le a ruhádat?
Nem bánom.
– Mégis mit művelsz? – fakadok ki kétségbeesetten. –
Mire játszol?
Úgy néz rám, mintha én lennék az, aki furcsán
viselkedik.
– Jude, nem hiheted, hogy nem ismertelek fel. Amint
beléptél a terembe, azonnal tudtam, hogy te vagy az.
Hátrahőkölve rázom a fejem.
– Az lehetetlen!
Ha tudta, hogy én vagyok az, akkor most nem lennék
itt. Már rég bezártak volna a Feledés Tornyába. A
kivégzésemre készülnének.
De talán örül neki, hogy megszegtem a száműzetésem
szabályait. Talán örül, hogy most még inkább a markában
vagyok. Talán erre játszik.
Feláll a díványról, szenvedélyesen néz rám.
– Gyere közelebb!
Egy lépést hátrálok.
A homlokát ráncolja.
– A tanácsosaim azt mondták, találkoztál a Fogasudvar
egyik követével, és összedolgozol Madockal. Nem akartam
elhinni, de abból, ahogy most rám nézel, talán mégis el
kellett volna. Mondd, hogy nem igaz!
Egy pillanatig nem értem, de aztán rádöbbenek. Grima
Mog.
– Nem én vagyok az áruló kettőnk közül – felelem, de
hirtelen eszembe jut, hogy kés van a ruhám ujjában.
– Haragszol, amiért… – Elhallgat, alaposabban
szemügyre veszi az arcomat. – Nem, hiszen félsz. De miért
félnél tőlem?
Én magam is alig értem, miért remegek.
– Nem félek – hazudom. – Gyűlöllek! Száműztél.
Minden, amit mondtál, minden, amit ígértél, átverés volt.
Én pedig voltam olyan ostoba, hogy akkor egyszer hittem
neked.
A kés könnyedén a kezembe siklik.
– Persze hogy átverés volt… – kezdi, de aztán észreveszi
a fegyvert, és inkább elharapja a mondat végét.
Minden megremeg. Valami felrobban a közelben,
erősen megrázza a palotát, és mindketten elveszítjük az
egyensúlyunkat. Könyvek zuhannak a földre, szerteszét
szóródnak. Kristálygömbök csúsznak le a tartójukról,
hogy aztán végigguruljanak a padlón. Döbbenten nézünk
össze Cardannal. Vádlón összehúzza a szemét.
Most kellene leszúrnom őt, és menekülőre fogni.
Egy pillanattal később fémen csattanó fém
félreismerhetetlen hangját halljuk. Méghozzá a közelből.
– Maradj itt! – szólok rá, előhúzom a kést, és lehajítom a
tokot a földre.
– Jude, ne! – kiált utánam, ahogy kiugrom a folyosóra.
Cardan egyik testőre halott, szálfegyver áll ki a
mellkasából. A többiek Madoc válogatott katonáival
küzdenek, mind harcedzett, halálos. Ismerem őket, tudom,
hogy szánalom, kegyelem nélkül harcolnak, és ha ilyen
közel jutottak a nagykirályhoz, Cardan élete hatalmas
veszélyben forog.
Ismét eszembe jut a járat, amin meg akartam szökni.
Ott kijuttathatom, cserébe pedig megkegyelmezhet nekem.
Cardan vagy véget vet a száműzetésemnek, és életben
marad, vagy reménykedhet, hogy a testőrei képesek
felülkerekedni Madoc katonáin. Már épp vissza akarnék
menni hozzá, hogy választás elé állítsam, amikor az egyik
sisakos katona megragad.
– Megvan Taryn! – kiáltja nyersen.
Felismerem, Silja az. Részben huldra, és teljességgel
rémisztő. Láttam, amikor fogolymadarat darabolt,
egyértelmű volt, mennyire élvezi a mészárlást.
A kezébe szúrnék, de kesztyűjének vastag anyaga
ellenáll a pengémnek. Fémmel borított kar fonja át a
derekamat.
– Lányom! – szól rám Madoc rekedten. – Lányom, ne
félj…
Émelyítően édes anyagot emel fel. Az orromra és a
számra nyomja. A végtagjaim elernyednek, és egy
pillanattal később már semmit sem érzek.
 8. fejezet

Ismeretlen erdőben ébredek. Nem érzem a tenger mindent

átható sóját, nem hallom a hullámverést. Mindenütt
páfrányokat, avaros földet látok, tűz ropog, és valakik
mormolnak a távolban. Felülök. Nehéz takarókon
fekszem, jó néhányat rám terítettek – lópokrócok, bár az
igaz, hogy elegánsak. A közelben masszív hintó áll, az
ajtaja tárva-nyitva.
Még mindig Taryn ruháját viselem, a kesztyűje is
rajtam.
– Ne is törődj a szédüléssel! – szólal meg valaki
kedvesen. Oriana. A közelben ül, a ruhája mintha
nemezből lenne számtalan alsószoknyája felett. A haját
zöld sapka alá tűrte. A legkevésbé sem hasonlít arra a
légies, előkelő hölgyre, akit egész életemben ismertem. –
Idővel elmúlik.
A hajamba túrok, kibomlott, de a hajtűk még benne
vannak.
 – Hol vagyunk? Mi történt?
– Apádnak a kezdetektől fogva nem tetszett a gondolat,
hogy ott rekedtél a szigeteken, de Locke védelme nélkül
csak idő kérdése volt, mikor ejt foglyul a nagykirály
valamilyen mondvacsinált ürüggyel.
Megdörgölöm az arcomat. A tűznél nyurga, rovarszerű
tündér óriási kondérban ételt kever.
– Ennél levest, halandó?
A fejemet rázom.
– Lennél leves? – kérdezi reménykedve.
Oriana elhessegeti, és felvesz egy kannát a tűz mellől a
földről. Fakupába tölti a gőzölgő italt. Fakéreg és gomba
illatát érzem rajta.
Belekortyolok, és hirtelen kevésbé szédülök.
– Elfogták a nagykirályt? – kérdezem, felidézve az
elrablásom körülményeit. – Életben van?
– Madoc nem jutott el hozzá – válaszolja Oriana,
mintha csalódott lenne, hogy Cardan életben maradt.
Gyűlölöm, hogy ennyire megkönnyebbülök.
– De… – szólalok meg ismét, meg akarom kérdezni,
hogyan ért véget az összecsapás.
Még épp időben fékezem a nyelvemet. Az évek során
Tarynnel időről időre szerepet cseréltünk. Általában meg
is úsztuk, ha nem húztuk túl sokáig, vagy nem tettünk
valami látványosat, amivel lebuktattuk magunkat. Ha
ésszel csinálom, jó eséllyel előbb nyílik lehetőségem a
szökésre, mintsem hogy rájöjjenek, ki vagyok valójában.
Aztán mi lesz?
Cardan olyan megnyerően szívélyes volt, mintha a
halálra ítélésem közösen kieszelt tréfa lett volna. És
levelekről beszélt, olyan üzenetekről, amiket nem kaptam
meg. Mi állhatott bennük? Meg akart kegyelmezni? Alkut
ajánlott?
Nem is tudom, milyen lehet Cardan levele. Rövid és
szabatos? Tele pletykával? Borfoltos? Vagy csak egy újabb
átverés?
Persze hogy átverés volt.
Bármit akart is, most már nyilván úgy hiszi,
összedolgozom Madockal. És bár nem kellene, hogy
aggasszon ez a gondolat, mégis zavar.
– Apád számára az volt a legfontosabb, hogy kijuttasson
– emlékeztet Oriana.
– De nem csupán erről van szó, igaz? – vitatkozom. –
Csak nem támadott rá az Elfhon-palotára egyedül
miattam.
Zavarosak a gondolataim, egymást kergetik. Már
semmiben sem vagyok biztos.
– Nem kérdőjelezem meg Madoc terveit – feleli
semlegesen. – És jobb, ha te sem teszed.
Már el is felejtettem, milyen érzés, amikor Oriana
parancsolgat nekem, úgy kezel, mintha a kíváncsiságom
menten valamiféle botrányba sodorná a családunkat. Most
különösképp dühítő, hogy így viselkedik velem, hiszen a
férje elorozta a hadsereg felét a nagykirálytól, és arra
készül, hogy letaszítsa őt a trónról.
Grima Mog szavai visszhangoznak a fejemben. A
Fogasudvar összeállt a korábbi nagytábornokkal, az
apáddal, meg egy sor másik árulóval. Biztos forrásból
tudom, hogy még a következő telihold előtt le akarják
taszítani a nagykirályodat a trónról.
Most jóval égetőbbnek tűnik ez a probléma.
De mivel Tarynnek adom ki magam, nem válaszolok.
Egy pillanattal később Oriana bűnbánónak tűnik.
– A legfontosabb, hogy kipihend magad. Biztosan
megterhelő volt, hogy elrángattak ide, ráadásul most
vesztetted el Locke-ot.
– Igen – felelem. – Tényleg megterhelő. Azt hiszem,
pihenek is egy kicsit, ha nem gond.
Oriana kisimítja a hajamat a homlokomból, gyengéd
mozdulat, amit nem biztos, hogy akkor is megtenne, ha
tudná, hogy engem, Jude-ot érint. Taryn csodálja Orianát,
és közel állnak egymáshoz, úgy, ahogy velem nem. Ennek
rengeteg oka van, nem mellesleg az, hogy én segítettem
elrejteni Oakot a halandók világában, távol a koronától.
Oriana azóta egyszerre hálás és haragszik. Azt hiszem,
Tarynben olyasvalakit lát, akit megért. És lehet, hogy
Taryn tényleg olyan, mint Oriana, bár Locke meggyilkolása
ellentmond ennek és mindannak, amit az ikertestvéremről
tudni véltem.
Lehunyom a szemem. A szökésen akarom törni a fejem,
de elnyom az álom.
Amikor legközelebb felébredek, a hintóban találom
magam, mozgásban vagyunk. Madoc és Oriana a
szemközti ülésen ül. A függönyöket behúzták, de hallom a
vonuló sereg zaját, a hátasokat és a katonákat. Goblinok
morognak félreismerhetetlenül egymásnak.
Végigmérem a vörössapkást, aki felnevelt, aki egyszerre
apám és az apám gyilkosa. Szakálla serkent, pár napja
nem borotválkozhat már. Az arca ismerős, nem emberi.
Kimerültnek tűnik.
– Végre magadhoz tértél? – kérdezi mosolyogva, túl sok
foga villan elő.
Grima Mog kellemetlen emlékét idézi.
Próbálok visszamosolyogni, ahogy kihúzom magam.
Nem tudom, hogy az ital ütött-e ki, vagy a Madoc miatt
belélegzett édes halál nem ürült még ki teljesen a
szervezetemből, de nem emlékszem rá, hogy betettek a
hintóba.
– Meddig aludtam?
Madoc hanyagul legyint.
– Három nap telt el a mondvacsinált nagykirályi
kihallgatás óta.
Zsong a fejem, félek, hogy rosszat szólok, és rájönnek,
ki vagyok. Könnyedén magával ragadott az álom, legalább
ezzel is a nővéremre hasonlítok. Mielőtt a Mélytenger
fogságába estem, hozzászoktattam a testemet a
mérgekhez. Most azonban éppolyan kiszolgáltatott
vagyok, mint Taryn. Ha okosan csinálom, egyikük sem jön
rá a titokra. Elgondolkozom, mire koncentrálna Taryn a
Madockal való társalgás során. Valószínűleg Locke-ra.
Mély levegőt veszek.
– Megmondtam, hogy nem én voltam. Még akkor is
kitartottam emellett, amikor megigéztek.
Nem hiszem, hogy Madoc átlát az álcámon, de úgy néz
rám, mintha idiótának tartana.
– Kétlem, hogy az a királyfiúcska élve kiengedett volna
az Elfhon-palotából. Keményen küzdött, hogy magánál
tartson.
– Cardan?
Nem vall rá az ilyesmi.
– A lovagjaim fele ott maradt – tájékoztat komoran. –
Bejutni egyszerű volt, de aztán maga a palota zárt körbe
minket. Az ajtók megrepedtek, összezsugorodtak. Indák,
gyökerek, levelek állták el az utunkat, satuba fogták a
nyakunkat, összezúztak, fojtogattak bennünket.
Hosszan meredek Madocra.
– És ezt a nagykirály csinálta?
Képtelen vagyok elhinni, hogy Cardan tette, akit abban
a hitben hagytam a lakosztályában, hogy ő szorul
védelemre.
– A testőreit kitanították, alaposan megválogatta őket, és
tudja, mire képes. Örülök, hogy így próbára tettem, mielőtt
valóban harcba indulok ellene.
– Ez alapján úgy gondolod, hogy bölcs dolog harcba
indulni ellene? – kérdezem óvatosan.
Lehet, hogy Taryn nem ezt kérdezné, de én sem pont így
fogalmaznék.
– Bölcsességre a szelídeknek van szüksége – válaszolja.
– És ritkán segít annyit, mint hiszik. Hiszen amilyen bölcs
vagy, mégis feleségül mentél Locke-hoz. De talán még
ennél is bölcsebb vagy, talán annyira, hogy
megözvegyítetted magad.
Oriana intő mozdulattal fogja meg a térdét.
Madoc felnevet.
– Most mi az? Sosem titkoltam, mennyire nem
kedvelem a fiút. Nem várhatod, hogy meggyászoljam.
Vajon akkor is így nevetne, ha tudná, hogy tényleg
Taryn gyilkolta meg? Ugyan, mit áltatom magam! Hiszen
akkor még jobban nevetne. Majd kipukkanna a nevetéstől.

A hintó végül megáll, és Madoc kiugrik, odakiált a

katonáinak. Én is kimászok, és körbenézek, először az
ismeretlen táj zavar meg, aztán a sereg előttem.
Hó fedi a talajt, óriási máglyák pöttyözik, körülöttük
sátrak útvesztője. Jó néhányuk állatbőrből készült. A többi
bonyolult építmény festett vászonból, gyapjúból,
selyemből. Leginkább az döbbent meg, milyen hatalmas a
tábor, tele felfegyverzett katonával, készen arra, hogy a
nagykirály ellen vonuljon. Mögötte, valamivel
nyugatabbra hegyet látok, vastag fenyőbunda borítja.
Mellette kisebb helyőrség egyetlen sátorral és maréknyi
katonával.
Úgy érzem, nagyon messzire kerültem a halandók
világától.
– Hol vagyunk? – kérdezem Orianától, aki kiszáll
mögöttem a hintóból, kezében köpeny, a vállamra teríti.
– A Fogasudvar közelében – válaszolja. – Ilyen messze,
északon csak trollok élnek, meg pár huldra.
A Fogasudvar az az Áldatlan udvar, ahol Csótány és
Bomba raboskodott, ahonnan Grima Mogot száműzték. A
legutolsó hely, ahol lenni szeretnék – és nem látok
egyértelmű menekülő útvonalat.
 – Gyere! – szól Oriana. – Keresünk neked helyet.
Keresztülvezet a táboron, el egy csapatnyi,
jávorszarvast nyúzó troll, háborús dalokat éneklő elfek és
goblinok, az egyik tűznél bőrpáncélt javító szabó mellett.
Fémcsörgést hallok a távolból, kiabálást, állati hangokat.
Sűrű füst úszik a levegőben, a föld súlyos bakancsoktól,
olvadó hótól sáros. Zavarodottan igyekszem nem szem
elől téveszteni Orianát. Végül egy nagy, ám praktikusnak
tűnő sátorhoz érünk, előtte két masszív fából faragott szék
áll birkabőrrel letakarva.
Tekintetem azonnal egy közeli díszes, csúcsos sátorra
siklik. Aranyozott, karmos lábakon áll, úgy fest, mintha a
gazdája egyetlen szavára képes lenne megindulni. Ahogy
bámulom, Grimsen lép ki belőle. Grimsen, a kovács, aki a
Vérkoronát és Tündérfölde számtalan egyéb műremekét
készítette, mégis egyre több és több dicsőségre vágyik.
Elegáns öltözéke alapján akár herceg is lehetne. Amikor
észrevesz, ravasz pillantást lövell felém. Elkapom a
tekintetem.
Madoc és Oriana sátra belülről kellemetlenül
emlékeztet az otthonomra. Az egyik sarokban
hevenyészett konyhát alakítottak ki, szárított
fűszernövények füzérei lógnak szárazkolbászok, vaj és
sajt mellett.
– Megfürödhetsz – ajánlja Oriana egy másik sarokban
álló rézkádra mutatva, félig tele hóval. – Fémrudat
teszünk a tűzbe, majd bele az olvadó hóba, elég gyorsan
felmelegszik.
A fejemet rázom, mert továbbra is el kell rejtenem a
kezemet. Ilyen hidegben legalább nem meglepő, hogy
magamon hagyom.
– Csak az arcomat mosnám meg. És talán melegebb
ruhát vennék?
– Hát persze – feleli, és ide-oda lép a szűk helyen, hogy
magához vegyen egy vastag kék ruhát, egy nadrágot és
egy pár csizmát.
Kimegy, majd visszajön. Pár perc múlva szolgáló
érkezik gőzölgő vízzel, és egy kendővel együtt az asztalra
teszi. A víz borókától illatozik.
– Frissítsd csak fel magad! – kanyarít magára egy
köpenyt Oriana. – Ma este a Fogasudvarral vacsorázunk.
– Nem szeretnék alkalmatlankodni – hárítok, kínosan
érzem magam, hiszen tudom, hogy nem nekem szól a
kedvessége.
Elmosolyodik, és megérinti az arcomat.
– Jó kislány vagy – jegyzi meg, mire elpirulok
zavaromban.
Hiszen sosem vagyok az.
Hálás vagyok, hogy magamra hagy. Körbeszimatolok a
sátorban, de nem találok se térképet, se haditervet. Eszem
egy kis sajtot. Megmosom az arcomat, a hónaljamat és
minden egyéb helyet, amit elérek, majd kiöblítem a
számat egy kis borsmentaolajjal, és megtisztítom a
nyelvemet.
Végül felveszem a nehezebb, melegebb ruhákat, és két
egyszerű, szoros fonatot készítek a hajamból.
Bársonykesztyűm helyett gyapjút húzok, és gondosan
ellenőrzöm, hogy az ujjam hegyéhez igazított tömés
valódinak tűnjön.
Mire elkészülök, Oriana visszatér. Jó néhány katona is
érkezik vele együtt, prémekből és takarókból készült
fekhelyet cipelnek, amit aztán ő maga ággyá alakít nekem,
és egy paravánnal választ el.
– Úgy hiszem, egyelőre megteszi – jelenti ki, és az
egyetértésemre várva rám néz.
Lenyelem a késztetést, hogy megköszönjem.
– Ennél jobbat nem is kérhettem volna.
Amint a katonák távoznak, követem őket a
sátornyíláson keresztül. Odakint a lenyugvó nap alapján
tájékozódom, körbenézek a sátortengerben. El tudom
különíteni a különböző csoportokat. Madoc csapata az ő
jelvénye, a tálként fordított sarlóhold alatt táborozik. A
Fogasudvarhoz tartozók ráaggattak valamit a sátraikra,
baljós hegyláncolattá változtatták őket. Van még két vagy
három másik udvar is, vagy kisebbek, vagy olyanok, akik
kevesebb katonát küldtek. Meg egy sor másik áruló, így
fogalmazott Grima Mog.
Hiába minden, kémként gondolkozom, rájövök, hogy
tökéletes pozícióban vagyok, kideríthetem Madoc tervét. A
táborában vagyok, az ő sátrában alszom. Mindent
kikutathatok.
Micsoda őrület ez az egész! Mennyi időbe telik, hogy
Oriana vagy Madoc rájöjjön, Jude vagyok, nem Taryn?
Felidézem Madoc esküjét: És amikor legyőzlek,
gondoskodom róla, hogy éppolyan alaposan tegyem, mint
bármilyen más bizonyítottan egyenrangú ellenfél esetében.
Burkolt bók volt, ugyanakkor egyértelmű fenyegetés.
Pontosan tudom, mit tesz Madoc az ellenfeleivel:
meggyilkolja őket, aztán a vérükben mossa a sapkáját.
És hogy mégis mit számít ez? Hiszen száműztek,
elzavartak.
Ha nálam vannak Madoc tervei, elcserélhetem őket
azért cserébe, hogy véget érjen a száműzetésem. Elfhon
megmentése érdekében Cardan nyilván beleegyezne.
Kivéve persze, ha azt hiszi, hazudok.
Vivi azt mondaná, ne aggódjak királyok, háborúk miatt,
foglalkozzak inkább azzal, hogyan jutok haza. Azok után,
hogy megküzdöttem Grima Moggal, jobb munkákat is
követelhetek Bryerntől. Vivinek igaza van, ha nem
tettetjük tovább, miszerint olyanok vagyunk, mint minden
más ember, sokkal nagyobb helyen is élhetünk. És a
kihallgatás eredményét figyelembe véve valószínűleg
Taryn sem térhet már vissza Tündérföldére.
Legalábbis addig, amíg Madoc át nem veszi az uralmat.
Egyszerűen hagynom kellene, hogy megtegye.
Csakhogy ezzel visszajutok ahhoz a sarkalatos ponthoz,
amit nem tudok egy vállrándítással elintézni. Nevetséges
az egész, mégis düh tombol bennem, tüzet szít a
szívemben.
Elfhon királynéja vagyok.
Bár száműztek, attól még királyné maradtam.
És ez azt jelenti, hogy Madoc nemcsak Cardan trónját
próbálja elbitorolni.
Hanem az enyémet is.
 9. fejezet

A Fogasudvar sátrában vacsorázunk, legalább háromszor

akkora, mint Madocé, és olyan gyönyörűen díszített, akár
egy palota. A padlót szőnyegek, prémek borítják. A
mennyezetről lámpások lógnak, az asztalokon vaskos
oszlopgyertyák égnek a világos borral teli kancsók és a
számomra korábban ismeretlen, dérlepte fehér bogyókkal
teli tálak mellett. A sarokban valaki hárfán játszik, dala
átszűrődik a beszélgetés moraján.
A sátor közepén három trón áll, két nagy és egy kicsi.
Mintha jégből faragták volna őket, bennük fagyott
virágokkal és levelekkel. A két nagy trón üres, de a kicsin
egy kék bőrű lány ül, a fején jégcsap korona, száján és
nyakán aranykantár. Egy vagy két évvel lehet idősebb
csak Oaknál, zsákszerű szürke selymet visel.
Nyughatatlanul mozgó ujjait figyeli. Körmeit lerágta,
vékony vérzúzmara fedi őket.
Ha ő a hercegnő, akkor nem nehéz felismerni a királyt
és a királynét. Még díszesebb jégcsap koronát viselnek. A
bőrük szürke, akár a kőé vagy a holttesteké. A szemük
élénk, tiszta sárga, akár a bor. A ruhájuk kék, mint a
lányuk bőre. Illenek egymáshoz.
– Lady Nore, Lord Jarel és a lányuk, Suren királynő –
magyarázza Oriana halkan.
Tehát a kislány az uralkodó?
Szerencsétlenségemre Lady Nore észreveszi, hogy
bámulom őket.
– Egy halandó – szólal meg ismerős megvetéssel. –
Ugyan mi végre?
Madoc bocsánatkérő pillantást lövell felém.
– Hadd mutassam be egyik nevelt lányomat, Tarynt!
Bizonyára meséltem már róla.
– Talán – feleli a csatlakozó Lord Jarel.
Pillantása átható, úgy figyel, akár egy bagoly a fészkébe
tévedt egeret.
A lehető legügyesebben pukedlizek.
– Hálás vagyok, amiért megosztják velem az ételüket
ma este.
Lord Jarel Madoc felé fordítja hűvös pillantását.
– Milyen érdekes! Úgy beszél, mintha közénk tartozna.
Már teljesen megfeledkeztem, milyen volt annyi éven át
tehetetlenként élni. Amikor még egyedül Madoc
védelmezett. És most attól függ, vigyáz-e rám, hogy tudja-
e, melyik lánya áll mellette. Rémülten nézek fel Lord
Jarelre, nem kell megjátszanom magam. Gyűlölöm, hogy
elégedetten nyugtázza a rettegésemet.
Eszembe jutnak Bomba szavai arról, mit művelt a
Fogasudvar vele és Csótánnyal: Az udvar szétszabdalt
minket, teletömtek átkokkal és igézetekkel. Megváltoztattak.
Kénytelenek voltunk szolgálni őket.
Emlékeztetem magam, hogy már nem vagyok kislány.
Lehet, hogy körbevettek, de ettől még nem válok
tehetetlenné. Megfogadom, hogy egy nap Lord Jarel fél
majd.
De egyelőre az egyik sarok felé oldalazok, ahol leülök
egy bőrrel borított puffra, és körbenézek a helyiségben.
Eszembe jut az Eleventanács aggodalma, szerintük az
udvarok úgy bújnak ki az eskütétel alól, hogy
cseregyerekként a halandók világában rejtik el az
utódaikat, majd uralkodót csinálnak belőlük. Felmerül
bennem, vajon itt is ez történt-e. Ha igen, Lord Jarelt és
Lady Nore-t biztosan zavarja, hogy fel kellett adniuk a
rangjukat. Annyira aggasztja őket, hogy felkantározták a
lányukat.
Érdekes, mennyire hivalkodva – koronával, trónnal,
luxussátorral – támogatják Madocot a nagykirályi cím
elérésében, ami rangban jóval föléjük helyezné őt. Egy
pillanatig sem hiszek nekik. Lehet, hogy most mellette
állnak, de abban reménykednek, hogy később eltüntethetik
az útból.
Grimsen ezt a pillanatot választja, hogy belépjen a
sátorba, skarlát köpenyt visel óriási, fémből és fújt üvegből
készült szív alakú melltűvel, ami mintha dobogna. Lady
Nore és Lord Jarel azonnal felé fordul, merev arcukra
hűvös mosoly ül ki.
Madocra pillantok. Úgy tűnik, őt kevésbé deríti jókedvre
a kovács.
Némi udvariaskodás után Lady Nore és Lord Jarel az
asztalhoz terel bennünket. Lady Nore kantárszáron vezeti
Suren királynőt. Ahogy a gyermekkirálynő az asztalhoz
sétál, felfigyelek rá, milyen különösen tapadnak a bőréhez
a szíjak, mintha félig belevájnának. A bőr ragyogásából
bűbájra gyanakszom.
Felmerül bennem, hogy ez a rémes holmi talán
Grimsen munkája.
A megkötözött lány láttán önkéntelenül is Oak jut
eszembe. Orianára pillantok, vajon őt is a fiára
emlékezteti-e Suren, de az arckifejezése éppoly nyugodt és
hűvös, akár egy fagyott tó felszíne.
Asztalhoz ülünk. Oriana mellé kerülök, velem szemben
Grimsen foglal helyet. Feltűnik neki a nap és hold
fülbevaló, amit még mindig viselek, és rájuk mutat.
– Nem voltam benne biztos, hogy a húgod megválik tőle
– mondja.
Előrehajolok, és kesztyűs ujjaimmal megérintem a
fülcimpáimat.
– Káprázatos munka – bókolok, tudom, mennyire
szereti, ha dicsérik.
Elragadtatottan mér végig, úgy sejtem, a saját
alkotásában gyönyörködik. Próbálom kitalálni, mit
mondana Taryn, de csak az jut eszembe, hogy mit akar
Grimsen hallani. Suttogva folytatom:
– Még éjszaka is nehezemre esik levenni.
Grimsen páváskodva kihúzza magát.
– Csecsebecsék!
 – Biztosan ostobának tart! – mondom. – Tudom, hogy
ennél sokkal csodásabb holmikat is készített, de igazán
boldoggá tesznek.
Oriana különös pillantást vet rám. Hibáztam volna?
Gyanakszik rám? Felgyorsul a szívverésem.
– Mindenképpen látogass meg a műhelyemben! –
invitál Grimsen. – Hadd mutassam meg, milyen az igazi
mágia!
– A legnagyobb örömmel – nyögöm ki, de teljesen
elvonja a figyelmemet az aggodalom, hogy lelepleződöm,
és frusztrál is a kovács meghívása.
Bár itt, ma este dicsekedne ahelyett, hogy találkákat
beszél meg! Nem akarok elmenni a műhelyébe. Ki akarok
jutni a táborból. Idő kérdése csupán, hogy elkapjanak. Ha
ki akarok deríteni valamit, gyorsan kell cselekednem.
Egyre frusztráltabbá válok, amikor a szolgálók érkezése
véget vet a beszélgetésnek. Óriási darab sült medvehúst
szolgálnak fel mocsári hamvas szederrel. Az egyik katona
beszélgetést kezdeményez Grimsennel a melltűjéről.
Mellettem Oriana a Fogasudvar egyik tagjával beszél egy
általam nem ismert versről. Most, hogy senki sem
foglalkozik velem, igyekszem Madoc és Lady Nore
hangjára koncentrálni. Arról folyik az eszmecsere, vajon
melyik udvarokat tudják megnyerni az ügyüknek.
– Beszéltél már a Termeszek udvarával?
Madoc bólint.
– Lord Roiben dühös a Mélytengerre, és nyilván nem
tetszik neki, hogy a nagykirály megtagadta tőle a bosszút.
Megszorítom a késemet. Alkut kötöttem Roibennel.
Megöltem neki Balekint. Cardan ezt használta fel
ürügyként ahhoz, hogy száműzzön. Keserű a gondolat,
hogy mindezek után Lord Roiben hajlandó lenne
csatlakozni Madochoz.
De bármit akar is Lord Roiben, felesküdött a
Vérkoronára. És bár bizonyos udvarok – példának okáért a
Fogasudvar – csellel kihúzták magukat őseik ígérete alól,
többségüket még mindig köti az adott szavuk. Köztük
Roibent is. Mégis mit gondol Madoc, miképpen oldhatná
fel ezt az ellentétet? Ha nem képes rá, akkor teljesen
mindegy, kit akarnak az alsóbb udvarok. Kénytelenek
lesznek azt az uralkodót követni, akinek a fején a
Vérkorona van, és ez Cardan nagykirály.
De mivel Taryn semmi ilyesmit nem mondana, tartom a
számat, nem folyok bele a körülöttem zajló
beszélgetésekbe. Később, a sátrunkban mézborral teli
kancsót cipelek, hogy újratölthessem Madoc
tábornokainak a kupáját. Nem hívom fel magamra a
figyelmet, csupán Madoc emberlánya vagyok, akivel a
többségük találkozott ugyan, de nemigen foglalkozott.
Oriana már nem néz rám különösen. Ha azt hitte is, hogy
furcsán viselkedem Grimsennel, úgy vélem, nem adtam
neki több okot arra, hogy kételkedjen bennem.
Érzem a régi szerepem vonzerejét, hogy milyen könnyű
lenne ismét magamra ölteni, hagyni, hogy súlyos
takaróként rám boruljon.
Ma este lehetetlennek tűnik, hogy valaha is más voltam,
mint ez az engedelmes lány.
Amikor lefekszem, keserűség ül a torkomban, olyan,
amit régóta nem éreztem már, és ami azért kap el, mert
képtelen vagyok befolyásolni azokat a dolgokat, amik
valóban számítanak, hiába történnek az orrom előtt.
A fekhelyemen ébredek, takarók és prémek között. Jó
erős teát iszom a tűznél, és sétálok egy kicsit, hogy
bejárassam elgémberedett tagjaimat. Nagy
megkönnyebbülésemre Madoc már elment.
Ma, emlékeztetem magam, ma kell kiutat találnom innen.
Amikor átvágtunk a táboron, felfigyeltem a lovakra.
Valószínűleg ellophatnék egyet. De közepes lovas vagyok,
és térkép nélkül hamar eltévednék, azokat pedig minden
bizonnyal a hadi sátorban tartják. Talán előrukkolhatnék
valamivel, hogy meglátogathassam apámat.
– Esetleg vihetnék egy kis teát Madocnak – vetem fel
Orianának reménykedve.
– Ha kér, szolgálót küldet – feleli kedvesen. – De sok
hasznos időtöltésünk akad. Az udvari hölgyek mindig
összegyűlnek zászlókat hímezni, csatlakozhatsz hozzánk.
A kézimunkánál hamarabb semmi sem leplezhetne le.
Az nem kifejezés, hogy ügyetlen vagyok.
– Nem hiszem, hogy készen állnék a Locke-kal
kapcsolatos kérdésekre – figyelmeztetem.
Együttérzően bólint. Az ilyen összejöveteleken a
pletykáktól telik gyorsabban az idő, és nem oktalan azt
feltételezni, hogy egy halott férj izgalmas témának
bizonyulna.
– Elvihetsz egy kis kosarat, hogy gyűjtögess – ajánlja. –
Csak ügyelj rá, hogy az erdőben maradj, ne menj a tábor
többi részébe! Ha őröket látsz, mutasd meg nekik Madoc
jelvényét!
Igyekszem palástolni a lelkesedésemet.
– Az menni fog.
Ahogy magamra kanyarítom a kölcsönköpenyt, Oriana
megérinti a karomat.
– Hallottam, hogy tegnap Grimsennel beszéltél – kezdi. –
Vigyázz vele!
Felrémlik az a rengeteg intelem, amit az évek során a
mulatságok alkalmával hallottam tőle. Megígértette
velünk, hogy nem táncolunk, nem eszünk, az égvilágon
semmit nem csinálunk, amivel szégyent hozhatnánk
Madocra. Persze megvolt az oka rá, hogy így tegyen.
Mielőtt hozzáment Madochoz, Eldred nagykirály szeretője
volt, és végignézte, ahogy az uralkodó számtalan másik
szeretőjét – köztük egy közeli barátnőjét is – megmérgezik.
Ettől függetlenül még idegesített.
– Persze. Óvatos leszek – ígérem.
Oriana a szemembe néz.
– Grimsen sok mindent akar. Ha túl kedves vagy, talán
téged is megkíván. Akarhat a kedvességedért, éppúgy,
ahogy valaki egy ritka drágakőre vágyik. De azért is, hogy
kiderítse, hajlandó-e Madoc feladni téged.
Halovány mosollyal ereszt el, azt hiszi, megértettük
egymást.
Odakint az erdő felé veszem az irányt kis kosarammal.
Amint elérem a fák vonalát, megtorpanok, elönt a
megkönnyebbülés, hogy nem kell tovább szerepet
játszanom. Egy pillanatra lazíthatok. Mélyeket lélegzem,
és végiggondolom a lehetőségeimet. Gondolataim újra
meg újra visszatérnek Grimsenhez. Hiába figyelmeztetett
Oriana, ő tűnik a legjobb kiútnak innen. Amennyi
mágikus csecsebecsét gyárt, talán van egy pár
fémszárnya, ami hazarepíthet, esetleg egy
obszidiánoroszlánok vontatta mágikus szánja. De ha nem,
legalább nem ismeri Tarynt annyira, hogy kétségbe vonja
a személyazonosságomat.
És ha olyasmit kíván, amit nem akarok megadni neki,
hát, hajlamos késeket hagyni szerteszét.
Magasabban fekvő területre mászok. Onnan belátom az
egész tábort, az összes sátrat. Kiszúrom a hevenyészett
műhelyt, távolabb áll a sátraktól, töméntelen füst száll
három kéményéből. Felfigyelek arra a részre is, ahol egy
nagy, kerek sátor áll, rajzanak körülötte a tündérek. Talán
ott van Madoc és a térképek.
És még valamit észreveszek. Amikor először
körbenéztem, láttam egy kis helyőrséget a hegy lábánál,
messze a többi sátortól. De innen már azt is látom, hogy
van ott egy barlang. Két őr strázsál a bejáratnál.
Különös. Kényelmetlenül távol áll minden mástól. De
attól függően, mi van odabent, talán pont ez a cél. Elég
messze van ahhoz, hogy még a leghangosabb sikolyok se
érjenek el a táborig.
Borzongva indulok meg a műhely felé.
Jó néhány goblin, aprónép és éles fogú, porhanyós
szárnyú tündér megnéz magának, ahogy átszelem a tábor
külső vonalát. Menet közben halk sziszegést hallok, az
egyik ogre a száját nyalja, a legkevésbé sem viccből. De
senki sem állít meg.
 Grimsen műhelyének ajtaja ki van támasztva, és látom
odabent a félmeztelen kovácsot, szőrös, inas testével az
éppen kalapált penge fölé hajol. A műhely perzselően
forró, a levegő hőtől terhes, bükkfakátránytól bűzlik. A
kovács körül számtalan fegyver és csecsebecse hever,
mind jóval több, mint aminek első pillantásra tűnik: kis
fémcsónakok, melltűk, ezüst csizmasarkak, egy kulcs,
amit mintha kristályból faragtak volna.
Eszembe jut, miféle üzenetet akart Grimsen átadatni
velem Cardannak, mielőtt úgy határozott, a valódi
dicsőséghez az áruláson keresztül vezet az út: Jégpáncélt
készítek neki, amin minden egyes lesújtó penge szilánkosra
törik, és a szíve is olyan hűvössé válik tőle, hogy nem érez
majd közben szánalmat. Mondd meg neki, hogy három
kardot készítek neki, amiket ha ugyanabban a csatában
használnak, felérnek majd harminc katonával!
Rémes gondolat, hogy mindez most Madoc kezébe
kerül.
Megacélozom magam, és kopogok az ajtófélfán.
Amint Grimsen észrevesz, leteszi a kalapácsot.
– A fülbevalós lány – szólal meg.
– Ön hívott meg – emlékeztetem. – Remélem, nem túl
korai a látogatásom, de kíváncsi voltam. Megkérdezhetem,
mit készít, vagy titok?
Elégedettnek tűnik. Mosolyogva a hatalmas fémrúd felé
int, amin épp dolgozik.
– Olyan kardot kovácsolok, amivel ketté lehet hasítani a
szigetek égboltját. Ehhez mit szólsz, halandó lány?
A legnagyszerűbb fegyverek néhányát Grimsen
kovácsolta. De csak nem tervezheti Madoc komolyan azt,
hogy keresztülküzdi magát Elfhon hadseregén! Cardanra
gondolok, ahogy felforralta a vizet, vihart vetett, fákat
szárított ki. Cardant, akinek számtalan alsóbb udvar
uralkodója hűséget esküdött, és az ő hadseregükkel is
rendelkezik. Képes lenne egyetlen kard visszaverni őket,
még ha Grimsen legcsodásabb pengéje is?
– Madoc bizonyára hálás, amiért maga mellett tudhatja
– felelem diplomatikusan. – És hogy ilyen fegyvert ígért
neki.
– Hmm – morogja, és mélyen ülő, apró szemével engem
vizslat. – Annak kellene lennie, de vajon az-e? Neked
magadnak kellene megkérdezni, mert nem beszél háláról.
És ha véletlenül rólam dalolnak, érdekli őt egyáltalán? Nem
bizony! Azt mondja, nincs ideje dalokra. Vajon akkor is
így gondolja, ha róla szólnak a dalok?
A jelek szerint nem azzal tudom beszédre bírni, hogy
dicsekvéskor adom alá a lovat, hanem a haragjára kell
rájátszanom.
– Ha ő lesz a következő nagykirály, rengeteg dalt írnak
majd róla – ütöm tovább a vasat.
Grimsen arca elfelhősödik, száját enyhe undorral húzza
el.
– De ön, aki kovácsmester volt már Mab és az utána
következők uralma alatt is, bizonyára érdekesebb dalokat
tudhat a magáénak, mint ő, mégiscsak gazdagabb
alapanyaggal szolgálhat a balladákhoz.
Attól tartok, túlzásba viszem a hízelgést, de felderül.
– Ó, Mab! – sóhajtja nosztalgikusan. – Hatalmas
kegyben részesített, amikor eljött hozzám, hogy készítsem
el a Vérkoronát. És megátkoztam, hogy örökké védjem.
Bátorítóan rámosolygok.
A történetnek ezt a részét már ismerem.
– A viselője meggyilkolásáért halállal lakol az elkövető.
Felhorkan.
– Éppúgy szeretném, ha a munkám fennmaradna, mint
ahogy Mab királynő szerette volna a vérvonala
fennmaradását. De még a legapróbb alkotásaimat is
fontosnak tartom.
Kormos ujjaival megérinti a fülbevalóimat. Végigsimít
a fülcimpámon, a bőre meleg, érdes. Reményeim szerint
szemérmes a nevetésem, nem pedig vicsorgom, amikor
elhúzódom tőle.
– Itt vannak például ezek – folytatja. – Ha kiszeded a
köveket, oda a szépséged, nemcsak az a csipetnyivel több,
amit ezeknek köszönhetsz, hanem az egész, és végül olyan
ocsmány leszel, hogy a tündérek sikítva szaladnak el, ha
meglátnak.
Próbálok úrrá lenni magamon, és nem kitépni a
fülemből a fülbevalókat.
– Ezeket is megátkozta?
Ravasz vigyor terül szét a képén.
– Nem mindenki tiszteli úgy a mesterembereket, mint te,
Taryn, Madoc lánya. Nem mindenki érdemes rá, hogy a
tehetségem ajándékát élvezze.
Egy hosszúra nyúló pillanatig elmerengek ezen,
elgondolkozom, miféle holmik származhatnak a
műhelyéből. Vajon hányat átkozott meg közülük?
 – Ezért száműzték? – kérdezem.
– A nagykirálynőnek nem tetszett, hogy ennyire éltem a
művészi szabadságommal, így hát nem voltam
különösképpen a kegyeiben, amikor követtem a
tündérkirályt a száműzetésbe – feleli, amiből úgy sejtem,
igen, nagyjából úgy történhetett, ahogy feltételezem. –
Szeretett ő lenni a legokosabb.
Bólintok, mintha a legkevésbé sem lenne aggasztó ez a
történet. A gondolataim versenyt futnak egymással,
próbálok felidézni mindent, amit készített.
– Nem ajándékozta meg Cardant egy fülbevalóval,
amikor visszatért Elfhonba?
– Milyen jó a memóriád! – dicsér. Remélhetőleg jobb,
mint az övé, mert Taryn nem volt ott a vérhold ünnepén. –
Ki lehetett hallgatni vele azokat, akik épp hallótávolságon
kívül beszélgetnek. Csodás lehallgatóeszköz.
Várakozásteljesen hallgatok.
Felnevet.
– De nem erre vagy kíváncsi, igaz? Igen, az is meg volt
átkozva. Egyetlen szóval rubinpókká alakíthattam, ami
halálra marja a viselőjét.
– És használta is? – kérdezem, felidézve a gömböt, amit
Cardan dolgozószobájában láttam, egy csillogó vörös pók
kaparászta belülről az üveget szüntelen.
Rettegés kerít a markába az elkerült tragédia
gondolatára, majd vakító düh lesz úrrá rajtam.
Grimsen vállat von.
– Életben van, nem igaz?
Igazi tündérválasz. Úgy hangzik, mintha nem lenne,
pedig a kovács valójában megpróbálta, csak nem járt
sikerrel.
Még többet ki kellene szednem belőle, meg kellene
kérdeznem, hogyan szökhetnék meg a táborból, de
képtelen vagyok akár egy percig beszélgetni vele anélkül,
hogy ne szúrjam le az egyik fegyverével.
– Meglátogathatom újra? – szűröm összeszorított
fogaimon keresztül, hamis mosolyom leginkább
grimasznak érződik.
Nem tetszik a pillantás, amivel végigmér, mintha ékkő
lennék, amit fémbe akar illeszteni.
– Örülnék neki – válaszolja, és körbemutat a
műhelyében, a számtalan holmin. – Ahogy azt magad is
láthatod, szeretem a gyönyörű holmikat.
 10. fejezet

A Grimsennél tett látogatásom után reményeim szerint

nyugtató agresszivitással visszacsörtetek az erdőbe, hogy
elvégezzem az ígért gyűjtögetést: berkenyebogyót,
madársóskát, csalánt, egy kis édes halált és óriási ízletes
vargányákat szedek. Belerúgok egy kőbe, mélyebbre repül
az erdőben. Még egybe belerúgok. Jó néhány kő kell
ahhoz, hogy kicsivel jobban érezzem magam.
Még mindig nem tudom, hogyan jussak ki innen, és
továbbra sem ismerem apám terveit. Egyedül a
lelepleződésem közeleg.
Ezzel a komor gondolattal térek vissza, és látom, hogy
Madoc a tűz mellett ül a sátor előtt, a magánál hordott
tőröket tisztítja és élezi. Megszokásból segíteni akarok
neki, de emlékeztetem magam, hogy Taryn nem tenné.
– Gyere, ülj le mellém! – paskolja meg maga mellett a
fatörzset, amin ül. – Nem vettél még részt hadjáratban, és
most a kellős közepébe csöppentél.
 Gyanakszik rám?
Leülök, a tűz mellé teszem teletömött kosaramat, és
azzal nyugtatgatom magam, hogy nem tűnne ennyire
barátságosnak, ha tudná, hogy Jude-dal beszél.
Mindenesetre tudom, hogy nincs már sok időm, úgyhogy
kockáztatok, megkérdezem, amit tudni akarok.
– Tényleg úgy gondolod, hogy le tudod győzni?
Felnevet, mintha egy kisgyerek kérdését hallaná. Ha
elég magasra nyújtózkodsz, le tudod szedni a holdat az égről?
– Ha nem nyerhetek, nem kezdek bele a játszmába.
Különösmód felbátorít a nevetése. Tényleg Tarynnek
hisz, aki mit sem tud a háborúról.
– De hogyan?
– Nem fárasztalak a haditerv részleteivel – válaszolja. –
De párbajra fogom hívni, és miután nyerek, kettéhasítom
azt a dinnyefejét.
– Párbajra? – kérdezek vissza döbbenten. – Mégis miért
akarna ő veled párbajozni?
Hiszen Cardan a nagykirály. Seregek állnak majd
közöttük.
Madoc elvigyorodik.
– Szeretetért – feleli. – És kötelességből.
– És kinek a szeretetéért?
Elképzelni nem tudom, hogy Taryn kevésbé lenne
zavarodott ebben a helyzetben, mint én most.
– Egy éhező számára nincs túl bőséges lakoma –
válaszolja.
Nem tudom, mit mondhatnék erre. A következő
pillanatban megkönyörül rajtam.
 – Tudom, hogy nem érdekelnek a stratégiai leckék, de
ezt talán még te is érdekesnek találod majd. Azért, amire a
leginkább vágyunk, szinte bármiféle kockázatot
hajlandóak vagyunk vállalni. Van egy prófécia, miszerint
rossz király lesz. Ott lebeg a feje felett, de úgy hiszi,
valahogy elkerülheti a végzetét. Próbálkozzon csak!
Megadom neki a lehetőséget, hogy bizonyítsa, jó uralkodó.
– És aztán? – faggatom.
De ekkor ismét felnevet.
– Aztán a tündérek Taryn hercegnőnek szólítanak majd.
Egész életemben Tündérfölde dicsőséges hódításairól
szóló történeteket hallgattam. Ahogy az egy kevés
gyermekáldással bíró halhatatlan néptől elvárható, a
legtöbb csatát alaposan megtervezik, ahogy az utódlásról
is jó előre gondoskodnak. A tündérek szeretik elkerülni a
nyílt háborút, ezért gyakorta valamilyen erőpróbával
rendezik a vitás kérdéseket, amibe mindkét fél
beleegyezik. De Cardant sosem érdekelte igazán a vívás,
nem is kifejezetten ügyes benne. Miért egyezne hát bele
egy párbajba?
Rettegek, hogy ha megkérdezem, Madoc felismer.
Valamit mégiscsak mondanom kell. Nem ülhetek itt tátott
szájjal bámulva őt.
– Valahogy Jude is az uralma alá vonta – vetem fel. –
Talán te is megtehetnéd ugyanazt, és…
Madoc a fejét rázza.
– Nézd, mi történt a húgoddal! Bármiféle hatalma volt is
felette, visszaszerezte. Nem, többé eljátszani sem akarom,
hogy szolgálok. Uralkodni fogok. – Abbahagyja a tőrök
élezését, és rám néz, a szemében veszedelmes fény csillan.
– Egyik esélyt adtam Jude-nak a másik után, hogy segítse a
családunkat. Számtalan lehetőséget biztosítottam neki,
hogy beavasson a tervébe. Ha megtette volna, teljesen
másképp alakulnak a dolgok.
Megremegek. Tudja, hogy én ülök mellette?
– Jude eléggé maga alatt van – felelem reményeim
szerint diplomatikusan. – Legalábbis Vivi szerint.
– És szeretnéd, ha nem büntetném tovább, amikor
nagykirály leszek, erről van szó? – kérdezi. – Nem mintha
nem lennék büszke rá. Nem kis dolgot vitt véghez. Az
összes gyerekem közül ő hasonlít talán rám a leginkább.
És ahogy a gyerekek szerte a világon, lázadozott, aztán
többet markolt, mint amennyit bírt. Te viszont…
– Én?
A tűzre pillantok. Már az is megrendítő, amit rólam
mond, de hogy olyasmit halljak, amit egyedül Tarynnek
szánt, még annál is rémesebb. Úgy érzem, megfosztom a
nővéremet valamitől. Nem tudom, hogyan fojthatnám bele
Madocba a szót anélkül, hogy le ne lepleződjek.
Megragadja a vállamat. Megnyugtató lenne, de egy
kicsit erősen szorít, a karmai túl élesek. Eljött hát a
pillanat, amikor torkon ragad, és kijelenti, hogy elkapott. A
szívverésem felgyorsul.
– Biztosan úgy érezted, hogy a hálátlansága ellenére is
ő a kedvencem – folytatja. – De inkább arról volt szó, hogy
őt jobban értettem. De van valami közös benned és
bennem is… Mindketten rossz házasságot kötöttünk.
A szemem sarkából pillantok rá, megkönnyebbülés és
hitetlenség kavarog bennem. Úgy érti, hogy az anyánkkal
kötött házassága pont olyan volt, mint Taryn és Locke
frigye?
Elhúzódik tőlem, hogy újabb fahasábot tegyen a tűzre.
– És mindkettő milyen tragikus véget ért.
Mély levegőt veszek.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy…
De nem tudom, mit hazudhatnék. Azt sem tudom, Taryn
hazudna-e.
– Nem? – kérdezi Madoc. – Ki ölte meg Locke-ot, ha nem
te?
Hosszasan gondolkozom, de csak nem jut eszembe jó
válasz.
Felnevet, karmos ujjával rám mutat, teljes az öröme.
– Hát tényleg te voltál! Őszintén, Taryn, mindig azt
hittem, hogy gyenge vagy, és gyámoltalan, de most már
látom, mekkorát tévedtem.
– Örülsz neki, hogy megöltem?
Mintha büszkébb lenne Tarynre azért, hogy
meggyilkolta Locke-ot, mint az összes bája és tehetsége
miatt együttvéve, pedig Taryn könnyedén ellazít másokat,
mindig tökéletesen öltözködik, úgy hazudik, hogy
megszeressék.
Továbbra is mosolyogva vállat von.
– Sosem érdekelt, él-e vagy hal. Csakis te érdekeltél. Ha
szomorú vagy, amiért nincs többé, akkor sajnállak. Ha azt
kívánod, bár visszatérne az élők sorába, hogy ismét
megölhesd, azt is megértem, ismerem az érzést. De talán
csak arról van szó, hogy igazságot osztottál, és most az
aggaszt, hogy az igazság néha kegyetlen.
– Mit gondolsz, mit tett velem, amiért halált érdemelt? –
kérdezem.
Felszítja a tüzet. Szikrák szállnak a levegőben.
– Feltételezem, hogy összetörte a szívedet. Szemet
szemért, szívet szívért.
Emlékszem, milyen érzés volt kést szorítani Cardan
nyakához. Amiatt pánikoltam, mekkora hatalommal bír
felettem, aztán rádöbbentem, milyen könnyedén véget
vethetnék neki.
– Ezért ölted meg anyát?
Felsóhajt.
– Háborúban palléroztam az ösztöneimet – feleli. – És
néha ezek az ösztönök akkor is előjönnek, amikor nem
állunk háborúban.
Elgondolkozom ezen, merengek, milyen az, amikor
megkeményíted magad, hogy újra meg újra harcba szállj
és gyilkolj. Talán Madoc egy része hűvös, olyan hideg,
hogy többé sosem lehet felmelegíteni, mintha jégszilánk
fúródott volna a szívébe. Talán nekem is van egy ilyen
szilánkom.
Egy darabig néma csendben ülünk egymás mellett, a
tűz ropogását, pukkanásait hallgatjuk. Majd ismét
megszólal:
– Amikor meggyilkoltam anyátokat… anyátokat és
apátokat, megváltoztattalak benneteket. A haláluk
tűzpróba volt, olyan láng, amiben ti, lányok
kovácsolódtatok. Ha olajba mártasz egy felhevített kardot,
bármilyen hiányossága van is, megreped. Ti vérben
fürödtetek, és egyikőtök sem tört meg. Megkeményedtetek.
Talán inkább az én hibám, mint a tiéd, hogy véget vetettél
Locke életének. Ha nehezen bírod a tetted súlyát, hadd
viseljem én a terhet!
Eszembe jut, mit mondott Taryn: Senkinek sem lenne
szabad úgy felnőnie, mint nekünk.
Hiába vagyok képtelen megbocsátani neki, mégis meg
akarom nyugtatni Madocot. Mit mondana Taryn? Nem
tudom, de igazságtalan lenne az ő hangján vigasztalnom.
– Jobb, ha beviszem ezt Orianának – intek az
összegyűjtött élelemre.
Felállok, de Madoc elkapja a kezemet.
– Ne hidd, hogy megfeledkezem a hűségedről! –
Elgondolkodva néz fel. – A saját érdekeid elé helyezted a
családodét. Amikor vége ennek az egésznek,
megmondhatod, mit szeretnél, és gondoskodom róla, hogy
megkapd.
Fájdalom mardos, amiért már nem az a lánya vagyok,
akinek ilyen ajánlatokat tesz. Már nem lát szívesen a tüze
mellett, nem érdeklem, nem szeret.
Vajon mit kérne magának és a hasában növekvő
gyereknek Taryn? Gondolom, biztonságot, azt, amiről
Madoc úgy hiszi, már megadta nekünk, az egyetlen dolgot,
amit valójában sosem biztosíthat számunkra. Nem számít,
mit ígér, túl könyörtelen ahhoz, hogy bárkire is
huzamosabb ideig vigyázzon.
Számomra a biztonság szóba sem jöhet. Még nem
fedezte fel, ki vagyok, de már nem sokáig tudom
fenntartani az álcámat. És bár nem vagyok benne biztos,
hogyan leszek képes átkelni a jégen, megfogadom, hogy
ma este megszököm.
 11. fejezet

