Évszázadokkal ezelőtt ismeretlen hősök léptek szövetségre koruk

Bosszúállóiként, hogy megküzdjenek a Zodiákus csoporttal, amely

hihetetlen mágikus erőre tett szert egy titokzatos Kulcs segítségével. A
Kulcs azonban elveszett, és a Zodiákus az árnyak közé rejtőzve
próbálta irányítani a világot, várva, hogy a csillagok állása kedvező
legyen a visszatéréshez…

Amikor a tizenkét csillagjegyet megtestesítő, különös szerzetek

megjelennek a 21. században, a Bosszúállók újra együtt indulnak
harcba ellenük. Hamarosan olyan küzdelem veszi kezdetét, amelyben a
ma hősei korántsem biztos, hogy győzhetnek. Pedig a vadászat már
megkezdődött a Pusztítás Kulcsa után, és ha nem a Bosszúállók
találják meg, a világ sorsa talán örökre megpecsételődik…
 NAGY MARVEL REGÉNYSOROZAT

Megjelent:

James R. Tuck: Venom: Halálos Védelmező

David Liss: Pókember: Hatalomátvétel
Dan Abnett: Bosszúállók: Mindenki uralni akarja a világot
Stuart Moore: Bosszúállók: Polgárháború
Stefan Petrucha: Deadpool: Praclik
Stuart Moore: X-Men: Sötét Főnix
Stefan Petrucha: Pókember: Örökké fiatal
Jason Starr: Hangya: Természetes ellenségek
Jesse J. Holland: Fekete Párduc: Ki a Fekete Párduc?
Stuart Moore: Thanos: Halálos ítélet
Greg Keyes: Bosszúállók: A Pusztítás Kulcsa

Előkészületben:

Brittney Morris: Pókember: Harag Szárnyán

Stefan Petrucha: Amerika Kapitány: Sötét tervek
Tess Sharpe: Marvel Kapitány: Felszabadítók
James A. Moore: Bosszúállók: Végtelen
Alex Irvine: X-Men: A jövendő múlt napjai
Neil Kleid: Pókember: Kraven utolsó vadászata

Brendan Deenen: Morbius: Blood Ties

Jesse J. Holland: Black Panther: Tales of Wakanda

www.szukits.hu

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

 THE EXTINCTION KEY
A NOVEL OF THE MARVEL UNIVERSE
by Greg Keyes
Titan Books

This translation of The Extinction Key first published in 2020, is

published by arrangement with Titan Publishing Group Ltd of 144
Southwark Street, London SE1 OUP, England.

FOR MARVEL PUBLISHING

Jeff Youngquist, VP Production and Special Projects
Caitlin O'Connell, Assistant Editor, Special Projects
Sven Larsen, VP, Licensed Publishing
David Gabriel, SVP of Sales & Marketing, Publishing
C. B. Cebulski, Editor in Chief

FOR MARVEL GAMES

Loni Clark, Operations Coordinator
Tim Hernandez, Executive Producer & Vice President
Dakota Maysonet, Greative Assistant
Becka McIntosh, Director of Operations
Haluk Mentes, Vice President, Business Development & Product
Strategy
Eric Monacelli, Director of Production & Project Lead
Jay Ong, EVP & Head of Marvel Games
Bill Rosemann, Vice President & Head of Creative
Tim Tsang, Creative Director

Cover Art by Steve Epting

Avengers created by Stan Lee & Jack Kirby

 CRYSTAL
DYNAMICS

© 2021 MARVEL

A történetben megjelenő nevek, helyek és események, illetve ezek

megjelenítése a szerző képzeletének műve.
Mindennemű egyezésük a valósággal, ténylegesen élő vagy egykor
élt személyekkel – eltekintve a szatirikus célzatú részletektől – csupán
a véletlen műve.

Fordította: OSZLÁNSZKY ZSOLT

ISBN – kötött változat: 978-963-497-625-7

 ISBN – kartonált változat: 978-963-497-624-0

Lektor: Kósa Éva

Szaklektor: Uray Márton, Pusztai Dániel
Szerkesztő: Szolga Emese
Tördelőszerkesztő: Szvoboda Gabriella, KARAKTERTAX Bt.
Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Nyomta és kötötte: Generál Nyomda Kft.

Felelős vezető: Hunya Ágnes
 PROLÓGUS

A LEGFŐBB VARÁZSLÓ fényből szőtt szárnyakon szállt a szél

hátán. Bűvös igék és kézmozdulatok s az akaratereje segítségével
Shaushka uralma alá hajtotta az elemeket, és a ragyogó kék égből
magához parancsolt villámokat szórta az Égei-tenger aprócska
szigetén, Penthoszon gyülekező ellenfeleire.
A félkörben álló hatalmas kőoszlopok közt tizenketten vártak rá.
Pabilt célozta meg, az Íjászt, azonban a villám még azelőtt semmivé
foszlott, hogy célba talált volna. Az ellenfele válasza sem sokat váratott
magára, és emberfeletti gyorsasággal röpített Shaushka felé napnál is
fényesebb nyílvesszőket.
A Legfőbb Varázsló Raggadorr Hét Bíborgyűrűjét idézte meg, és a
felvillanó energiapajzsok elnyelték a halálos lövedékeket. Azonban még
így is, hogy magán viselte a Rettenet Védőköreit, érezte a nyílvesszők
szörnyű erejét és forróságát.
A fellobbanó fények elvakították egy pillanatra, és ez is elég volt,
hogy valami áttörje arkánikus pajzsait, a teste köré tekeredjen, és
lerántsa a magasból. A nő kitárta fényből szőtt szárnyait, de bármilyen
erővel próbált is ellentartani, kevésnek bizonyult. Végül dühös sikollyal
hullt alá, s csapódott a sziget sziklái közé.
Miközben megpróbált föltápászkodni, és lassan a fájdalomtól
elhomályosult tekintete is kitisztult, már azt is látta, hogy ki rántotta le a
levegőből: egy izmos, fekete szemű asszony a hosszú ostorával.
Shaushka hírből már ismerte – ő volt Ab-Sin, a Szűz, az Egek
Ostorozója.
– Lám, előbb-utóbb minden istennő elbukik! – mosolyodott el
gúnyosan a Szűz.
A megidézett védőkörök még mindig óvták Shaushkát, a testére
tekeredő ostor azonban irgalmatlan óriáskígyóként szorongatta. Szikrák
repkedtek körülötte, és tudta, hogy előbb-utóbb lefoszlanak róla
Raggadorr Védelmező Gyűrűi.
Rögtön belekezdett hát egy inkantációba, mellyel a rettenetes
Ikthalont, az Örök Változatlanság Urának erejét idézte meg. A
következő pillanatban jégcsápok kúsztak elő a körmei alól, s tekeredtek
ellensége tagjai köré. A Szűz abban a pillanatban megdermedt, s
ragyogó ostora semmivé vált.
Shaushka dübörgő léptek hangjára kapta föl a fejét, s mögötte egy
tagbaszakadt férfi jelent meg, kinek súlyos szarvak sarjadtak a
koponyájából. Az állat-ember leszegett fejjel rohamozott, a nő azonban
kacagva szökkent a levegőbe, s a lény szarvaiba kapaszkodva lendült
át a feje fölött. Ezt még annak idején a knósszoszi palotában tanulta,
Kréta szigetén.
Miközben átlendült a fenevad feje fölött, egy villámgyors mozdulattal
idézte meg Cyttorak Bíbor Béklyóit, melyek azonmód fogságba is
ejtették a szörnyeteget.
Alighogy földet ért, máris újabb nyílvesszők suhantak feléje, s bár
sikerült eltáncolnia az útjukból, az egyik még így is fölsértette az arcát.
A seb nem volt különösebben mély, azonban a nyílhegyen lévő méreg
máris elkezdte lassítani és eltompítani a gondolatait.
Amint tudatosult benne, hogy az elméjét érte támadás, azonnal
pszichikus pajzsot emelt maga köré, s következő csapása arra az
ellenfelére sújtott le, aki leginkább egy tengeri teremtményre hasonlított.
Súlyos testét szelvényezett páncél óvta, kezei rákollókban végződtek, s
apró, kocsányon lógó szemei rosszindulatúan méregették.
Ő volt Dub, az Ollós Rettenet.
Shaushka fényszárnyaival söpörte félre a csúfságot, s ahogy sikerült
a földre sújtania, a gondolatai is azonmód kitisztultak. Azonban ez a
röpke figyelemelterelődés is sokba került neki. A szeme sarkából éles
villanást látott, és sikerült majdnem időben hárítania.
De csak majdnem.
A világ fehéren izzó kínná változott, ahogy az alsó síkok energiái
minden porcikáját átjárták. Egy ember szörnyethalt volna, Shaushka
azonban egy sokkal ősibb faj, a halhatatlan enna gyermeke volt. Ennek
ellenére még ő is kis híján összeroppant.
A következő csapást a maga köré idézett szent erőkkel verte vissza,
s még épp időben húzott föl egy újabb energiapajzsot, hogy fölfogja egy
kosszarvú nő lángoló nyilait.
Ám bármerre is pillantott, mindenhonnan ellenséges arcok néztek
vissza rá.
Az ellenfelei lassan körülvették.
Kitárta szárnyait, s miután a magasba röppent, szörnyű és
visszavonhatatlan varázslatba kezdett, mellyel Dormammut akarta
megidézni. Mielőtt azonban a záróformulát is kimondhatta volna, maga
a levegő indított támadást ellene, s rántotta vissza a földre.
Odalent a talaj is ellenszegült az akaratának, és a földből sarjadt
csápok bilincsként fonódtak a tagjaira.
A nő először bizonytalanodott el. Lehet, hogy nem sikerül fölébük
kerekednie?
De nem! Ő Shaushka! Erősebb mindannyiuknál!
Lerázta magáról a félelmet, majd föltápászkodott, és dühösen fújtatva
fordult körbe.
Az ellenfelei közül egy magas, karcsú férfi lépett elő, s bár a
legutóbbi találkozásuk óta sokat változott, Shaushka bármilyen alakban
fölismerte volna.
– Atherwan! – vicsorodott el a nő. – Te áruló!
A férfi elmosolyodott.
Ez a magas, sápadt, csontos arcú ember Bakhlo távoli földjéről
származó, híres mágus volt, aki az ő királyi udvarában élt, Ninivében.
Épp csak most már mind kevésbé látszott embernek, a bőre
kékesfekete színben pompázott, s kemény és kitines volt, mint egy
rovaré. Szakálla-bajusza az utolsó szálig kihullott, és a szemeiben
túlvilági fény csillogott.
– Ninive istennője! – bólintott, gúnyosan mosolyogva. – A Mennyek
Királynője, Legfőbb Varázsló! Hogyan is árulhatnék el valakit, akit
sohasem szolgáltam?
– De hát te voltál az én nagyvezírem!
– Te csak azt hitted – csóválta meg a fejét a férfi –, de mindaz, amit
valaha is tettem, minden szó, amit a füledbe suttogtam, csak azért volt,
hogy egyszer ez a pillanat is eljöhessen.
A kezében egy aranyfénnyel ragyogó ankh keresztet tartott, amiből
elképesztő intenzitású nyers energia sugárzott. Atherwan az ég felé
intett a kereszttel, s ahogy egy pillanat erejéig Shaushka is fölnézett,
látta, hogy fényükkel még a napot is elhomályosítva egyik ragyogó
csillagkép a másik után jelenik meg. És mind nagyobbak, mind
fényesebbek lettek, ahogy közeledtek.
– Ím, ezt szolgálom én valójában! – mondta komor mosollyal a férfi. –
A Mulapint. A Ragyogó Nyájat.
Miközben beszélt, az ujjai kitines ollókká olvadtak össze, s megnyúlt
gerincéből hosszú, fekete skorpiófarok nőtt. Közben a többiek is
elkezdték levedleni emberforma külsejüket. A Bika majd' kétszer akkora
volt, mint eddig, s lassan négykézlábra ereszkedett, mint valami
vadállat.
– Ez az? – bökött a fejével a nő az Atherwan kezében tartott tárgy
felé. – A Kulcs?
– Hát tudsz a Kulcsról? – sötétedett el a férfi arca. – És a
találkozónkról is tudtál. Rólunk is tudtál. De hogyan?
– Shaushka vagyok! – szegte föl az állát gőgösen a nő. – A Háború
és Szerelem úrnője, királynő és istennő, a Bűbájosság Anyja és a
Mennyek Császárnője! Jog és érdem szerint Legfőbb Varázsló.
Komolyan azt hittétek, úgy ármánykodhattok ellenem, hogy nem jut a
tudomásomra?! A saját városomban? A világon, amelyet védelmezek?
Erről a Ragyogó Nyájról mit sem tudok, de rólatok annál többet! Ez a
macska itt az Oroszlán, a mükénéi királyi udvar varázslója, aki a távoli
Kuru királyságából származik. Ab-Sin, a korbácsos ringyó a karkemeshi
Il-Keshub királynak, annak a dadogó, nyáladzó idiótának a szeretője, és
távolról sem az az erényes szűz, mint akinek mondja magát! Guanna, a
Bika írnok a kolkhisi királyi palotában! Ti egytől egyig férgek vagytok a
civilizációk aranyalmáiban. Ti vagytok a hatalom a királyi trónus
mögött... de mi végre? Hogy viszályt szíthassatok pusztán a viszály
kedvéért, Atherwan?
– Nem Atherwan vagyok! – vicsorította ki a fogait a férfi. – Hanem
Gir-Tab, a Szúró és Metsző, a Skorpió! És ha viszályt is szítunk, azt
csak azért tesszük, hogy később rendet teremthessünk a helyén, és
megszabadíthassuk a világot hiú, emberi uralkodóitól! Hogy
megszabadíthassuk a világot a magadfajta önjelölt istenektől és
istennőktől! Részben igazad van, a múltban nem jártunk sikerrel... de
most a kezünkben van ez!
Azzal meglengette a Kulcsot.
– Alulbecsültél minket! – acsargott a férfi. – Túl sokáig tétlenkedtél,
és most végtelen gőgödben azt hiszed, egymagad is képes lehetsz
legyőzni mindnyájunkat. De ez lesz az utolsó tévedésed!
Aztán elkomorodott.
– Most meg miért mosolyogsz? – kérdezte.
– Azt elismerem, hogy néha még én is követek el hibákat – bólintott
Shaushka –, de olyan ostoba én sem vagyok, hogy egyedül jöjjek ide!
A Skorpió arca még elég emberi volt hozzá, hogy jól látsszon rajta a
döbbenet.
Khonshu Ökle! Most!
 Shaushka választott bajnokai az égből csaptak le – Árész, a háború
istene lósörényforgós sisakjában és ragyogó páncéljában, aki egyből
Guannát, a Bikát vette célba. Az asgardi aranyhajú Brünhilda csillogó
acélsisakjában, ősi kardját, a Sárkányagyart forgatva rontott a Kosra. A
Líbia távoli és titokzatos földjéről származó Fekete Párduc csillogó
karmaival az Oroszlánnak esett neki; és Kandé, Khonshu Ökle, aki a
Holdisten titkos tudományának segítségével hozta ide társait Shaushka
palotájából. A harcos csontfehér köpenye vadul csattogott a szélben,
arcát sötét maszk takarta.
A föld vonakodva ugyan, de eleresztette Shaushka tagjait, mire a
Legfőbb Varázsló diadalmas rikoltással sújtott le Gir-Tabra egy
energiacsapással.
S ezzel kezdetét vette a csata.
A meglepett Gir-Tabot elsöpörte a támadás, s ezt kihasználva Kandé
egyetlen szökkenéssel ott termett, és kiragadta Gir-Tab kezéből a
Kulcsot. Shaushka érezte az energiamintázat fodrozódását, ahogy
Khonshu Ökle megpróbált elteleportálni, ám nem járt sikerrel. Gir-Tab
az utolsó töredékmásodpercben ragadta meg az aranyfénnyel ragyogó
Kulcsot, s bár egy szívdobbanás erejéig ő is, Kandé is kifakulni
látszottak a valóságból, a következő pillanatban ismét visszanyerték
hús-vér valójukat.
A Legfőbb Varázsló igyekezett a tartalék energiáival Kandén segíteni,
a Kulcs azonban ellenállt az akaratának. A bűvös tárgyat a gazdája
nélkül szemlátomást nem lehetett elragadni.
Khonshu Ökle felrikoltott, és ahogy ismét lesújtott, a csapást kísérő
éles pendüléstől még Shaushka is úgy érezte, hogy szétreped a
koponyája.
– El innen! – hördült föl Gir-Tab, majd maga elé emelte a Kulcsot, és
az ankh keresztből kicsapó nyers energia mindkét nőt ledöntötte a
lábáról.
A Skorpió Shaushka felé intett a Kulccsal, és a Legfőbb Varázsló úgy
érezte, mintha valami rettentő erejű, lángoló kéz markolná a bensőjét.
Elszorult a torka, s így sem beszélni, sem levegőt venni nem tudott.
Kandé előrántotta sarlókardját, de mielőtt ráronthatott volna Gir-
Tabra, a Szűznek sikerült kiszabadítania magát Ikthalon csápjaiból, és
ostorával a földre rántania Khonshu Öklét.
Kandé abban a pillanatban teleportált, s a Szűz mögött jelent meg.
Azonban mielőtt fejét vehette volna, hatalmas hullám csapott ki a
tengerből és magával rántotta.
 Sokáig azonban ez sem volt képes fogságban tartani – mert lehet,
hogy a Kulcsot nem tudta elpusztítani, Khonshu Ökle azonban nem volt
közönséges halandó, ahogy a kardja sem volt közönséges fegyver.
A penge úgy hasította a vizet, mintha szilárd anyag lett volna, s az
jégként tört darabokra.
A szétszaggatott hullám pillanatok alatt ismét egybefolyt, és emberi
alakot öltött. Gula volt ő, a Hatalmas, a Víz Ura, aki most Kandéval kelt
birokra.
Shaushka közben egy elemierő-csapással sodorta félre az útjából a
Szüzet, és Faltine Lángjait szabadította a Skorpióra. A tűz pillanatok
alatt elnyelte az állat-embert, azonban nem a húsát égette le a tagjairól,
hanem az elméjében rejtőző varázslatokat hamvasztotta el. Vagy
legalábbis ezt szerette volna, a Kulcs azonban azúrkék fénnyel izzott
föl, védelmezve Gir-Tabot.
A Bika tűnt most föl, mielőtt azonban szörnyű dübörgéssel
eltaposhatta volna a Legfőbb Varázslót, Árész útját állta, s a szarvánál
fogva földhöz teremtette. Valamivel odébb az Oroszlán és a Fekete
Párduc birkóztak hörögve, agyarral és karommal keresve a másik
torkát.
Brünhildának egyszerre négy ellenféllel kellett fölvenni a harcot, s bár
egyelőre állta a sarat, Shaushka jobbnak látta, ha segítségére siet,
mielőtt a túlerő legyűrné. Az erőcsapásával egy olyan nőt repített a
levegőbe, akinek testét pikkelyek borították, akar egy halat, a
homlokából pedig kecskeszarvak meredeztek. Brünhilda, a valkűr
lándzsája abban a pillanatban átjárta a Rák mellkasát, a
szertefröccsenő vér azonban kék volt, nem pedig vörös.
Ezek tizenketten erősebbek voltak, mint amire Shaushka számított,
azonban a csontjaiban érezte, hogy lassan kezd őfeléjük billenni a
mérleg nyelve.
Aztán Gir-Tab a magasba emelte a Kulcsot, mire rettentő
mennydörgés rázta meg a szigetet. Faltine Lángjait mintha elfújták
volna, s ahogy az ankh kereszt furcsa táncba kezdett, Shaushka úgy
érezte, a tér és idő falai ráborulnak, és maguk alá temetik...

Amikor magához tért, egyedül volt a szigeten.

Az ég sötét volt, s a nap állásából arra következtetett, hogy nem
csupán más évszakot, de más évet is írnak.
 – Neeem! – sikoltott föl dühében.
Aztán kiterjesztette a tudatát, végigpásztázva a lehetséges
idővonalakat, mígnem sikerült rábukkannia a csatának arra a
pillanatára, ahonnan kiszakították. Megpróbált ugyanerre a pillanatra
kaput nyitni, de a Kulcs erői lehetetlenné tették, hogy a téridőnek
ugyanarra a pontjára érkezzen. A legelső időpont, ahová képes volt
portált nyitni, egy órával később volt.
Innen kezdte tanulmányozni, hogy miképp is zajlott le a csata, és
kénytelen volt elismerni, hogy Gir-Tabnak volt igaza, mikor azt mondta,
hogy nem vette komolyan a Ragyogó Nyájat.
Mikor gyermekded cselszövésük Shaushka tudomására jutott, jó
darabig szinte szórakoztatónak találta, s biztosra vette, hogy bármikor
képes lenne őket legyőzni.
És most náluk volt a Kulcs.
Hogy mi volt ez az ereklye valójában, azt nem tudta, azt azonban
igen, hogy mire volt képes. Lehetővé tette, hogy az északi félteke
tizenkét égövi jegye alakot öltve belépjen a Halandók Birodalmába, és
szinte végtelen kozmikus energiával ruházza föl a Skorpiót és társait. A
tanulmányaiból tudta, hogy mikor ez az alászállás teljes lesz, a világ
egyszer s mindenkorra az ő birtokukba kerül. És abban a világban neki
és a hozzá hasonlóknak már nem lesz helye.
Olyan hely lesz ez, amiből mindörökre eltűnnek az ennék, az
annunakik, az asgardiak, a heliopolisziak, az olümposziak – a régi
korok minden istene. Hősök és bajnokok, gazemberek és démonok... S
nem csupán halva születnek innentől kezdve, hanem egyszerűen
kitörlődnek a létezésből.
Nem lesz már jó vagy gonosz, nem lesz mód csodákra és hősi
tettekre, és nem marad más, csak ez a tizenkét örökkévaló entitás, egy
lehetőségektől, választástól és szabad akarattól megfosztott világban.
Márpedig ezt nem engedhette.
A csata azonban kezdett nagyon rosszul alakulni. A Víz Ura és az
Oroszlán ugyan már harcképtelenek voltak, de még mindig tíz ellenfél
jutott az ő négy bajnokára.
Árész a Bikával küzdött, s az olümposzi szénája igencsak rosszul állt.
Kardja s dárdája már eltört, őt magát tetőtől talpig vér borította. A Szűz
korbácsa csapott le rá újra meg újra, a csillagokból lopott energiákkal
ostorozva testét.
Brünhilda fél térdre ereszkedve próbálta visszaverni a Rák és a Bak
támadásait, s mivel balja már törötten csüngött az oldala mellett, csak
idő kérdése volt, hogy azok ketten mikor gyűrik le, és végeznek vele.
Khonshu Ökle egy bizonytalan körvonalú alakkal viaskodott, aki hol
megjelent, hol kifakulni látszott a valóságból. Aztán a Nyilas egyik
lövése a hátán találta el Kandét, s még a nő csontjai is átsejlettek a
bőrén a testébe hatoló túlvilági energiáktól.
A Fekete Párduc két, megszólalásig hasonló nővel csapott össze, s
próbálta mindenáron megakadályozni, hogy egybeolvadhassanak. Egy
szívdobbanásnyi idővel azonban így is elkésett, s mikor azok ketten
eggyé váltak, a belőlük sugárzó forróság egy kisebb csillagéval
vetekedett.
A másik oldalról pedig a fejét leszegő Kos száguldott feléje.
És a pusztítás örvényének kellős közepén Gir-Tab állt egyedül, az ég
felé nyújtott kezeiben pedig aranyfénnyel ott lüktetett a Kulcs. Már nem
sok emberi maradt benne, és kitines teste mostanra elefánt méretűvé
növekedett.
Shaushka minden figyelmét a bűvös tárgyra összpontosította. Amaz
egyfelől szinte korlátlan energiáknak parancsolt, teret és időt egyaránt
eltorzítva; hogy beengedje a Mulapint a Halandók Birodalmába,
ugyanakkor azonban szinte korlátlan energiákat emésztett föl.
A Legfőbb Varázsló ebben látta meg a rést az ellenség pajzsán.
Egyetlen csettintéssel tért vissza az ütközetbe, s a tudatával azonnal
a bajnokai felé nyúlt.
A Kulcs a Skorpiónál van. Azt kell megszereznünk! Senki mással ne
törődjetek!
Miközben mind a négy bajnoka vadul Gir-Tabra rontott, Shaushka
Raggadorr Lángjaival perzselte föl az egész fövenyt.
A Ragyogó Nyáj kilenc megmaradt harcosa mind Shaushkára rontott,
s a nő most már valóban kénytelen volt minden tudását, fortélyát és
erőtartalékát latba vetni, hogy, ha csak ideig-óráig is, képes legyen
feltartóztatni őket. Főleg úgy, hogy figyelme egy részét a Kulcsra
összpontosította.
A varázstárgy az elemeket uralta, s azok hatalmából táplálkozott.
Mi lenne, ha segítenék neki, hogy torkán akadjon ez a falat?
Hatalma csápjaival a föld mélyébe, a levegő magasságába és a
tenger hullámai közé nyúlt, és az elemekből kiszipolyozott energiákat
elkezdte felzabáltatni az aranyfényű ankh kereszttel. Az pedig egyre
csak nyelte és nyelte, s minden múló másodperccel egyre élesebb,
egyre ragyogóbb fénnyel izzott. Mint valami élő, mohó fenevad, aminek
feneketlen éhségét és szomjúságát soha ki nem lehet elégíteni.
 A Skorpió, aki azzal volt elfoglalva, hogy a folyamatosan rázúduló
támadásokat hárítsa, egyelőre még nem figyelt föl rá.
Shaushka bajnokai közül egyedül Árésznak sikerült átverekednie
magát Gir-Tab védelmén, azonban a mérgező skorpiófullánk egy
pillanat alatt őt is félresöpörte. Halhatatlan lévén a méreg nem tudta
legyűrni, a kín azonban így is majdnem elviselhetetlen volt.
A Fekete Párduc acélkarmaival metszette le a skorpiófarkat, mielőtt
azonban biztonságba húzhatta volna a földre esett hadistent, az egyik
hatalmas, fekete olló kis híján kettészelte derékban.
Közben a Bika is lerázta magáról béklyóit, és tébolyult bömböléssel
vetette magát ismét a harcba. Jó öt méter magas alakja kisebb
hegyként tornyosult ellenfelei fölé, a szemei eleven tűzzel égtek.
Brünhilda volt az egyetlen, aki megpróbálta útját állni, s ahogy
összecsaptak, attól ég és föld megremegett, azonban a bősz fenevad a
földre taposta a fáradt, tucatnyi sebből vérző valkűrt.
Aztán eljött az a pillanat is, amikor a Kulcs már nem bírta elnyelni a
rábocsájtott energiákat, s akár egy kancsó, túlcsordult. Gir-Tab csak
most figyelt föl rá, és a Legfőbb Varázsló tisztán látta egykori vezíre
szemében az iszonyatot.
Kandé! Vidd ki innen őket!
Khonshu Ökle félájultan tántorgott a fölperzselt fövenyen, és
Shaushka egy pillanatig nem vett volna rá mérget, hogy a bajnoka
képes lesz teljesíteni a mentális parancsot. Végül azonban Kandé és a
másik három bajnok köddé vált.
Miközben egyik erőpajzsot a másik után tépték és szaggatták le róla,
a Legfőbb Varázsló továbbra is minden energiáját a Kulcsnak adta át.
Tudta, hogy menekülnie kellene, de azt is, hogy nem teheti, amíg itt
nem végzett.
Előbb egy fénynyíl találta el, majd egy energiacsapás sújtotta kis
híján a földre. Idegen gondolatok próbáltak féregként befurakodni az
elméjébe, s végül maga a tenger hullámai próbálták a mélybe rántani.
Időközben a Skorpió is visszanövesztette levágott fullánkját, de
mielőtt a nő ereibe fecskendezhette volna mérgét, Shaushka fölsikoltott,
és folyékony pokoltüzet idézett ellenségeire.
Meghasadt a föld, s a lángoló infernóban végül a Kulcs is széttört.
Ott, ahol az előbb még a Skorpió állt, már nem volt más, csak az
egekig nyújtózó, vakító energianyaláb. Az idő lelassulni látszott, azt a
csalóka illúziót keltve, mintha volna még mód elevenen elmenekülni
innen, Shaushka azonban tudta, hogy mindez csupán ámítás.
 Sérült volt, és a végletekig kimerült. Ha menekülni próbálna, a még
talpon lévő ellenfelei egy pillanat alatt végeznének vele. És hiába volt
halhatatlan a szó azon értelmében, hogy az évek nem fogtak rajta, a
testét el lehetett pusztítani.
De legalább győzött. Van-e ennél felemelőbb érzés a halál előtti
pillanatban?
És akkor váratlanul...

Már máshol volt.

– Szívesen – mondta elcsigázottan Kandé.
Fehér homokkal borított tengerparton álltak, s megrendülten figyelték,
ahogy a láthatár peremén szembántó fény gyúl. Mintha egy második
nap kelt volna föl, de túl gyorsan és fekete koromudvarral övezve.
Alattuk megmozdult a föld, és a tenger zavaros habtajtékot vetett.
– Földrengések lesznek – mondta csöndesen Khonshu Ökle. – És
szökőár.
– És még annál is több – bólintott Shaushka, ahogy a távoli
robbanások füstfelhőt öklendeztek az égre. – A föld tüzet köp majd, és
fölforrnak a tengerek.
És amit nem mondott ki: bár a Ragyogó Nyájnak végül nem sikerült
bejutnia a Halandók Birodalmába, a szabadjára eresztett erőik nemcsak
a természettel, de az eleven szívekkel és elmékkel is rettentő dolgokat
művelnek majd. Olyan láthatatlan lökéshullámok söpörtek végig a kerek
tenger partvidékén, melyek haragot és rettegést vetettek, s széthúzást
és pusztulást arattak.
Ezt Árész is tisztán érezte, és elégedetten felnevetett.
– Háború lesz! – mondta csillogó szemmel. – Mindenhol! Háború és
káosz! A világ megváltozott.
– És ez örömmel tölt el téged? – érdeklődött a Fekete Párduc.
– Ó, igen! – biccentett a háború istene. – Túl sokáig volt csönd és
nyugalom. Kis híján belehaltam az unalomba!
– Vissza kell térnem a népemhez – mondta a Fekete Párduc. – Hogy
megvédjem őket attól, ami közeledik.
– Majd én hazajuttatlak – bólintott Shaushka –, aztán nekem is vissza
kell térnem Ninivébe. Mert tartok tőle, hogy Árésznak lesz igaza, bár
engem ez nem tölt el olyan örömmel, mint őt.
 – Szerintem induljunk! – mutatott Brünhilda a láthatáron tornyosuló
gigászi hullámokra.
A szökőár forró gőzt, füstöt és kőtörmeléket hajtott maga előtt, és
olyan mérhetetlen fájdalmat ígért, amit még a halhatatlanok is szívesen
elkerültek volna.

Napokkal később, ninivei palotájában a Legfőbb Varázsló

leheveredett a hálószobája kerevetére, majd kilépett halandó
porhüvelyéből, és asztrális formában vágott neki a világnak. Látni
akarta a csata következményeit, Penthosz szigetét azonban többé már
nem találta. Egyetlen szikladarab sem maradt belőle, a helyén azonban
még mindig forrt és bugyborékolt a tenger. Az ég koromfekete volt, a
nap alig több távoli, sápadt korongnál az ég peremén.
De legalább a Skorpiónak és harcosainak sem maradt nyoma. Vagy
mégis? Mert Shaushka érzett valami halvány, ám mégis ismerős illatot,
mely mintha alig követhető nyomként vezetett volna a távoli jövőbe.
Vajon a Skorpió valóban elpusztult? S vele együtt a Kulcs is?
Tudni akarta. Tudnia kellett.
Sokáig azonban nem kutathatott, mert végül mégis Árésznak lett
igaza. Az elkövetkező esztendők járványt, éhínséget és háborút hoztak.
Mükéné, Babilon, Egyiptom, sőt még a hettiták is mind elbuktak. Barbár
népek söpörtek végig a kerek tenger partvidékén, egyre több oldalról
fenyegetve Ninivét. S bár Shaushkának végül sikerült megállítania őket,
a birodalma soha többé nem lett olyan nagy és erős, mint valaha volt.

Évekkel a csata után Kandé, Khonshu Ökle is visszatért Ninivébe,

ahol a saját ügyéhez kért segítséget. Halandó álcában utazott, köpeny
és maszk nélkül, és most derült csak ki, hogy mélybarna bőrével és
csillogó fekete szemeivel majdnem olyan gyönyörű, mint maga
Shaushka.
A Legfőbb Varázsló is levetette fényszárnyait, s úgy ültek a ninivei
palota teraszán a szélben hajladozó fűzfák alatt, akár két halandó
asszony, akik a lassan elmocsarasodó csatornák szent íbiszeinek
rikácsolását hallgatják. Olajos, feketébe hajló kaptarai vörösbort
kortyolgattak, és a világ dolgairól beszélgettek.
 – Ez nagyon finom – bólintott Kandé. – Nehéz ma már igazán jó bort
keríteni.
– Akkor élvezd ki – biccentett Shaushka –, mert a húsz évvel ezelőtt
vásárolt számos amforából ez az utolsó. A jó bor készítésének
művészete lassan feledésbe merül, és ezzel a kancsóval együtt
hamarosan ez is emlékké fakul.
– Mint oly sok más dolog, ez is elmúlik – komorodott el Kandé. –
Vajon megérte? Mi ugyan életben maradtunk, de rettentő árat fizettünk
érte.
Shaushka egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy megossza a
gyanúját Khonshu Öklével, miszerint a Kulcs nem pusztult el, csupán
egy másik dimenzióba került, mivel azonban erre sohasem sikerült
cáfolhatatlan bizonyítékot találnia, úgy volt vele, minek rontsa el még
jobban Kandé kedvét.
Ehelyett ismét megízlelte a bort, és kimérten bólintott.
– Ez itt körülöttünk nem az egész világ, annak csupán egy szeglete.
A minket érintő változások keletre nem terjedtek ki. A Szang Dinasztia
továbbra is háborítatlanul uralkodik. Mi több, a nyugati földeken is
városokat emelnek. Korábban is buktak már el civilizációk, ezt te is
ugyanolyan jól tudod, mint én. Mindketten sokat éltünk és sokat láttunk
már. Atlantisz és Mu is elpusztult, az élet azonban ment tovább. Az
emberek meghalnak, majd újak születnek. A városokat lerombolják,
majd újakat építenek. Az emberek pedig összeszorított foggal járják
tovább az útjukat, és élik az életüket. Azonban, ha nem szálltunk volna
szembe a Ragyogó Nyájjal, akkor mindössze egyetlen út maradt volna
az élet számára, mégpedig az övék. Számos lehetséges jövőt
vizsgáltam meg, így bízvást mondhatom, hogy örökre itt maradtak volna
úgy, hogy innentől kezdve soha semmi nem változik. Ez az ő világuk
lett volna, nem a miénk. Amúgy pedig ne aggódj, az emberek téglát
vetnek és követ faragnak, újra bevetik a földjeiket, és egy napon lehet,
hogy még ennél is finomabb bort érlelnek majd.
– Én Khonshu Ökle vagyok – bólintott Kandé –, mielőtt azonban a
Holdisten engem választott volna, magam is halandónak születtem.
Azok a királyságok, melyeket annak idején ismertem, mára eltűntek, a
népem mára visszasüllyedt a tudatlanság sötétjébe. És azokat a
helyeket a hegyeken és tengereken túl nem ismerem. Én ezeket a
földeket, ezt az életet ismerem, és gyászolom az elvesztését.
– Számomra sem közömbös a világnak ezen szeglete – rázta meg a
fejét Shaushka. – Évszázadok óta élek ezek között az emberek között.
Voltam már papnő, varázsló, királynő, sőt istennő is, és néha mindez
egyszerre. A leszármazottaim ugyanúgy köztük élnek. De Legfőbb
Varázslóként távolabbra kell tekintsek, és tudomásul kell vennem, hogy
van, amikor áldozatot kell hoznunk.
– Ez igaz.
– És most hadd halljam, miért jöttél, és hadd döntsem el, vajon
olyasmiről van-e szó, ami érdekel!
– Érdekelni fog – ígérte Khonshu Ökle. – És ha esetleg mégsem, ne
feledd, tartozol egy szívességgel...
 EGY

MIRE a repülőgép fölszállt, Bruce Bannernek már eszébe is jutott,

hogy mennyire utálja a repülést és mindazt, ami vele jár. Utálta a
tömeget, a szűk, zsúfolt teret, a műanyag szagát és legfőképp az
utasok esztelen viselkedését. Legszívesebben nemcsak a biztonsági
övből, de a bőréből is kibújt volna...
Hogy a fenében felejthettem el, hogy ennyire utálom a repülést?!
Lehet, hogy azért felejtette el, mert elég rég nem utazott
repülőgépen. Utoljára talán még... talán még a balesete előtt. Bár,
ahogy most jobban belegondolt, eszébe jutott az első repülése: az a
szégyellős öröm, hogy legszívesebben felrikoltott volna, mint egy
kiskölyök, mikor a gép felemelkedett a talajról, és a táj folyók szabdalta
színes pacák sokaságává mosódott össze...
Nem, már akkor is utáltam a repülést!
Arra lett figyelmes, hogy valamelyik utasra máris rájött a hoppáré.
Egy harmincas éveiben járó, vékony, szemüveges férfi volt az, aki már
akkor gyanakodva nézett jobbra-balra, amikor még épphogy fölszállt a
gépre. Most pedig a széksorok közt állt, és egyre hevesebben
gesztikulálva vitatkozott az egyik légi utaskísérővel.
– ... elöl. – hallotta Bruce. – Amilyen távol csak lehet attól a...
dologtól!
– Meglátom, mit tehetek – sóhajtott fel a stewardess. – Kérem, addig
is üljön vissza a helyére!
Mostanra már mindenki Bannert figyelte, beleértve a mellette ülő,
fekete nadrágkosztümöt viselő nőt is. Banner próbált úgy tenni, mintha
olvasna, azonban továbbra is magán érezte a nő tekintetét.
– Ööö... hello – nézett föl végül a könyvből.
– Ugye, maga az? – kérdezte a nő megbabonázva. – Úgy értem, ő.
Az a... Bosszúálló! Az, aki...
Ennél a pontnál elhallgatott, és zavartan simított ki egy fekete tincset
a szeméből.
– Hadd segítsek! – mosolyodott el fanyarul Banner. – Én vagyok az,
aki zölddé változik.
– Igen... Dr. Bruce Banner, ugye?
 – Igen, bár így általában nem szoktak felismerni. Vagy legalábbis
régebben így volt.
– Én olvastam az önről készült riportot a Rolling Stone Magazinban,
és onnan tudom, hogy ön tudós, és nem csupán egy... Bosszúálló!
Ó, igen, a riport. Ami úgy született, hogy eredetileg interjút szerettek
volna vele készíteni, de nem állt kötélnek. Úgyhogy kénytelenek voltak
más megoldást keresni, és összevadászni mindenkit, aki csak
ismerhette – a gyermekkori barátjától, Randytől egész Thaddeus Ross
tábornokig, aki nem sok szépet mondott róla. Az ő válaszaikból és
véleményükből állítottak össze róla egy profilt. Ő legalábbis így hallotta,
mert olvasni nem olvasta. Egyedül a borítót látta: a saját képmását, ami
mögé a Hulk csontos arcát is odamontírozták.
– Oké – bólintott. – Megígérem, hogy amíg le nem szállunk, tudós is
maradok. Úgyhogy most nem lesz semmiféle zöldülés.
Bízott benne, hogy ezzel a maga részéről eleget tett a
formaságoknak, és lezárhatja a beszélgetést, de, mint általában, a világ
nem nagyon törődött vele, hogy miben is reménykedik.
– Egyébként Andie Strain vagyok – nyújtott kezet a nő.
– Örvendek a szerencsének.
Aztán megint hallgattak egy kicsit, és Banner olyan feltűnően kezdte
mustrálni az ölében heverő könyv borítóját, hogy azt nem lehetett nem
észrevenni.
– Szóval, turista osztályra váltott jegyet – próbálta életben tartani a
beszélgetést Andie. – Magának a Bosszúállók repülőjén kellene
utaznia... vagy... úgy értem... maga nem tud repülni?
Hát akkor ennyit az olvasásról...
– Nem, valójában nem tudok repülni – mondta Bruce bágyadt,
türelmes mosollyal. – Viszont nagyon nagyokat tudok ugrani. Ahhoz
azonban át kell változnom a zöld fickóvá, ami sajnos tönkretenné a
ruhámat, márpedig ez a legjobb öltönyöm. Persze, vihetnék magammal
egy nagy zsák ruhát biztonság esetére, de a nyakamat tenném rá, hogy
útközben széttépné és szétszórná az összeset New Yorktól San
Franciscóig. Egyébként egy olyan megbeszélésre tartok éppen, ahol...
szóval, ahol a ruha elvárt, mi több, kötelező. Ami pedig a Bosszúállók
repülőjét illeti, a Quinjetet csak különleges alkalmakkor használjuk. Ez a
mostani azonban nem annyira különleges. Ami pedig az első osztályt
illeti... hát, nem is tudom. Feleslegesnek tartottam. Ön szerint nem az?
– Én egy munkainterjúra megyek éppen – magyarázta Andie. –
Vállalati joggal foglalkozom, de az első osztályt egyelőre még nem
engedhetem meg magamnak. Majd egyszer talán.
Aztán ő is a könyvre sandított, amit Banner úgy szorongatott, akár a
vízbefúló azt a bizonyos szalmaszálat.
– Sajnálom, nem akartam untatni... olvasson csak nyugodtan!
– Ugyan, semmi gond – próbált mosolyogni a tudós. – Nem untat. De
tudja...
Azzal megpróbált elbújni a könyv mögött, de néhány másodperccel
elkésett. A szemüveges, izgága alak szemlátomást megnyerte a vitát a
stewardesszel szemben, és felszegett fejjel indult az első osztály felé.
– Ez az alak is... – csóválta meg a fejét Andie, mikor úgy ítélte, hogy
az agitátor már hallótávolságon kívül ért. – Tudja, mit? Ne is
foglalkozzon vele!
Egy pillanatra zavartan sütötte le a szemét, aztán mégis fölnézett, és
Banner tekintetét kereste. A férfi ezt egy pillanatra kihívásnak gondolta,
aztán rájött, hogy a nő őszintén beszél, amit talán még nehezebb volt
elfogadnia.
– Nézze – mondta Andie –, én New York-i vagyok, és még jól
emlékszem arra, amit pár évvel ezelőtt értünk tettek Brooklynban. A
Bosszúállók nélkül azok a gusztustalan idegenek az egész várost
leradírozták volna a föld színéről! Az öcsém mentős, ott volt mindenhol,
ahol szükség volt rá, és biztos, hogy maguk nélkül ő sem úszta volna
meg élve! Persze vannak, akik azt mondják, hogy csak azért harcoltak
a rosszfiúkkal, mert történetesen épp New Yorkban van a
főhadiszállásuk, és lehet, hogy még jobb is lenne, ha máshova
költöznének, de én nem így gondolom! És még nagyon sokan
osztoznak a véleményemben! És lehet, hogy néha átváltozik egy nagy,
zöld szörnyeteggé, de maga a mi nagy zöld szörnyetegünk! – Azután
megvetőn biccentett az első osztály felé masírozó férfi irányába. – Az
ilyen alakok... az ilyen alakok soha senkiért nem tesznek semmit!
– Hát... köszönöm, igazán kedves.
– Nagyon szívesen!
Banner visszafordult a könyvhöz. Még mindig ideges volt, de már egy
kicsit jobban érezte magát. Annyira, hogy még akár a beszélgetést is
hajlandó lett volna folytatni, hogy lássa, hova fut ki.
Na jó, némi túlzással.
Az is eszébe jutott, hogy vajon tényleg mindig ennyire utált repülni,
vagy ez inkább az a fajta ellenérzés volt, ami a személyisége másik
oldalából, a Hulkból szivárgott lassan át a tudatába. Végül is volt idő,
amikor ő ennél sokkal társaságkedvelőbb volt. Szívesen járt emberek
közé, sőt, mikor Izlandon vett részt tudományos konferencián, hajlandó
volt órákig beszélgetni vadidegenekkel. És amikor gyerekként először
szállt repülőre, annyira élvezte az utazást, hogy még a titkos
naplójában is írt róla.
Akkor meg miért érzem úgy, hogy utálok repülni?
Lehet, hogy Hulk az, ami lassan már az emlékeit is felülírja? A Hulk
nem szerette az embereket, sem a tömeget, sem a zárt helyeket, és
egyáltalán senkit és semmit, aki-ami megpróbálhatta korlátozni.
Mi van akkor, ha minden egyes alkalommal, mikor átváltozott a
Hulkká, mindig egy kicsit több maradt benne a zöld óriásból? Mi van
akkor, ha lassan már nem lesz más különbség köztük azon kívül, hogy
hány kilót tudnak fekve kinyomni?
A gondolat annyira nyugtalanító volt, hogy félúton a könyvet is letette,
és az alattuk elsuhanó felhőket próbálta figyelni. És közben próbált
visszaemlékezni rá, milyen is volt nyolc évesnek lenni.

Monica Rappaccini a reptér kijáratánál várta, kezében egy jókora,

karton névtáblával.
Monicával először Új-Mexikóban találkozott, még iskolás korában, és
az első dolog, amire fölfigyelt a lányon, a szeme volt. Nem a színe vagy
a formája volt különleges, sokkal inkább az, ahogy használta. Mint
valami különlegesen bonyolult gép, ami mindent megfigyelt, elemeire
bontott és néhány másodperc alatt kielemzett. Monica soha nem
csupán a dolgok vagy emberek felszínét tanulmányozta – őt mindig a
szerkezet, az összetevők és a működési mechanizmus érdekelte, a
dizájnban rejtőző hajtóerő.
Briliáns diák volt, az egyik legokosabb, akivel valaha találkozott. És
emellett még jólelkű is.
Annyira, hogy Bruce Banner még ennyi év után is emlékezett rá.
Igazság szerint egy kicsit még szerelmes is volt a lányba, bár ez
ügyben tenni soha nem tett semmit. Ahhoz mindig túl elfoglalt volt.
Azóta évek teltek el, és az élete nagyon fura és nagyon zöld irányt
vett. Ennek ellenére nem feledkezett meg Monicáról: rendszeresen
olvasta a lány publikációit, amik gyakran találkoztak az ő személyes
érdeklődésével, meg amúgyis, tetszett neki, ahogy Monica Rappaccini
kifejtette a gondolatait.
 Aztán fél évvel ezelőtt San Franciscóban találkoztak. Monica egy
George Tarleton nevezetű fickóval alapított céget, amit Alkalmazott
Ideológiák Mechanizmusának – AIM-nek kereszteltek el, és tele voltak
érdekes és grandiózus ötletekkel.
Monica arra kérte, hogy hozzon össze egy találkozót Tony Starkkal,
bár ez nyilván elsősorban Tarleton ötlete volt, és a lányon látszott is,
mennyire kényelmetlen neki ilyesmit kérni a régi ismeretségükre való
tekintettel.
Banner végül belement, és összehozta a találkozót.
Egy kicsit meg is rémült attól, hogy megint látja Monicát, és maga
sem tudta, hogyan kellene viselkednie, de aztán hamar túljutott ezen a
kezdeti, kényelmetlen fázison. Monica Rappaccini azonban még mindig
a régi volt – okos, céltudatos, nagyon figyelmes és egy kicsit még kacér
is, bár ez utóbbiban szemlátomást nem volt sok tapasztalata.
Tony, mint rendesen, most is seggfej volt, de e tekintetben Tarleton
sem sokkal maradt el mögötte. Bruce és Monica kénytelenek voltak
azonnal összefogni, és megpróbálni minden diplomáciai érzéküket latba
vetni, hogy a megbeszélés ne fulladjon az első öt perc után
személyeskedésbe és sárdobálásba.
Aztán meghívta a lányt egy kávéra, másnap már együtt ebédeltek, és
azóta személyesebb irányt vettek a dolgok kettőjük közt. Stark úgy
döntött, hogy mégiscsak befektet az AIM-be, ami azt jelentette, hogy
Bruce és Monica egyre többet találkoztak.
Banner fölajánlotta a lánynak, hogy nyugodtan használja az ő New
York-i laboratóriumát, csakhogy mostanra Stark pénzéből már
Monicának is egy ugyanolyan jól felszerelt laborja volt San
Franciscóban, így ezzel többet sajnos nem tudta New Yorkba csábítani.
Úgyhogy, mikor Monica meghívta San Franciscóba, Banner nem
ellenkezett. Az sem volt ellenére, hogy kettőjük közt lassan alakulnak a
dolgok, sőt kifejezetten örült neki. És volt egy olyan érzése, hogy kezd
megtörni a jég, és az ismeretségük lassacskán igazi kapcsolat lesz.
És most itt áll, egy névtáblával a kezében. Én ezt nem értem...
– Á, doktor Banner! – nyújtott kezet a lány. – Remélem, jól utazott!
A férfi úgy állt ott, mint akit leforráztak.
– Ööö... ez most... mi akar lenni?
– Ezt viccnek hívják, Bruce – mosolygott rá Monica, majd megölelte.

*
 – Szóval, hogy mennek a dolgok? – kérdezte a férfi, miközben az
alacsonyan szálló, szürke felhők alatt autóztak az öböl partján.
– Nagyszerűen! Az új labor... már alig várom, hogy
megmutathassam!
– Nos, ezért Tonynak jár köszönet – vonta meg a vállát Banner. – És
hidd el, őt is nagyon izgatja, hogy haladtok!
– Az biztos! – bólogatott Monica. – Máskülönben nyilván nem nézne
a körmünkre kétnaponta. Csodálkoztam is, hogy nem jött veled...
– Pedig nagyon akart, de aztán megbeszéltem vele, hogy inkább
majd jövő héten jöjjön. Megmondtam neki, hogy szeretnék egy kis időt
veled tölteni.
– Nyilván úgy érted, hogy az AIM-mel.
Banner nem igazán tudta eldönteni, hogy ez most vicc volt-e. Mert
volt valami a lány hangjában, ami erre utalt, de azért...
– Tudod... lehet, hogy félreértettem a meghívásodat – mondta némi
hallgatás után. – Merthogy azt hittem...
– Hogy személyes okokból akarok veled találkozni? Nem, nem
értettél félre. Hiányoztál, Bruce, és hidd el, nemcsak azért szeretnék
több időt tölteni veled, hogy a zseniális ötleteidet hallgathassam! Csak
hát, az jutott eszembe, hogy egy egész kontinens van kettőnk között...
és nem értem, hogy miért.
– Hát igen – dörmögte a férfi. – Ez már nekem is eszembe jutott.
– Tényleg? – csillant föl a lány szeme. – Tényleg nem akarok
rámenősnek tűnni, csak hát... te és én annyi mindenben hasonlítunk.
Közös az érdeklődésünk, jól tudunk együtt dolgozni, még a laborodat is
kölcsönadtad... Úgy gondoltam hát, most, hogy már nekem is van egy,
esetleg viszonozhatnám a szívességet.
– Úgy érted, hogy költözzek át San Franciscóba?
– Egy darabig mindenképp. Stark nagyon sok pénzt fektetett az AIM-
be, és az utóbbi időben többször is megemlítette, hogy szeretne egy
itteni összekötőt. Én pedig... khm... téged javasoltalak.
– Igen, nekem is megemlítette – bólintott Bruce. – De én azt hittem,
hogy az ötlet Tarletontól származik.
– Akkor most már tudod, hogy nem.
– Tudod, én... Szóval, hazudnék, ha azt mondanám, hogy... hogy
nem gondoltam magam is erre – köszörülte idegesen a torkát Banner.
– De?
– Egyszerűen csak Tony ideérkezése egy nagyobb dolog része.
Valami, amiről egyelőre nem beszélhetek, és amivel, hogy őszinte
legyek, nem is biztos, hogy egyetértek.
– Akkor mi lenne, ha ezt egyelőre félretennénk, és valami másról
beszélgetnénk? – bólintott a nő. – Olvastad a legutóbbi cikkemet?
– Azt, amit a mutagénekről és az intracelluláris toxicitásról írtál?
– Azt.
– Még szép, hogy olvastam! – mosolyodott el a férfi. – Zseniális volt!
– Tudod, hogy te inspiráltál a megírására?
– Már úgy érted, hogy... az állapotom.
– Tudom, hogy érzel a baleseteddel és a Hulkkal kapcsolatban, és
nem is hibáztatlak érte – mosolyodott el szomorkásan a lány. –
Elképzelni sem tudom, milyen lehet, azzal viszont tisztában vagyok,
hogy már eddig is mindent megpróbáltál, hogy visszafordíthasd a
folyamatot.
– Ebből nem is csináltam titkot.
– Nos, nekem van néhány ötletem, ami talán segíthet. Persze ezek
egyelőre még csak ötletek, de ha többet lennél itt, és hajlandó lennél
együttműködni...
– Félre ne érts, nagyon hálás vagyok, hogy segíteni akarsz, de te
most arról beszélsz, hogy szeretnéd megpróbálni megérteni a Hulkot.
És hidd el, ez életveszélyes vállalkozás. Nem te vagy az első, aki
szeretné megpróbálni, de...
– Pont ezért szeretném, hogy itt legyél, San Franciscóban, Bruce!
Mert így mindent figyelemmel tudnál követni, és abban a pillanatban,
amikor úgy érzed, hogy valami nincs rendjén, szólsz, és már le is
állítjuk a dolgokat. Fogd föl úgy, hogy csak azt a kutatást folytatjuk, amit
te már elkezdtél, de most egy olyan társ segítségével, aki talán olyasmit
is észrevesz, ami fölött te esetleg átsiklottál. Valakivel, akinek fontos
vagy.
Bruce Bannernek be kellett ismernie, hogy ez egészen jól hangzik.
– Akkor ezért szeretted volna, hogy átruccanjak San Franciscóba?
– Igen, ez volt a dolog egyik fele. A másik önző és személyes
indíttatású.
– Oké – mosolyodott el a férfi.
– Oké, úgy mint igen, jövök, és átköltözöm San Franciscóba?
– Oké, úgy mint hajlandó vagyok hagyni, hogy lehengerelj az
érveiddel.
– Nagyszerű! – kacsintott rá Monica. – Hidd el, nagyon meggyőző
tudok lenni.
 KETTŐ

NATASHA ROMANOFF belekortyolt a pezsgőbe, majd halványan

elfintorodott.
– Talán nem ízlik? – kérdezte a vele szemben ülő, kék öltönyös férfi.
– De... finom – tette le a poharat Natasha.
Valójában nagyon finom pezsgő volt. Drága és exkluzív. Olyan, ami
kiválóan illett a XIX. századi perzsaszőnyeghez, a sarokban álló görög
vázához, a padlóba dolgozott maja sztéléhez, az egyik tál mellett álló
mezoamerikai domborműhöz és a vele szemben álló olmék jáde
jaguárfigurához.
És természetesen a drága öltönyt viselő testőrökhöz, akik érkezéskor
megmotozták, és akik azóta is a helyiség stratégiailag fontos pontjain
posztoltak.
– Ön a vevő? – kérdezte a kék öltönyös.
– A vevő? Természetesen nem. Ő személyesen nem szokott ilyen
dolgokat intézni, hanem rám bízza. Mindazonáltal felhatalmazott, hogy
ajánlatot tehetek a nevében. Egy igen nagyvonalú ajánlatot. De
természetesen csak azután, hogy láttam az árut.
– Magától értetődik – bólintott az öltönyös –, Ms...
– Smith.
– Értem.
Az öltönyös egy hosszú pillanatig összevont szemöldökkel
méregette. Vajon fölismerte? Natasha feketére festette a haját, barna
kontaktlencsét viselt, és az arcát is telepingálta hamis szeplőkkel. A
tanult akcentusok közül a genti belgát használta, és háromrészes
uniszex nadrágkosztümöt viselt.
Régen, még a tévés és internetes hírnév előtt mennyivel könnyebb
volt az élete! Tulajdonképpen ezt a megbízást is azért vállalta el, hogy
bebizonyítsa – legalább annyira önmagának, mint a munkaadójának –,
hogy megfelelő álcával még mindig képes félrevezetni a célpontot. Most
azonban egyre inkább olyan érzése volt, hogy talán mégis okosabb lett
volna, ha valaki mást küldenek helyette.
– Ön nagyon ismerősnek tűnik – mondta a férfi. – Ismerhetem
valahonnan?
 – Már korábban is kötöttünk üzletet – felelte Natasha. – Időről időre
egy bizonyos sikeres, nyugati parti üzletembert is képviselek. Biztosra
veszem, hogy emlékszik.
Valójában soha az életben nem találkozott ezzel a kék öltönyt viselő
férfival, és tudta, ha részletekbe is belemennek, hamar kiderül, hogy
blöffölt. A kék öltönyös azonban úgy reagált, ahogy arra Natasha
számított: kényelmetlen lett volna beismernie, hogy nem emlékszik, és
valószínűleg valóban voltak üzletfelei a nyugati partról.
– Ó... hát hogyne – biccentett. – Elnézést, hogy nem ismertem föl
azonnal.
– Semmi gond – mosolygott hűvösen Natasha. – Amúgy sem azért
jöttem, hogy a régi időkről csevegjünk, hanem hogy üzletet kössünk.
– Természetesen – bólintott a férfi, majd kinyitotta az íróasztala
fiókját, és egy hosszúkás, üvegezett tárolót vett elő. Olyasfajtát,
amikben rendszerint ékszereket szállítottak.
A tároló fekete bársonypárnáján alig tenyérnyi, szögletes fémtábla
pihent, rajta ékírásos szöveggel és egy furcsa diagrammal. Ez utóbbi
egy kör alakú tárgyat jelképezett, melyből sugárirányban vonalak
futottak szét és kapcsolódtak nyolc kisebb körhöz.
– Ez egyike azon ritka, írott szövegeknek abból az időszakból, amit
nem kiégetett agyagra vagy kőre, hanem fémre jegyeztek le –
magyarázta a férfi. – Ami pedig a nyelvet illeti...
– ... az megfejthetetlen – mondta Natasha, majd a retiküljéből
előhúzta a telefonját.
– Sajnálom, de ez itt nem megengedett – komorodott el a kék
öltönyös. – És ha lefotózza, sajnos el kell vegyem a telefonját.
– Nem képeket akarok készíteni – rázta meg a fejét a nő, majd
gyorsan beírt egy kódot, és valamit ellenőrzött a képernyőn. – Valóban,
ez az eredeti.
– Mi sem természetesebb. De...
– Hogy honnan tudom? Mert ezt öt nappal ezelőtt lopatta el egy
tajvani bűnszervezet feje a Smithsonian Múzeum különleges
gyűjteményéből.
A kék öltönyös egy pisztolyt húzott elő a fiókból, s mire fölállt az
asztal mellől, már a testőrei kezében is fegyver volt.
– Kicsoda maga? – kérdezte fenyegetőn.
– Mint már mondtam, én csak az üzletkötő vagyok – mosolyodott el
Natasha, majd fölkapta és a kék öltönyöshöz vágta a jádeszobrot.
 Aztán azzal a lendülettel hátradőlt a székkel, kigurulta az esés
lendületét, majd a széket a legközelebbi őr felé lendítette. A fegyveres
tüzet nyitott rá, Natasha azonban addigra már két lépéssel odébb járt, s
mire a testőr utána fordulhatott volna, a nő a levegőbe szökkent, és a
térdével találta el az őr állát. Hagyta, hogy vigye tovább a lendület –
közben két golyó is elsüvített fölötte –, majd a következő őrszem alól
rúgta ki a lábát, és egy könyökütéssel taszította ájulásba.
Ismét tovább gurult, s közben fölragadta az eszméletlen fegyveres
pisztolyát. Villámgyors fordulás, majd alig néhány lépésnyi távolságból
háromszor mellbe lőtte a következő fegyverest. A férfi golyóálló
mellényt viselt, azonban három golyó ilyen távolságból elég volt ahhoz,
hogy fölborítsa és kiüsse.
Natasha a sarkával taposott az őr kézfejére – a csontok jól hallható
roppanással törtek el –, és kitépte az üvöltő fegyveres kezéből a
pisztolyát.
Már csak a kék öltönyös és egyetlen testőre voltak talpon, de most,
hogy már nekik is volt helyük manőverezni, félő volt, hogy kereszttűzbe
fogják.
Natasha egy maja dombormű mögé vetette be magát, ami elég
vastag volt, hogy fölfogja a neki szánt golyókat.
Kibírt évszázadokat, ásatást, savas esőt, sőt még az ide-odaszállítást
is, és most ezek az állatok fogják tönkretenni!
Egyetlen töredékmásodpercre fordult ki a kőlap mögül, s az egyik
lövésével a testőr térdét törte darabokra, a másikkal pedig a kék
öltönyös vállizmát szakította szét.
– Ne! – üvöltött a házigazda. – Ne öljön meg! Mondja meg
Capricornnak, hogy sajnálom, és kárpótolni fogom!
Capricorn? Bingó!
Natasha azt mondta a kék öltönyösnek, hogy tisztában van vele, egy
tajvani bűnszervezet feje áll a rablás mögött. És most már a nevét is
tudta.
Capricorn...
Valaki őrült tempóban rohant lefelé az emeletről. Nyilván további
őrök. Mindjárt itt is lesznek, úgy körülbelül három másod...

Mikor az utolsó őrrel is végzett, fölráncigálta a földről a kék öltönyöst,

és az egyik fotelbe lökte. A férfi üveges tekintettel szorongatta
szétroncsolódott, vérző vállát.
– Tudnom... tudnom kellett volna! – nyöszörögte. – De esküszöm,
hogy többet nem fordul elő! Megteszek bármit! Bármit, amit csak akar!
– Már úgy érti, hogy Capricorn – bólintott Natasha.
– Igen... pontosan úgy volt, ahogy mondta! Az ő emberei hozták el a
táblát a múzeumból, de én úgy voltam vele, hogy ez az én városom, az
én engedélyem nélkül ilyesmit senki sem csinálhat! Úgyhogy én meg az
ő embereitől vettem el. Mert hát ez az én városom... Ha hozzám fordult
volna, hogy szerezzem meg neki a táblát, mindez nem történt volna
meg. Hinnie kell nekem!
– Mhm – nézegette a nő a pisztolyát. – És mégis hogy fogja
kiengesztelni?
– Van egy másik olyan darab is, mint ez! – biccentett a kék öltönyös
az asztalon heverő tábla felé. – Meg tudom neki szerezni! Grátisz!
– Ön is tudja, hogy ő nem az a megbocsátó fajta – csóválta meg a
fejét Natasha.
– Értse már meg, hogy nem tudtam! – vinnyogta a férfi. – Persze, én
is hallottam a szóbeszédet, és tudom, hogy nem érdemes velük ujjat
húzni, de azt hittem, hogy ez csak amolyan városi legenda.
Velük? – tűnődött Natasha. – Kik azok a velük?
– Mit tud a többiekről? – kérdezte.
– Valamiféle... szindikátus. Régen állítólag nagy durranás volt, de
már régóta nem hallott róluk senki. Nem is tudom, hogy nevezték őket,
csak annyit, hogy Capricorn az egyikük.
– És mit tud erről a Capricornról?
– Azt, hogy üzletember, és ahogy maga is mondta, Tajvanon
dolgozik.
– Na, keljen föl szépen! – intett a pisztolyával Natasha. – Most
elmegyünk egy csöndes helyre, ahol nyugodtabb körülmények közt
beszélgethetünk.
– Ne... nem öl meg? – nézett föl rá reménykedve a férfi.
– Legalábbis nem ma. Na, keljen föl!
Miközben a férfi sziszegve föltápászkodott, Natasha egy pillanatra
meleg levegőt érzett a tarkóján. Mintha valaki egy hajszárítót kapcsolt
volna be mögötte. Az idő lelassulni látszott, ahogy az ösztönei
működésbe léptek, és a kiképzése során tanult mintázat szerint reagált.
Több őr nincs az épületben, valakinek mégis sikerült a hátam mögé
kerülnie.
 Azonnal balra mozdult, s estében magával rántott egy kanapét, hogy
legalább néhány másodpercig védve legyen. A hőség, mint egy sárkány
emésztő lehelete, söpört végig a szobán, és Natasha megbénult
izmokkal rángatózva ért földet.
Égett szőr szagát érezte, és kellett hozzá egy hosszú másodperc,
mire ráébredt, hogy a saját haja pörkölődött meg.
Valami szonikus fegyverrel lőttek le – tudatosult benne.
Bizonytalanul imbolygó, elmosódott körvonalakat látott – mintha állt
volna valaki az ajtóban előrenyújtott kézzel, s a következő pillanatban
szétrepültek a bútorok, és lángra lobbant a perzsaszőnyeg.
Ahogy a görcs oldódott az izmaiban, Natasha célra tartotta a
pisztolyt, és tüzet nyitott. Úgy tűnt, a lövedék talált, mert mire sikerült
föltápászkodnia, a támadó már nem volt sehol.
A kék öltönyös felüvöltött, s ahogy a nő odafordult, csak annyit látott,
hogy valami magas, testpáncélos alak áll a férfi széke mögött. Az
idegen széles, hófehér mosollyal markolta föl a fémtáblát, aztán izzó
tekintettel ragadta meg a kék öltönyös torkát. Megrázta, mint egy
rongybabát, majd halk pukkanással eltűnt.
Mire Natasha odaért, a kék öltönyös arca már szürke volt, és mire az
orvos megérkezett, már nem élt.
 HÁROM

AZ AIM laboratóriuma San Francisco Dogpatch nevű negyedében

volt, alig egy lakótömbnyire a San Franciscó-i dokkoktól. Kívülről pont
úgy festett, mint akármelyik vörös téglából épült raktár, és a külsején a
nyeregtető sem javított túl sokat.
Banner gyakorlott szeme azonban hamar kiszúrta az új, biztonsági
üvegből készült ablakokat és a vastag kábelkötegeket. A bejárati ajtó
olyan masszív volt, mint egy zsilipkapu, és a túloldalán hűvös, kicsit
fémes illatú, recirkulált levegő fogadta őket.
A bejárati ajtó túloldalán, egy biztonsági pult mögött nagydarab,
szőkésbarna hajú, izmos férfi ült, és a belépőket ellenőrizte.
– Dr. Bruce Banner – mondta Monica. – Az úr itt Emil Blonsky, a
biztonsági szolgálatunk feje.
A két férfi gyorsan kezet rázott.
– Örvendek! – A szőke férfi akcentussal beszélt, bár hogy mifélével,
azt Banner nem tudta megfejteni.
– Nemkülönben.
– Dr. Rappaccini, szeretném jelezni, hogy még nem tájékoztattak dr.
Banner biztonsági státuszáról – mondta Blonsky. – Kérem, ne vegye
sértésnek, dr. Banner.
– Emil nagyon komolyan veszi a munkáját – mosolyodott el Monica.
– Az soha nem baj – biccentett Bruce.
– Pedig mostanra már el kellett volna készülnie a belépőjének.
Megtenné, hogy még egyszer ellenőrzi?
– Természetesen – bólintott Blonsky, és máris beült a számítógépe
mögé. – Áh, már itt is van! Csak még nincs aktiválva. Most már
rendben, dr. Banner. Mindjárt nyomtatok is önnek egy belépőt. Pár perc,
és kész is.
– Nagyszerű.
– Addig pedig körbevezetlek a laboromban – karolt belé Monica. –
Mikor George megjön, megtenné, hogy utánunk küldi, Emil?
– Természetesen!
Az AIM beltere még mindig félkész volt, de a néhány hónappal
ezelőtti állapothoz képest, mikor itt még csak üres szobák és termek
álltak, már ez is jelentős haladásnak számított.
 Mostanra a legtöbb helyiséget már laborrá vagy irodává alakították.
Monica laboratóriuma mostanra vadonatúj bútorokkal és gépekkel lett
berendezve, melyek közül az egyik azonnal fölkeltette Banner
érdeklődését.
– Ez egy gamma-projektor – járta körül lassan a gépezetet.
– Mondtam neked, hogy nem ültem ölbe tett kézzel – bólintott a nő. –
Eddig csak alacsony hatásfokon használtam, de már így is érdekes
mérési eredményeket kaptam.
– Tudod, épp az érdekes az a szó, amitől általában föláll a hátamon a
szőr – csóválta meg a fejét Bruce.
– Nem hibáztatlak – mosolygott Monica. – A gamma-sugárzás
hatásai általában kiszámíthatatlanok, és rendszerint olyan mutációkhoz
vezetnek, amelyek, hacsak nem figyelnek oda rájuk, hosszú távon
ritkán hasznosak. De egy újfajta génosztályozó technika segítségével
lehetségesnek tartom, hogy kiválogassuk azokat a specifikus
mutációkat, melyek számunkra hasznosak.
– Hát ez valóban... érdekes...
– Úgy érzem, hogy most jön egy de – fonta karba a kezét Monica.
– De attól ez még gamma-sugárzás.
– És ki tudna nálad többet a gamma-sugárzásról?
– Akkor, ha jól értem, ez nemcsak az én állapotomról szól.
– De. Arról szól – fogta meg a kezét a nő. – Arról is. Ugyanakkor
szólhat sokkal többről is. Annak a sugárdózisnak, amit a szervezeted
elnyelt, meg kellett volna ölnie, ehelyett csak erősebbé tett. Mikor voltál
utoljára beteg? Mikor fáztál meg utoljára?
– Azóta nem, hogy... szóval a balesetem óta nem.
– És amikor ő vagy, a regenerálódó képességed valószínűleg a
sokszorosára erősödik.
– Ez igaz, de... Kérlek, ne vedd sértésnek, de nem te vagy az első
ember, aki azt gondolja, van rá mód, hogy tanulmányozza és
felhasználja a zöld fickót. Hogy kiismerje, és a vére segítségével
halhatatlanná váljon, vagy...
– Eszem ágában sincs Hulkokat készíteni! – rázta meg a fejét
Monica. – Én embereket akarok gyógyítani. Legyőzni a rákot és a
különféle mérgeket. Lehetőség szerint a... mellékhatások nélkül. És
kijavítani bármilyen rosszindulatú mutációt. Visszafordítani a
gyógyíthatatlannak kikiáltott betegségeket. De addig még nagyon
hosszú az út. Amit persze a te gamma-sugárzással kapcsolatos, első
kézből származó ismereteid és a szaktudásod jelentősen lerövidíthet.
Ha megengeded, megmutatnám azt, amin most dolgozom. Ha nem
értesz vele egyet, akkor ígérem, hogy leállítom ezt a projektet. És
nyugodj meg, akkor sem fogok krokodilkönnyeket sírni, ha nemet
mondasz rá. Ahhoz épp elég egyéb vasat tartok a tűzben.

