17.

Rómeó és Júlia
William Shakespeare, a drámairodalom egyik legnagyobb alakja 1564-ben született az angliai Stratford
upon-Avonban, földműves szülőktől. Feleségül vette a várandós Anne Hathawayt, házasságukból 3 gyermek
született. 1599-ben korábbi társulata új színházának a Globenak 10%-os részvényese lett. Vagyonából
földbirtokokat vásárolt Stratford körül. 1610 körül visszaköltözött szülővárosába, 1613 után végleg
felhagyott a drámaírással. 1616-ban itt halt meg.
Drámái: 
1.Műfajuk szerint:
 királydrámák: az angol történelemnek a „rózsák háborúja”-ként megnevezett (a Lancaster és a York
ház trónszerző küzdelmei) időszakából és a hozzá vezető események korából merítik tárgyukat. Jellemzi
őket a sok vérontás és harc.: II. Richárd; III. Richárd; János király; IV. Henrik;V. Henrik; VI. Henrik;
 vígjátékok: Jellemzi őket a sok hirtelen fordulat, a sok mesei elem, a hősnők fontos szerepe.
Műveiben megjelenik a reneszánsz új elmélete a szerelemről. Központi témája a boldogságkeresés, melynek
célja és eszköze a szerelem.Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy, A két veronai nemes, Lóvá tett
lovagok, Szentivánéji álom, A windsori víg nők, Sok hűhó semmiért, Ahogy tetszik, Vízkereszt vagy amit
akartok.
 targédiák: Shakespeare tragédiáiban a szereplők nem emberfeletti lények, vannak hibáik. A főhős
általában önelemzésbe merül és az önismeret is előtérbe kerül. Műveiben a befejezés reménysugarat is
tartalmaz. Ilyen mű a Rómeó és Júlia, Othello, A velencei mór, Hamlet, Dán királyfi, Lear király, Macbeth,
Julius Caesar, Antonius és Kleopátra, Coriolanus.
 színművek: sem a komikum, sem a tragikum nem válik bennük meghatározóvá. A végkifejletben
fontos szerepe van az irgalomnak és a megbocsátásnak. Egyes elemei a görög mitológiában
gyökereznek. Téli rege, A vihar, Pericles, Szeget szeggel, Cyberline, A velencei kalmár, Minden jó, ha a
vége jó, Trolius és Cressida
 
A Shakespeare-i színház:
A Globe színház a Temze partján, London egyik külvárosában épült meg. Erre azért volt szükség, mert a
városfalakon belül nem működhetett színház, ugyanis a magisztrátus az erősödő puritanizmus jegyében
erkölcstelen intézménynek bélyegezte.

 
ROMEO ÉS JÚLIA:
A Rómeó és Júlia az olasz Matteo Bandello 1524-ben írt novelláján alapszik, bár Dante Isteni színjátékában
is felbukkant már a Montecchi, illetve a Capeletti család. A karakterek pontos kidolgozásával és a verselés
egyéni stílusával azonban Shakespeare drámája messze túltett valamennyi tartalmi elődjén. 1594-96 között
íródott, nyomtatásban 1 évvel később jelent meg. Műfaját tekintve lírai tragédia, melyben 2 egyenlő nagságú
főhős áll egymással szemben. A cselekmény öt napot ölel fel, és számtalan helyszínen zajlik, olyannyira,
hogy meg sem marad végig Veronában, hanem egy rövid ideig Mantovába helyeződik át. Témáját tekintve a
szabad párválasztás, illetve az egyéni szabadság kérdését járja körül, ebből következően a fő konfliktus a
középkori, illetve a reneszánsz értékrendet képviselő szereplők között alakul ki. A szereplők értékrendjük
alapján két nagy csoportra oszthatók. A középkori értékeket képviselők közül a legfontosabbak a Montague
és a Capulet szülők, de idetartozik Tybalt, valamint Páris figurája is; utóbbi bár nem tartozik a dráma
negatív hősei közé, mégis egyértelműen a középkori konzervatív nézeteket képviseli. A címszereplő
szerelmesek, Rómeó két jó barátja, Mercutio és Benvolio alkotják a szereplők másik nagy csoportját, a
reneszánsz gondolkodásúakat. Júlia dajkája, illetve Lőrinc barát nem sorolhatók be egyértelműen egyik
csoportba sem, bár mellékszereplő létükre kiemelkedően fontos a szerepük. A mű verselése: 5-öd és 6-od
feles jambikusokból álló verstípus.
