James R.

Tuck – Venom: Halálos Védelmező

NAGY MARVEL REGÉNYSOROZAT

Megjelent:
James R. Tuck: Venom: Halálos Védelmező

Előkészületben:
Dan Abnett: Bosszúállók: Mindenki uralni akarja a világot
Stuart Moore: Polgárháború
David Liss: Pókember: Hatalomátvétel
Stuart Moore: X-Men: The Dark Phoenix Saga
Jesse J. Holland: Black Panther: Who is the Black Panther?
Tess Sharpe: Captain Marvel: Liberation Run
Jason Starr: Ant-Man: Natural Enemy
Stefan Petrucha: Deadpool: Paws
Stefan Petrucha: Spider-Man: Forever Young
James A. Moore: Avengers: Infinity

www.szukits.hu
 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
VENOM: LETHAL PROTECTOR,
A NOVEL OF THE MARVEL UNIVERSE
by James R. Tuck
Titan Books
This translation of Lethal Protector, first published in 2018, is published
by arrangement with Titan Publishing Group Ltd
of 144 Southwark Street, London SE1 OUP, England.
James R. Tuck asserts the moral right to be identified as the author of this
work.
FOR MARVEL PUBLISHING
VP Production & Special Ppojects: Jeff Youngquist Assistant Editor,
Special Projects: Caitlin O'Connell
Director, Licensed Publishing: Sven Larsen
SVP Print, Sales & Marketing: David Gabriel
Editor in Chief: C.B. Cebulski
Chief Creative Officer: Joe Quesada
President, Marvel Entertainrnent: Dan Buckley
Executive Producer: Alan Fine

© 2019 MARVEL

A történetben megjelenő nevek, helyek és események, illetve ezek

megjelenítése a szerző képzeletének műve.
Mindennemű egyezésük a valósággal, ténylegesen élő vagy egykor élt
személyekkel – eltekintve a szatirikus célzatú részletektől – csupán a
véletlen műve.
Borító: Gabriele Dell'Otto
 Fordította:
OSZLÁNSZKY ZSOLT

ISBN - kötött változat: 978-963-497-511-3

ISBN - kartonált változat: 978-963-497-512-0
Lektor: Juhász Ferenc
Tördelőszerkesztő: Szvoboda Gabriella, KARAKTERTAX BT.
Színre bontás: A-Színvonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
Nyomta és kötötte: Generál Nyomda Kft.
Felelős vezető: Hunya Ágnes
 Ajánlom mindazoknak – függetlenül attól,
milyen hibákkal bírnak –,
akik megpróbálják megvédeni az ártatlanokat.
SODRÓDÓ SÖTÉT LÉLEK
 1

San Francisco, Kalifornia

A NAP már több mint egy órája eltűnt a toronyházak mögött, így a
repedezett gránitkorlát, aminek Jimmy támaszkodott, mostanra épp eléggé
lehűlt. Az árnyékokból lassan elszivárgott a meleg, de menedéket és álcát
kínáltak, ezért továbbra is itt rejtőzött. Méghozzá olyan mozdulatlanul,
hogy csak a mellkasa süllyedt és emelkedett lassan a rekedt, fájó légvételtől
(a gyógyszerek és serkentők mellékhatása, amiktől egyáltalán még talpon
volt), és ragadozó szemei rezdültek egyszer-egyszer.
Jimmy akkor szúrta ki a lányt, mikor az befordult a sarkon. Az öltözéke jó
darabon szabadon hagyta a combját, és a napsütötte bőrfelület láttán a férfi
gonoszul elmosolyodott.
Egy karcsú, csinos, fiatal nő tűsarkú cipőben, ami remekül illett borvörös
topjához és szoknyájához. A Színháznegyed felől közeledett, ami vagy azt
jelentette, hogy a randija pocsékra sikeredett, vagy hogy közel-távol ő volt
az egyetlen, aki sajnált pár dolcsit taxira, és inkább megkockáztatta, hogy a
Tenderloinon parkoljon.
De tulajdonképp nem is számított igazán, melyik. Jimmy egy olyan
ragadozó szemével vette szemügyre a lányt, aki az évek során alaposan
kiismerte áldozatait. Például lefogadta volna, hogy a lánynál sem a ruhája
alatt, sem az aprócska retiküljében nincs fegyver. Pénz viszont valószínűleg
igen.
Elrugaszkodott a ház falától, és még mielőtt egy másik vadász is
fölfigyelhetett volna a lányra, elindult lefelé.
***
MÁR nincs messze.
Lydia vádlija egyre jobban fájt, s most már minden lépésnél égető
fájdalom cikázott végig az izmain. A Giuseppe Zanottis utánzatban futni
ugyan képtelenség lett volna, de legalább sikerült úgy tennie, mint aki
céltudatos lendülettel sétál.
A cipő egészen úgy nézett ki, mint az ezerötszáz dolláros eredeti, de
viselni épp olyan volt, mint bármelyik pocsék, huszonöt dolláros utánzatot.
Szinte hallotta a húgát, aki mindig szandált és lapos sarkú cipőt viselt:
„A magas sarkú cipőket férfiak tervezik, hogy a nők nehezebben tudjanak
elfutni előlük."
Tudta, ha nem néz folyton a lába elé, ezen az évtizedek óta nem javított
utcán egy pillanat alatt kitörheti a bokáját, így végig az egyenetlen járdán
tartotta a szemét, és nem volt hajlandó végiggondolni, vajon bölcs dolog
volt-e ezen a környéken parkolnia.
Az ő élete nem volt olyan menő, mint Layláé vagy Mariáé. Minimálbéért
dolgozott, négy lakótárssal osztozott egy túlságosan is drága albérleten – és
közben huszonöt dolcsis kamu cipőt hordott, mert ezerötszáz dollárosra
nem telt.
Hogy elterelje a figyelmét az efféle nemszeretem dolgokról, arra gondolt,
mikor az édesapja elmesélte neki, honnan is kapta ez a környék a
Tenderloin nevet. Állítólag San Francisco egykori rendőrfőnöke akasztotta
rá, mondván, amennyi kenőpénzt az itt élőktől kap, a steakről lassan akár át
is szokhat a vesepecsenyére¹ {¹a tenderloin magyarul vesepecsenyét
jelent – a fordító megjegyzése}.
 Aztán eszébe jutott, mikor a második randijukon ezt Bradnek is elsütötte,
aki zsaru volt. Azt a leereszkedő választ sem felejti el egyhamar, amit a
férfitól kapott!
Brad azt mondta, hogy ez a környék sokkal inkább a prostikról kapta a
nevét, akik sötétedés után dolgoznak az utcákon² {²a tender loin puha ölt
jelent magyarul – a fordító megjegyzése}.
Talán nem is meglepő módon a második egyben az utolsó randijuk is volt.
Egy pillanatra felnézett, hogy a nap állása alapján próbálja belőni, mennyi
lehet az idő, s abban a pillanatban karok ragadták meg hátulról. Lydia
teljesen megbénult, mikor ujjak mélyedtek a húsába, és a legközelebbi
sikátor bejárata felé húzták.
A hirtelen rántástól a huszonöt dolcsis kínzóeszközök egyikéről letört a
sarok, s csak a testét markoló kezek akadályozták meg, hogy felbukjon.
Lydia félt. Annyira, hogy mukkanni sem mert.
***
JIMMY a sikátor falának lökte a nőt, s ahogy eleresztette, a semmi kis
táskáról hangos reccsenéssel szakadt le a pánt. A nő megroggyant, s előbb
egy szeméttel dugig telt konténernek, onnan pedig a szemközti téglafalnak
tántorodott.
A férfi elégedetten felmordult, és nekilátott kipakolni a kis retikült. A
vörösbe öltözött nő kikerekedett szemmel, zihálva figyelte, s úgy tapadt a
falhoz, mintha az ugyan bármitől is megóvhatná.
A táskában mindössze két ötös meg egy tízdolláros volt.
– Hol a pénz? – csattant föl Jimmy, aztán a markába gyűrte a három
bankjegyet, és dühösen rázta meg az öklét.
Lydia riadtan kapkodta a levegőt, és rettegve bámult rá a szemébe hulló
kusza, barna tincsek mögül. Jimmynek tetszett, hogy a nő ennyire fél tőle.
– Lehet, hogy másképp kell bevasalnom rajtad a pénzt, kislány? – mordult
föl, s élvezettel figyelte, ahogy a nő arcából kifut a vér.
Jimmy egy ugrással ott termett, s olyan erővel szorította áldozata szájára a
tenyerét, hogy Lydiának a fogai is belereccsentek. Ilyen közelről már szinte
a nő félelmének savanykás rézszagát is érezte, ami szinte lángra lobbantotta
a vérét.
 – Félsz, mi?! – suttogta közvetlen közelről a lány arcába. – Akkor jó!
Szeretem látni a félelmet a szemükben, mielőtt...
Csak ekkor ébredt rá, hogy a nő nem rá, hanem mögé néz. És az ajkáról
feltörő reszkető sóhaj sem neki szólt, hanem...
– MICSODA VÉLETLEN!
A torokhangú reszelős suttogás valahonnan mögüle jött, és valahogy nem
volt teljesen emberi. A lassan megnyúló árnyékok ragadozót, áldozatot
egyaránt beburkoltak, de a Jimmy gerince mentén felkúszó hideglelős
borzongásnak nem sok köze volt a hűvös koraestéhez.
Ahogy megfordult, egyenesen a megalvadt sötétséggel nézett
farkasszemet. És mintha lett volna ott egy stilizált fehér pók is – és agyarak.
A vörös szájban mintha más sem lett volna, csak hosszú, hegyes, nyáltól
csillogó agyarak.
A feketébe öltözött idegen talán ember volt, de Jimmy erre azért nem vett
volna mérget.
És nagy volt. Nagyon nagy.
Ahogy lemászott a falról, ahol eddig ült, mintha folyton hullámzó és
fortyogó sötétség borította volna be minden porcikáját, ami úgy örvénylett,
akár a szélfútta, önmagába visszaolvadó, csápokat és nyúlványokat formáló
fekete tinta. Ahogy lassan Jimmy felé fordult, szabálytalan alakú fehér
foltok jelentek meg a fekete arcban – két fehér minta ebben a bizarr és
eleven Rorschach-tesztben.
Szemek... de miféle szemek?!
Azok a hideg, idegen szemek egy pillanat alatt minden erőt és vérszomjat
kilúgoztak ebből a kétlábú utcai ragadozóból. Jimmy izmai mintha zseléből
lettek volna, s bár még mindig vadul szorongatta a nő karját, mást sem akart
már, csak menekülni.
Mielőtt azonban elfuthatott volna, a fekete kreatúra karmos ujjai
villámgyorsan a torka felé kaptak, lefejthetetlen bilincsként fonódva Jimmy
nyakára.
– UNDORÍTÓ VAGY! – csikorogta, s a karmai milliméterről
milliméterre, fehéren izzó kínt hozva mélyedtek a férfi nyakába. – TE, ÉS
AZ EGÉSZ FAJTÁD!
A hosszú, fekete izomkötegekből álló kar megfeszült, s Jimmy egyszer
csak a levegőbe emelkedett. Egy pillanatig a vaskos marok szorításában
vergődött, aztán a kar meglendült, és a téglafalnak csapta a férfit. Iszonyú
fájdalom robbant a koponyájába, s az ütés erejétől minden levegő kiszorult
a tüdejéből.
– A VÉDTELENEK BECSERKÉSZÉSE CSAK BAJT ÉS
NYOMORÚSÁGOT HOZ! – morogta az idegen.
Jimmy már mást sem látott, csak a fekete karmokat, amik lassan
kiszorítják belőle az életet. Az idegen kékesfekete bőrét, a formátlan,
lélektelen, pupilla nélküli fehér szemeket, és az embertelenül tágra nyílt
szájban csillogó arasznyi agyarakat. A fekete kéz kíméletlenül csapta
Jimmy fejét újra meg újra a falhoz.
– FÁJDALOM! – nyáladzotta az idegen, és hosszú, vörös nyelvével
végignyalta az agyarait.
Ahogy a satuszerű kéz még jobban megszorult, Jimmy már nem kapott
levegőt.
– HALÁL! – hördült föl az idegen, s a karjából koromfekete csápok
sarjadtak.
Ahogy megérintették az arcát, Jimmy lassan kihunyó tudatának mélyéről
egy emlék kúszott elő. A nagymamája... ő simította végig ilyen finoman az
arcát, ahogy az esti ima után aludni küldte.
– FELFORDUL TŐLED A GYOMROM! – sziszegte a fekete
teremtmény.
– Ki.... vagy? – próbált Jimmy még egyszer levegőhöz jutni, de úgy érezte,
mintha éles üvegszilánkokat próbálna beszívni, amik végighasítják a
légcsövét.
A fekete csápok úgy remegtek, mintha a férfi félelme ingerelné őket.
Aztán egyszer csak beléje hatoltak. Be a fülén, az orrán, a száján, sötétbe
burkolva Jimmy testét és tudatát. Szétroppantották az arcüregét és a
légcsövét, ahogy kíméletlenül kúsztak mind mélyebbre, a tüdő felé,
kiszorítva a testből az utolsó csepp oxigént is.
Jimmy úgy halt meg, hogy már ahhoz sem volt levegője, hogy
felsikoltson.
***
LYDIA próbált meg sem moccanni.
A tintafekete csápok kicsusszantak a bűnöző holttestéből, s nyálkás
cuppanással olvadtak vissza az idegen fekete bőrébe. A karmos ujjak ismét
szétnyíltak, s a tetem, ami alig néhány pillanattal ezelőtt még Jimmy volt,
rongybabaként landolt a sikátor egyik szemétkupacán.
A nő még most sem mozdult, pedig minden sejtje azért rimánkodott, hogy
végre kieressze a hangját, és felsikoltson.
– VÉGE – nézett le az idegen a holttestre. – INNENTŐL EGYEBET SEM
TESZ MAJD, CSAK FELFOKOZOTT ÜTEMBEN BOMLIK TOVÁBB, S
VÉGÜL ELKEVEREDIK A CSATORNÁK MOCSKÁVAL.
Aztán egyszer csak a nőre emelte a tekintetét. Lydia épp úgy viselkedett,
mint a kígyó bűvölte nyúl, ami csak abban bízhat, hogy ha nem mozdul,
akkor talán láthatatlanná is tud válni, és a rém nem veszi észre.
Aztán a fekete kreatúra elmosolyodott.
– BOCSÁSS MEG! – mondta váratlanul sokkal udvariasabban. –
MILYEN MODORTALANOK IS VAGYUNK! MÉG BE SEM
MUTATKOZTUNK.
Közelebb lépett, szinte teljesen kitakarva a maradék gyér fényt.
– VENOM VAGYUNK.
Lydia érezte, hogy a lény valamiféle reakciót várna, de képtelen volt
mozdulni. Kitágult pupillával, reszketve lapult a falhoz, s akkor sem
mozdult, mikor Venom lehajolt, és fölvette a holttest mellől a retikült.
Ahogy Lydia kezébe nyomta, a nő reszkető ujjai az elszakadt pántra
fonódtak.
– MOST MÁR BIZTONSÁGBAN VAGY – mondta Venom.
A nő, szemét továbbra sem véve le a lényről, kinyitotta a retikült, és ahogy
belenyúlt...
Venom keze a nő felé kapott, és mint valami házi kedvecnek, finoman
megpaskolta a fejét.
– ERRE SEMMI SZÜKSÉG! NEM JUTALOMÉRT TETTÜK.
Lydia előhúzta a mobilját – a képernyő elrepedt a dulakodás során –, de
reszkető ujjaival csak harmadik nekifutásra sikerült bekapcsolnia a kamerát.
Venom hátralépett, s az embertelenül szélesre húzott szájban ismét
megcsillantak az ujjnyi agyarak. Lydiának kellett hozzá némi idő, mire
rájött, hogy a lény mosolyog.
Végül lenyomott egy gombot, és lefotózta az idegent.
– HA NEKED ÖRÖMET OKOZ, HOGY FELVÉTELT KÉSZÍTHETSZ
SZEMREVALÓ KÜLSŐNKRŐL, ÁM LEGYEN – bólintott Venom. – ÉS
AMÚGY IS INDULNI KÉSZÜLTÜNK.
 Azzal nekirugaszkodott, s hatméteres ugrással szökkent a magasba. A
legközelebbi épület falán landolt, s masszív karmaival azonnal a téglákba
mart. Néhány hasonló ugrás, és már el is tűnt.
Lydia bénultan bámult utána, aztán egy újabb gombnyomással megosztotta
a képet a világhálón. Végül, miközben Venom fotója bejárta az internetet, a
lábánál fekvő halottra pillantott – s a letört cipősarokkal mit sem törődve a
sikátor kijárata felé iramodott.
És végre sikoltozni kezdett.

San Francisco, Kalifornia

A CSENDES-ÓCEÁNON megcsillanó utolsó bágyadt napsugarak

kellemesen melegítették a bőrét, ahogy behálóhintázott a toronyházak közé.
Úgy mozgott, akár a higany, és minden alkalommal kellemesen
megborzongott, mikor a kezéből kiröppenő szerves hálófonál egy fémszálas
kábel erejével húzta és lendítette előre.
A hálószövedék a vele szemben magasodó épület csupa kő és fém
homlokzatára tapadt eltéphetetlenül, mire finoman csavart egyet a
csuklóján, s a hosszú, hófehér molekulalánc végébe kapaszkodott. A
gravitáció és a saját testsúlya félelmetes erővel rántották volna a mélybe,
ám a hálószál megfeszült, s parittyaként repítette tovább az utcák fölött.
Imádott hálóhintázni.
Előrenyúl, kilövi a hálót, a fonal a levegőben megszilárdulva rátapad
valamire, egyik ponttól a másikig röpítve őt, aztán az egész folyamat
megismétlődik. Újra meg újra.
Jóleső érzés volt.
Jól is érezte magát.
– IGEN, EGYETÉRTEK – mondta hangosan a Másiknak.
Venom két részből álló, összetett lény volt, félig ember, félig egy másik
világból származó szimbióta.
– AZ ÁRTATLANOK VÉDELME VALÓBAN ELÉGEDETTSÉGET
OKOZÓ TEVÉKENYSÉG – folytatta.
 Kilövi a hálót, a fonal ránt, ő lendül, majd ismét, és megint.
– VÉGTÉRE IS VALAHA MI IS ÁRTATLANOK VOLTUNK. – Enyhén
balra fordult, és megkerült egy víztározót. – MÉG MIELŐTT PÓKEMBER
TÖNKRETETTE VOLNA AZ ÉLETÜNKET!
Egy széles út fölött lendült át, amin villamossínek futottak. Az ötlet
valahol félúton merült föl benne, s abban a pillanatban eleresztette a
hálószálat.
– TE, IDEGEN BARÁTOM, AKKOR JÁRTÁL PÓRUL, MIKOR
MEGPRÓBÁLTÁL EGYBEOLVADNI VELE, DE CSAK ANNYIT
ÉRTÉL EL, HOGY AZ ÉLŐ KOSZTÜMJE LEHETTÉL! – folytatta
zuhanás közben, majd a tovarobogó villamos egyik kocsijának tetején
landolt. – ÉN VISZONT ÖRÖMMEL BEFOGADTALAK!
Egyetlen hosszú pillanatig a villamos tetején egyensúlyozott, aztán a
járókelők rémült kiáltásaival mit sem törődve ismét elrugaszkodott, s az
elképesztő ívű ugrás tetőpontján újabb hálófonalat lőtt ki.
– EGYKOR, MÉG EDDIE BROCKKÉNT, JÓ ÚJSÁGÍRÓ VOLTAM –
fintorgott a második bőrként rátapadó éjfekete szimbióta alatt. – DE
MINDEZT TÖNKRETETTE AZ AZ ÁTKOZOTT FALMÁSZÓ ÉS A
GUSZTUSTALAN HÚZÁSAI!
Aztán egy darabig szótlanul száguldott a házak fölött, s csak a fejében
hallható hangra figyelt.
– IGAZ – mondta végül –, HOGY A MAGA KIFACSART MÓDJÁN
PÓKEMBER IS SEGÍT AZ ÁRTATLANOKNAK. EZÉRT IS
DÖNTÖTTÜNK ÚGY, HOGY ÁTÉRTÉKELJÜK A GYŰLÖLETRE
ÉPÜLŐ VISZONYUNKAT, OTTHAGYJUK NEW YORKOT, ÉS
VISSZAKÖLTÖZÜNK IDE, AHOL EDDIE-KÉNT SZÜLETTEM. ITT ÚJ
ÉLETET KEZDHETÜNK.
Egyik háztetőről a másikra ugrálva folytatta útját, s végül egy romos, régi
motel tetején állapodott meg. Lekuporodott, és a tető pereméről pillantott a
mélybe.
Az épületet egykor krémszínű vakolat óvta, ami azonban mára ezernyi
helyen lepergett, fölfedve a kopott, sápadtvörös téglákat. A tűzlétra
mostanra teljesen elrozsdásodott, s az ablakokról már majd mindenhol
lepattogzott a festék.
A szimbióta felfokozott érzékei ember számára szinte felfoghatatlan
dolgokat közvetítettek Eddie számára. Azbesztpor szagát érezte a
szellőztetőn átfúvó langyos szellőben.
– IGEN – egyenesedett föl lassan. – NEM LESZ KÖNNYŰ, DE AMÍG
ITT VAGYUNK EGYMÁSNAK...
Azzal lelépett a tető pereméről.
A szimbióta azonnal alakulni és formálódni kezdett körülötte, s mire Eddie
szinte hangtalanul földet ért, már hibátlan utcai öltözék alakját vette föl.
– ...mindkettőnknek van esélye, hogy életben marad – fejezte be immáron
teljesen emberi hangon.
Egy pillanatig kivárt, aztán ahogy megbizonyosodott róla, hogy senki sem
látta a bizarr földet érést, kilépett a szálloda mögött futó sikátorból.
– Kezdjük az alapokkal – dörmögte –, és kerítsünk szállást.
Azzal a rozoga motel bejáratához sétált.
***
– SIMON! – mondta Blakey őrmester bántóan éles hangon, miközben a
járőrautó szmítógépén keresgélt. – Húzódj félre, míg leellenőrzök valamit!
Simon Powell tizedes egy ócska motel előtt parkolt le, s miután leállította
a motort, csöndben várt. Mostanra már megtanulta, hogy Blakey a
legváratlanabb pillanatokban áll elő mindenféle fura kérésekkel, amiket
nem volt szokása megmagyarázni.
Így, míg az őrmester a billentyűzetet nyomkodta, ő az utcai járókelőket
kezdte figyelni. Egy hajléktalan... az utcasarkon páran megálltak
beszélgetni...
Turistákat keresett, akik valami balszerencse folytán véletlenül a városnak
épp erre a részére keveredtek. Az ilyeneket azonnal figyelmeztetni kell,
hogy...
– Ott! – mutatott Blakey a motel felé, aztán a körme hegyével
megkocogtatta a számítógép képernyőjét, amin egy, a központi
nyilvántartásból lehívott kép villódzott.
A motelbe épp most készült belépni egy ujjatlan pólót és farmert viselő,
magas, izmos férfi.
– Az ott szerinted nem Eddie Brock? – kérdezte az őrmester. – A haját
másként viseli, de...
– Lehet – vetette össze Powell a lehívott képet a farmeros fickóval. – Bár
ilyen messziről elég nehéz megmondani...
 – Itt az áll – bökött a képernyőre Blakey –, hogy egy időre eltűnt, de a
parancsnok figyelmeztetett bennünket, hogy megint felbukkanhat. Brock
apja az öböl környékén lakik.
Azzal gyorsan bepötyögött valamit, s egy újabb kép jelent meg a
monitoron. Az, ami mostanra az egész világhálót bejárta.
Venomé.
– Úgy fest, a mi Eddie barátunknak honvágya van.
– Azért jobb lenne biztosra menni – vonta meg a vállát Powell –, mielőtt
beszólnánk az őrsre.
***
A VÉN portás gyanakodva figyelte, miközben Eddie kitöltötte a
bejelentkezőlapot. A férfit egyre jobban bosszantotta ez a leplezetlen
bizalmatlanság, elvégre megszállni jött, készpénzzel fizet, és ez a vénség
még csak nem is ismeri őt. Nincs hát oka így viselkedni.
A motel olcsó bor és mosdatlan testek savanyú szagától bűzlött, amit
mostanra a bútorzat is magába ivott. Az egyik lepergő vakolatú falon
jókora, bizonytalan kézzel írt tábla figyelmeztette a vendégeket:
Állatot tartani, bulizni, hangosan zenét hallgatni, főzni, köpködni,
dohányozni, ruhát festeni, kiskorúakat szobára vinni TILOS!
Eddie tudta, hogy sokkal keményebb fickónak látszik, mint a többi itt
lakó, akik előtte jelentkeztek be. És a legkevésbé sem tűnt hajléktalannak.
Volt idő, mikor abba is belekóstolt – de többé már nem az.
– Van nekünk ez az ötnapos ajánlatunk – dünnyögte a vén csont, és
fontoskodva tolta föl az orrnyergén a szemüveget. – Ezzel megspórolhat pár
zöldhasút.
– Nem – rázta meg a fejét Eddie. – Csak egy éjszakára maradunk...
Hirtelen elhallgatott. Az emberek nem szeretik, ha valaki többes számban
beszél önmagáról.
A portás azonban csak a vállát vonogatta. Nyilván úgy gondolta, hogy
Eddie valami kurvát akar fölhozni.
– Ha mégis tovább maradnék, majd holnap szólok – mondta végül a férfi.
Nyílt a bejárati ajtó, egy pillanatra az utca zaját és bűzét is beeresztve.
Eddie meg sem fordult, csak gyorsan aláfirkantotta a nevét. Az aláírása az
évek során sokat változott, ahogy a szimbióta hatására a lendületes betűk
leginkább önmagukba visszacsavarodó hieroglifákká, kettejük nevének
furcsa kombinációjává torzultak.
– Tartsa a kezét úgy, hogy jól láthassuk! – mordult valaki hátulról. – Csak
pár kérdést akarunk föltenni...
Lassan felegyenesedett és visszanézett a válla fölött. Két rendőr állta el a
bejáratot, kezükben szolgálati revolver. Az egyikük – az idősebb, bajszos,
pókhasú – Eddie-re szegezte a fegyverét.
Az exújságíró kiejtette a kezből a tollat.
– Jézus Mária! – hebegte a fiatalabbik rendőr. – Ez tényleg ő!
– E... Eddie Brock! – A bajszos pókhasú úgy szorította a pisztoly
markolatát, hogy szinte belefehéredtek az ujjai. – Gyilkosság vádjával l... le
van tartóztatva!
A Másik ugrásra készen várt és figyelt. Ha kell, egy villanás alatt alakot
vált, fekete páncéllal burkolja be a gazdatestet, aztán karmokkal és
agyarakkal ront ezekre a bohócokra, és ízekre tépi őket!
Egyelőre azonban nem tette. Még nem. Még Eddie volt a főnök.
A haragja azonban savként marta a férfi gyomrát és nyelőcsövét.
– Még itt sem hagynak nekem békét! – mondta Eddie csöndesen, és
megcsóválta a fejét.
A rendőrök pislogni sem mertek, s az ujjuk a pisztoly ravaszának feszült.
A bajszos jobban viselte a feszültséget, s az ujjai egyszer sem remegtek
meg.
Eddie megperdült, s ahogy a rendőrök felé kapott a kezeivel, a szimbióta
is támadásba lendült. Az utcai öltözék egy villanás alatt ébenfekete második
bőrré változott, s a testéből kivágódó hálószálak nyálkás cuppanással
burkolták be a rendőrök kezét és fegyverét. Mielőtt akár csak egy lövést is
leadhattak volna, már harcképtelenné is tette őket.
– Nem akarjuk bántani magukat –. mondta Eddie, miközben a fekete
öltözék vízbe csöppentett tintaként kúszott föl a mellkasán. – Tudjuk, hogy
csak a munkájukat végzik.
Aztán a szimbióta az egész testét beborította, halott szemekkel és
embertelenül széles, agyarakkal teli vigyorral takarva el az arcát. A
rendőrök borzadva bámulták, de bármennyire is próbálták eltépni a kezüket
béklyózó hálót, azzal talán még egy lángvágó sem boldogult volna.
 – EZ FÁJ NEKÜNK! – csikorogta mély, fekete és iszapos hangon. –
MAJDNEM ANNYIRA, MINT NEKTEK FOG!
Azzal újabb hálószálakkal borította be és szőtte körül a testüket. Egy
rántás, s a rendőrök a két átellenben levő falnak csapódtak. A bajszos
azonnal elvesztette az eszméletét az ütés erejétől, a társa pedig arccal a
lépcsőkorlátot verte le, s most nyöszörögve hevert a padlón.
– Ó, ÉS MIELŐTT ELFELEJTJÜK – Venom áthajolt a pulton, s alkarnyi
hosszúságú, mozgékony nyelvéről maró szagú nyál csöppent a
bejelentkezőlapra –, LEMONDANÁNK A FOGLALÁST!
A vén csont úgy festett, mint aki maga alá csinált rémületében.
– Persze... semmi gond!
Venom öles léptekkel vágott át az előtéren. Odakint százak pillantották
meg, ahogy a küszöbön állva azt mérlegelte, merre is induljon. Egy nő
riadtan ragadta meg a férje karját.
– B... buster! Ammeg mi a bánat.?!
– Asszem ezaza zizé, az a Venom! – A férje máris a telefonjáért nyúlt. –
Valami hódkóros és Pókembernek a spanja! Mingyá' lefotózom, oszt'
ekűdöm a 60 percnek!
Túl sok ember – konstatálta Venom idegesen. – El kell tűnnünk!
A combizmai acélrugókként lökték a magasba, s a következő pillanatban
már egy hálófonál végén hintázott harminc méterrel odébb. A háta mögött
egy telefonba épített kamera kattant.
– Cukimuci! – vigyorgott Buster. – Ezé' annyit kaszálunk, ho' emehetünk
belőle nyaralni!
 3

Manhattan, New York

– JÓ kis fotók, Pete!

Peter Parker hitetlenkedve forgatta a csekket az ujjai közt. J. Jonah
Jamesonon kívül ma már talán nem is akadt ember, aki csekket írt volna, és
Peter nem tudta, hogy ezt azért teszi, hogy a lehető legtovább elodázhassa a
fizetést, vagy mert perverz gyönyörűséget talál abban, hogy a banki sorban
állással és a csekk beváltásával kényelmetlen helyzetbe hozza azokat, akik
szemérmetlen módon pénzt mernek kérni tőle.
Még akkor is, hogyha azt történetesen fizetésnek nevezték.
Bár ismerve a hírlaptulajdonos bogarait, valószínűleg ez is, az is.
– Kösz, Ben! – biccentett Peter az újságíró felé. – És tényleg örülök, hogy
Robbie megvette őket, mert a pénz mindig jól jön...
Mondjuk, arra még ez sem lesz elég, hogy minden számlát kifizessek
belőle, de már majdnem!
Az asztalánál kényelmesen elterpeszkedő Ben Urich számítógépén a
Hírharsona honlapja volt megnyitva. Azé az újságé, melynek mindketten
dolgoztak. A képernyő egyik sarkában pedig lekicsinyítve ott volt a United
Press International honlapja is, középütt egy vastagon kiemelt linkkel.
– Kár, hogy Venom nem épp itt bukkant föl megint – lesett át bifokális
szemüvege felső karimája fölött Ben. – A róla készült képek mindig
megdobják a lapszámot.
– Hát igen, én... micsoda? – kerekedett el Peter szeme. – Venom? Mi van
vele? Hol látták?
Urich a linkre kattintott, aztán teljes képernyős üzemmódba váltott, hogy
Peter is láthasson valamit a bejövő videoklipből.
A képernyőn egy magas, izmos, tetőtől talpig feketét viselő alak látszott,
akit először hátulról, majd a házak közt hálóhintázva filmeztek le.
Hálóhintázva.
Ben egy másik linkre kattintott, ami egy népszerű közösségi portálra vitte
el. Itt vagy egy tucat fotót találtak – akadt köztük pocsékul exponált és
homályos egyaránt, a rajtuk szereplő alak azonban mindegyiken
felismerhető volt.
Venom.
– A videót valami turista készítette San Franciscóban, miután Venom
összetűzésbe keveredett két helyi rendőrjárőrrel. Gyorsan el is adta a
felvételt a UPI-nak. A fotókat pedig egy olyan nő töltötte föl, aki azt állítja,
hogy Venom egy utcai rablótámadás során megmentette az életét. A fickót,
aki megtámadta, holtan találták egy sikátorban – csóválta meg a fejét
komoran Ben. – De... azt hiszem, Brock most már valaki más problémája.
– Hát... igen – dünnyögte Peter szinte oda sem figyelve, s a tekintete
továbbra is a képernyőre tapadt.
Aztán lassan a zsebébe gyűrte a csekket.
– Ööö... Ben... bocsi, de MJ vár, úgyhogy most rohannom kell...
Urich dünnyögött valamit az orra alatt, aztán már csak a válla fölött intett
oda az elviharzó fotóriporternek.
Miközben Peter lefelé tartott a Hírharsona tizenhetedik emeletéről,
ezernyi emlék rohanta meg.
Venom.
Már épp azon tűnődtem, hová is tűnhetett.
Ahelyett, hogy elhagyta volna az épületet, az egyik oldalsó szárnyba ment,
ami a hullaházba vezetett. Az újságírók így hívták a fémpolcokkal teli
barlangszerű helyet, ahol a lap 1898-as alapítása óta elkészült minden
számból őriztek – még ebben a digitális világban is – egy-egy példányt.
Egyedül volt, tekintve, hogy mióta elektronikusan is hozzáférhetőek
voltak a régebbi számok, a kutya se vette a fáradságot, hogy lejöjjön ide.
Kivéve őt és még néhány elszánt anakronistát, úgyhogy a hely ideális volt a
magányos elmélkedésre.
A régi papír dohszaga valahogy mindig megnyugtatta, s mióta évekkel
ezelőtt elkezdett a Hírharsonának fotózni, időről időre lejött ide.
Ma este azonban ez sem segített. Ahhoz túlságosan is ideges volt.
Most, hogy tudom, hol van, mit tegyek? Végül valahol én vagyok felelős
azért, hogy Venom egyáltalán létezik!
A gondolatai lassan a Venom előtti időkig vándoroltak vissza...

***
 PÓKEMBER és a Föld számos, emberfölötti képességgel rendelkező hőse
egy idegen bolygón találta magát, egy elképesztő háború kellős közepén. A
harcokban cafatokra szakadt pók-kosztümöt vegül egy olyan fekete
öltözékre cserélte le, ami egyenesen a gondolataira reagált, és amiről akkor
azt hitte, hogy a világ legkirályabb szerkója. Persze így visszatekintve már
akkor gyanút kellett volna fognia, hogy ez bizony túl szép ahhoz, hogy igaz
legyen. És aztán nem sokkal később arra is rá kellett jönnie, hogy mi is ez a
fekete holmi valójában.
Merthogy nem valami hihetetlen sokoldalú és ellenálló szövetből készült,
hanem a öltözék valójában egy élőlény volt. Egy szimbióta, egy idegen
kreatúra, ami megpróbált egybeolvadni vele.
Örökre.
Már az emléktől megborzongott. Sohasem fogja elfelejteni, milyen érzés is
volt azt a dolgot az elméjében érezni. Még jól emlékezett rá, hányféle
módon próbálta a barátai és szövetségesei segítségével leválasztani magáról
a lényt, ahogy a rettentő fájdalomra is, amivel a húsába gyökeret eresztett
szimbióta erre reagált.
Végül csak sikerült kideríteni, hogy az idegen életforma érzékenyen reagál
az erős hanghullámokra, s némileg ironikus módon épp a templomharangok
zúgása volt az, ami megszabadította Petert a gonosztól.
Akkor, azt hítte, hogy a szimbióta meghalt, de mint később kiderült, ez
mégsem így esett.
Nem kevés idő kellett hozzá, hogy vissza tudja követni az események
láncolatát, melyek végül oda vezettek, hogy Eddie Brock is bekerült a
képbe.
Brock egy rivális lap újságírója volt, akinek egy sorozatgyilkosról írt
leleplező cikke után máris emelkedőben volt a szerencsecsillaga.
Amíg Pókemberként kézre nem kerítettem a valódi gyilkost.
És az üstökösszerű emelkedésből pillanatok alatt halálos zuhanás lett.
Brock mindent elvesztett, kirúgták a Globe-tól, és egyetlen másik lap sem
volt hajlandó alkalmazni. A felesége, Anne elvált tőle, az élete egy lefelé
tartó, depressziós spirállá változott – és mindezért a Pókembert hibáztatta.
Pillanatnyi rövidzárlati cselekvésként épp abban a katedrálisban akart
véget vetni az életének, ahol Peter nagy nehezen megszabadult a
szimbiótától.
 Eddie haragja és kétségbeesése úgy vonzhatta, mint molylepkét a fény.
És ahogy lassan egybeolvadt az új gazdatestével, az idegen lény közös,
gyűlölt ellenségük személyazonosságát is fölfedte előtte. Előttük. Mert
most már egy test és két elme voltak. Egy sajátos szimbiózis.
Venom. Az ellenség, akit nem jelez a pókösztönöm. És az egyetlen olyan
ellenség, aki azt is tudja, ki vagyok valójában.
Már meg sem próbálta számon tartani, hányszor is tört Venom az ő és a
számára fontos személyek életére. Aztán a szimbióta lassacskán magáévá
tett egy kifacsart és torz becsületkódexet, mely segítségével az ártatlanokat
próbálta védeni. És közben százakat gyilkolt meg. Civileket és
börtönőröket, sőt legutóbbi összecsapásuk alkalmával Brock exfelesége is
majdnem Venom áldozatául esett.
Őt is Pókember mentette meg.
Ez volt az a pont, ahol Venomnak is be kellett látnia, hogy Pókember talán
mégsem olyan gonosz, mint gondolta. Hogy ő is az ártatlanokat védelmezi.
És ekkor egyfajta fegyverszünetet kötöttek.
TE SOHASEM PRÓBÁLSZ ELKAPNI, ÉS AKKOR ÉN SEM TÉGED...
Olyan tisztán emlékezett Venom nyálkás, torokhangú sziszegésére, hogy
egy pillanatra úgy érezte, mintha a szörnyeteg ott állna mögötte.
De akkor is... mi mást tehettem volna? Mikor jött volna el az a pillanat,
mikor nem tudok megóvni valaki számomra fontosat a Venommal vívott
csaták során? Mary Jane, May néni...
A szimbióta memóriájából Brock mindannyiukat ismerte.
Mit tehettem volna másképp?
És most itt ül, és ismét Venom legutóbbi működésének mementóit nézi a
neten. Másik város, másik part, mégis ugyanúgy hullnak majd az emberek a
nyomában, mint a legyek.
Brock zavart elméjű és gyilkos. Vajon hogy nézzek a tükörbe, ha nem
próbálom megállítani? Függetlenül a rám és a szeretteimre váró
retorziótól...
Tudta, mi a válasz erre a kérdésre. Elővette a telefonját, és tárcsázott.
– Helló, MJ! – mondta, amint Mary Jane végre felvette. – Be tudnál
nekem csomagolni, kicsim? Valami közbejött, és Kaliforniába kell utaznom.
Nem, így telefonon nem mennék bele a részletekbe.... Majd mikor
hazaértem, mesélek.
 4

Mojave sivatag, Kalifornia

HŐSÉG.
Serpenyő, parázstartó, lávakatlan, olvadt fémmel teli kohó, avagy maga a
földi pokol... Nem számított, mihez hasonlítja, a lényeg, hogy nagyon
meleg volt. Bár az összes közül talán mégis leginkább a kohó lehettt volna a
legjobb hasonlat. A forróság lassan az utolsó csepp nedvességet is
kiszipolyozta a testéből, s a nyelve lassan olyan száraz volt, akár egy darab
tapló...
Mégis futott.
A szeme sarkából villanást látott, s abban a pillanatban már ugrott is.
Átfordult a vállán, s az sem érdekelte, hogy közben a tüskés bokrok
megszaggatják a bőrét.
Ott, ahol egy másodperccel ezelőtt állt, golyók szaggatták föl a talajt, s egy
drón bukkant föl halk zúgással. Egy kicsit magasabbra emelkedett, majd
egy újabb körbe kezdett.
A lány közben már a homokos talajon térdelt, és vadul, tíz ujjal ásott. A
körmei sorra berepedtek, s a kiserkenő vért egy szemvillanás alatt beitta a
talaj.
A drón zúgása ismét erősödött.
Az ujjai végre ráakadtak arra, amit keresett. Egy használt lövedék volt,
kétunciányi eldeformálódott ólom.
Ilyen közelről már a drón célzórendszerének kattogását is hallotta.
A lány villámgyorsan kifűzte a bakancsát, aztán leszakított egy darabot az
olívazöld pólójából, két ponton beletépett, áthúzta a lyukakon a cipőfűzőt,
és a rögtönzött parittyába helyezte az ólomdarabot.
A drón mostanra lőtávolon belül ért. A lány megpörgette a parittyát.
Gyere közelebb! Még közelebb!
Egyetlen lövése volt, aminek hibátlanra kellett sikerednie. Ha csak egy
lépéssel is odébb megy, a drón módosít a röppályáján, és ő a jó életben nem
fogja eltalálni.
A drón ismét tüzet nyitott, a lány azonban összeszorította a fogát. Ahogy a
lövedékek mind közelebb és közelebb csapódtak be, egyre jobban fájt a
gyomra, de nem mozdult.
 Próbálta eltalálni a megfelelő ritmust, miközben körülötte felbőszült
darazsakként cikáztak a lövedékek.
Mindjárt...
Miiindjááárt...
Most!
Eleresztette a parittya egyik szárát, mire az ólomdarab kiröppent – és
talált. A drón vadul megbillent, s a fegyverei abban a pillanatban
elhallgattak, ahogy a vezérlő áramkörök füstöt okádva megadták magukat.
Donna Diego szétszedte a parittyát, ismét befűzte a bakancsát, és odasétált
a sivatag homokjában haldokló drónhoz.
***
A VASBETON épület alig-alig látszott ki a homokból, ami hasznos volt.
Egyfelől, mert nem nagyon figyelt föl rá senki, másfelől pedig így jobban
védett a hőség ellen.
Az épület közelében várakozó férfi olyan háromrészes, állig gombolt, sötét
öltönyt viselt, mintha nem is egy sivatag kellős közepén állna, hanem
valamelyik párizsi sugárúton.
– Nem is értem, hogy öltözhet így ezen az éghajlaton; Mr. Drake –
krákogta Donna, ahogy odaért.
A férfi hűvösen mérte végig a rengeteg edzéstől inas testű fiatal nőt.
Napcserzett bőr, elszánt tekintet, a kezében a drónról leszerelt
gépfegyverek.
– Gyakorlat teszi, Miss Diego – vonta még a vállát, és lassan
elmosolyodott.
– Ezeket kéri vissza? – emelte meg a gépfegyvereket a nő. – A többi
madárkát, amiket utánam küldött, már ezekkel szedtem le.
– Nem szükséges – rázta meg a fejét a férfi, és a bunker közelében egy
pontra mutatott a földön. – Oda teheti le őket.
Donna elhajította a fegyvereket, amik tompa puffanással landoltak a
homokban. Aztán, ahogy négy idegen bukkant föl az egyik homokdűne
mögül, már bánta, hogy ilyen sürgős volt neki megszabadulni a
gépfegyverektől.
– Táraságot kaptunk! – sziszegte, mire Carlton Drake komótosan odasétált
mellé.
 – Ezek Carl Mach, Leslie Gesneria, Ramon Hernandez és Trevor Cole.
Önön kívül csak nekik sikerült teljesíteni az összes próbát.
A délibábos forróságban bizonytalanul imbolygó alakok lassacskán
kezdtek emberibb formát ölteni.
– És mi történt azokkal, akik nem vették sikerrel az akadályokat?
– Nos... ez nem tartozik önre – mondta Drake. – Annyit kell csak tudnia,
hogy a továbbiakban már nincsenek hasznunkra. Ehhez a projekthez
valóban csak a legjobbakra van szükségünk.
Donna meglepetten füttyentett. Aznap reggel hatvanan vágtak neki az
akadálypályának.
– Öten elegen leszünk?
– Önök öten az egész világot képesek lesznek két vállra fektetni, Miss
Diego – bólintott Carlton Drake, immáron elégedett mosollyal.
 5