*
A következő néhány óra egy szempillantás alatt eltelt, és Banner
azon kapta magát, hogy egyre érdekesebbnek találja ezt az új projektet.
Monica a gamma-sugárzásnak kitett DNS-bázisszekvenciákat annak
függvényében rendezte több különböző csoportba, hogy milyen
hasznos tulajdonságot hordozhatnak.
Az hamar kitűnt, hogy a nő elsősorban olyan jellemzőket részesített
előnyben, melyek a génterápiákban lehetnek a segítségére, anélkül,
hogy a gamma-sugárzás által kiváltott káros mutációkat is átörökítenék.
Bruce pedig úgy gondolta, ha sikerrel járnak, az hihetetlen áttörést
jelent majd az orvostudományban. És azok alapján, amit látott, nagyon
úgy tűnt, hogy a nő jó úton jár.
Természetesen ezekkel az eszközökkel ennél sokkal többet nem
tudott elérni, de Banner biztos volt benne, hogy később modernebb
gépekkel igazi csodákra lesznek képesek. És még ha néha zsákutcába
is tévednek majd, ez akkor is olyan ígéretes kutatás volt, amiből
semmiképp sem szeretett volna kimaradni.
Annyira belemerült a munkába, hogy fel sem figyelt rá, már nemcsak
ketten vannak a laborban. A csontos, szemüveges férfi egy idő után
torokköszörüléssel hívta fel magára a figyelmet.
– George! – pattant föl Monica. – Jó, hogy jössz! Bruce és én nagyon
érdekes dolgokról beszélgettünk!
– Dr. Banner – biccentett Tarleton. – Örülök, hogy ismét láthatom!
Remélem, jól utazott!
– Minden rendben volt – biccentett Bruce. – Hogy mennek a dolgok?
– Egész jól. Nyugodtan megmondhatja Mr. Starknak, hogy az új
gépek tökéletesen beváltak. Csak az elmúlt héten többre jutottam
ezekkel, mint korábban három hónap alatt!
– Pár napon belül személyesen is megmondhatja neki, ugyanis azt
tervezi, hogy beugrik.
– Hogy ellenőrizzen bennünket? – kérdezte George. – Bár végül is az
ő pénze, persze, hogy joga van hozzá, hogy tudja, mire költjük. Amúgy
pedig mindkettőjük véleményét és szaktudását, az övét is és az önét is
igen nagyra tartom.
– Lehet, hogy ezt így nem mondta az önök szemébe, de Tony
szabályosan el van ájulva a munkájuktól – viszonozta a bókot Bruce.
– Terrigenkristályok – bólintott Tarleton ünnepélyesen. – Így
neveztem el őket. És meg vagyok róla győződve, hogy forradalmasítani
fogják... mindent forradalmasítani fognak. Energiaforrásként, úgy
hiszem, bármivel könnyedén fölveszik a versenyt, amit eddig az
emberiség valaha is használt. És úgy vélem, ezt az erőt akár drótok és
vezetékek nélkül is sikerülhet eljuttatnunk akárhová.
– Ez nagyon ígéretesen hangzik – bólintott Bruce, bár valójában nem
volt ilyen derűlátó.
Tarleton eredetileg egy olyan kutatással foglalkozott, ami a San
Franciscó-i öböl geomagnetikus anomáliáira próbált fényt deríteni, és
eközben futott bele egy furcsa energiajelbe. Ezeket követve bukkant rá
a föld mélyén egy sor furcsa kristályra, és a vizsgálatok során arra is
ráébredt, hogy hihetetlen lehetőség pottyant az ölébe. Épp csak a
további kutatásokhoz szükséges tőkéje hiányzott, s végül ezért fordult
Tony Starkhoz. Azóta megfeszített tempóban dolgozott egy biztos
módszeren, mely segítségével nemcsak elraktározni lehetne a
kristályok által termelt energiát, de akár a sokszorosára is növelni az
energia-kibocsátásukat.
Ami ugye mind szépnek és jónak tűnt, de az emberiség
történelmének eddigi minden új energiaforrása – az olajtól a
maghasadásig – nagy árat követelt. Bruce Banner pedig bele se mert
gondolni, hogy ezért milyen árat kell fizetniük.
Egyedül abban lehetett biztos, hogy Tony érdekeltsége maximális
biztonságot garantált. Ehhez az is hozzátartozott, hogy a kristályok
létéről mindössze egy maroknyi ember tudott, és ezek fele itt volt,
Monica laboratóriumában.
– Ha szeretné megnézni, most pont ráérek egy kicsit – kezdte
George.
– Vagy akár várhatnánk is vele reggelig – szakította félbe Monica. –
Későre jár, és biztos vagyok benne, hogy a repülés és az időeltolódás
miatt Bruce meglehetősen fáradt.
– Ó, hát... persze – bólintott Tarleton. – Akkor holnap reggel?
– Az első dolgom lesz – biztosította Banner.
Tarleton gyorsan elköszönt, és sietett vissza a laboratóriumába.
– És most? – kérdezte Bruce.
– Gondoltam, lezuhanyozol vacsora előtt.
– Ez, mondjuk, remek ötlet.
 NÉGY

STEVE ROGERS csöndben figyelte, ahogy Maria Hill gyorsan

begépelt egy kódot, mire az asztal közepén álló kivetítő fölött egy
molekuláris diagram háromdimenziós képe jelent meg.
A szeme sarkából Natasha felé sandított. Azt már rég eldöntötte,
hogy a Fekete Özveggyel sosem fog leülni pókerezni, mert a nő ok
nélkül semmilyen körülmények között nem mutatta ki az érzéseit, ma
azonban a S.H.I.E.L.D.-ügynökök jelentését hallgatva úgy tűnt, hogy
még ő is nyugtalan.
– Tulajdonképpen kétszer ölték meg – mondta Hill. – Öt ponton
juttattak be idegmérget a szervezetébe.
A hologram most egy emberi test körvonalát mutatta, s a nyakon öt
apró, piros fénypont jelent meg.
– A támadó a nyakánál fogva ragadta meg – bólintott Natasha.
– Gyorsan felszívódó méreg volt – bólintott Hill –, ami már ennél
sokkal kisebb koncentrációban is halálos lett volna. Csak az az
érdekes, hogy amikor bejuttatták a szervezetébe, a célpont
gyakorlatilag már halott volt.
– Mi történt vele? – kérdezte Steve.
– Teljes körű, sejtszintű roncsolódás. A sejtfalak gyakorlatilag
megsemmisültek, és a plazma szétfolyt. Mintha kiolvasztottak volna egy
nagy adag málnát.
– Mi képes erre? – kérdezte Steve.
– A szakembereknek még nincs biztos válasza – mondta Hill –, de
remélhetőleg záros határidőn belül már okosabbak leszünk.
– Remélhetőleg – visszhangozta Natasha.
– És ez a tábla, amit elloptak, értékes volt? – kérdezte Rogers.
– Ez a következő furcsa pont az ügyben – vonta meg a vállát Maria. –
Merthogy annyira azért nem volt különleges. Több száz olyan tárgy van
a világon, ami szokatlan sugárzást vagy energiamintázatot bocsát ki, és
a S.H.I.E.L.D. mindössze annyit tehet, hogy szemmel tartja őket, és
igyekszik kivonni a forgalomból a potenciálisan veszélyeseket. Ez a
fémtábla azonban sem veszélyes, sem igazán különleges nem volt.
1921-ben tűnt föl először egy gyűjtemény részeként, és az archeológus,
aki rábukkant, úgy nyilatkozott róla, hogy valószínűleg hamisítvány.
Mikor múlt héten ellopták, nem is vert föl túl nagy port az ügy, de azért
biztos, ami biztos, értesítettük Romanoff ügynököt. Egy egész szakaszt
küldtünk vele – nem mintha bármi hasznát vette volna. Mert akárki is a
tolvaj, az egyszerűen kiteleportált az épületből. Addig a percig
semmilyen emberfölötti képességű személy vagy szervezet nem került
képbe a táblával kapcsolatban, úgyhogy nem is számítottunk ilyesmire.
Olybá tűnt, hogy az egész nem több műkincsrablásnál. Az elhunyt
rendszerint ilyen ügyekkel foglalkozott, viszont egyetlen olyan
szervezettel sem került kapcsolatba, akiket folyamatosan figyelünk.
– Én úgy tudom, hogy egyszer Wilson Fiskkel is üzletelt – jegyezte
meg Natasha.
– Erről nem volt tudomásunk.
– És mi a helyzet ezzel a Capricornnal? – kérdezte Rogers kapitány.
– Ellenőriztem a forrásaimnál – mondta Natasha. – Ez a Capricorn,
vagy más néven Bak, alig több egy árnyéknál. Állítólag egy olyan
szupertitkos szervezet tagja, ami annyira titkos, hogy mind a KGB, mind
a CIA arra a következtetésre jutott, hogy sohasem létezett. Vagy ha
mégis, már évszázadokkal ezelőtt fölszámolták.
– És akkor hogy lehet az, hogy egy ilyen titkos szervezet ilyen
nyilvánosan végeztet ki valakit? – kérdezte Steve.
– Elképzelhető, hogy ez csak valami egyéb tevékenység melletti álca
vagy figyelemelterelés – vetette föl Hill. – Mindenesetre kiküldtük a
megfelelő embereket, akik előbb-utóbb megtalálják, ha van mit
megtalálni.
– És mi lesz a következő lépésünk? – kérdezte Amerika Kapitány.
– Tudjuk, hogy Capricorn Tajvanon van – mondta Natasha. – Vagy
legalábbis ott volt, úgyhogy szívem szerint én ott állnék neki a
keresésnek. Meglátjuk, hogy utol tudom-e érni, és ha kell, le tudom-e
vadászni.
– Erre a feladatra vannak sokkal kevésbé közismert embereink –
rázta meg a fejét Hill. – Mikor úgy gondoljuk, hogy ez egy olyan ügy,
amibe a Bosszúállókat is be kell vonjuk, tudatni fogjuk önnel.
– Legyen így – vonta meg a vállát Natasha. – De ha találnak valamit,
nagyra értékelném, ha velem is megosztanák.
 ÖT

– URAM!
– Mi az, JARVIS? – kérdezte Tony Stark szórakozottan.
Épp a Vasember-páncélzat létfenntartó rendszerének
újrakonfigurálásával bajlódott. A legutóbbi összecsapás során a
hűtőrendszer megsérült, és már csak húsz százalékon működött, ami
akár végzetes is lehetett volna. A páncél rendszerei rengeteg hőt
termeltek, így életbevágóan fontos volt, hogy ezt megfelelően
elvezesse. Mert ha nem teszi, a következő alkalommal elevenen fő
meg, mint egy rák.
– Valami közeledik a Stark Toronyhoz – közölte a számítógép. –
Szuperszonikus sebességgel halad.
– Érdekes – dünnyögte Tony. – Mit tudunk még róla?
– Az objektum egyetlen ismert rakéta vagy légi jármű
konfigurációjával sem mutat egyezést.
– Méretei?
– Mindössze két méter hosszú, de jelentős sűrűségű. Nyolcvanhárom
másodpercen belül fog ideérni.
– Energiamintázat?
– Idegen eredetű. Felkészülök az ellenlépések megtételére, uram.
– Kiváló – bólintott Tony. – Szerinted mi lehet? Repülő csészealj?
– Nem, uram. Alakját tekintve inkább hengeres, és javarészt szerves
anyagból áll. Cél befogva. A célpont sebessége csökken. Uram, úgy
vélem, hogy ez egy személy.
– Thor az? – nézett föl Tony unottan.
– Elemzés. Igen, uram, Thor az.
JARVIS számítógép volt, így nem lett volna szabad, hogy a gépi
hangba bármiféle zavar vagy szégyenkezés vegyüljön, Tony azonban
meg mert volna rá esküdni, hogy a mesterséges intelligencia most
legszívesebben elásná magát.
– Rá se ránts, JARVIS, tévedni emberi dolog!
– A tévedés a programozásomban volt, uram, de nyugodjon meg,
már kijavítottam az ön által elkövetett hibát.
– Hogy oda ne rohanjak! Mikor ideér, hívd be!
– Örömmel, uram.
 *

Thor minden szobába úgy lépett be, mintha szó szerint arra várna,
hogy megszólaljanak a fanfárok, és amikor Tony hellyel kínálta, úgy
telepedett a székbe, mintha az minimum királyi trónus lenne.
– Akár a tőlem kapott azonosítót is használhattad volna – morogta
Tony. – Csak, hogy tudd, JARVIS majdnem lelőtt!
– Nos, igazán röstellem, de a tőled kapott gépezet megsemmisült egy
csatában – dörmögte Thor.
– Történt valami, amiről tudnom kellene? – vonta föl a szemöldökét
Tony.
– Az ütközetre innen távol került sor, és atyám ügyeit érintette, a
Földet azonban egy cseppet sem.
– Lehet, de lehet, hogy mégis – hümmögte Tony. – A S.H.I.E.L.D.
szokatlan napjelenségekről számolt be... semmi igazán riasztó, de
tudod, hogy milyenek, minden apróságon képesek felhúzni magukat.
Úgyhogy biztosan hálásak lesznek a beszámolódért, még ha
közvetlenül nem is kapcsolódik a napkitöréshez. Marvel kapitányt is
próbáltam nekik felkutatni, de nem sok sikerrel. Mintha...
– Nemrégiben vele is találkoztam – bólintott Thor. – maga is idegen
világokon csatázik, és ahogy néztem, ez eltarthat még egy darabig.
– Tudsz ennél többet is?
– A részletekbe nem avatott be – ingatta a fejét a viharisten –, én
pedig nem kérdeztem. Viszont kért tőlem egy szívességet.
– Éspedig?
– Arra kért, hogy térjek vissza, és védjem meg a Földet. Az utazásai
során a kapitány számos veszedelmes dologgal találkozott, és biztos
akart lenni benne, hogy az otthonát megfelelően óvják.
Az asgardi ujjai megszorultak a Mjölnir nyelén.
– Én pedig, mivel tisztelem az ő harcos-megérzéseit, beleegyeztem.
– Ezért jöttél vissza?
– Meg azért, mert azt mondtad, hogy kövessem a szívem szavát –
vonta meg széles vállát Thor. – Tudod, barátom, mióta Loki öcsém
árulása erre a világra szólított, folyton úgy érzem, hogy kettészakadok.
Asgard fiaként kötelességem az otthonomat, a királyomat és az
atyámat szolgálnom, a szívem azonban ehhez a halandókkal teli
világhoz húz. Ez a kötelék sok évszázados, s bár egy időben
arrogánsan semmibe vettem, később megtanultam, hogy mégiscsak
hallgassak a szívemre.
– Szóval akkor, ha jól értem, most egy darabig itt leszel...
– Így igaz!
– Nagyszerű! – mosolyodott el Tony. – Mindig hasznos, ha kéznél
vagy, és egyébként is, a sajtó imád téged, ami plusz jó pont! Mert,
tudod, akadnak olyanok, akik nem igazán rajonganak a Bosszúállókért.
– Kicsodák?! – kérdezte Thor felháborodva. – Hát nem küzdöttünk az
emberiségért?!
– Ja, igen – bólogatott Tony –, de, tudod, van itt ez a... dolog. Az
emberek úgy néznek ránk, mintha mi egy rakat, természetfölötti
képességgel rendelkező bohóc lennénk, akik legalább olyan veszélyt
jelentenek az életükre, mint mindenféle, a világűrből érkezett szörny
vagy hódító. Egyébként is, ez az egész az emberiség nagy részének
eléggé... új. Amúgy pedig, ha végignézünk önmagunkon: egy
fémpáncélos fickó, egy viking űristen, egy jó útra tért bérgyilkos, egy
nagy, zöld szörny...
– De Amerika Kapitányt csak szeretik!
– Igen, Steve az egyetlen, aki a mérleg pozitív serpenyőjében van. A
lényeg az, számukra mi egy új, sokkal félelmetesebb világ részei
vagyunk, és azt gondolom, sokan eltöprengenek rajta, mi lesz, ha egy
nap úgy gondoljuk, hogy mi mindenkinél jobban tudjuk, mi a jó az
emberiségnek, és megpróbáljuk rájuk kényszeríteni az akaratunkat.
– De hát mi a Bosszúállók vagyunk! – mordult föl Thor dühösen. – Mi
nem teszünk ilyesmit!
– Ezt te tudod, és én is tudom, de az emberek gyanakvóak, és
legyünk őszinték, nem is teljesen alaptalanul. A múltban már olyan
sokan elárulták őket – a vezetőik, akikben bíztak, vagy a cégek,
amelyek azt hirdették, hogy a szívükön viselik az emberiség sorsát, sőt,
néha maga a technológia, amit azért hoztak létre, hogy könnyebbé
tegye az életüket.
– De nem mi! – Thor olyan dühösen csapott az asztalra, hogy az
belereccsent. – Amerika Kapitány soha nem...
– Igen, igen, Amerika Kapitány ellen senkinek sincs kifogása –
fintorgott Stark. – Ő egy igazi nemzeti hős, aki nemzedékekre
visszamenően bizonyíthatóan rendes, becsületes, amerikai családból
származik. És nem valami szörnyeteg, amit valamiféle sugárzás hozott
létre, vagy egy másik világról származó idegen...
– Mintha azt mondtad volna, hogy engem kedvel a sajtó.
 – Jóképű vagy és sármos – biccentett Stark –, ezenkívül becsületes,
és hírből sem ismered az iróniát. Plusz, jól mutatsz a fotókon. Úgyhogy
igen, téged kedvel a sajtó.
– Még szerencse...
– Nézd, amúgy örülök, hogy visszajöttél – bólintott Tony –, úgyhogy
mit szólnál, ha fölhívnám a többieket, te pedig szépen beszámolnál a
kalandjaidról? És lehet, hogy igazad van, és annak, amit tettél, tényleg
semmi köze hozzánk, de én azt mondom, hogy a több tudás mindig
hasznosabb, mint a kevesebb.
– Kivéve, ha ennek bármi köze is van az asgardi csatornagyíkok
szaporodási szokásaihoz – fintorgott Thor. – Arról jobb, ha semmit sem
tudsz! Tulajdonképpen ezek a lények az Alsóbb Síkokról származnak,
de valaki elkezdte házi kedvencként tartani őket Asgardban, és...
– Jó, igazad van, előfordulhat, hogy a kevesebb tudás is elég! –
vágta rá Tony. – De nagy általánosságban akkor is nekem van igazam.

Bruce rendszerint nem tudta, hol fog ébredni, ahogyan azt sem, hogy
került oda, és mennyi kárt okozott az azt megelőző órákban. Úgyhogy
most is riadtan ébredt, és megpróbált visszaemlékezni, hogy került ide.
Apró szobában volt, amiben mindössze egy könyvespolc és egy
asztal állt, rajta egy órával és a telefonjával. Az ágy pedig... az ágy
tulajdonképpen jó előjelnek számított, mert a Hulk rendszerint nem
vette a fáradságot, hogy keressen magának egy fekvőalkalmatosságot,
amin elalhat. Főleg úgy, hogy előtte ne tette volna tönkre a lakás
berendezését – és valószínűleg a házat is, amiben a lakás volt.
Ezenfelül pólót és bokszeralsót viselt, amik nem voltak sem kinyúlva,
sem pedig cafatokra szaggatva, ami szintén jó jelnek számított.
Aztán lassan elkezdtek visszajönni a tegnap este emlékei. Monicával
vacsorázott. Füstölt lazacot, osztrigát és crème anglaise-t ettek, majd
sétáltak egyet, és sokat beszélgettek. Utána pedig lefeküdt aludni, és
Bruce Bannernek hosszú idő óta először nem voltak rémálmai.
Most azonban tisztán hallotta, hogy valaki neszez odakint.
Valószínűleg pont ez volt az, ami fölébresztette. Csöndben fölkelt,
fölhúzta a nadrágját, és kióvakodott a szobából.
A lakás ugyanolyan parányi volt, mint a szoba, amiben aludt:
aprócska háló, zsebkendőnyi fürdőszoba és vécé, egy főzőfülke és egy
akkora nappali, amiben csak egy kanapé és egy tévé fért el.
 Egyedül a kilátás ért valamit.
Monica már fönt volt, felöltözött, és a konyhaasztalnál keresgélt
valamit a telefonján.
– Á, szóval fölébredtél! – nézett föl. – Már azon tűnődtem, hogy vajon
nem kellene-e bekopogtatnom, hogy fölébresszelek.
– Nagyon elaludtam? – próbálta Bruce kidörzsölni az álmot a
szeméből.
– Hát, igen, de annyi időnk még van, hogy lezuhanyozz. Reggelit
pedig kerítünk útközben.
– Jól hangzik! – biccentett a férfi. – Egy perc, és kész vagyok!

*
Kávét és péksüteményt reggeliztek, amit egy pici bisztróban vettek.
Idős, kék szemű asszony szolgálta ki őket, akivel Monica jóízűen
beszélgetett olaszul.
A csokis fánkot a bisztró előtti drótvázas asztalnál fogyasztották el.
Kora reggel még köd volt, s az emberek és autók kísértetként suhantak
el mellettük.
Bruce magában somolyogva ette a süteményt, miközben a
gondolatai egy másik hely és egy másik hasonló reggeli körül forogtak.
– Emlékszel, mikor egyszer Új-Mexikóban csaptunk egy ilyen fánkos
reggelit? – kérdezte Monica.
– Te tiszta gondolatolvasó vagy! – állt meg a férfi szájában a falat. –
Én is pont erre gondoltam!
Pedig nagyon régen történt, és nem is volt igazi randi. Csak egy
reggeli megbeszélés, amikor is átfutották a laborbeosztást. És akkor
egyszer csak belejtett Monica, lerakott egy kávét és néhány fánkot, és
még csak észre sem vette Bruce Banner elképedt pillantását.
A férfi akkor egy hajszálnyira volt attól, hogy elhívja randizni, de végül
mégsem tette. Úgy volt vele, még ha a lány igent mond is, nem
valószínű, hogy működne a kapcsolatuk.
És milyen igazam volt! – komorodott. el. – Főleg a néhány hónappal
későbbi balesetem tükrében...
Most viszont sokkal kiegyensúlyozottabb volt, s úgy tűnt, ha csak
időlegesen is, de sikerült valamiféle fegyverszünetet kötnie a zöld
pasassal. Úgyhogy most talán még egy randi is összejöhet neki. Már ha
lesz annyi bátorsága, hogy elhívja Monicát.
 – Tudósként mindig is érdekeltek a talányok – mondta a nő. – Mint
például, hogy miért mosolyog Bruce Branner egy fánk láttán.
Természetesen megvan a magam elmélete...
– Annak idején Új-Mexikóban azt mondtad, hogy azért hoztál fánkot,
mert nem találtál semmi jobbat.
– És ha tudnád, hogy mennyire ideges voltam emiatt! – bólogatott
Monica. – Pedig annyira szerettem volna elkápráztatni az én briliáns
laborpartneremet!
Bruce szíve belesajdult, hogy ez az egész helyzet itt mennyire
magától értetődőnek és hétköznapinak tűnt. Annyira hétköznapinak,
amiért a fél karját odaadta volna.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze – kortyolt bele a kávéjába Monica.
– Miért kellett saját céget alapítanotok George-dzsal? Bármelyik
élvonalbeli labor két kézzel kapott volna utánad, és nem hiszem, hogy
anyagi problémáid lettek volna.
– Hála neked és Tonynak, most sincsenek – mosolygott a nő. – De
hogy a kérdésedre válaszoljak, engem nem csupán az inspirál, hogy
hasonló gondolkodású emberekkel dolgozzak együtt, hanem az is,
hogy magam választhassam meg, mivel foglalkozom. Szeretek olyan
helyen dolgozni, ahol nem csupán egy apró fogaskerék vagyok egy
olyan gépezetben, amit még csak nem is én terveztem. Úgyhogy
végtelenül hálás vagyok nektek, amiért azt csinálhatom, amit szeretnék:
jobb hellyé tehetem a világot.
Letette a poharát, s a tekintete egy pillanatra a távolba révedt.
– És lehet, hogy ez egy kicsit nyálasnak hangzik, de mindig is ezzel
szerettem volna foglalkozni. Az elismerésről már nem is beszélve. Nem
hiszem, hogy ezzel túl sokat kérnék...
– Ez még mindig ugyanaz a gyerekkori trauma? – fintorgott Banner.
– Nem gyerekkori trauma, hanem tudományos verseny! – húzta föl az
orrát Monica. – Én egy programozható robotkést építettem, ehhez
képest az a kölyök egy sajtvulkánt, amit még csak nem is ő rakott
össze, hanem az apja! És övé lett az első díj?! Kérdem én: hát milyen
világ az, ahol...
– Sajnálom, nem kellett volna felhoznom! – szabadkozott a férfi.
– Látod, ez az egyik legnagyobb hibám! – tárta szét a karját Monica.
– Túl komolyan veszem magamat. De te mindig is tudtad, hogyan ránts
vissza a földre, Bruce. És azt hiszem, ez az egyik dolog, amire a
legnagyobb szükségem van: az egyensúlyra.
 Bruce egy hosszú pillanatig fürkészte a nő arcát, majd lassan
megfogta a kezét.
– Szerintem megérdemled, hogy a saját utadat járhasd – mondta
csendesen. – És azt hiszem, sok csodálatos felfedezés vár még rád.
– Köszönöm! – A nő mosolyától az Antarktisz jege is megolvadt
volna. – Nekem sokat jelent, hogy ezt mondod.
– És... ennek én is szívesen a részese lennék.
– Igen. – Ez volt az a pillanat, amikor Monica megszorította a kezét –,
az jó lenne.

*
Emil a biztonsági monitorokon keresztül figyelte, ahogy Monica
Rappaccini és Bruce Banner a bejárat előtt várják, amíg a rendszer
ellenőrzi az azonosítójukat.
Az első néhány hétben a biztonsági rendszer elég kiszámíthatatlanul
működött, de úgy tűnt, hogy mostanra sikerült gatyába rázni. Azok
ketten odamutatták az azonosítójukat, a kamera ráfókuszált, és már
nyílt is az ajtó.
Emil Blonsky természetesen tudta, hogy kicsoda Bruce Banner,
ahogy azzal is tisztában volt, hogy akkor sem tudná megállítani, ha
akarná. És könnyen lehet, hogy nincs is semmi ezen a világon, ami
meg tudná állítani a Hulkot, ha valahova be akar jutni.
És épp ez volt a probléma.
Emil, aki Zágrábban nőtt föl, tudta, hogy az erőszak az egyetlen
eszköz, amivel a nemkívánatos elemeket odakint lehet tartani. És
nemcsak az a fajta erőszak, mint mikor az ember fölmutat egy pisztolyt,
hanem a képesség és elszántság is, hogy szükség esetén meg is
húzza a ravaszt.
Az itteni védelem passzív és igen korlátozott volt, márpedig az AIM-
nek sokkal agresszívebb attitűdre lett volna szüksége.
Ő a legelsők között csatlakozott ehhez a céghez, nem sokkal azután,
hogy megalapították. Azóta is óvta őket – mindenféle csalóktól,
kibertámadásoktól és betörőktől –, de most, hogy sokmillió dolláros
vállalkozássá nőtték ki magukat, már számítani kellett rá, hogy a cápák
is szemet vetnek rájuk.
Az igazi problémája azonban az volt, hogy amennyiben a
Bosszúállók is a részesei lesznek ennek a vállalkozásnak, akkor az ő
munkájára előbb-utóbb már nem lesz szükség. Hacsak nem tudja
bebizonyítani, hogy ugyanolyan jól meg tudja védeni ezt a helyet, mint
ezek az úgynevezett szuperhősök. Csakhogy ehhez pénzre és
engedélyre volt szüksége. Tarleton nem is ellenkezett volna, csakhogy
az ő szétszórt agyát nehéz volt huzamosabb időn keresztül egyetlen
dologra fókuszálni. Végül sikerült kipréselnie belőle egy ígéretet, hogy
amennyiben kap egy árkalkulációt, megfontolja.
Emil szerette volna tökéletesen végezni a munkáját, és szerette
volna, ha ezt mások is elismerik. Annak idején azért jött az Egyesült
Államokba, hogy új életet kezdjen. Senkinek sem beszélt a múltjáról, a
háborúról, a hadseregben és a különféle zsoldos csapatokban eltöltött
éveiről... Senkinek sem beszélt azokról a sötét esztendőkről, azonban
ez egyúttal azt is jelentette, hogy senkihez sem mert igazán közel
kerülni. Nem voltak barátai, sem igazi kapcsolatai, és ha emellé még
odatette az amerikaiak minden bevándorlóval szembeni gyanakvását,
akkor nemcsak a személyes, hanem a szakmai boldogulása is
kétségessé vált.
Amerika akkor sem a korlátlan lehetőségek hazája, ha az ember ide
születik, ha viszont egy olyan helyről jön, mint ő, akkor nem is a
ranglétra alján kezdi, hanem jóval az alatt, egy gödör fenekén. Az
optimizmus, ami annak idején idevezérelte, lassacskán keserűséggé
fakult, és úgy érezte, már ezzel a munkával is megfogta az isten lábát.
És nem is szándékozott elengedni.
 HAT

BRUCE még egyszer ellenőrizte a hegesztési varratokat, aztán maga

elé vette a kibelezett projektor következő, javításra szoruló alkatrészét.
Közben azért a szeme sarkából Monicát figyelte.
A nő föltűzte hosszú, fekete haját, de miközben a munkapultok között
tüsténkedett, pár rakoncátlan tincs kiszabadult, és a nyakába lógott –
amit Bruce kifejezetten izgatónak talált.
– Biztos vagy benne, hogy össze fogod tudni rakni? – kacsintott rá
Monica, aki észrevette a férfi pillantását.
– Egész biztos. Főleg, ha megvan még a gyári kézikönyv.
– Tekintve, hogy Starknak mennyibe került ez a gép, szerintem az
egész biztos ide egy kicsit kevés lesz.
– Akkor azt mondom, jobb lesz, mint új korában! – düllesztette ki a
mellkasát Bruce. – És körülbelül húsz százalékkal nagyobb
teljesítményt fog produkálni, mint eddig.
– Ó, az igazán csodálatos lesz, és el is hiszem... majd, ha látom!
– Maga csak ne aggódjon, doktornő! Árt a szépségének.
Monicától erre olyan mosolyt kapott válaszul, amitől a
legszívesebben félretette volna a hegesztőpákát, hogy a karjába kapja
a nőt... És ekkor tudatosult benne, hogy a tudata mélyén zakatoló
tiltakozás, ami évek óta nem hagyta nyugodni, végre elhallgatott.
– Tudod, mit? – fonta karba a kezét. – Kihívás elfogadva! Most
kimegyek egy kicsit, aztán összerakom, és tényleg jobb lesz, mint új
korában.
– Kimész? – kérdezte Monica megütközve. – Csak nem szoktál rá a
cigarettára?
– Nem, csak telefonálnom kell.
– Ja, igen, George hívásblokkolója... Néha piszkosul bosszantó tud
lenni!
– Az – bólintott Banner –, de az elővigyázatosságát akkor is nagyra
tartom.

Odakint előszedte a telefonját, és Tony Stark privát számát hívta.

 – Helló, Bruce! – Stark szinte azonnal fogadta a hívást. – Na, hogy
ityeg?
– Minden rendben van – biztosította Banner. – A laborok kiválóan
szuperálnak!
– És láttad már Tarleton projektjét?
– Igen, ma reggel. A kristályok már harminc százalékos reakciót
produkálnak, de ő meg van róla győződve, hogy ezt akár kilencven
százalékig is föl tudja tornászni.
– De közben nem robbant föl semmit, ugye?
– Nem tervezi.
– Akkor jó. Egyébként nekem is van pár ötletem a projekttel
kapcsolatban. Én ionmegkötő szűrőt használnék.
– Ő is pont azt használ – mondta csöndesen Banner.
– Ó... igen? Nem baj, vannak más ötleteim is!
– Rögtön gondoltam. Nézd, Tony... az a dolog, amiről beszéltünk...
tudod, a nyugati parttal kapcsolatban...
– Ugyan már, Bruce, mondd csak ki bátran!
– De... ettől az egész olyan lesz, mint egy gyorsétterem-lánc!
– Nem is rossz hasonlat! – mondta Tony vidáman. – Ez persze nem
jelenti azt, hogy a részek ne lennének egyformán fontosak!
– De akkor is... a Nyugati Parti Bosszúállók? – dünnyögte Bruce.
– Látod, nem is volt olyan nehéz kimondani!
– Pedig közben görcs állt a nyelvembe...
– Na jó, és most, hogy kimondtad, mi a véleményed róla?
– Az, hogy... lassacskán kezdek megbarátkozni a gondolattal.
– Kezdesz megbarátkozni a gondolattal... Ez egész jól hangzik!
Gondolom, ennek a megbarátkozásnak semmi köze nincs egy bizonyos
szemrevaló, olasz doktornőhöz.
– Hát, ez tényleg nem rád tartozik, Tony! Most akkor érdekel, hogy
mit akarok mondani, vagy sem?
– Csupa fül vagyok!
– Azt szeretném mondani, hogy úgy döntöttem, itt maradok egy
darabig! – hadarta Bruce egy szuszra. – Szóval, ha tényleg meg akarod
csinálni ezt a dolgot...
– Ezt a dolgot? – szakította félbe Tony. – Mi lenne, ha kimondanád?
Csak hogy szokjuk a csengését! Mi lenne, ha belevágnánk a Nyugati
Parti Bosszúállók Projektbe?
– Igen, azt – hunyta le a szemét elgyötörten Bruce. – Azt gondolom,
hogy... próbáljuk meg!
 – Arra mérget vehetsz, barátom, hogy belevágunk! Sőt, talán már
bele is vágtunk! Merthogy már hónapok óta keresem a legmegfelelőbb
helyet a főhadiszállásnak, és mostanra sikerült leszűkítenem két...
– Akkor maradhatok?
– Megkapod az áldásomat, fiam!
– Nagyszerű! – sóhajtott föl Bruce.
– Bruce?
– Igen?
– Belevágunk?
– Bele...
– És mibe vágunk bele? Mondd ki!
– Viszlát, Tony! – dünnyögte Banner, és bontotta a vonalat.
Aztán egy hosszú percig a falnak támaszkodva ácsorgott.
Tulajdonképpen egész könnyen ment. Mikor visszaballagott a laborba,
tudta, hogy milyen bárgyú mosoly ül az arcán, de nem bánta.
*

Miután összeszerelte a projektort, Bruce lefuttatott rajta egy tesztet,

és elégedetten konstatálta, hogy még önmagán is sikerült túltennie. Fél
szemmel ismét Monica asztala felé pillantott, és látta, hogy a nő már
elkezdett összepakolni. A falióra szerint már este kilencre járt az idő.
– Rekesszük be mára? – kérdezte.
– Hát, lehet – bólintott a nő. – Te hogy állsz?
– Van még pár ötletem, amivel még lehetne a projektor hatásfokán...
– Ma? – kerekedett el Monica szeme.
– Inkább holnap.
– Hm... Akkor ez azt jelenti, hogy még holnap is itt leszel?
És a mosolyától megdobbant Bruce szíve.
Mintha előre tudta volna, hogy mit fogok válaszolni.
– Lehet, hogy szólnod kellene Blonskynak, hogy állandó belépőre
lenne szükségem.
– Állandóra? – vonta föl a szemöldökét Monica.
– Beszéltem Tonyval – mosolyodott el Bruce –, és jeleztem neki,
hogy egy darabig itt maradok.
Megint ugyanaz a pillantás, megint ugyanaz a mosoly.
– Akkor jó – lépett közelebb Monica, és megcsókolta. Hosszú csók
volt, és közben még össze is ölelkeztek.
 – Lehet, hogy mára tényleg be kellene rekeszteni a munkát – suttogta
Bruce fülébe a nő.
– Engem meg lehet győzni...
– Gyorsan lekapcsolok még pár dolgot, aztán bezárom a labort –
mondta Monica. – Kint találkozunk az ellenőrző pultnál. Öt perc, és ott
vagyok!
Banner gyorsan összepakolta a holmiját, majd jókedvűen fütyörészve
kisétált. Úgy érezte, hogy kivételesen jó döntést hozott, és még csak az
sem érdekelte, hogy egy csók nem garancia semmire. Nem tudta
biztosan, hogy Monica mit akar tőle, ahogy azt sem, hogy ő mit akar a
nőtől, de most már legalább volt rá idejük, hogy kitalálják.
Valahol félúton járt a bejárat felé, amikor egy kellemetlen gondolat
ütött szöget a fejében. Akárhogy is döntenek, kérdéses, hogy
mindehhez a Hulk mit fog szólni.
Bruce tudta, hogy a zöld óriás szervesen az élete része, sőt, talán
már azelőtt az élete része volt, hogy a baleset önálló lénnyé tette volna.
Ettől függetlenül könnyebb volt különálló személyiségként... a
másikként gondolni rá.
Bruce Bannernek így könnyebb volt megőriznie a józan eszét.
Most azonban kénytelen volt szembenézni a ténnyel, miszerint, ha ő
és Monica összejönnek, az egyben azt is jelenti, hogy ő és a Hulk
osztozni fognak a nőn.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy kellett hozzá egy kis idő, míg
ráébredt, hogy senki sincs a biztonsági pultnál. Persze lehet, hogy
Blonsky épp az esti őrjáratán van, és még ha a laboratóriumok be is
vannak zárva, bőven akadtak itt raktárak és irodák, amiket
ellenőrizhetett.
Vagy kiment cigizni és telefonálni...
Azonban mikor az ablakhoz lépett, és kilesett, sehol sem látta a
nagydarab, szőke férfit.
Ahogy visszafordult, észrevette, hogy egy pár csizmás láb lóg ki az
íróasztal alól.
– Blonsky?
A biztonsági főnök eszméletlenül hevert a földön, de ahogy Bruce
letérdelt mellé, és kitapintotta a pulzusát, érezte, hogy él. Lehet, hogy
elesett, vagy megszédült, sőt az is elképzelhető, hogy infarktust kapott,
de Banner egyiket sem tartotta valószínűnek.
Itt valami nagyon nem stimmelt.
A pulzusa megugrott, és egy ér kezdett lüktetni a halántékán.
 – Ne! – hördült föl, és megkapaszkodott az asztal peremében.
Hívnia kellene a 911-et. De vajon mit mondjon a rendőröknek? Nem
úgy tűnt, mintha bármit is elvittek volna, bár..
Valami megmozdult a levegőben. Valami bizonytalan körvonalú,
valami fodrozódó.
– Mi a...
Ahogy a telefonjára pillantott, látta, hogy nincs térerő.
Na persze...
Az a furcsa fodrozódás a levegőben odébb siklott, s egy
szívdobbanásig mintha körvonalak is csatlakoztak volna hozzá. Egy nő
volt. És épp feléje tartott.
– Hé! Ki maga, és mit akar?
Ösztönösen is hátrálni kezdett, mire a kísérteties jelenés fölemelte a
kezét, és belenyúlt Bruce Banner mellkasába. Egy villanásig hideg,
kicsit csiklandós érzés volt, aztán olyan fehéren izzó kín cikázott végig
a testén, mintha nagyfeszültségű áramot vezettek volna bele. Ezalatt a
támadója mintha egy pillanatra szilárdabbnak tűnt volna. Éles vonású
arcot látott, keskeny orrot, rövidre vágott szőke hajat, testhez álló, kék
kezeslábast...
Miközben elhomályosult a látása, Banner megérezte a másik
jelenlétét. A fájdalmat adrenalin követte, azt pedig mindent elsöprő
harag.
– Akárki is vagy – motyogta, mielőtt végleg elvesztette volna az
uralmát az arcizmai fölött –, most baromi nagy hibát követtél el!
Aztán a harag minden mást kiölt belőle.
 HÉT

A KÖDASSZONY Hulk testébe nyúlt, és fájdalmat okozott neki. A

zöld óriás felüvöltött, és egy visszakezes ütéssel vett érte elégtételt.
Olyan volt, mintha vízbe csapott volna, vagy egy függönyt próbált volna
leszakítani. A nő a levegőbe emelkedett, és átszáguldott a legközelebbi
falon. Hulk ugyanígy tett. A szó legszorosabb értelmében. Aztán a
következőn és rá következőn is. És minden egyes fal csak tovább
bőszítette. Nem is ismerte ezt a nőt. Akkor pedig miért bántotta Hulkot?
Biztos Bannerhez volt valami köze. A puha, gyenge Bannerhez. Aki
azt gondolta, hogy nagyon okos, és mindent tud, pedig igazság szerint
Hulk akkor tudott rendesen gondolkodni, amikor Banner eltűnt. Tudta,
hogy mi számít, és hogy mit kezdjen vele.
Banner mindig csak gondolkodott és gondolkodott, meg
gondolkodott, de a feje így is csak olyan dolgokkal volt tele, hogy talán,
esetleg, és mi lett volna, ha.
Banner nem tudott figyelni. Nem úgy, mint ő. De most már minden
világos volt.
A ködasszony bántotta Hulkot, ezért most Hulk bántani fogja a
ködasszonyt!
Már a sokadik falat törte, aztán egyszer csak odakint járt a kora esti
napfényben. Az utcát eddig csak Banner szemén keresztül látta, de azt
így is tudta, hogy jó erős aszfaltból van, amibe belemarkolt, majd
kitépett belőle egy autónyi darabot, és az ellenfele után hajította.
A jelenés azonnal eltűnt, így Hulknak csak az egyik toldaléképület
falát sikerült bedöntenie.
Mielőtt dühében, hogy szem elől tévesztette az ellenfelét, tombolni
kezdhetett volna, mozgásra lett figyelmes. Abban a pillanatban, ahogy
odafordult, valami nagy, súlyos és villámgyors csapódott a mellkasának,
és karmok martak a vállába. Olyan erővel, hogy attól még a zöld óriás
is fél térdre roskadt.
Itt egy másik! Miért nem tudják békén hagyni Hulkot? Miért kell
valakinek mindig megtámadnia?
Meglendítette az öklét, a másik azonban átbújt alatta, majd a
karmaival Hulk arcába mart.
 Megdöbbentő érzés volt a fájdalom, amiben a zöld óriásnak elég rég
volt része. A bőre olyan vastag volt, hogy szinte semmi sem volt képes
áthatolni rajta, ez az emberoroszlán azonban a fénykarmaival képes
volt sebet ejteni rajta.
Hulk felbömbölt, majd egy balos horogütéssel telibe találta az
ellenfelét. Jóleső mosollyal figyelte, ahogy a nagydarab, sörényes alak
elszáll, és tudta, hogy soha többet nem kel majd föl. Aztán lassan
lehervadt az arcáról a mosoly, amikor az aranyhajú, tagbaszakadt alak
mégis föltápászkodott.
– Ne vagdossad Hulkot! – szorította ökölbe a kezeit az óriás, és
rohamra indult.
A sárga hajú, izzó, sárga szemű idegen eltátotta a száját, és Hulkra
kiáltott. Fénysugár robbant ki az agyarai közül, s ahogy eltalálta az
óriást, az úgy érezte, mintha valaki gránátot robbantott volna a
koponyájában.
Telibe találta a legközelebbi épületet, s úgy szakította át a
tartófalakat, mintha azok papírból lettek volna. Végül vagy három
utcával odébb egy vörös téglából rakott tűzfal állította meg.
Az egészben az volt a legfurcsább, hogy annak ellenére, hogy
bántották, csak még dühösebbnek és még erősebbnek érezte magát.
A sebek, amiket az oroszlánember tépett a karmaival, már
begyógyultak, de mire kimászott a téglafalból, a ködasszony is
visszatért. A nő gúnyosan felkacagott, és egyenesen belerepült Hulk
mellkasába.
Olyan érzés volt, mintha megint áramot vezettek volna a tagjaiba,
amitől a teste görcsösen rángatózott. Szerencsére az egész nem tartott
tovább néhány másodpercnél, és Hulk még látta, ahogy a nő átsiklik az
egyik ház falán.
Na, majd adok én neki! Az arcával együtt szakítom le a mosolyát!
Mielőtt azonban utolérhette volna, ismét az oroszlánember állta útját.
Hulk nagyot toppantott, mire megrázkódott a talaj, és a lökéshullám a
levegőbe lódította a karmos-agyaras idegent.
Az óriás ökle ismét célba talált, és az ellenfele meg sem állt a
szomszédos épületig. Csakhogy ahelyett, hogy átszakította volna a
falat, megtámaszkodott rajta, és elrugaszkodott.
Hulk megfeszítette az izmait, és már arra készült, hogy a levegőben
kapja el a szemtelen macskaembert, hogy aztán jól az aszfaltba
tapossa, mikor a ködasszony ismét fölbukkant, és villámcsapásszerűen
átsuhant rajta.
 Ez már Hulknak is sok volt. Megtántorodott, és a következő csapása
már csak a levegőt találta el. Aztán valami rettentő erő a magasba
lódította, a lenti házak egyre kisebbnek és kisebbnek tűntek, ám mielőtt
zuhanni kezdett volna, ismét telibe találta egy sárga energianyaláb.

*
Emil arra még emlékezett, hogy az a fiatal nő rábámul, aztán átnyúl a
pulton, és megérinti.
Utána már csak éles, áramütésszerű fájdalmat érzett... aztán pedig
semmit.
A közeledő szirénaszó térítette magához. Nagy nehezen fölnyúlt az
asztal pereméig, és nyögve-sziszegve föltápászkodott. Szédült, zúgott
a füle, és kétszer is kis híján elesett.
Mi a fenével sokkolt le ez a ribanc? Lézerrel? Vagy valami mérgezett
tűvel?
Ekkor akadt meg a tekintete a szemközti falban tátongó hatalmas
lyukon.
– Šta je ovo? – morogta értetlenül, majd előhúzta és kibiztosította a
pisztolyát, és tántorogva átmászott a lyukon.
A túloldalon kis híján orra bukott a jókora halmokban álló tégla- és
vasbeton törmelékben. A környező épületek úgy festettek, mintha
bombát robbantottak volna. A levegőben por gomolygott, a
szétszaggatott vezetékekből szikrák pattogtak.
Ezt mind a nő művelte volna? Vagy sokkal inkább Banner?
Hulkot sehol sem látta, sőt, Emil tulajdonképpen senkit sem látott –
eltekintve attól a hosszú, szőke hajú, félmeztelen férfitól, aki a
csillagfényes éjszakai égboltot bámulta.
Kaliforniaiak. Tipikus.
Aztán, ahogy a félmeztelen fickó feléje fordult, Blonsky nagyot nyelt.
Az idegennek hosszú, világító karmai voltak.
– Hé, maga! – emelte maga elé fenyegetőn a pisztolyt
Emil. – Hasaljon a földre!
A másik izzó szemekkel mérte végig, majd futásnak eredt.
Egyenesen Blonsky felé tartott.
Most komolyan?
– Utolsó figyelmeztetés! – kiáltotta.
Látott ő már ilyet: emberek, akikben annyira dolgozott az adrenalin
vagy valamilyen kábítószer, esetleg a fanatizmus, hogy azt sem voltak
hajlandóak fölfogni, hogy a vesztükbe rohannak. Emil szerette volna azt
hinni, hogy a gyilkolással teli éveket már maga mögött tudhatta, de van,
amikor az embernek nincs választása.
Nem az én hibám! Ő kereste magának a bajt.
Már az első lövése célba talált, ám legnagyobb megdöbbenésére a
szőke férfi épp csak egy pillanatra tántorodott meg, aztán ismét
nekilódult.
Ez elmebeteg!
Most már gondosabban célzott, és gyors egymásutánban három
újabb lövést adott le. Az első célt tévesztett, a második és a harmadik
azonban talált – épp csak semmi hatásuk nem volt.
Mindkét alkalommal fehér fény lobbant, és a lövedékek elporladtak.
Ha későn is, de végre megértette: ahol a Hulk feltűnik, előbb-utóbb
másfajta szörnyek is megjelennek. Márpedig ez egyértelműen valami
szörnyeteg volt.
Az idegen futás közben egyre inkább előredőlt, mellső lábakként
használva a karjait, s ahogy mind közelebb ért, már az is látszott, hogy
milyen széles és lapos az orra, milyen hosszúak és élesek a fogai. És
nagy volt. Jóval nagyobb, mint egy ember.
Lav! Mint egy kicseszett oroszlán!
Ahogy az állatember elrugaszkodott, Emil próbált félreugrani az
útjából, a lény azonban túl gyors volt, és egyszerűen elsodorta. Blonsky
azonnal maga elé kapta az alkarját, hogy próbálja távol tartani az
arcától az agyarakat.
A következő pillanatban jókora súly nehezedett a mellkasára, és
érezte, ahogy a fénykarmok a bőrébe marnak. Aztán az oroszlánember
belerúgott, és Emil Blonsky a levegőbe emelkedett.
Néhány méterrel odébb csapódott egy ház falának, és az ütés a
levegőt is kiszorította belőle.
A rohadt életbe! Ilyen könnyen nem intéztek el!
Vérző kézzel tapogatózott a pisztolya után, de végül úgy döntött,
hogy nem kezd megint lövöldözni. Ennél most valami hatásosabbra
lesz szüksége!
A megoldás alig néhány méternyire parkolt tőle. Előhalászta a
zsebéből a furgonja kulcsát, s miközben bemászott a járműbe, mindent
összevérzett.
Na, te szemétláda, most majd megkapod a magadét!
Az oroszlánember csak akkor figyelt föl rá, amikor már nem volt hová
kitérnie a felé száguldó kocsi elől. Mikor a jármű maga alá gyűrte a
szörnyet, akkorát rántott, hogy Emilnek kis híján sikerült elharapnia a
nyelvét. Azonnal hátramenetbe kapcsolt, majd ismét végighajtott az
oroszlánemberen.
Basszátok meg, rohadt szuperhősök!
Mielőtt azonban harmadszor is elgázolhatta volna, a szörnyeteg
belekapaszkodott a hűtőrácsba, és ahogy megvetette a lábát,
egyszerűen megállította a furgont. Aztán Emil csak azt érezte, hogy a
jármű elemelkedik a földtől, váratlanul fordul egyet, majd hangos
csattanással az öböl vizén landol.

Ahogy leérkezett, a járda darabokra tört a Hulk alatt. Hulk felüvöltött,

és ismét a csúfondárosan kacagó ködasszony után iramodott. A szeme
sarkából látta, hogy az oroszlán-ember épp egy furgont hajít az öböl
vizébe. Ez amúgy nem nagyon érdekelte volna, de az utcai lámpák
fényében látta, hogy a járműben egy ember ül. Valószínűleg
olyasvalaki, akinek semmi köze ehhez a harchoz. Valaki, aki csak
rosszkor rossz helyen volt.
És ettől csak még dühösebb lett.
Most miért kell valakit így bántaniuk? Ő is olyan, mint Hulk – nem
csinált semmit, és nem is érdemli meg, hogy bántsák! Mégis
megpróbálják megölni!
Felüvöltött, és a furgon után vetette magát.
Az oroszlánember a levegőben kapta el, s egymásba kapaszkodva,
egymást tépve-marcangolva hulltak alá, és csapódtak az aszfaltba. A
tagbaszakadt, sárga hajú férfi abban a pillanatban leugrott Hulk
mellkasáról, ám a zöld bőrű óriásnak így is majdnem sikerült elcsípnie.
De csak majdnem. Mert abban a pillanatban ott termett az átkozott
ködasszony, megragadta a Hulk lábát, és hirtelen az egész világ
kifordult magából. Valami félelmetes erő elkezdte lefelé húzni, bele a
földbe, a sötétségbe, ami váratlanul megszilárdult körülötte, és már
nem tudott levegőt venni.

Blonsky riadt hördüléssel tért magához. Még mindig a furgonban volt,

és egy pillanatig nem is értette, hogy miért van olyan sötét odakint. A
reflektorok még mindig be voltak kapcsolva, a fénypászmákban
azonban csak buborékok örvénylettek, és egyre inkább olyan érzése
volt, mintha süllyedne.
Ekkor tudatosult benne, hogy derékig vízben ül, és egyik pillanatról a
másikra tértek vissza az emlékek: az az oroszlánforma lény bedobta a
vízbe, a motor bemondta az unalmast, és a furgon máris félúton jár az
öböl feneke felé.
Emil Blonskyt nem lehetett majrésnak nevezni, és most sem esett
kétségbe. A kocsi már elsüllyedt, így tisztában volt vele, hogy a
nyomáskülönbség miatt nem fogja tudni kinyitni az ajtót. A biztonsági
övet ugyan ki tudta csatolni, az elektromos ablakemelő azonban már
nem működött. Így nem maradt más lehetősége, mint kitörni az ablakot.
Könyökkel sújtott rá, de azzal az erővel akár egy falat is püfölhetett
volna. A kocsiban egyre gyorsabban emelkedett a vízszint, és most már
nem csupán a vérveszteségtől, hanem az oxigénhiánytól is szédült.
Aztán eszébe jutott, hogy a pisztolya még mindig ott van a zsebében.
És igaz, hogy már teljesen elázott, de ha szerencséje van, talán még
működik.
Előszedte, az üveghez szorította, majd meghúzta a ravaszt.
A zárszerkezet üresen kattant.
Ez volt az a pont, amikor még az általában higgadt Emil Blonsky is
felüvöltött, és a pisztoly agyával kezdte csépelni az üveget.
A furgon váratlanul jókorát zökkent, s ahogy a jármű körül
fölkavarodott az iszap, már tudta, hogy elérte az öböl alját. Aztán
szörnyű csattanást hallott, és a világ ismét elsötétült előtte.

A Hulk megpróbálta szétzúzni a testét körülölelő betont, de

bármennyire is erőlködött, még egy üvöltést sem tudott kipréselni
magából. A szeme előtt piros fénypontok ugráltak, s végül minden
erejét megfeszítve összehúzta magát, valami roppant, valami tört, majd
úgy robbant ki a föld mélyéről, mint valami hátborzongató, zöld
élőhalott.
Az oroszlánember már várt rá, és abban a pillanatban, ahogy a Hulk
megpróbált kimászni a gödörből, rettentő áramütést mért rá, amitől az
óriás egy háromemeletes épületet letarolva szállt el. És mielőtt
kimászhatott volna a romok alól, az aranyszőrű bestia már ismét ott
lihegett a nyakán, harapva-marcangolva. Mindezek ellenére Hulk
erősebbnek érezte magát, mint korábban bármikor, és egyik szörnyű
ütést a másik után mérte az ellenfelére.
Üvöltve, összekapaszkodva gurultak végig a rakparton, falakat
ütöttek át és épületeket döntöttek le, s végül a vízben kötöttek ki. Az
oroszlánember felordított, a szájából előtörő energianyalábtól pedig
gejzírként forrt föl körülöttük a víz.
A Hulk üvöltve-csapkodva próbálta elkapni a bestia nyakát, azonban
egyre csak süllyedt, mígnem azt érezte, hogy a lába eléri a meder alját.
Akkor megfeszítette a combizmait, és egy elképesztő ívű ugrással
ismét a rakparton termett. Hátraszegte a fejét, az ég felé emelte az
öklét, és felüvöltött.
Jöjjenek csak az átkozottak! Mindegyiket apró cafatokra tépem!
Aztán eszébe jutott az elsüllyedt furgonban ülő ember. És mivel az
ellenfeleit sehol sem látta, úgy döntött, megnézi, akad-e még élő az
elsüllyedt kocsiban.
Visszamászott az öböl vizébe, és a bekapcsolt reflektorok alapján
viszonylag hamar rábukkant az elmerült autóra.
A motorháztetőbe mélyesztette az ujjait, majd magához szorította a
járművet, és néhány erőteljes lábtempóval a felszínre húzta. Mire
sikerült partra vonszolnia, a jármű illesztékein át máris elkezdett kifolyni
a víz.
Aztán villogni kezdtek a vakuk és kattogni a mobiltelefonok. Az óriás
tudta, mindez mit jelent: ezek az emberek valószínűleg bámészkodni
jöttek, és a keserű tapasztalat azt mondatta vele, hogy az ilyenek között
mindig akad valaki, aki hősnek képzeli magát, és előbb-utóbb elkezd
lövöldözni. Viszont azzal is tisztában volt, hogy a többség tényleg csak
bámészkodni és fotózni jött, és nem azért, hogy neki ártson. Az
ilyeneket ő sem akarta bántani.
Annál inkább a ködasszonyt és az oroszlánembert.
Most majd jól megkeresem őket, és aztán bánhatják, hogy
belekötöttek Hulkba!
Az egyik épület tetején váratlanul megpillantotta a sárga sörényű
bestiát, mire felüvöltött, és azonnal a levegőbe szökkent. Az
oroszlánember szoborszerű mozdulatlansággal figyelte a közeledő
Hulkot, és az utolsó pillanatban perdült félre előle. Megvillantak a
karmai, és a zöld óriás lendületét használva olyan szörnyű sebet téptek
az oldalába, hogy a Hulk életét csak a bordái mentették meg,
máskülönben a karmok a szívét is elérték volna.
 Az óriás elkapta az oroszlánember karját, és most már nem
finomkodott. Olyan erővel vágta földhöz, hogy az ellenfelének
darabokra kellett volna törnie. Azonban egy töredékmásodperccel
azelőtt, hogy a szörnyű erő péppé zúzta volna az oroszlánember testét,
felbukkant a ködasszony, s ahogy megérintette a társa karját,
mindketten eltűntek.
A Hulk velőtrázó üvöltéssel vetette utánuk magát, de akárhogy is
kereste őket, azok már sehol sem voltak.
Az eddig bámészkodó emberek sikoltva szaladtak szét, aztán
eldördült az első lövés, ami fájón csiklandozta meg a zöld óriás bőrét.
Kárt ugyan nem tett benne, azonban tovább bőszítette.
Miért védje Hulk azokat, akik bántani akarják?! Hulk most elmegy!
Mert mindegy, mit csinál, az emberek akkor is gyűlölni fogják. Ha bánt
valakit, ha megment valakit, nem számít nekik! Banner túl ostoba, hogy
ezt belássa, de Hulk nem buta!
Miután a következő lövés is eltalálta, megfeszítette combizmait, majd
a levegőbe lökte magát, és a félig lerombolt utcákat és épületeket maga
mögött hagyva eltűnt.
 NYOLC

TONY úgy érezte, kivételesen még Maria Hillt is sikerült lenyűgöznie.

Ami nem számított kis teljesítménynek, de úgy tűnt, hogy lyukat
robbantani egy jókora tömb vibrániummal megerősített titániumba
olyasmi volt, amivel még a S.H.I.E.L.D. igazgatóját is el lehetett
kápráztatni.
– Kicsit elszöszmötöltem az öntől kapott energiaparaméterekkel –
magyarázta Stark. – Tudja, amikről azt mondta, hogy a hírforrásaitól tud
róluk.
– És milyen szépen sikerült teljesíteni az önre bízott feladatot, Mr.
Stark!
– Ugye? A kérdés azonban szinte adja magát: mi a búbánatra fogunk
lövöldözni ilyen kézi ágyúkkal?
– Ó, azt sosem lehet tudni – Hill ugyanolyan kiismerhetetlenül
mosolygott, mint a Mona Lisa. – Nyilván ismeri a mondást, miszerint
számos hadvezér úgy fegyverkezik föl, mintha a legutóbbi háborúra
készülne, mi azonban ezt nem engedhetjük meg magunknak. Azok
tükrében semmiképp, hogy tudjuk, mi les ránk odakintről. És még
sokkal inkább azok miatt, amikről még csak nem is tudunk. Úgyhogy mi
nem a tegnap, hanem a holnapután háborújára készülünk.
– Hm... Én meg azt gondoltam, hogy ezért hozták létre a
Bosszúállókat.
– Sohasem árt, ha van egy B tervünk is.
– Egyetértek, ugyanakkor... vajon mi vagyunk a B terv? Vagy...
– És mondja csak, Mr. Stark, igaz a hír? – eresztette el a füle mellett
a kérdést Maria Hill. – Az, amit Bannerről beszélnek.
– Ha arra gondol, hogy egy kis időt most San Franciscóban fog
tölteni, akkor igen.
– Csak úgy, felügyelet nélkül?
– Nos, Bruce Banner felnőtt ember és briliáns tudós – tárta szét a
kezeit Tony –, de ha feltétlenül így akarja nézni a dolgokat...
– Az ő esetében nem lehet másként nézni a dolgokat – rázta meg a
fejét a nő.
– Akkor ezt alkalomadtán majd ön közölje vele – bólintott Tony. – És
időközben a mi északi viharistenünk is visszatért. Remélem, ezzel a
hírrel sikerül mosolyt csalnom az arcára!
– Majd kiugrok a bőrömből – mondta fahangon a nő. – Főleg, ha
marad is, amire nincs garancia.
– És sikerült valamit kideríteni a mélyinterjúból?
– Nos, azok alapján, amiket elmondott, az elemzőink arra
következtetnek, hogy Thor legutóbbi kalandja nem jelent közvetlen
veszélyt a Földre nézve. Leginkább azért, mert, ha igazat beszél, akkor
ő és a barátai hamarabb püfölik laposra egymást, mint hogy ellenünk
forduljanak. Engem sokkal jobban aggaszt, amibe Marvel Kapitány
keveredett.
És mibe is keveredett, kedves Maria? Mert azért mégis jó lenne tudni,
hogy mire számítsunk Ms. Danverstől, aki, ha nagyon akarja, úgy
iskolázza le Hulkot és Thort egyszerre, hogy közben még csak meg
sem izzad.
Maria Hill azonban – szokásához híven – igyekezett kikerülni a
választ.
– Legalább azt árulja el, sikerült beszélnie a Kapitánnyal?
– Egy ideje már nem – rázta meg a fejét Hill. – És ez az, ami igazán
aggaszt.
– Tehát, ha jól értem, az utóbbi időben váratlanul megugrott a
naprendszerbeli idegen tevékenységek száma – komorodott el Tony. –
Vajon mit gondol erről a S.H.I.E.L.D.?
– Azt, hogy ez valószínűleg egyenes arányosságot mutat a Földön
fölbukkanó, emberfölötti képességekkel rendelkező személyek
számával – csücsörítette az ajkát a nő.
Ezt Stark is így látta, de kíváncsi volt rá, hogy vajon a Föld legjobban
fölszerelt kémelhárító szervezetének igazgatója miként vélekedik erről.
– A kérdés már csak az, hogy vajon az idegenek felelősek-e az egyre
több emberfölötti képességgel rendelkező személy megjelenéséért,
vagy azok épp azért tűntek föl, mert egyre több az emberfölötti
képességekkel rendelkező személy. A klasszikus dilemma: a tojás vagy
a csirke volt előbb?
– Már a gyíkok is raktak amniotikus tojásokat – húzta el a száját a nő.
– Több százmillió évvel a csirkék előtt.
– Ez szép mentés volt, épp csak a kérdésemre nem válaszolt...
– Akkor hadd fogalmazzak úgy, Mr. Stark, hogy nagyon úgy fest, nem
ez az első ilyen alkalom az emberiség történelmében.
– Ezt hogy érti? – kérdezte meghökkenve Tony. – Csak nem arra
gondol, mikor Thor annak idején a vikingekkel spanolt? Csak mert ha
iszik két sört, rögtön erről kezd mesélni.
– Minden jel arra mutat, hogy ennél sokkal nagyobb horderejű
dologról volt szó – mondta csöndesen a nő. – Egyelőre még mindig a
rekonstrukciós fázisnál tartunk, és sajnos túl sok elem hiányzik a
kirakóból, de bármi is történt annak idején, azt nagyon hosszú látens
időszak követte. Aminek most, úgy tűnik, vége.
– De miért most? – kérdezte Stark. – Miért nem, mondjuk, ötven
évvel ezelőtt?
– Nos... – kezdte Maria, majd elhallgatott.
– Jaj, ne csinálja már! – bosszankodott Tony. – Tudja, hogy az ilyen
drámai hatásvadászattal ki lehet üldözni a világból!
– Térjünk vissza egy kicsit ehhez a csodálatos fegyverhez! – kerülte
meg ismét a választ Maria. – Meséljen még róla!
– Pulzár-technológia.
– Van ennek valami köze a repulzorhoz?
– Az égadta világon semmi – rázta meg a fejét Tony. – Egyéb
kérdés?
– Mikor fogja tudni továbbfejleszteni?
– Továbbfejleszteni? Még ennél is nagyobb tűzerőt akar?
– Ha a nagyobb fegyver nagyobb tűzerőt akar, akkor igen.
Stark szemügyre vette a tenyérnyi széles fémtömbön tátongó lyukat,
és megcsóválta a fejét.
– Mit is mondott, ki ellen készülünk háborúzni?
– Mint már említettem...
– Igaz is, sohasem lehet tudni! – biggyesztette le az ajkát Stark. –
Ehhez képest viszont nagyon is pontos paramétereket kaptam öntől.
– Ugyan már, Tony, egyikünk sem most jött le a falvédőről! Hagyja,
hogy a szokásos módon intézzük a dolgokat, vagy keressek inkább egy
másik beszállítót a Stark Művek helyett?
– Nem szükséges... amíg idejében fizet.
A nő felsóhajtott, és karba fonta a kezét.
– Tudja, mit, Stark? Adja át a prototípust, a tervrajzot meg a
specifikációkat, és onnan már majd mi átvesszük. Aztán, ha nagyon kell
még valami, majd szólok. Ez így jól hangzik?
– Tökéletesen. És mivel már úgyis van legális szerződésünk...
– Az mi? – kerekedett el Hill szeme.
– Ön most alkudozni próbál velem, Ms. Hill?
– Nem, épp csak... szerintem ez az ön biztonsági rendszere.
 Igaza volt, Tonynak csak most jutott eszébe, hogy a tárgyalás idejére
lehalkította a vészjelzőket.
– JARVIS! Mi történt?
– Dr. Banner az, uram – felelte a számítógép. – Tartok tőle, hogy
sajnálatos incidens történt.
– Miféle incidens?!
– A Hulk, uram.
Hill kommunikátora is felcsipogott, s ahogy ellenőrizte, elfintorodott.
– Így igaz. Jobb, ha máris utánanéz, Tony!
– Banner San Franciscóban van – felelte a férfi. – Van ott a
S.H.I.E.L.D.-nek bázisa?
– Nincs – rázta meg a fejét a nő. – A legközelebbi Helibázisunk a
Föld átellenben lévő oldalán van. Ha nagyon összekapjuk magunkat,
körülbelül öt órán belül oda tudunk küldeni egy csapatot, de tekintve,
hogy a Hulkról van szó...
– Mi hamarabb odaérhetünk, mint a Helibázis – felelte Tony
csöndesen.
– Egyelőre még túl sok mindent nem tudok – emelte meg a
kommunikátorát a nő –, de a szemtanúk elbeszélése alapján úgy tűnik,
hogy más emberfeletti képességgel bíró személyek is érintettek az
ügyben. Méghozzá olyanok, akikről korábban soha nem is hallottunk.
– Hm... Natasha titokzatos bűnözői is ismeretlenek voltak – tűnődött
Stark. – Honnan a csodából jönnek ezek? JARVIS, készítsd föl a
Quinjetet, és értesítsd Natashát, a Kapitányt és Thort!

*
A Quinjetnek, bár igazi mérnöki csoda volt, azért megvoltak a maga
korlátai. A csúcssebessége a hangsebesség kétszerese volt, ami azt
jelentette, hogy mire mindenki összekészült, még maximális
teljesítménnyel is közel három óra alatt jutottak el San Franciscóba.
Mikor a repülő leszállt az épülettörmelékkel teleszórt utcán, látták,
hogy Thor már ott várja őket. A viharisten vörös köpenye vadul lobogott
a turbinák kavarta szélben.
– Megint megelőzött minket! – bosszankodott Tony. – Hogy az a...
– Akkor ez húsz dollár lesz – tartotta a milliomos elé a markát
Natasha mosolyogva.
Közben Amerika Kapitány a romos csatateret vizsgálta, hátha talál
néhány nyomot, amiből kikövetkeztetheti, kikkel is csapott össze a
Hulk.
Az útközben beérkező jelentések tükrében úgy tűnt, senki sem halt
meg, bár a kár tetemes volt, és akadt néhány könnyebb sérült is.
A labor földig rombolt épülete körül legalább nyolc rendőrautó parkolt,
ám a rendfenntartók által kihúzott kordon is alig tudta visszatartani a
kíváncsiskodók tömegét.
– Bannernek semmi nyoma – Thor ezzel nyitott, mikor kiszálltak a
Quinjetből. – A szemtanúk azt állítják, hogy észak felé távozott, de
nyomát sem láttam. Mostanra akár ezer kilométerre is lehet, de ha
gondoljátok, megpróbálhatom fölkutatni.
– Előbb talán próbáljuk meg összerakni, hogy mi is történhetett itt –
mondta elgondolkodva Steve. – Útközben hallottunk ezt-azt, de te már
itt vagy egy ideje, szóval... mennyire rossz a helyzet?
– Mikor a harc kitört, a környéken nem sokan tartózkodtak –
magyarázta az asgardi. – Sajnos néhány bámészkodó könnyebben és
egyvalaki súlyosabban is megsérült a lehulló törmeléktől, még mielőtt
ideértem volna. Mire megérkeztem, a Hulk és azok, akikkel harcolt, már
nem voltak sehol.
– Az, aki súlyosabban is megsérült... a Hulk tehet róla?
– A szemtanúk szerint a furgonját egy oroszlánember lökte a vízbe –
vonta meg a vállát Thor. – Bár, hogy ez egy emberfejű oroszlánt vagy
egy oroszlánfejű embert jelent-e, vagy egy embert, aki
oroszlánkosztümben harcolt, az nem derült ki. Tudjátok, volt egyszer
egy tyanna nevezetű faj, egy nagyon ősi vérvonal leszármazottai,
akik...
– Szóval nem egyedül a Hulk a hunyó.
– Nem – rázta meg a fejét Thor. – De hát ti is ismeritek Bannert.
Hulkként egy igazi állat, de még olyankor is igyekszik körültekintő lenni.
Mint kiderült, ő volt az, aki megmentette a furgonjával vízbe esett
embert a fulladástól. Itt most azok a rosszfiúk, akik megtámadták – ez
az emberoroszlán meg kísértetnő. Úgy tűnik, hogy Banner csak magát
és a járókelőket védte... bár szokás szerint elég nagy rumlit csinált.
Amerika Kapitány tudta, hogy ettől még nem lélegezhetnek fel. Voltak
sebesültjeik, meg egy csomó lerombolt épület, és attól sem érezte
jobban magát, hogy akár rosszabbul is elsülhetett volna a dolog.
Igaz, ahogy Thor is mondta, a Hulk eddig sosem lépett át egy
bizonyos határvonalat, és soha nem gyilkolt ártatlanokat. Banner még a
legsötétebb, legvérszomjasabb pillanatokban is igyekezett visszafogni
az őrjöngő, zöld bőrű óriást. Ám tudták, ha ez valaha is megváltozik, az
Úristen irgalmazzon mindannyiuknak.
– Megtenné, hogy most ön beszél a sajtóval, Kapitány? – kérdezte
Tony. – Nekem ellenőriznem kellene valamit.
– Persze – biccentett Steve. – A sajtó ugyan nem az erősségem, de
elkövetek minden tőlem telhetőt.

