Adrian Goldsworthy

CAESAR
Egy kolosszus élete
ADRIAN GOLDSWORTHY
CAESAR
EGY KOLOSSZUS ÉLETE
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Caesar by Adrian Goldsworthy
Copyright © Adrian Goldsworthy, 2007
First published in the United Kingdom in 2007 by Weidenfeld & Nicholson,
a division of The Orion Publishing Group Ltd.
All rights reserved.

Fordította: Popovics Ferenc

Hungarian edition
© by I. P. C. Könyvek Kft., 2020
Hungarian translation
© by Popovics Ferenc, 2020
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Jó néhányan átolvastak rövidebb-hosszabb részeket e könyvben,

és úgy érzem, legelőször is nekik kell kifejeznem a hálámat.
Köszönettel tartozom egyetemi oktatómnak, Nicholas
Purcellnek, aki szívesen beleegyezett, hogy átnézi a kézirat
piszkozatát. Rengeteg hasznos megjegyzést kaptam Philip
Matyszaktól, aki többet tud az ebben a korszakban működő
római szenátusról, mint amit én valaha fogok. Mint mindig, Ian
Hughes különösen alapos és hasznos észrevételeket fogalmazott
meg minden egyes fejezet kapcsán, miközben írtam őket. Kevin
Powell az egész írást átolvasta, és számos praktikus meglátást
fűzött hozzá. Ian Haynes volt olyan kedves, hogy elolvassa a
Második részt, és temérdek észrevételének adott hangot. Nekik
és mindazoknak, akik részben vagy egészében elolvasták a
kéziratot, őszinte hálával tartozom. Köszönöm ügynökömnek,
Georgina Capelnek is, akinek sikerült egy olyan szerződést
nyélbe ütnie, hogy kizárólag a témának szentelhessem magam.
S végül köszönöm Keith Lowe és a többiek munkáját és a projekt
iránt tanúsított lelkesedését az Orionnál.
 ELŐSZÓ

Julius Caesar története igen drámai; generációk sorát nyűgözte

le, Shakespeare és Shaw gyelmét egyaránt felkeltette, nem is
beszélve számos regény- és forgatókönyvíróéról. Caesar minden
idők egyik legtehetségesebb hadvezére volt, aki maga írta meg
saját hadjáratai beszámolóit, melyek irodalmi értékét ritkán –
vagy talán soha nem – múlták felül. Ugyanakkor politikus és
államfér is volt, aki végül magához ragadta a hatalmat a Római
Köztársaságban, és egyeduralkodót csinált magából a szónak
gyakorlatilag minden értelmében, habár soha nem élt a király
elnevezés használatával. Caesar nem volt kegyetlen uralkodó, és
gyakran megkönyörült legyőzött ellenfelein, végül mégis
halálra késelték. Az összeesküvést két olyan ember vezette,
akiknek korábban szintén megkegyelmezett, de támogatói is
szép számmal akadtak a csoportosulásban. Később örökbe
fogadott a, Octavianus – teljes nevén Caius Julius Caesar
Octavianus – lett Róma első császára. A család vérvonala i.  sz.
68-ban szűnt meg Néróval, de az összes utánuk következő
császár felvette a Caesar nevet, noha vérkötelék vagy örökbe
fogadás már nem fűzte hozzájuk őket. Ami azelőtt pusztán egy
arisztokrata család neve volt – mégpedig egy meglehetősen
ismeretlen családé –, gyakorlatilag egy titulussá vált, ami a
legfőbb és törvényes hatalmat szimbolizálta. Ez a jelentés oly
erősen hozzátapadt a névhez, hogy a huszadik század elején a
világ két vezető hatalmát még mindig egy kaiser és egy cár
irányította: mindkét titulus a „cézár” fordítása. A nyugati
műveltségben mára a klasszikus irodalom elveszítette központi
szerepét, de Julius Caesar az ókori világ azon kevés alakja közé
tartozik, akiknek a nevét mindenki ismeri. Rengetegen tudnák
idézni bármiféle latin műveltség híján is a haldokló Caesar
utolsó szavainak Shakespeare által népszerűsített változatát: et
tu Brute (valójában valami mást mondhatott [lásd: 605. o.], de ez
mellékes). A rómaiak közül talán még Nero és Marcus Antonius
örvend hasonló hírnévnek, más nemzetekből pedig esetleg
Nagy Sándor, a görög lozófusok, Hannibál és legfőképpen
Kleopátra foglal el ilyen előkelő helyet az emberek
emlékezetében. Kleopátra nemcsak Caesar, de Marcus Antonius
szeretője is volt, aki Caesar egyik főhadnagyaként szolgált, ezért
hát mind a ketten lényeges elemét alkotják a történetének.
Caesar nagy ember volt. Napóleon csak egyike azon híres
hadvezéreknek, akik elismerték, hogy rengeteget tanultak
Caesar hadjáratait elemezve. Politikailag hatalmas hatást
gyakorolt a római történelemre, hiszen kulcsszerepet játszott a
köztársaság kormányzati rendszerének a lebontásában, ami
négy és fél évszázadig működött. Rendkívüli intelligenciája és
műveltsége ellenére Caesar a tettek embere volt, és élénk
emlékezete is leginkább ennek köszönhető. Sokszínű és kivételes
tehetségének hála, képzett szónok és író, törvényhozó és
politikai szereplő, és nem kevésbé rátermett katona és hadvezér
volt. És mindenekfelett óriási vonzerővel rendelkezett, mellyel
oly gyakran hódította meg Róma népét vagy a hadjáratokon a
legionáriusokat és azt a temérdek nőt, akit elcsábított. Caesar
rengeteg hibát követett el hadvezérként és politikusként
egyaránt, de végül is ki mondhatja el magáról, hogy ő nem? A
nagy trükkje az volt, hogy a kudarcokból mindig felállt, képes
volt elismerni – legalábbis magának –, ha valamit elrontott,
majd alkalmazkodott az új helyzethez, és hosszú távon valahogy
mégis győzedelmeskedett.
Kevesen vitatnák Caesar nagyságát, azt azonban annál
nehezebb állítani, hogy jó ember volt, vagy hogy a
pályafutásának a következményei egyértelműen jónak
mondhatók. Nem mérhető ugyan Hitlerhez vagy Sztálinhoz, de
még csak Dzsingisz kánhoz sem. Ennek ellenére az egyik forrás
szerint több mint egymillió főt számlál ellenségeinek azon
listája, akiket a hadjáratai folyamán öltek meg. Az ókori
viselkedés normái különböztek a maiaktól, és a rómaiak ritkán
támasztottak aggályokat Caesar olyan idegen ellenségekkel
vívott háborúival szemben, mint amilyenek például a gall
törzsek voltak. Nyolcévnyi hadjárat alatt Caesar légiói
legkevesebb százezrek halálát okozták a környező területeken,
és legalább ennyit hajtottak rabszolgasorba. Néha
mérhetetlenül kegyetlen volt, mészárlást és kivégzéseket
rendelt el, egyik alkalommal pedig tömegével csonkíttatta meg
a foglyait, és mindenkinek levágatta a kezét, mielőtt szabadon
eresztette őket. Többnyire viszont gyakorlatias okokból irgalmas
volt a legyőzött ellenfeleivel, mert szerette volna, ha alávetik
magukat a római uralomnak, és egy újabb provincia békés
adó zető polgáraivá válnak. Viselkedése hűvös számításokon
alapult, attól függően döntött kegyelem vagy könyörtelenség
mellett, hogy melyikből származhat nagyobb haszna. Aktív,
energikus gyarmatosító volt, mindazonáltal nem ő a római
gyarmatosítás megteremtője, csupán egyike volt számtalan
ügynökének. Hadjáratai nem számítanak látványosan
brutálisabbnak, mint más római háborúk. Abban az időben
sokkal nagyobb port kavart Rómában a közéleti ténykedése és a
polgárháború iránti hajlandósága, amikor úgy érezte, hogy
politikai riválisai elszánták magukat, hogy véget vetnek a
pályafutásának. Sérelmei valóban némi méltányosságért
kiáltottak, mégis, amikor i.  e. 49-ben a tartományából Itáliába
vezette a seregét, lázadó lett. A meggyilkolását követő
polgárháború végül romba döntötte a Római Köztársaságot. Ám
az is lehet, hogy Caesar tettei már eleve halálra ítélték azt. A
köztársaság bukása után római császárok uralkodása
következett, akik közül az első Caesar örököse volt. Diktátorsága
alatt Caesar teljhatalmat gyakorolt, és általánosságban véve jól
kormányzott; észszerű intézkedéseket vezetett be, amelyek igazi
államfér hoz méltók, és Róma javát szolgálták. Azt megelőzően
a köztársaságot egy szűk szenátori elit uralta, amelynek a tagjai
a vagyonuk gyarapítása érdekében igen gyakran visszaéltek a
pozíciójuk nyújtotta hatalommal, és kizsákmányolták a
szegényebb rómaiakat, valamint a provinciák lakosait. Caesar
megtette a szükséges lépéseket, hogy kezelje e nyilvánvaló és
sürgető problémákat, melyek addig azért nem nyertek
megoldást, mert vonakodtak egyetlen szenátor kezébe adni az
ehhez indokolt mértékű felhatalmazást. A Köztársaság
rendszere rothadásnak indult, és erőszakos tendenciákat
mutatott már Caesar születése előtt, életének korai szakaszában
pedig egyenesen polgárháborúba torkollott. Katonai erővel
nyert teljhatalmat, és köztudomású, hogy későbbi
pályafutásában igen gyakran nyúlt a megvesztegetés és a
megfélemlítés eszközeihez. Az ellenlábasai sem válogattak a
módszerekben, és legalább annyi hajlandóságot mutattak, hogy
polgárháborúval döntsék meg Caesar hatalmát, mint amennyire
ő elszánta magát, hogy megtartja azt, de ez is csak azt mutatja,
hogy nem volt se jobb, se rosszabb náluk. Győzelme után igen
felelősségteljes módon uralkodott, ami észrevehető
kontrasztban állt a szenátori arisztokráciával – intézkedéseivel a
társadalom szélesebb rétegének a javát kívánta szolgálni.
Uralma nem volt elnyomó jellegű, kegyelemben részesítette és
előléptette számos korábbi ellenségét. Rómára, Itáliára és a
provinciákra rég nem látott jó idők köszöntöttek Caesar alatt.
Azonban hiába irányított felelősségteljesen, az uralma egyben a
szabad választások végét is jelentette, és bármennyire is
igazságos volt az uralkodása, a monarchia végül olyan császárok
eljövetelét hozta, mint Caligula és Nero. Róma történetét a
vagyonos nemesség írta, Caesar felemelkedése viszont
megnyirbálta ennek a társadalmi osztálynak a hatalmát. Ezért
aztán sok korabeli forrás kritikus hangnemben állít neki
emléket.
Caesar nem volt erkölcsös ember, sőt számos tekintetben
amorálisnak tűnik. Jellemét tekintve látszólag valóban kedves,
nagylelkű, nem haragtartó, aki hajlandó barátot csinálni az
ellenségből, de ugyanilyen hajlamos volt a könyörtelenségre is.
Megrögzött nőcsábászként hűtlen volt feleségeihez és
számtalan szeretőjéhez. Közülük messze Kleopátra a leghíresebb
– noha mindkét fél őszinte érzéseket táplált a másik iránt, ez
cseppet sem korlátozta Caesart abban, hogy nyomban egy
másik királynővel is összeszűrje a levet, vagy hogy tovább
futkosson a római arisztokrata hölgyek szoknyája után.
Rendkívül beképzelt volt, gyakorlatilag hiú, különösen a
megjelenését illetően. Aligha lehet eltekinteni a
következtetéstől, hogy Caesar már ifjú korától kezdve
tökéletesen meg volt győződve saját felsőbbrendűségéről.
Önteltsége persze indokolt, mert élesebb eszű és rátermettebb
volt, mint a legtöbb szenátor. Akárcsak Napóleont, valószínűleg
őt is annyira elbűvölte a saját egyénisége, hogy maga is
könnyebben elbűvölt másokat, noha a francia császáréhoz
hasonlóan az ő jellemében is jócskán akadtak ellentmondások.
Sir Arthur Conan Doyle egyszer ezt írta Napóleonról:
„Csodálatos fér volt – talán a legcsodálatosabb, aki valaha élt.
Az nyűgöz le benne, hogy a személyiségéből hiányzik a
véglegesség. Mikor már kész vagy beletörődni, hogy a ckó egy
tökéletes gazember, rábukkansz valami nemes jellemvonására,
de a csodálatodat csakhamar elveszti egy újabb hihetetlen
gaztettével.”1 Valami hasonlóan furcsa keverék élt Caesarban is,
habár talán kevésbé szélsőségesen.
Feltűnő, hogy míg manapság az akadémikusokat elvileg úgy
képzik, hogy szenvtelenül viszonyuljanak a múlthoz, nagyon
ritkán találkozni olyan ókorszakértővel, akinek ne lenne sarkos
véleménye Caesarról. A múltban egyesek csodálták, már-már
bálványozták őt, mert látnoknak tartották, aki észrevette,
mekkora gondok állnak a Köztársaság előtt, és rájött, hogyan
oldja meg őket. Mások viszont sokkal kritikusabbak vele
szemben, és csak egy újabb arisztokratát látnak benne, akinek
meglehetősen régi vágású ambíciói voltak, és aki olyan áron
küzdötte fel magát a csúcsra, hogy közben se a törvényekre nem
volt tekintettel, se arra, hogy milyen példát mutat vele, miután
pedig hatalomhoz jutott, fogalma se volt róla, mihez kezdjen
vele. Az ilyen magyarázatok általában kihangsúlyozzák az
opportunizmusát, amely a hatalomra jutását segítette. Caesar
minden bizonnyal opportunista volt, ugyanakkor ez
biztonsággal elmondható jóformán az összes sikeres
politikusról. Erősen hitt abban, hogy a kínálkozó lehetőségek
minden emberi kapcsolatát nagyban befolyásolják, és
kiváltképp szerencsésnek tartotta magát. Utólag már tudjuk,
hogy Octavianus – akit manapság már inkább Augustusként
emlegetnek – alkotta meg azt a rendszert, melyben a császárok
évszázadokig uralkodtak a Római Birodalom felett. Vita tárgyát
képezi, hogy Caesar hatalomban töltött évei milyen mértékben
alapozták meg azt, amit Augustusnak sikerült befejeznie, vagy
az egész inkább csupán egy félresikerült kezdetnek tekintendő,
amit örökbe fogadott a tudatosan igyekezett elkerülni annak
érdekében, nehogy ugyanolyan sorsra jusson, mint Caesar. A
vélemények erősen megoszlanak, és nem valószínű, hogy ez
valaha megváltozik. Az igazság bizonyára valahol e kisarkított
nézőpontok közt található.
Ez a könyv abból a célból íródott, hogy Caesar életét a saját
keretei között vizsgálja, és hogy határozottan belehelyezze az
időszámításunk előtti első évszázad római társadalmának
összefüggéseibe. Nem taglalja, mi történt a halála után, és azt
sem tárgyalja, hogy milyen különbségek voltak a saját uralma és
aközött, ami Augustus hatalmának éveiben alakult ki. Helyette
Caesar tettei állnak a középpontban, miközben megpróbáljuk
megérteni, hogy mit miért és hogyan tett. Nyilvánvalóan
elkerülhetetlen az utókor bölcsességével visszatekinteni,
azonban mégis muszáj gyelmen kívül hagyni a feltételezést,
mely szerint a polgárháború elkerülhetetlen volt, vagy ennek
szöges ellentétét, amely szerint viszont semmi baj nem volt a
Köztársasággal. A múltban íródott könyvek igen gyakran vagy
politikusként, vagy hadvezérként tekintenek Caesarra. A
modern nyugati demokráciákkal ellentétben ennek a fajta
megkülönböztetésnek Rómában nem igazán volt jelentősége.
Pályafutása során egy római szenátornak mind katonai, mind
polgári feladatokat el kellett látnia, mindkettő a közélet
természetes része volt. Egyik sem érthető meg teljesen a másik
nélkül, és e könyvben a kettő egyenlő részletességgel lesz
tárgyalva. Bár ez egy hosszú könyv, még így sincs rá esély, hogy
teljes beszámolót nyújtson a Caesar-kori Róma politikai
helyzetéről vagy a Galliában és a polgárháború idején folytatott
hadjáratokról. A középpontban mindig Caesar áll, és az olyan
eseményekről, melyeknek nem volt részese, a leglényegesebbnél
nem nyújt mélyebb elemzést. Az írás sok vitás ponton
egyszerűen átsiklik – például egyes római törvények és
tárgyalások részletein vagy egyes hadműveletek térképészeti és
egyéb részletezésén. Ugyanis bármennyire is érdekesek az ilyen
részletek, csak elkalandoznánk vele, ha nem játszanak lényeges
szerepet Caesar megértésében. Azonban akiket érdekel az
ilyesmi, a könyv végén összegyűjtött jegyzetekben bővebb
forrásra találnak. Amennyire lehetséges, a törzsszöveg
ugyanígy nem említi közvetlenül sem azt a rengeteg kiváló
tudóst, aki valaha Caesarról írt, sem a bizonyos témákat illető
magyarázataikat. Egy egyetemi tanulmányban az ilyen dolgok
igen jelentős hangsúlyt kapnak, ám egy átlagos olvasónak
többnyire szörnyen unalmasak. A tárgyhoz kapcsolódó
műjegyzéket ugyancsak a könyv végén találják.
 Mindannak ellenére, hogy milyen híres, és hogy a római
történelemnek valószínűleg a legjobban dokumentált
évszázadában élt, még mindig nagyon sok mindent nem
tudunk Caesarról. A bizonyítékok zöme már a birtokunkban van
egy ideje. A régészeti feltárásoknak köszönhetően egyre több
dolog kerül napvilágra abból a világból, amelyben Caesar élt – e
könyv írása idején például Franciaországban és Egyiptomban
folynak munkálatok, melyek valószínűleg sokat mesélnek majd
a Caesar korabeli Galliáról és a Kleopátra korabeli Alexandriáról.
Ugyanakkor elég valószínűtlen, hogy bármilyen felfedezés
gyökeresen változtatna azon, amit eddig tudunk Caesar
pályafutásáról és életéről. Ugyanis ebben leginkább az ókori
világból fennmaradt latin és görög nyelvű forrásokra
támaszkodhatunk, melyeket ritkán bronzba vagy kőbe vésett
feliratokon is találnak. Caesar saját hadjáratairól írt feljegyzései
fennmaradtak, és részletes beszámolókat nyújtanak számunkra
a galliai hadjáratokról és a polgárháború első két évéről. Négy
további könyv egészíti ki, melyeket a halála után írtak a tisztjei,
s amelyek a többi tevékenységét dolgozzák fel. Ezenkívül Cicero
levelei, beszédei és elméleti művei is rendelkezésünkre állnak,
melyek részletesen számolnak be a szóban forgó időszakról.
Cicero levelezése a Köztársaság rengeteg vezéralakja által neki
írt levelet tartalmaz; halála után adták ki, és egy maroknyi rövid
üzenet is van közte, melyeket maga Caesar írt. A Cicero és Caesar
közti levelezés teljes könyveket töltött meg, miképp Cicero és
Pompeius levélváltásából is kiadtak egyet, azonban e könyvek
legnagyobb bánatunkra nem maradtak fenn. Ugyanez a helyzet
Caesar saját irodalmi műveivel és kiadott beszédeivel. Mindig
fontos, hogy emlékeztessük magunkat, hogy az ókori világ
irodalmának mindössze egyszázaléknyi, apró töredéke maradt
ránk. Cicero közzétett levelezéséből szándékosan is kihagytak
néhányat, nevezetesen barátjához, Atticushoz i.  e. 44-ben írt
leveleit. Atticus is szerepet játszott a levelezés kiadásában, ám ez
nem történt meg, míg Augustus Róma ura nem lett. Több mint
valószínű, hogy a hiányzó levelek valami olyasmit tartalmaztak,
ami belekeverte Atticust a Caesar elleni merényletbe, vagy
nyilvánvaló lehetett belőle, hogy vagy tudomása volt róla, vagy
utólag jóváhagyta azt, és ezek kiadását szándékosan letiltotta,
hogy megóvja magát. Egy másik csaknem kortárs forrás
Sallustius, aki számos történelmi beszámolót írt, egyet a
Catilina-féle összeesküvésről is. A polgárháború alatt Sallustius
Caesarért harcolt, és jutalomképpen újból beiktatták a
szenátusba. Africa provinciába küldték kormányzónak, később
hűtlen kezelésért elítélték, de Caesar megbocsátott neki. Mivel
Caesar jobban kedvelte, mint Cicerót, Sallustiusnak megvolt az
az előnye, hogy utólag fogalmazhatta meg álláspontját, és a
diktátorról alkotott véleménye elég vegyesre sikeredett. Saját
pályafutásához mérten ironikus módon – habár maga mindig
határozottan tagadta, hogy bármi rosszat követett el –, meg volt
győződve róla, hogy Róma az arisztokrácia morális
hanyatlásába betegedett bele, amely vélemény
elkerülhetetlenül árnyalja narratíváját. Cicero, Sallustius és
Caesar mind aktív közszereplő volt. Caesar leginkább azért írt,
hogy saját tetteit ünnepelje, és támogatást nyerjen karrierje
folytatásához. Sem ő, sem a többiek nem tekinthetők szenvtelen
meg gyelőknek, akiket csak az lelkesít, hogy kendőzetlenül
mutassák be a tényeket.
A többi forrás zöme sokkal későbbről származik. Livius
Augustus uralkodása idején alkotott, így egyes események még
elevenen éltek az emberek emlékezetében, de az ezt az időszakot
tárgyaló könyvei elvesztek, és csak rövid összefoglalók
maradtak fenn belőlük. Velleius Paterculus egy kicsivel még
később írt, és a korszakról szóló rövid beszámolójában akad
némi hasznos anyag. Azonban a Caesart illető bizonyítékaink jó
részét csak az időszámításunk utáni második század elején
írták, több mint százötven évvel a diktátor meggyilkolása után.
Appianosz görög író vaskos anyagot írt a római történelemről,
amiből két könyv az i. e. 133-tól 44-ig tartó polgárháborúkat és
zavargásokat taglalja. Plutarkhosz is görög volt, ám számunkra
legfontosabb munkája a Párhuzamos életrajzok című írása,
melyben híres görög és római alakok életét állítja egymás mellé.
Caesart Nagy Sándorral állítja párba mint minden idők két
legnagyobb hadvezérét. A Marius, Sulla, Crassus, Pompeius,
Cicero, Cato, Brutus és Marcus Antonius életét bemutató írások
is jelentősek. Suetonius római volt, aki az első tizenkét császár
életrajzát alkotta meg, Caesarral kezdve a sort. Cassius Dio görög
származású volt, ugyanakkor római polgár és szenátor, aki az
i.  sz. III. században volt aktív közszereplő. Ő írta a korszak
legrészletesebb egybefüggő beszámolóját. Ezen írók mindegyike
olyan forrásokhoz is hozzáfért, melyek közül sok Caesar
kortársaitól származott, nemkülönben saját elveszett írásaihoz
is, amelyeket már sehonnan nem lehet előásni. Ugyanakkor
nem árt emlékeznünk rá, hogy mindegyikük sokkal később
alkotott, és nem lehetünk teljesen bizonyosak benne, hogy
maradéktalanul megértették vagy helyesen vélekedtek-e az i. e.
I. századi gondolkodásmódról. Bizonyítékaink közt tehát
gyelemre méltó hézagok tátonganak. Érdekes véletlen folytán
mind Suetonius, mind Plutarkhosz Caesarról írt életrajzának
nyitó bekezdése hiányzik, így hát nem tudhatjuk teljes
bizonyossággal, hogy melyik évben született. A maga módján
minden szerző elfogult, mindegyiknek megvolt a maga
érdeklődési köre vagy nézőpontja, és olyan forrást is
felhasználhattak, mely előítéletes és gyakran nyíltan
propagandisztikus. Körültekintően kell felhasználni bármilyen
forrást. Azoktól eltérően, akik az újabb keletű történelmet
tanulmányozzák, az ókori történetíróknak gyakran korlátolt
vagy valószínűleg megbízhatatlan forrásokból kellett kihozni a
legtöbbet, és szemlátomást ellentmondó beszámolók közt
kellett mérlegelniük. A beszámolóknak erről az oldaláról
mindenhol megpróbáltam valamiféle képet alkotni.
Caesar magánéletének néhány aspektusa rejtve marad
előttünk. Érdekes és tanulságos lenne többet tudni a családjával,
feleségeivel, szeretőivel és barátaival folytatott személyes és
bizalmas kapcsolatairól. Az utóbbiak esetében úgy tűnik, hogy
élete java részében, de utolsó éveiben alighanem biztosan nem
volt olyan barátja, akit bármilyen szempontból egyenlő félnek
tekintett volna, noha rengeteg tisztje és segédje egyértelműen
közel állt hozzá, és kedvelte őket. Vallásos hitéről ugyancsak
szinte semmit sem tudunk. A római világot minden
vonatkozásban áthatotta a szertartás és a vallás. Caesar Róma
egyik legmagasabb rangú papja volt, aki rendszeresen celebrált
vagy felügyelt imákat, áldozásokat és egyéb rítusokat. Családi
hagyományuk legendáját, mely szerint Venus istennőtől
származnak, szintén messzemenőkig kihasználta. Azonban
fogalmunk sem lehet róla, hogy ezek a dolgok jelentettek-e
számára egyáltalán valamit. Vallásos kétségek alig vagy sosem
tartották vissza semmiben, sőt többnyire úgy mesterkedett a
vallással, hogy az a céljainak legjobban megfeleljen, de ez nem
feltétlenül jelenti azt, hogy teljesen kiábrándult vagy hitetlen
lett volna. Csupán annyit jelent, hogy egyszerűen nem tudjuk. A
Caesart övező rajongás éppen abból származik, hogy igen nehéz
leszögezni vele kapcsolatban bármit, s mert az olyan rejtélyek,
mint például az, hogy élete utolsó hónapjaiban mihez akart
kezdeni, örökké titokban maradnak Ötvenhat életéve alatt sok
minden volt: szökevény, rab, felemelkedő politikus, hadvezér,
jogász, lázadó, diktátor – talán még isten is –, de ugyanúgy apa,
ú, szerető és házasságtörő is. Aligha akad még egy olyan
kitalált hős, aki annyi mindent vitt végbe, mint Caius Julius
Caesar.
 ELSŐ RÉSZ

ÚT A CONSULI CÍMIG
I. E. 100–59
 I 

CAESAR VILÁGA

„Mert amikor Róma megszabadult a Karthágótól való

félelmétől, és birodalmi riválisa eltűnt az útjából, az
erényt felváltotta a romlottság; nem fokozatosan,
hanem hanyatt-homlok. Hajdani fegyelmét levetette,
hogy átadja a helyét az újnak. Az állam az éberségből
átsiklott a szendergésbe, a fegyverek útját átvette az
élvezetek hajszolása, a ténykedést felváltotta a
henyélés.”
– Velleius Paterculus, i. sz. I. század eleje [1]

„A Köztársaság semmi, pusztán egy név test és forma

nélkül.”
– Julius Caesar [2]

Az időszámításunk előtti második század végére a Római

Köztársaság maradt az egyedüli erős birodalom a mediterrán
világban. I.  e. 146-ban a légiók a földdel tették egyenlővé
Karthágót, a föníciai kolóniát, melynek kereskedőbirodalma oly
sokáig uralkodott a Nyugat felett. Majdnem ugyanakkor Nagy
Sándor szülőföldje, Makedónia római provincia lett. A többi
jelentős királyság, amelyek Sándor hatalmas, ám rövid életű
birodalmából a tábornokai szétválásakor születtek, már rég
hajdani nagyságuk árnyékává silányultak és sorvadtak. A
Földközi-tengeri és az azt övező területek – a teljes itáliai
félsziget, Dél-Gallia, Szicília, Szardínia és Korzika, Makedónia és
Illíria egy része, Kis-Ázsia, Hispánia nagy része és Észak-Afrika
egy szeglete – Róma közvetlen irányítása alatt állt. Róma
hatalmát azonban máshol is elismerték, vonakodva talán, de
legalábbis rettegve. A Rómával szomszédos királyságok, törzsek
vagy államok egyike sem mérhette hozzá az erejét, és igazán
esélyük sem volt a terjeszkedése ellen bármit tenni. I. e. 100-ban
Róma roppant erős és nagyon gazdag volt, és semmi nem
sugallta azt, hogy ez megváltozhat. Utólag visszatekintve persze
tudjuk, hogy Róma valójában idővel még hatalmasabb és
gazdagabb lesz, és kicsivel több mint egy évszázad alatt olyan
hatalmas birodalommá hódítja magát, amely öt évszázadig
fennmaradt.
Róma oly gyorsan nőtt egyszerű itáliai hatalomból földközi-
tengeri szuperhatalommá, ami megdöbbentette a görögül
beszélő világot, mely a múltban szinte gyelemre sem méltatta
a nyugati barbároknak ezt a bizonyos csoportját. A Karthágóval
folytatott háború több mint száz évig tartott, és hatalmas
áldozatokkal járt, míg a hellén hatalmak szétzúzása feleannyi
idő alatt sikerült, jelentéktelen veszteségek árán. Caesar
születése előtt egy évszázaddal Polübiosz, a görög történetíró
azzal a kifejezett szándékkal írta meg Egyetemes történelem című
művét, hogy elmagyarázza, miképp sikerült Rómának uralomra
jutnia. Maga is szemtanúja volt a befejező aktus állomásainak,
hiszen harcolt a rómaiak ellen a harmadik makedóniai
háborúban (i.  e. 172–167), majd Rómába vitték túszként, ahol
egy római nemes háztartásában élt, akit arra a hadjáratra is
elkísért, amellyel Karthágót lerombolták. Habár feltűnt neki a
római katonai rendszer hatékonysága, Polübiosz mégis úgy
hitte, hogy Róma sikerének záloga inkább a politikai
rendszerében keresendő. Az ő szemében a Köztársaság
alkotmánya, mely gondos szabályozással akadályozta meg bárki
ember ának vagy a társadalom egyetlen csoportjának, hogy
túlzott hatalomhoz jusson, szavatolta, hogy Rómát ne zilálja
szét a folytonos forradalom és a polgárok torzsalkodása, ami a
legtöbb görög városállamot megmérgezte. Belső szilárdságával a
Római Köztársaság képes volt oly mértékben és
könyörtelenséggel a háborúzásnak szentelni magát, amivel
egyetlen riválisa sem vehette fel a versenyt. Kétséges, hogy
bármely kortárs állam túlélte volna a Hannibál által okozott
károkat és pusztítást, hogy aztán vígan folytassa tovább a
hadviselést, míg meg nem nyeri a háborút. [3]
 Caesar egy olyan köztársaságba született, amely már
körülbelül négyszáz éves volt, és kitartóan növekedett. Maga
Róma még hatalmasabb is lehetett volna, ám a Köztársaság
rendszere haldoklott. Caesar még saját életében szemtanúja lesz
annak, hogyan bomlasztják fel a polgárháborúk a köztársasági
rendszert – a kon iktusok, amelyekben maga fogja a vezető
szerepet játszani. Egyes rómaiak úgy érezték, hogy a rendszer
nem volt képes túlélni Caesart, sokan őt nevezték elsődleges
gyilkosának. Senki nem vitatta, hogy mire Caesar fogadott a,
Augustus megtette magát Róma első császárává, addigra a
Köztársaság már csupán emlék volt. Minden korábbi, hosszan
tartó sikere ellenére az időszámításunk előtti második század
végére a Római Köztársaság a végét járta, olyan tüneteket
mutatott, amelyek elárulták, hogy nem működik rendesen.
I.  e. 105-ben egy csoport vándorló germán törzs, akiket
kimbereknek és teutonoknak hívtak, Arausiónál (a mai Orange
település Franciaországban) szétzúztak egy kivételesen nagy
római sereget. A veszteségek túltettek az i.  e. 216-ban zajló
cannaei csatáén, ahol Hannibál közel 50  000 római és
szövetséges katonát mészárolt le egyetlen nap alatt. Ez volt a
legújabb és legborzalmasabb vereség a sorban, amit azok a
barbárok okoztak, akiket egy római parancsnok provokált
harcra, aki még i.  e. 113-ban találkozott velük először. A
kimberek és a teutonok csak új lakóhelyet kerestek, nem
háborúra felkészített hadsereg voltak. A csatában a harcosaik
egyéni bátorságához rémisztő megjelenés párosult, de hiányzott
belőlük bármiféle fegyelmezettség. Hadászati szinten a
harcosokat nem merev célkitűzések hajtották. Arausio után
elindultak Hispánia felé, és jó néhány évig nem is tértek vissza,
hogy megtámadják Itáliát. Az átmeneti megkönnyebbülés
ellenére Rómában elterjedt a pánik, amit annak emléke szított,
amikor i.  e. 390-ben óriás termetű, világos bőrű, vad harcosok
fosztották ki a várost – akkor azonban inkább gallok, semmint
germánok –, ám a rómaiak azóta is rettegtek az összes északi
barbártól. Széles körben kritizálták az arisztokrata tábornokok
alkalmatlanságát, akik a legújabb csapásról is tehettek. A
közvélemény ragaszkodott hozzá, hogy a törzsek elleni
háborúkat inkább bízzák Caius Mariusra, aki nemrég
győzedelmeskedett Numidiában, lezárva egy olyan háborút,
amit kezdetben szintén a korrupció és a vezetői alkalmatlanság
jellemzett. Marius Caesar nagynénjét vette feleségül, családjából
elsőként lépett a politika porondjára, és máris sokat elért,
miután i.  e. 107-ben a két consul közül megválasztották az
egyiknek. A consulok a Köztársaság vezető tisztségviselői
voltak, akikre a hivatalban eltöltött tizenkét hónap alatt a
legfontosabb polgári kötelezettségeket és katonai
parancsnokságot bízták. Tíz évnek kellett eltelnie, mire egy fér
másodjára is consul lehetett, de Mariust i.  e. 104-től 100-ig öt
egymást követő évben szavazták meg consullá. Ez egyszerre volt
példa nélküli és kétségesen jogszerű, de a kívánt eredményt
elérte, mivel i. e. 102-ben legyőzte a teutonokat, a rá következő
évben pedig a kimbereket. [4]
Marius több egymást követő consulsága felrúgta a római
közélet alapvető elveit, mindenesetre szükséges eszközként
indokolták, ami átsegíti az államot egy válságos időszakon. A
Köztársaság a múltban bizonyos fokú rugalmasságot tanúsított,
ami különböző vészhelyzetek leküzdésében segítette a
rómaiakat. Ám az erőszakossá váló politikai viszálykodás
jelenleg sokkal nyugtalanítóbb volt. I.  e. 100 őszén egy
Memmius nevű szenátort, akit épp megválasztottak jövő évi
consulnak, halálra vertek a Forumon az egyik elbukott jelölt
pribékjei. Ez a bizonyos fér , Caius Servilius Glaucia és társa,
Lucius Appuleius Saturninus a bandájuk révén már azelőtt is
fenyegetéshez és erőszakhoz folyamodott, hogy utat törjenek a
törvényhozásban. Széles körben úgy hitték, hogy az azt
megelőző évben is ők szervezték meg egy másik riválisuk
meggyilkolását. Memmius meglincselése égbekiáltó botrány
volt, ami azonnali választ sürgetett. Marius, aki egészen addig a
pontig a saját céljaira kívánta felhasználni Saturninust, most
ellene fordult, és válaszolt a szenátus azon segélyhívására, hogy
mentse meg a Köztársaságot. Felfegyverezte a támogatóit, majd
a Capitolinus-dombon ostromzár alá vette Saturninus és
Glaucia híveit, és csakhamar megadásra kényszerítette őket.
Marius azt ígérte a radikálisoknak, hogy meghagyja az életüket,
de a közhangulat kevésbé volt hajlamos a mérsékletességre. A
legtöbb foglyot bezárták a szenátus épületébe, amit kisvártatva
megrohamozott az összeverődött tömeg. Egyesek felmásztak a
tetőre, és elkezdték megbontani a cserepeket, amikkel addig
hajigálták az alant bezárt foglyokat, míg meg nem ölték mindet.
A Köztársaság megóvása érdekében felfüggesztették a
mindennapi törvényeket, és hogy eltiporják az erőszakot, még
nagyobb erőszakot alkalmaztak. Jó messze kerültünk már a
tökéletesen kiegyensúlyozott alkotmány bevallottan idealizált
képétől, amit Polübiosz mutatott be, habár arra már ő is célzott,
hogy Róma belső stabilitása sem bír ki mindent. Hogy
megértsük Caesar történetét, először is vessünk egy pillantást a
Római Köztársaság jellegére elméleti síkon, és az
időszámításunk előtti második századot lezáró évtizedek
megváltozott gyakorlatára. [5]

A KÖZTÁRSASÁG

A hagyomány szerint Rómát i.  e. 753-ban alapították. A

rómaiak számára ez jelentette az „első évet”, és az elkövetkező
eseményeket hivatalosan úgy dátumozták, ahány év eltelt „a
város alapítása” (ab urbe condita) óta. A Róma eredetét illető
régészeti bizonyítékok kevésbé egyértelműek, mivel igen nehéz
megállapítani, hogy mikor olvadtak össze egyetlen várossá azok
a dombokat pettyező, apró közösségek, melyek később Rómává
váltak. A legkorábbi időszakból alig őriztek meg feljegyzéseket,
és amikor elkezdték megírni a történetüket az
időszámításunkat megelőző második század kezdetén, rengeteg
dologban még maguk a rómaiak sem voltak biztosak. A város
korai meséinek talán van némi igazságtartalma, de csaknem
lehetetlen igazolni egyes személyek és bizonyos történések
valódiságát. Az teljesen világos, hogy Rómát kezdetben királyok
uralták, noha arról elég nehéz megbizonyosodni, hogy a
hagyomány szerinti hét uralkodó a valóságban élő személy volt-
e. Az időszámításunk előtti hatodik század vége felé – a
hagyomány szerinti i.  e. 509 akár még pontos is lehet – a
királyságban általános zűrzavar támadt, aminek
eredményeképp az államformát felváltotta a köztársaság.
A Római Köztársaság politikai rendszere hosszú éveken át
fokozatosan fejlődött, és soha nem állapodott meg mereven.
Inkább a mai Nagy-Britanniára emlékeztetett, mintsem az
Amerikai Egyesült Államokra, hisz Rómának nem volt írott
alkotmánya, csak egy törvényalkotásból, korábbi példákra
támaszkodó esetekből és hagyományból fércelt váza. A
respublica kifejezés, amelyből a köztársaság szavunk ered, szó
szerint azt jelenti, „közügy”, és talán legjobban úgy lehetne
lefordítani, hogy „az állam” vagy „politikai testület”. A kifejezés
bizonytalansága biztosította, hogy mást-mást jelentsen
mindenkinek. Caesar később üres frázisnak titulálta. [6] A
rendszer lazasága jelentős rugalmasságot engedélyezett, ami
évszázadokig jól kiaknázható erőforrásnak bizonyult.
Ugyanakkor a természete azt is szavatolta, hogy bármilyen új
precedens vagy törvény, akár jó, akár rossz, mindig a dolgok
állása szerint módosulhasson. A rendszer lényegét az a vágy
alkotta, hogy bárkit meg lehessen akadályozni abban, hogy túl
sok állandó hatalomhoz jusson. A királyi uralkodás
újjászületésétől való félelem főképp az arisztokrácia körében
volt általánosan elterjedt, akik foggal-körömmel védekeztek
ellene, hisz a jó állásokat ők sajátították ki maguknak. Ezért a
Köztársaságon belül a hatalmat számos különböző intézményre
testálták, melyek közül a legfontosabbak a magistratusi
hivatalok voltak, a szenátus és a népgyűlés.
A magistratusoknak számottevő hatalma volt, közülük a
rangidős hivatalosan imperiummal rendelkezett, azaz joga volt
katonai csapatoknak parancsolni és igazságot szolgáltatni, ám
nagyon fontos, hogy ez a jog ideiglenes volt, és csak a hivatalban
töltött tizenkét hónapra szólt. Az ugyanolyan hivatalban
szolgáló kollégák hasonló hatalma is korlátozta e jogokat.
Minden évben két consult választottak, és mellettük hat praetor
töltötte be a második legfontosabb magistratusi hivatalt. Senki
sem tölthette be újból ugyanazt a hivatalt, míg el nem telt egy
tízéves időszak, és elsőre nem is jelentkezhetett a praetori
hivatalra, míg be nem töltötte a harminckilenc éves kort, vagy a
negyvenkettőt a consulsághoz. A politikai és katonai hatalmat
nem különítették el, és a magistratusok szükség szerint akár
katonai, akár polgári feladatokat is kaphattak. A legfontosabb
kötelességek és a katonai parancsnoki teendők a consuloknak
jutottak, a kevésbé fontosak a praetoroknak. A legtöbb rangidős
magistratust a hivatalban töltött egy évére általában elküldték
egy provinciába kormányzónak. A szenátus évenként
meghosszabbíthatta egy consul vagy egy magistratus
imperiumát pro- (azaz hivatásos, pót-, utó-, segéd-)
magistratusként – így a címek proconsullá, illetve propraetorrá
alakultak. A növekvő birodalom irányítása érdekében erre
folyamatosan szükség volt, hogy kellő számú kormányzóval
lássa el a provinciákat, de a hatalomhoz jutás átmeneti jellegén
lényegileg nem változtatott. Rendkívül ritka volt, hogy
valakinek a hivatalát két évnél is többel hosszabbítsák meg.
Vagyis míg maguk a hivatalok óriási hatalommal jártak, az
egyes consulok és magistratusok minden évben cserélődtek.
 A fentiekkel ellentétben a szenátus fontossága kevésbé alapult
hivatalos kötelességein, mint inkább merő állandóságán.
Körülbelül 300 szenátorból állt, akik akkor találkoztak, ha egy
magistratus összehívta őket, aki általában egy consul volt, ha
egyáltalán otthon tartózkodott közülük bármelyik. A
szenátorokat nem választották a szenátusba, hanem beiktatta –
és nagyon ritkán kizárta – őket a két censor, akik ötévente
cenzust tartottak, vagyis összeszámláltatták a római polgárokat.
Azt várták tőlük, hogy mindenkit beiktassanak a szenátusba,
aki a legutóbbi összeírás óta magistratusi hivatalra emelkedett,
bár ez nem volt törvény szerinti kötelességük. Azonban
viszonylag kevés hivatalra lehetett pályázni, és rengeteg
szenátor, talán a létszám fele még sosem kapott magistratusi
hivatalt. A szenátoroknak a lovagrendbe kellett tartozniuk, azaz
az összeírásban szereplő legvagyonosabb ingatlantulajdonos
osztályba. Az equites, azaz „lovagok” név a római hadseregben
lovas katonaként betöltött hagyományos szerepükből eredt.
Mindazonáltal a lovagrend túlnyomó része sosem kereste a
lehetőséget, hogy közéleti szerepet vállaljon, és a szenátus
inkább igyekezett az osztályon belül egy bizalmasabb belső
körből válogatni a tagjait. Vagyonos emberekként és az állam
irányításának prominens szereplőiként erős anyagi
érdekeltségük volt a Köztársaság megőrzésében. A vitákat az
egykori magistratusok uralták, mert az ügymenet megszabta,
hogy először a volt consulok véleményét kellett megkérdezni,
aztán a volt praetorok következtek, és így tovább lefelé a
legkisebb posztokig. Azok a személyek, akik valamilyen
kiemelkedő pozícióban szolgálták a Köztársaságot, hatalmas
befolyással, avagy auctoritasszal [lásd a Szójegyzékben] bírtak, és
a szenátus együttes tekintélye az ilyen emberek nagy
létszámától függött. A szenátusnak arra nem volt
felhatalmazása, hogy törvényeket hozzon, de a vitáikból
származó határozatokat erős ajánlás kíséretében a népgyűlés
elé küldték jóváhagyásra. Amikor a magistratusok Rómában
tartózkodtak, a szenátus tanácsadó testületként is szolgált
számukra, eldöntötte, mely provinciák élére lehet pályázni
következő évben, és imperiummal ruházhatott fel
promagistratusokat. Szintén a szenátus jogkörébe tartozott,
hogy külföldi követségeket fogadjon és nagyköveteket nevezzen
ki, valamint megbízottakat küldjön a provinciák közigazgatási
intézkedéseinek felügyelésére, aminek köszönhetően kritikus
szerepe volt a külügyi kapcsolatok formálásában.
A rómaiak különböző szavazógyűlései jelentős hatalmat
képviseltek a Köztársaságban, de ez csekély vagy egyáltalán
semmilyen hatáskört nem biztosított számukra az önálló
cselekvéshez, ők választották a magistratusokat, ők hozták a
törvényeket és hagyták jóvá hivatalosan a hadüzeneteket és a
kon iktusokat lezáró békeszerződéseket. Minden felnőtt fér
szavazhatott, ha jelen volt, de a szavazataik nem voltak
egyenrangúak. A comitia centuriatában, ami a consulokat
választotta, és számos egyéb hatáskörrel rendelkezett, az
embereket a legutolsó összeírás szerint nyilvántartott vagyonuk
alapján szavazó egységekre osztották. A felépítés eredete még a
régi római hadsereg szerveződéséből származott, ahol leginkább
a legvagyonosabbak engedhették meg maguknak azt a drága
felszerelést, ami a csatában játszott legfeltűnőbb és
legveszélyesebb szerepvállaláshoz kellett. Szükségszerűen a
legrangosabb szavazó egységekbe vagy századokba kevesebben
tartoztak, egyszerűen azért, mert a gazdagok kevesebben voltak,
mint a szegények. Mindegyik század szavazata egyenlő súllyal
esett a latba, de mivel a gazdagabb osztályok szavaztak elsőként,
gyakran előfordult, hogy a döntéshez szükséges
szavazatmennyiséget már azelőtt elérték, hogy a legszegényebb
századoknak bármi beleszólása lehetett volna a dologba. A többi
testületet törzsi alapon, azaz tribusonként osztották fel, amit
ugyancsak a népszámlálás határozott meg, és az
egyenlőtlenségek itt is hasonlóan nagyok voltak, bár egy kicsit
más jellegűek. Minden tribus a jelenlévő tagjai többsége által
elfogadott döntés szerint szavazott. Azonban a városi tribusok,
melyek Róma szegényeinek zömét magukba foglalták,
bármelyik szavazás napján sokkal több polgárral rendelkeztek,
mint a vidéki tribusok, melyekből inkább csak a gazdagabb
tagok tudtak elutazni Rómába. Ezért a legtöbb vonatkozásban a
jobb módú polgárok véleménye sokkal erősebben érvényesült az
összes szavazat összeszámlálásakor, mint a nagyobb létszámú
szegényeké. A gyűlések egyike sem biztosított lehetőséget a
vitára. Egyszerűen csak választani lehetett valakit a jelöltek
listájáról, vagy leadhatták a szavazatukat egy bizonyos javaslat
mellett vagy ellen. A gyűléseket a magistratusok hívták össze,
akik elnökölték is azokat, és megszabták a tennivalójukat. Az
i. e. késő ötödik századi athéni népgyűléshez hasonlítva a római
rendszer demokratikus elemei szigorúan szabályozottnak
tűnhetnek, de ez nem jelenti azt, hogy jelentéktelenek voltak. A
szavazás kimenetele, különösen a választások idején, így is
kiszámíthatatlan maradt.
Kizárólag a cenzusban összeírtak szerinti legvagyonosabb
osztály, a lovagrend tagjait lehetett politikai pályára választani.
A magistratusi címek elérése attól függött, hogy sikerül-e a
választókerület támogatását elnyerni. Rómában semmi nem
volt, ami akár csak halványan emlékeztetett a mai politikai
pártokra – ámbár számba véve a mai pártok fojtogató
befolyását, meglehet, hogy ez inkább tekinthető demokratikus
vonásnak, mint ami napjainkban sok országban meg gyelhető
–, és minden jelölt egyénileg versengett a hivatali posztokért.
Egyénileg meglehetősen ritkán képviseltek egy bizonyos
politikai állásfoglalást, a fontosabb aktuális problémák
véleményezése általánosabb volt. A szavazók többnyire inkább
azt tartották alkalmas személynek, aki, miután
megválasztották, képes elvégezni, amit az állam érdeke
megkíván. A múltban véghezvitt tettek bizonyították az
alkalmasságot, ám ahol az ilyesmi még hiányzott, különösen
olyanoknál, akik épp csak elkezdték a pályafutásukat, az a jelölt
a családja korábbi generációinak az eredményeit is togtathatta.
A rómaiak meg voltak győződve róla, hogy a családok világos
személyiségjegyeket hordoznak magukban, és úgy tartották,
hogy az a fér , akinek az apja és a nagyapja egykor sikeresen
vette fel a harcot Róma ellenségeivel, hasonlóképp alkalmas
lehet maga is. Az arisztokrata családok nagy munkát fektettek a
családtagjaik hőstetteinek terjesztésébe – akár múltbéli, akár
aktuális dolgokról volt szó –, hogy a nevük könnyen a szavazók
emlékezetébe villanjon. A hírnév és a vagyon kombinációja
viszonylag kevés családot tett alkalmassá az elöljárói rangok,
különösen a consuli cím elérésére. Ennek ellenére egy fér
számára soha nem volt elérhetetlen a consuli poszt, még akkor
sem, ha a családjából ő került elsőként a szenátusba. Az olyan
embert, aki képes volt egy ilyen mutatványra, „új embernek”
(novus homo) hívták. Példa nélkül álló, sorozatos consulságával
Marius volt köztük a legnagyobb, hiszen egy „új embernek” még
az egyszeri jelölés is kiemelkedő teljesítménynek számított. A
politikában erős rivalizálás zajlott, és még a nagy múltú
családoknak is meg kellett dolgozni érte, hogy fenntartsák a
fölényüket. Az elöljárói cím nagyságával a magistratusi
testületek száma fogyatkozott, ezért ahogy az ember
kapaszkodott felfelé a ranglétrán, a hivatali posztért folyó
küzdelem egyre kiélezettebb lett. Egyszerű számtannal
szemléltetve: minden évben a megválasztott hat praetornak
csak egyharmada reménykedhetett abban, hogy consul lesz. Ez
a szenvedélyes versengés biztosította, hogy a hosszú távú
politikai csoportosulások ritkák voltak, az állandó pártok pedig
elképzelhetetlenek, hiszen egy magistratusi poszton senki sem
osztozhatott mással.
 A rendszer sok tekintetben jól működött, mert a
Köztársaságot évről évre egy újabb sereg magistratussal látta el,
akik alig várták, hogy nagy tetteket hajthassanak végre Róma
nevében, mielőtt a tizenkét hónapos hivatali idejük lejár. Az
imperiummal járó hivatalos hatalom csupán eddig tartott, de
egy fér sikerei jócskán növelhették az auctoritasát Megannyi
római fogalomhoz hasonlóan ezt a kifejezést is elég nehéz
egyetlen szóval lefordítani, mert a tekintély, a hírnév és a
befolyás keveredik benne a személyes jelentőséggel vagy
státusszal. A hivatali idő elmúltával az auctoritas megmaradt,
bár az egyén későbbi viselkedése kisebbíthette azt, de a többi
szenátor is elhalványíthatta. Meghatározta, hogy a szenátusi
ülést elnöklő magistratus milyen gyakran és mikortól kéri ki a
fér véleményét, és hogy a véleménye súlya mennyit számít
másoknak. Az auctoritas csak akkor létezett, ha mások
elismerték, ám az ember általában tisztában volt a státuszával,
és néha nyersen is használhatta annak előnyeit. I.  e. 90-ben a
köztiszteletben álló korábbi consult és censort, valamint
aktuális rangidős szenátort (princeps senatus), Marcus Aemilius
Scaurust megvádolták, hogy kenőpénzt fogadott el egy
ellenséges királytól. A vádlója a köztiszteletnek nem örvendő
Quintus Varius Severus volt, aki bár római volt, Sucro
városában született, Hispániában. A védekezése kulcsaként
Scaurus a bíróság és a szemlélő tömeg felé fordult. „A sucrói
Varius Severus azt állítja, hogy Aemilius Scaurus királyi
kenőpénzzel megvesztegetve elárulta a római nép imperiumát;
Aemilius Scaurus tagadja a vádat. A kettő közül ti kinek
hinnétek?” Válaszként Variust gúnyosan lehurrogták, és a vádat
ejtették. [7]
Ha egy fér elnyerte a consulságot, azzal a versengés nem állt
meg. A hivatali éve után következő státusza függött attól, hogy
más consulokkal összehasonlítva hogyan teljesít. Győzelemre
vinni egy hadsereget a Köztársaság ellensége ellen hatalmas
teljesítmény, különösen, ha a Rómába való visszatérésekor
diadalmenettel jutalmazzák érte. Az ilyen ünnepségen a győztes
harci szekéren vonult át a városközponton a foglyaival, a
hadizsákmánnyal és sikere egyéb látványosságaival, de
legpazarabb felszerelésüket viselő katonái is vele tartottak. A
tábornok Róma legfontosabb istenségének, Jupiter Optimus
Maximusnak öltözve jelent meg, de még az arcát is vörösre
festette, hogy minél inkább hasonlítson az isten régi
terrakottaszobraira. Mögötte egy rabszolga állt, aki a győztes
babérkoszorúját tartotta a tábornok feje fölé, miközben a fülébe
suttogva emlékeztette őt, hogy ő is halandó. Óriási
megtiszteltetés volt ez, aminek a fér házának előcsarnokában
felakasztott babérkoszorúk (vagy azok faragott másolatai)
állítottak örök emléket. Az ilyen teljesítményt nagyra tartották,
ugyanakkor a többi szenátor győzelmeivel is összevetették.
Fontos volt, hogy jobb vagy nagyobb csatát nyerjenek egy
erősebb vagy egzotikusabb ellenséggel szemben, mert ez a
korábbi tábornokokhoz képest nagyobbította a fér
auctoritasát. A legtöbb fér a negyvenes évei közepére elnyerte
és kitöltötte első consulságát, de várhatóan még évtizedekig
élhetett és a szenátus aktív tagja maradhatott. Közéleti
kiválóságuk az auctoritasukon múlott, ami idővel még több
hatalommal gyarapodhatott. A római közélet leglényege a
verseny volt, a szenátorok egész pályafutásuk alatt azért
küzdöttek, hogy hírnevet és befolyást szerezzenek, miközben
másokat meggátolni igyekeztek abban, hogy túl sokat
szerezzenek ugyanezekből. Az új magistratusok évenkénti
választásának és a hivatalban maradás korlátozásának
köszönhetően rengeteg szenátor kapott esélyt, hogy elismert
minőségben szolgálja a Köztársaságot, és elejét vették, hogy a
dicsőséget és a befolyást bárki kisajátíthassa magának. Az
összes arisztokratában élt a kitűnés vágya, a legmélyebb
félelmeik mégis abból származtak, hogy valaki majd jócskán
túltesz az összes riválisán, és tartósabb felsőbbrendűséghez jut,
amivel felébreszti a királyság szellemét. Ha túl sok siker jut
egyetlen embernek, azzal csökken a mások számára
versengésben elérhető érdemek száma.

Bár az időszámításunk előtti második század végére a

Köztársaság lett a mediterrán világ meghatározó hatalma, a
politikai élet minden aspektusának Róma maradt a
középpontja. Ott és csakis ott ült össze a szenátus, hívták össze a
bíróságokat és a népgyűlést, hogy magistratusokat válasszanak,
vagy törvényeket hozzanak. I.  e. 100-ra Róma lett az ismert
világ legnagyobb városa, legközelebbi riválisai, mint például
Alexandria, eltörpültek mellette. Az i.  e. első század végére a
népessége elérhette az egymilliót is, de már i. e. 100-ban is több
százezren éltek ott, talán félmillióan vagy még többen. A
pontosabb adathoz nincs elég bizonyítékunk, de ezek a számok
legalább a nagyságrendről árulkodnak. Habár népes volt, abban
a korban, amikor a közlekedés sebessége nem szárnyalta túl egy
gyalogló vagy lovagló ember gyorsaságát, Róma nem
terpeszkedett el annyira, mint a mai, modern városok. A házak,
különösen a szegényebbek lakta részeken, igen sűrűn lakottak
voltak. A Forum tágas tere azonban a szó minden értelmében
Róma szívében terült el.
Ez a kereskedelem színtere volt – a magasztos épületek
szomszédságában álló, a birodalom fényűző cikkeit árusító,
divatos üzletektől kezdve a nagy kereskedőtársaságok és
gabonaszállítók képviseletéig. Ugyanakkor a törvénykezés és az
igazságszolgáltatás helyszíne is volt, itt ültek össze a bíróságok,
az ügyvédek itt adták elő az ügyüket, az esküdtek pedig itt
hoztak ítéletet – mindezt teljesen nyilvánosan. A Forumon
haladt át a Via Sacra, a diadalmenetek szent útja. Ami viszont
mindennél fontosabb: a Forumról és környékéről irányították a
közéletet a Köztársaságban. A magistratusok, például a
tribunusok, aedilisek és praetorok a Forumon székelve intézték
a dolgaikat. Ha a szenátus ülésezett, az nagyon ritka kivétellel
egy, a Forum szélén álló épületben történt, egyébként pedig a
szenátus épületében (Curia) vagy valamelyik nagyobb
templomban. A szenátus épülete előtt állt a szónoki emelvény
(Rostra), amit a Karthágóval folytatott tengeri ütközetekben
zsákmányolt, ellenséges hadihajók orrdísze után neveztek el. A
Rostráról magistratusok vagy jeles személyek győzködték
kötetlen felszólalással az összegyűlt rómaiakat, hogy egy
bizonyos törvénytervezetre szavazzanak, vagy hogy egy
bizonyos jelöltet támogassanak a választásokon. A megfelelő
magistratus parancsára ugyanaz a sokadalom tribusgyűlést is
tarthatott (akár a Concilium Plebis, akár a comitia tributa), hogy
jogszabályokat alkosson. A választások kivételével az ilyenek
majdnem mindig a Forumon történtek. Sok tekintetben a
Forum Róma lüktető szíveként funkcionált. [8]
Róma városa, városközpont, Forum stb. (A CAH2 [1994], 370. old. után.) Egyes részletek
feltételezésen alapulnak.

A BIRODALOM HASZNA ÉS ÁRA

A Római Köztársaság egyfolytában hadat viselt, hosszú időn át

gyakorlatilag évente kezdett újabb háborút. A gyakori
háborúzás nem volt szokatlan az ókori világban, ahol az
államoknak ritkán kellett jobb ürügy arra, hogy megtámadják a
szomszédjukat, mint az a meggyőződés, hogy sebezhető. A
klasszikus görög kultúra aranykora, amikor virágzott a
művészet, az irodalom és a lozó a, egy olyan időszakban jött
el, mikor a görög városállamok közti hadviselés már-már
népbetegség lett. Mindazonáltal Rómának maga a háborúzás
volt az ismertetőjele; nemcsak azért, mert olyan sikeresen űzte,
hanem mert azáltal, hogy tehetségével szinte bebetonozta a
sikereit, az ellenségeit magába olvasztotta és megbízható
szövetségeseivé tette. Az időszámításunk előtti harmadik
század elejére tulajdonképpen a teljes itáliai félsziget római
irányítás alá került. Ezen a területen belül egyes közösségek
római állampolgárságot kaptak, s miután ők is hozzáadódtak a
meghódított földeken létrehozott kolóniákhoz, a római
polgárok száma nagyságban túlszárnyalhatta bármely más
városállam populációját. Más népeknek latin státuszt
adományoztak, kisebb, bár még mindig jelentős kiváltságokkal
ruházva fel őket; míg a többiből egyszerűen szövetségeseket
(socii) csináltak. A római és a latin státusz már viszonylag korán
elveszítette az aktuális etnikai vagy nyelvi hovatartozást jelölő
szerepét, és elsősorban jogi megkülönböztetés lett belőlük. Azok
a közösségek, amelyek nem kaptak ilyen privilégiumokat, abban
reménykedhettek, hogy idővel több lépcsőben megszerezhetik
azokat, és a latin jogoktól indulva a szavazati jog nélküli
polgáron át végül teljes jogú római polgárrá válhatnak. Minden
egyes közösséget különleges szerződés kötött Rómához, amely
mind a jogait, mind a kötelességeit egyértelműen
megfogalmazta. Még nyilvánvalóbb volt az az alapvető tény,
hogy ezekben a szerződésekben Róma volt a magasabb rangú
partner, és még véletlenül sem egyenlő felek közt született a
megállapodás. Az összes szövetség legáltalánosabb
kötelezettsége volt, hogy háború idején Rómát emberekkel és
készletekkel kell ellátni. Kivétel nélkül minden római seregben
szolgáltak szövetséges katonák. Ekképpen a múltban legyőzött
ellenségek segítettek megnyerni a jelen háborúit. Attól
eltekintve, hogy ezzel igazolták Róma iránti hűségüket, a
szövetséges közösségek is kaptak egy kisebb, ám jelentős részt a
hadizsákmány hasznából. Mivel a rómaiak oly gyakorta
háborúztak – egyes tudósok egyenesen azt állították, hogy a
Köztársaságnak muszáj volt háborúznia, hogy emlékeztesse a
szövetségeseit a kötelességükre –, jócskán adódott lehetőség
mind a szolgálatra, mind a pro tálásra. [9]
I.  e. 264-ben a rómaiak először küldtek hadsereget Itálián
kívülre, amivel kiprovokálták a hosszú viszálykodást
Karthágóval, akik föníciai eredetűek voltak, ebből származott a
római Poeni, azaz pun elnevezés. Az első pun háború (i. e. 264–
241) hozadéka volt Róma első tengeri provinciája, Szicília, és
rögtön a kon iktus utóhatásaként megkaparintották Szardíniát
is. A második pun háború (i.  e. 218–201) állandó római
jelenlétet teremtett Hispániában, és megvetették a lábukat
Makedóniában is. A Köztársaság óriási polgári létszáma, a
szövetségesek emberutánpótlása és Róma azon készsége, hogy
akár elképesztő áldozatokat is elvisel, jelentős fegyverténynek
bizonyult a Karthágó fölött aratott győzelemben. Ezek a
kon iktusok szoktatták rá a rómaiakat arra, hogy seregeiket
nagy távolságra is el merjék küldeni, és el is tudják látni. Ezt az
első pun háború idején kiépített hadi otta felállítása tette
lehetővé. A Köztársaság hozzászokott, hogy egymástól
meglehetősen távoli frontokon hadakozzon egy időben. Az
időszámításunk előtti második század első évtizedeiben Róma
legyőzte Makedóniát és a Szeleukida Birodalmat. Az egyiptomi
Ptolemaioszokkal együtt ezek a hatalmak voltak a legerősebb
hellenisztikus királyságok, amelyek Nagy Sándor óriási
birodalmának romjaiból emelkedtek ki. Miután a római seregek
elpusztították Karthágót és Korinthoszt i.  e. 146-ban, a régi
birodalmak hatalmát római dominancia vette át a mediterrán
világban. Makedóniában és Afrikában több provinciát
létesítettek, miközben a Pó völgyében is befejezték a hódítást,
Illíriában pedig megerősítették a jelenlétüket. A század végére
leigázták Gallia Transalpinát (a mai Provence-t Dél-
Franciaországban), amivel rómaiak irányította szárazföldi
összeköttetést építettek ki Hispániával, miképp Illírián
keresztül Makedóniával biztosították az összeköttetést.
Csakhamar római utak monumentális, ám felettébb praktikus
hálózata kötötte össze a provinciákat. Nagyjából ugyanabban az
időszakban a gazdag Asia provinciát is megkaparintották. A
Róma és a tengeren túli provinciák közti kapocs sokkal kevésbé
volt szoros, mint az itáliai népek közti kötelék, és akkoriban még
szó sem volt arról, hogy az őshonos népeknek is széles körű
latin vagy római jogokat adományozzanak. A provinciák
közösségei ugyan gyakran biztosítottak katonai csapatokat,
hogy a római hadseregben szolgáljanak, de nem ez volt a
legfontosabb kötelezettségük – azt rendszeres sarc vagy adó
formájában rótták le.
A tengeren túli terjeszkedésből rengeteg római pro tált. Az
arisztokrácia számára temérdek lehetőséget biztosított, hogy
magistratusként csatában szerzett dicsőséggel tüntesse ki
magát. A törzsi népek ellen indított hadjáratok folyamatosak
voltak Hispániában, Galliában, Illíriában és Trákiában. A hellén
világ híres államaival ritkábban háborúztak, de azok a harcok
sokkal nagyobb feltűnést keltettek. Ilyen gyakori háborúskodás
mellett a szenátorok közti versengés középpontjában az állt,
hogy ki nyert nagyobb vagy veszélyesebb csatát másoknál, de
akik elsőként győztek le egy-egy népet, azoknak ugyanakkora
tisztelet dukált. A dicsőség mellé mesés gazdagság járt a
zsákmányból és a hadifoglyokból, akiket rabszolgaként
értékesítettek. A vagyon egy része a Köztársaságé lett, és a
seregben szolgáló emberek is kaptak belőle, de mivel a
legnagyobb részesedést a legrangosabb tisztek tehették zsebre, a
parancsnokok mindenkinél nagyobbat kaszáltak. A Földközi-
tenger keleti oldalán aratott győzelmek különösen
jövedelmezőek voltak, és az i.  e. II. század folyamán egy sor
tábornok, aki ezekből a háborúkból tért haza, olyan pazar és
látványos diadalmenetet tartott, amilyet még nem láttak
azelőtt. Erre az időszakra tehető, hogy Róma városát sokkal
impozánsabb alakban kezdték újjáépíteni, mivel a sikeres
parancsnokok a hadizsákmány egy részét hatalmas templomok
és egyéb középületek felhúzására fordították, mintegy tetteik
örök emlékeztetőjeként. A hírnévért és befolyásért űzött
versengés továbbra is uralta a közéletet, de immár jócskán
megdrágult, hiszen egyesek irgalmatlan vagyonokkal tértek
haza a győzelmük után. Azokból a családokból származó
szenátorok, akiknek nem sikerült a legjövedelmezőbb
hadjáratokon parancsnoki posztot elnyerni, egyre nagyobb
nehézségek árán tudták nanszírozni a politikai pálya
költségeit. A leggazdagabb és a legszegényebb szenátorok közti
rés fokozatosan tágult, s ezzel a legmagasabb magistratusi és
parancsnoki címekre esélyes pályázók száma lecsökkent.
Nem csak szenátorok pro táltak a birodalom
megteremtéséből, többnyire az gazdagodott meg, aki a
legjobban teljesített az új körülmények között. A Köztársaság
nem hozott létre átfogó bürokratikus gépezetet a provinciák
irányítására, a kormányzók egy kisszámú hivatalnokkal
irányítottak, a saját háztartásuk tagjaitól támogatva. Ennek
eredményeképpen a mindennapi ügymenetet a helyi
közösségekre hagyták, és jó részét vagyonos rómaiak által
irányított magántársaságok végezték. Ezek a rómaiak többnyire
a lovagrend tagjai voltak, mert a szenátoroknak törvény tiltotta,
hogy hasonló vállalkozásokba kezdjenek. (Annak érdekében,
nehogy üzleti érdekek befolyásolják a szenátusban kifejtett
véleményüket. Azonban titokban rengetegen fektettek pénzt
olyan társaságokba, melyeket nyíltan lovagok irányítottak.) Az
ilyen társaságokat vezető emberek licitálás útján szerezhették
meg a jogot a régióban végzett adószedésre, hadifoglyok és -
zsákmány eladására, vagy olyan kiterjedt szerződésre, aminek
keretében élelemmel és felszereléssel láthatta el a hadsereget.
Őket publicaninak hívták – a latin nyelvű Bibliában publicanusok
–, mivel a Köztársaság kérésére szerződtek a feladatra, persze az
elsődleges motivációjuk a haszonszerzés volt, és nem a
közszolgálat. Ha egy bizonyos régió vagy provincia adószedési
jogának fejében a társaság beleegyezett, hogy be zet a
kincstárnak egy meghatározott összeget, onnantól muszáj volt
annál az összegnél többet begyűjtenie a lakosoktól. A társaság
ügynökei bármi áron szerettek volna haszonhoz jutni, így
szükségszerűen a provincia lakosságától beszedett összeg
gyakran lényegesen magasabb volt, mint ami a kincstárba
befolyt. Általában azonban a Köztársaság megelégedett ezzel az
eljárással, és ha szükséges volt, a provincia lakosainak
elégedetlenkedését lehűtötte a hadsereg közbelépése. A
publicani mellett még rengeteg római és azok ügynökei
üzleteltek a provinciákban. Pusztán az, hogy valaki római – és a
legtöbb itáliait a többi emberfajta rómainak nézte –, a
kereskedőknek (negotiatores) jelentős előnyökkel járt, mert a
birodalmi hatalommal azonosították. A befolyásosabb emberek
– ahogy korábban említettem: a legvagyonosabbak vagy a
képviselőik – gyakran közvetlenebb segítségre számíthattak a
provincia kormányzóitól. Ókori forrásaink inkább csak
mellékesen emlegetik a kereskedők tevékenységét, ám fontos,
hogy ne becsüljük le a számukat, se a ténykedésüket. Ezek az
emberek igen nagy hasznot húztak a római gyarmatbirodalmi
berendezkedésből, ha mégoly képtelenségnek is tűnik, hogy
nagy befolyással lettek volna a döntési folyamatokra,
amelyekkel a Köztársaság a külügyeit irányította. [10]
A római fér ak kivételesen nagy arányban szolgáltak a
hadseregben nemzedékről nemzedékre. A francia forradalmi
kormány kényszersorozását megelőzően egy állam sem
mozgósított hasonló méretű emberállományt ilyen hosszú időn
keresztül. Az i.  e. II. század közepéig csekély ellenállás
mutatkozott ezzel szemben, a legtöbb fér készséggel vállalta a
katonai kötelességet. A légiókban fenntartott kivételesen
brutális fegyelem ellenére némi aktív szolgálat igen jól jött
bárkinek, hiszen jó eséllyel lehetett hadizsákmányhoz jutni
vagy különböző érdemeket szerezni. A rómaiakat heves
haza ság jellemezte, így a katonai szolgálattal a Köztársaság
iránti elkötelezettségüket is bizonyíthatták. A hadsereg a
vagyonos osztályokból toborzott, mert minden katonától
elvárták, hogy a szükséges felszereléssel rendelkezzen: a
leggazdagabbak a lovasságnál, a többség a nehézgyalogságnál, a
szegényebb vagy atalabb újoncok pedig a könnyűgyalogságnál
szolgáltak. A légiók legtöbbje földművesekből állt, mert a
vagyon legáltalánosabb formája a földbirtok maradt. A szolgálat
addig tartott, amíg a légiót fel nem oszlatták, ami egy háború
befejeztével gyakran megtörtént. A Köztársaság korai éveiben a
hadseregben töltött idő néhány hétnél, legfeljebb néhány
hónapnál nem tartott tovább, mert az ellenség általában közel
volt, a hadakozás szerény keretek közt folyt, és rövid ideig
tartott. Ideális esetben egy földműves-katona gyors győzelemre
számíthatott, ami után időben hazaérhetett, hogy betakarítsa a
terményt. Ahogy azonban Róma növekedett, a háborúk egyre
messzebb zajlottak, egyre tovább tartottak. A pun háborúk
idején rómaiak tízezrei évekig távol voltak az otthonuktól.
Számos tengeren túli provincia állandó helyőrséget igényelt, így
azok a kellőképpen szerencsétlenek, akik, mondjuk,
Hispániában posztoltak, gyakran öt-tíz évnyi folyamatos
szolgálatra számíthattak. Távollétükben apró gazdaságaik
valószínűleg tönkrementek, a családjuk elszegényedett. Csak
súlyosbított a dolgon, amikor a seregbe lépéshez minimálisan
elvárt vagyoni helyzetet lecsökkentették, hogy még több embert
tudjanak besorozni, hiszen az ilyen regruták már eleve annyival
közelebb éltek a szegénységi küszöbhöz. A meghosszabbított
katonai szolgálat megannyi kisgazdálkodót tönkretett, és a
földjeik elvesztésével az ilyen emberek még ahhoz sem
rendelkeztek elég vagyonnal, hogy a légiók hívásának eleget
tegyenek. Az i.  e. II. század közepétől egyre aggasztóbb volt,
hogy a hadviselésre alkalmas polgárok száma kimerülni
látszott.
Rengeteg kisgazdálkodónak ugyanakkor támadt nehézsége,
amikor egyéb tényezők újraformálták az itáliai mezőgazdaságot.
A növekedés haszna mesés gazdagságot hozott seregnyi
szenátornak és lovagnak. Ők a vagyonuk nagy részét hatalmas
birtokokba fektették, gyakran olyan földeket is elnyelve, melyek
korábban számos törpebirtokra voltak felosztva. Az ilyen
birtokokat (latifundia) kivétel nélkül szervilis munkaerő
művelte, mivel az állandó háborúzás bőségesen és olcsón
biztosította hozzá a rabszolgákat. A földbirtok mérete, a
rabszolgák száma, a birtokra épített, fényűző villák mind-mind
újabb lehetőséget biztosítottak a versengéshez, hogy a gazdagok
káprázatos vagyonukat togtathassák. Gyakorlatiasabb
szemszögből: egy nagyobb birtokot kereskedelmi
gazdálkodásnak is szentelhettek, ami állandó, csekély
kockázattal járó hasznot termelt. Sok szempontból ez egy ördögi
kör volt, hiszen a távoli provinciákban folytatott, ismétlődő
háborúk egyre több földművelő polgárt vontak el a földjéről,
ami nyomorba taszította őket és a családjukat, míg ugyanezek a
kon iktusok tovább gazdagították a társadalom elitjét, és
biztosították számukra az anyagi eszközöket, amivel még
nagyobb latifundiumokat hozhattak létre. Régészetileg igen
nehéznek bizonyult az ezen időszakban folytatott földművelési
minták megváltozásának számszerűsítése, de egyes területeken
legalább az megállapítható, hogy a kisbirtokos földművelés
folytatódott. Mindamellett tisztán látszik, hogy jókora
területeken számottevő változás történt, és az is biztos, hogy
maguk a rómaiak is rájöttek, hogy ez komoly probléma. [11]

POLITIKA ÉS VÉRONTÁS
I.  e. 133-ban Tiberius Sempronius Gracchus, az évenként
választott tíz néptribunus egyike kidolgozott egy
reformprogramot, hogy orvosolja a problémát. A tribunusok
abban különböztek a többi magistratustól, hogy Rómán kívül
nekik nem volt szerepük. Ezt a hivatali címet eredetileg azért
teremtették, hogy a népnek valamiféle védelmet biztosítsanak a
rangidős szenátorok hatalmi visszaéléseivel szemben, de ebben
az időben lényegében már csak egy újabb lépcsőfoknak
számított a szokásos karrierlétrán. Tiberius a harmincas évei
elején járt, igen előkelő családból származott – az apja censor
volt, és kétszer consul –, és tőle is azt remélték, hogy sokra viszi.
Tribunatusa idején azokra az állami földekre (ager publicus)
koncentrált, melyeket az évszázadok során a legyőzött itáliai
ellenségeiktől foglaltak le. Ezeket mind törvény, mind elmélet
szerint viszonylag kis parcellákban szét kellett volna osztani
számtalan polgár között, ám a gyakorlatban hatalmas
szelvényeket csatoltak a latifundiumokhoz. A tribunus
benyújtott egy törvényjavaslatot, amely meghatározza az
állami földnek azt a méretét, amit egy személy elfoglalhat, és a
fennmaradó területet újra szétosztja a szegény polgárok között,
hogy olyan vagyoni osztályba emelje őket, amivel már
alkalmasak lehetnek katonai szolgálatra. Egyes szenátorok
támogatták Gracchust, de sokkal többen veszítettek volna a
szemérmetlenül elfoglalt állami földjeikből, ahogy sok
befolyásos lovag is. Miután a szenátusban nem tudta
jóváhagyatni a törvényt, Tiberius felrúgta a hagyományt, és
egyenesen a népgyűlés elé terjesztette. Amikor egyik
tribunustársa a vétójogával megpróbálta megakadályozni az
eljárást, Gracchus szavazást rendelt el, és a fér t eltávolították a
hivatalából. Lehet, hogy ez legális volt, amint az is, hogy nem,
mert a nép elméletileg bármilyen törvényt meghozhatott, ám
szíven döfte a köztársasági rendszert, hiszen próbára tette azt az
alapvető hipotézist, hogy az ugyanolyan rangú magistratusok
egyenlőek.
Még azok a szenátorok is, akik addig szimpatizáltak Gracchus
törvényének céljaival, aggódni kezdtek, hogy a tribunus
ambícióit inkább a személyes becsvágy fűti, semmint az
emberbaráti reform, mert Tiberius óriási tekintélyt és
auctoritast nyer, ha annak a rengeteg polgárnak megnöveli a
parcelláját. Egyre jobban tartottak tőle, hogy még annál is
valami sokkal nagyobb cél lebeg a szeme előtt, mint amit egy
hasonló háttérrel rendelkező fér egy nagyon sikeres pályafutás
során elérhet. Attól meg még inkább libabőrösek lettek, hogy
Tiberius, az apósa és az öccse, Caius volt az a három
meghatalmazott, aki felügyelhette a földosztást, mert ezzel
óriási támogatást nyernek Egyesek azzal vádolták, hogy a
regnum elérésére törekszik, vagyis állandó uralkodói hatalomra.
Akkor telt be végleg a pohár, amikor Tiberius i.  e. 132-ben
jelöltette magát tribunusnak, mintegy annak biztosítékául,
nehogy azonnal hatályon kívül helyezzék a törvényeit. A
győzelme korántsem volt biztos, hiszen azok a polgárok, akiket
leginkább lekötelezett a reformjaival, túlságosan távoli földeken
telepedtek le Rómától ahhoz, hogy megjelenhessenek a
választáson. Ráadásul még inkább feltüzelte a kedélyeket, hogy
a szenátusban elnöklő consulnak esze ágában sem volt
lépéseket tenni a tribunus ellen. Tiberius unokatestvére, Scipio
Nasica vezetésével egy csapat dühös szenátor megrohamozta a
gyűlést, és meglincselte Gracchust és jó néhány támogatóját.
Gracchus fejét egy szék lábával meglékelték. A testét megannyi
támogatójáéval együtt a Tiberisbe dobták.
Ez volt az első alkalom, hogy egy politikai vita nyílt és halálos
erőszakkal járt, és Rómát igencsak megrázta az eset. (A korai
Köztársaság néhány történetében ugyan szó esik olyan
demagógokról és más, az államot fenyegető emberekről, akiket
meglincseltek, ám a rómaiak emlékezetében ezek inkább csak
ősi históriákként éltek.) A zavargás után Tiberius törvényei nem
vesztették hatályukat, bár néhány életben maradt támogatója
támadások kereszttüzébe került. A tribunus öccse, Caius
akkoriban Hispániában szolgált a seregben, és mikor végül
hazatért Rómába, engedélyt kapott, hogy folytassa
pályafutását. Caius, akit elkeserített Tiberius sorsa, még csak a
húszas évei elején járt, és míg i.  e. 123-ban tribunussá nem
választották, nem is állt elő saját reformjaival, melyek aztán
sokkal radikálisabbak lettek és sokkal szélesebb kört érintettek,
mint a bátyjáé. Ez részben azért alakult így, mert még bőven
volt ideje, és i. e. 122-ben anélkül sikerült ismét tribunusi címet
nyernie, hogy azzal bármiféle komoly ellenállást váltott volna
ki. Sok reformja azt sürgette, hogy a birodalom hadizsákmányát
szélesebb körben osszák szét. Caius megerősítette a bátyja
törvényeit, és kiterjesztette azon szándékával, hogy a
birtoktulajdonos polgárok számának visszaállításához Karthágó
területén létesít kolóniát. A lovagi rend tagjai közül is rengeteg
támogatót szerzett, amikor létrehozta azt a bíróságot, amely
azokat a szenátorokat fogta perbe, akik provinciai
kormányzóként hűtlen kezeléssel voltak gyanúsíthatóak
(quaestio de rebus repetundis), és az esküdteket a lovagok közül
válogatta. Egészen addig egy szenátort csak a vele
egyenrangúak állíthattak bíróság elé. Caius azon törekvése,
hogy még több latinnak és itáliainak adjanak polgári jogot, már
kevesebb támogatóra talált a rómaiak körében, és amikor
harmadjára is megpályázta a tribunusi címet, elbukott. Caius és
az ellenfelei már a kezdetektől sokkal inkább hajlandóak voltak
megfélemlítést és fenyegetést alkalmazni, mint tíz évvel azelőtt
bárki. A dolgok akkor értek a tetőpontra, amikor egy dulakodás
Opimius consul egyik szolgálójának a halálával végződött. A
szenátus határozatot terjesztett elő – amit a történészek senatus
consultum ultimumként (szenátusi alaprendelkezés) ismernek
Caesar egyik mondásának köszönhetően, bár nem tudni, hogy a
maga idejében minek hívták –, ami felszólította a consult, hogy
bármi áron védje meg a Köztársaságot. A mindennapi
törvényeket felfüggesztették, és mindkét fél hívei
felfegyverezték magukat. Opimius a saját erőit krétai íjász
zsoldosokkal toldotta meg, akik Rómán kívül várakoztak, ami
feltételezi, hogy már számított valamire. Caius és létszámban
alul maradt támogatói elfoglalták Diana templomát az
Aventinus-dombon, de a consul semmiféle tárgyalásra nem volt
hajlandó, és megrohamozta az épületet. Gracchus meghalt az
ütközetben, fejét pedig Opimius elé vitték, aki a súlyával
megegyező aranyat ígért jutalomként. [12]
Nem tudhatjuk, hogy a Gracchusok hiteles reformerek voltak-
e, akik kétségbeesetten kerestek megoldást valamire, amit a
Köztársaság problémájának véltek, vagy csak ambiciózus
fér ak, akik a népszerűséget hajszolták. Az indítékaik talán
vegyesek voltak, mert nehéz elképzelni, hogy egy római
szenátor ne lett volna tudatában, milyen személyes előnyökhöz
juthat az ilyen nagy ívű törvényekkel. A személyes
motivációiktól eltekintve, élesen rávilágítottak a társadalomban
meglévő problémákra, nevezetesen a rengeteg szegény ember
helyzetére és a hatalomból kizárt rétegek azon vágyára – akár a
lovagrendbe, akár Itália népeihez tartoztak –, hogy nagyobb
szeletet kaphassanak belőle. A Gracchusok ténykedésének a
társadalomra gyakorolt hatása nem azonnal jelentkezett – a
tribunusok többségét továbbra is csak egy ciklusra választották
meg, és politikai erőszak ritkán fordult elő –, de alaposnak
bizonyult. Abban a rendszerben, ami oly erősen függött a
korábbi irányadó példáktól, rengeteg alapelv darabokra hullott.
A vérek megmutatták, hogy mekkora – bár átmeneti és
némileg ingatag – befolyás nyerhető azáltal, ha az egyre
tudatosabb társadalmi csoportokat újfajta módon szólítják meg.
Csak idő kérdése volt, mikor kel versenyre velük valaki más is,
akinek már eleve megvan a kellő tekintélye. A dolgok állásán
nem sokat lendített, hogy a szenátus meglehetős tunyasággal
állt a Gracchusok által felfedett problémákhoz, és inkább nem
reagált, semmint bárkinek megengedje, hogy erkölcsi
elismerést szerezzen azáltal, hogy előáll a megoldással. Ezt
betetőzendő, az i.  e. II. század utolsó évtizedei számos
magistratus részéről nem feltétlenül a széles körben méltányolt
hozzáértésről és becsületességről szóltak.
Az észak-afrikai Numidia szövetséges királyságában dúló
dinasztikus harc botrányok sorozatát hozta magával, miután
kiderült, hogy szenátorokat vesztegettek meg busás
kenőpénzekkel, hogy Jugurtha trónigényét támogassák.
Rómában aztán óriási felháborodást váltott ki, amikor több ezer
római és itáliai kereskedőt mészároltak le Cirta városában,
amire válaszul hadsereget küldtek Jugurtha ellen, de a háborút
meglehetős fásultsággal vívták, így i. e 110-ben ezt a haderőt
legyőzték, illetve behódolt az ellenségnek. Ezután egy
talpraesettebb consult küldtek oda, hogy átvegye az irányítást,
ám a askó a társadalom szélesebb köreiben módfelett
lezüllesztette a szenátori elit vezetői képességeibe vetett
bizalmat. Ezt a hangulatot kihasználva kezdett kampányolni
Caius Marius i.  e. 107-ben a consuli címért, kontrasztképpen
harcedzett és tapasztalt katonaként beállítva magát, aki
személyes érdemeinek köszönhette sikereit a nemesi házak
leszármazottaival szemben, akik a saját képességeik hiányában
kizárólag az őseik dicsőségében sütkérezhettek. Marius
könnyűszerrel elnyerte a posztot, és egy tribunus segítségével –
aki a népgyűlés elé terjesztett egy törvényt, ami felülírta a
szenátus azon jogát, hogy maga oszthatja el a provinciákat –
megszerezte a parancsnoki jogokat Numidiában. A szenátus
megpróbálta ellehetetleníteni, és megtagadta tőle, hogy új
légiókat toborozhasson az afrikai háborúhoz, csak arra adott
engedélyt, hogy önkénteseket vigyen magával. Marius úgy járt
túl az eszükön, hogy a legszegényebb osztályban keresett
önkénteseket, olyan fér ak között, akik saját anyagi erejükből
nem jelentkezhettek katonai szolgálatra. Fontos állomás volt ez
abban az átalakulásban, ahogy az ingatlantulajdonos osztály
keresztmetszetéből toborzott tartalékos hadseregből egy
túlnyomórészt mélyszegényekből verbuvált hivatásos hadsereg
lett. A változás nem volt azonnali, de a jelentősége mélyre
hatott, és nagyban hozzájárult a Köztársaság végzetéhez. [13]
I. e. 105 végére Marius megnyerte a háborút Numidiában, de
ekkor már a kimber és a teuton fenyegetés sötét felhői
gyülekeztek Itália fölött. Ismét csak botrányok és
inkompetencia jellemezte a törzsekkel való találkozást a
magistratusok részéről, akik közül a legtöbben a régi, nagy
családokból származtak. A jómódúak, akárcsak a szegények –
bár az előbbiek uralták a szavazatokat a comitia centuriatában –
ugyanúgy erősen hittek abban, hogy Mariusra kellene bízni a
barbárok legyőzését. Ennek köszönhetően nyerte el példa nélkül
álló, sorozatos consulságát, ami sokkal komolyabb áttörést
jelentett, mint Caius Gracchus egymást követő tribunusi
posztja. Saturninus és Glaucia a támogatását ajánlotta
Mariusnak, ugyanakkor a sikerein való nyerészkedésben is
erősen reménykedtek. I. e. 103-ban Saturninusból tribunus lett,
és törvényt alkotott, hogy Marius numidiai veteránjait földhöz
juttassa Észak-Afrikában. Caesar apja volt az egyik megbízott,
aki vagy ennek a törvénynek a végrehajtását felügyelte, vagy
talán inkább azt a hasonló törvényt, amit Saturninus i.  e. 100-
ban fogadtatott el. Mivel a társadalom legszegényebb részéből
toboroztak, várható volt, hogy ezek az emberek megélhetés
nélkül maradnak, amikor visszabocsátják őket a polgári életbe.
Saturninus i.  e. 100-ban hozott törvényének részben az volt a
célja, hogy megélhetést biztosítson azoknak a leszerelő
katonáknak, akiket a kimberek ellen vetettek be. Saturninus
szinte ugyanúgy használta tribunatusát, mint a Gracchusok:
népszerű intézkedéseket vezetett be a földosztáshoz, különösen
a provinciákon, valamint megújított egy intézkedést, amelynek
segítségével a piactól függetlenül, szabott áron tette elérhetővé
a búzát minden polgár számára. Az utóbbit még Caius Gracchus
terjesztette elő, de a halála után lekerült a napirendről. Azonban
Saturninus és Glaucia már a kezdetektől kevésbé volt
tisztességes, mint a Gracchusok, és sokkal inkább hajlamosak
voltak erőszakhoz folyamodni. Végül túl messzire
merészkedtek, és elveszítették Marius támogatását, aki a
szenátus alaprendelkezéséhez hűen, akárcsak Opimius i. e. 122-
ben, elhallgattatta őket. A Köztársaság, amelybe Caesar
beleszületett, nem igazán tudott megbirkózni az előtte álló
problémákkal.
 II
CAESAR GYEREKKORA

„A Juliusok legnemesebb családjába született, eredete

Ankhiszészig és Venusig nyúlik vissza – mely állítást
mindenki elismeri, aki tanulmányozza az ősök
történelmét –, kitűnő megjelenése túltett minden
polgárén.”
– Velleius Paterculus, i. sz. I. század eleje [1]

„Ebben a Caesarban több Marius elveszett” – Sulla [2]

Caius Julius Caesar a modern naptár szerint i. e. 100. július 13-
án született. A nap bizonyos, ám az évet illetően van némi
kétség, mivel történetesen mind Suetonius, mind Plutarkhosz
Caesar-életrajzának nyitó bekezdése elveszett. Néhány tudós
102-re vagy 101-re datálja a születését, de az érvelésük nem
elég meggyőző, ezért a közmegegyezés rendületlenül maradt a
100-nál. A római naptár szerint Caesar három nappal Quinctilis
idusa előtt született Caius Marius és Lucius Valerius Flaccus
consuli évében, ami másfelől „a város alapításától számított”
hatszázötvennegyedik év volt. Quinctilis – ami a quintusra, azaz
az ötödikre utal – az ötödik hónap volt a Köztársaság évében,
ami márciussal (Martius) kezdődött. Később, Caesar
diktátorsága idején a hónapot a tiszteletére átnevezték Juliusra,
innen ered mai július szavunk. Quinctilis idusa, akárcsak
márciusban, tizenötödikére esett, de ha egy bizonyos dátumtól
előre vagy visszafelé számoltak, a rómaiak az adott napot is
beleszámították.
A nevek sokat elárultak egy személy helyéről a római
társadalomban. Caesar egy római polgár teljes tria nominájával,
azaz mind a „három névvel” rendelkezett. Az első név
(praenomen) nagyjából ugyanúgy szolgált, mint a mai
keresztnév, azzal azonosították be egy család bizonyos tagját, és
bizalmas beszélgetésekben is azt használták. A legtöbb család
ugyanazt az első nevet adta a ainak nemzedékeken át. Caesar
apját és nagyapját ugyancsak Caiusnak hívták, ahogy
feltehetően a Julius Caesarok vérvonalának még rengeteg
elsőszülött át. A második vagy legfőbb név (nomen) fontosabb
volt, mert az a „klán” vagy a szélesebb családcsoport neve volt,
amelyhez a fér tartozott. A harmadik név (cognomen) a
szélesebb csoportban pontosan meghatározta a bizonyos ágat,
noha még az arisztokráciában sem minden család rendelkezett
ezzel a fajta előkelőséggel. Caesar nagy riválisa, Cnaeus
Pompeius és saját hadnagya, Marcus Antonius is olyan családok
sarja volt, melyek nem rendelkeztek cognominával. Néhányan
kaptak egy további, félig hivatalos becenevet, amely, a rómaiak
erős humorérzékének köszönhetően, gyakran a megjelenésükön
gúnyolódott. Pompeius apját Strabónak vagy „Bandzsalnak”
hívták, ahogy Caesar egyik távoli unokatestvérét is, Caius Julius
Caesar Strabót. Caesar nevéhez sosem tapadt hasonló gúnynév.
Már kis úként megkapta mindhárom nevet, de ha lánynak
születik, akkor csak a nomen női alakjával szólították volna. Így
Caesar nagynénjét, nővéreit és lányát egyszerűen csak Juliának
hívták, ahogy a Julius-klán bármely ágának bármelyik nőtagját.
Ha egy családnak több leány sarja volt, hivatalos szövegben a
nevük után egy szám állt, hogy megkülönböztesse őket. Ez az
egyenlőtlen különbségtevés sokat elárul a római világról.
Fér ak és csakis fér ak játszhattak közéleti szerepet, és a
politika versengő világában fontos volt pontosan tudni, hogy ki
is az illető személy. A nők nem kaptak politikai szerepet, és
számukra szükségtelen volt az e éle megkülönböztetés. [3]
A Juliusok patríciusok voltak, ami azt jelentette hogy Róma
legősibb arisztokrata osztályába tartoztak, melyek a Köztársaság
hajnalán kisajátították a hatalmat, és sok-sok plebejus felett
uralkodtak. Keveset lehet tudni a klán azon tucatnyi vagy
nagyjából tucatnyi tagjáról, akik a Köztársaság első két
évszázadában választást nyertek magas magistratusi tisztségre.
A többi sikeresebb patrícius klántól – például a Fabiusoktól és a
Manliusoktól – eltérően a Juliusok látszólag nem őrizték meg és
nem reklámozták az őseik teljesítményét oly hatékonyan. A
többi család igen befolyásos maradt, miközben a patríciusok
kizárólagos joga a hatalomra fokozatosan elkopott, miután a
plebejusok több jogot követeltek, és a vagyonos plebejus
családok felküzdötték magukat az uralkodó elitbe. I.  e. 342-től
kezdve az egyik consulnak minden évben plebejusnak kellett
lennie. Az i. e. II. század végére a szenátori elit legbefolyásosabb
családjainak többsége plebejus volt. Csupán néhány olyan
méltóság maradt nyitva a patríciusok előtt, amit csak ők
nyerhettek el, cserébe viszont nem lehettek néptribunusok, de
összességében a két osztály lehetőségei közti különbség
minimálisra apadt. Pusztán a patríciusi származás egy
családnak sem garantált politikai sikereket. Nem létezett olyan
eljárás, amivel új patríciusokat lehetett volna teremteni, és az
évszázadok során számos család kihalt vagy a feledés
homályába veszett. A Juliusok ugyan fennmaradtak, de a
közéletben csekély befolyással bírtak. Egy Julius Caesar – az első,
aki ezt a családnevet használta – a második pun háború idején
praetori rangot szerzett. Egy sokkal később élt szerző azt
állította, hogy a szóban forgó fér azért vette fel a nevet, mert
csatában megölt egy harci elefántot, és a név hasonlít a pun
„elefánt” szóra. Egy másik történet szerint a szó „hajast” jelent,
mert a család híres volt dús fürtjeiről. Ám lehet, hogy a
történetet csak kitalálták. Az azonban tisztán látszik, hogy
nagyjából ebben az időszakban a családi vonal két elkülönülő
ágra vált, a két fér t Julius Caesarnak hívták, de a népszámlálás
különböző törzsekhez regisztrálta őket. I.  e. 157-ben Lucius
Julius Caesar consuli címet szerzett, ami egyetlen Caesarként
sikerült neki az i. e. II. században. Nem Caius őse volt, hanem a
család másik, valamivel sikeresebb ágáról származott. Az i. e. I.
század korai éveiben számos Julius Caesar kezdett nagyobb
választási sikereket aratni. I.  e. 91-ben Sextus Julius Caesar
consul volt, Lucius Julius Caesar pedig i.  e. 90-ben. Az utóbbi
öccse, Caius Julius Caesar Strabo aedilis volt ugyanabban az
évben. Az aedilisek alacsonyabb rangú magistratusok voltak,
akiknek a feladatai közé tartozott a közfesztiválok és -
mulatságok felügyelete. Lucius és Caius a család másik ágáról
származtak, és Caesar apjának távoli unokatestvérei voltak.
Strabo korának egyik vezető szónokaként köztiszteletnek
örvendett. Sextus Julius Caesar személye viszont rejtély, mert
nem tisztázott, hogy a család melyik ágáról származott. Még az
is lehetséges, hogy ő volt Caesar nagybátyja, vagyis apja, Caius
atalabbik – de talán még valószínűbb, hogy idősebbik – vére,
de erre vonatkozóan nincs bizonyíték, így az is lehet, hogy ő is
csak egy unokatestvér volt sok közül. [4]
Jóllehet a Juliusok kisebb hatással voltak a Köztársaság
történelmére, mint a többi klán, ősiségüket széles körben
elismerték. Állítólag az i.  e. VII. század közepén telepedtek le
Rómában, miután a harmadik római király, Tullus Hostilius
elfoglalta és elpusztította a szomszédos Alba Longa városát. Ám
a család neve nem itt bukkan fel először az ősi Rómával
kapcsolatban. A nevüket a Iulus névből származtatták (ami
Vergilius szerint Ascanius [görögül Aszkaniosz] másik neve – a
ford.), aki Aeneas a volt. Aeneas (görögül Aineiasz) azoknak a
trójai számkivetetteknek volt a vezére, akik Trója eleste után
telepedtek le Itáliában. Maga Aeneas az ember Ankhiszész és
Venus istennő (Aphrodité görög megfelelője) a volt, aminek
értelmében a Juliusok isteni eredetűek voltak. Akkoriban az ősi
korok mítoszai még nem kristályosodtak ki olyan formában,
ahogy majd Augustus korában a költő Vergilius és a történész
Livius részletesen elbeszéli a történeteket. Még maga Livius is
elismerte, hogy Aeneas és leszármazottai története többféle
verzióban létezik. Nem volt biztos benne, hogy Iulus vagy
Aeneas egy másik a alapította Alba Longát, és lett annak első
királya, megalapítva azt a dinasztiát, melynek sarja lesz Rhea
Silvia, Romulus és Remus anyja. Arra nézve alig akadnak
utalások, hogy az i.  e. I. század elején sok római lett volna
tudatában a Juliusok és Romulus közti lehetséges kapcsolatnak.
Ezzel szemben a klán azon állítása, hogy Venustól származnak,
elég közismert volt, és feltehetően nem utólagos kitaláció.
Suetonius feljegyezte Caesar szónoklatát a nagynénje temetésén
i. e. 69-ben, melynek egy része így hangzik:

Julia nénikém családja anyai ágon királyoktól, apai

ágon a halhatatlan istenektől származott. A Marcia
Rexek (Marcii Reges) – az anyja családja – Ancus
Marciustól származnak; a Juliusok eredete – mely
klánnak a mi családunk is része – Venusig nyúlik
vissza. Ezért vérünkben egyaránt megvan a királyok
szentsége, kiknek az emberek közt legnagyobb
hatalma van, és a nagyrabecsült istenekkel való
kötelék is, akik viszont a királyok fölött is hatalommal
bírnak. [5]

Caesar egyértelműen azt feltételezte, hogy az ilyen

kijelentésekkel nem fogja meglepni a hallgatóságát. Egyes
történészek azon a nézeten vannak, hogy a Rex (király) név
feltételezhetően a Köztársaság korai időszakában a vallásos
szertartásokon betöltött szerepből származott, és nem
konkrétan a királysághoz kötődik. Ez bizonyára így is van, noha
nem valószínű, hogy az i.  e. I. században az ilyen különbségek
túl nyilvánvalóak lettek volna.