San Francisco, Kalifornia

A MÚLT éjszakát egy pékség tetején töltötte. Ritkán volt szüksége
alvásra, így már hajnalban fölébredt a friss kenyér és péksütemények
illatára. A válla ugyan sajgott egy kicsit a tetőn való éjszakázástól, de mire
a kaliforniai napsütés fölszárította a bőrkabátjáról a harmatot, már a sajgás
is elmúlt.
A bőrkabátjáról, ami valójában nem is bőrkabát volt.
A Másik, a testében élő szimbióta bármilyen ruha alakját föl tudta venni,
ami Brocknak csak eszébe jutott, és az előző este, a hűvös időre való
tekintettel épp egy motoros bőrdzseki és egy farmernadrág ugrott be az
exújságírónak.
A szimbiótát nem kellett külön utasítani, azonnal reagált az emberi
tudatalattiban formálódó impulzusokra. Ez a fajta kapcsolat, mint valami
mindenféle logikus magyarázaton túlmutató, alacsony szintű mentális
interfész, az egybeolvadás óta létezett kettejük közt.
És ez volt az, ami lehetővé tette, hogy ők ketten képesek legyenek együtt,
egy lényként – Venomként – létezni.
Ennek ellenére Eddie gyakran azon kapta magát, hogy hangosan beszel a
szimbiótához.
– El kell ismerjem – dünnyögte maga elé, miközben a Del Rio Park egyik
kaviccsal felszórt ösvényén ballagott –, egy kicsit elveszettnek éreztem
magam.
Senki sem volt hallótávolságon belül, ettől függetlenül igyekezett halkan
beszélni.
– Végül is te egy másik bolygón születtél, úgyhogy neked van rá
mentséged, ha néha magányosnak érzed magad. Én viszont San
Franciscóban nőttem föl, és most még egy rohadt szobát sem bérelhetek
ezen a környéken anélkül, hogy ne akarnának letartóztatni! Ez olyan... ez
annyira...
A szimbióta egy rég elfeledettnek hitt emléket ásott elő a tudata mélyéről.
– Hmm? – vonta föl a szemöldökét Brock. – Hogy micsoda?! Hívjam föl
az apámat? Soha! Hamarabb fagy be a Pokol, mint hogy én segítséget
kérjek attól a kőszívű szörnyetegtől!
A szimbióta rögvest visszakozott, s Eddie dühösen fújtatva vágott neki
ismét a szilfákkal, pálmákkal és fikuszokkal szegélyezett ösvénynek.
– Karrier nélkül, ambíció nélkül, Pókember nélkül, akin bosszút állhatok...
Maga sem tudta, hová is fut ki ez a gondolatsor, így inkább elhallgatott. A
helyzete hirtelen ólomsúllyal nehezedett rá, s egy pillanatra nagyon
fáradtnak érezte magát. Valamivel odébb egy csapat csöves – nők és férfiak,
öregek és fiatalabbak vegyesen – tolongott pár limlommal megpakolt
bevásárlókocsi körül.
– Akár mi is végezhetjük így – bökött a fejével a rongyos alakok felé
Eddie. – Minden ingóságunk belefér majd egy bevásárlókocsiba, amit
tűcserélőtől hajléktalanszállóig tologatunk...
Arra lett figyelmes, hogy vagy fél tucat nagydarab alak indult a csövesek
felé. Olcsó öltönyök, gagyi napszemüvegek, és csak úgy sütött belőlük az
erőszakosság.
Eddie száz méterről is bármikor kiszúrt egy bérizmot – és ezek most jóval
közelebb voltak.
***
VIETNAM Tom, aki eddig az egyik bevásárlókocsira támaszkodott, lassan
fölegyenesedett. Ahhoz persze nem volt elég idős, hogy annak idején
tényleg Vietnamban szolgálhatott volna, és a combjába fúródott repeszt is
Kuvaitban szerezte, még a Sivatagi Vihar hadművelet idején. De mikor a
rendszer megrágta és kiköpte, és többé már csak egy akta és egy iktatási
szám volt, nem is élő, érző ember... szóval, mikor az utcára került, a Kuvait
Tom nevet valahogy nem érezte igazán a magáénak.
Idekint mindenkinek volt valami beceneve vagy gúnyneve – volt, aki
maga választotta, volt, amit ráakasztottak, vagy egyszerűen csak rajta
ragadt –, s ő, amíg csak vissza tudott emlékezni, Vietnam Tom volt.
A nevén kívül nagyon sok minden egyebet is elvesztett – de azért nem
mindent. Például a kiképzés során a sejtjeibe égetett körültekintést semmi
sem tudta kiölni belőle, s a tudata mélyén egyszer csak megszólalt egy
vészcsengő.
Egy csapat öltönyös alak tartott feléjük.
 A hajléktalanok rendszerint itt gyűltek össze, hogy az utcán összekukázott
híreket és pletykákat kicseréljék, s a többiek most is annyira belemerültek a
beszélgetésbe, hogy nem látták a közeledő veszélyt.
Mikor az öltönyösök letértek a kavicsos gyalogösvényről, és a füvön
keresztül feléjük indultak, Tom kihúzta magát, megvetette a lábát, és
megragadta a bevásárlókocsiját.
Ezt senki el nem veszi tőle!
– Ebből baj lesz! – dünnyögte.
Elizabeth felnézett, és ha Timothy nem kapja el a kezét, talán el is ájul
félelmében.
Nathaniel, aki mindig a bajt kereste, azonnal védekező állást vett föl.
Páran a bokrok közé tolták a kocsijukat, a beszélgetés elhalt...
Egyedül a szerencsétlen Űrjáró hablatyolt továbbra is, aki valahol a Jupiter
felé járhatott, s megroppant elméje többé talán vissza se hozza onnan.
Tom fölszegte az állát, és megfeszítette az izmait. Lélekben már fölkészült
a verésre. Elsőnek őt fogják eltángálni.
Meg sem próbált elfutni. A lába a Medina-hegygerincnél kapott repesz óta
már nem működött rendesen, és egyébként is, ő sohasem volt az az elfutós
fajta.
Megjárt egy háborút, erre a fajta erőszakra azonban semmi sem készíthette
föl.
Az első ütés a lapockái közt érte, és az ereje a kocsinak taszította. A világ
fehéren izzó fájdalomba burkolózott, a bevásárlókocsit azonban mégsem
engedte el. Ez az ő kocsija! Az övé! Egy vegyeskereskedés elől hozta el,
majdnem tíz évvel ezelőtt, és azóta vigyázott rá.
Ez volt az otthona.
És az otthonát csak akkor vehetik el tőle, ha előbb megölik.
Lassan kitisztult a látása, és nagy nehezen ismét kiegyenesedett. Az
öltönyösök közben már a barátai után vetették magukat – azt az egyet
leszámítva, amelyiktől az első ütést is kapta. Az maradt még egy kicsit
repetázni. Tom egy törött borosüveget tartott a kocsiban fegyver gyanánt,
egy elhagyatott garázsból elhozott műanyag kannák, és egy építkezésről
meglovasított pár csizma közt, ami ugyan túl nagy volt neki, de amit ennek
ellenére nem volt szíve kidobni.
A törött üveget eddig még sohasem vette elő. Úgy volt vele, arra csak
akkor lesz szüksége, ha meg kell ölnie valakit.
 Lehet, hogy ennek most jött el az ideje?
Fényes nappal volt, egy nyilvános parkban, ahol emberek jártak. Itt és
most nyilván az öltönyösök sem próbálnák kicsinálni őket, úgyhogy... az
üveg maradt, ahol volt.
A következő ütés a tarkóját érte – lehet, hogy a rohadék nem is az öklét,
hanem egy kalapácsot használt? –, s Tom egy villanásig ismét a sivatagban
volt, ahol az a gránát épp mellette robbant, tönkretéve a lábát.
Ami az ütés erejétől most is kiszaladt alóla, és hiába próbált a kocsiba
megkapaszkodni, csak annyit ért el vele, hogy azt is magával rántotta, s az
ingóságai szétgurultak. Az üvegkés apró szilánkokra tört, és Tom most
először érezte úgy, hogy talán tévedett a helyzetet illetően. Talán mégiscsak
most kellett volna használnia a törött üveget.
De most már csak a fohász maradt.
Édes Istenem, ne most kelljen meghalnom, mikor ilyen szépen süt a nap!
– Má' figyelmztettünk titeket, ho' ne itt héderezzetek! – hajolt föléje az
öltönyös sziszegve. – Mos' maj' mehettek a kórházba kempingelni! Ott még
fog se köll az evéshe'!
Azzal belemarkolt Tom hajába, hátrarántotta a fejét, és ökölbe szorított
kézzel készült szétverni a veterán arcát. Tom szorosan behunyta a szemét,
és várta az első ütést.
Ami csak nem jött.
Helyette az öltönyös felhördült, és eleresztette.
Tom csak a fél szemét merte kinyitni, de így is jól látta, hogy valaki új
került a képbe. A fickó ngydarab volt, olyan izmokkal, amikre akár rá is
tetoválhatták volna a súlyemelés szócskát. Fekete bőrdzsekit viselt, ami
mintha elnyelte volna a napfényt, és a vállánál fogva ragadta meg az
öltönyöst.
– Hagyd békén őket! – mondta csöndesen.
Az öltönyös kitépte magát a kezei közül, és megperdült.
– Hát haver, most nagyon rácsesztél! – húzta torz mosolyra a száját, ahogy
látta, hogy a bőrdzsekis egyedül van. Azzal egy félautomata pisztolyt húzott
elő a belső zsebéből. A bőrdzsekis egyetlen reakciója az volt, hogy lassan
ökölbe szorította a kezét.
Ennek meg mifolyik a kabátjából? – kerekedett el Tom szeme.
– Én? Nem hiszem – mondta a bőrdzsekis, aztán valami fekete és olajos
csorgott le a ruhaujjából a kezére, s a hangja hirtelen elmélyült, és mintha
minden szavában éles üvegcserepek csikorogtak volna. – DE TE IGEN.
Mostanra az egész karját beborította a fekete massza, az ujjai karmokká
nyúltak, aztán az öltönyös felé kaptak. Émelyítő reccsenés hallatszott, majd
egy olyan sikoly, amitől még Tom gyomra is fölkavarodott.
A bőrdzsekisnek most már az egész testét beborította a fekete anyag, s
ahogy a fejére is rákúszott, Tom lehunyta a szemét, és bemászott a
legközelebbi bokor alá.
***
PÓKEMBER hangtalanul suhant át a parkot az utcától elválasztó kerítés
fölött. Egyelőre még csak ismerkedett San Francisco épületeivel, de elég jó
tempóban haladt. S miközben az izmai tették a dolgukat, és villámgyorsan
röpítették előre, a gondolatai Venom körül forogtak.
Órákkal ezelőtt érkezett repülőn, s az újságírói igazolványát használva
annyit máris sikerült derítenie, hogy Brock épp egy motelba akart
bejelentkezni, mikor a rendőrök kiszúrták. Ez a Tenderloin nevezetű
környéken történt, ahonnan a célpontja már nyilván rég felszívódott.
Állandó szállás híján lehet, hogy most is az utcákat járja. Mert ez a két
legjobb álcája – meghúzni magát valami félreeső helyen, vagy folyton
mozgásban lenni, és megpróbálni beleolvadni a tömegbe.
Benézett pár hajléktalanszállóra, és hamar kiderült, hogy Brock fényképét
már szinte mindenhol kifüggesztették. Mivel eddig sehonnan sem jelezték,
hogy látták volna, ezt az opciót egyelőre kénytelen volt elvetni. Viszont az
egyik helyen volt egy munkás, aki azt javasolta, hogy a helyi parkokban is
nézzen szét.
Mivel az előző telek elég enyhék voltak, nem egy köztéren egész kis
hajléktalantábor nőtt ki a földből. Az első két parkban nem talált semmit –
aztán jött a Del Rio. A Hálószövő átsuhant a park régimódi vaskerítése,
majd egy sor fa és egy szökőkút fölött. A testét és személyazonosságát óvó
vörös-kék pókruha felfogta a levegőben csillogó vízpárát.
Aztán egy pofás kis játszótér következett mászókákkal és egy jókora
favárral, ahol jókedvűen visítozó és nevető gyerekek játszottak.
És Eddie Brocknak nyoma sincs...
Aztán két éles csattanást hallott – mintha valami mesebeli óriás szabadult
volna be a parkba, és épp most próbálna agyoncsapni pár járókelőt –, s már
a levegőben arrafelé perdült.
Sajnos túlságosan is jól ismerte ezt a hangot, ami a világon mindenhol
ugyanolyan volt.
Lövések!
Máris újabb hálószálat lőtt a favár felé, s szédítő tempóban röppent a hang
forrása felé.
Még ha nincs is semmi köze Venomhoz, akkor is... egy közparkban
lövöldözni? Egy játszótér közelében?! Nesze neked, San Francisco!
***
EGY szőke, öltönyös fickó – aki a termete alapján akár profi hátvéd is
lehetett volna – derékon kapta Venomot, és megpróbálta a földre dönteni,
miközben az egy fának csapta az egyik társát, egy másikat pedig már félig
bekebelezett a szimbióta csápjaival.
– MOST KOMOLYAN?! – hördült föl Venom. – EZZEL PRÓBÁLSZ
LEVINNI A FÖLDRE? MINDJÁRT MEGMUTATOM, HOGY IS KELL
EZT CSINÁLNI!
A következő pillanatban akkora ütést kapott, ami még őt is feldöntötte, a
három öltönyös bérizom pedig úgy szállt el, mintha az a bizonyos mesebeli
óriás pöckölte volna őket félre.
Pókember volt az, aki páros lábbal csapódott be Venom lapockái közé, s a
lendülete mindenkit felborított.
– Szép! – rikoltotta. – Tegnap a rendőrök, ma meg ezek az alakok! Mégis
kik ezek? Az FBI? Valami titkosszolgálat ügynökei?
Abban a pillanatban, ahogy a lába földet ért, már ugrott is, s az öklei egy
légkalapács erejével csaptak le Venomra.
– Tudhattam volna, hogy előbb-utóbb csak előkerül a régi lemez! –
csépelte tovább a szimbiótát, s az egyik villámgyors, elmosódott foltnak
tűnő ütésével a fekete kreatúra egyik agyarát is kitörte. – Az a sok szájtépés
arról, hogy mindketten az ártatlanokat védelmezzük... baromság!
A szimbióta fekete hullámokban folyta körül Brock testét, s ahol a
Pókember ütései meggyengítették a védelmét, máris újabb,
páncélkeménységű falat húzott.
– Ez volt az utolsó esélyed, Venom! – kiáltotta dühösen. – Többet nem
kapsz!
 A következő ütését egy hatalmas, fekete karmokban végződő kéz állította
meg, s egy villanás magához rántotta. Az embertelenül széles, nyáltól
csillogó száj riasztóan szélesre nyílt, s a kitört agyar – mint valami
szürreális, számítógépes trükkben – Pókember szeme láttára nőtt vissza.
– NEM KELLENE ITT LENNED! – hörögte Venom, s az izmai úgy
rángatóztak, mintha szörnyű erőfeszítésébe kerülne visszafognia magát. –
MEGÁLLAPODTUNK! DE EZT MAJD KÉSŐBB BESZÉLJÜK MEG!
MOST CSAK ANNYIT, HOGY EZEK AZ ÖLTÖNYÖSÖK... KICSIT
SEM RENDŐRÖK!
***
PÓKEMBER ismerős bizsergést érzett a tarkója tájékán – a pókösztöne, ez
a csodás hatodik érzék figyelmeztette így a veszélyre.
Ez nem lehet! Venom nem...
– Kapjuk el! – üvöltötte valaki, s a következő pillanatban dörögni kezdtek
a fegyverek.
Venom azonnal eleresztette Pókembert, s a legközelebbi hajléktalan
csoport felé ugrott, hogy szükség esetén a testével fogja föl az összevissza
röpködő golyókat, míg Pókember az öltönyös bérizmok felé vetette magát,
olyan ívben, hogy mihamarabb kikerüljön a tűzvonalból. Alatta dühös
darazsakként zúgtak el a lövedékek, fák ágait és padokat törve darabokra.
Ez tiszta agyrém! Az öltönyösök akarnak megölni, miközben Venom a
hajléktalanokat védelmezi? Mi a fene folyik itt?!
A következő pillanatban a bérizmok között landolt, és forgószélként
csapott szét köztük. Az egyiket tetőtől talpig behálózta, ami olyan volt,
mintha egy acélszálas függönnyel ragasztotta volna a földhöz. Lebukott egy
ütés elől, aztán félfordulatból könyökkel sodorta el az öltönyöst. Lábsöprés,
elhajlás, egyet olyan erővel rántott le egy hálófonat segítségével, hogy a
fickónak a csontja is belereccsent, fegyvereket tépett ki a kezekből, s úgy
szórta szét őket, mint valami kék-vörös forgószél a tengerparton felejtett
napernyőket.
Elhajolt egy fejének irányzott ütés elől, aztán egy jobb horoggal
megrepesztette az öltönyös bordáit, akiből azonnal kiszorult a szusz, és
ahogy felbukott, tekebábuként döntötte föl két társát is. A Pókember közben
már a magasba szökkent, és egy taposórúgással borított föl egy kisebb
hegyomlásnyi szőke fickót. Még hallgatni is rossz volt, ahogy az öltönyös
fejé hangos csattanással ért földet.
Miután gondoskodtam róla, hogy az uzi testvérek senkit sem puffantanak
le, lesz egy pár kérdésem hozzájuk!
Csavart szaltóval pördült át két lövés között, egy hálószállal elkapta a
fickó kezét, és egy olyat rántott rajta, hogy az a saját, pisztolyt markoló
öklébe fejelt bele. Két jól irányzott rúgás, és a bérizom szabályosan elszállt.
A pókösztöne szinte megvadult, ami olyan érzés volt, mintha egy ember
nagyságú vészharangot kongattak volna meg az agyában. Ahogy
megpördült, egy igazi Uzi géppisztoly csövébe bámult. De épp csak egy
pillanatra. Egy hatméteres ugrással vetette magát a gazfickóra, és egy
sebészi pontosságú balhoroggal kiütötte.
Senki többet harmadszor? Akkor tényleg ez volt az utolsó.
Pillanatok alatt összeszedte, majd az egyik fára akasztotta a hálószálakkal
körbeszőtt fegyvereket. Majd a rendőrök elviszik, addig pedig...
Hol a fenében van Venom?
A szimbiótának azonban nyomát sem látta.
Ó, nagyszerű! Háromezer mérföldet utaztam, hátha ráakadok egy tűre
ebben a szénakazalban, és ahogy végül tényleg sikerül meglelnem a
nyavalyást, hát nem elpályázik?! Most megint ott vagyok, ahol a part
szakad!
A hajléktalanok eltűntek. Venom is.
Csak pár szájtáti járókelő lézengett még a környéken, akik a
fényképezőgépeiket és telefonkameráikat csattogtatva közeledtek.
Aztán fölvijjogtak a szirénák.
Már csak ez hiányzott!
 6

Portland, Oregon
A KÉPERNYŐN lövöldöző emberek látványát a hírműsor riporternőjének
bársonyos hangja sem tudta ellensúlyozni. És hiába vonult vissza négy éve.
És hiába húzott le előtte húszegynéhány évet a seregben, Orwell Taylor
tábornok még mindig nem volt képes civilnek érezni magát.
A fia nélkül semmiképp.
– San Franciscóból jelentkezünk.
A riporternő bájos arca mellett, egy apró képernyőn két vásári
komédiásnak öltözött alak csépelte egymást. A kék-piros maskarába bújt
Pókember és az éjfekete monstrum, Venom.
Csakhogy a tábornoknak nem volt kedve nevetni rajtuk. Mert ezek a
bohócok életveszélyesek voltak.
– Végre! – suttogta kiszáradó szájjal, s a keze máris a telefont kereste. – A
bosszú az enyém; mondá az Úr!
Egy olyan számot hívott, amit rajta kívül csak egy maroknyian is mertek, s
a tekintete közben a szemközti falon függő képre tapadt. A fotóról, az
Egyedült Államok csillagos-sávos lobogója előtt állva egy magas, jóvágású,
egyenruhás fiatalember mosolygott a világra. Egy huszonéves, fiatal férfi,
aki akár a tábornok ifjúkori mása is lehetett volna.
– Nemsokára, Hugh – mondta a képnek. – Hamarosan jogos és méltó
bosszút állok érted!
A telefon kicsöngött. Halk kattanás, ahogy valaki fogadta a hívást.
– Elkins parancsnok? – kérdezte Taylor, mire csak egy halk mordulás volt
a válasz.
A tábornokról egy pillanat alatt lefoszlottak a szolgálaton kívül töltött
evek, s a szavait erő és ellentmondást nem tűrő tekintély itatta át.
– Készítse föl az embereit. Felbukkant a célpont.
 7

A Del Rio Park alatt,

San Francisco, Kalifornia
– LENYŰGÖZŐ...
A hűvös és száraz levegőbe a frissen fölásott föld tiszta, nyers aromája
keveredett. Amiben végül nem is volt semmi meglepő, tekintve, hogy az
alagút, amin épp átvágtak, a föld alatt futott. Csöndes, sötét járat volt, ami
majd hatméteres boltívekben ért össze a fejük fölött. Fény is épp csak annyi
szivárgott le ide, aminél az épp mellettük gyaloglók arcvonásait ki lehetett
venni. Nem mintha ez bármelyiküket kulönösebben zavarta volna.
Összesen öten voltak – öt hajléktalan a parkból.
– Sosem gondoltam volna, hogy egy csatornalejárón ilyen helyre jut az
ember – dörmögte Eddie az ötösfogat egyetlen nő tagjának.
– Ez a hely is a Menedék része, Mr. Brock – felelte a nő, aki továbbra is a
kisfiú kezét szorongatta.
Talán a fia lehet – tűnődött Eddie. – Hasonló homlok, ugyanaz az
orrforma, ugyanolyan áll.
– Ez egy titkos hely, de a legkevesebb, amit tehetünk, hogy egy darabig itt
bújtatjuk el – magyarázta a nő. – Azok után, hogy olyan bátran és
önzetlenül a segítségünkre sietett...
IGEN – bugyborgott föl a Másik hangja a tudata mélyén. –
ÖNZETLENÜL.
– Te megbolondultál, vagy csak ennyire hülye vagy? – csattant föl egy
rongyos kabátot és darabokból összefércelt sálat viselő fiatal férfi, és
megragadta Eddie karját.
A kis társaság hirtelen megtorpant, s a fiatalember dühös vicsorral bökött
az exújságíróra.
– Ez az alak Venom! Az a pszichopata a hírekből, aki valami űrszörnyet
visel ruhának! Egyáltalán, hogy a fenébe jutott eszetekbe lehozni a...
– Elég legyen, Nathaniel! – mordult rá Vietnam Tom. – Az, hogy velünk
marad-e, nem rajtad vagy Elizabethen múlik, de még csak nem is rajtam!
Majd a Tanács határoz, mi pedig tudomásul vesszük a döntését.
Nathaniel egy pillanatig gyűlölködve nézett farkasszemet a veteránnal,
aztán kelletlenül bólintott. Brock biztosra vette, hogy Tom érve nem győzte
meg, de egyelőre nem tűnt veszélyesnek. Legalábbis nem túlságosan.
– Nézzék, tényleg örülök, hogy tudtam segíteni, annak meg főleg, hogy
egyikük sem hagyta ott a fogát, de... kik voltak azok a fickók a parkban?
– Roland Treece emberei – felelte Vietnam Tom. – Ő valami céges
nagykutya, aki már hónapok óta próbál elüldözni bennünket erről a
környékről. Az okát... szóval az okát nem tudjuk, de nagyon elszántnak
tűnik.
– Shh! – pisszegte le Elizabeth. – Ti is halljátok?
A repedezett betonpadlón valami halk, rosszindulatú, csikorgó hang
hullámzott végig, s ahogy közeledett, Brock egyre inkább meg volt róla
győződve, hogy nem természetes eredetű.
Mintha fém csikordult volna fémen. Akár egy harang nyelve..
– Van valami előttünk a csatornában – suttogta a nő, és hideglelős
borzongással húzódott közelebb Eddie-hez. A hang lassan a egész járatot
betöltötte, aztán egyszer csak vakító, fehér fény árasztotta el az alagutat,
ami mintha egyszerre vagy tucat forrásból származott volna.
– Édes Istenem! – nyögött föl Elisabeth. – Vájárok!
– Mi a... – kezdte Brock, aztáp a szembántóan éles fényből két jókora,
többé-kevésbé emberforma alak bontakozott ki.
Púpos óriásokra hasonlítottak, amik még meggörnyedve is majdnem a
csatorna mennyezetéig értek. Vaskos manipulátorkarjaik voltak, s a
masszív, páncélozott alakok inkább tűntek kétlábú buldózereknek, mint
robotoknak.
– Treece masinái, még több gazemberrel! – bökött a fejével a gépek felé
Elizabeth, s valóban, a gépezetek mellkasi részén, vastag plexiüveg
pilótafülkék mélyén ember pilóták ültek. – Már nemegyszer küldött
ilyeneket utánunk a csatornákba, de még sohasem találtak meg bennünket.
– Álljanak mögém! – lépett előre Brock. – És most induljanak szépen
visszafelé, amerről jöttünk! Ha nem tűnünk veszélyesnek, talán nem...
Az egyik Vájár meglendítette páncélozott manipulátorkarját, s ahogy
elkapta a férfit, súlyos, hideg fémujjai máris elkezdték kiszorítani Eddie-ből
a szuszt.
– Végre megvan az egyik nyavalyás pióca! – harsogta a pilóta, s a hangját
tízszeresére erősítette a munkagépbe épített megafon.
Brock nem kapott levegőt, s érezte, ahogy a csontjai recsegve-ropogva
engednek a szörnyű nyomásnak. Aztán a Másik úgy döntött, ebből most
már elég, és Brock ismét roppant hálás volt, hogy a szimbióta épp őt
választotta annak idején.
EBBŐL ELÉG!
Igen – értett egyet Eddie. – Ezek a nyavalyások embereket akarnak
bántani! Ártatlan embereket.
Épp csak azt nem tudják, hogy vele nagyon rossz lóra tettek. Nyilván azt
gondolták, hogy ő is csak egy szerencsétlen csöves, akit kedvüke
terrorizálhatnak.
Olyan, mint bárki más. Gyenge. Törékeny. Ember.
EBBŐL ELÉG!
A Vájár másik karja felbúgott, aztán a beépített fúrófej sivítva kelt életre.
– Még mindig élsz?! – röhögött föl a pilóta. – No, várj csak, ezen mindjárt
segítünk! Gyémántfejű fúróra nem lehet gyúrni kispofám! Kibelezlek, mint
egy csirkét!
Ahogy a szimbióta a pórusain keresztül mászott ki Brock testére, az
exújságíró elernyesztette az izmait. Az idegen éjfekete, második bőrként
burkolta be, melyben az öltözéke is egy pillanat alatt feloldódott. Az alakja
nyúlni kezdett, s kőkemény izmai sarjadtak, ahogy a szimbióta biomasszája
a többszörösére duzzasztotta az ember testsúlyát.
Erősnek érezte magát. Sebezhetetlennek. S ahogy a fogai agyarakká
nyúltak, vörösen izzó éhség ébredt a teste mélyén.
Karmok és agyarak, amik akár az acélt is képesek voltak papírként
széttépni. Az emberi testről már nem is szólva.
A nyelve hosszú, húsos piócaként tekergett, s ahogy a szimbióta az arcát is
befedte, az átalakulás véget ért.
– CSIRKÉT? – villantotta ki az agyarait Venom. – A MAGAM
RÉSZÉRŐL MINDIG IS JOBB SZERETTEM A PULYKÁT!
Azzal pusztító erővel mart a fúróba, s ahol a karmai a fémmel találkoztak,
szikraözön kíséretében jókora darabok szakadtak ki az eszközből.
A Vájár úgy tántorodott meg, mintha a fájdalom rántotta volna görcsbe a
tagjait.
– Szent szar! – üvöltött föl a pilóta félelmében. – Ez meg... ez meg mi?!
Venom ráfogott a karra, melybe a fúrófejet is építették, és megfeszítette az
izmait. Emberfölötti erő mérkőzött a hidraulikával, izmok a hideg fémmel.
Aztán egyik dugattyú a másik után adta meg magát, a fém szörnyű
csikorgással kezdett eldeformálódni, s mintha csak a gép vérezne,
hűtőfolyadék fröcskölt szerteszét.
Ahogy Venom a pilótafülke felé kapott, hogy feltépje a plexilapot, fehéren
izzó fájdalom hasított a hátába. Olyan erős, hogy még a szimbióta sem bírta
elviselni, s ahogy az emberi test mélyére húzódott vissza, védtelenül hagyta
Eddie-t.
Az újságíró bőre felhólyagosodott – olyan volt, mintha egy tábortűzbe
lökték volna –, s a kín annyira éles volt, hogy már gondolkodni sem bírt,
nemhogy a törött fúrófejbe kapaszkodni.
Ahogy üvöltve lökte el magát a hatalmas munkagéptől, a háta mögött
feldübörgött a másik Vájár.
– Én mondom, öcsém, ez a bányászlézer totál megérte az árát! – harsogta a
másik pilóta diadalittasan.
Venom hörögve terült el a földön. A háta pokolian fájt – a tűz azon kevés
dolog közé tartozott, ami valóban árthatott neki, és a nagyteljesítményű
lézer most igazán megsebezte.
Ahogy azonban kívül került a lézer hatósugarán, a szimbióta azonnal
befedte és regenerálni kezdte a sebet.
– ROSTONSÜLT? – egyenesedett föl torokhangú morgással, s riasztóan
hosszú nyelvével kéjesen nyalta végig az agyarait. – ÉN KICSIT
VÉRESEN SZERETEM, DE VÉGÜL IS MINDEGY... A LÉNYEG,
HOGY A REGGELI TÁLALVA!
Azzal egy szédítő ívű ugrással arra a robotgépre vetette magát, ami
megégette.
– BULIZZUNK! – hörögte.
Ütéseinek ereje alatt újra meg újra megremegett a munkagép, aztán egy
hangos döndüléssel az oldalára fordult. Venom egy ugrással a pilótafülke
plexiüvegén termett, és embertelenül széles agyarakkal teli mosollyal nézett
le a halálra vált pilótára.
– MOST MEGVAGY!
Egyetlen brutális erejű ütéssel szétzúzta a pilótafülke ablakát, majd
közelebb hajolt, és Rorschach-szemeivel mérte végig tetőtől talpig a férfit.
Aztán lassan megnyalta a száját.
– Kérem, ne!
– Ml AZ, MÁRIS ELUNTAD A JÁTÉKOT? – hajolt még közelebb
Venom. – AKKOR MIT SZÓLNÁL EGY SZÉP...
 Az ujjbegyeiből ébenfekete csápok sarjadtak.
– HOSSZÚ...
A csápok szurokszín kígyókként kúsztak be a törött ablakon.
–...SZUNYÓKÁLÁSHOZ?
A pilóta kétségbeesetten próbált beleolvadni a székbe, csakhogy minél
távolabb legyen a féregszerű nyúlványoktól, amik lassan az egész fülkét
behálózták.
– Ez meg mi a franc?! – A férfi hangja hirtelen közel egy oktávval
csúszott följebb. – Harlan, se... segíts!
A másik hatalmas munkagép félelmetes dübörgéssel közeledett.
– Talán az ultraszónikus bontó... – A másik pilóta hirtelen elhallgatott,
ahogy az alagutat fülsértő, magas hangú vibrálás töltötte be.
EZ FÁJ! FÁJFÁJFÁJFÁJFÁJ...
Az ultrahangos bontó, amit arra terveztek, hogy föllazítsa a talajt, és
megkönnyítse a Vájárok munkáját, Venom minden sejtjét gyilkos
hanghullámokkal árasztotta el. A hatás azonnali és látványos volt: mind az
ember, mind a szimbióta hangtalanul vonaglott szörnyű kínjában.
Venom teste úgy hajolt hátra, mintha nem is lenne gerince, s az izmairól
lehámló fekete bőr nyálkás cafatokban lógott a testéről. Aztán
hátratántorodott, és olyan erővel csapta a fejét az alagút falába, amibe egy
átlagember belehalt volna.
– Hé! – rikoltott Harlan. – Úgy nézem, az ultrahang jó ellene!
– Ne engedd fölkelni! – kiabált a másik pilóta, majd a sérült munkagép is
lassan fölegyenesedett. – A belét is kitaposom!
A Vájár súlyos karja egy faltörő kos erejével csapott le Venomra, jókora
betondarabokat tépve ki körülötte az alagút padlójából. Aztán mielőtt ismét
lesújthatott volna, a padló végigrepedt, s egyszer csak eltűnt a gép lábai
alól. A pilóta, nyomában Venommal, velőtrázó üvöltéssel zuhant a
fénytelen mélybe.
Bár az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, mégis úgy tűnt,
mintha egy örökkévalóságig zuhantak volna – hogy aztán meg se álljanak a
pokol legmélyéig.
Venom szörnyű csattanással ért földet, s biztos volt benne, hogy minden
csontja darabokra tört. A szimbióta azonban máris elkezdte begyógyítani a
sebeit, s tudta, ebben a tempóban egy percen belül már ismét járni fog.
A munkagép tőle alig tíz méterre, rettentő csikorgással ért földet.
 Miközben a teste gyógyult, Venom szemei máris alkalmazkodtak a
sötétséghez, s most már látta, hol az a távoli nyílás a fejük fölött, ahol
beszakadt a padló.
S aztán egy másik alak öltött lassan testet a szeme előtt... egy utcai
lámpaoszlop.
– Harlan! – kiabálta a lezuhant munkagép pilótája. – Hallasz?! Én
megúsztam! A Vájár fölfogta az esés erejét!
Hogy alátámassza a szavait, lenyomott néhány gombot, mire a munkagép
csikorogva, de fölült.
Az exováz keresőfényei azonnal Venom felé tapogatóztak.
– Úgy nézem, a fekete dög is megúszta...
A robot nagy nehezen két lábra állt, és Venom felé indult.
– De szerintem megsérült, úgyhogy, most... tényleg széttaposom!
A munkagép manipulátorkarjai többé-kevésbé sértetlenek voltak, s ahogy
a beépített fúrófej fülsértő sivítással életre kelt, Venom tudta, hogy nem lesz
ideje meggyógyulni.
– Fúrok rá még egy orrlyukat!
– HÉ, BUNKÓKÁM! – villantotta ki az agyarait Brock. – FÚRKÁLÁS
ELŐTT IGAZÁN SZÉTNÉZHETNÉL!
A pilóta – biztos, ami biztos alapon – lopva körülnézett, és...
– Ó... te... jó... ég!
A halovány fényben több mint százéves épületek körvonalai bontakoztak
ki, s a fejük fölött egy futóhídról kisebb tömeg bámulta őket
lélegzetvisszafojtva. Brock macskaköves utcán hevert, s alig kőhajításnyira
egy ló vontatta delizsánsz állt. A kocsis szemlátomást alig boldogult az
állattal, ami teljesen megvadult a robot és Venom láttán.
Körülöttük magasba nyúló barlangfalak, amik egy idő után beleolvadtak a
fenti sötétségbe.
– Nemcsak az alagút falán estünk át... – morogta Brock. – Ez nemcsak egy
másik hely, hanem egy másik idő is!
HADIÁLLAPOT
 1

A Menedék a Del Rio Park alatt, San Francisco, Kalifornia

– EZ... ezt nem hiszem el! A nyavalyásnak igaza van! – A munkagépből

kimászó pilóta hangjából csak úgy sütött a pánik. – Valahogy... a múltba
kerültünk! A rohadt életbe! Harlan! Hallasz? Ne szórakozz velem, haver!
Ugye hallasz?!
De semmilyen választ nem kapott.
Vetett egy gyors pillantást a munkagép karja alatt vergődő Venomra, aztán
bizonytalan léptekkel indult a földmélyi város legközelebbi épülete felé.
A házak olyan girbegurba egymásutánban sorakoztak, mintha egyenetlen
talajon álltak volna. A kinézetük alapján száz évnél is régebbinek tűntek, s a
sok csupa tégla- és faház közt sehol sem akadt vasbeton panel.
A Vájár reflektorai egy villanással megadták magukat, és a macskaköves
utcákon gyülekező tömeget most már csak a gázlámpák bágyadt fénye
világította meg.
– Kérem, ne bántsák!
A váratlan emberi szóra a pilóta riadtan kapta oda a fejét. A nő szólt, aki
még mindig a kölyök kezét szorongatta. Az a nő, akit, ha módjában állt
volna, a pilóta a munkagépe segítségével tép cafatokra az alagútban.
– Kérem, engedjék el!
– A hajléktalanok... – dünnyögte a pilóta a gégemikrofonjába, bár nem
tudhatta, hogy Harlan hallja-e. – Ha ezek lejutottak ide, biztosan van egy
másik út is, amin keresztül... Na, várjunk csak! Ha ezek is itt vannak, akkor
lehet, hogy mégsem a múltba kerültünk?
Megkönnyebbülten sóhajtott föl.
– Öregem, máris sokkal jobban érzem magam!
Aztán hirtelen eszébe jutott a szimbióta. Az emberfölötti erővel
rendelkező, csupa karom és agyar idegen lény, ami hamarosan meggyógyul,
és akkor kiszabadul a munkagép szorításáoól, és...
– A KÉSLEKEDÉSED IDŐT ADOTT NEKÜNK, HOGY
MEGGYÓGYULJUNK! – nyalta végig lassan az ajkát Venom. – MÁR
NEM VAGYUNK SÉRÜLTEK. MÁR NINCSENEK FÁJDALMAINK.
 A karmok úgy mélyedtek a munkagép fém manipulátorkarjába, mintha
csupán kartonpapír lett volna.
– LEJÁRT AZ IDŐD! – csikorogta, és egy mozdulattal leszakította a
fémkart.
A csonkból szikrák pattogtak és hidraulikus folyadék ömlött. A fém
szilánkokra hasadt, s a szerteszét szálló darabok hangos koppanással
pattantak le a munkagép páncélzatáról.
– MINDIG IS SZERETTEM AZ ILYEN DRÁMAI BELÉPŐKET! –
villantotta ki éhesen az agyarait.
Aztán a fehér festékfoltra emlékeztető szemei hatalmasra tágultak, s
mintha csak valami fül számára nem hallható vészcsengő figyelmeztette
volna, szemkápráztató, hatméteres ugrással vetődött odébb.
A következő pillanatban arra a helyre, ahol az előbb állt, félelmetes
dübörgéssel csapódott be a másik munkagép. A macskakő többméteres
sugarú körben apró darabokra tört, a lökéshullám bezúzta a legközelebbi
házak ablakait, s az egyik épület kéménye hangos csikorgással dőlt össze.
– A MÁSIK MUNKAGÉP? – morogta maga elé Venom. – HELYES!
AMÚGY SEM SZERETEM A FÉLMUNKÁT!
Ugrásra készen kuporgott az egyik ház tetején, s az épségben földet ért
Vájárt figyelte.
Harlan, a másik pilóta azonnal Venom után eredt, s azzal az ultraszónikus
bontóval támadott rá, ami egyszer már hatékonynak bizonyult a
szimbiótával szemben.
– Hát én lemegyek hídba, öregem! – harsogta. – Egy egész város a
csatornák alatt! Tutira ez az, amit Mr. Treece keres!
Venom ezúttal nem várta be a gyilkos erejű hanghullámot, s egyik házról a
másikra vetődve csalta maga után mind messzebb és messzebb a
munkagépet.
– Legyező alakban szétszóródni! Vegyék őket tűz alá!
A parancsot egy nádpálcával vezénylő férfi adta ki, aki tucatnyi, puskával
fölfegyverzett városlakó élén érkezett.
– Hát ez meg mi a bánat?! – hebegte a sérült munkagép pilótája. – Itt a
helyi rendőrség?
Azzal fürgén visszamászott a törött ablakú pilótafülkébe, s a hatalmas
robotgép ép fúrókarja néhány gombnyomás után életre kelt.
 – Na, ezt kapjátok ki! – rikoltotta, majd lenyomott még néhány gombot,
mire az épen maradt karon elektromos kisülés cikázott végig.
A barlangcsarnokot ózon, égett hús és szőr bűze töltötte be, s az egyik
helyi fegyveres teste elfeketedve vágódott végig a macskakövön.
Egy pillanatig halálos csönd telepedett a barlangra, aztán a helyiek az
öklüket rázva egy emberként kezdtek üvölteni:
– Gyilkos!
Venom közben egy hatalmas félkört tett meg a házak közt, s egy látványos
ívű ugrással oldalról robbant bele a munkagép pilótafülkéjébe. A karja mint
valami faltörő kos zúzta szét a plexi üveglapot, s a következő pillanatban
karmos ujjai már el is kapták Harlan torkát.
Egy csavarintás, egy reccsenés, és a pilótának már vége is volt.
– EZ JÓLESETT! ÉS MEG IS ÉRDEMELTED...
Az irányítás nélkül maradt robottest megtántorodott és dőlni kezdett.
Venom a csápjai segítségével igyekezett annyit fölszívni a szétroncsolt
húsból és vérből, amennyit csak tudott, aztán mielőtt a Vájár magával
ránthatta volna, elrugaszkodott, és a magasba vetette magát.
Egy elegáns hátraszaltóval ért földet, alig néhány lépésre az első
munkagéptől.
– ÉS MIVEL TE MAGAD IS KIVETTED A RÉSZED EBBŐL AZ
UNDORÍTÓ TETTBŐL, ÚGY VÉLEM, IDEJE, HOGY OSZTOZZ A
TÁRSAD SORSÁBAN! – hörögte Venom, aztán fölkapott egy hosszú,
széthasadt fémdarabot, s lándzsaként hajította a törött ablakú pilótafülke
irányába.
A pilótának már sikoltani sem volt ideje – a majd embermagas fémrúd egy
pillanat alatt fölnyársalta.
– Heh... igazán szép dobás volt...
– Ezt hogy fogjuk el, Ethan?
Ahogy megperdült, az avítt puskájukat szorongató, halálra vált városiakkal
találta szemben magát.
GYEREKJÁTÉK! EGY PERC ALATT SZÉTKAPJUK ŐKET!
Brock azonban megmakacsolta magát, s miközben lassan leeresztette a
kezét, a pillantását végig a pálcát markoló, Ethannek nevezett férfin tartotta.
– Puskát vállhoz! Cél, és...
Venom kíváncsian várta, hogy vajon tényleg tüzet nyitnak-e rá.
Én azért jöttem, hogy megmentsem ezeket az embereket.
 NEM – tiltakozott a szimbióta –, TE AZÉRT JÖTTÉL, HOGY
MEGBOSSZULD ŐKET! HOGY MINDEN BŰNÖST MEGÖLJ ÉS HA
RÁD LŐNEK, ŐK IS BŰNÖSÖK LESZNEK!
Ezeket az embereket most mentettem meg, úgyhogy szinte biztos, hogy nem
fognak tüzet nyitni rám...
– Ne! Kérem, ne bántsák!
Elizabeth állt Venom és a fegyveresek közé.
– Lehet, hogy szörnyetegnek néz ki, de nem az! Ethan! Ez az alak mentett
meg bennünket a parkban, aztán pedig az alagútban! Ha ő nincs, Treece
emberei elkaptak volna bennünket! Megvernek, talán meg is ölnek
bennünket... de ez az ember segített nekünk!
Ahogy a feszültség lassan csillapodni látszott, Venom agyarai is
visszahúzódtak, s a szimbióta végre fölfedte Eddie Brock arcát. A
földönkívüli lény, azonnal reagálva emberi fele tudatalattijának utasításaira,
rendőruniformis alakját vette föl.
– Tudja, hogy van ez, asszonyom – mosolyodott el szalutálva az
exújságíró. – Szolgálunk és védünk.
– Ne hallgassanak rá! – nyomakodott előre vadul integetve Nathaniel, s a
vékonydongájú férfi hangja hisztérikus magasságokba csapott. – Én
hallottam erről a fickóról! Ez egy elmebeteg mániákus! És még csak nem is
ember! Többé már nem!
Ethan előbb Nathanielre, majd Elizabethre pillantott, végül ismét Brockot
vette szemügyre. Az emberei továbbra is Eddie-re szegezték a puskáikat, s
bár a szimbióta mind vadabbul követelte, hogy tegyenek valamit, Brock
nem mozdult.
– Ez egy meglehetősen bonyolult helyzet – csóválta meg végül a fejét
Ethan. – Úgyhogy ebben a Tanácsnak kell döntenie.
Aztán egy intéssel visszaparancsolta a fegyvereseit. Nathaniel szinte
rángatózott az idegességtől, de beharapta a száját, és nem szólt.
– Elizabeth – fordult Ethan a nőhöz –, kérem, mutassa meg a
vendégünknek, hol pihenhet le kicsit, és miután némileg fölfrissült, kérem,
kísérje el a Tanácsházára!
Elizabeth bólintott, aztán kézen fogta a fiát, majd némi hezitálás után
Brockot is.
Furcsa érzés volt, hogy megérintik, főleg úgy, hogy ezt olyasvalaki tette,
aki sem menekülni nem próbált előle, sem harcolni vele.
 Nem húzódott el. És a Másik sem.
Szótlanul vágtak neki a városnak, pillanatok alatt maguk mögött hagyva a
munkagépek roncsait. Aztán ahogy befordultak egy mellékutcába, hirtelen
bizseregni kezdett Brock tarkója. Tudta, hogy ez a veszélyre szokta
figyelmeztetni, így gyors pillantást vetett a válla fölött hátrafelé.
Három férfi követte őket – jócskán lemaradva, de mindegyiküknél fegyver
volt.
Eddie mereven előre szegezte a tekintetét, s próbálta elengedni Elizabeth
kezét, hogy adott esetben a nő és a gyerek ne legyenek a tűzvonalban.
Elizabeth azonban makacsul szorította a kezét, s Brock váratlanul
megértette, hogy most tulajdonképpen a nő védelmezi őt.
Amíg Elizabeth és a fiú mellette vannak, azok hárman nem fognak tüzet
nyitni rá.
Azért maradtak mellettem, hogy azt bizonyítsák, nem vagyok veszélyes.
Hogy nem kell félniük tőlem.
Pedig ha valaki, Eddie Brock tudta, Venom olyan, akitől mindenkinek
lehet félnivalója.
– Ez a... milícia... ők itt a rendfenntartók? – kérdezte, csak hogy megtörje
a csendet.
– Kérem, ne legyen mérges! – mondta Elizabeth halkan. – Ez a hely a... ez
a Menedék. Ez a mi világunk. És ezt őrizni súlyos és nehéz feladat. Ethan
és a többiek... ők ezt sohasem veszik félvállról.
– Átmegyek egy kicsit Stewartékhoz játszani, anya – mondta Tim.
– Csak ne maradj soká, kicsim!
Amint a fiú elvált tőlük az egyik utca bejáratánál, Elizabeth is megállt egy
kicsit, aztán még szorosabban markolva Eddie kezét, továbbindult.
– De tulajdonképpen... hogy került ide ez a hely? – kérdezte Brock, hogy
próbálja elterelni a figyelmét a nyomukban járó három fegyveresről.
– Ez egy meglehetősen szokatlan történet – pillantott rá a szerne sarkából
Elizabeth. – Biztosan ön is hallott már az 1906-os nagy földrengésről.
– Persze – vonta meg a vállát Eddie.
– Nos, a régi San Franciscónak ez a része szó szerint elsüllyedt – folytatta
Elizabeth –, és a sietős újjáépítés során egyszerűen eltemették a romok és a
törmelék alá. Ami idelent maradt – mutatott körbe –, az már évtizedek óta
észrevétlenül lapul meg a város alatt, és csak a magunkfajta, a Menedéket
kereső szerencsétlenek bukkannak rá időnként.
 Ismét megtorpant, s ahogy Eddie fölnézett, a fejük fölött egy cégért
pillantott meg.
BORDERLANDS HOTEL.
– Az elmúlt évtizedek alatt itt egy saját, önálló társadalom jött létre –
folytatta Elizabeth. – Mi itt boldogok vagyunk. Van hol laknunk, és
szabadok vagyunk, de muszáj, hogy vigyázzunk erre a helyre, és
megőrizzük a titkát! Éppen ezért nagyon körültekintően bíráljuk el, hogy kit
engedünk be, és kinek engedjük meg, hogy maradhasson!
Azzal jelentőségteljesen pillantott Eddie-re, majd elengedte a kezét. A
férfi tenyere azonnal hideggé vált, s egy pillanatig szinte bosszantotta a
fizikai kapcsolat megszűnése.
– Én arra fogom biztatni őket, hogy igennel szavazzanak – mondta a nő, és
a férfira mosolygott.
– Köszönöm, Elizabeth! – bólintott Brock. – Elég rég volt már, mikor
akadt egy hely, amire azt mondhattam volna, hogy...
Kellett hozzá néhány másodperc, mire megtalálta a megfelelő szót – a
tökéletes szót, ami hibátlanul körülírta azt, amire mindennél jobban vágyott
ezen a világon.
– ...az otthonom..
 2

