Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
Ez a mű a képzelet szüleménye. Minden szereplő, intézmény és esemény a szerző
fantáziáját dicséri. Előfordul, hogy a történetben betöltött szerepük kitalált.
 
Írta: Casey McQuiston
A mű eredeti címe: Red, White & Royal Blue
 
Red, White & Royal Blue
Copyright © 2019 by Casey McQuiston
All rights reserved.
 
Cover design and illustration by Colleen Reinhart
 
Fordította: Moldova Júlia
A szöveget gondozta: Tegyi Tímea
 
ISSN 2064-7174
ISBN EPUB 978-963-245-897-7
ISBN MOBI 978-963-245-898-4
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Szegedi Marinka, Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Heiser Kriszta, Réti Attila
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A furáknak és az álmodozóknak
 1.

 
A Fehér Ház tetején, a tetősétány egyik zugában, közvetlenül a
télikert sarka mellett kilazult egy panel. Ha az ember ott böki
meg, ahol kell, pont annyira el tudja húzni, hogy megtalálja az
alákarcolt üzenetet. Egy kulccsal róhatták oda, vagy talán
Az elnök emberei forgatásáról elcsent levélkéssel.
Az  elnöki családok titkos története szerint mindenki halálos
büntetés terhe mellett vállalta szinte mindennel kapcsolatban a
titoktartás kötelezettségét, így nincs rá biztos válasz, ki írta.
Valószínű, hogy csakis egy elnök gyereke vehette a bátorságot,
hogy megszentségtelenítse a Fehér Házat. Van, aki esküszik,
hogy Jack Ford volt, aki Hendrix-lemezeket hallgatott, és
kétszintes szobája a tetőről nyílt, a késő éjszakai cigiszünetek
megkönnyítésére. Mások szerint meg a kis Luci Johnson követte
el, aki széles szalagot hordott a hajában. De nem számít. Az írás
ott lapul titkos mantraként azoknak, akik képesek rá, hogy
megtalálják.
Alex az ottlétük első hetében megtalálta. Sosem mondta el
senkinek, hogyan.
Ez volt az:
 
1-ES SZABÁLY: NE KAPJANAK EL!
 
A második emeleti keleti és nyugati szoba általában az elnöki
családé. Egyetlen hatalmas hálószobának épült Monroe alatt
Lafayette márkiné látogatásaira, aztán később kettéosztották.
Alexé a keleti, szemben az elnöki tárgyalóval, June-é meg a
nyugati, a lift mellett.
Texasban nőttek fel, ahol ugyanígy a folyosó két oldalán
helyezkedett el a szobájuk. Akkoriban June ambícióiról az
árulkodott leginkább, hogy az adott hónapban épp milyen
dekoráció volt a falakon. Tizenkét évesen az akvarelleket
szerette. Tizenöt éves korában a holdnaptárakat és
kristálytáblázatokat. Mikor tizenhat lett, ezeket a The
Atlanticból kivágott képekre, egy austini egyetemi zászlóra,
Gloria Steinemre, Zora Neale Hurstonra és Dolores Huerta
cikkeiből kivágott részletekre cserélte.
Alex szobája mindig ugyanolyan volt: megbízhatóan
leginkább lacrosse-díjak és fakultációs anyagok halmai álltak
benne. Még mindig ott porosodnak a házban, amit még mindig
az otthonuknak hívnak. A  nyakán, egy láncon, ami sosem
látszik ki a ruhájából, Alex még mindig ott hordja a kulcsot,
amióta Washingtonba költöztek.
June szobája ragyogó fehér és pasztellrózsaszín némi
mentazölddel, a Vogue le is hozott róla egy anyagot: köztudottan
a hatvanas évek lakberendezési kiadványai inspirálták, amiket
June a Fehér Ház szalonjaiban talált. Alex szobájában volt
valaha Caroline Kennedy gyerekbirodalma, később Nancy
Reagen irodája, June neki is állt az ördögűzésnek. Alex a
falakon hagyta a természetfotókat, szép szimmetrikusan
sorakoztak a kanapé felett, de sötétkékre festette Sasha Obama
rózsaszín falait.
Az  elmúlt pár évtizedben az elnök gyerekei tizennyolc éves
koruk után jellemzően nem a rezidencián éltek, de Alex
januárban kezdett Georgetownban, azután, hogy édesanyja
letette az esküt, és nem lett volna értelme, hogy valamilyen
egyszobás lakást fizessenek, és gondoskodjanak az őrzéséről.
June ősszel költözött ide, miután végzett a Texasi Egyetemen.
Sosem mondta, de Alex tisztában volt vele: azért költözött oda,
hogy szemmel tartsa a testvérét. June mindenki másnál jobban
tudta, hogy Alex nem képes távol tartani magát a tűztől, és szó
szerint többször is elrángatta a nyugati szárnyból, ahol az
irodák működtek.
A  csukott ajtó mögött Alex felteheti a Hall & Oates lemezt a
sarokban álló lejátszóra, és senki sem hallja, ahogy a Rich Girlt
dúdolja, pont úgy, mint az apja. Felveheti az olvasószemüveget,
amiről azt állítja, hogy nincs rá szüksége. Annyi aprólékos
jegyzetet csinálhat színes jelölőkkel, amennyit csak akar. Nem ő
lesz a világ legfiatalabban megválasztott kongresszusi
képviselője, ha nem dolgozik meg érte, de senkinek sem kell
tudni a küszködéséről. Még leesnének a szexszimbólum-
részvényei.
–  Szia! – szólal meg egy hang az ajtóban. Alex felnéz a
laptopjából, látja, hogy June oldalog be a szobájába, kezében két
iPhone-nal, hóna alatt egy kupac magazinnal, és egy tányért
hoz. A lábával csukja be az ajtót maga mögött.
–  Ma mit nyúltál le? – kérdezi Alex, és elhúzza June elől a
papírhalmot, hogy a lány leülhessen az ágyra.
–  Egy kis fánkot – jelenti June, és felmászik. Ceruzaszoknya
van rajta hegyes orrú rózsaszín, lapos sarkú cipővel. Alex máris
látja a következő heti divathíradóban a lány mai szerelését, ez
majd ihletet ad az Insta-celebeknek, hogy a dolgozó lányok
tegyék le voksukat a lapos sarkú mellett.
Vajon mit csinált ma June? – tűnődik el a fiú. Említette, hogy
cikket ír a Washington Postnak. Vagy a blogjához készít fotókat?
Esetleg mindkettő? Alex sosem bírta követni.
A  lány ledobja a köteget az ágytakaróra, majd nekilát, hogy
átlapozza a magazinokat.
–  Teszed a dolgod, hogy mozgásban tartsd az amerikai
pletykaipart?
– Ezért tanultam újságírást – feleli June.
–  És van valami izgalmas a hétre? – kérdezi Alex, miközben
elvesz egy fánkot.
–  Nézzük… Az  In Touch azt írja, hogy… egy francia modellel
randizok?
 – És tényleg?
–  Bárcsak! – June lapoz párat. – És azt írják, hogy elmentél
ánuszfehérítésre.
– Ez, mondjuk, igaz – közli Alex csokiforgácsokkal teli szájjal.
–  Gondoltam. – June fel sem néz, miközben válaszol.
Átlapozza a magazinok nagyját, a kupac aljára teszi őket, és
előveszi a People-t. Szórakozottan nézegeti, itt úgyis csak azt
írják, amit az ő publicistájuk mond nekik. Unalmas. – Nincs túl
sok minden ezen a héten… Ó, én vagyok a megfejtés a
keresztrejtvényben.
June egyik haszontalan hobbija, hogy elolvassa a
pletykalapokat, ezzel hol szórakoztatja, hol idegesíti az
anyukájukat, és Alex meg elég nárcisztikus ahhoz, hogy élvezze,
mikor June felolvassa neki a lényeget. Ezek most többnyire vagy
teljesen légből kapott hírek, vagy olyasmik, amit a Fehér Ház
sajtócsapata küldött szét, de előfordult már, hogy egy-egy
mocskosabb pletykába is belebotlottak. Ha lett volna rá
lehetősége, Alex legszívesebben az egyik olyan csillogó cikket
olvasta volna a több százból, amelyiket valamelyik rajongó tett
fel róla a netre a tökéletes fiúról, aki egyszerre lenyűgözően
vonzó és csupa fiatal lendület, de June világosan közölte, hogy
nem hajlandó ezeket felolvasni, hiába próbálta megvesztegetni
a testvére.
– Akkor legyen a US Weekly – kéri Alex.
–  Hmm…. – June előássa a lapot a halomból. – Ó, nahát,
címlapra kerültünk a héten! Nézd!
Odatartja Alexnek a csillogó borítót, ahol a sarokba
biggyesztették kettejük portréját. June haja feltűzve, Alex meg
kicsit elhasználtnak tűnik, de nagyon is jóképű: határozott áll és
sötét fürtök. Alatta vastag, sárga betűkkel ez áll: AZ ELNÖKI

CSEMETÉK VAD ÉJSZAKÁJA NEW YORK-BAN.

–  Aha, a vad éjszaka – dől a magas, barna bőrrel borított

ágytámlának Alex, és feltolja a szemüveget az orrán. – Két
hosszú beszéd. Semmi sem lehet szexibb, mint a rákkoktél és
egy másfél órás beszéd a széndioxid-kibocsátásról.
–  Azt írja, hogy volt valami ügyed egy titokzatos barnával –
olvassa June. – Az  elnök lányát nem sokkal a gála után
elragadta egy limuzin egy sztároktól nyüzsgő partira, de látták,
hogy Alex, a huszonegy éves szívtipró besurran a W Hotelba,
hogy egy titokzatos barna hölggyel találkozzon az elnöki
lakosztályban, ahonnan csak hajnali négy körül távozott.
A  szállodai informátoraink jelentették, hogy egész éjjel
szerelmes zajok szűrődtek ki a szobából, és a rossz nyelvek
szerint a barna hölgy nem más volt, mint… Nora Holleran, Mike
Holleran alelnök huszonkét éves unokája, a Fehér Ház
triumvirátusának harmadik tagja. Lehetséges, hogy újból lángra
lobbant ez a kapcsolat?
–  Igen! – rikkant fel Alex, mire June felnyög. – Egy hónapon
belül összejött! Jössz nekem ötven dollárral, kislány!
– Állj. Tényleg Nora volt?
Alex visszagondol az előző hétre, mikor megjelent Nora
szobájában egy üveg pezsgővel. Az  az ügy köztük a
kampánykörúton egymillió éve történt, rövid volt, és leginkább
arról szólt, hogy essenek túl az elkerülhetetlenen. Tizenhét,
illetve tizennyolc évesek voltak, már a kezdetektől el volt
átkozva az egész, mivel mindketten meg voltak győződve róla,
hogy bárhova is jutnak, ők a legokosabbak. Azóta Alex rájött,
hogy Nora száz százalékban okosabb nála, és nyilvánvalóan
túlságosan okos ahhoz, hogy járjon vele.
Nem Alex tehet róla, hogy a sajtó nem bír erről leszállni,
imádják ezt a sztorit: Alex és Nora, napjaink Kennedyjei.
Úgyhogy, ha időnként leisszák magukat egy szállodai szobában,
és együtt nézik Az elnök embereit, akkor hangosan nyögnek a fal
mellett, hogy hírekkel etessék a tapintatlanul kíváncsiskodó
pletykalapokat. Erről aztán tényleg nem Alex tehet. Ők
egyszerűen csak személyes szórakozásukra használják ezt a
kicsit sem pikáns helyzetet.
Az meg csak ráadás, hogy így sikerült csőbe húznia June-t.
– Talán – nyújtja el a magánhangzókat Alex.
June rácsap a magazinnal, mintha valami különösen
elvetemült csótány lenne.
– Ez csalás, te farok!
–  A  fogadás az fogadás – feleli Alex. – Azt mondtuk, hogy ha
lesz új pletyka egy hónapon belül, fizetsz nekem ötven dollárt.
Jöhet Venmón is.
–  Nem fizetek – puffog June. – Megölöm holnap, ha
találkozunk. Amúgy mit veszel fel?
– Hova?
– Az esküvőre?
– Milyen esküvőre?
– Hát arra – sóhajt June. – Tudod, az angol királyi család. Szó
szerint ez van minden címlapon, amit mutattam.
Megint feltartja a US Weeklyt, ezúttal Alex tényleg látja a
vezető hír hatalmas betűit. PHILIP HERCEG IGENT MOND! Mellette egy
kép a hihetetlenül jellegtelen brit vőlegényről és a hasonlóan
jellegtelen, szőke, mosolygó menyasszonyáról.
Alex megsemmisülten ejti ki a kezéből a fánkot.
– Ez most hétvégén lesz?
–  Alex, reggel indulunk! Két eseményen kell megjelennünk
még a szertartás előtt. Nem hiszem el, Zahra mióta nyaggat már
ezzel.
–  Francba! – nyögi a fiú. – Tudom, fel is írtam. Csak
eltérítettek.
–  Mivel? Hogy a legjobb barátnőmmel konspirálsz ellenem
ötven dollárért a pletykalapokban?
–  Nem, ezek iskolai kutatások, nagyokos. – Alex drámai
mozdulattal a kazalnyi jegyzet felé int. – Római politika anyag,
egész héten ezt csináltam. És amúgy azt hittem, hogy Nora a
legjobb közös barátunk.
– Nem hiszem el, hogy tényleg jársz erre az órára – feleli June.
– Lehetséges, hogy direkt elfeledkeztél a legnagyobb nemzetközi
eseményről, csak mert nem akarsz találkozni a legközelebbi
vetélytársaddal?
– June, én vagyok az Egyesült Államok elnökének a fia, Henry
herceg meg a brit birodalom feje. Nem nevezheted egyszerűen
a vetélytársamnak. – Alex újra felveszi a fánkot, és
elgondolkodva majszolja. – A  vetélytárs azt jelentené, hogy
akármilyen szinten, de vetélkedünk, és felveszi velem a
versenyt, valójában pedig nem, mert tudod, ez csak egy
túltenyésztett figura, aki alighanem a saját képeire veri ki
magának.
– Fúj.
– Jó, csak mondom.
–  Nem kell szeretned, csak vágj hozzá vidám képet, és ne
okozz nemzetközi incidenst a bátyja esküvőjén.
–  Édeske, mikor nem vágok én vidám képet? – Fájdalmasan
hamis vigyor jelenik meg Alex arcán, és elégedetten nyugtázza,
June milyen levert képet vág.
– Huh. Na mindegy, és mit veszel fel, már kiválasztottad?
–  Igen, kiválasztottam, és Zahra már múlt hónapban
jóváhagyta. Nem vagyok állat.
–  Én még mindig nem döntöttem a ruhámról – feleli June.
Előrehajol, kiveszi Alex kezéből a laptopot, nem törődve a fiú
tiltakozásával. – Szerinted a bordó ruha legyen, vagy a csipkés?
–  A  csipkés, egyértelmű. Ez Anglia. És miért akarod, hogy
megbukjak? – nyúl Alex a laptopért, de June ellöki a kezét. –
Menj, inkább posztolj az Instán! Borzasztó vagy.
–  Csönd. Keresek valami filmet. Ez komoly, hogy a Garden
State ott van a kedvenceid között? És milyen a 2005-ös
filmklub?
– Utállak.
– Hm, tudom.
Az  ablakon túl feltámad a szél, a gyepen kavarog, a kert
hársfáinak lombjait tépi. A sarokban a lejátszón lejárt a lemez,
tompa csend lett. Alex kikászálódik az ágyból, megfordítja a
korongot, visszateszi a tűt, és elindul a B oldal, megszólal a
London, Luck & Love.
 
Ha Alex őszinte akar lenni magához, elismeri, hogy még nem
szokott hozzá a magángépekhez, akkor sem, ha már az anyja
elnökségének harmadik évében járnak.
Nem utazik sokat, de amikor mégis, nehéz megállni, hogy ne
szálljon a fejébe. Texas hegyei között született, egy egyedülálló
anya és egy mexikói bevándorlófiú gyerekeként, mind pokoli
szegények voltak – a luxusutazás az bizony még mindig
luxusutazás.
Tizenöt éve, mikor az édesanyja először indult a választáson,
az austini újság a Lometa Longshot nevet ragasztotta rá.
Elmenekült a kisvárosból, ahol született, Fort Hood mellett,
éjszakai műszakot vállalt egy hamburgerezőben, úgy végezte el
a jogi egyetemet, és harmincéves korára már a legfelsőbb
bíróság előtt tárgyalta a diszkriminiációs eseteket. Ő  volt az
utolsó, akire számítottak, hogy előkerülhet Texasból az iraki
háború alatt: egy hirtelenszőke, éles eszű demokrata magas
sarkúban, kérlelhetetlen déli kiejtéssel és egy félig bevándorló
kis családdal.
Úgyhogy még mindig szürreális érzés Alexnek, hogy valahol
az Atlanti-óceán felett repül éppen, pisztáciát majszol feltett
lábbal, egy magas támlájú bőrfotelben ülve. Nora a New York
Times keresztrejtvényét fejti éppen vele szemben, barna loknik
hullanak a homlokába. Mellette a hatalmas Cassius ügynök ül –
röviden csak Cash –, hatalmas kezében tartja a saját példányát
az újságból, igyekszik, hogy neki jöjjön ki előbb a megoldás.
Alex laptopján meg van nyitva a római politikáról írandó
dolgozata, a kurzor várakozón villog, de valamiért nem bír az
iskolai feladatokra figyelni, mikor az óceán felett repülnek.
Amy, édesanyjuk kedvenc ügynöke ül a folyosó túloldalán, a
haditengerészetnél volt kommandós, és Washington-szerte azt
pletykálják, hogy megölt már jó pár férfit. Golyóálló
titánbőröndben magával hordja a kézimunka-felszerelését, ott
hever mellette az ülésen, épp virágokat hímez egy szalvétára
elmélyülten. Alex már látta, ahogy térden szúrt valakit egy
hasonló hímzőtűvel.
June is velük utazik, egyik könyökére támaszkodik, és a
People magazinba temetkezik, amit megmagyarázhatatlan
módon magával hozott. June többnyire bizarr dolgokat választ
úti olvasmánynak a repülőre. Legutóbb egy ütött-kopott kínai
társalgási zsebkönyvet hozott. Előtte meg egy század eleji
regényt egy új-mexikói papról.
– És miről olvasol épp? – kérdezi tőle Alex.
June megfordítja a magazint, hogy Alex is lássa a
duplaoldalas főcímet: KIRÁLYI ESKÜVŐ  HISZTÉRIA! Alex erre felnyög.
Ez rosszabb, mint a papos regény.
–  Most miért? – mondja June. – Fel akarok készülni életem
első királyi esküvőjére.
–  Voltál szalagavatón, nem? – veti fel Alex. – Képzeld el
ugyanazt a pokolban, és akkor még kedves voltam.
– El bírod hinni, hogy 75 000 dollárt költöttek csak a tortára?
– Ez lehangoló.
 –  És úgy tűnik, hogy Henry herceg egyedül jön az esküvőre,
amitől mindenki be van gőzölve. Azt írják – vált át eltúlzott brit
kiejtésre June –, hogy állítólag egy belga örökösnővel járt múlt
hónapban, de a herceg szerelmi életének követői már nem is
tudják, mit higgyenek.
Alex horkant egyet. Elképesztő őrületnek tartja, hogy ennyien
követik a királyi hercegek igencsak unalmas szerelmi életét. Azt
érti, miért érdekli az embereket, hogy ő épp hova dugja a
nyelvét… Neki legalább van személyisége.
–  Talán Európa női lakossága rájött, hogy pont olyan vonzó,
mint egy kupac nedves gyapjú? – veti fel Alex.
Nora erre leteszi a keresztrejtvényt, ő fejezte be elsőnek.
Cassius odapillant rá, káromkodik egyet.
– Felkéred táncolni? – kérdezi.
Alex a szemét forgatja, egyszerre elképzeli, ahogy a teremben
forog, miközben Henry herceg édes semmiségeket duruzsol a
fülébe a krikettről meg a rókavadászatról. Legszívesebben
öklendezne erre a gondolatra.
– Álmában.
– Hé – állapítja meg Nora –, elpirultál.
–  Ide figyelj – fordul Norához Alex. – A  királyi esküvők
borzasztóak, a hercegek, akiknek királyi esküvő dukál,
rémesek, az imperializmus, ami lehetővé teszi, hogy hercegek
egyáltalán létezzenek, szintén rémes. Itt minden rémes.
–  Akkor ezzel meg is volt a TED Talk előadásod? – kérdezi
June. – Ugye tisztában vagy azzal, hogy Amerika is népirtással
jött létre?
 – Igen, June, de legalább van bennünk annyi kurázsi, hogy ne
tartsunk fent monarchiát – dob a lány felé egy pisztáciát Alex.
Pár dologról tájékoztatják a Fehér Ház új munkatársait Alex
és June kapcsán. Hogy June allergiás a földimogyoróra. Alex
éjszakánként gyakran kér kávét. June főiskolai szerelme, aki
szakított vele, mikor a lány Kaliforniába költözött, még mindig
az egyetlen, akinek a levelei közvetlenül June-hoz érkeznek. És
Alex régóta ki nem állhatja a fiatalabbik angol herceget.
Igazából ez nem ellenségeskedés vagy vetélkedés. Szó sincs
ilyesmiről. Hanem idegesítő, nyugtalanító feszültség. Amitől
Alexnek izzad a tenyere.
A pletylapok – a világ maga – úgy döntöttek, hogy Alex Henry
herceg amerikai megfelelője, mivel a Fehér Ház triumvirátusa
áll a legközelebb a királyi család szerepköréhez Amerikában.
Ezt ő sosem érezte igazságosnak. Alex karizmatikus, zseniális,
sziporkázóan szellemes, elgondolkodtató interjúkat adott, és a
GQ borítójára került tizennyolc évesen. Henry békés mosolya és
gyengéd lovagiassága meg a szokásos jótékonysági
megjelenések tökéletesen passzoltak a Henry herceg nevű, üres
vászonhoz. Henry szerepét sokkal könnyebb eljátszani, állapítja
meg Alex.
Tehát gyakorlatilag mégiscsak vetélkedés. Vagy mi.
– Rendben – mondja Alex. – Akkor mik az esélyek erre?
Nora elvigyorodik.
–  Hmm… – Úgy tesz, mint aki erősen gondolkozik. –
Kockázatbecslés: az elnök fia nem bír uralkodni magán, és
tetteinek több mint ötszáz ember esik áldozatul. Kilencvennyolc
százalék, hogy Henry herceg szívdöglesztően fest majd.
Hetvennyolc százalék, hogy Alex mindörökre ki lesz tiltva az
Egyesült Királyságból.
– Jobbak, mint vártam – jegyzi meg June.
Alex felnevet, a gép tovább hasítja az eget.
 
London döbbenetes látványt nyújt. A  tömeg ellepi az utcákat a
Buckingham palota körül, és szerte a városban, mindenki brit
lobogót terít a vállára, és apró zászlókat lenget a feje felett.
Mindenütt a királyi esküvő szuvenírjeit árulják: az
alsónadrágtól a csokoládéig mindenen Philip herceg és az ara
képe díszeleg. Alex alig bírja elhinni, hogy ennyi embert izgat
szenvedélyesen egy ilyen nyilvánvalóan érdektelen esemény.
Biztos benne, hogy nem gyűlne ilyen tömeg a Fehér Ház elé, ha
ő vagy June házasodna; nem mintha valaha tervezne ilyet.
Maga a szertartás mintha örökké tartana, de legalább szép a
maga módján. Nem mintha Alex nem hinne a szerelemben vagy
a házasságban. Csak ez a Martha egy tökéletes arisztokrata lány,
Philip meg afféle plakátherceg. Pont olyan szexi, mint egy üzleti
tranzakció. Semmi szenvedély, semmi dráma. Az Alex ízlésének
megfelelő szerelmi történet jobban hasonlítana egy
Shakespeare-drámára.
Mintha évek teltek volna el, mire leültetik egy asztalhoz June
és Nora közé a Buckingham-palota báltermében. Elég ideges és
nyugtalan. Nora egy pohár pezsgőt nyújt neki, Alex hálásan
elveszi.
–  Tudja valamelyikőtök, mi az a vikomt? – kérdezi June az
uborkás szendvics felett. – Legalább öttel találkoztam, és
udvariasan mosolyogtam, mint aki tudja, milyen rang ez, amit
emlegetnek. Alex, te tanulsz nemzetközi kapcsolatokat. Vagy
mit. Szóval mi ez?
–  Azt hiszem, az, amikor egy vámpír hadsereget szervez az
őrült szexrabszolgáiból, és uralomra tör – felel Alex.
–  Ez helyes válasznak tűnik – véli Nora. Bonyolult alakzatot
hajtogat a szalvétából az asztalon, fényes, fekete körömlakkja
megvillan a csillár fényében.
– Bár vikomt lennék! – sóhajt June. – Akkor a szexrabszolgáim
válaszolnának az e-mailjeimre.
– A szexrabszolgák jók a levelezésben? – kérdezi Alex.
Nora szalvétája lassan egy madár alakját veszi fel.
–  Azt hiszem, ez érdekes megközelítés. Csupa tragikus, ledér
e-mailt írnának. – Fojtott, izgatott hangra vált: – Ó, kérem,
könyörgöm, vigyen el… vigyen el ebédelni, egyeztessünk
anyagmintákat, maga szörnyeteg!
– Ki tudja, talán furán hatásos lenne – véli Alex.
– Valami baj lehet veletek – jegyzi meg gyengéden June.
Alex már épp nyitná a száját, hogy visszavágjon, mikor az
udvari személyzettől megjelenik egy férfi az asztaluknál, aki
igencsak szerencsétlen parókájában úgy fest, mint egy sötét,
komor szellem.
– Miss Claremont-Diaz – szólal meg a férfi, aki nagyon úgy néz
ki, mint akit Reginaldnak, Bartholomew-nak vagy valami
hasonlónak hívnak. Meghajol, a parókája csodálatosképp nem
esik bele June tányérjába. Alex hitetlenkedő pillantással néz
össze a lánnyal a férfi háta mögött. – Henry herceg ő királyi
fensége kérdezteti, megtisztelné-e egy tánccal.
June szája félig tátva marad, halk magánhangzók törnek elő a
torkából, mire Nora szarkeverő vigyorral közbevág.
–  Ó, boldogan megy! – lelkesedik Nora. – Egész este
reménykedett, hogy a herceg felkéri.
–  Én… – szólal meg June, aztán elhallgat, mosolyra nyílik az
ajka, de a szeme elszűkül, amikor Norára pillant. –
Természetesen. Nagyon örülök.
–  Nagyszerű – közli Reginald-Bartholomew, sarkon fordul, és
a válla felett odaint valakinek.
És már meg is érkezik Henry teljes valójában: mint mindig,
klasszikusan jóképű a méretre készített, háromrészes
öltönyében, homokszín, kócos hajával, kiugró arccsontjával és
gyengéd, barátságos mosolyával. Veleszületett, hibátlan
tartással áll, mint aki teljes pompában pattant elő a
Buckingham-palota virágoskertjéből.
Összenéz Alexszel, mire valami idegesség vagy adrenalin
tolul fel Alex mellében. Már talán egy éve nem beszélt
Henryvel. A herceg vonásai még mindig dühítően szabályosak.
Henry méltóztatik felületesen odabiccenteni Alexnek, mintha
az csak egy akármilyen vendég lenne, nem az az ember, akivel
a Vogue vezércikkéért versengett tinédzserkorában. Alex pislog,
háborog, és nézi, ahogy Henry ostobán tökéletes vonalú állát
June felé fordítja.
– Szia, June! – mondja a herceg, és lovagiasan a kezét nyújtja
June-nak, aki erre elpirul. Nora úgy tesz, mint aki mindjárt
elájul.
– Tudsz keringőzni?
–  Én… biztosan boldogulok majd valahogy – feleli June, és
óvatosan megfogja Henry kezét, mint aki azt gondolja, a herceg
talán tréfálkozik vele, bár Alex véleménye szerint ez a
feltételezés csakis Henry humorérzékének túlértékelésén
alapulhat. Henry a tömeg felé vezeti June-t, a kavargó
arisztokraták tengerébe.
–  Most ez lesz? – kérdezi Alex, lepillantva Nora
szalvétamadarára. – Eldöntötte, úgy fogja be a számat, hogy a
nővéremnek udvarol?
–  Ajjaj, kishaver! – mondja Nora. Átnyúl, megveregeti Alex
kezét. – Igazán aranyos, hogy azt hiszed, minden rólad szól.
– Így kellene lennie, komolyan.
– Ezt nevezem önbizalomnak.
Alex a tömeget pásztázza, Henry épp June-t forgatja a
parketten. A  lány semleges, udvarias mosolyt varázsolt az
arcára, Henry pedig egyre a termet vizslatja June válla felett,
ami még idegesítőbb. June lenyűgöző. Az  lenne a minimum,
hogy Henry rá figyeljen.
– Szerinted tetszik neki June?
Nora vállat von.
–  Ki tudja? Ezek az arisztokraták fura népek. Talán
udvariasság, vagy… ó, már világos.
Egy udvari fotós fordul be a terem közepére, és lekapja,
ahogy a páros táncol. Alex tudja, hogy jövő héten nyilván
eladják ezt a képet a People-nek. Akkor tehát erről van szó?
Az  elnök lányát használta fel, hogy beindítson valami hülye
randizós pletykát, és a reflektorfénybe kerüljön. Isten őrizzen
attól, hogy egy hétig Philip uralja a címlapokat.
– Egész jól csinálja – jegyzi meg Nora.
Alex leint egy pincért, és úgy dönt, a fogadás hátralévő részét
azzal tölti, hogy alaposan leissza magát.
Sosem mondta el senkinek – és nem is fogja elmondani –,
hogy tizenkét éves korában látta először Henryt. De ez csak
akkor jut az eszébe, ha részeg.
Biztosan már korábban is látta a fiút a híradóban, de
rendesen akkor először. June tizenöt éves lett, és a szülinapi
ajándékpénze egy részéből vakítóan tarka tinimagazinokat
vásárolt. Korán kezdődött a pletykalapmániája. A  magazin
közepén miniposzterek voltak, amiket ki lehetett ragasztani az
iskolai szekrények ajtajának belsejére. Ha az ember óvatosan
szedte ki a kapcsot a körmével, akkor nem szakadt el a papír.
Az egyikben, pont a közepén, egy fiú fényképe virított.
Sűrű, homokszín haja volt, nagy, kék szeme és meleg mosolya,
krikettütőt tartott az egyik vállán. Életből elkapott kép lehetett,
mert olyan boldog, sugárzó önbizalom áradt belőle, amit nem
lehet pózként felvenni. Az alsó sarokban ez állt rózsaszín és kék
betűkkel: HENRY HERCEG.
Alex nem igazán tudná megmondani, miért tért újra és újra
vissza ehhez a képhez, de időnként beosont June szobájába,
megkereste ezt a lapot, és végighúzta az ujját a fiú haján,
mintha érezhetné a tapintását, ha elég élénken maga elé
képzeli. Minél magasabbra másztak a szüleik a politikai
ranglétrán, annál világosabb lett Alex számára, hogy
hamarosan megismeri őt a világ. És akkor néha arra a képre
gondolt, és próbálta magáévá tenni Henry herceg
magabiztosságát.
(Az  is eszébe jutott, hogy valahogy kiszedi a kapcsokat, és
elviszi a képet a szobájába, de sosem tette meg. Túl durvák
voltak ehhez a körmei, nem olyan lányosan finomak, mint June-
é, amilyen ahhoz kellett volna, hogy ki tudja hajlítani őket.)
Ám amikor végül először találkozott Henryvel – az első hűvös,
közönyös szavak után, amiket tőle hallott –, Alex már úgy vélte,
félreismerte, nem is létezik a fotón látható, jóképű, nyitott fiú.
A valódi Henry gyönyörű, távoli, unalmas és zárkózott. Ez az az
ember, akihez a pletykalapok folyton hasonlítják őt, aki azt
gondolja magáról, hogy többet ér Alexnél, és mindenki másnál.
Alex alig bírja elhinni, hogy valaha bármiben is hasonlítani
akart rá.
Tovább iszik, egy darabig ezen gondolkozik, aztán kényszeríti
magát, hogy ne gondoljon erre, eltűnik a tömegben, és csinos
európai örökösnőkkel táncol.
Épp elszökken az egyik mellől, mikor kiszúrja a magányos
figurát a torta és a pezsgőtorony mellett. Megint csak Henry
herceg az, pohárral a kezében, nézi, ahogy Philip és az arája a
bálteremben keringenek. Udvariasnak, félig-meddig
érdeklődőnek tűnik, a szokásos visszataszító módján azt
éreztetve, hogy épp máshol kellene lennie. És Alex nem bírja ki,
muszáj lelepleznie.
Átvág a tömegen, levesz egy pohár bort egy tálcáról, és egy
hajtásra félig kiissza.
– Ha már van itt egy pezsgőtorony – lép a herceg mellé Alex –,
akkor legalább még egy kellene. Igazán kínos egy olyan esküvő,
ahol csak egy torony van.
–  Alex – szólal meg Henry őrjítően arisztokratikus kiejtéssel.
Közelről látszik a mellénye a zakó alatt: buján aranyszínű és
vagy egymillió gombja van. Rémes. – Nem tudtam, lesz-e hozzád
szerencsém.
– Úgy tűnik, ez a te napod – mosolyog Alex.
–  Igazán nagyszerű – bólint Henry. A  mosolya makulátlanul
ragyogó, fehér fogsort fed fel, direkt arra termett, hogy
bankókra nyomtassák.
Az egészben az a legidegesítőbb, hogy Alex tudja, Henry utálja
– muszáj, hogy így legyen, született ellenségek –, de a herceg
nem hajlandó ezt egyértelműen kifejezni. Alex közelről látja,
hogy a politikában rengetegszer kell kedvesnek lenni
olyanokkal, akiket az ember utál, de azt kívánja, bárcsak
egyszer, egyetlenegyszer Henry úgy viselkedne, mint egy
emberi lény, nem, mint valami kiglancolt játék baba, amilyet a
palota szuvenírboltjában árulnak.
Túl tökéletes. Alex ki akarja pukkasztani.
–  Nem fáradsz bele soha? – kérdezi. – Hogy úgy tegyél, mint
aki felette áll ennek az egésznek?
Henry odafordul, Alexre néz.
– Egészen biztosan nem értem, mit akarsz mondani.
–  Mármint itt állsz, eteted a fotósokat, közben úgy keringsz,
mint aki utálja, ha vele foglalkoznak, pedig nyilván nem így
van, hiszen az összes vendég közül pont a nővéremmel kellett
táncolnod – magyarázza Alex. – Úgy viselkedsz, mint aki túl
fontos ember ahhoz, hogy bármikor, bárhol jelen legyen. Nem
fárasztó ez?
–  Én… talán ennél kicsit bonyolultabb vagyok – próbálkozik
Henry.
– Hogyne.
– Értem – keskenyedik el Henry szeme. – Részeg vagy.
–  Csak mondom – folytatja Alex, és túláradó szívélyességgel
Henry vállára könyököl, ami nem olyan könnyű, mint szeretné,
mert Henry tíz dühítő centivel magasabb nála. – Legalább
megpróbálhatnál úgy tenni, mint aki jól szórakozik. Időnként.
Henry bánatosan felnevet.
–  Talán időnként megpróbálkozhatnál a vízzel a bor helyett,
Alex.
– Tényleg? – Alex elhessegeti a gondolatot, hogy talán a bortól
jött meg a bátorsága, hogy életében először rárontson Henryre,
és félénk, angyali pillantást vet rá, ez megy neki. – Talán
megbántottalak? Ne haragudj, engem nem érdekelsz annyira,
mint mindenkit. Tudom, hogy ezt furcsállod.
– Tudod, mit? – néz rá Henry. – Szerintem meg érdekellek.
Alex erre eltátja a száját, mire Henry szájának a sarka felfelé
kunkorodik, gúnyos, kicsit gonosz mosolyfélére.
–  Csak eszembe jutott – folytatja udvarias hangon Henry. –
Nem tűnt még fel, hogy sosem én kereslek téged, és fárasztóan
udvarias vagyok mindig, ha beszélünk? És mégis itt vagy,
megint megkerestél. – Iszik egy korty pezsgőt. – Csak
megfigyeltem.
– Hogy mi? Én nem… – dadog Alex. – Te vagy, aki…
–  Szép estét, Alex! – közli Henry tömören, és elfordul, hogy
továbbmenjen.
Alex agya elborul attól, hogy Henry azt hiszi, övé lehet az
utolsó szó, és gondolkozás nélkül odanyúl, hogy megfogja
hátulról Henry vállát.
A  herceg hirtelen megfordul, és ezúttal szinte ellöki magától
Alexet, és egyetlen ragyogó pillanatig Alex elégedetten
nyugtázza, hogy megvillan Henry szeme, végre kitör belőle a
valódi énje.
A  következő, amire Alex emlékszik, hogy elbotlik a saját
lábában, és nehézkesen pár lépést hátrál a legközelebbi asztalig.
Túl későn veszi észre, hogy legnagyobb rémületére ezen az
asztalon áll a jókora, nyolcemeletes esküvői torta, Alex Henry
karja után nyúl, hogy megkapaszkodjon, de ettől csak
mindketten elveszítik az egyensúlyukat, és együtt zuhannak a
tortaállványra.
Alex lassított felvételként látja, ahogy a torta elhajol, meginog,
remeg és végül elborul. Semmit, de semmit sem tehet, hogy
megállítsa. A hatalmas édesség darabokra törve a földre zuhan,
fehér vajkrém lavináját indítva útjára, mint valami cukros,
75 000 dolláros rémálom.
A teremben idegtépő csend lesz, amint Henry és Alex elesnek,
le egészen a torta romjaira és a díszes szőnyegre. Alex még
mindig Henry zakójának az ujját markolja. Henry
pezsgőspoharából rájuk ömlik az ital, a pohár összetörik, Alex a
szeme sarkából látja, hogy Henry arccsontján egy vágásból vér
szivárog.
Alex csupa cukormáz meg pezsgő, és miközben a plafont
bámulja, egy pillanatra csak arra tud gondolni, hogy legalább
nem Henry és June tánca lesz a királyi esküvő fő sztorija.
A következő gondolata meg az, hogy az anyja ezért meg fogja
ölni. Hidegvérrel.
Hallja, ahogy Henry halkan motyog mellette.
– A kurva rohadt életbe.
Homályos aggyal megjegyzi magában, hogy életében először
hallja káromkodni a herceget, majd valakinek a kameráján
felvillan a vaku.
 
 
 2.

 
A  kupac magazin csattanva ér az asztallapra, mikor Zahra
lehajítja a nyugati szárny egyik tárgyalójában.
– Ez csak az a halom, amit összekapkodtam munkába jövet –
jegyzi meg. – És szerintem nem kell emlékeztesselek rá, hogy
kétsaroknyira lakom innen.
Alex az előtte virító főcímekre bámul.
 
A 75 000 DOLLÁROS BOTLÁS
Királyi csata: Henry herceg és Alex
összeverekedett az év esküvőjén!
 
TORTA-GATE
Alex Claremont-Diaz kirobbantja
a második angol–amerikai háborút!
 
 Mindegyik lehozta azt a képet, amin ők ketten a hátukon
fekszenek a tortában. Henry röhejes öltönye félrecsúszott, és
elkenődött rajta a vajkrém, a csuklója Alex markában, arcán
vékony, vörös vonal.
–  Nem kellene átvonulnunk a válságterembe? – próbálkozik
Alex.
De a kérdést senki sem találja viccesnek: sem Zahra, sem az
asztal túloldalán ülő Ellen, Alex anyukája. Az  elnök asszony
metsző pillantást vet a fiára az olvasószemüvege felett, mire az
befogja a száját.
Nem mintha tényleg félne Zahrától, anya csapatának második
emberétől és jobbkezétől. Alex le merné fogadni, hogy Zahra
szúrós külseje érző lelket takar. Attól jobban tart, hogy anya mit
fog tenni. Úgy nőttek fel, hogy sokat beszéltették őket az
érzéseikről, aztán amikor anya elnök lett, az élet már nem
annyira arról szólt, hogy mit éreznek, inkább a nemzetközi
kapcsolatokról. Alex nem is tudja, melyik verzió jelent
nehezebb sorsot.
„A  királyi udvarból belső forrásaink jelentették, hogy a két
fiatalember vitába keveredett pár perccel a… tortakatasztrófa
előtt…” – olvassa Ellen hangosan a The Sunt, a hangjában némi
megvetéssel. Alex meg sem próbálja kitalálni, hogyan juthatott
hozzá egy brit pletykalap friss számához. Az  ő elnök anyukája
furcsa dolgokra képes. „A  királyi családhoz közeli források
szerint az elnök fia és Henry viszálya évekre nyúlik vissza.
A  The Sun megtudta, hogy ők ketten már a riói olimpia óta
ellenségeskednek, és ez az ellenérzés egyre csak nőtt… mára
pedig nem bírják ki egy légtérben a másikkal. Úgy tűnik, csak
idő kérdése volt, hogy Alex az amerikai módi szerint járjon el,
azaz erőszakhoz folyamodjon.”
–  Nem hiszem, hogy erőszaknak lehetne hívni, ha valaki
megbotlik az asztalban…
– Alexander – szól közbe Ellen kísértetiesen nyugodt hangon.
– Fogd be!
Alex így is tesz.
–  „Felmerül a kérdés – olvas tovább Ellen –, hogy ez a
nézeteltérés a két fontos fiatalember között vajon hozzájárult-e
Ellen Claremont kormánya és a királyi ház között évek óta
fennálló fagyos viszonyhoz.”
Ellen félredobja az újságot, összefonja a karját az asztalon.
–  Kérlek, mondj még valami vicceset! – mondja. – Annyira
szeretném, ha elmagyaráznád, ez mitől annyira mulatságos.
Alex kinyitja a száját, majd becsukja, és néhányszor
megismétli:
–  Ő  kezdte – közli végül. – Alig értem hozzá, ő lökött el, én
csak azért fogtam meg, hogy visszanyerjem az egyensúlyom,
de…
–  Édesem, el sem tudom mondani, mennyire nem érdekli a
sajtót, hogy ki kezdte – magyarázza Ellen. – Ahogy az anyádat
sem. Elfogadom, hogy talán nem a te hibád, de elnökként
inkább meg kellene kérnem a CIA-t, hitessék el, hogy meghaltál,
így legalább a következő ciklusban bízhatnék a
részvétszavazatokban.
Alex álla megfeszül. Tett már olyat, amivel felhúzta az anyja
csapatát – tinédzserkorában hajlott rá, hogy szembesítse anyja
kollégáit a barátságos washingtoni kampányeseményeken
azzal, hogy következetlenül szavaznak, és ennél kínosabb
sztorival is került már címlapra. De sosem lett ekkora
földcsuszamlás, ekkora nemzetközi kalamajka belőle.
– Nincs most erre időm, úgyhogy tessék, ezt fogjuk csinálni –
közli Ellen, és kivesz egy dossziét a mappájából. Mindenféle
hivatalos papír van benne jelölőcetlikkel. Az  elsőn ez áll:
SZERZŐDÉS.
– Hm – mondja Alex.
–  Te – folytatja Ellen – összebarátkozol Henryvel. Szombaton
indulsz, és Angliában töltöd a vasárnapot.
Alex pislog egyet.
– Lekéstem arról, hogy inkább eljátsszuk, hogy meghaltam?
–  Zahra majd elmondja a részleteket – folytatja Ellen,
tudomást sem véve a fia megjegyzéséről. – Még vagy ötszáz
megbeszélésem van mára. – Felkel, az ajtó felé indul, közben
puszit nyom a kezére, és megsimítja Alex feje búbját. – Akkora
egy barom tudsz lenni. De imádlak.
És ezzel távozik, a cipősarka ütemesen végigkopog a folyosón,
Zahra elfoglalja az üresen maradt széket olyan arckifejezéssel,
mint aki inkább megszervezné Alex nagyon is valóságos halálát.
Elvben nem ő a legmagasabb rangú tisztviselő a Fehér Házban
anya csapatában, de amióta lediplomázott, azaz Alex ötéves
kora óta dolgozik Ellennel. Ő az egyetlen, aki a család ügyeiben
is eljárhat.
–  Rendben, itt a megállapodás – mondja. – Egész éjjel fent
voltam, egy egész rakás PR-os pöccsel meg az ideges angol
udvari emberekkel tárgyaltam, még a herceg kicseszett
udvaroncával is, hogy ez összejöjjön, úgyhogy tartod magad a
terv minden betűjéhez, és nem kúrod el, világos?
Alex magában azt gondolja, hogy röhejes ez az egész, aztán
bólint. Zahrán látszik, hogy a legkevésbé sincs meggyőzve, de
folytatja:
–  Először is a Fehér Ház és az udvar kiad egy közös
nyilatkozatot, miszerint ami az esküvőn történt, az teljes
egészében baleset volt, puszta félreértés…
– De hát ez a helyzet.
–  És bár ritkán nyílik alkalmatok rá, hogy találkozzatok, de
közeli barátok vagytok Henry herceggel.
– Hogy mi?
–  Figyelj ide! – kortyol bele Zahra a kávéval teli, megtermett
acéltermoszba. – Mindkét félnek úgy kell kimásznia a sztoriból,
hogy jó benyomást keltsen, és ezt csak úgy lehet, hogy ha a kis
pofozkodást az esküvőn valami homoerotikus, testvéries
pacsizásból bekövetkezett balesetnek adjuk elő, oké? Úgyhogy
utálhatod, amennyire csak akarod, írhatsz róla gúnyverseket a
naplódba, de amint meglátsz egy fényképezőgépet, úgy teszel,
mintha a seggéből sütne a nap, és ezt meggyőzően csinálod.
– Találkoztál már Henryvel? – kérdezi Alex. – Hogy csináljam
ezt meg? Az a fickó egy káposzta.
–  Tényleg nem érted, mennyire nem érdekel, mit gondolsz?
Így lesz, hogy az ostobaságod ne terelje el a figyelmet anyád
újraválasztási kampányáról. Tényleg azt akarod, hogy jövőre,
ha ott ül a vitán, el kelljen magyaráznia, miért destabilizálta a
fia az Államok európai kapcsolatait?
Nos, nem, ezt Alex nem akarta. És a lelke mélyén tudta, hogy
sokkal jobb stratéga annál, mint aminek eddig bizonyítékát
adta, és ha nem lenne ez a hülye ellenszenve, ő maga állt volna
elő ezzel a tervvel.
–  Szóval Henry az új legjobb barátod – folytatja Zahra. –
Mosolyogsz, bólogatsz, senkit sem idegesítesz fel. Azzal töltöd a
hétvégét, hogy Henryvel jótékonysági eseményekre mész,
nyilatkozol a sajtónak arról, mennyire élvezed a társaságát. És
ha valaki kérdez róla, akkor azt akarom, hogy úgy áradozz,
mintha vele táncoltál volna a szalagavatódon.
Átad a fiúnak egy maroknyi listát, táblázatot és gondosan
megszerkesztett információkat, akár maga Alex is
összeállíthatta volna. Ez áll rajta: HENRY HERCEG – ADATOK.
– Ezt tanuld meg, hogy ha valaki hazugságon próbálna kapni,
tudd, mit kell mondanod– teszi hozzá Zahra. A HOBBI felirat
alatt az áll, hogy vitorlásverseny és lovaspóló. Nyilván inkább
felgyújtaná magát, állapítja meg Alex.
–  Ő  is kapott egy ilyen dossziét rólam? – kérdezi végül
tehetetlenül.
–  Aha. És csak mondom, hogy ez volt karrierem egyik
mélypontja. – Újabb lapot csúsztat a fiú elé, ezen áll, mit várnak
ettől a hétvégétől.
 
Legalább két (2) poszt naponta a közösségi médiában
Angliáról / az útról.
 Egy (1) legalább ötperces (5), élő interjú az ITV reggeli
műsorában, a meghatározott üzenet közvetítésével
Két (2) közös megjelenés fotósokkal: egy (1) privát, illetve
egy (1) jótékonysági eseményen.
 
–  Miért nekem kell odamennem? Ő  lökött be engem a hülye
tortába, nem neki kellene idejönnie, hogy eljöjjön velem egy
szombat esti show-ba, vagy ilyesmi?
–  Mert a királyi esküvőt tettétek tönkre, és ők buktak ezen
hetvenötezer dollárt – közli Zahra. – De megszervezzük, hogy
pár hónap múlva részt vegyen egy elnöki vacsorán. Ő sem örül
jobban ennek az egésznek, mint te.
Alex összecsippenti az orrnyergét, érzi, hogy a stressztől kezd
megfájdulni a feje.
– Óráim vannak.
– Itteni idő szerint vasárnap éjjel visszaérsz – vágja rá Zahra.
– Egyet sem kell kihagynod.
– Szóval ezt semmiképp sem úszhatom meg?
– Nem.
Alex összeszorítja a száját. Ide lista kell.
Mikor kicsi volt, papírokat dugdosott az austini ház kopott
farmerpárnái alá tele a kerek, maszatos betűivel. Értelmetlen
értekezéseket az amerikai kormány szerepéről, minden g betűt
fordítva írva, angolból spanyolra fordított paragrafusokat,
táblázatokat az osztálytársai erős és gyenge pontjairól. És
listákat. Rengeteg listát. A listák segítenek.
Szóval: miért jó ötlet ez.
 Egy. Anyának kell a jó sajtó.
Kettő. Ha kudarcot vall a nemzetközi kapcsolatokban, az nem
tesz jót a karrierjének.
Három. Ingyen út Európába.
–  Rendben – fogta meg a papírokat Alex. – Megcsinálom. De
nem fogom jól érezni magam.
– Istenem..., remélem is – feleli Zahra.
 
A Fehér Ház Triumvirátusa a hivatalos beceneve Alexnak, June-
nak és Norának. A  People vezette be nem sokkal a beiktatás
után. Valójában gondosan tesztelték fókuszcsoportokon, mielőtt
a Fehér Ház sajtóirodája leküldte volna a People-nek. Ez a
politika: tudatos számítás, időnként akár hashtagekkel.
Claremonték előtt a Kennedy és a Clinton család elrejtette a
sajtó elől a gyerekeit, hogy a nyilvánosság kizárásával élhessék
túl az esetlen időszakaikat, rendes gyerekkoruk legyen, meg
hasonlók. Sashát és Maliát már érettségi előtt üldözte és
szétszedte a sajtó. A Triumvirátus ezt az egészet megelőzte, ilyet
még senki sem tett előttük.
Őrületesen újszerű terv volt: három vonzó, ragyogóan
intelligens, karizmatikus, figyelemre méltó ezredfordulós fiatal:
Alex és Nora elvileg már épp nem tartozott a Z generációhoz, de
ez nem elég érdekes a sajtónak. Az kell, ami érdekes, ami menő
és eladható. Obama menő volt. Az egész elnöki család az lehet,
celebek lehetnek saját jogon. Nem ideális, mondta mindig Ellen,
de működik.
Ők a Fehér Ház Triumvirátusa: de itt, a rezidencia harmadik
emeletén a zeneszalonban csak Alex, June és Nora, együtt, mint
mindig tizenéves koruk óta, mikor kávézással bombázták az
egészséges fejlődésüket. Alex viszi a csapatot előre. June erősíti.
Nora tesz róla, hogy őszinték maradjanak.
A  szokásos helyükön ülnek: June a sarkára kuporodva a
lemezgyűjteménye fölé hajol, valami Patsy Cline után kutat;
Nora keresztbe tett lábbal a padlón ül, és egy üveg vörösbort
nyit ki éppen; Alex meg felrakott lábbal, fordítva hever a
kanapé hátán, és próbálja kiötölni, mit csináljon.
Megfordítja a Kir. F. Henry Herceg adatlapot, és odapillant.
Érzi, hogy a fejébe áramlik a vér.
June és Nora tudomást sem vesz a fiúról, kettejük szoros
kapcsolatához Alex nem férkőzhet közel. A  barátságuk
elképesztő, a legtöbb embernek felfoghatatlan, néha Alexet is
beleértve. Tudja, hogy mindketten a végsőkig kitartanak, és fura
dolgaik vannak, de ez a lánybarátság, ami köztük van, nem
befogadható Alexnek, és nem is kell, hogy az legyen.
– Azt hittem, szereted a melót a Washington Postnál – mondja
Nora. A  dugó pukkanva kipattan a borosüvegből, a lány
belekortyol.
–  Igen, szerettem – feleli June. – Mármint most is szeretem.
Csak ez nem is meló. Egy vezércikk havonta, és a poénjaim felét
kilövik, mert túl közel vagyok anya platformjához, de még így is
minden politikai tartalmat be kell mutatnom a sajtósoknak,
mielőtt elküldöm. Szóval küldözgetem a könnyed kis dolgokat,
és tudom, hogy a képernyő túloldalán az emberek életük
legfontosabb újságírói feladatát végzik, és ezt el kell fogadnom.
 – Akkor… akkor nem szereted.
June felsóhajt. Megtalálta a lemezt, amit keresett, kicsúsztatja
a tokjából.
– Nem tudom, mi mást csinálhatnék, az a gond.
– Nem kapsz munkát az elnöki apparátusban? – kérdezi Nora.
–  Viccelsz? Az  épületbe sem engednek be. – June felteszi a
lemezt, ráemeli a tűt. – Mit mondana Reilly és Rebecca erre?
Nora hátrahajtja a fejét, felnevet.
–  A  szüleim azt mondanák, hogy csináld, amit ők: hagyd a
francba az újságírást, inkább foglalkozz illóolajokkal, vegyél egy
faházat Vermontban az erdőben, legyen vagy hatszáz L.L. Bean
pehelykabátod, mind pacsuliszagú.
–  Azt kihagytad, hogy fektessek be Apple részvénybe a
kilencvenes években, és legyek röhejesen gazdag.
– Ugyan, a részletek nem számítanak.
June odalép, Nora fejére teszi az öklét, beletúr a fürtökbe,
ráhajol, puszit nyom a saját ujjai hátára.
– Majd kitalálok valamit.
Nora odanyújtja a palackot, June meghúzza. Alex drámaian
felsóhajt.
–  El sem hiszem, hogy meg kell tanulnom ezt a szart –
mondja. – Most lett csak vége a vizsgáknak.
–  Hát, ha nem kötnél bele mindenbe, ami mozog – véli June,
és a keze hátával megtörli a száját, ezt a mozdulatot nem
engedné meg magának senki más előtt. – Beleértve a brit királyi
családot. Úgyhogy igazából nem tudlak sajnálni. Akárhogy is,
Henryvel nem volt semmi gond, amikor táncoltam vele. Nem
értem, miért utálod ennyire.
–  Szerintem ez fantasztikus – véli Nora. – Esküdt ellenségek,
akik kénytelenek békét kötni, hogy a két ország közötti
feszültséget elsimítsák. Tisztára shakespeare-i.
–  Abban az értelemben shakespeare-i, hogy remélhetőleg
valaki halálra késel – mondja Alex. – Az áll itt, hogy az ürühúsos
pite a kedvence. Szó szerint képtelen lennék ennél unalmasabb
ételt kitalálni. Mintha papírból vágták volna ki.
A  papíron sok olyasmi áll, amit Alex már tud, vagy mert
emlékszik azokra a közvetítésekre, amikor a királyi család
szerepelt a hírekben, vagy mert utálkozva elolvasta Henry
Wikipédia-oldalát. Ismerte Henry szüleit, ismerte Philipet és
Beatrice-t, tudta, hogy Henry irodalmat tanult Oxfordban, és
hogy tud zongorázni. A  többiről el sem tudja képzelni, hogy
felmerülhetne egy interjún, de nem kockáztathatja meg, hogy
Henry felkészültebb legyen nála.
– Van egy ötletem – szólal meg Nora. – Tartsunk ivóversenyt.
–  Igen! – helyesel June. – Mindig iszunk, ha Alex eltalálja a
választ?
– Mindig iszunk, ha hányingert keltő a válasz? – veti fel Alex.
–  Egy korty, ha jó a válasz, kettő, ha a Henry hercegről
megtudott valami egyértelműen, objektíven rémes – mondja
Nora. June már elő is halászott két poharat a szekrényből,
odaadja őket Norának, az üveget pedig megtartja magának.
Alex lecsusszan a kanapéról, leül Nora mellé a földre.
–  Oké – folytatja, és kiveszi a papírokat Alex kezéből. – Egy
könnyű témával kezdünk. A szülők. Gyerünk!
 Alex felveszi a poharát, máris felidézi Henry szüleinek a
képét, Catherine éles, kék szemét, Arthur filmszínészre valló
állcsontját.
– Anya: Catherine hercegnő, Mary királynő legidősebb lánya,
az első hercegnő, aki doktorátust szerzett: angol irodalomból –
hadarja. – Apa: Arthur Fox, közkedvelt angol film- és színpadi
színész, leginkább a nyolcvanas évekbeli James Bond szerepéről
volt ismert, 2015-ben elhunyt. Igyatok!
Így is tesznek, Nora átadja a listát June-nak.
– Rendben. – June a listát nézegeti, nyilván valami nehezebbet
keres. – Lássuk. Hogy hívják a kutyáját?
–  David – feleli Alex. – Beagle. Emlékszem erre, mert most
komolyan, ki csinál ilyet? Ki ad ilyen nevet a kutyájának?
Tisztára, mint egy könyvelő. Egy kutyakönyvelő. Igyatok!
–  A  legjobb barátja neve és foglalkozása? – kérdezi Nora. –
Mármint rajtad kívül természetesen.
Alex lazán bemutat neki egyet.
–  Percy Okonjo. Pez vagy Pezza néven ismerjük. Az  Okonjo
vállalat örököse, ez a nigériai cég vezeti Afrikában az
orvosbiológiai fejlesztéseket. Huszonkét éves, Londonban él,
Etonban ismerkedtek meg Henryvel. Ő  viszi az Okonjo
Alapítványt, egy humanitárius, nonprofit szervezetet. Igyatok!
– Kedvenc könyve?
– Huh. Hm. Bassza meg. Mi is volt…
– Sajnálom, Mr. Claremont-Diaz, ez nem helyes válasz – közli
June. – Köszönjük a játékot, ezúttal nem nyert.
– Ne már, mi a válasz?
 June a listára pillant.
– Azt mondja… Szép remények?
Nora és Alex egyszerre nyögnek fel.
–  Na, most már érted, amit mondok? – mondja Alex. – Ez a
fickó Dickenst olvas… szórakozásból.
– Ezt elismerem – közli Nora. – Két korty!
–  Azt hiszem – szólal meg June, amíg Nora iszik –, srácok, ez
tulajdonképpen szép! Úgy értem, kicsit hatásvadász, de a Szép
remények mégiscsak arról szól, hogy a szeretet fontosabb, mint
a társadalmi státusz, és ha az ember helyesen cselekszik, az
többet számít, mint a pénz és a hatalom. Talán Henry szerint
ez… – Alex hosszasan, megvetően fújtat. – Annyira seggfejek
vagytok! Tényleg kedvesnek tűnik!
–  Csak mert te is egy stréber vagy – közli Alex. – A  saját
fajtádat véded. Természetes ösztön.
– Csakis szívjóságból segítek neked – feleli June. – Határidőm
van holnap.
– Szerintetek mit írhatott Zahra az én adatlapomra?
– Hmm… – Nora a fogát szívja. – Kedvenc nyári olimpiai sport:
ritmikus gimnasztika…
– Nem szégyellem.
– Kedvenc vászonnadrág: Gap.
–  Figyelj, abban a legjobb a fenekem. A  J.Crew hülyén
ráncolódik mindenhol. És nem vászonnadrág, hanem chino, a
vászonnadrágban nincs semmi latinos.
– Allergiák: por, Tide mosószer, és ha be kell fognia a száját.
–  Első obstrukció: kilencévesen, San Antonióban a
delfináriumban, mikor megpróbálta rávenni a kardszárnyú
delfin idomárját, hogy menjen el korai nyugdíjba, mert, idézem:
„Embertelen bánásmódnak teszi ki a ceteket.”
– Kiálltam emellett, és most is kiállnék.
June hátravetett fejjel nevet, hangosan és minden illendőség
nélkül. Nora a szemét forgatja, és Alex örömmel nyugtázza,
hogy legalább lesz hova visszatérnie, ha véget ér ez a rémálom.
 
Alex arra számít, hogy Henry udvaronca vaskos
képeskönyvfigura frakkban, cilinderben és alighanem tömött
bajusszal, ahogy rohan és bársonyzsámolyt tol Henry
lovaskocsijának ajtaja elé.
De a férfi, aki lent várja az aszfalton, meg a biztonsági csapat,
a legkevésbé sem ilyen. Magas, harmincas indiai, csodásan
szabott öltönyben, szigorú és jóképű, gondosan nyírt szakállal,
kezében egy csésze gőzölgő teával, zakója hajtókáján egy
csillogó brit lobogóval. Hát, rendben.
– Chen ügynök – nyújtja szabad kezét Amynek. – Remélem, jól
utaztak.
Amy bólint.
–  Amennyire csak jó lehet egy héten belül a harmadik
transzatlanti repülés.
A férfi megenged magának egy sorstársi félmosolyt.
– Az öné és a csapaté a Land Rover, amíg itt vannak.
Amy megint bólint, elengedi az ügynök kezét, mire az Alex
felé fordul.
– Mr. Claremont-Diaz – mondja –, isten hozta újra Angliában!
Shaan Srivastava. Henry herceg titkára.
Alex elfogadja és megrázza a felé nyújtott kezet, kicsit úgy
érzi magát, mintha Henry apukájának egyik Bond-filmjébe
cseppent volna. A  háta mögött egy steward kiveszi Alex
csomagját, és elindul vele egy elegáns Aston Martin felé.
–  Örvendek, Shaan. Nem pont így képzeltük a hétvégénket,
ugye?
–  Egyáltalán nem lep meg annyira, hogy így alakultak a
dolgok, uram – jegyzi meg Shaan hűvösen, kifürkészhetetlen
mosollyal.
Egy kis tabletet húz elő az öltönye zsebéből, és a sarkán
rugózva elindul a rájuk váró autó felé. Alex a férfi hátát
bámulja, nem tud mit mondani, próbálja sürgősen leküzdeni,
hogy lenyűgözze valaki, aki felnőtt emberként a herceg
időbeosztásáért felel, akármilyen menő a fickó, és akármilyen
sima, hosszú léptekkel megy is épp. Alex kicsit megrázza a fejét,
és kocogva elindul, hogy ne maradjon le, becsusszan a hátsó
ülésre, miközben Shaan ellenőrzésképp a tükörbe pillant.
–  Rendben – mondja Shaan. – A  Kensington-palota
vendégszárnyában szállásoljuk el. Holnap kilenckor lesz a
reggeli műsorban az interjú, szerveztünk egy fotózást is a
stúdióba. Aztán egész délután program a rákos gyerekekkel, és
vége, mehet vissza a szabadság földjére.
–  Rendben – feleli Alex. És nagyon udvariasan nem teszi
hozzá, hogy lehetne rosszabb is.
–  Most meg – folytatja Shaan –, velem jön, felvesszük a
herceget az istállóknál. Az  egyik fotósunk ott lesz, hogy
megörökítse, ahogy a herceg fogadja az országban, úgyhogy
próbáljon elégedettnek tűnni.
Persze, naná, hogy van istálló, és naná, hogy a hercegért el
kell menni. Egy pillanatig már aggódott, hogy tévedett a
hétvégét illetően, de ez már közelebb áll ahhoz, amit várt.
–  Legyen szíves, nézze meg az ülészsebet ön előtt! – fordul
hátra Shaan. – Van ott pár aláírni való papír. Az ügyvédei már
az összeset jóváhagyták – közli, és odanyújt egy drágának tűnő
töltőtollat.
TITOKTARTÁSI ZÁRADÉK, ez áll az első oldal tetején. Alex az utolsó
oldalra lapoz – tizenöt oldalas a szöveg –, és halkan füttyent
egyet.
– Ez… Ezt gyakran csinálják?
– Ez a bevett eljárás – feleli Shaan. – A királyi család jó híre túl
értékes ahhoz, hogy kockáztassuk.
 
Bizalmas információnak számít jelen megállapodás
alapján az alábbiak mindegyike:
1. Mindaz, amit Ő  Kir. F. Henry herceg vagy a királyi
család más tagja bizalmas információként közöl a
Vendéggel.
2. Minden vagyoni és pénzügyi információ, mely érinti
Ő  Kir. F. Henry herceg személyes pénzügyeit vagy
vagyonát.
3. A  Királyi Paloták, úgymint a Buckingham-palota, a
Kensington-palota stb. belsőépítészeti részletei, illetve az
ott látott, személyes tulajdont képező bármilyen tárgy.
 4. Bármely információ, mely érintheti Ő  Kir. F. Henry
herceg magánéletét, amennyiben az nem szerepelt még a
királyi család nyilatkozataiban, beszédekben, nem
hagyták jóvá az életrajzírók, beleértve a Vendég esetleges
személyes kapcsolatát Ő Kir. F. Henry herceggel.
5. Bármely, Ő  Kir. F. Henry herceg elektronikus
készülékén talált információ…
 
Ez… ez túlzásnak tűnik, mint valami perverz milliomos
papírjai, aki sportból emberekre vadászik. Alex eltűnődik,
vajon milyen rejtegetnivalója lehet a lehető legagyzsibbasztóan
tökéletes közéleti alaknak a világon. Alex reméli, hogy nem az
embervadászat.
Nem ismeretlenek előtte az ilyen megállapodások, úgyhogy
aláírja. Nem mintha bárkit is ennek az útnak az unalmas
részleteivel traktálna, talán June-t és Norát leszámítva.
Nagyjából negyedóra múlva érnek az istállókhoz, a biztonsági
őrök szorosan a nyomában maradnak. A  királyi istálló persze
hatalmas és gondozott, vagy egymillió fényévnyire lehet a
texasi nyomorlovardáktól. Shaan a kifutó mellé vezeti Alexet,
Amy és a csapata tíz lépéssel mögötte várakoznak.
Alex rákönyököl a fehérre lakkozott kerítésdeszkára,
leküzdve a hirtelen rátörő abszurd érzést, hogy alulöltözött.
Bármilyen más napon teljesen megfelelne egy laza fotózáshoz a
chino nadrág és egy legombolt nyakú ing, de hosszú idő után
most először úgy érzi, hogy nincs elemében. Nem lett rémes a
haja a repülőúttól?
 Nem mintha Henry jobban festene pólóedzés után.
Alighanem izzadt lesz, és gusztustalan.
Mintha megidézték volna, Henry jelenik meg galoppozva a
kanyarban egy makulátlan fehér ló hátán.
Egyáltalán nem izzadt vagy gusztustalan. Hanem inkább
drámai fényben fürdeti a csillogó alkonyati nap, ropogós, fekete
kabát van rajta, és lovaglónadrág, amit betűrt hosszú
bőrcsizmájába, minden egyes centije úgy fest, mintha egy
mesebeli herceg lenne. Kikapcsolja a kobakját, leveszi egyik
kesztyűs kezével, alatta a haja vonzón kócos, mintha direkt
lenne ilyen.
– Mindjárt hányok – közli Alex, ahogy Henry hallótávolságba
ér.
– Szia, Alex! – köszön Henry. Alex most igazán nehezményezi
azt a tíz centit, amivel Henry magasabb nála. – Olyan…
józannak tűnsz.
–  Csakis a kedvedért, királyi fenség – feleli Alex, és bemutat
egy gúnyos meghajlást. Örömmel hallja Henry hangjában az
árnyalatnyi fagyosságot, végre abbahagyta a tettetést.
– Ó, lekötelezel – mondja Henry. Egyik hosszú lábát átemeli a
lovon, és kecsesen leugrik. Leveszi a kesztyűjét, és kezet nyújt
Alexnek. Egyszer csak ott terem egy jól öltözött lovászfiú, és
elvezeti a lovat a kantáránál fogva. Alex alighanem még semmit
sem utált ennyire.
– Ez mekkora baromság! – markolja meg Henry kezét. Puha a
bőre, nyilván naponta radírozza és kenegeti az udvari
manikűrös. Egy udvari fotós áll a kerítés másik oldalán,
úgyhogy Alex győztes mosolyt villant, és odaszól a fogai közt: –
Essünk túl rajta!
–  Inkább a kínpadot választanám – mosolyog vissza Henry.
A  kamera kattog. A  herceg szeme nagy, szelíd és kék, és Alex
borzasztóan szeretne behúzni neki egyet. – A  hazádban ezt
alighanem meg tudnák oldani.
Alex hátravetett fejjel, sármosan nevet, hangosan és hamisan.
– Baszd meg!
– Arra aligha jut elég idő. – Henry elengedi Alex kezét, Shaan
lép oda hozzájuk.
–  Uram, királyi fenség – biccent Henrynek Shaan. Alex
nagyon komolyan megerőlteti magát, hogy ne forgassa a
szemét. – A  fotósnak már megvan, ami kell, úgyhogy, ha úgy
gondolja, az autó készen áll.
Henry megfordul, megint mosolyog, a szeme
kifürkészhetetlen.
– Akkor mehetünk?
 
Valahonnan halványan ismerős a Kensington-palota
vendéglakosztálya, bár Alex még sosem járt itt.
Shaan küldött egy komornyikot, aki a szobájába vezeti a fiút,
a bőröndje már ott várja a faragott ágyon, az aranymintás
ágyneműn. A  Fehér Házban is akadnak ehhez hasonló,
kísérteties szobák, ezeket a helyeket a makulátlan tisztaság
dacára pókhálóként lepi el a tapintható történelem. Alex már
hozzászokott, hogy szellemekkel aludjon, nem ez a gond.
Korábbi emlékek tolulnak fel még azokból az időkből, mikor a
szülei váltak. Az a fajta jogász házaspár voltak, akik kínait sem
tudtak úgy rendelni, hogy ne írjanak róla szerződést, úgyhogy
Alex a hetedik osztály előtti nyarat úgy töltötte, hogy az apja új,
Los Angeles melletti háza és a saját otthonuk között ingázott,
amíg végre megszületett a hosszú távú megállapodás.
Szép ház volt lent a völgyben, ragyogó kék medencével, hátul
üvegfallal. Alex sosem aludt jól ott. Kiosont a rögtönzött
szobájából az éjszaka közepén, és Helados fagyit csórt apja
mélyhűtőjéből, a konyhában mezítláb állva ette meg
közvetlenül a dobozból, a medence kékes fényében fürödve.
Ilyen érzés ez most – teljesen ébren éjfélkor egy idegen
helyen, és kötelessége, hogy valahogy megcsinálja és működjön.
Alex kimegy a vendégkonyhába. Itt magas a mennyezet,
csillognak a márványpultok.
Elküldettek vele egy listát arról, hogy mit szerezzenek be
neki, de nyilvánvalóan túl nehéz lett volna amerikai fagyit
hozatni ilyen rövid idő alatt, úgyhogy csak egy csomag angol
tölcséres jégkrém hever a fagyasztóban.
–  És milyen? – kérdezi Nora; a hangja fémesen cseng Alex
telefonjából. Alex látja a kijelzőn, hogy a lánynak fel van tűzve a
haja, és az ablakok előtt nevelt, több tucat növény egyikét
piszkálja.
–  Fura – tolja fel a szemüvegét az orrán Alex. – Minden úgy
néz ki, mintha egy múzeum lenne. Amúgy nem hiszem, hogy
megmutathatom neked.
– Ó! – Nora a szemöldökét húzgálja. – Hú de titkos. De rohadt
előkelő.
 –  Kérlek – szól rá Alex. – Ha már jellemeznem kell, akkor
nyomasztónak mondanám. Olyan durva titoktartási
nyilatkozatot kellett aláírnom, hogy biztos vagyok benne,
bármelyik percben lezuhanhatok egy csapóajtón át valami
kínzókamrába.
–  Nyilván van egy titkos zabigyereke – véli Nora. – Vagy
meleg. Vagy van egy titkos, meleg zabigyereke.
– Valószínűleg arra az esetre gondoltak, ha meglátnám, ahogy
a kamarása kicseréli benne az elemeket. Mindegy, unalmas.
Veled mi van? Annyival jobb épp most az életed, mint az
enyém!
–  Hát… – mondja Nora –, Nate Silver egyfolytában a
telefonomon lóg, mert még egy anyagot akar. Vettem egy új
függönyt. A  mesterképzés választékot leszűkítettem
statisztikára és adattudományra.
–  Mondd, hogy vannak ezen a GW-n – nyögi Alex, majd
felugrik az egyik makulátlan pultra, és onnan lógázza a lábát. –
Nem mehetsz el Washingtonból vissza az MIT-ra.
–  Még nem döntöttem el, de akármilyen hihetetlen, nem te
leszel a fő szempontom. Van, ami nem rólad szól, el tudod ezt
képzelni?
–  Aha, elég fura. Szóval az a terved, hogy Nate Silvert
letaszítod a trónról, véget vetve az adatcsászári
egyeduralmának?
Nora felnevet.
–  Nem, csak összeszedek csendben annyi adatot, amiből
megtudhatom, pontosan mi történik majd az elkövetkező
huszonöt évben. És veszek egy házat valahol a város szélén, egy
nagyon magas hegy tetején, és fura remete leszek, csak ülök
majd a verandámon, nézem, ahogy minden szépen
kibontakozik a távcsövem előtt.
Alex is elneveti magát, de elhallgat, mikor zajt hall a
folyosóról. Csendes léptek közelednek. Beatrice hercegnő a
palota másik szárnyában lakik, ahogy Henry is. Az udvari és az
amerikai biztonságiak ezen az emeleten töltik az éjszakát,
talán…
– Egy pillanat – takarja el Alex a mikrofont.
Fény villan a folyosón, és nem más lép be a konyhába, mint
Henry herceg.
Kócos, félig alszik, a válla előreesik, ahogy ásít. Nem
öltönyben áll Alex előtt, hanem szürke pólóban és kockás
pizsamanadrágban. Fülhallgatóval a fülében, gyűrötten.
Mezítláb.
Ijesztően emberi.
Megdermed, ahogy meglátja a pulton kuporgó Alexet. Alex
visszabámul rá. A  kezében tartja a telefont, Nora fojtottan
megszólal:
– Csak nem a… – Alex bontja a hívást.
Henry kihúzza a fülhallgatót, kiegyenesedik, de az arca még
mindig zavart, a szeme csipás.
– Szia! – mondja rekedten. – Bocs. Izé. A Cornetto.
Tétován a fagyasztó felé int, mintha bármi értelmeset
mondott volna.
– Hogy mi?
 Henry a fagyasztóhoz lép, kiveszi a tölcséres jégkrémet, és
megmutatja Alexnek a Cornetto feliratot.
– Az enyém elfogyott. Tudtam, hogy ide hoztak.
– Mindig lerabolod a vendégek konyháját? – érdeklődik Alex.
–  Csak akkor, ha nem tudok aludni – feleli Henry. – Azaz
mindig. Nem gondoltam, hogy ébren vagy. – Alexre néz
várakozón, mire az megállapítja: a herceg az engedélyére vár,
hogy kinyissa a dobozt, és kivegyen egy jégkrémet. Alex arra
gondol, hogy nemet mond, csak a puszta örömért, hogy
megtagadhat valamit egy hercegtől, de igazából le van
nyűgözve. Általában ő sem tud aludni. Bólint.
Várja, hogy Henry elvegyen egy Cornettót, és elmenjen, de ő
inkább visszanéz Alexre.
– Gyakoroltad, mit fogsz mondani holnap?
– Igen – merevedik meg Alex azonnal. Ezért nem nyűgözte le
Henry még sosem. – Nem te vagy itt az egyetlen profi.
–  Nem így értettem… – tiltakozik bizonytalanul Henry. –
Hanem hogy szerinted nem kellene-e… izé, elpróbálnunk?
– Szükséged lenne rá?
–  Szerintem segíthetne. – Hát persze hogy ezt gondolja.
Mindent, amit Henry valaha a nyilvánosság előtt, sőt akár nem
nyilvánosan tett, elpróbált valami ehhez hasonlóan fülledt
palotaszárnyban.
Alex leugrik a pultról, és végighúzza a kezét a telefonja
kijelzőjén.
– Ezt nézd!
Kattint: egy doboz Cornetto a pulton, mellette Henry keze a
márványon, világosan látszódik vastag pecsétgyűrűje, és egy kis
szelet a pizsama anyagából. Alex megnyitja az Instagramot, és
filtert választ a képre.
–  Jet lag ellen nincs orvosság – morogja monoton hangon,
ahogy beüti a képaláírást. – Csak az éjféli fagyizás segít
@PrinceHenryvel. Geotag Kensington-palota, és ennyi, mehet a
poszt. – Henry elé tartja a telefont, mutatva, ahogy azonnal
ömleni kezdenek a like-ok és a kommentek. – Sok mindent
érdemes megfontolni, de hidd el nekem, ez nincs köztük.
Henry a homlokát ráncolja a fagyi felett.
– Értem – mondja, de látszik rajta, hogy kételkedik.
–  Végeztél? – kérdezi Alex. – Épp beszéltem valakivel
telefonon.
Henry pislog, karba teszi a kezét, megint védekező állást vesz
fel.
– Persze. Nem is tartalak fel.
Ahogy megy kifelé a konyhából, megáll az ajtóban, habozik.
– Nem tudtam, hogy szemüveges vagy – mondja végül.
És otthagyja Alexet egyedül a konyhában a pulton lassan
olvadozó Cornetto társaságában.
 
A  stúdióba vezető út hepehupás, de szerencsére rövid. Alex az
idegeit okolhatná a gyomra érzékenységéért, de inkább a
reggeli traktát teszi felelőssé – milyen rémes ország az, ahol
babot esznek piritóssal reggel? Nem is tudja eldönteni, hogy a
mexikói vagy a texasi vére tiltakozik-e jobban.
Henry ott ül mellette kísérők és stylistok gyűrűjében. Az egyik
egy sűrű fésűvel épp a haját igazítja. Egy másik feltart egy lapot,
mutatva, hogy miről kell beszélnie. Egy harmadik a gallérját
egyenesíti ki. Az anyósülésen ülő Shaan kiráz egy sárga tablettát
egy üvegből, és hátranyújtja Henrynek, aki a szájába pottyantja,
és víz nélkül lenyeli. Alex úgy dönt, nem akarja tudni, és nem is
kell tudnia, mi az.
A  konvoj megáll a stúdió előtt, és mikor kinyílnak az ajtók,
látják is a beígért fotósokat, a korlátok mögött pedig a királyi
család rajongóit. Henry megfordul, Alexre néz, szeme és szája
köré árnyalatnyi grimasz telepedik.
–  Előbb a herceg, aztán ön – mondja Shaan Alexnek,
előrehajol, megfogja a fülesét. Alex mély levegőt vesz, aztán
még egyet, és bekapcsolja a százwattos mosolyt, az igazi
amerikai vonzerőt.
–  Nyomás, fenség – mondja, és hunyorít, ahogy felveszi a
napszemüveget. – Már várják az alattvalói.
Henry megköszörüli a torkát, és kimászik a reggeli levegőre,
barátságosan integetve a tömegnek. Fényképezőgépek
villannak, fotósok kiabálnak. Egy kék hajú lány a tömegből házi
készítésű transzparenst tart a kezében: nagy, csillogó betűkkel
ez áll rajta: GYERE BELÉM, HENRY HERCEG! Vagy öt
másodpercig marad nála, aztán az egyik biztonsági behajítja a
szemetesbe.
Alex lép ki másodiknak, Henry mellé botorkál, és átkarolja a
herceg vállát.
–  Csinálj úgy, mintha jóban lennénk! – közli vele vidáman.
Henry úgy néz rá, mintha egymillió szó közül kellene
kikeresnie, mit mondjon, aztán oldalra biccenti a fejét, és
begyakorolt nevetéssel ő is átkarolja Alexet. – Ez az.
A műsorvezetők annyira angolok, hogy az már fájdalmas: egy
középkorú, Dottie nevű nő koktélruhában, és egy Stu nevű
fickó, aki úgy fest, mint aki hétvégenként egerekkel kiabál a
kertjében. Alex hallgatja a bemutatásokat a takarásban, közben
egy sminkes korrektort tesz egy pattanásra, ami a stressztől a
homlokára nőtt. És ez tényleg megtörténik. Próbál nem
tudomást venni a tőle balra, egy méterre álló Henryről, akit
még egyszer, utoljára ellenőriz az udvari stylist. Ma ez az utolsó
alkalom, amikor megteheti, hogy ne vegyen tudomást a
hercegről.
Henry hamarosan megindul kifelé, Alex közvetlenül mögötte
lépked. Alex először Dottie-val fog kezet, politikusmosolyt
villant a nőre, ettől a legtöbb kongresszusi képviselőnő és nem
kevés képviselő is olyanokat szokott mondani Alexnek, amiről
tudják, hogy nem lenne szabad. Dottie kuncog, és arcon csókolja
a fiút. A közönség tapsol, egyre csak tapsol.
Henry leül a vendégkanapéra Alex mellé, tökéletes pózban,
Alex Henryre mosolyog, és ügyel rá, hogy látszódjon, milyen
fesztelenül érzi magát a herceg társaságában. Ez nehezebb,
mint várta, mert a reflektorok fénye kíméletlenül egyértelművé
teszi, milyen friss és jóképű Henry a kamerák előtt. Kék pulcsi
van rajta az ing felett, a haja puhának tűnik.
Mindegy, rendben. Henry idegesítően vonzó. Ez mindig is így
volt, objektív tény. Semmi gond.
Majd egy másodpercet késett a válasszal, mikor felfogta, hogy
Dottie épp kérdez tőle valamit.
– És mit gondol a drága, öreg Angliáról, Alex? – kérdezi Dottie,
aki nyilvánvalóan piszkálni akarja a fiút. Alex kiprésel egy
mosolyt.
– Mi tagadás, Dottie, csodálatos – feleli Alex. – Pár alkalommal
jártam már itt, mióta anyukámat megválasztották, és mindig
lenyűgöz a történelem és sörválaszték. – A  közönség pont a
megfelelő pillanatban nevet, Alex kicsit megrázza a vállát. – És
persze mindig nagy öröm, ha láthatom ezt a fickót.
Henry felé fordul, feltartja az öklét. Henry némi habozás után
határozottan odacsapja a bütykeit Alexéhez, az árulás fülledt
légköre telepedik közéjük.
 
Alex leginkább azért akar politikával foglalkozni annak
ellenére, hogy rengeteg elnökcsemetét látott már sikítva
elrohanni tizennyolc éves korában, mert őszintén törődik az
emberekkel.
A  hatalom remek dolog, de az emberek igazán lényegesek
számára. Kicsit talán igaz lehet Alexre, hogy túl sokat törődik,
mondjuk, azzal, hogy az emberek ki tudják-e fizetni a kórházi
számlájukat, összeházasodhatnak-e a szerelmükkel, vagy hogy
ne lőjék le őket az iskolában. Jelen esetben az érdekli, hogy a
rákos gyerekeknek van-e elég olvasnivalójuk a Royal Marsden
Alapítvány kórházában.
Henryvel és kettejük biztonsági csapatával megszállták az
emeletet, és kezet ráznak az ott dolgozókkal, az ápolónők meg
izgatottan szaladgálnak. Alex próbálkozik – tényleg –, hogy ne
szoruljon ökölbe a keze, de Henry úgy mosolyog egy kopasz
kisfiúra, akiből rengeteg cső lóg ki valami idióta fénykép miatt,
mint egy gép, és emiatt Alex legszívesebben ráüvöltene erre az
egész hülye országra.
De jogi kötelezettséget vállalt, hogy részt vesz ezen a
látogatáson, úgyhogy inkább a gyerekekre figyel. A  legtöbbnek
fogalma sincs, ki lehet Alex, de Henry bátran bemutatja, hogy ő
az elnök fia, és hamarosan kérdezgetni kezdik a Fehér Házról,
meg hogy ismeri-e Ariana Grandét, mire Alex nevet, és
kedvesen válaszolgat. Kipakolja a könyveket a nehéz
dobozokból, leül az ágyak szélére, felolvas, közben egy fotós jön
utána.
Nem is veszi észre, hogy egy ideje elvesztette Henryt, csak
akkor tűnik fel neki, mikor a beteg, akinél épp ücsörög,
elszundikál, és Alex a függöny túloldaláról meghallja a herceg
mély mormogását.
Gyorsan megszámolja a lábakat – nem, nincsenek fotósok.
Csak Henry. Hmm.
Csendesen a fal mellett álló székhez lép, pont a függöny széle
mellé. Ha megfelelő szögben ül, és hátrahajtja a fejét,
megfigyelheti a herceget.
Henry egy Claudette névre hallgató, leukémiás kislánnyal
beszélget, legalábbis ez áll a gyerek tábláján. A  kislány sötét
bőre szürkés árnyalatú, élénk narancssárga kendőt visel a fején,
a lázadók jele virít rajta a Csillagok háborújából.
Ahelyett, hogy kínosan téblábolna, ahogy Alex azt várná,
Henry ott térdel a kislány mellett, mosolyog, fogja a kezét.
 – Star Wars-rajongó vagy? – kérdezi halkan és meleg hangon,
Alex még sosem hallotta így beszélni. A  jelre mutat Claudette
kendőjén.
– Ó, igen, a kedvencem! – lelkesedik Claudette. – Olyan akarok
lenni, mint Leia hercegnő, ha nagy leszek, mert ő bátor, erős és
okos, és megcsókolja Han Solót.
Kicsit elpirul, hogy csókot említett egy herceg előtt, de
továbbra is elszántan a szemébe néz. Alex azon kapja magát,
hogy még hátrébb nyújtja a nyakát, Henry reakcióját várja.
Nem emlékszik rá, hogy rajta lett volna a herceg adatlapján a
Csillagok háborúja.
–  Tudod, mit… – mondja Henry, és mintha összeesküvők
lennének, közelebb hajol a kislányhoz. – Szerintem jól
gondolod.
Claudette kuncog.
– És neked ki a kedvenced?
–  Hmm – Henry látványosan tűnődik. – Mindig is kedveltem
Luke-ot. Bátor és jó, és ő a legerősebb Jedi. Azt hiszem, Luke a
bizonyíték arra, hogy nem számít, honnan jöttél, milyen a
családod, naggyá válhatsz, ha hű maradsz magadhoz.
– Rendben, Miss Claudette – mondja vidáman egy ápolónő, és
elhúzza a függönyt. Henry felpattan, Alex majdnem leesik a
székről, hogy rajtakapták. Megköszörüli a torkát, ahogy feláll, és
szándékosan nem néz Henryre. – A látogatókat megkérjük, hogy
távozzanak, gyógyszerosztás van.
–  Miss Beth, mi Henryvel barátok vagyunk, azt mondta! –
könyörög Claudette gyakorlatilag sírva. – Maradhat nyugodtan!
 – Kérj elnézést! – cicceg Beth nővér. – Nem szólíthatsz meg így
egy királyi herceget. Nagyon sajnálom, fenség.
–  Nem kell bocsánatot kérnie – feleli Henry. – A  lázadók
parancsnokai magasabb rangúak, mint a királyi család. –
Claudette-re kacsint, és tiszteleg, mire a lány láthatóan
pocsolyává olvad.
– Le vagyok nyűgözve – mondja Alex, ahogy kifelé indulnak a
folyosóra kettesben. Henry felhúzza egyik szemöldökét, mire
Alex folytatja: – Nem is lenyűgözve, inkább meglepve.
– Miért?
– Hogy vannak… tudod, érzéseid.
Henry már épp elmosolyodna, mikor három dolog történik
gyors egymásutánban.
Egy: kiáltás harsan a folyosó végéből.
Kettő: hangos dörrenést hallanak, ami riasztó módon fegyver
hangjára emlékeztet.
Három: Cash a karjuknál fogva megmarkolja Henryt és
Alexet, és mindkettőt belöki a legközelebbi ajtón.
– Maradjatok a földön! – mordul Cash, és rájuk csapja az ajtót.
A teljes sötétségben Alex megbotlik egy felmosóban és Henry
egyik lábában, összeütöznek, és egy halom csörömpölő, fém
ágytálra zuhannak. Henry arccal a földre esik, Alex rajta landol.
– Istenem – nyögi Henry tompán, kicsit visszhangzik a hangja.
Alex reménykedve arra gondol, hogy hátha lefejelt egy ágytálat.
–  Tudod – közli Henry hajába beszélve –, leállhatnánk vele,
hogy folyton itt kössünk ki a földön.
– Miért, zavar?
 – A te hibád!
– Hogy lehetne az én hibám? – sziszegi Henry.
– Még senki sem próbált meg lelőni az elnöki eseményekkor,
de amint a kicseszett udvari…
– Befognád, mielőtt megölnek mindkettőnket?
–  Senki sem fog megölni minket. Cash őrzi az ajtót. Másrészt
nyilván semmiség.
– Akkor legalább szállj le rólam!
–  Ne mondd meg nekem, mit csináljak! Nekem nem vagy a
hercegem!
–  A  pokolba – morogja Henry, ellöki magát a földről, gurul,
Alexet is a padlóra sodorja. Alex Henry oldala és egy polc közé
szorul, amin a szaga alapján ipari tisztítószert tartanak.
– Nem mennél odébb, királyi fenség? – suttog Alex, és Henry
felé löki a vállát. – Nem szívesen lennék a kiskifli.
– Hidd el, próbálok – feleli Henry. – De nincs hely.
Sietős lépteket hallanak kintről – semmi jele, hogy lefújnák a
riadót.
–  Nos – szólal meg Alex –, azt hiszem, jobb, ha kényelembe
helyezzük magunkat.
Henry feszülten kifújja a levegőt.
– Csodás.
Alex érzi, ahogy a herceg fészkelődik mellette, összefonja a
karját, hogy a padlón fekve, fél lábbal egy felmosóvödörben
felvegye a szokásos elzárkózó testtartást.
–  Csak megjegyezném – folytatja Henry –, hogy még sosem
próbáltak merényletet elkövetni ellenem.
 – Gratulálok – vágja rá Alex. – Akkor most már hivatalosan is
összejött.
– Igen, mindig is erről álmodtam. Hogy itt leszek bezárva egy
szekrénybe, a te könyököddel a bordáim között.
Henry felszisszen. Úgy tűnik, legszívesebben megütné Alexet,
ami neki jelen esetben talán még ez tetszene a legjobban,
úgyhogy hallgat az ösztöneire, és Henry oldalába vágja a
könyökét. Erősen.
Henry torkából fojtott kiáltás tör elő, és a következő, amire
Alex emlékszik, hogy az ingénél fogva megrántják, Henry félig
ott fekszik rajta, és egyik combjával a földre szegezi. A  feje
lüktet, miután a linóleumhoz csapódott, de érzi, hogy az ajka
mosolyra húzódik.
– Akkor mégiscsak van benned tűz – jegyzi meg. Megbillenti a
csípőjét, próbálja lerázni magáról Henryt, de az magasabb és
erősebb, és a markában tartja Alex gallérját.
–  Akkor végre befejezted? – kérdezi Henry idegesen. –
Abbahagynád, hogy a rongyos kis életed kockáztatod?
–  Nahát, érdekel téged? – felel Alex. – Miket tudok meg a
rejtett mélységeidről, édesem.
Henry kifújja a levegőt, és lemászik Alexről.
–  Nem hiszem el, hogy még a halálos veszély sem elég, hogy
moderáld magad.
És az a legfurcsább, gondolja Alex, hogy a hercegnek igaza
van.
Apró, lopott pillanatokban olyasmit lát meg Henryben, amit
nem hitt volna róla. Egyrészt azt, hogy egy harcos, például.
Intelligens, érdeklik az emberek. Ez őszintén zavaró. Alex
pontosan tudja, mit mondjon egy demokrata szenátornak, hogy
azonnal számlákról sutyorogjanak, tisztában van azzal, mikor
fogy el Zahra nikotinos rágója, és pontosan hogy nézzen Norára,
ha el akar indítani egy pletykaáradatot. Olvas az emberekben,
ez megy neki. De egyáltalán nem örül, hogy egy királyi sarj
gátolja ezt a működését. Bár a verekedést élvezte. Fekszik a
földön, vár. Hallgatja kintről a léptek csosszanását. Hagyja,
hogy múljanak a percek
– Akkor… – próbálkozik végül –, a Csillagok háborúja?
Nem szánja fenyegetőnek, csak úgy kicsúszik, de a megszokás
kerekedik felül, így vádlón hangzanak a szavai.
– Igen, Alex – feleli Henry pajkosan. – Hiszed, vagy sem, de a
királyi család gyermekei sem csak azzal töltik zsenge éveiket,
hogy teapartikra járnak.
–  Azt gondoltam, hogy leginkább fogathajtással és junior
lovaspólóval.
Mélységes csend, majd Henry végül válaszol:
– Esetleg az is megtörténhet.
–  Akkor mégiscsak fogyasztod a tömegkultúrát, csak úgy
teszel, mint aki nem – jegyzi meg Alex. – Vagy mert tilos erről
beszélned, vagy mert nem vallana ez az udvarra, ezért inkább
nem beszélsz róla, mert azt akarod, hogy kulturáltnak
tartsanak. Melyik az igaz?
– Most analizálsz? – kérdezi Henry. – Nem hiszem, hogy ezt jó
néven vesszük az udvar vendégeitől.
–  Próbálom megérteni, miért próbálsz ennyire eljátszani
valakit, aki nem te vagy, annak vonatkozásában, amit a
kislánynak mondtál, hogy a nagyság abban áll, hogy az ember
hű önmagához.
– Nem tudom, miről beszélsz, és ha tudnám, sem biztos, hogy
bele kellene ütnöd az orrod – mondja Henry. A  hangja éles és
feszült.
–  Tényleg? Mert elég biztos vagyok benne, hogy úgy kell
tennem, mintha legjobb barátok lennénk, és nem tudom,
végiggondoltad-e már, de ez nem ér majd véget ezzel a
hétvégével – feleli Alex. Henry ujjai Alex karjára feszülnek. – Ha
ezt megcsináljuk, és soha többé nem találkozunk, az emberek
tudni fogják, hogy hazudtunk. Meg vagyunk verve egymással,
tetszik ez neked, vagy sem, úgyhogy igenis jogom van hozzá,
hogy tudjam, mi a helyzet veled, mielőtt engem is elérnek, és a
seggembe harapnak a hazugságaid.
–  Miért nem azzal kezdjük, hogy… – Henry Alex felé fordul.
Alex ilyen közelről csak a királyi orr körvonalát látja –
elmondod nekem, pontosan miért is utálsz ennyire.
– Tényleg meg akarod ezt beszélni velem?
– Talán igen.
Alex karba teszi a kezét, megállapítja, hogy Henry gesztusát
utánozza, úgyhogy leengedi a karját.
– Tényleg nem emlékszel, mekkora farok voltál az olimpián?
Alex minden részletre élénken emlékszik: ő maga tizennyolc
éves volt, amikor June-nal és Norával elküdték Rióba. Ők voltak
a kampánydelegáció a nyári játékokon, egy fotózásokkal
tarkított hétvégén, amikor az volt a feladatuk, hogy a
„nemzetközi együttműködés következő generációja” imidzsüket
építsék. Alex leginkább azzal töltötte az időt, hogy Caipirinhát
ivott, és ennek következtében Caipirinhát hányt az olimpiai
stadion mögött. És pontosan emlékszik az első alkalomra, mikor
találkoztak. Még Henry brit lobogó mintájú anorákja is
megmaradt az emlékezetében.
Henry felsóhajt.
– Akkor fenyegettél meg azzal, hogy behajítasz a Temzébe?
–  Nem. Ekkor történt, hogy egy leereszkedő pöcs voltál a
műugródöntőn. Tényleg nem emlékszel?
– Elmlékeztess, kérlek!
Alex csak bámul.
–  Odamentem bemutatkozni, mire úgy néztél rám, mintha a
legbántóbb dolog lennék, amit valaha láttál. Rögtön, miután
kezet fogtál velem, Shaanhoz fordultál, és megkérted, hogy
szabaduljon meg tőlem.
Csend.
–  Hm – szólal meg Henry. A  torkát köszörüli. – Nem tudtam,
hogy meghallottad.
– Mintha nem értenéd a lényeget – mutat rá Alex. – Mármint
azt, hogy ilyet mondani mindenképp szemétség.
– Ez… jogos.
– Az.
– Ennyi? – kérdezi Henry. – Csak az olimpia?
– Hát, ez csak a kezdet.
Henry megint hallgat.
– Úgy érzem, most következik a folytatás – szólal meg végül.
 –  Csak… – folytatja Alex, a brit királyi herceggel a kórházi
szekrényben ülve a földön, várva, hogy elmúljon a fenyegetés
egy olyan hétvége után, ami igazi rémálomnak tűnik. Ezúttal túl
nagy erőfeszítésébe kerülne, hogy megválogassa a szavait. –
Nem tudom. Kicseszett nehéz azt csinálni, amit mi csinálunk.
De nekem nehezebb. Én vagyok az első elnöknő fia. És nem
vagyok fehér, mint az anyám, semennyire sem. Engem mindig
szigorúbban fognak megítélni az emberek. És te meg, tudod,
te… te beleszülettél ebbe a világba, és mindenki azt gondolja,
hogy te vagy a mesebeli szőke herceg. Gyakorlatilag élő
emlékeztető vagy, hogy mindig máshoz fognak hasonlítani,
bármit is teszek, még akkor is, ha kétszer olyan keményen
dolgozom.
Henry hosszasan hallgat.
– Nos… – szólal meg, mire végre ki tud nyögni valamit. – Nem
sokat tehetek az utóbbiakról. De azt elmondhatom, hogy tényleg
farok voltam aznap. Nem mintha ez mentség lenne, de az
olimpia előtt tizennégy hónappal halt meg az apám, és
akkoriban minden áldott nap farok voltam. És bocsánatot
kérek.
Henry keze megrezzen az oldala mellett, Alex egy pillanatig
hallgat.
Az  onkológiai osztály. Persze hogy ezt választotta Henry, ott
volt az adatlapján. Apja: híres filmszínész, Arthur Fox, 2015-ben
meghalt hasnyálmirigyrákban. A  televízió közvetítette a
temetést. Alex lepörgeti maga előtt az elmúlt huszonnégy órát:
az álmatlanságot, a tablettákat, a feszült kis grimaszt, ami ott ült
Henry arcán a nyilvánosság előtt, és amit Alex mindig
nagyképűségnek tulajdonított.
Tud egy s mást ezekről. Nem mintha a szülei válása túl
kellemes lett volna, vagy szórakozásból tanulná rojtosra magát
a jó jegyekért. Túlságosan is régóta tisztában van vele, hogy a
legtöbben nem görcsölnek azon, hogy valaha elég jók lesznek-e,
vagy csalódást okoznak-e majd az egész világnak. Sosem
gondolta volna, hogy Henry is így érezhet.
Henry megint krákog, és valami pánikféle mar Alexbe.
Kinyitja a száját.
– Nos, jó tudni, hogy nem vagy tökéletes.
Szinte hallja, hogy a herceg a szemét forgatja, és hálásan
fogadja, ahogy fellángol benne a jól megszokott ellenszenv.
Megint hallgatnak, leült a beszélgetés. Alex nem hall kintről
semmit, nem szólal meg sziréna az utcán, ennek ellenére senki
sem jön értük.
És ekkor váratlanul Henry megszólal a feszült csendben:
– A Jedi visszatér.
Szívdobbanás.
– Tessék?
– A kérdésedre a válasz. Igen, szeretem a Csillagok háborúját,
és A Jedi visszatér a kedvenc részem.
– Ó, ebben tévedsz – véli Alex.
Henry szusszan egyet, a lehető legelőkelőbb szusszanás ez.
Mentolos illata van. Alex visszafogja magát, hogy ne vágja bele
még egyszer a könyökét.
–  Hogy tévedhetnék abban, hogy mi a kedvencem? Ez
személyes ízlés kérdése.
– A személyes vélemény is lehet téves.
–  Te melyiket szereted jobban? Kérlek, mutasd meg, hol
hibáztam.
– Igenis. A birodalom visszavág.
Henry felszisszen.
– De az olyan sötét.
–  Igen, ettől olyan jó – magyarázza Alex. – Az  a
legösszetettebb epizód. Abban csókolózik Han és Leia, ott
ismerjük meg Yodát. Han ebben győz, megveri Lando
Calrissiant, és ez a történet legjobb csavarja. Ehhez képest mi
van A Jedi visszatérben? Hülye ewokok.
– Az ewokok korszakalkotóak.
– Az ewokok hülyék.
– De Endor?
–  De Hoth? Nem véletlenül tartják a trilógia legjobb,
legkeményebb részének A birodalom visszavág-ot.
– És ezt én el is fogadom. De a happy end is értékelendő, nem?
– Most úgy beszélsz, mint egy szőke herceg.
– Csak mondom. Tetszik A Jedi visszatér végének a megoldása.
Minden szálat szépen elvarrnak benne. És a lényeg, amit
hazaviszel magaddal a moziból, a remény és a szeretet…
Ilyesmik. Ezért kapod ettől az epizódtól a legtöbbet.
Henry köhint, Alex odafordul, megint ránéz, mikor nyílik az
ajtó, és a kivágásban megjelenik Cash hatalmas alakja.
–  Téves riasztás – közli lihegve. – Valami hülye gyerek
tűzijátékot hozott be a haverjának. – Lenéz rájuk, ahogy ott
hevernek a hátukon, és pislognak a folyosóról beszűrődő éles,
hirtelen fényben. – Állati kellemesnek tűnik – jegyzi meg Cash.
–  Aha, összehozza az embereket – helyesel Alex. Kinyújtja a
kezét, és hagyja, hogy Cash talpra segítse.
 