Oriana a sereg vacsorájának elkészítését felügyeli, én

pedig mellette maradok. Figyelem, ahogy csalánlevest
készítenek, burgonyával addig főzik, amíg már nem csíp;
szarvast darabolnak, a frissen lőtt tetemek gőzölögnek a
hóban, a zsírjukkal zsenge zöldségeket ízesítenek. A
seregben mindenkinek megvan a maga tálja és kupája,
díszként csattog az övükön, ezeket nyújtják az őket
kiszolgáló személyzetnek, akik kimérnek nekik egy adag
ételt meg némi vizezett bort.
Madoc a tábornokaival eszik, nevet, beszélget. A
fogasudvariak a saját sátraikban maradtak, szolgálóik
másik tűznél készítik az ételüket. Grimsen elhúzódik a
tábornokoktól, olyan lovagok asztalánál ül, akik
elragadtatva hallgatják, mi minden történt vele, míg
száműzetésben élt a tündérkirállyal. Lehetetlen nem
észrevenni, hogy a körülötte lévő tündérek a
megszokottnál jobban fel vannak cicomázva.
 A kondérok és az asztalok a tábor túlsó felében vannak,
a hegyhez közelebb. Látom, hogy a távolban két őr strázsál
a barlang előtt, nem hagyják ott a posztjukat, hogy velünk
egyenek. A közelükben két rénszarvas orral a havat túrja,
gyökereket keresnek a föld alatt.
A csalánlevest eszegetve lassan eszembe jut valami.
Mire Oriana szól, hogy térjünk vissza a sátrunkba,
elhatározásra jutok. A barlang közelében őrködő katonák
egyik hátasát oldom el. Könnyebb lesz, mint ha a táborból
lopnék, és ha valami balul sül el, nehezebben vesznek
majd üldözőbe. Térképem továbbra sincs, de majd
elnavigálok a csillagok alapján, annyira azért tudok
tájékozódni, hogy rájöjjek, merre van dél. Remélhetőleg
találok valamilyen halandó települést.
Iszunk egy bögre teát, lerázom magamról a havat.
Türelmetlenül melegítem elgémberedett ujjaimat a
bögrén. Nem akarok gyanút ébreszteni Orianában, de
indulnom kellene. Ételt pakolni, és egyéb felszerelést, amit
csak tudok.
– Nagyon fázhatsz – szólal meg Oriana engem
tanulmányozva.
Fehér hajával és kísértetiesen sápadt bőrével mintha ő
maga is hóból lenne.
– Halandó gyengeség – mosolyodom el. – Ezért is
hiányolom Elfhon szigeteit.
– Hamarosan otthon leszünk – biztat.
Képtelen hazudni, nyilván elhiszi. Bizonyára úgy
gondolja, Madoc nyerni fog, és megszerzi a nagykirályi
címet.
 Oriana végül csak elkezd lefekvéshez készülődni.
Megmosom az arcomat, majd egyik zsebembe gyufát
rejtek, a másikba kést. Miután lefekszem, addig várok, míg
úgy sejtem, Oriana már elaludt, számolom a
másodperceket, míg eltelik vagy fél óra. Aztán a lehető
leghalkabban kibújok a takarók alól, és a csizmámba
dugom a lábamat. Sajtot, kenyérsarkot és három fonnyadt
almát hajítok a táskámba. Elveszem az édes halált, amit
gyűjtögetés közben találtam, és becsomagolom egy kis
papírba. Aztán a sátor kijárata felé indulok, menet közben
magamhoz veszem a köpenyemet. Egyetlen lovag őrködik,
unalmában furulyát farag a tűz előtt. Bólintok neki
elhaladtomban.
– Hölgyem? – ugrik fel.
A lehető leghervasztóbb pillantást küldöm felé. Hiszen
nem vagyok fogoly! A nagytábornok lánya vagyok.
– Igen?
– Mit mondjak az apjának, merre találja, ha kérdezi?
Tiszteletteljesen fogalmaz, de ha rosszul felelek, a
további kérdései nyilván kevésbé lesznek tiszteletteljesek.
– Megmondhatod neki, hogy az erdőt használom
éjjeliedényként – válaszolom, mire a lovag összerezzen,
ahogy abban reménykedtem is.
Nem kérdezősködik tovább, én pedig a vállamra
kanyarítom a köpenyemet, és elindulok, pontosan tudom,
hogy minél tovább időzöm majd, annál gyanúsabbá válok.
Nem kell sokat sétálnom a barlangig, de a sötétben
gyakran megbotlom, a hideg szél minden egyes lépéssel
egyre metszőbb. Zeneszó és mulatozás lármája száll a
táborból, goblindalokat énekelnek veszteségről,
vágyódásról és erőszakról. Balladákat királynőkről,
lovagokról és bolondokról.
A barlanghoz érve látom, hogy három őr strázsál a
széles nyílás előtt, eggyel több, mint amivel számoltam. A
barlang bejárata hosszú és széles, akár egy mosoly, és
odabent a sötét meg-megrebben, mintha valahol mélyen
tűz lobogna. Két fehér rénszarvas szunyókál a közelben,
macskaként gömbölyödnek össze a hóban. Egy harmadik
egy közeli fának dörgöli az agancsát.
Azt választom hát. Messzebb lopózom a fák között, és az
egyik almával csalogatom. Ahogy megindulnék az erdő
mélyére, kiáltást hallok a barlangból. A sűrű, hideg
levegőben elér hozzám a hang, visszafordulok.
Madoc bezárt valakit.
Próbálom meggyőzni magam, hogy nem az én bajom,
de újabb segélykiáltás töri át bölcs gondolataim sorát.
Valaki odabent van, fájdalmat okoznak neki. Meg kell
bizonyosodnom róla, hogy nem olyasvalaki, akit ismerek.
Izmaim már elgémberedtek a hidegtől, úgyhogy lassan
haladok, megkerülöm a barlangot, és felmászok a
sziklákra közvetlenül felette.
Rögtönzött tervem szerint leugrom majd a barlang
bejáratánál, hiszen az őrök úgyis leginkább másfelé
figyelnek. Megvan az az előnye, hogy könnyedén
elrejtőzhetek, míg odaérek, viszont magát az ugrást
nagyon-nagyon precízen kell végrehajtanom, vagy
azonnal felfigyelnek a hang és a mozgás kombinációjára.
A fogamat csikorgatva felidézem Szellem tanításait:
haladj lassan, legyen minden lépted biztos, húzódj az
árnyékok közé! Természetesen erről eszembe jut az is,
ahogyan később elárult, de magamban azt mantrázom,
hogy ettől még nem lesz kevésbé hasznos a tőle kapott
tudás. Lassan ereszkedem le egy kiálló szikláról. Még
kesztyűben is érzem, ahogy átfagynak az ujjaim.
Ahogy lógok ott, rádöbbenek, milyen rémesen
elszámoltam magam. Hiába nyújtózom ki teljesen, még
így sem érem el a földet. Semmiképp sem lesz nesztelen,
amikor leugrom. Kénytelen leszek a lehető leghalkabban,
a lehető leggyorsabban mozogni. Mély levegőt veszek, és
lehuppanok a nem sokkal alattam lévő talajra. A lábam
alatt elkerülhetetlenül ropog a hó, és az egyik őr
megfordul. Az árnyak közé olvadok.
– Mi az? – kérdezi a másik két őr közül az egyik.
Az első a barlangba mered. Nem tudom, meglátott-e.
A lehető legmozdulatlanabbul állok, visszafojtom a
lélegzetemet, reménykedem, hogy nem látott meg, hogy
nem érzi az illatomat. Ilyen hidegben legalább nem
izzadok.
A késem a kezem ügyében van. Eszembe idézem, hogy
megküzdöttem Grima Moggal. Szükség esetén velük is fel
tudom venni a harcot.
De a következő pillanatban az őr a fejét rázza, és tovább
hallgatja a goblindalokat. Várok egy darabig, majd a
biztonság kedvéért még tovább. Kő és égő lámpaolaj illatát
érzem a levegőben. Árnyékok táncolnak a lejtős járat
végén, a fény ígérete csalogat.
Elhaladok a sztalagmitok és a sztalaktitok mellett,
mintha egy óriás cikcakkos fogai között lépnék be. Egy
teremben lyukadok ki, és pislogni kezdek a fáklyafényben.
– Jude? – csendül egy halk hang.
Egy ismerős hang. Szellemé.
Lesoványodott, kulcscsontjait zúzódások színezik.
Megbilincselt kézzel, a talaj fémlapjaihoz erősítve ül a
földön. Fáklyakör ég körülötte. Tágra nyílt mogyoróbarna
szemmel néz rám.
Fázom ugyan, de most még inkább megborzongom.
Amikor legutóbb beszéltünk, azt mondta: Dain herceget
szolgáltam. Nem téged. Közvetlenül ezután elhurcoltak a
Mélytengerbe, ahol hetekig fogva tartottak, egyedül
rettegtem és éheztem. És mégis, hiába árult el, hiába tette
tönkre az Árnyudvart, csodálkozva ejti ki a nevemet,
mintha azt hinné, talán azért jöttem, hogy megmentsem.
Felmerül bennem, hogy úgy teszek, mintha Taryn
lennék, de biztosan nem hinné el, hogy az ikertestvérem el
tudott osonni az őrök mellett. Hiszen ő tanított meg,
hogyan mozogjak.
– Kíváncsi voltam, kit tart fogva Madoc idekint –
szólalok meg, és előhúzom a késemet. – És ha eszedbe jut
az őrökért kiáltani, tudd, hogy egyedül azért nem döftelek
még nyakon, mert attól félek, hangosan pusztulnál el.
Szellem apró, fanyar mosollyal ajándékoz meg.
– Jól gondolod. Nagyon hangosan csinálnám. Csak hogy
keresztbe tegyek neked.
– Hát ezt kaptad a szolgálataidért cserébe – jegyzem
meg, miközben látványosan körbenézek a barlangban. –
Remélem, maga az árulás legalább örömmel töltött el.
 – Kárörvendj csak, amennyit tetszik! – A hangja szelíd.
– Megérdemlem. Tudom, mit tettem, Jude. Ostoba voltam.
– Akkor miért csináltad?
Kellemetlenül kiszolgáltatottnak érzem magam már
attól is, hogy megkérdezem. De megbíztam Szellemben, és
tudni akarom, mennyire voltam ostoba. Végig gyűlölt, míg
én barátként tartottam őt számon? Együtt nevettek
Cardannal, hogy milyen megvezethető vagyok?
– Emlékszel, amikor elmeséltem, hogy megöltem Oak
anyját?
Bólintok. Liriopét piruló galócával gyilkolták meg, hogy
eltitkolják, bár a nagykirály szeretője volt, Dain herceg
gyermekét várta. Ha Oriana nem vágja ki Oakot Liriope
méhéből, a baba is életét veszti. Borzalmas történet, akkor
sem feledném, ha nem az öcsémről lenne szó.
– Emlékszel, hogyan néztél rám, amikor kiderült, mit
tettem? – kérdezi.
Egy-két nappal a koronázás után lehetett. Foglyul
ejtettem Cardan herceget. Még mindig sokkos állapotban
voltam. Próbáltam rájönni, mit tervez Madoc. Teljesen
megrémített, hogy Szellem ilyen iszonyú dolgot művelt, de
akkoriban nagyon sok minden megrémített. Mégis, a
piruló galóca rémes halálmód, és az öcsém is kis híján
belehalt.
– Meglepett.
A fejét rázza.
– Még Csótányt is elborzasztotta. Fogalma sem volt róla.
– Ezért árultál el minket? Azt gondoltad, elítélünk? –
faggatom hitetlenkedve.
 – Nem. Hallgass végig! – Szellem felsóhajt. – Azért öltem
meg Liriopét, mert Dain herceg hozott Tündérföldére,
gondoskodott rólam, célt adott nekem. Hűségből
engedelmeskedtem, de borzalmasan felkavart, amit
tettem. Kétségbeesésemben elmentem ahhoz a fiúhoz,
akiről úgy hittem, Liriope egyetlen élő gyermeke.
– Locke-hoz – felelem dermedten.
Elgondolkozom, vajon Locke rájött-e Cardan
koronázása után, hogy Oak a féltestvére. Érzett-e bármit,
megemlítette-e mindezt Tarynnek.
– Bűntudattól vezérelve – folytatja Szellem –
felajánlottam a védelmemet. És a nevemet.
– A… – kezdem, de a szavamba vág.
– A valódi nevemet – pontosít Szellem.
A tündérek roppantmód óvják a valódi nevüket, hiszen
azzal irányítani lehet őket, hatásosabban, mint bármiféle
esküvel. Nehéz elhinni, hogy Szellem csak így feladta.
– Mire vett rá? – kérdezem a lényegre térve.
– Sok-sok éven át semmire – válaszolja Szellem. – Aztán
apróságokat kért. Hogy kémkedjek mások után. Derítsem
ki a titkaikat. Egészen addig, amíg meg nem parancsolta,
hogy vigyelek a Feledés Tornyába, és hagyjam, hogy a
Mélytenger elraboljon, azt hittem, egyszerű bajkeverő,
nem akar valóban veszélyt hozni másokra.
Nicasia nyilván tudta, hogy kitől kérjen szívességet.
Nem csoda, hogy Locke és a barátai biztonságban érezték
magukat, és az esküvőjét megelőző éjszakán
megpróbáltak levadászni. Hiszen tudta, hogy másnap már
nem leszek ott.
 Mégis értem, mire gondol Szellem.
Én is mindig úgy hittem, Locke egyszerű bajkeverő,
még akkor is, ha belehalhattam volna.
A fejemet rázom.
– Ez még nem magyarázat arra, hogyan kerültél ide.
Szellem úgy fest, mint akinek nehezére esik nyugodtan
beszélni, elfojtania a haragját.
– A Torony után megpróbáltam elmenekülni Locke elől,
nehogy újabb parancsot adhasson. A lovagok épp akkor
kaptak el, amikor el akartam hagyni Insmire-t. Ekkor
tudtam meg, pontosan mit művelt Locke. Megadta a
nevemet apádnak. Ezt ajánlotta fel az ikertestvéred kezéért
és azért cserébe, hogy Balekin hatalomra jutása esetén
neki is jusson hely az asztalnál.
Mély levegőt veszek.
– Madoc is tudja a valódi nevedet?
– Nem túl fényes a helyzet, mi? – Keserűen felnevet. –
Rég ért már akkora szerencse, mint most, hogy
felbukkantál. És micsoda szerencse, még akkor is, ha
tudjuk, minek kell következnie.
Eszembe jut, milyen gondosan fogalmaztam meg a
parancsaimat Cardannak, úgy, hogy ne bújhasson ki
alóluk, ne menekülhessen el előlem. Madoc nyilván
ugyanígy tett, sőt ennél többet is, ha Szellem azt hiszi,
egyetlen út maradt csupán számára.
– Kiszabadítalak innen – ígérem. – Aztán…
Szellem a szavamba vág:
– Megmutathatom, hol okoznád a legkevesebb
fájdalmat. Hogy úgy tűnjön, mintha én magam tettem
volna.
– Azt mondtad, hangosan halnál meg, csak hogy
keresztbe tegyél nekem – ismétlem korábbi szavait, úgy
teszek, mintha nem komolyan beszélne.
– Úgy is tettem volna – feleli halvány mosollyal. – El
kellett mondanom neked… Valakinek el kellett mondanom
az igazat, mielőtt meghalok. Ezzel megvolnánk. Hadd
tanítsak még egyszer, utoljára valamit!
– Várj! – emelem fel a kezem.
Húznom kell az időt, hogy gondolkozhassak.
Kérlelhetetlenül folytatja:
– Nem élet valaki más irányítása alatt lenni, ha azt
tesznek veled, amihez csak kedvük szottyan. Tudom,
miféle védővarázslatot kértél Dain hercegtől. Tudom, hogy
gyilkolni is hajlandó voltál azért, hogy megszerezd. Nem
hat rád semmiféle igézet. Emlékszel, milyen volt előtte?
Hogy milyen érzés volt tehetetlennek lenni?
Persze hogy emlékszem. Önkéntelenül is Sophie-ra
gondolok, a halandó szolgálóra Balekin házában, aki
kővel tömte tele a zsebét. Sophie-ra, aki a Mélytengeré lett.
Megremegek, elhessegetem az emléket.
– Ne dramatizáld már túl! – Előhúzom az étellel teli
zsákot, és leülök a földre, feldarabolom a sajtot, az almát,
a kenyeret. – Vannak egyéb lehetőségeink is. Látom, majd
éhen halsz, és élve kellesz nekem. Elvarázsolhatsz egy
aggófüvet, hogy kijuttass minket innen, és ez a
legkevesebb, amivel tartozol.
Sajt- és almadarabokat mar el, a szájába tömi. Evés
közben végigmérem a láncait. Vajon szét tudnám feszíteni
a szemeket? Felfigyelek egy lyukra a fémlapon, épp
akkora, hogy egy kulcs beleférjen.
– Mesterkedsz valamiben – jegyzi meg Szellem, amikor
észreveszi, mit nézek. – Grimsen úgy kovácsolta a
láncokat, hogy csakis a legmágikusabb pengék
vághassanak át rajtuk.
– Mindig mesterkedem valamiben – felelem. – Mennyit
tudsz Madoc terveiről?
– Nagyon keveset. A lovagok ételt és váltásruhát hoznak
nekem. Csakis szigorú felügyelet alatt fürödhetek. Egyszer
Grimsen is eljött megnézni, de végig hallgatott, még akkor
is, amikor üvöltöttem vele. – Az üvöltözés nem vall
Szellemre. Nem szokott úgy ordítani, mint most, hogy még
én is meghallottam, nem szokott kínjában,
kétségbeesésében, reménytelenségében kiáltozni. – Madoc
többször is kihallgatott, az Árnyudvarról kérdezett, a
palotáról, Cardanról, Lady Asháról és Dainról, sőt még
rólad is. Tudom, hogy gyenge pontokat keres, mindenkit
manipulálni akar.
Szellem egy újabb szelet almáért nyúl, ám habozik, úgy
nézi az ételt, mintha most látná először.
– Miért volt ez nálad? Miért jössz barlangot felfedezni
úgy, mintha piknikezni indulnál?
– Meg akartam szökni – vallom be. – Ma este. Még
mielőtt rájönnek, hogy nem az a testvér vagyok, akinek
kiadom magam.
Rémülten néz fel rám.
– Akkor menj, Jude! Menekülj! Miattam nem
maradhatsz.
 – De hát nem… Segíteni fogsz megszökni innen –
ragaszkodom a korábbi tervemhez, és a szavába vágok,
amikor vitatkozni akar. – Egy napig még kibírom. Azt
mondd, mi nyitja a béklyódat!
Lehet valami az arckifejezésemben, ami meggyőzi,
hogy komolyan gondolom.
– Grimsennél van a kulcs – feleli, nem néz a szemembe.
– De jobban járnál, ha a kést választanád.
Az egészben az a legrosszabb, hogy valószínűleg igaza
van.
 12. fejezet

Amikor visszaérek a sátorba, az őr nincs ott.

Szerencsésnek érzem magam, bebújok a sátorlap alatt,
abban reménykedem, hogy el tudok osonni az ágyamig,
mielőtt Madoc befejezi a tábornokaival való tervezgetést,
és nyugovóra tér.
Arra azonban nem számítok, hogy égnek a gyertyák, és
Oriana teljesen éberen ül az asztalnál. Megdermedek.
Feláll, összefonja a karját.
– Hol voltál?
– Ööö – bukik ki a számon, miközben próbálok rájönni,
mit tudhat, mit hisz. – Egy lovaggal voltam, aki arra kért,
hogy találkozzunk a csillagok alatt, és…
Oriana felemeli a kezét.
– Fedeztelek. Elküldtem az őrt, mielőtt eljárhatott volna
a szája. Ne sérts meg azzal, hogy tovább hazudsz! Nem
Taryn vagy.
A lelepleződés jeges rémülete kerít hatalmába. Futni
akarok arra, amerről jöttem, de eszembe jut Szellem. Ha
most menekülőre fogom, nem sok esélyem van
megszerezni a kulcsot.
Senki sem menti meg őt. És nagy eséllyel én sem járok
szerencsével.
– Ne mondd el Madocnak! – kérem, hiába tudom, hogy
feleslegesen, mégis reménykedem, hogy a magam
oldalára állíthatom Orianát. – Kérlek! Nem akartam
idejönni. Madoc elkábított, és idehurcolt a táborba. Csak
azért játszottam el, hogy Taryn vagyok, mert már
Elfhonban is úgy tettem, mintha ő lennék.
– Honnan tudhatnám, hogy nem hazudsz? – förmed
rám, rózsaszín szemében gyanakvás ül, ahogy pislogás
nélkül rám mered. – Honnan tudhatnám, hogy nem az
életét akarod kioltani?
– Nem tudhattam, hogy Madoc eljön Tarynért –
győzködöm. – Egyedül azért vagyok itt, mert nem tudom,
hogyan mehetnék el… Ma este megpróbáltam, de nem
sikerült. Segíts megszökni! – esdeklem. – Segíts, és többé
sosem kell látnod!
Úgy fest, mintha ezt egy nagyon csábító ígéretnek
tartaná.
– Ha eltűnsz, tudni fogja, hogy az én kezem van a
dologban.
A fejemet rázom, igyekszem valamiféle tervvel
előrukkolni.
– Írj Vivinek! Majd ő eljön értem. Hagyok egy üzenetet,
hogy elmentem meglátogatni őt és Oakot. Nem kell tudnia,
hogy Taryn sosem járt itt.
 Oriana elfordul, sötétzöld gyógynövénylikőrt tölt apró
poharakba.
– Oak. Nem tetszik, milyen sokat változik a halandók
világában.
Legszívesebben frusztráltan ráüvöltenék, amiért ilyen
hirtelen témát vált, de nyugalmat kényszerítek magamra.
Elképzelem az öcsémet, ahogy az élénk színű
gabonapelyhét kavargatja.
– Nekem sem mindig tetszik.
Oriana átadja az egyik törékeny poharat.
– Ha Madocból nagykirály lesz, Oak hazajöhet. Többé
nem áll majd Madoc és a korona között. Biztonságban lesz.
– Emlékszel, amikor arra figyelmeztettél, milyen
veszélyes egy király közelében lenni?
Megvárom, míg belekortyol az italba, csak utána
teszem én is. Keserű, a fűre emlékeztet, rozmaring, csalán
és kakukkfű íze robban a nyelvemen. Elfintorodom, de azt
nem mondanám, hogy nem ízlik.
Oriana bosszús pillantást vet rám.
– Az biztos, hogy te nem úgy viselkedtél, mintha
emlékeznél rá.
– Ez igaz – ismerem be. – És meg is fizettem érte.
– Megtartom a titkodat, Jude. És írok Vivinek. De nem
fogok Madoc ellen fordulni, és neked sem lenne szabad.
Szeretném, ha megígérnéd.
Elfhon királynéjaként pont hogy Madoc fordult
ellenem. Milyen jó érzés lenne, ha Oriana is tudná, hiszen
olyan kevésre tart. Kicsinyes gondolat, és rádöbbenek, ha
Madoc is tudomást szerez róla, teljesen másfajta gondjaim
lesznek, mint korábban. Kihasználna. Mennyire féltem itt,
mellette, de ennél sokkal jobban kellett volna rettegnem.
Oriana szemébe nézek, és a lehető legőszintébben
hazudok.
– Megígérem.
– Helyes – feleli. – És mondd, miért surrantál vissza
Elfhonba Tarynként?
– Mert megkért rá – felelem felvont szemöldökkel,
várom, hogy megértse.
– Mégis miért kért… – kezdi Oriana, de aztán elhallgat.
Amikor ismét megszólal, mintha csak magának mondaná:
– A kihallgatás miatt. Ó!
Ismét belekortyolok a gyógynövénylikőrbe.
– Aggódtam a nővéred miatt, amikor egyedül volt
abban az udvarban – meséli Oriana, világos szemöldökét
összehúzza. – A családunk hírneve romokban hever, és
Lady Asha is visszatért, nyilván a fia trónra kerülését
kihasználva próbál befolyást szerezni mások felett.
– Lady Asha? – visszhangzom, meglep, hogy
veszélyesnek ítéli őt Tarynre nézve.
Oriana feláll, összeszedi, ami a levélíráshoz kell.
Amikor ismét leül, üzenetet fogalmaz Vivinek. Néhány sor
után felnéz.
– Nem gondoltam, hogy valaha is visszatér.
Ez történik azzal, akit a Feledés Tornyába zárnak.
Elfelejtik őt.
– Akkoriban élt az udvarban, amikor te is, igaz?
Ennél konkrétabban nem mondhatom ki, hogy Oriana
is a nagykirály szeretője volt. És bár ő sosem ajándékozta
meg gyermekkel az uralkodót, rengeteg pletykát ismerhet.
Valami oka csak volt, hogy elejtette azt a korábbi
megjegyzést.
– Anyád egykor Lady Asha barátnője volt. Evának
kifejezetten kedvére való volt a gonoszság. Nem bántó
szándékkal mondom ezt, Jude. Nem elítélendő az ilyesmi,
ahogy büszkeségre sem ad okot.
Ismertem anyádat.
Ezek voltak Lady Asha első szavai hozzám.
Rengeteg kis titkát tudtam.
– Nem tudtam, hogy te is ismerted anyukámat –
jegyzem meg.
– Nem valami közelről. És igazán nem lenne ildomos
róla beszélnem – feleli Oriana.
– Nem is kérlek rá.
Pedig azt kívánom, bár tehetném.
Tinta csöpög Oriana tollának hegyéről, mielőtt leteszi és
lepecsételi a Vivienne-nek írott levelet.
– Lady Asha gyönyörű volt, nagyon szerette volna
magára vonni a nagykirály figyelmét. Nem tartott sokáig a
kapcsolatuk, Eldred bizonyára úgy hitte, nem számít, ha
ágyba viszi. Azt egyértelműen megbánta, hogy gyermekük
is született, de ennek lehetett némi köze a próféciához is.
– Prófécia? – kérdezek vissza.
Rémlik, hogy Madoc is valami hasonlóról beszélt,
amikor próbált meggyőzni, hogy egyesítsük erőinket.
Oriana alig láthatóan megvonja a vállát.
– A legifjabb herceg rossz csillagzat alatt született. De
attól még herceg volt, és amint Asha megszülte, biztos
lehetett benne, hogy mindig lesz helye az udvarban.
Bomlasztó volt. Elismerésre vágyott. Élményekre,
érzésekre, győzelmekre, olyasmire, amihez viszályokon és
ellenségeken keresztül vezetett az út. Nem lett volna
kedves olyasvalakivel, mint Taryn, akinek nyilván nem
voltak ott barátai.
Felmerül bennem, hogy egykor Orianával is mostohán
bánhatott.
– Annyit tudok, hogy nem gondoskodott megfelelően
Cardan hercegről.
Eszembe jut a kristálygömb Eldred lakrészében, a
belezárt emlék.
– Bársonyba és prémbe öltöztette, a gond csak az volt,
hogy hagyta, hadd hordja rongyossá. A lehető
legfinomabb húsfalatokkal és tortával etette, de olyan
hosszan megfeledkezett róla, hogy Cardan közben ott
kereste az ételt, ahol tudta. Kétlem, hogy szerette őt, de úgy
sejtem, senki mást sem szeretett. Megsimogatta, borral
itatta, ajnározta, aztán elfelejtkezett róla. Cardan szörnyen
viselkedett, amikor mellette volt, de nélküle még
rémesebbé vált. Ugyanabból a fából faragták őket.
Megremegek, elképzelem, milyen magányos lehetett,
milyen dühös. Mennyire vágyhatott a szeretetre.
Egy éhező számára nincs túl bőséges lakoma.
– Ha arra vagy kíváncsi, miért okozott neked csalódást –
folytatja Oriana –, Cardan herceg a kezdetektől fogva
minden tekintetben csalódást keltőnek bizonyult.
Aznap este Oriana hóbaglyot küld levéllel a lábán. Remény
tölt el, ahogy felröppen a hideg égboltra.
Később, az ágyban fekve terveket szövök, úgy, ahogyan
a száműzetésem óta egyszer sem. Holnap ellopom
Grimsentől a kulcsot, és amikor megszököm, Szellemet is
magammal viszem. Azzal, amit Madoc terveiről,
szövetségeseiről és a hadserege helyzetéről tudok, alkut
csikarok ki Cardanból, hogy vessen véget a
száműzetésemnek, és ne folytasson több vizsgálatot Taryn
ellen. Nem fogom hagyni, hogy eltereljék a figyelmemet a
soha meg nem kapott levelek, az, ahogyan akkor nézett
rám, amikor kettesben maradtunk, meg apám elméletei a
gyenge pontjaival kapcsolatban.
Sajnos, miután felébredek, Oriana egyetlen pillanatra
sem hagy magamra. Bár annyira megbízik bennem, hogy
megtartsa a titkomat, most, hogy tudja, ki vagyok, már
nem sétálgathatok egyedül a táborban.
Vizes ruhákat ad, hogy teregessem ki őket a tűznél,
babot válogatok, nehogy kő maradjon köztük, takarókat
hajtogatok. Próbálom nem túl gyorsan elvégezni a
feladatokat. Igyekszem eljátszani, hogy csak azért vagyok
bosszús, mert rengeteg munkát lőcsöl rám, pedig amikor
Tarynnek hitt, nem kellett ennyit dolgoznom. Nem
akarom, hogy tudja, egyre frusztráltabbá válok a nap
során. Alig várom, hogy ellophassam Grimsen kulcsát.
Végül, ahogy leszáll az est, lazábbra ereszti a gyeplőt.
– Vidd ezt el apádnak! – kéri Oriana, és letesz egy tálcát
csalánteával, egy adag bebugyolált keksszel és egy kis
edény lekvárral. – A tábornoki sátorba. Személy szerint
téged hívatott.
Felkapom a köpenyemet, remélem, nem tűnök túl
lelkesnek, ám ekkor rádöbbenek Oriana utolsó
mondatának értelmére. Odakint katona vár, amitől csak
még idegesebbé válok. Oriana azt mondta, nem árulja el
Madocnak az igazat rólam, de ez nem azt jelenti, hogy
nem is leplezett le valahogy. Vagy hogy Madoc nem jött rá
magától.
A tábornoki sátor hatalmas, tele azzal a rengeteg
térképpel, amit Madocnál nem találtam meg. Rengeteg
katona tartózkodik odabent, kecskebőrrel letakart tábori
székeken ülnek, egyesek páncélban, mások nem. Amikor
belépek, páran felpillantanak, majd úgy fordulnak el
tőlem, akár egy szolgálótól tennék.
Leteszem a tálcát, és teát töltök, igyekszem nem túl
alaposan megnézni az előttük heverő térképet. Képtelen
vagyok nem felfigyelni rá, hogy kis fahajókat mozgatnak
a tengeren, Elfhon felé tartanak.
– Elnézést! – szólalok meg, és leteszem a csalánteát
Madoc elé.
Elnézően mosolyog rám.
– Taryn! – figyel fel rám. – Helyes. Arra gondoltam,
saját sátrat kapsz. Mégiscsak özvegy vagy, nem pedig
gyermek.
– Ez… ez nagyon kedves tőled – felelem meglepetten.
Tényleg kedves tőle, mégis arra gondolok, hogy egyfajta
sakklépés, ami elsőre ártalmatlannak tűnik, pedig
valójában előkészíti a mattot.
A teájába kortyolva elégedettnek tűnik, hogy bár
szemmel láthatóan fontosabb dolga is van, eljátszhatja a
gondoskodó apát.
– Megígértem, hogy meghálálom a hűségedet.
Bármit mond és tesz is, kétélűnek tűnik.
– Gyere csak! – szól oda Madoc az egyik lovagjának. A
fénylő aranypáncélt viselő goblin elegánsan meghajol. –
Keríts a lányomnak egy sátrat, rendezd be neki! Mindent
kapjon meg, amit kér! – Majd visszafordul hozzám. – Ő itt
Alver. Ne kínozd túl sokat!
A tündéreknél nem szokás hálálkodni, de azért
megpuszilom Madocot.
– Túl kedves vagy.
Felhorkan, apró mosolyától kivillan éles szemfoga.
Pillantásom még egyszer a térképre – a papírtengeren
lebegő hajómodellekre – siklik, majd követem Alvert a
kijárathoz.
Egy órával később tágas sátorban vagyok. Madocétól
nem messze állították fel. Oriana gyanakvó, amikor
összeszedem a holmimat, de engedi. Még sajtot és kenyeret
is hoz, a festett asztalra teszi, amit kerítettek nekem.
– Nem értem, mit törődsz ennyit a berendezkedéssel –
szólal meg, amikor Alver végre magunkra hagy
bennünket. – Holnap már nem leszel itt.
– Holnap? – visszhangzom.
– Hírt kaptam a nővéredtől. Hajnaltájt itt lesz, hogy
elvigyen. A tábor mellett fogtok találkozni. Van egy
kiszögellés, ahol Vivi biztonságban várhat rád. Elvárom,
hogy meggyőző legyen az üzenet, amit apádnak hagysz.
– Minden tőlem telhetőt megteszek – ígérem.
 Az ajkát vékony vonallá préseli. Talán hálásnak kellene
lennem, de bosszant. Ha nem pocsékolja el a napom nagy
részét, sokkal könnyebben telne az estém.
Kénytelen leszek elbánni Szellem őreivel. Ezúttal nem
lopózhatok el mellettük.
– Kérhetnék papírt? – kérdezem, és amikor beleegyezik,
elhozok egy borostömlőt is.
Egyedül, az új sátramban porrá zúzom az édes halált, és
hozzáadok valamennyit a borhoz, hogy legalább egy órát
áztathassam, mielőtt leszűröm. Elég erősnek kell lennie
ahhoz, hogy minimum egy napra és egy éjszakára kiüsse
őket, de ne haljanak bele. Pontosan tudom azonban, hogy
az előkészületekre maradt idő nem nekem dolgozik.
Ügyetlen vagyok, kezd hatalmába keríteni az idegesség.
– Taryn? – Madoc felhajtja a sátornyílás lapját, amitől
összerezzenek. Körbenéz, csodálja a saját nagylelkűségét,
majd rám néz, és összevonja a szemöldökét. – Minden
rendben?
– Megleptél – felelem.
– Gyere, vacsorázz a csapattal! – invitál.
Egy pillanatra elképzelem, hogy kitalálok valami
indokot, valamit, amiért hátrahagyhat, hogy elosonhassak
Grimsen műhelyéig. De nem kelthetek benne gyanakvást,
főleg most nem, amikor olyan közel már a szökés.
Megfogadom, hogy éjszaka, jóval hajnal előtt felkelek, és
akkor intézem el.
Így hát még egyszer, utoljára Madockal eszem. Színt
csípek az orcámba, újrafonom a hajamat. És ha aznap este
túlságosan kedves vagyok is, túlságosan is tiszteletteljes,
ha túl hangosan nevetek, hát azért van, mert tudom, soha
többé nem lesz rá alkalmam. Soha többé nem fog így
viselkedni velem. De egy utolsó éjszakára Madoc az apám,
akire olyan jól emlékszem, akinek az árnyékában – legyen
ez jó vagy rossz, de – olyanná váltam, amilyen vagyok.
 13. fejezet

Arra ébredek, hogy valaki a számra szorítja a kezét.

Arrafelé könyökölök, ahol az engem lefogó személyt
sejtem, és elégedetten nyugtázom az éles levegővételt,
amiből úgy tűnik, érzékeny pontot érintettem. Balról halk
nevetés hangzik fel. Ketten vannak tehát. És az egyikük
nem igazán fél tőlem, ami aggasztó. A párnám alá nyúlok
a késemért.
– Jude! – szólal meg Csótány továbbra is nevetve. –
Azért jöttünk, hogy megmentsünk. Sikoltozással igencsak
keresztbe tennél a tervnek.
– Szerencséd, hogy nem szúrtalak le! – Keményebben
csengenek a szavaim, mint szerettem volna, dühvel
leplezem, mennyire megrémültem.
– Mondtam, hogy figyeljen oda! – folytatja Csótány. Éles
hangot hallok, majd fény gyúl egy kis dobozban,
megvilágítja Csótány goblinarcának durva vonásait.
Vigyorog. – De hallgat rám? Parancsba is adtam volna, ha
nincs az az apró bökkenő, hogy ő a nagykirály.
– Cardan küldött? – kérdezem.
– Nem éppen – válaszolja Csótány, és úgy fordítja a
fényt, hogy megvilágítsa vele azt, akibe belekönyököltem.
Elfhon nagykirálya az, egyszerű, barna
gyapjúöltözékben, a fején olyan sötét köpennyel, hogy
olybá tűnik, elnyeli a fényt, a csípőjéről lógó hüvely levél
alakú pengét rejt. Nem visel koronát, ujjait nem díszítik
gyűrűk, járomcsontját sem emeli ki aranyfesték. Pontosan
úgy fest, mintha az Árnyudvar kéme lenne, még a
gyönyörű szája sarkát húzó sunyi mosolya is ezt a képet
erősíti.
Őt elnézve beleszédülök kissé a döbbenetbe és a
hitetlenségbe.
– Nem lett volna szabad idejönnöd!
– Én is ezt mondtam neki – zsörtölődik Csótány. –
Komolyan, hiányolom azokat a napokat, amikor még te
irányítottál minket. A nagykirályoknak nem lenne szabad
úgy csavarogni, ahogyan az egyszerű haramiák teszik.
Cardan felnevet.
– Mi van a különleges haramiákkal?
Leteszem a lábamat az ágyról, mire hirtelen
abbahagyja a nevetést. Csótány a sátor mennyezetére
emeli a tekintetét. Hirtelen rádöbbenek, hogy az Orianától
kölcsönkapott hálóinget viselem, és igencsak áttetsző.
Úgy felforrósodik az arcom a dühtől, hogy alig érzem a
hideget.
– Hogy találtatok meg?
Átvágok a sátron, kitapogatom, hova tettem a ruhámat,
és belebújok, ráveszem a hálóingre. Késemet tokba
dugom.
Csótány Cardanra pillant.
– Vivienne nővéreden keresztül. Eljött a nagykirályhoz,
amikor üzenetet kapott a mostohaanyátoktól. Attól félt,
talán csapda. Osztottam az aggodalmát. Miszerint a
nagykirálynak állítottak csapdát. Talán nekem is.
Pont ezért ügyeltek rá, hogy a lehető legóvatlanabb
pillanatban kapjanak el. De miért jöttek el egyáltalán? És
amennyit ócsárolta az idősebbik nővérem Cardant, miért
bízott volna rá bármit is?
– Vivi hozzád fordult?
– Beszéltünk, miután Madoc elragadott a palotából –
kezd bele Cardan. – És ugyan kit találtam szerény
hajlékában, ha nem Tarynt? Mindannyiunknak volt mit
mondania a másiknak.
Próbálom elképzelni Cardant a halandók világában,
ahogy a társasházban áll, és bekopog az ajtón. Ugyan
miféle nevetséges ruhát viselt? Leült a göröngyös
kanapéra, és kávézgatott, mintha nem vetne meg mindent
maga körül?
Kegyelmet adott Tarynnek, miközben velem nem tette
meg ugyanezt?
Arra gondolok, hogy Madoc szerint Cardan szeretetre
vágyik. Akkor is ostobaságnak hangzott, most pedig még
inkább annak tűnik. Mindenkit elbűvöl, még a tulajdon
nővéreimet is. Egyfajta mágneses erő, mindent magához
vonz.
De engem már nem olyan könnyű megvezetni. Ha
idejött, hát jó oka van rá. Talán túl veszélyes számára,
hogy a királynéja az ellenség fogságába esett. Ami azt
jelenti, hogy van valamiféle hatalmam. Csak ki kell
derítenem, miféle, és hogyan használhatnám fel ellene.
– Még nem mehetek veletek – magyarázom, miközben
felhúzok egy vastag nadrágot, és súlyos bakancsba dugom
a lábamat. – Előbb el kell intéznem valamit. Neked pedig
meg kell tenned nekem valamit.
– Talán hagynod kellene, hogy megmentsünk – jegyzi
meg Cardan. – Csak most az egyszer.
Hiába visel egyszerű ruhát, hiába nincs a fején korona,
képtelen leplezni, mennyire hozzászokott az
uralkodáshoz. Ha egy király ajándékot akar adni, azt nem
utasíthatod vissza.
– Talán meg kellene tenned, amit kérek tőled – vágok
vissza.
– Mit szeretnél? – kérdezi Csótány. – Terítsük ki a
lapjainkat, Jude! A nővéreid és a barátjuk odakint várnak
a lovakkal. Sietnünk kell!
A nővéreim? Mindkettő? És a barátjuk… Heather?
– Hagytátok, hogy idejöjjenek?
– Ragaszkodtak hozzá, és tekintve, hogy csak ők tudták,
merre vagy, nem volt más választásunk.
Csótányt szemlátomást zavarja a helyzet. Kockázatos
képzetlenekkel összedolgozni. Kockázatos, ha a nagykirály
úgy tesz, mintha egyszerű gyalogos katona lenne.
Kockázatos, ha a megmenteni kívánt személy – aki talán
áruló – a saját kezébe veszi az irányítást.
De ez az ő problémája, nem az enyém. Odalépek,
elveszem tőle a fényforrását, és megkeresem a
borostömlőmet.
– Altatószert kevertem bele. Oda akartam adni pár
őrnek, ellopni egy kulcsot, és kiszabadítani egy foglyot.
Együtt kellene megszöknünk.
– Fogoly? – visszhangozza Csótány aggodalmasan.
– Láttam a térképeket Madoc hadi sátrában – folytatom.
– Tudom, hogyan akar Elfhon ellen hajózni, tudom, hány
hajója van. Ismerem a táborban lévő katonákat, és tudom,
melyik udvarok állnak az oldalán. Tudom, mit készít
Grimsen a műhelyében. Ha Cardan megígéri, hogy
biztonságban eljutok Elfhonba, és amint ott vagyunk,
véget vet a száműzetésemnek, mindezt el is árulom.
Ráadásul ott lesz a fogoly is a ti kezetekben, még mielőtt
felhasználhatnák ellenetek.
– Már ha igazat mondasz – vitatkozik Csótány. – És nem
egy Madoc szőtte hálóba akarsz becsalni minket.
– A saját oldalamon állok – válaszolom. – Ha másnak
nem, neked igazán meg kellene értened.
Csótány Cardanra pillant.
A nagykirály különösen néz rám, mintha mondani
szeretne valamit, de inkább visszafogja magát. Végül
megköszörüli a torkát.
– Tekintve, hogy halandó vagy, Jude, nem tudlak
szavadon fogni, ha megígérsz valamit. De fordítva ez
másképp van: megígérem, hogy biztonságban eljuthatsz
Elfhonba. Gyere vissza velem, és elárulom, hogyan vess
véget a száműzetésednek.
– Elárulod? – kérdezem.
 Ha azt hiszi, olyan ostoba vagyok, hogy ilyesmibe
beleegyezem, mindent elfelejtett, amit tudni érdemes
rólam.
– Gyere vissza Elfhonba, mondd el, amit el akarsz
mondani, és vége a száműzetésednek! – erősködik. –
Megígérem.
A győzelem öröme önt el, de aztán aggódni kezdek.
Egyszer már átvert. Most, hogy itt állok vele szemben, és
eszembe jut, hogy őszintének hittem a házassági ajánlatát,
kicsinek érzem magam, törékenynek és nagyon-nagyon
halandónak. Nem hagyhatom, hogy ismét átverjen.
Bólintok.
– Madoc foglyul ejtette Szellemet. Grimsennél van a
kulcs, amire szükségünk…
Csótány a szavamba vág.
– Ki akarod szabadítani? Inkább filézzük ki, mint egy
tőkehalat! Gyorsabb és jóval kielégítőbb.
– Madoc tudja a valódi nevét. Locke adta meg neki –
magyarázom nekik. – Bármiféle büntetést érdemel is
Szellem, kiszabhatod, amint visszatért az Árnyudvarba. De
nem halállal kellene lakolnia.
– Locke? – visszhangozza Cardan, majd felsóhajt. –
Rendben, jól van. Mit kell tennünk?
– Be akartam lopózni Grimsen műhelyébe, és ellopni
Szellem béklyójának a kulcsát.
– Segítek – ajánlkozik Csótány, majd Cardanhoz fordul.
– Te viszont, jó uram, semmiképp! Várj meg minket
Vivienne-nel és a többiekkel!
– Én is megyek – kezdi Cardan. – Nem parancsolhatsz
nekem.
Csótány a fejét csóválja.
– Viszont tanulhatok Jude-tól. Kérhetek ígéretet. Ha
meglátnak minket, ha megtámadnak, ígérd meg, hogy
azonnal visszamész Elfhonba! Történjen bármi, minden
tőled telhetőt meg kell tenned, hogy biztonságba juss.
Cardan felém pillant, mintha tőlem várna segítséget.
Hallgatok, mire a homlokát ráncolja, mintha mindketten
bosszantanánk.
– Bár Marrow mama köpenyét viselem, azt, amin
semmilyen penge nem fog ki, megígérem, hogy farkamat
behúzva menekülök majd. És mivel tényleg van farkam,
mindenki jót derülhet a látványon. Elégedett vagy?
Csótány egyetértően morog, aztán kiosonunk a
sátorból. A méreggel teli borostömlőben halkan loccsan az
ital a csípőmön, ahogy keresztülszeljük az árnyékokat. Bár
későre jár már, akad egy-két katona a sátrak között,
néhányan isznak, kockáznak, talányokkal szórakoztatják
egymást. Páran egy bőrruhás goblin hamis lantjátékára
énekelnek.
Csótány könnyedén mozog, egyik árnyékból a másikba
siklik. Mögötte Cardan csendesebben lépked, mint hittem
volna. Nem szívesen ismerem el, hogy ügyesebben
lopakodik, mint én. Foghatnám a tündérek veleszületett
képességére, de úgy sejtem, többet gyakorolt nálam. Én
nem vittem túlzásba, de azért kíváncsi lennék, mennyit
foglalkozott Cardan annak a tudásanyagnak az
elsajátításával, amire Elfhon uralkodójának szüksége van.
Azt bezzeg nekem kellett megtanulni.
 Ilyen haragos gondolatok kavarognak a fejemben a
műhely felé menet. Odabent némaság honol, a parázs
kihűlt. A fémkéményekből nem száll füst.
– Szóval láttad a kulcsot? – kérdezi Csótány, miközben
az egyik ablakhoz lép, és letörli róla a koszt, hogy
bekémleljen az üvegen.
– Kristályból van, az egyik falon lóg – válaszolom.
Semmit sem látok az opálos üvegen át. Az én szememnek
túl sötét van odabent. – És új kardot kovácsol Madocnak.
– Nem bánnám, ha tönkretennénk, mielőtt a
nyakamnak szegezi – jegyzi meg Cardan.
– Egy jó nagyot keress! – felelem. – Az lesz az.
Csótány felvont szemöldökkel néz rám. Nem tehetek
róla, ennél pontosabb leírást nem adhatok, amikor
legutóbb láttam, gyakorlatilag fémrúd volt.
– Nagyon nagy – részletezem.
Cardan felhorkan.
– És óvatosnak kell lennünk! – teszem hozzá, ahogy
eszembe jut az ékköves pók meg Grimsen fülbevalója, ami
képes ugyan szépséget ajándékozni, de el is lophatja azt. –
Biztos rengeteg a csapda.
– Hamar kiderül, ha bemegyünk – mondja Csótány. –
De sokkal jobb lenne a lelkemnek, ha ti ketten idekint
maradnátok, és hagynátok, hogy én menjek be.
Amikor egyikünk sem válaszol, a goblin leguggol, hogy
feltörje a zárat. Némi olajozást követően az ajtó némán
kitárul.
Követem a belépő Csótányt. A hó úgy visszaveri a
holdfényt, hogy még az én rémes halandó látásommal is
körbe tudok nézni a műhelyben. Egy rakás holmi van
elszórva odabent, néhányuk ékkövekkel kirakott,
néhányuk éles, mind egymás hegyén-hátán hever. Egy
kalaptartó fogason számtalan kard pihen, az egyik
markolata összegömbölyödő kígyót mintáz. Madoc kardját
még így is felismerjük. Az egyik asztalon fekszik, még
nem élezték meg, nem fényesítették ki, látszik, hogy
nemrég készült. Világos, csontszerű gyökérdarabok
hevernek mellette, arra várnak, hogy formára faragva a
markolathoz igazítsák őket.
Óvatosan leemelem a kristálykulcsot a falról. Cardan
mellettem áll, a számtalan holmit fürkészi. Csótány átszeli
a helyiséget, a kard felé tart.
Félúton jár, amikor mintha csengőn egészet ütne egy
óra. Magasan a falon két beépített ajtó nyílik, kerek nyílás
tárul fel. Csupán arra marad időm, hogy odamutassak és
figyelmeztetőn felkiáltsak, már záporoznak is ránk a
lövedékek.
Cardan elém lép, felrántja a köpenyét. A fémtűk
lepattannak az anyagról, a földre hullanak. Egy pillanatig
tágra nyílt szemmel meredünk egymásra. Úgy tűnik, őt
magát éppúgy meglepte, hogy megvédett, mint engem.
Aztán ugyanabból a nyílásból, ahonnan a lövedékek
röppentek, fémmadár tör elő. A csőre újra meg újra
kinyílik és becsukódik.
– Tolvajok! – rikoltja. – Tolvajok! Tolvajok!
Odakint kiáltások harsannak.
Aztán észreveszem Csótányt a helyiség közepén. A bőre
sápadt. Mondani akar valamit, az arcára kín ül ki, és fél
térdre hull. Nyilván eltalálták a lövedékek. Odarohanok.
– Mivel mérgezték meg? – kiáltja Cardan.
– Édes halállal – felelem. Valószínűleg pont
ugyanonnan szedték az erdőben, ahonnan én is. – Bomba
segíthet rajta. Tud ellenszert készíteni.
Legalábbis remélem, hogy van még idő rá.
Meglep, Cardan milyen könnyedén felkapja Csótányt.
– Mondd, hogy nem ezt tervezted! – könyörög. – Kérlek,
mondd, hogy nem!
– Nem – válaszolom. – Persze hogy nem! Esküszöm.
– Akkor gyere! – hív magával. – Tele a zsebem
aggófűvel. Repülhetünk.
A fejemet rázom.
– Jude! – figyelmeztet.
Nincs időnk vitatkozni.
– Vivi és Taryn vár rám. Nem fogják tudni, mi történt.
Ha nem megyek oda, elkapják őket.
Látom rajta, hogy nem biztos benne, hihet-e nekem, de
végül úgy fordítja Csótányt, hogy egy kézzel le tudja
oldani magáról a köpenyt.
– Vidd, és ne állj meg! – parancsolja ádáz arckifejezéssel,
aztán Csótánnyal a karjában kirohan az éjszakába.
Az erdő felé indulok, nem futok, de nem is bujkálok,
gyorsan haladok, menet közben húzom a vállamra a
köpenyt. Egyszer még hátrapillantok a műhely köré
sereglő katonákra, páran Madoc sátrába is bemennek.
Azt mondtam, egyenesen Vivihez megyek, de
hazudtam. A barlang felé indulok. Még van idő, biztatom
magam. A műhelybeli riadó tökéletes figyelemelterelés.
Ha ott keresik a behatolókat, akkor nem figyelnek majd
rám Szellemmel.
Ahogy közeledem, egyre derűsebben látom a helyzetet.
Az őrök nincsenek a posztjukon. Megkönnyebbülten
felsóhajtok, és berontok.
Csakhogy Szellem nincs már ideláncolva. Egyáltalán
nincs itt. Madoc áll a helyében teljes páncélzatban.
– Attól tartok, elkéstél – szólal meg. – Méghozzá
alaposan.
Azzal kardot ránt.
 14. fejezet