San Francisco, Kalifornia

PÓKEMBER az egyik épület oldalához tapadt, nem sokkal a mellvéd

alatt. A piros-kék ruhát viselő Hálószövő az árnyékok közül figyelte a város
utcáit.
Itt mintha mindennek más hangja lett volna, mint New Yorkban – no, nem
nagyon, épp csak annyira, hogy nyugtalanná tegyék.
És a levegő is túl hűvös volt, a légmozgás túl élénk, s New York fémes
ízéhez képest itt úgy tűnt, mindennek sós aromája van.
– Én nem tartozom ide – gondolta. – Úgy értem, a Broadway rendben van,
sőt a Bowery és Brooklyn is, de ez a hely... túl hegyes-völgyes!
Lassan fölegyenesedett, s most állva, a falra merőlegesen tapadt a
téglákhoz. Még ennyi év után is izgalommal töltötte el, ha a képességei
lehetővé tették, hogy olyasmit tegyen, ami az emberek többsége számára
elképzelhetetlennek tűnt. Még egyszer megnézte a mobiltelefonján az
internetről letöltött térképet, és megcsóválta a fejét.
Szóval, erre van a Herald Building. Legalábbis azt hiszem. Talán.
Aztán vállat vont, és a szemközti toronyházat vette célba a hálóvetőjével.
Venom hálószálaival ellentétben ő egy levegőre szilárduló folyadékelegyet
használt, ami saját találmány volt, à la Peter Parker. A kesztyű alatt rejlő
eszközzel szabályozta a háló hosszát és szélességét, aztán, ahogy az átívelő
szál a toronyház mellvédjére tapadt, rántott rajta egyet, hogy lássa, elég
stabilan kapaszkodik-e a falba, majd a levegőbe vetette magát.
Azonban az agya még a hálóhintázás közben is megállás nélkül pörgött.
Bár megtehetném, hogy a hivatalos csatornákat használom, mint Peter
Parker New York-i újságíró-fotós, de a hivatalos csatornákkal csak lassan
boldogul az ember, és most pont az idő az, aminek híján vagyok.
Közben beszáguldott egy mellékutcába, és nagyon remélte, hogy jó
iráriyba halad.
Meg kell találnom Venomot! Még akkor is, ha komolyan gondolta, amit
mondott, és valóban levett a hullalistájáról... Muszáj megtalálnom!
 Úgy suhant át az égen, akár egy profi táncos, s néhány utcával odébb, az
egyik közepes méretű felhőkarcoló oldalán végül megpillantotta a Herald
logót. Finoman igazított egy keveset a haladási vektorán, csavart egy kicsit
a vállán és a csípőjén, s miközben egy légtáncos kecsességével fordult az új
irányba, tovább tűnődött.
Valahogy nem érzem helyénvalónak, ha hagyom, hogy egy elmebeteg
sorozatgyilkos szabadlábon rohangálhasson. És hiába nyugtattam magam
azzal, hogy talán mégiscsak megváltozik, és hiába éreztem úgy annak
idején, hogy ez a helyes döntés... de a világ nem így működik.
Egy ablakpárkányon landolt, alig karnyújtásnyira a tűzlétrától, s kivárt egy
pillanatig, hogy lássa, megszólal-e valami riasztó. A pókösztöne azonban
nem jelzett. Úgy tűnt, ilyen magasan már senki sem látja értelmét riasztóval
felszerelni az ablakot.
Egy irodahelyiség párkányán kuporgott, ahol ezen a kései órán már senki
sem dolgozott.
Az ujjai gyorsan végigsiklottak az ablakkereten, aztán ahogy megtalálta,
amit keresett, megmarkolta és megfeszítette az izmait. Halk kattanás, ahogy
a rögzítő pöcök kiugrott a helyéről, s a Pókember a következő pillanatban
már be is csusszant az irodába.
Négy nesztelen, villámgyors szökkenéssel szelte át a helyiséget, aztán ki
az ajtón, végig egy folyosón... és még mindig semmi. Az épület sötétségbe
és némaságba burkolózott.
Fotóriporterént azt feltételezte, hogy a Herald is olyasfajta újság lehet,
mint a Hírharsona, ahol éjjel-nappal dolgozik valaki – egy vezércikken, egy
fotómontázson, vagy épp csak nincs kedve hazamenni –, hisz New York
sohasem alszik teljesen.
Azonban úgy tűnt, San Franciscóban ilyen idő tájt már fellövik a pizsamát.
Persze lehet, hogy itt is dolgoznak, épp csak nem ezekben az irodákban. És
remélhetőleg ott sem, ahová épp tartok.
Aztán a gondolatai ismét Venom felé fordultak.
Persze, tudom én, hogy egymagam nem vagyok képes az összes bűnözőt
hidegre tenni, és akit lecsukatok, idővel azt is kiengedik, de akkor sem az a
megoldás, amit Venom választ! Az a fickó akárhová megy, csak úgy
hullanak utána az emberek! Ezt egyébként sem hagyhatnám, és tekintve,
hogy tulajdonképpen miattam és általam került a Földre, ez továbbra is
személyes ügy...
 Halk csosszanás – egy kopott bőrtalp ért a linóleumpadlóhoz –, és a
pókösztöne máris csúcsra járt. Azonnal a levegőbe vetette magát, ugrás
kőzben megpördült, s az ujjhegyei és a lábujjai segítségével tapadt a
plafonhoz.
Szerencsére nem álmennyezet volt, így gond nélkül megtartotta a súlyát.
A következő pillanatban egy biztonsági őr bukkant föl a folyosón. Lassan,
komótosan ballagott el Peter alatt, s egyszer sem állt meg, egyszer sem
nézett föl.
Koncentrálj, Parker! Ha nem vigyázol, még egy ilyen fánkevő éjjeliőr is
elcsíphet.
Az őr egy nyugdíjas csiga sebességével vánszorgott végig a folyosón,
Pókember azonban végtelen türelemmel várta ki, míg nagysokára eltűnt a
következő kanyarban. Mozdulni azonban továbbra sem mozdult, míg meg
nem hallotta a lift hívógombjának csöngését és az ajtószárnyak
szisszenését. Csak ekkor eresztette el a plafont, és ért földet egy macska
ügyességével.
A folyosó végén egy lépcsőaknát talált, amin – valószínűnek tartotta – a
pincébe is le lehet jutni.
Megtorpant egy pillanatra, s lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Nem volt
légmozgás. Bár az ilyen helyekre a tervezők és kivitelezők nem is szoktak
ablakot vagy szellőztetőt telepíteni.
Kivárt még egy hosszú pillanatig, csak hogy megbizonyosodhasson róla,
valóban egyedül van. Akkor fölugrott a lépcsőkorlátra, majd egy elegáns
csavart szaltóval vetette le magát a lépcsőaknába. Az esés majdnem két
teljes másodpercig tartott, melynek végén nesztelenül ért földet.
Ez egy hétköznapi embernek szilánkosra törte volna a combcsontját, Peter
azonban szinte meg sem érezte.
Hiába, mégis csak király Pókembernek lenni!
Idelent ismerős szagelegy – málló vakolat, ezeréves papír és lassan
kifakuló nyomdafesték aromája – fogadta. A lépcsősor legalján egy vaskos,
kétszárnyú ajtó állt, s mögötte kötegekben olyan régi újságok, melyek egy
része magával a várossal volt egyidős.
Lehet, hogy a Herald nem mindenben olyan, mint a Hírharsona, de azért
vannak dolgok, amik valószínűleg az egész univerzumban mindenhol
ugyanúgy működnek.
A kétszárnyú ajtón csupa nagybetűvel a SÜLLYESZTŐ felirat állt.
 Ennél nem is fogalmazhattak volna egyértelműbben.
Peter Parker imádta a telefonját. Csodálatos eszköz volt, ami nem is
karnyújtásnyira, de egyenesen érintésnyi közelségbe hozta az internetet,
ami nemegyszer egyenesen félelmetes volt. Ennyi hírforrás és információ
gyakran tévútra vezetheti az embert, s egyszer csak azon kapja magát, hogy
ott csücsül a nyúl üregében, és nem találja a kifelé vezető utat.
Ami valóban így is működött a legtöbb adatbázis esetén, a hírlapokét
azonban történetesen nagyon is jól ismerte.
New Yorkban is úgy bukkantam Venom nyomára, hogy egy kicsit
kutakodtam Eddie Brock múltjában.
Csöndben az egyik fal mellett álló számítógépes terminálhoz lépett, és
találomra lenyomott néhány gombot. Úgy tűnt, aki előtte használta a gépet,
még ahhoz is lusta volt, hogy kijelentkezzen, így Peter egy perc múlva már
a Herald adatbázisán garázdálkodott.
Lássuk, mit találok, ha kicsit szétnézek az archívumban! A
keresztreferenciák segítségével...
S máris tucatnyi, képekkel illusztrált cikk sorakozott előtte. Rákattintott az
egyikre, és kinagyította a fotót. Ez egy olyan idős férfi portréja volt, aki
valószínűleg még soha az életben nem mosolygott. Az arcán minden vonal,
ránc és barázda lefelé mutatott, amit a hullámos fürtjei és sűrű szempillái
sem tudtak ellensúlyozni.
Nocsak, ki van itt?
A száj és az orr formája kísértetiesen ismerősnek tűnt.
Akárcsak a név: Carl Brock.
Apuci.
***
TIZENÖT perccel később már minden információt sikerült előásnia, amire
csak szüksége lehetett. Azóta, hogy ebbe az idegen városba érkezett,
először volt olyan nyom, amin elindulhatott.
De esküszöm, ha ez a vén fószer is úgy üdvözöl, hogy „hőőőőő, megeszem
az agyad!", akkor én az első géppel hazamegyek Manhattanbe!
 3

San Francisco, Kalifornia

ROLAND Treece elégedett sóhajjal nyitotta ki az antik cseresznyefa

bárszekrénye ajtaját.
Maga a bárszekrény a Treece International épületében, a legelegánsabb
iroda egyik sarkában állt, s volt benne valami ódon s mégis csábító, amitől
Treece mindig megszédült.
A lakkozott faborításon parányi foltokban hagyott nyomot az idő és a
kicseppent alkohol, s mindazok a finom itallal teli palackok, melyek valaha
is ebben a bárszekrényben várták az ínyenc műértőt, aki lassacskán
elfogyasztja a tartalmukat.
Az apja – aki igazi műértő volt – az ilyen elhullott alkoholcseppeket az
angyalok jussának hívta.
– Mivel mérgezi magát? – kérdezte anélkül, hogy hátrafordult volna.
– Nem kérek semmit, Treece.
Roland megvonta a vállát, és magának egy dupla whiskyt töltött. Lassan
csinálta – egyfelől, hogy elgyönyörködhessen benne, ahogy a borostyánszín
ital lassan elnyeli a pohárba dobott jégkockákat, másrészt, hogy legyen
ideje a tükörből szemügyre vennie a szoba túloldalán álló alakot.
Nem sokan voltak, akik félelmet ébresztettek Roland Treece-ben – főleg
azok után, amiket azért kellett tennie, hogy eljusson oda, ahol ma tartott –,
de Orwell Taylor nyugalmazott tábornok ezen kevesek közé tartozott.
Treece tudta, hogy ő maga is ocsmány dolgokra képes, de Orwell Taylor
maga volt a testet öltött erőszakosság. Kezdve a korához képest még mindig
nyugtalanítóan jól fejlett izmaival, egészen a gyíkszerűen fürge reakcióiig
minden nyugtalanító volt benne.
Sőt egyenesen fenyegető.
Szerencse, hogy ez esetben egy oldalon álltak.
Treece belekortyolt a drága japán whiskybe, aztán komótosan megkerülte
az asztalt, s miután letelepedett a jókora, öblös karosszékébe, a tábornokot
is hellyel kínálta.
 – Majd leülök, ha befutott a hívás – rázta meg a fejét Taylor. – Addig
inkább állnék.
Nem iszik és még csak le sem ül – tűnődött Treece. – Látom már, miféle
szerzet vagy, vénember!
– Most már bármelyik pillanatban... – kezdte, s abban a másodpercben
kivilágosodott az íróasztalán álló képernyő.
Egy kornor, szigorú férfiarc jelent meg a monitoron, legalább annyira
fegyelmezett, mint a tábornoké. Treece udvariasan a férfira emelte a
poharát.
– Carlton! Örülök, hogy csatlakozni tudott hozzánk!
– Mr. Treece. Taylor tábornok – biccentett Carlton Drake. – Örülök, hogy
meg tudtuk szervezni ezt a találkozót.
– Olyasmiről van szó, amit jobb személyesen megbeszélni – mondta
Taylor halk, reszelős hangon.
– Értem, bár mi itt, az Élet Alapítványnál igen elfoglaltak vagyunk...
– Mi pedig igen nagyra értéketjük az erőfeszítéseiket – hajtott fejet Treece.
– A Vájár-páncél igazi mestermű!
– Köszönöm – mosolyodott el halványan Drake. – Az ön cégének bőkezű
támogatása számos projektünket nagyban elősegítette, így azt hiszem az
exkavátor-öltözék kifejlesztése volt a legkevesebb, amit tehettünk.
– Mondanom sem kell, eddig remekül beváltak.
– És ön, tábornok úr? – fordult Drake Taylorhoz. – Elégedett az önnek
készített eszközökkel?
– A szimulációk során jól teljesítettek – fonta karba a kezét a katonatiszt –,
de a puding próbája itt az éles bevetés lesz. Úgyhogy addig inkább nem
mondanék véleményt.
– Ahogy tetszik – vonta meg a vállát Drake. – Mindazonáltal
biztosíthatom, hogy az elvárásoknak megfelelően fognak teljesíteni.
– Remélem is.
– Mindketten ugyanazt akarjuk, tábornok úr.
Úgy tűnt, Taylornak mostanra lett elege az udvarias szópárbajból.
– Én azt akarom, hogy Eddie Brock megfizessen azért, amit a fiammal
tett! – csattant föl. – Maguk pedig azt az átkozott földönkívüli izét akarják,
amit ruhaként hord! Úgyhogy ne magyarázzon nekem, hogy ugyanazt
akarjuk! Én inkább azt mondanám, hogy a céljaink pillanatnyilag egy
irányba mutatnak!
 – Én csak az aranyamat akarom – szólt közbe Treece, aztán a tábornok
hitetlenkedő pillantását látva megmakacsolta magát. – Tudom, hogy létezik!
– Én hiszek önnek, Mr. Treece – csitította Drake. – És amíg együtt
dolgozunk, mind megkapjuk, amire vágyunk. Én a tudást, ön az aranyat, a
tábornok úr pedig bosszút állhat a fia haláláért.
– És mégis mihez akar kezdeni azzal a földönkívülivel? – mozgatta meg a
poharát Treece, és a lassan olvadó, összekoccanó jégszilánkokat figyelte. –
Úgy értem... nem veszélyes?
– Az Élet Alapítvány felkészült a veszélyes feladatokra, Mr. Treece.
– Hm... ha ön mondja...
– Akkor most beszéljünk Venom elfogásáról! – szegte föl az állát Taylor. –
Merthogy átkozottul nehéznek ígérkezik!
– Tudom – sóhajtott föl Drake –, hogy a fia halála óta ön Venom
megszállottja...
A halál említésére Treece gyermekkori beidegződéssel gyorsan keresztet
vetett, Drake pedig úgy tett, mintha észre sem vette volna az önkéntelen
gesztust.
– ...én azonban jó ideje tanulmányozom már ezt az idegen lényt, csakúgy,
mint a gazdatestét, és kettőjük szimbiózisát. Igen komplex pszichológiai
profillal rendelkeznek, s épp erre a törékeny egyensúlyi kapcsolatra
szeretném építeni a tervet, ami a kezünkre adja majd őket.
– Én az egyszerű tervekben hiszek – mordult föl Taylor. – Felkutatni és
megsemmisíteni a célpontot. Általában a direkt megoldás a
legcélravezetőbb.
– Amennyiben egy harmadik világbeli kis falut kell leradírozni a térképről,
talán. – Drake ügyelt az arckifejezésére, a hangja azonban elárulta, hogy
mit is tart az efféle direkt megoldások felől. – Csakhogy itt egy olyan
emberről beszélünk, aki már túl van néhány idegösszeroppanáson, és a
tetejében egy idegen létformával él szimbiózisban... Hangsúlyoznám,
idegen, úgy, mint nem emberi! Valami olyan, ami a mi bioszféránk egyetlen
élőlényére sem hasonlít. Sem a gondolkodás, sem az ösztönszintű
viselkedés terén. És ami csak még tovább bonyolítja a helyzetet, ez az
idegen lény létezése javát emberfölötti képességű entitások, kosztümös
hősök és gazemberek közt töltötte. Ismét egy olyan komponens, ami még
kiismerhetetlenebbé teszi a viselkedését és értékrendjét. Brock és ez a lény
együtt egy izolált, a társadalom javától elkülönült egységet alkotnak, ami
van olyan absztrakt és kiszámíthatatlan, hogy a direkt megoldások ne
feltétlenül legyenek célravezetők vele szemben. Ugye értik, hogy miről
beszélek, uraim?
– Persze – felelte Taylor ingerülten.
– A lényegét igen. – Mivel a pohara kiürült, Treece feltápászkodott, és a
bárszekrényhez sétált. – Számomra viszont elég, ha azt tudom, mit teszünk.
A miértek nem érdekelnek. Végtére is, nekem csak egy kisebb szerepem
van ebben a színdarabban...
– Kicsi, de annál fontosabb, Mr. Treece!
– Ne aggódjon, teljesítem a feladat rám eső részét.
– Én pedig gondoskodom róla, hogy Venom ne menekülhessen el a sorsa
elől! – Drake egy pillanatra úgy fordult, hogy jelezze, ez a megjegyzése
elsősorban Taylornak szólt. – Miután megkaptam, amit akartam, Mr. Brock
az öné, tábornok úr.
– De miután végeztünk... még mindig üzletfelek leszünk, ugye? –
telepedett az íróasztal szélére Treece.
– Persze – dörmögte Taylor. – Hacsak nem akar megpattanni az arannyal.
– Pedig lehet, hogy megteszem – emelte somolyogva tósztra a poharát
Treece.
– Mi viszont önnel vagy ön nélkül, de használni fogjuk a cégét a
logisztikai feladatok során.
– Csak tréfáltam – fanyalgott Treece. – Nem megyek én sehová. Az ember
azt hinné, hogy miután valaki leszerel a seregből, a humorérzékét is
visszakapja...
Taylor egy szót sem szólt, s a tartása is épp csak egy hajszálnyit változott,
Treece azonban hirtelen módfelett kényelmetlenül érezte magát.
– Uraim! – folytatta Drake valamivel hangosabban, mintha ezzel oldhatná
a feszültséget. – A vállalkozásunkat siker koronázza majd. A katonai
feladatok önre és az alakulatára hárulnak, tábornok úr. Mr. Treece vállalata
és nemzetközi kapcsolatai biztosítják majd a felszerelést, és a logisztikai
feladatok kivitelezését. Az Élet Alapítvány pedig továbbra is szállítja a
szükséges tudományos... eszközöket.
– És piztos benne, hogy képes Iesz ezeket az eszközöket... létrehozni és
kezelni? – vonta föl a szemöldökét Taylor.
– A jelölteket mar kiválogattuk, tábornok úr – mosolyodott el Drake. – Öt
remek ember áll a rendelkezésünkre az eljáráshoz.
– Akkor – emelte meg a poharát Treece – az üzleti partnerekre!
 4

A Menedék a Del Rio Park alatt, San Francisco, Kalifornia

– MAGUK...
Brock elméje kétségbeesetten próbálta feldolgozni a hallottakat.
– Maguk most azt akarják, hogy...
Úgy érezte, le kell ülnie, bár egyetlen szék sem volt a közelben.
Egy tágas helyiség – úgy tűnt, a bírósági tárgyalóterem – kellős közepén
állt, a Tanács előtt. A tizenkét nő és férfi az érzelem legcsekélyebb jele
nélkül hallgatta.
Nagyot nyelt, majd megköszörülte a torkát.
–... menjek el?
– Szoros szavazás volt, Mr. Brock – mondta a pulpituson álló Ethan
komoran. – De nálunk a többség véleménye dönt. Félek, arra kell kérnem...
kérjük, hogy azonnal távozzon.
– Mi maga mellett emeltünk szót! – kiabált közbe a terem hátuljában
összegyűlt hallgatóság soraiból Vietnam Tom. – Elmondtuk, hogy segített
nekünk!
Brock a válla fölött pillantott hátra, és kurta biccentéssel felelt. A tekintete
egy pillanatra találkozott Elizabethével is. A nő szemlátomást dühös volt,
de egy szót sem szólt.
– Még az ördög is képes angyalként viselkedni, ha épp ez szolgálja az
érdekét! – kiáltott egy férfi a fenti karzaton, és fenyegetőn szegezte az ujját
Eddie-re. – És ez az alak maga az ördög!
A férfi biliárdgolyó simaságú koponyája izzadtságtól csillogott, s a fejbőr
alatt vadul lüktetett egy ér. Az egyik szemét fekete kötés takarta, arca jobb
felén csúf hegek éktelenkedtek, amitől úgy tűnt, mintha folyamatosan
gúnyos fintorral figyelné a világot.
A forradások a nyakán is folytatódtak, s ezt a hatalmas aranykeresztje sem
ellensúlyozta kellően.
– Az én nyájam sohasem fogja hagyni, hogy ez a démon megrontsa a
gyülekezetet! – acsargott lefittyedő ajakkal, s a körülötte állók egyetértőn
bólogattak.
 Nathaniel, aki most is ugyanazt a sálat viselte, mint legutóbb, mikor Brock
látta, elégedetten húzódott közelebb a prédikátorhoz, s mikor a zaj ismét
elült, szólásra emelkedett.
– És mi lenne, ha csak simán kinyírnánk a rohadékot?
IGEEEN... PRÓBÁLJÁTOK CSAK MEG!
Eddie érezte, ahogy a hirtelen adrenalinlökettől a szimbióta is éledezni
kezdett. Az ítélet fölött érzett döbbenetét egy pillanat alatt felülírta a
fenyegetés.
BUMM!
– Elég!
Az általános hangzavart mintha késsel vágták volna el, néma csönd
telepedett a teremre. Ethan dühösen pattant föl, és ökölbe szorított kézzel
támaszkodott a pulpitus rácsára. Minden mozdulatából és pillantásából
hatalom és kihívás sütött, ahogy a prédikátorra pillantott.
– Elmondta, mit gondol, Rakestraw tiszteletes! – szólt fagyosan. – Mi
pedig végrehajtjuk a Tanács döntését, de semmi egyebet nem teszünk!
A tiszteletes gyűlölködve meresztette a szemét, miközben Nathaniel
visszahúzódott a tömegbe. Aztán némi hallgatás után Rakestraw alig
észrevehető biccentéssel nyugtázta a dolgot, majd megfordult és távozott.
Voltak, akik követték, de a többség maradt.
– Szó se róla, ön igazán erőteljes személyiség, Mr. Brock! – fordult Ethan
az exújságíróhoz. – A többi képességéről már nem is beszélve.
Valószínűnek tartom, hogy azt tenne, amit csak akar, ha a kedve úgy
tartaná, és mi nem sokat tehetnénk ez ellen.
Aztán elmosolyodott.
– De azért remélem, tiszteletben tartja a kérésünket, és nem veri
nagydobra, hogy idelent élünk!
Eddie nagy levegőt vett – aztán még egyszer –, és ökölbe szorította a
kezét. A harag fehéren izzó lávaként fortyogott a tudatában, s nem kellett
volna hozzá sok, hogy szabadjára eressze Venomot.
– Hát persze – mondta végül, bár minden szót úgy kellett kipréselnie
magából.
Érezte, hogy Elizabeth figyeli, de a nő egy szót sem szólt, így Eddie végül
megfordult, és az ajtó felé indult.
– A Biblia azt tanítja, hogy fordítsuk oda a másik orcánkat is – szólt utána
Ethan. – Kérdezze csak meg a tiszteletest!
A pokolba az ilyen bölcselkedéssel!
Eddie nem nézett vissza.
 5

Union Square, San Francisco

AHOGY megpillantották az emberek, máris irányt változtattak, és mintha

valami halálos betegséget hordozna, nagy ívben kitértek az útjából.
Valami rég halott tábornoknak állított emlékmű árnyékában állt a park
egyik árnyékos zugában, s annyira elmerült a gondolataiban, hogy egy futó
pillantásnál nem is szentelt több figyelmet a majd harmincméteres márvány
emlékműnek.
Gondolatban még mindig odalent járt, a Menedékben. Egész éjszaka San
Francisco szélfútta utcáin bolyongott, míg végül a Union Square-en kötött
ki. S közben egyre csak a történteken rágódott.
A Másik által felfokozott metabolizmusának köszönhetően alig volt
szüksége alvásra, s akkor is csupán rövid ideig szunyókált.. Múlt éjszaka
pedig szemhunyásnyit sem aludt.
Nincsenek válaszok. Nincs hová mennünk. Olyan hazátlanok vagyunk,
rnint azok a parklakó csövesek voltak, mielőtt rábukkantak volna a
Menedékre.
Már a szó hangzása is ingerelte. Egy biztos, hely, amit az otthonának
nevezhetne...
A szimbióta szavak nélkül szólt hozzá a tudata mélyéről, s Brock keserűen
húzta el a száját.
Milyen ironikus! Ők vannak bajban, neki kell tartaniuk tőle, hogy
elveszíthetik a Menedéküket, és mégis őket irigylem, mert...
Aztán a tudatalattijából egy név merült föl, s a gondolatai hirtelen más
irányt vettek.
Roland Treece. Azt mondták, hogy ő az, aki nem hagy nekik nyugtot. Ha
kiderítenénk, hogy miért, és sikerülne elhárítani a fejük felül a vészt, talán
még az a félszemű pap is örömmel befogadna bennünket.
A szimbióta fekete spirálban csavarodott föl Eddie testére, s a férfi
koponyájában ott visszhangzott a világűrből érkezett idegen lény elégedett
sziszegése.
***
 A NŐ olyan erővel markolt a férfi karjába, hogy az önkéntelenül is
odakapta a fejét.
Autumn szabályosan lecövekelt, és félelemtől kikerekedett szemmel,
reszketve mutatott a park felé.
– Tommy... mit művel ott az a fazon?
Mindketten tudták, hogy a Union Squere-en még fényes nappal is
előfordul pár fura alak, de úgy tűnt, San Francisco néha még a
legedzettebbeket is képes meglepni – és nem feltétlenül jó értelemben.
A férfi, akit Autumn mutatott... nos... valami igen bizarr dolog történt vele.
Alapban is elég nagydarab alak volt, és most még mintha nőni is kezdett
volna. A karja meg a lába egyre csak vastagodott és duzzadt, ahogy
rohamos sebességgel elképesztő mennyiségű izom épült rájuk. Hamarosan
olyan vaskosak voltak, mint egy lámpaoszlop, a háta meg mint valami
kifeszített vitorla. S legalább ennyire riasztó volt, hogy a ruhái... nos,
tulajdonképp nem is igazán lehetett megállapítani; hogy mi történik a
ruháival. Mintha... szétfolytak volna. Aztán pedig... aztán... fekete csápok
kúsztak elő a férfi bőréből, feketék, mint a kardszárnyú delfin bőre, feketék,
mint az éjszaka, s beburkolták a férfit.
Valaki felkiáltott. Egy nő felsikoltott.
– Jézusom, Autumn... ez nem valami fazon! Ez...
A tagbaszakadt férfit mostanra teljesen beburkolták a csápok, s a
szurokszerű anyagból csak a két sor fehéren csillogó, ujjnyi agyara, és
alkarnyi húsos nyelve látszott ki.
– Ez Venom! – üvöltötte a férfi. – Akit a tévében láttunk! Tényleg itt van!
Tommy és Autumn sikoltva eredtek futásnak, a hatalmas, fekete kreatúra
azonban egy pillantásra sem méltatta őket. Nem foglalkozott sem velük,
sem a fényképezőgépek és a mobilok kameráinak villanásaival.
Előrenyújtotta a kezét, és egy nyálkásan csillogó hálófonalat lőtt ki a Perry
Emlékmű irányába. Húzott rajta egyet, aztán meglepő könnyedséggel
szökkent a levegőbe, s néhány pillanat múlva már el is tűnt.
 6

San Francisco, Kalifornia

A KÖRNYÉK nagyon szép volt. Annyira, hogy biztosra vette, az emberek
a függönyök takarásából innen is, onnan is figyelik, mint valami leprást, aki
csak a bajnak kódorog erre.
Ehhez még csak a pókösztöne figyelmeztetésére sem volt szüksége.
Pedig Peter tiszta dzsekit és farmert viselt, frissen borotválkozott, és a
legkevésbé sem hasonlított valami bajkeverő csövesre. Ennek ellenére ő is
érezte, hogy mennyire más, mint azok, akik ezekben a díszes, Viktoriánus-
stílusú házakban élnek.
Az épület, amit keresett, valóságos palota volt, s Queensben bizony nem
sok ehhez foghatóan kényelmes, tágas, és szeparált akadt. A legközelebbi
szomszéd is épp elég távol volt, hogy ne láthasson az ember szájába ásítás
közben.
És volt ott egy hatalmas központi épület, tucatnyi jókora ablakkal, amiről
az embernek önkéntelenül is egy középkori lovagtorony jutott az eszébe...
Ennek a verandája nagyobb, mint az én első lakásom volt! Tisztára olyan,
mint valami vártorony – vagy templom.
Leginkább doktor Strange otthonára, a Sanctum Sanctorumra
emlékeztette, bár ennek nem volt üvegezett tetőablaka. És ez a párhuzam
egy csöppet sem nyugtatta meg. Egyszer elhálóhintázott Strange doktor
Greenwich Village-ben álló kúriájáig, de mikor be akart kukucskálni azon a
fura ablakon, a pókösztöne úgy megvadult, mintha egy csorda felpörgött
elefánt táncolt volna a koponyájában. Ilyet korábban még sohasem érzett, s
egy pillanatig tényleg azt hitte, hogy szét fog robbanni a feje.
És utána is olyan migrénje volt, hogy vagy három napig
fájdalomcsillapítókon élt.
Még egyszer ellenőrizte a házszámot, s miközben felsétált a verandára,
igyekezett elhessegetni a kellemetlen emlékeket.
Igen, ez lesz az a cím, amit a Herald adatbázisából bányászott elő.
Úgy döntött, csengetés helyett inkább bekopogtat a masszív tölgyfa ajtón.
Néhány percnyi várakozás után valami neszezést hallott a túloldalról,
jelezvén, valaki talán mégiscsak meghallotta a kopogtatást.
 Végül csak feltárult az ajtó, s a küszöbön egy magas, erős testalkatú, idős
férfi jelent meg. Szőke haja őszbe csavarodott, s az arca is gyűröttebb és
időtől barázdáltabb volt, mint a fotókon, ettől függetlenül Peter biztosra
vette hogy jó helyen jár.
Ezt az embert kereste.
– Igen? – kérdezte a házigazda azon a hangon, amit az emberek olyankor
szoktak használni, mikor olyasféle ismeretlennel kellett, hogy beszéljenek,
akit nem is állt szándékukban jobban megismerni.
– Jó napot! – igyekezett Peter megnyerő mosolyt erőltetni az arcára, s csak
remélni tudta, hogy nem úgy hangzik, mint valami házaló ügynök. – Carl
Brockhoz van szerencsém?
Az idős férfinak a szeme se rebbent, s úgy magasodott ott az ajtóban, mint
a befelé vezető utat elálló néma cerberus.
– Igen – mondta nagysokára.
– Eddie Brock édesapja?
Már abban a pillanatban, ahogy kimondta, tudta, hogy ezzel bizony
melléfogott. Az idős férfi egy megvető pillantás után becsapta az ajtót.
Hááááát... lehet, hogy valami mással kellene próbálkoznom.
 7

San Francisco, Kalifornia

FELLÉPETT a tető peremére, s innen vette szemügyre a várost. A
magasság sohasem zavarta Venomot, s egy darabig kifejezetten élvezte,
ahogy a napfény melegíti, ugyanakkor a levegő hűti a bőrét.
A tető közepén jókora acél- s alumínium dobozok álltak – a hatalmas
ventilátorok és hűtőegységek burkolata –, amik arra voltak hivatottak
gondoskodni, hogy a madarakat is beleértve minden hívatlan látogatót távol
tartsanak.
Közelebb sétált az egyik ventilátorházhoz, beállt a karnyi lapátok keverte
légáramba, aztán kinyitotta a száját, és hagyta, hogy a huzat szárítsa a
nyelvét és az agyarait. Megnyugtató érzés volt nem gondolni semmire és
nem érezni semmit, csak állni ott a ventilátorház árnyékában, kiüresedve,
tétlenül.
Mikor a torka már szinte porzott, s a szája belső oldala is olyan volt, akár a
cserzett bőr, úgy döntött, hogy ideje lesz indulni.
A lépcsőház lejárata zárva volt, azonban az ilyen apróságok sohasem
tudták föltartóztatni Venomot. Az egyik kézfejéből fekete csáp bújt elő, ami
rátekeredett a kilincsre, s egy vontatókötél erejével kezdte húzni. A
zárnyelv halk pendüléssel tört el, aztán az ajtó fémfelülete kifelé görbült, s
végül úgy szakadt ki a helyéből, mintha nem is erős fémötvözetből, hanem
csupán hullámpapírból lett volna.
Az ajtó túloldalán rövid lépcsősor várta, az alján pedig egy folyosó.
Nesztelen léptekkel sietett le – aztán hirtelen megtorpant.
Valami nem volt rendben.
A szimbióta pillanatok alatt átrendezte a saját molekulaszerkezetét, ami
olyan volt, mintha valaki egy éjjellátót tartott volna Eddie szeme elé.
A folyosót a padlóval és a mennyezettel párhuzamosan futó lézersugarak
hálózták be.
– Ó! – vigyorodott el szélesen, nem emberi módon. – INFRAVÖRÖS
RIASZTÓ! LÁSSUK, EZZEL MIRE MEGYÜNK!
A jobb karjáról egy tintafekete csáp tekeredett le, s akár egy végtelenül
hosszú óriáskígyó, indult útjára. Végigkúszott a folyosón, lassan átbújt a
lézersugarak közt, aztán az első elágazásnál megállt egy pillanatra.
Hőforrást keresett, és elektromos tevékenységet, s bár már majdnem tizenöt
méterre volt Venomtól, továbbra is úgy közvetítette a benyomásokat, mint
egy száloptikás kamera.
Végül jobbra fordult, s a legközelebbi áramforrás felé vette az irányt. Úgy
tűnt, ez a riasztórendszer energiaelosztója, s itt volt az a biztonsági panel is,
mely segítségével javítás esetén ki lehetett kapcsolni a készüléket.
A csáp fölsiklott a falon, szemügyre vette a panelt, aztán megkereste a
főkapcsolót, ránehezedett, és elfordította. Az infravörös fénynyalábok
abban a pillanatban kihunytak.
A csáp, feladatát teljesítvén visszahúzódott, és ismét beleolvadt Venom
testébe.
– ÍGY MÁR JOBB! – dörmögte a hegyomlásnyi fekete kreatúra. –
SEMMI SZÜKSÉG AJTÓSTÓL RONTANI A HÁZBA.
Megfeszítette az izmait, majd egy ugrással a plafonon termett, s a falhoz
tapadt.
– MI LENNE, HA ELŐBB EGY KICSlT KÖRBESZAGLÁSZNÁNK...
MMM... TETSZIK EZ A SZÓ! SZERETEK SZAGLÁSZNI! AZTÁN
MEGLÁTJUK, MIT TALÁLUNK!
Azzal elégedetten nyalta meg az ajkait.
Továbbra is a plafonhoz tapadva lassú, egyenletes tempóban indult neki.
Szinte semmi zajt nem ütött, s minden elágazásnál, minden beugrónál és
ajtónyílásnál még tovább lassított, hogy hangtalanul beleshessen.
Folyosóról folyosóra haladt, de egyelőre nem talált senkit és semmit, akin-
amin megakadhatott volna a szeme. A Treece International csöndes volt,
akár egy kripta.
Aztán a harmadik emeleten végre mégiscsak talált valamit.
– AH! EZ MÁR ÍGÉRETESNEK LÁTSZIK! – dörmögte, majd
leereszkedett a padlóra.
Az irodahelyiség egyik felét boxok foglalták el, a szemben levő fal mentén
pedig jókora fém iratszekrények sorakoztak. Olyanok, amiben lefűzött
aktákat és dossziékat szoktak tartani.
Utoljára ilyeneket egy építész irodájában látott, akivel még újságíróként
beszélgetett.
Mielőtt a karrierje véget ért volna. Mielőtt Venommá vált.
 A figyelmét azonban elsősorban nem ezek, hanem a helyiség közepén álló
maszív fa terepasztal vonta magára, ami az egész teret uralta..
– NOCSAK-NOCSAK! A PARK MÉRETARÁNYOS MÁSA, AMI A
FÖLD ALATTI VÁROS FÖLÖTT VAN!
A Del Rio park másán még azt a helyet is bejelölték, ahol a gazfickók a
hajléktalanokra támadtak, ami szinte azt a benyomást keltette, hogy az
egész rajtaütést helyre és percre pontosan meghatározták, s ettől a ponttól
nem messze egy alig ujjbegynyi folt jelezte a Menedékbe vezető rejtett
csatornalejárót.
Venom egy pillanatra kellemetlenül megborzongott.
Aztán mozgás vonta magára a figyelmét. A légkondicionáló fuvallata
egynéhány egymásra halmozott dosszié lapjait mozgatta az asztalon.
– LÁSSUK, MIT ÍRNAK A PROSPEKTUSOK! – dörmögte maga elé,
aztán az arcáról visszahúzódott a szimbióta-öltözék, s ahogy beleszagolt a
dohos, száraz levegőbe, elfintorodott.
Aztán fölnyalábolta a dossziékat, s egy oknyomozó riporter avatott
szemével pillantott beléjük.
– Hm... úgy tűnik, Treece finanzírozza a Del Rio park felújítását. Ezzel
ajándékozza meg San Francisco városát.
Munkajelentéseket talált, engedélyeket és bizonylatokat,
munkabeosztással teli dossziékat, és még egy térképet is a park alatti
csatornákról és alagutakról. Az egyik dosszié tetején a „Biztonsági
Dokumentumok" felirat állt, s ebben nemcsak egy hosszú névlajstromot
talált – nyilván ezek közt voltak az öltönyös gazfickók is, akiket a parkban
öszevert –, hanem számos hajléktalanról készült fotó és rövid jellemzés is.
Ebben nem sok rációt látott. Végtére is, mi értelme van felújítani egy
parkot, és olyan fejlett technológiát alkalmazni, mint az alagútban látott
munkagépek, ha az egészet fillérekből ledózeroltathatná, és fél áron újra
felépíttethetné? Mi értelme van a hajléktalanokkal huzakodni, ha néhány
telefonnal el lehetne intézni, hogy a helyi rendőrség elhajtsa őket?
A föld alatti városról azonban sehol sem talált említést, és nem tudta
eldönteni, hogy ez vajon szándékos, vagy Treece maga sem tud a Menedék
létezéséről.
– Vajon milyen veszélyt jelenthet egy rakat múltban élő anakronista egy
jótékonysági projektre? – tűnődött Brock félhangosan. – ltt valami nem
stimmel. De vajon mi?
 ***

A LÉGKONDICIONÁLÓ hűvös fuvallatától újra meg újra

megborzongott, s az átizzadt, csupa műszál egyenruha merev műanyag
lapként tapadt a bőréhez.
Dunn Mclesky utálta az éjszakai műszakot. Órákon át bámulni a
biztonsági monitorokat, mikor semmi sem történik. Néha unalmában ide-
oda kapcsolgatott, remélve, hogy egyszer csak szemtanúja lesz egy
földönkívüli inváziónak, vagy legalább egy jó kis betörésnek... de sohasem
történt semmi.
Unalmaaaas! – Akkorát ásított, hogy belereccsent az állkapcsa. –
Belehalok az unalomba! Itt soha nem történik semmi!
És még fázott is. Mert hiába ontották a meleget a fűtőtestek, ha neki, a
biztonsági kamerákra felügyelő szakembernek pont a hideget befúvó
légkondicionáló alatt kellett posztolnia! És még csak fel sem állhatott, hogy
kicsit átmozgassa elgémberedett tagjait.
Mit nem adnék egy csésze forró kávéért! Vagy ha föl tudnám gyorsítani az
időt, hogy már jöjjön a váltás, és végre hazamehessek!
A monitorok újabb helyiségeket mutattak, és természetesen ezekben sem
történt semmi.
Mindig ugyanaz a nóta. Semmi, semmi, semmi... Hoppá! Várjunk csak!
Hát ez meg mi a fene?
Mclesky úgy ült föl a székében, mint aki rugóra jár, s a tekintete mohón
tapadt az egyik képernyőre.
Csak nem?
Az egyik monitor nagydarab, csupa izom, testhezálló, fekete öltözéket
viselő férfit mutatott. A ruháján volt valami fehér, stilizált pókra
emlékeztető jelvény, és ha nem is látta volna vagy ezerszer ezt a fickót a
közösségi médiában, a főnöke által kiosztott szórólapokról akkor is
ismerősnek kellett volna lennie.
Csak de! A rohadt életbe!
Mclesky felkapta a mikrofont, gyorsan lenyomott néhány gombot, és
beizzította a biztonsági csatornát. Szinte repesett az izgalomtól, hogy végre
annyi idő után mégiscsak történik valami.
Megköszörülte a torkát és igyekezett roppant hivatalosnak tűnni.
 – Itt Mclesky! Azonnal menjen egy biztonsági alakulat a Hatos
Előadóterembe! És fiúk... ne takarékoskodjatok a tűzerővel!
***
– OTT van!
Ahogy Brock megperdült, vagy fél tucat kék-fekete egyenruhás biztonsági
őrrel találta szemben magát. A szimbióta abban a pillanatban tetőtől talpig
beburkolta.
– Itt a rohadék!
Hat biztonsági őr, s mindegyik kezében géppisztoly. Amit ráfognak. Olyan
arckifejezéssel, mint a macska, aki épp elfogyasztani készül a kanárit.
IGGGEN... Ml IS SZERETJÜK A KANÁRIT!
– NEM TUDJUK, HOGY A MUNKAADÓTOK VALÓBAN GONOSZ
EMBER–E – mondta Brock, s a hangja folyamatosan mélyült és mind
félelmetesebbé vált, ahogy lassan egybeolvadt a szimbiótával. – ÍGY
LEHET, HOGY NEM KELL FELTÉTLENÜL MEGÖLNÖM
BENNETEKET.
Karmos ujjaival fenyegetőn mutatott az őrökre.
– MOST MÉG ELMEHETTEK.
Azok erre tüzet nyitottak.
A géppisztolyok halálos tűívet írtak le, s a helyiséget fegyverropogás és
üvöltés töltötte be. Száznál is több lövedék találta el Venomot, pillanatok
alatt ledöntve a lábáról. Azok, amik célt tévesztettek, az asztallal és a rajta
álló makettel együtt a bútorzat javát is darabokra szaggatták.
***
HARC ugyanolyan váratlanul ért véget, mint ahogy elkezdődött. A termet
a fegyverropogás visszhangja és sűrű, szembántó és torokkaparó lőporfüst
ülte meg. Venom mozdulatlanul hevert a padlón, az asztal roncsa mellett. A
biztonsági őrök óvatosan közelítették meg. Az egyik gyorsan tárat cserélt, s
a példáját a többiek is követték.
– A főnök ki fog akadni, hogy mekkora rumlit csináltunk! – mondta
egyikük. – De mivel elkaptuk a fószert, biztosan elnéző lesz.
Aztán egyszer csak megtorpant és döbbenten nézett a társaira.
– F... fiúk... ez nem úgy tűnik, mintha még mindig mozogna?
 Venom az oldalára fordult, és széles, agyarakkal teli mosolyra húzta a
száját. Aztán felült és gyilkos, fehér pacára emlékeztető szemeivel éhesen
mérte végig őket.
– TUDJÁTOK TI, MILYEN DRÁGA A LŐSZER? – magasodott lassan
fölébük. – MI LENNE, HA A TIÉTEKET HASZNÁLNÁNK MÉG
EGYSZER?
A fekete öltözék fodrozódni kezdett, és azok a lövedékek bukkantak elő
belőle, amiket a szimbióta elnyelt..
– EZ A TIÉTEK, ÚGYHOGY NEM TARTANÁM MEG ŐKET –
csikorogta Venom, s mielőtt a sikoltva-üvöltve menekülő őrök elérhették
volna az ajtót, kipréselte a testéből a lövedékeket, amik félelmetes
sebességgel száguldottak a szélrózsa minden irányába.
Az egyik biztonsági őrt tarkón találta, és az azonnal holtan esett össze.
Mások visítva, egymással tusakodva próbáltak átnyomakodni az ajtón, de
mielőtt kijuthattak volna, Venom már köztük volt, s a csillogó agyarak és
fekete karmok lecsaptak.
– NEM MENTEK TI SEHOVA!
 8

San Francisco, Kalifornia

A BORONGÓS hangulata tökéletesen illett a világításhoz.
Mire fölsétált a lépcsőn, a vádlija már sajgott a sok gyaloglástól. Persze
átalakíthatta volna a földszinti szobát is dolgozóvá, de nem, neki az emeleti
helyiség kellett. És használhatta volna a házi felvonót is, de ő jobban
szeretett edzésben maradni, és megdolgoztatni az izmait.
Használja a házvezetőnő a liftet – én viszont, amíg csak tudok, gyalogolok!
Még mindig a fiatalemberen járt az esze, akit az előbb küldött el.
Miért nem tudnak békén hagyni? Miért kell a világnak folyton arra a
lényre emlékeztetnie, aki egykor a fiam volt?
Benyitott a dolgozószobába, és már nyúlt volna a villanykapcsolóért,
amikor...
– Mr. Brock...
Riadtan rándult össze, s ahogy megpillantotta, ki is ül az asztalán, leesett
az álla.
A nagy, kétszárnyú ablak előtt álló íróasztal tetején, keresztbe vetett
lábakkal, testhezálló piros-kék öltözékben egy középmagas, izmos férfi ült.
Az arcát maszk takarta, amiből hatalmas, tükröződő lencséken át bámult
kifelé.
Brock azonnal fölismerte, csakúgy, mint a férfi ruháját díszítő, pókot
formázó szimbólumot.
– Beszélnünk kell, Mr. Brock! – mondta Pókember.
***
VENOM ököllel vágott az egyik biztonsági őr arcába, mire a nagydarab
fickó, az egyik társát elsodorva vágódott a falnak. Egyiküknek sem
akarózott ismét fölkelni és belevetni magát a harcba, így hát törött bordával
és tele kék-zöld foltokkal, nyöszörögve hevertek a padlón.
Egy újabb biztonsági próbálta Venomra vetni magát, de a tagbaszakadt
lény ugrás közben ragadta torkon, s úgy rántotta a magasba, hogy a férfinak
a lába sem érte a földet.
 Venom lassan végignyalta az agyarait, s közben próbálta eldönteni, mihez
is kezdjen a fickóval. Aztán megvonta a vállát, és olyan erővel hajította át a
férfit a termen, hogy az fejjel csapódott a szemközti falnak. Hangos
reccsenés, és az őr néhány rángás után elcsendesedett.
Venomot halott és ronccsá tört emberek vették körül, akik biztonsági
őrként egyszer s mindenkorra befejezték a pályafutásukat.
A következő pillanatban valaki ismét föltépte az ajtót, és újabb
fegyveresek rontottak be.
Már a mozgásuk alapján meg lehetett mondani, hogy összeszokott
csapatról van szó. Csupa kemény, remek fizikai kondíciójú, középkorú férfi
– egykori katonai rendőrök és deszantosok –, akik sokkal ráterrnettebbnek
tűntek az összevert biztonságiaknál.
Ezek voltak az igazi rendfenntartók.
És jóval nagyobb fegyvereket is hoztak.
– MÉG TÖBB ŐR? – nevetett föl Venom hátborzongatóan. – A HÁZIAK
IGAZÁN FIGYELMESEK! DE MÁRA MÁR KISZÓRAKOZTAM
MAGAMAT, ÚGYHOGY, FIÚK... RÁTOK TALÁN MAJD MÁSKOR
KERÍTEK SORT.
Széles vigyorral törte ki a biztonsági üveget, s azzal kivetette magát az
ablakon.
***
– NOS, ez igazán kellemetlen.
Dunn Mclesky kelletlenül sandított föl a mellette álló emberre, aki vele
együtt nézte végig a küzdelemről és Venom távozásáról készült biztonsági
felvételt.
– Hát... igen... – dünnyögte, nem igazán tudván, hogy mit is mondhatna.
A másik férfi arca olyan lassan gyűrődött aggodalmas ráncokba, mintha
kőből lenne, borotvált feje pedig olajosan csillogott a mennyezeti lámpák
fluoreszkáló fényében.
– Ehm... Mr. Crane? – köszörülte meg a torkát Dunn.
– Igen?
– Hívjam a mentőket?
– Nem – rázta meg a fejét a tar biztonsági főnök. – A sebesülteket a
helyszínen is el tudjuk látni, a halottakról pedig... nos, ráérünk még
tájékoztatni a rendőrséget. Most sokkal fontosabb lenne a célpont, ő viszont
elmenekült.
– És mégis, mit tehetnénk ez ügyben?
A Treece International biztonsági főnöke lassan végigsimította tar
koponyáját, és sorra vette a lehetőségeket. Melyekből – most, hogy Venom
elmenekült – már igazán nem sok akadt.
– Szóljon a kinti őrszemeknek, hogy a célpont az épület északi oldalán van
– felelte végül. – Utasítsa őket, hogy gyűjtsék be!
– Igenis! – mondta.Mclesky, bár nem vett volna rá mérget, hogy ez ilyen
könnyen megy majd.
***
A FURGON oldalát – ami észrevétlenül kiállt az épület előtt gyülekező
médiastábok és rendőrségi járművek konvojából – egy tévétársaság
emblémája díszítette. A sofőr még aközben is a telefonjába beszéit, hogy a
kamerák már bekapcsoltak, és veszett iramban kezdték továbbítani az
információt.
– Már látjuk a célpontot!
A vonal túlsó végén egy páncélos katona bólintott elégedetten, és máris
hívta az alakulata tagjait.
– A nyomkövető fázisnak vége. Máris küldöm az új koordinátákat!
 9