A Kensington-palota előtt Alex elveszi Henry telefonját, gyorsan
megnyit egy új kapcsolat fület, mielőtt a másik tiltakozhatna,
vagy keresetet nyújthatna be a királyi tulajdon megsértéséért.
A kocsi már ott vár, hogy elvigye Alexet az udvari magánreptér
kifutópályájára.
– Tessék – mondja a fiú. – Ez a számom. Ha folytatni akarjuk a
beszélgetést, idegesítő lesz, hogy közvetítőket használjunk. Írj
csak nekem egyszerűen. Megoldjuk.
Henry Alexre bámul, az arcán döbbenet tükröződik, és Alex
eltűnődik, vajon hogy lehet ennek a fickónak bárki is a barátja.
– Rendben – feleli végül Henry. – Köszönöm.
–  Csak semmi flörtölés – szól rá Alex, mire Henry fojtottan
felnevet.
 
 
 3.

 
AMERIKÁBÓL, SZERETETTEL:
Henry és Alex a barátságukat togtatják
 
ÚJ BARÁTSÁG A LÁTHATÁRON?
Az elnök a és Henry herceg – képriport
 
KÉPES BESZÁMOLÓ:
Alex londoni hétvégéje
 
Alex a héten először most nem húzza fel magát, ahogy a
Google értesítéseket nézegeti. Az is segít, hogy exkluzív anyagot
adtak a People-nek – pár általános idézetet arról, hogy Alex
mennyire nagyra értékeli a Henryvel ápolt barátságát, és arról,
hogy hasonló élethelyzetben vannak, lévén mindketten a világ
egyik vezető személyiségének a gyerekei. Alex megállapítja,
hogy leginkább az a hasonló bennük, hogy legszívesebben
fognák ezt a süket dumát, behajítanák a tengerbe, és bámulnák,
ahogy a víz elsodorja, majd elsüllyed.
Alex anyukája már nem említi, hogy esetleg
megrendezhetnék a fiú halálát, és már nem érkezik óránként
vagy ezer maróan vitriolos Twitter-komment sem, amit a fiú
győzelemként könyvel el.
Kiszúr egy celebszpottolástól dermedt elsőévest, aki őt
bámulja, majd kimegy az előcsarnokból a kampusz keleti oldala
felé, felhörpintve az utolsó hideg cseppeket is a kávéjából.
A mai első órája egy olyan választható előadás volt, amit Alex a
morbid témával kapcsolatos kíváncsiságtól és elméletek iránti
érdeklődéstől vezérelten választott: A sajtó és az elnökség. Most,
hogy Alex a jet laggel kínlódik, mert próbálta megakadályozni,
hogy a sajtó tönkretegye az elnökséget, ő is érzékeli a helyzet
iróniáját.
A  mai előadás az elnöki szexbotrányokról szólt. Alex írt egy
üzenetet Norának: Mennyi az esélye, hogy szexbotrányba
keveredjünk még a következő ciklus előtt?
Másodperceken belül meg is jött a válasz: 94%, hogy a farkad
visszatérő szereplője lesz a nép hétköznapjainak. Amúgy láttad ezt?
Egy linket csatolt: csupa kép blogposzt animált GIF-ekkel
Alexről és Henryről a This Morningban. A  két ököl
összekoccanása. Őszintének tűnő mosolyok. Empatikus
összenézések. Alatta több száz komment, hogy milyen jóképűek,
és milyen jól néznek ki együtt.
Atyaisten, írja az egyik kommentelő, ezek már össze is jöttek.
 Alex annyira nevet, hogy majdnem beleesik egy szökőkútba.
 
A  Dirksen épület biztonsági őre, mint mindig, megbámulja
Alexet, ahogy az átesik az ellenőrzésen. Egészen biztos benne,
hogy Alex rongálta meg az egyik szenátor névtábláját, hogy ez
álljon rajta: BITCH MCCONNELL, de sosem tudta bizonyítani.
Cash időnként Alexszel tart a szenátusi túráin, úgyhogy senki
sem aggódik, ha a fiú eltűnik pár órára. De ma Cash inkább egy
padon üldögél, és podcastokat hallgat, amiket kihagyott. Mindig
is ő volt a legengedékenyebb Alex bohóckodásaira adott
reakcióiban.
A fiú már akkor megjegyezte az épület teljes alaprajzát, mikor
az apját először választották be a szenátusba. Itt szedte magára
a lexikális tudást a politikáról és az eljárásokról, és jóval több
délutánját töltötte itt, mint kellett volna, elbűvölve a titkárokat,
és beszerezve az új pletykákat. Ellen úgy tesz, mintha elítélné
ezt, aztán később ravaszul információt kér a fiától.
Mivel Oscar Diaz szenátor ma Kaliforniában tart beszédet egy
gyűlésen a fegyverhasználat korlátozása mellett, Alex az ötödik
emelet gombját nyomja meg a liftben.
A  kedvenc szenátora Rafael Luna, Colorado független
képviselője, a harminckilenc évével ő itt a legfrissebb hús. Alex
apja a szárnyai alá vette, mikor Luna még csak ígéretes ügyvéd
volt, és most ő az országos politika üdvöskéje, egyrészt mert
megnyert egymás után egy rendes és egy rendkívüli szenátori
választást, és mert a kormányzati negyed 50 legszebb
hírességének egyik meghatározó szereplője.
 Alex 2018 nyarát Denverben töltötte, Luna kampányán
dolgozott, úgyhogy megvan a maguk diszfunkcionális
kapcsolata a benzinkutakban meg éjjel-nappalikban beszerzett,
trópusi ízesítésű Skittles segítségével összehozott
sajtóközlemények korszakából. Alex néha érzi az
ínhüvelygyulladás szellemét, némi fantomfájdalmat.
Lunát az irodájában találja, szarukeretes szemüvege semmit
sem von le szokásos megjelenéséből: úgy fest, mint egy politikai
tévútra terelt filmsztár. Alex mindig is gyanította, hogy az
érzelmes barna szem, a tökéletesre nyírt borosta és a drámai
arccsont hozta vissza szavazatban azt, amit Luna elveszített,
mert latin-amerikai származású, és nyíltan felvállalja, hogy
meleg.
Épp Alex egyik régi kedvence szól, emlékszik rá Denverből:
Muddy Waters. Mikor Luna felnéz, és meglátja a fiút az ajtóban,
ledobja a tollát egy rendetlen papírhalomra, és hátradől a
székén.
– Mi a picsát keresel itt, kölyök? – kérdezi, és úgy nézi Alexet,
mint egy macska.
Alex a zsebébe nyúl, előhúz egy zacskó Skittlest, mire Luna
arca azonnal mosolyra lágyul.
–  Ez az – mondja, és lecsap a zacskóra, amint Alex ledobja a
mappájára. Kijjebb rúgja az asztal túloldalán álló széket a
fiúnak.
Alex leül, nézi, ahogy Luna feltépi a fogával a zacskót.
– Min dolgozol ma?
–  Már így is többet tudsz, mint kellene mindenről, ami itt
hever ezen az asztalon. – Alex tényleg tudja: ugyanaz az
egészségügyi reform, amit tavaly elhalasztottak, mikor
félidőben elvesztették a szenátusi többséget. – De igazából miért
jöttél?
–  Hmm. – Alex felteszi egyik lábát a karfára. – Már bánom,
hogy alapos indok nélkül meglátogattam a család egyik barátját.
– Süket duma.
Alex a mellébe markol.
– Most megbántottál.
– Fárasztasz.
– Elbűvöllek.
– Hívom a biztonságiakat.
– Hajrá.
–  Inkább beszéljünk a kis európai kiruccanásodról. – Éles
tekintettel néz Alexre. – Idén már közös ajándékot kapok Henry
hercegtől és tőled karácsonyra?
–  Végül is – terel Alex –, ha már itt vagyok, lenne egy
kérdésem.
Luna felnevet, hátrahajol, összefonja a kezét a tarkóján. Alex
érzi, hogy fél másodpercre elpirul, kedélyes adrenalinlöket jelzi,
hogy elindult valamerre.
– Tessék csak.
– Azon tűnődtem, hogy hallottál-e bármit Connorról – mondja
Alex. – Jól jönne még egy független szenátor támogatása.
Szerinted mennyire nyitott erre?
Alex ártatlanul rugdos a karfán átvetett lábával, mintha
valami közömbös kérdést tett volna fel az időjárásról. Stanley
Connor, Delaware furcsa, ugyanakkor népszerű, független idős
szenátora a fiatal közösségimédia-csapatával nagy fogás lenne a
közelgő kampány szempontjából, ezt jól tudják mindketten.
Luna egy Skittle-t szopogat.
–  Azt kérdezed, hogy mutat-e hajlandóságot arra, hogy
támogasson, vagy hogy tudom-e, mivel tudnánk rávenni erre.
– Raf. Haver. Sosem kérnék tőled ilyen illetlenséget.
Luna felsóhajt, fészkelődik a széken.
–  Ő  szabadúszó. A  szociális kérdések többnyire a te utcádba
terelik, de tudod, mit gondol anyukád gazdasági platformjáról.
Nyilván jobban tudod nálam, mikor kire szavazott, kölyök.
Ő  egyik oldalhoz sem tartozik. Lehet, hogy adóügyekben
teljesen más irányt képvisel.
– És van olyan, amit te tudsz, én meg nem?
Luna erre elmosolyodik.
–  Tudom, hogy Richards centrista platformot ígért a
függetleneknek, és komoly átszervezéseket a nem szociális
kérdésekben. És azt is tudom, hogy ez a platform esetleg nem
passzol Connor egészségügyi pozíciójához. Talán kezdetnek jó
lesz. Mármint elméletileg, ha cselszövésekbe bonyolódnék
veled.
– És szerinted nincs értelme a Richardson kívüli republikánus
jelölteket kergetni?
–  Basszus – nyögi Luna, és elkomorodik az arca. – Az, hogy
édesanyád más jelölttel nézzen szembe, mint a jobboldali
populizmus kicseszett felkent messiásával és a Richards klán
örökösével? Kurvára valószínűtlen.
 Alex elmosolyodik.
– Veled alkotok teljes egészt, Raf.
Luna megint a szemét forgatja.
–  Akkor beszéljünk megint inkább rólad. Nehogy azt hidd,
hogy nem vettem észre a témaváltást. Csak megjegyezném,
hogy megnyertem az irodai fogadást azzal kapcsolatosan, hogy
mennyi idő alatt okozol nemzetközi incidenst.
– Azta, és én még azt hittem, hogy bízhatok benned – kapkod
levegő után Alex, eljátszva, hogy úgy érzi, elárulták.
– Akkor mi ez a biznisz?
–  Nincs semmiféle biznisz – feleli Alex. – Henry… csak egy
ismerős. És hülyeséget csináltunk. Rendbe kellett hoznom,
semmi gond.
– Oké, értem – tartja fel mindkét tenyerét Luna. – De elég jól
néz ki, nem?
Alex grimaszol.
–  Igen, mármint abban az esetben, ha az ember odavan a
szőke hercegért a fehér lovon.
– Van olyan, aki nincs?
– Én – közli Alex.
Luna felhúzza a szemöldökét.
– Világos.
– Mi?
–  Csak a múlt nyárra gondolok – magyarázza –, és élénken
megjelenik előttem, hogy gyakorlatilag Henry herceg
voodoobabát készítettél, ami ott volt az asztalodon.
– Nem is.
 – Akkor céltáblát a fotójából?
Alex leemeli a lábát a karfáról, a padlóra teszi a másik mellé,
és sértetten összefonja a karját a melle előtt.
– Igen, volt egyszer egy magazinfotó róla az asztalomon, mert
abban a lapban én is szerepeltem, csak történetesen ő volt a
címlapon.
– Vagy egy órát bámultad.
– Hazugság. Rágalom.
– Mintha lángra akartad volna lobbantani a gondolat erejével.
– Mire akarsz kilyukadni?
–  Érdekesnek találom – mondja Luna –, milyen gyorsan
változnak a dolgok.
– Ugyan már. Ez… politika.
– Aha.
Alex a fejét rázza, mint egy kutya, mintha el akarná
hessegetni a témát, ki a szobából.
–  Másrészt meg azért jöttem, hogy támogatókról beszéljünk,
nem erről a kínos PR-katasztrófáról.
–  Értem – feleli ravaszul Luna. – Akkor hát nem csak
meglátogattad a család régi barátját?
– Dehogynem. Ezt mondom.
–  Alex, nincs jobb dolgod péntek délutánra? Huszonegy éves
vagy. Játsszál sörpingpongot, vagy készülődj egy buliba, vagy
valami.
– Ezt fogom tenni – hazudja Alex. – Csak ide is eljöttem.
–  Ugyan már. Próbálok tanácsot adni neked, mint öregedő
fickó az ifjúkori önmagának.
 – Harminckilenc éves vagy.
– De a májam kilencvenhárom.
– Erről nem én tehetek.
–  Néhány denveri sötét éjszaka arra intene, hogy ezt fontold
meg.
Alex felnevet.
– Látod, ezért vagyunk barátok.
– Alex, szükséged van más barátokra. Akik nem kongresszusi
tagok.
– Vannak barátaim! Ott van June és Nora.
–  Igen, az egyik a nővéred, a másik meg valójában egy
szuperszámítógép – csap le Luna. – Szánj némi időt magadra,
kölyök, mielőtt kiégsz. Több támogatásra lenne szükséged.
– Ne hívjál kölyöknek! – szúrja közbe Alex.
– Igenis. Végeztél? Valamit dolgoznom is kellene.
–  Igen – tápászkodik fel Alex a székből. – Maxine itt van a
városban?
–  Waters? – biccenti oldalra a fejét Luna. – Te aztán halálra
szántad magad, igaz?
 
A  politikai örökség tekintetében a Richards család az egyik
legbonyolultabb eset a történelemben, amivel Alex valaha
szembenézett.
A laptopjára ragasztott egyik jelölőcímkén ez áll: KENNEDY KLÁN
+ BUSH KLÁN + BIZARRO MAFFIA-FÉLE ARISZTOKRATA SÖTÉT ERŐ = RICHARDS

KLÁN? Nagyjából ennyi a tézis az alapján, amit eddig

előbányászott. Jeffrey Richards, jelenleg és valószínűleg az
egyetlen ellenjelölt Alex anyukájával szemben, immár közel
húsz éve Utah szenátora, azaz hosszasan vissza lehet követni,
mikor kire szavazott, és a törvényhozásban játszott szerepe is
ellenőrizhető, ezt minden bizonnyal meg is tette anya csapata.
Alexet jobban érdekelné valami olyasmi, amit nehezebb
kiszaglászni. Richards főállamügyészek és Richards szövetségi
bírák számolatlanul sok generációjával bármit elrejthettek a
világ szeme elől.
Megrezzen Alex telefonja. June írt: Vacsora? Hiányzol. Szereti
June-t, őszintén, jobban, mint bárkit a világon, de most
valahogy elkapta a gépszíj. Majd válaszol, ha szünetet tart, úgy
fél óra múlva.
Megnéz egy felugró videót Richardsszal, nonverbális jeleket
kutat a férfi arcán. Őszes haj – természetes, semmi dúsítás.
Ragyogó, fehér fogsor, akár egy cápáé. Markáns,
tengerészgyalogosra valló állcsont. Remekül ad el, főleg, ha
hozzátesszük, hogy egy égbekiáltó hazugságot mond épp. Alex
feljegyez valamit.
Másfél órával később egy újabb rezgés rángatja ki Richards
nagybátyjának gyanús 1986-as adóügyeiből. Anya üzent a
családi csetben, egy pizza emoji érkezik. Alex berakja a
kedvencek közé az oldalt, amit nézett, és elindul felfelé.
A családi vacsorák ritkák, de sokkal kevésbé lihegik túl, mint
bármi mást a Fehér Házban. Anya elküld valakit pizzáért, ők
pedig elfoglalják a harmadik emeleti kártyaszobát
papírtányérokkal és Texasból hozatott Shiner sörökkel. Mindig
szórakoztató, ha elcsípik, ahogy az egyik nagydarab öltönyös
kódszavakat mond a fülesébe:
– Fekete Medve extra banános-paprikásat kért.
June már a kanapén ül, kortyolgatja a sörét. Parányi bűntudat
hasít Alexbe, ahogy eszébe jut a lány SMS-e.
– Basszus, fasz vagyok – szabadkozik.
– Aha, az vagy.
– De végül is… veled vacsorázom, nem?
–  Csak hozd ide a pizzámat, és kész – sóhajt June. Mióta a
biztonságiak még 2017-ben félreértettek egy ordítozássá fajult
vitát az olívabogyóról, és majdnem lezárták a rezidenciát,
mindenki saját pizzát kap.
–  Hogyne, édeske – mondja Alex, és megkeresi June pizzáját:
persze Margherita, és a sajátját: gombás-pepperonis.
– Helló, Alex! – szólal meg egy hang valahonnan a tévé mögül,
ahogy Alex letelepedik a pizzájával.
– Szia, Leo! – köszön vissza a fiú. A mostohaapja a zsinórókat
babrálja, nyilván újra be akarja kötni, hogy valami
értelmesebbet csiholjon ki a készülékből, mint a Vasember. Ezt
csinálja mindennel, ami árammal megy… nehezen hagy fel a
különc milliomos feltaláló szokásaival. Már épp valami
szánalmasra butított magyarázatot kérne, mikor anya ragyogva
beviharzik.
–  Miért hagytátok, hogy elinduljak az elnökválasztáson? –
kérdezi, és kicsit túl erősen pötyög a telefonján, apró, szaggatott
koppantásokkal.
A sarokba rúgja a magas sarkúját, és utánahajítja a telefont.
– Mert volt annyi eszünk, hogy ne próbáljunk meg leállítani –
szólal meg Leo, majd felbukkan a szakállas, szeplős arc is. – És
mert a világ darabokra hullana nélküled, én sugárzó
orchideám.
Ellen a szemét forgatja, de nevet. Mindig ilyenek voltak,
amióta csak találkoztak egy jótékonysági rendezvényen Alex
tizennégy éves korában. Ellen volt a házelnök, a férfi meg vagy
tucatnyi találmányt jegyző zseni, egy rakás pénzzel, amit
elszórhatott a nők egészségügyi szervezetének támogatására.
Most már Ellen elnök, Leo pedig eladta a cégeit, hogy ellássa a
First Gentleman feladatait.
Ellen öt centivel lejjebb húzza a cipzárt a szoknyája hátán,
ezzel hivatalosan is jelezve, hogy mára végzett, és felmarkol egy
szelet pizzát.
–  Rendben – mondja, és dörzsölő mozdulatot tesz az arca
előtt. Elnök arc le, anya arc fel.
– Sziasztok, kicsikéim!
– Szeva – mormogja Alex és June kórusban, tele szájjal.
Ellen felsóhajt, és Leóra néz.
– Én tehetek róla, ugye? Rohadtul nincs modoruk. Mint két kis
oposszum. Ezért mondják, hogy nem sikerülhet minden a
nőknek.
– Két mestermű – közli Leo.
– Egy jó és egy rossz. Gyerünk – javasolja Ellen.
Egész életében próbálta követni, mi történt egy-egy napon a
gyerekeivel, még akkor is, amikor a legelfoglaltabb időszakát
élte. Alex olyan anya mellett nőtt fel, aki időnként a tökéletes
összeszedettség és érzelmi kommunikáció zavarba ejtő elegyét
produkálta, mint egy partnerével túlságosan közeli viszonyba
sodródott coach. Mikor Alexnek először lett barátnője, Ellen
PowerPoint-prezentációt készített.
– Hmm – nyeli le a falatot June. – Jó. Ó, igen! Istenem. Ronan
Farrow írt a Twitteren a New York Magazine-ban megjelent
esszémről, és szellemes csörtét vívtunk. A  hosszabb távú
céljaim között szerepel, hogy a barátom legyen, és jó úton járok,
hogy elérjem.
–  Ne tegyél úgy, mintha nem szerepelne a leghosszabb távú
céljaid közt, hogy meggyilkold Woody Allent, és balesetnek
tüntesd fel – szólal meg Alex.
– Olyan csenevész; csak jól meg kellene löknöm, és…
–  Hányszor kell még mondanom, hogy ne egy regnáló elnök
előtt vitassátok meg a gyilkos terveiteket? – szakítja őket félbe
Ellen. – Hatáskörömön kívül esik. Ugyan már.
– Mindegy – mondja June. – A rossz meg… Nos, Woody Allen
még mindig él. Te jössz, Alex.
–  Jó dolog – veszi át a szót Alex –, rászorítottam egy
professzoromat, hogy ismerje el, az utolsó vizsgán félrevezető
volt az egyik kérdés, úgyhogy maximális pontot kaptam a
válaszomra, ami amúgy helyes volt. – Iszik egy korty sört. –
A rossz meg… Anya, láttam az új képet a másodikon a folyosón,
és tudnom kellene, hogy engedhettél be George W. Bush-féle
terrierfestményt az otthonunkba.
–  Egy kétpárti gesztus volt – feleli Ellen. – Az  emberek ezt
megnyerőnek tartják.
– A szobámba menet el kell mennem előtte – panaszolja Alex.
– És követ az üveges kis szemével.
– Ott marad.
Alex felsóhajt.
– Rendben.
Leo következik, akinél a rossz dolog jó is egyben, utána Ellen.
– Az ENSZ-nagykövet elcseszte az egyetlen dolgát, és mondott
valami baromságot Izraelről, úgyhogy most hívhatom fel
Netanjahut, hogy személyesen kérjek tőle bocsánatot. A jó meg
az, hogy Tel-Avivban épp hajnali két óra van, úgyhogy holnap
reggelig félretehetem ezt az ügyet, hogy veletek vacsorázhassak.
Alex az anyjára mosolyog. Még mindig ámulatba ejti, ahogy
hallgatja, amint Ellen az elnöki hivatással járó bosszúságokról
beszél, pedig már három éve tölti be ezt a tisztséget.
Csendesen beszélgetnek, szurkálásokkal és bennfentes
viccekkel múlatva az időt, és bár ritkák az ilyen esték, nagyon
jól érzik magukat együtt.
–  Nos – mondja Ellen beleharapva egy újabb szeletbe, a
szélénél kezdve. – Meséltem már, hogy hamis biliárdos voltam
anyám bárjában?
June megdermed, a pizzája megáll a levegőben.
– Hogy mi voltál?
– Igen – közli Ellen. Alex és June hitetlenkedve összenéznek. –
Anya azt a béna bárt, a Részeges Csókát vezette tizenhat éves
koromban. Bemehettem hozzá iskola után, hogy a bárban írjam
meg a leckémet, és volt egy kidobója, aki ügyelt rá, hogy ne
másszanak rám a vén részegesek. Eléggé jól megtanultam
biliárdozni pár hónap alatt, és fogadásokat kötöttem a
törzsvendégekkel, hogy le tudom győzni őket, és adtam a hülyét.
Rosszul fogtam a dákót, úgy tettem, mint aki elfelejti, csíkossal
vagy telivel van-e. Elvesztettem egy menetet, aztán
felajánlottam a dupla vagy semmit, és megnyertem a tét
kétszeresét.
–  Te szórakozol velem – mondja Alex, csak az a gond, hogy
nagyom is el tudja ezt képzelni. Ellen mindig is ijesztően jól
játszott, és még ennél is jobb stratéga volt.
– Teljesen igaz – jegyezte meg Leo. – Szerintetek hogy tanulta
meg, hogy elvegye, amit akar egy ideges, öreg fehér férfitól? Ez
a hatékony politikus legfontosabb képessége.
Alex anyukája, mint a rajongói tömegén átlebegő királynő az
arra járó Leótól kap egy puszit szögletes állára.
Leteszi a félig megevett pizzaszeletet egy szalvétára, és kivesz
egy dákót a tartóból.
– Mindegy – mondja. – Az a lényeg, hogy az ember sosem túl
fiatal, hogy ráébredjen, miben tehetséges, és arra használja,
hogy megcsinálja, amit kell.
–  Rendben – mondja Alex. Összenéz Ellennel, elismerő
pillantást váltanak.
–  Ideértve… – folytatja Ellen elgondolkodva – egy állást az
újraválasztási kampányban. Esetleg.
June leteszi a pizzáját.
– Anya, még a főiskolát sem fejezte be.
–  Igen, pont ez a lényeg – vágja rá Alex türelmetlenül. Már
mióta várt erre az ajánlatra. – Nincs semmilyen rés az
életrajzomban.
 –  Nemcsak Alexről beszélek – közli Ellen –, hanem
mindkettőtökről.
June arca a feszülten helytelenítőből feszülten rémültre
változik. Alex hessegető mozdulattal int a nővére felé. Egy
gomba lerepül a pizzájáról, és oldalról June orrának ütődik.
– Mondd, mondd, mondd, anya!
–  Arra gondoltam – folytatja Ellen –, hogy ezúttal
mindhárman benne lehetnétek, a Triumvirátus tagjai. –
Macskakörömbe teszi, mintha nem ő maga hagyta volna jóvá az
elnevezést. – Nem csak mutogatni lehet titeket. Többet tudtok
ennél. Mind tehetségesek vagytok. Okosak. Nemcsak
helyettesítésre tudnánk használni titeket, hanem csapattagként
is megállnátok a helyeteket.
– De anya… – kezdi June.
– Milyen pozícióban? – kérdezi Alex.
Ellen elhallgat, visszatér a pizzájához.
– Alex, te vagy a család strébere. – Harap egyet a pizzájába. –
Lehetnél afféle politikai felderítő. Ez rengeteg kutatást és írást
jelentene.
– Kurvára igen! – feleli Alex. – Hadd csalogassam ki az utolsó
leheletet is a fókuszcsoportokból! Benne vagyok.
– Alex… – szólal meg újra June, de Ellen félbeszakítja.
–  June, neked meg a kommunikációs területet gondoltam –
folytatja. – Tömegkommunikációból van diplomád, azt hiszem,
el tudnál bánni a napi médiakapcsolatokkal is, dolgozhatnál
azon, hogy mit akarunk eljuttatni az emberekhez, elemezni a
közönséget…
 – Anya, van állásom.
– Ó, igen. Mármint természetesen tudom, édesem. De ez teljes
állás lenne. Kapcsolatok, lehetőség az előrelépésre, valós
tapasztalat a terepen, és közben egy csodás munkát
végezhetnél.
–  Hm… – June letép egy darabot a pizzája széléből. – Nem
emlékszem, hogy valaha mondtam volna, hogy ilyesmit
szeretnék csinálni. Ez… ez elég erős feltételezés, anya. És azt is
tudod, hogy ha most beszállok a kampánykommunikációba,
azzal gyakorlatilag kizárom, hogy bármikor esélyem legyen
újságíróként elhelyezkedni, mert ugye az újságírói pártatlanság
meg minden. Aligha találok utána bárkit, aki cikket hozna le
tőlem.
–  Kicsi babám… – mondja anya olyan arccal, mint aki érti,
hogy amit mond, az ötven százalék eséllyel felidegesíti a
másikat. – Olyan tehetséges vagy, és tudom, hogy keményen
dolgozol, de eljön a pont, mikor realistának kell lenni.
– Ezt meg hogy értsem?
– Úgy, hogy… nem tudom, boldog vagy-e – mondja Ellen. – És
talán itt az idő, hogy kipróbálj valami mást. Ennyi.
–  Én nem pusztán egy vagyok a Triumvirátus három tagja
közül – közli June. – Ez az én utam.
–  Juuune – biccenti oldalra a fejét Alex, és alulról felnéz a
nővérére a karfa felett. – Végiggondolnád azért? Én csinálom. –
Ellenre néz. – Norának is ajánlasz állást?
Ellen bólint.
– Mike beszél vele holnap egy állásról az elemzési csoportnál.
Ha elfogadja, azonnal kezdhet is. De te, uram, nem kezdhetsz a
diplomaosztó előtt.
–  Ó, istenem, a Triumvirátus beszáll a harcba! Ez szuper! –
Alex Leóra néz, aki otthagyta a tévészerelést, és most boldogan
harapdálja a sajtos kenyerét.
– Neked is ajánlanak munkát, Leo?
–  Nem – feleli a férfi. – Mint általában, az a feladatom First
Gentlemanként, hogy megtanuljak szebben teríteni, és jól
nézzek ki.
–  A  terítésben szépen fejlődsz, drágám – mondja Ellen, és
gúnyos kis puszit ad Leónak. – Igazán tetszenek ezek a
zsákvászon alátétek.
–  Elhiszed, hogy a dekoratőr szerint a bársony jobban nézne
ki?
– Ó, a szerencsétlen.
– Nem tetszik ez nekem – közli June Alexszel, mikor anya nem
figyel, mert a dekorkörtékről mond valamit. – Biztos akarod ezt
a munkát?
– Minden rendben lesz, June – mondja Alex. – Hé, ha szemmel
akarsz tartani, akkor csak fogadd el az ajánlatot!
June leinti Alexet, és kifürkészhetetlen arccal visszatér a
pizzájához. Másnap három hasonló post-it jelenik meg Zahra
irodájában a táblán. KAMPÁNYMUNKÁK: ALEX-NORA-JUNE, ez áll a
táblán. A jelölőcetliken Alex és Nora neve alatt egy-egy IGEN állt.
June-é alatt meg egy NEM, egyértelműen a lány saját kézírásával.
 
Alex épp a politika-előadáson jegyzetel, mikor megkapja az első
SMS-t.
Ez a fazon úgy néz ki, mint te.
Egy képet csatoltak mellé, egy laptop képernyőjéről készült
felvétel, megállítva Chirpa főnöknél a Jedi visszatérben: apró,
parancsoló, imádni való, ideges figura.
És amúgy Henry vagyok.
Alex a szemét forgatja, de beírja a névjegyek közé: Kir. F.
Faszfej herceg. Kaka emoji.
Őszintén azt tervezi, hogy nem válaszol, de egy hét múlva
meglát egy képet a People borítóján – HENRY HERCEG DÉLRE UTAZIK

A  TÉL ELŐL –, rajta Henry pózol az ausztrál tengerparton egy

klasszikus, de apró sötétkék fürdőnadrágban, és Alex nem bírja
ki.
Jó sok anyajegyed van – csatolja a képet. – A beltenyészet miatt?
Henry riposztja két nappal később érkezik, egy képernyőkép
megint a Daily Mail Twitter-oldaláról. Ezt írja valaki: Alex
Claremont-Diaz apai örömök elé néz? És Henry ezt írja hozzá:
Pedig annyira vigyáztunk, drágám! Ez elég meglepően annyira
megnevetteti Alexet, hogy Zahra ki is küldi a June-nal közös heti
eligazításról.
Szóval Henry tud vicces lenni. Alex ezt is beteszi a
képzeletbeli mappába.
Az  is kiderül, hogy Henry imád üzengetni, ha épp csapdába
esik az udvari élet egyhangúságában, mint mondjuk, amikor
egyik megjelenésről a másikra rángatják, vagy hosszadalmas
tájékoztatásokat kell végighallgatnia a család földbirtokairól,
vagy mikor vonakodva, valami rémes elképzelés miatt
önbarnításra adja a fejét.
Alex nem mondaná, hogy Henry szimpatikus neki, de élvezi a
gyors ritmust, ahogy a riposztok záporoznak. Tudja, hogy túl
sokat beszél, képtelen lenyelni az érzéseit, amit általában tíz
réteg bűbáj alá rejt, de végül is nem érdekli, mit gondol róla
Henry, úgyhogy nem izgatja magát. Inkább pont olyan fura és
mániákus, amilyen akar lenni, és Henry döbbenetesen
szellemes, ragyogó sziporkákkal üt vissza.
Úgyhogy ha Alex unatkozik, vagy stresszes, vagy két kávé
között van, megnézi, hogy jött-e üzenet. Henry előásott valami
fura idézetet a legutolsó interjúból. Vagy Henry ír valamit az
angol és az amerikai sör viszonyáról, vagy egy kép Henry
kutyájáról mardekáros sálban. (Nem tudom, kit akarsz átverni, te
hugrabug-ugrifüles – ír vissza Alex –, mielőtt Henry tisztázná,
hogy nem ő mardekáros, hanem a kutya.)
Alex megismeri Henry életét az üzenetek és a közösségi
média fura elegyéből. Shaan aprólékosan beosztja Henry idejét,
közben Alex kicsit túlzottan érdeklődik Shaan iránt, főleg,
mikor Henry olyanokat ír, hogy Mondtam már, hogy Shaannak
van egy motorja?, vagy Shaan épp egy portugál hívást intéz.
Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy Ő Kir. F. Henry herceg
adatlapja vagy elhallgatta a legérdekesebbeket, vagy teljes
egészében légből kapott az anyag. Henrynek egyáltalán nem az
ürühúsos pite a kedvence, hanem egy olcsó falafeles a palotától
tíz percre, és érettségi után azzal töltötte az év felét, hogy a
világon mindenfelé jótékonysági munkát végzett a legjobb
barátjával, Pezzel közös szervezetben.
 Alex azt is megtudja, hogy Henry odavan a klasszikus
mitológiáért, és képes elhadarni fél tucat csillagkép részeit, ha
az ember hagyja. Alex részletesen megtudja, hogyan kell
vitorlással hajózni, sokkal részletesebben, mint arra kíváncsi
lenne, és válaszként csak annyit küld, hogy aha, menő. Nyolc óra
késéssel. Henry ritkán káromkodik, de mintha nem érdekelné
Alex mocskos szája.
Henry nővére, Beatrice – Beának hívják a családon belül,
mint azt Alex megtudja –, gyakran felbukkan, mivel ő is a
Kensington-palotában lakik. Alex úgy veszi ki, hogy a két testvér
közelebb áll egymáshoz, mint a fivérükhöz. Üzeneteket
váltanak a megpróbáltatásokról és a kínokról, amivel egy
lánytestvér jár.
Bea is ruhácskákba öltöztetett kiskorodban?
June is megcsinálta, hogy lenyúlta a hűtőből a maradék currydet
az éjszaka közepén, mint valami dickensi utcagyerek?
Még gyakoribb volt egy-egy epizód leírása Pezzel, aki olyan
lenyűgöző és bizarr figurának tűnt, hogy Alex eltűnődött, hogy
lehetett valaha is egy Henry-féle srác legjobb barátja, aki képes
addig áradozni Lord Byronról, amíg nem fenyegetik meg, hogy
blokkolják az üzeneteit. Pez mindig valami őrületeset csinál:
ejtőernyőzik Malajziában, vagy banáncsipszet eszik valakivel,
aki talán Jay-Z, vagy szegecses, pink Gucci dzsekiben ebédel,
esetleg egy új nonprofit projektet indít be. Elég elképesztő.
Alex azon kapja magát, hogy June-t és Norát is megosztja
Henryvel, mikor Henry emlékszik rá, hogy June Csillagfürt
kódnéven fut a biztonságiak üzeneteiben, vagy hogy milyen
kísérteties tud lenni Nora fotografikus memóriája. Furcsa, mert
általában Alex nagyon is a saját territóriumaként kezeli Norát
és June-t, de ezt észre sem vette, amíg Henry nem váltott
üzenetet June-nal a Twitteren arról, hogy mennyire odavannak
mindketten a 2005-ös Büszkeség és balítélet filmért, és ez a kis
párbeszéd el is terjedt.
– Nem olyan képet vágsz, mint aki épp Zahra e-mailjét olvassa
– jegyzi meg Nora, és Alex válla felett a kijelzőre pillant. Alex
odébb taszigálja. – Mindig valami hülye vigyor ül ki a képedre,
ha a telefonodra nézel. Kivel üzengetsz?
– Nem tudom, miről beszélsz pontosan, és szó szerint senkivel
– feleli Alex, és közben elolvassa Henry üzenetét. A  világ
legunalmasabb megbeszélésén vagyok Philippel. Ne hagyd, hogy
hazugságok jelenjenek meg rólam, miután felkötöttem magam a
nyakkendőmmel.
–  Várj – mondja Nora, és megint a fiú telefonjáért nyúl. –
Justin Trudeau-t nézed, ahogy franciául beszél megint?
– Nem csinálok ilyet soha!
–  Pedig legalább kétszer rajtakaptalak, hogy ezt csinálod,
mióta találkoztál vele tavaly az elnöki vacsorán. – Alex
elhessegeti a lányt. – Vagy fanfictiont olvasol magadról? És meg
sem hívtál? Kivel szexelsz? És azt olvastad, amit Macronról
küldtem? Majd meghaltam.
–  Ha nem hagyod abba, felhívom Taylor Swiftet, és
megmondom neki, hogy meggondoltad magad, és mégis el
akarsz menni a július 4-i partijára.
– Ez egy igazán eltúlzott válaszlépés lenne.
 Aznap este, valamivel később, Alex az asztalánál ül egyedül,
és választ ír: Arról szólt a megbeszélés, hogy melyik
unokatestvéreddel kell összeházasodnod, hogy visszakapjátok
Királyvárat?
Hah. Az  udvari pénzügyekről. Életem végéig ott kísért majd
rémálmaimban Philip hangja, ahogy azt mondja, hogy „megtérülés”.
Alex a szemét forgatja, és ezt írja: A  szívszaggató küzdelem,
hogy mihez kezdjen az ember egy birodalom véres aranyával.
Egy perc múlva megérkezik Henry válasza.
Igazából ez volt a bökkenő. Próbáltam lemondani a koronától járó
juttatásról. Apa több mint eleget hagyott ránk, és inkább abból
zetném a kiadásaimat, mint… tudod, mint több száz évnyi népirtás
terméséből. Philip szerint röhejes vagyok.
Alex kétszer is végigfutja az üzenetet, hogy biztosan nem érti-
e félre.
Az nem kifejezés, hogy mindjárt elájulok.
Alex a kijelzőre bámul, a saját üzenetét nézi, pár
másodperccel hosszasabban, mint kellene, egyszer csak úgy
érzi, ostobaság volt ezt reagálni. Megrázza a fejét, leteszi a
telefont. Lezárja. Aztán meggondolja magát, újra a kezébe veszi.
Kioldja. Látja a kis buborékot, hogy Henry épp gépel. Leteszi a
telefont. Elfordul. Visszafordul.
Az  ember nem rajonghat egy életen át a Csillagok háborújáért
úgy, hogy ne tudja, a „birodalom” nem feltétlen jó dolog.
Igazán értékelné, gondolja Alex, ha Henry nem bizonyítaná
még jobban, hogy tévedett a megítélésében.
 
 Kir. F. Faszfej Herceg
2019. október 30. 13.07
 
utálom azt a nyakkendőt
Kir. F. Faszfej Herceg

Melyiket?
 
Amit most raktál ki Instára
 

Kir. F. Faszfej Herceg

Mi a baj vele? Sima szürke.

 
pontosan, próbálkozz néha valami mintással, és ne ráncold a homlokod a
telefonra, tudom, hogy ezt csinálod.
 

Kir. F. Faszfej Herceg

A minta „hangsúlyos megjelenésnek” számít. A királyi család nem hangsúlyoz

semmit a ruhájával.
 
akkor csináld az Insta miatt
 

Kir. F. Faszfej Herceg

Te vagy a bogáncs életem érzékeny kőművesdelkoltázsában.

 
köszi!
 

2019. november 17. 11.04

 

Kir. F. Faszfej Herceg

Kaptam egy ötkilós csomagnyi Ellen Claremont kitűzőt, te vagy rajta. Ezt nevezed
tréfának?
 
 Csak próbáltam kicsit feldobni a ruhatárad, napsugaram
 
Kir. F. Faszfej Herceg

Remélem, hogy megéri nektek a kampánybüdzsé ilyen ízléstelen pazarlása.

A biztonságiak azt hitték, hogy bomba.
Shaan majdnem kutyákat hívott.
 
Ó, nagyon is megéri. Most még jobban.
Mondd meg Shaannak, hogy hiányzik nekem az a gyönyörű feneke.
xoxoxo
 

Kir. F. Faszfej Herceg

Nem mondom meg neki.

 
 
 4.

 
– Ez köztudott. Nem az én hibám, hogy te csak most tudtad meg
– közli Ellen a nyugati szárny egyik folyosóján sebesen
végigsuhanva.
– Pontosabban: csak most mondták el nekem – feleli Alex félig
üvöltve, és kocogva próbál lépést tartani. – Azok a hülye
pulykák minden egyes hálaadáskor a Willard egyik
luxuslakosztályában töltik az éjszakát az adófizetők pénzén?
– Igen, Alex, mert…
– Undorító közpénzherdálás!
–  … és két pulykáról beszélünk, mindkettő húszkilós, az
egyiket Kukoricakenyérnek hívják, a másikat Tölteléknek, és
épp a Pennsylvania Avenue-n haladnak egy konvojjal. Nincs idő
átrakni őket máshova.
 Alex egyetlen ütem kihagyás nélkül kifakad:
– Hozasd ide őket!
– Hova? Van egy pulykaól a fenekedben, kisfiam? Hol tartsak
a műemlék házunkban egy pár pulykát, amíg holnap
megkegyelmezek nekik?
– Tedd őket a szobámba! Kit érdekel.
Erre Ellen rögtön felnevet.
– Nem.
– Miben más, mint egy szállodai szoba? Tetesd a pulykákat a
szobámba, anya!
– Nem lesznek pulykák a szobádban.
– De igen.
– Nem.
– Vitesd őket a szobámba, vitesd őket a szobámba, vitesd őket
a szobámba!
Aznap éjjel, ahogy Alex az ősi szörnyeteg zsákmány
könyörtelen, hideg szemébe néz, már bánja valamennyire.
PONTOSAN TUDJÁK – írja Henrynek –, HOGY KITÚRTAM ŐKET
AZ ÖTCSILLAGOS SZÁLLÁSUKRÓL, HOGY EGY KETRECBEN
ÜLJENEK A SZOBÁMBAN, ÉS AMINT HÁTAT FORDÍTOK NEKIK, A
HÚSOMBÓL LAKMÁROZNAK MAJD.
Kukoricakenyér üres tekintettel néz a fiúra a kanapé melletti,
hatalmas ketrecből. Egy állatorvos néhány óránként benéz,
hogy vannak. Alex folyton azt kérdezgeti, nem gondolja-e, hogy
az állatok vérszomjasak lennének.
Töltelék baljósan hurukkol a szobából nyíló fürdőszobában.
Alex el akart végezni ezt-azt éjjel. Tényleg. Épp az előző esti
republikánus elnökjelölti vitát nézte, mielőtt a CNN-ből értesült
a pulykák őrületes költségvetéséről. Be akart fejezni egy
vázlatot egy vizsgára, aztán demográfiai adattáblákat akart
tanulmányozni, hogy ezzel győzze meg Ellent, adjon neki
munkát a kampánycsapatban.
Ehelyett inkább a saját maga teremtette börtönben ült,
megesküdve rá, hogy a hálaadási ünnepségig bébiszitteli a
pulykákat, és csak most jön rá, hogy mélyen benne gyökerezik
az atavisztikus rettegés a nagy testű madaraktól. Elgondolkodik,
hogy keres valahol egy kanapét, amin alhat, de ezek a pokolbéli
démonok talán kitörnek a ketrecükből, és megölik egymást éjjel,
mikor neki kellene vigyáznia rájuk... MOST ÉRKEZETT A HÍR: MINDKÉT
PULYKÁT HOLTAN TALÁLTÁK AZ ELNÖK FIÁNAK SZOBÁJÁBAN, A  HÁLAADÁSI

ÜNNEPSÉG TRAGIKUS KÖRÜLMÉNYEK KÖZEPETTE MEGHIÚSULT, ALEX

SÁTÁNISTA PULYKAGYILKOS.

Jaj, kérlek, küldj képeket! Henry így képzeli a vigasztaló választ.

Alex leveti magát az ágy szélére. Már hozzászokott, hogy
szinte mindennap üzeneteket vált Henryvel, nem számít az
időeltolódás, mindketten a legképtelenebb időpontokban is
ébren vannak. Henry Snapchat-üzenetet küld reggel hétkor a
pólóedzésről, és azonnal választ kap Alextől, aki épp hajnali
kettőkor szemüvegben és kávéval a kezében hever az ágyán egy
rakás jegyzet között. Alex csak azt nem érti, Henry miért nem
válaszol, ha az ágyból küld neki szelfit. Az  ágyban készült
szelfijei pedig mindig olyan vidámak.
Gyorsan kattint egy képet Kukoricakenyérről, és megnyomja
a Küldés gombot, összerezzenve, mikor a madár fenyegetőn felé
csap.
Szerintem aranyos – válaszolja Henry.
Azért gondolod ezt, mert nem hallod azt a gonosz hurukkolását.
Igen, ez híresen a legbaljósabb állati hang, a hurukk.
–  Tudod, mit, kis farok? – mondja Alex abban a pillanatban,
hogy Henry fogadja a hívást. – Hallhatod te is, és
megmondhatod, te mit csinálnál…
–  Alex? – szól bele a telefonba Henry kásás és döbbent
hangon. – Tényleg felhívtál hajnali háromkor, hogy
meghallgassak egy pulykát?
– Nyilván – feleli Alex. Kukoricakenyérre pislant, és kirázza a
hideg. – Jesszus, mintha a lelkembe látna. Kukoricakenyér
ismeri a bűneimet, Henry. Tudja, mit tettem, és azért jött ide,
hogy vezekeljek.
Zörgést hall a telefonban, elképzeli Henryt a szürke
pizsamájában, ahogy odébb gurul az ágyban, és talán
felkattintja a lámpát.
–  Oké, készülj! – Ezzel Alex kihangosítja a telefont, és síri
mozdulattal előrenyújtja.
Semmi. Tíz hosszú másodpercnyi semmi.
–  Ez igazán szívszaggató. – Henry hangja fémesen szól a
hangszóróból.
–  Ez… oké, ez nem jellemző – vágja rá hevesen Alex. – Egész
kurva éjjel hurukkoltak, esküszöm.
– Hát persze – mondja gúnyos gyengédséggel Henry.
– Na, akkor várj csak. Majd… majd meghurukkoltatom őket! –
közli Alex.
 Leugrik az ágról, és Kukoricakenyér ketrecéhez közelít,
közben eléggé úgy érezve, hogy vásárra viszi a bőrét, de
ugyanakkor muszáj bizonyítani az állítását – Alex gyakran
kénytelen szembenézni efféle dilemmával.
–  Hm – mondja. – Hogyan veszel rá egy pulykát a
hurukkolásra?
–  Próbálj meg te hurukkolni – javasolja Henry. – Hátha
visszahurukkol.
Alex pislog egyet.
– Komolyan mondod?
– Rengeteget vadászunk tavasszal vadpulykára – magyarázza
bölcsen Henry. – Az a trükkje, hogy pulykául kell gondolkodni.
– És azt hogy a pokolban csinálja az ember?
–  Figyelj – magyaráz tovább Henry. – Csak csináld, amit
mondok. Elég közel kell kerülnöd a pulykához, mármint
fizikailag.
Óvatosan, még mindig a telefont szorítva, Alex a rácsokhoz
hajol.
– Oké.
– Akkor most vedd fel vele a szemkontaktust. Megvan?
Alex teszi, amit Henry mond, letérdel, hogy a szeme egy
magasságban legyen Kukoricakenyérével, és végigfut a gerincén
a hideg borzongás, ahogy az üveges, gyilkos, fekete szempárba
néz. – Aha.
– Akkor most nézz vele farkasszemet! – folytatja Henry. – Lépj
vele kapcsolatba, szerezd meg a bizalmát… Barátkozz a
pulykával!
 – Oké...
– Vegyetek együtt egy nyaralót Mallorcán.
–  Ó, kurvára utállak! – ordítja Alex, Henry meg nevet a saját
hülye viccén. A  sértett csapkodásra Kukoricakenyér hangosan
hurukkol egyet, mire Alex rendkívül férfiatlanul felsikolt.
– Bassza meg! Hallottad?
– Hogy mit? Elnézést, de megsüketültem.
–  Akkora fasz vagy! – fakad ki Alex. – Vadásztál valaha
pulykára?
– Alex, Angliában nem lehet pulykákra vadászni.
Alex visszamegy az ágyához, az arcát a párnába fúrja.
– Remélem, Kukoricakenyér végez velem.
–  Nem, nyugi, tényleg hallottam, és valóban ijesztő volt –
nyugtatja meg Henry. – Megértelek. És hol van June
mindeközben?
–  Csajos estét tart Norával, és mikor írtam nekik, hogy
segítsenek, ezt küldték vissza. – Alex monoton hangon olvassa
fel az üzenetet: – Hahahahaha, sok szerencsét! Meg egy pulyka
meg egy kaka emojit.
–  Korrekt – véli Henry. Alex el is képzeli, ahogy komolyan
bólint. – És akkor most mihez kezdesz? Egész éjjel fent leszel
velük?
– Nem tudom! Azt hiszem! Fogalmam sincs, mi mást tehetnék.
–  Nem alhatsz máshol? Nincs vagy ezer hálószoba abban a
házban?
–  Oké, de mi van, ha megszöknek? Láttam a Jurassic parkot.
Tudtad, hogy a madarak a raptorok egyenes leszármazottai? Ez
tudományos tény. Raptorok a szobámban, Henry. És azt akarod,
hogy aludjak el úgy, mintha nem törhetnének ki a ketrecükből,
hogy átvegyék a hatalmat a sziget felett, amint lehunyom a
szemem? Oké. Lófaszt.
– Simán ki foglak nyíratni – közli Henry. – Észre sem vennéd.
A bérgyilkosainkat diszkrécióra képezzük ki. Éjszaka érkeznek,
az egész egy megalázó incidensnek tűnik majd.
– Önkielégítéses fulladás?
– Szívinfarktus a vécén.
– Jesszus.
– Figyelmeztettelek.
–  Azt hittem, ennél személyesebb gyilkosságot tervezel.
Selyempárna az arcomra, és lassú, gyengéd megfojtás. Csak te
és én. Érzéki.
– Haha. Rendben – köhint Henry.
– De mindegy – mondja Alex, és ismét visszamászik az ágyára.
– Nem számít, mert előbb végeznek velem ezek a kurva
pulykák.
–  Nem hiszem, hogy… Ó, hát szia! – Zörgés hallatszik, egy
csomagolópapír hangja, és némi hangos szimatolás, rendkívül
kutyaszerű. – Ki a jó fiú, hát ki? David üdvözöl.
– Helló, David!
– Hé! Nem, ez nem a tiéd, Mr. Wobbles! Ez az enyém! – Újabb
zörgés, majd távoli, sértett nyávogás hallatszik. – Nem, Mr.
Wobbles, te rohadék!
– Ki a fasz az a Mr. Wobbles?
– A nővérem idióta macskája – feleli Henry. – Vagy egy mázsát
nyom már, de megpróbálja elcsórni a jaffa kekszem. Jóban van
Daviddel.
– De mit csinálsz most?
– Hogy érted? Próbálok aludni.
– Oké, de közben jabbás kekszet eszel, azt mondtad.
–  Uramisten, jaffásat! – fakad ki Henry. – Az  egész életemet
végigkísérti egy tébolyodott amerikai Neander-völgyi meg két
pulyka, úgy látszik.
– És?
Henry megint egy hatalmasat sóhajt. Mindig sóhajtozik, ha
Alexről van szó. Döbbenet, hogy még maradt levegője.
– És… ígérd meg, hogy nem nevetsz.
– Ó, jaj! – készül fel Alex.
– A Sütiversenyt nézem.
– Cuki. Egyáltalán nem kínos. És még?
–  És… még az is lehet, hogy magamra kentem egy ilyen
lehúzható arcpakolást – közli sietve Henry.
– Istenem, tudtam!
– Akkor már meg is bántam, hogy elmondtam.
–  Gyanítottam, hogy van olyan röhejesen drága, skandináv
bőrápoló cuccod. Tényleg van? Az  a gyémántos vagy milyen
szemránckrém?
–  Nincs! – duzzog Henry, és Alex kénytelen a kezét a szájára
szorítani, hogy magába fojtsa a nevetést. – Nézd, holnap megyek
valahova. Nem tudtam, hogy ilyen alaposan megvizsgálnak.
–  De én nem vizsgálgatlak. Mindenkinek ügyelnie kell a
pórusaira – véli Alex. – Ezek szerint szereted a Sütiversenyt?
 –  Olyan megnyugtató – magyarázza Henry. – Minden
pasztellszínű, a zene is nyugis, és mindenki kedves a másikhoz.
És sokat lehet tanulni a kekszekről belőle, Alex. Rengeteget. És
ha a világ rémes helynek tűnik, ha csapdába esel a Nagy Pulyka
Gate közepén, akkor csak fogod magad, és eltűnsz a kekszek
országában.
–  Az  amerikai tévés főzőversenyek egyáltalán nem ilyenek.
Mindenki izzad, drámai zene megy éles vágásokkal. A Sütikirály
mellett a Fűrész leginkább csak matiné.
–  Úgy vélem, ez a nézeteltéréseink jelentős részét
megmagyarázza – jegyzi meg Henry, mire Alex felkuncog.
– Tudod – mondja Alex –, igazából meglepő vagy.
Henry hallgat.
– Hogy érted? – kérdezi végül.
– Hogy nem vagy full unalmas seggfej.
– Hűha – neveti el magát Henry. – Megtisztelsz.
– Azt hiszem, vannak mélységeid.
– Azt hitted, csak egy buta szőke vagyok, mi?
–  Nem, nem igazán, csak unalmas – feleli Alex. – Mármint
Davidnek hívják a kutyádat, azért ez elég uncsi.
– Bowie-ról kapta a nevét.
– Én… – Alex feje forog, újraértékel magában. – Ez komoly? Mi
a fene. Akkor miért nem Bowie-nak hívják?
–  Az  kicsit túl egyértelmű lenne, nem? – véli Henry. –
Az ember vigyen ebbe valamennyi titokzatosságot.
–  Igen, gondolom – feleli Alex. És ebben a pillanatban, mivel
nem tudja visszafogni magát, egy hatalmasat ásít. Hétkor kelt,
elment futni az órák előtt. Ha nem a pulykák végeznek vele,
akkor a fáradtság.
– Alex – szólal meg határozottan Henry.
– I… igen?
– A pulykák nem fogják neked előadni a Jurassic Parkot. Nem
te vagy a Seinfeldből a srác. Te Jeff Goldblum vagy. Menj aludni!
Alex elnyom egy mosolyt, amit nagyobbnak érez, mintsem ez
a mondat megindokolhatná.
– Te menj aludni!
– Megyek is – mondja Henry, és Alex mintha hallaná, ahogy a
fura mosoly visszaköltözik Henry hangjába, és komolyan, ez az
éjszaka tényleg rém fura. – Ahogy letesszük a telefont, jó?
– Oké – feleli Alex. – És ha megint hurukkolnak?
– Akkor aludj June szobájában, kis hülye.
– Oké.
– Oké – ismétli Henry.
–  Oké – mondja megint Alex. Egyszerre nagyon is tudatában
van, hogy még sosem beszéltek ennyit telefonon, és ezért még
sosem kellett kitalálnia, hogyan köszönjön el tőle, és hogyan
tegye le. Fogalma sincs. De azért mosolyog. Kukoricakenyér még
mindig úgy néz rá, mint aki nem érti. Én sem, haver, kurvára
nem.
– Oké – mondja most megint Henry. – Akkor… jó éjt!
– Rendben – feleli esetlenül Alex. – Jó éjt!
Leteszi a telefont, és a készüléket bámulja a kezében, mintha
az megmagyarázhatná a körülötte vibráló elektromosságot.
Lerázza, fogja a párnáját meg egy adag ruhát, átvág a
folyosón, belép June szobájába, aztán felmászik a lány
galériaágyára. De nem tud nem arra gondolni, hogy valamit
nem fejezett be.
Megint előveszi a telefont. Küldtem fotót a pulykákról, nekem is
jár a te állataidról.
Másfél perc múlva megérkezik a kép: Henry egy masszív,
kastélybeli, rémes ágyban fekszik a fehér és arany mintás
ágyneműn, az arca kicsit rózsaszínes a radírozástól, a párna
egyik oldalán egy beagle feje, a másikon egy elhízott sziámi
macska gömbölyödik egy kekszpapír köré. Henry szeme alatt
halvány karikák látszanak, de puha az arca, és úgy tűnik, jól
szórakozik, egyik keze a párnán a feje felett, a másikat kinyújtja
a szelfihez.
Ezzel meg nekem kell szembenéznem – írja. – De most már
tényleg jó éjt!
 
Kir. F. Faszfej Herceg
2019. december 8. 20.53
 
Juh, James Bond-maraton megy a tévében. apád őrületesen jóképű volt, azt
tudod

 
Kir. F. Faszfej Herceg

KÖNYÖRGÖM, NE!

 
Alex szülei időnként a válás előtt is a másik vezetéknevén
szólították a fiút, ha bizonyos hibákat elkövetett. Még mindig
ezt csinálják. Mikor eljár a szája az újságírók előtt, anya
behívatja az irodába, és közli:
– Szedd össze magad, Diaz!
Ha a keményfejűsége miatt akad el, akkor az apja már írja is
az SMS-t.
– Engedd el, Claremont!
Ellen felsóhajt, ahogy leteszi a Washington Postot az
asztalára, és kinyitja. Ez áll egy felső oldalon egy cikk felett:
OSCAR DIAZ SZENÁTOR VISSZATÉR WASHINGTONBA AZ ÜNNEPEKRE, HOGY A VOLT

FELESÉGÉVEL, CLAREMONT ELNÖKKEL TÖLTSE A  KARÁCSONYT. Szinte fura,

hogy ez mára egyáltalán nem szokatlan. Apa iderepül
Kaliforniából karácsonyra, és ez rendben is van, de azért
megírja a Post.
Ellen azt csinálja, amit mindig, ha apát várják, és vele kell
töltenie majd némi időt: összeszorítja az ajkát, és két ujjal
csettintget.
–  Tudod – mondja Alex az ovális irodában hátradőlve a
kanapén egy könyvvel –, valaki hozhatna neked egy cigit.
– Csend legyen, Diaz!
Előkészíttette apának a Lincoln-szobát, és azóta folyton
meggondolja magát: új dekorációt rakat ki, aztán azt is
lecserélteti. Leo a maga részéről egyáltalán nem ideges, és
bókokkal enyhíti a két girland közötti feszültséget. Alex arra jut,
hogy León kívül senki más nem lenne képes házasságban élni
anyával. Az apja biztosan nem.
June egyfolytában a közvetítő szerepét játssza. A  család az
egyetlen olyasmi Alex életében, ahol inkább csak hátradől és
figyel, mi lesz a vége, meg-megereszt egy megjegyzést, ha kell,
vagy ha érdekes, de June személyesen felelősséget vállal azért,
hogy senki ne törjön el felbecsülhetetlen értékű antik tárgyakat
a Fehér Házban, mint tavaly.
Apa végül megérkezik egy csapatnyi biztonsági szakember
gyűrűjében, a szakállát tökéletesen lenyírták, az öltönye
tökéletes szabású. June aggodalmas előkészületei ellenére
majdnem ő maga tör össze egy antik vázát, mikor kilövi magát
apa karjai közé. Egy időre eltűnnek a földszinti csokiboltban, a
sarokig hallani, ahogy Oscar ömleng June legutóbbi
blogposztjáról az Atlantic oldalán. Alex és Ellen összenéznek.
A családjuk időnként olyan kiszámítható.
Másnap Oscar Alexre néz a gyere-velem-de-ne-szólj-anyádnak
pillantásával, és kihúzza a fiút a Truman-erkélyre.
–  Kurvára boldog karácsonyt, mijo – mondja vigyorogva, és
Alex nevet, hagyja, hogy Oscar egy karral magához ölelje. Olyan
az illata, mint mindig: só és füst, mint a gondozott bőrkárpit.
Anya régebben mindig panaszkodott, hogy olyan, mintha egy
szivarbárban élne.
– Boldog karácsonyt, apa – feleli Alex.
Odahúz egy széket a korláthoz, és felteszi fényes csizmába
bújtatott lábát. Oscar Diaz imádja a kilátást.
Alex az alattuk hosszan elterülő, havas gyepet nézi, ott
húzódik a Washington-emlékmű éles vonala, nyugatra az
Eisenhower-épület franciás manzárdteteje, amit Truman úgy
utált. Apa egy szivart vesz elő a zsebéből, megvágja, és
gondosan rágyújt, évek óta követi ezt a rituálét. Egy slukk után
átadja Alexnek.
 – Sosem szoktál azon nevetni, mennyire kiakadhatnak ezen a
seggfejek? – kérdezi széles mozdulatot téve, az egész
mindenséget mutatva maga körül: két mexikói a korlátra feltett
lábbal ott, ahol az állam vezetői eszik a croissant-jukat.
– De, mindig.
Oscar erre elneveti magát, élvezi a pimaszkodást. Igazi
adrenalinfüggő: hegyet mászik, barlangászik, felbosszantja Alex
anyját. A  halállal flörtöl, mondhatni. Ez pont az ellenoldala
annak, ahogy a munkához viszonyul: ott rendszeres és precíz,
vagy ahogy az apasághoz közelít, mert szülőként meg higgadt és
engedékeny.
Alex örül, hogy mostanában többet találkoznak, mint a
gimnáziumi évek alatt, hiszen Oscar az év nagy részét
Washingtonban tölti. A  kongresszusi időszak csúcsán a Los
Bastardos (Oscar, Alex és Rafael Luna) minden héten összeül,
miután Oscar végez, hogy semmiségekről beszélgessenek. És az
is jó, hogy ez a közelség átlendítette a szüleit a rombolás
időszakán, és most már csak egy karácsonyt tartanak, nem
kettőt.
Ahogy telik a nap, Alex azon kapja magát, hogy időnként
eszébe jut egy-egy pillanatra, mennyire hiányzik neki, hogy
mindenki egy fedél alatt éljen.
Mindig is apa volt a család szakácsa. Alex gyerekkorának
jellemző illata a piruló paprika és hagyma szaga, a caldillóba
sülő húsé, a friss tortillatészta a fapulton. Emlékszik, hogy anya
káromkodott és nevetett, mikor kinyitotta a sütőt, hogy bűnös
pizzabagel szenvedélyének hódoljon, és tele volt pakolva
fazékkal meg tepsivel, vagy mikor elővette a hűtőből a vajat, de
a dobozt házi salsával töltötték meg. Sokat nevettek valamikor
abban a konyhában, sok jó ételt kóstolva és hangos zenét
hallgatva, rengeteg unokatestvérrel és a konyhaasztalnál írt
leckével.
Aztán Alex és June tinédzserek lettek, a szüleik pedig
bekerültek a kongresszusba. Alex diákönkormányzati elnök lett,
meg a lacrosse-csapat egyik kapitánya, bálkirály, ő mondta a
végzősök beszédét. Végül egy olyan időszak következett, amire
Alex nem szívesen emlékszik vissza.
Az apa már három napot töltött el minden incidens nélkül a
Házban. Alex egyik nap meglátta a konyhában két szakáccsal,
ahogy nevetgél, és paprikát szór egy fazékba. Ilyenkor arra
gondol, jó lenne, ha gyakrabban lennének ehhez hasonló, közös
élményeik.
Zahra New Orleansba utazik karácsonyra a családjához, csak
mert az elnök ragaszkodott hozzá, és mert a nővérének
kisbabája született, és Amy megfenyegette, hogy leszúrja, ha
nem viszi el a rugdalózót, amit a babának kötött. Ez azt jelenti,
hogy szenteste rendezik meg a karácsonyi vacsorát, hogy Zahra
is velük lehessen. Mert hiába átkozza őket éjszakába nyúlóan,
Zahrát családtagként kezelik.
–  Boldog karácsonyt, Z! – mondja Alex vidáman a családi
ebédlő előtt a folyosón. Az ünnepek kedvéért Zahra visszafogott
piros garbót vett fel; Alex meg egy ragyogó, zöld flitteres pulcsit.
Mosolyogva megnyom egy gombot az ujjában, mire a hónaljába
rejtett hangszóróból felcsendül az Oh, Tannenbaum.
 –  Alig várom, hogy két napra megszabadulhassak tőletek –
közli Zahra, de a hangjából világosan hallatszik, mennyire
szereti őket.
Az  idei vacsorán kevesen vannak: apa szülei elutaztak, így
csak hat személyre terítettek a csillogó fehér-arany szettel.
Kellemesen elbeszélgetnek, Alex szinte el is felejti, hogy nincs ez
mindig így.
Amíg szóba nem kerül a választás.
– Arra gondoltam – kezdi Oscar, óvatosan belevágva a húsba
a tányérján –, hogy ezúttal veled kampányolhatnék.
Az asztal túlsó végén Ellen leteszi a villáját.
– Tessék?
–  Tudod – von vállat Oscar a húst rágva. – Útnak indulok,
beszédeket tartok, ilyesmi. Támogatlak.
– Ezt nem mondod komolyan.
Oscar leteszi a kést és a villát a terítővel borított asztalra, és
elmormog egy káromkodást a bajsza alatt. Alex June-ra néz az
asztal felett.
– Szerinted ez annyira rossz ötlet?
–  Oscar, ezt már a múltkor megbeszéltük – válik azonnal
élessé Ellen hangja. – Az  emberek nem szeretik a nőket, az
anyákat és a feleségeket szeretik. A családokat. Nem előnyös, ha
a válásomra emlékeztetem őket azzal, hogy felvonultatom az
exférjem.
Oscar kissé komoran nevet.
– Szóval úgy teszel majd, mintha ő lenne az apjuk, mi?
– Oscar – szólal meg Leo –, tudod, hogy én soha…
 – Nem ez a lényeg – szól közbe Ellen.
–  Javítana a népszerűségeden – véli apa. – Az  enyém elég
magas, El. Magasabb, mint amilyen a tiéd valaha is volt a
képviselőséged alatt.
– Na, helyben vagyunk – szól oda Alex a mellette ülő Leónak,
akinek kellemesen semleges marad az arca.
–  Kutatásokat csináltattunk, Oscar! Világos? – Ellen hangja
felerősödik és a magasba ível, a kezét az asztalra szorítja. –
Az  adatok szerint azok körében, akiknek az elkötelezettsége
bizonytalan, kevésbé leszek népszerű, ha emlékeztetjük őket a
válásra!
– Az emberek tudják, hogy elváltál.
–  Alex számai magasak! – kiáltja Ellen, mire Alex és June
összerezzen. – June számai is!
– Ők nem számok!
–  Tudom, baszd meg! – köpi Ellen. – Sosem mondtam, hogy
számok.
– Nem gondolod, hogy néha úgy használod őket, mintha azok
lennének?
–  Hogy merészeled ezt állítani, amikor neked egyáltalán nem
okoz gondot, hogy felvonultasd őket, ha újra akarod választatni
magad! – Csap maga mellé Ellen. – Nem lennél ilyen szerencsés,
ha kizárólag Claremontok lennének. Az  kurvára biztos, hogy
nem lenne ilyen zavarba ejtő… amúgy is ezen a néven ismeri
őket mindenki!
–  Senki sem veheti el egyik nevünket sem! – vág közbe June,
és elvékonyodik a hanga.
 – June! – fordul oda Ellen.
Apa folytatja:
– Segíteni próbálok, Ellen!
– Nem kell a segítséged, hogy megnyerjem a választást, Oscar!
– mondja, és olyan erővel csap az asztalra nyitott tenyérrel,
hogy megrezzennek a tányérok. – Nem kellett, mikor a
Kongresszusba indultam, nem kellett, mikor először elnök
lettem. És most sem kell!
– Komolyan kell venned, hogy mivel nézel szembe! Szerinted
a másik oldalon tisztán fognak játszani? Nyolc év Obama, most
meg te? Dühösek, Ellen, és Richards vért akar! Erre fel kell
készülnöd!
–  Fel fogok. Azt hiszed, nincs csapatom erre az egész
szarságra? Én vagyok a kurva amerikai elnök! Nem kell, hogy
ide gyere, és…
– Oszd az észt, mint egy pasi? – szúrja közbe Zahra.
–  Pontosan! – süvíti Ellen, és tágra nyílt szemmel egy ujjal
Oscar felé bök az asztal felett. – Ez az én elnökválasztási
kampányom, és én döntök!
Oscar ledobja a szalvétát.
– Még mindig kurvára makacs vagy.
– Baszd meg!
– Anya! – rikkant June.
–  Jézusom, most szórakoztok velem? – hallja Alex a saját
kiáltását, mielőtt még tudatosan úgy döntene, hogy kimondja. –
Nem tudunk civilizáltan viselkedni egy kurva vacsora erejéig?
Karácsony van, a picsába. Elvben nem ti vezetitek ezt az
országot? Szedjétek már össze magatokat!
Hátralöki a székét, és kiviharzik az ebédlőből, és bár tudja,
hogy hisztis faszfejként viselkedik, nem érdekli. Bevágja maga
mögött a szobája ajtaját, a hülye pulcsi néhány siralmasan
hamis hangot ad ki, mikor letépi magáról és a falhoz vágja. Nem
arról van szó, hogy ne akadna ki elég gyakran, csak… általában
a családra nem szokott. Leginkább azért, mert többnyire nincs
együtt a családjával.
Előhúz egy régi csapatpólót a komódból, és mikor meglátja a
tükörképét a szekrénynél, visszarepül a tinédzser éveibe,
amikor túl sokat törődött a szüleivel, és képtelen volt bármin is
változtatni. Csak már nincs több emelt szintű órája, ami
elterelné a figyelmét.
A  telefonért nyúl. Az  agya csak kétféleképp tud működni:
egyedül, ha elfoglalt, vagy ha másokkal együtt gondolkozik.
De Nora épp Vermontban hanukázik, ezért Alex nem akarja
zavarni, a legjobb gimnáziumi barátjával, Liammel pedig alig
beszélt, mióta Washingtonba költöztek.
Úgyhogy ki marad…
–  Istenem, ezt mivel érdemeltem ki? – szól bele a telefonba
Henry halkan és álmosan. Mintha egy karácsonyi zsoltár
zümmögne a háttérben.
–  Hm, bocs. Tudom, hogy késő van, és karácsony este meg
minden. Nyilván családi programod van, most jövök csak rá.
Nem tudom, miért nem jutott korábban az eszembe. Látod,
ezért nincsenek barátaim. Fasz vagyok. Bocs, haver. Én… én
csak…
 –  Alex, Jézusom… – szól közbe Henry. – Semmi gond. Itt fél
három van, és mindenki alszik. Csak Bea nem. Köszönj szépen,
Bea!
–  Szia, Alex! – szólal meg a lány tiszta, csilingelő hangon a
vonal túlsó végén. – Henry a Mikulás-cukros pizsamáját vette
fel…
–  Elég is – hallatszik újra Henry hangja, és tompán hallani
valamit, mintha egy párnát dobnának Bea felé. – Mi történt?
–  Ne haragudj – fakad ki Alex –, tudom, hogy fura, a
nővéreddel vagy, meg minden, de… Nem nagyon tudok mást
felhívni, aki ilyenkor ébren lenne. És tudom, hogy nem vagyunk
igaziból barátok, és nem szoktunk ilyenekről beszélni, de apa
átjött karácsonyra, és ha egy óránál hosszabb időre egy légtérbe
kerülnek, olyanok anyával, mint két, fókabébin marakodó
tigriscápa. És most összevesztek, és nem kellene, hogy
számítson, mert már elváltak, meg minden, és nem tudom,
miért akadtam ki, de bárcsak egyetlenegyszer leállnának, és
normálisan ünnepelnénk. Érted?
Henry hosszan hallgat.
– Várj egy kicsit – szólal meg. – Bea, megbocsátanál egy percre?
Kifelé. Igen, elviheted a kekszet. Rendben, hallgatlak.
Alex kifújja a levegőt, közben halványan eltűnődik, mit is
művel, de tovább beszél.
Mesél Henrynek a válásról – azokról a fura, zsúfolt évekről, a
napról, amikor arra jött haza a cserkésztáborból, hogy eltűntek
apa cuccai, a jégkrémzabálós éjszakákról – és egyáltalán nem
érzi magát olyan kínosan, mint kellene.
 Sosem válogatta meg különösebben a szavait, ha Henryvel
beszélt, eleinte azért, mert egyáltalán nem érdekelte, mit gondol
Henry, később meg azért, mert őszinte kapcsolat alakult köztük.
Talán máshogy kellene, inkább a rengeteg egytemi órájára
kellene panaszkodnia, nem a lelkét kiönteni.
De nem.
Észre sem veszi, hogy már egy órája beszél, mikor újra
elmeséli, mi történt a vacsoránál, és Henry megjegyzi:
– Úgy tűnik, megtetted, amit tudtál.
Alex elfelejti, mit akart mondani.
Sokszor mondják neki, milyen remek srác. De azt nem túl
gyakran, hogy elég jó, amit csinál.
Mielőtt kitalálhatná, mit válaszoljon, halkan hármat
kopognak az ajtaján. June.
–  Ah… Oké, haver, köszönöm. Mennem kell – mondja Alex
halkan, miközben June kinyitja maga előtt az ajtót.
– Alex…
– Komolyan… Köszönöm – ismétli Alex. Tényleg nem szeretné
ezt most elmagyarázni June-nak. – Boldog karácsonyt! Jó éjt.
Leteszi a telefont, és félredobja, miközben June az ágyára
telepedik. Rózsaszín fürdőköpeny van rajta, a haja nedves a
zuhanytól.
– Szia! – mondja a lány. – Jól vagy?
–  Aha, igen – feleli Alex. – Bocs, nem tudom, mi ütött belém.
Nem akartam kiborulni. Csak… nem tudom. Kicsit kész vagyok
mostanában.
–  Semmi gond. – June a vállára dobja a haját, vízcseppek
záporoznak Alexre. – Én is teljesen kikészültem a főiskola utolsó
félévében. Bárkire könnyen kiakadtam. Tudod, nem kell mindig
mindent magadra venned.
–  Rendben van. Jól vagyok – vágja rá automatikusan Alex.
June ránéz, nincs meggyőzve, Alex a nővére egyik térdét
rugdossa meztelen talpával. – És mi volt, miután eljöttem? Már
felmosták a vért?
June felsóhajt, visszarúg.
–  Valahogy arra terelődött a téma, hogy milyen befolyásos
páros voltak a válás előtt, és azok milyen szép idők voltak. Anya
bocsánatot kért, volt whiskey meg nosztalgia, aztán mindenki
elment aludni. – June szippant egyet. – Amúgy igazad volt.
– Nem estem túlzásba?
–  Nem… bár nagyjábólegyet értettem apával. Anya olyan…
olyan, amilyen.
– Hát, ezért tart ott, ahol tart.
– Szerinted ez nem gond?
Alex vállat von.
– Szerintem jó anya.
–  Igen, számodra az – véli June. Nincs ebben semmi
vádaskodás, csak egyszerű megfigyelés. – Hogy mennyire képes
ellátni a szükségleteidet, azon múlik, mi kell neked. Vagy hogy
te mit tehetsz érte.
–  Mármint, értem, amit mond – hátrál ki Alex. – Néha azért
még szar érzés, hogy apa úgy döntött, összepakol és elköltözik,
csak hogy indulhasson a választásokon Kaliforniában.
–  Igen, de ez miben különbözik attól, amit anya csinál? Ez
mind politika. Csak mondom, van benne valami, hogy anya úgy
tol minket előre, hogy nem adja meg nekünk, amit amúgy egy
anyának kellene.
Alex már nyitja a száját, hogy válaszoljon, mikor June
telefonja megrezzen a fürdőköpeny zsebében.
– Hmm – mondja, mikor előveszi, és a kijelzőre néz.
– Mi történt?
–  Semmi, csak… – Lepörget egy üzenetet. – Karácsonyi
jókívánság. Evantől.
–  Evan… Mint a kaliforniai exed, az az Evan? Még szoktatok
írni egymásnak?
June az ajkába harap, az arckifejezése kissé távoli, ahogy a
választ pötyögi.
– Aha, időnként.
– Az jó. Mindig bírtam.
– Igen. Én is – jegyzi meg szelíden June. Lezárja a telefont és
ledobja az ágyra, pislog néhányat, mint aki újraindítja magát. –
Amúgy mit mondott Nora, amikor elmesélted neki?
– Hmm?
–  Telefonon – magyarázza June. – Gondolom, ő volt, sosem
beszélsz mással erről a szarságról.
– Ó! – Alex érzi, ahogy az érthetetlen, áruló forróság kúszik fel
a nyakán. – Hm, nem. Igazából, bár tudom, hogy ez furán
hangzik, de Henryvel beszéltem.
June szemöldöke felszalad, és Alex ösztönösen fedezéket
keres.
– Tényleg?
 – Nézd, tudom, de furamód vannak közös pontjaink, mámint
hasonló érzelmi teher meg neurózisok, és valamiért úgy
éreztem, megértené.
– Istenem, Alex – veti magát a fiúra June, és hevesen magához
öleli. – Lett egy barátod!
– Vannak barátaim, szállj le rólam!
–  Barátod van! – June komolyan Alex arcába csíp. – Annyira
büszke vagyok rád!
–  Hagyd abba, vagy megöllek – bontakozik ki az ölelésből
Alex. A  földre gurul. – Nem a barátom. Csak valaki, akivel
szeretek vetélkedni, és egyszer beszéltem vele valami
lényegesről.
– Ezt hívják barátnak, Alex.
Alex már-már nyitja a száját, hogy belekezdjen pár
mondatba, de végül az ajtóra mutat.
– Mehetsz nyugodtan, June! Menj aludni!
–  Nem. Mondj el mindent az új legjobb barátodról, aki
történetesen királyi herceg. Ez olyan burzsuj. Ki gondolta
volna? – June Alexre néz az ágy pereme felett. – Istenem, ez
olyan, mint azokban a romantikus filmekben, mikor a lány
felvesz egy férfi kísérőt, hogy tegyen úgy, mintha a vőlegénye
lenne, aztán meg tényleg beleszeret.
– Nem, ez egyáltalán nem olyan.
 
Alig rakta el a karácsonyfát a személyzet, amikor elkezdődött.
Be kellett rendezni a táncparkettet, véglegesíteni kellett a
menüt. Snapchat filtert kellett választani. Alex az egész 26-át
azzal töltötte, hogy a June-nal meg a társasági eseményeket
intéző csapattal átvették a jognyilatkozatot, amit majd
mindenkinek alá kell írnia, mert egy Tökéletes Feleség tavaly
leesett a rotundáról. Alex azóta csodálja, hogy nem öntötte ki a
Margaritáját.
A  Triumvirátus újra megrendezte a Legendás, Ereszd-el-a-
hajam Szilveszteri Partiját.
Elméletileg az esemény hivatalos neve Fiatal Amerikaiak
Újévi Gálája, illetve legalább egy késő esti talkshow-ban úgy
emlegetik, hogy az Ezredfordulós Tudósítók Vacsorája. Alex,
June és Nora minden évben megtöltik a második emeleti
báltermet vagy háromszáz barátjukkal, távoli celeb
ismerősökkel, valamikori afférjaikkal, lehetséges politikai
kapcsolatokkal, és amúgy figyelemre érdemes huszonévesekkel.
A  parti hivatalosan jótékonysági esemény, és annyi pénz
szokott összejönni, olyan komoly PR-értéket jelent az elnök
családja számára, hogy még Ellen is jóváhagyja.
–  Hm, pardon – szólal meg Alex az első emeleti
tárgyalóasztalnál ülve, egyik keze tele konfettimintával (vajon a
metál csomagot szeretnék jobban, vagy a visszafogottabb
sötétkék-aranyat?), a végleges vendéglistát mustrálva. – Ki írta
fel Henryt?
Nora csokis keksszel teli szájjal válaszol.
– Nem én.
– June?
–  Nézd, neked kellett volna meghívnod – mondja June, és ez
egyben beismerés is. – Igazán jó, hogy rajtunk kívül is lett egy
barátod. Néha túlságosan elszigetelődsz, és akkor meg tudsz
őrülni. Emlékszel, mikor tavaly Norával mindketten külföldre
utaztunk egy hétre, te meg majdnem csináltattál magadnak egy
tetoválást?
– Még mindig azt gondolom, hogy hagynunk kellett volna azt
a ribancrendszámot.
–  Nem is ribancrendszámot akartam – vág vissza hevesen
Alex. – Te is benne voltál, mi?
– Tudod, hogy imádom a káoszt – feleli őszintén Nora.
– Igenis vannak rajtatok kívül barátaim – közli Alex.
– Ki? Mármint konkrétan – kérdez vissza June.
– Emberek! – védekezik Alex. – Osztálytársak! Liam!
–  Ne már. Mindhárman tudjuk, hogy egy éve nem beszéltél
Liammel – közli June. – Barátokra lenne szükséged. És tudom,
hogy kedveled Henryt.
– Csend legyen! – Alex egy ujjal a gallérja alá nyúl, érzi, hogy
nedves a bőre. Miért kell mindig így feltekerni a fűtést, ha
havazik?
– Ez érdekes – jegyzi meg Nora.
– Nem, nem az – vágja oda Alex. – Rendben, jöjjön. De ha nem
ismer itt senkit, nem fogom egész este pátyolgatni.
– Plusz egy fővel hívtam meg – feleli June.
–  És kit hoz? – kérdezi rögtön Alex önkéntelenül. – Csak
érdekel.
– Pezt – válaszol June. Furcsállva néz az öccsére, amit az nem
tud értelmezni, és úgy dönt, kérdőre vonja majd June-t, amiért
zavarba hozza őt, és furán viselkedik. June gyakran
titokzatosan működik, olyasmiket szervez és vezényel le, amit
Alex észre sem vesz, amíg össze nem áll a kép.
Szóval jön Henry, állapítja meg Alex. És ez bizonyossá válik,
mikor a buli napján felmegy az Instagramra, és meglátja Pez
posztját: Henryvel ül egy privát repülőgépen. Pez az alkalomra
pasztellrózsaszínre festette a haját, és ott mosolyog mellette
Henry egy puhának tűnő, szürke pulcsiban, zoknis lábát
felrakta az ablakra. Ezúttal kivételesen úgy néz ki, mint aki
kialudta magát.
Pez ezt írta a kép alá: Jövünk, Amerika!
#YoungAmericaGala2019
Alex mégiscsak elmosolyodik, és ír egy üzenetet Henrynek.
Csak, hogy tudd, bordó bársonyöltöny lesz rajtam ma este, kérlek,
ne próbálj meg túlragyogni. Nem fog sikerülni, és sajnálni foglak, ha
kínos lesz.
Henry pár másodperc múlva válaszol.
Álmaimban sem kísérleteznék ezzel.
És innentől fogva minden felgyorsul, egy fodrász berángatja
Alexet a kozmetikus kezelőjébe, és ő nézi, ahogy a lányok
átalakulnak a nyilvánosságnak szánt önmagukká. Nora rövid
fürtjeit egyik oldalra fésülik, és egy ezüstcsatot tűznek bele, ami
illik a fekete ruha geometrikus felső vonalaihoz. June egy éjkék
színű Zac Posen darabba bújik bele, tökéletesen passzol az
arany-sötétkék színpárhoz, amit a bálra választottak.
A  vendégek nyolc körül kezdenek szállingózni, megindul az
alkoholáradat, Alex egy közepes whiskey-t rendel magának,
hogy beinduljon.
 Élőzene szól, egy popbanda, amelyik tartozott June-nak egy
szívességgel, épp az American Girlt játsszák, Alex megragadja
June kezét, és kipörgeti a lányt a táncparkettre.
Mindig azok érkeznek először, akik a politikai életben
rutintalanok: egy kis csapat gyakornok a Fehér Házból, egy
event menedzser a Fejlesztési Hivataltól, egy szenátor lánya a
punk-rock barátnőjével, Alex meg is jegyzi magában, hogy neki
később majd be akar mutatkozni. Ezután következik a stratégiai
okokból meghívottak hulláma, akiket a sajtóiroda válogatott
össze, és végül a divatosan késők: kevésbé vagy közepesen
ismert popsztárok, tini szappanoperák szereplői, hírességek
gyerekei.
Alex épp eltűnődik, hogy Henry vajon mikor jön, mikor
felbukkan June az oldalán, és felkiált:
– Itt vannak!
Alex tekintetét ragyogó színkavalkád ejti foglyul, mint
kiderül, ez Pez bomberdzsekije: fényes, selymes anyag olyan
gazdag és színes virágmintával, hogy Alexnek szinte le kell
hunynia a szemét. A színek elhalványulnak, ahogy jobbra siklik
a tekintete.
Alex a londoni hétvége óta először találkozik személyesen
Henryvel, és az azóta küldött több száz üzenet, a fura
viccelődések és a késő éjszakai telefonhívások miatt szinte úgy
érzi, először találkoznak. Többet tud Henryről, jobban érti őt, és
értékelni tudja a ritka, őszinte mosolyt, ami elterül a híres,
gyönyörű arcon.
Furcsa kognitív disszonancia ez: a jelenlegi és a múltbéli
Henry közti ellentmondás. Talán ezért érzi magát ilyen
nyugtalannak és forrónak valahol a mellcsontja alatt. Meg a
whiskey miatt is, persze.
Henry egyszerű, sötétkék öltönyt vett fel, de rezes
mustárszínű, keskeny nyakkendőt választott hozzá. Észreveszi
Alexet, a mosolya még szélesebbre húzódik, és megrángatja Pez
karját.
–  Szép nyakkendő – közli Alex, amint Henry elég közel ér,
hogy a tömeg morajlásán át meghallja.
–  Azt gondoltam, ha valami kevésbé izgalmasat veszek fel,
eltanácsolnak a Fehér Házból – feleli Henry. Valahogy más a
hangja, mint amilyenre Alex emlékszik. Olyan, mint a nagyon
drága bársony, sok-sok pénz és buja selymesség érződik benne.
–  És ő meg ki? – kérdezi az Alex mellett álló June,
félbeszakítva a fiú gondolatait.
–  Á, igen, ti hivatalosan még nem ismeritek egymást –
válaszolja Henry. – June, Alex, ő a legjobb barátom, Percy
Okonjo.
–  Pez, mint a cukorka – közli Pez vidáman, és kezet nyújt
Alexnek. Néhány körmét kékre festette. Mikor June felé fordul,
felragyog a szeme, és fülig ér a szája. – Kérlek, pofozz meg, ha
túl messzire megyek, de te vagy a legcsodálatosabb nő, akit
valaha láttam, és szeretnélek megitatni a legpompásabb itallal,
ami csak fellelhető itt, ha szabad.
– Huh – mondja Alex.
– Nagyon kedves – közli June engedékenyen mosolyogva.
– Istennő vagy.
 Alex nézi, ahogy a páros eltűnik a tömegben. A csupa szín Pez
meg is pörgeti June-t menet közben. Henry mosolya szégyenlős
és tartózkodóbb lesz, és Alex egyszerre megérti Henry
barátságát Pezzel. A herceg nem akar rivaldafénybe kerülni, és
Pez magára irányítja mindazt a figyelmet, ami Henryről
elterelődik.
–  Ez a fickó az esküvő óta könyörög, hogy mutassam be a
nővérednek.
– Komolyan?
–  Igen, valószínűleg rengeteget spóroltam neki ezzel a
meghívással. Már épp repülőt akart bérelni, hogy üzenetet
írasson vele az égre.
Alex hátravetett fejjel nevet, Henry még mindig vigyorogva
nézi. June-nak és Norának igaza volt valamennyire.
Az előzmények dacára kedveli ezt az embert.
–  Gyerünk! – mondja végül Alex – Már két whiskey van
bennem. Be kell hoznod.
Nem egy csoportban elhallgat a beszélgetés, ahogy Alex és
Henry elmennek mellettük, tátva maradnak a szájak a francia
desszertek felett. Alex próbálja elképzelni, hogy festhetnek: a
herceg és az elnök fia, országuk egyes számú szívtiprói, ahogy
váll váll mellett a bár felé tartanak. Egyszerre félelmetes és
izgató, felér a gazdag, érinthetetlen képzelgésekhez. Ezt látják
az emberek, de egyikük sem tud a Nagy Pulyka Gate-ről. Csak
Alex és Henry.
Alex kikéri az első kört, elnyeli őket a tömeg. A  fiút meglepi,
mekkora örömmel tölti el, hogy Henry teljes valójában ott áll
mellette. Nem is zavarja már, hogy felfelé kell néznie rá.
Bemutatja a herceget pár gyakornoknak, vihognak, elpirulnak
és hebegnek, mire Henry kellemesen semleges képet vág, Alex
ezt régebben tévesen úgy értelmezte, hogy nem tetszik neki,
amit lát, de most már érti: gondosan leplezi, hogy magában
mosolyog a helyzeten.
Tánc és kavargás következik, majd June beszéde a
kivándorlást segítő alapítványról, amit a mai adományaikkal
támogatnak. Alex kitér az új Pókember-filmben szereplő lány
agresszív közeledése elől, és inkább beszáll a vonatozásba. Úgy
tűnik, Henry jól érzi magát. June megkeresi őket, és elrabolja
Henryt, magával hurcolja a bárpulthoz. Alex távolról nézi őket,
arra gondol, vajon miről beszélgetnek, mert June majdnem
leesik a bárszékről, úgy nevet, de aztán megint magával ragadja
a tömeg.
Később leáll a zenekar, és egy DJ következik, hiphopot játszik
a 2000-es évek elejéről, az összes fontos slágert Alex
gyerekkorából, ráadásul ezek még tinédzserkorában is
felbukkantak a táncos bulikban. Henry ekkor találja meg
Alexet, mint elveszett embert a tenger mélyén.
– Nem táncolsz? – kérdezi Alex Henryt stírölve, aki nagyon is
láthatóan próbál rájönni, mihez kezdjen a kezeivel. Igazán
megnyerő. Huh, be vagyok rúgva, állapítja meg Alex.
–  De igen – feleli Henry. – Csak hát a családi báltermi
táncleckék nem igazán készítenek fel erre.
–  Ugyan már, csak a csípődet kell mozgatnod. Lazulj el –
mondja Alex, és mindkét kezét Henry csípőjére teszi, mire
Henry azonnal megmerevedik az érintéstől. – Ez pont az
ellentéte annak, amit mondtam.
– Alex, én nem…
– Így – himbálja Alex a saját csípőjét. – Csak nézz engem!
Henry hatalmasat kortyol a pezsgőből.
– Nézlek.
A  dal egy újabb bu-da-dum-dam-dum-du-dam-dum
szakaszhoz ér.
– Csend legyen! – kiáltja Alex, Henrybe fojtva a szót, bármit is
akart volna mondani. – Fogd be a buta képed, ez a szar nekem
szól most! – A  magasba lendíti a kezét, Henry bámul rá, és
körülöttük a tömeg kiabál és rikoltozik, több száz váll táncol az
üvöltő Lil Johnra – a Get Low nosztalgiaszámra.
– Sosem voltál olyan kínos gimis buliban, ahol erre a számra
dörgölőzött egymáshoz egy csapat tinédzser?
Henry úgy markolja a pezsgőt, mint aki az életéért küzd.
– Egészen biztosan tudnod kell, hogy nem, nem voltam.
Alex előrecsap egy kézzel, és kirántja Norát a közeli
kavargásból, ahol az épp a Pókember-csajjal flörtöl. – Nora!
Nora! Henry sosem látta, ahogy tinik erre a számra
összedörgölőznek!
– Mi van?
–  Kérlek, mondd, hogy senki sem fog hozzám dörgölőzni! –
mondja Henry.
–  Istenem, Henry! – kiált Alex, és megragadja Henry zakóját,
hallva, ahogy a zene tovább dübörög. – Muszáj táncolnod.
Muszáj. Meg kell értened az amerikai felnőtté érés egyik fontos
állomását.
Nora megragadja Alexet, elhúzza Henrytől, megforgatja, a
keze a fiú derekán, és önfeledten hozzá dörgölőzik. Alex
kurjant, Nora vihog, a tömeg ott ugrál körülöttük, és Henry csak
bámulja őket.
–  Tényleg azt mondta az előbb, hogy „izzadság csorog a
tökömön?”
Olyan jól mulat – Nora ott van mögötte, a homloka izzad,
testek lökdösődnek. Egyik oldalán egy podcast producer és a
Stranger Things sorozatból a srác ropja a Kid ’n Play-re, a
másikon meg Pez szó szerint kétrét görnyed, és megérinti a
lábujját, ahogy mondja a szöveg. Henry arca döbbent és zavart,
és ez állati vicces. Alex levesz egy italt egy tálcáról, és rátölt a
fura izzásra a gyomrában, amit attól érez, ahogy Henry nézi
őket. Az  ajkát biggyesztve rázza a fenekét, és Henry, lázas
izgalomban, ingatni kezdi kicsit a fejét.
–  Toljad, amigo! – kiabál Alex, Henry meg nevet, bár ez nem
vall rá. Sőt, kicsit meg is tekeri a csípőjét.
–  Úgy értettem, nem pátyolgatod egész éjjel – suttogja
hangosan Alex fülébe June, ahogy elkavar mellettük.
– Azt hittem, nem érsz rá pasizni – feleli Alex, és célzatosan a
látómezeje szélén táncoló Pez felé biccent. June kacsint és
eltűnik.
Innentől kezdve csupa tömegkedvenc következik egészen
éjfélig, mikor a fények és a hangerő a csúcsra ér. Konfetti repül
a levegőbe. Végül beszereztek pár konfettiágyút? Újabb italok –
Henry már egyenesen a Moët & Chandon üvegből iszik. Alexnek
tetszik Henry arckifejezése, ahogy keze az üveg nyakát
markolja, ahogy az ajka rátapad. Henry hajlandósága, hogy
táncoljon, egyenesen arányos azzal, hogy milyen közel jár
hozzá Alex keze, és az Alex bőre alatt bugyborékoló melegség
egyenesen arányos azzal, hogy merre mozdul Henry ajka,
mikor Norát és őt nézi. És ezt az egyenletet messze nem elég
józan, hogy megoldja.
11:59-kor mind összeverődnek a visszaszámoláshoz,
homályos tekintettel, egymást átkarolva. Nora egyenesen Alex
fülébe sikolt, hogy „egy, kettő, három!”, a karját a fiú nyaka köré
fonja, mire Alex beleegyezően kiált egyet, és nyitott szájjal
megcsókolja, nevetve. Minden évben ezt csinálják, mindketten
örökös szinglik és nyájas részegek, és boldogan nyűgöznek le,
illetve tesznek féltékennyé mindenkit. Nora szája meleg, és
rémes íze van: valami barackos pálinka lehet. A  lány Alex
ajkába harap, ráadásul a haját is összekócolja.
Mikor Alex kinyitja a szemét, Henry néz rá vissza, az
arckifejezése kifürkészhetetlen.
Alex érzi, ahogy a mosoly szélesebbre húzódik az arcán,
Henry a markában tartott pezsgősüveg felé fordul, és alaposan
meghúzza, majd eltűnik a tömegben.
Alex ezután már nem tudja, mi történik, mert nagyon, nagyon
részeg, és a zene nagyon, nagyon hangos, és nagyon, nagyon
sok kéz fogja meg, áthúzva a táncoló testek tömegén és újabb
italokat nyújtva neki. Nora valami szexi, újonc NFL-játékos
hátán ugrál.
Hangos és zűrös és csodás az egész. Alex mindig is imádta
ezeket a bulikat, a ragyogó örömöt, ahogy a pezsgő a nyelvén
bugyog, és a cipőjére tapad a konfetti. Emlékezteti arra, hogy
bár eleget stresszel és izgul a hátsó szobákban, mindig ott lesz
az emberek tengere, amelyben eltűnhet, hogy a világ lehet
meleg és befogadó, és ragyogó, fertőző életörömmel töltheti
meg a nagy, öreg házat, ahol Alex él.
De a pia és a zene dübörgése ellenére nem tudja nem
észrevenni, hogy Henry eltűnt.
Megnézi a WC-ben, a büféasztalnál, a terem csendes
sarkaiban, de nincs sehol. Próbálja megkérdezni Pezt,
beleüvölti Henry nevét a fiú fülébe, túlharsogva a zajt, de Pez
csak mosolyog, és vállat von, és elvesz egy baseballsapkát egy
elhaladó srác fejéről.
Alex meg… ha nem is aggódik, de valami hasonló érzés tölti
el. Érdekli. Kíváncsi. Élvezte, hogy figyelhette, mi jelenik meg
Henry arcán. Tovább keres, végül elesik a saját lábában a
folyosó egyik nagy ablakánál. Feltápászkodik és kinéz, le a
kertre.
És ott, egy fa alatt, a hóban, apró párafelhőket fújva ott áll egy
magas, vékony, széles vállú alak, aki csakis Henry lehet.
Alex kicsusszan a teraszra, mielőtt végiggondolná, és ahogy
becsukódik mögötte az ajtó, a zene csendre vált, és csak ő van a
kertben, meg Henry. A részegek homályos csőlátásával elindul,
csak a célt figyelve. Lemegy a lépcsőn, ki a havas fűre.
Henry csendben áll ott, zsebre tett kézzel, az eget nézi, és
szinte józannak tűnik, leszámítva, hogy kissé reszketegen balra
dől. Angolosan ostobán méltóságteljes, pezsgővel a kezében is.
Alex legszívesebben beleverné azt a hercegi képét a bokorba.
Alex megbotlik egy padban, Henry felfigyel a hangra. Mikor
megfordul, arcára süt a hold, az arca meglágyul a félárnyékban,
hívogató, Alex nem teljesen tudja összerakni, hogyan és mitől.
– Mit csinálsz itt kint? – kérdezi Alex, és odalép hozzá a fa alá.
Henry bandzsít. Ilyen közelről látszik, hogy kicsit keresztbe
áll a szeme, valamit néz saját maga és Alex orra között. Már
nem olyan méltóságteljes.
– Az Oriont keresem – feleli.
Alex felnevet, és az égre bámul. Nem lát semmit, csak vastag,
téli felhőket.
–  Nagyon untathat a közrendű népség ott bent, ha inkább a
felhőket bámulod idekint.
–  Nem untat – motyogja Henry. – És te mit keresel itt?
Amerika aranyifja hogyhogy nem az ájult tömeget szédíti?
– Mondja ezt a mesebeli szőke herceg – vigyorog Alex.
Henry nagyon nem hercegi képet vág, és a felhők felé fordítja
az arcát.
– Aligha.
A  bütykei Alex kezéhez érnek oldalt, leheletnyi melegség a
hideg éjszakában. Alex Henry profilját nézi a részegség ködén
át, orra sima vonalát és alsó ajka közepén a kis bemélyedést,
ahogy megvillan rajta a holdfény. Hideg van, és Alex csak a
zakóját vette fel, de a mellét átmelegíti a szesz és még valami,
amin az agya örökké elbukik, ahogy próbálja meghatározni.
A kert csendes, csak a vér dübörög Alex fülében.
– Igazából nem válaszoltál – jegyzi meg Alex.
 Henry felnyög, megdörzsöli az arcát.
–  Nem bírsz békén hagyni, ugye? – Hátrahajtja a fejét,
gyengéden a fatörzsnek támasztva a tarkóját. – Néha… talán
kicsit sok.
Alex tovább nézi Henryt. Általában van valami a másik
ajkának vonalában, ami barátságos érzelmekről árulkodik, de
időnként, mint most is, a szája megfeszül a sarokban, hogy teret
adjon az önuralomnak.
Alex szinte önkéntelenül toporog, ő is a fának dől. Egymáshoz
ér a válluk, és Alex már látja, ahogy Henry szájának a sarka
megremeg, látja, hogy valami pihe könnyedséggel végigsuhan
az arcán. Az  ilyesmik – nagy bulik, ahol másokat táplál az
energiájából – ritkán bizonyulnak túl soknak Alex számára.
Nem tudja eldönteni, Henry hogy érez, de agya tequilába
áztatott maradéka azt gondolja, hogy ha Henry annyit vállalna,
amennyit bír, akkor ő elbánna a többivel. Talán átvehet valamit
a „túl sokból” ott, ahol a válluk szorosan összeér.
Megrezzen egy izom Henry állkapcsán, és valami lágy, szinte
mosolyszerű gesztus mozgatja az ajkát.
–  Nem gondoltál még arra – mondja lassan –, hogy milyen
lehet névtelen valakinek lenni a világban?
Alex a homlokát ráncolja.
– Hogy érted?
–  Csak… tudod – folytatja Henry –, ha anyukád nem lenne
elnök, és te csak egy normális srác lennél normális élettel, az
milyen lenne? Mit csinálnál ehelyett?
–  Aha – gondolkozik el Alex. Kinyújtja egyik karját maga elé,
csuklója mozdulatával elhessent valamit. – Nos, gondolom,
természetesen modell lennék. Már kétszer szerepeltem a Teen
Vogue címlapján. A  genetikám minden körülmények között
kitűnne. – Henry megint a szemét forgatja. – És te?
Henry elgondolkodva csóválja a fejét.
– Én író lennék.
Alex elneveti magát. Azt gondolja, ezt tudta már Henryről, de
akkor is lenyűgöző.
– De nem lehetsz?
– Nem igazán pálya ez a trón várományosának, hogy verseket
fabrikáljon a felnőtté válás válságáról – feleli szárazon Henry. –
Ráadásul a hagyományos családi karrier útja a katonai pálya,
szóval erről ennyit.
Henry az ajkát harapdálja, és megint kinyitja a száját.
– De valószínűleg többet randiznék.
Alex nem bírja ki, és megint elneveti magát.
– Aha, mert most olyan nehéz felszedned valakit, hogy herceg
vagy.
Henry visszafordul, Alex szemébe néz.
– Meg lennél lepve.
–  Hogyhogy? Nem hiszem, hogy ne lenne erre rengeteg
lehetőséged.
Henry továbbra is Alexet nézi, két másodperccel tovább
meredve a szemébe, mint kellene.
–  A  lehetőségek… – préseli ki magából a szavakat –, igazából
egyáltalán nem azok.
– Hogy mi? – pislog Alex.
 –  Azt mondom, hogy vannak…. olyanok, akik érdekelnek –
feleli Henry, és Alex felé fordul, nehézkesen célozva, mint aki
meg akar értetni valamit a másikkal. – De nem próbálkozhatok
meg velük. Az én pozíciómban ezt nem lehet.
Vajon túl részegek ahhoz, hogy angolul beszéljenek? Alex
eltűnődik, Henry tud-e spanyolul.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondja végül.
– Nem?
– Nem.
– Tényleg nem?
– Tényleg, tényleg nem.
Henry teljes arca grimaszba torzul a csalódástól, a szemét az
égnek emeli, mint aki a közömbös univerzumtól kér segítséget.
– Jesszusom, te aztán olyan hülye tudsz lenne, hogy az már fáj
– mondja, majd két kézzel megragadja Alex arcát, és
megcsókolja a fiút.
Alex megdermed, érzi Henry ajkát, és az állánál a kabátja
hajtókáját. A  világ elhomályosodik, és Alex agya próbál lépést
tartani az eseményekkel, felidézni a tinédzserkori ellenszenvet,
az esküvői tortát, a hajnali kettőkor küldött üzeneteket, és nem
érti, hogy jutottak el, mi vezetett idáig… csakhogy meglepő
módon nem is érdekli. Egyáltalán nem.
Pánikba esik, megkísérel fejben listát írni, de csak addig jut,
hogy Egy: Henry ajka olyan puha, és jön a rövidzárlat.
Megpróbálkozik azzal, hogy átadja magát a csóknak, és
jutalmul erre Henry ajka kinyílik, a nyelve Alexéhez simul, és…
hűha. Egyáltalán nem olyan, mint korábban, mikor megcsókolta
Norát, egyáltalán nem olyan, mint bármelyik csók egész eddigi
életében. Olyan szilárd és erős, mint a föld a lábuk alatt, Alex
minden porcikáját magába zárja, még a levegőt is kiűzi a
tüdejéből. Henry egyik keze Alex hajába túr, megragadja a
tövénél a tarkóján, és Alex hallja, hogy valami hang tör elő a
torkából, megtörve a visszafojtott csendet, és…
Ugyanilyen hirtelen Henry elengedi, elég vadul, hogy Alex
botladozva hátráljon, és Henry valami káromkodást morog,
meg bocsánatkérésfélét, aztán sarkon fordul, és sietve elvonul a
csikorgó havon. Mielőtt Alex bármit tehetne vagy mondhatna,
Henry eltűnik az épület sarka mögött.
–  Ó! – mondja végül Alex erőtlenül, és egyik kezével az
ajkához. ér. – Basszus.
 