Elakad a lélegzetem a rémülettől. Nemcsak fegyverem

nincs, ami olyan hosszú lenne, mint az övé, de
elképzelhetetlennek tűnik, hogy legyőzhetem azt, akitől
szinte mindent tanultam. És őt elnézve látom, hogy harcra
készült.
Szorosabban magamra csavarom a köpenyt,
elképesztően hálás vagyok érte. Nélküle esélyem sem
lenne.
– Mikor jöttél rá, hogy én vagyok az, és nem Taryn? –
kérdezem.
– Később, mint kellett volna – feleli úgy, mintha csak
csevegnénk, és felém lép. – De hát nem is figyeltem oda,
nem igaz? Nem, egy apróságból jöttem rá. Az
arckifejezésedből, amikor megláttad Elfhon szigeteinek
térképét. És rögtön más megvilágításba került minden,
amit korábban mondtál és tettél, rögtön tudtam, hogy te
vagy az.
 Hálás vagyok, amiért nem a legelején jött rá. Bármit
tervezett is, sebtében kellett cselekednie.
– Hol van Szellem?
– Garrett – javít ki, gúnyol Szellem valódi nevének egy
részével, azzal a névvel, amit Szellem nekem sosem árult
el, még akkor sem, amikor felhasználhattam volna, hogy
megakadályozzuk a Madoctól kapott utasítások
végrehajtását. – Még ha túléled is, akkor sem állíthatod
meg időben.
– Kire szabadítottad rá?
Megremeg kissé a hangom, elképzelem, hogy Cardan
megszökik Madoc táborából, aztán a saját palotájában
lövik le, ahogy egyszer majdnem az ágyában érte a halál.
Madoc mosolya csupa éles fog és elégedettség, mintha
épp fontos leckét tanítana nekem.
– Még mindig hűséges vagy ahhoz a bábhoz. Miért,
Jude? Nem lenne jobb, ha a szívébe állna egy nyílvessző a
saját termében? Nem gondolhatod, hogy jobb nagykirály,
mint én lennék.
Madoc szemébe nézek, előbb buknak ki a számon a
szavak, mint hogy visszatarthatnám őket.
– Talán úgy gondolom, ideje, hogy királynő uralkodjon
Elfhon felett.
Meglepetten, ugatásszerűen nevet fel.
– Azt hiszed, Cardan átadja a hatalmat? Neked?
Halandó gyermek, ennél csak több eszed van! Hiszen
száműzött. Meggyalázott. Mindig is alsóbbrendűnek fog
tekinteni.
Semmi olyat nem mond, amit ne gondoltam volna már
én magam is, a szavai mégis felérnek egy-egy csapással.
– Az a fiú a gyenge pontod. De ne aggódj! – folytatja
Madoc. – Nem lesz hosszú az uralma.
Egyfajta elégedettség tölt el a gondolatra, hogy Cardan
itt volt, Madoc orra előtt, mégis megszökött. Minden egyéb
viszont rémesen alakult. Szellem már nincs itt. Csótányt
megmérgezték. Hibát hibára halmoztam. Vivi, Taryn és
talán Heather most is ott vár a hóban, és egyre jobban
aggódnak, ahogy a hajnal megfesti az égboltot.
– Add meg magad, gyermekem! – parancsol rám
Madoc, de mintha egy kicsit sajnálna közben. – Ideje
elfogadnod a büntetésedet.
Hátralépek. A kezem ösztönösen a késemre siklik, de
rossz ötlet úgy harcba bocsátkozni vele, hogy páncélt visel,
és a fegyvere is hosszabb, mint az enyém.
Hitetlenkedő pillantást lövell felém.
– A végsőkig kitartasz ellenem? Amikor elkaplak,
láncra verlek.
– Nem akartam az ellenségeddé válni – felelem. – De az
uralmad alatt sem akartam élni.
Azzal rohanni kezdek a havon. Megteszem az egyetlen
dolgot, amit megfogadtam, hogy sosem fogok.
– Ne fuss előlem! – üvölti, iszonyú visszhangja ez az
anyámhoz intézett utolsó szavainak.
Halálának emléke gyorsabb mozgásra ösztökéli a
lábamat. Párafelhők szöknek meg a tüdőmből. Hallom,
hogy utánam csörtet, zihál mögöttem. Kezdem feladni a
reményt, hogy az erdőben majd lerázhatom. Nem számít,
hányszor változtatok irányt, nem tágít. Szívem
mennydörgésszerűen dübörög a mellkasomban, és
pontosan tudom, hogy nem vezethetem el a nővéreimhez.
Úgy tűnik, nem követtem még el az utolsó hibámat.
Egy lélegzetvétel, kettő. Előhúzom a késemet. Három.
Megfordulok.
Nem számít rá, úgyhogy teljes erőből nekem ront. Nem
tudja kivédeni, oldalba szúrom, épp ott, ahol a páncél
lapjai érintkeznek. A fém még így is kivédi a támadás
nagyját, de látom, hogy megrándul az arca.
Hátrahúzza a kezét, és visszakézből úgy felpofoz, hogy
a hóba zuhanok.
– Mindig is ügyes voltál. – Lenéz rám. – Csak nem elég
ügyes.
Igaza van. Rengeteget tanultam tőle meg Szellemtől a
küzdelemről, de nem gyakoroltam egy halhatatlan élet nagy
részében. És az elmúlt év nagyját azzal töltöttem, hogy
udvarmesterré képeztem magam. Az előző
összecsapásunkban is csak azért húztam olyan sokáig,
mert megmérgeztem Madocot. Grima Mogon is csak azért
kerekedtem felül, mert nem számított rá, hogy egyáltalán
fel tudom venni vele a harcot. Madoc tudja, mire vagyok
képes.
Ráadásul Grima Mog esetében sokkal hosszabb késem
volt.
– Gondolom, nem akarsz sportszerű lenni – vetem fel,
miközben talpra ugrom. – Talán küzdhetnél egyik kezedet
a hátad mögé téve, hogy kiegyenlítsük az esélyeket.
Elvigyorodik, és körözni kezd körülöttem. Aztán lesújt
rám, kénytelen vagyok kivédeni. Egész karomban érzem
az erejét. Egyértelmű, mit csinál, mégis szörnyen
eredményes. Lefáraszt, eléri, hogy újra meg újra hárítsak
és elugorjak, de sosem enged olyan közel magához, hogy
támadhassak. Azzal, hogy védekezésre késztet, teljesen
kimerít.
Kezdek kétségbeesni. Megfordulhatnék, hogy ismét
futásnak eredjek, de ugyanabba a helyzetbe kerülnék,
mint korábban, nincs hova futnom. Miközben szánalmas
tőrömmel kivédem a támadásait, rádöbbenek, milyen
kevés lehetőségem maradt, és azok is vészesen
fogyatkoznak.
Nem telik sok időbe, hogy hibázzak. Kardja végighasít a
vállamat fedő köpenyen. Marrow mama anyaga
sértetlenül megússza.
Madoc döbbenten megtorpan, mire a kezére támadok.
Csalás. De vér serken, felordít. Megragadja a köpenyt, a
kezére tekeri, és maga felé ránt. Fojtogat az anyag, ahol
megkötöttem, végül szétszakad. Kardja az oldalamba
mélyed, a gyomromba.
Tágra nyílt szemmel nézek fel rá.
Éppolyan döbbentnek tűnik, mint amilyennek én érzem
magam.
Hiába gondoltam, hogy nem így van, valahol mégis
éreztem, hogy képes lenne leszúrni.
Madoc, aki az apám volt azóta, hogy meggyilkolta az
apámat. Madoc, aki megtanított, hogyan lendítsem a
kardomat, ha tényleg el akarok találni valakit, nem csak a
pengéjét ütném. Madoc, aki a térdére ültetett, felolvasott
nekem, azt mondta, hogy szeret.
 Térdre rogyok. A lábam felmondja a szolgálatot.
Kihúzza a pengét, a véremtől iszamós. A lábam is nedves.
Elvérzek.
Tudom, mi történik ezután. Jön a végső csapás. Levágja
a fejemet. Szíven szúr. Megteszi azt, ami tulajdonképpen
kedvesség már. Hiszen ki akar lassan meghalni, ha
gyorsan is lehet?
Én.
Nem akarok gyorsan meghalni. Egyáltalán nem akarok
meghalni.
Felemeli a kardját, habozik. Állati ösztöneim átveszik
felettem az uralmat, talpra kecmergek. Összemosódik
előttem kissé ugyan a világ, de az adrenalin engem segít.
– Jude! – szól utánam Madoc, és most először félelem
csendül a hangjában.
Olyasfajta félelem, amit nem értek.
Három fekete nyílvessző repül el mellettem a jégmezőn.
Kettő átszáll Madoc felett, egy viszont a kardforgató karja
vállán találja. Felüvölt, a másik kezébe kapja a kardját, és
a támadóját keresi. Egy pillanatra elfeledkezik rólam.
Újabb nyílvessző érkezik a sötétségből. Ez már
mellkason találja. Átszakítja a páncélját. Nem hatol elég
mélyre ahhoz, hogy megölje, de fájni fog.
Vivi lép elő egy fa mögül. Mellette Taryn áll, Éjhozó a
csípőjén függ. Még valaki kíséri őket, aki, mint kiderül,
még csak véletlenül sem Heather.
Grima Mog ül kivont karddal egy aggófűpónin.
 15. fejezet

Mozgásra kényszerítem magam. Egyik lépésre a másik

után, mindegyiktől iszonyú fájdalom kínozza az
oldalamat.
– Apa! – kiáltja Vivi. – Egy lépést se! Ha megpróbálsz az
útjába állni, rengeteg nyilam van még, és fél életemben
arra vártam, hogy a föld alá küldhesselek.
– Te? – kérdezi Madoc gúnyosan. – Te legfeljebb
véletlenül okozhatnád a halálomat. – Letöri a mellkasából
kiálló nyílvessző szárát. – Jól vigyázz! A seregem a domb
túloldalán állomásozik.
– Akkor menj el értük! – veti oda Vivi félig
hisztérikusan. – Hozzad az egész nyomorult seregedet!
Madoc felém pillant. Különös látványt nyújthatok, vér
áztat, kezemet az oldalamra szorítom. Madoc ismét
hezitál.
– Nem fogja túlélni. Hadd…
Három nyíl süvít felé válaszképp. Egyik sem találja el,
nem jelez sok jót Vivi célzási képességeire nézve.
Remélem, Madoc azt hiszi, szándékosan lő mellé.
Hirtelen megszédülök. Fél térdre rogyok.
– Jude! – A nővérem hangját hallom a közelből. Nem
Viviét. Tarynét. Már előrántotta Éjhozót, egyik kezében a
kardot tartja, a másikkal utánam kap. – Jude, fel kell
állnod! Ne add fel!
Nyilván úgy festhettem, mint aki mindjárt elájul.
– Nem adom fel – válaszolom, és a kezéért nyúlok,
hagyom, hogy megtartson.
Előretántorodom.
– Ó, Madoc! – szólal meg Grima Mog fanyarul. – A
lányod egy hete párbajra hívott. Most már tudom,
valójában kivel akart végezni.
– Grima Mog! – üdvözli Madoc, a fejét meghajtja kissé a
tisztelet jeleként. – Bárhogy kerültél is ide, ez az ügy nem
rád tartozik.
– Valóban? – kérdez vissza Grima Mog a levegőbe
szimatolva. Valószínűleg megérzi a vérem szagát.
Figyelmeztetnem kellett volna Vivit vele kapcsolatban,
amikor még volt rá lehetőségem, de bárhogy kötött is ki itt,
hálás vagyok érte. – Nincs munkám, és úgy tűnik, a
nagykirályi udvarnak tábornokra van szüksége.
Madoc egy pillanatra zavarodottnak tűnik, nem jön rá,
hogy Grima Mog magával Cardannal érkezett. De aztán
észreveszi a lehetőséget.
– A lányaim kiestek a nagykirályi udvar kegyéből, de én
munkát ajánlok neked, Grima Mog. Kincsekkel halmozlak
el, te pedig a trónra segítesz. Csak hozd ide a lányaimat!
 Az utolsó szó valójában morgás, nemcsak felém,
hanem mindannyiunk felé. Az áruló lányai felé.
Grima Mog elnéz mellette, abba az irányba, ahol a
serege táborozik. Bánatos kifejezés ül az arcán,
valószínűleg a saját seregeire gondol.
– A Fogasudvart is megkérdezted erről az ajánlatról? –
sziszegem hátranézve Madocra.
Grima Mog vonásai megkeményednek.
Madoc bosszús pillantást lövell felém, ami aztán
átalakul, mintha bánat vegyülne bele.
– Talán inkább bosszúra vágysz kincsek helyett.
Mindkettőt megadhatom. Csak segíts!
Tudtam, hogy nem kedveli Nore-t és Jarelt.
De Grima Mog a fejét ingatja.
– A lányaid arannyal fizettek, hogy megvédjem őket, és
harcoljak értük. És pontosan ezt is fogom tenni, Madoc.
Régóta kíváncsi vagyok, melyikünk kerekedne felül egy
párbajban. Kiderítsük?
Madoc tétován figyeli Grima Mog kardját, Vivi nagy,
fekete íját, Tarynt és Éjhozót. Végül rám néz.
– Hadd vigyelek vissza a táborba, Jude! – kéri. –
Haldokolsz.
Megrázom a fejemet.
– Itt maradok.
– Ez esetben búcsúzom, lányom – feleli Madoc. – Kiváló
vörössapkás lehettél volna.
Azzal hátrálni kezd a hóban, egyetlen pillanatra sem
fordít hátat nekünk. Végig őt figyelem, túlságosan
megkönnyebbülök a visszavonulásától ahhoz, hogy dühös
legyek rá, amiért miatta kínoz ilyen fájdalom. Túl fáradt
vagyok ahhoz, hogy haragudjak. A hó puhának tűnik
körülöttem, akár egy tollal tömött ágy. Elképzelem, hogy
lefekszem, és lehunyom a szemem.
– Gyere! – fordul hozzám Vivi. Egy kicsit mintha
könyörögne. – Vissza kell mennünk a táborunkba, ahol a
többi ló van. Nincs olyan messze.
Ég az oldalam. De mozdulnom kell.
– Varrjatok össze! – kérem őket, próbálom lerázni
magamról a lassan terjedő bódulatot. – Varrjatok össze itt!
– Vérzik – jelenti Taryn. – Nagyon.
Tompa bizonyosságot érzek, miszerint ha most nem
teszek valamit, később már hiába. Madocnak igaza van. Itt
halok meg a hóban, a nővéreim előtt. Meghalok, és soha
senki sem tudja meg, hogy Tündérfölde halandó
királynéja voltam.
– Tegyetek földet és leveleket a sebre, aztán varrjátok
össze! – parancsolom.
Mintha messziről érkezne a hangom, nem vagyok
benne biztos, hogy van bármi értelme annak, amit
mondok. De eszembe jut, hogy Bomba arról beszélt, a
nagykirály kötődik a vidékhez, és hogy Cardannak abból
kellett erőt merítenie a gyógyuláshoz. Agyaggal etette.
Talán én is meggyógyíthatom magam.
– El fog fertőződni a seb – vitatkozik Taryn. – Jude…
– Nem vagyok benne biztos, hogy menni fog. Nincs
mágiám – válaszolom. Tudom, hogy nem mindent
mondok el. Hogy nem jól magyarázom, de egy kicsit
minden szétzilálódott. – Még ha igazi királyné vagyok is,
talán semmi köze hozzám a vidéknek.
– Igazi királyné? – visszhangozza Taryn.
– Hozzáment Cardanhoz – vágja rá Vivi frusztráltan. –
Arról beszél.
– Mi van? – kérdezi Taryn döbbenten. – Ne!
Aztán Grima Mog hangját hallom. Rekedtes, karcos.
– Gyerünk! Hallottátok, mit akar. De azt meg kell
hagyni, hogy a lehető legostobább gyermek, amiért ilyen
helyzetbe keverte magát.
– Nem értem – vitatkozik tovább Taryn.
– Kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük, nem igaz? –
feleli Grima Mog. – Ha Elfhon nagykirálynéja parancsot
ad, engedelmeskedünk.
Megragadom Taryn kezét.
– Ügyesen bánsz a tűvel – nyögöm. – Varrj össze!
Kérlek!
Taryn bólint, de kissé űzött a pillantása.
Csupán a remény marad, miközben Grima Mog leoldja
a válláról a köpenyét, és a hóra teríti. Lefekszem rá,
próbálok nem összerezzenni, amikor széttépik a ruhámat,
hogy hozzáférjenek az oldalamhoz.
Hallom, hogy valaki élesen beszívja a levegőt.
Felnézek a hajnali égboltra, azon merengek, vajon
Szellem odaért-e már az Elfhon-palotába. Ahogy újfajta
fájdalmat érzek az oldalamon, eszembe jut, milyen íze volt
Cardan ujjainak az ajkamon. Visszafojtom a sikolyomat,
majd a következőt, ahogy a tű a sebbe mélyed. Felhők
úsznak felettünk.
– Jude? – A hangja alapján Taryn a könnyeivel
küszködik. – Minden rendben lesz, Jude. Szerintem
működik.
De ha működik, miért így mondja?
– Nem… – Kinyögöm a szót. Mosolyt varázsolok az
arcomra. – Aggódom.
– Ó, Jude! – fakad ki.
Kéz érinti a homlokomat. Olyan melegnek érzem, hogy
rájövök, nyilván iszonyúan kihűlhettem.
– Hosszú életem során egyszer sem láttam még ilyesmit
– jegyzi meg Grima Mog halkan.
– Jude! – szólal meg Vivi elcsuklón. Mintha nem is ő
beszélne. – Bezárult a seb. Hogy érzed magad? Mert
valami nagyon fura dolog történik.
Úgy érzem, mintha újra meg újra csalán csípné a
bőrömet, de a friss, iszonytató fájdalom elmúlt. Ismét
tudok mozogni. Az ép oldalamra fordulok, majd
feltérdelek. Az alám terített gyapjúköpenyt átáztatta a vér.
Sokkal több, mint amit hajlandó vagyok elhinni, hogy
tényleg belőlem folyt ki.
A köpeny mentén apró fehér virágok bújnak ki a hóból,
a többségük még csak bimbó, de néhány a szemem előtt
nyílik ki.
Csak bámulom, nem teljesen értem, amit látok.
Aztán, amikor megértem, képtelen vagyok a maga
teljességében felfogni.
Eszembe jut, amit Baphen mondott a nagykirályról:
Amikor a vére hull, növekedésnek indulnak a dolgok.
Grima Mog fél térdre ereszkedik.
– Királyném! – szólal meg. – Rendelkezz velem!
 Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyesmit mond nekem.
Nem fér a fejembe, hogy a vidék engem választott.
Félig már meggyőztem magamat, hogy csak
eljátszottam a nagykirályné szerepét, ahogyan korábban
az udvarmesterét is.
A következő pillanatban mellbe vág mindaz, ami
korábban történt. Álló helyzetbe tornászom magam. Ha
nem indulok meg, sosem érek oda.
– El kell jutnom a palotába! Vigyáznál a nővéreimre?
Vivi komoran néz rám.
– Alig állsz a lábadon!
– Elviszem az aggófűpónit – biccentek az állat felé. – Ti
pedig követtek a lovakon, amik a táborotokban vannak.
– Hol van Cardan? Mi történt azzal a goblinnal, akivel
együtt jött? – Vivi úgy fest, mint aki mindjárt üvöltözni
kezd. – Vigyázniuk kellett volna rád!
– A goblin Csótányként mutatkozott be – emlékezteti
Taryn.
– Megmérgezték – válaszolom, és teszek néhány lépést.
Oldalt lyukas a ruhám, a szél havat fúj csupasz bőrömre.
Nagy nehezen a lóhoz megyek, megérintem csipkézett
sörényét. – Cardannak pedig ki kellett menekítenie őt,
hogy ellenszerhez juttassa. De nem tudja, hogy Madoc
utánaküldte Szellemet.
– Szellemet – visszhangozza Taryn.
– Nevetséges, hogy mindenki úgy csinál, mintha a
királygyilkosságtól bárki jobb uralkodóvá válna –
panaszkodik Vivi. – Gondoljatok csak bele, milyen lenne,
ha a halandók világában egy ügyvéd úgy kaphatna csak
kamarai tagságot, ha megöl egy másikat!
Fogalmam sincs, miről beszél a nővérem. Grima Mog
együttérzően pillant rám, és benyúl a kabátjába, előhúz
egy kis, ledugaszolt flaskát.
– Igyál egy kortyot! – biztat. – Segít továbbmenni.
Meg sem kérdezem, mi az. Már rég túl vagyok az
ilyesmin. Csak fogom, és jó hosszan meghúzom a flaskát.
A folyadék marja a torkomat, köhögni kezdek. A
gyomromban forr, amikor felkapaszkodom a lóra.
– Jude! – szól utánam Taryn, megérinti a lábamat. –
Figyelj, nehogy szétszakítsd a varrásokat! – Amikor
bólintok, leoldja a derekáról a kardhüvelyt, és átadja. –
Vidd magaddal Éjhozót!
A fegyvertől máris jobban érzem magam.
– Ott találkozunk! Le ne ess a lóról! – figyelmeztet Vivi.
– Köszönöm! – hálálkodom, és mindkét kezemet
kinyújtom.
Az egyiket Vivi, a másikat Taryn ragadja meg.
Megszorítom a kezüket.
A póni a jeges levegőbe rúgja magát, és hegyeket látok
magam alatt, Madoc seregét. Lenézek a hóban siető
testvéreimre. A nővéreimre, akik, bármi történt is a
múltban, eljöttek értem.
 16. fejezet

Az égbolt melegszik, ahogy Elfhon felé repülök. Az

aggófűpóni sörényébe kapaszkodva nagy kortyokban
nyelem a sópermetes levegőt, figyelem, ahogy a víz
magasra tör, hullámzik alattam. Bár a vidék megmentett a
haláltól, nem vagyok teljesen ép. Amikor ránehezedem, fáj
az oldalam. Érzem, hogy az öltések tartanak össze, mintha
rongybaba lennék, amiből mindjárt kihullik a tömés.
Minél közelebb érek, annál inkább a hatalmába kerít a
pánik.
Nem lenne jobb, ha a szívébe állna egy nyílvessző a saját
termében?
Szellemnek szokása csapóajtós pókként megtervezni a
gyilkosságait, megkeresi a megfelelő helyet, ahonnan
lesújthat, aztán megvárja, míg az áldozata megérkezik. Az
első gyilkosságomhoz az elfhoni udvar gerendáira vitt,
megmutatta, hogyan csináljam. Bár a gyilkosság sikeresen
lezajlott, az égvilágon semmit sem változtattak az óriási
terem elrendezésén – tudom, mert nem sokkal később
hatalomra kerültem, és én nem alakíttattam át.
Az első gondolatom az, hogy a kapuhoz megyek, és
követelem, vigyenek a nagykirály elé. Cardan megígérte,
hogy véget vet a száműzetésemnek, és bármit tervez is,
legalább figyelmeztethetem Szellem érkezésére. De
aggódom, hogy egy túlbuzgó lovag úgy dönt, előbb kioltja
az életemet, csak aztán juttatja el az üzenetemet a
megfelelő helyre.
A második gondolatom az, hogy bemászok a palotába
Cardan anyjának régi szobáján keresztül, onnan pedig a
titkos alagút rejtekében jutok el a nagykirályi lakrészbe.
De ha Cardan nem ott van, bent rekedek, nem tudnék
ellopózni az ajtójánál strázsáló őrök mellett. Ismét
kiosonni pedig időpocsékolás lenne. És így sem áll sok a
rendelkezésemre.
Az Árnyudvar bejáratát felrobbantották, és fogalmam
sincs, hol építették újra, úgyhogy ott sem tudok bejutni.
Egyetlen megoldás marad tehát, be kell sétálnom a
dombba. Egy libériás halandó normál körülmények között
könnyedén megtehetné ezt, de engem túl jól ismernek
már, nagyon ügyesen kell álcáznom magam ahhoz, hogy
átverhessem őket. Sajnos kevés eszköz áll a
rendelkezésemre. A palota mélyén található ruháimhoz
semmiképpen sem férhetek hozzá. Taryn otthona, ami
korábban Locke otthona volt, és tele van Locke
szolgálóival, szintén túl kockázatos lenne. Madoc erődje
viszont… üresen áll, a hátrahagyott szekrényekben Taryn,
Vivi és az én ruháim…
 Igen, ez beválhat.
Lerepülök a fák vonalához, hálás vagyok, amiért késő
délelőtt érkezem, amikor a tündérek nagy része még
ágyban van. Az istálló mellett érek földet, és leszállok a
póniról. Azonnal aggófűszálakra hullik, teljes mértékben
kihasználtam már a bennük rejlő mágiát. Sajgó tagokkal,
lassan a ház felé veszem az irányt. Elmémben rettegés és
remény hadakozik, újra meg újra ugyanazok a szavak
fogalmazódnak meg:
Könyörgöm, add, hogy Csótány jól legyen!
Add, hogy ne lőjék le Cardant! Add, hogy Szellem ügyetlen
legyen!
Add, hogy könnyedén bejussak! Add, hogy
megállíthassam!
Nem kérdezem magamtól, miért akarok olyan
kétségbeesetten megmenteni valakit, ha egyszer
megfogadtam, hogy az iránta táplált érzelmeimnek
írmagja sem maradhat. Nem gondolok erre.
Az erődben a legtöbb bútornak hűlt helye. Ami mégis
megmaradt, annak felszaggatták a kárpitját, mintha
aprótündérek vagy mókusok költöztek volna bele. Lépteim
visszhangot vernek, ahogy felsétálok az ismerős lépcsőn,
különösen érzem magam az üres helyiségekben. Nem
vesztegetem az időmet azzal, hogy a saját szobámba
megyek. Egyenesen Viviébe indulok, a szekrényei még
mindig tele vannak. Feltételeztem, hogy sok mindent
hátrahagyott, amikor átköltözött a halandók világába, és a
sejtésem beigazolódik.
Találok egy sötétszürke, könnyen nyúló nadrágot és egy
szűk kabátot. Megteszi. Öltözködés közben hirtelen
megszédülök, és kénytelen vagyok az ajtófélfába
kapaszkodni, míg ismét vissza nem nyerem az
egyensúlyomat. Felhúzom a pólómat, és megteszem, amit
eddig szándékosan nem tettem: megnézem a sebemet.
Rászáradt vérfoltok pöttyözik a vörös vágást, ahol Madoc
leszúrt, csinos öltések húzzák össze a bőrt. Szép, gondos
munka, és hálás vagyok érte Tarynnek. De már a
látványtól kiver a víz, rosszul vagyok tőle. Főleg a
legvörösebb pontok láttán, ahol kezd szétszakadni a
varrás.
Felhasított, véráztatta ruhámat a bakancsommal együtt
a sarokban hagyom. Remegő ujjakkal szoros kontyba
fésülöm a hajamat, és fekete sállal kétszer is körbetekerem
a fejemet. Mászás közben nem akarom semmivel
magamra vonni a figyelmet.
A ház közös helyiségeit átkutatva találok egy
elhangolódott lantot Oriana szalonjában, valamint
számtalan doboz arcfestéket. Alaposan befeketítem a
szemem körüli bőrrészt, cicaszemet rajzolok, és a
szemöldökömet is besötétítem. Aztán elveszek egy
vízköpőre emlékeztető maszkot, amivel elrejthetem az
arcomat.
A fegyvertárban kis íjra lelek, szétszedhető, így
elrejthetem. Bánatosan hagyom hátra Éjhozót, a lehető
legügyesebben elrejtem a többi kard között. Elveszek egy
darab papírt Madoc régi íróasztaláról, és az ő tollával írok
figyelmeztető üzenetet:
 Számítsatok orgyilkosságra, valószínűleg a
nagyteremben! Különítsétek el a nagykirályt!

Ha átadom valakinek, hogy juttassa el Baphenhez vagy

Cardan egyik testőréhez, akkor talán könnyebben
rátalálok Szellemre, mielőtt lesújthat.
Lanttal a kezemben, gyalog indulok meg a palota felé.
Nincs messze, de mire odaérek, hideg verejték ül ki a
homlokomra. Nehéz megállapítani, mennyire
erőltethetem meg magam. A vidék meggyógyított ugyan,
amitől kissé kevésbé érzem védtelennek magamat, viszont
majdnem meghaltam, még mindig nagyon súlyos a
sebem, és bármi volt is Grima Mog italában, múlóban a
hatása.
Kis zenészcsapathoz szegődöm, velük lépek be a kapun.
– Gyönyörű hangszer – dicséri az egyik zenész, egy fiú,
akinek a hajszíne a sarjadó levelek zöldjére emlékeztet.
Különös pillantással mér végig, mintha ismernénk
egymást.
– Neked adom – vágom rá hirtelen jött ötlettől vezérelve.
– Ha megteszel érte valamit.
– Mit? – A homlokát ráncolja.
Megragadom a kezét, és belenyomom az üzenetet, amit
írtam.
– Elviszed az Eleventanács egyik tagjához, lehetőleg
Baphenhez? Megígérem, hogy nem lesz belőle bajod.
Bizonytalan, nem tudja, mit tegyen.
Ebben a szerencsétlen pillanatban az egyik lovag
megállít.
 – Te ott! Halandó lány a maszkban – szól utánam. –
Vértől bűzlesz.
Megfordulok. Amilyen frusztrált és kétségbeesett
vagyok, kibököm az első dolgot, ami eszembe jut.
– Hát, halandó vagyok. És lány. Havonta vérzünk,
éppúgy, ahogy a hold is mindig megdagad.
Undorodó arckifejezéssel int, hogy menjek tovább.
A zenész is megszeppent kissé.
– Tessék! – fordulok vissza hozzá. – Ne feledd az
üzenetet!
Nem várom meg a válaszát, a kezébe nyomom a lantot.
Aztán beveszem magam a tömegbe. Hamarosan úgy
beleolvadok, hogy a maszktól is megszabadulhatok. Egy
árnyékos sarok felé veszem az irányt, és megindulok
felfelé, a gerendákra.
Iszonyú a mászás. Végig az árnyékok közt maradok,
lassan mozgok, közben próbálom felderíteni azokat a
helyeket, ahol Szellem rejtőzhet, attól rettegek, Cardan
belép a terembe, és célponttá válik. Újra és újra kénytelen
vagyok megállni, hogy összeszedjem magam. Időről időre
megszédülök. Félúton járok, amikor biztosra veszem, hogy
az egyik varrásom szétszakadt. Megérintem az oldalamat,
vörös lesz a kezem. Megbújok egy olyan részen, ahol
sűrűn nőnek a gyökerek, leszedem a sálat a fejemről, és a
lehető legszorosabban a derekamra csavarom.
Végül csak felérek a mennyezet egy olyan íves pontjára,
ahol jó néhány gyökér összefut.
Ott felhúrozom az íjat, elrendezem a nyilakat, és
körbenézek az üreges dombban. Lehet, hogy itt van már
valahol, a közelben rejtőzik. Ahogy Szellem is elmondta,
miközben megtanította, hogyan bújjak el, a várakozás a
legnehezebb rész. Végig figyelemmel kell kísérni mindent,
nem szabad úgy elunni magadat, hogy lankadjon a
figyelmed, és ne vedd észre az árnyékok összes változását.
Esetemben attól kell tartani, hogy úrrá lesz rajtam a
fájdalom.
Fel kell fedeznem Szellemet, és amint megvan, le kell
lőnöm. Nem habozhatok. Ő maga mondaná, hogy egyszer
már elszalasztottam a lehetőséget, hogy végezzek vele,
jobb, ha még egyszer nem követem el ezt a hibát.
Madocra gondolok, aki egy gyilkossággal teli házban
nevelt fel. Madocra, aki úgy hozzászokott a háborúhoz,
hogy meggyilkolta a feleségét, és az én életemnek is véget
vetett volna.
Ha olajba mártasz egy felhevített kardot, bármilyen
hiányossága van is, megreped. Ti vérben fürödtetek, és
egyikőtök sem tört meg. Megkeményedtetek.
Ha így folytatom, olyanná válok, mint Madoc? Vagy
megtörök?
Alattam néhány udvaronc táncol, az általuk alkotott
körök összeérnek, egymásba olvadnak, majd ismét
szétválnak. Odalent, amikor magával ragad a dal,
teljességgel kaotikusnak tűnik, idefentről viszont látszik,
micsoda geometriai csodát rajzolnak ki. Végignézek
hosszú asztalokon, rajtuk gyümölccsel teli tálak, virágos
sajtok, lóherevirágboros kancsók. Korgó gyomorral
figyelem, ahogy a késő délelőtt kora délutánba vált, és
egyre több tündér érkezik az udvarba.
 Baphen, a királyi asztrológus Lady Ashával a karján
vonul be. Megkerülik az emelvényt, az üres trón közelében
haladnak el. Hét körtánccal később Nicasia lép a terembe
mélytengeri kísérőivel. Aztán Cardan is megérkezik
testőrök gyűrűjében, hullámos, tintafekete tincsein ott
csillog a Vérkorona.
Szédítően ellentétes érzelmek kerítenek a hatalmukba a
láttára.
Nem olyannak tűnik, aki megmérgezett kémeket cipel a
hóban, aki beférkőzik egy ellenséges táborba. Aki a
kezembe nyomta mágikus köpenyét. Úgy fest, mint aki
vízbe taszított, és nevetett, amikor a hullámok
összecsaptak a fejem felett. Aki átvert.
Az a fiú a gyenge pontod.
Figyelem a tósztokat, amiket nem hallok, látom, hogy
nyárson sült galambbal, levélbe tekert édességgel, töltött
szilvával szedik meg a tányérokat. Furcsán érzem magam,
szédülök, és amikor lenézek, észreveszem, hogy a fekete
sálat szinte teljesen átáztatta a vér. Másképp helyezkedem.
Várok. És várok. És próbálom nem másokra hullajtani a
véremet. Kezd elmosódni előttem a világ, erőt kell vennem
magamon, hogy odafigyeljek.
Odalent Randalin tűnik fel, van valami a kezében,
Cardan orra előtt lobogtatja. Az üzenet az, amit írtam. A
fiú mégiscsak célba juttatta. Megszorítom az íjat. Végre
csak elviszik innen, biztonságba juttatják!
Ám Cardan nem néz a papírra. Legyint, mintha látta
volna már. De ha megkapta az üzenetemet, mit keres itt?
Amilyen ostoba, nyilván úgy határozott, tőrbe csalja az
orgyilkost.
Ebben a pillanatban mozgást látok a gyökerek közt. Egy
pillanatig azt hiszem, csak az árnyékok mozdultak. De
aztán meglátom Bombát, épp akkor, amikor rám néz, és
összehúzza a szemét. Felemeli az íját, már a húrján a nyíl.
A kelleténél egy szívdobbanással később döbbenek rá,
mi történik.
Az üzenet arra figyelmeztette az udvart, hogy támadás
van készülőben, mire Bomba orgyilkost keresett. És talált
is valakit az árnyékok közt, fegyverrel a kezében.
Olyasvalakit, akinek minden oka megvan rá, hogy meg
akarja gyilkolni a királyt: engem.
Nem lenne jobb, ha a szívébe állna egy nyílvessző a saját
termében?
Madoc felültetett. Nem küldte ide Szellemet. Csak
elhitette velem, hogy idejöjjek, és fantomképet üldözzek a
gerendákon. Hogy gyanúba keverjem magam. Nem kellett
neki magának bevinnie az utolsó döfést. Gondoskodott
róla, hogy önként és dalolva sétáljak a vesztembe.
Bomba lő, én pedig elugrom előle. A nyila elsüvít
mellettem, de megcsúszik a lábam a saját véremben, és
hátrazuhanok. Le a gerendáról, ki a nyílt térbe.
Egy pillanatig olyan érzés, mintha repülnék.
Az egyik bankettasztalra zuhanok, gránátalmákat lökök
a földre. Szerteszét gurulnak, bele a kiöntött
mézsörtócsákba, rá a kristályszilánkokra. Biztos vagyok
benne, hogy jó néhány öltésem felszakadt. Mindenem fáj.
Alig kapok levegőt.
Mire kinyitom a szemem, már körbevettek. Tanácsosok.
Őrök. Nem emlékszem, mikor hunytam le a szemem, nem
tudom, mennyi időre veszítettem el az eszméletemet.
– Jude Duarte! – szólal meg valaki. – Megszegte a
száműzetése szabályait, hogy meggyilkolja a nagykirályt.
– Felség! – szólal meg Randalin. – Adja ki a parancsot!
Cardan felém siet, nevetségesen fenséges
ördögfajzatnak tűnik. Az őrök utat nyitnak neki, hogy
közelebb jöjjön, de ha megmozdulok, nyilván leszúrnak.
– Elvesztettem a köpenyedet – krákogom, zihálva
buknak ki a számon a szavak.
Cardan lenéz rám.
– Hazug vagy! – förmed rám, a szemében düh csillan. –
Mocskos, hazug halandó!
Durva szavai hallatán ismét lehunyom a szemem.
Persze, nincs oka azt feltételezni, hogy nem a
meggyilkolása végett érkeztem.
Ha a Feledés Tornyába zár, vajon meglátogat?
– Verjétek láncra! – adja ki az utasítást Randalin.
Még sosem kívántam ennyire, bár bizonyíthatnám
valahogy, hogy igazat mondok. De képtelen vagyok rá.
Fabatkát sem ér az esküm.
Az egyik őr megragadja a karomat. Majd Cardan
hangja csendül:
– Ne nyúlj hozzá!
Iszonyú némaság áll be. Várom, hogy ítéletet mondjon
felettem. Bármit parancsol is, úgy lesz. Teljhatalma van.
Még ahhoz sincs erőm, hogy felvegyem velük a harcot.
– Mégis hogy érti ezt? – kérdezi Randalin. – Hiszen
Jude…
 – Jude a feleségem – feleli Cardan, a hangja túlharsogja
a tömeget. – Elfhon törvényes nagykirálynéja. És
határozottan nincs száműzve.
A tömeg döbbenten zúg fel körülöttem, de egyikük sem
lepődött meg úgy, mint én. Próbálom nyitva tartani a
szemem, felülni, de sötétség kúszik a látómezőm szélére,
magával ránt.
Második könyv

A tüzes tündérek ellen

vízszellemek seregével indult
csatába; a heves harcban föld,
levegő és óceán mozdult.
Magasra emelte törp szeretője
kovácsolta fénylő pallosát,
Kemény volt, akár a gyémánt,
könnyű, mint a hajló nád.
 A tündérkirály oldalán
Tűzfölde urát levágta;
A tüzes regiment elesett;
hada királynőnek koronázta;
Megindult győztes menete élén, Tündérország már várta.

– Philip James Bailey,

Tündérmese
 17. fejezet

A nagykirály óriási ágyán fekszem, összevérezem

fenséges takaróját. Mindenem fáj. Forró, iszonytató
fájdalom kínozza a hasamat, lüktet a fejem.
Cardan ott áll felettem.
Kabátját a közeli székre hajította, a bársonyt valami
sötét szennyezi. Fehér ingujját feltűrte, nedves kendővel
mossa a kezét. Megszabadítja a vértől.
Mondani akarok valamit, de úgy érzem, mintha mézzel
telt volna meg a szám. A sűrű, ragacsos sötétség ismét
magával ránt.

Nem tudom, meddig alszom. Csak azt tudom, hogy sokáig.

Amikor felébredek, rettenetes szomjúság kínoz.
Botladozva kikászálódom az ágyból, szédelgek. Jó néhány
gyertya ég a szobában. A fényükben látom, hogy még
mindig Cardan szobájában vagyok, az ágyában, és egyes-
egyedül.
Amikor vízzel teli kancsót találok, azonnal a számhoz
emelem, nem keresek poharat. Iszom, iszom, addig iszom,
míg el nem múlik a szomjúság. Visszarogyok a matracra,
próbálom átgondolni, mi történt. Mintha lázálom lett
volna.
Nem maradhatok ágyban. Nem törődöm a
fájdalommal, a fürdőhelyiségbe megyek. A kád tele van, a
víz csillog az ujjaimon, amikor belenyúlok, végighúzom
benne a kezemet. Éjjeliedény is van odabent, elképesztően
hálás vagyok érte.
Óvatosan lehámozom magamról a ruháimat, és
bemászok a kádba, a körmömmel kaparom magamról az
elmúlt néhány nap mocskát és megszáradt vérét, hogy
lejöjjön a vízben. Megmosom az arcomat, a hajamat
kicsavarom. Mire kimászok, sokkal jobban érzem magam.
A hálószobában a szekrényhez megyek. A Cardan
abszurd ruhakölteményeivel teli sorokat fürkészve
rádöbbenek, hogy még ha jó is rám valamelyik, nem
viselhetem. Belebújok egy puffos ujjú ingbe, és
kiválasztom a legkevésbé nevetségesen festő köpenyét –
fekete gyapjú őzprémmel és hímzett levélszegéllyel –, azt
tekerem magam köré. Aztán kilépek a folyosóra, és a saját
szobámhoz megyek.
Az ajtóm előtt álló lovagok felfigyelnek csupasz
talpamra és bokámra, arra, ahogyan a köpenyt magam
köré szorítom. Nem tudom, mit gondolhatnak, de nem
vagyok hajlandó kellemetlenül érezni magamat. Frissen
kihirdetett elfhoni királyné státuszomat latba vetve lesújtó
pillantást vetek rájuk, mire elfordítják a fejüket.
Amikor belépek a régi szobámba, Toprongy felugrik a
kanapéról, ahol épp Unót játszanak Oakkal.
– Ó! – bukik ki a számon. – Hoppá!
– Szia! – köszön Oak bizonytalanul.
– Mit keresel itt? – Összerezzen, mire azonnal
megbánom, hogy ilyen keményen fogalmaztam. – Ne
haragudj! – szabadkozom, megkerülöm a kanapét, és
ráhajolok, magamhoz húzom az öcsémet. – Örülök, hogy
itt vagy. Csak meglepett.
Nem teszem hozzá, mennyire aggódom, pedig így van.
Az elfhoni udvar mindenki számára veszélyes, Oakra
nézve pedig különösen. Ennek ellenére a nyakába fúrom
az arcomat, beszívom az illatát, az agyagos földét és
tűlevelekét. A kisöcsém, aki olyan erősen szorít, hogy már
fáj, egyik szarva végigkarcolja az arcélemet.
– Vivi is itt van – újságolja, miután elereszt. – Meg
Taryn. Sőt, Heather is.
– Tényleg? – Jelentőségteljesen összenézünk. Reméltem,
hogy Heather újrakezdi Vivivel, de teljesen megdöbbent,
hogy hajlandó volt ismét eljönni Elfhonba. Azt hittem, sok
időbe telik majd, mire megbékél akár csak egy csipetnyi
Tündérföldével. – Hol vannak?
– A nagykirállyal vacsoráznak – válaszolja Toprongy. –
Ez itt nem akart elmenni, úgyhogy ételt hozatott magának.
A szokásos rosszallással ejti ki a szavakat. Nyilván azt
hiszi, Oak elkényeztetett, és azért utasítja vissza a király
társaságával járó megtiszteltetést.
 Szerintem viszont ez azt jelenti, hogy igenis odafigyelt.
De ennél most sokkal jobban érdekel a tálca, az
ezüsttányérokon félig megevett finom falatokat találok.
Korog a gyomrom. Nem tudom, mióta nem ettem
rendesen. Nem kérek engedélyt, odamegyek, és falni
kezdem a kihűlt kacsahúscsíkokat, a sajt- és
fügedarabokat. Van ott egy kanna túl erős tea is, azt is
megiszom, egyenesen a csőréből.
Gyanakodni kezdek, amiért ilyen éhes vagyok.
– Mennyi ideig aludtam?
– Hát, beadtak neked valamit – válaszolja Oak a vállát
vonogatva. – Úgyhogy felébredtél néha, de nem túl hosszú
időre. Nem úgy, mint most.
Ez aggasztó, részben azért, mert nem emlékszem rá,
részben pedig azért, mert végig Cardan ágyában voltam,
de inkább nem gondolok bele igazán, ahogy azon sem
merengtem sokat, hogy a nagykirály ingét és köpenyét
viselve vonuljak ki a lakrészéből. Inkább kiválasztom az
egyik korábbi, udvarmesteri ruhámat, egy hosszú, egyenes
szabású fekete ruhát ezüst kézelővel és nyakrésszel. Talán
túl egyszerű egy királyné számára, de Cardan épp elég
hivalkodó kettőnk helyett is.
Miután felöltözöm, kimegyek a nappaliba.
– Megcsinálod a hajam? – kérem Toprongyot.
Fújtatva talpra kászálódik.
– Hát, reméltem, hogy megcsinálhatom! Mégsem
mutatkozhatsz úgy, ahogy idejöttél.
Visszavisz a hálószobába, az öltözőasztalhoz terel. Ott
körbefonja barna tincseimet a fejem körül, majd halvány
rózsaszínre festi az ajkamat és a szemhéjamat.
– Szerettem volna, ha koronát mintáz a hajad –
magyarázza. – De egyszer biztos lesz majd rendes
koronázásod is.
Beleszédülök a gondolatba, teljesen szürreálisnak tűnik.
Nem értem, mire játszik Cardan, és ez aggaszt.
Eszembe jut, hogy Toprongy egykor arra biztatott,
menjek férjhez. Az emlék és az, hogy annyira biztos
voltam benne, nem fogok, még különösebbé varázsolja a
tényt, hogy itt van, és a hajamat fonja, ahogy akkor régen
is.
– Anélkül is királynői külsőt kölcsönöztél nekem –
válaszolom, majd a tükörben belenézek bogárfekete
szemébe.
Elmosolyodik.
– Jude? – csendül egy halk hang.
Taryn az.
Aranyszálakból szőtt ruhában lép be a másik szobából.
Gyönyörű, arca rózsás, szeme ragyog.
– Szia! – köszöntöm.
– Hát magadhoz tértél! – siet be a szobába. – Vivi,
felébredt!
Vivi is bejön, palackzöld bársonyruhát visel.
– Remélem, tudod, hogy majdnem meghaltál. Már
megint majdnem meghaltál.
Heather követi világoskék ruhában, a széle éppolyan
rózsaszín, mint dús, göndör fürtjei. Együttérzően vigyorog
rám, amit értékelek. Jó, hogy akad legalább egyvalaki, aki
nem ismer eléggé ahhoz, hogy haragudjon rám.
 – Igen – válaszolom. – Tudom.
– Folyton fejest ugrasz a veszélybe – folytatja Vivi. –
Nem csinálhatsz úgy, mintha az udvari politika valami
extrém sport lenne, ne kergesd az adrenalint!
– Nem tehetek róla, hogy Madoc elrabolt –
magyarázom.
Vivi nem foglalkozik velem, folytatja:
– Igen, aztán a nagykirály megjelent az ajtónknál, az
egész társasházat képes lett volna lebontani, hogy
megtaláljon. És amikor végre hallottunk felőled Orianától,
senkiben sem bízhattunk. Szóval kénytelenek voltunk
felbérelni egy kannibál vörössapkást, hogy a biztonság
kedvéért jöjjön velünk. És micsoda szerencse, hogy így
tettünk, mert…
– Amikor ott láttalak a hóban… Annyira sápadt voltál,
Jude! – vág közbe Taryn. – Aztán növények sarjadtak,
nyíltak körülötted, és nem tudtam, mit gondoljak. Virágok
és indák törtek fel a jég alól. Visszatért a színed, és
felkeltél. Egyszerűen nem hittem a szememnek.
– Hát igen – felelem halkan. – Én magam is eléggé
meglepődtem.
– Ez azt jelenti, hogy te is mágikus vagy? –
kíváncsiskodik Heather, és jogos a kérdés.
A halandóknak elméletileg semmi köze a mágiához.
– Nem tudom – válaszolom.
– Még mindig alig hiszem el, hogy hozzámentél Cardan
herceghez – jegyzi meg Taryn.
Valamiért úgy érzem, meg kell védenem magam. Le
akarom tagadni, hogy a vágy is szerepet játszott a
döntésemben, erősködni akarok, hogy mindez csupán
gyakorlatias célt szolgált. Ki ne akarna Tündérfölde
királynéja lenni? Ki ne menne bele ugyanebbe az alkuba?
– Mármint… gyűlölted őt – magyarázza Taryn. – Aztán
kiderült, hogy végig te irányítottad. És azt hittem, talán
még mindig gyűlölöd. Úgy értem… végül is előfordulhat,
hogy most is gyűlölöd, és ő is gyűlöl téged, de elég zavaros
a dolog.
Kopogás szakítja félbe. Oak rohan ajtót nyitni. A
nagykirály áll ott őrök gyűrűjében, mintha csak a
beszélgetésünk idézte volna meg.
 18. fejezet