Az elhang műfaja szonett. Ebben jelenik meg a végzetszerűség.
 
I. felvonás
Az expozíció, melyben kiderül a helyszín (Verona). Vígjátéki jelenettel indul: a két család szolgái Verona
főterén pajzán szójátékokkal sértegetik egymást. Vígjátéki vonás, hogy a szöveg itt prózában szól (a
prológus szövege szabályos szonettforma). A szolgák láthatóan nem veszik komolyan a dolgot, csak akkor
kezdenek vívni, amikor feltűnik Benvolio: Montague szolgái előtte akarják bebizonyítani uruk iránti
hűségüket.
Csakhogy Benvolio maga is jóra való ember (neve is beszédes: „Jóakarat”-ot jelent). Leinti őket, de
megjelenik Tybalt, aki már nem játszik a szavakkal: gyűlölete szívből fakad, bár az okát nem értjük.
Nem is tudjuk meg Shakespeare -től, hogy a két család miért gyűlöli egymást. Shakespeare bizonyára
szándékkal hagyta homályban ezt a kérdést, mint aki kihangsúlyozni akarta: nem fontos, kinek van igaza, az
emberek ok nélkül is gyűlölhetik egymást.
A harc után megjelenik Rómeó, és félrevonul Benvolióval. Minden jel arra mutat, hogy viszonzatlan
szerelemtől szenved, mígnem egyszer csak elárulja magát: „Ma hol ebédelünk?” – kérdezi, miközben
állítólag éppen halni kíván. Szerelme póz csupán, méghozzá túljátszott póz: a kor közhelyei, petrarkista
paradoxonokat szaval nagy számban, majd hidegen közbekérdez: „Tovább folytassam?” és folytatja, mintha
csak könyvből olvasná, mit érez.
Egy jelenet erejéig Paris tűnik fel (mint később megtudjuk, rokona a Hercegnek). Capuletnek udvarol, a
leánya, Júlia kezét kéri. Capulet vonakodik, hiszen Júlia csak tizennégy éves, de kitér a döntés elől, s a kérőt
lányához utasítja. „Elsősorban leányom dönt, nem én” – feleli Párisnak egy szerető apa hangján.
Rómeó és Benvolio eközben Capulet egy szolgálójától megtudja, hogy bál lesz a Capulet-házban. Kiderül,
hogy Rómeó szerelme, Rozália is ott lesz, s Benvolio rábeszéli Rómeót, hogy menjenek el a bálba. Rozália
Capulet unokahúga, azaz elérhetetlen Rómeó számára. Ebben rejlik Rómeó viselkedésének kulcsa: Rómeó –
mint a legtöbb tapasztalatlan kamasz fiú – fél a lányoktól, bár szerelemre vágyik. Ezért választotta az
elérhetetlen Rozáliát, és ezért adja a búval bélelt szerelmest: ez a szerep egyszerre óvja őt, s tünteti fel érett
férfiként ugyanakkor.
A harmadik színben megpillantjuk Júliát. Láthatóan sose volt még szerelmes, hiszen anyja kérdésére, hogy
férjhez menésre gondolt-e már valaha, azt válaszolja, hogy nem is álmodik róla. Anyja mégis rá akarja
beszélni, hogy legyen a gróf Páris felesége, s mindeközben egyszer csak a kérő külsejét dicséri. Felszínes
jellemre vall, hogy a látszatra ad, szerinte: „Finom belsőnek jár a szép alak”. A jelenet harmadik szereplője,
a Dajka itt még kedvesen szabad szájúnak hat, csak később lepleződik le közönségessége. Júliát úgy szereti,
mintha a lánya volna, mert vele egykorú leánygyermekét csecsemőkorában elvesztette.