 
 5.

 
Szóval az a helyzet a csókkal, hogy Alex nem bír nem gondolni
rá.
Megpróbálta. Henry és Pez már rég elmentek a biztonsági
kíséretükkel együtt, mire Alex visszaért a házba. Még a részeg
kóma vagy a másnapi lüktető fejfájás sem tudja kitörölni a
képet az agyából.
Megpróbál odafigyelni az anyja megbeszélésein, de nem tud
koncentrálni, és Zahra végül kitiltja a nyugati szárnyból.
Minden egyes adatlapot végignéz, átnyálazza a kongresszusi
anyagokat, és eltűnődik, megpróbálkozzon-e azzal, hogy elbájol
pár szenátort, de nem bír lelkesedést kicsiholni magából. Még
az sem tűnik izgalmasnak, hogy beindítson egy-két pletykát
Norával.
 Elkezdődik az utolsó szemeszter, elmegy az órákra, leül a
rendezvényekért felelős szervezővel, hogy megbeszéljék a
diplomaosztás utáni vacsorát, beletemeti magát a kiemelésektől
tarka jegyzeteibe és az ajánlott olvasmányokba.
De az egész mögött ott dereng a kép, ahogy Anglia hercege
megcsókolja a kertben egy hársfa alatt, a hold fénye megvillan a
haján, ettől Alex egyszerűen elolvad, és legszívesebben levetné
magát az elnöki lépcsőn.
Nem mondta el senkinek, még Norának vagy June-nak sem.
Fogalma sincs, mit is mondana, ha belekezdene. Amúgy
egyáltalán szabad erről beszélnie? Aláírta azt a titoktartási
megállapodást. Vajon ezért íratták alá vele? Ez járt végig Henry
fejében? Ez vajon azt jelenti, hogy Henry érez iránta valamit?
Miért viselkedett ilyen unalmas farokként, ha valójában tetszik
neki Alex?
Henry nem kínál neki válaszokat, sőt semmit sem.
Egyetlenegy üzenetre sem válaszol azóta, és egyszer sem vette
fel a telefonját.
–  Oké, ennyi – közli June egy szerda délután, kirontva a
szobájából a közös folyosójukról nyíló nappaliba. Sportruhát
visel, felkötötte a haját. Alex gyorsan visszagyömöszöli a
telefont a zsebébe. – Nem tudom, mi bajod, de két órája
próbálok megírni valamit, és nem megy, mert hallom, ahogy fel-
alá járkálsz. – Odadob egy baseballsapkát a fiúnak. – Futni
megyek, és te is jössz velem.
Cash velük tart a tópartra, ahol June Alex térdét rugdossa
hátulról, hogy gyorsabb haladásra ösztökélje, mire Alex nyög és
káromkodik, aztán felveszi a tempót. Úgy érzi magát, mint egy
kutya, amit sétálni vittek, pedig megmozdulni sincs energiája.
Főleg, mikor June megszólal:
–  Olyan vagy, mint egy kutya, ha sétálni viszik, mikor
mozdulni sem bír.
–  Néha annyira utállak – közli a lánnyal, bedugja a fülébe a
fülest, és feljebb állítja a hangerőt. Kid Cudi szól.
Alex arra gondol, ahogy fut és fut és fut, hogy az egészben az
a legnagyobb hülyeség, hogy ő valójában heteró.
Mármint elég biztos benne, hogy az.
Nem tud olyan pillanatot az életéből, mikor azt gondolta
volna, hogy tessék, akkor kizárt, hogy a fiúkat szeretem.
Mondjuk, amikor a gimnáziumban először megcsókolt egy
lányt, nem gondolt semmilyen fiúra közben, csak hogy a lány
haja milyen puha és ez milyen jó érzés. Vagy második gimiben,
amikor az egyik barátja elmondta, hogy meleg, ő nem tudta
elképzelni, hogy valaha ilyet tegyen.
Mikor az érettségi évében berúgott, és összejött Liammel egy
órára a franciaágyon, és ez nem okozott neki szexuális válságot
– ez is azt jelzi, hogy hetero.
Hiszen, ha a fiúkat szeretné, akkor ijesztő lenne, hogy együtt
van eggyel, de nem volt az. Csak kanos legjobb barátok,
tinédzserek voltak, és, mondjuk, együtt maszturbáltak, mikor
pornót néztek Liam szobájában… Vagy akkor egyszer, mikor
Liam odanyúlt, és Alex nem állította le.
June-ra pillant, a lány ajka gyanúsan legörbül. Hallja, hogy
mire gondol a testvére? Vagy valahogy tudja? June mindig is
tudott róla ezt-azt. Alex gyorsít, csak hogy ne lássa a szeme
sarkából a nővére arckifejezését.
Az  ötödik kör alatt visszagondol a hormontúltengéses
tinédzser évekre, amikor zuhanyozó lányokról álmodott, de
közben emlékszik, hogy arról is fantáziált, hogy egy fiú keze
hozzáér, kemény arcélekről és széles vállakról álmodozva.
Emlékszik, ahogy párszor nagy nehezen elfordította a tekintetét
egy csapattársáról az öltözőben, de hát az objektív dolog volt.
Honnan tudhatta volna akkoriban, hogy úgy akar-e kinézni,
mint egy másik fiú, vagy hogy megkívánta-e azt a másik fiút?
Vagy hogy jelentenek-e egyáltalán bármit is a
hormontúltengéses vágyak.
Alex demokrata szülők gyermeke. Mindig is ez vette körül.
Mindig is feltételezte, hogy ha nem lenne heteró, akkor azt
egyszerűen tudná, mint ahogy tudja, hogy imádja a cajetát a
fagyin, vagy hogy aprólékosan megtervezett naptárra és
határidőkre van szüksége, hogy bármit is elvégezzen. Azt
gondolta, eleget tud ahhoz saját magáról, és elég intelligens,
hogy ez ne maradjon kérdés számára.
Már a nyolcadik körbe fordulnak be, mikor rájön, milyen baki
csúszott a logikájába. Aki heteró, állapítja meg, az alighanem
sosem tölti azzal az idejét, hogy erről meggyőzze magát.
Még egy oka lehet, hogy sosem gondolta túl azt a viszonyítási
pontot, hogy vonzódik a nőkhöz. 2016 óta, hogy anya elnökjelölt
lett, Alex a nyilvánosság előtt élt, és a Fehér Ház Triumvirátusa
lett a tinédzserek és huszonéves korosztály világába vezető
kapu számára. Mind a hármuknak – Alexnek, June-nak és
Norának – megvolt a maga szerepe.
Nora volt a menő, éles eszű, aki helytelen vicceket süt el a
Twitteren a sci-firől, amit épp mindenki néz, a kvízversenyek
beugrója. Nem heteró, sosem volt az, de ez elhanyagolható
része a személyiségének. Nem aggódik azon, hogy fény derül-e
erre a nyilvánosság előtt, őt nem emésztik fel úgy az érzelmek,
mint Alexet.
A  fiú June-ra néz: ott fut előtte, csapkodó lófarkában
aranyszín melírcsíkok villannak, és tudja, June-nak hol a helye.
A  Washington Post elszánt publicistája, a divatdiktátor, akit
bárki szívesen meghívna a bor-és-sajt bulijára.
Alex meg az aranyifjú. A  szívtipró, jóképű, jószívű gazfickó.
A  srác, aki minden erőlködés nélkül siklik át az életen, aki
mindenkit megnevettet. Neki a legmagasabb az elfogadottsága a
Fehér Házból. Pont ez Alex lényege: amennyire csak lehet,
mindenkit levesz a lábáról a csáberejével.
De… bármit is gyanít arról, hogy ki is ő, valószínűleg
egyáltalán nem lenne minden szavazó számára vonzó. Már az
is épp elég nehéz helyzetbe hozza, hogy félig mexikói.
Azt akarja, hogy Ellen megőrizhesse a szavazási eredményeit,
és ne kelljen családi bajokkal kínlódnia. Ő  akar lenni az
amerikai történelem legfiatalabb kongresszusi képviselője.
Egészen biztos benne, hogy az a srác, aki Anglia hercegével
csókolózott, és ezt élvezte is, nem számíthat arra, hogy
Texasban megválasztják.
De ha Henryre gondol, az… az nagyon.
Henryre gondol, és valami megmozdul a mellében, mintha
olyan út nyílna meg, amit hosszú ideje igyekszik elkerülni.
Henry mély hangjára gondol a telefonban hajnali háromkor,
és hirtelen neve lesz annak, ami lángra gyújtotta a gyomrát.
Henry kezére, a hüvelykujjára Alex homlokán még a kertben,
Henry kezére, ahogy máshol is megérinti, Henry szájára, és
hogy vajon mire használná, ha Alex hagyná. Henry széles válla,
hosszú lába, keskeny dereka vagy az a része, ahol az állkapocs
és a nyak találkozik, vagy a nyak és a váll, az ín, ami ott feszül
köztük, és hogy milyen, amikor Henry elfordítja a fejét, és
kihívón Alexre néz, a képtelenül kék szempár…
Alex megbotlik a járda egy kis repedésében, elesik,
lehorzsolja a térdét, és kiesik a fülhallgatója.
–  Hé, mi a fene történt? – harsogja túl June hangja Alex
fülének csengését. A  lány ott áll felette, térdére támasztott
kézzel, a homlokát ráncolva liheg. – Nem is lehetne távolabbi
galaxisban a fejed. Elmondod, vagy mi lesz?
Alex megfogja June kezét, a lány felhúzza a véres térdű
testvérét.
– Jól vagyok, semmi bajom.
June felsóhajt, még egyszer végigméri Alexet, aztán hagyja.
Mikor a fiú June nyomában besántikál a házba, June eltűnik a
fürdőszobában, Alex meg Amerika Kapitányos ragtapaszt vesz
elő a fürdőszekrényéből, azt teszi a sebre.
Ide lista kell. Lássuk. Mindaz, amit most tud.
Egy: vonzódik Henryhez.
Kettő: megint meg akarja csókolni Henryt.
Három: talán már egy ideje meg akarja csókolni Henryt.
Mármint mindig is meg akarta csókolni.
Újabb listát pipál végig fejben. Henry. Shaan. Liam. Han Solo.
Rafael Luna a laza gallérjával.
Odavonszolja magát az asztalhoz, és elővesz egy mappát, amit
anyától kapott: DEMOGRAFIKUS ELOSZLÁS: KIK ŐK, ÉS HOGYAN LEHET

ELÉRNI ŐKET. Alex lecsúsztatja az ujját az LGBTQ+ részhez, és

odalapoz: anya jellegzetes írásával ez áll itt: A  BI NEM HALLGAT –

GYORSTALPALÓ AZ AMERIKAI BISZEXUÁLISOKHOZ.

 
–  Most akarok kezdeni – közli Alex, ahogy beront Ellen
irodájába.
Ellen lecsúsztatja a szemüveget az orrán, és végigméri a
papírok felett a fiút.
– Mit? A seggberúgást, amiért rám rontasz, amikor dolgozom?
–  A  munkát – feleli a fiút. – A  kampányban. Nem akarok a
diplomáig várni. Már elolvastam minden anyagot, amit adtál.
Kétszer. Van időm. Tudok most kezdeni.
Ellen szeme elkeskenyedik.
– Bolha bújt a seggedbe?
–  Nem. Csak… – Alex egyik térde türelmetlenül megrándul.
Leállítja. – Készen állok. Már kevesebb mint egy félévem van
hátra. Még mennyivel kell többet tudnom, hogy csinálhassam?
Állíts be, edző bá!
Úgyhogy Alex egy hétfő délután lihegve megérkezik,
körbevezeti egy pasas, aki még őt is lekörözi koffeinbevitelben,
nyaktörő bemutatót tart neki a kampányirodákban. Alex kap
egy belépőkártyát a nevével és a fotójával, egy asztalt egy dupla
munkaállomáson, amit egy protestáns, keresztény amerikai
mintapéldánnyal oszt meg, Hunterral, aki Bostonból jött, és
őrületesen tenyérbe mászó a képe.
Egy dossziényi adatot kap a legutolsó fókuszcsoportról, és
közli, hogy dolgozzon ki neki politikai ötleteket a jövő hét
végére, és a munka hőse Hunter vagy ötszáz kérdést szegez neki
Ellenről. Alex igazi profiként nem veri pofán. Nekiáll a
munkának.
Egyáltalán nem gondol Henryre.
Egy kicsit sem gondol Henryre, miközben egy hét alatt
huszonhárom órát dolgozik, vagy mikor a maradék idejében
előadásokon ül, vagy beadandókat ír, esetleg hosszas futásokra
indul, vagy tripla kávét iszik a szenátusi irodáknál. Nem gondol
Henryre a zuhany alatt vagy éjjel, amikor egyedül, ébren hever
az ágyában.
Kivéve, amikor mégis. Azaz mindig.
Pedig ez működni szokott. Alex nem érti, most miért nem
működik.
A  kampányirodában egyre ott kószál a kutatórészlegen a
nagy, fehér, zsúfolt táblánál, ahol Nora ül mindennap adatsorok
és táblázatok közé temetkezve. Könnyedén összebarátkozott a
kollégáival, mert a hozzáértés egyenes úton népszerűséget
biztosít a számára a kampány társadalmi életében, és senki sem
ért nála jobban a számokhoz.
Alex nem is igazán féltékeny, nem. Ő  is népszerű a saját
részlegén, folyton véleményt kérnek tőle mások írásairól, mikor
elkapják a kávégépnél, és elhívják egy-egy italra munka után,
de ő sosem ér rá. Legalább négy, különböző nemű kolléga
nyomult rá, és a mintapéldány Hunter folyton arról győzködi,
hogy menjen el az impro show-jára. Alex jóképűen mosolyog a
kávéja felett, és gunyoros vicceket süt el: Alex Claremont-Diaz
csábereje hatásosabb, mint valaha.
De Nora barátokat szerez, Alex meg csak ismerősöket, akik
azt hiszik, hogy ismerik őt, mert elolvasták a jellemzését a New
York magazinban, tökéletesen megfelelő embereket tökéletesen
megfelelő testtel, akik haza akarják őt vinni a bárból. Egyik sem
kielégítő – sosem volt az igazából, de nem számított annyira,
mint most, hogy ott van éles ellenpontnak Henry, aki ismeri őt.
Henry, aki már látta szemüvegben, aki elfogadja akkor is,
amikor idegesítő, aki megcsókolta úgy, mintha vágyna rá,
egyedül csakis rá, nem arra, akit eljátszik.
Így mennek a napok, Henry ott van a fejében, a jegyzeteiben,
az asztalánál az irodában, minden egyes hülye nap, bármennyi
adag kávét is tölt a bögréjébe.
 
Nora lenne az egyértelmű megoldás, hozzá fordulna Alex
segítségért, ha a lány nem lenne nyakig beletemetkezve a
közvéleménykutatási adatokba. Mikor ennyire elmerül
valamiben, akkor nagyjából olyan élmény vele lenni, mintha
egy nagy teljesítményű számítógéppel beszélne az ember, aki
történetesen szereti a mexikói kaját, és kigúnyolja mások
öltözékét.
De akkor is Nora a legjobb barátja, és valamennyire
biszexuális. Sosem jár senkivel – nincs hozzá se kedve, se ideje
–, de ha járna, akkor mindkét nemből egyenlő esélyekkel
indulnának a jelöltek nála. És ugyanolyan tájékozott ebben a
kérdésben is, mint mindenben.
– Szia! – néz fel a lány a padlóról, mikor Alex ledob egy zacskó
burritost, egy zacskó csipszet meg egy doboz guacamolét a
dohányzóasztalra. – Bele is kanalazhatnád egyenesen a számba
a guacamolét, mert mind a két kezemre szükségem lesz az
elkövetkező negyvennyolc órában.
Nora nagyszülei, az alelnök és a felesége a Haditengerészeti
csillagvizsgálónál, a szülei Montpelier mellett laknak, de ő is
megkapta a Columbia Heightson a maga szellős garzonlakását,
mikor átjött a massachusettsi egyetemről a washingtonira.
Telepakolta a lakást könyvekkel és növényekkel, amiket
részletes táblázat szerint gondoz és locsol. Ma este Nora ott ül a
nappaliban a földön, körülötte villódzó képernyők, mint valami
Capitol Hill-i szeánszon.
A  lánytól balra ott a kampányirodai laptop, megnyitva egy
kibogozhatatlan adat- és diagramoldalnál. Jobbra a saját
számítógépe, egyszerre három új áramfejlesztőn fut. Előtte
megy a tévé, a CNN anyaga a republikánusokról, az ölében egy
tableten egy meleg valóságshow fut. A  kezében egy iPhone-t
tart, és Alex hallja a kis suhanó hangot, ahogy elküld egy e-
mailt, mielőtt Nora felnéz rá.
– Barbacoát is hoztál? – kérdezi a lány reménykedve.
– Nem ma ismertelek meg, úgyhogy nyilván.
– Az én leendő férjem – húz magához egy burritót a zacskóból
Nora, letépi a fóliát, és a szájába tömi.
 –  Nem fogok érdekházasságra lépni veled, ha ilyen kínos,
ahogy a burritót eszed – közli Alex, elnézve, ahogy Nora
táplálkozik. Egy fekete bab hullik ki a lány szájából, és a
billentyűzeten landol.
–  Te nem texasi vagy? – kérdezi tele szájjal Nora. – Láttam,
ahogy lenyakalsz egy üveg barbecue szószt. Csak vigyázz
magadra, még a végén inkább June-hoz megyek feleségül.
Ez akár bevezető is lehetne egy beszélgetéshez. „Hé, tudod,
folyton azzal viccelsz, hogy járhatnál June-nal, ugye? És ha én,
mondjuk, egy fiúval járnék?” Persze Alex nem akar Henryvel
járni. Egyáltalán nem. Soha. De, mondjuk, elméletileg.
Nora az elkövetkező húsz percben adatkockává változik,
ahogy belemászik a haladó Boyer–Moore többségi szavazást
modelláló algoritmusba, bármi is legyen az, meg annak a
variációiba, és mindezt hogyan lehet használni a kampányban
végzett munkájában. Vagy valami ilyesmi. Alex figyelme ide-
oda hullámzik. Épp próbálja összeszedni a bátorságát, amikor
Nora ráveszi magát, hogy kapituláljon.
–  Hé, szóval… – próbálkozik egy burritószünet alatt Alex –,
emékszel arra, amikor jártunk?
Nora lenyel egy jelentősebb méretű falatot, és elvigyorodik.
– Miért? Igen amúgy, Alejandro.
Alex kiprésel egy nevetést.
– Akkor, ha valaki olyan jól ismer engem, mint te…
– Bibliai értelemben.
– Akkor mennyi esélyt adsz arra, hogy a fiúkat szeretem?
Erre Nora összerezzen, aztán oldalra billenti a fejét, és
megszólal:
–  Hetvennyolc százalék, hogy látens biszexuális hajlamaid
vannak. És száz százalék, hogy ez nem hipotetikus kérdés.
–  Aha. Hát… – Alex köhint. – Fura dolog történt. Tudod,
amikor Henry átjött szilveszterre. Ő… mondjuk, hogy
megcsókolt.
– Azta! – biccent elismerően Nora. – Ez szuper.
Alex a lányra bámul.
– Nem lep meg?
– Mármint – von vállat Nora –, Henry meleg, te meg igencsak
vonzó. Akkor meg…
Alex olyan sebesen ül fel, hogy majdnem a földre ejti a
burritót.
– Várj! Miből gondolod, hogy meleg? Elmondta neked?
– Nem, csak… ezt tudja az ember. – Nora int egyet, ezzel leírva
a folyamatot, ahogy az ilyesmit végig szokta gondolni. Nem
lehet követni, ahogy az agyát sem. – Mintákat és adatokat látok,
és azok logikus következtetésre vezetnek, hogy Henry meleg.
Mindig is az volt.
– És… én?
–  Édesem. Találkoztál vele? Nem ő a legjobb barátod, vagy
mi? Meleg. Olyan meleg, mint a Szahara. Tényleg nem tudtad?
Alex tehetetlenül emeli fel a kezét.
– Nem.
– Pedig azt hittem, okos vagy.
–  Én is azt hittem! De hát… hogy csókolhat meg még azelőtt,
hogy elmondta volna, hogy meleg?
 – Hát, esetleg… – tippel Nora –, nem lehet, hogy úgy gondolta,
már tudod?
– De folyton lányokkal randizik.
– Igen, mert a hercegek nem lehetnek melegek – állapítja meg
Nora, mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon. – Mit
gondolsz, ilyenkor miért fotózzák folyton?
Alex ezt egy másodpercig még emészti, majd emlékezteti
magát, hogy most ő pánikol, hogy meleg-e, nem Henry.
–  Oké, akkor…. Várj. Jesszus. Visszamehetünk oda, hogy
megcsókolt?
–  Ó, igen! – Nora lenyalja a telefonjáról az odacseppent
guacamolét. – Boldogan. Jól csókol? Nyelves volt? Bejött neked?
– Felejtsd el – vágja rá Alex. – Meg sem kérdeztem.
–  Mióta vagy te ilyen prűd? Tavaly végig kellett hallgatnom
minden mocskos részletet Amber Foresterről June szakmai
gyakorlata alatt.
– Ne! – rejti az arcát a könyökhajlatába Alex.
– Akkor ki vele!
– Őszintén a halálodat kívánom – közli a fiú. – Igen, jól csókol,
és igen, nyelves volt.
–  Kurvára tudtam! – rikkantja Nora. – Csendes felszín, mély
farok.
– Elég! – nyögi Alex.
– Henry herceg egy cukorfalat! Hagyd, hogy felnyalogasson!
– Jó, én mentem.
Nora hátraveti a fejét, kotkodácsolva nevet, Alex pedig
belátja, hogy tényleg, több barátot kell szereznie.
 – És bejött?
Szünet.
– És mi lenne… – kezd bele Alex. – Mit gondolsz, mit jelentene,
ha… így lenne?
–  Hát… Édesem… Azt akartad, hogy kúrjon halálba örökké,
ugye?
Alex majdnem lenyeli a nyelvét.
– Hogy mi?
Nora a fiúra néz.
–  Ó, a francba! Ezt sem tudtad? Basszus. Mármint, nem én
akartam elmondani neked. Eljött az ideje, hogy erről
beszélgessünk?
– Hogy… talán... – mondja Alex. – Hm. Pontosan miről?
Nora leteszi a burritót a dohányzóasztalra, és lerázza az ujjait,
mint amikor épp egy nagyon bonyolult kódot kell megírnia.
Alex egyszerre félelmetesnek érzi a lány osztatlan figyelmét.
–  Hadd vázoljak fel neked pár dolgot, amit megfigyeltem –
mondja Nora. – És aztán lehet extrapolálni. Eleinte olyan voltál,
mint Draco Malfoy, évekig Henry megszállottja... – ne szakíts
félbe! –, aztán az angliai esküvő óta, mióta megkaptad a számát,
nem azon dolgoztál, hogy írjanak rólatok, hanem minden egyes
nap a távolból flörtöltél vele. Folyamatosan bociszemekkel
bámultad a mobilod, és ha valaki megkérdezte, kivel csetelsz,
úgy viselkedtél, mint akit rajtakapnak, hogy pornót néz. Tudod,
mikor szokott Henry aludni, ő is tudja, hogy te mikor szoktál, és
észrevehetően rosszabb a kedved, ha egy napig nem beszélsz
vele. Az  egész szilveszteri bulit azzal töltötted, hogy nem
törődtél a szexi népség felvonulásával, akik mind le akartak
feküdni Amerika legjobb partijával, csak hogy Henryt bámuld a
profiterolnál. Ő  megcsókolt – nyelvesen! –, és ez neked bejött.
Szóval, nézzük objektíven. Szerinted ez mit jelent?
Alex a lányra bámul.
– Hát… – szólal meg lassan –, nem tudom.
Nora a homlokát ráncolja, láthatóan kezdi feladni, végez a
burritóval, és a laptopján futó hírek felé fordul.
– Oké.
–  Nézd, nem oké. Tudom, hogy objektíve, egy kurva
diagrammon úgy hangzik, mint egy hatalmas, kínos beleesés.
De… huh. Nem tudom! Pár hónappal ezelőttig esküdt
ellenségem volt, és most meg barátok lettünk, azt hiszem, és
megcsókolt, és most már… nem tudom, mik vagyunk igazából.
– Huh – Nora alig figyel már oda. – Aha.
– De akkor is – tart ki Alex –, szexuálisan így most mi vagyok?
Nora tekintete visszavándorol Alexre.
–  Ó, azt hittem, ezzel már végeztünk, hogy biszex vagy, meg
minden – közli. – Vagy bocs, még nem? Előreszaladtam?
Sajnálom. Hé, nem akarsz comingoutolni nekem? Hallgatlak.
Helló.
–  Nem tudom! – kiáltja nyomorultan Alex. – Az  vagyok?
Szerinted biszex vagyok?
– Nem tudom megmondani neked, Alex! – feleli Nora. – Pont
ez a lényeg!
– Basszus – veti hátra magát a párnákra a fiú. – Kellett valaki,
aki megmondja. Te honnan tudtad, hogy az vagy?
 –  Nem tudom, haver. Harmadikos gimis voltam, mikor
megfogtam valakinek a mellét. Nem volt nagy ügy, senki sem
fog erről színdarabot írni.
– Kösz, ez sokat segít.
–  Ja – rágcsálja elgondolkodva Nora a csipszet. – Akkor mit
fogsz csinálni?
–  Fogalmam sincs – feleli Alex. – Teljesen eltűnt, gondolom,
rémes volt neki, valami ostoba, részeg tévedés, amit már bán…
–  Alex – szakítja félbe a lány. – Tetszel Henrynek. Csak
megijedt. El kell döntened, mit érzel iránta, és tenned kell
valamit. Ő nem tehet most mást.
Alexnek fogalma sincs, mit mondhatna még. Nora tekintete
immár a monitorokra tapad, ahol Anderson Cooper taglalja épp
a republikánusok elnöki reményeit.
– Van bármi esély rá, hogy ne Richards legyen a jelölt?
Alex felsóhajt.
– Nincs. Mármint azok szerint, akikkel én beszéltem, nincs.
–  Aranyos, ahogy a többiek igyekeznek – jegyzi meg Nora,
majd csendbe burkolóznak.
 
Alex már megint késik.
Az órán a vizsgaanyagot nézik át, és ő azért késik, mert nem
érzékelte az idő múlását, mikor átolvasta a beszédét, amit a
kurva nebraskai eseményre írt most hétvégére, most komolyan,
hogy pont oda kell mennie. Csütörtök van, és ő a munkából
egyenesen az előadóba lohol, a következő vizsga kedden lesz, és
meg fog bukni, mert lemarad erről a mai óráról.
 A Nemzetközi kapcsolatok etikai vonatkozásai – ez a tantárgy
neve. Tényleg le kellene állnia azzal, hogy olyasmit válasszon,
ami ilyen fájdalmasan közvetlenül kapcsolódik az életéhez.
Túlesik a vizsgaismertetésen, félig-meddig figyel oda, majd
visszahúz a Fehér Házba. Őszintén ideges. Ideges minden miatt:
egy irány nélküli, lassan kúszó idegesség lesz úrrá rajta, ami
felkergeti a lépcsőn a keleti és nyugati blokk felé.
Ledobja a táskáját az ajtóban, és kirúgja a cipőt a folyosóra,
nézi, ahogy a ronda, antik szőnyegen pattog.
–  Neked is jó napot, édes kiscicám! – hallja June hangját.
Mikor Alex felnéz, meglátja a lányt a folyosó túloldaláról nyíló
szobában, egy pasztellrózsaszín fülesfotelban ül. – Szarul nézel
ki.
– Kösz, seggfej.
Alex meglátja a köteg magazint June ölében, a heti
pletykaújság-betevőjét fogyasztja épp, és úgy dönt, hogy nem
akarja tudni, mikor June odahajít neki egyet.
–  Itt van neked egy új People – mondja. – A  tizenötödik
oldalon vagy. Ja, a legjobb barátod meg a harmincegyediken.
Alex lazán bemutat a válla felett, és visszavonul a szobájába,
leroskad egy kanapéra az ajtó mellett, kezében a magazinnal.
Ha már itt van, akkor akár meg is nézheti.
A  tizenötödik oldalon egy képet talál magáról, amit a
sajtóosztály csináltatott két hete, szép kis anyag arról, hogy Alex
segít a Smithsonian múzeumnak, ahol kiállítást tartanak anyja
történelmi elnöki kampányáról. Alex elmeséli a CLAREMONTOT

A KONGRESSZUSBA! ’04 tábla történetét, és van egy kis leírás is arról,

mennyire elhivatottan őrzi Alex a családi örökséget blablabla.
A  harmincegyedik oldalra lapoz, és majdnem hangosan
káromkodik.
Ez virít a lap tetején nagybetűkkel: KI LEHET HENRY HERCEG

TITOKZATOS SZŐKÉJE?

Három fotó áll alatta: az elsőn Henry egy londoni kávézóban

mosolyog a kávé felett egy jellegtelenül csinos szőkére.
A  másodikon Henry, kicsit homályosan, kézen fogja a lányt, és
lebuknak a kávék mögé. A  harmadikon Henryt félig eltakarja
egy bokor, és épp megcsókolja a lány szája sarkát.
– Mi a picsa?
Egy rövid cikk áll a képek mellett, a lányt Emilynek hívják,
színésznő, és ha Alex eddig dühös volt, akkor most igazán az
lesz, minden rosszkedvét arra a pontra fókuszálja, ahol Henry
szája valakinek a szájához ér, és ez a valaki nem ő.
Mi a picsát képzel magáról Henry? Hogy a faszba lehet ez,
milyen elhivatott, magába zárkózó, önző alak, aki hónapokat
szán arra, hogy összebarátkozzon valakivel, engedi, hogy az
megmutassa az összes fura, kínos gyengeségét, megcsókolja,
aztán tesz róla, hogy ez a valaki mindent megkérdőjelezzen?
Milyen alak az, aki hetekre eltűnik, mással randizik, és ezt
lehozatja a sajtóban? Mindenki tudja, aki látott valaha
propagandistát, hogy csak úgy lehet bekerülni a People-be, ha
az ember valamit tudatni akar az egész világgal.
Alex lehajítja a magazint, felpattan, fel-alá járkál. Baszd meg,
Henry! Sosem lett volna szabad megbíznia ebben a kis faszban,
aki ezüstkanállal a szájában született. Az  ösztöneire kellett
volna hallgatnia.
Alex beszívja a levegőt, kifújja.
Az  a helyzet… Az  a helyzet, hogy… Nem tudja, hogy az első
dührohamon túl tényleg elhiszi-e, hogy Henry ezt megtenné. Ha
arra a Henryre gondol, akit a tiniújságokban látott tizenkét éves
korában, vagy arra a Henryre, aki olyan hűvösen viselkedett
vele az olimpián, vagy arra a Henryre, aki apránként
kibontakozott előtte az elmúlt hónapok alatt, vagy arra, aki
megcsókolta a Fehér Ház kertjében, és megpróbálja mindezt
összegezni, akkor nem jut semmilyen eredményre.
Alex taktikusként gondolkozik. Politikusagya van. Gyors, és
egyszerre nagyon sokféle irányba mozog. És pillanatnyilag egy
puzzle bonyolultságával bíró helyzetet próbál átlátni. Nem
mindig jó a gondolkozásban, nem mindig teszi fel a megfelelő
kérdéseket. Mit tennél Henry helyében? Milyen lenne az életed?
Mit kellene tenned? Inkább ezt teszi fel: Hogy passzolnak
egymáshoz a már ismert darabok?
Arra gondol, amit Nora mondott: „Mit gondolsz, ilyenkor
miért fotózzák folyton?”
És Henry visszafogottságára gondol, ahogy óvatosan
eltávolítja magától a világot, ami körülveszi, a kis feszültségre a
szája sarkában. Aztán erre gondol: Ha valaki herceg létére
meleg, és megcsókol valakit, aki számít neki valamelyest, akkor a
hercegnek valami elterelő hadműveletre lehet szüksége.
És egyetlen szeszélyes lendülettel Alex már nem csak dühöt
érez. Hanem szomorúságot is.
Az  ajtóhoz megy, kihúzza a táskájából a telefont, és
végigpörgeti Henry üzeneteit. Nem tudja, melyik ösztönét
kövesse, hogyan gyúrja szavakba, amit mondhatna, hogy
történjen valami. Bármi.
Halványan, mélyen kezd felmerülni benne valami: nagyon
nem heteróként reagált, amikor meglátta egy magazinban,
amint a barát-ellensége épp megcsókol valakit.
Kis nevetés buggyan elő belőle, az ágyához lép, leül a szélére,
és gondolkozik. Hogy talán írhatna Norának, megkérdezhetné,
hogy átmehet-e, hogy feldolgozzák a nagy felismerést. Az  is
eszébe jut, hogy felhívja Rafael Lunát, és megiszik vele egy sört,
kikérdezi az első meleg szexuális hőstetteiről, ami afféle márkás
túraruhát hordó, antifasiszta tinédzserként esett meg vele. Az is
eszébe jut, hogy lemegy, és kikérdezi Amyt a feleségéről, arról,
hogy milyen volt, amikor nemet váltott, meg hogy miből jött rá,
hogy más.
De egyszer csak azt érzi, hogy az a helyes, ha visszatér a
forráshoz, megkérdez valaki olyat, aki látta, hogy mi jelenik
meg a szemében, ha egy fiú megérinti.
Henry kizárt. Akkor csak egy ember marad.
–  Halló? – szól bele egy hang a telefonba. Legalább egy éve
nem beszéltek, de Liam texasi kiejtése félreismerhetetlen,
kellemesen meleg hatást kelt Alex dobhártyáján.
Megköszörüli a torkát.
– Hm, helló! Szia, Liam! Alex vagyok.
– Tudom – közli Liam szárazon, mint a sivatag.
– És… hogy vagy mostanában?
Csend. Halk beszélgetés és edénycsörgés szűrődik be a
háttérből.
– Megmondanád, miért hívtál, Alex?
–  Ó! – Alex beszélni kezd, aztán elhallgat, megint
megpróbálja. – Ez kicsit furán hangozhat. De… hm. Mikor még
gimisek voltunk, akkor… volt köztünk valami olyan? Csak nem
vettem észre?
A vonal túlsó végén csörgést hall, mint amikor egy villa esik le
a tányérra.
– Komolyan azért hívtál fel épp most, hogy erről beszélj? Épp
ebédelünk a barátommal.
– Ó! – Alex nem tudta, hogy Liamnek van barátja. – Bocs.
Tompán hallja, mikor Liam újra megszólal, mintha valaki
máshoz beszélne.
– Alex az. Igen, az az Alex. Nem tudom, édes. – Aztán megint a
kagylóba beszél. – Pontosan mit is kérdezel most?
– Hát, hogy tudom, kavartunk, meg minden, de… jelentett ez
valamit?
–  Nem hiszem, hogy erre válaszolhatnék – feleli Liam. Ha
tényleg olyan még valamennyire, mint amilyennek Alex
emlékeiben él, akkor egyik hatalmas kezével az állkapcsát
dörzsöli éppen, végigszántva rajta a borostát. Halványan
eltűnődik, vajon ez a napnál világosabb emlékkép Liam
borostájáról adhat-e választ a kérdésére.
– Igen – mondja. – Jogos.
–  Nézd, haver – kezdi Liam. – Nem tudom, épp milyen
szexuális válságba kerültél négy évvel azután, hogy haszna
lehetne annak, ami kettőnk között történt, de mindegy. A gimis
élményeink alapján nem mondom, hogy meleg vagy bi lennél,
csak azt tudom, hogy én meleg vagyok, és bár akkoriban úgy
tettem, mintha semmi ilyesmi nem lenne kettőnk között, de
nagyon is volt. – Liam felsóhajt. – Ez segít neked, Alex? Megjött
a Bloody Marym, és beszélnem kell majd vele erről a telefonról.
– Hm, igen – feleli Alex. – Azt hiszem. Köszönöm.
– Szívesen.
Liam hangjában olyan fáradtság és hosszas szenvedés cseng,
hogy Alex felidézi a gimnazista időket, ahogy Liam ránézett, a
csendeket kettejük között, és muszáj hozzátennie:
– És ne haragudj.
– Jesszusom – nyögi Liam, és leteszi a telefont.
 
 
 6.

 
Henry nem kerülheti el egy életen át a találkozást Alexszel.
Az  esküvő utáni megállapodásnak egy pontját még
teljesíteniük kell: Henrynek el kell jönnie az elnöki vacsorára
január végén. Angliát viszonylag új miniszterelnök irányítja,
Ellen mindenképp meg akar ismerkedni vele. Henry is vele tart,
és udvarias gesztusként a Fehér Házban fog aludni.
Alex kisimítja a szmokingja hajtókáját, közelebb csúszik June-
hoz és Norához, nézve, ahogy a vendégek szállingóznak.
Az északi bejáratnál várnak, a fotókapunál. Alex tisztában van
azzal, hogy idegesen rázza magát, és a sarkán hintázik, de
mintha nem bírná abbahagyni. Nora gúnyosan mosolyog, de
nem mond semmit. Nem beszél róla. Alex még nem áll készen
arra, hogy a nemi identitásáról beszéljen June-nak. Ha
elmondja a nővérének a titkát, az visszafordíthatatlan, és nem
teheti, amíg nem jött rá, mi is ez pontosan.
Henry teljes pompában jelenik meg.
Fekete öltönyben, simán, elegánsan. Tökéletes. Alex
legszívesebben letépné róla.
Henry arcán tartózkodás ül, majd szürkére sápad, amikor
meglátja Alexet az előcsarnokban. Megbillen a léptei ritmusa,
mint aki legszívesebben elmenekülne. Alex készen áll arra,
hogy röptében rávesse magát az ellenfélre.
De Henry továbbhalad a lépcsőn, és…
– Figyelem, fotóznak – sziszegi Zahra Alex válla felett.
–  Ó! – nyögi ostobán Henry. Alex utálja, hogy ennyire bejön
neki, ahogy Henry ezt az egyetlen hangot kiejti. Pedig nem is
szereti a brit kiejtést. Henry brit kiejtését szereti.
– Szia! – mondja halkan Alex. Hamis mosoly, kézfogás, vakuk.
– Jó látni, hogy nem haltál meg, vagy ilyesmi.
–  Öö… – közli Henry, hozzátéve még egy hangot a listához,
hogy mire képes. Alex számára sajnos ez is szexi. Az elmúlt pár
hét után elég alacsonyra teszi a lécet.
–  Beszélnünk kell – közli Alex, de Zahra szó szerint közelebb
löki őket egymáshoz, barátságos távolságba, hogy újabb fotók
készülhessenek, aztán Alexet és a lányokat átterelik az
ebédlőbe, Henry meg a fotósoknak pózol a miniszterelnökkel.
Egy brit indie zenész játszik ma este, a rocker úgy fest, mint
valami gyökérzöldség, de Alex korosztályában népszerűnek
számít, noha Alex nem tudja és nem is próbálja megérteni,
miért ültetik Henryt a miniszterelnökhöz, Alex meg úgy ül az
asztalnál, és eszi a vacsorát, mintha ez direkt azért történt
volna, hogy vele kitoljanak, és forrongva nézi a terem túlsó
végében ülő Henryt. Időnként Henry felnéz, elkapja Alex
pillantását, a füle körül rózsaszínre pirul a bőre, majd
visszafordul a rizses piláfhoz, mintha ez lenne a világ
legérdekesebb vacsorája.
Hogy merészel bejönni Henry ide, Alex otthonába, miközben
úgy néz ki, mint valami James Bond leszármazott, hiszen az is,
vörösbort iszik a miniszterelnökkel, és úgy tesz, mintha nem ért
volna soha Alex nyelvéhez, és nem tűnt volna el utána egy
hónapra.
–  Nora – hajol oda Alex a lányhoz, miközben June épp egy
színésznővel cseveg a Doctor Whoból. Kezd lecsengni az este,
Alex pedig nem bírja tovább. – El tudod intézni, hogy Henry
eljöjjön az asztaltól?
Nora ferde pillantást vet a fiúra.
– Ez valami sátáni csábítási terv? – kérdezi. – Mert akkor igen.
– Igen, az – feleli Alex. Feláll, és a terem hátsó falához megy,
ahol a biztonságiak állnak.
–  Amy – sziszegi, és megragadja a nő csuklóját. Az  erre
gyorsan, önkéntelenül megmozdul, nyilván épp leküzdi a jól
begyakorolt reflexet, hogy földre küldje a fiút. – Segítened kell.
– Fenyegetés? Hol? – kérdezi rögtön Amy.
–  Nem, dehogy, jesszus. – Alex nyel egyet. – Semmi ilyesmi.
Kettesben kell maradnom Henry herceggel.
Amy pislog egyet.
– Nem értem…
 – Négyszemközt kell beszélnem vele.
–  Kimehetek veled, ha beszélned kell vele, de előbb jóvá kell
hagyatnom a biztonságiakkal.
–  Nem – közli Alex. Megdörzsöli egyik kezével az arcát, és
hátrapillant a válla felett, meggyőzödve arról, hogy Henry ott
van, ahol utoljára látta, azaz épp Nora beszél hozzá
lehengerlően. – Egyedül kell maradnom vele.
Egy röpke pillanatra fura kifejezés suhan át Amy arcán.
–  A  Vörös Terem a legjobb ajánlatom... Nem viheted ennél
messzebb, ez szigorú utasítás.
Henry a válla felett a magas ajtóra pillant az ebédlő túlsó
végében. A Vörös Terem most épp üres, a vacsora utáni koktélra
mennek majd át oda.
– Mennyi időm van? – kérdezi.
– Öt perc…
– Ez működhet.
Sarkon fordul, és odalép a díszes desszertpulthoz, ahova Nora
csalogatta Henryt egy kis profiterol ígéretével. Megáll mellettük.
– Helló! – mondja. Nora elmosolyodik. Henry eltátja a száját. –
Bocs, hogy megzavarlak benneteket. De… izé, fontos.
Nemzetközi ügy. Ilyesmi. – És ezzel megragadja Henry
könyökét, majd szó szerint elrángatja a lány mellől.
– Mi a gond? – kérdezi Henry. Vannak idegei.
– Pofa be! – vágja oda Alex, és határozottan elvezeti Henryt az
asztaloktól, ahol az embereket túlságosan is leköti a beszélgetés
és a zene, hogy észrevegyék, ahogy Alex kivezeti az étkezőből a
herceget.
 Az  ajtóhoz érnek, Amy ott áll előtte. Habozik, a keze a
kilincsen.
– Nem ölöd meg, ugye? – kérdezi.
– Valószínűleg nem – feleli Alex.
Amy kinyitja az ajtót, épp annyira, hogy beosonhassanak,
Alex pedig berántja magával Henryt a Vörös Terembe.
– Mi a fenét művelsz? – kérdezi Henry.
–  Csend, fogd be a szád, édes istenem – sziszegi Alex, és ha
már nem lenne teljesen ráindulva, hogy Henry dühítően ostoba
képét a szájával pusztítsa el, akkor az öklét használná. Alex
érzékeli, ahogy az adrenalinlöket egy antik szőnyegre viszi a
lábát. Henry nyakkendője Alex öklében, a villanás Henry
szemében. Alex a legközelebbi falhoz ér, nekilöki Henryt, és a
szájuk lecsap egymásra.
Henry túlságosan sokkos állapotban van, hogy válaszoljon, a
szája kissé nyitva, inkább a meglepetéstől, mint a vágytól, és
egyetlen rémséges pillanatig Alex azt gondolja, rosszul döntött,
de ekkor Henry visszacsókolja, és… és ez minden. Olyan jó, mint
emlékeiben – sőt, jobb –, és nem képes megérteni, miért nem
csinálták ezt már korábban is, miért futják a felesleges köröket
ahelyett, hogy kifejeznék az érzéseiket.
–  Várj! – mondja Henry elszakadva tőle. Hátrébb húzódik,
hogy lássa Alexet, a szeme tágra nyílik, az ajka vérvörös, és Alex
kurvára üvölteni tudna, ha nem aggódna amiatt, hogy esetleg
meghallhatják a szomszéd teremben ülő, fontos emberek. –
Nem kellene…
– Mit?
 –  Mármint… izé, nem kellene lassítanunk? – Henry annyira
türtőzteti magát, hogy egyik szeme le is csukódik. – Előbb
vacsorázzunk, és…
Alex arra gondol, hogy tényleg megöli.
– Most vacsoráztunk.
– Igen. Úgy értettem… Arra gondoltam, hogy…
– Ne gondolkozz!
– Rendben. Boldogan.
Alex egyetlen viharos mozdulattal leveri a gyertyatartót a
mellettük lévő asztalról, rátolja Henryt, úgyhogy a fiú most
háttal ül egy festménynek – Alex felnéz, és majdnem kitör
belőle az őrült nevetés: Alexander Hamilton portréja lóg a
falon. Henry lába szétnyílik, Alex a két combja közé áll, és
hátradönti Henry fejét egy újabb égő csókra.
Most már mindketten mozognak, összegyűrik egymás
öltönyét, Henry ajka Alex fogai között, a portré kerete
megzörren a falon, mikor Henry feje hátrahajlik és nekiverődik.
Alex Henry torkánál tart, és egyszerre mérges meg mohó,
évekig tartó esküdt utálkozás és valami más között lebeg,
amiről gyanítja, hogy mindig is a része volt. Fehéren izzó
valami, megőrjíti Alexet, belülről égeti.
Henry teszi, amit tehet, egyik térdével átkulcsolja Alex
combját hátul, így támaszkodik, nincs semmiféle királyi
visszafogottság a harapásában. Alex már egy ideje tapasztalja,
hogy Henry nem az, akinek hitte, de más ilyen közelről érezni a
másikban a csendes izzást, a lefojtott szenvedélyt a tökéletes
máz alatt: a valakit, aki megpróbálja, aki csinálja, aki akar.
 Egyik kezét Henry combjára teszi, érzi az elektromos
lüktetést, a sima anyag alatt a kemény izmokat. Feljebb, még
feljebb nyomul, majd Henry keze lecsap az övére, belevájja a
körmét.
–  Letelt az idő! – hallják Amy hangját a résnyire nyitott ajtó
mögül.
Megdermednek, Alex a sarkára érkezik. Mind a ketten hallják
már, ahogy a két test vigaszt keresve túl közel ér egymáshoz az
éj leple alatt. Henry csípője még egyszer egészen kicsit Alexéhez
simul önkéntelenül, meglepetten, mire Alex káromkodik egyet.
– Meg fogok halni – közli Henry tehetetlenül.
– Meg foglak ölni – mondja erre Alex.
– Igen, így van – feleli Henry.
Alex bizonytalanul hátrébb lép.
–  Hamarosan betódulnak a vendégek – mondja, lenyúl, és
próbál nem a képére esni, ahogy felemeli a gyertyatartót, és
visszarakja az asztalra. Henry már áll, kicsit bizonytalanul, az
inge kiszabadult a nadrágjából, a haja kócos. Alex pánikban
odanyúl, és a helyére igazítja. – Bassza meg, úgy festesz, mint
aki… bassza meg.
Henry az ingével küszködik, a szeme tágra nyílik, és az angol
himnuszt dúdolja halkan.
– Te meg mit csinálsz?
– Jézusom, próbálom elmulasztani... – bök a lehető legkevésbé
elegáns mozdulattal a slicce felé. – „Távozz!”
Alex nagyon ügyel rá, hogy ne nézzen abba az irányba.
–  Rendben, akkor… Megmondom, hogy legyen. Mondjuk,
legalább ötszáz méternyire legyél tőlem most már egész este,
különben olyasmit teszek, amit nagyon meg fogok bánni,
ráadásul egy csomó nagyon fontos ember előtt.
– Rendben… – hebegi Henry.
–  És utána – folytatja Alex, és a csomóhoz közel megint
megmarkolja Henry nyakkendőjét, és lélegzetvételnyire közelít
a szájával a másikéhoz. Hallja, ahogy Henry nyel egyet.
Legszívesebben a hang után eredne a másik torkába. – És utána
ma este tizenegykor átjössz a keleti hálóba a másodikon, és
nagyon rossz dolgokat fogok csinálni veled... és ha megint
eltűnsz, akkor kurvára elintézem, hogy ne engedjenek ki az
országból. Világos?
Henry az ajkába harap, hogy magába fojtsa a kiszökni
készülő hangot, és rekedten válaszol.
– Tökéletesen.
 
Alex alighanem épp most veszíti el az eszét.
22.48. Fel-alá járkál.
Amint belépett a szobájába, ledobta a zakóját és a
nyakkendőjét egy szék hátára, és kigombolta az inge két felső
gombját.
A hajába markol.
Rendben van. Tejesen rendben van.
Tényleg rémes ötlet. De rendben van.
Nem tudja eldönteni, levegyen-e még valamit. Nem tudja, mi
a megfelelő öltözet, ha az ember meghívja volt esküdt
ellenségét, jelenlegi állítólag legjobb barátját a szobájába
szexelni, főleg, ha ez a szoba a Fehér Házban van, az a barát
történetesen egy fiú, és ráadásul Anglia koronahercege.
Félhomályba borítja a szobát: egyetlen lámpa ég a kanapé
mellett, a sarokban, semleges árnyalatúak a mélykék színű
falak. Alex az összes kampánydossziét átpakolta az ágyról az
asztalra, és kisimította az ágytakarót.
A  régi kandallóra néz, a faragott párkányra, ami majdnem
olyan régi, mint maga az ország, és megállapítja, hogy ha nem is
a Kensington-palota, de azért elfogadható.
Istenem, ha valamelyik alapító atya szelleme itt mászkálna
ma este a Fehér Házban, akkor nagyon elcsodálkozna.
Próbál nem gondolni arra, mi lesz most. Talán nincs túl sok
gyakorlati tapasztalata, de alapos kutatásokat végzett.
Diagramokat tanulmányozott. Meg tudja csinálni.
Tényleg, tényleg akarja. Ebben legalább teljesen biztos.
Lehunyja a szemét, megtámasztja magát az ujjbegyeivel a
hűvös asztallapon, érzi a papír pihekönnyű éleit. Henryre
terelődnek a gondolatai, öltönye sima vonalára, ahogy a
lehelete Alex arcát érte, mikor megcsókolta. Alex gyomra
kínosan akrobatikus dolgokat művel, ezt soha senkinek nem
fogja elmesélni.
Henry, a herceg. Henry, a fiú a kertben. Henry, a fiú Alex
ágyában.
Nem is tudja, emlékezteti magát, hogy érez-e iránta valamit.
Komolyan.
Kopognak. Alex a telefonjára pillant: 22:54.
Kinyitja az ajtót.
 Alex csak áll, és lassan beszívja a levegőt, Henryt nézi. Nem
biztos abban, hogy valaha megengedte magának, hogy csak
nézze.
Henry magas és csodálatos, félig királyi herceg, félig
filmsztár, az ajkán vörösbor. A  nyakkendőjét és a zakóját a
szobájában hagyta, az inge ujját könyökig feltűrte. Idegesnek
tűnik ott, a szeme sarka körül, de rószaszín ajkával féloldalasan
Alexre mosolyog.
– Bocs, ha korán jöttem.
Alex az ajkába harap.
– Simán idetaláltál?
–  Egy nagyon kedves biztonsági segített – feleli Henry. – Azt
hiszem, Amynek hívják.
Alex arcán széles mosoly terül szét.
– Gyere be!
Henry arcán is mosoly ül, nem a fotózásokról ismert mosoly,
hanem mélyről jövő, óvatlan és ragadós. Alex könyöke alá nyúl
az ujja hegyével, és Alex hagyja, hogy Henry vezesse, mezítláb
követi Henry fényes cipőjét. Henry Alex ajkára lehel, összeér az
orruk, és mikor végre az ajkuk találkozik, Henry mosolyog.
Henry becsukja és kulcsra zárja maguk mögött az ajtót. Egyik
kezét végigcsúsztatja Alex nyakán hátul, becézgeti. Valahogy
most máshogy csókolja… kimérten, céltudatosan. Gyengéden.
Alex nem tudja pontosan, miért, vagy ez mit jelent.
Megáll, a derekánál fogva közelebb húzza Henryt, összetapad
a testük. Visszacsókolja, de hagyja, hogy Henry hadd csókolja
úgy, ahogy akarja, ami épp pontosan olyan, ahogy az ember azt
a szőke hercegtől várná: édes, mély, és mintha valami kurva
mezőn állnának napfelkeltekor. Alex gyakorlatilag érzi, ahogy
hajába kap a szél. Röhejes.
Henry leáll, és megkérdezi:
– Hogy akarod…?
És Alex már világosan látja, hogy ez egyáltalán nem a
napkelte egy virágos réten. Megragadja Henry kilazított
gallérját, és kicsit megrántja.
– Menj a kanapéra!
Henry felszisszen, majd engedelmeskedik. Alex odaáll fölé,
lenéz a puha, rózsaszín szájra. Érzi, ahogy ebből a
perspektívából nagyon magas, nagyon veszélyes, és nem áll
szándékában hátrálni. Henry felnéz rá, várakozva, éhesen.
–  Hetekre köddé váltál – mondja Alex, szélesebbre tárva a
lábát, hogy a térde Henryét feszítse. Lehajol, és
megtámaszkodik egyik kezével a kanapé hátán, a másik az
érzékeny mélyedésre simul Henry torkán. – Egy lánnyal
randiztál.
– Meleg vagyok – közli Henry egyenesen. Egyik széles tenyere
Alex csípőjére terül, és Alex élesen szívja be a levegőt, vagy az
érintés miatt, vagy mert Henry végül kimondta. – Az  ilyesmi
nem épp bölcs dolog, ha az ember a királyi család tagja. És nem
voltam biztos benne, hogy nem ölsz majd meg, amiért
megcsókoltalak.
– Akkor miért csináltad? – kérdezi Alex. Henry nyakára hajol,
ajkát végighúzza a vékony bőrön Henry füle mögött.
Megállapítja, hogy Henry visszafojtja a lélegzetét.
 –  Mert… reméltem, hogy nem ölsz meg. És… gyanítottam,
hogy talán te is akarsz engem. – Henry felszisszen, ahogy Alex
finoman végigharapdálja a nyaka oldalát. – Illetve ezt
gondoltam, de aztán megláttalak Norával, és… és féltékeny
lettem… meg részeg meg hülye, akit már kikészített, hogy arra
várok, mikor születik meg magától a válasz.
– Féltékeny voltál – ismétli Alex. – Akarsz engem.
Henry hirtelen megmozdul, két kézzel kibillenti Alexet az
egyensúlyából, és az ölébe húzza, a szeme izzik, és halkan,
halálosan komoly hangon beszél, amit Alex még sosem hallott
tőle.
–  Igen, te kis öntelt pöcs, elég régóta akarlak, hogy ne
hagyjam, hogy akár csak egyetlen kicseszett pillanatig
szórakozz velem.
Henry királyi utasítgatását hallgatni alattvalóként… Ez
kurvára felhúzza Alexet. Arra gondol, miközben egy perzselő
csókra húzzák a fejét, hogy ezt sosem fogja megbocsátani
magának. És hogy bassza meg a virágos rét.
Henry megmarkolja Alex csípőjét, és közel húzza, Alex már az
ölében lovagol, és most már keményen csókolja, inkább úgy,
mint a Vörös Teremben, harapva. Nem lenne szabad, hogy ilyen
tökéletesnek érezze – de ez a helyzet. Van valami az ő
párosukban, ahogy különböző hőmérsékleten égnek. Alex őrült
energiája és Henry fájdalmas eltökéltsége.
Henry ölének dörgölőzik, nyög, ahogy megérzi, hogy az már
félig kemény alatta, amire Henry káromkodik egyet, de ezt
elnyeli Alex szája. A  csók egyre vadabb, aztán sürgető, és
nélkülöz minden méltóságot, és Alex elvész, ahogy közelebb
húzzák, Henry ajkaira csúszik, odanyomja az övét, az édességét
kóstolgatja. Henry hajába nyúl, pont olyan puha, mint azt
mindig is képzelte, mikor Henry fényképeit kereste June
magazinjaiban, könnyű és tömött az ujjai alatt. Henry elolvad
az érintéstől, Alex derekára fonja a karját, és ott tartja. Alex
nem mozdul.
Addig csókolja Henryt, amíg már úgy érzi, nem kap levegőt,
úgy érzi, elfelejti mindkettejük nevét és rangját, amíg csak két
ember lesz belőlük, akik összesimulnak egy sötét szobában és
csodálatos, végzetes, megállíthatatlan hibát követnek el.
Sikerül kigombolnia még két gombot az ingén, mielőtt Henry
megmarkolja és lerántja a fején át, majd a sajátjától is gyorsan
megszabadul. Alex próbálja nem csodálni a keze egyszerű
mozdulatait, próbál nem a zongoristaujjakra gondolni, vagy
arra, milyen feszes és sima Henry teste a sokévnyi pólóedzéstől.
– Tarts ki! – kéri Henry, és Alex már nyögve tiltakozna, mikor
Henry hátrébb húzódik, és csitítóan Alex ajkára teszi az ujjait. –
Azt akarom… – Megszólal, majd elhal a hangja, és úgy fest, mint
aki elhatározta, hogy többé nem fogja vissza a vágyait.
Összeszedi magát, egy ujjal megsimítja Alex arcát, majd az állát
keményen előrelöki. – Azt akarom, hogy gyere át az ágyba.
Alex erre teljesen elhallgat, nem mozdul, Henry szemébe néz,
és ott lobog benne a kérdés: Le fogsz állni, vagy ez most tényleg
megtörténik?
–  Akkor gyerünk, királyi fenség – mondja Alex, és mozdít
egyet a csípőjén, hogy még egyszer, utoljára, Henryhez
dörgölőzzön, mielőtt feláll.
–  Mekkora fasz vagy – mondja Henry, de mosolyogva Alex
után indul.
Alex bemászik az ágyba, a hátára fordul, a könyökére
támaszkodva a párnáknak dől, nézi, ahogy Henry lerúgja a
cipőjét, és összeszedi magát. Úgy néz ki a lámpafényben, mint
valami pajzán félisten aranyra festve, a haja kócos, a szemhéja
nehéz. Alex nem fogja vissza magát, Henryt bámulja, a bőre
alatt a köteges izmokat, hosszú, vékony, inas alakját. Azt a
bemélyedést a derekán a bordák alatt, ami olyan lehetetlenül
puhának tűnik, és Alex talán belehal, ha nem nyúlhat bele a kis
gödörbe öt másodpercen belül.
És ekkor egyszer csak élesen, tisztán látva mindent, Alex már
el sem tudja hinni, hogy egykor heterónak tartotta magát.
–  Elég a halogatásból – közli Alex élesen, megtörve a
pillanatot.
–  Milyen parancsolgató alak – mondja Henry, de
engedelmeskedik.
Henry teste meleg, szilárd teherként ereszkedik le rá, egyik
combja Alex lábai közé csúszik, a keze a párnákon, és Alex
elektromos kisülésnek érzi, amikor Henry megérinti a vállán, a
csípőjén vagy a melle közepén.
Henry egyik keze felkúszik a hasán, és megáll, mikor
kitapintja a régi ezüstkulcsot a láncon a kulcscsontja alatt.
– Ez mi?
Alex türelmetlenül szusszan egyet.
–  Anyám texasi házának a kulcsa – mondja, és egyik kezével
megint Henry hajába túr. – Azóta hordom, hogy ideköltöztünk.
Talán, mert azt gondoltam, ez majd emlékeztet arra, honnan
jöttem, vagy ilyesmi… Nem megmondtam, hogy elég a
halogatásból?
Henry szótlanul Alex szemébe néz, aztán Alex lehúzza egy
újabb, mindent felemésztő csókra, és Henry ráfekszik és az
ágynak szorítja. Alex másik keze megtalálja a bemélyedést
Henry derekán, nyel egyet, olyan ellenállhatatlannak érzi a
tenyere alatt. Sosem csókolták még így, mintha egyben le
akarnák nyelni. Henry teste hozzásimul, betakarja. Alex
elhúzza az ajkát Henry szájáról, végigcsúsztatja a nyakán, a füle
alatt, csókolja és csókolja, végigkarmolja a fogaival. Alex
pontosan tudja, hogy ez valószínűleg nyomot hagy, ami
alighanem megszegi a politikai vezetők gyermekeire vonatkozó,
egyes számú szabályt a titkos viszonyokról, és vélhetően
hasonlóképpen összeférhetetlen a királyi család protokolljával.
De nem érdekli.
Érzi, hogy Henry a nadrágja derekánál jár, a gombhoz ér, a
cipzárhoz, aztán az alsónadrág gumijához, és aztán minden
nagyon gyorsan elhomályosodik.
Arra nyitja ki a szemét, hogy Henry szelíden felhúzza egyik
kezét a királyi szájához, és beleköp.
–  Ó, bassza meg! – mondja Alex, és Henry ferdén vigyorog,
ahogy munkához lát. – Bassza meg. – Mozog a teste, a szájából
csorognak a szavak. – Nem hiszem el… Istenem, te vagy a
legkibírhatatlanabb rohadék ezen a földön, tudod mit… bassza
meg… dühítő vagy, a legrosszabb… te vagy…
 –  Befognád végre? – szólal meg Henry. – Micsoda mocskos
szád van… – És mikor Alex megint odanéz, látja, hogy Henry
úgy nézi, mint macska a zsákmányát, a szeme ragyog,
mosolyog. Továbbra is Alex szemébe néz, de tartja a ritmust, és
Alex tévedett, nem, Henry nem fogja megölni, és fordítva sem
történik ilyesmi.
– Várj! – markol az ágytakaróba Alex, és Henry rögtön leáll. –
Mármint igen, istenemre, de ha ezt csinálod, én… – Alex levegő
után kapkod. – Csak… nem szabad ilyet tenni, ha még nem
láttalak meztelenül.
Henry oldalra billenti a fejét, mosolyog.
– Rendben.
Alex felülre kerül, lerúgja a nadrágját, már csak a csípőjére
tolt alsónadrág van rajta, és visszamászik Henryre, nézi, ahogy
aggodalom és mohóság ül az arcára.
– Helló – mondja, mikor Henry szemmagasságába ér.
– Helló – ismétli Henry.
– Leveszem a nadrágodat – közli Alex.
– Helyes, csináld.
Alex így is tesz, és Henry egyik keze lejjebb siklik, felemeli
Alex egyik combját, a testük összepréselődik pont a
keménységnél, és mindketten felnyögnek. Alex szédülve arra
gondol, szinte ötévnyi előjáték után, hogy ami elég, az elég.
Az  ajka elindul lefelé Henry mellén, és érzi, ahogy Henry
szíve kihagy egy ütemet, mikor felfogja, mit tervez Alex.
Valószínűleg Alex szíve is ritmust vált. Fülig benne van, de ez jó
– nagyjából ez a komfortzónája. Megcsókolja Henry
szegycsontját, a hasát, a bőrcsíkot a derekánál.
– Huh – szólal meg Alex. – Még sosem csináltam ilyet.
–  Alex – nyúl le Henry, hogy megsimogassa a másik haját –,
nem kell, én…
–  De igen, akarom – mondja Alex, és megrántja Henry
alsónadrágjának a derekát. – Csak szólnod kell, ha rémes.
Henrynek megint nincsenek szavai, úgy néz, mint aki nem
hiszi el a kibaszott szerencséjét.
– Oké. Persze.
Alex elképzeli a mezítlábas Henryt a Kensington-palota
konyhájában, és most élvezi Henry látványát, ahogy ott fekszik
az ágyán, elterülve, meztelenül, vágyakozva. Nem lehet, hogy ez
tényleg megtörténik, de csodálatos módon mégis ez a helyzet.
Abból ítélve, hogyan reagál Henry teste, ahogy Henry keze a
hajába túr és megmarkolja, azt hiszi, így elsőre egész jó.
A tekintete felsiklik Henry testén, és egy égő szempárba mélyed,
fehér fogsor közé harapott vörös ajkakat lát. Henry hátraveti a
fejét a párnákra, és valami olyasmit nyög, hogy „kicseszett
szempillák”. Talán Alex egy kicsit elámul azon, ahogy Henry
teste ívbe feszül a matracon, ahogy hallja az édes, előkelő
hangot, amint káromkodások sorozatát nyögi a plafon felé.
Alexnek ez minden, nézi, ahogy Henry elszáll, hagyja, hadd
legyen, ami csak lenni akar, amíg itt van vele a bezárt ajtó
mögött.
Meglepi, mikor Henry felrántja és éhesen megcsókolja. Már
volt olyan lánnyal, aki nem akarta, hogy utána megcsókolják,
olyannal is, akit nem zavart, de Henry élvezi, abból ítélve,
ahogy mélyen, alaposan csókolja Alexet. Az is felmerül a fiúban,
hogy tehetne egy megjegyzést némi nárcizmusra, de inkább…
– Nem volt rémes? – kérdezi két csók között, és a párnára teszi
a fejét, amíg Henry levegő után kapkod.
– Nagyon is megfelelő – válaszol Henry vigyorogva, és megint
a mellére szorítja Alexet mohón, mintha mindenét egyszerre
akarná megérinteni. Alex hatalmasnak érzi Henry tenyerét a
hátán, az álla vonala éles és dörzsöl, eltelt egy hosszú nap az
utolsó borotválkozás óta, a válla elég széles, hogy a matracnak
szegezze, ahogy fölé gördül. Semmihez sem hasonlít, amit
korábban átélt a szexben, de van olyan jó, sőt talán jobb is.
Henry megint vadul csókolja, olyan határozottsággal, ami
ritka nála. Zűrös őszinteség, elmosódott fókusz, e pillanatban
nem egy kötelességtudó herceg, hanem csak egy másik
huszonéves fiú, aki jól érzi magát, olyasmit tesz, amit szeret,
amiben jó. És tényleg jó. Alex magában megjegyzi, hogy meg
kell tudnia, melyik kísérteties meleg arisztokrata tanította meg
mindezt neki, és küldetnie kell neki egy gyümölcskosarat.
Henry boldogan viszonozza a szívességet, éhesen, és Alex
nem is tudja, milyen szavak és hangok hagyják el a száját, nem
is érdekli. Arra gondol, hogy az egyik az édesem volt a másik a
faszfej. Henry tehetséges rohadék, rejtett képességekkel,
gondolja Alex félig hisztérikusan. Egy valódi csodagyerek. Isten.
Óvja. A királynőt.
Mikor Henry végzett, ragacsos csókot nyom Alex lábai közé,
oda, ahol Alex átvetette egyik combját a vállán, sikerül
udvariasan lejönnie, és Alex legszívesebben a hajánál fogva
felrántaná Henryt, de nincs csont a testében, kész van. Teljesen
kinyúlt, kidöglött. Felszállt a repülőre, csak egy szempár
maradt, az bámul a dopamin ködében.
Megemelkedik a matrac, Henry felmászik a párnákhoz, Alex
torkának nyomja az arcát. Alex határozatlanul helyeslő hangot
ad ki, a keze Henry dereka körül matat, de nem bír ennél többet
tenni. Biztos benne, hogy tudott egy csomó szót, egynél több
nyelven akár, tulajdonképpen, de most egy sem jut az eszébe.
– Hmm… – dünnyögi Henry, az orra hegye Alexéhez ér. – Ha
tudtam volna, hogy így kell befogni a szád, már évekkel ezelőtt
megtettem volna.
Ekkor herkulesi erőfeszítéssel Alex kinyög két szót:
– Baszd meg!
Valahol a távolban oszlani kezd a köd, egy mély csók közben
Alex kénytelen eltűnődni azon, hogy most átkelt valamiféle
Rubikonon, itt, ebben a szobában, ami majdnem annyi idős,
mint maga az ország, mint ahogy Washington átkelt a Delaware
folyón. Henry szájába nevet, egyszerre megragadja a drámai
kép, ahogy ketten ott lógnak egy festményen nemzetük fiatal
ikonjaiként, meztelenül és nedvességtől csillogva a
lámpafényben. Azt kívánja, bár Henry is látná. Vajon ő is ilyen
mulatságosnak tartaná?
Henry a hátára fordul. Alex teste legszívesebben
utánafordulna és az oldalához bújna, de marad, ahol van, nézi
alig pár centire Henrytől. Látja, hogy Henry állkapcsán
megfeszül egy izom.
– Helló – mondja, és megböki Henry karját. – Ne akadj ki!
 – Nem akadok ki – ismétli a szavakat gondosan ejtve Henry.
Alex fészkelődik, pár centivel közelebb húzódik.
– Jó volt – mondja. – Jól éreztem magam. Te is, ugye?
–  Nagyon is – feleli Henry, olyan hangon, amitől lusta szikra
fut végig Alex gerincén.
–  Oké, akkor rendben. Csinálhatjuk máskor is, amikor csak
akarod – húzza végig az öklét Alex Henry vállán. – És tudod, ez
nem változtat köztünk semmin, igaz? Még mindig… azok
vagyunk, akik eddig voltunk, ugye tudod. Attól még, hogy
leszoptuk egymást.
Henry egyik kezével eltakarja a szemét.
– Igen.
–  Akkor – Alex bágyadtan nyújtózik, témát vált. – Gondolom,
el kell mondanom neked: biszex vagyok.
– Jó tudni – feleli Henry. A tekintete Alex csípőjére villan, ahol
kilátszik a bőr a takaró alól, és ezt mondja, legalább annyira
saját magának, mint Alexnek:
– Én meg nagyon, nagyon meleg vagyok.
Alex nézi Henry kis mosolyát, ahogy a szeme sarka ráncokba
szalad, és nagyon is tudatosan nem nyom rá csókot.
Az agya egy része nem bír elszabadulni a gondolattól, milyen
különös, milyen különösen csodálatos, hogy így látja Henryt,
minden szempontból meztelenül, miután megnyílt előtte. Henry
áthajol a párnán Alexhez, és gyengéd csókot ad a szájára, Alex
érzi, ahogy ujjai végigfutnak az állán. Olyan gyengéd az érintés,
hogy megint emlékeztetnie kell magát: nem szabad túlzottan
törődnie vele.
 Alex szája közelebb csúszik Henry füléhez.
–  Örülök, ha maradsz, ameddig csak akarsz, de
figyelmeztetnem kell téged, hogy valószínűleg közös érdekünk,
hogy még reggel előtt visszaérj a szobádba. Ha csak nem
akarjuk, hogy a biztonságiak lezárják a Fehér Házat, és
idejöjjenek, hogy kiszabadítsanak a budoáromból.
–  Aha – mondja Henry. Elhúzódik Alextól, és hátragördül, a
plafont nézi megint, mint aki egy kegyetlen istentől várja a
penitenciát. – Igazad van.
– Maradhatsz még egy menetre, ha akarsz – ajánlja fel Alex.
Henry köhint, egyik kezével a hajába túr.
– Gondolom, inkább… visszamegyek a szobámba.
Alex nézi, ahogy Henry előhalássza a bokszerét az ágy
végéből, és felhúzza, felül, és kiegyenesíti a vállát.
Így lesz a legjobb, mondja magának: így senkinek sem lesznek
téves elképzelései, hogy pontosan mi is a helyzet köztük. Nem
fognak összesimulva aludni éjjel, hogy egymás karjában
ébredjenek, vagy együtt reggelizenek.
A  kölcsönösen kielégítő szexuális élmény még nem jelent
semmiféle kapcsolatot.
És még ha ezt is akarná, akkor is millió oka van annak, amiért
ez sosem lenne lehetséges.
Alex az ajtóig kíséri Henryt, nézi, ahogy az egyszerre csak
zavarba jön.
– Nos, akkor… – próbálkozik Henry, és a földet bámulja maga
előtt.
Alex a szemét forgatja.
 – Az isten kibaszott szerelmére, az előbb még a szádban volt a
farkam, megcsókolhatsz búcsúzóul.
Henry visszanéz rá, a szája nyitva, hitetlenkedve hátraveti a
fejét, és nevet, és ez annyira rá vall: a furcsa, neurotikus, édes,
álmatlansággal küzdő gazdag fiú, aki folyton a kutyájáról küld
képeket Alexnek. Valami végre a helyére kerül. Lehajol, vadul
megcsókolja Alexet, aztán vigyorogva elmegy.
 
– Hogy mit csinálsz?
Hamarabb bekövetkezik, mint várta: csak két hét telt el az
elnöki vacsora óta, két hete azt akarja, hogy Henry minél előbb
megint ott legyen alatta, és ezt meg is írta neki. June továbbra is
úgy néz rá, mint aki mindjárt a Potomacba hajítja a telefonját.
–  Egy meghívásos pólómeccs most hétvégén – közli a
telefonba Henry. – Hol is van… – Elhallgat, valószínűleg
valamelyik, Shaantól kapott listát nézi. – Igen, Greenwichben,
Connecticutban? Tízezer dollár egy jegy, de feltetethetlek a
listára.
Alex majdnem végigköpi a kávéját a déli bejáraton. Amy
rámered.
– Jesszus, bassza meg. Ez undorító, mire gyűjtötök pénzt? Bébi
monoklira? – Alex letakarja a telefont. – Hol van Zahra?
Szabaddá kell tennem magam hétvégére. – Elveszi a kezét a
telefonról. – Nézd, megpróbálok eljutni oda, de tényleg nagyon
elfoglalt vagyok.
– Pardon, jól hallottam, hogy Zahra azt mondta, lemondtad az
adománygyűjtést most hétvégére, hogy elmenjél egy
pólómeccsre Connecticutba? – kérdezi June aznap este a szobája
ajtajában állva, szinte döbbenten, kezében egy bögre kávéval.
–  Figyelj – mondja Alex. – Egy geopolitikai vészhelyzet
elkerülésén dolgozom – közli vele Alex.
– Hé, már mindenki fan fictiont ír rólatok…
– Igen, Nora elküldte.
– Szerintem most már hagyhatnád.
–  A  királyi család azt akarja, hogy ott legyek! – hazudja
gyorsan Alex. June nem úgy tűnik, mint aki minderről meg van
győződve, és olyan búcsúpillantással hagyja ott a fiút, hogy
aggódna, ha Henry száján kívül bármi más érdekelné az öccsét.
Úgyhogy most a legjobb J.Crew öltözékében ott ül a szombati
meccsen a Greenwich Póló Klubban, és arra gondol, mi a
francba mászott épp bele. Az  előtte ülő nő egy komplett
kitömött galambot visel a kalapján. A gimis lacrosse nem készíti
fel az embert az ilyen sporteseményekre.
Henry lóháton, ez nem újdonság. Henry pólós öltözékben:
sisakban, a felsője ujja pont a bicepsze legvastagabb pontjára
feszül, a szűk, fehér nadrág a hosszú bőrcsizmába tűrve, a
bonyolultan befűzött, párnázott térdvédő, a bőrkesztyű…
mindez ismerős. Már látta korábban. A  puszta tényeket nézve
unalmasnak kellene lennie. Nem kellene, hogy bármiféle szervi,
szenvedélyes vagy testet tépő hatást gyakoroljon Alexre.
De ahogy Henry a combja szorításával sebességre ösztökéli a
lovát, ahogy a feneke ugrál a nyeregben, ahogy a karizmai
megfeszülnek, mikor lendít, eleve, ahogy kinéz, és az van rajta,
ami… Ez nagyon is sok.
 Alex izzad. Február van Connecticutban, és ő izzad a
kabátjában.
És az egészben az a legrosszabb, hogy Henry jó ebben. Alex
tehet úgy, mint akit nem érdekelnek a játék szabályai, de
mindig is az indította be a legjobban, ha valaki jó abban, amit
csinál. Henry csizmáját elnézve, amint a kengyelbe nyomul,
hogy megtámaszkodjon és felemelkedjen, túlságosan könnyű
felidézni az emléket, ahogy a meztelen lábszár ott van alatta, és
a meztelen talp ugyanilyen határozottan támaszkodik a
matracon. Henry combja pont ugyanúgy nyílik szét, csak akkor
Alex ott volt köztük. Izzadság gyöngyözik Henry homlokán,
végigcsorog a torkáig… Pont… pont ugyanúgy.
Akarja… Istenem, miután ennyi ideig nem vett tudomást róla,
most megint akarja, márpedig azonnal.
A meccs pokoli lassan, de véget ér, és Alex úgy érzi, mindjárt
elájul, vagy sikoltozni kezd, ha nem teheti a kezét hamarosan
Henryre, egyetlenegy gondolat tölt be mindent: Henry teste,
Henry kipirult arca, és minden más molekula csak azért létezik,
hogy felidegesítse Alexet.
–  Elég ramatyul nézel ki – közli Amy, mikor a lépcső aljára
érnek, és Alex szemébe néz. – Csapzottnak tűnsz.
– Megyek – mondja Alex –, és köszönök Henrynek.
Amy mogorván összeszorítja a száját.
– Kérlek, kímélj meg a részletektől!
– Igen, tudom – feleli Alex. – Az ártatlanság vélelme.
– Nem tudom, mire célzol.
– Persze – túr a hajába a fiú. – Aha.
 –  Érezd jól magad a találkozón az angol küldöttekkel – közli
végül Amy, Alex pedig bizonytalan hálaimát rebeg a Fehér Ház
személyzetével aláíratott titoktartási egyezményért.
Elindul az istálló felé, keze-lába már izzik, mivel tudja, hogy a
közelében tudhatja Henry testét. Hosszú, kecses láb, fűfoltok a
makulátlanul fehér, feszes nadrágon, miért kell ilyen
tökéletesen frivol sportot űznie Henrynek, és hogy nézhet ki
ilyen rohadt jól benne…
– Basszus…
Alig indul meg, máris szembetalálja magát a hús-vér
Henryvel, aki az istálló sarka mögül lép elő.
– Ó, helló!
Csak állnak ott, egymást bámulják, tizenöt nap elmúlt, amióta
Henry a plafonnak káromkodott Alex szobájában, és most nem
tudják, hogyan tovább. Henry még mindig pólós felszerelésben
van, a kezén kesztyű meg minden, és Alex nem tudja, örül-e
ennek vagy legszívesebben elverné egy pólóbottal.
Pólópálcával? Hogy hívják azt az izét… Ez a sport egy vicc.
Henry megtöri a csendet.
– Téged kereslek.
– Hát, itt vagyok.
– Igen, itt vagy.
Alex hátranéz a válla felett.
– Fotósok. Három óránál.
– Rendben. – Henry kiegyenesíti a vállát. A haja kócos és kicsit
nedves, a testedzéstől még mindig piros az arca. Úgy fog festeni
a sajtófotókon, mint valami istenverte Apolló. Alex mosolyog,
tudja, hogy jók lesznek.
– Hé, mondd csak, nincs itt… valami? Valami, amit… izé meg
akarsz mutatni nekem?
Henry ránéz, aztán vet egy pillantást a körülöttük lebzselő
többtucatnyi milliomosra és hírességre, majd a tekintete
visszatér Alexre.
– Most?
–  Négy és fél órát utaztam idáig, és egy óra múlva indulnom
kell vissza Washingtonba, úgyhogy nem tudom, mikor máskor
akarhatnád megmutatni nekem.
Henry egy pillanatra elgondolkozik, a tekintete a
fényképezőgépek felé siklik, majd széles mosolyt villant,
felnevet, és öklével Alex vállára csap.
– Ja, igen. Rendben. Akkor erre.
Sarkon fordul a csizmájában, és mutatja az utat az istállók
mögött, majd befordul egy ajtón, Alex pedig követi. Belépnek
egy kicsi, ablaktalan szobába az istálló szélén, bőrtisztító illatát
érezni, padlótól plafonig falambéria borítja a falakat.
Mindenhol nehéz nyergek, pálcák, zablák és kantárok lógnak.
– Mi ez, valami szexbarlang gazdag fehéreknek? – tűnődik el
hangosan Alex, mikor Henry átlép a túloldalra mögötte. Leemeli
az egyik falról az ott lógó, vastag bőrszíjat, megsuhogtatja, mire
Alex majdnem elájul.
– Hogy mi? – kérdezi lazán Henry, és ellép Alex mellett, hogy
beakassza az ajtót. Megfordul, az arca édes és hihetetlen. –
Nyergesnek hívják.
Alex ledobja a kabátját, és három gyors lépést tesz Henry felé.
 – Igazából nem érdekel – mondja, és megragadja Henryt a
hülye póló hülye gallérjánál fogva, és megcsókolja a hülye
száját.
Jó csók, alapos és forró, és Alex nem tudja eldönteni, hova
tegye a kezét, mert egyszerre mindenhova akarná.
– Huh – nyög fel kétségbeesetten, és a vállánál fogva hátralöki
Henryt, és undorodva tetőtől talpig végigméri. – Röhejesen nézel
ki.
– Akkor én… – Henry hátralép, és felteszi egyik lábát a közeli
padra, lehajol, hogy levegye a térdvédőt.
–  Hogy mi? Dehogy, nyilván hagyd magadon – közli Alex.
Henry megdermed, ott marad ebben a művészi pózban, széttárt
combbal, felrakott térddel, a ruhája anyaga megfeszül. –
Istenem, mit csinálsz? Rád sem bírok nézni. – Henry a homlokát
ráncolja. – Nem, jesszus. Úgy értettem… kurva dühös vagyok
rád. – Henry óvatosan visszateszi csizmás lábát a földre. Alex
meg akar halni. – Csak gyere ide! Bassza meg.
– Eléggé össze vagyok zavarodva – mondja Henry.
–  Én is rohadtul – mondja Alex, őszintén szenvedve
valamelyik előző életében elkövetett bűnéért. – Figyelj, nem
tudom, miért, de ez az egész… – Henry fizikai jelenléte felé int –,
ez… tényleg kicsinál, úgyhogy most… muszáj. – És minden
további ceremónia nélkül térdre ereszkedik, és nekilát, hogy
kicsatolja Henry övét, és lerángassa a nadrágját.
– Istenem! – Henry csak ennyit mond.
– Igen – ért egyet Alex, és lehúzza Henry bokszerét.
– Istenem – ismétli Henry, ezúttal érzéssel.
 Még mindig nagyon új ez Alexnek, de könnyű is, csak követi,
amit alaposan, részletesen lejátszott a fejében az elmúlt órában.
Mikor felnéz, Henry arcát látja, kipirult, megmerevedett, ajka
szétnyílt. Szinte fáj ránézni: az atléta, a beöltözött arisztokrata,
ahogy ott áll kitárulkozva előtte. Alexet nézi, szeme elsötétült,
homályos, és Alex visszanéz rá egyenesen, minden idegszáluk
egyetlen pontban koncentrálódik.
Gyors és mocskos, és Henry viharosan káromkodik, ami még
mindig lefegyverzően szexi, de ezúttal egy-egy dicsérő szó is
keveredik a trágárságok közé, ettől valahogy még izgalmasabb
lesz. Alex nincs rá felkészülve, hogy Henry a Buckingham-
palotában simára csiszolt kiejtésével kimondja, „igen, ez jó”,
vagy hogy ilyen gazdag és érzéki a bőrkesztyű érintése, mikor
Henry elismerően végigsimít az arcán, és kesztyűs hüvelykujja
Alex szájának sarkához ér.
Ahogy Henry végzett, leülteti Alexet a padra, és hasznát veszi
a térdvédőjének.
– Még mindig kurvára haragszom rád – mondja Alex szétesve,
előredőlve, homloka Henry vállán.
– Hogyne – feleli bizonytalanul Henry.
Alex kijelentését teljesen aláássa, ahogy odahúzza Henryt egy
hosszú, élvezetes csókra, majd még egyre, és csak csókolóznak,
olyan hosszan, hogy azt Alex nem akarja sem számontartani,
sem végiggondolni.
Halkan kiosonnak, Henry megérinti Alex vállát, mikor
odaérnek a kapuhoz, ahol Alexet várja a terepjáró, öklét a
gyapjúkabátnak és az izomkötegnek nyomja.
 – Nem hiszem, hogy egyhamar Kensington felé járnál, ugye?
–  Abba a patkánylyukba? – kacsint Alex. – Ha rajtam múlik,
tuti nem.
–  Jaj – vigyorodik el Henry. – Micsoda tiszteletlenség ez a
királyi családdal szemben. Felségsértés. Ennél jóval kevesebbért
is vettettem már tömlöcbe embereket.
Alex megfordul, a kocsi felé indul, az égre emeli a kezét.
– Nehogy már azzal fenyegess, amit amúgy állatira élveznék.
 
 
Párizs?

A <agcd@eclare45.com>            3/3/20 7:32 PM

To: Henry

 
Őfensége Henry Herceg Királyi Akármicsodának.
Hadd ne kelljen már megtanulnom a pontos rangodat.
Ott leszel ezen az esőerdők megmentéséért szervezett,
párizsi jótékonysági eseményen most hétvégén?
Alex
A volt gyarmatotok elnökének a
 
 
Re: Párizs?

 
 Henry <hwales@kensingtonemail.com>            3/4/20 2:14 AM

To: A

Kedves Alex, a szakadár Anglia elnökének a!

Először is, tudnod kell, milyen borzasztóan helytelen, hogy
direkt kínos hibát vétesz a címemben. Ezért udvari
párnahuzatot csináltathatnék belőled, ez felségsértés.
Szerencséd, hogy azt gondolom, nem passzolnál az
ülőbútorhoz.
Másrészt nem, nem megyek Párizsba arra az eseményre, már
elígérkeztem máshova. Keresned kell valaki mást, akivel
elbeszélgethetsz a ruhatárban.
Üdvözlettel,
Ő Királyi Fensége Henry Walesi Herceg
 
 

Re: Párizs?

 
A <agcd@eclare45.com>            3/4/20 2:27 AM

To: Henry

Hatalmas Fejfájás Henry Kitérdekelmilyen Herceg!

Elképesztő, hogy képes vagy egy ilyen e-mailt írni, azzal a
gigantikus királyi bottal a seggedben. Úgy emlékszem,
élvezted azt a „beszélgetést”.
Amúgy is minden résztvevő tök unalmas lesz ott. Hova
mész?
Alex
A jótékonysági estek elnöki rühellője
 
 

Re: Párizs?

 
Henry <hwales@kensingtonemail.com>            3/4/20 2:32 AM

To: A

Kedves Alex, az elnöki kötelességek alól kibújó barátom!

Az a királyi bot jogar néven ismert.
Egy németországi gyűlésre küldenek, hogy csináljak úgy,
mintha bármit is tudnék a szélerőművekről.
Először öreg, bőrnadrágos fér ak előadását kell
meghallgatnom, majd pózolnom kell a fotókhoz a
szélkerekekkel.
 
Az udvar úgy döntött, hogy érdekel minket a megújuló
energia, úgy tűnik – vagy legalábbis azt akarjuk, hogy így
tűnjön. Röhej.
Ami a jótékonysági estek vendégeit illeti: azt hittem, úgy
érted, hogy én vagyok unalmas.
 
Üdvözlettel:
Őrjöngő Királyi Fenség
 
 

Re: Párizs?

 
A <agcd@eclare45.com>            3/4/20 2:34 AM

To: Henry

Rémségesen Lázadó Trónörökös!

Nemrégiben tudomásomra jutott, hogy nem is vagy olyan
unalmas, mint hittem. Néha nem. Konkrétan akkor, mikor a
nyelveddel azt csinálod.
Alex
A késő éjjeli e-mailek elnöki csemetéje
 
 

Re: Párizs?

 
Henry <hwales@kensingtonemail.com>            3/4/20 2:37 AM

To: A

Kedves Alex, a rosszul időzített e-mailek elnöki csemetéje,

mikor épp a reggeli megbeszélésen ülök!
 
Te próbálsz kikezdeni velem?
Üdvözlettel,
A Jóképű Királyi Eretnek
 
 
Re: Párizs?

 
A <agcd@eclare45.com>            3/4/20 2:41 AM

To: Henry

Kedves Ő Királyi Kanossága!

Ha ki akarnék kezdeni veled, azt tudnád.
Például: a szádra gondoltam egész héten, ahogy rajtam
dolgozol, és reméltem, hogy találkozhatunk Párizsban, és
beüzemelhetjük megint.
És az is eszembe jutott, hátha te értesz a francia sajtokhoz.
Nem az én területem.
Alex
A sajtvásárlás és a szopás elnöki csemetéje
 
 

Párizs?

 
Henry <hwales@kensingtonemail.com>            3/4/20 2:43 AM

To: A

 
Kedves Alex, aki miatt kiöntöttem a teámat a reggeli
megbeszélésen!
Utállak. Megpróbálok elszabadulni Németországból.
x
 
 
 7.