Jóformán semmit nem lehet tudni Caesar nagyapjáról, Caius

Julius Caesarról, de lehetséges, hogy praetor volt. A felesége
Marcia volt, Quintus Marcius Rex lánya, aki i.  e. 144-ben viselt
praetori méltóságot. Legalább két gyermekük született, Caesar
apja, Caius és nagynénje, Julia, aki Caius Mariushoz ment
feleségül. Amint láttuk, az is lehetséges, hogy volt egy másik
uk is, Sextus, aki i.  e. 91-ben consul lett. Caius mérsékelt
sikerrel közéleti pályára lépett, és vagy közvetlenül a a
születését megelőzően, vagy rögtön utána quaestori posztot
kapott. A felesége, Aurelia egy igen sikeres plebejus nemesi
család szülötte volt. I.  e. 144-ben, illetve 119-ben mind apja,
mind nagyapja betöltötte a consuli méltóságot, és három
unokatestvére, Caius, Marcus és Lucius Aurelius Cotta szintén
elérte e kiváltságos címet. A családjába való benősülés
valószínűleg sokat segített Caius Caesar politikai kilátásain, ám
még nagyobbat lendített rajta, hogy a nővére hozzáment
Mariushoz. Ahogy már említettük, Caius egyike volt annak a tíz
meghatalmazottnak, akik i.  e. 103-ban (vagy 100-ban) azt a
kolonizációs programot felügyelték, amit Saturninus hozott
létre Marius veteránjainak. A kellő időben praetornak
választották, de nem világos, hogy ezt melyik évben sikerült
elérnie, és a feltételezések i.  e. 92-től 85-ig váltakoznak. Egy
korábbi időpont elképzelhetőbbnek tűnik, mert a
magistratusként eltöltött év után egy ideig Asia provincia
kormányzójaként szolgált, és az a legvalószínűbb, hogy ez
nagyjából i.  e. 91-ben történt. Caius i.  e. 84 elején meghalt, és
nem tudjuk, hogy elegendő összeköttetése volt-e ahhoz, hogy
előtte consuli rangra emelkedjen. Ha a praetorságára valóban
sor került már i.  e. 92-ben, akkor bizonyára elég idős lehetett
ahhoz, hogy megpályázza a legfőbb magistratusi címet – és ha
Sextus Caesar tényleg a vére volt, akkor annak i. e. 91-ben elért
választási sikere biztosan a testvérét is bátorította volna.
Ugyanakkor ha Caius valaha is pályázott a consuli rangra,
nyilvánvalóan elbukott. Végül is a Caesar családját illető
bizonyítékaink oly ritkák és zavarosak, hogy nagyon kevés
dolgot állíthatunk velük kapcsolatban teljes bizonyossággal,
azon az általános konklúzión túl, hogy az apja pályafutása, ha
nem is látványosan, de meglehetősen sikeres volt. Azt nem
tudjuk megmondani, hogy az eredményei magának Caiusnak és
a közvetlen családjának elégedettségre adtak-e okot, netán
csalódást okoztak.
Tudjuk viszont, hogy Caiusnak és Aureliának három
gyermeke volt, Caesar és két nővére (természetesen mindkettőt
Juliának hívták). Több mint valószínű, hogy több gyerekük is
született, de nem érték meg a felnőttkort, mert a halálozási
arány Rómában (és az egész ókori világban) még az arisztokrácia
körében is megdöbbentően magas volt. Cornelia, a Gracchusok
anyja állítólag tizenkét gyermeket hozott a világra, akik közül
csak három – Tiberius, Caius és nővérük, Sempronia – maradt
életben. Ez feltehetően nem rendhagyó eset, mert még a
szenátori családokban is csupán két-három gyerek érte meg a
felnőttkort. Voltak persze kivételek: a Metellusok, egy
számottevő vagyonnal és befolyással rendelkező, plebejus
nemesi család, a jelek szerint igen termékeny volt, hisz nevük
gyakran szerepel a Köztársaság utolsó száz évének főbb
magistratusai között. [6]

KORAI ÉVEK ÉS OKTATÁS

Caesar életének legkorábbi éveiről keveset jegyeztek fel, de amit
a kortárs római arisztokráciáról tudunk, abból egy-két dolgot ki
lehet következtetni. Miképp az a viszonylag közeli múltig
történt, a legtöbb társadalomban a gyermekek otthon születtek.
Egy szenátori családban a gyerekszülés fontos eseménynek
számított, és a tradíció megkövetelte, hogy annak is szemtanúi
legyenek. Amikor „eljött az idő”, üzenetben értesítették a
hozzátartozókat és a politikai szövetségeseket, akik általában
elmentek a házhoz. A szerepük hagyományosan az volt, hogy
szemtanúi legyenek annak, hogy a gyermek valóban az
arisztokrácia tagja lesz, és ennek egy eleme fennmaradt. Sem az
apa, sem ezek a vendégek nem voltak jelen a helyiségben, ahol
az anya tartózkodott, csak a bába és talán egy-két nőrokon,
valamint a rabszolgák voltak mellette. Néhány esetben egy
orvos is jelen lehetett, de ő volt az egyetlen fér , aki az anya
szolgálatára állt. Habár az eljárás az ő nevét viseli, semmi nem
igazolja, hogy Caesar császármetszéssel született volna, noha
már az ókori világban ismert volt az eljárás. Ami azt illeti, igen
valószínűtlen, hogy ő így jött volna a világra, mert az ilyen
műtét az anya tekintetében általában halálos kimenetelű volt,
Aurelia pedig még évtizedekig jó egészségnek örvendett. (Egy
sokkal későbbi forrás megemlíti, hogy Caesar egyik ősét így
segítették a világra.) Semmi nem utal arra, hogy bármi gond lett
volna a születésekor – a farfekvéses vagy egyéb nehézségekkel
tarkított szülést rossz ómennek tartották, és egyes történelmi
alakok esetében feljegyzés készült róla; nevezetesen Nero
császárról, hogy csak a legfontosabbat említsük. Amikor a baba
világra jött, a bába a padlóra fektette és megvizsgálta, van-e
bármilyen rendellenessége vagy fogyatékossága, a legelemibb
szinten felmérve az esélyeit az életben maradásra. A szülők csak
ezek után döntötték el, hogy elfogadják-e és megpróbálják-e
felnevelni a gyermeket. A törvény szerint ez a döntés az apát
illette meg, de egészen valószínűtlennek tűnik, hogy az anyát ne
vonták volna bele a döntés meghozatalába, különösen ha olyan
félelmetes jellem volt, mint Aurelia. [7]
Ha a gyermeket elfogadták, a szülői ház oltárain tüzet
gyújtottak. Ezt a szertartást a legtöbb vendég is megismételte,
miután hazatért saját otthonába. A rómaiak számára a
születésnap fontos esemény volt, és az életük során
előszeretettel megünnepelték. Amikor egy úgyermek
kilencnapos lett – homályos okoknál fogva a lányoknál egy
nappal korábban –, a család tisztító szertartást végzett
(lustratio). Ennek a célja az volt, hogy a gyermeket
megszabadítsák bármiféle ártó szellemtől vagy
szennyeződéstől, ami esetleg a szülés közben tapadt rá. A
megelőző éjszakát egy sor rítus kíséretében virrasztották végig,
ami a másnapi áldozásban és a madarak röptének
meg gyelésében csúcsosodott ki, melyben a gyermek jövőjének
előrevetítését vizsgálták. A út egy különleges
szerencsetárggyal ajándékozták meg, ami általában aranyból
készült, és bullának, hívták. Ezt egy bőrtasakba helyezték, amit
a ú később a nyakában hordott. A ceremónia részeként nevet
adtak a gyermeknek, amit később hivatalosan is feljegyeztek.
Egy rómait, különösen egy arisztokratát rituálék és a vallás
kísérte élete minden szakaszában. [8]
A gyermeknevelés korai éveiben általában az anya játszotta a
domináns szerepet. Nem valószínű, hogy Aurelia maga
szoptatta volna bármelyik babáját, mert még jóval őelőtte, az
i.  e. II. században az idősebb Cato feleségét különcnek vélték,
amiért azt maga tette. Ebből és más történetekből arra lehet
következtetni, hogy az arisztokrata asszonyok körében már nem
számított elfogadottnak, hogy maguk szoptassák a
gyermeküket. [9] Az arisztokrata családok által fenntartott,
tekintélyes rabszolgaállományban minden bizonnyal akadt egy
szoptatós dajka, még ha egy olyan viszonylag szerény vagyonú
háztartásról is volt szó, mint a Caesaroké. A dajka és a csecsemő
ápolásában segédkező rabszolgák kiválasztásában fontos szerep
jutott az anyának, aki szigorúan felügyelte őket, és rengeteg
feladatot maga végzett el. Egy másik fabula, amely Cato apaként
betöltött szerepéhez kapcsolódik, hogy mindig szeretett jelen
lenni, amikor a felesége, Licinia a ukat fürdette. Ez viszont
arról árulkodik, hogy ilyenkor az anya jelenléte magától
értetődő volt. Az anyák nem feltétlenül voltak távoli alakok a
gyermekek számára, akiket főként rabszolgák gondoztak; a
tekintélyük így is jelentősnek számított. Az időszámításunk
utáni első vagy korai második században alkotó Tacitus az anya
gyereknevelésben betöltött szerepéről ír egy szövegrészben,
mely Aureliát eszményképként mutatja be:

A régi szép napokban minden ember úgyermeke, aki

házasságban született, nem béranya szobájában
nevelkedett, hanem az anyja ölén és annak térdénél.
És az anyának nem kellett annál nagyobb elismerés,
mint hogy vezethette a háztartást, és a gyermekeinek
szentelhette magát… Az ilyen anya jelenlétében
hitvány szó el nem hangozhatott komoly sértés
nélkül, rosszalkodásról szó sem lehetett. Nemcsak ifjúi
kötelességeit felügyelte vallásosan és a legbuzgóbb
igyekezettel, de utódai szórakozását és játékait is.
Tudomásunk szerint a Gracchusok anyja, Cornelia,
vagy Caesar anyja, Aurelia és Augustusé, Atia is ebben
a szellemben vezényelte a nevelésüket: ezek az anyák
imigyen okították fejedelmi gyermekeiket. [10]

Aurelia kétségkívül nagyon erős hatással volt a ára, ami annak

gyerekkora után is meglátszott. Caesar végül negyvenhat
évesen veszítette el az édesanyját, aki három évtizeden
keresztül élt özvegyként. Az arisztokrácia körében ez
önmagában nem volt szokatlan, mert a férjek gyakran jóval
idősebbek voltak a feleségüknél, különösen akkor, ha már a
második, harmadik vagy negyedik házasságukról volt szó, amit
a szenátorok politikai egyezségből kötöttek. Ezért aztán ha a
feleség túlélte a gyermekszülés megpróbáltatásait, nagy
valószínűséggel a hitvesét is túlélte, aminek következtében egy
szenátornak jó eséllyel inkább már csak az anyja volt életben,
mire komoly hivatalhoz kezdett jutni. Az anyákat, kiváltképpen
az olyanokat, mint Aurelia, aki oly közel állt az ideális anyai
eszményképhez, a rómaiak valósággal bálványozták. Az egyik
legkedvesebb történetük Coriolanusról, a nagy hadvezérről
szólt, akivel elég rosszul bántak a politikai riválisai, mire ő átállt
az ellenséghez, és Róma ellen vezette őket. Mielőtt azonban
hozzálátott volna a szülőföldje elpusztításához, visszavonta a
seregét, ám korántsem a haza as érzelmektől vezérelve, mint
inkább édesanyja közvetlen kérésétől megenyhülve. [11]
Az arisztokrácia az oktatást teljes egészében családi körben
oldotta meg. A görög városokban szokásos, államilag előírt
rendszerrel ellentétben sok római büszke volt erre. Rómában
inkább a közepes bevétellel rendelkezők küldték a gyerekeiket
zetős elemi iskolákba, amelyek körülbelül hétéves kortól
vettek fel tanulókat. Az arisztokrácia köreiben az oktatás
otthoni környezetben zajlott, és legalábbis kezdetben a úk és a
lányok hasonló képzést kaptak írásból, alapvető számtanból és
matematikából. Caesar korára ritka volt az olyan
szenátorporonty, akit nem eleve úgy neveltek fel, hogy
beszéljen két idegen nyelvet: latint és görögöt. Az utóbbiból a
korai oktatást alkalmasint egy görög rabszolgától kaphatták
(paedagogus), aki foglalkozott a gyerekkel. A családi
szertartásokból és hagyományokból, valamint Róma
történelméből is alapos képzést kaptak. Az utóbbinál mindig
nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy milyen szerepet játszottak
benne a ú ősei. Ők és Róma egyéb, múltbéli nagy alakjai
szolgáltak szemléltetőül arra nézve, hogy mit is jelent rómainak
lenni. A gyerekek megtanulták csodálni az olyan lényeges római
értékeket, mint a dignitas, a pietas és a virtus, mely fogalmak
sokkal erőteljesebb jelentésárnyalatot hordoztak, mint magyar
megfelelőik, a méltóság, jámborság és erény. A dignitas a
jellemes tartás, ami pontosan kifejezte egy fér fontosságát és
felelősségvállalását, miáltal tiszteletet parancsolt. Ez jelentős
volt Róma bármely polgárára nézve, jelentősebb egy
arisztokratának, és még jelentősebb egy olyan fér nak, aki
magistratusi címet viselt. A pietas fogalma nem pusztán az
istenekkel szembeni alázatot ölelte fel, de a családdal és a
szülőkkel, valamint a Köztársaság törvényeivel és
hagyományaival szemben tanúsított tiszteletet is. A virtusnak
erős katonai felhangja volt, ami nemcsak a harctéri bátorságot
foglalta magába, hanem a meggyőződést, az erkölcsi bátorságot
és azokat a képességeket is, melyekre katonaként és
parancsnokként egyaránt szüksége volt egy fér nak. [12]
Egy római szemében Róma azért volt nagyszerű, mert a
korábbi generációk – csak ezeket a tulajdonságokat – olyan
mértékben bizonyították, amellyel egyik nemzet sem
versenyezhetett. Az i.  e. I. század temetői szobraira vésett zord
arcok részletesen kirajzolják azokat az egyéni sajátosságokat és
jellembeli hibákat, melyeket az ember életében mutatott, és a
klasszikus Görögország idealizált portréitól eltérően tömény
büszkeséget és önbizalmat sugároznak. A rómaiak nagyon
komolyan vették magukat, és a gyerekeiket is úgy nevelték,
hogy ne egyszerűen csak higgyenek magukban, hanem
legyenek tisztában saját különlegességükkel. Önérzetük és a
büszkeség, amit a Köztársaság polgáraként éreztek, még a
legszegényebbek körében is igen erős volt, a vagyonosabbakról
és előkelőbb születésűekről nem is szólva. A római szenátorok
mindent megtettek, hogy felsőbbrendűnek láttassák magukat
bármilyen idegen királyhoz mérten. Az ifjú arisztokratákat is
ennek szellemében nevelték, ugyanakkor abban is hinniük
kellett, hogy ők és a családjuk még a római elitből is
kiemelkednek. Caesar néhány őse magas posztot ért el és
gyelemre méltó tetteket vitt végbe a Köztársaság
szolgálatában, így a családja kétségkívül számos emlékezetes
teljesítménnyel rendelkezett, amit természetesen még előkelő,
ősi vérvonaluk és annak isteni eredete is erősített. Ehhez a
fontosságtudathoz még jelentős kötelességtudat is járult,
valamint a belső kényszer, hogy muszáj felnőnie a színvonalhoz,
amit a család és a Köztársaság szélesebb közössége támaszt vele
szemben. A gyerekeket arra nevelték, hogy bizalmasan
viszonyuljanak a családjuk és Róma múltjához. Ahogy később
Cicero kijelentette: „Mert mit ér egy fér élete, ha nem fonódik
össze a korábbi generációk életével a történelem színpadán?”
[13]
Caesart úgy nevelték, hogy különlegesnek lássa önmagát.
Ebben még nem volt semmi szokatlan, ám a család vérvonalát
továbbvivő egyetlen úként, és egy kiváltképp erélyes és csodált
anyával a háttérben, kétségtelen, hogy már a kezdetektől
szokatlanul nagyra értékelte saját személyiségét, még ha nem is
tartotta magát egyedülállónak. A római neveltetésnek igen
gyakorlatias szerepe volt abban, hogy felkészítse a gyereket a
felnőttként betöltött szerepére. Egy arisztokrata ú esetében ez
közéleti karriert jelentett, és az esélyt, hogy újabb dicsőséget
szerezhet a családnak, továbbá azt, hogy egy nap majd ő is saját
háztartást vezethet, paterfamilias lesz, akinek az a feladata,
hogy felnevelje a következő generációt. Nagyjából hétéves
koruktól a úk több időt kezdtek apjuk társaságában tölteni,
elkísérték őt munkába. Ugyanebben az életkorban a lányok már
azt gyelték, hogyan vezeti anyjuk a háztartást, hogyan
felügyeli a rabszolgákat, és ruhát szőttek a családnak, legalábbis
a tradicionálisabb háztartásokban. A úk látták, hogy apjuk
más szenátorokkal találkozik, és megengedték nekik, hogy a
szenátus találkozóhelyén nyitott ajtónál, kívülről hallgassák a
vitákat. Elkezdték megérteni, hogy kinek van a több befolyása a
szenátusban, és miért. Már kiskoruktól szemtanúi voltak annak,
ahogy a Köztársaság az államügyeket intézi, és úgy nőttek fel,
hogy természetesnek érezték, hogy annak a világnak a részei, és
várták is, hogy a megfelelő életkor betöltésével részt vehessenek
benne. A római társadalmat bizalmas szívességek és
lekötelezettségek kötötték össze egy olyan rendszerben, amit
ma patronázsnak, azaz pártfogásnak nevezünk. A patrónus a
vagyonnal, befolyással, hatalommal rendelkező ember volt,
akihez a kevésbé gazdagok (kliensek) fordultak segítségért, ami
lehetett egy poszt fenntartása, egy szerződés elnyerése, üzleti és
jogi problémák elintézése, de akár a legelemibb szintű
ajándékok vagy élelmiszer is. A kliens cserébe különböző
feladatokat vállalt a patrónusa támogatására. A legtöbben elébe
járultak, hogy hivatalosan üdvözöljék őt reggelente. A kliensek
száma emelte egy ember presztízsét, különösen, ha előkelő vagy
egzotikus származásúak voltak. A szenátorok könnyedén
klienseik közé fogadhattak egész közösségeket, akár kisebb-
nagyobb városokat Itáliában vagy a provinciákon. Az is
előfordulhatott, hogy egy patrónus maga, de akár kevésbé
előkelő szenátorok is egy még hatalmasabb ember kliensei
lettek, bár ilyen esetben annak neve nem volt nyilvános. Egy
szenátor idejének javát felemésztette a kliensei fogadása és az,
hogy eleget tegyen a kéréseiknek, amivel bebiztosította további
kötődésüket, míg cserébe gondoskodott róla, hogy ők is
megadják neki a kívánt támogatást. A római politikában sok
mindent bizalmasan intéztek. [14]
Ezzel egy időben hivatalos oktatás is zajlott, és akár
iskolalátogatással is kiegészült abban a nagyjából húsz
tanodában, ahol grammaticát tanítottak, de valószínűleg
gyakrabban folyt otthon hasonló képzéssel, vagy más gyerekek
közt egy rokon házában. Caesar otthon tanult, és az életének
eme szakaszáról tudjuk, hogy a tanítója egy bizonyos Marcus
Antonius Gnipho volt. Gnipho rabszolga volt, aki eredetileg a
hellenisztikus Keletről származott, és Alexandriában tanult, de
később felszabadította az Antonius család, feltehetően azért,
mert elégedettek voltak a gyerekeik oktatásával. Mind a görög,
mind a latin retorika köztiszteletben álló tanára volt. A
neveltetésnek eme második szakaszában mindkét nyelven
részletekbe menő irodalomoktatás zajlott, de ékesszólás-
gyakorlatokat is tartottak. A tanulmányokban központi szerepet
játszott az irodalom, s az arisztokráciának megvolt az az előnye,
hogy megengedhette magának a kézzel másolt iratokat egy
olyan érában, amikor a nyomdai könyvnyomtatás még nem
tette sokkal egyszerűbbé a sokszorosítást. Sok szenátor
hatalmas könyvtárat tartott fenn a házában, amit ifjabb rokonai
és szövetségesei is használhattak. Caesar leendő apósának,
Calpurnius Pisónak is óriási könyvgyűjteménye volt, melynek
zöme az epikuroszi lozó ával foglalkozott. A gyűjtemény
maradványait Herculaneum melletti villája romjai között
találták meg. Gyakran vendégül láttak házhoz látogató
tudósokat és lozófusokat is, amivel tovább színesítették azt a
kulturális közeget, amiben az ifjú arisztokraták nevelkedtek.
Sokukhoz hasonlóan Caesarnak sem volt elég, hogy olvashatja a
kiváló irodalmat – maga is ihletet kapott, hogy saját műveket
alkosson. Suetonius említést tesz egy Herculest méltató
költeményéről és egy Oedipus című tragédiáról. Ezek a
kiforratlan művek talán nem voltak elég színvonalasak – habár
se jobbak, se rosszabbak nem lehettek, mint más arisztokraták
írásai, akik később nagy dolgokat hajtottak végre –, és Caesar
adoptált a, Augustus császár betiltotta őket. [15]
Volt, amit a gyerekeknek egyszerűen be kellett magolniuk –
például a Tizenkét táblás törvényeket, a római jog alapját. I.  e.
92-ben egy rendelettel bezárták azokat az iskolákat, ahol latinul
tanították a retorikát, kijelentve, hogy a görög nyelvű oktatás az
elsődleges, még az olyan fér nak is, aki latinul akar szónokolni.
Az intézkedéssel talán annak akarták elejét venni, hogy a
közéletben használt szónoki képesség túlságosan elterjedjen,
mert az ilyen iskolákban inkább azok a gyerekek tanultak,
akiknek a családtagja nem ült a szenátusban. A római politikai
környezetben elengedhetetlen volt némi szónoki készség, így ez
is kihangsúlyozta, hogy a szimpla elméleti tudás
megszerzésénél mi a hasznosabb. Cicero, aki hat évvel idősebb
volt Caesarnál, felidézte, mikor i.  e. 91-ben „majdnem
mindennap” meghallgatta, ahogy a legkiválóbb orátorok
szónokolnak a népgyűlésben és a bíróságokon. „Minden
energiámmal azon voltam, hogy egyfolytában írjak, olvassak és
szónokoljak, de nem elégedtem meg csupán retorikai
gyakorlatokkal”, magyarázta, és hamar elkezdte gyelni az
egyik akkori legjobb jogász ténykedését. Caesarra látszólag főleg
a rokona, Caesar Strabo orátori stílusa volt hatással, szóval
biztosan hallotta őt munka közben is szónokolni. [16]
A testedzést az elemi műveltséghez hasonló cél vezérelte. A
hellenisztikus világban magára az atletikus tökéletességre
törekedtek, és nem a felnőtt életre való felkészítés részeként
tekintettek rá. A gymnasiumokban meztelenül edzettek, és sok
városban ezek az intézmények gyakran dicsőítették a
homoszexualitást. Mindkét dolog merőben idegen volt a
rómaiaktól. Számukra a testgyakorlás a zikai állóképesség
elérését szolgálta, és erősen katonai jellege volt. Az ifjú
arisztokraták legtöbbször a Campus Martiuson tanultak meg
futni – a háború istene, Mars mezején, ahol seregszemléket
tartottak már abban az időben, amikor Róma csupán poros
kisváros volt. A Tiberisben (Tevere folyó) megtanultak úszni, és
fegyverhasználatot is tanultak, leginkább kardot forgatni és
dárdát hajítani. Lovagolni is megtanították őket, és Varro, aki
majdnem Caesar kortársa volt, arról ír, hogy először szőrén
kellett megülnie a lovat, csak később nyeregben. Mindezen
tudás átadását legfőképpen az apától vagy valamelyik fér
rokontól várták el. Nagyon lényeges volt, hogy az egész
procedúra nyilvános helyen történjen. A hasonló korú úk, akik
idővel vetélytársakká váltak a politikai ranglétra-mászásban,
nyilvánosan, egymás szeme láttára edzettek, és már ebben a
korai életszakaszban elkezdtek valamiféle reputációt kovácsolni
maguknak. Caesar karcsú felépítésű volt, nem kimondottan
izmos, ám erős eltökéltsége kompenzálta ezt. Plutarkhosztól
tudjuk, hogy született lovas volt, és hogy megtanult a háta
mögött összefont karral lovagolni, miközben a térdével
irányította az állatot. Későbbi életében, a seregben
fegyverforgatási képességét is méltatták, és a rómaiak úgy
vélték, hogy egy jó parancsnoknak éppoly magabiztosan kell
használnia a kardot, a dárdát és a pajzsot, ahogy egész légiókat
irányít. [17]

A SZÉLCSEND ÉS A VIHAROK

Saturninus és Glaucia kegyetlen eltiprása után i. e. 100 őszén a

római közélet nagyjából visszatért a régi kerékvágásba. Marius
reputációja megsínylette, hogy korábban szövetségre lépett a
párossal, aztán maga vezette ellenük a Köztársaság erőit. Azt
pletykálták, erős késztetést érzett, hogy Saturninushoz
csatlakozzék. Az egyik vadabb történet szerint a végső
összecsapást megelőző éjszakán egyszerre fogadta a házában a
radikális vezéreket és a szenátus küldötteit. Marius állítólag
csúnya hasmenést színlelt, aminek ürügyén kirohanhatott a
szobából, hogy otthagyja az egyik csoportot, és közben
beszélhessen a másikkal. Az incidensben játszott,
megkérdőjelezhető szerepétől eltekintve sem volt elég
gyakorlott a politikai játszmákhoz, hogy a legjobban
kihasználhassa vagyonát és katonai dicsfényét. Egy szenátor
életéből sokat elrabolt a barátok és szövetségesek üdvözlésének
napi rutinja, és hogy a lehető legtöbb embernek tegyen
szívességet, és anélkül kötelezze le őket, hogy alárendeltnek
érezzék magukat – ezekben a dolgokban Marius nem igazán
jeleskedett.
Plutarkhosztól tudjuk, hogy kevesen keresték a támogatását;
még azt követően is, hogy új házat építtetett magának a Forum
közelében, amivel gyakorlatilag deklarálta, hogy a látogatóknak
nem kell messzire menniük, ha találkozni akarnak vele. Nem
tudjuk, hogy az ifjú Caesar milyen közeli kapcsolatban állt híres
nagybátyjával az i.  e. 90-es évek alatt, de elég kétséges, hogy
bármit tanult volna tőle arról, hogyan szerezzen befolyást a
szenátusban. [18]
A Gracchus vérek és Saturninus törvénykezése ugyan erős
ellenállást váltott ki, de a radikális tribunusok ténykedéséből
származó hatalom és befolyás gerjesztette azt a félelmet,
aminek végül erőszakos halálukat köszönhették. Összességében
a római elit zöme inkább megválaszolatlanul hagyta volna a
Köztársaság előtt álló problémák kérdését, mintsem hagyja,
hogy elismerést kapjon érte bárki, aki megoldja azokat. Ám a
problémák attól még megmaradtak, és a legtöbb azt az alapvető
kérdést érintette, hogy ki pro táljon a birodalom nyereségéből.
Az a magistratus, aki a földek újbóli felosztását javasolta, aki
államilag támogatott gabonát osztott volna a városi
szegényeknek, vagy kibővítette volna a lovagrend szerepét,
hogy esküdtszéki esküdtek lehessenek, méltán számíthatott a
támogatásra. Az utolsó évtizedek radikális tribunusainak sikere
ezt világosan bebizonyította, erőszakos haláluk viszont azt
mutatta, hogy hosszú távon igen nehéz fenntartani a
népszerűséget ennyire eltérő érdekcsoportok között.
Az egyik olyan csoport, akiknek a támogatása lassabban
juttatott előnyökhöz egy szenátort, az itáliai szövetségesek vagy
sociusok voltak. Tiberius Gracchus magára vonta az itáliai
arisztokrácia haragját, hiszen ők óriási szelvényeket birtokoltak
az ager publicusból. Ugyan nem volt közvetlen hatalmuk
Rómában, de elég fontos szenátorokat tudtak befolyásolni, hogy
szembeszálljanak a tribunusszal. Caius Gracchus azzal próbálta
megnyerni magának az itáliaiakat, hogy római polgárjogot
adott volna nekik, minek következtében rengeteg római hívét
elveszítette. A római elit nem rajongott az ötletért, hogy a
leggazdagabb új polgárok is beszálljanak a köztisztségekért
folytatott vetélkedésbe, miközben a szegények, különösen a
városi szegények attól tartottak, hogy az itáliai tömegek majd
kiszorítják őket a fesztiválokról és játékokról, és elértéktelenítik
a voksaikat a szavazógyűléseken. Caius törvényeinek bukása
tovább mélyítette azt a már eleve meglévő neheztelést, amit
Róma itáliai szövetségesei a velük szemben tanúsított
bánásmód miatt éreztek. Bármelyik római hadseregnek
legalább a felét ezek a közösségek adták – és elképzelhető, hogy a
későbbi évtizedekben ez az arány még magasabb lett –, és a
veszteségeket is ilyen arányban szenvedték el. A terjeszkedésből
származó zsákmányból viszont nem részesültek ilyen arányban.
Az az arrogáns viselkedés, amit némelyik római magistratus a
sociusokkal szemben tanúsított, további neheztelést szült. I.  e.
125-ben Fregellae kolóniája, mely latin joggal rendelkezett,
tehát viszonylag kiváltságosnak érezhette magát, fellázadt
Róma ellen, de kegyetlenül leverték. Az itáliaiak zöme arra a
következtetésre jutott, hogy Róma törvénye akkor lesz majd
jobb, ha egyszer maguk is római jogot kapnak. Sokan Rómában
kötöttek ki, és valahogy sikerült elkönyveltetni magukat római
polgárként, de az első század elején egy sor különösen szigorú
censor mindent megtett annak érdekében, hogy a listákról
kigyomlálja azoknak a nevét, akiknek nem volt joga a polgári
státuszhoz. [19]
I.  e. 91-ben Marcus Livius Drusus tribunus újra felvetette,
hogy adjanak a szövetségeseknek polgárjogot. Ez lett annak a
reformsorozatnak a központi eleme, amely erősen emlékeztetett
a Gracchusokéra – utólag ironikusnak tűnhet, hisz Drusus apja
volt Caius egyik fő ellenlábasa. A vérekhez hasonlóan Drusus
is egy igen gazdag és befolyásos családból származott, így
bátrabban nyúlt a törvénykezéshez is, ami megint felébresztette
a félelmet, hogy vajon mi lehet a célja hosszú távon. A tribunus
jelentős ellenállásba ütközött, különösen az a terve, mely
kiterjesztette volna az előjogokat. Mielőtt azonban a
népgyűlésben megszavazhatták volna a polgárjogi törvényt,
Drusust halálos döfés érte egy bőrműveskés által, miközben a
híveit üdvözölte a háza előcsarnokában. A gyilkos nevére soha
nem derült fény, de az eset kétségtelenné tette, hogy a törvényét
soha nem szavaznák meg. Egy csapat itáliai nemes – akik közül
többen Drusus közeli támogatói voltak – úgy döntött, hogy saját
kezébe veszi az irányítást. Ennek eredményeképp Itália több
pontján lázadások törtek ki, mely eseménysorozat ma már
szövetségesháború néven ismert (a kifejezés eredetileg a latin
socii szóra utalt, ami szövetségeseket jelent). A lázadók saját
államot alapítottak, melynek fővárosa Cor nium lett,
alkotmánya erősen a római rendszerre hajazott, főbb
magistratusaiként ugyancsak két consult és tizenkét praetort
választva meg minden évben. Pénzt vertek, amelyen a római
farkast felnyársaló itáliai bika látszott. Hamarjában óriási
sereget állítottak ki, melynek felszerelése, kiképzése és
harcászati elmélete a légiókéra hasonlított. I. e. 91 végére heves
harcok lángoltak fel, melyek számottevő veszteséget okoztak
mindkét oldalon. A fennálló elkötelezettség eléggé
megbonyolította a csatározást, és sok szempontból az egész
inkább polgárháborúra emlékeztetett, mintsem lázadásra.
Rengeteg itáliai közösség, gyakorlatilag az összes latin város
hűséges maradt Rómához, míg számos foglyul ejtett római
katona kész volt beállni az itáliai seregekbe, hogy a saját
polgártársai ellen harcoljon. [20]
 Caesar még túl atal volt, hogy részt vegyen a
szövetségesháborúban, de sokan, akik később főszerepet
játszottak a történetében, például Cicero és Pompeius is először
ebben a kon iktusban kaptak ízelítőt a katonai szolgálatból.
Lehetséges, hogy valamilyen minőségben Caesar apja is
szolgálatba állt, de a források erről hallgatnak. Ha i.  e. 91-ben
tényleg kormányzó volt Asia provinciában, akkor a háború
kezdetét lekéste ugyan, de még a vége előtt visszaérhetett. Az a
Lucius Julius Caesar, aki i.  e. 90-ben volt consul, és
parancsnokként erélytelen fellépést tanúsított a felkelőkkel
szemben, a család másik ágához tartozott. Sextus Julius Caesar
(aki, ahogy már említettük, vagy Caius bátyja volt, vagy nem) az
azt megelőző évben viselte a címet, és maga is részt vett a
kon iktusban. Proconsuli minőségében egy sereg parancsnoka
volt, de megbetegedett és meghalt. A szövetségesháborúban
való részvétel a társadalom széles rétegére kiterjedt, így számos
magistratus is elesett az ellenség kezétől, egyesek
inkompetenciája miatt viszont rengeteg harcban edzett
szenátor kapott behívót promagistratusként. A harcok első
évében Marius főszerepet játszott, és megnyert több kisebb
ütközetet, de ami talán ennél is fontosabb: elkerülte, hogy
legyőzzék. Hatvanas éveinek végén járt, így a rómaiak
szemében nagyon öregnek tűnt egy aktív tábornokhoz képest, a
vezetését illetően pedig az a kritika fogalmazódott meg, hogy
túl óvatos. Akár ennek, akár hanyatló egészségi állapotának
köszönhetően i.  e. 90 után már nem igazán játszott hathatós
szerepet a háborúban. Lucius Cornelius Sulla és Cnaeus
Pompeius Strabo volt az a két parancsnok, akinek a legtöbb
érdeme volt Róma harctéri győzelmében. A szövetségesháború
megnyerésében azonban ugyanakkora szerep jutott a
diplomáciának és az egyezkedésnek, mint a fegyvereknek, és a
szenátus már az elejétől kezdve hajlandó volt megadni Itáliának,
amit sikertelenül követeltek azelőtt. Azok a szövetséges
közösségek, amelyek hűségesek maradtak, polgárjogot kaptak,
miképp azok is, akik némi ellenállást követően megadták
magukat, és azok is, akiket nagyon hamar legyőztek. A
gyorsaság, amivel a rómaiak tulajdonképpen Itália teljes szabad
lakosságára kiterjesztették az előjogokat a Pó folyótól délre,
kihangsúlyozta, milyen értelmetlen az egész kon iktus. Ám a
dolog kivitelezése jól illusztrálta, mennyire vonakodnak
megváltoztatni a politikai egyensúlyt Rómában, hiszen az új
polgárokat belesűrítették néhány szavazó törzsbe, hogy
minimalizálják a befolyásukat. [21]
Sulla jelentős érdemeket szerzett a lázadók leverésében, i.  e.
89 végére visszatért Rómába, és megnyerte a következő évi
consulságot; egyik fő ellenfeleként Caius Julius Caesar Strabót
győzte le. Sulla pályafutása sok tekintetben előrevetítette
Caesarét. Mindketten patríciusok voltak, ám a szerencse rég
elpártolt mindkettejük családjától, így közéleti kapaszkodásuk
majdnem olyan küzdelmes volt, mint egy „új emberé”. Sulla
karrierje később indult be a szokásosnál, de quaestorként
szolgált Marius alatt Numidiában, és jelentős szerepet játszott
Jugurtha árulásának megszervezésében és foglyul ejtésében.
Ezzel a sikerével szívesen hivalkodott, amivel csak tüzelte volt
parancsnoka egyre növekvő féltékenységét, aki úgy érezte, hogy
ezzel az ő dicsőségét kisebbíti. Bár a kimberekkel vívott
háborúban Sulla először Marius oldalán szolgált, csakhamar
átkérte magát a hadvezér parancsnoktársának seregébe, és a két
fér kapcsolata ezek után már messze nem volt olyan szívélyes.
I.  e. 88-ban Sulla consulként megkapta a jogot a szenátustól,
hogy a pontoszi VI. Mithridatész királlyal háborúzzon.
Mithridatész az egyik hellenizált keleti királyságban uralkodott,
amely Makedónia és a Szeleukidák hanyatlásával megerősödött.
Miközben a rómaiakat lekötötte az Itáliában folytatott háború, a
király elfoglalta Asia római provinciát, és elrendelte a térségben
élő rómaiak és itáliaiak lemészárlását. Sikereit görög invázióval
folytatta. Sulla számára a parancs óriási lehetőséget nyújtott,
hogy a híres és felettébb gazdag keleti városok ellen vezessen
hadjáratot, és elkezdte verbuválni a hadsereget, amit magával
akart vinni. Besorozható újoncokból nem volt hiány, mert a
keleten vívott háborúk könnyű csatákkal és bőséges
zsákmánnyal kecsegtettek. [22]
Szokásos esetben Sulla egyszerűen odament volna, és
megteszi, amit kell, hogy tovább fényezze a családja nevét. A
Sulpicius nevű tribunus azonban a népgyűléssel
megszavaztatta azt a törvényjavaslatot, amely Sulla helyett
Marius kezébe adta a parancsnokságot. Ez egy olyan
törvénysorozat része volt, mellyel a Gracchusok és Saturninus
útjára kívánt lépni, tribunusi hivatalát új, széles körű
reformprogram szolgálatába állítva. Egy másik
törvénytervezetével az újonnan előjogokat nyert polgárokat
akarta egyenlőbbé tenni a szavazó törzsek között. Marius örült,
hogy úgy használhatja fel Sulpiciust, ahogy annak idején
Saturninust, és Sulpicius is elégedett volt, hogy pro tálhat a
népszerű háborús hőssel kötött szövetségből. Nem valószínű,
hogy bármelyikük sokat hezitált volna, hogy felbontsa a
szövetséget, ha az nagyobb előnyökkel kecsegtet, különösen, ha
sürgető céljaikat elérik vele. Nem szabad megfeledkeznünk róla,
hogy a politika mindig az egyéni sikerekről szólt, nem a
pártosodásról. Mariust ekkor egyértelműen az motiválta, hogy
újra háborúzhasson, és visszanyerje azt az elismerést, aminek
Jugurtha és az északi barbárok legyőzése után örvendett.
Sulpicius, aki nagy befolyással rendelkezett a népgyűlésben,
megadhatta neki az esélyt egy újabb háborúra. Marius
hatvankilenc éves volt, és i.  e. 100 óta nem választották meg
magistratusnak, míg Sulla teljesítménye önmagáért beszélt, így
nem volt ok, hogy változtassanak a parancsnoki kinevezés
eljárásán. Ugyanakkor a Gracchusok bebizonyították, hogy a
népgyűlés bármiben törvénykezhet. A rokonszenv és a
precedens joga Sulla mellett állt, de technikailag semmi
törvénytelen nem volt az eljárásban. Sulpicius is verőlegényeket
vett igénybe, hogy a törvényt átnyomja, egy történet szerint
Sulla úgy úszta meg ép bőrrel, hogy bemenekült Marius házába.
[23]
Sullával méltatlanul bántak; arisztokrataként, szenátorként és
consulként dignitasán komoly csorba esett. Az elkeseredése
ugyan érthető volt, ám a viszontválasza botrányos. Rómából
távozván a seregéhez vezetett az útja, ahol elárulta a
katonáknak, hogy kiszorították a keleti parancsnokságból, és
elkerülhetetlen, hogy Marius saját légiókat toborozzon a
háborúhoz. Ám ezt nem hagyhatja, ezért felszólította a
legionáriusait, hogy kövessék Rómába, és szabadítsák meg a
Köztársaságot a csoportosulástól, amelyik magához ragadta a
hatalmat. Egy kivételével egyik szenátor tisztje sem tett eleget a
felhívásának, de a sereg többi része nem vonakodott. Vagy a
háborús zsákmánytól nem akartak elesni, vagy a
parancsnokukat ért igazságtalanságtól feldühödve, a légiók
követték Sullát Rómába. Ez volt az első alkalom, hogy egy római
hadsereg a város ellen masírozott. A sereg elé küldött két
praetort csúnyán helybenhagyták, köpenyüket leszaggatták, a
szolgáik által hordozott fascest, ami imperiumuk jogát
jelképezte, összetörték a dühös legionáriusok. Az utánuk érkező
szenátori delegációkat, akik arra kérték a consult, hogy álljon
meg, és adjon egy kis időt a dolog békés rendezésére, szívélyesen
fogadták, de az óhajukat semmibe vették. Egy kisebb egység
végül Róma területére lépett, de egy sebtében szervezett csapat,
mely Mariushoz és Sulpiciushoz volt hűséges, megállította,
amire Sulla nagyobb haderővel válaszolt, és az emberei
fokozatosan küzdötték előre magukat az utcákon, számos házat
lángra lobbantva az összecsapásban. Az ellenállás kezdetben
heves volt ugyan, de rosszul felszerelt, és csakhamar leverték.
Sulla tizenkét ellenséges vezért jogfosztottnak kiáltott ki,
köztük Mariust és a át, valamint Sulpiciust, és engedélyt adott
a meggyilkolásukra, amiért jutalmat ajánlott fel. A
néptribunust az egyik saját rabszolgája elárulta, és megölték.
(Sulla a rabszolgát felszabadította, majd a tarpeji szikláról
ledobatta, amiért hűtlen volt korábbi gazdájához. Ez a „gesztus”
összhangban állt azokkal a római hagyományokkal, amelyek a
törvény és a kötelesség tiszteletét méltatták.) A többi
számkivetett megúszta a hajszát, és elmenekült. Marius egy sor
változatos kaland után – melyeket kétségtelenül az utókor
színezett ki – végül Afrikába jutott, ahol a numidiai háború után
létesített kolónián élő veteránjai örömmel fogadták. Sulla
intézkedett, hogy visszaállítsa a rendet, majd elindult a
seregével, hogy megmérkőzzön Mithridatésszal, és közel öt évig
vissza sem tért Itáliába. [24]
I.  e. 87 két consulja hamar hajba kapott, mire egyiküket,
Lucius Cornelius Cinnát a Köztársaság ellenségének kiáltották
ki, és megfosztották a hivatalától, miután megpróbálta
semmissé tenni Sulla rendeleteit. Sullához hasonlóan Cinna is
egy hadsereghez menekült, amely még mindig azzal volt
elfoglalva, hogy az itáliai lázadás utolsó parazsait eltapossa, és
meggyőzte a katonákat, hogy támogassák. Rövidesen
csatlakozott hozzá Marius, miután visszatért Afrikából egy
csapat önkéntessel, akik szedett-vedett csőcseléknél alig voltak
szervezettebbek. A leghírhedtebbek közöttük a bardüaiak
voltak, egy csapat felszabadított rabszolga, akik Marius
személyes testőrségét alkották, és gyakran ítélet-végrehajtóként
tevékenykedtek. Az év vége felé Marius és Cinna megindult
Róma felé, és eredménytelenül próbálta feltartóztatni őket
Cnaeus Octavius consul, aki felettébb jellemes, ám igen szerény
képességű ember volt. Pompeius Strabo – aki még mindig a
serege élén állt, és már évek óta pályázott második consuli
kinevezésére – nehezen érthető viselkedése csak rontott a
helyzeten. Sulla elküldte az i.  e. 88-ban hivatali idejét töltő
társconsulját, Quintus Pompeiust, hogy vegye át Strabo
légióinak irányítását. Bár Quintus és Strabo távoli
unokatestvérek voltak, az utóbbi legionáriusait ez nem
akadályozta meg abban, hogy megöljék az előbbit, amit szinte
bizonyosan a parancsnokuk hagyott jóvá. Strabo alighanem
bizonytalan volt, hogy melyik oldalra álljon, és lehet, hogy
mindkét félhez megpróbált közeledni. Végül is Octaviushoz
csatlakozott, de képtelen volt őt hathatósan támogatni, és a
hadaik vereséget szenvedtek. Strabo rögtön utána meghalt,
talán egy kór vitte el, de az is lehet, hogy belecsapott a villám.
Octavius nem akart elmenekülni, amikor az ellenség a
városba lépett, és a hivatali székében ülve ölték meg a
Janiculum-dombon. Levágott fejét Cinna elé vitték, aki kitűzte a
Rostrára a Forumon. Hamarosan több szenátor feje került mellé.
A forrásaink legfőképp Mariust hibáztatták az ezt követő
kivégzésekért, de valószínűsíthető, hogy Cinna éppoly fontos
szerepet játszott a dologban. A híres szónokot, Marcus
Antoniust – annak a Marcus Antoniusnak a nagyapját, aki
Caesar követője lett – megölték, miképp Marcus Licinius Crassus
apját és bátyját, valamint Lucius Caesart és bátyját, Caesar
Strabót is. Néhány embernek színlelt tárgyalást rendeztek, de a
legtöbbjüket egyszerűen csak kivégezték ott, helyben, ahol
elfogták őket. Mintegy szimbolikus tettként Sulla házát földig
égették, mert egy szenátor rezidenciája nemcsak politikai
ténykedéseinek helyszíne volt, de fontosságának szemmel
látható jele is. Feleségét és családját is megtalálták, de sikerült
elmenekülniük, és végül Hellászban csatlakoztak hozzá. Ha
botrányosnak tűnik, hogy Sulla zár alá vette a várost, akkor
ennek a második megszállásnak a kegyetlensége egyenesen
borzalmas. I.  e. 86-ban Mariust és Cinnát választották
consulnak, de az előbbi a hivatalba lépése után néhány héttel
hirtelen elhalálozott. Hetvenéves volt. [25]
 Ha Caesar apjának volt is szerepe ezekben a történésekben, az
nem ismeretes. És azt sem lehet tudni, hogy az ifjú Caesar
tulajdonképpen Rómában tartózkodott-e bármelyik esemény
idején, amikor megrohamozták a várost, szemtanúja volt-e a
Tiberis vízén úszó hulláknak vagy a Rostráról lógó fejeknek. Az
ifjú arisztokraták oktatása erős tradíciókkal rendelkezett, és
sokat kellett tanulniuk abból, hogy a napi ügyleteiket intéző
véneket gyelik. Csakhogy ezekben az években a közélet oly
rendezetlen és gyakran erőszakos volt, hogy óhatatlanul
másfajta benyomásokat szívtak magukba a Köztársaságról,
mint a megelőző generációk. De lett ez még rosszabb is.
 III

AZ ELSŐ DICTATOR

„A proskribált személyek listáit nemcsak Rómában

függesztették ki, hanem Itália összes nagyvárosában.
Nem maradt olyan hely, mely ne viselte volna magán a
vérontás mocskát – sem az istenek templomai, sem a
vendéglátó barátok tűzhelye, sem a családok otthona.
A férjeket asszonyaik karjában mészárolták le, a akat
az anyjuk ölelésében. A halottaknak csak egy kis
hányadát ölték meg azért, mert feldühítettek vagy
ellenségükké tettek valakit; messze többet gyilkoltak
meg a javaikért, és még a hóhérok is olyan
kijelentésekre ragadtatták magukat, hogy ennek az
embernek a nagy háza miatt kellett meghalnia, annak
a kertje miatt, amannak meleg vizű forrása miatt.”
– Plutarkhosz, i. e. II. század eleje [1]

Caesar apja hirtelen halt meg; egyik reggel összeesett, miközben

a lábbelijét vette fel. A a majdnem tizenhat éves volt, de talán
már előtte hivatalosan fér korba lépett, félretéve a bíbor
szegélyű toga praetextát – amit csak úk és magistratusok
viseltek –, és magára öltve egy felnőtt dísztelen toga virilisét. A
szertartás részeként a ú a bullatalizmánt is levette a nyakából,
és elrakta örökre. Életében először megborotválkozott, haját
rövidre vágták, ahogy egy felnőtt polgárhoz illett, és
megszabadult kissé hosszabb fürtjeitől, ami egy únál még
elfogadható. A szertartás nem volt korhoz kötve, s ahogy a
római nevelés megannyi kérdésében, ebben is a család
dönthetett. Általában tizennégy-tizenhat éves kor között
történt, bár olyan esetek is ismertek, amikor még csupán
tizenkét, vagy ellenkezőleg, már tizennyolc éves volt a
felnőttkorba lépő ifjú. A ceremóniát leggyakrabban a Liberalia-
fesztivál keretében tartották meg, március 17-én, bár arra sem
létezett semmiféle törvényes kötelezettség, hogy ekkor kell
megtörténnie. Az otthon végrehajtott szertartásokon kívül az
arisztokrata származású gyereket az apa és annak barátai
körbevezették a városközpontban, azt jelképezendő, hogy a ú
immár belépett a Köztársaság felnőtt közösségébe. Miután
áthaladtak a Forumon, a csoport felment a Capitolinus-dombra,
hogy áldozatot mutasson be Jupiter templomában Juventasnak,
az ifjúság istennőjének. [2]
Apja halála után Caesar nem egyszerűen felnőtt lett, hanem
paterfamilias is, azaz családfő. Alig néhány közeli fér rokona
volt, aki eljövendő pályafutását irányíthatta, de a atalember
már a kezdetektől gyelemre méltó magabiztosságot mutatott.
Egy éven belül felbontotta a jegyességet, amit valamikor
régebben a szülei intéztek számára. Ez egy bizonyos Cossutiához
fűzte, akinek az apja lovag volt, nem szenátor. A család nagyon
gazdag volt, és bizonyára jelentős hozományt is adott volna a
lány mellé, de a pénz legfeljebb a politikai karrier elindításakor
hozhatott hasznot, egyéb előny nemigen származott belőle.
Lehetséges, hogy a pár valójában már házas volt, nem csak
jegyben járt, mert a kapcsolatukról beszámoló Suetonius által
használt szó leginkább válást jelent, míg Plutarkhosz
határozottan Caesar egyik feleségeként ír Cossutiáról. A
koruknál fogva ez ugyan valószínűtlen, mindazonáltal nem
lehetetlen. Bármilyen természetű volt is kettejük kapcsolata,
szakítottak. Caesar inkább Corneliát vette nőül, annak a szintén
patrícius Cinnának lányát, aki i.  e. 87-től 84-ig négy egymást
követő évben volt consul, és Róma legbefolyásosabb emberei
közt tartották számon. [3]
Nem egészen világos, hogy Cinna miért tüntette ki ezzel
Caesart. Nyilvánvaló, hogy a két Julius Caesar kivégzése nem
szólt ellene, ami önmagában is jól illusztrálja, mennyire
elkülönült egymástól a család két ága. Marius a ú nagybátyja
volt, ami kétségtelenül előnynek számított, de ennek a
kapcsolatnak a fontossága némiképp csökkent, amikor i.  e. 86-
ban Marius meghalt. Az viszont igaz, hogy életének utolsó
heteiben Cinnával közösen jelölték a út a amen Dialis
posztjára, ami Róma egyik legrangosabb papi hivatása volt.
Lucius Cornelius Merulát, aki előzőleg töltötte be a tisztséget,
i. e. 87-ben Octavius helyettes (ügyeletes) consullá nevezte ki az
elbocsátott Cinna helyére. Amikor Marius és Cinna hadai
bevették Rómát, Merula nem várta meg, míg kivégzik: öngyilkos
lett. A amen posztját egy olyan patríciusnak kellett betöltenie,
aki szintén patrícius feleségét egy ősi, ritkán használt házassági
szertartás keretében vette nőül, amit confarreatiónak hívtak.
Caesar túl atal volt, hogy i.  e. 86-ban hivatalba lépjen, és a
patrícius Corneliával való házasságát i.  e. 84-ben részben már
azért szervezték, hogy felkészítsék a papságra. Persze nehéz
elhinni, hogy Cinna lánya lett volna az egyetlen patrícius
hajadon, akit elvehetett, hogy amennek válasszák; de azt sem
könnyebb elhinni, hogy Cinna minden vágya az volt, hogy
alkalmassá tegye Caesart a papi szerepre; ez felülírta az összes
elvárást, amit egy szenátor a leendő vejével szemben
támaszthatott. Valójában az ifjú nem is lehetett alkalmas a papi
posztra, mert egy amennek olyan szülőktől kellett származnia,
akik szintén a confarreatio szerint házasodtak össze, Aurelia
viszont plebejus volt. Cinna minden bizonnyal igen nagyra
tartotta az ifjú Caesart.
 Ha így állt a dolog, akkor viszont több mint különös, hogy
amen Dialist csináltak belőle. A aminátus Róma egyik
legősibb vallásos rendje. Mindössze tizenöt ilyen pap volt, és
mindegyikük egy bizonyos istenség tiszteletének szentelte
magát, de közülük három sokkal fontosabb és tekintélyesebb
volt a többinél, mégpedig Quirinus ( amen Quirinalis), Mars
( amen Martialis) és Jupiter ( amen Dialis). Jupiter Róma
legfontosabb istene volt, és amenje ennek megfelelően a
legmagasabb rangú. A aminátus dicsőséges ősiségét egy sor
furcsa tilalom óvta, melyek kötelezték a tisztség viselőjét, hogy
a feleségével egyfolytában az isten kegyének elnyerésén
buzgólkodjon, és nehogy bármilyen formában beszennyezze a
rítusát. A amen Dialisnak egyebek mellett nem volt szabad
esküt tennie, három éjszakánál többet a városon kívül töltenie,
holttestet, hadjáraton lévő sereget vagy ünnepnapon dolgozó
embert látnia. Ráadásul nem lovagolhatott, a házában vagy a
ruházatán sehol nem lehetett csomó, és nem ültethették olyan
asztalhoz, amelyen nincs étel, mivel soha nem szenvedhetett
szükséget. Továbbá csak olyan rabszolga borotválhatta vagy
nyírhatta meg, aki bronzkést használ az aktushoz – bizonyára ez
is az ősiség egy újabb jele –, és a levágott szőrzetét, csakúgy mint
a levágott körmét, egy titkos helyen el kellett temetni. A amen
különleges fejfedőt viselt, az apexet, ami látszatra szőrméből
készült, csúcsos volt, és kétoldalt le entyű lógott a fülére. Ilyen
megkötések mellett a hagyományos szenátori karrier eléggé
elképzelhetetlen volt. [4]
A amen Dialis hatalmas tekintélynek számított, és az előző
évszázadban a tisztség viselői kivívták maguknak a jogot, hogy
beüljenek a szenátusba, és olyan magistratusi posztokat
vállaljanak, melyek betöltésével nem kell elhagyniuk Rómát. Ez
persze azzal járt, hogy mentesültek az eskü alól, amit egy
magistratusnak szokás szerint tennie kellett, mielőtt hivatalba
lépett. Azonban azokat a megkötéseket már nem volt olyan
egyszerű megkerülni, amelyek felmentették a ament a katonai
parancsnoki tisztség viselése alól. Nem valószínű, hogy
Merulából consul lett volna, ha i.  e. 87-ben Cinna elmozdítása
nem teremt szokatlan körülményeket. Később azt állította, hogy
ő nem is akart consul lenni, de vélhetően a comitia centuriata a
hagyományos módon szavazta meg a hivatalra. A papi tisztsége
miatt rá háruló tilalmak garantálták, hogy nem játszhat
komolyabb szerepet az eseményekben, és Octavius talán épp
emiatt akarta őt maga mellé társconsulnak. Amikor Cinna és
Marius elfoglalta Rómát, Merula önként lemondott consuli
címéről, de csakhamar felismerte, ez elég nem ahhoz, hogy
megmentse az életét. Elment Jupiter templomába a Capitolinus-
dombra, ott levette az apexsüveget, amivel formálisan
lemondott a hivataláról, majd egy késsel felvágta a csuklóit.
Mielőtt meghalt, megátkozta Cinnát és a híveit, de közben
gondja volt rá, hogy hagyjon egy üzenetet, amiben
elmagyarázta, nagyon ügyelt rá, nehogy beszennyezze papi
hivatalát. [5]
Caesar és Cornelia a furcsa confarreatio szertartás szerint kelt
egybe, mely a nevét a tönkebúzáról kapta – latinul far –, amiből
a Jupiter Farreusnak áldozatként bemutatott cipót sütötték. Ezt
a menyasszony előtt vitték, és lehet, hogy a rituálé részeként a
pár el is fogyasztotta. Tíz tanúnak kellett jelen lennie, és a
szertartást Róma két legfőbb papja celebrálta: a pontifex
maximus és a amen Dialis. Mivel az utóbbi posztja Merula
halálával megürült, a rituálé ezen részének nem lehetett eleget
tenni. Azzal, hogy Caesart jelölték a posztra, a felesége aminica
lett, ezért a nászukat egy birka feláldozásával is szentesíteni
kellett. Azután a lefátyolozott fejű párt báránybőrrel lefedett
székekre ültették. [6]
Caesar kiválasztása a megüresedett papi tisztségre jelentős
megtiszteltetésnek számított, amivel a Köztársaság fontos
alakja lett, és igen atalon a szenátus tagja. Ám ezt a
jelentőséget csak annak árán tudhatta magáénak, hogy jövendő
pályafutása erős korlátok közé szorult. Caesar legjobb esetben a
praetori címet érhette el, akárcsak édesapja, Rómát viszont nem
hagyhatta el egy provincia kormányzásának reményében,
katonai dicsőségre meg aztán végképp nem számíthatott. Mivel
családja elég szerény eredményeket tudott felmutatni a
múltban, egy ilyen pályafutás is jókora elégtételt jelenthetett
volna a únak, hiszen amit végül elért, arra nemigen
számíthatott senki. Ugyanakkor semmi nem utalt rá, hogy akár
tehetségtelensége, akár egészségi állapota megakadályozhatta
volna abban, hogy hagyományos úton mássza meg a ranglétrát
– Caesart ekkor még nem gyötörték az epilepsziás rohamok,
melyek megkeserítették későbbi életét. A Corneliával kötött
házassága is azt mutatja, hogy látták benne a rátermettséget.
Világosan látszik, hogy Cinna és Marius már az elejétől
egyetértett a kinevezésével, és Cinna a szövetségese halála után
sem változtatta meg a döntést, mindazonáltal nem ismerjük a
szándékukat, sem azt, hogy Caesar valójában hogyan állt az
egészhez. Bármi is járt a fejükben, nem úgy tűnik, mintha
nagyon kapkodtak volna, hogy tető alá hozzák a dolgot, s bár az
egyik forrásunk azt állítja, hogy felruházták a aminátusi
címmel, sokkal valószínűbb, hogy a többi szerzőnek volt igaza,
akik azt írták, hogy ez az esemény valójában nem történt meg.
Először is, a atalsága akadályt jelenthetett. De ami még
fontosabb: Cinna egymaga nem is nevezhette ki, mert a
szokványos eljárás szerint Róma egy másik főpapjával, a
pontifex maximusszal egyetértésben kellett meghoznia a
döntést. Akkoriban a posztot Quintus Mucius Scaevola töltötte
be, aki nem volt nagy rajongója az új rezsimnek, miután Cinna
pribékjei egyszer már megpróbálták eltenni láb alól. A pontifex
maximust nem kötötték olyan szigorú szabályok, mint a
ament, és aktív politikai szerepet vállalhatott. Így egykori
consulként és híres jogtudósként Scaevola szakmai alapon óvást
is emelhetett Caesar kinevezése ellen, hiszen Aurelia plebejus
származású volt; vagy talán egyszerűen csak nem engedett a
Cinna részéről érkező nyomásnak. Végül is ez egy egészen apró
probléma volt, és Cinna egyéb, sokkal fontosabb teendői miatt
megoldatlan maradt. [7]

SULLÁRA VÁRVA

A forrásaink nem dokumentálják részletesen azt az időszakot,

amikor Cinna és a támogatói uralták Rómát. Azonban nem
csupán a hiányos ismereteink miatt állítható, hogy nem
kísérletezett nagyobb reformokkal. Habár győzelme előtt az
újonnan polgárjogot kapott itáliaiak és más elégedetlen
közösségek kegyeit is kereste, valójában igen keveset tett azért,
hogy kielégítse a követeléseiket. A római polgárháború első
szakaszának – sőt a későbbi kon iktusoknak is – vajmi kevés
köze volt az ellentétes ideológiákhoz vagy a politikához, inkább
a hagyományos, személyek közötti versengés elfajulásának
jeleit mutatta. Cinna nem táplált forradalmi ambíciót a
Köztársaság megreformálására, csak a meglévő rendszerben
vágyott személyes hatalomra és befolyásra. S miután erőszakos
úton megszerezte, legfőbb célja azok megtartása maradt. Cinna
i. e. 86-ban már volt consul, és gondoskodott róla, hogy 85-ben
és 84-ben is megválasszák – felettébb valószínű, hogy csak őt és
az általa választott társát lehetett előterjeszteni jelöltként.
Consulként imperiummal rendelkezett, tehát joga volt
hadseregnek parancsolni, amire szüksége volt, ha meg akarta
védeni magát Sullától vagy egyéb riválisoktól. Magistratusként
mentesült a bűnvádi eljárások alól, mert a római bíróságok
látszólag működtek ugyan, néhány kiváló ügyvéd azonban
meglepő módon nem jelent meg többé a tárgyalásokon. Cinna és
Marius egyes szenátorokat megöletett, mások külföldre
menekültek, de a szenátus nagyobbik része Rómában maradt, és
továbbra is ülésezett. Sok szenátor nem rajongott Cinnáért és a
híveiért, ugyanakkor Sullát sem kedvelték. A szenátus
viszonylag szabadon tanácskozott, és időnként olyan
intézkedéseket is megszavazott, melyekkel nem feltétlenül járt
Cinna kedvében, példának okáért, amikor tárgyalásokat
kezdeményezett Sullával. Ennek ellenére Cinnát nem tudta
korlátozni, sem megakadályozni egymást követő consulságát,
ugyanis ő parancsolt egy hadseregnek, a szenátus meg nem.
Cinna Rómájában a szenátus ülésezett, a bíróságok működtek,
és választásokat tartottak, ami legalább a normalitás látszatát
fenntartotta. A Köztársaság főbb intézményei
gyelemreméltóan rugalmasnak bizonyultak, hiszen bármilyen
körülmények között működőképesek maradtak, zavargás vagy
vérontás csak átmenetileg akasztotta meg őket. A szenátorok
idejét kitöltötte, hogy különböző szívességekkel támogatókat
nyerjenek, befolyást szerezzenek és hivatalhoz jussanak.
Bármilyenek is voltak a körülmények, ők addig próbálkoztak,
amíg csak lehetséges volt. [8]
Cinna pozícióját nem lehetett összeegyeztetni egy rendesen
működő köztársasággal, hiszen a tisztsége a seregétől függött, és
nem mutatta jelét, hogy le akarna mondani róla, miközben
ismétlődő consulságával megfosztott másokat a magas állás
lehetőségétől, és korlátozta a provinciák kormányzására
rendelkezésre álló magistratusok számát. De Cinna nem érezte
magát biztonságban, míg Sulla szabadon kószált és a légióinak
parancsolt. A Mithridatész elleni háború jogát Mariusnak adták
i. e. 86-ban, de már azelőtt meghalt, mielőtt egyáltalán elindult
volna. Consulként az a Lucius Valerius Flaccus örökölte a helyét
és a feladatát is, aki végül csak elindult keletre egy sereg élén.
Hamar nyilvánvaló lett, hogy Sulla nem hagyja magát leváltani
egyhamar, de Flaccus megkísérelt tárgyalni vele, hogy
egyesítsék az erőiket Mithridatész ellen. Azonban Flaccust
meggyilkolta a saját quaestora, Caius Flavius Fimbria, aki
átvette a hadsereg parancsnokságát, és megpróbálta egyedül
legyőzni Pontoszt. Miután a hadviseléshez kevesebb tehetsége
volt, mint a gyilkossághoz és az áruláshoz, Fimbria a katonái
fellázadása után végül öngyilkos lett. Az elkövetkező néhány
évben a szenátus néhányszor megkörnyékezte Sullát annak
reményében, hogy kibékítheti Cinnával, és így elkerülhetik az
újabb polgárháborút, ám egyik vezér sem rajongott az ötletért.
Sulla kihangsúlyozta, hogy ő egy megfelelő módon
megválasztott magistratus, akit a szenátus nevezett ki, hogy
proconsulként hadba lépjen a Köztársaság ellensége ellen, és
mint ilyet, muszáj elismerniük, és hagyniuk kell, hogy teljesítse
a feladatát. I. e. 85-ben a Mithridatésszal vívott háború minden
jel szerint a végéhez közeledett, mire Cinna a szövetségeseivel
toborzásba kezdett, tartalékokat halmoztak fel, mert úgy vélték,
hogy a Sullával való összecsapás elkerülhetetlen. [9]
Lucius Cornelius Sulla feltűnő fér volt: különösen világos
bőrével, szürke szemével, szúrós tekintetével és vöröses
árnyalatú hajával kitűnt az átlagból. Később a megjelenésén
sokat rontott bőrrendellenessége, amiből kifolyólag arcát vörös
foltok tarkították. (Egy néhány száz évvel későbbi, homályos
eredetű katonai beszámoló szerint csak egy heregolyója volt, de
az eredményeiből tisztán látszik, hogy még egy ilyen
fogyatékosság sem akadályozhatta meg, hogy sikeres katona
váljék belőle.) Sulla nagyon elbűvölő tudott lenni, amivel
katonákat és szenátorokat egyaránt levett a lábukról, rengeteg
arisztokrata viszont igencsak bizonytalan volt őt illetően. Kései
közéleti színre lépése ellenére meglehetősen sikeres lett, és
számos alkalommal bizonyította katonai rátermettségét.
Ötvenévesen lett consul, ami szokatlanul idősnek számított első
consuli poszthoz, és az azt megelőző évtizedben a praetorságot
is csak kétszeri próbálkozásra nyerte el. Sok szenátor talán nem
felejtette el, milyen szegény volt atalon, és hogy a családja
csillaga leáldozott. Azok, akiknek jól megy a soruk egy
rendszerben, általában úgy érzik, a másik megérdemelten
bukott el. Sulla szűkölködött, színészek és zenészek
társaságában lelte kedvét, azonban ezeknek a szakmáknak
kivételesen rossz reputációja volt. Az ilyen viselkedés atalon is
helytelennek számított, de egy szenátor vagy magistratus
esetében még inkább felháborító volt, ám Sulla egész életében
hű maradt a barátaihoz. Nagyivó volt, imádta a lakomákat, és
széles körben elterjedt róla, hogy óriási szexuális étvágya van,
nem veti meg se a fér , se a női szeretőket. Tudniillik élete nagy
részében titkolózás nélkül barátkozott a Metrobius nevű
színésszel, aki a színpadon női szerepek előadására
specializálódott, aminek köszönhetően úgy hitték, viszonyuk
van. A szenátus belső köre elég vonakodva fogadta Sulla
politikai sikereit, bár rendszerint inkább melléálltak, ha egy
másik alternatíva került szóba. Ez önmagában véve talán nem is
számított neki, abban az elhatározásában viszont semmi nem
tudta megingatni, hogy a sikerét ismerjék el nyilvánosan, és ne
fosszák meg az elért eredményeitől. I.  e. 88-ban azért vezette
Róma ellen a seregét, mert azt állította, ő a Köztársaság
törvényes meghatalmazottja, és meg kell szabadítania Rómát
egy klikk törvénytelen dominanciájától. A későbbiekben magát
mindig Róma proconsuljaként aposztrofálta, tagadva Marius és
Cinna azon kijelentését, mely az állam ellenségének
nyilvánította őt. Sulla volt az az ember, aki – a saját maga
fogalmazta sírfelirata szerint – soha nem mulasztott el jót tenni
a barátaival, és rosszat az ellenségeivel. [10]
Mivel Sulla meg volt győződve saját imperiuma és
parancsnoksága törvényes voltáról, az ő szemében az ellenfelei
törvénytelenül cselekedtek, így a Köztársaság ellenségei lettek.
Ezért aztán egyrészt jogának, másrészt kötelességének tartotta,
hogy mindenáron eltiporja őket. Saját dignitasánák megóvását
is fontosnak tartotta, hisz a sikereivel tiszteletet szerzett
magának és a családjának. A rómaiak nyíltan hangsúlyozták a
szerencse szerepét minden emberi tevékenységben, különösen a
hadviselésben, és – mintegy Napóleont előrevetítve – úgy hitték,
hogy szerencsésnek lenni egy tábornok legfontosabb erénye. A
parancsnokok nem bízhattak a vak véletlenben, és minden
lehetséges előkészületet meg kellett tenniük a siker elérésére,
ám a háború káoszában a legjobb tervek is füstbe mehettek, és a
véletlenen a győzelem vagy a vereség múlott. Sulla egész
pályafutása alatt dicsekedett a jó szerencséjével. Aki szerencsés
volt, az isteni kegyben részesült, az ő esetében ez Venus
támogatását jelentette, alkalomadtán Apollóét és másokét. Sulla
azt állította, az életében sok nagy eseményt megelőzően látnoki
álmai voltak, melyekben megjelent egy isten vagy istennő, aki
arra biztatta, hogy tegye meg, amit tervez, cserébe garantálják
neki a sikert. Marius hasonlóképpen bízott az orákulumokban,
akik dicső jövendőt jósoltak neki. Legnevezetesebb ezek közül
hétszeri consulsága volt. Mindkét fér t könyörtelen becsvágy
jellemezte, ám abbéli hitük, hogy a sikerük isteni elrendelésre
valósult meg, még tovább növelte a már eleve tekintélyes
önbizalmukat. Nem szabad, hogy újkori cinizmusunktól ne
lássuk meg azt a tényt, hogy az isteni kegyről előadott hasonló
állítások gyakran szolgáltak igen hatásos propagandaként. [11]
Sulla egyszer már erőszakhoz folyamodott, amikor saját
státuszát kellett megóvnia. A várost elfoglaló Cinna brutalitása
után várható volt, hogy az ellenfele sem fog válogatni az
eszközökben. I.  e. 85-ben Sulla aláírta a dardanoszi békét, ami
lezárta a Mithridatésszal vívott háborút. Római mértékkel
mérve nem volt teljes a győzelem, mert Pontosz királya
független maradt, és még mindig jelentős haderővel
rendelkezett, de elüldözték a római területről, a seregei pedig
megalázó vereséget szenvedtek. Sulla nem tudott rögvest
visszatérni Itáliába, mert még rengeteg közigazgatási teendője
maradt a keleti provinciákat illetően. I.  e. 84-ben Cinna úgy
határozott, inkább Hellászban méri össze az erejét a riválisával,
mintsem Itáliában, de komoly halogatásra kényszerült, mert az
Adriai-tengeren vihar tombolt, ami a katonák egyik
hajó ottáját visszafújta Itáliába. Nemsokkal ezután zendülés
tört ki köztük – elképzelhető, hogy vonakodtak római
hon társaik ellen fegyvert fogni, bár a forrásaink ebben a
tekintetben ellentmondásosak –, és Cinnát megölték a saját
emberei. A hívei vezetését Cnaeus Papirius Carbo vette át, aki
társconsulja is volt abban és a megelőző évben. I. e. 82-ben pedig
harmadik consuli évét tölthette Marius ának társaságában
annak ellenére, hogy utóbbi még túlságosan atal volt a posztra.
Egyre több szenátor vagy úgy látta, hogy Itália már nem
biztonságos számára, vagy megérezte, hogy merről fúj a szél, és
Sulla elé menekült, keletre. Amikor végül i. e. 83 őszén kikötött
Brundisiumnál (a mai Brindisiben), Dél-Itáliában, még többen
sereglettek az ügye támogatására. [12]
Az esélyek jócskán Sulla ellen szóltak, de az ellenfelei
képtelenek voltak kihozni a legtöbbet az erőfölényükből, egyik
sereget győzte le a másik után, egy alkalommal pedig egy egész
hadat rábeszélt a dezertálásra. A vele szemben álló vezérek
között alig akadt, aki bármiféle taktikai tehetséget tudott volna
felmutatni. A téli hónapok átmeneti fegyverszünete után a
hadjárat folytatódott, és i.  e. 82-ben Sulla sikeresen bevette
Rómát. Egy váratlan ellentámadás során kétségbeesett
csetepaté alakult ki a Porta Collina előtt. Az ütközetben maga
Sulla is majdnem odaveszett, és a serege egyik szárnya
összeomlott, de a többi katonája tovább harcolt, míg végül
győzedelmeskedtek. Ahogy az ellenséges vezérektől kezdett
elpártolni a szerencse, egyre bosszúszomjasabbak lettek. Az
ifjabb Marius megparancsolta, hogy Scaevola, a pontifex
maximus ölje meg magát – e tettét állítólag még az anyja, Julia is
elítélte. Maga Marius ostrom alá került Praenestében, és amikor
a város megadta magát, vagy megölték, vagy öngyilkos lett.
Amikor a fejét Sulla elé vitték, a győztes annyit mondott, hogy
„egy ilyen suhancnak először evezni kellett volna megtanulnia,
mielőtt kormányozni akarja a hajót”. Carbo Szicíliába menekült,
de legyőzte és kivégezte Sulla egyik alárendeltje. [13]
Amikor Marius megszállta Rómát, a mészárlás mérete és a
kivégzések száma túltett a Sulla ostromával járó léptékeken, de
újabb visszatérésekor Sulla kegyetlensége mellett mindkét
korábbi alkalom elhomályosult. A Róma külvárosában álló
Bellona-templomban a győztes beszédet intézett a szenátushoz,
melyet foglyul ejtett katonák ezreinek sikolya kísért –
többségében itáliaiaké, akikkel durvábban bántak, mint a
rómaiakkal –, miközben épp kivégezték őket nem messze onnan.
Nem pusztán az ellenség közlegényeinek a szenvedését
hallották. A legelőkelőbb vezéreket nyomban kivégezték, amikor
elfogták őket, még azt az esélyt sem kapták meg, hogy
önkezükkel vethessenek véget az életüknek. A győzelem
utóhatásaként még több szenátorral és lovaggal is a saját
emberei végeztek, ha úgy hírlett, hogy Sulla ellenségei. [14]
A kivégzéseket eleinte gyelmeztetés nélkül hajtották végre,
ám a feldúlt szenátus többször is panaszt tett, mert tudni
óhajtották, hogy kinek kell szenvednie legközelebb, minekutána
az eljárást hivatalosabb mederbe terelték. Sulla elrendelte, hogy
függesszék ki a Forumon a proskripciót – azon személyek
nevének listáját, akik elveszítették a törvény védelmét –, aminek
másolatait utólag Itália többi részére is szétküldték. A
proskribált személyeket bárki megölhette, és levágott fejük
felmutatásával vérdíjat kérhettek érte Sullától, aki a fejeket
közszemlére tette a Rostrán és annak környékén. Az áldozat
vagyonát általában elkobozták és elárverezték; a legtöbbet Sulla
szövetségesei vásárolták meg igen nyomott áron. Az áldozatok
főként szenátorok és lovagok voltak. Számos listát
kifüggesztettek, és bár a pontos számot nem ismerjük, ez
összesen több száz személyt érinthetett. A legtöbbjük
szembeszállt Sullával, de olyanok is voltak, akik egyszerűen a
vagyonuk miatt kerültek listázásra. Egy lovag, akit vajmi
kevéssé érdekeltek a közügyek, állítólag meglátta a nevét a
felsoroltak között, mire kijelentette, hogy az albanói birtoka
miatt kívánják a halálát. Nyomban megölték. [15] Sokszor
személyes gyűlölet alakította a listát, és nem kevés olyan eset
volt, amikor valakinek a nevét már csak a halála után írták fel
rá, hogy azzal legalizálják a gyilkosságot. Sulla látszólag nem
felügyelte személyesen az eljárást, de sok proskribált személy
felszabaduló rabszolgáiból testőrséget alapított, akiket igen
gyakran vádoltak azzal, hogy visszaélnek újonnan szerzett
hatalmukkal. A proskripciók hivatalosan i.  e. 81. június 1-jén
értek véget, de rémséges emlékük tovább élt, és mély sebet
hagyott a rómaiak kollektív lelkiismeretén az évszázad
hátralévő részében. [16]
Sulla közvetlen hatalma annak a hadseregnek az irányításából
származott, amellyel az összes riválisát legyőzte, de a fér , aki
oly messzire ment, hogy proconsuli legitimitását megvédje,
csakhamar egy hivatalosabb pozíciót is magára öltött, hogy
igazolja az állam fölötti uralmát. Komolyabb válság idején a
Köztársaság néha képes volt félretenni az egyeduralkodástól
való félelmét, és kinevezett egy dictatort, egyetlen magistratust,
akit korlátlan imperiummal ruházott fel. Ez a poszt mindig is
ideiglenes volt, hat hónapra szólt, de Sulla elvetette a
megkötéseket, és a hivatal betöltését nem korlátozta időkeretek
közé. A népgyűlés szavazása után úgy nevezték, dictator legibus
faciendis et rei publicae constituendae (vagyis a diktátor, aki
törvényeket hoz és helyreállítja az államot). Hivatala addig
példa nélkül állt a történelemben, miképp az erőszak is,
amellyel minden ellenállást eltiport. Egy alkalommal például
játszva elrendelte, hogy végezzék ki saját rangidős tisztjét, mert
a fér nem tágított a gondolattól, hogy consulnak jelölteti
magát, amivel ellenszegült a dictator parancsainak. [17]
 A SZÖKEVÉNY