A negyedik szín megerősít gyanúnkban: Rómeó kamaszos félelmektől szenved. Capuleték kapujában
mondvacsinált kifogásokat keres, hogy távol maradhasson a mulatságtól: előbb újrakezdi a boldogtalan
szerelmes szerepét, majd egy közmondást idéz: „Ki gyertyát tart, az nem veszít a játszmán.” Végül egy
baljós álomra fogja tartózkodását. Barátja, Mercutio kezdetben nem érti, majd megpróbálja eloszlatni
Rómeó aggályait. Rómeó vértelen sóhajaival szemben a szerelem érzéki oldalát hangsúlyozza. A költői
Mab-monológ egy mélylélektani elemzéssel ér fel, tanulsága az, hogy mindenki arról álmodik, amire
vágyik. Rómeó épp akkor vág közbe, amikor az erotikus álmok kerülnek szóba, ami az bizonyítja, hogy
találva érzi magát. A szembesítés sikerrel jár: Rómeó feloldódik.
A főszereplők találkozási jelenetét lírai mozzanatokkal gazdagította Shakespeare. Lelkesültségüket
ellenpontozza a szerelem merőben testi formájával, amit a Capulet-ház szolgái képviselnek; az idősebbek
nosztalgiája pedig a mulandóság árnyát vetíti örömükre. Párbeszédük szabályos szonettformában hangzik el,
áhítatukat vallásos metaforák mutatják. Rómeó bátorságának titka egyszerű: bátorrá tette az igaz érzés, és
Júlia rokonszenve.
Finom párhuzam, hogy Tybalt is rímes szöveget kap, a rím nyilvánvalóan a szöveg érzelmi erejét fokozza.
Sértettsége, bosszúvágya baljóslatú. Körvonalazódik tehát több konfliktus is, pontosabban lappangó
veszélyforrás: a szerelmesek családi ellentéte; Páris házassági terve és Júlia Rómeó iránti szerelme, Tybalt
vad gyűlölete a vétlen Rómeó iránt.
 
II. felvonás
Az első két jelenete a szerelem két arcát, a testit és a lelkit szembesíti. Mercutio sikamlós célzásai ezúttal új
kontextusban tűnnek fel: bár többet mondtak Rómeó Rózához címzett kopott „trubadúrlírájánál”, most nem
érik fel a szerelem valóságát. Mercutio nem ismeri még a szerelmet, csak a testi vágyat, ez derül ki Rómeó
megjegyzéseiből a második szín elején: „Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha.”
A híres erkélyjelenet két fő témája a név és a szerelmi eskü. Érdekes, hogy a fiatalok ellenségeknek tartják
egymást, míg Capulet Rómeóról a bálban elismerő szavakkal szólt. Az akadály tehát elsősorban bennük van,
saját előítéleteiket kell most legyőzniük. A név a fiúi státusz jele, tehát amikor Júlia Rómeót arra kéri, hogy
tagadja meg nevét az ő szerelméért cserébe, voltaképpen arra kéri, hogy tagadja meg családját. A szerelem
erejét fejezi ki Shakespeare azáltal, hogy a családi kötelékeknél is erősebbnek mutatja
Ami a szerelmi esküt illeti, a két címszereplő jellembeli különbségéről kapunk képet. Rómeó szónokiasan,
esküdözik égre-földre, Júlia józan: tudja, hogy a szerelmi eskü hitelét egyedül az ő érzései biztosítják.