San Francisco, Kalifornia

– A LEGTÖBB R.ÉSZLET TOVÁBBRA IS ELÉG HOMÁLYOS.
Venom egy téglafalon haladt lefelé jókora ugrásokkal, s hagyta, hogy a
gravitáció is besegítsen egy kicsit. Aztán egyszer csak a falhoz tapadt, s a
fekete, szerves maszk lassan félrecsúszott az arca elől.
– De legalább a kirakó néhány eleme megvan már – dörmögte immáron
Eddie Brock hangján. – Az biztos, hogy Treece valami rosszban sántikál,
csak még azt nem tudjuk, hogy miben. Viszont amint sikerül kideríteni,
akkor... agyoncsapjuk, mint egy... mint egy pókot!
Alatta, a sikátorban halomban állt a szemét – összegyűrt konzervdobozok,
lyukas, szivárgó kannák, rothadó ételmaradékkal teletömött műanyag
szemeteszsákok, és ki tudja, miféle hulladékkal teli kartondobozok –, ami
orrfacsaró bűzzel árasztotta el az egész környéket.
– Ő az!
A fémes ízű, rosszul modulált hang valahol a feje fölött szólalt meg.
– Gyerünk! – felelt rá alulról egy másik, az előzőtől alig
megkülönböztethető hang.
– Mi a...
Mielőtt bármi mást mondhatott volna, éles fény villant, és a világ fehéren
izzó kínnal telt meg. Valami egy haragvó istenség lesújtó öklének erejével
találta el, és nem csupán letépte a sikátor faláról, de egyenesen a mocskos
járdába passzírozta.
Brock levegőért kapkodva, a fájdalomtól szédelegve próbált
feltápászkodni. Olyan volt, mintha épp most hajtott volna át rajta egy
úthenger, s az izmai görcsösen rángatóztak, azzal fenyegetve, hogy
darabokra szakadnak.
HARCOLJ! – üvöltötte a szimbióta a tudata mélyén, s Brock égető
kínjához egy pillanatra az idegen életforma maró savfürdőre emlékeztető
fájdalma is csatlakozott.
– Valami... energiafegyver – hörögte Eddie. – Akkor talált el... mikor még
nem álltunk rá... készen!
– Ha valakinek, hát magának tényleg illene tudnia, Eddie! – mondta valaki
megvetőn. – Ennek a játéknak nincsenek szabályai!
 Brock kínlódva emelte föl a fejét. Alig néhány lépésnyire egy magas,
erőteljes testalkatú, idős férfi állt, akit a sikátorba beszivárgó fény bizarr
glóriával övezett.
– Ki maga? – nyögött föl Brock.
– Orwell Taylor nyugalmazott tábornok vagyok – húzta ki magát az
idegen. – Azért jöttem, hogy megtanítsam rá, a tetteinknek következményei
is vannak!
A fájdalom csillapodni kezdett, de nem elég gyorsan. Ahogy végre a
szimbióta is elcsöndesedett az elméje mélyén, Brock sziszegve próbált az
oldalára fordulni, hogy jobban szemügyre vehesse a fölötte álló ősz férfit.
– Tudja, Eddie, maga sok embert megölt. Köztük a fiamat is – mondta
Taylor, aztán kivárt egy pillanatig, és hagyta, hogy a szavai a fájdalom
ködén át is eljussanak Brock agyáig.
Közben csöndesen, akár a holtak lelkei, négy speciális rohampáncélt és
zárt arcmaszkot viselő, állig felfegyverzett alak bukkant föl, s állta el a
sikátor mindkét végét. Az egyiknek olyan fémkarja volt, ami leginkább egy
cölöpverő gépre hasonlított, míg a másikra valami hosszú csövű lőfegyvert
szerelt. Egy másiknak kék energiakisülések szikráztak a páncélkesztyűs
kezei körül, ami már magában elég nyugtalanító lett volna, de a mellette
álló alakhoz képest szinte ártalmatlannak tűnt. Az a katona ugyanis úgy
festett, mint valami két lábon járó, páncélozott légelhárító löveg.
Valószínűleg az is ő volt, aki az előbb egyetlen lövéssel leterítette Brockot.
Volt még ott egy katona, aki a társaihoz képest szinte fegyvertelennek tűnt,
s csupán egy táblagéphez hasonló eszközt szorongatott a kezében.
Aztán halk surrogás kíséretében egy ötödik fegyveres is feltűnt, aki
valami, Eddie számára ismeretlen rakétatechnológia segítségével repült. Az
exújságíró, aki szívből utálta a röpködő ellenfeleket, csak remélni tudta,
hogy ez az egyetlen ilyen anyaszomorító a környéken.
– És most – tárta szét a karjait színpadiasan a tábornok –, mi, akik
egyszerre vagyunk bírák, esküdtek és hóhérok, végrehajtjuk a halálos
ítéletet!
KEGYETLEN ÍTÉLET
 1

San Francisco, Kalifornia

EZ FÁJ!
A szimbióta üvöltése savként marta Eddie Brock minden idegsejtjét,
ahogy a szónikus fegyver gyilkos hanghulláma pörölyként csapott le a férfi
gyomrára, szétroncsolva a hasizmait.
A repülő katona kapta el hátulról, olyan gyorsan, hogy reagálni sem volt
ideje. Az előző lövés utáni sokkból sem tért még magához, s még mindig
lassú volt és kába.
A második lövést a fémkarú katona adta le, s Eddie úgy érezte, a
hanghullám apró darabokra tépi a testét. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő
idő múlva a fegyveres hátralépett, mire Brock hörögve kapott levegő után.
A cafatokra szaggatott szimbióta kétségbeesetten kapaszkodott belé, s a
fekete teremtmény most úgy lógott a férfi izmos testéről, mint valami
köpeny rongyos, szánalmas maradványa.
A nyakát hátrafeszítő kar szorítása épp csak egy hajszálnyit enyhült. Brock
tehetetlen kutyakölyökként lógott a katona karjaiban, s a fájdalom mellett a
Másik savként fortyogó dühével is meg kellett birkóznia. A szimbiótát a
végletekig bőszítette, hogy elfogták és megsebezték.
Ölni akart.
Orwell Taylor mintha olvasott volna Eddie gondolataiban, szélesen
elvigyorodott.
– Tudja, Mr. Brock, én igen jelentős erőforrásokkal rendelkező ember
vagyok, s ezek javát már jó ideje arra fordítom, hogy lehetőség szerint
megtudjak önről mindent, amit csak lehet. Példának okáért, hogy az idegen
szimbióta, amit ruhaként visel, érzékeny a tűzre és az erős hanghullámokra.
Eddie-nek kellett némi idő, mire sikerült annyi erőt összegyűjtenie; hogy
képes legyen megszólalni.
– De... miért?
– Volt egy fiam – felelte Taylor. – Hugh. Nem sokkal azután, hogy kikerült
az akadémiáról, abban a speciális szövetségi börtönben kapott állást, ahol
önt is fogva tartották. És ő volt az első ember, akit megölt, miközben
megszökött onnan.
 Brock, bármennyire is igyekezett, nem tudta felidézni Hugh arcát, de a
napra, mikor megszökött, nagyon jól emlékezett. Ahogyan azokra a
dolgokra is, amiket a szabadulása érdekében tett. Magabiztos volt – voltak
–, ugyanakkor össze is volt zavarodva.
Azok közül, akiket megölt aznap, sok ártatlan is akadt. Pedig megfogadta,
hogy épp az ilyen embereket fogja védelmezni.
– Mi... – nyelt egyet – nem akartunk bántani senkit!
Taylorról egy pillanat alatt lefoszlott a higgadtság álcája és ökölbe szorított
kézzel, vicsorogva tornyosult Eddie fölé.
– És maga szerint akkor ezzel minden rendben is van?! Ez minden alól
felmenti?! – üvöltötte magából kikelve. – Maga megölte a fiamat!
Reszketve lépett hátra, s mélyeket lélegezve próbálta visszanyerni az
önuralmát. Brock némán figyelte. Nem ez volt a megfelelő hely és idő a
megbánásra.
Most életben kell maradnia. Csak ez számított.
A szimbióta még mindig ronggyá tépve tekergett a földön, így rá egyelőre
nem számíthatott.
Mikor a tábornok ismét megszólalt, már majdnem olyan higgadt és
összeszedett volt, mint korábban.
– Ezért állítottam össze ezt az alakulatot – mutatott végig a katonákon. –
Az Ítélőszéket. Ők egytől egyig a fiam barátai voltak. Őrszem, aki most is
fogva tartja önt, a börtönben dolgozott együtt vele, a többiek az
akadémiáról ismerték. Olyan elszánt és bátor emberek, akik eltökélték,
hogy felkutatják önt, Mr. Brock, és kiontják a belét! Csikorgó!
– Igen, uram? – kérdezte a katona, aki az előbb a szónikus lövegével
sebesítette meg Venomot.
– Állítsa halálos fokozatra a fegyverét!
– Igen, uram! Már régóta várok erre a...
Aztán egyszer csak megdermedt, és értetlenül bámult a karjára csatolt
fegyverre.
– Ez meg mi?!
Míg a tábornok beszélt, egy vékony, fekete csáp kúszott föl észrevétlenül a
szónikus fegyverre, s zárta rövidre az áramköreit. Brock tudta, végre eljött
el az ő ideje.
Most vagy soha!
 Mielőtt a foglyul ejtői reagálhattak volna, a szimbióta tetőtől talpig
beburkolta a gazdatestet, s miközben Eddie Brockból Venommá formálta,
máris nekiállt meggyógyítani a sebeit.
A fekete óriás elégedett mosollyal villantotta ki félelmetes agyarait.
– HÁLÁS KÖSZÖNETÜNK A HOSSZÚ MONOLÓGÉRT! – sziszegte,
azzal villámgyorsan Csikorgó felé kapott, és letépte a karjáról a szónikus
fegyvert.
Aztán ugyanilyen fürgén hátranyúlt, és a karmait a nyakát hátrafeszítő
katona karjába mélyesztette. A férfi felsikoltott, s hiába próbálta lerántani a
földre Venomot, amaz a magasba emelte a katonát, át a feje fölött, és olyan
erővel vágta Csikorgónak, hogy azzal a másik katonát is elsodorta.
– MÁSODSZOR MÁR NEM LESZ ILYEN EGYSZERŰ ELKAPNI
BENNÜNKET! – emelkedett föl a földről Venom, s a nyelve
hátborzongatón siklott végig az agyarain.
A tábornok hátrálni kezdett, miközben a katonái próbálták elállni a fekete
lény útját.
– Tűzfegyver! – kiáltotta Taylor. – Égesse el!
A katona fémkesztyűs kezei körül felsistergett a nyers energia, ahogy
Venomra rontott. Az első ütése célt tévesztett, ahogy a lény kipördült az
útjából, s csak a téglafalat zúzta szét mögötte.
– JÓ CUCC! – mordult föl Venom, aztán az ökle egy légkalapács erejével
csapódott a katona arcába, széttörve a sisakot, arcmaszkot, műanyagot,
fémet és kevlárt, szétroncsolva csontot és izmokat. – ÉS MOST CSIHADJ!
Ugyanaz a zümmögő hang hallatszott, mint korábban, s ahogy Venom
gondolkodás nélkül előrevetette magát, mögötte felrobbant a fal. A fekete
teremtmény hat méterrel odébb tapadt az egyik épület oldalához, s onnan
fentről tekintette át villámgyorsan a csatateret.
– Gyorsabb, mint amire számítottunk, uram! – kiáltotta a kétlábú tank,
majd újra tüzet nyitott, és újra elvétette a célt. – Újra kell kalibrálnunk a
fegyvereket!
– A fejét akarom, nem kifogásokat! – tajtékzott Taylor. Ahogy
elrugaszkodott a faltól, Venom be kellett, hogy lássa, a szimbióta minden
dicsekvése ellenére sem sikerült még teljesen meggyógyulnia. Jobbnak látta
hát ugrás közben kilőni egy hálószálat, és villámgyorsan eltűnni a
sikátorból. Most, hogy a röpképes katonát leszerelte, remélhetőleg nem lesz
senki, aki ebben megakadályozhatná, és még csak követni sem fogják tudni.
 – IGAZAD VAN – dörmögte Venom maga elé, ahogy Eddie a
szimbiótának magyarázott a város fölött hálóhintázva. – KEGYETLEN,
KÍMÉLETLEN ÉS MEGSZÁLLOTT EMBER. AMI NAGY KÁR, MERT
MÁS KÖRÜLMÉNYEK KÖZT AKÁR BARÁTOK IS LEHETTÜNK
VOLNA.
***
– NEM valami szép dolog ilyet tenni.
Roland Treece biztonsági főnöke, Crane társaságában sétált be a Hatos
Bemutatóterembe, ami úgy festett, mintha forgószél söpört volna végig
rajta.
Vagy egy kisebb világháború.
A falakban golyónyomok éktelenkedtek, a vérrel átitatott padlószőnyeget
cafatokra tépték, ami pedig a makettet és a terepasztalt illette...
– Betörés, magántulajdon rongálása... – csóválta meg a fejét Treece. –
Tartok tőle, hogy ez a Venom a továbbiakban is gondot jelenthet.
– Nem is kicsit, Mr. Treece – értett egyet Crane. – A biztonsági őreink
felét kórházba juttatta.
Treece a helyiség közepére sétált, aztán megállt a makett fölött, s mikor
ismét megszólalt, a hangja haragtól volt reszelős.
– És még ezt is tönkretette! A fene egye meg, Crane, azt hittem, hogy a
maga emberei a legjobbak!
Gyűlölködve bámult a biztonsági főnök arcába, de az nem hátrált meg.
Hagyta, hogy a ki nem mondott fenyegetés egy hosszú pillanatig ott
függjön kettejük közt, aztán kimérten bólintott.
– Igen, azok. És bármilyen emberi ellenféllel szemben megállják a
helyüket.
Treece megvetőn horkant föl, majd a kitört ablakhoz lépett.
– És még így is sikerült kidobniuk az ablakon, mielőtt még nagyobb kárt
okozhatott volna – tette hozzá Crane.
– Ez igaz – szegte föl az állát Treece, aztán lehunyta a szemét, és hagyta,
hogy a fűrészfogasra tört ablakon át bevágó szél hideg tűujjakkal szurkálja
össze az arcát. – És remélhetőleg még az előtt, hogy bármi fontosat
megtudhatott volna a parkkal kapcsolatos projektről.
Szórakozottan simított végig hátrazselézett haján.
 – De mi lesz következőleg?
***
– KÖVETKEZŐLEG talán próbálja az ajtót.
Pókember úgy ugrott le a hatalmas íróasztalról, mintha megcsípték volna.
A belépő idős férfinak a szeme se rebbent. És most is ugyanolyan megvetőn
nézett rá, mint mikor Eddie-t keresve Peter Parkerként csöngetett be hozzá.
– Igazán röstellem, Mr. Brock – emelte föl megadón a kezét Pókember –,
de feltétlenül szükségem van némi információra a fiával kapcsolatban!
– Maszkot hord, mint valami terrorista, az ablakon át surran be a házamba,
és elvárná, hogy leüljek magával csevegni? – kérdezte Carl Brock
megvetőn.
Pókember kínban volt. Most erre mit lehet mondani? Főleg egy olyan
embernek, aki gyanolyan gyűlölettel viseltetik vele, szemben, mint Jonah J.
Jameson!
Vagy Venom.
– Csak annyit mondhatok, hogy bármiféle kapcsolat is volt köztem és
Edward Brock között, az többé már nem létezik.
A szobára telepedő csöndnek súlya volt.
Az idősebbik Brock megfordult, s már épp távozni készült, de mielőtt
kilépett volna a dolgozószobából, még hátraszólt a válla fölött.
– És még valami...
Ez semmi jót nem ígér!
– Távozzon! Most! Különben kihívom a rendőrséget.
Az ajtó tompa puffanása volt a mondat végén a pont.
Szuper! És akkor most hogyan tovább? Az nem az én stílusom, hogy
kipofozzam belőle, amit tud. De ha nem kapok egy kis segítséget, mégis,
hogy a bánatba találjam meg Venomot?!
– Ehm... Mr. Pókember...
A küszöbön egy idős nő állt, akiről akaratlanul is May néni jutott az
eszébe. Ugyanaz a kedves pillantás, ugyanaz a kicsit visszahúzódó, kicsit
sebzett viselkedés. Ahogy csöndben betette maga mögött az ajtót, látszott,
hogy a nő szabályosan reszket az idegességtől.
– Sharon Dempsy vagyok – mondta halkan. – Már Eddie születése előtt is
én voltam a Brock család házvezetőnője. Ha Mr. Brock megtudja, hogy
beszéltem magával, azonnal elbocsát, de... ha ezzel segíthetek szegény
Eddie-n, akkor elmondom, amit tudni szeretne...
 2

San Francisco, Kalifornia

AHOGY egyre följebb és följebb kapaszkodott a hálón hintázva, a levegő
is kezdett mind hidegebb és csípősebb lenni. Venom kifejezetten élvezte,
ahogy a szél meg-megpörgeti. Olyan érzés volt, mintha hajón lenne.
Bármennyire is szerette a várost, idővel mégis a Golden Gate híd felé vette
az irányt, ami úgy nyújtózott az öböl vize fölött, mint valami gigantikus
lény megkövült gerince.
Valaha egy olyan iskolai projektben vett részt, mely során ezt a hidat
kellett minden lehetséges oldalról szemügyre venni. A történelmét,
felépítését, funkcióját, a hozzá kapcsolódó városi legendákat, ami annyi
misztikust és zaklatott lelket bűvölt már el az évek során...
Ez a feladat volt a legelső lépés az újságíráshoz vezető hosszú úton. És ha
nem vesz benne részt, talán minden másképp alakult volna.
Venom hagyta, hogy a hálószál még tovább nyúljon, a teste ívben feszült
meg, s ahogy eleresztette, egy pillanatig úgy érezte, valóban repül. Aztán a
gravitáció gyorsan emlékeztette rá, hogy mindez csupán illúzió.
Kődarabként zuhant alá, majd végül a híd egyik támpillérén landolt. Maga
a Golden Gate híd egyszerre volt műremek és mérnöki csoda, az emberi
akarat és találékonyság mementója, s Venom, bár semmi köze sem volt a
megépítéséhez, egy pillanatra mégis büszkeséget érzett.
Az ember talán nem a legerősebb lény az univerzumban, de az
eltökéltsége párját ritkító.
Az öblöt és a rnögötte elterülő várost figyelte. San Francisco innen pazarul
kivilágított makettnek tűnt csupán. Olyan magasan volt, hogy ide már a
forgaom zaja is csak tompán szüremlett föl. Az autók – még a teherautók is
– alig voltak nagyobbak gyermekkora matchboxainál.
Csak a szelet és a víz harsogását hallotta.
– MENJ VISSZA!
A szimbióta dühe szinte tapintható volt.
– JÓ, TUDOM – dünnyögte Venom. – AZ, HOGY ELMENEKÜLTÜNK
AZ ÍTÉLŐSZÉK ELŐL, GYÁVA HÚZÁSNAK TŰNHET, DE SAJNOS
VOLT ABBAN IGAZSÁG IS, AMIT MONDTAK, MERT VALÓBAN
MEGÖLTÜK HUGH TAYLORT.
Egy darabig hallgatott, aztán megcsóválta a fejét.
– TÉNY, HOGY SAJNÁLATOS, JÁRULÉKOS VESZTESÉG VOLT,
MIKÖZBEN MEGPRÓBÁLTUK ELPUSZTÍTANI PÓKEMBERT, DE
AKKOR IS...
A lelki szemei előtt felrémlett Orwell Taylor dühtől és fájdalomtól
eltorzult arca.
AZ IDŐSEBBIK TAYLOR JOGGAL GYÁSZOL.
Arcok bukkantak föl a múlt homályából – emberek, akiket bántott,
ártatlanok, akiket megölt. Ő és a szimbióta, mikor a gyűlölet és a
bosszúvágy vezette őket, rettentő dolgokat műveltek együtt.
– DE EZZEL EGYELŐRE NEM FOGLALKOZHATUNK – mondta
legalább annyira magának, mint a Másiknak. – EBBEN A VÁROSBAN IS
SOK ÁRTATLAN ÉL, AKIKNEK SZÜKSÉGÜK VAN A
SEGÍTSÉGÜNKRE. OLYANOK, AKIKRE ROLAND TREECE
VADÁSZIK A RENOVÁLÁS ÁLCÁJA ALATT. AMI BIZTOSAN
HAZUGSÁG, ÉS HA SIKERÜLNE KIDERÍTENÜNK, HOGY MIK IS A
VALÓS SZÁNDÉKAI, TALÁN MEG TUDNÁNK ÁLLÍTANI...
Újfajta hang vegyült a szélbe. Hajtóművek zúgása. Közeledő
hajtóműveké.
– MEGTÁMADTAK BENNÜNKET?
Az Ítélőszék Őrszem kódnevű tagja – a hátirakétával fölszerelt katona –
száguldott elő a felhők közül, gyilkos energianyalábokkal szórva meg a
hidat. Venom abban a pillanatban levetette magát, s mögötte kő- és
sodronykábeldarabok röpködtek szerteszét.
Aztán újabb repülő alakok jelentek meg az öböl fölött futurisztikus
siklótalpak segítségével dacolva a gravitációval. Venom megperdült a
levegőben, s a szél, amit egy pillanatra a hátába kapott, visszafelé lökte, a
híd irányába. A bal csuklójából kiröppenő hálófonál az egyik tartókábelre
csavarodott, jókora rántással állítva meg a zuhanását.
– KITARTÓ KIS KULLANCSOK VAGYTOK, NEM IGAZ?! – acsargott.
– ÉS MOST MÁR MIND REPÜLTÖK?!
A hálófonál segítségével lendült tovább, és páros lábbal robbant a
hátirakétás katona oldalába.
– VAGY INKÁBB CSAK ZUHANTOK?
Egy pillanat töredékéig figyelte, ahogy a kiberkatona aláhullik, aztán arra
kapta föl a fejét, hogy egy energianyaláb alig néhány centire suhant el a füle
mellett.
– ÚÚÚÚÚ! – vigyorodott el Venom. – NEM TALÁLT!
– Őrszem! – üvöltötte az egyik fegyveres. – Minden rendben?
– Megvagyok, Tűzfegyver!
A következő pillanatban valami fentről, egy faltörő kos erejével találta
telibe Venomot.
***
MARTY a huszonhat órás hangoskönyv – egy különösen véres urban
fantasy történet volt egy szörnyvadászról és a válogatott gazfickókból álló
családjáról – huszonötödik órájánál járt. Egy olyan színész olvasta föl, akit
különösen kedvelt – mindig úgy beszélt, mintha félálomban, whiskyízű
hangon olvasná a szöveget –, s a történet épp fölpörgött.
Talán ezért is viselte kevésbé nehezen, hogy itt ragadt a forgalmi dugóban,
a Golden Gate híd kellős közepén. Amúgy rühellte a városi közlekedést, a
hidat meg még inkább, úgyhogy tényleg csak a vámpírvadászos sztori
tartotta benne a lelket.
A dörejre kapta föl a fejét.
Valami egy becsapódó kisbolygó erejével rázta meg a nyergesvontatója
pótkocsiját. Az egész jármű olyan vadul rázkódott, hogy Martynak a
becsatolt biztonsági öv ellenére is sikerült lefejelnie a szélvédőt.
– Mi a franc?! – üvöltötte magából kikelve.
A lába lecsúszott a fékről, mire a teherautó máris a szemközti sáv felé
kezdett sodródni. Marty vadul – és egyelőre nem sok eredménnyel –
birkózott a kormánnyal, s a teherautó máris elsodort egy furgont. Fém
csikordult fémen, és szikrák záporoztak az aszfaltra.
Végre sikerült megzaboláznia a járművet, de mielőtt megállhatott volna,
hogy számba vegye az okozott kárt, a nyergesvontató oldala egyszerűen
felrobbant.
A lángok közül egy pánclos alak száguldott elő, aki tisztára úgy nézett ki,
mintha Vasemberről másolta volna az öltözékét.
Aztán három másik alak húzott el a feje fölött – úgy tűnt, mintha valami
miniatűr repülő csészealjon utaznának –, és Marty csak azért fohászkodott
magában, hogy a biztosító az ilyen szuperlények okozta károkat is állja.
***
A SIKLÓTALPON megállni fegyver nélkül is épp elég körülményes volt
– főleg repülés közben –, a Pokolgép törzsére erősített fegyver pedig csak
még tovább nehezítette a dolgát. Folyton azon a ponton volt, hogy elég lett
volna alig néhány centiméternyit odébb mozdulni, hogy elveszítse az
egyensúlyát és lezuhanjon. A háta máris pokolian fájt, s csak az adrenalin
volt az, ami ezt egyelőre még kompenzálta.
A bajtársai az egész hidat próbálták ellenőrzésük alá vonni, s közben árgus
szemekkel kutattak Venom után.
– Őrszem megúszta – dörmögte Repesztő a sisakrádiójába.
– Látod a célpontot, Pokolgép? – kérdezte Tűzfegyver, akinek az előbbi
lövése inkább csak fölbőszítette, mint komolyan megsebezte a szimbiótát. –
El tudod kapni?
– Ott van... annál a vontatónál! És most ámulj és tanulj!
Pokolgép bedöntötte a siklótalpat, és a nyergesvontató felé fordult.
Közben célra tartotta a fegyverét, és elégedetten hallgatta a szervók
zümmögését. Az adrenalintól erősnek és harcra késznek érezte magát.
– Egyél plazmát, rohadék! – üvöltötte.
Venom mint egy fekete lövedék vágódott elő a vontató oldalán hasított
nyílásból, alig egy szívdobbanással azelőtt, hogy a szuperforró gázcsóva
telibe találta volna a járművet.
– HOGY ELCSAPJAM A HASAM EBÉD ELŐTT?! – hörögte Venom.
– SZÓ SEM LEHET RÓLA!
Aztán gyilkos erővel találta telibe Pokolgépet. A katona még érezte, ahogy
a karmos kezek letépik a páncélzatáról a plazmafegyvert, aztán már csak
zuhant és zuhant...
És szörnyű reccsenéssel csapódott a híd felületébe.
***
– HOGY ELCSAPJAM A HASAM EBÉD ELŐTT?! SZÓ SEM LEHET
RÓLA!
Venom a Csikorgó lövése ütötte nyíláson át rontott elő a vontatóból – bár
ebből azért ő is kapott, nem is keveset –, és ahogy a szimbióta erejével
megtámogatott izmai acélrugóként lökték a magasba, egy pillanatig megint
olyan volt, mintha szárnyak nélkül repülne.
A plazmacsóva alatta suhant el, s ahogy a vontatóba csapódott, az egész
híd beleremegett. A szuperforró gáz pillanatok alatt elemésztette a
járművet, amiből – mint valami bizarr, modern műalkotás – csupán
eldeformálódott fémváz maradt.
Aztán a következő pillanatban Venom már célba is talált – a karmai a
giroállványra szerelt fegyvert szakították le, a térdeivel pedig Pokolgépet
taszította a mélybe.
EZ FÁJ!
Csikorgó újabb lövése oldalba kapta Venomot, s ahogy a szimbióta
felüvöltött kínjában, Eddie izmai is görcsbe rándultak.
– Megvan! – kiáltott föl diadalmasan a katona. – Elkaptam!
– Majd én! – csapott le Csikorgó, s úgy zúdult alá, mint valami bősz
hadisten.
Kibernetikus karja egy légkalapács erejével zúzta szét Venom állát,
szilánkosra törve az agyarait, újra meg újra az aszfaltba döngölve Venomot.
HARCOLJ!
– Jut ebből mindkettőnknek, haver! – kajánkodott Csikorgó.
A két katona összehangoltan támadta két oldalról, s egy fémkesztyűs ököl
ütése oyan erővel találta állcsúcson Venomot, hogy a fekete kreatúra
megrogyott, és a híd korlátjának tántorodott.
***
– IDEJE pontot tenni az ügy végére! – jelentette ki Őrszem, azzal a
viaskodók felé száguldott, de mielőtt odaérhetett volna, Venom eltűnt a
sisakjába épített nyomkövető monitorjáról.
Odalent összetorlódott, egymást akadályozó kocsik hosszú sora
kanyargott, s az emberek, akik eddig iszonyodva figyelték a kiberkatonák és
az idegen küzdelmét, most riadtan kapták föl a fejüket a hátirakéta
dübörgésére.
– Hová tűnt? – kapcsolta be Őrszem a megafonját.
– Én... láttam, de... nem értem – hebegte az egyik járókelő, egy öltönyös,
szőke hajú férfi, az oldalán egy kisfiúval. – Az egyik pillanatban még itt
volt, a következőben pedig már... Nem tudom... lehet, hogy lezuhant, de én
úgy láttam, mintha... beleolvadt volna az aszfaltba! Egyszerűen csak...
eltűnt!
– A rohadék álcázót használt! – váltott vissza az Ítélőszék által használt
hullámhosszra Őrszem.
– Akkor most mi legyen? – kérdezte Csikorgó. – Muszáj lesz
megtalálnunk, különben a tábornok leszedi a fejünket!
– Nem lesz már rá időnk – csóválta meg a fejét Repesztő. – A rendőrség
most már bármelyik pillanatban itt lehet.
– Lesz még rá alkalom – bólintott Őrszem, aztán félelmetes dübörgéssel
röppent a magasba.
– Méghozzá hamarosan! – mennydörögte Pokolgép, miközben az egész
csapat Ítélőszék Őrszem nyomába eredt.
***
– BENNE leszünk a tévében, apa?
A kék öltönyös férfi megsimogatta a kezét szorongató, riadt tekintetű
kisfiú fejét.
– Lehet... de hogy a szomszédok mit szólnak majd hozzá... Most irány a
kocsi, Timmy! És tudod mit? Erről egy darabig inkább senkinek se
beszéljünk.
Egy közelben álló teherautó alól kísérteties, Rorschach-szemek figyelték
őket.
 3

San Francisco, Kalifornia

– MR. BROCK általában kerüli a feltűnést, Mr. Pókember.

Sharon Dempsy egyfolytában matatott valamivel. A haját igazgatta, a
gombját piszkálta, aztán hol itt, hol ott vélt fölfedezni valami szöszt a
ruháján, majd a szemüvege nem állt jól...
Pókember rég megtanulta már, ha valaki ennyire zavarban van, mikor
beszélnie kell, az.általában igazat mond – vagy nagyon ügyetlenül hazudik.
A házvezetőnő végül idegesen nézett föl rá, és elhallgatott. Aztán, mint aki
nem is tudja, mit kezdjen a kezeivel, gyorsan a háta mögé rejtette őket.
Pókember sejtette, hogy többek közt a szemei miatt ilyen ideges a nő. A
hatalmas, foncsorozott, fekete keretes szemlencséi miatt, amikből semmit
sem lehetett kiolvasni, és ez bizony sokakra a frászt hozta.
A legtöbb emberre...
Igaz, mikor épp megmentette őket, senki sem panaszkodott, de az
interneten épp elég panasszal és negatív kommenttel találkozott már ezzel
kapcsolatban.
Az embereket nyugtalanítja, hogy a szemeimben csak önmaguk tükörképét
látják.
Sharon Dempsy pedig szemlátomást a többséghez tartozott.
A nő nagyot nyelt, aztán megköszörülte a torkát, és zavart, bocsánatkérő
mosollyal folytatta:
– Mr. Brock... szóval ő nem igazán érzelgős ember. Úgyhogy azt hiszem, ő
lepődött meg a legjobban, mikor szerelmes lett.
Pókember félrebillent fejjel hallgatta, amit a házvezetőnő biztatásnak
tekintett, és folytatta:
– Jamie nemcsak a felesége lett, de a barátja is. A mindene. Mr. Brock
mindent meg akart neki adni, amivel csak boldoggá teheti, és ez a felesége
számára a család volt.
Miss Dempsy egy bekeretezett fotóra mutatott a falon, amin egy fiatal pár
volt. Pókembernek kellett némi idő hogy a férfiban felismerje az idősebbik
Brockot, mert az az ember ott a fotón mosolygott, és egy gömbölyödő hasú,
nagyon csinos nő vállát ölelte át.
– De mikor a felesége belehalt a szülésbe, Mr. Brock egy része is vele halt.
Az, amelyik hajlandó volt szeretni és másokkal törődni.
Miss Dempsy hirtelen elhallgatott, és olyan riadtan nézett körbe, mint egy
árulkodáson kapott kisgyerek.
– No, nem mintha durva vagy szívtelen lett volna – tette hozzá sietve. –
Gondoskodott róla, hogy a fia a lehető legkiválóbb oktatásban és
egészségügyi ellátásban részesüljön, és mindig a legújabb játékokat kapja.
Szomorúan hajtotta le a fejét, úgy folytatta:
– Épp csak az egyetlen olyan dolgot nem adta meg a fiának, amire minden
gyermek vágyik – az apai szeretetet.
Nagyot sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
– Pedig jó fiú volt, eminens tanuló, de a kiváló bizonyítványt a Brock
házban nem sikernek, hanem magától értetődőnek tekintették. Igen, valóban
szép teljesítmény, Edward... és ennyi. És a sportokban is hiába teljesített,
hiába szerzett érmeket, ezek sem tudták meglágyítani az apai szívet.
Pókember egy szót sem szólt, a gondolatai azonban fénysebességgel
száguldottak.
Mennyire más körülmények közt nőttünk fel! Most már nem is csodálom,
hogy Eddie pszichopata lett...
A kis Peter Parker gyermekkora mesekönyvbe illett. Erről May néni és
Ben bácsi igyekeztek gondoskodni, akik mindent megpróbáltak, hogy
feledtessék a kisfiúval a szülei hiányát. May néni szinte a gondolatait is
kitalálta, a világ legfinomabb sütijeit készítette, és mindig ott volt, ha egy
ölelésre volt szükség, Ben bácsi pedig...
Istenem, Ben bácsi! Ő volt az, aki bátorított, és ő tanított meg rá, hogy egy
férfinak nem kell feltétlenül magányosnak lennie ahhoz, hogy erős legyen.
Hogy épp az érzelmek és a család azok a dolgok, amik értelmet adnak az
életnek.
Peternek még mindig nagyon hiányzott, és azokban a csöndes órákban,
mikor mintha még New York is elcsendesedett volna, sokszor eltöprengett
már rajta, hogy volt-e még valaki, aki ennyire meghatározó lett volna az
életében. Mert lehet, hogy a radioaktív pók csípése tette szuperhőssé... de a
bácsikája volt az, akitől megtanulta, hogyan kell embernek lenni.
 Peter szeme egy pillanatra elfátyolosodott a maszk alatt. Aztán Sharon
Dempsy figyelme újra a jelen felé fordult.
– A főiskolás Eddie újságírást kezdett tanulni, s miután lediplomázott,
New Yorkba költözött, és a Hírharsonának kezdett dolgozni. Jó újságíró
lett, aki mindig a sikert hajszolta. Valószínűleg úgy érezte, hogy egy sikeres
embert az apja is jobban tisztelne.
Az arcára kiülő kifejezés azonban arról tanúskodott, hogy ezt ő sem
hiszi.
– De amikor Edward befutott, és már díjnyertes cikkeket írt elítélt
sorozatgyilkosokról, Mr. Brock akkor is ritkán fűzött hozzá bármiféle
véleményt, dicsérni pedig szinte sohasem dicsérte. Aztán mikor Edward
forrását leleplezték, és kiderült, hogy egy olcsó és gonosz kis tréfáról volt
szó, megszégyenült, elbocsátották, és az édesapja nem is állt vele többé
szóba.
A házvezetőnő nagyot sóhajtott, és a keskeny, szarukeretes szemüvege
mögött gyanúsan csillogott a szeme.
– Tartok tőle, hogy ez volt az, ami leginkább az őrület felé taszította
szegény fiút. Mindig is az édesapja szeretetére és elismerésére vágyott, de
csak elutasításban és szégyenben volt része.
Már nem tudott megálljt parancsolni az érzelmeinek, és a könnyek
megállíthatatlanul patakzottak az arcán. Peter nem tudta, mit is mondhatna.
Sajnálta ezt a nőt éppúgy, ahogy Carl és Eddie Brockot is.
A női sírással azonban, a férfiak örök mumusával nem tudott mit kezdeni.
– Nos... köszönöm, Miss Dempsy – mondta végül sután. – Igazán sokat
segített.
A nő – még mindig sírva – bólintott, mire Peter már kint is volt az
ablakon, s meg sem torpant, míg legalább kétutcányira nem volt a Brock
háztól.
Bárcsak igaz lenne, amiről beszélt! De még ha igaz is... nem tudom,
mindez hogyan segíthet megtalálnom Venomot.
Hamarosan már a felhőkarcolókkal teli belvárosban hálóhintázott, s
hosszú, elnyújtott ívű ugrásokkal és légtornászokat megszégyenítő csavart
szaltókkal haladt az épületek közt.
És csak remélni tudta, hogy a fizikai erőfeszítés segít majd megtisztítani
az elméjét Sharon Dempsy szomorúságától.
 A legfontosabb azonban akkor is az, hogy ismerd meg az ellenségedet. A
baj csak az, hogy lassan már túlságosan is jól ismerem Eddie Brockot, és
nem biztos, hogy Venom ellen, akinek az a legfőbb célja, hogy megöljön,
épp a sajnálat és a szánalom lesz a legjobb fegyver...
 4

San Francisco, Kalifornia

– HIHETETLEN szerencse, hogy eddig még senki sem halt meg.
A hírolvasó törékeny, finom vonású nő volt, nem úgy, mint a háta mögött,
a képernyőn tomboló Venom. Treece ugyanazon a képernyőn nézte a
híreket, amin Carlton Drake-kel szokott beszélni.
– A rendőrség által kibocsátott közlemény szerint azonban mind Venom,
mind a páncélos, ismeretlen alakulathoz tartozó katonák szabadlábon
vannak.
Venom képmását egy reszkető kontúrú felvétel váltotta föl, amit egy
járókelő készített a telefonjával a hídon. A kisfelbontású készülék és a
kapkodva készített fotó miatt a legtöbb részlet kivehetetlennek bizonyult.
Treece úgy érezte, jobb is ez így.
– A történteknek feltehetően lesz még folytatása – mondta a hírolvasó,
majd egy ügyes átkötéssel a helyhatósági választások egyik befutójával
készült interjút konferálta föl.
Treece méla undorral némította el a monitort.
Arra mérget vennék, hogy lesz még folytatása! És épp ez, a mi aggaszt.
Venom továbbra is él és virul, ami azt jelenti, hogy veszélyt jelent a
terveimre – és a több millió dollár értékű aranyra.
Egy darabig a lehetőségeit mérlegelte, s végül arra jutott, hogy nincs
nagyon hova ugráljon.
Tartok tőle, hogy kénytelenek leszünk a nehezebb megoldást választani.
 5

San Francisco, Kalifornia

– EZ KÖNNYEBBEN MENT, MINT GONDOLTUK.

A szemétszállító balra fordult, s felhajtott a Clement Streetre. A Golden
Gate hídtól délre araszolt, mint valami jókora páncélos rovar.
Venom előrecsúszott, és kilesett a kocsi alól. Felverődő kavicsok pattantak
le a testéről, ahogy ott lógott fejjel lefelé, a kocsi alvázába kapaszkodva. A
szögletes fémrudak, amik a nyergesvontatót stabilizálták, majdnem olyan
vastagok voltak, mint Venom karja.
– AZ, HOGY ÜLDÖZNEK BENNÜNKET, NÉMILEG BONYOLÍTJA A
HELYZETÜNKET – dünnyögte maga elé.
Amennyire meg tudta állapítani, a tábornoknak és az ő kis rögtönítélő
bíróságának nem sok köze volt a Menedék elleni támadáshoz, de ebben
azért nem lehetett teljesen biztos. A gonoszságnak megvoltak a maga
módszerei arra, hogy valamiképp mindenhová beszivárogjon, a romlás
szövevényes hálójával szőve be az életet.
Az analógia gyilkos vigyort csalt az ábrázatára.
A forgalom elég gyérnek bizonyult, amiben semmi meglepő nem volt,
tekintve, hogy a Golden Gate hídról – az Ítélőszékkel vívott csatájuk matt –
még mindig elterelték a forgalmat.
A teherautó, amire felkapaszkodott, hirtelen fékezett és megállt. Arról a
helyről, ahol rejtőzött, Venom nem tudta megállapítani, hogy tereléshez
vagy gyalogátkelőhöz értek, vagy a kamion piros lámpát kapott, de
mindegy is volt.
– SAN FRANCISCO ELÉG NAGY HELY – mormolta. – EGY
DARABIG IGYEKEZNÜNK KELL MINÉL KISEBB FELTŰNÉST
KELTENI, ÚGYHOGY CIVIL KINÉZETRE LESZ SZÜKSÉGÜNK.
Amint a szimbióta farmer és bőrdzseki alakját öltötte magára, Eddie
kihasználta, hogy egyelőre állnak, és kimászott a teherautó alól.
– Minden rendben lesz – dünnyögte maga elé, ahogy befordult az első
sikátorba. – Végtére is, Taylor emberei csak nem lehetnek ott mindenhol!
***
 BINGÓ!
– Itt a 73-as megfigyelő őrszem. A célpont a Clementen tart kelet felé.
Azonnal hívják ide az alakulatot, én pedig közben igyekszem gondoskodni
róla, hogy Brock ne juthasson messzire!
A furgon volánja mögött ülő férfi letette a telefont, majd maga felé
fordította a műszerfal érintőképernyőjét, és bepötyögött pár utasítást.
Érintőképernyő! Nem is értem, korábban hogy boldogultunk nélküle!
Aztán már nyúlt is a kilincs után.
***
VALAMI fémesen csillogó gurult át hátulról Eddie lábai közt, pördült
egyet, aztán alig egy karnyújtásnyira tőle megállt. Leginkább egy
teniszlabda méretű fémgolyóra hasonlított, a felszínén körökkel és
vonalakkal... és volt rajta egy számláló is.
– Mi a...?.
Lehet, hogy valami fura gyerekjáték? Vagy...
Aztán mielőtt bármit is tehetett volna, a világ hangrobbanássá és fehéren
izzó fájdalommá változott, amitől a szimbióta szabályosan lehámlott róla.
Brock torka szakadtából üvöltött, a szimbióta pedig az elméjében sikoltott.
Az idegen kínja olyan erős fájdalom-visszacsatolást okozott, amitől a férfi
kis hiján elájult.
– Úgy nézem, a szónikus gránát egy darabig hidegre tette a cimborádat...
Brock a fájdalom könnyeinek fátylán át egy alacsony, köpcös férfit látott
tömött bajusszal, a kezében egy géppisztollyal. Alig néhány méternyire állt
tőle, és egyenesen rá célzott.
– Ezeket a golyókat viszont neked szántam!
Brock imbolyogva egyenesedett föl, s nagyokat nyelt. Beszélni akart, de a
légcsöve mintha aprószemű homokkal lett volna tele. A lába körül, mint a
rongydarabok, cafatokká tépett fekete csápok lógtak, de ezektől eltekintve
teljesen meztelen volt.
– M... miért? – sikerült nagy nhezen kipréselnie magából.
– Miért?! – vicsorodott el a bajszos. – Hugh Taylor az egyik legremekebb
fickó volt, akivel valaha találkoztam!
Eddie végre megtalálta a hangját, és elcsigázva roskadt a járda peremére.
 – És hogy megbosszulja, ártatlanokat ítél halálra?
– Mi van? – méregette gyanakodva a bajszos. – Ezt hogy érted?
– Van egy csomó ártatlan ember, akik nagy bajban vannak – felelte Eddie.
– Mi lehetnénk az utolsó mentsváruk, már amennyiben nem állít meg
bennünket.
A bajszos összehúzott szemmel méregette, de egy pillanatra sem eresztette
le géppisztolyát.
Úgy tűnt, épp elég sokan kötelezték el magukat az ügy mellett, hogy
bosszút álljanak Hugh Taylor haláláért, és a bosszú mindig is az emberiség
egyik legerősebb mozgatórugója volt.
Csakhogy ez az ember nem volt hidegvérű gyilkos. Vagy esetleg
mégiscsak gyilkos, de semmiképp sem hidegvérű.
– Mintha habozna – folytatta Brock. – Az ujja már nem feszül neki olyan
erővel a ravasznak. Kis különbség...
A szimbióta villámgyorsan felkúszott a testére, a fogai helyén már agyarak
csillantak, s a férfi úgy érezte, mintha a dolgok most zökkentek volna a
helyükre. A folyamat nem járt fájdalommal, sőt a maga furcsa és kifacsart
módján tulajdonképpen még kellemes is volt.
– ...DE NEKÜNK ÉPP ELÉG!
Az egyik fekete karmokban végződő kéz a bajszos felé kapott, aki üvöltve
eresztette el a géppisztolyt, mielőtt Venom a kézfejével együtt szerezte
volna meg.
Ahogy a fekete lény fölébe tornyosult, a bajszos szemében állati félelem
csillant. A hosszú, kígyóként tekergő nyelvről sűrű nyál csöppent az arcára,
de mozdulni sem mert, hogy letörölje.
– MEG KELLENE, HOGY ÖLJÜNK – folytatta Venom –, DE A
HALOTT IRÁNT TANÚSÍTOTT EGYÜTTÉRZÉSSEL
MEGVÁLTOTTAD AZ ÉLETED. ÉS MOST TŰNJ EL, MIELŐTT...
Valami az oldalába robbant és leverte a lábáról. Métereket repült, s olyan
erővel csapódott az egyik épület oldalának, hogy egy pillanatra elkábult.
– Őrszem! – rikoltotta a bajszos. – De hol vannak a többiek?
– Szétszórva a városban – felelte a hátirakétás, lebegő katona. – Ezt az
alakot kerestük mindenfelé, és én voltam a legközelebb. De nyugi,
hamarosan mind ideérnek, és akkor...
Azzal beröppent a sikátorba, ahol Venom próbált talpra kecmeregni. A
katona feléje nyújtotta a kezét, s a fémkesztyűje tenyérrésze hirtelen
világítani kezdett.
Venom a falnak támasztotta a hátát, s már épp sikerült volna felállnia,
mikor két légkalapács erejű ütés küldte ismét a földre. Mintha egy vonat
robogott volna át rajta, s egy géppisztolysorozattal ellentétben az igazi
problémát az jelentette, hogy ez a hatás állandó volt.
Úgy érezte, darabokra szakad.
Rosszabb volt, mintha a Lénytől kapott volna egy jobbegyenest.
– A taszítósugaraim a földön tartják, amíg...
Őrszem szavait egy robbanás döreje nyelte el, s a páncélos alak a sikátor
falának vágódott.
– VALAKI LELŐTTE – villantotta ki az agyarait Venom. – NOCSAK!
LEHET, HOGY NEM CSUPÁN RÁNK VADÁSZNAK?
A magasból egy helikopter csapott le, s alig húsz méterrel a sikátor fölött
lebegett egy helyben. Venom lekuporodott, s úgy húzta maga alá a lábait,
hogy amennyiben a pilóta rá is tüzet nyitna, azonnal fedezéket kereshessen.
Aztán nyílt a helikopter fedélzeti nyílása.
–Jöjjön, Mr. Brock! – A hang erőteljesebb és jobban modulált volt, mint az
Ítélőszék hóhéraié. – Segíteni szeretnék... és van egy ajánlatom.
Venom egy hosszú pillanatig a hallottakat mérlegelte, aztán lassan
felemelte a kezét.
– NYILVÁN EZ IS CSAK EGY CSAPDA – dünnyögte –, DE
PILLANATNYILAG MI MÁS VÁLASZTÁSUNK VAN? AZ
ÍTÉLŐSZÉK HAMAROSAN lTT LESZ, ÉS AMÚGY IS... LEHET,
HOGY JÓ LENNE TUDNI, KI IS AZ, AKI ÁLLÍTÓLAG SEGÍTENI
AKAR NEKÜNK. ELKÉPZELHETŐ, HOGY VAN EGY TITKOS
HÓDOLÓNK?
A csuklójából kiröppenő pókfonál a helikopter oldalára tapadt, aztán
Venom a magasba szökkent, s néhány szívdobbanás múlva már befelé
mászott az utastérbe, ami olyan tágasnak bizonyult, hogy akár féltucatnyian
is elfértek volna benne.
A berendezés mindössze egy csavarokkal rögzített padból és egy
képernyőből állt. A pilótafülke ajtaja megerősített acélból készült, s kilincs
vagy zárszerkezet nem akadt rajta.
Ahogy odabent volt, a gép azonnal emelkedni kezdett, bár a fedélzeti
nyílást továbbra sem zárta le a pilóta. A fekete óriás egyelőre nem ült le.
– RENDBEN! – mordult föl. – ITT VAGYUNK. MIT AKARSZ?
 A képernyőn egy elegáns öltönyt viselő, kecskeszakállas férfi tűnt föl,
akinek olyan tökéletes volt a frizurája, hogy annak az árából akár egy
tíztagú család is kényelmesen megebédelhetett volna egy menő étteremben.
A férfi külsejét ívelt szemöldöke és hideg, szürke szeme tette baljóslatúvá.
De persze az is lehet, hogy csak a kecskeszakálltól tűnt ilyen mefisztóinak.
– Üdvözlöm, Mr. Brock – mondta. – Roland Treece vagyok. És arra a
következtetésre jutottam, hogy jobb, ha velem van, mint ha ellenem!
Miután a másik nem felelt, a kecskeszakállas folytatta.
– Szeretném, ha ön lenne az új biztonsági főnököm.
– HMM... VAN ENNEK BÁRMI KÖZE A PARKRENOVÁLÁSI
PROJEKTEDHEZ? – billentette félre a fejét Venom.
– Van – bólintott Treece.
– HÁT JÓ – felelte a fekete kreatúra némi hallgatás után. – LEGYEN.
A fedélzeti nyílás hangos csattanással zárult be, s a helikopter tovább
száguldott ismeretlen célja felé.
Ahogy a képernyő kikapcsolt, Venom szélesen elmosolyodott, és
megnyalta az agyarait.
 6