*
A legtöbb ember örömmel ébredt a rémálomból, Bruce Banner
számára azonban az igazi rémálom csak ilyenkor kezdődött.
Ezúttal nem egy apró, csinosan berendezett szobában tért magához,
és se péksütemény, se kávé, se kellemes beszélgetés nem várt rá.
Ehelyett csak homályos, töredékes emlékképek maradtak meg benne
az elmúlt éjszakáról, melyek sokkal inkább emlékeztettek egy
fotóalbumra, mint egy filmre.
Az egészet természetesen a gyűlölet vöröse színezte át, és olyan
hihetetlennek, olyan szürreálisnak tűnt az, amire emlékezett... Tényleg
egy oroszlánnal találkozott? Meg valami nővel, aki át tudott sétálni a
falakon?
Abban biztos volt, hogy harcolt velük, épp csak arra nem emlékezett,
hogy miért.
Meg volt ott valami férfi egy kocsiban, aki beleesett a vízbe, de Bruce
nem tudta, hogy túlélte-e. Ahogy azt sem, hogy vajon ő lökte-e bele az
öbölbe, vagy sem.
Újabb emlék merült föl – kitépett egy ajtót, a víz kifelé dőlt a kocsiból,
és a levegőért kapkodó férfi...
Blonsky!
Banner szemei kikerekedtek.
Édes istenem, add, hogy életben legyen! Vagy, ha meghalt, ne én
legyek érte a felelős! És Monica...
Monica!
Fogalma sem volt, hol lehet a nő. Arra még emlékezett, hogy kisétált
a laborból, mielőtt az egész csihi-puhi elkezdődött volna, de akárhol is
volt, a röpködő vasbetontömbök és összedőlő házak közt nem lehetett
biztonságban.
Mi történt, ha megsérült? Vagy ha esetleg valami még rosszabb
történt vele... Azonnal vissza kell mennem! Most!
A kérdés már csak az volt, hogy hol van most valójában?
 Lassacskán tudatosult benne, hogy egy erdei tisztáson fekszik, és a
felhőkig nyúló, irdatlan vörösfenyő-óriásokat bámulja. Csöndes, békés
hely volt, úgyhogy megértette, miért is itt pihent meg a zöld óriás. Épp
csak azt nem lehetett tudni, hogy hol is van valójában ez az itt. Mert
ilyen vörösfenyőerdő ugyanúgy akad Alaszkában, mint Chilében,
Kínában vagy Oroszországban. Persze, ha szerencséje van, nem ment
sokkal messzebb, mint a Golden Gate-híd, és akkor még mindig
Kaliforniában van.
Fáradt sóhajjal szedte össze azt a pár cafatot, ami a ruhájából
megmaradt, és belekezdett a valami használható összefércelésének
mostanra már hátborzongatóan ismerős rituáléjába. Ruha nélkül még
egy ilyen őserdőben sem szívesen kószált volna, iránytű nélkül pedig
még kevésbé, mert megvolt rá az esély, hogy végül menthetetlenül
eltéved.
Némi keresgélés után talált egy turistaösvényt, és úgy döntött, ezt
követi. Ha lesz egy kis szerencséje, ezen csak eljut valahova, ahol
kaphat útbaigazítást és talán még egy fuvart is.
*

George Tarleton épp a laboratóriumában volt, mikor valaki

bekopogtatott. A labor ajtaja csodálatos mód sértetlen maradt, a kinti
biztonsági kamera azonban nem, úgyhogy kénytelen volt kikukucskálni,
hogy lássa, ki keresi.
– Á, Mr. Stark!
– George – biccentett Tony. – Jól van?
– Én nem voltam itt, mikor ez az egész történt – felelte a kutató –,
úgyhogy igen. Körülbelül egy órával azután értem ide, hogy már
mindennek vége volt.
– És Monica?
– Ő itt volt, de szerencsére nem sérült meg. A rendőrséget is, meg
engem is ő hívott... aztán bezárkózott a laborjába.
– Úgy hallottam, valaki megsérült.
– Igen, Emil Blonsky, a biztonsági főnökünk – bólintott George. –
Megpróbálta megállítani őket... de az orvosok szerint túléli.
– Ezt örömmel hallom, ahogyan azt is, hogy Monicának sem esett
baja. Sőt, úgy nézem, hogy a labor is viszonylag épségben maradt.
– Azt azért nem mondanám – húzta el a száját George –, de az öntől
kapott felszerelés java sértetlen. Úgy tűnik, hogy a támadók nem
ezekért jöttek.
– Akkor a kristályok...
– Nekem is éppen ez volt az első gondolatom – bólintott George. –
Hogy azért akartak betörni, hogy ellopják a kristályokat. Azonban
ellenőriztem a trezort, és semmi sem hiányzik.
– Akkor mégis miért jöhettek?
– Szerintem a kristályokért – vonta meg a vállát a kutató –, mert
annál értékesebbet itt nem találtak volna. És úgy vélem, el is vitték
volna őket, ha valahol félúton nem futnak bele Bruce-ba.
– Én pedig azt gondoltam, hogy a kristályok léte titok – vonta össze a
szemöldökét Stark. – Hogy szerezhettek mégis tudomást róla?
– Nem tudom – motyogta George, és igyekezett kerülni a milliárdos
pillantását.
Tartott tőle, hogy Stark nem hagyja ennyiben a dolgot, a főnöke
azonban végül megelégedett egy futó mosollyal és egy
vállveregetéssel.
– A lényeg, hogy épségben megúszták! – mondta Stark. – Viszont
tartok tőle, hogy ez csak az első volt az ilyen incidensek sorában, és ha
ezek az alakok visszajönnek, arra készen akarok állni! Ami egyben azt
is jelenti, hogy a kristályokat egy biztonságosabb helyre kell vinnünk.
– De hát a trezorban...
– Igen, tudom, hogy a trezorban vannak, de onnan időlegesen
átvihetnénk őket a Quinjetre. Egyúttal szeretném, ha ön és Monica is
kiköltöznének a laborból csakúgy, mint a lakásukból. Átmenetileg egy
hotelban fogom elszállásolni önöket, és kapnak néhány testőrt is. A
továbbiakat pedig... majd meglátjuk.
– Gondolja, hogy ez szükséges?
– Amíg nem sikerül kiderítenünk, hogy kik voltak a támadók, igen –
komorodott el Stark. – Addig pedig élvezzék ki a szobaszervizt, csak a
törölközőket ne lopják el, rendben?
– Ez a labor legalább annyira az én gyermekem, mint az öné, Mr.
Stark – makacsolta meg magát George. – Itt kellene maradnom, hogy
megvédjem!
– Igen, értem én... épp csak ezek az alakok még a Hulkkal szemben
is állták a sarat, úgyhogy ha visszajönnek, nem tudom, ki lesz képes
megállítani őket. Nekem pedig eszem ágában sincs a befektetett pénzt
és a munkatársaim életét kockáztatni!
George szívesen tiltakozott volna, de kénytelen volt elismerni, hogy
Starknak van igaza.
 – Hát jó – bólintott kelletlenül. – Legyen, ahogy maga akarja! De
folyamatos tájékoztatást szeretnék a fejleményekről!
– Nyugodjon meg, kap! – Stark csak fél füllel figyelt rá, mert közben
már telefonált.
Miközben George a távozó milliárdos hátát bámulta, ökölbe szorult a
keze. Azóta volt dühös, hogy Monica hívta.
Tipikus! Mikor a dolgok végre kezdenek egyenesbe jönni, mindig
akad valaki, aki belepiszkít!
Gondolhatta volna, hogy ha az ilyen Stark- és Banner-félékkel
szövetkezik, előbb-utóbb feltűnnek az ilyen... emberfelettiek is. Banner
alig néhány napja volt San Franciscóban, és lám, máris idevonzotta a
bajt!
George jó ideje figyelemmel követte már az emberfeletti képességgel
bíró egyének dolgait, és egyre kevésbé tetszett neki, amit látott. Ezek itt
istent játszottak, az emberek pedig hittek nekik és bennük. Mintha bárki
másnál jobban tudták volna, hogy mi jó az emberiségnek, és jobban
tudnák igazgatni a Föld lakóinak a dolgait, mint a régi idők istenei.
Na, nem mintha régen minden olyan hibátlanul működött volna, épp
csak... Ki gondolta volna, hogy a huszonegyedik század hajnalán az
emberiség ismét megkergül, és isteneket ültet az ész, a tudomány és a
megértés trónjára?
Az ilyen alakok azok, akik a leginkább hátráltatják a fejlődést! Az
emberiségnek épp az ilyen önjelölt félistenek új fajára, félresikerült
kísérletek és genetikai mutáció torzszülöttjeire van a legkevésbé
szüksége!
Az ilyen Banner-félékre.
Persze tudta, hogy hálátlan, és mind Starknak, mind Bannernek
nagyon sokkal tartozik, épp csak...
De hát ők is tudósok! Nekik is tudniuk kellene, hogy ebben a világban
nem a kormányoknak, nem a cégeknek, és nem is a
szuperembereknek kellene irányítania, hanem a tudománynak!
De bármennyire is szerette volna úgy érezni, hogy minden bajáról a
Hulk tehet, tartott tőle, hogy ő legalább annyira hibás. Mert nem tudta
elmondani Starknak az igazat. Majd talán máskor. Később. Előbb még
egy pár dolgot alaposan ellenőriznie kell. Úgyhogy egyelőre,
bármennyire is utálta beismerni, még szüksége volt ezekre a
szuperhősökre. Egyelőre még ők jelentették számára a lehetőséget és
a megoldást. Idővel azonban eljön a napja, mikor már nem lesz rájuk
többé szüksége, és félnie sem kell majd tőlük. Sem neki, sem a többi
embernek.
Mert nem a Bosszúállók és az ő fajtájuk a jövő! A tudomány a jövő.
Ő volt a jövő.
*

Emil a baleseti sebészeten tért magához, s ahogy az egyik nővér

észrevette, hogy ébredezik, máris odasietett.
– Nem szabad mozognia, különben ismét fölnyílhatnak a sebei!
Blonsky a karjára pillantott, ahol az oroszlánember karmai
fölhasították a húsát, és tudta, hogy az ápolónőnek igaza van. Fáradt
sóhajjal dőlt hátra az ágyon. A lényeg, hogy túlélte. Most már
biztonságban kellene éreznie magát. Ennek ellenére olyan érzése volt,
mintha meztelenül dobták volna le az Antarktiszra.
Még kölyökkorában történt, mikor egy zágrábi szocreál tömbház
ötödik emeletén lakott a családjával, hogy egy nap az egyik lakó
lövöldözni kezdett. Mint később kiderült, az illető nyugalmazott
mesterlövész volt, akinek ennyi év után valami megcsúszott az
agyában, és az egyik reggel kinyitotta az ablakot, fölállította a puskáját,
és mindenkit lelőtt, akit csak látott.
Egy idő után már tucatnál is több halott hevert a ház előtt, és senki
sem mert kimozdulni. A Blonsky családnak azonban ennivalóra és tejre
lett volna szüksége.
Így ment ez álló nap, sőt még éjszaka is, aztán másnap reggel
katonák jöttek, berúgták az ajtókat, és mit sem törődve a
kétségbeesetten tiltakozó lakókkal, átkutatták a házat.
Fél órával később fegyverropogást hallottak, és ez már nem a
mesterlövészpuska mély, dübörgő hangja volt, hanem nehéz, automata
fegyverek ugatása.
Egy órával később a katonák elkezdték összeszedni a halottakat az
utcáról. Az is ekkor derült ki, hogy a mesterlövész a felettük levő
emeleten lakott, hat lakással odébb.
És innentől kezdve Emil Blonsky úgy élte az életét, hogy bárhová is
ment, bármit is csinált, mindig a tarkóján érezte azt a láthatatlan
célkeresztet.
Elég cudar dolog volt így fölnőni, és az érzés most megdöbbentő
erővel tért vissza.
 Pedig közben mindent megtett, hogy rövid pórázra tudja fogni a
rettegést: maga is megtanult fegyverrel bánni, és a háború idején, ha
kellett, szemrebbenés nélkül ölt is. Maga lett a fegyver, méghozzá okos
és képzett fegyver, ami nagyban hozzásegítette, hogy átértékelje
magában a világot. Hogy amennyiben csak ragadozó vagy préda lehet
az ember, akkor már inkább ő öljön, mint hogy őt öljék meg.
Évek óta nem kellett már félnie – aztán a mai napon megjelentek
ezek a szörnyetegek, és ő ismét az a kisfiú volt, aki a szüleivel együtt
kétségbeesetten lapult az ötödik emeleti otthonukban. Mert ezzel a fajta
erővel szemben az ő tudása, tapasztalata és kiképzése sem ért
semmit.
Banner erejével szemben.
Kénytelen volt elismerni, hogy a Hulk űzte el a szörnyeket, és nem ő,
a biztonsági főnök. A Hulk volt az, aki kirángatta az öböl mélyére
süllyedt kocsijából, és megmentette az életét, amikor ő már tehetetlen
volt. Tudta, hogy hálásnak kellene lennie az életéért a nagy, zöld
szörnyetegnek – de mégsem volt az.
Emil Blonskynak nem voltak se barátai, se szeretői, se senki, akire
számíthatott, vagy akiről gondoskodnia kellett volna. Minden emberi
kapcsolatát feláldozta azért, hogy megszabadulhasson a rettegéstől, és
az sem érdekelte, ha ezt mások nem értik meg. Ő tudta, hogy kicsoda,
mennyit ér, és hogy a végén egyedül az számít, életben marad-e az
ember, vagy meghal.
Aztán a szörnyek ismét eljöttek, és elvették tőle az egyetlen dolgot,
amit még a magáénak tudhatott.
 KILENC

AMERIKA KAPITÁNY számára a következő néhány óra teljesen

összefolyt. Beszélt a rendőrökkel, a szövetségiekkel, s végül egy
sebtében összeütött sajtótájékoztató keretében a média képviselőivel
is.
A rendőrfőnök közben elkezdte összerakni a mostanra nyilvánvalóvá
vált tényeket: hogy két emberfeletti képességekkel bíró ismeretlen
megtámadta az AIM céget, hogy Bruce Banner a támadás helyszínén
tartózkodott, és átváltozott a Hulkká, és hogy a tetemes anyagi kár
ellenére komolyabb személyi sérülés nem történt.
És hogy a nyomozás még tart.
Aztán Steve lépett a mikrofonhoz.
– Szeretném mindenki számára világossá tenni – kezdte –, hogy a
Bosszúállók nem azért vannak itt, hogy a saját kezükbe vegyék az ügy
felgöngyölítését, vagy hogy a hatóságok munkáját akadályozzák. San
Francisco rendőrsége abszolút kompetens, így mi mindössze annyit
tehetünk, hogy fölajánljuk a segítségünket, ők pedig, ha akarnak, élnek
vele.
– És nem azért vannak itt, mert az egyik társuk őrjöngeni kezdett, és
egész utcákat rombolt le? – kérdezte egy fiatal újságírónő.
– Megtudhatnám a nevét?
– Sona Jahal vagyok, a Golden City Chronicle-től.
– Köszönöm, Ms. Jahal! Természetesen mindig fontos a számunkra
mindaz, amit saját társaink tesznek, ám ahogy Landau rendőrfőnök is
tájékoztatott minket, ebben a szituációban nem dr. Banner volt az
agresszor. Mi több, épp ő volt az, aki megpróbálta megállítani a
behatolókat.
– És megtudhatnánk, hogy mit keresett dr. Banner San Franciscóban,
Kapitány? – kérdezte egy másik riporter.
– Egy barátját jött meglátogatni.
– Akkor nem a Bosszúállók képviseletében jött?
– Ha azt kérdezi, hogy dr. Banner azért jött-e, hogy bajt keverjen,
akkor a válaszom: nem – rázta meg a fejét Steve. – Mindazonáltal, ha
ártatlanokat támadnak meg, azt a Bosszúállók sosem nézik tétlenül.
 – És ki volt ez a két titokzatos, emberfeletti képességgel bíró
támadó? – kérdezte Jahal. – Az önök ellenségei? Mert legyünk
őszinték, azért egy kicsit furcsa a véletlen egybeesés, hogy épp akkor
bukkanjanak föl San Franciscóban, amikor a Hulk is itt tartózkodik.
– Nem csupán nem volt tudomásunk róluk, de semmilyen általunk
ismert személyleírás nem illik rájuk – csóválta meg a fejét a Kapitány. –
Ahogyan egyelőre azt is homály fedi, hogy miért pont itt és most
csaptak le.
– És mit tud mondani a Hulk jelenlegi tartózkodási helyéről?
– Semmit – ismerte be a Kapitány. – Biztos vagyok benne, hogy
hamarosan fölbukkan majd, de addig is megpróbálunk a nyomára
bukkanni. És higgyék el, én örülnék a legjobban, ha minden kérdésükre
tudnék válaszolni, de pillanatnyilag nem rendelkezem több
információval, amit megoszthatnék önökkel. Épp ezért azt javasolnám,
hogy találkozzunk ugyanitt néhány óra múlva, mikorra is remélhetőleg
már többet tudunk.
Ez ugyan nem hallgattatta el a sajtó képviselőit, a Kapitánynak
azonban lehetőséget adott, hogy néhány kérdéssel később kimentse
magát.

A Quinjeten ültek össze tervet kovácsolni. Thor észak felé repült,

mert a szemtanúk arrafelé látták a Hulkot utoljára. Ha Banner még
mindig a másik alakját viseli, azt nem lesz nehéz kiszúrni, és ha
mégsem, valószínűleg akkor is jól követhető nyomot hagyott maga
után.
A többiek közben fölkészültek a várható ostromra. Tony és Natasha
elhozták Tarleton kristályait a laborból, és a Quinjeten helyezték
biztonságba őket. Az is fölmerült, hogy a repülővel is odébbállnak,
aztán úgy döntöttek, hogy egy darabig mégis inkább maradnak, hátha
közben Bruce is előkerül.
Ezzel ugyan azt is kockáztatták, hogy időközben a két idegen
emberfeletti is visszatér, ez esetben azonban nem egy, hanem három
Bosszúállóval kell szembenézniük, a Quinjet jelentékeny tűzerejéről
már nem is szólva.
Mivel egyelőre maradtak, Steve elhatározta, hogy körülnéz egy kicsit.
Végül is előfordulhat, hogy a rendőrök figyelmét is elkerülte ez-az. És
egyébként is, a több órás repülőút és a sajtótájékoztató után úgy
érezte, hogy jót fog tenni neki némi mozgás.
A kora reggeli napsütés gyöngyházfényűvé varázsolta a ködöt, még
tovább csökkentve a látótávolságot. Más talán gyönyörűnek találta
volna, Steve Rogerst azonban Olaszországra emlékeztette – egész
pontosan a Pó völgyében vívott csatára, még a második világháború
alatt.
A nácik beásták magukat, és ugyanolyan ocsmány lövészárok-
háború alakult ki, mint a Nagy Háború idején. Sokan ugyanazokat a
fegyvereket is használták mindkét oldalon, mint annak idején a
nagyapjuk. Az éjszaka megsűrűsödött köd reggel sem szállt föl, és
minden puskát, minden bajonettet, aknát és golyószórót elrejtett.
Olyan volt, mint egy felhőben hadakozni.
Igaz, hogy mindez egy fél világgal odébb és majd' nyolcvan évvel
korábban történt, azonban most is ugyanaz az érzés vett rajta erőt, mint
annak idején. Valami veszélyes lapult a ködben, és ő, a katona nem
látta.
A Kapitány nem tudta pontosan, hogy mit keres, így próbálta a
rendelkezésére álló adatokból és nyomokból rekonstruálni az
összecsapást. Annyi bizonyos volt, hogy a küzdelem a labor épületében
kezdődött, és onnan terjedt át az utcára. Onnan pedig már csak a
pusztítás nyomait kellett követnie.
Akárkik voltak is a támadók, még a Hulkkal szemben is állták a sarat,
ami óvatosságra intette. Az egyikük, akit a szemtanúk oroszlánforma
lénynek írtak le, valószínűleg hasonló erővel és sebezhetetlen testtel
bír, ám ennek némileg ellentmondani látszott, hogy több helyen is olyan
nyomokra bukkant, amik mintha energiafegyverektől származtak volna.
Így még megsaccolni is lehetetlen volt, hogy a Hulk ellenfelei
különleges páncélzatot viseltek-e, mint Tony, vagy valamiféle velük
született képességet használtak.
És még mindig elképzelése sem volt, mi szükség lehetett ilyen
emberfeletti képességű lényekre egy hétköznapi betöréshez. Ez az
egész egy kicsit azokra a fickókra emlékeztette, akik megtámadták
Natashát. Az is erőteljes túlzásnak tűnt egy olyan szituációban, amivel
pár símaszkos, hangtompító pisztolyos bűnöző is elboldogult volna.
Mint minden alkalommal, mikor a Hulk elszabadult, a pusztítás most
is rettenetes volt, még a labortól majdnem három kilométernyire is.
Egész épületeket és utcákat döntöttek romba.
 Közben a nap is följebb kúszott, lassan szétoszlatva a ködöt. A
látótávolság még mindig elég gyatra volt, de legalább már a hangokat
nem torzította el annyira, mint korábban. A távolban kocsik dudáltak, a
feje felett egy repülőgép húzott el, a dokkoknál pedig valaki
parancsokat osztogatott.
Már épp készült visszafordulni, mikor tompa csillogásra lett figyelmes.
Volt ott valami az egyik ház romjai közt, ami leginkább egy
deformálódott karperecre emlékeztette. Furcsa, vöröses arany fémnek
tűnt, és körben hieroglifára emlékeztető jelek borították. Az anyaga igen
ellenálló volt, így valószínűleg rettentő erő kellett hozzá, hogy ennyire
elgörbítse.
Persze... lehet, hogy mindennek nincs különösebb jelentősége. Még
kisfiú korában, Tutanhamon sírboltjának felfedezése után egy darabig
nagy divat volt minden, ami egyiptomi. Az úrinők egyiptomi stílusú
ruhákban jártak, számos épületet papiruszlevél motívum díszített,
Hoover elnök Tut királynak nevezte el a kutyáját, és Manhattanben a
Nyugati Hetvenedik utcán állt egy épület, amit fáraók és szfinxek
szobrai díszítettek. Gyerekként mindez lélegzetelállító és lenyűgöző
volt, és biztosra vette, hogy azok alatt az évek alatt, amiket jégbe
fagyva töltött, akadt még néhány hasonló divathullám. Szóval lehet,
hogy ez sem több, mint valami kosztüm része, amit azok a fiatalok
szoktak viselni, akik képregényeket olvasnak, és néha szuperhősnek
öltöznek.
Ugyanakkor...
Ugyanakkor ott volt az a tábla, amit Natasha orra elől halásztak el.
Állítólag azon voltak hasonló jelek. És ha ez igaz, akkor ez itt talán nem
is véletlen egybeesés.
Úgy döntött, biztos, ami biztos, zsebre vágja a karkötőt.
Az ékszer abban a pillanatban vibrálni kezdett, és a jeleken fény
futott végig.
Nocsak... Lehet, hogy jó nyomon járok?
Tőle jobb kézre megmozdult valami. Hiába meresztette a szemét,
nem látott semmit, aztán...
Az a valami egy gőzmozdony sebességével rontott rá a ködből.
A Kapitány azonnal oldalra vetődött, és a hosszú, foszforeszkáló
csáp a feje fölött suhant el.
Rogers azonnal fölpattant, de abban a pillanatban már a csáp is
visszafelé tekergett, s a végén, mintha csak egy ostort markolna, egy
alak is felbukkant.
 Elképesztő sebességgel mozgó, karcsú nő volt, testhez tapadó,
mélybarna és mohazöld öltözékben, a mellkasán egy ragyogó,
nyolcágú csillaggal. És most már az is látszott, hogy nem ostort tart a
kezében – a csáp a testéből bukkant elő.
Miközben fürgén körbetáncolta a Kapitányt, hosszú, barna haja
lobogva terült szét mögötte. Újra meg újra lesújtott, s a csáp Rogers
vibránium pajzsán vetett szikrát.
– A karkötőt! – kérte lágy, ismeretlen akcentussal. – Add vissza a
karkötőt, és akkor nincs dolgunk veled!
– Épp most akartad letépni a fejemet – akasztotta az övére a karkötőt
Steve. – Úgyhogy szerintem nagyon is van dolgunk egymással.
Aztán végre az is eljutott a tudatáig, hogy mit mondott valójában a
nő.
Nincs dolgunk veled... Kik azok a mi?
Még épp időben fordult meg, hogy lássa a ködből előrontó másik nőt.
Leszegett fejjel rohant feléje, mint egy bika, de így is látszott rajta,
milyen magas és súlyos.
Rogersnek nem volt túl sok ideje megfigyelni, hogy a bőre kék, és
valamiféle testpáncélt visel, az azonban így is nyilvánvaló volt, hogy
majdnem olyan izmos, mint a Hulk. A homlokából pedig, akár egy bika
szarvai, fényes tüskék meredtek elő.
Valahol félúton váratlanul lassított, irányt váltott, majd az egyik lábát
teljes erejéből a földhöz csapta. Az úttest abban a pillanatban
végigrepedt, és a lökéshullám a levegőbe hajította a Kapitányt. A
gravitáció iránya mintha egyik pillanatról a másikra kilencven fokot
fordult volna, amitől Steve Rogers nem a földre hullott vissza, hanem
egy kilőtt puskagolyó sebességével csapódott a szemközti téglafalba.
Az ütéstől a levegő is kiszorult belőle, úgy érezte, hogy a gerince és
minden bordája darabokra tört, és mielőtt egyáltalán megpróbálhatta
volna összeszedni magát, a csáp máris a torka felé kapott.
Az utolsó pillanatban sikerült a pajzs peremével hárítania, majd a
hegyomlásnyi nő felé hajította a vibrániumkorongot.
Kik ezek? A szemtanúk elmondása szerint a Hulk valami kísérteties
alakkal meg egy oroszlánemberrel harcolt, erről a korbácsosról meg a
nagydarab barátnőjéről azonban szó sem volt! Vajon ugyanahhoz a
csoporthoz tartoznak?
A pajzs a röppályája csúcsán egyszer csak irányt váltott, mintha egy
láthatatlan kéz ütötte volna félre. Közben azonban Amerika Kapitány
sem várakozott tétlenül – néhány lépést fölfutott az egyik házfalon,
majd félfordulatból vetette magát a csápos nőre, akit egyetlen
csapással kis híján földre küldött.
– Ab-Sin! – sikoltott a nő, és mielőtt Steve egy jól irányzott
horogütéssel elhallgattathatta volna, hirtelen szörnyű súly nehezedett
minden tagjára.
A lába már nem volt képes megtartani, és ő térdre roskadt. A
gravitációtorzulás ugyan nem tartott sokáig, azonban épp elég időt
adott a bikaszarvú nőnek, hogy eltiporja. És bár nem pont olyan érzés
volt, mintha a Hulk ütötte volna meg – de majdnem.
A Kapitány igyekezett együttgurulni az ütés lendületével, és közben
még a pajzsát is sikerült fölkapnia. A következő pillanatban már fordult
is, és visszakézből hajította a tagbaszakadt nő felé a
vibrániumkorongot.
Először az arcán találta el az ellenfelét, majd a visszapattanó pajzsot
ismét elhajította, s ezúttal a kábán támolygó nő állát találta telibe.
Ahogy az ellenfele összeesett, egyszerűen lerohanta, és pusztító erejű
csapásokkal sorozta meg. Néhány jól irányzott ütést mért a nő
gyomrára, egyet az állára, egyet pedig a fültövére. Olyan érzés volt,
mintha egy zsák cementet püfölt volna, azonban ezeket a légkalapács-
erejű csapásokat már a hegyomlásnyi nő is megérezte.
Fény villant, és Ab-Sin ostorszerű csápja tekeredett Rogers nyakára.
A fehéren izzó kín egész a Kapitány csontjáig mart, miközben a zöldes
fénnyel derengő nyúlvány a levegőbe emelte. A zöldbe és barnába
öltözött nő egyetlen apró csuklómozdulattal a földhöz csapta, majd újra
meg újra, s mire Steve-nek sikerült lefejtenie magáról a csápot, már a
másik ellenfele is talpon volt, és szörnyű üvöltéssel sodorta el ismét.
Amerika Kapitány előtt egy pillanatra elsötétült a világ, és vér ízét
érezte a szájában. Megpróbált talpra állni, azonban ismét
gravitációtorzulás passzírozta az aszfaltba. Ab-Sin leguggolt mellé, és
gonosz mosollyal oldotta le Rogers övéről a karkötőt.
– Egyszerűbb lett volna, ha ideadod – dorombolta. – Persze akkor is
csak késleltetted volna az elkerülhetetlent. Mert velünk szemben senki
sem állhat meg! Végezz vele, Guanna!
A bikaszarvú asszony Rogers fölé tornyosult, s a szemeiben
gyűlölettel teli, vakító láng lobbant. Amerika Kapitány mozdulni sem bírt
– a szíve összevissza kalapált, az izmai majd szétszakadtak a rájuk
nehezedő szörnyű súlytól, aztán, ahogy a nő lehajolt, hogy
felnyársalja...
 Kiáltás harsant, és a Kapitány testét izzó fénygyűrűk vették körül.
Először arra gondolt, hogy ez is az ellenfelei műve, ám Ab-Sin és
Guanna értetlenül néztek össze.
– Talán majd máskor, Kapitány! – sziszegte Ab-Sin, majd
megérintette a csuklóját díszítő karperecet, ami kísértetiesen hasonlított
arra, amit Rogerstől vett el.
Guanna komor mosollyal utánozta, s egy villanás alatt mindketten
eltűntek.
Steve már nem érezte a testére nehezedő szörnyű súlyt, és a
ragyogó fénygyűrűk is szertefoszlottak. Fájdalmas nyögéssel húzta
magához a pajzsát, és nagy nehezen föltápászkodott.
Néhány méterrel odébb egy férfi lebegett. Lassan hullámzó vörös
köpeny ölelte körbe feketébe öltözött alakját.
– Dr. Strange! – biccentett Steve fájdalmasan grimaszolva. – Micsoda
meglepetés!
– Örülök, hogy ismét láthatom, Amerika Kapitány – bólintott a
Legfőbb Varázsló.
– Azt hiszem, önnek tartozom köszönettel, hogy megugrasztotta az
ellenfeleimet – tapogatta meg fájón sajgó bordáit Steve.
– Csak részben – simította végig gondosan ápolt bajszát és szakállát
Strange. – A segítség már úton volt.
Valami hangos zúgással száguldott át a ködön, és néhány lépéssel
odébb Thor ereszkedett le.
– Mintha csatazajt hallottam volna! – morogta, és súlyos pörölyét
markolva gyanakvón méregette a varázslót.
– Igen, de nem a doktorral harcoltam – rázta meg a fejét Steve. –
Sőt, épp ő mentette meg az irhámat. A támadóim sajnos időközben
kereket oldottak.
– Ha te mondod, Kapitány! – vonta meg a vállát Thor, majd az övére
akasztotta a Mjölnirt.
– Találkoztál már dr. Strange-dzsel? – érdeklődött Rogers.
– A Föld legendás Legfőbb Varázslójával? Hallottam már róla, de
személyesen még nem találkoztunk. Akkor hát szép napot!
– Önnek is, asgardi!
– Azok, akik megtámadtak, Kapitány... messze járhatnak már?
– Mivel egyszerűen eltűntek, fogalmam sincs – ingatta a fejét Steve.
– Még csak azt sem tudom, hogy láthatatlanná váltak-e, vagy
elteleportáltak. Voltak nekik ezek a karpereceik...
– Ugyanazok lehettek, akik megtámadták Bannert?
 – Hacsak át nem öltöztek időközben... Nem hiszem. De ezeknek
legalább már a nevét tudom: Ab-Sin és Guanna.
– Gyanítottam – sóhajtott föl Strange. – Ámbár ez esetben nem okoz
örömet, hogy nekem lett igazam.
– Ismeri őket? – ráncolta a homlokát Rogers.
– Személyesen nem, de tudok róluk bizonyos dolgokat. Azonban
most, hogy dr. Banner visszatért, talán célszerű lenne csatlakozni a
Bosszúállókhoz, hogy alaposan megvitathassuk a kialakult helyzetet.
– Bruce megjött? – kérdezte Steve hitetlenkedve. – De hát nyomát
sem...
Aztán ahogy a szemközti utca végén megjelent egy félmeztelen,
toprongyos alak, elhallgatott.
– Kapitány? Thor?
– Jól vagy, Bruce? – kiáltott oda Steve.
– Ó, hogy én? Igen... persze. De ami sokkal fontosabb, Monica...
Nem láttátok Monica Rappaccinit?
– Úgy tudom, hogy haja szála sem görbült – felelte a Kapitány.
– Hálistennek! – sóhajtott föl Bruce megkönnyebbülten.
– De ha már ilyen szépen összegyűltünk – mondta a varázsló –, az
ön történetét is örömmel meghallgatnánk, dr. Banner...
 TÍZ

NATASHA és Tony a félig lerombolt épületben várták őket. Tarletont

és Blonskyt nem látta sehol, Monica azonban ott volt, és mielőtt Bruce
bármit is tehetett volna, odarohant, és a nyakába ugrott.
– Jól vagy? – kérdezte Banner aggodalmasan. – Én...
– Hát persze, hogy jól vagyok! – hadarta a nő. – Hála neked! És te?
Megsérültél?
– Nem – motyogta a férfi, majd magához ölelte Monicát. – De tudod,
hogy nem lenne szabad itt lenned! Két másik ilyen gazfickó is
fölbukkant, és azok alapján, amit tudunk róluk, akár ötvenen is
lehetnek! Tony azt mondta, már kerített neked és George-nak szállást
az egyik hotelban.
– Igen, tudom, de akkor is... muszáj volt itt lennem, amikor
visszajössz! Tudni akartam, hogy nincs semmi bajod! Ó, és hoztam
neked pár ruhát.
Banner hálásan ballagott utána az egyik laborba, és gyorsan
átöltözött.
– Sajnálom... – dünnyögte. – Úgy értem, mindent sajnálok. Az
okozott kárt meg... Blonskyt.
– Nyugodj meg, életben marad! Hála neked!
– És Tarleton? Ő hogy van?
– Gondolhatod – vonta meg a vállát Monica. – Megállás nélkül
dühöng, pedig az ő laborja épségben maradt. Te üldözted el a
betolakodókat, mielőtt átjuthattak volna a biztonsági rendszeren. Ha te
nem vagy, a dolgok sokkal csúnyábban is alakulhattak volna. Úgyhogy
tulajdonképpen neked köszönhetjük az életünket...
– Hát, azt nem tudom – nézett félre szégyenlősen Banner –, de mikor
kint voltam az erdőben, és nem tudtam, hogy bajod esett-e... Monica,
én majdnem beleőrültem a gondolatba, hogy megsérülhettél!
– Ezzel én is pont így voltam – bólintott ünnepélyesen a nő. – De
mikor valaki fontos a számodra, teljesen természetes, hogy félted és
óvni akarod. Csakhogy soha senki nincs teljesen biztonságban. Ez a
cég részben az enyém is, úgyhogy, ha most arról akartok beszélni,
hogy miféle veszély fenyegeti, vagy kik támadtak ránk, akkor én is ott
akarok lenni! Utána szívesen elmegyek a hotelbe. Na jó, fogjuk rá, hogy
szívesen...
Aztán lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfit.
Banner megdermedt, majd lassan mégis sikerült elengednie magát.
Monicának nem voltak emberfeletti képességei, ám erős nő volt –
olyan, akinek nincs szüksége rá, hogy egy testőr járjon a nyomában. És
neki, hiába érezte úgy, hogy egyfolytában védelmeznie kellene a nőt,
nem volt joga ilyesmit javasolni.
– Igazad van – bólintott végül. – Menjünk!

Dr. Strange törökülésben lebegett a padló fölött, amitől Steve

Rogersnek, akárhányszor is pillantott oda, végigszaladt a hátán a
hideg. Volt idő, amikor úgy gondolta, az élet már nem sok újdonsággal
tudja meglepni, s mindazon bizarr dolgok, amikbe belefutott, a
tudomány és technológia számlájára írhatók. A régi szép időkben nem
is akadt túl sok minden, ami miatt ezt kénytelen lett volna
megkérdőjelezni.
Csakhogy azóta neki is át kellett alakítania a világnézetét. Száz évvel
a születése előtt a repülőgépet vagy a rádiót is fekete mágiának
tartották volna, és csak azért, mert nincs tisztában valami működésével,
még nem jelenti azt, hogy nincs rá logikus magyarázat. Mindazonáltal
az, amit Strange művelt – bármennyire is figyelte – a legkevésbé sem
tűnt tudományosnak.
Mint például az, hogy drótok nélkül lebeg a padló fölött.
– Az utóbbi időben egy sor lopás keltette fel a figyelmemet – kezdte a
varázsló. – Művészeti és történelmi tárlatokról tűntek el kiállítási
tárgyak. Magángyűjteményeket dézsmáltak meg.
Régiségkereskedésekbe és zálogházakba törtek be, kormányraktárakat
raboltak ki. Az eltulajdonított tárgyak igen vegyes képet mutattak, így
még valószínűleg a legsokoldalúbb nyomozók sem találtak volna köztük
összefüggést. Eleinte én magam sem láttam semmiféle hasonlóságot,
ám néhány hónappal ezelőtt elkezdtem érezni, hogy valami
mozgolódik... Valamiféle misztikus erő. Egy olyan rend, amivel
korábban még sohasem találkoztam. Egy nem teljesen földi eredetű
hatalom, melynek tükrében már én is más szemmel vizsgáltam ezeket
a lopásokat. Azonban a nyomozásomban az igazi fordulópontot az ön
legutóbbi kalandja jelentette, Ms. Romanoff.
 – Felteszem, arra a fémtáblára gondol – húzta el a száját a Fekete
Özvegy. – Valóban szokatlan energiamintázata volt.
– Igen – bólintott Strange –, és legalább ennyire fontos az is, aki
kiadta az utasítást az eltulajdonítására. Az illetőt Capricornnak hívják.
– Honnan tud maga erről? – komorodott el Natasha.
– Fogalmazzunk úgy, hogy nyitva tartom a szemem és a fülem –
mosolyodott el halványan a varázsló. – A Kapitányt pedig két nő
támadta meg, akik Ab-Sinnek és Guannának nevezték magukat. Őket
úgy is ismerik, mint Virgo és Taurus.
– Capricorn, avagy Bak? – vonta föl a szemöldökét Steve. – Virgo,
mint Szűz? Taurus, mint Bika? Mi most a csillagjegyekről beszélgetünk?
Emlékszem, annak idején mindig volt egy horoszkóprovat a
Hírharsonában, és a nagynéném rendre abból olvasott föl nekem.
Például azelőtt, hogy elmentem volna sorozásra.
– És mi állt a horoszkópodban? – kérdezte Natasha kíváncsian.
– Az, hogy ne számítsak semmi egetrengetőre – vigyorodott el
Rogers. – Én mindig is hókuszpókuszként gondoltam a horoszkópra,
vagy legjobb esetben is olyasféle dologként, amit a nénikém talált ki.
Végül is nem volt nagy kunszt megjósolni, hogy úgyis elutasítanak a
sorozáson.
– Nos, a magam részéről én is úgy gondolom, hogy hókuszpókusz –
bólintott Strange –, legalábbis azok a dolgok, amikről az újságok
csillagjós rovatában írnak. Az állatövi jegyeket – a Zodiákust – azonban
már az ókori sumérek is ismerték, sőt már azok a népek is, amiknek a
nevére már akkor sem emlékeztek, amikor Ur városát építették.
Akkortájt a Zodiákust még Mulapinnek, avagy a Ragyogó Nyájnak
hívták, és nagyon is valóságos volt.
– Ácsi! – emelte föl a kezét Tony. – Mi most arról beszélünk, hogy
ezek az elmebetegek, akik majdnem megölték Bruce-t és a Kapitányt,
azt hiszik magukról, hogy ők a csillagjegyek fizikai megtestesülései?
– Ez azért ennél egy kicsit bonyolultabb, de többé-kevésbé igen.
Azok alapján, amit a hírekben hallottam, úgy vélem, hogy a Banner
doktort megtámadó páros Zibaana és Urgula voltak.
– Nem mintha ma pont elolvastam volna a horoszkópomat – fintorgott
Stark –, de ezekre a csillagjegyekre pont nem emlékszem. Esetleg van
valamelyiknek köze a Halakhoz?
– A görögök mindenre új nevet aggattak – legyintett Strange. – A
Ragyogó Nyájból így lett Zodiákus, és a csillagjegyeket is más névvel
illették. Zibaana ma már a Mérleg, és Urgula az Oroszlán.
 – Az egyikük tényleg oroszlánforma volt – bólintott Banner. – De hogy
a másik a Mérleg lett volna? Az, akit én láttam, sokkal inkább egy
kísértetre emlékeztetett.
– Ennek a csillagjegynek az igazságot mérleggel mérő ábrázolása
viszonylag új keletű – magyarázta a Legfőbb Varázsló. – És a
csillagjegy valódi természetének félremagyarázásán alapul. Baxolban,
ahol ezt az égi konstellációt először imádták természetfeletti lényként,
az étert és a valóság szemmel nem látható arcát és erőit jelképezte.
Nem szabad és nem is célszerű azok alapján megközelíteni őket, amit
Amerika Kapitány olyan találón hókuszpókusznak nevezett. Merthogy
ezek ősi és szörnyűséges teremtmények, istenek a saját
birodalmukban.
– Ezekről nem sokat tudok – vonta meg a vállát Thor. – A csillagokról
és a csillagképekről viszont egy kicsit azért igen. Sőt, az egyiket annak
idején rólam nevezték el Thor Szekerének. Merthogy annak idején...
szóval volt egy szekerem. De hogy ebből bárminek is köze lenne a
Zodiákushoz, arról nincs tudomásom.
– A Zodiákust időtlen idők óta az északi félteke csillagképeinek
tekintjük – magyarázta Strange. – Az ősi népek a kezdetektől imádták
őket, anélkül, hogy tudták volna, mit is tisztelnek valójában. Csak
később alakult ki az a szemlélet, hogy a Zodiákus a kozmikus rend
egyfajta megtestesítője. Ahogy ezek az emberfeletti teremtmények
szétnéztek a kő- és bronzkori Földön, csak zűrzavart, háborút és káoszt
találtak. Mindig csak az erősebb és agresszívebb uralkodott, soha nem
az okosabb. Márpedig ők ennél valami többet és jobbat akartak –
legalábbis a saját szemszögükből többet és jobbat. Egyfajta utópiát
akartak létrehozni azzal, hogy rákényszerítik az emberiségre a saját
kozmikus rendjüket. Úgy gondolták, erre az a legjobb megoldás, ha
fizikai testet öltenek, s a tizenkét csillagjegy tizenkét hús-vér avatárt
választott. Azonban, mivel a tervük nem járt sikerrel, kénytelenek voltak
kerülőutat választani. A Zodiákus emberi követői szétszóródtak a
világban, s varázslók és nagyhatalmú tanácsadók lettek. Mikor
lehetőséget láttak, hogy ravaszsággal és fortéllyal mozdítsák elő uraik
tervét, semmilyen ármánytól nem riadtak vissza. Zűrzavart szítottak,
királyságokat buktattak meg, s a romokat már a saját kedvük szerint
formálták. Sokáig ment ez így, a Zodiákus szolgálóinak egyik
nemzedéke követte a másikat, a hatalmat mesterről tanítványra,
szülőről gyermekre örökítve. Ők voltak a civilizáció testét rágó titkos
féreg, és Krisztus előtt 1210-ben sikerült áttörést elérniük. Egykori
vezetőjük – Gir-Tab, a Skorpió – létrehozott vagy fölfedezett egy
eszközt, melynek segítségével úgy érezték, hamarosan célt érhetnek.
Egyszerűen csak Kulcsnak nevezték, és azon kívül, hogy képes volt
eltorzítani a teret és az időt, lehetővé tette, hogy amennyiben megfelelő
helyen és időben használják, kaput nyisson a Ragyogó Nyájnak, hogy
az belépjen a mi világunkba, és a tagjai fölölthessék valódi alakjukat.
Szerencsére az egyik ősöm, az akkori Legfőbb Varázsló megneszelte,
hogy mire készülnek. Shaushka rájött, hogy Penthosz szigetén
szándékoznak végrehajtani a megidéző rituálét, így bajnokokat és
hősöket gyűjtött maga köré, hogy megvívjon velük. Így is majdnem
elkésett, mert a csillagok állása tökéletes volt a terv végrehajtásához,
és a rituáléban részt vevő avatárok ereje a korábbi többszörösére nőtt.
Végül Shaushka és a bajnokai célt értek, de épphogy csak.
– Ezt hogy érti? – mordult föl Thor. – Győztek, vagy nem?
– Shaushka valóban megakadályozta, hogy a Zodiákus a Földön
manifesztálódhasson, és rákényszeríthesse az akaratát a világunkra.
Ezt úgy érte el, hogy elpusztította a Kulcsot, amivel azonban rettentő
energiákat szabadított el. Földrengések romboltak porig városfalakat,
szökőár pusztított el vagy tett földönfutóvá egész népeket, és a
világban szertefutó mágikus energiák széthúzást, háborút és őrületet
terjesztettek. Az eredmény katasztrofális volt: sorra buktak el az
európai, észak-afrikai és közel-keleti civilizációk, és évszázadokig tartó
bánat és nyomorúság köszöntött a világra.
– Várjunk csak! – dörmögte Thor. – Nem az olümposzi Árész volt
ezeknek a bajnokoknak az egyike? Merthogy mikor iszik, és megered a
nyelve, egyfolytában egy olyan csatáról mesél, amiben maguk a
csillagok is részt vettek. Egyfolytában ezzel kérkedik, meg arról
magyaráz, hogy ő és Valkűr... Na, mindegy, majd következőleg, mikor
találkozom vele, rákérdezek. Mindig azt gondoltam, hogy csak lódít, de
úgy tűnik, kivételesen talán mégsem.
– Árész valóban ott volt – bólintott Strange. – Csakúgy, mint az
asgardi Brünhilda.
– Te nem vettél részt abban a csatában? – kérdezte Natasha a
viharistent.
– Mivel senki sem hívott – vonta meg a vállát Thor. – Egyébként
akkortájt épp elég dolgom volt... máshol.
– Ez mind nagyon szép és szórakoztató – biggyesztette le az ajkát
Tony –, de ha ezek az alakok háromezer éve halottak, akkor ki a fene
támadta meg Bannert?
 – Az avatárok pusztulása ellenére a Zodiákusimádók Szervezete
fennmaradt – mondta Strange. – A Kulcs nélkül kénytelenek voltak
visszatérni a régi módszereikhez, és Nagy Sándor megmérgezésében
és Róma bukásában szinte biztos, hogy benne volt a kezük. A Kulcs
nélkül azonban kénytelenek voltak részeredményekkel megelégedni.
Ennek a századnak az elejére már alig számított többnek egy titkos
bűnszervezetnél, az elmúlt néhány évben azonban új erőre kaptak. Azt
hiszem, ismét rájöttek, hogyan aknázhatják ki a Kulcs erejét.
– De hát azt mondja, hogy a Kulcs elpusztult – csóválta meg a fejét
Tony. – Nem hiszem, hogy könnyű lenne valami erejét kiaknázni, ami
már nem létezik.
– Eleinte maga Shaushka is úgy gondolta, hogy sikerült elpusztítania
a Kulcsot – bólintott Strange –, azonban, mint megtudta, Gir-Tab, a
Skorpió túlélte a robbanást, és sikerült elrejtenie a Kulcsot. Mielőtt
meghalt volna, még néhány információmorzsát is hátrahagyott, hogy az
utódai idővel felkutathassák és megszerezhessék ezt a bűvös eszközt.
– Gondolja, hogy náluk van a Kulcs? – kérdezte Steve.
– Nem – rázta meg a fejét Strange. – Mert ha náluk lenne, a dolgok
most már nagyon másként állnának. Úgy vélem, egyelőre csak felületes
kapcsolatot sikerült vele kialakítaniuk, de már ez is elég volt ahhoz,
hogy ilyen erőkre tegyenek szert. Ami nagyobb gond, úgy hiszem, hogy
a Kulcs nyomára bukkantak, és félek tőle, hogy mire ismét elérkezik az
a bizonyos csillag-együttállás, amivel meg tudják idézni a Földre a
Ragyogó Nyájat, addigra sikerül is megkaparintaniuk. És akár náluk van
a Kulcs, akár nem, az együttállásig fokozatosan nőni fog a hatalmuk.
– Ami azt jelenti, hogy ezek az alakok, akik kapásból leiskolázták
Bruce-t, Natashát és engem, csak még erősebbek lesznek? –
komorodott el Steve.
– Minden múló pillanattal – bólintott a Legfőbb Varázsló.
– Akkor mire várunk még? – horkant föl Thor. – Azonnal
cselekednünk kell!
– Egyetértek, de hol kezdjünk hozzá? – kérdezte Amerika Kapitány.
– Capricorn Tajvanon van – jegyezte meg Natasha csöndesen. – Ha
szépen megkérjük a S.H.I.E.L.D.-et, ők talán segítenek fölhajtani.
– Jó ötlet! – bólintott Steve. – Még valami, dr. Strange?
– Ma délután egy kollégámmal fogok találkozni – érintette össze az
ujjhegyeit a Legfőbb Varázsló. – Úgy véli, olyan információkkal
rendelkezik, melyek segíthetnek a nyomozásban.
 – Ez az ön szakterülete, doktor – vonta meg a vállát a Kapitány. – Én
már csak azt szeretném tudni, ezt az ügyet akkor most átpasszolta
nekünk, vagy marad, és próbál segíteni?
– Az én feladatom, hogy a kifejezetten ilyen típusú veszélyektől
óvjam meg a világunkat – vonta össze a szemöldökét Strange. – Azért
jöttem, hogy az önök segítségét kérjem, vagy én legyek az önök
segítségére, attól függően, honnan nézzük. Az ősöm annak idején elég
bölcs volt hozzá, hogy tudja, egyedül nem fog tudni elbánni a
Zodiákussal, és bízom benne, hogy legalább e tekintetben felérek
hozzá.
– Árész nem ér rá? – dörmögte Thor.
– Fogalmam sincs, nem beszéltem vele.
– Hát, akkor nem árt, ha tudja, hogy az az alak most már jobban ért a
kérkedéshez, mint a harchoz! – fonta karba a kezét a viharisten. – Én
viszont örömmel ajánlom föl a segítségemet a nemes ügyhöz!
– És mi, többiek? – nézett körbe Steve.
– Senkinek sem szeretek az adósa maradni – mosolyodott el
hátborzongatón Natasha.
– Majd azután nyilatkozom, hogy beszéltem az asztrológusommal –
fintorgott Tony.
– Még egy kérdés – vette vissza a szót a Kapitány. – Mit akartak ezek
az alakok George és Monica laboratóriumában? Amennyire én tudom,
ott nincsenek mindenféle ősi kőtáblák...
– Nem tudom bizonyosan – ismerte el Strange –, de gyanítom, hogy
a jelenleg rendelkezésükre állón kívül is szükségük van valamiféle
energiaforrásra. Lehet, hogy azt gondolták, hogy itt majd találnak
egyet.
A Bosszúállók megőrizték a pókerarcukat, bár azzal tisztában voltak,
hogy Tarleton különleges kristályai – amelyekről elméletileg senki sem
tudott – valószínűleg nagyon is megfeleltek volna a behatolóknak.
– Monica? – törte meg a kényelmetlen csendet Stark.
– Azt hiszem, George nevében is beszélhetek – felelte a nő –, már
amennyiben megbíznak ebben az emberben...
Amerika Kapitány egy pillanatra összevonta a szemöldökét. Dr.
Strange valóban fura egy alak volt, de a tapasztalatai szerint a Legfőbb
Varázsló a jó oldalon állt.
– Igen – bólintott Tony. – Azonban van itt valami, doktor úr, amire
vethetne egy pillantást.
 A Kapitány és Banner is elkomorodtak. Sejtették már, mit akar Stark
megmutatni a varázslónak.
– Sajnálom, Kapitány, de... én kiszállok – csóválta meg a fejét
Banner.
– De miért?
– Valakinek itt kell lennie, amikor ezek az alakok visszajönnek, ezen
felül Monica és George remélhetőleg hasznomat látják majd a
kutatások során.
– Hát jó – sóhajtott föl Steve. – Akkor a többiektől várnék
javaslatokat.
– Én majd megmutatom dr. Strange-nek, amit látnia kell – biccentett
Tony. – Mi lenne, ha néhány óra múlva megint összegyűlnénk, és
megtárgyalnánk, ki mire jutott? Ha esetleg lenne valami aktája erről a
Zodiákusról, doktor...
– Mondjuk, mint egy számítógépes fájl? Mert olyan nincs.
– És nem tudna összeütni valamit?
– Nos – mosolyodott el halványan Strange –, van egy másik
kollégám, aki ez esetben a segítségünkre lehet.
 TIZENEGY

STRANGE alaposan megnézte magának a kristályokat, de egyikhez

se nyúlt hozzá.
– Lenyűgözőek! – mormolta.
– Ugye? – dőlt hátra a Quinjet kényelmes, bőrhuzatú ülésében Tony.
– Páratlanok!
– És nem erről a világról származnak – bólintott a Legfőbb Varázsló.
– Én is ezen a véleményen vagyok – felelte Tony. – Van még valami,
amit el tudna mondani róluk?
– Ahhoz előbb tanulmányoznom kellene őket, de abban biztos
vagyok, hogy kielégítenék a Zodiákus energiaigényét. Ugyanis a Kulcs
valószínűleg egy extradimenzionális térben van elzárva, és ennek
megnyitásához elképesztő mennyiségű nyers energiára lesz
szükségük. Viszont már egyetlen ilyen kristállyal ennél sokkal többre is
szert tehetnek. Biztos benne, hogy egyet sem vittek el?
– Nem hinném – rázta meg a fejét Tony. – Nem jutottak be a laborba,
ahol ezeket őrizték.
– Az egyik támadó a Mérleg volt – mutatott rá Strange. – Márpedig ő
képes szilárd tárgyakon is áthatolni.
– Igen, de... – kezdte Tony, majd hirtelen elhallgatott.
Most tudatosult csak benne, hogy eddig mindössze abból indult ki,
amit Tarletontól hallott, és ő maga sem a kristályokat, sem a biztonsági
felvételeket nem ellenőrizte.
– Tudja, mit? Térjünk vissza erre egy kicsit később. Mert most utána
kell néznem pár dolognak...

*
Mikor Steve is beállított, épp a munka sűrűjében találta Tonyt.
– Találtál valamit? – lépett a legközelebbi konzolhoz Amerika
Kapitány.
– A szemtanúk állítása szerint ez a Mérleg szilárd tárgyakon is képes
áthatolni.
– Lehet, de ha a Hulkkal harcolt...
 – Átfésültem a biztonsági kamerák felvételeit – magyarázta Tony –,
és ebből többé-kevésbé sikerült rekonstruálnom az összecsapás
menetét. A gond csak az, hogy az idővonalban van egy hézag.
Miközben Hulk és a Macskaember egymást püfölik, a Mérleg eltűnik.
Aztán mikor visszatér, egyszer csak köd előttem, köd utánam. Vajon hol
lehetett időközben?
– És ezeket a felvételeket Mr. Tarletontól kaptad?
– Igen, úgy is mondhatjuk – bólogatott Tony. – Bár ehhez kénytelen
voltam egy kicsit betörni a számítógépes rendszerébe. Na, lássuk, mi
van még itt...
A képernyőn egyszerre nyolc kamera felvétele kezdett futni.
– Gondolom, Monicának és George-nak nem szóltál róla.
– Nem.
– Jól gondolom, hogy más számítógépes rendszerébe betörni
illegális?
– Nem, teljesen legális – dünnyögte Tony, miközben a tekintete egyik
képernyőről a másikra vándorolt. – Utánanéztem, és nem ütközik
semmilyen jogszabályba.
– Most ugye csak viccelsz?
– Ugyan már, Kapitány, ha nem hiszel nekem, menj föl az internetre,
és keress rá!
– Tudod, hogy nekem még egy e-mail is kihívást jelent! – csóválta
meg a fejét Steve. – Azt azonban nem gondolnám, hogy a törvény
ennyire drasztikusan megváltozott az elmúlt évtizedekben. A
számítógépes betörés...
– Ó, ezt nem muszáj számítógéppel csinálni – legyintett Tony. – Egy
okostelefon is elég hozzá. Főleg egy olyan okostelefon, amit az én
egyik cégem gyárt. Na, lássuk csak, mi van itt!
Rogers egy pillanatig maga sem tudta, hogy mit lát, aztán a felvételen
egy kísérteties alak emelkedett ki az egyik falból. Leginkább egy
bizonytalan körvonalú nőnek látszott, aki hol kézzelfoghatónak tűnt, hol
látni is alig lehetett. Végül Blonsky, a biztonsági főnök is fölfigyelt rá, és
azonnal a pisztolyáért nyúlt. A nő azonban egy ugrással mellette
termett, kinyújtotta a karját, és belenyúlt a férfi mellkasába. Blonsky
görcsösen rángatózva esett össze.
A nő Tarleton laboratóriuma felé indult, de mielőtt odaérhetett volna,
Bruce Bannerbe ütközött. Vele is ugyanezt a trükköt próbálta, ám egy
lebénult ember helyett a Hulkot kapta... és egy szemvillanás múlva már
állt is a bál.
 – Nem jutott be – csóválta meg a fejét Steve.
– Meglátjuk – biccentett Tony, majd addig a pontig tekerte előre a
felvételt, amíg a kísérteties alak vissza nem tért.
És ez alkalommal át is jutott a laboratórium ajtaján, majd néhány perc
múlva távozott.
– És helyben is volnánk! – mutatott a képernyőre Tony.
– A nyakamat tenném rá, hogy elvitte az egyik kristályt.
– De miért?
– Strange azt mondja, hogy a Zodiákusnak a kristályok energiájára
van szüksége. A kérdésem már csak az, miért nem említette George,
hogy az egyik kristály eltűnt? Ő biztosan tudott róla.
– És nem tudunk bekukkantani a laboratórium biztonsági
kamerájának felvételébe? – telepedett az egyik székbe Rogers.
– Én meg azt hittem, hogy neked mindenféle erkölcsi aggályaid
vannak az ilyesfajta dolgokkal kapcsolatban, Kapitány...
– Hát vannak is, de ha már egyszer elindultunk a lejtőn...
– Jó lenne, de a labor egy másik zártláncú rendszerről működik –
fintorgott Tony. – És akármilyen okos is a telefonom, ahhoz, hogy oda
betörjek, már nagy valószínűséggel tényleg számítógép kellene. Amúgy
pedig – mutatott a Quinjet egyik taktikai monitora felé – itt jön Tarleton,
úgyhogy akár meg is kérdezhetjük tőle.
George Tarleton áhítattal hordozta végig a tekintetét a Quinjet
belterén.
– Hogy tetszik? – kérdezte Tony.
– Csodálatos gépezet.
– Illik is hozzánk – biccentett a milliárdos. – Hogy érzi magát?
– Az igazat megvallva, elég ideges vagyok – komorodott el Tarleton.
– Hát, én is. Még az is lehet, hogy egyazon dolog miatt vagyunk
idegesek.
– Nem lehetetlen – préselte össze az ajkait a kutató. – Már korábban
is szerettem volna erről beszélni, de előbb ellenőrizni akartam valamit.
– Értem. És ellenőrizte?
– Igen... úgy fest, hogy az egyik terrigenkristály eltűnt. Először nem
voltam benne biztos, de miután megszámoltam, és a biztonsági
kamerák felvételét is ellenőriztem... Azt a felvételt, amit az előbb ön is
nézett... Csak a miheztartás végett, a rendszer riaszt, ha valaki
illetéktelenül hozzápiszkál...
– Á, szóval riaszt! – bólogatott Tony.
 – Nem mondhatnám, hogy különösebben örülök neki, hogy a hátam
mögött kezd magánakciókba! – csóválta meg a fejét Tarleton. – De
megértem. Én sem voltam valami informatív a kristályokkal
kapcsolatban. És van itt még valami más is...
– Valami más is! Hmm... csupa fül vagyok!
– Mikor fölfedeztem a kristályokat, és megértettem, hogy milyen
lehetőség rejlik bennük, attól tartottam, hogy senki sem vesz majd
komolyan. Addigra már épp eleget kilincseltem, hogy kellemetlen
tapasztalataim legyenek. Márpedig nekem támogatókra és befektetőkre
volt szükségem, hogy megvalósíthassam az álmomat! Ezért is
fordultam önhöz.
– És milyen igaza volt! – biccentett Stark. – Mert én komolyan
vettem!
– Épp csak... szóval nem ön volt az első, akit megkerestem ezzel a
felfedezéssel. Ez még azelőtt volt, hogy elkezdtem volna együtt
dolgozni Monicával, és...
– Kit keresett meg? – vonta össze a szemöldökét Tony.
– Igazság szerint ők kerestek meg engem, és rajtam kívül még egy
csomó feltörekvő céget ezen a környéken. Egy tudományos befektető
cég, a MetiTech.
– A kristályokat is megmutatta nekik?
– Azokat nem, de a mérési adataim egy részét igen. Ami érthető,
hiszen megpróbáltam őket meggyőzni, ennek ellenére nem lett az
egészből semmi.
– És ezek után jött hozzám kilincselni.
– Hát, igen...
– Akkor ennyi? Senki más nem tud a kristályokról?
– Tőlem nem – rázta meg a fejét George. – És könnyen meglehet,
hogy nincs is semmiféle összefüggés a betörők és a MetiTech között,
de azok tükrében, amennyit már ebbe a projektbe fektetett, úgy
gondoltam, önnek is tudnia kell erről.
– Értékelem az őszinteségét – bólintott Tony. – Szóval MetiTech. Na,
majd jól a körmükre nézek!
– Akkor én... akkor most, ha megbocsátanak...
– JARVIS – mondta Tony, miután Tarleton elhagyta a gépet.
– Igen, uram?
– Mit tudsz nekem mondani a MetiTechről?
– Sajnos nem sokat. Befektetési cégként jegyezték be, de tavaly
megszűnt.
 – Csődbe ment?
– Elképzelhető, azonban a négyéves fennállásuk során a
nyilvánosságra hozott adatok alapján egyetlen cégbe sem fektettek
semmi pénzt.
– Egy befektetési cég, ami nem fektetett be? – vonta föl a
szemöldökét a Kapitány. – Én nem vagyok üzletember, de...
– Én viszont igen, és ezt ugyanúgy nem értem – vonta meg a vállát
Stark. – Illetve hát igen, az ilyen cégek szoktak más vállalatok
fedőszervei lenni, vagy esetleg ipari kémkedéssel foglalkoznak.
– És van rá mód, hogy megtudjuk, ki irányította valójában ezt a
MetiTech nevezetű vállalatot?
– Meglátjuk – biccentett Tony. – De azt már szinte most borítékolom,
hogy kapcsolatban álltak a Zodiákussal. És ha már úgyis rátették a
kezüket egy olyan erőforrásra, amiről Strange beszélt, akkor azt
hiszem, itt az ideje, hogy belecsapjunk a lecsóba! De mielőtt bármit is
tennénk, talán gondolkodjunk el azon, mennyivel rosszabb helyzetben
lennénk, ha Bruce nem avatkozott volna közbe!
– Nem tarthatjuk pórázon! – komorodott el Steve. – Önálló
személyiség és felnőtt ember, aki...
– Most nem arról akarok hegyi beszédet tartani, hogy a Hulk megint
mekkora károkat okozott – legyintett Tony. – Sokkal inkább arról, hogy
mennyi időbe telt, míg ideértünk. És egyikünk sem tudta, hogy mivel
találjuk szemben magunkat. Ezek a Zodiákus-fickók meg ez az új
bűnözési hullám a Csendes-óceán partvidékén... A S.H.I.E.L.D.-re nem
mindig számíthatunk, főleg, ha kis, zöld embereket hajkurásznak...
Viszont, ha nekünk lenne ezen a parton is egy főhadiszállásunk...
Gondolj csak bele, milyen gyorsan tudnánk reagálni mindenre!
Egyébként is, New Yorkban kezdünk már egy kicsit túl sokan lenni,
úgyhogy van épp elég újoncunk, hogy akár itt is kialakíthassunk egy
bázist. És ha Bruce tényleg úgy dönt, hogy itt marad, akár be is segíthet
nekik, és ha kell, a körmükre nézhet.
– Nem engem kell meggyőznöd! – tárta szét a karját Steve. – Én már
akkor azt mondtam, hogy ez egy jó ötlet, mikor először fölmerült, és épp
Bruce nem lelkesedett érte.
– Azóta meggondolta magát.
– Nyilván meg kell kérdeznünk Natashát és Thort is, de nem hiszem,
hogy tiltakoznának. És akkor végre lesznek Nyugati Parti Bosszúállók
is.
 – Köszönöm, erről van szó! – hajolt meg Tony színpadiasan. – Végre
valaki, akinek tetszik az általam kitalált elnevezés!
– Először azonban a legégetőbb problémánkkal kellene
foglalkoznunk – mondta Steve. – Nem lenne szabad időt hagynunk a
Zodiákusnak, hogy összeszedje magát. A S.H.I.E.L.D.-től most jött át
némi információ erről a Capricornról, és azt mondom, hogy először neki
kellene a körmére néznünk.
– Ugye, hogy nekem van igazam, Kapitány! Innen mennyivel
hamarabb elérünk Tajvanra, mint New Yorkból! Lehet, hogy nem is kell
hozzá a Quinjet, hanem elég lesz a páncélom...
– Nem gondolnám, hogy okos dolog lenne egyedül menned –
csóválta meg a fejét Steve. – Biztos vagyok benne, hogy mostanra már
mind tudják, hogy a nyomukban vagyunk.
– Nézd, Kapitány, csak azért, mert a te gatyádat kiporolták, ez még
nem jelenti azt, hogy... Hé!
Stephen Strange bukkant elő a semmiből a kabin túloldalán.
– Elnézést a zavarásért, uraim – mondta –, de tartok tőle, hogy
vészhelyzet állt elő, és kénytelen leszek igénybe venni a segítségüket!
Natasha és Thor odakint várták őket.
– Mi történt? – kérdezte a Kapitány.
– A barátom, akit említettem, megérkezett New Yorkba – magyarázta
Strange –, azonban attól fél, hogy meg fogják támadni.
– És azt akarja, hogy segítsünk neki? – dörmögte Thor.
– Az adott körülmények közt ez tűnik a legcélravezetőbb
megoldásnak – bólintott a Legfőbb Varázsló. – El tudom önöket
teleportálni az otthonomba.
– Hogy intézzük, Kapitány? – kérdezte Stark.
– Thor és én megyünk – biccentett Rogers. – Natasha?
– Szerintem három ilyen erős férfi nélkülem is elboldogul –
mosolyodott el a Fekete Özvegy. – Én közben inkább Tajvanra utaznék.
Mit szólnál egy kis kiruccanáshoz, Tony?
– Részemről rendben, de... így minden mulatságból kimaradok.
– Ne aggódj, jól elleszünk – kacsintott rá Natasha.
– Nem szeretném sürgetni önöket – mondta Strange –, de egyre
inkább szorít bennünket az idő.
– Felőlem akár indulhatunk is! – kiáltotta Thor.
Strange fölemelte a kezeit, mire őt, Rogerst és Thort ragyogó fények
vették körül, s a következő pillanatban már nem voltak sehol.
 – Ügyes trükk! – biccentett Tony elismerőn. – Ezt én is meg akarom
tanulni! JARVIS, emlékeztess rá, hogy én is találjam föl a teleportációt!
– Igen, uram!

A világ egy másodperc alatt a feje tetejére állt, és a kinti ragyogó

fények benti, szűrt világítássá fakultak. Egy jókora ház lambériás
átriumába kerültek, ahová magas, íves ablakok és egy hatalmas
ólomüveg rózsaablak eresztették be a fényt...
Ennél több idejük nem is jutott nézelődésre, mert a Legfőbb Varázsló
épp egy csata kellős közepébe teleportálta őket.
Steve Rogers már zsenge ifjúságában is tudta, hogyan figyeljen több
dologra egyszerre – annak idején vézna brooklyni kölyökként sokszor
ezen múlt, hogy a többi gyerek megveri-e, vagy sem –, és mióta
megkapta a Szuperkatona-szérumot, ez második természetévé vált.
Olyan volt, mintha az idő lelassult volna körülötte, hogy fölmérhesse a
harci helyzetet, és megfelelően tudjon reagálni rá.
Rajtuk kívül öten tartózkodtak még a tágas, faburkolatú helyiségben:
egy sötét bőrű, köpenyes alak, aki a Zodiákus tagjaival viaskodott. Ott
volt a Szűz, a Bika és a Mérleg, a negyedik pedig egy tagbaszakadt,
aranysárga sörényű alak, aki nem lehetett más, csak az Oroszlán.
Ahogy a sötét bőrű férfi ide-oda perdült, látszott, hogy a köpeny alatt
félmeztelen, és fehér jelekkel megfestett bőréből koromfekete füst
szivárgott. A füstpamacsok villámgyorsan emberforma alakká álltak
össze, mielőtt azonban harcba küldhette volna, a Szűz ostora lecsapott
rá, és darabokra szaggatta.
A füst ezután a Mérleget vette célba, és próbálta megbéklyózni a
kísérteties alakot.
A sötét bőrű, mostanra már több sebből vérző férfi közben kénytelen
volt a legközelebbi falig hátrálni.
– Strange! – kiáltotta kétségbeesetten.
– Kitartás, Drumm! – harsogta a Legfőbb Varázsló.
A leggyorsabban az Oroszlán reagált – a másodperc töredéke alatt
fölmérte az újonnan érkezett ellenfeleket, majd izzó karmait
kimeresztve Amerika Kapitányra vetette magát. Rogersnek a pajzsával
sikerült hárítania a csapást, de a támadás erejétől így is
megtántorodott. A következő ütést már oldalra próbálta elvezetni,
azonban az Oroszlán a méretéhez képest meglepően fürgének
bizonyult, és mikor a Kapitány a pajzzsal akarta fölöklelni, ügyesen
kitért a támadás elől.
Annak ellenére, hogy az ellenfele igencsak megszorongatta,
Rogersnek maradt annyi ideje, hogy villámgyorsan fölmérje a
csatateret, vajon a társai hogy állnak.
A Szűz az ostorával próbálta a földre rántani a Legfőbb Varázslót,
miközben a Bika akkorát dobbantott, amitől szilánkokra hasadt padló, s
a lökéshullám még Thort is leverte a lábáról. Amerika Kapitány úgy
érezte, ha ez a bestia még egy asgardit is földre tud kényszeríteni,
akkor igazából neki sincs miért szégyenkeznie.
A következő pillanatban a Mérleg bukkant elő a falból dr. Strange
mögött.
Vajon a varázsló tudja, hogy mindjárt...
Aztán az Oroszlán felüvöltött, és ismét magára vonta Rogers
osztatlan figyelmét.

Thor meglepődve lépett hátra a Bika első ütése után, amit

villámgyorsan egy újabb követett.
– Ez jó harc lesz! – tapogatta meg vigyorogva sajgó állkapcsát. –
Kevesen vannak, akik velem szemben képesek...
Aztán egyik pillanatról a másikra a mennyezetből padló lett, ahogy a
váratlanul megsokszorozódó gravitációs erő kis híján átpréselte a
plafonon. Néhány másodpercig recsegő-ropogó gerendákat és
szigetelést látott, majd átszakította a tetőszerkezetet. A ház pillanatok
alatt eltűnt mögötte, és hirtelen kitágult a tér, ahogy mind magasabbra
emelkedett a város fölé.
Fogcsikorgatva pörgette meg a Mjölnirt, s a zúgó pöröly félelmetes
erővel húzta visszafelé, ellentartva a feje tetejére állított gravitációnak.
Egy szívdobbanás múlva Thor ismét átszakította a tetőt, és meg sem
állt az alagsorig.
– Odin szakállára! – káromkodott, miközben kikászálódott a
becsapódás ütötte kráterből. – Ezt már nem hagyhatom szó nélkül!
Közben Amerika Kapitány ismét összecsapott az oroszlánemberrel,
dr. Strange pedig egy mágikus energiákból bűvölt ketrecben
gubbasztott, és próbálta távol tartani magától a Szűz korbácsát és a
Mérleg fázisváltó szellemkezeit.
 Abban a minutumban, ahogy Thor kimászott a gödörből, valami
pusztító erővel robbant az oldalába. Mintha lángoló tőröket döftek volna
a testébe; a térde megrogyott, és fogcsikorgatva próbálta megvetni a
lábát. Aztán megpörgette a Mjölnirt, és minden erejét az ütésbe adva
lesújtott a Bikára.
Tudta, hogy ezzel az erővel hegyeket dönthetett volna le, az ellenfele
azonban épp csak megingott.
– Au – biggyesztette le megvetőn az ajkát a nő.
Thor felüvöltött dühében, s a két óriás ismét egymásnak feszült.
Aztán a Bika félretolta az asgardit, majd áttörte a ház falát, és
kiszáguldott az utcára. Épp csak egy pillanatra állt meg, hogy gúnyos
mosollyal visszanézzen, és feltartott középső ujjával odaintsen
Thornak.
– Ezért meghalsz! – bődült el a viharisten, és a Bika után vetette
magát.
– Thor, ne! – kiáltotta Amerika Kapitány, de a tagbaszakadt asgardit
már semmiféle erő nem tarthatta volna vissza.
Majd megmutatom én ennek az állat-asszonynak! – csikorgatta a
fogát Thor. – Aztán ahogy vele végeztem, visszajövök, és segítek a
többieknek.
A lecsapó vihar erejével rontott a Bikára, a nő azonban ismét a
gravitációt manipuláló fortélyához folyamodott, amivel letérítette a
röppályájáról és a szemközti épületnek csapta Thort. A ház azonnal
összeomlott, és a záporozó kő- és fémdarabok egy szemvillanás alatt
körülfogták és bebörtönözték az asgardit.

*
Amerika Kapitány felugrott, és föntről sújtott le a pajzsával az
Oroszlán koponyájára. Aztán már perdült is, és félfordulatból hajította a
Szűz felé a csillagos-sávos korongot; az épp ezekben a pillanatokban
jutott át dr. Strange védelmén.
A nő ugyan érzékelte a veszélyt, de elkésett egy másodpercet, és a
vibrániumpajzs leverte a lábáról. Az izzó ostor szikraeső kíséretében
foszlott semmivé, és a félájult Legfőbb Varázsló a földre zuhant.
Az Oroszlán szörnyű üvöltéssel vetette magát ismét Amerika
Kapitányra, mielőtt azonban elérhette volna, Steve a karjára szerelt
mágneses eszközzel hívta vissza a pajzsot, ami ezúttal oldalról találta
el az oroszlánember fejét.
 Egy arc bukkant elő a pajzsból, és szellemkezek ragadták meg Steve
torkát. Égő fájdalom cikázott végig a Kapitány testén, az izmai azonnal
begörcsöltek, és hiába csépelte a füstszerű jelenést, az ütéseinek
szinte semmi foganatja nem volt. Akadt ugyan némi ellenállás a másik
oldalon, de nem több, mintha sűrű füstöt próbált volna szétkergetni. A
kín egyre csak fokozódott, már a tüdeje is lángolt, és kénytelen volt
belátni, hogy egyedül képtelen legyőzni ezt a jelenést.
Megpróbált hátratáncolni, hogy időt nyerjen. Ekkor váratlanul vakító
lángok csaptak föl, és burkolták be az ellenfelét. A kétségbeesetten
sikoltozó Mérleg mögött az előbbi küzdelemtől még mindig kótyagos dr.
Strange jelent meg.
– Ezt bízza csak rám! – mondta nehezen forgó nyelvvel. – Odakint...
A falban ütött lyukon keresztül jól látszott, milyen csata dúl odakint az
utcán. Az egyik épület például pont abban a pillanatban omlott össze.
– Thor! – hördült föl a Kapitány.
Az Oroszlán eszméletlenül hevert a föltépett padlón, és a Szűz is alig
állt már a lábán. A Legfőbb Varázsló a Mérleget is foglyul ejtette
valamiféle energiamezőben, s már csak a Bikával kellett volna
elbánniuk.
Rogers magához vette a pajzsát, és futólépésben indult Thor után.
A romos épület bizarr módon egy törmelékgömbbé állt össze, és a
Kapitány húsz métert, ha megtehetett, mikor az egész fölrobbant. A
légnyomás és a törmelék azonnal tucatnyi bámészkodót tarolt le.
Rogers elhajította a pajzsát, amivel sikerült darabokra törnie egy
betontömböt, ami egyébként agyonütött volna egy kisfiút, s közben már
egy babakocsit toló asszony felé rohant, hogy félrelökje a záporozó
tégla- és betondarabok útjából. Közben látta, hogy az egyik
mellékutcából két férfi – egy idősebb és egy kamaszkorból alig kinőtt –
bukkan elő.
Miután félrelökte a babakocsis nőt, máris rohant, hogy megpróbálja
megóvni őket, de elkésett. Még látta az idősebbik férfi sötét szemeiben
a rémületet, ahogy a testével próbálta óvni a társát, aztán egy kődarab
halántékon találta a Kapitányt, és a világ elsötétült.

*
Thor két kézre fogta a pörölyét, és mint egy kalapácsvető, újra meg
újra körbefordult. A Mjölnir embernyi faldarabokat zúzott szét, és végül
az egész épület-börtönt darabokra törte.
 Az asgardi még látta, ahogy a Bika máris visszafelé tart Strange háza
felé, mielőtt azonban utána hajíthatta volna a fegyverét, a Szűz lángoló
ostora torkon ragadta, fehéren izzó fájdalommal árasztva el a testét.
Odin fia fogcsikorgatva ragadta meg az ostort, majd minden erejét
beleadva megrántotta.
A lángoló fegyver abban a pillanatban eltűnt – csakúgy, mint maga a
Szűz –, és Thor hangos csattanással ért földet.
Máris kinyújtotta a kezét, s magához hívta a Mjölnirt, azonban mire
harcra készen talpra ugrott, a Zodiákus harcosai már nem voltak sehol.
A romok közt már csak embereket látott – jajveszékelőket,
sebesülteket és halottakat. A tűzoltók és mentők már szirénázva úton
voltak, a rendőrök pedig mindent megpróbáltak, hogy távol tartsák az
embereket a csatatértől.
Amerika Kapitányt egy jókora kőhalom mellett találta – épp két férfit
szabadított ki a törmelék alól.
Az egyikük még lélegzett.
– Ki volt ez? – bökött a fejével Thor az őszülő szakállú, halott férfi
felé.
– Egy bátor ember – mondta a Kapitány rekedten. – És ennek...
ennek nem lett volna szabad megtörténnie!
Thor kiérezte a Kapitány szavaiból a neheztelést. Bosszúállóként
együtt, egy csapatként kellett volna harcolniuk, így nem lett volna
szabad engednie, hogy a harc az utcán folytatódjon. Akkor talán ez az
ember még mindig élne.
– A háborúban...
– Csakhogy ez nem háború, és ez itt nem katonai övezet! – fojtotta
bele a szót Amerika Kapitány. – Itt emberek élnek, ezek az ő utcáik és
az ő otthonaik! Hogy fogjuk elmagyarázni a családjának, hogy miért halt
meg? Hogy miért harcoltunk?
Thor szíve szerint rávágta volna, hogy nagyobb jó érdekében. Ha a
Zodiákus valóban olyan veszélyt jelentett a világra nézve, ahogy
Strange állította, akkor ez bizony háború, és a háborúban vannak
járulékos veszteségek. Azonban visszafogta magát. Ő ezernyi csata
túlélőjeként számtalan járulékos veszteséget látott már, száz- meg
százezer ártatlan halottat, de ez sohasem érintette meg őt ennyire. Őt,
az asgardit, Odin fiát mindig jobban érdekelte a legyőzendő ellenség,
akin alkalomadtán bosszút is lehet állni.
Amerika Kapitány azonban mindezt másképp látta. Számára ez az
ember akár a saját apja is lehetett volna, és az, hogy meghalt, az ő
szemében legalább annyira Thor, mint a Bika hibája volt.
Thor, a vihar istene mindig is büszke, forrófejű harcos volt, annyi
arroganciával megverve, hogy hosszú esztendőkkel ezelőtt Odin a
Földre száműzte szerénységet tanulni. Thor akkor úgy gondolta, hogy
okult a leckéből, de most úgy érezte, ez majd csak akkor lesz igaz, ha ő
is képes lesz minden halottat a sajátjának tekinteni, mint Amerika
Kapitány.
És addig még hosszú utat kell megtennie.
– Sajnálom! – dörmögte. – Nem gondoltam, hogy...
– Utat kérünk! – Időközben megérkeztek a mentők is, és Thor
komoran figyelte, ahogy lassan eltűnnek az utcáról a vérbefagyott
halottak és sebesültek.
Legutoljára azt a fiatalembert rakták egy mentőbe, akit az idősebb
rokona óvott meg a saját élete árán. Oxigénmaszkot tettek rá, és nagy
adag nyugtatót kapott, de így is rázkódott a néma sírástól.
– Itt már eleget segítettünk – csóválta meg a fejét komoran Rogers. –
Menjünk!