Ha ő szerelmes, és hinni akar benne, hinni fog az eskünek, más garancia nincs rá. Józansága fejeződik ki
párbeszédükben mindvégig: míg Rómeó költői szavakkal szól, ő szerelme életéért aggódik. A gyors tempó,
a sietség Shakespeare leleménye: a cselekmény a forrásművekben hónapokig tartott. Nem kétséges, mi volt
e változtatással a célja: a szenvedély végzetes hatalmát emelte ki.Mivel időközben megpirkad, Rómeó első
útja gyóntatójához, Lőrinc baráthoz vezet. Lőrinc tudós pap, racionalista, azt hiszi, értelme segítségével
éppúgy uralkodhat az emberi szenvedélyeken, mint a természeten: „Ó, nincs a földön olyan silány anyag, /
Mely így vagy úgy ne szolgálná javad; / De nincs oly jó, melyben ne volna vész, / Ha balga módra vele
visszaélsz! / A virtus bűn, ha jó irányt veled, / S a bűn – jó úton – virtussá lehet” – halljuk monológjában,
miközben a réten gyógyfüveket gyűjtöget. Magabiztosan rááll a kockázatos kalandra: megígéri, hogy
titokban összeadja a fiatalokat. Noha azt állítja, hogy a város békéje lebeg szeme előtt, nem kizárt, hogy
saját leendő befolyására is gondol.
Időközben Mercutio megtudja, hogy Tybalt párbajra hívta ki Rómeót. Amikor barátját meglátja, mégsem
szól erről semmit, hanem kamaszos malackodásba kezd. A a malackodás ezúttal nincs Rómeó ínyére: a
fellegekben jár éppen. Nem is avatja be barátait a titkába: ha nem voltak még szerelmesek, úgysem értenék
meg.
A dajka tűnik fel, és új arcát mutatja: úrhatnám cseléd, aki ravaszul hízeleg, és képmutatóan szabadkozik,
bár elfogadja Rómeó pénzjutalmát. Nem rosszindulatú, csak közönséges, míg játszogat Júliával: úgy tesz,
mint aki rossz hírt hoz, hogy a jó hírrel meglephesse.
 
III. felvonás
A lappangó veszélyforrások mind felszínre törnek. Verona közterén összefut Mercutio Tybalttal, és beleköt,
hogy tőle Rómeót megóvja – tudja, hogy Tybalt ellene készül, s azt is, hogy kiváló vívó. Csakhogy éppen
feltűnik Rómeó, így Tybalt elengedi Mercutio sértéseit a füle mellett, és hősünk ellen fordul. Egy sértést
emleget, de mikor sértette meg őt Rómeó? Soha. Capulet sértése jár az elvakult Tybalt eszében, hiszen a
bálon Rómeó miatt apósa lehorkolta, azért a sérelemért venne most elégtételt. De hiába provokálja, Rómeó
kitér előle, hiszen Tybalt immár Júlia nagybátyja a szemében. Házasságáról azonban nem számolhat be
senkinek sem, ezért Mercutio gyávának véli, s helyette maga ront rá a gyalázkodó Tybalt.
A felvonás első párbeszédében, melyben Marcutio látszólag Benvoliot szapulja indulatos, kötekedő
természete miatt, valójában önmagát csúfolja, hiszen az értetlen Benvolio így szól: „Ha én annyi viadalban
ott vagyok, mint te, ne / adjanak a fejemért egy fületlen gombot.” Azaz Mercutio kötekedő figura, és ezt
tudja is magáról.Shakespeare pesszimista emberképe mutatkozik meg abban, hogy pár perccel később mégis
nekiront Tybaltnak, merő hiúságból, hiszen Rómeó nincs veszélyben. Nincs igaza, amikor a két viszálykodó
családod hibáztatja haláláért: saját maga okozta elsősorban.
Rómeót lelkiismeret-furdalása, szégyenérzete elragadja: párbajban megöli sógorát, Tybaltot. De alig ereszti
le a kardját, ráébred ostobaságára, és feljajdul: „Én, sors bolondja, én!” Elmenekül, mikor a város
összesereglik. Megérkezik a Herceg is, és ítéletet hirdet. Hiába füllenti Benvolio, hogy Tybalt rontott
Mercutiora, a Herceg Rómeót önbíráskodásért mégis száműzetésbe küldi. Belőle is az indulat beszél:
„Gyülölségtekkel haragom vetekszik: / Vérem, Mercutio – vérében fekszik.”