Caesar körülbelül tizennyolc éves volt, amikor Sulla hadserege

másodjára is bemasírozott Rómába. Az apósa, Cinna meghalt, és
nincs bizonyítéka, hogy az ifjabb Mariusszal különösebben
közeli kapcsolatot ápolt volna. Fontosabb viszont, hogy
valószínűleg már a amen Dialis számára előírt szabályokat
betartva kellett élnie, ha hivatalosan még nem is ruházták rá a
papi tisztséget. Ugyanazok a megkötések, melyek megtiltották,
hogy hadba álljon, azt kellett jelentsék, hogy Rómában
tartózkodott, amikor a várost elfoglalták, és a Collina kapu előtti
ütközet zajlott, és szemtanúja volt a vérfürdőnek és a
proskripciónak. A amen nem láthatott halottat, de abban az
időben ezt bizonyára nem volt könnyű betartani. Akár látott,
akár nem, az ifjú biztosan tudott a sok előkelő római fejéről,
melyeket a város szívében állítottak ki. Egy ponton úgy tűnt,
hamarosan a sajátja is melléjük kerül.
Maga Caesar se elég fontos, se elég vagyonos személyiség nem
volt ahhoz, hogy felkerüljön a proskripciós listákra. Azonban
Cinna lányának, Corneliának a férje volt, és egy ilyen
kapcsolattal nem lopta be magát az új rezsim szívébe. Sulla
elrendelte, hogy az ifjú váljon el a feleségétől. Más fér aknak is
adott hasonló parancsot, időnként még előnyösebb partit is
szerzett nekik, gyakran a saját nőismerősei köréből. A
leghíresebb eset Cnaeus Pompeiushoz kötődik, Sulla egyik
legeredményesebb parancsnoka, Pompeius Strabo ához,
akinek megparancsolta, hogy váljon el a feleségétől, és vegye
nőül a dictator mostohalányát. Utóbbi már házas volt, ráadásul
előrehaladott terhes is, ám ez sem állhatott a gyors válás és az
ugyanolyan gyors nász útjába. Még legalább egy olyan fér ról
tudunk, aki Sulla parancsára hagyta el a nejét. Egyedül Caesar
utasította vissza a parancsot, és ellenszegülésében
fenyegetéssel és olyan szívességek ígéreteivel sem tudták
megingatni, melyek között gyaníthatóan a dictator családjához
való kötődés is szerepelt. Az aktuális történések tükrében ez
hallatlan bátorságnak számított, főleg egy olyan atalember
részéről, akit könnyedén el lehetett volna távolítani, és aki
egyébként is közvetlenül kötődött az ellenséghez. Hogy miért
tette ezt, nem tudni. Úgy látszik, Corneliával kötött házassága
boldog volt, de az is lehet, hogy egyszerűen csak veleszületett
nyakassága vagy büszkesége állt a döntés hátterében.
Sulla fenyegetése egyre sürgetőbb lett. Cornelia hozományát
elkobozták, és büntetésből a Köztársaság kincstárának adták.
Egy bizonyos ponton Caesart a aminátustól is megfosztották.
Ez valószínűleg egyébként is bekövetkezett volna, hiszen Marius
és Cinna ruházta rá, de a forrásaink inkább a Corneliával
kapcsolatos vitához kapcsolják az eseményt. Ám az is lehet,
hogy valaki kínosan lelkiismeretes volt, és rámutatott, hogy
Caesar elvileg nem is alkalmas a posztra. Róma i.  e. 87 óta
megvolt amen Dialis nélkül, és szemmel láthatóan nem is
sürgették a helyettes kinevezését, mert a tisztség i. e. 12-ig üres
maradt. Úgy tűnik, az arisztokrácia nem igazán lelkesedett egy
ilyen, korlátokkal járó megtiszteltetésért. Plutarkhosz arról
számol be, hogy Caesar megpróbálta jelöltetni magát egy meg
nem nevezett papi állásra, de Sulla titokban keresztbe tett neki,
és nem sikerült elnyernie a tisztséget. Azonban előfordulhat,
hogy ez szimplán a aminátus zavaros története, habár azt nem
választás útján ruházták rá az emberre, vagy pusztán kitaláció,
aminek abból a célból született, hogy hangsúlyozza az ifjú
Caesar által mutatott önbizalmat a nagy hatalmú dictatorral
szemben. [18] Bármekkora ellenállást is tanúsított Sullával
szemben, veszélyes úton járt, és csakhamar kiadták a parancsot
a letartóztatására, ami általában a kivégzés előjátéka volt. Nem
világos, hogy maga Sulla rendelkezett-e így, és könnyen
meglehet, hogy a kezdeményezés az egyik alárendeltjétől
érkezett. Ha így van, akkor a dictator láthatóan hamar értesült
róla, és kezdetben nem is tett semmit, hogy visszafogja az
embereit. [19]
Caesar elmenekült Rómából, és szabin területen keresett
menedéket, északkeleten. A dictator hadai egész Itáliában
aktívak voltak – nem sokkal később kiadta a parancsot
százhúszezer veterán leszerelésére és letelepítésére, amiből
fogalmat alkothatunk róla, mekkora serege lehetett. Caesarnak
reménye sem lehetett, hogy egyszerűen felszívódik és beolvad
az egyik kisebb közösségbe. Gyakorlatilag minden este
mozgásban kellett maradnia, hogy elkerülje az őrjáratokat, és az
árulás veszélye is fennállt, mivel a szökevények elfogásáért járó
jutalomdíj a proskripció alatt még életben volt. Az ifjú
arisztokrata, aki az elmúlt években valószínűleg a aminátus
szigorú szabályai szerint élt, ezúttal keményebb életre
kényszerült. Lehet, hogy vitt magával néhány rabszolgát, talán
még néhány barátot is, de az ilyen életmód éles kontrasztban
állt a korábbi éveivel. Tovább nehezítette a dolgokat, hogy
maláriás lett. Miközben épp egy rohamtól szenvedett, az éj leple
alatt kellett eljutnia az egyik menedékből egy másik búvóhelyre,
ám Sulla katonáinak egy csoportja feltartóztatta és foglyul
ejtette. Ezek a fér ak egy bizonyos Cornelius Phagites
parancsnoksága alatt álltak, aki talán egy centurio lehetett. Épp
a dictator ellenségei után kutatva fésülték át a környéket, és
Suetonius szerint már napok óta a nyomában voltak. Caesar
pénzt ajánlott nekik, ha szabadon engedik, és meg is vásárolta a
szabadságát tizenkétezer ezüst denariusért – ami egy átlagos
katona majdnem százévnyi zsoldjával volt egyenértékű, bár a
centuriók jelentősen többet kaptak. [20]
Végül Caesart az édesanyja mentette meg. Aurelia meggyőzte
a Vesta-szüzeket és néhány rokonát – többek között
unoka vérét, Caius Aurelius Cottát és Mamercus Aemilius
Lepidust is –, hogy beszéljenek a dictatorral a a élete
érdekében. Cotta és Lepidus Sullát támogatta a
polgárháborúban, és mindketten consulok lettek néhány év
múlva. A befolyásos emberek lobbizásának és tulajdonképpeni
jelentéktelenségének köszönhetően Caesar kegyelemben
részesült. Nemcsak megkímélték az életét, de arra is engedélyt
kapott, hogy megkezdje közéleti karrierjét. Ez jelentős
kedvezmény volt, hiszen a proskribáltak ainak és unokáinak
megtiltották, hogy bármiféle tisztséget viseljenek, vagy a
szenátusba felvételt nyerjenek. A legenda szerint, amikor Sulla
végül megenyhült, kijelentette, hogy „kapják meg, amit
akarnak, és vigyék csak, de be kell látniuk, hogy akit olyannyira
meg akarnak menteni, egy nap majd elpusztítja a legjobbak
(optimates) pártját, amit mind én, mind ők védeni igyekeztünk;
mert ebben a Caesarban számtalan Marius él”. Meglehet, ez nem
több egy később született mítosznál, de az sem lehetetlen, hogy
a dictator felfedezte volna az óriási ambíciót – és talán a
tehetséget – a pimasz sihederben, akinek volt mersze
szembeszállni vele. [21]

Sulla i.  e. 80-ban vagy i.  e. 79 elején mondott le a dictatori

címről. Kibővítette a szenátust, a létszámot háromszáz új
emberrel növelte a lovagrendből, és sokat tett a rend
Köztársaságban betöltött vezető szerepének visszaállításáért. A
tribunusi rangot – amit Sulpicius arra használt, hogy Mariusra
testálja a keleti parancsnokságot – megbénította, minekutána
már nem terjeszthetett a népgyűlés elé törvényt szavazásra.
Még fontosabb azonban, hogy onnantól kezdve a néptribunus
nem pályázhatott más magistratusi tisztségre, vagyis
biztosították, hogy csak a legkevésbé becsvágyó emberek
jelentkezzenek a posztra. A törvényhozás megerősítette a
hivatalok betöltésének korhatárait, és határozottan megtiltotta
az egymást követő ciklusokat ugyanazon a poszton, míg a
provinciák kormányzóinak az illetékességi körét szabályozta.
Sulla, aki mindig is azt állította magáról, hogy ő a Köztársaság
törvényesen kijelölt szolgája, arra használta korlátlan hatalmát,
hogy helyreállítsa a Köztársaság igen konzervatív vízióját. De
még ennél is fontosabb, hogy a saját embereivel töltötte fel a
szenátust. Ha a rendszer beválik, akkor úgyis azokon fog múlni,
akik eljátsszák benne a rájuk szabott szerepet, és azon
hagyományos korlátok között tevékenykednek, amiket Sulla a
törvényeivel helyre akart állítani. A rendszernek nem volt
szüksége egy dictatorra, hogy felügyelje, ezért Sulla
visszavonult. Egy ideig egyedül rótta Róma utcáit, akárcsak
bármelyik szenátor, és csupán a barátai tartottak vele, de nem
védték testőrök. A tisztelet jele volt ez, de aggódtak érte, nehogy
bármiképp molesztálják. Egy történet szerint azonban egy
atalember mindenhova követte, és egyfolytában sértő
megjegyzéseket kiabált neki, mire Sulla kijelentette, hogy ez a
bolond suhanc még a végén eléri, hogy többé egyetlen dictator
se mondjon le a hatalmáról. Meglehet, ez is pusztán kitaláció.
Caesar sokkal később azt mondta: „Sulla a politikai
analfabetizmusáról tett tanúbizonyságot, amikor lemondott a
dictatori címről.” [22]
Sulla rövidesen visszavonult egy vidéki birtokra. Nem sokkal
előtte újra megnősült, mert az előző felesége meghalt, miután
ikreket szült. Sulla az augur papság tagja volt, és a rend
szabályainak lelkiismeretesen engedelmeskedve elvált haldokló
feleségétől, mert ünnepek idején nem szennyezhette be a házát
a halál. Még meglátogatni sem volt hajlandó ebben az
időszakban, ám szigorúan vett kötelessége és személyes
szeretete jeleként látványos temetésben részesítette a nőt.
Később egy atal, elvált nővel hozta össze a sors a játékokon.
Ami a nő által kezdeményezett örtnek indult, csakhamar az
illendő arisztokratikus keretek közt folyt tovább, miután a
felcsigázott Sulla először diszkréten kérdezősködni kezdett a
családja után, majd megszervezte az esküvőt. Miközben vidéken
élt a feleségével, visszavonulása után rengeteg pletyka keringett
vad dáridókról, ugyanis számtalan színházi barátja volt még
atalkorából. Váratlanul halt meg i. e. 78-ban. [23]
Róma megkapta az első ízelítőt a polgárháborúból és a
diktatúrából. Az ifjú Caesar – és nem szabad elfelejtenünk, hogy
mindezen események idején még csak tizenéves volt –
szemtanúja volt, ahogy a vezető szenátorok rivalizálása
vérontásba csap át. Consulokat és más kiváltságos fér akat
végeztek ki vagy kényszerítettek öngyilkosságra, ami
megmutatta, hogy még a Köztársaság legelőkelőbb tagjainak
pályafutása is véget érhet erőszakosan és hirtelen. Hajszálon
múlt, hogy maga Caesar elkerülte a halált. Szembeszegült a
dictator elsöprő hatalmával, megtagadta az együttműködést,
mégis túlélte az élményt. A szenátorok ait úgy nevelték, hogy
nagyon sokra tartsák magukat, ami alól Caesar sem volt kivétel.
És az előző néhány év még inkább meggyőzte saját különleges
voltáról. Ellenállt a zsarnokságnak, miközben mindenki
meghunyászkodott. Lehet, hogy a másokat féken tartó
szabályok rá nem vonatkoztak?
 IV

AZ IFJÚ CAESAR

„Ezt kívánom az én orátoromnak: amikor bejelentik,

hogy beszédet fog tartani, a padokat teljes hosszában
foglalják el, a bírák széke teljen meg, a segédek
sürögjenek, udvariasan állítsanak fel és ültessenek, a
gyelmes hallgatóság töltse meg a helyet, az elnöklő
bíró méltósággal egyenesedjen fel és adjon szót neki; s
amikor a szónok felemelkedik, a sokaság csendesedjék
el, majd tekintetével s tapssal bátorítsa; nevessenek
fel, ha ő úgy akarja, és sírjanak, ha az a szándéka; hogy
egy egyszerű járókelő, ki a távolból gyel, ha nincs is
tisztában a szóban forgó üggyel, felismerje, hogy a
szónok sikeresen érvel, s egy Roscius [akkoriban híres
színész] áll a színpadon.” – Cicero, i. e. 46 [1]

Caesar arcképe számos mellszobron és érmén fennmaradt,

némelyik még életében készült, másokat a még létező
eredetiekről másoltak, de valamennyi középkorú fér ként
ábrázolja őt. A nagy hadvezért vagy a dictatort mutatják,
szigorú és markáns vonásokkal, ráncos arccal és – legalábbis a
realisztikusabb darabokon – ritkuló hajjal. Ezek a képmások erőt
sugároznak, tapasztalatot és monumentális önbizalmat, de
mindenesetre a fér átütő személyiségére utalnak, holott nem
létezik olyan portré, legyen az szobor, festmény és főleg nem
fotográ a, mely képes lenne azt hűen megragadni. Az ókori
arcképek gyakran igen hivatalosak, és inkább élettelennek
tűnnek a mai szemnek, és nagyon könnyen megfeledkezünk
róla, hogy sok közülük eredetileg festmény volt, mert a
klasszikus világról alkotott víziónk csupa kő és márvány. Még
ha ki is festették – és a nagy szoborfestők legalább olyan
hírnévnek örvendtek, mint a nagy szobrászok –, egy büszt akkor
is csupán a karakter egyes tulajdonságait mutatta meg. Caesar
esetében éles intelligenciát sugallnak, de nem utalnak az
elevenségére, a sziporkázó eszére és a vonzerejére, amit a
kortársai oly sokszor feljegyeztek.
Ha az érett Caesar képmásait szemléljük, nehéz őt ifjúi
arcvonásokkal magunk elé képzelni, bár irodalmi forrásaink
alapján lehet némi benyomásunk a kinézetéről. Suetonius
szerint „Caesart magas termetűnek írták le, világos bőre, karcsú
végtagjai, enyhén telt arca és nagyon sötét, átható tekintete
volt”. Plutarkhosz is alátámasztja ezeket, amikor megjegyzi,
hogy Caesar kecses felépítésű és sápatag volt, mely
jellegzetességek későbbi hadjáratai folyamán csak még inkább
gyelemreméltóvá tették a megjelenését. Ezek a leírások
többnyire elég szubjektíven hangzanak, példának okáért
meglehetősen nehéz megbecsülni, milyen magas lehetett.
Suetonius megjegyzése talán nem is jelent egyebet, mint hogy
vékonyabb alkata ellenére sem volt különösebben alacsony
termetű. Valójában fogalmunk sincs róla, hogy az
időszámításunk előtti első századi rómaiak milyen
testfelépítést gondolhattak magasnak vagy éppenséggel
átlagosnak. A legtöbb tekintetben Caesar testi megjelenésében
nem volt semmi szokatlan, hiszen bizonyára nem kevés
arisztokratának lehetett sötét szeme, sötétbarna vagy fekete
haja (amire vonatkozóan egyébként nem igazán maradtak
konkrét utalások) és sápadt ábrázata. A fellépése volt az, amit a
legtöbben rendkívülinek találtak a atalemberben. Már
említettük azt a kivételes merészséget, amivel szembeszállt
Sullával, miközben mindenki más rettegve hódolt be a fér nak.
Caesar szívesen tűnt ki a tömegből, és igen jellegzetesen
öltözködött. A szokásos, rövid ujjú szenátori tunika helyett,
melynek fehér szövetét bíbor sávval díszítették – bár nincs rá
érdemleges bizonyíték, hogy ez a csík függőlegesen futott le a
ruhadarab közepén, vagy vízszintesen szegélyezte azt –, saját, a
hagyományostól eltérő változatát hordta. Az ő verziójának
hosszú ujja volt, mely a csuklójáig ért, és rojtos szegélyben
végződött. Habár nem volt bevett szokás, hogy derékszíját vagy
övzsinórt viseljenek fölötte, Caesar azt tette, amit különös
módon, nagyon lazán hordott. Állítólag Sulla egyszer meg is
jegyezte a szenátoroknak, hogy jobb, ha rajta tartják a szemüket
azon a „lógó szíjú ún”. Elképzelhető, hogy öltözködési
stílusával arra akart emlékeztetni, hogy őt korábban kijelölték a
aminátusi tisztségre, és a amen nem hordhatott a ruházatán
megkötött csomókat, ámbár az is lehet, hogy az egészet merő
modorosságból csinálta. Bármi is volt vele a szándéka,
ugyanúgy elérte a célját. Caesar úgy öltözködött, amivel jelezte,
hogy a szenátori család tagja, ugyanakkor másságával olyan
benyomást keltett, mint aki nem egészen egyenlő a vele
egyenrangúakkal. [2]
A megjelenés és az ápoltság nagyon sokat számított a
rómaiaknak, kiváltképp az arisztokráciának. Nem véletlen, hogy
a fürdő mint olyan, ez a polgárok kényelmét és tisztaságát
szolgáló komplexum a legszo sztikáltabb mérnöki
teljesítményt vonultatta fel, amit a rómaiak valaha kiviteleztek.
A politikai életnek azon jellegzetessége, hogy a szenátorok
gyakran látogatták oda-vissza a potenciális szövetségeseiket és
klienseiket, és a társaságukban vonultak végig az utcán a
nyilvános gyűlésekre, öltözetüket és annak viselőjét alapos
szemrevételezés tárgyává tette. Caesar igencsak piperkőc volt,
akinek öltözéke kissé excentrikusnak számított ugyan, de
mindig kifogástalanul jelent meg. Ám ugyanezt rengeteg ifjú
római arisztokratáról el lehetett mondani, akik vagyonuknak
köszönhetően könnyedén juthattak drága és egzotikus
anyagokhoz. A szenátori családokból származó atal fér aknak
futotta az ilyesmire, miképp nagy számú rabszolgával is
rendelkeztek, akik a testi jóllétükért feleltek. Akiknek nem volt
elegendő pénzük az ilyen tékozló életstílusra, gyakran inkább
eladósították magukat, csak hogy lépést tudjanak tartani
azokkal, akik megengedhették maguknak mindezt. Caesar
sajátosan ki nomult ízlését Rómában még a divatosabb körök is
túlzónak érezték. A borotvált arc és a gondosan rövidre nyírt haj
egészen helyénvalónak számított, de Caesarról olyan pletykák
keringtek, hogy ő az egész testét borotváltatja. Sok tekintetben
talán épp személyiségének ellentmondásos természete hozta
zavarba a meg gyelőt. A divatos atal arisztokraták vagyonokat
szórtak el Rómában dorbézolásra csakúgy, mint a
megjelenésükre. Ezzel szemben Caesar visszafogottan étkezett,
duhajkodás okán soha nem fogyasztott alkoholt, noha a
vendégeinek mindig kiváló házigazdája volt. Így személyisége
különös keverékét alkotta a tradicionális mértékletességnek és a
korszerű önkényeztetésnek. [3]
Arisztokrata mércével nézve Caesar családja nem számított
különösebben gazdagnak, és Cornelia hozományának
elvesztését kétségtelenül hatalmas csapásnak élte meg. Egy
szenátor házának fekvése általában jelezte az illető fontosságát
és vagyonát: a Köztársaság vezéralakjai a Palatinus lejtőin, a Via
Sacra mentén laktak, mely a város szívén átvezető felvonulások
útja volt. Marius is azzal jelezte a barbárok fölött aratott
győzelmét, hogy házat vett a környéken, a Forumhoz közel.
Néhány épület már nagyon régen ott magasodott, de úgy tűnik,
ugyanaz a család ritkán maradt több generáción át ugyanabban
a házban. Ez részben azzal magyarázható, hogy a római
arisztokrácia nem élt az elsőszülöttre szálló birtok
eszmerendszerével, helyette inkább felosztották az
ingatlanjaikat a gyerekeik között, sőt néha azoknak a politikai
szövetségeseiknek is hagyományoztak belőlük, akiket elég
fontosnak tartottak ahhoz, hogy az örökségükkel tiszteljék meg.
Ezt megkönnyítendő, a házak és más ingatlanvagyonok igen
nagy gyakorisággal cseréltek gazdát. Az a ház, amely az orátor
Cicero tulajdonában volt a karrierje csúcsán, eredetileg Marcus
Livius Drususé volt egészen az i.  e. 91-ben történt
meggyilkolásáig. Cicero egy másik szenátortól, Marcus Licinius
Crassustól vette, aki Sulla promines támogatójaként igen sok
ingatlant vásárolt fel a proskripció idején. A Cicero i.  e. 43-ban
bekövetkező halála utáni évtizedekben ugyanennek a háznak
még legalább két, egymással kapcsolatban nem álló tulajdonosa
volt. Előkelő épületként magasodott egy olyan helyen, amely
kihangsúlyozta lakója társadalmi jelentőségét. Ezzel szemben
Caesar egy kisebb házban lakott a nem igazán divatos
környéken, amit Suburának hívtak. Az Esquilinus- és a
Viminalis-domb közti völgyben feküdt, jókora távolságra a
központi Forumtól; a Subura nagy részét nyomornegyedek
foglalták el, ahol a legszegényebb bérlők éltek gyatrán
összetákolt tömblakásokban, szűk utcák és sikátorok sűrűjében.
A környék hemzsegett a szüntelenül jövő-menő emberektől, és
hírhedt volt számos rossz hírű tevékenységéről,
legnevezetesebben a prostitúcióról. A lakók valószínűleg főleg
polgárok voltak, de jelentős számú külföldi közösség is tanyát
verhetett itt. Bizonyíték támasztja alá, hogy egy későbbi
időpontban már zsinagóga is állt a környéken, és az sincs
kizárva, hogy már Caesar idejében is működött (vagy ugyanez,
vagy egy másik). [4]
Egy szenátor többnyire az otthonában intézte az ügyeit, ami a
házak belső tereinek kialakításán is megmutatkozott. Az
előcsarnokban a látogatókat fogadták, köztük a klienseket,
akiknek illett minden reggel köszönteni a patrónusukat;
ugyancsak itt állították ki az ősök mellszobrait a mindenkori
tulajdonos elengedhetetlen kitüntetései és az általa elért
sikereket jelző szimbólumok mellett. Ugyanilyen fontos
helyiségnek számítottak a privát beszélgetésekre és a vendégek
szórakoztatására szolgáló szobák. A hagyományosan középen
elhelyezkedő, zárt udvar is kínált némi teret a négyszemközti
beszélgetésre, ám az ambiciózus emberek vonakodtak kizárni a
külvilágot. Livius Drusus építésze állítólag felajánlotta, hogy
úgy építi meg a házát, hogy kizár onnan minden érdeklődő
pillantást, amire azt a választ kapta Liviustól, hogy ha
lehetséges, akkor inkább azt szeretné, ha úgy építené meg, hogy
minden, amit tesz, látható legyen. [5] Ugyanis a közélet
szereplői minden vagyonuk, státusuk és befolyásuk ellenére
sem tehették meg, hogy kizárják magukat a kinti város
ügymenetéből és életéből. Ezért hát, bár a Subura peremén
lakott, és gyaníthatóan nem a környék legszegényebb részén,
Caesar nem tehette meg, hogy elszeparálja magát a
környezetében zajló dolgoktól. Még az is könnyen lehet, hogy a
kevésbé tehetősekkel fenntartott napi kapcsolatból tanulta
meg, hogyan bánjon később a tömegekkel, hogyan szólítsa meg
a légió egyszerű közkatonáit.
A suburabeli élet előnyére válhatott a nyegle arisztokratának,
így jobban megérthette a szélesebb társadalom igényeit,
mindazonáltal szerény vagyoni lehetőségein kívül aligha
lehetett más oka rá, hogy ott éljen. Az ifjú Sulla helyzete még
kilátástalanabb volt, neki egy bérházban kellett lakást bérelnie,
mert nem engedhetett meg magának egy házat, és csak kevéssel
zetett többet a szállásért, mint a felszabadított rabszolga, aki
fölötte lakott. Caesar háza nemcsak pénztelenségéről
árulkodott, hanem viszonylagos jelentéktelenségéről is a
Köztársaságban. Ez az állapot bizonyos fokig keresztbe tett
nagyravágyásának, de a lehetőségeihez mérten túlzó költekezés
sem kevésbé. Elvileg a karrierje építése járt óriási anyagi
áldozatokkal, ám időnként az egész nem tűnt többnek puszta
szeszélynél. Suetoniustól tudunk arról, hogy egy vidéki villát
szándékozott építtetni az egyik birtokán. Viszont mire
lefektették az alapjait, és már a ház építése is folyamatban volt,
elégedetlenkedni kezdett a tervekkel. Rögvest elrendelte, hogy
bontsák el az épületet, és építsenek a helyére egy újat. Az eset
konkrét dátuma ismeretlen, és az is lehet, hogy pályafutása
későbbi éveiben került sor rá, mindenesetre segít rávilágítani
arra, hogy Caesar, legalábbis bizonyos dolgokban, a
tökéletességre törekedett. Élete java részében lelkes drágakő-,
igazgyöngy- és műgyűjtő volt, ami meglehetősen drága
hobbinak tűnik a körülményeihez képest. [6]

A KORONA ÉS A KIRÁLY

Caesar szinte azonnal külföldre távozott azt követően, hogy

megmenekült Sulla embereitől, és vissza sem tért Rómába a
dictator haláláig. Ezekben az években kezdte meg katonai
szolgálatát, ami a közéleti pályafutás belépőjének számított.
Először Asia kormányzójánál szolgált, Marcus Minucius
Thermus propraetornál. Körülbelül egy évtizeddel azelőtt
Caesar apja ugyanazt a provinciát kormányozta, így a család
neve már ismerősen csengett a helyieknek, és a ú megörökölt
jó néhány fontos kapcsolatot a régió vezető alakjaihoz. Thermus
Sulla nagy támogatója volt, és Caesar lett az egyik
contubernalese („sátortársa”) azon atalemberek közül, akik
összetűzésbe kerültek a parancsnokkal, minek következében
kénytelenek voltak elvégezni bármilyen rájuk kiszabott
feladatot. Ideális esetben ez egy sor hasznos alárendeltet
biztosított a kormányzónak kisebb, állományi tennivalók
ellátásához, ugyanakkor a atalok jó esélyt kaptak a
katonáskodás és a parancsnoklás elsajátítására. A contubernales
státuszúaknak meg gyelés alapján kellett tanulniuk, épp ahogy
a atalabb úk ismerkedtek meg a Köztársaság működésével,
amikor prominens szenátorok mellé szegődtek azok napi
teendőinek elvégzése során Rómában. Egy ifjú arisztokrata
életének megannyi elvárásához hasonlóan azt sem az állam
szabta meg központilag, hogy hol és kivel fog szolgálatot
teljesíteni, hanem mindenkinek a saját családja szervezte meg.
Caesar és Thermus viszonya homályos, és nem is biztos, hogy
közvetlen kapcsolatban álltak egymással, talán valaki máson
keresztül érintkeztek, akivel mindkét tábor politikai barátságot
ápolt. [7]
Normális esetben Asia békés és jövedelmező provincia volt,
amitől olyan állomás hírében állt, ahol egy római kormányzó és
a személyzete csinos pro tra tehetett szert szolgálati évei alatt.
Ugyanakkor csupán hét év telt el azóta, hogy a pontoszi
Mithridatész elfoglalta a teljes területet, és megparancsolta a
helyi közösségeknek, hogy mészárolják le az összes köztük élő
rómait. Sulla ugyan legyőzte Mithridatészt, és a király egyelőre
békét kötött Rómával, de egyes jelenlegi szövetségeseit még el
kellett tipornia. Thermus egyik fő feladata Mütiléné városának
legyőzése lett, amit ostrom alá vettek, majd végül egy
rohammal elfoglaltak. A csaták során a tizenkilenc éves Caesar
elnyerte Róma bátorságért adományozott legmagasabb
kitüntetését, a polgári koronát (corona civica). Hagyományosan
ezt csak olyanok kapták, akik a saját életük kockáztatásával
mentették meg egy másik polgár életét. A megmenekített
ember ilyenkor tölgyfalevelekből koszorút font – a tölgy Jupiter
szent fája –, és a megmentőjének ajándékozta mintegy
lekötelezettsége nyílt elismeréseként, bár Caesar idejében
általában a sereget parancsnokló magistratus adta át az
elismerést. A koszorút csapatszemléken is hordták, de aki
elnyerte, annak joga volt a római fesztiválok idején is hordani.
Egyik forrásunk sem őrzött meg részleteket azon hőstettet
illetően, amivel Caesar kiérdemelte, pedig a corona civicát nem
osztogatták könnyedén, és óriási tekintélyt szerzett a
viselőjének. A második pun háború válsága idején, amikor maga
a római szenátus is hatalmas veszteségeket szenvedett, és
kénytelen volt újra feltölteni a sorait, a corona civica birtokosai
számítottak az egyik fő csoportnak, amelyek bebocsáttatást
nyerhettek a szenátusi elit közösségébe. Van némi esélye, hogy
Sulla is hozott egy hasonló döntést, hogy a korona arisztokrata
elnyerőit azonnal felvegyék a szenátusba, de még ha ez nem is
igaz, a kitüntetés garantáltan lenyűgözte a választókerületet, és
jókora lökést adhatott egy fér karrierjének. [8]
Caesar első tengeren túli szolgálata nem volt minden
tekintetben ilyen tekintélyt parancsoló. Mütiléné rohamát
megelőzően a propraetor Bithüniába küldte, Nikomédész király
udvarába (a mai Törökország északi partjára), hogy
megszervezze egy hajóraj elindítását, amely a római hadjáratot
volt hivatott támogatni. Bithünia Róma egyik
klienskirályságaként és szövetségeseként köteles volt ehhez
hasonló hozzájárulásokat tenni. Nikomédész már öreg volt, és
kétségtelenül Caesar apjával is találkozott, amiből talán az
következett, hogy a únak meleg fogadtatásban volt része. Az
ifjú feltételezhetően kedvét lelte az eléje táruló fényűzésben,
mert csakhamar azzal vádolták meg, hogy sokkal tovább időzik
ott a feladat végrehajtásához szükségesnél. Caesar atal volt, a
aminátusi poszt megkötéseit szem előtt tartva viszonylag
puritán életet élt, és most kóstolhatott bele először a nagyvilág
és a királyi pompa ízeibe. Ráadásul olyanok közé került, akik
szinte lubickoltak a hellenisztikus kultúrában, amit a római
arisztokrácia olyannyira csodált. Ezen okok bármelyike
megmagyarázhatja, miért tartózkodott oly sokáig a király
udvarában, ám csakhamar elterjedt a pletyka, hogy mindez
azért történt, mert Nikomédész elcsábította a út. Olyan
történetek keltek szárnyra, melyek Caesart készséges
szeretőként ábrázolták, azt állítva, hogy a király pohárnokának
is beállt egy tivornyán, ahol jó néhány római üzletember is jelen
volt. A szóbeszéd szerint maguk a királyi szolgák vezették be a
királyi hálóba, ahol elegáns bíbor köpenyében leheveredett az
aranyszínű díványra, míg Nikomédészre várakozott. A pletykák
gyorsan terjedtek, és még inkább feltámadtak, amikor nem
sokkal a távozása után Caesar ismét visszatért Bithüniába, azt
állítván, hogy kénytelen utánanézni az egyik felszabadított
rabszolgája üzleti ügyeinek. [9]
A skandallum egész életén át elkísérte Caesart. A római
arisztokrácia a legtöbb vonatkozásban csodálta ugyan a görög
kultúrát, ám soha nem tudta nyíltan elfogadni a
homoszexualitás dicsőítését, amit egyes görög városok
nemessége támogatott. Azok a szenátorok, akik fér szeretőt
tartottak, inkább diszkréten tették, de a politikai ellenfeleik még
így is igen gyakran felhánytorgatták nekik, hogy köznevetség
tárgyává tegyék őket. A legtöbb római társadalmi osztályban
látszólag meglehetősen széles körben elterjedt a
homoszexualitástól való idegenkedés, mert olyasmit láttak
benne, ami elgyengíti a fér t. A hadseregben a táboron belüli
homoszexualitás főbenjáró vétségnek számított már legalább az
i.  e. II. század óta. A kimberek elleni hadjárat során Marius egy
olyan katonának adományozta a corona civicát, aki azért ölt meg
egy tisztet, mert utóbbi megpróbálta ráerőszakolni a gyelmét.
A legionárius reakcióját az erény és a bátorság példájának
állították be, míg a tiszt halálát megfelelő büntetésnek tartották
mértéktelen szenvedélyéért és a hatalmával való visszaélésért.
Még az sem számított, hogy a halott fér a consul rokona volt. A
szenátorok viszont nem estek hasonlóan szigorú szabályok alá,
mint a közönséges katonák, de kevesebb kritika és gúny
tárgyává váltak, ha kiderült a fér szeretők iránti vonzalmuk.
Censorsága alatt idősebb Cato azért űzött el egy szenátort, mert
egy díszlakomán a fér elrendelte egy fogoly kivégzését, hogy
kedvében járjon egy únak, akibe szerelmes volt. A fér vétke az
volt, hogy visszaélt az imperiumával, ám az indítékai még
inkább súlyosbították a bűnét. Különös megvetéssel viseltettek
azon a úk és atalemberek iránt, akiket a szenvedély
játéktárgyaiként használtak, és passzív partnernek a szexuális
aktus során. Az ilyesfajta szerepet szélsőségesen elpuhultnak
tartották, és ha valamit, hát ezt még az idősebb, aktív szereplő
viselkedésénél is rosszabbnak vélték. Miután Caesarról azt
terjesztették, hogy ilyesféle behódolásra is hajlamos, a pletykák
hatása még pusztítóbb volt, mert azt jelentette, hogy az ifjú
arisztokrata viselkedését még egy rabszolgához mérten is
alantasnak gondolták. A lelkesedés pedig, amivel a történetek
szerint beleélte magát a szerepbe, csak még inkább tetézte a
bűnét. [10]
Végül is jó kis pletyka volt ez, kiaknázta a jól megalapozott
római sztereotípiákat. A rómaiak mindig is ferde szemmel
néztek a keletiekre, az Asia provinciabeli görögöket romlottnak
és erkölcstelennek látták, akik semmilyen vonatkozásban nem
emlékeztettek a klasszikus múlt magasztalt görögjeire. A
királyokat meg aztán végképp utálták, a királyi udvarokban
kizárólag a politikai intrikák és a szexuális elfajzottság
melegágyát látták. Így aztán a mese a kéjsóvár, korosodó
uralkodóról, aki de orálta az ifjú, naiv arisztokratát annak első
külföldi útján, széles körben elterjedt. Persze az is sokat segített,
hogy a történetben Caesar szerepelt: a atal római, akinek
szokatlan öltözködése és óriási önbecsülése szívből jövő utálatot
gerjesztett, hiszen sem ő, sem a családja nem büszkélkedhetett
olyan teljesítménnyel, ami indokolt volna ilyen mértékű
hiúságot. Egyeseknek mély megelégedésére szolgált a tudat,
hogy ez az elbizakodott csúr oly készségesen kiszolgálta egy
roggyant vénember vágyait. Caesar későbbi pályafutása során,
ahogy egyre több politikai ellenfelet szerzett, a Nikomédésszel
való kapcsolata bőséges munícióval szolgált ellene. Egész
életében elkísérte a történet felemlegetése, nemegyszer a
„Bithünia királynője” gúnynévvel illették. Egyik ellenfele a
„minden nő férje és minden férj felesége” nevet ragasztotta rá.
Ma már nehéz megmondani, hogy az olyan emberek, mint
Cicero, akik előszeretettel ismételgették a vádakat, valóban
elhitték-e azokat. De bármit is hittek, nagyon szerették volna,
ha igazak az állítások, mert élvezettel vagdalkoztak velük egy
olyan ember kárára, akit sokan nem kedveltek, végül pedig
egyenesen gyűlöltek. A politikai karaktergyilkosság Rómában
néha szerfelett mocskosra sikerült, és az igazság igen ritkán állt
egy szaftosabb sztori útjába, ami buja vagy perverz vágyakról
szólt. Ugyanakkor nem csak az ellenfelei gúnyolódtak Caesaron
a dolog miatt, hisz idősebb éveiben a saját katonái is készséggel
hajtogatták a tréfát. Érdekes módon azonban ez jottányit sem
csökkentette a parancsnokuk iránti tiszteletüket, sőt a
gúnyolódásuk inkább volt kedélyeskedő, még ha jellemzően
vulgáris formában hangzott is el. [11]
A történet, mely szerint Caesar Nikomédész szeretője lett,
fennmaradt, de ma már lehetetlen megmondani, hogy igaz volt-
e, vagy sem. Maga Caesar hevesen tagadta az egészet, egy
alkalommal hajlandó lett volna akár nyilvános esküt is tenni,
hogy a vádaskodásoknak szemernyi igazságtartalma sincs, de
mindezzel csak annyit ért el, hogy még hangosabban nevettek
rajta. Későbbi élete folyamán különösen érzékeny lett a témával
kapcsolatban: a kevés dolog egyike volt, ami a nyilvánosság
előtt is kihozta a sodrából. Annak idején a királyi udvarba való
gyors visszatérése csak olaj volt a tűzre. Vajon ez a túlzott
rajongás jele lehetett, és naivsága bizonyítéka, hogy tette majd
nem látszik többnek annál, aminek mondja, vagy tudatos
döntés, amivel azt szándékozott deklarálni, hogy nem érdeklik a
pletykák, hiszen úgysincs semmi igazságtartalmuk őt illetően?
Az utóbbi valós lehetőség, hiszen Caesar erős kényszert érzett,
hogy őt ne akarják olyan szabályok közé szorítani, melyek
másokat kötöttek. Talán a tizenkilenc éves ifjú valóban érezte és
megadta magát egy idős ember vonzódásának – „kísérletezett a
szexualitásával”, ahogyan azt manapság divatosan modern
eufemizmussal mondanánk. Ha így volt, ez lehetett az egyetlen
alkalom, amikor megtörtént, mert teljesen bizonyos, hogy
Caesar hátralévő életében a homoszexualitás nem játszott
szerepet. A római politikai versengés természetét ismerve
meglepő, hogy a bithüniai viszony volt szinte az egyetlen ilyen
jellegű sértés, amit a fejéhez vágtak. Egyéb hasonló
mendemonda, köztük Catullus egyik obszcén műve sem terjedt
el ilyen széles körben, bár magát Caesart bosszantották. A
szexuális élete kifogyhatatlan forrása volt a pletykáknak és
botrányoknak, és kifejezetten kétes hírnevet szerzett neki, de
sűrűn ismétlődő a érjai mindig nőkkel történtek. Az
önmegtartóztatás hiánya, melyet a női szeretőivel fenntartott
viszonyában mutatott, még inkább valószínűtlenné teszi, hogy
fér akkal és úkkal is összeszűrte volna a levet, ám ezzel
kapcsolatban a kortársai nem nyilatkoztak. Caesar nők iránti
étvágya szinte kielégíthetetlen volt, és számtalan hódítása
alanyai gyakran a legkiválóbb családokból származtak. E tény
hatására sokan kétségtelenül még nagyobb gyönyörűséget
leltek a régi vádak ismételgetésében, miszerint a nagy
nőcsábász valaha maga is Nikomédész „nője” volt. De jegyezzük
meg még egyszer: attól függetlenül, hogy a történet igaz volt-e,
vagy sem, érzékeny ponton érintette és zavarba ejtette Caesart.
Mindent egybevetve több mint valószínű, hogy nem volt alapja
a pletykának, habár teljes bizonyossággal kijelenteni lehetetlen.
[12]
Amikor Caesar egybekelt Corneliával, nem lehetett több
tizenhat évesnél, ám igen kevéssé valószínű, hogy ezzel a
kapcsolattal szerezte az első szexuális élményét, bár a
menyasszonya bizonyára igen. Mindennapos dolognak
számított, hogy egy eljegyzett lány a jövendőbeli férje
otthonában lakjon, míg elég idősek nem lesznek, hogy
összeházasodjanak, így Cossutia (akit Caesar elhagyott, hogy
elvehesse Corneliát) egy-két évig biztosan a Caesar család
házanépe közé tartozott. Ugyanakkor igen szokatlan lett volna,
ha a pár már tervezgette volna az esküvőt, és Cossutia
egyébként is pár évvel atalabb lehetett. Ne felejtsük el, hogy a
rómaiak a rabszolgaságot az élet normális velejárójának
tekintették, és bármelyik arisztokrata otthonában nagy számú
rabszolgát találtunk volna, akik szó szerint a gazdájuk
tulajdonai voltak. A háztartási rabszolgákat gyakran a zikai
megjelenésük miatt választották ki, hiszen a feladatuk
elvégzése közben mindig a gazdájuk és annak barátai szeme
előtt tevékenykedtek. Az árveréseken a szemrevaló házi
rabszolgák kivétel nélkül jó pénzt hoztak. Ha egy rabszolgalány
vagy -nő – vagy akár - ú – felkeltette a birtokosa gyelmét, nem
volt törvény adta joga, hogy ellenálljon neki, elvégre mégiscsak
vagyontárgynak számítottak, nem emberi lénynek.
Feltételezhetően elég megszokott lehetett, hogy egy római
nemes így lelje örömét a rabszolgáiban, ezért ezt illetően ritkán
maradtak ránk különösebb feljegyzések. A régi vágású erény
eszményképe, idősebb Cato a felesége halála után rendszeresen
együtt hált egy rabszolgalánnyal. A polgárháború alatt Marcus
Licinius Crassus Hispániába menekült, ahol apja egyik kliense
nyújtott neki menedéket. Egy barlangban élt, hogy elkerülje
Marius ügynökeinek gyelmét, ahová a vendéglátója
rendszeresen ételt és italt küldött neki, de csakhamar rájött,
hogy az ilyesfajta vendéglátás nem elegendő ifjú „vendégének”,
aki a húszas évei vége felé járt. Ezért aztán odaküldött két
gyönyörű rabszolgalányt, hogy ott lakjanak a barlangban
Crassusszal, és gondoskodjanak az élettel teli atalember
természetes igényeiről. Egy történész, aki sokkal később alkotott
a században, azt állította, hogy találkozott az egyik rabszolgával
a két nő közül, aki még időskorában is kellemes emlékeket
őrzött azokról a napokról. A rabszolgáknak ilyen dolgokban nem
volt választásuk, mert a gazdájuk akár erőszakot is
alkalmazhatott, és megbüntethette vagy kénye-kedve szerint
eladhatta őket. De azért kétségtelen, hogy miután egyes női
rabszolgák felkeltették a gazdájuk – vagy a a(i) – gyelmét,
reménykedhettek abban, hogy kiváltságosabb helyzetbe
kerülnek. Ám ha így állt a dolog, veszélyes illúziókat tápláltak,
mert azzal várhatóan kivívták más rabszolgák féltékenységét,
netán még a gazda feleségéét is, ha össze voltak házasodva.
Olyannyira természetesnek számított, hogy egy birtokos a saját
rabszolgáival szeretkezik, hogy feltehetően Caesar is a család
egyik női rabszolgájával szerezhette az első szexuális élményeit.
Rengeteg atalemberhez hasonlóan akár egy drágább bordélyt
is látogathatott, melyekből Rómában számos állt rendelkezésre,
mert ne felejtsük el, ez meglehetősen normálisnak és
elfogadhatónak számított. Nagyon ide illik Caesar
hitetlenkedése a Feljegyzések a gall háborúról című írásában,
amikor arról értekezik, hogy a germán törzstagok „a
legszégyenteljesebb dolognak tartották a testi kapcsolatot egy
nő esetében, ha az még nem töltötte be a huszadik életévét”. [13]

A TANÍTVÁNY ÉS A KALÓZOK

Valamivel Mütiléné eleste után Caesar átkerült Kilikia

kormányzója, Publius Servilius Vatia Isauricus állományába, aki
elsősorban a környéket háborgató kalózok ellen viselt hadat.
Azonban i.  e. 78-ban Sulla halálának híre elérte a keleti
provinciákat, ami Caesart arra sarkallta, hogy visszatérjen
Rómába. A város ismét a polgárháború rémével nézett szembe,
miután Marcus Aemilius Lepidus consul összetűzésbe került a
szenátus zömével. Lepidus nyomban elkezdett sereget
toborozni, hogy erővel kaparintsa meg a hatalmat, akárcsak
Sulla, Cinna és Marius. Suetonius szerint Caesar azt fontolgatta,
hogy a lázadók mellé áll, sőt Lepidus jókora anyagi ösztönzést is
felajánlott neki. Ám rövid időn belül letett a consul
támogatásáról, mert kétségei támadtak annak úgy képességeit,
mint ambícióját illetően. Könnyen lehet viszont, hogy ez annak
a sok történetnek egyike, melyeket a későbbi években költöttek,
azt sejtetve, hogy Caesar mindig is a forradalom híve volt. Ám
jobban belegondolva, mégsem olyan hihetetlen. Caesar
megszenvedte Sulla bánásmódját, s bár a kivégzéstől
megmenekült, és végül szabadon engedték, aligha volt oka,
hogy szimpatizáljon azzal a szenátussal, amely tele volt a
dictator támogatóival. Azt se felejtsük el, hogy abban az időben
serdült fel, amikor Rómát háromszor is olyan légiók rohanták le,
melyek becsvágyó szenátorokat támogattak. Fennállt az esélye,
hogy ez újra megtörténhet, és ha már így alakul, még mindig
jobb a győztesek oldalán állni, mint a vesztesekén, szóval lehet,
hogy az egész csupán egy opportunista kérdés volt számára,
amikor azt kellett eldöntenie, hogy előnyös-e, vagy sem, ha
Lepidus mellé áll. [14]
Végül Caesar egy hagyományosabb politikai utat választott, és
először lépett színre jogi képviselőként Róma törvényszékein.
Sulla korábbi ténykedése folyamán kodi kálta annak a hét
bíróságnak az alapítását, melyek mindegyikét egy praetor
elnökölte, az esküdtszéket pedig a szenátusból választották. A
tárgyalások közügynek számítottak – vagy a Forum
emelvényein, vagy néha az egyik nagyobb bazilikában tartották
őket, és minden esetben teljesen nyilvánosak voltak. A római jog
nem ismerte az állam kontra egyén fogalmát, ezért vádat
emelnie minden esetben egy másik személynek kellett, habár
azt mások vagy akár egy egész közösség nevében is megtehette.
Hivatali idejük alatt a magistratusokat nem lehetett bűnvádi
eljárás alá vonni, de mindannyian tisztában voltak vele, hogy
amint leteszik az imperiumukat, azonnal sebezhetővé válnak a
bírósági tárgyaláson. Elméletben a későbbi büntetőeljárástól
való félelemnek épp az volt a lényege, hogy megakadályozza,
hogy visszaéljenek a hivatalukkal. Hivatásos ügyvédek mint
olyan, nem léteztek, bár létezett egy ügyészi (accusatores)
osztály, akik nem az arisztokráciából származtak, és nem is
igazán tartották nagyra őket. Helyette a tárgyaló feleket egy
vagy több jogi képviselő reprezentálta, akik általában közéleti
karrierálmokat dédelgető fér ak voltak. Társadalmi státusuk és
auctoritasuk is nagyban hozzájárult az általuk képviselt ügy
horderejéhez. A bíróságon valaki nevében felszólalni mindig
fontos lépést jelentett a politikai barátságok bebetonozásához
vagy egy másik ember lekötelezéséhez, ráadásul olyankor a
potenciális választók előtti szereplésre is lehetőség adódott.
I.  e. 77-ben Caesar sikkasztással vádolta Cnaeus Cornelius
Dolabellát, Makedónia volt proconsulját. Dolabella i.  e. 81-es
consulsága után ment ki a provinciájába, ahol katonai
tevékenységéért diadalmenetet nyert. Sulla támogatója volt,
amint az a dictator alatt elért választási sikeréből kitűnt, de hiba
lenne azt hinni, hogy a bírósági ügynek ez volt a mozgatórugója.
Caesar nem a sullai rezsim letámadására törekedett, egyszerűen
csak keresett egy prominens nevet, akit megvádolhat. Egy
exconsul és egyben egy olyan személy megvádolása, aki
diadalmenetet tarthatott, sokkal nagyobb közérdeklődésnek
örvendett, mintha egy alacsonyabb származású emberrel
próbálkozik, mert ha csak egy rövid időre is, de rivaldafénybe
állíthatta az ifjú vádlót. Az ügyet nagy valószínűséggel azok a
panaszok ösztönözték, melyek Makedónia provincia Dolabella
uralma alatt szenvedő közösségeitől származtak. Polgársággal
nem rendelkező közösségként ők maguk nem vádolhatták meg
a fér t, ezért Rómába kellett menniük, hogy meggyőzzenek egy
rómait, vállalja fel az ügyüket. Nem tudni, hogy miért éppen
Caesart választották, de lehet, hogy a közösség vezetőivel való
kapcsolat eredményezte, amit talán az apjától vagy egy még
korábbi ősétől örökölt meg. Több mint valószínű, hogy Dolabella
visszaélt a hatalmával, hogy meggazdagodjon, mert a római
magistratusok közt az ilyen viselkedés ebben az időszakban
megszokott volt. A fér ak szórták a pénzt, hogy megnyerjék a
választást Rómában, és sűrűn látogatták a provinciájukat, mert
kétségbeesetten igyekeztek összeharácsolni valamit, hogy
kiegyenlítsék hatalmas adósságaikat. A kormányzóknak nem
járt zetés, bár kaptak egy csekély költségtérítést, de a
provinciájukban ők voltak a legfelsőbb hatalom, aki képes
bármilyen segítséget megadni vagy visszatartani a provincia
lakóitól és üzletembereitől, óriási volt a csábítás, hogy
kenőpénzt fogadjanak el, vagy zsákmányként foglaljanak le
bármit, amit csak megkívántak. A költő Catullus írja, hogy
amikor visszatért egy provincia kormányzójának állományából,
egy alacsonyabb beosztású hivatalból, az egyik barátja első
kérdése az volt: „Mennyit szereztél?” Mivel a provinciabeliek
nehezen tudtak élni a törvény adta jogaikkal az uralkodóikkal
szemben, hiszen ahhoz Rómába kellett utazniuk, hogy jogi
képviselőt fogadjanak, a korrupció még inkább felvirágzott. I. e.
70-ben az orátor Cicero vádat emelt Szicília egy különösen rossz
hírű kormányzója ellen, aki állítólag nyíltan hangoztatta, hogy
egy embernek három évet kellene eltöltenie egy poszton – az
elsőben eleget lophatna, hogy meggazdagodjon, a másodikban
megteremthetné az anyagi feltételeit, hogy a legjobb
védőügyvédi csapatot fogadja, a harmadikban pedig
felhalmozhatná a kenőpénzt a bírónak és az esküdtszéknek,
hogy bebiztosítsa a kibúvót a törvény alól. [15]
Dolabella tárgyalásán is egyértelmű volt, hogy messze nem a
provinciabeliek ügye áll nyerésre. A jogi képviselőjük a
huszonhárom éves Caesar volt, kevés tapasztalattal a háta
mögött és szerény családi összeköttetésekkel. A proconsult
Róma vezérszónoka, Quintus Hortensius védte, és az igen
előkelő Caius Aurelius Cotta. Utóbbi Caesar anyjának az
unokatestvére volt, de a bíróságokon egyáltalán nem számított
ritkaságnak, hogy egy rokon a szemben álló felet képviselje. Sőt,
teljesen helyénvalónak érezték, hiszen így mindketten
szívességet tehettek más-más szenátoroknak, illetve újfent
lekötelezhették azokat, és ez semmiféle haragot nem gerjesztett
a jogi képviselők között. Caius egyike volt azoknak, akik
meggyőzték Sullát, hogy kegyelmezzen meg Caesarnak, és az
i.  e. 75. évi consuli hivatal várományosa volt. Cicero később
felidézte, amikor Hortensius és Cotta ténykedését gyelte ezen
és más tárgyalásokon:

Azokban a napokban két szónok volt, aki túltett

mindegyiken, és égtem a vágytól, hogy versenyre
kelhessek velük – Cotta és Hortensius. Egyikük
nyugodt és szelíd volt, mondatait gördülékenyen és
könnyedén fogalmazta meg… a másik ékesszólón és
szenvedélyesen… olyan eseteknek is szemtanúja
voltam, ahol mindketten ugyanazon az oldalon álltak:
egyszer Marcus Canuleius ügyében, majd Cnaeus
Dolabella, az exconsul képviseletében, ahol bár Cotta
volt a fő jogi képviselő, mégis Hortensius játszotta a
nagyobb szerepet. A Forum tumultusában erős
orátorra volt szükség, egy szenvedélyes és tapasztalt
fér ra, akinek a hangja magával ragad. [16]

Így hát Caesarnak a legfélelmetesebb csapattal kellett

szembenéznie, ami akkoriban a bíróságokon tevékenykedett.
Ebben semmi meglepő nincs, hiszen a védelmet mindig is
tiszteletre méltóbb szerepnek érezték, mint a vádat. A
vádlóknak lényegi szerepe volt a jogrendszer működtetésében,
ám a győzelmük sokszor egy másik szenátor pályája végét
jelentette. Az olyan kormányzó, akit sikkasztásban bűnösnek
találtak, elméletben halálbüntetéssel nézett szembe, mert
Rómának alig volt börtöne, és általában minden komolyabb
bűnt kivégzéssel büntettek. A gyakorlatban azonban az elítélt
személynek megengedték, hogy elmeneküljön a városból az
összes ingóságával, hogy kényelmesen vonulhasson
száműzetésbe. Massilia (a mai Marseille), a régi görög kolónia
Gallia partján, ami Gallia Transalpina néven lett római
provincia, igen kedvelt célpont volt ilyen esetben. Ugyanakkor
minden vigaszával egyetemben az ilyen számkivetettség
véglegesnek számított, mert az illető többé nem térhetett vissza
Rómába. Ennek okán a vádat agresszívabb álláspontnak vélték,
míg a védelmet tisztességesebbnek. A szenátori arisztokrácia
becsületkódexe szerint egy megvádolt barát támogatása
nemesebb tettnek számított, még ha bűnösnek is találtatott,
mint véget vetni egy másik ember pályafutásának. A
védőügyvédek majdnem mindig idősebbek és tapasztaltabbak
voltak, akik már bebizonyították rátermettségüket a
törvényszéken. Az ilyen emberek méltóbbnak érezték
magukhoz, hogy demonstrálják a lojalitásukat a politikai
szövetségeseik felé. A vádat általában a atalabbak és
ambiciózusabbak képviselték, akik abban reménykedtek, hogy
hírnévre tehetnek szert, ami segít megmászni a politikai
ranglétrát.
Amikor eljött a tárgyalás napja, Caesar beszéde igen nagy
hatást gyakorolt a jelenlévőkre. Caesar utólag kiadta ennek a
beszédnek egy verzióját – ami nem számított szokatlannak,
Cicero egész pályafutása során gyakorolta e hagyományt. Bár
nem maradt fenn, hajdani kommentátoroktól tudjuk, hogy
széles körben tetszést aratott. Könnyen lehet, hogy ez a
szónoklat mutatta meg, mekkora hatással volt Caesarra Caesar
Strabo retorikai stílusa – egy másik publikált beszédében
gyakorlatilag egy tekintélyes bekezdést kimásolt az utóbbi egyik
szónoklatából. Az elhangzó szavak csupán egy részét alkották az
előadásnak – mert bizony előadás volt ez, ahogy Cicero vallotta,
amikor a tehetséges orátort egy híres színészhez hasonlította.
(Lásd a fejezetet nyitó idézetet.) Ahogy a szónok állt, ahogy
öltözött, amilyen testtartást felvett, ahogy a tógáját a megfelelő
oldalra hullatta, az előadásmódja, a hangja ereje és tónusa
mind-mind alapvető összetevője volt egy jogi képviselő
munkájának. A tárgyalás folyamán Caesar mély benyomást tett
a tömegre, azokra is, akik csak szemlélték a pert, és azokra is,
akik részt vettek benne, míg a szónoklat megjelentetése segített,
hogy tovább építse a megszerzett hírnevet. A hangja kissé
magasan csengett, ám az előadásmódja erőt és energiát
sugárzott. Szép kis hasznot húzott első, jogi képviselőként való
fellépéséből annak ellenére, hogy a vád kudarcot vallott, és a
tárgyalás Dolabella felmentésével végződött. A per kimenetele
talán nem volt váratlan, hiszen a legtöbb, zsarnoksággal
megvádolt kormányzót felmentették. Ahogy általában, a
védelmet olyan emberek képviselték, akik sokkal nagyobb
tapasztalattal és auctoritasszal bírtak, mint a vád, ami jóformán
előrevetítette a végeredményt. A Caesar által nyert hírnév talán
kevés vigaszt nyújtott a makedónoknak, akik meggyőzték, hogy
vállalja fel az ügyüket, de legalább megmutatta azon
képességüket, hogy igenis bíróság elé tudnak citálni egy volt
kormányzót, még ha meg is úszta a büntetést. [17]
Caesar következő „fellépése” még jobban sikerült, bár a
vádlottat ez alkalommal is felmentették. Ez Caius Antonius pere
volt i. e. 76-ban, a Mithridatész ellen viselt háborúban mutatott
kapzsisága miatt. A bíróságot Marcus Licinius Lucullus praetor
elnökölte, Lucius vére, az egyetlen szenátoré, aki Sulla mellé
állt, amikor az i. e. 88-ban megindult Róma ellen. Caesar nagyon
jó vádiratot állított össze a fér ellen, akinek nyilvánvaló volt a
bűne, de Antonius a néptribunusokhoz folyamodott, felbujtva
közülük talán nem is egyet, hogy vétózzák meg a pert. Ennek
köszönhetően a tárgyalás ítélethirdetés nélkül félbeszakadt, és
Antonius megmenekült, noha a későbbi pályafutása elég
viharosra sikeredett – i.  e. 70-ben a censorok kizárták a
szenátusból, 68-ban újra beiktatták, sőt 63-ban még a consuli
címet is sikerült elérnie, Ciceróval megosztva a posztot. S bár a
provinciabeliek ismét büntetlenül hagyni láttak egy korrupt
római tisztet, Caesar újabb elismerést zsebelhetett be. Suetonius
azonban azt állítja, hogy a ténykedésével befolyásos emberek
haragját vonta magára, nevezetesen Dolabella társaságáét,
melynek hatására i.  e. 75-ben inkább külföldre távozott,
látszólag a tanulmányai miatt. [18]
Caesar először Rodoszra utazott, mert azt tervezte, hogy
Apollonius Molo tanítványa lesz, kora egyik legkiválóbb
retorikatanáráé. Néhány évvel azelőtt a rodosziak Rómába
küldték Apolloniust egy küldöttség tagjaként, ahol engedélyt
kapott görögül felszólalni a szenátusban – az első ember volt,
aki kiérdemelte ezt a megtiszteltetést. Az i.  e. I. évszázad korai
éveire általános szokássá vált a atal római arisztokraták
körében, hogy a tanulmányaikat híres lozó a- és
retorikaiskolákban egészítsék ki a görög Keleten. Caesarhoz
eléggé hasonló módon Cicero is elhagyta Rómát, hogy
továbbképezze magát, miután néhány éve már aktív szerepet
vállalt a bíróságokon. Az ő esetében ez azt jelentette, hogy egy
ideig Athénban maradt, és Kis-Ázsiában (Asia Minor) i.  e. 78–
77-ben, mielőtt ő is Rodoszra ment, hogy Apolloniustól
tanuljon. Cicero így írja le a fér t:

…híres mint fontos ügyekben ismertséget szerzett

jogi képviselő és mint beszédíró, aki másoknak ír, de
elemzésben és hibajavításban is képzett, valamint
nagyon bölcs tanító. Főleg arra koncentrált, már
amennyire az időnkbe belefért, hogy lenyesegesse a
stílusomról a dagályos és túlságosan cikornyás
jelleget, melyet annakelőtte az ifjúi túlhevültség és a
 fegyelem hiánya jellemzett, akárha egy folyó lenne,
amit a medrében kellene tartani. [19]

Nem ismert, hogy Caesar milyen vonatkozásban kapott oktatást

a híres tanártól.
Mielőtt Caesar Rodoszba ért, a hajóját kalózok foglalták el Kis-
Ázsia partjai előtt, Pharmacussa (Pharmakosz) szigete
közelében. Az i.  e. I. század korai évtizedeiben a Földközi-
tengeren a kalózkodás jelentette az egyik legfőbb problémát. Ez
részben a rómaiak sikereinek volt köszönhető, miután
elpusztították Makedónia királyságát, megnyomorították a
Szeleukida Birodalmat és szerepet játszottak a Ptolemaida
Egyiptom hanyatlásában. Ezek a hajdani nagy hellenisztikus
birodalmak jelentős haditengerészettel rendelkeztek, ám a
megsemmisülésükkel az Égei-tengeren felvirágzott a
kalózkodás, ami végül elterjedt az egész Földközi-tengeren.
További bátorítást és közvetlen támogatást a pontoszi
Mithridatésztól kapott, aki hasznos, Róma elleni szövetségest
látott ezekben a martalócokban. A kis-ázsiai Kilikia csipkés
partvonala rengeteg kalózvárnak adott otthont, és Servilius
Isauricus – aki alatt Caesar is szolgált – és mások hadjáratai
vajmi kevés sikerrel orvosolták a problémát. A kalózok száma
óriásira duzzadt, alkalmanként hajórajokban tevékenykedtek,
néha még Itália parti közösségei ellen is rablóhadjáratot
indítottak. Bár nem egyesültek egyetlen vezér alatt, hanem
rengeteg törzsfőnökük volt, úgy tűnik, a különböző
kalózközösségek közt egyáltalán nem volt ritka az összehangolt
együttműködés. A hatalmuk csúcspontján, az i. e. hetvenes évek
vége felé a kalózok még Ostiát is képesek voltak kifosztani, egy
másik alkalommal pedig elraboltak két római praetort az összes
szolgálójukkal együtt. Alkalmasint megölték a római foglyaikat
– az egyik történetben, amely bizonyos értelemben
előrevetítette a későbbi korok kedvelt kalózos sztoriját, melyben
a fogolynak a legénység szórakoztatására a fedélzetről a víz fölé
nyúló pallón kell egyensúlyoznia, állítólag egy gőgös
arisztokratát ők is leparancsoltak a hajóról, amikor már nyílt
vízen jártak –, de azért a fő céljuk alapvetően az értük kapott
váltságdíj felmarkolása volt. [20]
Az ifjú patrícius értékes fogásnak számított, és az elrablói
húsz talentum ezüstöt követeltek a szabadon bocsátásáért
cserébe. Caesar állítólag nevetni kezdett az összeg hallatán, és
kijelentette, hogy ő annál sokkal többet ér, és inkább ötven
talentumot ígért nekik. Majd az utastársai zömét elküldte a
provinciákban fekvő legközelebbi városokba, hogy némi hitel
felvételével előteremtsék a szükséges összeget. Így Caesar
mindössze az orvosa és két rabszolgája társaságában maradt a
kalózok táborában. Plutarkhosz szerint egyáltalán nem rettent
meg ádáz elrablóitól, sőt:

…olyan szinten megvetette őket, hogy amikor

lefeküdt aludni, magához hívatta őket, és
megparancsolta, hogy maradjanak csendben.
Harmincnyolc napon át olyan mértékű közönnyel vett
részt a testedzéseiken és a játékaikban, mintha ezek az
emberek nem az őrzői, hanem a királyi testőrei
volnának. Verseket és különféle szónoklatokat írt,
melyeket hangosan felolvasott nekik, és akinek nem
tetszett, annak a szemére vetette, hogy műveletlen
barbár, és gyakran nevetve megfenyegette őket, hogy
keresztre feszítteti valamennyiüket. A kalózok persze
jól derültek rajta, és a merészségét egyfajta
balgaságnak és kis ús vidámságnak tulajdonították.
[21]
Miután az emberei visszatértek a váltságdíjjal, mely összeget a
szövetséges közösségek szófogadó buzgalommal összeadtak a
fér ért, aki a későbbiekben még hasznukra válhat Rómában,
Caesart szabadon engedték. Mivel úgy tűnt, a pénz zömét az
Asia provincia nyugati partján fekvő Miletus (Milétosz)
biztosította, Caesar nyomban odasietett. Huszonöt éves
közember volt, akit még hivatalra sem választottak meg, ám ez
nem tartotta vissza attól, hogy hízelegve levegye a lábáról a
provinciabelieket annak érdekében, hogy jó néhány hadihajót
verbuváljanak számára legénységgel együtt. Miután magára
vállalta a haderő irányítását, egyenesen visszavezette azt
Pharmacussába, hogy megtámadja az elrablóit. A kalózok
megelégedettségükben még mindig ott pö eszkedtek a parti
táborban, a hajóik a partra húzva várakoztak, és nem voltak
ellenállásra képes állapotban. Caesar sebtében kiállított hajóraja
foglyul ejtette őket, és elkobozta az addig felhalmozott
zsákmányukat, beleértve a saját váltságdíját is. Az ötven
talentumot feltehetően vissza zette az adakozó közösségeknek,
majd Pergamumba (Pergamon) szállította a foglyokat, ahol
börtönbe vetették őket. Azután meglátogatta Asia provincia
római kormányzóját, hogy megszervezze a kalózok kivégzését.
Mindazonáltal Marcus Iuncus propraetor nem sok lelkesedést
mutatott, hogy kirója a Caesar által követelt büntetést. A fér t
pillanatnyilag lefoglalta, hogy Bithüniát beszervezze a római
provinciába, ugyanis Nikomédész nem sokkal azelőtt meghalt,
és Rómára hagyta a birodalmát. Iuncus számítása szerint úgy
húzhatta a legtöbb hasznot, ha eladja a kalózokat rabszolgának,
és mohón kereste a lehetőséget, hogy az elkobozott zsákmányuk
egy részét is megtarthassa magának. Amikor kiderült, hogy
nem fog sietve engedelmeskedni egy atal patrícius
parancsának, Caesar visszasietett Pergamumba, és elrendelte,
hogy feszítsék keresztre a rabokat. Erre semmilyen törvény nem
hatalmazta fel, bár valószínűleg senki nem ellenezte egy csapat
fosztogató kivégzését. Ilyenformán Caesar megtartotta az
ígéretét. Ugyanakkor érezhetően valamiféle szánalmat érzett a
fér ak iránt az együtt töltött idő után, és egyébként is
könyörületesnek akart mutatkozni, ezért mindegyik kalóznak
elvágatta a torkát, mielőtt keresztre feszítették, megkímélve
őket a hosszan elnyúló, rendkívül gyötrelmes haláltól. [22]
Így szól a történet. Sok szempontból megmagyarázza Caesar
legendáját, aki mindig, minden szituációban magához ragadta
az irányítást. Adott egy atal arisztokrata, aki kigúnyolta az
elrablóit, le tymálta a váltságdíjat, amit követeltek, és soha
nem lehetett kibillenteni az egyensúlyából. Ismét ugyanazt a
magabiztosságot látjuk, ami dacolt a dictator Sullával: a
patríciust, aki nem hajlandó meghunyászkodni a túlerővel
szemben. Azonfelül ne feledkezzünk meg a személyes
varázsáról sem, amellyel képes volt ugyanolyan könnyedén
elbűvölni egy csapat brigantit, mint a római polgárokat vagy
katonákat. A szabadon bocsátása után Caesar gyorsan
cselekedett, lehengerlő egyéniségével a szolgálatába állította a
környezetét, pedig nem is volt joga parancsokat osztogatni,
majd elsöprő győzelmet aratott. Caesar megígérte a kalózoknak,
hogy elfogja és kivégzi őket, és a provinciát kormányzó
propraetor vonakodása ellenére pontosan ezt is tette. Mindez a
rettenthetetlenség, eltökéltség, gyors cselekvőképesség és a
könyörtelen rutin jele volt, míg utolsó cselekedete az irgalom
példájaként szolgált, mely tulajdonságával később mint egyik
legnagyszerűbb jellemvonásával kérkedett. Nagyon jó kis
történet ez, melyen kétségtelenül minden egyes újabb elmesélés
cifrázott egy kicsit. Miután az útitársai otthagyták, és csak a
doktora és két rabszolgája maradt Caesarral, érdemes eltűnődni
rajta, vajon ki mesélte el először. Avagy lehetséges, hogy ez lett
volna az egyik első példája Caesar azon szokásának, mellyel a
saját teljesítményeit magasztalja? Talán nem, de még ha a
pletykák csak a szabadon bocsátása után kezdtek is terjedni a
környéken, vagy esetleg a barátai terjesztették el széles körben,
Caesar kétségtelenül nem ellenezte az események e verziójának
híresztelését. Hogy mekkora része igaz, illetve mennyi benne a
romantikus koholmány, nyilvánvalóan lehetetlen megmondani.
A kaland végén Caesar végül elért Rodoszra, ahol
Apolloniusnál tanult. Fogékony tanítványnak bizonyult,
retorikai stílusa gördülékeny és megtévesztően egyszerű volt.
Cicero és mások a korszak egyik legjobb szónokának tartották,
sőt állításuk szerint a legjobb is lehetett volna, ha kizárólag az
ékesszólásra koncentrál, és felhagy minden egyéb időtöltésével.
Ám Caesarnak a szavak mestersége csak arra kellett, hogy
politikai sikereket érjen el. Kivételesen tehetséges volt,
ugyanakkor más dolgokban is bizonyította páratlan
rátermettségét, leginkább a katonáskodásban. A tanulóként
eltöltött időszak alatt újabb alkalom nyílt, hogy ezt
bebizonyítsa, Rodoszon. I.  e. 74-ben ismét fellángolt a háború
Mithridatésszal, és egy pontoszi különítmény rátört Asia
provinciára, ahol fosztogatni kezdte Róma szövetségeseinek a
területeit. Caesar félretette a tanulmányait, és a provinciába
hajózott, ahol a helyi közösségekből sereget toborzott, és ezzel a
sebtében felállított csapattal legyőzte a betolakodókat. Úgy
tartották, ez a hadművelet – amit ismét csak gyorsan,
magabiztosan és hozzáértőn vezényelt le – vette el néhány
szövetséges kedvét, hogy Mithridatészhoz pártoljanak, mert a
rómaiak bebizonyították, hogy képtelen megvédeni őket.
Érdemes újból kihangsúlyozni, hogy Caesar csak egy közember
volt, aki semmiféle törvényes felhatalmazást nem kapott a
cselekvésre. A kutya sem tartotta volna felelősnek az Asia
provinciában okozott károkért, ha úgy dönt, hogy marad a
fenekén Rodoszon. De Caesar a kötelességének érezte, hogy
cselekedjen, mert nem volt a közelben illően kinevezett római
tiszt. Nem elhanyagolható, hogy arra is ragyogó alkalma nyílt,
hogy nevet szerezzen magának. Ha az akció során a
Köztársaságnak is szolgálatára volt, és közben személyes
dicsőséget is aratott, az a szenátori arisztokrácia szemében
teljesen helyénvaló ambíciónak tűnt. [23]

ÚJRA RÓMÁBAN

I.  e. 74 vége felé vagy 73 elején Caesar papi kinevezést kapott,

ám ez sokkal kevesebb megkötéssel járt, mint a amen Dialis
hivatala. A tizenöt tagot számláló főpapi testület, amelyet a
pontifex maximus vezetett, megszavazta, hogy betöltheti az
egyik tagjuk halálával megüresedő helyet. Aurelia rokona, Caius
Aurelius Cotta volt a szóban forgó személy, aki a múltban már
szót emelt Sullánál Caesar életéért, majd a Dolabella-
tárgyaláson töltött be jogi szerepet az ellenkező oldalon. A
főpapok szájról szájra adták tovább vallásos ismereteiket, ennek
köszönhetően a testületben helyet foglalók életkora igen
változatos volt. Több mint valószínű, hogy a családi kapcsolat
miatt esett Caesarra a választás, de az is mellette szólt, hogy a
atalember már megvillantotta a tehetségét. Az egyik pontifex
Servilius Isauricus volt, aki alatt szolgált, miután elnyerte a
corona civicát. Mivel a főpapok többsége ráadásul Sulla
kinevezettje volt, az is a jelölése mellett szólt, hogy Caesart nem
tartották veszélyes radikálisnak. A kinevezés hatalmas
megtiszteltetés volt, ami arról árulkodott, hogy a viselője olyan
ember, aki még sokra viheti a közéletben. A tizenöt főpap a
másik két, ugyanennyi tagot számláló, fontos renddel, az
augurokkal és a quindecemvirekkel együtt a szenátori osztályon
belül is az elitet alkotta. Javarészt csak olyan nemesi családok
tagjaiból állt, melyek consult is tudhattak az őseik közt, mivel
ilyen poszton szolgálni és oda bekerülni óriási kitüntetést
jelentett. Ha elég sokáig éltek, az ilyen papok többsége elnyerte a
consuli címet. [24]
 A kinevezése hírére Caesar abbahagyta a tanulmányait, és
rögvest visszatért Rómába, hogy hivatalosan bebocsátást
nyerjen a papság soraiba. Mindössze két barátjával és tíz
rabszolgával utazott egy kis hajón, és újból át kellett kelnie a
kalózoktól hemzsegő tengeren, akiknek a korábbi incidens után
igen kevés okuk volt rá, hogy szíveljék őt. Az utazás egy
bizonyos pontján Caesar azt hitte, hogy kalózhajót lát, és társai
biztatására megszabadult nom ruházatától, és tőrt szíjazott a
combjára. Feltehetően abban reménykedett, hogy elvegyül a
kíséret és a legénység közt, majd az első kínálkozó alkalommal
elmenekül. Végül félelme alaptalannak bizonyult, mert
csakhamar rájött, hogy csupán a fás partvonalat tévesztette
össze egy hajó sziluettjével. Amint visszaért Rómába, tüstént a
bíróságokon buzgólkodott ismét, és úgy tűnik, megvádolta
Marcus Iuncust a sikkasztás törvényszékén. Az a
legvalószínűbb, hogy a bithüniaiak nevében járt el, mert
például a királyi családdal kapcsolatban maradt. Egy későbbi
alkalommal Nikomédész lányát, Nüszát képviselte egy jogi
viszályban, és erőteljes beszédben idézte fel a bithüniai királlyal
szemben fennálló tartozását. Állítólag ez sarkallta arra Cicerót,
hogy az alábbi mondattal reagáljon: „Jaj, erről hadd ne halljunk
többet, hisz mindenki tudja, mit adott neked, és hogy te mit
adtál neki cserébe.” A pletykát Caesar nem tudta lemosni
magáról, de látszólag nem okozott neki kárt politikai
szempontból. Iuncus tárgyalásának kimenetele nem ismert, de
több mint valószínű, hogy felmentették, hiszen megannyi
bűnös egykori kormányzó megúszta a büntetést. Caesar korábbi
bírósági szerepléseihez hasonlóan az ügy végkifejlete bizonyos
tekintetben kevésbé volt fontos a pályafutását tekintve, mint
maga a fellépés ereje. [25]
Valamikor az évtized vége felé megpályázta az első hivatalát,
és sikeresen megválasztották a huszonnégy katonai tribunus
egyikének. Ez nagyjából i. e. 72-ben vagy 71-ben lehetett, bár a
forrásaink ellentmondóak. A katonai tribunusok sokban
különböztek a néptribunusoktól, mert az ő szerepük kizárólag
katonai szerepkörre szorítkozott. A hadsereg minden légiójának
körülbelül hat tribunusa volt, s mivel párhuzamosan most már
négy légiónál sokkal több létezett, az ilyen hivatalnokok
legtöbbjét muszáj volt kinevezni. Azonban a poszt még így is
jelentős tekintéllyel bírt, és gyakran úgy vélték, hogy egy atal
arisztokrata népszerűségét itt lehet lemérni először a
választóknál. Forrásaink egyike sem számolt be olyasmiről,
hogy provinciába is kihelyezték volna, amiből arra
következtethetünk, hogy Caesar Itáliában szolgálta le az idejét,
ahol épp dúlt a nagy rabszolgafelkelés. I.  e. 73-ban a Spartacus
nevű trák vezette kis csapat gladiátor megszökött a Capua
melletti gladiátorképzőből, és lázadást szított az egész itáliai
félszigeten. Spartacus egy sor káprázatos győzelmet aratott,
egyik római sereget tiporta el a másik után, és i.  e. 71-ig meg
sem állt, míg végül Marcus Licinius Crassus le nem győzte.
Könnyen lehet, hogy Caesar Crassus alatt szolgált, és ha így
történt, akkor ez lehetett a két fér ismeretségének a
kiindulópontja. [26]
Crassus elnyerte az i.  e. 73-ra szóló praetori címet, és a
rákövetkező évben, miután mindkét consul vereséget
szenvedett a csatákban, megkapta a rabszolgák elleni
parancsnokságot is. Nagyjából negyvenéves lehetett, de a
polgárháború idején számottevő tapasztalatot szerzett
hadvezetésből. Miután a Marius-pártiak meggyilkolták az apját
és a vérét, Crassus kénytelen volt elmenekülni Itáliából, és
először Hispániában keresett menedéket. Állítólag ekkor
rejtőzött el egy barlangban, ahová a családja egyik kliense
juttatott neki élelmet és két rabszolgalányt társaságul. Később
Sulla mellé szegődött, és eredményesen harcolt érte, i. e. 82-ben
Rómában, a Porta Collina-i csatában a nap hőse lett. Crassus
keserűen konstatálta, hogy a dictator nem jutalmazza elegendő
elismeréssel a teljesítményét, másrészről viszont Sulla
uralkodásának köszönhetően nagyon jól ment a sora, és több
jelentős ingatlant kaparintott meg a proskripciók áldozataitól.
Ravasz és a végletekig könyörtelen üzletemberként hamarosan
Róma leggazdagabb embere lett. A rabszolgák ellen vezetett
hadjárat az ő irányítása alatt szintúgy hatékonyra sikerült. A
korábbi vereségek miatt elcsüggedt seregekben úgy állította
vissza a fegyelmet, hogy megtizedelte az alakulatokat.
Sorshúzással kiválasztott egyet minden tíz katona közül, akit a
bajtársainak halálra kellett vernie, majd a túlélőknek jelképes
megaláztatásul árpát kellett ennie búza helyett, és a sereg
táborának erődfalán kívül sátrat vernie. Hogy a rabszolgákat az
itáliai csizma orrába szoríthassa, Crassus egy hatalmas
erődítményláncolatot építtetett, amivel csapdába vezette őket.
Spartacusnak azonban sikerült kitörnie, amivel újfent
megvillantotta azt a gyelemre méltó tapasztalattal rendelkező,
erős jellemet, amely a szökevény rabszolgák szedett-vedett
hordáiból ütőképes hadsereget szervezett. A rómaiak a
nyomában maradtak, végül csatába kényszerítették a
rabszolgákat, és legyőzték őket. Crassus elrendelte, hogy
bizonyos távolságonként feszítsenek keresztre hatezer fér
rabot a Via Appia mentén, Rómától Capuáig. Arról szó sem
lehetett, hogy „könyörületességből” elmetsszék a torkukat, mert
a rabszolgafelkelés megrémítette a rómaiakat, és ez a rettenetes
látványosság azt a célt szolgálta, hogy megmutassa a
rabszolgáknak, a felkelés folytatása értelmetlen. [27]
Szóval Caesar katonai tribunusként töltött időszakáról olyan
keveset tudni, hogy még abban sem lehetünk biztosak, hogy
részt vett-e a rabszolgafelkelés leverésében, és ha igen, akkor
milyen szerepet kapott. Évekkel később, amikor először vezette
a germán törzsek ellen a légióit, Caesar azzal bátorította a
katonáit, hogy felidézte nekik, a legyőzött rabszolgaseregben
rengeteg germán volt, ám a saját beszámolóiban nem tesz
említést arról, hogy ő maga szolgálatot teljesített volna a
korábbi kon iktusban. Ez azonban nem feltétlenül szól se
ellene, se mellette, mert a Feljegyzések a gall háborúról alig
tartalmaz önéletrajzi részleteket. Mindent egybevéve
valószínűbb, hogy nem vett részt a felkelés leverésében, és
feltételezhetőbb, hogy annak a hozzáértésének adott hangot,
aminek a múltban már tanújelét mutatta, bár az is lehet, hogy
egyszerűen nem vitt végbe semmi jelentőset, amit a források
érdemesnek találtak volna megemlíteni. Az viszont biztos, hogy
katonai tribunusként töltött ideje alatt szót emelt a
néptribunusok hatalmának valamiféle visszaállítása érdekében,
amelytől Sulla fosztotta meg őket. Ez kétséget kizáróan nagy
lelkesedést váltott ki a választókerületben, és Caesar
valószínűleg azzal próbálta növelni a népszerűségét, hogy e
mellé az ügy mellé állt. Az ilyesfajta opportunizmus
mindennapos volt a politikai ranglétra megmászásakor, és nem
szabad a sullai rezsimmel vagy éppenséggel a dictator
támogatóival még mindig tömött szenátussal való
szembefordulásként értelmezni. I.  e. 75-ben Caesar rokona,
Caius Aurelius Cotta a consulsága idején beterjesztett egy
törvényjavaslatot, ami engedélyt adott a volt
néptribunusoknak, hogy más magistratusi címekre is
pályázhassanak, amivel elejét vette, hogy a szóban forgó hivatal
politikai zsákutcává váljon, ami Sulla szándéka volt. [28]
A Crassusszal való korai kapcsolatfelvétel azért is izgalmas,
mert ő mestere volt annak, hogyan tegye a vagyonát politikai
befolyásszerzés eszközévé az által, hogy olyanoknak nyújtott
segítséget, akiknek az ambíciója felülmúlta az anyagi
lehetőségeiket. A következő évtizedben Caesar jócskán pro tált
a Crassustól kapott kölcsönökből, és elképzelhető, hogy már
korábban is kapott tőle pénzt. Azonban nem szabad eltúloznunk
Caesar jelentőségét, mert ő csupán egyike volt annak a
számtalan szenátornak, aki ily módon asszisztált Crassusnak, és
egyelőre kevesen tudták volna megjósolni a sikereit. Elbűvölő
volt, tehetséges – ahogy azt a katonai és törvényszéki
ténykedése bizonyítja –, és ügyesen reklámozta magát, amivel
felkeltette a választókerület gyelmét, míg a róla szóló pletykák
legalább abban segítségére voltak, hogy a nevét széles körben
megismerjék. Egy közéleti karrierre pályázó fér kezében ezek a
dolgok hasznos eszköznek bizonyultak, bár kisebb-nagyobb
arányban a kortársai is fel tudtak mutatni hasonlókat. És a
biztos sikerre sem mindig jelentettek garanciát. A tehetséges
egyéniség persze imponált a szavazóknak, de az önmagában
nem volt elég, és még csak nem is a legfontosabb tényező volt
ahhoz, hogy a kegyeikbe férkőzzön. Bár feltűnően öltözködött és
mérhetetlenül nagyra tartotta magát, a legtöbb vonatkozásban
Caesar pályafutása ez idáig teljesen sablonosnak számított. A
kalózok és a pontoszi fosztogatók ellen kezdeményezett önálló
akciója Asia provinciában kivételesnek számított, ugyanakkor
egy kötelességtudó polgárhoz mérten elég erőteljes volt, de ami
még fontosabb: sikeres is. Az ilyen viselkedés a virtus
bizonyítéka volt, azé a jellemzőé, amely a római arisztokrácia
önmagáról kialakított képének legmélyén gyökerezett. Mire
Caesar betöltötte a harmincéves kort, módfelett szép reményű
ember képét mutatta – amit az is jelzett, hogy a főpapi tisztségre
emelték –, és semmilyen formában nem keltette egy
forradalmár benyomását. Még nem látszott, milyen magasra jut
a politikai ranglétrán, mert a tehetsége kiegyensúlyozta
viszonylagos szegénységét és közvetlen őseinek középszerű
teljesítményét.
 V