 
Henry tényleg elszabadul valahogy Németországból, és
találkozik Alexszel a francia palacsintát zabáló turisták hordái
között a Place du Tertre-en. Elegáns, kék blézert és gonosz
mosolyt visel. Visszabotorkálnak Alex szállodájába két üveg bor
után, Henry térdre ereszkedik a fehér márványon, és felnéz
Alexre a nagy, kék, beláthatatlan mélységű szemével, és Alex
nem tud egyetlen szót sem semmilyen nyelven, ami ezt
leírhatná.
Annyira részeg, és Henry szája olyan lágy, és az egész olyan
kurvára francia, hogy elfelejti visszaküldeni Henryt a saját
szállodájába. Elfelejti, hogy nem töltik együtt az éjszakát,
úgyhogy végül mégis megtörténik.
Megtudja, hogy Henry az oldalára fordulva alszik, a gerincén
kicsi, éles pontok állnak ki, de ezek igazából puhák, ha
megérinti őket az ember, nagyon óvatosan, nehogy felébressze,
ha már egyszer végre sikerül aludnia. Reggel a szobaszervíz
ropogós bagetteket hoz, meg ragacsos, baracklekváros
süteményeket meg a Le Monde aznapi számát, amit Alex
lefordíttat magának.
Halványan emlékszik rá, hogy abban maradt magával, nem
fognak ilyeneket csinálni. De ez most elég ködös.
Mikor Henry elmegy, Alex egy zacskót talál az ágy mellett:
Fromagerie Nicole Barthélémy. A titkos szeretőnek hátrahagyott
útmutatás a párizsi sajtokhoz. Alex kénytelen bevallani: Henry
tényleg komoly személyes márkát épített.
Később Zahra küld neki egy képet egy BuzzFeed cikkről, a
Henryvel kötött csodálatos barátságáról. Egy csomó fénykép: az
elnöki vacsora, pár fotó, ahogy Greenwichben vigyorognak az
istállók előtt, és egy kép egy francia lány Twitteréről, amint Alex
épp hátradől a székén egy aprócska kávéház asztala mellett,
Henry meg épp végez az üveg vörösborral, amin megosztoznak.
Zahra fukarul ennyit fűz hozzá: szép munka, kis szaros!
Alex úgy véli, így megy majd: a világ továbbra is azt hiszi,
hogy ő és Henry legjobb barátok, és ők örömmel játsszák el ezt
a szerepet.
Objektíve persze tudja, hogy vissza kellene fognia magát. De a
tökéletes szőke herceg nevet, mikor elmegy, és az éjszaka
közepén üzeneteket ír Alexnek. Őrült, utálatos, hamisítatlan
démon vagy, és addig csókollak majd, amíg beszélni is elfelejtesz.
És Alex valahogy teljesen odavan ezért.
 Alex arra jut, hogy nem gondolkozik rajta túl sokat.
Normálisan nem futnának össze többször évi pár alkalomnál,
sokat kell ügyeskedniük a programbeosztásukkal, és kicsit
könyörögni is a csapatuknak, hogy annyit találkozhassanak,
amennyit a testük megkövetel. Legalább ezt a nemzetközi
kapcsolatos trükköt bevethetik.
A  születésnapjuk, mint kiderül, csak három hétre esik
egymástól, ami azt jelenti, hogy március nagyobbik részében
Henry huszonhárom, Alex meg huszonegy éves. („Tudtam, hogy
egy kibaszott Halak a fickó” – mondja June.) Március végén Alex
épp egy szavazási regisztrációra buzdító eseményen vesz részt
a New York Egyetemen, és mikor ezt megírja Henrynek, tömör
választ kap tizenöt perc múlva: Átszerveztem a programomat,
most hétvégén látogatom meg a nonpro t New York-i cégeket. Én is
a városban leszek, jöhet a szülinapi korbácsolás és hasonlók.
A fotósok élesre töltött fényképezőgéppel várják őket, mikor a
Met előtt találkoznak, úgyhogy egymás tenyerébe csapnak, Alex
szélesen a kamerákba mosolyogva ezt mondja:
– Kettesben akarok lenni veled. Most.
Amerikában már óvatosabbak, külön-külön mennek fel a
szállodai szobába – Henry hátul, két megtermett biztonságis
között oson be, Alex meg a vigyorgó Cashsel, aki tudja, és nem
mond semmit.
Folyik a pezsgő, a csók és a vajkrém a szülinapi tortáról, amit
Henry megmagyarázhatatlan módon beszerzett valahogy, és
szétkenődött Alex száján, Henry mellén, Alex torkán, Henry két
csípője között. Henry a matracnak szegezi Alex két csuklóját, és
lenyeli a fiút, Alex részeg, és teljesen elszállt, érzi a huszonkét
év minden pillanatát, de egyetlen nappal sem többet, mint
valami hedonista fiatal múltat. Erre teljesen jó egy születésnapi
szopás egy másik ország hercegétől.
Ezután hetekig nem találkoznak, és rengeteg heccelés meg
talán némi könyörgés árán Alex meggyőzi Henryt, hogy
használja a Snapchatet. Henry leginkább szelíd, teljes alakos,
nyálcsorgató képeket küld, amitől Alex izzadni kezd az előadás
alatt: egy tükörbeli szelfi, sárfoltos, fehér pólónadrág, elegáns
öltöny. Egy szombaton megszakad a C-Span műsor Alex
telefonján, és megjelenik a vitorlázó Henry képe, ahogy a
kamerába mosolyog, a nap felragyog meztelen vállán, és Alex
szíve olyan fura dolgokat művel, hogy egy teljes percig
kénytelen rászorítani a kezét.
(De oké. Semmi gond. Ez nem az a bizonyos.)
És közben beszélnek Alex munkájáról a kampányban, Henry
nonprofit projektjeiről, mindkettejük programjairól. Beszélnek
Pezről, aki világgá kürtölte, hogy fülig szerelmes June-ba, és az
ideje felében Henrynek áradozik a lányról, vagy könyörög, hogy
kérdezze meg Alextől, szereti-e June a virágot (igen), az
egzotikus madarakat (csak nézni, nem tartani), vagy ha egy
ékszernek pont olyan a formája, mint az arcának (nem).
Sokszor Henry örül, ha Alex jelentkezik, és gyorsan válaszol,
éles humorral, kiéhezve Alex társaságára és a fejében kavargó
gondolatokra. De néha maga alá gyűri a rosszkedv, egyfajta
szokatlan, savanyú éleslátás, ilyenkor furcsa és kissé
természetellenesen hideg. Órákra vagy napokra visszavonul, és
Alex már kezdi megérteni, hogy ezek gyászidőszakok, rövid kis
depressziós hullámok, mikor minden „túl sok” számára: Henry
rettenetesen utálja ezeket. Alex arra gondol, bárcsak segíthetne
neki, de valójában nem zavarja. Pont ugyanúgy vonzódik Henry
felhős kedélyéhez, mint ahhoz, amikor kimászik belőle, és az
ezernyi árnyalathoz, amelyet közben átél.
Alex azt is megtudja, hogy Henry békés viselkedése
összeomlik, ha sokat piszkálja. Szeret olyasmit felhozni, amiről
tudja, hogy beindítja Henryt. Például:
– Ide figyelj – közli hevesen Henry a telefonba –, nem érdekel
fikarcnyit sem, mit mond Joanne, Remus John Lupin igenis
meleg, az hétszentség, egy szót sem akarok hallani erről többet.
–  Rendben – feleli Alex. – Akkor csak megjegyezném, hogy
egyetértek veled, de mondd azért tovább.
Erre Henry hosszas, lelkes tirádába kezd, Alex hallgatja, jól
szórakozik, és némileg csodálja is, ahogy Henry eljut a
mondanivalója lényegéhez.
–  Azt gondolom, mint ennek a rohadt országnak a hercege,
hogy mikor Nagy-Britannia pozitív kulturális örökségéről esik
szó, jó lenne, ha nem dobnánk a marginalizált hírességeinket a
sokat emlegetett busz elé. Az  emberek elkendőzik Freddie
Mercuryt, Elton Johnt vagy Bowie-t, aki a hetvenes években fel-
alá kefélte Mick Jaggert, teszem hozzá. Ez egyszerűen nem igaz.
Henry ilyeneket is csinál: előrántja ezeket az elemzéseket
arról, amit olvas, vagy lát, vagy hall, és ez ráébreszti Alexet,
hogy Henrynek egyrészt angol irodalomból van diplomája,
másrészt szenvedélyesen érdeklődik az országa történelmének
meleg vonatkozásai iránt. Alex mindig is ismerte az amerikai
melegek történelmét – hiszen ennek részét képezte a szülei
politikája –, de csak akkor kezdett annyira belemászni, mint
Henry, amikor rájött, hogy vele pontosan mi a helyzet.
Kezdi megérteni, hogy mi dagasztotta úgy keblét, mikor
először olvasott Stonewallról, miért fájt neki annyira a 2015-ös
SCOTUS-döntés. Habzsolva tud meg egyre többet a
szabadidejében Walt Whitmanről, az 1961-es Illinois
Törvénykönyvről. A Fehér Éjszaka zendülésről, a Párizs lángjai
című filmről. A  munkaasztala fölé kitűz egy képet: a 80-as
években készült, egy férfit ábrázol egy tüntetésen, ez áll a
dzsekijén: HA  AIDS-BEN HALOK MEG, FELEJTSÉTEK EL A  TEMETÉST, CSAK

DOBJÁTOK ODA A HULLÁMAT AZ AMERIKAI EGÉSZSÉGÜGYI HIVATAL LÉPCSŐJÉRE!

June szeme egyik nap megakad ezen a képen, mikor beugrik

az irodába, hogy a testvérével ebédeljen, és ugyanolyan fura
pillantással nézi, mint azon a reggelen, miután Henry átosont
Alex szobájába. De nem mond semmit, tovább cseveg a
legújabb projektjéről, miszerint az összes naplóját egybefésüli
egy önéletrajzi kötetben. Alex arra gondol, vajon beleférhetne-e
bármi ebből az egészből. Talán, ha hamarosan elmondja June-
nak. El kell mondania.
Furcsa, hogy Henryvel való kapcsolata megértette vele a
személyisége egyik fontos oldalát, de ez a helyzet. Mikor Alex
elmerül a gondolataiban, amelyekkel követi Henry kezét,
szögletes bütykeit és elegáns ujjait, csodálkozik, hogy nem jött
rá mostanáig. Mikor meglátja Henryt egy berlini gálán, érzi azt
a süllyedő érzést, ahogy magával húzza, követi egészen egy
limuzin hátsó üléséig, odaköti Henry csuklóját a szállodai
ágyoszlophoz a nyakkendőjével, és ettől igenis jobban
megismeri saját magát.
Mikor két nappal később épp a heti eligazításon ül, Zahra
megmarkolja az állát, és maga felé fordítja a fejét, hogy
közelebbről is szemügyre vegye Alex nyakát.
A fiú megdermed.
– Ez… izé, nem.
– Ennyire hülyének nézel, Alex? – kérdezi Zahra. – Ki szívta ki
a nyakad, és miért nem írattál alá vele titoktartási szerződést?
–  Jaj, istenem! – nyögi Alex, mert tényleg, Zahrának Henry
miatt egyáltalán nem kell aggódnia, attól tartva, hogy
bármilyen mocskos kis részletet kiszivárogtatna.
– Ha szükség lenne titoktartásira, tudnál róla. Nyugi.
Zahra nem úgy tűnik, mint aki repesne abbéli örömében,
hogy nyugtatgatják.
–  Nézz rám! Ismerlek azóta, hogy vonalkódos gatyákat
dugdostál a fiókodban. Azt hiszed, nem tudom, mikor hazudsz
nekem? – Éles, manikűrözött körmével a fiú mellére bök. –
Bárki is az, jobb, ha olyan, aki rajta van a jóváhagyott lányok
listáján, akikkel nyilvánosan láthatnak ebben az elnöki
ciklusban. Ezt a listát elküldöm neked újra, amint eltűntél a
szemem elől, hátha elkeverted.
– Jesszus. Rendben.
–  És szeretnélek emlékeztetni – folytatja Zahra –, hogy előbb
vágatom le a mellem, mint hogy hagyjam, valami hülye
kavarásod miatt anyád, az első nő ezen a poszton legyen az első
olyan regnáló elnök, akit nem választanak újra a kicseszett
idősebb Bush óta. Érted, ugye? Akár be is zárlak egy évre a
szobádba, ha kell, és majd a kurva füstjelekkel teheted le a
záróvizsgáidat. Odaszögezem a farkad a combodhoz, ha ettől
képes leszel ott tartani a kurva nadrágodban.
Zahra visszatér a jegyzeteihez, és sima, profi arccal
tanulmányozza őket, mint aki nem fenyegette meg halálosan az
előbb Alexet. Alex látja Zahra mögött June-t az asztalnál, aki
szintén nyilvánvalóan tisztában van vele: a testvére hazudik.
 
– Van vezetékneved?
Alex sosem köszön, ha Henryt hívja.
–  Mi? – hallja a szokásos egy szótagos, zavart, elnyújtott
magánhangzós választ.
– Vezetékneved – ismétli Alex. Késő délutánra jár, viharos az
idő kint, Alex a hátán hever a télikert közepén, és a vázlatait
tanulmányozva próbálja behozni a munkahelyi lemaradásait. –
Amiből nekem kettő is van. Te apukádét használod? Henry Fox?
Ez kurva hülyén hangzik. Vagy a királyi címhez tartozó név
felülírja ezt? Akkor meg használhatnád anyukád nevét?
Matatást hall a telefonban, arra gondol, vajon ágyban van-e
már Henry. Eltelt pár hét, mióta utoljára találkoztak, úgyhogy
Alex agya gyorsan megjeleníti a képet.
–  A  hivatalos családnevem Mountchristen-Windsor – feleli
Henry. – Kötőjellel, mint a tiéd. Úgyhogy a teljes nevem… Henry
George Edward James Fox-Mountchristen-Windsor.
Alex a plafonra bámul.
 – Uramisten.
– Valóban.
– És én még azt hittem, hogy az Alexander Gabriel Claremont-
Diaz az gáz.
– Valaki után kaptad a neved?
– Alexander az alapító atya, Gabriel a diplomaták védőszentje
után.
– Ez egy telitalálat.
–  Igen, nem volt sok választásom. A  nővérem Catalina June
lett a hely meg Carter Cash után, de kétségkívül az enyém lett az
önbeteljesítő jóslat.
– Én meg mindkét meleg király nevét megkaptam – mutat rá
Henry. – Nesze neked, prófécia.
Alex nevet, és elrúgja a kampánydossziét. Ma este már nem
dolgozik ezen.
– A három vezetéknév kifejezetten szemétség.
Henry felsóhajt.
–  Az  iskolában mindannyiunkat csak Walesként emlegetnek.
Philip meg Windsor hadnagy a légierőnél.
– Henry Wales, tényleg? Az nem olyan rossz.
– Nem, nem annyira. Ezért hívtál?
– Talán – feleli Alex. – Nevezzük történelmi érdeklődésnek. –
Bár az igazság közelebb áll a kis repedéshez, amit Henry
hangjában érez, a féllépésnyi habozáshoz, mielőtt megszólalt,
ez végig érezhető volt egész héten.
– Ha már történelmi érdeklődésről beszélünk, tessék, egy kis
érdekesség: abban a szobában ülök, ahol Nancy Reagan volt,
mikor megtudta, hogy Ronald Reagant lelőtték.
– Uramisten.
– És itt mondta el Tricky Dicky a családjának, hogy lemond.
– Elnézést kérek… de ki az a Tricky Dicky?
– Nixon! Figyelj, te visszacsinálsz mindent, amiért a mogorva
ősatyáink harcoltak, és meggyalázod a köztársaságot. Legalább
az amerikai történelem alapjaival tisztában lehetnél!
– Nem hiszem, hogy a meggyalázás megfelelő kifejezés – közli
semlegesen Henry. – Ezek a megállapodások elvben szűz
házastársak között köttetnek, mint tudod. És úgy tűnik, itt nem
ez a helyzet.
– Huh, nyilván mindezt valami könyvből tanultad.
–  Nos, tényleg jártam egyetemre. De nem feltétlenül az
olvasás volt a fő subject.
Alex egyetértőn hümmög, hagyja, hogy ellaposodjon az
évődés ritmusa. A  szoba túloldalára pillant: az ablakra, ahol
valaha a Taft család könnyű függönye lógott, mikor ezt hálónak
használták forró éjszakákon. A  sarokban most Leo
képregénykönyv-gyűjteménye áll, ott, ahol Eisenhower
kártyázott valamikor. A  cucc a felszín alatt. Alex mindig
utánajárt ezeknek.
– Henry – mondja. – Furcsa a hangod. Jól vagy?
Henry visszafojtott lélegzettel hallgat, majd köhint.
– Igen, jól.
Alex nem mond semmit, hagyja, hogy a csend vékony vonallá
keskenyedjen, mielőtt elvágja.
–  Tudod, ez az egész köztünk, ami zajlik… elmondhatod
nekem. Én is mindig elmondom neked. A  politikai dolgokat, a
főiskolát meg az őrült családi ügyeket. Tudom, hogy nem én
vagyok a normális emberi kommunikáció prototípusa, de…
tudod.
Újra csend.
– Én… történetileg nem vagyok túl jó abban, hogy elmondjak
dolgokat – feleli végül Henry.
–  Nos, történetileg én sem voltam túl jó a szopásban, de
mindenkinek tanulni kell, és fejlődni, édesem.
– Nem voltál?
–  Ne már! – puffog Alex. – Azt akarod mondani, hogy még
mindig nem vagyok jó?
– Nem-nem. Álmomban sem. – Alex hallja a kis mosolyt Henry
hangjában. – Csak az első volt egy kicsit… Nos, legalább a
lelkesedés megvolt.
– Nem rémlik, hogy panaszkodtál volna.
– Hát, mivel már egy évezrede erről álmodoztam.
– Látod, ez az – mutat rá Alex. – Most ezt épp elmondtad. De
bármit elmondhatsz nekem.
– Nem pont ugyanaz.
Alex a hasára fordul, eltűnődik, majd nagyon is szándékosan
hozzáteszi:
– Bébi.
Valahogy fontos lett, hogy így hívja Henryt. Tudja, hogy fontos
neki.
Párszor véletlenül kicsusszant a száján, és Henry minden
alkalommal teljesen elolvadt tőle. Alex úgy tett, mintha nem
venné észre, de nem olyan felsőbbrendű lény, hogy lemondana
az efféle piszkos trükkökről.
Kis szisszenés hallatszik a vonal másik végén, mintha
kiszökne a levegő az ablak repedésén.
– Csak ez most… Nem könnyű időszak. Hogy mondtad? Őrült
családi ügy – mondja Henry.
Alex összeszorítja az ajkát, a száját harapdálja belül. Ez az.
Már felmerült benne, vajon Henry mikor kezd el beszélni a
királyi családról. Tesz rá homályos célzásokat, hogy Philip olyan
merev, mint egy atomrobot, vagy megemlíti, hogy a nagyanyja
helytelenít valamit, és ugyanolyan gyakran emlegeti Beát, mint
Alex June-t, de Alex tudja, hogy ennél többről van szó. Nem
tudja, ez mikor tűnt fel neki, mint ahogy azt sem, hogy mikor
kezdte nyilvántartani, milyen napokon küzd Henry a
rosszkedvvel.
– Aha – mondja. – Értem.
– Nem hiszem, hogy olvasnál brit pletykalapokat, ugye?
– Nem olvasok, ha nem muszáj.
Henry keserűn nevet.
–  A  Daily Mailnek mindig is sikerült kiteregetnie a családi
szennyesünket. Ők kezdték el évekkel ezelőtt Csíkhercegnőként
emlegetni a nővéremet.
Alexnek erre már dereng valami.
– Mert…
– Igen, a kokain miatt, Alex.
– Rémlik.
Henry felsóhajt.
 – És valakinek sikerült átjutnia a biztonságiakon, és ráfújta az
autója oldalára, hogy Csíkhercegnő.
– Basszus – mondja Alex. – És nagyon kiakadt?
– Bea? – Henry felnevet, ezúttal őszintébben kicsit. – Nem, őt
nem érdekli az ilyesmi. Semmi baja. Az jobban megrázta, hogy
valaki átjutott a biztonságiakon, mint bármi más. Nagyi
kirúgatott egy egész csapatnyit belőlük. De… nem tudom.
Elhallgat, Alex találgathat.
– De téged érdekel. Mert meg akarod védeni, még akkor is, ha
te vagy a kistesó.
– Engem… igen.
– Ismerős érzés. Tavaly nyáron majdnem bevertem egy fickó
képét a Lollapalooza fesztiválon, csak mert megpróbálta
megfogni June fenekét.
– De nem tetted meg?
–  June addigra már ráöntött egy milkshake-et – magyarázza
Alex. Vállat von kicsit, bár tudja, hogy Henry nem látja. – És
aztán Amy rálőtt a sokkolópisztollyal. Az  égett eperturmix egy
izzadt, kövér figurán, azért az nem volt semmi.
Henry ezen már őszintén nevet.
– Igazából sosincs szükségük ránk, ugye?
–  Nem hát – ért egyet Alex. – Úgyhogy azért vagy kiakadva,
mert hamis pletykákat terjesztenek?
– Nos… a pletykák valójában igazak – közli Henry.
Ó! – gondolja Alex.
– Ó! – mondja ki. Nem tudja, mi mást válaszolhatna, a politika
közhelytárában kotorászik, és mindent rémesnek és
elviselhetetlennek talál.
Henry kicsit felindulva folytatja.
– Tudod, Bea egész életében csakis zenélni akart. Anya és apa
alighanem túl sok Joni Mitchellt rakott fel neki gyerekkorában.
Gitározni akart tanulni, nagyi meg a hegedűre gondolt,
mondván, az megfelelőbb. Végül mindkettővel foglalkozott, de
klasszikus hegedű szakon tanult tovább. Utolsó éves volt a
zeneakadémián, mikor apa meghalt. Olyan… gyorsan történt.
Egyszerűen csak… elment.
Alex lehunyja a szemét.
– Bassza meg.
–  Igen. – Henry rekedten folytatja: – Mind kicsit
belerokkantunk. Philipnek muszáj volt eljátszani a családfőt, én
seggfej lettem, anya pedig ki sem lépett a szobájából. Bea meg
egyszerre semminek sem látta értelmét. Én épp elkezdtem az
egyetemet, pont mikor ő végzett, és Philip Afganisztánban volt,
Bea meg minden áldott este menő londoni hipszterekkel
bulizott, titkos koncerteken gitározott, és hegynyi kokaint
szívott. A sajtó imádta.
– Jesszus! – szisszent fel Alex. – Sajnálom.
– Köszönöm. – Henry hangja szilárdabban cseng, mintha épp
makacsul előtolná az állát, ahogy néha szokta. Alex arra gondol,
bárcsak láthatná. – Akárhogy is, a találgatások, a
paparazzoképek és ez a rohadt becenév túl soknak bizonyult.
Philip hazajött egy hétre, és nagyival szó szerint berakták Beát
egy autóba, és elvitték valami rehabra, amit a sajtónak csak
wellnesskezelés néven emlegettek.
 – Pillanat, nekem valami nem világos – szól közbe Alex, nem
bírja leállítani magát. – Hol volt mindeközben anyukád?
–  Anya nem nagyon szól bele semmibe, mióta apa meghalt –
közli egy szuszra Henry, majd elhallgat. – Bocsánat. Ez így nem
igazságos. A… a gyász teljesen a padlóra küldte. Bénító volt. Még
mindig az. Olyan tűzrőlpattant méregzsák volt. Nem is tudom.
Még mindig meghallgat minket, próbálkozik, azt akarja, hogy
boldogok legyünk. De nem tudom, képes-e még arra, hogy
részese legyen bárki boldogságának.
– Ez… borzalmas.
Nehéz csend.
–  Akárhogy is, Bea elment – folytatja Henry. – Nem akart, és
nem gondolta, hogy bármi gond lenne vele, bár kilátszódott
minden egyes rohadt bordája, és hónapokig alig szólt hozzám,
pedig elválaszthatatlanok voltunk gyerekkorunkban. Hat órát
töltött ott, és lelépett. Emlékszem, aznap este felhívott egy
bárból, és én kiborultam. Hány éves is lehettem, talán
tizennyolc? Odamentem kocsival, Bea a hátsó lépcsőn ült,
teljesen be volt lőve, én mellé ültem és sírtam, és elmondtam
neki, hogy nem ölheti meg magát, amiért apa elment, én meg
meleg vagyok, és fogalmam sincs, mi a fenét csináljak. Így tudta
meg. Másnap visszament a rehabra, és azóta is tiszta. Egyikünk
sem beszélt senkinek sem arról az éjszakáról. Úgy értem,
egészen mostanáig. És nem is tudom, miért mondtam el ezt
most neked... Mármint Pez látta a nagyját, úgyhogy… nem is
tudom. – Henry krákog. – Mindegy, nem hiszem, hogy valaha is
ennyit beszéltem volna egyhuzamban, úgyhogy most már
ments ki, kérlek, ebből a kínos helyzetből.
–  Nem – mondja elakadó nyelvvel Alex. – Örülök, hogy
elmondtad. Nem jobb érzés így?
Henry elhallgat, és Alex rettenetesen vágyik rá, hogy lássa,
ahogy az árnyékok végigsuhannak az arcán, hogy
megérinthesse őket az ujjával. Hallja, hogy Henry nyel egyet. –
De, azt hiszem. Köszönöm. Hogy meghallgattál.
–  Ugyan – feleli Alex. – Mármint jó, ha néha nem rólam van
szó, bármilyen unalmas és fárasztó is.
Erre feleletképp Henry felnyög, Alex pedig elnyom egy
mosolyt.
– Hihetetlen nagy farok vagy – közli Henry.
– Igen. – Alex úgy dönt, felteszi a kérdést, amire hónapok óta
készül.
– És… Ki más tudja még ezt rólad?
–  A  családból csak Beának mondtam el, de biztos vagyok
benne, hogy a többiek is gyanítják. Mindig kicsit más voltam,
nem olyan, mint egy igazi arisztokrata. Azt hiszem, apa tudta, és
nem érdekelte. De nagyi leültetett, mikor leérettségiztem, és
kristálytisztán a tudomásomra hozta, hogy senki sem tudhat a
deviáns vágyakról, amik esetleg a fejemben járnak, mert az
rossz fényt vetne az udvarra, és megvan a módja, hogy az
ember fenntartsa a látszatot. Ennyi.
Alexnek felfordul a gyomra. Elképzeli a tinédzser Henryt,
ahogy közlik vele, hogy ezt tartsa magában, és fogja be a száját.
– Bassza meg. Ez komoly?
– Az udvari élet csodái – jegyzi meg fennkölten Henry.
 –  Istenem – dörzsöli meg az arcát Alex. – Kellett már ezt-azt
megjátszanom anyám miatt, de sosem mondta senki a
képembe, hogy hazudjak arról, hogy ki vagyok.
–  Nem hiszem, hogy ő ezt hazugságnak gondolná. Hanem
hogy az ember teszi, ami a dolga.
– Ez elég ócska dumának hangzik.
Henry felsóhajt.
– Aligha van más lehetőség, ugye?
Hosszú szünet következik, Alex Henryre gondol, az életére a
kastélyában. Henryre, és az elmúlt éveire, arra, ahogy idáig
eljutott. Az ajkába harap.
– Henry… – szólal meg Alex. – Mesélj az apukádról!
Csend.
– Tessék?
–  Mármint, ha nem gond… Ha akarsz. Csak arra gondoltam,
nem sokat tudok róla azon kívül, hogy ő volt James Bond.
Milyen volt?
Alex a télikertben járkálva hallgatja, ahogy Henry beszél,
történeteket mesél egy férfiról, akinek ugyanolyan homokszőke
haja volt, és erős, egyenes orra, valakiről, akit Alex látott már a
Henry beszédén, mozgásán, nevetésén átsuhanó árnyékokban.
Hallgatja, hogy egyszer kilógtak a palotából, és autóztak, hogy
vitorlázni tanította, hogy rendezői székekbe ülhetett. A  férfi,
akire Henry emlékszik, egyszerre volt csodalény és szívet tépőn
hús-vér figura, aki meghatározta Henry egész gyerekkorát,
elbűvölte az egész világot, de közben egyszerűen csak egy férfi
volt.
 Tapinthatóvá válik az érzés, ahogy Henry beszél róla: a
sarkokban felemelkedik a szeretettől, ám középen besüpped az
apja elvesztésének súlya alatt. Halkan elmeséli Alexnek, hogyan
ismerkedtek meg a szülei: Catherine hercegnő, aki elszánta
magát, hogy ő lesz az első hercegnő, aki doktorátust szerez, a
húszas évei közepén járt, és épp Shakespeare-en rágta át magát.
Úgyhogy elment, hogy megnézze a Royal Shakespeare Company
V. Henrik előadását, amiben Arthur játszotta a főszerepet.
Lerázta a biztonságiakat, és eltűnt Londonban a férfival, aztán
egész éjjel táncoltak. A  királynő persze megtiltotta, de akkor is
hozzáment.
Henry elmeséli Alexnek, milyen volt Kensingtonban felnőni,
hogy Bea énekelt, Philip pedig a nagymamájához húzott, de
boldogok voltak, kasmírban és térdzokniban, és ahogyan idegen
országokon suhantak át helikopterekkel és fényes autókkal. Egy
rézteleszkópról mesél, amit az apjától kapott a hetedik
születésnapjára. Négyéves korára rájött, hogy az országban
minden egyes ember tudja, ki ő, és azt mondta az anyukájának,
hogy nem igazán akarja ezt, mire ő letérdelt, és közölte, sosem
engedi, hogy bármivel bántsák, soha.
Alex is beszélni kezd. Henry már szinte mindent hallott Alex
jelenlegi életéről, de most arról mesél, ahogy felnőttek, átlépve
az eddigi, láthatatlan demarkációs vonalat. Mesél Travis
Countyról, hogy kampányposztereket gyártott ötödikben a
diákönkormányzati választásokra, a családi nyaralásokról
Surfside-on, ahogy a tengerbe vetették magukat. Mesél a házról,
ahol felnőtt, az ablakfülkéről, és Henry nem mondja rá, hogy
őrült, amiért ennyi mindent írt és rejtett el ott.
Kint kezd besötétedni, tompa, nedves este száll le a Fehér
Házra. Alex átmegy a szobájába, és ledől az ágyra. Hallgatja,
ahogy Henry egypár fiúról mesél az egyetemről, mindet
lenyűgözte az ötlet, hogy lefeküdjenek egy herceggel, és szinte
mind azonnal el is idegenedett tőle a kitöltendő papírok és a
titkolózás, meg Henry időnként jelentkező, sötét hangulata
miatt, ami rátört a papíroktól és a titkolózástól.
– De persze… izé – dadog Henry –, senki sincs azóta, hogy… te
meg én.
–  Nem – feleli Alex gyorsabban, mint számított rá. – Nekem
sem. Senki más.
Hallja, hogy kibuknak a száján a szavak, pedig nem hitte
volna, hogy valaha hangosan kimondja őket. Mesél Liamről,
azokról az éjszakákról, de arról is, hogyan nyúlt le Liam
viselkedészavarra felírt gyógyszeréből párat, mikor a jegyei
romlani kezdtek, és így ébren maradt két vagy három napon át.
Mesél June-ról, a kimondatlan bizonyosságról, hogy a lány csak
azért él itt, hogy vigyázzon az öccsére, a csendes bűntudatról,
amit magával cipel, hogy nem képes leválni. Hogy mennyire
fájnak az Ellenről terjesztett hazugságok, és mennyire fél, hogy
anya esetleg veszít.
Olyan hosszan beszélnek, hogy Alexnek töltőre kell tennie a
telefonját, mert teljesen lemerült. Az  oldalára fordul, hallgat,
keze hátával végigsimítja a másik párnát, elképzeli, hogy Henry
ott fekszik vele szemben az ágyban, két zárójel egymástól ötezer
kilométerre. Az  agyonrágott körmére néz, és elképzeli az ujjai
között Henryt, ahogy alig néhány centire fekszik tőle, úgy
beszél. Elképzeli, milyen lenne Henry arca a kékesszürke
sötétségben. Talán némi borosta ütközne ki az állán a reggeli
borotválkozás előtt, esetleg kirajzolná a szeme alatti karikákat a
kevéske fény.
És ez az az ember, akiről Alex annyira meg volt győződve,
hogy nem érdekli semmi, aki még mindig abban a hitben tartja
az egész világot, hogy ő a finom, béklyó nélküli, mesebeli szőke
herceg. Hónapokig tartott, hogy eljussanak ide, hogy Alex
teljesen átlássa, mennyire tévedett.
– Hiányzol – közli Alex, még mielőtt leállíthatná magát.
Azonnal meg is bánja, de Henry így felel:
– Te is nekem.
 
– Legyen szíves!
Alex kigurul az asztala mögül a székén. Az  esti takarítónő
megáll, keze a kávéskanna fogantyúján.
–  Tudom, hogy ez elég gusztustalanul néz ki, de megtenné,
hogy itt hagyja? Meg fogom még inni.
A  nő kétkedő pillantást vet a fiúra, de otthagyja az utolsó
égett, iszapos kávémaradványt, ahol találta, és elgurítja a
takarítókocsit.
Alex lepillant a CLAREMONTOT A  FEHÉR HÁZBA  bögrére, és a
homlokát ráncolja, ahogy megállapítja, hogy a mandulatej
összeállt a közepén. Miért nem tartanak rendes tejet? Ezért
utálják a texasiak a washingtoni elitet. Tönkreteszik a teljes
rohadt tejipart.
 Papírhalmok sorakoznak az asztalán. Bámulja őket, bízva
benne, hogy ha elég sokáig mondogatja magában, akkor majd
rájön, hogy érezhetné úgy, hogy eleget tesz.
Egy. A  Fegyverakta. Részletes leltár mindenféle őrült
fegyverről, ami csak az amerikaiak tulajdonába kerülhet,
szabályozások államonként, amit át kell fésülnie az új
szövetségi fegyverpolitikai kutatásaihoz. Hatalmas
pizzaszószfolt díszeleg a tetején, mert ettől az anyagtól mindig
ideges zabálhatnék tör Alexre.
Kettő. Az  Ázsiai Együttműködési Akta, Alex tudja, hogy ezen
dolgoznia kellene, de alig nyúlt hozzá, olyan agyzsibbasztóan
unalmas.
Három. A Texas-akta.
Ez az akta nem kellene, hogy itt legyen nála. Nem a politikai
vezető adta Alexnek, nem is valamelyik stábtag a
kampánycsapatból. Még csak nem is a politikai részlegre
tartozik. Inkább mappa, mint akta. Talán így is kellene hívni,
gondolja Alex: A Texas-mappa.
A  Texas-mappa Alex kicsikéje. Féltékenyen óvja,
begyömöszöli a táskájába, hazaviszi magával, ha eljön az
irodából, és rejtegeti Mintapéldány Hunter elől. Egy Texas
megyei térkép van benne, komplex szavazói demográfiai
megoszlással, adatok a regisztrálatlan bevándorlók gyerekeiről,
a be nem jegyzett szavazókról, akik törvényesen bejelentett
lakosok, nyilvántartások a szavazási hajlandóságról és az
elmúlt húsz év eredményeiről. Alex hozzácsapott még további
adattáblákat, szavazati eredménylistákat, előrejelzéseket,
amiket Nora számolt ki neki.
Még 2016-ban, mikor Ellennek sikerül kicsikarnia a
győzelmet az elnökválasztáson, a texasi vereség volt a
legfájdalmasabb kudarc. Nixon óta ő volt az első olyan elnök,
aki megnyerte a választást, de elveszítette az államot, ahonnan
jött. Nem igazán volt ez meglepetés, hiszen pirosnak hozta ki az
előrejelzés Texast, de titokban mind arra számítottak, hogy
Lometa Longshot végül majd megcsinálja. De nem.
Alex vissza-visszatér a 2016-os számokra és a 2018-as
eredményekre körzetről körzetre, és nem bírja lerázni magáról
a folyton visszatérő reményt. Van itt valami, valami mozog, erre
megesküdne.
Nem akar hálátlan lenni, a politikai osztályon kapott
munkával… de nem olyan, mint gondolta. Idegesítő és lassú. De
muszáj lenne arra koncetrálni, több időt kellene áldoznia rá,
ehelyett folyton visszatér erre a mappára.
Lenyúl egy ceruzát Mintapéldány Hunter harvardos
tartójából, és nekilát, hogy Texas térképén ezredszerre is
átrajzolja a körzeteket, amiket öreg, fehér férfiak alakítottak ki
évekkel ezelőtt, hogy a szavazatokat a saját javukra billentsék.
Alex érzi a szikrát a gerince tövénél, hogy kihozza magából a
legjobbat, és mikor már órák óta ül az asztalánál a részleteken
matatva, nem biztos benne, hogy jutott-e bármilyen
eredményre. De ha el tudná érni, hogy Texas úgy szavazzon,
ahogy azt a lelke megkívánná... Egyáltalán nem tart ott, hogy
egyes egyedül lebontsa a texasi választókerület-manipuláció
vasfüggönyét, de mi lenne, ha…
 Kitartó rezgés rántja vissza a jelenbe, előhalássza a telefonját
a táskája mélyéről.
– Hol vagy? – szegezi neki a kérdést June.
Bassza meg. Alex megnézi, hány óra. Háromnegyed tíz lesz
egy perc múlva. Egy órával ezelőtt kellett volna találkoznia
June-nal, megbeszélték, hogy együtt vacsoráznak.
–  Basszus, June, bocsánat – ugrik fel az asztaltól, és besöpör
mindent a táskájába. – Teljesen beszippantott a munka… És…
elfelejtettem.
– Vagy egymillió üzenetet küldtem – feleli a lány. Úgy hangzik,
mint aki már elképzelte Alex temetését.
–  Lehalkítottam a telefont – közli tehetetlenül Alex, és máris
lohol a lifthez. – Tényleg nagyon sajnálom. Tökéletes seggfej
vagyok. Megyek.
– Ne fáraszd magad! Máris indulok. Otthon találkozunk.
– De, édeske…
– Most a legkevésbé se hívj így!
– June…
A hívás megszakad.
Mikor Alex visszaér a Fehér Házba, June az ágyán ül, tésztát
eszik egy műanyag dobozból, és a tabletjén a Városfejlesztési
osztály egyik évada megy. Még véletlenül sem vesz tudomást
Alexről, mikor az megjelenik az ajtóban.
Ez arra az időszakra emlékezteti Alexet, amikor még gyerekek
voltak – olyan nyolc- és tizenegy évesek. Felidézi, ahogy June
alakja ott volt mellette a fürdőszobai tükörben, és nézte,
mennyire hasonlít az arcuk: ugyanaz a kerek orr, ugyanaz a
vastag, engedetlen szemöldök, az anyjuktól örökölt, szögletes
áll. Emlékszik, hogy a tükörben June arckifejezését
tanulmányozta, ahogy a fogukat mosták az iskola első napján,
és hogy apa fonta be June haját, mert anya Washingtonban volt,
és nem tudott ott lenni.
Most ugyanezt a kifejezést látja az arcán: a gondosan leplezett
csalódást.
–  Sajnálom – próbálkozik újra. – Őszintén szarnak érzem
magam. Kérlek, ne haragudj!
June tovább rág, rendületlenül bámulva, hogy Leslie Knope
csiripel.
–  Holnap együtt ebédelhetnénk – javasolja kétségbeesetten
Alex. – Én fizetek.
– Nem érdekel a hülye kajálás, Alex.
A fiú felsóhajt.
– Akkor mit akarsz, mit csináljak?
–  Nem akarom, hogy olyan legyél, mint anya – közli June, és
végre felnéz Alexre. Becsukja a tésztás dobozt, és leszáll az
ágyról, átvág a szobán, és Alexhez lép.
–  Rendben – emeli fel mindkét kezét a fiú. – Mert most épp
olyan vagyok?
– Én… – June mély levegőt vesz. – Nem. Nem lett volna szabad
ezt mondanom.
– De nyilvánvalóan komolyan gondoltad – feleli Alex. Leteszi
a táskáját, és beljebb lép. – Miért nem mondod, amit mondanod
kell?
June a fiú felé fordul, karba tett kézzel, gerincét a komódnak
támasztva.
–  Tényleg nem veszed észre? Sosem alszol, mindig beleveted
magad valamibe, mintha engednéd, hogy anya arra használjon,
amire csak akar, a pletykalapok folyton ott loholnak a
nyomodban…
– June, ez mindig is így volt – szakítja félbe gyengéden a lányt.
– Politikus leszek. Ezt mindig is tudtad. Elkezdem, amint
lediplomáztam… egy hónapon belül. Ez lesz az életem, oké? Én
választottam.
– Nos, talán nem jó választás – harap az ajkába June.
Alex a sarkán hintázik.
– Ezt meg honnan a pokolból veszed?
– Alex – mondja June. – Kérlek, ne!
Alexnek fogalma sincs, hova akar eljutni ezzel June.
– Mindig támogattál, egészen mostanáig.
June karja elég együttérzéssel rándul meg ahhoz, hogy
felborítson egy teljes cserép kaktuszt a komód tetején.
– Mert mostanáig nem kúrtál az angol koronaherceggel!
Ezzel egyértelműen betömi Alex száját. A  kandalló előtt álló
ülőbútorokhoz megy, lerogy az egyik fotelre. June nézi, az arca
skarlátvörös.
– Nora elmondta.
–  Mi? Nem. Nem tenne ilyet. Bár az amúgy elég gáz, ha neki
elmondtad, nekem meg nem. – Megint karba teszi a kezét. –
Sajnálom. Próbáltam kivárni, hogy te mondd el, de… jesszus,
Alex! Hányszor kell elhinnem, hogy önszántadból mész a
mindenféle nemzetközi eseményekre, amik elől mindig
menekültünk? És elfelejtetted talán, hogy szinte egész
életemben a szomszéd szobában éltem?
Alex a cipőjét bámulja, és June tökéletes választását, az
ötvenes évekbeli szőnyeget.
– Akkor Henry miatt haragszol rám?
June erre fojtott hangot hallat, mikor újra felnéz, és beletúr a
komód legfelső fiókjába.
–  Istenem, hogy lehetsz ennyire okos és ennyire hülye? –
mondja, és előhúz egy magazint a fehérneműi alól. Alex már
épp közölné, hogy nincs olyan kedvében, hogy pletykalapokat
nézegessen, mikor June odadob neki valamit.
Az ifjúsági magazin ősrégi száma az, középen nyitva. A fotó a
tizenhárom éves Henryről.
Alex felpillant.
– Te tudtad?
–  Persze hogy tudtam! – válaszolja June, és drámai
mozdulattal a szemközti fotelbe veti magát. – Mindig otthagytad
rajta a zsíros kis ujjlenyomataidat! Miért feltételezed folyton,
hogy megúszod? – Szenvedve felsóhajt. – Igazából sosem…
értettem, mit jelent neked, aztán egyszer csak megértettem. Azt
gondoltam, belezúgtál, vagy ilyesmi, vagy segíthetek, hogy
legyen egy barátod, de… Alex. Olyan sok emberrel találkozunk.
Mármint ezrekkel és ezrekkel, köztük sok őrülttel, sok
csodálatos, különleges emberrel, de szinte sosem találkozunk
olyannal, aki illene hozzád. Ez feltűnt?
June előrehajol, megérinti Alex térdét, rózsaszín körme ott
világít a sötétkék chino nadrágon.
 –  Olyan sok minden van benned, szinte lehetetlen, hogy
ehhez bárki passzoljon. De ő igen, seggfejkém.
Alex a nővérére mered, próbálja megemészteni June szavait.
–  Úgy érzem, mintha rám vetítenéd ezt a csillagszemű,
romantikus izét – közli végül, mire June azonnal elhúzza a kezét
a lábáról, és megint Alexre mered.
–  Tudod, hogy nem Evan szakított velem? – kérdezi. – Én
szakítottam vele. Úgy volt, hogy vele megyek Kaliforniába, ott
élek majd közel apához, és a Sacramento Beenél dolgozom majd,
vagy ilyesmi. De mindent feladtam, hogy eljöjjek ide, mert ez így
volt helyes. Azt tettem, amit apa: odamentem, ahol a
legnagyobb szükség volt rám, mert ez a kötelességem.
– És megbántad?
– Nem – feleli June. – Nem tudom. Nem hiszem. De… felteszek
kérdéseket. Ahogy apa is. Alex, neked nem kell ide eljutnod.
Neked nem kell olyannak lenned, mint a szüleink. Megtarthatod
Henryt, a többit meg majd megoldod. – Most már egyenesen,
határozottan nézi June Alexet. – Néha amúgy is olyan vagy,
mint akinek alágyújtottak, pedig nincs rá az égvilágon semmi
okod. Így kiégsz.
Alex hátradől, a fotel karfájának varrását piszkálja.
– Akkor? – kérdezi. – Azt akarod, hogy adjam fel a politikát, és
legyek hercegnő? Ez nem valami feminista megközelítés.
– A feminizmus nem így működik – forgatja a szemét June. –
És nem is így értettem… Mármint… nem tudom. Nem jutott még
eszedbe, hogy esetleg több út is állhat előtted, mint amin
elindultál? Hogy eljuss oda, ahova akarsz, és megváltoztasd a
világot, amennyire csak lehet?
– Nem biztos, hogy értelek.
–  Hm… – June a körmét bámulja. – Ez az egész munka a
Sacramento Beenél… sosem ment. Ez volt valamikor az álmom,
még mielőtt anya elnök lett. Olyan újságíró akartam lenni, amit
elég egyértelműen kizár az, hogy az elnök lánya vagyok. De a
világ jobb lett attól, hogy anya eljutott ide, és én most másik
álmot keresek, ami szintén jobb lehetne. – June nagy, sötét Diaz-
szemével Alexre pillant. – Szóval nem tudom. Talán egynél több
álom is működhet az életedben, vagy nem csak egyféle út
vezethet el oda.
Görnyedten megvonja a vállát, oldalra dönti a fejét, és nyíltan
nézi a fiút. June gyakran titokzatos, bonyolult érzelmekből és
motivációkból összegyúrt valaki, de a szíve őszinte és tiszta.
Nagyon is olyan, mint amilyen képet Alex dédelget magában az
amerikai dél legjobbjairól: mindig nagylelkű, meleg és őszinte,
szorgalmas és megbízható, nyitott és segítőkész. Mindig a
legjobbat akarja Alexnek, egyszerűen, önzetlenül és számítás
nélkül. Már jó ideje próbál beszélni vele, érti meg egyszerre
Alex.
Lenéz a magazinra, érzi, hogy felfelé húzódik a szája sarka. El
sem hiszi, hogy June ennyi éven át őrizgette ezt a titkot.
– Olyan máshogy néz ki – mondja végül Alex egy hosszú perc
után, megbámulva az újságban a kicsi Henryt és könnyed,
éretlen magabiztosságát. – Mármint, persze, ez nyilvánvaló. De
ahogy viselkedik. – Alex ujja végigfut a képen, ugyanúgy, ahol
kiskorában, végigsimít a napszítta hajon, csak már ismeri,
milyen a tapintása. Most látja először ezt a fotót úgy, hogy tudja,
mi lett ebből a Henryből. – Néha felidegesít, ha arra gondolok,
mi mindent csinált végig. Jó ember. Tényleg törődik másokkal,
és igyekszik. Nem érdemelte ezt.
June előrehajol, ő is a képet nézi.
– Ezt elmondtad neki valaha?
–  Nem nagyon… – Alex köhint. – Nem tudom. Nem szoktunk
ilyenekről beszélni.
June mélyen beszívja a levegőt, és hatalmas recsegéssel
kifújja, ezzel széttörve a komolyságot. Alex olyan hálás ezért,
hogy hisztérikus röhögőgörcsben a padlóra roskad.
– Huh, ne – nyög June. – Semmiféle érzelmes megnyilvánulás.
El sem hiszem, hogy az őseink évszázadokon át túlélték a sok
háborút, járványt és népirtást, hogy aztán egy ilyen szánalmas
alak legyen a vége, mint te. – Egy párnát hajít Alex felé, az
sikítva nevet, ahogy az arcába csapódik. – Azért ezt neki is
elmondhatnád. Megpróbálhatnád.
– Ne írd át Jane Austen-regénnyé az életemet! – kiabál Alex.
–  Figyelj, nem az én hibám, hogy Henry egy titokzatos és
visszafogott fiatal herceg, te meg egy temperamentumos kis
naiva, aki megtetszett neki, oké?
Alex nevet, próbál odébb mászni, még akkor is, mikor June
megmarkolja a bokáját, és újabb párnát vág a fejéhez. Még
mindig gyötri a lelkiismeret-furdalás, hogy megfeledkezett a
találkozójukról, de úgy érzi, sikerült kibékülniük. Majd jobban
fog igyekezni. Harcolnak, hogy kinek jut több hely June
hatalmas, baldachinos ágyán, és a lány kiszedi az öccséből, hogy
milyen titokban egy igazi herceggel kavarni. És June tudja, tud
Henryről, és átöleli Alexet, és nem érdekli. Alex nem is volt
tisztában vele, mennyire félt, hogy mi lesz, ha a nővére
megtudja, de most végre elszállt ez a félelem.
June megint elindítja a sorozatot, és fagylaltot rendel fel a
konyhából. Alex arra gondol, hogy a lány azt mondta, nem kell
olyannak lennie, mint a szüleiknek. Eddig még sosem emlegette
June egy lapon anyát és apát. Alex mindig is tudta, hogy a
nővére neheztel az anyjukra annak a világban betöltött szerepe
miatt, amiért nincs normális élete, és a gyerekei mellől elvonta
a munkája. De azt Alex sosem gondolta, hogy June a lelke
mélyén ugyanazt a veszteséget éli meg, mint ő maga az apja
miatt. Ezt June is átélte, lerendezte magában, és továbblépett.
Hogy csak az anyjuk ügye az, amivel még kínlódik.
Alex szerint a nővére téved vele kapcsolatban – nem
gondolja, hogy feltétlen választania kellene a politika és a
Henryhez fűződő kapcsolata között, vagy hogy túl gyorsan
épülne a karrierje. De… ott van a Texas-mappa, és tudja, hogy
vannak még ilyen államok, milliónyi ember, akiknek kellene
valaki, aki küzd értük, és ott van az a fura érzés a gerince
tövében, egyfajta harci kedv, amiből ki lehetne hozni valami
eredményt.
És ott van a jogi egyetem.
Ha belenéz a Texas-mappába, tudja, hogy ez zsíros eset lenne,
elmehetne felvételizni a jogra, ahogy apa és anya is szeretné,
ahelyett, hogy máris fejest ugrik a politikába. Eddig mindig
nemet mondott. Alex nem vár. Nem szánja rá az időt, nem teszi,
amit mondanak neki.
Sosem gondolt túl sokat más útra, mint az előtte nyíló,
keskeny ösvényre. Talán elgondolkodhatna ezen.
–  Megfelelő időpont ez arra, hogy megjegyezzem: Henry
szuper szexi, nagyon gazdag, a legjobb barátja gyakorlatilag
szerelmes beléd? – fordul June-hoz Alex. – Milliárdos, zseni
plakátfiú és filantróp. Szerintem ez bejönne neked.
– Jaj, hagyd abba! – marja vissza June a fagyit.
 
Most, hogy már June is tudja, hét főre bővült azok tábora, akik
ismerik Alex titkát.
Henry előtt Alex romantikus afférjai, amelyeket már az elnök
fiaként bonyolított, egyéjszakás kalandok voltak. Cash vagy
Amy elkobozta a telefonokat, és a titoktartási nyilatkozat
kipontozott vonalára mutatott Alex partnereinek kifelé menet.
Amy gépies profizmussal, Cash meg, mint valami óceánjáró
igazgatója. Elkerülhetetlen volt, hogy a bevonják őket ezekbe a
helyzetekbe.
És ott volt Shaan, az egyetlen udvaronc, aki tudja, hogy Henry
meleg, a pszichológusát leszámítva. Shaan végső soron nem
törődött Henry szexualitásával, amíg az nem sodorja bajba.
Shaan tökéletesen profi a makulátlanul szabott Tom Ford
öltönyben, nem zökkenti ki semmi, és abban mutatkozik meg a
rá bízott fiú iránti szeretete, hogy leginkább kedvenc
szobanövényként tekint rá, és úgy is kezeli. Shaan ugyanazért
tudja, amiért Amy és Cash: mert egyszerűen szükséges.
Aztán tudja még Nora, aki továbbra is sunyi képet vág, ha
felmerül a téma. És Bea, aki akkor jött rá, mikor benyitott egy
sötétedés utáni videóhívásuk alatt, amire Henry csak zavart brit
dadogásra volt képes, és dermedten bámult a semmibe másfél
napig.
Pez mintha mindig is be lett volna avatva. Alex arra gondol,
hogy nyilván magyarázatot követelt, mikor Henry ragaszkodott
hozzá, hogy szó szerint az éj leple alatt meneküljenek
Amerikából, miután Alex szájába csúsztatta a nyelvét a
Kennedy parkban.
Pez veszi fel Alex Henry telefonjára befutó videóhívását
washingtoni idő szerint hajnali négykor. Alex arra számít, hogy
Henryt a reggeli teája mellett találja. A  herceg épp a család
egyik vidéki birtokára ment szabadságra, miközben Alex a
főiskola utolsó hetének terhei alatt fuldoklik. Bele sem gondol,
miért követeli a migrénje Henry látványát, ahogy kényelmesen
és festőien üldögélve teát kortyol az üde, zöld hegyoldalon. Csak
a névre bök a telefonjában, és tárcsázza.
– Alexander, bébi – szólal meg Pez. – Milyen kedves már tőled,
hogy felhívod a jó Pezza nénit ezen a csodás vasárnap reggelen.
– Vigyorog, látszik, hogy egy luxusautó anyósülésén ül,
rajzfilmbe illően hatalmas szalmakalapban és csíkos
pasminában.
– Szia, Pez! – vigyorog vissza Alex. – Merre jártok?
–  Csak autózunk egyet, élvezzük a carmarthenshire-i tájat –
feleli Pez. Megbillenti a telefont, megmutatva a sofőrülést. –
Köszönj szépen a szeretődnek, Henry!
–  Jó reggelt, kedvesem! – mondja Henry, és elfordítva
tekintetét az útról, a kamerába kacsint. Az arca friss és nyugodt,
az ingujja feltűrve, csupa puha, szürke anyag mindenhol, és
Alex nyugodtabb így, hogy tudja, valahol Walesben Henry jól
aludt. – Hát te miért vagy ébren hajnali négykor?
–  A  kurva közgázvizsga miatt – fordul az oldalára Alex, és a
kijelzőre hunyorog. – Már nem működik az agyam.
– Nem szerzel egy olyan fülest, mint a biztonságiaké, és kéred
meg Norát, hogy súgjon?
–  Én megcsinálom szívesen helyetted – szól közbe Pez maga
felé fordítva a kamerát. – Király vagyok pénzügyekben.
– Igen, igen, Pez, tudjuk, hogy nincs, amire te ne lennél képes
– szólal meg a képen kívülről Henry hangja. – Nem kell az
orrunk alá dörgölni.
Alex a bajsza alatt nevet. Pez úgy tartja a telefont, hogy Alex
látja, amint a walesi táj elsuhan az autó ablakán túl, drámai
hegyek és völgyek követik egymást.
–  Hé, Henry, mondd még egyszer, hogy hívják a házat, ahol
aludtatok!
Pez Henry felé fordítja a kamerát, elkapva a félmosolyt.
– Llwynywermod.
– Még egyszer.
– Llwynywermod.
– Jézus – nyög fel Alex.
–  Reméltem, hogy majd mocskos dolgokat mondotok – közli
Pez. – Gyerünk, folytasd, kérlek!
– Nem hiszem, hogy bírnád, Pez – jegyzi meg Alex.
–  Ó, tényleg? – Megint Pezt mutatja a kamera. – És ha
kiveszem a…
–  Pez! – hallatszik Henry hangja, és a kisujján pecsétgyűrűs
kéz befogja Pez száját. – Könyörgöm. Alex, mi ütött veléd, hogy
tesztelned kellett ezt, hogy „hogy nincs, amire te ne lennél
képes”? Komolyan, megöletsz mindannyiunkat.
–  Ez a cél – vágja rá boldogan Alex. – Szóval, mit csináltok
ma?
Pez Henry tenyerét nyalogatva kiszabadítja a száját, és
tovább beszél.
–  Meztelenül szaladgálunk a hegyoldalon, rémisztgetjük a
birkákat, majd hazamegyünk a szokásos teára és kekszre, és a
szerelem kínpadára vonjuk magunkat, így nyögjük a
Claremont-Diaz testvérek nevét, amivel tragikusan magamra
maradtam így, hogy Henry veled kavar. Régebben több üveg
konyakot és fájdalmat osztottunk meg, mondván, vajon mikor
vesznek majd észre minket…
– Ne mondd el neki!
–  … Úgyhogy most csak ennyit kérdezek Henrytől: mi a
titkod? És erre azt mondja, hogy addig sértegette Alexet, amíg
az már működött.
– Megfordulok a kocsival!
– Ez June-nál nem fog bejönni – közli Alex.
– Hadd keressek egy tollat!
Kiderül, hogy Henry és Pez jótékonysági projekteken
dolgoznak a szabadságuk alatt. Henry már hónapok óta
mondogatja Alexnek, hogy nemzetközi vizekre eveznek, és most
épp az a terv, hogy Nyugat-Európába is átviszik a
menekültprogramjukat, klinikát nyitnak a HIV-fertőzötteknek
Nairobiban és Los Angelesben, és menedéket építenek az LGBT-
fiataloknak négy különböző országban. Ambíciózus terv, de
mivel Henry az apai örökségből fedezi a költségeit, a királyi
család biztosította járandósága érintetlenül áll egy számlán.
Elszánta magát, hogy csakis erre fogja felhasználni ezt az
összeget.
Alex a telefon és a párna mellé bújik, ahogy a nap lassan
felkel Washingtonban. Mindig is elhivatott akart lenni. Henry
kétségtelenül, egyértelműen az. Ez kicsit kijózanító. Csak az
alváshiány.
Végül a záróvizsgák eljönnek és el is múlnak, sokkal kevesebb
felhajtással, mint azt Alex képzelte. Egy hét magolás,
prezentáció és a szokásos éjszakázás, és már vége is.
Az  egész főiskola így telt el. Nem élte át azt, amit a többiek,
mindig eltávolította a hírnév és a biztonságiak korholása. Nem
bulizott a The Tombsban a huszonegyedik szülinapján, nem
ugrott bele a Dahlgren-szökőkútba. Néha mintha alig járt volna
a Georgetownra, csak átrobogott volna egy előadássorozaton,
ami történetesen pont ott volt.
De lediplomázik, és az egész terem állva ünnepli őt, ami fura,
de azért klassz is. Vagy tucatnyi csoporttársa akar vele közös
képet utána. Mind tudják a nevét. Sosem beszélt egyikkel sem
mostanáig. Alex belemosolyog a szülők iPhone-jába, és arra
gondol, hogy meg kellett volna próbálnia.
Alex Claremont-Diaz summa cum laude diplomázott a
Georgetownon, alapszintű diplomát szerzett államigazgatási
tudományokból, olvassa a Google hírét, mikor megnézi a
telefonját a limuzin hátsó ülésén, még a diplomaosztón viselt
kalapban és talárban.
Hatalmas kerti partit tartanak a Fehér Házban, Nora is ott
van, blézer-ruha szettben, és ravaszul mosolyog, puszit nyom
Alex állára.
–  A  Triumvirátus utolsó diplomázója – mondja vigyorogva. –
És nem is kellett megvesztegetnie egyik professzort sem
politikai vagy szexuális természetű ajánlatokkal.
–  Azt hiszem, végül csak kiirtanak a rémálmaikból páran –
feleli Alex.
– Mind furák vagytok diáknak is – közli June, kicsit sírva.
A  vendégek között egyaránt vannak politikai szereplők és
családi barátok, többek között Rafael Luna is, aki mindkét
kategóriába passzol. Alex kiszúrja a tömegben: fáradtnak néz
ki, ahogy ott áll a perui salátájával, és élénk beszélgetésbe
merül Nora nagypapájával, az alelnökkel. Itt van apa is,
megérkezett Kaliforniából, frissen lebarnult egy kiránduláson a
Yosemite Parkban, büszkén vigyorog. Zahra átnyújt egy kártyát
Alexnek: „Szép munka, megcsináltad, amit elvártunk tőled.”, ez
áll rajta, és majdnem belelöki a fiút a puncsos tálba, mikor az
megpróbálja megölelni.
Eltelik egy óra, megrezzen a telefon Alex zsebében, és June
szelíden intő pillantást vet rá, mikor a fiú egy mondat közepén
megosztva a figyelmét a kijelzőre néz. Már épp annyiban
hagyná, mikor látja, hogy mindenfelé viharos sebességgel
pattannak elő az iPhone-ok és a Blackberryk.
 Mintapéldány Hunter írt: Jacinto most jelentette be a sajtónak,
hogy kiszáll a jelöltségért folytatott harcból, szóval most már
hivatalosan is Claremont–Richards párbaj lesz 2020-ban.
–  Basszus – mondja Alex, és June felé fordítja a telefont,
megmutatva az üzenetet.
– Akkor lőttek a bulinak.
June-nak igaza van, az asztalok fele kiürül alig pár másodperc
alatt, a kampánycsapat tagjai és a kongresszusban dolgozók
felállnak a székükről, és a telefonjaik fölé hajolva gyülekeznek.
–  Ez kicsit túlzás – jegyzi meg Nora egy fogpiszkáló végére
szúrt olívabogyót szopogatva. – Mindenki tudta, hogy végül
lemond majd Richards javára. Alighanem berakták Jacintót egy
ablaktalan szobába, és satuba szorították a farkát, amíg bele
nem ment.
Alex nem hallja, mit mond ezután Nora, mert valami
mozgásra figyel fel a pálmaszoba ajtajánál a kert mellett. Apa
az, a karjánál fogva húzza maga után Lunát. Eltűnnek egy
oldalsó bejáraton, a gondnoki iroda felé.
Alex otthagyja a pezsgőt meg a lányokat, és kerülővel a
pálmaszoba felé veszi az irányt, úgy téve, mint aki a telefonját
nézi. Vállalva, hogy ezért számolnak majd vele a ruhatisztítók,
kibújik a bokrok közé.
A  gondnoki iroda déli falán kilazult a harmadik elem alja.
Kicsit kiugrott a keretből, pont annyira, hogy ne működjön a
golyó- és hangálló szigetelés. Három ilyen panel van a Fehér
Házban. Alex az itt töltött első fél év alatt találta meg őket,
mielőtt June lediplomázott, és Nora átiratkozott. Egyedül volt, és
nem volt jobb dolga, mint hogy lefolytassa a házban ezeket a kis
nyomozásokat.
Sosem beszélt senkinek a kilazult panelokról, mindig is
gyanította, hogy egyszer még jól jöhet ez a tudás.
Leguggol, és az ablakhoz mászik, sárdarabok gurulnak be a
cipőjébe, és csak reméli, hogy jól lőtte be az irányt, mikor
megtalálja azt a bizonyos panelt. Odahajol, próbálja olyan közel
vinni a fülét, amennyire csak tudja. A  bokrok között kavargó
szél okozta susogás ellenére meghall két halk, feszült hangot.
–  A  pokolba, Oscar! – mondja az egyik spanyolul. Luna. –
Elmondtad neki? Tudja, hogy ezt kéred tőlem?
–  Nem, túl óvatos hozzá – szólal meg apa hangja. Ő  is
spanyolul beszél: elővigyázatossági intézkedés, időnként
használják ezek ketten, mikor attól tartanak, valaki meghallja
őket. – Néha az a legjobb, ha nem tudja.
Valaki sziszegve kifújja a levegőt, fészkelődik.
–  Nem fogok a háta mögött olyasmit tenni, amit nem is
akarok.
–  Úgy érted, azok után, amit Richards tett veled, a lelked
mélyén nem akarod kicsinálni azt az alakot?
–  De igen, Oscar, Jézusom – feleli Luna. – De mindketten
tudjuk, hogy ez kurvára nem ilyen egyszerű. Sosem az.
–  Figyelj ide, Raf. Tudom, hogy mindenről jegyzeteket őrzöl.
Még csak vallomást sem kell tenned. Kiszivárogtathatod a
sajtónak. Mit gondolsz, hány másik gyerek…
– Ne!
– És mennyi lehet még…
 –  Nem hiszed, hogy nélküled is nyerhet, ugye? – vág közbe
Luna. – Még mindig nem hiszel abban a nőben, ezek után sem.
– Nem erről van szó.
–  Miért nem szállsz le rólam, és arról, ami kurvára
huszonvalahány éve történt, miért így éled ki, hogy nem tudtál
túljutni a volt feleségeden, és miért nem foglalkozol inkább
azzal, hogy megnyerd a választásokat? He, Oscar? Én nem…
Luna félbeszakítja saját magát, ahogy meghallja a kilincs
hangját, valaki belép az irodába.
Oscar iskolázott angolra vált, úgy tesz, mintha valami
jegyzékről beszélnének, majd még odaszól spanyolul Lunának:
– Legalább gondold át!
Tompán hallatszik, hogy Oscar és Luna kivonulnak az
irodából. Alex leroskad a fenyőmulcsra, azon tűnődve, vajon mi
lehet az, amit nem ért.
 
Egy adománygyűjtő esttel kezdődik, egy selyemöltönnyel és egy
szép összegről szóló csekkel a fehér asztalnál. És mint mindig,
egy üzenettel: Jótékonysági est LA-ben jövő hétvégén. Pez azt
mondja, hoz mindenkinek kimonót. Feltegyünk a listára plusz két
fővel?
Alex az apjával ebédel, aki egyértelműen témát vált, ha Alex
felhozza Lunát, majd innen megy tovább a gálára, ahol először
találkozik rendesen Beával. A  lány sokkal alacsonyabb, mint
Henry, még June-nál is kisebb, ugyanolyan csodás szája van,
mint Henrynek, de anyukája barna haját és szív alakú arcát
örökölte. Motorosdzsekit vett a koktélruhára, és kicsit úgy tartja
magát, ami Alexet a volt láncdohányos Ellenre emlékezteti.
A  fiúra mosolyog, szélesen és gonoszul, Alex azonnal felfogja:
egy újabb lázadó áll előtte.
Rengeteg pezsgő és még több kézfogás meg Pez beszéde után,
ami, mint mindig, elbűvölő, az összes biztonságit összegyűjtik
az est végén, a kijárat felé nyomulnak, és lelépnek.
Pez, ahogy ígérte, szerzett hat összeillő kimonót, ott vár rájuk
a limuzinban, mindegyikhez tartozik egy hímzett keresztszalag,
egy-egy filmbéli névvel. Alex ruhája élénk acélkék, és az áll
rajta, hogy HOE DAMERON. Henryé limezöld, BUTTERCUP HERCEG

felirattal.
Nyugat-Hollywoodban kötnek ki végül, egy ócska, fényesen
kivilágított karaoke bárban, amit Pez valahonnan ismert, a
neon elég fényes ahhoz, hogy spontánnak tűnjön, bár Cash és a
többi biztonsági úgy fél órával az érkezésük előtt leellenőrzi, és
figyelmezteti az embereket, hogy ne fényképezzenek.
A bárpultos rúzsa tökéletesen rózsaszín, a borostája kiütközik a
vastag alapozó alól. Gyorsan eléjük rak öt rövidet és mellé
citromos ásványvizet.
–  Jóisten – néz le Henry az üres kupicára. – Ez meg mi?
Vodka?
–  Aha – közli Nora, mire Pez és Bea egyszerre tör ki
nevetésben.
– Miért, mi van? – kérdezi Alex.
–  Ó, az egyetem óta nem ittam vodkát! – mondja Henry. –
Olyan… izé leszek tőle.
– Feltűnő? Gátlástalan? Kanos? – ajánlja Pez.
 – Vicces? – csatlakozik Bea.
–  Már megbocsáss, de mindig baromi vicces vagyok!
Borzasztóan!
–  Legyen szíves, kérünk szépen még egy kör ugyanilyet! –
kiált be a pult mögé Alex.
Bea sikít, Henry nevet, és V jelet mutat, és minden homályos
lesz, és meleg, ahogy Alex szereti. Mind bepréselik magukat egy
kerek bokszba, sejtelmesek a fények, és Alex meg Henry
biztonságos távolságot tart, de Alex nem bírja nem bámulni,
ahogy a lézerfény megvilágítja Henry arccsontját, kékeszöld
ragyogásba vonva az arcát. Más most: félig részeg, vigyorog,
kétezer dolláros öltöny van rajta, és egy kimonó, Alex le sem
tudja venni róla a szemét. Odaint magának egy sört.
Ahogy beindul az este, már lehetetlen megmondani, hogy
történt, de Bea az első, akit rávesznek, hogy menjen fel a
színpadra, kiás a fenti kincsesládából valami műanyag koronát,
és végighasít egy Blondie-számon. Mind füttyögnek és
tapsolnak, és a bárban mulató tömeg végre felfogja, hogy a
királyi család két tagja jár itt, valamint egy milliomos filantróp
és a Triumvirátus a Fehér Házból, ők ülnek az egyik ragadós
bokszba préselődve a szivárványszínű selymekben. Megjelenik
három kör rövid: egyet egy elázott legénybúcsús társaság küld,
egy másikat egy csapatnyi mogorva, férfias leszbikus figura, a
harmadikat meg egy transzvesztita asztal. Köszöntőre emelik a
poharukat, és Alex úgy érzi, szívesebben látják, mint eddig
bármikor, beleértve a családi győzelmi ünnepségeket.
Pez áll fel, döbbenetesen tiszta falzett hangon rázendít
Whitney Houstontól a So Emotional című dalra, mire az egész
klub pillanatokon belül áll, hurráznak, ahogy Pez kivágja a
magas hangokat. Alex szédült ámulattal nézi Henryt, aki nevet,
és vállat von.
–  Mondtam, hogy nincs olyan, amire ne lenne képes – üvölti
túl Henry a hangzavart.
June nézi az előadást, kezét az arcára borítja, a szája nyitva,
Norához hajol, és részegen odakiabál neki.
– Jaj, ne… Annyira… annyira szexi.
– Tudom, bébi – kiabál vissza Nora.
– Én… bele akarom rakni az ujjamat a szájába – nyögi June, és
úgy hangzik, mint aki igencsak elborzad ettől.
Nora kurjant, elismerően bólint.
– Segítsek?
Bea, aki már öt citromos szódát ivott meg, udvariasan
elutasítja az italt, amit odanyújtanak neki, Pez meg felhúzza
June-t a színpadra, és Alex csípője megmozdul. A  forróságtól
mosolyog, a lába kicsit szélesebb terpeszre nyílik, és azon kapja
magát, hogy a telefonja a zsebéből a kezébe csusszan.
Egy üzenetet küld Henrynek az asztal alatt pötyögve: akarsz
valami hülyeséget csinálni?
Nézi, ahogy Henry előveszi a telefonját, vigyorog, és felhúzza
a szemöldökét.
Mi lehet ennél még nagyobb hülyeség?
Henry eltátja a száját, nagyon előnytelen arckifejezéssel:
részeg, zavart, és fel van húzva, mikor pár másodperc múlva
elolvassa Alex válaszát. Alex mosolyog, és hátradől a bokszban,
feltűnően rányomja nedves ajkát a sörösüvegre. Henry úgy fest,
mint akinek épp lepereg az élete a szeme előtt, és egy oktávval
magasabb hangon válaszol, mint kellene.
– Rendben, legyen. Csak… kiszaladok a vécére.
És már ott sincs, míg a többiek még mindig Pez és June
előadását nézik. Alex elszámol tízig, majd eloson Nora mellett,
és Henry után ered. Vet egy pillantást Cash felé, aki az egyik
falnál áll, bátran rózsaszín tollboát dobott a nyakára. A szemét
forgatja, de indul is, hogy őrizze az ajtót.
Alex a mosdónál találja Henryt, karba tett kézzel.
– Említettem neked mostanában, hogy egy démon vagy?
–  Aha – mondja Alex, még egyszer ellenőrzi, hogy tiszta-e a
levegő, majd az övénél fogva megragadja Henryt, és betolja egy
fülkébe. – Majd mondd egy kicsit később megint!
–  De… de azt tudod, hogy ez még mindig nem vesz rá az
éneklésre, ugye? – Henry felnyög, ahogy Alex ajka elindul a
nyakán.
– Szerinted jó ötlet, édes, ha most felpiszkálsz?
Úgyhogy harminc perccel és két menettel később Henry ott áll
a sikoltozó tömeg előtt, és egyszerűen tarol egy Queen-számmal,
a Don’t Stop Me Now-val, Nora vokálozik, Bea meg csillogó,
arany rózsákat szór Henry lábához. Henry kimonója lecsúszik a
válláról, hátul a szalagon csak annyi látszik, hogy BUTT HERCEG.

Alex nem tudja, honnan sikerült rózsát szerezni, és

elképzelhetetlennek tartja, hogy lenne bármi értelme
megkérdezni. És nem is hallaná a választ, mert már ő is két
perce üvölt torkaszakadtából.
 – I wanna make a supersonic woman of youuu! – kiabál Henry,
vészesen kileng oldalra, elkapja két kézzel Norát. – Don’t stop
me! Don’t stop me! Don’t stop me!
–  Hey, hey, hey! – csatlakozik hozzájuk az egész bár. Pez
gyakorlatilag már az asztal tetején áll, egyik kezével a boksz
hátsó falát csapkodja, a másikkal June-t segíti fel egy székre.
– Don’t stop me! Don’t stop me!
Alex tölcsérként a szájához emeli az öklét.
– Ó-ó-ó!
A  dal kiabálás, topogás, csípőkörzés és villogó fények
kakofóniájában elér a gitárszólóig, amikor már senki sem ül a
székén, hiszen az angol koronaherceg a térdén csúszik a
színpadon, és szenvedélyesen, sőt valamennyire szexin
léggitározik.
Nora kerített egy üveg pezsgőt, most Henryre locsolja, Alex
eszét vesztve nevet, felmászik a székre, és fütyül. Bea is teljesen
kész, könnycseppek csorognak az arcán, Pez meg az asztal
tetején áll, June ott táncol mellette, a fiú platinaszőke haján
élénk rózsaszín rúzsfolt.
Alex érzi, hogy valaki megrántja a karját: Bea az, lehúzza a
színpadra. Megragadja Alex kezét, és megpörgeti, mint egy
balerinát, és Alex a foga közé vesz egy rózsát, nézik Henryt, és a
zajon át egymásra vigyorognak. Alex érzi a többrétegnyi
alkohol okozta tompaság alatt a Beából áradó, kristálytiszta
kisugárzást: mindketten tudják, milyen ritka és csodálatos ez a
Henry, akit épp látnak.
Henry megint a mikrofonba üvölt, talpra kecmereg, az
öltönye és a kimonója ragacsosan tapad rá a pezsgőtől, ez az
izzadsággal kiegészülve szexin szétcsúszottá teszi. Felfelé
pillant, a tekintete homályos és vággyal teli, és
félreérthetetlenül Alex tekintetébe kapcsolódik, aki ott áll a
színpad szélén, zavarodottan és szélesen mosolyogva. – I wanna
make a supersonic man outta youuuuu!
A  végén már állva tapsolva ünneplik Henryt, és Bea biztos
kézzel és sátáni mosollyal borzolja meg a fiú pezsgőtől ragacsos
haját. A  bokszba vezeti az öccsét, Alex mellé, és ő is benyomul
utána, összeborulnak hatan: rekedt nevetés és drága cipők
egyvelegeként.
Alex őket nézi, mindannyiukat. Pez széles, boldogságtól
ragyogó mosolyát, fehérszőke haját, ahogy megvillan a sima,
sötét bőr mellett. Bea derekának ívét, a csípőjét, a punk-rock
vigyort, ahogy egy szelet citromot szopogat. Nora hosszú lábait,
az egyiket felrakta az asztalra, keresztbe Bea lábán, meztelen
combja megvillan a ruhája sliccénél. És Henry: kipirult, éretlen
és vékony, elegáns és kitárulkozó, az arca mindig Alex felé
fordul, a mosolya készséges és mentes minden óvatosságtól.
June felé fordulva kásásan ezt gurgulázza:
– A biszexualitás tényleg nagyon gazdag és bonyolult terepet
eredményez. – Mire June sikolt a nevetéstől, és egy szalvétát
töm Alex szájába.
Alex nem sok mindent fog fel az elkövetkező egy órából: egy
limuzin hátsó ülésén ülnek, Nora és Henry lökdösődnek, hogy
ki üljön Alex ölében, vesznek valamit elvitelre egy autós
burgerezőben, és June a fülébe sikít:
 –  Mindennel kértem, mint az állat, hallottad, ugye? Kurvára
hagyd abba a röhögést, Pez! – És aztán odaérnek a szállodába,
ahol három lakosztályt foglaltak nekik a legfelső emeleten, és
átvágnak az előcsarnokon Cash elképzelhetetlenül széles
hátának védelmében.
June folyamatosan csitítja őket, hogy halkabban, ahogy
zsírfoltos hamburgercsomagokat cipelve elbotorkálnak a
szobájukig, de ez a csitítás mindennél hangosabb, úgyhogy az
eredmény épp kijön nullára. Bea, az egyetlen örökösen józan
hang a társaságban, találomra választ egy lakosztályt, lepakolja
June-t és Norát a franciaágyra, Pezt pedig az üres fürdőkádba.
–  Bízom benne, hogy ti ketten elboldogultok – mondja
Alexnek és Henrynek a folyosón, a szeme gonoszul megvillan,
ahogy átnyújtja nekik a harmadik kulcsot. – Én elszántam
magam, hogy fürdőköpenyt veszek, és kipróbálom ezt a shake-
be mártogatott sült krumpli dolgot, amiről Nora mesélt.
–  Ó, Beatrice, a koronához méltón kell viselkednünk – közli
Henry. A szemhéja kezd lassan lecsukódni.
–  Ne legyél már ilyen rejszoló – közli, és gyorsan egy-egy
puszit nyom mindkét fiú arcára, majd befordul a sarkon, és
eltűnik.
Henry Alex nyakának hajlatába nevet, miközben az a zárral
bajlódik, kinyitja az ajtót, és bebotorkálnak a szobába, a falnak
dőlnek, majd az ágy felé tántorognak, útközben elhajigálva a
ruháikat. Henryn drága parfüm, pezsgő és azt az egyedi Henry-
illatot érezni, ami mindig ott van rajta, tiszta és füves. A  melle
betakarja Alex hátát, ahogy mögötte tornyosul az ágy szélén,
kezével a csípőjén.
–  Supersonic man out of youuuu – mormogja halkan Alex,
hátrahajtva a fejét Henry füléhez, mire Henry nevet, és kirúgja
Alex térdét a fiú alól.
Nehézkesen, oldalról esnek az ágyra, mindketten mohón
markolják a másikat. Henry nadrágja még mindig ott lóg az
egyik bokáján, de nem számít, mert közben lehunyja a szemét,
és Alex végre megint megcsókolja.
A  keze ösztönösen lefelé indul, a teste emlékezik Henry
testére maga mellett, míg végül Henry lenyúl és megállítja.
–  Egy perc, türelem – mondja. – Csak most jövök rá, hogy
hiába volt minden ma este, te még nem mentél el, ugye? –
Leteszi a fejét a párnára, és elkeskenyedő szemmel nézi Alexet.
– Nos, ezt így nem csináljuk.
–  Hmm, akkor? – Alex kihasználja a pillanatot, megcsókolja
Henry nyakát a torkánál, a mélyedést a kulcscsontjánál, majd
az ádámcsutkáját. – Akkor mit gondolsz, mit teszel ez ellen?
Henry egy kézzel Alex hajába túr, és megrántja.
–  Életed legjobb orgazmusára gondoltam. Hogy lenne jó
neked? Beszéljek közben az amerikai adóreformról? Van
vázlatod?
Alex felnéz, látja Henry vigyorát.
– Utállak.
–  Akkor egy kis lacrosse szerepjáték? – Henry már nevet,
átkarolja Alex vállát, és a mellére szorítja. – Ó, kapitány,
kapitányom!
–  Tényleg, szó szerint rémes vagy – közli Alex, és ezt rögtön
alá is ássa azzal, hogy odahajol, és újra megcsókolja Henryt,
gyengéden, aztán mélyebben, hosszan, lassan és forrón. Érzi,
hogy Henry teste megfeszül, megnyílik alatta.
– Türelem – ismétli Henry, és levegő után kapva eltépi magát.
– Várj.
Alex kinyitja a szemét, és mikor lenéz, már ismerősebb Henry
arckifejezése: ideges és bizonytalan.
– Igazából. Izé. Van egy ötletem.
Alex felcsúsztatja a kezét Henry mellén, majd oldalt az
állkapcsán, egy ujjával az arcán tapogatva könnyedén.
– Igen – mondja elkomolyodva. – Hallgatlak. Tényleg.
Henry az ajkát harapdálja, láthatóan a szavakat keresi, majd
nyilvánvalóan döntésre jut.
–  Gyere ide – mondja, odahajol, megcsókolja Alexet, már az
egész testét beleadja a csókba, miközben a keze Alex fenekére
csúszik. Alex érzi, hogy a torkából feltör egy hang, ahogy vakon
követi Henryt, aki a matracba préselve csókolja, és folyamatos
hullámzással árasztja el a testét.
Érzi Henry combját – azt a rohadt lovaglás és póló edzette
combot –, érzi, ahogy ott mozog körülötte, ahogy a puha, meleg
bőr a derekához ér, egy sarok nyomódik a hátába. Mikor Alex
eltávolodik, hogy lássa Henryt, olyan nyilvánvaló a szándék a
másik arcán, mint eddig talán soha semmi.
– Biztos?
– Tudom, hogy még nem csináltuk – feleli csendesen Henry. –
De… izé, én már csináltam korábban, szóval meg tudom
mutatni neked.
 –  Hát, azért azt tudom, hogy mi hova kerül – mosolyodik el
Alex, és látja, hogy Henry szájának a sarka felfelé görbül az ő
arckifejezésének tükreként. – De akarod, hogy… ezt csináljam?
–  Igen – feleli Henry. Feljebb löki a csípőjét, és mindketten
cseppet sem előnyös, önkéntelen hangot adnak ki magukból. –
Igen. Nagyon.
Henry neszesszere ott áll az éjjeliszekrényen, odanyúl, és
vakon belekotorva keres valamit. Végül kihalássza: egy óvszert
és egy apró tubusnyi síkosítót.
Alex szinte felnevet a látványra. Mini síkosító utazáshoz.
Kísérletezett már a szexben mindenfélével, de sosem jutott
eszébe, hogy ilyesmi létezhet, az meg végképp nem, hogy Henry
ezt tartja utazgatásai során a fogselyem mellett.
– Ez új.
–  Nos, igen – mondja Henry, megfogja Alex egyik kezét, a
szájához emeli, és megcsókolja az ujja végét. – Tanulni és
fejlődni kell, ugye.
Alex a szemét forgatja, már visszavágna, csakhogy Henry
Alex két ujját szopogatja, ezzel pokoli hatásosan elhallgattatva a
fiút. Elképesztő és zavarba ejtő, ahogy hullámokban érkezik
Henry magabiztossága, amikor kínlódik, hogy kérje, amit akar,
aztán amint engedélyt kap, átadja magát a pillanatnak, mint a
bárban, ahol némi noszogatásra táncolt és kiabált, mint aki arra
vár, hogy valaki megmondja neki, hogy igen, szabad.
Már nem olyan részegek, mint voltak, de elég alkohol van
bennük, hogy ne érezzék olyan rémisztőnek az egészet, mint
amúgy, még akkor sem, mikor Alex ujja útjára indul. Először
történik ez. Henry feje a párnákra hanyatlik, lehunyja a szemét,
és hagyja, hogy Alex irányítson.
A szex Henryvel olyan… mindig más, sosincs két ugyanolyan
alkalom. Néha könnyedén mozog, vagy rohan, máskor meg
feszült, és azt akarja, hogy Alex oldja fel és szedje szét. Néha
semmi sem húzza fel úgy, mintha visszabeszélnek neki, máskor
meg mindketten azt akarják, hogy használja ki a vérében csorgó
uralkodói tekintély minden cseppjét, ne engedje, hogy Alex
eljusson a csúcsra, amíg nem mondja ezt neki, amíg az nem
könyörög.
Kiszámíthatatlan, részegítő és egyszerűen szórakoztató, mert
Alex mindig is imádta a kihívásokat, és… igen, Henry kihívás,
tetőtől talpig, az elejétől a végéig.
Ma éjjel Henry idétlen, meleg, és készen áll, a teste gyors és
sima, hogy megadja Alexnek, amire annak szüksége van, nevet
és hitetlenkedik, ahogy a teste válaszol az érintésre. Alex
lehajol, hogy megcsókolja, Henry valamit motyog a szája
sarkába.
– Én készen állok, ha te is, édes.
Alex mély levegőt vesz, bent tartja. Készen áll. Azt hiszi.
Henry felnyúl, az állkapcsát simogatja, hajának izzadt
vonalát, ahol a homlokánál véget ér, és Alex elhelyezkedik
Henry két lába között, hagyja, hogy Henry jobb kezének ujjai az
ő bal kezébe kulcsolódjanak.
Henry arcát figyeli – el sem tudja képzelni, hogy épp mást is
nézhetne, mint Henry arcát –, a vonásai ellágyulnak, a szája
boldog és meglepett, Alex engedély nélkül megszólal, rekedten
annyit mond, hogy bébi. Henry bólint, olyan aprót, hogy aki
nem ismeri ezeket a kis gesztusait, észre sem venné talán, de
Alex pontosan érti, mire gondol, úgyhogy lehajol, az ajka közé
szívja Henry fülcimpáját, és megint kimondja, hogy bébi.
– Igen – mondja erre Henry. – Kérlek. – És a tövénél megrántja
Alex haját.
Alex Henry torkát harapdálja, a fenekét markolja, elsüllyed a
fehéren izzó boldogságban, hogy ilyen közel lehet hozzá, hogy
megosztja vele a testét. Még mindig megdöbbenti, ez az egész
hihetetlennek tűnik, rendkívüli, hogy egyszerűen pont olyan jó
Henrynek is, mint neki. Henry arca ellen törvényt kellene
hozni, ahogy Alex felé fordul kipirulva, megnyílva. Alex érzi,
ahogy az ő ajka is elégedett mosolyra húzódik a bámulattól és a
büszkeségtől.
Utána fokozatosan visszatér a testébe: a térde még mindig a
matracba nyomódik és remeg, a hasa csúszós és ragadós, a keze
Henry hajában, gyengéden simogatja a fürtöket.
Alex úgy érzi, mintha kilépett volna magából, és mire
visszatért, minden kicsit megváltozott. Mikor megint Henryre
néz, újra ott az érzés a mellében: valami sajgásféle válaszképp
Henry felső ajkának ívére, ahogy a fehér fogsor fölé görbül.
– Jézusom – mondja végül Alex, és mikor megint Henryre néz,
az huncutul sandít rá fél szemmel, mosolyogva.
–  Szerinted ez szuperszonikus volt? – kérdezi, mire Alex
felnyög, Henry mellére üt, és mindketten zajos nevetésben
törnek ki.
Szétválnak, kényeztetik egymást, vitatkoznak, ki aludjon a
nedves folton, míg végül reggel négykor lecsap rájuk az álom.
Henry az oldalára fordítja Alexet, odasimul mögé, míg a két test
nem érintkezik egymással a teljes felületén. Válla Alex vállát
támasztja, egyik combja Alex combján, karja Alex karján, keze
Alex kezén, mindenhol megérinti. Alex évek óta nem aludt ilyen
jól.
Három órával később megszólal az ébresztő, indul a
repülőjük.
Együtt zuhanyoznak. Henry elkomorodik, keserű lesz a
reggeli kávéja felett, ahogy lecsap rá a szigorú valóság, hogy
ilyen gyorsan vissza kell mennie Londonba, Alex pedig némán
megcsókolja, és megígéri, hogy hívni fogja, azt kívánva, bár
többet tehetne.
Nézi, ahogy Henry szappanozza magát, borotválkozik, a haját
zselézi, belebújik az aznapi Burberry ruhába, és azon kapja
magát, hogy arra gondol, bár mindennap nézhetné. Szereti
szétszedni Henryt, de van ebben valami őrületesen intim, hogy
ott ül az éjszaka széthajigált ágyon, és nézi, ahogy a másik
összerakja magát walesi herceggé aznapra.
De az is lehet, hogy hányni fog. A kettőnek valószínűleg nincs
köze egymáshoz.
A  folyosón találkoznak a többiekkel. Henry másnapos, de
jóképű, Alex igyekszik. Bea úgy fest, mint aki kipihente magát,
friss és rém öntelt emiatt. June, Nora és Pez úgy kerül elő a
lakosztályból, mint egy csapatnyi macska és kanári, de
lehetetlen eldönteni, melyik melyik. Norának egy rúzsfolt virít a
tarkóján. Alex nem kérdez semmit.
 Cash vigyorog a bajsza alatt, mikor találkoznak a liftnél, hat
kávét tart egy tálcán a kezében. A  másnaposság kezelése nem
része a munkakörének, de Cash valójában egy kotlóstyúk.
– Akkor összejött a nagy csapat, mi?
És a másnaposságon meg mindenen túl Alex rádöbben: végre
vannak barátai.
 
 
 8.

 
Sötét varázsló vagy

Henry <hwales@kensingtonemail.com>            6/8/20 3:23 PM

to: A

 
Alex!
Nem tudom elképzelni, hogy máshogy kezdhetném ezt az e-
mailt, csak azzal, hogy remélem, megbocsátod a stílust, és
hogy minden önuralmam is oda. Kibaszottul gyönyörű vagy.
Egy hétig használhatatlan voltam, vittek mindenféle
eseményre és találkozóra, jó lenne, ha bármelyikhez lenne
valami érdemleges hozzájárulásom. Hogy végezhetné az
ember el a dolgát, ha közben tudja, hogy Alex Claremont-Diaz
ott mászkál valahol kint, szabadon? Muszáj, hogy
elkalandozzanak a gondolataim.
 
Ez az egész teljesen haszontalan, mert amikor nem az
arcodra gondolok, akkor a fenekedre vagy a kezedre, vagy
arra az őrületesen nagy szádra. Azt hiszem, elsősorban a
legutóbbi sodort ebbe a kellemetlen helyzetbe. Senkinek
sincs mersze, hogy szemtelenkedjen egy herceggel, téged
leszámítva. Abban a pillanatban, mikor először közölted,
mekkora farok vagyok, megpecsételődött a sorsom, Ó,
ősapáim! Ó, ti régi királyok! Vegyétek koronámat, és
temessetek el az ősi földbe! Ha tudtátok volna, hogy
ágyékotok hatalmas munkáját egy meleg örökös teszi majd
semmivé, aki szereti a gödröcskés állú amerikai úkat, főleg,
ha azok gonoszkodnak vele!
Tényleg, emlékszel, hogy említettem a meleg királyokat? Úgy
érzem, hogy I. Jakab, aki őrülten beleszeretett egy
megfelelően és erősen tompa agyú lovagba egy tornán, és
azonnal megtette hálószobai kamarássá (tényleg van ilyen
rang), megkönyörülne a helyzetemen.
Legyek átkozott, de hiányzol.
x
Henry
 
 
Re: Sötét varázsló vagy

A <agcd@eclare45.com>            6/8/20 5:02 PM

To: Henry

Hi!
Most arra célzol, hogy te vagy Jakab, én meg valami szexi,
ostoba farok? Több vagyok, mint csodás felépítésű test olyan
fenékkel, amin diót lehet törni, Henry!
Ne kérj bocsánatot, hogy azt írtad, jól nézek ki. Mert így olyan
helyzetbe hozol, hogy elnézésedet kell kérnem, amiért
elmondom, hogy teljesen elszálltam tőled Los Angelesben, és
belehalok, ha nem történik meg újra hamarosan. Mi ez, az
önuralom hiánya, he? Tényleg ezt akarod játszani velem?
Figyelj ide: átrepülök Londonba, kirángatlak valamelyik
értelmetlen megbeszélésedről, és elérem, hogy beismerd,
mennyire imádod, ha azt mondom neked, hogy bébi.
Szétszedlek a fogammal, édesem.
 
xoxo
A
 
 
Re: Sötét varázsló vagy

Henry <hwales@kensingtonemail.com>            6/8/20 7:21 PM

to: A

Alex!
Tudod, ha az ember Oxfordba jár angol irodalom szakra, mint
én, akkor az emberek folyton azt kérdezik, ki a kedvenc írója.
A PR-csapat összeállított egy listát az elfogadható
válaszokról. Realistát akartak, úgyhogy George Eliotot
javasoltam – nem volt jó nekik. Eliot igazából Mary Anne
Evans írói álneve volt, nem erős, fér író. Azt akarták, hogy az
angol regény egyik atyja legyen, mire felvetettem Daniel
Defoe-t – de nem felelt meg, mert ő kilépett az anglikán
egyházból. Eljött az a pont, amikor bedobtam Jonathan
Swiftet, csak hogy lássam, ahogy egyszerre mind infarktust
kapnak egy ír politikai szatirista említésére.
A végén Dickenst választották, ami elég vicces. Olyat akartak,
aki nem olyan zaftos, mint az igazság, de komolyan, mi lehet
melegebb, mint a Szép remények női főszereplője, ahogy egy
romos kastélyban sínylődve élete minden napján felveszi az
esküvői ruháját a hatás kedvéért?
Akkor jöjjön a zaftos igazság: a kedvenc angol íróm Jane
Austen.
 És akkor hadd kölcsönözzek egy pár sort az Értelem és
érzelemből. „Hisz másnak sincs híjával, csak türelemnek –
vagy ha képzeletdúsabb néven akarjuk nevezni: reménynek.”1
Más szavakkal: remélem, hogy hamarosan odateszed a
zöldhasúidat, ahol a mocskos szád lesz hamarosan.
Tiéd frusztráltan és kielégítetlenül is:
Henry
 
Alex úgy érzi, valaki talán már figyelmeztette a magán-e-
maileket tároló szerverek veszélyeire, de kicsit homályosak
ezek a részletek. És nem érzi fontosnak.
Először, mint olyankor, ha időre van szükség, holott az
azonnal visszaigazolás is lehetséges lenne, nem látja értelmét
Henry e-mailjeinek.
De mikor Richards elmondja Sean Hannitynek, hogy Alex
anyja nem ért el elnökként semmit, Alex magában sikítva ezt
írja: Néha úgy beszélsz, mint mikor egy zacskóból ömlik a cukor
egy lyukon alul. Mikor Mintapéldány Hunter egy munkanap alatt
ötödszörre hozza elő a Harvard evezős csapatát, Alex folytatja:
A  feneked abban a nadrágban egyenesen bűncselekmény. Mikor
elfárasztja, hogy idegenek érnek hozzá, akkor meg ezt írja:
Gyere vissza hozzám, mikor már nem az égbolton szárnyalsz, te
elveszett Fiastyúk.
És most megérti.
Az  apja nem tévedett, hogy csúnya lehet, ha Richards az
ellenjelölt. Csúnya, a maga módján, ott van benne Utah, a
kereszténység, a kutyának füttyentés és a fogpasztareklámra
emlékeztető mosoly. A jobboldalnak megvan a véleménye Alex
és June jogosultságáról, egyértelmű, hogy valójában azt
gondolják: a mexikóiak az elnöki családot is lenyúlták.
Alex nem hagyhatja, hogy a hatalmába kerítse a kudarctól
való rettegés. Kávézik és kampányüzemmódba kapcsol, olvassa
Henry e-mailjeit, és még többet kávézik.
A biszexuális ébredése utáni első washingtoni Pride-ot akkor
tartják, mikor Alex épp Nevadában jár, és egész nap irigyen
bámulja a Twittert: ahogy száll a konfetti a Mallon, és Rafael
Luna ceremóniamester szivárványos kendőt köt a fejére. Alex
visszamegy a szállodába, és elbeszélget a kérdésről a
minibárral.
A  káosz legfényesebb pontja, hogy a lobbizása az egyik
kampányfőnöknél (és a saját anyjánál) végre eredményre vezet:
komoly gyűlést szerveznek a Maid Parkba Houstonba. Olyan
irányt vesznek az előrejelzési adatok, mint még soha. A Político
ezzel a vezércikkel jelenik meg: 2020-BAN TEXASBAN DŐL MAJD EL

MINDEN?