Mojave sivatag, Kalifornia

KÉTÓRÁNYI repülés után a pilóta nyitotta az ajtót, és hagyta hogy a válla

fölött átlesve figyelje az alant futó tájat. Amíg a szem ellátott, egymásba
olvadó szürke, barna és fehér homokdűnék sorakoztak, köztük feketén
kanyargó kiszáradt folyóágyakkal és vízmosásokkal, sőt itt-ott még apró
bozóterdőket is látott.
Ha a pilótát zavarta is Venom fenyegető közelsége és a fülke padlójára
csepegő nyál, nem adta jelét.. Évekkel korábban Eddie írt egy cikket a harci
helikopterekről, és hogy hogyan teljesítenek éles bevetés során. Ekkor
repült először ilyen géppel – egy ötrotoros Komanccsal, ami nem is annyira
helikopter, sokkal inkább halálos műalkotás volt –, és az élmény annyira
magával ragadta, hogy még arra is hajlandó volt, hogy vegyen néhány
repülőleckét, és a helikopter-vezetés alapjait is elsajátítsa. Tisztában volt a
repülés és helikopter-vezetés alapjaival, ahogy azzal is, a műszerfalon mi
mit jelent és mire való.
Ez a gép elképesztő sebességgel haladt, és ha jól értelmezte a
sebességmérő állását, és pontosan számolta át a csomókat mérföldre, akkor
több mint kétszáz mérföld per órával repültek.
– Az ott, uram! – mutatott előre a pilóta.
Egy kiszáradt tómederben néhány alacsony, jellegtelen épület állt,
mellettük jókora beton leszállóplatform a helikoptereknek. Az egészet
láncokból álló kerítés vette körül. A pilóta mélyebbre ereszkedett, tett két
kört, s közben folyamatosan csökkentette a gép sebességét, majd egy pontos
és elegáns fordulóval a leszállópálya fölé került. Még egy perc, s a gép már
lent is volt. A rotorok mind lassabban forogtak és mind halkabban
duruzsoltak, s ahogy a felkavart porörvény is leülepedett, már nyílt is a
tolóajtó.
A pilóta gyorsan kimászott, és intett Venomnak, hogy kövesse.
A szikrázó napsütés jólesőn melengette a szimbióta éjfekete bőrét, s
hagyta, hogy az UV-sugarak segítsenek ellazítani az útközben
elgémberedett izmait.
 – Abban az épületben fog találkozni Mr. Treece-szel – mutatott a pilóta az
egyik bunker felé.
– TE IS GYERE! – intett Venom.
– De...
– RAGASZKODUNK HOZZÁ! – hajolt fenyegetőn a kalauza fölé.
– Hát jó – sóhajtott amaz lemondón, majd nagy kelletlenül a bunker felé
vette az irányt. – De... én csak egy szerződéses pilóta vagyok! Ugye nem
hiszi, hogy bármi ostobasággal próbálkoznék?
Egy fekete csáp bukkant elő Venom mellkasából, és pányvaként fonódott a
férfi nyaka köré.
– MOST, HOGY BÁRMIKOR MEGFOJTHATUNK, VAGY EGY
MOZDULATTAL LETÉPHETJÜK A FEJEDET? – kérdezte Venom. – A
LEGKEVÉSBÉ SEM.
A pilóta reszketni kezdett, de nem szólt semmit.
Ahogy a bunker elé értek, egy kétszárnyú fémajtó nyílt ki előttük hangos
szisszenéssel. Hűvös levegő csapta meg az arcukat, s egy magas, széles,
fémfalú folyosó sötét torka tárult föl előttük.
Ahogy beléptek, az ajtószárnyak máris bezárultak mögöttük. Venom a
csápnál fogva ösztökélte gyorsabb mozgásra a pilótát.
– MÁR TÚL SOK EMBERI CSALÁRDSÁG ÉS HITSZEGÉS
SZEMTANÚI ÉS SZENVEDŐALANYAI VOLTUNK – sziszegte Venom
–, SEMHOGY BÁRKIBEN MEGBÍZZUNK! TÉGED IS CSAK AZÉRT
HOZTUNK MAGUNKKAL, HOGY ÉLŐ PAJZS GYANÁNT
SZOLGÁLJ, HA TREECE ESETLEG MÉGIS VALAMIFÉLE TRÜKKEL
PRÓBÁLKOZNA.
Az egyik falon keskeny, függőleges nyílás jelent meg, ahogy a pilóta
elhaladt előtte, s a belőle kivágódó lézersugár egy villanás alatt kettévágta a
férfi torkára fonódó fekete csápot.
Venom megtántorodott a hirtelen, égető fájdalomtól, és elbődült. De alig
néhány másodperc kellett csak, hogy erőt vegyen magán, és újabb csápokat
sarjasszon, amik harcra kész kígyókként tekeregtek előtte.
Ahogy megfordult, újabb panelek csúsztak félre, tucatnyi, falba épített
csövet fedve föl. Voltak ott energiafegyverek és lángszórók, amik pillanatok
alatt felforrósították a levegőt.
– LÁNGFALAK? – hördült föl Venom. – MIKOR ELKAPUNK,
TREECE, EZÉRT EGYESÉVEL...
 – Ne Rolandot hibáztassa, barátom!
A lángokkal teli folyosó végén, fegyveresek gyűrűjében egy magas,
napszemüveges férfi tűnt föl, aki az egyre elviselhetetlenebb hőség ellenére
sem izzadt.
– Neki semmi köze ehhez – folytatta. – Ez az én ötletem volt. És ha most
megengedi, bemutatkoznék. Carlton Drake vagyok, a Élet Alapítvány
igazgatója. Mr. Treece, az igazgatósági tanácsunk egyik nagyrabecsült tagja
vetette föl, hogy ön talán hasznunkra lehet az egyik kutatásunkban. Ezért
döntöttem hát emellett a meleg fogadtatás mellett.
– BOLOND! – hörögte Venom, s a hangja a szokásosnál is
hátborzongatóbb volt a fájdalomtól. – BÁRMIT IS AKARTOK, A
MAGADFAJTA SÖPREDÉKNEK SOHASEM SEGÍTÜNK!
– Igazából nem is a maga segítségére van szükségünk, barátom –
mosolyodott el Carlton Drake. – Hanem a gyermekeiére.
HALÁLOS SZÜLETÉS!
 1

Mojave sivatag, Kalifornia

MINDENE fájt.
Az egész teste egyetlen hatalmas kínhullámban készült darabokra
szakadni, amit a mennyezetre szerelt gépezet a plafon síkjával negyveöt
fokos szöget bezáró vetőcsövei generáltak. Mint két gyilkos hangfegyver
torkolata, amiket azért irányoztak rá, hogy lassan tépjék darabokra minden
sejtjét.
Venom úgy érezte magát, mintha zselébe ragadt volna, és épp egymillió
nagyon dühös, ölni kész tűzhangya készülne elevenen szétmarcangolni.
A szónikus ketrec közel harmincméteres magasságban volt, a bunker
szívében berendezett, csúcstechnológiával felszerelt laborban. Minden
oldalról sci-fi filmbe illő gépek vették körül, amit olyan kutatók és
technikusok működtettek, akik még csak feléje sem mertek pillantani.
Nem foglalkozott velük. Egyelőre. De mikor majd kiszabadul...
Most egyedül a napszemüveges férfi számított, aki viszont egyenesen őt
bámulta.
– TE! – csikorogta Venom, s amennyire a gyilkos hanghullámok engedték,
előrehajolt. – CARLTON DRAKE! GYERE KÖZELEBB, HOGY AZ
ORRODON ÁT SZÍVHASSUK KI A TÜDŐDET!
– Ön igazán kreatív fantáziával van megáldva, Mr. Brock – biccentette
félre a fejét Carlton. – Vagy nevezzem inkább Venomnak? Amúgy
köszönöm, de nem élnék a lehetőséggel. Az Élet Alapítványnak a
tüdőmmel együtt van rám szüksége.
Ám lassan mégis közelebb sétált a szónikus ketrechez, s gyűlölköő
foglyához.
– Az ügyfeleink valóban csinos summát fizetnek azért, hogy ezeket az
atombunkereket fenntartsuk a számukra – magyarázta. – Ezek akkor is
megóvják őket, ha körülöttük az egész világ zűrzavarba süllyed. Előre
megrendelhető életbiztosítás világvége esetére. Lehetőség szerint úgy, hogy
közben ne kelljen különösebben megerőltetnünk magunkat. Viszont mégis
mit ér mindez, ha mondjuk egy atomháború vagy világméretű járvány után
többé nem tehetik ki a lábukat? Mégiscsak szükség lenne valamiféle, még
ennél is hathatósabb védelemre, ami akár odakint is képes lehet megóvni
őket. És itt jön ön a képbe.
Drake megfordult, majd a legközelebbi irányítópanel mellett álló
technikushoz fordult.
– Kezdheti.
A technikus bólintott, és átállított egy sor kapcsolót. Néhány jelzőfény
más színűre váltott, amit elégedetten konstatált, s végül a panel bal felső
sarkában ülő jókora kapcsolót is aktiválta.
A padlóból egy hosszú cső emelkedett ki, s egyenesen a szónikus ketrecet
vette célba.
– NE! – üvöltötte Venom. – MÁR MEGINT?!
Tűvékonyságú sugárnyaláb hatolt át a ketrec energiafalán, s találta ismét
telibe. Az ember és a szimbióta együtt vergődtek, már amennyire az
energiamező ezt engedte. Gigászi izmok feszültek meg, karmok és agyarak
csillantak, de hiába. Sem a fájdalomtól, sem a börtönből nem tudott
szabadulni.
A fekete maszk lefolyt Brock fejéről, fölfedve a kíntól eltorzult emberi
arcot. Eddie úgy üvöltött, hogy majd szétrepedtek a hangszálai, de ez sem
segített. A sugár sebészi pontossággal metszett ki belőle egy parányi
darabot, s ahogy visszahúzódott, a szimbióta egy része is eltűnt. Úgy tűnt, a
fájdalomnak sohasem lesz vége, s Brock ordításában már semmi emberi
nem volt. A szimbióta kétségbeesetten forrt és bugyborékolt, s úgy
örvénylett az emberalak körül, mint egy csupa fog, csupa nyelv és karom,
levedlett fekete kígyóbőr.
Drake eközben végig a szimbiótát és emberi gazdatestét figyelte, s az arca
semmiféle érzelmet nem tükrözött. Mikor ismét megszólalt, a hangja
nyugodt és tényszerű volt:
– Mikor először hallottunk a Vérontó nevezetű, félelmetes képességekkel
bíró lényről, kutatni kezdtünk, s arra a következtetésre jutottunk, hogy az
ereje ugyanabból a forrásból ered, mint az ön által ruhaként viselt idegen
szimbiótáé, Mr. Brock. Pontosabban szólva Vérontó ebből a szimbiótából
származik. És ez hihetetlen lehetőségeket és távlatokat nyitott meg előttünk.
A sugár segítségével kivágott szimbióta-szövetdarab mind közelebb és
közelebb ért hozzá.
 – Joggal feltételezhetjük, hogy amennyiben nekünk is sikerül ilyen idegen
szövetmintákat szereznünk, azokat önként jelentkező, szigorú feltételek
alapján kiválogatott emberekkel párosítatnánk össze. Első lépésként így
tökéletes testőröket teremthetnénk a mi gazdag és elkényeztetett ügyfeleink
számára, akik minden körülmények közt képesek lehetnek megóvni őket.
Mikor a sugárnyaláb végén reszkető szövetminta már csak karnyújtásnyira
volt, Drake egy Petri-csészét vett föl a legközelebbi asztalról.
– Az ügyfeleink bármennyit hajlandóak lennének kifizetni az ilyesfajta
védelemért – folytatta. – Az elvégzett vizsgálatok azonban azt mutatták,
hogy ez itt az utolsó ilyesfajta mag, mellyel a szimbióta fele rendelkezik,
Mr. Brock. Illetve csak rendelkezett.
A sugárnyaláb alá helyezte a Petri-csészét, s a belécsusszanó szövetdarab
úgy vonaglott, mintha önálló élettel bírna.
– Ha rajonganék a drámai hatásért, most akár azt is mondhatnám...
A levegőbe emelte a Petri-csészét, s úgy fordította, hogy a fogoly is jól
láthassa.
– ... hogy ez itt Venom utolsó fia!
 2

Mojave sivatag, Kalifornia

– NEM tetszik ez nekem.

Trevor Cole öles léptekkel járkált föl-alá a steril, hófehér csempés padlón.
Az egész szoba ugyanilyen vakító fehér volt – a padló, a falak, sőt még a
mennyezet is. Ami kevés bútor akadt idebent, az mind rozsdamentes
acélból készült, ami nyugtalanítón verte vissza a mennyezeti világítótestek
fényét.
Középütt egy lecsavarozott asztal állt, körülötte öt székkel. Az asztalt nem
arra tervezték, hogy üljenek mellette vagy egyenek róla. A szijak és pántok
ezt teljesen világossá tették.
Még csak nem is vizsgálóasztal volt, hanem egy halottkémé.
A helyiség olyan világos volt, hogy belekáprázott az ember szeme, s
előbb-utóbb pokoli fejfájást kapott tőle. A technikus, aki idekísérte őket, ezt
a helyet némi gúnnyal a Sápadt Szobának nevezte.
– Ülj már le! – csattant föl Leslie Gesneria. – Attól, hogy föl-alá
rohangálsz, még nem fognak gyorsabban történni a dolgok!
A sivatagi túra többi túlélője egyetértőn morgott és dünnyögött az orra
alatt, mire Trevor megtorpant, és vádlón mutatott az egyikük – egy fiatal
férfi – felé, aki kényelmesen, az asztalra feltett lábbal üldögélt. Olyan
nemtörődöm módon hintázott, és mutogatta tetovált karjait, mintha minden
a legnagyobb rendben lenne.
– Mi a fenétől van ilyen jókedved, Ramon? – acsagott Cole.
– Mert momentán azért is prímán fizetnek, hogy nem csinálok semmit? –
vonta föl a szemöldökét Ramon Hernandez.
– Utálom ezt a helyet!
– Pedig nem olyan rossz – vonta meg a vállát Hernandez. – Nem olyan
szembántóan fényes, mint a sivatag Kandaharnál, mikor délben minden élő
árnyékot keres, épp csak nem talál.
– Sőt még csak nem is olyan fényes, mint a Mojave sivatag innen egy
köpésnyire – tette hozzá Donna Diego, miközben szórakozottan csavargatta
a haját.
 Cole a szemét forgatva emelte az égre a karját, aztán egy dühös
legyintéssel intézte el a megjegyzéseiket.
– Nem értem, mi a gond, katona – könyökölt az asztalra Donna. – Van
hová leülni, nem vagy szolgálatban, és még csak nem is lőnek rád.
– Ez a hely tisztára olyan, mint valami börtön! – vicsorodott el Cole.
– Csakhogy mi nem vagyunk rabok.
– Gondoljátok, hogy bármelyikünket is hagyják majd elsétálni?! – nézett a
nőre dühös megvetéssel Cole.
– Én nem is akarok elmenni – vonta meg a vállát Donna. – Mr. Drake
valami fontosra készül, és...
– Ti is tudjátok, miféle lényt tart bebörtönözve! Tudjátok, mire készül!
– Valami hasznosat akar tenni – nézett rá merőn Diego. – Célja van.
Gesneria, Hernandez és Carl Mach, aki eddig csendben hallgatta a többiek
veszekedését, most már valamivel feszültebben figyelték Diego
szenvedélyes szavait.
– Ezt nem tudhatod – törte meg végül a beálló csöndet Carl.
– Mit? – húzta résnyire a szemeit Donna.
– Mind katonák vagyunk... – emelte föl megadón a kezét Mach.
– Én nem – emlékeztette Hernandez.
– Tényleg? – kapta oda a fejét Carl.
– Tényleg.
– Pedig le mertem volna fogadni, hogy te valami „a háború a véremben
van szuperkatona" lehetsz.
– Sose mondtam vagy tettem olyat, ami miatt ezt kellene gondolnod.
– És Kandahar?
– Nem a sereggel jártam ott – vonta meg a vállát Ramon.
– Fura... No, mindegy, a lényeg attól még nem változik. Ramon kivételével
mind katonák vagyunk, és mind láttunk és tettünk is durva dolgokat.
Gonosz dolgokat. Talán még törvénybe ütközőket is, ha egész őszinték
akarunk lenni. Bár azt nyilván egyikünk sem feltételezte, hogy egy olyan
szervezet, aminek épp egy sivatag kellős közepén van titkos bázisa, az
angyalok oldalán áll...
– Akkor mégis kinek az oldalán állunk, Mr. Mach?
A hangnak nem volt meghatározható forrása, s mintha egyszerre szólt
volna mindenhonnan.
És semmi sistergés vagy sercegés, ami hangosbeszélőre utalt volna.
 ***
CARLTON Drake a nagyfelbontású videómonitoron keresztül figyelte,
miként reagálnak öten – az öt túlélő – a szavaira, s arra, hogy eddig
kihallgatta őket.
Hárman – Carl Mach, Leslie Gesneria és Trevor Cole – megdermedtek.
Tisztán látta az izmaik tónusváltását, s azt, ahogy a szemük azon nyomban
azt kereste, hol lehetnek a rejtett kamerák és mikrofonok.
Persze egyet sem találnak majd.
Katonák voltak, remekül kiképzett, titkos akciókban bevethető gyilkosok a
világ egyik legjobb hadseregének egyik legtitkosabb alakulatában.
Az ilyenek nehezen emésztik meg, ha meglepik őket.
Drake csöndesen elmosolyodott.
Diego és Hernandez ellenben nyugodtnak tűntek. Mintha nem is érdekelte
volna őket, hogy megfigyelés alatt állnak. Drake – különösen Hernandez
esetében – nem is csodálkozott.
Ő is látta a felvételt a férfi sivatagi túlélőtúrájáról. Ramon olyan
könnyedén pusztította el a nyomába küldött drónokat, és jutott át a
csapdákon, ahogy mások vasárnap reggel keresztrejtvényt fejtenek.
Mach végül feladta a meddő próbálkozást, hogy rábukkan valami
kamerára.
– Abban biztos vagyok, hogy ön a saját oldalán áll, Mr. Drake – mondta
végül.
– Nagyon jó, Mr. Mach – mosolyodott el Drake ismét. – Nagyon jó!
Ideje belevágni.
***
AZ ASZTAL közepén egy harminc négyzetcentiméteres elem lesüllyedt,
egy eddig nem látható rekeszt fedve föl, amiben öt Petri-csésze pihent. A
rekesz hang nélkül emelkedett föl, míg csak egy szintbe nem ért az asztal
lapjával.
Még a Sápadt Szoba fényei mellett is nehéz lett volna meghatározni, mit is
tartalmaznak a Petri-csészék. Valami nyálkás kavargott, forrt és
bugyborékolt bennük, ami folyamatosan változtatta az alakját. Az egyik
tárolóban mintha zselé lett volna, a másikban széttrancsírozott rágók, volt
kettő, amik mintha higannyal lettek volna tele, és egy, amiben talán sár
lehetett.
– Ez meg mi? – kérdezte Cole.
– Ez lesz az önök utolsó próbatétele – felelte Drake csöndes, nyugodt
hangon.
Aztán halk reccsenéssel egyik Petri-csésze a másik után repedt meg,
mintha a tartalmuk kikelni készült volna.
***
DRAKE lenyűgözve figyelte a szeme előtt kibontakozó eseményeket.
Ezek öten hétpróbás túlélők voltak, amit nemcsak a sivatagban, de száz
meg száz más alkalommal is bizonyítottak már, mióta ez a tesztsor kezdetét
vette. Ezek egy része alapjában véve ártalmatlan volt – mint az IQ-teszt és a
genetikai állományuk feltérképezése –, és csupán a tesztalanyok
megrostálását szolgálta, amibe a jelentkezők bele is egyeztek.
Mások – mint mikor gamma- vagy kozmikus sugárzásnak, esetleg
Terrigén ködnek tették ki őket – a beleegyezésük nélkül történtek.
És ezek öten azt sem tudják, hogy mindent túléltek.
Nem úgy, mint a többiek.
De annál, amivel most kell szembenézniük, még a Terrigen-pára hatásairól
is többet tudtak.
Arról, ami most várt rájuk, tulajdonképp senki sem tudott semmit.
Venom eddigi egyetlen leszármazottját – Vérontót – nem tekinthették az
eredeti egyfajta másolatának. Természetesen akadtak közös vonások –
például, hogy mindketten képesek voltak megváltoztatni a testtömegüket –,
de ezeket mindketten eltérő módon használták.
Míg Venom általában nagyobb méretre és izomtömegre törekedett, addig
Vérontó ezt az alakváltoztató képességet sokkal kreatívabban alkalmazta,
hogy a testrészeiből fegyvert formázzon.
A kivonási művelet eredménye öt, ránézésre eltérő „mag" volt. Más és
más konzisztencia és szín, de amennyire meg tudták állapítani, mind az öt
képes és alkalmas volt a szimbiózisra.
És arra, hogy ezt túlélik, ennek az öt embernek volt a legjobb esélye.
A kérdés már csak az, hánynak sikerül közülük.
***
 ANNAK ellenére nem volt hajlandó kikászálódni a székéből, hogy a
tudata mélyén egy hang megállás nélkül azt üvöltötte, hogy meneküljön.
Csakhogy ő tudta, hogy ez a hang a pániké.
Egyébként pedig nem volt hová menekülnie. Biztosra vette, hogy a Sápadt
Szobát bezárták, és zárva is marad, amíg a végére nem jutnak annak, amit
Drake feladatul szánt nekik.
Donna, bár erre nem volt különösebb oka, általában megbízott benne, így
most is ülve maradt, és nem riadozott. Bízott a főnökében.
Nem... a főnök talán nem is a legmegfelelőbb szó volt Drake-re.
Bízott a vezérében.
Úgy tűnt, rajta kívül egyedül Ramon őrizte meg a hidegvérét. Donna ezen
már meg sem lepődött, bár tudta, hogy a férfit semmiféle hűség nem fűzi
Drake-hez. Ramon viszont... az a fickó akkor is ülve marad és megőrzi a
hidegvérét, ha a dolgok a fejük tetejére állnak.
A többiek – Leslie, Trevor és Carl – a falnak vetették a hátukat, s egy
pillanatra sem vették le a szemüket a Petri-csészékről.
Donna pillantása a bal szélső üvegcsén állapodott meg, amiben mintha egy
darab folyékony sár lett volna. A massza felszíne meg-megremegett, mintha
valaki apró kavicsokat dobált volna bele, s időnként vörös és sárga
villanások futottak át rajta..
Az egyik Petri-csésze hirtelen éles reccsenéssel repedt szét, s a benne levő
folyadék átnyomakodott a nyíláson. Egy pillanatra megállt az asztal szélén,
s úgy tornyosult föl, mint valami miniatűr bukóhullám. Parányi csápok
ízlelgették a levegőt, aztán egyszer csak nekirugaszkodott, és a levegőbe
vetette magát. Egyetlen szökkenéssel szelte át a helyiséget, és Leslie
nyakára tapadt.
A nő felhördült, de már arra sem maradt ideje, hogy megpróbálja letépni
magáról, mert a szimbióta máris rákúszott az arcára, egy része pedig Leslie
karmokká görbülő ujjaira fonódott. Donna kikerekedett szemmel figyelte,
ahogy a bajtársa vergődve csúszik le a padlóra, aztán a tekintete ismét a
sárgásvörös fényben játszó Petri-csésze felé vándorolt.
A mellette levő tartó ebben a pillanatban robbant szilánkokra, s a benne
lapuló kreatúra pingponglabdaként száguldott Carl felé. A férfi üvöltve
próbálta félreütni a kezével, de abban a minutumban, ahogy a szimbióta a
tenyeréhez ért, már hozzá is tapadt, s Carl borzadva figyelte, ahogy a
kézfeje színt vált, majd elkezd megnyúlni, s a végén súlyos karmok
sarjadnak.
A következő percben már ő is hörögve vergődött Leslie mellett a padlón.
A két megmaradt Petri-csésze ekkor tört darabokra, s mindkét ezüstszínű
lény Ramon felé indult. Az egyik higanykígyóként kúszott, a másik
zselégolyóként gördült a padlón. Ahogy egész közel értek, egyszer csak
egymásnak estek – mintha csak azért küzdöttek volna, hogy melyikük
olvadhat egybe a kiszemelt emberrel.
A higanykígyó felágaskodott, és egy erőteljes mozdulattal odébb gurította
a zselégömböt. Aztán mielőtt a másik felocsúdhatott volna, felkúszott
Ramon karjára, és már el is tűnt az inge alatt. A férfi abban a pillanatban
megdermedt, aztán az izmai lüktetni kezdtek, s a székével együtt hanyatt
vágódott.
A zselégömb tanácstalanul gurult elő az egyik szék alól, de Donnát már
nem érdekelte. Ő a sárgásvörös lényt figyelte. Lassan az asztalhoz lépett, és
megmozgatta a repedt Petri-csészét. Az sem érdekelte már, hogy Trevor
egyszer csak eldől, és úgy kezd rángatózni, mint akinek epilepsziás rohama
van.
Nem, ő a lenyugvó nap színeiben játszó lényt nézte, ami a repedt üveg
túloldaláról leste őt.
Engem válassz! – suttogta egy vékony hang a tudata mélyén.
Donna bedugta az ujjait a Petri-csészébe, s élvezettel figyelte, ahogy
elmerülnek a folyékony napfényben. Megkönnyebbülést – és némi
bizsergést – érzett az ujjbegyeiben. A lény villámgyorsan felkúszott a
karján, folyamatosan hajszálnyi szálakkal kapaszkodva a bőrébe,
gyökereket eresztve a sejtjeibe.
Elkezdett összeolvadni vele.
Donna néma sikolyra nyitott a száját. A lény birtokba vette őt.
Maga alá gyűrte. Megsemmisítette.
A fájdalom leírhatatlan volt, aztán...
Aztán...
A szimbióta egyszer csak ott volt benne. Érezte. A része volt. Az ő
szimbiótája.
Ott lüktetett a vérében, ott terpeszkedett az elméjében, a csontjaiban, az
izmaiban
Otthon – duruzsolt a Másik a fülébe.
Isten hozott! – felelte Donna szavak nélkül.
 3

Santa Cruz, Kalifornia

AZ AUTÓ olyan iramban kanyarodott be, hogy a hátsó kerekei kis híján
ledöntötték a sarki tűzcsapot. Aztán ahogy ismét egyenesbe fordult, a sofőr
váltott, a kerekek kipörögtek, és a kocsi ismét megugrott.
A nyomában száguldó, vadul szirénázó és villogó járőr jóval biztosabban
vette be a kanyart, s a bivalyerős motor dübörögve repítette a fegyveres
rablók szedánja után.
Pókember már napok óta hiába kereste Eddie Brockot. Olyan volt, mintha
Venomot maga a föld nyelte volna el, és a tehetetlenség kezdett a Falmászó
idegeire menni.
Autós üldözés!
Most épp valami hasonlóra volt szüksége.
***
ROBBY, Ratchet és Ron alig néhány perccel ezelőtt rabolták ki az éjjel-
nappal nyitva tartó Stop Shopot. A szedán Ron ötlete volt, mondván, nem
feltűnő, mikor egy ilyen kocsi parkol le egy vegyesbolt elé, és ezzel értékes
másodperceket nyerhetnek. Végtére is ki figyel egy tizenkettő egy tucat
kocsira? A filmekben sohasem ilyennel menekülnek a rablók.
10.38-kor parkolt le a bolt előtt, aztán várt.
Minden a tervek szerint ment, Robby már a boltban volt, és vagy tíz percig
nézelődött, mint aki maga sem tudja eldönteni, mi is akar venni.
Ratchet, aki hármuk közül legjobban bánt a pisztollyal, 10.40-kor sétált
be, pont a reggeli csúcs és a délutáni műszakváltás között, mikor csak
elvétve lézengenek az ilyen boltokban.
Aztán a tulaj orra alá dugta a hatalmas, krómszínű 44-es Magnumját, és a
bolt teljes bevételét követelte.
Az egyik pénztáros balhézni akart, de Robby idejében lekapcsolta, és
gondoskodott róla, hogy senki se hagyhassa el az épületet.
A pénzt egy műanyag zacskóba tömték, egy karton cigivel, pár
energiaitallal, és fél tucat fagylalttal egyetemben.
 Ron még ekkor is a kocsiban várt.
Ratchet és Robby a maguk módján elköszöntek a bolt tulajától, a halálra
vált vásárlóktól és eladóktól, aztán kisétáltak, beültek a szedánba, és Ron
már indított is.
És minden tökéletesen rendben is volt, amíg rá nem kanyarodtak a főútra.
A francba! Valaki nyilván azonnal tárcsázta a boltból a 911-et, s mivel a
szedán jó ideig az orruk előtt parkolt, simán egész pontos leírást tudtak adni
róla. És most már itt lohol a rendőrség a nyomukban, csak győzzék lerázni!
Ratchet letekerte az ablakot, és a pisztolyával vette célba a mögöttük
robogó járőrkocsit.
– Néha szar dolgokat is be kell vállalni a nagy suskáért! – morogta, aztán
háromszor meghúzta a ravaszt.
A Magnum akkorát rúgott, mint egy öszvér, és a rabló úgy érezte, leszakad
a keze.
Plusz a lövései is célt tévesztettek. Mind a három. Csúnyán.
Ratchet sápadtan kuporodott vissza a hátsó ülésre.
A következő pillanatban egy kocogó lépett le eléjük. A fickó fülest viselt,
és annyira belemerült a sportolás közben hallgatott zenébe, hogy csak az
utolsó utáni pillanatban kapta föl a fejét a mozgásra.
– A francba! – üvöltötte Ron. – A francba!!!
A rendőrautó sofőrje valószínűleg két lábbal taposhatta a féket, és vadul
jobbra rántotta a kormányt, nehogy beleszáguldjon a hirtelen fékező
szedánba. A motor üvöltött, az égő gumi koromfekete csíkot húzott az
aszfalton, s a két keresztbe forduló kocsi alig pár lépésnyire torpant meg a
kocogó előtt, aki úgy állt ott dermedten, mint a kamion reflektorainak
fényétől megdelejezett nyúl.
– Taposs bele! – üvöltötte Ratchet. – Most megpattanhatunk!
Ron is látta, hogy a keresztbe fordult rendőrautónak esélye sem lesz
utolérni őket, ha most sikerül gyorsan eltűnniük a környékről, és...
Puff!
Valami súlyos landolt a motorháztetőn.
– Mi a...
– Ő? Itt?! – dadogta Robby kimeredt szemmel. – Ez nem lehet!
– Neee! – püfölte Ron elkeseredetten a kormányt.
***
 A SZEDÁN motorháztetején gubbasztó Pókember félre billent fejjel
bámult befelé a száguldó szedán szélvédőjén. Aztán lassan közelebb hajolt,
már szinte rátapadt az ablakra, és egyszer csak azt mondta:
– Bú!
Amazok hárman úgy rándultak össze, mintha valaki egy puskát sütött
volna el a fülük mellett.
Pókember lélekben vállat vont.
Jó, lehet, hogy az ijesztgetést mégiscsak meg kellene hagynom a
Szellemlovasnak...
A hálóvetőjével egy villanás alatt beszőtte a szélvédőt, s a kocsi máris
irányíthatatlanul kezdett csúszkálni az úton.
Hát kérem, ilyen a pókmágia! Még egy csúcssebességgel robogó autót is
képes annyira lelassítani, hogy mikor nekimegy annak a fának... mindjárt...
mindjááárt... mégse törjön össze teljesen!
Az utolsó pillanatban ugrott le a motorháztetőről, és egy elegáns szaltó
kíséretében landolt a járdán. Egy szívdobbanással később a kocsi belehajtott
az út mentén álló szilfák egyikébe, amiről csak úgy hullottak a levelek. És
közben megállás nélkül üvöltött a sziréna, jelezvén, már a rend őrei is úton
vannak.
És valóban, egy percen belül nem is egy, de négy rendőrautó fogta körül
az összetört szedánt. Pókember elégedetten figyelte, ahogy a rablókra
bilincs kerül.
– Tudom, hogy ez elég ostobán hangzik, főleg azok után, amit az előbb tett
– szólt föl az egyik rendőr a szilfa ágai közt kuporgó Hálószövőnek –, de...
maga az igazi Pókember?
Peter nem tudta, a kaliforniai rendőrök hogy viszonyulnak a maszkos
igazságtevőkhöz, de ezek most kifejezetten hálásnak tűntek a váratlan
segítségért.
– Nos, épp nincs nálam jogsi, hogy igazoljam magam, de igen, én vagyok
az igazi Pókember – mosolyodott el a maszkja alatt.
– Azta! – füttyentett a rendőr. – Kérem... fogadja őszinte hálánkat! Ha
bármiben segíthetünk...
Pókember azonban nem élt az ajánlattal. Elég volt egy pillantást vetnie az
alacsonyan álló napra, hogy tudja, máris késésben van.
Merthogy sürgős telefonálnivalója volt.
 ***
A HÁLÓSZÖVŐ egy ház tetejére telepedett – igazán jó hely volt, a
szomszédos ház előtt álló gesztenyefa ide is kellemes árnyékot vetett –, és
onnan figyelte, ahogy egy vontató segítségével eltakarítják a szedán
roncsát.
Ideje lesz telefonálnia, mert aztán New Yorkban már túl késő lesz, és nem
akarta felébreszteni MJ-t.
Gyorsan felhúzta a maszkja alsó részét, és lenyomta a gyorstárcsázó
gombját.
– Helló, Tigrisem!
Peter mindig megbizsergett, mikor a lány a maga lágy doromboló hangján
a becenevét használta.
– Bocsi, hogy épp jóga közben zavarlak – egyszerűen nem tudott másra
gondolni, mint az ő gyönyörű barátnőjére testhezálló tornadresszben –, de
muszáj volt fölhívnom téged, mert... szóval szerettem volna elmondani
hogy hiányzol!
– Te is hiányzol, édes – felelte Mary Jane. – Mikor jössz vissza New
Yorkba?
– Remélem most már hamarosan. Még nem sikerült levadásznom
Venomot, de megint van egy nyom, amint elindulhatok.
Egy pillanatra bizonytalanul elhallgatott. Nem szerette, ha a lánynak
idegeskednie kell, de végül mégis csak úgy döntött, hogy mindent elmesél
neki.
– Az utóbbi pár napban furcsa lényekről suttognak a külvárosban. Azok
alapján, amit hallottam, olyanok lehetnek, mint Venom vagy Vérontó.
Szimbióták.
A lassan vándorló árnyékkal együtt ő is egy kicsit odébb csúszott.
– Ez nem hangzik valami jól – komorodott el MJ hangja.
– Hát nem. Az egyik több nyilvános helyen is lecsapott, és egyszer még a
rendőrséggel is összeakaszkodott. Olyan, mintha... tesztelné a képességeit.
És csupa olyan helyet vesz sorra, ahol sok ember fordul elő. Van egy új
bevásárlóközpont Salinas közelében, ahol még nem látták, úgyhogy én ott
próbálom bevárni és elkapni. De ne aggódj, vigyázok magamra, és mire
kettőt pislantasz, már otthon is leszek!
 4

Mojave sivatag, Kalifornia

A LABORATÓRIUM üresen tátongott. Sehol egy technikus vagy tudós...

vagy Carlton Drake.
Se egy őr, aki ügyelt volna a szónikus ketrecre.
De nem is volt rá szükség. Ez az átkozott ketrec minden erejétől
megfosztotta.
– TUDOM, HOGY BOSSZANTÓ – dörmögte maga elé. – ÉS
MEGALÁZÓ MINDKETTŐNK SZÁMÁRA.
Venom óvatosan a börtönéül szolgáló, vibráló energiagömb felé nyúlt.
Olyan volt, mintha egy szilárd gumifalon próbálta volna átdugni a kezét, s
ami annál több fájdalommal járt, minél jobban erőltette. Végül a szimbióta
egyszerűen lefolyt Brock kezéről és arcáról.
– Ezen egyikünk sem jut át – ingatta a fejét Eddie, aztán ahogy ismét
nekifeszült a szinte szilárd hanghullámokból álló falnak, a szimbióta
dühösen próbálta visszarántani. – Értem én! Ez már annyira fáj, hogy azt én
is érzem.
Végül csalódottan húzta vissza a kezét, mire a szimbióta is visszakúszott
rá.
– SZINTE ÖRÜLÖK NEKI, HOGY AZ APÁM ÉS ÉN ÍGY
ELHlDEGÜLTÜNK EGYMÁSTÓL – mormolta mély, keserű torokhangon,
ahogy a szimbióta ismét teljesen beborította. – AZELŐTT, HOGY TE
MEG ÉN TALÁLKOZTUNK VOLNA, AZÉRT EDZETTEM, HOGY
LENYŰGÖZZEM, DE MOST MÉG A TE IDEGEN ERŐDDEL EGYÜTT
IS GYENGÉK VAGYUNK. AZ APÁM SZÉGYELLNÉ, HOGY ILYEN
VAGYOK... MEGINT.
A szimbióta fekete testén dühös remegés futott végig.
Aztán egy ötlet kezdett megfogalmazódni benne.
– Hogyan? – kérdezte Eddie, ahogy az idegen lény ismét visszahúzódott
az arcáról és a kezéről. – Csak a saját erőmet használjam?
A kezeire pillantott, a masszív alkarokra és a felkarok kötött izmaira.
Eddie Brock már jóval azelőtt is erőemeléssel foglalkozott – és nem is
csinálta rosszul –, hogy emberfölötti erőt kapott volna a szimbiótától.
– Hát persze! – vigyorodott el Eddie. – Az ilyen erejű hanghullámok még
nem tesznek kárt az emberi testben. Ami azt jelenti, hogy...
IGEEEEN. PONTOSAN.
***
Northridge Bevásárlóközpont, Salinas közelében, Kalifornia

HÁLÓHINTÁZAS közben, fentről, a magasból, a házak és a felhők közül

minden másnak tűnt. A parkoló szélesebbnek, a pláza karcsúbbnak, és
egyáltalán, az egész olyan hatást keltett, mint valami hatalmas, némán
gubbasztó pók.
Itt a pláza, de hol a célpont?
Mintha csak Pókember kérdését akarná megválaszolni, a kétszárnyú,
fotocellás bejárati ajtót egy ATM automata szakította át.
Ó, szóval csak kérni kell!
Az automata egy mozgássérülteknek fenntartott helyen parkoló Mini
Cooperen landolt szörnyű csattanással. Pókember nagy lendületet vett, és
egyenesen a bejárati ajtó szétroncsolt szárnyai közt suhant be a plázába.
Ahol is teljes káosz fogadta.
Az előcsarnok úgy festett, mintha forgószél söpört volna végig rajta, s a
halálra vált, sikoltozó vásárlók tömegesen húzódtak be a boltokba. Itt egy
biztonsági őr próbálta túlharsogni az általános hangzavart, amott egy anya
szólongatta sírva az elcsatangolt gyerekeit, s az egész helyet a pusztulás
bűze lengte be.
Amerre csak nézett, Pókember a rombolás nyomait látta. Törött
üvegcserepek, széttaposott étel és növények, technikai eszközök roncsai,
szétszaggatott ruhák és próbababák, darabokra tört padok és székek,
kiömlött víz, és valami vörös lé, ami akár üdítő is lehetett.
Akár...
Mintha bomba robbant volna idebent.
A francba. Hamarabb kellett volna ideérnem!
– Segítség!
Mint valami törött baba, egy nő bucskázott át az emelet korlátján.
Lehet, hogy mégiscsak időben érkeztem...
 Azonnal a magasba szökkent, valahol félúton kapta el a nőt, s egy kisebb
szeméthalom mellett landolt. A földet érés ereje, a nő súlyával megtetézve
egy átlagos embernek szilánkosra törte volna a térdét és a lábszárát, de ő
még csak föl se szisszent.
Körülöttük menedéket kereső, kétségbeesetten üvöltöző emberek
rohangáltak, és közben a tűzriasztó is megszólalt.
– Minden rendben, hölgyem – mondta Pókember a nyakába csimpaszkodó
nőnek. – Most már biztonságban van.
A nő sírva fakadt.
– Na ne vakíts, haver! – mordult rá valaki.
Az egyik bolt ajtajában egy csapat riadtan reszkető vevő állt, élükön egy
festett és csúnyán lenőtt hajú, bajszos, idősebb férfival. Csupa olyan ember,
akik azt hitték, hogy gyorsan letudják a csütörtöki vásárlást, és erre egy
háborús övezetbe csöppentek.
– Még akkor is, ha tényleg te vagy, Pókember – morogta a fickó –, az ellen
esélyed sincs!
Az emeletre fölkúszó mozgólépcső tetején egy női szimbióta állt. Magas
volt, karcsú, erőteljes testfelépítésű. Az arca, akár Venomé – agyarakkal teli
száj, hatalmas szemek és semmi orr. A bőre azonban mintha egy
szürrealista festő elméjében született volna: csupa vörös és narancssárga,
egymásba olvadó színek, amik így együtt leginkább egy parázsló
széndarabot idéztek.
És volt haja. Vad, kígyókként tekergő tincsek, amik csápokként fonódtak
egy férfi és egy nő torkára. Amazok öklendezve, levegőért kapkodva
próbálták lefejteni magukról a kígyótincseket, de mindhiába.
A szimbióta elégedett mosolyra húzta hegyes agyarakkal teli száját.
– Nocsak-nocsak! – A hang hideg volt, reszelős, és volt benne valami,
amitől Pókembernek borsózni kezdett a háta. – Egy igazi szuperhős!
Nagyszerű!
Azzal fürgén Pókember felé indult, magával cipelve a túszait is.
– Ha veled is végzünk, az teszi majd csak föl igazán a koronát a mi kis
hadgyakorlatunkra!
Jaj, ne! Még egy?! És mitől van ilyen deja-vum?
 5

Mojave sivatag, Kalifornia

CARLTON Drake mindannyiukat szemmel tartotta.