A JELÖLT

Caesar „…igen nagyvonalúan költekezett, és

néhányan úgy gondolták, rövid és múló hírnevet
vásárol magának méregdrágán, miközben valójában
roppant értékű dolgokat szerzett meg bagóért… Ily
módon az emberek annyira megkedvelték, hogy mind
újabb és újabb hivatalokkal és érdemekkel próbálták
vissza zetni a nagyvonalúságát.” – Plutarkhosz, i.  sz.
II. század eleje [1]

I.  e. 70-ben Caesar harmincéves lett. Különösen művelt volt,

még a római arisztokráciához mérten is, tehetséges szónok, és
bátorságát bizonyította mint katona. A családi élete is
megfelelően alakult. Corneliával már vagy tizenöt éve házasok
voltak. Ez időnek több mint harmadrészét a pár külön töltötte,
amikor Caesar külföldön folytatta tanulmányait, illetve katonai
szolgálatát töltötte, ám a római nemesség mércéjével mérve a
házasságuk egyértelműen sikeresnek számított, és könnyen
lehet, hogy boldognak is. Együttlétük egy bizonyos pontján
Cornelia kislánynak adott életet, aki természetesen a Julia nevet
kapta. Ő volt Caesar egyetlen törvényes gyermeke, de hiába a
fontossága, a születési idejét nem tudjuk. A számítások egészen
i. e. 83-tól i. e. 76-ig találgatnak, de valószínűsíthetően ennek az
időtartamnak inkább a végére érdemes tenni. Julia i.  e. 59-ben
ment férjhez, amikor talán már a tízes évei közepén vagy végén
járt. Caesar tengeren túlon töltött távollétei azt valószínűsítik,
hogy a lánya a keletről való visszatérése (i.  e. 78) és i.  e. 75
között fogant, mielőtt újra elhagyta Rómát. [2]
Caesar óriási tisztelettel viseltetett Cornelia iránt, melynek
legékesebb bizonyítékát adta, amikor Sulla parancsával dacolva
nem vált el a nőtől. A római hagyomány szerint a feleséget
tisztelni illett, de nem feltétlenül volt nagy szenvedélyek tárgya,
az ilyen érzelmeket ugyanis irracionálisnak és eléggé
szégyenletesnek vélték. A hitvesi ágy az a hely volt, ahol a római
gyerekek következő generációját nemzették, hogy továbbvigyék
a család nevét, de magát a testi gyönyört valahol máshol kellett
keresni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a házaspárok némelyike
– talán még az is lehet, hogy a többség – ne lett volna szerelmes
egymásba, vagy ne élt volna aktív szexuális életet, de a római
arisztokrácia ideálja szerint ez nem volt különösebben fontos
szempont egy házasságban. Teljesen elfogadott volt, hogy az
arisztokrata férjek máshol keressenek szexuális gyönyöröket, és
nem támasztották elvárásként a feleségeik elé, hogy
gondoskodjanak a szégyenletesebb vágyaik kielégítéséről. Ez
kiváltképp igaz volt egy atalabb fér esetében, akit a rómaiak
adulescensnek neveztek. Bár ebből származik az adoleszcens
szavunk, a rómaiaknál ez minden olyan fér ra vonatkozott, aki
még nem érett meg teljesen, akár a késő harmincas éveikben
járókra is. Az ilyen „ifjaknak” némileg több mozgásteret
engedtek, ami nem járt azoknak, akik érett fér korba léptek,
mert tőlük felelősségteljesebb viselkedést vártak el a
Köztársaság vezetőiként. Ha diszkréten női rabszolgáknál vagy
prostituáltaknál szereztek gyönyöröket, azt ritkán illették
kritikával. [3]
Rengeteg arisztokrata atalember tartott szeretőt, miután
megnősült. Az első osztályú prostituáltaknak vagy
kurtizánoknak létezett egy jól körülhatárolható csoportja, akik
arra rendezkedtek be, hogy a szeretőjük biztosítson nekik házat
vagy lakást, szolgálókat és jólétet. Az ilyen nők általában
tanultak voltak, éleselméjűek, elbűvölőek, s talán énekelni,
táncolni vagy hangszeren játszani is tudtak, hogy ne csak
szexuális örömöket, de szórakoztató társaságot is nyújtani
tudjanak a szeretőjüknek. Egy ilyen kapcsolat célja soha nem az
volt, hogy tartós legyen, és a sikeres kurtizánok egyik eltartó-
szerető öléből egyenesen át tudtak ülni egy másikéba. A
viszonyok pikantériáját ez még tovább fűszerezte, mert az
udvarló kénytelen volt megküzdeni a szeretője kegyeiért,
amelyeket csak elegendő gyelemmel és ajándékokkal tudott
megtartani. A híres kurtizánok gyakran Róma legfontosabb
embereire akaszkodtak rá, mert nem csak a atal szenátorok
tarthattak szeretőket. Az udvarló és a kurtizán közötti viszony
természetéből fakadóan a nő tekintélyes befolyást szerezhetett.
I.  e. 74-ben igen sokan úgy vélték, hogy Lucius Licinius
Lucullus consul úgy tudott elnyerni egy fontos provinciai
parancsnokságot, hogy ajándékokkal és hízelgéssel megnyerte
magának Praeciát, egy jelentős szenátor szeretőjét. Ezt a fér t
Publius Cornelius Cethegusnak hívták, s az olyan fér
mintapéldánya volt, aki hivatalt ugyan nem viselt, de
átmenetileg óriási befolyása volt a szenátusra auctoritasának és
annak köszönhetően, hogy ravaszul ki tudta aknázni a szenátori
ügymenetet, amire közvetlenül rálátott. Az ágyasok
másféleképpen is politikai szerephez juthattak, amint azt egy
másik híres személy, Flora példájából látjuk. A atal Pompeius
valamikor fülig szerelmes volt a nőbe. A későbbi években a nő
állítólag gyakran hencegett azzal, hogy miután szeretkeznek,
mindig karmolásnyomok maradnak a hátán. Azonban amikor a
fér nak a fülébe jutott, hogy egy Geminius nevű barátja újra és
újra megpróbálja elcsábítani a nőt, önként átengedte neki. A
barátjával szemben mutatott nagyvonalúságát lelkiismeretesen
fenntartotta, hogy lekötelezze és személyében hasznos politikai
támogatót nyerjen, ezért Pompeius soha többé nem látogatta
Florát. Részéről ezt különösen nagy áldozatnak vélték, mert
még mindig őrülten vonzódott a nőhöz. Ami Florát illeti,
állítólag az ő szerelme sem múlt el Pompeius iránt, és
elmondása szerint utána még sokáig cefetül érezte magát. Az
ágyasok szíve ingatag volt, mert ha néha egyik-másik képes is
volt nagy befolyást szerezni, a törvény előtt nem ismerték el a
státuszukat, és a sikerük csak addig tartott ki, amíg parancsolni
tudtak a szeretőjük érzéseinek. [4]
A kurtizánok és a rabszolgalányok általánosan elfogadott
tárgyai voltak az arisztokrata fér ak vonzalmának, mivel ez
semmilyen formában nem jelentett veszélyt a kialakult
társadalmi rendre vagy a családi vérvonal tisztaságára nézve. A
legtöbb kurtizán alacsonyabb társadalmi osztályból származott,
de prostituáltként szépen megszedték magukat. Gyakran olyan
rabszolgák vagy volt rabszolgák voltak, akiket valamilyen
formában szórakoztatásra használtak. Az i.  e. 40-es évek
közepén Marcus Antonius egy rövid ideig erős szerelemre
gerjedt egy Kütherisz nevű pantomimszínész-táncosnő iránt,
akit a patrónusa Volumnia néven szabadított fel a
rabszolgasorból. Antonius előszeretettel mutogatta nyilvánosan
a nőt, a vacsorákon átadta neki a tiszteletbeli helyet, már-már
úgy kezelte, mintha valóban a felesége lenne, amivel sikerült
kivívnia Cicero rosszallását. Ugyanez a nő később Brutus
szeretője lett, Caesar gyilkosáé, és más prominens szenátoroké.
Minden olyan gyermek, mely egy arisztokrata és a szeretője
viszonyából született, törvénytelen volt, ennélfogva az apa
nevét nem vehette fel, és a támogatását sem követelhette
törvényi úton – amennyiben a baba rabszolgától született, szó
szerint az anyja gazdájának a tulajdona lett. Viszont annak
ellenére, hogy egy arisztokrata férj tarthatott ily módon
szeretőket, a feleségét a társadalom nem jogosította fel
ugyanerre, mert rendkívül fontosnak tartották, hogy ne
lehessen megkérdőjelezni a nő sarjának apai származását. Az
erkölcsi tisztaság, abban az értelemben, hogy a feleség hű
marad a férjéhez és csakis a férjéhez, az eszményi római
matróna egyik fő jellemvonása volt. Régebbi időkben egy nő az
egész életét az apja vagy a férje fennhatósága alatt – szó szerint a
„kezében” (sub manu) – élte, aki, ha akarta, ki is végezhette. Az
i.  e. I. századra a házasságnak ezt a hagyományos, szigorú
formáját, ahol a férj elnyerte a nő apjának összes jogát is, alig
használták. A házastársi viszony fellazult, általánosabb lett a
válás, de a feleségtől még mindig elvárták a férje iránt
tanúsított teljes hűséget akkor is, ha az a férj egyfolytában más
szeretőkhöz járt. [5]
A húszas-harmincas éveiben talán Caesar is kurtizánokkal
szórakoztatta magát, rabszolgalányokkal vagy bármilyen
rendelkezésre álló nővel. A forrásaink ilyesmiről nem tesznek
határozott említést, de mivel az ilyen viselkedés általános volt,
lehet, hogy nem láttak benne semmi említésre méltót.
Suetonius viszont elárulja nekünk, hogy Caesar gyakran zetett
nagyon magas, akár szertelenül nagy árat, hogy szemrevaló
rabszolgákhoz jusson, és megjegyzi, hogy még maga Caesar is
annyira röstellte magát a költségek miatt, hogy a
számlakönyveiben gondosan elrejtette az ilyen kiadásokat.
Arról nem szól a fáma, hogy az ilyen rabszolgákat pusztán a
szemet gyönyörködtetés céljából vásárolta-e, vagy szexuális
szórakoztatást is nyújtottak a gazdájuknak. Tudjuk azonban
Suetonius beszámolóiból, hogy az „általános nézet” szerint
Caesar szenvedélye „féktelen és extravagáns” volt, és „rengeteg
előkelő hölgyet” elcsábított. Ötöt név szerint is felsorol,
valamennyien fontos szenátorok feleségei, de burkoltan céloz
rá, hogy mások is ágyukba fogadták. Az egyik asszony neve
Tertulla, annak a Crassusnak a felesége, akinek a
parancsnoksága alatt szolgálhatott a rabszolgafelkelés alatt. A
nő először Crassus egyik bátyjához ment hozzá, de amikor azt
meggyilkolták a polgárháború idején, Crassus úgy döntött, hogy
elveszi az özvegyet. A nő csupán néhány évvel lehetett idősebb
Caesarnál, és arisztokrata mértékkel nézve a Crassusszal kötött
házassága sikeresnek számított, mert gyerekeket is szült. Arra
vonatkozóan nem találunk említést, hogy mikor zajlott a
viszonyuk, vagy hogy meddig tartott – Caesar élete ilyen
vonatkozásban általában homályos marad. És arról sem
tudunk, hogy Crassus tudomást szerzett-e a liezonról, bár
ismerve Caesar hírhedt szerelmi ügyeit, határozottan
lehetségesnek tűnik. A fér azonban nem tett lépéseket a
felesége szeretőjével szemben, és készséggel fogadta Caesart
politikai szövetségeséül. [6]
Caesar számtalan férjes asszonnyal örtölt, de úgy tűnik,
általában egyiknél sem időzött túl sokáig, mielőtt talált
magának egy újabb szeretőt. A sémában viszont akadt egyetlen
kivétel: a Serviliával való viszonya, ami látszólag Caesar egész
életében kitartott. Suetonius azt állítja, hogy „mindegyiknél
jobban szerette őt”. Servilia első férje Marcus Junius Brutus volt,
aki támogatta a Lepidus-féle puccsot i. e. 78-ban, de miután az
elbukott, kivégezték. A megözvegyült Servilia már i.  e. 85-ben
életet adott egy kis únak, aki szintén a Marcus Junius Brutus
nevet kapta. Shakespeare szavaival élve ő volt „a legnemesbik
római mindnyája közt” (Vörösmarty Mihály fordítása): a fér ,
aki annak az összeesküvésnek az egyik vezéralakja lesz, amely
i.  e. 44-ben végez Caesarral. A sors iróniája az is, hogy Servilia
ráadásul ifjabb Cato féltestvére volt, aki több mint húsz éven át
Caesar legkonokabb ellenfelének számított. Caesar nagyon
kedvelte Brutust, és szeretete még azután sem szűnt meg iránta,
hogy utóbbi i.  e. 49–48-ban ellene harcolt. Ez táplálta a kitartó
pletykát, miszerint valójában ő Brutus apja. Plutarkhosz állítása
szerint még maga Caesar is elhitte ezt. Figyelembe véve, hogy
Brutus születése idején ő még csak tizenöt éves volt, ezt nem
tekinthetjük többnek mítosznál, habár ezeknek a meséknek
éppen az az alapja, hogy Caesar és Servilia viszonya már igen
atalon elkezdődött, talán már a hetvenes években. Aztán
annak ellenére is folytatódott, hogy Servilia újra férjhez ment,
és az sem szakította meg, hogy közben Caesarnak számos más
asszonnyal is volt szerelmi a érja. A Servilia és Caesar közti
kapcsolat lángja kétségkívül mindkét fél részéről szenvedélyes
és kitartó volt, még ha az évek alatt változó intenzitással
lobogott is. Ez többet sugall puszta testi vonzalomnál. Servilia
rendkívül intelligens nő volt, feltűnő érdeklődést tanúsított a
politika iránt, és lelkesen támogatta férje és a pályafutását.
Három lánya mindegyikét jeles szenátorokhoz adta nőül. Caesar
halála után részt vett Brutus tanácskozásain, amelyeken az
összeesküvők azt próbálták eldönteni, mi legyen a következő
lépésük, és a véleménye még az olyan kiváló szenátorokénál is
többet nyomott a latban, mint Cicero. Az orátor kellőképpen
felháborodott, hogy egy nő pimaszul belekontárkodik a politika
fér ak uralta világába, más alkalmakkor viszont kikérte a
tanácsát, ha az adott téma inkább a nőket érintette. A családja
ugyancsak konzultált a nővel, amikor megfelelő férjet kerestek a
lányának, Tulliának. Amikor utóbbi meghalt szülés közben,
Servilia részvéttel írt a tébolyodott Cicerónak. Bár nőként nem
tölthetett be közéleti állást, és nem lehetett hivatalos jogköre,
Servilia rengeteg előkelő családdal gondosan ápolta a baráti
kapcsolatokat és egyéb kötődéseket. [7]
Vonzó, intelligens, magasan képzett, művelt és ambiciózus – e
leírás mind Caesarra, mind Serviliára igaz, habár utóbbi
esetében az ambíció közvetett volt, és csak arra irányult, hogy
képviselje szűk családja fér tagjainak érdekeit. A pár sok
tekintetben nagyon hasonlított egymásra, ami talán
megmagyarázza a kettejük közötti kötelék szorosságát és
tartósságát. Már a viszonyuk hossza is arról árulkodik, hogy
Caesar mélyebb szeretetet érzett Servilia, mint bármely más
szeretője iránt. A Caesarral való kapcsolatától eltekintve úgy
tűnik, Servilia hű maradt második férjéhez, Decimus Junius
Silanushoz. Ebben éles ellentétben állt a nővérével – akit zavaró
módon szintén Serviliának hívtak –, akitől elvált a férje, mert a
nő egyfolytában megcsalta őt. Caesar sorozatosan csábította el a
férjezett asszonyokat. Ha érzett is komolyabb szerelmet ezek
közül a nők közül bármelyik vagy mindegyik iránt, az ritkán
volt tartós, vagy legalábbis soha nem volt kizárólagos. Már maga
a hódításai száma is szembeötlő volt a római társadalomban,
amely ekkoriban pedig nem volt híján házasságtörőknek és
élvhajhászoknak. Ezért is fontos, hogy megértsük, miért
viselkedett ilyen különösen. A nyilvánvaló választ, miszerint
élvezte, hogy minél több vonzó nővel együtt hálhat,
természetesen nem hagyhatjuk gyelmen kívül, hiszen ez
alapvető. Ugyanakkor önmagában korántsem kielégítő, mert
például rabszolgákkal vagy alacsonyabb társadalmi rangú
szeretőkkel sokkal problémamentesebben jutott volna
gyönyörökhöz. Ráadásul a kitüntetett kurtizánok szellemes
társaságot is nyújtottak a testi igények kielégítése mellé. A
szenátori családok asszonyainak elcsábítása rengeteg
kockázattal járt, és nem csak a rossz hírnév miatt, amit a
politikai ellenfelek könnyen felhasználhattak. A hagyomány –
ami bár ekkoriban nem volt törvényi erejű – megengedte a
férjnek, hogy megölje a felesége szeretőjét, ha rajtakapta őket
aktus közben. Eléggé valószínűtlen, hogy ilyen közvetlenül
folyamodtak volna erőszakhoz, egy felszarvazott férj azonban
könnyen könyörtelen politikai ellenféllé válhatott. [8]
Lehet, hogy a lebukás esélye is hozzáadott az izgalom
élményéhez. Sőt az is lehet, hogy Caesar nőfalása a politikai
versengése részét képezte, és azért feküdt le más szenátorok
felségével, hogy bebizonyítsa, az ágyban éppúgy ő a jobb, mint a
Forumon. Netán az a megfontolt cél vezérelte, hogy a
Nikomédésznek való behódolásáról keringő sztorikat fojtsa el,
miközben botrányos heteroszexuális kalandokkal kialakítja
magáról a hírhedt ragadozó képét? Azonban ezen érvek egyike
sem ad elég magyarázatot arra, hogy Caesar elsősorban miért
arisztokrata hölgyekkel igyekezett kielégíteni az étvágyát. Az
ilyen szeretők szinte elkerülhetetlenül mind házasok voltak,
hiszen a szenátori családok lányai fontos szerepet játszottak a
politikai kötelékek megteremtésében, illetve megerősítésében.
A lányokat szinte még gyerekként kiházasították, azoknak
pedig, akik még atalon vagy középkorúan elváltak vagy
megözvegyültek, hamar új férjet kerítettek. Általában csak
azoknak az érett nőknek hagyták, hogy újabb házasság nélkül,
özvegyként éljenek, akiknek voltak élő utódaik. Caesar anyja,
Aurelia is ezt az utat követte, miképp a második férje halála
után Servilia is, de az ilyen esetektől eltekintve nem igazán
léteztek olyan egyedülálló római arisztokrata hölgyek, akik közt
Caesar szeretőt kereshetett volna magának. Jóllehet, a római
közélet azon sajátossága, hogy a szenátorok egy sor olyan
hivatalt töltöttek be, amelyek némelyike évekre külföldre
szólította őket, azt jelentette, hogy a férjes asszonyok hosszú
időszakokra magukra maradtak.
Az i.  e. I. századi Rómában az arisztokratafeleségek jelentős
szabadságot élveztek. Sokuk tetemes vagyonnal rendelkezett a
férjétől függetlenül is, beleértve a hozományukat, amit a
házasságkötéskor vittek magukkal, amely mindig elkülönült a
háztartás bevételeitől, bár kiegészítette azt. Amint már
említettük, ekkoriban a lányok ugyanolyan képzést kaptak,
mint a útestvéreik, legalábbis elméleti értelemben, és csak a
korai éveikben. Ezért általános volt a kétnyelvűség, latinul és
görögül tanultak, és elsőrangú oktatást kaptak az irodalom és a
kultúra tekintetében. Fivéreiktől eltérően a lányoknak ritkán
adódott lehetőségük külföldre utazni, hogy továbbképezzék
magukat a görög tudományok valamelyik fellegvárában. Ám
ennek csak részben látták hátrányát, mivel már régóta sok
lozófus és tanító látogatta Rómát, és a kultúra mindenféle
vívmányaival megismerkedhettek az iskoláikban. Tanulságos
Sallustius leírása egy szenátor feleségéről:

Közéjük tartozott Sempronia, aki botrányosan

gyakran ragadtatta magát fér as pimaszságra. E nőt
jócskán megáldotta a sors, születése okán és testi
szépséggel is, csakúgy férjjel és gyermekekkel;
tájékozott volt a görög és a latin irodalomban, tudott
lanton játszani, ügyesebben táncolt, mint ahogy
bármely becsületes asszonynak illenék, és még sok
olyan dologhoz volt tehetsége, ami pazar életet
biztosított neki. Ám semmit nem becsült oly kevéssé,
mint a méltóságot és az erényt; nehéz megállapítani,
hogy a pénzével vagy az erkölcsi tisztaságával bánt-e
szabadabban; oly tüzes vágyak lobogtak benne, hogy ő
maga sűrűbben futott a fér ak után, mint a fér ak
őutána… Nemegyszer megszegte a szavát, nem
egyenlítette ki a tartozásait, gyilkosságban volt részes;
a pénzhiány és a fényűzés iránti függőség zabolátlan
dolgokra sarkallta. Ennek ellenére gyelemre méltó
asszony; képes volt költeményeket írni, poénokat
elsütni és szerényen, gyöngéden vagy buján
társalogni; összességében nagyszerű tehetsége volt
sok mindenhez, és jókora vonzereje. [9]

Semproniát Decimus Junius Brutus vette nőül, Servilia első

férjének unokatestvére. Fia Caesar egyik magasabb rangú
beosztottjaként szolgált Galliában és a polgárháború alatt, de
később ellene fordult, és az egyik gyilkosa lett. Kétségtelen,
hogy Caesar ismerte a nőt, de hogy vajon ő is egyike volt-e a
fér aknak, akik a nő kegyeit keresték – vagy éppenséggel a nő
kereste az övét –, nem tudjuk.
 Sallustius leírása Semproniát botrányosan erkölcstelennek és
vadnak festi le, de sok cselekedete önmagában nem esett ilyen
rossz megítélés alá. Plutarkhosz csodálattal ír egy másik
arisztokrata nőről, aki atalon megözvegyült, majd újra férjhez
ment:

A szépségétől eltekintve is rengeteg vonzó

tulajdonsággal rendelkezett, többek közt olvasott volt,
szépen játszott lanton, értett a geometriához, és
előnyére váltak a lozó ai előadások, amelyeket
rendszeresen látogatott. Ráadásul ezeket az
ismertetőjegyeket olyan jellemmel társította, amely
mentes volt attól a kellemetlen kíváncsiságtól, amit az
ilyen intellektuális érdeklődés gerjeszt a atal
nőkben… [10]

A műveltség, a tanulás, a szellemesség és egy kis zene- vagy

tánctudás önmagában még nem vált egy nő kárára, amíg
erkölcsi tisztasággal párosult abban az értelemben, hogy hű
maradt a férjéhez. Ám Caesar idejében sok nő nem bírt ezzel az
erénnyel. A generációjuk persze műveltebb volt az anyjánál, a
nagyanyjánál meg végképp, de még mindig azt várták tőlük,
hogy inkább csak a háztartás vezetésére szorítkozzanak. Mivel
már szinte gyerekként elrendezték a házasságukat, s azután
még új férjhez is kerülhettek, ha az első elhalálozása vagy a
megváltozott politikai szövetség azt diktálta, egy nő már akkor
szerencsésnek mondhatta magát, ha boldogságot vagy
kiteljesedést talált az említett dolgokban. Miután se nem
szavazhattak, se nem pályázhattak hivatalra, a Serviliához
hasonlók csak úgy élhették ki érdeklődésüket a politika iránt, ha
a fér hozzátartozóik pályafutását egyengették. Rengeteg nő,
aki független vagyonnal rendelkezett abban a Rómában, ahol a
birodalom összes haszna és kényeztetése eladó volt, óriási
csábítást érzett, hogy versenyre keljen, ki tud nagyobb
fényűzésben élni. Egyesek azzal dobták fel a jó dolgukat, hogy
egy vagy több szeretőt tartottak.
Mindent összevetve, elég valószínű, hogy Caesar a szeretőitől
legalább némi szellemes, művelt beszélgetéssel fűszerezett
társaságot elvárt. A legkivételesebb kurtizánok némelyike
biztosan szolgált ilyesmivel, de ebben az értelemben azért Róma
legnemesebb családjainak lányaival igen kevesen kelhettek
versenyre. Az a érjai nemcsak szexuális kielégülést nyújtottak
számára, de másféleképpen is serkentőleg hatottak. A korábban
már említett többi izgalom – a férjezett asszonyokkal folytatott
viszony veszélyessége; az olyan fér ak felszarvazásában lelt
öröm, akikkel napi kapcsolatban állt és versengett –
kétségtelenül hozzájárult az élvezethez. Az imádott asszonyokat
elbűvölte a vonzereje, aminek kevesen tudtak ellenállni, ha a
társaságában voltak. Ő volt Caesar, kirívóan öltözködött, divatot
teremtett, amit a atal fér ak követni kezdtek, nagy gondot
fordított a megjelenésére és a viselkedésére, és a kiállásával
mindig saját különleges voltát hangsúlyozta. Bizonyára igen
hízelgő volt, ha valaki akár csak egy rövid időre osztatlanul
kiérdemelte a gyelmét, és valószínűleg hírhedt szerelmi
kalandjai csak tovább fokozták az élményt. Bármi is volt az oka
rá, a nőknél aratott ismételt sikereiből világosan látszik, hogy
kiválóan értett a csábításhoz. Az ágyról ágyra járás
kényszerében az az óriási energia és becsvágy is tükröződik,
amit az élet egyéb területein is felmutatott. Az is lehet, hogy
egyfolytában keresett valakit, akit magához méltónak vélt,
hogy sokáig le tudja kötni az érdeklődését. Servilia, aki sok
mindenben hasonlított rá, nyilvánvalóan sokkal jobban
megközelítette az idealizált képet, mint bármely más római
asszony, ezért tarthatott oly sokáig a kapcsolatuk. Ám a
kölcsönös szenvedély ellenére mindketten igényt tartottak
némi magányra és függetlenségre. Bár március idusa után
Servilia valószínűleg meggyászolta a szeretőjét, ez nem
akadályozta abban, hogy utána a a ügyét egyengesse. A
szoknyavadászatba fektetett összes energia és rajongás ellenére
Caesar hasonlóképpen nem engedte, hogy szórakozása a
közéleti poszt és rang iránti ambíciójával ütközzön. Az is
elképzelhető, hogy a róla szóló történetek egy része hamis.
Hírhedt nőfaló lévén talán már annyitól szárnyra keltek a
pletykák, ha egyszerűen együtt látták egy nővel.

VÁLTOZÓ IDŐK: POMPEIUS FELEMELKEDÉSE

A Sulla halálát követő évek egészében véve sikeres időszak volt

Caesar számára, mivel fokozatosan közéleti szerepet nyert. Bár
kitette magát a dictator haragjának, visszafogadták a nyájba, és
nem látta értelmét, hogy azokhoz csatlakozzon, akik még
mindig Sulla vagy az általa teremtett rezsim ellen lázadoztak.
I.  e. 78-ban nem csatlakozott Lepidus felkeléséhez, és esze
ágában sem volt Hispániába menni, ahol Marius és Cinna
támogatói még mindig folytatták a polgárháborút. Ezeket az
embereket Quintus Sertorius vezette, talán a legnagyobb
hadvezér, akit Róma valaha termett, s aki miután tehetsége
folytán megnyerte magának a hispán törzseket, bátran dacolt a
szenátus seregeivel egy évtized nagyobbik részében. Sertorius
és követői a proskripciók száműzöttjei és menekültjei voltak,
akik Sulla rendeletei miatt nem térhettek vissza Rómába, és a
politikai pályafutásukat sem folytathatták. Kevés más
lehetőségük maradt, mint tovább harcolni, noha Sertorius jó
néhány alkalommal hangot adott azon vágyának, hogy
visszatérne Rómába, akár közemberként is. Annak ellenére,
hogy szembeszállt Sullával, a családi kapcsolatainak hála,
Caesart nem tiltották el a politikai szerepvállalástól.
Következésképp neki az állam ellen folytatott nyílt lázadás útját
sem kellett követni. [11]
Ezekben az években Sulla sűrű árnyékot vetett a
Köztársaságra. A szenátus zömmel az ő kreálmánya volt,
kigyomlálta belőle az összes ellenfelét, aki nem állt át hozzá
időben, és a saját híveivel töltötte fel. Testületként
megerősítette a szenátus pozícióját, a bíróságokban
visszaállította a szenátori monopóliumot az esküdtszék fölött,
és szigorúan korlátozta a tribunusok hatalmát. A többi törvénye
– például a provinciabeli kormányzók hatáskörét féken tartó
jogszabály – azt volt hivatott szolgálni, nehogy egy újabb
hadvezér az ő példáját követve az állam ellen fordítsa a légióit.
Nyilván megkérdőjelezhető a gyakorlati értéke egy ilyen lépés
hivatalos törvénytelenítésének, amit a Hispániában folytatott
háború és a Lepidus-féle felkelés is mutatott. Sulla sem a saját
maga által szolgáltatott példákat, sem a cselekedetei
következményeit nem tudta meg nem történtté tenni. A
szövetségesi és polgárháborúnak köszönhetően Itália ekkor a
zűrzavar állapotában leledzett. A szemben álló seregek
hatalmas területeket taroltak le, míg a friss választójogot
szerzett itáliaiakat még mindig nem olvasztották be teljesen és
igazságosan a polgárság szélesebb tömegébe. Sulla a
termőföldekből is jókora szeleteket elkobzott, hogy a leszerelt
veteránjainak saját gazdaságot juttasson, amivel rengeteg
földművest kisemmizett. A problémák, amelyekkel a vidéki
Itáliának szembe kellett néznie, csak súlyosbodtak Spartacus
rabszolgaseregének a fosztogatásával. [12]
Sulla szenátusa nem igazán tudott megbirkózni a válsággal,
amivel a dictator visszavonulása után volt kénytelen
szembenézni. A rabszolgafelkelés alatt egyik sereget indították
útnak a másik után a megfelelően megválasztott magistratusok
irányítása alatt, amelyeket azonban sorban elpusztított az
ellenség. A végső győzelemhez a szokásostól eltérő
intézkedéseket kellett foganatosítani, a két consulnak le kellett
mondania a parancsnokságról, amit Crassusra ruháztak, akit
jóformán még alig választottak meg praetornak, vagyis egy
kezdő magistratusi posztra. Ez valamelyest eltért a megszokott
forgatókönyvtől, de még mindig elhalványult Cnaeus Pompeius
látványosan gyors felemelkedése mellett. Pompeius Strabo a
i.  e. 106-ban született, és a szövetségesháború alatt az apja
parancsnoksága alatt szolgált. Strabo halála után egy keveset
Cinna táborában időzött, de állandóan gyanakodtak rá, ezért
végül visszatért Picenumba, az óriási családi birtokra. Amikor
Sulla partra szállt Itáliában i. e. 83-ban, Pompeius úgy döntött,
hogy csatlakozik hozzá, ahogy sokan mások is, akik kiestek a
jelenlegi rezsim kegyeiből, vagy akik helyesen ítélték meg a
háború lehetséges kimenetelét. A többi menekülttől eltérően
azonban a huszonhárom éves Pompeius úgy döntött, hogy nem
kérelmezőként mutatkozik be, hanem hasznos szövetségesként.
Saját pénzén és főleg Picenum lakosságára támaszkodva először
egy, majd két légiónyi katonát állított ki. Ez persze minden
szempontból törvénytelen volt, hiszen Pompeius soha nem
viselt hivatalt, ami katonák toborzására és parancsnoklására
jogosító imperiummal járt volna, pusztán közember volt. Még
csak a szenátusnak sem volt tagja, de a családja vagyonának és
befolyásának, valamint agilis egyéniségének köszönhetően
megúszta a dolgot. Az apjától eltérően, aki a nemzedéke egyik
legnépszerűtlenebb gurája volt, Pompeiusért rajongtak a
katonái, és látszólag nem mutatott lelkiismeret-furdalást
amiatt, hogy nem volt felhatalmazása a vezetésükre. Miközben
dél felé masíroztak, hogy csatlakozzanak Sullához, az ifjú
generális és privát hadserege csakhamar bebizonyították, hogy
értenek a hadviseléshez, és kellőképpen ádázak.
Sullának sem voltak aggályai, hogy igénybe vegye Pompeius
szolgálatait, és egymás után vetette be őket a saját nevében
Itáliában, Szicíliában és Africa provinciában. A lehengerlő ifjú
hadvezér könnyedén leverte az ellenséget minden egyes
hadjárat során. Sulla – részben talán iróniából, bár az ő összetett
karaktere miatt nehéz egyértelműen kijelenteni – „Nagy”
(Magnus) Pompeiusnak nevezte el a atalembert, és
megengedte neki, hogy diadalmenetet tartson, ami példátlan
megtiszteltetésnek számított egy olyan fér számára, aki nem
rendelkezett törvényes imperiummal. Bármekkora dicsőséget is
aratott ezekben az években, Pompeius a kegyetlenségével is
hírnevet szerzett; történetek keringtek róla, milyen szadista
gyönyörűséget lel az előkelő szenátorok kivégzésében, akiket
foglyul ejt. Egyesek szemében nem „Nagy” volt, hanem az „ifjú
hóhér”. Szemmel látható kontrasztot mutatva Caesarral,
Pompeius engedelmesen elvált a feleségétől, hogy elvegye a
dictator mostohalányát. Utóbbi teremtés már házas volt,
ráadásul előrehaladott állapotú várandós, és nem sokkal a
Pompeiusszal tartott menyegző után meghalt, mindamellett ez
így is hatalmas kegynek számított. Pompeiust a dictator összes
kitüntetése ellenére sem vették be a szenátusba, és továbbra is
közember maradt, aki bármikor a magánhadseregéhez
folyamodhatott. Ugyanakkor élénk érdeklődést mutatott a
politika iránt, és i.  e. 78-ban támogatta Lepidus kampányát a
consuli címért, hathatós szerepet vállalva utóbbi győzelmében.
Azonban amikor Lepidus a szenátus ellen fordult, Pompeius
elhatárolódott tőle. Mivel Sulla szenátusának lázadással kellett
szembenéznie, de az ellenálláshoz nem rendelkezett a szükséges
haderővel, Pompeiushoz és a légióihoz fordult segítségért, ő
ugyanazzal az erélyességgel zúzta szét Lepidus seregeit, amelyet
a korábbi hadjáratok során mutatott. Szokásos kegyetlenségét is
megvillantotta, főképp amikor kivégeztette Servilia első férjét,
Marcus Brutust. [13]
A sikert követően Pompeius arra kérte a szenátust, hogy
küldjék el Hispániába, hogy leszámolhasson Sertoriusszal,
miközben támogatja a már ott harcoló sereget, melyet egy
konvencionálisabb úton kinevezett kormányzó vezetett. Az
ügyét csak előremozdította, hogy az i.  e. 77-ben választott
consulok vonakodtak a régióba menni. Ezúttal proconsuli
imperiummal ruházták fel Pompeiust, amivel legitimálták a
státuszát. Az egyik szenátor azzal szellemeskedett, hogy
Pompeius nem is proconsulként fog odamenni, hanem pro
consulibusként – „mindkét consul helyett”. Hispániában
Sertorius sokkal keményebb ellenfélnek bizonyult, mint azok a
hadi kontárok, akikkel Pompeiusnak korábban kellett
szembenéznie, és most először néhányszor visszaverték a
támadásait. Megalázó élmény volt ez olyasvalakinek, aki addig
csak sikerhez szokott, ám az ifjú hadvezérnek megvolt az a
képessége, hogy tanuljon a hibáiból, és tisztelni kezdte az
ellenfelét, akinek azonban egyszer sem sikerült megfélemlítenie
őt. A Hispániában folytatott háború elkeseredett volt és
hosszúra nyúlt, de ahogy teltek az évek, Pompeius és a többi
szenátori had fokozatosan teret nyert a mariusi seregekkel
szemben. Ennek ellenére, ha i.  e. 72-ben Sertoriust nem
gyilkolta volna meg az egyik alárendeltje, a háború még
könnyen eltarthatott volna jó pár évig. Azonban a fér
géniuszától megfosztott sereg irányítását az orgyilkosa vette át,
akinek a becsvágya és büszkesége jócskán túlszárnyalta a
tehetségét, és a háború néhány hónap alatt véget ért. A
rákövetkező évben Pompeius visszatért Itáliába, épp időben,
hogy elfogjon és elpusztítson néhány ezer rabszolgát, akik
megmenekültek Spartacus legyőzése után. Ettől az apró sikertől
megittasulva nyomban deklarálta, hogy ő volt az, aki pontot tett
a rabszolgafelkelés végére, és nem Crassus.
A Pompeius és Crassus közti viszálykodás még a polgárháború
idején kezdődött, amikor mindketten Sulla mellett harcoltak.
Crassus hat vagy hét évvel idősebb volt, és rossz néven vette
mindazt a kitüntetést és gyelmet, ami a lehengerlő
atalemberre záporozott. Érthető módon keserűséget érzett,
amikor még a Spartacus felett aratott győzelme érdemétől is
meg akarták fosztani. Az incidens Pompeiusnak arra a kisstílű
vonására is rávilágít, amelynek hatására nemegyszer
megpróbálta elorozni a másoknak kijáró dicsőséget. Pedig
semmi szüksége nem volt erre, hiszen Spartacus leverésénél a
Hispániában vívott háború sokkal jelentősebb kon iktus volt,
amiért másodjára is diadalmenetet tarthatott, szemben a
Crassust megillető, kisebb kitüntetésnek számító ovatióval.
Pompeius hiába fürdött a szenátus és a nép elismerésében,
féltékeny volt mindenkire, aki csak egy pillanatra is elvonta róla
a gyelmet. Az emberek általában kedvelték Pompeiust,
kerekded arcát nyíltnak és vonzónak látták, ha klasszikus
értelemben nem is számított jóképűnek. Akik jobban ismerték
őt, óvatosabban bántak vele, mert tudták, hogy nyilvános
kijelentései nem mindig álltak összhangban a cselekedeteivel,
és barátnak sem volt mindig megbízható. Ezzel szemben
Crassust inkább tisztelték, semmint kedvelték; lelkiismeretesen
lerótta a másokkal szemben fennálló kötelezettségeit, de a neki
esedékes adósságokról és szívességekről sem feledkezett meg.
Bizonyos szempontból Pompeius éretlen volt még, ami
látványosan megmutatkozott az első diadalmenetekor, amikor
is elefántok által húzott harci szekeret akart hajtani. Csakhogy
rájöttek, hogy a felvonulási útvonalon az egyik boltív alatt nem
fog átférni az óriási jármű, és a csapata lebeszélte a groteszk
látványosságról. Kedvét lelte a Magnus névben, miképp az olyan
hízelkedőkben is, akik Nagy Sándorhoz hasonlították. Időnként
rendkívül körmönfont tudott lenni, mely tulajdonság nem
előnytelen egy hadvezérnek háború idején, de a Rómában folyó
politikai játszmákhoz nem volt különösebb tehetsége. Ezt
legfőképp a tapasztalat hiánya okozta, hiszen életének
nagyobbik részét szinte folyamatos katonai szolgálatban
töltötte. Huszonhárom éves korától kezdve a saját hadseregét
vezette, zömmel független hadműveletekben, amelyek távolról
sem voltak kiemelkedőek. Pompeiust inkább parancsnoklásra
használták, semmint manipulációra és meggyőzésre. Más atal
arisztokratáktól eltérően ő kevés időt töltött a szenátus és a
Forum mindennapi működésének vizsgálatával, és nem tanulta
meg az idősebb szenátoroktól, hogyan intézik a közügyeket.
Ennek ellenére, amikor visszatért Hispániából, elérkezettnek
látta az időt, hogy hivatalosan is politikai porondra lépjen.
I. e. 71-ben Pompeius harmincöt éves volt, de még nem töltött
be megválasztott tisztséget, és még mindig a lovagi rendbe
tartozott, mert soha nem iktatták be a szenátusba. Most viszont
bejelentette, hogy indulni akar a következő évi consuli címért.
Ez ellentétben állt Sulla közéletet illető szabályozásával, amit
korábban már törvénybe emeltek. Ezek szerint az a fér nem
pályázhatott consulságra, aki még nem töltötte be legalább a
negyvenkét éves kort, és még nem volt quaestor és praetor.
Crassus, aki nagyjából ugyanakkor hirdette ki a jelöltségét, a
megfelelő korban járt, de Pompeius egész addigi pályafutása
gyakorlatilag meggyalázta Sulla törvényeinek betűjét és
szellemét. Mindkét fér seregei Róma mellett táboroztak,
teljesen törvényesen, hiszen az egyik az ovatio, a másik a
diadalmenet megünneplésére várt. Nyílt fenyegetéssel egyikük
sem élt, de amióta Sulla a város ellen fordította a légióit, hogy
leszámoljon a politikai ellenfeleivel, félő volt, hogy mások is
megtehetik. Amikor Pompeius és Crassus félretették személyes
nézeteltéréseiket, hogy együtt kampányoljanak a consuli
címért, kevesen akartak elindulni ellenük. Crassus
egyértelműen kiérdemelte a hivatalt a rabszolgák elleni
sikerével, míg Pompeiust a népesség nagy része hősnek látta.
Nem számított megszokottnak, hogy valaki a szenátuson
kívülről akarjon csatlakozni a testülethez, és társconsullá
váljon, ugyanakkor abszurdnak tűnt volna, hogy egy olyan
embernek, akire már egy sor főparancsnokságot bíztak, be
kellene töltenie az összes kezdő magistratusi posztot. Miután a
szenátus felmentette őket a korhoz kötődő és a többi
követelmény alól – mivel mindkét fér nak úgy kellett engedélyt
kapnia a választáshoz, hogy nem lép be a városba, amit nem is
tudtak volna megtenni anélkül, hogy le ne mondtak volna az
imperiumukról, ami a légióik feloszlatásával lett volna egyenlő a
diadalmenet előtt –, Pompeiust és Crassust tekintélyes
többséggel megválasztották.
Sulla hagyta, hogy Pompeius némileg rendhagyó pozícióban,
az általa lefektetett, közéleti pályafutásra vonatkozó
törvényeken felül álljon, ám az elkövetkező években a szenátus
vonakodott vagy képtelen volt hasonló engedményeket tenni. A
Köztársaság rendszerében mindig fontos szerepet játszott egy
bizonyos fokú rugalmasság, különösen hadi válság idején. A
Pompeiusra ruházott rendkívüli kitüntetések, illetve
kiváltságok személyre szólóak voltak, és nem azt jelentették,
hogy attól fogva nem kell betartani az előírásokat, és bárki
követheti a példáját. Mindamellett még mielőtt
megválasztották volna őket, Crassusszal karöltve deklarálták,
hogy fel fogják számolni Sulla rendszerének kulcselemeit. Az
első lépés, amit a hivatalban töltött évükben tettek, az volt,
hogy maradéktalanul visszaállították a hagyományos jogokat és
a tribunusok hivatali hatalmát. Népszerű intézkedés volt,
Caesar is ezért óhajtotta felkarolni az ügyet katonai
tribunussága idején. I.  e. 70-ben egy másik jogszabályt is
törvénybe iktattak, kétségtelenül Pompeius és Crassus
jóváhagyásával, amit valójában Aurelia egyik rokona, Lucius
Aurelius Cotta már alkalmazott, és megoldást kínált az
esküdtszék összetételének vitatott kérdésére. Attól kezdve a
Köztársaság végéig az esküdtszéket egyenlő számban
választották szenátorokból, lovagokból és a közvetlenül alattuk
álló vagyonos osztályból, a tribuni aerariiból. Ez a rendelet is
tetszést aratott, észszerű kompromisszumnak tartották. Egy
másik régóta esedékes problémát is sikerült jó időre orvosolni
azzal, hogy ebben az évben két censort választottak. Ők az i.  e.
72. évi consulok voltak, akik mindketten vereséget szenvedtek
Spartacustól, ám a további pályafutásukat ez nem igazán
érintette hátrányosan. Bár az összeírás még több mint egy évig
nem volt teljes, nagymértékben nőtt a megfelelően regisztrált,
szavazóképes fér polgárok száma. Az utolsó, ráadásul csak
részleges összeírást i. e. 85-ben végezték, és csak 463 000 nevet
tartalmazott, de az új listán a teljes szám annak már majdnem a
duplája, 910  000 volt. A feldolgozás részeként a censoroknak a
szenátori névjegyzéket is meg kellett vizsgálnuk, amihez új
neveket írtak, ellenben az olyanokat, akiket a tetteik vagy
morális hozzáállásuk nem tett méltóvá a Köztársaság
irányítására, kipenderítették a házból. Nem kevesebb mint
hatvannégy embert büntettek ezzel. [14]
Bár Pompeius és Crassus összeállt, hogy megszerezze a
tisztséget, és együttműködtek a tribunátus visszaállításában is,
kölcsönös ellenszenvük és irigykedésük rövid időn belül újra
felszínre került. A atalabb fér látványosan kezdte meg a
hivatali éve letöltését. Egyazon napon lett consul, csatlakozott a
szenátushoz és tartott diadalmenetet. Az új censorok úgy
döntöttek – kétségtelenül Pompeius hathatós bátorítására –,
hogy felélesztenek egy ódivatú ceremóniát, ahol a lovagi rend
lovakkal és fegyverekkel parádézik, azt demonstrálandó, hogy
készen áll betölteni hagyományos szerepét a légiók lovas
katonájaként. Az esemény közben aztán megérkezett Pompeius
a tizenkét lictor kíséretében, akik consuli minőségét
reprezentálták, és utat törtek neki a bámészkodó tömegen át a
censorok felé. Amikor a ceremónia szertartásos szavaival
feltették neki a kérdést, hogy készen áll-e megtenni a
Köztársasággal szemben fennálló kötelességét, a consul azt
válaszolta, hogy ott szolgálta Rómát, ahol csak kellett, és mindig
a saját parancsára. Ezt követően a tömeg éljenzése közepette a
censorok elkísérték a házáig. Ebben volt egy jó adag politikai
színház, és ennek, valamint az ünnepi játékokkal kísért
diadalmenetnek Crassus a nyomába se érhetett. Ezért aztán
inkább úgy döntött, hogy vagyona egytizedét felajánlja
Herculesnek, és az összegből hatalmas díszlakomát rendezett,
ahol tízezer asztalt pakoltak meg ételekkel; ezt megfejelve
minden polgárnak kiutalt háromhavi gabonafejadagot.
Herculest, a nagy hőst a győzelemmel és dicsőséggel társították,
és az utolsó ember, aki ezzel ünnepelte meg a hadi sikereit, Sulla
volt. Miután mindketten megpróbálták felülmúlni a másikat, a
társconsulok viszonya érzékelhetően rideg maradt egészen a
hivatali idejük végéig, amikor is az egyébként ismeretlen Caius
Aurelius kérésére mintegy nyilvános békülési gesztust tettek.
Azután mindketten visszavonultak a privát világukba, és
egyikük sem óhajtott elmenni egy provinciába kormányzónak,
ahogy egyébként szokás volt a legrangosabb magistratusi poszt
betöltését követően. [15]

CAESAR QUAESTORSÁGA

Keveset tudunk Caesar i.  e. 71 és 70 közötti cselekedeteiről.

Ismeretes, hogy Pompeius és Crassus consulsága alatt
támogatott egy Plotius (vagy Plautius) által beterjesztett
törvényjavaslatot, amely megengedte Sertorius és Lepidus
száműzött támogatóinak, hogy hazatérjenek. A javaslat
elfogadása érdekében beszédet tartott, amelynek személyes
vonatkozása is volt, mivel a sógora, Lucius Cornelius Cinna
hazatérését is lehetővé tette. A szónoklatból mindössze egyetlen
mondat maradt fenn, amelyben Caesar kijelenti, hogy
„véleményem szerint a kapcsolatunkat illetően sem
erőfeszítéssel, sem cselekvéssel, sem szorgalommal nem
fukarkodtam”. A szélesebb családnak tekintett barátok vagy
kliensek irányában fennálló kötelesség nagyon hangsúlyos
szerepet kapott. Egyes tudósok úgy elmélkednek, hogy a
színfalak mögött Caesar sokkal nagyobb szerepet játszott, talán
Pompeiust és Crassust is ő győzte meg, hogy egyesült erővel
induljanak a consuli cím elnyeréséért. Sőt a két fér
kibékülésében is az ő kezét látják, mert azt feltételezik, hogy
Aurelius valamiképpen az anyja családjának a rokona volt. Bár
ezen lehetőségek egyike sem kizárt, puszta spekulációnál többre
nem tarthatjuk őket, mert a források egyike sem utal arra, hogy
szerepe volt bármelyik történésben. [16]
Tudjuk, hogy Caesar nagyjából ekkor pályázott a quaestori
posztra, és valószínűleg főképp ennek elérésén munkálkodott.
I. e. 70-ben harmincéves volt, vagyis elérte azt a legalacsonyabb
korhatárt, ami Sulla határozata értelmében szükséges volt,
hogy megválaszthassák az állásra. Kivételes büszkeségre adott
okot egy arisztokratának, ha a „saját évében” (suo anno) nyert el
egy kinevezést, vagyis rögtön abban az évben, amikor
megválasztható lett a pozícióra. Egyéb tényezőket is
számbavéve, ez azt valószínűsíti, hogy i.  e. 70 őszén
megválasztották a húsz quaestor egyikének, és hivatali ideje
letöltését i. e. 69 elején kezdte meg. A consulválasztást általában
július végén tartották, bár nem volt szigorúan meghatározott
napja. Évente körülbelül százötven napon volt szabad római
népgyűlést rendezni, ám ezt az előre nem látott ünnepségek
vagy a nyilvános hálaadás bejelentési időtartama lerövidíthette,
mert ezek idején tilos volt államügyeket intézni. Ráadásul a
kezdő hivatalokra pályázókat, mint a quaestorok, egy másik
népgyűlésen választották meg, amelyet a consuli választásokat
követően elég hamar összehívtak. A korteskedés akár már egy
évvel a választások előtt megkezdődhetett, de a szavazást
megelőző huszonnégy napban erősödött meg igazán. Ebben az
időszakban, miután hivatalosan is bejegyezte őket a választást
felügyelő magistratus, a posztra pályázó jelöltek egy
különlegesen fehérített tógát öltöttek magukra – a toga
candidust, innen ered a kandidátus szavunk azzal a céllal, hogy
kitűnjenek a tömegből, amikor a Forumon serénykednek. Ahogy
átsétáltak a zsúfolt városközponton, a jelöltek üdvözölték
polgártársaikat, kiváltképp azokat, akiknek a szavazata a
vagyoni helyzete és a rangja miatt nagyobb hangsúlyt kapott. A
jelölt mögött általában egy speciálisan képzett rabszolga, a
nomenclator várakozott arra az esetre, ha a gazdája fülébe
kellene súgnia egy-egy feléjük közeledő személy nevét, hogy
illőképpen üdvözölhesse. Az ilyen rabszolgák segítségére szinte
mindig igényt tartottak, de azért egy jó politikus gondoskodott
róla, hogy a memóriája ilyetén felfrissítése ne legyen túl
nyilvánvaló. Fontos volt, hogy a jelölt feltűnő legyen, ám sok
tekintetben az még inkább számított, hogy kinek a társaságában
látják. A jelölt korteskedése idején elvárták, hogy olyan
szenátorokkal is együtt mutatkozzon, akik támogatták a
jelölését, mert az auctoritasuk hatásosan befolyásolhatta a
szavazókat. A kevésbé árnyalt propaganda az épületek falán a
támogatást kifejező táblákban öltött alakot. A Rómába vezető
főbb útvonalak mentén álló sírok feliratába gyakran azt is
belefoglalták, hogy tilos hasonló támogató feliratokat rájuk
akasztani vagy festeni. [17]
A quaestorokat a comitia tributa választotta meg, a római
polgárok harmincöt törzsének gyűlése. Amikor nem azért
hívták össze, hogy egy-egy törvényjavaslat mellett vagy ellen
szavazzanak, hanem magistratusok megválasztása céljából,
akkor a comitiát általában a Campus Martiuson tartották, ezen
a parkokból és gyakorlóterekből álló, leginkább nyílt területen, a
hivatalos városhatáron kívül, attól északnyugatra. Erre a
választáson várható magas részvétel lehet a magyarázat, mert a
Forum keretei közé lehetetlen lett volna ennyi szavazót
bezsúfolni. Nem biztos, de lehetséges, hogy a jelöltek
lehetőséget kaptak, hogy a népgyűléshez szóljanak, mielőtt az
elnöklő magistratus felszólította a tömeget, hogy „Váljatok szét,
polgárok!” (Discedite, quirites). Ezután mindegyik törzs
odament a saepta számára kijelölt blokkjába, egy ideiglenesen
kerítéssel körülzárt területre. A szavazáshoz a törzs minden
tagja egymás után kijött a törzs elkerített szektorából, odasétált
a „hídnak” nevezett, megemelt pallón a rogatorhoz, az egyes
törzsek választási felügyelőjéhez. Azután a választópolgár az
írott szavazatát egy kosárba rakta, amelyet más hivatalnokok,
nevezetesen a „gárdisták” (custodes) felügyeltek, akik később
megszámlálták a szavazatokat, és jelentették az eredményt az
elnöklő magistratusnak. Minden törzs egy egységként
szavazott, a döntésüket egy előzőleg sorsolás útján
megállapított rendben hirdették ki. A választók száma igen
változó volt minden törzsben, és még a négy városi törzs
legszegényebb tagjai is komolyabb nehézség nélkül az urnák elé
járulhattak. Mivel a római polgárok zöme már Rómától messze
élt, a többi törzs némelyikéből valószínűsíthetően csak a
gazdagabb tagok voltak képesek vagy akartak Rómába utazni,
hogy szavazzanak. Ezeknek a fér aknak a szavazata igen
jelentős volt, miképp azon szegényebb embereké is, akik bár
Rómában laktak, de egy vidéki törzsbe voltak besorolva. A jelen
lévő törzstagok számának egyenlőtlensége ellenére minden
törzs szavazata egyenlő súllyal esett a latba. Egy arisztokrata
fontosnak érezte, hogy éljen a törzse szavazatával – Caesar
esetében a Fabia törzsével –, és nagy munkát fektettek abba,
hogy megismerjék a saját törzsük tagjait, és szívességekkel
kedveskedjenek nekik. A választást nem az abszolút többség
döntötte el, hanem már akkor lezárult, amikor a betölthető
posztokra elegendő jelölt kapta meg fejenként tizennyolc törzs
szavazatát. Ez a rendszer igazi „egyszerű többségi szavazás” volt.
[18]
Caesar kilátásai elég jók voltak. Elismerést szerzett a
bíróságokon és kitüntetéssel harcolt Keleten. Még a
Nikomédészről és saját nőcsábászságáról szóló pletykák is
megkönnyítették, hogy nevét széles körben megismerjék, de
ebben különc öltözködési stílusa is előnyére szolgált. Ha a
családja nem is tartozott a szenátus nemeseinek belső köréhez,
a Julius Caesarok számos magistratust kitermeltek a soraikból
ezekben az években. Sokuk ugyan a család másik ágáról
származott, de a név attól még közszájon forgott. Anyja
rokonainak jól ment a sora, az utóbbi öt évben két consuli címet
is szereztek, egy másik pedig i.  e. 70-ben praetor volt. Az
itáliaiak választójoggal való felruházása rengeteg vagyonos
család át hozta Rómába a gyümölcsöző pályafutás
reményében, egy római nemesi család sarjának vagy egy
patríciusnak viszont az ilyen konkurenciától nem kellett
tartania. Caesart annak rendje s módja szerint megválasztották.
Fontos pillanat volt ez, mert Sulla politikai reformjainak
köszönhetően az összes quaestort automatikusan beiktatták a
szenátusba. A quaestorok egy sor feladatot elláttak a
pénzügyitől a közigazgatásiig, ám a többségük a provinciabeli
kormányzók helyetteseként szolgált, akik viszont egykor
consuli vagy praetori hivatalt viseltek. Caesart ennek
megfelelően Túlsó-Hispániába (Hispania Ulterior) küldték, az
Ibériai-félsziget legnyugatibb provinciájába. [19]
Mielőtt valamikor i.  e. 69-ben elhagyta Rómát, Caesart két
súlyos csapás érte: először Julia nagynénje halt meg, akit
röviddel utána a felesége, Cornelia követett. Az arisztokrata
családok igen nagy nyilvánosság előtt tartották a
hozzátartozóik temetését, amellyel megragadták a lehetőséget,
hogy az egész vérvonaluk sikereit ünnepelhessék, arra
emlékeztetve a szavazókat, mennyi mindent elértek, miközben
az ígéretes jövővel is kecsegtették őket. Színészeket öltöztettek
be a rendi jelvényeikbe, és kiváló őseik halotti maszkját adták
rájuk a gyászmeneten, amely először a Forumra vonult, ahol
szónoklatot tartottak a Rostráról. Polübiosz azt írja:
 …aki a temetésre váró fér ért [vagy jelen esetben
nőért] a beszédet tartja, amikor befejezte az
emlékezést, elsorolja majd a többiek sikereit és
hőstetteit is, kiknek az arcképe jelen van, a legősibbtől
kezdve. Így, e bátor fér ak jó hírének folyamatos
felidézésével, a nemes cselekedeteket végrehajtók
hírneve halhatatlanságot nyer, míg azok dicsősége, kik
jó szolgálatot tettek hazájuknak, ismertté válnak a nép
előtt, és a jövő nemzedékeinek örökségévé lesznek.
[20]

Julia temetésén Caesar az asszony előkelő felmenőiről szólt a

Rostrán, arról, hogy a Juliusok Venus istennő leszármazottai, és
anyja családjának királyi kötődéseiről. A származását illetően
hasznos emlékeztetőt tartott a tömegnek. Vitathatóbb módon a
halotti meneten Marius győzelmeinek szimbólumait is
felvonultatta, talán még egy színészt is, aki a fér t volt hivatott
megjeleníteni. Sulla megtiltotta, hogy riválisa nyilvános
elismerésben részesüljön, de a jelenlévők közül csak néhányan
tiltakoztak, őket azonban a többiek gyorsan lehurrogták. Bár a
polgárháborút Sulla nyerte meg, nem tudott maga mellé állítani
akkora tömegeket, még Róma krémjéből sem, hogy az összes
döntését elfogadják, ahogy például a tribunusok hatalmának
visszaállítása aratott tetszést széles körben. Sok római
szemében Marius nagy hős maradt, ő volt a fér , aki
helyreállította Róma Africa provinciában megsérült
büszkeségét, majd megmentette Itáliát az északi fenyegetéstől.
Cicero, aki ugyan nyíltan megkérdőjelezte Marius szerepét a
polgárháborúban, beszédeiben sűrűn és lelkesen emlegette fel
Jugurtha és a kimberek felett aratott győzelmeit, tudván, hogy
hallgatóságánál meleg fogadtatásra számíthat. Caesar gesztusa
általános üdvözlésre talált, és saját népszerűségének is jót tett,
hogy kihangsúlyozta saját közeli kapcsolatát a nagy hőssel. [21]
 A nemesi családokból származó, idős nők esetében nem
számított ritkaságnak, hogy díszes temetést kapjanak.
Messzemenően szokatlan volt azonban Caesar azon döntése,
hogy ugyanilyen kiváltságban részesítette Corneliát, és
Plutarkhosz szerint ő volt az első római, aki egy ilyen atal
asszonyért megtette ezt. A gesztus népszerűnek bizonyult, mert
rengetegen egy jóindulatú fér őszinte bánatának jelét látták
benne. Bár a rómaiakról kialakult kép ridegnek és egmának
láttatja őket, valójában gyakran szentimentális népség voltak. A
temetést, ahogy egy arisztokrata életének megannyi aspektusát,
nyilvánosan tartották, és erős ráhatása volt a politikára. Fiatal
felnőtt kora idején Caesar egyetlen közeli fér rokonát sem
veszítette el, és bizonyos értelemben a nagynénje és a felesége
halála nagyszerű lehetőséget kínált egy kis önreklámozásra.
Caesar megragadta az alkalmat, és képességeihez mérten a
végsőkig kiaknázta. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a
szomorúsága nem volt őszinte, mert Rómában az érzelmek és a
politika vidáman megfértek egymás mellett. Mindazonáltal
egyetlen forrásunk sem említi, hogy a felesége elvesztése lett
volna az a szikra, aminek a hatására futni kezdett a nők
szoknyája után; sokkal valószínűbb, hogy már akkor is szép
számú viszonyt maga mögött tudhatott, amíg együtt voltak.
Azt nem tudjuk, hogy Cinnának, felesége apjának a jelképeit is
felvonultatta-e, miképp előtte a fér szövetségesével,
Mariuséval tette. Marius azonban sokkal nagyobb érzelmi
hatást váltott ki a szélesebb társadalomból, ezért a vele való
kapcsolat sokkal fontosabb volt Caesarnak.
Caesar i.  e. 69 tavaszán vagy kora nyarán indult el Túlsó-
Hispániába. Eléggé valószínű, hogy a kormányzó Antistius
Vetusszal kelt útra, akinek a szolgálatába kellett állnia. Gyakran
a kormányzók saját döntésére volt bízva, melyik quaestort
veszik maguk mellé. Lehetséges, hogy Caesar esetében is ez
történt, és hogy ők ketten már ismerték egymást. Ezt a
feltételezést erősíti, hogy az együttműködésük sikeresnek
bizonyult, és hogy Caesar később Vetus át fogadta saját
quaestorául, amikor Túlsó-Hispániába küldték kormányzónak
hét évvel később, a praetorsága után. A quaestor egyik
legfontosabb feladata az volt, hogy felügyelje a provincia
könyvelését, de a kormányzó képviselőjének is felkérhették több
tevékenységhez. Egy kormányzó az ideje java részét azzal
töltötte, hogy beutazta a régió főbb városait, kérelmeket
hallgatott meg, problémákat oldott meg és igazságot
szolgáltatott. Vetus időnként Caesart küldte el, hogy betöltse a
szerepet. Caesar az összes feladatát rendben ellátta, és húsz
évvel később emlékeztette a helyieket az értük tett szolgálataira.
A quaestori hivatal lehetőséget adott, hogy klienseket szerezzen
a provincia népének gyelemre érdemes tagjai közül.
Úgy tudjuk, hogy Caesart hispániai szolgálata közben érte
először epilepsziás roham, noha nem világos, hogy erre i. e. 69-
ben került sor, vagy a saját kormányzása idején, i. e. 61–60-ban.
Egy másik esemény is a quaestorsága idejéhez kötődik, bár
Plutarkhosz későbbre datálja, akkor történt, amikor Gadesbe (a
mai Cadizba) látogatott, hogy törvényt üljön. Állítólag Caesar
meglátott egy Nagy Sándor-szobrot Hercules templomában,
ami szemmel láthatóan elcsüggesztette, mert belegondolt, hogy
maga milyen keveset ért el abban az életkorban, amikor a
makedón király már meghódította a fél világot. Még ennél is
zavarbaejtőbb volt egy álma, amelyben megerőszakolta a saját
anyját, Aureliát. Miután ezek a dolgok felkavarták, Caesar
érthető módon egy jövendőmondóhoz fordult, aki azzal a
magyarázattal szolgált, hogy „a sors úgy rendelte, hogy a világ
ura lesz, mivel meggyalázott anyja a Föld Anyát jelképezte,
mindenek szülőjét”. Suetonius állítása szerint a jóslat arra
ösztökélte, hogy korábban elhagyja a provinciát, annyira
fellelkesült, hogy visszatérjen Rómába, és folytassa a karrierjét.
Ha ez igaz, akkor valószínűleg Vetus jóváhagyásával cselekedett,
hiszen nincs nyoma, hogy bármikor az a vád érte volna, hogy
elhagyta a posztját. A provincia könyvelésének felülvizsgálatát
talán már be is fejezte, amivel az elsődleges feladatának eleget
tett. Egészében véve jól végezte a dolgát, de egy quaestor
ténykedésével vajmi kevéssé lehetett lenyűgözni egy római
választókerületet. [22]

SZOBROK ÉS GLADIÁTOROK: CAESAR AEDILISKÉNT

Az Itáliába vezető visszaúton Caesar megpihent Gallia

Transpadanában (vagyis a Paduson túli Galliában), a Pó folyó
völgyében. Ez a terület Gallia Cisalpina provincia része volt, az
egyetlen olyan provinciáé, mely az Itáliai-félsziget részét
képezte. Római és itáliai gyarmatosítók és gall törzsek
leszármazottainak keveréke népesítette be, az utóbbiak vezető
családjai a kultúra tekintetében már jóval inkább rómainak
számítottak. A szövetségesháború után adományozott
állampolgárság csak a Pó folyón innen élőknek járt, az attól
északra élők csak latin státusszal rendelkeztek. Ezt erősen
nehezményezték, különösen a gazdagok és hatalmasok, akik a
legtöbbet nyerhették volna a teljes jogú polgársággal. Caesar
bátorította az ilyen véleményt, mert a vagyonos új polgárok
jövendőbeli szavazatát szívesen megnyerte volna, noha
meglehetősen hihetetlen, hogy az agitálása akkora hatást
gyakorolt Transpadana lakosaira, hogy a lázadás szélére sodorta
őket, aminek csak azért sikerült elejét venni, mert véletlenül
épp néhány légió tartózkodott a környéken. Sokkal
elképzelhetőbb, hogy ez egy későbbi koholmány, amely arra a
feltevésre alapozott, hogy Caesar célja mindig is a forradalom
volt. Elég valószínűtlen, hogy az a fér akarjon kirobbantani egy
forradalmat, aki visszautasította, hogy akár Lepidushoz, akár
Sertoriushoz csatlakozzon. A pályafutásának ezen a pontján
semmi szüksége nem volt arra, hogy ekkora kockázatot
vállaljon. [23]
Miután visszatért Rómába, Caesar egyik legelső dolga volt,
hogy újra megnősüljön. Az új menyasszonya Pompeia lett, anyai
ágon Sulla unokája, apja felől pedig Sulla i. e. 88-as consultársáé,
Quintus Pompeiusé. Ezért aztán elég nehéz lenne őt megrögzött
Marius-pártinak vagy Sulla-ellenesnek titulálni, hiába
parádézott a mariusi kötődésével és a törvényhozásnak nyújtott
támogatással, melynek a Sulla-féle rezsim lebontása volt a célja.
A római politika ritkán, de inkább soha nem oszlott meg
mereven, még a polgárháború idején sem. Ha a szenátorok
megnősültek, szinte kivétel nélkül a házasságból nyerhető
hasznos kapcsolatok gyelembevételével tették. Pompeia
rokonairól nem tudunk eleget ahhoz, hogy pontosan
megértsük, miért gondolhatta Caesar, hogy e násszal
előmozdíthatja a karrierjét – az arisztokrata családok
összefonódása a végletekig összetett volt. A Corneliával kötött
házasságától eltérően ennek a frigynek nem kellett átesnie a
confarreatio ceremóniáján. Rengeteg ismeretünk van a
hagyományos római házassághoz kapcsolódó szertartásokról,
bár azt nem tudjuk, hogy ezek mindegyikét megtartották-e
Caesar esküvőjén i. e. 67-ben. Ahogy a római magán- és közélet
más vonatkozásaiban, ilyenkor is áldozati felajánlásokat
mutattak be, és megvizsgálták az előjeleket. A menyasszony a
tradícióknak megfelelően narancssárga papucsot viselt, és
háziszőttesből készült ruhát, övvel összefogva, melyet a
bonyolult Herkules-csomóval kötött meg, ami a vőlegényre
várt, hogy a nászéjszakán kioldja. Ha Pompeia betartotta a
szokásos illemszabályokat, akkor a haját hat copfba fonta, és
élénk narancsszínű fátyollal fedte be ( ammeum) –
megemlékezésül Corneliára, akinek hasonló kendőt kellett
volna hordania, valahányszor elhagyja a házat, ha Caesart
valóban amen Dialisszá avatták volna. Azután a saját családja
otthonából fáklyás menettel a vőlegény házába kísérték, ahol a
fér várt rá. Érkezésére az ajtókereteket favésetekkel díszítették,
és megkenték olajjal vagy állatzsírral. Azután a menyasszonyt
átvitték a küszöbön – ez a gesztus állítólag még a szabin nők
elrablásának idejéből származik, amikor az első rómaiak csak
úgy tudtak maguknak feleséget keríteni, hogy elhurcolták az
egyik szomszédos település lányait. Ennek értelmében az első
római feleségek saját akaratuk ellenére „léptek” be új
otthonukba. Ez a rituálé – bár állítólagos eredete nem került be a
köztudatba – máig fennmaradt, ám a római gyakorlat annyiban
különbözött, hogy a menyasszonyt a kísérői vitték át a
küszöbön, nem a vőlegény.
A vőlegény egy fáklyával és egy vízzel teli tállal várakozott,
mely szimbólumokkal abbéli szándékát nyilvánította ki, hogy
készen áll megadni a nőnek az élethez szükséges létfontosságú
javakat. A házasságot formálissá tévő szertartást ritkán
nyújtották hosszúra. A hagyományos minta maga volt az
egyszerűség; az ara kijelentette, „Ahol te Caius vagy, ott én Caia
leszek” (Ubi tu Caius, ego Caia), vagyis egy gyakori név fér és
női alakját használva szimbolizálta a pár egybekelését. A ház
előcsarnokában felállítottak egy ékesen feldíszített, jelképes
nászágyat, noha a pár nyilvánvalóan nem ebben hálta el a
nászéjszakát, hanem a megfelelő időben elvonult egy rendes
hálószobába. (Egyes görögök úgy hitték, hogy egy római
vőlegény, mielőtt csatlakozott a feleségéhez a nászágyban,
eloltotta az összes fényt, hogy a szobára teljes sötétség boruljon.
Ez a becsületes nő tiszteletben tartásának jele volt, hogy ne
tűnjék olyannak, mint egy prostituált, akit csak szexuális
élvezetekre használnak. Ám elképzelhető, hogy az egész nem
több mesénél, amit a görögök terjesztettek a furcsa rómaiakról.)
Másnap reggel az újdonsült feleség először mutatott be
áldozatot új otthona házi isteneinek (a lareseknek és a
penateseknek). Természetesen a férjével különleges lakomát
rendeztek a vendégeiknek. [24]
Pompeia csak távoli rokona volt Pompeius Magnusnak, a
család két ága ki nem állhatta egymást, így a házasság
Caesarnak nem biztosított közeli kapcsolatot Róma legnagyobb
és legnépszerűbb élő hadvezéréhez. A consulságát követő első
két évben Pompeius elégedett volt, bár a szenátusban mutatott
teljesítménye igen halovány. I.  e. 67-re már láthatóan nem
tömjénezték annyira, mint a győzelmeit követően, ezért
mesterkedni kezdett egy újabb parancsnoki megbízatás
érdekében. Üstökösszerű pályafutása előrevetítette, hogy nem
éri be egy egyszerű consuli provinciával, valami sokkal
grandiózusabbra vágyott. A Mediterráneum még mindig a
kalózkodás fertőjében vergődött, ezért egy Aulus Gabinius nevű
tribunus beterjesztett egy törvényjavaslatot egy különleges
parancsnoki tisztség létrehozására, hogy egyszer s mindenkorra
megoldják a problémát. Ez nem volt teljesen példa nélkül álló,
mert a szenátus az i. e. 74. év egyik consulját, Marcus Antoniust
– Caesar alárendeltjének az apját – szabad mozgású
felhatalmazással küldte harcba a kalózok ellen. A fér azonban
igen kevés eredményt tudott felmutatni, i.  e. 72-ben vereséget
szenvedett, és nem sokkal utána meg is halt. A helyzet még
tovább romlott, és már a külföldről behozott gabona-
utánpótlást fenyegette, pedig azon Róma sorsa múlott. Ahhoz
képest, hogy Gabinius javaslata semmi újat nem követelt,
rendkívül radikális volt, hiszen az új parancsnoknak nagy
számú hajót és katonát biztosított, valamint olyan imperiummal
ruházta fel, mely a Földközi-tenger teljes térségére szólt, a
szárazföldet is beleértve, a partoktól számított ötven mérföldes
mélységig. A rangja legalább akkora volt, mint az összes
kormányzóé, akinek a provinciája beleesett ebbe a területbe, és
lehetséges, hogy magasabb is. Bár Gabinius nem említette
konkrétan Pompeius nevét az eredeti javaslatban, mindenki
számára világos volt, hogy ő a nyilvánvaló és valóban az
egyetlen választásuk. Sok vezető szenátor tiltakozott a rendelet
ellen, és kijelentették, hogy egy szabad köztársaságban hiba
lenne ekkora hatalmat adni bárki kezébe. Ahogy az lenni
szokott, a szenátusban rejlő tehetetlenségi erő
következményeként rengetegen inkább hagyták volna, hogy egy
komoly probléma tovább folytatódjon, mintsem megengedjék,
hogy valaki learassa a megoldásért járó babérokat. [25]
Állítólag Caesar volt az egyetlen szenátor, aki felszólalt a
törvényjavaslat mellett, akit kétségtelenül Gabinius szólított a
Rostrára, hogy tartson beszédet, mialatt a tribunus a Forumon
összegyűlt tömeget győzködte, hogy támogassák a javaslatát.
Amikor kiadták a parancsot, hogy újra hívják össze a törzsi
népgyűlést, az emberek lelkesen megszavazták.
Valószínűtlennek tűnik, hogy más szenátor nem támogatta a
törvényt, de könnyen lehet, hogy Caesar egyike volt azoknak,
akik hangot is adtak véleményüknek. Ahogy máskor, most is
lelkesen állt a népszerű ügy mellé, de a kalózokkal megélt
személyes tapasztalata alapján is tisztában lehetett vele, hogy
miféle veszélyt jelentettek. Amikor a törvényt elfogadták, a
gabona ára Rómában állítólag azonnal a normálishoz közeli
szintre zuhant, amivel a piac a Pompeiusba vetett bizalmát
fejezte ki. Prominens szenátorok sora állt készen, hogy a
segítségére legyen a feladat végrehajtásában, ezért a törvény
által számára biztosított huszonnégy legatus (főtiszt) igen
disztingvált társaságra sikeredett. Már önmagában ez is azt
mutatja, hogy Caesar Gabiniusnak nyújtott támogatása talán
nem volt egyedülálló. A Pompeiusba vetett hit teljes egészében
beigazolódott, miután szervezői géniuszát a probléma
megoldására fókuszálta. A Mediterráneumot szektorokra
osztotta, az Itáliától nyugatra eső tengerekről hetek alatt
kisöpörte a kalózokat. Kicsivel tovább tartott, hogy legyőzze a
Földközi-tenger keleti felét háborgató fosztogatókat. A gyors
siker egyik oka az volt, hogy Pompeius készséggel elfogadta,
amikor a kalózok és családjaik megadták magukat, ha
hajlandóak voltak új termőföldekre települni, gyakran új
településekre, ahol anélkül tudták fenntartani magukat, hogy
újra erőszakhoz folyamodtak volna. Pompeius ismét a
Köztársaság magasztalt hőse lett, bár kicsinyes jelleme hamar
felszínre tört, amikor megpróbálta letagadni Kréta proconsuli
kormányzójának abbéli érdemeit, hogy a szigeten ő gyűrte le a
kalózokat. A sikere csak még inkább meghozta az étvágyát az
újabb dicsőség iránt. [26]
I. e. 66-ban egy másik tribunus, Caius Manilius is a népgyűlés
elé vitt egy törvényjavaslatot, mivel Pompeius és Crassus
visszaállította ennek a magistratusnak a hatalmát. A
Mithridatésszal fennálló kon iktus parancsnoksága i.  e. 74 óta
Lucius Licinius Lucullus alá tartozott – a posztot, mint már
említettük, állítólag a Praecia nevű kurtizán segítségével
szerezte meg. (Lásd: A jelölt c. fejezet, 3. bekezdés) Lucullus Sulla
embere volt, talán az egyetlen szenátor, aki mellette maradt,
amikor először tört Rómára i.  e. 88-ban. Bátor és képzett
hadvezérnek tartották, ám stratégiai és taktikai tehetségét össze
se lehetett hasonlítani vezetői tapasztalatával. A hadjáratok
során Lucullus egyik győzelmet aratta a másik után
Mithridatész és szövetségese, Tigranész arméniai király felett.
Ennek ellenére soha nem nyerte el a tisztjei és a katonái
szeretetét, ahogy az olyan parancsnokok, mint Marius, Sulla és
Pompeius. De ami még ennél is nagyobb veszélyt jelentett rá
nézve: erősen megregulázta a római üzletemberek és az Asia
provinciában adót szedő publicanusok ténykedését. A befolyásos
csoportok keserű sértettségét vonta magára, hiszen addigra már
hozzászoktak, hogy kizsákmányolják a helyieket az olyan
kormányzók alatt, akik igényt tartottak a haszon egy részére.
Lucullus kínosan ügyelt rá, nehogy elidegenítse a
provinciabelieket, mert attól tartott, hogy a végén még a római
iga alól felszabadító jótevőt fogják látni Mithridatészban. Ám
rengeteg vagyonos üzletember szemében a pro t megelőzte az
ilyen aggodalmakat, és i. e. 69-től kezdve Lucullust fokozatosan
megfosztották a parancsnokságától, és más kormányzóknak
adták át az elvett területeket. A hadi ereje felmorzsolódott, sok
korábban megszerzett területet elveszített, és a végső győzelem
még távolabbinak látszott. Ilyen körülmények között igen
vonzónak tűnt az ötlet, hogy küldjék oda Pompeiust, hogy
átvegye az irányítást, és elrendezze a dolgot egyszer s
mindenkorra. Caesar újra a törvényjavaslat mellett szólalt fel,
amelyet könnyedén elfogadtak. Pompeius leváltotta Lucullust,
megint csak azt a benyomást keltve, hogy az utolsó pillanatban
odament, hogy learassa a babérokat egy olyan háborúért,
amelyet gyakorlatilag már megnyertek. [27]
Elég valószínűtlen, hogy az i.  e. 67-ben és 66-ban Pompeiust
különleges parancsnoki tisztséggel felruházó törvények
megszavazását Caesar támogatása jelentősen befolyásolta
volna. Bőséggel álltak rendelkezésre volt quaestorok és kezdő
szenátorok, akik ttyet hánytak a hagyományokra az
öltözetükkel és a viselkedésükkel. Muszáj emlékeztetnünk
magunkat, hogy Caesar az életének ezen a pontján még
korántsem volt olyan fontos személyiség. A teljesítménye
alapján csupán egy szépreményű fér nak számított, aki majd
feltehetően méltányos karriert fut be, de még egyszer mondjuk
ki, ebben egyáltalán nem volt páratlan. A Lex Gabinia és a Lex
Manilia mellett való kiállással valószínűleg még Pompeius
háláját sem nyerte el, mert nagyon aprócska szerepe volt a
sikerben. Pedig mindkét vitatott törvény nagy port kavart,
hiszen több vezető szenátor szólalt fel ellene a szenátusban és a
Forumon. Caesar megragadta az alkalmat, hogy fel gyeljenek
rá, és összefüggésbe hozzák a törvények sikerével, valamint
Pompeiusszal. Megvolt rá az esély, hogy ő is nyerhet valamicskét
a hadvezér népszerűségéből. Ám fontosabb, hogy hangot adott a
véleményének, amit a polgárok széles köre hallhatott, köztük
lovagok és más, viszonylag gazdag rómaiak, akiknek a szavazata
nagyon sokat számított a népgyűlésekben. A népszerű ügyek
ilyetén támogatói voltak a popularisok. Habár ezt régebbi
tanulmányokban gyakran a szó mai értelmében vett pártként
vagy csoportosulásként de niálták, nem jelentett többet egy
bizonyos politikai stílusnál, amely az emberek támogatásának
megszerzésére apellált. A Gracchusok popularisok voltak,
miképp időnként Marius is, Saturninus és Sulpicius nem
kevésbé. Bár többször ugyanolyan kérdéseket vetettek fel,
mégsem mondhatjuk, hogy ugyanolyan nézeteket vallottak.
Caesar már a pályafutása elejétől hajlott rá, hogy a popularisok
útjára lépjen, ugyanakkor ez nem jelentette automatikusan,
hogy közös ügyet képviselt azokkal, akik ugyanígy tettek. A
politika lényege az egyéni küzdelem maradt, hiszen mindenki
vetélytárs volt. Nem csak az volt a kérdés, hogy ki nyer
népszerűséget, hanem az, hogy ki nyer többet mindenki
másnál. [28]
A választókerület megnyerésének másik módja a fényűző
költekezés volt. A Via Appia kijelölt gondnoka lévén jókora
összegeket fordított a saját pénzéből az úthálózat és az ahhoz
kapcsolódó épületek felújítására és fejlesztésére. Ezek a kiadások
jó befektetésnek bizonyultak, mert a Via Appia maradt az egyik
legfontosabb Rómába vezető út, így amikor a szavazók a városba
utaztak rajta, jó emlékeztetőül szolgált, hogy mit tett értük
Caesar. Azon hajlandósága, hogy a polgártársaira költse a
vagyonát, kétségtelenül hozzájárult, hogy i.  e. 65-ben
megválasztották aedilis curulisnak. Összesen négy aedilis volt,
de ebből kettő szigorúan plebejusi poszt, ezért egy Caesarhoz
hasonló patrícius nem tölthette be. Az aedilis curuliseknek, akik
patríciusok és plebejusok is lehettek, joguk volt egy magistratus
hivatali székébe ülni, akár praetorokéba vagy consulokéba is. Az
aedilisi címet Sulla nem tette a közigazgatási pályafutás
előírásos állomásává, ha valaki inkább egy rangosabb
magistratusi hivatalt akart vállalni, hiszen nagyon kevés poszt
volt elérhető belőle, mindenesetre harminchét éves korban
határozta meg azt a minimumot, amelyet a poszt betöltéséhez
el kellett érni. Caesar csak harmincöt éves volt, amikor aedilis
lett, és több mint valószínű, hogy különleges mentességet
kapott a szenátustól, mely hozzájárult, hogy két évvel a
szabályos kor előtt megpályázhassa. Meglehetősen általánosnak
számítottak az ilyen különleges kedvezmények, olyannyira,
hogy i.  e. 67-ben egy tribunus megfogalmazott egy törvényt,
mely megtiltotta a szenátusnak, hogy hasonló kedvezményeket
osztogasson, hacsak a határozatképességhez szükséges
legkisebb létszám, azaz kétszáz szenátor nincs jelen. Caesar
korkedvezménye talán megmagyarázható anyja családjának a
befolyásával, a corona civica birtokosaként saját kiválóságával és
főpapi méltóságával. (Ugyanakkor aedilisi hivatalának dátumát
olyan tudósoktól vettem, akik Caesar születési idejét inkább i. e.
102-re teszik. Ez azonban nincs összhangban azzal a kevés
bizonyítékkal, amivel viszont rendelkezünk, tudniillik elég
szokatlan lett volna tőle, ha két év késéssel válik quaestorrá.)
[29]
Az aedilisek szinte kizárólag Rómával törődtek, igazgatták a
templomok üzemeltetését, az utak, vízvezetékek és
csatornahálózat tisztítását és javítását, felügyelték a
gabonaellátást, a piacokat, de még a város bordélyait is.
Ráadásul néha jogászi szerepet is vállaltak, ám egy ambiciózus
politikus számára a legcsábítóbb kétségtelenül az aedilisek azon
feladata volt, hogy ők feleltek a nyilvános szórakoztatásért és
fesztiválokért. A két aedilis curulis kimondottan a Kübelé
istenanya tiszteletére (Ludi Megalenses) áprilisban rendezett,
hétnapos játékokért és műsorokért, valamint a „Római
Játékokért” (Ludi Romani) felelt, amely további tizenöt napnyi
szórakozást jelentett szeptemberben. Bár az államkincstár
biztosított ugyan egy bizonyos illetményt a magistratusoknak,
hogy fedezze e produkciók költségeit, hosszú ideje megszokott
volt, hogy az aedilisek a saját tőkéjükből egészítették ki az
összeget. Minden egyes fényűző látványosság, melyet egy
aedilis azzal a szándékkal rendezett, hogy nevet szerezzen
magának, egyben újabb mércét állított az utódja elé, akinek
muszáj volt tartania vagy felülmúlnia a színvonalat. Caesar egy
született showman magabiztosságával vetette bele magát a
játékok előkészítésébe, a költségekkel nem törődött, úgy volt
vele, hogy kerül, amibe kerül. Személyes műgyűjteményét
állította ki a Forumon és az azt körülvevő bazilikákban, és ehhez
ideiglenes oszlopsorokat emeltetett. Ekkoriban Rómának még
nem voltak monumentális színházai, mint a hellén városoknak,
ezért muszáj volt ülőhelyeket felállíttatni, és alkalmi nézőteret.
A másik aedilis curulis, Marcus Calpurnius Bibulus vállvetve
vállalta a költségeket, de panaszkodott, hogy szerinte az összes
babért a kollégája fogja learatni, hisz közösen szervezték az
állatviadalokat és a drámai előadásokat. Bibulus állítólag
megjegyezte, hogy az egész épp olyan, akárcsak Castor és Pollux,
a mennyei ikrek temploma esetében, amelyet a tömörség
kedvéért gyakorlatilag mindig Castor templomának hívtak. Úgy
tűnt, ha az aedilisek kerülnek szóba, hasonlóképpen most is
csak a Caesar nevet emlegetik, sosem Caesart és Bibulust. [30]
Caesar az aedilisi szolgálata idején úgy döntött,
gladiátorjátékokat rendez apja tiszteletére, aki nagyjából húsz
évvel azelőtt halt meg. A gladiátori látványosságok eredete a
temetési játékokban gyökerezik. Kezdetben magánjellegű,
családi esemény volt, de az i.  e. III. század vége felé nyilvános
látványosság lett belőle, léptéke és presztízse sebesen
emelkedett. Caesar idejében még élt a hagyomány, amely szerint
ilyen küzdelmeket kizárólag egy családtag emlékére rendeztek,
szemben az állatviadalokkal, amelyeket számos ünnepség
keretében be lehetett mutatni. A megemlékezés azonban inkább
csak ürügyet szolgáltatott az erőszakos szórakoztatásra, amely
óriási népszerűségnek örvendett Rómában és Itália-szerte.
Ennek ellenére bizonyára igen szokatlan húzás volt Caesar
részéről, hogy halotti játékokat rendezzen ennyi idő elmúltával.
Bár a tervei ennél sokkal grandiózusabbnak is tűntek. Annyi
gladiátort összegyűjtött az itáliai neveldékből, hogy már a
szenátus is nyugtalankodni kezdett. Spartacus emléke még
frissen élt mindenki emlékezetében, és sokan annak a
félelmüknek is hangot adhattak, hogy egy becsvágyó ember,
mint Caesar mégis mit akar kezdeni azzal a sok, parancsára
váró, felfegyverzett fér val Róma falain belül. Talán a többi
szenátor vonakodott ilyen tékozló mutatványokra pazarolni a
vagyonát, ami csak növelte a közönség elvárásait, így a jövőre
nézve ez másoknak megdrágította és megnehezítette, hogy
megnyerjék a nép kegyeit. Az esemény utóhatásaként
elfogadtak egy törvényt, amely minden magánszervezésű
ünnepségen korlátozta a gladiátorok számát. A forrásaink arról
is beszámolnak, hogy Caesar ünnepi játékain háromszázhúsz
pár gladiátor jelent meg, és valamennyien díszes ezüstpáncélt
viseltek. Hasonlóan fényűző fegyverzetet kaptak a
vadállatokkal küzdő harcosok is, mely rendezvényt Caesar
Bibulusszal együtt szervezett. [31]
Aedilisi posztja betöltése alatt Caesar a vagyona hatalmas
részét elköltötte, amit közös beruházásaik alkalmával Bibulus
pénze egészített ki. Róma népe kedvét lelte a szórakoztatásukra
szervezett, ingyenes műsorokban és játékokban. Sérelmezték,
ha a fukarság legkisebb jelét tapasztalták a játékok szervezőjétől,
és hajlamosak voltak az egész pályafutása alatt felróni az
illetőnek, míg hálával emlékeztek arra, aki igazán lenyűgöző
látványossággal kedveskedett nekik. De a siker nem csak a
mutatványra fordított pénz kérdése volt, mert néha még az igen
drága játékok is kudarcba fulladtak, ha rosszul tálalták őket.
Bármit is szervezett, Caesarnak volt stílusa, és a játékok óriási
sikert arattak. Saját nézőpontjából tekintve az elköltött pénzért
jócskán kárpótolta az eredmény. Azonban csak abban az
értelemben volt a saját pénze, hogy ő kérte kölcsön.
Plutarkhosztól tudjuk, hogy már jóval azelőtt, hogy bármiféle
hivatalra megválasztották volna, Caesarnak már több mint
1300 talentum adóssága volt – összesen harmincegymillió
sestertius római pénzben. (Csak az arányok szemléltetése
végett: egy kicsivel később, de talán már ebben az időben is,
ahhoz, hogy valakit a lovagi rend tagjának minősítsenek,
400  000 sestertiusnyi tulajdonnal kellett rendelkeznie.) Ez
elképesztő összeg volt, ami csak még tovább növekedett, miután
a Via Appia gondnokaként és aedilisként elkezdett költekezni.
Caesar gyakorlatilag hazardírozott, amikor azzal számolt, hogy
a politikai pályafutása biztosan elég ragyogó és jövedelmező lesz
ahhoz, hogy ki zesse az adósságait. A hitelezői ugyanúgy
kockáztattak, de feltehetően bíztak is Caesarban. Több mint
valószínű, hogy az összeg legnagyobb részével Crassusnak
tartozott. Caesar nem az egyetlen ígéretes szenátor volt, akit így
pénzelt, de valószínűtlen, hogy másnak is elnézett ennyi
elmaradást, és egyre csak pumpálta bele a kölcsönöket. [32]
Az aedilis Caesarnak volt még egy utolsó gesztusa. Az év egy
bizonyos pontján – feltehetően az egyik ünnepi játéksorozat
előtt – elrendelte, hogy a kimberek és teutonok fölött aratott
győzelmének emlékéül a Forumon újra állítsák ki Marius hadi
ereklyéit. Mivel annak idején Sulla parancsára leszaggatták és
talán meg is semmisítették őket, Caesar valószínűleg
másolatokat állíttatott ki. Akárcsak Julia temetésén, a gesztus
ismét meleg fogadtatásra talált a lakosság nagy részénél. Nem
kevesekben élt még a félelem emléke, hogy az északi barbárok
leözönlenek délre, Itáliába, és újra kifosztják Rómát. Mariusnak
köszönhették, hogy megmentette Rómát ettől, és egy ilyen
tettet a legtöbben érdemesnek találtak a megünneplésre. Az
egyik kivétel Quintus Lutatius Catulus volt, az i.  e. 78. év
consulja és Caesarhoz hasonlóan főpap. Az apja i.  e. 102-ben
Marius társconsulja volt, i.  e. 101-ben pedig proconsul, és
erősen ellenezte, hogy a népszerű hős egyedül arassa le közös
sikereik dicsőségét. Catulus ekkoriban alighanem a szenátus
legnagyobb tiszteletben álló tagja lehetett, pedig nem is ő volt a
princeps senatus, vagyis az a fér , akinek a neve a szenátori
névjegyzék legelső helyén szerepelt. Marius kihangsúlyozása
Catulus egész családjának a dicsőségét kisebbítette. A fér
nehezményezte ezt, de ha igazak a történetek, ő ekkor már
Caesart is kezdte meggondolatlan és potenciálisan veszélyes
politikusnak látni. A szenátusban Catulus kijelentette: „Caesar,
soha többé nem fogod aláásni a Köztársaság védelmét – hiszen
most nyíltan megtámadtad.” Ám hiába az idősebb államfér ú
minden auctoritasa, Caesar olyan beszédet tartott válaszképpen,
amely teljesen észszerűnek tűnt, és a legtöbb szenátort
meggyőzte ártatlanságáról. Talán igazuk lehetett, mert a
pályafutása a legtöbb szempontból idáig még sablonos volt, bár
kissé túldíszített. Ugyanakkor a forradalom már érződött a
levegőben. [33]
 VI