–  Igen, igyekszem, hogy mindenki tudja, a te ötleted volt a

houstoni esemény – közli Ellen, alig-alig odafigyelve, miközben
átolvassa a repülőn a texasi eseményre írt beszédét.
–  Itt inkább mondd, hogy szilárd, ne azt, hogy határozott –
olvas bele a beszédbe anya válla felett June. – Az  úgy jobban
bejön Texasban.
–  Nem ülnétek át máshova ti ketten? – néz fel Ellen, de
feljegyzi a papírjára.
 Alex tudja, hogy a kampány nagy része kétes kimenetelű, még
akkor is, ha látják a számokat.
Úgyhogy amikor beállnak a Minute Maid elé, és látják, hogy a
sor kétszer körbeéri az épületet, Alex több mint elégedett.
Kifejezetten önelégült. Ellen feláll, hogy beszédet mondjon a
több ezer összegyűltnek, és Alex azt gondolja magában, hogy
Hajrá, Texas! Mutasd meg, hogy téved a rohadék!
Még mindig a fellegekben jár, mikor a következő hétfőn
odatartja kártyáját a kampányiroda ajtajához. Már belefáradt,
hogy az asztalánál ülve nézze át újra meg újra a
fókuszcsoportos eredményeket, de készen áll rá, hogy
visszaálljon a ringbe.
De az a tény, hogy mikor az asztalához ér, ott találja
Mintapéldány Huntert, amint a Texas-mappát tartja kezében,
azonnal kurvára lerántja a földre.
– Ezt az asztalodon hagytad – közli lazán. – Azt gondoltam, ez
az új projekt, amit kapunk.
–  Át szoktam járkálni hozzád, hogy kikapcsoljam Dropkick
Murphyst a Spotifyodon, bármennyire is szeretném? – szegezi
Hunternek a kérdést Alex. – Nem, Hunter. Nem teszek ilyet.
– Hát, sokszor lopkodod a ceruzáimat…
Alex elkapja Huntertől a mappát, még mielőtt az befejezhetné
a mondatot.
– Ez az enyém.
– Mi ez? – kérdezi Hunter, ahogy Alex visszahajítja a mappát
a táskájába. El sem hiszi, hogy kint hagyta az asztalon. – Ez a
sok adat, a körzetek… Mit csinálsz ezzel?
 – Semmit.
–  A  Houstonban tartott gyűlésről van szó, amit annyira
akartál?
–  Houston jó ötlet volt – feleli Alex, egyszerre védekezésre
kényszerülve.
– Haver… nem gondolod komolyan, hogy Texas megnyerhető,
ugye? Ez az egyik legelmaradottabb államunk.
– Te Bostonból jöttél, Hunter! Tényleg előadást akarsz nekem
tartani, honnan származik a bigottság?
– Nézd, én csak mondtam.
–  Tudod, mit? – feleli Alex. – Azt hiszed, ti mind mentesek
vagytok mindenféle intézményes bigottságtól, csak mert
demokrata államból jöttetek. De nem minden tekintélyelvű
fehér barom drogos él a Mississippi alsó folyásának vidékén,
hanem a Duke-on vagy a Pennen is jó sok van belőlük,
egyetemre járnak apuka pénzén.
Hunter döbbentnek tűnik, de nincs meggyőzve.
– Ez nem változtat azon, hogy a republikánus államok mindig
is republikánusok voltak – közli nevetve, mintha ez valami vicc
lenne. – És az ottaniakat mintha nem érdekelné eléggé, mi jó
nekik, hova érdemes szavazniuk.
–  Talán az ottaniak is hajlandóak lennének szavazni, ha
tényleg tennénk némi erőfeszítést, hogy kampányoljunk nekik,
és megmutassuk, hogy igenis érdekelnek minket, és a
platformunk arra való, hogy segítse őket, nem arra, hogy
kizárja – magyaráz felhevülten Alex. – Képzeld el, ha soha senki,
akit érdekelne, neked mi a jó, be sem tette volna a lábát az
államba, hogy megpróbáljon beszélni veled. Vagy ha elítélt
vagy, vagy… a kicseszett szavazási törvény miatt, nem jut el
valaki a fülkéig, akkor talán nincs itt tennivaló?
–  Igen, persze, csodás lenne, ha valami varázslatos úton-
módon mobilizálni lehetne minden szavazóképes
marginalizáltat a republikánus államokban, de a politikai
kampányok idő- és pénzforrásai végesek, és az előrejelzések
alapján kell felállítanunk a prioritásokat. – Hunter úgy
magyaráz Alexnek, mintha az nem az elnök fia lenne, és nem
lenne tisztában vele, hogy működik a kampány. – Egyszerűen
arról van szó, hogy kevesebb bigott van a demokrata
államokban. Ha nem akarják, hogy ki legyenek hagyva, talán
tehetnének valamit azok az emberek a republikánus
államokban.
Alexnek erre tényleg eldurran az agya.
–  Talán elfelejtetted, hogy akinek a kampányán dolgozol, a
kurva Texasból jött? – mondja, és a hangja hivatalosan is eléri
azt az erősséget, hogy a többiek odanézzenek a szomszédos
fülkékből, de a fiút nem érdekli. – Miért nem beszélünk arról,
hogy minden államban működik a Ku-Klux-Klan egy-egy
szervezete? Azt gondolod, hogy nincsenek olyan rasszisták és
homofóbok, akik Vermontban nőttek fel? Tudod, haver,
értékelem az itteni munkádat, de nem vagy egy nagy durranás.
Nem kell, hogy itt ülj, és úgy tegyél, mintha ez valaki más
problémája lenne. Egyikünknek sincs erre szüksége.
Alex felmarkolja a táskáját és az iratait, majd kiviharzik.
Ahogy kiér az épületből, előveszi a telefonját, és hirtelen
elhatározással megnyitja a Google főoldalát. Vannak
vizsgaidőpontok erre a hónapra. Tudja.
Jogi felvételi vizsga, Washington, írja be Alex.
 
3 Zseni és Alex
2020. június 23. 12.34 PM
 
Borókám

 
Édeske

Nem így hívnak, nem hívnak így senkit.

Stop
 
A koreai popbanda frontembere bts kim nam-joon

 
Édeske

Letiltalak.

 
Kir. F. Faszfej Herceg

Alex, kérlek, ne mondd, hogy Pez ráindított a K-popra.

 
te hagytad, hogy nora transziversenyen indítson

 
maga a káosz démon

[latrice royale eszik.gif]

 
Édeske

Mit akartál, Alex???

 
Hol van a beszédem Milwaukee-ra?
 Tudom, hogy elvitted.
 
Kir. F. Faszfej Herceg

Ezt muszáj a csoportban?

 
Édeske

Egy részét át kellett írni!!!

Visszatettem javítva a táskád külső zsebébe.
 
Davis meg fog ölni, ha nem hagyod ezt abba.

 
Édeske

Davis látta, amiket írtam a Twitteren,

hogy Seth Meyersnek is bejött múlt héten,
úgyhogy azért azt meggondolná.
 
Miért van kő a táskámban?

 
Édeske

Az egy kvarckristály, a tisztaságért

és a jó kisugárzásért, noreply.
Kell minden segítség most nekünk,
ami csak lehetséges.
Állj le a VAJÁKOLÁSSAL a CUCCAIMBAN
 
Maga a káosz démon

ÉGESSÜK MEG A BOSZORKÁNYT!

 
Maga a káosz démon

Hé, mit szóltok ehhez a cucchoz

a holnapi főiskolai kampányestre?
  
Maga a káosz démon.

Képet küld.

 
Maga a káosz démon.

Arra gondoltam, hogy leszbikus költőnőre veszem a gurát,

aki megismerkedett egy bikramjógatanárral egy italboltban,
aki kitanította a meditációra meg az agyagozásra,
és most a nő új életet kezd csupa erő üzletasszonyként,
és a saját készítésű gyümölcstáljait árulja.

 
Kir. F. Faszfej Herceg

Te szemét, megvettél.
 
alskdjfadslfjad
 
NORA, KICSINÁLTAD
Maga a káosz démon

LOL

 
A  meghívó hivatalos postával érkezik, egyenesen a
Buckingham-palotából. Aranyozott szegély, nyurga betűk.
A  BAJNOKSÁG VEZETŐSÉGE ÉS ELNÖKE ÖRÖMMEL VENNÉ ALEXANDER

CLAREMONT-DIAZ JELENLÉTÉT A KIRÁLYI PÁHOLYBAN 2020. JÚLIUS 6-ÁN.

Alex lefotózza, és üzenetet küld Henrynek.

1. Ez meg mipics? nincs elég rászoruló abban az országban?
2. Voltam már a királyi páholyban.
Henry válaszol. Gonosz átok vagy. Majd folytatja. Gyere!
Kérlek.
 És Alex most itt van, a kampánymunkából kivett
szabadnapját Wimbledonban tölti, csak hogy a teste Henry
közelébe kerüljön megint.
– Akkor, ahogy figyelmeztettelek – mondja Henry, miközben a
királyi páholy felé tartanak –, Philip is itt lesz. És más válogatott
arisztokraták, akikkel esetleg majd beszélgetned kell. Olyanok,
akiket akár Basilnek is hívhatnak.
–  Azt hiszem, már bizonyítottam, hogy elbánok az
arisztokratákkal.
Henryn látszik, hogy kételkedik.
– Bátor vagy. Nem ártana nekem is egy kicsi belőle.
Kivételesen ragyog a nap London felett, mikor kilépnek,
lelátók veszik körbe őket, amelyeken a legtöbb helyet már
elfoglalták a nézők. Alex meglátja David Beckhamet egy jól
szabott öltönyben – megint felteszi a kérdést, hogy győzhette
meg magát arról, hogy heteró. Aztán David Beckham elfordul,
és Alex meglátja, hogy Beával beszélget, majd a lány arca
felragyog, ahogy meglátja őket.
–  Hé, Alex! Henry! – csiripeli, túlharsogva a páholy
mormolását. Csodálatosan fest limezöld, ejtett derekú
ruhájában, a hatalmas, kerek, méhecskemintás Gucci
napszemüvegben.
– Istenien nézel ki – mondja Alex, és puszira tartja az arcát.
–  Ó, köszönöm, drágám! – feleli Bea. Mindkét kezével
megfogja egy-egy fiú karját, és lerángatja őket a lépcsőn. –
Igazából a nővéred segített ruhát választani. McQueen. June
zseni, tudtad?
 – Már említették, igen.
–  Ez az – mondja Bea, ahogy az első sorba érnek. – Ez a mi
helyünk.
Henry az élénkzöld párnákra néz, a rajtuk heverő vaskos,
fényes wimbledoni programfüzetre, rögtön a páholy elejében.
– Elöl, középen? – jegyzi meg enyhe idegességgel a hangjában.
– Tényleg?
–  Igen, Henry, ha elfelejtetted volna, te a királyi család tagja
vagy, és ez itt a királyi páholy. – Bea integet a fotósoknak, akik
már kattintgatják is a gépeiket, ahogy meglátják őket, majd
közelebb hajolva, suttogva folytatja.
– Ne aggódjatok. Nem hiszem, hogy éreznék onnan lentről, a
gyepről, ahogy sűrűsödik a levegő.
– Ha-ha-ha, Bea – veti oda monoton hangon Henry, a füle már
élénk rózsaszín, és a neheztelése ellenére leül Alex és Bea közé.
Gondosan az oldalához szorítja a könyökét, hogy távolabb
tartsa magától Alexet.
Már a nap felénél járnak, mikor Philip és Martha is
megérkezik, Philip ugyanolyan kitenyésztetten, jellegtelenül
jóképű, mint mindig. Alex eltűnődik azon, hogy a gazdag gének,
amikből Bea és Henry lett, akik mindketten olyan érdekes
látványt nyújtanak gonosz mosolyukkal és drámai
arccsontjukkal, így elbántak Philippel. Ez az ember úgy néz ki,
mintha egy plakátról lépett volna le.
–  Jó reggelt! – köszön Philip, és leül a helyére Bea mellé.
A tekintete kétszer is átsiklik Alexen, és ő érzi a kétkedést, hogy
egyáltalán jogos-e, hogy beengedték ide. Talán tényleg furcsa,
hogy Alex itt ül. De nem érdekli. Martha is furcsállva néz rá, de
talán csak azért, mert haragszik az esküvői torta miatt.
– Jó napot, Pip! – feleli Bea udvariasan. – Szia, Martha!
Henry gerince megfeszül Alex mellett.
– Henry – mondja Philip. Henry feszülten markolja az ölében
tartott műsorfüzetet. – Örülök, hogy eljöttél. Mostanában kissé
elfoglalt vagy, ugye? Ez egy ilyen év, afféle szünet…
Célzás cseng a hangjában. Valami olyasmi, hogy „pontosan
hol is voltál? És mit is csináltál?”. Henry állán megfeszülnek az
izmok.
– Igen – feleli Henry. – Rengeteget dolgozunk Percyvel. Őrület
volt.
–  Ja, igen, az az Okonjo Alapítvány, ugye? – kérdez vissza
Philip. – Milyen kár, hogy ő ma nem tudott eljönni. Ha jól látom,
be kell érnünk az amerikai barátoddal...
És egy száraz mosolyt villant Alexre.
– Igen – feleli Alex, túlságosan hangosan. Szélesen vigyorog.
– Philip! – szól rá Bea.
– Ó, ne ess túlzásba, Bea! – közli elutasítóan Philip. – Csak azt
gondoltam, különleges figura, ugye? Azzal a köpenyfélével, amit
hord. Kicsit túlzás lenne itt Wimbledonban.
Henry arca nyugodt és derűs, de egyik térdével Alex lábáva
váj.
– Annak a ruhának az a neve, hogy dashiki, Philip. És egyszer
volt rajta ilyen.
– Rendben – feleli Philip. – Tudod, hogy én nem ítélem el. Csak
azt gondolom, hogy… emlékszel? Fiatalabb korodban elég sok
időt töltöttél az egyetemi haverjaimmal. Lady Agatha fiával, aki
folyton fürjre vadászik. Talán megfontolhatnád, nem lenne-e
jobb több… hasonló státuszú barát.
Henry ajka már csak egy vékony vonal, de nem mond
semmit.
– Nem lehet mindenkinek Monpezat márki a legjobb barátja,
úgy, mint neked – morogja Bea.
–  Akárhogy is – folytatja Philip, tudomást sem véve Bea
megjegyzéséről –, nem valószínű, hogy találnál feleséget, ha
nem a megfelelő körökben mozogsz, ugye? – Kicsit kuncog, újra
a játék felé fordul.
–  Elnézést – mondja Henry. Ledobja a programfüzetet a
székre, és eltűnik.
Tíz perccel később Alex a klubban talál rá, egy gigantikus
vázányi, ragyogó színű fukszia mögött. A  tekintete azonnal
elszántan Alexre tapad, ahogy meglátja, az ajkát rágja, ami
ugyanolyan haragosvörös, mint a hímzett brit lobogó a
díszzsebkendőjén.
– Szia, Alex! – mondja szelíden.
Alex ugyanilyen hangon felel:
– Szia!
– Megmutatták már neked ezt a klubházat?
– Nem.
– Nos, akkor...
Henry két ujjával Alex könyökéhez nyúl, az rögtön
engedelmeskedik.
Lemennek egy lépcsőn, át egy oldalsó rejtekajtón, végig egy
másik, titkos folyosón egy szobába, amit telepakoltak székekkel
és terítőkkel, a földön egy régi, elhagyott teniszütő hever. Ahogy
az ajtó becsukódik mögöttük, Henry azonnal nekipréseli Alexet.
Egészen közel lép Alexhez, de nem csókolja meg. Ott lebeg,
egy sóhajtásnyira a másiktól, keze Alex csípőjén, és ajka ferde
mosolyra nyílik.
– Tudod, mit akarok? – kérdezi, olyan halkan és szexin, hogy
az Alex szegycsontját égeti, egyenesen a törzsébe perzsel.
– Mit?
– Azt akarom csinálni – folytatja Henry –, amit most elvben a
legkevésbé kellene.
Alex előretolja az állát, vigyorgó kihívással.
– Akkor csak mondd, hogy csináljam, édes.
És Henry, a szája sarkát nyalogatva, keményen megrántja
Alex övét.
– Basszál meg! – mondja.
– Hm – nyögi Alex. – Wimbledonban, mint a...
Henry rekedten felnevet, és lehajol egy csókra, nyitott szájjal,
mohón. Gyorsan mozog, tudja, hogy ki van centizve az idejük,
gyorsan követi Alex irányítását, mikor az felnyög, és a vállánál
fogva elfordítja. Henry háta most már Alex melléhez simul,
öklével az ajtót támasztja.
–  Csak hogy tisztán lássunk – szólal meg Alex –, én most egy
raktárban fogok szexelni veled, hogy bosszantsuk a családodat.
Mármint ez történik éppen, ugye?
Henry, aki nyilvánvalóan mindig magánál tartja a mini
síkosítót a zakója zsebében, ezt válaszolja.
 – Így igaz. – És odanyújtja a tubust Alexnek a válla felett.
– Csodás, kurvára szeretek ezzel bosszantani másokat – feleli
minden gúny nélkül Alex, és terpeszbe rúgja Henry lábát.
És annak kellene lennie… viccesnek. Izgalmasnak, ostobának,
röhejesnek, obszcénnek, újabb vad szexkalandnak, amit a
listához írhatnak. És az is, de… nem kellene, hogy közben olyan
is legyen, mint legutóbb, mintha Alex belehalhatna, ha véget
érne. Nevetés bujkál a torkában, de nem tör elő, mert közben
tudja, hogy ezzel most épp segít Henrynek túljutni valamin. Ez
lázadás.
Bátor vagy. Nem ártana nekem is némi bátorság.
Vadul megcsókolja Henry száját, majd mélyen a hajába túr, és
kiszívja Henryből a levegőt. Henry mosolyog, Alex nyakához
hajolva levegő után kapkod, és úgy tűnik, elképesztően
elégedett magával.
– Elég volt a teniszből, nem gondolod? – mondja végül.
Úgyhogy kilopóznak a tömeg mögött, biztonságiak és
esernyők fedezik őket, és visszamennek Kensingtonba, ahol
Henry felviszi Alexet a lakrészébe.
A  rezidenciája huszonkét szobából áll a palota északnyugati
szárnyában, az Orangery mellett. Beával osztozik rajta, de nem
sok minden utal a jelenlétükre a magas mennyezetű, nehéz,
kárpitozott bútorokkal berendezett termekben. Ami mégis, az
inkább Bea, mint Henry személyiségét tükrözi: egy kanapé
hátán bőrdzseki lóg, Mr.  Wobbles mosakodik egy sarokban, és
egy tizenhetedik századi, németalföldi olajfestmény lóg egy
lépcsőfordulóban, tényleg szó szerint az a címe, hogy Nő a
toalettjével, ezt csakis Bea választhatta az udvari képtárból.
Henry szobája pont olyan barlangszerű, dúsgazdag és
kibírhatatlan, ahogy Alex képzelte, minden bézs színű benne
aranyozott, barokk ággyal, és a kertre néző ablakokkal. Nézi,
ahogy Henry lerázza magáról az öltönyt, és elképzeli, hogy itt
kell élnie, hogy talán Henry egyszerűen nem is választhatta ki,
hogy nézzenek ki a szobái, vagy csak sosem akart mást kérni.
Azokon az éjszakákon, mikor Henry nem tud aludni, itt kering
ezekben a végtelen, személytelen szobákban, mint egy madár,
ha csapdába esik egy múzeumban.
Az  egyetlen olyan szoba, ahol érezni valamit Henryből és
Beából is, egy kis szalon a második emeleten, amit zeneszobává
alakítottak. Itt élénkebbek a színek: kézzel szőtt, mélyvörös és
lila árnyalatokban pompázó, török szőnyegek, dohányszínű
kanapék, apró puffok és mindenfélével megpakolt asztalkák
állnak itt-ott, mint egy-egy gomba, a falakon Stratocaster és
Gibson elektromos gitárok lógnak, hegedűk és egy sor hárfa, a
sarokban pedig egy cselló áll.
A  szoba közepét egy versenyzongora foglalja el, Henry leül
hozzá, és csak úgy, lustán megszólaltatja, játszik egy melódiát,
ami egy régi The Killers számra emlékeztet. David, a beagle
csendesen szundikál a pedálok mellett.
– Játssz valami olyat, amit nem ismerek! – kéri Alex.
Még Texasban, iskolás korában az összes gyerek közül Alexet
érdekelte legjobban a kultúra, mert könyvmoly volt, odavolt a
politikáért, az egyetlen egyetemi sportcsapattag, aki vitatta
Dred Scott álláspontját az amerikai történelem kurzuson. Nina
Simone-t hallgatott, meg Otis Reddinget, és szerette a drága
whiskey-t. De Henry egészen más szintű tudást épített fel.
Úgyhogy Alex csak hallgat, bólogat, és mosolyog egy kicsit,
míg Henry elmagyarázza, hogy Brahms ilyen, és Wagner meg
ilyen, és hogy a romantika két külön ágát képviselik.
–  Hallod a különbséget? – kérdezi. A  keze gyors, szinte
egyáltalán nem látni rajta erőlködést, még akkor sem, mikor a
Romantika Háborújához kanyarodik és elmeséli, hogy Liszt
lánya elhagyta a férjét Wagnerért, quel scandale.
Átvált egy Alekszandr Szkrjabin-szonátára, Alexre kacsint,
ahogy kimondja a zeneszerző keresztnevét. Az  andante – a
harmadik tétel – a kedvence, magyarázza, mert egyszer azt
olvasta, hogy ez egy romos kastélyt ír le, amit akkoriban sötéten
mulatságosnak talált. Elhallgat, koncentrál, hosszú percekre
elvész a darabban. Aztán minden figyelmeztetés nélkül megint
vált, szilaj akkordokkal újra valami ismerős dalt játszik: Elton
Johnt. Henry lehunyja a szemét, emlékezetből zongorázik.
A Your Song. Nahát.
És Alex szíve nem teríti be az egész mellkasát, és nem
markolja a kanapé szélét, hogy erőt merítsen. Mert ezt tenné, ha
itt lenne ebben a kastélyban, és beleszeretne Henrybe, és nem
csak folytatná ezt a valamit, hogy átrepülnek a fél világon, csak
hogy megérintsék egymást, és ne beszéljenek róla. Nem, nem
ezért van itt. Nem.
Talán órákig is kényeztetik egymást a kanapén – Alex a
zongorán akarná, de az valami felbecsülhetetlen értékű, antik
darab, úgyhogy felbotorkálnak Henry szobájába, a hercegi
ágyba. Henry hagyja, hogy Alex darabokra szedje fájdalmas
türelemmel és precizitással, és annyiszor nyögi Isten nevét,
hogy a szoba már lassan szentségtelennek tűnik.
Henry túljut valamilyen korláton, elolvad és összeomlik a
friss ágyneműben. Alex majd egy órát tölt azzal, hogy kis
remegéseket csalogasson elő Henryből, bámulja bonyolult
arckifejezését: csodálkozás és boldog fájdalom egyszerre.
Pihekönnyen, az ujjbegyeivel simítja végig Henry kulcscsontját,
a bokáját, a térde belső oldalát, kézfeje kis csontjait, a mélyedést
az alsó ajkán. Addig érinti meg újra és újra, hogy a csúcsig
juttatja szinte csak a kis simításokkal, csak a leheletével a belső
combján, a szájának az ígéretével ott, ahol a keze járt.
Henry kimondja ugyanazt a két szót, mint a titkos szobában
Wimbledonban, ezúttal kissé udvariasabban:
– Kérlek, kellesz nekem.
Alex még mindig alig tudja elhinni, hogy Henry képes így
beszélni, és hogy ő lett az egyetlen, aki hallhatja ezt.
Úgyhogy megteszi.
Mikor magukhoz térnek, Henry gyakorlatilag elájul Alex
mellén egyetlen további szó nélkül, szétkúrva és kicsontozva, és
Alex nevet magában, Henry izzadt haját cirógatja, és hallgatja a
szinte azonnal felhangzó, halk hortyogást.
De órákig tart, míg elalszik.
Henrynek kicsordul a nyála Alex mellére. David is feljön az
ágyba, a lábukhoz gömbölyödik. Alexnek alig pár óra múlva a
gépen kell ülnie, készülve a demokrata kongresszusra, de nem
tud aludni. Az időeltolódás miatt. Hát persze hogy csak amiatt.
 Eszébe jut, ahogy mintha ezermillió kilométerre innen
egyszer azt mondta Henrynek, hogy ne gondolja túl ezt az
egészet.
 
–  Elnökként – mondja Jeffrey Richards a kampányiroda egyik
monitorján – a sok célom egyike az lesz, hogy bátorítsam a
fiatalokat, hogy kerüljenek közelebb a kormányzati munkához.
Ha meg akarjuk tartani a szenátusi többségünket, és
visszavenni a Fehér Házat, akkor szükségünk van arra, hogy a
következő generáció is kiálljon és csatlakozzon a harchoz.
A  Vanderbilt Egyetem republikánus diákszervezete tapsol az
élő közvetítésen, és Alex úgy tesz, mint aki beletemetkezik a
legutóbbi politikai tanulmánya vázlatába.
–  Gyere fel, Brittany! – Csinos, szőke diáklány csatlakozik
Richardshoz a pódiumon, az pedig átkarolja. – Brittany volt itt a
fő szervező, vele hoztuk össze ezt a mai rendezvényt, és nem is
lehetett volna ennél jobban elvégezni ezt a feladatot, az
eredmény csodálatos!
Újabb taps. Egy közepes rangú stábtag papírgalacsint hajít a
monitor felé.
– A fiatal Brittanyhoz hasonlók adnak reményt nekünk, hogy
a pártnak van jövője. Ezért örömmel jelentem be, hogy
elnökként elindítom a Fiatalok Kongresszusa programot.
A többi politikus nem akarja, hogy az emberek – főleg az ilyen
aggasztóan fiatal emberek, mint ti – közel kerüljenek a
hivataljaikhoz, és lássák, hogy is készül az a felvágott.
látni akarok egy ketrecharcrot a nagymamák és a kurva vámpír
között, aki anyám ellen indul – írja Alex Henrynek, ahogy
visszamegy az asztalához.
A  demokrata kongresszus előtti utolsó napokban járnak, és
Alexnek nem sikerül ezen a héten úgy elcsípni a kávéfőzőt,
hogy ne legyen épp üres a kancsó. A  részleg e-mail fiókjai
túlcsordulnak, mióta két nappal ezelőtt megnyílt a hivatalos
platform, és Mintapéldány Hunter úgy lövi tovább az e-
maileket, mint akinek az élete múlik ezen. Nem hozta szóba
többet Alex múlt havi kirohanását, de már fülhallgatót hord,
hogy Alexnek ne kelljen hallgatnia a zenéit.
Alex újabb üzenetet pötyög, ezúttal Lunának: utánanéznél
anderson coopernek, vagy valami, és megmagyaráznád azt a
paragrafust, amit te sugalmaztál a platform adótörvény-
tervezetébe, hogy véget lehessen vetni a kérdéseknek? nincs erre
idő, haver!
Egész héten üzengetett Lunának, amióta Richards
kampánycsapata kiszivárogtatta, hogy felkértek egy független
szenátort az árnyékkormányba. Az  öreg rohadék, Stanley
Connor egyenesen megtagadott minden felkérést, hogy
támogassa Ellent, végül Luna négyszemközt elmondta Alexnek,
szerencsések, hogy Connor nem indult az előválasztáson.
Semmi hivatalos, de mindenki tudja, hogy Connor áll be
Richards mögé. És ha Luna tudja is, mikor lesz a bejelentés,
nem mondja meg.
Egy hét. Az  adatok nem nagyon kedvezőek, Paul Ryan
szenteskedő megjegyzéseket tesz az alkotmány második
kiegészítéséről a fegyverviselési jogról, és elterjed egy felvetés a
bulvársajtóból: VAJON ELLEN CLAREMONTOT AKKOR IS MEGVÁLASZOTTÁK

VOLNA, HA  NEM LENNE KLASSZIKUS SZÉPSÉG? Ha nem meditálna

reggelenként, anyja már megfojtott volna egy beosztottat,
gondolja Alex.
Ami meg őt illeti, hiányzik neki Henry ágya, Henry teste,
Henry és egy több ezer kilométernyire lévő hely, távol a
kampány futószalagjától. Aznap éjjel Wimbledon után, egy
héttel ezelőtt, Alex úgy érezte, mintha álmodna. És csak még
kínzóbb így, hogy Henry épp New Yorkba jött pár napra Pezzel,
a brooklyni ifjúsági LGBT-menedékhely papírjait intézik. Nincs
elég óra egy napban ahhoz, hogy Alex valami fondorlattal
eljuthasson oda, és hiába élvezi az egész világ a nyilvános
barátságuk látványát, lassan kifogynak a hihető ürügyekből,
hogy miért kellene együtt mutatkozniuk.
Ez most semmiben sem hasonlít az első, lélekszakadva
megtett úthoz, amikor a 2016-os demokrata kongresszusra
utazott. Apa volt az, aki delegáltként hozta a győzelem felé
billentő szavazatokat, és mindenki sírt. Alex és June mutatta be
Ellent a köszönőbeszéde előtt, June keze remegett, de Alexé
biztos maradt. A  tömeg dübörgött, és Alex szíve választ
dübörgött erre.
Ezúttal mind kócosak és fáradtak, hogy egyszerre próbálják
működtetni a kampányt és az országot, és még a kongresszus
előtti éjszaka is végtelen munkával telik. Az  esemény második
estéjén mind beözönlenek az elnöki különgépbe – lehetne az
elnöki helikopter is, csak abba nem férnének be.
–  Megnézted, milyen előnyökkel és hátrányokkal járna? –
mondja Zahra a telefonjába felszállás közben. – Mert tudod,
hogy igazam van, ez a nyereség átvihető bármikor, ha nem
értesz egyet. Igen. Aha, tudom. Rendben. Így gondoltam. – És
hosszúra nyúlt szünet után még hozzáteszi halkan: – Én is
szeretlek.
–  Hm – szólal meg Alex, mikor Zahra bontja a hívást. –
Szeretnél beszélni róla?
Zahra fel sem néz a kijelzőről.
–  Igen, a barátom volt, és nem, nem tehetsz fel több kérdést
ezzel kapcsolatban.
June hirtelen érdeklődéssel már be is csukja a naplóját.
– Hogy lehet barátod így, hogy nem is tudunk róla?
– Többet látlak téged, mint tiszta gatyát – közli Alex.
–  Mert nem váltasz elég gyakran alsóneműt, drágám – szól
közbe Ellen a kabin túloldaláról.
– Mert sokat mászkálok pucéran – feleli elutasítón Alex. – De
ez olyan, mint az én kanadai csajom? Mármint – Alex hevesen
macskakörmöt rajzol a levegőbe – „másik pályán játszik”?
– Tényleg nagyon elszántan dolgozol, hogy kidobasd magad a
vészkijáraton, ugye? – feleli Zahra. – Nem, máshol él. De nem,
nem olyan. Nincs több kérdés.
Cash is beszáll, ragaszkodik hozzá, hogy neki tudnia kell, mert
ő az állandó szerelemguru a csapatban, és vitát indítanak arról,
hogy mit kell megosztani a kollégákkal, ami elég nevetséges
felvetés, tekintve, Cash már eleve mennyit tud Alex
magánéletéről. New York felett köröznek, mikor June egyszer
csak elhallgat, és a szintén elnémult Zahrára néz.
 – Zahra?
Alex megfordul, látja, hogy Zahra teljesen mozdulatlanná
dermedt, ez olyan távol áll a szokásos örökös mozgástól, ami
jellemzi, hogy mindenki más is lefagy. A  telefonját bámulja,
tátott szájjal.
–  Zahra? – visszhangozza Ellen halálos komolyan. – Mi
történt?
Zahra végre felnéz, szorosan markolja a telefonját.
–  A  Post bejelentette, ki az a független szenátor, aki beszáll
Richards kormányába – mondja. – Nem Stanley Connor az.
Hanem Rafael Luna.
 
– Nem – közli June. – A magas sarkúját a kezében tartja, a szeme
ragyog a szállodai lift mellett a meleg fényben, ahova
megbeszélték a találkozót. A haja kiszabadult a fonatból, dühös
tincsek meredeznek a fején. – Rohadtul nagy szerencséd már az
is, hogy beleegyeztem a beszélgetésbe, úgyhogy vagy ez, vagy
semmi.
A  Post riportere pislog egyet, az ujja a diktafon felett lebeg.
Azóta üldözi June-t a magántelefonján, hogy leszálltak New
Yorkban, a kongresszusról kért eredetileg nyilatkozatot, de most
valami Lunával kapcsolatos reakcióra hajt. June nem szokott
dühbe gurulni, de hosszú napja volt, és most úgy fest, mint akit
alig három másodperc választ el attól, hogy fogja a magas
sarkúját, és szemgolyón szúrja vele a fickót.
– És maga? – fordul Alexhez a riporter.
–  Ha June nem nyilatkozik, akkor én sem – feleli Alex. –
Ő sokkal kedvesebb nálam.
June csettint egyet a fickó hipszter szemüvege előtt, a szeme
villámokat szór.
–  Nem beszélhet vele. Tessék, itt a nyilatkozatom, amit
használhat. Édesanyám, az elnök elszántan dolgozik azért, hogy
megnyerje a választást. Azért vagyunk itt, hogy támogassuk, és
arra bátorítsuk a párt minden tagját, hogy sorakozzon fel
mögötte.
– És ami Luna szenátort illeti…
– Köszönöm. Szavazzon Claremontra! – közli feszesen June, és
Alex szájára csapja a tenyerét. Elrángatja a fiút, be a várakozó
liftbe, könyökkel bökdösve Alexet, mikor az nyalogatni kezdi
June tenyerét.
–  A  rohadt, kikúrt áruló! – fakad ki Alex, mikor felérnek a
szobájukhoz. – Kétszínű, cseszett rohadék! Én… én meg kurvára
segítettem neki, hogy megválasszák. Huszonhét órát talpaltam
neki megállás nélkül, kopogtattam, agitáltam! Elmentem a húga
esküvőjére. Tudtam, mit szokott rendelni a Five Guysban!
– Kurvára tisztában vagyok ezzel, Alex – közli June, miközben
betolja a kártyáját a zárba.
–  És hogyhogy ennek a vámpírszerű kis szarnak megvolt a
privát számod?
June az ágyra hajítja a cipőjét, az megpattan és leesik kétfelé.
–  Mert lefeküdtem vele tavaly, Alex, mégis, mit gondolsz?
Nem te vagy az egyetlen, aki ostoba döntéseket hoz a szexuális
életében, ha kikészül. – Lerogy az ágyra, és nekilát, hogy
kivegye a fülbevalóját. – Egyszerűen nem fogom fel, mi értelme
ennek. Mármint mire játszik Luna? Valami elcseszett
alvóügynököt küldtek rám a jövőből, hogy gyomorfekélyt
kapjak?
Későre jár – kilencre értek New Yorkba, és órákig ültek egy
válságmegbeszélésen. Alex mégis azt érzi, hogy fel van pörögve,
de mikor June ránéz, látja, hogy a lány szeme mintha dühös
könnyektől csillogna, erre aztán ellágyul kicsit.
–  Ha mondanom kellene valamit, arra tippelnék, hogy Luna
szerint veszítünk – mondja Alex csendesen. – És hogy feljebb
nyomja Richardsot, ha ő csatlakozik hozzá. Tűzoltás belülről.
June a testvérére néz, fáradt szemmel Alex arcát pásztázza.
Lehet, hogy ő az idősebb, de a politika Alex terepe. Alex
tisztában van vele, hogy ha megkérdezik, ezt az életet
választotta volna magának, és azt is tudja, hogy June meg nem.
–  Azt hiszem… muszáj aludnom. Úgy egy évet. Legalább.
Ébressz fel a választások után!
–  Oké, édeske. – Alex lehajol, puszit nyom June fejére. –
Rendben.
– Köszi, kisöcsi.
– Ne hívj így!
– Apró, icipici öcsike.
– Baszd meg.
– Menj aludni!
Cash Alexet várja a folyosón, lazább ruhára cserélte az
öltönyét.
– Nem hagyod magad, és tovább csinálod? – kérdezi.
– Hát, nagyjából muszáj.
 Cash egyik hatalmas tenyerével vállon veregeti a fiút.
– Van lent egy bár.
Alex elgondolkozik.
– Aha. Rendben.
A  Beekman bárja szerencsére csendes ilyen késő este, a
lámpák puha fényében félhomály van benne, a falak gazdag
arany árnyalatúak, a magas támlájú bárszékek bőrkárpitja
mélyzöld. Alex rendel egy whiskey-t tisztán. A  telefonjára néz,
lenyeli a bosszúságot a whiskey-vel együtt. Három órája írt egy
tömör üzenetet Lunának: mi a fasz? És egy órával ezelőtt
megkapta a választ: Nem várom, hogy megértsd.
Fel akarja hívni Henryt. Talán nem is hülyeség – mindig is fix
pontot jelentettek egymásnak, apró mágneses pólust. Némi
fizikai erőhatás most különösen vigasztalóan hatna.
A francba, érzelgős lett a whiskey-től! Még egyet rendel.
Azon tűnődik, írjon-e Henrynek, bár ő valószínűleg épp az
óceán felett repül valahol, mikor egy hang üti meg a fülét: sima
és meleg. Nyilván csak képzelni.
–  Egy gin-tonikot, legyen szíves – mondja a hang, és ott áll a
hús-vér Henry Alex mellett a bárpultnál, kicsit ziláltan fest a
szürke ingben és farmerban. Alex egy őrült pillanatra arra
gondol, hogy az agya valami stressz hatására előhívott
szexvarázslatot produkál, mikor megszólal Henry, halkabban.
– Elég szomorúan festett, ahogy egyedül piálsz.
Tehát tényleg az igazi Henry.
– Te… mit keresel itt?
–  Tudod, mint a világ egyik legerősebb országának egyik
vezetője, többnyire meglépem, hogy lépést tartsak a nemzetközi
politikai hírekkel.
Alex felhúzza az egyik szemöldökét.
Henry szégyenlősen lehajtja a fejét.
– Hazaküldtem Pezt egyedül, mert aggódtam.
–  Na, helyben vagyunk – kacsint Alex. Az  italáért nyúl, hogy
elrejtsen valamit, talán egy kicsi, szomorú mosolyt, a jégkocka a
fogának ütődik. – Ki ne mondd annak a szemétládának a nevét!
–  Egészségedre! – mondja Henry, ahogy a pultos elé teszi az
italát.
Belekortyol, lenyalja a hüvelykujjáról a citromlevet, és…
bassza meg, jól néz ki. Kicsit megszínesedett az arca és az ajka a
ragyogó brooklyni nyárban, amihez nem szokott hozzá a hűvös,
angol vére. Pihe-puhának tűnik így, Alex legszívesebben
elsüllyedne benne, és azon kapja magát, hogy végre oldódik a
mellét összeszorító idegesség.
Ritka, hogy June-t leszámítva bárki is erőfeszítést tegyen,
hogy Alexre vigyázzon. Ezt leginkább ő maga alakította így,
barrikádot húzott maga elé vonzerőből, görcsös monológokból
és keményfejű függetlenségből. Henry úgy néz rá, mint aki nem
hagyja, hogy ezek közül bármelyik is félrevezesse.
–  Nyomás, idd meg azt az italt, Wales! – mondja Alex. – Van
fent egy dupla ágyam, ami nagyon hívogat. – A  székén
fészkelődik, hagyja, hogy egyik térde Henryéhez érjen a pult
alatt, ahogy szétnyílik a lába.
Henry ráhunyorít.
– Parancsolgatunk, mi?
 Ott ülnek, amíg Henry megissza a gin-tonikot. Alex hallgatja
Henry engesztelően mormogó beszédét, ahogy előadást tart a
gin fajtáiról, ez egyszer hálásan, hogy Henry, úgy tűnik, ezúttal
szívesen viszi a beszélgetést egymaga. Alex lehunyja a szemét,
arra koncentrálva, hogy ez a katasztrofális nap múljon már el,
próbál felejteni. Eszébe jut, mit mondott neki Henry korábban a
kertben. „Gondoltál már arra, milyen lehet névtelen valakinek
lenni a világban?”
Ha névtelen, normális ember lenne, nem a történelem része,
ha csak egy huszonkét éves, kicsit részeg srác lenne, aki az
övbújtatónál fogva húz maga után egy fiút a hotelszobájába.
A  foga közé harapja az ajkát, a háta mögé nyúl a
villanykapcsolót keresve, és azt gondolja, hogy bassza meg,
tetszik nekem ez a srác.
Szétválnak, és mikor Alex kinyitja a szemét, látja, hogy Henry
őt nézi.
– Biztos, hogy nem akarsz beszélni róla?
Alex felnyög.
Az a helyzet, hogy akar, és ezt Henry is tudja.
–  Csak… – szólal meg Alex, hátralép, csípőre teszi a kezét. –
Olyan volt, amilyen én lehetnék húsz év múlva, tudod? Amikor
először találkoztunk, tizenöt voltam, és… annyira csodáltam.
Ő  testesített meg mindent, ami lenni akartam. Törődött
másokkal, a munkával, amit el kell végezni, mert így helyes,
mert jobbá tesszük vele az emberek életét.
Egyetlen lámpa világít csak halványan, Alex megfordul, és
leül az ágy szélére.
 –  Sosem voltam még annyira meggyőződve róla, hogy
politikával akarok foglalkozni, mint mikor elmentem Denverbe.
Láttam ezt a fiatal, meleg fickót, aki úgy nézett ki, mint én, és az
asztalánál aludt, mert azt akarta, hogy az állami iskolába járó
gyerekek ingyen kapjanak ebédet ebben az államban, és ezt
látva azt gondoltam, hogy ezt meg tudnám csinálni. Őszintén
nem vagyok biztos benne, hogy elég jó vagy okos vagyok-e
ahhoz, hogy olyan legyek, mint az anyám vagy az apám. De ez
sikerülhetne. – Lehajtja a fejét. Ezt a legutóbbit sosem mondta
még ki hangosan senkinek. – És most itt ülök, és arra gondolok,
hogy az a rohadék eladta magát, és talán ez az egész csak ócska
hazugság, és én csak egy naiv kölyök vagyok, aki hisz ebben a
varázslatos szarban, ami a valóságban nem létezik.
Henry odalép, megáll Alex előtt, combja Alex térdének
belsejéhez ér, egyik kezével lenyúl, hogy elcsitítsa Alex ideges
fészkelődését.
– Valaki más döntése nem változtat azon, hogy te ki vagy.
–  De én úgy érzem, hogy igen – feleli Alex. – Hinni akartam
benne, hogy vannak jó emberek, és azért végzik ezt a munkát,
mert jót akarnak tenni. És a legtöbbször helyesen cselekszenek,
helyes motivációval. Olyan ember akartam lenni, aki hisz
ebben.
Henry keze elindul, fel Alex vállára, a torkára simul, az álla
alá, és mikor Alex végre felnéz, Henry tekintete egyszerre lágy
és magabiztos.
–  Még mindig az vagy. Mert még mindig rohadtul érdekel. –
Lehajol, Alex haját csókolgatja. – És mert jó vagy. A  legtöbb
dolog többnyire rémes, de te jó vagy.
Alex beszívja a levegőt. Henry így szokta meghallgatni a
kijózanodó Alexből ömlő, megállíthatatlan beszédfolyamot, és a
legtisztább, kikristályosodott igazsággal válaszol, ahova Alex
mindvégig el akart jutni valójában. Ha Alex feje a vihar, akkor
Henry az a pont, ahol a villámcsapás földet ér. És ő azt akarja,
hogy ez igaz legyen.
Hagyja, hogy Henry hátradöntse az ágyon, és csókolja, amíg
az agya áldottan kiüresedik, hagyja, hogy Henry levetkőztesse.
Belenyomul, érzi, ahogy Henry vállának feszes izmai
ellazulnak, mint a vitorlás kibontott kötélzete a történeteiben.
Henry újra és újra megcsókolja, és halkan megismétli:
– Jó vagy.
 
Mikor dörömbölnek az ajtaján, még túl korán van, hogy Alex
kezelni tudja a hangos zajokat. De a hangba olyan éles árnyalat
vegyül, hogy rögtön tudja, Zahra az, még mielőtt a nő
megszólalna, és arra gondol, miért nem telefonált inkább.
A telefonjáért nyúl, igen, lemerült. Basszus. Ez megmagyarázza,
miért nem szólt az ébresztő.
–  Alex Claremont-Diaz, mindjárt hét óra van! – kiabálja az
ajtón túl Zahra. – Tizenöt perc múlva stratégiai megbeszélésed
lesz, és van kulcsom, úgyhogy nem érdekel, mennyire vagy
meztelen, ha nem nyitsz ajtót harminc másodpercen belül,
bemegyek.
Teljesen, állapítja meg Alex a szemét dörzsölve. Tökéletesen
pucér. Futtában ellenőrzi a hátához simuló testet: Henry is
igencsak meztelen.
–  Ó, bassza meg! – káromkodik Alex, és olyan gyorsan ül fel,
hogy beleakad a takaróba, és hadonászva leesik az ágy mellé.
Henry felnyög.
– Kurva életbe – folytatja Alex, akinek a szókincse, úgy tűnik,
kissé korlátozott lett. Kirángatja magát a takarók közül, és a
nadrágja után tapogat. – Kurva, retkes, rohadt picsába.
– Mi történt? – kérdezi egykedvűen Henry a plafont nézve.
– Hallom, hogy bent vagy, Alex. Istenre esküszöm, hogy…
Újabb hang hallatszik az ajtó felől, mintha Zahra belerúgott
volna, és Henry is kipattan az ágyból. Nem akárhogy fest: pánik
lepi el az arcát, de amúgy teljesen pucér. Dühödten méregeti a
függönyöket, mintha azt tervezné, mögéjük bújik el.
–  Jesszus – folytatja Alex, és felrántja a nadrágját. Felmarkol
találomra egy inget meg egy bokszert a földről, Henry mellének
dobja, és a szekrényre mutat. – Nyomás be…
– Ez eléggé… – jegyzi meg Henry.
– Igen. Az ironikus jelképeket majd később kibontjuk. Nyomás
– közli Alex, és Henry így is tesz. Nyílik az ajtó, Zahra jelenik
meg egy termosszal a kezében, és az arckifejezése arról
árulkodik, hogy nem azért szerzett egyetemi diplomát, hogy egy
felnőtt férfit bébiszitteljen, csak mert az történetesen az elnök
családjának a tagja.
– Hm, jó reggelt! – mondja Alex.
Zahra tekintete a szobát pásztázza: lepedők a földön, két
párnát használtak, két telefon az éjjeliszekrényen.
– Ki ez a lány? – teszi fel a kérdést, a fürdőszobához megy, és
úgy rántja fel az ajtót, mint aki arra számít, hogy valami
hollywoodi sztárocskát talál bent.
– Megengedted, hogy behozza a telefonját?
–  Jesszus, senki – feleli Alex, de a hangja elcsuklik. Zahra
felhúzza az egyik szemöldökét. – Mi van? Csak ittam egy keveset
tegnap este, ennyi az egész. Nyugi.
– Hogyne, nagyon is megnyugtató, hogy ma másnapos leszel –
lép hozzá oda Zahra.
– Jól vagyok – közli Alex. – Teljesen.
És mintha ez valami végszó lenne, a szekrényajtó túloldaláról
puffanó hangok hallatszanak, és Henry, félig felhúzva Alex
bokszerét, szó szerint kiborul a szekrényből.
És ez, gondolja Alex félig-meddig hisztérikusan, elég erős
látvány.
–  Izé… – mondja Henry a földön fekve. Sikerül felrántania
Alex gatyáját a csípőjére. Pislog. – Jó reggelt.
Csend.
–  Én… – szólal meg Zahra. – Megmagyaráznátok, mi a fasz
folyik itt? Mármint egyáltalán hogy lehet itt, fizikailag,
földrajzilag és miért… nem, mégse. Ne válaszoljatok. Ne
mondjatok semmit. – Letekeri a termosz tetejét, és beleiszik a
kávéba. – Istenem, ezt én csináltam? Sosem gondoltam, hogy…
mikor elrendeztem a találkozást… édes istenem.
Henry ezalatt feltápászkodik a földről, és felveszi az ingét, a
füle élénkvörös.
–  Azt hiszem, erre válaszolhatok. Ami történt, az… izé...
elkerülhetetlen volt. Az  én részemről biztosan. Ne hibáztassa
magát!
Alex Henryre néz, arra gondol, vajon ehhez mit tehetne még
hozzá, mikor Zahra egyik manikűrözött körmével a vállába bök.
–  Hát, remélem, jó volt, mert ha bárki rájön egyszer erre,
cseszhetjük – közli. Henryre mutat. – Meg te is cseszheted.
Gondolom, nem kell titoktartásit aláíratnom veled?
–  Én már aláírtam neki egyet – veti közbe Alex, miközben
Henry füle a vörösből riasztóan lila árnyalatra vált. Hat órája
Alex még ott szunyókált Henry mellén, és most meg itt áll félig
meztelenül, és papírokról vitázik. Kurvára utálja a papírokat. –
Szerintem az erre is jó.
–  Ó, csodás! – mondja Zahra. – Annyira örülök, hogy ezt
végiggondoltátok. Remek. És mióta folyik?
– Hát… Szilveszter óra – feleli Alex.
– Szilveszter óta? – ismétli Zahra elkerekedett szemmel. – Hét
hónapja tart? Akkor ezért… Istenem, azt hittem, a nemzetközi
kapcsolatokat építed, vagy mi.
– Technikailag végül is….
–  Ha befejezed ezt a mondatot, börtönben töltöm a mai
éjszakát.
Alex összerezzen.
– Kérlek, ne mondd el anyának!
–  Ezt komolyan gondolod? – sziszegi Zahra. – Szó szerint
belemártod a farkad egy másik állam vezetőjébe, aki ráadásul
férfi, a választások előtti legnagyobb politikai eseményen, egy
újágíróktól hemzsegő szállodában, egy bekamerázott város
közepén egy olyan versenyben, aminek a kimenetele kurvára
múlhat egy ilyen baromságon, ez maga a megvalósult
rémálom..., és még arra kérsz, hogy ezt ne mondjam el az
elnöknek?
– Hm. Igen. Nem… nem tudja, hogy meleg vagyok. Még.
Zahra pislog, összepréseli az ajkát, és olyan hangot ad ki, mint
akit fojtogatnak.
–  Ide figyelj – mondja. – Nincs most időnk arra, hogy ezzel
foglalkozzunk, és anyádon épp elég van anélkül is, hogy a fia
életnegyedi transzatlanti szexuális válságát kelljen feldolgoznia,
úgyhogy…. nem, nem mondom el neki. De amint véget ér a
kongresszus, neked muszáj lesz.
– Rendben – fújja ki a levegőt Alex.
–  Változtatna bármin, ha azt mondanám, ne találkozz vele
többet?
Alex Henryre néz, aki zilált, látszik, hogy rosszul van,
rémülten az ágy sarkába kucorodva.
– Nem.
–  Kurva, rohadt életbe – dörzsöli meg tenyere élével a
homlokát Zahra. – Valahányszor veled találkozom, egy évet
veszítek az életemből. Lemegyek, és legyél ott öt perc múlva
felöltözve, hogy megmentsük valahogy ezt a rohadt kampányt.
És te – fordul Henry felé –, neked vissza kell menned a kibaszott
Angliába most, és ha bárki meglátja, ahogy elmész, akkor én
személyesen végzek veled. Csak kérdezd meg, hogy félek-e a
királyi hatalomtól.
– Világos – mondja elhaló hangon Henry.
Zahra még egy utolsó éles pillantást vet rá, sarkon fordul, és
kivonul a szobából, becsapva az ajtót maga mögött.
 
 

1 Idézet Jane Austen regényéből. Borbás Mária fordítása, Európa, 1986

 9.

 
– Rendben – mondja Alex.
Ellen az asztal másik oldalán ül, kezét összefonva, várakozón
nézi a fiát. Alex tenyere izzadni kezd. A szoba kicsi, ez a kisebb
tárgyalók egyike a nyugati szárnyban. Alex tudja, hogy kérhette
volna, hogy ebédeljenek együtt vagy ilyesmi, de, nos, félt.
És úgy gondolta, inkább csak megcsinálja.
–  Én… izé – kezd bele. – Én rájöttem pár dologra az utóbbi
időben. És csak… akartam, hogy tudd, mert az anyukám vagy,
mert azt akarom, hogy részt vegyél az életemben, és mert nem
akarom eltitkolni előled. És hát… imidzs szempontjából a
kampányt is érintheti.
– Rendben – feleli közömbös hangon Ellen.
–  Rendben – ismétli Alex. – Akkor… hm. Nos, rájöttem, hogy
nem vagyok heteró. Igazából biszexuális vagyok.
Ellen arca felderül, nevet, kinyitja a kezét.
– Ó, hát erről van szó, drágám? Istenem, már aggódtam, hogy
valami rosszabb! – Átnyúl az asztal felett, a kezét Alex kezére
teszi. – Ez csodás, babám. Nagyon örülök, hogy elmondtad.
Alex visszamosolyog, a mellét szorító, ideges buborék kicsit
összébb húzódik, de van még egy robbantásra váró bombája.
– Hm. Van még valami. Én… találkoztam valakivel.
Ellen oldalra biccenti a fejét.
–  Tényleg? Nos, gratulálok. Remélem, aláírattad vele, amit
kell…
– Henry ez a valaki… – szakítja félbe Alex.
Egy szívdobbanásnyi csend. Ellen a homlokát ráncolja, a két
szemöldöke összeszalad.
– Henry…?
– Igen, Henry.
– Mármint… Henry, a herceg?
– Igen.
– Az angol?
– Igen.
– Nem egy másik Henry?
– Nem, anya. Henry, a walesi herceg.
– Azt hittem, utálod. És most meg… barátok lettetek?
–  Mindkettő igaz bizonyos szempontból. De…összejöttünk.
Már egy ideje. Olyan hét hónapja, azt hiszem.
– É… értem.
Ellen egy hosszú percig bámul a fiára. Az  feszengve
fészkelődik.
Egyszer csak Ellen kezében ott a telefon, feláll, az asztal alá
rúgja a széket.
–  Rendben. Délutánra lemondok mindent – közli. – Kell egy
kis idő, hogy… felkészüljek. Szabad vagy, mondjuk, egy óra
múlva? Találkozzunk megint itt. Rendelek valami ételt. És…
hozd el az útleveled meg bármilyen számlát vagy idetartozó
papírt, drágám!
Nem várja meg a választ, hogy Alex ráér-e, csak kihátrál a
szobából, és eltűnik a folyosón. Az  ajtó még be sem csukódott,
mikor Alex telefonján megjelenik egy naptárbejegyzés.
MEGBESZÉLÉS ANYÁVAL: 2-KOR A  NYUGATI SZÁRNY
ELSŐ  EMELETÉN. NEMZETKÖZI ETIKAI ÉS A  SZEXUÁLIS
IDENTITÁST ÉRINTŐ KÉRDÉSEK.
Egy óra múlva ott ülnek néhány doboz kínaival és pár
PowerPoint-diával. Az  elsőn ez áll: SZEXUÁLIS KÍSÉRLETEK IDEGEN

KIRÁLYI MÉLTÓSÁGOKKAL: SZÜRKE ZÓNA. Alex arra gondol, vajon túl

késő-e, hogy levesse magát a tetőről.
–  Oké – mondja Ellen, és leül, szinte pontosan ugyanazt a
hangot használva, mint korábban. – Mielőtt nekikezdünk: én
szeretném leszögezni, hogy mindig szeretni és támogatni foglak.
De ez most, őszintén bevallom, hogy logisztikailag és etikailag is
odabasz, úgyhogy figyelnünk kell, és fel kell készülnünk.
Rendben?
A  következő dián ez áll: A  SZEXUALITÁSOD FELFEDEZÉSE:
EGÉSZSÉGES, DE MUSZÁJ PONT
ANGLIA KORONAHERCEGÉVEL? Ellen bocsánatot kér, hogy nem
volt ideje jobb prezentációt készíteni. Alex minden erejével a
halál édes megváltására vágyik.
A  következőn ez áll: ÁLLAMI KÖLTSÉGVISELÉS, UTAZÁSI KÖLTSÉGEK,

SZEXRANDIK ÉS TE.

Ellen leginkább azon aggódik, hogy ugye nem használt Alex

semmilyen állami költségből fizetett magánrepülőt, hogy így
bonyolítsa le a privát találkozóit Henryvel – Alex nem tett ilyet
–, és kitöltet vele egy halom papírt, amivel védik magukat.
Betegesnek és helytelennek érzi, ahogy kipipálja a kis
négyzeteket a kapcsolatát firtató kérdések alatt, főleg, mert a
fele olyan, amit még Henryvel sem beszélt meg.
Kínzó helyzet, de aztán véget ér, Alex nem hal bele, ez is
valami. Anya fogja az utolsó papírt, és a többivel együtt egy
borítékba teszi. Félretolja, majd leveszi az olvasószemüvegét, és
azt is eltolja.
–  Szóval – mondja. – Van még valami. Tudom, hogy sok
mindent pakoltam a válladra. Azért tettem ezt, mert bízom
benned. Tudom, hogy seggfej vagy, de bízom benned, bízom az
ítéletedben. Évekkel ezelőtt megígértem neked, hogy nem kell
annak lenned, aki nem vagy. Úgyhogy nem leszek most elnök
anyuka, aki eltilt attól, hogy a szerelmeddel találkozz.
Újabb levegőt vesz, megvárja, míg Alex bólint, hogy érti.
–  De – folytatja –, ez tényleg kurvára nagy dolog. Nem csak
egy osztálytárs vagy valami gyakornok. Sokat és sokáig kell
gondolkodnod, mert saját magadat, a karrieredet és mindenek
felett a kampányt és a kormányt is veszélyezteted. Tudom, hogy
fiatal vagy, ez a döntés mégis egy életre szól. Még ha nem is
maradsz vele örökké, akkor is rajtad ragad, ha kiderül. Úgyhogy
tudnod kell, hogy örökké akarod-e őt. És ha nem, akkor kurvára
le kell állnod.
Leteszi a kezét maga elé az asztalra, és a csend ott lebeg
köztük a levegőben. Alex érzi, hogy a szíve a mandulái közé
szorul.
Örökké. Ez képtelenül nagy szónak tűnik, még legalább tíz
évig eltart, hogy Alex belenőjön ebbe.
–  És még valami – folytatja Ellen. – Sajnálom, hogy ezt kell
tennem. De már nem vagy benne a kampánycsapatban.
Alex visszacseppen a borotvaéles valóságba, a gyomra
összeugrik.
– Várj, ne…
–  Ez nem vita tárgya, Alex – mondja Ellen, és úgy fest, mint
aki tényleg sajnálja, de Alex túl jól ismeri állának ezt a
mozdulatát. – Nem kockáztathatok. Túl közel vagy a tűzhöz.
A  sajtónak azt mondjuk, hogy más karrierbe kezdesz.
A hétvégén kipakoltatom az asztalodat.
Kinyújtja egyik kezét, Alex lenéz a tenyerébe, az ott futó
vonalakra, amíg rájön, miről van szó.
A  zsebébe nyúl, és kiveszi a kampányiroda használatára
jogosító kártyát. Az  egész karrierje első mementója, egy
karrieré, amit Alex hónapok alatt sikeresen tönkretett. Átadja.
– Még valami, ez az utolsó – vált megint üzleti modorra Ellen,
és elővesz valamit a papírjai aljáról. – Tudom, hogy a texasi
állami iskolák szexuális felvilágosítása ócska, és mi nem
jutottunk el ide, mikor erről volt szó… Tartok tőle, hogy ez az én
hibám. Csak biztos akartam lenni benne, hogy tudod, akkor is
óvszert kell használnod, ha análisan...
–  Oké, anya, köszi! – Alex már szinte kiabál, és majdnem
feldönti a székét, úgy rohan az ajtóhoz.
–  Várj, édesem! – kiált utána Ellen. – A  civilek átküldtek pár
anyagot erről, vigyél egyet! Jött külön biciklis futár, meg
minden.
 
Csapatnyi hülye és gaz ckó

A <agcd@eclare45.com>            8/10/20 1:04 AM

To: Henry

 
H!
Olvastad Alexander Hamilton John Laurensnek írt leveleit?
Miket kérdezek. Nyilván nem. Valószínűleg kitagadtak volna
forradalmi szimpátiák miatt.
Nos, mivel kirúgtak a kampányból, szó szerint nincs semmi
más dolgom, mint hogy nézzem a híreket (szorgosan irtva
ezzel az agysejtjeimet), újraolvassam a Harry Pottert, és
átnézzem a régi főiskolai cuccaimat. A papírokat nézve azt
gondoltam: csodás, tényleg, annyira örülök, hogy egész nap
fent voltam, és 98 százalékos dolgozatot írtam, csak hogy
végül kirúgjanak életem első munkahelyéről, és száműzzenek
a szobámba! Szép munka, Alex!
Így érzed magad egyfolytában a palotában? Ez kurvára
rémes.
Na, mindegy, szóval olvasgatom a régi fősulis cuccokat, és
megtaláltam ezt az elemzésemet Hamilton háborús
levelezéséről, és hallgass ide: Hamilton biszexuális lehetett.
A Lauresnek írt levelei majdnem olyan érzelmesek, mint
amiket a feleségének küldött. A felét úgy írta alá, hogy
szeretettel vagy meleg szeretettel, a Laurens halála előtti
utolsót meg úgy, hogy örökké. Nem tudom elképzelni, miért
nem beszélt erről senki soha, hogy az alapító atyák nem
voltak mind heterók (mármint Chernow életrajzát leszámítva,
ami amúgy remek, lsd. a bibliográ át, csatoltam). Mármint,
persze, tudom, miért, de akkor is.
Mindegy, találtam egy részletet egy Laurensnek írt levelében,
amiről te jutottál az eszembe. Meg saját magam, azt hiszem.
„Az az igazság, hogy szerencsétlen, becsületes fér vagyok,
ez hangsúlyozottan mindent elmond rólam. Azért mondom,
mert ezt tudod, és nem fogsz hiúsággal vádolni. Utálom a
Kongresszust. Utálom a hadsereget. Utálom a világot.
Utálom magamat. Az egész világ csak egy csapatnyi hülye és
gaz ckó, szinte csak téged leszámítva…”
Ha a történelemre gondolok, akkor felmerül az a kérdés, hol
lesz az én helyem benne majd egyszer. És a tiéd. A lelkem
mélyén talán azt szeretném, ha az emberek ma is ilyen
leveleket írnának.
Történelem? Mi aztán írhatnánk történelmet.
Szeretettel ölellek, miközben lassan megkattanok.
Alex, az Alapító Atyák Szentségtörő Fia
 

 
Re: Csapatnyi hülye és gaz ckó

Henry <hwales@kensingtonemail.com>            8/10/20 4:18 AM

To: A

 
Kedves onanizáló történelemforrás-olvasó, drága Alex!
 
Az a kis megjegyzés, hogy „ld. a bibliográ át”, a legszexibb
dolog, amit valaha írtál nekem.
Amikor a Fehér Házban megélt, lassú hanyatlásodról írsz,
nem tudok másra gondolni, mint hogy ez az én hibám, és
rettenetesen érzem magam emiatt. Sajnálom. Lehetett volna
több eszem, mint hogy megjelenjek egy ilyen eseményen. De
elragadtak az érzelmeim, nem gondolkoztam. Tudom, milyen
sokat jelentett neked az a munka.
Csak szeretném, ha…. tudnád, hogy a lehetőség adott. Ha
kevesebbet akarsz belőlem, és többet másból – munkából,
bonyodalmaktól mentes dolgokból –, megértem. Tényleg.
Akárhogy is… Hiszed, vagy nem, én is olvastam egy kicsit
Hamiltontól, több okból is. Először is remek író volt.
Másodszor, róla neveztek el téged (és ti ketten riasztóan sok
közös vonással bírtok: úgymint szenvedélyes elszántság,
tökéletes ignorancia, hogy mikor kellene inkább befogni a
szátokat stb.). Harmadszor meg egy szemtelen kis cafka az
erényeimre támadt egy Hamiltont ábrázoló olajfestmény
alatt, és az emlékek csarnokában van olyan, ami kontextust
követel.
Valami forradalmi katonás szerepjáték felé tendálsz?
Kénytelen vagyok tudatni veled, hogy III. György vére
megalvadna az ereimben, és nem lennék hasznodra.
Vagy inkább gyertyafényt szeretnél, és szenvedélyes
levélváltást?
Mondjam el, hogy ha nem vagy itt, akkor a tested velem van
álmaimban? Hogy mikor alszom, látlak, látom a gödröcskét a
derekadon, az anyajegyet a csípőd felett, és mikor reggel
felébredek, úgy érzem, az előbb még veled voltam, még friss
az érintésed nyoma a nyakamon, egyáltalán nem csak
elképzelt. És hogy érzem a bőröd a bőrömön, és ettől minden
csontom fáj. És akkor pár pillanatra visszafojtom a
lélegzetem, és ott vagyok megint veled, az álomban, ezernyi
szobában, a sehol közepén.
Talán Hamilton ezt szebben írta meg Elizának.
„Túlságosan uralod a gondolataimat, nem engeded, hogy
bármi másra gondoljak: nemcsak egész nap jár rajtad az
eszem, de ha alszom, akkor is. Minden álmomban ott vagy
velem, és mikor felébredek, nem bírom újra lehunyni a
szemem, hogy az édességedről ábrándozzam.”
Ha úgy döntöttél, azt választod, amit az e-mail elején
ajánlottam, akkor nagyon remélem, hogy nem olvastad ezt a
sok szart.
Üdvözlettel,
Reménytelenül Romantikus Henry
Koronaherceg,
a Sültbolond.
 
 
Re: Csapatnyi hülye és gaz ckó

A <agcd@eclare45.com>            8/10/20 5:36 AM

To: Henry

 
H!
Kérlek, ne legyél hülye. Nekünk soha, semmi sem lesz
bonyodalmaktól mentes.
Amúgy meg írnod kellene. Író vagy.
Még mindezek után is mindig azt érzem, hogy többet akarok
tudni rólad. Őrültségnek hangzik? Itt ülök, és arra gondolok, ki
ez az ember, aki ismeri Hamiltont, és így ír. Honnan érkezhet
egy ilyen valaki? Hogy tévedhettem ekkorát?
Fura, mert mindig tudom, amit tudni kell az emberekről, a
megérzéseim általában többé-kevésbé helyes irányba
terelnek. És komolyan azt hiszem, hogy veled kapcsolatosan
is volt megérzésem, csak a fejemből hiányzott valami, hogy
meg is értsem. De valahogy így is üldöztem ezt, mintha
vakon elindultam volna egy irányba, remélve a legjobbakat.
Azt hiszem, ezek szerint te vagy a Sarkcsillag, ugye?
Hamarosan találkozni akarok veled. Folyton újraolvasom azt
a bekezdést. Tudod, melyiket. Azt akarom, hogy megint itt
legyél velem. Akarom a testedet, és akarok minden mást is
belőled. És kurvára ki akarok jutni innen, ebből a házból.
Ahogy June-t és Norát nézem a tévén, amint nélkülem
csinálják a kampányt, az már kínzás.
Apám évente rendez egy kis eseményt a tóparti házában
Texasban. Egy egész hétvégés lazulás. Van tó, móló, és apám
mindig főz valami kurva jót. Van kedved eljönni? Nem bírok
másra gondolni, csak rád, ahogy napbarnítottan és csinosan
ott ülsz valahol a zöldben. A jövő utáni hétvégén. Ha Shaan
beszélne Zahrával, és elrepülnél Austinba, akkor ott fel
tudnánk venni. Mondj igent, jó?
Vld,
Alex.
 
Ui.: Allen Ginsberg Peter Orlovskynak (1958):
„Vágyom a napcsókolta érintésre köztünk, mégis úgy
hiányzol, mint az otthonom. Ragyogj rám, édesem, és gondolj
rám!”
 
 
Re: Csapatnyi hülye és gaz ckó

Henry <hwales@kensingtonemail.com>            8/10/20 8:22 PM

To: A

 
Alex!
Ha én vagyok észak, akkor remegek a gondolatra, hogy hova
a halálba megyünk.
Töprengek itt az identitáson, és hogy honnan jön egy ilyen
valaki, mint én, és még a legjobban ezzel a mesével tudom
elmagyarázni.
 
Egyszer régen élt egy atal herceg, aki egy kastélyban
született. Az anyukája tudós hercegnő volt, az apukája egy
messze földön rettegett, gyönyörű lovag. Gyerekként a
hercegnek mindenfélét hoztak az emberek, amiről csak
álmodhatott. Gyönyörűséges selyemruhákat, a kertekből
érett gyümölcsöt. Akkoriban a ú boldog volt, úgy érezte,
sosem unhat rá a hercegségre.
Hercegek hosszú sorából származott, de eddig ilyesmi
sosem történt: ez a herceg úgy született, hogy a szíve a
testén kívül dobogott.
 
Kiskorában a család mosolygott és nevetett, mondogatták,
hogy majd kinövi. De ahogy nőtt, a szíve maradt, ahol volt:
vörösen, láthatón és élőn. Nem nagyon zavarta, de a család
mindennap egyre jobban félt, hogy a királyság lakói
meglátják, és elfordulnak a hercegtől.
A nagymamája, a királynő, egy magas toronyban élt, csak a
többi hercegről beszélt, a régiekről és a mostaniakról, akik
hibátlan testtel jöttek világra.
Aztán a herceg apja, a lovag elesett egy csatában. A lándzsa
átdöfte a páncélját és a testét, elvérzett a porban. Ekkor a
királynő páncélt küldött a hercegnek, hogy védje a szívét, és a
herceg anyukája hagyta ezt. Félt, hogy a a szívét is
felhasítják.
Úgyhogy a herceg éveken át páncélban járt, azt hitte, ez így
helyes.
Mígnem találkozott a csodálatos parasztlegénnyel egy közeli
faluból, aki rettenetes dolgokat mondott, és a herceg évek óta
először érezte, hogy él. A  úról kiderült, hogy valójában egy
őrült varázsló, aki a semmiből teremt mindenfélét: aranyat,
vodkát, barackos pitét. Lila köd borította a herceg életét, a
királyságban pedig ezt mondták:
– Hihetetlen, hogy így meglepődtünk mind.
Mehet a tóparti hétvége. Be kell vallanom, örülök, hogy
kiszabadulsz a Házból. Aggódom, hogy még felgyújtod
különben. Ez azt jelenti, hogy megismerkedem apukáddal?
Hiányzol.
X
Henry
 
Ui.: Ez megalázóan érzelgős, úgyhogy őszintén remélem,
azonnal elfelejted, amint elolvastad.
Uui.: Henry Jamestől Hendrik C. Andersennek, 1899:
 
Kívánom, hogy a nagyszerű Egyesült Államok ne legyen
kegyetlen veled. Érzem benned a bizalmat, Drága Fiam, és ez
örömmel tölt el engem. Küldöm reménykedésem,
vágyakozásom, együttérzésem szívem mélyéről és a
leghatározottabban. Úgyhogy ne csüggedj, és meséld majd
el, ahogy mindez kialakítja a te (azt hiszem, elkerülhetetlenül
többé-kevésbé fura) amerikai történeted. És minden jót
neked, akárhogy is, tutta quella gente!
  
–  Ne! – hajol Nora az anyósüléshez. – Itt rendszer van, és a
rendszert tisztelni kell.
–  Nem hiszek a rendszerben, ha szabadságon vagyok – közli
June félig Alexre borulva, és próbálja elütni Nora kezét.
– Ez matek – közli Nora.
– A matek itt nem játszik – vágja rá June.
– A matek mindenhol játszik, June!
– Szállj le rólam! – rázza le Alex a testvérét a válláról.
–  Neked engem kellene támogatnod! – csattan fel June,
megrángatja Alex haját, mire az nagyon csúnyán néz rá.
– Megmutatom az egyik mellem – ajánlja Nora. – A szebbiket.
– Mindkettő szép – közli June, sikeresen terelve a témát.
–  Már mindkettőt láttam. Sőt, gyakorlatilag most is látom –
közli Alex, és Nora öltözéke felé int. A lány kopott, rövid overallt
visel, és a lehető legkevesebbet takaró melltartóféle valamit.
–  Hashtag mellbimbó a nyaraláskor – mondja Nora. –
Kéééérlek!
Alex felsóhajt.
–  Bocs, édeske, de Nora több munkaórát áldozott a
playlistjére, úgyhogy övé a hangkábel.
A  hátsó ülésről lányhangok hallatszanak, undorodás,
győzelem, aztán Nora a hangszóróra kapcsolja a telefonját,
esküdözve, hogy hülyebiztos algoritmust fejlesztett ki a
tökéletes utazózenére. A  Four Topstól megszólal a Loco in
Acapulco első pár akkordja, és Alex végre elindul a
benzinkúttól.
 Egy felújított dzsipben ülnek, Oscar akkor szerezte be, és állt
neki a helyreállításnak, mikor Alex tízéves volt. A  dzsip most
általában Kaliforniában parkol, de Oscar évente egyszer
elvezeti Texasig, és Austinban hagyja Alexnek és June-nak. Alex
egy nyáron ezen a dzsipen tanult meg vezetni, és a gázpedál
most is pont olyan jól jár a lába alatt, mikor besorol a két fekete
biztonsági SUV közé, és az autópálya felé indul. Manapság már
ritkaságszámba megy, hogy ő maga vezet.
Az  ég felettük hatalmas és mérföldeken át búzavirágkék, a
nap alacsonyan jár. Alex felveszi a napszemüvegét, a karja
meztelen, leengedi a tetőt. Feltekeri a hangerőt, és úgy érzi,
bármit el tudna dobni így, hogy a szél a hajába kap, elszállna,
mintha nem is lett volna sosem, mintha nem is számítana
semmi, csak a sürgetés és a lüktetés a mellében.
De minden rendben, ott motoszkál a dopaminlöket alatt: hogy
elvesztette a munkáját a kampányirodán, a nyugtalan napok,
mikor fel-alá járkált a szobájában. Örökké akarod őt?
A meleg, ragacsos hazai levegő felé emeli az állát, és elkapja a
saját tekintetét a visszapillantóban. Napbarnítottnak látszik, az
ajka lágy, fiatal texasi fiú, ugyanaz a gyerek, mint aki elment
Washingtonba. Úgyhogy elég mára a komoly, nagy
gondolatokból.
A  hangár előtt pár biztonságis áll, és Henry, rövid ujjú
vászoningben, rövidnadrágban és divatos napszemüvegben, a
vállán egy Burberry táskával – istenverte nyári álom. Nora
playlistje épp egy Dolly Patron számhoz ér, a Here You Come
Again szól, mikor Alex kilendíti egyik karját a dzsipből.
 –  Igen, szia, szia, de jó, hogy itt vagytok! – mondja Henry
valahol June és Nora ölelésének a mélyén. Alex az ajkába harap,
nézi, ahogy Henry a lányok derekát szorítja, és aztán Alexnél
van már, érzi tiszta illatát, és belenevet a nyaka hajlatába.
–  Szia, szerelmem! – mondja Henry halkan, csak neki,
egyenesen a hajába a füle fölé, és Alex azonnal elfelejt minden
mást, csak tehetetlenül nevet.
– Akkor jöhet a dob! – harsan a dzsip hangszórójából, épp a
Summertime megy, és Alex elismerően füttyent. Amint Henry
emberei beszállnak a biztonsági autókba, már indulnak is.
Henry szélesen vigyorog Alex mellett, ahogy a 45-ösön
hajtanak, boldogan rázza a fejét a zene ritmusára, és Alex nem
bír nem ránézni, szédítő érzés, hogy Henry – Henry herceg – itt
van, Texasban, eljött ide vele. June előhúz négy mexikói kólát a
széke alatti hűtőtáskából, és körbeadja. Először Henry iszik
belőle, és gyakorlatilag rögtön elolvad. Alex odanyúl, elveszi
Henry szabad kezét, belekulcsolja az ujjait, és leteszi a
műszerfalra.
Másfél óra alatt érnek az LBJ-tóhoz Austinból, a víz felé
hajtanak épp, mikor Henry megkérdezi:
– Miért hívják LBJ-tónak?
– Nora? – mondja Alex.
–  Az  LBJ-tó – ismétli Nora –, azaz Lyndon B. Johnson-tó, a
Colorado folyó szabályozásakor épített hat víztározó, más
néven a texasi fennsík tavainak egyike. Az  LBJ indította
Villanyosítási Program keretében valósult meg, annak
elnöksége alatt. És egy háza is volt itt.
 – Ez igaz – teszi hozzá Alex.
–  És egy érdekesség: LBJ teljesen odavolt a farkáért – teszi
hozzá Nora. – Jumbónak nevezte, és folyton elővette. Mármint
kollégák, újságírók, bárki előtt.
– Ez is igaz.
– Az amerikai politika – véli Henry –, lenyűgözően érdekes.
– Még te beszélsz. És VIII. Henrik? – vág vissza Alex.
–  Mindegy, hagyjuk – feleli fesztelenül Henry. – Mióta jártok
ide?
–  Apa akkor vette, amikor szétmentek anyával, úgyhogy
tizenkét éves koromban – válaszol Alex. – Akart valami házat a
közelünkben, miután elköltözött. Sokat voltunk itt nyaranta.
–  Hú, Alex, emlékszel? Itt rúgtál be életedben először? –
állapítja meg June.
– Egész nap epres Daiquirit ittam.
– Elképesztő, mennyit hánytál – teszi hozzá lelkesen a nővére.
Ráfordulnak egy vastag fák övezte kerti útra, és
felkanyarodnak a hegytetőn álló házhoz: élénk narancsssárga,
sima boltozattal, magas kaktuszokkal és aloéval.
Anya sosem volt oda a hacienda stílusért, úgyhogy apa
kiélhette magát, mikor ezt a tóparti házat megvette, magas,
zöldeskék ajtók, vaskos fagerendák, és rózsaszín meg vörös
árnyalatokban pompázó, spanyol csempék. A  házat hatalmas
tornác öleli körbe, lépcső vezet le a domboldalon a partra, a
tóra néző ablakok kitárva, a függönyöket lengeti a meleg szellő.
A  biztonságiak megállnak, ellenőrzik a környéket – a
szomszéd házat is kibérelték egyrészt az intimitás, másrészt a
kötelező biztonsági jelenlét miatt. Henry minden erőlködés
nélkül a vállára emeli June hűtőládáját, és Alex azért sem alél el
ettől.
Hangos kiáltás harsan, és Oscar Diaz fordul be a sarkon,
csöpög róla a víz, nyilván úszni volt. A  régi, barna mexikói
bőrszandál van rajta, meg egy papagájmintás fürdőnadrág,
mindkét karját a nap felé emeli, és jó alaposan megölelgeti
June-t.
–  CJ! – mondja, majd megfordul, és lerakja a lányt a stukkós
korlátra. Nora következik, aztán Alexre vár a csontropogtató
ölelés.
Henry előrelép, Oscar végigméri: a Burberry táskát, a
hűtőládát a vállán, az elegáns mosolyt, a kinyújtott kezet. Oscar
eleinte értetlenkedett, de aztán belement, mikor Alex
megkérdezte, elhozhatja-e egy barátját, és könnyedén
hozzátette, hogy ez a barát a walesi herceg. Most sem biztos
benne, hogy fog ez menni apával.
–  Helló! – mondja Henry. – Henry vagyok, köszönöm a
meghívást.
Oscar Henry tenyerébe csap.
– Remélem, kurvára tudsz bulizni.
Bár Oscar a családi séf, mégis mindig Ellen volt a grillfelelős.
Nem ez volt a jellemző felállás Pemberton Heightsban: a
mexikói apa szorgosan öntözgette sodóval a tejkrémes
süteményt, miközben a szőke anyuka kint állt az udvaron, és a
burgereket forgatta a tűzön – de működött. Alex elszántan
eltanulta mindkettejüktől a legjobbat, és most ő a családban az
egyetlen, aki oda tud állni a rácsokhoz, hogy a bordákat
sütögesse, míg Oscar elkészíti a többit.
A  ház konyhája a tóra néz, citrus, só és zöldfűszer illatát
érezni benne. Apa mindig betáraz az érett paradicsomból és az
agyagszerűen puha avokádóból, ha jönnek a gyerekek. Alex épp
a nagy, nyitott ablaknál áll, a pulton három tálban sorakoznak a
rácsokra pakolt húsok. Apa a mosogatónál kukoricát hajaz, és
egy régi Vicente Fernández-dalt dúdol.
Barna cukor. Füstölt paprika. Hagymapor. Csilipor.
Fokhagymapor. Cayenne-bors. Só. Bors. Még barna cukor. Alex
mindent kimér a kezével, és bedobja egy tálba.
June és Nora, úgy tűnik, valamiféle párbajba keveredett lent a
tavon, felfújható állatfigurákon heverve csapkodják egymást a
szivacshurkákkal. Henry kicsit részeg, levette az ingét, és
próbálja eljátszani a bírót, egyik lába egy cölöpön, és őrülten
himbál egy üveg Shinert.
Alex kicsit mosolyog magában, ahogy elnézi őket. Henry és a
lányok.
–  Akarsz beszélni róla? – szólal meg apa hangja spanyolul,
valahonnan balról.
Alex kicsit megrezzen meglepetésében. Apa leköltözött tőle
pár méterre a bárpulthoz, és épp szószt készít cotija sajtból meg
joghurtból, meg a kukoricára keveri a fűszert.
– Hm. – Ennyire látszik?
– Mármint Rafról.
Alex kifújja a levegőt, a válla kissé ellazul, megint a hússal
foglalkozik.
 –  Aha. A  rohadt kis fasz. – Csak káromkodásokkal súrolták a
témát az üzenetváltások során, mióta a hír napvilágra került.
Mindketten érzik az árulás tüskéjét. – Van ötleted, vajon mi
járhat a fejében?
–  Nincs róla semmivel sem hízelgőbb véleményem, mint
neked. És magyarázatom sincs. Bár… – Oscar elgondolkodva
hallgat, közben nem hagyja abba a keverést. Alex érzi, hogy
mérlegel magában valamit, ahogy gyakran szokta. – Nem
tudom. Hinni szeretném, van rá oka, hogy összeállt Jeffrey
Richardsszal. Csak nem tudok rájönni, mi az.
Alex arra a beszélgetésre gondol, amit kihallgatott a
gondnokirodában, és hogy vajon apa valaha el fogja-e mondani
neki ennek a részleteit. Nem tudja, hogy kérdezhetne rá
anélkül, hogy bevallaná: szó szerint bemászott egy bokorba,
hogy kihallgassa őket. Apa és Luna kapcsolata mindig ilyen volt:
tele nem gyerekek fülének szánt beszélgetésekkel.
Alex részt vett apja adománygyűjtő estjén, mikor Oscar indult
a szenátusi választásokon. Itt ismerkedtek meg Lunával. Alex
csak tizennégy éves volt, de már jegyzetelt. Luna minden
feszélyezettség nélkül egy szivárványos Pride kitűzőt viselt a
zakóján, Alex ezt fel is írta magának.
– Miért őt választottad? – teszi fel a kérdést a fiú. – Emlékszem
arra a kampányra. Rengeteg olyannal találkoztunk, akikből
remek politikus lehetett volna. Miért nem választottál olyat,
akinek könnyebb nyernie?
– Mármint miért a meleg fickó mellett tettem le a garast?
Alex ügyel rá, hogy az arca semleges maradjon.
 – Nem így fogalmaznék – feleli. – De igen.
– Mesélt neked Raf arról, hogy a szülei tizenhat éves korában
kirúgták otthonról?
Alex összerezzen.
–  Tudtam, hogy a főiskola előtt nehéz időket élt át, de nem
részletezte.
–  Nem fogadták túl jól a hírt. Nehéz évek jöttek, és ez
megkeményítette. Azon az estén találkoztunk, amikor először
tért vissza Kaliforniába azután, hogy kirúgták, de pokoli biztos
volt benne, hogy támogatja a mexikóvárosi testvérét. Olyan
volt, mint amikor Zahra megjelent anyád irodájában Austinban,
és közölte, be akarja bizonyítani, hogy tévedtek azok a
szemetek. Felismered a harcost, ha meglátod.
– Igen – mondja Alex.
Újabb szünet, a dal ott rezeg a háttérben, Oscar tovább keveri
a fűszereket, majd folytatja:
–  Tudod… Azon a nyáron azért küldtelek el hozzá, hogy
dolgozz a kampányában, mert te vagy a legjobb hadvezér
ehhez, akit ismerek. De azt is gondoltam, hogy te is sokat
tanulhatsz tőle. Sokban hasonlítotok egymásra.
Alex egy hosszú pillanatig nem mond semmit.
– Őszinte leszek – folytatja Oscar, mikor Alex megint felnéz, ki
az ablakon. – Azt hittem, hogy egy herceg ennél kényesebb
figura lesz.
Alex erre nevet, megint Henryre néz, háta ívére a délutáni
nap fényében.
– Keményebb, mint amilyennek gondolnád.
 – Nem is rossz, ahhoz képest, hogy európai – közli apa. – Jobb,
mint az idióták jó fele, akiket June hordott haza. – Alex keze
megáll a levegőben, a fejét oldalra rántja, megint Oscarra néz,
aki egykedvűen keveri az ételt a nehéz fakanállal. – Meg a
lányok felénél, akiket bemutattál. De nem jobb, mint Nora, az
igaz. Mindig is ő lesz a kedvencem. – Alex Oscart bámulja, amíg
az végre felnéz. – Mi van? Nem vagy olyan ravasz, mint hinnéd.
–  N… nem tudom – dadog Alex. – Azt gondoltam, valami…
gyónásfélére lesz majd szükséged esetleg.
Oscar a fiú bicepszére csap a kanállal, összekenve joghurttal.
–  Higgyél kicsit jobban az öregedben, oké? Másképp is
nézhetnél a gendersemleges vécék kaliforniai védőszentjére.
Kis szaros.
–  Oké-oké, bocsánat! – mondja nevetve Alex. – Csak tudom,
hogy más, ha a saját gyerekedről van szó.
Apa is nevet, megdörzsöli a szakállát.
– Igazából nem. Nekem nem. Értelek.
Alex megint mosolyog.
– Tudom.
– Anyád tudja?
– Igen, elmondtam neki pár hete.
– És hogy fogadta?
– Hát, nem zavarja, hogy bi vagyok. Csak azon akadt ki, hogy
pont ő. PowerPoint is volt.
– Ez elég korrektnek hangzik.
–  Kirúgott. És izé... azt mondta, végig kell gondolnom, hogy
érzek-e úgy iránta, hogy az megérje a kockázatot.
 – És?
Alex felnyög.
–  Kérlek, az isten szerelmére, ne kérdezd meg. Nyaralok. Be
akarok rúgni, és békén grillezni.
Oscar erre bánatosan felnevet.
– Tudod, sok szempontból hülye ötlet volt, hogy összeálltunk
anyáddal. Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy nem tart
örökké. Mindketten kurvára büszkék vagyunk. De istenem,
micsoda nő. Anyád volt életem szerelme, kétség sem férhet
hozzá. Senkit sem fogok többé így szeretni. Bozóttűz volt. És
ebből lettetek, te meg June, a legjobb, ami egy ilyen öreg
seggfejjel történhet. Ritka az ilyen szerelem, még ha teljes
katasztrófába torkollik is. – Elgondolkodva szívja a fogait. –
Néha az ember csak ugrik, és reméli, hogy nincs alatta
szakadék.
Alex lehunyja a szemét.
– Végeztél az atyai beszéddel?
–  Micsoda kis pöcs vagy – vág a fejéhez egy konyharuhát
Oscar. – Gyerünk, tedd fel a húst! Szeretnék még ma enni. –
Alex háta felé kiabál még: – És tiétek az emeletes ágy! Santa
Maria mindent lát.
Később vacsoráznak, nagy halom fűszeres kukoricát,
disznóhúsos tamalét salsával, agyagedényben főtt mexikói
babot, bordát. Henry bátran megpúpozza a tányérját
mindenfélével, és úgy méregeti, mint aki arra vár, hogy az étel
felfedje a titkát, Alex pedig rájön, hogy Henry még soha
életében nem evett ilyesmit kézzel.
 Alex bemutatja, hogy is kell, és rosszul leplezett vidámsággal
nézi, ahogy Henry kényesen az ujjai közé csippenti az ételt, és
eltűnődik, hogyan tovább, és hurrázik, mikor Henry végül
ráveti magát a vacsorára, és a fogával tépi a húst. Büszkén rág, a
barbecue-szósz összekeni a felső ajkát és az orra hegyét.
Oscarnak van egy régi gitárja a nappaliban, June kihozza a
tornácra, úgy adogatják egymásnak. Nora a bikinije felett Alex
egyik vászoningét viseli, mezítláb mászkál ki-be, minden
poharat újratölt az őszibarackos-szedres sangriás kancsóból.
A tűz körül ülnek, régi Johnny Cash-dalokat játszanak, Selenát
és Fleetwood Macet. Alex a tücskök kórusában üldögél, a víz
csobogását, apja reszelős csavargóhangját hallgatja, és mikor
apa elvonul aludni, June lesz a nótafa. Alex érzi, ahogy
körbeveszi a melegség, ahogy a hold lassan továbbúszik az
égen.
Henryvel eljutnak végül a tornác szélén álló hintaágyig, Alex
odabújik Henryhez, beletemeti az arcát a gallérjába. Henry
átkarolja, megérinti Alex állkapcsát füstillatú ujjával.
June is búcsúzik az Annie’s Songgal: „Minden érzékem
betöltöd, mint egy éjjel az erdőben.” Tovább lengedez a szellő, a
fák legeslegmagasabb ágait is eléri, a víz emelkedik a
mederben, Henry Alex szája fölé hajol, Alex meg... olyan
szerelmes, hogy bele is halhat.
 
Alex másnap reggel enyhén másnaposan mászik ki az ágyból, a
könyöke körül Henry úszónadrágjával. Végül is tényleg külön
aludtak az emeletes ágyon. Csak nem így indult az éjszaka.
 A  mosogatónál tölt magának egy pohár vizet, és kibámul az
ablakon, a nap vakítóan ragyog a tavon, és a bizonyosság kis
kavicsát érzi a lelke mélyén.
Ez a hely: az eltávolodás Washingtontól, a megszokott, régi
illatok: cédrusfa és mexikói csili, a józanság. A  gyökerek. Ha
kimenne, és az ujjait belefúrná a ruganyos talajba, teljesen
megérthetné saját magát.
És tényleg érti. Szereti Henryt, ez nem újdonság. Évekkel
ezelőtt beleszeretett, valószínűleg, mikor először meglátta a
tinimagazin fényes fotóján, és szinte biztosan szereti azóta,
hogy Henry a földnek szegezte a szekrényben a kórházi
látogatáskor, és rászólt, hogy fogja be. Ilyen régóta. Ilyen
nagyon.
Mosolyogva nyúl a serpenyőért, mert tudja, hogy ez pont az a
fajta bolond kockázat, aminek nem tud ellenállni.
Mire Henry lejön a konyhába pizsamában, már a teljes
reggeli ott pompázik a hosszú, zöld asztalon. Alex a tűzhelynél
áll, és dobálja a palacsintákat.
– Ez egy kötény rajtad?
Alex a szabad kezével meglebbenti a pöttyös valamit, amit
felvett a bokszerére, mintha egy méretre készült öltönyt
mutogatna.
– Jó reggelt, édesem!
–  Bocsánat – feleli Henry. – Valaki mást keresek. Egy jóképű,
ingerlékeny, alacsony, tíz előtt elég kellemetlen figurát. Nem
láttad valahol?
– Baszd meg, a százhetvenhat centi tök átlagos.
 Henry nevetve átvág a konyhán, odalép Alex mögé a
tűzhelyhez, és az arcába csíp.
–  Szerelmem, mindketten tudjuk, hogy felfelé kerekíted egy
kicsit.
Csak egylépésnyire állnak a kávéfőzőtől, de Alex hátranyúl, és
Henry hajába túr, mielőtt az megmozdulhatna, és magához
húzza, ezúttal szájon csókolja. Henry levegő után kap
meglepetésében, de teljes bedobással viszonozza a csókot.
Alex egy pillanatra megfeledkezik a palacsintáról és minden
másról, nem azért, mert mindenféle mocskos dolgot akar
művelni Henryvel – talán úgy, hogy magán hagyja a kötényt –,
hanem mert szereti, és elképesztő a tudata, hogy pont ettől lesz
olyan jó minden mocskos dolog.
–  Nem tudtam, hogy villásreggeli van – hallják egyszer csak
Nora hangját, és Henry hátraugrik, olyan gyorsan, hogy szinte
beleül a palacsintatésztába. Nora az elfeledett kávéfőzőhöz
oldalog, ravaszul vigyorogva rájuk.
–  Ez nem tűnik túl higiénikusnak – jegyzi meg June ásítva,
ahogy lerogy egy székre az asztal mellett.
– Sajnálom – mondja szégyenlősen Henry.
– Sose sajnáld – feleli Nora.
– Én nem sajnálom – jegyzi meg Alex.
–  Másnapos vagyok – nyúl a mimóza koktélért June. – Ezt
mind te csináltad, Alex?
Alex vállat von, June rásandít, csipásan, de értőn.
Aznap délután egy hajómotor zúgásától kísérve Henry Alex
apukájával beszélget a horizonton felbukkanó vitorlásokról, és
bonyolult fejtegetésekbe kezdenek a csónakmotorokról, amit
Alex kizárt, hogy követni tudjon. Hátradől, a hajóorrnak
támaszkodik, és figyel, és olyan könnyű elképzelni egy olyan
jövőt, amiben Henry minden nyáron eljön vele ide, a tóparti
házba, megtanul pár mexikói ételt, takaros csomókat köt, és
pont beleillik Alex fura családjába.
Úsznak, politikáról beszélgetnek kiabálva, megint körbeadják
a gitárt. Henry lefényképezi magát June-nal és Norával, egy-egy
karja alatt állnak bikiniben. Nora Henry állát tartja a kezében,
és az arcát nyalogatja, June ujjai Henry hajában, feje a fiú
nyakára hajtva, angyalian mosolyog a kamerába. Henry elküldi
a képet Peznek, elkínzott, találomra beütött karaktereket és síró
emojikat kap válaszul, mire mind majd bepisilnek a nevetéstől.
Jó. Tényleg, tényleg jó.
Alex ébren fekszik éjjel, megviselődve a Shinertől és a
tábortűznél sütött, egyértelműen túl sok pillecukortól, és a
famennyezet mintáját bámulja a felső ágyon. Arra gondol,
milyen volt itt felnőni. Emlékszik magára gyerekként, mikor
szeplős volt, és bátor, mikor a világ áldottan végtelennek tűnt,
de mindennek nagyon is volt értelme. Akkoriban otthagyta egy
kupacban a ruháit a mólón, és fejest ugrott a tóba. Minden a
helyén volt.
Alex a nyakában hordja a gyerekkori házuk kulcsát, de nem is
tudja, mikor gondolt utoljára arra a fiúra, aki ezt a kulcsot a
zárba csúsztatta.
Talán az, hogy elveszítette a munkáját, nem is a legrosszabb,
ami történhetett.
 A  gyökereire gondol, az első és a második nyelvre. Hogy mit
akart gyerekként, és mit akar most, és ez a kettő hol fedi
egymást. Talán az, ahol találkoznak, itt van: a gyengéden
csobogó vízben a lába körül, a régi zsebkéssel rótt betűknél.
Ahogy valaki pulzusa ott lüktet szilárdan az övé mellett.
– H? – suttogja Alex. – Ébren vagy?
Henry felsóhajt.
– Mint mindig.
Átvágnak a füvön, elosonnak Henry biztonsági emberei
mellett, akik a tornácon szunyókálnak, és lerohannak a
mólóhoz egymás vállát lökdösve. Henry magas, tiszta hangon
nevet, leégett válla élénk rózsaszínűn villan a sötétben, Alex
ránéz, és olyan vidámság repeszti a mellét, hogy úgy érzi, egy
levegővel át tudná úszni a tavat. A  móló végében ledobja a
pólóját, és nekiáll, hogy lerángassa a bokszerét is, mire Henry
felhúzza a szemöldökét. Alex nevet és beugrik.
–  Bűnbe viszel – közli Henry, mikor Alex a felszínre bukkan.
De csak egy pillanatig habozik, és ő is kibújik a ruháiból.
Meztelenül áll a móló szélén, Alex fejét és vállát nézi, ahogy a
vízben mozog. Testének körvonala hosszú és bágyadt a
holdfényben: csak bőr, bőr és bőr, kékes a lágy fényben, és
olyan gyönyörű, hogy Alex arra gondol, ez a pillanat, a puha
árnyékok, a sápadt comb, a féloldalas mosoly az a Henry-portré,
amit meg kellene őriznie a történelemnek. Szentjánosbogarak
keringenek a feje körül, a hajába szállnak. Korona.
Dühítően elegáns fejessel ugrik be a vízbe.
– Nem tudsz semmit sem úgy csinálni, hogy ne legyél folyton
ilyen rohadtul tökéletes? – fröcsköli le Alex, amint Henry
felbukkan.
–  Mondod te – vágja rá Henry, és úgy vigyorog, mint amikor
versenyt iszik, mintha semmi sem okozna ekkora örömöt neki,
mint Alex könyöke az oldalában.
– Nem tudom, miről beszélsz – rúg felé Alex.
Egymást kergetik a móló körül, lemerülnek a tó sekély
fenekére, majd kibukkannak a holdfényre: mindkettő csupa
térd és könyök. Alexnek végül sikerül megmarkolnia Henry
derekát, odaszorítja, nedves ajka Henry nyakán. Ott akar
maradni Henry lábai közé fonódva mindörökre. A Henry orrán
megjelent új szeplők képét akarja megkeresni a csillagokban, és
elmondatni vele a csillagképeket.
–  Szia! – mondja, pont egy lélegzetvételnyire Henrytől. Nézi,
ahogy egy vízcsepp végiggurul Henry tökéletes orrán, és eltűnik
a szájában.
– Szia! – feleli Henry, és Alex azt gondolja, hogy a fene vigye el,
szereti ezt az embert. Ez a gondolat kavarog benne újra és újra,
egyre nehezebb Henry lágy mosolyát nézve megállni, hogy ki is
mondja.
Alex rúg egyet, lassan köröznek a vízen.
– Jól nézel ki itt.
Henry mosolya elferdül, kicsit szégyenlősre vált, lehajol, Alex
állához bújik.
– Tényleg?
–  Tényleg. – Alex az ujjaira csavarja Henry nedves tincseit. –
Örülök, hogy eljöttél – hallja a saját hangját. – Olyan sok minden
történt az utóbbi időben… Már nagyon kellett ez.
Henry kicsit a bordái közé bök, gyengéden korholva Alexet.
– Túl sok mindent veszel a válladra.
Alex ösztönösen mindig is visszavágott volna erre, hogy nem,
nem túl sok, vagy azért, mert ezt akarom. De most lenyeli.
–  Tudom – csak ennyit mond, és megállapítja, hogy ez az
igazság. – Tudod, mit szeretnék?
– Na?
–  Arra gondoltam, hogy majd a beiktatás után, mondjuk
jövőre, elhoználak ide megint, eljöhetnénk csak mi ketten.
Ülhetnénk a holdfényben, és semmin sem kellene aggódnunk.
– Hm – mondja Henry. – Jól hangzik, ha nem is túl reális.
–  Jaj, ne már, bébi, legalább gondold meg! Jövőre. Anyám
megint hivatalba lép, nem kell a választásokon aggódni. Végre
levegőt vehetek. Huh, csodálatos lesz. Migast csinálok reggel,
egész nap úszunk, fel sem öltözünk, szexelünk a mólón, és még
az sem számít majd, ha meglátják a szomszédok.
– Hm. De számít, te is tudod. Mindig is számítani fog.
Alex hátrébb húzódik, Henry arca kifürkészhetetlen.
– Tudod, hogy értem.
Henry csak néz rá, és Alex nem bír szabadulni az érzéstől,
hogy valójában most látja igazán először őt. Igen, most először
beszélt Henryvel egyenesen valami szerelemféléről, és ez
nyilván egyértelműen az arcára van írva. Fény villan Henry
szemében.
– Hova akarsz kilyukadni?
Alex próbál rájönni, hogyan öntse szavakba mindazt, amit el
kell mondania Henrynek.
–  June azt mondja, olyan vagyok, mint akinek alágyújtottak,
pedig nincs rá semmi okom – magyarázza. – Nem tudom. Ugye
azt szokták mondani, hogy majd mindent a maga idejében. Én
mindig vagy tíz évre előre tekintettem. Mikor gimis voltam,
akkor ugye a szüleim utálták egymást, a nővérem elment
főiskolára, és néha megnéztem a fiúkat a zuhanyzóban, de azt
hittem, ha egyenesen előre nézek, akkor ez a dolog nem ér majd
utol. Vagy ha felveszek valamilyen tantárgyat, elmegyek a
gyakorlatra, vagy elvállalok egy munkát. Elgondoltam,
milyenné akarok válni, és minden őrült idegességemmel erre az
egy pontra fókuszáltam. Mintha nem tanultam volna meg
sosem, hogy csak legyek, ahol vagyok. – Alex beszívja a levegőt.
– És most itt vagyok. Veled. És azt gondolom, hogy azzal kellene
foglalkoznom, ami most van, ma. És… csak érezni, amit érzek.
Henry nem mond semmit.
–  Édesem. – A  víz halkan csobog Alex körül, ahogy
felcsúsztatja a kezét, két tenyerébe fogja Henry arcát,
hüvelykujja nedves párnáival az arccsontját tapogatja.
A  tücskök, a szél és a tó továbbra is hangokkal töltik meg az
éjszakát, de minden beleolvad a csendbe. Alex nem hall semmit,
csak a szíve dübörgését a fülében.
– Henry, én…
Henry hirtelen megfeszül, lebukik a víz alá, el Alex karjából,
mielőtt az bármit is mondhatna.
Visszaúszik a mólóhoz, a haja a homlokára tapad, Alex
megfordul, nézi, levegőt sem kap a veszteség érzésétől. Henry
kiköpi a tóvizet, és Alex felé fröcsköl, mire az kiprésel magából
némi nevetést.
–  Jesszusom – mondja Henry, és rácsap valami rovarra, ami
rászállt. – Mik ezek a pokoli fajzatok?
– Szúnyogok – feleli Alex.
–  Rémesek – közli fesztelenül Henry. – Még elkapok valami
egzotikus kórt.
– Hogy… tessék?
– Mármint, tudod, Philip az örökös, és én vagyok a tartalék, és
ha az az idegbeteg rohadék harmincöt évesen infarktust kap, én
meg maláriás leszek, akkor ki lesz a tartalék?
Alex megint nevet, de halványan úgy érzi, mintha valamit
kihúztak volna a kezéből, mielőtt megfoghatta volna. Henry
könnyedén, kiszámítottan, felületes hangon beszél. Ezt a hangot
használja, amikor a sajtónak nyilatkozik.
– Akárhogy is, kész vagyok, elfáradtam – teszi hozzá. És Alex
tehetetlenül nézi, ahogy megfordul, kihúzza magát a vízből,
kisétál a mólóra, és visszaveszi a sortot remegő lábaira. – Ha
nem gond, visszamegyek aludni.
Alex nem tudja, mit mondjon, csak nézi, ahogy Henry
végigmegy a hosszú parton, és eltűnik a sötétben.
Mintha kitéptek volna belőle valamit, ezt érzi csengve a
fogaitól le egészen a torkáig, a mellében, a gyomra mélyéig.
Valami nem stimmel, és Alex tudja, de túlságosan fél, hogy
visszavágjon, vagy kérdezzen. Ez a veszélye, állapítja meg, ha
hagyja, hogy megszeressen valakit – be kell látnia, hogy ha
valami elromlik, nem tudja, hogy viselje el.
 Először, mióta Henry megragadta és olyan határozottan
megcsókolta a kertben, először merül fel Alexben, hogy mi van
akkor, ha sosem ő hozta meg a döntést? Ha annyira elborította
mindaz, ami Henry – amiket írt, az őszinte szívfájdalma –, hogy
nem vette figyelembe, valójában, ténylegesen ő mindig,
mindenkivel ilyen?
Mikor Alex visszaér a szobába, Henry már az emeletes ágyon
fekszik, csendben, hátat fordítva neki.
 