A technikusokat, a kutatókat, az őröket. Hogy mely gombok és kapcsolók
mire valók az irányítópultokon, hogy hová mentik le az adataikat, hogy
melyikük milyen ember, és mi motiválja.
Úgy mozgott köztük, hogy azt hihették, egy közülük, aki velük van, akitől
nincs félnivalójuk.
Tökéletes.
– Tudom, hogy már korábban is látott ilyet, Mr. Brock – mondta –, de ezt
akkor is minden alkalommal lenyűgözőnek találom.
A helyiség túloldalán állt, a lehető legtávolabb a szónikus börtöntől. Egy
nagy, függőleges csövet tanulmányozott, amiben zöldes folyadék csillant.
Ebben tartották a Venomból eltávolított magok egy részét.
A magasból Venom mindent tisztán látott. Az őröket is, akik folyamatosan
körbejártak. Nemegyszer egész közel – de sajnos soha nem elég közel – a
szónikus cellához.
– Nem volt egyszerű – folytatta Drake anélkül, hogy egyszer is Venom
felé pillantott volna – rájönni, miképp is lehet felgyorsítani a szimbióta
magok fejlődését, azonban végül sikerrel jártunk, és az alanyok már
találkoztak is a legmegfelelőbb gazdatestekkel. El kell mondanom, igazán
elképesztő volt látni, ahogy a szimbióták tudatosan választottak
gazdatestet!
Ahogy egy LED kijelzőben végződő robotkar közelített a zöld folyadékkal
teli hengerhez, a mélyből egy apró, csápos szimbióta tört elő, mint valami
miniatűr tintahal. A legközelebbi őr önkéntelenül is hátrált néhány lépést.
– A kiválasztott alanyokat elküldtük, hogy próbára tehessék és
kitapasztalják az új képességiket. Hiszem, hogy csak így válhatnak
megfelelő testőrökké és védelmezőkké. Előbb-utóbb nyilván a rendőrséggel
és magukhoz hasonló, emberfölötti képességekkel bíró lényekkel is
összecsapnak majd, és az eddig eredményeik alapján...
 Valaki felhördült mögötte, és Drake halk, bugyborékoló hangra kapta föl a
fejét.
Az egyik őr Venom szorításában vergődött.
Brock karja, amiről teljesen visszahúzódott a szimbióta, átnyúlt a szónikus
börtön falán, és torkon ragadta a gyanútlan fegyverest.
Egy pillanatra mindenki megdermedt.
– Ezt... nem értem! – dadogta az egyik kutató halálra váltan. – Ennek a
ketrecnek vissza kellene tartania...
– Idióta! – üvöltött föl Drake. – Ez erős, mint egy bivaly! Túl alacsonyra
állította a fokozatot!
Bár folyamatosan küzdenie kellett a fájdalommal, a szimbióta továbbra is
igyekezett óvni Brock testének nagyobb részét, plusz erőt és villámgyors
regenerációt biztosítva neki. Eddie azonban tisztában volt vele, hogy így is
csak másodpercei vannak a cselekvésre. A meglepetésből származó előny
pillanatok alatt semmivé válik, és akkor vagy a ketrec szónikus mezejének
intenzitását növelik meg, vagy hívják az őröket, akik olyan fegyvereket
hoznak, amivel még a szimbiótának is képesek lesznek ártani.
Vagy akár meg is ölni.
Megfeszítette minden erejét, lassan fölemelte az őrt a padlóról – majd a
legközelebbi irányítópanelhez vágta. A férfi sisakos feje nagyot csattant a
konzolon, amit a legkevésbé sem úgy terveztek, hogy efféle fizikai
hatásoknak is ellenálljon. Egyik áramkör a másik után lett zárlatos, szikrák
záporoztak az eszméletlen őrszem sisakjára, s a tönkrement készülékből
máris dőlt a füst.
– El... elkapta Ricardót! – kiáltotta valaki, aztán, ahogy a szónikus ketrec
egy villanással kikapcsolt, már kisebb bajuk is nagyobb volt.
– Vigyázzatok! Elszabadult!
A szimbióta még azelőtt tetőtől talpig beburkolta Eddie-t, hogy a férfi lába
a padlót érte volna. Pillanatok alatt újabb és újabb izomkötegeket
növesztett, az embertelenül széles szájból agyarak sarjadtak, az alkarnyi
nyelvről zöldes nyálka csepegett, s az ujjbegyekből gyémántnál is
keményebb karmok bújtak elő, amik akár az acélt is képesek voltak átvágni.
A Rorschach-szemek engesztelhetetlen, gyilkos dühvel pásztázták a
helyiséget.
– ÍGY VAN! – sziszegte Venom. – SZABAD. MÉRGES. ÉS NAGYON,
DE NAGYON ÉHES!
 Egy ugrással az őrök közt termett, s minden ütésével karokat roppantott el
és arcmaszkokat zúzott szét. Az egyik fegyveres máris üvöltve vergődött a
padlón, ahogy a plexi maszk szilánkjai mélyen az arcába fúródtak. Egy
másik Venom felé csapott a sokkolójával, mire a szimbióta fekete karmai
úgy téptek a sisakjába, mintha papírból lett volna. A katona visított, mintha
nyúznák, aztán egyszer csak mintha elvágták volna a hangot.
A fekete óriás megvetőn lökte félre a mozdulatlan testet. Tucatnyi új
fegyveres rontott be, s az első mellkasába máris egy ágyúlövedék erejével
csapódott egy véres rohamsisak.
– ÚJ JÁTSZÓTÁRSAK! – gurgulázta Venom pokoli elégedettséggel a
hangjában. – ELŐBB SZÉTSZEDJÜK A SISAKJUKAT, HOGY
LÁSSUK, VAN-E BENNE VALAMI... AZTÁN UGYANEZT
MEGCSINÁLJUK A FEJÜKKEL IS! ÉS KÖZBEN AZT IS
KIGONDOLJUK, KINEK AZ ARCÁT FALJUK FÖL ELŐSZÖR!
Szédítő sebességgel vetette magát az őrökre, s az első, légkalapács erejű
ütésével nemcsak a sisakot, de a benne levő fejet is összetörte. A
felrehajított test hangos csattanással vágódott az egyik falnak, de Venom
közben már két újabb fegyveressel akaszkodott össze. Egy bontógolyó
lendületével taglózta le őket, s egyetlen csapásával mindkét őrt elsodorta.
Az egyik úgy esett össze, mint akibe villám csapott, a másiknak azonban
sikerült egy asztalban megkapaszkodnia, és iszonyodva bámulta a
vicsorogva feléje nyúló, fekete lényt.
Mielőtt azonban letéphette volna a katona fejét, fülsiketítő robbanás
hallatszott, és Venom számára a világ egyetlen hatalmas, fehéren izzó
fájdalomgóccá vált. A szimbióta szabályosan leolvadt Brock testéről, s a
férfi úgy érezte, ívben hátrahajló gerince menten elroppan. Az izmait
embertelen kín rántotta görcsbe, s azt kívánta, bár meghalhatna.
Nagyon távolról és halványan érzékelte, hogy valaki megáll fölötte.
Carlton Drake volt az, aki elismerőn biccentett oda a Venomot leterítő,
szónikus karabélyt szorongató őrnek.
– Mindig is azt vallottam, kifizetődő megfelelően felszerelni az
alkalmazottakat – mondta elégedetten, aztán intett az egyik technikusnak. –
Aktiválják a tartalék szónikus ketrecet! És most arra is ügyeljenek, hogy
negyven százalékkal magasabbra állítsák a biztonsági fokozatot!
Aztán leguggolt az eszméletlen exújságíró és a mozdulatlan szimbióta
mellé.
 – Tudja, Mr. Brock, most, hogy már mindent megkaptunk, amit csak
adhatott, tényleg kénytelen vagyok átgondolni, vajon szükségünk van-e
még önre...
 6

A Menedék a Del Rio Park alatt,

San Francisco, Kalifornia

A MINDENFÉLÉKKEL megpakolt bevásárlókocsi vadul zörgött, ahogy

Elizabeth végigvonszolta a park kavicsos ösvényén. Az alagútban már
simábban boldogult, s bár odalent sötét volt, tudta, hamarosan elérik a
Menedék gázlámpák által megvilágított utcáit, és ott már tényleg semmi baj
nem érheti őket.
Timothy ott baktatott mellette, vállán egy jól megrakott zsákkal, amit a
Pennsylvania sugárúton levő ingyenkonyha jószívű szakácsai pakoltak tele.
A Menedék összes többi lakójához hasonlóan ők is minden
szerzeményüket beszolgáltatták az Elosztó Központba, ahonnan annak
arányában utaltak ki bármit is, hogy kinek mire és mennyire volt szüksége.
Az út a lábuk alatt koszos csatornából lassan szabályos járdává vált, s
egyszer csak azon kapták magukat, hogy máris mennyivel könnyebb tolni a
bevásárlókocsit.
Tim nagyot sóhajtott.
– Tudod – dünnyögte maga elé –, egy kicsit azért bíztam benne, hogy
odafönt majd összefutunk Mr. Brockkal...
– Tudom – bólintott az anyja. – Szégyen, hogy a Tanács nem engedi, hogy
a Menedékben maradhasson! Mert ő barát volt, márpedig nekünk minden
barátra szükségünk van!
Ráfordultak az Elosztó Központba vezető útra, ahol az egyik falnak dőlve
egy ösztövér férfi és a prédikátor ácsorgott. Mintha csak beszélgetnének.
Vagy mintha épp őket várnák.
– Ugyan már, Elizabeth! – vigyorgott rá csorba fogsorával az ösztövér,
rongyos alak. – Venom történetével legfeljebb a gyerekeket ijesztgesd, hogy
rendesen végezzék a feladatukat, de jobb, ha az eszedbe vésed, hogy az a
pszichopata nem a barátunk, hanem egy szörnyeteg!
Elizabeth gyűlölte, ha épp a fia jelenlétében hozzák ki a sodrából, de most
egyszerűen nem volt képes uralkodni a dühén.
 – Micsoda egy tökfej vagy, Nathaniel! – biggyesztette le az ajkát. – Vagy
talán már elfelejtetted, hogyan óvott meg bennünket Venom Roland Treece
munkagépeitől? És ha egyszer csak úgy döntenek, hogy visszajönnek?
Akkor mi lesz?! Akkor a sok szájtépésen kívül mihez kezdesz?!
– Akkor, gyermekem – felelte a prédikátor nyugodtan – majd Isten megóv
bennünket.
– Úgy legyen, atyám! – tette védelmezőn a fia vállára a kezét Elizabeth. –
Azért fohászkodom, hogy valóban így legyen! Mert tartok tőle, ha azok a
gépszörnyek visszatérnek, az ima kevés lesz, hogy megállítsa őket.
***
Northridge Bevásárlóközpont,
Salinas közelében, Kalifornia

A PADLÓ beton- és csempedarabokra robbant, s bármilyen fürge is volt,

Pókembernek csak az utolsó pillanatban sikerült félreperdülnie, mielőtt a
vörös-arany szimbióta péppé zúzta volna. A lehetetlenül hosszú tincsek,
mint egy polip éhes karjai kaptak utána, s húzódtak vissza végül dolguk
végezetlen.
Mindjárt lemegyek hídba! Ugyanúgy nem reagál rá a pókösztönöm, mint
Venomra vagy Vérontóra!
Csavart szaltóval ért földet a halálra vált női vásárló mögött, akit alig egy
perce ő mentett meg.
Viszont ez a szimbióta nő! Ezt akár még az előnyömre is fordíthatom...
Megfeszítette az izmait, a levegőbe szökkent, és páros lábbal, egy
puskagolyó átütő erejével száguldott a szimbióta arcába. Az meg sem állt a
mozgólépcső aljáig, s ahogy nagy nehezen feltápászkodott, szédelegve rázta
meg a fejét.
A jó életbe! Ezzel az erővel akár egy vasbeton gerendát is kettétörhettem
volna, ez meg egy perc alatt összeszedi magát!
A szimbióta haja mintha önálló életet élt volna, s azonnal körülfogta a
vörhenyes testet. Ahogy a levegőbe szökkent, a fürtök karokként
csapkodtak körülötte, ismét csak Vérontóra emlékeztetve Pókembert. Az az
átkozott vörös ördög volt az, aki folyton fegyvereket formált a saját
testéből.
 Úgy döntött, nem kellene megvárnia, hogy azok a tincsek elérjék.
Vajon mit szólna, ha megkínálnám némi pókhálóval?
A szimbiótát azonnal pajzsként vette körül a sörénye, s pillanatok alatt
cafatokra szaggatta a rátapadó hálót.
Szó se róla, jó gyors!
A fürtök most egy dézsába ültetett fára csavarodtak. A szimbióta
könnyedén fölemelte a több száz kilós növényt, aztán megpörgette és
elhajította.
Piszok gyors!
Pókember felugrott és megperdült, a fa ágai azonban még így is súrolták a
combját. Ami ennél a sebességnél már fájt. Nem is kicsit.
Muszáj lesz távolról elintéznem!
Azzal egy látványos ívű ugrással egész a plafonig szökkent, és fejjel lefelé
lógva méregette a szimbiótát.
– Máris menekülsz? – acsargott a vörös-arany nő. – Úgy nézem, ez
könnyebb lesz, mint gondoltam!
– Álmodozz csak, aranyom! Egy tapasztalt harcos nem becsülné le az
ellenfelét! Eddie például nem követné el ezt a hibát!
A nő lekuporodott, és újabb támadásra készülve visszahúzta a fürtjeit.
Aztán velőtrázó sikollyal lódult neki, örvénylő tincsekkel, kimeresztett
karmokkal.
Ja, és nem esne nekem csak így, terv nélkül...
Pókember elrúgta magát a plafontól.
És nem sétálna bele a csapdámba.
Az ökle egy ágyúgolyó erejével és lendületével találta el a nőt, aztán
oldalra perdült, s úgy ért földet, mintha épp csak egy elszabadult
bevásárlókocsi elől tért volna ki.
A női szimbióta szabályos krátert ütött a padlóba, ahogy földet ért, s ismét
csempe- és betonszilánkok záporoztak szerteszét.
Az egyetlen probléma csak az volt, hogy a vörös-arany szimbióta épp egy
tátott szájjal bámészkodó és vadul fotózó tinicsoport közelében landolt.
Már csak ez hiányzott...
***
FÁJT mjndene.
 Nagyon fájt.
Az elméjében érzések, benyomások és vadul cikázó gondolatok
örvénylettek.
Bajban vagyok!
Pillanatnyilag egyedül erre tudott gondolni, ahogy összetörve hevert a
padlón. A közönséges emberekkel, de még a jól képzett fegyveresekkel is –
mint egy rendőr vagy biztonsági őr – játszi könnyedséggel bánt el, de
Pókember csúnyán leiskolázta.
Azt hitte, hogy vele is boldogulni fog, erre egyetlen ökölcsapással
összetörte, és most...
És most nyilván jön, hogy megölje.
Ha nyerhetnék egy kis időt, hogy meg tudjak gyógyulni...
Ahogy az arcához nyúlt, a szimbióta, mint valami második bőr,
visszahúzódott, hogy a nő hozzáférjen a bőrére ragasztott miniatűr adó-
vevőhöz.
– Itt a Négyes Terepügynök! – suttogta nehezen forgó nyelvvel. –
Vészhelyzeti evakuációt kérek!
A választ azonban már nem volt ideje megvárni, mert Pókember elindult
feléje.
Valami előnyre kell szert tennie! Bármi megteszi, ami nyer neki egy kis
időt, hogy...
Egy terv kezdett körvonalazódni benne, amitől az új arca széles,
agyarakkal teli vigyorba gyűrődött, s a saját izgalmán kívül a szimbiótáét is
érezte.
Ez majd távol tartja a csáprágós rohadékot!
A haja örvényleni kezdett, s a tincsei egy lecsapó kobra fürgeségével
ragadták meg és fonták körbe a legközeIebb álló fiatalembert, aki épp
bőszen töltötte föl a küzdelemről készült felvételt a világhálóra.
– Hé! – üvöltött föl a fickó, ahogy a szimbióta fölemelte. – Ne! Kérem,
neee!
A szimbióta megpörgette, aztán úgy hajította el, mintha valami parittyából
lőné ki.
Egyenesen a bevásárlóközpont üvegezett főbejárata felé.
***
 – Kérem, neee! – sikoltotta a fiatal férfi, aztán a szimbióta elhajította, mint
valami törött játékbabát.
– Engedd el magad! – szólalt meg valaki mögötte... vagy fölötte? –
Foglak.
Két erős kar ölelte át a törzsét, s egyszer csak valami félelmetes erő
rántotta vissza. A gyomra azonnal tótágast állt, de mielőtt hányni kezdett
volna, Pókember már földet is ért vele.
– Ez szoros volt! – biccentett a Hálószövő, aztán elengedte. – Bocs, de
most mennem kell! Mára még van egy szétpofozandó szimbiótám!
***
MIKÖZBEN letette a fiatal fickót, érezte, hogy a srác szíve úgy ver, mint
egy csapdába esett állaté. Tartott tőle, hogy nem fog tudni megállni a lábán,
de ezzel most igazán nem volt ideje foglalkozni.
– És most...
Ahogy megpördült, és a szimbiótát kereste, azt kellett, hogy lássa, a vörös-
sárga kreatúra nincs sehol.
Hova tűnt? Hova a fenébe tűnt?!
Lassan az emberek is kezdtek előmerészkedni a boltokból, és bizonytalan
léptekkel indultak feléje. Az egyikük, egy zöld pólót és rövidnadrágot
viselő fiatal férfi a mennyezet felé kezdett mutogatni.
– Hé, Mr. Pókember! Én láttam! A tetőre ment!
– Ezer kösz! – intett Peter, s azzal máris a levegőben volt.
Gyors csuklómozdulat, hálószál kilő, nagy lendület, és...
Irány a tető!
***
A TETŐ csupa egymásba folyó árnyékból állt, és ezek java egy állítható
szárnyú, rotoros repülőgéphez tartozott.
Ezzel jöttek érte?!
A repülő tett egy kört, aztán megfordult, és az ellenkező irányba indult.
Mielőtt azonban túlságosan eltávolodhatott volna, Pókember egy hálószálat
küldött utána, ami a gép hátsó vezérsíkját találta telibe.
Megvagy!
 Aztán gyakorlott légsíelőként megkapaszkodott a hálóban, és hagyta, hogy
a lendület, a szél és a gravitáció együtt tegyék a dolgukat.
Rendben, garçon, mehetünk! Bár azért azt jó lenne tudni, hová...
 7

San Francisco, Kalifornia

– MEGINT elájult, Mr. Treece.

A szobának kezdett igen rossza szaga lenni. Nem, tulajdonképp nem is a
szobának volt pocsék szaga, hanem annak az üres betondoboznak a Treece
lnternational alagsorban. Dohos levegőre és szétporladó mészkőgipszre
emlékeztette, amit furcsamód megnyugtatónak talált. A gyermekkorát
juttatta az eszébe. Arra, ahogyan életben maradt.
Nem, a szobának tulajdonképp nem is volt rossz szaga. Sokkal inkább a
székben gubbasztó alaknak. A mosdatlan testnek és a csupa kosz, rongyos
ruháknak.
Izzadtság. Nyál. Vér. Kétségbeesés.
Csak úgy bűzlött tőlük.
A szoba egyetlen villanykörtéje távolról sem szolgáltatott elegendő fényt,
hogy teljesen eloszlassa a sötétséget, de ahhoz ez is épp elég volt, hogy a
székhez kötözött, eszméletlen alakot megvilágítsa.
Nem volt alultáplált, s épp elég hús akadt a csontjain. Sőt az előző
életében, mikor nem az utcán csövezett, lehet, hogy még egészen jó
kondiban is volt.
Az egyik sötét sarokból figyelő Treece még így is egész jól látta az
egykori atletikus alkat maradványait.
– Akkor – fordult Treece a biztonsági főnökéhez – térítse magához!
– Igen, uram! – biccentett Crane. – Azonnal előkészítek egy újabb
injekciót.
– Ő az első parklakó csöves, akit sikerül élve elfognunk – állt a szék elé
Treece. – Úgyhogy ki akarom használni a lehetőséget, és tudni akarom,
amit ő tud!
– Ugyan mit tudhat egy ilyen rongyos senkiházi?! – szólalt meg egy
harmadik hang a sötétben.
– Azért fizetem, hogy kérdéseket tegyen föl, Jenkins? – vonta föl a
szemöldökét Treece.
– Ööö... nem, uram.
 – Akkor ez maradjon is így.
Crane, kezében egy fecskendővel lépett be a fénykörbe.
Egy egész vagyon rejtőzik a park alatt – gondolta Trecee. – Hatalmas
aranykészlet. De ha ezek a rongyos senkiháziak bukkannak rá előbb, és
nyilvánosságra hozzák, akkor az aranyra csak a város formálhat igényt.
Úgyhogy meg kell találnom, és ki kell iktatnom őket!
A lehetőségtől, hogy valaki elorozhatja előle az aranyat, szabályosan
megfájdult a feje.
Így vagy úgy, de kiiktatom őket!
Crane a nyaki vénába adta be az injekciót, s a csöves hamarosan
összerándult és éledezni kezdett. Ahogy a szemei kinyíltak, máris azt
kereste, merre menekülhetne.
A helyében én is ezt tenném – mosolyodott el hidegen Treece. – Főleg, ha
tudnám, hogy mit készülnek művelni velem.
 8

Mojave sivatag, Kalifornia

A LIFT meg sem állt egy félhomályos hangárig. A hajtóművek

kikapcsoltak, a hidraulikus ajtószárnyak halk szisszenéssel csúsztak a
helyükre, s a hangár ismét bágyadt félhomályba burkolózott.
Micsoda megkönnyebbülés!
A helyből fölszálló gép oldalába kapaszkodva utazni nem csupán
kényelmetlen volt, de a sivatag fölött némileg fel is forrósodott a helyzet.
Az áttüzesedett fémfelület szabályosan égette – de most már minden
kezdett visszazökkenni a normál kerékvágásba.
Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, kik ezek, és megint valami
disznóságba tenyereltem bele. Szóval csak a szokásos...
Pókember az ujjai alatt érezte a repülő testén végighullámzó finom
vibrálást, ahogy odabent működésbe lépett valami gépezet. Lassan,
óvatosan kúszni kezdett a pilótafülke felé, aztán meglapult, ahogy feltárult a
nyílás, és emberek másztak elő a gépből.
Az egyikük olyan kezeslábast viselt, mint a berepülő pilóták, a másik kettő
pedig katonai uniformist és zárt arcvédőjű sisakot. Csupa széles vállú,
keménykötésű alak.
A mögöttük jövő negyedik egy valamivel alacsonyabb és vékonyabb nő
volt.
A kvartett a hangár egyik kijárata felé igyekezett.
A nő lesz az, akivel harcoltam. A vörös-arany szimbióta gazdája.
Karcsú volt, hosszú hajú, fekete pólóban és farmerben.
Civil öltözéknek álcázott szimbióta.
Azok négyen úgy vágtak át a hangáron, hogy egyszer sem néztek körül.
De miért is tennék? Végtére is ők idehaza vannak! És ugyan miféle
szemtelen betolakodótól kellene tartaniuk a titkos sivatagi bázisuk kellős
közepén?
Egy darabig azt fontolgatta, hogy követi őket, de egy ekkora helyen ezt
nehéz lett volna észrevétlenül megtenni. És egyébként sem tudta, hová is
tartanak.
 Amúgy pedig később is elcsíphetem őket.
Azzal leugrott a plafonról, és néhány látványos szökkenéssel a
legközelebbi kijáratnál termett. Azt, hogy milyen biztonsági berendezések
figyeltek föl a jelenlétére, nem lehetett megmondani. Az ő szakterülete
elsősorban a kémia és nem a gépészet volt, úgyhogy még az is lehet, hogy
most egy kamerába bámul, épp csak fogalma nincs róla.
Az ilyen gondolatokat persze igyekezett félresöpörni. Végül is egyszer az
életben miért ne mehetne valami simán? Hiszen már azzal, hogy szépen
fölmászott a repülőre, és elhozatta ide magát, milyen messzire jutott! Miért
ne lehetne, hogy a szerencséje kivételesen egy kicsit tovább is kitart?
Az ajtó túloldalán nyíló folyosó túl szűk volt, hogy csak úgy nekiálljon
ugrálni, úgy döntött hát, hogy inkább a plafonon mászik tovább.
Először is meg kell tudnom, hol van Venom! Mi lenne, ha...
Egyik pillanatról a másikra mintha egy megvadult bölénycsorda vágtatott
volna át a koponyáján, ahogy jelezni kezdett a pókösztöne.
Jön valaki!
Egyik világítótest a másik után kapcsolt be, lágy, tiszta fényben fürösztve
a folyosót.
Rejtőzködő üzemmód vége. Lássuk, mire megyünk a frontális
megközelítéssel!
Igyekezett teljesen mozdulatlanul tapadni a plafonhoz, hogy legalább a
meglepetés őt segítse.
A folyosóra egy sisakot és arcmaszkot viselő, puskával felfegyverzett őr
fordult be, s anélkül haladt el a Falmászó alatt, hogy akár csak egyszer is
felnézett volna.
Mikor az őr épp alatta sétált el, Pókember egyszer csak megszólalt:
– Legyen szíves!
– Mi? – kapta föl a fejét az őr értetlenül.
A Falmászó egy hálószálba kapaszkodva ereszkedett le addig, míg a szme
egy vonalban nem került az őrével.
– Tartok tőle, hogy egy kicsit eltévedtem – magyarázta a lehető
legtermészetesebb hangon. – Meg tudná mondani, merre találom a mosdót?
Ebben a pillanatban egy újabb őr jelent meg a folyosókanyarban, s ahogy
megpillantotta Pókembert, nagyot ordított.
– Mi a... Vigyázz!
 Ó, hát épp erre volt szükségem! Egy csomó felbőszült őrre! Még csak
keresni sem kell őket, mind idejön magától!
A liftajtó szisszenését hallotta, majd közeledő vasalt csizmák dobogását.
A hálóba kapaszkodva megperdült, elkapta az őr karját, egy pillanatra
felrántotta; majd a lift felől közeledő fegyveresek felé hajította. Kettőt
szépen le is tarolt, aztán máris a plafonon termett, s egy villanás alatt
behálózta azt, aki épp célba vette volna a puskájával.
A hálófolyadék egy pillanat alatt megszilárdult, az őr mellkasához
ragasztva a fegyvert, és teljesen tönkretéve a závárzatot.
De kettő még mindig talpon volt, és újabbak is érkeztek az összecsapás
zajára.
Lehet, hogy egy kicsit messzebb jutottam volna, ha csöndben maradok.
Lehet, hogy a frontális megközelítést le kellene vennem a listámról?
Na, majd talán legközelebb...
Azzal az őrök közé vetette magát.
Az ökölcsapásai alatt maszkok repedtek szét, és úgy csapott felnőtt, erős
férfiakat a falhoz, mintha játékkatonák lettek volna. Az egyikük a
puskatussal találta el Pókember csípőjét, de a robbanásszerű kínt egy
pillanat alatt elnyomta a Falmászó vérében keringő adrenalin.
Pókember egyetlen ütéssel a földre küldte a fickót, aztán felugrott a falra, s
onnan rugaszkodott tovább.
Megállás nélkül záporoztak az ütései, s már vagy egy tucatnyi fegyverest
tett ártalmatlanná, de egyre csak érkezett az erősítés. Az egyik őr olyan
fürge volt, hogy egy rövid sorozatot is leadott rá a géppisztolyából, mielőtt
Pókember a falhoz hálózta volna.
– Venom! – kiáltotta, miközben egy hálószálon lendülve páros lábbal talált
telibe egy őrt. – Hol vagy?!
Valaki hátulról próbálta megragadni, mire lebukott, és félfordulatból,
kézéllel sújtott a támadója felé. A férfi úgy csuklott össze, mint akit
kicsontoztak.
Aztán lassan kihúzta magát, és a még talpon levő fegyveresekhez fordult.
– Hol van Venom? Aki először hajlandó beszélni, azt nem csapom agyon!
***
– IGAZÁN bosszantó.
 Carlton Drake egy biztonsági kamera segítségével nézte végig, mit művel
Pókember az őrökkel. S közben – biztos, ami biztos – annyival följebb
állította a szónikus börtön védelmi fokozatát, hogy már az ő csontjai is
beleremegtek a folytonos, vibráló hangba.
– Úgy fest, Mr. Brock – szólt hátra a válla fölött –, hogy egy fehér
páncélos lovag érkezett az ön megmentésére...
Pókember épp ekkor emelt a feje fölé egy őrt, és úgy vágta a. társaihoz,
hogy hárman is fölbuktak tőle.
– Mindazonáltal úgy érzem, ön lassacskán több gondot jelent nekünk, mint
hasznot. Dr. Emmerson!
Venom ugrásra készen figyelte, ahogy a fehér köpenyes férfi azonnal ugrik
Drake szavára.
– Kérem, aktiválja az eltávolítási protokollt!
Emmerson ujjai máris fürgén táncoltak az egyik konzol billentyűin, mire
hidraulikus karok nyúltak a szónikus börtön felé.
Mivel nem volt hová visszavonulnia, Venom csöndben figyelt és várt.
Aztán ahogy a karok még közelebb értek, igyekezett olyan messzire
húzódni az apró, gyűlöletes ketrec legtávolabbi sarkába, amennyire csak
tudott.
Ahogy a karok elérték a börtönét, a bántó, vibráló hang előbb fájdalmas,
majd fülsértő lett, s a kín vékony folyondárként kúszott végig a testén. A
szimbióta elkezdett lefoszlani a testéről, s bármennyire is kapaszkodtak
egymásba, a hanghullámok kíméletlenül és megállíthatatlan erővel
választották külön őket.
Aztán az idegen néma sikollyal kapott Brock után, de valami
megállíthatatlanul a ketrecfal felé húzta, mind távolabb a gazdatesttől.
– Ne! – bömbölte Brock. – Külön akarnak választani bennünket!
A sivító hang azonban szétszaggatta a kettejüket összetartó kötéseket, s a
szimbióta úgy hámlott le az emberről, mint egy levedlett második bőr.
Brock minden porcikája lángolt, s úgy érezte, meg fog halni. A szimbióta
az utolsókig küzdött, és Eddie is úgy rázta és dobálta magát, mint egy
felbőszült vadállat.
– Álljanak le! – üvöltötte, a szavait azonban összemosta az elméjét betöltő
kín, s úgy érezte, az agya és a szíve egy ütemre lüktet. – Hagyják abba!
A következő pillanatban a kettejüket összekötő utolsó fonál is elszakadt, s
a gép magába szippantotta a feketén örvénylő idegen lényt.
 Ez volt az utolsó dolog, amit Eddie Brock látott.
***
– FIGYELEM, Pókember!
A bántóan éles férfihang felerősítve hullámzott végig a folyosókon. Ettől –
és a megvert őrök nyögdécselésétől eltekintve – csönd volt. Aztán az egyik
fali panel halk szisszenéssel félrecsúszott, felfedve egy rejtett képernyőt. A
monitoron megjelenő középkorú férfi gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Van itt valami, ami, felteszem, önt is érdekelni fogja. Ismerős fickó volt,
akit már nem egy tévéműsorban látott. Drake... valami Drake... á, igen,
Carlton Drake! Így hívják!
A férfi, akinek távolról sem makulátlan a hírneve! De ha ő itt van akkor ez
vajon azt jelenti, hogy az Élet Alapítvány áll a dolgok hátterében?
– Ön egyfolytában azt hajtogatja, hogy Venomért jött, hogy törvény elé
állítsa azt a gazembert – folytatta Drake. – De amint azt ön is láthatja... Mr.
Brock már nincs közöttünk.
A képernyő osztott üzemmódra váltott, és a jobb oldalon Eddie Brock
jelent meg. Egy vizsgálóasztalon hevert sápadtan és mozdulatlanul, az
izmai görcsben, a szája nyitva, az arca csupa vér. A széles, izmos mellkas
nem mozdult.
Ez volt, amire Pókember a.legkevésbé számított.
Eddie Brock... meghalt?
SZIMBIÓTÁMADÁS
 1

Mojave sivatag, Kalifornia

– AMINT azt ön is láthatja – magyarázta Carlton Drake a fali monitoron

keresztül –, Mr. Brock már nincs közöttünk.
Még több őr óvakodott be a folyosóra, óvatosan lépve át eszméletlen
bajtársaik testén. Pókember azonnal áthelyezte a súlypontját, s miközben
Drake tovább magyarázott, most már őket figyelte.
– Mivel állítása szerint miatta hatolt be az Élet Alapítvány birtokára, ő
pedig már nincs az élők közt, nyilvánvalóan nincs oka, hogy ön a
továbbiakban is itt tartózkodjon.
A Hálószövő mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából – az egyik őr
lassan ráemelte a fegyverét. A következő pillanatban a Pókemberből már
csak elmosódott kék-vörös folt látszott, ahogy az őrre vetette magát. A
rúgása állcsúcson találta a fickót, és olyan erővel csapta a falhoz, hogy
azonnal elájult.
Mintha valami láthatatlan riasztócsengőt szólaltatott volna meg, a többi őr
is belevetette magát a küzdelembe. Voltak, akik megpróbálták lefogni,
mások gumibottal estek neki. Lőfegyvert – tekintve, hogy túl nagy volt a
kockázat, hogy egymást találják el – senki sem mert használni.
– Nézze, Drake – magyarázta Pókember, miközben egy ugrórúgással újabb
őrt küldött a földre, majd egy szökkenéssel a plafonon termett –, én már épp
elégszer harcoltam Venom ellen, hogy tudjam, azt az alakot nem lehet csak
úgy hidegre tenni!
Aztán úgy, hogy az ujjbegyeivel közben a plafonhoz tapadt, páros lábbal
rúgott föl egy újabb fegyverest. Elvált a plafontól, s miközben csavart
szaltóval pördült meg a levegőben, oldalba rúgott egy őrt, aki így közé és az
egyik társa közé került, aki mégiscsak elszánta magát, hogy tüzet nyisson a
karabélyából. A lövés mellkason találta az őrt, aki azonnal összeesett.
– Úgyhogy, ha nem bánja...– rántotta le a földre a fegyverest, és egy jól
irányzott ütéssel rögvest el is hallgattatta –, inkább a saját szememnek
hinnék!
 Hátraszaltó, újabb rúgás – ezúttal térddel egy meglepően alacsony őr
sisakos arcába –, majd a combjaival kulcsolta át egy másik nyakát, egy
erőteljes rántás, és a fegyveres koponyája nagyot csattant a folyosó falán.
Két hanyag csuklómozdulat, és a két jókora adag hálófonál jó darabig a
padlóhoz szögezte az ájult őröket.
– De, bánom! – csikorogta Drake.
– Mr. Drake!
Bárki is volt az, nem a mikrofonba beszélt, a szavait mégis tisztán lehetett
hallani.
– Pulzust találtam! Gyenge, de tapintható.
Drake gyilkos oldalpillantást vetett a fehér köpenyes férfira, aki hirtelen
hebegni kezdett.
– Feltehetően attól vesztette el az eszméletét, hogy különválasztották a
szimbiótától, de...
Pókember gyors könyökütéssel küldött a földre egy különösen buzgó őrt,
aki hátulról próbálta megragadni, és vádlón mutatott a képernyőre.
– Mondtam én! Nem olyan könnyű elintézni Eddie Brockot!
A monitor abban a pillanatban elsötétedett.
Pókember megpördült, de már egy őr sem volt talpon.
***
CARLTON Drake meg sem próbálta palástolni a dühét.
– Vigyék Brockot a műtőbe! – rendelkezett kiabálva. – A szimbióta itt
marad további tanulmányozásra!
Az idegen lény, mintha csak megértette volna, őrjöngve feszült neki a zöld
folyadékkal teli törhetetlen henger falának.
– És Pókember?
– Kiváló záróvizsga lesz a mi kis házi szimbiótáinknak – mondta Drake
némi töprengés után, mire a kutatók egyetértőn bólogattak. – Pókember
halálával teszik föl az i-re egyszer s mindenkorra a pontot.
***
A HÁLÓSZÖVŐ fájón mozgatta meg a vállait. Hiába bírt egy
emberméretű pók elképesztő erejével és gyorsaságával, húszegynéhány
fegyveres megverése még őt is kifárasztotta.
 Őrök kipipálva – tűnődött, miközben gyorsan kicserélte a patronokat a
hálóvetőjében –, de mi a helyzet Eddie Brock-kal?
Végigrohant a folyosón, s be-belesett a jobbra-balra nyíló ajtókon.
Lehet, hogy még él, de ha ne találom meg időben, talán már nem sokáig...
Várjunk csak!
Az egyik ajtó mögül fojtott beszédhangok szűrődtek ki.
Újabb őrök? Na ne!
Ennek ellenére benyitott. Odabent alvilági sötétség fogadta, amin a
folyosóról beszűrődő halovány fény sem sokat segített.
Aztán két izzó, bizonytalan körvonalú szem jelent meg a levegőben. Két
bizarr folt egy Rorschach-teszten.
– Venom?
A szempár nem mozdult, csak bámulta merőn.
– Eddie?
A következő pillanatban fények gyúltak, és öt alak vette körül. Ismerősek
voltak, mégis különböztek mindentől, amit eddig valaha is látott.
– Ne! – kiáltotta kétségbeesetten. – Öt Venom?!
Most már tudta, miért fogták el Eddie Brockot.

San Francisco, Kalifornia

MELEG nap volt, úgyhogy Boyd és Vietnam Tom a fák árnyékába
húzódtak. A lombok megszűrte napfény már jóval elviselhetőbbnek
bizonyult.
A többség már elhagyta a parkot, így egy idő után ők is a bejárat felé
vették az irányt, ami történetesen egész közel feküdt a Menedékbe vezető
csatornalejáróhoz.
Itt egy liget mélyén heveredtek le, s úgy voltak vele, kicsit szunyókálnak,
aztán majd, amikor a koraesti sétálók és piknikezők is kijönnek, megint lesz
kitől lejmoljanak egy kicsit. Mindketten a fejük alá gyűrték a kabátjukat, és
ahogy elszunyókáltak, midketten álmodtak is. Vietnam Tom például békés
sötétségről, amiben semmiféle veszedelem nem lapult, s ahol nem lesett rá
egy puskagolyó vagy repeszdarab formájában a halál.
 Aztán, bár először maga sem tudta, mitől, egyszer csak fölriadt.
A talaj vibrált alattuk, s az ösztöne azt súgta, hogy ez bizony földrengés.
San Franciscóban, ami egy törésvonal fölé épült, ebben nem is lett volna
semmi meglepő.
A szíve vadul vert, s lélegzetvisszafojtva figyelt.
A remegés azonban nem alulról jött, hanem közvetlen közelükből, a fák
közül.
– Mit gondolsz, mi lehet ez? – kérdezte Boyd halkan.
Vietnam Tom válasz helyett laposkúszásban araszolt a liget széléig, s
onnan lesett ki. A szervezetében dolgozó adrenalintól most még a repesz
sajgását sem érezte.
Boyd hangtalanul követte, s ahogy óvatosan széthajtogatták a bokrok
ágait, munkagépeket pillantottak meg. Buldózereket, markológépeket, és
kosaras emelővel felszerelt teherautókat, melyekről máris elkezdték levágni
a fák felső ágait.
Az egész olyannak tűnt, mint valami nagyszabású, tereprendező munkálat
kezdete.
Vagy az Apokalipszis most 3D-s, felújított változata.
És volt ott egy jókora tábla is, amin a következő állt:
PARKRENDEZÉS MIATT LEZÁRT TERÜLET
BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL
VÉDŐSISAK VISELETE KÖTELEZŐ
A HATÁRSÉRTÉS TÖRVÉNYBE ÜTKÖZŐ TETT
TREECE TERÜLETFEJLESZTÉSI PROJEKT
– El sem tudom mondani, mióta vártam erre a napra!
Úgy tíz méterre tőlük két férfi beszélgetett, egy Treece Fejlesztési Vállalat
feliratú teherautó platója mellett. Tom intett Boydnak, hogy nem
mozduljon, ő pedig egy kicsit még közelebb kúszott, hogy hallja, miről is
beszélnek azok ketten.
***
– MÁR így is egy kisebb vagyont költöttem arra, hogy megtaláljam azokat
a nyavalyásokat, akik a park alatt élnek!
 – Ha maga mondja – vonogatta a vállát Orwell Taylor. – Én csak az
illendőség kedvéért vagyok itt, de az igazat megvallva, cseppet sem érdekel
egy rakás csöves meg csatornalakó.
– Csakhogy ezek állnak köztem meg az arany között! – mondta Roland
Treece komoran. – Úgyhogy el kell tűnniük!
– Remélem, tényleg sikerül megszereznie azt az átkozott aranyat! – felelte
Taylor. – Felőlem mind a magáé is lehet! Én csak Brock fejét akarom egy
lándzsára tűzve!
– Mikor végeztek a Venom projekttel, Drake nem is lándzsára tűzve,
hanem tálcán fogja önnek szervírozni – legyintett Treece.
– Ajánlom is neki! – morogta a tábornok, aztán elkezdte félrehúzni a plató
ponyváját.
A teherautón négy jókora láda volt, rajtuk élénksárga háromszöggel,
jelezvén, miféle holmit is tartalmaznak.
– Biztos benne, hogy innen már egyedül is menni fog? – kérdezte nem
kevés malíciával.
Treece lassan végigsimította az egyik ládát, s akkor sem húzta vissza a
kezét, mikor a durván gyalult faanyagból egy szálka fúródott a tenyerébe.
Később majd kiszedi és lekezeli a sebet, de most örömmel üdvözölte a
pillanatnyi fájdalmat. Úgy érezte, kitisztul tőle a feje.
– Egy nagy építkezési vállalat tulajdonosa vagyok, Mr. Taylor, úgyhogy én
sem most jöttem le a falvédőről. Mikor Venomot az Élet Alapítványhoz
küldtem, azzal máris kiiktattam egy problémát. Ami pedig a hajléktalanokat
illeti...
– Ez itt – intett a ládák felé a tábornok – nem közönséges katonai holmi.
– Épp ezért felel meg tökéletesen a céljaimnak!
– Maga komolyan fel akarja robbantani a parkot? – vonta föl a
szemöldökét Taylor.
– Ha nem sikerül egyesével begyűjtenem őket, akkor pusztjanak mind! –
bólintott Treece.
– Megszállott – húzta vissza morogva a ponyvát Taylor.
– Bagoly mondja verébnek, tábornok úr – mosolyodott el komoran Treece.
– Bagoly mondja verébnek.
***
 VIETNAM Tom óvatosan visszamászott Boydhoz, és intett, hogy
indulhatnak.
– Mi volt a ládákban? – nyögött föl Boyd, miközben hason csúszva vágtak
át a ligeten.
– Robbanószer.
– Az a sárga háromszög a ládákon azt jelenti?
Vietnam Tom komoran bólintott. Annak idején Kuvaitban épp elégszer
látta ugyanezt a jelet.
– Jobb, ha azonnal figyelmeztetjük Ethant és a Tanácsot! – mondta
csöndesen, miközben összeszedte a motyóját.
– Ja – bólogatott Boyd. – Szerintem most már majd bánni fogják, hogy
nem engedték meg annak a Brock nevű pasasnak, hogy maradjon! Mert
most piszkosul jól jönne valaki, aki megvédene bennünket!
 3

Mojave sivatag, Kalifornia

DON Langston, az ügyeletes biztonsági őr a konzol mellé tette a sisakját.

Pont az őrtársa sisakja mellé, mert ilyen melegben ugyan ki számít
bunyóra? De a szónikus pisztolyt esze ágában sem volt elpakolni. Mert hát
meleg ide vagy oda, de... mit lehet tudni?
Például ki tudná megmondani, hogy nem lesz-e hirig, mikor tényleg
szükség lesz fegyverre? És ő szeretett lélekben rákészülni az efféle
dolgokra.
Az elmúlt pár óra eseményei is azt bizonyították, hogy egy sisak meg egy
ilyen stukker bizony akár az életét is megmenthetik.
A munkatársai egy része nem volt ilyen felkészült. Most már nem is
dolgoznak itt. Sőt egy részük nem is fog. Sehol. Soha többé.
Csak hát a sisakok nehezek voltak, a lezárt arcvédő mögött meg úgy
megrekedt a meleg, hogy attól egyszerűen meg lehetett gebedni! Arról nem
is beszélve, hogy mindent másképp hall benne az ember, és néha olyan
érzése van, mintha a beépített rádióból furcsa zajok szűrődnének ki...
Úgyhogy jó volt levenni – de azért semi pénzért nem tette volna túl
messzire.
A konzolhoz húzta magát a gurulós székén, és nekiállt pár adatot
bepötyögni. A társa – Pauly – az egyik fal mellé tolta a súlyos hordágyat,
amihez Eddie Brockot kötözték. Volt ott egy asztal is, tele orvosi
műszerekkel, egyik-másik viszont úgy festett, mintha valami középkori
kínzókamrából kérték volna kölcsön.
– Beviszem Brock adatait a rendszerbe – mondta Don. – Te meg tedd föl
rá a biztonsági hevedereket!
– Miért? – kérdezte Pauly. – A nyugigyógyszer még mindig hat, és nem
úgy néz ki, hogy ez az alak egyhamar izmozni akarna! De most komolyan...
nézd meg ezt a fickót!
Azzal felkapott egy szikét az orvosi eszközök közül, és Brock feje fölött
kezdett hadonászni vele.
 – Úgy szét tudnám vagdosni a pofájádat! Hé, Mr. Kemény Fickó! Mindjárt
nem leszel akkora nagy arc, ha a doktor bácsi szépen kinyit, és megnézi,
mitől is ketyegsz! Tudod, mit? Azt hiszem, maradok még egy kicsit, és
tényleg megfigyelem, ahogy...
– Ezt figyeld!
Egy súlyos kéz csapott le Pauly csuklójára, és úgy megszorította, hogy a
csontok is belereccsentek. Az őr felüvöltött, s a szike kicsúszott az ujjai
közül.
Langston azonnal a fegyveréért nyúlt.
***
EDDIE Brocknak esze ágában sem volt elereszteni Paulyt. Sőt, még
közelebb húzta, s élő pajzsként tartotta maga előtt. Aztán ahogy már elég
közel volt, eleresztette a csuklóját és torkon ragadta. Ami nyilván nem ment
volna ilyen egyszerűen, ha sisak is van az őrön – de nem volt.
Pauly halkan hörgött, ahogy a vaskos izmok lassan, de biztosan kezdték
kiszorítani belőle a levegőt.
– A Másik megtanított rá, hogy viseljem el a fájdalmat, és szedjem össze
magam gyorsan – súga az őr fülébe. – Neked erre nem adok elég időt.
Pauly még egyszer összerándult, aztán az oxigénhiánytól elvesztette az
eszméletét.
Brock félrelökte, aztán leugrott az ágyról, és lendületes léptekkel a másik
őr felé indult.
– Órákig eszméletlenek lesztek, mire...
De befejezni már nem volt ideje, mert Langston meghúzta a ravaszt, Brock
pedig kétrét görnyedt a kíntól.
– Ne! – hörögte, miközben az izmai görcsösen rángatóztak. – Szónikus
fegyver! Hát már... mindenki... ilyet használ?!
Összeszorította a fogait, és tett egy lépést előre. Don továbbra is lenyomva
tartotta a fegyver elsütőbillentyűjét.
– Bizonyos frekvenciák...
Eddie levegőért kapkodva próbált beszélni.
– ...azon dolgok közé tartoznak...
Eltorzult arccal tett még egy lépést.
– ...amik árthatnak a Másik felemnek.
 Langston előtt esett fél térdre, olyan közel, hogy a hanghullámtól szó
szerint fodrozódott a bőre.
– D... de van valami...– Brock nyakán megfeszültek az izmok –, amit
tudnod kell...
Azzal egy fürge mozdulattal kikapta az őr kezéből a fegyvert, s a marka
máris Langston torkán volt.
– A Másik felem, és kettőnk közös metabolizmusa nélkül egy ilyen
hangfegyver messze nem okoz akkora fájdalmat!
Aztán komoran elmosolyodott, és a keze megszorult Don nyakán.
– Most megvagy!
 4

Mojave sivatag, Kalifornia

TUDTA, hogy nem állhat meg. Ha megáll, meghal.