A soron következő jelenet a II. felvonás 5. színét idézi, de a félreértés ezúttal nélkülözi a komikumot: míg a
Dajka beszámol a történtekről Júliának, Júlia azt hiszi, Rómeó öngyilkos lett. Mikor Júlia végre megtudja mi
történt, átkozni kezdi férjét. Finom részlet, hogy ugyanezt a dajkától nem tűri el. Sőt, szenvedélye egészen
elragadja: apja és anyja halálát óhajtaná inkább, mint Rómeó száműzetését. Maga is rádöbben, hogy
elvetette a sulykot, s kijózanodva azonnal szülei után kérdez. Kétségbeesését látva a Dajka öngyilkosságtól
félti – ezért rohan lélekszakadva Rómeóért.
Lőrinc barátnál folytatódik: hozzá menekül Rómeó, s tőle tudja meg az ítéletet. Akárcsak Júlia, ő is
hisztérikusan reagál a hírre: nem hallgat a józan érvekre, földhöz vágja magát, és öngyilkos akar lenni. Akár
egy gyermek, csak akkor józanodik ki, amikor az érkező Dajka ráripakodik, és Lőrinc barát is összeszidja. A
két felnőtt megszervezik a fiatalok nászéjszakáját: arra számítanak, hogy egymás karjai közt visszatér
életkedvük.Míg a szerelmesek az emeleten ölelik egymást, a Capulet-ház földszintjén Capulet és Páris
sorsdöntő dialógusa zajlik. Capulet ezúttal maga sürgeti Júlia és a gróf esküvőjét: így próbál rokonságba
kerülni a Herceggel, akiről úgy véli, biztosan neheztel rá. Hiszen Mercutio a Herceg rokona volt, s Tybalt
ölte meg, Capulet feleségének öccse. Hétfő van, s kitűzik az esküvőt csütörtökre.
Rómeó és Júlia hajnali búcsúja a középkori lovagi líra egyik műfaját, a szerelmesek hajnali elválásán
kesergő alba műfajt idézi.
Shakespeare így jelzi, hogy csak titokban szerethetik egymást, jóllehet házastársak. A beteljesül gyönyör
visszaadja Rómeó életkedvét. A száműzetés, Mantova sem olyan ijesztő már. „Ott vár az élet, itt vár a halál”
– mondja.
Alig távozik az ifjú férj, megjelenik Capuletné, és lánya tudtára adja, hogy Párisnak ígérték. Júlia hiába
könyörög, apja hajthatatlan; nyilván attól tart, ha most visszalépne, míg kínosabb viszonyba kerülne a
hercegi családdal. Júlia hiába fordul segítségért anyjához, dajkájához, egyikük sem mer szembeszállni a
dühöngő Capulettel. A Dajka attól tartva, hogy ő is lelepleződik, aljas tanáccsal tetézi gyávaságát: Júliát, a
férjes asszonyt arra bíztatja, menjen feleségül a grófhoz.
 
IV. felvonás
Júlia végső reménye Lőrinc barát. De a barát sem elég bátor, hogy Capulet elé álljon, és felfedjen mindent,
amiben ő maga is részes. Helyette kockázatos és bonyolult tervvel áll elő, mely a tizennégy éves Júliától
követel bátorságot. Tetszhalált okozó álomitalt ad neki, és megígéri, hogy a kriptából Rómeó viszi
Mantovába. El is indít egy barátot egy levéllel Rómeóhoz nyomban.
Júlia, hogy időt nyerjen, látszólag beleegyezik a Párissal kötendő házasságba. Capulet valósággal
megzavarodik az örömtől: előbb szolgát küldet Júliával a grófhoz, majd maga szalad hozzá. Előbbre hozza a
házasság időpontját szerdára, nehogy lánya meggondolja magát. Az események felgyorsulnak,
irányíthatatlanná válnak.