Mikor visszaértek Strange otthonába, a köpenyes, fekete bőrű idegen

már talpon volt.
– Jericho Drumm, szolgálatukra! – hajolt meg. Akcentussal beszélte
az angolt, és Rogersnek valamiért homokos tengerpartok és pálmafák
jutottak róla eszébe.
– Az úr a szövetségesem, és a mi köreinkben csak dr. Vudunak
nevezzük – mondta Strange.
– Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni! – sóhajtott föl a
köpenyes férfi. – Tudtam, hogy a nyakamon az ellenség, de elkövettem
azt a hibát, hogy alábecsültem őket. Úgy tűnik, hogy a kapcsolatuk a
Kulccsal folyamatosan erősödik.
– Szerintem pedig igazán lenyűgöző, hogy négyükkel szemben is
képes volt fölvenni a harcot! – mondta Steve. – Ennél többre mi sem
lettünk volna képesek.
– Önök megmentették az életemet – felelte Drumm. – Ezt nem fogom
elfelejteni!
– De most pihenésre van szüksége! – mondta a Legfőbb Varázsló. –
És kevesebb kíváncsiskodóra.
 Tett néhány furcsa kézmozdulatot, az alakja körül felizzott a levegő,
és a falban tátongó lyukak egy pillanat alatt úgy eltűntek, mintha soha
ott sem lettek volna.
– Mielőtt lepihennék, még beszélnünk kell! – jelentette ki Drumm. –
Sajnos kudarcot vallottam, és elragadták tőlem, amit megmutatni
hoztam. Az életemet is el akarták venni, hogy ne mondhassam el, amit
tudok! Ebbéli szándékukról nem mondtak le. Még további nyolc társuk
létezik. Bármelyik pillanatban újra ránk támadhatnak.
– Ha megpróbálják, azzal fognak szembesülni, hogy ennek a háznak
a védelme sokkal erősebb, amikor én is itt vagyok – jelentette ki
Strange. – Szavamat adom, hogy itt és most biztonságban vagy,
Jericho!
Strange ismét tett néhány furcsa mozdulatot a kezével, mire Drumm
a levegőbe emelkedett, és a két varázsló egy villanással eltűnt.
– Egy kicsit... elhamarkodottan cselekedtem – sóhajtotta Thor. –
Pedig te nemegyszer figyelmeztettél már, Kapitány...
– Az előbb, odakint az utcán a keserűség beszélt belőlem – legyintett
Rogers. – Te tetted, amit az adott pillanatban a legjobbnak ítéltél... és
ennél többet ugyan melyikünktől várhatnának?

Miközben Strange a sebesülttel foglalkozott, a házra sűrű csönd

telepedett, amit csak néha tört meg egy-egy halk roppanás vagy
reccsenés zaja. Az épület, mint valami élő szervezet, lassacskán
meggyógyította önmagát, bár ebből Steve nem sokat látott. Mindig csak
a szeme sarkából vett észre valamit, de mire odafordult, már csak egy
új lépcsőre vagy ajtóra lett figyelmes, ami korábban mintha nem lett
volna ott. Ezek tükrében nehéz lett volna megmondani, hogy ebből a
házból mennyi a valóság és mennyi csupán illúzió.
Ez volt a negyedik alkalom, hogy a Bosszúállók összecsaptak a
Zodiákussal, és immáron negyedszer maradtak alul a harcban.
Ha ezek az alakok minden múló perccel csak egyre erősebbek
lesznek, vajon mennyi esélyünk lehet ellenük, mikor erejük teljében
lesznek? – tűnődött a Kapitány. – És eddig csak néggyel találkoztunk,
de mi lesz, ha a nyakunkba szakad mind a tizenkettő? Strange és
Drumm otthon volt a természetfölötti világban, és mégis
mindkettejüknek alaposan ellátták a baját. Ő pedig katona volt – nem
mágus, nem isten. Nem az ilyen harcokra képezték ki.
 Na jó, ezzel most állj le, Steve Rogers! Akármit is gondolt, akárhogy
is érzett, ő elsősorban katona, így most azzal kellene foglalkoznia,
hogyan nyerheti meg a rá váró, következő ütközetet. Amit muszáj
megnyernie, különben újabb civilek fognak meghalni!
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki áll mögötte. Hogy
hogyan sikerült az illetőnek észrevétlenül mögéje lopakodni, azt nem
tudta, ám ahogy harcra készen megperdült, egy zöld és fekete
selyemköntöst viselő, kopaszra borotvált, csöndesen mosolygó távol-
keleti férfival találta szemben magát.
– Üdvözlöm, Amerika Kapitány! – hajolt meg az idegen. – A nevem
Wong. Dr. Stephen Strange kollégája vagyok. Sajnálatos módon a
támadás idején nem tartózkodtam a Szentélyben, de most, hogy
visszatértem, megerősítettem a helyet óvó varázslatokat.
– Arra az esetre, ha a Zodiákus ismét megtámadna bennünket? –
kérdezte Steve.
– Időközben már kétszer is megpróbálták – bólintott Wong. –
Azonban nem jártak sikerrel. Hozhatok valamilyen frissítőt?
– Hát... egy kupa mézsert most nem utasítanék vissza! – vigyorodott
el Thor.
*

Strange egy bő óra múlva jelent meg ismét, és Drumm betegágyához

terelte őket. Dr. Vudu még mindig nagyon gyengének látszott, a
tekintete azonban már tiszta volt, a hangja magabiztos.
– Néhány esztendővel ezelőtt – kezdte – egy ősi papirusztekercs
került a birtokomba. Egy régebbi felirat másolata volt, amit egy égetett
agyagtábláról körmöltek le. A rajta levő szöveg egyiptomi démotikus
írással készült, a nyelvezete azonban zavaros, mintha még régibb
szövegekből ollózták volna össze. Sajnos nem sikerült megfejtenem,
hogy mit jelent, de kíváncsiságból megtartottam. A mi szakmánkban
sosem lehet tudni, hogy mikor mi válhat a hasznunkra. Mindazonáltal
nem gondoltam, hogy bármiféle valós értékkel bírhat, míg néhány héttel
ezelőtt meg nem próbálták ellopni tőlem.
– A Zodiákus? – kérdezte Thor.
– Úgy vélem – bólintott a sötét bőrű varázsló –, de nem azok közül,
akikkel eddig találkoztunk. Sikerült rajtaütnöm a tolvajon, és elűznöm,
ám az eset elgondolkodtatott, így ismét elővettem a szöveget, és
megpróbáltam megfejteni. Mivel egyedül nem boldogultam, néhány,
nyelvekben nálam jártasabb barátommal is konzultáltam, és együttes
erővel végül siker koronázta a próbálkozásunkat. Az, amit sikerült
kihámoznunk a szövegből, annyira nyugtalanított, hogy kapcsolatba
léptem dr. Strange-dzsel. Úgy gondolta, hogy ez az eset is
összefüggésben lehet azokkal a titokzatos lopásokkal, melyek az ő
érdeklődését is fölkeltették. Fölajánlottam, hogy meglátogatom, és
elhozom neki a tekercset... a többit pedig már önök is tudják.
– És végül is mi áll a szövegben? – kérdezte Steve.
– A fordítás nem volt teljes, de az így is kitűnt belőle, hogy egy
bizonyos mazkahról szól, ami körülbelül „kulcsot" s ugyanakkor „kaput"
is jelent. Olyasfajta dolog ez, ami szent a Zodiákusnak. A szöveg egy
Skorpió nevezetű férfi utazását taglalja, aki rejtekhelyet keresett ennek
a bizonyos Kulcsnak. Számos helyen járt, ahol khát keresett, ami kutat
jelent – valószínűleg egy olyan helyet, ahol biztonsággal elrejthetné a
Kulcsot –, és minden ilyen helyen nyomokat hagyott.
– Szóval a Skorpió életben maradt – bólintott Steve.
– Ahogy az elődöm ezt gyanította is – felelte Strange.
– És akkor most a Zodiákus tudja, hol a Kulcs?
– Ezt így nem állítanám – rázta meg a fejét Drumm. – A tekercsen
szereplő történet eléggé meseszerű, és akárki is írta, az nyilván egy
töredékes elbeszélést jegyzett le, amit ő is csak hallomásból ismert. A
java nem több spekulációnál. A Skorpió, aki a történet szerint egy
ravasz varázsló volt, gyilkos, gonosz szellemek elől menekült, és a
helyek, ahol járt, szinte mind annyira mesébe illőek, hogy valószínűleg
az író képzeletének szüleményei.
– Akkor ez nekik ugyanannyira haszontalan, mint nekünk! – morogta
Thor.
– Azt mondtam, hogy szinte mind – felelte Drumm. – A helyszínek
közül kettő feltehetően valóban létezett. Az egyik egy sziget volt, amit a
mükénéiek Penthosz néven ismertek. Ez volt az a hely, ahol a Zodiákus
megütközött az akkori Legfőbb Varázslóval. A másik pedig egy Kha
Inda-ra nevű hely Baxol királyságában.
– Baxol? – vonta föl a szemöldökét Steve. – Ezt mintha ön is
említette volna, dr. Strange.
– Csakhogy az a település már évezredek óta nem létezik – csóválta
meg a fejét a Legfőbb Varázsló. – Egy olyan civilizáció fővárosa volt,
ami már akkor is vénnek számított, mikor a sumérek még a vályogtégla
vetésével ismerkedtek. És ez volt az a hely, ahol a Zodiákus
megszületett. Helyileg a mai Türkmenisztán területén található.
 – Szóval a vereség után a Skorpió hazament – dünnyögte Steve. –
Akkor nekünk is itt kellene kezdenünk a kutatást. Ön tudja, hogy a mai
térképeken hol található ez a Kha Indara, doktor?
– Bár én magam még sosem jártam ott, sejtem, merre lehet –
bólintott Strange. – De azért nem árt, ha arra készülünk, hogy a
Zodiákus egyik-másik tagja bármikor rajtunk üthet keresgélés közben.
– Már alig várom! – ropogtatta meg az ujjperceit Thor. – Rájuk fér,
hogy valaki móresre tanítsa őket!
– Indulás előtt azonban beszélni szeretnék Tonyval – mondta a
Kapitány.
– Hát hívja föl! – vonta meg a vállát Strange.
– Nem értek én ezekhez a modern telefonokhoz – csóválta meg a
fejét Rogers.
– Van egy vezetékes készülék a szomszéd szobában – mosolyodott
el Strange. – Már ha a hívatlan vendégeink nem tették tönkre.
 TIZENKETTŐ

TONY mostanra már föl is fogadott egy javítóbrigádot, akik nekiláttak

az AIM-komplexum helyreállításának. Amint munkához láttak, Stark
már rohant is vissza a hotelszobájába, hogy végre lezuhanyozzon.
Útközben Amerika Kapitányt is megpróbálta fölhívni, hogy megtudja,
a vonal másik végén hogy állnak a dolgok, a saját telefonjába épített
lokátor azonban azt mutatta, hogy Rogers készüléke a Quinjeten
maradt.
Tipikus.
Tony épp befejezte az öltözködést, és már indult volna vissza a
Quinjetre, mikor kopogtak.
Natasha volt az, aki időközben egy kicsit szintén rendbe szedte
magát.
– Bruce tartja a frontot? – kérdezte Tony.
– Ühüm – bólintott a nő. – Bár nem vennék rá mérget, hogy ez most
életbevágóan fontos. Úgy gondolom, a Zodiákus megszerezte, amiért
jött, Bruce azonban eltökélte, hogy akár az élete árán is megvédi a
labort. Persze Rappaccini is vele van.
– És te mint nő mit mondasz erről a bimbózó kapcsolatról?
– Azt, hogy a mi Bruce-unk fülig belehabarodott Monicába.
Egyébként nem hibáztatom, az a nő valóban lenyűgöző.
– És szerinted kölcsönös ez az érzelem?
– Nem igazán ismerem még a lányt – vonta meg a vállát Natasha –,
de szerintem olyasfajta, aki, ha eldöntött valamit, azt tűzön-vízen
keresztülviszi. És nem az a romantikus típus.
– Szóval úgy véled, hogy egyéb oka van, amiért ilyen kedves Bruce-
hoz?
– Szívügyekben nem biztos, hogy az én véleményem a mérvadó –
rázta meg a fejét a Fekete Özvegy. – Korábban is tévedtem már efféle
dolgokban. Egyébként pedig Bruce már nem gyerek, úgyhogy
hagynunk kellene, hogy a saját életéről ő döntsön.
Megszólalt a telefon. Greenwich Village-i vezetékes szám volt.
A Kapitány jelentkezett.
– Remélem, minden rendben! – dünnyögte Tony.
– Hát, van egy kis probléma.
 – Ó, ott is? – forgatta a szemét Stark. – Na jó, kihangosítom, aztán
hallgatom!
Rogers dióhéjban összefoglalta a hallottakat és történteket.
– Szóval a Zodiákus ismét mozgásba lendült – bólintott Tony.
– Méghozzá annyira, hogy szerintem a kezdeményezést is
elvesztettük – komorodott el Steve.
– Milyen kezdeményezést? Ezek mindig egy lépéssel előttünk jártak!
Nem tudna Strange ideteleportálni, aztán elvinni bennünket erre a Kha
Indara nevű helyre?
– A Zodiákusnak nem sikerült végeznie dr. Vuduval, úgyhogy
valószínűleg tudják, hogy hamarosan a nyomukba eredünk.
– Csak eggyel több ok, hogy a legjobb formánkat hozzuk.
– Nem – szólt közbe Natasha. – Tonynak igaza van, eddig mást sem
tettünk, mint a Zodiákus szabályai szerint játszottunk. Viszont tudom,
hol van Capricorn, úgyhogy ti csak szedegessétek a kenyérmorzsákat,
míg Tony meg én szépen elmegyünk a mézeskalács házikóba, amire
valószínűleg nem számítanak!
– Baj, hogy nem tetszik ez Jancsi és Juliskás hasonlat? – fintorgott
Stark.
– Szerintem találó. – Még a telefonon keresztül is hallották, hogy
Rogers vigyorog. – És nyugodtan beleszórhattok egy kis homokot a
gépezetbe! Mennyi idő, míg eljuttok Tajvanra?
– A Quinjettel négy óra.
– Olyan sok?
– Jóval hamarabb ott leszünk, mintha New Yorkból indulnánk! –
füstölgött Tony. – De azért maradjunk továbbra is kapcsolatban!
– Hát persze, csak hát a telefonom...
– Igen, tudom, hogy a Quinjeten maradt! És nem állítanám, hogy nem
sértődtem meg egy kicsit! – fintorgott Tony. – Én azt gondoltam, hogy
ez volt a világ legremekebb születésnapi ajándéka, és erre nem
elhagyja úton-útfélen?
– Tényleg nagyon sajnálom! – szabadkozott Steve. – Ígérem,
következőleg már nem feledkezem el róla! Erről jut eszembe, Strange
munkatársa, Wong küldött nektek egy fájlt, benne mindazzal, amit a
Zodiákusról tudunk. A legfontosabb, hogy ez az együttállás rohamosan
közeledik, ami azt jelenti, hogy alig néhány napunk van!
– Vettem.
– Legyetek óvatosak Tajvanon!
 Az óvatos a második keresztnevem! – mosolyodott el önelégülten
Tony.

Egy pillanatra szétfolyt a szemük előtt a világ, a gyomruk tótágast állt,

s már nem a Sanctum Sanctorumban voltak.
A levegő itt sokkal sűrűbb, melegebb, szárazabb és sósabb volt, a
nap pedig távoli véreres sebnek látszott csupán a fűrészfogas hegyek
fölött. Steve megcsúszott egy pillanatra, ahogy homokos-kavicsos talaj
fordult ki a talpa alól.
Amíg a szem ellátott, kelet-nyugati irányban toronymagas hegyek
nyújtóztak. Északra a szemhatárig sivatag terpeszkedett, csontfehér,
lisztszerű homok, amiben csak itt-ott sikerült néhány csenevész
bokornak megkapaszkodnia. A zöld fűfoltokkal borított hegyek már
valamivel élettelibbnek tűntek. Ha létezett is valaha itt valami ősi és
hatalmas civilizáció, ahogyan Strange állította, annak mára nem sok
nyoma maradt.
– Hol vagyunk? – kérdezte Thor mogorván.
– Ezt a vidéket Kopet Dagnak hívják – felelte a Legfőbb Varázsló.
– És hol van ez a kút, amit keresünk? Indara Kútja?
– Nem messze... legalábbis a kétezer évvel ezelőtti térképek szerint.
Erre jöjjenek!
Az „erre" egy keskeny, kőszáli kecskék járta csapást jelentett, amit
emberi láb talán még soha nem is érintett. A nap közben mind
mélyebbre süllyedt a nyugati láthatáron, s az árnyékok percről percre
mélyültek.
– Indara – ízlelgette a szót Thor. – Ismerősen hangzik. Ha az
emlékeim nem csalnak, ő is ugyanúgy halhatatlan, mint én.
– Többé-kevésbé – bólintott Strange. – És önhöz hasonlóan az
ősidőkben bizonyos helyeken őt is istenként tisztelték. Lehet, hogy
Baxolban is, de persze az is elképzelhető, hogy csupán véletlen
névazonosságról van szó.
– Majd, ha következőleg összefutok vele, megkérdezem – felelte
Thor, aztán a csapás felé intett a fejével. – Mi lenne, ha előremennék,
és szétnéznék egy kicsit?
– Nem is tudom – csóválta meg a fejét Steve. – Mit gondol, doktor,
mekkora az esélye annak, hogy a Zodiákus előttünk ért ide?
 – Nehéz lenne megmondani. De valószínűleg tudják, hogy előbb-
utóbb fölkeressük Indara Kútját. A kérdés csak az, vajon ők is tisztában
vannak-e vele, hol található. A Zodiákus már nagyon régóta gyűjti az
információt, és ezzel párhuzamosan tünteti el a nyomokat. Az idők
kezdete óta ezt játsszák: minden tudást megpróbálnak kisajátítani
maguknak, hogy mindenki mást sötétségben tarthassanak.
Valószínűleg ők fosztották ki és gyújtották föl az alexandriai könyvtárat,
és ők pusztították el Dejer Khun levéltárát és Thoth Templomát. Az,
hogy erről a helyről egyáltalán tudok, annak köszönhető, hogy Kamar-
Taj Könyvtárába, ahol a tanoncéveimet töltöttem, még nem sikerült
bejutniuk. Azonban ez az a hely, ahol annak idején maga a kultusz is
megszületett, és ahonnan a hatalmuk származik. Ha van ezen a világon
valaki, aki tudja, hol található Indara Kútja, az a Zodiákus. Ettől
függetlenül nekik is beletelhet némi időbe, míg megtalálják és kiássák...
Á, úgy nézem, ez lesz az a hely!
Az előttük ásító szurdok keskeny volt, és olyan meredek falú, hogy
legfeljebb a déli verőfény tudta elűzni belőle a sötétséget.
Strange egyetlen kézmozdulattal lidércfényt bűvölt a feje fölé, ami
innentől kezdve lebegő lámpásként követte.
Egy patak folyását követve ereszkedtek mind mélyebbre az ősi,
kopott faragványokkal és szimbólumokkal teli falak közt. Az idő és az
elemek mára már majdnem teljesen lemarták a kőfelszínről a
jelképeket, de a lidércfénynél még így is látszott, hogy ez itt egy bika
lehetett, az ott egy kos, amott egy skorpió...
– Úgy tűnik, jó helyen járunk – bólintott Strange. – Úgy gondolom,
amit keresünk, ennek a kőfalnak a másik oldalán van.
– Akkor talán kopogtassunk! – vigyorodott el Thor, és leakasztotta az
övéről a pörölyét.
– Lássuk, nem érnénk-e célt kevésbé agresszív módszerekkel! –
telepedett a kőfal elé lótuszülésben a Legfőbb Varázsló. – Én most
asztrális formában fogok körülkémlelni, és ha megkérhetném az urakat,
hogy közben vigyázzanak halandó porhüvelyemre...
– És nem lenne egyszerűbb... tudja, doktor úr, beteleportálni? –
kérdezte Steve.
– Ez egykor a hatalom helye volt – ingatta a fejét Strange. – Mágikus
energiák gócpontja, melyek még ma is elrejtik a Kutat a szemem elől.
Lehet, hogy illúzió óvja, lehet, hogy már rég beomlott. Úgyhogy vakon
kellene beteleportálnom, és azzal a lendülettel akár egy kőfalban is
kiköthetünk. Márpedig biztosíthatom önöket, hogy az nem tréfadolog!
Úgyhogy az lesz a legokosabb, ha előremegyek, és kifürkészem a
helyet.
– Ez az ön szakterülete! – emelte föl a kezét Steve. – Menjen csak
nyugodtan, majd mi őrködünk közben!
Strange bólintott, majd lehunyta a szemét, és mozdulatlanná
dermedt. Thor egy darabig szótlanul figyelte, majd türelmetlenül kezdett
föl-alá masírozni.
– Van, hogy Loki öcsém is asztrális formában utazik – motyogta –,
ami általában veszélyes, és tapasztalatom szerint, aki ilyet tesz, az nem
egyenes úton jár!
– Strange tudja, mit csinál.
– A varázslók megbízhatatlan népség! – morogta a viharisten. – A
többségük sikamlós, mint a kígyó, és a szavuk is hazug! Milyen jól
ismerjük mi ezt a Legfőbb Varázslót, Kapitány?
– Nem gond, hogy hallja, amiről beszélünk? – villant Steve tekintete
Strange felé.
– Nem hallja – rázta meg a fejét Thor, majd vagy háromszor is
csettintett az ujjával, ám Strange nem reagált. – Látod?
– Míg te távol voltál, mi többször is harcoltunk egy oldalon dr.
Strange-dzsel – magyarázta Steve. – És sohasem szolgáltatott rá okot,
hogy ne bízzunk benne.
– Hát jó – vonta meg a vállát Thor. – Hiszek neked... de csak, mert
tisztellek! Jobban, mint bármelyik embert.
– Úgy érted, halandót. Hiszen a fajtádhoz képest mégis csak
kérészéletűek vagyunk...
– Az istenek tiszteletet követelnek – legyintett Thor –, de őszintén
szólva csak ritkán érdemlik ki. És a halandók számtalan legendát
mesélnek az istenekről, azok azonban csak a lehető legritkábban
emlegetik föl az arra érdemes embereket. Hektor, Beowulf, Horatius,
Jim Bowie... és te. Te egy igazi kivétel vagy, barátom, és mielőtt eltűntél
volna, hogy évtizedekig jégbe fagyva aludj, a halhatatlanok már
fölfigyeltek Amerika Kapitányra! Mikor először hallottam rólad, persze
kételkedtem a szóbeszédben, tekintve, hogy az istenek ugyanannyira
szeretnek lódítani, mint az emberek, ha nem jobban! Méghogy egy
halandó, aki a történetek szerint akár az asgardiak ellen is megállná a
helyét... Az effélék már csak egy lépésre vannak az égig érő paszulytól!
Aztán, amikor először láttalak jégbe fagyva... no, akkor még mindig azt
gondoltam, hogy ez csak valami trükk. De aztán megmutattad, hogy
milyen fából is faragtak!
 Elvigyorodott, és megdörzsölte az állkapcsát.
– Még mindig emlékszem arra az ütésre, és meg kell mondjam, egy
asgardinak is becsületére vált volna!
– Mondtam már, hogy sajnálom! – nevette el magát Steve. – Mikor
kiolvasztottak a jégből, teljesen össze voltam zavarodva. Az utolsó
dolog, amire emlékeztem, az a bajtársam halála volt, utána pedig a
fagy. Fogalmam sem lehetett, hogy kik vagytok, és mit kerestek ott!
– A lényeg, hogy azzal az ökölcsapással megmutattad, Amerika
Kapitánnyal nem lehet ujjat húzni! Úgyhogy én azóta tisztellek, és ez
olyan tisztelet, amit nemcsak megkapsz, hanem ki is érdemeltél. És
remélem, egy napon én is kiérdemlem majd a te tiszteletedet!
Steve már épp valami frappáns válaszon törte a fejét, mikor egy
túlságosan is ismerős hang ütötte meg a fülét: egy zárszerkezet kattant.
Valaki kibiztosított egy fegyvert.
A pillantása azonnal végigsiklott a kanyon falán, amit még Strange
mágikus lámpása sem volt képes teljesen bevilágítani. Az árnyékos
kiszögellések és sziklarepedések ezernyi búvóhelyet biztosítottak,
ahonnan bárki rajtuk üthetett.
– Thor... – suttogta.
– Igen – bólintott az asgardi. – Én is hallottam.
– Ott fönt, nyolc óránál!
A következő pillanatban torkolattüzek villantak, és fegyverek tucatjai
kezdtek dörögni. Steve azonnal a vibrániumpajzsa mögé kuporodott,
úgy, hogy lehetőség szerint a Legfőbb Varázslót is védje. Strange
mintha mit sem hallott volna a fegyverropogásból, továbbra is
mozdulatlanul ült.
– Menj, kapd el őket! – mordult Steve a viharistenre.
Thor bősz vigyorral pörgette meg és hajította el a Mjölnirt, s a
mágikus pöröly szörnyű robaj kíséretében omlasztotta le a szemközti
sziklafalat. A torkolattüzek egy része azonnal megszűnt, de Steve úgy
becsülte, hogy még mindig maradt vagy két tucat orvlövész.
Aztán valami sokkal nagyobb fegyver lángcsóvájára kapta föl a fejét,
és mielőtt figyelmeztethette volna Thort, az asgardit egy rakéta találta
telibe és csapta a kanyon falának.
– Strange! – sziszegte Steve, miközben a pajzsán jégesőként
kopogtak az ólomdarabok –, ha hall engem, jobb lenne, ha
rákapcsolna!

*
 A golyók szúnyogként csípték Thor bőrét, miközben megpróbált
kimászni a rakéta ütötte kráterből. A viharisten kinyújtotta a kezét, mire
a Mjölnir visszaröppent hozzá. Ahogy a súlyos pörölyt ismét a
tenyerében érezte, megpörgette, és hagyta, hogy a lendület a magasba
rántsa.
Azt el kellett ismernie, az orvlövészek nem voltak gyáva emberek:
még akkor sem futottak szét, mikor közeledni látták. Mielőtt azonban
ismét tüzet nyithattak volna az asgardira, Thor szétcsapott köztük, és a
Mjölnir egyetlen ütésével egy egész újabb sziklateraszt döntött romba.
Miközben a kanyonban rejtőző orvtámadók mind kétségbeesettebben
próbálták fölvenni a harcot a felbőszült viharistennel, Steve azon
tűnődött, vajon nem egy területüket védő gerillacsoporttal akadtak-e
össze. Azonban elég hamar elvetette ezt a lehetőséget. Azok alapján,
amiket Strange mesélt nekik a Zodiákusról, annak céljairól és
lehetőségeiről, sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a szekta zsoldosokat
fogadott föl a hazai terep védelmére.
Úgyhogy ez egy sima, hétköznapi rajtaütés, abból is a gyengébbik
fajta. Thor semmi perc alatt ellátja ezeknek az alakoknak a baját!
A szeme sarkából éles villanást látott, és abban a pillanatban maga
elé kapta a pajzsát. Ütést érzett, és valami átsiklott a vibrániumlapon.
Olyan volt, akár egy fénylő nyílvessző, s bár csupán egy hüvelyknyi
hatolt át a pajzson, Rogers így is érezte a belőle sugárzó szörnyű hőt.
A Mérleg fázisváltó képességét már úgy-ahogy elfogadta, de hogy
most mindenféle lövedékek is átjussanak a pajzsán...!
Legnagyobb megkönnyebbülésére a nyílvessző pillanatok alatt
szétfoszlott, és a vibrániumpajzson nyoma sem maradt lyuknak.
Ez is olyasféle energiafegyver lehet, mint a Szűz ostora vagy az
Oroszlán üvöltése, csak jóval koncentráltabb.
Ahogy átlesett a pajzs pereme fölött, már az íjászt is látta: magas,
ösztövér férfi volt, egy csillogó íjjal a kezében, és épp egy újabb fény-
nyílvesszőt helyezett az idegre.
Szerintem nem nekem, hanem a varázslónak szánta...
Ahogy az újabb nyílvessző feléje röppent, felpattant, és olyan
szögben hárította a lövedéket, hogy az, gellert kapva egy sziklán, épp
az íjászt találta el.
Szóval ez a Nyilas. De annak nem valami kentaurnak kellene lennie?
A Nyilas megtántorodott, de nem esett össze. Steve ilyen távolságból
már azt is tisztán látta, hogy a másik mágikus szimbólumokkal hímzett,
narancsvörös és fehér, testhezálló öltözéket visel, és nem egy tegezből
húzza elő a nyílvesszőket, hanem mintha a testéből bűvölné őket az
idegre.
Rogers három újabb nyílvesszőt védett ki – az első kettő elől kitért, a
harmadikat pedig ismét visszaütötte. Közben a kettőjük közti távolságot
is sikerült áthidalnia, és azzal a lendülettel egy brutális erejű felütést
mért a Nyilas állára. Olyan volt, mintha egy gumitömböt püfölne, de úgy
tűnt, hogy a másik ennek ellenére azért csak érzi a fájdalmat.
A Nyilas két kézzel fogta és husángként lendítette meg a fegyverét,
Steve azonban lebukott, és az íj a feje fölött suhant el. Aztán közvetlen
közelről leadott három gyors, erős ütést a Nyilas mellkasára és kettőt a
veséjére.
És akkor végre megértette.
Ez itt csak figyelemelterelés. A valódi célpont nem Thor, és még csak
nem is ő, hanem minden bizonnyal dr. Strange, akinek magatehetetlen
testét őrizetlenül hagyták.
Ahogy megperdült, azt látta, hogy a kanyon falán két, tetőtől talpig
rongyokba bugyolált alak ereszkedik le, akár egy fehér meg egy fekete,
emberforma pók. A fehér úgy ragyogott, akár a nap egy felhőtlen
délelőttön, és faágak, levelek meg por örvénylettek körülötte, míg a
feketébe öltözött körül elektromos kisülések sercegtek.
Steve egy diszkoszvető ügyességével hajította a pajzsát az utóbbi
felé, aki a két újonnan érkezett idegen közül a veszélyesebbnek tűnt.
Egy forduló könyökütéssel a Nyilast is földre küldte, majd megperdült,
és futásnak eredt.
A következő pillanatban már ismét a kezében volt a pajzs, és még
épp idejében sikerült maga elé kapnia, hogy fölfogja vele az utána
küldött villámcsapást. S bár az áramütést megúszta, egy olyan erejű
széllökés találta telibe, ami még így is ledöntötte a lábáról.
Félelmetes mennydörgés rázta meg a kanyont, és a fejük fölött Thor
jelent meg, aki száz meg száz villámot küldött a rejtőzködő orvlövészek
ellen. Az egyik Steve feje fölött tépte szét az égboltot és találta telibe a
Nyilast.
Miután Thor látta, hogy az ösztövér alak összeesik, már minden
figyelmét a rongyokba öltözött Ikreknek szentelhette. Még néhány jól
irányzott villámcsapás, majd a Mjölnir kavarta forgószél egyszerűen
elsöpörte az ellenséget.
A Nyilas, mielőtt elvesztette volna az eszméletét, a csuklóján csillogó
karkötőhöz kapott, s előbb ő, majd az Ikrek is eltűntek.
 Az üvöltő szél pillanatok alatt lecsillapodott, és egy perc múlva ismét
néma csönd honolt a kanyonban.
Strange kinyitotta a szemét, és laposakat pislogva nézett körbe.
– Úgy látom, minden a legnagyobb rendben – bólintott. – Remélem,
nem unatkoztak! És most mit szólnának hozzá, ha bemennénk?

Strange kört rajzolt köréjük, s a következő pillanatban már máshol

voltak. Hűvös, dohos sötétség vette körül őket, amibe kénszag és
száraz rothadás bűze vegyült. Aztán a Legfőbb Varázsló széttárta a
karjait, és a testét aranyszínű dicsfény vette körül.
Most már legalább azt látták, hogy hová kerültek: egy
barlangteremben álltak, ahol a felszíni idő és elemek koptatta frízekkel
ellentétben olyan szobrok álltak, melyeket mintha csak tegnap faragtak
volna. Tucatnyi alacsony, pikkelyes bőrű, ágyékkötőt viselő embert
ábrázoltak, akik néma sorokban, üres kőtekintettel bámultak maguk elé.
Ezek a szobrok tartották az alacsony mennyezetet, melyet csillogó
drágakövekből kirakott csillagképek díszítettek. A többségük pont olyan
volt, amit Steve akár az éjszakai égbolton is láthatott, néhány azonban
olyan torznak tűnt, mintha valamilyen korábbi konstellációt tükrözött
volna.
A kamra középpontjában egy fehér kőből kifaragott, szinte áttetsző
tábla állt, rajta ismeretlen nyelvű írással. És valahol a szöveg alján jó
tenyérnyi darab hiányzott a kőből. A földön fekvő kőmorzsalék alapján
lehet, hogy mindössze néhány perccel ezelőtt törték le.
– Megelőztek bennünket – komorodott el Strange. – Elpusztították a
Skorpió üzenetét.
– Aztán csapdát állítottak nekünk, és csak arra vártak, hogy
belesétáljunk! – bosszankodott Thor.
– Vajon itt volt a Kulcs? – kérdezte Steve. – Azt orozták el az orrunk
elől? Egyáltalán, mi ez a hely?
– Ez Indara Kútja – mondta a varázsló.
– Nekem nem igazán tűnik kútnak...
– Ha mágiáról beszélünk, a „kút" nem feltétlenül víznyerő helyet jelent
– magyarázta a Legfőbb Varázsló. – Sokkal inkább egy
extradimenzionális bugyorra utal, egy olyan izolált tér-idő buborékra,
ami a valóság két vagy több síkja közé ékelődött. Az ilyesfélékből
elképesztő erőket lehet meríteni, épp ezért gyakran szent helynek
tekintik őket. A Skorpió is ezért jött ide, hogy fölmérje, vajon alkalmas
lenne-e a Kulcs elrejtésére. Valószínűleg ez volt a legelső hely, amit
megvizsgált, hiszen ezt az ősei legendáiból ismerte... de rá kellett
jönnie, hogy ez a hely nem elég stabil. Az eónok során a Kút energiái
elszivárogtak a környező dimenziókba, úgyhogy nem hiszem, hogy a
Zodiákus itt találta volna meg a Kulcsot. Sokkal valószínűbb, hogy a
Skorpió továbbállt, előtte azonban hagyott egy útmutatót a későbbi
korok számára, hogy a majdani követői megtalálhassák.
– Gondolom, ez az, amit elpusztítottak – bökött a fejével a csonka
kődarab felé Steve. – Nehogy követhessük őket.
– Ez nyilvánvaló.
– Akkor a küldetésünk itt véget ért? – kérdezte Thor komoran.
– Nem feltétlenül – csóválta meg a fejét Strange. – Nagyon úgy fest,
hogy ezt a táblát csupán nemrégiben csonkították meg, így, ha
volnának szívesek egy kicsit hátrébb lépni, esetleg tehetnék valamit ez
ügyben...
Azzal törökülésbe kuporodott a padlón, és a tenyerét a térdére
fektette. A nyakában lógó, szemet formáló amulett egyszer csak
fölfénylett, a fém szemhéjak szétnyíltak, és egy riasztóan emberinek,
mégis lehetetlenül idegennek tűnő szemgolyót fedtek fel. Ez most
halvány, sárgászöld fénnyel ragyogott, majd kiemelkedett a foglalatából,
Strange homlokához lebegett, és beleolvadt. A Legfőbb Varázsló
lehunyta hús-vér szemeit, és végül már csak ez az egy, ez az orrnyerge
fölött ülő harmadik volt nyitva, sárgás fénnyel világítva meg a
faragványt.
Egy hosszú pillanatig semmi sem történt, aztán, mint egy régi
némafilmben, a fény remegni kezdett, és a kőtábla hirtelen ismét egész
volt. Ismerős, szögletes ékírásra emlékeztető jelek sorakoztak rajta,
melyeket annak idején először a Termékeny Félhold földjén használtak
– és ami egész szokatlanul festett a többi, indaszerű, más stílusú jel
mellett.
Váratlanul egy újabb fényforrás bukkant fel, fölkavarva az árnyakat.
Egy fekete, páncélos kéz nyúlt a kőtábla felé, és hosszú karmokban
végződő ujjaival törte le a peremét. Az ismeretlen olyan nyelven
beszélt, ami Steve számára idegen volt, s úgy tűnt, a táblán lévő
szöveget olvassa föl.
Ez a múlt. Ha Strange látja a múltat, vajon az azt jelenti, hogy
visszafelé utazni is képes az időben? Mert ha igen...
 Nehéz volt koncentrálni, és nem azon tépelődni, vajon mi mindent
változtathatna meg a saját múltjában, ha módja lenne rá. Hiszen akkor
megmenthetné Buckyt, sőt talán annak is elejét vehetné, hogy
belefagyjon a jégbe. A racionális énje azt bizonygatta, semmilyen
módon nem menthette volna meg a bajtársát, viszont a logika szabályai
szerint neki sem lett volna szabad túlélnie, hogy belefagyott a jégbe.
És ha én túléltem, némi segítséggel talán Bucky is túlélhetné... Vagy
ha legalább látnám meghalni, és biztosan tudnám, hogy mi lett a sorsa,
de így...
Végül kihunyt a fény, és a kőtábla ismét csonka volt. Strange
homlokából kiemelkedett a bűvös szem, hogy ismét a nyaklánc foglalja
magába.
– Képes visszatekinteni a múltba – bólogatott Thor. – Hasznos
tudomány.
– És... milyen messzire tud visszanézni? – Steve képtelen volt
levenni a szemét a Legfőbb Varázsló nyakában lógó amulettről.
– Rendszerint néhány órát, vagy legfeljebb egy napot – vonta meg a
vállát Strange.
– És nincs rá mód, hogy messzebbre tekintsünk vissza?
– De van – húzta el a száját a Legfőbb Varázsló –, ám a legkevésbé
sem könnyű és a legkevésbé sem biztonságos. Ha nem így lenne, gond
nélkül követhetném a Skorpiót téren és időn át. Miért kérdi, Kapitány?
Összpontosíts, katona! – parancsolt magára Steve. – Álmodozás
helyett összpontosíts az előtted álló feladatra!
– Mindegy, nem érdekes – legyintett. – Majd visszatérünk rá, mikor
ennek az egésznek vége. Most inkább az a kérdés, sikerült-e valami
hasznosat megtudni ebből a látomásból.
– Igen – bólintott Strange. – Mikor ez a felirat készült, az egykori
Skorpió már haldoklott. Tudta, hogy a teste hamarosan cserbenhagyja,
épp ezért eltökélte, hogy az utódai számára följegyez mindent, még
akkor is, ha félő volt, hogy az üzenete esetleg az ellenség kezébe kerül.
Mikor azonban erre a helyre ért, már kifogyott a lehetőségekből.
– És mi volt az üzenete?
– Amint azt gyanítottam is, a Kút nem felelt meg a céljainak, így
kénytelen volt egy másik helyet választani, amit az üzenetben jelölt
meg. A feliratban az állt: „Keresd Hanlin Szívét!"
– Hát akkor minden rendben! – derült föl Thor arca. – Tudjuk, hova
kell mennünk! Úgy értem... ugye, tudjuk, hova kell mennünk?
 – Hanlin egykor a Pyu Birodalom egyik nagyvárosa volt – magyarázta
Strange –, ami abban az országban terült el, amit ma Burmának vagy
Mianmarnak hívnak. Csakhogy Hanlin körülbelül ezer évvel azután
virágzott, hogy a Zodiákust legyőzték Penthosz szigetén, ami azt jelenti,
hogy a Skorpió nem csupán térben, de időben is utazott.
– És mi a különbség, ha ezer vagy háromezer évvel ezelőtt rejtette el
a Kulcsot ebben a Hanlinban? – kérdezte Steve.
– Számunkra semmi – felelte Strange. – Ha Hanlin Kútjában helyezte
el, valószínűleg még mindig ott van. Az egyetlen probléma csak az...
– Hogy?
– Hogy Hanlint és feltehetően benne mindent és mindenkit több mint
ezer évvel ezelőtt egy homokvihar temette be.
 TIZENHÁROM

NATASHA már a Quinjeten volt, és épp az elektromos sokk-kesztyűit

ellenőrizte, amikor befutott Maria Hill hívása.
– Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – mosolygott rá Natasha a
S.H.I.E.L.D. igazgatójának képmására.
– Az egyik ok, hogy sikerült ellenőriznünk a barátja által szerzett
információkat. A célszemély tartózkodási helye igazolva, a kúriája
valójában Taipei közelében, egy hegyoldalban található. Máris küldöm a
róla készült műholdas felvételt és a koordinátákat.
– Nagyszerű – bólintott Natasha.
Egy pillanatig sem feltételezte, hogy Iván információi tévesek
lennének, de természetesen sohasem árt az ellenőrzés. Csak a
biztonság kedvéért. A műholdképek pedig egyszerűbbé teszik a
támadás megtervezését.
– Van más jó híre is?
– Időközben mindenkit ellenőriztünk az AIM-nél – folytatta Maria. –
Az ilyesmi, főleg, ha emberfeletti képességű egyedek is érintettek a
dologban, standard eljárás. Rappaccini és Tarleton rendben vannak. A
maguk módján mindketten elég fura, excentrikus alakok, de a rendszer
sehol sem akadt ki tőlük. Viszont ez a Blonsky már más lapra tartozik.
Gerillakiképzés, szabotázsakciók, kémkedés... Néhány évvel ezelőtt
még a megfigyelés alatt tartott terroristák listáján is rajta volt.
– Én is utánanéztem, és ugyanerre jutottam – bólintott Natasha. –
Viszont, mióta az Államokba költözött, meghúzza magát. Szerintem
próbál új életet kezdeni. Vagy esetleg elkerülte volna valami a
figyelmemet?
– Valószínűleg nem – rázta meg a fejét Hill –, de attól még érdemes
lesz odafigyelni rá.

Blonsky az irodájában volt, és most is egyenruhát viselt.

– Mit akar? – vakkantott oda Natashának.
– Sétáljunk egyet! – felelte a nő horvátul.
 Blonsky egy darabig kifejezéstelen arccal meredt maga elé, majd
nagyot sóhajtott.
– U redu – mondta a férfi, és a zsebébe csúsztatta a telefonját. –
Egész jól beszéli a nyelvet!
Látszott rajta, hogy valahol mélyen jólesik neki, hogy az anyanyelvén
szólalhat meg.
Miközben végigballagtak a rakparton, a fejük fölött sirályok és
albatroszok vijjogtak. Az ég ugyanolyan kék volt, mint mindig, mióta
Emil Blonsky az Egyesült Államokban élt, de ennek most valahogy nem
tudott örülni.
– Köszönöm – biccentett Natasha. – Volt némi időm gyakorolni.
Felteszem, hallott rólam ezt-azt.
– Igen – bólintott a férfi. – Ahonnan én származom, a magáról szóló
rémtörténetekkel ijesztgetik a kisgyerekeket. Ott van Baba Roga... és
maga.
– Ez igazán hízelgő – mosolyodott el hűvösen Natasha. – Jó tudni,
hogy még emlékeznek az emberre.
Blonsky nem felelt, és a nő tekintetét is kerülte.
– Hogy érzi magát? – kérdezte a Fekete Özvegy.
– Voltam már jobban is...
– Gondolom. Majdnem meghalt.
– Nem ez volt az első alkalom – vonta meg a vállát a férfi.
– Elhiszem.
– Tulajdonképpen mit akar tudni? – kérdezte Blonsky rekedten.
Az embereknek fura elképzelései vannak az empátiáról – tűnődött
Natasha. – A többség azt hiszi, hogy ez valami csodás képesség, pedig
valójában csak ismerjük a módot arra, hogyan férkőzzünk be a másik
agyába. Megértjük, hogyan gondolkodik, és mit érez. És ez is olyasmi,
mint minden más, lehet jóra is, rosszra is használni. A világtörténelem
legkiválóbb kínvallatói és inkvizítorai egytől egyig empatikus emberek
voltak.
– Tudja, mi kettőnkben van valami közös – mondta a nő. – Ha a
maga helyében lennék, és valaki szétrúgná a seggemet, azért én is
neheztelnék.
– Hát igen... így is lehet mondani – bólintott Blonsky. – De az, hogy
valójában hogyan érzek ezzel az üggyel kapcsolatban, mégis inkább
csak rám tartozik.
– Minden elismerésem, hogy a történtek ellenére is kitart a cég
mellett... De azt hiszem, ez legalább annyira szól a bizonyításról, mint a
lojalitásról. Gondolom, be akarja bizonyítani önmagának, hogy le tudja
győzni a félelmét.
– Nem voltam fölkészülve a történtekre – Blonsky olyan
kifejezéstelen arccal és hangon beszélt, mint egy gép. – De
következőleg már nem fognak tudni meglepni. Amúgy pedig, mi köze
van hozzá?
– Mindössze annyi, hogy dr. Banner a barátom, és ő elméletileg most
az ön gondjára lett bízva. Úgyhogy jobb szeretném, ha nem
próbálkozna semmiféle ostobasággal!
– Ugyan mi félnivalója lehet a Hulknak tőlem? – kérdezte keserű
mosollyal Blonsky.
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Natasha. – De a tapasztalat
azt mondatja velem, hogy a végén általában épp azok a dolgok
intéznek el bennünket, amiről fogalmunk sincs.
 TIZENNÉGY

– ÉS hogy haladsz a házi feladatoddal? – kérdezte Tony, miközben

egyik kilométer a másik után maradt el mögöttük.
A hajtóművek dübörgését csendes zúgássá szelídítették a vastag,
hangszigetelt falak, és a radar azt mutatta, hogy a szemhatárig nyújtózó
Csendes-óceánon senki és semmi nem les rájuk. Úgy tervezték meg az
útvonalat, hogy egyetlen szuverén ország légterét se kelljen érinteniük,
mivel nem tudhatták előre, hogy mivel találkozhatnak a
sztratoszférában, ahogyan azt sem, hogy a Csendes-óceán
partvidékének ideges és túlbuzgó országai – beleértve az USA-t is –
hogyan reagálnának egy a hangsebesség kétszeresével haladó,
azonosítatlan repülőre.
– Azt hiszem, átmennék a teszten – nézett föl Natasha.
A nő a Legfőbb Varázslótól kapott fájlokat – a javuk szkennelt
szöveg, néhány kézirat fordítása és pár diagram – tanulmányozta. Egy
másik képernyőn pedig azok az adatok sorakoztak, amiket neki sikerült
összeszednie Capricornról és annak tajvani ügyleteiről.
– És te mivel ütöd el közben az időt? – kérdezett vissza Natasha. –
Útközben videójátékokkal játszol?
– Igen, ez a kedvencem! A címe: Hogyan ne lőjenek le bennünket az
égről.
– És hogy megy?
– Eddig egészen magas pontszámot sikerült összeszednem –
dünnyögte Tony. – De ez csak úgy működik, hogy fölturbóztam a
radarokat, újfajta lopakodó üzemmódot telepítettem a Quinjetbe, és
igyekeztem a lehető leggondosabban megtervezni az útvonalat! Annyi
máris bizonyos, hogy a kínaiaknak sokkal jobb a felderítő rendszerük,
mint mikor legutóbb erre jártunk, úgyhogy ezt most egyfajta próbaútnak
is tekinthetjük. Körülbelül tíz perccel ezelőtt jeleztek a kínai légelhárítás
radarjai, hogy valami belépett a légterükbe, és úgy nézem, hogy neki is
álltak tapogatózni, vajon kik lehetünk. Viszont egyelőre nem
próbálkoztak semmivel, és biztos vagyok benne, hogy nem tudják, kik
vagyunk. Ha szerencsénk van, a végén az egészet elintézik egy
legyintéssel. Szóval, mesélj nekem Capricorn barátunkról!
 – Egyelőre nincs sok mesélnivaló – ingatta a fejét Natasha. –
Majdnem minden nagyobb bűnszervezetben vannak érdekeltségei, de
hivatalosan nem tartozik hozzájuk, csupán üzletel velük. A KGB-nek
egészen az 1930-as évekig visszamenően vannak róla feljegyzései,
amikor is az újonnan formálódó Hidrával tartott fönn kapcsolatot.
– De ugye ez nem ugyanaz a Capricorn?!
– Ez ugye most csak költői kérdés volt? – vonta föl a szemöldökét a
Fekete Özvegy. – Amennyire tudjuk, egy alapjában véve ugyanolyan
emberről van szó, mint mi, aki emberi léptékben öregszik.
– Igen, de...
– Nem, valószínűleg nem ugyanaz a személy – mondta a nő. – Azok
alapján, amiket Strange mondott, ezek az alakok feltehetően a
pozícióval együtt a nevet is megöröklik az elődjüktől. Úgyhogy ez a
fickó nyilván csak a legújabb a Capricornok sorában.
– Mit tudunk a képességeiről?
– Sajnos nem sokat, és annak a java is csak spekuláció. A Capricorn
a Bak görög megfelelője, ami szarvas bakkecskét jelent. A görögök jó
szokásukhoz híven itt is csúsztattak egy kicsit a fordításban, mert a
régebbi sumér forma a Suhurmas volt, ami „kecskehalat" jelentett.
– Á, szóval a kecske és a hal erejével is bír! Csodás!
– Ezen már én is eltöprengtem – bólintott rá Natasha. – Mert ha sorra
vesszük mindazt, amit a Zodiákus már ismert tagjairól tudunk, akkor azt
mondhatjuk, hogy mind a csillagjegyükhöz kapcsolható erők birtokosai.
Az Oroszlán elég nyilvánvaló: úgy néz ki, mint egy oroszlán, vannak
karmai, és pusztító az ordítása. A Mérleg azonban már sokkal kevésbé
egyértelmű. A mai asztrológiában két serpenyőjű mérleget tartva
ábrázolják, az ókorban azonban sokkal inkább Ishtárral, a Mennyek
Királynőjével és Vénusszal, a Hajnalcsillaggal azonosították. A
Tetrabiblos szerint...
– Már elnézést, de... mi szerint?
– Tetrabiblos. Ez egy könyv.
– Á, szóval most már könyveket is belekeverünk a dolgokba?
– Ühüm. Ezt egy Ptolemaiosz nevű görög filozófus írta, és a
Zodiákusról rendelkezésünkre álló információk java tőle származik.
– Szóval akkor ez egy tudományos ismeretterjesztő könyv!
– Levegő jegy – folytatta Natasha –, s mint ilyen, folyamatosan
változó.
– Akkor ezért tud légiesen átsétálni a falakon?
 – Igen. Ezzel szemben a Bika, amit a sumerek a Mennyek Bikájával
azonosítottak, Föld jegy. Erős és mozdíthatatlan.
– Mert képes manipulálni a gravitációt – bólintott Tony. – Legalábbis a
Kapitány elbeszéléséből ez derült ki.
– A Szűz a sumer mitológiában Sin isten leánya, és a legkorábbi
ábrázolásokon egy csillag van a homlokán, a jobb kezében pedig egy
ostor.
– Igen, vele is találkoztunk – dörmögte Stark. – Azonban ez eddig
csak három. Mi van a többiekkel?
– Úgy gondolom, hogy az a kettő, akikkel New Yorkban találkoztam,
szintén közéjük tartoztak. Az egyikük valószínűleg a Skorpió lehetett,
legalábbis abból kiindulva, hogy megmérgezte és dehidratálta az
áldozatát. A másik pedig valamiféle hő- és szonikus csapással támadott
rám, amiből arra következtetek, hogy talán a Nyilas volt az, ami Tűz
jegy.
– És Capricorn? Mire számíthatunk a Baktól?
– Föld jegy, mint a Bika – magyarázta Natasha. – A Szaturnusz
bolygóhoz kötődik, ami betegséget, nyomort, fertőzött levegőt,
pusztulást és fagyot jelenthet. Ja, és az egyik ősi babiloni legendában
van egy beszélő buzogánya is.
– Ez tetszik! – bólogatott Tony. – Hallod, JARVIS? A fickónak volt egy
beszélő buzogánya! Nekem is kell egy ilyen! Jegyezd föl, hogy a
következő páncélhoz ilyen kiegészítőt is tervezzek!
– Följegyezve, uram!
– Ez most komoly? – húzta el a száját Natasha.
– Ha Thornak lehet egy repülő pörölye, akkor nekem miért ne lehetne
egy beszélő buzogányom? – tárta szét a kezét Stark. – Gondolj csak
bele, mekkora buli lesz! Amúgy értem én, hogy próbálsz valamiféle
mintázatot keresni, de tartok tőle, hogy még mindig fogalmunk sincs,
mire is számíthatunk a Baktól. Capricorn lehet kecskehal, két lábon járó
halálos fertőzés, vagy bármi a kettő között... persze egy beszélő
buzogánnyal kiegészítve.
– Tény, hogy a történelem és a mítoszok nagyon ritkán szolgálnak
kellő bizonyossággal – vonta meg a vállát a nő. – Az a kevés, amit
tudunk, Ptolemaiosztól származik, aki azt sumérból és óegyiptomiból
fordította, melyek még régebbi forrásokból táplálkoztak. Az idők során
nyilván sok információ torzult, és egyre kevésbé bizonyos, hogy milyen
is volt annak idején a Zodiákus. Ha hihetünk Strange-nek, akkor a
hatalmuk egyenesen a csillagokból származik, vagy esetleg valamilyen
extradimenzionális forrásból. És az is lehet, hogy a Legfőbb Varázsló
némileg többet tud róluk, mint amit megosztott velünk.
– Ühüm... épp csak ő most nincs itt – húzta el a száját Tony. – És ha
van is telefonja, nekem nincs meg a száma, a kristálygömbjét pedig
mégsem hívhatjuk föl.
– És mi a helyzet a Kapitánnyal?
– Az ő telefonja meg itt van, töltőre téve.
– Ó... tipikus! – biggyesztette le az ajkát Natasha. – Nézd, Tony, azt
nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy Strange szerint ezek az
alakok folyamatosan erősödnek. A Tetrabiblosban nem csupán arról
van szó, hogyan lehet jósolni a csillagokból, hanem azt is fölvázolja az
író, mi vár az emberiségre, ha a Zodiákus kerül hatalomra: hurrikánok,
földrengések, árvíz, járványok, polgárháború, elsivatagosodás...
– Szóval csak a szokásos világvége – bólintott Stark. – De mi van
akkor, ha ez a görög fickó...
– Tulajdonképpen lehet, hogy Ptolemaiosz félig egyiptomi volt...
– Rendben, mi van akkor, ha az a fickó tényleg tudott róluk ezt-azt?
Akkor miért nem hallgattatták el? Miért engedték, hogy mindenféléket
összehordjon róluk?
– Mindössze egy helyen találtam említést a haláláról – felelte
Natasha –, ahol is az áll, hogy skorpiócsípés végzett vele.
– Ezt csak most találtad ki, ugye? – komorodott el Tony.
– Ne a hírvivőt utálja, Mr. Stark!
– Jó, igazad van... de van itt még valami, ami nyugtalanít.
– Éspedig?
– Eddig ezek közül az alakok közül egyikkel sem találkoztunk úgy,
hogy ne lett volna egy vagy több társa a közelben. A Nyilas és a
Skorpió. Az Oroszlán és a Mérleg. A Szűz és a Bika... Aztán egyszerre
négyen is eljöttek bulizni New Yorkba. Szóval tartok tőle, hogy
Capricorn sem lesz egyedül. Ki lehet rajta kívül Tajvanon?
– Nem tudom, de ez a mintázat nekem is szemet szúrt – bólintott a
nő. – Úgyhogy jobban tesszük, ha arra készülünk, hogy legalább ketten
lesznek.
*

Tony tett egy kis kitérőt dél felé, hogy ne kelljen áthaladniuk a japán
légtéren. A radarok számára továbbra is láthatatlanok voltak, azonban
egy bringás kiskölyök egy mobiltelefonnal még így is tönkretehette
volna az álcájukat.
Mikor a Quinjet nem sokkal a tengerszint fölött megközelítette Tajvan
szigetét, már majdnem éjfélre járt az idő. A Taipei közelében lévő
hegyvidéket vették célba, és Tony továbbra is biztos volt benne, hogy
nem szúrták ki őket.
Miután leszálltak, még egyszer végigmentek a terv részletein.
– A S.H.I.E.L.D. becslése szerint legalább negyven őr van odabent –
mondta Natasha. – Nem tudom, Capricorn közelébe juthatunk-e
anélkül, hogy ne robbantanánk ki egy kisebb háborút, és lehet, hogy
annak sem lenne sok értelme. Tudjuk, hogy a Zodiákus tagjai szükség
esetén nem csupán a pozíciójukat, de a hatalmukat is képesek
átörökíteni az utódjukra. És mivel már évezredek óta ezt csinálják,
joggal feltételezhetjük, hogy a módszer jól működik. Ha megöljük a
jelenlegi Bakot, holnapra már lesz is valaki, aki átveszi a helyét. Ha
Strange-nek van igaza, akkor ezzel legfeljebb egy nagyon rövid ideig
tudjuk feltartóztatni őket, bár alkalomadtán ez is elég lehet. Végül is az
a célunk, hogy megakadályozzuk, hogy megszerezzék a Kulcsot, és
lehet, ehhez az is elég, ha épp a megfelelő időben vesszük ki a
képletből valamelyiküket. A leghasznosabb azonban az lenne, ha
anélkül tudhatnánk meg minél többet a szervezetükről, hogy
valamelyikükkel végeznénk.
– Ez logikusnak tűnik – bólintott Tony.
– Ezen felül a Kapitány amúgy sem engedélyezne egy merényletet –
tette hozzá a nő.
– Ez is igaz...
– Ahhoz azonban, hogy megkapjuk a szükséges válaszokat, el kell
fognunk és ki kell kérdeznünk Capricornt – folytatta Natasha. – És
ahogy mondtam, eközben eldurvulhatnak a dolgok.
– JARVIS egy darabig el fogja tudni rejteni a Quinjetet – mondta
Tony. – Ezt megfejelve a Vasember-páncélzat arzenáljával
rendelkezünk akkora tűzerővel, hogy akár negyven őrrel szemben is föl
tudjuk venni a harcot.
– Rendben, de előbb akkor is próbálkozzunk inkább az én
módszeremmel – mondta a nő, majd a térkép egy pontjára mutatott. –
Azt hiszem, itt könnyen bejutok. A hírszerzők szerint a Bak saját
zártláncú számítógéprendszerrel bír, úgyhogy kívülről nem leszünk
képesek hozzáférni. Viszont, ha már egyszer bent vagyok, jó esély van
rá, hogy mindent megtalálok a számítógépein, amire kíváncsiak
vagyunk. És aztán köd előttünk, köd utánunk.
– Úgy nézem, ezek lehetnek itt a generátorok – mutatott a légi
felvétel egyik pontjára Tony. – Lefogadom, hogy a szervereket is a
közelben találjuk. Sajnos ilyen távolságból nem tudok rájuk csatlakozni,
és amúgy is félő, hogy automatizált biztonsági rendszerük van,
azonban...
– Azt ki tudom kapcsolni – biccentett Natasha. – Aztán telepítek egy
jelerősítőt, és akkor akár a Quinjetről is le tudjuk tölteni az adatokat.
Szóval várj szépen a fal innenső oldalán, ahol kisebb esély van rá, hogy
kiszúrnak.
– Ez egész jó tervnek tűnik – vigyorodott el Tony. – De ha esetleg
valami mégis rosszul sülne el...
– Akkor jöhet a kisebb háború.
Ez volt az egyik olyan dolog, amit Vasember különösen kedvelt
Natashában. Ez a nő mindig azt feltételezte, hogy valami rosszul sülhet
el.
Valószínűleg ezért is volt még mindig életben.

Stark a páncélját, a Fekete Özvegy pedig a speciális kesztyűit és a

testhezálló fekete ruháját öltötte magára.
Körülbelül másfél kilométerre voltak a villa falaitól, ám ezt a távot a
Vasember-páncél segítségével két szempillantás alatt megtették. Tony
a falaktól tisztes távolban szállt le, és miután Natasha lemászott a
hátáról, gyalogszerrel indultak tovább.
A nő azt a pontot kereste, ahol képes lehet átjutni a falon, Tony pedig
a fák között maradt, beizzította a páncélzata nagy hatósugarú
érzékelőit, rákapcsolódott az egyik saját műholdjára... aztán várt.
A villa körüli, alig embermagasságú fal habosított betonból készült, és
megfelelő felületkezeléssel márvány vagy alabástrom hatását keltette.
És szigorúan csak dísznek volt ott, amin akár egy kiskölyök is át tudott
volna mászni. A valódi feladata ugyanis az volt, hogy a beépített
érzékelők jelezzék a behatolót, és esetleg megpróbálják addig
föltartóztatni, míg megérkeznek az őrök.
Natasha valószínűnek tartotta, hogy ha egy méternél közelebb megy
a falhoz, azzal bekapcsolja a riasztót.
 A fák között bujkálva közelítette meg a kerítés délnyugati sarkát, ami
a légi felvételek szerint egy kicsit magasabban helyezkedett el.
A bentiek ügyeltek rá, hogy a fal mellett legalább tízméteres sávban
kiirtsák a növényzetet, és a legtöbb helyen meredek földsánc tetejére
építették a falat. A kerítés délnyugati sarka azonban sziklára épült, ami,
ha meredek is volt, messze nem olyan megmászhatatlan, mint a sánc
többi része. Tony persze simán átrepülhetett volna fölötte, de azzal
vélhetően másfajta riasztókat kapcsolt volna be.
A Fekete Özvegy lassan, hangtalanul mászott föl a kerítés sarkát
tartó sziklára, majd egy megfelelően kiválasztott pontról elegáns
szaltóval jutott át a fal és a mozgásérzékelő hatósugara fölött.
Az első épület, amire rábukkant, egy raktár volt, amelyből a konyha is
nyílt. Mivel az ilyen épületeket elég gyakran használták, túl sok időbe
került volna folyton be- és kikapcsolni a riasztót, így valószínűnek
tartotta, hogy egyszerűen nem aktiválták, és a személyzetre bízták,
hogy figyeljenek az esetleges betolakodókra. Ami praktikus megoldás
volt, épp csak nem ideális, tekintve, hogy a szolgálókat be lehetett
csapni, el lehetett kábítani vagy meg lehetett ölni.
A raktár hátsó ajtaja előtt két unottan tréfálkozó őr strázsált, akiket a
sokk-kesztyűjével tett ártalmatlanná. Bent a konyhában a kései órára
való tekintettel csak két takarító dolgozott, akiket két pontos, nyakra
mért kézél-ütéssel tett ártalmatlanná. Az őrökkel együtt az egyik
éléskamrába zárta őket, majd arrafelé indult, ahol Tony szerint a
generátorok és szerverek lehettek.
Eddig minden gyanúsan simán ment, ami egyre jobban
nyugtalanította.
A következő átjárónál majdnem tíz hosszú másodpercig hallgatózott,
és kétszer is ellenőrizte a kommunikátorát. A bágyadtan pislákoló fény
jelezte, hogy Tony továbbra is figyelemmel követi a mozgását.
Lassan lenyomta a kilincset, és puhán résnyire tárta az ajtót.
Ha itt voltak a szerverek, akkor valószínűleg az ízléses falborítás
mögé rejthették őket, valahol a masszív könyvespolcok, az őrök és az
íróasztal takarásába.
A helyiség közepén, egy csillogóra polírozott, fekete íróasztal mögött
Capricorn várta. Magas, távol-keleti férfi volt, méretre szabott, drága,
kétsoros öltönyben. Mögötte hasonló eleganciával felöltöztetett tucatnyi
fegyveres állt félkörben.
Nehéz, de nem lehetetlen – mérte föl a helyzetet Natasha. – Amúgy
sem számítottam rá, hogy aludni fognak.
 – Megtiszteltetés számomra, hogy magát a híres Fekete Özvegyet
fogadhatom szerény hajlékomban! – bólintott a férfi. – Ha megengedi,
bemutatkoznék: Capricorn vagyok.
– Tudom. A barátaival már találkoztam New Yorkban.
– Á, igen, az ősi tábla – érintette össze az ujjhegyeit a Bak. – Jog
szerint a miénk volt, így visszavettük.
– És közben meggyilkoltak egy embert.
– Ez önt nyilván nem zavarja – mosolyodott el halványan a férfi. –
Hiszen mindketten tudjuk, hogy vannak bizonyos játékszabályok,
amiket be kell tartani. Ha megengedem, hogy egy tolvaj meglopjon, és
az én kontómra gazdagodjon meg, ugyan mi tartaná vissza a többit?
Ezt nyilván ön is megérti.
– Igen – bólintott Natasha –, de ha a dolgot a fonákjáról nézzük,
ugyanezt a logikát követve, az emberei megtámadtak, és megölték azt,
akit szándékomban állt kihallgatni. Ha megengedem, hogy valaki ezt
büntetlenül megtegye, és az én kontómra jusson előnyhöz, ugyan mi
tartaná vissza a többieket?
– Emlékszem, hogy annak idején az iskolában volt a tanárunknak egy
kedvenc logikai feladványa – mosolyodott el hűvösen Capricorn. –
Olyan, amin nagyon sokat vitatkoztunk. Nyilván ön is ismeri a
klasszikus görög felvetést: mi történik, ha a megállíthatatlan erő
találkozik a megmozdíthatatlan akadállyal?
– Tartok tőle, hogy én nem ilyen iskolába jártam – rázta meg a fejét
Natasha. – Ahol én tanultam, ott nem volt időnk efféle absztrakciókra.
– Mindenki úgy gondolta, hogy tudja a választ – folytatta Capricorn
zavartalanul. – Van, aki úgy vélte, a megállíthatatlan erő vissza fog
pattanni a megmozdíthatatlan akadályról, mások úgy gondolták, hogy
kioltják egymást. De egyik válasz sem volt igazán kielégítő. És tudja,
miért?
– Igen – bólintott Natasha, miközben a tekintete egyik testőrről a
másikra vándorolt.
A jobb szélen álló tartja magát a legmerevebben, úgyhogy
valószínűleg ő lesz a leglassabb. A Capricorn balján álló viszont
nagyon fürgének tűnik, vele jó lesz vigyázni.
– Már maga a felvetés is hibás – mondta a nő. – Mert ha létezik egy
megállíthatatlan erő, az logikailag kizárja a megmozdíthatatlan
akadályt, és vice versa. És akármennyit zsonglőrködhet a
megfogalmazással, de két egymást kizáró dolog nem létezhet
egyszerre.
 – Pontosan – Capricorn mosolya mostanra embertelenül szélesre
nyílt. – Épp ezért gondolhatja, hogy az ön dilemmája pont ugyanolyan,
mint az enyém, de hogy az ön szavaival éljek, már a felvetés is hibás.
Én vagyok, aki vagyok, és jogom van ahhoz, amihez. Épp ezért ön nem
bírhat ugyanilyen jogokkal.
– Ha maga mondja – vonta meg a vállát a Fekete Özvegy, majd
abban a pillanatban pisztolyt rántott, és golyót röpített a Capricorn
balján álló testőr koponyájába.
Igaza volt a fickóval kapcsolatban: szemkápráztatóan fürge volt – de
nem eléggé.
Natasha balra pördült, villámgyorsan leszedett három másik testőrt,
majd elhajította a kiürült pisztolyokat, és a kesztyűiből kilőtt acélhuzallal
tépte le a csillárt.
Ahogy a fegyveresek félreugrottak, a sokk-kesztyűjével kiütött két
másikat, s a maradékot néhány gyilkos erejű rúgással és ütéssel szórta
szét.
Mire Capricorn elérte volna a kijáratot, már csak ők ketten voltak
talpon.
– Hogy is volt az a példabeszéd a megállíthatatlan erőről? – vonta föl
a szemöldökét Natasha.
Inkább érezte, mint hallotta, hogy mögötte mozdul valaki, de
akármilyen gyorsan pördült is meg, már csak a lecsapó rákollókkal
találta szemben magát.
A gondolatai abban a pillanatban kártyavárként hullottak szét, és a
világra sötétség borult.
 TIZENÖT

AZOK tükrében, amit a Legfőbb Varázsló mondott nekik Hanlinról,

Thor puszta földeket, vagy legjobb esetben is reves romokat várt, a
hajdani dicső királyság tetemét. Az elmúlt évszázadok során számos
efféle helyen járt már, és amúgy is, halott birodalomból mindig több van,
mint elevenből.
Mikor azonban Strange varázslata célba juttatta őket, egyszer csak
egy robogón feléje száguldó férfi elől kellett félreugrania, mire a földút
túloldalán egy vadul dudáló ütött-kopott autó gázolta el kis híján.
– Hoppá! – bukott ki dr. Strange-ből. Szerencsére azonban Thor
egyetlen más járművet sem látott a környéken.
– Úgy nézem, ez itt a reggeli csúcs lehet – biccentett a Kapitány.
A lapos táj közepén kanyargó vörös, agyagos út két oldalán elszórtan
magányos akáciák bólogattak, s a láthatáron egy aprócska falu
sárszínű kunyhói gubbasztottak. Valamivel följebb az úton egy nagyobb
épület állt, körülötte kusza összevisszaságban örökzöldek.
A robogón utazó férfi közben lehúzódott, és egy tenyérnyi tárgyat
lóbálva sietett oda hozzájuk. Thor fenyegetőn emelte meg a pörölyét,
Strange azonban leintette.
– Szerintem csak egy közös fotót szeretne készíteni a telefonjával...
Thor leeresztette a kalapácsot, s ahogy elkészült a felvétel, a férfi
visszapattant a robogójára, és már száguldott is tovább.
– Lehet, hogy egy kicsit hamari voltam – dörmögte az asgardi –, de
az előző helyen is megtámadtak bennünket...
– És lehet, hogy ez itt is így lesz – biccentett Amerika Kapitány. –
Mindazonáltal amíg nem lehetünk benne biztosak, viselkedjünk
visszafogottan.
– Rendben – dünnyögte morcosan Thor.
– Mit keresünk? – fordult Steve a Legfőbb Varázslóhoz.
– Az ősi város romjai a közelben vannak – magyarázta Strange –, és
velük együtt a Kút is, amit a Skorpió keres. Ha adnak egy percet,
valószínűleg képes leszek meghatározni, hogy...
– Szerintem az lesz az! – mutatta Thor.
A szemhatáron zsíros füstfelleg gomolygott az égre.
– Nézzem meg közelebbről is? – pillantott az asgardi Rogersre.
 – Rendben, de ha ellenségbe botlasz, inkább gyere vissza, minthogy
összecsapj velük! Nem akarunk ismét meglepetésekbe futni!
– Úgy lesz! – biccentett Thor, majd megpörgette a Mjölnirt, és a
levegőbe röppent.
A magasból már jól látta, hogy egy hegyekkel határolt, kiszáradt
folyómeder mélyére érkeztek, és a közeli, apró falvakon túl, igaz,
kilométerekkel odébb, egy város is állt. Végül a füstoszlop mellett ért
földet, ami egy vörös téglaépület maradványaiból gomolygott. A ház
körül máris kisebb tömeg verődött össze, s az emberek tisztes távolból
figyelték a tüzet.
És nem úgy tűnt, hogy bárki is oltani akarná.
Már épp indult volna, hogy közelebbről is szemügyre vegye a romot,
mikor kétségbeesett üvöltést hallott a lángoló épületből. Thor
mindössze egyetlen pillanatig habozott, majd a Kapitány
figyelmeztetésével mit sem törődve berontott a lángoló épületbe. A tűz
azonnal körbenyaldosta, az asgardi azonban alig érezte a lángok
emésztő forróságát.
– Hé! – eresztette ki a hangját. – Merre vagy?!
Néhány szívdobbanásig csak a tűz ropogását hallotta, majd ismét
fölharsant a kétségbeesett sikoly.
Ahogy átvágott a roskadozó épületen, pillanatok alatt torokkaparó
füst töltötte meg a tüdejét, megpörgette hát a Mjölnirt, és zúgó széllel
próbálta szétkergetni a füstöt. Ennek a tűznek azonban ez csak még
tovább szította az erejét, és tudta, hosszú időbe telne viharfelhőket
hívni, és magához szólítani az esőt.
Az építmény valamiféle szentély lehetett, a roskadozó falak mellett
ezernyi szétszórt tárgy hevert átlátszó tartóban. Akadtak ott
cserépedények, szent szövegekkel telerótt fém- és kőlapok,
papírtekercsek, rongydarabok, madzaggal összekötött madártoll-
csomók... A javuk értéktelen kacatnak tűnt az asgardi szemében, de
tudta jól, ránézésre nehéz megállapítani, mit és miért imádnak az
emberek.
Az elkínzott sikolyokat követve egy lefelé tartó, a vörös, agyagos föld
gyomrába vezető lépcsősorhoz ért. A tűz itt már szárazra perzselte a
falakat, és annak ellenére vadul dühöngött, hogy szemlátomást nem
akadt már semmi éghető, ami táplálta volna. Ahogy megindult lefelé,
olyan érzése támadt, mintha egy tűzhányó gyomrába ereszkedne alá.
Odalent egy négykézláb álló idős férfit pillantott meg, fölötte pedig
valamit, ami már csak igen távolról és nagy vonalakban emlékeztetett
emberre. A lény bőre inkább tűnt egy rovar kékesfekete páncéljának, a
szemei elektromos-kéken izzottak, és a körülötte gomolygó füst
hátborzongató módon mintha egy skorpió hosszú, fullánkos farkává
sűrűsödött volna össze.
Vele szemben egy nő állt, a kezében egy szikrázó ostorral.
– Takarodj mellőle, Skorpió – csikorogta Thor –, vagy magadra vonod
a vihar istenének haragját!
– Hamarosan a saját bőrödön tapasztalod majd, milyen is az igazi
istenek haragja, asgardi! – villantott rá hátborzongatóan fehér mosolyt a
Skorpió. – Olyan ősvilági, hatalmas istenekét, akikhez képest a te fajtád
csupán rongyos vademberek hordája!
– Én figyelmeztettelek! – vicsorodott el Thor, majd visszakézből
hajította a rovarlény felé a pörölyét.
A Szűz ostora azonnal lecsapott, és az uru fegyver köré fonódott.
Megállítani ugyan nem tudta, ahhoz azonban ez is elég volt, hogy
eltérítse, és a Skorpió feje helyett csupán az egyik falat zúzza szét.
A rovarlény abban a minutumban az öregember nyakába döfte az
egyik körmét, majd gúnyos mosollyal megérintette a csillogó
karperecét, és eltűnt. Egy pillanatra rá a Szűz is követte, és Thor ott
maradt a fuldokló, lassan elszürkülő bőrű, idős férfival.
– Ne aggódj! – vette föl a vállára a férfit Thor. – Egy perc, és
kiviszlek!
Most, hogy már tudta, ezeket a természetellenes lángokat nem fogja
tudni kioltani, a levegőbe szökkent, áttörte a mennyezetet, és a
következő pillanatban már a tiszta, kék égen szárnyalt.
Tett egy kört, majd a lángoló épülettől kőhajításnyira leereszkedett, és
lefektette a földre az öregembert. Amaz már alig kapott levegőt, és a
szája széle is kezdett elkékülni.
Thor komoran méregette. A mérgek fölött sajnos nem volt hatalma,
és még jól emlékezett Natasha beszámolójára a New York-i fiaskóról,
és hogy milyen gyorsan végzett a Skorpió mérge a reménybeli
üzletkötővel.
Ugyan mi haszna van a vihar erejének, miközben egy haldokló
embert tart a karjaiban?
– Hadd nézzem!
Oldalán a Kapitánnyal Strange bukkant elő a levegőből.
– Az épületben volt! – fújtatott Thor. – A Skorpió...
– Látom – bólintott a Legfőbb Varázsló, és az idős férfi homlokára
helyezte a tenyerét.
 – Tud neki segíteni?
– Számára már nincs segítség – mormolta a Legfőbb Varázsló. –
Hacsak nem...
Strange arca váratlanul komor grimaszba torzult, majd néhány furcsa
jelet írt a levegőbe, melyek felizzottak, és szertefoszlottak.
– Vishanti nevében, a halál, ami hatalmába kerítette ezt az embert,
hagyja ott őt, és keressen inkább bennem szállást!
Egy pillanatig semmi sem történt, aztán az öregember fekete epét
köhögött föl, mire Strange felüvöltött, ám kényszerítette magát, hogy a
kezét továbbra is az idős férfi homlokán tartsa. A varázsló bőre a
szemük láttára kezdett szürkéskék árnyalatot tölteni, s a szája szélén
fekete hab ütközött ki.
– Strange! – kiáltotta a Kapitány, ahogy a varázsló halk hörgéssel
eldőlt.
Rogers azonnal meglazította Strange köpenyét, és a nyaki ütőerére
tette az ujját.
– Nincs pulzusa! – kerekedett el a Kapitány szeme. – Meg fog halni!
Az öregember állapota közben minden pillanattal javult, a bőre
visszanyerte egészséges színét, a légzése immáron egyenletes volt, s
a lehunyt szemhéjai alatt úgy mozogtak a szemgolyói, mintha csak
álmodna.
– Strange valahogy meggyógyította ezt az embert... – vonta össze a
szemöldökét Thor.
– Nem tudom, hogy csinálta, de az biztos, hogy most neki van
szüksége segítségre! – A Kapitány legalább annyira tűnt dühösnek,
mint kétségbeesettnek.
A bámészkodók közül előugrott egy kamaszlány, odarohant hozzájuk,
és az öregember mellé térdelt. Valamit magyarázott is, mire az idős férfi
felköhögött, és nagy nehezen kinyitotta a szemét. A lány örömében
felkiáltott, majd Thor nyakába ugrott.
– Tor! Bozualo! Kyeizu tin ba de?
– Jó, persze, rendben... gondolom – dörmögte Thor.
– Azt mondja, hogy köszöni önöknek – tápászkodott föl nagy
nehezen fél könyökre az öregember.
– Ó, maga beszél angolul! – derült föl az asgardi arca.
– Az iskolában tanultam – bólintott az öreg. – Amúgy idegenvezető
vagyok... azaz voltam.
Azzal szomorúan a lángokban álló épület felé biccentett.
– Mi történt? – kérdezte Thor.
 Az öreg lehunyta a szemét, és az arca rémült grimaszba rándult.
– Kainn myee kuut.
– Ezt nem annyira értem...
– Skorpió – mondta az öreg. – Az az ember egy skorpió volt.
– Igen – bólintott a viharisten. – Én is láttam. És az ostoros nőt is...
Mit műveltek?
– A Skorpió – bólintott a Kapitány. – Ugyanaz az alak, akibe Natasha
belefutott. És a mérge...
Strange ajka mostanra már teljesen elfeketedett.
– Még él, de épphogy csak – csóválta meg a fejét Rogers. – Van itt
valahol egy kórház?
– A legközelebbi Singu városában van – magyarázta az öreg. – Az
autóval több mint egyórányi út. És van egy nagyon jól felszerelt kórház
Mandalayben, de ahhoz tényleg nagyon sokat kell utazni. Ámbár az
unokám szerint maga tud repülni... Lehet, hogy meg kellene próbálnia.
– Merre induljak? – kérdezte Thor.
– Singu észak-keletre van – mutatta az irányt az öreg. – Az Irravadi
folyó túloldalán. Maga a kórház a főutcán áll, el se lehet téveszteni. Ott
is talál olyat, aki beszél angolul, főleg az idősebbek közt.
– Elviszem a kórházba – guggolt le Thor a Legfőbb Varázsló mellé.
– Egy próbát mindenképp megér – bólintott a Kapitány. – Bár lehet,
hogy már így is elkéstünk...
Az asgardi fölnyalábolta a haldoklót, s már épp megpörgette a
kalapácsát, mikor Strange köhögni kezdett, és résnyire nyitotta a
szemét. Nem volt pupillája, sem szemfehérje – az egész szeme fekete
volt, akár az éjszaka.
– Várjon! – suttogta. – Tegyen le! El sem tudom képzelni, mit
művelnének velem abban a kórházban!
– Esetleg megpróbálnák megmenteni? – fortyant föl Rogers. – Itt nem
tudjuk meggyógyítani!
– Nem ez az első alkalom, hogy megmérgeztek, Kapitány. Ennél
erősebb mérgeket is kibírtam már, tudom hát, hogy meg fogok
gyógyulni. Most csak egy kis vízre van szükségem, és valami csöndes,
árnyékos helyre.
– Az otthonom itt van a közelben – intett az öregember. –
Mindannyiukat szívesen látom.

