A magyar nyelv történetének fő korszakai

A magyar nyelv az uráli nyelvcsalád finnugor ágába tartozik. Az egységes uráli nyelvet
beszélők őshazája Nyugat-Szibériában helyezkedhetett el. Az uráli alapnyelv 5000 évvel
ezelőtt válhatott szét a finnugor és a szamojéd ágra. A finnugor együttélés nyelve pedig i.e.
2000-ben szakadt szét a finn-permi és az ugor ágra. A magyar nyelv az osztják és a vogul
nyelvekkel együtt alkotta az ugor ágat. Nyelvtörténet szempontjából ezt a korszakot
nevezzük előmagyar kornak, hiszen az ekkori nyelv milyenségére csak a többi finnugor nyelv
összehasonlításával, részletes elemzésével lehet következtetni. Az ősmagyar korban a
magyar nép még az Urál-hegység vidékein élt, azonban egy jelentős éghajlati változás miatt
Kr. e. 500 körül a mai orosz sztyeppterületekre vándoroltak. Végül egy kelet felől induló
népvándorlási hullám miatt támadások érték a magyar népeket, így először az Etelközbe,
innen pedig a Kárpát-medencébe tartottak és 895 körül megtörtént a honfoglalás, ezáltal
megkezdődött a nyelvemlékes kor, amelyben már írásos emlékek maradtak fenn a nyelvről.
Az ősmagyar korról feltételezhető, hogy a nyelv az alapnyelvi szókincsből, a belső
keletkezésű szavakból és jövevényszavakból állt és a mondatok szerkesztése egyre
bonyolultabbá vált.
A nyelvemlékes kor három fő részre tagolható, az ómagyar kor a honfoglalástól a mohácsi
vészig tartott, ekkor a nyelvre nagy hatást gyakorolt a latin betűs írásmód átvétele, az új
kulturális környezet és elkezdtek kialakulni a nyelvjárások. A magyar nyelvben azonban sok
olyan hang volt, melyet nem lehetett megfeleltetni a latin betűs írásmódnak, így sok helyen
következetlen volt a hangjelölés. A királyi udvarban létrehozták a kancelláriát, ahol a
hivatalnokok a nyelvjárások feletti egységesebb nyelvváltozatot használtak. A magyar
nyelvről ebben az időszakban főleg szórványemlékek maradtak fenn, ami azt jelenti, hogy az
állami dokumentumokban, oklevelekben a latin alapnyelv mellett előfordultak magyar
szavak, adatok. Az első ilyen nyelvemlék a Tihanyi apátság alapítólevele volt, melyet I.
András adott ki, és amely a közérthetőség céljából tartalmazott magyar kifejezéseket. A
részlet a toldalékok fejlődését szemlélteti, mivel sok különálló szó a mai magyar nyelvben
raggá vált és érdekes, hogy a szavak végét szinte mindig u hang zárja, ma pedig sokkal
gyakoribbak a nyílt magánhangzók, az –a vagy az –e hang a szavak végén. Az első tisztán
magyar írást tartalmazó nyelvemlék a Halotti beszéd és könyörgés, mely a 12. században
kerülhetett lejegyzésre és a Pray-kódexben találták meg. Ez egy olyan temetési beszéd,
amely jól felépített retorikai paneleket tartalmaz. A szövegben a toldalékok már legtöbbször
tapadnak a szótőhöz és a szóvéghangzók is lekoptak, azonban az írás többféle múlt időt
tartalmaz. A szavakban szereplő magánhangzók zártabbak voltak és nem alakult ki a
hangrendi illeszkedés. A harmadik kiemelkedő nyelvemlék az ómagyar korból az Ómagyar
Mária-siralom, melyet a Leuveni kódexben találtak meg. A kódexben van egy latin nyelvű
verzió is a vershez, ez azonban nem közvetlen előzménye a magyar alkotásnak. A művet egy
Gotfrid nevű domonkos rendi szerzetes írhatta, aki vagy egy eddig meg nem talált latin
forrást fordított magyarra, vagy egy ismert alkotást tolmácsolt a saját értékrendje szerint,
kiegészítésekkel. A mű az első magyar lírai alkotásunk, műfaja gyászdal, benne ma is
alkalmazott rímtechnikák és alliterációk is megjelentek, azonban a Halotti beszédhez képest
kevésbé közérthető a szövege, mert ez nem retorikai célból készült, hanem az egyházi
szertartások során hangozhatott el.
A középmagyar kor a mohácsi vésztől 1772-ig tartott. A mohácsi vész következtében az
ország három részre szakadt és a betelepítések, elvándorlások miatt a nyelvjárások
keveredtek. Ebben az időszakban a reformáció irányzatai Magyarországon is elterjedtek, így
kiszélesedett az anyanyelvi írásbeliség és kialakult az irodalmi nyelv. A könyvnyomtatás
megjelenésével megugrott az írásos nyelvemlékek száma és a nyelv egységesedni kezdett. Az
első nyomdát ugyan Hunyadi Mátyás idejében Hess András hozta létre, ám ez az intézmény
nem tudott fennmaradni, így az első komolyabb áttörés 1541-ben volt, amikor Sylvester
János kinyomtatta az Új testamentumot, majd Károli Gáspár 1590-ben az első teljes magyar
nyelvű Bibliát adta ki. Az újmagyar korban lezajlott a Kazinczy-féle nyelvújító mozgalom. A
nyelvújító tevékenység részben a tudatos szókincsgyarapítás és fordítás által, részben pedig
az ízlés és esztétikum formálása által megteremtette az egységes írásbeliséget és irodalmi
nyelvet. A nyelvújítást kísérő diskurzus nyitó alkotása a Tövisek és virágok volt, míg a lezáró
munka az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című kötet volt. Emellett
kötelezővé vált az iskoláztatás, így drasztikusan csökkent az analfabetizmus, kiadták A
magyar helyesírás és szóragasztás szabályai című művet, végül a reformkor alatt a magyar
lett a hivatalos nyelv. A trianoni békediktátumot követően a magyar nyelvközösségek
elszakadtak és sokaknak kényszerből kellett megtanulniuk más országok államnyelveit. A 21.
században a nyelvi változásokat nagyrészt a tömegkommunikációs eszközök elterjedése
okozza, ezáltal a köznyelv beépül a nyelvjárásokba és kialakul a regionális köznyelv. A
szókészletre nagy hatást gyakorolnak a külföldi jövevényszavak és a szleng által alkotott
neologizmusok is.