Henry reggel már nincs ott.
Alex arra ébred, hogy Henry ágya üres, és be van vetve, a
párna precízen a takaró alá hajtogatva. Gyakorlatilag letépi az
ajtót a zsanérról, kirohan a tornácra, azt is üresen találja. A kert
is üres, a móló is. Mintha sosem járt volna itt.
Egy üzenetet talál a konyhában.
 
Alex!
Családi ügy miatt korán el kellett indulnom,
elmentünk a biztonsági csapatommal.
Nem akartalak felébreszteni.
Köszönök mindent,
X
 
És ez az utolsó üzenet, amit Henrytől kap.
 
 
 10.

 
Az  első nap öt üzenetet küld Henrynek. A  másodikon kettőt.
A harmadikon egyet sem. Túl sok időt töltött az életében azzal,
hogy beszélt, beszélt és beszélt – nehéz lenne nem felismerni
annak jeleit, ha valaki nem akar hallani róla.
Kényszeríti magát, hogy csak kétóránként nézze meg a
telefonját, ne óránként, már tűkön ül, mire az utolsó perc is
letelik. Párszor belemerül a kampányról szóló cikkekbe, és azon
kapja magát, hogy órák óta nem nézte, hogy kapott-e üzenetet,
és mikor meghallja a csipogást, kétségbeesetten reménykedik,
hogy végre megérkezik a várva várt üzenet. De nem az, sosem.
Azt gondolja, korábban vakmerő volt, de most érti meg igazán
– az, hogy visszatartotta magát a szerelemtől, megakadályozta,
hogy elveszítse önmagát, belezuhanjon ebbe, és most vége,
ostobán, elsüllyedt a szerelmi bánatban, kész katasztrófa. Nincs
munkája sem, ami elvonná a figyelmét. A  riasztózsinór készen
áll, ami jelzi mindazt, amit csak a szerelmesek tesznek.
Úgyhogy inkább mást próbál.
Egy kedd éjjel a Fehér Ház tetején bujkál, fel-alá járkál, és
annyi dühödt kört tesz meg, hogy a sarkán felreped a bőr, és vér
szivárog a papucscipőjébe.
A  CLAREMONTOT A  FEHÉR HÁZBA bögrét visszaküldték az irodából
egy gondosan felcímkézett dobozban, konkrét emlékeztetőként,
hogy eddig már mibe került ez neki. Alex odavágja a mosdóhoz.
Earl Grey illata száll a konyhák felől, és Alex torka
fájdalmasan összeszorul.
Két és fél álom az ujja köré tekert, homokszínű hajról.
Egy háromsoros e-mail, egy részlet egy archivált levélből.
Hamilton Laurensnek: „Nem lett volna szabad kihasználnod az
érzékenységemet, hogy a beleegyezésem nélkül ellopd a
vonzalmam… .” A piszkozatok közé kerül, majd törli.
Az  ötödik napon Rafael Luna ötödszörre jelenik meg
támogatóként Richards kampányában: a kettő az egyben
kisebbségi pántlika. Alex pillanatnyi érzelmi zsákutcába jut:
vagy szétver valamit, vagy magát veri szét. Végül szétveri a
telefonját a Capitol előtt a járdán. A  nap végére kicserélik a
kijelzőt. Ettől nem jelenik meg varázsütésre Henrytől
semmilyen üzenet.
A hetedik nap reggelén Alex a szekrény mélyén kotorászik, és
egy kék selyemkupacra bukkan: a hülye kimonó az, amit Pez
hozott. Itt hever a Los Angeles-i kiruccanás óta.
 Már épp visszalökné a sarokba, mikor megérzi, hogy van
valami a zsebében. A szálloda papírjára írták, azon az éjszakán,
mikor Alexben minden átrendeződött. Henry kézírása.
 
Drága Thiszbé!
Bár ne lenne fal!
Szeretettel:
Püramosz

Alex olyan gyorsan kapja elő a telefonját, hogy majdnem

leejti a padlóra, és összetöri megint. Rákeres: Püramosz és
Thiszbé görög mitológia szereplők, szerelmesek voltak, két
rivális család gyermekei, tilos volt együtt lenniük. Csak a
közéjük épített fal kis repedésén át beszélhettek egymással.
És ez, végül is, túl soknak bizonyul.
Amit ezután tesz, arról nincs emléke, csak fehér zaj és
filmszakadás, ami eljuttatta A-ból B-be. Üzenetet küld Cashnek:
Mit csinálsz az elkövetkező 24 órában? Előhalássza a vésztartalék
hitelkártyát a tárcájából, és vesz két repjegyet: első osztály,
közvetlen járat. Beszállás két óra múlva. Washingtonból a
Heathrow-ra.
 
Zahra majdnem visszautasítja, hogy kocsit küldjön Alexnek,
akinek „van pofája” felhívni a kifutóról a Dulles reptérről. Sötét
van, és ömlik az eső, mikor este kilenc körül leszállnak
Londonban, és Cash-sel bőrig áznak, mikor kimásznak egy
autóból a Kensington-palota hátsó kapujánál.
Nyilván valaki már üzent rádión Shaannak, mert ott áll
Henry apartmanjának kapujában makulátlan, szürke kabátban,
szárazon, moccanás nélkül szobrozva egy fekete esernyő alatt.
–  Mr. Claremont-Diaz – mondja. – Micsoda kellemes
meglepetés.
Alexnek rohadtul nincs erre ideje.
– Engedjen, Shaan!
– Ms. Bankston telefonon már figyelmeztetett, hogy úton van
– mondja. – Mint ezt bizonyára kitalálta abból, hogy ilyen
könnyedén bejutott a kapuinkon. Azt gondoltuk, az a legjobb,
ha közönség nélkül rendez jelenetet.
– Menjen odébb!
Shaan mosolyog, úgy fest, mint aki talán őszintén élvezi a két
boldogtalan amerikai látványát, ahogy az esőben áznak.
–  Mint bizonyára tisztában van vele, elég későre jár, és
nagyon is elegendő hatáskörrel bírok ahhoz, hogy hívassam a
biztonságiakat, és kidobassam innen. A  királyi család egyik
tagja sem hívta ide a palotába.
– Baromság – köpi Alex. – Találkoznom kell Henryvel.
–  Sajnos ezt nem teheti. A  herceg azt kívánja, hogy ne
zavarják.
–  A  pokolba…. Henry! – Oldalra lép Shaan előtt, és kiabálni
kezd Henry ablaka felé, ahol ég a lámpa. Kövér esőcseppek
hullanak egyenesen a szemébe.
– Henry, te szemét!
– Alex… – szólal meg a fiú mögött Cash ideges hangja.
 – Henry, te szarzsák, húzz le ide azonnal!
– Maga épp jelenetet rendez – közli Shaan békésen.
–  Igen? – kiabál tovább Alex. – És ha tovább kiabálok, akkor
meglátjuk, melyik újság ér ide elsőnek! – Megint az ablak felé
fordul, és hadonászva folytatja:
– Henry! Királyi Kibaszott Fenség!
Shaan egy ujjával a füleséhez nyúl.
– Bravo csapat, segítségre van szüks…
– Az isten szerelmére, Alex, mit csinálsz?
Alex megdermed, a szája tátva marad egy újabb kiáltás
közben, Henry pedig ott áll Shaan mögött az ajtóban, mezítláb,
egy viseltes tréningruhában. Alex szíve mindjárt kiugrik a
seggéből. Henry láthatóan nincs elragadtatva.
Alex leengedi a karját.
– Mondd meg neki, hogy engedjen be!
Henry felsóhajt, az orrnyergét csipkedi.
– Rendben, Shaan. Bejöhet.
– Köszönöm! – mondja Alex, élesen nézve Shaanra, aki mintha
egyáltalán nem törődne vele, hogy Alex halálra fagy. Betocsog a
palotába, csorog a víz a cipőjéből, közben Cash és Shaan eltűnik
az ajtó mögött.
Henry, aki a befelé tartó menetet vezette, meg sem állt, hogy
válaszoljon, és Alex csak annyit tehet, hogy felmegy a
nyomában a nagyszabású lépcsőkön a szobája felé.
–  Igazán kedves – kiabálja Henry után Alex, és amennyire
csak tudja, igyekszik a lehető legagresszívebben
összecsöpögtetni mindent útközben. Reméli, hogy tönkreteszi
valamelyik szőnyeget. – Kurvára eltűnsz egy hétre, aztán ott kell
állnom kint az esőben, mint valami barna John Cusacknak, és
most meg nem beszélsz velem. Istenien érzem magam itt. Most
már értem, miért házasodtatok mind végül a kurva
unokatestvéretekkel.
–  Inkább nem ott csinálnám ezt, ahol meghallhatnak –
mondja Henry, és balra fordul az emeleten.
Alex utána viharzik, belép mögötte a szobába.
–  Mit? Mit nem csinálnál? – kérdezi, mikor Henry becsukja
mögöttük az ajtót. – Mit fogsz tenni, Henry?
Henry felé fordul, és most, hogy Alex szeme nincs tele
esővízzel, már látja, hogy Henry szeme alatt a bőr száraz és
lilás, a szempillájánál rózsaszín. A  válla megfeszül, ahogy Alex
azt hónapok óta nem látta, vagy legalább sosem neki szólt.
–  Hagyom, hogy elmondd, amit el kell mondanod – közli
szárazon Henry. – És akkor elmehetsz.
Alex rábámul.
– Mi van? Akkor vége?
Henry nem válaszol.
Valami elindul felfelé Alex torkában: harag, zavar, fájdalom,
epe. Megbocsáthatatlanul úgy érzi, el fogja sírni magát.
–  Komolyan? – kérdezi tehetetlenül, megbántottan. Még
mindig csöpög. – Mi a fasz folyik itt? Egy héttel ezelőtt még arról
írtál e-maileket, mennyire hiányzom, kibaszottul találkoztál az
apámmal, és ennyi? Azt hitted, szó nélkül leléphetsz? Én nem
tudom így kikapcsolni ezt, mint te, Henry.
Henry odalép a díszesen faragott kandallóhoz a szoba
túlvégébe, és a párkánynak dől.
– Azt hiszed, engem nem érdekelsz legalább annyira, mint én
téged?
– Rohadtul úgy viselkedsz, mint akit nem.
–  Őszintén nincs rá időm, hogy elmagyarázzam, mi
mindenben nincs igazad…
–  Jézusom, leállnál végre a seggfej tempóval, mondjuk, húsz
másodpercre?
– Örülök, hogy elrepültél ide, csak hogy sértegess…
–  Bassza meg, szeretlek! – Alex félig kiabál. Végül kimondta,
visszafordíthatatlanul. Henry nagyon elcsendesedik a
kandallópárkánynál. Alex nézi, ahogy nyel egyet, ahogy az izom
remeg az állkapcsán, és úgy érzi, addig tudná rázni, amíg
kirázná a bőréből. – Bassza meg, esküszöm. Kurvára nem
könnyíted ezt meg. De szerelmes vagyok beléd.
Egy kis koppanás hasít a csendbe: Henry leveszi a
pecsétgyűrűjét, és leteszi a párkányra. Csupasz kezét a mellére
szorítja, a tenyerével belemarkol, a láng táncoló fénye éles
árnyékot rajzol az arcára.
– És van bármi elképzelésed arról, hogy ez mit jelent?
– Persze…
–  Alex, kérlek! – mondja Henry, és mikor megfordul, hogy
ránézzen, elgyötörtnek tűnik, látszik, hogy nyomorultul érzi
magát. – Ne mondd ezt! Pont rohadtul ez az oka. Nem tehetem,
és pontosan tudod, hogy miért nem tehetem, úgyhogy kérlek,
hadd ne kelljen kimondanom...
Alex nagyot nyel.
 – Meg sem próbálsz boldognak lenni?
–  Az  isten szerelmére – mondja Henry. – Egész ostoba
életemben próbáltam boldog lenni. De az örökségem egy
ország, nem a boldogság.
Alex kirántja az elázott cédulát a zsebéből. Bár ne lenne fal!
Henry felé dobja vadul, nézi, ahogy az felveszi.
– Akkor ez mit jelent, ha nem akarod az egészet?
Henry lenéz a pár hónappal korábbi szavakra.
– Alex, Thiszbé és Püramosz mindketten meghaltak a végén.
–  Istenem! – nyög Alex. – Akkor ez az egész sosem jelentett
neked semmi valódit?
Erre Henry felcsattan:
–  Te tényleg teljesen hülye vagy, ha ezt hiszed – sziszegi
Henry, és az öklébe gyűri a cédulát. – Mondd, valaha, az első
pillanattól fogva, hogy megérintettelek, bármikor tettem én úgy,
mintha ez kevesebb lenne, mint szerelem? Tényleg ennyire csak
magaddal foglalkozol, hogy azt gondolod, ez rólad szól, és hogy
szeretlek-e, vagy sem, nem arról, hogy egy kibaszott trónörökös
vagyok? Neked legalább esélyed van rá, hogy a végén ne a
nyilvánosság előtti életet válaszd, de én ezekben a kastélyokban
élek és halok meg, ebben a családban, úgyhogy ne merj
idejönni, és megkérdőjelezni, hogy szeretlek-e, mert pont ez az,
ami mindent tönkretehet.
Alex nem beszél, nem mozdul, nem lélegzik, gyökeret vert a
lába. Henry nem néz rá, a párkány egy pontjára mered, a saját
haját rángatja kétségbeesésében.
–  Sosem lett volna szabad eljutni addig, hogy baj legyen –
folytatja rekedten. – Azt gondoltam, kaphatok belőled
valamennyit, és sosem kell kimondani, és sosem kell tudnod, és
egy nap majd rám unsz, és elhagysz, mert én… – Erre hirtelen
elhallgat, és egyik remegő kezével maga elé csap a levegőbe
tehetetlenül, mutatva, mennyi minden elmondható róla. –
Sosem hittem volna, hogy olyan helyzetbe kerülök, amire nincs
válaszom, mert én soha… Én soha nem képzeltem, hogy
viszontszeretsz majd egy nap.
–  Hát pedig – mondja Alex –, ez a helyzet. És igenis
választhatsz.
– Rohadt jól tudod, hogy nem.
–  Megpróbálhatnád – mondja erre Alex, úgy érezve, hogy ez
kicseszettül a legegyszerűbb igazság a világon. – Mit akarsz?
– Téged…
– Akkor kurvára csináld.
– De nem akarom ezt…
Alex legszívesebben megragadná Henryt, és megrázná,
beleordítana az arcába, összetörné a szoba minden egyes
felbecsülhetetlen értékű antikvitását.
– És ez meg mit jelent?
– Nem akarom ezt! – Henry már gyakorlatilag kiabál. A szeme
villámlik, nedves, dühös és félelemmel teli. – Komolyan nem
látod? Én nem olyan vagyok, mint te. Én nem engedhetem meg
magamnak, hogy vakmerő legyek. Mögöttem nem áll támogató
család. Én nem tolhatom bele mindenkinek az arcába, hogy ki
vagyok, és nem álmodhatok kurva politikai karrierről, mert
csak még többet vizsgálgatna és szedne apró darabokra az
egész kurva világ! Szerethetlek és akarhatlak, de mégsem
akarom ezt az életet. Megtehetem, igen, és nem leszek tőle
hazug, hanem önmagam megőrzésének elenyésző kis
foszlányát markolászom, veled ellentétben, és ne gyere ide,
hogy gyávának nevezz ezért.
Alex beszívja a levegőt.
– Sosem mondtam, hogy gyáva vagy.
– Én… – pislog Henry –, nos, akkor is érvényes.
– Azt hiszed, én akarnám a te életedet? Martháét? A kicseszett
aranykalitkát? Hogy alig szólalhassak meg a nyilvánosság előtt,
vagy lehessen bármilyen rohadt véleményem…
– Akkor meg mit csinálunk? Miért veszekszünk, ha az életünk
ennyire összeegyeztethetetlen?
– Mert te sem akarod ezt! – ragaszkodik hozzá Alex. – Te sem
akarod ezt a szarságot. Utálod.
–  Ne mondd meg nekem, mit akarok! – közli Henry. –
Fogalmad sincs, milyen érzés.
–  Nézd, nem vagyok semmilyen kicseszett trónörökös –
mondja Alex, és átmegy a rémes szőnyeg másik oldalára, Henry
személyes terébe lépve. – De tudom, hogy milyen az, ha az egész
életedet meghatározza a család, amibe beleszülettél. Az  élet,
amit akarunk… az nem különbözik. Vagy nem úgy, hogy
számítana. Élni akarsz azzal, ami megadatott, és jobb világot
akarsz hagyni magad után. Én is. Mi… kitalálhatnánk, hogyan
csinálhatnánk ezt együtt.
Henry csendben néz rá, Alex látja rajta, hogy magában
mérlegel.
 – Nem hiszem, hogy megtehetném.
Alex elfordul tőle, úgy ereszkedik vissza a sarkára, mint akit
megpofoztak.
– Rendben – mondja végül. – Kurvára rendben van. Elmegyek.
– Jó.
–  Elmegyek – mondja, és visszafordul, odahajol Henryhez. –
Amint azt mondod nekem, hogy menjek.
– Alex!
Már ott van Henry arcánál. Ha ma este összetörik a szívét,
akkor rohadt biztos akar lenni benne, hogy Henrynek van
annyi vér a pucájában, hogy rendesen csinálja.
–  Mondd, hogy végeztél velem. Akkor megyek, és
visszaszállok a gépre. Ennyi. Élhetsz itt tovább az
elefántcsonttornyodban, nyomorultul, mindörökké, és egy egész
könyvnyi kicseszett szomorú verset is írhatsz róla. Bármit. Csak
mondd ki!
– Baszd meg! – mondja Henry elcsukló hangon, megmarkolja
Alex gallérját, és Alex tudja, hogy mindörökké szeretni fogja ezt
a makacs faszkalapot.
–  Mondd ki! – ismétli Alex, és egy mosoly árnyéka játszik az
ajkán. – Mondd, hogy menjek el!
Még mielőtt felfogná, érzi, hogy a falnak lökik, és Henry ajka
már ott van az övén, kétségbeesetten és vadul. Vér távoli ízét
érzi a nyelvén, mosolyog, ahogy fogadja, benyomul Henry
szájába, két kézzel rángatja a haját. Henry nyög, Alex a gerincén
érzi.
Egymást tépik végig a fal mellett, míg végül Henry szó szerint
felemeli Alexet a földről, és hátrébb botorkál, az ágy felé. Alex
összerezzen, mikor a háta a matracot éri, és Henry ott áll felette
pár lélegzetvételnyit, bámul. Alex bármit megadna, hogy tudja,
mi jár abban a kicseszett fejében.
És ekkor észreveszi. Henry sír.
Nyel egyet.
Ez a helyzet: nem tudja. Nem tudja, hogy ez valamiféle
érzelmi beteljesedés vagy az utolsó alkalom. Nem hiszi, hogy
végig bírná csinálni azzal a tudattal, hogy ez utóbbi. De nem
akar úgy hazamenni, hogy ez nem történik meg köztük.
– Gyere’de…
Lassan és mélyen hatol belé. Ha ez a búcsúbaszás, akkor is
remegve és levegő után kapkodva és csodásan érnek a csúcsra,
csupa nedves száj és szempilla, és Alex érzi, mekkora közhely
ez, ahogy a törtfehér takarón fekszik, és utálja magát érte, de
fülig szerelmes. Ostobán, kibírhatatlanul szerelmes, és Henry is
szereti őt, és ez számít még legalább egy éjszakára, ha
mindketten úgy is tesznek majd reggel, mintha elfelejtenék.
Henry elmegy, az arca Alex nyitott tenyerébe simul, alsó ajka
Alex csuklóján, és Alex próbál megjegyezni minden részletet,
ahogy Henry szempillája az arcát legyezi, ahogy a rózsaszínes
pír lassan a füléig terjed. Most nézd, ne mulaszd el, szól rá intőn
Alex saját, túlságosan is gyorsan zakatoló agyára. Ahhoz túl
fontos neked.
Kint már teljesen besötétedett, mikor Henry teste végül
megadja magát, a szoba lehetetlenül csendes, a tűz is kialudt.
Alex az oldalára gördül, két ujját a melléhez emeli, pont a
láncon lógó kulcs mellé. A szíve pont ugyanúgy ver a bőre alatt.
Nem tudja, ez hogy lehet.
Hosszas csend után Henry megmozdul mellette az ágyban, a
hátára fordul, és betakarja magukat. Alex mintha mondani
akarna valamit, de nem, végül csak hallgat.
 
Alex egyedül ébred.
Eltart egy pillanatig, mire mindent újra összerak a mellében a
biztos pont köré, ahol az előző éjjel végül nyugvópontra jutott.
Gazdagon faragott, aranyozott fejtámla, nehéz, hímzett paplan
és a puha pamuttakaró – ez utóbbi a szobában az egyetlen, amit
tényleg Henry választott. Alex odébb csúsztatja a kezét a
lepedőn, Henry oldalára. Hűvösnek érzi.
A  Kensington-palota szürke és fakó így kora reggel.
A  kandallópárkányon álló óra szerint még reggel hét sincs,
heves eső veri a nagy, padlóig érő ablakokat, melyeket csak félig
fednek el a függönyök.
Henry szobája sosem vallott túlságosan Henryre, de a csendes
reggelen azért meg-megjelenik néhány, hozzá kapcsolódó
részlet. Egy halom újság az asztalon, a legfelsőn tintafolt – egy
toll kiömlött a táskájában a repülőn. Egy túlzottan nagy méretű,
elhordott, könyökfoltos kardigán az ablaknál álló, antik
fülesfotelre dobva. David póráza a kilincsre akasztva.
És Alex mellett ott hever a Le Monde egyik száma az
éjjeliszekrényen, az Oscar-Wilde összes hatalmas, bőrkötéses
kötete alatt. Alex megnézi a dátumot: a párizsi találkozójuk.
Amikor először ébredtek egymás mellett.
 Szorosan lehunyja a szemét, életében először érzi, hogy most
le kell állnia, nem ütheti bele az orrát mindenbe. Itt az ideje,
állapítja meg, hogy elfogadja, amit Henry adni tud neki.
A  lepedőnek Henry-illata van. Alex megállapítja, mi az, amit
tud:
Egy. Henry nincs itt.
Kettő. Henry egyáltalán nem egyezett bele tegnap éjjel
semmiféle folytatásba.
Három. Nagyon is lehetséges, hogy ez az utolsó alkalom, hogy
egyáltalán beszívhatja Henry illatát.
De négy. A  párkányon álló óra mellett még mindig ott hever
Henry gyűrűje.
Zörren a kilincs, és Alex arra nyitja ki a szemét, hogy Henry
ott áll, két bögrét tart a kezében, és bizonytalanul,
kifürkészhetetlenül mosolyog. Megint tréningruhában van, a
hajnali párától kissé nedvesen.
–  Tényleg csodálatos látvány a hajad így reggel – töri meg a
csendet Henry. Átvág a szobán, és letérdel a matrac szélére,
Alexnek nyújtva az egyik bögrét. Kávé, egy cukorral, fahéjjal.
Alex nem akarja, hogy ezzel kapcsolatban bármit is érezzen,
hogy Henry tudja, hogy issza a kávét, akkor nem, ha épp lapátra
teszik, de Henry gesztusa akkor is érzéseket kelt benne.
De mikor Henry megint ránéz és figyeli, ahogy Alex az első
áldott kortyot lenyeli a kávéból, elmélyül a mosolya. Lenyúl, és
megfogja Alex egyik lábát a paplan alatt.
–  Szia! – mondja Alex óvatosan, a kávéja felett pislogva. –
Kicsit kevésbé tűnsz… idegesnek.
 Henry megereszt egy kis nevetést.
–  Mondod te. Nem én voltam, aki jelenetet rendezve
beviharzott a palotába, és „korlátolt, elcseszett seggfejnek”
titulált.
–  Annyit megjegyeznék a védelmemben – vág vissza Alex –,
hogy tényleg korlátolt, elcseszett seggfej voltál.
Henry elhallgat, a teájába kortyol, és leteszi a bögrét az
éjjeliszekrényre.
– Igen – ismeri el, és előrehajol, az ajkát Alex ajkára szorítja,
egyik kezével a bögrét támasztva, hogy fel ne boruljon. Fogkrém
és Earl Grey íze van, és Alex abban bízik, talán mégsem teszik
ma lapátra.
–  Szia! – mondja végül, mikor Henry hátrébb húzódik. – Hol
voltál?
Henry nem válaszol, Alex nézi, ahogy lerúgja a nedves
tornacipőjét a padlóra, és felmászik az ágyra, leül Alex
terpesztett lábai közé. A  kezét Alex combjára teszi, osztatlan
figyelembe burkolja, és mikor Alex a szemébe néz, látja, hogy
Henry tekintete tiszta kék, ahogy koncentrál.
–  Szükségem volt rá, hogy elmenjek futni egyet – mondja. –
Kicsit kiszellőztetni a fejem, hogy kitaláljam… hogyan tovább.
Tiszta Jane Austen. Darcy tűnődése Pemberley-ben.
Összefutottam Philippel. És nem említettem még, de Marthával
ideköltöztek erre a hétre, amíg tart a felújítás Anmer Hallban.
Korán kelt, valami eseményre ment, pirítóst evett. Üres pirítóst.
Láttál te már olyat, hogy valaki nem tesz semmit a pirítósra?
Komolyan szívszaggató.
 Alex az ajkába harap.
– Hova akarsz kilyukadni, édes?
–  Beszélgettünk kicsit. Úgy tűnt, hála istennek nem tud a…
tegnap éjjeli látogatásodról. De beszélt Martháról, a birtokokról,
a lehetséges örökösökről, akiken dolgozniuk kell, bár Philip
utálja a gyerekeket, és egyszerre minden olyannak tűnt, mint…
mint ahogy mondtad tegnap éjjel. Azt gondoltam, hogy istenem,
tényleg ennyi lenne? Csak megvalósítani a tervet, és kész? Nem
arról van szó, hogy Philip boldogtalan lenne. Jól van így.
Minden teljesen jól van. Az egész életre jó így. – Henry kihúz egy
szálat a paplanhuzatból, aztán megint felnéz, egyenesen Alex
szemébe. – Csak nekem ez nem elég jó – mondja.
Alex szíve kétségbeesetten ugrik egyet.
– Nem?
Henry kinyúl, és a hüvelykujjával megérinti Alex arccsontját.
–  Én nem… vagyok jó abban, hogy egyenesen kimondjam a
dolgokat, mint te, de mindig azt gondoltam… amióta csak
tudom magamról, sőt még korábban is, mikor éreztem, hogy
más vagyok – az elmúlt évek történései után, az összes
őrültséggel a fejemben – mindig inkább úgy gondoltam
magamra, mint egy olyan problémára, amit jobb elrejteni.
Sosem bíztam magamban igazán, vagy abban, amit akartam.
Mielőtt te lettél. Addig rendben volt, hogy hagyjam, hogy csak
megtörténjenek velem a dolgok. Őszintén nem gondoltam
sosem, hogy megérdemlem a választás lehetőségét. –
Megmozdul a keze, ujjbegyei egy tincset simítanak Alex füle
mögé. – De te úgy bánsz velem, mintha megérdemelném.
 Valami fájdalmasan kemény nőtt Alex torkába, de lenyeli.
Kinyújtja a kezét, leteszi a bögréjét Henryé mellé az
éjjeliszekrényre.
– Megérdemled – mondja.
–  Talán magam is kezdem elhinni – feleli Henry. – És nem
tudom, meddig tartott volna, ha te nem vagy, hogy helyettem is
elhidd.
–  És nincs veled semmi baj – folytatja Alex. – Mármint azt
leszámítva, hogy időnként korlátolt, elcseszett seggfej vagy.
Henry megint nevet, vidáman, a szeme ráncokba fut a
sarkánál, és Alex érzi, hogy a szíve a torkában dobog, és felszáll
a díszes mennyezetig, megtölti az egész szobát egészen a
kanpallópárkányon heverő, csillogó aranygyűrűig.
–  Bocsánatot kérek – mondja Henry. – Én… nem álltam rá
készen, hogy ezt halljam. Akkor éjjel, a tónál… Ez volt az első
alkalom, hogy megengedtem magamnak a gondolatot, hogy
talán kimondod. Pánikba estem, ostoba voltam, és igazságtalan,
nem teszek ilyet többet.
–  Jobb is – mondja Alex. – Szóval azt mondod, hogy… benne
vagy?
– Azt mondom – feleli Henry, a homloka csupa aggodalom, de
a szája tovább formálja a szavakat. – Rettegek, és az egész
életem tiszta őrület, de ez a hét, amikor megpróbáltam
lemondani rólad, majdnem megölt. És mikor ma reggel
felébredtem, és megláttalak… Nem próbálhatok meg többet
elmenekülni. Nem tudom, elmondhatom-e valaha a világnak,
de… de szeretném. Egy napon. Ha van valami küldetésem ezen
a rohadt világon, akkor azt akarom, hogy igaz legyen. Teljesen
felajánlani magam neked, ahogy és amennyire akarsz, és esélyt
akarok ajánlani neked az életre. Ha tudsz várni, akkor azt
szeretném, hogy segíts abban, hogy megpróbáljam.
Alex Henryre néz, nézi ezt az egész csomagot, a több száz
éves királyi vérvonalat, ahogy egy antik kensingtoni csillár alatt
ül, kinyúl, megérinti az arcát, az ujjaira néz, és arra gondol,
hogy ezzel a kézzel fogja majd a Bibliát az anyja esketésén.
Szíven üti az egész, a helyzet súlya. Hogy egyikük sem,
sohasem tudja majd ezt meg nem történtté tenni.
–  Rendben – mondja. – Akkor benne vagyok, írjunk
történelmet.
Henry a szemét forgatja, és mosolygó csókkal pecsételi meg
ezt a fogadalmat, majd együtt visszadőlnek a párnákra. Henry
nedves haja, tréningnadrágja, Alex meztelen karja és lába
összekavarodik a díszes ágyneműn.
Mikor Alex gyerek volt, mielőtt még bárki ismerte volna,
mesebeli szerelemről álmodott, ami egy napon majd beront az
életébe egy sárkány hátán. Mikor nagyobb lett, megtudta, hogy
a szerelem furcsa valami, még akkor is széteshet, ha nagyon
akarják, ide jut majd az ember. Sosem gondolta volna, a végén
kiderül, hogy mind a kettő igaz lehet.
Henry keze sietség nélkül, puhán mozog rajta, órákig vagy
napokig szeretkeznek, elmerülnek ebben a ritka luxusban.
Szünetet tartanak, megisszák a langyosra hűlt kávét és teát,
Henry lekváros puffancsokat küldet fel maguknak. Egész
délelőtt ágyban maradnak, nézik Melt és Sue-t Henry laptoján,
ahogy a teasütemények felett vijjognak, majd hallgatják, ahogy
az eső csepergéssé szelídül.
Egyszer Alex kirángatja a farmerját az ágy végéből, és
kihalássza a telefonját. Három nem fogadott hívása van
Zahrától, egy baljós üzenete Ellentől és negyvenhét olvasatlan
üzenete a June-nal és Norával közös cseten.
 
ALEX, Z MOST MONDJA, HOGY LONDONBAN VAGY. EZ
IGAZ???
 
Alex, édes istenem
 
Esküszöm mindenre, ami szent, ha hülyeséget csinálsz, és
lebuktatod magad, akkor a saját kezemmel nyírlak ki.
 
Utánamentél! Ez ANNYIRA
Jane Austen.
 
Pofán verlek, amint visszajössz.
El sem hiszem, hogy nem mondtad el...
 
Hogy ment? Akkor most Henryvel vagy???
 
TUTI POFÁN VERLEK
  
Negyvenhat üzenetet June írt, állapítja meg Alex, a
negyvenhetediket Nora, azt kérdezve, nem tudja-e
valamelyikük, hogy hol hagyta a fehér Converse-ét. Alex
válaszol: a converse az ágyam alatt és Henry mindenkit üdvözöl.
Alig ment el az üzenet, Alex telefonja azonnal csengeni kezd,
June az, azt követeli, hogy Alex hangosítsa ki, és mondjon el
mindent. Később, ahelyett, hogy szembenézne Zahra
haragjával, Alex meggyőzi Henryt, hogy hívja fel Shaant.
– Lenne szíves… felhívni Ms. Bankstont, és tudatni vele, hogy
Alex jól van, és itt van velem?
–  Hogyne, uram – feleli Shaan. – És intézkedjek a reptéri
transzferről is?
– Izé… – mondja Henry. Maradsz? – tátogja Alexnek. Az bólint.
– Igen. Holnapra.
Nagyon hosszú csend következik, mielőtt Shaan válaszol.
–  Tudatom vele – feleli, a hangjából világos, hogy bármilyen
más feladatot szívesebben vállalna.
Alex nevet, mikor Henry leteszi, majd megint felveszi a
telefonját: Ellentől jött egy hangüzenete. Henry látja, hogy Alex
hüvelykujja az üzenetet lejátszó gomb felett ingadozik, és
megböki Alexet a bordái között.
–  Azt hiszem, egy ponton igenis szembe kell néznünk a
következményekkel – jegyzi meg.
Alex felsóhajt.
– Nem hiszem, hogy mondtam volna, de anyám… huh. Mikor
kirúgott, azt mondta, hogy ha nem vagyok ezer százalékig
biztos benne, hogy komolyan gondolom ezt veled, akkor abba
kell hagynom.
Henry Alex füle mögé dugja az orrát.
– Ezer százalékig?
– Hé, azért ne szálljon a fejedbe.
Henry megint megböki a könyökével, Alex nevet,
megmarkolja Henry fejét, keményen megcsókolja az arcát, és
belenyomja a párnába. Mikor Alex végül elengedi, Henry arca
rózsaszín, feldúlt és határozottan elégedett.
–  Én is gondoltam erre – jegyzi meg Henry –, ha velem
szeretnél lenni, az folyamatosan keresztbe tesz majd a
karrierednek. Nem az volt a terved, hogy harmincéves korodra
bejutsz a Kongresszusba?
–  Ugyan már. Nézd meg ezt az arcot! Az  emberek imádják.
A többit meg majd kitalálom. – Henry nagyon úgy fest, mint aki
a legkevésbé sincs erről meggyőződve, mire Alex megint
felsóhajt. – Nézd, nem tudom. Nem tudom pontosan, hogy
kerülhetek be a törvényhozásba, ha közben egy másik ország
koronahercegével vagyok. De, tudod. Ki kell találni. Másoknak
jóval nagyobb problémáik vannak, mint az, hogy
megválasztassák magukat.
Henry olyan fürkésző pillantással méregeti, amit Alex már
látott párszor, olyan érzés, mintha egy bogár lenne épp a
nagyító alatt, felgombostűzve.
– Tényleg nem félsz attól, hogy mi történhet?
–  De igen, persze hogy félek – mondja Alex. – Egészen
biztosan titokban kell tartani a választásokig. És tudom, hogy
zűrös lesz. De ha elébe megyünk, ha kivárjuk a megfelelő időt,
és a saját feltételeink szerint csináljuk, akkor szerintem
rendben lesz.
– Mióta gondolkozol ezen?
–  Tudatosan? Úgy a demokrata kongresszus óta. Tudat alatt,
teljes tagadásban? Baromi régóta. Legalább azóta, amikor
megcsókoltál.
Henry Alexre bámul a párnán fekve.
– Ez… ez elég elképesztő.
– És te?
– Hogy én? Jesszusom, Alex. Mindig is. Végig...
– Mindig...?
– Az olimpia óta.
– Az olimpia óta? – Alex kirántja a párnát Henry feje alól. – De
ez olyan…
–  Igen, Alex, aznap, amikor találkoztunk, hát semmit sem
értesz? – Henry kinyúl, visszamarja a párnát. „És te…” Képes
vagy ezt kérdezni, mint aki nem tudja…
–  Fogd be a szád! – szól hülyén vigyorogva Alex, és nem
verekszik többet Henryvel a párnáért, inkább rámászik, és a
matrachoz szorítja a csókjaival. Felhúzza a takarót, aztán
nevetgélve eltűnnek alatta: csupa száj és kéz... majd Henry Alex
telefonjához gurul, és képes megnyomni az üzenet lejátszása
gombot.
–  Diaz, te őrült, reménytelen, romantikus kis hülye – szólal
meg az Egyesült Államok elnökének a hangja. – Akkor legyen
mindörökké, ajánlom neked. Vigyázz magadra!
  
Meglepő módon az, hogy hajnali kettőkor biztonságiak nélkül
osonjanak ki a palotából, Henry ötlete volt. Elővett két kapucnis
pulcsit és sapkát: a világszerte ismertek egyenruháját, és Bea
zajos távozást rendezett a palota másik oldalán, amíg ők
átsprinteltek a parkon. És most ott állnak South Kensington
elhagyatott, nedves aszfaltján, a magas, vörös téglás épületek
között, egy utcatáblán meg…
– Állj, te szórakozol velem? – szólal meg Alex. – Prince Consort
Road, azaz a Hercegi Hitves útja? Istenem, fényképezz le ezzel
az utcatáblával!
–  Még nem értünk oda! – szól vissza a válla felett Henry.
Megrántja Alex karját, hogy továbbfussanak. – Mozgás, te tápos!
Átkelnek még egy utcán, és belépnek két oszlop közé, ahol
Henry a pulcsija zsebéből előhúz egy kulcscsomót többtucatnyi
kulccsal.
– Az a buli abban, ha az ember herceg, hogy szinte bármihez
adnak kulcsot, ha szépen kéred.
Alex meghökkenten nézi, ahogy Henry körbetapogatja az
alkóvot, látszólag szilárd fal az egész.
– És én egészen mostanáig azt hittem, hogy én vagyok Ferris
Bueller kettőnk közül.
– Miért, szerinted én vagyok Sloane? – kérdez vissza Henry, és
megnyomja a fal egyik paneljét, mire az résnyire nyílik.
Berángatja Alexet egy széles, sötét térre.
Emelkedőn lépkednek, a fehér csempe messzire viszi futó
lépteik hangját. Masszív viktoriánus téglatorony emelkedik az
éjszakai ég felé az udvar szegélyén, és Alex egyszerre felfogja,
hogy a Victoria és Albert Múzeumban járnak. Henrynek kulcsa
van hozzá.
Kövérkés, öreg biztonsági őr várja őket az ajtónál.
–  Nem is tudom, hogy köszönjem meg ezt önnek, Gavin –
mondja Henry, és Alex látja, hogy egy vaskos pénzköteg cserél
gazdát kézfogáskor.
– Reneszánsz város ma éjjelre, ugye? – kérdezi Gavin.
– Csodás lenne – bólint Henry.
És ezzel mennek is, átsuhannak a kiállítótermeken: kínai
művészet, francia szobrok. Henry biztosan mozog teremről
teremre, biztos léptekkel elsétál egy fekete kőből faragott
Buddha, majd Keresztelő Szent János meztelen bronzszobra
előtt.
– Gyakran csinálod ezt?
Henry felnevet.
–  Hát, mondjuk, hogy ez az én kis titkom. Gyerekkoromban
anya és apa elhoztak minket ide kora reggelenként, még nyitás
előtt. Azt akarták, hogy műértők legyünk, gondolom, de ez már
történelem. – Henry lassabban beszél, egy megtermett valamire
mutat, egy fatigris európai katonaegyenruhát viselő embert
marcangol, a felirat szerint: TIPU TIGRISE. – Anya megnézette
velünk ezt, és azt suttogta nekem, hogy ugye látom, ahogy a
tigris felfalja a katonát. Ez azért van, mert az ük-ük-ük-
üknagyapám ellopta Indiából. Szerintem vissza kellene adnunk,
de nagyanyád nemet mondott.
Alex Henry elfordított arcát nézi félprofilból, halvány
fájdalom futkározik a bőre alatt, de gyorsan lerázza, újra
felveszi Alex kezét. Megint rohannak.
– Na, ide szeretek eljönni éjszakánként – mondja. – Pár itteni,
magasabb beosztású biztonsági szolgálatos ismer engem.
Szerintem azért járok ide, mert bármennyi helyen jártam,
bármennyi emberrel találkoztam, bármennyi könyvet olvastam,
ez a hely a bizonyíték, hogy sosem fogok mindent tudni. Olyan,
mint a Westminster. Az ember ahány faragást vagy üvegablakot
megnéz, tudja, hogy a történetek hatalmas kavalkádja áll
mögötte, hogy mindent okkal tettek oda, ahova tettek.
Mindennek jelentése van. Van itt pár darab: például a Ware-i
Nagy Ágy, amit a Vízkereszt, vagy amit akartokban, Jonson
darabjában, a Szótlan asszonyban és a Don Juanban is
említenek, és tényleg itt van. Mindennek megvan a története,
sosincs vége. Hát nem elképesztő? És az archívumok, istenem,
hmm... ott órákat el tudnék tölteni.
Mondat közben szakítják félbe, mert Alex megáll a folyosó
közepén, megragadja hátulról és megcsókolja.
– Helló – mondja Henry, mikor szétválnak. – És ezt miért?
– Csak mert… – von vállat Alex. – Mert szeretlek.
A  folyosó egy barlangszerű átriumhoz vezet, innen minden
irányba termek nyílnak. Csak néhányban ég a mennyezeti
világítás, és Alex észrevesz egy hatalmas csillárt, ami a
kupolában dereng, karok és gömbök kék, zöld, sárga üvegből.
Mögötte hatalmas, díszes, csodálatos vas kórusgaléria látszik az
emeleten.
–  Ez az – mondja Henry, és a kezénél fogva balra húzza
Alexet, ahol a fények óriási, boltíves folyosót világítanak meg. –
Idetelefonáltam Gavinnek, hogy mindenképp hagyják égve a
lámpákat. Ez a kedvenc termem.
Alex személyesen részt vett a Smithsonian kiállításainak
tervezésében, és abban a szobában lakik, ahol Ulysses S. Grant
apósa valamikor, mégis eláll a lélegzete, mikor Henry áthúzza a
márványoszlopok között.
Félhomály van, életre kelt a terem. A  boltozatos mennyezet
mintha végtelen magasságba emelkedne a tintakék londoni
égig, alatta a terem meg akár egy tér Firenzében: oszlopsorok,
magasodó oltárok, boltívek. Mély szökőkútforrások bugyognak
a földön a nehéz emelvényen álló szobrok között, kőalakok
hevernek fekete ajtók mögött, a palába a feltámadást karcolták.
Az  egész hátsó falat egy kolosszális, gótikus szentélyrekesztő
uralja, márványból faragták, szentek fekete és arany lenyűgöző
szobrai díszítik. Mikor Henry megint megszólal, halkan beszél,
mint aki nem akarja megtörni a varázst.
– Éjjel itt majdnem olyan, mintha egy igazi piazzán sétálna az
ember – mondja. – De nincs senki, aki meg akar érinteni,
megbámul, vagy megpróbál ellőni egy fotót. Csak úgy lehet az
ember.
Alex gondosan felméri Henry arckifejezését: vár, és aztán
rájön: ez ugyanaz, mint amikor ő elvitte Henryt a tóparti házba
– a legszentebb helyre, amit csak ismer.
Megszorítja Henry kezét.
– Mondj el mindent!
Henry így is tesz, minden egyes darabhoz elviszi Alexet. Ott
van a nyugati szél görög istenének, Zephürosznak az
életnagyságú szobra, ahogy Francavilla megalkotta. Fején
korona, egyik lába egy felhőn. Narkisszosz térdel,
megbabonázva a saját tükörképétől a víz felszínén, valaha azt
hitték, ez Michelangelo elveszett Cupidója, de valójában Cioli
műve.
–  Látod, gipsszel javították meg a bütykeit. – Plútó épp
elrabolja és az alvilágba ragadja Proserpinát, ott meg Iaszónt
látod az aranygyapjúval.
Az egyik első szoborhoz visszatérve végeznek: Sámson megöli
a filiszteust, ettől állt el Alex lélegzete, mikor beléptek ide. Még
hasonlót sem látott soha: a sima izmok, az élethű hús, a lélegző,
vérző életteliség, mindezt Giambologna faragta ki márványból.
Ha megérinthetné, esküszik, hogy melegnek érezné a bőrt.
– Ez egy kicsit ironikus – jegyzi meg Henry a szobrot bámulva.
– Én, az elátkozott, meleg örökös itt állok Viktória királynő
múzeumában… Gondoljunk bele, mennyire imádta Viktória a
szodómia elleni törvényeket. – Gúnyosan mosolyog. – Tényleg…
Emlékszel, meséltem neked I. Jakabról, a meleg királyról?
– Akinek az ostoba farok pasija volt?
– Igen. Nos, a legeslegkedvesebb kegyencét George Villiersnek
hívták. „A  legformásabb alakú férfi egész Angliában”, így
emlegették. Jakab teljesen odavolt érte, ezt mindenki tudta róla.
A  francia költő, de Viau írt erről egy verset. – Henry
megköszörüli a torkát, szavalni kezd. – Egy férfi kúrja Monsieur
le Grandot, egy másik Comte de Tonnerre-t, és jól tudjuk, hogy
Anglia királya meg Buckingham herceget kúrja. – Alex
furcsállva bámulhatja, mert Henry hozzáteszi: – Nos, ez rímel
franciául. Mindegy. Tudtad, hogy a Jakab-féle bibliafordítás
azért született, mert az anglikán egyház olyan elégedetlen volt
vele, amiért kapcsolatot ápol Villiersszel, hogy a
megbékítésükre megrendelte a fordítást?
– Viccelsz.
– Odaállt az államtanács elé, és közölte, hogy Krisztusnak ott
volt János, neki meg ott van George.
– Atyaég.
– Pontosan. – Henry még mindig a szobrot nézi, de Alex csak
Henryt látja, a ravasz mosolyt az ajkán, ahogy elmerül a
gondolataiban. – És Jakab fia, I. Károly miatt van itt ez a drága
Sámson. Ez az egyetlen Giambologna-mű, ami elkerült
Firenzéből. Károly a spanyol királytól kapta ajándékba, odaadta
ezt a hatalmas, felbecsülhetetlen értékű műremeket Villiersnek.
És pár évszázaddal később itt van. Az  egyik leggyönyörűbb
műtárgyunk, és még csak nem is lopott. Csak Villiers kellett
hozzá, meg az ő cafkasága a meleg királyokkal. Ha lenne
nemzeti meleg látványosságok listája Britanniában, akkor
Sámson biztosan rajta lenne.
Henry úgy ragyog, mint valami büszke szülő, mintha Sámson
az övé lenne, és Alex is érzi, hogy megcsapja a büszkeség
hulláma.
Kiveszi a telefonját, ellő egy képet. Henry áll ott, puhán,
kócosan, mosolyogva a világ egyik legcsodálatosabb
műremekénél.
– Mit csinálsz?
 –  Lefotózom a nemzeti meleg nevezetességet – feleli Alex. –
Meg a szobrot is.
Henry engedékenyen felnevet, és Alex átlépi a köztük lévő
távolságot, leveszi Henry baseballsapkáját, és lábujjhegyre áll,
hogy csókot nyomjon a szemöldöke ormára.
–  Vicces – mondja Henry. – Mindig is azt gondoltam erről az
egészről, hogy ez a legmegbocsáthatatlanabb bennem, de te úgy
teszel, mintha ez lenne a legjobb.
– Igen – feleli Alex. – A legfőbb oka, hogy szeretlek, az agyad,
utána a farkad, és rögtön utána az, hogy forradalmi meleg ikon
vagy.
– Te vagy szó szerint Viktória királynő legrosszabb rémálma.
– És ezért szeretsz engem.
–  Istenemre, igazad van. Egész idő alatt csak azt a pasast
hajtottam, akin a legjobban felhúznák magukat a homofób
őseim.
– És ne felejtsd el, hogy rasszisták is voltak.
–  Nem teszem – bólint Henry komolyan. – Legközelebb
látogassuk meg a III. György termeket, hátha lángolni kezdenek.
A márvány szentélyrekesztőn túl, a terem mélyén egy újabb,
mélyebb kamra nyílik, tele egyházi relikviákkal. A rózsaüveg és
a szentek szobrai mögött, legesleghátul egy teljes főoltár áll,
amit egy templomból hoztak el. A  felirat szerint eredetileg a
firenzei Santa Chiara templomban állt a tizenötödik században.
Csodálatos, ahogy egy alkóvban mélyen megbújva igazi kápolna
lett így, Assisi Szent Ferenc és Assisi Szent Klára szobraival.
–  Fiatalabb koromban – meséli Henry – részletesen
elképzeltem, hogy elhozom majd ide azt, akit szeretek,
bemegyünk a kápolnába, ugyanúgy fog tetszeni neki, mint
nekem, és ott fogunk lassan táncolni a Szűzanya előtt. Csak…
egy pubertáskori fantázia.
Henry habozik, majd végül előhúzza a telefonját a zsebéből.
Megnyom pár gombot, és Alex felé nyújtja a kezét, a parányi
hangszóróból halkan megszólal a Your Song.
Alex nevet.
– De ugye nem fogod megkérdezni, hogy tudok-e keringőzni?
– Semmi keringő – feleli Henry. – Az sosem érdekelt.
Alex megfogja a kinyújtott kezet, Henry a kápolna felé fordul,
mint egy ideges papnövendék, arca beesettnek tűnik a
félhomályban, mielőtt odahúzza magához Alexet.
Csókolóznak, Alex hallja a félig-meddig ismerős, régi mondást
a katekizmusból a könyv többféle fordításából kikeverve.
„Gyere, hijo mío, de la miel, porque es buena, és a lépesméz,
mely édes a nyelveden.” Arra gondol, vajon mit gondolna róluk
Szent Klára, az elveszett Dávidról és Jonatánról, ahogy lassan
egy helyben forognak.
A  szájához emeli Henry kezét, megcsókolja a kis kiálló
bütyköt, a bőrt a kék erek, a véráram, a pulzus, a régi vér felett,
ami mindörökké itt marad e falak között, és ezt mondja
magában: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen.
 
Henry magánrepülővel küldi haza Alexet, aki előre retteg a
letolástól, ami vár rá, miután beteszi a lábát az Államokba, de
próbál nem gondolni erre. A  kifutó felé tartva a szél a
homlokába fújja a haját. Henry előkotor valamit a belső
zsebéből.
–  Figyelj ide – húzza elő ökölbe szorított kezét a zsebéből.
Megfogja Alex kezét, megfordítja, belenyom valami nehéz, apró
dolgot a tenyerébe. – Azt akarom, hogy tudd: biztos vagyok
benne. Ezer százalékig.
Elveszi a kezét, és Alex kérges tenyerének közepén ott hever a
pecsétgyűrű.
– Hogyhogy? – Alex szeme megvillan, Henry arcát kutatja, és
látja, hogy finom mosoly játszik az arcán. – Nem adhatod…
–  Tartsd meg! – mondja Henry. – Már rosszul vagyok tőle,
hogy hordjam.
Ez magán kifutópálya, de mégis kockázatos, úgyhogy megöleli
Henryt, és ezt suttogja:
– Tökéletesen, kurvára szeretlek.
Utazómagasságba érve Alex leveszi a nyakáról a láncot, és a
régi kulcs mellé csúsztatja a gyűrűt. Egymáshoz érve gyengéden
megcsörrennek, ahogy mindkettőt az inge alá csúsztatja. Két
otthon egymás mellett.
 
 
 11.

 
Itthoni ügyek

A <agcd@eclare45.com>            9/2/20 5:12 PM

to: Henry

H!
Három órája vagyok itthon. És már hiányzol. Mekkora
baromság ez.
 
Mondtam neked az utóbbi időben, hogy bátor vagy? Még
mindig emlékszem, mit mondtál annak a kislánynak a
kórházban Luke Skywalkerről: „Ő a bizonyítéka annak, hogy
nem számít, honnan jöttél, és milyen a családod.” Édesem, te
is bizonyíték vagy erre.
(Amúgy ebben a kapcsolatban simán én vagyok Han, te meg
egy kiköpött Leia. Ne is próbálj vitatkozni, nem lenne igazad.)
 
Megint Texason gondolkoztam, azt hiszem, gyakran jár a
fejemben, ha a választások miatt stresszelek. Olyan sok
mindent nem mutattam még meg neked. Austinba sem
mentünk el! El akarlak vinni a Franklin Barbecue-ba. Órákig
kell sorba állni, de ez az élmény része. Tényleg megnézném,
ahogy egy királyi herceg órákat szobrozik, hogy marhasültet
vegyen.
 
Gondolkoztál azon, amit mondtam, mielőtt eljöttem? Hogy
elmondhatnád a családodnak? Nyilván nem muszáj. Csak
úgy tűnt, reménykedsz, mikor erről beszéltél.
 
Én itt leszek, a Fehér Házba zárva (anya legalább nem ölt
meg London miatt), és szurkolok neked.
Szeretlek,
 
xoxoxoxo
A.
 
Ui.: Vita Sackville-West Virginia Woolfnak – 1927
 

„Nekem elég világos: jobban hiányzol, mint azt hittem, pedig

fel voltam rá készülve, hogy nagyon fogsz hiányozni.”
 
 

Re: Itthoni ügyek

Henry <hwales@kensingtonemail.com>            9/3/20 2:49 AM

to: A

 
Alex!
Tényleg marhaság. Ennyit tehetek csak, vagy még
összepakolhatok, és leléphetek mindörökre. Talán lakhatnék
a szobádban, a világtól elzárkózva. Hozathatnál nekem is
enni, és én valami álcában ott bujkálnék egy sötét sarokban,
ha ajtót nyitsz. Ijesztően Jane Eyre sztori lenne.
 
A Mail mindenféle vad találgatásba fogna, hova tűntem, hogy
kinyírtam magam, vagy St. Kildán váltam köddé, csak te meg
én tudnánk, hogy ott heverek az ágyadon, olvasgatok, és
pro terolt eszem, és végtelen sokat szeretkezek veled, amíg
mindkettőnk ideje lejár a csokiszósz ködében. Így akarok
elmenni.
Tartok tőle, hogy itt ragadtam. A nagyi folyton arról
kérdezgeti anyát, mikor vonulok be, és vajon tudom-e, hogy
az én koromra Philip már egy évet letöltött a szolgálatból.
Tényleg ki kell találnom, mit csináljak, mert már nagyon
közeledek ahhoz a ponthoz, ameddig eltarthat a diploma
utáni szabadság. Hogy is mondják az amerikai politikusok?
Kérlek, őrizz meg a jó emlézetedben, és foglalj imáidba!
Austin fantasztikusan hangzik. Talán pár hónap múlva, ha
kicsit lenyugodtak a dolgok? Kivehetnék egy hosszabb
hétvégét. Elmehetnénk anyukád házához? Megnézhetjük
majd a szobádat? Megvannak még a lacrosse-díjaid? Mondd,
hogy még fent vannak a poszterek! Hadd találjam ki: Han
Solo, Barack Obama és… Ruth Bader Ginsburg.
(Egyetértek az értékeléseddel, hogy te lennél Han én meg
Leia, és így, minden kétséget kizáróan egy ápolatlan
megjelenésű, bárgyú népséget terelő pilóta lennél, aki egy
aszteroidamezőre repítene el minket. Történetesen szeretem
a kedves embereket.)
Gondolkoztam ezen, hogy elmondanám a családomnak,
részben pont emiatt vagyok itt. Bea felajánlotta, hogy ha
akarom, ott lesz, mikor elmondom Philipnek, és én azt
hiszem, igen, szeretném. Megint csak: gondolj rám, és
imádkozz értem!
Borzasztóan szeretlek, és azt akarom, hogy mielőbb újra itt
legyél. Segítened kell új ágyat választani a szobámba, úgy
döntöttem, megszabadulok ettől az arany szörnyetegtől.
Tied:
Henry
 
Ui.: Radclyffe Halltól Evguenia Souline-nek, 1934:
 
„Édesem! Nem is tudom, vajon tisztában vagy-e vele,
mennyire számítok rá, hogy eljössz Angliába, és hogy ez
milyen sokat jelent nekem… mindent, az egész
világmindenséget. És a testem tényleg csakis a tiéd lesz, és a
tiéd meg csak az enyém, szerelemben… És semmi sem
számít majd, csak mi ketten, a két vágyakozó szerető, akik
végre találkoznak.”
 
Re: Itthoni ügyek

A <agcd@eclare45.com>            9/3/20 6:20 AM

to: Henry

 
H!
Basszus. Azt gondolod, hogy be fogsz vonulni? Ennek még
nem néztem utána. Megkérem Zahrát, hogy állíttasson össze
erről valakivel egy mappát. És ez mit jelentene? Sokat lennél
távol? Veszélyes helyre küldenének??? Vagy csak
egyenruhában ülnél egy asztalnál? Hogyhogy nem
beszéltünk erről, amíg ott voltam?????
Bocs, csak pánikolok. Valahogy elfelejtettem, hogy ez még
ott sötétlik a horizonton. Itt vagyok, bárhogy is döntesz,
bármit is akarsz, csak szólj, ha gyakorolnom kell, hogy
ábrándozva kitekintsek az ablakon, ahogy várom a háborúból
hazatérő szerelmemet.
Néha megőrjít, hogy ennyire nincs semmi beleszólásod az
életedbe. Mikor boldognak képzellek, akkor azt látom, hogy
nem a palotában, hanem a saját lakásodban élsz, és van egy
íróasztalod, ahol antológiákat írsz a meleg történelemről. És
én is ott vagyok, elhasználom a samponodat, elrángatlak
magammal a boltba, és ugyanabban a hülye időzónában
ébredünk minden reggel.
Ha vége a választásnak, kitalálhatjuk, hogyan tovább.
Nagyon szeretném, hogy egy ideig egy helyen legyünk, de
tudom, hogy tenned kell, amit tenned kell. Csak tudd: hiszek
benned.
Hogy elmondod Philipnek… szerintem ez remek ötlet. Ha
semmi más nem megy, akkor csak tedd, amit én, és legyél
őrült hülye farok, amíg a család nagyja magától rá nem jön.
Szeretlek. Beát üdvözlöm.
A
 
Ui.: Eleanor Roosevelt Lorena Hickocknak – 1933:
 
„Nagyon hiányzol, drágám. A nap legszebb része, mikor
neked írok. Te most viharosabb időket élsz át, mint én, de
ugyanannyira hiányzol nekem, azt hiszem… Kérlek, hagyd itt a
szíved Washingtonban, amíg én itt vagyok, mert az enyém ott
van veled!”
 
 
Re: Itthoni ügyek

Henry <hwales@kensingtonemail.com>            9/4/20 7:58 PM

to: A

 
Alex!
Történt már veled olyan, hogy valami olyan tökéletesen
rémesen rosszul sült el, hogy legszívesebben beraktad volna
egy katapultba, és fellőtted volna az űr kegyetlen fekete
gyomrába?
Néha arra gondolok, mi értelme, hogy vagyok, vagy bármi.
Össze kellett volna pakolnom és lelépni, ahogy mondtam. Ott
lehetnék az ágyadban, lassan hervadva, amíg végül
elpusztulok kövéren, szexuálisan leigázva, ifjúságom
virágában derékba törve. Itt nyugszik Henry, walesi herceg.
Úgy halt meg, ahogy élt: nem tervezett semmit, és farkakat
szopott.
Elmondtam Philipnek. Nem téged, hanem egész pontosan
magamat.
Épp konkrétan a katonai szolgálatról beszéltünk: Philip,
Shaan és én. Azt mondtam Philipnek, hogy inkább nem
követném a hagyományos utat, és nem hiszem, hogy
bárkinek hasznára lehetnék a hadseregben. Megkérdezte,
miért akarom ilyen elszántan megsérteni a hagyományokat,
azt, ahogy ennek a családnak a fér tagjai éltek, és szerintem
én ekkor kiszálltam a beszélgetésből, mert kinyitottam azt az
ostoba számat, és közöltem, hogy mert én nem vagyok olyan,
mint a többi fér ebben a családban, mert, kedves Philip, én
nagyon is meleg vagyok.
Miután Shaan valahogy leszedte a csillárról, Philipnek volt
pár keresetlen szava hozzám, olyasmi, hogy „eltévedt és
félrevezetett” meg „a vérvonal fennmaradásának biztosítása”
meg az „örökség tisztelete”. Bevallom, nem sok mindenre
emlékszem belőle. A lényeg, amit felfogtam, annyi volt, nem
lepi meg a tény, hogy nem vagyok az a heteró koronaherceg,
akinek lennem kellene, inkább az lepi meg, hogy nem áll
szándékomban továbbra is úgy tenni, mintha én lennék a
heteró koronaherceg, akinek lennem kellene.
Úgyhogy igen, tudom, azt beszéltük, abban bíztunk, hogy jó
lépés, ha elmondom a családomnak. Most nem mondhatom,
hogy ez bátorító lenne arra nézve, hogy mik az esélyeink, ha
nyilvánosságra hozzuk. Nem tudom. Rengeteg jaffa kekszet
ettem rá, ha tudni akarod.
Néha elképzelem, hogy átköltözöm New Yorkba, és átveszem
Pez ifjúsági menedékének megnyitását. Elmegyek, és kész.
Nem jövök vissza. Talán valamit fel is gyújtok távozás
közben. Szép lenne.
Eszembe jutott valami: tudod, hogy sosem meséltem el, mit
gondoltam, mikor először találkoztunk?
Talán látod, hogy nehéz nekem az emlékezés. Nagyon
gyakran fájnak az emlékek. Az a furcsa a gyászban, hogy
ellepi az egész életedet, az összes alapvetően fontos évet,
amitől az lettél, aki vagy, és fájdalmas visszatekinteni rájuk,
mert ott a hiány, mert egyszer csak nem éred el őket. Teljesen
új rendszert kell felállítanod.
Kezdtem úgy gondolni magamra, az életemre, az összes
emlékemre, amit csak szereztem, mint a Buckingham-palota
sötét, poros termeire. Fogtam azt az éjszakát, mikor Bea
eljött a rehabról, én meg könyörögtem neki, hogy vegye
komolyan, és beraktam abba a terembe a rózsaszín
bazsarózsás tapétával, a szoba közepén az aranyhárfával.
Fogtam életem első szexuális élményét, a bátyám egyik
egyetemi haverjával esett meg tizenhét éves koromban,
megkerestem neki a legkisebb, legzsúfoltabb kis kamrát, amit
csak találtam, és belöktem oda. Emlékszem apám utolsó
éjszakájára, mikor az arca merev lett, a keze szagára, a lázra,
a várakozásra, a szörnyű várakozásra, majd arra, amikor még
rosszabb jött, és már nem kellett várni, amikor a legnagyobb
termet választottam, a báltermet, amely hatalmas és sötét,
az ablaktáblák behajtva, a függönyök behúzva. Bezártam az
ajtókat.
De mikor először megláttalak téged… Rióban. Azt levittem a
kertbe. Egy ezüstjuhar levelére nyomtam az ajkammal, és
elszavaltam a Waterloo-vázának. Egyik szobába sem fért
bele.
Norával és June-nal beszélgettél, boldogan, élénken és teljes
energiával, olyan dimenziókban létezve, ahova én nem
juthattam el... olyan gyönyörű voltál. Akkoriban hosszabb
volt a hajad. Még nem voltál az elnök a, de nem féltél. Egy
kis faág volt a zsebedben.
Azt gondoltam, ez a legelképesztőbb, amit valaha láttam, és
jobb, ha biztos távolságot tartok tőled. Azt gondoltam, ha egy
ilyen ember szeretne engem, akkor lángra gyúlnék.
És aztán óvatlan hülye voltam, és így is beléd szerettem.
Mikor tényleg lehetetlen éjszakai időpontokban hívtál fel,
szerettelek. Mikor gusztustalan vécékben csókoltál meg,
mikor szállodai bárokban biggyeszted az ajkad, mikor
boldoggá tettél úgy, ahogy sosem hittem volna, hogy egy
ilyen csupa kötöttségben, bezárva élő ember boldog lehet,
akkor is szerettelek.
És aztán megmagyarázhatatlanul olyan rettenthetetlen
döntést hoztál, hogy viszontszeretsz. El lehet ezt hinni
egyáltalán?
Néha még most sem bírom.
Sajnálom, hogy nem ment jobban Philippel. Bár küldhetnék
reményt.
A te Henryd.
 
Ui.: Michelangelótól Tommaso Cavalierinek, 1533
 
„Tudom jól mostanra, hogy annyira tudnám elfelejteni a
neved, mint az ételt, ami életben tart, nem is, az ételt
könnyebb lenne elfelejteni, mert az csak a nyomorult
testemet táplálja, a neved meg a testem és a lelkem egyaránt,
mindkettőt olyan édességgel töltve el, hogy sem fáradtság,
sem halálfélelem nem juthat el hozzám, míg ezek az emlékek
épek a fejemben. Képzeld el, ha a szem is megkaphatná a
maga részét az élvezetből, vajon hogy lehetnék.”
 
 
Re: Itthoni ügyek

 
 A <agcd@eclare45.com>            9/4/20 8:31 PM
to: Henry

 
H!
Bassza meg.
Annyira sajnálom. Nem tudom, mi mást mondhatnék. Annyira
sajnálom. June és Nora is szeretettel csókol. Nem akkorával,
mint én.
Nyilván.
Kérlek, miattam ne aggódj. Kitaláljuk. Csak legfeljebb eltart
egy ideig. Én már dolgozom egy ideje azon, hogy türelmesebb
legyek. Mindenfélét megtanultam tőled.
Istenem, mit írhatnék, amitől jobb lenne?
Igen: nem tudom eldönteni, hogy az e-mailjeidtől jobban
hiányzol-e, vagy kevésbé. Néha úgy érzem magam, mint egy
furcsa alakú szikla a gyönyörű, tiszta tenger közepén, mikor
olvasom, amiket írsz nekem. Ahogy te szeretsz, az nagyobb
nálad, nagyobb mindennél. El sem hiszem, hogy ekkora
szerencsém van, hogy tanúja lehetek, de az, hogy én lehetek,
aki mindezt kapja, ilyen sokat, az már nem szerencse, az már
a sors. A katolikus isten tehet róla, hogy ezt írom. Elmondok
öt Üdvözlégyet. Muchas gracias, Santa Maria.
Nem kelhetek versenyre azzal, ahogy te fogalmazol, de listát
tudok írni neked.
 
LISTA A TELJESSÉG IGÉNYE NÉLKÜL
AMIT SZERETEK Ő KIR. F. HENRY WALESI HERCEGBEN
1. A nevetésed hangja, ha felbosszantalak.
2. Az illatod a drága kölni alatt. Olyan, mint a tiszta ágynemű,
de közben a friss fű is megvan benne (miféle varázslat ez?).
3. Ahogy előretolod az állad, ha megpróbálsz keménynek
látszani.
4. A kezed látványa, mikor zongorázol.
5. Mindaz, amit miattad megértettem magamból.
6. Hogy azt hiszed, a Jedi visszatér a legjobb Csillagok
háborúja-epizód (tévedés), mert a lelked mélyén, őrületesen,
lucskosan, kínosan romantikus vagy, aki ragaszkodik a happy
endhez.
7. Képes vagy Keatset szavalni fejből.
8. Idézni tudod Bernadette „Ne hagyd magad” monológját a
Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai lmből.
9. Hogy ennyire igyekszel.
10. Hogy mindig is ennyire igyekeztél.
11. Hogy elszántad magad, hogy ezután is igyekezni fogsz.
12. Hogy mikor a vállad az enyémhez simul, akkor semmi
más nem számít ezen a hülye világon.
13. Az a rohadt Le Monde, amit elvittél Londonba,
megtartottál, és ott hever az éjjeliszekrényeden (igen, láttam).
14. Ahogy ébredéskor kinézel.
15. A vállad és a derekad arányát.
16. A hatalmas, adakozó, röhejes, elpusztíthatatlan szíved.
17. A hasonlóan hatalmas farkad.
18. Amilyen képet vágtál most, hogy ezt olvastad.
19. Ahogy ébredéskor kinézel. (Tudom, hogy már mondtam,
de tényleg, tényleg nagyon szeretem.)
20. Hogy mindvégig szerettél engem.
 
Folyton ezen az utolsón tűnődöm, amióta elmondtad, és
azon, hogy mekkora barom voltam. Néha olyan nehezen
lépek ki a gondolataimból, de most visszatérek arra, amit
azon az éjszakán mondtam neked a szobámban, mikor
minden elkezdődött, ahogy lesöpörtelek, amikor felajánlottad,
hogy utamra engedsz a kongresszus után, ahogy próbáltam
úgy tenni néha, mintha ez semmiség lenne. Nem is tudtam,
mit ajánlasz, mit tennél magaddal.
Istenem, legszívesebben nekimennék mindenkinek, aki
valaha bántott téged, de én voltam az, ugye? Végig. Annyira
sajnálom.
Kérlek, maradj csodálatos, erős és hihetetlen. Hiányzol,
hiányzol, hiányzol, és szeretlek. Hívlak, amint elküldtem ezt,
de tudom, hogy szereted, ha az ilyesmit inkább írásban látod.
A
 
Ui.: Richard Wagner Eliza Willének II. Lajosról – 1864
(Emlékszel, mikor Wagnert játszottál nekem? Egy seggfej volt,
de ez akkor is valami.)
 
„Igaz, itt van nekem a atal király, aki őszintén csodál engem.
El sem képzelheted kapcsolatunk mibenlétét. Fiatalkori
álmom jut az eszembe. Egyszer azt álmodtam, hogy
Shakespeare él: hogy tényleg láttam, és beszéltem vele.
Sosem felejtem el, milyen hatást tett rám ez az álom. Aztán
azt kívántam, bár találkozhatnék Beethovennel, így is, hogy
meghalt. Valami hasonló motoszkálhat ennek a szeretetre
méltó embernek a fejében, ha velem van. Azt mondja, alig
bírja elhinni, hogy itt vagyok neki. Nem olvashatja senki
döbbenet vagy elragadtatás nélkül a hozzám írt leveleit.”
 
 
 12.

 
Egy gyémántgyűrű csillog Zahra ujján, mikor megjelenik a
kávéstermoszával és a vaskos aktaköteggel. June szobájában
vannak, a reggelit lapátolják, mielőtt Zahra és June
elindulnának egy pittsburghi kampánykörútra. June leejt egy
gofrit az ágytakaróra.
– Istenem, Z, ez meg mi? Eljegyeztek?
Zahra lenéz a gyűrűre, vállat von.
– Kivettem a hétvégét.
June rámered.
–  Mikor mondod el, kivel jársz? – kérdezi Alex. – És hogy
hogyan?
– Hm, nem – feleli Zahra. – Te csak ne dumálj szemétségeket
az én titkos kapcsolatomról a kampányból ki-be ugrálva,
hercegnő.
– Jogos – ismeri el Alex.
Zahra témát vált, közben June a ragacsot törölgeti az ágyról a
pizsamanadrágjával.
–  Ma reggel sok a dolgunk, úgyhogy koncentráljatok, kicsi
Claremontok!
Részletes beosztást készített mindkettőjüknek, listába szedte,
kétoldalasan nyomtatva, és azonnal neki is kezd. Már a
csütörtöki szavazásra buzdításnál tartanak Cedar Rapidsban
(ahova Alex szándékosan nincs meghíva), mikor megpittyen
Zahra telefonja. Felveszi, könnyedén lepörgeti a kijelzőt.
–  Úgyhogy most mindketten öltözzetek, és legyetek kész… –
Zahra már nem figyel, a telefonját nézi. – Mire… – Az  arcán
rémült kifejezés jelenik meg. – Ó, a kurva életbe.
– Mi történik… – kezdi Alex, de az ő telefonja is megrezzen az
ölében, lenéz, a CNN-től jött értesítés: KISZIVÁROGTAK BIZONYOS

FELVÉTELEK ARRÓL, HOGY HENRY HERCEG A  DEMOKRATA  KONGRESSZUS IDEJÉN

ABBAN A BIZONYOS SZÁLLODÁBAN JÁRT.

– Ó, basszus! – nyögi Alex.

June beleolvas Alex válla felett, hogy valami „névtelen forrás”
beküldte a Beekman hotel recepció-kamerájának felvételét a
kongresszus éjszakájáról.
Nem… kifejezetten tagadhatatlan, de nagyon világosan
látszanak rajta mindketten, ahogy együtt elmennek a bárba,
váll a vállhoz ér, mögöttük Cash. Aztán vágás, a lift kamerája
mutatja Henry karját Alex derekán, miközben Cashsel
beszélgetnek. Aztán a végén mindhárman ugyanott szállnak ki.
 Zahra felnéz, a tekintetéből gyilkos düh villan Alexre.
–  Meg tudod magyarázni, miért kísért engem egyfolytában
életünknek ez a bizonyos napja?
– Nem tudom – feleli nyomorultul Alex. – El sem hiszem, hogy
pont ez az, ami… Mármint csináltunk ennél kockázatosabbakat
is…
– Ettől most jobban kellene éreznem magam?
–  Úgy értem, ki szivárogtat ki elcseszett liftkamera-
felvételeket? Ki nézegeti ezeket? Nem Solange járt ott…
June telefonjának csipogása szakítja félbe, a lány káromkodik,
ahogy meglátja, mi érkezett.
–  Jesszus, a Post riportere írt, kéri, hogy kommentáljam a
híreszteléseket, hogy milyen természetű a kapcsolatod
Henryvel, és hogy van-e…. van-e köze ahhoz, hogy a
kongresszus után kiszálltál a kampányból. – June tekintete Alex
és Zahra között ugrál. – Ez nagyon rossz, ugye?
–  Nem jó – feleli Zahra. A  telefonjába merül vadul pötyög
valamit, alighanem egy erős hangvételű e-mailt a sajtósoknak. –
Ami most kell, az egy kibaszott elterelés. Az  kell, hogy….
randizzál, vagy valami.
– És ha… – próbálkozik June.
–  Vagy, bassza meg, ha Alex randizna – vág közbe Zahra. –
Vagy mind a ketten.
– Én el tudok… – kísérli meg újra June.
–  Ki a faszt hívjak fel? Milyen lány lenne hajlandó beszállni
ebbe a szardobálásba, hogy álrandira menjen
valamelyikőtökkel? – Zahra mindkét tenyerével a szemét
dörzsöli. – Jézusom, hogy ő legyen a meleg srác alibije.
– Van egy ötletem! – June már félig kiabál. Mikor mindketten
ránéznek, az ajkába harap, Alexre néz. – De nem tudom,
tetszeni fog-e neked.
Odafordítja a telefonját, mutatva nekik a kijelzőt. Alex
felismeri a fotót: Peznek küldték Texasból, June és Henry a
mólón hevernek rajta. June levágta Norát a képről, kettesben
van rajta Henryvel, aki szélesen, gunyorosan vigyorog
napszemüvegben és June épp egy puszit nyom az arcára.
–  Én is azon az emeleten laktam, ahol kiszálltatok a liftből –
folytatja a lány. – Nem kell, hogy úgy mondjam, bármit
megerősítenünk vagy cáfolnunk. De célozhatunk valamire.
Hogy kifogjuk a szelet a vitorlából.
Alex nyel egyet.
Mindig tudta, hogy June közel áll hozzá, hogy a testvére elé
vesse magát, ha lőnek, de ez? Sosem kért volna tőle ilyet.
De ez… ez működne. June és Henry kapcsolata megjelent a
közösségi médiában is. Még akkor is, ha a fele valamilyen
animált kép Colin Firthről. Kontextusból kiragadva ez a kép
nagyon úgy fest, mintha egy pár lenne rajta, egy szép,
lenyűgöző, heteroszexuális pár, akik együtt nyaralnak. Alex
Zahrára néz.
– Nem rossz ötlet – véli Zahra. – De ebbe Henrynek is bele kell
egyeznie. Beszélsz vele?
Alex kifújja a levegőt. Egyáltalán nem akarja ezt, de nem
tudja, mi más választása lenne.
– Hm. Aha. Én… igen. Gondolom.
  
–  Ez pontosan olyan, mint amiről azt mondtuk, hogy nem
akarjuk – mondja Alex a telefonba.
– Tudom – feleli Henry a vonal másik végén. Remeg a hangja.
Philip hívása várakozik a vonalban. – De…
– Igen – mondja Alex. – De.
June felteszi a texasi képet, és azonnal a statisztikája élére
robban, mint a legkedveltebb poszt.
Órákon belül ott van mindenhol. A  BuzzFeed összeállít egy
anyagot Henry és June kapcsolatáról, a nyitókép az a rohadt
fotó a királyi esküvőről. Fotókat ástak elő a Los Angeles-i
estéről, a Twitter-beszélgetéseiket elemzik.
„Mikor már azt hinné az ember, hogy June Claremont-Diaz
előtt nem állhat több #cél”, írja egy cikk, „akkor titokban
megszerzi a saját, külön bejáratú mesebeli hercegét is.” Egy
másik így spekulál: „Vajon Ő  Királyi Fensége legjobb barátja,
Alex mutatta be őket egymásnak?”
June megkönnyebbül, mert megtalálta a módját, hogy
megvédje az öccsét, még ha ez azt is jelenti, hogy az egész világ
az ő életében vájkál, válaszokat és bizonyítékokat keresve,
amitől Alex legszívesebben mindenkit megölne. És vállon is
ragadná az embereket, megrázná őket, hogy elmondja, Henry
az övé, idióták, bár az egészben az volt a lényeg, hogy hihető
legyen. Nem kellene azt éreznie a gyomrában, hogy ez nem
helyes. De úgy tűnik, mindenki belezúgott ebbe a sztoriba,
miközben az egyetlen különbség a hazugság és az igazság
között, ami felrobbantaná a Fox Newst, csak annyi, hogy ki
milyen nemű… És ez kurvára bűzlik.
Henry csendben van. Eleget mond ahhoz, hogy Alex felfogja:
Philip gutaütést kapott, Őfensége ideges, de azzal elégedett,
hogy Henry végre talált magának egy lányt. Alex rémesen érzi
magát. Ezek a fojtogató parancsok, hogy Henry olyan legyen,
aki valójában nem ő… Mindig Alex jelentette a menedéket ebből
az egészből. Sosem lett volna szabad, hogy tőle is ezt kapja.
Nagyon rossz. Gyomorgörcsösen, falak közé szorítva, B terv
nélkül. Alex alig két hete volt Londonban, alig két hete
csókolózott Henryvel a Giambologna előtt. És most tessék, ez
van.
Van még egy kártya a farzsebükben. Az  egyetlen kapcsolat
Alex életében, ami nagyobb politikai haszonnal kecsegtet, mint
bármi ezek közül. Nora eljön a Házba kifestve csillogó vörös
rúzzsal, és hűvös, türelmes ujjait Alex homlokára nyomva ezt
mondja:
– Vigyél el egy randira!
A  diáknegyedbe mennek, ami tele van olyanokkal, akik
titokban lefényképezik őket, és mindenhol posztolják. Nora Alex
hátsó zsebébe csúsztatja a kezét, Alex megpróbál a lány
vigasztaló testi közelségére figyelni, a göndör fürtök ismerős
csiklandozására az arcán.
Alex egy fél másodpercig hagyja, hogy a lelke mélyén
megszólaljon a hang, hogy mennyivel könnyebb lenne minden,
ha ez lenne az igazság: ha visszacsusszanhatna a kényelmes,
könnyed harmóniába a legjobb barátjával, zsíros
ujjlenyomatokat hagyva a derekán a Jumbo Slice előtt,
miközben a vaskos viccein nevet. Ha szeretni tudná úgy, ahogy
azt akarják az emberek, és Nora is szeretné őt, és nem lenne
ezen túl semmi más.
De Nora nem szereti úgy, és Alex sem tudja úgy szeretni, és a
szíve ott dobog egy repülőn épp az Atlanti-óceán felett,
Washington felé tart, hogy másnap megpecsételje a
megállapodást egy June-nal töltött, végig fotózott ebéddel. Zahra
éjjel elküldi e-mailben a róla és Noráról készült Twitter-
posztokat és kommenteket, mikor Alex már ágyban van, és
rosszul lesz az egésztől.
Henry az éjszaka közepén érkezik meg Amerikába, de a Fehér
Ház közelébe sem engedik, inkább bezsuppolják egy szállodába
a város másik végében. Fáradt a hangja, mikor reggel telefonál.
Alex közel tartja a telefont, megígéri, hogy megoldja a
találkozást, mielőtt Henry visszautazik.
– Igen, kérlek – mondja Henry papírvékony hangon.
Ellen, a kormányzat és a sajtó maradéka aznap már egy
észak-koreai rakétateszteléssel foglalkozik, nem veszi észre
senki, mikor ugyanezen a reggelen June megengedi Alexnek,
hogy beszálljon a terepjárójába. June megfogja Alex könyökét,
és fél szívvel viccelődik, majd mikor megállnak a kávézótól egy
sarokra, bocsánatkérőn a testvérére mosolyog.
– Megmondom Henrynek, hogy itt vagy – ígéri. – Ez majd egy
kicsit megkönnyíti számára ezt a találkozót.
–  Kösz – mondja Alex. Mielőtt June kinyitja az ajtót, hogy
kiszálljon a kocsiból, elkapja a csuklóját. – Komolyan.
Köszönöm.
 June megszorítja a testvére kezét, és már el is tűnnek Amyvel,
Alex egyedül marad a szűk, elhagyatott utcácskában.
A  tartalékos biztonsági tiszt ott ül mögötte egy másik autóban,
és ő érzi, ahogy kavarog a gyomra.
Egy teljes óra eltelik, mire June üzen. Készen vagyunk. Majd
egy újabb üzenet érkezik. Idehozom hozzád.
Kitalálták, hogy legyen, mielőtt elindultak: Amy odahozza
June-t és Henryt az utcába, aztán autót cserélnek, mintha
egyikük politikai fogoly lenne. Alex előrehajol a két csendes
biztonságihoz. Nem tudja, rájöttek-e már, mi a helyzet, de
igazából nem is érdekli.
– Kérem, hagyjanak magamra egy percre!
Összenéznek, de kiszállnak, és egy perc múlva egy másik autó
parkol le mellettük, nyílik az ajtó, és ott van. Henry feszültnek
és boldogtalannak tűnik, de alig kartávolságra van Alextől.
Alex a vállánál fogva ösztönösen behúzza Henryt a kocsiba,
az ajtó becsukódik mögötte. Ott tartja, és ilyen közelről már
látja, hogy Henry alakját ellepte valami halvány szürkeség,
szinte élettelen a tekintete. Még sosem látta ilyen rossz
állapotban, rosszabb ez, mint valami dühkitörés vagy sírógörcs.
Üresnek tűnik, lélektelennek.
–  Szia! – mondja Alex. Henry még mindig mereven bámul
maga elé, Alex pedig középre csúszik az ülésen, hogy Henry
látómezejébe kerüljön. – Nézz rám, itt vagyok!
Henry keze remeg, lihegve levegő után kapkod. Alex felismeri
a tüneteket, a közelgő pánikroham halk lüktetését. Lenyúl,
átfogja Henry egyik csuklóját, érzi a száguldó pulzusát.
 Végül Henry a szemébe néz.
– Utálom – mondja. – Utálom ezt.
– Tudom – feleli Alex.
–  Eddig… eddig valahogy elviselhető volt – folytatja Henry. –
Mikor nem volt… nem volt más lehetőség. De Jézusom, most…
most hitvány. Ocsmány komédia. És June és Nora… őket is
felhasználják? A  nagyi azt akarta, hogy hozzam el a saját
fotósaimat. Ezt tudtad? – Beszívja a levegőt, megakad a
torkában, és erősen remegve fújja ki. – Alex. Nem akarom ezt
csinálni.
–  Tudom – ismétli Alex, és előrenyúl, megsimítja a
hüvelykujjával Henry homlokát. – Tudom. Én is utálom.
–  És kurvára nem igazságos! – Henry hangja majdnem
elcsuklik. – A kurva őseim ezerszer rosszabbakat is tettek ennél,
és senkit sem érdekelt!
– Bébi – indul el Alex keze Henry állához, hogy lejjebb húzza.
– Tudom. Annyira sajnálom, édesem. De nem lesz így örökké,
rendben? Megígérem.
Henry lehunyja a szemét, az orrán át kifújja a levegőt.
– Hinni akarok neked. Tényleg. De annyira félek, hogy sosem
engedik meg nekem.
Alex háborúzna ezért az emberért, nekimenne bárminek és
bárkinek, aki valaha bántotta, de most próbál ő lenni az
erősebb. Gyengéden masszírozza Henry nyakát, míg az megint
kinyitja a szemét, és halványan elmosolyodik, Alex
összekoccintja a homlokukat.
–  Szia! – mondja. – Nem fogom engedni. Figyelj, most
mondom: ha kell, nekimegyek a nagyanyádnak, rendben? És
tudod, ő már elég öreg. Simán erősebb vagyok nála.
–  A  helyedben nem bíznám el magam – nevet fel Henry. –
A nagyi tele van sötét meglepetésekkel.
Alex is nevet, Henry vállára csap.
–  De komolyan – mondja. Henry visszanéz rá, gyönyörű,
életteli és szívfájdító, és mégis, mindörökké, ő az, akiért Alex
megkockáztatja, hogy lerombolja az életét. – Én is rettenetesen
utálom. Tudom. De együtt végigcsináljuk. És megoldjuk, menni
fog. Te meg én, történelmet írunk, emlékszel? Kurvára harcolni
fogunk. Mert te vagy az igazi, érted? Soha többé nem fogok úgy
szeretni a világon senkit, mint téged. Úgyhogy megígérem, egy
napon majd úgy élhetünk, hogy senki mással nem kell
törődnünk.
Megmarkolja Henry tarkóját, magához húzza, keményen
megcsókolja, Henry térde a műszerfalnak ütődik, ahogy a keze
elindul felfelé Alex arcán. Bár az autó ablakait elsötétítették,
most állnak a legközelebb a nyilvános csókolózáshoz, és Alex
tudja, hogy ez vakmerő lépés, de egy mozaik jár csak a fejében
más emberek csendesen egymásnak írt leveleiből. Szavak,
amelyek történelemmé váltak. „Minden álmomban ott vagy…
A  szíved hagyd itt, Washingtonban… Úgy hiányzol, mint az
otthon… Az én fiatal királyom…”
Eljön a nap, mondja magának Alex. Eljön a nap, amikor majd
mi is.
 
Az  idegesség, mint csapatnyi apró, csapkodó szárny zizeg a
fülébe a csendben, mint valami ingerlékeny darázs. Akkor
kapja el, mikor aludni próbál, és felriasztja, követi, miközben
fel-le járkál a Fehér Házban. Egyre nehezebben hessegeti el az
érzést, hogy figyelik.
Az a legrosszabb az egészben, hogy nem látszik a vége. Ki kell
tartaniuk legalább a választások végéig, és még akkor is ott a
baljós lehetőség, hogy a királynő egyértelműen megtiltja a
kapcsolatot. A  benne élő idealista nem akarja ezt teljes
egészében elfogadni, de ez nem jelenti, hogy ne kísértené a
gondolat.
Alex változatlanul Washingtonban ébred reggelenként, Henry
meg Londonban, és az egész világ úgy ébred, hogy róluk beszél,
ahogy másokba szerelmesek. A  képeken Nora keze Alex
kezében. Spekulációk jelennek meg azzal kapcsolatban, hogy
vajon mikor jelentik be hivatalosan az udvarban Henry és June
kapcsolatát. És ők ketten: Henry és Alex, mint Platón
Lakomájának létező legrosszabb illusztrációja: középen
kettévágva és vérző szívvel két külön életbe kényszerítve.
Ráadásul ez a gondolat is leverő Alexnek, mert Henry az
egyetlen oka, amiért olyan ember lett belőle, akinek bármiről
Platón jut az eszébe. Henry és az ő klasszikusai. Henry a
palotában, szerelmesen, nyomorultul, ahogy alig-alig beszél
már.
Bár mindketten nagyon igyekeznek, lehetetlen nem érezniük,
hogy a környezetük hatására eltávolodnak egymástól. Az egész
felhajtás csak elvesz és elvesz tőlük, megszentelt napokat lop el
– azt az éjszakát Los Angelesben, a tóparti hétvégét, az
elszalasztott lehetőséget Rióban –, hogy felülírja valami
gusztusosabbal. Ez a sztori: két friss, fiatal férfi, akik
szerelmesek két gyönyörű fiatal nőbe, és nem egymásba, sosem.
Alex nem akarja, hogy Henry tudja. Már így is épp elég nehéz
időket él át, gyanúsan méregeti az egész család, Philip, aki
tisztában van a helyzettel, és nem volt kedves az öccsével. Alex
próbál nyugodtnak és szilárdnak tűnni a telefonban, de nem
hiszi, hogy túl meggyőző lenne az alakítása.
Mikor fiatalabb korában ilyen ideges lett, mikor a tétek az
életében még sokkal-sokkal alacsonyabbak voltak, ez lett volna
az a pont, amikor önpusztításba kezd. Ha Kaliforniában lenne,
elkötné a dzsipet, és gyorshajtana a 101-es úton, nyitott tetővel,
harsogna az N.W.A., és csak egy hajszál választaná el attól, hogy
felkenődjön az aszfaltra. Texasban ellopna egy üveg Maker'st a
bárszekrényből, és a fél lacrosse-csapat társaságában leinná
magát, majd talán bemászna Liam ablakán, és remélné, hogy
elfelejti reggelre.
Heteken belül be kell következzen az első veszekedés.
Munkája sincs, ami elfoglalná, úgyhogy csak forrong magában,
hosszú futásokkal bünteti a testét, míg végre megjön a
kielégülés némi vízhólyag képében. Legszívesebben felgyújtaná
magát, de nem engedheti meg, hogy bárki lássa, ahogy lángol.
Munkaidő után visszavisz egy doboz kölcsönvett aktát az apja
irodájába, a Dirksen épületbe, mikor meghallja Muddy Waterst,
halkan szól egy emelettel feljebb, és ez mellbe vágja. Van egy
ember, akit felgyújthat maga helyett.
Rafael Luna ott kuporog az irodája ablakában, egy cigarettát
szív. Két üres, gyűrött Marlboro doboz hever egy öngyújtó és
egy kicsorduló hamutartó társaságában az ablakpárkányon.
Mikor az ajtócsapódásra odafordul, döbbenten köhög ki egy
adag dohányfüstöt.
–  Kurvára meg fog ölni ez a szar – közli Alex. Már elmondta
ezt vagy ötszázszor azon a denveri nyáron, de most úgy érti,
hogy „bár így lenne”.
– Kölyök…
– Ne hívj így!
Luna elfordul, elnyomja a cigarettát a hamutartóban, és Alex
látja, ahogy megfeszül egy izom az állkapcsán. Lehet bármilyen
jóképű, elég rémesen néz ki.
– Nem lenne szabad itt lenned.
– Nem hát – feleli Alex. – Csak azért akartam találkozni veled,
hogy megtudjam, van-e benned annyi kakaó, hogy beszélj
velem.
–  Ugye tudod, hogy Amerika egyik szenátorával beszélsz –
jegyzi meg szelíden Luna.
–  Igen, egy kurvára nagy emberrel – mondja Alex. Luna felé
indul, elrúg egy széket az útból. – Kurvára fontos állás. Esetleg
elmagyarázhatnád, hogy szolgálhatod azzal a választóidat, hogy
Jeffrey Richards seggnyalója lettél?
–  Mi a francért jöttél ide, Alex? – kérdezi Luna higgadtan. –
Meg akarsz verni?
– Azt akarom, hogy mondd meg, miért.
Lunának megint megfeszül az állkapcsa.
– Nem értenéd. Te…
 –  Az  istenemre esküszöm, ha azt mondod, hogy túl fiatal
vagyok, akkor nem fogom türtőztetni magam.
–  Miért, most türtőzteted? – kérdezi finoman Luna, és Alex
arcán gyilkos arckifejezés suhanhat át, mert azonnal fel is teszi
egyik kezét. – Rendben, ez nem volt épp egy jól időzített
megjegyzés. Nézd, tudom. Tudom, hogy szarul néz ki, de
vannak… vannak olyan elemei az itteni munkának, amelyeket
el sem tudsz képzelni. Tudod, hogy mindig is a családod
lekötelezettje leszek mindazért, amit tettetek értem, de…
–  Egyáltalán nem érdekel, hogy le vagy-e kötelezve. Bíztam
benned – mondja Alex. – Ne legyél leereszkedő. Te is tudod,
ahogy bárki más is, hogy mire vagyok képes, mit láttam már. Ha
elmondanád, megérteném.
Alex olyan közel lép, hogy gyakorlatilag beszívja Luna
cigarettájának bűdös füstjét, és mikor a férfi arcába néz, látja,
ahogy megvillan a beismerés szikrája a véreres, karikás
szempárban, a sovány arcon. Arra emlékezteti, ahogy Henry
nézett rá a biztonsági autó hátsó ülésén.
–  Richardsnak van rólad valamije? – kérdezi Alex. – Rávett
valamivel, hogy ezt csináld?
Luna habozik.
–  Azért teszem ezt, mert ezt kell tennem, Alex. Az  én
döntésem volt. Senki másé.
– Mondd el, hogy miért!
Luna mély levegőt vesz.
– Nem.
Alex elképzeli, ahogy az ökle Luna arcába csap, és két lépéssel
hátrébb lép, hogy ne érje el.
– Emlékszel arra az éjszakára Denverben? – kérdezi kimérten,
remegő hangon. – Mikor pizzát rendeltem, és te megmutattad a
gyerekek fotóit, akikért a bíróságon harcoltál? És megittuk azt
az egész üveg whiskyt, amit Boulder polgármesterétől kaptál?
Emlékszem, hogy a földön hevertem az irodádban, azon az
ocsmány szőnyegen, és arra gondoltam, hogy istenem,
remélem, hogy olyan leszek, mint ő. Mert bátor voltál. Mert
kiálltál az igazságért. És nem tudtam másra gondolni, csak arra,
hogy bírtál minden áldott nap felkelni, tenni, amit tettél így,
hogy mindenki tudta rólad, amit tudott.
Alex egy pillanatra azt hiszi, hogy áthatolt Luna páncélján,
ahogy az lehunyja a szemét, és megtámaszkodik az
ablakpárkányon. De mikor újra Alexre néz, kemény a tekintete.
– Az emberek szart sem tudnak rólam. A felét sem. Te sem –
mondja. – Istenem, Alex, ne legyél olyan, mint én! Keress egy
másik kicseszett példaképet.
Alex ezzel végre elér a tűréshatárig. Felemeli az állát, és
odaköpi:
– Már olyan vagyok, mint te.
Ott lebeg köztük a térben, ugyanolyan fizikai jelenléttel, mint
a felrúgott szék.
– Mit mondasz? – pislog Luna.
–  Tudod jól, mit mondok. Azt hiszem, mindvégig tudtad,
korábban, mint én.
–  Te nem… – Luna dadog, próbál hárítani. – Te nem vagy
olyan, mint én.
 Alex felemeli a tekintetét.
– Eléggé de. És pontosan tudod, hogy értem.
–  Oké, kölyök, rendben van – veti oda végül Luna. – Azt
akarod, hogy én legyek a kicseszett serpád? Itt egy tanács tőlem:
ne mondd el senkinek. Menj, keress egy helyes lányt, és vedd el
feleségül! Szerencsésebb vagy, mint én, megteheted ezt, és még
csak nem is lesz hazugság.
És ekkor kibukik Alex száján, olyan gyorsan, hogy esélye sincs
megállítani, csak annyira képes, hogy ne angolul mondja, hátha
meghallja valaki.
–  Sería una mentira, porque no sería él. – Hazugság lenne,
mert nem ő lenne.
Azonnal tudja, hogy Raf megértette, mert hirtelen hátralép, a
hátát beveri a párkányba.
– Nem mondhatod ezt el nekem, Alex! – mondja, a zakójában
kotorászik, majd megtalálja az újabb doboz cigarettát, előveszi.
Kiráz egy szálat, az öngyújtóval matat.
–  Mégis, mit gondolsz te egyáltalán? A  másik oldalon vagyok
ebben a kurva kampányban! Nem hallhatom ezt! Hogy
gondolhatod, hogy így politikus lesz belőled?
–  Ki döntött kurvára úgy, hogy a politika hazugságról és
eltitkolásról szól? És arról, hogy az ember olyasvalakinek tetteti
magát, aki nem ő maga.
– Mindig is így volt, Alex!
– És te mióta fogadod el ezt? – köpi Alex. – Te, én, a családom,
az emberek, akikkel együtt harcolunk… Úgy volt, hogy mi
őszinték leszünk. A  legkevésbé sem érdekel, hogy tökéletes
mázzal fedett politikus legyek két és fél gyerekkel. Nem úgy
döntöttünk, hogy ez arról szól, hogy segítünk az embereken?
A  harcról? Melyik része olyan kurvára összeegyeztethetetlen
azzal, hogy megmutassam, ki vagyok valójában? És hogy te ki
vagy, Raf?
–  Alex, kérlek. Kérlek. Jézusom. Muszáj elmenned. Én nem
tudhatok erről. Nem mondhatod el nekem. Ennél sokkal
óvatosabbnak kell lenned.
–  Istenem… – Alex hangja keserű, csípőre teszi a kezét. –
Tudod, ez rosszabb, mint a bizalom. Hittem benned.
– Tudom, hogy hittél – mondja Luna. Nem is néz már Alexre. –
Bár ne tetted volna! Most menned kell.
– Raf…
– Alex. Ki innen.
És Alex elmegy, bevágja az ajtót maga mögött.
Visszamegy a Fehér Házba, megpróbálja felhívni Henryt.
Nem veszi fel, de küld egy üzenetet. Bocs. Megbeszélés Philippel.
Szeretlek.
Alex az ágy alá nyúl, addig kotorászik, amíg megtalálja a
sötétben: egy üveg Maker’s. A vésztartalék.
–  Egészségemre! – morogja a bajsza alatt, és letekeri a
kupakot.
 