Cardan szurokfekete, ékkövekkel díszített magas nyakú,

merev, fekete zekét visel. Hegyes fülének végét késhegyre
emlékeztető arany díszíti, járomcsontján hozzáillő
aranyfesték. Arckifejezése tartózkodó.
– Gyere velem! – kéri, és nem igazán utasíthatom
vissza.
– Természetesen.
Hiába minden, a szívem felgyorsul kissé. Gyűlölöm,
hogy a lehető legkiszolgáltatottabb állapotban látott, hogy
összevéreztem pókselyem ágyneműjét.
Vivi elkapja a kezemet.
– Nem vagy még elég jól!
Cardan felvonja fekete szemöldökét.
– Az Eleventanács nagyon szeretne beszélni vele.
– Sejtem – felelem, majd a nővéreimre nézek, Heatherre
és Oakra mögöttük. – Vivi örülhet, mert az egyetlen
veszélyforrás a tanácsüléseken az, hogy halálra untatnak.
 Elengedem a nővéremet. Az őrök felzárkóznak mögénk.
Cardan a karját nyújtja, így mellette kell sétálnom, nem
mögötte lépkedek, mint amikor még udvarmester voltam.
Végigsétálunk a folyosókon, és amikor elhaladunk az
udvar tagjai mellett, meghajolnak. Roppantmód zavarba
ejtő.
– Csótány jól van? – kérdezem, halkan, nehogy
meghalljanak.
– Bomba nem jött rá, hogyan ébressze fel – válaszolja
Cardan. – De még nincs veszve a remény.
Legalább nem halt meg, emlékeztetem magam. De ha
száz évig alszik, én már a síromban leszek, mire ismét
kinyitja a szemét.
– Apád üzenetet küldött – meséli Cardan, és a szeme
sarkából rám pillant. – Kifejezetten barátságtalan volt.
Engem okol a lánya haláláért.
– Ó!
– És katonákat küldött az alsóbb udvarokba, új
uralkodót ígér nekik. Arra biztatja őket, hogy ne
habozzanak Elfhonba jönni és meghallgatni, ahogy
kihívást intéz a korona ellen. – Mindezt teljesen
érzelemmentesen ejti ki. – Az Eleventanács kíváncsi arra,
amit a kardról és a térképeiről tudsz. Az én
megfigyeléseimet a táborról sajnálatos módon nem
találták kielégítőnek.
– Egy kicsit várhatnak még – kényszerítem ki
magamból a szavakat. – Beszélnünk kell.
Meglepettnek tűnik, és egy kicsit bizonytalannak is.
– Nem tart soká. – A legkevésbé sincs kedvem lefolytatni
ezt a beszélgetést, de minél tovább halogatom, annál
inkább elhatalmasodik majd az elmémben. Cardan véget
vetett a száműzetésemnek, és bár én csikartam ki belőle az
ígéretet, hogy megteszi, királynénak nyilvánítania nem
kellett volna. – Bármire játszol is, bármivel szeretnél is
irányítani, akár most is közölheted, még mielőtt a tanács
elé állunk. Fenyegess meg! Mutasd ki a fogad fehérjét!
– Igen. – Egy olyan folyosóra fordul, ami kivezet a
palotából. – Tényleg beszélnünk kell.
Nem telik sok időbe, hogy odaérjünk a királyi
rózsakertbe. Az őrök megállnak a kapunál, hagyják, hogy
egyedül menjünk be. Csend ölel bennünket, ahogy
lesétálunk a ragyogó kvarcfokokból álló lépcsőn. A szél
virágillatot hoz, bódító, csakis Tündérföldén létezik,
egyszerre jelent otthont és veszélyt.
– Gondolom, valójában nem akartál lelőni – jegyzi meg
Cardan. – Tekintve, hogy te írtad az üzenetet.
– Madoc ideküldte Szellemet… – Elhallgatok, majd
újrakezdem. – Azt hittem, meg akarnak gyilkolni.
Cardan egy rózsabokorra mered, a szirmok olyan
feketék és fényesek, akár a lakkbőr.
– Rémisztő volt – vallja be –, végignézni, ahogy
zuhansz. Mármint általánosságban véve is rémisztő vagy,
de nem szoktam hozzá, hogy téged féltselek. Aztán
iszonyúan megharagudtam. Nem tudom, voltam-e valaha
ennyire dühös.
– A halandók törékenyek – felelem.
– Te nem – válaszolja, és a szavai egyfajta elégiaként
csendülnek. – Te sosem.
 Ami a sérüléseimet elnézve nevetségesen hangzik.
Mintha sebek konstellációja lennék, amit csupán fonál és
makacsság tart össze. Mégis tetszik, amit hallok.
Túlságosan is tetszik minden egyes szava.
Az a fiú a gyenge pontod.
– Amikor idejöttem, és úgy tettem, mintha Taryn
lennék, azt mondtad, üzeneteket küldtél – szólalok meg. –
Meglepődtél, hogy egyet sem kaptam meg. Mit írtál
bennük?
Cardan felém fordul, a kezét összekulcsolja a háta
mögött.
– Leginkább könyörögtem. A visszatérésedért
esdekeltem. Tettem jó néhány meggondolatlan ígéretet is.
Gúnyos mosoly ül az ajkán, olyan, amit állítása szerint
az idegesség okoz.
Lehunyom a szemem, mert legszívesebben sikítanék a
frusztrációtól.
– Ne játszadozz velem! – förmedek rá. – Hiszen
száműztél!
– Igaz – feleli. – Így történt. Folyton arra gondolok, amit
azelőtt mondtál, hogy Madoc elrabolt. Hogy átverés volt az
egész. A házasságra gondoltál, arra, hogy királynévá
tettelek, hogy a halandók világába küldtelek, igaz?
Védekezőn összefonom a karomat.
– Persze hogy átverés volt. Nem ezt válaszoltad?
– De hát folyton ezt csinálod! – vág vissza Cardan. –
Átversz másokat. Nicasiát, Madocot, Balekint, Orlaghot.
Engem. Azt hittem, kivívom majd valamelyest az
elismerésedet azzal, hogy én is át tudlak verni téged.
Gondoltam, hogy dühös leszel, de azt nem, hogy ennyire.
Tátott szájjal meredek rá.
– Mi van?
– Hadd emlékeztesselek, hogy aznap reggelig fogalmam
sem volt róla, miszerint meggyilkoltad a bátyámat, a
Mélytenger nagykövetét – magyarázza. – Gyorsan kellett
tervet kovácsolnom. És talán egy kicsit fel is bosszantottál.
Úgy gondoltam, ezzel lenyugtatom Orlagh királynőt,
legalább addig, amíg minden ígéretet szerződésbe nem
foglalunk. Hogy mire rájössz a megoldásra, vége a
tárgyalásoknak. Jude Duartét a halandók világába
száműzöm. Hacsak a korona meg nem kegyelmez neki. –
Elhallgat. – Hacsak a korona meg nem kegyelmez. Mármint
Tündérfölde királya. Vagy királynéja. Bármikor
visszajöhettél volna.
Ó!
Ó!
Tehát nem véletlenül fogalmazott úgy, ahogy. Nem
szerencsétlenül fejezte ki magát. Szándékosan tette.
Talányt adott fel, egyedül nekem.
Ostobának is érezhetném magam, mégis éktelen
haragra gerjedek. Elfordulok tőle, és gyorsan, teljesen
céltalanul megindulok a kertben. Utánam szalad,
megragadja a karomat.
Megpördülök, és felpofozom. Keményen csattan,
elmázolja az aranyat a járomcsontján, vöröslik a bőre.
Hosszan bámuljuk egymást, zihálunk. Az ő szemében
valami teljesen más lobban, nem düh.
Összecsapnak a fejem felett a hullámok. Fuldoklom.
 – Nem akartalak bántani. – Megragadja a kezemet,
talán azért, nehogy ismét megüssem. Összefonja az
ujjainkat. – Nem, nem is pontosan erről van szó. Nem
hittem, hogy képes vagyok rá. Sosem hittem volna, hogy
félni fogsz tőlem.
– És élvezted? – kérdezem.
Elkapja a tekintetét, ami mindent elárul. Lehet, hogy
nem akarja bevallani, de ott él benne a vágy.
– Hát, mégis bántottál, és igen, megrémítesz. – Már
beszéd közben is azt kívánom, bár visszavonhatnám a
szavakat. Talán a kimerültség az oka, vagy az, hogy ilyen
közel jártam a halálhoz, de kétségbeejtő sebességgel
robban ki belőlem az igazság. – Mindig is megrémítettél.
Minden okom megvolt rá, hogy féljek a szeszélyeidtől, a
kegyetlenségedtől. Akkor is féltem tőled, amikor a székhez
voltál kötözve az Árnyudvarban. Akkor is féltem, amikor
kést szegeztem a nyakadnak. És most is félek tőled.
Ez mintha jobban meglepné Cardant, mint a pofon.
Mindig is ő testesített meg mindent Elfhonban, ami nem
lehetett az enyém, mindent, ami sosem akart engem. És
most, hogy mindezt bevallom neki, úgy érzem, óriási
súlytól szabadulok meg, csakhogy ez a súly volt az én
páncélom, és attól tartok, nélküle teljesen védtelenné
válok. Mégis folytatom, mintha nem én irányítanám már
a nyelvemet.
– Megvetettél. Amikor azt mondtad, kívánsz engem, úgy
éreztem, mintha fenekestül felfordult volna a világ. De az
már érthető volt, hogy száműztél. – A szemébe nézek. – Az
egy teljességgel Cardan-féle húzás volt. És gyűlöltem
magam, amiért nem számítottam rá. Gyűlöltem magam,
amiért nem jöttem rá, mit fogsz tenni velem.
Lehunyja a szemét. Amikor ismét kinyitja, elereszti a
kezemet, és úgy fordul, hogy ne lássam az arcát.
– Értem, miért gondoltad így. Gondolom, nem lehet
könnyű megbízni bennem. És talán nem is lenne szabad,
de hadd mondjam el, hogy én megbízom benned. – Mély
levegőt vesz. – Talán emlékszel még, hogy nem akartam
nagykirály lenni. És nem kérted ki a véleményemet,
mielőtt a fejemre pottyantottad ezt a koronát. Talán azt is
fel tudod idézni, hogy Balekin nem akarta, hogy
megtartsam a címemet, és az Eleventanács sem kedvelt
meg tüstént.
– Végül is – felelem, bár egyik felsorolt dolog sem tűnt
kifejezetten meglepőnek.
Balekin magának akarta a koronát, az Eleventanács
pedig szerette volna, ha Cardan maga jelenik meg az
üléseken, ám ez igen ritkán történt meg.
– Jósoltak rólam a születésem után. Baphen általában
teljességgel hasztalan, ködös dolgokat mond, de most elég
egyértelműen kinyilvánította, hogy ha hatalomra kerülök,
rémes király lesz belőlem. – Elhallgat. – A korona
megsemmisülése, a trón pusztulása… Rettentő drámaian
fogalmazott.
Eszembe jut, hogy Oriana is mondott valamit, miszerint
Cardan rossz csillagzat alatt született, és Madoc is erről
beszélt, de ez több mint puszta balszerencse. A ránk váró
csatára gondolok. A csillagképekről szóló álmomra, a
tintatartóból kiömlött vérre.
 Cardan visszafordul hozzám, úgy néz rám, ahogyan a
képzeletemben.
– Amikor arra kényszerítettél, hogy az Árnyudvarnak
dolgozzak, elképzelni sem tudtam, hogy mindaz, amire
képes voltam, mások megfélemlítése, elbűvölése egyfajta
tehetség, arra meg aztán végképp nem gondoltam, hogy ez
akár hasznos is lehet. Te viszont rájöttél. Megmutattad,
miféleképpen hajthatok hasznot belőlük. Sosem bántam,
hogy kisebbfajta gonosztevőként tartanak számon, de
lehet, hogy valami mássá válok, éppolyan rémes
nagykirállyá, mint amilyen Dain lett volna. És ha így
történik, ha tényleg beteljesítem a próféciát, akkor
valakinek muszáj megállítania. És úgy gondolom, te leszel
az a valaki.
– Állítsalak meg? – visszhangzom. – Hát persze. Ha
hatalmas rohadék leszel, és veszélyezteted Elfhont,
elválasztom a fejed a nyakadtól.
– Helyes. – Az arcára vágyódással teli kifejezés ül ki. –
Ez az egyik oka, amiért nem akartam elhinni, hogy Madoc
oldalára álltál. A másik az, hogy szeretném, ha itt lennél
mellettem, a királynémként.
Különös beszéd, nem sok szeretet van benne, de nem is
tűnik átverésnek. És ha fáj is egy kicsit, hogy elsősorban a
könyörtelenségem miatt tart nagyra, végül is
megnyugtathat a tudat, hogy legalább nagyra tart
valamiért. Maga mellett akar tudni, és talán más módon is
vágyik rám. Mohóság lenne ennél többet kívánni tőle.
Félmosollyal néz rám.
– De most, hogy nagykirályné lettél, és megint te
irányítasz, úgysem fogok semmi fontosat csinálni. Ha
megsemmisítem a koronát, és elpusztítom a trónt, az
csakis hanyagságból történhet.
Úgy meglepődöm, hogy felnevetek.
– Ezzel magyarázod, hogy nem csináltál semmit?
Kénytelen vagy folyamatosan zülleni, mert ha nem köt le
valami, akkor a végén még beteljesítesz valami sületlen
jóslatot?
– Pontosan. – Megérinti a karomat, mosolya
elhalványul. – Szóljak a tanácsnak, hogy majd máskor
találkozol velük? Igencsak újszerű lenne, ha most én
mentenélek ki téged.
– Nem. Készen állok rá.
Teljesen beleszédültem mindabba, amit átbeszéltünk. A
tenyeremet arany csíkozza. Amikor Cardanra nézek,
látom, hogy a maradék por elkenődött az arcán a
pofonomtól. Képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem,
egyre csak arra gondolok, ahogyan akkor nézett rám,
amikor elkapta az ujjaimat. Ez az egyetlen magyarázatom
arra, hogy csak most veszem észre, miszerint
visszavezetett a lakrészéhez, ami végső soron az enyém is,
hiszen házasok vagyunk.
– Itt vannak? – kérdezem.
– Úgy sejtem, rajtaütésnek tervezték – magyarázza
görbülő szájszéllel. – Mint te is tudod, roppant kíváncsiak,
és gyűlölik, amikor bármi fontosból kimaradnak, még ha
uralkodói lábadozásról van is szó.
Milyen rémes lett volna, ha az Eleventanács ébreszt,
amikor még borzas voltam, mocskos és meztelen. Átadom
magam a haragnak, és reménykedem, hogy ettől
fenségesebbnek tűnök.
Odabent Fala, a főbolond a tűz mellett szunyókál a
földön. A tanács többi tagja – a kosszarvú Randalin, a kék
szakállát simogató Baphen, a vészjósló Mikkel az Áldatlan
udvarból és a rovarszerű Nihuar az Áldottból – mind a
szobában ül, nyilván bosszúsak, hogy ennyit kell várniuk.
– Udvarmester királyné! – ugrik fel Fala, és túlzó
mozdulattal meghajol.
Randalin rám mered. A többiek kezdenek
feltápászkodni. Elképesztően kínosan érzem magam.
– Ne, kérem! – szólalok meg. – Maradjanak csak!
Mindig is viharos kapcsolatot ápoltam a tanácsosokkal.
Cardan udvarmestereként gyakorta megtagadtam tőlük,
hogy találkozzanak a nagykirállyal. Nyilván úgy
gondolták, azért emelkedtem ilyen magas pozícióba, mert
képes vagyok hazudni Cardan helyett.
Azt pedig már igazán nem nézik ki belőlem, hogy a
jelenlegi rangomhoz megfelelő képességekkel bírok.
De még mielőtt hangot adhatnának a véleményüknek,
elmondom, milyen volt Madoc tábora. Hamarosan
felidézem a tengeri térképeket, és felsorolom, kik
harcolnak majd az oldalán. Elmesélem, mit láttam
Grimsen műhelyében, és Cardan is közbeszúr egy-két
dolgot, amikor eszébe jut, mit látott.
A számok Elfhon oldalán állnak. És akár hozzáférek a
vidék mágiájához, akár nem, abban biztos vagyok, hogy
Cardan képes rá. Persze a kard ettől még probléma marad.
– Párbaj? – kérdez vissza Mikkel. – Talán összekeveri a
nagykirályt egy nála vérszomjasabb személlyel. Mondjuk,
önnel.
Tőle ez nem igazán sértés.
– Hát, Jude szövetkezett valahogy Grima Moggal. –
Randalin sosem kedvelt, és kétlem, hogy az elmúlt időszak
eseményei jobb fényben tüntettek fel előtte. – Nem is ön
lenne, ha nem szedett volna össze egy hírhedt mészárost a
száműzetése alatt.
– Szóval tényleg meggyilkolta Balekint? – kérdezi
Nihuar, a jelek szerint képtelen tovább kordában tartani a
kíváncsiságát.
– Igen – válaszolom. – Miután megmérgezte a
nagykirályt.
– Megmérgezte? – visszhangozza döbbenten Cardanra
pillantva.
Cardan vállat von, unottan ül az egyik széken.
– Igazán nem várhatjátok el, hogy minden apróságról
beszámoljak.
Randalin azonnal ráharap a csalira, majd kipukkad a
dühtől.
– Felség, úgy hittük, Jude száműzetése jogos. És ha
házasságot kívánt kötni, bölcsebb lett volna, ha kikéri…
– Legalább egyikőjük elmondhatta volna… – harsogja
túl Baphen Randalint.
Úgy tűnik, valójában ezt szerették volna megvitatni.
Arra kíváncsiak, van-e bármiféle módja annak, hogy
megakadályozzák azt, ami már megtörtént, esetleg
érvényteleníthetik-e valamiképpen a nagykirálynéi rangra
emelkedésemet.
 Cardan felemeli a kezét.
– Nem, nem, elég legyen! Túl fárasztó lenne
elmagyarázni. Ezennel berekesztem az ülést. – Ujjaival az
ajtó felé int. – Hagyjatok magunkra! Belefáradtam a
jelenlétetekbe.
Sokat kell még gyakorolnom ahhoz, hogy képes legyek
ilyen szégyentelen arroganciával parancsolni.
Hatásos a dolog. Morognak ugyan, de feltápászkodnak
és kimennek. Fala csókot dob távozás közben.
Egy pillanatra kettesben maradunk.
Aztán határozott kopogás hallatszik a nagykirály
szobájának titkos bejáratán. Mielőtt felállhatnánk, Bomba
lép be rajta, egy tálcányi teához való holmival szeli át a
helyiséget. Fehér haját kontyba tűzte a feje búbján, és ha
fáradt is, vagy szomorú, az arcán nem látszik.
– Éljen Jude! – kacsint, és leteszi a tálcát az asztalra,
csuprok, alátétek és miegyebek csörömpölnek. – Nem
mintha rajtam múlt volna.
Elvigyorodom.
– Tiszta szerencse, hogy ilyen rosszul célzol.
Egy zacskónyi gyógynövényt emel fel.
– Borogatásnak. Hogy elbánjon a fertőzéssel, és segítse
a gyógyulást. Sajnos a nyelved élét nem csorbítja. –
Kötszert húz elő a kabátjából, és Cardanhoz fordul. – Jobb,
ha most megy.
– Ez az én szobám! – tiltakozik Cardan sértetten. – Az én
feleségem.
– Igen, ezt már hallottuk párszor – feleli Bomba. – De ki
fogom szedni a varratait, és gondolom, nem szeretné
végignézni.
– Nem is tudom – szúrom közbe. – Talán szeretné
hallani, ahogy sikítok.
– Szeretném – helyesel Cardan, de azért feláll. – És egy
nap talán fogom is.
Kifelé menet végigsimít a hajamon. Röpke érintés,
szinte meg sem történik, aztán már ott sincs.
 19. fejezet

A varratszedés lassú és fájdalmas. A nővérem gyönyörű

munkát végzett, és úgy tűnik, kihímezte a hasamat és az
oldalamat, így Bomba kénytelen egyesével szétvagdosni a
végtelenül hosszú öltéssort, majd kihúzni a szálakat, csak
utána tudja rákenni a balzsamot.
– Au! – panaszkodom legalább egymilliomodik
alkalommal. – Tényleg muszáj kiszedni?
Bomba türelmesen felsóhajt.
– Már napokkal ezelőtt ki kellett volna.
A nyelvembe harapok, nehogy felüvöltsek
fájdalmamban. Amikor ismét képes vagyok beszélni,
próbálom elterelni a saját figyelmemet azzal, hogy
megkérdezem:
– Cardan azt mondta, van remény Csótány számára.
A fölém hajoló Bomba kordittól és keserű
gyógynövényektől bűzlik. Savanyú képet vág.
– Mindig reménykedem, ha róla van szó.
 Valaki halkan kopog az ajtón. Bomba kérdőn néz rám.
– Szabad! – kiáltok, és lehúzom a ruhámat, hogy
elrejtsem a hasamon lévő sebet.
Apró molyszárnyú küldönc érkezik, aggodalmas
arckifejezéssel lép be a helyiségbe. Legalább addig sem
szurkálnak. A hírvivő meghajol, úgy fest, mint aki
mindjárt elalél. Talán a kis véráztatta kötszerhalom miatt.
Felmerül bennem, hogy magyarázattal szolgálok rá, de
az ilyesmi elvileg méltóságon aluli egy királyné számára,
és mindkettőnk számára kínos lenne. Inkább szándékom
szerint bátorítóan rámosolygok.
– Igen?
– Felség – szólal meg. – Lady Asha találkozni kíván
önnel. Azért küldött, hogy egyenesen abba a terembe
vigyem, ahol lábadozik.
Bomba felhorkan.
– Lábadozik – tátogja.
– Mondd meg neki, hogy amint tudok, találkozom vele –
felelem a tőlem telhető legméltóságteljesebben.
Bár az úrnője egyértelműen nem ezt a választ várta, a
küldönc nem igazán szállhat vitába velem. Egy pillanatig
tétovázik, majd ő maga is rádöbben ugyanerre.
Szégyenkezve ismét meghajol, és távozik.
– Elfhon nagykirálynéja vagy. Viselkedj is úgy! – szól
rám Bomba komoly pillantással. – Nem hagyhatod, hogy
bárki parancsolgasson neked. Még én sem!
– De hát nemet mondtam! – bizonygatom.
Nem túl gyengéden nekilát, hogy szétvágjon egy újabb
öltést.
 – Lady Asha nem kerül előre a listán csak azért, mert
megkér rá. És nem lenne szabad arra kérnie a királynét,
hogy ő menjen el hozzá. Főleg, hogy megsérültél. Azért
nyomja az ágyat, hogy túltegye magát a traumatikus
élményen, amit akkor élt át, amikor kénytelen volt
végignézni, ahogy lezuhansz a mennyezetről.
– Au! – Nem vagyok benne biztos, hogy azért bukik ki a
számon, mert a húsomat rángatja, mert teljesen igaza van,
hogy megszidott, vagy mert ilyen rossz véleménnyel van
Lady Asháról.

Amint Bomba végez, nagyszerű tanácsára fittyet hányva

azonnal Lady Asha szobájába indulok. Nem az, hogy nem
értek egyet vele, de mondanivalóm van Cardan anyja
számára, és ez tökéletes időpontnak tűnik.
A folyosón Val Moren állít meg, elém nyújtja a botját.
Az előző nagykirály halandó udvarmesterének szemében
rosszindulat lobog.
– Milyen érzés ilyen szédítő magasságba emelkedni? –
érdeklődik. – Félsz, hogy ismét nagyot zuhansz?
Homlokráncolva nézek rá.
– Szeretnéd tudni, hogy milyen érzés, igaz?
– Milyen barátságtalan vagy, királyném! – morogja. –
Nem kellene kedvesen bánnod még az utolsó alattvalóddal
is?
– Kedvességre vágysz? – Régen féltem tőle, a rémes
figyelmeztetéseitől meg a vad pillantásától, de most már
nem félek. – Sok-sok éved volt rá, hogy segíts nekem meg a
nővéremnek. Megtaníthattad volna, hogyan éljünk túl itt
halandóként. De magunkra hagytál minket, boldoguljunk
csak egyedül, pedig pont ugyanolyanok vagyunk.
Összehúzott szemmel néz rám.
– Pont ugyanolyanok? – fakad ki. – Gondolod, hogy egy
goblinföldbe vetett magból éppolyan növény sarjad, mint
a halandók világában? Nem, magocska. Nem tudom, mi
vagy te, de egyáltalán nem vagyunk ugyanolyanok. Én
felnőttként jöttem ide.
Azzal továbbindul, én pedig összevont szemöldökkel
bámulok utána.
Lady Asha baldachinos ágyon fekszik, a feje alá
párnákat halmoztak. Nem lehet könnyű kényelmes
pozíciót találni ilyen szarvakkal, de gondolom, ha a saját
szarvaidról van szó, akkor hozzászoksz a dologhoz.
Két udvaronc ül mellette egy-egy széken, az egyik
szoknyás ruhát visel, a másik nadrágot és kabátot, amin
kiférnek törékeny szárnyai a hátán. Egyikük pletykákkal
teli szonettgyűjteményből olvas fel. A Lady Asha üzenetét
hozó szolgálólány gyertyát gyújt, zsálya, szegfűszeg és
levendula illata terjeng a levegőben.
Miután belépek, az udvaroncok sokkal hosszabb ideig
maradnak ülve, mint illene, és szándékosan vontatottan
állnak fel. Lady Asha ágyban marad, halovány mosollyal
figyel, mintha rémes titkon osztoznánk.
A saját anyámra gondolok, úgy, ahogyan régóta nem.
Felidézem, ahogy nevetés közben hátravetette a fejét.
Hagyta, hadd maradjunk fent sokáig nyáron, kergetőztünk
odakint az udvaron a holdfényben, ragadt a kezem a
ráolvadt fagyitól az apám műhelyének szagától terhes
levegőben. Eszembe jut, milyen volt délután felkelni,
rajzfilmek mentek a nappaliban, és szúnyogcsípések
vöröslöttek a bőrömön. Mindig becipelt a kocsiból, amikor
egy hosszú úton elaludtam. Álomittas, meleg érzés volt a
karjában átszelni a levegőt.
Vajon ki lennék én ezek nélkül?
– Ne fáradj azzal, hogy felkelsz! – szólok Lady Ashának.
Először meglepettnek tűnik, aztán sértettnek, amiért
arra utalok, az új rangomnak megfelelő tiszteletet kellene
tanúsítania számomra. A kabátos udvaronc szemének
csillanásából rögtön azt feltételezem, hogy amint teheti,
megy, és szó szerint mindenkinek elmondja, mit
tapasztalt. Kétlem, hogy engem fog jobb fényben
feltüntetni.
– Később beszélünk! – szól oda Lady Asha a barátainak,
a hangja jegesen cseng.
Azok ketten könnyedén veszik, hogy elbocsátják őket.
Meghajolnak – gondosan ügyelnek rá, hogy mindkettőnk
előtt tegyék –, majd távoznak, szinte meg sem várják, hogy
becsukódjon mögöttük az ajtó, már sugdolóznak is.
– Milyen kedves, hogy meglátogatsz – szólal meg
Cardan anyja. – Hiszen csak nemrég tértél vissza közénk.
És nemrégiben még trónhoz is jutottál.
Elfojtom a mosolyomat. Érdekes mondatok születnek,
ha valaki képtelen hazudni.
– Gyere! – hív. – Ülj le mellém egy kicsit!
Tudom, Bomba azt mondaná, hagyom, hogy
parancsolgasson nekem, de kicsinyes dolognak tűnik ilyen
apró fölényeskedés miatt ellenkezni.
– Amikor a kémeim rejtekébe vittelek a Feledés
Tornyából – kezdem, hátha nem árt emlékeztetni, miért
féljen a haragomtól –, azt mondtad, messzire akarsz
kerülni a nagykirálytól, a fiadtól. De úgy látom,
kibékültetek. Nyilván roppant boldoggá tesz a tudat.
Lady Asha az ajkát biggyeszti.
– Cardant nem volt egyszerű szeretni gyermekként, és
idővel még rosszabb lett. Visított, hogy vegyem fel, és
amikor megtettem, megharapott, rúgkapálva próbált
szabadulni a karomból. Talált magának egy játékot, és
megszállottan csak azzal foglalkozott, egészen addig, amíg
nem diadalmaskodott benne, aztán elégette az összes
darabját. Ha már nem jelentesz kihívást számára, meg fog
vetni.
Rámeredek.
– Puszta kedvességből figyelmeztetsz erre?
Elmosolyodik.
– Azért figyelmeztetlek, mert nem számít.
Megpecsételődött a sorsod, Elfhon királynéja. Már
beleszerettél. Már akkor is szeretted, amikor róla kérdeztél
ahelyett, hogy a saját anyádról próbáltál volna meg többet
megtudni. És jóval azután is szeretni fogod, halandó lány,
hogy az ő érzései már reggeli harmatként elpárologtak.
Önkéntelenül is eszembe jut Cardan hallgatása, amikor
arról kérdeztem, élvezte-e, hogy félek. Egy része mindig is
élvezni fogja a kegyetlenséget. Hiába változott meg, ismét
változhat.
 Utálok ostoba lenni. Gyűlölöm a gondolatot, hogy az
érzelmeim eluralkodnak rajtam, gyengévé tesznek. De
csak azért sikerült a bolondját járatnia velem, mert
rettentően féltem tőle, hogy így lesz. Réges-régen rá kellett
volna jönnöm Cardan talányának megfejtésére. Még ha
nem is tudtam, hogy talány, akkor is kihasználhattam
volna a kiskaput. De annyira szégyelltem magam, amiért
belesétáltam a csapdába, hogy inkább kerülő utakat
kerestem. És még amikor találtam is egyet, akkor sem
szőttem terveket a felhasználására.
Talán van annál rémesebb is, ha valaki szeretetre
vágyik, még akkor is, ha nem szeretik. Még akkor is, ha
fáj. Talán embernek lenni nem mindig gyengeség.
Talán a szégyen volt a valódi gond.
De nem mintha egyedül a saját félelmeim miatt éltem
volna olyan hosszan száműzetésben.
– Ezért tetted rá a kezed a leveleire? Hogy megvédj?
Vagy inkább attól féltél, hogy mégsem fog rám unni? Mert,
asszonyom, én bizony mindig kihívást jelentek majd.
El kell ismernem, csupán találgatok a levelekkel
kapcsolatban. De nem sok olyan személy van, aki
hozzáférhet és útját állhatja a nagykirály levelezésének.
Egy idegen királyság nagykövete semmiképp.
Valószínűleg az Eleventanács tagjai sem. És kétlem, hogy
Lady Asha a szívébe zárt volna.
Szelíden néz rám.
– Sok minden elveszik. Vagy megsemmisül.
Tekintve, hogy nem hazudhat, gyakorlatilag bevallotta
a bűnét.
 – Értem – felelem, és felállok. – Akkor pontosan abban a
szellemben fogom megszívlelni a tanácsot, mint
amilyenben adtad. – Az ajtóból visszapillantok rá, és
kimondom azt, amiről úgy gondolom, a legkevésbé
szeretné hallani: – És elvárom, hogy legközelebb
pukedlizz.
 20. fejezet

A folyosó feléig jutok, amikor egy pixie lovaglány szalad

oda hozzám, a páncélja úgy ki van fényesítve, hogy
égszínkék bőre tükröződik benne.
– Felség, jöjjön gyorsan! – szólít meg szívére tett kézzel.
– Fand?
Amikor a palota iskolájába jártunk, mindketten lovaggá
akartunk válni. Úgy tűnik, egyikünknek sikerült
megvalósítania az álmát.
Meglepettnek tűnik, hogy emlékszem rá, pedig nem volt
olyan régen. Gondolom, ő is azt hiszi, hogy szédítő és talán
emlékezetmódosító magasságba emelkedtem.
– Sir Fand – javítom ki magam, mire elmosolyodik.
Visszavigyorgok rá. Bár nem vagyunk barátok, egészen
jóban voltunk, és ez részemről igencsak ritkaságszámba
ment a nagykirályi udvarban. – Miért kell úgy sietnem?
Ismét elkomorodik.
– A Mélytenger csapata tartózkodik a trónteremben.
 – Ó! – felelem, és hagyom, hogy végigkísérjen a
folyosón.
Vannak, akik meghajolnak, miközben elhaladok. Mások
szándékosan nem teszik. Nem tudom, mit tegyek, úgyhogy
inkább egyikkel sem foglalkozom.
– Saját testőrökre lenne szükséged – jegyzi meg Sir Fand
egy lépéssel lemaradva.
Mindenki bőszen osztogatja a tanácsokat, hogyan
kellene viselkednem ebben a pozícióban. Most legalább
elégségesnek bizonyul a hallgatásom ahhoz, hogy Fand
csendben maradjon.
A trónterem nagyrészt üres.
Randalin ráncos kezét tördelve figyeli a Mélytenger
katonáit – fókatündérek és sápadt tündérek, mely
utóbbiakról mindig azok jutnak eszembe, akikre csak úgy
utaltak, hogy akik megfulladtak. Nicasia áll előttük, a
páncélja színjátszó pikkelyekből áll, a hajában cápafogak,
Cardan kezét szorongatja. A szeme vöröslik, duzzadt,
mintha sírt volna. Cardan odahajtja sötét fejét, és eszembe
jut, hogy egykor szeretők voltak.
Amikor Nicasia észrevesz, vad dühvel pördül felém.
– Ez az apád műve!
Döbbenten lépek hátra.
– Mi?
– Orlagh királynő – magyarázza Cardan egyfajta
eltúlzott nyugalommal. – A jelek szerint valamiféle
tündérnyíllal lőtték meg. Mélyen belefúródott, de a szívét
nem érte el. Hiába próbálják kihúzni, ellenáll a mágikus és
a nem mágikus módszereknek is. Úgy mozog, mintha élne,
de lehet benne némi vas.
Megdermedek, lázasan pörögnek a gondolataim.
Szellem. Hát oda küldte őt Madoc, a tengerbe. Nem azért,
hogy megölje a királynőt, ami feldühítené és határozottan
Cardan oldalára állítaná a tengeri népeket, hanem hogy
olyan sebet ejtsen rajta, aminek segítségével halállal
fenyegetheti. Mégis hogy kockáztathatná meg Orlagh
népe, hogy harcba szálljon Madockal, ha addig
biztonságban tudhatják a királynőjüket, amíg nyugton
maradnak?
– Úgy sajnálom!
Teljességgel emberi és hasztalan ilyesmit mondani,
mégis kicsúszik a számon.
Nicasia elhúzza a száját.
– Ez a legkevesebb! – A következő pillanatban némileg
bánkódva elereszti Cardan kezét. Régen feleségül ment
volna hozzá. Nagyon kétlem, hogy a felbukkanásom
hatására letett volna a gondolatról. – Anyám oldalán a
helyem. A mélytengeri udvarban káosz tört ki.
Nicasia és az anyja foglyul ejtett, ketrecbe zárt, próbált
megtörni. Álmomban néha visszakerülök oda, a sötétben,
a hidegben lebegek.
– A szövetségeseitek vagyunk, Nicasia – emlékezteti
Cardan. – Ha esetleg szükség lenne ránk.
– Ha más nem, legalább bosszút állhattok érte – feleli.
Ellenséges pillantást lövell felém, majd sarkon fordul,
és elhagyja a termet. A mélytengeri katonák felzárkóznak
mögé.
Még csak nem is bosszankodom miatta. Teljesen kiborít
viszont Madoc sikeres húzása, már maga a gondolat, hogy
ilyen nagy fába vágta a fejszéjét. Orlagh meggyilkolása
nem kis feladat, Tündérfölde egyik legősibb, legerősebb
uralkodója, még Eldrednél is idősebb. Az pedig, hogy így
megsebesítse, még nehezebb vállalkozásnak tűnik.
– Most, hogy Orlagh legyengült, talán kihívást intéznek
majd a trónjáért – jegyzi meg Randalin némileg bánkódva,
mintha nem hinné, hogy Nicasia képes lenne helytállni. –
A tenger kegyetlen hely.
– Elkapták az orgyilkosjelöltet? – kérdezem.
Randalin összevonja a szemöldökét, gyakran tesz így,
ha olyasmit kérdezek, amire nem tudja a választ, de nem
akarja ezt beismerni.
– Nem hiszem. Ha így lenne, nyilván elmondták volna.
Ami azt jelenti, hogy talán mégis idejön majd. Tehát
Cardan élete továbbra is veszélyben forog. És jóval
kevesebb a szövetségesünk, mint korábban. Ez a baj a
védekezéssel, nem tudni, mikor sújt le az ellenség, így
rengeteg erőforrást felemészt az, hogy megpróbálunk
minden eshetőséget lefedni.
– A tábornokok bizonyára igazítanának a terveiken
ennek fényében – folytatja Randalin, és jelentőségteljesen
Cardanra néz. – Talán összehívhatnánk őket.
– Igen – feleli Cardan. – Azt hiszem, így kellene
tennünk.
A hadi tanácsterembe megyünk, ahol hideg vacsora vár
kacsatojásból, mazsolás kalácsból és papírvékonyra
szeletelt vaddisznósültből. A szolgálók feje, egy
nagydarab, pókszerű nő együtt vár ránk a tábornokokkal.
A megbeszélés hamarosan ünnepélyszervezésnek tűnik,
félidőben arról van szó, hogyan szórakoztassuk az alsóbb
udvarokból érkező urakat és úrnőket, a másik felében
pedig háborút tervezünk.
Az új nagytábornok egy Yorn nevű ogre. A
száműzetésem alatt nevezték ki. Semmit sem tudok
felhozni ellene, de ideges természetű. Három tábornokával
vonul be, rengeteg kérdést tesz fel a térképekről és
egyebekről, amikről az Eleventanács már továbbította a
beszámolómat. Óvatosan elkezdi újratervezni a tengeri
stratégiánkat.
Ismételten igyekszem kitalálni, mi lehet Madoc
következő lépése. Úgy érzem, a kirakós rengeteg darabkája
megvan, csak nem értem, hogyan állnak össze. Annyi
bizonyos, hogy próbálja elzárni a menekülőutakat,
kiiktatni a változókat, és elejét venni a váratlan
húzásoknak, ezzel biztosítja be a tervét.
Csak reménykedni tudok abban, hogy képesek leszünk
meglepni.
– Az lenne a legjobb, ha azonnal megtámadnánk, amint
meglátjuk a hajóit a láthatáron – javasolja Yorn. – Ne
engedjük, hogy tárgyalást kezdeményezzen! A Mélytenger
segítsége nélkül nehezebb lesz, de nem lehetetlen. Még
mindig a mi seregünk a nagyobb.
A tündérek vendégfogadási hagyományai alapján, ha
Madoc ezt kéri, be kell engedni őt és egy kisebb csapatot
Elfhonba, hogy megvitassuk, miképpen kerülhetnénk el a
háborút. Amíg nem emel fegyvert ellenünk, addig ehet,
ihat és beszélgethet velünk, ameddig csak kedve tartja.
Amikor készen áll a távozásra, a konfliktus ott folytatódik,
ahol abbamaradt.
– Madarat fog küldeni – vitatkozik Baphen. – És lehet,
hogy a hajói ködben vagy árnyékok közt érkeznek majd.
Nem tudhatjuk, miféle mágia áll a rendelkezésére.
– Párbajozni akar – jegyzem meg. – Amint fegyvert
ránt, megszegi a tárgyalás feltételeit. És nem hozhat
magával nagyobb csapatot a szárazföldre, ha békét akar
kötni.
– Vegyük körbe hajókkal a szigeteket! – veti fel Yorn, és
ismét tologatni kezdi a stratégiai bábukat Insweal,
Insmire, Insmoor és Insear gyönyörűen megrajzolt
térképén az asztalon. – Megakadályozhatjuk, hogy Madoc
katonái partra szálljanak. A felénk érkező madarakat
lelőhetjük. Az alsóbb udvarokban is akadnak
szövetségeseink, ők is a mi seregünket gyarapíthatják.
– Mi van, ha a Mélytenger segít Madocnak? – kérdezem.
A többiek döbbenten néznek rám.
– De hát szövetséget kötöttünk! – feleli Randalin. – Talán
nem tudja, mert…
– Igen, most szövetségesek vagyunk – vágok közbe, nem
akarom, hogy a száműzetésemre emlékeztessenek. – De
Orlagh átadhatja a koronát Nicasiának. Ha megteszi,
Nicasia királynő könnyedén köthet új szövetséget
Madockal, éppúgy, ahogy a Fogasudvar is cseregyereket
ültetett a trónra, és most Elfhon ellen vonulnak. Az anyja
épségéért cserébe Nicasia átállhat Madoc oldalára.
– Gondolja, hogy így történik majd? – kérdezi Yorn
Cardant, és homlokráncolva figyeli a terveit.
 A nagykirály nemtörődöm mozdulattal legyint.
– Jude szereti a legrosszabbat feltételezni az ellenfeleiről
és a szövetségeseiről is. Ennek eredményeképpen ritkán
téved velünk kapcsolatban.
– Nehéz felidézni ilyen alkalmat – mormolom halkan.
Felvonja a szemöldökét.
Ebben a pillanatban Fand lép be a terembe, a
viselkedése alapján pontosan érzi, nem tartozik ide.
– Elnézésükért esedezem, de… de üzenetet hoztam a
királynénak – dadogja idegesen. – A nővérétől.
– Mint látod, a királyné épp… – kezdene bele Randalin.
– Melyik nővéremtől? – kérdezem, és átvágok a termen
Fand felé.
– Taryntől – feleli, és sokkal nyugodtabbnak tűnik most,
hogy már csak hozzám beszél. Halkabbra fogja. – Arra
kér, találkozz vele a nagykirály régi lakhelyén.
– Mikor? – kérdezem, és szívverésem a duplájára
gyorsul.
Taryn nagyon óvatos, roppantmód ügyel az illemre.
Nem szereti sem a titokzatos üzeneteket, sem a baljós
találkozóhelyeket. Ha azt akarja, hogy a Kietlen-kúriába
menjek, akkor nagy a baj.
– Amint el tudsz szabadulni – válaszolja Fand.
– Máris megyek – ígérem, majd visszafordulok a
tanácsosokhoz, a tábornokokhoz és a nagykirályhoz. –
Elszólít egy családi ügy. Ha megbocsátanak!
– Elkísérlek! – áll fel Cardan.
Vitára nyitom a számat, sorolnám az érveket, hogy
miért nem jöhet. A gond csak az, hogy amint arannyal
kihúzott szemébe nézek, ő pedig tettetett ártatlansággal
pislog rám, rögtön tudom, egyetlenegy sem állhatja útját.
– Helyes – jelenti ki, és elvonul mellettem. – Akkor ezt
megbeszéltük.
Yorn kissé megkönnyebbültnek tűnik, hogy távozunk.
Randalin nem meglepő módon bosszús. Baphen épp
kacsatojást fal, jó néhány tábornok pedig beszélgetésbe
mélyed, arról vitáznak, hány hajót hoznak majd az alsóbb
udvarok, és mit jelent ez a térképekre nézve.
A folyosón kénytelen vagyok Cardan után sietni.
– Azt sem tudod, hova megyünk!
Kisimítja göndör, fekete tincseit az arcából.
– Fand, hova megyünk?
A lovag szemlátomást nyomorultul érzi magát, de
válaszol.
– A Kietlen-kúriába.
– Ó! – feleli Cardan. – Akkor hasznos lesz a jelenlétem.
Majd én hízelgek az ajtónak, hogy bebocsátást nyerjünk.
A Kietlen-kúria Cardan legidősebb bátyjáé, Balekiné
volt. A csirögék – a nagykirályi udvar azon köre, akiket
leginkább a lakomák, a züllés és a kicsapongás éltetett –
legbefolyásosabb tagjaként számontartott herceg a vad
mulatságairól volt híres. Csellel rávette a halandókat,
hogy szolgálják őt, megigézte őket, hogy csak arra
emlékezzenek, amit ő akart. Rémes volt, már azelőtt is,
hogy véres trónbitorlási játszmába kezdett a családja többi
tagja ellen.
És ő nevelte fel Cardant.
Miközben végiggondolom mindezt, Cardan a királyi
hintóért szalajtja Fandot. Tiltakozni akarok, miszerint
tudok lovagolni, de nem gyógyultam még meg annyira,
hogy bölcs döntésnek tűnjön. Néhány perccel később
besegítenek a díszes királyi hintóba, az ülőpárnákra
indákat és bogarakat hímeztek. Cardan velem szemközt
foglal helyet, fejét az ablakkeretnek dönti, ahogy a lovak
megindulnak.
A palotát magunk mögött hagyva rádöbbenek, hogy
későbbre jár, mint gondoltam. A láthatár szélét már a
hajnal fenyegeti. Túl hosszan aludtam, elvesztettem az
időérzékemet.
Taryn üzenetén merengek. Ugyan mi oka lehet arra,
hogy Balekin birtokára hívjon? Köze lehet vajon Locke
halálához?
Újabb árulást tervez?
A lovak végül lefékeznek. Kimászok a hintóból, pedig az
egyik őr már ugrik is le, hogy annak rendje és módja
szerint lesegítsen. Meghökkenve nyugtázza, hogy már a
lovak mellett állok, de eszembe sem jutott, hogy várjak.
Nem szoktam hozzá, hogy felségként kezeljenek, és attól
tartok, talán soha nem is fogok.
Cardan is leszáll, nem engem vagy az őrt nézi, hanem a
Kietlen-kúriát. A farka ott lengedezik mögötte, elárul
minden érzelmet, ami az arcára nem rajzolódik ki.
Egykor ez a súlyos borostyánfüggönnyel takart épület
volt az otthona a ferde toronnyal és az erkélyekről lógó
világos, bolyhos gyökerekkel. A saját szememmel láttam,
ahogy egy halandó szolgáló Balekin utasítására
megkorbácsolta őt. Biztos vagyok benne, hogy ennél
sokkal rosszabb dolgok is történtek itt, de sosem beszélt
ilyesmiről.
Hüvelykujjammal végigsimítok az ujjcsonkomon,
amiről Madoc egyik őre leharapta a legfelső darabot, és
hirtelen rádöbbenek, hogy ha elmesélném Cardannak,
talán megértené. Talán senki más nem érezné át úgy a
félelem és a szégyen különös elegyét, ami még most is
elfog, amikor eszembe jut. Bármennyit hadakozunk is,
bizonyos pillanatokban túlságosan is jól értjük egymást.
– Miért jöttünk ide? – kérdezi.
– Taryn itt akar találkozni – válaszolom. – Nem
gondoltam volna, hogy ismeri egyáltalán ezt a helyet.
– Nem ismeri – feleli Cardan.
A fényesre csiszolt faajtóban továbbra is ott a belevésett
óriási, baljós arc, körülötte még mindig lámpások lógnak,
de már nem keringenek benne kétségbeesett aprótündérek.
Helyette halovány mágikus fény ragyog bennük.
– Királyom! – szólal meg az ajtó szeretetteljesen, ahogy
kinyitja a szemét.
Cardan rámosolyog.
– Ajtóm! – feleli, és a hangja elcsuklik kissé, mintha
különös érzelmek kerítenék hatalmukba most, hogy
visszatért ide.
– Üdvözlet! – mondja az ajtó, és szélesre tárul.
– Van bent egy lány, aki hasonlít rá? – kérdezi Cardan
rám mutatva.
– Igen – válaszolja az ajtó. – Nagyon hasonlít. Odalent
van, a másikkal.
– Odalent? – kérdezem, ahogy a visszhangos folyosón
lépkedünk.
– Tömlöcök vannak lent – feleli Cardan. – A többség úgy
hitte, dísznek alakították ki. Sajnos nem így volt.
– Mégis miért van Taryn odalent? – kérdezem, de erre
Cardannak sincs válasza.
A királyi testőrt követve lemegyünk. A pince erős
földszagot áraszt. Nem sok minden van idelent, csupán
egy-két berendezés, amit nem ülésre terveztek, és láncok.
Óriási tűztálakban lángok ropognak, felhevítik az
arcomat.
Taryn egy csapóajtós, kútszerű verem mellett ül.
Egyszerű, könnyű ruháját köpeny fedi, előkelő öltözék és
frizura híján fiatalnak tűnik. Megijeszt a gondolat, hogy
talán én is ilyen fiatalnak nézhetek ki.
Amikor észreveszi Cardant, felpattan, egyik kezét
védelmezőn a hasa elé kapja. Mélyen pukedlizik.
– Taryn? – kéri számon Cardan.
– Téged keresett – fordul felém Taryn. – Amikor
összetalálkoztunk a lakrészedben, azt mondta, meg kell
fékeznem, mert Madoc parancsokat adott neki. Mesélt
erről a börtönről, és elhoztam ide. Olyan helynek tűnt,
ahol senki sem keresné.
Odasétálok a veremhez, és lenézek a mélybe. Szellem ül
talán három és fél méternyire tőlem, hátát az ívelt falnak
vetve, csuklóján és bokáján béklyóval. Sápadtnak tűnik,
betegnek, űzött pillantással néz fel.
Meg akarom kérdezni tőle, jól van-e, de látom, hogy
nincs.
Cardan úgy nézi a nővéremet, mint aki épp próbál
megfejteni valamit.
– Ismered, igaz? – kérdezi.
Taryn bólint, összefonja a karját.
– Néha eljött Locke-hoz. De nem volt köze Locke
halálához, ha erre gondolsz.
– Nem erre gondoltam – feleli Cardan. – Eszembe sem
jutott.
Nem, Szellem akkor már Madoc foglya volt. De nem
tetszik a beszélgetés iránya, még mindig nem vagyok
benne biztos, mit tenne Cardan, ha tudná az igazat Locke
halálával kapcsolatban.
– El tudod mondani, mi történt Orlagh királynővel? –
kérdezem Szellemet, hogy visszatereljem a szót a
legfontosabbra. – Mit tettél?
– Kaptam egy nyílvesszőt Madoctól – meséli. – Nehéz
volt, úgy mocorgott, mintha élne. Lord Jarel megigézett,
hogy tudjak lélegezni a víz alatt, de égett tőle a bőröm,
mintha jég borítaná. Madoc azt parancsolta, lőjem meg
Orlaghot, bárhol, csak ne a szívén vagy a fején találjam el,
a nyílvessző majd elintézi a többit.
– Hogy menekültél meg? – kérdezem.
– Megöltem egy engem üldöző cápát, és elrejtőztem a
tetemében, amíg el nem múlt a veszély. Aztán a partra
úsztam.
– Kaptál Madoctól egyéb utasításokat is? – kérdezi
Cardan a homlokát ráncolva.
– Igen – válaszolja Szellem különös arckifejezéssel.
Ez az egyetlen intő jel, aztán már félúton jár a kútszerű
mélyedésben. Rádöbbenek, hogy bármiféle béklyót
használt is Taryn, valószínűleg már rég megszabadult
tőlük. Jeges pánik önt el. Túl merevek a tagjaim,
túlságosan fáj mindenem ahhoz, hogy megküzdjek vele. A
verem súlyos tetejéért ugrom, húzni kezdem, abban
reménykedem, hogy le tudom zárni, mielőtt Szellem felér
az oldalán. Cardan az őrökért kiált, és veszedelmesnek
tűnő kést ránt elő a zekéjéből. Meglepődöm, nyilván
Csótány hatása.
A nővérem megköszörüli a torkát.
– Larkin Gorm Garrett! – szólal meg. – Az enyémen
kívül minden parancsot felejts el!
Élesen beszívom a levegőt.
Még sosem láttam korábban, hogy valakit a valódi
nevén szólítsanak. Tündérföldén az ilyesmi teljességgel
kiszolgáltatja az illetőt. Hallottam olyan tündérekről, akik
inkább levágták a fülüket, csak ne parancsolhassanak
nekik, és olyanokról, akik más nyelvét vágták ki, nehogy
kiejthesse a nevüket.
Maga Taryn is döbbentnek tűnik kissé.
Szellem visszacsúszik a verem aljára.
Megkönnyebbülten ernyed el, hiába bír felette a nővérem
ilyesfajta hatalommal. Gondolom, még mindig jobb, ha
Taryn parancsol neki, mint ha apám.
– Tudod a valódi nevét – fordul Cardan Tarynhez,
visszadugja a kést a helyére, és elsimítja felette a zekéjét. –
Hogy tettél szert erre az izgalmas tudásra?
– Locke rengeteg dolgot mondott óvatlanul a fülem
hallatára – válaszolja Taryn egyfajta daccal a hangjában.
Vonakodva bár, de elismerem, hogy sikerült
lenyűgöznie.
És meg is könnyebbültem. A saját érdekei elérésére is
használhatta volna Szellem valódi nevét. Elrejthette volna
őt. Talán mégsem fogunk a továbbiakban hazudozni
egymásnak.
– Gyere fel! – szólok le Szellemnek.
Engedelmeskedik, de ezúttal lassabban teszi.
Hamarosan már ki is mászik a földre. Nem kér Cardan
segítségéből, egyedül kászálódik talpra, mégis
észreveszem, mennyire legyengült.
Úgy néz végig rajtam, mintha ő is pont ugyanezt látná
rajtam.
– Rád kell még parancsolni? – kérdezem. – Vagy
megígéred, hogy senkit sem fogsz megtámadni ebben a
szobában?
Összerezzen.
– A szavamat adom.
Biztos vagyok benne, hogy nem örül, amiért
megtudtam a nevét. Én sem örülnék a helyében.
És akkor Cardanról még nem is beszéltünk.
– Mi lenne, ha a Kietlen-kúria egy kellemesebb részében
folytatnánk a beszélgetést most, hogy vége a drámának? –
indítványozza a nagykirály.
Szellem meginog, mire Cardan utánakap, felsegíti a
lépcsőn. A szalonban az egyik őr takarókat hoz. Én tüzet
rakok. Taryn úgy néz, mint aki rám akar szólni, hogy ne
tegyem, de nem mer.
– Szóval, ha jól sejtem, akkor parancsba kaptad, hogy…
Mit is? Gyilkolj meg, amint lehetőséged adódik rá? –
Cardan nyughatatlanul járkál fel-alá.
Szellem bólint, szorosabban maga köré húzza a takarót.
Mogyorószín szeme fénytelen, sötétszőke haja kócos,
gubancos.
– Reméltem, hogy nem találkozunk össze, és rettegtem
tőle, hogy mi lesz, ha mégis.
– Igen, nos, mindketten szerencsések vagyunk, hogy
Taryn segítőkészen ott lebzselt a palotában – jegyzi meg
Cardan.
– Nem megyek vissza a férjem házába, amíg biztosra
nem vehetem, hogy Jude élete nem forog veszélyben –
jelenti ki Taryn.
– Jude-dal félreértettük egymást – fogalmaz Cardan
óvatosan. – De nem vagyunk ellenségek. És a te ellenséged
sem vagyok, Taryn.
– Mindent valamiféle játszmának hisztek. Te meg
Locke.
– Locke-tól eltérően én sosem hittem, hogy a szerelem
játszma – feleli Cardan. – Sok mindennel vádolhatsz, de
ezzel nem.
– Garrett! – szakítom félbe őket, mert nem vagyok
benne biztos, hogy ennél többre is kíváncsi vagyok. – Van
bármi, amit el tudsz mondani? Bármit tervez is Madoc,
tudnunk kell.
Szellem a fejét rázza.
– Amikor legutóbb láttam, iszonyúan haragudott. Rád.
Saját magára. Rám is, amint rádöbbent, hogy megtaláltál a
barlangban. Parancsot adott, és elküldött, de nem hiszem,
hogy máris útnak akart volna indítani.
 Bólintok.
– Igaz. Kénytelen volt felgyorsítani az eseményeket.
Amikor eljöttem, a kard még nem készült el. Nyilván
frusztráló lehetett, hogy már most lépnie kell, pedig még
nem állt teljesen készen.
Nem hiszem, hogy Madoc tudja, királyné lettem.
Valószínűleg azt sem tudja, hogy életben maradtam. Ez is
valami.
– Nem lesz könnyű dolgunk, ha az Eleventanács rájön,
hogy nálunk van Orlagh támadója – szólal meg Cardan
hirtelen jött elhatározással. – Rá akarnak majd venni,
hogy adjalak át a Mélytengernek, hátha ezért cserébe
továbbra is Elfhont támogatják. Idő kérdése csupán, hogy
Nicasia rájöjjön, nálunk vagy. Menjünk vissza a palotába,
őrködjön Bomba feletted! Majd ő eldönti, mitévő legyen
veled.
– Legyen így! – feleli Szellem a beletörődés és a
megkönnyebbülés egyvelegével.
Cardan a hintót kéreti. Taryn ásítozva mászik be,
Szellem mellé ül.
Az ablaknak hajtom a fejem, csak félig figyelek oda,
ahogy Cardan meggyőzi a nővéremet, meséljen még neki
a halandók világáról. Élvezettel hallgatja, hogy működnek
a jégkásakészítő gépek, milyen erős az italok színe, milyen
különösen édesek. Taryn épp a kukac alakú
gumicukrokról magyaráz, amikor visszaérünk a palotába,
és végre kimászhatunk a hintóból.
– Elkísérem Szellemet oda, ahova mennie kell – fordul
hozzám Cardan. – Jude, pihenj le!
 Lehetetlennek tűnik, hogy ma ébredtem fel az altatótól
mély álomból, hogy Bomba ma szedte ki a varrataimat.
– Visszakísérlek a szobádba – ajánlkozik Taryn már-
már összeesküvő hangon, és a királyi lakrész felé vezet.
Végigsétálunk a folyosón, két királyi testőr tisztes
távolságból követ bennünket.
– Megbízol benne? – kérdezi suttogva, amint Cardan
hallótávolságon kívül kerül.
– Néha – ismerem be.
Együttérzőn pillant rám.
– Kedves volt a hintóban. Nem gondoltam, hogy kedves
is tud lenni.
Erre felnevetek. A szobám ajtajában megérinti a
karomat.
– Téged próbált meg lenyűgözni, remélem, tudod. Azzal,
hogy velem beszélgetett.
A homlokomat ráncolom.
– Szerintem csak a fura cukorkák érdekelték.
Taryn a fejét rázza.
– Szeretné megkedveltetni magát veled. De csak mert ő
ezt akarja, neked még nem feltétlenül kell így tenni.
Azzal magamra hagy, én pedig egyedül lépek be az
óriási királyi szalonba.
Leveszem, és a paravánra fektetem a ruhámat.
Kölcsönveszem Cardan egy újabb nevetségesen fodros
ingét, és felveszem, úgy mászok be a nagy ágyba. Idegesen
ver a szívem, ahogy a vállamra húzom a szarvasmintával
hímzett takarót.
A házasságunk szövetség. Alku. Azt ismételgetem
magamnak, hogy nem is kell ennél többnek lennie.
Győzködöm magam, hogy Cardan irántam érzett vágyába
mindig is undor vegyült, és jobb nekem nélküle.
Úgy nyom el az álom, hogy végig a nyíló ajtó hangjára,
a fapadlón dobbanó lépteire várok.
De amikor felébredek, még mindig egyedül vagyok.
Nem ég lámpa. Nem mozdultak a párnák. Minden
ugyanolyan. Felülök.
Talán az egész délelőttöt és délutánt az Árnyudvarban
töltötte, célba dobott Szellemmel, Csótány gyógyulását
kísérte figyelemmel. De könnyebben el tudom képzelni őt
a nagyteremben, ahogy az éjszakai mulatozás végét
figyelve bort vedel, bármit, csak ne kelljen befeküdnie
mellém az ágyba.
 21. fejezet