ÖSSZEESKÜVÉS

„Amint a gazdagság lett az elismerés alapja, amivel

dicsőség, imperium és hatalom járt, az erény kezdett
megfakulni; a szegénységet szégyenletesnek találták,
az ártatlanságot rosszindulatúnak. Így aztán a vagyon
miatt az ifjainkat elragadta a fényűzés, a mohóság és a
gőg; loptak és tékozoltak; ha saját javaikat kevesellték,
a másoké után sóvárogtak; mivel a szerénységet és
erkölcsösséget megvetették, csakúgy mi isteni vagy
emberi, gondolatok és önmérséklet híján maradtak” –
írta az i.  e. 40-es évek vége felé a szenátor és történész
Sallustius. [1]

I.  e. 66 végén a következő évi consuli választásokat Publius

Cornelius Sulla és Publius Autronius Paetus nyerte. Sulla a
dictator unokaöccse volt, és a proskripciók idején jócskán
megszedte magát. Pompeius sógoraként ugyan neki is jutott
némi népszerűség a nagy hadvezéréből, de választási sikereit
inkább a pénzének köszönhette, amit széles körben osztogatott
megvesztegetésre és megfélemlítésre. Önmagában ez még nem
volt szokatlan.
Consulsága alatt egy sor törvényt hoztak a választási
szabálytalanságok ellen, ám az ilyen jogalkotás gyakorisága
egyértelműen azt mutatja, hogy hatástalan. Az egyik újabb
törvényjavaslat megszabta, hogy az a jelölt, akit e törvény
értelmében bűnösnek találnak, nemcsak a hivatalát veszíti el,
de kipenderítik a szenátusból, megfosztják attól a jogától, hogy
bármiféle közhivatal jelképét viselje, és soha többé nem léphet a
politika színpadára. A választás vesztesei, Lucius Aurelius Cotta
és Lucius Manlius Torquatus a kenőpénztörvény hatáskörében
mindjárt meg is vizsgálta a győzteseket. Cotta volt az a fér , aki
i. e. 70-ben praetorként megfogalmazta a bírósági esküdtszékek
összetételének megváltoztatását célzó törvényt. Ebben az évben
már egy vagy két év késésben volt a consuli cím elérésével, és a
vereség kudarca most még jobban nyomhatta a szívét. Már
mindkét vére betöltötte a consuli állást, és Manlius is igen
előkelő patríciusi vérvonalból származott, a választás
nyerteseivel ellentétben. Autronius arra számított, hogy a
támogatóiból verbuválódott banda majd megfélemlíti a
bíróságot, de ha az nem sikerül, akkor legalábbis félbeszakítják a
pert. Lehet, hogy hasonló taktikához már Sulla is folyamodott,
de az is lehet, hogy nem – évekkel később Cicero védte őt egy
másik vád ellen, és az összes korábban elkövetett erőszakért
Autroniust hibáztatta. Ennek ellenére a bűnvádi eljárás sikeres
volt, és mindkét fér t megfosztották a hivatalától, majd
kizárták a közéletből. I.  e. 65-ben Cotta és Torquatus lett a
consul, talán mert ők kapták a legtöbb szavazatot Sulla és
Autronius után, de az is lehet, hogy egy második választást
tartottak.
Úgy látszik, a dolog nem maradt annyiban. Autronius és Sulla
nem nyugodott bele a politikától való végleges eltiltásba. Híre
kelt egy Cotta és Torquatus meggyilkolását célzó
összeesküvésnek, amely a hivataluk felvételének idején, i. e. 65.
január 1-jén lett volna esedékes. Több vezető szenátort szintén
meg akartak ölni, ami után az összeesküvők önmagukat
iktatták volna a legfelsőbb hivatalba. Előre gyelmeztették a
tervezett puccsra a consulokat, akiknek a szenátus
engedélyezte, hogy fegyveres őrséget alkalmazzanak, és a nap
eseménytelenül telt el. Hivatalosan a dolog annyira csendben
zajlott, hogy néhány évvel később még Cicero is, aki i. e. 66-ban
volt praetor, azt állította, hogy akkoriban fogalma sem volt az
egészről. Tények hiányában, ahogy múltak az évek, egyre
merészebb pletykák terjedtek el, amelyek igen használhatónak
bizonyultak, ha be kellett feketíteni a riválisok nevét a sötét
ügyek állítólagos résztvevőiként. Később azt állították, hogy
Autronius fő szövetségese Lucius Sergius Catilina volt, akivel
még találkozunk ebben a fejezetben. Épp visszatért Africa
provinciából, ahol propraetorként volt kormányzó, hogy Sulla és
Autronius eltiltása után jelöltesse magát consulnak. Az elnöklő
magistratus azonban megtiltotta neki, és emiatt összeállt
Autroniusszal, hogy kiterveljék az erőszakos hatalomátvételt.
Még valaki szóba került, Cnaeus Calpurnius Piso, akit az i. e. 65.
évre quaestornak választottak, de duhaj, féktelen ember
hírében állt. Amikor a szenátus nem sokkal később úgy döntött,
hogy Hispániába küldi propraetorként – ami igen kivételes
kinevezésnek számított egy ilyen atal kezdő magistratus
számára –, látszott, hogy attól tartanak, bármire képes, ha
Rómában marad. A híresztelés hatására a történet kétségtelenül
egyre kerekedett, különösen, miután néhány hispán katonája
meggyilkolta Pisót a provinciájában. Egyesek szerint a fér
zsarnoki kormányzása tüzelte fel a szövetséges katonákat. Elég
hihetőnek hangzott, habár nem szabad elfelejtenünk, hogy a
sok elnyomó római kormányzó közül alig maroknyinak sikerült
megöletnie magát. Mások viszont azt rebesgették, hogy a hispán
katonák hűek maradtak Pompeiushoz, mert alatta harcoltak
Sertorius ellen, és vagy parancsra, vagy saját kezdeményezésre
cselekedtek, hogy megszabaduljanak a lehetséges riválistól. Mi
sem jelzi jobban ezeknek az éveknek a zaklatottságát, mint hogy
ilyen vad mesék keltek szárnyra. [2]
 Az összefüggések miatt muszáj megvizsgálnunk Suetonius
beszámolóját, amelyben Crassus és Caesar Sulla és Autronius
cinkosa volt. Az volt a terv, hogy lemészárolják a szenátusbeli
ellenfeleiket, Crassust dictatorrá nevezzék ki, Caesart pedig a
helyettesének, aki a régies lovassági parancsnok (magister
equitum) címet viselte. Caesar adta volna meg a jelet a
támadásra azzal, hogy lecsúsztatja a tógát a válláról, de nem
tette, mert Crassus „lelkifurdalásból vagy félelemből” nem
jelent meg. Minden olyan forrás, akire Suetonius hivatkozik az
eseménnyel kapcsolatban, olyan íróktól származik, akik a
későbbiekben ellenségesen viszonyultak Caesarhoz. Igaz ez egy
másik, általa említett mesére is, amelyben azt ecseteli, hogyan
tervezett Caesar fegyveres zendülést Pisóval egyetértésben, ami
az utóbbi meggyilkolásával meghiúsult. De az összes olyan
állítás, amely szerint már ifjúkora óta azon szervezkedett, hogy
erővel ragadja magához a Köztársaság irányítását, valószínűleg
nem több, mint később koholt propaganda. Caesarnak, akit i. e.
65-re aedilisnek neveztek ki, semmi oka nem volt rá, hogy
forradalmat akarjon kirobbantani. És igen kevés esélye nyílt
arra, hogy csatlakozzon bármiféle összeesküvéshez, aminek a
rokona, Lucius Aurelius Cotta meggyilkolása lett volna a célja.
Crassus, aki nemrég nyerte el a censorságot Catulusszal,
hasonlóképp igen keveset nyert volna egy fegyveres lázadáson.
A consuli választásokat követően voltak ugyan politikai
zavargások, és még az is lehet, hogy valamiféle összeesküvés is,
ám Caesar és Crassus érintettsége minden bizonnyal későbbi
kitaláció. [3]
A korszakot tárgyaló történészek, akár ókoriak, akár újabb
koriak, hajlamosak úgy írni ezekről az évekről, hogy Crassus és
Pompeius rivalizása volt bennük a meghatározó. I.  e. 67-ben
Catulus szóvá tette, hogy a kalózok ellen létrehozandó
parancsnoki rang túl nagy hatalmat ad egy ember kezébe.
Amikor Pompeiust a Mithridatész ellen vívott háború
felelősének is kinevezték, sokkal nagyobb haderőknek
parancsolhatott, és sokkal hatalmasabb területek készleteire
rátehette a kezét, mint Sulla a polgárháború kezdetén. A
császárok uralma idején alkotó írók nem kis meglepetésüknek
adnak hangot, amikor arról számolnak be, hogy Pompeius
hajlandó volt lemondani erről az óriási hatalomról, amikor i. e.
62 végén végül visszatért Itáliába. Azt feltételezték, hogy bárkit
is ruházzon fel a sors akkora erővel, hogy Róma
egyeduralkodójává tehesse magát, szükségszerűen vágyni is fog
e hatalomra. Utólag persze tudjuk, hogy tévesen vélekedtek,
hiszen Pompeius jobb szerette volna hagyományosabb módon
kielégíteni az ambícióit. Cicero ezekben az években írott levelei
még csak utalás szintjén sem fogalmaznak meg abbéli
aggodalmat, hogy a nagy hadvezér esetleg követheti Sulla
példáját. Valószínűtlennek látszik, hogy miközben sok más
szenátor újabb polgárháborúra számít, ezt ő teljesen
lehetetlennek tartsa. A közélet aktív szereplői közül ezekben az
években még mindenkiben elevenen élt az i.  e. 80-as évek
szörnyű emléke, amikor a proskripciós listák híres emberekre
tűztek ki vérdíjat, és a Rostrát levágott fejek díszítették. Mindez
Róma szívében történt, és ki állíthatta volna biztosan, hogy nem
történhet meg újra? Pompeius, az „ifjú hóhér” maga is Sulla
egyik vérszomjas hadnagya volt. A korral látszólag lehiggadt, de
még mindig csak a karrierje kis részét töltötte Rómában, a
közélet mindennapi sűrűjében. Mindenki ismerte a ragyogó
parancsnokot, aki Asia provinciabeli győzelmekkel szaporította
az Africa provinciában, Hispániában, Szicíliában és Itáliában
szerzetteket, de hányan ismerték magát az embert, hogy
ennyire megbízhassanak a viselkedésében? Sullának nagyon
más körülményekkel kellett szembenéznie, amelyek
gyakorlatilag a sarokba szorították. Mindazonáltal ha volt is
még valaki, aki erővel ragadhatta volna magához a hatalmat
Rómában, akárcsak a háborgó Cinna, ki volt a megmondhatója,
hogy Pompeiusnak ennél több érvre vagy ürügyre van
szüksége, hogy kivont karddal, a sereg élén térjen vissza? Egy
ilyen forgatókönyvet nem nehéz elképzelni egy olyan
időszakban, amikor a választásokat és a bírósági pereket
megszakították, és a vezető szenátorok közti versengés
kétségbeesettebbnek tűnt, mint a múltban. [4]
Pompeiusszal szemben az emberek Crassust viszont ismerték,
ő sokkal régebb óta időzött Rómában, és igen aktív szereplője
volt a közéletnek. A Köztársaság egyik leggazdagabb embere
lévén – vagyona talán a második legnagyobb volt Pompeiusé
után – Crassus szívesen mondogatta, hogy senki sem nevezheti
magát elég gazdagnak, amíg nem képes kiállítani egy saját
hadsereget. A vagyona ellenére az életstílusa gyelemreméltóan
egyszerű volt a fényűzés és az élvezetek korában. Az olyan
emberek, mint Lucullus és Cicero nagy riválisa, a szónok
Hortensius szívesen togtatták a gazdagságukat házakkal,
villákkal és kertekkel, miközben pazar, egzotikus vacsorákat
rendeztek. Híresen sok energiát fektettek sós vizű tavak
létrehozásába, amelyekben aztán tengeri halakat tenyésztettek,
háziállat gyanánt csakúgy, mint étkezési célból. Crassus nem
szórta a pénzét hasonló hóbortokra, inkább arra tett
erőfeszítéseket, hogy tovább gyarapítsa már így is tetemes
vagyonát. Rengeteg üzletben érdekelt volt, közeli kapcsolatokat
ápolt a publicanusokkal és egyéb társaságokkal, amelyek a
provinciákban tevékenykedtek. Leginkább ingatlanokkal
kereskedett, több száz szakképzett rabszolgát tartott
ingatlanfejlesztésre és azok értékének növelésére. Egy képzett
tűzoltó egységet is a soraik közt tudott, amire ebben az időben
nem volt példa Rómában. A város nagy részén szűk utcák
választottak el magas, sűrűn lakott és gyakran olcsón tákolt
insulákat, amelyeket tulajdonosaik a bérbeadásból származó,
minél nagyobb haszon reményében húztak fel. A lángok
könnyen felcsaptak és gyorsan terjedtek, különösen az itáliai
nyár forróságában. Crassus jókora telkeket tudott nyomott áron
felvásárolni Rómában azzal a módszerrel, hogy megvárta, amíg
tűz üt ki, majd felvásárolta a tűzvész útjába kerülő ingatlanokat.
Amikor az üzlet megköttetett, szólt a tűzoltó brigádjának, hogy
oltsák el a tüzet, akik általában ledöntötték az épületeket, hogy
tűzgátat képezzenek. Néhány újonnan vásárolt ház
megmenekült ugyan, de iparos rabszolgái mindig készen álltak,
hogy újat építsenek a lerombolt építmények helyén. Úgy tűnik,
főleg a bérházakat működtető jómódúakat célozta meg, habár
más római előkelőségekhez hasonlóan neki is volt jó néhány
tömbnyi nyomortanyája. Ingatlanvagyona nagy részét olyan
módszerekkel szerezte, amelyek eltökéltségről és
kegyetlenségről árulkodnak. Ismert, hogy egy időben, talán i. e.
73-ban sok időt töltött a Licinia nevű Vesta-szűz társaságában.
A nőt hivatalosan is megvádolták tisztátalansággal, amit a
Vesta-szüzek esetében élve eltemetéssel büntettek. Az ügyet
akkor ejtették, amikor Crassus bejelentette, hogy egy házat
szándékozik vásárolni Liciniától (aki a neve alapján akár a
rokona is lehetett). Mindenki látta, milyen lelkesedést mutat
egy-egy újabb ingatlan megvételekor, hogy ezt sokkal
hihetőbbnek gondolták, mint azt, hogy esetleg viszonyuk van.
Liciniát felmentették, de Crassus állítólag továbbra is a nő körül
lebzselt, míg végül tényleg el nem adta neki azt a házat. [5]
Crassus nem csupán ingatlanmágnás volt, aki éppúgy
rendelkezett óriásbirtokokkal és ezüstbányákkal, mint
házakkal, és a vagyonát sem kizárólag önmagáért gyűjtötte,
hanem hogy a politikai ambíciói szolgálatába tudja állítani.
Ahogy láthattuk, Caesar jól pro tált a kölcsönökből, amelyeket
azon igyekezetében szórt el, hogy a közösség kegyeibe
férkőzzön. Crassus készséggel adott kölcsön számos fér nak, aki
közéleti pályafutásról álmodott. Ritkán számított fel kamatot,
bár a kölcsönt kíméletlenül behajtotta, ha a megállapodás
szerinti esedékesség elérkezett. Inkább arra koncentrált, hogy
politikai tőkét kovácsoljon, szívességet tett másoknak, hogy az
adósaivá tegye őket. Ezekben az években a nagyjából hatszáz
szenátor nagy része, de az is lehet, hogy a többsége vagy
tartozott Crassusnak, vagy a múltban már hasznot húzott
kamat nélküli kölcsöneiből. Kevesen tartoztak közülük a
legnívósabb családokba, hiszen ők általában maguk is elég
pénzzel rendelkeztek. Sok, Caesarhoz hasonlóan becsvágyó
fér ú azonban a belső kört alkotó családok széléről származott,
és még többen jelentéktelen szenátorok voltak, akik soha nem is
viseltek magistratusi hivatalt, mégis a szenátus tagjai lettek,
még ha ritkán szólították is őket beszédre. Az ilyen emberek
közt Crassus jelentős befolyással rendelkezett azon
nagylelkűsége folytán, amellyel hozzájárult, hogy mások is
lehetőséghez jussanak a vagyonából. De bármilyen más
formában is hajlandó volt szívességet tenni, ha azzal le tudott
kötelezni másokat. Crassus kivételesen aktív szerepet játszott a
bíróságokon, még az olyanokkal összehasonlítva is, mint Cicero,
akinek a pályafutása gyakorlatilag védőügyvédi tapasztalatán
múlott. Utóbbi állítása szerint Crassus:

…középszerű szónoki képzettségnél többet nem

tudott felmutatni, és még annál is kevesebb vele
született tehetséget, de szorgalmával és
lelkesedésével, valamint lekötelezett klienseinek okos
felhasználásával évekig az egyik vezető védő tudott
maradni. Beszédeit világosan megfogalmazva, latinul
adta elő, gondosan megválogatva és illesztve a
szavakat, a túlzott ékességtől tartózkodott,
mondanivalóját okosan vázolta, de az előadásmódja és
a hangja képzetlenül csengett, és ugyanabban a
stílusban adott elő mindent. [6]
Plutarkhosz szintén hangsúlyozta, hogy Crassus milyen
gondosan készítette elő a beszédét, mielőtt megjelent a
törvényszéken. Meglehet, jogászi ténykedését nem az ösztönös
tehetség, inkább a szorgalma vitte előre, de akkor is rendkívül
hatásos volt, ráadásul azzal, hogy elvállalt olyan ügyeket,
amelyeket mások elutasítottak, rengeteg embert lekötelezett. És
azzal is hasonlóképpen behajtható szívességet tett, amikor
hajlandó volt mások mellett korteskedni a választásokon. Az új
kapcsolatok kiépítése iránti lelkesedése miatt néha
szeszélyesnek tűnt, mert míg egyik nap szót emelt valaki
mellett a bíróságon vagy a Forumon, kicsivel később már az
illető ellenfelének pártját fogta. Crassus keményen dolgozott a
politikai színen, Pompeiusszal ellentétben, akit alig lehetett
látni a Forumon, ha Rómában tartózkodott. Pompeius vagyona
és auctoritasa nagyobb volt bárki másénál, de látszólag
vonakodott használni, mert utálta a tömeget, és védőként
ritkán mutatkozott bárki mellett. Crassus viszont mindig szem
előtt volt, amint épp mások nevében vagy a támogatásukért
szólalt fel, és gondot fordított rá, hogy még a nála alacsonyabb
sorból származó ismerősöket is a nevükön köszöntse, ha
összefutott velük. A tömeg szeretetét soha nem tudta elnyerni,
de a befolyásával biztosította, hogy tiszteljék. A prominens
emberek bűnvádi eljárás alá helyezése normális és gyakori
részét képezte a közéletnek, de Crassust ilyen módon senki nem
támadta. Plutarkhosz említést tesz egy néptribunusról, aki
hírhedt volt arról a szokásáról, hogy heves támadásokat intézett
vezető személyiségek ellen. Amikor megkérdezték tőle, hogy
Crassust miért nem támadta soha, azt válaszolta, hogy „neki
széna van a szarván”, amivel arra az itáliai gyakorlatra utalt,
amikor a veszélyes bikának szénát kötöznek a szarvára az
emberek gyelmeztetésére, hogy tartsák a távolságot. De
könnyen lehet, hogy ez egy szójáték, mert a latin széna szó
ugyanarról a tőről fakad, mint a pénzkölcsönző. [7]
 Crassusnak minden bizonnyal nagy tervei voltak i.  e. 65-ben
töltött censorsága idejére. Bejelentette, hogy Gallia Cisalpina sok
lakóját a polgárok listájára szándékozik beiktatni. Caesar már
elkezdte ennek érdekében agitálni a régió lakosait, és Crassus is
lelkesedett a gondolatért, hogy mennyi jövőbeni hála és
támogatás származhat a rengeteg új szavazótól. Más szenátorok
viszont attól tartottak, hogy túlzott befolyást szerezhet vele
magának, és Catulus nevű kollégája határozottan ellenezte az új
polgárok felvételét. Crassus Egyiptomot is megpróbálta
provinciaként Rómához csatolni, és onnan adót szedni – bár
nem világos, hogy miképp, mert az ilyen dolgok általában nem a
censorok fennhatósága alá tartoztak. Az ország válságban volt,
megfertőzték a hanyatló Ptolemaioszok közti dinasztikus
viszályok és a belső lázadás. Suetoniustól tudjuk, hogy Caesar,
akit fellelkesített az aedilisi posztja idején szerzett
népszerűsége, szintén megkísérelt meggyőzni egy-két népszerű
tribunust, hogy Egyiptom kormányzójaként szavazzanak meg
neki egy különleges parancsnoki posztot. Elképzelhető, hogy
ennek érdekében összefogott Crassusszal. Lehetséges, hogy
mindketten meglátták benne a lehetőséget, hogy
meggazdagodhatnak, ha átveszik e híresen gazdag régió
irányítását. Mindenesetre túl nagy volt az ellenállás, hogy
bármelyikük terve beváljon. Crassus és Catulus civakodása úgy
elfajult, hogy mind a két fér egyetértésben lemondott a
censori posztról, pedig még alig néhány hónapot töltöttek a
magistratusi hivatalban. A legfontosabb szerepüket nem tudták
betölteni, vagyis a polgárok és a vagyonuk újbóli
összeszámlálását, és évtizedeknek kellett eltelnie, mire az új
népszámlálást teljesítették. Az egyik alapintézmény képtelen
volt megbirkózni a közélet változó körülményeivel. [8]

CATO, CATILINA ÉS A BÍRÓSÁGOK

I.  e. 64-ben Caesar először szolgált egy bírósági ügy elnöklő
magistratusaként. Ez közfeladat volt aedilisek és volt aedilisek
számára, akiket rendszeresen beidéztek, hogy bíróként
működjenek közre a törvényszéken, amikor túl sok elintéznivaló
ügy hárult a praetorokra. I. e. 64-ben az emberöléssel foglalkozó
törvényszéket (quaestio de sicariis) elárasztották a perek, részben
az egyik quaestor, Marcus Porcius Cato ténykedése folytán.
Utóbbi alighanem sokkal komolyabban vette a feladatát, mint a
legtöbb atalember, akik a cursus első posztját töltötték be. A
kincstár ellenőrzésére nevezték ki, de nem elégedett meg a
szokásos ügymenet azon részével, hogy a mindennapos
adminisztrációt az ügyintézőkre hagyja, akiket ezért
alkalmaztak. Beleütötte az orrát a legapróbb dologba is, a
hivatásos személyzet állítólag már a haját tépte a szigora és a
tudálékossága miatt. Az ügyintézők keményen felléptek vele
szemben, és megpróbálták elérni egy másik aktuális
quaestornál, hogy állítsa le a fér t. Cato reakciója az volt, hogy
elbocsátotta a személyzet rangidős tagját, egy másikat pedig
csalással vádolt meg. A hivatalban töltött esztendeje alatt
megvizsgálta a dictatori időszak számos szabálytalanságát is.
Sulla a kedvenc támogatóinak megengedte, hogy „kölcsönöket”
vegyenek fel a Köztársaság kasszájából. Cato felhajtotta ezeket
az embereket, és gondja volt rá, hogy vissza zessék a pénzt.
Kipécézett egy csoportot, akik 12  000 denarius (48  000
sestertiusszal egyenlő) jutalmat vettek fel egy proskribált
személy meggyilkolásáért. Nyilvánosan megnevezte a csoport
tagjait, és vissza zettette velük a „vérdíjat”. A quaestor
tevékenysége általános tetszést aratott, hiszen a proskripció
még elevenen élt az emberek emlékezetében. Ahogy
meghallották az idők szavát, az ügyészek sebtében előbújtak a
fényre, és gyilkossággal vádolták meg az összes ilyen embert.
Kérdéses, hogy törvényes volt-e ez, hiszen Sulla proskripciós
törvénye szavatolta azok biztonságát, akik az ő nevében jártak el
a Köztársaság ellenségeinek titulált személyekkel szemben. A
perek a dictatori cím alapját és létjogosultságát ugyanúgy
megkérdőjelezték, ahogy a tribunatus rangjának és hatalmának
visszaállítását fogadó osztatlan lelkesedés kifejezte a Sulla előtti
időkhöz való visszatérés vágyát, amikor még egy „tisztességes”
Köztársaságban éltek. A rómaiak nehezen tudták feldolgozni az
erőszakos és zűrzavaros közelmúlt eseményeit. [9]
Az ilyen perekben való elnöklés valóságos felfrissülés lehetett
Caesarnak. A dictatori időszak alatt szerzett saját tapasztalatai
miatt csekély szánalmat érzett azok iránt, akik részt vettek és
hasznot húztak a proskripciókból. Ráadásul politikailag sem
volt rossz, hogy újra valami népszerű ügy mellé állhat. Noha a
bíró nem irányíthatta az esküdtszéket, bizonyára képes volt az
egyik oldal számára kedvezően befolyásolni, és Caesar látszólag
szívesen elmarasztalta azokat, akiknek a bűnét a kincstári
jegyzőkönyvek egyébként is tanúsították. Az elítéltek közt volt
Lucius Luscius, Sulla egyik centuriója, aki a proskripciók idején
tízmilló sestertiusra rúgó, óriási vagyonra tett szert. Egy másik
Catilina nagybátyja volt, Lucius Annius Bellienus, akinek az
áldozatai közt volt az a Quintus Lucretius Ofella is, aki Sulla
konkrét parancsa ellenében megpróbálta megpályázni a consuli
hivatalt. Maga Catilina is bíróság elé került, és egyértelműen vaj
volt a füle mögött, noha könnyen lehet, hogy Cicero eltúlozta a
kirohanását, amikor azt állította, hogy a fér a saját sógora –
Marius közeli rokona – fejét lóbálva masírozott az utcán.
Mindazonáltal a vádlottat felmentették. Hogy ebben elnöklő
magistratusként Caesar keze is benne volt-e, az nem világos,
mindenesetre Catilina sokkal fontosabb személyiség volt, sokkal
befolyásosabb barátokkal rendelkezett, mint a perekben elítélt
többi vádlott. A kapcsolataival könnyen a maga oldalára
állíthatta az esküdtszéket, különösen, ha még némi kenőpénzzel
és szívességekkel is meggyőzte őket Lehet, hogy Catiliniának
nem is volt szüksége Caesar segítségére, de talán utóbbi is úgy
érezte, nem áll érdekében, hogy konkrétan ebben az ügyben túl
lelkesnek mutatkozzon. A tény, hogy ők ketten az elkövetkező
években politikai szövetségesek lettek, azt mutatja, hogy a per
egyikükben sem hagyott sérelmeket, de hogy érdemes-e ebbe
még egyebet is belelátni, azt nehéz megmondani. A Mariushoz
való kötődése ellenére Caesar az ügyben látszólag megpróbálta
elkerülni, hogy a fellépése személyes sérelmek
megbosszulásának látszódjék. Suetonius megjegyzi,
nyomatékosan visszautasította, hogy vádat emeljen Cornelius
Phagites ellen. Ő volt az a tiszt, aki letartóztatta, amikor Sulla
haragja elől menekült (lásd A szökevény c. fejezet 4.
bekezdésében), és csak igen nagyvonalú kenőpénz ellenében
eresztette szabadon. Cornelius betartotta az alku rá eső részét,
és Caesar, aki mindig azt hangoztatta, hogy senkit sem hagy
cserben, aki egyszer segített neki, talán úgy érezte, hogy ez
sokkal fontosabb, mint a letartóztatása. [10]
Nem ez volt az első vádemelés, amit Catilina megúszott. A
szenátus rangidős tagjaihoz fűződő kapcsolatának hála, egyszer
már túlélte, amikor Africa provincia propraetoraként rossz
gazdálkodásért és korrupcióért perbe fogták. Talán akkor is
bűnös volt, de az olyan támogatók jelenléte, mint Catulus,
lehetővé tette, hogy sok más kormányzóhoz hasonlóan ő is
elkerülje a büntetést. Ebben az ügyben még maga a vád is a
védelem lekötelezettje volt. Sullához és Caesarhoz hasonlóan
Catilina is ősi patríciuscsaládból származott, amely az
évszázadok alatt addig sorvadt, míg a közéleti szerep szélére
sodródott, és erejét jócskán lekötötte a vagyonosabb és az újabb
nemesi riválisokkal való versengés. A polgárháborúnak
köszönhetően visszaszerezte a vagyonát, miután Sulla lelkes
híve lett. Az elkövetkező években botrány akasztotta meg a
pályafutását, egyéb szerelmi ügyei mellett egy Vesta-szűz
elcsábításával is vádolták. Ennek következményeképp elvette
Aurelia Orestillát – ismereteink szerint nem rokona Caesar
anyjának –, aki a vagyona mellett kétes hírnévnek is örvendett.
Sallustius fanyarul megjegyezte, hogy „rendes ember a
kinézetén kívül egyebet nem dicsért benne”. Vad pletykák
keringtek arról, hogy Catilinia a nő iránt érzett szenvedélyében
megölte a saját tizenéves át, mert Aurelia nem akart egy
háztartásban élni a csaknem felnőtt örökössel. Catilinának
alapból is gyalázatos híre volt, nem csak nőfalóként; barátait,
akár fér , akár nő volt az illető, általában az arisztokrácia
zabolátlanabb tagjaiból gyűjtötte. Holott elragadó vonzereje
volt, és a szövetségeseit mesteri fondorlattal bírta végzetes
lojalitásra. Feltűnő a Caesarhoz való hasonlatossága, és csábító
lenne Catilinába belelátni, amivé Caesar válhatott volna. Az
összes pletyka ellenére Catilina pályafutása eddig a pontig
meglehetősen konvencionális volt, a polgárháborús évek,
kivételével persze, de azokra a mindennapok törvénye nem
vonatkozott. Egyfajta mohó és kétségbeesett vágyakozás volt
felfedezhető azon törekvésében, hogy mindenképp sikeres
legyen, ami megint csak Caesarra emlékeztet. Az i.  e. 66-ra
esedékes consuli hivatal megpályázásától eltiltották, és a
következő évben sem indult el, talán mert még mindig tartott a
pere a provinciabeli sikkasztásokat vizsgáló törvényszéken.
Azonban i. e. 64 végén újra jelölt lett. S látszólag mind Crassus,
mind Caesar támogatta a kampányát. [11]
Catilinával szemben Marcus Porcius Cato első ránézésre
minden tekintetben Caesar ellentétének tűnik. Idősebb Cato
dédunokája volt, akit annak idején „új emberként” emeltek a
szenátusba a második pun háborúban tanúsított kiváló
szolgálatáért, majd consulnak és censornak is megszavazták.
Őse mindig is kiállt a régi családok léha arisztokratái ellenében,
lenézve a görög nyelv és kultúra iránti rajongásukat – ő egyedül
a kötelesség rideg elveinek szentelte egyszerű életét. Ő írta meg
elsőként latinul Róma történetét prózában, szándékosan
kihagyva belőle a magistratusok nevét, mert ő a római nép
tetteinek kívánt emléket állítani, nem a nemesség sikereinek. A
szenátori családok önreklámjának érdekes példája, hogy a
dédunoka azzal szerzett magának hírnevet és megbecsülést,
hogy híres őse viselkedését és életmódját utánozta. Cato egy
személyben testesítette meg a hagyományos római értékeket –
vagy volt történelmi alapjuk a korábbi generációkban, vagy
sem, mindenesetre általános csodálat övezte, ha nem egyenesen
majmolták –, amelyekhez a sztoikus lozó a iránti szigorú
elkötelezettsége társult. Ez a bölcselet az erkölcsösségre való
törekvést minden egyéb fölé helyezte, de az ő esetében ez szinte
már megszállottságig fajult. Cato soha nem volt pletyka tárgya,
és azt se mondta rá senki, hogy élvhajhász lenne. Caesar
választékos és bohém öltözködésével szemben Cato keveset
törődött a megjelenésével. Mindennapos látvány volt, hogy
mezítláb rója Róma utcáit, és állítólag a hivatalos magistratusi
ügyeket is olyan tógában intézte, amely alatt nem viselt tunikát.
Hosszabb útra nem lóval indult, jobb szeretett gyalogolni, és
úgy hírlett, könnyedén tartani tudja a lépést nyeregben ülő
társaival. Ismét csak Caesarral szemben, Plutarkhosz feljegyzése
szerint Cato a menyasszonyát megelőzően soha nem feküdt le
nővel. A hitvese önmegtartóztatása viszont nem ért fel az
övéhez, akitől később annak hűtlen volta miatt el is vált. De
ebben féltestvére, Servilia sem hasonlított rá, aki oly sokáig volt
Caesar szeretője. [12]
Caesar és Cato viselkedése ég és föld, holott mindketten
ugyanarra vágytak. Az ambiciózus politikusoknak észre kellett
vétetniük magukat, hogy kitűnjenek azok tömegéből, akik mind
ugyanazon hivatalra pályáztak. Ebben Catónak előnye volt,
mert Caesarnál jobb családi összeköttetésekkel rendelkezett.
Amikor egy fér magistratusi címet nyert, elengedhetetlen volt,
hogy elhomályosítsa a többieket, akik ugyanolyan poszton
szolgáltak. A tehetség is számított, de fontos volt, hogy a
tetteivel fel tudja kelteni mások gyelmét. Quaestorsága idején
Cato gondoskodott róla, hogy mindenki megtudja, hogy ő
másképp teszi a dolgát, és nemcsak tehetségére támaszkodott,
de jellegzetesen szigorú erkölcsi hozzáállását is beleadta a
munka elvégzésébe. A proskripciókból hasznot húzó gyilkosok
vád alá helyezése népszerű lépés volt, mert felkeltette az
emberek gyelmét, és megnyerte a jóváhagyásukat. Ellenkező
módszerrel ugyan – Caesar az irányadó ízlésével, Cato pedig
slampos puritánságával –, de mindketten kitűntek a kortársaik
közül. Ugyanez tetten érhető az előbbi ízlésében a fényűzés és a
költséges ünnepségek terén, ahogy utóbbi takarékosságában is.
Cato és Caesar egyaránt széles körű elismerést és hírnevet
szerzett már atalon, mindkettőről úgy vélték, hogy még sokra
viszi. Bár stílusban merőben különböztek, ugyanazt a játékot
játszották.

RÉGI BŰNÖK ÉS ÚJ ÖSSZEESKÜVÉSEK

I.  e. 64 végén a választások ismét ádáz vitákat szültek. Caesar

nem jelöltette magát, mert a következő évig még nem felelt meg
a praetori hivatal követelményeinek, de természetesen mások
kampányát támogatandó, hallatta a hangját. Fontos módja volt
ez annak, hogy a jövőben maga is támogatókat szerezzen, de a
soron következő magistratusok lekötelezésének is szívesen
alkalmazott eszköze volt. A consuli címért folytatott verseny
különösen szoros volt. Végre Catilina is megpályázhatta a
posztot, szövetségeséül pedig a csaknem oly rossz hírű és sokkal
tehetségtelenebb Caius Antonius szegődött. A másik gyelemre
méltó jelölt Marcus Tullius Cicero volt, a híres orátor. Cicero „új
ember” lévén, kizárólag saját tehetségére támaszkodhatott a
siker elérése érdekében. Jogi képviselőként már csinos hírnevet
szerzett magának, kiváltképp a híres ügyekkel, például amikor
i.  e. 80-ban szembeszegült Sulla egyik talpnyalójával, vagy
amikor i.  e. 70-ben megvádolt egy közismerten korrupt, de jó
kapcsolatokkal rendelkező, gazdag kormányzót. Caesarhoz
hasonlóan ő is támogatta Manilius törvényét, ami Pompeiusnak
adta volna a keleti parancsnokságot, és minduntalan
csatlakozott a népszerű hős pártfogóihoz. A
szövetségesháborúban ő és Pompeius egy rövid ideig együtt
katonáskodtak Pompeius Strabo parancsnoksága alatt, ahogy
ironikus módon Catilina is. Cicero a lovagrend bajnokaként is
propagálta magát, és aedilisi posztja idején igyekezett a remek
szórakoztatásról gondoskodni. Ám a popularis szerep ellenére
sem tudta megkedveltetni magát a szenátus vezető
arisztokratáival, a „jó emberekkel”, ahogy hívni szerették
magukat, pedig „új ember” már egy generáció óta nem tudta
megnyerni a consuli címet. Végül azonban annyi gyanú merült
fel Catilinával szemben, hogy a szónok Cicero mégiscsak jobb
választásnak tűnt. Cicero könnyedén nyert, míg Antonius épp
elegendő szavazatot kapart össze, hogy befusson a második
helyre. [13]
Amikor i. e. 63. január elsején Cicero és Antonius hivatalosan
elfoglalta a hivatalát, nyomban összeszólalkoztak egy radikális
földtörvényjavaslat miatt, amit a Publius Servilius Rullus nevű
tribunus terjesztett elő. A jogszabály óriási léptékű földosztást
tartott volna a szegény polgárok körében, a Campaniában
kijelölt állami tulajdonú területtel kezdve – a Gracchusok által
indított újrakiosztás után már szinte csak ennyi maradt az ager
publicusból. Mivel azonban ez nem volt elegendő a szóban forgó
réteg számára, a Köztársaságnak kellett felvásárolnia a további
szükséges földterületet. A törvény jó árat garantált az
eladóknak, leszögezte, hogy az eladás önkéntes alapon történik,
és határozottan felmentette a sullai veteránok gazdaságait,
amelyeket a polgárháború után lefoglalt földeken alapítottak.
Egyértelműnek látszott, hogy még tartománybeli földeket is fel
kell vásárolni, hogy a kívánt terület mennyiségét elérjék. Egy
propraetori imperiummal felruházott, tíztagú testületet
(decemviri) neveztek ki öt évre, hogy felügyelje a célkitűzés
végrehajtását, akiket egy kisebb népgyűlés választott meg,
harmincöt helyett csak tizenhét törzs részvételével. A
grandiózus léptékű programhoz foghatóan óriási hatalmat
kapott a tíztagú testület is, de a megoldandó probléma nagyon
is valós volt. A vidéki Itália az utóbbi évtizedekben rengeteget
szenvedett, és a nyilvánvalóan nagyszámú nincstelen polgár
helyzete igen kétségbeejtő volt. A kisemmizettek közül
rengetegen Rómában kötöttek ki, ahol gyakran csak küszködve
találtak elegendő zető munkát saját maguk és a családjuk
fenntartásához. A város kínált ugyan lehetőségeket és munkát,
de nem mindenki járt sikerrel az oda vándorlók közül. A
bérlemények árai magasak voltak, a zsúfolt insulák borzasztóan
nyomorúságos életkörülményeket kínáltak, és a szegények
zömére szörnyű teherként nehezedtek a hitelek, mert a
nemességtől eltérően ők nem reménykedhettek abban, hogy
majd egy szaftos közéleti posztból meggazdagodnak.
Rullus földtörvénye önmagában nem oldotta volna meg az
összes problémát, de sokat enyhíthetett rajtuk. Kezdetben mind
a tíz aktuális évi tribunus támogatta. Nagyon valószínű, hogy
Crassus és Caesar is lelkesen állt Rullus mellé, s talán az is
elképzelhető, hogy mindketten abban reménykedtek, hogy őket
is megválasztják a tízek testületébe. Pompeius hozzáállását
nehezebb megítélni. Egyrészről a törvényjavaslat valószínűleg
az ő veteránjait is földhöz juttatta volna, miután visszahozza
őket a hadjáratból, amely ekkorra már majdnem véget ért.
Viszont amennyiben Crassus is kulcsszerepet játszott a
célkitűzésben, akkor ez egyben azt is jelentette, hogy katonái
sok másik polgárral együtt nagy riválisa lekötelezettjei lesznek.
A tribunusok egynémelyike serényen támogatta Pompeiust,
ami miatt valószínűtlen, hogy ellenezte volna a
törvényjavaslatot, de lehet, hogy nem is volt ideje határozott
állásfoglalást kialakítani, hiszen még mindig messze járt
Rómától. Cicero a kezdetektől fogva elutasította a javaslatot, és
egész életében következetesen berzenkedett a hasonló
törvényektől. Sok előkelő szenátor szintén nemet mondott
Rullusnak, amitől az új consul talán úgy érezte, hogy végre
elérkezett a pillanat, hogy megkedveltesse magát ezekkel a
fér akkal, akiknek az érdeklődése az ő irányában mind ez idáig
legfeljebb langyosnak volt nevezhető. Cicero a szenátushoz és a
Forumon összegyűlt emberekhez intézett beszédek sorában
gyalázta a törvényjavaslatot. A tíz különmegbízottat
„királyokként” démonizálta kivételesen nagy hatalmuk miatt,
és állítása szerint a javaslatot az árnyékból mozgató alakokat
sötét szándék vezérelte. Ezek a baljós gurák – akiket soha nem
nevezett meg, de az általános feltételezés szerint Crassusra és
talán Caesarra célzott – Pompeiusszal akartak rivalizálni. A
vádaskodás hatására legalább az egyik tribunus rögtön felrúgta
a megállapodást, és kijelentette, hogy megvétózza a
törvényjavaslatot. Cicero retorikája győzelmet aratott, a
javaslatot visszavonták. [14]
Az elkövetkező hónapokban Caesar perbe fogta Caius
Calpurnius Pisót, egy volt consult, aki nem sokkal korábban tért
vissza Gallia Cisalpina kormányzói posztjáról. A sikkasztás és a
rossz irányítás mellett egy olyan vádpont is szerepelt, amely
szerint igazságtalanul végeztetett ki egy Pó-völgyből származó
gall lakost. Ne felejtsük el, hogy Caesar a régió lakóinak a
védelmezője volt, de ebben sem ért el több sikert, mint a korábbi
próbálkozásaival. Pisót ügyesen védte Cicero, aki félelmetes
szónoki képességei mellé jelen hivatala auctoritasát is
felhasználta. Viszont az a tény, hogy Caesar egyáltalán
előhozakodott az üggyel, amit kétségtelenül szakértelemmel és
lelkesen képviselt, kivívta Piso szűnni nem akaró gyűlöletét.
Caesar később, de még ugyanabban az évben egy numidiai
kliens nevében lépett fel, egy ifjú nemesember képviseletében,
aki a Hiempsal királytól való függetlenségének kívánt érvényt
szerezni. A király képviseletében a a, Juba jelent meg, és a per
szolgált néhány túlfűtött jelenettel. Egy alkalommal Caesar a
szakállánál fogva ragadta meg Jubát. Elképzelhető, hogy ez csak
bevett szónoki fogás volt, amellyel a legtöbb rómaiban ott
szunnyadó idegengyűlöletet akarta kiaknázni, de sokkal
valószínűbb, hogy Caesart valódi indulat ragadta magával. Mert
minden arisztokrata higgadtsága és kifogástalan modora
ellenére egyszer-kétszer bizonyította már, hogy hajlamos a
dühkitörésre. De végül is egy olyan vendégéről volt szó, aki a
legszerényebb vendégszeretettel is beérte, és ha a társaságában
lévők a panaszuknak adtak hangot, megfeddte őket. Bármi is
állt a szakálljelenet hátterében, a vita lezárása a királynak
kedvezett. Caesar nem hagyta sorsára az ügyfelét, addig bújtatta
a saját házában, míg ki tudta csempészni Rómából. [15]
Caesar i. e. 63-ig számos alkalommal állt az egyik aktuális évi
tribunus, Titus Labienus mellé. A két fér talán csak régi
ismerős volt, hiszen egykorúak lévén mindketten szolgáltak
Kilikiában és Asia provinciában Servilius Isauricus alatt az i. e.
70-es években. Úgy tűnik, Labienus Picenumból származott,
egy olyan vidékről, ahol Pompeius családja dominált, velük
valamiféle kapcsolatban állhatott. Tribunusként megszavazott
egy törvényjavaslatot, ami kivételes kitüntetésben részesítette
Pompeiust. A nagyszerű parancsnok kiérdemelte azt a jogot,
hogy a diadalmas hadvezérek babérkoszorúját és bíbor köpenyét
magára öltve jelenhessen meg a játékokon, ha pedig tiszteletét
tette egy szekérversenyen, az összes rendi jelvényt viselhette.
Állítólag ezen intézkedések felbújtója és fő támogatója Caesar
volt. Suetonius szerint az is az ő ösztönzésére történt, hogy
Labienus perbe fogta Caius Rabiriust, a szenátus egyik idősödő
és elég középszerű alakját. A vád az elavult perduellio volt –
egyfajta hazaárulás –, és olyan eseményekre vonatkozott,
amelyek nem sokkal Caesar harminhét évvel azelőtti születése
után történtek. Rabirius egyike volt azoknak, akik a consulokkal
tartottak Saturninus és Glaucia híveinek lemészárlásában.
Labienus nagybátyja is a halottak között volt. Az egyik kései és
feltehetően elég megbízhatatlan forrás azt állítja, hogy Rabirius
egy közvetlenül utána rendezett vacsorán Saturninus fejét is
közszemlére tette. A vád a tribunus meggyilkolása lehetett,
akinek a személye a törvény szerint szent és sérthetetlen volt,
de miután egy rabszolgát megjutalmaztak ezért a tettért, elég
valószínűtlennek tűnik. I.  e. 100-ban a szenátus elfogadta a
rendkívüli teljhatalom rendeletét (senatus consultum ultimum),
amely megkövetelte Mariustól és consultársától, hogy bármi
áron védjék meg a Köztársaságot. Nem valószínű, hogy Caesar
és Labienus azt vitatta, hogy a szenátusnak jogában áll-e egy
ilyen törvény elfogadása, vagy azt, hogy a magistratusok
engedelmeskedhetnek-e neki, inkább a megvalósítás módját
kifogásolták. Az a feltételezés, hogy Marius elfogadta, hogy a
radikálisok megadják magukat, akiket később a szenátus
épületének tetejéről kővel dobált meg a csőcselék, látszólag a per
részét képezte. A senatus consultum ultimum hatalmat adott a
magistratusok kezébe a Köztársaságot fenyegető polgárok ellen,
de az már kevésbé volt egyértelmű, hogy utóbbiak elvesztenek-e
minden jogi védelmet, miután megadják magukat, és már
nincsenek olyan helyzetben, hogy árthassanak. [16]
A per sok részlete homályos. Ez leginkább a vád álláspontjára
vonatkozik, mivel azt elsősorban Cicero Rabiriust támogató
védőbeszédéből ismerjük. Többnyire ugyanez áll Rullus
földtörvényére is, amelyet java részben ismét csak Cicero
részletgazdag és különösen ellenséges retorikájából ismerünk.
Az egész eset határozottan furcsa, elsősorban az elévülési idő
miatt. Kétséges, hogy sok szemtanút találtak volna még életben,
különös tekintettel a római elit óriási polgárháborús
emberáldozataira. Ráadásul a perduellio vádnak nem létezett
időszerű levezénylése. Sulla létrehozott ugyan egy állandó
bíróságot a hasonló ügyek lebonyolítására, de az főleg a maiestas
kisebb vétségének a tárgyalásával foglalkozott – ami inkább a
római nép méltóságának a megsértése volt, és nem a manapság
sporttal kapcsolatban használatos „hátrányosan befolyásolja a
játék megítélését” minőségben értendő. Lehet, hogy Caesar és
Labienus szándékosan választotta ezt a régebbi ügyet, de a rá
vonatkozó törvénykezés köztudottan ötszáz éve érvényben volt,
még a királyok idejéből származott. Az elavult eljárásmódnak a
keresztre feszítés általi kivégzés is a részét képezte, az a
halálnem, amelyet egyetlen más törvény sem szabott ki
büntetésül, nem engedélyezte viszont a bűnösnek az önkéntes
száműzetésbe vonulást. Az ügy tárgyalására sorsolással egy
kétfős bírói testületet (duumviri) választottak. Caesar volt az
egyik bíró, a másik pedig távoli unokatestvére, Lucius Julius
Caesar, aki a megelőző évben volt consul. Bár az egész fölöttébb
gyanúsnak tűnik, nincs különösebb ok feltételezni, hogy
összejátszottak a praetorral, aki a kiválasztási procedúrát
felügyelte, és talán az egész merő véletlen.
Rabiriust mindkét bíró bűnösnek találta, és halálra ítélte.
Fellebbezhetett a római néphez, a comitia centuriatához címezve
a folyamodványt. Nemcsak Cicero, de az általa kitúrt
legnagyobb római szónok, Quintus Hortensius is az öregember
védelmére kelt Labienus ellen. Minden valószínűség szerint ez
lehetett az az alkalom, amikor Cicero az utólag nyilvánosan
kiadott beszédet tartotta. Ebben azt hangsúlyozta, hogy
Saturninus bőven megérdemelte a sorsát, kifejtette, hogy
Rabirius miért nem lehetett az, aki megölte, bár ismételten azt
állította, hogy ő szívesebben látná, ha ügyfele bátran
büszkélkedne a tettével. Támadta a rég elfeledett törvény
felelevenítésében rejlő kegyetlenséget, ami elég megszokott volt
a római törvényszéken, majd besározta Labienus nevét, rejtélyes
célzásokat téve a fér „jól ismert” erkölcstelenségére. A további
indoklásban a consul arra panaszkodik, hogy szokatlanul rövid
időt kapott a felszólalásra. A fáradozása látszólag nem győzte
meg a szavazókat, akik a comitiához gyűltek össze, annak
ellenére, hogy azért akadt, akiben Caesar bíróként tanúsított
lélektelen ellenségessége részvétet ébresztett a vádlott iránt.
Csakhamar egyértelműen látszott, hogy a szavazás el fogja
ítélni Rabiriust, de aztán a nem mindennapi ügy hozzá illően
bizarr befejezéssel ért véget. A comitia centuriata mindig a
Campus Martiuson gyűlt össze, a város hagyományos határain
kívül, mert szerkezetét a korai római hadseregtől örökölte.
Azokban az időkben Róma még kis település volt, és az
ellenségei vették körbe. Amikor a katonai szolgálatra köteles
emberek szavazási céllal összegyűltek, a város szükségszerűen
védtelen maradt egy meglepetésszerű támadással szemben.
Ezért a fenyegetésre felkészülve őrszemeket állítottak a jó
kilátást nyújtó Janiculum-dombra. Amíg ezek az emberek a
helyükön tartózkodtak és őrködtek, a domb tetején egy vörös
zászló volt felvonva, és a comitia centuriata nyugodtan tehette a
dolgát. Ha a zászlót leengedték, az annak a jele volt, hogy Róma
veszélyben van, és a polgárainak azonnal be kell rekesztenie a
gyűlést, hogy mindenki fegyvert ragadjon. A szokás Caesar
idejében is érvényben volt, és még évszázadokig úgy maradt,
hiába vált funkcióját tekintve idejétmúlttá. Mielőtt a comitia
befejezhette volna a Rabirius sorsát meghatározó szavazást, a
praetor Quintus Caecilius Metellus Celer elrendelte, hogy
eresszék le a vörös zászlót. A gyűlést ítélethozatal nélkül
oszlatták fel. Soha senki sem tett kísérletet az újratárgyalásra.
[17]
Egyik forrás sem ad magyarázatot arra, hogy miért
viselkedett így Metellus. Rabirius védelmében cselekedett, vagy
csak Labienusnak és Caesarnak adott presztízsmentő esélyt,
hogy anélkül zárhassák le az ügyet, hogy el kelljen ítélniük és
meg kelljen büntetniük egy jelentéktelen szenátort? Miután a
további tárgyalástól készséggel eltekintettek, nyilvánvaló, hogy
nem a fér elítélése volt az elsődleges céljuk. A kérdésük az volt,
hogy a senatus consultum ultimum felülírja-e az összes többi
törvényt és a polgárok jogait, de nem nyertek világos választ, és
a törvény sem változott meg miatta. Gyakorlati szempontból a
legtöbb, amit elértek, hogy intő jelet küldtek az összes
magistratusnak, akinek a jövőben egy ilyen rendelet értelmében
kellene eljárnia. A pert Labienus és Caesar személyes sikerként
könyvelhette el. A Rabirius ítéletére összehívott comitia nagy
valószínűséggel tele volt a saját támogatóikkal és olyanokkal,
akiket felkavart az eset és az abban rejlő, szélesebb probléma,
szóval talán nem egy tipikus ügynek látszott. Rengeteg
polgárnak nem volt ideje, kedve vagy lehetősége megjelenni –
bár zikailag valóban lehetetlen lett volna bezsúfolni az összes
szavazóképes polgárt arra a helyre, ahol a comitia centuriata
összegyűlt. Ugyanakkor a többihez képest ebben a
népgyűlésben nagyobb súlyt kaptak a módosabb polgárok.
Hogy egyértelműen Rabirius elítélése mellett álltak, azt jelenti,
hogy ezeknek a polgároknak a zöme jogosnak tartotta a
vádemelést. Caesar ismét csak bebizonyította, hogy jelentős
szerepet tölt be a közéletben, és közérdekű ügyeket karol fel. A
népszerűségét bizonyítja, hogy a comitia centuriata még
ugyanabban az évben újabb gyűlést tartott, és praetornak
választotta az i.  e. 62. évre, amely poszt betöltésére most lett
először alkalmas.
A praetori rang fontos volt, és a hivatali év lejárta után
tartományi parancsnokságot biztosított a betöltőjének egészen
addig, amíg csak kívánta. Ádáz küzdelem zajlott érte, és a volt
quaestorok több mint fele soha nem nyerte el e magasabb állást.
Mindamellett, mint később kiderült, ez a sikere sokkal kevésbé
volt drámai, mint egy másik választási győzelme, amit i.  e. 63
utolsó hónapjaiban aratott. A pontifex maximus, a tizenöt
főpapból álló testület fejének hivatala megüresedett Quintus
Caecilius Metellus Pius halála miatt – a szapora Metellusok
újabb képviselője, akik Sulla támogatásával tovább növelték
egyébként is jelentős tekintélyüket. Egyéb főpapi posztokkal
együtt a dictator a pontifex maximus kinevezését is a szenátus
kezébe adta. Azonban még valamikor ebben az évben Labienus
megszavaztatott egy törvényjavaslatot, ami visszatért a nép
által történő megválasztás korábbi gyakorlatához. A feladatot
egy csökkentett létszámú törzsi gyűlés végezte, amihez tizenhét
törzset sorsoltak ki a harmincötből. Nem világos, hogy mikor
szavazták meg ezt a törvényt: már Metellus halála előtt, mivel
már számítottak rá, vagy utána nyomták át sietve. Három piaci
napnak, vagyis huszonnégy napnak kellett összesen eltelnie egy
törvényjavaslat publikálásától, míg az aktuális népgyűlés
szavazói elé kerül. Caesar szót emelt a javaslat mellett, és nem
sokkal a törvénnyé válása után bejelentette a jelöltségét. [18]
A pontifex maximus hivatala roppant tekintéllyel járt, sok
szempontból a legfontosabb római papi tisztségnek számított.
Ennek köszönhetően Róma vezető személyiségei buzgón
törekedtek az elérésére. Catulus is jelentkezett a posztra, miképp
Publius Servilius Isauricus, Caesar régi parancsnoka Kilikiából.
Mind a két fér idősebb volt nála, és Caesarnál sokkal nagyobb
tiszteletnek örvendett a betöltött hivatalok és az elnyert
kitüntetések tekintetében. Ha a kinevezés még mindig a
szenátuson múlt volna, gyakorlatilag biztos, hogy Catulus kapja
az állást. Egy választásnak viszont sokkal bizonytalanabb volt a
kimenetele, mert a szavazók még nem felejtették el Caesar
bőkezű költekezését aedilisként és a népszerű ügyek melletti
folyamatos kiállását. Ráadásul a kampány alatt is
nagyvonalúan szórhatta a pénzt, minden törzs kulcsemberének
ajándékokat osztott, vagy szívességet tett, hogy megnyerje őket.
A riválisai ugyanezt tették, és bizonyos értelemben az a tény,
hogy a sikerhez csak tizenhét törzset kellett lekenyerezni, nem
harmincötöt, megkönnyítette a kenőpénz használatát. A
kampány során Catulus egyre jobban aggódni kezdett, hogy a
felkapaszkodott Caesarból komoly kihívó vált. Bármekkora volt
is az auctoritasa, egy választási vereség biztosan erodálja,
különösen ha egy ennyire kezdő fér méri rá. Mivel tisztában
volt vele, hogy Caesarnak már a kampányt megelőzően is
tetemes adósságai voltak, Catulus írt neki, és jelentősebb
összeget ajánlott azzal a feltétellel, hogy Caesar kiszáll a papi
posztért vívott versenyből. Caesar ezt a gyengeség jeleként
értelmezte, és nyomban még több hitelért folyamodott, hogy
meg tudja nyerni a törzseket. Kétségbeesett hazardírozás volt. A
hitelezői csak a jövőbeli kilátásaiban bízhattak, főként a magas
állással járó lehetőségekben rejlő pro tban. A pontifex maximus
hivatala önmagában nem járt anyagi ellenszolgáltatással, de
Caesar nem engedhetett meg magának egy választási kudarcot.
Ha már nem képes megnyerni a szavazók kegyét, akkor a
hitelezői szemében nagyon nagy kockázatnak fog látszani.
Ennek tudatában persze elkezdik szorongatni, hogy zesse
vissza a kölcsönöket, mielőtt végleg leáldozik a szerencséje, és
teljesen csődbe megy.
Amikor eljött a választás napja – nem maradt feljegyzés róla,
hogy ez mikor volt, de mindenképp i.  e. 63 vége előtt kellett
történnie –, Caesar tudta, hogy az eredmény számára sokkal
többről szól, mint hogy elnyeri-e a posztot, vagy sem. Aurelia is
ott volt, és búcsúzóul megcsókolta. Caesar azt válaszolta neki,
hogy vagy pontifex maximusként megy haza, vagy egyáltalán
haza se megy. A szóban forgó években ez azon ritka alkalmak
egyike, ahol Aurelia említést nyer, ami ismét csak a a életében
játszott szerepének fontosságát bizonyítja. Figyelemre méltó,
hogy a történetben Caesar az anyjának mondja ezeket, nem a
feleségének, Pompeiának, vagy valamelyik szeretőjének. Habár
nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, de úgy tűnik, Aurelia a a
házában élt. Talán ez is azt az adósságot szimbolizálta, amivel
Caesar a családjának tartozott, s aminek értelmében az összes
sikerével nemcsak magát tüntette ki, de a család jelentőségét és
rangját is visszaállította. A papi állásért folytatott küzdelem
maga volt a hazardírozás, és a bukásért nagy árat zethetett;
bizonyára elegendő lett volna, hogy megakassza a közéleti
pályafutását, ám lehetséges, hogy véget is vet neki. Ám még
mielőtt kockáztatni kezdett, Caesar mindent megtett annak
érdekében, hogy a sikerét reklámozza. A kihívás elől való
megfutamodás, amire Catulus próbálta rávenni, Caesar ösztönei
ellen szólt, mert a szíve mélyén mindig is szerencsejátékos volt,
bár soha nem féktelen. Azzal, hogy még többet költött,
megemelte a tétet, de úgy ítélte meg, hogy jó esélye van a
sikerre, ami igazolta a kockázatot. A bukás is valós lehetőség
volt, de úgy tűnik, Caesar úgy számolt, hogy nála van az előny.
Mivel Catulus a múltban ellenségesen viselkedett vele szemben
– legutóbb Marius hadi ereklyéinek kiállításakor –, az ajánlatból
azt vonta le, hogy a riválisa hasonló következtetésre jutott. [19]
Az eseményen Caesar győzedelmeskedett. Plutarkhosz
nagyon szorosnak írja le a szavazás eredményét, Suetonius
viszont fergeteges diadalról számol be, ahol Caesar több
szavazatot kapott Catulus és Servilius saját törzseiben, mint
amennyit azok az egész népgyűléstől szereztek. Óriási győzelem
volt ez számára, főképp, hogy ilyen erős riválisokkal szemben
aratta. Pontifex maximusként ezután központi szerepet kap az
állami vallás és szertartás rengeteg vonatkozásában. A többi
főpapnak ugyan nem parancsolhatott, hiszen a testület többi
tagja a többséggel felülbírálhatta a pontifex maximust,
mindamellett mérhetetlen tekintélyre és auctoritasra tett szert.
A amen Dialistól eltérően ez a szerep ráadásul nem járt olyan
megkötésekkel, amelyek akár politikai, akár katonai
pályafutását megakasztották volna. Abból a szempontból is
fontos változást hozott, hogy az álláshoz egy ház is járt, a domus
publica, a Via Sacra szélén. Caesar a Subura viszonylagos
homályából olyan helyre költözhetett, amely közelebb feküdt a
Köztársaság szívéhez. A domus publica a Forum keleti végében
állt, a Vesta-templom és a Regia szomszédságában, ahol a
főpapok feljegyzéseit és szövegeit tárolták, és ahol testületként
gyűléseztek. A Regia, azaz „palota” név a római királyságra
utalhat, és az ásatásoknak köszönhetően kiderült, hogy valóban
állhatott egy épület azon a helyen már egészen régi idők óta, és
az utána következő korszakokban történt újjáépítések nagyjából
mindig igazodtak ugyanahhoz a szokatlan stílushoz. Ádáz vita
folyik e régi épület pontos rendeltetéséről, hogy egyáltalán
funkcionálhatott-e királyi rezidenciaként vagy palotaként, de
ezzel mi ne foglalkozzunk. A kései Köztársaságban a domus
publicára és a Regiára szent területként tekintettek dicső
múltjuk és a szent istenekkel való kapcsolatuk miatt. [20]
Caesar ugyan kétségesnek érezte a küzdelem kimenetelét, de a
meglepő eredmény ellenére a jelentősége messze eltörpült a
consuli választások mellett. Catilina újra jelöltette magát, ahogy
Servilia férje, Decimus Junius Silanus is. Ez Silanus második
próbálkozása volt – néhány évvel korábban Cicero elutasította őt
jelentéktelenség miatt. Consulként Cicero felügyelte a
választásokat. Az egyik jelölt bátorítására megalkotott és
keresztülvert egy új törvényt, mely még keményebben lépett fel
a választási megvesztegetéssel szemben, tízévnyi száműzetésre
ítélve a bűnösöket. Semmit nem ért a már burjánzó mutyizás
ellen, amit talán Catilina kezdett, viszont csakhamar az összes
jelölt beszállt a játékba. Cato bejelentette, hogy bárki is nyerje a
választást, vád alá helyezi azon az alapon, hogy becsületes
eszközökkel egy ilyen küzdelemben senki nem győzhet. A
sógorával, Silanusszal kivételt tett. Míg egy ilyen lépés mai
szemmel nézve maga a képmutatás, a római arisztokrácia nagy
hangsúlyt fektetett a családi kapcsolatokra, és teljesen
megértette. Catilina szerencséje hanyatlóban volt, és
egyértelműen kétségbeesett: a szegények pártfogójának
titulálta magát, hisz saját szegénysége miatt képes volt átérezni
a helyzetüket. Nyíltan szóvá tette, hogy a Köztársaságot egy
érdemtelen és szemérmetlen klikk uralja, akik a saját érdekeiken
kívül semmi mással nem törődnek. Amikor a szenátusban a
consul kérdőre vonta, két Köztársaságról beszélt – a népesség
nagy tömege egy erős testet képviselt, de nem volt vezérlő feje,
míg az ellenlábasai csupán egy test nélküli fej voltak, hiszen a
támogatásuk mögött nem létezett szilárd anyag. Kijelentette,
hogy ő szívesen lesz a tömeg feje, amire a nép annyira vágyik.
Rengetegen csatlakoztak hozzá, az ügynökei különösen a vidéki
területeken aktiválták magukat. Lassan kezdte elveszíteni a
vezető fér ak barátságát, akik annak idején a bíróságon
támogatták. Crassus és Caesar valószínűleg továbbra is mellette
maradt a kampány alatt. Cicero egyszer elhalasztotta a
választást, és amikor szeptember vége felé végre megtartották,
egy equites testőr társaságában érkezett a helyszínre, akit a
szenátus szavazott meg számára. Arról is gondoskodott, hogy
mindenki észrevegye, a tógája alatt „titokban” mellvértet visel.
A sikeres jelölt Silanus lett, valamint Lucius Licinius Murena,
aki a Mithridatész ellen vívott háborúban Lucullus egyik
rangidős beosztottja volt. [21]
Catilinia szemmel láthatóan már a választás előtt azt
fontolgatta, hogy alkalmazzon-e erőszakot, de feltehetően
abban reménykedett, hogy a hagyományos eszközökkel is képes
sikert aratni. A kudarca után nem maradt más választása,
szembe kellett néznie a ténnyel, hogy politikailag
megsemmisült, és száműzik, hiszen Caesarhoz hasonlóan óriási
adósságokat halmozott fel, amelyből egy jókora rész
vissza zetése november 13-án vált esedékessé, azután csődbe
megy. Viszont Caesartól eltérően az ő hazardírozása túl nagy
léptékű volt, és látszólag elbizonytalanodott azt illetően,
hogyan hozza működésbe a tervét. Az egyik híve, Caius Manlius
buzgón gyűjtögette a sereget Etruriában, de Catilina Rómában
maradt, és úgy járt be a szenátusba, mintha mi sem történt
volna. Manlius régen centurióként szolgált Sullával, ám a
diktatúra után elveszítette a vagyont, amit a polgárháborúban
szerzett. Hozzáértő embernek tűnt, de a szenátori osztályon
kívülről származott, ezért alárendelt tisztnél nem vihette
többre. Catilinának jócskán akadtak arisztokrata hívei is,
csakhogy őket inkább a kétes hírnév és a hozzáértés
szembetűnő hiánya jellemezte. Az ilyen inkompetens gurákat
többnyire nehezen tudták komolyan venni, de mivel Catilina
még mindig Rómában volt, a szenátus elbizonytalanodott.
Összeesküvésről és lázadásról szóló pletykák keringtek, de ez
idáig semmi nem történt, ami igazolta volna, hogy van
valóságalapjuk. Cicero viszont jobban informált volt, mert egy
kémhálózattal gyeltette az összeesküvőket. Az egyik
legfontosabb forrása Quintus Curius volt, aki egyfolytában a
terveikkel hencegett, hogy elkápráztassa a szeretőjét, Fulviát.
Csakhogy a nő egy arisztokrata család sarjaként az egyik
szenátorhoz ment feleségül, és Cicero rábeszélte, győzze meg a
szeretőjét, hogy árulja el a társait. Ennek köszönhetően a consul
jórészt tisztában volt vele, mi folyik, és fel tudott készülni egy
ellene tervezett gyilkossági kísérlettel szemben. Jó eséllyel fel
tudták volna tartóztatni az összeesküvőket, de ez még nem
adott a consulnak jogalapot, hogy felszólaljon a szenátusban, és
leleplezze a folyamatban lévő puccskísérletet. Ugyanis eddig
még semmi olyat nem tettek, ami felhatalmazta volna, hogy
fellépjen ellenük. Catilina nyilvánvalóan ezt a bizonytalanságot
akarta kihasználni, de az is lehet, hogy egyszerűen még nem
döntötte el, hogy mikor és hogyan akar cselekedni. [22]
Október 18-án este Crassus és számos másik szenátor
névtelen levelet kapott, amely arra gyelmeztette őket, hogy
meneküljenek, mert 28-án vezető embereket fognak
lemészárolni. Egyenesen Ciceróhoz mentek a leveleikkel, aki a
szenátusban felolvastatta azokat. Manlius etruriai
ténykedésének híre a városba ért, és 21-én Cicero tájékoztatta
róla a szenátust, ami megszavazta a senatus consultum
ultimumot. Azt állította, hogy a lázadó sereg október 27-én
akarja nyíltan felfedni magát. Ez be is következett, az előre
bejelentett mészárlás viszont nem. Róma mellett olyan seregek
állomásoztak, amelyek parancsnokai épp a diadalmenetüket
ünnepelték – más hadakkal együtt ezeket is útnak indították,
hogy leszámoljanak a lázadókkal. November 8-án a szenátus
újra ülésezett, és Cicero a múltbéli bűneit vetette Catilina
szemére, szenvedélyesen üvöltözve a fér arcába, majd azzal
vádolta, hogy a jelenlegi tervekkel is tisztában volt. Bár Catilina
is ordítva válaszolt, és a „meghonosított idegen” kifejezést annyi
megvetéssel vágta Cicero fejéhez, ahogy csak egy patrícius
tudta egy „új emberéhez”, az összeszólalkozás végre eléggé
felzaklatta ahhoz, hogy a tettek mezejére lépjen. Aznap éjszaka
elhagyta Rómát, azt állítva, hogy önkéntes száműzetésbe vonul,
hogy megkímélje a Köztársaságot a belső viszályoktól. Egy
Catulusnak írt levelében elpanaszolta, mennyi rosszat tettek
vele az ellenségei, akik megfosztották a fáradozásáért és
tehetségéért járó jutalomtól. Igazi római szokás szerint a
feleségét és a lányát Catulus védelmébe ajánlotta. Hamar
kiderült, hogy Catilina nem külföldre menekült, hanem
csatlakozott Manliushoz és a sereghez. Mindkét fér t
közellenségnek nyilvánították. Rómában maradt még néhány
támogatója, akik nyomban tárgyalásokat kezdeményeztek egy
gall törzs, az allobrogok követeivel, akik azért tartózkodtak a
városban, hogy panaszt emeljenek kétségbeejtő helyzetük
miatt. Az összeesküvők azt remélték, hogy lázadásra bírhatják a
törzset, hogy nyissanak egy második frontot a szenátushoz hű
hadak elvonására. Ezzel szemben megkeresték Cicerót, és
beárulták őket. Egy fér t akkor kaptak el, amikor az allobrogok
csapdába csalták, másik négy kulcsszereplőt pedig nem sokkal
utána tartóztattak le. Először ártatlannak vallották magukat, de
amikor szembesítették őket a terhelő bizonyítékkal, azonnal
beismerték a bűnösségüket. Most már csak az volt a kérdés,
hogy mihez kezdjenek velük. [23]
 VII

BOTRÁNY

„A Köztársaság, annak polgárai, valamennyiőtök élete,

az ingatlanjaitok, a vagyonotok, a feleségetek és
gyermekeitek, e dicsőséges birodalom szívével, eme
legáldottabb és leggyönyörűbb várossal együtt, mint
látjátok, a mai napon kiragadtatott a tűzből és a kard
útjából. A mérhetetlen szeretet, melyben a halhatatlan
istenek részesítenek benneteket, kiegészítette
mindama fáradozást és éberséget, melyet én
foganatosítottam, csakúgy, mint az általam vállalt
veszélyeket, hogy kivegyük a pusztítás állkapcsai
közül, és visszaadhassuk nektek épen és
egészségesen.”
– Cicero, i. e. 63. december 3. [1]

Ezekben a hónapokban Caesar viselkedése sokak szemében

gyanúsan kétértelműnek tűnt. Crassusszal együtt támogatta
Catilina jelöltségét. Talán elég jól ismerte Catilinát, de akkoriban
Róma arisztokráciájának világa oly parányi volt, hogy majd
minden szenátor ismerte egymást. Bár Cicero beszédei i.  e. 63-
tól kezdve javíthatatlan szörnyetegnek festették le Catilinát,
nem mindig vélekedett így a fér ról. I.  e. 65-ben még azt
fontolgatta, hogy védelmébe veszi a bíróság előtt, „abban a
reményben, hogy ezzel arra ösztönzőm őket, hogy
csatlakozzanak a kampányunkhoz”, amelyet az i.  e. 63. évi
consuli cím megnyeréséért folytattak. [2] Caesar már jóval
régebb óta nyíltan támogatta Catilinát, és ahogy korábban
megjegyeztük, feltűnő volt kettejük közt a hasonlóság.
Mindketten hajlamosak voltak felkarolni a „népszerű” ügyeket,
és lelkesen vallották magukat Marius hívének. Miután Catilina
elért Manlius seregéhez, körbehordozott egy sast, amely Marius
légióinak jelvénye volt. Látszólag Caesar is olyan embernek tűnt,
aki szívesen csatlakozna az adósok összeesküvéséhez, hiszen az
életmódja sokban hasonlított. Amikor Cicero a Forumon
összegyűlt sokasághoz beszédet intézett, az összeesküvőket
ekképpen festette le: „Gondosan fésült, olajtól csepegő frizurájú
fér ak, némelyikük lányosan simára borotválja arcát, míg
mások bozontos szakállt viselnek, tunikájuk bokáig és csuklóig
ér, s köntöst hordanak tóga helyett” [3] Ez a kép akár Caesar
eltúlzott portréja is lehetett volna, talán ő hozta divatba a
hosszú ujjú ruhadarabokat, és övvel lazán összefogott tunikája
is mélyen lelógott. Az elkövetkező években Cicero szinte
mindenre gyanakodott, amihez Caesarnak köze volt,
ugyanakkor állítólag ilyeneket mondott róla: „Másfelől viszont,
mikor a hajára nézek, melyet oly nomsággal rendez el, és
látom, ahogy egyik ujjával a fejét vakarja, egyszerűen nem
tudok arra gondolni, hogy e fér valaha is oly súlyos bűn
gondolatával kacérkodna, hogy megdönti a római alkotmányt.”
[4] Az összeesküvők többségéhez hasonlóan Caesar is
piperkőcnek számított, aki egyaránt hírhedt volt szexuális
étvágyáról és súlyos adósságairól, ám azoktól eltérően sikeres is.
Minden egyes hivatalát a cursus sorjában elnyerte, amint
alkalmassá vált azok megpályázására, ráadásul nemrég aratott
látványos győzelmet a pontifex maximus címért folytatott
küzdelemben. Caesarnak nem hiányzott egy forradalom, bár azt
nem jelenthetjük ki, hogy nem csatlakozott volna a lázadókhoz,
ha úgy látja, sikerrel járnak.
 Crassus hasonló cipőben járt, mert nyíltan támogatta
Catilinát a választáson. Akárcsak Caesar, talán Crassus is
szívesen bebiztosította volna, hogy a győztes oldalra álljon,
bármelyik is legyen az, de a bizonytalan szituáció ekkoriban
kissé feszültté tett mindenkit, aki gyaníthatóan az összeesküvés
részese volt. Míg az ügynökei sereget gyűjtöttek, Catilina
Rómában tartózkodott. Miután távozott, tudták, hogy más
összeesküvők ott maradtak, hogy felforgassák a várost. Mivel a
consul naponta állt elő olyan információkkal, hogy újabb
merényletek és gyújtogatás tervét leplezte le, nem volt meglepő,
hogy a szenátorok gyanakvó pillantásokkal méregették
egymást. Mind Caesarnak, mind Crassusnak nagyon óvatosan
kellett viselkednie. Ezért Crassus nyomban elvitte Ciceróhoz a
levelet, amint kézhez kapta. Ennek ellenére az összeesküvők
őrizetbe vétele után egy informátort állítottak a szenátus elé,
aki azt állította, hogy Crassus levelet küldött vele Catilinának,
amiben arra biztatta, hogy ne törődjön a letartóztatásokkal,
folytassa a vállalkozást. Sallustius szavaival:

De amikor Tarquinius megnevezte Crassust, egy

hihetetlenül vagyonos és befolyásos fér t, egyesek
hiteltelennek tartották a vádat, míg mások igaznak, de
úgy vélték, hogy válság idején jobb a maguk oldalára
állítani egy ilyen hatalommal bíró embert, mint
elidegeníteni; jó néhányan Crassus személyes adósai
voltak, és ők egyöntetűen kijelentették, hogy a vád
hamis… [5]

Megszavazták, hogy az állítást hamisnak veszik, és az

informátort őrizetbe vették, a nyomozást függőben hagyták. A
történész Sallustius azt mondja, a saját fülével hallotta, amikor
Crassus kijelentette, hogy az informátor Cicero utasításait
követte, mert arra akarta kényszeríteni, hogy nyilvánosan
szakítson Catilinával és a lázadókkal a kivárásos taktika helyett.
Az incidens bizonyára még tovább rontott a két fér egyébként
is rossz kapcsolatán. [6]
Cicero óriási nyomás alatt volt ezekben a hetekben. A
gondterhes időszak ellenére érezte, hogy eljött a karrierje
csúcspontja, amikor az Arpinumból származó „új ember”
megmenti a Köztársaságot, egész életében büszkén idézheti
majd fel óriási sikerét. De a diadalt nem adták könnyen. Már a
kezdetek kezdetén nehézségekbe ütközött, amikor az összes
szenátort meg kellett győznie, hogy valós veszély fenyeget,
különösen, mivel alig volt a kezében kézzelfogható bizonyíték,
amiről nyilvánosan beszámolhatott volna. Végül a
kulcsszereplők őrizetbe vétele és kihallgatása Rómában az egész
szenátust meggyőzte, hogy a veszély valódi és komoly. Már csak
gondoskodni kellett az elhárításáról, ám Cicerót nyomasztotta,
hogy a consuli évéből már alig pár hét maradt hátra. Ahogy egy
római magistratushoz illik, mindenképp garantálnia kellett,
hogy a fő fenyegetést még a hátralévő időben elhárítsák –
egyrészt, hogy rendes munkát végezzenek, másfelől, hogy a
teljesítményért learathassa a babérokat. Roppant kellemetlen
volt, amikor Cato az ígéretéhez híven perbe fogta Murenát, i. e.
62. megválasztott consulját. Murena egyértelműen vétkes volt
választási megvesztegetésben, de Cato jellemző módon nem is
időzíthette volna rosszabbul a pert. Válság idején nyilvánvaló,
hogy a Köztársaság irányítását néhány héten belül elkezdő
egyik fő magistratus elmozdítása veszélyes. Ezért Cicero
szakított egy kis időt Murena védelmére, kihangsúlyozva a
szörnyű veszélyt, ami a szenátusra leselkedik, miközben
méltatta azt az értékes szolgálatot, amit ügyfele tapasztalt
katonaként tehetne a fenyegetett Köztársaság védelmében. A
védőbeszédét később kiadták, s bár akkoriban az a hír járta,
hogy a fáradtság miatt az előadásmódja meg sem közelítette a
szokásos színvonalát, Murenát felmentették. Cicero a vádakat
javarészt semmibe vette, a vádlók indítékát kigúnyolta, Catót
pedig naiv idealistának állította be, aki az életszerűtlen lozó ai
elveit akarja ráerőltetni a való világra. Cato állítólag annyit
válaszolt zord arccal, hogy „milyen szellemes kis ckó a mi
consulunk”. Cicero mindig szeretett utolsónak felszólalni a
többi védőügyvéd után, akik ezúttal Hortensius és Crassus
voltak. A római politika kötelezettségeinek és barátságainak
bonyolult hálózatát jelezte, hogy Crassus és Cicero ebben az
ügyben és más alkalommal is egymás oldalán találta magát a
bíróságon. Mindketten inkább védeni szerettek, mert
elnyerhették vele az ügyfél, a családja és a szövetségesei háláját.
[7]
A per csak újabb teherként szakadt a consul nyakába ezekben
a kétségbeejtő hetekben. Nem sokkal a Crassusszal szembeni
vádak felmerülése után Cicerót megpróbálták meggyőzni, hogy
keverje bele Caesart is az összeesküvésbe. A terv mögött Catulus
állt, aki még mindig dühös volt a rangos papi hivatal elvesztése
miatt, és Caius Calpurnius Piso, aki ellen Caesar sikertelenül
emelt vádat az év elején. Cicero visszautasította, hogy részt
vegyen ebben. Valószínűleg nem is tartotta hihetőnek, hiszen
jól ismerhette Caesart, az i.  e. 70-es években elég sokszor
találkozhatott vele, amikor közel állt a Cotta vérekhez. Ám
egyszerű megalkuvás is közrejátszhatott a döntésében,
amennyiben úgy kalkulált, hogy veszélyes egy Caesarhoz
hasonló embert a sarokba szorítani, és rákényszeríteni, hogy a
forradalmárok oldalára álljon. Később egy művében, amit csak
Crassus és Caesar halála után publikált, Cicero azt írta, hogy
mindketten Catilina cinkosai voltak, de az egyáltalán nem
világos, hogy ezt csak ő hitte így abban az időben, vagy tényleg
igaza volt. I. e. 63 utolsó hónapjaiban egyébként is úgy döntött,
hogy saját véleményétől függetlenül mind a két fér nak
megszavazza a Köztársaság bizalmát. Az öt kulcsszereplő
szenátusi kihallgatása után mindegyik fér t egy-egy
tekintélyesebb szenátor gondjaira bízták, hogy tartsák őket
őrizetben, amíg a szenátus dönt a sorsuk felől. Crassust és
Caesart is megbízták a feladattal, Cicero ezzel akarta
nyomatékosan jelezni, hogy megbízik bennük. Ám Catulus és
Piso ettől még ugyanúgy terjesztette a pletykákat személyes
ellenségéről, Caesarról. [8]
A foglyok szedett-vedett társaságot alkottak. Közülük ketten,
Publius Cornelius Lentulus Sura és Caius Cornelius Cethegus is
a hatvannégy szenátor közé tartoztak, akiket az i.  e. 70. év
censorai kizártak a szenátusból. Lentulus i.  e. 71-ben consul
volt, és a kizárása óta folyamatosan azon dolgozott, hogy újra
felépítse közéleti pályafutását. I. e. 63-ban másodjára is elnyerte
a praetori hivatalt, de a letartóztatása után megfosztották a
posztjától. Nem ő volt az egyetlen ember, aki
visszakapaszkodott a csúcsra, miután újból megmérette magát
a választási rendszerben. Cicero consultársát, Antoniust
ugyanazok a censorok zárták ki. A Curius nevű fér is így járt,
akit a szeretője, Fulvia beszélt rá, hogy álljon át informátornak.
Lentulus szilárdan hitt a végzetében, és egyfolytában egy olyan
próféciát idézett, amely megjósolta, hogy három Cornelius fog
Rómán uralkodni – Sulla, Cinna és nemsokára jómaga. A
felesége egy Julia volt, annak a Lucius Julius Caesarnak a nővére,
aki i. e. 64-ben volt consul. A nő korábbi házasságából született
egy Marcus Antonius nevű a, aki ekkor lehetett nagyjából
tízéves. Catilina a felkeléshez nem akart rabszolgákat toborozni,
inkább polgárokra támaszkodott volna. Lentulus nemcsak hogy
szóvá tette egyet nem értését, de írásban is kinyilvánította,
mely levelet utóbb elfogtak és felolvastak a szenátusban.
Szemmel láthatóan mindegyik összeesküvő megtett mindent
annak érdekében, hogy besározza magát. Kezdetben a
kihallgatás során a legtöbben mindent tagadtak – Cethegus
például azt állította, hogy a házában lelt, nagy számú eldugott
fegyver csupán az antik fegyvergyűjteménye –, de csakhamar
beadták a derekukat, amikor terhelő bizonyítékként eléjük
rakták a leveleket, amelyeken a saját pecsétjük és saját kézírásuk
virított. Bűnük pedig véglegesen megállapítást nyert, amikor
december 3-án a szenátus elé állították őket. Két nappal később,
ötödikén a Ház ismét ülésezett, hogy döntsön a sorsuk felől. [9]