*
 Az öreget Sutának hívták, a lányt pedig – az unokáját – Thawdának.
Egy közepes méretű téglaházban laktak néhány száz méterrel lejjebb,
az út mentén.
A nagyapja kérésére a lány azonnal teát hozott, és valami édes
pasztával töltött, föltekert leveleket, amik nyilván helyi ínyencfalatnak
számítottak.
Strange, aki szemlátomást ismerte a helyi szokásokat, szólt, hogy
mielőtt belépnek, vegyék le a lábbelijüket.
Bár a vendéglátójuk sokkal vénebb volt, mégis ragaszkodott hozzá,
hogy Strange kapja a ház egyetlen jó székét. Mire a Legfőbb Varázsló
leült, Thawda már térült-fordult, egy nagy pohár hideg vizet és egy
csésze teát hozott neki. Mint kiderült, a levelek dióval és őrölt chilivel
voltak töltve, ami egész kellemesnek bizonyult, bár az asgardi ízlésének
egy kicsit talán túl csípős volt.
A Kapitány kérésére Suta elmesélte, hogy az épület, ami leégett,
nem szentély volt, hanem a környék történelmi – elsősorban a Pyu
Birodalom idejéből származó – emlékeit őrző múzeum.
– Én itt nőttem föl, ezen a vidéken – mondta Suta. – Az apám sokat
mesélt ennek a földnek a múltjáról, és ezek a történetek annyira
elbűvöltek, hogy kisfiúként, mikor idejöttek a régészek a városból,
ingyen is hajlandó voltam az ásatásokon dolgozni. Általában csak a
földet túrtuk, de számomra ez is érdekes volt. Aztán mikor fölépítették
ezt a múzeumot itt, én még iskolába is jártam, hogy megkaphassam a
munkát, és én vezethessem. Nagyon bíztam benne, hogy egy napon
majd nagyobb lesz... de most már biztosan nem.
– A kormány újra fogja majd építtetni? – kérdezte a Kapitány.
– Remélem, de a kormánynak épp elég egyéb baja és kiadása van,
úgyhogy szerintem ez lesz a legkisebb problémájuk. Megkérdezhetem,
hogy... azok ketten miért gyújtották föl a múzeumot?
– Nem a múzeum érdekelte őket – rázta meg a fejét Rogers. –
Kerestek valamit.
– Igen, azt tudom – bólintott a házigazdájuk. – Nekem is föltettek
mindenféle kérdéseket, de nem értettem, hogy miről beszélnek.
Úgyhogy végül kinevettek, és azt mondták, nem tudok semmit.
– És megtalálták, amit kerestek? – vonta össze a szemöldökét Thor.
Strange-en váratlanul vad köhögési roham vett erőt, és egy percbe is
beletelt, mire képes volt abbahagyni. Thawda máris újabb csésze teát
hozott neki, a Legfőbb Varázsló azonban csak a fejét rázta.
– Nem, köszönöm, jól vagyok – kapkodott levegőért.
 – Az unokám azt mondta, hogy ön valahogy levette rólam a rontást –
ingatta a fejét Suta. – Megmérgeztek, és ön valahogy megmentett,
amit, ha egymillió évig élek, sem fogok tudni önnek meghálálni!
De bármit is állított a varázsló, cseppet sem tűnt úgy, mintha jobban
lenne. Igaz, a bőre már nem kékes árnyalatban játszott, és a pupillája
sem szűkült gombostűfejnyire, de még nagyon messze volt attól, hogy
elmondhassa, valóban jobban van.
– A S.H.I.E.L.D. a New York-i incidens után elemezte a mérget, ami
Natasha üzletkötőjével végzett – magyarázta Rogers. – Állítólag
nagyon csúf dolgokat tud művelni.
– Én... elég jól ismerem a mérgeket – bólintott Strange bágyadtan. –
Az évek során számos alkalommal mérgeztek meg, joggal gondoltam
hát, hogy sikerült majdnem teljes immunitást szereznem az áfiumokkal
szemben. Ez a fajta azonban sokkal virulensebbnek bizonyult, mint
amire számítottam, főleg, mert nem teljes egészében erről a világról
származik. Sőt még csak nem is olyan létsíkról, ahol gyakran
előfordulok. Úgyhogy kénytelen vagyok beismerni, egy kicsit
alulbecsültem ezt a szubsztanciát.
– Nekem úgy tűnik, mintha egy kicsit már jobban lenne – mondta a
Kapitány.
– Szerencsére – értett egyet Strange. – De szúnyogcsípésnek azért
nem nevezném. Sokkal inkább olyan érzésnek, mintha egy kobrákkal
teli verembe dobtak volna. Tudom, miről beszélek, voltam már abban a
helyzetben, és még az is kellemesebb érzés volt ennél.
– De közben megmentette ezt az embert a biztos haláltól – fonta
karba a kezét Thor.
– Nem jár dicséret olyasmiért, ami a kötelességem – felelte Strange
komoran. – Önnek azonban annál inkább, viharisten! Még néhány
másodperc, és ha nem lép közbe, már nem lett volna kit
megmentenem. Látta őket? A Skorpiót és a Szüzet?
– Igen – bólintott Thor. – De mielőtt foglalkozhattam volna velük, a
karpereceik segítségével elmenekültek.
– Náluk volt a Kulcs?
– Nem tudom pontosan, hogy... szóval, tulajdonképpen hogy néz ki
ez a Kulcs?
Strange egy ankh keresztet rajzolt a levegőbe, melynek körvonalai
aranyló fénnyel ragyogtak föl.
– Ez egy régi egyiptomi szimbólumra emlékeztet engem – dörmögte
Thor. – Egyszer találkoztam egy Hórusz nevű istenséggel...
 – Az egyiptomi ankh valóban hasonló – bólintott egyetértően Strange
–, és tényleg nagyon szeretném hallani ezt a Hóruszról szóló történetet,
de talán majd egy másik alkalommal. Most az érdekelne, hogy látott-e
náluk valami effélét.
– Nem gondolnám, bár tényleg csak rövid időre futottam össze velük.
– Én láttam – mondta csöndesen Suta.
Azonnal minden szempár feléje fordult. Thawda halk, nyugtalan
hangon mondott valamit, a nagyapja azonban leintette.
– Hol? – kérdezte Strange.
– A múzeumban. A lenti, újonnan megnyitott szárnyban. Nem tárgy
volt, hanem egy faragvány. Egy jel. Azért figyeltem föl rá, mert annyira
különbözött a pyu szimbólumoktól.
– És hol volt ez a szimbólum? A pincében? Egy barlangban?
Valamiféle szentélyben?
– Ezt csak nemrégiben fedezték fel az épület alatt – magyarázta
Suta. – Az a hely nagyon furcsa volt – teljesen más, mint amit eddig
találtak a régészek. Azt is mondták, hogy ezt a helyet a csillagoknak
szentelték.
– És mi egyéb szokatlan volt még benne?
– Sok éven át én voltam a múzeum őre – mondta az öreg. –
Mindenhová bejárásom volt, akár éjszaka is. És úgy ismertem az egész
múzeumot, mint a tenyeremet. Érezni lehetett ott egy furcsa... jelenlétet.
Nem egy személyét, ez sokkal inkább a helyből sugárzott, bár néha,
mikor nem néztem oda, a szemem sarkából mintha itt is, ott is mozgást
láttam volna a falakon. Olyan volt, mint mikor a nagy forróságban
vizesnek tűnik az út, pedig valójában nem az.
– Délibáb – bólintott a Kapitány.
– És hova ment a Skorpió? – kérdezte Strange.
– Ő és a másik, a korbácsos asszony arra kényszerítettek, hogy oda
vigyem le őket.
– És találtak valamit?
– A skorpióember bement... olyan volt, mintha füstből állt volna a
teste, de én még így is láttam – magyarázta Suta. – Mikor kijött, nagyon
mérges volt, és kiabálni kezdett velem.
Strange lehunyta a szemét, és reszelős hangon felsóhajtott.
– És megtalálták a jelet, amit az előbb mutattam? Amiről azt mondta,
hogy ön is látta?
– A faragványt – bólintott Suta. – Volt odalent egy kőlap, kicsit olyan,
mint amivel a régiek a kriptákat zárták le, de sír nem volt alatta. A rajta
levő szöveg pyu nyelven íródott, a belső oldalán azonban valami
teljesen más volt.
– Micsoda? – villant meg a Kapitány szeme.
– Furcsa szimbólumok... és egy részük úgy nézett ki, mint a csillagok.
Ezek mellett szerepelt az a jel, amit ön is mutatott.
– És hol van most ez a kőtábla? – kérdezte Strange.
– Elpusztították – mondta Suta. – A skorpióember először elolvasta,
majd megérintette, és a kőtábla szétporladt. Szerettem volna
megállítani, de túl erős volt, és leütött. Ez volt az a perc, amikor Thor
megérkezett, és megmentett.
– Pont, mint a sztélé a hegyekben – morogta az asgardi. – Nagyon
igyekeznek eltüntetni a nyomaikat!
– Nem tudná megint ugyanazt a trükköt alkalmazni? – fordult a
Kapitány Strange-hez. – Az amulettel. Hogy lássuk, mi volt a kőtáblán,
mielőtt elpusztították volna.
– Tartok tőle, hogy ahhoz már túl sok idő telt el – csóválta meg a fejét
a varázsló –, én pedig túl gyenge vagyok. Ha túl messze tekintek vissza
a múltba, abból problémák adódhatnak... Persze ez sem lehetetlen, de
előbb föl kellene épülnöm, márpedig ezt most nincs időnk kivárni.
– Nem készültek fényképek erről a kőtábláról? – fordult a Kapitány
Sutához.
– De igen, azonban ezeket is a múzeumban őriztük – mondta az
öregember. – Igaz, lehet, hogy a naypyidawi kormányhivatalban van
belőle másolat, és talán a régészeknél is akad.
– És ezek a régészek a közelben élnek?
– Nem – rázta meg a fejét Suta.
– Nincs időnk olyan fotók után kutatni, melyek talán nem is léteznek –
mondta Strange. – A Zodiákus minden múló pillanattal csak egyre
nagyobb előnyre tesz szert, és egyre közelebb kerül a céljához. Nem
mondtak valamit arról, hogy hová tartanak?
– A javát nem is értettem annak, amit beszéltek – sóhajtott föl Suta –,
de... talán mégis van valami, ami a segítségünkre lehet.
Azzal átballagott a szomszéd szobába, s mikor visszatért, egy jókora
zsírpapír volt a kezében, amin szürke, szénnel vagy grafittal készített
minta díszelgett.
– Kíváncsi voltam – magyarázta az öreg –, és bár nem lett volna
szabad, de a biztonság kedvéért magamnak is készítettem egy
másolatot a kőtáblán levő szövegről.
– Most meg tudnám csókolni, U Suta!
 Az öregember riadtan lépett hátra, mire Strange bágyadtan
elmosolyodott.
– Nem, ne aggódjon, ez csak egy mondás – azzal a zsírpapír felé
intett. – Megnézhetem?
A másolaton a betűk mellett szimbólumok is sorakoztak. Ott volt a
Skorpió, az Oroszlán, a Rák és több helyen a Kulcs jele is.
– Ez valami térkép? – kérdezte Thor. – Talán a csillagoké?
– Igen – bólintott Strange –, bizonyos értelemben valóban az. És
ugyanakkor a világ térképe is.
– Akármennyire meresztem is a szemem, nem tudom kibogozni az
értelmét – csóválta meg a fejét Rogers.
– Nem modern értelemben vett térkép – magyarázta a varázsló. –
Sokkal inkább csak egy vázlat, úgyhogy felesleges is pontos helyeket
és koordinátákat keresnünk. Tulajdonképp a világ egyes helyei és a
Zodiákus kapcsolatát magyarázza, különös tekintettel a mágikus erők
kútjaira. Például itt a középpontban... itt található Indara Kútja, a Kopet
Dag-i hegyek között. Maga a Zodiákus is innen származik, úgyhogy a
Skorpió mind térben, mind időben ezt tette meg a világ középpontjának.
Számukra ez volt az origó.
Azzal egy következő pontra mutatott.
– Ez pedig itt Hanlin, térben és időben egy kicsit távolabb.
A Legfőbb Varázsló újabb és újabb pontokra bökött a zsírpapír
térképen.
– Ez azt mutatja, milyen erővonalak mentén rendeződnek a csillagok
különböző formákba. Valahogy úgy, ahogyan az asztrológia szerint
egyes csillagjegyek különösen nagy hatással vannak bizonyos napokra
vagy hónapokra. A Zodiákus egyes tagjai a Föld különböző pontjain
nem csupán nagyobb hatalommal, de több követővel és befolyással is
bírnak. Az Ikrek és a Nyilas azért Indiában támadtak ránk, mert a
kultuszuk mindig is ott volt a legerősebb. Ez a vidék az idők kezdete óta
a Skorpió és a Szűz befolyása alatt állt... a következő hely pedig, amit
föl kellene keresnünk, itt van.
Azzal a mutatóujja a papírlap szélén lévő jelek egyikén állapodott
meg.
– És ez vajon hol található? – kérdezte Thor.
– Ez egy Csendes-óceáni sziget – mondta Strange. – Ha a
feltételezésem helyes, a Saudeleur királyság fővárosa, Nan Madol.
– Saudeleur – bólogatott az öregember. – Igen, ezt a szót többször is
mondták, bár nem tudtam, hogy mit jelent.
 – A szigetet Pohnpeinek hívják – bólintott Strange.
– Akkor legalább azt tudjuk, hogy hova kell mennünk – fonta karba a
kezét a Kapitány. – Érez magában annyi erőt, hogy oda tudjon minket
juttatni?
– Tartok tőle, hogy nem lesz más választásom...
– Ha túl gyenge, szólíthatom a Bifrösztöt is – vetette föl Thor.
Strange egy darabig mérlegelte a lehetőségeket, majd megrázta a
fejét.
– Nem, köszönöm, boldogulok magam is – mondta végül. – Tartok
tőle, hogy a Bifröszt túlságosan harsány megoldás lenne. Ha szeretné,
ön természetesen használhatja, de ha nem tévedek, bárhová is
szeretnénk eljutni általa, ahhoz előbb Asgardba kellene menjünk.
– Igen, általában így van – bólintott a viharisten –, de a
Szivárványhídnak számos olyan titka akad, amit csak az őre, Heimdall
ismer. Ha én kérem, talán Asgard érintése nélkül is el tud juttatni
bennünket erre a szigetre.
– Akármilyen gyenge is vagyok, még mindig képes vagyok egyazon
világon egyik helyről a másikra elteleportálni – jelentette ki Strange. –
Hagyjuk ezt a szívességkérést máskorra, alkalomadtán még jól jöhet.
És amúgy is, ha nem muszáj, ebbe az ügybe nem keverném bele
Heimdallt.
– Pedig lehet, hogy ebben a pillanatban is épp minket figyel, úgyhogy
tudja, miről van szó – bólogatott Thor.
– Akkor nyilván azzal is tisztában van, hogy ezt a dolgot szívesebben
intézném magam.
– Várjunk csak! – bökött a térkép egy másik pontjára a Kapitány. –
Hiszen itt is szerepel a Kulcs szimbóluma!
– Igen – bólintott Strange. – Ha Pohnpeiben nem járunk sikerrel,
valószínűleg az lesz az utunk következő állomása. Mikor annak idején a
Skorpió Hanlinba érkezett, nyilván tudta, hogy már csak órái vannak
hátra. A következő logikus úti célja Nan Madol lehetett, de ha ott sem
találta meg, amit keresett, már biztosan nem volt ideje hátrahagyni egy
útmutatót az utókor számára.
– És ha ott sem járt sikerrel, vajon onnan hova ment? – kérdezte a
Kapitány.
Strange majdnem egy percig tanulmányozta a térképet, mielőtt
válaszolt volna.
– Ide... Alaszkába – mutatta.
– Akkor mi miért ne mehetnénk egyenesen oda?
 – Azért, mert lehet, hogy a Kulcs mégis Nan Madolban van, és ha
nem oda megyünk először, azt kockáztatjuk, hogy a Zodiákus esetleg
pont az orrunk elől halássza el.
– Az a baj, hogy ők tizenketten vannak, mi meg csak hárman –
mutatott rá Thor. – Így ők még akkor is túlerőben lesznek, ha a
biztonság kedvéért kettéosztják az erőiket, és párhuzamosan derítik fel
mind a két helyet.
– Ez így igaz – bólintott Strange.
– Ez esetben lehet, hogy nekünk is két csapatra kellene válnunk –
vonta meg a vállát az asgardi. – Hogy ne veszítsünk feleslegesen időt.
– Van ebben logika – bólintott Rogers –, de nem szabad
elfelejtenünk, amit dr. Strange mondott: hogy ezek az alakok minden
órával egyre csak erősebbek lesznek. És ők valóban tizenketten
vannak, mi pedig valóban csak hárman.
– Értesíthetnénk Starkot és Natashát, és talán Bannert is rá tudnánk
venni, hogy csatlakozzon hozzánk.
– A Vasembernek és a Fekete Özvegynek épp elég dolga van most –
csóválta meg a fejét Strange. – Nem fognak tudni segíteni.
– Bajba kerültek? – villant meg Thor szeme.
– Ezt nem tudhatom biztosan – felelte Strange. – Miközben
beszélünk, ők egy vakfoltban vannak, ahol nem látom őket. Úgyhogy
csak abban bízhatunk, hogy tudnak vigyázni magukra.
Maga alá húzta a lábait, és lassan fölállt.
– Azonban én sem javasolnám, hogy váljunk kétfelé. Így is épp elég
kihívást jelent a Zodiákus, és félő, hogy Nan Madolban újabb csata vár
ránk. Ha pedig mégsem, abból tudni fogjuk, hogy az ellenség
valószínűleg már megelőzött bennünket. Az egyetlen előnyünk jelenleg
az, hogy amennyiben a Saudeleur királyság zsákutca lenne, már nem
kell nyomok és útmutatók keresésére időt pazarolnunk, hanem azonnal
indulhatunk tovább Alaszkába.
– És ha már megkaparintották a Kulcsot? – kérdezte a Kapitány.
– Akkor a küldetésünk hirtelen sokkal nehezebbé válik... Vagy inkább
gyakorlatilag lehetetlenné. Az erejük olyan léptékben növekedne meg,
amivel mi már nem tudjuk felvenni a harcot, azonban amíg a csillagok
együttállása nem érkezik el, még van egy kis időnk, hogy felkészüljünk,
és megakadályozzuk a Zodiákus tervét. És azt sem szabad
elfelejtenünk, hogy egykor már megszerezték a Kulcsot, és mégis
legyőzték őket. Ha akkor sikerült, sikerülhet ismét.
 – Remélem, igaza van! – dünnyögte a Kapitány. – És amennyire az
ön által mesélt történetre emlékszem, mintha azt a csatát évszázadokig
tartó kataklizmák követték volna.
– Való igaz, én azonban már több ismerettel rendelkezem, mint
annak idején Shaushka. Ha rajtam múlik, a mi korunk nem fogja
ugyanúgy megszenvedni ezt a csatát, mint annak idején az övé.
– Rendben van, doktor – bólintott Rogers –, ezen a terepen maga a
szaktekintély! Mikor azt mondja, készen áll, akár indulhatunk is!
Strange tett egy lépést, de megtántorodott, és egy pillanatig úgy tűnt,
elesik. Ám mikor ketten kétfelől nyúltak utána, hogy megtámogassák,
megállította őket.
– Készen állok – mondta fáradtan. – Még egyszer köszönjük a szíves
vendéglátást, U Suta!
– Béke, boldogság és jólét kísérje önöket útjukon! – hajolt meg az
öregember.
– A békéről nem sokat tudok, de a másik kettő ellen nincs kifogásom!
– vigyorodott el Thor.
– Lépjenek közelebb! – rendelkezett Strange.
– Mielőtt útra kelnénk... ön azt mondta, hogy a Zodiákus egyes
tagjainak a világ bizonyos pontjain nagyobb a hatalma – mondta a
Kapitány. – Ezen a szigeten vajon kivel fogunk találkozni?
– Nan Madol a Halak és a Vízöntő birodalmához tartozik.
– És tőlük mire számíthatunk?
– A Vízöntő a tengerek ura, akit Eával, a mélységek istenével
azonosítanak. A Halak is Víz jegy, a mágia, átalakulás, illúziók és az
empátia ismerője. De hogy ezek a képességei milyen hatalom
formájában jelentkeznek, azt nem tudom. Az általam ismert
szövegekben ezekről nem sok említés esik.
– Tartok tőle, hogy előbb-utóbb a saját bőrünkön fogjuk
megtapasztalni – csóválta meg a fejét a Kapitány.
Aztán a Legfőbb Varázsló intett, és a következő pillanatban már
máshol voltak.
 TIZENHAT

NATASHA kameráján keresztül Tony is figyelemmel tudta követni a

villában történteket. Ő is látta az öltönyöst és a testőreit, csakúgy, mint
a rövid, ám annál ádázabb küzdelmet. Aztán a kamera és a rádió
hirtelen megsüketült és megvakult, ami jelenthette azt, hogy
tönkrementek, de akár azt is, hogy Natasha már nem él.
Az utolsó, amit Stark látott, az a nő arca felé kapó rákolló volt.
Rákollók? Hát ez meg mi?
És bár nagyon is elképzelhető volt, hogy Natasha már nem él, ennek
még a gondolatát is igyekezett száműzni.
– A francba! – morogta, miközben fölcsatolta a sisakját. – JARVIS,
amint elindulok, vidd a Quinjetet pozícióba, és onnantól kövesd a Tízes
Protokollt!
– Igen, uram.
– A francba! – ismételgette, miközben beizzította a páncéljába épített
manőverező rakétákat, és átszáguldott az éjszakai égbolton.
Capricorn emberei valószínűleg aktiváltak valamilyen zavaró mezőt,
azért nem hallja Natashát. Igen, ez lesz a logikus magyarázat. Ámbár
ez akkor is egy kicsit... fura volt. Azok, akikkel Bruce és a Kapitány
harcoltak, egyedül érkeztek, fogdmegek nélkül. Akkor ennek vajon miért
volt egy kisebb magánhadserege?
Mert, mondjuk, a teleportáló karkötők drágák, és nehéz előállítani
őket? Ezenfelül az előző két alkalommal nem mi ütöttünk rajtuk,
úgyhogy simán el tudom képzelni, hogy odahaza az Oroszlánnak is van
egy csomó rosszarcú segítője a barlangjában...
A lényeg, hogy nagyon úgy festett, sikerült megtalálniuk a Bak
búvóhelyét, ahol szemlátomást tanyázott még valaki.
A csillagjegyek között a Ráknak is, meg a Skorpiónak is vannak
ollói...
Már egész közel járt a házhoz, mikor az első rakétát kilőtték rá.
Azonnal kitért az útjából, és egy repulzorsugárral tolta meg a lövedéket.
A rakéta a közeli hegyoldalba csapódott, és felrobbant.
– Így nagyon gyorsan tönkre fogjuk tenni ezt a szép tájat! – Be volt
kapcsolva a páncél megafonja, azt azonban nem tudhatta, hogy hallja-e
valaki.
 A sötétben torkolattüzek villantak, és a lövedékek jégesőként
kopogtak a páncélján. Stark mikrorakétákkal és repulzorsugarakkal
válaszolt. Mivel a meglepetés előnye már elveszett, úgy gondolta, ilyen
erővel akár ajtóstul is ronthat a házba.
Eddig semmilyen rá nézve veszélyes fegyverrel nem találkozott –
sehol egy ionágyú vagy valami ehhez hasonló –, majd tőle balra
fölbukkant a Quinjet, s a következő pillanatban tűz alá vette az
orvlövészeit. Az ellenséges fegyverek azonnal elhallgattak, s az első
támadást túlélt néhány őrszem azonnal menekülőre fogta.
És már mehetünk is!
Szembántóan éles fény villant, olyan erővel, hogy azt még a
páncéljára épített szűrőrendszerek sem tudták időben kompenzálni.
Valami iszonyatos sebességgel száguldott feléje, amire még a radarja
is csak késve tudta figyelmeztetni. Aztán bármi is találta telibe, olyan
erővel csapódott neki, hogy lerántotta a földre. Csak mikor már a
talajnak csapódott, tudatosult benne, hogy ez nem egy rakéta, hanem
egy eleven ember volt, aki máris a nyaka köré fonta a karjait.
Tony eleinte nem értette – a Vasember páncélban egyszerűen
képtelenség volt megfojtani –, aztán, ha késve is, mégiscsak fölfogta,
mi a másik célja. Az idegen megpróbálta letépni vagy lecsavarni a
sisakját, és ahogy a páncéllemezek csikorogva engedtek, mindez már
nem is tűnt lehetetlennek. Támadója emberfeletti erővel bírt.
Stark a manőverező rakétái segítségével emelte mindkettőjüket a
levegőbe, majd megpördült, és ahogy kikapcsolta a hajtómű-
rendszerét, zuhanás közben úgy fordult, hogy teljes súlyával az
idegenre essen. Még a páncéljába épített tehetetlenség-tompítók
ellenére is érezte a becsapódás erejét, ami azt jelentette, hogy a hátára
kapaszkodott idegennek egy csontja sem maradt épen. Ennek ellenére
a másik továbbra sem eresztette.
A sisak kamerái egy vicsorgó arcot mutattak görbe szarvakkal.
Ez lenne Capricorn? A Bak?
– Nem lesz ez így jó! – mordult föl, majd ismét aktiválta a
repulzorokat, és egy műkorcsolyázó eleganciájával perdült kettőt, így
próbálva lerázni a hátáról a támadóját.
– Capricorn azonban egy kullancs szívósságával csimpaszkodott
beléje, és Tony egyszer csak azt érezte, hogy elhagyja az ereje. Mintha
a páncélja nem lett volna teljesen feltöltve, és valóban, elég volt egy
gyors pillantás az energia-kijelzőkre, hogy lássa, a rendszerek máris
csupán félgőzzel működnek.
 Mi a...?
– A belső hőmérséklet rohamosan csökken, uram! – közölte JARVIS.
A repulzorok és a tolóhajtóművek segítségével száguldott végig a
villa sziklakertjén, fölszántva a talajt, majd teljes erejével a ház oldalába
csapódott. Ez már elég volt, hogy leszedje a hátáról Capricornt.
Tony felkászálódott, azonban olyan érzése támadt, mint a szirupba
ragadt légynek. Ahogy lenézett, látta, hogy a páncélját vékony jégréteg
borítja.
– Mi a fene folyik itt, JARVIS?
– A páncélja külső hőmérséklete mínusz negyvenöt fokra csökkent,
uram – közölte a számítógép. – A tartalék energia egy részét így
kénytelen voltam a belső fűtőrendszerekbe átirányítani.
Mielőtt azonban folytathatta volna, Capricorn Starkra vetette magát, s
miközben a földre döntötte, a páncélzat hőmérséklete újabb tizenöt
fokot zuhant.
– Ááááááá! – üvöltötte Tony, majd az utolsó pillanatban aktiválta a
csizmájába épített repulzort, és a sajátjával megtoldva az ellenfele
lendületét, elhajította a Bakot.
Capricorn mindezek ellenére talpra érkezett, majd egy gyilkos erejű
ütést mért Tony fejére.
Vasember megtántorodott, de mikor a repulzoraival próbálta
viszonozni az ütést, a páncél hőmérséklete már abba a tartományba
süllyedt, ahol a hideg maradandó sérüléssel fenyegette.
Az ellencsapástól Capricorn is hátrált néhány lépést, azonban jóval
hamarabb magához tért, mint Tony, s ahogy megragadta Vasember
karját, hirtelen minden még hidegebb lett. Aztán nekirugaszkodott, és a
hátborzongató fénnyel izzó szarvaival újra meg újra átdöfte a
Vasember-páncélt.
Tony kétségbeesetten figyelte, ahogy a vértezet egyik rendszere a
másik után omlik össze, és körülötte már tucatnyi jelzőfény villog
vörösen.
Nagy nehezen sikerült kiszabadítania a jobbját – az ízületek már alig
működtek a rájuk rakódott jégkristályoktól –, majd minden maradék
erejét összeszedve megütötte Capricornt.
Más körülmények között egy ilyen erejű csapással akár egy tankot is
fölborított volna, most azonban úgy érezte, mintha csak simogatná az
ellenfelét.
És a levegő... kénytelen volt egyre vadabbul kapkodni... mégis úgy
érezte, mintha sosem lenne belőle elég.
 – A széndioxid-szint átlépte a kritikus határt, uram! – figyelmeztette
JARVIS.
– Kompenzáld a kinti levegővel! – kiabálta Tony.
– Próbálom, uram, csakhogy az ön közelében is veszélyesen magas
a széndioxid-szint.
– Akkor kapcsold be a tartalék oxigéntartályokat!
– Nem működnek, uram!
Szédült, zúgott a feje, és egyre nehezebben tudott tisztán
gondolkodni. A szeme előtt fekete pontok ugráltak, és már nem érezte
az ujjait. Úgy emlékezett, mintha Natasha olyasmit említett volna, hogy
Capricorn egyik képessége a „levegő megrontása", de mindez most
végtelenül távolinak tűnt.
A repulzorai már nem működtek, s ahogy Capricorn újra megütötte,
már nem bírt megállni a lábán. Csengett a füle, alig kapott levegőt, és
már csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan megfagy a saját
páncéljában.
Levegőt... országomat egy korty levegőért... a rohadt életbe!
Aztán egyszer csak mintha változni kezdett volna valami.
– JARVIS...
– Ó, te jó ég... Mr. Stark...
A következő pillanatban fölrobbant a Quinjet, lángoló
roncsdarabokkal terítve be a kertet.
– Páncélt kikapcsolni! – hörögte Tony. – Szóbeli parancs!
– Szóbeli parancs elfogadva – nyugtázta a páncélzat, ami azonban
már nem JARVIS volt, csupán a Vasember-vértezet Mesterséges
Intelligenciája.
A Quinjet híján JARVIS-t már nem tudta elérni.
Nagy levegőt vett, de most ez sem segített. Ahogy fölnézett, a
kajánul vigyorgó Capricornt látta maga fölött.
Aztán már semmit.

*
A füst és a szárazföld szagát a következő pillanatban az óceáni sós
levegő váltotta fel. Nem az a jóddal és tengeri algával kevert aroma volt
ez, amire Thor a fiatalságából emlékezett, sokkal inkább a mélyebb,
melegebb tengerek élettől nyüzsgő, lassú bomlással kevert szaga.
Sűrű, meleg eső fogadta őket, ami a nyugati láthatár felé vándorló
nap fényében folyékony aranyként csillogott. A dús, sűrű aljnövényzet
fölé szikár pálmafák magasodtak, s az őserdőben itt is, ott is csorba,
fekete fogakra emlékeztető falmaradványok álltak.
Thor, aki azonnal a magasba emelkedett, a romok közt
sugárirányban szétfutó csatornák maradványait látta, azokon túl pedig
néhány aprócska szigettel tarkított, végtelen óceánt.
– Nan Madol – mondta Strange –, a Saudeleur birodalom fővárosa. A
legenda szerint egy messzi földről érkezett testvérpár alapította, akik
erősebbek és szálasabbak voltak a legtöbb szigetlakónál. Varázslók
voltak ők, furcsa, idegen tudás és hatalom birtokosai. És állítólag
valamiféle sárkány segítségével szállították ide a köveket, hogy abból
építsenek várost.
– Hadd találjam ki! – vonta össze a szemöldökét Amerika Kapitány. –
A Zodiákus egykori tagjai?
– Szinte biztos – bólintott a Legfőbb Varázsló. – Annak ellenére, hogy
nem a Zodiákus stílusa, hogy leplezetlenül uralkodjanak mások fölött.
Általában jobb szeretik a tanácsadó, az udvari varázsló vagy
asztrológus szerepét. Mert ha valami rosszul sült el, ők megúszhatták a
vérontást, még akkor is, ha a gazdáiknak fejét vették. Itt azonban
valószínűleg más volt a helyzet.
– És ha itt a Kulcs, azt vajon hol találjuk? – kérdezte a Kapitány.
– A katakombák mélyén van valamiféle dimenzionális anomália –
intett a dzsungel felé Strange. – Valahol arrafelé.
Az őserdő mélyén feketéllő romos kőépületek egyike felé intett, Thor
azonban már alig hallotta a szavait. Volt valami a csatornában, ami
mellett álltak – valami akkora, hogy még ő is nyugtalanul figyelte a sötét
felszín alatt mozgó árnyalakot.
– Nem egy sárkányról volt szó az előbb? – kérdezte, aztán a
következő pillanatban irdatlan test robbant elő a csatorna vizéből.
Igazság szerint inkább tűnt óriás angolnának, mint sárkánynak, de a
különféle kultúrák egy ekkora teremtmény esetén elég szabadon bántak
a „sárkány" megnevezéssel.
Strange ősinek tűnő, idegen nyelven rikoltott föl, amiről Thor nem
tudta volna megmondani, hogy egy varázslat szavai vagy csak
káromkodás. Ám akármelyik is volt, a hatalmas vízi kígyót nem állította
meg.
Steve szokásos fürgeségével reagált a veszélyre, sőt még a
varázslót is sikerült elrántania a lesújtó, óriási kígyófej útjából, ám a
csatornából kicsapó hullámok még így is leverték őket a lábukról.
 Thor lesújtott a Mjölnirrel, azonban olyan volt, mintha a tenger
hullámait csépelné. Nagyot csobbant, víz fröcskölt szerteszét, de sem
szétzúzható páncélt, sem összetörhető csontokat nem lelt. Mintha az
óriás angolna maga is vízből lett volna, viszont ahogy Thor felé kapott
fogatlan állkapcsával, az asgardi nem vett volna rá mérget, hogy ne
tudná szétroppantani őt.
Megvetette tehát a lábát, s mikor az angolna megpróbálta elnyelni,
ismét pusztító erővel csapott le rá.
Aztán a következő pillanatban a világ a feje tetejére állt, és Thor már
száguldott is lefelé az óriás féreg nyelőcsövében. Végül a lába kemény
követ ért, s úgy tűnt, a féreg túloldalán távozott is, egyenesen a kanális
vizébe. Mielőtt azonban ismét meglendíthette volna a harci kalapácsát,
az óriás angolna köréje tekeredett, és rettentő erővel kezdte szorítani
és lefelé húzni.
Thor látta, hogy a Kapitányt és a Legfőbb Varázslót is foglyul ejtette a
lény, őket azonban egy csillogó buborék óvta, ami valószínűleg
levegővel volt tele.
Strange körül fölizzott a levegő, s Thor egyszer csak azt érezte, hogy
valami szivárványosan csillogó veszi körül a testét, és enyhül az
óriáskígyó gyűrűinek szorítása. Ahogy sikerült magáról lefejtenie a
sikamlós testet, ismét a magasba röppent, a feje fölé emelte a Mjölnirt,
és magához szólította a vihar erejét. És ez nem holmi sivatag volt, mint
ahol korábban jártak, ez a hely tele volt szikrázó energiával, ami mintha
csak arra várt volna, hogy valaki torkon ragadja és a kedve szerint
formálja.
Villámot hívott hát le az égből, szakállas, kéken izzó villámot, amivel
egy pillanat alatt forró gőzzé robbantotta az óriás angolna fejét. Thor
bősz üvöltéssel sújtott le ismét a fejét vesztett szörnyetegre, ám mielőtt
célba találhatott volna, a tűzforró pára egyszerre csapott le rá minden
irányból, egy gömbbe zárta, majd egy villanás alatt az ősi város romjai
felé repítette.
A vízbörtönből, mely máris fulladással fenyegette, hátborzongatóan
festett a világ. A láthatár hirtelen nagyon magasnak és nagyon
közelinek tűnt, s kellett hozzá néhány másodperc, míg az asgardi
fölfogta, hogy egy sosem látott méretű hullámhegy száguld a sziget
felé.
Thor azonnal a feje fölé tartotta a pörölyét, és ismét a villámok erejét
szólította. A vízbörtön azonnal izzó cseppekké robbant, s miközben
Thor fölfelé szárnyalt, egy alakra lett figyelmes, aki mintha zuhanás
közben próbálta volna ismét összerendezni magát a szétfröccsenő
vízcseppekből.
Ez lenne a Halak? De ha ő vereséget szenvedett, akkor ki mozgatja
az óceán vizét?
Strange az alakváltás és az illúziók mestereként írta le a Halakat, a
Vízöntőt pedig a mélység uraként.
Mondjuk, egy ilyen alak pont tudna szökőárt idézni ellenünk...
Hogy melyik műve volt a rögtönzött özönvíz, pillanatnyilag nem
számított, sokkal inkább az volt a fontos, hogyan tudja megállítani.
Kétségbeesetten pörgette meg az uru kalapácsot, ám már most
látszott, hogy ez az erő távolról sem lesz elég. A szökőár alig egy
percen belül eléri a szigetet, és mindent elpusztít.
Ennyi idő nekik éppen elég lenne, hogy Strange segítségével
elteleportáljanak, ám a szigetlakókat ezzel halálra ítélnék.
Vajon hány emberre vár kínhalál csak azért, mert mi idejöttünk?
A Kapitány persze ennek ellenére majd úgyis megpróbálja
megmenteni a szigetlakókat, és Thor már azon gondolkodott, vajon
ebben miképp tudna neki segíteni. Ha elég nagy szelet kavar, talán a
hullámok egy részét eltérítheti... de elég volt egy pillantást vetnie a
közelgő cunamira, hogy fölmérje, ehhez ő egymagában kevés lesz.
De talán... van rá más mód is.
– Heimdall! – bődült el. – Oltalmazz meg!
Azzal villámoktól övezve egyenesen a viharfront felé száguldott, s
abban a pillanatban, ahogy elérte a gigantikus hullámot, megidézte a
Bifrösztöt.
A Szivárvány Híd Thor körül jelent meg, miközben a viharisten
szabadjára eresztette a villámok erejét. Az alkonyfény félelmetes
árnyalatot kapott, mintha egy alvilági sötét szivárványon szűrték volna
át, majd egy szívdobbanásig úgy tűnt, maga az idő is megállt. Aztán a
következő pillanatban szörnyű reccsenés hallatszott, és a rettentő
hullám egyszer csak fölfelé kezdett száguldani, föl, egyenesen az égbe,
s néhány szívdobbanás múlva eltűnt.
Thor nem tette volna rá a nyakát, hogy Heimdall fölkészült egy
ekkora víztömeg fogadására. Bár a Messzelátó Isten, a Kilenc Anya Fia
valószínűleg tudta, hogy mi közeledik Asgard felé.
Később ezért persze majd ildomos lesz bocsánatot kérnem,
lehetőség szerint egy nagy kupa, finom mézser fölött...
Ismét megpörgette a Mjölnirt, és átszáguldott a Szivárvány Híd fölött.
Körülötte szembántóan éles fények villogtak, majd a következő
pillanatban ismét a viharfellegek között repült.
Ahogy megfordult, látta, hogy a hullám java eltűnt, de ami megmaradt
belőle, még mindig zúgva-bőgve száguldott a sziget felé.
Még látta a sistergő, habfehér tajtékot, aztán az egész világ vízbe
fúlt.

*
Arra tért magához, hogy valaki átvonszolja a hullámtörőn. Próbált
föltápászkodni, a tagjai azonban mintha ólomból lettek volna. Nagy
nehezen kipislogta a szeméből a sós vizet, és Amerika Kapitány
ismerős, kék-fehér egyenruháját pillantotta meg.
– Mi a csodával etetik a fiúkat Asgardban, hogy ekkorára nőnek? –
csóválta meg a fejét Rogers.
– Sörrel meg sült hússal – köhögött föl egy adag sós vizet Thor. – Hol
van Strange? Csak nem... ugye nem...?
– Épp körbejár a szigeten, és a károkat méri föl.
– Akkor mégsem jártam sikerrel – hajtotta le a fejét szomorúan Thor.
– Viccelsz, barátom? – kérdezte megütközve a kapitány. – Magával
az óceánnal szálltál szembe, és legyőzted! Azok a hullámok, amik
végül elérték a szigetet, alig egyméteresek voltak. Úgyhogy csak légy
büszke magadra, mert ma nagyon sok életet mentettél meg! Ha ez
számít bármit is, én büszke vagyok rád!
Thor, aki hozzászokott az istenek és félistenek kérkedéséhez, úgy
érezte, ilyen dicséretet talán még sohasem kapott. Aztán eszébe jutott
az idős férfi, aki San Franciscóban halt meg, és elszégyellte magát.
– Én... igyekszem – dörmögte.
– Hát ez azért annál jóval több volt – veregette meg a vállát a
Kapitány.
Közben lassan a vihar is oszlani kezdett, és a szétszaggatott,
szennyes felhők mögül már átszüremlett a kora esti napfény. A magas
pálmafák újfent barátságosan hajlongtak a langyos szellőben, a tenger
pedig megint olyan csöndes és nyugodt volt, hogy senki nem hitte
volna, nem is olyan rég még elnyelni készült a szigetet.
– A Kulcs... – krákogta Thor. – Itt volt?
– Ha itt is volt, elvitték – felelte a Kapitány. – Strange a nyomát sem
találta.
– Akkor már mehetünk is Alaszkába – bólintott a viharisten. – Ha
valamelyiküknek olyan ereje van, hogy máris szökőárt tud bűvölni vele,
akkor nem akarom kivárni, mire lesz képes, ha náluk lesz a Kulcs!
A következő pillanatban dr. Strange jelent meg előttük lágyan
hullámzó, vörös köpenyében.
– Hogy vannak a szigetlakók?
– Riadtak, és össze vannak zavarodva – jelentette ki a varázsló –, de
úgy tűnik, a viharnak nincs halálos áldozata.
Sajnos nem maradhatunk, hogy kiélvezzük a vendégszeretetüket...
Készen állnak, uraim?
A két Bosszúálló fáradtan bólintott.
– Igen – sóhajtotta Thor. – Menjünk, tegyünk pontot ennek az ügynek
a végére!
 TIZENHÉT

AZ ELSŐ dolog, ami nyilvánvalóvá vált Tony számára, amikor

magához tért, hogy nincs rajta a páncélja. Félig lehunyt pillák alól lesett
körbe, de sehol sem látta a vértezetét. Arra még emlékezett, hogy a
fulladás küszöbén kioldotta a páncélzat biztonsági reteszét...
Ja, hogy ezzel megkönnyítettem a dolgukat? De így legalább nem
fulladtam meg...
A környezet alapján valahol az épület belsejében lehetett – a szoba
tulajdonképpen egészen mutatós volt, a falakat szantálfa lambéria
borította, a helyiség közepén pedig egy hosszú tárgyalóasztal állt. Stark
az asztal egyik végében ücsörgött a székéhez bilincselve, vele
szemben pedig a fegyvereitől megfosztott Natasha gubbasztott. És úgy
tűnt, a Fekete Özvegyet sokkal több bilinccsel tették
mozgásképtelenné, amit Tony egy kicsit sértőnek érzett.
– Hogy s mint, kedves Ms. Romanoff?
– Igazán remekül vagyok – felelte a nő nem kevés szarkazmussal a
hangjában. – Egy kicsit ugyan még szédülök, de egyébként minden a
legnagyobb rendben.
– És ön hogy van? – kérdezte Tony az asztalfőn trónoló idegent. –
Mr. Capricorn, ha nem tévedek. Hogy telt a napja?
– A napom egyre jobb, Mr. Stark.
Capricorn szarvai időközben halványan derengő púpokká
zsugorodtak, ami a mellette ülő nőt szemlátomást a legkevésbé sem
zavarta. Vele korábban még nem találkoztak, így Tony most leplezetlen
kíváncsisággal mérte végig: a nő ezüstszínű haját kontyba tűzte föl,
fekete szemei kétszer akkorák voltak, mint egy emberé, a
járomcsontjából pedig apró, meg-megvonagló tapogatók meredtek elő.
A szája ezzel szemben parányi volt, és mintha egy állandó gúnyos
grimaszba torzult volna.
– Örömmel hallom! – bólogatott Tony. – Sőt, tulajdonképpen
köszönettel tartozom önnek! Eddig azt gondoltam, hogy elégedett
lehetek a páncélommal, de most már látom, hogy a létfenntartó
rendszerére ráfér némi fejlesztés. A következő modell olyan lesz,
amivel akár a mélyűrben is életben maradhatok egy darabig.
 – Vigyázz, hogy mit mondasz, Tony! – nézett föl Natasha. – A nő...
képes beférkőzni az ember tudatába.
– Ó, igazán? – villant Stark tekintete az ezüsthajú nőre. – Tartok tőle,
hogy kettőnknek idebent már kicsit szűkös lenne a hely, úgyhogy nem
ajánlanám jó szívvel.
– Nem látom okát, hogy miért ne tudnánk civilizáltan tárgyalni, Mr.
Stark – tárta szét a kezét Capricorn. – Mindig örömmel beszélgetek, ha
esélyt látok rá, hogy ebből bármiféle hasznos információhoz juthatok.
– Szívem szerint azzal kezdeném a beszélgetésünket, hogy
megkérem, oldozzon már el!
– Önök betörtek az otthonomba, megrongálták a tulajdonomat, és
számos alkalmazottamat bántalmazták – mosolyodott el fagyosan a
Bak. – Véleményem szerint ezek után önöknek kellene bizonyítaniuk a
jó szándékukat. Például azzal, hogy elmondják, mit keresnek itt. Mivel
ártottam önöknek?
– Ön is tudja – húzta félre a száját Natasha. – A New York-i lopás és
gyilkosság, amit Skorpió cimborájuk követett el. Az efféle dolgokat én
személyes sértésnek tekintem, Tony pedig, mint igazi lovag,
fölajánlotta, hogy segít kifüstölni önöket.
– A Fekete Özvegy, aki személyes sértésnek tekint egy efféle dolgot?
– csóválta meg a fejét Capricorn. – Nem tartom kizártnak,
mindazonáltal jobb, ha tudják, tisztában vagyok vele, hogy beszéltek a
Legfőbb Varázslóval. Biztosra veszem, hogy mesélt rólunk bizonyos
dolgokat, bár ezeket nyilván a saját szájíze szerint torzította. Úgy
vélem, emiatt lehet, hogy a barátaik jelen pillanatban is a világ egy
másik pontján próbálnak beavatkozni a dolgainkba. Úgyhogy, ha
hagyhatnánk a színjátékot, hogy ez valamiféle vendetta, talán máris
produktívabb mederbe terelhetnénk a beszélgetést.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Tony.
– Önök Bosszúállók. Miért harcolnak? A törvényért? A rendért? Azért,
hogy megóvják a bolygót?
– Igen, többé-kevésbé... bár nem feltétlenül ebben a sorrendben –
vonta meg a vállát Tony.
– És mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy mi ugyanezt
tesszük? Ha azt mondanám, hogy minden vágyunk, hogy az emberiség
betölthesse kozmikus rendeltetését, amit oly régóta megtagadnak tőle?
– Ez igazán jól hangzik – bólintott Tony. – Kaphatnék erről egy
beadványt két példányban? És lehetőség szerint egy folyamatábrákkal
ellátott ütemtervet is, hogy legyen miről szavazzunk!
 – Ugyan már, Mr. Stark, hagyjuk a képmutatást! – húzta el a száját
Capricorn. – Maga is született látnok. Vajon hányszor konzultált a
tömegekkel, mielőtt a pillanat hevében döntésre jutott volna? Vagy ön is
az emberi faj engedélyét kéri, mielőtt megpróbálja megmenteni a Földet
valami külső fenyegetéstől? Nem. A nyakába veszi a feladatot, mert
hisz benne, hogy erre ön a legalkalmasabb. És a saját szemszögéből
igaza is van... csakúgy, mint nekünk.
– Ó, hát, ha már ennyire hasonló a gondolkodásunk, akár el is
oldozhatna! – nyújtotta előre a kezeit Tony.
– Nos, ott még nem tartunk – mosolyodott el Capricorn. – Mi lenne,
ha első lépésként információt cserélnénk?
– Miért érzem úgy, hogy ez egy egyenlőtlen tárgyalás lesz? – nézett
merőn a bilincsére Tony.
– Rendben, akkor én kezdem – bólintott a Bak. – Mit szeretne tudni?
– Mennyi az idő?
– Tessék?
– Elvették a telefonomat meg az órámat, én pedig teljesen
megvadulok, ha nem tudom, mennyi az idő.
– Négy perccel múlt este fél hét – nevette el magát Capricorn. –
Remélem, ez csillapította a nyugtalanságát!
– El sem tudja képzelni, mennyire! Rendben, ön jön!
– Mit tud a Zodiákusról? – fonta karba a kezét Capricorn. –
Szeretném, ha részletekbe menő választ adna!
– Nos... nekem úgy tűnik, hogy maga itt a főnök.
– Nem mintha számítana, de mikor ránk kerül a sor, mindannyian
főnökök leszünk – ingatta a fejét Capricorn. – Viszont nincs olyan, hogy
a főnök. Egyetlen ego sosem uralkodhat az egész Zodiákus fölött. És
most, hogy visszatérjünk az eredeti kérdésemhez, mit tud rólunk?
– A ma reggeli horoszkópomban az állt, hogy ez a nap tele van
lehetőségekkel, de inkább ne próbáljuk meg mindegyiket maximálisan
kiaknázni, mert aki sokat markol, keveset fog – mondta Tony. – A
bukást hiúság és önteltség előzi meg, ezen kívül jobb, ha távol tartjuk
magunkat a kávétól és a cukros bácsitól.
– Gyerekes – csóválta meg a fejét a Bak. – Ámbár megértem, hogy a
humort próbálja védekezés gyanánt használni.
– Majd én! – kelt föl az asztal mellől a bogárszemű nő.
– Nos, Ms. Romanoff, önnek már volt szerencséje megismerkedni a
kolléganőmmel – mosolygott hidegen Capricorn –, de a formális
bemutatásra sajnos még nem került sor. – Mr. Stark, Ms. Romanoff, van
szerencsém bemutatni önöknek Karkát, a Ragyogó Nyáj tagját, akit a
sumérek Allul néven ismertek, önök számára viszont talán úgy lesz
ismerős, hogy a Rák.
Az ezüsthajú nő a háta mögött összekulcsolt kézzel sétált oda
Tonyhoz, aki próbált nem a szemébe nézni, de furcsamód ezt egyre
nehezebbnek találta.
– Nyugalom, Mr. Stark – mondta a Rák csöndesen. – Nem fog fájni.
Miközben beszélt, a szemei embertelenül nagyra nyíltak, és lassan
pulzáló halántékából két áttetsző szellemcsáp bukkant elő.
– Nem szeretném meghazudtolni – feszültek meg Tony izmai, ahogy
a csápok az arca felé nyúltak –, de ez nagyon úgy néz ki, mint ami
piszkosul fájni fog!
 TIZENNYOLC

EMIL a biztonsági kamerán keresztül figyelte Monicát. Rajta kívül a

nő volt az egyetlen ember az épületben, és jó szokásához híven most is
buzgón dolgozott valamin.
A férfi nagyot sóhajtott, és hátradőlt a székében. Még most is sajgott
minden tagja, de egyszerűen képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy
ne dolgozzon. Az ilyesmi csak a haszontalanság érzését erősítette
volna benne, márpedig most erre volt a legkevésbé szüksége.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Monica egyenesen őt nézi. A
doktornő úgy bámult a biztonsági kamerába, mintha tudná, hogy Emil őt
figyeli. Blonsky villámgyorsan Tarleton laboratóriumának biztonsági
kamerájára kapcsolt át.
Néhány perccel később kopogtattak az ajtaján.
– Tudna rám szánni néhány percet, Mr. Blonsky? – kérdezte Monica.
Remek! Már csak ez hiányzott!
Fogalma sem volt, hogyan szúrhatta ki a nő, hogy figyeli őt, de
biztosra vette, hogy téves következtetést vont le belőle. Mert tény, hogy
Monica Rappaccini vonzó nő volt, Emil azonban nem ezért kémkedett
utána. Sokkal inkább azért, mert kihallgatta, ahogy Bannerrel beszélget
egy olyan lehetséges gyógymódról, amivel talán orvosolni tudják a
Hulk-problémát.
Ezzel kapcsolatban egy ötlet kezdett formálódni Blonsky agyában,
amit azonban egyelőre esze ágában sem volt megosztani a nővel.
Ennél még az is jobb, ha azt hiszi rólam, hogy kukkoló vagyok, bár
valószínűleg ez is elég ok, hogy kirúgjon.
Nagy kelletlenül követte a nőt a félhomályos laborba, ahol
legnagyobb meglepetésére Monica hellyel kínálta.
– Tudja, Mr. Blonsky, a támadás óta még nem is igazán beszéltünk,
úgyhogy nem tudom, hogy érzi magát.
Ó, szóval innen fúj a szél! Akkor lehet, hogy mégsem fognak
kirúgni...
– Tulajdonképpen... egész elfogadhatóan vagyok – vonta meg a
vállát. – Az orvosok szerint nincs semmi olyan bajom, ami idővel ne
gyógyulna meg.
– Valóban? – mosolyodott el a nő.
 – Az orvosok azt mondják...
– A test valóban meggyógyul – bólintott Monica –, a többi azonban
már kérdéses.
– Ezt most nem értem.
– Tudom, hogy milyen nehéz ez önnek – sóhajtott föl a nő. – Tudok
ezt-azt a múltjáról, Mr. Blonsky, még ha nem is sokat. Mikor először
találkoztunk, önről csak úgy sütött a magabiztosság, amit mintha egyik
percről a másikra elvesztett volna.
A rohadt életbe! Ebből mégiscsak kirúgás lesz!
– Kérem, nem mondhatja, hogy ez az én hibám! – tiltakozott a férfi. –
Már hónapokkal ezelőtt jeleztem, hogy agresszívabb attitűd és sokkal
fejlettebb biztonsági rendszer kellene...
– Igen, emlékszem – bólintott Monica. – És nem is akarom önnek
hibaként felróni. Most már tudom, hogy ön milyen kiváló munkaerő, és
előre látta mindazt, amit mi még csak nem is sejtettünk, ön viszont meg
volt róla győződve, hogy elkerülhetetlen. Mi... én... nem figyeltem önre
eléggé. Nem figyeltem annyira, amennyire kellett volna. Úgyhogy ez
valahol az én hibám. A betörési kísérlet óta azonban nagyon sokat
gondolkodtam a kérésén, miszerint sokkal jobb biztonsági rendszerre
volna szükségünk. És azt hiszem, sikerült kiötlenem legalább
egyvalamit, ami önt is érdekelheti.
– Kíváncsian hallgatom.
– Nézze csak! – intett Monica a fal mellett álló egyik gép felé.
A masina egy kicsit valamiféle puccos akváriumra emlékeztette
Blonskyt: jókora, szögletes fémalkalmatosság volt, áttetsző
üvegfelszínnel. A hasonlóság azonban ezen a ponton véget is ért, mert
ebbe az akváriumba csak sokrétegű elasztikus műanyag kesztyűvel és
mechanikus manipulátorkarokkal lehetett benyúlni, hogy a szerkezet
tartalmát ne kelljen a környezeti hatásoknak – levegőnek, fénynek,
változó páratartalomnak – kitenni.
– Határizolátornak hívják – mondta Monica. – Különféle sejt- és
szövettenyészeteket kultiválunk vele. Amint azt nyilván ön is tudja, az
én szakterületem elsősorban az alternatív gyógyászat.
– Igen...?
A nő fölnyitotta az eszköz oldalán lévő egyik rekeszt, becsúsztatta a
kezeit a manipulátorkesztyűkbe, majd egy fekete tárolót emelt ki belőle.
A gépi karok segítségével felnyitotta, és csöppentett belőle egy keveset
az egyik zárt elektromikroszkóp mintalemezére. Aztán lenyomott
néhány gombot egy irányítópanelen, és a szemközti fal óriásmonitorára
vetítette ki a képet.
Akadtak ott mindenféle, halványan világító, fánkforma dolgok, és ami
a legfurcsább volt, hogy mindegyik zöld színben játszott.
– Ezek őssejtek – magyarázta. – Mond ez önnek valamit?
– Nem... nem igazán.
– Hadd fogalmazzak úgy, hogy olyanok ezek, mintha meglenne
bennük az összes többi testi sejt tervrajza. Tulajdonképpen a
szükségnek megfelelően bármi lehet belőlük: bőr, idegsejt, csontvelő...
bármi.
– Ha maga mondja – mosolygott bizonytalanul Emil.
– Csakhogy ezek még az őssejtek között is különlegesek. Mit gondol,
miért?
A férfi egy hosszú pillanatig nem is akart válaszolni, ám végül úgy
döntött, ennél rosszabb helyzetbe már nem kerülhet.
– Talán, mert... zöldek? Lehet, hogy dr. Bannertől... a Hulktól
származnak?
– Ez egészen jó meglátás – bólintott Monica. – És nem is áll messze
a valóságtól... De nem. Ezt a kivonatot magam készítettem úgy, hogy
gamma-sugárzásnak tettem ki... Mindegy, nem érdekes. Hosszú időbe
került, hogy elérjem a kívánt eredményt, és végül a terrigenkristályok
jelentették ennek a kirakónak a kulcsát.
Lassan kihúzta a kezeit a manipulátorkesztyűkből.
– Önt azonban mindez nem érdekli – mosolyodott el. – Önnek
egyedül az eredmény fontos.
Most vajon arról beszélünk, amiről szerintem beszélünk?
– Milyen eredmények? – fonta karba a kezeit Blonsky.
– A Hulkot szabályozatlan, nagy dózisú gamma-sugárzás hozta létre
– magyarázta a nő. – És amint azt ön is tudja, az eredmény...
szabályozatlan. Azonban ezekkel az őssejtekkel, úgy hiszem, hasonló
eredményt érhetek el... ám ez szabályozott lesz.
– Akkor jobb lesz, mint a Hulk?
– Igen – bólintott Monica. – Jobb lesz. Ugyanolyan erős, ám a
transzformáció közben az intellektusát is megőrzi. Képzelje csak el,
mire is lehetne képes az évek során megszerzett tudásával és
szakértelmével, ha mindezek mellé a Hulk ereje, gyorsasága és
sebezhetetlensége is a rendelkezésére állna!
– Ön most... ön most ezt ajánlja nekem? – kérdezte Blonsky
bizonytalanul.
 – Talán. Idővel. Jelen pillanatban mindez csupán az ön jövőjét érintő
megbeszélés, ám ebben a fázisban emberkísérletről beszélni még...
– Gondolja, hogy működni fog? – hajolt közelebb mohón Blonsky.
– Tudom. Csakhogy ebben a stádiumban akadhatnak, akik
tiltakoznak ellene, mint mondjuk Bruce vagy George. Ők nem értenék
meg.
– Nem is kell, hogy tudjanak róla! – vágta rá Emil. – Mert ha működik,
ön azt kezd vele, amit jónak lát, és ha nem működik... mondom,
senkinek sem kell megtudnia!
– Ez igaz.
– Akkor kérem... könyörgök, hadd próbáljam ki! Nincs vesztenivalóm.
– Ha tévedek, akár bele is halhat! – mutatott rá a nő.
– Mint már említettem, nincs vesztenivalóm – bólintott Emil.
A nő sokáig hallgatott, és szórakozottan az egyik manipulátorkesztyűt
piszkálta.
– Jól meggondolta?
– Ennél jobban már nem is gondolhatnám meg.
Monica lehunyta a szemét, majd felsóhajtott.
– Elkezdhetjük... de csak lassan, kis dózisban. És ha bármi felmerül,
ami miatt nem szedheti ezt a szert, ragaszkodni fogok hozzá, hogy
azonnal hagyja abba.
– Igen, persze, hogyne! – bólogatott Blonsky buzgón.
– És nem beszélhet róla senkinek! – mondta Monica szigorúan. –
Ennek a mi titkunknak kell maradnia!
– Nyugodjon meg, nagyon jól tudok titkot tartani.
 TIZENKILENC

A HOMOKOS tengerpartot, az ultramarinkék eget, a pálmafákat és a

hullámok moraját egyik pillanatról a másikra örökzöld, tűlevelű fák,
mohalepte kövek, bodor felhők és jóval sápadtabb égbolt váltotta föl. És
olyan csönd, mintha nem csupán térben, de időben is máshová kerültek
volna – valami ősvilági rengetegbe, ahová ember még sohasem tette
be a lábát.
Steve próbálta lerázni magáról ezt a hangulatot – minden egyes
alkalommal, mikor Strange valami új helyre teleportálta őket, csapda
várt rájuk, és gyilkosok. És semmi sem jelezte, hogy most másra
kellene számítaniuk. Mert lehet, hogy a madarak csak azért nem
énekelnek, mert megijedtek a semmiből váratlanul előbukkanó három
embertől, ahogyan az is elképzelhető, hogy azért hallgatnak, mert a
Zodiákus mágiája már kellőképp megrémítette őket.
– Merre? – kérdezte Amerika Kapitány.
Strange egy pillanatig mozdulatlanul, lehunyt szemmel állt, majd
lassan nyugat felé mutatott.
– Arra!
A fák között a levegő hűvös volt, s a fenyőkkel borított talaj
lassacskán emelkedni kezdett.
Úgy festett, hogy ezt a domboldalt földcsuszamlás hozta létre, bár ez
a fák mérete alapján igen régen lehetett. A domb oldalában jókora
hasadék tátongott – egy alagút sötéten ásító szája, amit mintha nem
olyan rég és nem túl finoman tártak volna föl.
Odabentről füstpamacsok gomolyogtak elő.
– Megint megelőztek minket? – hördült föl Thor. – Ezek mindig
előttünk járnak?!
– Lehet, de már nem sokkal – rázta meg a fejét Strange.
A hasadék mögötti járat nem volt hosszabb néhány méternél, és egy
jókora helyiségbe nyílt. A falakat faelemek boríthatták, melyeket a
századok alatt lassan tönkretett a talajvíz, a homok és a sár. Azonban
így is látszott, hogy egykor igazán impozáns épület lehetett, ami
leginkább egy viking hosszúházra emlékeztetett. A falakról állati és
emberi arcokat formázó maszkok néztek le rájuk.
– Pont, mint egy északi sörcsarnok! – nézett körül Thor.
 – Azt hiszem, tlingitek építették – felelte Strange.
– Ők is a Zodiákust tisztelték? – járt körbe lassan Rogers.
– Amennyire én tudom, nem, de a sámánjaik valószínűleg
érzékenyek voltak az ebben a földben rejtőző mágiára. Lehet, hogy ezt
a házat is azért építették ide, mert maga a hely a Kút közelében van. És
lehet, hogy végül ezért is hagyták el. Viszont az előző helyekkel
ellentétben itt még mindig bőven akad erő.
– Látni ugyan nem látok semmit – dörmögte Thor –, de az igaz, hogy
van ebben a helyben valami furcsa. Mintha... kísértet lakná.
– Lássuk, mit rejt valójában! – bólintott a Legfőbb Varázsló, majd
kinyílt az amulettje, s a Szem ismét föllebegett, és Strange homlokába
olvadt.
Egy hosszú másodpercig nem történt semmi, majd fény árasztotta el
a termet, és a hosszúház legtávolabbi zugaiba száműzte az
árnyékokat. Középütt, mint a víz felszínén lebegő füst, egy gömb vibrált
halványan, és most már látszott, hogy nem egy helyen egész a ház
faláig, vagy azon is túl ért. Olyan volt, akár a langyos fuvallatban meg-
megrebbenő, hatalmas pókháló, aminek az egyik oldalát mintha
kivágták és csak utólag, tessék-lássék erősítették volna vissza a
helyére.
– Ez a portál? – bökött fejével a gömb felé Thor.
– Én nem nevezném portálnak – mondta Strange. – Sokkal inkább
egyfajta dimenzióbugyornak, aminek nincs sem igazi bejárata, sem
kijárata. Az efféle helyek idővel instabillá válnak, és néha maguktól is
föltárulnak, de a portállal ellentétben ez az út mindig egyirányú, és csak
a Kút mélyére vezet. Nem olyan, mint egy ajtó, ami két szobát köt
össze, sokkal inkább olyan, mint a ruhásszekrény ajtaja. Ez itt
viszonylag új és elég stabil, úgyhogy alapjában véve tekinthetjük egy
olyan ruhásszekrénynek, amihez igazából senki sem készített ajtót. Ha
valaki be akar lépni, az kénytelen lyukat ütni a falába, és jobb, ha azzal
is kalkulál, hogy ez a fal rövid idő alatt megjavítja önmagát!
– Mint például itt? – mutatott Steve a pókháló újrabogozott szálaira.
– Igen, itt mentek be – bólintott Strange. – Csakhogy ehhez
elképesztő mennyiségű energiát kellett használniuk. Egyszerre kellett
fölszabadítaniuk ezt az erőt, majdnem úgy, mintha bombát robbantottak
volna. Én még mindig érzem az utóhatását, ahogyan azt is, hogy ez az
energia nem földi eredetű.
– Tarleton kristályai?
– Valószínűleg igen.
 – És mi hogy jutunk be? – méregette az átjárót Steve. – Nem hiszem,
hogy a kedvünkért egész Alaszkáig szállítanának néhány kristályt.
– Nem, de van valamink, ami legalább ilyen hatékony – mondta a
Legfőbb Varázsló, és Thorra pillantott. – Hatalmas mennyiségű
energiára van szükségünk, amit megfelelően kell irányítanunk. Az erők
terelését magamra vállalom, az energiának azonban más forrásból kell
származnia. Példának okáért egy olyan fegyverből, amit egy haldokló
csillag szívében kovácsoltak.
– A Mjölnir és én állunk szolgálatukra! – vigyorodott el Thor, majd a
mennyezetet vette szemügyre, amiből már itt is, ott is fák gyökerei
kandikáltak elő. – Ha villámot akarok idézni, azt hiszem, jobb lesz, ha
kimegyek.
Alighogy kilépett, máris föltámadt a szél, ami ellen a viharhoz nem
szokott ősöreg fák hangos nyögéssel tiltakoztak. Közben dr. Strange
izzó rúnákat rajzolt a levegőbe, melyek ragyogó fénykörré álltak össze
a portál körül.
– Most már bármikor kezdheti! – mondta Strange. – Javasolnám,
hogy álljon egy kicsit odébb, Kapitány!
Rogers megfogadta a varázsló tanácsát, és a legtávolabbi fal mellé
lapult. A következő pillanatban fehéren izzó villám cikázott végig az
alagúton, amit Strange rúnagyűrűje azonnal megragadott, és a portálra
irányított. Az ágas-bogas villám ezerfejű hidraként, sisteregve ölelte
körbe a Kút kapuját, ami lassan, vonakodva föltárult.
Ahogy a villám lassacskán elenyészett, a helyén halványan derengő,
hosszanti hasadék támadt a levegőben, ami pillanatok alatt kitöltötte a
Strange varázslata által megnyitott bűvös kört.
– Gyorsan! – intett a Legfőbb Varázsló. – Nem sokáig marad nyitva!
A kapun átlépni egyáltalán nem olyan volt, mint mikor Strange
teleportálta őket, sokkal inkább, mint mikor valaki átrohan egy hatalmas
pókhálón, aminek szétszaggatott szálai beletapadtak a hajába,
szemébe és orrába. Steve Rogers idegesen próbálta lesöpörni magáról
a képzeletbeli háló szálait, de mikor az arcához nyúlt, érezte, hogy
nincs rajta semmi.
Tett még néhány bizonytalan lépést, aztán a látása hirtelen kitisztult,
és...
Már egy másik égbolt alatt állt, ami egyszerre volt zöld és szürke, de
valójában egyik sem. A láthatár olyan szögben görbült, ami azt sejtette,
hogy egy nagyon magas hegy tetején áll. A vastag mohaszőnyeg
borította talaj puha volt, és bármerre is fordult, bármerre is nézett, a
földből mindenhol furcsa sziklaalakzatok meredtek elő. Olyanok voltak,
mint a kőből faragott sárkányfogak – a többségük fölfelé keskenyedett,
ám akadtak olyanok is, melyek pont fordítva, a hegyükkel lefelé álltak
volna a földbe.
És úgy tűnt, hogy a gravitáció nincs rájuk hatással.
Húsz, legfeljebb huszonöt méterrel a feje fölött, ott, ahol eredetileg a
felhőket sejtette, hatalmas, lebegő köveket pillantott meg, s minél
tovább figyelte őket, Steve annál inkább szédült. Úgy érezte, mintha
valami el akarná szakítani a földtől, hogy a magasba rántsa.
Egy pillanatra egy emlék villant föl: kölyökkorában a játszótéri
körhintán érezte így magát.
– A Kulcs valahol itt van – jelentette ki a háta mögött megjelenő dr.
Strange. – Érzem a jelenlétét, de nem tudom pontosan meghatározni a
helyét.
– Gondolja, hogy a Zodiákus már megszerezte? – kérdezte Steve.
– Nem tudom, de gyanítom, hogy... – Elkomorodott, és a szeme
megvillant. – Itt vannak!
Egy fénynyíl csapódott Steve feje mellett az egyik kőbe, amit azonnal
egy újabb követett. Mielőtt a Kapitány maga elé kaphatta volna a
pajzsát, vagy fedezékbe húzódhatott volna, Strange egy kéken ragyogó
energiafalat idézett, és azzal fogta föl a halálos lövedéket.
Az egyik sárkányfog tetején a Nyilas bukkant föl – és nem volt
egyedül. Az egyik kőszál mögül a Szűz lépett elő, kezében a kígyóként
tekergő ostorával, a másik oldalról pedig az Oroszlán és a Bika rontott
rájuk vicsorogva.
– Még nem találták meg a Kulcsot! – kiáltotta Strange. – Szinte
biztos, hogy van itt egy ötödik is, aki megpróbálja felkutatni, amíg a
másik négy föltart bennünket!
– És ön képes megtalálni a Kulcsot? – csatolta le a hátáról a pajzsát
Steve.
– Itt több hasznomat veszik. A Skorpió annak idején azt akarta, hogy
az utódai, ha eljutnak erre a helyre, képesek legyenek megtalálni a
Kulcsot, ami azt jelenti, hogy valamilyen számukra nyilvánvaló helyen
rejtette el. Ez az univerzum nem túl nagy, és önnek ugyanannyi esélye
van meglelni a Kulcsot, mint nekem lenne. Menjen!
– Egy pillanat, várjon...! – kiáltotta a Kapitány, aztán egyszer csak
jóval messzebbről látta Thort és a Legfőbb Varázslót.
Narancssárga, izzó kupola borult föléjük, ami Rogerst már
kirekesztette – a Zodiákus három rájuk rontó tagját viszont velük együtt
bebörtönözte. Így most már csak ő és a Nyilas voltak a kupolán kívül.
Az ellenfele a talajjal párhuzamosan körülbelül tizenöt méteres
magasságban lebegett, onnan próbálva célba venni a Kapitányt. Így,
hogy mindig látta, hol a Nyilas, nem volt nehéz kitérni a lövések elől,
azonban ez egyben azt is jelentette, hogy a fél szemét folyamatosan az
ellenségen kellett tartania.
Egy súlyos kőtömb mögé kuporodott, s már épp azon volt, hogy a
pajzsával próbálja eltalálni ellenfelét, de aztán mégis meggondolta
magát. A Nyilastól eddig még egyszer sem látta, hogy képes lenne
repülni, és némi töprengés után arra jutott, hogy ennek most is inkább a
hely gravitációjához, mint az ellenség képességeihez van köze.
Merthogy a gravitáció ezen a helyen meglehetősen furcsán
viselkedett, és ő tartott tőle, ha elhajítja a pajzsot, ám nem sikerül
eltalálnia a Nyilast, lehet, hogy sohasem fogja tudni visszaszerezni. Úgy
döntött hát, nem kockáztat, és inkább továbbra is a sziklatömböket
használja fedezék gyanánt.
Ismét futásnak eredt, ám ahogy fölért a legközelebbi domb tetejére,
és kitágult körülötte a szemhatár, döbbenten torpant meg. Most már ő is
látta, hogy ez nem egy aprócska hegy vagy egy magasabb domb,
hanem szó szerint a világ teteje.
Egy aszteroidán voltak.
A kutatók már akkor is tudtak az aszteroidák létezéséről, mikor ő még
a nácik ellen harcolt, annak idején azonban nem voltak olyan nagy
felbontású teleszkópok, amelyekkel láthatták is volna őket. A legtöbb
tudós agy azt feltételezte, hogy gömb formájúak, mint a bolygók,
azonban az idő alatt, míg ő jégbe fagyva aludta sok évtizedes álmát,
kiderült, hogy az aszteroidák szabálytalan formájú kődarabok.
Ez az aszteroida – már ha valóban az volt – sokkal inkább hasonlított
a huszadik század eleji elképzelésekre, és kerek volt, mint egy
márványgolyó. Ami még furcsább volt, hogy a talajszinten ugyanolyan
erős volt a gravitáció, mint a Földön, azonban a felszíntől távolodva ez
rohamosan csökkent.
De ez még nem a világűr volt, hanem a valóság egy olyan furcsa
gyűrődése, amit Strange dimenzióbugyornak nevezett. És nagyon úgy
festett, hogy azok a fizikai törvényszerűségek, amik a világegyetem
nagyobb részét kormányozták, itt csak részben működtek.
Más körülmények között talán érdekes lett volna alaposabban is
eltöprengeni ezen, de nem most. Itt és most mindez csak annyiban
számított, hogy megkönnyíti vagy megnehezíti-e a dolgát.
 Nagy levegőt vett, és ismét futásnak eredt.