Kopogtatnak, ezért gyorsan előkeresem Cardan egyik

köntösét, és kínomban az ing fölé húzom, amiben
aludtam.
Még mielőtt az ajtóhoz érhetnék, kitárul, és Randalin
ront be rajta.
– Úrnőm! – szólal meg, és hangja ridegen, vádlón cseng.
– Akad némi megbeszélnivalónk!
Szorosabbra húzom magamon a köntöst. A tanácsos
nyilván tudta, hogy Cardan nincs velem, különben nem
tört volna így rám, de nem fogom megadni neki azt az
elégtételt, hogy a nagykirály holléte felől érdeklődöm.
Eszembe jutnak Bomba szavai: Elfhon nagykirálynéja
vagy. Viselkedj is úgy!
De nehéz nem szégyenkezni, amiért szinte meztelen
vagyok, kócos a hajam és rossz a leheletem is. Nem
könnyű méltóságteljesnek tűnni ebben a pillanatban.
– Ugyan miről kellene beszélnünk? – kérdezem a tőlem
telhető leghűvösebben.
Bomba valószínűleg azt mondaná, penderítsem ki a
füle tövénél fogva.
A házimanó kihúzza magát, teljesen el van telve a vélt
fontosságától. Drótkeretes szemüvege mögül, komor
kecskeszemével engem fixíroz. Kosszarvát kifényesítették.
Az alacsony kanapéhoz sétál, és helyet foglal.
Az ajtóhoz megyek, odakint két ismeretlen lovagot
látok. Nem Cardan testőrei, természetesen. Hiszen ők vele
vannak. Nem, ők valószínűleg az őrség
legszerencsétlenebb tagjai, akik képtelenek az
Eleventanács rendkívül dühös tagjának útját állni. A
folyosó túlfelén viszont Fand áll. Amikor észrevesz,
kihúzza magát.
– Újabb üzenetet hoztál? – kérdezem.
Fand a fejét rázza.
A testőrökhöz fordulok.
– Ki engedte be ide a tanácsost az engedélyem nélkül? –
követelek választ.
Aggodalom csillan a szemükben, az egyikük dadogva
magyarázkodni kezd.
– Szóltam, hogy ne engedjék meg – szakítja félbe Fand.
– Szükséged van valakire, aki védelmez téged… és az
ajtódat. Hadd szolgáljalak lovagként! Ismersz engem.
Tudod, mire vagyok képes. Abban a reményben
várakoztam itt, hogy…
Eszembe jut, mennyire vágytam rá, hogy megtaláljam a
helyem a királyi háztartásban, hogy az egyik hercegnő a
testőrének válasszon. És azt is tudom, miért nem esett
mások választása Fandra. Fiatal és – mint annak most is
tanúbizonyságát adja – nem rejti véka alá a véleményét.
– Igen – felelem. – Nagyszerű lenne. Fand, mostantól te
vagy a testőrségem parancsnoka.
Még sosem volt saját testőrségem, úgyhogy nem
teljesen tudom, mihez kezdjek vele.
– Tölgyre és hamura, tövisre és berkenyére esküszöm,
hogy halálomig hűen szolgállak! – fogadkozik kissé
elhamarkodottan. – Szeretnéd, ha kikísérném a tanácsost a
lakrészedből?
– Nem szükséges. – A fejemet rázom, bár igencsak
kellemesnek tűnik a gondolat, és nem vagyok benne
biztos, hogy sikerül elfojtanom a mosolyomat. – Kérlek,
küldj valakit a régi szobámba, kérdezze meg, el tudja-e
hozni Toprongy a holmim egy részét! Addig beszélek
Randalinnel.
Fand összevont szemöldökkel sandít el mellettem a
tanácsosra.
– Igenis, felség! – feleli öklét a szívéhez emelve.
Most, hogy legalább új ruhákra számíthatok,
visszamegyek. Leülök a szemközti heverő karfájára, és
elgondolkozva végigmérem a tanácsost. Azért rontott így
rám, hogy valami okból kifolyólag zavarba hozzon.
– Jól van – szólalok meg ezt szem előtt tartva. – Mondja!
– Érkeznek az alsóbb udvarok. Azt mondják, azért
jöttek, hogy szemtanúi legyenek az apja kihívásának, és
hogy támogassák a nagykirályt, de nem csak azért jöttek
ide. – Keserűen beszél. – Gyengeséget szimatolnak.
A homlokomat ráncolom.
 – Felesküdtek a koronára. Akár akarják, akár nem, a
hűségesküjük Cardanhoz köti őket.
– Mindazonáltal – folytatja Randalin –, most, hogy a
Mélytenger már nem küldhet csapatokat, nagyobb
mértékben kell rájuk támaszkodnunk, mint valaha. Nem
ideális, ha az alsóbb udvarok vonakodva tesznek csak
eleget az esküjüknek. Amikor Madoc feltételezhetően
néhány napon belül ideér, ezeket a kétségeket akarja majd
kihasználni. És ezek a kétségek maga miatt állnak fenn.
Ó! Már értem, mire megy ki a játék.
Randalin még nem végzett:
– Elfhonnak még sosem volt halandó királynéja. És
most sem lenne szabad.
– Tényleg azt várja, hogy feladjam ezt a rengeteg
hatalmat, csak azért, mert arra kér? – érdeklődöm.
– Jó udvarmester volt – érkezik Randalin meglepő
válasza. – Törődik Elfhonnal. Ezért kérem, hogy mondjon
le a címéről.
Ebben a pillanatban kitárul az ajtó.
– Nem hívattunk, és nincs is rád szükségünk! – förmed
rá az érkezőre Randalin, nyilván valamilyen szolgálónak,
valószínűleg Fandnek szánja a csípős szavakat, amiket
legszívesebben nekem mondana.
Aztán elsápad és felugrik.
A nagykirály áll az ajtóban. Szemöldökét felvonja, szája
szélét kegyetlen mosoly görbíti.
– Sokan gondolják így, de kevesen olyan merészek,
hogy a szemembe mondják.
Grima Mog áll mögötte. A vörössapkás egy enyhén
gőzölgő levesestálat tart. Felém száll az illata, korogni
kezd tőle a gyomrom.
Randalin hadarni kezd.
– Felség! Hatalmas szégyen ért. Semmiképp sem önnek
szántam óvatlan megjegyzéseimet. Azt hittem, hogy épp…
– Elhallgat, újrakezdi. – Ostoba voltam. Amennyiben
büntetést kíván kiróni rám…
Cardan félbeszakítja.
– Miért nem mondod el, miről beszélgettetek éppen?
Nyilván jobban örülnél Jude higgadt válaszainak az én
zagyvaságaim helyett, de szórakoztatónak találom a
koronát érintő ügyeket.
– Csupán arra kértem, gondolja végig, miféle háborút
kíván kirobbantani az apja. Mindenkinek kell áldozatokat
hoznia.
Randalin Grima Mogra pillant, aki egy közeli asztalra
teszi a levesestálat, majd visszanéz Cardanra.
Figyelmeztethetném Randalint, hogy jobb félnie attól,
ahogyan Cardan épp őt nézi.
Cardan felém fordul, szemében még ott lobog
valamennyi a dühből.
– Jude, ha nem haragszol, megbeszélnék valamit
négyszemközt a tanácsossal. Meg szeretném kérni, hogy
gondoljon végig néhány dolgot. Grima Mog hozott neked
levest.
– Segítség nélkül is el tudom mondani Randalinnek,
hogy ez itt az én otthonom, az én királyságom, nem
megyek sehova, és nem adok fel semmit.
– Ettől függetlenül – ragadja tarkón Cardan a tanácsost
– lenne hozzá pár szavam.
Randalin hagyja, hogy Cardan egy másik királyi
szalonba terelje őt. Cardan olyan halkan beszél, hogy nem
értem, mit mond, de a bársonyos hangjából áradó
fenyegetés félreismerhetetlen.
– Gyere, egyél! – szól Grima Mog, levest szed egy
tányérba. – Segít a gyógyulásban.
Gombák lebegnek a felszínén, és amikor belemerítem a
kanalat, gumós zöldségek bukkannak elő, meg még
valami, ami talán hús lehet.
– Pontosan mi van benne?
A vörössapkás felhorkan.
– Tudtad, hogy otthagytad a késedet a sikátoromban?
Úgy voltam vele, visszaviszem. Gondoltam, ápolom a jó
szomszédi viszonyt. – Ravaszan rám vigyorog. – De nem
voltál otthon. Csak a kedves ikertestvéredet találtam, aki
nagyon udvarias, megkínált teával és süteménnyel, és
rengeteg érdekes dolgot mesélt. Többet is elárulhattál
volna. Talán gyorsabban megegyezünk.
– Talán – hagyom rá. – De a leves…
– Igazi ínyenc vagyok, de sok mindent megeszem. Ne
válogass már annyit! – szól rám. – Hajtsd fel! Valahonnan
erőt kell merítened.
Belekortyolok, igyekszem nem találgatni, mit eszem.
Híg leves, jól fűszerezett, és látszólag teljességgel
ártalmatlan. Megdöntöm a tálat, kiiszom a levét. Jó ízű,
forró, és sokkal jobban érzem magam, mint az elfhoni
ébredésem óta bármikor. A sűrűjét keresem a tányér alján.
Jobb is, hogy nem tudom, ha valami rémes van benne.
 Még a maradékot kapargatom, amikor ismét kitárul az
ajtó, Toprongy érkezik egy halom ruhával. Fand és két
másik lovag további öltözékeket cipel. Mögöttük a
flipflopos Heather ékszereket hoz.
– Taryn mondta, hogy ha átjövök, megnézhetem a
királyi lakosztályt. – Közelebb érve Heather halkabbra
fogja. – Örülök, hogy jól vagy. Vee el akar menni, mielőtt
apátok ideér, úgyhogy nemsokára indulunk. De addig
semmiképpen sem akartunk hazamenni, míg kómában
voltál.
– Jó ötlet – bátorítom. – Csodálkoztam, hogy eljöttél.
– A nővéred alkut ajánlott – meséli kissé sajnálkozva. –
És elfogadtam.
Még mielőtt részletezhetné, Randalin az ajtó felé rohan,
a nagy sietségben kis híján nekimegy Heathernek.
Döbbenten pislog, a jelek szerint nem számított egy
második halandó jelenlétére. Aztán anélkül, hogy akár
egyetlen pillantást is vetne rám, távozik.
– Nagy szarv – tátogja Heather utánanézve. – Kis fickó.
Cardan az ajtófélfának dől, kifejezetten önelégültnek
tűnik.
– Ma este bált rendezünk az udvaraimból érkező
vendégek tiszteletére. Heather, remélem, eljöttök Vivienne-
nel. Amikor legutóbb itt jártál, rossz házigazdák voltunk.
De most rengeteg örömforrással szolgálhatunk.
– Többek között egy háborúval – szúrja közbe Grima
Mog. – Mi lehetne annál örömtelibb?
Heather és Grima Mog távozik, de Toprongy velem marad,
hogy felcicomázzon az éjszakára. Feltekeri a hajamat,
kifesti az arcomat. Egyenes szabású, aranyszínű ruhát
viselek ma este, a felső rétege finoman szőtt, aranyozott
páncélingre emlékeztet. A bőr vállrészről csillogó anyag
csüng, a dekoltázs többet mutat belőlem, mint amihez
hozzá vagyok szokva.
Cardan egy gyökerekből álló, párnázott széken foglal
helyet, kinyújtja a lábát. Az ő ruhája éjkék, a vállánál
fémszerű, ékköves bogárhímzés díszíti. Elfhon
aranykoronáját viseli, szikráznak rajta a tölgyfalevelek. A
fejét oldalra billenti, végigmér.
– Ma este beszélned kell az összes uralkodóval – szólal
meg.
– Tudom – felelem, és Toprongyra pillantok.
Nagyon elégedettnek tűnik a nagykirály kéretlen
tanácsai hallatán.
– Mert csak egyikünk hazudhat nekik – teszi hozzá
Cardan, amivel igencsak meglep. – És el kell hitetni velük,
hogy a győzelmünk elkerülhetetlen.
– Nem az? – kérdezem.
Elmosolyodik.
– Szerinted?
– Madocnak az égvilágon semmi esélye – hazudom
kötelességtudóan.
Eszembe jut, hogy Balekin és Madoc trónfosztási
kísérlete után ellátogattam az alsóbb udvarok táboraiba,
próbáltam meggyőzni Tündérfölde urait és úrnőit, hogy
álljanak mellém. Cardan mondta el, hogyan közelítsem
meg őket, Cardan látott el a megfelelő információval
ahhoz, hogy kitaláljam, hogyan állíthatnám őket a saját
oldalamra. Ha van bárki, aki segíthet túlélni ezt az
éjszakát, az ő.
Könnyedén megnyugtatja a körülötte lévőket, még ha
tudják is, hogy nem lenne szabad elengedniük magukat.
Én sajnos ahhoz értek, hogyan bosszantsak fel másokat.
De legalább hazudni is jól tudok.
– A Termeszek udvara megérkezett már? – kérdezem,
ideges vagyok attól, hogy Lord Roiben elé kell állnom.
– Sajnos igen – válaszolja Cardan. Feláll, és a karját
nyújtja. – Gyere, bűvöljük el és tévesszük meg az
alattvalóinkat!
Toprongy eligazít még pár tincset, kisimít egy fonatot,
majd elenged, hagyja, hogy felálljak.
Együtt megyünk a nagyterembe, Fand és a többi testőr
díszmenetként kísér bennünket.
Ahogy belépünk, és bejelentenek minket, mindenki
elhallgat a trónteremben. Mintha messziről hallanám a
szavakat:
– Elfhon nagykirálya és nagykirálynéja.
Goblinok, aprónép, házimanók, aprótündérek, trollok és
boszorkák, Elfhon összes gyönyörű, mesés és iszonytató
tündére felénk néz. Fekete szemük ragyog. Szárnyuk,
farkuk, bajszuk megrebben. Döbbenetük – miszerint a
királyuk egy halandóval fűzte össze az életét, egy halandót
kell most uralkodónak szólítaniuk – ott szikrázik a
levegőben.
Aztán előrerohannak, hogy üdvözöljenek.
 Megcsókolják a kezemet. Kapok túlzó és üres bókokat
egyaránt. Próbálom felidézni, melyik úr, úrnő és hűbérúr
kicsoda. Próbálom megnyugtatni őket, hogy Madoc
bukása elkerülhetetlen, hogy örömmel látjuk vendégül
őket, és roppantmód örülünk, hogy harcra készen
ideküldték udvaruk egy részét. Biztosítom őket, hogy úgy
vélem, nem tart majd soká a háború. Igyekszem nem
említeni, hogy elvesztettük a szövetséges Mélytengert, és
hogy Madoc hadseregét Grimsen látja el fegyverekkel.
Nem beszélek az óriási kardról, amivel Madoc párbajra
akarja hívni Cardant.
Hazudok, hazudok, egyre csak hazudok.
– Apád igazán figyelmes ellenfél, hogy így összehozott
bennünket – jegyzi meg Lord Roiben, a Termeszek
udvarának ura, szeme akár a jég. Hogy megfizessek egy
adósságot, meggyilkoltam neki Balekint. De ettől még nem
lettem a kedvence. És nem is jelenti, hogy elhiszi azt a sok
ostobaságot, amit összehordok. – Még a barátaim sem
mindig olyan figyelmesek, hogy csata előtt összegyűjtsék a
szövetségeseimet.
– Nyilván csak erőfitogtatásról van szó – felelem. –
Aggasztani akar minket.
Roiben elgondolkozik.
– Téged akar tönkretenni – vitatkozik.
Pixie kedvese, Kaye csípőre teszi a kezét, és a nyakát
nyújtogatva kémlel körbe.
– Nicasia itt van?
– Sajnos nincs – válaszolom, és biztos vagyok benne,
hogy semmi jó nem sülne ki abból, ha összeeresztenénk
őket. A Mélytenger felelős azért a támadásért, aminek
során Kaye súlyosan megsérült a Termeszek udvarában. –
Haza kellett mennie.
– Nagy kár – feleli Kaye ökölbe szorított kézzel. – Pedig
szeretnék átadni neki valamit.
A terem túlfelében Heather és Vivi lép be. Heather
halvány elefántcsontszín ruhát visel, nagyszerűen kiemeli
bőrének gyönyörű barna színét. Csavart tincseit hajtűkkel
rögzítették. Mellette Vivi mélyvörösben pompázik, a ruha
színe az alvadt vérét idézi, amit Madoc úgy szeret viselni.
Az aprónép egy tagja lép oda hozzánk, erjesztett
bogáncstejjel teli kis makkokat kínál. Kaye röviditalként
felhajt egyet, és elfintorodik. Én nem kérek.
– Elnézést! – mentem ki magam, és elindulok a
nővérem felé.
Elhaladok Annet, a Molyok udvarának királynője, az
égerkirály és hitvese, valamint számtalan egyéb vendég
mellett.
– Ugye milyen jó móka a tánc? – állja utamat Fala, a
főbolond. – Ropjuk a hagyományok hamvain!
Szokás szerint fogalmam sincs, mit felelhetnék neki.
Nem tudom, engem kritizál-e, vagy teljesen őszintén
beszél. Elillanok előle.
Heather a fejét csóválja, ahogy közelebb érek.
– Basszus! Ez aztán a ruha!
– De jó, hogy jössz! El akartam menni innivalóért –
mondja Vivi. – Biztonságos innivalóért. Jude, itt tudsz
maradni, amíg visszaérek, vagy bele fognak rángatni
valami diplomáciai dologba?
 – Maradok – ígérem, hálás vagyok, hogy lehetőségem
nyílik kettesben beszélgetni Heatherrel. Amint a nővérem
elmegy, odafordulok hozzá. – Egészen pontosan mibe
egyeztél bele?
– Miért? – kérdezi Heather. – Csak nem gondolod, hogy
a nővéred átverne?
– Szándékosan nem – köntörfalazok.
Nem véletlenül van olyan rossz híre a tündéralkuknak.
Ritkán egyenes megállapodások. Persze, jól hangzanak.
Például megígérik, hogy életed további részét
boldogságban töltöd, aztán egyetlen csodás éjszaka után
másnap reggel meghalsz. Vagy ha fogyni akarsz,
megígérik, hogy kevesebbet nyomsz majd, aztán jön
valaki, és levágja az egyik lábadat. Nyilván nem
feltételezem Viviről, hogy ilyesmit akarna tenni
Heatherrel, de a saját száműzetésemből tanulva szeretném
azért hallani, pontosan miben egyeztek meg.
– Azt mondta, hogy szüksége van valakire, aki vigyáz
Oakra Elfhonban, míg ő elmegy érted. És alkut ajánlott:
amíg itt vagyunk Tündérföldén, együtt leszünk. Amikor
visszamegyünk, elfelejteti velem Tündérföldét meg őt
magát is.
Élesen beszívom a levegőt. Ezt akarja Heather? Vagy
Vivi ezt ajánlotta, Heather pedig belement, mert jobbnak
tűnt, mint úgy folytatni a dolgokat, ahogy eddig?
– Szóval, amikor hazamész…
– Vége. – Kétségbeesés suhan át az arcán. – Bizonyos
dolgokba nem szabad belekóstolni. Azt hiszem, a mágia is
ilyen.
 – Heather, nem kell…
– Szeretem Veet – magyarázza. – Azt hiszem, hibát
követtem el. Amikor legutóbb itt jártam, olyan volt, mint
egy gyönyörű horrorfilm, nem akartam többé emlékezni
rá. De őt nem akarom elfelejteni.
– Nem mondhatnád meg ezt neki is? – kérdezem, és a
visszafelé tartó nővéremre pillantok. – Mondd, hogy
visszalépsz az alkutól!
Heather a fejét rázza.
– Megkérdeztem, nem próbál-e majd rávenni, hogy
meggondoljam magam. Azt hiszem, attól féltem, én nem
lennék képes szakítani. Talán abban reménykedtem,
meggyőz, hogy meg akarom majd gondolni magam. De
Vee erre teljesen elkomolyodott, és azt mondta, az is része
lehet az alkunak, hogy nem számít, mit mondok később,
mindenképpen megtartja a szavát.
– Mekkora idióta! – bukik ki a számon.
– Én vagyok ostoba – vitatkozik Heather. – Ha nem
féltem volna úgy…
Elhallgat, ahogy Vivi három kupával a kezében
megérkezik.
– Mi a helyzet? – érdeklődik a nővérem, és átnyújtja az
italomat. – Mindketten furán viselkedtek.
Egyikünk sem felel.
– Mi az? – erősködik Vivi.
– Jude arra kért, maradjunk még pár napot – szólal meg
Heather nagy döbbenetemre. – A segítségünkre van
szüksége.
Vivi vádlón néz rám.
 Kinyitom a számat, hogy tiltakozzak, de nem állíthatom
az ellenkezőjét, vagy lebuktatom Heathert. Nagyon dühös
voltam, amikor Vivi megigézte őt, hogy elfelejtse, mi
történt Taryn esküvőjén. Arra emlékeztetett, hogy ő
tündér, én pedig nem. Most pedig egyre csak azon jár az
eszem, mennyire halandó Heather.
– Csak még pár nap – felelem, és biztos vagyok benne,
hogy rossz testvér vagyok, de talán közben jó is.
A terem másik végében Cardan felemeli a serlegét.
– Üdvözlök mindenkit Insmire szigetén! – szólal fel. –
Áldott és Áldatlan, vad és szemérmes népek, örvendek,
hogy az én lobogóm alatt meneteltek, hálás vagyok a
hűségetekért, a becsületességetekért. – Pillantása felém
siklik. – Mézbort kínálok nektek, helyet az asztalomnál. Az
árulóknak és az esküszegőknek viszont a királyném
vendégszeretete lesz a jussa. A pengék társasága.
Morajlás zúg fel körülöttünk, vidáman szisszennek,
felkiáltanak. Sokan felém fordulnak. Lady Asha haragos
pillantást lövell felém.
Minden tündér tudja, hogy én gyilkoltam meg Balekint.
Tudják, hogy száműzetésbe is vonultam miatta. Hogy
Madoc nevelt lánya vagyok. Nem kételkednek Cardan
szavaiban.
Hát, most már nem egyszerű halandó királynénak
tűnök. Hanem gyilkos királynénak. Nem tudom, mit érzek
ezzel kapcsolatban, de a tekintetükben csillanó érdeklődés
láttán nem tagadhatom, hogy hatásos volt a beszéd.
A magasba emelem a poharamat, majd beleiszom.
És mire a vigasság alábbhagy, amikor elhaladok az
udvar tagjai mellett, mind meghajolnak előttem. Kivétel
nélkül.

Teljesen elfáradok, mire elhagyjuk a tróntermet, de

felszegett fejjel, egyenes háttal lépkedem. Senki sem
láthatja, mennyire kimerültem.
Csak akkor ernyedek el kissé, amikor visszaérek a
királyi lakrészbe, nekidőlök a belső szoba ajtófélfájának.
– Figyelemre méltó voltál ma este, királyném – szólal
meg Cardan felém sétálva.
– A beszéded után nem kellett megerőltetnem magam.
Hiába vagyok fáradt, éberré válok a jelenlététől,
bőrének melegétől, attól, ahogy lassú, összeesküvő
mosolyától ostoba vágy kel a gyomromban.
– Minden szó színigaz volt – feleli. – Máskülönben nem
ejthettem volna ki őket.
Pillantásom puha ajkára siklik, fekete szemére,
járomcsontjának élére.
– Nem jöttél lefeküdni tegnap este – suttogom.
Hirtelen rádöbbenek, hogy míg öntudatlan voltam,
máshol töltötte az estéit. Talán nem is egyedül. Hosszú
ideig voltam távol az udvartól. Fogalmam sincs, ki élvezi
épp a kegyeit.
De ha van is más, nem rá gondol épp.
– Most itt vagyok – feleli, mintha azt hinné, talán
félreértett.
Nem baj, ha olyasmit akarok, ami fájni fog,
emlékeztetem magam. Odalépek elé, olyan közel, hogy
megérinthessük egymást.
Megfogja a kezem, összefűzi az ujjainkat, és felém
hajol.
Rengeteg időt hagy, hogy elhúzódjak a csókja elől, de
nem teszem. Akarom, hogy megcsókoljon. Fáradtságom
elpárolog, ahogy ajka az enyémhez ér. Újra meg újra,
egyik csók a másikba nyúlik.
– Olyan voltál ma este, mint egy lovag, aki épp most
lépett ki egy történetből – leheli a nyakamra. – Egy
szemérmetlen történetből.
Lábon rúgom, mire ismét megcsókol, ezúttal
hevesebben.
A falnak tántorodunk, magamhoz húzom. Ujjaim
felfelé siklanak az inge alatt, végigsimítok a gerince
mentén a lapockája csúcsáig.
A farka ide-oda leng, bolyhos végével végigsimít a
lábszáram hátsó felén. Megremeg, szorosabban hozzám
bújik, elmélyíti a csókot. Ujjaival hátrasimítja verejtéktől
nyirkos hajamat. Egész testem megfeszül a vágytól,
hozzásimulok. Mintha lázas lennék. Minden egyes csóktól
egyre ködösebbek a gondolataim, egyre forróbb a bőröm.
Ajka a nyakamhoz ér, nyelve a bőrömhöz. A csípőmhöz
nyúl, felemel.
Úgy érzem, túlhevültem, már nem én uralom a
helyzetet.
Ez a gondolat minden másnál erősebb, és
megdermedek.
Cardan azonnal elereszt, letesz, majd úgy lép hátra,
mint aki leforrázta magát.
– Nem muszáj… – kezdi, de ettől csak még rosszabb.
Nem akarom, hogy tudja, milyen sebezhetőnek érzem
magam.
– Nem, csak várj egy pillanatot! – válaszolom, majd az
ajkamba harapok. A szeme elképesztően sötét, pupillája
kitágult. Olyan gyönyörű, olyan tökéletesen, rémisztően,
nem emberien gyönyörű, hogy levegőt is alig kapok. –
Mindjárt visszajövök!
A szekrényhez menekülök. Továbbra is egész testemben
érzem mennydörgő pulzusom lüktetését.
Amikor gyerek voltam, a szex rejtélynek tűnt, valami
bizarr dolognak, amit házasság után azért csinálnak az
emberek, hogy gyerekük szülessen. Egy barátommal
egyszer kalapba tettük a babákat, és rázni kezdtük, ezzel
jelezve, hogy épp azt csinálják.
Tündérföldén mindez persze megváltozott. A tündérek
meztelenül érkeznek a mulatságokra, szórakozásból
közösülnek, főleg, ahogy halad előre az este. És bár most
már értem, mi a szex, és hogyan működik, nem sejtettem,
mennyire beleveszek majd az érzésbe. Amikor Cardan
hozzám ér, elárulom saját magam az élvezetért. És ezt ő is
látja rajtam. Jártas a szerelem művészetében. Bármiféle
reakciót előcsalhat belőlem. Gyűlölöm, ugyanakkor
vágyom is rá.
De talán nem csak nekem kell érezni dolgokat.
Leveszem a ruhámat, lerúgom a cipőmet. Még a
hajamat is leeresztem, a vállamra omlik. A tükörben
felfigyelek testem íves vonalaira, karom és mellkasom
kardforgatással szerzett izmaira, világos mellem súlyára,
csípőm kerekségére. Ruhák nélkül nem leplezhetem,
mennyire halandó vagyok.
Meztelenül térek vissza a hálószobába.
Cardan az ágy mellett áll. Amikor megfordul, olyan
döbbent képet vág, hogy kis híján elnevetem magam.
Ritkán látom őt ennyire bizonytalannak, még részegen,
még sebesülten sem, szinte sosem jön így zavarba. Vad tűz
lobban a szemében, egy kicsit emlékeztet a félelemre. A
hatalom mámora borként bódít el.
Az ilyen játékokat már szeretem.
– Gyere ide! – szólal meg rekedtesen.
Megteszem, engedelmesen átszelem a helyiséget.
Lehet, hogy a szerelemben tapasztalatlan vagyok, de
provokálni jól tudok. Letérdelek elé.
– Így képzelted még a Kietlen-kúriában, ilyen lesz,
amikor rám gondoltál, és úgy utáltad? Mit gondoltál, ilyen
lesz majd, amikor végül megadom magam neked?
Teljességgel megszégyenültnek tűnik, de nem leplezheti
az arcába szökő vért, a szeme csillogását.
– Igen – feleli, mintha úgy kellett volna kirángatni
belőle ezt az egy szót, a hangja vágytól rekedt.
– Aztán mit tettem? – kérdezem halkan.
Felemelem a kezemet, hogy megérintsem a combját.
Tekintete hirtelen felizzik, ragyog. De az arcán
aggodalom ül, és rádöbbenek, hogy azt hiszi, talán azért
kérdezem, mert haragszom rá. Mert meg akarom
szégyeníteni. Mégis válaszol.
– Elképzeltem, hogy azt mondod, tegyek veled, amit
csak szeretnék.
– Tényleg? – kérdezem, és a hangomban csendülő
döbbent nevetéstől a szemembe néz.
– És könyörögtél is valamennyit. Megalázkodtál kicsit. –
Szégyenkezve rám mosolyog. – Gőgös, túlzó vágyakkal telt
meg a képzeletem.
Mivel már úgyis térdelek, könnyedén lefekszem a hideg
kőre. Esdekelve nyújtom felé a kezemet.
– Tégy velem, amit csak szeretnél! – szólalok meg. –
Kérlek, ó, kérlek! Csak rád vágyom.
Mély levegőt vesz, majd négykézlábra ereszkedik, már
mindketten a földön vagyunk, a teste kalitkát alkot
körülöttem. Ajkát a csuklómhoz érinti ott, ahol a
pulzusom egyszerre lüktet zakatoló szívemmel.
– Gúnyolj csak, amennyit szeretnél! Bármit képzeltem is
akkor, most én könyörgöm, én alázkodom meg egyetlen
kedves szavadért. – Szeme feketén ragyog a vágytól. – Ha
rólad van szó, nekem egyszer s mindenkorra végem.
Lehetetlennek tűnik, hogy ilyesmit mond, és hogy
mindez igaz. De amikor lehajol hozzám, és ismét
megcsókol, az érzékeim elmossák a gondolatot. Remegve
simul hozzám. Kigombolom a zekéjét. Utánahajítja az
ingét.
– Nem gúnyolódom – lehelem a bőrére.
Amikor lenéz rám, az arcán aggodalmas kifejezés ül.
– Olyan régóta élünk már páncélban, te meg én. És már
nem vagyok benne biztos, hogy képesek vagyunk
megszabadulni tőle.
– Egy újabb talány? – kérdezem. – Ha megválaszolom,
megcsókolsz újra?
– Ha ezt szeretnéd.
A hangja rekedt, bizonytalan. Lefekszik mellém.
– Mondtam már, mit szeretnék – felelem kihívóan. –
Hogy azt tegyél velem, amit csak…
– Nem! – szakít félbe. – Amit te szeretnél.
Rámászok, lovagló ülésben elhelyezkedem rajta.
Lenézek rá, a mellkasának ívét tanulmányozom, a
homlokához tapadó vonzó, fekete fürtöket, enyhén eltátott
ajkait, hosszú, bolyhos farkát.
– Azt szeretném, ha… – kezdek bele, de túl bátortalan
vagyok ahhoz, hogy kimondjam.
Inkább megcsókolom. Addig csókolom, amíg meg nem
érti.
Miközben lehúzza a nadrágját, úgy figyel, mintha arra
várna, hogy meggondolom magam. Érzem, ahogy bojtos,
puha farkával végigsimít a bokámon, körbefonja a
lábszáramat. Aztán ügyetlenül a megfelelőnek tűnő
pozícióba helyezkedem. Felsikkantok, ahogy testünk
összeforr. Megtart, miközben éles, erős fájdalom hasít
belém. A tenyerébe harapok. Minden gyors és heves,
egyszerre irányítok és irányítanak.
Cardan arcára minden kirajzolódik.
Amikor vége, megcsókol, kedvesen és őszintén.
– Hiányoztál – suttogom a bőrére, és megszédít a
vallomás intimitása, meztelenebbnek érzem magam, mint
amikor láthatta minden porcikámat. – A halandó
világban, amikor azt hittem, az ellenségem vagy, még
akkor is hiányoztál.
 – Édes nemezisem, mennyire örülök, hogy visszatértél!
Magához húz, fejemet a mellkasára fekteti. Még mindig
a földön fekszünk, pedig ott van mellettünk egy teljesen
használható ágy.
A talányra gondolok. Hogyan veszik le a hozzánk
hasonlóak a páncéljukat?
Apránként.
 22. fejezet

A következő két napot nagyrészt a hadi tanácsteremben

töltjük, megkérem Grima Mogot, hogy segítsen Cardan
tábornokainak és az alsóbb udvar tagjainak haditervet
kidolgozni. Bomba is velünk tart, az arcát fekete háló fedi,
a kámzsás fekete köpeny mindenét eltakarja. Az
Eleventanács folyton közbeszól, hogy aggodalmát fejezze
ki. Cardannal az asztal fölé görnyedünk, miközben a
tündérek támadási és védekezési stratégiákat vázolnak fel
térképen. Apró, faragott bábukat mozgatnak ide-oda.
Három hírvivőt is küldünk Nicasiának, de a Mélytenger
nem válaszol.
– Madoc bemutatót akar tartani az alsóbb udvarok
urainak, úrnőinek és uralkodóinak – magyarázza Grima
Mog. – Hadd küzdjek meg vele! Megtiszteltetés lenne, ha
én képviselhetném az udvart.
– Hívjuk ki szöcskeugratásra, és akkor képviselhetem
én az udvart! – veti közbe Fala.
 Cardan a fejét rázza.
– Nem, jöjjön csak Madoc tárgyalni! A lovagok a
helyükön lesznek. A trónteremben felsorakoznak az
íjászok. Meghallgatjuk, megfelelünk arra, amit mond. De
nem megyünk bele semmiféle játékba. Ha Madoc Elfhon
ellen akar vonulni, tegye meg, aztán lesújtunk mindazzal,
ami a rendelkezésünkre áll. – A földre pillant, majd felnéz
rám.
– Ha tényleg azt hiszi, hogy rávehet a párbajra, akkor
nagyon nehéz lesz nemet mondani neki – jegyzem meg.
– Kérjük, hogy tegye le a fegyvert a kapunál! – javasolja
Bomba. – És ha nem teszi, az árnyékok közül lelövöm.
– Elég gyávának tűnnék – feleli Cardan. – Hogy még
meg sem hallgatom.
Elszorul a szívem ennek hallatán. Hiszen Madoc pont a
büszkeségére próbál majd hatni.
– Viszont életben maradna, míg az ellenfele holtan
feküdne – vitatkozik Bomba. Eltakart arcáról lehetetlen
bármit is leolvasni. – És becstelenségre felelnénk
becstelenséggel.
– Remélem, még csak véletlenül sem jut eszébe
beleegyezni a párbajba! – aggodalmaskodik Randalin. – Az
apja egyetlen pillanatra sem vett volna fontolóra ilyen
abszurdumot!
– Természetesen nem – válaszolja Cardan. – Nem
vagyok vívómester, de ennél fontosabb, hogy nem
szeretem megadni az ellenségeimnek azt, amire vágynak.
Madoc párbajozni érkezik, és már csak ezért sem akarom
biztosítani számára ezt a lehetőséget.
 – Amint vége a tárgyalásnak – néz vissza Yorn a
terveire –, a csatamezőn találkozunk. És megmutatjuk, mi
a jussa Elfhon árulóinak. Egyenes út vezet a győzelemhez.
Egyenes út, igen, mégis rossz érzésem van. Fala elkapja
a tekintetemet, az asztalról elcsent bábukkal
zsonglőrködik – egy lovaggal, egy karddal, egy koronával.
Szárnyas hírvivő rohan be a terembe.
– Jönnek! – jelenti. – Látták Madoc hajóit.
Egy pillanattal később tengeri madár érkezik, a lábán
ott a tárgyalási kérelem.
Az új nagytábornok az ajtóhoz siet, a csapataiért kiált.
– Kivezénylem a tündéreimet. Talán három óránk, ha
maradt.
– Én is összeszedem a csapataimat – fordul Bomba
Cardanhoz és hozzám. – Ha jeleztek, az íjászok lőnek.
Cardan összefűzi az ujjainkat.
– Nehéz olyasvalaki ellen harcolni, akit szeretsz.
Felmerül bennem, hogy talán Balekinre gondol.
És bár tudom, hogy Madoc az ellenségem, egy részem
mégis szívesen elképzeli, hogy lebeszélem erről az
egészről. Vivi itt van, ahogy Taryn, sőt még Oak is. Oriana
békére vágyna, ha lehetségesnek tartaná, azt forszírozná.
Talán meggyőzhetjük Madocot, hogy vessen véget a
háborúnak, még mielőtt kitör. Talán sikerül
megállapodásra jutnunk. Mégiscsak nagykirályné vagyok.
Nem adhatnék neki valami területet, ami felett
uralkodhat?
De tudom, hogy ez lehetetlen. Ha megjutalmazom az
árulásáért, az még nagyobb árulást szülne. És Madocot
amúgy sem lehet ennyivel kielégíteni. Harcos vérvonalból
származik. Az anyja csatában szülte meg, karddal a
kezében akar meghalni.
De nem hiszem, hogy ma akar szembenézni a
végzetével.
Úgy gondolom, nyerni jön.

Közel már a naplemente, mire készen állok rá, hogy az

emelvényre lépjek. Zöld és arany ruhát viselek, a fejemen
aranyozott ágkorona pihen. Hajamat úgy fonták és
tornyozták, hogy két kosszarvat idézzen, ajkamat téli
bogyók színére festették. Az öltözékemből egyedül Éjhozó
súlya tűnik megszokottnak, új, meseszép hüvelyben függ
az oldalamon.
Cardan mellettem van, épp átnézi Bombával a végső
terveket. Olyan sötét mohazöld ruhát visel, hogy már-már
megegyezik göndör tincseinek fekete színével.
Oakhoz fordulok, aki Tarynnel, Vivivel és Heatherrel
áll. Ők is itt lesznek, de elbújnak majd ott, ahonnan
Tarynnel figyeltük régen észrevétlenül a mulatságokat.
– Nem kell végigcsinálnod – mondom az öcsémnek.
– Szeretném látni anyukámat – jelenti ki határozottan. –
És kíváncsi vagyok, mi történik.
Ha egy nap nagykirály lesz, joga van tudni, de bár
lenne más módja annak, hogy rájöjjön! Történjen ma
bármi, szinte biztos, hogy rémálomszerű lesz Oak
számára.
 – Tessék, itt a gyűrűd! – halássza elő a zsebéből, majd a
tenyerembe nyomja. – Vigyáztam rá, ahogy kérted.
– Értékelem – felelem halkan, és az ujjamra húzom.
A teste közelségétől meleg a fém.
– Elmegyünk, mielőtt rosszra fordul a helyzet – ígéri
Taryn, de ő nem volt ott Dain herceg koronázásán.
Nem érti, milyen gyorsan megváltozhat minden.
Vivi Heatherre pillant.
– Aztán visszamegyünk a halandók világába. Nem lett
volna szabad eddig itt maradnunk.
De az ő arcán is látom a vágyódást. Korábban sosem
akart Tündérföldén maradni, de most könnyű volt
meggyőzni, hogy maradjanak még egy kicsit.
– Tudom – felelem.
Heather egyikünkre se néz.
Amikor elmennek, Bomba odajön hozzám, és a
tenyerébe veszi a kezemet.
– Bármi történjék is – mondja –, ne feledd, hogy az
árnyékokból figyelünk!
– Sosem feledem – válaszolom Csótányra gondolva, aki
apám miatt alszik olyan mélyen.
Szellemre, aki a foglya volt. Saját magamra, hiszen
majdnem elvéreztem a hóban. Van miért bosszút állnom.
Aztán Bomba is elmegy, és Cardannal kettesben
maradunk egy pillanatra.
– Madoc azt mondja, szeretetért fogsz párbajozni –
figyelmeztetem.
– Kinek a szeretetéért? – kérdezi homlokráncolva.
Egy éhező számára nincs túl bőséges lakoma.
 A fejemet rázom.
– Téged szeretlek – vallja be. – Életem nagy részében a
szívemet védtem. Olyan alaposan, hogy képes voltam úgy
tenni, mintha nem is lenne. Most hitvány, féregrágta,
kérges. De a tiéd. – A királyi lakrész ajtajához sétál, mintha
véget akarna vetni a beszélgetésnek. – Valószínűleg eddig
is tudtad. De azért elmondtam, hátha mégsem.
Kinyitja az ajtót, így nem felelhetek. A következő
pillanatban már nem vagyunk egyedül. Fand és a többi
testőrünk a folyosón áll, az Eleventanács mellettük
türelmetlenkedik.
Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt mondta, aztán
elsétált, magamra hagyott a döbbenetben. Megfojtom.
– Az áruló és csapata megérkezett a trónterembe –
jelenti Randalin. – Arra várnak, hogy tiszteletüket tegyék.
– Hányan vannak? – kérdi Cardan.
– Tizenketten – érkezik a felelet. – Madoc, Oriana,
Grimsen, a Fogasudvar néhány tagja és Madoc legjobb
tábornokai közül jó páran.
Kevesen jöttek, erős harcosok és udvari tündérek.
Képtelenség mögé látni, csak a nyilvánvalóra jövök rá,
miszerint Madocnak a tárgyalás és a háború is éppúgy
szándékában áll.
A folyosón sétálva Cardanra pillantok. Elgondolkodva
mosolyog rám, mintha közben Madocon és a közelgő
konfliktuson merengene.
Te is szerelmes vagy belé, gondolom. Már azelőtt is
szeretted, hogy a Mélytenger fogságába estél. Szeretted,
amikor beleegyeztél, hogy feleségül mész hozzá.
 Amint vége ennek az egésznek, összeszedem a
bátorságomat, és elmondom neki.
Aztán már terelnek is az emelvényre, mintha előadók
lennénk a színpadnál, akiknek kezdenie kell a műsort.
Végignézek az Áldott és Áldatlan udvarok uralkodóin, a
hozzánk hű vad népeken, az udvaroncokon, az előadókon,
a szolgálókon. Pillantásom elidőzik a köves kiszögellésen
félig megbúvó Oakon. Az ikertestvérem bátorítóan rám
vigyorog. Lord Roibent oldalt találom, fenyegető a
kiállása. A terem túlsó felében a tömeg szétnyílik, hogy
előreengedje Madocot és a társaságát.
Megfeszítem az ujjaimat, teljesen elhűltek az
idegességtől.
Apám átszeli a tróntermet, a páncélja frissen fényesített,
megcsillan rajta a fény, de egyébként nem hivalkodó –
olyasvalaki páncélja, akit jobban érdekel a
megbízhatóság, mint egy új, lenyűgöző holmi. A válláról
gyapjúköpeny lóg, széle vörös, a holdjelvényt ezüsttel
hímezték rá. Rajta óriási kardot cipel, olyan szögben lóg,
hogy egyetlen könnyű mozdulattal előránthassa. Fején az
ismerős sapka sötét, száradt vértől merev.
A sapka láttán rögtön tudom, hogy nem csak tárgyalni
jött.
Mögötte Lady Nore és Lord Jarel halad a Fogasudvarból,
a megkötözött kis Suren királynővel az oldalukon. És
Madoc leghűbb tábornokai: Calidore, Kéneny és Vavindra.
Mellette viszont Grimsen és Oriana lépked. Grimsen
díszesen öltözött, zekéjén mindenütt arany lóg. Oriana
szokásához híven sápadt, mélykék ruháját fehér prém
szegélyezi, egyedüli éke egy ezüst hajdísz, jégként csillog a
tincsein.
– Lord Madoc! – szólítja meg Cardan. – A trón elárulója,
a bátyám gyilkosa, mi szél hozott? A korona kegyére
bíznád magad? Talán abban reménykedsz, Elfhon
királynéja elnéző lesz veled.
Madoc felkacag, a tekintete rám siklik.
– Lányom, akárhányszor azt hiszem, hogy magasabbra
már nem emelkedhetsz, bizonyítod, hogy tévedek –
mondja. – Ostoba voltam, hogy az életben maradásodban
kételkedtem.
– Életben vagyok – felelem. – De ezt nem neked
köszönhetem.
Némileg megelégedésemre szolgál az Oriana arcára
kirajzolódó teljes értetlenség, majd a döbbenet, amikor
rájön, hogy nem valami különös gonddal megtervezett
átverés okán ülök a nagykirály mellett. Valahogy sikerült
férjhez mennem Cardanhoz.
– Ez az utolsó lehetőséged arra, hogy megadd magad –
figyelmeztetem. – Hajts térdet, apám!
Madoc ismét felnevet, a fejét csóválja.
– Még soha életemben nem adtam meg magam. A
hosszú, csatákkal töltött évek során egyszer sem tettem
ilyesmit. Neked sem fogom.
– Akkor árulóként marad fenn a neved, és amikor
dalokat írnak rólad, megfeledkeznek hősies
cselekedeteidről, csak erre a hitványságra emlékeznek
majd.
– Ó, Jude! – sóhajtja. – Gondolod, hogy érdekelnek a
dalok?
– Tárgyalni jöttél, és nem adod meg magad – összegzi
Cardan. – Beszélj hát! Ha jól sejtem, nem azért hoztad a
seregeidet, hogy tétlenségre kárhoztasd őket.
Madoc keze kardjának markolatára csúszik.
– Azért jöttem, hogy párbajra hívjalak a koronádért.
Cardan felnevet.
– Hiszen ez a Vérkorona, Mabnek kovácsolták, a Smilax
nemzetség ősanyjának. Nem viselheted.
– Grimsen kovácsolta – vitatkozik Madoc. – Aki itt áll
mellettem. Megoldja, hogy az enyém legyen, miután
győzedelmeskedem. Végighallgatod tehát, miféle kihívást
intézek hozzád?
Nem! – szólnék rá szívem szerint. Hallgass el! De hát így
működnek az ilyen tárgyalások. Nyomós ok nélkül nem
vethetek véget neki.
– Ilyen messzire eljöttél – feleli Cardan. – És annyi
tündért hívtál tanúként. Hogy is mondhatnék nemet?
– Amikor Mab királynő meghalt – kezd bele Madoc, és
kivonja a hátán függő kardot, megcsillan rajta a
gyertyafény –, a palotát az ő sírjára építették. És bár a
hamvai nincsenek már itt, az ereje megmaradt a
kövekben, a földben. Ezt a kardot ebben a földben hűtötték,
a markolatát ezekkel a kövekkel készítették. Grimsen azt
mondja, megrengetheti a szigetek egét.
Cardan az árnyékok felé pillant, ahol az íjászok
megbújtak.
– A vendégem voltál, amíg elő nem rántottad azt a
díszes kardot. Tedd le, hogy ismét azzá válhass!
 – Tegyem le? – kérdez vissza Madoc. – Úgy legyen!
A trónterem talajába döfi. Mennydörgés hasít végig a
palotán, mintha maga a föld remegne alattunk. A
tündérek felsikoltanak. Grimsen kacag, a jelek szerint
elégedett a munkájával.
Repedés nyílik a padlón, onnan indul ki, ahol a penge a
talajba fúródott, a követ szétválasztva fut az emelvény
felé. Egy pillanattal azelőtt, hogy elérné a trónt,
rádöbbenek, mi fog történni, és a szám elé kapom a
kezemet. Aztán Elfhon ősi trónja középen kettéhasad,
virágzó ágai szilánkosra robbannak, az ülése tönkremegy.
A fanedv vérként bugyog elő a repedésből.
– Azért jöttem, hogy neked adjam ezt a kardot –
harsogja túl Madoc a sikolyokat.
Cardan rémülten néz az elpusztított trónra.
– Miért?
– Ha veszítesz a párbajban, használhatod ellenem.
Rendesen megküzdünk, de sokkal jobb kardod lesz. Ha
pedig nyersz, egyébként is a tiéd, hiszen megadom
magam.
Úgy tűnik, hiába minden figyelmeztetés, sikerült
felkeltenie Cardan figyelmét. Rémület üli meg a
gyomromat.
– Cardan nagykirály, Eldred fia, Mab ükunokája! Rossz
csillagzat alatt születtél, anyád hagyta, hogy ebként
maradékot egyél a királyi asztalról, fényűző, könnyed
életet kaptál ajándékba, apád megvetett, a feleséged az
uralma alatt tart… Képes vagy-e hűséget ébreszteni a
népedben?
 – Cardan… – szólalok meg, de azonnal el is hallgatok.
Madoc csapdába csalt. Ha tanácsot adok, és Cardan
hallgat rám, úgy fog tűnni, hogy apámnak igaza van.
– Senki uralma alatt nem állok – jelenti ki Cardan. – És
az árulásod apám halálának kitervelésével kezdődött,
úgyhogy nyilván nem érdekel, kiről mit gondolt. Térj
vissza a sivár hegyekbe! Az itt lévő tündérek esküt tettek
nekem, és a sértéseid unalmasak.
Madoc elmosolyodik.
– Persze, de szeretnek is az alattvalóid? Az én seregem
hűséges, Cardan nagykirály, mert én kiérdemeltem a
hűségüket. Te kiérdemeltél bármit abból, ami a tiéd? Én
együtt küzdöttem azokkal, akik most követnek, együtt
hullajtottam velük a véremet. Az életemet kockáztattam
Elfhonért. Ha nagykirály lennék, a világot kínálnám
azoknak, akik követnek. Soha nem látott dicsőséget, ha a
Vérkorona ülne a fejemen a sapkám helyett. Válasszanak
hát közülünk, és aki mellett döntenek, az uralkodik tovább
Elfhon felett. Az kapja a koronát. Ha Elfhon szeret téged,
megadom magam. De mégis hogyan választana téged
bármelyik alattvalód, ha sosem biztosítod számukra a
választás lehetőségét? Vívjunk meg hát így! Az udvar
szívéért, véleményéért. Ha túl gyáva vagy, és karddal nem
állsz ki ellenem, párbajozzunk így!
Cardan a trónra pillant. Megelevenedik az arca, fény
gyúl rajta.
– Egy király nem a koronája.
A hangja távolian cseng, mintha leginkább magának
beszélne.
 Madoc állkapcsa megrezzen. A teste megfeszül, készen
áll a küzdelemre.
– Van még valami. Orlagh királynő esete.
– Akit az orgyilkosod meglőtt – jegyzem meg.
Morajlás fut végig a tömegen.
– A szövetségesed – feleli Madoc, nem tagad semmit. – A
lánya egykor kellemes társaságot jelentett számodra a
palotában.
Cardan a homlokát ráncolja.
– Ha nem teszed kockára a Vérkoronát, a nyílvessző a
szívébe fúródik, és meghal. Mintha te magad gyilkoltad
volna meg, Elfhon nagykirálya. Mindezt azért, mert azt
hiszed, a néped megtagadna.
Bele ne egyezz! – sikoltanám legszívesebben, de ha
megteszem, Cardan még a végén úgy érzi, rá kell
bólintania Madoc nevetséges próbájára, csak hogy
bizonyítsa, nincs felette hatalmam. Éktelen haragra
gerjedek, de végre ráébredek, miért hiszi azt Madoc, hogy
képes manipulációval rávenni Cardant, adja be a derekát.
Sajnos túl későn döbbenek rá az igazságra.
Cardant nem volt egyszerű szeretni gyermekként, és idővel
még rosszabb lett, ezt mondta Lady Asha. Eldred aggódott a
jóslat miatt, és nem foglalkozott vele. És mivel kiesett az
apja kegyeiből, akitől minden hatalom származott, a
testvérei sem kedvelték.
Így, hogy elutasította őt a családja, hogy is ne érezhette
volna azt, hogy nagykirályként végre tartozik valahová?
Hogy végre befogadták?
Egy éhező számára nincs túl bőséges lakoma.
 És miért ne vágyna bizonyítékra, hogy ez az érzés
valódi?
Vajon Elfhon Cardant választaná uralkodójául?
Végignézek a tömegen. Annet királynőre pillantok, akinek
imponálhat Madoc tapasztalata és kegyetlensége. Az
erőszakra hajló Lord Roibenre. Az égerkirályra,
tündérközi Severinre, akit Eldred száműzött, és talán nem
akarja Eldred fiát követni.
Cardan leveszi a koronát a fejéről.
A tömeg egyként levegő után kap.
– Mit művelsz? – suttogom.
De még csak rám se pillant. Egyedül a koronát figyeli.
A kard továbbra is a földben áll. A trónteremben csend
uralkodik.
– Egy király nem a trónja, nem is a koronája – szólal
meg. – Igazad van, sem a hűséget, sem a szeretetet nem
szabad kierőszakolni. De az Elfhon feletti uralmat nem egy
fogadáson kell elnyerni vagy elveszteni, nem egyheti
fizetés vagy borostömlő. Nagykirály vagyok, és nem adom
át a címemet, sem kardért, sem erőfitogtatásért, sem a
büszkeségemért. Sokkal többet ér ezeknél. – Cardan rám
néz, és elmosolyodik. – Egyébként is, két uralkodó áll
előtted. És még ha engem le is szúrsz, egy akkor is marad.
A vállam elernyed a megkönnyebbüléstől, és
győzedelmes pillantást lövellek Madoc felé. Most először
látok kétséget az arcán, fél, hogy talán elszámolta magát.
De Cardan még nem végzett.
– Pont azt akarod, ami ellen fellázadtál… A Vérkoronát.
Azt akarod, hogy az alattvalóim úgy térdeljenek előtted,
ahogyan most előttem térdelnek. Annyira akarod, hogy a
Vérkorona kockára tételétől teszed függővé Orlagh
királynő életét. – Elmosolyodik. – Amikor megszülettem,
azt jósolták, ha hatalomra kerülök, a korona
megsemmisülését és a trón pusztulását okozom majd.
Madoc Cardanról rám néz, majd ismét visszafordul
Cardan felé. Sorra veszi, miféle lehetőségek állnak még
előtte. Nem áll jól a szénája, de legalább van egy nagy
kardja. Azonnal Éjhozó markolatára siklik a kezem.
Cardan Elfhon trónja felé nyújtja hosszú ujjait, a földön
végigfutó óriási repedésre mutat.
– És lám, a fele már teljesült is! – Felnevet. – Eszembe
sem jutott, hogy szó szerint kellene venni. És eszembe sem
jutott, hogy vágyni fogok a beteljesülésére.
Nem tetszik ez az egész.
– Mab királynő azért készíttette ezt a koronát, hogy a
leszármazottai ülhessenek a trónon – folytatja Cardan. –
De nem egy koronának kell esküdni. Hanem az
uralkodónak. És szabad akaratból kell tenni. A királyotok
vagyok, mellettem a királynétok áll. De rajtatok múlik,
követtek-e minket. A döntés a ti kezetekben van.
Azzal puszta kézzel kettétöri a Vérkoronát.
Gyerekjátékként roppan ketté, mintha az ő kezében nem is
fémből lenne, törékeny, akár egy villacsont.
Azt hiszem, felsikkantok, de lehet, hogy inkább sikítok.
Sokan kiáltanak fel, egyszerre rémülten és vidáman.
Madoc teljesen elborzad. Azért a koronáért jött, most
pedig nem több törött salakdarabnál. Mégis Grimsen arcán
állapodik meg a tekintetem. Hevesen rázza a fejét. Ne, ne,
ne, ne!
– Elfhon népe, elfogadtok-e nagykirályotoknak? –
kiáltja Cardan.
A koronázási szertartás szavait harsogja. Emlékszem
rá, hogy Eldred is valami hasonlót mondott, épp ebben a
teremben. És a trónteremben lévő tündérek egyesével fejet
hajtanak. A mozdulat mámorító hullámként vonul végig.
Őt választották. Neki fogadnak hűséget. Nyertünk.
Cardanra nézek, és látom, hogy teljesen elfeketedett a
szeme.
– Nenenenenene! – kiáltja Grimsen. – A művem! Az én
gyönyörű művem! Örökké meg kellett volna maradnia!
A trónon maradó virágok éppolyan tintafeketévé
színeződnek, mint Cardan szeme. Fekete cseppek
csorognak az arcán. Felém fordul, szólásra nyitja a száját,
de az állkapcsa változóban. Az egész teste megváltozik,
üvöltve nyúlik.
Hirtelen eszembe jut, hogy Grimsen mindent megátkoz,
ami csak a kezéből kikerül.
Hatalmas kegyben részesített, amikor eljött hozzám, hogy
készítsem el a Vérkoronát. És megátkoztam, hogy örökké
védjem.
Éppúgy szeretném, ha a munkám fennmaradna, mint
ahogy Mab királynő szerette volna a vérvonala
fennmaradását.
A rém mintha teljesen felfalta volna Cardant. Eltátja a
száját, majd állkapocstörően nagyra nyitja, és hosszú
fogak nőnek ki belőle. A bőrét pikkelyek borítják. Földbe
gyökerezik a lábam a félelemtől.
 Sikolyok töltik meg a levegőt. Az udvar egy része az ajtó
felé menekül. Előhúzom Éjhozót. Az őrök rémülten,
fegyverrel a kezükben merednek Cardanra. Látom, hogy
Grima Mog az emelvény felé rohan.
A nagykirály helyét egy óriási kígyó vette át, pikkelyei
feketék, fogai íveltek. Arany fény csillog hatalmas,
tekeredő testén. Fekete szemébe nézek, azt remélem,
felismer, de a pillantása hűvös és üres.
– Megmérgezi a vidéket! – kiáltja a kovács. – Nincs az
igaz szerelemnek olyan csókja, ami megállíthatná!
Semmilyen talány nem segíthet! Csakis a halál.
– Elfhon királya nincs többé – jelenti ki Madoc, és
megragadja hatalmas kardjának markolatát, győzelmet
akar kovácsolni a szinte biztos vereségből. – Megölöm a
kígyót, és elveszem a trónt.
– Megfeledkezel magadról! – üvöltöm, a hangom elér a
trónterem másik felébe.
A tündérek megtorpannak. Az alsóbb udvarok
uralkodói felnéznek rám, ahogy a tanácsosok és Elfhon
tündérei is. A legkevésbé sem olyan most, mint Cardan
udvarmestereként. Nem olyan, mintha együtt
uralkodnánk. Iszonyú ez az egész. Úgysem fognak rám
hallgatni.
A kígyó kiölti a nyelvét, megízleli a levegőt. Remegek,
de nem vagyok hajlandó kimutatni, mennyire félek.
– Elfhonnak még mindig van királynéja, és itt áll
előttetek! Őrök, fogjátok el Madocot! A csapata összes
tagját fogjátok el! Súlyosan visszaéltek a nagykirály
vendégszeretetével. Börtönbe velük! Hulljon a fejük!
 Madoc felnevet.
– Igen, Jude? De hát oda a korona. Ugyan miért
engedelmeskednének neked, ha ugyanennyi erővel engem
is követhetnek?
– Mert Elfhon királynéja vagyok, igaz királyné, engem
választott a király és a vidék is. – Elcsuklik a hangom az
utolsó néhány szónál. – Te pedig csak egy áruló vagy.
Meggyőzően hangzom? Nem tudom. Valószínűleg nem.
Randalin mellém lép.
– Hallottátok a parancsot! – vakkantja legnagyobb
döbbenetemre. – Fogjátok el őket!
Ha az nem is hatott rájuk, amit én mondtam, a lovagok
erre munkához látnak. Kivont karddal körbeveszik Madoc
csapatát.
A kígyó gyorsabban mozdul, mint vártam. Az
emelvényről a tömegbe siklik, a tündérek rémülten
menekülnek előle. Mintha máris növekedésnek indult
volna. Pikkelyein élesebb az arany fény. Nyomában
meghasad, omlik a föld, mintha elszívna belőle valami
lényegi alkotóelemet.
A lovagok elhátrálnak, Madoc kirántja óriási kardját a
talajból. A kígyó arrafelé siklik.
– Anya! – kiáltja Oak, és rohanni kezd felé a
trónteremben.
Vivi próbálja elkapni. Heather utánakiált, de Oak patái
már a földet tapossák. Oriana rémülten pördül meg, ahogy
Oak felé száguld, keresztezi a kígyó útját.
Oak megérti az Oriana testbeszédéből áradó
figyelmeztetést, és megtorpan, de csak előrántja a
gyerekkardot az oldaláról. Azt a kardot, amivel
nyaggattam, hogy gyakoroljon azokon a lusta
délutánokon a halandók világában. Fegyverét a magasba
emelve megveti a lábát az anyja és a kígyó között.
Az én hibám. Ez az egész az én hibám.
Kiáltás szakad ki belőlem, leugrom az emelvényről, és
az öcsém felé rohanok.
Madoc a felágaskodó kígyó felé suhint. A pengéje
eltalálja az oldalát, lesiklik a pikkelyekről. A kígyó
visszatámad, ledönti Madocot a lábáról, majd átsiklik
rajta, hogy üldözőbe vegye valódi áldozatát: Grimsent.
A lény körbefonja a menekülő kovácsot, foga a hátába
mélyed. Cérnahangú, éles sikoly tölti meg a levegőt, ahogy
Grimsen sorvadón a földre zuhan. Néhány pillanat múlva
aszott porhüvely csupán, mintha a kígyó mérge
felemésztette volna belülről a lényét.
Eszébe jutott valaha, hogy saját magát féltse, amikor
ilyesfajta átkot talált ki?
Amikor felnézek, látom, hogy a terem nagyrészt kiürült.
A lovagok elhátráltak. Magasan a falon Bomba íjászai
előbújtak, íjuk húrja megfeszül. Madoc talpra kecmereg,
de nehezen tartja meg a lába, amin a kígyó átgázolt. A
vállánál fogva ragadom meg Orianát, Fand felé lököm őt,
majd Oak és a kígyó közé állok.
– Menj vele! – kiáltok rá, és az anyjára mutatok. –
Juttasd biztonságba!
Oak felnéz rám, a szemében könnyek ülnek. Remeg a
kezében a kard, túl erősen szorítja.
– Nagyon bátor voltál – dicsérem. – De egy kicsit még
bátornak kell lenned.
Kurtán biccent, majd fájdalmas pillantást vet Madocra,
és az anyjához rohan.
A kígyó megfordul, kiölti rám a nyelvét. A kígyó, ami
egykor Cardan volt.
– Tündérfölde királynője akarsz lenni, Jude? – üvölti
Madoc, ahogy bicegve megindul. – Akkor öld meg! Öld
meg a szörnyet! Lássuk, elég bátor vagy-e, hogy megtedd,
amit kell!
– Gyere velem, királyném! – könyörög Fand, a kijárat
felé terel, amikor a kígyó visszaindul az emelvény felé.
Ismét kinyújtja a nyelvét, megízleli a levegőt, és olyan
iszonyú félelem és rettegés lesz úrrá rajtam, hogy attól
tartok, elemészt.
Amikor a kígyó körbefonja a széthasadt trón darabjait,
hagyom, hogy az ajtóhoz vigyenek, és amint az összes
tündér kimenekül, megparancsolom, hogy csukják be, és
torlaszolják el mögöttünk.
 23. fejezet