A NAGY VITA

A szenátus Concordia templomában gyűlt össze, nem a saját

épületében. Nem volt ebben semmi szokatlan, mert a Ház a
Curiától kezdve egy sor másik templomban is szokott ülésezni.
A körülmények ismeretében Concordia istenség választása
kiváltképp helyesnek tűnt, vagy éppenséggel ironikusnak, de az
is elképzelhető, hogy a fekvése miatt esett rá a választás,
ugyanis a Forum nyugati szélén, a Capitolinus-domb lejtőjének
közelében állt. Ez a terület könnyebben volt védhető a nagy
számú fegyveres, köztük a lovagrend rengeteg jelen lévő tagja
miatt, akik a consul kérésére felvették a pozíciójukat a gyűlés
őrzéséhez. Elnöklő magistratusként Cicero szertartásos imával
nyitotta meg az ülést, mielőtt megszólította a Házat, és
megkérdezte, mi legyen a rabokkal. A múltban a senatus
consultum ultimum rendelkezése értelmében eljáró consulok a
szenátus megkérdezése nélkül vállalták magukra annak
eldöntését, hogy a Köztársaság ellenségeit ki kell végezni.
Ugyanakkor hasonló döntések főleg a csaták hevében születtek,
amikor a „lázadókat” még cselekvés közben, valós veszélyt
elhárítva ítélték el. Ám a korábbi esetekkel szemben, amikor a
rendeletet hozták, az öt összeesküvő most őrizetben volt.
Szárnyra kaptak ugyan pletykák, miszerint Cethegus
megpróbált kommunikálni a rabszolgáival, hogy a foglyok
kiszabadítására fegyverezzenek fel egy csapatot, de a jelen
szituációt még ezzel együtt sem lehetett volna a pillanat
hevében elkövetett lincselésnek feltüntetni. Rabirius nemrég
lezajlott pere már megkérdőjelezte, hogy jogos-e a teljhatalom
alaprendelkezése, és ez Cicerót kiváltképpen óvatossá tette. A
szenátus ugyan nem számított bíróságnak, ám ha a tagjai
egyértelmű konszenzusra jutnak a megfelelő eljárást illetően,
akkor az erkölcsi alapul szolgál majd a consul döntéséhez. Cicero
kijelentette, hogy aláveti magát a szenátus akaratának, bárhogy
is határozzon, de nyíltan kitartott abbéli hitében, hogy a foglyok
megérdemlik a büntetést, és muszáj kivégezni őket.
A szenátusban nem volt megszabva a felszólalók sorrendje, de
létezett egyfajta hierarchia abban az értelemben, hogy szokás
szerint először a consulok kaptak szót, aztán a praetorok, és így
tovább a kisebb rangú magistratusok felé. Az egyes csoportok
nevében felszólalók sorrendjét az elnöklő magistratus szabta
meg, aki a nevükön szólította őket. A Ház kezdő tagjai,
különösen azok, akik még magistratusi hivatalt sem viseltek,
általában ritkán kaptak szót. Ugyanakkor minden jelen lévő
szenátor szavazhatott, és a római szavazási rendszerben
egyedülálló módon itt minden szavazat ugyanannyit ért.
Amikor felszólították a szenátorokat, hogy válasszanak, a ház
két ellentétes oldalára vonultak, amivel azt jelezték, hogy
elfogadják vagy ellenzik az indítványt. Mindennapos látvány
volt a viták során, hogy aki az aktuális szónokot támogatta, az
odament hozzá, és leült mellé. A hátsó padokban ülőket, akik
alig kaptak szót, szavazati jogukkal viszont élhettek, néha
pedariinak hívták, ami durva fordításban „járkálókat” jelent. A
november 8-i gyűlésen igen szembeötlő volt, hogy amikor
Catilina elfoglalta a helyét, a szenátorok sietve átültek mellőle
máshová, mind zikailag, mind politikailag elszigetelve a fér t.
[10]
December 5-én Cicero azzal kezdte a vitát, hogy szót adott
Servilia férjének, Silanusnak, arra kérve, hogy fejtse ki a
véleményét. Szokás szerint először az aktuálisan megválasztott
consul véleményét kérték ki, majd a volt consulok, azaz a
„consularisok” következtek, mivel ezeknek a fér aknak már
életbe kellett léptetnie olyan intézkedéseket, amiket a Ház
rendelt el. Silanus kijelentette, hogy a rabokra „végleges
büntetést” kell kiróni, amelynek az értelme – és nyilvánvalóan a
szándéka is – a kivégzés volt. Murenát szólították
következőként, aki egyetértett vele, ahogy mind a tizennégy
volt consul is, aki jelen volt azon a napon. Említésre méltó, hogy
Crassus nem jelent meg, így magatartása továbbra is homályos
következtetésekre adhatott okot. Ezzel szemben Caesar ott volt,
és bátran megfogalmazta véleményét, amikor megválasztott
praetorként szót kapott. Egészen addig az összes szónok a
halálbüntetés mellett tört lándzsát, amit a Ház többsége rendre
helyeslő morajjal fogadott, azt sugallva, hogy ez az általános
álláspont. (Persze az is lehet, hogy hangos bekiabálásokkal
nyilvánítottak véleményt, hiszen nem tudhatjuk, hogy egy
szenátusi ülés mennyire volt harsány vagy méltóságteljes és
higgadt.) Miután Caesart illetően az előző napokban kétségek
merültek fel, talán arra számítottak, hogy most majd határozott
egyetértésének ad hangot, hogy a Köztársaság iránti
lojalitásáról biztosítsa őket. Azonban nem sokkal azelőtt
Rabiriust épp azzal vádolta, hogy jogtalanul öldösött római
polgárokat, és egész pályafutása alatt jellemzően olyan népszerű
ügyeket karolt fel, amelyek a szenátust vagy a magistratusokat
a hatalommal való önkényes visszaélés miatt kritizálták.
Következetlen lett volna részéről, ha most gyökeresen ellentétes
szempontot képvisel, de nem valószínű, hogy Caesar ezt
egyáltalán fontolóra vette. Már akkor sem izgatta, ha magára
marad a véleményével, amikor ellentmondott Sullának. Az
arisztokrácia az olyan embereket éltette, akik egyedül, minden
segítség nélkül képesek voltak meggyőzni a szenátust, hogy
változtasson a véleményén. Az egyik leghíresebb közülük
Appius Claudius Caecus volt i.  e. 278-ban, aki állítólag maga
győzte meg a szenátust, hogy ne tárgyaljon a győztes
Pürrhosszal, hanem harcoljon tovább. Ha döntenie kellett, hogy
beolvad-e a tömegbe, vagy inkább feltűnő szerepet vállal, akkor
Caesar mindig az utóbbit választotta. Ebben az esetben könnyen
lehet, hogy lelkiismereti kérdésnek tekintette a dolgot, és
őszintén hitt az igazában. Hírnevet szerezni és a meggyőződése
szerint helyesen cselekedni nem mindig zárta ki egymást. [11]
Caesar beszéde nem maradt fenn, de Sallustius verziója talán
visszaadja a főbb érveket, még ha amolyan sallustiusi stílusban
tolmácsolja is, és valószínűleg jóval rövidebben. Ahogy az összes
lejegyzett beszéd esetében, itt sem lehet tudni, milyen hatással
lehettek e szavak a hallgatóságra. Méltatták Caesar
gesztikulálását, testtartása eleganciáját és erélyességét, és
enyhén magas fekvésű hangja árnyalatait. Sallustius
verziójában a nagyszerű előadás e szavakkal kezdődött:

Szenátus kiválasztott atyái, minden fér nak, ki nehéz

kérdésekben hoz döntést, őrizkednie kellene a
gyűlölet, a barátság, a düh és a szánalom befolyásától.
Mert amikor ezek közbeavatkoznak, az elme nem
képes megítélni az igazságot, és senki nem tudta még
egyszerre kiszolgálni az érzelmeit és legjobb tudását.
Ha egy feladatnak szentelitek az elméteket,
győzedelmeskedni fog; ha szenvedély befolyásolja,
elemészt benneteket, és az elme használhatatlan lesz.
[12]

A beszéd alatt nyugodt volt, kedvesen racionális, és szelíden

kigúnyolta az előtte felszólalókat, akik úgy próbáltak meg
egymásra licitálni, hogy szemléletes szóvirágokba csomagolva
ecsetelték azt a mészárlást, erőszakot és fosztogatást, ami
Catilina győzelmét követte volna. Nyoma sem volt annak a
fér nak, aki dühében megrángatta Juba szakállát. A vádlottak
bűne megkérdőjelezhetetlen volt, és számukra nem létezett elég
kemény büntetés, ami igazságtalan lett volna. A kezdő
gondolathoz visszatérve kijelentette, hogy a szenátus
felelőssége is számonkérhető, ha megengedi, hogy a tagjai
megadják magukat az érzelmeiknek. Hiszen azt kellene
eldönteniük, mivel szolgálják legjobban a Köztársaság jövőjét,
mert a mai nap például fog szolgálni az elkövetkezendőkben.
Caesarnak gondja volt rá, hogy Cicerót is megtisztelő szavakkal
illesse, amikor kijelentette, hogy a jelenlegi consulnak senki
nem vetheti a szemére, hogy visszaélt a hatalmával. Arra
viszont nincs garancia, hogy minden jövőbeni hivatalnok képes
lesz ilyen önmérsékletet tanúsítani. Emlékeztette őket, hogy
Sulla proskripciója is néhány olyan ember halálával kezdődött,
akiket általánosan bűnösnek véltek. Az öldöklés azonban
csakhamar ijesztő vérfürdővé duzzadt, és az áldozatokat már a
„városi házukért vagy villáikért” gyilkolták le. [13]
Caesar szemében a halálbüntetés rómaiatlan volt (habár
természetesen a nemrég lezajlott perduellio per régies eljárása is
azzal fenyegetett). Gyengéden megfeddte Silanust, akinek
méltatta ugyan a haza asságát, de állítása szerint a fér
elragadtatta magát a rabok bűneivel kapcsolatban. Közönséges
esetben egy római polgár – legalábbis egy gazdag polgár –
száműzetésbe vonulhatott, ha komoly vádak alapján bűnösnek
találták, aminek hála a halálbüntetés nem volt több elméleti
szankciónál, amit a gyakorlatban nem alkalmaztak. Caesar
eltűnődött, vajon Silanus miért nem javasolta mindjárt, hogy a
vádlottakat korbácsolják is meg, mielőtt megölik őket, és meg is
válaszolta magának a kérdést: természetesen azért, mert az
törvénytelen. Magasztalta az őseik bölcsességét, a szenátorok
letűnt generációit, akik a polgárokra tekintettel
szisztematikusan eltüntették a halálbüntetést és a többi
brutális büntetést. Különben is, a halál inkább felmentés az élet
terhe alól, nem büntetés… csak véget vet a balszerencsének, és
nem hagy teret se gondoknak, se örömöknek. [14] Caesar más
megoldást javasolt. Nyilvánvalóan nevetséges lett volna futni
hagyni ezeket az embereket, hogy aztán nyomban
csatlakozzanak Catilinához. Rómának nem volt igazi börtöne,
ami arra szolgált volna, hogy hosszú időn keresztül rabokat
tarsanak benne, mert a legtöbb törvény vagy pénzbírságot, vagy
száműzetést szabott ki a vétkesre. Caesar azt ajánlotta, hogy a
rabokat adják különböző itáliai városok kezébe, hogy életük
végéig fogságban tartsák őket. Ha bármelyik város kudarcot
vall, súlyos pénzbüntetésre számítson. A fér ak vagyonát
kobozza el az állam, amivel gyakorlatilag megakadályoznák,
hogy a gyermekeik közéleti karriert kezdjenek, és idővel bosszút
álljanak. Arról is határozatot kell hozni, hogy sem a szenátus,
sem a nép nem veheti fontolóra, hogy az összeesküvőket valaha
visszahívhassák, ahogy például maga Caesar kampányolt
Lepidus támogatóinak visszatéréséért. Meglátása szerint ez
sokkal keményebb büntetés volt a halálnál, mert így az
összeesküvők kénytelenek lesznek együtt élni a bűneik
következményeivel. [15]
A beszéd alatt Caesar a régi nemzedékeket állította a
hallgatóság elé példaként. Ez elég sablonos volt, hiszen a római
arisztokrácia mély tisztelettel adózott az ősei emlékének, a
gyermekeik már kiskoruktól kezdve a Köztársaságért véghez
vitt óriási tetteiket hallgatták. Ugyanakkor a javaslata egyszerre
volt radikális és újszerű. A rómaiak soha azelőtt nem tartották
folyamatos fogságban a polgáraikat – innentől kezdve támadt
igény az új módszerre. Bár gyelmeztetett, hogy bárki is akarja
szabadon bocsátani vagy rehabilitálni az elítélteket, az
törvénybe ütközik, kétségesnek tűnt, hogy egyáltalán
foganatosítani lehet-e egy ilyen rendelkezést. A Gracchusok és
más tribunusok újra és újra éltek a jogukkal, hogy a
népgyűléssel szavaztassanak meg bármit. Kérdéses volt, akad-e
valaki, aki az összeesküvők ügye mellé áll, noha ezt sem
zárhatták ki teljesen. A szenátus előtt felmerült egy újfajta
probléma, mert a történelemben addig még soha nem kellett a
teljhatalom alaprendelkezését már eleve fogságban tartott
emberek ellen felhasználni. Caesar megemlítette, hogy az
előttük álló döntéssel a szenátus precedenst fog teremteni, majd
előállt egy új megoldással, amivel sok szempontból újabb
problémát teremtett. A szándéka az volt, hogy megelőzzék a
Gracchusok és Saturninus elhallgattatását követő
vádaskodásokat. Az összeesküvők szörnyű bűnöket követtek el,
ennek ellenére nem kellene megfosztani őket az összes polgári
joguktól. Már nem voltak abban a helyzetben, hogy ártsanak a
Köztársaságnak, és a bebörtönzésük garantálná, hogy soha
többé ne is legyenek. [16]
Beszéde alatt Caesar nyugodt és kimért maradt, s józan,
hiszen azt akarta elérni, hogy a szenátorok ne hagyják, hogy az
érzelmeik uralkodjanak a Köztársasággal szemben fennálló
kötelességük fölött. A kérést, hogy Rómát helyezzék a saját
érzéseik elé, olyan emberekhez intézte, akik a nagynevű
családok erős kötelességtudatában nevelkedtek. A gyűlés
kezdetére jellemző megingathatatlan bizonyosság repedezni
kezdett, aztán teljesen elmorzsolódott. Quintus Tullius Cicero, a
consul öccse is kinevezett praetor volt, és Caesar utáni
felszólalásában teljesen egyetértett annak álláspontjával.
Elképzelhető, hogy szenátusi szokás szerint ezt hangsúlyozandó
oda is telepedett Caesar mellé. Az i. e. 62. év egy újabb praetorja,
Tiberius Claudius Nero – Tiberius császár nagyapja – kicsit
máshogy reagált, mert úgy vélte, túl korai a rabok sorsáról
dönteni, míg Catilina szabadon kószál egy hadsereggel. Inkább
őrizetben kellene tartani őket, és egy erre kijelölt újabb
vitanapon döntsenek a sorsukról. [17] Rengetegen
elbizonytalanodtak. Az esemény egy pontján Silanus felszólalt,
és azt állította, hogy félreértették őt, mert ő egyáltalán nem is
támogatja a halálbüntetést, csak a „végleges büntetést”, amit a
törvény enged. Tipikusan jellemző lehetett az ilyesfajta
elbizonytalanodás egy olyan ember esetében, aki alighanem
semmiben nem akart felelősnek látszani.
Cicero, miután látta, hogy a kezdeti konszenzus kezd
repedezni, úgy döntött, a kezébe veszi az irányítást, és hosszú
monológba kezdett, amelynek a szövegét utólag Negyedik beszéd
Catilina ellen címen jelentette meg. Mivel az eredetit legalább
részben a vita alatt fogalmazta meg, vélhetően kevésbé
csiszoltra sikeredett a beszéd, mint a ránk maradt verzió.
Mindazonáltal hiba lenne a nagy szónok retorikai képzettségét
és tapasztalatát alábecsülni, és ahogy Cicero a nyelvet, a ritmust
és a felépítést használta, nagy valószínűséggel még e rögtönzött
előadás is igen magas szintet képviselt. Már kezdettől
emlékeztetett rá mindenkit, hogy ő a consul, a Köztársaságot e
válság idején vezető fér , aki végül a felelősséget viseli,
bármilyen ítéletben is állapodnak meg. Felelevenítve a vita
korábbi hangnemét, mely Caesar kimért és elgondolkodtató
fellépését megelőzte, ő is mészárlást, erőszakot és kifosztott
templomokat vizionált:

Gondoljatok magatokra ezért, urak; ügyeljetek a

szülőföld megőrzésére, mentsétek meg magatokat, a
feleségeteket, a gyermekeiteket és a vagyonotokat,
védjétek meg a római nép nevét és magát a létét;
engem ne óvjatok, miattam ne aggódjatok. Nekem
elsősorban abban kell reménykednem, hogy a
városunk felett őrködő összes istentől majd
megkapom, amit megérdemlek; másodsorban, ha
bármi történnék velem, nyugodtan és beletörődve
halok meg. [18]
Majd a két indítványra tért át: Silanuséra, amelyet a
továbbiakban gyakorlatilag kivégzésként értelmezett, aztán
Caesaréra. Az első összhangban állt a hagyományokkal – Cicero
megemlítette a Gracchusokat és Saturninust, akiknek állítása
szerint sokkal kisebb bűnökért kellett meghalniuk –, a
másodikra viszont eddig nem volt példa, és nem is célravezető.
Ekkor azt kérdezte: „Hogyan válasszuk ki a városokat, melyekre
az őrzésüket bíznánk? Méltánytalannak tűnik a szenátusra
ruházni a felelősséget, hogy kiválassza őket, de akkor a
települések maguktól jelentkezzenek a feladatra?” Azonban
nem rosszallotta Caesar javaslatának keménységét, és
kihangsúlyozta, hogy a bebörtönzés és a teljes vagyonelkobzás
bizonyos szempontból sokkal kegyetlenebb büntetés a gyors
halálnál.
Cicero kifejezetten udvarias volt Caesart illetően, aki szerinte
felszólalásával és tetteivel már bebizonyította „a Köztársaság
iránti rajongását”. „A szívében a nép javát kereső, őszinte
popularist” szembeállította a demagóg szónokokkal. Majd
odaszúrt Crassusnak, amikor megjegyezte, hogy „az egyik
popularisként pózoló” személy nincs jelen, „vélhetőleg azért,
hogy ne kelljen szavaznia, hogy megöljenek-e néhány római
polgárt, vagy sem”. Crassus – akit még mindig nem nevezett
meg, de félreérthetetlenül róla beszélt – az előző két napban az
egyik fogoly őrzéséről gondoskodott, nyilvános hálaadást
szavazott meg Cicerónak, és jóváhagyta a besúgóknak ajánlott
jutalmat. Azután Cicero Caesar jelenlétét arra próbálta
felhasználni, hogy gyengítse az álláspontját. Ha ugyanis Caesar
elfogadta, hogy a szenátus egyáltalán ítéletet mondhat az
összeesküvők felett, akkor azt is el kell ismernie, hogy megszűnt
a polgári rangjuk, ezért aztán a törvény védelme már nem
vonatkozik rájuk. Cicero tudta, hogy ha a szenátus elfogadja
Caesar javaslatát, a fér népszerűsége miatt könnyebben
meggyőzik a Forumon összegyűlt tömeget, hogy az így
igazságos. Állítása szerint viszont arról is meg volt győződve,
hogy a nép bölcsen jóváhagyná, elfogadná a rabok kivégzésének
szükséges voltát. Ebből aztán visszakanyarodott a szörnyű
bűnökhöz, és újra ecsetelni kezdte, „mennyire remegett a
zokogó anyák, a menekülő kislányok, kis úk és a megerőszakolt
Vesta-szüzek elképzelt látványától”. [19] Megnyugtatta a
szenátust, hogy óvintézkedéseket tett a gyűlés és a város
védelme érdekében, amivel a tudomásukra hozta, hogy
szabadon dönthetnek, bármit is vélnek helyesnek Consulként
készen állt a döntésük következményeit magára vállalni,
miképp a kivégzések által esetleg kiváltott bármiféle stigmát és
gyűlöletet is. Ő személyesen hajlandó lett volna bármilyen árat
meg zetni a Köztársaság szolgálatáért.
A consul beszéde újra felajzotta néhány szenátor érzelmeit,
ám a gyűlés továbbra is megosztott és bizonytalan maradt. Még
több ember véleményét kérték ki, és Cato megválasztott
tribunusként kapott szót. A tartalmát illetően ismét Sallustius
beszámolójára kell hagyatkoznunk, de Plutarkhosz azt állítja,
hogy maga a beszéd előre le volt jegyezve, és utólag a Cicerónak
dolgozó írnokok jelentették meg, akik egyébként az egész vitát
végigkövették. Az ő verziójában a harminckét éves fér azzal
kezdte, hogy szenátortársai látszólag elfelejtették, hogy Catilina
még szabadon van, így az összeesküvők még mindig potenciális
fenyegetést jelentenek a Köztársaságra. Az állam fennmaradása
került veszélybe, és bolondok lennének, ha „pár gazember
életének megkímélésével az összes jó embert pusztulásra
ítélnék”. [20] Lenézően szólt Caesar azon álláspontjáról, hogy a
halál kegyes vég a szenvedéshez képest, és olyan tradicionális
meséket idézett fel, amelyekben a gonosztevőknek a túlvilágon
szolgáltatnak igazságot. Ugyanígy kritizálta a javaslatot, hogy
más városokba küldjék raboskodni a foglyaikat. Miért lehetett
volna ott őket biztonságosabban elzárni, mint Rómában, és mi
garantálta, hogy nem szabadítják ki őket Catilina lázadói? Cato,
ahogy egész életében, ezúttal is a szigorú, hajthatatlan és
kemény megoldást pártolta. A könyörületnek itt nem volt helye,
és veszélyt jelentett mindaddig, amíg el nem hárították a
Köztársaságot fenyegető veszedelmet:

Biztosak lehettek benne… hogy amikor Publius

Lentulus és a többi sorsáról döntőtök, azzal Catilina
serege és az összes összeesküvő fölött is ítéletet
mondtok. Minél nyomatékosabb a fellépésetek, annál
inkább elbátortalanítja őket; de ha a legkisebb
gyengeséget megérzik rajtatok, a nyakunkon lesznek
rögvest, vakmerő kevélységgel…
A legmagasabb rangú polgárok esküdtek össze, hogy
lángba borítsák szülővárosukat, és háborút
provokáljanak a gallokkal, a római nép
legmegátalkodottabb ellenségeivel. Az ellenség vezére
felénk tart a seregével. És ti még haboztok, és
kételkedve azt kérditek magatoktól, hogy mihez
kezdjetek a falaitokon belül elfogott ellenséggel? [21]

Caesarhoz hasonlóan Cato is a város történelméből vett

példákkal hozakodott elő, hogy véleményét a hagyományokkal
támassza alá – bár ezek az érvek mindkettejük szájából elég
hamisan csengtek. Nem számított szokatlannak, ha ellentétes
álláspontot képviselő emberek egyaránt azt állították, hogy
Róma régóta fennálló szokásai őket igazolják. Rómába az új
szokások szinte kivétel nélkül a hagyomány köntösébe
csomagolva érkeztek. Sallustius a vitát lényegében Caesar és
Cato küzdelmének ábrázolta, előrevetítve a polgárháborút,
melyben Cato lesz Caesar legkonokabb és
legengesztelhetetlenebb ellenfele. Ez volt az általános nézet,
különösen ahogy teltek az évek. Cicero irtó mérges volt, amikor
Brutus a vitáról szóló beszámolójában az ő szerepét
elbagatellizálta, Catóét viszont eltúlozta. Ez a verzió elég
izgalmas volt, és olyan esetként őrizte meg az emlékezet, amikor
egyetlen ember meggyőzte az egész szenátust, rámutatva, hogy
mi a kötelessége. Persze Cato tudatosan játszotta ezt a szerepet
akkoriban, ahogy Caesar is a sajátját, de biztos, hogy jelentős
hatása volt a vitára. Az összes volt consul és sok más szenátor is
megtapsolta Cato javaslatát, amint abbahagyta a beszédet és
leült. Caesar azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és tovább
vitatkozott. A két fér nem messze ült egymástól, és Cato
minden egyes válasszal egyre dacosabb lett, de nem tudta
felbosszantani az ellenfelét. Cicerótól eltérően ő nyíltan
vagdalkozott a rágalmakkal Caesar ténykedését illetően,
gonosznak állította be, és kijelentette, hogy a halálbüntetés
támogatásától való vonakodásával az összeesküvés iránti
szimpátiáját és talán abban való bűnrészességét is kimutatta. A
szóváltás közben csendben a terembe hozott és átadott
Caesarnak egy levelet – feltételezhetően – az egyik rabszolgája.
Cato élt az alkalommal, és nyomban kijelentette, hogy
vitapartnere egyértelműen az ellenséggel kommunikál. Caesar,
aki közben elolvasta az üzenetet, nem reagált a vádra, és amikor
Cato felszólította, hogy olvassa fel hangosan a levelet, akkor is
hezitált. Cato úgy látta, a fér nak bűntudata van, ezért még
erélyesebben ripakodott rá, miközben mindenfelől bátorító
kiáltások támogatták. Végül Caesar egyszerűen Cato kezébe
nyomta a levelet, aki meghökkenve meredt egy Servilia által írt,
igen szenvedélyes hangú szerelmes levélre. Egy kétségbeesett
„Tartsd meg, te részeges!” kiáltással visszadobta Caesarnak az
üzenetet, akinek a jelenet közben patríciusi tartása és higgadt,
magabiztos viselkedése jottányit sem ingott meg. Kissé különös
sértést vágtak a fejéhez, hiszen Caesar köztudottan
önmegtartóztató életet élt, ha alkoholról volt szó, míg Cato elég
nagy ivó hírében állt. [22]
 Az incidens érdekes adalékkal szolgál Caesar és Servilia
kapcsolatához. Nyilvánvalóan jelzésértékű az érintkezésnek ez a
heves igénye, amikor nem lehettek együtt. Szerelmes üzenetet
küldeni a szenátusba, ahol Caesar a nő férjével és a
féltestvérével ül egy társaságban, meglehetősen merész húzás
volt Servilia részéről. Talán a nőt, de az is lehet, hogy
mindkettejüket kéjes izgalom töltötte el egy ilyen lépéstől.
Silanus viselkedését nagyon nehéz megbecsülni, és nem
világos, hogy tudta-e, a feleségének viszonya van Caesarral. Ha
rájött, akkor azt mondhatjuk, hogy nem tett lépéseket a
riválisával szemben. Caesar politikai barátsága sokat ért,
különösen egy olyan fér nak, akinek csak a második kísérletre
sikerült elnyernie a consuli címet, és aki nem igazán állt jó
képességű ember hírében. Egyesek még azon is spekulálni
kezdtek, hogy talán ő maga bátorította a feleségét, hogy
megnyerje Caesar támogatását. Noha mély érzelmeket tápláltak
egymás iránt, nem valószínű, hogy a szeretők bármelyike
lemondott volna egy lehetőségről, ha haszna származhatott
belőle.
Végül a szavazás – melyet jobb megfogalmazása miatt inkább
Cato indítványaként fogadtak el, nem a sógora, Silanus
javaslataként – túlnyomórészt a foglyok kivégzését támogatta.
Lucius Caesar, Lentulus sógora is pártolta az elhatározást,
ahogy a látszat szerint Cethegus tulajdonképpeni vére is, aki
maga is szenátor volt. Caesar nem változtatott az álláspontján,
és dühös csőcselék vette körül, amikor elhagyta Concordia
templomát. A viták alatt szokás szerint nyitva hagyták az
ajtókat, így a bent zajló eseményekről tudomást szerzett a
sokaság is, akik odakint és a Forumon gyülekeztek. Az
összeesküvés réme és különösen a Róma lángba borításáról
szóló történetek – ami szörnyű fenyegetést jelentett a sűrűn
lakott, könnyen tüzet fogó insulákban élők számára – egészen
ellenséges hangulatot teremtett. Cicero továbbra is nyíltan
kiállt Caesar mellett, amivel biztosította, hogy ne essen
bántódása. A végső jelenet odakinn, a közeli Tullianumban
játszódott le, az apró, barlangszerű börtönben, ahová a rabokat
rövid időre bezárták, amíg a büntetésükről döntés született. Az
összeesküvőket is oda vitték. Lentulust megfosztották a
praetori címétől, habár így is járt neki az a megkülönböztetett
gyelem, hogy maga a consul kísérte be. Miután az öt fér t
bevitték, a nyilvánosságtól rejtve megfojtották őket. Röviddel
utána előjött Cicero, és szárazon bejelentette: „Éltek.” (Vixerunt.)
A szenátusi szavazás ellenére az eljárásért ő volt
számonkérhető. [23]

A KÖVETKEZMÉNYEK: CAESAR PRAETORSÁGA, I. E. 62

Nem kellett hosszú időnek eltelnie, míg a dolog miatt először

támadtak Ciceróra. Az új tribunusok i.  e. 63. december 10-én
álltak hivatalba, köztük a hírhedten beszámíthatatlan Quintus
Metellus Nepos nevű fér is, akinek megjelenése állítólag arra
sarkallta Catót, hogy abban az évben maga is versenybe szálljon,
amint a másik bejelentette az indulását. A fér csakhamar
elkezdte kritizálni Cicerót az összeesküvők „törvénytelen”
megbüntetéséért. December utolsó napján a consulok
előírásosan lemondtak a posztjukról, és ilyenkor szokás szerint
egy beszédben idézték fel az eredményeiket. Nepos és az egyik
kollégája, Lucius Bestia tribunusi vétójogukkal élve
megakadályozták, hogy Cicero is elmondja a monológját, ami
szinte hallatlan sértésnek számított. Azt nem vétózhatták meg,
hogy a távozó consul letegye a szokásos esküt, és Cicero
megragadta az alkalmat, hogy kijelentse, megmentette a
Köztársaságot. Nepos Pompeius sógora volt, és egyik
legatusaként egy ideig Keleten szolgált is alatta, de visszatért
Rómába, ahol a tábornok érdekeinek képviseletében
tevékenykedett. A háború véget ért, és közelgett Pompeius
visszatérése, már csak az volt a kérdés, hogy milyen szerepben
térjen vissza. Máris arról fecsegtek, hogy visszahívják a
Köztársaság leghíresebb és legsikeresebb parancsnokát, hogy
tapossa el Catilina lázadó seregét. [24]
Január 1-jén Caesar elfoglalta új, praetori hivatalát, és azonnal
rohamot indított Catulus ellen. I.  e. 83-ban leégett Jupiter
temploma a Capitolinus-dombon, és öt évvel később consulként
Catulusra hárult a feladat, hogy felügyelje az újjáépítést. A
munkálatok azóta sem fejeződtek be, és a praetor a Forum népe
elé szólította Catulust, hogy számoljon el a hanyagságával, azzal
vádolva a fér t, hogy elsikkasztotta a szenátus által kiutalt
pénzt. Egy megfontolt sértéssel megtiltotta a volt consulnak,
hogy a Rostrára másszon, arra kényszerítve, hogy a hallgatóság
szintjén állva beszéljen. Caesar felvetette, hogy beterjeszt egy
javaslatot, ami valaki másra testálná a feladatot, legvalószínűbb
eshetőségként Pompeiust emlegetve, mert még mindig a nagy
hős szóbeli támogatásával próbált népszerűségre szert tenni.
Azonban elegendően jelentek meg Catulus támogatói közül,
hogy a praetorral visszavonassák a tervet. Ám ahogy az Caesar
pályafutásában egészen idáig gyakran megesett, a
tulajdonképpeni siker sokkal kevésbé volt fontos, mint az a tény,
hogy a nyilvánosság egy ügy népszerű támogatójaként
könyvelje el. [25]
Caesar aktívan pártfogásába vette Nepost, aki előterjesztett
egy határozati javaslatot, hogy hívják vissza Pompeiust a
seregével, és bízzák meg, hogy állítsa helyre a rendet Itáliában.
Cato, a tribunustársa hevesen ellenezte a tervüket, mindennek
elmondta őket a szenátusban, és fogadkozott, hogy amíg ő
lélegzik, Pompeius be nem teszi a lábát a városba a katonáival. A
javaslatról tartott szavazás napján Nepos szervezett egy nem
hivatalos gyűlést Róma népének. Castor és Pollux templomának
pódiumán foglalt helyet. Ezt az emelvényt gyakran használták a
Rostra alternatívájaként, mert a Forumnak ebben a keleti
végében nagyobb hely jutott a tömeg befogadására. Caesar a
hivatali székét a tribunus mögé állíttatta, mintegy a
támogatását jelezve. A sokaságban számos keménykötésű ckó
is megjelent, köztük gladiátorok, akiket azért állítottak oda,
hogy megvédjék a tribunusokat, ha baj adódna. Ami Cato és
tribunustársa, Quintus Minucius Thermus képében csakhamar
meg is érkezett, akik azért jöttek, hogy megvétózzák az eljárást,
és ennek érdekében a híveiket is magukkal hozták. Cato
odasétált a pódiumhoz, majd Minuciusszal felmentek a lépcsőn.
Cato Nepos és Caesar közé ült, pillanatnyi zavarba hozva őket a
merészségével. A tömeg jó része éljenezni kezdte, míg a többiek
hűek maradtak Neposhoz, amitől nőttön-nőtt a feszültség.
Miután Nepos összeszedte az önuralmát, hívott egy írnokot,
hogy olvassa fel a határozati javaslatot hangosan. Cato a
vétójogával megakadályozta ezt, és amikor maga Nepos vette a
kezébe és kezdte felolvasni a dokumentumot, Cato kiragadta a
kezéből. Mivel azonban fejből tudta a szövegét, a tribunus
fennhangon szónokolni kezdte, míg Thermus a kezét a fér
szájára nem tapasztotta, hogy elhallgattassa. Ekkor Nepos intett
a fegyveres híveinek, és jókora ribillió támadt, kezdetben botok
és kövek igénybevételével, ami azonban itt-ott kiélezett
fegyverek közelharcában csúcsosodott ki. Catót és Thermust
rendesen elagyabugyálták, ám előbbit Murena oltalmazta, az a
consul, akit nemrég perbe fogott. Végül Nepos hívei és
támogatói felszívódtak. Ugyanazon a délutánon összegyűlt a
szenátus, és elrendelte a senatus consultum ultimumot. Viszont
maga Cato ajánlására elvetették azt a javaslatot, hogy Nepost
fosszák meg a tribunusi címétől. Nepos újabb gyűlést hívott
össze a Forumra, ahol megvádolta Catót és a szenátust, hogy
összejátszanak Pompeius ellen, de állítása szerint nemsokára
meg zetnek érte, azután elmenekült Rómából. Egy tribunus
nem hagyhatta el a várost a hivatali évében, ám ő még ennél is
tovább ment, és Itáliából is elhajózott, hogy Rodoszon
csatlakozzon Pompeiushoz. Miután a távozása megnyugvást
hozott, senki nem szólalt fel annak törvénytelensége miatt. [26]
Caesar igen rosszul mérte fel a helyzetet. Minden ránk maradt
beszámoló szerint Nepos volt az erőszakossá fajult események
mögötti felbujtó. Hiába volt veszélyes felforgató és
kiszámíthatatlan személyiség, Caesar lelkesen támogatta őt,
legalábbis kezdetben. Nepos pedig azért pártolta Pompeiust,
mert a féltestvére, Mucia a hadvezér felesége volt, és a fér azt
remélte, hogy a visszatérésével bőven fog pro tálni. Caesar nem
volt Pompeius rokona, és soha nem is állt vele közvetlen
kapcsolatban – bár Muciával lefeküdt, amíg a nő férje
hadjáraton volt –, de tovább követte azt az irányvonalat, hogy
Róma nagy hősét méltatja és támogatja, mert ezzel az eszközzel
a saját népszerűségét is növelhette. Ezúttal azonban túl
messzire ment, és a szenátus elrendelte, hogy fosszák meg a
praetori tisztségtől, amit még csak pár hete töltött be. Caesar
először megpróbálta félvállról venni a dolgot, és továbbra is a
hivatali díszeiben jelent meg a nyilvánosság előtt, és tette a
dolgát. Újra hibát követett el, nem érzékelte azt az általános
hangulatot és a mélyen fortyogó indulatokat, amelyeket a
minapi események váltottak ki. Miután fülébe jutott, hogy
egyes szenátorok akár fegyveres erőt is bevetnének ellene,
elbocsátotta a hat lictorát. Ezek a fér ak hordozták a fascest, a
vesszőnyalábot a bárddal, ami az imperium felhatalmazottját
jelképezte, és azon hatalmát, amellyel testi fenyítést és
halálbüntetést is kiszabhatott. Ezután a toga praetextát is
levette, amit a szenátorok hivatalos eseményeken viseltek, majd
csendben visszasomfordált a házába, a domus publicába, és
tudatta, hogy visszavonul a közélettől. Másnap összegyűlt a
tömeg a Forumon, a háza előtt, és hangosan kinyilvánította,
hogy segít visszaszerezni a méltóságát. Caesar kiment, és
beszédet intézett a sokasághoz, lecsillapította és meggyőzte
őket, hogy oszoljanak szét. Akár előre kitervelten, akár spontán
módon cselekedett – vagy feltehetően a kettő keveréke –,
tiszteletet parancsoló és felelősségteljes előadás volt, ami
meggyőzte a szenátust, hogy állítsa vissza a rangját. Bár
ezekben a napokban a politikai ösztönei néhányszor cserben
hagyták, Caesar megmutatta azt a képességét, hogy képes
belátni, ha hibázott, de elég rutinos ahhoz, hogy kiheverje. [27]
Ekkorra Catilinát már legyőzte az a sereg, amely névleg Cicero
volt kollégája, Antonius parancsnoksága alatt állt, de igazság
szerint annak egyik beosztottja vezette. Cato állítása, miszerint
a határozott fellépés majd elrettenti a lázadókat, alaptalannak
bizonyult, mert a többség lojális maradt Catilinához, és az
oldalán halt meg. Bármit is gondoltak róla életében, sokan
irigyen ismerték el, hogy Catilina jó halált halt, és
tanúbizonyságot tett mindama bátorságról, amely elvárható
egy arisztokratától. Catilina halála és a lázadás leverése ellenére
Rómát még mindig a gyanakvás és vádaskodás légköre
fojtogatta. Továbbra is jutalom ütötte a markát annak, aki
értékes bizonyítékkal állt a hatóságok elé, s ez részben
megmagyarázza, hogy özönlöttek a feljelentések. Quintus
Curius, a fér , akit a szeretője beszélt rá, hogy árulja el a
felkelőket, aminek jutalmául a szenátus rehabilitálta, most
Caesart nevezte meg egy sor másik ember társaságában, hogy
állítólag szerepet játszott az összeesküvésben. Egy másik
besúgó, Lucius Vettius megismételte a vádat, azt állítván, hogy
a birtokában van egy levél, amelyet Caesar írt Catilinának. A
hivatalába visszaállított praetor a szenátusban válaszolt
Curiusnak, amihez Cicero segítségét kérte, aki igazolta, hogy
Caesar némi információhoz juttatta őt, és végig hűségesnek
bizonyult. Ennek eredményeképpen Curius elvesztette a
besúgóknak járó pénzjutalmat. A lovagi osztály egy
jelentéktelenebb, kétes hírű tagjával, Vettiusszal már
könnyebben elbánt Caesar. Praetorként megparancsolta neki,
hogy járuljon a Rostra elé, azután megverette és börtönbe
vetette. Valószínűleg nem sokkal utána szabadon engedték,
mindenesetre több nyilvános vádat már nem fogalmaztak meg
Caesar ellen. [28]

A „JÓ ISTENNŐ”

Caesar praetori időszakából alig jegyeztek fel egyebet, több mint

valószínű, hogy – legalábbis önmagához mérten – inkább a
háttérbe húzódott, és fő feladataként folytatta bírói működését.
Az év vége felé tiltott, házasságtörő szerelemről szóló
pletykákkal hozták összefüggésbe, ám ezúttal ő volt az ártatlan
fél. A Bona Dea, azaz a Jó Istennő fesztiválját minden évben az
egyik rangosabb magistratus házában tartották. I.  e. 62-ben
Caesar rezidenciáját választották ki, talán mert főpapi tisztsége
mellett még praetor is volt. S bár az ünneplés egy magistratus
házában zajlott, sem ő, sem más fér nem lehetett jelen, mert a
ceremóniát kizárólag nőknek rendezték, főleg Róma
arisztokrata matrónáinak és női kíséretüknek. Az áldozatok és
egyéb rituálék bemutatását egész éjszaka tartó zene és lakoma
követte. A Vesta-szüzek felügyelték a szertartást, és Plutarkhosz
szerint a magistratus feleségének sok dolga akadt az ünnepség
megszervezésével. Ebben az esetben Aurelia jelentősebb
szerepet játszhatott, mint Pompeia, de Caesar nővére, Julia is
jelen volt.
Pompeiának volt egy szeretője, a harmincéves, megválasztott
quaestor, Publius Clodius Pulcher, és a párocska úgy látta, hogy
az ünnep tökéletes álcául szolgál egy találkához. Clodius egy
hárfás lány jelmezét öltötte magára a fesztiválon részt vevő,
rengeteg hivatásos szórakoztatóművész között, akik zömmel
rabszolgák voltak. Az éjszaka folyamán Pompeia egyik
személyes szolgálólánya, Habra eresztette be a házba, akit
szintén beavattak a titokba. A lány azután elrohant az úrnőjéért,
és egy darabig magára hagyta Clodiust. A atalember egyre
türelmetlenebb lett, s miután elkószált a helyéről, beleütközött
Aurelia egyik rabszolgájába, aki mindjárt megpróbálta
rábeszélni a atal és látszólag félénk zenészt, hogy csatlakozzon
a többiekhez. Mivel képtelen volt megszabadulni a nőtől,
Clodius végül azt válaszolta, hogy nem teheti, mert a
barátnőjére, Habrára vár. Miután a hangja leleplezte
(nyilvánvalóan fér asabb volt a kelleténél), a rabszolga
elszaladt, s közben azt rikoltozta, hogy fér van a házban, mire
azonnal zűrzavar támadt. Clodius elbújt a sötétben. Aurelia
higgadt gyakorlatiassággal reagált, ami rá látszólag éppúgy
jellemző volt, mint a ára. Tüstént véget vetett a ceremóniának,
és a szertartáshoz használt szent eszközöket letakartatta,
nehogy beszennyezze őket egy fér tekintete. A rabszolgákkal
bezáratta a ház összes ajtaját, hogy a behatoló ne tudjon
megszökni. Majd Caesar anyjának vezetésével fáklyafénynél
átkutatták a házat, és végül meg is találták Clodiust, aki Habra
szobájában rejtőzött. Az asszony alaposan megnézte magának a
fér t, hogy megbizonyosodjon róla, kit lát – a római
arisztokrácia világa kicsi volt, és legtöbb tagja látásból ismerte a
másikat –, azután elkergették a háztól. Aurelia végül azzal
küldte haza a nőket, hogy meséljék el a férjüknek a Clodius által
elkövetett szentségtörést. [29]
A rá következő napokban Caesar elvált Pompeiától. Róma
legrégebbi törvénytárában, a Tizenkét táblás törvényekben,
amit Caesar idejében az arisztokrata gyerekeknek még mindig
fejből kellett tudniuk, a válásra nem létezett külön paragrafus,
ennek ellenére hosszú hagyomány szentesítette azt. Akárcsak a
római társadalom életének megannyi vonatkozásában, ebben is
a család saját szokása volt mérvadó. A kései Köztársaságban, úgy
tűnik, akár a férj, akár a feleség egyoldalú döntéssel elválhatott
a másiktól. A legegyszerűbb formájában a férj mindössze annyit
mondott: „Vidd magaddal a dolgaidat!” (Tuas res tibi habeto.)
Caesar talán használta e tradicionális frázist, talán nem, az is
lehet, hogy levelet küldött Pompeiának, mindenesetre a
házasság csakhamar felbomlott. A válásra nem adtak nyilvános
magyarázatot, de ebben semmi szokatlan nem volt, még ha az
azt megelőző eseményekben volt is. Látszólag e frigy közel sem
volt olyan meghitt, mint a Corneliával kötött házassága, s bár a
pár az idő java részét együtt töltötte, nászukból nem született
gyermek. Nincs feljegyzés róla, hogy Caesar többi feleségének
volt-e szeretője, de úgy látszik, ez alkalommal a varázsa nem
volt elegendő, hogy Pompeia hűséges maradjon hozzá. Talán túl
sokat időzött ezekben az években Servilia és a többi szeretője
társaságában, vagy csak a jóval atalabb hitves vette zokon,
hogy olyan háztartásban él, amit valószínűleg az anyósa
irányított. Ám Clodius vonzerejét sem kellene lebecsülnünk, aki
bizony intelligens volt, jóképű – a családja híres volt szépségéről
–, és elbűvölő, ráadásul élvhajhász hírében állt, amitől csak még
érdekesebbnek tűnt. A leírás akár Caesarra is vonatkozhatott
volna, miképp mások feleségének elcsábítása is. Bármi is volt
Pompeia hűtlenségének oka, Caesar neki látszólag nem adott
annyi mozgásteret, mint önmagának. Az ő társadalmi
osztályában és korában ez jellemző volt a fér akra. [30]
Egy házasság vége persze fontos esemény az érintetteknek, de
nem szabad alábecsülnünk annak mértékét, amennyire ez a
jelentéktelennek tűnő esemény megrázta a Köztársaságot. A
Bona Dea-fesztivált még soha nem szennyezték be ily módon.
Egyes szenátorok, köztük Cicero és Caesar is magukban
szkeptikusok voltak az istenek létét vagy legalábbis a
hagyományos vallás néhány vonatkozását illetően, de
nyilvánosan egyikük sem vonta kétségbe a közélet megannyi
szintjét átitató rituálék nélkülözhetetlenségét. Róma sikereit az
istenek kegyének tulajdonították, és egyetlen olyan szertartást
sem hanyagolhattak el vagy becsteleníthettek meg, amellyel az
áldásos állapotot továbbra is fenntarthatták. A szenátus
különleges bizottságot állított fel, hogy kivizsgálja az esetet, és
eldöntse, milyen lépéseket foganatosítson. Magát a fesztivált
egy másik éjszakán ismét megtartották, és illő módon
levezényelték. Miután kikérték a Vesta-szüzek és a főpapi
testület tanácsát, úgy döntöttek, hogy Clodiust vád alá helyezik.
Caesar látszólag már az elejétől fogva a szőnyeg alá söpörte
volna az ügyet, csakhogy a pontifex maximusra az elnöki
irányító szerepnél több hárult, hiába volt a testület feje. A
rákövetkező törvényszéki meghallgatáson megtagadta, hogy
Clodius ellen bizonyítékkal szolgáljon, azt állítva, fogalma sem
volt a viszonyról. Amikor nyilvánosan kérdőre vonták, hogy
miért vált el a feleségétől, ha nem feltételezte, hogy
házasságtörésen kapták, azzal a híres fordulattal válaszolt, hogy
azért, mert „Caesar feleségének minden gyanú felett kell állnia”.
Clodius nagy jövő előtt álló fér volt, befolyásos barátokkal, akik
mindent elkövettek, hogy a bíróság felmentse. Talán Caesar úgy
érezte, hogy felesleges kockázat egy ilyen ember ellenségességét
kivívni, de az is lehet, hogy úgy gondolta, Clodiusból még jó
szövetséges válhat. Utólag persze tudjuk, hogy gyakorlatilag
épp ez történt, de a maga idejében ez korántsem volt oly
egyértelmű. Az összes Catulus-féle alak vád alá helyezése és
letámadása ellenére Caesar az egész pályafutását inkább annak
szentelte, hogy barátokat szerezzen, semmint hogy az
ellenségeit pusztítsa el. Hírét a támogatásának és
nagyvonalúságának köszönhette, nem úgy, mint Cato, akit
inkább rendíthetetlen szigoráról ismertek – ő egyike volt
azoknak, akik kemény büntetést sürgettek Clodiusnak.
A dolgok politikai vonatkozása mindig ott motoszkált egy
szenátor fejében, de nem szabad elfelejtkeznünk a személyes
érintettségről sem. A történelem folyamán, ha valakit
felszarvaztak, az mélyen zavarbaejtő helyzetbe hozta az embert.
Meglehetősen elképzelhetetlen, hogy egy római védőügyvéd ne
vetette volna Caesar szemére saját szoknyavadász hírnevét, ha
megjelent volna tanúként az ügyben. Talán maga is
képmutatásnak érezte, hogy azt vágja egy másik fér fejéhez,
amit maga is igen gyakran elkövetett, noha kevésbé bizarr és
szentségtörő körülmények között. Saját vonakodásával szemben
viszont Aurelia és Julia is megjelent, és tanúsította Clodius
bűnét. Cicero is tiszteletét tette, és igazolta, hogy találkozott
Clodiusszal Rómában a szertartás napján, amivel össze is törte a
védelem azon állítását, hogy a fér a várostól messze
tartózkodott a sérelem elkövetésének időpontjában.
Nyilvánvaló bűnössége ellenére Clodiust felmentették, miután a
barátai segítségével előkészített egy szervezett fenyegető és
megvesztegető hadjáratot. Az utolsó ülésre az esküdtek a
védelmükre testőröket kértek és kaptak. Amikor huszonöt
ellenében harmincegyen a felmentésre szavaztak, a gúnyos
Catulus a következő kijelentésre ragadtatta magát: „Miért
kértetek testőröket? Attól féltetek, hogy kirabolnak?” Ez az
utolsó feljegyzett anekdota az idős szenátorról, aki nem sokkal
utána meg is halt. [31]

HISPÁNIA

Caesar jóval a per vége előtt elhagyta Rómát, hogy

propraetorként Túlsó-Hispánia (Hispania Ulterior)
kormányzójaként álljon szolgálatba. A kíséretében kicsempészte
a numidiai ügyfelét, akit sikertelenül védett Hiempsal királlyal
szemben, minekutána hónapokig bújtatták Caesar házában.
Szintén vele tartott quaestora, Vetus, annak a fér nak a a, aki
alatt Caesar ugyanebben a minőségben szolgált. Állománya
másik tagja a praefectus fabrum címet viselte, ami egyfajta
általános hadvezéri állást jelentett. Lucius Cornelius Balbus
tehetős hispán családból származott, amely Pompeiusnak hála,
polgári rangot szerzett. Az új kormányzó kétségtelenül
megkönnyebbülten hagyta maga mögött a várost és a botrányt,
de egy bizonyos ponton úgy tűnt, mintha akadályokba ütközne
a távozása. Számos hitelezője türelmetlenné vált, talán csak a
zetési határidő lejárta miatt, de a praetori hivataltól való
korábbi eltiltása megingatta Caesar hosszú távú kilátásaiba
vetett bizalmukat. Lépéseket tettek, hogy megakadályozzák a
kinevezését, de Caesar Crassushoz fordult segítségért, aki 830
talentumig kezességet vállalt érte, ami szép kis summának
számított, bár a teljes adósságának mindössze töredékét tette ki.
Ez az első alkalom, amikor a forrásaink világosan megemlítik,
hogy kölcsönt vett fel Crassustól, de több mint valószínű, hogy a
múltban Caesar gyakran támaszkodott a fér jelentős
vagyonára. Ennek ellenére hajszálon múlt, hogy megúszta az
esetet, és még azelőtt távozott, hogy a szenátus hivatalosan
bejelentette az aktuális évre szóló provinciák kiosztását. Ez
merő formalitás volt, hiszen azokat már előre kiosztották, de az
a hagyományok megsértése volt. Hispániába érkezését követően
ironikus módon az első megoldandó problémák egyike a
nagyarányú eladósodottság volt, ami valószínűleg csak még
tovább duzzasztotta a régiót háborgató banditák létszámát.
Caesar elrendelte, hogy az adósok a bevételeik kétharmadát
mindaddig adják oda a hitelezőiknek, amíg az összes
tartozásukat ki nem egyenlítik, de a maradék egyharmadot
mindenképp fordítsák saját maguk és családjuk fenntartására.
[32]
Egy tartományi állás lehetőséget jelentett a
meggazdagodásra. Caesar számos alkalommal fogott perbe
visszatérő kormányzókat korrupciós és sikkasztási vádakkal.
Nem kellett hozzá sok, hogy szenátusi ellenlábasai ráfogják:
feleslegesen provokált háborút Hispániában, ráadásul
szövetséges közösségeket is megtámadott, hogy egyszerűen
kifoszthassa őket. A vádak eléggé sablonosak voltak, és rengeteg
római kormányzó cselekedett hasonlóképpen, noha arra
vonatkozólag nincs elegendő bizonyíték, hogy eldönthessük,
Caesar is bűnös-e ilyesmiben, vagy sem. I.  e. 61-ben Hispánia
nagy szelvényei még mindig magukon viselték a Sertorius ellen
vívott háború nyomát. Az Ibériai-félszigeten a portyázó és
banditaéletmód nemzedékek óta meghatározó életforma volt,
különösen a hegyvidéki régiókban élő közösségek közt, akik
gazdálkodásból tartották fenn magukat igen keservesen.
Északnyugat-Lusitania, ahol Caesar tevékenykedett, ekkoriban
nem volt tehetős vidék, és kétséges, hogy bármelyik parancsnok
képes lett volna megszedni magát abból, ha itt vezet portyázó
hadjáratokat. És az sem valószínű, hogy szűkében lett volna
hadműveletet igénylő lehetőségeknek, hiszen az összes
forrásunk kihangsúlyozza a terület java részén zajló,
törvénytelen fosztogatást. Tudjuk viszont, hogy Caesar buzgón
belevetette magát az összes hasonló lehetőségbe, és rendkívül
erőteljes választ adott rájuk. Szinte az érkezése után azonnal
kiállított tíz új cohorsot, a már létező helyőrséget kibővítve
ötven százalékkal. Miután a Tagus és Duero folyók között
felmasírozott a hegyvidéki területre, felszólította az egyik
megerősített magaslati települést, hogy adják meg magukat, és
települjenek át a síkságra. Visszautasították az ajánlatot, ahogy
remélte, ezért Caesar egyetlen rohammal bevette a települést.
Azután a szomszédos városokat vette célba, és egy kitervelt
csapdát is sikeresen elkerült, amikor a luzitánok a nyájaikat
használva csalinak, kelepcébe csalták. Caesar az ilyen
csipkelődéseket gyelmen kívül hagyta, inkább megtámadta és
legyőzte a fő seregüket. A csapdába csalás bevett taktika volt
Hispánia hegylakói között, és a sereg úgy előzte meg az újabb
kelepce lehetőségét, hogy letért a nehezen járható vidék
kézenfekvő közlekedési útvonaláról. A sikert követően az
atlanti-óceáni partvidékig űzte a luzitánokat, ahol egy kis
szigeten találtak menedéket. Elsőre nem tudta bevenni a
szigetet, de Caesar hadihajókat hívatott Gadesből (Cádiz), és arra
kényszerítette a védekezőket, hogy adják meg magukat. Azután
végighajózott a part mentén, és a haderő látványa – az evezős
hadihajók teljesen ismeretlenek voltak a környéken – épp
elegendőnek bizonyult, hogy legalább egy település rettegve
megadja magát. [33]
Az események nagyban előrevetítik azt a Caesart, akit
megismertünk a Feljegyzések a gall háborúkról című saját
írásából, amely a Galliában és a polgárháborúban vezetett
későbbi hadjáratait beszéli el. Gyors, de kiszámított akció,
természeti akadályok és kezdeti nehézségek előtti meg nem
hátrálás, a hadi sikerek könyörtelen kiaknázása. De a megadás
elfogadására való hajlam és a legyőzöttekkel szemben mutatott
nagyvonalúság is jellemezte, hiszen abban reménykedett, hogy
a provincia termékeny adó zetőivé teheti őket. A győzelme
önmagában nem véglegesítette a folyamatot, de fontos
lépcsőfokot jelentett azon belül. Caesart imperatorként
köszöntötték, a szertartásos üdvözléssel, amely egy kormányzót
feljogosított, hogy Rómába való visszatérésekor diadalmenetet
igényeljen. Ugyanakkor a hivatali idejét nem csak a
háborúzásnak szentelte, sokat tett a provincia polgári
közigazgatásának újraszervezése érdekében is, és választott
bíróként a helyi települések közt zajló vitákban hozott
döntéseket. Sőt úgy tűnik, egyes helyi kultuszokban az
emberáldozat gyakorlatát is visszaszorította. Hogy hosszú
távon ebben mennyire volt hatékony, nehéz megmondani, mert
a múltban már más tartományi kormányzók is felléptek ez
ellen. Az ilyen áldozatokat jól ismerték – talán azt is
mondhatjuk, eléggé általánosak voltak – az egész vaskori
Európában és másutt. A rómaiak utoljára néhány évvel Caesar
születése előtt mutattak be hasonló áldozatot, amikor a
kimberek és teutonok fenyegetése egészen kézzelfoghatónak
tűnt. Ugyanakkor azon kevés vallási gyakorlat egyike volt,
amelyet a rómaiak hathatósan igyekeztek elfojtani a
provinciákban. Caesar hispániai kormányzósága nem egy jól
dokumentált időszak, de látszatra szokásos frenetikus tettvágya
jellemezte. Talán hasznot húzott az ott töltött időszakból, de
minden bizonnyal nem olyan léptékben, ami akár nyomokban
összehasonlítható lett volna masszív adósságaival. Több
esetben kivívta a helyiek magasztalását, és hazatérésekor
lehetősége nyílt diadalmenetet tartani. A poszt megadta
Caesarnak, amire vágyott, de őt mindig inkább a jövő érdekelte,
és már azelőtt elhagyta a provinciát, hogy visszatérjen Rómába,
mielőtt az utóda megérkezett. (Ez egy kicsit szokatlan volt, de
bizonyára nem egyedülálló – Cicero is így fog tenni, amikor
végre elfoglalja a helyét a provinciájában, consulsága után egy
évtizeddel.) Távozása után talán a quaestorának adta át a
parancsnokságot. [34]
Plutarkhosz állítása szerint úton Hispániába Caesar a
kíséretével egy kis alpesi falun is áthaladt. A barátai tréfálkozva
megkérdezték, hogy az emberek vajon egy ilyen kis településen
is kézzel-lábbal küzdenek-e a hatalomért és a posztokért. Caesar
meglehetősen komolyan kijelentette, hogy ő szívesebben lenne
egy ekkora hely első embere, mint Rómában a második. Lehet,
hogy csak kitalálták a történetet, lehet, hogy nem, de amint
Plutarkhosz is megállapítja, sokat elmond Caesar jelleméről.
Politikailag elég jól teljesített, és mostanra már szép karrierre
számíthatott. Ennél kisebb teljesítménnyel nem érte volna be,
de önmagában a sikerrel nem elégedett meg, a csúcsot célozta
meg. Arra vágyott, hogy többet érjen el bárkinél. [35]
A csúcson volt még hely, mert ahogy az évtized a végéhez
közeledett, csak Crassus jöhetett szóba Pompeius riválisakánt.
Néhány ember a Köztársaság leggazdagabbjai közül, például
Lucullus, fényűző nyugdíjba vonult vissza a közélettől. Ezekben
az években a szenátus mintegy hatszáz tagot számlált, ám igazi
tehetség alig akadt köztük. A polgárháború, amely
megritkította a kiváló és életrevaló fér ak sorait, még mindig
éreztette az örökségét. Drámai, hogy a Catilina-féle felkelés
vitáján mindösszesen tizennégy volt consul jelent meg, holott
egy ilyen jelentőségű eseményen masszív részvételre lehetett
számítani. Crassus szándékosan nem ment el a gyűlésre,
Pompeius és számos egyéb volt consul pedig hadjáraton vett
részt. Ha azt vesszük alapul, hogy consuli hivatala után egy fér
még legalább húsz évet élt, akkor az összlétszám még mindig
kevesebb mint a fele annak, amire számíthatnánk. Korábbi
korokkal összehasonlítva sokkal kevesebb tekintélyes szenátor
létezett, aki az auctoritasának köszönhetően szenátusi vitákat
vezethetett. Ez volt az egyik oka, hogy a Caesarhoz és Catóhoz
hasonló gurák olyan kiválóságnak számítottak, holott még
csak a harmincas éveiket taposták.
 VIII

CONSUL

„Caesar sok munkához és kevés pihenéshez szoktatta

magát; a barátai dolgaira koncentrált a sajátja árán, és
soha semmit nem hanyagolt el, amit érdemes volt
szívességből megtenni. Óriási imperiumra vágyott,
hadseregre és egy új háborúra, amiben
megcsillogtathatta a tehetségét.” – Sallustius, i.  e. 40-
es évek vége [1]

„De mit mondana rólam a történelem hatszáz év

múlva? Mert az jobban aggaszt engem, mint a ma élők
üres kotkodácsolása.” – Cicero, i. e. 59. április [2]

I.  e. 61. szeptember 28-án és 29-én Nagy Pompeius harmadik

diadalmenetét tartotta, amely a kalózok és Mithridatész felett
aratott győzelmét ünnepelte. A ceremónia egybeesett
negyvenötödik születésnapjával, amelyre sosem látott léptékű
és pompájú kiállításokat és felvonulásokat szerveztek. Első
diadalmenetét húsz évvel korábban tartotta, ám ezúttal nem
tervezett olyan butácska dolgokat, mint hogy elefántokkal
húzott harci szekéren vonul be. Pompeius idősebb, érettebb lett,
és már nem volt szüksége ilyen teátrális külsőségekre, mert a
múlt hadvezéreinek teljesítménye eltörpült ragyogó győzelmei
mellett. Ennek ellenére egy diadalmenet azért nem a
visszafogottságról és a szerénységről szólt. Igazi római
arisztokratához híven Pompeiusnak gondja volt rá, hogy
számszerűsítse a sikereit, és a felvonuláson transzparensek
hirdették, hogy megölt, foglyul ejtett vagy legyőzött 12 183 000
embert, elfoglalt vagy elsüllyesztett 846 hadihajót, és 1538
város vagy erődítmény adta meg magát neki. Minden legyőzött
királyságot, népet vagy helységet bemutattak az egymás után
guruló emelvényeken, amelyek a tőlük származó
hadizsákmányt szállították. Ezeket a háború legemlékezetesebb
pillanatait megörökítő festmények követték Más feliratok azt
hirdették, hogy minden katonája 1500 denariusszal lett
gazdagabb – ami tíz év bérével volt egyenlő –, és kihirdették,
hogy az állami kincstár húszezer talentum arannyal és ezüsttel
gyarapodott. Pompeius azzal hencegett, hogy eredményeinek
hála, a Köztársaság éves bevétele több mint a duplája lett, 50
millió helyett 135 millió denariusra rúgott. A felvonulást egy
irgalmatlan méretű guruló emelvény zárta, az ismert világ
fölött aratott diadal trófeájaként. A nép azt beszélte, hogy
Pompeius mind a három kontinenst legyőzte: Afrikát elsőként,
Európát és kimondottan Hispániát másodikként, és most Ázsiát
harmadikként. Pompeius előtt vonult több mint háromszáz fő
túsza, köztük királyok, királynők, hercegnők, törzsfőnökök és
hadvezérek, valamennyien hagyományos öltözéküket viselve.
Maga a hadvezér egy ékkövekkel díszített harci szekéren állt,
egy Mithridatésztól elkobzott köpenyben, ami állítása szerint
valaha Nagy Sándoré volt. Appianosz, aki másfél évszázaddal
később írt, ezt elég valószínűtlennek tartotta, de Pompeius
örömét lelte a párhuzamban, amit közte és a történelem
legnagyobb hódítója közt vontak. [3]
Pompeius teljesítményének nagyságához nem férhet kétség. A
kalózkodás elfojtása az aprólékos tervezés és a gyors kivitelezés
ékes példája, de csak bevezetőül szolgált a még nagyobb sikerek
elé. A pontoszi Mithridatész Róma legfáradhatatlanabb
ellenségének bizonyult. Sulla kikergette Hellászból, és
visszaszerezte Asia provinciát, de mivel muszáj volt visszatérnie
Itáliába, nem arathatott teljes diadalt. Lucullus többet ért el
abban a hét évben, amíg a régió parancsnoka volt, egy sor
csatában taposta meg a királyt és szövetségeseit. A
hadizsákmányból mesés gazdagságra tett szert, de
elidegenítette a publicanusokat, akik Asia provincia
adószedőiként működtek, s rengeteg katonáját nemkülönben.
Egy sikeres hadvezér nem volt híján szenátusbeli
rosszakaróknak, mert a szenátorokat zsigerből idegesítette, ha
valaki túl sok dicsőséget, vagyont és auctoritast szerzett. Egyre
többen panaszkodtak, hogy túl régóta tart a háború, ráadásul
Lucullus szándékosan nyújtja el, hogy még jobban megszedje
magát. Óriási provinciáját felszeletelték, és új kormányzókat
választottak egyes darabok élére, mintegy megfosztva a
hadvezért a háborúzáshoz szükséges emberektől és
felszereléstől. Miután Lucullus meggyengült, Mithridatész
újabb lehetőséget kapott, hogy visszaszerezzen valamit az
elvesztett területeiből. I.  e. 66-ban Pompeius érkezésével
minden megváltozott. Az őt támogató ember- és
készletállomány nagyságáról elődje nem is álmodhatott, így az
év végére sikerült végérvényesen szétzúzni a király haderejét.
Kicsit messzire mennénk, ha azt mondanánk, hogy Lucullus
előtte már megnyerte a háborút – nem úgy, mint a
rabszolgafelkelés esetében, amit Crassus fellépése már tényleg
eldöntött, mire Pompeius megérkezett, hogy ellopja az érdemeit
–, de kétségtelen, hogy Lucullus nagyban hozzájárult a végső
római győzelemhez.
Miután végzett a rá bízott a feladattal, Pompeiusnak nem volt
kedve azonnal visszatérni Rómába, inkább új terepet keresett,
ahol dicsőséget szerezhet a parancsnoksága alatt álló haderővel.
Az elkövetkező két évben minden alkalmat megragadott, hogy a
légióit messzebbre vezesse, mint ahová római sereg a múltban
bármikor elmerészkedett. Az ibérek és az albánok ellen vonult, a
Fekete-tenger keleti partja mentén pedig benyomult egy
területre, ami a mai Oroszország déli része. Pompeius
beavatkozott a júdeai királyi család rivális tagjai közt zajló
polgárháborúba, majd ostrom alá vette Jeruzsálemet, és három
hónap múlva elfoglalta. Minden ilyen látványos tettét
megünnepelték a diadalmenetén. Pompeius ezeken a
hadjáratokon bőséges bizonyítékát adta parancsnoki
képességeinek, és talán alkalomadtán, ahogy korai hadjáratain,
maga vezette a rohamot, mintegy megidézve Nagy Sándor
hősies hadvezetési stílusát. Jeruzsálemben a parancsnokaival
bement a Nagytemplom legbelső szentélyébe, ami a főpapok
kivételével mindenkinek tilos. A tisztelet jeléül a kincsek közül
semmit nem vittek el, de a gesztus – ahogy azt eleve tervezte –
újabb mesélnivalót jelentett Róma nagy hadvezérének példa
nélkül álló tettei közt. A rómaiak a kellemeset gyakran
összekötötték a hasznossal, és Pompeius az ideje nagy részét a
régióban fekvő régi és az általa alapított új római tartományok
közigazgatásának megszervezésével töltötte. Az élénkebb
háborúskodás nagyban alábbhagyott, amikor i.  e. 63-ban híre
ment Mithridatész halálának – az egyik testőrének kellett
megölnie, miután a király megpróbálta megmérgezni magát, de
rájött, hogy az egész életében szedett ellenmérgek immunissá
tették a szervezetét a mérgekre. Ennek ellenére Pompeius még
több mint egy évig keleten maradt, hogy a régió sorsát
egyengesse. Jó szervezőkészséggel rendelkezett, és az általa
bevezetett rendszabályok közül sok még évszázadokig
fennmaradt. [4]
Metellus Nepos zabolátlan tribunusi ténykedése miatt sokan
nyugtalankodni kezdtek, hogy Itáliába való visszatérése után
mihez fog kezdeni Pompeius. Nepos a sógora volt, legatusként
szolgált is alatta, így felettébb aggasztó volt, hogy korábban
akár erőszakot és megfélemlítést is kész volt használni annak
érdekében, hogy Pompeius megtarthassa a seregei parancsnoki
tisztségét. Crassust állítólag annyira a hatása alá kerítette a
közhangulat, hogy a családját külföldre vitte. Nehéz
megmondani, hogy Nepos milyen arányban cselekedett
utasításra, de Pompeiust nyilvánvalóan nem nyűgözte le az
eredmény, ami több szenátorban gyanút ébresztett a személye
iránt, ráadásul semmi haszna nem volt az egészből. I.  e. 62
tavaszán a szenátus egészének és néhány vezető szenátornak
személyesen címezve levelet küldött, amiben arról biztosította
őket, hogy békés nyugdíjba vonulásra vágyik. Egy másik
legatusa, Marcus Pupius Piso már Rómába érkezett, és az i. e. 61.
évre szóló consuli hivatalért korteskedett. Pompeius arra kérte a
szenátust, hogy halassza el a szavazást az év végéig, hogy jelen
lehessen a barátja kampányát támogatandó. A vélemények
megoszlottak, de Cato megakadályozott minden szavazást, ami
a Ház ügymenetét manipulálta volna. Amikor kikérték a
véleményét a vita során, akár estig is beszélt egyfolytában,
mígnem a gyűlést eredmény nélkül berekesztették. Senki nem
próbált meg újra előhozakodni a problémával. Az esemény így is
Piso győzelmével zárult, de ez csak az első volt a fricskák
sorában, amit Pompeius kénytelen volt elviselni. Ám ez sem
szegte kedvét, hogy további biztosítékokkal bombázza a
szenátust jó szándéka felől. Amikor i. e. 62 decemberében végre
partra szállt Brundisiumban, nyomban leszerelte a légióit, és
utasította a katonáit, hogy csak akkor gyűljenek össze újra,
amikor a diadalmenetén kell masírozniuk. [5]
Míg meg nem tartotta a diadalmenetet, gyakorlatilag nem
léphette át a pomeriumot, a szent városhatárt, ezért beköltözött
a Róma melletti Albanus-hegyen álló villájába. Az i. e. I. század
közepére Róma jelentős része tulajdonképpen már a
pomeriumon túl terült el. A szenátust és más nyilvános üléseket
jó néhány esetben ilyen területen hívták össze, hogy Pompeius
is jelen lehessen. Amikor i.  e. 70-ben consullá választották,
Pompeius a tapasztalt szenátor és termékeny szerző hírében álló
Marcus Terentius Varróval íratott magának egy brosúrát, ami
elmagyarázta a szenátori ügymenetet. A politikába való
visszatérése megmutatta, hogy még mindig sok tanulnivalója
van, hiszen a hadjárat csaknem hat évre külföldre szólította.
Első felszólalása kudarcba fulladt, senkit nem hatott meg.
Különösen szerencsétlen időzítés volt, hogy épp egy olyan vita
hevébe csöppent, amikor megpróbálták eldönteni, Clodiust
perbe fogják-e szentségtörésért, és azon civakodtak, hogy
milyen eljárást használjanak, és főleg milyen esküdteket. Piso,
Pompeius korábbi legatusa Clodius barátja és pártfogója volt,
míg consultársa éppen a másik tábort erősítette hasonló
elszántsággal. Amikor kikérték a véleményét a szóban forgó
problémáról, Pompeius nem különösebben képzett vagy
tehetséges szónokként megpróbálta határozott támogatásáról
és tiszteletéről biztosítani a szenátust, ám a felszólalásai csekély
tetszést arattak. Cicerónak rosszulesett, hogy Pompeius nem
méltányolta kellő lelkesedéssel a Catilina-összeesküvés elfojtása
érdekében tett erőfeszítéseit, ezért maró gúnnyal bírálta a fér t,
aki mellett a múltban oly gyakran kiállt. I.  e. 61. január 25-én
barátjának, Atticusnak azt írta, hogy Pompeius „most már
nyíltan kérkedik a velem való barátságával, de titokban
féltékeny rám, és nem is palástolja túl jól. Belőle hiányzik az
igazi udvariasság, őszinteség, az államfér hoz méltó tehetség,
sőt a becsületesség, állhatatosság és a nagyvonalúság is.” [6]
Cicero majd elalélt a gyönyörűségtől, amikor Crassus elkezdett
dicshimnuszokat zengeni róla a szenátusban, persze főleg csak
azért, mert Pompeius elmulasztotta ezt megtenni. [7]
Családi fronton alig volt jobb a helyzet. Pompeius szinte
nyomban Itáliába érkezése után elvált Muciától. Férje
távollétében a nőnek viszonya volt Caesarral, de nem ő volt az
egyetlen szeretője, és a hűtlensége már közszájon forgott.
Politikailag ez szerencsétlen következményekkel járt,
elidegenítette Pompeiust a nő féltestvérétől, Metellus Nepostól
és Quintus Caecilius Metellus Celertől, mert a Metellus család
sosem késlekedett a válasszal, ha valós vagy látszólagos sérelem
érte. Miután Nepos megtámadta, Cicerónak rengeteg
energiájába került kiengesztelnie Metellus Celert, holott a bátyja
kezdte a vitát. Celerben az i.  e. 60. év erős consuljelöltjeként
veszélyes ellenfélre akadt volna. Mindazonáltal a válás
lehetőséget adott Pompeiusnak, hogy új politikai szövetségeket
kössön, és kétségtelenül minden igyekezetével azon volt, hogy
kimutassa a szenátori elit iránti elkötelezettségét, valamint azt,
hogy nem pártolja a forradalmat. Megkörnyékezte Catót, és
megkérdezte, ellenére lenne-e, hogy ő és a a elvegyék Cato
unokahúgait, azaz Servilia lányait. A lányok és ambiciózus
anyjuk legnagyobb rémületére azonban Cato visszautasította az
ajánlatot. Miután az erény merev parancsolatait a politikai
előnyök elé helyezte, tette újabb adalékot szolgáltatott
reputációjához. Bár a leggazdagabb emberrel s egyben a
szenátus legnagyobb hadvezérével való szövetség lehetőségétől
elesett, az eset még inkább megalapozta a legendát, hogy Cato a
tetteivel és a viselkedésével tudatosan építkezik. [8]
Pompeiusnak két fő célkitűzése volt ezekben az években. Az
első, hogy földadományhoz juttassa a seregéből leszerelő
veteránokat. I.  e. 70-ben elfogadtak egy törvényt, ami földhöz
juttatja azokat, akik Hispániában szolgáltak alatta, ám a
kivitelezésben csekély eredményt tudtak felmutatni, mert a
szenátus nem biztosított hozzá elegendő kiosztható
földterületet. A másik célja az volt, hogy jóváhagyassa a keleti
intézkedéseit, annak törvénykezési és szabályozási rendszerével
együtt, amit a Mithridatész fölött aratott győzelme után
vezetett be. Az ilyesmit általában egy szenátusi választmány
végezte, de Pompeius e hatóság mellőzésével ment a dolgok
elébe. A tény, hogy rendkívül jó munkát végzett, nem kímélte
meg jó adagnyi kritikától. Lucullus, akit arra kényszerítettek,
hogy évekig várjon a diadalmenetére, és még mindig mély
sértésként élte meg, hogy a parancsnokságot elvették tőle és
Pompeiusra bízták, előbújt önként vállalt, közélettől való
visszavonulásából, hogy szembeszálljon a fér val. Élénken
kritizálta azokat a változtatásokat, melyeket utóda az ő
kormányzása után vezetett be. Pompeius azt akarta, hogy a
keleti intézkedéseit egyetlen törvénnyel szentesítsék. Lucullus,
Cato és egyéb tekintélyes szenátorok azt követelték, hogy
minden egyes új szabályt egyenként vitassanak meg, és saját
jogán nyerjen elfogadást. I.  e. 61-ben, Piso consulsága idején
semeddig sem jutottak, részben azért, mert lekötötte Clodius
pere. Miután rájött, hogy az i.  e. 60-ra szóló consuli címet
gyakorlatilag biztosan Metellus Celer nyeri, Pompeius jókora
kenőpénzekkel próbálta bebiztosítani, hogy egy irányíthatóbb
kollégát válasszanak a fér mellé. Ismét az egyik volt legatusára
esett a választás, egy „új emberre”, akit Lucius Afraniusnak
hívtak. Habár ügyes katonatiszt volt, Afraniust inkább jó
táncosként ismerték, semmint alkalmas politikusként.
Consulként szánalmas pojácának bizonyult, szintén „új ember”
kollégája, Cicero alig tartotta többre rossz viccnél. Annál
tehetségesebb volt Lucius Flavius, az év egyik tribunusa, aki
égett a vágytól, hogy Pompeius kedvében járjon. Beterjesztett
egy földtörvényt azzal a szándékkal, hogy gazdaságokhoz
juttassa a veteránokat és a városi szegények nagy részét. Az
ellenzék élére Metellus Celer állt, aki olyan heves szidalmakkal
illette őket, hogy a tribunus kénytelen volt elvezettetni és
lecsukatni. A consul elég éles eszű politikai szereplő volt ahhoz,
hogy tudja, miképp aknázhatja ki legjobban a helyzetet, és
azonnal szenátusi gyűlést hívott össze a börtönben. Flavius
válaszképpen a tribunusi lócáját a bejárat elé állította, hogy
bárkit megakadályozzon a bejutásban. Erre a rettenthetetlen
Metellus megparancsolta a beosztottjainak, hogy üssenek
lyukat a falba, amin át beengedheti a szenátorokat. Miután
Pompeius felismerte, hogy Flavius vesztésre áll a versengésben,
utasította, hogy engedje szabadon a consult. Az epizódban
ugyanaz a már-már abszurd hagyománytisztelet érhető tetten,
mint i.  e. 62-ben Cato és Nepos küzdelmében, ami Castor és
Pollux templomának pódiumán zajlott le. Ebben az esetben
viszont véget ért a dolog, még mielőtt erőszakossá fajult volna.
Metellust még azzal is megpróbálták megfélemlíteni, hogy
megtagadják a jogát, hogy tartományi kormányzó lehessen, de
ez a próbálkozás is kudarcot vallott, és a törvényjavaslatot végül
ejtették. [9]
Két év telt el, és Pompeius egyik céljához sem jutott közelebb.
A keleti intézkedések jóváhagyása és a veterán katonák földhöz
juttatása egyaránt észszerű intézkedés lett volna, mert a
Köztársaság javát szolgálja. Metellus elsősorban azért ellenezte a
földtörvényjavaslatot, mert a kisujját sem volt hajlandó
mozdítani azért az emberért, aki elvált a féltestvérétől,
Muciától, de a magányos harc presztízse is motiválta, és
veleszületett csökönyössége nem kevésbé. Nagyapja azzal
szerzett hírnevet, hogy egyedüli szenátorként megtagadta,
hogy felesküdjön Saturninus törvényeire, aminek
eredményeképp egy időre száműzték. Lucullust még mindig az
a sérelem mozgatta, amit Pompeius i.  e. 66-ban okozott neki.
Cato és mások pedig inkább azért tettek keresztbe Pompeiusnak,
hogy megnyirbálják az egóját, és megakadályozzák, hogy a
vagyona és ismertsége révén domináns szerephez jusson a
Köztársaságban. A szóban forgó években nem Pompeius volt az
egyetlen frusztrált szenátor. Crassus, aki eleinte élvezte a
riválisának okozott kellemetlenségeket, rájött, hogy nagyjából
ugyanaz a szenátori klikk az ő jelentőségét is szívesen
csökkentené. Az i.  e. 60-es évek kezdetén vita kerekedett a
szenátus és a publicanusok nagy társaságait elnöklő lovagok
között. Ez utóbbiak megvásárolták a jogot, hogy Asia
provinciában és más keleti tartományokban adót szedjenek, de
sok-sok év háborúzás után rájöttek, hogy képtelenek annyi
bevételt termelni, amennyire elkötelezték magukat az állami
kincstárnak. Miután a csinos pro t kilátása szertefoszlani
látszott, és jókora veszteségre számíthattak, a kétségbeesett
publicanusok újra akarták tárgyalni a szerződésük feltételeit,
hogy mérsékeljék a kincstár felé esedékes tartozásukat. Crassus,
aki közeli kapcsolatban állt a vezető publicanusokkal, és talán a
társaságokban is érdekeltsége volt, lelkesen támogatta őket.
Cicero felháborítónak találta a követelésüket, mindazonáltal
képes volt elfogadni azt, mivel a vagyonos lovagi osztályt
muszáj volt kiengesztelni és a szenátus oldalán tartani. Egy új
kenőpénztörvény komoly bírsággal sújtotta a lovagokat és a
szenátori bírókat, amit a lovagi osztály mély sérelemként élt
meg. Cato nem fogta vissza a haragját, és erélyesen szembeszállt
a publicanusokkal. Meggyőzte a szenátust, hogy utasítsa el a
folyamodványukat. Cicero kétségbeesetten jegyezte meg, hogy
Cato „a legnagyobb jóindulatával és megkérdőjelezhetetlen
becsületességével… csak árt az államnak: a megoldáshoz
előterjesztett javaslatai inkább illenek Platón idealista
köztársaságához, mint Romulus pöcegödréhez”. [10]
Pompeiust és Crassust, a Köztársaság két leggazdagabb és
bizonyos értelemben legbefolyásosabb emberét elgáncsolta a
szenátust uraló néhány nemesi család. Különösen Pompeiust
utasították vissza, amikor megpróbált bekerülni az elit belső
köreibe. A szükséges, észszerű és népszerű reformoknak és más,
kérdéses intézkedéseknek, amelyek politikailag célravezetőek
lettek volna, egy arisztokrata kisebbség útját állta. A
Köztársaság szívében uralkodó tehetetlenség rengeteg polgárt
elidegenített a társadalom megannyi szintjén. Évtizedekkel
később Caesar egyik volt parancsnoka írásában attól az évtől
számította a polgárháború kezdetét, amikor Metellus Celer és
Afranius volt a két consul. Utólagos bölcsességgel
visszatekintve sokan úgy látják, hogy a Köztársaságot sújtó
betegség i. e. 60-ban lett végzetes. [11]