 
Rossz térképmetaforák

 
 A <agcd@eclare45.com>             9/25/20 3:21 AM
To: Henry

 
h!
bewhiskyztem. legyél türelmes velem.
amit csinálni szoktál, az. az az izé. megőrjít. folyton erre
gondolok.
a szád sarka, és ahova az vezet. feszült, aggódó, mintha attól
félnél, hogy elfelejtesz valamit. régebben utáltam. régebben
azt gondoltam, ez valami helytelenítést jelző modorosság.
de megcsókoltam a szád, azt a sarkot, meg ahova az vezet,
olyan sokszor megtettem már. megjegyeztem.
feltérképeztelek, még mindig ezt teszem. tudom. ezt is
hozzátettem a jelmagyarázathoz. tessék: centik és
kilométerek. át tudom váltani, le tudom olvasni a szélességi
és hosszúsági fokokat. úgy zsolozsmázom a koordinátáidat,
mint a rózsafüzért.
ez a valami, a szád, az ott. ezt csinálod, mikor megpróbálod
nem felfedni magad. nem úgy, ahogy mindig teszed, mikor
üresen, mohón nyúlnak feléd. úgy értem, hogy az igazságot
magadról. a szíved furcsa, tökéletes alakját. ami a
mellkasodon kívül dobog.
a térképeden mindig megtalálja az ujjam a zöld hegyeket:
wales. a hűvös vizet, a part fehér szikláit. az ősi faragást az
imakör közepén, megszentelve. a gerinced a bérc, amiért
meghalok, hogy megmásszam.
kiteríthetném ide az asztalomra, megtalálnám a szád sarkát,
ahol feszülten összehúzódik az ujjam alatt, kisimíthatnám, és
régi szentek neveivel jelölhetnélek meg, mint minden régi
térképet. már értem az elnevezéseket: a szentek nevei és a
csodák összetartoznak.
fedd fel magad néha, édesem. olyan sok vagy.
kurvára a tied:
a
ui.: wilfred owen siegfried sassoonnak – 1917:
 
„És te rendbe hoztad az életemet – legyen az bármilyen rövid.
Nem lobbantottál lángra, mindig is egy őrült üstökös voltam,
hanem megjavítottál. Egy hónapig keringtem egy égitest
körül, de hamarosan kilövellek sötét csillagként az űrbe, ahol
te ragyogsz majd.”
 
Re: Rossz térképmetaforák

Henry <hwales@kensingtonemail.com>            9/25/20 6:07 AM

To: A

 
Jean Cocteau-tól Jean Marais-nak, 1939:
  
"Teljes szívemből köszönöm, hogy megmentettél.
Fuldokoltam, és te habozás nélkül a vízbe vetetted magad,
hátra sem nézve."
 
 
Alex mély álomból arra riad fel, hogy a telefonja megrezzen az
éjjeliszekrényen. Félig kiesik az ágyból, ahogy próbálja felvenni.
– Halló?
– Mit tettél? – Zahra majdnem kiabál. A háttérben cipősarkak
kopogását hallani, elmormogott káromkodásokat. Rohan
valahova.
–  Hm? – feleli Alex. A  szemét dörzsöli, próbálja
visszakapcsolni az agyát. Hogy mit tett? – Kifejtenéd?
–  Nézd meg a kurva híreket, te kanos kis gonosztevő! Hogy
lehettél ilyen hülye, hogy lefotóztak? Istenemre esküszöm…
Alex nem is hallja Zahra utolsó szavait, mert a gyomra kiesik
a helyéről, egészen a két emelettel lejjebb található, kicseszett
Térképszobáig zuhan lefelé.
– Bassza meg.
Remegő kézzel hangosítja ki a hívást, megnyitja a Google
kezdőoldalát, és beírja a saját nevét.
 
SZENZÁCIÓ! A fotókon Henry herceg és Alex Claremont-Diaz
szerelmi kapcsolata.
 
HŰHA! Az elnök a és Henry herceg! Tényleg azt csinálják.
  
ORÁLIS IRODA: AZ ELNÖK FIÁNAK BUJA E-MAILJEI HENRY
HERCEGHEZ.
 
A királyi család nem hajlandó kommentálni a híreket,
miszerint Henry hercegnek viszonya lenne az elnök ával.
 
25 GIF, ami tökéletesen leírja, mit éreztünk, mikor
meghallottuk, mi a helyzet Henryvel és Alexszel.
 
DON'T LET FIRST SON GO DOWN ON ME
 
Alex torkából hisztérikus nevetés tör fel.
Kipattan a szobája ajtaja, Zahra felcsapja a villanyt, a düh
acélos kifejezése alig-alig palástolja az arcára kiült puszta
rettegést. Alex agyában is felvillan a pánikgomb, arra gondol,
vajon ideérnek-e a biztonságiak, mielőtt elvérezne.
–  Kommunikációs zárlat alatt vagy – közli Zahra, és nem üti
meg, hanem kitépi a kezéből a telefont, a blúzába dobja, amit a
nagy sietségben elgombolt. Meg sem rezdül arra, hogy Alexet
félmeztelenül találja, csak odahajít egy köteg újságot az ágyára.
HENRY HERCEGNŐ! A  Daily Mail húsz példányban hirdeti óriás
betűkkel. A HERCEG MELEG VISZONYA AZ USA ELNÖKÉNEK FIÁVAL!
A  borítón egy kinagyított fotó tagadhatatlanul Alexről és
Henryről, ahogy egy autó hátsó ülésén csókolóznak a kávézó
mögött. Nyilván egy teleobjektívvel fotózták a szélvédőn
keresztül. Igen, sötétített ablakai voltak a kocsinak, de Alex nem
gondolt arra a kurva szélvédőre.
Két kisebb kép látszik a lap alján: az egyiken a Beekman
szálloda liftjében utaznak, és egy másik, amin egymás mellett
állnak Wimbledonban, Alex valamit Henry fülébe súg, aki
melegen, intimen mosolyog.
Kurva rohadt életbe. Kész, neki lőttek. Henrynek is. És Jézus
úristen, anya kampányának is, Alex politikai karrierjének is, és
cseng a füle, és hányingere van.
– Bassza meg! – Nyögi Alex. – Szükségem van a telefonomra.
Fel kell hívnom Henryt…
–  Kurvára nem – vágja rá Zahra. – Még nem tudjuk, hogy
kerülhettek ki az e-mailek, teljes a zárlat, amíg nem találjuk
meg, ki szivárogtatott.
–  Hogy… mi? Henry jól van? – Istenem, Henry. Alex csak
Henry nagy, kék szemére bír gondolni, ahogy megvillan benne a
rettegés, ahogy Henry légzése felületes és kapkodó lesz, ahogy
bezárják a szobájába a Kensington-palotában reménytelenül
egyedül, és Alex állkapcsa megfeszül, a torka mélyén ég valami.
–  Az  elnök épp megbeszélést tart a kommunikációs csapat
minden olyan tagjával, akit ki tudtunk rángatni az ágyból
hajnali háromkor – mondja Zahra, nem válaszolva Alex
kérdésére. A  telefonja egyfolytában rezeg a kezében. – Ötös
szintű melegválság, békebeli védelmi készültség lesz a
kormányzatnál. Az isten szerelmére, vegyél már fel valamit.
Zahra eltűnik Alex szekrényében. A  fiú kinyitja az újságot,
megnézi a cikket, a szíve összeszorul. Még több kép van.
Böngészi, de túl sok, hogy akár csak megpróbálja
megemészteni.
És akkor meglátja a második oldalon az e-mailjeiket,
nyomtatva, részleteket kiemelve. Az  egyiken felirat: HENRY

HERCEG A  TITKOS KÖLTŐ? Azzal a sorral kezdődik, amit Alex már

ezerszer elolvasott.
Mondjam el, hogy ha nem vagy itt, akkor a tested velem van az
álmaimban…
–  Bassza meg! – mondja megint Alex, a földre sodorva az
újságokat. Ez az övé volt. Olyan obszcén érzés, hogy itt látja. –
Hogy a picsába jutottak hozzá ehhez, és ki lehetett...?
–  Hát igen – ért egyet Zahra. – Ezt alaposan elintézted. – Egy
fehér inget meg egy farmert dob oda Alexnek, aki
feltápászkodik az ágyból. Zahra bátran kinyújtja a karját Alex
felé, hogy az megtámaszkodhasson, miközben felveszi a
nadrágját, Alexet pedig elönti a hála érzése.
– Figyelj, minél előbb beszélnem kell Henryvel. El sem tudom
képzelni… Uramisten, muszáj beszélnem vele.
– Vegyél cipőt, sietünk – mondja Zahra. – A kárenyhítés most a
legfontosabb, nem az érzések.
Alex felmarkolja a tornacipőjét, és indulnak is, miközben
próbálja felrángatni a cipőt. A  nyugati szárny felé rohannak.
Az  agya alig tud lépést tartani az eseményekkel, vagy ötezer
lehetséges forgatókönyv száguld át az agyán, hova vezethet
mindez, elképzeli magát tíz év múlva, parkolópályán, minden
remény nélkül, hogy bejusson a Kongresszusba, elfogadottsági
százalékokat méricskél, látja, ahogy Henry nevét törlik az
öröklési sorból, ahogy Ellen elveszíti a választásokat, mert egy
ingadozó állam helyteleníti Alex tettét. Annyira kész van, hogy
azt sem tudja eldönteni, kire haragszik jobban: saját magára, a
Mailre, a királyi családra vagy az egész hülye országra.
Majdnem nekirohan Zahra hátának, amikor az lefékez az
egyik tárgyaló előtt.
Alex kinyitja az ajtót, az egész terem elhallgat.
Ellen ránéz az asztalfőről, és egyszerűen csak ennyit mond:
– Kifelé!
Először Alex arra gondol, hogy anya hozzá beszél, de Ellen
végignéz az asztalnál ülő embereken.
– Nem volt világos? Kérem, menjen ki mindenki! – mondja. –
Beszélnem kell a fiammal.
 
 
 13.

 
–  Ülj le! – mondja Ellen, és Alex érzi, hogy olvadásnak indul a
gyomrát szorító, fagyos rettegés. Fogalma sincs, mit várjon: attól
még, hogy ismeri az anyját, hiszen ő nevelte fel, még egyáltalán
nem biztos, hogy látja, mit lép adott esetben a világ
vezetőjeként.
Alex leül, csend telepedik rájuk, Ellen keze elgondolkodva
pihen az ajkán. Fáradtnak tűnik.
–  Jól vagy? – kérdezi végül az anya. Mikor Alex meglepetten
felnéz, nem lát Ellen szemében haragot.
Az elnök egy szakadék szélén áll, ami véget is vethet az egész
karrierjének, de egyenletesen lélegzik, a fia válaszát várja.
Nahát.
Alex hirtelen világosan látja, hogy egyáltalán nem mérte fel a
saját érzéseit. Egyszerűen nem volt rá idő. Miközben
megnevezhető érzések után kotorászik magában, arra jut, hogy
nem tud egyet elkapni, és valami megremeg a lelkében, bezárul
minden.
Nem kívánja túl gyakran, bár ne ez lenne a helyzete, ami, de
most erre vágyik. Azt akarja, hogy egy másik életben folytassák
le ezt a beszélgetést, ahol az anyukája ott ül vele szemben az
asztalnál a vacsora felett, és felteszi a kérdést, hogy mit érez a
kedves, tiszteletre méltó barátja iránt, és jól érzi-e magát így,
hogy felfedezte a szexuális identitását. Nem így, a nyugati
szárny egyik tárgyalójában, a mocskos e-mailekkel beterített
asztal felett.
–  Én… – kezdi Alex. Rémülten hallja, hogy a hangja
megremeg, gyorsan nyel egyet. – Nem tudom. Nem így akartam
elmondani. Azt hittem, lesz esélyünk jól csinálni.
Valami megolvad és feloldódik Ellen arcán, Alex gyanítja,
hogy megválaszolt egy másik kérdést is, azon túl, amit az anyja
feltett.
Az elnök előrenyúl, Alex kezére teszi a kezét.
–  Ide figyelj – mondja. Az  álla elszánt, acélkemény. Ez az a
bátor arc, amivel lenéz a Kongresszusra, amivel megfélemlíti a
zsarnokokat. Határozottan, keményen markolja Alex kezét.
A  fiú félig hisztérikusan arra gondol, vajon ilyen érzés volt-e
háborúba indulni Washington alatt. – Az  anyád vagyok.
Az anyád voltam, mielőtt elnök lettem, és az anyád leszek még
sokáig azután is, egészen addig, amíg a föld alá kerülök, el ebből
a világból. A  gyerekem vagy. Úgyhogy, ha ezt komolyan
gondolod, akkor támogatlak.
Alex hallgat.
De a tévés viták… gondolja. A választások.
Ellen keményen néz rá. Alexnek van ennyi esze, hogy ne
mondja ki. Majd anya megoldja.
– Szóval? – folytatja Ellen. – Ő az igazi, mindörökké?
És nincs semmi értelme, hogy ezen kínlódjon, nem maradt
más lehetősége, mint hogy kimondja, amit mindvégig tudott.
– Igen, ő.
Ellen Claremont lassan kifújja a levegőt, és elmosolyodik
azzal a halvány, titokzatos, féloldalas mosollyal, ami nem
feltétlen előnyös számára, amit a nyilvánosság sosem lát, amit
Alex leginkább abból az időből ismer, mikor egy kicsi
konyhában mászkált Ellen térde körül Travis Countyban.
– Akkor basszák meg.
 

Ahogy napvilágra kerültek Alex Claremont-Diaz és Henry herceg viszonyának

részletei, a Fehér Ház elhallgat.
 
 
2020. szeptember 27.
„Ha a történelemre gondolok, akkor, gondolom, az a kérdés, hol lesz majd az én
helyem benne majd egyszer. És a tiéd.” – Írta Alex Claremont-Diaz, az elnök a a
Henry hercegnek küldött sok e-mail egyikében, melyeket ma reggel jelentetett
meg a Daily Mail.
Úgy tűnik, hamarabb megszületik a kérdésre a válasz, mint várták, mivel
nyilvánosság elé került az elnök ának és Henry hercegnek a kapcsolata. Váratlan
és kéretlen hullámokat vet a világ két leghatalmasabb nemzetének vezetői között
ez a viszony most, hogy alig két hónap múlva Amerika arról dönt, hogy
másodszorra is megválasztja-e Claremontot.
Az FBI és a Claremont-kormány próbál választ találni a kérdésre, hogy milyen
forrás juttatta ki a brit bulvárlapnak a bizonyítékokat. A nyilvánossággal élénk
kapcsolatot ápoló elnöki család és az elnök a ezúttal elzárkózik attól, hogy
nyilatkozzon.
„Az elnöki család mindig is szétválasztotta a magánéletét, illetve a kormányzat
politikai és diplomáciai ügyeit.” – mondta Davis Sutherland, mikor felolvasta a
rövid, előre megírt nyilatkozatot ma reggel. „Türelmet és megértést kérnek az
amerikaiaktól, ebben a nagyon is magántermészetű ügynek a kezelésében.”
A Daily Mail ma reggeli beszámolója felfedte, hogy az elnök a, Alex Claremont-
Diaz romantikus és szexuális kapcsolatot ápol Henry herceggel legalább ez év
februárja óta a lap által megszerzett fotók és e-mailek alapján.
A teljes e-mailváltás felkerült a WikiLeaksre Waterloo-levelek címmel, amely a
Buckingham-palota kertjében álló, Waterloo-vázára utal, amit Henry herceg említ
egy levelében. A levelezés vasárnap estig folytatódott, és úgy tűnik, a Fehér Ház
lakóinak egyik privát e-mail szerveréről szedték le.
– Még ha félre is teszem, mivel járhat, hogy Claremont elnök vajon képes-e
pártatlanul kezelni a nemzetközi kérdéseket és a hagyományos családi értékeket
– mondta a republikánus jelölt, Jeffrey Richards szenátor egy mai
sajtótájékoztatón –, akkor is rettenetesen aggasztónak találom a szerver ügyét.
Milyen más információ szivároghatott még ki erről a szerverről?
Richards hozzátette, hisz abban, hogy az amerikai választóknak joguk van tudni,
hogy mi másra használták még Claremont elnök szerverét.
Claremont-közeli források leszögezik, hogy ez a szerver hasonló ahhoz, amit még
George W. Bush elnöksége alatt szereltek fel, a Fehér Házon belüli
kommunikációra használják, meg az elnöki család és a legszorosabb
munkatársak magánlevelezésére és a napi ügyek megvitatására.
 A vizsgálatok első körében fény kell derüljön arra, hogy a szakértők szerint a
Waterloo-levelek az elnök a és Henry herceg kapcsolatán kívül is tartalmaznak-e
titkos információkat vagy kompromittáló tartalmakat.

 
 
Öt szüntelen, végtelen óra. Alexet szobáról szobára terelik a
nyugati szárnyban, találkozik látszólag minden egyes
stratégával, sajtóssal és válságmenedzserrel, akivel Ellen
csapata elő tud állni.
Egyetlenegy pillanatot tud csak tisztán felidézni: mikor
behúzta anyát egy alkóvba, és ezt mondta:
– Elmondtam Rafnak.
Ellen Alexre bámul.
– Elmondtad Rafael Lunának, hogy biszexuális vagy?
– Elmondtam Rafael Lunának Henryt – közli egyenesen Alex.
– Két nappal ezelőtt.
Ellen nem kérdezi meg, miért, csak komoran felsóhajt, és
mindketten eltűnődnek a lehetőségeken.
–  Nem – mondja végül Ellen. – Azokat a képeket korábban
csinálták. Nem lehetett ő.
Alex különböző érveket vesz át fejben, különböző
kimenetelek modelljeit futtatja le az agyában, kibaszott
chartokat és grafikonokat és még több adatot lát, mint amit
valaha akart a saját kapcsolatáról és annak a világra gyakorolt
hatásáról. Ezt a kárt te okoztad, Alex, mintha mind ezt
mondaná, tényekkel és számokkal. Ártottál nekik.
Utálja magát, de semmit sem bán, és lehet, hogy ez azt jelenti,
hogy rossz ember és még rosszabb politikus, de nem bánja
Henryt.
Öt végtelen, kibírhatatlan órán át nem is próbálhatja meg
felvenni a kapcsolatot Henryvel. A  sajtótitkár
nyilatkozatvázlatot mutat neki. Olyan, mint bármelyik másik.
Öt órán át Alex nem mehet el zuhanyozni, nem vehet fel
másik ruhát, nem mosolyoghat, nevethet vagy sírhat. Reggel
nyolc felé jár, mire végre elengedik, és közlik, hogy maradjon a
Fehér Házban, és várja a további utasításokat.
Végül a telefonját is visszaadják, de nem veszi fel senki, mikor
Henryt hívja, és az üzeneteire sem kap választ. Semmit.
Amy átkíséri az árkádok alatt, fel a lépcsőn, nem mond
semmit, és mikor odaér a keleti és nyugati szárnyat összekötő
átjáróhoz, meglátja őket.
June, feje tetején sebtében összetűzött konttyal, rózsaszín
köntösben, véreres szemmel. Anya elegáns, visszafogott fekete
ruhában és hegyes orrú magas sarkúban, feszült állal. Leo
mezítláb, pizsamásan. És apa, vállán még a bőrtáskájával,
fáradtnak és leharcoltnak tűnik.
Mind odafordulnak, Alexet nézik, aki érzi a hullámot, jóval
nagyobb, mint ő maga, átsöpör rajta, mint mikor gyerekként ott
állt az x-lábain a Mexikói-öböl vizében, és a dagály a lábfejét
szívogatta. Önkéntelen hang szökik ki a torkán, alig-alig ismeri
fel, és először June kapja el, aztán a többiek, karok és karok és
kezek és kezek, közel húzzák, megérintik az arcát, és húzzák-
vonják, amíg Alex a padlóra kerül, arra az ocsmány antik
szőnyegre, amit úgy utál, a földön ül, és bámulja a szőnyeget, a
szálakat, és hallgatja a fülében zúgó áramlást, és távolról azt
gondolja, hogy most épp pánikrohama van, ezért nem kap
levegőt, és csak bámulja a szőnyeget, és tisztában van vele,
attól, hogy tudja, miért nem működik a tüdeje, az még nem fog
újra működni.
Távolról, de tisztában van vele, hogy a szobájába viszik, az
ágyába, ami még mindig tele a kicseszett újságokkal, és valaki
odatámogatja, és ő leül, és nagyon, nagyon igyekszik listát írni
fejben.
Egy.
Egy.
Egy.
 
El-elalszik és felriad, izzadtan ébred, remegve. Rövid, töredezett
jeleneteket álmodik, összevissza dagadnak, majd szétoszlanak.
Arról álmodik, hogy háborúba ment, egy sáros árokban fekszik,
a mellzsebében lapuló szerelmes levelet átitatja a vér. Egy
házról álmodik Travis Countyban, bezárt ajtókról, és hogy nem
engedik be többé. Koronáról álmodik.
Egyszer egy pillanatra a tóparti ház is megjelenik a hold alatt.
Látja magát nyakig a vízben. Látja Henryt, meztelenül ül a
mólón. Látja June-t és Norát, a kezük összekulcsolva, Pez
közöttük hever a füvön, és Bea rózsaszín körmével a nedves
talajba markol.
Egyre hallja a mellettük hajlongó fák ágainak zörgését.
– Nézd csak! – mutat fel Henry a csillagokra.
És Alex azt akarja mondani, hogy „de hát nem hallod? Nem
hallod, hogy jön valami?”. Kinyitja a száját, de csak egy csapat
szentjánosbogár repül ki onnan, semmi más.
Mikor kinyitja a szemét, June ül ott mellette a párnán, lerágott
körmét az alsó ajkához szorítja, még mindig köntösben van, és
őt őrzi. Lenyúl, megszorítja Alex kezét. Alex viszonozza a
szorítást.
 
Az álmok között Alex tompa hangokat kap el a folyosóról.
– Semmi – hallja Zahrát. – Semmi az égvilágon. Nem fogadják
a hívásunkat.
– Hogyhogy nem fogadják? Én vagyok a rohadt elnök.
– Engedélyt kérek, asszonyom, hogy tegyek valamit, ami kívül
esik a diplomáciai protokollon.
 
Komment: Az elnök családja hazudott nekünk, amerikaiaknak!
Vajon mi másban hazudtak még?
Tweet: TUDTAM, TUDTAM, HOGY ALEX MELEG, MONDTAM
NEKTEK, LIBÁK!
Komment: A 12 éves lányom egész nap sír. Arról álmodozott
kiskora óta, hogy Henry herceg felesége lesz. Megszakad a
szíve.
Komment: Tényleg el kellene hinnünk, hogy nem használtak
állami forrást, hogy ezt leplezzék?
Tweet: Hahaha! Nézzétek meg az e-mailek 22. oldalát, Alex
akkora ribanc!
 Tweet: AZTAKURVA! LÁTTÁTOK, hogy Henry egyik egyetemi
társa posztolt róla képeket egy buliból, és az a srác olyan
egyértelműen meleg, hogy az üvölt róla.
Tweet: OLVASD EL! Megírtam a Wall Street Journalba, a
Waterloo-levelek mit árulnak el a Claremont-féle Fehér Ház
működéséről.
Újabb kommentek. Gyalázkodások. Hazugságok.
June elveszi Alex telefonját, és belöki a kanapé párnája alá.
Az nem fárad tiltakozással. Henry nem fogja hívni.
 
Délután egykor, tizenkét órán belül Zahra másodszor ront be
Alex szobájába.
– Csomagolj! – mondja. – Londonba megyünk.
 
June segít bepakolni egy hátizsákba a farmerját, egy pár cipőt
meg Az  azkabani fogoly szamárfüles példányát. Alex magára
rángat egy tiszta inget, és kitántorog a szobából. Zahra a
folyosón várja a saját táskáját markolva, nála van Alex egy
frissen vasalt öltönye, klasszikus sötétkék darab, nyilván arra
jutottak, hogy ez megfelel az udvari bemutatásra.
Zahra csak nagyon keveset mondott el Alexnek, annyit, hogy
a Buckingham-palota lezárta a kommunikációs csatornáit, így
ők egyszerűen odamennek, hogy követeljék a találkozót. Biztos
abban, hogy Shaan belemegy, ha meg mégsem, akkor testi
erővel győzi le a férfit.
Bizarr érzés kavarog Alex gyomrában. Anya támogatja, hogy
lépjenek a nyilvánosság elé az igazsággal, ami elképesztő, de
nincs rá okuk, hogy a királyi családtól is elvárják ugyanezt.
Henry utasítást kaphat, hogy mindent tagadjon. Alex arra
gondol, hogy talán megragadja Henryt, és elrohannak, ha ez a
helyzet.
Szinte teljesen biztos benne, hogy Henry nem egyezne bele,
hogy hamisításnak minősítsék az egészet. Bízik Henryben, hisz
benne.
De több időre lett volna szükségük.
Egy elhagyott oldalsó bejáraton át hagyják el a Fehér Házat,
Alex itt kiosonhat anélkül, hogy meglátnák. June és a szüleik
kint várják.
–  Tudom, hogy félelmetes – mondja anya. – De meg fogod
oldani.
– Adj nekik! – teszi hozzá apa.
June megöleli, és Alex a helyére tolja a napszemüvegét, a
kalapját, és kikocog az ajtón, oda, ahol ez a dolog majd
végződik, bárhol legyen is az.
Cash és Amy a repülőn várja. Alex egy pillanatig arra gondol,
vajon önként jelentkeztek-e a feladatra, de próbálja kordában
tartani az érzelmeit, és ez a gondolat nem segítene ebben.
Összeüti az öklét Cashsel, ahogy elmegy mellette, Amy biccent,
ahogy felnéz a farmerkabátról, amire épp sárga virágokat
hímez.
Olyan gyorsan történt, hogy a térdét a melléhez húzva most
tudja először végiggondolni az egészet, miután felszálltak.
Arra jut, nem bánja, hogy tudják az emberek. Amúgy sem volt
sosem hajlamos a bűnbánatra a párkapcsolati ügyekben: kivel
jár, és kiért van épp oda, bár ilyen még sosem történt vele.
A  dölyfös pöcs énje azért kicsit elégedett, hogy végre
nyilvánosan is a magáénak tudhatja Henryt. Aha, igen, a
herceget, na és? A  világ legkívánatosabb partija?
Az  arisztokratikus kiejtésű, görög isten vonásaival bíró herceg
az égig érő lábával? Az enyém.
De ez csak egészen kicsit befolyásolja. Az  érzései nagyrészt
félelem, düh, agresszió, megaláztatás, bizonytalanság, pánik.
Vannak felszíni repedések, tökéletlenségek, amiket
mindenkinek szabad látnia: a nagy szája, a lobbanékony
természete, a lángoló kedélye… De ez a dolog most ahhoz
hasonló, mint amikor csak akkor veszi fel a szemüvegét, ha
nincs ott senki. Senkinek sem szabad látnia, hogy ez mennyire
kell neki.
Nem érdekli, hogy az emberek a testére gondolnak, hogy a
szexuális életéről írogatnak, a valódiról vagy a képzeltről.
Az érdekli, hogy ismerik Alex intim érzéseit, azt, hogy mi lakik a
szívében.
És Henry. Istenem, Henry. Azok az e-mailek… A levelei… csak
neki mondhatta el azt, amit tényleg gondolt. Nem volt semmi,
amiről ne beszélgettek volna: hogy ő maga meleg, hogy Bea
rehabon volt, hogy a királynő kimondatlanul elvárja tőle, hogy
ne vallja meg a másságát. Alex az utóbbi időben nem volt jó
katolikus, de tudja, hogy a gyónás szentség. Hogy ezeknek a
titkoknak nem lett volna szabad napvilágra kerülniük.
Bassza meg.
 Nem bír egy helyben ülni. Négy oldal után félrelöki a Harry
Potter-kötetet. Egy véleménycikk jön szembe vele a Twitteren a
saját kapcsolatáról, be kell zárnia a rohadt applikációt. Fel-alá
járkál a gép folyosóján, a székek alját rugdossa.
–  Nagyon kérlek, ülj le! – szólal meg Zahra húsz perc múlva,
nézve, ahogy a kabinban őrjöng. – Kiújul tőled a fekélyem.
–  Biztos vagy benne, hogy beengednek, ha odamegyünk? –
kérdezi Alex. – És ha nem? Ha, mondjuk, hívják a palotaőrséget,
és letartóztatnak minket? Megtehetik? Amy talán
szembeszállhatna velük. És őt letartóztatják, ha ellenáll?
– Bassza meg – nyög fel Zahra, előveszi a telefonját, és tárcsáz.
– Kit hívsz?
Zahra felsóhajt, a füléhez tartja a telefonját, ahogy kicseng.
– Srivastavát.
– És miből gondolod, hogy felveszi?
– Ez a magánszáma.
Alex a nőre bámul.
– Megvan a magánszáma, és mostanáig nem használtad?
– Shaan – szól bele a telefonba kurtán Zahra. – Ide figyelj, te
farok. Épp repülünk. Velem van az elnök fia. Várható érkezés
hat óra múlva. Intézz egy kocsit, hogy várjon minket.
Találkozunk a királynővel, és kurvára bárkivel, akivel kell, hogy
ezt a szart elrendezzük, isten engem úgy segéljen, különben a
saját kezemmel csinálok fülbevalót a golyóidból. Felperzselt
föld lesz az egész kurva életed. – Zahra elhallgat, vélhetően
Shaan beleegyezését hallgatja, mert Alex el sem tudja képzelni,
hogy a férfi bármi mást mondhatna. – Most meg add át
Henrynek a telefont, és meg se próbáld azt mondani, hogy nincs
ott, mert tudom, hogy nem téveszted szem elől.
És ezzel odanyomja Alex képébe a telefonját.
A fiú bizonytalanul elveszi, a füléhez emeli. Zörgés, majd egy
zavart hang szólal meg:
– Halló?
Henry az, a hangja édes és arisztokratikus, remegős és zavart,
és Alex alig kap levegőt a megkönnyebbüléstől.
– Édesem.
Hallja a vonalban, ahogy Henry kifújja a levegőt.
– Szia, szerelmem. Jól vagy?
Meglepetten felnevet.
–  Bassza meg, viccelsz? Jól vagyok, persze, de te hogy vagy?
Minden rendben?
– Én… megvagyok.
Alex összerezzen.
– Nagy a gáz?
–  Philip összetörte Boleyn Anna egyik vázáját, nagyi
kommunikációs zárlatot rendelt el, anya nem beszél senkivel –
mondja Henry. – De… izé, ettől eltekintve, mindent figyelembe
véve… Izé.
– Tudom – feleli Alex. – Nemsokára megérkezünk.
Újabb szünet, Henry lélegzete remeg a telefonban.
– Nem bánom. Nem bánom, hogy kiderült.
Alex érzi, hogy a szíve a torkába ugrik.
– Henry… – próbálkozik. – Én…
– Talán…
 – Beszéltem anyukámmal…
– Tudom, hogy nem a legjobb időzítés…
– És te…
– Azt akarom…
–  Várj – mondja végül Alex. – Most mi… ugyanazt kérjük
egymástól?
– Attól függ. Meg akartál kérni, hogy mondjuk el az igazat?
–  Igen – feleli Alex, és arra gondol, hogy a bütykei nyilván
teljesen fehérek már, úgy markolja a telefont. – Ezt akartam
kérni.
– Akkor igen.
Alig hallható lélegzés.
– Ezt akarod?
Henry egy pillanatig hallgat, mielőtt válaszol, de a hangja
szilárd.
– Nem tudom, hogy én mit akartam volna, hogy így döntöttem
volna máris, vagy sem, de ha már kiderült, akkor… nem fogok
hazudni. Erről nem. Rólad nem.
Alex szempillája nedves.
– Kurvára szeretlek.
– Én is szeretlek.
– Csak tarts ki, amíg odaérünk, együtt kitaláljuk.
– Rendben.
– Jövök. Mindjárt ott leszek.
Henry megtörten felnevet.
– Kérlek, tényleg siess!
Leteszik, Alex visszaadja a telefont Zahrának, aki szó nélkül
elveszi, és beteszi a táskájába.
– Köszönöm, Zahra. Én…
Zahra feltartja egyik kezét, lehunyja a szemét.
– Ne!
– Komolyan, értékelem a segítséged, ez nem lett volna dolgod.
–  Nézd, nem mondom el többször, de ha még egyszer
elismétled, szétveretem a térded. – Leereszti a kezét, Alexet
méregeti, tekintete egyszerre hűvös és szeretetteli. – Drukkolok
neked, jó?
–  Várj. Zahra. Istenem, én csak most jöttem rá… A  barátom
vagy.
– Nem vagyok.
– Zahra, te vagy az én gonosz barátom.
– Nem vagyok. – Felmarkol egy takarót a holmija közül, hátat
fordítva Alexnek maga köré tekeri. – Ne beszélj hozzám az
elkövetkező hat órában! Kurvára jár nekem egy kis alvás.
– Várj, várj csak… Rendben. Van még egy kérdésem.
Zahra nagyot sóhajt.
– Miért nem használtad mostanáig Shaan magántelefonját?
–  Mert a vőlegényem, seggfej, és nem akartam, hogy tudd –
közli Zahra Alexszel rá sem nézve a fiúra, majd az ablakhoz dől.
– Abban maradtunk, hogy sosem használjuk a
magántelefonjainkat munkaügyekre. És most csend legyen,
hadd aludjak, mielőtt nekilátunk a maradéknak. Csak
feketekávé, csokis perec és egy marék B12 vitamin van bennem.
Ne szólj hozzám!
  
Mikor Alex bekopog a zeneszoba zárt ajtaján a Kensington-
palota második emeletén, nem Henry nyit ajtót, hanem Bea.
– Megmondtam, hogy ne gyere ide... – kezdi Bea, ahogy nyílik
az ajtó. A lány egy gitárt lóbál a vállán. Azonnal leereszti, ahogy
meglátja, ki érkezett. – Ó, Alex! Bocsánat. Azt hittem, Philip az. –
Megragadja a fiút a szabad kezével, és úgy megöleli, hogy
Alexnek ropognak a csontjai. – Hál’ istennek, hogy megjöttél.
Már ott tartottam, hogy én megyek el érted.
Mikor Bea elengedi, Alex már látja mögötte Henryt a
kanapéra roskadva egy üveg brandy társaságában. Halványan
Alexre mosolyog.
– Rohamosztagosnak kicsit alacsony.
Alex félig sírva nevet, és lehetetlen lenne megmondani, ki
mozdul meg először, ő vagy Henry, de a szoba közepén
találkoznak. Henry karja Alex nyakát öleli. Henry hangja
visszafogott volt a telefonban, ám most mágneses erővel
vonzzák egymást, ahogy Alex nyakát markolja.
–  Sajnálom. – Csak ennyit bír kinyögni Alex, nyomorultul,
őszintén, Henry torkához simulva. – Az  én hibám. Annyira
sajnálom. Bocsánat.
Henry elengedi, keze Alex vállán, álla elszánt.
– Ne merészeld! Én nem bánok semmit.
Alex megint nevet, hitetlenkedve, Henry sötét karikáit nézi a
szeme alatt, a szétrágott alsó ajkát, és most először látja meg a
férfit, aki arra született, hogy egy népet vezessen.
–  Hihetetlen vagy – mondja Alex. Felemeli a fejét, csókot
nyom Henry állára, durvának érzi a borotválkozás nélküli,
zaklatott nap után. Megnyomja Henry orrát, odaszorítja az
arcát, érzi, hogy az érintésétől valamelyest oszlik a feszültsége.
– Ugye tudod.
Végül elterülnek a gazdag lila-vörös perzsaszőnyegen a
földön. Henry feje Alex ölében, Bea a puffon, egy fura hangszert
penget, mint ezt Alexszel közli, egyfajta elektromos hárfa. Bea
előhúz egy aprócska asztalt, sós kekszet és egy kis lágy sajtot
tesz rá, majd elveszi a brandyt.
Úgy tűnik, a királynő dermedt és lesújtott az eseményektől:
nemcsak azért, mert igazolódott Henry szexuális identitása,
hanem mert ilyen méltóságon aluli módon derült ki, egy
bulvárlapban. Philip rögtön átjött Anmer Hallból, miután a hír
napvilágra került, és Bea folyton visszaveri, mikor megpróbál
Henry közelébe jutni, hogy „egyszerűen csak szigorúan
elbeszélgessen vele a tette következményeiről”. Catherine is
eljött három órával ezelőtt kőmerev arccal, szomorúan, és azt
mondta Henrynek, hogy szereti, és hamarabb is elmondhatta
volna neki.
–  Mire azt mondtam, hogy ez igazán remek, anya, de amíg
hagyod, hogy a nagyi kalitkában tartson, kurvára nem jelent
semmit – jegyzi meg Henry. Alex lebámul rá, a szavai
megdöbbentik, és ámulattal töltik el. Henry az arcára borítja
egyik karját. – Rémesen érzem magam. Én… nem is tudom.
Eszembe jutott az összes alkalom, az elmúlt pár évben, mikor
mellettem kellett volna állnia.
Bea erre felsóhajt.
 –  Talán pont erre a seggberúgásra volt szüksége. Évek óta
próbáljuk rávenni, mióta apa meghalt, hogy csináljon valamit.
–  Akkor is – veszi vissza a szót Henry. – Amilyen a nagyi…
Nem lehet ezért anyát hibáztatni. És régebben sikerült
megvédenie minket. Ez nem igazságos.
–  Henry – szól rá Bea határozottan. – Ez nehéz, igen, de
hallania kellett. – Lenéz a hangszer gombjaira. – Megérdemlünk
legalább egy szülőt.
A szája sarka megfeszül, pont, mint Henrynek szokott.
– És te jól vagy? – kérdezi Alex Beától. – Láttam… pár cikket. –
Nem fejezi be a mondatot. A  Csíkhercegnő volt a negyedik
legolvasottabb Twitter-bejegyzés tíz órával ezelőtt.
Bea homlokráncolása félmosollyá olvad.
–  Én? Őszintén szólva szinte megkönnyebbültem. Mindig azt
mondtam, akkor érezném magam a legjobban, ha mindenki
tisztában lenne vele, mi történt velem, és nem kellene
végighallgatnom az igazságot leplező spekulációkat és
hazugságokat – vagy megmagyarázni őket. Jobb szeretném,
tudod, ha nem így történt volna. De most már ez van. Legalább
nem kell többet úgy tennem, mintha szégyenkeznem kellene.
– Ismerem ezt az érzést – jegyzi meg halkan Henry.
A  csend árapályként nyaldossa őket egy idő után, a londoni
éjszaka feketén tapad az ablaktáblákhoz. David, a beagle
védelmezőn Henry oldalához bújik, Bea pedig feltesz egy
Bowie-számot. Halkan együtt énekel a lemezzel. „I, I will be
king, and you, you will be queen”, mire Alex majdnem felnevet.
Szinte olyan, mint amit Zahra mesélt a hurrikánról: együtt bent
ragadtak, és remélték, hogy bírják a homokzsákok.
Henry egy ponton elalszik, és Alex hálás ezért, de még így is
érzi a Henry testének minden pontjából áradó feszültséget.
– Nem aludt, mióta kiderült – jegyzi meg Bea csendesen.
Alex halványan bólint, a lány arcát fürkészi.
– Kérdezhetek valamit?
– Bármikor.
–  Úgy érzem, nem mond el nekem valamit – suttogja Alex. –
Hiszek neki, mikor azt mondja, benne van, el akarja mondani
az igazat mindenkinek. De van még valami, amit meg nem
mond el nekem, és megrémiszt, hogy képtelen vagyok rájönni,
mi lehet az.
Bea felnéz, az ujjai leállnak.
– Jaj, édesem – feleli egyszerűen. – Hiányzik neki apa.
Ó. Alex felsóhajt, a kezére hajtja a fejét. Hát persze.
– Magyarázd el, kérlek! – kéri ügyefogyottan. – Mit tehetnék?
Bea a puffon fészkelődik, leteszi a hárfát a földre, és a pulcsija
alá nyúl. Egy ezüstérmét húz elő, egy láncon lóg a nyakán: a
józansági pénz.
– Elkanyarodhatok kicsit? – kérdezi mosolyogva. Alex gyenge
félmosolyt villant rá, mire a lány folytatja.
–  Képzeld azt, hogy mindannyian valamilyen érzelmi
karakterrel rendelkezünk. Vannak, akik az átlagosnál mélyebb
érzelmekkel bírnak, de mindenkinél van ennek egy maximuma,
amit valaha megtapasztalt. És aztán megtörténik veled a
legrosszabb. A  legeslegrosszabb, ami csak történhetett. Az,
amiről gyerekkorodban rémálmaid voltak, és azt gondoltad,
rendben, mert ilyesmi csak akkor történik majd veled, ha
nagyobb leszel, és bölcsebb, és addigra annyi érzés lesz benned,
hogy ez a legrosszabb, ez az elképzelhető legrosszabb nem
tűnik majd olyan borzalmasnak. De akkor történik meg, mikor
még gyerek vagy. Akkor, mikor az agyad még sületlen, mikor
még alig tapasztaltál meg valamit. A legrosszabb egyben az első
komolyabb érzelmi trauma, amit átélsz. Megtörténik veled, és
mélyen hat rád, utat tör megának a lelkedben. És mivel még
nagyon fiatal vagy, és mert ez az első jelentős dolog, ami történt
veled, mindig ott él majd benned. Mindig felidézed és újra
átéled, ha innentől fogva valami borzalmas történik veled.
Bea átnyúl az aprócska asztal és a nyomorult kis kekszhalom
felett, és megérinti Alex kezét.
–  Érted ezt? – kérdezi, egyenesen a fiú szemébe nézve. –
Értened kell, hogy Henryvel tudj lenni. Ő  a legszeretőbb,
gondoskodóbb, legönzetlenebb ember, akivel csak
találkozhattál, de ott van a hatalmas szomorúság és a fájdalom
benne, amit könnyen lehet, hogy nem értesz majd meg soha, de
szeretned kell, ahogy minden mást benne, mert ez is a csomag
része. És készen áll arra, hogy az egészet odaadja neked, ami
sokkal-sokkal több annál, mint vártam, hogy bármikor is
megtesz.
Alex felül, egy pillanatig próbálja megemészteni, amit hallott.
–  Én soha… – szólal meg végül érdes hangon –, soha nem
éltem át ilyesmit. De mindig is éreztem, hogy ott van benne… ez
az ismeretlen. – Nagy levegőt vesz. – De az a helyzet, hogy az én
műfajom meg az, hogy leugorjak a szikláról. Az  én döntésem.
Szeretem, ezzel együtt, pont ezért. Nem véletlen, hogy épp őt
szeretem.
Bea gyengéden elmosolyodik.
– Akkor működni fog.
Valamikor hajnali négy körül Alex bemászik az ágyba Henry
mögé. Henry, akinek a gerince puha csomókban türemkedik ki,
Henry, aki átélte a legrosszabbat, és most egy másik rossz
élményt, és még mindig él. Alex kinyújtja a kezét, megérinti
Henry lapockáját, a bőrt, ahol lecsúszott róla a takaró, ott, ahol
a tüdeje makacsul pumpálja a levegőt. Több mint száznyolcvan
centis fiú, berúgott bordákkal és dacos szívvel.
Alex óvatosan elhelyezkedik, mellével Henry hátának
simulva.
 
– Ez ostobaság, Henry – közli Philip. – Még túl fiatal vagy, hogy
megértsd.
Alexnek cseng a füle.
Ma reggel ott ülnek Henry konyhájában, puffancsot esznek.
Bea hagyott egy cetlit, hogy elment, Catherine-nel találkozik. És
akkor egyszer csak Philip rontott be az ajtón elgombolt
zakóban, fésületlenül, és kiabálni kezdett Henryvel, hogy volt
képe megtörni a hírzárlatot ezzel, hogy idehozta Alexet a
palotába, miközben megfigyelik, amivel további kínos helyzetbe
sodorja a családot.
Alex épp arra gondol, hogy beveri Philip orrát a kávéfőzővel.
– Huszonhárom éves vagyok, Philip! – feleli Henry, hallhatóan
küszködve, hogy nyugodt maradjon a hangja. – Anya alig volt
idősebb ennél, mikor megismerkedett apával.
–  És szerinted az bölcs döntés volt? – kérdez vissza gonoszul
Philip. – Hozzáment egy olyan férfihoz, aki gyerekkorunk
felében forgatott, sosem szolgálta a hazáját, megbetegedett, és
otthagyott minket meg anyát…
–  Ne, Philip! – mondja Henry. – Istenemre esküszöm. Csak
mert te odavagy a családi örökségért, és ez őt sosem érdekelte…
–  Te nyilvánvalóan kurvára nem tudsz semmit arról, mit
jelent a családi hivatás és örökség, ha hagyod, hogy ez
megtörténjen – vágja oda Philip. – Most már csak annyit lehet
tenni, hogy eltemetjük, és reménykedünk, hogy valahogy
elhiszik majd az emberek, hogy nem is volt igaz. Ez a
kötelességed, Henry. Ez a minimum, amit tehetsz.
–  Sajnálom – mondja Henry összetörten, de közben a keserű
védekezés is feltámad benne. – Igazán sajnálom, hogy ekkora
szégyenfoltot jelentek a családnak.
– Nem érdekel, hogy meleg vagy, vagy sem – feleli Philip, úgy
hajítva oda a vagy szócskát, mintha Henry nem mondta volna el
neki egyértelműen. – Az  érdekel, hogy így döntöttél róla –
folytatja Philip, és élesen Alexre pillant, mintha végre meglátná,
hogy ő is itt van, ebben a szobában, ahol a beszélgetés zajlik. –
Neki céltáblát rajzoltak a hátára, és vagy olyan hülye, naiv és
önző, hogy azt hidd, ez nem basz szét mindannyiunkat.
–  Tudtam, Philip. Istenem – feleli Henry. – Gondoltam arra,
hogy mindent tönkretehet. Pontosan emiatt féltem ennyire. De
honnan tudhattam volna előre?
–  Ahogy mondtam, naiv vagy – közli Philip. – Ilyen az élet,
amit élünk, Henry. Mindig is tudtad. Próbáltam elmondani
neked. Jó testvéred akartam lenni, de te rohadtul meg sem
hallod. Ideje az eszedbe vésni, mi a helyed a családban. Légy
férfi! Állj ki, vállald a felelősséget! Hozd rendbe, amit
elrontottál! Egyszer az életben ne legyél gyáva.
Henry összerezzen, mint akit megütöttek. Alex már látja: így
törték meg éveken át. Talán nem mindig ilyen nyíltan, de
valahol mindig ott voltak a levegőben a család elvárásai. Tudd,
hol a helyed!
És ekkor Henry azt teszi, amit Alex annyira szeret benne:
előrelöki az állát, megacélozza magát.
– Nem vagyok gyáva – közli. – És nem akarom rendbe hozni.
Philip keményen, minden vidámság nélkül Henryre nevet.
– Nem tudod, mit beszélsz. Nem tudhatod.
– Baszd meg, Philip – mondja Henry. – Szeretem Alexet.
–  Ó, szereted, tényleg? – Olyan leereszkedő, hogy Alex keze
ökölbe szorul az asztal alatt. – Pontosan mit szándékozol tenni,
Henry? Hm? Összeházasodtok? Ő  lesz Cambridge hercegnője?
Az  Amerikai Rohadt Egyesült Államok elnökének fia lesz a
negyedik Anglia királynéinek öröklési sorában?
– Kurvára lemondok a trónról! – emeli meg a hangját Henry. –
Nem érdekel!
– Nem mernéd – köpi oda Philip.
–  Van egy nagy-nagybácsink, aki azért mondott le, mert
kibaszottul náci volt, úgyhogy nehéz azt mondani, hogy nekem
lesz a legrosszabb okom rá, ugye? – Henry már kiabál, felállt a
székről, a keze remeg, Philip fölé magasodik, és Alex észreveszi,
hogy igazából ő a magasabb. – Mit védesz épp, Philip? Milyen
örökséget? Milyen családot? Ez a család azt mondja, hogy
elfogadjuk a gyilkosságot, elfogadjuk az erőszakot, a
fosztogatást, a gyarmatosítást, szépen megpucoljuk, és csinosan
a múzeumba kerül, de az nem lehet, hogy te egy rohadt buzi
legyél. Ez már nem fér bele az illemkódexbe! Tényleg elég volt.
Épp eleget hagytam, hogy a nagyi meg te és az egész rohadt
világ súlya odaszegezzen valahova, ahol nem akarok élni, de
vége. Nem érdekel. Tiéd az örökség, a kódex meg minden,
feldughatod a seggedbe, Philip! Végeztem.
És ezzel hatalmas levegőt kifújva Henry megfordul és kivonul
a konyhából.
Alex tátott szájjal, dermedten ül a helyén pár másodpercig.
Vele szemben Philip arca vörös, és undor ül rajta. Alex krákog
egyet, feláll, begombolja a zakóját.
– Ami azt illeti – szól oda Philipnek –, ez a legbátrabb kurafi,
akit valaha láttam.
És ezzel ő is elmegy.
 
Shaan úgy fest, mint aki harminchat órája nem aludt. Mármint
tökéletesen összeszedett és jól fésült, de kilóg a pulóvere
címkéje, és a teájából vaskos whiskyszag árad.
Mellette az inkognitó kisbusz hátsó ülésén, ami a
Buckingham-palotába viszi őket, ott ül Zahra, elszántan karba
tett kézzel. A  jegygyűrű felragyog a bal kezén, miközben az
ablakokon túl tompán dübörög a londoni reggel.
– Akkor… hm – próbálkozik Alex. – Ti épp veszekedtek?
 Zahra a fiúra néz.
– Nem. Miből gondolod?
– Csak mert…
– Semmi gond – jegyzi meg Shaan, még mindig az iPhone-ján
pötyögve. – Pontosan ezért választottuk el a magán- és a
munkaügyeinket még a kapcsolat elején. Nálunk működik.
–  Ami a veszekedést illeti, látnod kellett volna, mikor
rájöttem, hogy ő végig tudott rólatok – jegyzi meg Zahra. – Mit
gondolsz, miért kaptam ekkora brillt?
– Jó, általában működik – helyesbít Shaan.
– Igen – feleli Zahra. – Ráadásul ezt lejátszottuk a múlt éjjel.
Shaan fel sem néz, magasabbra emeli a kezét, és Zahra
tenyerébe csap.
Shaan és Zahra együttes erővel elintézte a találkozót a
királynővel a Buckingham-palotában, de arra kérték őket, hogy
kerülő, titkos úton menjenek, nehogy meglássák őket a
paparazzók. Alex érzi ezen a reggelen London vibráló
energiáját, ahogy hangok milliói mormognak róla és Henryről,
és hogy vajon mi történik majd. De Henry ott ül mellette, fogja a
kezét, és ő is szorítja Henryét, és ez azért nem kevés...
Alacsony, idősödő nő vár rájuk a tárgyaló előtt: Bea fitos orra
és Henry kék szeme, állapítja meg Alex. Vastag szemüveget
hord, rongyos, bordó pulcsit és levágott szárú farmert, nagyon
is kirí a Buckingham-palotából. A  hátsó zsebébe egy puha
fedelű könyvet gyömöszölt.
Henry anyukája feléjük fordul, és Alex látja, hogy a fájdalmas
arckifejezés tartózkodóra, majd gyengédre vált, ahogy őket nézi.
 – Szia, kicsikém! – mondja, ahogy Henry odalép hozzá.
Henry álla feszült, de nem a haragtól, hanem a félelemtől.
Alex felismeri az arckifejezését: Henry azon gondolkozik,
elfogadja-e a felajánlott szeretetet, és kétségbeesetten akarja,
mindentől függetlenül. Átkarolja Catherine-t, és hagyja, hogy az
megcsókolja az arcát.
– Anya, ő Alex – mutatja be, és hozzáteszi, mintha nem lenne
egyértelmű: – A barátom.
Catherine Alex felé fordul, aki őszintén nem tudja, mire
számítson. Magához húzza a fiút, és őt is arcon csókolja.
– Az én Beám elmesélte, mit tettél a fiamért – mondja metsző
tekintettel Catherine. – Köszönöm.
Bea ott áll mögötte, fáradtan, de összeszedetten, és Alex csak
elképzelni tudja, ahogy az anyja lelkére beszélt, mielőtt
idejöttek a palotába. Összenéz Zahrával, míg a kis csapat az
előcsarnokban gyülekezik, és Alex úgy érzi, ennél szakértőbb
kezekbe nem is kerülhetett volna. Arra gondol, hogy vajon
Catherine milyen helyezést érne el ebben.
– Mit mondasz neki? – kérdezi Henry az anyukáját.
Catherine felsóhajt, a szemüvege szélét igazgatja.
–  Nos, a vén szatyrot nem hatják meg az érzelmek, úgy
gondolom. Próbálok politikai stratégiával érvelni.
Henry összerezzen.
– Elnézést… pontosan mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy harcolni jöttem – mondja ki egyenesen
és egyszerűen. – El akarod mondani az igazat, ugye?
–  I… igen, anya. – A  remény szikrája villan fel Henry
szemében. – Igen, ezt akarom.
– Akkor megpróbáljuk.
Leülnek a tárgyalóban a hosszú, díszesen faragott asztalhoz,
ideges csendben várják a királynő érkezését. Philip is megjött,
úgy fest, mint aki mindjárt leharapja a nyelvét, Henry meg nem
bírja abbahagyni a nyakkendője babrálását.
Mary királynő siklik be acélszürke kosztümben és
acélkemény arccal, ősz frizurája borotvaéles pontossággal
keretezi az arcát. Alex meglepődik, milyen magas és egyenes
hátú így nyolcvan felett is, álla vonala méltóságot sugall. Nem
kifejezetten szép, de van valami eredeti éles, kék szemében,
szögletes vonásaiban, mély ráncaiban a homlokán és a szája
körül.
A  szobában hűvösebb lesz pár fokkal, ahogy helyet foglal az
asztalfőn. Egy udvaronc felemeli az asztal közepéről a
teáskannát, és tölt a makulátlanul ragyogó porceláncsészébe,
rájuk telepedik a csend, ahogy a királynő fagyos lassúsággal
elkészíti a teáját, megváratva őket. Tejet önt gyengén remegő
kézzel. Gondosan kiemel egy kockacukrot az ezüstcsipesszel.
Majd még egyet.
Alex köhint. Shaan éles pillantást vet rá. Bea összeszorítja a
száját.
–  Ma reggel fogadtam a kínai elnököt – szólal meg végül a
királynő. Felemeli a teáskanalat, és lassan keverni kezdi a
teáját. – Pardon, nézzétek el nekem, sajnos a nevére nem
emlékszem. Lenyűgözően érdekes dolgokat mesélt, hogy a mai
modern időkben hova jutott már a technológia a világ
különböző részein. Tudtátok-e, hogy egy fényképet át lehet
rajzolni úgy, hogy a legvalószínűtlenebb dolgok is valóságosnak
tűnjenek? Csak egy… egy számítógépes program kell hozzá. És
igaznak lehet mutatni mindenféle hazugságot. Az ember szeme
aligha tudja megállapítani, ha ez történt.
Teljes csend van a szobában, leszámítva a királynő
teáskanalának csilingelését, ahogy a csésze alján köröz.
–  Tartok tőle, én már túl öreg vagyok, hogy megértsem ezt,
hogy tárolják a légüres térben a dolgokat – folytatja a királynő.
– De azt mondták nekem, hogy akárhány hazugságot lehet így
gyártani, és el lehet terjeszteni. Az  ember megteheti, hogy…
létrehoz valamit, ami sosem létezett, és valahova oda teszi, ahol
könnyen rátalálnak. Semmi sem igaz belőle. A  legkirívóbb
bizonyíték is egy az egyben hitelteleníthető és eltüntethető.
Finoman megcsendül a porcelánon az ezüst, a királynő leteszi
a kanalat a kistányérra, és végre Henryre néz.
– Erre gondoltam, Henry. Hogy vajon szerinted ennek lehet-e
köze ezekhez a valószínűtlen tudósításokhoz.
Ott hever az asztalon előttük az ajánlat. Ne vegyenek
tudomást a médiakampányról. Tegyenek úgy, mintha hazugság
lenne, amivel a fiúkat vádolják. Hessegessék el.
Henry összeszorítja a fogát.
– Ez valódi – mondja. – Minden.
A királynő arcán többféle kifejezés is átsuhan, végül egy velős
homlokráncolásnál állapodik meg, mintha valami csúnyaságot
látna a törpe sarkúja talpára tapadva.
– Rendben. Ebben az esetben – folytatja, és tekintete Henryről
Alexre vándorol –, Alexander. Ha tudtam volna, hogy az
unokám veled áll kapcsolatban, ragaszkodtam volna egy ennél
formálisabb első találkozáshoz.
– Nagyi…
– Kérlek, Henry drágám, most ne beszélj!
Catherine szólal meg:
– Anya…
A királynő feltartja egyik fonnyadt kezét, hogy elhallgattassa.
–  Azt gondoltam, épp elég megalázó volt, amit az újságok
összeirkáltak rólunk, mikor Beának voltak… problémái. És azt
hiszem, világosan értésedre adtam, Henry, hogy ha
természetellenes hajlamaid vannak, akkor tedd meg a megfelelő
lépéseket. Hogy miért döntöttél úgy, hogy aláásod a kemény
munkámat, amivel a koronát védtem, az felfoghatatlan
számomra, ahogy az is, hogy miért szántad el magad arra, hogy
lerombold a tekintélyének megőrzésére tett erőfeszítéseimet
valami… fiúval. – Itt piszkos él villan meg az udvarias hangban,
Alex hallja benne a jelzőket mindenre: a származásától a
szexualitásáig. – Pedig arra kértünk, hogy várd az utasításokat,
így a történtek valóban rejtélyt jelentenek számomra.
Nyilvánvalóan elhagyott a józan eszed. Az  álláspontom nem
változott, drágám: a te feladatod az a családon belül, hogy
fenntartsd a vérvonalat az angol kiválóságot megjelenítő udvar
szolgálatában, ennél kevesebbe egyszerűen nem egyezhetek
bele.
Henry leszegi a fejét, a tekintete távoli, az asztal mintáját
bámulja, Alex pedig érzi a Catherine-ből felé áramló energiát.
A  haraghullámra adott reakció Alex mellét dagasztja.
A  hercegnő, aki elszökött James Bonddal, aki azt mondta a
gyerekeinek, hogy adják vissza, amit az ország ellopott, most
döntésre jut.
–  Anya – kezdi egyenesen. – Nem gondolod, hogy legalább
beszélhetnénk más lehetőségekről?
A királynő lassan odafordítja a fejét.
– És milyen lehetőségek merülhetnek fel, Catherine?
–  Azt hiszem, annak is lehet előnye, ha nem ködösítünk.
Rengeteget javíthat a megítélésünkön, ha nem botrányként
kezeljük, hanem a család magánéletének megsértéseként, olyan
esetként, melyben egy szerelmes fiatalemberből csinálnak
áldozatot.
– Hiszen ez történt – veti közbe Bea.
– Ezt kommunikálhatnánk – válogatja meg gondosan a szavait
Catherine. – Visszanyerve a méltóságunkat. És Alex hivatalos
udvarló lehetne.
– Értem. Szóval az a terv, hogy hadd válassza meg, hogy akar
élni?
Íme egy árulkodó jel.
– Anya, ez az egyetlen élet számára, ami őszinte lehet.
A királynő összepréseli az ajkát.
– Henry – fordul újra a fiú felé. – Nem lenne kellemesebb, ha
mellőznénk ezeket a felesleges bonyodalmakat? Tudod, hogy
megvannak az eszközeink, kereshetünk neked egy feleséget, és
megfelelően kompenzálhatjuk a történteket. Ugye érted, hogy
csak védeni szeretnélek. Tudom, hogy pillanatnyilag ez
fontosnak tűnik neked, de tényleg muszáj a jövőre gondolnod.
Tisztában vagy vele, hogy ez azt jelentené, hogy éveken át
üldöznének a riporterek, és mindenféle feltételezés látna
napvilágot? Nem tudom elképzelni, hogy ezek után szívesen
látnának a gyermekkórházakban….
– Elég! – fakad ki Henry. Minden tekintet rá mered, sápadt és
döbbent a saját hangja hallatán, de folytatja. – Nem… nem
ijesztgethetsz örökké addig, amíg meg nem adom magam.
Alex keze a kettejük közti térbe markol az asztal alatt, és
amint az ujjai megérzik Henry csuklóját, Henry keze szorosan
az övére fonódik.
–  Tudom, hogy nehéz lesz – folytatja Henry. – Én… rettegek.
Ha egy évvel ezelőtt kérdeztél volna meg, valószínűleg azt
mondom, legyen, nem kell tudnia senkinek. De… ugyanolyan
önálló családtag és ember vagyok, mint te. Megérdemlem, hogy
boldog legyek, pont annyira, mint te. És nem hiszem, hogy
valaha az lehetnék, ha az egész életemet úgy kell töltenem, hogy
másnak tettetem magam, mint aki vagyok.
– Senki sem mondta, hogy nem érdemled meg a boldogságot –
szól közbe Philip. – Az  első szerelem mindenkit megőrjít… De
ostobaság lenne eldobni a jövődet a hormonjaid diktálta
döntéssel, amikor ez még egy éve sem tart, és alig vagy több
mint húszéves.
Henry egyenesen Philip arcába néz.
–  Homokos vagyok, mint a sivatag, mióta megszült anyánk,
Philip.
Az ezután következő csendben Alexnek erősen az ajkába kell
harapnia, hogy magába fojtsa a kitörni készülő, hisztérikus
nevetést.
–  Nos – mondja végül a királynő, miközben elegánsan a
levegőben tartja a teáscsészét, és felette méregeti Henryt –, még
ha úgy is döntesz, hogy kiállsz a sajtó viharába, hadd üssenek,
ez még nem változtat a született kötelességeiden. Örökösöket
kell nemzened.
És Alex nyilván nem harapott eléggé az ajkába, mert kibukik
belőle a válasz.
– Ezt így is megtehetjük.
Erre még Henry is felkapja a fejét.
–  Nem emlékszem, hogy engedélyt adtam volna arra, hogy
beszéljen – jegyzi meg a királynő.
– Anya…
– Ez felveti a béranyák illetve donorok kérdését – kotyog bele
megint Philip –, és a trónöröklési sorrend ügyében…
–  Valóban helyénvaló, hogy ezek a részletek felmerüljenek,
Philip? – szakítja félbe Catherine.
–  Valakinek vállalnia kell, hogy törődik a trónöröklés
kérdésével, anya…
–  Ezt ebben a hangnemben egyáltalán nem vagyok hajlandó
megvitatni.
–  Felállíthatunk hipotéziseket, eljátszhatunk velük, de
ténylegesen az a helyzet, hogy így kizárt, hogy megőrizzük a
királyi család tekintélyét – teszi le a csészét a királynő. –
Az ország egyszerűen nem fog elfogadni egy ilyen hajlamokkal
bíró herceget. Sajnálom, drágám, de az ő szemükben ez
perverzió.
– Az ő szemükben? Vagy a tiédben? – kérdez vissza Catherine.
– Ez nem jogos… – kezdi Philip.
– Az én életem – veti közbe Henry.
–  Még csak esélyt sem adunk arra, hogy megvárjuk, mit
szólnak az emberek.
– Negyvenhét éve vezetem ezt az országot, Catherine. Hiszem,
hogy mostanra kiismertem a szívét. Ahogy kislány korod óta
mondom, hogy le kell szállnod a földre…
–  Ó, az isten szerelmére, egy pillanatra legyen már csend! –
fakad ki Bea. Feláll, és Shaan tabletjét lóbálja a kezében. –
Nézzétek!
Lehajítja az asztalra, a királynő és Philip elé, a többiek is
felállnak és megnézik.
A BBC egy híradóanyaga megy, hang nélkül, de Alex elolvassa
a mozgó feliratot a képernyő alján: világszerte henryt és az
elnök fiát támogató megnyilvánulások!
A  szoba elcsendesedik, ahogy megjelennek a képek. Egy
felvonulás New Yorkban a Beekman előtt, minden
szivárvánnyal díszítve, egy transzparens ezzel a felirattal: A  MI

FIUNK. Egy másik transzparens egy párizsi hídon lóg: ITT JÁRT

HENRY ÉS ALEX. Mexikóvárosban egy sietős falfestésen Alex arca:

kék, lila és rózsaszín, korona a fején. Egy csapatnyi ember a
Hyde Parkban szivárványos brit zászlót lenget, Henry
magazinokból kitépett portréiból posztereket készítettek, ez áll
rajta: SZABADÍTSUK KI HENRYT! Egy felnyírt hajú, fiatal nő bemutat a
Daily Mail ablaka előtt. Tinédzserek tömege áll a Fehér Ház
előtt, saját készítésű pólóban, kézírással ez áll rajta: Történelmet
írunk, igaz? Alex felismeri a saját szavait.
Próbál nyelni, de nem bír. Felnéz, Henry visszanéz rá, a szája
eltátva, a szeme nedves.
Catherine hercegnő megfordul, és lassan átvág a szobán, a
magas ablakok felé tart, a keleti oldalra.
–  Catherine, ne… – szólal meg a királynő, de Catherine két
kézzel megmarkolja és elrántja a nehéz függönyt.
Napfény árasztja el a termet, és kiszorítja a levegőt.
A Buckingham-palota előtt a The Mall felé tömeg áll molinókkal,
táblákkal, amerikai és brit zászlókkal, szivárványos füzérekkel
a fejük felett. Nincsenek annyian, mint az esküvői szertartáson,
de rengetegen eljöttek, megtelt az utca, a kapuig tele
emberekkel. Alexnek és Henrynek is azt mondták, hogy hátul
jöjjenek be a palotába, eddig nem láthatták a tömeget.
Henry óvatosan az ablakhoz lép, Alex a szoba másik végéből
nézi, ahogy előrenyúl, és ujjbegyeit az üveghez érinti.
Catherine a fia felé fordul.
–  Édes csillagom – mondja, és valahogy a mellére vonja, bár
Henry jó húsz centivel magasabb nála. Alex elfordul – a jelenet
túl intim ahhoz, hogy tanúja legyen.
A királynő megköszörüli a torkát.
–  Ez… ez aligha fejezheti ki, hogy reagál majd az ország
egésze – jegyzi meg.
– Jézusom, anya! – Catherine elengedi Henryt, és maga mögé
löki, mintegy ösztönösen védelmezve.
–  Pontosan ezért nem akartam, hogy lásd. Túlságosan
lágyszívű vagy, hogy elfogadd az igazságot, Catherine, ha van
más lehetőséged. Az  ország többsége még mindig a régimódit
választja.
Catherine kihúzza magát, egyenes, mint a cövek, ahogy
visszalép az asztalhoz. Királyi sarj, de mintha inkább felhúzott
íjra hasonlítana.
–  Természetesen ezt akarják, anya. A  rohadt kensingtoni
toryk és a brexitidióták természetesen így szeretnék. De nem ez
a lényeg. Tényleg ennyire elszántad magad, hogy elhidd, semmi
sem változhat? Hogy nem is szabad változnia semminek? Ez
lehetne az igazi hivatásunk: remény, szeretet és változás. Nem
ugyanaz a langyos szar és taposómalom, amit a II. világháború
óta hirdetünk…
– Nem beszélhetsz így velem! – közli a királynő jegesen, egyik
remegő, ősöreg keze még mindig a teáskanálon.
–  Hatvanéves vagyok, anya – válaszol Catherine. – Nem
ugorhatnánk át ezúttal az illendőség kérdését?
– Semmi tisztelet. Fikarcnyi tisztelet sincs a korona szent…
– Vagy talán forduljak a parlamenthez az aggodalmaimmal? –
veti fel Catherine, és közelebb hajol, halkabban beszél,
egyenesen a királynő arcába. Alex felismeri a villanást a
szemében. Sosem tudta… mindig azt feltételezte, hogy Henry az
apjától örökölte.
–  Tudod, azt hiszem, hogy a Munkáspártnak nagyjából elege
lehet a régi vezetőkből. Talán, ha megemlíteném nekik a
találkozókat, amelyekről rendre elfeledkezel, az országokat,
amelyeket folyton összekeversz, lehet, hogy eltűnődnének, hogy
nyolcvanöt éves létedre már eleget szolgáltad a briteket, nem
várhatunk tőled többet.
A  királynő keze immár kétszer annyira remeg, de az álla
acélkemény. Halotti csend van a teremben.
– Nem mernéd.
– Nem? Szeretnéd kipróbálni, anya?
Catherine Henry felé fordul, Alex meglepetten látja a
könnycseppeket az arcán.
– Bocsánat, Henry – mondja. – Nem álltam ott melletted. Nem
álltam egyikőtök mellett sem. Szükséged lett volna az
anyukádra, és én nem voltam ott. És annyira féltem, hogy
kezdtem azt hinni, talán jobb így, ha hagyom, hogy
mindannyiótokat üvegbúra alatt tartsanak. – Újra a királynő
felé fordulva folytatta: – Nézz csak rájuk, anya! Ők nem a
családi örökség támaszai. Ők a gyerekeim. És az életemre, meg
Arthurra esküszöm, hogy elmozdítalak a trónról, mielőtt
elérnéd, hogy azt érezzék, amit én éreztem miattad.
Pár kínzó másodpercig feszültség lebeg a levegőben.
– Én még mindig nem hiszem… – szólal meg végül Philip, de
Bea felmarkolja a teáskannát az asztal közepéről, és Philip
ölébe borítja.
–  Ó, borzasztóan sajnálom, Pip! – kiáltja, és megmarkolja
Philip vállát, fröcsögve-ugatva az ajtó felé lökdösi. – Hogy
milyen rémesen ügyetlen vagyok! Tudod, az a sok kokain, amit
szívtam, nyilván tönkretette a reflexeimet. Gyere, lepucolunk!
Kitereli Philipet, feltartott hüvelykujját mutatva Henrynek a
válla felett, és becsukja az ajtót maguk mögött.
 A királynő Alexre és Henryre pillant, és Alex végre meglátja a
szemében: fél tőlük. Fél a fenyegetéstől, fél, hogy
megrepedezhet a tökéletesre cifrázott máz, amit egész életében
épített. Ez megrémiszti.
És Catherine nem hátrál meg.
– Nos – mondja végül Mary. – Gondolom… úgy látom, nem sok
választást hagytál nekem.
–  Ó, anya, van választási lehetőséged – feleli Catherine. –
Mindig is volt. És talán ma sikerül jól választanod.
 
A  Buckingham-palota folyosóján, ahogy becsukódik mögöttük
az ajtó, levegő után kapkodva, örömittasan, nevetve, nedves
arccal egy falikárpitnak dőlnek. Henry odahúzza magához
Alexet, megcsókolja, és ezt suttogja:
– Szeretlek. Szeretlek, szeretlek. – És nem számít, egyszerűen
nem számít, ha meglátják őket.
 
Alex épp a kifutópálya felé tart, mikor meglátja egy téglaépület
falán: tobzódó színek a szürke utcán.
–  Várjon! – kiáltja oda a sofőrnek. – Álljon meg! Álljon meg,
kérem!
Közelről nézve gyönyörű. Két emelet magas. Alex el sem tudja
képzelni, hogy bírta ezt bárki ilyen gyorsan megalkotni.
Egy falikép róla és Henryről, egymás felé néznek, a nap
ragyogó, sárga fénye ragyogja be őket, Han Solónak és Leia
hercegnőnek ábrázolják őket. Henry fehérben, csillagfény
ragyog a hajában. Alex meg rongyos csempészként, fegyverrel a
csípőjén. A királyi sarj és a lázadó, egymást átkarolva.
Alex elkattint a telefonjával egy képet, és remegő ujjakkal
begépel egy Twitter-posztot. Han szavaival: Úgyis jobban
szeretem a nyílt harcot, mint a bújócskázást!
 
Az óceán felett repülve tárcsázza June-t.
– Segítened kell – mondja Alex.
Egy toll kattanását hallja a vonal túlsó végéről.
– Mondjad, mi történt?
 
 
 14.

 
Jezebel @Jezebel

EZT NÉZD: A washingtoni leszbikus motorosok a Westboro

baptista gyülekezet tiltakozóit üldözik a Pennsylvania
Avenue-n. És igen, ez pont olyan elképesztő, mint amilyennek
hangzik. bit.ly/2ySPeRj
2020. szeptember 29., 21:15

 
A legeslegelső alkalommal, hogy Alex behajtott egy autóval az
elnök fiaként a Pennsylvania Avenue-ra, majdnem beleesett egy
bokorba.
Ez az emlékképe éles, bár az az egész nap szürreális ködbe
veszik. Emlékszik a limuzin belsejére és arra, hogy még nem
volt hozzászokva, milyen érzés a bőrülés a nedves tenyere alatt,
még éretlen volt, és zöld, és túl közel nyomta az arcát az
ablakhoz, hogy megbámulja a tömeget.
Emlékszik Ellenre, aki hosszú haját a tarkóján elegáns,
klasszikus kontyba fogta. Leengedve hordta a polgármestersége
első napján, a Kongresszusba kerülésének első napján, a
Kongresszus elnökeként, de ezen a napon hátrafogta. Azt
mondta, nem akarja, hogy bármi elterelje a figyelmét. Alex úgy
gondolta, ettől keményebbnek tűnt, olyan nőnek, aki készen áll
a veszekedésre, ha kell, és ott hordja a pengét a cipőjében. Anya
ott ült vele szemben, a beszéde jegyzeteit nézte át, egy
huszonnégy karátos aranyból készült amerikai zászló kitűzőt
viselt a mellén, és Alex olyan büszke volt, hogy csak úgy forgott
körülötte a világ.
Egy ponton átállás volt: Ellent és Leót az északi bejárathoz
kísérték, Alexet meg June-t egy másik irányba terelték. Alex
pontosan emlékezett szinte mindenre. A  kézelőgombjaira:
színezüst kis vadászgépek. Egy apró kopás a vakolaton a Fehér
Ház nyugati falán, amit először látott ilyen közelről. Kikötődött
a cipőfűzője. És emlékszik, hogy lehajolt, hogy bekösse, mire
idegességében elvesztette az egyensúlyát, June pedig hátulról
megmarkolta a zakójánál fogva, hogy ne essen arccal előre a
tüskés rózsabokorba hetvenöt kamera előtt.
Ez volt az a pillanat, mikor eldöntötte, soha többé nem
engedi, hogy úrrá legyen rajta az idegesség. Nem tesz ilyet Alex
Claremont-Diazként, az elnök fiaként, és egy feltörekvő politikai
tehetségként sem tesz ilyet.
Most itt van, mint Alex Claremont-Diaz, egy nemzetközi
szexbotrány főszereplője, Anglia hercegének barátja, és megint
a Pennsylvania Avenue-n hajt egy limuzinban, és itt van egy
másik tömeg, és ő megint úgy érzi, hogy forog vele a világ.
Mikor nyílik az ajtó, June áll ott egy élénksárga pólóban, rajta
felirat: Történelmet írunk, igaz?
– Tetszik? – kérdezi. – Itt, a sarkon árulja egy fickó. Elkértem a
névjegyét. Berakom a következő Vogue-cikkembe.
Alex June-ra veti magát, úgy öleli, hogy közben fel is kapja a
lányt, mire az visít, Alex haját tépi, és belezúgnak oldalra egy
bokorba, mert Alexnek már csak ez a sorsa.
Az  anyjuk sorozatos megbeszéléseken vesz részt, úgyhogy
kilopóznak a Truman erkélyre, és beszámolnak egymásnak a
történésekről egy-egy forró csoki és némi fánk társaságában.
Pez megpróbált telefonon közvetíteni a felek között, de ez
sokkal hatékonyabb. June akkor sír először, mikor Alex elmeséli
a telefonhívást a repülőről, aztán amikor Henry kiáll Philip
ellen, harmadszor meg mikor meglátják a tömeget a
Buckingham-palota előtt. Alex nézi, ahogy June vagy száz
szívecskét küld Henrynek, és Henry válaszul egy kis videót
küld, amiben Catherine-nel pezsgőzik, és Bea elektromos
gitáron játssza közben az angol himnuszt.
– Viszont van egy kis gond – mondja végül June. – Senki sem
látta Norát két napja.
Alex a nővérére mered.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy hívtam telefonon. Zahra is hívta. Mike és a szülei
is, de nem vette fel senkinek. A lakása előtt álló őr azt mondja,
hogy végig ki sem jött onnan. Nyilvánvalóan „jól van, csak
elfoglalt”. Próbáltam egyszerűen beállítani hozzá, de kiadta az
őrnek, hogy nem engedhet be.
– Ez… aggasztó. És… elég szar is.
– Igen, tudom.
Alex elfordul, a korláthoz megy. Jól jött volna Nora józan
hozzáállása ebben a helyzetben, vagy egyszerűen csak a legjobb
barátja társasága. Úgy érezte, a lány némiképp elárulta azzal,
hogy pont akkor tűnik el, mikor a leginkább szüksége lenne rá…
mikor June-nak is meg neki is annyira kellene. Nora hajlamos
rá, hogy direkt bonyolult számításokba temetkezzen, főleg, ha
különösen rossz dolgok történnek körülötte.
– Ja igen – mondja June. – És itt van, amit kértél.
A  farmerja zsebébe nyúl, és odaad Alexnek egy összehajtott
papírlapot.
Alex végigfutja az első pár sort.
– Istenem, édeske… Én… édes istenem.
–  Tetszik? – June kicsit idegesnek tűnik. – Próbáltam
megragadni, ki is vagy te, hol a helyed a történelemben, mit
jelent a szereped, és…
Félbeszakítják, újabb medveölelésbe szorítják, könnyes
szemmel.
– Tökéletes, June.
– Sziasztok, elnöki csemeték! – szólal meg egy hang mögöttük,
és mikor Alex leteszi June-t, látják, hogy Amy áll az erkélyt és az
ovális irodát összekötő folyosón. – Az elnök asszony vár titeket
az irodájában. – Egy pillanatra másra figyel, a fülesét hallgatja.
– Azt mondja, neki is hozzatok fánkot.
–  Honnan tudja mindig? – morogja June, és felmarkolja a
tányért.
– Csillagfürt és Barrakuda velem vannak, megyünk – mondja
Amy a füleséhez nyúlva.
– Még mindig nem bírom elhinni, hogy ezt a kretén kódnevet
választottad – mondja June. Alex megböki, ahogy kilépnek az
ajtón.
 
A fánk két óra alatt elfogy.
Egy szereplő a kanapén: June, ki- és beköti a tornacipőjét,
mivel semmi mással nem tudja elfoglalni ideges kezét.
A  második a túlsó falnál: Zahra, sebesen pötyög egy e-mailt a
telefonján, aztán egy másikat. A  harmadik az ovális iroda
íróasztalánál: Ellen, előrejelzésekbe temetkezve. A  negyedik
szereplő meg a másik kanapén: Alex. Számol.
Egyszerre feltárul az ovális iroda ajtaja, és Nora száguld be.
Hipóval batikolt, HOLLERANT A  KONGRESSZUSBA  ’72 feliratú pulcsi
van rajta, az arca vad, hunyorog, mint aki egy évtized után
szabadult a légópincéből. Majdnem nekimegy Abraham Lincoln
mellszobrának, ami ott áll Ellen asztalán.
Alex talpra pattan.
– Hol a picsában voltál?
Nora egy vaskos mappát hajít az asztalra, és félig elfordul,
Alex és June felé, levegő után kapkodva.
–  Rendben, tudom, hogy idegesek vagytok miattam, és
minden okotok meg is van rá, de… – Két kézzel megtámaszkodik
az asztalon, a mappa felé biccent. – Két teljes napon át ki sem
mozdultam a lakásomból, és ezt csináltam, és nagyon nem
lesztek miattam idegesek, ha meglátjátok, mi ez.
Ellen összezavarodva néz a lányra.
– Nora, édesem, épp próbálnánk kitalálni…
–  Ellen! – Nora gyakorlatilag kiabál. A  szoba elcsendesedik,
Nora megdermed, mikor észreveszi, hogy beszél. – Izé.
Assszonyom. Másik anyám. Kérem, kérlek. Muszáj elolvasnod.
Alex nézi, ahogy Ellen felsóhajt, majd leteszi a tollát, és maga
elé húzza a mappát. Nora úgy fest, mint aki mindjárt ájultan
roskad az asztalra. Alex a másik kanapén ülő June-ra néz, úgy
tűnik, ő is pont olyan tanácstalan, hogy mi folyik, mint Alex,
és…
–  Azt a kurva… – mondja anya, egyszerre döbbenten és
dühödten. – Ez…?
– Aha – mondja Nora.
– És a…?
– Igen.
Ellen a szája elé kapja egyik kezét.
–  Hogy jutottál hozzá ehhez? Azaz, hadd fogalmazzam át:
hogy juthattál hozzá ehhez pont te?
–  Hát, igen. – Nora leszáll az asztalról, hátrébb lép. Alexnek
fogalma sincs, mi a fasz történik éppen, de valami igazán,
tényleg nagyon fontos kell legyen. Nora fel-alá járkál, mindkét
kezével a homlokát szorítja. – Aznap, hogy megjelent a
kiszivárgott anyag, kaptam egy névtelen e-mailt. Nyilvánvalóan
valami gagyi fiókról küldték, lenyomozhatatlan volt.
Megpróbáltam. Egy hatalmas fájlhalomhoz küldött egy linket, és
azt mondta, hacker, és bejutott Richards kampányának magán
e-mail-szerverére, és megszerezte a teljes anyagot.
Alex a lányra mered.
– Mi van?
Nora visszanéz rá.
– Igen, tudom.
Zahra, aki eddig Ellen asztala mögött állt karba tett kézzel,
közbevág:
–  És miért nem jelentetted a megfelelő csatornán, erre van
magyarázatod?
– Először, mert nem tudtam, ér-e bármit is. Utána meg, mikor
láttam, hogy igen, nem bíztam meg senkiben, hogy átadjam. Azt
mondták, azért küldték pont nekem, mert tudják, hogy
személyesen érintett vagyok Alex helyzetében, és olyan gyorsan
fogok dolgozni, amennyire csak lehet, hogy megcsináljam,
amire nekik nem jut idejük.
– Azaz? – Alex el sem hiszi, de muszáj megkérdeznie.
–  Bizonyíték – feleli Nora remegő hangon. – Arra, hogy
Richards kurvára rád szállt.
Alex hallja távolról, ahogy June a bajsza alatt káromkodik,
felkel a kanapéról, és a szoba túlsó végébe megy. Alex térde
nem bírja tovább, visszaül.
–Mi … gyanítottuk, hogy a Republikánus Nemzeti
Bizottságnak talán köze van ahhoz, ami történt – mondja Ellen.
Megkerüli az íróasztalát, a földön térdel kikeményített szürke
ruhájában Alex előtt, a mappát a mellére szorítva. –
Megnézettem pár emberrel. Sosem hittem volna… az egész
egyenesen Richards kampányából indult.
Ellen fogja a mappát, és nyitva a szoba közepén álló
dohányzóasztalra teszi.
– Ott volt… mármint több százezer e-mail volt – mondja Nora,
miközben Alex leereszkedik a szőnyegre, és a papírokat
bámulja. – És esküszöm, legalább a harmada hamis profilokról
jött, de írtam egy kódot, és leszűrtem nagyjából háromezerre.
Azokon már egyenként végig kellett mennem. Ott volt minden
Alexről és Henryről.
Alex először a saját arcát látja meg. Egy kép: homályos,
életlen, teleobjektívvel fényképezték, alig felismerhető. Nehéz
megállapítani, hol lehet éppen, míg meg nem látja az elegáns
törtfehér függönyt az ablakkeretben. Henry szobája.
A  kép fölé pillant, látja, hogy két ember e-mailezéséhez
csatolták. Kevés. Nilsen azt mondja, ez közel sem elég. Mondd
meg a F-nak, hogy nem fizetünk a jeti távoli, homályos képéért.
Nilsen. Nilsen, azaz Richards kampányfőnöke.
– Richards figyeltetett téged, Alex – mondja Nora. – Elkezdték,
ahogy kiszálltál a kampányból. Felbérelt egy céget, akik
hackerek segítségével megszerezték a Beekman hotel
kamerafelvételeit.
Ellen ott ül Alex mellett, már a foga között egy szövegkiemelő
kupakja, és élénksárga vonalakat húz a papírra. Alextől jobbra
is mozgás támad: Zahra is itt van, az ölébe emel egy stósz
papírt, és nekilát pirossal aláhúzkodni a lényeges részeket.
–  Én… nem találtam semmilyen bankszámlaszámot vagy
ilyesmit, de ha megnézi az ember, akkor van itt csekkszelvény,
számla és szolgáltatásmegrendelő is – magyarázza Nora. – Van
itt minden. Hátsó csatornákon át bonyolították, fedőcégeket és
hamis neveket közbeiktatva, de mindennek megvan a digitális
lenyomata. Elég ahhoz, hogy el lehessen indítani a szövetségi
nyomozást, és ők kikérhetik a pénzügyi adatokat, azt hiszem.
Alapvetően arról van szó, hogy Richards felbérelt egy céget,
akik fotósokkal követték Alexet, és hackerekkel feltörették a
szerveredet, aztán fizetett egy harmadik félnek is, hogy vegyen
meg mindent, és adja el a Daily Mailnek. Most arról beszélünk,
hogy magáncégekkel megfigyeltette az elnök egyik családtagját,
beszivárogtak a Fehér Ház rendszerébe, hogy kirobbantsák a
szexbotrányt, és megnyerjék a választásokat, és ez elbaszott
egy…
– Nora, kérlek! – szólal meg hirtelen June, aki már visszament
az egyik kanapéhoz. – Kérlek.
–  Bocs – mondja Nora. Nehézkesen leül. – Megittam vagy
kilenc Red Bullt, hogy ezen átrágjam magam, és utána
megettem egy marihuánás gumicukrot, hogy leállítsam a
pörgést, úgyhogy most mondjuk, hogy bekötött övvel repülök.
Alex lehunyja a szemét.
Olyan kurva sok ez itt előtte, lehetetlen most rögtön
megemészteni, és Alex ideges, dühös, de most legalább már van
egy név. Már tehet valamit. Kimehet. Kimehet ebből az irodából,
felhívhatja Henryt, hogy elmondja neki, biztonságban vannak,
túl a nehezén.
Megint kinyitja a szemét, lenéz az asztalon heverő papírokra.
 – És most mihez kezdjünk ezzel? – kérdezi June.
– És ha kiszivárogtatnánk? – veti fel Alex. – Ott a WikiLeaks…
–  Nem adok nekik semmit – szakítja félbe azonnal Ellen, fel
sem nézve. – Főleg azután nem, amit veled csináltak. Ez tényleg
kemény. Le fogom vadászni a rohadékot. Rábizonyítom. – Ellen
végre leteszi a filcet. – Kiszivárogtatjuk a sajtónak.
–  Semmilyen komoly lap nem hozza majd le, ha nem erősíti
meg senki Richards kampányirodájából, hogy valódiak – mutat
rá June. – És az ilyesmi hónapokba telik.
–  Nora – méri végig a lányt acélos tekintettel Ellen. – Tudsz
tenni bármit, hogy lenyomozzuk, ki küldte ezt neked?
– Próbáltam – feleli Nora. – Mindent megtettek, hogy elrejtsék
a valódi kilétüket. – Belenyúl az ingébe, kihalássza a telefonját.
– Megmutatom, milyen e-mailről küldték.
Lejjebb görgeti a leveleit, és kiteszi a telefont az asztalra. Az e-
mail aláírása, pontosan ahogy mondta, nyilvánvalóan
véletlenszerű szám- és betűsor. 2021 SCB. SBR BAC SHGY A1.
2021 SCB.
Alex szeme megakad az utolsó soron. Felveszi a telefont.
Rámered.
– Basszus.
Tovább bámulja a hülye betűket. 2010 SCB.
2021 South Colorado Boulevard.
Ez volt a legközelebbi Five Guys hamburgerező, mikor a
denveri irodában dolgozott. Még mindig emlékezett rá, mi volt
a rendelés, amiért hetente legalább egyszer elküldték.
Sajtburger baconnel, sült hagyma. A1 szósz. Alex megjegyezte,
mit kell hoznia. És most azon kapja magát, hogy nevet.
Ez egy kód Alexnek, csakis neki. Csak benned bízom.
– Ez nem hacker – közli a fiú. – Rafael Luna küldte neked. Ez
itt a bizonyíték. – Alex az anyjára néz. – Ha meg tudod védeni,
akkor meg fogja erősíteni.
 
[ZENEI BEVEZETŐ: 15 MÁSODPERC HANGSZERES ZENE
ÉNEK NÉLKÜL AZ 1999-ES DESTINY’S CHILDLEMEZRŐL:
BILLS, BILLS, BILLS]
 
HANGALÁMONDÁS: Ez itt a Range Audio podcastja. A Bills,
Bills, Bills című dalt hallották, a házigazda Oliver Westbrook,
a New York Egyetem államjogtudományi karának
professzora.
 
[ZENEI BEVEZETŐ VÉGE]
 
WESTBROOK: Sziasztok! Itt Oliver Westbrook, és itt van
velem, mint mindig, az elképesztően türelmes, tehetséges,
könyörületes producerünk, Su a, aki nélkül elvesznék,
megfosztva mindentől, csak sodródnék a sötét gondolatok
tengerén, és innám a saját vizeletem. Szeretjük Su át.
Köszönj a hallgatóknak!
 
SUFIA JARWAR, PRODUCER, RANGE AUDIO: Helló! Mentsetek
ki!
 
WESTBROOK: Bills, Bills, Bills… a podcast, ahol minden héten
megpróbálom szétszedegetni a magam laikus módján, mi
történik a Kongresszusban, miért kell, hogy ez érdekeljen
téged, és mit tehetsz ez ügyben.
 
Nos, el kell mondanom, srácok, hogy nagyon mást terveztem
mára néhány nappal ezelőtt, de nem látom értelmét, hogy
azok közül bármivel is foglalkozzam.
 
Inkább, igen: egy percre nézzük csak meg a sztorit, amit ma
reggel robbantott ki a Washington Post. E-mailek anonim
kiszivárogtatásából származik az információ, melyet
megerősített egy anonim forrás Richards kampánystábjából:
nyilvánvalóan Jeffrey Richards – vagy legalábbis az ő vezető
munkatársai – vezényelték azt a kicseszett sátáni tervet,
hogy rászedjék, meg gyeljék, meghackeljék Alex Claremont-
Diazt, majd kiadják mindezt a Daily Mailnek, hogy ezzel
segítsék az Ellen Claremont elleni kampányküzdelmet. És
aztán, vagy… Mennyi lehetett, Suf? Negyven perc? Szóval
negyven perccel azelőtt, hogy elkezdtük a felvételt, Rafael
Luna szenátor bejelentette a Twitteren, hogy kiszáll Richards
kampányából.
Úgyhogy… Hűha.
Nem hiszem, hogy fel kellene tenni a kérdést, hogy lehetett-e
más a kiszivárogtató, mint Luna. Nyilvánvalóan ő volt. Innen
nézve úgy fest, mint aki… talán nem is akart sosem ott lenni,
talán mindvégig hátsó szándékai voltak. Talán pont azért
épült be a kampánycsapatba, hogy valami ilyesmit tegyen…
Su a, mondhatok ilyet?
 
JARWAR: Komolyan, mikor állított le ilyesmi?
 
WESTBROOK: Jogos. Akárhogy is, a Casper áruház komoly
szponzoradománnyal járul hozzá, hogy podcastokat
készítsünk, amiben a washingtoni eseményeket elemezzük,
úgyhogy megpróbálom ezt csinálni, bár mindaz, ami Alex
Claremont-Diazzal – és Henry herceggel is – történt az
elmúlt pár napban, még csak említeni is obszcén, olcsó és
undorító. De véleményem szerint három fontos dolgot lehet
leszűrni a mai hírekből.
 
Egy: az elnök a valójában nem tett semmi rosszat.
 
Kettő: Jeffrey Richards rosszakaratú összeesküvést szőtt
egy regnáló elnök ellen, és alig várom, hogy nyomozást
 indítsanak ellene, miután elvesztette a választásokat.
 
Három: Rafael Luna a 2020-as elnöki kampány
legvalószínűtlenebb hőse.
 