A trónterem előtti folyosón mindenki egyszerre kiabál. A

tanácsosok egymással üvöltöznek. A tábornokok és a
lovagok igyekeznek megszervezni, kinek hova kell
mennie. Valaki zokog. Az udvari népek egymás kezét
szorongatják, próbálják felfogni, amit láttak. Még egy
ilyen talányokkal és átkokkal teli birodalomban, ahol
szigetet lehet előhívni a tengerből, is ritka az ilyen
mértékű mágia.
A szívem gyorsan, keményen ver, minden hangot
elnyom. A tündérek kérdésekkel bombáznak, de nagyon
távolról hallom őket. Egyre csak azt látom magam előtt,
ahogy Cardan szeme elfeketedik, az ő hangját hallom.
Életem nagy részében a szívemet védtem. Olyan alaposan,
hogy képes voltam úgy tenni, mintha nem is lenne. Most
hitvány, féregrágta, kérges. De a tiéd.
– Királyném! – szólít meg Grima Mog, kezét a hátamra
teszi. – Királyném, gyere velem!
 Érintésére a jelen hirtelen rám zúdul, hangosan,
rémisztően.
Döbbenten figyelek fel a kannibál vörössapkásra
mellettem. Megragadja a karomat, és az egyik terembe
húz.
– Szedd össze magad! – förmed rám.
Elgyengülő térddel a földre rogyok, egyik kezemet a
mellkasomhoz szorítom, mintha próbálnám
megakadályozni, hogy a szívem kiugorjon a bordáim
között.
Túl nehéz a ruhám. Nem kapok levegőt.
Fogalmam sincs, mitévő legyek.
Valaki az ajtón dörömböl, és tudom, hogy fel kell
kelnem. Tervet kell kovácsolnom. Válaszolnom kell a
kérdéseikre. Megoldást kell találnom a helyzetre, de nem
megy.
Nem megy.
Gondolkozni sem tudok.
– Fel fogok állni – ígérem Grima Mognak, aki
valószínűleg aggódik kissé. Az ő helyében, saját magamat
elnézve, tudván, hogy én irányítok, én is aggódnék. – Egy
perc, és jobban leszek.
– Tudom – válaszolja.
De mégis hogyan, ha csak a tróntermen keresztülsikló
kígyó fekete alakját, üveges tekintetét és ívelt méregfogait
látom magam előtt?
Az asztal után nyúlok, abba kapaszkodva kecmergek
talpra.
– Meg kell keresnem a királyi asztrológust!
 – Ne nevettess már! – szól rám Grima Mog. – Királyné
vagy. Ha szükséged van Lord Baphenre, majd idejön. Te
vagy az egyetlen, aki az alsóbb udvarok tagjai és Elfhon
uralkodói címe között áll. Most már nem csak Madoc akar
majd hatalomra törni. Bárki a fejébe veheti, hogy a
meggyilkolásod alátámasztaná a saját trónigénye
jogosságát. A nyakukra kell taposnod.
Forog velem a világ.
Össze kell szednem magam.
– Igazad van – jelentem ki. – Új nagytábornokra van
szükségem. Elfogadod a kinevezést?
Grima Mog szemlátomást meglepődik.
– Én? Mi lesz Yornnal?
– Nem elég tapasztalt – válaszolom. – És nem kedvelem.
– Megpróbáltalak megölni – emlékeztet.
– Ez életem szinte összes fontos kapcsolatára igaz –
felelem. Lassan, aprókat lélegzem. – Pont eléggé kedvellek.
A fogait kivillantva vigyorog.
– Akkor ideje is munkához látnom.
– Mindig tudjunk róla, hol van a kígyó! – adom
parancsba. – Valaki figyelje, és ha megmozdul, azonnal
tudni akarom! Talán ott tarthatjuk a trónteremben. Vastag
a fala, az ajtó nehéz, a padló földből van. És küldd ide
Bombát! Fandet. A nővéremet, Tarynt. Meg egy küldöncöt,
aki egyenesen neked jelent.
Mint kiderül, Fand az ajtó előtt őrködik. Elsorolom neki
azon személyek rövid listáját, akik beléphetnek.
Amint Grima Mog magamra hagy, ismét engedélyezek
magamnak egy pillanatnyi kétségbeesett nyomorúságot.
Aztán erőt veszek magamon, és fel-alá járkálva
végiggondolom, mi áll előttem. Madoc hadserege még
mindig a szigeteknél horgonyoz. Ki kell derítenem, milyen
csapataim maradtak, és elégségesek-e ahhoz, hogy ne
merjen nyíltan megtámadni.
Cardant elveszítettük.
Az elmém azonnal megakad, és kényszerítenem kell
magamat, hogy tovább gondolkozzak. Amíg nem
beszéltem Baphennel, nem vagyok hajlandó elfogadni,
hogy Grimsen szavai igazak. Biztosan akad valamilyen
kiskapu. Valamiféle trükk. Valahogy meg lehet törni ezt az
átkot, Cardan túlélheti valahogy.
És persze a tündéreket is meg kell győznöm, hogy
Tündérfölde valódi királynéja vagyok.
Mire Bomba eltakart arccal, hosszú, kámzsás
köpenyében megérkezik, összeszedem magam. Mégis, elég
egyetlen pillantást vetnünk egymásra, hozzám siet, és
átkarol. Csótányra gondolok, az összes megtörhetetlen
átokra, és egy szívdobbanás erejéig szorosan magamhoz
ölelem.
– Tudnom kell, ki hűséges még hozzám – kezdek bele,
amint elengedem, és ismét elkezdek fel-alá járkálni. – Ki
az, aki inkább Madoc oldalára áll, és ki döntött úgy, hogy
önállóan veti meg a lábát.
Bomba bólint.
– Kiderítem.
– És ha bármelyik kémed hírét veszi, hogy meg akarnak
gyilkolni, nem kell szólnotok. Nem érdekel, mennyire
kiforratlan a terv, mennyire bizonytalan az illető. Holtan
akarom látni.
Talán nem így kellene kezelnem ezt az egészet, de most
nincs itt Cardan, hogy megfékezzen. És nincs vesztegetni
való időm, nem engedhetem meg magamnak, hogy kegyes
legyek.
– Úgy lesz – ígéri. – Ma este visszatérek a hírekkel.
Miután távozik, Taryn jön be. Úgy néz rám, mintha félig
azt várná, hogy itt is egy óriási kígyót talál.
– Mi a helyzet Oakkal? – érdeklődöm.
– Orianával van – válaszolja. – Aki nem biztos benne,
hogy fogoly-e, vagy sem.
– Vendégül látott északon, úgyhogy szeretném
viszonozni a szívességet. – Most, hogy múlóban a
döbbenet, rájövök, milyen dühös vagyok… Madocra,
Orianára, egész Elfhonra. De ez is csak elvonja a
figyelmemet. – Szükségem van a segítségedre!
– Az enyémre? – kérdez vissza Taryn meglepetten.
– Amikor udvarmester voltam, rangomhoz méltó
ruhatárat terveztél nekem. Láttam, mennyit változtattál
Locke birtokán is. Ki tudnál alakítani egy tróntermet? És
talán kereshetnél nekem pár ruhát is a következő néhány
napra. Nem érdekel, honnan szerzed be, csak Tündérfölde
királynéjának tűnjek bennük.
Taryn nagy levegőt vesz.
– Oké. Menni fog. Jól fogsz kinézni.
– Nagyon jól kell kinéznem – figyelmeztetem.
Erre őszintén elmosolyodik.
– Nem értem, hogy csinálod – jegyzi meg. – Nem értem,
hogy tudsz ilyen nyugodt maradni.
 Nem tudom, mit feleljek. Egyáltalán nem vagyok
nyugodt. Érzelmek vihara örvénylik bennem. Szívem
szerint sikítanék.
Kopogtatnak. Fand kinyitja az ajtót.
– Elnézést! – szabadkozik. – De Lord Baphen
megérkezett, és azt mondtad, azonnal látni szeretnéd.
– Kerítek neked egy másik fogadószobát – ígéri Taryn,
és már el is siet.
– A Tanács is audienciát kér – teszi hozzá Fand. –
Szeretnének bejönni Lord Baphennel. Azt mondják, nincs
olyan, amit ő tud, de a többiek nem hallhatják.
– Nem – válaszolom. – Csak ő jöjjön!
Néhány pillanattal később Baphen lép be a terembe.
Hosszú, kék köpenyt visel, egy árnyalattal világosabb,
mint sötétkék haja. Fején bronz sapka ül. A királyi
asztrológus azon kevés tanácsosok egyike, akit mindig is
kedveltem, és akiről úgy gondoltam, talán ő is kedvel
engem, most viszont rettegve figyelem.
– Tényleg nincs semmi olyasmi, amit… – kezd bele, de a
szavába vágok:
– Mindent tudni akarok a jóslatról, amit Cardan
születésekor a csillagokból kiolvastál. Azt akarom, hogy
pontosan meséld el.
Enyhén meglepve néz rám. A tanácsüléseken a
nagykirály udvarmestereként tiszteletteljes voltam.
Nagykirálynéként eddig túl döbbent voltam, hogy
tekintélyt parancsoljak.
Lord Baphen elhúzza a száját.
– Sosem kellemes rossz hírt közölni a nagykirállyal, de
valójában Lady Asha rémisztett meg. Olyan gyűlöletteljes
pillantást vetett rám, hogy még a fülem hegyében is
éreztem. Szerintem azt hitte, a saját mesterkedésem
érdekében eltúlzom a dolgot.
– Most már világos, hogy nem így történt – felelem
szárazon. – Ismételd el!
Megköszörüli a torkát.
– A korona megsemmisülését és a trón pusztulását fogja
okozni. Egyedül a kiontott véréből emelkedhet fel nagyszerű
uralkodó.
A második rész még rosszabb, mint az első. Egy
pillanatig csak visszhangoznak a fejemben a szavak.
– Cardan hercegnek is elmondtad a jóslatot? –
kérdezem. – Madoc tud róla?
– A nagykirály megtudhatta az édesanyjától –
válaszolja Lord Baphen. – Feltételeztem… Azt hittem,
Cardan herceg sosem kerül hatalomra. És amikor mégis
trónra jutott, azt hittem, rémes nagykirály lesz, és megölik.
Gondoltam, nem egyértelmű a végzete. Azt nem tudom,
Madoc hallott-e bármit.
– Meg lehet törni az átkot? – kérdezem elcsuklón. –
Mielőtt meghalt, Grimsen azt mondta: Nincs az igaz
szerelemnek olyan csókja, ami megállíthatná! Semmilyen
talány nem segíthet! Csakis a halál. De ez nem lehet igaz. Azt
hittem, a születésekor kapott jóslat választ nyújt majd, de…
Képtelen vagyok befejezni a mondatot. Van benne
válasz, de nem akarom hallani.
– Ha van is módja annak, hogy visszafordítsuk a… ööö…
az átváltozást – kezdi Baphen –, nem tudok róla.
 Összekulcsolom a kezemet, körmömet a bőrömbe
mélyesztem, beleszédülök a hirtelen rám törő pánikba.
– És semmi egyebet nem mondtak a csillagok? Nincs
olyan részlet, amit kihagytál?
– Attól tartok, nem, nincs – válaszolja.
– Meg tudnád nézni ismét a csillagtérképeket? – kérem.
– Vizsgáld meg őket újra, hátha van valami, ami felett
elsőre elsiklottál. Nézz fel az égre, hátha ott látsz
valamilyen új megoldást!
Bólint.
– Ha így kívánja, felség.
A hangsúlyból egyértelmű, hogy számtalan ehhez
hasonló hasztalan parancsot teljesített már a korábbi
uralkodóknak.
Nem érdekel, ha észszerűtlen, amit kérek.
– Igen. Csináld!
– Egyeztet előbb a tanáccsal? – kérdezi.
A fogamat csikorgatom attól, hogy Baphen nem
kezdheti meg azonnal a kutatást, de ha azt akarom, hogy
törvényes királynéként kezeljenek, akkor szükségem lesz
az Eleventanács támogatására. Örökké nem kerülhetem
meg őket.
Ilyen hát uralkodni? Az ember kénytelen messze a
valódi eseményektől, egy trónhoz szegezve vagy egy sor
mesésen berendezett terembe zárva másoktól kapott
információkra támaszkodni? Madoc gyűlölné.
– Igen – adom be a derekam.
Az ajtóban Fand szól, hogy készen áll egy másik terem,
ahová átvonulhatok. Elképeszt, milyen gyorsan intézkedett
Taryn.
– Van még valami? – kérdezem.
– Küldönc érkezett Grima Mogtól – válaszolja. – A
király… mármint a kígyó már nem tartózkodik a
trónteremben. Úgy tűnik, kiszökött az egyik repedésen,
amit Madoc pengéje okozott. És… és nem tudom mire
vélni, de esik a hó. Bent a trónteremben.
Jeges rémület cikázik át rajtam. A kezem Éjhozó
markolatára siklik, ki akarok lovagolni. Elő akarom
keríteni, de ha sikerrel járok… akkor mi lesz? Képtelen
vagyok elviselni a választ. Lehunyom a szemem. Amikor
ismét kinyitom, úgy érzem, forog velem a világ. Kérem,
hogy vezessenek az új tróntermembe.
Taryn a bejáratnál áll, hogy bekísérhessen. Egy óriási
szalonba visz, a bútorokat már kivitték. Az üres terem
szőnyeggel borított emelvényén egy nagy, fából faragott,
díszes szék áll. A földön gyertyák ragyognak, és rájövök,
hogy a rebbenő árnyak közt félelmetesebbnek tűnök majd,
talán nem is látszom majd annyira halandónak.
Cardan két testőre áll a szék mellett, az egyik szőnyegen
kistermetű, molyszárnyú apród térdel.
– Nem is rossz – dicsérem a nővéremet.
Taryn elvigyorodik.
– Menj oda! Szeretném megnézni, milyen az összhatás.
Egyenes háttal ülök le a székre, a táncoló lángokra
nézek. Taryn nagyon is halandó mozdulattal feltartja a
hüvelykujját.
– Rendben – szólalok meg. – Ez esetben készen állok az
Eleventanács fogadására.
 Fand bólint, és kisiet, hogy behozza őket. Még mielőtt
becsukódik az ajtó, látom, hogy Tarynnel beszél valamiről.
De aztán kénytelen vagyok Randalinre és a többi
tanácsosra fordítani a figyelmemet, akik mind komor
arccal lépnek be a helyiségbe.
És ennél jóval többre is képes vagyok! – gondolom nekik
címezve, és próbálom magam is elhinni.
– Felség! – szólít meg Randalin, de mintha kérdésnek
hatna a szó.
A trónteremben támogatott ugyan, de nem tudom,
meddig tart ki mellettem.
– Kineveztem Grima Mogot nagytábornoknak –
tájékoztatom őket. – Most épp nem tud itt lenni, de
hamarosan megkapjuk a jelentését.
– Biztos benne, hogy bölcs döntés? – kérdezi Nihuar,
majd összepréseli vékony zöld ajkát, sáskaszerű teste
szemmel látható szorongással mozdul. – Talán jobb lenne,
ha megvárnánk, míg a nagykirály visszaváltozik, és csak
utána hoznánk ilyen fontos döntéseket.
– Igen – kap az alkalmon Randalin, és úgy néz rám,
mintha választ várna, mégis hogyan oldhatnánk ezt meg.
– Tekergőző kígyókirály – szólal meg a levendulaszín
bolondruhát viselő Fala. – Egy udvarnyi kedves kisegér
ura.
Eszembe idézem Bomba szavait, és nem rezzenek meg,
nem is próbálok vitába szállni velük. Várok, amíg a
hallgatásom annyira aggasztja őket, hogy ők is
elcsendesednek. Még Fala is elnémul.
– Lord Baphen – felelem nyugtatásképp – még nem
tudja, hogyan lehetne visszaváltoztatni a nagykirályt.
Baphen kurtán, egyetértően biccent.
– Valóban nem, és nem is vagyok benne biztos, hogy
lehetséges egyáltalán.
Nihuar döbbentnek tűnik. Még Mikkel is meghökken a
hír hallatán.
Randalin vádlón mered rám. Mintha minden odalenne,
és vesztettünk volna.
Valahogy megoldjuk, erősködnék szívem szerint.
Valahogy megoldjuk, csak még nem tudom, hogyan.
– Jelenteni kívánok a királynénak – csendül egy hang az
ajtóból.
Grima Mog áll ott.
Biccentve halad el a tanácsosok mellett, akik töprengve
figyelik.
– Mind hallgatjuk, mit derítettél ki – szólok, mire
vonakodva egyetértő mormolás hangzik fel.
– Úgy legyen! Hírt kaptunk, miszerint Madoc
holnapután hajnalban akar lesújtani ránk. Reméli, hogy
felkészületlenül ér minket a támadása, főleg, hogy néhány
udvar az ő zászlaja alá menekült. A valódi problémánk
viszont az, hogy sokan egyáltalán nem akarnak részt
venni a csatában, inkább kivárják, merre billen a mérleg
nyelve.
– Biztos vagy benne, hogy helytálló ez az információ? –
kérdezi Randalin gyanakodva. – Hogy tettél rá szert?
Grima Mog felém biccent.
– A kémei segítségével.
– Az ő kémei? – kérdez vissza Baphen.
 Látom, hogy összeáll a fejében, miféle információk
birtokában voltam régebben, és most levonja a
következtetést arra nézve, hogyan jutottam hozzájuk.
Némi elégedettség tölt el, amiért többé nem kell azt
tettetnem, hogy teljesen magamra vagyok utalva.
– Van elég csapatunk ahhoz, hogy visszaverjük? –
kérdezem Grima Mogtól.
– Nem számolhatunk biztos győzelemmel – feleli
diplomatikusan. – De jelenleg nem tud felülkerekedni
rajtunk.
Sok minden megváltozott előző nap óta. De a semminél
még ez is jobb.
– És új elmélet ütötte fel a fejét – folytatja Grima Mog. –
Gyorsan terjed, hogy az fog Elfhon felett uralkodni, aki
megöli a kígyót. Hogy ha Smilax-vért ont valaki, az
éppolyan, mintha az ő ereiben folyna.
– Igazi Áldatlan gondolat – jegyzi meg Mikkel.
Kíváncsi lennék, egyetért-e vele. Vajon ezt várja tőlem?
– Csinos fejecskéje volt a királynak – veszi át a szót
Fala. – De mihez kezd nélküle?
– Hol van? – kérdezem. – Hol a nagykirály?
– Insear partjainál látták a kígyót. A Tűudvar egyik
lovagja szerencsét próbált ellene. Egy órája találtak rá
arra, ami a testéből maradt, onnan nyomozták ki,
merrefelé haladt a lény. Nyomokat hagy maga után, fekete
vonalak perzselik fel a földet. A gond az, hogy ezek a
vonalak terjednek, elmossák az útvonalát, megmérgezik a
vidéket. De sikerült követni a kígyót, vissza a palotába. A
jelek szerint a trónterembe vette be magát.
 – A király kötődik a vidékhez – magyarázza Baphen. –
Ha megátkozzák a királyt, megátkozzák magát a vidéket
is. Királyném, lehet, hogy egyetlen módja van csupán a…
– Elég legyen! – szólok rá Baphenre, Randalinre és a
tanács többi tagjára, megijesztve az őröket. Felállok. –
Befejeztük.
– De hát muszáj lesz… – vitatkozik Randalin, de aztán
leolvas valamit az arcomról, és elhallgat.
– Az a dolgunk, hogy tanácsot adjunk – magyarázza
Nihuar édeskés hangján. – Igen bölcsnek tartanak
bennünket.
– Azok vagytok? – kérdezem, és a hangom mézédes
méregként cseng, akárha Cardan mondta volna. Úgy
buknak ki belőlem a szavak, mintha már nem én
irányítanám a saját számat. – Mert a bölcsesség arra
sarkallna, hogy ne bosszantsatok tovább. Talán ha
eltöltötök némi időt a Feledés Tornyában, eszetekbe jut, hol
a helyetek.
Mind elhallgatnak.
Azt képzeltem, más vagyok, mint Madoc, de tessék,
amint lehetőséget kaptam rá, zsarnokká váltam,
meggyőzés helyett fenyegetőzöm. Labilissá lettem
ahelyett, hogy egyensúlyt hoznék.
Inkább az árnyékok közt van az én helyem, a kések, a
vérontás, a puccsok, a méregtől csöpögő szavak és
mérgezett kupák művészetének gyakorlójaként. Sosem
számítottam rá, hogy egy nap trónra kerülök. És attól
félek, teljeséggel alkalmatlan vagyok a feladatra.
Inkább érzem kényszernek, mintsem választásnak,
amikor az ujjaim elhúzzák a trónterem ajtajának súlyos
reteszeit.
A mellettem álló Fand nem először igyekszik lebeszélni.
– Legalább hadd…
– Maradj itt! – szólok rá. – Ne gyere be utánam!
– Királyném – feleli, ami nem igazán egyetértő, de
megteszi.
Belépek a nagyterembe, a vállamról lecsúszik a köpeny.
A kígyó odabent van, a széthasadt trón köré tekeredik.
Nőtt. Már olyan széles, hogy méregfogas állkapcsát
széttátva egyben lenyelhetne egy lovat. Még ég néhány
fáklya a kiömlött étel és a felborult asztalok között,
megvilágítják fekete pikkelyeit. Az arany fény egy része
megkopott már. Nem tudom, hogy betegség okozza-e, vagy
további átalakulás. Frissnek tűnő karcolások futnak az
oldalán, mintha kard vagy dárda okozta volna. A
trónterem padlójának repedésén gőz árad felfelé, forró kő
illatát hozza.
– Cardan? – kérdezem néhány halk lépést téve az
emelvény felé.
A kígyó óriási feje felém lendül. Megmozdul,
kitekeredik, hogy vadászni induljon. Megtorpanok, és nem
ugrik nekem, bár a feje előre-hátra ingázik, veszélyforrást
és lehetőséget keres.
Nagy nehezen továbbindulok, egyik lépést teszem a
másik után. A kígyó arany szeme követ, a
temperamentumát leszámítva az az egyetlen dolog, ami
Cardanra emlékeztet.
Lehet, hogy valami mássá válok, éppolyan rémes
nagykirállyá, mint amilyen Dain lett volna. És ha így történik,
ha tényleg beteljesítem a próféciát, akkor valakinek muszáj
megállítania. És úgy gondolom, te leszel az a valaki.
A varratokra gondolok az oldalamon, a hóból kibújó
fehér virágokra. Erre az emlékre koncentrálok, próbálom
magamhoz hívni a vidék erejét. Cardan Mab
leszármazottja, a jogos uralkodó. Én pedig a felesége.
Meggyógyítottam magam. Nyilván őt is meg tudom.
– Kérlek! – rimánkodom a trónterem padlójának,
magának a földnek. – Bármit megteszek, amit kérsz.
Feladom a koronát. Bármilyen alkuba belemegyek. Csak
változtasd vissza! Segíts megtörni az átkot!
De hasztalan összpontosítok, nem jön a mágia.
 24. fejezet

Bomba odabent talál rám, kecsesen lép ki az árnyékok

közül. Nincs rajta a maszkja.
– Jude? – szólal meg.
Rádöbbenek, milyen közel jöttem a kígyóhoz. Az
emelvényen ülök, talán egy méterre tőle. Úgy megszokta
már a jelenlétemet, hogy még arany szemét is lehunyta.
– A nővéreid aggódnak – mondja, miközben olyan közel
jön, amennyire csak mer.
A kígyó felemeli a fejét, kiöltött nyelve a levegőt ízleli,
mire Bomba teljesen megdermed.
– Jól vagyok – felelem. – Csak gondolkoznom kellett.
Nincs az igaz szerelemnek olyan csókja, ami
megállíthatná!
Semmilyen talány nem segíthet!
Csakis a halál.
Bomba végigméri a kígyót.
– Felismert?
 – Nem tudom – válaszolom. – Úgy tűnik, nem zavarja,
hogy itt vagyok. Épp elmagyaráztam, hogy nem várhatja,
hogy betartsam az ígéreteimet.
A legnehezebb – voltaképp lehetetlen – azt elfelejteni,
hogy Cardan szerelmet vallott. Kimondta, én pedig nem
feleltem rá. Azt hittem, lesz még rá idő. És boldog voltam,
bármi történt is, boldog voltam, mielőtt minden olyan
rémesen alakult. Nyertünk. Úgy tűnt, minden jól alakul. És
szeretett.
– Van néhány dolog, amiről tudnod kell – szólal meg
Bomba. – Ha jól tudom, Grima Mog elmondta, mit
derítettünk ki Madoc terveiről.
– Igen – felelem.
– Elkaptuk az udvar pár tagját, akik a halandó királyné
meggyilkolásáról beszélgettek. Füstbe ment a tervük. –
Apró mosoly ül ki az arcára. – Ahogy ők maguk is azzá
váltak.
Nem tudom, örüljek-e ennek. Most egyszerűen
fárasztónak érzem.
– Szellem kifürkészte, melyik független uralkodó kit
támogat – folytatja. – Ezeket végigvehetjük. De a
legérdekesebb az, hogy üzenet érkezett apádtól. Madoc
biztosítékot akar, hogy idejöhet Lady Nore-ral és Lord
Jarellel tárgyalni.
– Ide akarnak jönni? – Lemászok az emelvényről. A
kígyó pillantása követ. – Miért? Nem elégedettek a
legutóbbi tárgyalás eredményével?
– Nem tudom – feleli. Ridegen cseng a hangja, amiről
eszembe jut, mennyire gyűlöli a Fogasudvar uralkodóit, és
hogy mennyire megérdemlik. – De Madoc látni akar téged,
az öcsédet és a nővéreidet is. És a feleségét.
– Rendben – egyezek bele. – Jöjjön el Lady Nore-ral és
Lord Jarellel. De tudassátok vele, hogy nem hozhat
fegyvert Elfhonba! Nem a vendégemként érkezik. Egyedül
a szavamat adom biztosítékként, hogy nem esik
bántódása, az otthonom vendégszeretetét nem élvezi.
– És mennyit ér a szavad? – kérdezi Bomba
reménykedve.
– Majd kiderül.
Az ajtóból visszanézek a kígyóra. Alatta a föld már
majdnem olyan fekete, milyen a pikkelyei.

Jó néhány levélváltás után megszületik a döntés, miszerint

Madoc és társai alkonyatkor érkeznek. Abba egyezem bele,
hogy odakint találkozom velük, nem kívánom őket
ismételten beengedni a palotába. Grima Mog lovagok
védelmező félkörét állítja fel, a fákon íjászok rejtőznek el.
Bomba kémeket hoz, különböző magasságokban bújnak
meg. Köztük van Szellem is, a fülébe puha viaszt dugott.
Faragott székemet kihozták, és egy új, magasabb
emelvényre állították. Alatta ülőpárnákat helyeztek el az
öcsémnek és a nővéreimnek – és Orianának, ha úgy dönt,
megtisztel bennünket a jelenlétével.
Nincs bankettasztal, se bor. Egyedül egy szőnyeggel
kedveskedünk nekik, leterítjük a sáros földre. Kétoldalt
fáklyák égnek, de ez csak az én pocsék halandó látásom
miatt kell, nem nekik.
Odafent viharfelhők úsznak, dörögnek, villámlanak. A
jelentések szerint korábban almaméretű jégeső zúdult
Inswealre. Nem jellemző Elfhonra az ilyesmi.
Feltételezem, hogy az elátkozott Cardan átkozza el az
időjárást.
Helyet foglalok a fából faragott székemen, és
reményeim szerint uralkodóhoz méltóan rendezem el a
ruhámat. Lesöpröm a koszt a szegélyéről.
– Kimaradt egy rész – mutat a kérdéses helyre Bomba. –
Felség.
Az emelvény jobb oldalára állt. Ismét lerázom a
szoknyámat, és amint megérkezik az öcsém, nyomában a
két nővéremmel, Bomba elfojtja a mosolyát. Visszahúzza
arcára a maszkot, szinte teljesen beleolvad az árnyak
közé.
Utoljára karddal a kezében, rettegve láttam Oakot.
Örülök, hogy most új emlék írhatja felül a régit:
vigyorogva rohan felém.
– Jude! – ujjong, és az ölembe mászik, feleslegesen
igazgattam annyit a szoknyámat. Szarva a vállamnak
nyomódik. – Meséltem Orianának a gördeszkázásról, és
szerinte inkább nem kellene próbálkoznom vele.
Körbenézek, arra számítok, hogy ő is ott lesz, de csak
Vivit és Tarynt látom. Vivi farmernadrágot visel, puffos
fehér blúza fölé brokátmellényt húzott, így ötvözve a
halandó és a halhatatlan öltözködési stílust. Taryn a
szekrényében látott ruhák egyikét viseli, azt, amin erdei
állatok pillantanak ki a levelek mögül. Oakon éjszínkék
kabátka van. Valaki aranykoronát tett a fejére, hogy
emlékeztessen minket, ő lehet a vérvonala utolsó
leszármazottja.
– Szükségem van a segítségedre – fordulok Oakhoz. – De
nagyon nehéz és idegesítő lesz.
– Mit kell tennem? – kérdezi erősen gyanakodva.
– Úgy kell tenned, mint aki odafigyel, de nem szabad
megszólalnod. Nem számít, mit mondok. Nem számít, apa
mit mond. Nem számít, mi történik.
– Ezzel nem segítek! – tiltakozik.
– Rengeteget segítenél – erősködöm.
Drámai sóhajjal lecsúszik az ölemből, és duzzogva
elfoglalja a helyét az ülőpárnákon.
– Hol van Heather? – kérdezem Vivitől.
– A könyvtárban – feleli bűntudatos arckifejezéssel.
Talán azt hiszi, Heathert vissza kellene vinni a halandók
világába, és csak az ő önzősége tartja még itt, nem jött rá,
hogy mindketten ugyanazt akarják. – Azt mondja, ha ez
egy film lenne, akkor most valaki találna egy elátkozott
kígyókról szóló verset, és rájönnénk a megoldás nyitjára,
úgyhogy azt keresi. A levéltárosok nem tudják, mihez
kezdjenek vele.
– Kezdi megszokni Tündérföldét – jegyzem meg.
Vivi feszült, bánatos mosollyal felel.
Ekkor Oriana is megérkezik, Grima Mog kíséri, aki
aztán Bombával átellenben foglalja el a helyét. Hozzám
hasonlóan Oriana is ugyanazt a ruhát viseli, amit még a
trónteremben. A lenyugvó napra pillantva rádöbbenek,
hogy egy egész nap eltelt azóta. Nem tudom, meddig ültem
a kígyó mellett, de úgy fest, elvesztettem az időérzékemet.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mégis csupán az
imént történt, hogy átok lett úrrá Cardanon.
– Megjöttek – jelenti Fand, és gyorsan Bomba mellé siet.
Paták dobbannak. Madoc szarvason ül, nem a szokásos
páncélját viseli, hanem egy mélykék bársonyzekét.
Amikor leszáll, észreveszem, hogy igencsak húzza azt a
lábát, amin a kígyó átgázolt.
Mögötte jéghintó érkezik, kristályos tündérlovak
húzzák, mintha fagyott hullámokból formálták volna
őket. Amint a Fogasudvar uralkodói kimásznak, a hintó és
a lovak elolvadnak.
Lady Nore és Lord Jarel fehér bundát visel, hiába nincs
kifejezetten hideg. Mögöttük egyetlen szolgáló áll, metszett
mintájú ezüstládikával a kezében, és Suren királynő. Bár ő
az uralkodójuk, egyszerű fehér pamutruhát visel. A
homlokára aranykoronát erősítettek, új pórázának vékony
aranylánca átszúrja a csuklóján a bőrt, egyik oldalt rúd
akadályozza, hogy a lánc kicsússzon a helyéről.
Az arcán friss sebek éktelenkednek, éppolyan a
formájuk, mint a zablának, amit legutóbb viselt.
Próbálok nyugodt maradni, de nehéz rezzenéstelenül
tűrni ezt az iszonyatot.
Madoc a többiek elé lép, úgy mosolyog, mintha családi
portréfestésre készülődnénk, amihez hamarosan ő is
csatlakozik.
Oak felnéz és elsápad, észreveszi a Suren királynő bőrét
keresztüldöfő láncot. Aztán úgy néz Madocra, mint aki
magyarázatot vár.
 Csakhogy nem kapja meg.
– Szeretnétek ülőpárnákat? – kérdezem Madoc
csapatától. – Hozathatok.
Lady Nore és Lord Jarel végignéz a kerten, a lovagokon,
a fedett arcú Bombán, Grima Mogon és a családomon. Oak
tovább duzzog, arccal lefelé fekszik a párnán ahelyett,
hogy ülne. Legszívesebben jó erősen megbökném a
lábammal, amiért ilyen udvariatlan, de talán ez a
megfelelő pillanat arra, hogy neveletlen legyen. Nem
hagyhatom, hogy a Fogasudvar azt higgye, fontosak
számunkra. Madoc pedig túlságosan is ismer már
bennünket ahhoz, hogy bármi lenyűgözze.
– Inkább állunk – húzza el a száját Lady Nore.
Nehéz méltóságteljesen ülni egy párnán, és úgy jóval
alám is kerülne. Persze hogy nem fogadta el az
ajánlatomat.
Cardanra gondolok, arra, hogy mindig csálén hordta a
koronáját, elterült a trónon. Kiszámíthatatlannak tűnt tőle,
arra emlékeztetett mindenkit, hogy elég hatalommal bír, ő
hozza a szabályokat. Megfogadtam, hogy igyekszem majd
felérni hozzá, amiben csak tudok, és ebbe beletartozik az
az idegesítő póz is, ahogy ült.
– Felettébb merész döntés volt idejönnötök – jegyzem
meg.
– Ha más nem, te igazán értékelhetnél egy kis
merészséget. – Madoc Vivire és Tarynre néz, majd vissza
rám. – Meggyászoltalak. Őszintén azt hittem, hogy
meghaltál.
– Csodálom, hogy nem mártottad meg a sapkádat a
véremben – felelem.
Grima Mog felvonja mellettem a szemöldökét.
– Nem hibáztatlak, amiért haragszol – feleli Madoc. – De
már túl régóta haragszunk egymásra, Jude. Nem vagy
olyan ostoba, mint hittelek, és a magam részéről én nem
akarlak bántani téged. Tündérfölde nagykirálynéja vagy.
Bárhogyan jutottál is el ide, emelem kalapomat előtted.
Lehet, hogy nem akar bántani, de ez nem jelenti, hogy
nem is fog.
– Tényleg ő a királyné – szúrja közbe Taryn. – Egyedül
azért nem vérzett el a hóban, mert a vidék meggyógyította.
A tündérek mormolni kezdenek körülöttünk. Lady Nore
nyílt undorral néz rám. Felfigyelek rá, hogy sem ő, sem a
férje nem hajolt meg illendően, és nem is használják a
titulusomat. Mennyire dühítheti őket még az is, hogy egy
ilyen trónszerű széken ülök! Mennyire gyűlölhetik a
gondolatot, hogy igényt formálhatok a valódira!
– Ilyen a gyerekek természete, elérik azt, amiről a szülő
csak álmodik – mondja Madoc. Összehúzott szemmel néz
Orianára. – De ne feledjük, hogy ez az egész családi
viszály azzal kezdődött, hogy Oakot szerettem volna a
trónra ültetni. Mindig is éppolyan szívesen uralkodtam
volna a gyerekeimen keresztül, mint ahogy saját magam
viseltem volna a koronát.
Düh lobban bennem, forrón, hevesen.
– És jaj azoknak a gyerekeknek, akik nem hagyják,
hogy uralkodj felettük!
Legyint.
– Gondoljuk végig a következő lépésünket, Jude
nagykirályné! Te meg a figyelemre méltó új
nagytábornokod vezette sereg megütközik az enyémmel.
Nagy csatát vívunk. Talán nyersz, és én visszavonulok
északra, hogy új tervet kovácsoljak. Vagy talán meghalok.
Aztán mi lesz? Még mindig meg kell küzdened a
kígyókirállyal, akinek a pikkelyei erősebbek a
legkeményebb páncélnál, akinek a mérge a földbe
szivárog. És továbbra is halandó vagy. Nincs már
Vérkorona, ami az uralmad alá vonná Elfhon népét, és
még ha lenne is, akkor sem hordhatnád. Lady Asha már
gyűjti is az udvar tagjait és lovagjait maga köré, azt
mondogatja nekik, hogy Cardan anyjaként neki kellene
régensként uralkodnia, míg a fia vissza nem tér. Egész
uralmad alatt orgyilkosokkal és trónkövetelőkkel kellene
bajlódnod.
Bombára pillantok, nem említette Lady Ashát, amikor
felsorolta a legfontosabb tudnivalókat. Egyetértően
biccent. Madoc szomorú jövőt festett le, és nincs olyan
része, ami ne lenne igaz.
– Akkor talán Jude felmond – szól közbe Vivi, színtiszta
akaratból ül egyenesen a párnákon. – Lemond. Mindegy.
– Nem fog – vitatkozik Madoc. – Mindig is csak félig
értetted, mit akar Jude, és talán ha értetted volna, nem
csinálsz úgy, mintha léteznének egyszerű megoldások.
Azért vonta magára a figyelmet, hogy ne az öccse hátán
legyen a célkereszt.
– Ne oktass ki! – csattan fel Vivi. – Ez az egész a te hibád.
Hogy Oak veszélyben forog. Hogy Cardant megátkozták.
Hogy Jude kis híján az életét vesztette.
 – De most eljöttem – feleli Madoc –, hogy jóvátegyem
mindezt.
A vonásait tanulmányozom, eszembe jut, amikor még
Tarynnek hitt, és azt mondta, ha fáj neki, hogy
meggyilkolta a férjét, átadhatja neki a terhet. Talán valami
hasonlónak gondolja azt is, amit most tesz, de én nem
tudok egyetérteni.
Lord Jarel előrelép.
– Az a gyermek ott a lábadnál, ő a Smilax vérvonal
jogos örököse, igaz?
– Igen – felelem. – Egy nap Oak lesz a nagykirály.
Hála a jó égnek, az öcsém most az egyszer nem
ellenkezik.
Lady Nore bólint.
– Halandó vagy. Nem élsz sokáig.
Inkább bele sem megyek a vitába. Itt, Tündérföldén a
halandók fiatalok maradnak, de amint átlépünk az
emberek világába, hirtelen minden év ránk szakad. Még
ha el is tudnám kerülni ezt a véget, Madoc meggyőző
érveket sorakoztatott fel. Cardan nélkül nem lesz könnyű
megtartani a trónt.
– Ezt jelenti a halandó szó – sóhajtok, még csak meg sem
kell játszanom magam. – Meghalunk. Gondolj ránk
hullócsillagként, röptünk rövid, de annál fényesebb.
– Milyen költői! – feleli Lady Nore. – És fatalista.
Rendben. Úgy látom, képes vagy a helyükön kezelni a
dolgokat. Madoc azt szeretné, ha ajánlatot tennénk neked.
Van módja annak, hogy uralmad alá vond a kígyó
férjedet.
 Vér zúg fel a fülemben.
– Uralmam alá vonjam?
– Ahogy bármely állattal tennéd. – Lord Jarel mosolya
veszéllyel teli. – Van egy mágikus kantárunk. Maga
Grimsen készítette, bármit meg lehet vele zabolázni.
Igazodik a megfékezni kívánt lényhez. Most, hogy
Grimsen nincs már közöttünk, egy ilyen holmi értékesebb
is, mint korábban.
Surenre pillantok, a sebeire. Ezt viselte hát? Levágták
róla, hogy nekem adják?
Lady Nore szólal most meg, folytatja, amit a férje
elkezdett.
– A csatok lassan a bőrébe mélyednek, és Cardan örökké
a tiéd lesz.
Nem teljesen értem, mit akar ezzel mondani.
– Az enyém? Hiszen megátkozták!
– És ha hihetünk Grimsennek, ez aligha fog
megváltozni – feleli. – De ha valahogy visszaszerezné is az
eredeti alakját, akkor is örökké az uralmad alatt maradna.
Hát nem édes a gondolat?
A nyelvembe harapok, nehogy meggondolatlanul
reagáljak.
– Ez igencsak különleges ajánlat – felelem, és Madoc
felé fordulok. – És ezt úgy értem, hogy átverésnek hangzik.
– Igen – hagyja rám. – Megértem. De mind megkapjuk,
amit akarunk. Jude, addig leszel nagykirályné, ameddig
csak akarsz. A megzabolázott kígyóval ellenállás nélkül
uralkodhatsz. Taryn, te a királyné nővére leszel, ismét a
kegyeibe fogad az udvar. Senki sem állhat az utadba, ha
magadénak nyilvánítod Locke birtokát és vagyonát. A
húgod talán még címet is adományoz neked.
– Ki tudja – felelem, ami vészesen közel áll ahhoz, hogy
részt vegyek az előadásban.
– Vivienne, te visszatérhetsz a halandók világába, és
úgy élvezed az életet, ahogyan csak jónak látod, nem fog
megzavarni a családod. Oak pedig ismét az anyjával élhet.
– A csata hevével a szemében néz rám. – Az
Eleventanácsot megszüntetjük, én veszem át a helyüket.
Én foglak terelgetni, Jude.
Végignézek a Fogasudvaron.
– És mit kapnak ők?
Lord Jarel elmosolyodik.
– Madoc megígérte, hogy az öcséd, Oak elveszi a kis
királynőnket, és amikor trónra kerül, vele együtt az arája
is hatalomhoz jut.
– Jude? – szólal meg Oak idegesen.
Oriana megfogja és jó erősen megszorítja a kezét.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – fakad ki Vivi. –
Oaknak csak ne legyen semmi köze ezekhez az alakokhoz
meg a hátborzongató lányukhoz!
Lord Jarel dühödt megvetéssel méri végig.
– Te, Madoc vér szerinti lánya, te számítasz itt a
legkevesebbet. Mekkora csalódás lehetsz!
Vivi a szemét forgatja.
A kis királynőre siklik a tekintetem, sápadt arcát és
különösmód üres tekintetét figyelem. Bár az ő sorsát
vitatjuk meg, nem úgy tűnik, mintha különösebben
izgatná. És nem úgy fest, mint akivel jól bántak. Elképzelni
sem tudom, hogy összekössem az életét az öcsémével.
– Tegyük félre Oak házasságának a kérdését egy
pillanatra – indítványozza Madoc. – Akarod a kantárt,
Jude?
Rémes gondolat, hogy örök engedelmességre
kárhoztatva magamhoz láncolom Cardant. Amit valójában
akarok, az az, hogy itt álljon mellettem, nevessen ezen az
egészen. Még a legrosszabb énjét, a legkegyetlenebb,
alamuszi énjét is örömmel fogadnám, ha itt lehetne.
Arra gondolok, amit a trónteremben mondott, mielőtt
szétroppantotta a koronát: Sem a hűséget, sem a szeretetet
nem szabad kierőszakolni.
Igaza volt. Persze hogy igaza volt! Mégis akarom a
kantárt. Kétségbeesetten vágyom rá. Elképzelem magamat
az újjáépített trónon, a tompa elméjű kígyóval az
oldalamon, a hatalmamat szimbolizálná, és a
szerelmemre emlékeztetne. Nem veszne oda örökre.
Rémisztő kép, és éppolyan rémisztően vonzó is.
Legalább a remény megmaradna. És mi az alternatíva?
Csatába indulni, életeket áldozni? Levadászni a kígyót,
feladni annak a lehetőségét, hogy egy nap visszakapom
Cardant? Ugyan miért? Belefáradtam a küzdelembe.
Hadd uralkodjon Madoc rajtam keresztül! Legalábbis
hadd próbálja meg.
– Esküdj, hogy a kantár csak ennyit tesz! – szólalok
meg.
– Csak ennyit – feleli Lady Nore. – Egyedül arra jó, hogy
irányítani lehessen a lényt a parancsszavakkal. Amint
beleegyeztél a feltételeinkbe, eláruljuk.
 Lord Jarel előreinti a szolgálóját, aki kiveszi a kantárt a
ládikóból, és lehajítja elém. Aranyként csillog. Egy rakás
mesterien kovácsolt csat, és egy jövő, amiben nem kell
elveszítenem azt, amim maradt.
– Felmerül a kérdés – szólalok meg, miközben
megfontolom az alkut –, hogy ha ilyen hatalommal bíró
eszköz áll a rendelkezésetekre, miért nem magatok
használjátok.
Lord Jarel nem felel, túl hosszúra nyúlik a csend.
– Ó! – Eszembe jutnak a karcolások a kígyó pikkelyein.
Le merném fogadni, hogy ott szárad a kantáron a
Fogasudvar lovagjainak a vére, talán Madoc seregének
önkénteseié is. – Nem sikerült felkantározni, igaz? Hány
katonát vesztettetek?
Lord Jarel szemlátomást mérges rám.
Madoc felel helyette:
– Egy csapatot, és a Csavaros-rengeteg egy része is
lángra kapott. A lény azt sem hagyta, hogy a közelébe
menjünk. Gyors és veszedelmes, a mérge
kifogyhatatlannak tűnik.
– De a teremben tudta, hogy Grimsen az ellensége –
veszi át a szót Lady Nore. – Úgy hisszük, te csapdába
csalhatod. Mint a hajadonok régen az egyszarvúakat. Te
felkantározhatod. És ha esetleg belehalnál, Oak korábban
kerül a trónra a mi királynőnkkel az oldalán.
– Milyen gyakorlatias – felelem.
– Gondold meg! – ajánlja Grima Mog. Odafordulok
hozzá, mire vállat von. – Madocnak igaza van. Másképp
nehéz lesz megtartani a trónt. Nincs kétségem afelől, hogy
fel tudod kantározni a kígyót, és hozzá hasonló fegyverrel
egyetlen sereg sem rendelkezik Tündérföldén. Valódi
hatalom, kislány.
– Vagy meggyilkolhatjuk őket, itt és most. És
zsákmányként vesszük el a kantárt – javasolja Bomba,
lehúzza arcáról a hálót. – Hiszen árulók. Fegyvertelenek.
És őket ismerve át akarnak verni. Te magad is elismerted,
Jude.
– Liliver? – szólal meg Lady Nore. Különös, hogy valaki
nem az álnevén hivatkozik rá, de mielőtt kém lett belőle,
Bombát a Fogasudvarban tartották fogva. Csak azt a nevet
ismerhetik, amit akkoriban használt.
– Hát emlékszel rám – fordul hozzá Bomba. – Tudd,
hogy én sem feledtelek!
– A kantár a tiétek lenne, de azt továbbra sem tudod,
hogyan használd – száll vitába Lord Jarel. – Nélkülünk
nem tudod megzabolázni a kígyót.
– Szerintem ki tudom szedni belőle – szúrja közbe
Bomba. – Örömmel megpróbálom.
– Hagyod, hogy így beszéljen velünk? – förmed rá Lady
Nore Madocra, mintha tehetne ez ellen bármit.
– Liliver egy szót sem szólt hozzátok – felelem
nyugodtan. – Hozzám beszélt. És mivel a tanácsadóm,
ostobaság lenne, ha nem fontolnám meg jó alaposan a
szavait.
Madoc felkacag.
– Ugyan már, aki ismeri Lord Jarelt és Lady Nore-t, az
tudja, hogy szívtelenek, bármiképp kínozza is őket a
kémed, nem adják be a derekukat. És te akarod azt a
kantárt, lányom.
Madoc a Fogasudvar támogatásával jutott ilyen közel a
trónhoz. Most arra látnak lehetőséget, hogy Oakon
keresztül ők maguk uralkodjanak. Amint Oak és Suren
összeházasodik, célponttá válok. Ahogy Madoc is.
De akkor ott lesz a kígyó, ami nekem engedelmeskedik.
Egy olyan kígyó, ami magát a vidéket mérgezi.
– Bizonyítsátok, hogy jóhiszeműen ajánljátok ezt az
alkut! – kérem. – Cardan megtette, amit Orlagh
mélytengeri királynővel kapcsolatban kértél tőle.
Szabadítsd meg őt a feje felett lebegő kardtól! A lányával
együtt gyűlöl, úgyhogy nem kell attól tartanod, hogy a
segítségemre sietnek.
– Azt gondolnám, te magad is gyűlölöd őket – jegyzi
meg Madoc homlokráncolva.
– Azt akarom, hogy Cardan áldozata azt jelentse, amit ő
szeretett volna – folytatom. – És tudni akarom, hogy nem
próbálod ravaszul minden egyezség alól kihúzni magad.
Madoc bólint.
– Rendben. Megtörtént.
Nagy levegőt veszek.
– Nem fogom Oakot semmire kényszeríteni, de ha véget
akartok vetni a háborúnak, elmondjátok, hogyan működik
a kantár, és békét köthetünk.
Lord Jarel fellép az emelvényre, mire az őrök elé
ugranak, fegyverrel tartják távol tőlem.
– Szeretnéd, ha hangosan mondanám el, mindenki füle
hallatára? – kérdezi bosszúsan.
Intek az őröknek, hogy menjenek, ő pedig lehajol, hogy
a fülembe súgja:
– Végy három hajszálat a saját fejedről, csomózd őket a
kantárra! Ezáltal össze lesztek kötve. – Azzal hátralép. –
Most már beleegyezel az alkuba?
Végignézek hármukon.
– Amikor a nagykirály fel van kantározva és
engedelmes, mindent megadok, amit kértetek, mindent,
amit megadhatok. De előtte semmit sem kaptok.
– Akkor tedd, amit kell, Jude! – ösztökél Madoc. –
Rendezz lakomát holnap az alsóbb udvarok számára, és
hívj meg minket is! Magyarázd el, hogy a nagyobb
fenyegetés láttán félretettük az ellentéteinket, és megadtuk
neked a kígyókirály megfékezésének módját. A seregeink
Insweal szikláin gyűlnek majd össze, de nem harcolni
érkeznek. Vidd magaddal a kantárt, csald magadhoz a
kígyót! Amint ráteszed, add ki az első parancsot!
Engedelmesnek fog mutatkozni, és mindenki éltetni fog.
Megszilárdítja a hatalmadat, és lesz okod megjutalmazni
minket. És tégy is úgy!
Már most uralkodni próbál rajtam keresztül.
– Öröm lesz egy olyan királynő, aki hazudhat helyetted,
nemde? – kérdezem.
Madoc mosolyában semmi rosszindulat nincs.
– Jó lesz ismét egy családként élni.
Csakis a kantár puha bőrrésze tűnik helyénvalónak a
kezemben, semmi egyéb.
Amikor kifelé indulok a palotából, elhaladok a trónterem
mellett, de belépve nem találom a kígyót, csak levedlett,
szakadt aranyszín pikkelyei fogadnak.
Az éj leple alatt a köves tengerpartra sétálok. Letérdelek
az egyik sziklára, és papírgalacsint hajítok a hullámokba.
Ha szeretted valaha, írtam rá, segíts!
 25. fejezet

Háton fekszem egy szőnyegen a tűz előtt a régi

szobámban. Taryn mellettem ül, a palota konyhájából
szerzett sült csirkéből csipeget. Étellel megpakolt tálca
hever a földön: sajt, kenyér, ribizli, egres, gránátalma,
kökényszilva és egy kancsó sűrű tejszín. Vivi és Heather
összefont lábbal ül a szőnyeg másik végében, egymás
kezét szorongatják. Oak sorba állítja a bogyókat, aztán
szilvákkal letarolja őket. Régen rászóltam volna, de most
nem teszem.
– Jobb, mint harcolni, nem igaz? – kérdezi Taryn, ahogy
leveszi a gőzölgő kannát a tűzről, és forró vizet tölt egy
edénybe. Leveleket szór bele, menta és bodzavirág illata
száll a levegőben. – Béke. Nagyon különös béke.
Egyikünk sem felel, gondolkozunk a kérdésen. Semmi
konkrétumot nem ígértem Madocnak, de biztos vagyok
benne, hogy a ma esti lakomán megteszi az első lépéseket,
hogy magához ragadja a hatalmat. A csermelyből
hamarosan áradat lesz, aztán valódi hatalom nélküli
bábbá válok. Az ilyesfajta támadásban az a vonzó, hogy
hitegethetjük magunkat, miszerint elkerülhető ez a sors, a
veszteségeket felül lehet írni, ki lehet cselezni.
– Mi baja volt annak a lánynak? – kérdezi Oak. – Suren
királynőnek.
– A Fogasudvar nem túl kedves – válaszolom, és felülök,
hogy átvegyem a bögrét Taryntől.
Bár régóta nem aludtam már, nem vagyok fáradt. Éhes
sem vagyok, de azért ettem. Nem tudom, mi vagyok.
Vivi felhorkan.
– Végül is így is fogalmazhatunk! Egy vulkánt is lehet
melegnek nevezni.
Oak a homlokát ráncolja.
– Segítünk rajta?
– Ha úgy döntesz, elveszed, akkor követelhetjük, hogy
itt éljen, amíg idősebb nem leszel – válaszolom. – És ha így
van, nem fogjuk megláncolni. Nyilván jobb lenne neki. De
ettől még nem gondolom, hogy ezt kellene tenned.
– Nem akarom feleségül venni… ahogy senki mást sem
– jelenti ki Oak. – És nem akarok nagykirály lenni. Miért
nem tudunk csak úgy segíteni rajta?
Túl forró a tea. Az első korty megégeti a nyelvemet.
– Egy királynőn nem könnyű segíteni – válaszolja
Taryn. – Elvileg nem lenne szabad segítségre szorulniuk.
Elhallgatunk.
– És átveszed Locke birtokát? – érdeklődik Vivi az
ikertestvérem felé fordulva. – Nem muszáj. A gyereket sem
kell megszülnöd.
 Taryn elvesz egy szem egrest, és az ujjai közt görgeti a
világos, zöldessárgás gyümölcsöt.
– Hogy érted?
– Tudom, hogy Tündérföldén ritkák a gyerekek,
értékesek meg minden, de a halandók világában létezik az
abortusz – magyarázza Vivi. – És még itt is vannak
cseregyerekek.
– Örökbe adhatod – teszi hozzá Heather. – A te döntésed.
Senki sem ítélne el.
– Ha megteszik, lefejezhetem őket – ajánlkozom.
– Akarom a gyereket – válaszolja Taryn. – Nem
mondom, hogy nem félek, de izgatott is vagyok. Oak,
mostantól nem te leszel a legkisebb.
– Helyes! – vágja rá, és ütődött szilváját a
tejszíneskancsó felé gurítja.
Vivi elkapja, és beleharap.
– Hé! – kiáltja Oak, mire Vivi huncutul kuncog.
– Találtál valamit a könyvtárban? – kérdezem Heathert,
igyekezve leplezni a hangom remegését.
Tudom, hogy nem talált. Ha talált volna, biztosan
elmondja. Mégis megkérdezem.
Ásít egyet.
– Volt pár elég vad történet. Nem segítenek rajtunk, de
tényleg elég vadak. Az egyik a kígyók királyáról szól, aki a
világ összes kígyójának parancsol. Egy másikban egy
kígyó megátkozott két tündér hercegnőt, és kígyóvá váltak,
de nem mindig azok. Meg van egy, amiben valaki gyereket
akar – pillant Tarynre. – Egy kertész felesége nem tud
teherbe esni. Egy nap meglát egy aranyos zöld kígyót a
kertjében, és teljesen kiakad, hogy még a kígyóknak is
lehet gyerekük, de neki nem. A kígyó meghallja, és
felajánlja, hogy majd lesz ő a fia.
Felvonom a szemöldököm. Oak nevet.
– Igazából egész jó gyerek – folytatja Heather. – Lyukat
ásnak neki a ház sarkában, és ott él. Ugyanazt a vacsorát
kapja, amit ők is esznek. Minden teljesen rendben van, de
aztán a kígyó megnő, és úgy dönt, feleségül akar venni
egy hercegnőt. De nem ám viperahercegnőre vagy
anakonda-hercegnőre vágyik! Annak a királyságnak az
ember hercegnőjét akarja elvenni, ahol élnek.
– És ezt mégis hogyan? – kérdezi Taryn.
Heather elvigyorodik.
– Az apa elmegy a királyhoz, és házassági ajánlatot tesz
a kígyókölyök nevében. A királynak nem igazán jön be a
dolog, úgyhogy a tündérmesékre jellemző módon ahelyett,
hogy nemet mondana, három lehetetlen dolgot kér a
kígyótól: az első az, hogy változtassa drágakővé a
gyümölcsöskert összes gyümölcsét, a második, hogy
változtassa ezüstté a palota összes padlóját, és végül azt,
hogy változtassa a palota falait arannyá. Az apa minden
egyes kérésnél visszamegy, a kígyó pedig elmondja, mit
tegyen. Az apának először magokat kell ültetnie,
másnapra jáspis- és jádegyümölcsöket teremnek. Aztán
levetett kígyóbőrrel kell dörgölnie a palota padlóit, attól
ezüstté válnak. Végül méreggel kell bekennie a palota
falait, attól arannyá válnak.
– Mindent az apa csinál – mormolom.
Olyan meleg van a tűz mellett.
 – Eléggé helikopterszülő. – Heather hangja mintha
nagyon messziről érkezne már. – Mindegy, a lényeg, hogy
a király végül kétségbeesetten bevallja a lányának, hogy
gyakorlatilag eladta egy kígyónak, és a lánynak feleségül
kell menni hozzá. Így is tesz, de amikor kettesben
maradnak, a kígyó leveti a bőrét, és kiderül, hogy
atomdögös pasi. A hercegnő odáig van, de a király beront
a hálószobájukba, és elégeti a kígyóbőrt, azt hiszi,
megmenti a lánya életét. A kígyósrác kétségbeesetten
felüvölt, és galambbá változik, elrepül. A hercegnő totál
kiakad, zokog, mint az állat, aztán úgy dönt, megkeresi.
Útközben, mert persze ez egy tündérmese, és szó szerint
semmi értelme, a hercegnő összetalálkozik egy pletykás
rókával, aki elmondja neki, hogy a madarak egy hercegről
panaszkodnak, akit elátkozott egy ogrenő, és csak egy
csomó madár meg egy róka vérével lehet meggyógyítani.
A többit sejthetitek. Szegény róka, mi?
– Milyen könyörtelen! – jegyzi meg Vivi. – Az a róka
segített neki.
Ez az utolsó, amit értek, miközben az egymást
túlharsogó barátságos hangokat hallgatva elnyom az
álom.