HAZATÉRÉS

I. e. 60 nyarán Caesar visszatért Hispániából. Negyvenéves volt,

és – feltehetően ugyanolyan felmentéssel, amelynek
köszönhetően két évvel az esedékes életkor előtt tudott
megpályázni egyes hivatalokat – alkalmas lett az i.  e. 59. évi
consuli cím megpályázására. Egyértelmű, hogy egy ideje már
készült a jelölésre. Mivel személyesen nem lehetett jelen a
korteskedéshez, alighanem levelet írt a vezető szenátoroknak,
köztük Cicerónak. Caesar gyakran kommunikált levélben, így
annál inkább sajnálatos, hogy a levelezéséből alig maradt fenn
valami. Állítólag képes volt egyszerre több írnoknak is tollba
mondani, és az is köztudott róla, hogy ő volt az első ember, aki
római tartózkodása alatt is rendszeresen írt olyan barátainak és
politikai szövetségeseinek, akik szintén a városban
tartózkodtak. Elképzelhető, hogy Pompeiától is egy írott
üzenetben vált el. S talán a másik jelölttel közösen folytatott
kampányról is egy levélben jutott egyezségre. Ő pedig Lucius
Lucceius volt, egy jelentős vagyonnal, de annál kevesebb
reputációval és személyes varázzsal rendelkező fér . Az ő pénze
és Caesar népszerűsége erős kombinációt alkotott. I.  e. 60.
június elején, már Rómába való visszaérkezése előtt Caesar volt
a consuli címért folyó verseny kedvence, Cicero meg is jegyezte,
hogy erős „hátszele” van. Caesar Cicerónak írt leveleit az orátor
kétségkívül hízelgőnek érezte, mert azt írta Atticusnak, hogy
reméli, „megjavíthatja Caesart”, amit a Köztársaságnak tett
jószolgálatnak vélt. [12]
Ahogy két évvel azelőtt Pompeius, Caesar is Róma mellett
táborozott le, mert nem léphette át a pomeriumot, míg a
hispániai hadjárataiért kiérdemelt diadalmenetét meg nem
tartotta. A látványos felvonulással és azt követő ünnepséggel
kecsegtető diadalmenet még tovább erősítette a választási
kilátásait. A római választókerület és egyáltalán az egész
társadalom a hadi dicsőséget szinte mindennél jobban csodálta,
és gyakorlati szempontból egy consulnak jó esélye volt rá, hogy
egy fontos háború parancsnoki tisztségében találja magát, ezért
aztán a harci tapasztalat mindenképpen imponáló tulajdonság
volt. Cicero időnként szerette hangoztatni, hogy a jó ügyvédi
teljesítmény legalább olyan értékkel bír, mint a harcmezei
hőstettek, de nyilván magában azért tudta, hogy a legtöbb
szavazó korántsem így gondolja. A hivatalra jelentkező
jelölteknek személyesen kellett bemutatkozniuk a Forumra
szervezett gyűlés előtt. A diadalmenetre való illő felkészülés
eltartott egy ideig, és csak a szenátus által megjelölt napon
lehetett megtartani. A választás napját már kijelölték, de Caesar
nem jelöltethette magát, csak ha átlépi a pomeriumot, amivel
lemond a diadalmenet megtartásának jogáról. Mentességet kért
a szabály alól, hogy személyes megjelenés nélkül is jelöltethesse
magát. Feltehetően egy, a szenátushoz intézett levélben
kérvényezte, vagy közvetítő útján, mivel nincs nyoma, hogy a
szenátust összehívták volna az egyik pomeriumon kívül álló
templomban, ahol személyesen is megjelenhetett. Suetoniustól
tudjuk, hogy a kérelme széles körű ellenállásba ütközött. Más
források nem meglepő módon Catót jelölik meg felbujtóként.
Ismét csak azzal a taktikával élt, hogy addig beszélt
folyamatosan, míg a vita véget ért, és a gyűlést döntés nélkül
kellett berekeszteni. A szenátus ezt követően már csak a
jelöltlista bejelentése után gyűlt össze – a Ház csak bizonyos
napokon ülésezhetett, és például nem hívhatták össze
ugyanazon a napon, amikor a népgyűlések bármelyike
tanácskozott. Cato locsogós taktikája a javaslatok elodázására a
múltban már bevált, és ezúttal biztosította, hogy Caesar ne
tudja megünnepelni a diadalmenetét és jelölteni magát a
következő évi consuli posztra. [13]
Cato obstrukciója működött, de nem abban az értelemben,
ahogy szánta. Amikor Caesar rájött, hogy mi történik, azonnal
lemondott a diadalmenetről, és behatolt a városba, átlépve a
pomeriumot, hogy bemutatkozhasson jelöltként. Nehéz
felfognunk ennek a lépésnek a jelentőségét. A diadalmenet az
egyik legnagyobb megtiszteltetés volt, amit egy római
arisztokrata elnyerhetett. Az eseményt megörökíthette azzal, ha
a jelképeit kiállította a háza előcsarnokában. Pompeius, akinek
az egész pályafutása meglehetősen rendhagyó volt, háromszor
is tartott diadalmenetet, de az ő példája egészen kivételes, mert
ebben az időszakban felettébb rendkívülinek számított, ha egy
fér egynél többször is elnyerte e kitüntetést. Ráadásul a
diadalmenetet az i.  e. I. században a propraetorok elenyésző
hányadának ítélték oda, hiszen még a proconsulok közül is igen
ritkán kapta meg valaki. Ez volt a legvilágosabb jele, hogy
Caesar előretekint, és teljes mértékben meg van győződve róla,
hogy sokkal nagyobb tettek és lehetőségek állnak előtte. Persze
kellemes lett volna diadalmenetet tartani a hispániai
győzelmeiért, és minden tőle telhetőt megtett, hogy meg is
tarthassa, ám a consuli cím jóval nagyobb jutalom volt.
Érdemes elgondolkodni Cato motivációin is, mert első
ránézésre a tette értelmetlen, míg ismét csak az utókor
bölcsességével visszatekintve azt mondhatjuk, hogy
messzemenően nem volt bölcs dolog se. Legjobb esetben egy
évvel hátráltatta volna Caesar jelöltségét. Ha Caesar
megtartotta volna a diadalmenetét, az még inkább növelte
volna az egyébként is jó kilátásait. Cato talán arra számított,
hogy az elkövetkező tizenkét hónap annyira megterheli Caesart
az adósságai miatt, hogy összeomlik a karrierje. Csakhogy
nemrég tért vissza a tartományából, és akárcsak az összes római
kormányzó és különösen azok, akik sikerrel vívtak meg egy
háborút, kétségtelenül szép hasznot húzott. Az adósságai túl
magasra rúgtak ahhoz, hogy ki tudja zetni őket, és Caesar
nyilvánvalóan szükségét érezte Lucceius tőkéjének a választási
kampányban, de mindent egybevetve mégiscsak sokkal jobb
anyagi helyzetben érezhette magát, amikor visszatért Rómába,
mint mielőtt elment. Közemberként persze Caesart vád alá
lehetett helyezni, ezért az ellenlábasai talán abban
reménykedtek, hogy a sikkasztás törvényszékén beperelhetik.
De a legtöbb megvádolt exkormányzót felmentették, és ahogy
láttuk, lehet, hogy Caesar tényleg nem volt bűnös – no, nem
mintha a legtöbb jogi perben ez lényeges lett volna. Volt
azonban egy személyesebb oka, hogy Caesar jelöltségét
elhalasszák egy évvel. Cato veje, Marcus Calpurnius Bibulus
szintén megpályázta a consuli hivatalt, ő volt az, akit i. e. 65-ben
Caesar teljesen elhomályosított az aedilisi poszton. Bibulus
szerény képességekkel rendelkezett, és a briliáns, rendkívül
rátermett Caesarral összehasonlítva még szánalmasabb
látványt nyújtott. Csakhogy a rendszernek köszönhetően,
amely meghatározta a poszt betöltéséhez minimálisan elvárt
életkort, jó eséllyel egész pályafutása alatt ugyanazokkal az
emberekkel fog versenyezni és posztra kerülni. I. e. 62-ben mind
Caesar, mind Bibulus praetor volt, noha nincs nyoma olyan
feljegyzésnek, hogy bármiféle kon iktus lett volna kettejük
között. Ha Caesar indulását el tudnák halasztani, az azt
jelentené, hogy Bibulus végre maga is a rivaldafénybe kerülhet.
Ráadásul annak veszélye is elhárulna, hogy az „új ember”
Lucceius, akit csak népszerű szövetségese húzott magával,
Bibulust a harmadik helyre szorítsa. Egy választás elvesztése
megalázó csapást jelentett egy nemesi család tagjára nézve.
Így hát mondhatjuk, hogy Caesar kérelme elfogadásának
megakadályozásából Cato családjának egyértelműen előnye
származott. A személyiségükben rejlő ellentét mellett sem
mehetünk el szó nélkül. Nem túlzás azt állítani, hogy Cato
gyűlölte Caesart, és azt hitte, átlát vonzó külsején. Servilia véget
érni nem akaró viszonya a fér val még inkább felbőszítette
féltestvére érzéseit. A római arisztokrácia semmi rosszat nem
látott abban, ha egy szenátort a személyes gyűlölete vezérli, míg
a dühe nem öltött túlzó méreteket. Ilyen megvilágításban Cato
egyszerűen megragadta a lehetőséget, hogy ártson az egyik
ellenfelének. Ráadásul valahányszor megváltoztatta a szenátus
véleményét, vagy megakadályozta valaminek a megtételében, a
saját reputációját növelte. Még csupán harmincöt éves volt, és a
tribunusi posztnál nem töltött be magasabb hivatalt, de máris
elérte, hogy ő legyen a szenátus egyik meghatározó hangja.
Pusztán azáltal, hogy ő volt Cato, a régi vágású erény
mintapéldánya, híres őse eleven másolata, akit lehetetlen volt
eltántorítani a nézeteitől, amit akkor sem félt megfogalmazni,
ha történetesen szöges ellentétben állt a többség véleményével.
Valószínűtlen, hogy i.  e. 60-ban Caesart a Köztársaságra nézve
veszélyesnek próbálta volna beállítani. Cicero leveleiből
egyértelműen kitűnik, hogy a választásokat megelőzően nem
létezett ilyen, széles körben elterjedt nézet. Egyetlen utalás
létezik, hogy felmerült némi gyanú, amikor a szenátus
kiosztotta azokat a provinciákat, amelyeket az i.  e. 59. év
consuljai fognak kapni a hivatali idejük lejárta után. Caius
Gracchus törvénye megszabta, hogy ezt még a választás előtt
meg kell tenni. Ebben az esetben a szenátus úgy határozott,
hogy mindkét consult „az erdei és vidéki utak” (silvae callesque)
karbantartására küldik el. Igaz, hogy a vidéki Itáliának az elmúlt
évtizedekben sokat kellett elszenvednie, ennek ellenére egy
ilyen szánalmas feladatot messze méltóságán alulinak
érezhetett egy consul, hát még kettő! Nem valami meggyőző az
az érv, hogy ezzel csak készenlétben akarták tartani a
consulokat arra az eshetőségre, ha egy nagyobb háború
bontakozna ki Galliában, hiszen nem ez volt a szokásos római
gyakorlat. Viszont fölöttébb sértő döntés volt, és a források is
kihangsúlyozzák, hogy Caesarnak szánták a sértést, bár azt
azért illik megjegyezni, hogy az „ítéletet” Bibulusnak is el kellett
volna viselnie. [14]
A consulokat a comitia centuriata választotta, amelynek a
felépítése határozottan különbözött a törzsi gyűlésekétől.
Caesar már elkönyvelhetett egy sikert a comitiában, amikor
praetornak választották, de a consuli címért folytatott verseny
elkerülhetetlenül keményebb volt, mint az évi nyolc praetori
posztért való küzdelem. A consulválasztásokat általában július
végén tartották, szóval Caesarnak már csak néhány hete
maradt, hogy személyesen is korteskedjen. A comitia centuriata
a Campus Martiuson gyűlt össze, olyan szertartások
kíséretében, amelyek Róma korai történetének hadi rendszerét
idézték fel – ahogy például a Janiculum-dombon felvont vörös
zászló is, amit Rabirius perével kapcsolatban már említettünk.
Az elnöklő magistratus, az aktuális évi consulok egyike szintén
tradicionális formában adta ki az utasításait a gyűlésnek,
amitől eléggé olyan hangzása volt, mintha katonai parancsokat
osztogatnának. Mielőtt az eljárás elkezdődött, először tartottak
egy kötetlen találkozót, avagy contiót, bár kimondottan arról
nem tudunk, hogy a jelöltek kaptak-e egy utolsó esélyt, hogy
megszólíthassák a választókerületet. A consul imával nyitotta
meg az ügymenetet, majd azt követően egy előírásos szöveggel
megparancsolta az embereknek, hogy válasszák meg a két új
consult. A szavazókat az utolsó népszámlálásban rögzített
vagyoni állapotuk szerint századokba osztották. Az egyes
századokba az egy törzsből való fér ak kerültek, de a dolog
törzsi vonatkozása ennyiben ki is merült. A szavazás az Első
Osztály hetven századával kezdődött, amit a tizennyolc lovagi
század követett. Mindegyik század két nevet választott a jelölti
listáról, hogy betöltse a két üres consuli helyet. Összesen 193
század volt, és a választás kimenetelét nagyban eldönthette és
legtöbbször el is döntötte a Második Osztály szavazata. Az Első
Osztály tagjainak jelentős vagyonnal kellett rendelkeznie, bár
hogy ebben a korszakban pontosan mennyivel, azt nem tudjuk.
Hiba lenne mindannyiukra nagyon gazdag emberként
tekinteni. Egyesek akár olyan vagyonosak is lehettek, mint a
lovagok, de a többiek viszonylag szerény anyagi erőforrásokkal
rendelkeztek. Nem leljük nyomát, hogy ennek az osztálynak a
tagjai mai értelemben szociálisan rangsorolták volna magukat,
vagy egyáltalán külön társadalmi osztályt alkottak volna. Az
elsőként szavazó századok az utánuk következőket is
befolyásolták, mert látszólag erős késztetést éreztek, hogy olyan
emberekre szavazzanak, akik várhatóan győzni fognak.
Különösen nagy befolyása volt az Első Osztályból annak a
századnak, ami egy sorsolást követően elsőként kapott szót. Ez a
centuria praerogativa volt, és általánosan elterjedt a nézet, hogy
akinek a nevére ez a század elsőként szavazott, az fogja nyerni a
választást. [15]
Más választásokhoz hasonlóan a comitia centuriata szavazása
a saeptában, azaz a Campus Martius „karámjaiban” zajlott.
Néhol az ovile szóval is emlegették a szavazó egységeknek
felállított, fával körülkerített, ideiglenes építményt, ami nyitva
volt az elemeknek, és egy jókora területen terpeszkedett. Nem
tudjuk, hogy általában hány polgár élt a szavazati jogával. A
cenzus több mint 900  000 fér polgárt tartott nyilván, és
közülük legalább néhány százezer biztosan Rómában élt,
legalábbis az év egy részében. A saepta méretéből adódóan
azonban rendkívül valószínűtlennek tűnik, hogy akár csak az itt
lakók zöme szavazni tudott, még ha akart is. Számításokat
végeztek, hogy a szavazáshoz elkerített területre hány szavazó
fér be, és a számot nagyban módosította a szavazás hosszát
megsaccoló hipotézis, ugyanis napnyugtára az egész eljárásnak
véget kellett érnie. A szám 70  000-től 55  000-ig változott, de
legalább 30  000-re számítottak. Minden elbeszélő hajlamos
megjegyezni, hogy ezek a maximális számok, de a valós adatok
ennél jóval alacsonyabbak lehettek. Bár oktalanság lenne
ezeknek a becsléseknek bármiféle bizalmat szavazni, azt
biztonsággal feltételezhetjük, hogy a szavazóképes polgároknak
csupán egy kisebb hányada szavazott. De azt nehéz
megmondani, vajon rendre ugyanazok a szavazók gyűltek-e
össze – általában ezt feltételezik, de tényleg nem lehetünk benne
biztosak. Egy consulválasztás minden bizonnyal jeles esemény
volt, és szép számú polgár kifejezetten azért utazott Rómába
Itáliából, hogy részt vegyen rajta. Nyilvánvalóan inkább a
tehetősebb polgárok indultak útnak, de a lovagrend és az Első
Osztály fajsúlyosabb véleménye miatt ez annál is lényegesebb
volt. Egészen bizonyos, hogy a választási eredmények
kiszámíthatatlanok voltak, és kivételes ritkaságszámba ment,
ha két consuljelölt is biztos befutónak számított. A praerogativa
századot sorsolással választották ki a szavazás napján, újabb
kiszámíthatatlan elemet adva a folyamathoz. [16]
Saját kampánya idején Cicero arra gondolt, hogy Gallia
Cisalpinába is ellátogat, hogy az ottani vagyonos polgárok közt
korteskedjen; egész életében megpróbált kapcsolatban maradni
Itália számos részével. Ahol a régi szívességek és barátságok
nem bizonyultak elegendőnek, ott segített a pénz. Minden
törzsbe tartoztak olyan emberek, akikről köztudott volt, hogy
képesek befolyásolni törzsbéli társaik véleményét, akár együtt
szavaztak, akár mindegyik a saját századában. I. e. 61-ben több
helyről azt jelentették, hogy ezek közül az emberek közül sokan
Pompeius házának kertjébe látogattak a zetségért, hogy
cserébe a hadvezér Afranius nevű jelöltjét támogassák. I. e. 60-
ban a kenőpénz összege kisebb lett, de azért az összes jelölt élt a
használatával. Lucceius pénze saját magáért és Caesarért
dolgozott, míg Bibulus nemcsak a saját forrásait vette igénybe,
de számos prominens szenátor is támogatta. Ez ellen Catónak
éppúgy nem volt kifogása, mint amikor i.  e. 63-ban önmagát
megtartóztatva, a saját sógora ellen sem emelt vádat választási
kenőpénzek használata miatt, noha Murenát ugyanezért perbe
fogta. Ő is a családja sikerét egyengette, mint bármelyik
szenátor. Suetonius szerint Catót és Bibulus többi pártfogóját az
a félelem is motiválta, hogy nem tudták, vajon mire lesz képes
Caesar consulként, ha olyan kollégát kap maga mellé, aki
politikailag közel áll hozzá. Lehet, hogy ez csak utólag
visszatekintve tűnt kézenfekvőnek – Bibulus családi
összeköttetései és rangja feltehetően sokkal fontosabb tényező
volt. [17]
A választás napján Caesar nagyon kényelmes különbséggel
lett az első befutó. Bibulus szerezte meg a második helyet, így
Lucceius nagyon kevés haszonnal zárta a versenyt. Rengeteg
szavazó valószínűleg Caesart és Bibulust nevezte meg a
szavazócédulán. Miután Caesar elérte a legmagasabb
magistratusi tisztséget, már csak az volt a kérdés, mihez kezd
vele, és hogyan fog viselkedni a hivatalban töltött tizenkét
hónapban.

A FÖLDTÖRVÉNY

I.  e. 60 decemberében, alig néhány héttel azelőtt, hogy Caesar

i.  e. 59. január elsején elfoglalta volna a consuli posztot, Cicero
látogatót fogadott a vidéki villájában. A vendég Lucius
Cornelius Balbus volt, a hispániai Gadesből származó római
polgár, aki nemrég Caesar személyi állományába került, és
politikai ügynökeként kezdett tevékenykedni. Balbus főleg az
agrártörvényről beszélt, amit Caesar a consulsága alatt óhajtott
bevezetni. Cicero földtulajdonosként egész életében viszolygott
bármiféle újrafelosztástól, és három évvel azelőtt főként az ő
ellenkezése vetett gátat Rullus törvényének. Ezúttal
választhatott, hogy vagy ellenzi az új törvényt, és egy időre
kivonja magát a forgalomból, hogy ne kelljen állást foglalnia,
vagy támogatja. Ahogy Cicero írta Atticusnak, Caesar arra
számított, hogy támogatni fogja a törvényjavaslatot. Balbus
„biztosított afelől, hogy Caesar mindenben az én és Pompeius
tanácsát fogja követni, és azon fog munkálkodni, hogy kibékítse
Crassust Pompeiusszal”. Ha Cicero tartaná magát a tervhez,
akkor számíthatna „egy nagyon közeli szövetségre
Pompeiusszal, és ha akarom, Caesarral is, valamint
kibékülhetnék az ellenségeimmel, békén hagyna a csőcselék, és
biztosítva lenne az öregkorom”. Caesar körültekintéssel
készülődött a hivatali évére, és megpróbált annyi politikai
szövetségest szerezni, amennyit tud. Cicero a consuli sikerei
ellenére is csak egy „új ember” maradt, a szenátus pedigrés
családjai soha nem fogadták teljesen maguk közé, és az
összeesküvők kivégzése i.  e. 63 óta a hivatali túlkapás miatt
sebezhetővé tette. Az elmúlt évtizedben következetesen
Pompeius hű támogatójaként lépett fel, akinek most
nyilvánvalóan köze volt Caesar földtörvényéhez, a két fér pedig
Cicero szónoki képességeit akarta az ügyük szolgálatába állítani.
[18]
Némi gondolkodás után Cicero visszautasította az ajánlatot,
nem akarta elkötelezni magát. Ez bizonyára csalódottsággal
töltötte el Caesart, de semmi nem veszett el, mert már két, jóval
hatalmasabb szövetségest maga mellé állított. Balbus
gyelmeztette Cicerót a lehetséges szövetségre, amit Pompeius
és ősellensége, Crassus köthet. Valamikor ezekben a
hónapokban Caesarnak sikerült is nyélbe ütnie a dolgot, és
Suetonius szavaival élve, úgy kötelezte el magát a két fér felé,
hogy „semmi olyan nem történhet a Köztársaságban, ami
hármuk közül bárkinek nem tetszik”. [19] A történészek ezt a
szövetséget az első triumvirátusnak nevezik – a másodikat
Marcus Antonius, Octavius és Lepidus hozta létre i.  e. 43
novemberében, hogy szembeszálljon Caesar gyilkosaival. A
triumvirátus háromtagú tanácsot jelent, ám az utóbbi
szövetséggel szemben – melyet törvény által szentesítve
alapítottak, mindhárom fér t dictatori hatalommal felruházva
– Crassus, Pompeius és Caesar társulása nem volt hivatalos. Sőt,
kezdetben egyenesen titkolták. Ugyan i.  e. 60 decemberében
Balbus csupán lehetőségként beszél a Pompeius és Crassus
közötti megbékélésről, ez nem azt jelenti, hogy a triumvirátust
akkor még nem alapították meg; egyszerűen még nem volt
köztudott. Caesar egy ideje már közel állt Crassushoz, és utóbbi
bőven invesztált belé, sőt kezeskedett azért az adósságáért is,
ami miatt Caesar majdnem lemaradt Túlsó-Hispánia
kormányzói posztjáról. Caesar hangos támogatója volt a
Pompeiusnak kedvező intézkedéseknek is. Kétségtelen, hogy
korábban találkozott már a fér val – a római arisztokrácia
világa kicsi volt, azonfelül i.  e. 70 és 67 között javarészt
mindketten Rómában tartózkodtak –, bár nem maradt
feljegyzés semmiféle bizalmas barátságot illetően. Pompeius
távolléte alatt Caesar elcsábította a hadvezér nejét, amivel nem
feltétlenül kedveltette meg magát a férjjel, de ami azt illeti,
Crassus feleségével is hált, ám a politikai kollaborációjuk ennek
mégsem látta kárát. Az elmúlt néhány év csalódást hozott mind
Pompeius, mind Crassus számára, mert kénytelen-kelletlen rá
kellett ébredniük, hogy a pénzük és a befolyásuk nem elegendő
ahhoz, hogy mindent megkapjanak. Pompeiusnak egy
tehetségesebb és erélyesebb consulra volt szüksége Pisónál vagy
Afraniusnál, aki eleget tesz a kéréseinek. Caesar feláldozta a
diadalmenetét, hogy azonnal el tudjon indulni a consuli
székért. Hogy értelme legyen az egésznek, a hivatali év lejárta
után sokkal nagyobb szabású hadi vállalkozásra volt szüksége,
mint amit Itália „erdei és vidéki” útjai vélhetően nyújthattak.
Ehhez viszont befolyásos támogatókra volt szüksége. Ha külön
Pompeiusszal, vagy külön Crassusszal szövetkezik, biztos
lehetett volna benne, hogy a két fér a kölcsönös ellenszenv
miatt akadályozta volna a másik munkáját. Mivel tisztában volt
vele, hogy Cato, Bibulus és a szövetségeseik kitartóan dacolni
fognak minden lépésével, egyszerűen nem engedhette meg
magának, hogy még egy nagy hatalmú ellenlábast szerezzen.
Így a legelegánsabb és legegyszerűbb megoldásnak Pompeius és
Crassus szövetsége kínálkozott, mert tudta, hogy ők ketten
együtt ellenállhatatlan erőt fognak képviselni. A szövetség
lehetőségét Cato és a többi nemes teremtette meg, hiszen
ellehetetlenítették és megkeserítették a Köztársaság két
leghatalmasabb emberének életét. Ettől függetlenül Caesarnak
minden rábeszélő képességét és varázsát be kellett vetnie, hogy
meggyőzze az ősi riválisokat, képes megszerezni nekik, amit
akarnak, ha egyesült erővel támogatják őt. [20]
Lehetséges, hogy a triumvirátus megteremtését célzó
tárgyalások éppen levelezéssel kezdődtek, ám elképzelhetetlen,
hogy bármiféle döntés született Caesar Itáliába való
visszatérése, i.  e. 60 nyara előtt. Nem valószínű, hogy a
megállapodást a consuli választások előtt ütötték nyélbe,
amikor is Caesar győzelme erősítette a tárgyalási pozícióját.
Nem tudunk biztosat afelől, hogy Pompeius és Crassus nyíltan,
egyesített erővel korteskedett-e mellette. Ha így is történt, a
külvilág semmi különlegeset nem láthatott benne, hiszen elég
általánosnak számított, hogy ellenségek ugyanazt a jelöltet
támogassák, ha mindketten személyes barátságot ápoltak az
illetővel. A három fér együttműködésének széles körben a
gyanúja sem merülhetett fel legkorábban i.  e. 59 januárjáig.
Később persze annál nyilvánvalóbbá vált, mire nyomban
felháborodott hangok és a Köztársaság végét jövendölő szokásos
óbégatás lett a válasz. Varro, a polihisztor, aki tanácsokkal látta
el Pompeiust a szenátori ügymenetet illetően, és később a
hadvezér legatusaként szolgált, egy pam etben ócsárolta a
„háromfejű szörnyet”. Több mint másfél évszázaddal később
Plutarkhosz szilárdan hitte, hogy a triumvirek barátsága –
különösen Caesaré és Pompeiusé – volt az az eredendő ok, ami
előidézte a polgárháborút, és véget vetett a Római
Köztársaságnak. Caesar ennek köszönhetően tudott akkora
hatalomra szert tenni, hogy végül még Pompeiust is maga alá
gyűrte. Ám ez egy utólag kialakított nézet, bizonyára nem is
egyedülálló, és a jövőbeli eseményeket elkerülhetetlennek vélte,
ami vitatható. Azonban bizonyos értelemben Plutarkhosz
megértette, hogy a trumvirátus alapjában véve nem olyan
emberek szövetsége volt, akiket ugyanolyan politikai eszmék és
ambíciók mozgattak. Pompeius, Crassus és Caesar mind a saját
hasznukat nézték. Pompeius földet akart szerezni a
veteránjainak, és törvényesíteni a keleti intézkedéseit, Crassus
pedig Asia provincia adószedőinek szeretett volna enyhítő
feltételeket elérni. Leg atalabb tag lévén Caesarnak politikai
támogatókra volt szüksége, hogy elérhessen bármit a dacos
consuli tanáccsal szemben, és elnyerhessen egy fontos
tartományi parancsnokságot a hivatala lejárta után.
Gyakorlatilag ő volt a másik kettő eszköze, hiszen nekik
szükségük volt egy magistratusra, aki előterjeszti és
keresztülveri a számukra fontos törvényeket. Cserébe
számíthatott a jutalomra. Mindhárman tudták, hogy a többinek
is haszna van a megállapodásból, de ezt csak addig voltak
hajlandóak elviselni, amíg a saját céljaikat el nem érték.
Tulajdonképpen „érdekházasság” volt ez, amit bármely fél
felbonthatott, amint nem volt belőle haszna. Ha ennél
szilárdabb vagy maradandóbb köteléket akarunk belelátni, azzal
azt kockáztatjuk, hogy félreértjük azokat az eseményeket,
amelyek ebben az évben és az utána következőkben történtek.
Crassius Dio olyan fér akat emleget, akik ünnepélyes
fogadalmat tettek, ám több mint valószínű, hogy ez utólagos
propaganda. A rómaiak a titokban tett esküket mindig is valami
baljós dolognak vélték. Állítólag Catilina is így állapodott meg a
híveivel. A későbbi századokban a korai keresztények ellen is ez
lesz az egyik vád. [21]
 A két consul hatalma ugyanakkora volt, de havonta
váltakozva hatalmi fölényt élveztek a társuk fölött. A választás
napján Caesar volt az első befutó, ezért amikor Bibulusszal i.  e.
59. január 1-jén hivatalba léptek, övé lett a fölény, és a
Köztársaság évét imákkal és áldozatbemutatással kezdte.
Minden consulnak tizenkét lictor járt, akik a magistratus
hatalmát szimbolizáló fascest hordozták. Az aktuális feljebbvaló
consulra azt mondták, hogy nála van a fasces. A lictorok
általában a magistratus előtt sétáltak, és szükség esetén utat
vágtak neki a tömegben. Kollégája iránti tisztelete jeléül Caesar
az év elején kijelentette, hogy amikor Bibulusnál lesz a fasces, a
saját lictorait a fér szolgálatára bocsátja, és utána fognak
haladni. Ő beéri azzal, ha egyetlen alacsonyabb rangú
hivatalnok, a hivatalszolga (accensus) fog előtte haladni. Ez csak
az egyik volt az észszerű gesztusok sorában, amelyeket Caesar az
év legelején tett. Azt is el akarta érni, hogy a tettei és a szavai,
ahogy másoké is, legyenek publikusak. Ezért a szenátusban és
más nyilvános gyűléseken elhangzó beszédeket írnokokkal
akarta lejegyeztetni, hogy aztán a Forum nyilvánosságára
hozhassák őket. A múltban erre csak alkalmanként került sor,
például a Cicero consulsága idején zajló viták egynémelyikét
tették közzé. [22]
Ennek ellenére a földtörvényt tartotta elsődleges
fontosságúnak, amit a szenátusban valószínűleg már január
elsején vagy másodikán felolvastak, illetve megvitattak.
Elengedhetetlen volt a sietség, ugyanis egy törvényjavaslatot
huszonnégy nappal azelőtt ki kellett hirdetni, mielőtt
összehívták a törzsi gyűlést, hogy megszavazza. Ha Caesar még
januárban meg akarta szavaztatni, amíg nála volt a fasces, akkor
minden nap drága volt, mert a szenátus harmadikán vagy
negyedikén nem ülésezett. Még az előző év vége előtt jelentős
energiákat fordítottak arra, hogy előkészítsék a
törvénytervezetet, és biztosítsák az elfogadását. Azt már láttuk,
hogy Balbust elküldték korteskedni Cicero támogatása
érdekében. Caesar tanult Rullus és Flavius elbukott
földtörvényének esetéből. A Campaniában fekvő állami
földterületet – az ager Campanust, amely csinos bevételt hozott
a kincstárnak – hivatalosan is kiemelték a törvény hatálya alól.
Egyes cikkelyekkel azt is kikötötték, hogy a magánterületet
tiszteletben tartják. Egy bizottság felügyelte volna a Pompeius
veteránjainak és a városi szegények sokaságának szánt földek
felvásárlását és kiosztását. A bizottság kizárólag olyan
tulajdonosoktól vásárolhatott volna, akik hajlandóak voltak
eladni, és a földért az utolsó cenzusban összeírt értékét zették
volna. Az erre szolgáló fedezet alapjául a Pompeius
győzelmeiből származó többlet szolgált. A törvény egyéb
cikkelyei határozottan elismerték a már létező földfoglalások
jogát, nehogy általános ijedtséget okozzanak azzal, hogy esetleg
felülvizsgálják, törvényesen birtokolják-e az adott területet,
vagy sem. A törvény az új telepeseknek megtiltotta, hogy húsz
éven belül áruba bocsássák a földjüket, mintegy
nyomatékosítandó, hogy a cél a stabil és állandó új települések
létrejötte. Húsz bizottsági taggal számoltak, hogy se egy, se két
ember ne ragadhasson magához túl nagy pártfogói hatalmat,
bár bizonyos döntések meghozatalára elvileg létezett egy öttagú
belső tanács is. A bizottsági tagok választás útján nyerték a
posztjukat, és a törvény eleve kizárta Caesart a lehetséges
jelöltek közül, nehogy bármi kétség merülhessen fel, hogy a
törvényjavaslat beterjesztéséből esetleg haszna származik. A
római törvények általában hosszúak és összetettek voltak – a
világ egyik legmaradandóbb római öröksége a nehézkes és
tekervényes jogi nyelvezet. Mielőtt Caesar felolvasta a
szenátusnak a teljes szöveget, bejelentette, hogy hajlandó
megváltoztatni vagy eltávolítani bármelyik cikkelyt, amivel
kapcsolatban ellenvetés merül fel. [23]
 A törvényjavaslat jól kigondolt és észszerű volt. Ha egyáltalán
volt is, alig akadt benne bármi, amit indokolt kritika érhetett, és
a szenátorok tisztában voltak vele, hogy a vita során elhangzó
felszólalásaikat nyilvánosságra hozzák. A legvalószínűbb, hogy
Caesar január másodikán elkezdte kikérni az egyes szenátorok
véleményét. A volt consulok közül Crassus szólalt fel elsőként,
és feltehetően áldását adta a dologra, miképp Pompeius is, akit
másodjára kérdeztek meg. A többiek némiképp vonakodtak
ugyan, de egyikük sem merte a nyilvánosság előtt ellenezni a
törvényjavaslatot. A volt praetorokra ugyanez állt. Csak amikor
a volt tribunusokra került a sor, és Caesar Catót szólította
beszédre, akkor hangzott el a kedvetlen támogatáson és
kertelésen kívül igazi ellenvetés. Még Cato is kénytelen volt
elismerni, hogy a törvénytervezet szép munka, de úgy érezte,
hogy rosszul időzítették, és állítása szerint hiba lett volna
bármilyen újítást bevezetni ebben az évben. A korábban
felszólalók némelyikének sikerült valamilyen érintőleges ügy
kapcsán halogatásra hivatkozni, de a házszabályok
manipulálásának Cato volt az igazi mestere. Miután a
véleményére voltak kíváncsiak, ő elmondta azt, és egyre csak
mondta, mondta megállás nélkül, mígnem a percek órákká
nyúltak. Nyilvánvalóan megint arra játszott, hogy addig beszél,
amíg a szenátus kénytelen lesz berekeszteni az ülést aznapra,
mielőtt szavazásra kerülhetne sor. Nemegyszer élt már ezzel a
taktikával a múltban, és mindig bejött neki.
Ezúttal azonban Caesar elvesztette a türelmét, és
megparancsolta a kiszolgálószemélyzetének, hogy tartóztassák
le Catót, és vezessék el a börtönbe. Szélsőségesnek tűnhet a
lépés, de nem létezett más módja, hogy elhallgattassák a Ház
egyik tagját, aki a világért sem hagyta abba a monológját,
miután kikérték a véleményét, hiszen Catót még lehurrogni sem
lehetett. Caesar frusztrációjának kimutatása csakhamar
hibának bizonyult. Cato tisztában volt vele, azzal jön ki
legjobban a szituációból, ha a Köztársaság alázatos védelmezőjét
játssza, aki nem fog meghajolni a „zsarnokság” előtt. A
szenátusban legalábbis széles körű együttérzés támadt iránta,
bár a vita egy darabig még folytatódott. Az egyik szenátor,
Marcus Petreius, aki a csatatéren végül legyőzte Catilinát i.  e.
62-ben, és már egyébként is harmincévnyi katonai szolgálatot
tudhatott maga mögött, felállt, és elhagyta a Házat. Caesar
tudni akarta, hogy miért távozik az ülés vége előtt, mire az őszes
veterán csípősen azt válaszolta, hogy inkább lenne Catóval a
börtönben, mint itt Caesarral. A consul rájött, hogy rosszul
mérte fel a helyzetet. Arra számított, hogy Cato majd a plebejus
tribunusok egyikével fogja megvétóztatni az őrizetbe vételét. A
fogoly viszont túlságosan élvezte a pillanatot ahhoz, hogy
Caesarnak ilyen könnyű kiutat kínáljon. Végül a consulnak
muszáj volt elrendelni a szabadon bocsátását. A nap anélkül telt
el, hogy a szenátus akár csak egy indítványt megszavazott volna
a törvényjavaslat támogatására. [24]
Cato nyert, a reputációja tekintetében újabb diadalt
könyvelhetett el. Azonban pályafutása sok sikeréhez hasonlóan
ez is újabb látszatdiadal volt, ami hosszú távon csak rontott a
dolgokon. Ezúttal nem Pisóval vagy Afraniusszal kellett
szembenéznie, akiket könnyen kizökkenthetett vagy
megsemmisíthetett. Caesar, aki egyezségre törekedett, most
kijelentette, hogy mivel a szenátus nem hajlandó cselekedni,
kénytelen közvetlenül a római néphez fordulni. Talán már
másnap gyűlést tartott a Forumon, és újra mindent elkövetett,
hogy méltányos hangnemet üssön meg. A Rostrára szólította a
kollégáját, Bibulust, és a tömeg nyilvánossága előtt kérdezte
meg, mi a véleménye a földtörvényről. Mindig nehéz volt
pontosan megjósolni, kik jelennek meg az ilyen nyilvános
gyűléseken, és hogy a véleményük hitelesen tükrözi-e a
szélesebb népesség nézetét, vagy csak egy mai értelemben vett
pártgyűlést tartottak. Egyfelől nehéz lett volna visszatartani
bármely polgárt – vagy akár nem polgárt –, aki Rómában
tartózkodott, hogy ne menjen oda a beszédeket meghallgatni.
Másfelől pedig a Forumon korlátozott hely állt rendelkezésre,
ahol a város hatalmas népességének valószínűleg csupán kis
hányada fért el. Kétséges, hogy ötezer embernél több
hallgathatott egy szónoklatot, habár a Forum más részein talán
ennél többen is elfértek. Sok történész úgy véli, hogy amikor
egy magistratus hívott össze gyűlést, a tömeg garantáltan tele
volt a támogatóival. Ez feltételezhetően igaz, noha semmiféle
bizonyítékunk nincs arra vonatkozólag, hogy valójában hogyan
is szerveztek meg egy ilyen eseményt, és lehet, hogy nem árt
kicsit óvatosabban fogalmaznunk azt illetően, hogy mennyire
tudtak befolyásolni ekkora tömeget. Ebben az esetben a
sokadalom hangulata bizonyára Caesarnak kedvezett.
Mindazonáltal Bibulus elismételte Cato érvét, hogy
bármennyire is megalapozott a törvényjavaslat, ebben a hivatali
évben nem kellene újításokat bevezetni. Caesar megpróbálta
tovább győzködni a kollégáját, és azt mondta a tömegnek, hogy
már Bibulus jóváhagyása is előremozdítaná a törvény ügyét. A
tömeggel ezután elkezdte skandáltatni, hogy egyezzen bele,
mire a feszült Bibulus csak annyit kiáltott: „Idén akkor sem
kapjátok meg ezt a törvényt, ha mind akarjátok!” A súlyos
bejelentés után elviharzott. [25]
A római magistratusokat nem azért választották, hogy bárkit
képviseljenek, és sem őket, sem a szenátorokat nem kérhette
számon semmilyen választókerület. Ilyen értelemben a római
politika kifejezetten különbözött a modern demokráciák
elméletétől – ha a gyakorlatától szükségszerűen nem is. Elvileg
azonban végül mégiscsak a római nép akarata volt a legfelsőbb
hatalom, és ha egy consul ilyen megvetéssel tekintett a
szavazóira, azzal komoly hibát követett el. Caesar nyomás alá
helyezte a consultársát, hogy elkövesse a hibát, és most erre a
sikeres húzásra kezdett építkezni. Nem hívott több magistratust
a gyűlésére – vagy gyűléseire, hiszen egynél több is lehetett –,
inkább kiváló idősebb szenátorokat szólított a pulpitusra. Ez
bevett gyakorlat volt, és Caesar Crassusszal és Pompeiusszal
nyitotta a sort. Mindketten lelkesen támogatták a
törvényjavaslatot, először mutatva nyilvános jelét a consullal
való szövetségüknek. Pompeius arról beszélt, hogy muszáj
földdel jutalmazni azokat a katonákat, akik a parancsnoksága
alatt oly kiválóan harcoltak Rómáért. Arra is emlékeztette az
embereket, hogy a seregei által szerzett zsákmány elegendő
fedezetet biztosít a Köztársaságnak, hogy a földosztást
megvalósíthassa. Caesar ismét megdolgozta a tömeget, és
rávette őket, hogy könyörögjenek Pompeiusnak, hogy a
törvényjavaslatból törvény legyen. Mivel a hadvezér mindig is
hajlamos volt az öntömjénezésre, Caesar kérdésére bejelentette,
hogy ha valaki „felmarkolta a kardot”, hogy útját állja a
törvénynek, akkor „a pajzsot is emelje fel”. (Egy másik verzió
szerint „karddal és pajzzsal is készüljön”) Az otromba fenyegetés
az éljenző tömeget gyönyörködtette, rengeteg szenátort viszont
idegessé tett. Cato és Bibulus ellehetetlenítette Caesart a
szenátusban, ám a tétek emelése sem őt, sem a támogatóit nem
rettentette el. Mert Caesar legalább annyira konok és elszánt
volt, mint ők. Ahogy i.  e. 133-ban Tiberius Gracchus, aki nem
tudta elnyerni a szenátus jóváhagyását, ő is közvetlenül a nép
elé vitte a törvényjavaslatát. Január utolsó napjaira kitűzték a
törzsi gyűlés dátumát, hogy szavazásra bocsássák a
földtörvényjavaslatot. Caesar jól kezelte a nyilvános gyűléseit,
és minden jel arra mutatott, hogy jóváhagyják a törvényt. Bár
Cato és Bibulus a Köztársaság igaz védelmezőinek szerepében
tetszelegtek, kétséges, hogy a polgárok igen kis hányadánál
többet képviseltek volna. Valójában a szenátusban is csak a
kisebbség vagy annál valamivel többen oszthatták a
véleményüket, csakhogy abba a körbe beletartoztak a
legkiválóbb és legbefolyásosabb nemesek. [26]
 „JULIUS ÉS CAESAR CONSULSÁGA”

A törvényjavaslat megszavazására összehívott törzsi gyűlés

napjának hajnalán Caesar, Crassus és Pompeius támogatói
kezdték elfoglalni a helyüket a Forum kritikus pontjain. Talán
Pompeius seregének veteránjai is ott álltak köztük, akiknek
anyagi érdeke fűződött a törvényjavaslat megszavazásához.
Néhányan fegyvert viseltek, amit legalább részben eltakartak.
Nem valószínű, hogy elegen voltak a Forum összes bejáratának
biztosításához, és ahogy felkelt a nap, egyre több polgár
csatlakozott a Castor és Pollux temploma előtt várakozó
sokasághoz. A népgyűlést megelőző csoportosuláshoz
kiválasztott helyszín arról árulkodik, hogy rengeteg emberre
számítottak, mert a Forumnak ezen az oldalán sokkal több volt
a hely, mint a Rostra körül. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a
földosztást ösztönző törvényjavaslatot a jelek szerint széles
körben támogatták, sőt akik aktívan ellenezték, és nem csak
közömbösen viszonyultak hozzá, nagyon kevesen voltak.
Pompeius nyílt támogatása sok olyan embert is meggyőzött,
akik Caesar szándékait illetően nem voltak biztosak. Hogy a
jelenlévők megijedtek-e – vagy éppenséggel biztonságban
érezték magukat a Forumon csoportokban álldogáló,
tagbaszakadt fér aktól –, nehezebb megmondani. Caesar
beszédet intézett a tömeghez a templom pódiumáról, újra
elmagyarázva nekik, hogy miért nélkülözhetetlen e törvény. A
szónoklat közepén megérkezett a consultársa. Bibulust a
hivatali segédei és a lictorai kísérték, de velük tartott Cato és
hárman az az évi tribunusok közül, valamint a híveik egy
csoportja. A tömeg szétnyílt előttük, ahogy a consul Caesar felé
tartott. Dio szerint ennek oka részben a legfelsőbb magistratus
iránti természetes tisztelet volt; vagy azt hitték, hogy
meggondolta magát, és már nem ellenzi a törvényt. Amikor
odaért Caesarhoz a templom emelvényén – és talán még nem
felejtette el saját rossz viccét az együtt töltött aedilisi
posztjukról –, Bibulus leszögezte, hogy a véleménye jottányit se
változott. A tribunusok jelenléte azt sugallta, hogy Catóval azt
tervezték, megvétózzák az eljárást, és megakadályozzák a
népgyűlés megtartását. Talán annak bejelentését is fontolgatta,
hogy kedvezőtlen előjeleket látott, ami szintén elég ürügyet
szolgáltatott volna arra, hogy feloszlassák a gyűlést. Habár
ehhez már túl messzire mentek a dolgok, mert az ilyen
kijelentéseknek éppen az volt a célja, hogy megelőzzék a törzsek
csoportosulására felszólító parancsot, amit Caesar feltehetően
már kiadott. [27]
A tömeg azonnal ellenségesen reagált. Kétségtelen, hogy az
elkövetkező erőszakot a fegyveres támogatók vezették. Bibulust
letaszították a templom lépcsőiről, amikor Caesar ellen kívánt
szót emelni. A lictorait legyűrték, az általuk hordozott
fasceseket összetörték – egy magistratusra nézve ez alapvető,
szimbolikus megaláztatásnak számított. Appianosz szerint
Bibulus lecsupaszította a nyakát, és azt ordította, hogy inkább a
halála mocskolja be ezt a gyűlést, ha már nem tudja megállítani
Caesart. Heroikus próbálkozása komédiával végződött, amikor
egy trágyával teli kosarat vágtak a fejéhez. Röpködtek a
lövedékek, és számos résztvevő megsérült, ahogy egy vagy több
tribunus is.
A jelenlévők egy részének lövedékek okoztak sérülést. Senki
nem halt meg, ami arra enged következtetni, hogy Caesar és a
szövetségesei szigorúan kézben tartották az eseményeket. Mi
sem szemlélteti megfelelőbben, milyen jól szervezett és
visszafogott volt a fegyverhasználat, hogy a consul ganajban
fürdött, és nem vérben. Ez pedig éles kontrasztban áll a többi,
időszakosan fellángoló erőszakos zavargással, melyek i.  e. 133
után történtek. Cato ép bőrrel megúszta, és utoljára hagyta el a
helyszínt, miközben a saját álláspontját harsogva próbálta
meggyőzni vagy megfélemlíteni a polgártársait. Appianosz azt
állítja, hogy Caesar hívei gyakorlatilag kivonszolták Catót a
térről, de később visszaosont, és csak akkor adta fel, amikor
rájött, hogy a kutya se gyel oda arra, amit mond. Azután
egybehívták a népgyűlést, ami kényelmes többséggel
jóváhagyta a törvényt. Az új törvény magába foglalt egy
záradékot, aminek értelmében minden szenátornak esküt
kellett tennie, hogy aláveti magát a törvény cikkelyeinek, és
nem próbálja meg hatálytalanítani azokat. Aki ennek nem tesz
eleget, azt száműzik. Rövidesen – talán öt nap alatt, ahogy
általában az ehhez hasonló törvények záradéka megkövetelte –
valamennyien letették az esküt. Metellus Celer, a consul, aki egy
évvel korábban a börtöncellájában akarta összehívni a
szenátust, eleinte vonakodott, de végül ő is beadta a derekát.
Catót állítólag Cicero győzte meg, hogy értékesebb Rómának, ha
a városban tudhatják, mint ha száműzik. Bibulus összehívta a
szenátust, amint erre a szavazás után először lehetőség nyílt,
hogy tiltakozzon Caesar viselkedése ellen. A gyűlést
valószínűleg február elsején tartották, amikor átvette a fascest.
Azonban Bibulus azon reménye, hogy a szenátus majd jól
megfeddi Caesart, és esetleg a senatus consultum ultimumot is
elrendeli, hogy megfossza őt a hivatalától, ahogy i.  e. 78-ban
Lepidust, alaptalannak bizonyult. Egyetlen szenátor sem akart
szembeszállni se Caesarral, se a törvényével, hiszen a nép nagy
része óriási lelkesedést tanúsított mindkettő iránt. Ráadásul a
háztagok közül rengetegen kötődtek a támogatóihoz,
Pompeiushoz és Crassushoz. [28]
Bibulus visszavonult a házába, és az év hátralévő részében
nem is jelent meg többé nyilvánosan. Azzal foglalta el magát,
hogy obszcén röpiratokat és vádaskodásokat írogatott Caesarról,
Pompeiusról és a híveikről, amiket kiragasztatott a Forumon.
Ám továbbra is láthatatlan maradt. Az emberek Caesar és
Bibulus consulsága helyett csakhamar „Julius és Caesar
consulsága” néven kezdték emlegetni az épp aktuális időszakot.
Suetonius így idézi fel az akkoriban népszerű szóbeszédet:

Minap egy törvény lépett érvénybe, mégpedig Caesar

évében, nem Bibuluséban.
Nem emlékszem, hogy Bibulus a consulsága idején
bármit is csinált volna.

Ám Bibulus nem volt egészen tétlen, és ahol tudott, megpróbált

keresztbe tenni Caesarnak. A consulok feladata volt, hogy
kitűzzék az olyan fesztiválok időpontját, amelyeket nem egy
konkrét napon kellett megünnepelni. Bibulus ezeket az
alkalmakat szándékosan olyan időpontokra helyezte, amikor
népgyűléseket lehetett tartani, megakadályozva azok
megrendezését. A társa viszont nem volt köteles elfogadni az
ilyen döntéseit, és Caesar már rutinszerűen rá sem hederített.
De abban nem tudta megakadályozni Bibulust, hogy bejelentse
a hálaadó időszakokat, amiket a sikeres parancsnokoknak
szavazott meg a szenátus. Az ilyen időszakok alatt közügyeket
intézni nem lehetett, s ilyen értelemben az évnek ezen része
Caesar és a szövetségesei számára elveszett. Ezek a húzások sem
bizonyultak elegendőnek, hogy az évközbeni ténykedést
szabotálja, ezért Bibulus rendszeresen hírnököket küldött
Caesar összes megbeszélésére és gyűlésére, hogy bejelentsék,
kedvezőtlen előjeleket látott, ezért az ügymenetet fel kell
függeszteni. Az „égi jelek” gyelésének alkalmazását az ősisége
szentesítette, de ha nem személyesen jelentették be, akkor
hatástalan volt. Jelen esetben csalásnak számított, és ezt
mindenki tudta, de az ősi rítusok még mindig komoly hatást
gyakoroltak a közéletre, ahogy például a zászló leengedése a
Janiculum-dombon, ami véget vetett Rabirius perének.
Felmerült a kérdés, vajon Caesar törvényei érvényesek-e
egyáltalán, és maguk a rómaiak is bizonytalannak tűntek a
választ illetően, noha maga Caesar pontifex maximus volt,
Pompeius augur, a papi testület pedig részben az ómenek
értelmezéséért is felelős. [29]
Caesar nem volt hajlandó elfogadni Bibulus kijelentéseit, mert
túl sok intézkedést kellett foganatosítania. Az összes
akadályoztatás ellenére a hivatali évében temérdek új törvényt
alkotott, amelyek pontos időrendi sorrendje bizonytalan. A
földtörvénnyel sikerült elérni Pompeius egyik célját, majd a
törzsi gyűlés szavazatával valamikor a keleti intézkedések jogi
státuszát is törvénybe iktatták. Ennek egyik előkészítő
tanácskozásán történhetett, hogy Lucullus felemelte a hangját
Caesar ellen. A consul oly zabolátlan tirádával válaszolt,
miközben bűnvádi eljárással fenyegetőzött, hogy a rangidős
szenátor a földre vetette magát, úgy könyörgött kegyelemért.
Crassus elkönyvelhette, hogy az Asia provinciabeli adószedés
jogáért a publicanusok által beszolgáltatott összeget
egyharmadával csökkentették. Mindazonáltal Caesar
hivatalosan gyelmeztette őket, hogy a jövőben ne licitáljanak
egymásra ilyen meggondolatlanul. Valószínűleg közvetlen
haszna is származott az enyhítő rendelkezésből, mert Cicero
később azt állította, hogy Caesar a főbb társaságok részvényeivel
jutalmazta meg az ügynökeit. Régóta foglalkoztatta Róma
provinciáinak a kormányzása, hiszen ahogy láttuk, híres
törvényszéki megjelenéseinek zömét a zsarnokoskodó
kormányzók vád alá helyezése szolgáltatta. Most egy olyan
törvényt vázolt fel, ami szigorúan szabályozta a tartományi
kormányzók viselkedését, mintegy letisztázva és feljavítva a
dictator Sulla egyik törvényét. Ez fölöttébb sikeresnek
bizonyult, és még évszázadokig hatályban maradt. Cicero
később „kiváló törvénynek” nevezte. Az elmúlt években mind
Caesar, mind Crassus megpróbált különleges megbízotti posztot
nyerni Egyiptomban. Pompeius, aki újraszervezte a keleti
Mediterráneum óriási részét, szintén élénk érdeklődést
mutatott a térség iránt. I.  e. 59-ben gondoskodtak róla, hogy a
Római Köztársaság hivatalosan ismerje el XII. Ptolemaiosz
uralkodását, aki XI. Ptolemaiosz törvénytelen a volt. XII.
Ptolemaiosz, akinek az Auletes, azaz „a fuvolás” gúnynevet
adták, egészen népszerűtlen volt az egyiptomiak körében, de
jókora kenőpénzt zetett Pompeiusnak és Crassusnak.
Suetonius állítása szerint ez hatezer talentum lehetett, vagyis
döbbenetes, 36 millió denariusra rúgó összeg. A törvények
némelyikét Caesar a saját nevében terjesztette elő, ezért Juliusi-
törvények (lex Julia) voltak, bármilyen tárgyban is születtek. A
többit az üggyel rokonszenvező tribunusok terjesztették elő.
Közülük a leginkább gyelemreméltó Publius Vatinius, akit a
forrásaink sokszor csak elbűvölő csirkefogónak ábrázolnak.
Egyszer kisebb tömeg élén érkezett Bibulus otthonához, és
megpróbálta előcsalogatni, hogy a sokaság előtt jelentse be a
kedvezőtlen ómenjeit. Még az is szóba került, hogy őrizetbe
veszik. Vatinius Caesart támogatta, de butaság lenne őt
egyszerűen a consul eszközének tekinteni, mert ahogy minden
szenátornak, neki is megvoltak a maga ambíciói. Azért segítette
Caesart, mert személyes haszna származott belőle, például a
korábban említett adószedő társaságokban való részesedés.
Cicero állítása szerint Caesar később kényszeredetten jegyezte
meg, hogy Vatinius a tribunusi állása idején semmit nem
csinált „ingyen”. [30]
Törvényalkotói ténykedése ellenére i. e. 59-ben Caesarnak más
dolgokra is futotta az idejéből. Továbbra is mély szerelem fűzte
Serviliához, és a szóban forgó hónapokban egy másfél millió
denarius értékű igazgyönggyel lepte meg a nőt – talán épp a
Ptolemaiosz-féle kenőpénzből futotta rá. Caesar a Pompeiától
való válása óta nőtlen volt, azaz i. e. 62 óta. Egyik forrásunk sem
hivatkozik olyasmire, hogy Caesar és Servilia esetleg egybe
kívánt volna kelni. Mivel mind a Silanustól való válás, mind a
Caesarral köttetendő frigy Cato hozzájárulását igényelte volna,
erre nyilvánvalóan nem lehetett reális esélyük. Julia, Caesar
egyetlen gyermeke is eladó korúvá érett. I.  e. 59. április végén
vagy május elején két esküvőt is bejelentettek. Caesar feleségül
vette Calpurniát, annak a Lucius Calpurnius Pisónak a lányát,
aki a legesélyesebb jelölt volt a következő évi consuli posztra, és
a triumvirek támogatásával könnyedén meg is nyerhette azt.
Ezzel a lépéssel egy, az ügyükkel szimpatizáló utód őrködhetne
Caesar érdekei fölött. A házasság politikailag sikeresnek
bizonyult, és amennyire meg tudjuk ítélni, meglehetősen
boldog nász volt, habár a pár túl sokat nem élvezhette a másik
társaságát, hiszen Caesar a hátralévő élete nagyobbik részét
tengeren túli hadjáratokon töltötte. A második házasság Julia és
apja politikai szövetségese, Nagy Pompeius között köttetett.
Pompeius hat évvel idősebb volt Caesarnál, így a férj és feleség
közti korkülönbség még római mértékkel is jelentős. A fér
pedig elvált utolsó feleségétől, annak – többek között leendő
apósával elkövetett – hűtlenkedése miatt. A házasságnak
egyértelmű politikai motivációja volt, és igen hamar tető alá
hozták. Juliát mindössze napokkal a bejelentett esküvő előtt
jegyezte el Quintus Servilius Caepio. Caepio érthetően
bosszúsan fogadta a jegyesség felbontását, és azt követelte
Pompeiustól, hogy cserébe adja hozzá a lányát, Pompeiát, ami
viszont a lány Faustus Sullával, azaz a dictator ával kötött
jegyességének felbontásával járt. A Caesar és Pompeius közötti
szoros családi kötelék megteremtését általában úgy értelmezik,
hogy a consul aggódni kezdett a szövetségese hűségét illetően.
Dio és más forrásaink bizonyossággal állítják, hogy Caesar volt a
kezdeményező fél. Sokat kockáztatott, amikor keresztülverte a
Pompeiusnak tetsző törvényeket, és arra vágyott, hogy
befolyásos barátai maradjanak Rómában, ha ő maga egy
provinciába indul. És Caesarnak azért is szüksége volt Pompeius
támogatására, hogy egyáltalán „megfelelő” provinciát tudjon
megszerezni. Ám a házasság ugyanúgy a triumvirátus sikerét is
jelezhette. Caesar most már bizonyított, és érdemes volt
elgondolkodnia egy tartósabb köteléken. Pompeius új felesége
atal volt, vonzó, intelligens, és ránézésre az apja varázsát
örökölte. A negyvenhét éves férj nyomban fülig szerelmes lett
tizenéves arájába. Úgy tűnik, vonzalma viszonzásra talált, és
házasságuk kétségtelenül boldog volt. Pompeiust mindig is a
rajongás éltette, és az odaadásra odaadással válaszolt. [31]

AZ ELLENHATÁS

Április közepétől május derekáig a legtöbb szenátor elhagyta

Rómát, hogy meglátogassa vidéki birtokát. Így ezekben a
hetekben ritkán tartottak szenátusi üléseket vagy
népgyűléseket. Talán még ez előtt a nem hivatalos szünet előtt
Caesar beterjesztett egy újabb, földdel kapcsolatos törvényt, ami
ezúttal a Campaniában fekvő állami földeket érintette,
amelyekre az első törvény nem vonatkozott. Az első törvény
bizottsági tagjait már megválasztották, munkához láttak, és
elképzelhető, hogy túl kevés olyan földterületet találtak, amit
azonnali hatállyal fel tudtak vásárolni. Talán maga Caesar is úgy
gondolta, hogy egy bizonyos ponton a campaniai terület
felosztása is elkerülhetetlen lesz, de az is lehet, hogy
fokozatosan ismerte fel, hogy az első törvény önmagában nem
kielégítő. Ha ezt tudnánk, nyilván jobban megítélhetnénk, hogy
őszintén remélte-e, hogy megnyeri a szenátust az első
földtörvénye támogatásához, vagy egyszerűen csak azt akarta
elérni, hogy rossz színben tűnjenek fel a szavazókör szemében.
Most húszezer embert választottak ki – azaz húszezer családot,
mivel csak a három- vagy több gyermekes, nős fér akat
válogatták ki – Róma szegényei közül, hogy campaniai tanyákon
telepítsék le őket. Elképzelhető, hogy az első törvényt ellenőrző
bizottsági tagokat jelölték ki ennek levezénylésére is. A családos
emberek kihangsúlyozása nagyon érdekes, mert a császárok
alatt hasonlóan következetes gyarmatosító terveket követtek.
Kétségkívül úgy hitték, hogy ezzel a komolyabb és arra méltóbb
gyarmatosokat fogják ösztönözni. A szenátoroknak ismét
ünnepélyes esküt kellett tenniük, hogy elősegítik a törvényt, és
nem fogják érvényteleníteni. [32]
Nagyjából az új földtörvénnyel egy időben Vatinius tribunus
beterjesztett egy törvényjavaslatot, ami öt évre szóló,
különleges, összevont parancsnoki tisztséggel ruházta volna fel
Caesart Illíriában és Gallia Cisalpinában. Ezekben a
provinciákban háromlégiónyi helyőrség állomásozott, és
kényelmesen közel feküdtek Itáliához. Abban a
megtiszteltetésben részesítették, hogy maga választhatta ki a
legatusait, akik közül legalább egynek propraetori imperium
járt. Mindkét törvényt elfogadták, talán már május végére. A
szenátus szavazatára Caesar provinciáját még Gallia
Transalpinával is megnövelték, aminek vezetői posztja
megürült a jelenlegi kormányzó, Metellus Celer halála után, aki
tulajdonképpen oda se ért a tartományába, mert időközben
megbetegedett és meghalt. Ötéves parancsnokság, erős
seregekkel megtámogatva — Gallia Transalpinában még egy
légió állomásozott –, katonai lehetőségek a Balkánon vagy
magában Galliában, ahol már évek óta érlelődött a baj: Caesar
nem is lehetett volna elégedettebb. Bibulusnak meg hagyta,
hadd pepecseljen az „erdei és vidéki utakkal”, noha látszólag ő
sem foglalta el a posztot, és még közel egy évtizedig nem is
kapott parancsnokságot egyik provinciában sem. Habár a
triumvirek mindegyike elérte a célját, a tartós sikert nem
szavatolta semmi, és félő volt, hogy az irántuk táplált
ellenségesség hatására a jövőben még akadályokba
ütközhetnek. A legrosszabb forgatókönyv szerint a következő
vagy az azt követő években egy magistratus Caesar
consulságának összes eredményét érvénytelennek nyilvánítja.
Így aztán a triumvirek feszültsége nem enyhült, és készen
álltak, hogy erős választ adjanak bármilyen nyílt kritikára.
Április elején Cicero régi consultársát, Caius Antoniust a
makedóniai kormányzósága idején elkövetett sikkasztással
vádolták. I.  e. 63-ban ezt a vagyonos tartományt
tulajdonképpen Cicerónak ítélték, de ő önként átruházta
Antoniusra, hogy a Catilina-összeesküvés idején a saját és a
Köztársaság oldalán tartsa a fér t. Bár Antoniust nem tartotta
valami nagyra, és a nyilvánvaló bűnösségéről is meg volt
győződve, az orátor elvállalta a védelmét. A vádat Caesar és
talán Crassus is támogatta. A vád megnyerte a pert, Antonius
pedig fényűző száműzetésbe vonult. A per folyamán Cicero
elkövette azt a hibát, hogy nyílt kritikával illette a triumvireket,
és a Köztársaság gyalázatos állapotán siránkozott. Ez reggel
történt. Délután személyes ellensége, Clodius – ugyanaz a fér ,
aki behatolt a Bona Dea-fesztiválra, hogy elcsábítsa Caesar
feleségét, Pompeiát – patríciusi státuszát plebejusra
változtatták. Az augur Pompeiusszal az oldalán pontifex
maximusként Caesar elnökölte a szertartást, amelynek része
volt, hogy Clodiust örökbe fogadja egy plebejus, Clodius már jó
pár éve kereste a lehetőséget, mert tribunusnak akarta jelöltetni
magát, és azt a hivatalt patríciusok számára tilos volt
megpályázni. A nevét Claudius helyett egy ideje már a
vulgárisabb Clodius verzióban használta. Mintha csak a
szertartás nevetséges voltát hivatott volna kihangsúlyozni, a
Clodiust örökbe fogadó plebejus atalabb volt a fér nál. [33]
Cicero az év hátralévő részét idegeskedés és hirtelen rátörő
optimizmus közt ingadozva töltötte. Áprilisban többnyire
antiumi villájában maradt, „lapított”, ahogy ő fogalmazott. Nem
volt egyedül, és a szenátus látogatottsága is visszaesett, mert a
Ház legtöbb tagja egyszerűen nem ment el az ülésekre. Egy
alkalommal Caesar állítólag megkérdezte egy idős szenátortól,
hogy miért vannak olyan kevesen a gyűlésen. Az öregember,
egy bizonyos Considius azt válaszolta, hogy a többiek félnek
Caesar fegyveres híveitől. Amikor a consul megkérdezte
Considiust, hogy ő miért jár be továbbra is, azt a választ kapta a
fér tól, hogy öreg emberként már túl van a félelmen, hiszen
már alig van hátra valami az életéből. Cicero örült a Campania-
törvénynek, mert azt hitte, az majd egy sor szenátort elidegenít
a triumvirektől. Kifejtette, hogy az újrakiosztás miatt jelentős
bevételi forrástól fognak elesni. Az Itáliában kivetett adókra ez
feltétlenül igaz volt, de Pompeius hódításai ezért bőven
kárpótolták az államot. A triumvirek még egyszer megpróbálták
Cicerót a maguk oldalára csábítani. Caesar legatusi posztot
ajánlott neki maga mellett Galliában, ám sem ezzel, sem egyéb
lehetőséggel nem tudták megingatni abbéli meggyőződésében,
hogy rosszat tesznek. Cato iránt enyhe keserűséget érzett, mert
úgy vélte, hogy az év elején végrehajtott magánakcióival csak
rontott a helyzeten. Azzal is tisztában volt, hogy a főbb nemesek
támogatására sem számíthat tovább, ha kiáll a triumvirátus
mellett. Április végére reménykedni kezdett, hogy a
közügyekben kezd elbillenni az egyensúly, ezért írt Atticusnak,
hogy „ha a szenátus hatalma gyűlöletes volt, akkor képzelheted,
mi lesz most, hogy az irányítás nem a népre szállt, hanem
három, mértéket nem ismerő fér ra. Meglátod, rövid időn belül
nemcsak minket fognak magasztalni, akik nem követtünk el
hibákat, hanem Catót is, az összes tévedése ellenére.” [34]
Április 18-án Cicero megtudta, hogy Clodius jelöltette magát
tribunusnak, és nyilvánosan kijelentette, hogy semmisnek fogja
nyilváníttatni Caesar összes törvényét. Feltehetően az
motiválta, hogy megtagadtak tőle egy jövedelmező egyiptomi
állást, és helyette egy kevésbé gyümölcsöző arméniai posztot
kapott. A pletyka szerint Caesar és Pompeius már tagadták,
hogy bármiféle örökbefogadási szertartást celebráltak volna. Ez
mind biztató volt, ám májusban Cicero már némileg
kétségbeesve írt Pompeiusról, azt sugallva, hogy a fér zsarnoki
uralom kiépítését tervezi. Később az év folyamán egy atal
szenátor már nyíltan vádolta meg a hadvezért ezzel a Forumon,
amiért majdnem meglincselték, bár azt nem tudhatjuk, hogy a
triumvirek fanatikus hívei vagy maga a tömeg. A fér t, Caius
Catót Cicero így írja le: „Politikai értelemben nem ígéretes, de
azért mégiscsak egy… Cato”. Ez egyértelműen mutatja egy híres
név erejét Rómában. [35]
Cicero beszámolója szerint, ahogy közeledett a nyár, a
triumvirek leghangosabb ellenfele Caius Scribonius Curio lett,
az i. e. 76. évi consul a, aki Caius Catóhoz hasonlóan atal fér
volt. Meglepő, hogy kiváló szenátorok és volt magistratusok
részéről a triumvireknek alig kellett szembenézniük nyílt
kritikával. Ez is csak a szenátorok gyengeségének újabb jelét
mutatta ezekben az években, amit nagyban a polgárháborúnak
és az időben közelebbi zavargásoknak köszönhettek. Néha
viszont az egyszerű polgárok tömege tüntetett. Pompeiust
kifütyülték, amikor a Gabinius által szervezett játékokon
elfoglalta a tiszteletbeli helyet. Tribunusként Gabinius juttatta
őt a kalózok elleni parancsnoksághoz, majd legatusaként
szolgálta. Egy előadáson pedig megéljeneztek egy színészt, aki
kihangsúlyozta „A mi nyomorunk árán lettél nagy” sort, amit
egyértelműen a „Nagy” Pompeius elleni sértésnek szántak.
Cicero szavaival:

Amikor Caesar belépett, az éljenzés elhallgatott; de

amikor az ifjú Curio követte őt, úgy megtapsolták,
ahogy annak idején Pompeiust szokták, még azokban
a napokban, amikor a Köztársaság biztonságban volt.
Caesar igen ingerült lett. Azt beszélik, nyomban levél
indult Pompeiusnak Capuába. Haragszanak az
equitesre, akik felálltak, hogy megéljenezzék Curiót –
 ők [a triumvirátus] most már mindenki ellenségei
lettek. [36]

Bibulus vitriolos és gyakran mocskos kiáltványait rengeteg

polgár örömmel olvasta, és Cicero is megemlékezett a tömegről,
akik általában összeverődtek az ilyen röpiratok körül a
Forumon. Élvezetük nem szükségszerűen a házhoz kötött
consul iránti részvét jele volt – a különböző korokban a politikai
szatírát még azok is szórakoztatónak találták, akik nem értettek
egyet vele. A rómaiak egészséges humorérzékkel rendelkeztek,
és kéjes élvezetet leltek az ilyen goromba szitkozódásban.
Consultársa sértéseinek zöme Caesart célozta meg, de úgy
tűnik, ő nem zavartatta magát emiatt. Pompeius azonban soha
nem tudott igazán megbirkózni a kritikával, és július 25-én
beszédet tartott a Forumon, hogy megvédje magát a
gyalázkodás ellen. Cicero, aki még mindig abban bízott, hogy
felújíthatja barátságát a fér val, akit oly sűrűn magasztalt,
szánalmasnak találta a látványt, és megjegyezte, hogy
Pompeius csak annyit ért el, hogy még inkább felkeltette az
érdeklődést Bibulus röpiratai iránt. Pompeius ekkor már
egyfolytában azzal nyugtatgatta Cicerót, hogy nem kell tartania
Clodiustól. Utóbbi már kétségkívül letett arról a tervéről, hogy
megtámadja Caesar törvényeit – ha egyáltalán valaha komolyan
fontolgatta, és nem csak a tribunusi cím megszerzése céljából
ígérgette egyfolytában. Őszre Cicero úgy érezte, vagy talán csak
azt akarta hinni, hogy Pompeius már megbánta az év eleji
zavargásokat és a szenátus nemeseitől való elidegenedést. [37]
Késő nyáron vagy kora ősszel különös esemény történt, amit
utólag is nehéz megmagyarázni. A Vettius nevű fér , aki i. e. 62-
ben azzal vádolta Caesart, hogy bűnrészes a Catilina-féle
összeesküvésben, s akit végül börtönbe vetettek a fáradozásáért
(Lásd: A következmények: Caesar praetorsága c. fejezet utolsó
bekezdése), a szenátus elé állt, és kijelentette, hogy tudomása
volt egy másik „tervről”. Megbarátkozott Curióval, aki végül
elárulta neki, hogy azt tervezte, megöli Pompeiust – vagy egy
másik verzió szerint Pompeiust és Caesart. Curio beszámolt
erről az apjának, aki rögvest elmondta Pompeiusnak.
Összehívták a szenátust, és beidézték Vettiust meghallgatásra.
Ott a fér Bibulust vádolta meg, hogy arra bujtogatja Curiót,
hogy ölje meg Pompeiust és talán Caesart is. Számos másik
összeesküvőt megnevezett, köztük Servilia át, a húszas évei
közepén járó Brutust. A únak és a megnevezett emberek közül
még legalább egy másiknak elvileg indítéka is lehetett, mert a
polgárháború idején Pompeius kivégeztette az apjukat. Állítólag
Bibulus egyik szolgálója adta volna oda a tőrt az
összeesküvőknek. Akkoriban Cicero azt hitte, hogy Caesar áll
Vettius mögött, és így akarja semlegesíteni Curiót a
triumvirekkel szemben megfogalmazott kritikái miatt.
Azonban elég elképzelhetetlennek tűnik, hogy a vádaskodásba
bele akarta volna keverni a szerelme át. Curio hatásosan
védekezett a támadás ellen, míg Pompeius már hónapokkal
azelőtt köszönetet mondott Bibulusnak, hogy gyelmeztette őt
az orgyilkosokra. Vettius történetét erős gyanakvással fogadták,
és őrizetbe vették, miután a saját vallomása alapján egy rejtett
tőrt találtak nála a Forumon. A másnapi nyilvános gyűlésen
Caesar és Vatinius a Rostrára szólította őt. Vettius ezúttal egy
szóval sem említette Brutust. Cicero, aki kétségtelenül Caesar
Serviliával folytatott kapcsolatára célzott, ravaszul
megjegyezte, hogy „nyilván az éjszaka folyamán beadtak egy
kérelmet”. [38] Vettius most azt állította, hogy Lucullus és több
más ember szervezkedett, az egyikük nem más, mint Cicero
veje. Senki nem hitt neki, és eljárást akartak indítani ellene, de
még mielőtt ez megtörténhetett volna, holtan találták a
cellájában.
Vettius halála tisztázatlan. Plutarkhosz szerint azt beszélték,
öngyilkos lett, de ennek ellentmond, hogy fojtogatás nyomai
látszottak a nyakán. Suetonius azt állítja, Caesar állt az egész
ügy mögött, és megmérgeztette Vettiust. Néhány évvel később
Cicero inkább Vatiniust hibáztatta a történtekért. A
közelmúltban a történészek sokféle véleményt megfogalmaztak
azzal kapcsolatban, hogy valójában mi történhetett. Egyesek
Caesart okolják, mások Clodiust, de olyan is akad, aki magát
Pompeiust vádolja. Ugyanis Pompeiust könnyen fel lehetett
zaklatni, mert mindig is betegesen rettegett az orgyilkosoktól,
és az incidens megerősíthette a triumvirátus iránti hűségét
Bibulus rágalomhadjárata és szokatlan népszerűsége ellenére.
Ezzel szemben Brutus nevének említése nagyon
valószínűtlenné teszi, hogy Caesar munkálkodott a háttérben.
Több mint valószínű, hogy csak hasznot akart húzni a dologból,
ha már így alakult. Miután másnap Brutusról már nem szólt a
fáma, belátható, hogy az informátort nyomás alá helyezték.
Vettius feltehetően önszántából cselekedett, hogy
visszatérhessen a rivaldafénybe, de lehet, hogy abban
reménykedett, visszaszerzi a vagyonát, ha megkapja a
besúgásért járó díjat. Nyilvánvaló, hogy Caesar megpróbálta
felhasználni a fér t, de hamar rájött, hogy alig nyerne vele
valamit, és hogy Vettius megbízhatatlan. Elég valószínű, hogy ő
adta ki a parancsot, hogy öljék meg a rabot, aki már a múltban is
megtámadta a személyét; persze bizonyítani lehetetlen. [39]
Bibulusnak sikerült elhalasztatnia a consulválasztást júliusról
októberre. Annak ellenére, hogy ezt neki állt jogában felügyelni,
továbbra sem mozdult ki hazulról, és a feladat levezénylése
Caesarra maradt. Az i.  e. 58. évre megválasztott consulok,
Caesar új apósa, Calpurnius Piso és Gabinius, mindketten
előnyösek voltak a triumvirek számára. Caesar kilátásai
szempontjából kritikus volt, hogyan telnek a következő
hónapok, mert minél tovább tiszteletben tartják a törvényeit,
annál nehezebb lesz bárkinek komolyabb kérdéseket
megfogalmazni az érvényességüket illetően. Consuli éve után
Caesar néhány hónapig még Rómában és a környékén maradt,
hogy lássa, hogyan alakulnak a dolgok. Clodiust végre
megválasztották tribunusnak, s mivel plebejusi minőségbe
történő átigazolása Caesar consuli ténykedésének
jogszerűségéhez kötődött, várható volt, hogy energiái nagy
részét Caesar törvényeinek megerősítésére fordítja majd. Dio azt
állítja, hogy Clodius megtiltotta Bibulusnak, hogy beszédet
tartson, amikor consulsága utolsó napján végre előbújt a
vackából – épp ahogy Metellus Nepos tett keresztbe Cicerónak
i.  e. 63 végén. Két új praetor nekiesett Caesarnak, aki egy
szenátusi ülésen válaszolt a kritikákra. A vita során elhangzó
három beszédét kiadatta, hogy maradandó védelmül
szolgáljanak i.  e. 59-ben hozott törvényeinek. (Sajnálatos
módon egyik sem maradt fenn.) Mindamellett három nappal
később a Ház nem tudott állást foglalni. Az egyik új tribunus
megpróbálta perbe fogni, de a testület nagy része meggátolta
benne. Caesar végül i. e. 58 márciusában indult el Galliába, ahol
egy azonnali válaszlépést igénylő szituáció alakult ki. [40]
Caesar sok mindent elért a consulsága alatt. Folyamatban volt
a földek újratelepítésének kiterjesztett programja, ami az egész
évtizedben folytatódni fog. Pompeius legalizálta a keleti
intézkedéseit, Crassus pedig elérte, hogy az adószedők
könnyítést kapjanak. Caesarnak szövetkeznie kellett a másik két
fér val, hogy keresztül tudja vinni az akaratát az általános
ellenállással szemben is, amit az eredeti, egyeztetésre hajló
hozzáállásával képtelen volt legyőzni. Viharos év volt,
számtalanszor az egekbe szökött a feszültség. Cicero a leveleiben
a zsarnokságtól való félelméről írt, és a küszöbön álló
polgárháborúról. Egyik sem következett be, de rengeteg szokás,
illetve irányadó példa, amely a közéletet szabályozta, óriási
nyomás alá került és tovább erodálódott. Bibulus és Cato azon
állhatatossága, hogy mindenáron megállítsák Caesart, legalább
annyit ártott, mint Caesar saját tántoríthatatlan törtetése.
Egyelőre azonban Caesar győzött, és megszerezte az esélyt, hogy
nagy léptékű katonai dicsőséget arasson. Hosszú és fontos
tartományi parancsnokság volt a kezében, muszáj volt
szállítania a győzelmeket a Köztársaságnak. Ha a katonai sikerei
elég nagyok lesznek – és Caesar eltökélte, hogy azok lesznek
akkor minden bizonnyal a legelkeseredettebb ellenfelének is be
kell látnia, hogy ő a Köztársaság jelentős, talán a legjelentősebb
szolgája; consulsága legkétesebb cselekedeteit pedig elfelejtik
vagy megbocsátják. A Lex Vatinia megszavazta neki Gallia
Cisalpinát és Illíriát, majd Gallia Transalpina is hozzáadódott a
provinciájához, ami gyönyörűséggel töltötte el. A sikertől
mámoros hangulatban kijelentette a szenátusban, hogy miután
„ellenségei óriási bánatára valóra vált a legnagyobb vágya, most
már akár a fejükre is állhat”. Nem volt világos, hogy a baljós
kétértelműség szándékos volt-e, vagy sem, és az egyik szenátor
azzal vágott vissza, hogy az bizony nehéz lesz egy nőnek, Caesar
és Nikomédész régi történetére utalva, amit Bibulus kiáltványai
is felelevenítettek. Caesar derűs gúnnyal annyit válaszolt, hogy
bizony nem lesz az nehéz, mert „Szemirámisz… Szíria királynője
volt, az amazonok pedig hajdanán uralmuk alatt tartották Ázsia
jó részét”. Az év beszámolóját egy durva tréfával befejezni
éppoly találónak tűnik, mint ezt a jelenetet, amely jól mutatja
Caesar magabiztosságát és önelégültségét. [41]
 MÁSODIK RÉSZ

PROCONSUL
I. E. 58–50
 IX

GALLIA

Caesar „ötven szabályos csatát is megvívott: az

egyetlen parancsnok, aki túltett Marcus Marcelluson,
aki harminckilencben vett részt.” – Idősebb Plinius, i. e.
I. század közepe [1]

„Caesarnak volt a legnagyobb gyakorlata és a

legelegánsabb stílusa, de a leghuncutabbul is ő tudta
elmagyarázni a terveit”
– Aulus Hirtius, i. e. 44 [2]

Caesar negyvenegy éves volt, amikor elindult Rómából a

provinciájába. Kilenc évig nem tért vissza a városba. Idejét oly
mértékben a háborúzás töltötte ki, hogy nehéz lenne bármiféle
túlzásba esni ezt illetően. Ettől kezdve mindössze két olyan év
maradt az életében, amikor nem volt részese nagyobb katonai
műveletnek. Ennek az oka i.  e. 50-ben az volt, hogy Gallia
meghódítása után lefoglalta a régió rendezése. I. e. 44-ben pedig
csupán napokkal azelőtt ölték meg, hogy elindította volna
grandiózus, új hadjáratait először Dacia, majd a Pártus
Birodalom ellen. Évente legalább egy, de gyakran több nagyobb
csatát vagy ostromot megharcolt. Plinius állítása szerint Caesar
összesen ötven csatában vezette a seregét, és Appianosz azt
mondja, hogy ezek közül harminc ütközet a gall hadjáratok alatt
zajlott. Lehetetlen megerősíteni vagy cáfolni, hogy pontosak-e
ezek a számok, hiszen a történelem folyamán a legritkábban
értettek egyet abban, hogy mi számít csatának, és mi az, ami
inkább csak összetűzés vagy csetepaté. Annyi biztos, hogy ezek
a szerzők arra a széles körben elterjedt nézetre re ektálnak,
hogy Caesar többet harcolt és egyenletesebb sikert tudott
felmutatni, mint bármelyik római hadvezér. Nagy Sándor,
akivel egyfolytában összehasonlítják, mindössze öt szabályos
ütközetben mérette meg magát, és három ostromban, habár
számos kisebb összecsapásban is részt vett. Hannibál, aki igen
kemény ellenfélnek számított, több nagy csatát vívott, de lehet,
hogy nem többet, vagy legfeljebb ugyanannyit, mint Caesar
főbb ütközetei. A Napóleon korában elterjedő intenzív
háborúskodásig néhány seregparancsnokon kívül senki nem élt
meg annyi komoly ütközetet, mint Caesar és az ókori világ többi
nagy hadvezére. [3]
A Caesar i.  e. 58 előtti és utáni élete közötti kontraszt nem is
lehetne markánsabb. Addig összesen, ha kilenc évet tölthetett
Itálián kívül, és annak talán a felét valamilyen katonai
szolgálatban. Ez egy római szenátor esetében elég általános volt,
vagy csupán hajszálnyival maradhatott el az átlagostól, habár
nem a Ciceróhoz hasonló emberekkel összehasonlítva, akik
folyamatos törvényszéki megjelenésre rendezkedtek be, hogy
egyfolytában a nyilvánosság előtt lehessenek. Érdemes még
egyszer kihangsúlyozni, hogy minden feltűnési viszketegsége,
kétes alakokkal való kapcsolata és consulsága néhány vitatott
intézkedése ellenére Caesar pályafutása összességében véve
messzemenően hagyományos volt. Mivel két évvel a szokásos
kor előtt töltötte ki a consuli évét, alig valamivel volt atalabb,
mint egy átlagos proconsul. Nagy Sándorral, Hannibállal vagy
Pompeiusszal összehasonlítva elég későn kapta meg a nagy
lehetőséget az élettől. Nagy Sándor harminchárom éves korára
meghalt, Hannibál negyvenöt évesen vívta meg az utolsó
csatáját. Napóleon és Wellington csak egy évvel voltak
idősebbek Hannibálnál, amikor megütköztek Waterloonál,
habár Blücher hetvenhárom esztendős volt. Ezzel szemben
Robert E. Lee az ötvenes éveit taposta, amikor kitört az amerikai
polgárháború, ahogy Patton is, amikor Amerika belépett a
második világháborúba. I.  e. 58-ban Caesar sem római, sem
modern mércével mérve nem számított idősnek, de a
kortársainak az sem lehetett magától értetődő, hogy minden
idők egyik legnagyobb hadvezéreként vonul be a történelembe.
A múltban már bizonyította tehetségét, bátorságát és
magabiztosságát a katonai szolgálatban töltött években, de sok
más ambiciózus fér is tanújelét adta hasonló képességeknek.
Caesar történetével mindig nagyon óvatosnak kell lennünk,
nem engedhetjük meg magunknak, hogy az utókor
kényelméből szemlélve bármiféle elkerülhetetlenséget lássunk
bele az eseményekbe. Caesar galliai sikereinek léptéke riasztó
volt, még a Rómát elkápráztató Pompeius újabb keletű
eredményeinek tükrében is. Ugyanakkor a siker és a bukás közt
gyakran szűk mezsgyén kellett egyensúlyozni, és könnyen
előfordulhatott volna, hogy megölik, esetleg balesetben vagy
betegségben életét veszti, mielőtt visszatér. Az viszont nem
valószínű, hogy bárkiben felmerült annak lehetősége, hogy
lázadóként tér vissza, és szembeszáll korábbi szövetségesével és
vejével, Pompeiusszal. Caesar nagy tervekkel és ambíciókkal
indult el Galliába, és kétségtelen, hogy számot vetett
vállalkozása lehetséges kimenetelével, de végül mégiscsak a
szerencsére bízta a jövőjét.