Júlia monológja e kislány kényszerű felnőtté válását tanúsítja. A felnőtté válás egyebek közt abban áll, hogy
súlyos döntéseket kell meghoznunk egyedül, és nem fogja a kezünkket közben senki. Júlia tette úgy válik
sajátjává, hogy Lőrinc baráttal kapcsolatban is gyanú merül fel benne, és kénytelen választani, vállalja-e a
kockázatot. Hiszen okkal mondja az álomitalról: „De hátha méreg?…hátha a barát / Mesterkedik csalárdul
és megöl, / Hogy elkerülje a gyalázatot, / Mert Rómeóval összeesketett?” retteg, kísértetet lát, mégis
megissza az italt, hogy hűségét megőrizze.
Shakespeare nem engedi, hogy együttérzünk a Júlia halálán siránkozókkal: Júlia szülei, a Dajka és Páris
szavai hamisan csengenek most. Nemcsak azért, mert amikor kellett volna, nem adták jelét szeretetüknek,
hanem azért is, mert stílusuk dagályos, és a suta szóismétlések komikusan hatnak. 1581-ben adták ki angolul
a római Seneca tragédiáit, Shakespeare itt valószínűleg ezeket parodizálja.
 
V. felvonás
Meghozza a katasztrófát. Az első jelenetben a csapások közt férfivá érett Rómeót látjuk viszont. Szolgája,
Baltazár hoz neki hírt Júlia haláláról – ő önuralommal fogadja: elsápad ugyan, de könnyeit visszafojtja. Csak
egy sóhajt ereszt az égre, és már a tennivalókra gondol: elszántan mérget vásárol, és Júlia a kriptához indul.
Lőrinc racionalizmusáról csak most alkothatunk képet. Egy apró véletlen keresztülhúzza számítását: a
szerzetes, akit Rómeóhoz küldött, nem léphetett be, mert útitársát a pestiskórház ápolói közül szemelte ki. E
hírre Lőrinc is Júliához igyekszik.
A Capulet-kriptához érkezik Páris is: egy apródjával éppen virágot helyez a sírra, amikor Rómeó
megérkezik Baltazárral, és megbontja a kriptát. Páris, aki félreérti a helyzetet, előlép rejtekéből, hogy elfogja
Rómeót, mint sírgyalázót, mire Rómeó önvédelemből leszúrja. De mit keresett éjnek idején Páris a
temetőben? Ő, aki eddig túlságosan is józan volt, most szintén mértéket vesztett; fogadalmat tett Júliának,
akit voltaképpen alig ismert: „Mindig, ha már a nap leáldozott, / Mától virággal, könnyel áldozok.”
Mielőtt Lőrinc megérkeznék, Rómeó kiissza a mérget. Búcsúmonológja újabb végzetes félreértéssel terhes:
az éledező Júliát halottnak véli.
Lőrinc barát végleges vereséget szenved: hiába próbálja menekíteni Júliát, a lány nem kér a kolostorból.
Ezúttal a bölcs Lőrincet is elragadja egy érzés: a közelgő őrök zajára megrémül, s Júliát magára hagyja. A
lányka épp annyi ideje marad, hogy végezzen önmagával: szívében Rómeó tőrével szerelmére roskad.
Döbbenet és értetlenség árad mindazok szavaiból, akik megkísérlik megérteni a történteket. A Herceg
elsősorban a szülőket hibáztatja, de tudjuk, hogy rossz nyomon jár. Maga sem döntött még a felelősséget
illetően, tanácsba hívja alattvalóit, hogy ítéletet hozzon.
A dráma itt ér véget. Shakespeare nem akarta a felelősöket kutatni, célja mindenek előtt egy tragédia
bemutatása volt. Mint a görög tragédiákban, az övében is felsejlik valami emberfeletti; Lőrinc barát szavait
bármely szereplő elmondhatná: „Mindannyiunknál hatalmasabb erő / áthúzta számításomat.” Végzetes
véletlenek és vak szenvedélyek kusza szövevénye e dráma szerint az élet, mely szükségképpen magában
hordja a katasztrófát