– Hah! – harsogta Thor. – Összezártad őket velünk!

– Vagy minket velük – felelte Strange jóval óvatosabban.
– Majd meglátjuk, kinek tetszik kevésbé! – kapta két kézre a Mjölnirt
Odin fia, és lesújtott vele a feléje rohanó Oroszlánra.
Amaz megpróbált kitérni, a pöröly azonban homlokon találta, és
leverte a lábáról.
Strange újabb pajzsokat idézett maga köré, majd az ostorát
suhogtató Szűzzel fordult szembe, ami azt jelentette, hogy Thornak ott
maradt a Bika.
Az óriás termetű nő vad dühvel toppantott, az asgardi azonban
ezúttal már résen volt, és rögvest a magasba szökkent, hogy elkerülje a
pusztító gravitációs hullámokat. Az ugrás remekül sikerült, sőt talán egy
kicsit túlságosan is jól, mert sokkal magasabbra lendült, mint amire
számított, és egyedül Strange mágikus kupolája rántotta vissza.
Kicsit olyan érzés volt, mintha fejjel futott volna neki egy falnak.
Onnan fentről már azt is látta, hogy milyen apró ez a planéta – másfél
kilométer átmérőjű, ha lehetett –, és nyilván a gravitációs mezeje is
nagyon kis területre terjedt ki. Az aprócska világ körül jókora kövek
lebegtek, mintha az aszteroidának saját aszteroidamezeje lett volna.
A távolban egy villanás erejéig még Amerika Kapitányt is
megpillantotta, ahogy az égen lebegő, íját feszítő Nyilas elől próbál
fedezéket találni.
Kinyújtotta a kezét, és összehúzott szemmel figyelte, ahogy a Bika a
levegőbe ugrik, és megpróbálja őt lerántani. Thornak sikerült úgy
időzítenie, hogy a Mjölnir abban a pillanatban térjen vissza a kezébe,
amikor a Bika metszi a pöröly röppályáját. A nő összeroskadt az ütés
erejétől, de mielőtt az asgardi fölrikolthatott volna örömében, a karmait
meresztgető Oroszlán már ismét a nyakán volt.
Thor újfent meglendítette a kalapácsot, az ellenfelének azonban ez
alkalommal sikerült elhajolnia az ütés elől. A vihar istene most sem
bajlódott azzal, hogy megpróbálja hárítani az oroszlánember
támadását, sokkal inkább egy pusztító erejű csapással felelt. Ez
általában a nála jóval nagyobb és erősebb ellenfelekkel szemben is
működött, az Oroszlán pedig ugyan erős volt, de távolról sem annyira,
mint mondjuk a Hulk. Legalábbis így volt, amikor legutóbb találkoztak.
Most azonban mintha egy sziklatroll találta volna telibe, méghozzá
olyan erővel, hogy attól az asgardi is vagy négy lépést tántorodott hátra.
Szerencsére az ő ütése is hasonló hatással volt az Oroszlánra.
Az egyetlen igazi különbség az volt, hogy az ellenfele nem vérzett a
Mjölnir csapásától, a macskaember karmai azonban nem csupán az
asgardi páncélját, de a bőrét is fölhasították.
Az Oroszlán diadalittas ordítással vetette rá magát Thorra, mire
félfordulatból kapott egy olyan ütést, aminek szét kellett volna
loccsantania a koponyáját.
Közben Strange és a Szűz varázspárviadalt vívtak, s tőlük néhány
lépésre, mintha csak kővé dermedt volna, a rohamozni készülő Bika
állt.
Úgy tűnt, a Legfőbb Varázsló nem vesztegette az idejét.
– Ezekkel most már egyedül is elbánok! – jelentette ki Strange. –
Leeresztem a pajzsot, hogy mehessen segíteni a Kapitánynak!
– Jó ötlet ez? – kérdezte Thor. – Elég kimerültnek tűnik.
– De attól még mindig én vagyok a Legfőbb Varázsló! – szüntette
meg Strange egyetlen intéssel a kupolát. – Ezek pedig itt bármilyen
erők birtokosai is, attól még halandók. Ellenben, ha a társuk megtalálja
a Kulcsot...
– Értem.
Aztán Thor észrevette, hogy az Oroszlán kezd magához térni.
– Egy pillanat...
Azzal fölkapta a kába Oroszlánt, a lábánál fogva megpörgette
néhányszor, majd elhajította. Harsány nevetéssel figyelte, hogy az
oroszlánember elhagyja az aszteroida légkörét, és pillanatok alatt
parányi ponttá zsugorodik.
– Thor! – ripakodott rá Strange, mielőtt az asgardi az Oroszlán után
hajíthatta volna a Mjölnirt. – Ha eldobja, lehet, hogy soha többé nem
tudja visszaszerezni!
– Ó... persze, igaza van! – dünnyögte a viharisten kelletlenül.
Odin fia nemegyszer járt már a világűrben, ahol sokszor gravitáció
nélkül kellett manővereznie. Tudta, hogy nehéz, de nem lehetetlen, és
biztosra vette, ha a szükség úgy hozná, ennek az aszteroidának a
minimális gravitációja is bőven elegendő lenne a számára. Úgyhogy
akár repülhetne is... épp csak míg megtanulja, hogy mik az adott hely
paraméterei és határai, rengeteg időt veszít. Úgyhogy ahelyett, hogy a
magasba szökkent volna, gyalogszerrel indult Amerika Kapitány után.
 HÚSZ

STRANGE azt mondta, hogy föl fogja ismerni a Kulcsot, ha látja – és

valóban így is történt. Mikor először megpillantotta, Amerika Kapitány
azt hitte, hogy egy aprócska holdat lát az aszteroida körül keringeni.
Először ez is gömbformájúnak tűnt, ám közelebbről nyilvánvalóvá vált,
hogy sokkal inkább egy korongra hasonlít. A tizenkét cikkelyre osztott
hatalmas lap díszes rajzolatokkal volt televésve – akadt ott például
bikafejre emlékeztető, amit Rogers azonnal fölismert, és egy sor
kevésbé nyilvánvaló is, azonban nem férhetett hozzá kétség, hogy
mindegyik szimbólum a Zodiákus valamelyik tagját jelképezte.
A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a korong, akár egy
gigászi, az égre fölpöckölt pénzérme, a felszínnel párhuzamosan
lebegve pörgött-forgott a levegőben. És alig kőhajításnyira tőle, sóvárgó
szemét a korongra szegezve, ott állt a Skorpió.
Steve még sosem látta, ettől függetlenül nem esett nehezére
fölismerni.
Magas volt, majdnem egy fejjel magasabb a Kapitánynál, és az
öltözéke foszlányai alig-alig takarták a lény kékesfekete, szőrtelen,
kitines bőrét. A háta mögött hosszú, szelvényezett, csillogó tüskében
végződő farok tekergett.
Steve tett egy tétova lépést a teremtmény felé, de akármilyen halkan
is mozgott, a Skorpió meghallotta. Egy pillanatra hátratekintett a válla
fölött, majd máris rohanvást indult a legközelebbi sziklameredély felé.
Steve lekapta a hátáról a pajzsát, majd, mint egy diszkoszvető,
hajította a Skorpió után. A vibrániumkorong hangos csattanással találta
telibe az állatembert, elég időt adva Steve-nek, hogy utolérje, fölragadja
a pajzsot, majd elérje a meredély szélét, és elrugaszkodjon.
– Neeeee! – üvöltötte a Skorpió, és Rogers egy pillanatig emésztő
forróságot érzett a háta mögött.
A Földön a Kapitány egy ilyen ívű ugrással olimpiai aranyérmet
nyerhetett volna, itt azonban sikerült elérnie a szökési sebességet, s
csak a tökéletes időzítés mentette meg attól, hogy elsuhanjon a korong
mellett, és sikerüljön megkapaszkodnia az aprócska, pénzérmére
emlékeztető hold vésetekkel teli felszínében.
 A szeme sarkából villanásra figyelt föl, ami emlékeztette, hogy a
Nyilas még mindig rá vadászik. Steve próbálta maga elé kapni a
pajzsát, de elkésett. Fehéren izzó fájdalom mart a bal karjába, s egy
pillanatig úgy érezte, hogy menten leszánkázik a korongról.
A Nyilas lövései is egyre erősebbé váltak.
Próbálta a vésetek közé feszíteni a lábfejét, mert attól tartott, hogy
egy újabb lövés – akár sikerül hárítania, akár nem – lesodorja a
korongról, és akkor semmi esélye, hogy valaha is visszajusson az
aszteroida felszínére.
A következő nyílvesszőt nem fölfogni, sokkal inkább hárítani próbálta
– az energiacsapásba így is belezsibbadt a teste, de sikerült annyi erőt
elvezetnie, hogy a maradék ne lökje le a korongról. Aztán a súlyos
kőlap ismét fordult egyet, időlegesen fedezéket biztosítva a Nyilas
lövései ellen.
Steve tíz körömmel kapaszkodott a vésett kőfelszínbe, és centiről
centire húzta befelé magát a középpont irányába. Annyira erre
összpontosított, hogy a feléje száguldó Skorpióra csak akkor figyelt fel,
mikor már majdnem késő volt.
Az utolsó pillanatban sikerült elhajolnia az arca felé kapó, méregtől
csillogó tüske elől, ami így sisteregve a korong felszínébe mélyedt.
Megkapaszkodott az egyik vésetben, majd félfordulatból sújtott a
Skorpió arcába. Olyan volt, mintha ököllel ütött volna egy téglafalba, de
végül sikerült elérnie a kívánt eredményt, és letaszítania az ellenfelét az
aprócska holdról.
A hatás-ellenhatás törvénye értelmében ő ugyanekkora erővel
mozdult az ellenkező irányba, és ha nem kapaszkodik az egyik
domborműbe, a lendület őt is lesodorja a korongról.
Ismét fordult a kőlap, ami azt jelentette, hogy volt néhány értékes
másodperce, míg az ellenfelének sikerülhet visszamásznia.
Már csak alig néhány méternyire volt a korong középpontjától, mikor
újabb tűzforró, száraz léghullám söpört végig a felszínen. Azonnal
kiszáradt a szája, égett a szeme, és úgy érezte, hogy lángra lobbant a
tüdeje. Jól emlékezett még rá, hogy mit mesélt Natasha a New York-i
fiaskóról: a célpontot nem csupán megmérgezték, de valami ismeretlen
erő ki is szárította a testét.
– Nem kell meghalnia, Kapitány! – sziszegte a Skorpió, aki a
tüskéjével és karmos ujjaival kapaszkodott a kőfelszínbe. – De ha
továbbra is ellenünk küzd, az lesz a vége! A Kulcs a miénk!
 Steve gyomra görcsbe rándult, és pillanatról pillanatra gyengébbnek
érezte magát. Azonnal felismerte a kiszáradás tüneteit, és tudta, hogy
rövid időn belül olyan erőtlen lesz, hogy mozdulni sem fog tudni. Bár
úgy volt vele, lehet, hogy erre talán már nem is lesz szükség. Hiszen
már majdnem célba ért.
A korong közepén méteres átmérőjű üreg tátongott, és bár már a
karját is alig bírta fölemelni, nagy nehezen sikerült a lyuk szélébe
kapaszkodva odavonszolnia magát. A mélyedésből egy csontkoponya
nézett vissza rá – a csontváz többi része félig már belekövesedve
görbedt lehetetlen pózba, s az összetört bordaív közepén ott izzott, ott
lüktetett a Kulcs.
– A néhai Skorpió, ha nem tévedek – dünnyögte az orra alatt a
kapitány, majd kinyúlt, és rázárta az ujjait az ankh keresztre.
– Neeem! – üvöltötte a Skorpió.
Maga a Kulcs jóval nagyobb volt, mint amire számított – majdnem
egy méter hosszú –, és valóban leginkább az ősi, egyiptomi ankhra
hasonlított. Érintésre hideg volt, s úgy simult a kapitány kezébe, mint
valami fegyver. Abban a pillanatban kitisztult a látása, ismét erős volt,
és harcra kész; máris nyoma sem volt az emésztő forróságnak és
szárazságnak.
– Csak nem ezt keresitek? – mutatta oda a Kulcsot a Skorpiónak.
Az állatember vicsorogva kapott felé a farkával, mire Steve a pajzsát
rántotta maga elé. Az ütés ereje mindkettejüket lesodorta a
korongforma, parányi égitestről. Steve most, hogy már nem kellett két
kézzel kapaszkodjon a vésetekbe, súlyos ütést mért a pajzs élével a
Skorpió nyakára, majd elrugaszkodott...
...és azzal a lendülettel vissza is tért a Nyilas látóterébe.
Abban a pillanatban izzó lövedékek kezdtek rá záporozni, a fejében
pedig egy érthetetlennek tűnő nyelven valaki parancsokat üvöltött, hogy
mit tegyen. Érezte a Kulcsban lüktető, szinte korlátlan erőt, épp csak
fogalma sem volt, hogyan irányítsa.
Az első nyílvessző a pajzsát találta el, ezúttal azonban semmit sem
érzett a testén végigcikázó energiából. Úgy tűnt, a Kulcs megóvja őt, és
minden pillanattal erősebbnek érezte magát. Ha megtalálná a módját,
hogyan merítsen ebből az erőből, és hogyan használja a kedve
szerint...
A lendület az egyik lebegő sziklatömb felé repítette, ahonnan
elrugaszkodott, és máris az aszteroida felszíne felé suhant. Tudta, hogy
mihamarabb meg kell találnia a Legfőbb Varázslót, ő majd tudni fogja,
hogy mit kezdjen a kulccsal.
A kezében tartott tárgy már egyáltalán nem volt hideg, és mind
fényesebben világított.
A következő pillanatban egy jól ismert hang – Strange-é – csendült
föl az elméjében:
Siessen! Most, hogy a Kulcs már kiszabadult, mind egyre erősebbek
lesznek! Sokkal erősebbek! Nem tudom, meddig fogom tudni
feltartóztatni őket!
– Rendben, jövök! – motyogta maga elé Steve.
És vigyázzon, mert ön nincs ráhangolva a Kulcsra, a Skorpió viszont
igen! Ő akkor is képes használni a Kulcsot, ha nincs vele közvetlen
fizikai kontaktusban.
– Dehát ho...?
A választ még azelőtt megkapta, hogy befejezhette volna a mondatot:
néhány lebegő szikladarab kezdett feléje száguldani. Nem az
aszteroida körül keringtek, mint eddig, hanem egyenesen őt vették
célba. Az egyiken a Nyilas állt, a másikon pedig az Oroszlán. És
mögöttük, egy harmadik sziklán nem más kuporgott, mint a Skorpió.
Steve kétségbeesetten keresett valamit – bármit –, amitől
elrugaszkodhatott volna. Egyelőre gond nélkül ereszkedett az
aszteroida felszíne felé, de nem elég gyorsan. Úgy számolta, amazok
hárman jóval azelőtt elcsípik, hogy földet érhetne.
Aztán egyszer csak megakadt a szeme egy nagyobb, lebegő
szikladarabon, ami, ha sikerül időben elérnie, egyszerre szolgálhatna
pajzsként és ugródeszkaként.
Newton harmadik törvénye, aminek az elvét a rakéta-meghajtású
járművek is használják, kimondja, hogy minden akció vele egyenlő
mértékű és ellentétes irányú reakciót szül. Bár ő nem volt rakéta, talán
sikerül ezt az elvet a saját javára fordítania.
Csakhogy ehhez előbb valamit el kellene hajítania, hogy azzal
módosíthassa a pálya ívét a szikla irányába. És Steve Rogersnél
mindössze két dolog maradt, amit elhajíthatott.
A pajzsával vette célba az Oroszlánt – ő volt a legközelebb, és a
szög is épp megfelelő volt. Ez annyival változtatta meg Steve haladási
irányát, hogy sikerült egész közel jutnia a sziklatömbhöz. Ha még egy
kicsit közelebb kerülhetne, és elrugaszkodhatna a kődarabtól, pillanatok
alatt visszajuthatna a felszínre, ahol már normális a gravitáció, és végre
lenne lehetősége harcolni.
 Az Oroszlán felordított, s a szájából kicsapó energianyaláb eltérítette
az útjából a pajzsot. Ez már magában épp elég rossz volt, de a
Kapitánynak nem volt ideje ezen bosszankodni, mert máris sokkal
kellemetlenebb problémája akadt.
A kő ott volt tőle karnyújtásnyira. Szó szerint egy karnyújtásnyira. Épp
akkora távolságra, hogy ne érje el.
Végső kétségbeesésében kirántotta az övéből a Kulcsot,
meglengette, és mint egy hegymászó a jégcsákánnyal, azzal kapott a
szikladarab felé. Az ankh hurka alatti keresztszár beleakadt egy
sziklakiszögellésbe, és az rántotta vissza. Azonnal nekifeszítette a hátát
és a lábát a kőnek, majd elrugaszkodott, és szabadesésben, de most
már az általa választott irányba haladt tovább.
Egyedül az utolsó tizenöt méteren sikerült felgyorsulnia, ám még
ennek ellenére is olyan puhán ért földet, mintha egy földszinti erkélyről
ugrott volna le.
A Kulcs segítségével hárította még a Nyilas néhány lövését, de tudta,
hogy egymagában, három ilyen ellenféllel szemben nem sok esélye
lesz. Cikkcakkban futva próbált eljutni a legközelebbi kőtömbig, az
Oroszlán dühödt ordítása azonban fölszaggatta mögötte a talajt, és a
levegőbe hajította...
És a kőtömb, amin a Skorpió állt, épp telibe találta.
Amerika Kapitány úgy érezte, hogy minden csontja szilánkokra tört,
és mielőtt egyáltalán megpróbálhatott volna föltápászkodni, az Oroszlán
lebegő kőtömbje már utol is érte...
Majd a következő pillanatban darabokra robbant, és az állatember
dühödt ordítással bucskázott le róla.
Ahogy fölnézett, Steve a Mjölnirt látta, ahogy épp visszafelé száguld
Thor kinyújtott kezébe.
A viharisten következő csapása a Nyilas sziklatömbjét zúzta ízzé-
porrá, aki még idejekorán a levegőbe szökkent, és három fehéren izzó
nyilat röpített az asgardi felé. Kettő célt tévesztett, a harmadik azonban
a mellkasán találta el Thort, és egy sziklához vágta, húsz méterrel
arrébb.
A Kulcs vadul rángatózva próbált szabadulni Steve kezéből, és a
Kapitány egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Thor körül szétfolytak a
sziklák, majd zseléként beburkolták, és ismét megszilárdultak.
– Mi a...?
Aztán váratlanul ő is térdig süppedt a talajba, de az utolsó
pillanatban, mielőtt a sziklák ismét megszilárdulhattak volna, hogy
szétroppantsák a lábát, sikerült kimásznia. Ám ahogy futásnak eredt
volna, maga a levegő állta útját, és próbálta megbéklyózni.
A varázslónak igaza volt, lehet, hogy nálam van a Kulcs, de a
gazdája nem én vagyok, hanem a Skorpió.
Emberfeletti erőfeszítéssel sikerült kitépnie magát a levegőpányvák
szorításából, s mielőtt a Skorpió fullánkja elérhette volna, egy
sziklatömb mögé vetődött. Az Oroszlán szörnyű ordítással vetődött
utána, s a karmai emberfejnyi darabokat téptek ki a kőből, mire Steve a
Kulccsal csapott feléje... amit a Skorpió megragadott a végén lévő
huroknál fogva.
Steve megpróbálta visszarántani, a Zodiákus vezére azonban
elképesztően erősnek bizonyult. Közben az Oroszlán is újabb rohamra
indult, és a Nyilas is újfent célba vette. Amerika Kapitány hirtelen
taktikát váltott – megvetette a lábát, majd pajzsként rántotta maga elé a
Skorpiót egyenesen a feléje száguldó nyílvessző útjába. Az ellenfele
felüvöltött kínjában, ahogy a lövedékek átjárták a tagjait, de továbbra
sem engedte el a Kulcsot, ami pulzált az érintésétől, és mintha
növekedni kezdett volna. Steve úgy érezte, hogy a Kulcs, mintha vizes
szappanból lett volna, lassan kezd kicsúszni az ujjai közül...
Aztán már nem volt sehol. Egy pillanat alatt semmivé foszlott, s a
következő másodpercben olyan mély, hátborzongató dübörgés
hullámzott végig az aszteroidán, mintha valaki egy hatalmas
lélekharangot kongatott volna meg. A világ színekre és formákra esett
szét, s egyedül a Skorpiót látta tisztán, aki fogatlan, végletekig
embertelen mosollyal nézett le rá, s máris vagy fél méterrel tornyosult
mindegyikük fölébe.
Váratlanul megtorpant, és elnézett Steve válla fölött... Abban a
pillanatban, ahogy Thor belerobbant.
Az asgardi forgószelet, mennydörgést és villámokat hozott magával,
letarolta a Nyilast, a pörölyével a földbe döngölte az Oroszlánt, és egyik
villámot a másik után küldte a Skorpió ellen.
Steve úgy érezte, hogy talán nincs még minden veszve: lehet, hogy a
Skorpiónál van a Kulcs, azonban Strange mintha valami olyasmit
mondott volna, hogy amíg nem érkezik el az a bizonyos „együttállás", a
Zodiákus hatalma sem lesz abszolút.
Mielőtt azonban Steve belevethette volna magát a küzdelembe, a
Skorpiónak sikerült eltalálnia Thort a Kulccsal, s abban a
szempillantásban aranyszínű fény ölelte körül a viharistent. Az asgardi
üvöltött tehetetlen kínjában, ahogy a vihar és a saját villámai ellene
fordultak, s mielőtt megzabolázhatta volna őket, a Skorpió a Kulccsal
együtt köddé vált.
– Még nem, asgardi – visszhangzottak a fejében a Skorpió szavai –,
de hamarosan a te időd is lejár!
A társai – az Oroszlán, a Szűz és a Nyilas – is követték, és néhány
szívdobbanásnyi idő alatt kiürült a csatatér.
Thor dühödt bömböléssel hajította utánuk a pörölyét, de már nem volt
kit eltalálnia.
– Strange! – hörögte. – Meg kell találjuk!
A Legfőbb Varázslóra ott bukkantak rá, ahol hagyták a csatatér
peremén, egy kőtömb előtt lebegett törökülésben, és Agamoto Szeme
most is ott ragyogott a homloka közepén. Mikor néhány lépésnyire
megközelítették, rájuk nyitotta hús-vér szemeit.
– Megszerezték a Kulcsot – mondta színtelen hangon.
– Pedig a kezemben tartottam! – kiáltotta Rogers elkeseredetten. – Itt
volt nálam!
– Alábecsültem őket – sóhajtott Strange. – Még én is, aki tudtam,
hogy mire képesek... még én is alábecsültem őket.
– Nem lett volna szabad szétválnunk! – ingatta a fejét a Kapitány. –
Ha velünk lett volna Tony és Natasha...
– És Banner – tette hozzá Thor.
– Késő bánat – legyintett Rogers. – Most azt kell kitaláljuk, hogyan
köszörüljük ki a csorbát! Összeszedjük a Bosszúállókat, kiderítjük, hova
vitték a Kulcsot, és egyszer s mindenkorra leszámolunk velük!
– Igen! – csapott a levegőbe Thor. – Lehet, hogy erősebbek, mint
voltak, de ha együtt szállunk velük szembe, nem lehetnek méltó
ellenfelei a Bosszúállóknak!
– Igazán kiváló terv – húzta el a száját Strange –, de tartok tőle, hogy
van egy apró szépséghibája.
– Éspedig? – ráncolta a homlokát Steve.
– Attól tartok, hogy itt ragadtunk.
 HUSZONEGY

NATASHA pontosan tudta, min megy át Tony Stark ezekben a

percekben – és cseppet sem irigyelte érte. A Rák mentális csápjai
mélyre nyúltak, és ha meg akart tudni valamit, az áldozat – ezt már a
saját bőrén tapasztalta – nem nagyon tehetett mást, mint beszélt.
Cseppnyi öröm az ürömben, hogy amíg a Rák nem tudta, hogy
egészen pontosan milyen kérdéseket kellene feltennie, addig Natasha a
maga kondicionálásával képes volt félrevezetni. Tony Starkot azonban
nem titkosügynöknek vagy bérgyilkosnak képezték ki, így a Rák minden
kérdésére azonnal válaszolt is. Épp csak az volt a meglepő, hogy ezek
nagyon kis hányada vonatkozott a Zodiákusra, a Bosszúállókra vagy
Tarleton kristályaira – ám annál több Bruce Bannerre.
Mire végeztek, Tony ugyanolyan kómaközeli állapotban volt, mint
amiből Natasha most kezdett magához térni.
– Kihallgassam még egyszer? – bólintott a Rák a Fekete Özvegy felé.
– Most, hogy már többet tudunk?
– Nem vagyok benne biztos – ingatta a fejét a Bak. – Mit mond, Ms.
Romanoff, szeretne valamit hozzátenni az eddig elhangzottakhoz?
– Talán majd később – mosolygott rá Natasha bágyadtan. – Azonban
nekem is lenne egy kérdésem.
– Ó, hogyne, parancsoljon!
– Nem igazán értem, miért érdekli önöket ennyire Hulk. Tudom, hogy
önök közül néhányan harcoltak már ellene, de ő úgy döntött, hogy nem
vesz részt ebben a küzdelemben. Nem jelent veszélyt önökre nézve.
– Igen, ezzel mi is tisztában vagyunk – bólintott Capricorn –, az
érdeklődésünk azonban olyan természetű, ami, tartok tőle, messze
túlmutat az ön felfogóképességén. Tudja, ősi próféciák és effélék... de
ilyesmivel nem is untatnám.
– Csak nem horoszkópról beszélünk?
– Tudja, Ms. Romanoff, szórakoztató figyelni, ahogy megpróbál
provokálni, hátha sikerül valamiféle információhoz jutnia, mely
segítségével, reményei szerint, megszökhet erről a helyről. Nos, bízvást
állíthatom, hogy nem fog tudni megszökni. Ostoba azonban nem
vagyok, így nem tarthatom lehetetlennek, hogy mégis megkísérli, és
esetleg sikerrel jár. Így, ha megbocsát, nem látnám el semmiféle
információval.
– Nemes elhatározás, azonban ettől függetlenül már így is mondott
ezt-azt – mosolygott rá a nő. – Az őseik annak idején, a bronzkorban
csúnyán eltolták, nem igaz? Annyira csúnyán, hogy háromezer évet
kellett várniuk a visszavágóra. Kíváncsi lennék, hogy mi történt. Én úgy
tudom, hogy a nő, aki annak idején a Legfőbb Varázsló volt, egész
ügyesen keresztülhúzta a számításaikat, és el kell mondjam, ma is van
egy Legfőbb Varázsló... Szóval, még akkor is, ha netalántán
megszereznék a Kulcsot, ez egy olyan játszma, amit egyszer már
elvesztettek, és jó eséllyel most is ugyanaz lesz az események
végkimenetele. És ezzel önök is tisztában vannak. Hiába fürkészik
évezredek óta a csillagokat, hiába vetnek kártyát és jósolnak
kávézaccból, tisztában vannak vele, hogy önmagukban kevesek
lesznek ehhez. Úgyhogy szükségük lesz egy ötödik ászra, csak a
biztonság kedvéért. Csakhogy eddig nem tudták, hogy ki vagy mi is ez.
Aztán találkoztak a Hulkkal az AIM laboratóriumában, és hirtelen
megértették, hogy mire is vonatkoznak a mindenféle próféciáik, amikkel
nem akar engem untatni.
– Honnan tudja, hogy... – lépett közelebb szikrázó szemmel a Rák.
– Hallgass! – csattant föl Capricorn. – Eddig csak vaktában
lövöldözött!
Natasha próbált nagyon szomorúnak tűnni, ami nem is esett
nehezére, mert ennél azért több információt remélt kiszedni belőlük, de
most már legalább azt tudta, hogy jó irányban tapogatózott.

Emil hajnali kettő körül ellenőrizte a kamerákat, majd lekapcsolta a

Rappaccini laboratóriumából bejövő jelet. Utána egy előre elkészített,
önmagát ismétlő felvételt töltött be a rendszerbe, majd még egyszer
ellenőrzött mindent, aztán lesétált Monica laborjába.
Az egész napon át tartó, szinte elviselhetetlen zajjal járó építkezés
után üdítő volt az éjszakai csönd. A javítások túlnyomó részével
mostanra végeztek, és majdnem mindent sikerült helyreállítaniuk, ám a
festetlen falszakaszok és a borítás nélkül futó kábelkötegek még mindig
arra emlékeztették Blonskyt, hogy kudarcot vallott.
A biztonsági rendszer pedig... Arra nem is szívesen gondolt.
 Egy zárlatos energia-elosztó két nap alatt sikeresen tönkretette a
biztonsági rendszer javát, s ezzel együtt a számítógépparkot is. És
hiába érkeztek Starktól ötször olyan gyors gépek, mint amilyeneket
eddig használtak, amíg dobozban vannak, és nem telepítik őket, az
egész biztonsági rendszerük körülbelül annyira biztonságos, mint egy
1980-as évekbeli bevásárlóközponté.
Monica már várt rá.
– Ebből semmit sem rögzítenek a biztonsági kamerák – mondta Emil.
– És nyugodjon meg, a legutóbbi beszélgetésünk felvételét is töröltem.
– Akkor jó – bólintott a nő. – Örülök, hogy megértette. Kérem,
foglaljon helyet!
Blonsky abba a székbe telepedett, ahol Banner szokott ülni.
– Előre szólok, hogy az eljárás valószínűleg komoly fájdalommal jár
majd – mondta a nő csendesen. – Dezorientációt fog érezni, szédülést
és hányingert, úgyhogy nem lesz kellemes.
– Nem számít, ha beválik.
– Ahogy arról már korábban is beszéltünk, nem ígérhetek semmit –
figyelmeztette Rappaccini. – Ez egy kísérlet, úgyhogy mindent ennek
fényében kell, hogy mérlegeljen. Lehet, hogy működni fog, és az is
lehet, hogy nem. Képes ezt így elfogadni?
– Igen. Hogyan fog... mi fog történni?
– Nyolc injekcióval fogunk kezdeni. Ezek közül a legfájdalmasabb az
lesz, amit a gerincébe fog kapni. Ugyan tudok adni helyi érzéstelenítést,
de tartok tőle, hogy ez ebben az esetben kevés lesz.
– Semmi gond – rázta meg a fejét Blonsky. – A fájdalom és én régi
jóbarátok vagyunk. De egy fogvédőnek örülnék, mert nem szívesen
harapnám el a nyelvem.
– Kap fogvédőt.
– És olyan leszek, mint ő? Zöld?
– Ezt nem tudom biztosan – ismerte be a nő. – Az első néhány
injekció az erejét és a fizikai állóképességét fogja javítani, de nem
hiszem, hogy a külsejét is megváltoztatná. A későbbi kezelések talán
igen, de erről majd beszéljünk akkor, mikor eljutottunk addig a pontig.
– Rendben – bólintott Emil.
– Még mindig bele akar vágni?
– Mindenképpen!
 HUSZONKETTŐ

TONY öntudata lassú hullámokban tért vissza. Technikai értelemben

véve tulajdonképpen nem is vesztette el az eszméletét – a Rák
elmeszondázása még ezt sem tette lehetővé. A nő a csápjaival apró
cafatokra szedte Tony elméjét, majd arra kényszerítette a száját és
hangszalagjait, hogy elmondják az előásott titkokat.
Tisztán emlékezett a kérdésekre. Mindent elmondott nekik, amit a
Legfőbb Varázslóról, a Zodiákusról és a Bosszúállók terveiről tudott, de
a Rák ennyivel nem elégedett meg. És a további kérdések...
A többi kérdés Bruce-ra és Tarleton kristályaira vonatkozott.
Tony eleinte megpróbált ellenállni, de hamarosan olyan érzése
támadt, mintha tíz különálló agya lett volna, melyek egymástól
függetlenül működtek. Mintha minden kérdés egy újabb, az előzőeknél
is gyengébb Tony Starkot hozott volna létre, aki csupán annyit tehetett,
hogy válaszolt.
Tíz hang beszélt egyszerre a fejében, és ő képtelen volt bármelyiket
is elhallgattatni.
Végül már képtelen volt követni a kérdéseket, és nem maradt más,
csak a fények, a formák... a fájdalom. És most olyan végtelen
lassúsággal kezdett visszatérni az öntudata, mint mikor egy
számítógépes rendszert próbálnak újraindítani.
Natasha még mindig ott ült vele szemben a tárgyalóasztal túlsó felén.
A Rák és a Bak ugyan nem voltak sehol, viszont szép számmal hagytak
hátra fegyveres őröket.
Tony megpróbált megszólalni, de a nyelve mintha egy nem is hozzá
tartozó, élettelen, idegen test lett volna a szájában.
– Türelem! – mondta Natasha halkan. – Pár perc, és jobban leszel.
Ezt, mondjuk, jelen pillanatban nehezére esett elhinnie, de úgy volt
vele, Natasha mindezen átesett már, így nyilván jobban tudja.
– Oké – mondta, vagy legalábbis a fejében így hangzott, még akkor
is, ha a valóságban sokkal inkább úgy hangzott, hogy oghhh.
– Fel a fejjel! – suttogta a nő, majd a tekintete az ajtó felé villant.
Capricorn és a Rák tértek vissza.
– Mr. Stark, Ms. Romanoff – mosolygott rájuk Capricorn. – Örömmel
tudatom önökkel, hogy a további beszélgetések szükségtelenné váltak.
Biztosra veszem, hogy sikerült némi információt visszatartaniuk, de
ezek most már irrelevánsak.
– Ennél szebb istenhozzádot még sohasem hallottam – biggyesztette
le az ajkát Natasha.
– Mielőtt távoznánk, természetesen gondoskodnunk kell önökről –
bólintott Capricorn. – Ha nem így tennék, az felelőtlenség lenne a
részemről. Épp ezért Mr. Shen és Mr. Wells főbe fogja önöket lőni.
Sajnálom, hogy a dolog végül ide futott ki, ahogyan azt is, hogy ezt
ilyen nyersen kellett közölnöm önökkel, de az évek során megtanultam,
az a legtisztességesebb, ha az ember megpróbál annyira őszinte lenni,
amennyire csak lehet.
– Deb paj – motyogta Tony nehezen forgó nyelvvel. – A Gulcs
úccsem fog büködni.
– Ezt hogy érti, Mr. Stark? – állította meg az embereit Capricorn egy
intéssel.
– A... Kulcs... – próbált Tony minden egyes szótagot kínos
pontossággal megformálni. – Megtaláltam... a frekvenciáját. És
ráállítottam... egy műholdat. Képes vagyok... zavarni... úgyhogy mikor...
jön az együttállás... bumm! Túltölt. Pont, mint akkor... régen.
– Hazudik – vonta össze a szemöldökét a Rák. – Semmi ehhez
kapcsolódó információt nem találtam az elméjében.
– Mert... nem a megfelelő kérdéseket... tette föl – motyogta Tony.
– Szerintem is hazudik – bólintott Capricorn. – A helyében én is ezt
tenném, hogy időt nyerjek. De annak a lehetőségét sem zárhatjuk ki,
hogy valóban sikerült fontos információkat elhallgatniuk előlünk. Mi
viszont tudjuk, hogy a Kulcs a Skorpiónál van, és a többi Bosszúálló
már nem siethet a segítségükre. Így semmit sem vesztünk vele, ha
egyelőre életben tartjuk őket, amíg el nem kezdődik az együttállás.
Azonnal értesítem is a Skorpiót erről az új fejleményről, hogy ő is
mérlegelhesse. Ha Stark valóban tervezett egy gépezetet, ami
megzavarhatja a rítust, azt máris elkezdhetjük keresni, és ha minden
kötél szakad, ebben még a foglyok segítségét is igénybe vehetjük. Nem
igaz, Mr. Stark? És akkor már a megfelelő kérdéseket fogjuk föltenni.
– Kikérdezhetem most is – ajánlkozott a Rák.
– Abba valószínűleg belehalna, mielőtt megtudnánk tőle, amit
akarunk – ingatta a fejét Capricorn. – Talán hagyjuk, hogy egy kicsit
összeszedje magát! Addig is tájékoztatom a Skorpiót.
– Nem hiszem, hogy bármi lényegeset sikerült volna eltitkolnia
előlem! – mondta a Rák fagyos hangon, majd lehajolt, és mélyen Tony
szemébe nézett. – Tudja, Mr. Stark, legközelebb már nem bánok önnel
ilyen kesztyűs kézzel. És az sem fog érdekelni, hogy túléli-e a vallatást.
Higgye el, nem kellemes így távozni az élők sorából!
– Meg kell, hogy mondjam – mondta Tony akadozva –, önnel mindig
üdítő beszélgetni. De tényleg.
Capricorn megvonta a vállát, majd kisétált, a Rák pedig megvető
pillantással telepedett az egyik székbe. Eltelt néhány perc, és Tony
érezte, hogy lassan csillapodik a fájó lüktetés a koponyájában. A
legkevésbé sem érezte jól magát, de minden múló perccel egyre jobban
és jobban lett.
– Tudod, hány óra van? – fordult Natashához.
– Kezd unalmassá válni, hogy egyfolytában ezt kérdezgeted! –
csóválta meg a fejét a nő. – Egyébként pedig nem tudom.
– Hát jó... de akkor is azt hiszem, hogy lassan idő van.
– Minek van itt az ideje? – vonta föl a szemöldökét a Fekete Özvegy.
– Nos, mindjárt meglátod – bámult merőn a mennyezetre Stark. –
Csak legyen még egy kis türelmed...
A mennyezet abban a pillanatban kettéhasadt, ahogy valami jókora
lyukat robbantott belé, és a tárgyalóasztalra csak úgy záporoztak a
tégla- és fadarabok.
– Le a földre! – kiáltott oda Natashának, majd nekifeszítette a lábát
az asztal peremének, és hátralökte a székét.
Az egyik fegyveres mandarin nyelven kezdett üvölteni, majd tüzet
nyitott.
– Stark és Romanoff nem célpont! – üvöltötte Tony. – Mindenki más
igen!
– Értettem, uram! – felelte JARVIS, majd repulzorok hangja vegyük a
fegyverropogásba.
Ahogy kezdett eloszlani a gomolygó por, Tony már látta, hogy egy
hordozórakéta éktelenkedik a helyiség közepén. Nyitott páncélburka
mögül pedig három rohamágyú meredt a testőrökre. És ezek mögött...
Ott volt a Vasember páncélja.
– Egy kicsit kezd itt fölforrósodni a levegő, JARVIS! – morogta Tony,
ahogy a fejétől alig egy tenyérnyire fúródott néhány golyó a padlóba.
– Értettem, uram. Kérem, egy percig egyikük se mozduljon!
Azzal a rakéta burka alól két drón lebegett elő. Újabb lövedékek
süvítettek el az asztallap fölött.
– Nem lehetne egy kicsit sietni, JARVIS?!
 A drónok burkolata alól apró plazmavágó bukkant elő, és néhány
másodperc alatt mindkettőjüket megszabadította a bilincsüktől.
– Én most beöltözök! – jelentette ki Tony.
– Én pedig addig megpróbállak fedezni – biccentett Natasha.
– JARVIS... öltöztető üzemmód!
Miközben Tony nekiiramodott, a Vasember-öltözék hívogatón feltárult.
Natasha átvetette magát az asztalon, a keze élével leütötte az egyik
fegyverest, kitépte a kezéből a géppisztolyt, és rövid sorozatokkal
biztosította Tonyt.
Abban a pillanatban, ahogy Tony belépett a páncélba, az egyik
alkóvból a Rák bukkant elő, és kapott utána áttetsző szellemcsápjaival.
– JARVIS! – üvöltött föl Tony.
A páncélzat jobb karja fölemelkedett, és egy repulzorsugárral
taszította a szemközti falig a Rákot. Aztán a vértezet elemei
körbezárták Tonyt, s a következő pillanatban egyik rendszer a másik
után aktiválódott. A férfi újabb sugarakkal bombázta a Rákot, majd
azokat a fegyvereseket szedte le, akikkel Natasha eddig nem végzett.
A páncélzat jobb karjába épített fegyvertárolón egy piros jelzőfény
kezdett villogni.
– Ez meg mi a bánat, JARVIS?!
Válasz helyett egy buzogány csúszott a páncélozott jobbjába.
– A beszélő buzogány, amit kért, uram.
– Igen? Nos, miután itt végeztünk, le kell ülnünk egy kicsit
beszélgetni a viccekről...
A szomszéd helyiségből tucatnyi újabb fegyveres rontott be, és az
egyikük egy rakétavetőt is hozott magával. Stark aktiválta a
manőverező hajtóműveit, és páncélozott tekegolyóként tarolta le őket. A
buzogány még mindig nála volt, és úgy döntött, akkor akár ki is
próbálhatja.
A rakétavetős fickót egy jól irányzott repulzorsugárral taszította
odébb, és a felrobbanó fegyver a fél falat kidöntötte. Mire leülepedett a
por, már egyetlen őrszem sem volt talpon.
Natasha a felborult tárgyalóasztal mögül mászott elő, mindkét
kezében egy kiskaliberű géppisztollyal. Aztán ahogy látta, hogy
elfogytak a támadóik, eldobta a géppisztolyokat, és fölcsatolta a sokk-
kesztyűjét.
A Ráknak viszont közben nyoma veszett.

*
 – JARVIS a standard utasítás szerint járt el – magyarázta Tony,
miközben futólépésben elhagyták az épületet. – Ha a Vasember-
öltözékem tönkremegy vagy megsemmisül, JARVIS máris küld egy
másikat helyette. Hogy milyet és mennyi idő alatt, az mindig attól függ,
hogy épp hol vagyok. Ez esetben egy ballisztikus rakétában küldte...
Egy interkontinentális ballisztikus rakétában – pontosított Stark.
Az egyik oldalfolyosóból egy fegyveres ugrott elő, de mielőtt rájuk
lőhetett volna, Tony a falba passzírozta egy repulzorsugárral.
Most már szinte biztosra vehették, hogy a Rák és a Bak
elmenekültek, amíg őket a csatlósaik föltartották. Viszont hagytak hátra
néhány fogdmeget, hogy tönkretegyék a számítógépeiket, és ezek
néhány jól irányzott gránáttal valóban majdnem minden nyomot el is
tüntettek.
– Csak úgy kíváncsiságból kérdem – dőlt az ajtófélfának keresztbe
font karral Natasha, miközben Tony mogorván átvizsgálta a kiégett
szervereket –, hogy fogunk hazamenni? Mert az, hogy a hátadra
kapaszkodva szeljem át a Csendes-óceánt, nem igazán tölt el
lelkesedéssel!
– Meglepődnél, ha tudnád, milyen gyakran hallom ezt! – legyintett
Tony. – De ne aggódj, már megtettem a szükséges lépéseket!
– Nagyszerű! És amíg a szükséges lépések ideérnek, találtál
valamit?
– Lehet – dünnyögte Stark.
A processzorok ugyan megsültek, a biztonsági mentésekből azonban
sikerült néhány fájltöredéket kimentenie. A páncéljába épített szoftverek
segítségével majdnem tökéletesen helyre fogja tudni állítani őket. Kicsit
olyan volt, mintha egy csomó, cafatokra tépett könyvet kellett volna
összeragasztania, ami nem lehetetlen, viszont igen időigényes, és
sokat segít, ha az ember tudja, hogy mi is volt eredetileg azokban a
könyvekben.
JARVIS az ilyen dolgokkal mindig sokkal gyorsabban végzett, mint ő,
így máris utasította a számítógépet, hogy keressen címeket,
koordinátákat és térképeket az adattöredékek közt.
– Azt hiszem, máris találtam valamit, uram.
Valamiféle térkép lehetett, de nem olyan, amilyennel eddig
bármelyikük is találkozhatott. Ezen mindent ősinek tűnő szimbólumok
jelöltek – néhány zodiákus jelet Tony is fölismert, a nagyobb részüket
azonban semmihez sem tudta kapcsolni.
 – Elképzelhető, hogy ez jelzi, a Zodiákus melyik tagja épp hol
tartózkodik – dörzsölte meg az állát Tony. – Erről és minden ehhez
hasonlóról készíts másolatot!
– Igen, uram. Bátorkodom megjegyezni, hogy az épületen kívül
ismeretlen energiamintázatokat észleltem.
– Igazán? És mégis hányat?
– Tizenkettőt, uram.
– Mennünk kellene, Tony! – pattant föl Natasha.
– Te csak töltögesd a fájlokat, JARVIS, amíg hatótávon belül
vagyunk!
– Igen, uram.
Arrafelé hagyták el az épületet, ahol néhány órával korábban
Natasha jött be, aztán a konyha mögötti raktárnál megtorpantak.
Ostorát pattogtatva a Szűz várt rájuk, mögötte pedig a Zodiákus két
másik tagja, akik a külsejük alapján nem lehettek mások, csak a Bika és
a Nyilas.
– A többiek már körülvették a házat, és közelednek, uram.
– Amit az előbb beszéltünk arról, hogy a nyakamba kapaszkodva
kellene utazni... – pillantott Natashára Tony.
– De hát azt mondtad, hogy mindenféle lépéseket tett...
– Jó, hazudtam.
A Szűz ostora lehetetlenül hosszúra nyúlva kapott feléjük, miközben
a ház mögül újabb alakok bukkantak elő. Az egyikük Capricorn volt.
– Tartok tőle, hogy némileg tovább maradt, mint szívesen láttuk
volna, Mr. Stark – a Bak hangja furcsamód fölerősödött, a szarvai jóval
nagyobbnak tűntek, mint eddig, és volt valami furcsa a járásában,
mintha már nem is tudna lépni, csak tipegni.
Natasha azonnal Tony nyakába kapaszkodott, és a combjait
Vasember dereka köré fonta.
Tony a levegőbe emelkedett – hajszálnyival kerülve el a Szűz ostorát
–, és a legközelebbi erdősáv felé száguldott. Most, hogy már lassan
hajnalodott, sürgősen búvóhelyre volt szükségük.
A Fekete Özvegy remek kondícióban volt, de Tony nem használhatta
ki a páncél nyújtotta maximális sebességet és manőverező készséget,
mert félő volt, hogy menet közben mégiscsak elveszíti utasát.
Ahogy megperdült a levegőben, hogy elkerülje az ostorcsapást, a
taktikai számítógépe közeledő rakétákat jelzett, amiket jelen
körülmények között nem fog tudni lehagyni.
 Balra fordult, és ahogy gyorsított, elégedetten konstatálta, hogy a
lövedékek nem hőkövetők – jóval alattuk suhantak el, és felrobbantak a
kertben.
Aztán egyik pillanatról a másikra a szervói nyögve, csikorogva
kezdtek tiltakozni, mintha megháromszorozódott volna a ránehezedő
gravitációs terhelés.
Ez a Bika lesz! Akkor is ezt csinálta, mikor a Kapitánnyal harcolt...
Ekkora terheléssel még képes volt megbirkózni a Vasember-
páncélzat, Natasha fogása azonban máris gyengülni kezdett. Tony
ismét perdült egyet, majd egy jól irányzott repulzorsugarat lőtt a Bika
felé.
A következő pillanatban szertefoszlott az őket hátráltató erő, és a
Vasember ismét csúcssebességgel száguldott az ég felé.
A kérdés már csak az, vajon tud-e közülük valaki repülni is. Mert ha
nem...
Ekkor vette észre azt a bizonytalan körvonalú, áttetsző alakot, aki
három óra irányából suhant feléjük a levegőben. Tony nem szerette
volna kipróbálni, mit művelne a páncélzat áramköreivel, ha valaki ilyen
éteri alakban suhanna át rajta, így azonnal éles fordulóba kezdett.
Natasha kétségbeesett erővel kapaszkodott beléje, főleg mikor két
újabb alak emelkedett a levegőbe, hogy elvágja a menekülésük útját.
Az egyikük fekete volt, a másik fehér, és testük közt fényívek cikáztak.
A következő pillanatban orkánerejű szél kapta őket telibe, mire Tony
ismét irányt váltott, és próbált egérutat nyerni.
Legalább négy újabb üldöző szegődött a nyomukba,
energianyalábokkal és villámokkal szórva meg őket. Tony arcán
megrándult egy izom. A páncélja őt talán megvédi egy villámcsapással
szemben, Natashát azonban nem.
Mintha lasszót vetettek volna rá, valami szörnyű erő ragadta meg és
kezdte visszafelé húzni. Úgy tűnt, ez isméta Bika lesz, aki a gravitációt
manipulálja, csakhogy ezúttal sokkal messzebb és sokkal nagyobb
erővel nyúlt ki utána, mint korábban.
A francba! Ezek az alakok tényleg egyre erősebbek.
– JARVIS Hol vagy már?!
– Mindjárt odaérek, uram – nyugtatta meg a számítógép.
– Állítsd célra a rakétákat! Maximális tűzerő, maximális szórás.
– Most értünk lőtávolba, uram.
Az erdősáv mögül az új Quinjet prototípusa bukkant elő, fél tucat
rakétával szórva meg az üldözőiket. Odalent izzó tűzvirágok nyíltak, és
a Zodiákus lassan elmaradt mögöttük.
– Azonnal vegyél föl minket, JARVIS!
A Quinjet fürgén alájuk manőverezett, és a pilótafülke ablaka
hangtalanul föltárult. Stark bekapcsolta a fékezőrakétákat, a
másodpilóta székébe téve le a halálra vált, sápadt Natashát, ő maga
pedig a pilótaülésbe ereszkedett.
– Ugye, nem maradunk további bájcsevejre? – suttogta a nő.
– Nem áll szándékomban. Na, húzzuk el innen a csíkot!
A következő pillanatban több G-s nyomás préselte őket az ülésbe,
ahogy a Quinjet kilőtt. A Zodiákus csatlósai még vagy fél tucat rakétát
küldtek utánuk, de ezek már nem tudtak kárt tenni a gépben. Aztán
néhány perccel később Tajvan is elmaradt mögöttük.
– Mihamarabb el kell érnünk a Kapitányt! – mondta Tony.
– Nem – rázta a fejét Natasha –, előbb Bruce-t. Az a sok kérdés, amit
vele kapcsolatban tettek fel... Van egy olyan érzésem, hogy a Zodiákus
hamarosan ismét tiszteletét teszi a Tarleton-laborban.
– De hát... azt hittem, az első betöréskor elvittek mindent, amit
akartak – mondta Tony bizonytalanul.
– Igen, valószínűleg ők is így gondolták – bólintott a nő –, de aztán
valami megváltozott. Lehet, hogy jóval több energiára lesz szükségük,
mint eredetileg gondolták, de valószínűleg ennél többről van szó. A
legtöbb kérdésük nem is Tarleton kristályaira vonatkozott, hanem
Bruce-ra.
– A francba! – szisszent föl Tony. – És ezek képesek teleportálni, míg
nekünk órákba telik, mire odaérünk. JARVIS, hívd föl nekem Bruce-t!
Most rögtön!
 HUSZONHÁROM

BRUCE egyedül ébredt az ágyban, de mikor félálomban

végigcsúsztatta a kezét a lepedőn, még érezte rajta Monica testének
melegét. A zárt ajtó mögül halk dúdolás és vízcsobogás hallatszott,
mire kábán elmosolyodott.
Megint egy pompás reggel!
Aztán rá kellett jönnie, hogy nem Monica dúdol a zuhany alatt, hanem
az ő telefonja rezeg. Tegnap este lenémította, de úgy tűnt, vannak, akik
egyszerűen nem képesek meglenni nélküle.
Nagyot sóhajtott, és már előre félt attól, hogy ki keresi. Főleg, mivel
tudta, hogy ezt a számot nem sokan ismerik, és akik mégis, azokkal így
reggel, félálomban nem sok kedve volt cseverészni.
Na jó, lássuk, ki keres... Tony Stark... Úgy tudtam!
Mielőtt a Bosszúállók útra keltek, természetesen Bruce-t is beavatták
a küldetés részleteibe, de azóta nem jelentkeztek.
Lefogadom, hogy időközben kitaláltak valamit, és most megpróbálnak
engem is jól belerángatni!
Ekkor látta csak, hogy ez már Stark hatodik hívása egy órán belül.
– Ó, a francba! – ült föl hirtelen az ágyban, majd villámgyorsan
lejátszotta a beérkezett hangüzeneteket. – Monica! – üvöltötte,
miközben a labort hívta.
– Zuhanyozok!
– Tudom! – kiabált vissza, és érezte, ahogy a pulzusa megugrik. –
Senki sem veszi föl! Nem tudod Tarleton privát számát? Vagy
Blonskyét?
– Történt valami? – zárta el azonnal a zuhanyt Monica.
– Próbáld fölhívni őket, mert Tony úgy gondolja, hogy egy újabb
támadás várható a labor ellen! Én közben lemegyek.
– Bruce...
– Igen, tudom, de Tony és Natasha még órákig nem érnek ide, arról
pedig, hogy a Kapitány és Thor hol vannak, fogalmam sincs. De ne
aggódj, nem áll szándékomban átváltozni.

*
 Mikor befutott Monica hívása, Emil épp az egyik raktár sarkába
beállított tábori ágyán feküdt, majdnem negyvenfokos lázzal. Az
újonnan fölvett asszisztense, Colin volt kint a beléptető pultnál, és
onnan irányította át a hívást.
Miután végighallgatta a nő mondanivalóját, Blonsky letette a telefont,
és fogcsikorgatva ülő helyzetbe tornázta magát. A szemei előtt fehér
pontok ugráltak, és a gyomra is görcsölt, ennek ellenére ivott néhány
korty elektrolitos, izotonikus folyadékot, amit még Monicától kapott,
ellenőrizte a revolverét, és nagy nehezen föltámolygott a földszintre.
– Nagyon szarul néz ki, főnök! – csóválta meg a fejét Colin.
– Jól vagyok – morogta Emil. – Úgyhogy maga nyugodtan
hazamehet.
– De főnök...
– Komolyan beszélek! Azonnal húzzon haza!
– Baj van? Ne hívjuk a rendőrséget?
Emil azonban csak a fejét rázta. Aztán ahogy Colin elment,
bekapcsolta a hírközlőt, és Tarletont hívta.
– Mi az? – tűnt föl a tudós a képernyőn.
– Stark üzent – mondta Emil. – Úgy gondolja, újabb támadás várható
a labor ellen.
– Micsoda?! De miért?
Emil megszédült, és meg kellett kapaszkodnia a pult peremében,
hogy el ne essen.
– Azt nem mondta.
Tarleton elfintorodott, majd szó nélkül kikapcsolta a kamerát.
Hát jó... én figyelmeztettem.
Emil úgy érezte, hogy a láza megállíthatatlanul kúszik fölfelé, és a
fájdalom most már a csontjaiba is beköltözött, azonban akárhányszor is
ellenőrizte a tükörben, egyszer sem látta, hogy a bőrén akárcsak a
leghalványabb zöldes árnyalat is megjelent volna. A fájdalom és a láz
pedig valószínűleg az immunrendszer reakciója, ami mindent elkövetett
a változás ellen. Emil tartott tőle, hogy a doktornőnek lesz igaza, és
bármennyit is próbálkoznak, a szérum nem fog működni. Vagy
legalábbis nem elég gyorsan. És mikor a Zodiákus végül betoppan,
járni is alig lesz képes, nemhogy elégtételt venni rajtuk.
Végül fél kézzel a falnak támaszkodva botorkált el Monica
laboratóriumáig, és némi keresgélés után az egyik fiókban talált is egy
injekciós tűt. Miután kipislogta az izzadtságot a szeméből, fogta a
fekete hengert, a végét átdugta a határizolátoron, megtöltötte, majd
visszahúzta.
És tényleg csak egy pillanatig hezitált, mielőtt a szérumot beadta
volna magának.
A fájdalom minden eddiginél elviselhetetlenebb volt. A világ
bizonytalan, homályos körvonalú képek sorozatává esett szét, s mikor
sikerült nagy nehezen kinyitnia a szemét, arra eszmélt, hogy a padlón
fekszik. Épp csak arra nem emlékezett, hogy mikor esett el.
Vajon mennyi ideig nem voltam magamnál?
Hiába ellenőrizte a telefonját, mivel nem emlékezett rá, mikor adta be
magának az injekciót, ez sem jelentett igazi támpontot.
Nagy nehezen föltápászkodott, és visszabotorkált a beléptető
pulthoz.
A korábbi injekciókkal ellentétben a fájdalom most nem akart
csillapodni, és úgy érezte, már a saját vérének lüktetésétől is
megsüketül. A vérnyomása az egekben volt, és...
Milyen szánalmas lenne, ha azelőtt végezne velem egy agyvérzés,
hogy a Zodiákus egyáltalán ideér!
Mögötte nyílt az ajtó, és ahogy megfordult, Tarletont látta, kezében
egy jókora fémtáskával. A tudós egy futó pillantásnál nem is méltatta
többre Blonskyt.
Emil elvánszorgott a pultig, és leroskadt. Maga sem tudta, meddig
gubbasztott így, s csak arra lett figyelmes, hogy a külteret mutató egyik
monitoron megmozdult valami.
Ezúttal nem a kísértetnőt küldték, hanem a főbejáraton keresztül
érkeztek – a szó legszorosabb értelmében. Valami emberfeletti erő
döntötte be a súlyos, kétszárnyú ajtót, mire Blonsky pisztolyt rántott, és
leadott három lövést. Válaszul egy fénysugár csapódott a vállába, ő
pedig felüvöltött, és a székkel együtt felborult.
Minden izma görcsösen rángatózott, azonban nem volt hova
menekülnie a fájdalom elől. Megpróbálta fölemelni a pisztolyát, hogy
leadjon egy újabb lövést, azonban acélkeménységű ujjak kulcsolódtak a
csuklójára, fölemelték a padlóról, s a következő pillanatban már egy
olyan alakkal nézett farkasszemet, aki sokkal inkább tűnt póknak, mint
embernek.
– Banner! – sziszegte az idegen.
– Nincs itt – felelte Blonsky kábán.
Az ajtónyílásban újabb alakok bukkantak fel. Az Oroszlán is köztük
volt.
 – Te... – nyögte Blonsky nehezen forgó nyelvvel. – Téged meg foglak
ölni!
– Hát te meg ki vagy? – mosolyodott el az Oroszlán. – Találkoztunk
már?
– Banner! – sziszegte a pókra emlékeztető ember. – Találjátok meg!
Emil úgy érezte, most már tényleg széthasad a feje. A kintről
beszüremlő fény elviselhetetlenül erősnek tűnt, annyira, hogy szinte
nem is látott tőle semmit. Azt érezte, hogy elhajítják, de csak nagyon
gyengén, távolról, mintha nem is vele történt volna. A feje az asztal
peremébe csapódott, vér öntötte el az arcát, s végül ismét a hideg
padlón kötött ki. És most már minden izma egyszerre görcsölt. A saját
üvöltése távolinak és idegennek tűnt a számára – jóval mélyebb és
erőteljesebb volt, mint amit megszokott. A húsa fájón lüktetett, majd úgy
hasadt szét, mint a túlfőzött virsli héja. És ez csupán a felszín volt, a
kínok óceánja tetején lebegő hordalék. A mélyben valami más, valami
új és idegen mozdult, akár a mesebeli Leviatán...
És a Leviatán dühös volt.
Ahogy fölemelkedett a padlóról, a fájdalom pillanatok alatt elillant a
most már emberinek alig nevezhető tagjaiból. A Leviatán a saját képére
formálta, s ő volt a testet öltött harag és bosszú.
Immáron más szemeken keresztül látta a világot.
Elsőnek az Oroszlán figyelt föl rá, és az állatember aranyszínű
szemébe félelem költözött. Emil olyan erővel ütötte meg, ami darabokra
tört volna egy hétköznapi halandót – maga a tett is kéjes borzongással
töltötte el –, és diadalittasan felüvöltött, ahogy az ütés erejétől az
Oroszlán átszáguldott az előtéren.
Egyetlen mozdulattal kapta föl a súlyos asztalt, és vágta a
rovarszemű Skorpióhoz, a bútor azonban darabokra hasadt és
cseppekké folyt szét, mielőtt elérhette volna az ellenfelét.
Emil ismét felüvöltött, és a betolakodókra vetette magát. A fullánkra
nem is figyelt föl, csak amikor már a lapockái közé fúródott, tűzbe
borítva az izmait. Fájt, de nem számított. Ezek itt semmi olyat nem
tehetnek, amivel képesek lehetnek megállítani őt. A teste folyamatosan
nőtt és változott, az izmai kemények voltak, akár az acél, és bár nem
volt olyan hatalmas, mint a Hulk, azonban az ő bőre is mély, olívazöld
színben pompázott.
Úgy tűnt, Rappaccini széruma működik, és valami többé, valami
erősebbé vált általa.
 A Skorpió eltáncolt az ütése elől, és valami furcsa, aranykeresztre
emlékeztető tárgyat lengetett meg az orra előtt. A padló abban a
pillanatban olvadt kátrányként nyelte el Emil bokáját, majd izzó
fénynyilak csapódtak a mellkasába. A bőre úgy nyílt szét, mint viasz a
forró kés alatt... és ugyanezek a sebek egy másodperc alatt be is
gyógyultak.
– Mindannyiótokat megöllek! – bömbölte, majd kitépte a lábát a
padlóból.
Annyi ideje sem volt azonban, hogy megforduljon, mikor egy férfi,
akinek csavart szarvak meredtek elő a homlokából, nekirohant. A
tudatát zúgó hang töltötte be, ami más körülmények közt szörnyű
fájdalommal járt volna, Emil Blonskynak azonban már meg se kottyant
az ilyesmi. A fejénél fogva kapta el a támadóját, átszakította vele a
falat, majd a következő betolakodót egész a mennyezetig hajította.
Minden másodperccel csak tovább nőtt, és egyre erősebbnek érezte
magát...
Ismét a Skorpió fullánkja mélyedt a hátába, mikor azonban Emil
megpróbálta megragadni a Skorpiót, a levegő hirtelen olyan sűrűvé vált
körülötte, mint az olvadt üveg.
Egy újabb férfi ugrott neki – ennek kecskeszarvak meredtek elő a
homlokából –, s ahogy elkapta Blonsky kezét, mintha ezer meg ezer
darázs költözött volna Emil tüdejébe.
– Ez nem Banner! – kiáltotta valaki a háta mögött.
– Nem számít – vágta rá a Skorpió. – Ez talán még jobb is lesz!
Blonsky felhördült, elhajította a kecskeembert, és ismét a Skorpió felé
kapott. Mielőtt azonban elérhette volna, hogy szétmorzsolja, az
Oroszlán vetette magát a hátára, és fénykarmaival a húsába mart.
Emil üvöltve szakította át a falat – közben az ellenfelét is lesöpörte a
hátáról –, és a következő pillanatban már az utcán állt. Az ereiben
száguldó folyékony tűz elviselhetetlen fájdalmat okozott, nem bírt
levegőt venni, és mintha izzó pengék marcangolták volna az agyát.
Fél térdre roskadt, ahogy valami szörnyű erő próbálta az aszfaltba
préselni. Egy félig bika, félig emberforma nő állt előtte, akinek egy
intésére maga a föld fonta körül Blonskyt marasztaló csápokkal.
– Hozzátok! – csikorogta valaki.
Feltehetően a Skorpió, de Emil ebben már nem volt biztos.
Már azt is csak nagyon távolról érezte, hogy kezek ragadják meg és
emelik föl a földről.
Aztán már semmit sem érzett.
 HUSZONNÉGY

– HOGY érti, hogy csapdába estünk? – kérdezte Amerika Kapitány. –

Hiszen ide is bejutottunk, nem? Miért ne mehetnénk ki ott, ahol
bejöttünk?
– Mert ahhoz Thor hatalmát használtuk – magyarázta Strange. – Ő
pedig a Föld atmoszférájának erejét csapolta meg. Effélét azonban itt
nem talál.
Az asgardi az ég felé emelte a kalapácsát, ám levél se rezzent. Nem
volt se szél, se pára, se pattogó szikrák, amiket lángra lobbanthatott
volna.
– Igaz – bólintott komoran. – Én a vihar istene vagyok, de itt soha
nincs vihar. Sőt még csak felhők sincsenek, és bármilyen furcsa is ezt
kimondani, ide még Heimdall figyelő tekintete sem jut el. Tartok tőle,
hogy nem fogjuk tudni a Bifrösztöt használni, hogy kijussunk innen.
– Pedig nekem úgy tűnt, hogy a Zodiákus tagjai a teleportáló
karpereceikkel távoztak innen – fonta karba a kezeit a Kapitány. – Nem
tudna ön is így kijuttatni bennünket, dr. Strange?
– Talán valóban úgy tűnt, hogy teleportáltak – bólintott a Legfőbb
Varázsló –, de valójában nem ez történt. A karpereceik itt nem
működtek volna, úgyhogy a Skorpió a Kulcs segítségével juttatta ki
őket. És közben nemcsak visszavitte a társait a Földre, de a Kút azon
gyenge pontját is kijavította, ahol bejöttünk. És amint azt már korábban
is említettem, ez a hely nem a multiverzum része, hanem egy önállóan
létező dimenzió, ami most sokkal inkább igaz rá, mint korábban
bármikor.
– Akkor is kell lennie innen kiútnak! – felelte Thor. – Szerintem, ha
valakinek sikerülhet, az te vagy, Kapitány!
– Én pedig azt hiszem, hogy dr. Strange – felelte komoran Rogers. –
Ön szerint akadhat itt valami, ami a segítségünkre lehet?
– Ha alaposan körülnézünk, esetleg találhatunk valami szokatlant –
vonta meg a vállát a Legfőbb Varázsló. – Ön, Kapitány, a szárazföldön
vizsgálódhatna, Thor a levegőből vehetné szemügyre ezt a helyet, én
pedig asztrális alakomban tanulmányozom a bolygó belsejét.
– Igazán nem tudom, hogy ezen a helyen mi számíthat szokatlannak
– csóválta meg a fejét Steve –, de lássuk, ki mit talál! És, Thor, ha
közben esetleg rábukkannál a pajzsomra, megköszönném, ha
visszahoznád!
– Úgy lesz – biccentett az asgardi, majd megpörgette a Mjölnirt, és a
magasba röppent.
Az aszteroida gyorsan elmaradt mögötte – előbb csak
futballpályányira zsugorodott, majd akkora lett, mint egy dió, és
legvégül eltűnt a messzeségben. Elsuhant néhány nagyobb sziklatömb
mellett, aztán már azokat sem látta, és csak a végtelen üresség ölelte
körül.
Az érzékei azt súgták, hogy még mindig elképesztő sebességgel
távolodik a felszíntől, a menetszél továbbra is az arcába vágott, ám
annak ellenére, hogy nem látott sem korlátot, sem határt, mégsem jutott
sehová.
Irányt váltott, ám akármerre is fordult, előbb-utóbb mindenhol ez az
érzés vett rajta erőt. Végül dühösen felmordult, és visszafordult, hogy
valahol a törmelékövben megkeresse Amerika Kapitány pajzsát. Más
körülmények között ez olyan lett volna, mint egy könnycsepp után
kutatni az óceánban, csakhogy ezúttal a színtelen háttér előtt keresett
valami színeset. Nem is volt nehéz rábukkannia a vörös-fehér-kék
korongra, s miután magához vette, visszatért a felszínre.
– Hát megtaláltad! – derült föl Rogers arca. – Igazán lekötelezel!
– Ez volt a dolog könnyebbik része – legyintett Thor. – Mert hiába
bukkantam rá erre, ha közben kijáratot nem találtam. A küldetésem
zsákutcába futott.
– Nos, talán mégsem – vonta össze a szemöldökét Strange. –
Minden ilyen valóságbuborék egyedi, és számos elméleti fizikus szerint
ezek a „zsebdimenziók" is az Ősrobbanás melléktermékei. Ezt, ahol
most tartózkodunk, lassan kezdem kiismerni, és azok alapján, amit
eddig sikerült róla megtudnunk, talán a kiutat is megtaláljuk.
Thor igyekezett a lehető legszabatosabban elmondani, hogy mit
tapasztalt, amit Strange egy kurta biccentéssel nyugtázott.
– Talán önök is hallottak már Zénón dichotómiai paradoxonjáról. Ha
teszünk egy lépést az ajtó felé, és minden ezután megtett lépés fele
olyan hosszú, mint az előző, akkor önök szerint mikor fogjuk elérni az
ajtót?
– Soha – rázta meg a fejét a Kapitány. – A végtelenségig lehet ilyen
fél lépéseket tenni, bár a végén ezek nyilván mikroszkopikus méretűek.
– Így van – bólintott Strange. – És ez a dimenzióbugyor is pontosan
így viselkedik. Minél messzebb jutunk a felszíntől, a téridő annál inkább
összesűrűsödik, mindazonáltal még mindig végtelen. Akármilyen
gyorsan utazhatunk, sosem érjük el a határát.
– Szóval akkor ez itt a klasszikus „nesze semmi, fogd meg jól" esete
– sóhajtott fel Steve. – Ha nem tudunk teleportálni, nem lehet repülve
elhagyni a helyet, és kaput sem nyithatunk... akkor tényleg itt
ragadtunk.
– Nem feltétlenül – mondta Strange. – Thor megfigyelése nagyon
hasznosnak bizonyulhat, mert az én elképzelésemet támasztja alá,
miszerint ebben a téridő-bugyorban a valóság e köré a parányi bolygó
köré rendeződik. Ez volt az első, ami itt létrejött, és a mikrouniverzumot
ennek a paraméterei köré rendezték.
– Ez mind szépen hangzik – bólogatott Thor –, bár még mindig
fogalmam sincs, hogy mit jelent.
– Ahhoz, hogy a gravitáció ezen a helyen így működhessen, a bolygó
magjának olyan sűrűnek kellene lennie, mint egy neutroncsillagénak.
Persze, ha ez lenne a helyzet, akkor ez a világ már rég
gombostűfejnyire zsugorodott volna, ami azt jelenti, hogy ezen a helyen
másfajta fizikai törvényszerűségek érvényesülnek. Ami teoretikusan
annyit tesz, hogy ha a középponttól kifelé tartva sehová sem jutunk el,
mert az a végtelenbe vezet, akkor a bolygó magja felé haladva talán
eljuthatunk valahová. Reményeim szerint egy másik helyre. Persze...
– Persze mi? – kérdezte Amerika Kapitány.
– Persze, ha tévedek, akkor az ugrásszerűen megnövekvő sűrűség
és nyomáskülönbség megbonthatja a testünk atomszerkezetét – vonta
meg a vállát Strange. – Ami azt jelenti, hogy szétmorzsolódunk.
– És nincs valami biztosabb módszer arra, hogy kiderítsük, melyik fog
történni? – ráncolta a homlokát az asgardi.
– Míg ön a levegőből vizsgálta a helyet, én a bolygó belsejét vettem
szemügyre – magyarázta a Legfőbb Varázsló. – Asztrális formában
jártam a mélyben, de nem találtam semmi figyelemreméltót. Mi több,
kellemetlen mellékhatásokkal sem találkoztam, bár az is igaz, hogy a
hús-vér valónk másként viselkedik, mint az asztráltestünk. Arra utaló
nyomot sem találtam, hogy lenne bármi ennek a világnak a határain túl,
így sajnos az is előfordulhat, hogy még akkor is, ha biztonságban
átjutunk a kőzetrétegeken, egy hasonló mikroplanéta vagy csillag
szívében kötünk ki. Az egyetlen biztos módszer, hogy ezt kiderítsük,
empirikus: saját bőrünkön kell kipróbálnunk.
– Na de mégis hogyan? Ássunk egy nagy lyukat a bolygó közepébe?
 – Nem – rázta meg a fejét Strange –, de persze van rá mód, ha
vállaljuk a kockázatot.
– Én nem itt akarok megöregedni – jelentette ki a Kapitány. – Thor?
– Én máris úgy érzem magam, mintha börtönben lennék! – morogta
az asgardi. – És nem viselem jól a bezártságot!
– Akkor tegyünk egy próbát? – kérdezte a Legfőbb Varázsló.
– Igen.
– Ez esetben, ha megtennék, hogy megfogják a kezemet... és, Thor,
legyen szíves az általunk alkotott kör közepére helyezni a pörölyét!
Thor a földre helyezte a Mjölnirt, ami abban a pillanatban, ahogy
megfogva egymás kezét kört alkottak, megremegett, és mint egy
vízkereső pálca, előre-hátra kezdett mozogni. Aztán egyszer csak a
földbe süllyedt, széles, mély aknát hagyva maga után. Ami annyira
persze nem volt tágas, hogy bármelyikük is beleférhetett volna, Thor
mégis azon kapta magát, hogy átcsúszik ezen a nyíláson.
Olyan érzés volt, mintha a felsőteste még mindig a föld felszínén lett
volna, miközben a lábai már rég a mélyben jártak. Aztán egyszer csak
minden visszazökkent a normál kerékvágásba, a világ színtelenné
fakult, és már nem azt érezte, hogy a teste a végtelenségig nyúlik,
hanem azt, hogy valami szörnyű erő minden atomját egy irányba húzza.
A vér a fejébe tolult, szédülés és hányinger kerülgette, körülötte néven
nem nevezhető színek örvénylettek, ám Strange és Rogers kezét
továbbra sem volt hajlandó elereszteni.
Hol a fenében lehetünk?!
Sötétség vette körül őket, amiben csak nagy ritkán gomolygott föl
egy-egy bíbor vagy skarlátvörös felhő. Mögöttük, valahol a távolban
mintha egy csillag sápadt fénye is föltűnt volna, de tényleg csak néhány
pillanatra. Majd ahogy a szemük kezdett hozzászokni a látási
viszonyokhoz, újabb csillagokat fedeztek fel, melyekből azonban jóval
kevesebb akadt, mint a Föld vagy Asgard egén.
Végül lassan hígulni kezdett a sötétség, s ekkor látták, hogy
üvegszerűen csillogó, áttetsző geometriai formák veszik őket körül. És
minél tovább figyelték ezeket, annál inkább úgy tűnt, mintha
mozognának – néha egyedül, néha csoportosan –, amitől, bármilyen
bizarrnak is tűnt az asszociáció, leginkább a halakra emlékeztettek.
– Legalább élve kijutottunk – motyogta Amerika Kapitány –, mert az
biztos, hogy ez már egy másik hely.
– Így igaz – bólintott Strange –, és mondhatom, szerencsénk van,
hogy a végtelen számú párhuzamos univerzumból épp itt lyukadtunk ki,
mert ezt legalább ismerem, és tudom, hogy nincs messze a mi
világunktól.
– Akkor tényleg szerencsések vagyunk...
– Ám sokkal szerencsésebbek leszünk, ha elég ideig életben
maradunk ezen a helyen, hogy megtaláljuk az átjárót – tette hozzá
Strange.
A távolban valami irdatlan tömeg mozdult. Ez is áttetsző volt, és
mintha belső fény világította volna meg kúpforma alakját... és az
oldalán tátongó fűrészfogas, agyarakkal teli állkapcsot.
Valamivel odébb hasonló behemótok bukkantak föl, s úgy kezdtek
feléjük araszolni, mint a vérszagot szimatoló cápák. Épp csak ezek a
cápák elég nagyok voltak hozzá, hogy egy kisebb holdat is egyben
elnyeljenek.
– Attól tartok – sóhajtotta Strange, és a teste körül izzó fénypajzs
jelent meg –, hogy egy kicsit rázós utunk lesz.
 HUSZONÖT

BRUCE kikászálódott Monica autójának anyósüléséről, s előbb az

utcát, majd az eget és végül a háztetőket vette szemügyre ellenség
után kutatva, mielőtt besétált volna az AIM másodszor is lerombolt
laboratóriumába. A támadók minden eddigi javítást tönkretettek, és
ezen felül is okoztak még néhány millió dollárnyi kárt. Ezúttal Monica
irodáját és laboratóriumát is porig rombolták, és az egész helyből
mindössze egyetlen fal maradt épen. Minden mást – a számítógépeket,
az inkubátort és egyáltalán, minden felszerelést – apró szilánkokra
törtek, és utána mintha még föl is robbantották volna.
Az épület szerkezetén itt is, ott is koromnyomok éktelenkedtek, és a
távoli szirénaszó azt sugallta, hogy hamarosan a tűzoltók és a mentők
is itt lesznek.
Itt lesz mindenki, aki él és mozog, épp csak az elkövetők nem.
Hiába kutatta át a romokat, se Blonsky, se a helyettese, se Tarleton
nem került elő, ami akár jó hír is lehetett. Valahogy most nem sok kedve
lett volna halottakat előbányászni a törmelék alól.
Azt hiszem, ideje lesz angolosan távoznom, mielőtt a rendőrség
ideér. Merthogy ez nagyon úgy fest, mintha ismét a Hulk tört és zúzott
volna, ami jó eséllyel megint nagyon sok kérdést és némi előzetest
vonna maga után. És köszönöm, de abból most nem kérek!
Ugyanakkor... nem sok kedve volt egy olyan bűntett helyéről
eliszkolni, amihez semmi köze nem volt. A rendőrségnek válaszokra
lesz szüksége – és neki nemkülönben. Tony is figyelmeztette, hogy a
Zodiákus bármikor visszatérhet, hogy ismét kirabolja a labort...
Csakhogy ez nem rablásnak tűnt, sokkal inkább tudatos
pusztításnak.
Aminek semmi értelmét nem látta.