A hamvadó tűznél, takaró alatt ébredek.

Az alvás különös varázsereje most is működésbe lépett,
az elmúlt két nap szörnyűségei elég távolinak tűnnek már
ahhoz, hogy kicsit könnyebben gondolkozzak.
 Taryn a heverőn fekszik takaróba bugyolálva.
Keresztülvágok a csendbe burkolózó szobákon, Heathert
és Vivit az ágyamban találom. Oak nincs itt, úgy sejtem,
Orianával van.
Kimegyek, és szembetalálom magam egy rám váró
lovaggal. Felismerem őt, Cardan egyik testőre.
– Felség! – emeli a kezét a szívéhez. – Fand pihen.
Megkért, hogy vigyázzak önre, amíg ő vissza nem tér.
Bűntudat marcangol, amiért eszembe sem jutott, hogy
Fand túl hosszan, túl keményen dolgozik. Persze hogy
több kell egyetlen lovagnál.
– Hogyan nevezhetlek?
– Artegowl, felség.
– Hol a nagykirály többi testőre? – kérdezem.
Felsóhajt.
– Grima Mog ránk bízta a kígyó nyomon követését.
Milyen különös, szomorú váltás ez ahhoz képest, hogy
korábban Cardan biztonságáról kellett gondoskodniuk. De
nem tudom, értékelné-e Artegowl, ha tudná, mit gondolok,
ahogy azt sem, illendő-e egyáltalán megosztanom vele a
gondolataimat. A királyi lakrész bejáratánál hagyom.
Odabent meglepetten nyugtázom, hogy Bomba a
heverőn ül, egy hógömböt forgat. Egy macska van benne
GRATULÁLOK AZ ELŐLÉPTETÉSHEZ! felirattal – Vivi vette
Cardannak a koronázás után. Nem is tudtam, hogy
megtartotta. A kavargó, csillogó kristályokat elnézve
eszembe jut a jelentés, miszerint havazott a trónteremben.
Bomba felnéz rám, a válla megereszkedik. Az arcára
rajzolódó kétségbeesés az enyémet tükrözi.
 – Nem lett volna szabad idejönnöm – szólal meg,
egyáltalán nem vallanak rá ezek a szavak.
– Mi a baj? – kérdezem, és beljebb sétálok a szobába.
– Hallottam, mit mondott Taryn rólad, amikor Madoc
eljött alkut ajánlani.
Várja, hogy rájöjjek, mire céloz, de nem értem.
A fejemet rázom.
– Hogy a vidék gyógyított meg. – Úgy néz rám, mintha
félig azt várná, hogy letagadom. Talán a varratokra
gondol, amiket ebben a szobában szedett ki, vagy arra,
hogy túléltem a zuhanást a gerendákról. – Arra
gondoltam, hogy talán… használhatnád ezt az erőt arra,
hogy felébreszd Csótányt.
Amikor csatlakoztam az Árnyudvarhoz, fikarcnyit sem
konyítottam a kémkedéshez. Bomba látott már kudarcot
vallani. Most mégis nehéz elismernem, hogy tehetetlen
vagyok.
– Próbáltam megtörni Cardan átkát, de nem ment.
Bármit csináltam is, nem tudom, hogyan tettem, vagy
hogy képes lennék-e rá ismét.
– Amikor viszontláttam Lord Jarelt és Lady Nore-t,
önkéntelenül is eszembe juttatta, milyen sokkal tartozom
Csótánynak – meséli Bomba. – Ha ő nem lett volna, nem
élem túl, amit velem tettek. Leszámítva, hogy mennyire
szeretem, tartozom is neki. Segítenem kell rajta. Ha bármit
tehetsz érte…
Felidézem a pillanatot, amikor fehér virágok bújtak elő
a hóból. Abban a pillanatban én is mágikus voltam.
A reményen gondolkozom.
 – Megpróbálom – vágok a szavába. – Ha tudok segíteni
Csótányon, persze hogy én is szeretnék. Persze hogy
megpróbálom. Menjünk! Menjünk most rögtön!
– Most? – ugrik fel Bomba. – Nem, hiszen aludni jöttél
vissza a szobádba.
– Még ha a Madockal és a Fogasudvarral kötendő
fegyverszünet sokkal jobban alakul is, mint sejtem,
előfordulhat, hogy a kígyó nem hagyja, hogy
felkantározzam – felelem. – Lehet, hogy nem sokáig
maradok már életben. Jobb, ha minél hamarabb
megpróbáljuk.
Bomba óvatosan megérinti a karomat.
– Köszönöm – hálálkodik, különösen hatnak az emberi
szavak a szájából.
– Még ne köszönd!
– Talán elfogadsz helyette egy ajándékot.
Egy fekete, hálós maszkot húz elő a zsebéből, olyan,
mint az övé.
Fekete ruhát öltök, nehéz köpenyt kanyarítok a
vállamra. Aztán felveszem a maszkot, úgy indulunk el
együtt a titkos folyosón. Meglepetten konstatálom, hogy
változtattak rajta, mióta legutóbb itt jártam, összekötötték
a palota falaiban húzódó többi járattal. A borospincén
keresztül bemegyünk az új Árnyudvarba. Sokkal nagyobb,
mint a régi, és kényelmesebben is van berendezve.
Egyértelmű, hogy Cardan fizette, vagy loptak a kincstárból
a háta mögött. Van konyha, tele edényekkel meg egy
akkora tűzhellyel, hogy egy kisebb pónit is
megsüthetnének rajta. Edzőtermek, ruhatárak és egy hadi
tanácsterem mellett haladunk el, utóbbi vetekszik a
nagytábornokéval. Látok pár kémet, van, akit ismerek,
van, akit nem.
Szellem néz fel az asztaltól, ahol ül, kártyázik az egyik
hátsó szobában, homokszín haja a szemébe lóg.
Gyanakodva figyel. Felhajtom a maszkomat.
– Jude! – szól megkönnyebbülve. – Hát eljöttél.
Egyiküket sem akarom hamis reményekkel kecsegtetni.
– Nem tudom, tehetek-e érte valamit, de szeretném látni.
– Erre!
Szellem feláll, és egy kis helyiségbe vezet, ahol lecsüngő
üveggömbök szolgáltatják a fényt. Csótány egy ágyon
fekszik. Aggasztóan megváltozott. A bőre színtelen, már
nem a tavak gyönyörű mélyzöldje, és nyugtalanítóan
viaszszerű. Megmozdul álmában, majd felkiált, és kinyitja
a szemét. Véreres, üveges.
Elakad a lélegzetem, de egy pillanattal később ismét
álomba merül.
– Azt hittem, alszik – szólalok meg elborzadva.
Tündérmesébe illő álmot képzeltem, mint amilyen
Hófehérkéé, úgy gondoltam, mozdulatlanul fekszik egy
üvegkoporsóban, és éppolyan, mint korábban.
– Kerítsünk valamit, amivel lekötözhetjük! – kéri
Bomba, a saját testével szorítja le. – Néha elhatalmasodik
rajta a méreg, és muszáj lefogni, amíg a roham tart.
Már értem, miért jött el hozzám, miért érzi úgy, hogy
muszáj tenni valamit. Körbenézek. Egy rakás takarót látok
az egyik ládán. Szellem elkezdi felszabdalni őket.
– Csináld csak nyugodtan! – mondja.
 Fogalmam sincs, mit kellene tennem, de odaállok
Csótány lábához, és lehunyom a szemem. Elképzelem
magam alatt a földet, ahogy az ereje a talpamon keresztül
a lábamba szivárog. Elképzelem, ahogy megtölti a
testemet.
Aztán zavarba jövök, ostobának érzem magam, és
abbahagyom.
Nem megy. Halandó lány vagyok. A lehető legkevésbé
mágikus. Képtelen vagyok megmenteni Cardant. Képtelen
vagyok meggyógyítani bárkit. Nem fog menni.
Kinyitom a szemem, és a fejemet rázom.
Szellem megérinti a vállamat, olyan közel lép, mint
akkor, amikor a gyilkolás művészetére tanított. Halkan
beszél.
– Jude, ne erőltesd! Hadd jöjjön magától!
Sóhajtva ismét lehunyom a szemem. Ismét próbálom
érezni a földet magam alatt. Tündérfölde talaját. Eszembe
jutnak Val Moren szavai: Gondolod, hogy egy goblinföldbe
vetett magból éppolyan növény sarjad, mint a halandók
világában? Bármi vagyok is, itt nőttem fel. Ez az otthonom,
a hazám.
Ismét azt a különös érzést érzem, mintha csalán csípne.
Ébredj! – gondolom, és megérintem a bokáját. A
királynéd vagyok, és azt parancsolom, hogy ébredj fel!
Csótány hevesen rángatózni kezd. Jó erősen hasba rúg,
a falnak tántorodom.
A földre rogyok. Olyan intenzív fájdalmat érzek, hogy
hirtelen eszembe jut, nem is olyan régen hasba szúrtak.
– Jude! – sikkant Bomba, és már ugrik is, hogy lefogja
Csótány lábát.
Szellem letérdel mellém.
– Nagyon megsérültél?
Feltartom a hüvelykujjamat, hogy jelezzem, jól vagyok,
de beszélni nem tudok.
Csótány ismét felkiált, de ezúttal mintha valamit
mondana.
– Lil… – szólal meg, a hangja halk és rekedtes, de mégis
beszél.
Magához tért. Felébredt.
Meggyógyult.
Megragadja Bomba kezét.
– Haldoklom – mondja. – A méreg… Ostoba voltam. Már
nincs sok hátra.
– Nem haldokolsz – vitatkozik Bomba.
– Van valami, amit életemben sosem lettem volna képes
bevallani neked – húzza közelebb magához Bombát. –
Szeretlek, Liliver. Megismerkedésünk első órájától fogva
szeretlek. Kétségbeesetten szeretlek. El akartam mondani,
mielőtt meghalok.
Szellem felvont szemöldökkel pillant rám.
Elvigyorodom. Mindketten a földön vagyunk, Csótánynak
valószínűleg fogalma sincs róla, hogy halljuk.
Egyébként is túlságosan lefoglalja, hogy Bomba
döbbent arcát nézze.
– Nem akartam… – kezdi, de elharapja a mondat végét,
a jelek szerint rettenetként értelmezi Bomba arckifejezését.
– Semmit sem kell mondanod rá. De még mielőtt
meghalok…
 – Nem haldokolsz – ismétli Bomba, és úgy tűnik, Csótány
ezúttal végre felfogja.
– Értem. – Az arcára szégyen rajzolódik ki. –
Hallgatnom kellett volna.
Szellemmel a nyomomban a konyha felé lopózom. Az
ajtó felé menet még hallom Bomba halk hangját.
– Ha hallgatsz – feleli –, akkor nem mondhatnám el,
hogy az érzéseid viszonzásra leltek.
Odakint Szellemmel visszasétálunk a palotába, a
csillagokat figyeljük. Arra gondolok, Bomba mennyivel
okosabb nálam, mert ő megragadta a kínálkozó
lehetőséget. Elmondta Csótánynak, mit érez iránta. Én nem
tudtam elmondani Cardannak. És most már soha nem is
tehetem.
Az alsóbb udvarok sátrai felé indulok.
Szellem kérdőn pillant rám.
– Van még valami, amit lefekvés előtt elintéznék –
magyarázom.
Nem kérdez semmit, csak felzárkózik mellém.

Meglátogatjuk Marrow mamát és Severint, akinek

száműzött apját Grimsen olyan hosszan szolgálta. Ők az
utolsó reményeim. Találkoznak velem a csillagok alatt, és
udvariasan végighallgatnak, de válasszal nem szolgálnak.
– Valahogy csak sikerülhet – erősködöm. – Valamit csak
tehetünk.
– A gond az – feleli Marrow mama –, hogy már tudja,
hogyan vessen véget az átoknak. Csakis a halál, ezt mondta
Grimsen. Másik válaszra vágyik, de a mágia ritkán
igazodik az igényeinkhez.
A közelben álló Szellem mogorván néz rá. Hálás vagyok
a társaságáért, főleg most, mert nem tudom, képes lennék-
e egyedül végighallgatni ezt.
– Grimsen biztosan nem akarta, hogy megtörjék az
átkot – feleli Severin.
Ívelt szarvai ijesztőek, de a hangja gyengéd.
– Rendben.
Egy közeli farönkre rogyok. Nem mintha jó híreket
reméltem volna, most mégis körbevesz a bánat köde.
Marrow mama összehúzott szemmel néz rám.
– Szóval használni fogja a Fogasudvar kantárját?
Szeretném megnézni. Grimsen olyan izgalmasan rémes
holmikat készített.
– Nyugodtan megnézheti – felelem. – A saját hajamat is
rá kell kötnöm.
Felhorkan.
– Hát azt ne tegye! Ha mégis, akkor a kígyóval együtt
önt is megköti.
Ezáltal össze lesztek kötve.
Éktelen haragra gerjedek, egy pillanatra minden
elfehéredik, mintha villám csapna be, amit hamarosan
mennydörgés követ.
– Akkor hogyan kellene működnie? – kérdezem, a
hangom remeg a dühtől.
– Valószínűleg van egy parancsszó – válaszolja vállat
vonva. – De ki tudja, mi, és anélkül hasztalan.
 Severin a fejét rázza.
– A kovács egyetlen dolgot akart mindenki
emlékezetébe belevésni.
– A nevét – jövök rá.

Nem sokkal azután, hogy visszaérek a palotába, Toprongy

megérkezik egy ruhával, amit Taryn a lakomára szerzett
nekem. A szolgálók ételt hoznak, fürdőt készítenek.
Amikor végzek, beillatosítanak, kifésülik a hajamat,
mintha játék baba lennék.
A ruha ezüst, merev fémleveleket varrtak rá. Három
kést rejtek a combomra erősített szíjra, egyet tokban a
mellem közé. Toprongy rosszallóan nézi a friss kék-zöld
foltokat a hasamon. De nem magyarázkodom a baleset
kapcsán, ő pedig nem kérdez.
Madoc házában nőttem fel, így hozzászoktam a
szolgálók jelenlétéhez. A konyhában szakácsok
szorgoskodtak, az istállóban lovászok dolgoztak, és
maréknyi cseléd gondoskodott róla, hogy az ágyak mindig
be legyenek vetve, hogy az otthonunk elfogadhatóan tiszta
legyen. De nagyrészt akkor jöttem-mentem, amikor
akartam, saját magam határoztam meg a napirendemet,
és azt csináltam, amit csak jólesett.
Most a testőrök, Toprongy és a többi palotai szolgáló
minden egyes mozdulatomat árgus szemmel figyeli. Szinte
sosem vagyok egyedül, és ha igen, akkor sem hosszan.
Amennyiszer elnéztem Eldredet, magasan a trónján, vagy
Cardant, aki erőltetett nevetéssel újabb kupa bort hajtott
fel, egyszer sem gondoltam arra, milyen rémes az, ha
valaki ekkora hatalommal bír, mégis ennyire tehetetlen.
– Elmehettek – utasítom őket, miután befonták a
hajamat, és a fülemen nyílhegy alakú ezüstdísz csillog.
Egy átkot nem verhetek át, és nem is tudom, hogyan
vegyem fel ellene a harcot. Kénytelen leszek félretenni a
problémát, és azzal törődni, amit meg tudok oldani: el kell
kerülnöm a Fogasudvar csapdáját, és nem engedni, hogy
Madoc korlátozza a hatalmamat. Úgy vélem, végleg meg
akar hagyni nagykirálynénak, oldalamon a szörnyeteg
nagykirállyal. És ahogy elképzelem mindezt, arra
gondolok, milyen iszonyú lenne Cardan számára, ha
örökké kígyótestben ragadna.
Vajon fáj most neki? Milyen érzés, hogy méreg árad a
bőréből? Tud magáról annyira, hogy megszégyenítve
érezze magát, amikor az őt egykor hőn szerető udvar
szeme láttára felkantározzák? Gyűlölet kel majd a
szívében? Meggyűlöli őket? Meggyűlöl engem?
Lehet, hogy valami mássá válok, éppolyan rémes
nagykirállyá, mint amilyen Dain lett volna. És ha így történik,
ha tényleg beteljesítem a próféciát, akkor valakinek muszáj
megállítania. És úgy gondolom, te leszel az a valaki.
Madoc, Lord Jarel és Lady Nore el akar kísérni a
lakomára, ahol be kellene jelentenem a szövetségünket.
Meg kell alapoznom a hatalmamat, és meg is kell
tartanom az este folyamán, és ez nehéz feladatnak tűnik.
A Fogasudvar öntelt és gúnyos. Ha hagyom, hogy így
bánjanak velem, gyengének tűnök, ugyanakkor nem
lenne bölcs dolog a szövetséget kockáztatni azzal, hogy
hasonlóképpen viselkedem velük. Ami Madocot illeti,
nyilván apai tanácsok elapadhatatlan áradatát zúdítja
majd rám, és ha túl nyíltan szembeszállok vele, duzzogó
lányaként állít majd be. Ha viszont nem akadályozom
meg, hogy ők kerüljenek nyeregbe, akkor felesleges volt
minden, amit tettem, minden, amit kiterveltem.
Ezt észben tartva kihúzom magam, és elindulok a
lakoma helyszínére.
Felszegett állal sétálok a mohás fűben. A ruhám lebeg
mögöttem. A hajamba szőtt ezüstszálak ragyognak a
csillagok fényében. Molyszárnyú apród siet utánam, ő
tartja az uszályomat. A királyi testőrség tiszteletteljes
távolságból követ.
Lord Roiben egy almafa mellett áll, holdsarló kardja
kifényesített hüvelyben csillog. Kedvese, Kaye zöld ruhát
visel, színe nagyjából megegyezik a bőre árnyalatával.
Annet királynő Lord Severinnel társalog. Randalin egyik
kupa bort hajtja fel a másik után. Mind szelídnek tűnnek.
Látták, ahogy az átok elhatalmasodik, és ha még mindig itt
vannak, az azt jelenti, hogy készek harcba indulni a
következő napon.
Csak egyikünk hazudhat nekik, jut eszembe az, amit
Cardan mondott, amikor legutóbb az alsóbb udvarok
uralkodóival beszéltünk.
De ma nem hazugságokra van szükségem. És nem is
épp az igazságra.
Amikor észreveszik, hogy Madockal és a Fogasudvar
uralkodóival állok, az egybegyűltek elhallgatnak. Az
összes tintacseppszem felém fordul. Az összes mohó,
gyönyörű arc úgy néz rám, mintha sebesült bárány lennék
az oroszlánok világában.
– Elfhon urai, úrnői és lakói! – töröm meg a csendet.
Majd habozok. Nem szoktam beszédet mondani. – A
nagykirályi udvar gyermekeként vad, képtelen meséken
nevelkedtem, átkokról és szörnyetegekről szóltak. Ezek a
történetek még itt, Tündérföldén is túl hihetetlennek tűntek
ahhoz, hogy bárki szó szerint vegye őket. De a
nagykirályunk kígyóvá vált, és most mind egy mesébe
csöppentünk. Cardan azért törte szét a koronát, mert
másfajta uralkodó akart lenni, másképpen kívánt
uralkodni. Egy szempontból mindenképpen sikerrel járt.
Madoc és a Fogasudvar Suren királynője letette a fegyvert.
Összeültünk, és megtárgyaltuk a béke feltételeit.
Halk morajlás fut végig a tömegen.
Nem nézek oldalra. Madocnak nyilván nem tetszik,
hogy a saját győzelmemként adom elő a szövetséget, Lord
Jarel és Lady Nore pedig gyűlölheti, hogy úgy kezelem a
lányukat, mintha ő lenne a Fogasudvar tiszteletre méltó
tagja.
Így folytatom:
– Meghívtam őket ma, hogy együtt együnk, holnap
pedig a mezőn találkozunk, de nem azért, hogy csatában
megütközzünk, hanem hogy megszelídítsük a kígyót, és
véget vessünk az Elfhont fenyegető veszélynek. Együtt,
közösen.
Egyesek bizonytalanul tapsolni kezdenek.
Tiszta szívből kívánom, bár itt lenne velem Cardan.
Szinte látom, ahogy elterül az egyik székben, és tanácsokat
ad, hogyan mondjak jobb beszédeket. Rettentően idegesítő
lenne, most mégis jeges érzés marja a gyomromat, úgy
vágyom rá.
Hiányzik, és a fájdalom tátongó űr, amibe
legszívesebben belevetném magamat. Magasba emelem a
serlegemet, és körülöttem mindenki más is megemeli a
kupáját, a poharát, a szaruját.
– Igyunk hát Cardanra, nagykirályunkra, aki feláldozta
magát a népéért! Aki megtörte a Vérkorona uralmát!
Igyunk azokra a szövetségekre, amelyek éppolyan
szilárdnak bizonyultak, mint Elfhon szigeteinek
sziklaalapja! És igyunk a béke ígéretére!
Amikor a számhoz emelem a serlegemet, mindenki
velem iszik. Úgy tűnik, változóban a hangulat. Remélem,
ennyi elég.
– Szép beszéd, lányom – szólal meg Madoc. – De egy szót
sem szóltál a megígért jussomról.
– Hogy első számú tanácsosommá nevezlek ki? És
ennek ellenére máris kioktatsz. – Komoly pillantással
nézek rá. – Az egyezség csak azután köttetik meg, hogy a
kígyót felkantároztuk.
A homlokát ráncolja. Nem várom meg, hogy erősködni
kezdjen, inkább ellépek tőle, és a Fogasudvar tagjainak kis
csoportjához megyek.
– Lady Nore! – Meglepettnek tűnik, hogy megszólítom,
mintha felháborító lenne az ilyesmi tőlem. – Talán nem
ismered még Lady Ashát, a nagykirály édesanyját.
– Azt hiszem, nem – feleli. – Habár…
 Megragadom a karját, és a kedvenc udvaroncai
gyűrűjében álldogáló Lady Asha irányába terelem. Lady
Ashát aggasztja a közeledésem, az pedig még inkább,
amikor megszólalok.
– Hallottam, hogy új szerepre vágysz az udvarban –
kezdem. – Talán kinevezlek nagykövetnek a
Fogasudvarba, gondoltam, érdemes megismerkedned
Lady Nore-ral.
Egy árva szó sem igaz abból, amit mondok. De
szeretném, ha Lady Asha tudná, hogy hallottam a
mesterkedéséről, és ha keresztbe tesz nekem, messzire
száműzhetem a kényelmes élettől, amit mindennél jobban
szeret. És megfelelő büntetésnek tűnik mindkettejük
számára, hogy egymásnak eresztem őket.
– Ilyen messzire küldenél a fiamtól? – kérdezi.
– Ha jobb szeretnél maradni, hogy saját kezűleg
gondoskodj a kígyóról – válaszolom –, csak egy szavadba
kerül.
Lady Asha úgy fest, mint aki leginkább azt szeretné, ha
kést döfhetne a nyakamba. Elfordulok tőle és Lady Nore-
tól.
– Remélem, kellemesen elbeszélgettek!
Talán tényleg így lesz. Mindketten gyűlölnek. Legalább
ez közös bennük.
A szolgálók étkek sorával érkeznek. Zsenge
páfránylevelek, rózsasziromba tekert dió,
gyógynövénykeverékkel dugaszolt borosüvegek, mézes,
egészben sült apró madarak. A tündéreket figyelve forogni
kezd velem a kert. Különös érzés kerít a hatalmába,
szürreálisnak érzem ezt az egészet. Szédelegve a
nővéreimet keresem, valakit az Árnyudvarból. Még
Fandnek is örülnék.
– Felség! – csendül egy hang.
Lord Roiben áll a könyökömnél. Elszorul a mellkasom.
Nem tudom, képes vagyok-e felsőbbrendűnek mutatkozni
pont előtte.
– Nagyon kedves tőled, hogy maradtál – jegyzem meg. –
Nem voltam benne biztos, hogy így lesz, miután Cardan
kettéroppantotta a koronát.
Bólint.
– Sosem kedveltem igazán – feleli, szürke szemével
engem vizslat, tekintete világos, akár a folyóvíz. – Te
győztél meg, hogy esküdjek hűséget a koronának, és te
hoztál békét azután, hogy a Mélytenger megszegte az
egyezséget.
Azzal, hogy meggyilkoltam Balekint. Nehéz lenne
elfelejteni.
– És talán egyébként is küzdöttem volna érted, ha
másért nem, hát azért, mert egy halandó királyné örömet
okoz a számomra kedveseknek, és idegesíti azokat, akiket
nem szeretek. De azok után, amit Cardan a trónteremben
tett, már értem, miért vállaltad egyik őrült kockázatot a
másik után, hogy őt ültesd a trónra, és attól fogva utolsó
leheletemig küzdöttem volna.
Nem számítottam tőle ilyesfajta beszédre. Földbe
gyökerezik tőle a lábam. Roiben megérinti a csuklóján
viselt, zöld fonalas karkötőt. Nem, nem is fonal van benne.
Haj.
 – Hajlandó volt kettétörni a Vérkoronát, és megbízni az
alattvalói hűségében a kényszer helyett. Ő Tündérfölde
valódi nagykirálya.
Szólásra nyitom a számat, ám ekkor Nicasia jelenik
meg tündöklő, ezüstös pikkelyekből készült ruhában a
füves mező másik végében az udvaroncok és az uralkodók
között.
Roiben kedvese, Kaye megindul felé.
– Ööö – szólalok meg. – A… izé… a barátnőd mindjárt…
Épp időben fordul meg ahhoz, hogy mindketten lássuk,
ahogy Kaye behúz egyet Nicasiának, aki nekiesik egy
udvaroncnak, majd a földre zuhan. A pixie megrázza a
kezét, mintha belesajdult volna az ökle.
Nicasia fókatündér őrei felé rohannak. Roiben azonnal
megindul a tömegben, ami utat nyit neki. Követni
próbálom, de Madoc utamat állja.
– Egy királynő nem rohan iskolás lány módjára a
küzdelem felé – ragadja meg a vállamat.
Annyira nem bosszant fel, hogy ne kapjak az alkalmon.
Elrántom magamat, de közben kitépem három hajszálát.
Vörös hajú, számomra ismeretlen lovaglány ugrik Kaye
és Nicasia fókatündér őrei közé. Mire Roiben odaér,
egyértelmű, hogy mindenki párbajjal fenyegeti a másikat.
– El az utamból! – mordulok Madocra, majd
futólépésben megindulok.
Ügyet sem vetek azokra, akik beszélni próbálnak velem.
Lehet, hogy nevetségesen festek a térdemig húzott
szoknyámmal, de nem érdekel. Akkor biztosan
nevetségesnek tűnök, amikor a dekoltázsomba dugok
valamit.
Nicasia álla vöröslik, a nyaka elpirult. Kénytelen
vagyok elfojtani igencsak illetlen nevetésemet.
– Jobb, ha nem véded a pixie-t! – veti oda fellengzősen.
A vörös hajú lovag halandó, az égerkirály udvarának
libériáját viseli. Vérzik az orra, amiből arra következtetek,
hogy már egymásnak estek a fókatündérekkel. Lord
Roiben úgy fest, mint aki mindjárt előrántja a csípőjén
lógó kardot. Mivel épp az imént beszélt arról, hogy az
utolsó leheletéig küzdene, ezt szeretném inkább elkerülni.
Kaye ruhája többet láttat, mint a legutóbbi öltözéke.
Most kilátszik a nyakától induló sebhely a mellkasán. Félig
vágásnak, félig égési sebnek tűnik, határozottan olyasmi,
ami miatt jogosan dühös.
– Nem kell senkinek megvédenie – jelenti ki. – Intézem
én a saját dolgomat!
– Szerencséd, hogy csak megütött – fordulok
Nicasiához. A jelenlététől aggodalmasan lüktet a
pulzusom. Önkéntelenül is eszembe jut, milyen volt a
foglyának lenni a Mélytengerben. Kaye-hez fordulok. – De
ezzel befejeztük. Világos?
Roiben megérinti a vállát.
– Jól van – feleli Kaye, aztán eltrappol óriási
csizmájában.
Roiben egy pillanatig még vár, de a fejemet rázom.
Ezután követi a kedvesét.
Nicasia megérinti az állkapcsát, alaposan végigmér.
– Látom, megkaptad az üzenetemet – szólalok meg.
– Én pedig látom, az ellenséggel cimborálsz – válaszolja
Madoc felé pillantva. – Gyere velem!
– Hová? – kérdezem.
– Bárhová, ahol mások nem hallhatnak.
Együtt indulunk el a kertben, mindketten hátrahagyjuk
a testőreinket. Megragadja a kezemet.
– Igaz? Cardant tényleg megátkozták? Szörnyeteggé
változott, aminek a pikkelyein széttörnek a tündéreid
dárdái?
Feszülten bólintok.
Legnagyobb döbbenetemre térdre borul.
– Mit művelsz? – kérdezem elhűlve.
– Kérlek! – könyörög lehajtott fejjel. – Kérlek! Meg kell
próbálnod megtörni az átkot! Tudom, hogy te vagy a jogos
királyné, és hogy talán nem akarod a visszatérését, de…
Ha van bármi, amivel fokozhatja a döbbenetemet, hát
ez az.
– Azt hiszed, hogy képes lennék…
– Régebben nem ismertelek – folytatja jól hallható
kínnal a hangjában. Elakad a lélegzete, a sírás jele. – Azt
hittem, egyszerű halandó vagy.
Kénytelen vagyok fékezni a nyelvemet ennek hallatán,
de nem szakítom félbe.
– Amikor az udvarmestere lettél, azt mondogattam
magamnak, csak a hazugságaid miatt akar. Vagy mert
engedelmessé váltál, pedig korábban sosem voltál az.
Hinnem kellett volna neked, amikor azt mondtad neki,
ennél sokkal többre is képes vagy. Míg száműzetésben
voltál, kiszedtem belőle még néhány részletet. Tudom,
hogy nem hiszel nekem, de Cardannal barátok voltunk,
mielőtt szeretők lettünk, még jóval Locke előtt. Ő volt az
első barátom, amikor idejöttem a Mélytengerből. És azóta
is barátok vagyunk, bármi történt is. Gyűlölöm, hogy
szeret.
– Ő is gyűlölte. – Felnevetek, fájdalmasabban cseng,
mint szeretném.
Nicasia hosszan néz rám.
– Nem, dehogy gyűlölte.
Erre csak némasággal felelhetek.
– Megrémít másokat, de nem olyan, mint hinnéd –
beszél tovább Nicasia. – Emlékszel Balekin szolgálóira? Az
emberekre?
Szótlanul bólintok. Persze hogy emlékszem. Sosem
feledhetem Sophie-t és a kövekkel megpakolt zsebeit.
– Néha eltűntek, és a pletykák szerint Cardan bántotta
őket, de nem így történt. Visszavitte őket a halandók
világába.
Bevallom, ez meglep.
– Miért?
Nicasia a magasba emeli a kezét.
– Fogalmam sincs! Talán idegesíteni akarta a bátyját.
De te is halandó vagy, ezért gondoltam, tetszene, hogy ezt
csinálta. És ruhát küldött neked. A koronázásra.
Emlékszem rá, az éj színeiben pompázó ruha, amire
élénk szegélyű fákat hímeztek, és kristályok ragyogtak
rajta csillagként. Ezerszer szebb, mint az a ruha, amit én
készíttettem. Azt hittem, Dain hercegtől jött, hiszen az ő
koronázása volt, és mégiscsak esküt tettem neki, amikor
csatlakoztam az Árnyudvarhoz.
 – Nem mondta el, igaz? – kérdezi Nicasia. – Látod?
Máris van két jó dolog, amit nem tudtál róla. És láttam,
hogy néztél rá, amikor azt hitted, senki sem figyel rád.
Az arcomba harapok, annak ellenére szégyenkezem,
hogy szeretők voltunk, hogy összeházasodtunk, és igazán
nincs mit titkolni azon, hogy kedveljük egymást.
– Ígérd meg! – kéri. – Ígérd meg, hogy segítesz rajta!
Az aranykantárra gondolok, a csillagokból jósolt
jövőre.
– Nem tudom, hogyan törjem meg az átkot – vallom be,
és az összes el nem sírt könny egyszerre futja el a
szememet. – Ha tudnám, szerinted ezen az ostoba lakomán
lennék? Mondd el, mit öljek meg, mit lopjak el, mondd a
megoldandó talányt, vagy hogy milyen boszorkát verjek
át! Mondd, mit tegyek, és megteszem, nem számít, milyen
veszélyes, nem számít, milyen nehéz, nem számít, mibe
kerül! – Elcsuklik a hangom.
Nicasia komolyan néz rám. Bármit gondolok is róla
egyébként, tényleg szereti Cardant.
És ahogy döbbenten nyugtázza az arcomon pergő
könnyeket, azt hiszem, ráébred, hogy én is szeretem.
Nem mintha Cardan sokra menne vele.

A beszélgetésünk után visszatérek a lakomára, és

megkeresem az új égerkirályt. Meglepetten néz rám. Ott
van mellette a vérző orrú halandó lovag. Egy vörös hajú
ember, akiben felismerem Severin kedvesét, vattát töm a
lovag orrába. Rádöbbenek, hogy a király kedvese és a
lovag ikrek. Nem egypetéjűek, mint mi Tarynnel, de attól
még ikrek. Halandó ikrek Tündérföldén. És szemlátomást
egyiküket sem zavarja különösebben.
– El kell kérnem tőled valamit – fordulok Severinhez.
Meghajol.
– Természetesen, királyném. Ami az enyém, az a tiéd.

Aznap este Cardan óriási ágyán fekszem az óriási

hálószobájában. Elterülök, lerúgom magamról a takarót.
Az aranykantárra nézek magam mellett a széken,
ragyog a lámpás gyér fényében.
Ha sikerülne rátennem a kígyóra, örökké velem
maradna. Amint felkantározom, idehozhatom.
Összegömbölyödhet a szőnyegen ebben a szobában, és bár
ettől éppolyan szörnyeteggé válnék, mint ő, legalább nem
lennék egyedül.
Végül elalszom.
Álmomban a kígyó Cardan hajol fölém, fekete pikkelyei
ragyognak.
– Szeretlek – vallom be neki, aztán felfal.
 26. fejezet

– Még nem gyógyultál meg eléggé – kap el Toprongy, éles

ujjaival a sebhelyemet nyomkodja. A kobold ott sürgölődik
körülöttem, mióta felkeltem az ágyból, úgy készít fel a
pillanatra, amikor szembe kell néznem a kígyóval, mintha
egy újabb lakomára igyekeznék, és végig panaszkodik. –
Madoc nemrég kis híján kettévágott.
– Zavar, hogy neki esküdtél, de itt vagy velem? –
kérdezem, amikor rögzíti a szoros fonatot a fejem tetején.
Oldalt hátrahúzta a hajamat, a többi részét kontyba
csavarta. Most természetesen nem díszíti semmi a fülemet
és a nyakamat, nehogy meg lehessen ragadni.
– Ideküldött – feleli Toprongy, és elveszi az ecsetet az
asztalról, ahová a kellékeit pakolta, a fekete hamuval teli
edénykébe dugja. – Talán már bánja. Hiszen akár őt is
dorgálhatnám most helyetted.
Erre elmosolyodom.
Toprongy kifesti az arcomat, sötétre a szememet,
vörösre az ajkamat.
Kopogtatnak, Taryn és Vivi érkezik.
– Nem fogod elhinni, mit találtunk a kincstárban! –
szólal meg Vivi.
– Azt hittem, a kincstárban ékkövek, arany meg ilyesmi
van.
Eszembe jut, amikor réges-régen Cardan Balekin
kincstárát ígérte az Árnyudvarnak, ha elárulnak, és
szabadon eresztik őt. Különös érzés, mennyire pánikba
estem tőle, mennyire elbűvölő volt, és mennyire gyűlöltem
az egészet.
Toprongy felhorkan, és Csótány is megérkezik, ládát
húz maga mögött.
– A világon senki sem tarthatja távol a nővéreidet a
bajtól.
Bőre visszanyerte rendes zöld színét, és sovány ugyan,
de láthatóan jól van. Elképesztően megkönnyebbülök,
hogy ilyen gyorsan lábra állt. Kíváncsi lennék, hogyan
fogták be munkára a nővéreim, de arra még inkább, mit
mondott neki Bomba. Újfajta boldogság ül az arcán. Ott
van a szája sarkában bujkáló mosolyban és a szeme
csillogásában.
Fájdalmas látvány.
Taryn elvigyorodik.
– Páncélt találtunk. Gyönyörű páncélt! Neked.
– Királynőhöz méltó – teszi hozzá Vivi. – És mint azt te
is tudod, olyan rég nem volt.
– Talán magáé Mabé volt – folytatja Taryn.
– Elég magasra teszitek a lécet – jegyzem meg.
 Vivi lehajol, hogy kinyissa a ládát. Finoman
megmunkált pikkelyvértet húz elő, mintha apró
borostyánlevelek alkotnák. Elakad tőle a lélegzetem.
Tényleg a legszebb páncél, amit valaha láttam. Ősréginek
tűnik, különleges munka, egyáltalán nem hasonlít
Grimsen műremekeire. Megkönnyebbülök a gondolattól,
hogy előtte is akadtak nagyszerű kovácsok, és lesz majd,
aki a nyomdokába léphet.
– Tudtam, hogy tetszeni fog! – vigyorog Taryn.
– És van itt még valami, ami majdnem ugyanúgy tetszik
majd – szólal meg Csótány.
A zsákjába nyúl, és előhúz három szál ezüstfonálnak
tűnő valamit.
A zsebembe dugom, a Madoc fejéről szerzett hajszálak
mellé.
Vivit túlságosan lefoglalja, hogy kiszedje a láda
tartalmát, észre sem veszi. Ívelt fémlapok fedte csizmák
kerülnek elő. Tövismintás csuklópántok. A vállvért is
levélmintás, a szélén felkunkorodik. A sisak aranyágak
alkotta koronára emlékeztet, oldalt bogyók díszítik.
– Hát, ha a kígyó leharapja a fejed – szólal meg
Toprongy –, legalább a többi részed jól mutat majd.
– Ez a beszéd! – hagyom rá.

Elfhon hadserege felsorakozik, és felkészül a menetre.

Agárvékony tündérlovakat, vízparipákat, ágaskodó
agancsú rénszarvasokat és óriási varangyokat nyergelnek
fel. Néhányukat fel is páncélozzák.
Íjászok sorakoznak fel tündérnyilakkal, altatóméreggel
átitatott lövedékekkel és óriási íjakkal. Lovagok
készülődnek. Észreveszem Grima Mogot a mező túlfelén,
vörössapkások kis csoportjában áll. Vérrel teli kancsót
adnak körbe, meghúzzák, ráfröccsen a sapkájukra. Pixie-
rajok repülnek a levegőben apró, mérgezett dárdákkal.
– Készen állunk – jelenti Grima Mog felém sétálva –, ha
esetleg mégsem úgy működik a kantár, mint állítják. Vagy
ha nem tetszik nekik, ami utána történik. – Végigméri a
páncélomat, a hátamra erősített kölcsönkardot, és
elmosolyodik, kivillantja véres fogait. Majd a szívére teszi
a kezét. – Nagykirályném!
Próbálok rávigyorogni, de tudom, hogy elég erőtlenre
sikeredik. Idegesség marja a gyomromat.
Két út áll előttem, de csak az egyik vezet győzelemre.
Korábban Madoc pártfogoltja és Dain szolgája voltam.
Csak az ő győzelemre vezető módszereiket ismerem. Nem
túl hősiesek, de hatásosak. Tudom, hogyan döfjek kést a
saját kezembe. Tudom, hogyan gyűlöljek és vívjam ki
mások gyűlöletét. És tudom, hogyan nyerjek csatát, ha
hajlandó vagyok az utolsó csepp jóságomat is feláldozni
érte.
Azt mondtam, ha nem lehetek jobb az ellenségeimnél,
hát rosszabb leszek náluk. Sokkal, sokkal rosszabb.
Végy három hajszálat a saját fejedről, csomózd őket a
kantárra! Ezáltal össze lesztek kötve.
Lord Jarel megpróbált átverni. Meg akarta tartani
magának az engedelmességre bíró parancsszót, hogy ő
használja, miután felkantároztam a kígyót, és aztán
mindkettőnket irányítson. Biztos vagyok benne, hogy
Madoc nem tud Lord Jarel cselszövéséről, ami azt jelenti,
hogy egy ponton Madocot is meggyilkolnák.
De ezt a cselt a visszájára tudom fordítani. Az ő hajukat
kötöztem az aranykantárra, és nem én leszek majd a
kígyóhoz kötve. Amint a kígyóra simul a kantár, Madoc és
Lord Jarel az uralmam alá kerül, ahogy régebben Cardan
is. És Cardan is újra az enyém lesz, aranycsatok
mélyednek majd a pikkelyeibe.
És ha a kígyó rémesebb és mérgezőbb lesz, ha magát
Elfhont mételyezi, hát akkor a szörnyetegek királynője
leszek. Fekete földön uralkodom majd báb vörössapkás
apámmal az oldalamon. Féljenek csak tőlem, hogy én ne
féljek többé!
Egyedül a kiontott véréből emelkedhet fel nagyszerű
uralkodó.
Megkapok mindent, amire valaha vágytam, amiről
valaha álmodtam, és vele együtt örök nyomorúság lesz a
jussom. Jégszilánkkal a szívemben élek tovább.
– Megnéztem a csillagokat – szólít meg Baphen. Egy
pillanatra úgy elvakít a saját vad képzeletem, hogy
képtelen vagyok odafigyelni rá. Sötétkék köpenye lobog
mögötte a kora délutáni szellőben. – De nem tudok belőlük
semmit kiolvasni. Amikor a jövő ködös, egy bizonyos
esemény formálhatja még, lehet jó és rossz is. Amíg ez a
valami meg nem történik, addig semmi sem látszik.
– Mit nekem ez a kis stressz! – motyogom.
Bomba lép elő az árnyékok közül.
 – Megtalálták a kígyót – jelenti. – A Csavaros-rengeteg
partjának közelében van. Gyorsan indulnunk kell, nehogy
ismét szem elől veszítsük!
– Maradjatok alakzatban! – adja ki a parancsot Grima
Mog a csapatainak. – Északról érkezünk. Madoc tartja a
déli frontot, a Fogasudvar a nyugatit. Maradjatok távol! A
cél az, hogy a királynénk szerető karjaiba tereljük a lényt.
Az új páncélom pikkelyei összeérnek, dallamosan
csilingelnek. Nagy, fekete paripára ültetnek. Grima Mog
egy óriási, páncélozott szarvasbikán ül.
– Ez az első csatád? – kérdezi.
Bólintok.
– Ha harc törne ki, arra koncentrálj, ami előtted van! A
saját csatádat vívd meg! – tanácsolja. – A többi miatt
aggódjanak a többiek!
Ismét bólintok, figyelem, ahogy Madoc serege a helyére
indul. A saját katonái nyitják a sort, akiket ő maga
választott ki és orozott el Elfhon hadseregéből. Aztán az
alsóbb udvarok csapatai, akik átálltak az ő zászlaja alá. És
persze a Fogasudvar a jeges fegyvereikkel. Sokuknak
mintha dér ülne a bőrén, vannak, akik éppolyan kékek,
akár a holtak. Nem szívesen küzdenék meg velük, se ma,
se bármely más napon.
A Termeszek udvara Grima Mog mögött halad. Roiben
sófehér haját könnyű észrevenni. Egy kelpie hátán ül, és
amikor odanézek, int. Mögötte az égerkirály csapatai
menetelnek. Severin halandó kedvese nincs itt, a vörös
hajú halandó mellett lovagol, akinek megeredt az orra
vére, amikor összekapott Nicasia egyik fókatündér
testőrével. A lovaglány aggasztóan vidámnak tűnik.
Vivi, Oriana, Heather és Oak a palotában vár bennünket
az őrség maradékával, a tanács nagy részével és a
különböző udvarok jó néhány tagjával. A mellvédről
figyelik majd az eseményeket.
Megszorítom az aranykantárt.
– Fel a fejjel! – biztat Grima Mog az arckifejezésem
láttán. Megigazítja sokrétegnyi vértől merev sapkáját. –
Hiszen dicsőség vár ránk!
A fák között haladva önkéntelenül is eszembe jut, hogy
amikor lovagi címről álmodtam, valami ilyesmit
képzeltem el. Mágikus szörnyetegekkel akartam
megküzdeni páncélban, karddal az oldalamon. De
rengeteg egyéb képzelgéshez hasonlóan az is mentes volt a
rémülettől.
Rikoltást hallunk egy sűrűbb részről magunk előtt.
Grima Mog int, mire Elfhon seregei megtorpannak és
szétszóródnak. Egyedül én lovagolok tovább, addig
kerülgetem az elpusztult fákat, míg meg nem látom a
kígyó fekete farkát talán ha tíz méterre tőlem. A lovam
megretten, fújtat.
A kantárral a kezemben leugrom a hátáról, és közelebb
sétálok a rémséges lényhez, ami egykor Cardan volt.
Tovább nőtt, már hosszabb, mint Madoc hajói, a feje
akkora, hogy ha eltátja a pofáját, egyetlen agyara
feleakkora, mint a hátamra erősített kard.
Borzasztóan rémisztő.
Erőt kell vennem magamon, hogy továbbmenjek felé az
elszáradt, megfeketedett füvön. A kígyó mögött a Madoc
címerével ellátott lobogókat fodrozza a szellő.
– Cardan! – suttogom.
A kantár aranyhálója fénylik a kezemben.
Mintegy válaszképp a kígyó hátrahőköl, nyaka lendül,
hajlik, mintha azon gondolkozna, hogyan sújtson le.
– Jude vagyok – folytatom, és elcsuklik a hangom. –
Jude. Kedvelsz engem, emlékszel? Megbízol bennem.
A kígyó hirtelen mozdul, gyorsan siklik felém a füvön,
átszeli a kettőnk közti távolságot. A katonák menekülőre
fogják. A lovak felágaskodnak. A varangyok menedéket
keresve ugrálnak az erdőben, ügyet sem vetnek a
lovasaikra. A kelpie-k a víz felé nyargalnak.
Felemelem a kantárt, nincs más a kezemben, amivel
megvédhetném magamat. Felkészülök rá, hogy
elhajítsam. De a kígyó nagyjából háromméternyire tőlem
lefékez, és körbetekeredik.
Aranyozott szemével engem figyel.
Egész testemben remegek. Izzad a tenyerem.
Tudom, mit kell tennem ahhoz, hogy győzelmet arassak
az ellenségeim felett, de már nem akarom megtenni.
Ilyen közel a kígyóhoz csak arra tudok gondolni, hogy a
kantár belemélyedne Cardan bőrébe, hogy örökké
fogságba esne. Egykor annyira vonzott a gondolat, hogy
az uralmam alá hajthatom. A hatalom mámora szédített,
amikor esküt tett nekem, és kénytelen volt egy évig és egy
napig engedelmeskedni nekem. Azt hittem, ha mindent és
mindenkit irányíthatok, semmi sem árthat nekem.
A kígyó felé lépek. Egyszer, majd még egyszer. Ilyen
közel ismét teljesen letaglóz, milyen óriásira nőtt.
Óvatosan megemelem a kezemet, és megérintem a fekete
pikkelyeket. Szárazak, hűvösek a bőröm alatt.
Arany szemében nincs válasz, de Cardanra gondolok,
ahogy ott feküdt mellettem a királyi lakrészben.
A szeszélyes mosolyára.
Arra, hogy mennyire gyűlölné, ha így fogságba esne.
Hogy milyen igazságtalan lenne, ha úgy tartanám, és
mindezt szeretetnek nevezném.
Már tudja, hogyan vessen véget az átoknak.
– Tényleg szeretlek – suttogom. – Mindig is szeretni
foglak.
Az övembe dugom a kantárt.
Két út áll előttem, de csak az egyik vezet győzelemre.
Csakhogy így nem akarok győzni. Talán örökké
félelemben élek majd, talán kicsúszik az irányítás a kezem
közül, talán Cardan elvesztése jobban fog fájni, mint amit
képes vagyok elviselni.
Mégis, ha igazán szeretem, ez az egyetlen választásom.
Előhúzom a kölcsönkardot a hátamról. Szívhezszólót,
ami bármin keresztülvág. Severintől kértem kölcsön, és
magammal hoztam a csatába, mert nem számít, mivel
áltattam magam, egy részem tudta, hogy úgyis ezt
választom.
A kígyó arany szeme rezzenéstelen, de az összegyűlt
tündérek felől meglepett hangok szállnak. Hallom, ahogy
Madoc felüvölt.
Nem így kellene végződnie.
Lehunyom a szemem, de képtelen vagyok csukva
tartani. Egyetlen mozdulattal, ragyogó ívben a kígyó felé
lendítem Szívhezszólót. A penge lesújt, átvágja a
pikkelyeket, a húst, a csontot. A kígyó feje a lábamhoz
zuhan, arany szeme üvegessé válik.
Mindent vér borít. A kígyó teste iszonytatóan, tekeregve
megremeg, majd végül elernyed. Remegő kézzel
csúsztatom vissza Szívhezszólót a hüvelyébe. Egész
testemben reszketek, olyan erősen, hogy térdre rogyok a
megfeketedett, véráztatta fűben.
Hallom, hogy Lord Jarel ordít nekem valamit, de nem
értem.
Talán sikoltok.
Tündérek rohannak felém. Fém csattan, nyilak
süvítenek a levegőben. Mintha iszonyú távolról hallanám
a hangokat.
Egyedül Valerian szavait hallom, ahogy a halála előtt
megátkozott. Tapadjon hát örökké vér a kezedhez! Kísérjen
utadon a halál!
– El kellett volna fogadnod, amit ajánlottunk! – kiáltja
Lord Jarel, készül lesújtani rám a lándzsájával. – Rövid
lesz az uralmad, halandó királyné!
Ekkor Grima Mog terem ott a szarvasán, útját állja a
támadásnak. A fegyvereik egymásnak csattannak,
csörögnek a mozdulat hevétől.
– Először megöllek – mondja Lord Jarelnek. – Aztán
megeszlek.
Két fekete nyílvessző száll a fák közül, Lord Jarel
torkába mélyednek. Lecsúszik a lováról, és sikoly érkezik a
Fogasudvar irányából. Felfigyelek Bomba fehér hajának
villanására.
 Grima Mog megpördül, a Fogasudvar három lovagjával
harcol. Egykor nyilván ismerte őket, ő parancsolt nekik, de
ettől függetlenül megküzd velük.
Kiáltások harsannak körülöttem. És a csatazaj halkulni
kezd.
Kürtszót hallok a partról.
Hullámzik a víz a fekete sziklákon túl. Sellők és
fókatündérek emelkednek ki a vízből, pikkelyeik
csillognak a napfényben. Nicasia is velük jön, egy cápa
hátán ül.
– A Mélytenger tartja magát az egyezséghez, ami a
szárazföldhöz és annak királynéjához köti! – kiáltja,
hangja elér a csatamező végébe is. – Tegyétek le a
fegyvert!
A következő pillanatban a Mélytenger csapatai a partra
rontanak.
Majd Madoc áll előttem.
Arcára és homloka egy részére vér tapad. Boldogság ül
az arcán, iszonyú boldogság. A vörössapkásokat ez élteti, a
vérontás, az erőszak, a gyilkosság. Azt hiszem, egy része
még most is örül, hogy megoszthatja ezt velem.
– Állj fel!
Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy
engedelmeskedtem neki. Talpra kecmergek, kezem az
övembe dugott aranykantárra siklik, amire korábban
rákötöztem a haját, és amivel igába hajthatnám, amivel
még most is igába hajthatom.
– Nem fogok megküzdeni veled. – Távolian cseng a
hangom. – Bár nem örülnék, ha a csatok a bőrödbe
mélyednének, nem is gyászolnálak meg.
– Elég a szónoklásból! – szól rám. – Hiszen már nyertél.
Nézd!
Megragadja a vállamat, és arrafelé fordít, ahol a kígyó
óriási teste hever. Rémület önt el, próbálom kirántani
magamat a szorításából. Aztán rájövök, hogy kezd
alábbhagyni a harc, a tündérek is arrafelé merednek. A
lény teste belülről ragyog.
És ekkor, a ragyogáson keresztül Cardan lép elő.
Meztelenül, vérben fürödve.
Élve.
Egyedül a kiontott véréből emelkedhet fel nagyszerű
uralkodó.
Körülöttünk mindenki térdre rogy. Grima Mog is
letérdel. Lord Roiben is térdet hajt. Azok is, akik néhány
pillanattal ezelőtt még gyilkolni akartak. Nicasia a tenger
felől figyeli, ahogy Elfhon meghajol a visszatérő,
újjászülető nagykirály előtt.
– Fejet hajtok előtted – mormolja Madoc a bajsza alatt. –
De csakis előtted.
Cardan előrelép, léptei nyomán apró rianások futnak
szerteszét. Maga a föld repedezik. A hangja mélyen
visszhangzik az összegyűltek között.
– Megtört az átok. A király visszatért.
Éppolyan rémisztő, akár egy kígyó.
Nem érdekel. A karjába vetem magam.
 27. fejezet