Pókember folyamatosan mozgásban volt, ütések elől tért ki, agyarak és
karmok elől hajolt el, ha tehette, lecsapott, és csak a többéves harci
tapasztalatának, emberfölötti ügyességének és szerencséjének köszönhette,
hogy még élt.
Egyelőre.
De tudta, hogy ez bármelyik pillanatban megváltozhat. Merthogy a
szimbiótákra nem reagált a pókösztöne, ami egyben azt is jelentette, hogy a
hatodik érzéke nem jelzett egy-egy váratlan, alattomos támadást. És ez öt
ellenfél esetében már halálos hátrány volt.
Felugrott, és beletérdelt az aranyszínű szimbióta állába, akinek
csontpengék sarjadtak a kezéből és lábából. A rúgás ereje a falnak taszította
a lényt, s a becsapódástól félembernyi területen szakadt le a vakolat.
Ha elkapnak, nekem végem! – ismételgette kétségbeesetten. – Ezek
megölnek és megesznek! Pont mint Venom vagy Vérontó tenné!
Sűrű hálót szőtt, és azt hajította a női szimbióta arcába, akivel már a
bevásárlóközpontban is harcolt, így is épp csak elkerülve a gyomra felé
kapó karmokat. A nő gyilkos tincsei azonban így is elkapták a kezét, és
acélsodrony erejével tartották.
Vérontó úgy született, hogy Venom egy része egybeolvadt egy pszichopata
gyilkossal...
A másik kezét sötétzöld csápok ragadták meg, s az ujjai azonnal
elzsibbadtak a szorítás erejétől.
Lehet, hogy ezek is így jöttek létre?
A két szimbióta a magasba emelte, és ő hiába vergődött, hiába próbált
szabadulni, a foglyuk volt.
Ne már! Öt ellenfél egyszerre?! Mind Venom és Vérontó erejével
felvértezve?! Ez kérem egy nagy, kozmikus szívás!
A szimbióták körülvették. Csupa tébolyult, vérszomjas gyilkos, akik a
vérét akarták.
 Lehet, hogy mégis jobb lett volna, ha New York-ban maradok?
***
CARLTON Drake és dr. Emmerson egy beépített monitor segítségével
követték nyomon az összecsapást.
– A kísérlet sikeresnek tűnik – Drake csak úgy sugárzott az
elégedettségtől. – Könnyen meglehet, hogy tényleg megtaláltuk a túlélő
közösség számára az ideális testőröket! És ha erre mégsem lenne szükség,
akkor is félelmetes erejű fegyverekre tettünk szert. Akárhogy is nézem, mi
mindenképp nyerünk ezen a helyzeten!
Emmerson egyetértőn bólogatott, bár Drake-et a legkevésbé sem érdekelte
a tudós véleménye. Egyszerűen csak azért beszélt hangosan, mert épp akadt
hallgatósága.
Emmerson ennek ellenére úgy ítélte, biztonságosabb, ha bólogat.
– Sikeresen eltávolítottuk Venom testéből az örökítő anyag utolsó
morzsáját is. Mesterségesen felgyorsítottuk a szimbióták érési folyamatát,
és a megfelelő alanyokkal egyesítve őket, létrehoztuk a tökéletes
eszközöket a céljaink elérésére! – mosolyodott el eszelősen Drake. – És a
végső teszt, a legfényesebb bizonyíték Pókember legyőzése lesz!
***
EZEK megpróbálnak felnyársalni!
A lábát ugyan sikerült kiszabadítani, de a karjainál fogva még mindig
szilárdan tartották. Az aranyszínű szimbióta, akinek hosszú pengék
meredtek elő az alkarjából, szemlátomást épp arra készült, hogy úgy szúrja
föl ezekre a Falmászót, mint valami bogarat.
Abban a pillanatban, ahogy a szimbióta pengéi a gyomra és a mellkasa
felé villantak, Pókember rámarkolt a karjait tartó csápokra, és minden erejét
megfeszítve rántotta a két szimbiótát egymás felé.
Ezekkel kapcsolatban is ugyanaz volt az érzése, mint a vörös-arany
lénnyel vívott küzdelem során a plázában: erősek és vérszomjasak,
ugyanakkor önteltek, és hiányzik belőlük a tapasztalat. Kéjelegnek az
újonnan szerzett képességeikben és erejükben, és ettől olyan színpadias
ostobaságokra is hajlamosak, mint ez a felnyársalós intermezzo.
Venom ilyet nem tenne! Vérontó meg pláne...
 Mert ők tudják, hogy egy emberméretű pók erejével bírok!
A hirtelen rántás mindkét szimbiótát meglepte, s úgy borította föl őket,
mint a tekebábukat – az aranyszínűvel együtt.
És végre – ha csak egy pillanatra is – szabad volt!
A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes, s ahogy félrekapta a fejét,
mögötte a falon egy fekete, savas nyálcsomó loccsant szét füstölögve.
Hoppá-hoppá! Savas köpet?! Ez valami új!
Egy szürke szimbióta volt az, aki megpróbálta leköpni, s az összes
ellenfele közül ez hasonlított leginkább Venomra. Hatalmas volt, fenyegető,
csupa izom, agyar és karom.
A szimbióta hirtelen feléje nyújtotta a karjait, amik egy villanás alatt
megnyúltak, s irdatlan pörölyökként csaptak le rá.
Pókember a levegőbe szökkent a rögtönzött faltörő kosok elől, a törzse
csavarintásával csusszant át az utána kapó karok közt, s egy szaltóval ért
földet a szimbióta orra előtt.
Ügyesek, de gyakorlatlanok. Nagyon újak még ebben a fajta küzdelemben.
Aztán egyszer csak ott volt a másik női szimbióta is. Ennek jóval rövidebb
volt a haja, mint a vörös-arany lénynek, de az agyarai legalább olyan
élesnek és fenyegetőnek tűntek.
És rózsaszín a haja! Édes Istenem, ez rózsaszín!
Azok ketten egyszerre akarták rávetni magukat, mire kaptak egy-egy adag
hálót a képükbe.
Túl sokat mozognak, túl szélesek a gesztusaik, túl sok energiát pazarolnak,
és egyáltalán... Még szerencse, hogy ilyen zöldfülűek, különben nem
kajálnák meg a trükkjeimet!
A nagydarab szürke hörögve mart a saját arcába, ahogy megpróbálta
leszaggatni magáról a hálót, amit azonban Pókember már nem várt meg.
Lebukott az egyik vadul csapkodó kar alatt, aztán egy gyilkos erejű
felütéssel fordulatból küldte padlóra a lényt. Most egy cseppet sem fogta
vissza magát – erre egyrészt nem is volt szükség, másrészt itt most nem
holmi baráti csörtéről volt szó, hanem az életéért küzdött.
Az ütés remekül sikerült, s a szimbióta fodrozódva húzódott vissza a
szilánkokra tört állkapocsról.
Enyém a tapasztalatból adódó előny, viszont az ő oldalukon áll a...
A rózsaszín hajú szimbióta egyszerűen magába olvasztotta a hálót. Mintha
lenyelte volna.
 A meglepetés? És úgy rágja, mintha rágó lenne! És közben vigyorog a
nyavalyás!
Közben a másik négy szimbióta is hadrendbe állt – még az is, amelyiknek
alig húsz másodperce törte el az állkapcsát –, készen rá, hogy darabokra
tépjék.
Mielőtt azonban rávethették volna magukat, egy erőteljes hang parancsolta
vissza őket.
– Állj!
Erre megtorpantak.
Jaj, ne! Ezt a hangot ezer közül is felismerem! Sőt egymillió közül is!
Nem tudta, hogy maga a parancs tartotta-e vissza őket, vagy az, hogy
Eddie Brocktól jött – esetleg az, hogy az anyaszült meztelen Eddie Brocktól
jött –, a lényeg az, hogy működni látszott.
Brock Pókember mellé állt, s szemlátomást körülbelül annyira érdekelte,
hogy nincs rajta semmiféle öltözék, mint egy házimacskát.
– Ezek itt a bennem élő Másik leszármazottai – magyarázta Pókembernek,
végigmutatva a szimbiótákon. – Csakhogy nekik még nem volt idejük
megfelelően összekapcsolódni a gazdatestükkel.
– Ööö... Eddie... – motyogta Pókember, akinek egyre kevésbé tetszett ez a
fura helyzet.
Főleg az, hogy Brock nem tűnt stabilnak. Semmilyen tekintetben.
– Szerintem ne...
Eddie azonban úgy állt ott, mint valami fénykorán túljutott karmester –
vagy lakóközösségi bizalmi, aki azt hiszi hogy valódi hatalma van –,
magasba emelt karral, elszánt tekintettel.
– Muszáj megtennem! – mondta csöndesen. – Ezek még ártatlanok! Még
meg lehet menteni őket!
Jaj, neeeeeee...
– Gyertek velem, gyermekeim! – tárta szét prófétaként a karjait Brock. –
Együtt helyrehozhatjuk a ma okozott károkat, és jóvá tehetjük a rosszat!
Aztán hátravetette a fejét, és úgy igazán kieresztette a hangját:
– TARTSATOK VELEM!
Erre már valóban reagáltak, s mielőtt bármi egyebet mondhatott vagy
tehetett volna, öt karmos mancs vagy csáp csapott le rá, s irgalmatlanul
helybenhagyták.
 – Hát... nem pont... – próbált Eddie nagy nehezen feltápászkodni a
padlóról, de Pókember nélkül a lábán sem tudott volna megállni – ... nem
pont erre számítottam!
 5

A Menedék a Del Rio Park alatt,

San Franisco, Kalifornia

– LÁTTUK, Ethan – mondta Vietnam Tom. – Egy egész raklapnyi

robbanószer.
Az egész tanácstermet fojtott hangú pusmogás töltötte be, aztán Ethan
emelkedett szólásra. Higgadt és csöndes volt, s a viselkedése lassan
mindenkire – a Tanácsra és a tömegre is – átragadt.
Egy hosszú pillanatig Tomot és Boydot méregette, aztán megcsóválta a
fejét.
– Ez valóban rossz hír – mondta végül.
Elizabeth, akit ez a fajta higgadt viselkedés csak felbőszített, nem bírta
megállni szó nélkül. Gondolkodás nélkül átnyomakodott a tömegen, és Tom
meg Boyd mellé állt.
– Én tudtam, hogy Treece nem fogia ilyen könnyen feladni! – A hangja
reszketett a dühtől. – Biztos voltam benne, hogy megint elküldi a
bányagépeit, és tovább furkálnak majd! Tudtam, és szóltam is... de maguk
nem hallgattak rám!
– Elizabeth... – próbálta Ethan csitítani, de a nő türelme a végéhez ért.
– Tönkre fogja tenni a Menedéket! Ha hallgattak volna ránk és hagyták
volna, hogy Mr. Brock velünk maradjon, most lenne valaki, aki...
– Aki mindannyiunkat megrontana! – rikácsolta Rakestraw tiszteletes
magából kikelve. – Az egy gyilkos! Egy démon! Álmunkban végzett volna
velünk, és ez olyan biztos, mint a...
– Elég, tiszteletes! – Ethan hangja erős volt és fenyegető, akár a lezúdulni
készülő lavina. – Azon vitatkozni, hogy mi lett volna, cseppet sem segít!
Nekünk most a jelen problémáira kell megoldást találnunk!
Lassan végighordozta a tekintetét az egybegyűlteken.
– Várom a javaslatokat!
 6

Mojave sivatag, Kalifornia

PÓKEMBER elcsigázottan fordult ismét szembe az öt szimbiótával.

– Valami épkézláb ötlet? – súgta oda Brocknak, aki ugyan képes volt
megállni a saját lábán, de épphogy csak.
Ami az előbbi verés tükrében már magában is szép teljesítmény volt.
– A boncterem – mondta rekedten Eddie, aztán megfordult, és botladozva
indult neki a folyosónak.
– A micsoda? – hördült föl Pókember, aztán mielőtt azok öten rohamra
indulhattak volna, sűrű, többrétegű hálótorlasszal zárta le az ajtót. –
Egyébként mindegy is, úgyis időben rájövök...
Az acél sodronykötél erejével bíró hálószálak úgy szőtték be keresztül-
kasul az ajtókeretet, hogy öröm volt nézni.
Ezen ugyan nem jutnak át!
Öt lépést, ha megtehetett, mikor a szimbióták máris elkezdték átvágni-
rágni-tépni magukat az akadályon.
Vagy mégis?
Broc most már valamivel magabiztosabban mozgott, és be-belesett a
nyitott ajtókon.
– Akármire is készülsz – zárkózott föl melléje Pókember –, jobb lesz, ha
sietsz vele! Két teljes hálópatront használtam el az ajtó eltorlaszolására, de
szerintem két percig sem fog kitartani!
Eddie végül egy őrszobába nyitott be, és a fali szekrényből két szokatlan
kinézetű karabélyt vett elő.
– Az őreim is ilyeneket használtak – magyarázta, és az egyiket a
Falmászónak nyújtotta oda. – Ezek szónikus fegyverek, és az én Másik
felem ellen igen hatékonynak bizonyultak.
– Értem – bólintott Pókember, aztán megtalálta a kapcsolót, amivel fel
lehetett tölteni a fegyvert, és Brock mellé lépett.
Kintről már karmok kaparászó zaja szűrődött be. Mindketten az őrszoba
ajtajára szegezték a fegyverüket.
 – Úgyhogy reméljük, igaz a régi mondás! – dörmögte az exújságiró. –
Hogy apja fia... vagy lánya... és rájuk is hat az erős hang.
Abban a pillanatban elszabadult a pokol, és agyaras-karmos, vérszomjas
szimbióták rontottak be a helyiségbe. A két karabély azonnal működésbe
lépett, gyilkos hanghullámokkal árasztva el a szobát. Szerencséjükre a négy
rájuk rontó kreatúra pontosan úgy reagált, ahogyan Brock remélte, s az
idegen lények cafatokban hámlottak le a gazdatestjeikről. Úgy sikoltoztak
és bömböltek, mintha tűzforró vízbe dugták volna őket, s az emberek, akik
eddig a hordozóik voltak, most üvöltve-zokogva vergődtek a padlón.
Brock most egyenletes sugárról impulzusra váltott, de továbbra is tűz alatt
tartotta a szimbiótákat. És közben elégedetten vigyorgott.
– Elég már! – csapta le a fegyverét Pókember. – Szükségtelen további
fájdalmat okozni nekik!
– Választottak – vonta meg a vállát Brock. – Többé már nem ártatlanok.
A szimbióták egy kupacba tömörülve vonaglottak a padlón.
– Bár nem is nélkülözik teljesen az ártatlanságot – bökött a fejével az ajtó
felé.
Az aranyszínű szimbióta állt a küszöbön. Egy pillanatig a helyzetet
mérlegelte, aztán a társaira vetette magát, úgy, hogy a saját testével óvja
őket.
A karjai hosszú, kaszaforma pengékké nyúltak, de nem Brockot és
Pókembert, hanem a szónikus karabélyokat vették célba. A sebészi
pontosságú csapásoktól csak úgy szakadt a fém és műanyag.
– Ez nyilván hagyta, hogy a többiek fogják föl az első támadást –
biccentett Pókember, aztán a hálóvetőjével vette célba a lényt, és egyik
ragacsos réteggel a másik után burkolta be az aranyszínű szimbiótát.
Végül sikerült a két kaszapengét egymással keresztezve rögzítenie, s a
lény szörnyű acsargások közepette eldőlt.
– Ez sem fogja sokáig föltartani – csóválta meg a fejét. – Jó lenne, ha
találnák rá valami más módot, hogy... – Ekkor ébredt csak rá, hogy egyedül
maradt a szimbiótákkal. A helyiség hátsó traktusából nyíló ajtó viszont
tárva-nyitva állt.
Az, amelyik a felirat szerint a laborba vezet.
Ó, remek!
– Eddie?
 De csak a lassan magukhoz térő szimbióták hörgése és morgása volt a
válasz.
Pókember egy jókora ugrással a nyitott ajtónál termett, aztán már bent is
volt. Az anyaszült meztelen Brock futólépésben vágott át a laboratóriumon,
s közben megállás nélkül magyarázott.
– Csak a Másik felem elég erős, hogy megállítsa őket! Tűz ellen tűzzel!
Aztán hátra se nézve odavetette a Hálószövőnek:
– Vigyázz ránk, amíg megtaláljuk a Másik felünket!
Nem volt különösebben jó érzés, hogy egy mániákus tömeggyilkos
utasítgatja, de volt abban logika, amit Brock mondott.
Ha bárki is azt mondta volna, hogy egyszer még épp én fogok segíteni
Eddie Brocknak, hogy újraegyesüljön a szimbiótájával... Nem, ilyet soha
senki nem mondott volna! Vagy ha igen, azt nagyon orrba vágom! És erre
most tessék...!
A plafonon futva követte Brockot, s közben fél füllel a szimbiótákra
figyelt. Eddie minden oldalajtón benyitott, minden szekrénybe és tárolóba
belesett, és egyre cifrábbakat káromkodott. Aztán az egyik helyiség
küszöbén mintha gyökeret eresztett volna a lába.
Pókember sokat felismert a benti gépek közül, elvégre maga is a tudomány
embere volt, de ilyen modern eszközökkel nem sokat tudott még dolgozni.
Sőt egy részükkel legfeljebb a Stark Industries havilapjában, a Láthatárban
találkozhatott eddig. Néhánnyal pedig feltehetően még ott sem.
Tényleg elő kellene fizetnem az Őrült Tudósok Magazinjára! Lehet, hogy
megérné...
– Ott! – kiáltotta Brock izgatottan, aztán átlépett két eszméletlen őr fölött,
és a szemközti fal mellett álló jókora, hengerforma tartály felé iramodott. –
Életben van!
***
A FEKETE szimbióta árnyékcápaként siklott az üvegfelszín alatt, aztán,
mint egy lávalámpásban a megolvadó majd ismét megszilárduló anyag,
újabb és újabb formákat öltve keringett és kavargott a tartályban.
– Hiányoztam? – kérdezte Brock gyengéden, és megsimogatta a hengert.
A szimbióta macskaként törleszkedett a törhetetlen tartály belső falához.
 Milyen közel és mégis milyen távol... a kapcsolat hiánya szinte fizikai
fájdalomként kínozta Brockot. A legközelebbi konzolhoz lépett, s a
szimbióta is azonnal odébb siklott, hogy szemmel tarthassa.
A konzolon egyetlen kapcsolóhoz sem mellékeltek használati útmutatót,
úgyhogy találomra választott egyet.
Csönd. Semmi sem történt.
Aztán a tartályt ellenőrző gépek zümmögése felerősödött, s egy gépi kar
lassan kiemelte a tárolójából a kisebb tárolót. Nyílt a vákuumzár, és a
szimbióta, akár egy megszelídített vadállat, nyaldosta körbe Brock ujjait.
Sebesen felkúszott a karjára, aztán a hátára, mellkasára, s a két fél közti
kapcsolat úgy állt helyre, ahogy a kificamított váll ugrik a helyére – rövid,
égető fájdalom, aztán a megkönnyebbülés, hogy ismét minden a helyén van.
Az izmai csak úgy dagadtak az erőtől, ahogy a szimbióta ismét átjárta
minden porcikáját.
– Újra...
A teste vastagodni és növekedni kezdett, új izomkötegek épültek a már
meglevőkre, s a kékesfekete második bőr alatt vastag vénák kígyóztak.
– ... és mindörökké...
A körmök karmokká nyúltak, a fogak helyén agyarak sarjadtak az
embertelenül széles szájban. A két sorban ülő, borotvaéles fogak közül
alkarnyi, rózsaszín nyelv türemkedett elő, akár egy önálló értelemmel bíró
fenevad, ami nyáladzva próbálja kiszagolni a zsákmányát.
– ...Ml VAGYUNK VENOM!
***
– AZ ÖRÖKKÉ AZ NAGYON HOSSZÚ IDŐ, TE TORZSZÜLÖTT!
Az aranyszínű szimbióta robbant be a laborba, s csupa karom és penge
karjaival máris a torkukat kereste. A testéből formált fegyverek Venom
hátába téptek, mire a fekete óriás megperdült, és csontrepesztő
medveölelésbe fogta a másikat. Az aranyszínű lény vadul vonaglott, s
minden igyekezetével azon volt, hogy kiszabaduljon Venom halálos
szorításából, mellyel lassan, de biztosan kiszorította belőle az életet.
Pókember maga sem tudta, hogyan lehetne a legokosabban
közbeavatkozni – és hogy egyáltalán közbe akar-e avatkozni –, mikor
Venom elbődült:
 MINEK HARCOLNI VELE, HA FOGLYUL IS EJTHETJÜK?
PÓKEMBER! AZ A KONZOL MÖGÖTTED...
Az aranyszínű kreatúra karmai mélyen Venom oldalába martak, de még
így sem volt képes szabadulni.
AZ SZABÁLYOZZA A SZÓNIKUS BÖRTÖNT, AHOL FOGVA
TARTOTTAK, MIELŐTT IDEÉRTÉL VOLNA! AKTIVÁLD, Ml PEDIG
BELEDOBJUK EZT A NYÁPIC TRÓNKÖVETELŐT!
Pókember egy ugrással a konzolnál termett, de elsőre ő sem igazodott ki a
gombok, tárcsák, karok és kapcsolók kusza egyvelegén.
– Ezeket elfelejtették fölcímkézni! – kiáltotta dühösen. – Mégis melyik
szabályozza a tartályt? Halló, Venom, melyik gombot nyomjam meg?!
A két szimbióta azonban olyan halálos ölelésben fonódott össze, hogy már
Venomnak sem volt ideje és ereje instrukciókkal ellátni.
– A fffrancba! – szívta a fogát a Hálószövő, aztán találomra lenyomott egy
gombot, mire a mennyezeten körbefutó sínek egyikén hirtelen életre kelt
egy ágyúforma alkalmatosság.
Azonnal a szimbiótákat vette célba, s félelmetes pontossággal követte
minden mozdulatukat.
Az aranyszínű lény mélyen Venom combjába vájta a karmait, mire a
genetikai szülőatyja görcsösen összerándult. Egy pillanatra csak az
aranyszínű lény volt az ágyú célkeresztjében, s a következő másodperc-
töredékben már működésbe is lépett a fegyver.
A zöld energianyaláb telibe találta a szimbiótát, ami olyan hangon üvöltött
föl, amiben már semmi emberi nem volt.
– El... elolvadok! – A szimbióta zöld porrá kezdett szétesni, s máris több
tenyérnyi helyen pergett le a gazdatestről. – Szétporladok!
Újabb kétségbeesett üvöltés tört föl a torkából.
– AZ NEM AZ A GOMB! – csikorogta Venom. – EZ A SUGÁR A
SZIMBIÓTÁK ÖREGEDÉSÉT GYORSÍTJA FÖL MESTERSÉGESEN!
– Szerintem ez a felnőtteken is működik – vonogatta a vállát Pókember. –
Ezt is sikerült egyből vagy ezer évet öregítenem...
– VÉGÜLIS EZ IS MEGOLDÁS LEHET – villantotta ki az agyarait
Venom. – EGY SZÉLES, PÁSZTÁZÓ SUGÁRRAL
MINDEGYIKÜKKEL VÉGEZHETÜNK, MIELŐTT MÉG TÖBB
ÁRTATLANT NÁNTHATNÁNAK!
– De ez az emberi gazdatesteket is megölheti! – ellenkezdett a Hálószövő.
 – EGYELŐRE MÉG NEM TELJES AZ EGYBEOLVADÁS, ÚGYHOGY
FELTEHETŐEN NEM – legyintett Venom. – A GAZDATESTEK
VALÓSZÍNŰLEG ÉLETBEN MARADNAK.
– Valószínűleg? – kérdezte Pókember megütközve. – A valószínűleg
nekem nem elég, Venom!
– NEKEM VISZONT IGEN!
Egy fekete csáp tekeredett a Falmászó torkára – valami, ami az elmúlt
percekben lassan, hátulról cserkészte be, s kezdte kipréselni belőle a
levegőt.
A világ pillanatok alatt elsötétült Pókember előtt, s már azt sem érezte,
ahogy a fekete csáp finoman a padlóra fekteti.
***
– MEGTARTOTTUK, AMlT ÍGÉRTÜNK – guggolt le melléje Venom. –
MEGESKÜDTÜNK, HOGY NEM ÖLÜNK MEG... DE AZ
ESZMÉLETVESZTÉS NEM SZEREPELT AZ ALKUBAN.
A csáp pillanatok alatt visszaolvadt a testébe, és Venom teljes
magasságában kihúzta magát. Aztán félrebillentette a fejét, és hallgatózni
kezdett.
A szimbióták közeledtek. Hallotta a fújtatásukat és gyűlölködő
sziszegésüket, a karmaik kopogását és vérszomjas rikoltásaikat.
A konzolhoz lépett, és elkezdett átállítani néhány kapcsolót.
– MIKÖZBEN A FOGLYUK VOLTUNK, FOLYAMATOSAN
FIGYELTÜK, MIT CSINÁLNAK A TUDÓSOK. LÁTTUK, HOGYAN
MŰKÖDTETIK EZEKET A GÉPEKET, ÉS Ml IGEN GYORSAN
TANULUNK!
A fenti síneken lassa célra fordultak a sugárvetők.
Az utolsó tárcsát akkor állította maximális fokozatra, mikor a megmaradt
négy szimbióta a vörös-arany nőstény vezetésével berontott a laborba.
– Ott van! Kapjuk el!
– MIND BŰNÖSÖK. MIND MEGÉRDEMLIK A HALÁLT!
Az idő lelassulni látszott, s egy hosszú-hosszú pillanatig szinte atyai
büszkeséggel csodálta a gyermekei féktelen vérszomját és vadságát. A
maguk módján mind tökéletes gyilkológépezetek voltak, amiket szinte
sajnált elpusztítani. Ezek a lények egykor a részei voltak, belőle
származtak, s ennél többet és jobbat érdemeltek volna.
Olyanok voltak, mint ő – és mégis teljesen mások. Olyanok, mint a régi
Venom. Amilyen azelőtt volt, hogy ő és a Másik együtt lefektették volna a
szabályokat.
– EZEK ITT VISZONT CSAK ÉS KIZÁRÓLAG A SAJÁT
SZABÁLYAIKAT KÖVETNÉK.
Egyetlen gyors mozdulat volt csupán. Egyetlen gombnyomás.
A széles, legyező alakban szétterülő zöld sugár maximális erővel csapott
le rájuk, s a még nem teljesen kifejlett szimbióták sikoltozva porladtak szét.
Az emberi gazdatestek úgy rángatóztak, mintha nagyfeszültségű kábelre
léptek volna, aztán eszméletlenül estek össze.
***
PÓKEMBER kábán próbált feltápászkodni, de csak a harmadik
próbálkozásra sikerült egyáltalán négykézlábra állnia. Épp, mikor a zöld
sugár beterítette a szimbiótákat.
– Ne! – üvöltötte kétségbeesetten. – Neeeee!
Aztán már csak meztelen, görcsösen vonagló embereket látott a zöld
füstben, akik mintha nagyon magasról zuhantak volna le.
A Hálószövőnek még mindig csak nagy erőfeszítések árán, az egyik
konzolba kapaszkodva sikerült fölállnia, s mikor megszólalt, a szavaiból
csak úgy sütött az iszonyat:
– A szimbióták...
Az idegen, zöld por egyszerre facsarta az orrát, s ingerelte köhögésre.
– MEGHALTAK. MIND.
– Hogy te milyen aljas tudsz lenni! – fortyant föl Pókember. – Ezt nem
felejtem el!
– EZEK ÉLETBEN MARADTAK – mutatott végig az eszméletlenül
heverő embereken a szélesen vigyorgó Venom. – EZ VOLT A KÉRÉS,
NEM?
Pókember egy darabig az emberek szaggatott légvételét hallgatta, aztán
megcsóválta a fejét.
– HÁT NEKED SEM KÖNNYŰ A KEDVEDBEN JÁRNI!
***
 – A ROHADT életbe!
Carlton Drake bénultan bámulta a monitort. Minden munkája, minden
célja, minden, amiért csalt, lopott, hazudott, és ha kellett, a gyilkosságtól
sem riadt vissza, most pár maréknyi zöld por formájában hevert előtte.
Egy olyan gépezet végzett a szimbiótákkal, amit épp az Élet Alapítvány
tudósai terveztek.
De úgy volt vele, ha már minden álma és terve füstbe ment, ha már
mindent elpusztítottak... Akkor ő sem végez félmunkát!
Mély, vadállati morgás tört föl a torkából.
– Kezdjék meg az evakuációt, Mr. Gomez! – utasította az egyik
technikust. – És aktiválják az önmegsemmisítő rendszert is! Az egész
létesítményt el kell pusztítani, csakúgy, mint az Élet Alapítvány jelenlétére
és részvételére utaló bármiféle nyomot! Semmi azonosítható nern
maradhat!
Gomez egy pillanatig döbbenten hallgatott, aztán lesütötte a szemét,
bólintott, és már ment is, hogy továbbítsa a kapott utasításokat.
Drake még egyszer végighordozta a tekintetét a laboratóriumon.
Nem ez az első alkalom, hogy Pókember veszélyeztette valamelyik
jelentősebb befektetésünket vagy projektünket. A jövőben talán tenni kellene
ez ellen valamit...
 7

Mojave sivatag, Kalifornia

A JAJONGÓ szirénaszó mint valami szabadulást kereső vadállat keresett

utat a falak közt. Nem az a frekvencia volt, ami komolyabb problémát
okozhatott volna Venomnak, de kellemetlennek azért épp elég kellemetlen
volt. Mint valami napégés okozta égő-viszkető bőrpír.
– Ó-ó! – kapta föl a fejét Pókember. – Nekem már van némi tapasztalatom
ezekkel az alakokkal, és tudom, hogy mikor a dolgok nem úgy mennek,
ahogy ők szeretnék, akkor hajlamosak felrobbantani ezt-azt!
– SZÉP! – mordult föl Venom megvetőn.
– Siessünk! – iramodott a Hálószövő az ajtóhoz. – Én egy repülőn
potyautaztam idáig, és azt hiszem, még a hangárt is megtalálom, ahol a gép
áll... ha van rá egy kis időm.
A bázis folyosók és csarnokok igazi labirintusa volt, de Pókember – New
York büszke szülötteként – remek irányérzékkel rendelkezett, és hamar
meglelte a létesítmény központja felé vezető utat, ahol a hangárok is helyet
kaptak. Az utolsó folyosó már magára arra a hatalmas csarnokra nyílt, ahol
az a repülő is állt, amivel potyautasként idejutott.
Ez akár még működhet is. Azért jöttem Kaliforniába, hogy elkapjam
Venomot, és ha azok után, hogy kijutottunk innen, meglepetésszerűen
lecsapok rá, még mindig van rá esély, hogy átadhatom a...
Hirtelen megperdült és... Egyedül volt a hangárban.
Szerintem már jó ideje lelépett – mosolyodott el komoran. – Mert lehet,
hogy Venom őrült, de azért nem teljesen bolond.
Valaki futólépésben közeledett, s mivel már nem volt rá ideje, hogy
megkeresse a repülő fedélzeti nyílását, egy szökkenéssel a hátsó vezérsík
mögött termett, és oda kapaszkodott föl, ahol idefelé úton is rejtőzött.
Őrök, technikusok, tudósok és a kisegítő személyzet tagjai rohantak be a
hangárba – nők és férfiak vegyesen –, de bármennyire is figyelt, Carlton
Drake-et sehol sem látta köztük.
Miközben felszálltak a gépre, a hangár teteje máris nyílni kezdett,
beeresztve a vakító, koradélutáni napfényt. Pókember jól megkapaszkodott,
és némi háló segítségével rögzítette magát, ahogy az állítható turbinák és a
rotorok életre keltek, s a gép zúgva-dübörögve a magasba emelkedett.
Ahogy újabb és újabb repülők és helikopterek szálltak föl, olyan
örvényeket kavartak, hogy sokszor már ez is majdnem elég volt egy kisebb
légi katasztrófához. Csak amikor már elég magasan jártak, csökkent a
turbulencia, s vált simábbá a repülés.
A gépek szinte mind más és más irányba indultak, s alattuk a mélyben
szárazföldi járművek – terepjárók, páncélozott homokfutók és teherautók –
egész konvoja vágott át a sivatagon.
A patkányok, amint elhagyják a süllyedő hajót.
A hajtóművek és rotorok zúgása ellenére is tisztán hallotta a robbanást,
amit egy másodperccel később lángok követtek, aztán a bázis, mint valami
nem megfelelően készített szuflé, egyszerűen önmagába roskadt. Aztán egy
percre rá újabb robbanások egész sora következett, majd egy füst- és
törmelékfelhő, melynek szeléből még a repülők és helikopterek is kaptak
egy keveset. Az újabb lökéshullámok pillanatok alatt utolérték a szárazföldi
konvojt, tekebábukként borogatva föl a sort zárókat. Az előrébb haladók
egy darabig vadul csúszkáltak, mintha jégre tévedtek volna, de ők még
olcsón megúszták, az utóvéd járművei közül azonban nem egy kigyulladt,
és olyan is volt, amit egész egyszerűen elnyelt a száz helyen széthasadó
föld.
A repülőt, amin Pókember is utazott, épp csak megdobta a turbulencia, de
a mögöttük vagy alattuk haladóknak már meggyűlt a bajuk a hirtelen
megváltozó légnyomással.
Ha most hálóhintáznék... nos, akkor lehet, hogy soha többé nem
hálóhintáznék. De most megúsztam, és lefogadom, hogy Venom is.
Igyekezett kényelmesen elhelyezkedni a hálóból kialakított kis fészekben,
s felkészülni a San Franciscóig tartó útra. Mert ha Venom megúszta, akkor
szinte biztos, hogy odamegy. És ha ott lesz... nos, Pókember nem tett le
róla, hogy mégiscsak begyűjtse.
***
A SZIRÉNASZÓ volt az, ami végül nagy nehezen mégiscsak magához
térítette.
 A legközelebbi konzolra támaszkodva tornázta magát álló helyzetbe, de
egyelőre nem eresztette el, mert érezte, hogy a lába még nem tartaná meg.
Kavargott a gyomra, s a nyelőcsövét többször is végigmarta a visszacsorgó
gyomorsav. Nagyot nyelt. Most a fél karját odaadta volna egy pohár vízért.
Donna Diego úgy érezte, mintha egy kamion ütötte volna el, és annyira
fájt mindene, hogy egy darabig még arról is elfeledkezett, hogy a bőrére
tapadt zöld portól eltekintve teljesen meztelen.
Nem zöld por.
A Másik fele.
Egyedül vagyunk.
Nem, sohasem vagyunk egyedül.
A szirénaszótól csak még jobban megfájdult a feje, és nehezére esett
gondolkodni.
A többi gazdatest is mocorogni kezdett – egyelőre még furcsa volt
emberként gondolnia rájuk –, és nyögve, csikorgó ízületekkel próbáltak
talpra kecmeregni. Ramon Hernandez tért magához elsőnek, és komoran
masszírozta a halántékát.
– Mi ez a pokoli ricsaj? – nyögött föl.
A nő közelebb húzódott, hogy ne kelljen kiabálnia, de bármennyire is
lassan formálta a szavakat, olyan érzés volt mintha egy maréknyi törött
üvegcserép lenne a torkában.
– Riasztás... beindították az... önmegsemmisítő rendszert... Minden fel fog
robbanni.
– Mennyi időnk van még? – kerekedett el Trevor Cole szeme.
– Fogalmam sincs. – Donna automatikusan meg akarta csóválni a fejét, de
már a gondolattól is hányingere támadt.
– Van még elég időnk, hogy eltűnjünk innen? – kérdezte Leslie Gesneria,
aki Cole karjába kapaszkodott, hogy el ne essen.
– Fogalmam sincs! – ismételte meg Donna valamivel ingerültebben.
– Akkor is meg kell próbálnunk! – remegett meg Gesneria hangja. – Nem
valami sivatagi bunker mélyén akarok meghalni!
– Egyikünk sem – veregette meg a kezét Cole.
Carl Mach fáradtan az ajtó felé intett a fejével.
Az ajtó nemcsak zárva volt, de le is volt lakatolva. Gesneria sírva fakadt,
Donna pedig megvetően fordította el a fejét. Soha nem állhatta a
hisztériásokat. És amúgy is, nem elég a szirénák üvöltése, még ennek is rá
kell zendíteni?
Igen, persze, ő sem egy átkozott sivatagi bázis mélyén akart meghalni, de
a sírás most akkor sem segít! Legfeljebb valami okos terv.
Először is ki kellene jutniuk a helyiségből.
Öten vannak, csupa katona, akik együtt szinte bármilyen helyzetből ki kell
tudják vágni magukat!
Máris nekilátott kinyitni a szekrényeket, és kihúzni a fiókokat, hátha talál
valamit, amivel feltörhetik az ajtót.
– Aha! – Az egyik fiókban egy késre bukkant. És bár elég tompának
bizonyult, ez volt az első használható eszköz, amivel már lehetett is kezdeni
valamit.
Ez akár még be is válhat.
– Most komolyan? – kérdezte Carl fáradtan. – Egy késsel akarod kinyitni
az ajtót?
Donna válasz helyett a zárszerkezetbe illesztette a pengét. Ha ezt sikerülne
tönkretennie, a láncot meg a lakatot talán már néhány jól irányzott rúgással
is le tudják szakítani.
Szinte érezte magán a többiek pillantását, akik egyelőre nem tudták
eldönteni, tényleg van-e valami terve, vagy egyszerűen csak elment az esze.
– Szerintem ez így nem fog működni! – jegyezte meg Cole.
Donna legszívesebben jól szájon kapta volna, de visszafogta magát.
Helyette inkább nekifeszült a zárszerkezetnek – egy éles pendülés, és
érezte, ahogy az ajtó enged.
A következő pillanatban már a többiek is ott voltak, és együttes erővel
próbálták leszedni a láncot.
– Utánam! – intett Cole, ahogy az ajtó feltárult. Donna maradt utoljára, és
egy pillanatig azon tűnődött, megtartsa-e a kést, ami végül is szerencsét
hozott nekik. Aztán úgy döntött, kell a csudának, és a sarokba hajította.
Ahogy kilépett a folyosóra, hogy a társai nyomába szegődjön, egy vékony,
vörös-arany csáp kúszott föl a tarkóján.
***
A TEHERAUTÓ felfüggesztései vadul csikorogva tiltakoztak a pusztító
lökéshullám ellen, de a jármű ahhoz épp eléggé a sor elején haladt, hogy ne
boruljon föl. Igaz, a szélvédő végigrepedt, tény, hogy az égből záporozó
kőeső több helyen is behorpasztotta a vezetőfülke tetejét, de a masszív
jármű többé-kevésbé egyben maradt.
Aztán valami jóval nagyobb és súlyosabb csapódott a motorháztetőnek,
amitől azon akkora horpadás keletkezett, hogy abban akár egy kisgyereket
is meg lehetett volna füröszteni. S közben forgószélként örvénylett a konvoj
körül a felkavart sivatagi homok.
Phil azt kívánta, bár soha ne fogadta volna el a munkát. Igaz, eleinte
minden okénak tűnt, a fizetés is jó volt, a bónuszok meg egyenesen
mesések, de arra ő sem számított, hogy egyszer csak egy titkos sivatagi
bázisról kell menekülnie egy hatalmas robbanás elől, ami a földdel teszi
majd egyenlővé az egész helyet.
Főleg úgy, hogy valami idegen izé van az ember nyaka köré tekeredve.
Már sokadszor sírta vissza a régi állását. Ki mondta, hogy San Antonia
nem a legkirályabb hely a világon?! Ki meri állítani, hogy targoncásnak
lenni nem pazar dolog?!
A szeme sarkából lopva a mellette ülő férfira pillantott. A fickó akkora
volt, hogy úgy is elfoglalta a fél fülkét, hogy szorosan az ajtóhoz lapult.
Szőke, szögletes állú, tagbaszakadt alak volt. Az egyik kezét az ülés
háttámláján nyugtatta, és abból a kézből – Phil ezen a ponton nem akart
jobban belegondolni, hogy valójában ki is lehet ez itt mellette – valami
fekete, nyálkás dolog tekeredett elő, és fonódott az ő torkára.
Először persze hevesen tiltakozott a potyautas ellen, de akkor az a csáp
megszorította egy kicsit a nyakát – tényleg csak egy kicsit, bár még mindig
fájt, és Phil biztos volt benne, hogy ha akarta volna, nagyon is meg tudta
volna szorítani, vagy akár le is tudta volna tépni a fejét –, hogy jelezze, ez
nem olyasmi, amiről vitát óhajt nyitni.
Az ádámcsutkája is fájt. Lehet, hogy be is repedt, és a nyelés is nehezére
esett, de nem mert panaszkodni.
– Ööö... Mit is mondott, uram? – kérdezte krákogva. – Cél San Francisco?
Eddie Brock kimérten bólintott, s közben az égből hulló pernyeesőben
gyönyörködött.
– Roland Treece elárult bnnünket, és megpróbálta megakadályozni, hogy
megvédjük a parkban élő ártatlanokat – modta olyan hangon, mintha a
sofőrnek értenie kellene, hogy miről is beszél.
 Phil zavartan bólogatott, és arra gondolt, a szállongó pernye egy kicsit
olyan, mint a konfetti valami partin. És ha ügyes, és még szerencséje is van,
talán megéri a holnapot, és akkor elmehet bulizni valahová, és szórhatja a
konfettit...
Ha elég ügyes és szerencsés.
– De most majd megtudja, mekkorát tévedett – folytatta Brock. – Igen,
sofőr, San Franciscóba megyünk, méghozzá fürgén, úgyhogy csapjunk a
lovak közé! Bőven van még mit és kit elintéznünk!
Phil remélte, hogy ez csak valami hülye szóvicc volt.
HALÁL FRISCÓBAN
 1

Marin megye, San Francisco, Kalifornia

– DE hát ez... lehetetlen!

Crane a Treece birtokát figyelő monitorok egyikét bámulta, ami épp a
három és fél méteres kőfal tövében heverő mozdulatlan biztonsági őrt
mutatta.
– Személyesen terveztem Mr. Treece biztonsági rendszerét! – motyogta
maga elé. – Ezen senki sem juthat át!
A következő monitoron a főbejárat előtti veranda látszott. Ott is hevert egy
mozdulatlan őr.
– Falak, őrök, mozgásérzékelők, kamerák...
A harmadik eszméletlen biztonsági őr a második emeletre vezető nagy,
kétfelé ágazó lépcsősor aljában feküdt... és Crane jelenleg maga is a
második emeleten tartózkodott.
– De hát minden tényezőt figyelembe vettem! – hebegte a biztonsági
főnök. – A szisztémám tökéletes! Emberfia nem juthat át rajta anélkül, hogy
ne szólaltatna meg legalább egy tucatnyi riasztót! Senki és semmi...
– KHM...
Valaki mögötte állt, és finoman a torkát köszörülte. Olyan hangon, mintha
súlyos fémdarabokat húzkodnának ide-oda egy vasbeton lapon.
– EMBERFIA?
A szoba ajtajában egy hegyomlásnyi, kékesfekete bőrű, csupa karom és
agyar lény állt, és épp tőrnyi fogait nyalogatta hosszú-hosszú nyelvével.
Egy olyan alak, akiről Crane az utóbbi időben túlságosan is sok felvételt
látott.
Venom folyton változó alakú, hófehér szemei úgy mérték végig, hogy
Crane, ha teheti, beleolvad a falba.
– Maga! – nyögött föl. – Mag az a... dolog! Aki Treece irodájába is betört!
– MILYEN KEDVES, HOGY ÍGY EMLÉKSZEL! – mosolyodott el
Venom, kivillantva borotvaéles fogait.
Ahogy belépett és odasétált a monitorokhoz, mintha még tovább nőtt
volna, míg Crane már úgy érezte, egy igazi óriás tornyosul fölébe.
 – INFORMÁCIÓRA VAN SZÜKSÉGÜNK – nyalta végig az ajkát Venom
–, DE EZÉRT BETÖRNI TREECE FŐHADISZÁLLÁSÁRA TÚL
KOCKÁZATOS LENNE. ÚGYHOGY INKÁBB IDEJÖTTÜNK, HOGY
MEGTUDAKOLJUK, MIÉRT IS AKARJA RENOVÁLNI A PARKOT,
ÉS KÖZBEN ELPUSZTÍTANI AZOK TÁRSADALMÁT, AKIK ALATTA
ÉLNEK. AMIT UGYE MOST ELMONDASZ NEKÜNK...
Crane nagyot nyelt, aztán egy pisztolyt húzott elő a fekete dzsekije
zsebéből.
– Ki van zárva.
Azzal egyetlen, sima mozdulattal kibiztosította és Venomra szegezte a
fegyvert, majd mielőtt a szurokszínű lény bármit is tehetett volna, az egész
tárat beleeresztette. A tucatnyi acélköpenyes lövedék úgy vágta a földhöz
Venomot, mintha valami pehelysúlyú hobbiöklözőt eresztettek volna össze
a nehézsúlyú bajnokkal.
Mielőtt a szimbióta magához térhetett volna, Crane kihasználta a
lehetőséget, és kirohant a helyiségből.
Igyekezz már! – biztatta magát, miközben hármasával szedte lefelé menet
a lépcsőket. – Te is tudod, hogy pár golyó nem fogja megállítani ezt a
rohadékot! Úgyhogy mozogj!
Ahogy leért, azonnal balra fordult az első folyosón, és meg sem állt az
egyik falba süllyesztett, hat láb magas acélajtónál. Villámgyorsan begépelt
egy számsort a kapcsolótáblán, mire az ajtó halk szisszenéssel feltárult.
Eddig rendben! – lépett be. – A pánikszobába egy T-rex sem juthatna be!
A benti billentyűzeten újabb számsort pötyögött be, mire az ajtó bezárult,
és tizenkét ponton le is zárt.
Mint egy atombunker bejárata. Ezen aztán nem jön át...
Valami hátborzongató csikorgással karistolta végig a fémlap túloldalát,
aztán egy felbőszült elefántbika erejével rontott neki újra meg újra, míg az
ajtót tartó pántok eldeformálódtak és elkezdtek befelé hajolni. A fal és az
ajtólap közti réseken fekete csápok türemkedtek be, és kezdték kifelé húzni
a fémtömböt.
– MEGVAGY! – hörögte Venom, ahogy az ajtó végül megadta magát,
majd egyszerűen kiemelte és félretette a súlyos holmit.
Crane abban a pillanatban lenyomott egy újabb kapcsolót, mire ide-oda
cikázó lézersugarak szőttek áthatolhatatlan akadályt a szimbióta előtt.
 – Szép próbálkozás – suttogta Crane rekedten –, de a lézerháló egy
villanás alatt felszeletel, ha közelebb jössz!
Venom egy darabig félrebillent fejjel tanulmányozta az energianyalábokat,
aztán elvigyorodott, és előrenyújtotta a karját.
– AKKOR KÉSZ SZERENCSE, HOGY NEM KELL KÖZELEBB
MENNEM, HOGY FÁJDALMAT OKOZZAK!
A bal csuklójából vékony, fekete csáp bukkant elő, aztán kecsesen, akár
egy táncos, átsiklott a lézersugarak közt, majd hurokként tekeredett Crane
nyakára, s orrát-száját befogva tapadt az arcára.
– MINDIG IS KÍVÁNCSIAK VOLTUNK RÁ, MENNYI IDEIG BÍRJA
EGY EMBER LEVEGŐ NÉLKÜL – folytatta Venom. – EEEEGY...
KEEEETTŐ... HÁÁÁÁROM...
Crane fuldokolva próbálta lefejteni magáról a fekete csápot, aztán ahogy
nem boldogult, utolsó erejével deaktiválta a védőhálót, és összeesett.
Ahogy a lézersugarak eltűntek, Venom ismét magába olvasztotta a csápot,
és leguggolt az öklendező, levegőért kapkodó férfi mellé.
– ÍGY MÁR JOBB – dörmögte. – ÉS MOST, HOGY MEGBESZÉLTÜK,
SEMMI ÉRTELME A HŐSKÖDÉSNEK, TALÁN TÉRJÜNK VISSZA
AZ INFORMÁCIÓRA, AMIÉRT JÖTTÜNK. DE SZERETNÉNK, HA
EZT A BESZÉLGETÉST SZIGORÚAN CSAK A TÉNYEKRE
KORLÁTOZNÁNK!
Venom, aki nektárként itta magába Crane rettegését, szinte dorombolt.
–Treece a hűségemért fizet, nem az életemért – bólogatott a nyakát
dörzsölve a biztonsági szakember. – Amit tudni akar... az információ...
szóval az egész 1906-ban kezdődött. Egy ellenséges nagyhatalom egy
kisebb vagyont küldött arany formájában az USA területére, hogy
anarchista csoportokat támogasson vele. Nyilván úgy gondolták, ha a
kormány meggyengül, esetleg megbukik, szabad a vásár, és Észak-Amerika
megérett arra, hogy valaki leszakítsa, mint egy érett gyümölcsöt. Csakhogy
nem számoltak a nagy földrengéssel.
Azok, akik tudtak az aranyról, meghaltak a katasztrófa során, s a kormány
megbuktatására küldött pénz a romok alatt maradt. A város jó szokásához
híven ezekre építkezett, aztán lebontották a házakat és parkosítottak, az
arany pedig teljesen feledésbe merült. Csakhogy néhány hónappal ezelőtt,
miközben a privát gyűjteménye számára vásárolt régiségeket Roland Treece
egy olyan, bizonyíthatóan hiteles dokumentumnak is birtokába jutott, mely
az aranyról is említést tesz, sőt még a pontos helyét is megjelöli. Régészek,
történészek és helyrajzkutatók segítségével félelmetes mennyiségű adatot
gyűjtött össze a régi San Franciscóról, és némi számítógépes modellezés
után azt is sikerült kiszámolni, hogy a mai várostérkép mely pontján is van
nagy valószínűséggel az arany.
Mivel a park közterület és nem megvásárolható, kénytelen volt
jótékonyságnak és városrendezésnek feltüntetni a dolgot, ha nem akarta,
hogy kiderüljön, mit is keres valójában. Csak mikor Treece bevetette a
hipermodern munkagépeket, derült ki, hogy a park és a csatornák alatt
valójában emberek élnek!
Mivel Venom mindössze egy kurta mordulással nyugtázta a dolgot, Crane
folytatta:
– Mivel az arany technikai értelemben közterületen található, San
Francisco városa igényt formálhat rá – de csak ha tudomást szerez róla.
Ezért akarja Treece hajnalban robbanószerekkel és munkagépekkel
legyalulni a parkot – és egyúttal a potenciális földmélyi szemtanúkat is
eltüntetni.
***
VENOM dühösen felmordult, és olyan erővel vágta pofon a férfit, hogy
annak lerepült és összetört a szemüvege.
– TREECE A GAZDAGSÁGOT HAJSZOLJA – vicsorodott el, miközben
Crane vérző száját törölgette –, ÉS AZ SEM SZÁMÍT NEKI, HOGY
EZÉRT HÁNY EMBERNEK KELL MEGHALNIA! NEM... EZT NEM
FOGOM HAGYNI!
Pillanatok alatt behálózta és a padlóhoz ragasztotta a biztonsági
szakembert, aztán kisétált, és a helyére illesztette a pánikszoba súlyos
ajtaját. Az eldeformálódott fém sehogy sem akart megmaradni a régi
keretében, így itt-ott kénytelen volt az öklével igazítani rajta egy keveset.
– ÍGY EGY DARABIG MÉG NEM FOGOD TUDNI RIASZTANI
GREECE EMBEREIT – dünnyögte. – CSAKHOGY MÁR MAJDNEM
FELKELT A NAP. ÚGYHOGY SIETNÜNK KELL. SZÉP ÁLMOKAT,
MR. CRANE! REMÉLJÜK, AZELŐTT MEGTALÁLNAK, HOGY
ODABENT ELFOGYNA A LEVEGŐ...
 2

San Francisco, Kalifornia

A PARKOT megülő köd elmosta a körvonalakat és eltorzította a hangokat.