Szűk egy órán belül Tarleton és a biztonsági személyzet java is

előkerült, Blonsky azonban még mindig hiányzott.
Bruce tiltakozása ellenére Monica taxival jött, és a férfinak majd'
megszakadt a szíve, ahogy elnézte a laboratóriuma romjai közt
kétségbeesetten keresgélő, fiatal nőt.
– Sajnálom – mondta.
– Mit? – nézett rá őszintén meglepődve Monica. – Ez nem a te
műved. Neked ehhez az egészhez semmi közöd.
– Igaz, de... akkor is meg kellett volna tudnom...
– Meg kellett volna tudnod védeni a labort? – ingatta a fejét a nő. – Te
sem gondolhatod komolyan, Bruce, hogy ezt bárki elvárhatná tőled!
Mert én biztosan nem! És ha itt vagy, talán valóban képes lettél volna
segíteni, de lehet, hogy csak rontottál volna a helyzeten.
– Hát, nem is tudom... bár tény, hogy nélkülem is sikerült egész jól
lerombolniuk ezt a helyet.
– Nem így értettem – mondta halkan Monica. – Hanem, hogy nyilván
próbáltad volna megvédeni a labort, és lehet, hogy közben megölnek.
– Ó!
– De... tudod, végül is ez csak egy hely. A falakat újjá lehet építeni,
lehet új gépeket venni... Viszont Blonsky... nagyon remélem, hogy nem
esett baja!
– Hát én is!
– Tudod, ő... – hallgatott el a nő olyan váratlanul, mintha mondat
közben gondolta volna meg magát.
– Ő micsoda?
– Tudod... valamelyik éjszaka itt, a laborban kaptam el Blonskyt –
mondta Monica vonakodva. – A gamma-sugárzással kapcsolatos
feljegyzéseket olvasgatta, és mikor felelősségre vontam, csak hímezett-
hámozott. Persze lehet, hogy csak unatkozott, és kíváncsi volt.
– Hmm... lehet – ráncolta a homlokát Bruce.
– Elég sok minden van, amit nem tudunk Blonskyról – tette hozzá
Monica. – A múltjával kapcsolatban mindig is titkolózott. Szóval az jutott
az eszembe, mi van akkor, ha... ő is közéjük tartozik? Ha ő is a
Zodiákus egy tagja?
– Nem hiszem – legyintett Bruce. – Hiszen majdnem megölték.
– Igen... igazad van – bólogatott Monica. – Látod, a nagy
idegességben nem gondolkodom logikusan! Valószínűleg megsérült,
vagy valami még rosszabb történt vele, miközben megpróbálta megóvni
a laboratóriumot.
– Ne aggódj, megtaláljuk – ígérte Bruce. – De ha már így szóba
kerültek a gamma-sugárzással kapcsolatos kísérletek... Mi történt a
feljegyzésekkel és a gépekkel?
 – Az inkubátort darabokra törték – szontyolodott el a nő. – Ami
maradt belőle, azt a sarokba söpörtem egy kupacba.
– De mi van, ha a Zodiákus elvitte a feljegyzéseket és néhány
szövetmintát? Mi van akkor, ha ez az, amiért visszajöttek?
– Nem számít – biztosította Monica. – Megfelelő feltételek híján az
összes szövetkultúra néhány órán belül elpusztul. Amúgy pedig... hát,
sajnos nem értem el átütő sikert. Pedig annyira szerettem volna
segíteni neked... és másoknak is! Csak hát a gamma-sugárzás okozta
mutációk túlságosan kiszámíthatatlanok. Minden fehérjelánc, minden
bázisszekvencia, amit sikerült elkülönítenem, rövid időn belül tovább
mutálódott. Igazán nagyon sajnálom...
– Semmi gond, én már évek óta küzdök ezzel a problémával –
mosolyodott el szomorkásan Banner. – Tudod, még az is elképzelhető,
hogy erre a problémára nincs is megoldás.
Aztán, biztos, ami biztos, még egyszer körbejárt, és próbaképp pár
helyen beletúrt a törmelékkupacokba.
Lehet, hogy a Zodiákus azt remélte, hogy majd itt fog rábukkanni a
titokra, ami belőlem Hulkot csinált? De ha így gondolták, csalódniuk
kellett.
– Megjöttek a barátaid! – mondta Monica váratlanul.

– Új repülő? – sétált fel a fedélzetre elismerőn bólogatva Banner.

Natasha épp a műholdas felvételeket ellenőrizte, ám Bruce láttán
tátva maradt a szája. Banner ugyanis korábbi szokásával ellentétben
tiszta, állig gombok inget és félcipőt viselt, és megfésülködött.
– Hát igen – dünnyögte Tony hátra sem pillantva –, az előzőt
darabokban hagytuk Tajvanon.
– Durva – járt körbe a fedélzeten Bruce. – Sajnálom, mert az előző
nagyon a szívemhez nőtt. Annak viszont örülök, hogy ti ketten egy
darabban jöttetek vissza.
– Igazán megható! – fintorgott Stark.
– Nézd, Tony...
– Ne is törődj vele, hogy miket beszélek! – legyintett a milliárdos. – A
fáradtságtól meg a kínzástól egy kicsit morózus vagyok, ám a lényeg,
ahogy te is mondtad, hogy egy darabban, épen és egészségesen itt
vagyunk! Viszont úgy nézem, a dolgok errefelé megint kicsit
eldurvultak.
 – Hát igen... De ezúttal nekem tényleg semmi közöm nincs hozzá!
– Persze, nyilván nem értél rá itt lenni, annyi idődet lekötötte, hogy
kinyomkodd a telefonodat, mikor hívlak! – Tony hangjába keserűség
vegyült. – Tudod, Bruce, a Kapitányt még megértem! Az okostelefon
neki csak egy ostoba játékszer. Rogers hosszú éveket töltött jégbe
fagyva, és a zsebszámológéptől a VHS videókon keresztül a netes
chatszobákig annyi minden kimaradt az életéből, amire a mai modern
társadalom épül! De az ember úgy gondolná, hogy te azért legalább
néha megnézed az üzeneteidet!
– Így is van – bólintott Bruce. – Néha megnézem. Bár alvás közben
viszonylag ritkán.
– Ne csináld, Tony! – állt kettőjük közé Natasha. – Van valami
elképzelésed, hogy mi történt itt, Bruce? Láttál valamit?
Egy darabig úgy tűnt, hogy Banner nem is fog válaszolni, ám végül
nagy kelletlenül csak kötélnek állt.
– Nem... nem értem ide időben. Jöttem, ahogy megkaptam az
üzeneteiteket, de... nem láttam semmit.
– És azóta, hogy elmentünk, nem történt valami furcsa vagy
szokatlan?
– Nem mondhatnám – ingatta a fejét Bruce. – Nézzétek, amikor a
Kapitány visszajön...
– Már mi a francért gondolod, hogy a Kapitány visszajön?! – kezdett
Tony minden előjel nélkül üvölteni.
És a legriasztóbb Natasha számára az egészben az volt, hogy
elsősorban nem dühösnek tűnt, hanem végtelenül elkeseredettnek.
– V... várjunk csak! – hebegte Banner. – Mi történt? Hol van Thor és a
Kapitány?
Natasha várt, de mikor egyértelművé vált, hogy Tony nem hajlandó
válaszolni, ő vette magához a szót.
– Tonyval mi ketten Tajvanra mentünk, hogy utánanézzünk ennek a
Capricorn nevezetű fickónak. A dolgok nem pont úgy alakultak, ahogy
szerettük volna, de ez most mellékes. Eközben a Kapitány és Thor
Doktor Strange társaságában megpróbálták felkutatni a Kulcsot, mielőtt
a Zodiákus megkaparinthatná. Indulás előtt Strange elmagyarázott ezt-
azt az üggyel kapcsolatban, erre nyilván te is emlékszel.
– Igen.
– Mielőtt elmenekültünk volna Capricorn villájából – folytatta a nő –, a
Zodiákus mind a tizenkét tagja tiszteletét tette, és mivel náluk volt a
Kulcs, ez csak azt jelentheti, hogy a Kapitány és Thor nem jártak
sikerrel. Azóta pedig még csak nem is hallottunk felőlük, márpedig az
én olvasatomban ez semmi jót nem jelent.
– Úgy gondolod, hogy... meghaltak? – suttogta Bruce riadtan.
– Meglehet – bólintott Natasha. – Capricorn utalt is rá, hogy ebben az
ügyben a Bosszúállók már nem rúghatnak labdába.
– Istenem, ez... nem... Kell lennie más magyarázatnak! – nyögött föl
Bruce. – Lehet, hogy megsérültek, vagy fogságba estek... Meg kell
találnunk őket!
– Azt se tudjuk, hol kezdjünk hozzá! – torkollta le Tony. – Strange
képes teleportálni, ami azt jelenti, hogy bárhol lehetnek. Akár a Földön
kívül, egy párhuzamos világegyetemben is! Az egyetlen hely, amiről
biztosan tudjuk, hogy meglátogatták, az egy hegység
Türkmenisztánban. Ami innen akkor is öt óra repülővel, ha
csúcssebességgel haladunk, és még csak az sem garantált, hogy ott
megtaláljuk őket!
– Egy próbát azért megér...
– Nem, nem ér meg, mert ma délután – velük vagy nélkülük – lesz
egy jelenésünk Seattle-ben.
Úgy tűnt, mindez túl gyors és túl sok Bannernek, aki csak kapkodta a
fejét.
– Akkor ez azt jelenti, hogy... ez az együttállás ma lesz?
– Ühüm. Ez az egyik utolsó információmorzsa, ami Strange-től
származik.
– De miért kell pont Seattle-be mennünk?
– Azért, mert a Zodiákusnak van egy kis szigete a Szelis-tengeren –
magyarázta Natasha. – Ezt Capricorn tajvani adatbázisából sikerült
előbányásznunk. Sajnos ez nem több, mint egy pötty a térképen, és
mivel még pontos koordinátáink sincsenek, egy tizenhárom kilométeres
sugarú körön belül akárhol lehet.
– És miből gondoljátok, hogy ezen a szigeten lesznek, és nem egy
teljesen másik helyen?
– Mert a szigetnek az a neve, hogy Új Penthosz. És az volt
odabiggyesztve mellé, hogy a Skorpió Szigete. Annak idején, a
bronzkorban az eredeti Penthoszon ütött rajtuk Strange elődje, szóval
úgy gondolom, hogy nem véletlen a névválasztás, és valószínűleg ott
kellene kezdenünk a keresgélést.
– És ha gyanítják, hogy esetleg mi is tudunk a sziget létezéséről, nem
lehet, hogy máris másik helyet kerestek a rituáléhoz? – vetette föl
Banner.
 – Valószínűleg fontos számukra az a hely valamiért – tárta szét a
kezeit Stark –, és a jó hír az, hogy ők nem tudják, hogy mi tudjuk, hogy
ott lesznek. Viszont rövid és nem túl baráti ismeretségünk során az a
benyomásom támadt Mr. Capricornnal kapcsolatban, hogy ő nem az a
fajta, aki bármit szeret a véletlenre bízni. Feltehetően mindig a lehető
legrosszabb esetre készül, úgyhogy számítani fognak ránk.
– Lehet – bólintott Natasha.
– De akkor miért jöttek ide vissza? – kérdezte Banner elkeseredve. –
Hogy még több kristályt lopjanak Tarletontól?
– Nyoma sincs Tarleton kristályainak – ellenőrzött néhány adatot az
egyik konzolon Tony.
– És vajon George vitte őket magával, vagy a Zodiákus? – kérdezte
Banner.
– Hát ez az, amit nem tudunk – bólintott Tony. – Bár lehet, hogy most
nem is ez a legfontosabb kérdés.
– Hanem?
– Nem hiszem, hogy a kristályokért jöttek volna vissza – mondta
csöndesen a Fekete Özvegy.
– Akkor miért?
– Azt hiszem, érted.
– Értem?! – nézett rájuk megütközve Bruce. – De hát...
– Egészen pontosan Hulkért – felelte Natasha. – Mikor először
idejöttek, valószínűleg csak a kristályok jelentette energiaforrás
érdekelte őket. Megtalálták és elvitték, amit akartak... csak közben
Hulkkal is találkoztak, aki valamilyen módon passzol az egyik
próféciájukba, már, ha hihetünk Capricornnak. Szükségük van Hulkra a
tervükhöz.
– De hát én még csak itt se voltam! – tiltakozott Bruce
kétségbeesetten. – Sem én, sem a Hulk!
– Sietniük kellett – vette át a szót Tony –, úgyhogy valószínűleg nem
volt idejük megkeresni. Natasha és én megszöktünk a fogságból, így
tartottak tőle, hogy figyelmeztetni fogunk. A gond csak az, hogy az
együttállás ma este lesz, ők pedig kezdenek kifutni az időből. A lényeg,
hogy az előtt kellett lépjenek, mielőtt rendesen fölkészülhettek volna rá.
– Gondolod, hogy merő rosszindulatból és bosszúból tették tönkre a
labort?
Válasz helyett Tony lenyomott néhány gombot, és az egyik
képernyőn a laborkomplexumról készült légi felvétel jelent meg.
 – Találtunk itt néhány furcsa energiamintázatot, csakhogy ezek
egyike sem a terrigenkristályoktól származik – mondta Stark. – Ez
gamma-sugárzás.
– Igen, Monica... kísérletezett – sóhajtott föl Bruce. – Megpróbálta
izolálni a gamma-sugárzás által érintett sejtjeim öngyógyító képességét,
hátha ezzel...
Zavartan elhallgatott.
– Abban bízott, hátha talál gyógymódot, amivel visszafordíthatja a
folyamatot? – kérdezte Natasha.
– Igen...
– Ez mind szép és jó – bólintott Tony –, csakhogy néhány gamma-
sugárzással fertőzött sejttenyészet nem ad ilyen erős jelet. Az, amiről
én beszélek, sokkal nagyobb. És a legnagyobb koncentrációban ezen a
helyen található – a számítógép zöld pacákkal pöttyözte tele az előteret
és a beléptető kapu környékét, amitől a képernyő olyan lett, mint egy
monokróm Jackson Pollock-festmény.
– Úgy vélem, ha alaposabban körülnéznénk, bőséggel találnánk
szövet- és vérmintát – mondta Natasha.
– És nem lehet, hogy tőlem származik? – vetette föl Bruce. – Még
akkorról, mikor először idejöttek, és Hulk harcolt velük.
– Nem valószínű – csóválta meg a fejét Tony –, tekintve, hogy
mindent alaposan föltakarítottunk. Úgyhogy ez valami újabb keletű
dolog.
– Ez akkor sem áll össze... Hulk nem volt itt! Úgy értem, sokszor
elfelejtek dolgokat, de azért ilyen horderejűeket nem. Monica lakásában
voltam, és arra ébredtem, hogy csipog a telefonom, mert üzenetet
kaptam. És még most is azt a ruhát viselem, amit akkor vettem
magamra, márpedig, ha időközben átváltoztam volna...
– Nem kétlem, de...
– Blonsky! – kerekedett el hirtelen Bruce szeme.
– Mi van vele?
– Monica valamelyik nap rajtakapta, hogy belógott a laborba, és a
kutatási eredmények körül szaglászott.
– Ha nem tévedek, Mr. Blonsky momentán épp nincs sehol – ráncolta
a homlokát Stark.
– Hm... lehet, hogy új Hulk költözött a városba? – vetette föl Natasha.
– Nem – rázta a fejét Banner. – Ez akkor sem valószínű. Monica azt
mondta, hogy a sejtkultúrák használhatatlanok, mert a mutációk túl
kiszámíthatatlanok...
 Hirtelen elhallgatott. A kiszámíthatatlan nem azt jelenti, hogy
veszélytelen. Sőt, alkalomadtán lehet, hogy nagyon is veszélyes.
Könnyen meglehet, hogy Monica alulbecsülte a sejtek mutációs
képességét. Nem ő lenne az első. Sőt, az is elképzelhető, hogy valami
módon a Zodiákus mégiscsak belenyúlt a dolgokba, s a hatalmukkal és
képességeikkel ők egy ártalmatlan sejttenyészetből is képesek voltak
valami szörnyűséget kreálni.
– Azt hiszem, bízvást kijelenthetjük, hogy Blonsky nem szabad
akaratából tartott velük – mondta a Fekete Özvegy. – De így már
legalább azt tudjuk, hová vitték magukkal. A kérdés már csak az,
miért?
– Nem tudom – felelte komorán Bruce. – Ha ők Hulkot akarták, és
Blonsky valamilyen módon hasonlóvá is vált hozzám... de nem, akkor
sem értem, mire kell nekik. Össze akarnak töretni vele valamit?
– Nem tudom, de tartok tőle, hogy hamarosan kiderül – felelte Tony. –
Még elintézek pár telefont, aztán mennünk kell.
– És a Kapitány meg Thor? Tényleg úgy gondoljátok, hogy
meghalhattak?
– Capricorn ezt így nem mondta ki – rázta meg a fejét Tony. – Csak
annyi hangzott el, hogy kikerültek a képből, de azt egy szóval sem
állította, hogy meghaltak volna. Azt biztosan az orrunk alá dörgölte
volna... szóval, talán még reménykedhetünk.
– Ám akár élnek, akár nem, most nincs rá időnk, hogy megpróbáljuk
fölkutatni őket – tette hozzá csöndesen Natasha.
– Ha halottak, úgysem tehetünk már értük semmit – szorult ökölbe
Stark keze. – Ha pedig élnek, tudnak vigyázni magukra. Engem sokkal
inkább a mi ügyünk aggaszt. Azok, akikkel néhány nappal ezelőtt
harcoltál, kiscserkészek az új Zodiákushoz képest, Bruce! És ezek már
nem ketten vannak, hanem egy tucatnyian! Szóval, félre ne érts, nem
akarok a szokásosnál is arrogánsabbnak tűnni és beletaposni a kis
lelkedbe, de nagyon örülnék, ha végre fölfognád, hogy eljött az utolsó
összecsapás ideje, nekünk pedig szükségünk van rád! És tartok tőle,
hogy még veled együtt sincs sok esélyünk!
Banner félig lehunyt szemekkel hallgatta végig Tony kirohanását, és
mikor a milliárdos végzett, néhány másodpercig mind hallgattak.
– Most meg mi a baj? – húzta el a száját Tony. – Mondj már valamit!
– Csak biztos akartam benne lenni, hogy mindent elmondtál, ami a
szívedet nyomja – vonta meg a vállát Bruce.
 Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Tony menten fölrobban, aztán nagyot
sóhajtott, és megvonta a vállát.
– Hát, igen... azt hiszem, mindent elmondtam.
– Akkor jó – bólintott Bruce. – Szóljatok, hogy mikor indulunk!

Maria Hill csöndben hallgatta végig Starkot, és csak nagy ritkán

kérdezett közbe. Aztán ahogy a milliárdos végzett a mondanivalójával,
a nő egyből a lényegre tért.
– Mit akar a S.H.I.E.L.D.-től?
– Röviden? Támogatást. Mert összesen hárman maradtunk, és a
véleményem szerint ez nem lesz elég.
– Ezt biztosan nem volt könnyű így kimondania...
– Imádom, hogy maga mindig tudja, hova szúrjon! – mosolyodott el
fanyarul Tony. – Mit tud adni?
– Mire van szüksége?
– Őszintén? Nem tudom. Talán egy új konyhai robotgépre... Mégis,
mit tud adni?
– Néhány óra alatt sikerülhet összeszednem némi légi támogatást, de
sajnos a legtöbb ügynökünk mással van elfoglalva.
– Miért, másvalaki is le akarja igázni a Földet?
– Valaki mindig le akarja igázni a Földet – tárta szét a karját Maria. –
Ha egy kicsit több időm lenne, nagyobb erőket tudnék mozgósítani, de
így...
– Értem én, csak hát egyikünk sem számolt azzal, hogy Thort és
Amerika Kapitányt is elveszítjük. Úgyhogy kénytelenek leszünk
improvizálni. Viszont lenne néhány további kérésem is.
– A S.H.I.E.L.D. nem Aladdin csodalámpája, Stark!
– Beszéltünk már egy nyugati parti főhadiszállásról, és szeretném, ha
ezt az ötletet együttes erővel valóra is válthatnánk.
– Rendben, fölterjesztem a feletteseimnek – bólintott Hill. – Aztán
majd még beszélünk róla. Addig is küldök önöknek néhány
parancskódot, és a légi támogatásuk egy órán belül már úton lesz.
Azonban szeretném, ha észben tartanák, hogy ez nem valami isten
háta mögötti hely! Amíg nem száz százalékig biztosak a célpontban,
nem fogunk közbeavatkozni! És még akkor is, ha az embereim
bekapcsolódnak a harcba, az, hogy ezt milyen mértékben teszik, a
veszély szintjétől függ majd. Úgyhogy maradjunk kapcsolatban, és a
továbbiakat majd meglátjuk.
– Minden tőlem telhetőt elkövetek, asszonyom...
 HUSZONHAT

A QUINJET jóval csöndesebb volt, mint az elődje, de persze lehet,

hogy csak azért érezték így, mert a fedélzeten mindenki a gondolataiba
temetkezett. Tony immáron sokadszorra vizsgálta át a páncélja
alrendszereit, Natasha a műholdjairól érkezett telemetriai adatokat
böngészte, Bruce Banner pedig... nos, Bruce unatkozott.
Na jó, talán nem unatkozott, de az egyre sűrűbb, egyre nyomasztóbb
csönd kezdte fárasztani. Tonynak ugyan nem segíthetett, de úgy volt
vele, a műholdadatokkal talán még ő is elboldogul.
– Találtál már valamit? – kérdezte Natashát.
– Az összes szigetről lekértem minden hozzáférhető adatot –
magyarázta a nő. – Egyiken sincs semmiféle szokatlan
energiamintázat, úgyhogy kénytelenek vagyunk csupán légi
felvételekkel és régi fotókkal dolgozni. A többségük mindössze csupasz
szikla, néhányan viszont élnek is. Ezen itt például már többször is volt
katonai bázis, ami most épp üresen áll. Ezen az apró földdarabon a
hetvenes években egy sorozatgyilkos tevékenykedett. Amazon pedig
egy fickó fúziós reaktort épített... de amikor kiderült, hogy a fúziós
reaktor nem működik, csődbe is ment. Most egy apró szálloda működik
ott. Egyszerre több keresőn próbálom futtatni az információt, hátha
találok még valamit más adatbázisokban. Szóval, ha bármi furcsát
látsz, szólj!
– Ugye jól gondolom, hogy egyik szigetet sem a Skorpió után
nevezték el? – pörgetett át egy sor képet Bruce.
– Nem. Tudom, mert ellenőriztem.
– Mennyi idő, míg elérjük Seattle térségét?
– Még körülbelül húsz perc.
A legnagyobb probléma az volt, hogy igazából fogalmuk sem volt, mit
is keresnek.
Vajon hogy nézhet ki egy Zodiákus-halálsziget?
– Az a másik sziget... háromezer évvel ezelőtt... az a Penthosz, arról
mit tudunk?
– Amikor a Kulcs túlterhelődött, a sziget megsemmisült – mondta
Natasha. – Úgyhogy túl sok biztos adatunk nincs vele kapcsolatban,
viszont van egy rajzunk róla. Még Strange adta.
 Néhány gombnyomással egy újabb képet töltött be – tusrajz volt, amit
egy agyagba égetett stilizált képről másoltak. Az eredeti állítólag a
drezdai múzeumban volt, azonban a város bombázásakor
megsemmisült.
– Hát ez nem valami nagy segítség – ingatta a fejét Bruce.
– És még a képen szereplő jeleket sem tudjuk elolvasni.
– Hát, sajnos ilyen az, mikor az ember hozott anyaggal dolgozik.
A kép közepén egy spirálminta volt, körülötte kilenc kisebb jel,
mindegyik kétszer olyan messze, mint az előző. Az egész valahogy
nagyon ismerősnek tűnt Bruce számára, de nem tudta hova tenni.
Végül visszatért a légi felvételekhez. Közben azon töprengett, vajon
hogy nézhet ki, amit keresnek. A legtöbb képen teljesen egyértelmű
dolgok szerepeltek: házak, raktárak, stégek. Némelyik mellett még
vitorlás bárkák és csónakok is álltak.
Aztán az egyik képen mégiscsak megakadt a szeme.
Maga a sziget szögletes volt, és akadt rajta valami furcsán csillogó.
Mint egy épület kupolája. Aztán valamivel odébb egy másik kupolát
fedezett fel, ami egy kicsit kisebb volt, de még mindig elég terebélyes.
Ahogy kinagyította a képet, még további kupolákra bukkant, és volt
valami furcsán ismerős az elrendezésükben...
Mi van akkor, ha ezek valójában nem is kupolák? Hanem a szférákat
jelképező gömbök. A levegőből azok is pont úgy néznek ki,
ugyanakkor...
– Mi a helyzet ezzel a szigettel? – tolta Natasha elé a fotót.
A nő néhány perc alatt minden elérhető adatot lehívott a kérdéses
helyről.
– A sziget magántulajdonban van, és a bejegyzés szerint már
százötven éve ugyanaz a cég birtokolja. És akad itt néhány érdekes
dolog is, amit az FBI még a szesztilalom idején gyűjtött össze a
tulajdonosokkal kapcsolatban. Állítólag bizonyíték volt rá, hogy a
raktáraikban nagy mennyiségű alkoholt rejtegetnek, azonban sohasem
lett belőle igazi ügy. Pár évre rá az egészet jegelték, és az érintett
nyomozók a bíróval egyetemben fejedelmi végkielégítéssel mentek
nyugdíjba. Az évek során sok ilyen kisebb-nagyobb stiklijük volt, ami
valószínűleg azt jelenti, hogy erős szálakkal kötődtek a szervezett
bűnözéshez. Ezt azonban sohasem vizsgálták ki alaposabban.
– Azt mondod, magántulajdonban van? Kiében?
– Nos, ez olyasmi, amit meg sem próbáltak leplezni: a jelenlegi
tulajdonos Cornelius Van Lunt, aki egyenes ági leszármazottja annak a
Titus Van Luntnak, aki még 1872-ben vásárolta a szigetet. A család
New York-i érdekeltségű, és nemzedékek óta telekspekulációval
foglalkozik. A szigetet az évek során többször is bérbe adták – a
húszas években szálloda állt itt, aztán pedig egy kalandpark.
– Miféle kalandpark? – ráncolta a homlokát Bruce.
– Kozmopolisznak hívták, és alig egy évig működött.
– És akkor ez lehet, hogy valami régi hullámvasút része? – bökött a
fotóra a férfi.
– Ez nem olyan vidámpark volt – rázta meg a fejét Natasha. – Akadt
itt egy csillagvizsgáló is, és azt hiszem, a szó, amit keresünk, a
planetárium. És a lépték alapján valószínűleg ez lehetett minden idők
legnagyobb planetáriuma. Bár most, hogy így szóba került, végül is ez
is egyfajta szórakozást biztosított – kicsit olyan lehetett, mint az a
körbeforgó torontói étterem. Ki lehetett bérelni egy-egy ilyen kupolát,
amik egy-egy bolygót jelképeztek, és lassan körbefordultak, miközben
az ember jófajta pezsgőt kortyolgatott. Nagyon elegáns szórakozás
lehetett...
– Szóval akkor, ha jól értem, ez valójában egy hatalmas, mechanikus
szerkezet, ami egyben a naprendszer reprezentációja – biccentett
Bruce. – Számomra ez eléggé úgy fest, mintha ezt a Zodiákus építtette
volna. Biztosan nem volt olcsó.
– Hát nem – dünnyögte Natasha, miután ellenőrizte az építési
költségeket. – Annyira nem, hogy a kivitelezésért felelős építési vállalat
a végére csődbe is ment.
– Biztos ez? – kérdezte Bruce.
Natasha elfintorodott, majd még mélyebbre ásott a számítógépes
adathalmazban.
– Ma nagyon pörögsz, Bruce! – bólintott végül elismerően. – Az
építési vállalat valószínűleg csak álca volt, amit arra hoztak létre, hogy
tévútra vezesse a kíváncsiskodókat. A Kozmopolisz célja sosem a
nyereség volt.
– Ami fölveti a kérdést, hogy akkor miért hozták létre? – fonta össze a
karját Bruce. – Ha megnézzük a Penthoszról készült rajzot, ott is azt
látjuk, hogy hasonló a hely elrendezése. Van egy központi tereptárgy –
ami valószínűleg a Napot szimbolizálja –, és körülötte arányos
távolságban állnak a bolygókat jelképező kövek... vagy ebben az
esetben az épületek. Van egyébként erről a helyről valamilyen tervrajz?
Érdekelne, hogyan oldották meg annak idején az energiaellátást.
– Ezekről semmiféle adatunk nincs – rázta meg a fejét Natasha.
 – De jól jönne most egy széles spektrumú letapogatás! – sóhajtott föl
Bruce. – Szerintem a S.H.I.E.L.D. tud ilyet. Mindenfajta energiamintázat
érdekelne: az infravörös, az ultraviola... és elsősorban a gamma.
– Mire gondolsz? – vonta föl a szemöldökét Natasha.
– Arra, hogy ez a hely kulcsfontosságú a terveikben, ami azt jelenti,
hogy hamarosan mind a tizenketten itt lesznek, mi pedig csak hárman
vagyunk. És ez egy kicsit kevés egy frontális támadáshoz.
– Ha ennyire fontos a rituáléjukhoz, lehet, hogy célszerű lenne
lebombázni – tűnődött Natasha.
– Ez a hely több mint kilencven éve itt áll – mondta Bruce. – Ennyi idő
alatt bőven volt idejük megfelelő védelmi rendszert kiépíteni. Ha
elrendeljük a légicsapást, és az nem váltja be a hozzá fűzött
reményeket, azzal csak jeleztük nekik, hogy tudjuk, hogy itt vannak, és
el akarjuk őket kapni.
– Akkor beszéljünk Tonyval – bólintott a nő. – Szívesen hallanám az
ő ötleteit is.

Seattle köd szűrte fényei elmaradtak mögöttük, ahogy a Quinjet

kirepült az öböl fölé, onnan pedig egyenesen a Szelis-tenger felé indult
tovább. A nap már lenyugodott, és a nyugati láthatáron folyékony
obszidiánként csillogott a tenger, amit csak a nagy ritkán fölbukkanó
kompok és hazafelé tartó halászhajók reflektorai világítottak meg.
Időközben drasztikusan csökkentették a sebességüket, és Stark
minden létező módon megpróbálta álcázni a repülőt. A sziget, csakúgy,
mint a tenger, sötét volt, a monitoraikon azonban ezernyi színnel
világított, megmutatván a domborzatot, a talaj sűrűségét, a hőelnyelést
és a sugárzást is.
Mikor már körülbelül egy kilométernyire jártak a célterülettől, Tony
lebegő üzemmódra kapcsolta a gépet.
– Mi történt? – kérdezte Natasha.
– Valamiféle energiamező veszi körül a szigetet – mondta Tony. – És
biztosra veszem, ha továbbmegyünk, és átlépjük a határát, fölfedeznek
bennünket.
– És miféle energiamező ez? – kérdezte a nő.
– Nem tudom biztosan, mert ilyen energiamintázattal még nem
találkoztam. Úgyhogy jobb, ha meglapulunk, amíg el nem szánjuk
magunkat, hogy átlépjük a határt, és már nem érdekes, hogy tudnak-e
a jelenlétünkről.
– Még valami?
– A nagy központi kupola alatt – nevezzük Napnak – van valami –
magyarázta Tony. – Egyébként, ha már itt tartunk, melyik Zodiákus-
barátunknak felel meg a Nap?
– Általában az Oroszlánnal szokták azonosítani. És mi van alatta?
– Ebből a távolságból csak annyit lehetett megállapítani, hogy
valamiféle fogaskerekes mechanizmus, ami az összes többi kupolával
is kapcsolatban áll. És mivel az egész armatúra középpontja a Nap, úgy
gondolom, hogy az alatt lehet az energiaforrásuk.
– A Földnek kellene a középpontban lennie – ingatta a fejét Natasha.
– Tessék?
– A Tetrabiblosban Ptolemaiosz az írja, hogy a Naprendszer
középpontja a Föld.
– Nocsak-nocsak! – csóválta meg a fejét Tony. – Hogy egy
jövendőmondásról írt könyv is tévedhet valamiben...! Mik vannak!
– Viszont azt se felejtsük el, hogy a Zodiákus egy előző kor
világszemléletét és mentalitását követi – emlékeztette Natasha. – Így a
legkevésbé sem lepne meg, ha ez a planetárium nem napközpontú
lenne.
– Értem én – bólintott Tony. – Simán elképzelhető, hogy az ő
világszemléletük még geocentrikus, de... változtat ez valamin?
– Tulajdonképpen akár Föld-, akár Nap-központú modellt
használhatnánk, hogy kiszámítsuk a bolygók mozgását – mondta Bruce
–, a leglényegesebb különbség a matekban lenne. A bolygók mozgása
attól még ugyanaz marad. És egyébként is, bármelyik megközelítést is
használjuk, tulajdonképpen ugyanúgy néz ki, ha az ember a Földről
nézi a csillagos eget. A Zodiákus a saját céljainak megfelelően építette
meg ezt a helyet, ugyanakkor annak idején ezt egyfajta vidámparkként
próbálták eladni, és a huszadik században már nagyon sokan furcsán
néztek volna, ha a mindenség középpontjának a Földet teszik meg.
Márpedig annyira már ismerjük őket, hogy tudjuk, mindig is igyekeztek
kerülni a feltűnést.
Tony válasz helyett egy sor parancskódot táplált be a fedélzeti
számítógépbe, és szenzorok tucatjait állította rá a központi építményre.
– Akármi is az a hely, gamma-sugárzást bocsát ki – dünnyögte. – Azt
javaslom hát, hogy derítsük ki, mi is ez, és mi a funkciója! Ki szeretne
úszni egyet?
 – Azt hiszem, ideje megmártanom habtestemet a vízben – bólintott
Natasha.

A Szelis-tenger nagyon hideg volt. Annyira, hogy egy nem

megfelelően felkészült úszó – mondjuk, egy részeg, aki egy kompról
esett a vízbe – alig egy perc alatt meghalt volna a hideg okozta sokktól.
Egy erősebb ember megfelelő mennyiségű zsírpárnával akár tíz percig
is kihúzhatta volna a vízben. Natasha azonban a legkevésbé sem volt
felkészületlen, a búvárfelszerelése megfelelően szigetelt volt – ám még
így is érezte a dermesztő hideget.
És minél több időt töltött a vízben, annál idegesebben latolgatta,
vajon átsiklott-e már a szigetet övező energiamezőn, és tudnak-e róla,
hogy itt jár a kertek alatt.
Tony úgy okoskodott, hogy a mezőt elsősorban hajók és légi
járművek kiszűrésére használták, és ha őt föl is fedeznék, feltehetően
valamilyen tengeri állatnak gondolnák.
Ez azonban csak spekuláció volt, így igyekezett minden eshetőségre
készen állni.
Ahogy megközelítette a szigetet, Natasha a maszkjába épített
speciális szemüveget infravörös üzemmódba kapcsolta – és szinte
azonnal ki is szúrta azt a csövet, ami a sziget alól melegebb vizet
vezetett a tengerbe. Úgy tűnt, akármi is működteti a planetáriumot –
valószínűleg gázolaj vagy elektromosság –, a mechanizmus hűtést
igényelt, és a felforrósodott hűtővíz elvezetésének legegyszerűbb
módja az volt, ha beleeresztik a tengerbe.
Nagyon lassan, nagyon óvatosan jött föl a felszínre levegőért.
A feje fölött már oszlani kezdtek a felhők. Maga a sziget az
úgynevezett Olimpiai Esőárnyék nevezetű területen volt, ahol a hegyek
útját állták a felhőknek, melyek így a földrész belseje helyett erre a
vidékre zúdították összes csapadékukat.
Natasha általában szerette a csillagfényes éjszakákat, a mai azonban
nyugtalanító érzéssel töltötte el. A csillagok sokkal fényesebben
ragyogtak, mint kellett volna, különösen így, hogy a sűrű tengeri ködtől
nem is lett volna szabad, hogy lássa őket. Azok ott fönt mintha
gonoszul csillogó szemek lettek volna, amik kíváncsian lesték minden
mozdulatát.
 Ismét nagy levegőt vett, majd alámerült, és a hűtővíz-elvezető csőből
kiömlő melegebb vízáramot követte, mígnem kitágult körülötte a tér, és
ő egy jókora, megvilágított barlangban bukkant a felszínre.
Maga a hely egykor természetes képződmény lehetett, mára
azonban kibővítették, és a partjait lebetonozták. A mesterséges
rakparton különféle gépek sorakoztak – a többségük régi, óriási,
olajozott fogaskerék volt, valószínűleg annak a szerkezetnek a része,
ami a fenti planetárium elemeit forgatta, középütt azonban egy jóval
modernebb gép állt.
Egy áttetsző anyagból – üvegből vagy kristályból – készült gömb volt,
amiben egy emberi test lebegett valami színtelen folyadékban. Ahhoz
túlságosan messze volt, hogy Natasha az apróbb részleteket is
kivehesse, de volt egy olyan érzése, hogy az a test jóval nagyobb, mint
egy átlagemberé. A bőre zöld volt, bár jóval halványabb árnyalatú, mint
a Hulké, és a csövek és kábelek pókhálójába gabalyodott test minden
szívverését sápadtzöld fényjelenség kísérte.
A rakparton hat állig felfegyverzett őrt és négy biztonsági kamerát
számolt meg, bár biztosra vette, hogy ahol ennyi van, akad több is. És
lehet, hogy a vízben egyelőre biztonságban volt, de abban a
pillanatban, ahogy megpróbál kijönni a partra, biztosan észre fogják
venni.
Odakint a nyílt vízen Tony és Bruce arra vártak, hogy ő, a felderítő
kiértékelje a helyzetet, és ennek tükrében tervezzék meg a következő
lépésüket.
A kérdés az: mi legyen most?
Natasha állított egy keveset a védőszemüvegébe épített távcsövön,
és most már így vette szemügyre a gömbben lebegő alakot. Még így
sem lehetett benne száz százalékig biztos, de az volt az érzése, hogy
az ott Emil Blonsky. Az energiamintázata mindenesetre nagyon
hasonlított a Hulkéra, ami azt sugallta, hogy akárki is az illető,
valószínűleg hozzáférhetett dr. Rappaccini kísérleti anyagához. És
abból, hogy így bezárták, az következett, hogy nem önként jelentkezett
erre a...
Vizsgálatra? Kísérletre? Áldozatra? Tulajdonképpen mit keres itt
Blonsky?
Strange egyszer azt mondta, hogy a Zodiákus tagjait a Kulcs hatalma
tölti el erővel. Lehet, hogy ehhez van valami köze?
A gömb fölött, az ősrégi fogaskerekes szerkezethez csatlakoztatva
egy leginkább elektromotorra hasonlító eszközt látott, és úgy döntött,
bármi is legyen, azt lesz célszerű először kiiktatni. Ha másra nem is
lesz jó, figyelemelterelésnek megteszi.
A barlangcsarnokot hangos zúgás töltötte be, amit fémcsikorgás
követett, és az évtizedek óta mozdulatlanul rozsdásodó fogaskerekek
lassan forogni kezdtek.

Egy perccel azután, hogy Natasha eltűnt a vízben, Tony már ismét a
Quinjet pilótafülkéjében ült, és újfent Maria Hillt hívta.
– Figyelemmel követjük a mozgásukat – mondta a nő –, a
légicsapásra vonatkozó kérelmüket azonban egyelőre elutasítom. Azok
alapján, amit erről a helyről tudunk, lehet, hogy ez tényleg nem több,
mint egy régi vidámpark.
– Ami tele van gamma-sugárzással? – vonta föl a szemöldökét Tony.
– Még akkor is, ha a Zodiákus valóban ott van, civilek is akadhatnak
a szigeten. Azt mondom hát, keverjék meg egy kicsit az állóvizet, és ha
nem tetszik, ami a felszínre jön, mi is közbeavatkozunk Addig azonban
csak megfigyelőként vagyunk jelen.
– Remek! – mondta nem kis gúnnyal a hangjában Tony, és máris
bontotta a vonalat. – Natasha jelentkezett már?
– Mióta beúszott a sziget alá, nem – rázta meg a fejét Bruce. –
Úgyhogy amondó volnék, adjunk még neki néhány percet, aztán
csapjunk a lovak közé!
– Mi történt veled, Bruce? Eddig szeretted volna az egészet
páholyból végignézni, most meg úhh, csapjunk a lovak közé?
– Igen, de ez azelőtt volt, hogy...
– Nem, igazad van, tényleg csapjunk a lovak közé! De ahhoz a
Hulkra van szükségünk. Méghozzá a mi oldalunkon.
– Te is tudod, hogy működik ez a dolog – mosolyodott el keserűen
Bruce. – A zöld pasassal kapcsolatban semmire sincs garancia, de egy
dolog biztos: ezek az alakok megverték és megalázták, úgyhogy
szerintem örülni fog a visszavágó lehetőségének.
– Ami a visszavágót illeti, jobb, ha észben tartjuk, hogy ezek most
már sokkal erősebbek, mint előzőleg...
– A Hulk meg sokkal dühösebb lesz, úgyhogy lesz minek
kiegyenlíteni az esélyeket.
– Szóval, akkor meddig várjunk? – biccentett Tony a rádió felé.
 – Abban egyeztünk meg, hogy tizenöt perc előnyt adunk neki, és
hacsak időközben nem küld valamilyen jelzést... bemegyünk.
– Azért jobban örülnék, ha Thor és a Kapitány is itt lennének! –
dünnyögte Tony.
– Én is, de most kénytelenek vagyunk azzal gazdálkodni, amink van.
Néhány percig feszült csöndben ültek, és szinte a tekintetükkel
próbálták szuggerálni a rádiót, hogy szólaljon már meg.
– Tudod – mondta Bruce szórakozott mosollyal –, most, hogy itt
végiggondoltam, történt valami furcsa, mikor a legutóbb a Zodiákussal
harcoltunk. A zöld pasasnak nem a legjobb a memóriája, szóval csoda,
hogy egyáltalán eszembe jutott, bár azért olyan is van, hogy...
– Igen? – nyújtotta el a szót türelmetlenül Tony.
– Az az oroszlánember... mikor megsebzett az energiakarmaival, az
nagyon fájt, ugyanakkor dühösebbé és erősebbé is tett.
– Tudjuk, hogy a dühösebb Hulk egyben erősebb Hulk is – vonta meg
a vállát Tony. – Ez nem újdonság.
– Ez most más volt... – ingatta a fejét Banner. – Ez inkább olyan
érzés volt, mintha a Hulk elnyelte volna azt az energiát. Mintha
feltöltődött volna tőle.
– Hmm... érdekes – vonta össze a szemöldökét Tony. – Lehet, hogy
akkor ezért akartak annyi mindent megtudni rólad? Lehet, hogy
valamiféle... szerves elemnek vagy akkumulátornak akartak használni?
De ha tényleg képes vagy elnyelni az energiát...
– Lehet, hogy ez mindkét irányba működik – tűnődött Bruce. – Mint
egy töltéstároló. Begyűjtöm az energiát, raktározom, majd alkalomadtán
kibocsátom.
– Azért jobban örültem volna neki, ha ez hamarabb az eszébe jut, dr.
Banner! – fintorgott Tony. – És lehetőség szerint nem öt perccel az
utolsó, mindent eldöntő roham előtt! Mert erre így most semmilyen
stratégiát nem fogunk tudni építeni.
– Hát nem – mutatott a műszerfalba épített órára Bruce. – Főleg,
mert idő van.
Abban a pillanatban a szigeten kigyúltak a fények, és a planetárium
mechanikus égitestei lassú forgásba kezdtek. A fejük fölött pedig
minden eddiginél nyugtalanítóbban szikráztak föl a csillagok.
Bruce elkezdte kigombolni az ingét. Szép ing volt, sajnálta volna
tönkretenni.
A lassan forgó gépi planéták fölött fénylő alakok jelentek meg a
levegőben. Pont tizenkettő.
– Azt hiszem, ez lesz a jelünk – biccentett Stark.
 HUSZONHÉT

NATASHA a legközelebbi őrtől alig háromméternyire bukkant ki a

vízből, és a speciális kesztyűje segítségével úgy sokkolta le, hogy a
fegyveres azt se tudta, mi történt. De ez csak egy őr volt, és a másik
három azonnal célra tartotta a fegyverét. Mielőtt azonban tüzet
nyithattak volna, Natasha kilőtte az egyik kesztyűjébe épített csáklyát,
és a vékony, acélsodrony erősségű kábel a magasba rántotta. Elsuhant
az alatta cikázó golyók fölött, és mielőtt az őrszemek utána fordulhattak
volna, az egyiket csontrepesztő erővel fejbe rúgta, a másiknak a
nyakára tekerte a kábelt, és a földre rántotta vele, majd a harmadik feje
fölött átszaltózott, és egy precíz ütést mért a keze élével az utána
forduló őr nyakára.
A szeme sarkából látta, hogy van még valaki a kristálygömb mögött,
akit eddig nem vett észre, és bár azonnal oldalra vetődött, a rövid
sorozat így is kis híján eltalálta.
Miután a rejtőzködő őrszemet is lesokkolta, fürgén körbejárt, és
ellenőrizte, hogy biztosan sikerült-e mindannyiukat kiiktatnia.
A fogaskerekes szerkezet közben csikorogva váltott magasabb
fokozatba.
Leoldotta és visszacsévélte a csáklyát, majd fürge léptekkel a
kristálygömbhöz ment.
Most már nem lehetett kétséges, hogy az az alak ott bent valóban
Blonsky. A biztonsági főnök arca és teste szörnyen eltorzult, a bőre
halványzöld árnyalatú volt, s majdnem olyan magasra nőtt, mint maga a
Hulk. Ilyen közelről már az is látszott, hogy az öntudatlan alak mellkasa
lassan süllyed és emelkedik, így Natasha legalább abban biztos
lehetett, hogy Blonsky él.
Mivel nem szerette volna, ha ismét meglepik, még egyszer ellenőrizte
az őrposztokat, majd minden figyelmét a fogaskerekes szerkezetet
működtető gépezetnek szentelte. Nagyon úgy festett, ha sikerül
tönkretennie az üzemanyagtartályokat, azzal a gépet is leállítja – és
akkor végre lesz egy kis ideje, hogy kitalálja, mihez is kezdjen
Blonskyval.
Inkább érezte, mint hallotta, hogy valami mozdul a háta mögött, mire
azonnal megpördült, s miközben oldalra vetődött, ismét leadott egy
lövést speciális kesztyűjével.
Az ellenfele inkább volt árnyék, mintsem hús-vér lény, ámbár a
gomolygó ködforma testből nagyon is eleven szemek néztek vissza rá.
Ha hatással volt is rá a harmincezer voltos áramütés, annak semmiféle
látható jelét nem adta.
– Nincs értelme harcolni – suttogta az árnyalak.
A hangot egyszerre hallotta a fülével és az elméjével, és egy
pillanatig azt gondolta, hogy ismét a Rák az. Igaz, sem csápokat, sem
ollókat nem látott, és a másik nem is próbált befurakodni a tudatába.
Sokkal inkább egy érzés volt, mintha a szavaival olyan gondolatokat
próbált volna előhívni Natashából, melyek már eddig is ott voltak.
A Kapitány és Thor meghaltak. Ha nem így lenne, semmi sem
tarthatná vissza őket attól, hogy most itt legyenek, és a többi Bosszúálló
oldalán küzdjenek. De így, nélkülük olyan ez a harc, mintha három légy
próbálna agyoncsapni egy elefántot. És egyébként is, miért kellene,
hogy harcoljanak a Zodiákussal? Mit akarnak elérni vele?
Mit nyernének vele?
Szabadságot?
Szabad akaratot?
Az ösztönei, a kiképzése, minden porcikája azt sugallta, hogy az
emberiségnek valójában nem a szabad akaratra van szüksége. A
többség nem is tud mit kezdeni vele, és azok, akik megértik, hogy
rendelkeznek vele, szinte mindig összekeverik a szabadságot a
szabadossággal. Az emberiségnek irányításra van szüksége.
Keretekre. Biztonságra. Bizonyosságra. Rendre és rendszerre, nem
pedig káoszra és zűrzavarra. Arra, hogy valaki fogja a kezét, és
megmondja, mit kell tennie...
Miért akarna bárki is küzdeni ez ellen?
– Hagyd abba! – sziszegte Natasha. – Takarodj ki az agyamból!
Az árnyalak eltűnt, és a helyén egy fiatal, jóvágású férfi állt, kíváncsi,
fürkésző szemekkel. És a legkevésbé sem tűnt veszélyesnek. Sőt, épp
ellenkezőleg, nagyon is sebezhetőnek látszott.
– Igazad van – bólintott –, könnyedén meg tudnál ölni. De miért
tennéd? Mit ártottam én neked? Mit ártottam én bárkinek is?
Ez Simmah lesz, a Mindeneket Elnyelő... a Halak.
Natasha tudta, miféle ellenféllel áll szemben, ám képtelen volt nem
bízni benne. A férfi igazat mondott. Az, amiért a Bosszúállók harcoltak...
mit hozott ez az emberiségnek valaha is bánaton és nyomorúságon
kívül?
 Natasha Romanoff egykor jó katona volt, aki kérdés nélkül tette, amit
parancsoltak neki. Az egy sokkal egyszerűbb, sokkal rendezettebb élet
volt, amiben nem volt helye a miérteknek.
Nemegyszer érezte már úgy, egyszerűbb lenne mindent maga mögött
hagyni és visszatérni ahhoz az élethez, kis fogaskeréknek lenni a nagy
gépezetben, tenni a dolgát...
– Állj közénk, Natasha Romanoff! – lépett közelebb a Halak. –
Hamarosan a Ragyogó Nyáj fogja uralni az egész világot, de ebben a
világban neked és a hozzád hasonlóknak mindig lesz hely. Mi több, egy
napon talán sikerül az egyik nagy Ház tagjává válnod, és onnantól
velünk együtt uralkodhatsz.
A Fekete Özvegy tiszta szívéből szerette volna, ha a dolgok így
alakulnak... de az évek arra is megtanították, hogy az ember sohasem
kaphatja meg azt, amire ennyire vágyik. Mert amit ennyire akar, az soha
nem a valóság, csupán egy illúzió.
Mielőtt a dolog tudatosan megfogalmazódott volna benne, ökölbe
szorította a kezét, és egy horogütést mért a fiatalember állára. Az
megtántorodott, és elképedve lépett hátra.
– Miért? – tapogatta fájón az állát.
– Azt hiszed, ismersz engem... pedig nem.
– Nagy kár, hogy így döntöttél – vonta meg a vállát a fiú. – Az
ajánlatom őszinte volt. A társaid sohasem csatlakoznának hozzánk... de
te... te megtehetted volna.
Miközben beszélt, nőni kezdett – aztán levetette az emberi alakját.

Tony olyan alacsonyan repült, olyan közel a vízfelszínhez, hogy a

repulzorsugarai szabályos barázdát szántottak az egyébként nyugodt
tengerbe. Néhány másodperccel korábban hatolt át az energiamezőn,
de eddig semmiféle védőrendszer nem próbált végezni vele. Ami
persze nem azt jelenti, hogy a sziget védművei ne léptek volna
működésbe. Itt is, ott is vakítóan fehér lángok lobbantak, ahogy a
Quinjet tucatnyi rakétát lőtt ki a planetáriumra. Ezek egyike sem ért
célba – ahogy átsuhantak az energiamezőn, a lassan keringő,
bolygókat jelképező kupolákból fénycsóvák nyúltak feléjük, és egyik
rakétát a másik után olvasztották salakká.
Tony úgy okoskodott, az egyetlen ok, amiért őt még nem vették
célba, az volt, hogy jóval a Zodiákus lövegeinek látószöge alatt repül,
de mindez megváltozik majd, amikor a Kulcsért indul.
Ami még mindig a Skorpió mohó mancsai közt van...
A név minden múló pillanattal egyre találóbb volt, mert a Skorpiónak
most már nemcsak farka, hanem több pár új végtagja is nőtt, és a kezei
is, melyekben a Kulcsot szorongatta, egyre inkább hasonlítottak egy
skorpió ollójára.
A Zodiákus többi tagja is folyamatosan nőtt és mutálódott, de Tony
Stark továbbra is a vezérükre és a Kulcsra összpontosított.
Ahogy elérte a sziget határát, éles fordulóba kezdett, majd maximális
sebességre gyorsulva száguldott a Kulcs felé. Ha ki tudná tépni a
skorpióollók közül, talán megspórolhatna egy olyan csatát, ami
máskülönben egyre inkább megnyerhetetlennek tűnt.
– Uram – kezdte JARVIS.
– Igen, látom! – csattant föl Tony, és élesen jobbra dőlve sikerült
elkerülnie egy vakítóan fehér energianyalábot.
Ezeket a planetárium mozgó gömbjei lőtték ki, ám úgy tűnt, kell nekik
néhány másodperc az újratöltéshez. Ha nem így lett volna, mostanra
Tony már nyakig ül a pácban.
Igazított egy keveset a röppályáján, és elkerült egy újabb
energianyalábot, mire azonban visszatért eredeti irányához, már a
Skorpiónak is volt ideje reagálni. A Kulcs szembántó fénnyel fölizzott,
és Tonyt olyan erővel találta telibe valami, mintha egy betonfalnak
száguldott volna.
Egy pillanatra elvesztette a Vasember-páncélzat fölötti uralmat, és
csak vagy húsz méterrel lejjebb sikerült egyenesbe kerülnie a repulzor-
hajtóművek segítségével.
Most már azt is látta, hogy a Skorpió körül halvány, tojásdad
energiaburok lüktet.
– Valamiféle energiaelnyelő pajzsa van, uram.
– Gondolod? – fintorgott Tony, s miközben körberepülte a Skorpiót,
vagy fél tucat újabb energianyalábot került ki. Próbaképp kilőtt néhány
minirakétát a Zodiákus vezérére, melyek azonban szintén nem tudták
átütni a védőmezőt.
A Skorpió meglengette a Kulcsot... és Tony Stark hirtelen máshol
találta magát. No, nem túl messze, a planetáriumot is tökéletesen látta,
épp csak azzal szembesült, hogy egy toronymagas alak száguld feléje
leszegett fejjel, és előreszegezett bikaszarvakkal.
Már annyi ideje sem volt, hogy megpróbáljon kitérni előle, s ahogy a
Bika telibe találta, egy pillanatra a világ is elsötétült a Vasember szeme
előtt. A képernyők, kijelzők és szenzorok azonnal leálltak, s egy hosszú
pillanatig vakon, pörögve zuhant... mígnem úgy érezte, hogy az egész
teste ólomsúlyúvá válik. Az egyik másodpercben még a feje fölött izzó
csillagokat látta, a következőben a Bika feléje lendülő öklét, majd
vízpermetet, és érezte, ahogy a tengerbe zuhan.
– Rendszer újraindítása! – üvöltötte. – Most!

Ahogy Bruce kiugrott a Quinjetből, a tagjai máris nyúlni, vastagodni

és formálódni kezdtek, Hulk zöld, páncélkeménységű testével borítva
be Banner törékeny alakját.
A távolban fények lobbantak, majd olyan fájdalom járta át a testét,
mint annak idején az Oroszlán üvöltésétől. Az energianyalábok a
levegőben találták el, egy pillanatig égett vér és hús bűzét érezte,
valami cudarul kaparta a torkát... aztán hirtelen sokkal jobban lett.
Meteoritként csapódott a tengerbe, egy pillanat alatt elérte a medret,
és egy szuperszonikus rakéta sebességével száguldott tovább. A
következő másodpercben már ismét a levegőben volt, és onnan vette
szemügyre a csatateret. Az Oroszlán is ott volt – immáron magánál
Hulknál is sokkal nagyobb –, és izzó, kés hosszúságú karmaival intett
feléje.
– Te! – üvöltötte Hulk. – Én nem szeretem Oroszlánt!
Lebukott a feléje villanó karmok elől, és egy brutális erejű felütéssel
válaszolt, amit a macskaember szinte meg sem érzett. Aztán a zöld
óriás ismét nekirugaszkodott, és egy gyilkos csapást mért az Oroszlán
koponyájára, amit tucatnyi horogütés követett, s közben megállás
nélkül, üvöltve hergelte magát.
Az Oroszlán megpróbálta elkapni, ám Hulk újra meg újra kitért előle,
és úgy tombolt, mint aki eldöntötte, hogy a Zodiákus minden tagját apró
darabokra tépi.
Váratlanul valami hideg és nyálkás ölelte körbe, ledöntötte a lábáról,
egy pillanatra a levegőbe hajította, majd magával rántotta a tengerbe.
Hulk megpróbálta elkapni, de csak vizet érzett az ujjai közt, és
egyszerűen nem talált fogást az ellenfelén. Ismét a tengerfenéknek
feszítette a talpát, de bármennyire is próbált elrugaszkodni, a sötét
mélység nem engedte.
Hulk dühösen felüvöltött, mire a tüdeje abban a pillanatban hideg,
iszapos vízzel telt meg. Őrjöngve feszült neki az őt fogva tartó erőnek, s
ahogy a dühével arányosan az ereje is nőtt, lassan sikerült
szétfeszítenie a karjait tartó béklyókat. Aztán minden erejét megfeszítve
összecsapta a két kezét.
A hatás felért egy hangrobbanással, s a víz, mintha önálló akarata
lenne, kétségbeesetten menekült előle a szélrózsa minden irányába.
Egy röpke pillanatra jókora hasadék nyílt a tengerben, amit Hulk ki is
használt, és egyetlen elképesztő ívű szökkenéssel már a parton is volt.
Miközben kiöklendezte magából a lenyelt tengervizet, még az is
eszébe jutott, hogy mi a feladata.
Hulk zúz.
Darabokra kell törnie azokat a fura gépeket meg azt a nagy világító
gömböt.
Közben az Oroszlán is visszatért, és vicsorogva állta el az útját. Hulk
ökölbe szorította a kezét, és kihívóan felüvöltött – majd megint eszébe
jutott, hogy mit is kellene tennie. Úgyhogy bármennyire is szerette volna
bezúzni az Oroszlán koponyáját, ehelyett átugrott az állatember feje
fölött, és afelé a szerzet felé indult, aki úgy nézett ki, mint egy nagy,
fekete rovar, és egy vicces, aranyszínű tárgyat lóbált a kezében.
Azonban mielőtt elérhette volna, egy pillanatra elakadt.
Olyan érzés volt, mintha egy vastag függönybe gabalyodott volna,
amit azonban dühös vicsorgással tépett le magáról. Aztán egy jókora
ütést mért a fekete rovarember állára, és a Skorpió meglepetése láttán
harsogva fölnevetett.
Zöld lapátkezeivel ragadta meg a rovarlény tagjait – az egyikkel a
karját, a másikkal a csúf, gonosz tüskében végződő farkát –, és amint
húzni kezdte, hallotta, hogy a kitines bőr megreccsen. Még egy kis
erőfeszítés, és darabokra tépi!
– Nem! – sziszegte a Skorpió. – A sivatag forró szele vigyen el, te
átkozott!
Hulk hirtelen szomjasnak érezte magát. Kiszáradt a torka, égett a
szeme...
– Elég! – bődült el, és vadul megrázta a rovarembert, aki válaszul a
Kulccsal sújtott az arcába.
Először nagyon fájt, de aztán Hulk hirtelen sokkal jobban lett.
Elvigyorodott, és ahogy megrántotta a Skorpió farkát, érezte, hogy a
vaskos, kitines bőr szakadni kezd.
A ködasszony a semmiből bukkant elő, s ahogy belesiklott Hulk
testébe, az óriás hirtelen pillekönnyűnek érezte magát, és az ökölbe
szorított keze átsiklott a Skorpión. Mintha maga Hulk is füstté vált volna,
úgy kezdett az ég felé lebegni.
Üvöltve dobálta magát, és próbálta kizavarni a testéből a
ködasszonyt, de mindegy volt, mit tesz, az továbbra is ott lapult benne.
Az óriás végül már olyan magasra emelkedett, ahonnan a csillagokat
is jól látta. Mókásnak tűntek, mintha nem is pislákolnának, hanem
reflektorokként szegeződnének rá. Aztán már nem tűntek olyan
mókásnak. Sokkal inkább egy fegyvereit rászegező hadsereg
keresőfényeinek. Végül kétségbeesett dühében már önmagát csépelte,
hátha a fájdalom elűzi a testét bitorló erőt, de a ködasszony meg sem
érezte az ütéseit.
A Halak akkorára tátotta a száját, hogy egészben képes lett volna
elnyelni Natashát, s miközben a nő felé kapott, a tudati erejével
próbálta szétzúzni az ellenállását.
A Fekete Özvegy úgy érezte, értelmetlen harcolnia. Már a kezét
fölemelni sem volt kedve, az ösztönei és a belé nevelt harci szellem
azonban kényszerítették, hogy ne adja föl küzdelem nélkül. És amikor
megütötte a most már hatalmas angolnára emlékeztető ellenfelét, az
valahol elégedettséggel töltötte el.
Egy kézél-ütéssel nyitott, majd egy torokrúgás következett, s végül a
kesztyűiből mért áramütést az ellenfelére. A Halak ismét megpróbálta
elkapni, csökevényes, emberire már nem is emlékeztető kezeivel
azonban nem talált fogást a nőn.
Natasha tigrisugrással vetődött odébb, majd fölragadta az egyik ájult
őr géppisztolyát, és közvetlen közelről eresztette az egész tárat az
angolna-lény pofájába. A kinetikus erő darabokra törte a Halak fogait,
és véres masszává szaggatta az egyik szemét. A sikamlós kreatúra
most a farkával próbálta leverni a lábáról a nőt, aki azonban az utolsó
pillanatban a magasba szökkent, és a kesztyűjéből kilőtt csáklyával és
sodronykötéllel rögzítette az ellenfele testéhez annak egyre inkább
uszonyra emlékeztető karját.
Aztán teljes erejéből fejbe rúgta a Halakat.
Ahogy az ellenfele megszédült, Natasha kioldotta a kábelt, és az
üzemanyag-tárolók felé iramodott.
Szörnyű mennydörgésre kapta fel a fejét, és az utolsó pillanatban
perdült félre a feléje kapó ostor elől. A Szűz bukkant elő az árnyak
közül, ostorát csattogtatva. Natasha most először került vele szembe,
és meg kellett állapítania, a Kapitány leírásából ismert lény időközben
szintén elkezdett átalakulni. Idestova két és fél méter magas volt, a
szeme helyén fekete üreg tátongott, mintha saját kezével vakította
volna meg magát, a mellkasán egy csillagforma drágakő izzott, és az
ostora...
Ez többé már nem egy eszköz volt, hanem a teste szerves része.
Natasha nem hagyott neki időt, hogy ismét meglendítse az ostorát –
villámgyorsan felkúszott a legközelebbi függőfolyosóra, és egy
félelmetes ívű ugrórúgással találta telibe a Szűz arcát.
A következő pillanatban mindketten a vízbe csapódtak, s az ostor,
mintha eleven tűzből lenne, azonnal füstölögni kezdett.
Mire Natasha kilábalt a partra, már a Halak is kiszabadította magát,
és rá várt. Épp abban a pillanatban próbálta ismét lenyelni, ahogy a
Szűz ostora kitekeredett, és Natasha után kapott. A Fekete Özvegy az
utolsó pillanatban ugrott félre, és elégedetten nyugtázta a Halak
fájdalmas üvöltését, ahogy az ostorcsapás őt találta el.
Mielőtt azonban fölpattanhatott volna, égő fájdalom hasított a
tagjaiba. Nem kis erőfeszítésébe került kizárni a tudatából a kínt,
támolyogva fölkúszni a függőhídra és megpróbálni elérni a gépezetet.
Tudta, hogy nincs sok ideje, és ha azok ketten a nyomába erednek,
már semmi esélye ellenük.
Szedd össze magad! – ripakodott magára, pedig legszívesebben
lefeküdt volna, és föladja a küzdelmet. – Mozogj!
Végül elérte az üzemanyagtartályokat, de ahogy a tápkábelek felé
nyúlt, hirtelen lángok vették körbe.