Cardan ujjai a hátamba mélyednek. Remeg, hogy a

fogyatkozó mágiától vagy a rémülettől, azt nem tudhatom.
De úgy szorít magához, mintha én lennék az egyetlen
biztos dolog ezen a világon.
Katonák érkeznek, mire Cardan hirtelen elereszt. Az
álla megfeszül. Leinti a köpenyét felkínáló lovagot, hiába
fedi csupán vér.
– Napok óta nem hordtam semmiféle ruhát – jelenti ki a
nagykirály gúnyosan, és ha van is némi fájdalom a
tekintetében, mindenkit túlságosan lenyűgöztek a
történtek ahhoz, hogy észrevegyék. – Nem látom be, miért
pont most kellene bármit magamra vegyek.
– Illendőségből? – nyögöm ki nagy nehezen,
belemegyek a játékba, pedig teljesen meglep, hogy képes
viccelődni az átokkal vagy bármi egyébbel kapcsolatban.
Ragyogó, nemtörődöm mosollyal jutalmaz.
Olyasfélével, ami mögé el lehet rejtőzni.
 – Hiszen minden porcikám maga a gyönyör!
Belesajdul a mellkasom a látványába. Úgy érzem, nem
kapok levegőt. Bár itt áll előttem, elvesztésének fájdalma
még nem múlt el nyomtalan.
– Felség! – szólít meg Grima Mog. – Megláncolhatom az
apját?
Habozok, eszembe jut a pillanat, amikor ott álltam
előtte az aranykantárral. Már nyertél.
– Igen – feleli Cardan. – Láncra vele!
Hintót hozatnak, döcögnek a kerekek a köveken. Grima
Mog parancsokat kiált. Két tábornok megbilincseli Madoc
csuklóját és bokáját, a súlyos lánc a legkisebb mozdulatra
is csörög. Az íjászok ráfogják fegyverüket, ahogy elvezetik
őt.
A hadserege megadja magát, esküt tesznek. Szárnyak
rebbennek, páncél zörög, sebesültek kiáltásai szállnak.
Vörössapkások frissítik a sapkáik színét. Néhány tündér az
elesettekből lakmározik. Füst terjeng a levegőben,
összemosódik a tenger, a vér és a moha illatával. Még egy
ilyen rövid csatát is apadó adrenalin, kötszerek és a
győztesek dicsőítése követ.
A palotában nyilván már ünnepelnek, és jóval tovább
tart majd a mulatság, mint amilyen hosszú a harc volt.
Cardan elernyed a hintóban. Őt bámulom, a testére
száradó vér hullámos vonalait, az apró gránátköveket
képező cseppeket göndör tincsein. Nagy nehezen
elfordulok, és inkább kibámulok az ablakon.
– Meddig voltam… – Tétován elhallgat.
– Három nap sem telt el – válaszolom. – Szinte
semeddig.
Azt nem említem, milyen hosszúnak tűnt ez az idő.
Ahogy azt sem ecsetelem, hogy örökké kígyó
maradhatott volna, felkantározva, fogságba esve.
Meghalhatott volna.
Akár halott is lehetne.
Aztán már fékez is a hintó, kitessékelnek.
A szolgálók óriási bársonypalástot hoznak Cardannak,
aki ezúttal elfogadja a felkínált ruhadarabot, a vállára
kanyarítja a hűvös föld alatti folyosókon.
– Talán megfürödhetne – veti fel Randalin érthető
okokból kifolyólag.
– A trónhoz akarok menni – feleli Cardan.
Senkinek sem akaródzik ellentmondani neki.
A trónteremben mindenütt felborított asztalok és
rohadó gyümölcs hever. Repedés fut végig a földön a
kettéhasadt, hervadt virágú trónig. Cardan széttárja a
kezét, mire a föld begyógyul a rés mentén, kövek és
sziklák törnek elő, hogy kitöltsék a hézagot. Aztán
körkörösen mozgatja az ujjait, és a kettéválasztott trón
növekedésnek indul, vadrózsa virágzik rajta, és ahol régen
egyetlen trón volt, most kettő áll.
– Tetszik? – kérdezi tőlem.
Egy kicsit olyan, mintha afelől érdeklődne, szemet
gyönyörködtető-e a csillagkorona, amit magából az égből
idézett meg.
– Lenyűgöző – nyögöm nagy nehezen.
Szemlátomást elégedett, végre hagyja, hogy Randalin a
királyi lakrészhez vezessen bennünket, ami tele van
különféle szolgálókkal, a tábornokokkal és az
Eleventanács nagyjával. Fürdőt készítenek a
nagykirálynak. Borral teli kancsót is hoznak, vele egy
gömbölydedre csiszolt, drágakövekkel ékesített díszes
serleget. Fala a kígyók királyáról énekel, amivel egyszerre
bűvöli el és rémiszti meg Cardant.
Ragadok a vértől, de nem vagyok hajlandó a számtalan
tündér előtt megszabadulni a páncélomtól, úgyhogy
kiosonok, és a régi szobám felé indulok.
Csakhogy Heathert találom odabent. Egy óriási
könyvvel a kezében pattan fel a heverőről. Hajának
rózsaszínje megfakult, de minden más szempontból
élénknek tűnik.
– Gratulálok, már ha nem fura ilyesmit mondani. Nem
tudom, hogyan illik háborúról beszélni, de úgy hallottam,
nyertetek.
– Nyertünk – felelem mosolyogva.
Meghúzza az igen ügyetlenül fűzött dupla
berkenyebogyóláncot a nyakában.
– Vee csinálta nekem. Az after partyra. – Heather
mintha csak most venné észre, hogy mit viselek. – Ugye ez
nem a te véred?
– Nem – nyugtatom meg. – Jól vagyok. De elég undorító.
Lassan bólint.
– És Cardan – teszem hozzá –, ő is jól van.
Kibucskázik a kezéből a könyv, a heverőn landol.
– Már nem egy óriási kígyó?
– Nem – felelem. – De lehet, hogy hiperventilálok. Így
hívják, ugye? Amikor kapkodom a levegőt. Szédülök.
 – Senki sem konyít az emberi orvostudományhoz ebben
a palotában, mi? – Hozzám lép, és a páncéllal babrál. –
Vegyük le ezt rólad, hátha az segít!
– Beszélj hozzám! – kérem. – Mesélj el egy másik
tündérmesét! Mondj valamit!
– Oké – egyezik bele, miközben próbálja kitalálni,
hogyan oldja le rólam a páncélt. – Megfogadtam a
tanácsodat, és beszéltem Veevel. Végre rászántam magam.
Megmondtam, hogy nem akarom elveszíteni az
emlékeimet, és sajnálom, hogy megígértette velem.
– Örült neki? – Segítek Heathernek az egyik csattal.
– Baromira összevesztünk. Üvöltöztünk egymással –
válaszolja. – És sokat sírtunk is.
– Ó! – felelem.
– Emlékszel arra a mesére, amiben a kígyónak
helikopterszülei voltak, és elvette a hercegnőt?
– Helikopter? – visszhangzom.
A végére elnyomott az álom, lehet, hogy erről a részről
lemaradtam.
– Amikor a fiú kígyóbőrét elégetik, a hercegnőnek
próbákat kellett kiállnia, hogy visszaszerezze. Hát,
mondtam Veenek, hogy neki is ki kell állnia egy próbát.
Újra meg kell ismerkednie velem, és ezúttal jól csinálni. Az
elejétől fogva elmondani nekem mindent. És meggyőznie,
hogy szeressem.
– Hűha! – A páncél utolsó része is lecsúszik rólam,
csattan a földön, és rádöbbenek, hogy míg Heather elvonta
a figyelmemet, a légzésem is helyreállt. – Ez aztán komoly
tündérmesés dolog! Próbatétel is van.
 Heather a tenyerébe veszi a kezemet.
– Ha sikerrel jár, minden emlékem visszatér. De ha
nem, ma este látlak utoljára.
– Remélem, kiiszod a borospincét a mulatságon –
felelem, és szorosan magamhoz ölelem. – De még ennél is
jobban remélem, hogy Vivi elég jó, és ismét elnyeri a
kezedet.
Kinyílik az ajtó, Oriana lép be rajta. Amint meglát,
pánikba esik. Rögtön mélyen meghajol, szinte a földet éri a
homloka.
– Igazán nem kell ezt csinálnod – felelem, mire szúrós
pillantást lövell felém.
Látom, hogy rengeteg megjegyzése lenne a
nagykirálynéi viselkedésemmel kapcsolatban, és egy
pillanatig igencsak elégedett vagyok, hogy a saját
illemszabályai megszegése nélkül egyetlenegyet sem
önthet szóba.
Kiegyenesedik.
– Remélem, kegyes leszel apádhoz. Ha magadért nem,
legalább az öcsédért.
– Már így is kegyes voltam – felelem, és a páncélomat
felemelve a folyosóra menekülök.
Nem lett volna szabad eljönnöm a királyi lakrészből.
Megszokásból tettem, magára hagytam Cardant, hogy
uralkodjon csak, míg én az árnyékok közt intézkedem. És
megkönnyebbülést is hozott, hogy elbújhattam a fürkésző
tekintetek elől. De Cardan nélkül minden kissé
szürreálisnak tűnik, és aggódom, hogy talán mégsem tört
meg az átok, és ez az egész nem több puszta lázálomnál.
Visszasietek a folyosón, egyedül a kitömött vászonkabát és
a nadrágszár van rajtam, amit a páncélom alatt viseltem.
Mire visszaérek, Cardan már nincs ott, és vele együtt
távoztak a főméltóságok is. A fürdővíz még meleg, és a
gyertyák is égnek, de a szobák üresek.
– Újratöltöttem – jegyzi meg Toprongy, ahogy, ki tudja,
honnan, előlép, és rám ijeszt. – Mássz be! Rémesen festesz.
– Hol van Cardan? – kérdezem, miközben
megszabadulok a maradék ruháimtól is.
– A trónteremben. Hol máshol? – kérdez vissza. – Te
vagy késésben. De hősként jól van ez így. Álomszéppé
varázsollak.
– Úgy sejtem, sok munkádba fog kerülni – felelem, de
azért engedelmesen bemászok a kádba, felkavarva a víz
tetején úszó kankalinszirmokat.
Fáradt izmaimnak jólesik a meleg víz.
Alámerülök.
Az a gond azzal, ha az ember véghez visz valami
rémisztő és hatalmas dolgot, hogy továbbra is ott van az a
sok-sok érzés, amit előtte elzárt és száműzött. Hosszú
napokon keresztül rettegtem, és most, hogy nagyszerűen
kellene éreznem magam, legszívesebben elbújnék
Cardannal a trónterem egyik asztala alatt, amíg
végérvényesen meg nem győződöm róla, hogy jól van.
És talán csókokkal is borítanám, ha van hozzá kedve.
Feljövök a víz alól, és kisimítom a hajamat a
szememből. Toprongy kendőt nyújt.
– Súrold le a vért a kézfejedről! – utasít.
Ismét szarvakba fonja a hajamat, ezúttal aranyszálakat
sző bele. Bronzszín bársonytunikát vett elő nekem. Arra
bronz bőrkabátot ad, magas gallérja ívelt, uszálya pedig
köpenyre emlékeztet, ami a legkisebb szellőtől is lebeg.
Végül széles kézelőjű bronz kesztyűt kapok.
Ilyen csinosan még akkor is nehéz lett volna
észrevétlenül belépni a trónterembe, ha nem jelzik
trombitaszóval az érkezésemet.
– Elfhon nagykirálynéja, Jude Duarte! – harsogja egy
apród.
Kiszúrom Cardant a nagykirályi asztal végén. Még a
terem másik feléből is perzselő a pillantása.
Hosszú asztalokat állítottak fel, hogy igazi lakomát
csaphassunk. Minden egyes tálat alaposan megpakoltak
étellel: óriási gyümölcsökkel, mogyoróval, datolyával
töltött kenyérrel. Mézbor illata száll a levegőben.
Az előadók igyekeznek hibátlanul előadni új
szerzeményeiket, jó néhány a kígyókirály előtt tiszteleg.
De legalább egyet nekem is írtak:
Királynénk eltette kardját, és lehunyta szemét,
Mondván: „Azt hittem, a kígyó nagyobb lesz azért.”
Újabb szolgálók érkeznek a konyhából, különféle
módon elkészített, világos húst hoznak tálcákon, van
roston és olajban sült, pecsenye és pörkölt is. Beletelik egy
pillanatba, hogy rájöjjek, mi az. Kígyóhús. Annak az óriási
kígyónak a húsát vágták ki, ami egykor a nagykirályuk
volt, hátha átszáll beléjük a mágiája egy része. Az ételt
elnézve szédítő pontossággal érzem, mennyire halandó
vagyok. Bizonyos tündérszokások életem végéig
rémisztőek lesznek számomra.
 Remélem, Cardant nem zavarja. Vidámnak tűnik, nevet,
miközben az udvar tagjai megpakolják a tányérjaikat.
– Mindig is sejtettem, hogy ínycsiklandó vagyok – jegyzi
meg, de látom, hogy ő maga nem szed a húsból.
Ismét elképzelem, hogy bemászok az asztal alá, és
elbújok ott, gyerekként is azt csináltam. Meg a vérfürdőbe
torkolló koronázáson, Cardannal.
De inkább a királyi asztalhoz sétálok, és megkeresem a
helyemet, ami természetesen a Cardantól átellenes
végében van. Az ezüst, a kendők és a gyertyák rengetege
felett figyeljük egymást.
Aztán Cardan feláll, és a trónteremben tartózkodó
tündérek elhallgatnak.
– Holnap majd törődünk mindazzal, ami velünk történt
– szólal meg magasba emelt serleggel. – De ma este
emlékezzünk a győzelmünkre, a cselszövéseinkre és az
egymásban lelt örömünkre!
Mind emeljük poharunkat a szavaira.
Látszólag véget nem érő a dalok száma, és annyi az étel,
hogy még egy hozzám hasonló halandó is tele tudja tömni
magát. Figyelem, ahogy Heather és Vivi az asztalokat
kerülgetve táncolni indul. Csótány és Bomba az
újjánövesztett trónok árnyékában ül. Csótány szőlőt dobál
Bomba szájába, egyetlenegyszer sem véti el. Grima Mog
Lord Roibennel beszélget, a tányérja felére kígyóhúst
halmozott, a másik felén másfajta hús van, aminek az
eredetét nem tudom megállapítani. Nicasia
díszvendégként a nagykirályi asztal közelében ül, az
alattvalói gyűrűjében. Tarynt a zenészek mellett látom,
széles mozdulatokkal mesél valamit. Szellemet is
megtalálom, Tarynt figyeli.
– Elnézést, hogy megzavarom! – szólal meg valaki, és a
kulcsmester Randalin áll Cardan vállánál.
– Tanácsos! – dől Cardan bágyadtan az asztalra, mint
aki igencsak a pohara fenekére nézett már. – Egy ilyen
mézes süteményt szeretne? Odaadtuk volna.
– Gondoskodni kellene a foglyokról… Madocról, a
seregéről, a Fogasudvar maradékáról – magyarázza
Randalin. – És vannak egyéb ügyek is, amiket ön elé
szeretnénk tárni.
– Majd holnap! – ragaszkodik a döntéséhez Cardan. –
Vagy a rákövetkezőn. Esetleg jövő héten.
Azzal feláll, jól meghúzza a serlegét, leteszi az asztalra,
és odasétál hozzám.
– Szabad egy táncra? – kérdezi a kezét nyújtva.
– Talán emlékszel rá, hogy nem vagyok kifejezetten
tehetséges benne – felelem, ahogy felállok.
Legutóbb Dain herceg koronázásának éjszakáján
táncoltunk, még mielőtt katasztrófába torkollott az
esemény. Nagyon-nagyon részeg volt.
Te tényleg gyűlölsz engem, mondta akkor.
Majdnem annyira, mint te engem, feleltem.
Odavezet, ahol a hegedűsök egyre gyorsabb és gyorsabb
táncra, pörgésre, forgásra, ugrásra ösztökélnek mindenkit.
A tenyerébe veszi a kezemet.
– Nem tudom, miért kérjek bocsánatot először –
kezdem. – Amiért levágtam a fejedet, vagy amiért ilyen
sokáig húztam a dolgot. Nem akartam elveszíteni azt a
keveset, ami megmaradt belőled. És egyre csak arra
gondolok, mekkora csoda, hogy életben vagy.
– Fogalmad sincs, milyen régóta szerettem volna
hallani ezeket a szavakat – feleli. – Nem kívánod a
halálomat!
– Ha elvicceled, esküszöm…
– Megölsz? – vonja fel mindkét fekete szemöldökét.
Lehet, hogy mégiscsak gyűlölöm.
Aztán megszorítja a kezemet, és magával húz, el a többi
táncolótól az emelvény mögötti titkos helyiséghez, amit
korábban már megmutatott egyszer. Pont olyan, mint
amilyenre emlékszem, a falait sűrű moha lepi, a
haloványan derengő gombák alatt alacsony pamlag áll.
– Ha zavarba jövök, kegyetlen vagyok vagy nevetek –
magyarázza, és leül a pamlagra.
Eleresztem a kezét, és állva maradok. Megfogadtam,
hogy ha lehetőségem adódik rá, megteszem.
Megfogadtam, hogy az első adandó alkalommal
megteszem.
– Szeretlek – szólalok meg, és már-már érthetetlenül
bukik ki a számon a szó.
Cardan döbbentnek tűnik. Vagy talán úgy elhadartam,
hogy nem is biztos benne pontosan, mit hallott.
– Nem kell szánalomból ezt mondanod – feleli végül
roppantmód kimérten. – Vagy mert átok sújtott. Ebben a
szobában kértelek rá, hogy hazudj nekem, de most
könyörgöm, ne tedd!
Felhevül az arcom a hazugságok emlékére.
– Nem tettem egyszerűvé, hogy megszeressenek –
folytatja, és az anyja szavait hallom abban, amit mond.
Amikor elképzeltem, hogy szerelmet vallok, azt hittem,
olyan lesz, mint letépni egy ragtapaszt: fájdalmas és gyors.
Fel sem merült bennem, hogy kételkedik majd abban, amit
mondok.
– Akkor kezdtelek megkedvelni, amikor elmentünk az
alsóbb udvarok uralkodóihoz – magyarázom. – Vicces
voltál, amit különösnek találtam. Aztán elmentünk a
Kietlen-kúriába, ott meg okos voltál. Végig az járt a
fejemben, hogy te juttattál ki minket a trónteremből Dain
koronázása után, még mielőtt kést szorítottam a
torkodhoz.
Nem próbál félbeszakítani, úgyhogy kénytelen vagyok
folyatni.
– Aztán csellel nagykirályt csináltam belőled – veszem
végig az eseményeket. – Azt hittem, amint ismét
meggyűlölsz, én is gyűlölhetlek tovább. De nem így
történt. És olyan ostobának éreztem magam! Azt hittem,
összetöröd a szívem. Hogy gyengeség téged szeretni, és
felhasználod majd ellenem. De aztán kimentettél a
Mélytengerből, pedig sokkal kézenfekvőbb lett volna
hagyni, hogy ott rohadjak meg. Ezek után kezdtem abban
reménykedni, hogy talán viszonzod az érzéseimet. De
aztán száműztél… – Reszketegen szívom be a levegőt. –
Lehet, hogy sok mindent elfojtottam. Azt hittem, ha nem
teszem, ha átadom magamat az érzésnek, akkor gyufaként
elégek. Egy egész skatulyaként.
– De most már elmondtad – feleli. – És tényleg szeretsz
engem.
 – Szeretlek – erősítem meg.
– Mert okos és vicces vagyok – mosolyodik el. – De azt
nem említetted, milyen vonzó is.
– És ínycsiklandó – teszem hozzá. – Pedig ez a kettő is
igazán jó tulajdonság.
Magához húz, mindketten lefekszünk a pamlagra.
Fekete szemét nézem magam alatt, puha ajkát. Letörlök
egy száradt vérpöttyöt a füle hegyéről.
– Milyen volt? – kérdezem. – Kígyónak lenni.
Habozik.
– Mintha fogságba estem volna a sötétben – válaszolja.
– Egyedül voltam, ösztönösen támadtam. Talán nem
váltam teljesen állattá, de nem is voltam önmagam. Nem
tudtam gondolkozni. Csak az érzések maradtak, a gyűlölet,
a rettegés és a pusztítás vágya.
Közbe akarok szólni, de egyetlen mozdulattal elejét
veszi.
– És te. – Engem nézve felfelé görbül a szája, nem
igazán mosoly, annál több és kevesebb. – Nem sok
mindenről tudtam, de téged mindig megismertelek.
És amikor megcsókol, úgy érzem, ismét rendesen kapok
levegőt.
 Epilógus

Egy héttel későbbre szervezzük a koronázásomat, és

megdöbbent, milyen sok alsóbb udvar uralkodója és
alattvaló ellátogat rá a különböző birodalmakból.
Meglepő, milyen sokan igyekeztek halandó vendégeket
hozni, cseregyerekeket, ember művészeket és szeretőket.
Teljesen szürreális, hogy így próbálnak meg a kegyeimbe
férkőzni, ugyanakkor igazán kellemes látvány is.
Cardan három tündérmesternek adott helyet Elfhonban.
Az egyikük Marrow mama. A másik egy vénséges vénnek
tűnő házimanó, aki óriási, bonyolult mintázattal fonott
szakáll mögé rejtőzik. Megdöbbenek, amikor kiderül, hogy
a harmadik, egy halandó kovács tartotta a kapcsolatot a
halandó apámmal. Amikor találkozunk, a jersey-i Robert
megcsodálja Éjhozót, és elmesél egy vicces anekdotát
valami konferenciáról, amin egy évtizede mindketten
részt vettek.
Mióta berendezkedtek, a mesterek igencsak serényen
dolgoztak.
A ceremónia napszálltakor kezdődik, és az új szigeten,
Insearen tartjuk, a csillagok alatt. Tűztálakban lángok
ropognak, a levegőben sós permet és tömjénfüst terjeng. A
talajt holdfényben virágzó lángvirágtakaró fedi.
Sötét lombzöld ruhát viselek, a vállrészét és az ujját
varjútollak borítják, Cardan zekéjét pedig világos
bogárszárnyak díszítik. Baphen fogja levezényelni a
ceremóniát az egyik hosszú, kék köpenyében, a
szakállában számos égi dísszel.
Oak ruhája fehér, a gombok aranyból vannak. Taryn
puszit nyom a homlokára, hogy bátorságot öntsön bele,
hiszen neki kell majd a fejünkre tennie a koronát.
– A nagykirályi udvar régóta tartja a Smilax nemzetség
hagyományait – kezdi Baphen. – Vér koronázza vérét. És
bár a korona nincs többé, és hűségeskü sem kötődik többé
hozzá, a hagyományokat megtartjuk. Így hát, nagykirály,
fogadja új koronáját Oaktól, vérétől és örökösétől.
Oaknak nem tetszik, hogy örökösnek nevezik, de azért
felemeli a koronát a párnáról: gyönyörű aranyszínben
pompázik kilenc csúccsal, levélmintával körben.
Cardannak nagykirályként elméletileg nem szabad
letérdelnie, úgyhogy Vivienne emeli fel Oakot. Nevető
öcsém az összegyűltek nagy örömére Cardan fejére
helyezi a koronát.
– Elfhon népe! – ejti ki Baphen a szertartásos szavakat,
amiket Cardan legutóbb nem kaphatott meg, hiszen olyan
gyorsan lezavartuk a ceremóniát. – Elfogadjátok a Smilax
nemzetségből származó Cardant nagykirályotoknak?
 – Elfogadjuk! – kántálja a tömeg.
Aztán én következem.
– Ritka az, hogy egy udvarban két uralkodó is legyen.
De Jude Duarte nagykirálynőnk megmutatta, miért adhat
ez erőt ahelyett, hogy gyengítene. Amikor a nagykirályi
udvart fenyegették, kiállt az ellenségeink ellen, és
megtörte a varázslatot, ami elpusztíthatott volna
bennünket. Lépjen hát előre, és fogadja el koronáját
Oaktól, öccsétől és örökösétől!
Előresétálok, és nyugodtan állok, míg Vivienne ismét
felkapja az öcsémet. A fejemre pottyantja a koronát.
Éppolyan, mint Cardané, és meglepően nehéz.
– Elfhon népe! – szólal meg Baphen ismét. –
Elfogadjátok Jude Duartét nagykirálynétoknak?
A beálló csendben egy pillanatig azt hiszem,
megtagadnak, de aztán előtör a szertartásos szó a
szájukból:
– Elfogadjuk!
Képtelen vagyok megállni, Cardanra vigyorgok. Kissé
meglepetten mosolyog vissza. Lehet, hogy ritkán
mosolygok így.
Cardan az előttünk álló tömeg felé fordul.
– Most ideje kegyeinket osztogatni és árulásokat
jutalmazni. Előbb jöjjenek a kegyek.
Int egy szolgálónak, aki előhozza Madoc kardját, azt,
ami szétrepesztette Elfhon trónját.
– Grima Mognak, a nagytábornokunknak – jelenti ki
Cardan. – Tiéd lesz Grimsen utolsó munkája, használd
mindaddig, amíg bennünket szolgálsz!
 Grima Mog meghajolva, ökölbe szorított kezét a
szívéhez emelve fogadja el.
Cardan folytatja:
– Taryn Duarte, a kihallgatásodat hivatalosan még nem
zártuk le. Ezennel lezártnak tekintjük, a javadra
döntöttünk. Elfhon udvarának nincs vitás kérdése veled.
Locke vagyona és birtoka a tiéd és a gyermekedé.
Morajlás fut végig a tömegen ennek hallatán. Taryn
előrelép, és mélyen pukedlizik.
– Végül – tér az utolsó pontra Cardan. – Szeretnénk, ha
három árnyudvarbeli barátunk előrelépne.
Szellem, Bomba és Csótány lép ki a fehér
virágszőnyegre. Köpenyük tetőtől talpig fedi őket, még
arcukat is fekete háló takarja.
Cardan int, mire apródok sietnek előre párnákkal.
Mindegyiken ezüstmaszk pihen, nem árulkodik a viselője
neméről, szelíden üres fémarc, melynek szája kissé
pajkosan görbül.
– Az árnyékok között éltek, de néha jöjjetek ki hozzánk
a fényre! – kéri Cardan. – Mindegyikőtöknek álarcot adok.
Ha ezt viselitek, senki sem tudja majd felidézni a
magasságotokat, a hangotok színét. És ebben a maszkban
senki sem utasíthat vissza benneteket Elfhonban. Minden
egyes otthon megnyílik előttetek, köztük az enyém is.
Meghajolnak, és az arcuk elé emelik a maszkot. Amikor
így tesznek, kissé elhomályosodik körülöttük a levegő.
– Igazán kegyes, nagykirályom – mondja az egyik, és
még én sem tudom megállapítani, melyikük szólalt meg,
pedig ismerem őket.
 Azt viszont semmiféle maszk nem leplezheti, hogy
miután meghajolnak és elindulnak, az egyik maszkos alak
megfogja a másik kesztyűs kezét.
És a harmadik Taryn felé fordítja fénylő fémarcát.
Aztán én lépek előre. Gyomrom görcsben áll az
idegességtől. Cardan ragaszkodott hozzá, hogy én
büntessem meg a foglyokat. Te vezettél győzelemre minket
aznap, mondta, és te végezted a nehéz munka oroszlánrészét.
Te dönts a sorsukról!
Bármiféle büntetést választok is, akár kivégzést, akár
száműzést, akár átkot, igazságosnak tekintik majd – ha
ötletes, még inkább.
– Most meghallgatjuk azokat, akik hozzánk fordulnak!
– szólalok meg.
Oak már félrelépett oldalra, Taryn és Oriana között áll.
Két lovag járul elénk, letérdelnek. Az egyik így szól:
– Engem bíztak meg, hogy azok nevében beszéljek,
akiknek a története a sajátom. Egykor Elfhon seregében
szolgáltunk, de szántszándékkal követtük Madoc
tábornokot északra, amikor mentesültünk az eskünk alól.
Elárultuk a nagykirályt, és… – Itt elakad. – Véget akartunk
vetni az uralmának. Tévedtünk. Vezekelni szeretnénk,
bizonyítani, hogy képesek vagyunk hűséggel szolgálni, és
ettől a naptól kezdve úgy is teszünk.
A második veszi át a szót:
– Engem bíztak meg, hogy azok nevében beszéljek,
akiknek a története a sajátom. Egykor Elfhon seregében
szolgáltunk, de szántszándékkal követtük Madoc
tábornokot északra, amikor mentesültünk az eskünk alól.
Elárultuk a nagykirályt, és véget akartunk vetni az
uralmának. Nem kívánunk vezekelni. Hűen követtük a
parancsnokunkat, és bár megbűnhődünk érte, most sem
döntenénk másképpen.
Ismét a tömegre pillantok, Elfhon lakóira, akik
küzdöttek, és vérüket ontották, azokra, akik elveszett
életeket gyászolnak, olyan életeket, amik talán
évszázadokon át folytatódtak volna még, ha most nem
gyilkolják meg őket. Mély levegőt veszek.
– A nagyudvarban sólyomnak szokás nevezni a
katonákat – szólalok meg, és engem is meglep, milyen
határozottan cseng a hangom. – Azok, akik nem kívánnak
vezekelni, váljanak valóban sólyommá. Röppenjetek fel az
égbe, vadásszatok kedvetekre! Addig nem nyerhetitek
vissza valódi alakotokat, amíg egy teljes évig és egy napig
egyetlen élőlénynek sem ártotok.
– De mit eszünk, ha nem árthatunk semminek? –
kérdezi a lovag.
– Mások kedvessége kell, hogy életben tartson titeket –
felelem a tőlem telhető leghűvösebben. – Azokhoz szólok
most, akik vezekelni kívánnak! Elfogadjuk hűség- és
szereteteskütöket. Ismét a nagykirályi udvar tagjai
lehettek. De az árulásotok nem múlhat el nyom nélkül.
Kezetek legyen mindig olyan vörös, mint a vér, amit
kiontani reméltetek.
Cardan bátorítóan rám mosolyog. Randalinnek
szemmel láthatóan nem tetszik, hogy egyedül én
ítélkezem. Megköszörüli a torkát, de nem mer
félbeszakítani.
 Ezután Lady Nore járul elénk a Fogasudvarból. Mögötte
Suren királynő lépked. Koronája még mindig a
homlokához van varrva, és bár most nem köti meg
semmi, a csuklóján lyuk éktelenkedik, a bőre duzzadt.
Jelzem az egyik szolgálónak, hogy hozza előre a
továbbra is használaton kívüli kantárt.
– Követtünk volna – ereszkedik fél térdre Lady Nore. –
Alkut ajánlottunk, és te voltál az, aki nemet mondott rá.
Hadd térjünk vissza északra! Hát nem bűnhődtünk még
eleget?
– Lord Jarel megpróbált csellel igába hajtani. Talán nem
tudtál róla? – kérdezem a kantárra mutatva.
Mivel nem hazudhat, nem felel.
– És te? – kérdezem Surent.
A lány rémisztő, vad nevetést hallat.
– Minden titkukat ismerem, amiről azt hiszik,
elrejthetik. – A hangja vékony, rekedtes, mintha régóta
nem használta volna.
Valaki a ruhám ujját rángatja, és meglepetten látom,
hogy Oak áll mellettem. Int, hogy hajoljak le hozzá, hadd
súgjon a fülembe valamit. Randalin homlokán
elmélyülnek a ráncok, amikor így teszek.
– Emlékszel, mikor azt mondtad, nem segíthetünk rajta?
– kérdezi. – Most segíthetünk.
Elhúzódom tőle, és a szemébe nézek.
– Szeretnéd, ha közbelépnék Suren királynő érdekében?
– Igen – feleli.
Visszaküldöm Orianához, és egy kicsit jobban
reménykedem, hogy egy nap el akarja majd foglalni
Tündérfölde trónját.
– Az öcsém irgalmasságot kért. Suren királynő, hűséget
esküszöl a koronának?
Lady Nore-ra pillant, mintha engedélyt kérne. Lady
Nore biccent.
– Az öné vagyok, nagykirályné – feleli a lány. Pillantása
továbbvándorol. – És nagykirály.
Lady Nore-hoz fordulok.
– Szeretném hallani, ahogy esküt teszel az
uralkodódnak.
Lady Nore meglepettnek tűnik.
– Természetesen hűséget fogadok nektek…
A fejemet rázom.
– Nem, azt akarom, hogy neki fogadj hűséget. Az
uralkodódnak. A Fogasudvar királynőjének.
– Surennek?
Úgy cikázik a pillantása, mintha kiutat keresne. Most
először azóta, hogy elém járult, Lady Nore rémültnek
tűnik.
– Igen – felelem. – Tegyél esküt neki! Hiszen a
királynőd, nem igaz? Vagy esküt teszel, vagy te magad
viseled az aranykantárt.
Lady Nore a fogát csikorgatja, de aztán elmotyogja a
szavakat. Csak kiejti őket. Suren királynő arcára különös,
távoli kifejezés rajzolódik ki.
– Helyes – folytatom. – A nagykirályi udvar megtartja a
kantárt, és reméli, hogy sosem kell használnia. Suren
királynő, az öcsém közbenjárt az érdekedben, ezért
egyetlen büntetést szabok ki rád csupán: a Fogasudvar
megszűnik létezni.
Lady Nore felhördül.
Így folytatom:
– Birtokaitok a nagykirályi udvarra szállnak, címeitek
nincsenek többé, erődjeiteket elfoglaljuk. És ne feledd,
Nore, hogy Surennek tettél esküt, ha szembeszállsz a
parancsommal, ő büntethet meg, ahogyan csak jónak
látja! Most menjetek, és legyetek hálásak Oak
közbenjárásáért!
Suren, aki többé nem királynő, a legkevésbé sem
barátságosan mosolyog, és észreveszem, hogy a fogait
élesre reszelték. A hegyük aggasztóan vörös. Most először
jut eszembe, hogy talán azért kötözték meg, mert attól
féltek, mit tenne egyébként.
Madoc az utolsó vezeklő, akit elénk hoznak. Csuklóját
és bokáját súlyos fémmel bilincselték meg, és az arcára
kirajzolódó fájdalom láttán aggódom, hogy talán vas is
van benne.
Nem térdel le. Nem könyörög. Kettőnk között járatja a
tekintetét, majd Oakra és Orianára pillant. Az állkapcsán
megrándul egy izom, ennyi látszik rajta csupán.
Szólni szeretnék, de elszorul a torkom.
– Nincs mit mondanod? – kérdezi Cardan. – Hiszen
korábban annyi mondanivalód volt!
Madoc felém billenti a fejét.
– Megadtam magamat a harcmezőn. Mi maradt? A
háborúnak vége, és vesztettem.
– Ilyen egykedvűen mennél a kivégzésedre? –
kérdezem.
 Hallom, hogy Oriana felsikkant a közelben.
Madoc azonban komor marad. Beletörődő.
– Rendíthetetlennek neveltelek. Egyedül kegyes halált
kérek. Gyorsat, azért a szeretetért, amit egymás iránt
éreztünk. És tudd, hogy nem haragszom!
A csata vége óta tudom, hogy nekem kell majd ítéletet
mondanom felette. Rengeteget gondolkoztam már a
büntetésén, nemcsak a seregére és a korona elleni
kihívására gondoltam, nemcsak a párbajunkra a hóban,
hanem a régi bűnére is, ami mindig is kettőnk közé állt.
Bosszút kell állnom rajta a szüleim haláláért? Olyan
adósság vajon, amit meg kell fizetni? Madoc megértené,
tudná, hogy a szeretet nem állhat a kötelesség útjába.
De nem tartozom-e a szüleimnek a szeretet és a
kötelesség egy ennél rugalmasabb értelmezésével, amit ők
maguk is szívesen vallottak volna?
– Azt mondtam neked, hogy az vagyok, akivé neveltél,
de ennél több is vagyok. Rendíthetetlennek tanítottál, de én
megtanultam, hogyan gyakoroljak kegyelmet. És valami
kegyelemhez hasonló lesz a jussod, ha bizonyítod, hogy
megérdemled.
Meglepetten néz rám, és egy kicsit aggodalmasan is.
– Jó uram! – szól közbe Randalin, aki most már tényleg
bosszús, hogy minden egyes végső döntést én hozok meg.
– Valami hozzáfűznivalója csak van minde…
– Hallgass! – szól rá Cardan, teljesen másképp
viselkedik már, a nyelve éles. Úgy néz Randalinre, mintha
a következő ítéletet a kulcsmesterre mondanánk ki. Majd
biccent. – Jude épp az izgalmas résznél tart.
 Végig Madocot figyelem.
– Először esküdj, hogy elfelejted a nevet, amit tudsz.
Száműzöd a tudást, és soha többé nem hagyhatja el sem a
szádat, sem az ujjaidat.
– Nem szeretnéd hallani előbb? – kérdezi a
leghalványabb mosollyal a szája szegletében.
– Nem. – Talán nem ez a legmegfelelőbb hely arra, hogy
eláruljam, már ismerem azt a bizonyos nevet. –
Másodszor, hűséget és engedelmességet kell fogadnod
nekünk – folytatom. – Harmadszor, mindezt úgy kell
megtenned, hogy még nem ismered a büntetésedet, amit
mindettől függetlenül ki fogok szabni rád.
Látom, hogy a büszkeségével küzd. Egy része szeretne
úgy tenni, mint a katonák, akik megtagadták a vezeklést.
Egy része szeretne egyenes háttal, felszegett fejjel a sírba
menni. De van egy olyan része is, ami egyáltalán nem
kíváncsi a sírra.
– Kegyelmet szeretnék – feleli végül. – Vagy, ahogy te
magad mondtad, valami ahhoz hasonlót.
Mély levegőt veszek.
– Büntetésképp a halandók világában kell leélned életed
hátralévő napjait, és soha többé nem foghatsz fegyvert.
Vékony vonallá préseli az ajkát. Majd fejet hajt.
– Igenis, királyném.
– Ég veled, apa! – suttogom, ahogy elvezetik.
Halkan mondom, valószínűleg nem hallja már.
A koronázás után Tarynnel úgy döntünk, elkísérjük Vivit
és Oakot, akik visszamennek a halandók világába. Most,
hogy vége a háborúnak, Oak visszajöhetne Tündérföldére,
járhatna a palota iskolájába úgy, ahogy Taryn és én. De
szeretne még egy kicsit az emberek között élni, nemcsak
azért, mert az elmúlt egy év nagyját ott töltötte, hanem
mert Oriana úgy határozott, odaköltözik Madockal – és
Oaknak hiányoznak a szülei.
Vivi ide-oda utazott az elmúlt egy hétben, randizni járt
Heatherrel, akinek ismét bemutatkozott. Most, hogy végleg
visszamegy, csipkebogyólekvárt, pókselyem kabátot és
egyéb holmikat gyűjt, amiket szeretne magával vinni
Tündérföldéről. Közben azt találgatja, mi mindent kell
majd elmagyaráznia apának a halandók világáról.
– Például a mobiltelefont – sorolja. – Az önkiszolgáló
kasszát a boltban. Fú, szuper lesz! Komolyan, a száműzése
a lehető legszebb ajándék számomra.
– Annyira unni fogja magát, hogy megpróbálja majd
irányítani az életed minden egyes apró részletét –
figyelmezteti Taryn. – Vagy megszervezi a szomszédos
társasház megszállását.
Vivi arcáról erre lehervad a mosoly.
Oak viszont kuncogni kezd.
Tarynnel segítünk Vivinek négy nyeregtáskányi holmit
összepakolni, nem számít, hogy Vivi rengeteg aggófüvet
ültetett a lakása közelében lévő erdőbe, és bármikor
visszatérhet. Grima Mog listát ad Vivinek, hogy mi
mindent szeretne hozatni Elfhonba, leginkább instant kávé
és csípős szósz szerepel rajta.
 Arra a legkevésbé sem számítok, hogy Cardan
felajánlja, elkísér minket.
– Mindenképpen gyere! – helyesel Taryn. – Bulizunk
egyet! Összeházasodtatok, és meg sem ünnepeltük.
Hitetlenkedve nézem.
– Jaj, ugyan! Igazán nincs szükség semmiféle…
– Akkor ezt megbeszéltük – vág közbe Vivi, az örök
nővérem. – Le merném fogadni, hogy Cardan sosem
pizzázott még.
Oak teljesen kitér a hitéből ennek hallatán, és
magyarázni kezdi, milyen feltétek vannak, az ananásztól
kezdve a kolbászon át a szardelláig. Még oda sem értünk a
halandók világába, máris elönt a rettegés. Cardan
valószínűleg utálni fogja, az egyetlen kérdés az, vajon
mennyire lesz ő elviselhetetlen.
Még mielőtt kitalálhatnám, hogyan beszéljem le, az
aggófűpónikra erősítjük a nyeregtáskákat. Aztán már a
víz felett repülünk. Hamarosan leszállunk egy füves részre
a lakótelep közelében, de nem olyan közel a lakáshoz,
hogy Vivit felismerhessék a szomszédok.
Lemászok, és észreveszem, mennyivel színtelenebb a
fű, mennyi kipufogógáz terjeng a levegőben.
Aggodalmasan pislantok Cardanra, attól tartok, hogy az
orrát húzza majd, de csupán kíváncsinak tűnik, a
kivilágított ablakokra néz, majd a közeli autóút robaja felé
fordul.
– Korán van még – jegyzi meg Vivi. – És sétatávolságra
van a pizzéria. – Végignéz rajtunk. – De előbb menjünk fel
a lakásba átöltözni!
 Sejtem, miért mondja. Cardan úgy fest, mint aki épp
most lépett le egy színpadról, és bár igézettel elfedhetné
magát, nem hiszem, hogy tudja, mit kellene viselnie az
illúzióban.
Vivi beenged bennünket a lakásba, és kávét főz, némi
fahéjat is szór az őrölt kávéhoz. Oak hátraszalad, előhoz
egy elektronikus játékot, és azonnal elmerül benne a
kanapén, míg mi ruhát válogatunk.
Cardan szűk nadrágja és csizmája még elmegy, talál
hozzá egy halandó barát által hátrahagyott pólót, ami
nagyjából jó rá, úgyhogy azt veszi fel a flancos zekéje
helyett. Én kölcsönkérek egy bő ruhát Vivitől. Rám már
egyáltalán nem olyan bő.
– Meséltem Heathernek rólatok – magyarázza Vivi. –
Felhívom, megkérdezem, van-e kedve átjönni, és hozni pár
dolgot. Úgyhogy ismét megismerhetitek. Oak pedig
megmutatja nektek, merre van a pizzéria.
Az öcsém nevetve megragadja a kezemet, és a lépcső
felé húz bennünket Cardannal. Vivi utánunk szalad a
pénzzel.
– Ez a tiéd. Bryerntől.
– Mit csináltál érte? – érdeklődik Cardan.
– Legyőztem Grima Mogot párbajban – felelem.
Hitetlenkedve néz rám.
– Arannyal kellett volna fizetnie.
Vigyorogva sétálok a járdán. Nem úgy tűnik, mintha
Cardan zavarban lenne, fütyörészik, és megbámulja egy
kicsit az embereket, akik mellett elhaladunk. Visszafojtom
a lélegzetemet, de nem átkozza meg őket, hogy olyan
farkuk nőjön, mint amilyen neki van, nem kínálja őket
örökalmával, és semmi olyasmit nem tesz, ami egy gonosz
tündérkirályra vallana.
A pizzériában Oak három extranagy pizzát kér a lehető
legbizarrabb feltétekkel, szinte biztos vagyok benne, hogy
soha senki nem rendelt még ilyesmit korábban: fele
húsgombóc, fele garnéla, fokhagyma, paradicsom,
kecskesajt, fekete olajbogyó, gomba és bacon van rajta.
Mire visszaérünk a lakásba a gőzölgő
kartondobozainkkal, Heather és Vivi már felaggatott egy
ezüstös alapon színes betűkkel nyomott SOK
BOLDOGSÁGOT, FRISS HÁZASOK! feliratot. Alatta, a
konyhaasztalon jégkrémtorta áll gumicukorkígyókkal, és
jó néhány üveg bor.
– Úgy örülök, hogy megismerhetlek! – köszöntöm
Heathert egy öleléssel. – Máris tudom, hogy szeretni
foglak.
– Elég vad dolgokat mesélt rólatok – jegyzi meg
Heather.
Vivi megfúj egy trombitát.
– Tessék! – nyújt át nekünk egy-egy papírkoronát.
Cardan a mikró ajtajában nézi meg magát, és
megigazítja a koronáját, hogy csálén álljon.
A szememet forgatom, de gyorsan rám vigyorog. És
belesajdul egy kicsit a szívem, hogy mind együtt vagyunk,
biztonságban, és eddig azt sem tudtam, hogyan vágyjak
ilyesmire. Cardan is egy kicsit zavarba jött ennyi
boldogságtól, hozzám hasonlóan ő sincs hozzászokva az
ilyesmihez. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még
problémák, de afelől sincs kétségem, hogy meg fogjuk
oldani őket.
Vivi kinyitja a pizzásdobozokat, a borosüvegeket. Oak
kivesz egy szelet garnélás pizzát, és nekilát.
Felemelem a műanyag poharamat.
– A családra!
– És Tündérföldére! – emeli Taryn is a sajátját.
– És a pizzára! – szólal meg Oak.
– És a történetekre! – mondja Heather.
– És az új kezdetekre! – teszi hozzá Vivi.
Cardan elmosolyodik, engem figyel.
– És a mesteri tervekre!
A családra, Tündérföldére, a pizzára, a történetekre, az
új kezdetekre és a mesteri tervekre. Erre szívesen emelem
a poharam.
 Köszönetnyilvánítás
Roppant nehéz lett volna befejezni ezt a könyvet Sarah
Rees Brennan, Leigh Bardugo, Steve Berman, Cassandra
Clare, Maureen Johnson, Joshua Lewis, Kelly Link és Robin
Wasserman támogatása, segítsége, kritikája és hősies
helytállása nélkül. Köszönöm, komisz csapatom!
Köszönöm azoknak az olvasóknak is, akik eljöttek a
turnéra, üzeneteket írtak, A levegő népe-képeket rajzoltak,
és/vagy beöltöztek a karaktereknek. Mind többet jelentett
számomra, mintsem szavakba tudnám önteni.
Hatalmas köszönet illet mindenkit a Little, Brown Books
for Young Readersnél, amiért támogatták ezt a különös
ábrándot. Külön köszönet csodás szerkesztőmnek, Alvina
Lingnek, és többek között Ruqayyah Daudnak, Siena
Koncsolnak, Victoria Stapletonnek, Bill Grace-nek, Emilie
Polsternek, Natali Cavanagh-nak és Valerie Wongnak. Az
Egyesült Királyságban köszönöm a Hot Key Booksnak,
különösképpen Jane Harrisnek, Emma Matthewsonnak,
Roisin O’Shea-nek és Tina Moriesnak.
Köszönöm, Joanna Volpe, Hilary Pecheone, Pouya
Shahbazian, Jordan Hill, Abigail Donoghue és mindenki
más a New Leaf Literarynél, hogy megkönnyítettétek a
nehéz feladatokat!
Köszönöm, Kathleen Jenningsnek a csodálatos,
érzékletes illusztrációkat!
 És főleg a férjemnek, Theónak köszönöm, amiért segít
kitalálni, miféle történeteket akarok elmesélni, és a
fiunknak, Sebastiannek, amiért emlékeztet, hogy néha
bizony játszani a legfontosabb.
 Bónusz tartalom

Az alábbi leveleket a nagykirály küldönce

Lady Ashának kézbesítette,
aki egytől egyig elégette őket,
néhányat gyertyalángon,
néhányat a kandallójában.
Jude!

Talán csak túlontúl óvatos vagy, ezért írok, hogy

tudassam, rendeződött a helyzet a Mélytenger és
Elfhon között. A szerződéseket tajtékkal és vérrel is
aláírtuk.
Várom válaszod!
Cardan
Jude!

Feltételezem, nem sok izgalmat találsz a halandók

világában, ezért úgy sejtem, egyedül miattam nem
térsz vissza Elfhonba.
Arra kérlek, gyere, haragudj rám egy kicsit
közelebbről!
Cardan
Jude!

Nincs kedved játszadozni. Rendben. Nekem sincs.

Hadd írjam le egyértelműen: megkegyelmezek.
Véget vetek a száműzetésednek. Visszavonom, amit
mondtam. Gyere haza!
Gyere haza, és üvöltözz velem! Gyere haza, és
veszekedj velem! Gyere haza, és törd össze a
szívemet, ha kell.
Csak gyere haza!
Cardan
Jude!

Nevetséges, hogy még csak nem is válaszolsz az

üzeneteimre, nem méltó hozzád, és gyűlölöm.
Cardan
Elfhon nagykirálynéjának:

Felettem ugyanaz az ezüstös hold, ami rád is

leragyog. Felpillantva eszembe jut a pengéd
csillanása, ahogy a nyakamhoz szorítottad, és
egyéb romantikus pillanatok.
Nem tudom, miért nem térsz vissza a nagykirályi
udvarba, én bosszantalak, vagy esetleg most, hogy
ennyi időt eltöltöttél már a halandók világában, úgy
érzed, jobb, hogy megszabadultál a tündérektől,
mint ha uralkodnod kellene felettük?
Legkeservesebb óráimban azt hiszem, sosem térsz
vissza.
A becsvágyadat leszámítva miért is tennéd?
Mindig is tudtad, mi vagyok, ismered az összes
kudarcomat, gyengeségemet és sebemet. Azzal
áltattam magam, hogy bizonyos pillanatokban
mást is éreztél irántam, mint megvetést, de még ha
így volt is, az bizony szerény étek csupán egyéb,
ettől jelentősebb vágyaid lakomája mellett.
Szívem mégis ott pihen veled a halandók világának
különös földjében, ahogy a Mélytenger hideg vizébe
is veled tartott.
Már azelőtt is a tiéd volt, hogy ezt képes lettem
volna bevallani, és örökké a tiéd is lesz.
Cardan
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude
Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Kérlek
Jude