Lomhán felkúszott a fák ágaira, beférkőzött az öltözéke és a maszkja alá, és
nyirkosan tapadt a bőréhez.
Pár rendőrön és néhány zsörtölődő építési munkáson kívül ő volt az
egyetlen látogató a parkban. Amiben – tekintve, hogy épp csak hajnalodott
– nem is volt semmi meglepő.
Rendben, és most hogyan tovább? – lamentált Pókember. – Lehet, hogy
Venom és köztem fegyverszünet van, de ha már idáig jöttem miatta New
Yorkból, talán mégsem kellene dolgom végezetlenül hazamenni! Főleg,
hogy valami Roland Treece-t emlegetett azzal a nemszeretem felhanggal,
ami nála általában belezést és trancsírozást jelent. – Áthelyezte a
súlypontját, de így sem volt sokkal kényelmesebb a jókora fa ágai közt
ücsörögni.
A közösségi média szerint ez a Treece ma reggel itt lesz, de hogy ez
mennyiben segít majd megtalálni Venomot...
Valami mozgott a ködben. Egy pillanatig még abban sem volt biztos, hogy
nem csupán a képzelete játszik-e vele, de valami azt súgta neki, hogy nem.
Semmi sem moccant... aztán mintha megint neszezett volna valami a
ködben.
Valami nagy, fenyegető, és mégis csöndes.
Venom?
***
ÁGRÓL ágra szökkent, s igyekezett mindig olyanokat választani, amik
könnyedén elbírják a súlyát. Örült a ködnek, ami nem csupán elrejtette, de
egyben hűvös ujjakkal cirógatta a bőrét.
– EZ AZ! – suttogta maga elé. – CSÖNDESEN! NEM SZABAD
FELHÍVNUNK MAGUNKRA A REND DERÉK ŐREINEK
FIGYELMÉT!
 Elégedetten konstatálta, hogy az alatta mozgó sötét árnyak egyike sem
figyelt föl rá. Azt a hatalmas fát vette célba, ami talán már a park alapítása
előtt is itt állt.
– KÖNNYEBBEN BOLDOGULUNK, HA EGYELŐRE SENKI SEM
TUDJA, HOGY ITT VAGYUNK...
Aztán a ködből egy vörös-kék villám csapott le rá, s valaki – aki
kísértetiesen hasonlított Pókemberre – száguldott neki páros lábbal a
mellkasának, lesöpörve a fáról, belepasszírozva a földbe.
– Fogalmam sincs, miért akarod megölni ezt a Treece nevezetű alakot – a
Hálószövő nem fogta vissza magát, és esze ágában sem volt suttogni –, de
teszek róla, hogy ne sikerüljön!
Pókember egyetlen szusszanásnyi időt sem hagyott Venomnak, hogy
összeszedje magát, s az ütései megállás nélkül záporoztak a fekete óriás
mellkasára, vállára és fejére. És most egy cseppet sem fogta vissza magát,
és teljes erejét – amivel akár egy targoncát is képes volt felemelni és
kinyomni a feje fölé – beleadva csépelte az ellenfelét.
A szimbióta, mint valami páncélozott gurnimaszk csúszkált Eddie testén, s
próbálta elnyelni az ütések erejének javát.
– Tudtam, hogy sohasem lett volna szabad megbíznom benned! –
dühöngött Pókember két olyan erejű ütés között, amivel egy acéllapot is át
tudott volna lyukasztani. – Te totál elmebeteg vagy! Egy vérszomjas...
totál... elmebeteg... állat! Téged nem is lenne szabad kiengedni a zárt
osztályról, hogy...
– ELÉG! – hördült föl Venom, és most először emelte védekezésre vaskos
karjait.
A szimbióta tetőtől talpig fekete masszával borította be a Falmászót, s
csápok szorították le Pókember karjait. És hiába volt minden erőfeszítés, az
idegen lény végül a feje kivételével a teste minden négyzetcentijét befedte.
Venom nyögve egyenesedett föl, s kellett hozzá némi idő, mire úgy-ahogy
sikerült összeszednie magát.
– NINCS MOST IDŐNK ERRE! – morogta, és a teljesen
mozgásképtelenné tett Pókember fölé állt. – HA TREECE SIKERRE VISZI
A TERVÉT, AKKOR NAGYON SOK ÁRTATLAN HAL MEG, ÉS
EGYEDÜL ESÉLYÜK SEM LESZ EGY ILYEN SZEMÉTLÁDA ÉS A
CÉGE ELLEN! – Aztán leguggolt, és sokkal halkabban tette hozzá: –
SEGÍTENED KELL NEKÜNK, PÓKEMBER!
 – Segíteni?! – kérdezte a Hálószövő, aki azt hitte, nem jól hall. – Neked?!
– KÉRLEK!
***
PÓKEMBER elképedve bámult maga elé. Hiszen az a lény az ellensége.
Egy gyilkos.
És most az ő segítségét kéri?
Ezt nem értem! Mióta Eddie egybeolvadt ezzel az élő Halloween-
kosztümmel, mást sem akar, csak megölni! És most, mikor módja lenne rá, a
segítségemet kéri?
Ki érti ezt?!
Ugyanakkor... az is igaz, hogy a megölésem mellett azért volt még egy
dolog, amit célul tűzött ki, és ez épp az ártatlanok védelme. Szóval, ha még
arra is hajlandó, hogy életben hagyjon, akkor ez az ügy valóban nagyon
fontos lehet a számára.
Sőt még az is elképzelhető, hogy kivételesen igazat beszél!
– Rendben, Venom – mondta csöndesen. – Hallgatlak.
 3

San Francisco, Kalifornia

– MINDEN készen áll, Mr. Treece.

Roland Treece elégedetten mustrálta a parancsára felsorakozott gépszörny
ármádiát – buldózerek, markológépek, teherautók, robot ásógépek
sorakoztak a park fái alatt –, aztán az egyik teherautó mellett gyülekező
biztonsági emberei felé villant a tekintete. A bérizmok kényelmetlenül
feszengtek új öltönyeikben – volt, aki életében most először viselt ilyesmit
–, de a sajtó kedvéért muszáj volt kiöltözniük, hogy jó benyomást tegyenek
a fotókon. Treece úgy volt vele, épp eleget fizet nekik, hogy egy kis
kényelmetlenséget szemrebbenés nélkül elviseljenek, és amúgy sem igazán
érdekelte, ha valamelyik fogdmegjének túl szoros volt az ingnyaka.
Ő és a mellette álló szőke, szakállas férfi egyaránt védősisakot viseltek, de
míg Treece-én egyetlen karcolás sem volt, addig a munkavezető sisakja
bizony már jobb napokat is látott.
– Kiváló, Mr. Coppersmith – biccentett a mágnás. – Remélem, a már
átutalt előleg garantálja, hogy minden a lehető legnagyobb rendben menjen!
– Hogyne – bólintott a szakállas, aztán széles mozdulattal mutatott körbe.
– Minden készen áll, és amint jelzi, hogy kezdhetjük, elég egy
gombnyomás, és máris mi ébresztjük San Franciscót.
– Jobb ötletem van – szólalt meg mögöttük valaki. – Mi lenne, ha mégis
hagynánk aludni a várost?
Ahogy megperdültek, Pókemberrel és Venommal találták magukat
szemben, akik gonosz, mesebeli vízköpőkként kuporogtak az egyik vontató
tetején.
– Sőt egyenesen ragaszkodom hozzá! – tette hozzá a Hálószövő.
– MI IS – villantotta ki az agyarait Venom.
Treece a szeme sarkából látta, ahogy az egyik biztonsági őr kibiztosítja és
a két szuperlényre fogja a fegyverét. Tudta, ahogy eldördül az első lövés, itt
vérfürdő lesz, és épp ma ez hiányzott a legkevésbé a renoméjának.
Azonnal feltartotta a kezét, hogy megállítsa az őrt.
 – Állj! – kiáltotta. – A rendőrség számít a robbantásra, a lövöldözés zajára
viszont biztos, hogy kiküldenek pár járőrt! Muszáj, hogy kitaláljunk valami
más megoldást!
Előkapta a mobilját, és már tárcsázott is.
– Jenkins! Futólépésben hozza ide az embereit!
Venom leugrott a vontató tetejéről, és egy buldózernek támaszkodott.
– ÓÓÓ, A DÖNTÉSEK! – a szavai szinte csöpögtek a kaján jókedvtől. –
Ml IS MINDIG OLYAN NEHEZEN SZÁNJUK RÁ MAGUNKAT!
VAJON MIT TÖRJÜNK ÖSSZE ELŐSZÖR? A NYAKAD? A KAROD?
AZ ORROD? VAGY A GERINCED... MÁR, HA MEGTALÁLJUK?
LÁTOD, EZÉRT NEM SZERETÜNK DÖNTENI! HOVÁ LESZ AKKOR
A MEGLEPETÉS?
Azzal mindkét karmos kezét a buldózer lánctalpa alá dugta, az izmok
megfeszültek a fekete bőr alatt, s mintha pillanatok alatt újabb
izomkötegeket növesztett volna. Aztán felmordult, s megemelte a
munkagép hátulját. És az is látszott, hogy ezzel a lendülettel nemcsak
felborítani, de akár a levegőbe emelni is képes lenne.
Pókember szótlanul figyelte. Az erődemonstráció még őt is – akinek már
túlságosan is sokszor állt módjában testközelből megfigyelni és
negtapasztalni Venom erejét – elképesztette.
Belegondolni is félelmetes volt, hogy egy mentálisan olyan instabil
személy, mint Eddie Brock, ilyen erőknek prancsol.
Annak idején, mikor ő visete a szimbióta öltözéket, maga is gyorsabb és
erősebb volt, mint korábban, de ez valami egészen új volt.
Valami új és riasztó.
Vajon van határa annak, hogy a szimbióta milyen erőket képes
mozgósítani?
És ekkor egy újabb, még nyugtalanítóbb gondolat kezdett körvonalazódni
benne: mi történne, ha a szimbióta egy napon leválna Eddie-ről, hogy egy
még erősebb gazdatestet válasszon?
Mondjuk Rinót.
Vagy Buldózert.
Vagy Hulkot.
Ugyan ki tudná megmondani, mi történne, ha Hulk elemi ereje párosulna a
ragadozó szimbióta gyilkos ösztöneivel? Olyan gondolat volt ez, amit
igyekezett sürgősen kiverni a fejéből.
 A holnappal majd holnap foglalkozzunk – itt és most már az is kemény
feladat lesz, hogy ne engedjem, hogy egy buldózerrel üsse agyon Roland
Treece-t!
Venom izmai megfeszültek, de mielőtt Pókember közbeavatkozhatott
volna, a fekete óriás megingott, ahogy a dózert kiemelték a kezéből.
– MI A...
Ahogy megperdült, a munkagépet egy Vájár manipulátorkarjai közt látta.
És a méretes robot mögött két újabb bukkant föl.
– Á! – vicsorodott el Venom. – JENKINS, HA NEM TÉVEDEK!
– Benned egy Sherlock Holmes veszett el, haver! – mennydörögte az
exopáncél pilótája a beépített megafonon keresztül. – Vagy ha mégsem,
majd most elveszejtjük!
Azzal a robotgép fogást váltott a buldózeren, és Venomra hajította. A
fekete bőrű lény hatméteres ugrással vetette magát a levegőbe, s a
lánctalpas munkagép alatta száguldott el.
A dózer tolólapja mély árkot szántott a talajba, és közben kétszer is
átfordult, elsodort két teherautót, s egy tizennyolc kerekű monstrum tetején
állapodott meg, letépve róla a tartályt és félig összelapítva a járművet.
Az i-re a pontot az látszott föltenni, hogy a sérült tartályból átható szagú
folyadék kezdett szivárogni.
– MI MÁR HARCOLTUNK ILYEN GÉPEZETEK ELLEN, PÓKEMBER
– fordult Venom a társához. – VÁJÁRNAK HÍVJÁK, ÉS CSEPPET SEM
ÁRTATLAN EMBEREK IRÁNYÍTJÁK ŐKET.
Mielőtt a Falmászó bármit is reagálhatott volna, a legközelebbi
robotpáncélzat a karját lengetve indult feléjük. S közben folyamatosan
kattogott és csikorgott, mintha menet közben próbálná átnézni a
rendelkezésére álló eszköztárát, vajh' mivel is lehetne a leghatékonyabban
elpusztítani két szuperlényt.
IGEN VESZÉLYES ESZKÖZÖKKEL VANNAK FÖLSZERELVE...
Jenkins szemlátomást döntött, s az egyik kar végén olyan csövek jelentek
meg, amik távolról egy miniatűr orgonára emlékeztettek. Az eszköz
felbúgott, aztán egy energianyalábot lőtt feléjük.
Ketten kétfelé vetődtek, s ott, ahol egy pillanattal korábban álltak, máris
egy négy láb mély árok füstölgött.
MONDJUK EZZEL A SZÓNIKUS ÁSÓVAL...
 A Vájár azonnal utánafordult, s tucatnyi árkot szántott a menekülő Venom
nyomában a felborult buldózer és a parancsnoki járműnek kinevezett
vontató között.
– Próbálj hatókörön kívül kerülni! – kiáltott oda Pókember. – Én addig
megpróbálom magamra vonni a figyelmét!
Pillanatok alatt behálózta az exováz manipulátorkarjait, aztán megvetette a
lábát, és minden erejét beleadva próbált ellentartani. Éles pendülés
hallatszott, ahogy valami eltört a robotban, aztán a kar kiszabadult, és a
szónikus csapás kis híján Pókembert találta el.
Valaki felüvöltött, és a két másik munkagép egyike imbolyogva megállt. A
pilótafülkéből dőlt a sűrű, fekete füst, a gép azonban még működőképes
volt, s az egyik manipulátorkar végén kékesen vibráló, energiából szőtt,
ásóforma penge jelent meg.
Édes Istenem! – szörnyülködött a Hálószövő. – Ez itt összevissza lövöldöz,
és helyettem a társát találta el! A pilóta megsérült, talán meg is halt, a
gépet senki sem irányítja...
A sérült robotváz megfordult, tett néhány bizonytalan lépést, aztán ismét
fordult egyet, s miközben a pilóta hiába birkózott a jármű
irányítórendszerével, a kék energiapenge Jenkins járművének oldalába
szaladt.
Most már mindkét Vájárból dőlt a füst, s ahogy az energianyaláb játszi
könnyedséggel hatolt át a megerősített fémötvözeten, a vezér munkagépe
megtántorodott.
Ezt nevezem! Két legyet egy csapásra!
Aztán Jenkins gépe szabályosan két darabra szakadt, dőlt belőle a füst és a
hidraulikus folyadék, aztán a pilótafülke szikrákat szórva a földbe
csapódott.
***
A BOKROK közt lapulva figyelték az óriás robotgépezetek és az
emberfölötti lények küzdelmét a parkban, ami még nem is olyan rég
biztonságos helynek számított. Olyan helynek, amit ők és a hozzájuk
hasonlók arra is használhattak, hogy észrevétlenül járhassanak az otthonuk
és a külvilág közt.
 Azóta, hogy létrejött a Menedék, mindig is a sajátjuknak tekintették a
parkot. Ez volt az ő előkertjük, amit most idegenek akartak földdel
egyenlővé tenni.
Lesz-e még egyszer olyan a világ, mint régen volt?
Mert még ha a jók győzedelmeskednek is ma, a parkot akkor is letarolják,
és anélkül hamar fény derülhet a Menedék létére.
És akkor ugyan mihez kezdenek?
– Ethan – mondta Elizabeth halkan –, nézze csak! Venom mégis a mi
oldalunkon harcol! Sőt még társat is hozott, hogy segítsen neki Treece
bérencei ellen!
– Azt mondta, hogy megóvja a Menedéket – bólintott Ethan, aztán
komoran a tartálykocsi felé intett. – Ha az belobban...
A tizennyolc kerekűből csak úgy ömlött a dízelolaj, mostanra már egy
egész kis tavacskát képezve a roncsok körül. Az üzemanyag egy része a
talajban tátongó lyukakat és árkokat is színültig töltötte.
– Hogyan figyelmeztethetnénk? – kérdezte Ethan.
Elizabeth mindennél jobban szerette volna, ha erre valami okosat tud
felelni. Eddie Brockot, aki megmentette az életét, a barátjának tekintette.
Tartozott neki a saját és a fia életéért, és épp most, mikor kiegyenlíthetné a
tartozását, mikor segíthetne annak, aki nekik is segített, nem tudja
figyelmeztetni.
Mert ha bármelyikük elhagyja a leshelyét, és észreveszik, egy pillanat alatt
végezhetnek velük...
A keze önkéntelenül is Ethanét kereste.
– Sehogy – mondta keserűen.
***
AZ EXOPÁNCÉL, amivel ő nézett szembe, egy jókora, gyémántfejű
fúróval akarta széttrancsírozni. Venom félreugrott, mire a fúrófej a talajt
tépte föl mögötte.
A szimbióta megperdült, átbújt a földbe fúródott mechanikus kar alatt,
amit a pilóta épp most próbált kiszabadítani, és a karmait a fémbe
mélyesztette.
Azzal az emberfölötti erővel, amivel a dózert is fölemelte, kihúzta a
fúrófejben végződő kart a földből, és úgy fordította, hogy a robotgép lábába
hasítson. A fém füstölve, sivítva engedett, szikrákat és repeszdarabokat
szórva a szélrózsa miden irányába.
IGAZÁN JÓT TESZ AZ EMBER TÉRDÉNEK! – vigyorodott el Venom,
ahogy a fúrófej teljesen szétroncsolta a robot lábát, s az többé már nem volt
képes megtartani a masszív testet.
A pilóta kétségbeesetten próbálta a súlytöbbletet a másik lábra terhelni,
mire a gépezet megbillent, és szörnyű dübörgéssel dőlt az oldalára.
Venom érezte, ahogy a detonáció ereje végighullámzik a testén.
Most, hogy végzett az ellenfelével, végre Roland Treece-re is sort keríthet!
A milliárdos helyett azonban az Ítélőszékkel találta szemben magát.
Ó, MÁR CSAK EZ HIÁNYZOTT!
 4

San Francisco, Kalifornia

PÓKEMBER egy hálóba csomagolt alakot húzott maga után.

– EZ KI? – kérdezte Venom.
– Az egyik robotgép pilótája – támasztotta a hálót a dózer roncsához a
Falmászó. – A másik lelécelt.
Aztán a kiberzsoldosok felé biccentett.
– És azok kik?
– OLYAN EMBEREK, AKIK MEG AKARNAK ÖLNI BENNÜNKET.
– És okuk is van rá?
– ŐK ÚGY GONDOLJÁK, HOGY IGEN – vonta meg a vállát Venom. –
EZ AZONBAN, FÜGGETLENÜL ATTÓL, HOGY MENNYIRE ÉRZIK
JOGOSNAK A BOSSZÚJUKAT, NEM FOG MEGAKADÁLYOZNI
BENNÜNKET, HOGY MEGÓVJUK AZ ÁRTATLANOKAT.
Ettől a kijelentéstől Pókebernek valahogy tótágast állt az igazságérzete.
Szerette volna hinni, hogy Venom valóban megváltozott, hogy most már a
maga kifacsart módján ő is a jófiúkhoz tartozott, de akkor is... nem is olyan
rég még olyan dolgokat művelt... olyan undorító és rettenetes dolgokat...
A kérdés már csak az, hogy ebben a kérdésben most az eszére vagy a
szívére hallgasson. És ezt jó lenne mihamarabb eldöntenie, mert ezek a
kiberkatonák pillanatokon belül itt lesznek...
Bárcsak Ben bácsi itt lenne! Ő tudná, hogy egy ilyen helyzetben hogyan
kell dönteni.
Csakhogy Ben bácsi nem volt itt, és Peter Parkernek egyedül kellett dűlőre
jutni ezzel a helyzettel.
– Kószál még egy ilyen óriás vakondrobot a környéken – mozgatta meg a
vállát Pókember. – Azt jó lenne még azelőtt kiiktatni, hogy ezek a
bádogemberek ideérnek!
– SZERINTEM AZ MÁR NEM OKOZ TÖBB GONDOT –
vigyorodott el Venom. – DE PERSZE LEHET, HOGY TREECE-NEK
VANNAK MÉG ILYEN JÁTÉKSZEREI. OLYANOK EZEK, MINT A
BOLHÁK. CSAK A BAJ VAN VELÜK, ÉS NEM IS LEHET
MEGSZABADULNI TŐLÜK ANÉLKÜL, HOGY NE ENNÉNK MEG
AZ EGÉSZ KUTYÁT!
– Ezt a mondást még sohasem hallottam – ingatta a fejét Pókember.
– PEDIG VAN ILYEN. VAGY HA NINCS, AKKOR LEGFŐBB IDEJE
LENNE FELVENNI A KÖZMONDÁSOK LISTÁJÁRA!
– Tudod... lehet, hogy nem ártana egy kicsit többet járnod társaságba –
hümmögte a Falmászó. – Lazulni, beszélgetni... hallgathatnál lstand-up
komikusokat, vagy beiratkozhatnál egy esti iskolába, hogy... tudod, szóval...
jót tenne a stílusodnak.
– LEHET, HOGY EGY NAP MAJD JÓL MEGLEPÜNK AZZAL,
HOGY MINKET LÁTSZ A SATURDAY NIGHT LIVE-BAN. VENOM
PROFESSZOR, A NAGY DUMALÁDA!
– Hát, még ez sem az igazi, de... tény, hogy alakul!
***
AZ ÍTÉLŐSZÉKET vezető hátirakétás alak mostanra ért föléjük, s a
siklótalpakon érkező többiek sem voltak sokkal lemaradva.
– Veled nincs dolgunk, Pókember – közölte a kiber katona fémesre
torzított hangon – köszönjük az eddigi segítségedet, de innen már átvesszük
az ügyet! Javasoljuk, hogy késlekedés nélkül távozz!
– Szerintem – fordult a Hálószövő Venomhoz – nem kapták meg azt az e-
mailt, amiben jeleztük, hogy most együtt dolgozunk.
– VAGY LEHET, HOGY CSAK NEM HITTÉK EL – vonta meg a vállát a
szimbióta lény.
– Nem hibáztatom érte őket – csóválta meg a fejét Pókember. – Egyelőre
még nekem is nehezemre esik elhinni.
– TUDOD, HOGY MENNYIRE FÁJ NEKÜNK, HOGY EZT
MONDOD? – húzta embertelenül széles mosolyra a száját Venom.
Közben a másik négy fegyveres is odaért – a Falmászó szerény véleménye
szerint csupa Vasember-pozőr, s most már mind az öt ott körözött a fejük
fölött, mint egy dögkeselyűraj.
– Ezek a spandex-pizsamás bohócok próbálnak a haladás útjába állni?! –
mondta gúnyosan a hátirakétás.
– Utolsó figyelmeztetés, Pókember! Állj félre, vagy magadra vess!
– De most komolyan, kik ezek? – súgta oda Venomnak a Falmászó.
 – MINDNEK VAN VALAMI GAGYI KÓDNEVE, DE NEM BIZTOS,
HOGY ELŐ TUDOM SOROLNI ŐKET.
– Elnézést, uraim, de azt hiszem, eddig még nem volt balszerencsénk
egymáshoz – tárta szét a kezét Pókember. – És így ismeretlenül mégsem
megy olyan flottul a szájkarate!
– ÉN A SZÁMMAL INKÁBB ÍZEKRE TÉPNÉM ŐKET, DE HA TE
FELTÉTLENÜL KARATÉZNI AKARSZ... BÁR AZT NEM ÉRTEM,
HOGY AZT HOGY LEHET SZÁJJAL...
A Pókember nagyot sóhajtott.
– Csak két szót mondok, haver: esti iskola!
Venomnak már akkor is jó szeme volt a részletekhez, mikor még csupán
Eddie Brock volt, és újságíróként dolgozott.
– AZ OTT – mutatott karmos ujjával a hátirakétásra – ŐRSZEM.
RÖPKÖD. GYORS. NAGYKÉPŰ. AZT, AKIN A TÚLTÖLTÖTT
FÉMKESZTYŰ VAN, AZT HISZEM, TŰZFEGYVERNEK HÍVJÁK.
SZUPERFORRÓ PLAZMÁVAL ÖL.
– És ő? – mutatott Pókember arra a katonára, akit szemlátomást egy
légvédelmi ágyúval szereltek föl. – Fogadjunk, hogy olyasféle neve van,
hogy Nagyágyú vagy Hosszúpuska!
– SZERINTEM Ő LESZ POKOLGÉP, ÉS MOST MÁR KEZDEM
ÉRTENI, MIRE IS AKARTÁL A STAND-UP KOMIKUSOKKAL
UTALNI. EZEK A NEVEK TÉNYLEG VICCESEK!
– Ugye?
– AZ OTT CSIKORGÓNAK NEVEZI MAGÁT. A FÉMKARÚ
MELLETTE REPESZTŐ.
– És ez a Csikorgó más madárhangokat is képes utánozni?
– AZT NEM TUDOM, DE SZÓNIKUS FEGYVERT HASZNÁL, ÉS AZ
TÉNYLEG JÓ NAGYOT SZÓL.
– Ebből elég! – csattant föl Őrszem.
– SZERINTEM IS – bólintott Venom. – CSEVEGÉS HELYETT MÁR
RÉG LE KELLETT VOLNA TÉPNÜNK A FEJETEKET!
Azzal egy elképesztő ívű ugrással vetette magát Őrszemre, s mielőtt a
katona odébbröppenhetett volna, izmos lábaival átkulcsolta a derekát, s a
karmait a testébe mélyesztette.
Őrszem felüvöltött, aztán ahogy a szimbióta fekete csápjai ráfolytak a
sisakjára, s teljesen beburkolták a fejét, kétségbeesetten kezdett csapkodni.
A hátirakéta irányítórendszere megpróbálta értelmezni a zavaros utasítást,
de ahogy nagyobb sebességfokozatba kapcsolt, Venom teljes súlyával a
katona gerincére nehezedett, a rakéta máris irányt váltott, s egyenest a föld
felé tartott.
A fekete kreatúra közben egy hálószálat lőtt a legközelebbi munkagép
felé, s úgy húzta maga után, mint valami hihetetlenül vékony és erős kábelt.
Aztán elengedte Őrszemet, s ahogy elrugaszkodott, a hálószál egy acélkábel
erejével rántotta vissza a katonát.
Őrszem üvöltve kapkodott összevissza, de mielőtt visszanyerhette volna az
uralmát a rakéta fölött, Venom egy ragacsos hálólabdával vakította el ismét.
Hangos csattanás, aztán csönd. A kiberkatona csúfos röppályája a
munkagép oldalán ért véget.
A másik három fegyveres azonnal szétszóródott, mire Venom, mint valami
elégedett olimpikon, egy könnyed triplaszaltóval ért földet. Széttárta a
karjait, sőt még némi bumfordi meghajlásra is telt tőle.
– TA-DÁM!
Pókember azonban csak a fejét csóválta hitetlenkedve. Pokolgép csapott le
rájuk, mire Pókember tízméteres szökkenéssel tért ki előle, és egy felborult
kotrórakodó tetején landolt. A kiberkatona azonnal visszafordult, s újból
rohamra indult.
Venom rátapintott a lényegre. Valahogy a földre kell kényszerítenünk
ezeket az alakokat!
Közben Pokolgép plazmacsóvákkal kezdte bombázni. Pókember az utolsó
másodpercig kivárt, s abban a pillanatban rugaszkodott neki, ahogy a
szuperforró gáz megolvasztotta a fémet, és lángra lobbantotta a járművet.
Egy hálószálat vetett Pokolgép siklótalpára, aztán mintha valami
gigantikus parittyából lőné ki magát, vörös-kék lövedékként száguldott át
az égen, és találta telibe a katonát.
Az ütés erejétől megtántorodó Pokolgépet végül a saját fegyverének súlya
rántotta le a mélybe.
Látványos zuhanás volt – és még látványosabb becsapódás.
Kettő már megvan!
Kérem a következőt!
***
 VENOM letépett egy karvastagságú fém merevítőrudat az egyik
munkagépről, és gerelyként hajította Tűzfegyver felé. A kiberkatonának
már csak arra volt ideje, hogy maga elé kapja a kesztyűs kezét, és azzal
olvassza salakká az acélrudat.
– Ügyes próbálkozás, rohadék! – kiáltotta, s a hangját sokszorosára
erősítette a megafonja. – De most én jövök!
Meredek ívben zúdult lefelé, s Venom, bár részben sikerült elkerülnie az
ütést, így is megperdült a levegőben, s úgy érezte, a bal karja vállból
szakadt ki.
FÁJFÁJFÁJFÁJFÁJ...
Ahogy földet ért, azonnal odébbgördült, hogy elkerülje a további ütéseket.
Tűzfegyver a következő pillanatban már ott is volt mellette. Lemászott a
siklótalpáról, és olyan fölényes magabiztossággal mozgatta meg a vállait,
mint egy világbajnok öklöző, aki tudja, hogy ez a menet már az övé.
A kesztyűjébe épített szabályzó halk csipogással jelezte, hogy a fegyver
elérte a maximális töltöttségi szintet, s ahogy lesújtott, a talaj feketére
perzselődött, és több négyzetméternyi területen salakká olvadt.
Venom magzatpózba görbedve hevert a salakgödör mélyén, és könyörgőn
emelte maga elé a kezeit.
– Már most látom, hogy mennyire fogom élvezni, míg kinyuvasztalak! –
csikorogta Tűzfegyver. – És amikor már minden csontodat szilánkokra
törtem, szépen átadlak a tábornoknak, és ő is számol veled Hughért!
– NE BÁNTSON! – takarta el a szemeit Venom. – ÚGYIS ANNYIT
BÁNTOTTAK MÁR BENNÜNKET!
– Ez a vonat már elment, rohadék! – hajolt Tűzfegyver a fekete lény fölé.
– Az új pedig csak a hullaházban áll meg!
Azzal lesújtott.
Venom szemkápráztató gyorsasággal reagált, s karmos kezével a kesztyű
szára mögött kapta el a katona alkarját. Az izzó plazma őt is égette, s a
szimbióta üvöltött fájdalmában, de tudta, hogy csupán néhány másodpercig
kell elviselnie ezt a kínt.
– CSAK, HOGY TUDD – vicsorgott Tűzfegyver arcába –, ABBAN A
HULLAHÁZBAN MI VAGYUNK A GONDNOKOK!
Azzal felfelé rántotta a katona kezét, és Tűzfegyver saját magát vágta
orrba a plazmakesztyűvel. A katona arcmaszkja és sisakja azonnal olvadni
kezdett, és ahogy az izzó fém összeégette az arcát, Tűzfegyver felordított.
 – NE ÜSD MÁR MAGAD! – ismételgette Venom. – NEM
EGÉSZSÉGES!
Aztán a negyedik vagy ötödik csapás után hagyta eldőlni a
felismerhetetlenségig összeégett katonát.
Ahogy megfordult, látta, hogy Pókember döbbenten mered rá.
– MEGY EZ NEKEM! – emelte diadalmasan az égre ökölbe szorított
kezeit Venom. – ÉN LESZEK A STAND-UP CSÁSZÁRA!
***
REPESZTŐ és Csikorgó is leszálltak, mire Pókember kifelé fordított
tenyérrel emelte maga elé a kezét.
– Tudjátok, most még nyugodtan elsétálhattok! Csak azért, mert korpa
közé keveredtetek, még nem kell feltétlenül nektek is disznóeledelként
végezni! Á, bocs, ez tényleg kritikán aluli poén volt! Általában ennél
jobbakat szoktam összehozni, de ez az alak – bökött a hüvelykujjával
Venom felé – rossz hatással van rám!
– Ez egy gyilkos – mondta Repesztő hideg, fémesre modulált hangon. –
Mi pedig csak akkor állunk le, ha ő meghal.
– Olyasvalakit ölt meg, akit ismertetek?
– Orwell tábornok fiát, Hught. Jó ember volt – és a barátunk.
– Igaz ez? – fordult Pókember Venomhoz.
– AZT MONDJÁK – hajtotta le a fejét a szimbióta. – ÉS... AZ IS.
A beismeréstől Pókember ismét elbizonytalanodott.
Mi a fenét keresek én itt, egy közismert pszichopata és tömeggyilkos
oldalán?!
– És... mit gondolsz arról, amit tettél? – kérdezte.
– KÉSŐ BÁNAT A TEGNAPON BÁNKÓDNI – mordult föl Venom. –
ÉS NEM IS ÉRDEMES, MERT TEGNAP MÉG MI IS MÁSOK
VOLTUNK.
– Holnap viszont már nem leszel semmilyen! – csattant föl Csikorgó, és
gyilkos erejű szónikus csapást mért rá a csuklófegyveréből. – Megdöglesz,
te szemét!
Repesztő is azonal bekapcsolódott a küzdelembe, és Pókembert vette célba
a taszító fegyverével. Venom és a Hálószövő egyszerre ugrottak át a
sugárnyaláb fölött, s földet is egyszerre értek – épp Repesztő előtt.
 Pókember egy adag hálóval borította be a kiberkatona kezét és fegyverét,
ami azonban a következő energianyalábtól egy villanás alatt elhamvadt.
De ez az egy pillanat is elég volt, hogy egy újabb hálószállal tekerje körbe
a katona lábát, aztán egy rántás, és
Repesztő már föl is bukott.
Épp mikor újra tüzet nyitott volna. Az energiasugár így is alig néhány
centire suhant el Pókember orra előtt.
Huh, ez közel volt!
Azán mielőtt a katona feltápászkodhatott volna, a Falmászó egy jól
irányzott rúgása halántékon találta, és ez sisak ellenére is elég volt, hogy
Repesztőt egy darabig kivonja a forgalomból.
***
MIELŐTT Venom rátámadhatott volna, Csikorgó aktiválta a szónikus
fegyverét, és hasba lőtte a szimbiótát. A pulzáló hanghullámtól Venom úgy
érezte magát, mintha egy feszítővassal találták volna el a gyomorszáját, de
igyekezett kizárni a tudatából a fájdalmat, és agyarral-karommal megadni a
választ.
Csikorgó a csapást a fémkarjával hárította, aztán elkapta Venom torkát, és
a mechanikus ujjak riasztó erővel kezdték kiszorítani a szimbiótából az
életet.
Venom nyelve hosszú, rózsaszín féregként kunkorodott elő a szájából, és
tekeredett a katona csuklójára. Megcsavarta, s ahogy Csikorgó ujjai egy
pillanatra szétnyíltak, a vállával öklelt a zsoldos mellkasába. A lökés ereje
eltaszította a páncélos alakot, s mielőtt ismét célba vehette volna Venomot,
most a szimbióta mért egy brutális erejű ütést a gyomrára.
Csikorgó öklendezve esett össze, mire a fekete teremtmény elmarta a
nyakát, és megszorította.
Nem hallotta azt a száraz roppanást, ami a nyakcsigolya törését jelezte
volna, de Csikorgó így is élettelenül esett össze.
– Ugye nem halt meg? – szólalt meg a háta mögött Pókember.
– NOS – Venom úgy tett, mintha hallgatózna, aztán színpadiasan nagyot
sóhajtott –, AMENNYIRE AZ ORVOSI SZAKVÉLEMÉNYEM EZT
MONDANI ENGEDI, ÉL
– Vannak még? – kérdezte a Hálószövő némi hallgatás után.
 – AZT HISZEM, EZ VOLT AZ EGÉSZ ÍTÉLŐSZÉK – dörmögte Venom.
– DE AZZAL OTT LESZ MÉG NÉMI DOLGUNK!
A hajnali párából az utolsó Vájár masírozott elő.
***
– MINDENT tönkretettetek! – tajtékzott Roland Treece. – Anyagilag ez az
egész vállalkozás egy csőd, oda a hírnevem, sőt még az is lehet, hogy
börtönbe megyek! Rohadjatok meg, átkozott szuperlények! És te, Venom...
te meg dögölj meg, te szemét! Lehet, hogy vesztettem, de ha bukni kell,
titeket is magammal viszlek!
Treece felmászott az egyik vontatóra, s arról ugrott át az egyik munkagép
tépte széles árok fölött.
– Felrobbantom a tölteteket!
– SZÁZAKAT AKAR MEGÖLNI, ÉS MÉG ÉN VAGYOK A
SZÖRNYETEG?! – hördült föl Venom.
– Én feltartom a Vájárt, te kapd el Treece-t – ropogtatta meg az ujjait
Pókember.
– ÚGY LESZ – bólintott Venom.
 5

San Francisco, Kalifornia

VENOM ölni akart.

Mögötte – nem lehetett nem hallani – Pókember összecsapott a
munkagéppel. Hálószálak sziszegtek, valami nagyot csattant, valaki
felkiáltott, rengett a föld...
A szimbióta nemegyszer szinte bokáig gázolt az átható szagú folyadékban
– az ő emberfelettien finom szaglását leginkább nyers selyemre
emlékeztette –, ami patakokban csordogált mindenfelé..
MÉG JÓ, HOGY SENKI SEM OLYAN ŐRÜLT, HOGY ÉPP ITT ÉS
MOST GYÚJTSON RÁ, MERT AKKOR AZTÁN...
HOPPÁ!
Az égből szikrák kezdtek záporozni, s mire feleszmélt, a világ már
lángokban állt körülötte.
A tűz zúgva-harsogva száguldott az üzemanyagereken át, szörnyű
forrósággal és kormos füsttel árasztva el a parkot.
– TŰZ VAN! – bömbölte Venom, és azonnal a sérült üzemanyag-szállító
felé kapta a fejét.
Ha elérik a lángok...
A forróság ezernyi tűszúrásként mart a bőrébe, ahogy átszáguldott a
parkon. Tűz és szónikus tamadások... a két dolog, ami igazán árthatott a
szimbiótának. És ma mindkettőből bőven kijutott neki.
Átvetette magát a szellőben ide-oda hajladozó lángfal fölött, és a sérült
üzemanyag-szállító kilincséért nyúlt. Az ujjairól visszahúzódó idegen
szabaddá tette a kezét, s Eddie most már nemcsak a szimbióta, de a saját
égett húsának bűzét is érezte.
***
PATAKOKBAN ömlött róla a veríték, ahogy pillanatok alatt olyan meleg
lett, mint valami kohóban. Treece-t azonban már ez sem érdekelte. Most
már csak a robbanószerrel foglalkozott.
Ha bukik, mások is vele buknak! Ha pusztulnia kell, másokat is magával
ránt!
 És ha nem lehet az övé az arany... akkor senkié sem lesz!
Az a rengeteg kiadás, áldozat, kompromisszum és lemondás... és mindez a
semmiért?!
Mindez a semmiért?!
Megaláztatás és börtön vár rá. Vagy villamosszék. Vagy ennek a két
maszkos szörnyetegnek az agyarai. De elég megnyomni egy gombot, és
minden véget ér! Akkor már senkitől és semmitől nem kell tartanom! Akkor
mindenért megfizetek ennek az átkozott világnak!
Egyetlen gombnyomás...
***
– PÓKEMBER!
A Falmászó épp az utolsó robotgépezet pilótáját próbálta kicibálni a
fülkéjéből.
– NEM JÓ – morogta Venom. – NEM HALL BENNÜNKET. MUSZÁJ
LESZ MAGUNKNAK BOLDOGULNI.
Ismét megpróbált ráfogni a tűzforró kilincsre, mire a szimbióta ismét
visszatáncolt, sőt egyfolytában arra biztatta, hogy meneküljön.
LEHET HOGY RAJTAVESZTÜNK. DE CSAK AZ ÉL IGAZÁN, AKI A
HALÁLT IS KOCKÁZTATJA!
A szimbióta nem osztotta ebbéli véleményét, de legalább már nem
próbálta elráncigálni a tűz közeléből.
MEG KELL TENNÜNK! MOST!
A szimbióta ismét visszahúzódott Brock kézfejéről, a férfi megmarkolta a
fehéren izzó fémdarabot – és felüvöltött.
***
TREECE ujjai lassú, körkörös mozdulatokkal simogatták a detonátor
kapcsolóját.
Már nem remegett a keze.
– Egy gombnyomás, és minden véget ér – ismételgette, önmagát
szuggerálva.
Lassan már nem is maradt más tudatos gondolata, csak ez a mantra.
Tudta, mit kell tennie.
– Egyetlen gombnyomás...
 Az üzemanyag-szállító szörnyű dörejjel szakadt darabokra, s valami nagy
és fekete roncsdarab kis híján Treece-re zuhant. A milliomos riadtan hőkölt
hátra – aztán az a fekete valami változtatni kezdte az alakját, és s egyszer
csak szoros kényszerzubbonyként folyta körbe.
– Engedj el! – üvöltötte Treece. – Engedj el!
***
– NEM engedjük el!
Eddie Brock a Másik feléhez beszélt.
A lángok riasztó mintákat rajzoltak csupasz, első- és másodfokú égési
sebekkel teli bőrére.
Érzte a Treece-t óvó szimbióta páni félelmét és fájdalmát, ahogy az is az
övét, és ez a többszörös visszacsatolás bárkit megőrjített volna.
– Ne foglalkozz a tűzzel! – mordult föl Eddie. – Nem adhatjuk föl épp
most! És nem is fogjuk!
***
PÓKEMBERNEK végre csak sikerült feltépnie a munkagép ajtaját,
kirángatni a pilótát, és megállítani a Vájárt.
Mondja valaki, hogy tényleg ez volt az utolsó! Hogy nincs több!
Az építkezési terület túloldalán Brock épp a lángok közé vetette magát.
Megpróbál tüzet oltani? De hát retteg a tűztől! Mi a fenét művel ez?!
A pilóta fészkelődni kezdett a szorításában, mire Pókember összevonta
hatalmas, tükröződő bogárszemeit.
– Bocs, haver, de hogy a társamat idézzem – el sem hiszem, hogy a
társamnak neveztem! –, nincs most időm ilyesmire.
Azzal egy villanás alatt behálózta a pilótát, aztán leugrott a járműről, és
hatalmas ugrásokkal indult Brock felé. A hegyomlásnyi férfi a tűzből
kirángatott, eszméletlen Roland Treece fölött guggolt; akit csodával határos
módon mintha elkerültek volna a lángok.
– Te jó ég! – szörnyülködött Pókember. – Eddie! Te megkockáztattad ezt a
tűzözönt, hogy kihozd Treece-t? De hát a tűz... a szimbióta és a tűz...
A fekete massza lassan visszakúszott Eddie testére, míg ismét Venom nem
lett, s a lény félelmetes, hófehér szemeiben szokatlan derű csillogott.
– TE TALÁN NEM TETTED VOLNA MEG?
 – Nos, én... – kezdte Pókember, aztán elakadt.
Eszébe jutott mindaz, amit San Franciscóba érkezése óta tett, s végül az
egyetlen lehetséges feleletet adta:
– De... én is megtettem volna.
Szirénaszóra kapták föl a fejüket.
Itt a rendőrség. Egy kicsit ugyan elkéstek, de hát ez is csak olyan, mint
mikor befut a Titanic. Jobb később, mint soha...
A park lángokban állt, a hatalmas munkagépek roncsai úgy hevertek
mindenfelé, mintha őskori sárkánygyíkok tetemei lettek volna, de legalább
a kiömlött üzemanyag kezdett elégni.
Jönnek a rendőrök... talán itt lenne az ideje, hogy én is lecsukassam
Venomot. Épp csak azt nem értem, hogy miért nem akarózik megtennem.
Hogy miért nem tölt el örömmel a gondolat, hogy esetleg mégiscsak rács
mögé dughatom.
Nagyot sóhajtott, aztán megfodult, hogy tegye, amit hite szerint tennie
kellett, de Venom már nem volt sehol. Pókember egy ugrással a
legközelebbi fán termett, de hiába meresztette a szemét, nyomát sem látta a
szimbiótának.
Eddie csúnyán megégett, de a túlélő ösztöne nyilván még a fájdalomnál is
erősebb. Sőt még a vágynál is, hogy maradjon és kibelezze Treece-t.
A park peremén már kisebb csoportok verődtek össze – nézelődők és
kíváncsiskodók, akiknek innentől kezdve ez az egész csak szórakozás volt.
Valami, amiről egy darabig lehet majd mesélni, amiről felvételeket lehet
készíteni, és feltölteni valamelyik közösségi oldalra.
Bármennyire is figyelt, Eddie Brockot a tömegben sem pillantotta meg.
Az öltözéke alakváltó képességével mostanra gyakorlatilag bárhol lehet.
Talán soha többé nem látom.
Maga sem értette, hogy miért nem jár örömében indiántáncot ettől a
lehetőségtől.
 6

San Francisco, Kalifornia

MIKÖZBEN a vállgödrébe szorította a telefont, a szeme – a fotóriporter

szeme – automatikusan a tömeget pásztázta, s egyik remek arcot a másik
után szúrta ki. Egyedieket keresett. Karaktereseket. Mint például azt az
idősebb úriembert a váróterem túloldalán. Azt a sötét bőrűt, gyapjas, ősz
hajjal, akire mély ráncokat véstek az évek. Épp valami történetet mesélt
jókedvűen mosolyogva, csillogó szemmel a mellette ülő, atlétatermetű
fiatalembernek, aki kíváncsian és kellő tisztelettel.hallgatta.
Külön-külön is remek fotóalanyok lennének, de együtt... akár díjat is
lehetne nyerni velük!
De talán majd máskor...
Aztán a figyelmét ismét a telefonra összpontosította.
– Így van, MJ – mondta. – LaGuardia, 6.15. Majd taxival megyek haza.
– Eddie-t is hozod? – kérdezte óvatosan Mary Jane.
– Neeem... ő még mindig... szóval történt ez-az.
– De te jól vagy? – Még így, telefonon keresztül is lehetett érezni a lány
feszültségét.
– Igen, persze. – Peter gyorsan átvette a telefont a kezébe, hátha sikerül
többet kiszűrnie a reptér zajaiból. – Volt pár alkalom, mikor beválthatta
volna a múltbéli fenyegetéseit, mégsem tette. Úgy tűnik, mégis tartja magát
a megállapodásunkhoz, és most az ártatlanok védelme a legfontosabb a
számára.
Aztán, bár MJ nem láthatta, megvonta a vállát.
– Szóval... úgy érzem, hinnem kell neki. Plusz nem költözhetek át
Kaliforniába, hogy életem végéig pesztráljam, vagy próbáljam levadászni.
– Azt hiszem, ezt én is elmondhattam volna neked – felelte Mary Jane
megkönnyebbülten –, de lehet, hogy mégiscsak jobb, hogy magad jöttél rá...
– Hát igen – dünnyögte Peter. – És mivel remek érzékkel tűnik el, azt
hiszem, nagyon sokáig tartana megtalálni, ha nem akarja.
A hangosbemondó ekkor közölte, hogy a járata hamarosan indul, és az
utasok megkezdhetik a beszállást.
 – Este találkozunk, kicsim. Szeretlek.
***
A MUNKÁSOK gyorsan és hatékonyan nagyobbították meg a park
közepén ásító nyílást, és egyik időtől megfeketedett ládát a másik után
emelték ki a földből. Nem sokan kísérték figyelemmel, hogy mit tesznek.
Eleinte persze többen voltak, de a kezdeti lelkesedés gyorsan megcsappant.
Treece belebukott – gondolta Eddie. – Az aranyra már keresztet vethet. És
ennek a pénznek a töredéke is bőven elég, hogy a hatóságok félrenézzenek,
és a Menedék létét továbbra is titokban tartsák. Szóval...
– Eddie?
– Elizabeth? – kérdezte Brock meglepetten, mikor látta, hogy kik
közelednek. – Ethan?
– Reméltük, hogy visszajön – lépett oda hozzá a nő.
– A Tanács szeretne beszélni önnel – tette hozzá Ethan. – Ha megtenné,
hogy velünk tart...
***
ÚGY tűnt, mintha a Menedék minden lakója ott tolongott volna a
Tanácsteremben, csak hogy lássák, ahogy Eddie Brock a város választott
vezetői elé járul.
– Korábban arra kértük, hogy távozzon, Mr. Brock – mondta Ethan –, de
ez akkor volt, mikor először láttuk összecsapni Treece fogdmegjeivel.
Akadtak, akik attól tartottak, hogy emberfeletti erejét egy napon akár
ellenünk is fordíthatja.
Eddie egyelőre még nem tudta, hová is akar kilyukadni Ethan.
A Tanács szószólója szomorúan csóválta meg a fejét, mint aki szégyelli a
korábbi döntést – s azt, hogy egyáltalán bármi köze is volt hozzá.
– Azóta mindenki megtudta, mit is tett értünk, és hogyan kockáztatta az
életét, hogy megóvjon bennünket attól, hogy a felszínlakók elpusztítsák a
Menedéket. Újra szavaztunk hát, és arra jutottunk, hogy azt szeretnénk,
hogy maradjon. Hogy a szövetségesünk és barátunk legyen.
– Ezt még megbánjátok! – szólalt meg egy keserű, reszelős hang a hátsó
sorok egyikéből.
 – Nem hiszem, Rakestraw tiszteletes – szegte föl az állát Ethan
magabiztosan. – Túl sok idő telt már el azóta, hogy valahová vagy
valakihez is tartoztunk, és ezúttal nem fogjuk rossz emberbe helyezni a
bizalmunkat.
– A barátjuk leszek – húzta ki magát Eddie büszkén. – Sőt még annál is
több. Mert ettől a naptól kezdve minden ártatlan a védelmünk alatt áll. És
bárki is akar ártani nekik...
A szeme egy pillanatra összeszűkült, s a hangjában komor, fenyegető
felhang vegyült.
– ...ANNAK VENOMMAL GYŰLIK MEG A BAJA!