Beszédet kell tartani.
Nem csak nyilatkozat kell. Hanem beszéd.
–  Ezt te írtad? – kérdezi Ellen, feltartva az összehajtott lapot,
amit June Alexnek adott az erkélyen. – Alex mondta, hogy dobd
ki a fenébe, amit a sajtótitkár írt, és írd meg ezt? – June az
ajkába harap, bólint. – Ez… ez jó, June. Miért nem te írod az
összes beszédünket?
A  nyugati szárny sajtótájékoztatókra használt termét
kizárták, mint túlságosan személytelen helyszínt, és a
Diplomata Szalonba hívták meg az újságírókat. Itt vette fel
Roosevelt a kötetlenebb beszélgetéseit, és Alex ide sétál majd
be, hogy beszédet mondjon, remélve, hogy az ország nem utálja
meg az igazságért.
A  felvételre Henryt is idereptették Londonból. Ott fog állni
Alex mellett, szilárdan és biztosan, ahogy mindig is tették a
politikusok hitvesei. Alex agya nem bír leállni, egyre rója a
köröket. Egész jól el tudja képzelni: egy óra múlva televíziók
milliói közvetítik majd Amerika-szerte az arcát, a hangját, June
szavait, a mellette álló Henryt. Mindenki tudni fogja. Már most
is mindenki tudja, csak nem jól tudják.
Egy óra múlva egész Amerikában mindenki láthatja majd a
képernyőn az elnök fiát és partnerét.
És az óceán túloldalán majdnem ugyanennyien nézik majd a
sörük felett a pubban vagy vacsora közben a családdal, vagy
csak egy csendes estén az ő gyönyörű, mesebeli szőke
hercegüket.
Hát eljött ez a pillanat. 2020. október 2-a, az egész világ nézi,
és a történelem feljegyzi.
Alex a déli kertben vár, innen látja a Kennedy kert hársfáit,
ahol először csókolóztak. Az elnöki helikopter hatalmas robajjal
leszáll, a rotorok szelet kavarnak, és Henry kiszáll tetőtől talpig
Burberryben, drámai és szélfútta, mint egy ragyogó hős, aki
hölgyeket vesz le a lábukról, és háború szaggatta országokat
gyógyít, és Alex úgy érzi, muszáj nevetnie.
–  Mi az? – kiabálja túl a helikoptert Henry, mikor meglátja
Alex arckifejezését.
–  Az  életem egy világraszóló vicc, és te nem is vagy igazi –
zihálja Alex.
– Mi? – kiabál vissza Henry.
– Azt mondtam, hogy remekül nézel ki, bébi!
Elosonnak, hogy összebújjanak a lépcsőházban, aztán Zahra
megtalálja őket, elrángatja Henryt, hogy előkészítse a televíziós
felvételhez, aztán hamarosan beterelik őket a szalonba. Eljött az
idő.
Igen, itt az idő.
Egy teljes, hosszú éve, hogy kívülről-belülről tanulja Henryt,
saját magát, és azt, hogy még mennyit kell tanulnia, aztán
egyszer csak itt az idő, hogy bemenjen oda, kiálljon a pódiumra,
és magabiztosan elismerje, mint igazságot.
Nem fél attól, amit érez. Nem fél kimondani. Csak attól fél, mi
történik majd, ha megteszi.
Henry megérinti a kezét, gyengéden, két ujja Alex öklén.
– Öt perc az életünkért – mondja, és komor kis nevetés tör fel
a torkán.
Alex viszonozza az érintést, egyik hüvelykujját Henry
kulcscsontja alá nyomja, becsúsztatja a nyakkendő csomója alá.
Lila selyemnyakkendő... Alex tudatosan lélegzik.
– Te vagy – mondja – minden idők legrosszabb ötlete.
Henry ajka lassú mosolyra húzódik, Alex megcsókolja.
 
ALEXANDER CLAREMONT-DIAZ BESZÉDE A FEHÉR HÁZBÓL,
2020. OKTÓBER 2.
 
Jó reggelt!
Először is, végső soron és mindörökre Amerika
gyermeke vagyok és voltam.
Ti neveltetek fel. Texas mezei és hegyei között
nőttem fel, de harmincnégy államban jártam, még
mielőtt megtanultam volna vezetni. Mikor ötödikben
lebetegedtem, anyukám Biden alelnök karácsonyi
üdvözletének a hátára írta az iskolai igazolást.
Elnézést, tanár úr, rohantunk, és csak ezt a papírt
találtam hirtelen.
 Tizennyolc éves koromban beszéltem először az
országos demokrata kongresszuson Philadelphiában,
ahol én mutattam be elnökjelöltként anyukámat. Akkor
tapsoltatok nekem. Fiatal voltam, tele reménnyel, és
hagytátok, hogy magam legyek az amerikai álom
megtestesítője: egy kétnyelvű családban nevelkedett
srác, akinek a családja egyszerre bonyolult, gyönyörű
és tartós, egy napon a Fehér Házat nevezheti az
otthonának.
A mellemre tűztétek a zászlót, és azt mondtátok,
szurkoltok nekünk. És most itt állok előttetek, és
remélem, hogy nem hagytalak cserben titeket.
Évekkel ezelőtt megismertem egy herceget. És bár
akkoriban ezt nem tudtam, őt is egy ország nevelte fel.
Az az igazság, hogy Henryvel év eleje óta együtt
vagyunk. Ez az igazság, ahogy azt már sokan olvastátok,
hogy mindketten mindennap kínlódtunk, hogy mindez
mit jelent a családunkra, az országunkra, a jövőnkre
nézve. Az az igazság, hogy mindketten
kompromisszumokat kellett hogy kössünk, lemondtunk
az éjszakai alvásról, hogy elég időnk legyen
megosztani majd a világgal a kapcsolatunkat úgy,
ahogy mi szerettük volna.
Ezt nem hagyták nekünk.
 De ugyanakkor az igazság ilyen egyszerű: a
szerelemnek nem lehet parancsolni. Amerika mindig is
hitt ebben. És így nem szégyellem magam most, hogy itt
állok előttetek, ahol elnökök álltak egykor, és
kimondom, hogy igen, őt szeretem, pont ahogy Jack
szerette Jackie-t, és ahogy Lyndon Johnson szerette
Lady Birdöt. Mindenki, aki örökséggel bír, olyan
partnert választ, akivel ezt majd megosztja, akit az
amerikai nép a szívében, az emlékeiben és a
történelemkönyvekben őriz majd a nevével egy lapon.
Amerika, nézd: én őt választottam.
Mint számtalan amerikai, én is féltem hangosan
kimondani ezt, tartottam a következményektől. És most
kimondom nektek: ismerjük egymást. Egy vagyok
közületek. Amíg helyem van a Fehér Házban, addig ez a
hely a tiétek is. Az elnök a vagyok, biszexuális.
A történelem emlékezni fog ránk.
Ha csak egyetlen dolgot kérhetnék az amerikai
néptől, ez lenne az: kérem, ne engedjétek, hogy a
tetteim befolyásolják a döntéseteket novemberben.
A döntés, amit idén meghoztok, annyival fontosabb,
mint bármi, amit én valaha mondhatnék vagy tehetnék,
és az elkövetkező évekre meghatározza majd az ország
sorsát. Édesanyám, az elnökötök, az a harcos és az a
 bajnok, akit minden egyes amerikai megérdemel további
négyévnyi növekedés, prosperálás és haladás
érdekében. Kérem, ne engedjétek, hogy a tetteim miatt
lemaradjunk. Azt kérem a médiától, hogy ne velem vagy
Henryvel foglalkozzanak, hanem a kampánnyal, a
politikai programokkal, az amerikaiak millióinak
életével és megélhetésével, mert ez ennek a
választásnak a tétje.
Végezetül, remélem, hogy Amerika nem felejti el: az a
ú vagyok még mindig, akit felnevelt. Vér szerint
Lometából, Texasból, San Diegóból, Kaliforniából és
Mexikóvárosból származom. Még mindig emlékszem a
hangokra azon a philadelphiai emelvényen. Mindennap
úgy ébredek, hogy a ti szülővárosotok jár a fejemben, a
családok, akikkel a kampányrendezvényeken
találkoztam Idahóban, Oregonban, Dél-Karolinában.
Sosem reméltem, hogy több lehetek, mint aki akkor
voltam, és aki most is vagyok: az elnök a, a tiétek
minden szavammal és tettemmel. És remélem, hogy
amikor eljön januárban újra a beiktatás napja,
továbbra is ez maradhatok.
 
A  beszéd utáni huszonnégy órát homály borította, de pár
pillanatkép mindörökre Alex emlékezetében ragad majd.
Egy kép: másnap reggel új tömeg gyűlik a Mallra, az eddigi
legnagyobb. Alex biztonsági okokból a Fehér Házban marad, de
Henryvel, June-nal és Norával meg mind a három szülőjével ott
ül a nappaliban a másodikon, és nézik a CNN élő adását.
A tudósítás közepén megjelenik Amy a hurrázó tömeg közepén,
June sárga pólója van rajta a Történelmet írunk, igaz? felirattal
és egy transzzászlós kitűző. Ott áll mellette Cash, vállán Amy
feleségével, és Alex látja, hogy Amy partnere azt a
farmerkabátot vette fel, amire Amy a repülőn a pánszexuális
zászlót hímezte. Alex akkorát kurjant, hogy leönti kávéval
George Bush kedvenc szőnyegét.
Egy másik kép: Jeffrey Richards szenátor a CNN-en, ostoba
képe úgy fest, mintha ő lenne Sam, a sas a Muppet Show-ból. Síri
hangon kifejezi aggodalmát, hogy vajon Claremont elnök képes-
e pártatlanul kezelni a hagyományos családi értékeket
mindazok után, amit a fia tett az ősatyák építette szent földön, a
Fehér Házban. Erre Oscar Diaz szenátor felel műholdas
kapcsolat segítségével, miszerint Claremont elnök egyes számú
prioritása az alkotmány fenntartása, és hogy a Fehér Házat
rabszolgák építették, nem az ősatyák.
Még egy kép: Rafael Luna arca, mikor felnéz a papírjaiból, és
meglátja, hogy Alex ott áll az irodája ajtajában.
– Miért nincs itt egyetlen munkatársad sem? – kérdezi a fiú. –
Senki sem próbált megállítani, egyenesen besétáltam ide.
Luna orrán ott ül az olvasószemüveg, és úgy fest, mint aki
hetek óta nem borotválkozott. Mosolyog, kicsit nyugtalanul.
Miután Alex megfejtette az e-mail rejtett üzenetét, Ellen
felhívta közvetlenül Lunát, és minden kérdés nélkül közölte
vele, hogy bármilyen bűnügyi eljárással szemben a védelmét
élvezi, ha segít lebuktatni Richardsot.
Alex azt is tudta, hogy Oscar is kapcsolatban volt Lunával, és
úgy tudja, hogy a szülei nem haragszanak rá. De ő most először
beszél vele azóta.
–  Ha azt gondolod, hogy nem közlöm az első nap minden
kollégámmal, hogy te szabadon bejárhatsz hozzám – mondja –,
akkor nem vagy tisztában azzal, ki vagy.
Alex vigyorog, a zsebébe nyúl, előkotor egy zacskó Skittlest, és
alulról fehajítja Luna asztalára.
Lune lenéz a zacskóra.
Az  elmúlt pár napban a szék ott állt az asztal mellett, most
hátratolja.
Alexnek eddig nem volt lehetősége megköszönni neki, és nem
tudja, hol kezdje. Nem is érzi úgy, hogy ez lenne a legsürgősebb.
Nézi, ahogy Luna feltépi a zacskót, és kiönti a színes cukorkákat
a papírjaira.
Egy kérdés lebeg a levegőben, tudják mindketten. Alex nem
akarja feltenni. Csak most kapták vissza Lunát. Attól fél, megint
elveszítené a válasszal. De tudnia kell.
–  Tudtad? – kérdezi végül. – Mielőtt megtörtént: tudtad, mit
fog tenni?
Luna leveszi a szemüvegét, és komoran leteszi a
jegyzetblokkjára.
–  Alex, tudom… hogy teljesen leromboltam a belém vetett
hitedet, úgyhogy nem hibáztatlak, amiért megkérdezed. –
A  könyökére hajol, keményen és szándékosan Alex szemébe
néz. – De tudnod kell, hogy soha nem hagynám, hogy ilyesmi
történjen veled. Soha. Fogalmam sem volt róla, amíg ki nem
robbant. Pont, mint neked.
Alex hosszan kifújja a levegőt.
–  Oké – mondja. Nézi, ahogy Luna hátradől, arca finom
ráncait figyeli, kicsit mélyebbek, mint mikor utoljára látta. –
Akkor mi történt?
Luna felsóhajt, fáradt, rekedt hang hagyja el a torkát. Ettől a
hangtól Alex arra gondol, amit apa mondott neki a tónál, hogy
Raf még mindig sok titkot őriz.
–  Akkor – ismétli –, azt tudod, hogy Richardsnál voltam
gyakornok?
Alex pislog.
– Hogyhogy?
Luna minden vidámság nélkül, ugatva felnevet.
–  Igen, talán nem hallhattad. Richards tett róla, hogy
megszabaduljon a bizonyítéktól. De igen, még 2000-ben.
Tizenkilenc éves voltam. Akkoriban állami jogtanácsos volt
Utah-ban. Az egyik professzoromnak tartozott egy szívességgel,
így kerültem hozzá.
Pletykák keringtek az alacsonyabb rangú kollégák között,
magyarázta Luna. Leginkább a gyakornoklányokról, de
előfordult, hogy a különlegesen jó megjelenésű fiúkról is,
olyanokról, mint ő. Hogy Richards ígéreteket tett: támogatásról,
kapcsolatokról, ha „megiszik vele egy italt munka után”.
Erőteljesen érzékeltette, hogy a „nem” elfogadhatatlan válasz
lenne.
 –  Akkoriban semmim sem volt – folytatta Luna. – Sem
pénzem, sem családom, sem kapcsolataim, sem tapasztalatom.
Azt gondoltam, csak így bírok benyomulni az ajtón. Talán
komolyan gondolja.
Luna elhallgat, levegőt vesz. Alex gyomra kellemetlenül
összeszorul.
– Kocsit küldött értem, egy szállodában találkoztunk, leitatott.
Azt akarta… megpróbálta. – Luna egy grimasszal fejezi be a
mondatot. – Akárhogy is, eljöttem. Emlékszem, mikor aznap
éjjel hazaértem, a szobatársam csak egyetlen pillantást vetett
rám, majd adott egy cigarettát. Amúgy akkor kezdtem el
dohányozni.
A Skittles cukorkákat nézi az asztalán, kiválogatja a pirosakat
meg a narancssárgákat, de most felnéz: keserű, metsző
mosollyal pillant Alexre.
–  Másnap visszamentem dolgozni, mintha nem történt volna
semmi. Elcsevegtem vele a pihenőben, mert azt akartam, hogy
minden rendben legyen, és ezért utáltam magam a legjobban.
Úgyhogy amikor a következő alkalommal küldött megint egy e-
mailt, bementem az irodájába, és közöltem vele, hogy ha nem
száll le rólam, kitálalok. És ekkor elővett egy dossziét. Azt
mondta, ezzel biztosítja be magát. Tudott arról, amiket
tinédzserkoromban csináltam, miután kirúgtak a szüleim
otthonról, és hogy Seattle-be kerültem egy otthonba. Hogy a
családomban illegális bevándorlók voltak. Azt is mondta, hogy
ha bármikor egyetlen szót szólok arról, ami történt, akkor
nemcsak lőttek a politikai karrieremnek, de az egész életemet
tönkreteszi. A  családom életét is. Úgyhogy kurvára befogtam a
számat.
Luna Alex szemébe néz: a tekintete jéghideg, éles. Bezárt
ablak.
–  De nem felejtettem el soha. Találkoztunk a szenátus
termeiben, úgy nézett rám, mintha én tartoznék neki, csak mert
nem tett tönkre, amikor módja lett volna rá. És tudtam, hogy
bármilyen sötét szarságra képes, hogy megnyerje az
elnökválasztást, és nem hagyhattam, hogy egy ilyen kicseszett
bestia legyen az ország legbefolyásosabb embere, ha
hatalmamban állt megállítani.
Megfordul, válla egészen kicsit megrándul, mintha
hópelyheket rázna le magáról, elfordítja a székét, kimar némi
Skittlest, és a szájába pottyantja, próbál lazán viselkedni, de a
keze bizonytalan.
Elmagyarázza, hogy nyáron jutott döntésre, mikor meglátta
Richardsot, ahogy az Ifjúsági Kongresszus programpontról
beszélt. Luna tudta, hogy ha több mindenhez hozzáférne, akkor
találhatna bizonyítékot a zaklatásra, és kiszivárogtathatná. Még
ha túl öreg is volt már ahhoz, hogy Richards le akarja fektetni,
azért így is sikerült megvezetnie. Meggyőzte róla, hogy nem hisz
Ellen győzelmében, és hogy a latinok meg a mérsékeltek
szavazatát szállítja a hatalomért cserébe.
–  Kurvára utáltam magam minden pillanatban, amíg azon a
kampányon dolgoztam, de egész végig bizonyítékok után
kutattam. Közel jártam. Annyira erre koncentráltam, és semmi
másra, hogy… nem is vettem észre, hogy rólad susognak.
Fogalmam sem volt. De mikor az egész kipattant… Tudtam. Csak
nem tudtam bebizonyítani. De hozzáfértem a szerverekhez.
Nem tudok túl sokat az ilyesmiről, de eléggé benne voltam
ahhoz a sűrűjében tinédzserként, még az anarchista
korszakomban, hogy ismerjek olyat, aki tudja, hogyan kell
lenyúlni a fájlokat. Ne nézz így rám, ennyire nem vagyok öreg.
Alex nevet, Rafael is nevet, ami olyan megkönnyebbülés,
mintha megint megtelne levegővel a szoba.
– Akárhogy is, az volt a leggyorsabb módja a leleplezésnek, ha
ez valahogy eljut hozzád és anyukádhoz, és tudtam, hogy Nora
meg tudja csinálni. És… azt is tudtam, hogy te érteni fogod.
Elhallgat, egy cukorkát szopogat, Alex meg úgy dönt,
megkérdezi.
– Apa tudta?
–  Hogy hármas ügynök lettem? Nem, senki sem tudta.
A  csapatom fele felmondott, mert ők sem tudták. A  nővérem
hónapok óta nem áll szóba velem.
– Nem ezt, hanem amit Richards tett veled.
– Alex, apád az egyetlen ember ezen a földön, akinek bármit
is elmondtam erről valaha – feleli Luna. – Oscar magára
vállalta, hogy segít, mikor azt senki másnak nem engedtem
volna, és ezért örökké hálás leszek neki. De azt akarta, hogy
hozzam nyilvánosságra, mit tett velem Richards, és én…. nem
bírtam ezt megtenni. Azt mondtam, túl kockázatos, nem
akarom, hogy rámenjen a karrierem, de igazából nem hittem,
hogy bármit is számítana, ami húsz évvel ezelőtt egy meleg
mexikói sráccal történt. Nem hittem, hogy hinnének nekem.
 – Én hiszek – vágja rá Alex. – Bár elmondtad volna nekem, mit
művelsz. Vagy… bárkinek.
–  Megpróbáltál volna leállítani – feleli Luna. – Mind ezt
tettétek volna.
– De… Raf, ez őrült terv volt.
–  Tudom. És fogalmam sincs, hogy valaha rendbe tudom-e
hozni, amit tönkretettem, de őszintén nem érdekel. Tettem,
amit tennem kellett. Mert az rohadtul kizárt volt, hogy
engedjem nyerni. Az egész életem a harcról szólt. Harcoltam.
Alex végiggondolja. Érti jól: ugyanannak az elszántságnak a
visszhangját érzi benne, amit ő maga is érez. Olyasmire gondol,
amit nem engedett meg magának, mióta ez az egész elkezdődött
London után: a felvételi vizsga eredményeire, az
íróasztalfiókjába rejtett, bontatlan borítékra. Honnan tudhatja
az ember, mi mindenre képes?
–  Amúgy meg bocsánat – mondja Luna. – Mindazért, amit
mondtam. – Nem kell részleteznie, mire gondol. – Én… kész
voltam.
–  Semmi gond – mondja Alex, és így is gondolja. Már azelőtt
megbocsátott neki, hogy belépett az irodájába, de értékeli a
bocsánatkérést. – Én is sajnálom. De remélem, azt tudod, hogy
ha még egyszer kölyöknek hívsz, akkor szó szerint seggbe
rúglak.
Luna erre már rendesen nevet.
–  Figyelj, megvolt az első komoly szexbotrányod. Ülhetsz a
nagyokkal.
Alex egyetértőn bólint, nyújtózkodik egyet a széken, és
összekulcsolja a kezét a tarkóján.
– Amúgy ez kurvára szívás, ahogy Richardszal állunk. Még ha
most le is leplezed, a heterók mindig azt akarják, hogy a
homofób állatok csak lapuljanak meg szépen, és ők moshassák
a kezeiket. Mintha százból kilencvenkilenc nem lenne
ugyanolyan gyűlölködő, bigott vén csont.
–  Igen, főleg, hogy azt gondolom, én vagyok az egyetlen fiú,
akit szobára vitt. Ugyanolyan, mint bármelyik másik szexuális
ragadozó: semmi köze a szexhez, csakis a hatalomhoz, ahhoz
viszont sok.
–  Szerinted meg fogsz szólalni? – kérdezi Alex. – Mármint
ezen a ponton.
– Sokat gondolkoztam ezen – hajol előre Luna. – A legtöbben
már rájöttek, hogy én szivárogtattam ki. És azt gondolom,
előbb-utóbb valaki előjön majd valami történettel, ami még
nem évült el. Akkor megindíthatjuk a kongresszusi nyomozást.
Szép lesz. És bizony számítani fog.
– Többes számban beszélsz – mutat rá Alex.
–  Hát… – néz vissza Luna –, talán valaki beszállhatna.
Mondjuk jogi tudással akár.
– Ez célzás?
–  Ez egy javaslat – feleli Raf. – Nem fogom megmondani
neked, mihez kezdj az életeddel. Épp elég nekem, hogy a
sajátomat összekaparjam. Ezt nézd! – Feltűri az ingujját. –
Nikotintapasz. Ehhez mit szólsz?
– El sem hiszem – hüledezik Alex. – Tényleg leszoksz?
–  Megváltoztam, leszámoltam a múltam démonaival – közli
Luna komolyan, és int egyet, mint aki lesöpör valamit.
– Te rohadék, büszke vagyok rád.
– Hola! – szólal meg egy hang az iroda ajtajában.
Alex apja az, pólóban-famerban, egy hatos csomag sört cipel.
– Oscar! – vigyorog Luna. – Épp arról beszélünk, hogy ástam
alá a jó hírnevem, és tettem tönkre a politikai karrierem.
–  Ajjaj! – húz oda Oscar még egy széket az asztalhoz.
Körbeadja a sört.
– Úgy hangzik, mint amihez a Los Bastardos dukál.
Alex kipattintja a sört.
–  Arról is beszélhetünk, hogy anya ezen elbukhatja a
választást, merthogy két lábon járó, biszexuális
lavinakatasztrófa vagyok, és felfedtem a Fehér Ház magán e-
mail-szerverének sebezhetőségét.
–  Ezt gondolod? – kérdez vissza Oscar. – Ugyan már. Nem
hinném, hogy a választás eredménye egy e-mail-szerveren
múlna.
– Ebben biztos vagy? – húzza fel a szemöldökét Alex.
– Talán így lenne, ha Richardsnak több ideje lett volna, hogy
elvesse a kétség magjait, de szerintem nem ez a helyzet. Esetleg
2016-ban így jártunk volna. Ha nem választott volna meg már
egyszer Amerika egy nőt a legfőbb tisztségre. Talán, ha nem az
a három faszfej ülne itt ebben a szobában, akik elérték, hogy az
amerikai történelem során először bejusson egy nyíltan meleg
férfi a Szenátusba. – Alex kurjant, Luna fejet hajt, és felemeli a
sört. – De… nem. Hogy ez az egész sok gondot fog-e okozni
anyádnak a második ciklusa alatt? Igen, basszus. De meg fogja
oldani.
– Fogadd elismerésem – közli Luna a sör felett. – Van, akinek
mindenre van válasza.
–  Ide figyelj – folytatja Oscar –, ebben a rohadt kampányban
kell valaki, aki kurvára higgadt marad, ha mindenki más
katasztrófát vizionál. Minden rendben lesz. Hiszek benne.
– És velem mi lesz? – kérdezi Alex. – Szerinted van esélyem a
politikai pályán most, hogy szupernova lett belőlem a világ
összes médiafelületén?
–  Elkaptak – von vállat Oscar. – Megesik az ilyesmi. Adj
magadnak időt. Próbáld meg újra!
Alex nevet, de mégis, ha magába pillant, érzi, hogy valami ott
motoszkál a mélyben. Valami, ami nem Claremont, nem Diaz…
nem jobb, nem rosszabb, csak más.
 
Henry saját szobát kap a Fehér Házban. Az udvar két éjszakára
hajlandó nélkülözni, aztán vissza kell térnie, hogy ő is egy
körúttal enyhítse a károkat. Megint csak szerencséjük van, hogy
Catherine visszatért, Alex kétli, hogy máskülönben a királynő
ilyen nagylelkű lett volna.
Az  különösen mulatságossá teszi a helyzetet, hogy Henry
szobája – a királyi arisztokrata vendégeknek fenntartott lakrész
– A királynő hálója elnevezést kapta.
–  Ez… ez elég durván rózsaszín, nem? – motyogja álmosan
Henry.
A  szoba tényleg elég durván rózsaszín, az államalapítás
korára jellemző, klasszicizáló stílusú rózsaszín falakkal, rózsás
szőnyegekkel és ágyneművel, a székektől a kanapéig mindenhol
rózsaszín kárpittal, de még az ágy baldachinja is ilyen.
Henry belement, hogy itt alszik, nem Alex szobájában, ezzel
„kifejezve tiszteletét Alex édesanyja iránt”, mintha bárki,
akinek a legcsekélyebb szerepe volt Alex felnevelésében, nem
olvashatta volna el aprólékos részletességgel, hogy miket
csinálnak, ha egy ágyba kerülnek.
Alex nem bosszankodik ezen, élvezi, ahogy Henry fél szívvel
morog, miközben átlopakodik a keleti szobába a folyosón át.
Félig meztelenül, átmelegedve ébrednek fel, szorosan
betakarva, miközben az ősz első hideg lehelete bekúszik a
csipkés függöny alatt. Alex halkan dünnyögve teljes testével
Henryhez bújik a takaró alatt, háta Henry mellének simul,
feneke félgömbje meg…
–  Aj, helló – motyogja Henry, de a csípője megrándul az
érintésre. Henry nem láthatja az arcát, Alex mégis mosolyog.
– Jó reggelt! – mondja. Egész kicsit megriszálja a csípőjét.
– Hány óra?
– Két perccel múlt fél nyolc.
– Két óra múlva indul a repülő.
Alex torkának mélyéről aprócska hang tör fel, megfordul,
Henry arca puha, ott van közel, szeme csak félig nyitva.
– Biztos, hogy nincs rám szükséged ott? Ne menjek veled?
Henry megrázza a fejét, de közben nem emeli fel, úgyhogy az
arca a párnának ütődik. Aranyos.
– Nem te hoztál bajt a királyság intézményére és a családra az
e-mailjeiddel, amiket a világon mindenki elolvasott. Ezt előbb
nekem kell elintéznem, mielőtt visszajössz velem.
–  Rendben, jogos – mondja Alex. – De mehetek nemsokára,
ugye?
Henry ajka mosolyra húzódik.
–  Persze. Meg kell csinálni rólad, a herceg partneréről a
fotókat, alá kell írnod a karácsonyi üdvözlőlapokat… Ja igen,
talán piacra dobhatnál egy bőrápoló termékcsaládot, mint
Martha.
– Elég – nyög fel Alex, és Henry bordái közé bök. – Túlságosan
élvezed te ezt.
–  Pont annyira élvezem, mint kell – véli Henry. – De tényleg,
komolyan… ijesztő ez, mégis szép. Hogy egyedül csináljam.
Amúgy nem tettem ezt túl sokszor, azaz inkább sosem.
– Így van – feleli Alex. – Büszke vagyok rád.
Henry amerikai akcentussal helyesel, nevet, mire Alex képen
legyinti a könyökével.
Henry magához húzza és megcsókolja, homokszín haj a
rózsaszín takarón, hosszú szempillák, hosszú combok, kék
szem, elegáns kéz, ami Alex csuklóját a matrachoz szegezi.
Minden, amit valaha szeretett Henryben, egyetlen pillanatban
sűrűsödik, egyetlen nevetésben, ahogy Henry remeg, gerince
magabiztos ívében, a boldog, szabad szeretkezésben a gondosan
berendezett térben a vihar kellős közepén.
Ma Henry visszamegy Londonba. Ma Alex visszaszáll a
kampánymunkába. Ki kell találniuk, hogy csinálják a
hétköznapi életben, hogy szeressék egymást mások szeme előtt.
Alex szerint készen állnak rá.
 
 
 15.

 
Majdnem négy héttel később
 
– Csak a hajad, drágám.
– Anya!
– Bocs, idegesítelek? – kérdezi Catherine. A szemüvege az orra
hegyére csúszik, ahogy Henry sűrű haját rendezgeti. – Majd
még megköszönöd, ha nem lenyalt fejjel állsz a hivatalos
portrédon.
Alexnek be kell vallania, hogy az udvari fotós végig
várakozáson felül türelmes volt, főként, ha azt is figyelembe
vesszük, hogy végigmentek három különböző helyszínen: a
Kensington-palota parkján, a Buckingham-palota zsúfolt
könyvtárában, Hampton Court udvarán – majd mindegyiket
ejtették, és a lezárt Hyde Park egyik padját választották inkább.
(– Mint valami átlagos csavargó? – kérdezte a királynő.
– Fogd be, anya! – felelte Catherine.)
Szükség volt hivatalos portrékra most, hogy Alex hivatalosan
is kapcsolatban áll Henryvel. Nagyon igyekszik, hogy ne
gondoljon arra, ahogy az arca megjelenik majd a
csokipapírokon és a tangákon a Buckingham ajándékboltjaiban.
Legalább Henry arca is ott lesz majd mellette.
Erős pszichológiai matekon alapul az ilyen fotók
megkomponálása. A Fehér Ház stylistjai olyasmit adnak Alexre,
amit mindennap hord: barna bőr papucscipőt, szűk, tompa
színű chino nadrágot, kigombolt gallérú Ralph Lauren
vászoninget. De ebben a környezetben ez magabiztos és kissé
huncut megjelenést jelent, egyértelműen hangsúlyozva, hogy a
ruhák viselője amerikai. Henry a Burberry inget betűrte a sötét
farmerjába, és rávett egy sötétkék kardigánt, amin az udvari
beszerzők órákig vitatkoztak a Harrodsban. Tökéletes,
méltóságteljes, angol értelmiségit mutat, a szeretett partnert,
aki előtt fényes jövő áll tudományos területen és a
jótékonykodásban. Még egy stósz könyvet is leraktak Henry
mellé a padra.
Alex Henryre néz, az felnyög, a szemét forgatja, miközben az
anyja ott sertepertél körülötte és csinosítgatja. Alex
elmosolyodik, hogy most mennyivel közelebb áll a tálalt
megjelenés a valósághoz: az igazi, kócos, bonyolult Henryhez.
Olyan közel, amennyire az csak lehetséges egy PR-kampányban.
Vagy száz portrét készítenek róluk, ahogy ott ülnek
mosolyogva egymás mellett a padon, és Alex a lelke mélyén még
mindig szédelegve hitetlenkedik, hogy tényleg itt van, a Hyde
Park közepén, isten és mindenki más színe előtt, és fogja Henry
kezét, ami az ő térdén pihen a fényképezőgép előtt.
– Ha látná ezt az az Alex, aki tavaly ilyenkor voltam… – hajol
Henry füléhez.
– Azt mondaná: „ó, szerelmes lettem Henrybe? Akkor nyilván
ezért vagyok folyton ilyen idétlen vele” – javasolja Henry.
–  Hé! – rikolt Alex, Henry a saját viccén kuncog, meg Alex
sértettségén, az egyik karját felemeli, hogy átölelje Alex vállát.
Alex megadja magát, ő is tiszta szívből nevet, és a maradék
reményük is szertefoszlik, hogy aznap valami komoly dologba
kezdjenek. A fotós végez, és elengedik őket.
Catherine-nek is zsúfolt a napirendje, meséli, hogy három
találkozót kell lebonyolítania még a délutáni tea előtt, arról
tárgyal, hogy egy belvárosi királyi ingatlanba szeretne
átköltözni, mivel mostanában több feladatot vállal, mint
bármikor.
Alex látja a fényt a szemében: hamarosan a trónra pályázik.
Úgy dönt, egyelőre nem mond erről semmit Henrynek.
Catherine puszit ad mindkét fiúnak, és elmegy, otthagyva őket
Henry biztonsági csapatával.
Átsétálnak a Long Water tó túloldalára, vissza Kensingtonba,
a régi üvegházban, az Orangeryben találkoznak Beával, ahol a
lány rendezvényszervező csapatának vagy tucatnyi tagja
sürgölődik, hogy berendezzék a termet. Bea fel-alá trappol a
széksorok között a füvön gumicsizmában, a haját lófarokba
fogta, és nagyon tömören fogalmaz valamiről, amit
„gyíklevesnek” emleget, és hogy mi a fenéért rendelt volna ilyet,
ha meg mégis megtette volna, akkor milyen univerzumban
kellhetne neki húsz rohadt liter belőle. Mármint: valaha,
bármikor.
–  Mi a bánat az a gyíkleves? – kérdezi Alex, mikor a lány
leteszi a telefont.
–  Füstölt halból készül, skót étel – magyarázza a lány. – Nos,
hogy tetszik az első udvari felhajtás?
– Nem volt vészes – mosolyog Alex.
– Anya teljesen kész – jelenti Henry. – Ma reggel felajánlotta,
hogy megnézi a beszédemet. Mintha egy nap alatt próbálná
behozni, hogy öt évre kiszállt a szülői feladatokból. És persze
nagyon is imádom és értékelem, de… jesszus.
–  Próbálkozik, H – véli Bea. – Egy ideje kispadon van. Hadd
jöjjön bele.
– Tudom – sóhajt Henry, de a szemében meleg szeretet villan.
– És hogy mennek a dolgok?
–  Ó, hát te biztosan tudod, milyen ez – legyint egyet a
telefonjával Bea. – A nagyon is ellentmondásos alapítványomat
bocsátom útjára, és ez alapján ítélnek majd meg minden
jövőbeli erőfeszítést, úgyhogy á, dehogy, nem is stresszes. Csak
egy kicsit vagyok mérges, hogy nem Henry Alapítvány –
Beatrice Alapítvány közös esemény lett, hogy legalább a felét
átvedd az idegeskedésnek. Ez az egész kampány a józanságért
odavezet, hogy egyre többet fogok inni. – Megpaskolja Alex
karját. – Egy afféle részeg poén neked, Alex.
 Bea és Henry ugyanolyan elfoglaltak voltak októberben, mint
az anyukájuk. Rengeteg döntést kellett meghozniuk azon az első
héten: Hagyják-e válasz nélkül, ami kiderült Beáról az e-mailek
megjelenésével (nem)? Be kell-e vonulnia Henrynek (több napi
latolgatás után: nem)? És főleg: hogy lehet ebből pozitív
végkifejlet? Henry és Bea együtt álltak elő a megoldással: iker
jótékonysági programokat futtatnak majd a saját nevük alatt.
Bea a függőségtől való megszabadulást hirdető, országos
programot, Henry pedig a melegjogokért küzdő egyesületet.
Tőlük jobbra a világításhoz használt fémelemeket szerelik fel
a színpadra, ahol Bea egy élő koncerten lép fel a zenekarral és a
meghívott celebekkel az első önálló jótékonysági rendezvényén,
amelyre nyolcezer fontért lehetett jegyet váltani.
– Bár itt maradhatnék, hogy lássam! – mondja Alex.
Bea felragyog.
– Micsoda szégyen, hogy Henry alig ért rá, egész héten Pezza
néni papírjait írogatta alá, nem tudta megtanulni a kottát, pedig
kirakhattuk volna a zongoristánkat.
– Papírokat? – húzza fel Alex a szemöldökét.
Henry egy pillantással próbálja elhallgattatni Beát.
– Az ifjúsági menedék… – folytatja a lány.
–  Beatrice! – csattan fel figyelmeztetően Henry. –
Meglepetésnek szántam.
– Ó! – Bea erre gyorsan a telefonjába merül. – Hopsz.
Alex Henryre néz.
– Mi folyik itt?
Henry felsóhajt.
 –  A  választásokig várni akartunk a bejelentéssel – és
nyilvánvalóan azzal is, hogy neked elmondjuk –, nem akartunk
megzavarni ebben az időszakban. De… – Henry zsebre dugja a
kezét, ezt szokta csinálni, mikor büszke valamire, csak próbálja
nem kimutatni. – Arra jutottunk anyával, hogy nem országos
szervezetre van szükség, mert az egész világon lenne mit tenni,
és én leginkább a meleg, hajléktalan fiataloknak segítenék.
Úgyhogy Pez átírta rám az Okonjo Alapítvány ifjúsági
menhelyeit. – Henry rugózik kicsit a sarkán, láthatóan elnyom
egy széles mosolyt. – A  világ négy különböző pontján
hamarosan megnyíló, jogfosztott meleg fiatalokat segítő
menedékhely büszke apukája áll előtted.
–  Istenem, te rohadék! – Alex gyakorlatilag kiabál, Henryre
veti magát, átkarolja a nyakát. – Ez elképesztő. Őrülten
szeretlek. Istenem. – Hirtelen hátrébb lép egyet. – Várj, atyaég,
ez azt jelenti, hogy a brooklyni intézetet is?
– Igen, azt jelenti.
–  És ugye azt mondtad, hogy személyesen is részt akarsz
venni az alapítvány mindennapi ügyeiben? – lódul meg Alex
pulzusa. – Szerinted nem a közvetlen irányítás lenne a helyes
módszer, mikor elindítod?
– Alex – feleli Henry –, nem költözhetek New Yorkba.
Bea erre felnéz. – Miért nem?
– Mert herceg vagyok egy… – Henry a testvérére néz, kezével
hirtelen az Orangeryre, Kensingtonra mutat. – Itt.
Bea vállat von, nincs meggyőzve.
–  És? Nem kell örökké itt lenned. A  diplomaosztód után egy
teljes hónapot azzal töltöttél, hogy jakokkal beszélgettél
Mongóliában, H. Nem hiszem, hogy ne fordult volna már elő
ilyesmi.
Henry, az örökös kétkedő, párszor kinyitja a száját, majd
Alexhez fordul.
–  Akárhogy is, alig találkoznánk, ugye? – mutat rá. – Ha te
egyfolytában Washingtonban dolgozol, és egy üstökös
sebességével megkezded emelkedésed a politika
sztratoszférájába.
Alexnek be kell látnia, hogy ebben van valami. Valami, ami
ezután az éve után, miután kinyitotta a nagyon is megfelelő
felvételi eredményeket tartalmazó borítékot, ami ott várta
otthon az asztalán, valahogy egyre kevésbé érződik konkrétnak.
Arra gondol, hogy kinyitja a száját, és kimondja.
– Sziasztok! – szólal meg csiszolt kiejtéssel egy hang mögöttük,
és mind odafordulnak. Philip érkezik, kikeményítve, jól
fésülten, épp átvág a gyepen.
Alex érzi a leheletnyi hullámot a levegőben, ahogy Henry
gerince megfeszül mellette. Philip két hete eljött Kensingtonba,
bocsánatot kért Henrytől és Beától az apjuk halála óta eltelt
évekért, a kemény szavakért, azért, hogy megpróbálta
irányítani őket, a folyamatos kutakodásért. Azért, hogy
gyakorlatilag egy ideges, megfelelni vágyó valakiből
bántalmazó, önelégült pöcs lett a betöltött pozíció és a királynő
manipulációjának nyomása alatt.
– Összeveszett a nagyival – mesélte korábban Henry Alexnek
telefonon. – Ez az egyetlen oka, hogy bármit is elhiszek abból,
amit mond.
De akkor is van, amit nem lehet jóvátenni. Alex
legszívesebben minden alkalommal lekeverne egyet, mikor
meglátja Philip ostoba képét, de ez Henry családja, Alexnek itt
nem osztottak lapot.
–  Philip – szólal meg hűvösen Bea. – Minek köszönhetjük a
kellemes meglepetést?
–  Volt egy megbeszélésem a Buckingham-palotában – feleli
Philip. A  mondat valódi értelme ott lebeg a levegőben: a
királynővel találkozott, mert ő az egyetlen, aki erre vágyik. –
Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, segíthetek-e valamit. –
Lenéz Bea gumicsizmájára és a füvön heverő, elegáns cipőre. –
Tudod, nem kell ezt csinálnod… van rá elég emberünk, akik
elvégzik a piszkos munkát.
– Tudom – válaszol Bea gőgösen, ebben a pillanatban minden
ízében hercegnő. – Én akarom így.
–  Jó – mondja Philip. – Hogyne. Nos, izé… Akkor segíthetek
valamit?
– Nem hiszem, Philip.
– Rendben. – Philip krákog. – Henry, Alex! Jól ment a fotózás?
Henry pislog, nyilvánvalóan megdöbbenti, hogy Philip
rákérdezett. Alexbe szorult annyi diplomáciai érzék, hogy
befogja a száját.
–  Igen – feleli Henry. – Azaz, mondjuk. Rendben volt. Kicsit
fura, tudod, egy örökkévalóságig kellett ott ülnünk.
– Erre emlékszem – mondja Philip. – Mikor az első fotózásunk
volt Mazzyvel, rémes kiütés volt a fenekemen, mert az egyetemi
haverok előtte valami hülye mérgező növényt csempésztek a
gatyámba, és csak annyit bírtam tenni, hogy nagy nehezen egy
helyben maradtam, és nem téptem le a nadrágom a
Buckingham-palota közepén, de nehezen ment, hogy
fényképekhez pózoljak. Azt hittem, Martha megöl. Remélem, a
tiétek jobban ment.
Kicsit furán kuncog, láthatóan próbál barátkozni velük. Alex
megvakarja az orrát.
– Na, akkor sok sikert, Bea!
Philip elmegy, zsebre dugott kézzel, hárman nézik a távolodó
alak hátát, amíg eltűnik végül a magas bokrok mögött.
Bea felsóhajt.
–  Nem kellett volna megkérnem, hogy intézze el helyettem a
gyíkleveses fickót?
–  Még ne – véli Henry. – Adjunk neki még egy fél évet.
Egyelőre nem érdemli meg.
 
Kék vagy szürke? Szürke vagy kék?
Alex még soha életében nem kínlódott ennyit két egyformán
ártalmatlan zakó miatt.
– Ez hülyeség – állapítja meg Nora. – Mindkettő unalmas.
–  Segítenél választani? – kéri Alex. Egy-egy vállfát tart
mindkét kezében, tudomást sem vesz a komódon kuporgó Nora
lesújtó pillantásáról. A  választások éjszakáján, azaz holnap
készülő fotók egész életében el fogják kísérni Alexet.
–  Alex, komolyan, mindkettő rémes. Valami ütős kellene.
Lehet, hogy ez lesz a te kibaszott hattyúdalod.
 – Oké, ne kezdjük…
– Igen, igazad van, ha az előrejelzéseket nézzük, akkor nincs
gond – ugrik le Nora. – Úgyhogy megmondanád, miért nem
repíted fel az egekig a karrierednek ezt a bizonyos jelenetét
azzal, hogy bevállalós divatdiktátorként lépsz fel?
– Nem – feleli Alex. Meglengeti a vállfákat. – Kék vagy szürke?
–  Rendben, akkor… – Nora nem válaszol. – Megmondom.
Ideges vagy.
Alex pofákat vág.
–  Persze hogy ideges vagyok. Elnökválasztás van, és
történetesen a jelenlegi elnök fia vagyok.
– Fuss neki újra!
Nora úgy néz rá. Azt mondja a tekintete, hogy „már mindent
végigelemeztem, mennyire tele vagy minden szarral”. Alex
sziszegve sóhajt egyet.
– Rendben – ismeri el. – Igen, igaz. Ideges vagyok, hogy vissza
kell menjek Texasba.
Mindkét zakót az ágyra dobja. Basszus.
– Mindig is úgy éreztem, hogy Texas a saját fiának tart, de ez,
tudod, feltételekhez kötött. – Fel-alá járkál, és a tarkóját
dörzsöli. – Ez az egész félig mexikói, demokrata dolog… Egy
ottani, nagyon hangos csoport nem kedvel engem, és nem
akarja, hogy képviseljem őket. Most meg már végképp nem.
Nem vagyok heteró. Barátom van. Meleg szexbotrányba
keveredtem egy európai herceggel. Már nem tudom, mire
számíthatok.
Alex szereti Texast… Hisz Texasban. De nem tudja, Texas is
szereti-e még őt.
Átment egészen a szoba túlsó végébe, minél messzebb
Norától, aki oldalra billentett fejjel nézi a fiút.
– Szóval… azért nem mersz felvenni semmi feltűnőt a coming
out utáni, első hazalátogatásod alkalmából, hogy ne sértsd meg
a texasiak heteró érzékenységét?
– Mondjuk.
Nora most már inkább úgy méregeti, mint egy összetett
problémát.
– Megnézted a texasi adatokat? Szeptember óta.
Alex nyel egyet.
–  Nem. Izé… – Megdörzsöli az arcát. – Már a gondolat is…
kicsinál, érted? Mármint folyton arra jutok, hogy persze,
megnézem a számokat, aztán csak… Nem bírom.
Nora arca ellágyul, de nem jön közelebb, teret ad a fiúnak.
–  Alex… Miért nem kérdeztél meg? Nem… nem rosszak a
számok.
Alex az ajkába harap.
– Nem?
–  Szeptember óta semmit sem változott. Népszerűbb lettél,
mint valaha. És sok bizonytalan szavazó felhúzta magát azon,
hogy Richards egy texasi gyerekre vadászott. Tényleg jól állnak
a dolgaid.
Huh.
Alex remegve kifújja a levegőt, egyik kezével végigszánt a
haján. Megindul visszafelé, ellép az ajtótól. Önkéntelenül ezt
célozta meg, hátha harcolnia vagy menekülnie kell.
 – Rendben.
Nehézkesen leül az ágyára.
Nora óvatosan leereszkedik mellé, és mikor a fiú ránéz,
meglátja azt az éles villanást a szemében, ami jelzi, hogy a lány
gyakorlatilag olvas a gondolataiban.
– Figyelj ide. Tudod, hogy ebben az egészben nem vagyok jó,
nem megy nekem az empatikus érzelmi kommunikáció. De…
izé, June nincs itt, úgyhogy… kurvára megpróbálom. – Elszántan
folytatja. – Nem hiszem, hogy ez Texasról szólna. Nemrégiben
kicseszettül traumatizáltak, és most félsz bármi olyat tenni,
amit őszintén akarsz, mert nem szeretnéd felhívni magadra a
figyelmet.
Alex erre majdnem felnevet.
Nora időnként olyan, mint Henry, egyenesen az igazság
mélyére talál, de míg Henry egy ilyen dologban is a szívére
hallgat, Nora az adatokra.
Ezzel néha elveszi a kellemetlen helyzetek élét, és Alex így
kénytelen odafigyelni.
–  Hm, hát, igen. Ez az. Valószínűleg ez is benne van – ismeri
el. – Tudom, hogy neki kellene látnom az imidzsem
újjáépítésének, ha azt akarom, hogy esélyem legyen a
politikában, de a lelkem mélyén egy hang azt mondja, hogy…
tényleg? Most? Miért? Fura ez. Egész életemben ebbe a
képzeletbeli jövőképbe kapaszkodtam, ebbe a figurába, akivé
majd válok. Tudod, ez volt a terv: diploma, kampányok, munka
az elnöki csapatban, Kongresszus. Ennyi. Egyenesen bele a
közepébe. Hogy majd én leszek az, aki megcsinálja… aki ezt
akarja. És most itt vagyok, és az, akivé váltam… az nem az a
figura.
Nora összekoccintja a vállukat.
– De tetszik neked ez a fickó, aki lettél?
Alex elgondolkozik: más lett, az biztos, talán kicsit komorabb.
Neurotikusabb, de őszintébb. Élesebb agy, vadabb szív. Olyan,
aki nem a munkájával akar összeházasodni, de több oka van
harcolni, mint valaha.
– Igen – mondja végül határozottan. – Igen, tetszik.
–  Akkor jó – feleli Nora, és a fiúra néz. Alex látja, hogy
vigyorog. – Nekem is tetszik. Önmagad vagy. Ebben az egész
szarban mindig csak ennyit kellett tenned. – Megmarkolja két
kézzel a fiú arcát, és megszorítja, mire Alex felnyög, de nem löki
el Norát. – Szóval… kell tőlem valami B terv? Kalkuláljak
előrejelzéseket?
–  Igazából… – dadogja Alex, kissé fojtottan, mert Nora még
mindig a keze közé szorítja az arcát. – Mondtam neked, hogy a
nyáron leléptem, és megírtam a jogi felvételit?
– Ó! A jog, igen! – Ilyen egyszerűen, mint amikor hónapokkal
ezelőtt azt mondta, hogy kúrja meg, megadva a szimpla választ,
ami felé mindvégig tartott, bár nem tudott róla. Nora izgalomba
jön, elengedi Alex arcát, és megragadja a vállát. – Ez az, Alex!
Várj csak… igen! Én is arra készülök, hogy megcsinálom a
mesterdiplomát, mehetünk együtt!
– Igen? – kérdez vissza Alex. – Szerinted menne?
–  Igen. Menne. – Nora feltérdel az ágyon, ott rugózik. – Alex,
ez zseniális! De tényleg, figyelj! Te elmész jogra. Én is
továbbtanulok, June meg beszédíró lesz – ő lesz a generációja
Rebecca Traister–Roxane Gay hangja, én meg adatelemző
leszek, aki majd megmenti a világot, te meg…
–  Én meg dögös emberi jogi ügyvéd leszek Amerika
kapitányhoz méltó karrierrel, aki kivégzi a diszkriminatív
törvényeket, és harcol a jogfosztottakért…
– És ti lesztek Henryvel a világ kedvenc globális párosa…
– És mire annyi idős leszek, mint most Rafael Luna…
–  Gyakorlatilag könyörögni fognak neked, hogy indulj a
szenátusi választásokon – fejezi be levegő után kapkodva Nora.
– Igen. Azaz, lassabban, mint tervezted. De…
– Igen – ért egyet nagyot nyelve Alex. – Jól hangzik.
És ezzel meg is van. Már hónapok óta habozott, hogy
elengedje-e ezt a bizonyos álmot, rettegett, de a
megkönnyebbülés döbbenetes, mintha hegynyi súlyt emeltek
volna le a válláról.
Egyenesen szembenéz ezzel, June szavaira gondol, és muszáj
nevetnie. „Mintha tűz égne a fenekem alatt, pedig nincs
rohadtul semmi okom rá.”
Nora képén látszik, hogy felismerte, ezt csak June mondhatta.
– Te… olyan szenvedélyes vagy, hogy az már hiba. Ha June itt
lenne, azt mondaná, ha nem sietsz, az segíteni fog abban, hogy
rájöjj, hogyan használd a legjobban az idődet. De én vagyok itt,
úgyhogy én mondom ki: remekül megy neked a helyezkedés, a
politika, az emberek vezetése és lelkesítése. Olyan kurva okos
vagy, hogy a legtöbben legszívesebben pofán vágnának. Ezek
mind olyan képességek, amelyek idővel csak tovább javulnak.
Úgyhogy gyilkos leszel.
Nora felpattan, és beveti magát a gardróbba, Alex hallja,
ahogy a vállfákat húzogatja.
– És a legfontosabb – folytatja –, hogy jelkép lettél, ami tényleg
nagy dolog.
Kilép egy vállfával a kezében: ezt a ruhadarabot Alex még
sosem hordta, Nora győzte meg róla, hogy röhejesen drágán
vásárolja meg online, mikor egy éjjel részegen Az  elnök
embereit nézték egy New York-i szállodában, és hagyták, hadd
higgye a bulvármédia, hogy épp szexelnek. Kurvára Gucci.
Éjkék bomber, a derekán és a mandzsettáján piros, fehér és kék
csíkkal.
– Tudom, hogy ez erős, de… – Alex melléhez csapja a ruhát –,
reményt adsz az embereknek. Úgyhogy menj vissza, állj ki
eléjük, és legyél önmagad.
Alex elveszi a lánytól a bomberdzsekit, felpróbálja, megnézi
magát a tükörben. Tökéletes.
A  pillanatnak egy sikolyféle vet véget, kintről hallják, a
folyosóról, mire Nora és Alex az ajtó felé vetik magukat.
June botorkál be Alex szobájába, a telefonja a kezében,
ugrándozik, a haja a vállát verdesi. Nyilvánvalóan leugrott az
újságoshoz, egy halom bulvárlapot cipel, majd minden
ceremónia nélkül lehajítja őket a földre.
–  Megvan a szerződés a könyvre! – sikoltja, és a másik kettő
arca felé int a telefonnal. – Épp megnéztem az e-mailjeimet, és
igen, az életrajz! Megvan!
Alex és Nora is sikoltanak, hat kar öleli egymást,
kurjongatnak és nevetnek, egymás lábára lépnek, de nem
érdekli őket. Végül lerúgják a cipőjüket, és az ágyon ugrálnak,
Nora felhívja videochaten Beát, aki rátalál a Henry egyik
szobájában ülő Henryre és Pezre, és mind együtt ünnepelnek.
Teljesnek érzik, együtt a nagy csapat, ahogy Cash mondta
egyszer. A hajcihő alatt saját médianevük is lett: a Szuperhatos.
Alex nem bánja.
Órákkal később Nora és June elalszik Alex ágyán, June feje
Nora ölében, Nora ujjai June hajában, Alex meg kioson a
fürdőbe fogat mosni.
Majdnem elcsúszik valamin visszafelé jövet, többször is jól
meg kell néznie: A  HELLO! US egyik lapszáma June kazalnyi
újságjából, a címlapfotó Alex és Henry fényképe a
portréfotózásról.
Alex lehajol, felveszi az újságot. Nem beállított kép, Alex észre
sem vette, mikor készült, biztosan nem gondolt rá, hogy
megjelenik. Jobban kellett volna bíznia a fotósban. Sikerült
elkapnia azt a pillanatot, mikor Henry épp elsütött valami
viccet: nyílt, őszinte kép, ahogy teljesen elmerülnek egymásban.
Henry karja Alex körül, keze Alex vállán, Alex pedig érte nyúl.
Ahogy Henry ezen a képen Alexet nézi: olyan rajongással,
olyan nyílt szeretettel, hogy kívülről nézve Alex szinte el akarja
fordítani a tekintetét – mintha egyenesen a napba bámulna.
Egyszer Sarkcsillagnak nevezte Henryt. De még az sem elég
fényes hozzá képest.
Megint Brooklynra gondol, Henry ifjúsági menhelyére. Anya
csak ismer valakit a New York Egyetem jogi karán, nem?
 Megmossa a fogát, és bemászik az ágyba. Holnap megtudják,
nyernek-e, vagy veszítenek. Egy évvel ezelőtt – hat hónappal
ezelőtt – ez azt jelentette volna, hogy Alex nem alszik éjjel. De
időközben más ember lett, olyan valaki, aki egyenjogúként
nevetgél a herceg barátjával a magazinok címlapján, aki el
tudja fogadni, hogy hosszú évek állnak előtte, és időt ad
magának a fejlődésre. Új dolgokat próbál ki.
June térdének támaszt egy párnát, Nora lába felett kinyújtja a
lábát, és elalszik.
 
Alex beharapja az alsó ajkát. A  linóleumon koptatja a
csizmája sarkát. Lenéz a szavazócédulára.
 
Az AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKE és ALELNÖKE
Válasszon egyet!
 
Felveszi a géphez kötött érintőceruzát, a szíve a fogai mögött
dübörög. Kiválasztja, hogy CLAREMONT, ELLEN és HOLLERAN, MICHAEL.
A  gép pittyen egyet, ahogy elfogadja a választ, a gyengéden
duruzsoló gépezetnek Alex bárki lehet. Egy a milliókból,
egyetlen vonal, ami nem ér sem többet, sem kevesebbet, mint
másoké. Csak megnyomja a gombot.
 
Rizikós, hogy a szülővárosukban töltik a szavazás éjszakáját.
Nincs ilyen szabály, elvben, hogy a regnáló elnök ne lehetne a
washingtoni esemény házigazdája, de az a szokás, hogy
hazamegy.
 2016 keserédes volt. Austin kék lett, demokrata, nagy
többséggel, és Ellen 76 százalékkal nyert Travis Countyban, de
hiába minden tűzijáték és pezsgősdugó az utcákon, a tényen
nem változtatott semmi, hogy elvesztették azt az államot, ahol
Ellen a győzelmi beszédét mondta. Ennek ellenére Lometa
Longshot megint úgy döntött, hogy hazajön.
Haladtak valamit az utolsó évben: volt pár időközi
győzelmük, Alex ezt gondosan vezette a mappájában, kampányt
indítottak a fiatal szavazók regisztrálására, Houstonban
kampányoltak, a kutatások emelkedést jeleztek. Alexnek
figyelemelterelésre volt szüksége a rémséges bulvárbotrány
után, úgyhogy belevetette magát egy munkaidőn túl összeülő
bizottságba, ahol egy csapatnyi texasi szervezővel Skype-
hívásokat bonyolított, felépítették egy masszív utaztató
szolgálat logisztikáját a választás napjára. 2020-ban évek óta
először Texasban nyílt csatára lehet számítani.
Alex a legutóbbi választásokkor egy hatalmas réten volt a
Zilker Parkban, az austini horizont előtt. Mindenre emlékszik.
Tizennyolc éves volt, élete első méretre készült öltönyét
viselte, egy szállodába vonultak el a családdal, hogy a
közvetítést nézzék, miközben kint hullámzott a tömeg, és Alex
karját széttárva rohant végig a folyosón, mikor meglett a 270
képviselő. Emlékszik, mit érzett abban a pillanatban, mert ez
anyáról és a családról szólt, de aztán azt is felfogta, hogy ez nem
az ő dolga igazából, mikor látta, ahogy Zahra elkenődött
szemfestéke végigfolyik az arcán.
Alex ott állt a Zilker domboldalába állított színpad mellett, és
egymás után olyan nők szemébe nézett bele, akik elég idősek
voltak, hogy akár 65-ben részt vehettek az egyenlő szavazati
jogokat biztosító törvényért tartott demonstrációkon, és olyan
lányokat látott, akik elég fiatalok voltak ahhoz, hogy soha
életükben nem láttak olyan elnököt, aki fehér lett volna, és férfi.
Mindenki az első elnöknőt nézte. Alex megfordult, June ott
állt a jobb oldalán, Nora a balján, és pontosan emlékszik, ahogy
kitolja őket a színpadra maga előtt, teljes harminc másodpercet
adva nekik, hogy befogadják mindazt, amit onnan látnak, és
csak ekkor követte őket.
A  csizmája talpa barna füvet tapos a Palmer
Rendezvényközpont mögött, mintha sokkal komolyabb
magasságokról érkezett volna, nem egy limuzin hátsó üléséről.
–  Korán van még – mondja Nora a telefonját böngészve, és
kimászik Alex mögött a mélyen kivágott fekete overalljában és
gyilkosan magas sarkú cipőben. – Mármint az exit poll
adatokhoz még korán van, de szinte biztos vagyok benne, hogy
Illinois a miénk.
– Szuper, ezt így is jósolták – mondja Alex. – Eddig teljesítjük a
tervet.
–  Én még nem jelenteném ezt ki – jegyzi meg Nora. – Nem
tetszik a dolgok állása Pennsylvaniában.
–  Elég – szól közbe June. Gondosan választották ki a ruháját:
fehér csipkeruha, konfekció a szomszédlányimidzs érdekében.
A  haját oldalt viseli, egy fonatban. – Nem lehetne, hogy,
mondjuk, igyunk meg legalább egy italt, mielőtt ebbe
belekezdtek? Mintha azt hallottam volna, hogy van mojito is.
 –  Igen, rendben – feleli Nora, de még mindig a homlokát
ráncolva bámulja a telefonját.
 
 
Kir. F. Faszfej Herceg
2020. november 3., 18:37
 
Kir. F. Faszfej Herceg

Azt mondja a pilóta, hogy a látótávolság nem megfelelő. Lehet, hogy útvonalat
kell változtatnunk, és máshol szállunk le.

 
Kir. F. Faszfej Herceg

Talán Dallasban landolunk. Az messze van? Fogalmam sincs az amerikai

földrajzról.

 
Kir. F. Faszfej Herceg

Shaan elmondta, hogy igen, tényleg messze van. Hamarosan leszállunk.

Megpróbálunk továbbrepülni, amint javul az idő.

 
Kir. F. Faszfej Herceg

Sajnálom, annyira sajnálom. Hogy megy ott nálad?

 
Szarul.
Kérlek, sürgősen vonszold ide magad.

 
Oliver Westbrook @BillsBillsBills

Minden olyan republikánus, aki még mindig Richardsot

támogatja, miután az az elnöki család egyik tagjára támadt,
és a héten elterjedt róla, hogy szexuális bántalmazó, az
 holnap reggel számot kell vessen a protestáns istenével.
2020. november 3., 19:32

 
 
538 politics @538politics

Az előrejelzéseink szerint Michigan, Ohio, Pennsylvania és

Wisconsin 70 %-os vagy magasabb eséllyel a demokratáké,
de a legújabb adatok szerint túl szoros az eredmény, még
nem dőlt el. Igen, mi is csodálkozunk.
2020. november 3., 20:04

 
 
The New York Times @nytimes

#Választás2020 legújabb hírek: újabb hullám nyugtalanító

eredményekkel: Claremont elnök 178 elektornál tart, Richards
szenátor 113-mal a nyomában.
2020. november 3., 21:15

 
 
A  kisebbik teremben vannak, egy elkülönített VIP-részen: a
kampánycsapat, barátok és rokonok, kongresszusi képviselők.
Az  épület másik oldalán a támogatók tömege gyülekezik
CLAREMONT 2020 és TÖRTÉNELMET ÍRUNK, IGAZ? feliratú pólókban a
féltető alatt, messze egészen a környező hegyekig. Bulinak
kellene lennie itt.
 Alex végig próbál nem idegeskedni. Tudja, hogy megy az
elnökválasztás. Gyerekkorában ez volt az ő Super Bowlja. Ott
ült a nappaliban a tévé előtt, és ahogy telt az éjszaka, kiszínezett
minden államot kék vagy piros varázsfilctollal. Ő  tízévesen
egyetlen áldott alkalommal órákkal tovább maradhatott fent,
mint általában, és láthatta, ahogy Obama legyőzi McCaint. Most
Alex apja állkapcsát nézi profilból, próbálja felidézni a
vonalában annak az éjszakának a diadalát.
Akkor csoda volt. Most személyes ügy is.
És veszítenek.
Nem teljesen váratlan, hogy megjelenik Leo, belép egy oldalsó
bejáraton, June feláll a székről, és egy csendes sarokban
találkoznak hárman, ugyanaz az ösztön vezérli őket. Leo a
kezében tartja a telefont.
–  Anyukád beszélni akar veled – mondja a férfi, és Alex
automatikusan nyúl a telefonért, de Leo keze megállítja. – Nem,
bocs, Alex, nem veled. June-nal.
–  Ó! – pislog June. Előrébb lép, lesöpri a haját a füléről. –
Anya?
– June – szólal meg Ellen hangja a kis hangszóróból. Az épület
egyik tárgyalójából beszél, egy rögtönzött irodában ül, csak a
legszűkebb csapattagokkal. – Édesem. Szeretném, hogy… kérlek,
gyere át ide.
–  Megyek – feleli a lány, a hangja kimért és nyugodt. – Mi
történt?
–  Csak… Csak szeretnélek megkérni, hogy segíts átírni a
beszédemet arra az esetre, ha… – érzékelhető szünet következik
–, nos, ha veszítenénk.
June arca egy pillanatra kifejezéstelenre válik, majd hirtelen
indulatos harag ül ki rá.
– Nem – mondja, és megragadja Leo karját, hogy egyenesen a
telefonba beszéljen. – Nem. Ezt nem csinálom meg, mert nem
fogsz veszíteni. Hallod? Nem veszíthetsz. Kurvára csináljuk még
négy évig, mindannyian. Kibaszottul nem írok semmiféle hülye
vesztes beszédet, soha.
Újabb csend a vonal túlsó végén, és Alex elképzeli anyát a
rögtönzött főhadiszálláson fent, orrán szemüveggel, a magas
sarkú még a bőröndjében, a kijelzőkre mered, remél, igyekszik,
imádkozik. Az ő elnök anyukája.
–  Rendben – mondja végül nyíltan. – Legyen. Alex.
Megkérhetlek, hogy állj ki a tömeg elé, és mondj valamit?
–  Igen, persze, anya – feleli a fiú. Megköszörüli a torkát, és
másodszorra már olyan szilárd a hangja, mint Ellené. –
Természetesen.
Harmadszor is csend következik.
– Istenem, annyira szeretlek titeket.
Leo elmegy, hamarosan Zahra jelenik meg helyette: szűk,
piros ruhája és az örökös termosz a legnagyobb vigasz, amit
Alex eddig látott ezen az estén. A gyűrűje megvillan Alex előtt,
Shaanra gondol, és kétségbeesetten vágyik rá, hogy Henry itt
legyen.
– Vigyázz, milyen képet vágsz – szól rá Zahra, és kiegyenesíti a
gallérját, miközben kitereli Alexet meg June-t a nagy
kiállítótermen át a színpad mögé. – Nagy mosoly, sugárzó
energia, magabiztosság.
Alex tehetetlenül fordul June-hoz.
– Mit mondjak?
– Kicsim, nincs arra idő, hogy bármit is írjak neked – feleli a
lány. – Vezető vagy. Menj, vezess! Megcsinálod.
Istenem.
Magabiztosság. Alex megint lenéz a mandzsettájára, a piros,
fehér, kék csíkra. Csak légy önmagad. Ezt mondta Nora, mikor
odaadta neki a dzsekit. Legyél Alex!
Legyen önmaga… két szó, ami azt jelentette néhány millió
gyereknek Amerika-szerte, hogy nincs egyedül. Egy
baseballdzseki, ami bevonul az amerikai történelembe. A titkos,
meglazult panelek a Fehér Ház ablakainál. Tönkretenni valamit,
mert túlságosan akartad, és aztán megint felállni, és megint
megpróbálni. Nem egy herceg. Hanem valami több, talán.
–  Zahra – szólal meg Alex –, Texasból már megjöttek az
eredmények?
– Nem – feleli Zahra. – Túl szoros, még nem lehet látni.
– Még mindig?
Zahra értőn mosolyog.
– Még mindig.
Szinte elvakítja a reflektor, mikor kimegy, de Alex tud
valamit. Egész mélyen, a szívében. Még nem tudják, mi lesz a
texasi eredmény.
–  Üdv mindenkinek! – mondja a tömegnek. A  keze a
mikrofont markolja, szorosan, de szilárdan. – Alex vagyok, az
elnök fia. – Erre a hazai közönség megvadul, Alex vigyorog,
őszintén, befogadva a reakciót. Hinni akarja, amit mond, és
amit mondani fog.
– Tudjátok, mi történt? Épp most mondja be Anderson Cooper
a CNN-en, hogy a texasi eredmények egyelőre fej fej mellett
alakulnak, nem lehet látni, mi lesz a vége. Túl szoros. Talán nem
tudjátok rólam, hogy odavagyok a történelemért. Úgyhogy
elmondhatom, hogy utoljára 1976-ban volt ilyen szoros
eredmény Texasban. És 1976-ban demokrata győzelem
született. Jimmy Carter nyert a Watergate után. Épphogy
sikerült összekaparnia a szavazataink ötvenegy százalékát, mi
pedig segítettünk neki, hogy legyőzze Gerald Fordot, és elnök
legyen.
–  És most itt állok, és erre gondolok… Egy megbízható,
keményen dolgozó, becsületes déli demokrata áll szembe a
korrupcióval, a gonoszsággal, a gyűlölködéssel. És egy nagy
állam, tele becsületes emberekkel, attól is beteg, hogy hazudnak
neki.
A  tömeg erre őrjöng, és Alex majdnem felnevet. Közelebb
hajol a mikrofonhoz, hangosabban beszél, hogy túlharsogja a
tapsot és a kiabálást, a padlón dobogó csizmákat.
–  Csak annyi, hogy ez elég ismerősnek tűnik nekem. Akkor?
Mit gondolsz, Texas? ¿Se repetirá la historia? Megismételjük ma
a történelmet?
A robaj mindent elmond, és Alex velük kiabál, hagyja, hogy a
hang levigye a színpadról, a szíve köré tekeredjen, és
visszapréselje bele mindazt a vért, ami az este folyamán
elszivárgott belőle. Amint a színpad mögé ér, egy kezet érez a
hátán, a fájdalmasan ismerős vonzást, ahogy egy másik test
belép az aurájába, még mielőtt hozzáérne, és halványan
megérzi a levegőben a tiszta, ismerős illatot.
–  Ez csodálatos volt – szólal meg Henry. Ott áll, teljes
valójában mosolyog, végre. Remekül fest a sötétkék öltönyben,
közelebbről látni, hogy nyakkendőjét apró, sárga rózsák
díszítik.
– A nyakkendőd…
–  Ja, igen – feleli Henry. – A  texasi sárga rózsa...? Olvastam,
hogy ez megy. Arra gondoltam, talán szerencsét hoz.
És egyszerre Alex megint fülig szerelmes. Rátekeri a kezére a
nyakkendőt, maga felé húzza Henryt, és úgy csókolja, mintha
sosem kellene abbahagynia. És… állapítja meg Henry szájába
nevetve – ez a helyzet.
Ha arról van szó, hogy ő kicsoda, akkor Alex azt kívánja, bár
elég okos lett volna, hogy ezt már egy évvel ezelőtt megállapítsa.
Nem hagyta volna, hogy Henry egy rakat jeges bokor közé
száműzze magát, és nem csak állt volna ott, mikor Henrytől
megkapta élete legfontosabb csókját. Más lett volna, ilyen, mint
most. Két keze közé fogta volna Henry arcát, erősen
megcsókolta volna, mélyen, elszántan, és ezt mondta volna
neki:
–  Vegyél el mindent, amit csak akarsz, és tudd, hogy
megérdemled.
Hátrébb húzódik.
– Ön késve érkezett, királyi fenség – mondja.
Henry felnevet.
 –  Ami azt illeti, pont időben, hogy itt legyek a fellendülés
szakaszában, úgy tűnik.
A  legutóbb érkezett eredményekről beszél, azalatt érkeztek
nyilván, amíg Alex színpadon volt. Kint a VIP-részlegen már
mindenki felállt a székről, nézik, ahogy Anderson Cooper és
Wolf Blitzer a nagy kijelző adatait elemzik. Virginia: Claremont.
Colorado: Claremont. Michigan: Claremont. Pennsylvania:
Claremont. Szinte teljesen összejön a szükséges többség, és még
hátravan a nyugati part.
Shaan is itt van, egy sarokban áll Zahrával, mellettük Luna,
Amy és Cash, Alex pedig majdnem beleszédül a gondolatba,
hogy vajon hány nemzetet kényszeríthetne térdre ez a csapat.
Megfogja Henry kezét, és magával húzza a közepébe.
A varázslat ideges szivárgásként érkezik: Henry nyakkendője,
reménykedve csengő hangok, pár kósza konfetti, ami valahogy
kiszabadult a szarufákhoz rögzített hálóból, és Nora hajába
akad… és akkor egyszerre csak ott van.
Fél tizenegykor Richards lenyúlja Iowát, és igen, megszerzi
Utah-t, Montanát, de a nyugati part bedübörög, benne
Kalifornia kicseszett ötvenöt elektorával.
– Kurvára hősök! – rikkantja Oscar, mikor rekedten éljenezve,
meglepetés nélkül fogadják az eredményt, és összeüti az öklét
Lunával. A nyugati parti Bastardos.
Éjfélre átveszik a vezetést, és végre tényleg bulihangulat lesz,
bár még messze vannak a győzelemtől. Folyik az alkohol,
hangzavar örvénylik körülöttük, az elválasztó túloldaláról érzik
a tömeg energiáját. Gloria Estefan szól a hangszórókból, ez most
megint idevalónak érződik, nem metsző, beteges gúnynak egy
temetés közepén. A terem másik végében Henry áll June-nal, a
lány haja felé int, az megfordul, és hagyja, hogy Henry
megigazítsa a copfját, ami kibomlott az idegeskedésben.
Alex annyira elmerül abban, ahogy őket nézi, a két kedvencét,
hogy észre sem vesz néhány, az útjába kerülő alakot, amíg
majdnem összeütközik a fejük, kiöntik az italukat, és épphogy
nem zuhannak bele a megtermett győzelmi tortába a
büféasztalon.
– Jesszus, bocsánat – mondja, és egy adag szalvétáért nyúl.
–  Ha még egy drága tortát leversz – véli egy borzasztóan
ismerős, whiskey-től meleg hang –, akkor biztosra veszem, hogy
anyád kitagad.
Alex odanéz: Liam az, majdnem ugyanolyan, mint az
emlékeiben: magas, széles vállú, kedves arcú, borostás.
Hogy lehetett ilyen hülye, egyértelmű, milyen típusú fiúk
jönnek be neki, és ilyen sokáig észre sem vette.
– Istenem, hát eljöttél!
–  Persze – vigyorog Liam. Mellette egy jóképű srác, szintén
vigyorog. – Mármint, némiképp úgy tűnt, hogy a titkosszolgálat
rángat ki a lakásomból, ha nem teszem.
Alex felnevet.
–  Azért ennyire nem változtatott meg, hogy anyám az elnök.
Még mindig ugyanolyan erőszakos vagyok, ha arról van szó,
hogy jöjjenek velem bulizni.
– Csalódnék, ha nem így lenne, haver.
Mindketten vigyorognak, és istenem, most van az az este,
amikor a lehető legjobb, hogy találkozik Liammel, jó, hogy
tisztázzák, jó, hogy olyan áll itt mellette, aki nem családtag, és
ismerte őt a nagy balhé előtt.
Egy héttel azután, hogy a botrány kirobbant, Alex kapott egy
üzenetet Liamtől.
1. Bár ne lettünk volna ilyen ostoba seggfejek régen, akkor
segíthettünk volna egymásnak, hogy kiálljunk az igazsággal. 2. Egy
Jsyk nevű riporter valami jobboldali weboldaltól felhívott tegnap,
hogy kettőnk régi sztorijáról faggasson. Elküldtem a picsába, de
arra jutottam, hogy érdemes tudnod erről.
Úgyhogy nyilván kapott egy személyre szóló meghívót.
–  Figyelj, én… – kezd bele Alex –, én meg akartam köszönni
neked, hogy…
–  Ne tedd! – szakítja félbe Liam. – Komolyan. Oké? Minden
rendben velünk. Mindig rendben lesz. – Hessentve legyint, és
megböki a jóképű, sötét szemű fiút, aki ott áll mellette. – Amúgy
meg ő Spencer. A barátom.
–  Alex – nyújt kezet Alex. Spencer kézfogása erőteljes, igazi
vidéki fiú. – Nagyon örülök, haver.
–  Részemről a szerencse – feleli Spencer komolyan. –
Anyukám édesanyád aktivistája volt, amikor a kongresszusi
választásokon indult, szóval mondhatjuk, hogy múltunk van.
Ő az első elnök, akire szavaztam.
–  Rendben, Spence, nyugi – karolja át Spencer vállát Liam.
Alex érzi, hogy belehasít a büszkeség: ha Spencer szülei
Claremont-aktivisták voltak, akkor jóval nyitottabbak, mint
ahogy Liamre emlékszik. – Ez a fickó belekakált a nadrágjába a
buszon, mikor negyedikben hazafelé mentünk az
osztálykirándulásról, szóval nem olyan nagy szám.
–  Na ide figyelj, kis köcsög, utoljára mondom, hogy az Adam
Villanueva volt, nem én! – puffog Alex.
– Láttam, amit láttam – feleli Liam.
Alex már épp nyitná a száját, hogy vitatkozzon, mikor valaki
a nevét kiáltja: egy fotós, interjú vagy valami a BuzzFeedre.
–  Basszus. Mennem kell, de Liam, tényleg rengeteg a
pótolnivalónk. Találkozzunk hétvégén! Kérlek. Itt leszek a
városban. Találkozzunk a hétvégén!
Alex már hátrál, Liam meg idegesen pofákat vág, de
szeretettel, nem úgy, mint ha azt mondaná, „látod, ezért nem
álltam veled szóba”, úgyhogy Alex továbbmegy. Gyorsan végez
az interjúval, mondat közepén félbeszakítja valami: Alexander
Cooper arca jelenik meg a fejük felett a kijelzőn, mint valami
undorítóan jóképű zombi kísértet, és bejelenti, hogy
megvannak a floridai eredmények.
–  Gyerünk, hátsó udvarban lövöldöző rohadékok! – morogja
Zahra Alex mellett a bajsza alatt, miközben Alex újra eggyé
olvad a többiekkel.
–  Azt mondta, hátsó udvarban lövöldözők? – hajol Alex
füléhez Henry. – Ez komoly, ilyet tényleg lehet csinálni?
–  Tényleg sokat kell még tanulnod Amerikáról, drága fiam –
jegyzi meg Oscar, de nem lehet azzal vádolni, hogy nem
kedvesen.
A  képernyő pirosan villan: RICHARDS – mire nyögés söpör
végig a termen.
 – Nora, hogy áll a matek? – kérdezi June a barátnőjéhez lépve,
szemében pánik. – Én humán beállítottságú vagyok.
–  Rendben – feleli Nora. – Most már csak át kell lépnünk a
270-et, vagy lehetetlen kell legyen, hogy Richardsnak
sikerüljön…
– Igen? – vág közbe June türelmetlenül. – Ismerem az elektori
rendszert.
– Te kérdezted!
– De nem úgy gondoltam, hogy korrepetálj!
– Igazából baromi jól áll, ha dühös vagy.
– Beszéljünk már a lényegről – kéri Alex.
–  Oké – rázza le a kezét Nora. – Most épp úgy mehetünk 270
fölé, ha miénk Texas vagy Nevada és Alaszka együtt.
Richardsnak mindháromban nyernie kellene hozzá. Úgyhogy
még nem dőlt el.
– Akkor ez azt jelenti, hogy muszáj nyernünk Texasban?
– Nem, hacsak nem jönnek be előbb a nevadai eredmények –
feleli Nora. – De azok sosem szoktak ilyen korán megérkezni.
Alig fejezi be a mondatot, mikor a képernyőn megjelenik
Anderson Cooper az újabb hírekkel.
Alex egy pillanatra arra gondol, hogy milyen lesz majd, ha
pánikrohamaiban Anderson Cooper víziókat él át. NEVADA:
RICHARDS.
– Te szórakozol velem?
– Akkor most alapvetően…
– Aki megnyeri Texast – jelenti ki Alex –, az lesz az elnök.
Nehéz csend következik, aztán June megszólal:
 –  Stresszzabálás jön, felfalom a kutatók hideg pizzáját.
Rendben? Rendben. – És ezzel eltűnik.
Hajnali fél egyre senki sem bírja elhinni, hogy ennyire
kiéleződött a verseny.
Texasban még soha nem tartott eddig, hogy összeszámolják a
szavazatokat. Ha ez bármelyik másik állam lenne, Richards
valószínűleg feladhatná.
Luna fel-alá járkál. Alex apja áttizadja az öltönyét. June-nak
egy hétig pizzaszaga lesz. Zahra telefonál, egy hangpostafiókkal
kiabál, és mikor leteszi, elmagyarázza, hogy a húga nehezen
szerez helyet az oviba, és belement, hogy átadja Zahrának a
feladatot, ezzel levezetheti a stresszt. Ellen úgy portyázik, mint
egy éhes nőstény oroszlán.
És ekkor June ront feléjük, a keze egy lány karján. Alex
felismeri, egy kollégiumi szobában lakott June-nal, állapítja meg
az agya. Az  önkéntes szavazatszámlálók pólója van rajta, és
széles mosoly terül szét az arcán.
– Hé! – lihegi June. – Molly…. most jön a… Bassza meg, mondd
el te!
És Molly áldott szóra nyitja a száját.
– Azt gondoljuk, hogy összejöttek a szavazatok.
Nora elejti a telefonját. Ellen előrelép, megmarkolja Molly
karját. – Gondoljátok, vagy tudjátok?
– Hát, elég biztosra vehető…
– Mennyire biztosra?
–  Most számoltak meg újabb tízezer szavazatot Harris
Countyból…
 – Istenem!
– Ó, nézzétek!
Ott van a kivetítőn. Megjöttek az eredmények. Anderson
Cooper, te jóképű gazember!
Texas még öt másodpercig szürke, és gyönyörű, gyönyörű,
félreérthetetlen kékre vált, mint az LBJ-tó.
Harmincnyolc szavazat Claremontnak, azaz összesen 301.
Ő lett tehát az elnök.
–  Még négy év! – kiáltja azonnal Ellen. Alex évek óta nem
hallotta ilyen hangosan üvölteni.
A hurrázás halk robajként indul, és végül, mint a vihar, kitör
a túloldalon, dörög az aréna körüli dombokról, körülöttük, a
városi utcákból, az országból. Talán pár álmos londoni
szövetséges is csatlakozik hozzá.
Henry ott áll nedves szemmel Alex mellett, vadul két keze
közé szorítja Alex arcát, és megcsókolja, mintha egy film
zárójelenete lenne, kurjant, és a családja felé tolja a fiút.
Levágják a plafonról a hálókat, leereszkednek a lufik, Alex
botladozik, a testek közé préselődik, apja mellére, önkívületben
ölelkezve, June-hoz, aki zokog, mert addigra teljesen szétesett,
és Leóhoz, aki még jobban sír. Nora beszorul két boldogságtól
ragyogó, büszke szülő közé, torkaszakadtából kiabál, Luna meg
a plafon felé hajítja a kampány szórólapjait, mint egy maffiózó
a százdollárosokat. Látja, ahogy Cash komolyan leteszteli, mit
bír az egyik szék, ahogy táncol rajta, és Amy ott integet a
telefonjának, hogy a felesége a videóhívással követhesse az
eseményeket, Zahra és Shaan vadul csókolóznak egy hatalmas
halom CALERMONT/HOLLERAN 2020 tábla előtt. Mintapéldány
Hunter egy kollégát emel a vállára, Liam és Spencer tósztra
emelik a sörüket, a kampánycsapat tagjai és önkéntesek százai
sírnak, kiabálnak a hitetlenkedéstől és az örömtől.
Megcsinálták. Megcsinálták! Lometa Longshot és a régóta várt,
kék Texas.
A tömeg Henry mellére szorítja Alexet, és minden, de minden
után, az összes e-mail, üzenet, az úton töltött hónapok, a titkos
randevúk, az éjszakányi várakozások, az egész véletelenül-
beleszerettem-az-esküdt-ellenségembe dolog után végre
megcsinálták. Alex mondta, hogy így lesz, megígérte. Henry
olyan szélesen és ragyogón mosolyog, hogy Alex már azt hiszi,
darabokra törik a szíve, ahogy próbálja befogadni ezt a
pillanatot, a teljességét, ahogy ezernyi év történelme lüktet a
mellében.
–  El kell mondanom valamit – szólal meg Henry lihegve,
mikor Alex hátrébb lép. – Vettem egy házat. Brooklynban.
Alexnek leesik az álla.
– Nem mondod!
– De igen.
És egy töredék másodpercre bevillan a teljes élet képe: ahogy
eljön a következő időszak, már nem kell megnyerni a
választásokat, a naptára megtelik órákkal, és Henry ott
mosolyog mellette a párnán a brooklyni reggel szürkés
fényében. A  melle kellős közepétől indul, terjed, ahogy a
remény szokott. Még jó, hogy mindenki más is sír.
–  Rendben, emberek – hallja meg Alex Zahra hangját a
fülében a szeretettől és adrenalintól lüktető dübörgésen túlról.
Zahra szemfestéke lefolyt, a rúzsa az állára kenődött. Mellette
Alex hallja Ellent, aki egyik kezével befogja a fülét, miközben
Richards gratuláló telefonját hallgatja. – Győzelmi beszéd
tizenöt perc múlva. Mindenki a helyére!
Alex érzékeli, hogy oldalra terelik, át a tömegen, a színpad
mellett, a függönyök mögött elhelyezkedő kis karámba, és aztán
anya áll a színpadon, meg Leo és Mike a feleségével, aztán Nora,
Nora szülei, June meg Oscar. Alex utánuk indul, a reflektorok
fehér ragyogása felé int, belekiabál a zajba. Annyira
beszippantja a pillanat, hogy először észre sem veszi, hogy
Henry nincs ott mellette. Visszafordul, látja, hogy oldalra
szorult, pont a függöny mögé. Mindig óvakodik attól, hogy
megzavarja más nagy pillanatát.
De ez nem mehet így tovább. Henry családtag. Része ennek az
egésznek, a szalagcímeknek, az olajfestményeknek, a
Kongresszusi Könyvtárban a pár oldalnak, ott van ő is Alex
mellett. És hozzájuk tartozik. Rohadtul örökre.
–  Gyere! – kiált oda neki Alex, és Henry egy pillanatra
rémültnek tűnik, de aztán felszegi az állát, begombolja a
zakóját, és kilép a többiek mellé. Alex mellé sodródik, ragyog.
Alex egyik karjával átöleli, a másikat June köré fonja. Nora June
másik oldalához simul.
Ellen Claremont elnök lép ki a színpadra.
 
 
RÉSZLET: ELLEN CLAREMONT
ELNÖK GYŐZELMI BESZÉDE
 
ELHANGZOTT: AUSTIN, TEXAS, 2020. NOVEMBER 3.
 
Négy évvel ezelőtt, 2016-ban, mi, az egész nép egy
szakadék szélén álltunk. Voltak, akik azt akarták
látni, hogy hátrahőkölünk a gyűlölet, a rosszakarat,
az előítéletek felé, akik lángra akarták lobbantani
hazánk lelkében a széthúzás régi parazsát. És ti
egyenesen a szemükbe néztetek, és nemet mondtatok.
Megmondtátok, hogy nem teszitek ezt.
Inkább egy nőre szavaztatok, egy olyan családra,
akik egykor a texasi port taposták, és akik
négyévnyi növekedés felé vezettek titeket, a remény
meg a változás örökségét hozva magukkal. És ma este
megint megtettétek. Engem választottatok. És én
meghatottan, őszintén köszönöm ezt nektek.
És a családom… Ők is köszönik nektek. Az én
családom, akik bevándorlók gyermekei, olyanok, akik
az elvárások és az ítélkezés helyett inkább
szeretnek, nők, akik elszánták magukat, hogy sosem
hátrálnak meg, és kitartanak az igazság mellett, a
történelem fonata Amerika jövőjéért. A családom. A ti
 elnöki családotok. Meg akarunk tenni mindent, amit
csak tudunk az elkövetkező négy évben, hogy
továbbra is büszkék lehessetek ránk.
 
 
Még hullik a második kör konfetti, mikor Alex megragadja
Henry kezét.
– Gyere utánam!
Mindenkit elfoglal az ünneplés és az interjúk áradata, nem
látják, ahogy ők ketten kisurrannak a hátsó ajtón. Liamtől és
Spencertől egy hatos karton sört ígérve szerez két biciklit, és
Henry nem tesz fel kérdéseket, csak kirúgja a támasztót, és
eltűnik Alex mögött az éjszakában.
Austin valahogy másnak tűnik, de igazából nem változott
meg. Austin olyan, mint a szárított virág, ami a hazaérkezéskor
várta egy tálban a vonalas telefon mellett, a művelődési
központ kopott téglái, ahol Alex délutánonként korrepetált, egy
sör, amit felborított egy idegen, és kiömlött a Barton Creek
Greenbelt parkban. A  kaktuszok, a hipszter kávézók. Furcsa,
egyetlen és állandó, a horgony a szívében, ami egész életében a
földhöz kötötte.
Talán csak ő változott meg.
Átmennek a hídon a belvárosba, a Lavaca körüli szürke
rácsokon túlra, el a tömött bárok mellett, ahol a tömeg Ellen
nevét üvölti, Alex arcát hordja a pólóján, és texasi, amerikai,
mexikói meg szivárványos zászlót lenget. Zene visszhangzik az
utcán, akkor a leghangosabb, mikor a Capitolhoz érnek, valaki
felment az épület lépcsőjén, és felvitt egy hangszórót.
A  Nothing’s Gonna Stop Us Now szól a Starshiptól. Tűzijáték
villan valahol felettük, a vastag felhők előtt.
Alex elengedi a pedált, elsuhan a masszív, reneszánsz
stílusban épült homlokzat előtt. Mikor Alex gyerek volt, Ellen
mindennap a Capitolba járt dolgozni. Magasabb, mint a
washingtoni. Itt minden nagyobb végül is.
Húsz perc alatt érnek a Pemberton Heightsra. Alex elvezeti
Anglia hercegét Nyugat-Austin egy régi negyedébe, egy magas
padkához, megmutatja neki, hova tegye le a biciklit az udvaron,
a küllők még kis árnyékvonalakat húznak a kerten át. A  drága
bőrcipő csikorgása a régi ház lépcsőjén semmivel sem
idegenebb, mint a saját csizmájának a hangja. Mintha
hazajönnének.
Hátralép, nézi, ahogy Henry magába szívja a látványt: a
halványsárga burkolatot, a nagy loggiát, a kéznyomokat a
járdán. Alex húszéves kora óta nem járt itt bent. A család egyik
barátjának fizetnek, hogy gondozza a házat, szigetelje le a
vezetékeket, indítsa meg a vizet. Nem bírják elengedni. Semmi
sem változott bent, csak dobozokba pakolták a holmijukat.
Itt nincs tűzijáték, nincs zene, nincs konfetti. Csak alvó családi
házak. A tévéket végre kikapcsolták. Ez csak egy ház, a ház, ahol
Alex felnőtt, ahol meglátta Henry képét egy magazinban, és
megérezte a szikrát, valaminek a kezdetét.
– Henry – szólal meg Alex. Az hátrafordul, a szeme ezüstösen
csillog az utcai lámpák fényében. – Győztünk.
 Henry megfogja Alex kezét, szájának egyik sarka gyengéden
felfelé húzódik.
– Igen. Győztünk.
Alex benyúl az inge alá, ujjaival kitapogatja a láncot, és
óvatosan előhúzza. A gyűrű, a kulcs.
Győzedelmesen nyitja ki az ajtót a téli felhők alatt.
 
 Köszönetnyilvánítás
 
Akkor jutott eszembe ennek a könyvnek az ötlete, mikor épp az
I-10-es útról hajtottam le 2016 elején, és elképzelni sem tudtam,
mi lesz belőle. Mármint akkoriban azt sem tudtam elképzelni,
milyen lesz maga 2016. Juj. November után hónapokig úgy
gondoltam, lemondok erről a könyvről. Egyszer csak az, ami
kedves, jópofa párhuzamos univerzumnak tűnt, inkább
traumát gyógyító, menekülő, más, ugyanakkor valóságos
világgá vált. Nem tökéletes – hanem nagyon is elcseszetten
hihető, csak kicsit jobb, kicsit optimistább. Nem tudtam,
alkalmas vagyok-e a feladatra. Reméltem, hogy igen.
Reméltem, hogy amit ezzel a könyvvel elérek és elértem, mire
te, kedves olvasó eljutottál a végére, az a szikrányi öröm és a
remény, amire szükséged van.
Sokak segítsége nélkül nem sikerülhetett volna. Ügynök-
angyalom, Sara Megibow, köszönöm, hogy vezetted azt a bolond
járgányt. Az  egészbe úgy mentem bele, hogy reméltem, találok
valakit, aki legalább feleannyira törődik ezzel a könyvvel, mint
én, és mi ketten összeillettünk attól a másodperctől fogva, hogy
beszéltünk. Köszönöm, hogy ennek a könyvnek a szükséges
bajnoka voltál, és a megnyugtató érzést, hogy mindig
támogattál. Köszönet Vicki Lame-nek, a szerkesztőmnek, a
texasi lánynak, aki harcolt ezért a könyvért, és mindig látta, mit
jelenthetne az embereknek. Köszönöm, hogy mindent megtettél
érte, hogy mindig ott álltál a ring sarkában, kezedben a
kulaccsal. Te és a St. Martin’s Griffin szó szerint álmokat
váltottatok valóra.
Köszönet Elizabeth Freeburgnek, aki többet tanított nekem,
mint amit valaha viszonozhatnék, aki nélkül feleilyen jó író
nem lennék, mint most. Lena Barskynak, aki bábáskodott a
regény felett, aki először szerette annyira a szereplőket, mint
én. Sasha Smithnek, az én irodalmi serpámnak, aki leginkább
hitt bennem, és aki nélkül még menet közben megfulladtam
volna. Köszönöm Shanicka Andersonnak, az ideális lektornak,
aki már akkor szerette ezt a könyvet, mikor még 40 000 szóval
hosszabb volt a kelleténél. Lauren Heffkernek, aki ott ült velem
egy Taco Bellben, amíg a cselekményt bogoztam, és akinél
sosem fordult elő, hogy ne akarta volna hallani, mit gondolok.
Leah Romerónak, egyes számú rajongómnak és politikai
ihletőmnek, az olvasónak, akit mindig is megpróbáltam
lenyűgözni. Tiffany Martineznek, aki gondosan, szeretettel
olvasta el a könyvet, és őszintén beszélt velem. CJSR-nek, akinek
álmatlan éjszakái ellenére megszületett ez a könyv. A  FoCo
famnek, új otthonomnak.
A családomnak, akik többet tettek értem az elmúlt évek alatt,
mint azt bárki megérdemelné. Fogalmatok sem volt, mire
vállalkoztok, mikor azt mondtam, hogy könyvet írok, de akkor
is drukkoltatok nekem. Köszönöm, hogy ilyennek szerettek,
amilyen vagyok. Köszönöm, hogy hagyjátok, hadd legyek fura.
Apa, te vagy az eredeti mesélő, tudom, hogy mindig is tudtad,
hogy megvan ez bennem. Köszönöm, hogy segítettél abban,
hogy elhiggyem. Akkora köszönet jár ezért, mint maga az
univerzum, a felhők fölé ér, mindörökké. Ez az eddigi legjobb
művem.
Köszönettel tartozom a forrásaimnak, akik segítettek a
rengeteg kutatásban: a WhiteHouseMuseum.org, a Royal
Collection Online, Rictor Norton műve, a My Dear Boy (Drága
fiam), a Viktória és Albert Múzeum elképesztően jól használható
weboldala és még számtalan egyéb. Norvégiának köszönöm azt
a hetet, amivel kirángatott a gödörből, és amitől megszületett az
első verzió 110  000 szavas kézirata. Köszönet Mitski Texas
Reznikoff daláért.
Minden egyes embernek, aki keresi, hova tartozhat, és
valahogy a kezébe vette ezt a könyvet. Remélem, megtaláltad
benne a helyed, még ha csak pár oldal erejéig is. Szeretnek
téged. Neked írtam ezt a könyvet.
Harcoljatok tovább, csináljatok történelmet, törődjetek
egymással!
Szeretettel.
Koccintsatok rám egy texasi sörrel, srácok!
 
 Méltatások
 
Alex és Henry mindenképp a műfaj maradandó karaktereivé
válnak, az írónő gyönyörűen ábrázolta nemcsak a
személyiségüket, de a kapcsolatuk kibontakozását is (szerintem
ennyire mély és odaadó szerelemről nem is olvastam még
soha). Nagyon szerettem olvasni, főleg azért, mert a romantikus
vívódás ellenére bőven volt mélysége is a történetnek. Bízom
benne, hogy az írónőnek lesznek még hasonló „eszement”
ötletei, mert ezek után nagyon szívesen olvasnék tőle mást is.
(Ivenn, moly.hu)
 
Őszintén mondom, ijesztő lehet a közösségi média korában
kamasznak lenni, pláne, ha valaki az átlagosnál több
bizonytalansággal küzd önmagával kapcsolatosan. Minden
kamasznak olyan erőt kívánok, mint Henrynek van, és olyan
támogató hátteret, amilyen Alexé. Mert van, amikor csak hinni
kell benne, hogy jobb lesz, és tényleg az lesz.
(csimotka, moly.hu)
 
Humoros, érzelmes, gyönyörűen megírt és kidolgozott első
regény. Az írónő stílusa kiforrott és magával ragadó. A
karakterek érdekesek és szerethetőek.
(Polaris)
 
A reggeli tea mellé loptam néhány oldalnyi olvasásidőt, aztán
meg az ebéd mellé szintúgy. Késő délutánra valahol a kötet
egynegyede felé jártam, és már minden kétséget kizáróan
tudtam, menthetetlenül szerelembe estem ezzel a könyvvel.
Mintha minden klappolt volna köztünk. Magával ragadott az
okos, mégis játékos stílus, s dacára az extrém hosszú, ám
számtalan jelenetváltást tartalmazó fejezetnek, könnyedén
peregtek a lapok. Tetszett, ahogyan a klasszikus média mellett a
közösségi oldalak szerepe is előtérbe került, valamint az, hogy
ennyi kemény és aktuális témát (faji kérdés, biszexualitás, etikai
felelősség) felvetett a szerző. Számomra a politikai mondandó
csöppet sem telepedett rá a cselekményre, inkább érdekes
hátteret adott a két fiatal történetének. Igaz, én hatalmas
rajongója vagyok Az elnök embereinek, ráadásul érdekelnek
korunk társadalmi kérdései. Ha ehhez hozzávesszük, hogy
sokakhoz hasonlóan képesek totális bűvöletbe ejteni az angol
királyi család életével kapcsolatos, pikánsabb részletek,
szerintem érthető, miért szippantott be a sztori. Az pedig, hogy
számos levélváltás – benne a történelmi alaktól származó
idézetekkel – fűszerezte a romantikus szál kibontakozását, az
én szememben a legkényeztetőbb csokoládéval ért fel.
(angelikablog)
 
Nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog. Meglepően
szórakoztató volt, meglepően sokszor nevettem fel olvasás
közben (ami nálam nagyon ritka). A legtöbb rész teljesen
kikapcsolt, és kellemes szórakozást nyújtott. Emellett az írónő
stílusa egyenesen csodálatos, kifejezett tehetsége van ahhoz,
hogy akkor közeledjen a karakterekhez, és távolodjon el tőlük,
amikor arra szükség van.
(manami, moly.hu)
 
Teljesen szolid, okos és komoly romkom szimpatikus
szereplőkkel, szórakoztató stílussal és jó történettel. Kellemes
olvasmány volt.
(LuciaBane)