Valami kattant, és Tony páncélja hangos zúgással kelt ismét életre.

Végre megint működtek a hajtóművei, és a repulzorsugarak egy pillanat
alatt kirepítették a vízből.
Olyan szűk ívű fordulóba kezdett, ami ellen a páncélzat minden
rendszere csikorogva tiltakozott, aztán kilőtt, és máris egyenesen a
Skorpió felé száguldott. Mielőtt azonban odaérhetett volna, két gigászi
alak állta el az útját.
– Megint ezek ketten?! – nyögött föl. – Ezek lennének az Ikrek?
A titáni alakok körül villámok cikáztak, amiket Tony ellen küldtek
harcba. Szerencsére a Vasember páncélzata kiválóan állta a sarat, és
egyetlen rendszer sem lett zárlatos.
Aztán a villámokat hurrikán erejű szél követte, ami már a vértezetnek
is kis híján soknak bizonyult. A szörnyű forgószél falevélként dobálta
Tonyt, s mikor végre nagy nehezen sikerült kivergődnie a légörvényből,
azt látta, hogy az Ikrek egymásba kapaszkodnak, s egy pillanatra
mintha egyenesen a Napba bámult volna. Az optikai szűrői egy pillanat
alatt túlterhelődtek, vakon kapálódzott – és sajnos ebben az esetben ez
volt a legkisebb problémája.
Az Ikrek egyre csak növekedtek, aztán a két test egybeolvadt
egyetlen szörnyűséges, kétfejű óriássá. Az egyik irdatlan kéz feléje
kapott, és Tony nem volt abban az állapotban, hogy kitérjen előle. A
kolosszus ujjai úgy fogták, akár egy elkapott legyet – és úgy is
próbálták szétnyomni.
Statikus elektromosság cikázott végig a vértezeten, áramkörök
terhelődtek túl és sültek ki, és Tony torkaszakadtából üvöltött tehetetlen
kínjában.
– Négyes biztonsági protokoll!
A mellpáncélba épített repulzor abban a pillanatban fölrobbant, és a
felszabaduló energia az Ikrek egyik fejét találta el. Az óriás felbömbölt
fájdalmában, és önkéntelenül is kiengedte a kezéből Tonyt. A Vasember
bosszúszomjas rikoltással tett egy kört az óriás körül, tucatnyi rakétát
lőtt ki rá, majd ismét a Skorpió után vetette magát.
Még ötven méter... még harminc... a Skorpió kihívón intett felé...
És a Bak ebben a pillanatban robbant bele Starkba oldalról. A
kecskeember karmos kezei megszorultak a páncéllemezeken, és a
vértezetet azonnal mérgező füst árasztotta el.
– JARVIS!
A páncélba épített tartalék oxigénpalack pillanatok alatt kipucolta a
mérgező füstöt, és a recirkuláló-rendszer is magasabb fokozatba
kapcsolt. Ezeket a tajvani kiruccanás után építette be a páncélzatába.
– Ez sem fog sokáig megóvni! – bömbölte Capricorn.
– Tudom! – felelte Tony, majd néhány jól irányzott repulzorsugárral
taszította el magától a Bakot.
Épp csak akkora távolságra, hogy a JARVIS által kilőtt rakéta telibe
találja Capricornt. A lövedék magnetikus börtönbe zárta a lényt, aztán a
sziget fölött köröző Quinjet már indult is vele a Szelis-tenger felé.
Tony mindössze egy pillanatig nézett a foglyul ejtett Capricorn után,
de ez is elég volt, hogy a planetárium védelmi rendszere eltalálja. Égett
szőr és ózon bűze töltötte be a vértezetet, és érezte, hogy ismét zuhan.
– JAAARVIIIIS!
– Újraindítás!
 – Nincs rá idő! – kiabálta Tony, aki kétségbeesetten figyelte a
rohamosan közeledő talajt.
Aztán valami ismét oldalba kapta, izmos karok fonódtak köré, ám
ezúttal senki sem akarta darabokra törni.
Egy nagydarab, lobogó szőke hajú férfi tartotta a karjában.
 HUSZONNYOLC

– THOR! – rikoltotta Stark. – Ember, hogy én mennyire örülök neked!

– Ez kölcsönös! – vigyorgott a viharisten, majd megpörgette a
Mjölnirt, és átsuhantak a sziget felett.
Thor valahol félúton Capricorn után hajította a pörölyét, s mielőtt a
fegyver visszaröppent volna hozzá, már földet is értek.
Amerika Kapitány és dr. Strange a tengerparton vártak rájuk. A
Legfőbb Varázsló épp egy idéző rituálé kellős közepén járt – bölcsőként
egymás mellé helyezett két tenyerében zöld fény izzott, ami egyszer
csak nagyot villant, és a valóság hasítékán a Hulk bucskázott át.
– Hol a füstasszony? – hörögte az óriás.
– Elűztem önből – felelte Strange.
– Most jól figyelj, nagyfiú! – veregette meg a Hulk vállát Rogers. –
Vegyük át gyorsan még egyszer a haditervet! És külön elnézést, hogy
kicsit késve érkeztünk... Mit hagytunk ki eddig?
– Natasha a sziget alatt van, és épp a planetáriumot mozgató gépet
próbálja hatástalanítani – magyarázta Stark. – Mi közben a Kulcsot
próbáltuk megszerezni a Skorpiótól.
– Nincs már sok időnk – komorodott el Strange. – A Ragyogó Nyáj
már úton van a Föld felé.
– A Skorpiót valamiféle pajzs védi – mondta Tony. – A
repulzorsugarak nem hatolnak át rajta, és a rakétákat is felfogja.
– Pajzs nem véd! – morogta Hulk. – Hulk megfog bogárember, de
mielőtt széttép, ködasszony megtámad!
– Akkor lehet, hogy csak a technikai eszközöket állítja meg – bólintott
Stark –, de az élőlényeket nem.
– Figyelni fogok rá – mondta Rogers. – Most az a legfontosabb, hogy
megszerezzük a Kulcsot. Azt tudjuk, hogy a Hulk át tud törni a Skorpió
védelmén, szóval, nagyfiú, ez rád vár! A mi feladatunk lesz, hogy
megtisztítsuk előtted az utat. Ahogy megszerzed a Kulcsot, már mész
is! Sőt, azt mondom, hogy bármelyikünknek is sikerül megszereznie a
Kulcsot, azt dr. Strange-nek azonnal a lehető legmesszebb kell
teleportálnia. Mindent meg kell tennünk, hogy legalább addig távol
tartsuk őket a Kulcstól, amíg véget nem ér az együttállás! Ha jól értem,
anélkül nem fogják tudni befejezni a rituálét. Igaz?
 – Igaz – bólintott a Legfőbb Varázsló.
– Tehát számíthatunk rá, hogy amint az együttállásnak vége, a
Zodiákus ereje is csökkenni fog. És akkor már nekünk is könnyebb
dolgunk lesz.
– Bölcs stratégiának hangzik – bólintott Strange –, de ha nem sikerül
megszereznünk a Kulcsot a Skorpiótól, akkor az az egy lehetőségünk
marad, amivel annak idején az elődöm is élt: túl kell töltenem a Kulcsot.
Ha ezzel a megoldással leszünk kénytelenek élni, akkor készüljenek föl,
hogy mihamarabb minél messzebb kell kerülniük ettől a helytől.
– Legyen ez az utolsó utáni tartalék terv – mondta a Kapitány. – Mert
abból kiindulva, amit az előző ilyen esetről mesélt, rengeteg járulékos
veszteségre számíthatunk.
– Egyetértek – felelte Strange komoran.
– Rendben, emberek, akkor...
– Hulk agyoncsap bogárember! – bődült el a zöld óriás, majd
egyetlen, elképesztő ívű ugrással már el is tűnt.
– Enyém a baloldal – jelentette ki Tony, majd a miheztartás végett
három minirakétát lőtt ki a Bikára.
– Thor, tiéd a jobboldal! – biccentett Steve. – Én Bruce után megyek,
és próbálok neki segíteni célba jutni. És, dr. Strange, hálás lennék, ha
közben kezelésbe venné a planetárium védőmechanizmusát!
A Legfőbb Varázsló bólintott, majd törökülésben a levegőbe
emelkedett, és mindkét keze körül aranysárgán izzó dicsfény jelent
meg.

A Hulk már bele is vetette magát a harcba.

Thor a levegőbe emelkedett.
A Kapitány is futásnak eredt.
A planetárium védműve igencsak kitett magáért, és a Hulkot
másodpercenként találta telibe egy fehér energianyaláb. Olyan érzés
volt, mintha egy hétköznapi embert egy nagy baseballütővel újra meg
újra fejbe vágtak volna, a zöld óriás azonban ökölbe szorított kézzel,
üvöltve rohant tovább, mint aki nem is érzi a fájdalmat.
A Neptunuszt szimbolizáló kék gömb felizzott, mire Steve azonnal
balra vetődött, ám miközben sikeresen elkerülte az egyik
energianyalábot, egy másik, amit a Jupiter lőtt ki rá, kís híján eltalálta.
Oldalra perdült, és épp belefutott volna egy harmadik energiacsóvába,
az azonban néhány méterrel előtte semmivé foszlott.
Úgy látom, Strange sem lazsál...
Steve fölugrott az armatúrára, és úgy próbált helyezkedni, hogy a
Jupiter és a Nap közé kerüljön.
Ha sikerülne elérnem, hogy egymásra lőjenek...
És sikerült is, viszont abban a pillanatban, ahogy elrugaszkodott,
mintegy a semmiből, felbukkant egy fehér energiacsóva. Steve egy
másodpercre megvakult, és olyan érzése támadt, mintha ugrás közben
egy óriás söpörte volna félre egy gigantikus krikettütővel. Zuhanás
közben érezte, ahogy összetöri az armatúrát, majd szörnyű
csattanással a betonon landolt.
Azonnal továbbgurult, mielőtt valamelyik planéta megint megpróbálja
megsütni, és a planetárium egyik forgó alkatrésze alatt keresett
fedezéket. A hosszú fémkarok egy darabig talán elrejtik.
Egy kicsit előrébb kúszott, és kilesett. A szájában forró, fémes ízt
érzett, és vért köpött.
Ahogy ismét kikukucskált a fedezékéből, épp Thort látta, ahogy
elszáguld a feje fölött. Strange energiapajzsai három lövedéket is
hárítottak, a maradék kettő azonban telibe találta az asgardit, aki
üstökösként hullott alá. Ebből a távolságból nem lehetett megállapítani,
hogy csak elkábult, vagy annyira megsérült, hogy már nem
számíthatnak rá tovább.
És közben a Zodiákus legalább féltucatnyi tagja próbálta legyűrni a
Hulkot.
Hát jó... Lássuk, miből élünk!
Steve Rogers most úgy istenigazából nekirugaszkodott. Átbújt egy
forgó fémkar alatt, átvetette magát a következő fölött, majd elhajolt két
energiasugár elől, s a harmadikat úgy hárította a pajzsával, hogy a
kinetikus energia lehetőleg a Skorpió felé repítse.
A gyorsulás félelmetes volt, s közben Strange minden oldalról
pajzsokkal vette körül a testét, hogy így védje az energianyaláboktól.
Aztán a következő pillanatban becsapódott, és rögtön rá is
csimpaszkodott a Skorpió egyik karjára. A fullánk azonnal Rogers
nyakát kereste, a Kapitány azonban hárította, majd a pajzs élével a
Skorpió arcába sújtott.
Ahogy a fekete, kitinpáncélos óriás megtántorodott, és lebucskázott a
kupoláról, Rogers elhajította a pajzsát, amivel eltalálta a feléje vetődő,
rákollókezű nőt, majd minden erejével a Skorpió karjába kapaszkodott,
és megpróbálta kicsavarni belőle a Kulcsot.
A levegő hirtelen megcsomósodott, és nyúlós zseléként próbálta
betömni az orrát és a száját. Már éppen sikerült volna megkaparintania
a Kulcsot, amikor valami eltalálta – a világ egyetlen pillanat alatt
túlexponált, fekete-fehér fotóvá fakult...
És Amerika Kapitány zuhanni kezdett.
 HUSZONKILENC

A HULK tagjai hirtelen elnehezültek – annyira, hogy mozdulni sem

bírt, nemhogy megküzdeni az őt körülvevő ellenségekkel. Bár
tulajdonképpen nem is körülvették, hanem maguk alá gyűrték. Ott volt a
félig ló, félig ember harcos a fényes nyilaival, a rákasszony, aki
mindenáron be akart furakodni az elméjébe, és persze az Oroszlán is,
ami a hátára vetette magát, és izzó karmaival tépte-szaggatta.
A Hulk egyszerre volt zavart, csalódott és dühös. Mintha bezárták
volna a saját koponyájába, ahonnan nem volt kiút, és most már nagyon
elege volt az egészből. Szíve szerint üvöltve rázta volna le őket
magáról, csak hát a súly...
Aztán a Vasember szállt el fölöttük, fölkapta és magával ragadta a
bikaasszonyt. Hulk hirtelen sokkal könnyebbnek érezte a tagjait, s
elégedett ordítással pattant föl, és szórta szét az ellenségeit. Elkapta az
Oroszlán sörényét, és az íjászhoz vágta, majd lefejelte a halasszonyt,
végül kitépett egy darabot a betonjárdából, és azzal verte le a lábáról a
Nyilast.
Lassan megnyílt az út a bogárember felé.
Hulk diadalmas üvöltéssel ragadta meg a Skorpió végtagjait, mielőtt
azonban darabokra téphette volna, megint fölbukkant a ködasszony.
Szerencsére ezúttal nem árthatott neki, mert mielőtt hozzáérhetett
volna Hulkhoz, szivárványszínű fények villantak, és az áttetsző,
kísértetszerű jelenés megdermedt.
A bogárember most már félelmetesen nagyra nőtt – majdnem akkora
volt, mint egy elefánt –, Hulkot azonban mindez nem érdekelte. Semmi
sem lehetett olyan nagy, hogy ne akarjon vele megverekedni. Bősz
vigyorral rángatta a kitines végtagokat, míg azok engedni nem kezdtek.
A Skorpió sziszegve kapott feléje, és a fullánkja a zöld óriás hátába
mélyedt. Mintha folyékony tűz áradt volna szét Hulk tagjaiban – ilyen
szörnyű fájdalmat talán még sohasem érzett –, ám ennek ellenére sem
volt hajlandó elengedni az ellenfelét. Fogcsikorgatva küzdött tovább, és
a dühe minden múló másodperccel egyre csak nőtt.
Úgy érezte, maguk a csontjai lobbantak lángra, de ez sem érdekelte.
Egyedül az volt a fontos, hogy kitépje a bogárember karját, és az
erőfeszítését hamarosan siker koronázta, amikor az egyik végtag
émelyítő reccsenéssel szakadt ki az ízületi tokból.
Hulk felüvöltött, és a letépett karral sújtott a Skorpió arcába. Sajnos
ez nem az a kar volt, ami a világító holmit szorongatta – azt a holmit,
amit Hulknak meg kellett szereznie. Úgyhogy végül elengedte a
megcsonkított végtagot, és mindkét kezével a Kulcsra fogott rá.
Ahogy a Skorpió mérge lassan minden porcikáját átjárta, Hulk
váratlanul gyengének érezte magát ott bent. A páncélos óriás
egyszerűen lerázta magáról, leszorította a földre, és a nyakába
mélyesztette a fullánkját.
Hulk megpróbált talpra állni, a talaj azonban egyszerűen
visszarántotta, és nem is engedte el többé. Azt még érezte, ahogy a
súlya alatt végigreped a föld...
Aztán átzuhant rajta.

A Vasember-páncél minden rendszere maximális fordulatszámon

működött, de még így is félő volt, hogy azelőtt megy tönkre benne
valami, hogy sikerülne a sziklás hegyoldalnak vágni a Bikát. A lény, ami
mostanra már csak nyomokban hasonlított emberre, majdnem tíz méter
magas volt, és a súlya egy bálnáéval vetekedett. A lába gyomorforgató
módon az ellenkező irányba hajlott, s miután kikecmergett a
sziklafalban ütött kráterből, már nem is emelkedett két lábra.
Stark repulzorsugarakkal sorozta meg, de ezek épp csak lelassították
a Bikát. Viszont úgy tűnt, hogy időlegesen sikerült megvakítania, mert
Tony ezúttal játszi könnyedséggel tudott kitérni a leszegett fejjel
rohamozó óriás útjából.
A Bika a planetárium mellett álló hotel homlokzatába robbant, és
Tony csak remélni tudta, hogy az épület valóban üresen állt.
Villámgyorsan magasabbra emelkedett, és eltáncolt a kétfejű,
villámok és forgószél kísérte Ikrek útjából. A gigantikus alak ismét
villámokkal próbálta lehúzni az égből, melyeket azonban szivárványszín
energiapajzsok nyeltek el.
Jól van, Strange sem tétlenkedik!
Közben a Bika is kikászálódott a hotel romjai közül, Tony felé intett,
és a milliárdos playboy hirtelen azt érezte, hogy elképesztő
sebességgel száguld fölfelé. A csillagok hirtelen ijesztően közelinek
tűntek, és hiába próbálta a manőverező rakétáival fékezni magát, a 10
G-s gyorsulással ő sem tudott mit kezdeni. A páncél rendszerei kezdtek
túlterhelődni, s ő képtelen volt irányt változtatni; végül úgy döntött,
minden energiáját a védőmezőkbe irányítja át.
Nem voltak illúziói a tekintetben, hogy ez elég lesz, viszont nagyon
bízott benne, hogy talán a repulzorain keresztül képes lesz elvezetni a
fölös energiát, ahogyan egyszer már korábban is sikerült, de...
És akkor végre megértette. És azt kívánta, bár életben maradhatna
addig, hogy a felismerését a társaival is megoszthassa.

Natashának még épp sikerült félreugrania a lángok útjából, bár a haja

így is megperzselődött.
Az új ellenfele úgy nézett ki, mint egy profi birkózó, akinek lángok
övezte testéhez képest nevetségesen apró fejéből szarvak sarjadtak.
– Nem szép dolog így hátba támadni az embert! – csóválta meg a
fejét a Fekete Özvegy. – Az ilyesmit sokan félreértik, és még bajba is
kerülhetsz miatta!
A Kos vadállati üvöltéssel felelt, majd leszegte fejét, és rohamra
indult. Közben a Szűz is kezdett magához térni, és végre nagy nehezen
letekerte a Halakról az ostorát.
Hát ez igazán nagyszerű! Még négy másodperc, és mindjárt vége
lesz a világnak!
Natasha megragadta a Kos csuklóit, majd hátravetette magát, az
ellenfele hasának feszítette a talpát, és annak lendületét kihasználva
átlökte a feje fölött. A kesztyűjén és a csizmatalpán keresztül is érezte a
másik testéből áradó forróságot – olyan volt, mintha túl közel állt volna
egy kohó nyitott ajtajához.
Azonnal fölpattant, és már rohant is a víz felé, miközben a háta
mögött a lángoló ellenfele az üzemanyagtartályok közé zuhant.
Natasha a szeme sarkából még látta, ahogy a Szűz döbbent
arckifejezéssel kapja föl a fejét, aztán a tartályok fölrobbantak, és az
egész barlangot lángtengerré változtatták.
Eddigre a Fekete Özvegy már a vízben volt, és lentről, mintegy
üvegfalon keresztül nézte a fölötte száguldó infernót.
Nesze neked, planetárium!
Ezzel sikerült kiiktatnia a fenti lövegeket, és eleven pokollá
változtatnia a lenti gépházat.
 Egyedül Blonskyért nem tehetett semmit. Úgy döntött hát, megpróbál
följutni a felszínre, hogy lássa, ki az, akinek még a segítségére lehet.

Steve az egyik forgókarba kapaszkodva próbálta fékezni a zuhanás

lendületét, majd átcsúszott alatta, és páros lábbal rugaszkodott tovább
a Marsot jelképező hatalmas, vörös gömbről.
Végül egy jól irányzott szaltó után talpra érkezett. Egy pillanatig azt
hitte, az ő térde remeg, ám rá kellett jönnie, maga a talaj mozog, mintha
földrengés készülődne.
Úgy fest, Natasha kezd belendülni.
Nekifutott, majd egy olyan ugrással jutott át a Marsról az Uránuszra,
ami egy olimpiai atlétának is becsületére vált volna, főleg, hogy mind a
két planéta vadul rázkódott és remegett.
Aztán a háta mögött, a középpontban toronymagas lángok csaptak
az égig, ahogy a Napot jelképező kupola fölrobbant, és a lökéshullám a
fél szigetet beterítette a planetárium deformálódott alkatrészeivel.
Na, ez biztos, hogy Natasha volt!
A Kapitány el sem tudta képzelni, hogyan, de a nőnek sikerült
tönkretennie a gépeket. Nagyon bízott benne, hogy a Fekete Özvegy
ép bőrrel úszta meg az incidenst, de nem aggódott különösebben.
Natasha Romanoff igazi túlélő volt. És hála neki, a Skorpióhoz vezető
út is szabaddá vált.
Thor ebben a pillanatban emelkedett ki a lángok közül, megpörgette
a Mjölnirt, és már száguldott is a Kulcs felé. Strange is ott volt a
nyomában, a Hulkot viszont sehol sem lehetett látni.
Steve lecsatolta a hátáról a pajzsot, azonban mielőtt futásnak
eredhetett volna...
Az egész égbolt lángra lobbant.
Olyan érzése támadt, mintha maguk a csillagok közeledtek volna, és
valahol a hallásküszöbe peremén furcsa, atonális zenét és valami
ismeretlen nyelvű suttogást, nem emberi hangokat hallott, amitől még a
vér is megfagyott az ereiben.
Ez már nem tarthat soká.
Strange jóslatai mindig is elég szürreálisnak tűntek – még-hogy az
égről aláereszkedő csillagképek! Igaz, ezek sem annyira alászálltak,
sokkal inkább átnyomakodtak a világokat elválasztó határon, valami
annyira idegen helyről, melyhez foghatót még a Legfőbb Varázslóval
közös utazásaik során sem látott. És most őrjöngve rontottak neki újra
meg újra a Földet óvó bűvös falaknak és korlátoknak, és úgy tűnt, csak
idő kérdése, hogy mikor törik át azokat.
Thor a Skorpió felé száguldott, nyomában a Zodiákus fél tucat
harcosával. A Kulcs egyre fényesebben izzott a Skorpió karmos
kezében.
Aztán egyszer csak ott termett Strange.
– Nincs más választásunk! – hadarta. – Túl kell töltsem a Kulcsot!
– Akkor csinálja! – kiáltotta Steve.
– Mindent megtesznek majd, hogy megállítsanak – mondta a
varázsló. – Úgyhogy önökre hárul a feladat, hogy feltartóztassák őket.
Az eleven csillagképek ekkor érték utol Thort, és együttes erővel
rántották le az égről.

Natasha kimászott a partra, kicsavarta a hajából a vizet, s közben

gyorsan áttekintette a csata állását. A Kulcsot szorongató Skorpió a
planetárium romjai fölött lebegett, úgyhogy továbbra is ő volt az
elsődleges célpont. Thor jutott hozzá a legközelebb, a Zodiákus tagjai
azonban utolérték, és szabályosan a földbe taposták.
Jelen helyzetben a Fekete Özvegynek volt a legtöbb esélye, hogy
észrevétlenül jusson a Skorpió közelébe, és Natasha ki is használta a
kínálkozó lehetőséget. Árnyékként osont végig a planetárium lángoló
roncsai közt, s már egész közel jutott, mikor valami megpróbált
befurakodni az elméjébe. Valami túlságosan is ismerős, ami
megkísérelte rávenni, hogy ne mozduljon. Kivicsorította a fogait, és
hideg dühvel próbálta száműzni az elméjéből a Rákot.
– Na, nem! – sziszegte. – Ezt még egyszer nem játszod el velem!
A rákasszony nem volt harcos, s bár már így is jóval nagyobbra nőtt,
mint egy ember, távolról sem volt olyan hatalmas, mint az Oroszlán
vagy a Bika. A képességei azonban tökéletesen alkalmassá tették,
hogy a Skorpió hátát védje.
Látva, hogy a mentális támadás kudarcot vallott, a Rák
összecsattintotta kitines ollóvá torzult kezét, mielőtt azonban elkaphatta
volna Natashát, a Bosszúálló kilőtt egy kábelt a megdőlt armatúra egyik
oszlopára, és átlendült a Rák feje fölött. Aztán mielőtt a ráknő
megfordulhatott volna, Natasha megperdült a levegőben, és egy gyilkos
erejű rúgással borította föl.
 A következő pillanatban már a Rák mellkasán térdelt, és már
záporoztak is a rövid ívű, pontos ütések a páncélos fejre és nyakra.
Aztán a fémkábelből hurkot formált, és azt vetette a Rák nyakába, majd
a fémoszlophoz kötötte, pisztolyt rántott, és közvetlen közelről néhány
pontos lövéssel szétroncsolta a rákollókat.
A nő, aki már inkább volt állat, mint ember, hátborzongató hangon
sikoltozott, ahogy Natasha letépte róla a vérző, széttrancsírozott
végtagokat, aztán a Fekete Özvegy az egyik pisztoly markolatával
sújtott a homlokára, és a Rák elernyedt.

Thor legördítette magáról a lángoló armatúrát, és fogcsikorgatva

talpra kászálódott. Megmarkolta a Mjölnirt, és már épp készült volna
ismét belevetni magát a harcba, mikor a Vízöntő tornyosult fölébe.
Magasabb volt, mint a leghatalmasabb jötun fagyóriás, és az egész
teste kavargó, fortyogó hullámokból állt.
– Korábban is legyőztelek már! – vicsorgott rá az asgardi. – És újra
megteszem, ha kell!
Azzal az égre emelte a Mjölnirt, hogy megidézze a Bifrösztöt. A
kalapács rúnadíszes feje körül azonban csak apró szikrák pattogtak, de
semmi egyéb nem történt.
Aztán a Vízöntő ökle lesújtott.
Majd megint.
Majd ismét.
– A Mulapin elkezdett alászállni! – hallotta Thor végtelen távolságból
Heimdall hangját. – Asgard most nem tudja elérni a Földet! Nem tudom
elküldeni a Bifrösztöt!
Ez igazán kellemetlen hír volt.
Thor megvetette a lábát, és ahogy lesújtott a pörölyével, szabadjára
eresztette a villámokat. A Vízöntőn azonban nem talált fogást, és az
óriás újra meg újra a sziget köves talajának csapta.
– Ebből elég! – rázta meg magát a Viharisten, majd megpörgette a
Mjölnirt, és a Vízöntő felé hajította.
És elvétette. Alig egy tenyérnyivel, de elvétette.
– A vizet nem tudod szétzúzni! – A Vízöntő nevetése a tenger és a
hullámok harsogása volt, ahogy megragadta Thort, és olyan erővel
kezdte belepréselni a talajba, hogy abba már az asgardi csontjai is
belereccsentek. – Ennyit Asgard erejéről! Mikor majd a Ragyogó Nyáj
uralkodik, a te fajtád sem mer többé ideszemtelenkedni!
Thor felnyögött, és az ég felé emelte a kezét.
– Kegyelmet kérsz? – bugyborékolta a Vízöntő gúnyosan. –
Hasztalan!
– Nem... csak... várok!
– De mire...?
A Mjölnir hátborzongató zúgással tért vissza az atmoszféra külső
határáról, és az uru fém úgy izzott, akár egy üstökös – vagy az a
haldokló nap, aminek a szívében kovácsolták. A pöröly telibe találta a
Vízöntőt, aki abban a pillanatban gőzzé robbant szét, majd a Mjölnir
végül a viharisten előrenyújtott tenyerében állapodott meg.
– Thor!
Amerika Kapitány és Strange közeledtek futólépésben. Rogers vadul
mutogatott a fejük fölött lebegő Skorpió felé. A Kulcs még mindig ott volt
a Zodiákus vezérének kezében, azonban az asgardi bármennyire is
összpontosított, alig tudta kivenni az alakját. És nem azért, mert olyan
fényes lett volna, sokkal inkább, mert máris kezdett szétfolyni és
egybeolvadni az eget betöltő túlvilági ragyogással.
Ahogy megpillantotta őket, a Skorpió máris harcba küldte ellenük a
szövetségeseit.
A rohamot a hol két lábon, hol négykézláb száguldó, mostanra
hatalmasra növekedett Oroszlán vezette. Mielőtt azonban a közelükbe
ért volna, Thor egy pörölycsapással félreperdítette és a lángoló roncsok
közé hajította.
Az asgardi következő célpontja a Bika volt, akit a két szeme közt
talált el, és egyetlen ütéssel letaglózott. A gigászi fenevad testét
villámok járták át, melyeket aztán a döngő léptekkel közeledő Ikrekre
irányított.
A Bak oldalról vetette rá magát, és ahogy összefejeltek, a viharisten
tagjain dermesztő hideg és zsibbadás kúszott végig. Thor dühösen
felordított, megragadta ellenfele szarvait, s addig tartotta, amíg a
Kapitány a pajzsának néhány jól irányzott csapásával le nem ütötte
Capricornt. Akkor megpörgette, elhajította, és szilaj nevetéssel figyelte,
ahogy a tengerbe zuhan.
 HARMINC

STEVE elismerő bólintással nyugtázta, hogy Thor előbb az

Oroszlánt, aztán a Bikát teszi harcképtelenné, a Bakról és az Ikrekről
nem is szólva. S mivel a Szűz még mindig abban a mágikus ketrecben
kuporgott, amit Strange idézett köréje, úgy tűnt, a Skorpiónak már nincs
több védelmezője.
A Kulcs vadul lüktetett, és mintha egyszerre vont volna ki energiát az
égből és a földből.
– Húzódjon fedezékbe, Kapitány! – intett Strange, és a következő
pillanatban már hosszú, szivárványszínű energiacsápok feszültek közte
és a Skorpió között. – Megpróbálom túltölteni a Kulcsot! Ami ezt követi
majd, azt Thor talán túléli, de ön...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, valami nagy és emberre már
alig emlékeztető rontott elő a planetárium lángoló roncsai közül. A Kos
volt az, aki most már inkább hasonlított irdatlan méretű állatra, mint
hús-vér emberre. A testét lángok övezték, dühösen fújtató orrlyukai
kékesfehér, acetilénfáklyák tüzét idéző gőzt lövelltek.
Steve a pajzsa mögé kuporodott, és így próbálta útját állni a
rohamozó Kosnak. Minden erejét megfeszítve tartott ellen, azonban
abban a pillanatban, ahogy az ellenfele a vibrániumpajzsnak rontott,
úgy érezte, kiszakad a bal karja.
A Kos egy pillanatra megtántorodott, amit Rogers ki is használt –
először a pajzs élével sújtott az állatember tarkójára, amit egy brutális
erejű felütés követett, s végül a pajzs lapjával törte szét a Kos
állkapcsát, félresöpörve Strange útjából.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a Nap kelt volna föl: az ég szembántó
fénnyel izzott, majd meghasadni látszott.
És a mindenség középpontjában ott fénylett, ott lüktetett a Kulcs.
Strange körül fényből szőtt rúnák keringtek, majd egyik a másik után
pattant szét. A Legfőbb Varázsló úgy rázkódott és vonaglott, akár egy
hiperaktív gyerek kezébe került marionettbáb. A szájából és a szeméből
öles lángok csaptak elő, s közben olyan nyelven kántált, ami már akkor
is ősi volt, mikor az első pásztorok fölhúzták Jerikó falait. Aztán a
Legfőbb Varázsló egyszer csak eltűnt. A helyén nem maradt más, csak
egy pillanatok alatt szétfoszló bodor füstcsík.
 A Skorpió pedig még mindig ugyanott állt, a kezében még mindig
ugyanott volt a Kulcs, és az ég még mindig lassan szétfolyó,
gyöngyházszínű szirupra emlékeztetett.
Mi a franc történik itt?!
Most a Kos használta ki, hogy Steve másfelé figyelt, s ahogy
rávetette magát, őt is lángokkal borította be. Rogers bőre azonnal
felhólyagosodott, ám mielőtt súlyosabb égési sérüléseket szenvedett
volna, egy jól irányzott balhoroggal leterítette a Kost.
Úgy érezte, hogy eltört a keze, és hogy a csata csak még
kilátástalanabbnak tűnjék, az Oroszlán és a Bika máris talpon volt, és
ismét Thorra rontott.
Aztán ismerős zúgás töltötte be a levegőt, valami vörös és
aranyfényű suhant el a fejük fölött, és néhány jól irányzott
repulzorsugárral fölborította a Bakot.
– Rájöttem! – harsogta Stark. – A hőelvezetés a gyenge pontjuk! A
legutóbbi alkalommal is ezen buktak el!
– Hőelvezetés? – nézett rá értetlenül Steve.
– Mint mikor túlmelegszik a tranzisztor, és nincs mellé megfelelő
hűtés... Na mindegy, nem érdekes! A lényeg az, hogy adjatok nekem
még vagy két percet, aztán kezdjétek el bombázni a Kulcsot!
– De hogyan? Strange eltűnt!
– Thor is meg tudja csinálni! – kiabálta Tony. – Sőt, ha van egy kis
időm meg pár felesleges rakétám, talán még én is! De Thor jobb
választás! Csak... előbb ki kellene szedni a Skorpió mancsából a
Kulcsot!
– Rendben! – bólintott Steve. – Rajta vagyok!
– Önök kértek segítséget?
Natasha állt mögöttük tetőtől talpig vizesen, és mielőtt bármit
mondhattak volna, a különleges kesztyűivel lesokkolta a Kost, ami úgy
dőlt el, akár egy darab kő.
– Ó, igen, köszönjük! – vigyorodott el Steve.
– Hill – kapcsolta be a rádióját Tony –, megjelöltük a célpontokat!
Innentől önöké a terep!
Mielőtt a Kos ismét föltápászkodhatott volna, rakéták tucatjai
süvítettek át az égen, és tarolták le a Bikával, az Oroszlánnal és az
Ikrekkel együtt.
Mindig szívmelengető, mikor megérkezik a nehézlovasság!
– Thor! – kiáltotta a Kapitány. – Új terv!
 *

Hulk körül minden darabokra tört – beton és acél meg valami furcsa
gépezet –, aztán tűz, füst és legvégül víz vette körül. Azonban továbbra
is valami szörnyű erő húzta lefelé, és préselte ki a tüdejéből az utolsó
kortynyi levegőt. Közben már minden porcikáját átjárta a Skorpió
mérge, amitől úgy érezte, hogy még az izmai is kocsonyává válnak.
Hihetetlen erőfeszítéssel sikerült hasra fordulnia, majd a vízfenéknek
szorítania a talpát és lassan fölegyenesednie, hogy legalább a feje a
vízfelszín fölé kerüljön. Keserű, füsttel teli levegőt szívott be, de úgy
érezte, ennél édesebbet még sosem érzett. Tett egy bizonytalan lépést,
majd még egyet. S bár úgy érezte, hogy a tagjaira nehezedő szörnyű
súly kezd eltűnni, ezzel együtt ólmos fáradtság kezdett erőt venni rajta.
Már a pislogás is hihetetlenül nehezére esett, és a tagjaiban alig maradt
egy kis erő.
Tudta, hogy ez mit jelent.
Banner kezdett magához térni.
A gyenge, nyámnyila Banner. És mikor fölébred, és Hulk elalszik, a
Skorpió mérge mindkettőjüket meg fogja ölni. Mindkettejük érdekében
harcolnia kellett hát, hogy Hulk maradhasson, a haragja és az ereje
azonban egyre csak apadt, és lassan kezdett visszahúzódni a tudata
egyik félreeső, sötét zugába.
Tudta, hogy harcolnia kell. Ébren kell maradjon! Aztán hirtelen
megtorpant.
Hát ez meg mi? Valami nagy, furcsa akvárium, benne egy ismerős
alakkal. Zöld volt, mint Hulk, és aludt. De ki lehet? Nem lehet olyan,
mint Hulk, mert belőle csak egy van. És mégis ismerősnek tűnt, mintha
korábban már találkoztak volna.
A következő bizonytalan lépésnél megbicsaklott a lába, és Hulk
visszasüllyedt a vízbe.
Amúgy meg mit számít mindez? Mindenki utálja Hulkot. Jobb is
lenne, ha meghalna. Bannernek biztosan. Bannernek fájt az élet, bár
Hulk nem tudta, hogy miért. Régen boldogabb volt, de most már nem.
És ami a legfurcsább volt az egészben, hogy Banner nem is akart
igazán megint Banner lenni. Úgyhogy lehet, hogy egyszerűbb lenne
nagyot szippantani a vízből, és hagyni, hogy megtöltse a tüdejét. Akkor
mindenki biztonságban lenne, és több ártatlan ember nem szenvedne
Hulk vagy Banner miatt. A világot pedig mentse meg valaki más. A
Kapitány, Thor vagy az a vicces kis ember a repülő fémruhájában.
Harcoljanak ők, Hulkot pedig hagyják békén! Mert valójában Hulk mást
sem akart, csak azt, hogy hagyják békén.
A másik lába is megcsúszott, és most már a tengerfenéken térdelt.
Béke.
Lehunyta a szemét, ám még így is látta a fényt. Érezte az ízét, ott
lüktetett a csontjaiban, új erővel töltötte el, és pillanatok alatt kiirtotta
belőle a Skorpió mérgét. Banner abban a minutumban eltűnt – és Hulk
megint dühös volt.
Nagyon.
Ahogy kirobbant a vízből, az akváriumban ülő nagy, zöld lénnyel
találta szemben magát, aki most már kétszer akkora volt, mint ő. És volt
ott még rajtuk kívül valaki más is, aki valahogy elérte, hogy Hulk
szomorú dolgokra gondoljon. Aki majdnem rávette Hulkot, hogy vizet
lélegezzen be. És ez a valaki még mindig ott volt, és most is próbálta
rákényszeríteni Hulkra az akaratát.
– Te! – bődült el Hulk, aztán ökölbe szorította a kezét, és döngő
léptekkel indult a furcsa alak felé, aki egy kicsit emberre, egy kicsit
kígyóra és egy kicsit egy halra is hasonlított.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy az végre megáll, és harcolni fog, de az
első néhány ökölcsapás után meggondolta magát, és a vízbe
menekült.
Hulk vadul zihálva állt egy darabig a mólón, és próbált
visszaemlékezni, hogy mit is kellene csinálnia. Aztán eszébe jutott.
Hulk megkeres bogárember és zúz!
Fölsandított a mennyezeten tátongó nyílásra, ám mielőtt
elrugaszkodhatott volna, valami bugyborékolva emelkedett ki mögötte a
vízből. Üvöltve, harcra készen perdült meg, azonban nem a hal-kígyó-
ember jött vissza, hanem a Vasember.
– Ácsi, haver! – kiáltotta Stark. – Én vagyok az!
– Hulk lát – bólogatott a zöld óriás. – Hulk megy és agyonver
bogárember!
– Egy pillanat! – rázta meg a fejét Tony. – Előbb idelent van dolgunk.
– Milyen dolgunk?
– Ez a zöld fickó, ott a tartályban – intett a tároló felé Stark. – A
Zodiákus őt használja hőelvezetőnek. Vagy... energiaelvezetőnek. És
így hiába próbáljuk túltölteni a Kulcsot, ő minden fölös energiát elnyel.
– És?
– És meg kell akadályoznunk, hogy ez továbbra is így menjen!
– Hulk agyonver zöld ember?
 – Nem, ehhez nem kell agyonvernünk, csak meg kell tőle
szabadulnunk. El kell innen vinnünk. Lehetőleg nagyon messzire.
– Vasember túl sok beszél – mordult föl Hulk, azzal ököllel esett a
tartálynak.
Meglepődve tapasztalta, hogy az jóval erősebb, mint amilyennek
látszott, és a harmadik ütésével is csak pókhálósra tudta repeszteni.
Mielőtt elunta volna a dolgot, Stark a páncéljába épített egyik
repulzorral robbantotta darabokra a tartályt. Hulk hirtelen megszédült,
és furcsa érzés támadt a fejében.
– Gáz – mondta Stark. – Szerintem állj hátrébb!
– Hulk ismeri a gázt. – A zöld óriás újra meg újra megrázta a fejét,
hátha attól kitisztul.
A tartályban gubbasztó óriás lassan kinyitotta a szemét, és értetlenül
pillantott körbe.
– Šta? – mozgatta meg a karját, majd mintha csak most tudatosult
volna benne, hogy is néz ki valójában, üvöltve kezdte leszaggatni
magáról a csöveket és kábeleket.
Aztán a pillantása találkozott Hulkéval.
– Banner! – bődült el.
– Nem Banner! – ordította Hulk torkaszakadtából.
A zöld bőrű idegen ütése olyan kemény volt, hogy az Thornak és a
pörölyének is becsületére vált volna. Olyan, hogy attól még maga Hulk
is megtántorodott.
– Hé, ne, várjatok! – próbált közbeavatkozni Vasember, mire azonban
Hulk tekintete kitisztult, már hiába kereste az ellenfelét, az nem volt
sehol.
– Auuú! – próbált Stark föltápászkodni a móló betonjáról.
– Hova ment? – acsargott Hulk.
– Momentán nem tök mindegy? – ült föl Vasember. – Még mindig le
kell kapcsolnunk a Skorpiót... a bogárembert. Ugye emlékszel?!
– Hulk megy és nagyon zúz! – nyalta meg elégedetten az ajkát az
óriás.

Thor ismét a földre sújtotta az Oroszlánt és a Bikát, ám azok minden

egyes alkalommal egyre gyorsabban szedték össze magukat. Látta,
hogy a Kos a Kapitányt üldözi, akinek eközben még a Nyilas lövedékei
és az Ikrek villámcsapásai elől is ki kellett térnie.
 A S.H.I.E.L.D. légicsapása eleinte ugyan a segítségükre volt, a
Zodiákus szörnyetegei azonban most már szinte föl sem vették a
robbanásokat.
Thor a tekintetével Natashát kereste, a nő azonban mintha
fölszívódott volna.
Helyes.
Az ellenség most szinte minden erejét rá, Odin fiára összpontosította,
hogy bármi áron elállják a Skorpióhoz vezető utat.
Igazán remek munkát végeznek... de hát végül is erre számítottunk,
nem igaz?
Minden a terv szerint haladt.
Merthogy ez esetben Thor nem volt több figyelemelterelésnél.
 HARMINCEGY

A KAPITÁNY félreugrott a nyílvessző útjából, majd továbbgurult, és a

becsapódó rakéta fölborította az utána vágtató Nyilast. Rogers ekkor
már ismét rohant, majd föltornázta magát a planetárium roncsára, és
egyik bolygóról a másikra ugrált.
Mögötte a Neptunuszt szimbolizáló gömb darabokra hasadt – akárhol
is volt eddig a Szűz, most ismét ott állt a csatatér kellős közepén,
lángoló ostorát forgatva.
A szemek nélküli asszony nem nőtt olyan hatalmasra, mint, mondjuk,
az Oroszlán, a jelenléte azonban bárkit képes lett volna térdre
kényszeríteni. Még Amerika Kapitány is úgy érezte, hogy harc és
menekülés helyett le kellene térdelnie előtte, hogy imádja, mint egy
istennőt.
Tudta, hogy ezek nem az ő gondolatai, s ez csak még tovább
bőszítette. Úgyhogy menekülés helyett ezúttal a harcot választotta –
félfordulatból sújtott a Szűz térdhajlatába, majd ahogy a korbácsos
asszony fél térdre roskadt, a vibrániumpajzs élével zúzta szét az arcát.
Úgy tűnt, ismét szabad az út a Skorpióhoz.
A pajzsával hárította a lecsapó fullánkot, és komoran konstatálta,
hogy a kar, amit a Hulk letépett, már majdnem teljesen visszanőtt.
Tudta, hogy jó lenne bevárni a társait, hogy együttes erővel gyűrjék le a
Zodiákus vezérét, de azzal is tisztában volt, hogy erre esélye sem lesz,
és ebben a csatában talán nem is adódik több hasonló alkalom.
Hallotta, hogy a Szűz ismét megcserdíti az ostorát, mire azonnal
oldalt perdült, így a fegyver a Skorpió derekára csavarodott.
A Kapitány megragadta az ostort, és teljes erejéből megrántotta.
Mintha izzó fémet markolt volna, ám nemcsak az ő kezét, de a Skorpiót
is megégette...
És végül az elgyengülő kitines kézből kihullott a Kulcs. Rogers
azonnal eldobta a pajzsát, s mielőtt a földre hullhatott volna,
megragadta a Kulcsot.
– Thor! – üvöltötte. – Most!

*
 Az asgardi villámokkal tarolta le a támadóit, majd a Kapitányt kereste
a tekintetével.
Megvan a Kulcs! Most már csak túl kell tölteni! Azt nem tudta, hogy
Stark sikerrel járt-e, de tudta, hogy pillanatokon belül úgyis kiderül. És
nem tehetett mást, mint hogy bízott benne, a Vasember is megtette,
amit kellett.
Most már csak a mennyek dühét kellene lehívnia és a Kulcsra
zúdítania, hogy túltöltse energiával!
Egy pillanatra azonban mégis elbizonytalanodott.
A Kulcs Amerika Kapitánynál volt, és ő nem fogja túlélni ezt a
mutatványt. Tudta, hogy Rogers elszánta rá magát, hogy bármi áron
megállítsa a Zodiákust, Thor azonban nem állt rá készen, hogy éppen ő
oltsa ki a barátja életét.
Megpörgette hát a Mjölnirt, és Rogers felé lendült.
Elveszem tőle a Kulcsot, aztán föl a levegőbe, ahol már nem
érhetnek utol...
Az Oroszlán ebben a pillanatban rántotta le és csapta a földhöz. Thor
egy visszakezes ütéssel söpörte félre az állatembert, és még épp
időben fordult vissza a Kapitány felé, hogy lássa, amint a Skorpió
kiemelkedik a lángok közül, és lesújt Steve-re.

Natasha egyik sokkcsapást a másik után mérte a Skorpióra,

melyeknek azonban semmiféle hatása nem volt. Aztán egy
acélsodronykábelt vetett a karjára, ahogy a Zodiákus vezére a Kulcs
felé nyúlt. A Kapitány mozdulatlanul hevert a földön – talán meghalt,
talán csak eszméletlen volt –, és nem tudott neki segíteni.
A Fekete Özvegy megrántotta a kábelt, majd mikor a Skorpió
megbillent, az arcába rúgott, aztán hátraszaltózott, fölkapta a Kulcsot,
és futásnak eredt.
A Nyilas – aki most már teljes egészében úgy nézett ki, mint egy
kentaur – egyik energialövedéket a másik után lőtte ki rá, amik most
már inkább tűntek fénygerelynek, mint nyílvesszőnek, és hatalmas,
füstölgő krátereket robbantottak a talajba.
Natasha kétségbeesetten próbált valami fedezéket találni, amíg nem
adódik lehetősége, hogy a Kulcsot átadja Thornak, aki végre el tudja
vinni innen, hogy túltöltsék...
 Cikkcakkban futott, s előbb egy újabb nyílvesszőt, majd a Szűz
lecsapó ostorát kerülte el. Az egyik fénygerelyt a Kulccsal ütötte félre,
amibe azonban belezsibbadt a karja. A következő nyílvessző mögötte
robbantotta föl a fél mólót, és mire sikerült föltápászkodnia, a Skorpió
már majdnem utol is érte.
Natasha az övébe tűzte a Kulcsot, majd pisztolyt rántott, és
karnyújtásnyi távolságból eresztett két egész tárat a Skorpió kitines
arcába.
A fejük fölött a csillagok már nem is szikráztak, hanem egyenesen
elfolyni látszottak, amitől az éjszakai égbolt úgy nézett ki, akár egy Dalí-
festmény.
Tudta, hogy záros határidőn belül be kell fejeznie ezt a gyilkos
bújócskát, valakinek át kell adnia a Kulcsot, amit aztán nagyon
messzire kell vinniük, különben innentől Seattle-ig kő kövön nem
marad!
A Skorpióban ugyan nem sikerült kárt tennie, a lövedékek kinetikus
energiája azonban egy hosszú pillanatra még így is lelassította az
óriást.
Hol van már Thor? Vagy Hulk? Vagy Tony... Tony!
Starkot ebben a pillanatban kapta el a Szűz ostora, és vágta a
földhöz.
Natasha fölmászott a planetárium legközelebbi tartólábára, majd
onnan vetette magát a Szűz hátára. A baljával átkarolta a világtalan nő
nyakát, és a jobbjában szorongatott Kulccsal az arcába sújtott. Olyan
érzés volt, mintha egy tankot próbált volna egy csörgővel fölborítani, a
Szűz azonban még így is megrázkódott, és eleresztette Starkot. Tony
azonnal megperdült a levegőben, és a repulzoraival borította föl az
óriást.
Natashának az utolsó pillanatban sikerült eleresztenie a Szűz nyakát,
mielőtt az eldőlve maga alá temette volna.
– Tony! – kiáltotta, és a Vasember felé hajította a Kulcsot. Látta,
ahogy Stark elkapja az aranyfénnyel izzó, pörgő tárgyat, és elégedetten
elmosolyodott.
Stark, akit a Szűz ostora az előbb majdnem kettétépett, még
körülbelül három másodpercig szorította kétségbeesetten a Kulcsot –
mielőtt a Nyilas energialövedéke telibe nem találta. A Vasember-
páncélzat vagy tucatnyi alrendszere lett egyszerre zárlatos, mire Tony
eleresztette a Kulcsot, és úgy zuhant alá, akár egy darab kő.
 Azt azonban így is hallotta, hogy valami nagy és súlyos ér mellette
földet.
A Hulk volt az, aki máris fölragadta a Kulcsot.
– Bruce... – nyögte Stark.
– Hulk megcsinál! – morogta a zöld óriás. – Hulk megjavít mindent!
Épp csak a mögötte fölbukkanó Skorpiót nem vette észre, csak mikor
a fullánk már lecsapott, és olyan erővel ütötte át a Hulk testét, hogy a
hegye az óriás hasán jött ki. A Hulk felüvöltött, megragadta a kitines
tüskét, és a Kulcs egy csapásával letörte. A Skorpió felhördült
fájdalmában, Hulk pedig kihasználva a pillanatnyi figyelemelterelődést,
nekifutott, és a levegőbe szökkent.
Villámfény lobbant, és Tony látta, hogy Thor, a Zodiákus harcosaival
egyetemben a Hulk nyomába ered.
Ezúttal nem volt semmilyen furcsa fényjelenség, hogy meggyógyítsa
Hulkot, helyette a Skorpió mérge kezdte teljesen lebénítani az izmait.
Ahogy a zöld óriás lenézett, látta, hogy Thor ott száguld a nyomában,
mögötte pedig az összes szörnyember, mind nagyobbak és erősebbek,
mint eddig bármikor.
Dühös volt, és szíve szerint megfordult volna, hogy mindannyiukat
darabokra tépje, aztán pedig az egész szigetet a földig rombolja, amiért
ennyi fájdalmat okoztak neki, pedig ő csak azt szerette volna, hogy
hagyják békén. Érezte, ahogy Banner gondolatai ismét lassan
beszivárognak az övéi közé, amit általában nagyon utált, de most
kivételesen egyetértettek. Úgy érezte, hogy Banner büszke rá, ami nem
sokat jelentett, mert Banner hülye volt és gyenge, és egyébként is, Hulk
magasról lesajnálta, hogy Banner mit gondol róla.
Na jó, általában.
Kinyitotta a szemét, majd megrázta a fejét, és próbált öntudatánál
maradni. Lassan elérte az ugrás ívének tetőpontját, s ebből a
magasságból már nem csupán az óceánt és a sziget távoli, pislákoló
fényeit látta, de a Föld görbületét is.
Olyan magasan volt, hogy tudta, hamarosan muszáj lesz
visszazuhannia.
Hulk megtette, amit lehetett.
Megfeszítette az izmait, és olyan messzire hajította a Kulcsot,
amennyire csak bírta.
Aztán lehunyta a szemét, és zuhanni kezdett.

*
 A lendület egyelőre még továbbvitte Thort, de már most látszott, hogy
ez nem lesz elég. A Ragyogó Nyáj minden csatlósa ott loholt a
nyomában, és a Nyilas máris kétszer eltalálta. Tudta, hogy meggyógyul,
ha lesz rá elég ideje, de azzal is tisztában volt, hogy még az ő asgardi
teste sem visel el sokkal több ilyen sebet.
Hirtelen olyan erő nyúlt utána, ami még a Föld gravitációjánál is
erősebbnek bizonyult.
A Bika.
Ő zárta az üldözők sorát, ám az ereje már olyan hatalmasra nőtt,
hogy ilyen távolságból is képes volt megragadni a viharistent. Még
néhány perc, és Thor minden lendületét elorozza...
És aztán visszaráncigál a Földre, és mindennek vége.
Vicsorogva hajította a Mjölnirt a Bika felé, az azonban
játszi könnyedséggel térítette el az útjából a bűvös pörölyt.
Thor egy olyan szitokszót morzsolt el a fogai közt, ami már akkor is
vénséges vénnek számított, amikor a nagyapja, Bor még fiatal volt.
A gravitáció vonzása mind erősebbé vált, mielőtt azonban
visszaránthatta volna Thort, egy vörös és arany lövedék csapódott a
Bika oldalának, és a földre döntötte.
– Köszönöm, Tony! – kiáltotta az asgardi, és utolsó erejével próbált
továbbrugaszkodni.
A Nyilas egy újabb lövedéke találta el, majd a Kos lángjai perzselték
meg, de a láthatár peremén végül csak megpillantotta Hulkot. Az
óriásnál még mindig ott volt a Kulcs.
A Kos megragadta Thor bokáját, és a Bak sem járt már messze tőlük,
mikor a Mjölnir végre visszatért Thor kezébe, elsöpörve a Kost és
továbbragadva a viharistent.
Hulk felüvöltött, és elhajította a Kulcsot, Thor pedig tudta, hogy eljött
az ő ideje. Fogcsikorgatva hívta le az égből a vihar dühét, és villámot
villám után bocsátott az útjára. Ahogy a felfoghatatlan erejű kisülések
eltalálták az aranyfénnyel izzó ankhot, az megremegett, majd egyre
csak nőtt és terebélyesedett...
Aztán olyan mennydörgés rázta meg az égboltot, mintha valóban
elérkezett volna a világvége.

Bruce érezte, hogy lebeg, és nagy nehezen kinyitotta a szemét.

 A hátán feküdt, az éjszakai eget bámulta, és súlytalan volt. A
csillagok egész hatalmasnak tűntek, nagyobbnak, mint általában, és az
égbolt kellős közepén volt egy új, minden eddiginél fényesebben
ragyogó csillag, amit eddig még sohasem látott.
Talán egy szupernóva?
Aztán belehasított a felismerés, hogy nem lebeg, hanem zuhan, és a
szél süvít a fülébe.
Ahogy a Hulk néhány emléktöredéke fölbukkant a tudatalattijából,
már azt is tudta, hogy mi történt.
A francba! De hát... végül is, ha sikerrel jártunk...
Végre volt valami, amit a Hulk is jól csinált. És bár Bruce Banner nem
akart igazán meghalni, ha egyszer menni kell...
Valami keménynek csapódott, és felkiáltott. Többé már nem volt
súlytalan, és a szél sem üvöltött olyan erővel a fülébe.
Lassulni kezdett.
– Tony!
Vasember tartotta a karjaiban, aki a manőverező rakétáival fékezte
az esésük erejét.
– Igen – felelte Tony fémes hangon. – Viszont mivel tartalék energián
vagyok, kapaszkodj, mert kicsit rázós lesz a földet érés!

Thor először azt sem tudta, hol van, vagy mennyi idő telt el. Csak
annyi volt biztos, hogy valami hideg, nedves helyre került, sós ízt érzett
a szájában, és olyan elgyötört volt, mintha száz meg száz jötun óriással
harcolt volna... és vesztett volna.
Ahogy aztán végül sikerült a vízfelszín fölé emelnie a fejét, már azt is
látta, hol a part, és merre kell úsznia.
A Kulcs... felrobbant... és a Zodiákus is elkotródott...
Hallotta, ahogy a társai a partról kiáltoznak. Ott volt Amerika Kapitány
és Natasha, mögöttük pedig nem messze a Quinjet is ott állt a sziklás
parton.
– Thor! – sietett elé a Kapitány, ahogy a viharisten fáradtan
kibotorkált a tengerből. – Örülök, hogy egy darabban megúsztad!
– Elnézést, hogy eddig elmaradtam – dörmögte Thor. – Ők hogy
vannak?
A parton heverő Banner és Vasember felé biccentett. Tony még
mindig nem vette le a páncélját, Bruce pedig most kapott egy injekciót
Natashától.
– JARVIS azt mondta, hogy Tony jól van – válaszolta Natasha hátra
sem fordulva. – És szerintem Bruce is rendbe jön majd. A Hulk azonban
olyan verést kapott, mint eddig még soha. Olyat, hogy egy része akkor
is megmaradt, mikor visszaváltozott.
– És mi a helyzet a Zodiákussal? Ez már a világvége?
– Szerintem nem – rázta meg a fejét a Kapitány. – Miután fölrobbant
a Kulcs, a Zodiákus tagjai elvesztették az erejük javát. A teleportáló
karkötőik azonban még működtek, mert egy pillanat alatt eltűntek.
– Hát ezt igazán sajnálom! – szűkült össze Thor szeme. – Mert
szívesen elbeszélgettem volna velük!
– Szerintem mind váltanánk velük néhány keresetlen szót – bólintott
a Kapitány. – És meg is fogjuk keresni őket, de azt hiszem, hogy most
még más feladatok várnak ránk.
– Miféle feladatok? – kérdezte Thor. – Mi történt?
– JARVIS már rákapcsolódott a kommunikációs műholdakra, így
folyamatában kapjuk a híreket magyarázta Natasha. – Az egész
partvidéket földrengések rázták meg, és mindenfelé áramkimaradás
van, tüzek... tüntetések és gyújtogatás...
– Akkor mégsem jártam sikerrel – komorodott el az asgardi. – Olyan
messzire akartam vinni a Kulcsot a Földtől, hogy ne lehessen ilyen
utóhatása, ha túltöltjük. Vajon hányan haltak meg csak azért, mert nem
voltam elég ügyes vagy türelmes?
– A kérdés inkább az, hányan haltak volna meg, és mekkora károkat
szenvedtünk volna, ha nem sikerül túltöltened a Kulcsot – mutatott rá a
Kapitány. – Strange becslését alapul véve úgy számoltuk, hogy a
robbanás akár egy tízszer ekkora területet is érinthetett volna. Úgyhogy
nyugodj meg, barátom, nagyon is jól csináltad!
– De attól még sokak szenvedtek és meghaltak! – ingatta a fejét
Thor. – Amúgy mi hír a varázslóról?
– Semmi. Azt hiszem, türelmesen ki kell várnunk, míg visszatér. Ő és
a hozzá hasonlók nem a mi tempónkban intézik a dolgaikat.
– Ő még számomra is rejtély – értett egyet Thor. – És most
előremegyek, és megnézem, mi kárt okozott a Kulcs.
– Épp javasolni akartam – bólintott a Kapitány –, de hálás lennék, ha
előbb segítenél fölrakni Tonyt a Quinjetre. Az öltözéke nyomhat vagy
egy tonnát.
 HARMINCKETTŐ

– EZ ELMONDHATATLANUL hiányzott! – kortyolt bele a kávéjába

Monica.
– Nekem is – mosolygott rá Bruce. – De te is tudod, hogy az utóbbi
időben mennyi dolgom volt. Először rendet kellett tennünk Seattle-ben,
aztán átköltözni New Yorkból. De néhány apróságtól eltekintve, azt
hiszem, egy időre végeztem... és most itt vagyok.
– Szavadon foglak!
– Nem kell nagyon fognod... csak, ha akarod – vigyorodott el a férfi.
Monica bólintott, majd a tekintete a távolba révedt. Bruce követte a
pillantását, és látta, hogy a barátnője a félig befejezett tornyot
mustrálja.
– Úgy nézem, Tony Stark szeret nagyban gondolkodni – bólintott
Monica a San Franciscó-i látkép felé.
– Csak várd ki, amíg elkészül!
– Nem kell, hogy kapkodjon! – mosolyodott el lassan Monica, majd
átnyúlt az asztalon, és az ujjait a férfiéba fűzte.
– Én már megkaptam, amit akartam.
– Csak nem az új tömeg-spektrométerre gondolsz a laborban? – adta
Bruce az ártatlant.
– De, nyilván. Mi másra is gondolnék?
Egy darabig jóleső csöndben ültek ott, majd ismét Monica ragadta
magához a szót.
– De ugye tudod, hogy ez mind a te érdemed! És ahogy mondani
szokták, a jó dolgok mindig párban járnak.
– Hát remélem is, hogy párban járnak! – bólintott Bruce.
Egyiküknek sem lehetett oka panaszra, mert a terrigenkristályok
lassan fölfedték titkaikat Tony és Tarleton előtt, és a két tudós annyira
biztos volt az új, páratlan anyag hasznosságában, hogy Tony már egy
új, teljes egészében kristálymeghajtású Helibázis tervein dolgozott. Sőt,
ha minden jól megy, jövő héten már el is kezdik a munkálatokat.
Úgyhogy nem, egyikük sem panaszkodhatott. Különösen Bruce
Banner nem, aki nagyon régóta nem volt ennyire boldog. Egész
pontosan azóta, hogy a Hulk berobbant az életébe... sőt, lehet, hogy
már azelőtt sem volt ennyire derűs. A fiatalsága pedig... van némi
igazság abban az axiómában, hogy a fiatalságot teljesen felesleges a
fiatalokra pazarolni, mert úgysem tudnak mit kezdeni vele. Ennyi idő
kellett hozzá, hogy végre úgy érezze, jó helyen és a megfelelő időben
van, és nézheti úgy az élet napos oldalát, hogy az árnyoldalról sem
feledkezik meg közben.
Végre nem volt rossz dolog Bruce Bannernek lenni. Igaz, tökéletes
sem, de már dolgozott rajta.
– És hogy áll a helyzet Seattle-ben? – kérdezte Monica.
– Már majdnem végeztünk. Mint kiderült, a Kulcs elég magasan volt
hozzá, hogy mikor fölrobbant, csak minimális kárt tudjon okozni. Ennek
ellenére...
– Meg fogjátok találni őket – jelentette ki Monica magabiztosan. –
Nem fognak tudni örökké elrejtőzni előletek.
– Pedig a Zodiákus ebben a legjobb – fintorgott Bruce. – Évezredek
óta ezt csinálják, úgyhogy van már benne tapasztalatuk. Sőt, azon se
lennék meglepődve, ha már nem is lennének a Földön.
– Hadd rejtőzzenek csak! – legyintett a nő. – Biztos vagyok benne,
hogy egyhamar nem lesz kedvük tetemre hívni a Bosszúállókat! Még a
Nyugati Parti Bosszúállókat sem!
– Ne kínozz már te is! – forgatta a szemét Banner.
– Pedig pont ez a kedvenc időtöltésem! – kacsintott rá nevetve
Monica. – Tudom, hogy érzel a névvel kapcsolatban.
– Lassan úgyis megszokom... Induljunk?
– Már mehetünk is – bólintott Monica, majd fölhajtotta a kávé
maradékát.
Közben Bruce fizetett, sőt még egész gavalléros borravalóval is
megtoldotta a számlát.
– És gondolod, hogy őt is magukkal vitték? – kérdezte a nő,
miközben az AIM új komplexuma felé sétáltak. – Úgy értem, Blonskyt.
– Nem tudom – fordította Bruce egy pillanatra a kora reggeli
napfénybe az arcát. – Még most sem tudjuk pontosan, mi történt.
Blonsky aközben menekült el, hogy mi a Zodiákussal harcoltunk, és
azóta nincs nyoma. Lehet, hogy közben visszaváltozott... tudod,
hétköznapi fickóvá. Valahogy úgy, mint én. A gond csak az, hogy nem
tudjuk, mi is valójában a másik alakja.
– Neked azért biztosan van róla valami elképzelésed!
– Nincs – felelte Bruce csöndesen, mire Monica zavartan sütötte le a
szemét.
Aztán a férfi lassan megcsóválta a fejét.
 – Még mindig azon rágódsz, hogy esetleg neked is valami közöd van
hozzá?
– De hát mindketten tudjuk, hogy a gamma-sugárzás tehet az
átalakulásáról...
– A Zodiákusnak szüksége volt valamire, ami elnyeli a fölösleges
energiákat, ha valaki megpróbálná túltölteni a Kulcsot – magyarázta
Banner. – Miután a Hulkkal harcoltak, rájöttek, hogy az én zöldebbik
felem akár a kozmikus energiát is képes elnyelni, így ideális villámhárító
a számukra. Viszont, mikor visszajöttek, hogy begyűjtsenek, helyettem
Blonskyt találták itt. Nyilván úgy gondolták, hogy ő is megteszi,
csakhogy ő nem egy másik Hulk. A testét átalakító hatások közt
valóban van gamma-sugárzás is, ahogyan kozmikus energia, és
lefogadom, hogy terrigenkristály-mintázat is. Lehet, hogy a tőlem levett
vérmintát is beadta magának. Talán úgy gondolta, ez majd még
erősebbé teszi. Persze mi ketten tudjuk, hogy pusztán attól nem
válhatott volna azzá, ami. Biztos, hogy megváltoztatta volna, de nem
alakítja azzá, amit én láttam.
– Én tényleg csak a legjobbat akartam neki – szabadkozott Monica. –
És becsületszóra minden feljegyzésemet és szövetmintát
megsemmisítettem...
– Tudom – bólintott Banner. – És mit szólnál, ha fátylat borítanánk
erre az egészre? Merthogy engem sokkal jobban érdekel a holnap, mint
a tegnap.
– Hát persze! – ragyogott föl Monica szeme. – És bízzunk benne,
hogy a holnap még a mánál is jobb lesz!
– Bízzunk benne.
Kéz a kézben sétáltak be a laborjukba.
 EPILÓGUS

EZ VOLT Kamala Khan életének legizgalmasabb napja. Korábban

még sohasem repült, és az, ahogy egész Amerika ott nyújtózott a
repülőgép alatt, egyszerűen elképesztő volt. Olyan erővel szorította az
arcát az ablaküveghez, hogy már a nyaka is belesajdult.
És ez még csak egy sima repülőgép volt!
Miután leszálltak a San Franciscó-i reptéren, egy nő várt rá, kezében
egy nagy kartonpapír táblával, amin az ő neve állt – igen, az volt ráírva,
hogy Kamala Khan! –, és az édesapjával együtt egy oldalsó kapuhoz
kísérte. Itt már egy csomó gyerek és szülő várta, hogy fölszállhassanak
egy Quinjetre.
Az egész Egyesült Államok területéről voltak itt, ám annak ellenére,
hogy Kamala egyiküket sem ismerte, egy cseppet sem unatkozott.
Főleg, amikor végre fölszállhattak a gépre, és egy olyan székbe
ülhetett, amiben előtte valószínűleg egy Bosszúálló utazott.
Vajon melyikük lehetett? Thor? Amerika Kapitány? Marvel Kapitány?
Nem, ő, valószínűleg nem. Hiszen ő tud repülni! Mi szüksége lenne a
Quinjetre?
Marvel Kapitány volt Kamala személyes kedvence, és a kislány meg
volt róla győződve, hogy a csinos, fiatal nő bármit meg tud tenni.
De a legfontosabb, hogy ő, a tizenegy éves Kamala Khan itt ült egy
igazi Quinjeten, és a Bosszúállók-napi ünnepségre tartott, amit a
Bosszúállók nyugati parti főhadiszállásának megnyitó ünnepségével
kötöttek egybe.
Mekkora királyság!
Az apját szemlátomást mindez messze nem hatotta meg ennyire,
mert ahogy leült, azzal a lendülettel el is aludt.
Aztán fölszálltak. Ez nem olyan volt, mint korábban, mert ennek a
gépnek nem kellett kifutópálya, hanem helyből szállt fel, mint valami
helikopter.
A reptér San Francisco belvárosától délre volt, és innen csodálatos
kilátás nyílt az óceánra, az öbölre és az egész városra. És végre azt a
hosszú, narancsszínű fénysávot is a saját szemével látta, amivel már
annyi mozifilmben és tévésorozatban találkozott.
– Apa, innen látom a hidat! Nézd!
 – Uh! – az apja halk horkanással ébredt a szunyókálásából. – Már
legfőbb ideje volt! Nem is értem, hogy miért nem dönthető támlájúak
ezek a székek...
– Nézd, milyen szép! – csillogott Kamala szeme.
– Igen, persze, csak nem értem, miért hívnak valamit Golden Gate-
hídnak, ha valójában egy gramm arany sincs benne...
Tipikus Apa!
Kamala kíváncsi lett volna rá, akad-e bármi is a világon, ami igazán
képes lenyűgözni az édesapját.
Végül a szeme sarkából a többi utast kezdte méregetni. A társaság
fele vele egykorú gyerekekből, a verseny többi döntőséből állt.
Most először kezdett nyugtalankodni. Mikor kiderült, hogy a novelláját
beválasztották a Bosszúállók-pályázat legjobb írásai közé, úgy érezte,
mindjárt kiugrik a bőréből örömében. New Jersey-ben, ahol laktak, ő
volt az egyetlen, aki továbbjutott. Csakhogy a többiek... ők pont
ugyanilyen jók voltak. És valaki nyilván szólt nekik, hogy szép ruhát
vegyenek, mert mind elegánsak voltak, míg ő egy Marvel Kapitányos
pólót viselt.
Most biztos mind úgy gondolják, hogy hatalmas nagy kocka vagyok...
– A többi versenyző... – súgta oda az apjának. – Szerintem az ő
írásuk is nagyon jó.
– Minket, embereket a versengés tesz erőssé – bólintott az apja.
– És ha nem fog tetszeni nekik a történetem? – kérdezte Kamala
szorongva, és a nadrágjába törölte izzadt tenyerét. – Ha nem olyan,
mint amilyet ők szeretnének olvasni? Ha nem tökéletes?
– Mikor megszülettél – mondta az apja csendesen –, a bátyád azt
mondta, hogy gülüszemed van.
Na, ez pont úgy hangzik, mint amit Aamir, az a gyökér mondana! De
mi köze van ennek a...
– Én azonban azt gondoltam, hogy neked van a legszebb szemed az
egész világon – folytatta az édesapja. – Mind egyediek vagyunk,
Kamala. Úgyhogy bármit is teszel, az nem lesz olyan, mint amit a
többiek csinálnak, de attól még légy rá büszke!
A kislány szégyenlősen elmosolyodott.
– Szeretlek, apu.
– Én még jobban – hajolt közelebb az apja, hogy csak Kamala
hallhassa, amit mond. – És egész biztos vagyok benne, hogy te fogod
megnyerni a versenyt.
 – Képzeld csak el, milyen lenne! – csillogott a kislány szeme. –
Hölgyeim és uraim, a Bosszúállók Novellapályázat legjobb írása...
dobpergés... a Bosszúállók a gonosz csatornagyíkok ellen, Kamala
Khan tollából! És a tömeg megvadul!
– Látod, ez a beszéd! – bólintott az apja. – Csak egy dolgot ígérj meg
nekem: akár vesztesz, akár győzöl...
– Ígérem, mindig jó leszek – bólogatott Kamala nem túl meggyőzőn.
– Nem, kicsim, a jó nem olyasmi, ami vagy...
– ... hanem, amit teszel – fejezte be Kamala.
– Hiába, az én lányom! – vigyorodott el az apja.
– Hölgyeim és uraim! – szólalt meg a pilóta. – Hamarosan
megközelítjük a Bosszúállók balra látható nyugati parti főhadiszállását!
Hamarosan megkezdjük a leszállást...
De Kamala már nem figyelt rá. Túlságosan lekötötte a hatalmas
épület mellett lebegő, zászlókkal és léggömbökkel földíszített Helibázis
látványa. A szíve majd' kiugrott a helyéről, és úgy érezte, mégis az
édesapjának van igaza: akár győz, akár veszít, a lényeg, hogy itt van.
Eddig még sohasem történt vele ilyen izgalmas dolog, és valószínűleg
soha többé nem is fog...
Úgy döntött hát, ha a fene fenét eszik is, jól fogja érezni magát!
 Table of Contents
PROLÓGUS
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
HAT
HÉT
NYOLC
KILENC
TÍZ
TIZENEGY
TIZENKETTŐ
TIZENHÁROM
TIZENNÉGY
TIZENÖT
TIZENHAT
TIZENHÉT
TIZENNYOLC
TIZENKILENC
HÚSZ
HUSZONEGY
HUSZONKETTŐ
HUSZONHÁROM
HUSZONNÉGY
HUSZONÖT
HUSZONHAT
HUSZONHÉT
HUSZONNYOLC
HUSZONKILENC
HARMINC
HARMINCEGY
HARMINCKETTŐ
EPILÓGUS