A HÁBORÚS FELJEGYZÉSEK

Caesar keményen megdolgozott a parancsnoki kinevezésért,

hatalmas adósságot halmozott fel, óriási politikai kockázatot
vállalt, és rengeteg ellenséget szerzett. Kolosszális győzelmeket
kellett aratnia, hogy mindez megérje, de arról is gondoskodnia
kellett, hogy az emberek tudomást szerezzenek a sikereiről, ha
valódi hasznot akart húzni belőlük. Pompeius a kalózok és
Mithridatész ellen vezetett hadjáratait a mütilénéi (vagy
leszboszi) Theophanész jegyezte le, egy görög történész, aki az
állománnyal együtt utazott. Caesar nem tartott igényt mások
irodalmi szolgálataira, saját beszámolót írt a győzelmeiről.
Korábban már kiadta számos beszédét, és sok, mára elveszett
művét is, amelyek némelyikét még atalon írta, Augustus
császár később betiltotta ezeket az éretlen irományokat, köztük
egy Oedipus című tragédiát, valamint a Hercules dicséretét és a
Közmondások gyűjteményét, és a szónoklataiból is csupán
töredékek maradtak ránk. A római hadvezérek közt élt a szokás,
hogy feljegyzések írásával ünnepelték meg a sikereiket – e
műfajt nem tekintették történelemírásnak, és gyakran úgy
tekintettek rá, mint a későbbi korok történészei által használt
nyersanyagra. Caesar végül tíz kötetet töltött meg a
Feljegyzésekkel, amelyekből hét az i.  e. 58-tól 52-ig tartó galliai
műveleteket dolgozta fel, a maradék három pedig a Pompeius
ellen vívott polgárháborút i.  e. 49–48-ban. Halála után a saját
tisztjei közül jó néhányan még négy könyvvel gyarapították a
sort az i. e. 51-ben vezetett galliai hadműveletekről, az i. e. 48–
47-es egyiptomi és keleti, az i. e. 46. évi afrikai és az i. e. 45. évi
hispán hadjáratokról. Egyéb feljegyzésekből mindössze apró
töredékek maradtak fenn, amelyekből nehezen deríthető ki,
hogy Caesar könyvei beleillettek-e a fémjelzett stílusba. [4]
Caesar Feljegyzések a gall háborúról című írására kezdettől
fogva úgy tekintettek, mint a latin irodalom egyik
remekművére. Cicero nagy tisztelettel szólt Caesar
ékesszólásáról, és a Feljegyzéseket is hasonlóan magasztalta:
 Igazán csodálatra méltók… mint lecsupaszított testek,
derekasak és gyönyörűek, minden dísztől meg vannak
fosztva, mintha csak egy köpenyt vetettek volna le. S
meglehet, az író vágya az volt, hogy más szerzőknek
eszközt adjon a történetíráshoz, csak a hozzá nem
értőknek sikerült örömet szerezni, akik esetleg
hozzátehetik a saját „tehetségüket” az ő anyagához,
mert [Caesar] minden egészséges ítélőképességű
embert elriasztott az írástól; hiszen a
történelemírásban nincs jobb a világos és ki nomult
tömörségnél. [5]

Cicero e szavakat i. e. 46-ban vetette papírra, amikor már egyre

inkább nyomasztotta Caesar diktatúrája, tehát elképzelhető,
hogy volt némi kétértelmű utalás abban, hogy „minden
egészséges ítélőképességű ember”-nek elment a kedve attól,
hogy megírják a saját beszámolójukat Caesar sikereiről.
Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a könyvek irodalmi
minőségének méltatása teljesen őszinte volt, főként talán azért,
mert az elbeszélés letisztultsága éles kontrasztban állt saját
retorikai stílusával. Egy alkalommal Caesar kijelentette, hogy
egy orátornak „éppúgy kerülnie kell egy szokatlan szót, ahogy a
hajó kormányosa kerüli a zátonyokat”. Az óhatatlanul szükséges
technikai és idegen kifejezésektől eltekintve következetesen
ragaszkodott ehhez az elvéhez, amivel a narratívát világossá és
tempóssá tette. Úgyszólván soha nem válik érzelgőssé vagy
melodrámáivá, hagyta, hogy az eseményekben rejlő dráma és
jelentőség magáért beszéljen. Mindig harmadik személyben
hivatkozik magára, míg a katonáira a nostri, azaz az „embereink”
szóval, miközben elmeséli a római nép seregének történetét,
ahogy szabályosan kinevezett parancsnoka alatt szembenéz a
kegyetlen ellenféllel és a természettel egyaránt. Caesar minden
cselekedetét kizárólag a Köztársaság érdekét szolgáló lépésként
ábrázolja. Habár a mai olvasó visszahőkölhet a Feljegyzésekben
felsorolt szégyentelen gyarmatosítás, mészárlás,
tömeggyilkosság és rabszolgasorba taszítás láttán, nem
valószínű, hogy egy kortárs római ezeket felháborítónak találta.
Sőt, még Caesar politikai ellenfeleként is nehéz lehetett nem
élvezni az izgalmas narratívát. [6]
Rengeteg politikai és katonai vezető megírta a saját verzióját
azokról az eseményekről, amelyekben részt vett, de nagyon
kevés ért fel Caesar Feljegyzéseinek irodalmi színvonalához. Az
utóbbi időkben talán Churchill jutott hozzá a legközelebb a
szavai puszta erejének és annak a gyorsaságnak köszönhetően,
amellyel a második világháborút követően megírta
beszámolóját. Mégis van egy nagy különbség mind
Churchillhez, mind a többi nagy hadvezér zöméhez képest,
mégpedig az, hogy valamennyien az utókornak írtak, mert
tudták, hogy a saját pályafutásuk lényegében befejeződött, és az
eseményeket a saját maguk által preferált verzióban akarták a
jövő emlékezetébe vésni. Ezzel szemben Caesart sokkal jobban
izgatta a kortárs közönség véleménye, és azért írt, hogy a saját
karrierjét előmozdítsa, és még több lehetőséget szerezzen a
dicsőségre (ami voltaképp Churchillre is igaz, ha a korai írásait
vesszük alapul). Nem teljesen világos, hogy a Feljegyzések a gall
háborúról hét kötetét mikor írták és adták ki, de gyakran állítják,
hogy együtt jelentek meg i.  e. 51–50-ben. A feltevés alapja –
mert annál nem több, hiába bizonygatják oly gyakran – az, hogy
a végül polgárháborúhoz vezető, feszültséggel teli hónapokban
Caesar abban reménykedett, hogy minél több támogatást
szerezhet Rómában. Viszont ez már attól a pillanattól kezdve
érvényes, hogy i. e. 58-ban elindult Galliába, hiszen sem ő, sem
más, közéleti karrierre törekvő ember nem engedhette meg
magának, hogy a szavazókörzet és a város befolyásos csoportjai
elfelejtsék őt. Furcsa lett volna, ha olyan sokáig vár vele.
Ráadásul egyes szereplők kezelése és a különböző könyvek közt
fellelhető, nyilvánvaló következetlenségek inkább azt
valószínűsítik, hogy külön-külön adták ki őket.
Tulajdonképpen alátámaszthatja ezt az érvet, ha mindegyik
könyv a benne ismertetett, aktuális évi hadjárat után íródott, az
újabb hadműveletek megindulását megelőző téli hónapokban.
Még az utólag történő, gyűjteményes kiadás szószólói is azt
feltételezik, hogy Caesar éves beszámolót küldött a
szenátusnak, ami közkézen forgott, és néha azt állítják, hogy
ahhoz hasonló formában küldte, ahogy ma a Feljegyzéseket
ismerjük. Nincs okunk azt hinni, hogy Caesarnak telente ne
jutott volna ideje Galliában, hogy megírjon egy könyvet.
Hirtius, az egyik főtisztje, aki később a Gall feljegyzések
nyolcadik könyvét írta, stilisztikai szempontból re ektált Cicero
Caesart méltató írására, de a könyvek megírásának a
gyorsaságát is hangsúlyozta. Egy másik tisztje, Asinius Pollio
úgy vélte, Caesar később újra akarta írni a könyveket, ami
szintén annak a jele lehetett, hogy sebtében kellett megírnia
őket, hogy azonnali politikai igényt elégítsen ki velük. Egyik
kommentár sem igazolja, hogy egyenként adták ki őket –
minden bizonnyal jelentős teljesítmény lett volna mind a hét
könyvet a gall hadjáratokat lezáró hónapokban megalkotni –,
noha összességében nagyon valószínű. [7]
Egy másik, széles körben elterjedt feltételezés, hogy a
Feljegyzések első és legfontosabb célja a szenátori és lovagi
osztály megszólítása volt, ám ez is eléggé kétségbe vonható.
Consulsága idején Caesar elrendelte, hogy az összes szenátori
eljárást publikálják, amely lépés nyilvánvalóan nem a
szenátorok javát szolgálta. Igen nehéz megbecsülni, milyen fokú
lehetett az írástudók aránya az ókori Rómában, így azt sem
tudhatjuk, hány olvasóval lehetett számolni a gazdag rétegen
kívül. Azonban gyakorlatiasabban gondolkodva beláthatjuk,
hogy egy olyan világban, ahol minden egyes könyvet kézzel
kellett lemásolni, a könyv ritka és drága fényűzésnek számított.
Még Cicerót is megihlette az a lelkesedés, amellyel az
alacsonyabb rangú emberek, például a kézművesek falták a
történelemkönyveket. Forrásainkban néhol utalást találunk
arra vonatkozóan, hogy a könyvek nyilvános felolvasása
általánosan elterjedt program volt, amit sokan látogathattak.
Valószínűnek tűnik, hogy Caesar, az ember, aki mindig popularis
volt, és a közösség nagyobbik részének a támogatásában bízott,
készségesen kiszolgálta ezt a közönséget. Feltűnő, hogy a
Feljegyzésekben a szenátori és a lovagi rangú tisztek nem kapnak
túl kiemelkedő szerepet, sőt olykor eléggé kedvezőtlen színben
tűnnek fel. Ezzel szemben a légiók egyszerű katonái
rendszeresen bátorságról és lélekjelenlétről tesznek
tanúbizonyságot. A legionáriusok legtöbbször, még amikor
kritizálja is őket, általában a túlzott lelkesedés hevében szegik
meg a fegyelmet. Az egyszerű közkatonáknál már csak az őket
vezénylő centuriókat tünteti fel gyakrabban hősies színben.
Ezeket a tiszteket ritkán nevezi meg, de jórészt a centuriók
csoportja az, ami válság idején megőrzi a nyugalmát, és ha kell,
a parancsnoka jóváhagyásával harcol és meghal. Lehet, hogy a
centuriók és a katonák előnyös ábrázolása a haza as
arisztokratáknak és lovagoknak is tetszett, de biztos, hogy a
szélesebb társadalom együttérzését jobban kiváltotta. Caesar
ezeket a rómaiakat is művelte, és nem csupán az elitet szólította
meg. Valószínűleg bizonyos népcsoportok többet számítottak
neki, mint mások, példának okáért azok a polgárok, akik a
besorolás szerint a comitia centuriata Első Osztályában
szavaztak, de a társadalmi elit körein kívül élőkről oly keveset
tudunk, hogy nehéz biztosat állítani. [8]
A gall hadjáratok kezdetétől fogva a polgárháború legvégéig
sokkal többet ismerünk Caesar cselekedeteiről, de ennek az
információnak a túlnyomó része saját beszámolójából, a
Feljegyzésekből származik. Főleg a galliai hadjáratokat illetően
alig rendelkezünk olyan, más forrásból eredő információval,
ami látszólag nem Caesar verziójára támaszkodik. Ha okunk
támad kételkedni a Feljegyzések alapvető hitelességében, akkor
más nem áll rendelkezésünkre, amivel helyettesíthetnénk.
Napóleon nagy csodálója volt Caesar parancsnoki
tehetségének. Azon nagy hadvezérek listájára helyezte őt, amit
minden becsvágyó tábornoknak illene tanulmányozni, de még
ennek ellenére is kételkedett a beszámoló egyes
vonatkozásainak igazságában, és száműzetése alatt az ideje egy
részét annak szentelte, hogy megfogalmazza a kritikáit.
Ugyanakkor ismerve saját jelentései és emlékiratai
igazságtartalmának rugalmas voltát, lehet, hogy
természetesnek tartotta mindezt. Caesar politikai céllal írt,
hogy hírnevét a Köztársaság odaadó szolgájaként építse fel, és
hogy megmutassa, kiérdemelte magasabb rendű státuszát.
Ennek értelmében a Feljegyzésekre propagandaként kell
tekintenünk, ami minden tettét a lehető legjobb színben
igyekszik feltüntetni. Suetonius szerint: „Asinius Pollio úgy véli,
az írás nem törekszik túlságosan az igazság részletekbe menő
ábrázolására, mivel Caesar hajlamos volt elhinni azt a verziót,
amit mások meséltek neki a bevetésükről, vagy a sajátjának egy
torzított változatát adta elő, de hogy szándékosan vagy
feledékenységből…?” [9]
Pollio Caesar alatt szolgált a polgárháborúban, de Galliában
nem volt mellette, és több mint valószínű, hogy a megjegyzései
főleg Caesar utóbbi kon iktusról írt beszámolójára vonatkoztak.
Az az állítás, miszerint Caesar túl készségesen fogadta el mások
beszámolóját a saját bevetésükről, könnyen lehet, hogy keserű
személyes élményre vonatkozik, hiszen Pollio egy katasztrofális
Africa provinciabeli partra szállás kevés túlélőjének egyike volt,
amit egy olyan ember vezetett, aki a Feljegyzésekben kedvező
színben tűnik fel. Azonban ha igaza van azt illetően, hogy
Caesar is eltorzította saját bevetései egynémelyikét, akkor ezt
vajon milyen mértékben tehette? A régészet már igazolta a
galliai hadműveletek beszámolóinak egy részét, ám ez ügyetlen
eszköz ahhoz, hogy részletekbe menően tudjunk rekonstruálni
katonai akciókat, még kevésbé a mögöttük lévő motivációt és
elgondolást. Fontosabb viszont az a bizonyosság, hogy a galliai
kon iktus során Caesar seregében szolgáló megannyi szenátor
és lovag rendszeresen írt a családjának és a barátainak. Az
utolsó években Cicero öccse, Quintus Caesar egyik legatusa lett.
A fennmaradt levelezésükből csekély hadi vonatkozású részlet
derül ki, azonban meglepő, hogy Quintus még akkor is tudott
levelet küldeni a vérének, amikor a sereg i.  e. 54-ben néhány
hónapig Britanniában időzött. Egyértelmű, hogy a sereg felől
folyamatosan áramlott vissza az információ Rómába. I.  e. 56-
ban Cicero a szenátusban megtámadta Caesar apósának, Lucius
Calpurnius Pisónak a beszámolóját a Makedóniában töltött
proconsuli ténykedéséről. Piso ttyet hányt a szokásokra, és
nem küldött rendszeres jelentést a szenátusnak, mindamellett
Cicero elismerte, hogy a Házban mindenki jól informált volt a
proconsul lépéseit és kudarcait illetően.
Caesar szavahihetőségének legtöbb kritikusa a saját
beszámolójából vett részletekkel támadja őt. A vereségek
éppúgy említést nyernek, mint számos vitatott művelet. Végül
is Caesar csak nem kockáztathatott meg túl sok koholmányt
vagy szemenszedett torzítást, hiszen a hallgatósága ezeket
könnyedén kiszúrta volna. Azt viszont megtehette, és nyilván
meg is tette, hogy a lehető legjobb színben ábrázolt mindent, a
vereség felelősségét másokra hárította, látszólag higgadt
érvekkel igazolta a saját tetteit, és nem fektetett hangsúlyt
azokra a hadműveletekre, amelyek csekély eredményt hoztak.
Végül azonban kénytelen volt a tények közelében maradni –
különösen az olyan tények esetében, amelyek a római
közönségre vonatkoztak –, ha a Feljegyzésekkel az volt a célja,
hogy meghódítsa a közvéleményt. Muszáj fenntartásokkal
kezelnünk Caesar narratíváját, miképp minden egyéb forrást is,
noha jó okunk van azt feltételezni, hogy a beszámolója legalább
az alapvető eseményeket pontosan idézi fel. [10]

CAESAR SEREGE

A Caesar provinciájában i.  e. 58-ban állomásozó sereg kétszer

akkora volt, mint aminek Hispániában vette át a vezetését, a
kellő időben aztán megduplázódott, majd
megháromszorozódott a létszáma. Nagyjából öt év katonai
szolgálatot tudhatott maga mögött, és ebben a régióban még
nem rendelkezett semmiféle háborús tapasztalattal, ám ahogy
láttuk, egy római hadvezér számára ezek a dolgok nem voltak
különösebben szokatlanok. Caesar megbirkózott a kihívással, de
hiba lenne azt feltételezni, hogy már a kezdetektől
megmutatkozott az a vonása, amely minden idők egyik
legnagyobb hadvezérévé tette. Először meg kellett ismernie új
hadseregét, a lehető legjobban ki kellett tapasztalnia, miként
használhatja fel, és ez a folyamat nem egy pillanat alatt zajlott
le, habár a legrangosabb tisztjeit maga válogatta össze és hozta
magával a provinciába.
A legatusok a legfontosabbak – a legatus elnevezés
megbízottat jelentett, és mind a követekre, mind a rangidős
tisztekre használták, akik egy kormányzó „nevében” cselekedtek
–, ők kivétel nélkül szenátorok voltak. Amennyire meg tudjuk
ítélni, egyikük sem rendelkezett több katonai tapasztalattal,
mint maga Caesar. Cicerót is felkérte, hogy álljon mellé ebben a
minőségben, amiből világosan látszik, hogy a hasznos politikai
kapcsolatok nagyobb jelentőséggel bírtak, mint a katonai
tehetségek felhajtása. Az orátor elutasította Caesar ajánlatát, de
már a hadjáratok kezdetétől legalább öt, de lehetséges, hogy hat
vagy akár tíz legatus is szolgált az állományában. A
legmagasabb rangú Labienus volt, aki gyakorlatilag saját
propraetori imperiummal rendelkezett, és nem pusztán
ráruházott hatáskörrel. A fér , aki tribunusként i.  e. 63-ban
Caesarral együttműködve emelt vádat Rabirius ellen, a
Feljegyzésekben több gyelmet kap, mint bármelyik másik
legatus, nem mellesleg kivételesen tehetséges katonának
bizonyult. De könnyen lehet, hogy i.  e. 58-ban egyáltalán nem
rendelkezett Caesarénál több harci tapasztalattal, és a tehetsége
csak a Galliába érkezése után virágzott ki. Labienus a hetvenes
években Publius Servilius Vatia Isauricus parancsnoksága alatt
szolgált Asia provinciában. Talán ezekben az években
keresztezték egymás útját Caesarral, de az is lehetséges, hogy ő
már csak azután érkezett a provinciába, hogy Caesar visszatért
Rómába. Találgatások szintjén felvetődött, hogy esetleg
Pompeius alatt is szolgálhatott valamilyen magasabb
minőségben, de ezt alátámasztandó nincsenek forrásaink.
Hasonlóképp sok történész feltételezi azt is, hogy Labienus
praetor volt i.  e. 60-ban vagy 59-ben, ám ez inkább csak
valószínűsíthető, semmint igazolható információ. [11]
Balbus is Caesar régi munkatársa volt, és most újra praefectus
fabrumként szolgálta, de úgy tűnik, nem sokáig maradt
Galliában, mielőtt visszatért Rómába, hogy Caesar egyik fő
ügynökeként serénykedjen. Mamurra volt a másik fér , aki
ugyanilyen szerepben szolgálta Caesart. Formiae-ből
származott, és a galliai tartózkodása alatt kétes módszerekkel
harácsolt, óriási vagyonával szerezte rossz hírét. Úgy tűnik,
Vatinius tribunus, aki biztosította Caesarnak az ötéves
parancsnokságot, egy ideig Galliában maradt, ám erre
valószínűleg az évtized későbbi éveiben került sor. Quintus
Pedius látszólag a kezdetektől ott volt Caesarral. I.  e. 58-ban a
többi legatus kiléte ködös, de ha nem is voltak már eleve
mellette, akkor többségük nem sokkal később csatlakozott
hozzá. Az egyikük Aulius Hirtius volt, aki végül a nyolcadik
könyvet írta a Feljegyzésekhez. A másikuk Servius Sulpicius
Galba, aki Pomptinus alatt teljesített szolgálatot az allobrogok
lázadása idején, tehát közeli tapasztalattal rendelkezett a galliai
hadviselésről. Quintus Titurius Sabinus és Lucius Aurunculeius
Cotta gyaníthatóan szintén mellette volt a kezdetektől. (A Cotta
cognomen ellenére nem valószínű, hogy rokona lehetett Caesar
anyai ágának, hiszen az ő nomenjük Aurelius volt.) Cotta írt egy
értekezést a római alkotmányról. Caesar állományának
egyébként is kifejezetten irodalmi jellege volt. I.  e. 58-tól 56-ig
Crassus kisebbik a, Publius is ott szolgált, aki buzgón
tanulmányozta az irodalmat és a lozó át, ennélfogva Cicero
bizalmasa volt. Ez Caesar és Crassus töretlen közelségének a jele
is egyben, amit nem kellett házassággal bebetonozni. Húszas
évei közepén Publius Crassus bátor és tehetséges
parancsnoknak bizonyult, de a hadjáratot a sereg lovasságának
parancsnokaként (praefectus equitum) kezdte, mielőtt a
következő évben előléptették legatusszá. Egy újabb tehetséges
atalember, aki Caesarral szolgált, Decimus Junius Brutus volt,
Sempronia a, aki hírhedten közel állt a Catilina-féle
összeesküvéshez. S végül Caesar egy quaestor közreműködését
is élvezhette, de az ő kiléte ismeretlen. [12]
A legfeltűnőbb Caesar legatusaiban a viszonylagos
ismeretlenségük. Crassus és némileg szerényebb jelentőséggel
Brutus is kiemelkedő családhoz tartozott, és mindkettejük apja
consul volt. Labienus, az egyik „új ember” a tribunusi posztnál
még nem töltött be rangosabb magistratusi hivatalt, ami
egyébként Vatiniusról is elmondható. Cotta családja már
nemzedékek óta nem számított prominensnek, míg Sabinius és
néhány másik tiszt hátteréről még kevesebbet tudni.
Összességében a nagynevű nemesi családok, különösen azok,
amelyeknek Sulla alatt és utána igen jól ment a sora, úgy
döntöttek, nem kérnek a Caesar alatti szolgálatból. Szembeötlő a
kontraszt, ha összehasonlítjuk a kalózok elleni háborúban
Pompeius alatt szolgálatot teljesítő előkelő legatusok listájával.
A galliai legatusok zöme látszólag családja rangjának
visszaállítását vagy növelését kereste, és nem voltak kevesen. Ez
feltehetően rengeteg kisebb rangú tisztre is igaz. Az i.  e. 58.
évről szóló beszámolójában Caesar megemlíti, hogy „katonai
tribunusok, prefektusok és mások szegődtek Caesar mellé a
városból, hogy kiérdemeljék a barátságát, de érdemi katonai
tapasztalattal nem rendelkeztek”. A rutinos fér ak nem érezték
igényét, hogy Caesarhoz kössék magukat i. e. 58-ban. Senki nem
sejthette, hogy remek hadvezérnek bizonyul, és nem a vereség
felé menetel, hogy valami gall domboldalon érje a halál. Talán
úgy vélték, megelégszik a sikereivel, amiket addig fel tudott
mutatni, mert a reputációja ilyen szempontból már
megalapozott volt. A Caesarral való közelebbi összefonódást
hazardírozásnak tarthatták, ami inkább azoknak tetszett, akik
más módon nem tudtak sikert aratni. Amennyire meg tudjuk
ítélni, Caesar szinte mindenkit szívélyesen fogadott, hiszen
mint mindig, most is égett a vágytól, hogy annyi embernek
tegyen szívességet, ahánynak csak tud, hogy még több
lekötelezettje legyen. [13]
Caesar maga válogatta ki a rangidős tisztjeit, de a sereg,
aminek parancsolnia kellett, már létezett. Illíria, Gallia
Transalpina és Cisalpina együttesen négylégiónyi helyőrséggel
rendelkezett – a Hetedik, a Nyolcadik, a Kilencedik és a Tizedik
légióval. Nem ismeretes, hogy ki és mikor alapította ezeket, de
elég valószínű, hogy jó néhány évvel azt megelőzően alakultak
és voltak azóta is aktív szolgálatban. Papírforma szerint ebben
az időszakban egy légió valamivel kevesebb mint ötezer embert
számlált, de ahogy az összes hadseregben a történelem
folyamán bármikor, hadjárat idején az alakulatok létszáma
hiányos volt. A polgárháború alatt Caesar egyik légiójáról
tudjuk, hogy ezer főnél is kevesebb tényleges katonát tudott
kiállítani. Egy légió nem rendelkezett állandó parancsnokkal, de
legmagasabb rangú tisztjeinek a hat tribunus számított, akik
általában a lovagi osztályból kerültek ki. Egyesek ifjú
arisztokraták voltak, akiket még nem vettek fel a szenátusba,
míg mások félig hivatásos tisztek, akik folyamatos kinevezést
kerestek a hadba induló légiókat váltogatva. A római nép
minden évben huszonnégy tribunust választott meg. Ennek a
tradicionális számnak az volt a szerepe, hogy elegendő emberrel
lásson el egy két légióból álló sereget, amit a korábbi
évszázadokban minden egyes consulnak rendelkezésére
bocsátottak. Magát Caesart is ennek szellemében választották
meg, csakhogy most már rendszerint túl sok légió teljesített
szolgálatot egyszerre, hogy biztonsággal támaszkodjanak erre a
rendszerre. Caesar a tribunusait többnyire – vagy talán mindig –
maga nevezte ki, de elképzelhető, hogy egyik-másik már eleve a
négy légiónál szolgált. A Feljegyzések a gall háborúról sehol nem
említ olyat, hogy valóban egy tribunus parancsolt egy légiónak,
mert ezt a feladatot Caesar szokás szerint a legatusaira és a
quaestorára bízta. Mindazonáltal a tribunusoknak jelentős
személyzete és adminisztratív szerepe volt, és jókora
különítményeket tudtak irányítani. [14]
A tribunus alatt a centurio állt, amire jobb inkább egyfajta
szakmai beosztásként tekinteni, semmint konkrét rangra. Egy
légióban hatvan centurio szolgált. Mindegyik egy nyolcvan
emberből álló századnak parancsolt – a titulus talán soha nem
jelentett konkrétan többet annál, hogy körülbelül száz ember –,
és hat század együtt alkotott egy négyszáznyolcvan főt
számláló cohorsot, ami a hadsereg alapvető taktikai egysége
volt. A forrásaink nem beszédesek ezt illetően, de igen
valószínű, hogy csatában a hat centurio közül a legmagasabb
rangú parancsolt a cohorsnak. Egy légióban tíz cohors volt, és az
első cohors nagyobb tekintéllyel rendelkezett a többinél, mert az
védte az ezüst- vagy aranysast, ami az egész légió hadi jelvénye
volt. Az első cohors centurióinak roppant presztízse volt, és ők –
talán a többi cohorsnak parancsoló centurióval karöltve –
alkották az „első osztályú centuriók" (primi ordines) csoportját,
akiket gyakran a hadvezér eligazításaira is meghívtak. A
centuriókat sokszor „törzsőrmester” típusú alakokként
ábrázolják, ősz veteránokként, akiket csak hosszú szolgálati idő
után léptettek magasabb rangba, de valójában igen kevés
bizonyíték támasztja ezt alá. A Feljegyzésekben Caesar soha nem
említ olyat, hogy egy közönséges legionáriust előléptettek volna
centurióvá, viszont az eredetükről ugyanúgy nem szól egy szót
sem, vélhetően azért, mert azt feltételezte, hogy a közönsége
ezzel tisztában van. Rengeteg embert közvetlenül nevezhettek
ki centuriónak. Tudjuk, hogy a római császárok alatt ez
általános gyakorlatnak számított, még olyat is hallunk, hogy
lovagok szolgáltak ilyen minőségben. Az adminisztratív szerep,
ami fontos részét képezte ennek a beosztásnak, jó olvasás- és
írástudást, valamint számolókészséget igényelt. A közkatonák
között ezek egyike sem volt általános. Ha valakit centurióvá
neveztek ki, biztos lehetett benne, hogy társadalmilag és
gazdaságilag nagyon messzire kerül az átlagos legionáriusoktól,
mert az illetménye sokszor – akár talán tízszer is – több volt a
legionáriusokénál. Lehetséges, hogy a legtöbb centurio már
eleve a jómódú osztályokból került ki, és nem a
mélyszegénységben élők közül, akik az egyszerű közkatonák
zömét adták. Ha így áll a dolog, akkor a Feljegyzésekben
hangsúlyozott jelentőségük még érdekesebb. Könnyen lehet,
hogy az Első Osztályból válogatták őket, amely döntő szerepet
játszott a comitia centuriata szavazásakor. Egy Caesarhoz
hasonló hadvezér szemében a centurio a kinevezése és az azután
következő előléptetései folytán a katonai tisztségénél sokkal
fontosabb szereplőnek számított, mert ő is a pártfogók
szélesebb hálózatába illeszkedett, ami a római társadalom nagy
részének alapját képezte. Azonban a rangosabb tisztektől
eltérően a centuriók látszólag hosszú időközökre a légióknál
maradtak, és nem tévedünk nagyot, ha lényegében hivatásos
tiszteknek gondoljuk őket. [15]
A korai évszázadok légiói, amelyeket a társadalom
keresztmetszetéből állítottak ki, de kizárták azokat, akik
elégtelen anyagi helyzetük miatt nem engedhették meg
maguknak a saját felszerelést, már csak távoli emlék voltak.
Marius szabadon toborzott a capite censiből, vagyis azok közül,
akik annyira szegények voltak, hogy a népszámláláskor csak egy
számot kaptak az összeírásban, de az is lehet, hogy csupán
elfogadta a már létező tendenciát. A jobb anyagi helyzetben
lévőknek és a tanult embereknek a légiók már közel sem tűntek
olyan csábítónak. A fegyelmet brutális eszközökkel tartották
fenn, általános volt a megkorbácsolás, és a komolyabb
kötelességmulasztást kivégzéssel büntették. Egy legionárius
éves illetményként 125 denariust (500 sestertius) kapott – a
szám segíthet Caesar elképesztő adósságát megfelelő
perspektívába helyezni –, ami még egy mezőgazdasági munkás
keresetéhez képest is kedvezőtlennek tetszett, bár az
illetménynek legalább annyi előnye volt, hogy rendszeresen
folyósították. A szegényebb polgárok a hadseregben vagy az
életképes hivatást látták, vagy egy jobb élethez vezető utat. Az
olyan tábornok, aki bőkezűen jutalmazott, vagy földet ígért a
veteránjainak, legionáriusai véget nem érő hűségére
számíthatott, ahogy az Marius, Sulla és Pompeius esetében már
megmutatkozott. A centuriók gyakran igazoltak át egyik
légióból a másikba, de olyat sehol nem említenek, hogy a
közkatonák is ezt tették volna. A legionáriusok továbbszolgáló
hivatásos katonák voltak, bár az nem világos, hogy általában
milyen hosszú időt töltöttek a seregben. Augustus később
tizenhat évben határozta meg a szolgálati időt, amit azután
húszra hosszabbítottak, és veteránként még ráhúzhatott
ötévnyi szolgálatot az ember, ami azt jelentette, hogy mentesült
bizonyos feladatok és munkák alól. A légió volt az otthonuk, és a
jobb alakulatok szenvedélyes büszkeséggel viseltettek a
hovatartozásukat illetően. Rengeteg műszaki jártassággal
rendelkező ember tartozott mindegyik légióba, akik egymást
képezték. Nem léteztek külön mérnöki és tüzérségi egységek
vagy cohorsok, a szakembereket egyszerűen kiválasztották a
cohorsukból, ha egy híd megépítéséhez vagy egy város
ostromához rájuk volt szükség. Ebben a korszakban kivételesen
magas volt a római hadsereg mérnöki tudása.
A legionárius nehézgyalogos katona volt, aki zárt alakzatban
harcolt, de Caesar korában azért meglehetősen másképp festett,
mint ahogy Hollywood ábrázolja, vagy ahogy a televíziós
dokumentum lmek jelmezes hagyományőrzői mutatják. A
híres lemezcsíkokból vagy -elemekből álló páncélt talán még fel
sem találták, mert a legkorábbi ilyen ismert mellvérttöredék
i.  sz. 9-ből származik. (Míg ezt a leletet meg nem találták,
általánosan elfogadott volt a feltételezés, hogy ezt a páncélt az
i. sz. I. század közepéig nem vezették be, bár ez nem feltétlenül
zárja ki, hogy Caesar korában már ismerték.) Helyette a
legionárius láncvértet viselt, és bronz- vagy néha vassisakot. A
római sisak a szemet és a fület nem takarta el, bár az arc többi
részének széles arctakarók biztosítottak védelmet. A korábbi
évszázadokban a görög seregek által használt, hasonló típusú
zárt sisak nagyobb védelmet nyújtott, de a legionáriusnak
biztosítani kellett az akadálymentes halló- és látóképességet,
hogy megfelelően tudjon engedelmeskedni a parancsoknak.
További védelmet a nagy, félhengeres alakú pajzs, azaz a scutum
biztosított. Ez nagyjából 120 centiméter magas és 60–75
centiméter széles volt, talán ovális alakú, bár lehet, hogy már
alkalmazták a klasszikus „hollywoodi” legionáriusok téglalap
alakú pajzsát is. Nagyon valószínű, habár nem bizonyított, hogy
a légiók már használtak megkülönböztető jelzést a pajzsokon,
ami vagy festett, vagy domborított díszítés volt. Maga a pajzs
három összeragasztott falemezből állt, amit borjúbőrrel vontak
be, és a szélét bronzkerettel erősítették meg. A pajzs
rugalmassága révén megfelelő védelmet nyújtott, de nehéz volt,
körülbelül tíz kilogrammos. Csatában egy vízszintes
fogantyúval tartották, ez a pajzs külsejének közepén
domborodó pajzsgomb mögött volt, amit egyébként támadólag
is lehetett használni, ha a katona előreütött vele, hogy feldöntse
az ellenfelét.
A legionárius fő fegyvere a pilum (hajítódárda) és a gladius
kard volt. A pilumnak 120 centiméteres fanyele volt, erre egy
vékony, 60–75 centiméter hosszú fémszárat rögzítettek, ami kis,
gúla alakú csúcsban végződött. Amikor eldobták, a fegyver
teljes súlya a kis hegyben összpontosult, ami akár az ellenfél
pajzsát is átüthette, miközben a hosszú, vékony szár
megnyújtotta a hatótávolságát, és megsebezhette vagy
megölhette magát az embert is. A mélyen gyökerező tévhittel
ellentétben a fémszárnak nem az volt a funkciója, hogy
elgörbüljön. Az i.  sz. I. században a római legionárius által
használt gladius rövid volt, pengéje általában nem érte el a 60
centiméteres hosszúságot. Azonban Caesar idejében egy
hosszabb penge volt használatban – legalább 75 centiméter
hosszú, de néha annál is hosszabb. Magas minőségű acélból
készült, a súlyos penge mind vágásra, mind szúrásra alkalmas
volt, hosszú hegye könnyen áthatolt páncélon és húson. A
legionárius jól felszerelt, magányos harcos volt, de a római
hadsereg legnagyobb ereje a fegyelemben és a parancsnoki
struktúrában állt, ami együtt oly hatékonnyá tette a katonákat.
[16]
A légiók idegen segédkatonákat is felfogadtak, akiket auxilia
gyűjtőnéven ismerünk. Közülük sokan helyben besorozott
szövetségesek voltak – Caesar nagy létszámban toborzott Gallia
törzseiből is, különösen a lovasság részére. Ezeket a harcosokat
legtöbbször a saját törzsfőnökük vezette, bár néhány gall a
római tisztek által vezetett alakulatokban is szolgálhatott, őket
a sereg képezte ki és szerelte fel. A polgárháborúról írt
beszámolójában Caesar megemlíti, hogy i.  e. 49-ben volt egy
„háromezer fős lovassága, mely az összes korábbi hadjáratán
vele tartott”. Arról is tájékoztat, hogy egy ötezer emberből álló
segédgyalogsággal is rendelkezett, bár az nem világos, hogy
ezek a katonák is vele szolgáltak-e i.  e. 58-tól kezdve. A galliai
hadjáratokról szóló beszámolókban egyik csoportot sem említi
meg konkrétan, és elképzelhető, hogy ezeket szövetségesekből,
zsoldosokból és hivatásos katonákból toborozta, mintegy
előrevetítve a császári időszak idegen segédcsapatokból
szervezett állandó ezredeit. Néha utalást tesz specialistákból
álló alakulatokra, köztük krétai és numidiai íjászokat említve, és
a Baleár-szigetekről származó parittyásokat. A krétaiak és a
baleáriak híresen jól bántak a fegyvereikkel, és jó néhány
évszázadon keresztül rengeteg hadseregben feltűntek
zsoldosként. A numidiaiak a könnyűlovasságukról voltak
ismertebbek, és eléggé valószínű, hogy Caesar is vitt magával
közülük valamennyit. Egy elejtett megjegyzésből azt is tudjuk,
hogy a seregben hispán lovasság is szolgált. A szövetséges
katonák létszáma évről évre változott, míg a hivatásos
zsoldosok és segédcsapatok teljes létszáma feltehetően
állandóbb volt. A szövetséges részlegek alkalmanként jóval
nagyobbak voltak, ennek ellenére Caesar hadseregének magja
mindig a légiók maradtak. [17]

„EGÉSZ GALLIA MEGOSZTOTT”

I.  e. 58-ban még nem lehetett tudni, hova viszik Caesart a

hadjáratai. Először Gallia Cisalpinát és Illíriát jelölték ki a
provinciájaként, Gallia Transalpinát csak a kormányzója
váratlan halála után csatolták hozzá. Könnyen lehet, hogy
Caesar eredeti szándéka egy balkáni hadjárat lett volna, talán
annak érdekében, hogy a dák Boirebisztasz király növekvő
hatalmát megzabolázza, aki máris erős birodalmat épített ki
magának a hátországa körül, amit a mai Erdélyként ismerünk.
Gazdag vidék volt, római seregek még aligha jártak arra, és egy
olyan nép legyőzése, amellyel még sosem mérkőztek meg
azelőtt, jókora dicsőséget jelentett volna. Könnyen elképzelhető,
hogy Caesar abba az irányba akart terjeszkedni mind i.  e. 58-
ban, mind az azt követő években, csakhogy az események
folyamatos katonai kalandokkal szolgáltak Galliában, és a
balkáni expedícióra soha nem került sor. Ennek ellenére Caesar
nem mondott le róla, hiszen i.  e. 44-ben épp Dacia ellen akart
megindulni, amikor meggyilkolták. [18]
Az i.  e. I. században Gallia magába foglalta a mai
Franciaország és Belgium területét, valamint Hollandia egy
részét, a Rajnától az Atlanti-óceán partjáig. Gallia semmilyen
értelemben nem volt egy nemzet. Ahogy Caesar híres mondata
hangzik a Feljegyzések a gall háborúról kezdetén, a lakossága
három etnikai és nyelvi csoportra oszlik. Délnyugaton, a
Pireneusok szomszédságában éltek az aquitánok, akik Caesar
szerint sokban hasonlítottak a hispán ibérekre. Északon,
különösen északkeleten a belgák laktak, míg Gallia közepe
annak a népnek volt az otthona, akiket a rómaiak galloknak
(Galli) hívtak, de akik keltáknak nevezték magukat. Ezen
csoportok mindegyike számos további önálló népcsoportra
oszlott, amelyek nyelvük és kultúrájuk minden hasonlósága
ellenére kölcsönös ellenségességet tápláltak egymás iránt. Az
alapvető politikai egységük a klán (pagus) volt, és néhány ilyen
együttesen alkotott egy törzset (civitas). (Egyik szavunk sem
teljesen helytálló, és vannak történészek, akik inkább az állam
szót használnák a törzs helyett, de igazából még senki nem állt
elő jobb javaslattal.)
A törzs jelentősége feltűnően megerősödött a Caesar Galliába
érkezését megelőző évszázadban, bár egyes történészek
viszonylag új keletű találmánynak szeretnék látni őket.
Valószínű, hogy Gallia változó politikai és gazdasági légköre új
jelentőséggel ruházta fel a laza rokonsági és szertartási
kapcsolatokat, amelyek már nagyon régóta fennálltak. Ennek
ellenére az egy törzsön belüli klánok egységének foka
meglehetősen változatos volt, és a gall háborúk alatt számos
esetben az önálló pagusok függetlenül tevékenykedtek. Egyes
törzseknek királyai voltak, akik talán már klánszinten is
megjelentek, sok törzsben viszont nem voltak, és a többséget
látszólag tanácsok vagy szenátusok vezették, a mindennapi
ügyek intézését választott magistratusok kezébe adva. Róma
legrégebbi szövetségesei, a haeduusok legfőbb magistratusát
vergobretnek nevezték, és egyetlen évig volt hivatalban. Erre a
posztra senkit nem választhattak meg kétszer, és egyetlen
rokona sem kaphatta meg azt, míg élt, ezzel is megelőzve, hogy
bárki vagy bármilyen csoport kisajátítsa a hatalmat. Az
elképzelés feltűnő hasonlóságot mutat a Római Köztársaság
rendszerével, és sok szempontból Gallia törzsei a mediterrán
térség városállamaira emlékeztetnek, habár talán egy korábbi
fejlettségi stációban. [19]
Gallia és törzsei

Véget nem érő akadémiai vita folyik arról, hogy a gallokat és a

többi, „kelta” nyelvet beszélő népet milyen mértékben
tekinthetjük egy népnek, ha nagyjából ugyanolyan szokásokkal
és kultúrával rendelkeztek, de ez minket most nem érint. Caesar
hasonlóságokat és eltéréseket egyaránt feljegyez a különböző
törzsek között, azonban egyértelmű különbséget fogalmaz meg
a gall népek és a germán törzsek között. A Rajna folyót a két nép
közti választóvonalként ábrázolja, de azt elismeri, hogy a kép
ennél azért egy kicsit árnyaltabb, mert egyes germán csoportok
rég megvetették a lábukat a folyó nyugati partján is. A régészet
nem ismeri el ezt az éles elkülönülést, és erős hasonlóságokat
mutat fel a településszerkezetekben és az anyagi kultúrában –
agyag- és fémművesség stb. – Gallia és Germánia között.
Nagyobb eltérések a déli/központi régiók és Germánia északi
területei közt látszanak, ahol kevés megerősített település volt.
Ugyanakkor hiba lenne ezen az alapon elvetni Caesar és más
ókori szerzők állításait, mert a régészet gyakran alkalmatlan
eszköznek bizonyul, ha etnikai vagy politikai határokat kell
kimutatni. A germán és kelta nyelv különbözött, és
kétségtelenül számos nyelvjárás vagy területileg elkülönülő
variáció színesítette mindegyik nagyobb csoportot. Könnyen
lehet, hogy egyes germánul beszélő törzsek hasonló méretű és
elrendezésű településeken éltek, mint a Galliában élő népek,
miképp olyan eszközöket is használhattak, amelyek alakja és
stílusa eléggé hasonlított egymáshoz. De ez nem azt jelenti,
hogy bármelyik csoport alapvetően magához hasonlónak látta
volna a másikat, és nem idegennek. Valószínűbb, hogy azokat
látták annak, akik ugyanolyan vagy hasonló nyelvet beszéltek,
ugyanazokat az istenségeket tisztelték nagyjából ugyanúgy,
vagy akik már hosszú ideje rokonokként éltek a közelükben.
Önmagában ez még nem feltétlenül vette elejét az
ellenségeskedésnek vagy a háborúzásnak a két csoport között,
de az „idegen” néppel való békés érintkezést se zárta ki. Sem a
gallok, sem a germánok nem számítottak nemzetnek semmiféle
racionális értelemben, és az önazonosságnak és a hűségnek
sokkal több köze volt a törzshöz és a klánhoz, ezeken belül pedig
a családhoz, a szomszédhoz vagy a törzsfőhöz. [20]
A gall törzsek és a mediterrán világ kapcsolata régre nyúlik
vissza, és gyakran háborúskodás jellemezte. I.  e. 390-ben egy
gall csapat kifosztotta Rómát, miközben más törzsek
elözönlötték a Pó völgyét, hogy ott telepedjenek le. Később a
rómaiak ugyanazt a régiót kolonizálni kezdték, háborúk
sorozatát robbantva ki, amelyek az i.  e. II. század elején a gall
törzsek leigázásával és beolvasztásával értek véget. I.  e. 125
körül a rómaiak elkezdték meghódítani Gallia Transalpinát,
hogy biztonságos szárazföldi utat nyissanak hispániai
provinciáikhoz. A hadjáratok egyik proconsulja Cnaeus
Domitius Ahenobarbus volt, Nero császár szépapja. Az egyik
kortársa leírásában „az arca vasból, a szíve ólomból való”.
Állítólag egy elefánton ülve nyűgözte le a törzseket, de a
legmaradandóbb öröksége a Via Domitia, a Hispániába vezető,
nagy stratégiai jelentőségű út. A kimberek és teutonok
vándorlása idején a régió állandó csatározás színtere volt, de
Caesar érkezése előtt Róma nem folytatta tovább a szervezett
terjeszkedést. Előretolt helyőrségek kiépítésével és egy Narbónál
(a mai Narbonne) létesített kolóniával i.  e. 118-ban jelentősen
stabilizálták a környéket. Utóbbi település csakhamar fontos
kereskedelmi központtá vált, ahogy az Itália nagy latifundia
birtokai által termelt áruk elterjedtek az Alpokban. A bor volt a
legfőbb árucikk, a kereskedelem útvonala a szállításukhoz
használt amforák törött cserépleleteiből kirajzolható. Már maga
a mennyiség is megdöbbentő, az egyik történész becslése
szerint az i.  e. I. században Galliában nagyjából negyvenmillió
amforányi borral kereskedtek. Ezek a 90–105 centiméter magas
cserépedények körülbelül 20–25 liter bor tárolására voltak
alkalmasak. A fő kereskedelmi útvonalak a Rhône–Saône
völgyeit követték, vagy az Aude és a Garonne folyókon át
nyugatra, az Atlanti-óceán partvidékére futottak. A borért és
más luxustermékekért cserébe a kereskedők nyersanyagokat
kerestek, köztük ónt délnyugat Britanniából, de legfőképpen
rabszolgákat. Az egyik forrás azt állítja, egy gall törzsfőnök egy
rabszolgát elcserélt egyetlen amfora borra. Bár ez valószínűleg
csupán azon társadalmi kötelezettségnek a félreértelmezése
lehetett, miszerint a vendéglátónak sokkal értékesebb ajándékot
kellett adnia a vendégnek, mint amit kapott, mindenesetre jól
illusztrálja, milyen fontos szerepe lehetett a bornak a gall
nemesség körében. Az árucsere egy része helyi közvetítőkön
keresztül zajlott, de a római kereskedők nyilvánvalóan ismerős
látványt nyújtottak Gallia nagy részén. A rómaiak számára
nagyszerű gazdasági lehetőségeket nyújtott ez a korszak, és a
vállalkozó szellemű üzletemberek mélyen behatoltak olyan
területekre is, ahová római hadsereg még soha nem tette be a
lábát. A feltárások megmutatták, hogy az i.  e. I. század elején
Noricum, az őslakosok egyik városa mellett létezett egy római
kereskedőtelepülés, aminek saját kis foruma is volt. [21]
A római világgal való kereskedelem hatására Gallia megannyi
törzsén belül elindult egy központosítási folyamat. Az i.  e. II.
század végén és i.  e. I. század elején jókora, fallal körülvett
városok nőttek ki a földből, amiket Caesar a némileg homályos
oppida kifejezéssel illet. Sok törzs hellén mintára szabványos
méretű és súlyú érmét préselt, ami azt sugallja, hogy
általánosnak számított a távolsági kereskedelem. Egyes ásatási
helyszínek nagyarányú gyártási tevékenység nyomait mutatják,
ahol a terület elrendezése szervezett terv szerint történt. Gallia
Transalpina meghódítása során a rómaiak által i.  e. 124 körül
lerohant hegyvidéki város, Entremont kőből épült, erősen görög
stílusban. (Habár a kulturális hatás fennköltségét némiképp
árnyalja, hogy az egyik hellén stílusú szentély falába fülkéket
mélyítettek az ellenségeik levágott fejének tárolására.) A fő
kereskedelmi útvonalak mentén fekvő települések pro táltak a
legtöbbet, városaik hatalmasra nőttek. Az arvernusok a nyugati
útvonalon éltek, míg a Rhône és a Saône völgyeiért a haeduusok
és a sequanusok marakodtak. A haeduusok legfőbb városa,
Bibracte (a mai Mont Beuvray) mintegy 135 hektáros területet
zárt a falai közé, ahol az ásatások hatalmas mennyiségű
borosamforát tártak fel. Többnyire az ehhez hasonló városok
voltak a törzsi kormányzás gócpontjai, de a görög és római
városok központi szerepéhez soha nem értek fel. Azok a vezérek,
akiknek a hatalmát a vidéki területek biztosították, még mindig
uralkodó szerepet töltöttek be a törzsükön belül. [22]
Végül is többé-kevésbé Gallia összes törzsét az arisztokrácia
uralta. Caesar az átlagembereket kicsivel látta többnek
rabszolgáknál, mert oly szorosan kötődtek a törzsfőnökükhöz. A
nemességet lovagokra (equites) és a druidákként ismert papokra
osztotta. Egyik csoport sem konkrét kasztból származott, egy
családon belül druidák és lovagok is lehettek. A druidák nem
harcoltak, befolyásukat hosszú, tanulással töltött évek alatt
nyerték, ami a vallás, a törvények és a törzsi szokások
szakértőjévé tette őket. Caesar azt állítja, szándékosan nem írták
le soha a hitvilágukat, mert úgy vélték, az írott szó gyengíti az
emlékezet erejét és egyben a tekintélyüket is. Ennek
köszönhetően elég kevés biztos tényt tudunk a druidák hitéről –
az évszázadok alatt jókora űrt hagyva a képzeletnek, amit
romantikus kitalációkkal tölthetett meg. Akkoriban a görög
lozófusok a druidákat leginkább primitív sztoikusoknak
tekintették. Caesar azt írja, a lélek halhatatlanságában hittek,
ami állítása szerint a csatában arra ösztönözte a harcosaikat,
hogy megvessék a halált. A druidák Gallia nagy részéből évente
egyszer egy szentélyben gyűltek össze a carnutok területén, de
az együttes fellépésük is rendkívül korlátozott volt ahhoz, hogy
egyesítsék a törzseket. Felügyelték az áldozatbemutatásokat, és
olyan büntetést is kiszabhattak egy emberre, hogy kitiltották az
ilyen szertartásokról. Az áldozatok típusa változatos volt, de
Caesar és több más ókori forrásunk is határozottan állítja, hogy
a gallok bizonyos eseményeken emberáldozatot is bemutattak.
Nagy, vesszőből font gurákról számol be, amiket emberekkel
töltöttek meg – általában bűnözőkkel vagy ellenségekkel, de ha
ilyenek nem voltak kéznél, akkor másnak kellett a helyükre
lépnie –, majd meggyújtották őket. Egyes történészek az ilyen
történeteket hamis görög és római propagandának minősítik,
de ne felejtsük el, hogy maguk a rómaiak is bemutattak
emberáldozatokat az isteneknek, amikor a kimberek Itáliát
fenyegették, és a szenátus csak i.  e. 97-ben nyilvánította
törvénytelenné e gyakorlatot. A római társadalom továbbra is
szívesen szemlélte, ahogy a szórakoztatására embereket ölnek
meg az arénában, de fanyalgott, ha a vallás kedvéért végezték ki
őket. A régészeti feljegyzések nem szolgálnak cáfolhatatlan
bizonyítékkal a széles körben elterjedt emberáldozást illetően,
bár a germán és brit népek világosan bizonyítékát adták a bevett
szokásnak. Az viszont biztos, hogy számos gall szertartáshoz
emberi testrészeket használtak, de a legtöbb esetben lehetetlen
megmondani, hogy ezekhez rituális gyilkosság közben jutottak-
e. Ráadásul a fejvadászat igen elterjedt volt a gall harcosok
körében, és valószínűleg sok északi népnél is. Az entremont-i
szentély és egy ahhoz hasonló másik Rocquepertuse-ben igen
szemléletes képet nyújt erről. [23] Sztrabón szavaival:

Mikor [a gallok] elhagyták a csatateret, az ellenségeik

fejét a lovuk nyakán átvetve lelógatták, és amikor
hazaértek, látványosságként a házuk bejáratához
szegezték őket. Poszeidóniosz azt mondja, rengeteg
helyen a saját szemével látott ilyen látványosságot, és
hogy először undorodott tőle, de később, ahogy
hozzászokott, képes volt higgadtan viselni.
Ugyanakkor a híresebb ellenfelek fejét
bebalzsamozták cédrusolajjal, és megmutatták az
idegeneknek, de még a fejjel megegyező súlyú arany
váltságdíjért sem voltak hajlandóak visszaadni. [24]

Poszeidóniosz egy görög lozófus volt, aki az i. e. I. század korai

éveiben utazott Dél-Galliába, hogy anyagot gyűjtsön néprajzi
tanulmányához. Később Rómában telepedett le, és
valószínűsíthető, hogy Caesar is találkozott vele. Ami azt illeti,
egy, a század közepéről származó gall érme egy olyan harcost
ábrázol, aki az egyik kezében egy levágott fejet tart. Az
archeológusok Ribemont-sur-Ancre településnél egy ijesztő
trófeát találtak: rengeteg fegyveres harcost a lovukkal együtt
egy faszerkezethez rögzítettek, hogy állva maradjanak. Az
összes ember feje hiányzott, és nem egyértelmű, hogy legyőzött
ellenfelek voltak, vagy valamiféle áldozati felajánlás alanyai.
Caesar megemlíti, hogy az ellenségüktől szerzett zsákmányból
egy kupacot gyakran az isteneiknek ajánlottak fel, amit
rengeteg helyen látni lehetett, mert a gallok annyira tisztelték a
szertartásokat, hogy semmit nem mertek ellopni belőlük. Azt is
leírja, hogy az érkezése előtt a törzseknek háborúzni kellett
„majd minden évben, abban az értelemben, hogy vagy ők
hajtottak végre önkényes támadásokat, vagy épp az ilyeneket
kellett elhárítaniuk”. Sztrabón az egész gall fajt mániákus
háborúzónak titulálta, amelynek lovagjai nyilvánvalóan a
harcos arisztokráciát testesítették meg. Egy fér rangja attól
függött, hogy hány harcost tudott kiállítani saját költségére,
akik egyébként ünnepélyes esküvel fogadtak neki hűséget.
Kíséretük ereje és hírneve elrettentésül szolgált bárki számára a
törzsön kívül vagy belül, aki rájuk vagy a hozzájuk hűséges és
általuk védett településekre akart volna támadni. [25]
A katonai tevékenység nagy része Galliában látszólag
portyázás formájában öltött testet, de időnként a törzsek közti
háborúzás óriási léptékben zajlott, ahogy a Rhône–Saône
völgyekben vezető kereskedelmi útvonalak ellenőrzéséért vívott
harc a haeduusok és sequanusok közt. Nagyon valószínűtlen,
hogy a mediterrán világgal való kereskedelem tette a gall
törzseket oly harciassá, de biztos, hogy ösztönzőleg hatott a
háborúskodásra. A Galliába áramló áruk elsősorban a nemesi
réteget célozták meg. A bor fontos szerepet játszott a törzsfőnök
és a harcosok kapcsolatát erősítő lakomákon, míg a fényűző
áruk a fér rangját növelték, vagy egyszerűen látványos
ajándékul szolgáltak a lojális hívek számára. Az ilyen áruhoz a
kereskedelmi útvonalak mentén élő törzsek fértek hozzá
legjobban, de vámot is kivethettek az üzletre, és a pro t zöme az
arisztokráciához vándorolt, amiből aztán egyre nagyobb és
nagyobb harcoló alakulatokat tudtak kiállítani. A vezéreknek
nemcsak gazdagságra volt szüksége, hanem nagy csatatéri
hírnévre is, ha híres harcosokat akartak a soraikban tudni.
Ehhez a sikeres portyázás bizonyult az egyik legjobb
módszernek, valamint a zsákmányszerzés, amelynek egy részét
a híveiknek adhatták, hogy még jobban bebiztosítsák a
lojalitásukat. Magányos vezérek és komplett törzsek éppúgy
hajlamosak voltak erőszakhoz folyamodni a kereskedelmi
útvonalak ellenőrzéséért. Ráadásul a borért oly bőkezűen
osztogatott rabszolgákat is be kellett szerezni valahonnan, ami a
portyázások során ejtett foglyok számát növelte. Közép-Gallia
törzsei közt a királyok jórészt eltűntek, és a hatalmuk máshol is
elég korlátozott volt, de a monarchikus vagy zsarnoki uralom
álma még mindig rengeteg erős kezű vezér képzeletét feltüzelte.
A törzsek intézményei, a magistratusi és szenátori tanácsok
nem mindig bizonyultak elég erősnek, hogy az ilyen fér akat
irányítani tudják. [26]
A római légiókkal szemben a gall seregek esetlen haderők
voltak, amelyek ritkán rendelkeztek a szükséges logisztikai
képességgel ahhoz, hogy hosszú hadjáratokba fogjanak, és a
parancsnokuk nehézkesen irányította őket. A harcosok
mindegyike rettenthetetlen volt, ám a nagy emberek kíséretét
kivéve ritkán gyakorlatoztak vagy tanultak közösen, és a
hangsúly mindig az egyéni bátorságra helyeződött. A
félhivatásos harcosok, akik erős törzsfőnököket kísértek,
viszonylag kevesen voltak, egy portyázó hadjárathoz ugyan
elegen, de egy kis, belső magnál nem alkottak többet a törzsi
hadseregen belül, ami nagyjából az összes, önmagát
felfegyverezni képes fér t jelentette. Könnyen lehet, hogy a
rómaiak a láncvértet és a legelterjedtebb sisakformáikat is a
gallokéról másolták, csakhogy ők sokkal nagyobb
mennyiségben tudták legyártani. Minden legionáriusnak volt
kardja, pajzsa, mellvértje és sisakja, de a gall harcosok közül
inkább csak a vagyonosabbak vagy a félhivatásosok
engedhették meg maguknak ezeket. A harcosaik zöme a pajzsán
kívül mással nem védte magát. A kard elég általánosnak tűnik,
de hosszabb lehetett a rómainál – ami hispán mintára készült –,
és inkább vágásra használták, mint döfésre. A legtöbb törzs
lovaglás céljából tenyésztette a lovait, amelyek kisebbek voltak a
legtöbb mai hátaslónál. A gall lovasság híres volt, és a hivatásos
római hadsereg lovas fegyverneme később róluk másolja a
felszerelést, a kiképzést és a szaknyelvet is. Egy rohamot ugyan
nagyon hatásosan végrehajtottak, de a törzsek lovassága, ami
szükségszerűen a gazdagabb harcosokból állt, gyakran vajmi
kevés lelkesedést vagy készséget mutatott az olyan fontos
feladatokra, mint az őrjáratozás. [27]
Amikor Caesar megérkezett, Gallia nem volt a legstabilabb
állapotban. Gallia Transalpina római provinciája még mindig
nem szedte össze magát az allobrogok lázadása után, akik i.  e.
63-ban semmiféle ellenszolgáltatást nem kaptak a Cicerónak
nyújtott támogatásukért, és úgy érezték, nem maradt más
választásuk, mint a felkelés. Ezt i.  e. 60-ban elfojtották, ám a
haeduusok és sequanusok folyamatban lévő hadakozása komoly
problémát jelentett, mivel a provincia és a hasznot hajtó
kereskedés biztonságára is kihatott. Mindkét törzs Róma
szövetségese volt, de látszott rajtuk, hogy külső segítséget is
hajlandóak igénybe venni, hogy győztesen kerüljenek ki a
kon iktusból. I.  e. 71 körül a sequanusok a germán Ariovistus
királyt és a harcosait hívták segítségül. A király körülbelül tíz év
múlva komoly vereséget mért a haeduusokra, akik közül
rengeteg főnemes elhalálozott a csata hevében. Cserébe földet
adományoztak neki, amin letelepedhettek a hívei. Nem sokkal
ezután a haeduusokat a helvétek is megrohanták a mai Svájc
felől. Nagyjából ugyanakkor Diviciacus, a vergobret posztját
betöltő druida Rómához fordult segítségért. A szenátus
követeket küldött a régióba, de közvetlen intézkedéseket nem
foganatosított. I.  e. 59-ben, még Caesar consulsága idején
Ariovistust egyaránt elismerték királyként és „a római nép
barátjaként”. Átmenetileg a diplomáciai tevékenység némi
stabilitást hozott Gallia Transalpina határvidékére, de érdemes
kihangsúlyoznunk, hogy Caesar az érkezésekor meglehetősen
dinamikus szituációban találta magát. A törzsek közti – és
gyakran azokon belüli – egyensúly folyamatosan változott.
Semmi esetre sem tekinthetjük a gall törzseket vétlen
áldozatoknak, akik tétlenül várták a római imperializmus
rohamát. Viszont szétforgácsoltak és megosztottak voltak, és
ezeket a gyengéiket Caesar könyörtelenül kiaknázta. [28]
 X

VÁNDORLÓK ÉS ZSOLDOSOK:
AZ ELSŐ HADJÁRATOK, I. E. 58

„Pillanatnyilag a háborútól való félelem a társalgás fő

témája [Rómában]; hiszen a »testvéreink«, a
haeduusok épp most vívtak meg és vesztettek el egy
csatát, a helvétek pedig kétségkívül háborúhoz
fegyverkeztek fel, és a mi provinciánkba is be-
berontanak.” – Cicero, i. e. 60. március 15. [1]

I.  e. 58. március 28-án a helvétek néven ismert nép a Gen -tó
közelében, a Rhône folyó partján gyülekezett. Állítólag
körülbelül 368  000 ember volt mozgásban, egynegyedük
harcoskorú fér , a többi nő, gyerek vagy idős ember. El akarták
hagyni az otthonukat, amit ma Svájcként ismerünk, hogy Gallia
nyugati partvidékére vonuljanak, ahol új, nagyobb és
termékenyebb földeken kívántak letelepedni. Útjuk közvetlenül
Gallia Transalpinán vezetett keresztül. A küszöbön álló
népvándorlás híre a hónap elején jutott Caesar fülébe, és
azonnal arra sarkallta, hogy a provinciájába siessen. Addig
Rómán kívül várakozott, hogy rajta tartsa a szemét a
szenátusban és a Forumon zajló civakodáson. A helvétek azért
óhajtottak átkelni Gallia Transalpinán, hogy a legkönnyebb
útvonalat használva juthassanak el a céljukhoz. Caesar
hatalmas provinciájának a legészakibb határát veszély
fenyegette, és a közvélemény nem lett volna elnéző egy olyan
proconsullal szemben, aki Róma mellett fecsérli az időt,
miközben a parancsnoksága alá rendelt régióban válsághelyzet
van. Miután minden lehetőséget megragadott, hogy
megkaparintsa a kinevezést, Caesar semmiféle kudarcot nem
engedhetett meg magának. Sietve megindult északra, olyan
tempóban haladva, ami a kortársait ámulatba ejtette. Egyetlen
nap alatt átlagosan közel 150 kilométert megtéve, nyolc nap
alatt a Rhône folyóhoz ért. Egy válsághelyzet egyben
lehetőséget is jelenthetett. [2]
A népvándorlás nem hirtelen sugallat hatására történt, évekig
tartó tervezés előzte meg. Elsőként Orgetorix vetette fel, akit
Caesar a törzs messze „legnemesebb és leggazdagabb” tagjaként
ír le, de látszólag egy már létező elégedetlenséget aknázott ki. A
helvétek nagy létszámú, harcias nép voltak, és egyre
szűkebbnek érezték szülőföldjüket, amit hegyek zártak körül, a
Rhône folyón túl a római provincia, keletről a Rajna határolta.
„Ahogy a dolgok álltak, a szabad életterük beszűkült, a
szomszédaikkal való háborúskodásra kevés lehetőségük nyílt;
így háborúzni vágyó nép lévén, csalódottságuk nőttön-nőtt.” [3]
A portyázás népbetegség volt Galliában, és a helvétek a
rablóhadjáratok lehetőségét hiányolták olyannyira. Ugyanakkor
Caesar azt állítja, hogy Orgetorixnak egy olyan hátsó gondolata
is volt, hogy ha egyesíteni tudja a törzseket az említett
ürüggyel, az nagyban megkönnyítené, hogy királyt csináljon
magából. Sok többi törzshöz hasonlóan a helvétek felszámolták
a monarchiájukat, és látszólag egy törzsfőnökökből álló tanács,
illetve választott vezetők és magistratusok uralkodtak fölöttük
Orgetorix rengeteg nemest maga mellé állított, és kétséget
kizáróan jelentős befolyással és támogatással rendelkezett, mert
ekkoriban olyan érméket préseltek, amelyeken az ő neve állt
ORCIITIRIX alakban. A törzsi vezetők jóváhagyásával
diplomáciai küldetésre indult a többi törzshöz, és előkészítette a
népvándorláshoz szükséges lépéseket. Mivel úgy vélte,
célravezetőbb az egyes törzsfőkkel külön tárgyalni, mint
magistratusokkal vagy törzsi tanácsokkal, levette a lábáról
Casticust a sequanusoktól és Dumnorixet a haeduusoktól. E két
törzs uralta Gallia középső részét, és nyugatra vezető útjuk
során a helvéteknek át kellett kelni a területükön, vagy ahhoz
közel kellett elhaladniuk. A helvétek vándorlását és
letelepülését nagyban megkönnyítette volna a támogatásuk, de
már az is, ha nem avatkoznak közbe. Orgetorix mind Casticust,
mind Dumnorixet arra bátorította, hogy a saját törzsükön belül
próbálják meg királyként magukhoz ragadni a hatalmat, és
ehhez valószínűleg a helvét harcosok támogatását is megígérte,
miután sikeresen befejezik a vándorlást. Casticus apja korábban
tulajdonképpen a sequanusok egyeduralkodója volt, és a
szenátus „a római nép barátjaként” ismerte el, Dumnorix pedig
Diviciacus öccse volt, és a törzsén belül jelentős támogatói
tábort épített ki magának. A három vezér titokban ünnepélyes
esküt tett – ami a rómaiak szemében mindig baljós dolog –, és
elkötelezték magukat, hogy mindig segíteni fogják a másik
vállalkozását. Dumnorix ráadásul Orgetorix lányát is elvette,
mintegy folytatva a szövetségesi frigy hagyományát – anyját
férjhez adta a biturigok vezéréhez, lány féltestvérét és további
rokonait pedig a szomszédos törzsek különböző
törzsfőnökeihez. Miután szövetségre léptek a három leendő
legerősebb törzs vezéreként, úgy érezték, immár senki nem
képes szembeszegülni velük. [4]
A helvétek alaposan felkészültek. A vezéreik úgy becsülték,
hogy legalább két évre – i. e. 60–59 – lesz szükségük, mielőtt útra
kelhetnek. Összegyűjtötték az igavonó barmokat, valamennyit
persze a szomszédaiktól vették vagy kapták, és elraktározták a
gabonatermés javát, hogy e felesleg táplálékul szolgáljon az
úton. A szenátus a terv miatt aggódó jelentéseket kapott, amit
kétségkívül a törzsek baráti vezérei, valamint Gallia Transalpina
kormányzója juttatott el Rómába. L e. 60-ban úgy döntöttek,
hogy küldöttséget menesztenek Galliába, helyismerettel, illetve
törzsbéli kapcsolattal rendelkező embereket. Látszólag a
germán Ariovistus királlyal is kapcsolatba léptek, akit azért
hívtak Galliába, hogy a sequanusokat segítse a riválisukkal
szemben, de aki most már a harcosaival és családjukkal együtt
jókora darab törzsi területen telepedett le. Habár keveset
tudunk a római delegáció ténykedéséről, a dolgok állása
csakhamar Rómának kedvező fordulatot vett. A diplomáciai
sikerei ellenére Orgetorix királyi ambíciói kisvártatva a többi
helvét nemes fülébe jutottak, minekutána zsarnoki törekvéssel
vádolták meg. Ennek a büntetése máglyahalál volt, ezért
Orgetorix úgy határozott, ráijeszt a többi vezérre. A tárgyalásra
kitűzött napon a harcosai élén jelent meg, akik közt az
alattvalóitól kezdve a lekötelezett vagy adós törzsfőkig
mindenki képviseltette magát, mintegy tízezer fős sereget
vonultatva fel – nagyjából a helvétek teljes katonai erejének
egynyolcadát. A jelenet a bimbózó állami intézmények és a
tradicionális nemesi vezetés összecsapásának ígérkezett. Ilyen
körülmények között a tárgyalást természetesen nem lehetett
megtartani, de a többi vezér se dermedt meg a félelemtől, és
elkezdték felsorakoztatni a teljes törzset, hogy eltiporják
Orgetorixot egyszer s mindenkorra. Azonban mielőtt még kitört
volna a polgárháború, Orgetorix meghalt – azt pletykálták,
öngyilkos lett. Ennek ellenére folytatódott a vándorlásra való
készülődés, és a halála semmilyen formában nem változtatta
meg a törzs abbéli szándékát, hogy mindenképp végrehajtsa a
tervet. A rómaiakat valószínűleg nem nyűgözte le, hogy a törzs
mit sem veszített a lendületből a tervek mögött álló vezér
eltávolításával. I. e. 60 májusára Cicero úgy érezte, elhárult egy
nagyobb galliai háború veszélye, Metellus Celer consul nagy
bánatára, hiszen hivatali ideje lejárta után Gallia Transalpina
provinciát neki szánták. [5]
 Caesar magyarázata a népvándorlásra, hogy a törzs több
portyázási lehetőségre vágyott, Orgetorixot pedig a becsvágya
fűtötte. Azonban ezt nem minden történész fogadta el
fenntartások nélkül, arra célozva, hogy Caesar ezzel csak az
igazságot palástolta, hogy igazolja későbbi cselekedeteit.
Megjegyzik például, hogy a Feljegyzések nem említi Ariovistust,
a germán királyt, aki a sequanusokért harcolt, és végül a
földjükön telepedett le. Majd eljutunk ahhoz a felvetéshez, hogy
a helvétek célja az volt, hogy támogassák a többi törzset
Ariovistus és a germánjai legyőzésében. Ariovistus még Caesar
consuli évében megkapta a szenátustól „a római nép barátja”
címet, és akik szeretik az összeesküvés-elméleteket, azt állítják,
hogy Ariovistus semlegességére vagy akár bűnrészességére volt
szükség ahhoz, hogy Caesar i. e. 58-ban elbánjon a helvétekkel.
Miután leverte őket, cinikus módon a germánok ellen fordult, és
kiűzte őket Galliából. Ebben a változatban Caesar nem akarta,
hogy a helvétek kergessék ki Ariovistust, mert azzal nem lett
volna ürügye a galliai beavatkozásra. [6]
Az ilyen álláspontok egyike sem meggyőző, mert többnyire
utólagos elmélkedésen alapulnak. Először is eleve valószínűtlen,
hogy Caesar megúszta volna a tények ilyen mértékű
elferdítését, hiszen a beszámolója ellenséges – és gyakran
tájékozott – kritika tárgya volt. Az is valószínűtlen, hogy Róma
ölbe tett kézzel nézte volna végig, hogy a helvétek elkergetik
Ariovistust. A jelen helyzetben Gallia Transalpina nevű
provinciájuk a haeduusokkal és a sequanusokkal volt határos,
mindkét nép szövetségesi ranggal rendelkezett. Ariovistus
nemrég került a képbe. Maga a provincia alig volt túl egy
nagyobb felkelésen, amit az allobrogok szítottak, és ideális
esetben szüksége volt némi időre, hogy a kereskedelem és az
állami bevétel ne lássa kárát. Erre egy erős törzs azzal fenyeget,
hogy megzavarja a már létező szövetségesi hálózatot. Az is
kérdés volt, hogy mi lesz a helvétek szülőföldjével, miután
elhagyják azt. Ha az elhagyott földeken újonnan érkezők
telepednek meg, mondjuk, egy germán törzs, az újabb
fenyegetést jelent a római provinciára. A rómaiak mindig is
gyanakodva szemlélték a vaskori Európában oly jellemző
népvándorlásokat, és többnyire arra törekedtek, hogy a saját
provinciáik közelében megelőzzék azokat. Ráadásul a gall
törzseknek az sem állhatott érdekében, hogy Rómától
függetlenül egyesüljenek.
Ezért aztán Caesarnak még akkor is elég mentsége lett volna a
közbeavatkozásra, ha a helvétek meg akarják támadni
Ariovistust, és ezt egyáltalán nem kellett palástolnia. Mindent
egybevetve az ő beszámolója sokkal valószerűbb. Casticus és
Dumnorix nyilván azt hitte, hogy csak nyerhetnek a
honfoglalók érkezésével, és kétségtelen, hogy Orgetorixtól is
támogatást vártak az ellenségeikkel szemben, legyenek azok
idegenek vagy saját törzsbeliek. Azokat a sequanus vezéreket,
akik Ariovistust Galliába hívták, és a megannyi törzsfőnököt,
akik az elkövetkező években Caesarhoz fordultak segítségért,
ugyanaz motiválta. Egy erős külső hatalommal való társulás
jócskán megnövelte egy törzsfő tekintélyét, de azzal is
kecsegtetett, hogy közvetlen katonai támogatást nyernek.
Megtévesztő Róma-barát vagy Róma-ellenes klikkeket
emlegetni a törzseken belül – de ami azt illeti, germán- vagy
helvétbarát, illetve -ellenes csoportokat is. Minden vezér olyan
segítséget keresett, amiről úgy vélte, hogy a leginkább javára
lesz, és a törzsön belül valamennyien a dominanciáért
harcoltak. Egyes vezérek, de bizonyos törzsek uralkodó tanácsai
is úgy döntöttek, hogy sokkal jobb nekik Caesar és Róma
szövetsége, míg a velük rivalizáló vezérek és népek máshogy
cselekedtek. [7]
I.  e. 58 tavaszán Caesar kínos helyzetben találta magát a
helvétek miatt. Talán a vándorlás időzítése lepte meg, vagy a
léptéke. Négy légió állt a parancsnoksága alatt, de közülük csak
egy tartózkodott Gallia Transalpinában. A másik három
Aquileia közelében táborozott, Gallia Cisalpina Illíriához
legközelebb fekvő határvidékén. Nem ismeretes, ki
állomásoztatta ott a katonákat, de ha nem Caesar tette, akkor
sem változtatott az elhelyezésükön. Még amikor a Rhône-hoz
vágtatott, akkor sem vette a fáradságot, hogy új parancsot
küldjön ezeknek a katonáknak. Nehéz nem arra a
következtetésre jutni, hogy még mindig a balkáni hadjárat járt a
fejében. Talán csak miután Genava (a mai Genf) közelébe ért,
akkor fogta fel a probléma nagyságát. A helvétek és a velük
szövetséges klánok, akik csatlakoztak a népvándorlásukhoz,
szekerekre halmozták a javaikat, és nagy reményekkel útra
keltek. Csak városaik és falvaik füstölgő romjait hagyták maguk
mögött. Szándékosan gyújtottak fel mindent, hogy
mindenkinek elvegyék a kedvét attól, hogy útközben
meggondolja magát, ha esetleg nehézségekkel találják szemben
magukat. Caesar talán túloz, amikor azt állítja, hogy minden
egyes települést felperzseltek, amivel burkoltan arra céloz, hogy
egy árva törzstag sem maradt hátra, mindenesetre nyilván
óriási lehetett a felfordulás.
Caesar állítása szerint a 368  000 vándorló létszámát egy
elfogott feljegyzésből tudjuk, amit a helvétek maguk jegyeztek
le görög írásjelekkel – számos olyan gallo-görög feliratot
találtak, ami kelta nyelven íródott, ám görög ábécével, Massilia
még mindig élő befolyását bizonyítva a környéken. Érdemes
fenntartásokkal kezelni az ókori szövegekben talált számokat,
mert az évszázadok alatt könnyen eltorzulhatnak az adatok,
miközben a kéziratokat lemásolják, majd újramásolják. Az ilyen
esetekben, amikor a rómaiak a hadi diadalt a megölt ellenség és
az elfoglalt városok mennyiségével kívánták számszerűsíteni,
szándékos túlzásokra ragadtatták magukat. A fentebb említett
szám igen magas, jelentősen sűrűbb népességről árulkodik a
véltnél, még akkor is, ha egy túlnépesedett régióról van szó,
amelynek lakosai arra kényszerülnek, hogy elvándoroljanak a
földjeikről. Mindamellett oly keveset tudunk az ókori
népességadatokról, hogy nem lenne bölcs túl dogmatikusan
elutasítani, mert ha nem hiszünk Caesar számainak, akkor
semmiféle rendelkezésünkre álló adattal nem tudjuk
behelyettesíteni. A modern becsléseken alapuló, „hihetőbb”
számok sem többek feltevéseknél. Végül is ha Caesar túlzott
vagy tévedett, akkor is elfogadhatjuk, hogy tekintélyes számú
ember és állat volt mozgásban. Talán több különálló csapatot
alkottak, és nem egy végtelenül hosszú sorban haladtak, mert
az hatalmas gyakorlati és logisztikai problémákat vetett volna
fel. Noha bizonyos pontoknál, folyami átkeléseknél vagy hegyi
hágókon a különböző csoportok feltehetően egymás közelébe
értek. [8]
Nem valószínű, hogy Caesarnak lett volna fogalma arról,
pontosan hányan várnak arra, hogy a folyón átkelve a
provinciájába lépjenek, de a számuk biztosan messze
meghaladta a rendelkezésére bocsátott légió létszámát. Az egyik
első parancsa az volt, hogy a legionáriusok rombolják le a hidat,
ami a folyón át Genavába visz. Annyi katonát sorozott be a
provinciában, amennyit csak talált, az ott tartózkodó törzsek
lovascsapatokat biztosítottak neki. Nem sokkal az érkezése után
egy helvét vezérekből álló delegáció látogatta meg, akik
engedélyt kértek a népük nevében, hogy átkeljenek a római
provincián, azt ígérve, hogy útközben nem fognak fosztogatni.
Caesar vonakodott megadni az engedélyt. A Feljegyzésekben
ezen a ponton megragadja az alkalmat, hogy emlékeztesse a
közönségét egy nagyjából ötven évvel korábban lezajlott
csatára, amikor egy helvét klán legyőzött egy római sereget.
Római szemmel nézve ez indokolatlan támadás volt, amit csak
súlyosbított, hogy a túlélőket arra a megaláztatásra
kényszerítették, hogy átmenjenek a dárdákból felállított keret,
azaz a járom alatt, ami a harcosi rangjuk elvesztését
szimbolizálta. Ez i. e. 107-ben történt, a kimberek és a teutonok
által a római seregekre mért csapássorozat közepén. Caesar fel
akarta eleveníteni azoknak az éveknek a félelmeit római
olvasóiban – valami olyasmibe akart kapaszkodni, ami talán
még az emlékezetben élt. Hogy aztán megvigasztalhassa őket,
hogy Marius unokaöccse majd megvédi őket.
Csakhogy kezdetben Caesarnak ehhez nem álltak
rendelkezésére megfelelő eszközök. Helyette, hogy húzza az
időt, azt mondta a helvét megbízottaknak, hogy fontolóra veszi
a dolgot, és közli velük a döntését, ha visszatérnek április
idusán, azaz 13-án, ami valószínűleg egy-két hét múlva lehetett.
A közben eltelt időben a légiókkal védelmi vonalat építtetett a
Rhône római partja mentén a Gen -tótól a Jura-hegység széléig.
A serege által kivitelezett számos mérnöki alkotás első példája
volt ez, és sebesen elkészültek vele. Egy 19 római mérföld (több
mint 28 kilométer) hosszú, közel öt méter magas földsáncot
emeltek. A kritikus pontokon, ahol a folyón át lehetett gázolni, a
töltést olyan erődökkel erősítették meg, amelyekben
legionáriusosztagokat és a Caesar által toborzott katonákat
szállásolták el. Lehetséges, hogy a földsánc nem volt teljesen
folyamatos, és réseket hagytak rajta itt-ott, ahol természeti
képződmények lehetetlenítették el az átjutást, de ennek a
feltevésnek az igazolására nem rendelkezünk elegendő
bizonyítékkal. Az adott korban az ilyen védvonal nem számított
újszerűnek a római hadseregben. Crassus hasonlóan
megerősített gátat használt a Spartacus elleni hadjárat során,
Pompeius pedig a Mithridatész-féle háborúban. Ezek a
védvonalak praktikusak voltak, mert olyan akadályt képeztek,
ami legrosszabb esetben is lelassította az ellenfelet, ugyanakkor
láthatóan erős jelét adta a sereg szándékának és eltökéltségének
egyaránt. [9]
Amikor a helvétek visszatértek Caesar válaszáért, nyersen
tájékoztatta őket, hogy „a római nép szokásainak és irányadó
példáinak értelmében nem engedheti meg, hogy bárki
átutazzon a provincián, és ha erőszakkal próbálnak meg átkelni
rajta, meg fogja állítani őket”. [10] Az új erődítmények
demonstrálták, hogy komolyan gondolja, amit mond.
Mindazonáltal egy ekkora embertömegnek sem volt könnyű
hirtelen megváltoztatni az irányát és célját. Bizonyára a
várakozással teli időszak is igen idegtépő volt, vagyis rengeteg
helvét elszánta magát az út folytatására, különösen annak
tudatában, hogy évekig készülődtek, és még az otthonaikat is
hajlandóak voltak lerombolni. Apró csapatok kezdtek átkelni a
Rhône folyón, a gázlókat használva, vagy kötéllel összeerősített
tutajokon, amikre maguk mellé az állatokat és a járműveket is
felpakolták. Elképzelhető, hogy ezek az emberek a törzsfők
utasítására indultak el, hogy próbára tegyék Caesar védelmi
rendszerét, de sokkal valószínűbb, hogy a sok gall törzsre
jellemző laza központi tekintély és a személyes függetlenség
spontán megnyilvánulása volt. Bizonyára nem teljes értékű
támadásra indultak az erődítményvonal ellen. A legtöbb átkelés
az éj leple alatt történt, de néhány csapat merészen napvilágnál
kísérelt meg átevickélni a folyón. Egyiküknek sem sikerült,
mert Caesar emberei össze tudták vonni az erőiket, hogy
egymás után mindegyik csapattal külön nézzenek szembe,
sokukat lövedékekkel bírva jobb belátásra, miközben az
átkeléssel vesződtek. Végül a helvétek kénytelenek voltak
belátni, hogy veszítettek, ám ekkorra néhány vezérük egy másik
út mellett tette le a voksát, és a földjükről induló másik,
nehezebb útvonalat választották. Ez azt jelentette, hogy a Jura-
hegység hágóin át próbálnak meg eljutni a sequanusok földjére.
Persze annyira nem lett volna célszerű ez az útvonal sem, ha
utóbbi törzs úgy dönt, hogy feltartóztatja őket, de a haeduus
Dumnorix rábeszélte őket, hogy engedjék át a helvéteket. Ezt
feltehetően saját hírneve folytán, illetve a számos hatalmas
emberhez fűződő házassági szövetsége által volt képes elérni.
Orgetorix ugyan meghalt, ám Dumnorixnak még mindig
érdekében állt, hogy a helvéteken be tudja hajtani a támogatást,
miután letelepednek új hazájukban. Még mielőtt elkezdtek az új
irányba vonulni, Caesar jelentést kapott a terveikről. [11]

„EGY ÚJ HÁBORÚ”

Caesar talán ekkor jutott arra az elhatározásra, hogy teljes

értékű hadműveletet indít Galliában a helvétek ellen. A
Feljegyzésekben adott indoklása szerint a helvétek azt tervezték,
hogy letelepednek „a santonok mellett, akik nem éltek messze a
tolosaiak határától, akik viszont egy provincián belüli törzs
voltak. Megértette, hogy amennyiben ez bekövetkezik, az nagy
veszélynek tenné ki a provinciát a római néppel szemben
ellenséges harcosok sokaságával, kik egy olyan régió közelében
élnének, mely gazdag gabonatermést ad, ám védtelen”. Nemrég
elkövetett lépéseivel persze még ellenségesebbé tette a
helvéteket, mindenesetre római szemszögből nézve az érvelése
logikusnak tűnt. Ahogy láttuk, a honfoglalók letelepedése a
legkevesebb, hogy felborította volna a létező egyensúlyi
rendszert, amelyben a római diplomácia és a katonai erő
kombinációja biztosította a provincia biztonságát. A Rhône
védelmét rangidős legatusára, Labienusra bízta – ez talán újabb
jele, hogy a helvétek több kisebb csoportban vonultak, és egy
ilyen szélesen szétterülő ember- és állatfolyamnak, valamint a
járműveknek időbe telt, míg fel tudták venni az új irányt –,
Caesar pedig Aquileiába és a fő seregéhez sietett. Két új légiót, a
Tizenegyest és a Tizenkettest iktatták be, hogy kiegészítsék a
már eleve ott állomásozó három, valamint a Rhône folyónál
táborozó negyedik légiót.
A Feljegyzések azt a benyomást kelti, hogy ez csak Caesar
érkezése után valósult meg, de a toborzás és a szervezés
gyakorlati része inkább azt valószínűsíti, hogy egy ideje már
kiadhatta rá a parancsot. A katonák eredetileg a balkáni
hadműveleteket erősítették volna, ám az akut helvét fenyegetés
jobb ürügyet szolgáltatott az olvasói számára. Új légiók
alapítására nem volt felhatalmazása, mert erre csak a szenátus
utasíthatta a kormányzót, de Caesar a múltban sem igazán
zavartatta magát, ha valamihez nem rendelkezett ráruházott
hatalommal. Már atalon és egyszerű közemberként is
szövetséges katonákat toborzott, hogy megküzdjenek a
kalózokkal, és visszaverjék Asia provincia pontoszi invázióját,
míg tíz cohorsot – ami egy légióval megegyező létszám –
ugyancsak kiállított propraetorsága idején Hispániában. Soha
nem volt kétséges számára, hogy mi Róma és a provinciák
érdeke, egyszerűen csak cselekedett, és bízott saját
képességében, hogy irányítani tudja a dolgokat. Mivel a
szenátus nem ismerte el a létezésüket, a légiók illetményére és
ellátmányára nem utalt ki pénzt a kincstárból, ami azt
jelentette, hogy azt a proconsulnak kellett előteremteni a
provinciájában beszedett jövedelemből, illetve a győzelmekből
származó esetleges haszonból. Az új alakulatokban a katonák
zöme szinte bizonyosan Gallia Cisalpinából származott, így
tulajdonképpen nem voltak római polgárok, ezért legionáriusi
szolgálatra jogilag alkalmatlanok voltak. A múltban Caesar
teljes mellszélességgel pártfogolta a régió népességének
választójog utáni vágyát, és kormányzóként immár
következetesen úgy kezelte őket, mintha valóban polgárok
lennének. Ennek a tudatos politikának az első jelentősebb
példája itt mutatkozott meg először. [12]
Caesar készen állt, hogy visszavigye az öt légiót Gallia
Transalpinába. A leggyorsabb út az Alpokon át vezetett, ami, bár
római provinciák övezték, még mindig ismeretlen vidék volt. A
római menetoszlop egy hét alatt átkelt a hegyláncon, miközben
egymás után verték le a lesből támadó, vad, független törzseket,
amelyek rossz néven vették a területükre való behatolást, és
persze az ölükbe pottyanó zsákmány megszerzésére is kiváló
lehetőséget láttak. Az újonnan verbuvált zöldfülűek hamar
durva ízelítőt kaptak a hadjáratozásból, de látszólag komolyabb
veszteség nélkül masíroztak előre. Miután átkeltek a hegyeken,
Caesar az allobrogok földjére lépett, és csatlakozott azokhoz a
katonákhoz, akiket a provinciában hagyott. Immár hat légió
fölött rendelkezett, ami nagyjából 25–30  000 embert számlált,
valamint csakhamar összehívott egy 4000 fős szövetséges
könnyűlovasságot. Ehhez még hozzáadódtak a légiók
poggyászkaravánját kezelő rabszolgák – de kétségtelenül a
tisztek is magukkal vitték a sajátjaikat – és a menetoszlopot
követő markotányosok. Ezt a sok embert etetni kellett, a
lovasság hátasait, az igavonó és csomagszállító állatokat
nemkülönben. A hadsereg ellátmánya minden parancsnok
elsődleges gondja volt. A helvétek elleni hadművelet azonban
olyan hamar öltött testet, hogy Caesarnak alig volt lehetősége,
hogy eleget tegyen a feladatnak, és mindent könnyen
hozzáférhető utánpótlásraktárakba halmozzon Gallia
Transalpinában. Nem valószínű, hogy az Aquileiából szinte
futólépésben elinduló fő hadtest elegendő élelmiszer-
utánpótlást vitt magával. Még mindig csak tavasz volt, tehát
néhány további hónapig nem számíthattak az aratásra – a
Feljegyzésekben Caesar megjegyzi, hogy ezen az északi klímán
egyébként is később kezdték a betakarítást –, és a sereg azzal
sem számolhatott, hogy a szükséges táplálékból túl sokat
begyűjthet azokon a földeken, amelyeken áthalad. Ezért aztán
Caesar üzeneteket küldött Róma szövetségeseinek, főleg a nagy
és erős haeduus törzsnek, hogy gyűjtsenek gabonakészleteket,
és bocsássák a katonái rendelkezésére.
Időközben a helvétek átkeltek a Pas de l’Ecluse-hágón a
sequanusok földjére, és a haeduusok határvidékéhez közeledtek.
A törzs panaszos képviselői Caesar elé járultak, hogy szóvá
tegyék a vándorlók rablóportyáit. „A headuusok csak jót
érdemelnek, és nem igazságos, hogy gyakorlatilag a római
hadsereg szeme láttára taroljak le a földjeinket, hurcolják el a
gyerekeinket, és fosztják ki a városainkat.” Hasonló panasszal
álltak elő az ambarrusok, akik a haeduusok szövetségesei
voltak, és az allobrogok, akik nemrég fellázadtak és vereséget
szenvedtek. Nem lehet tudni, hogy a helvétek vezérei tudatosan
döntöttek-e a rablóportyázás mellett. De ha nem volt szándékos
döntés, egy ilyen hatalmas és rengeteg különálló csoportra
szakadt embertömeg irányítása akkor is rendkívül nehéz
feladat. Miután az útjukat több körülmény is hátráltatta,
elképzelhető, hogy a vándorlók egy része kezdett kifogyni a
tartalékaiból. Ugyanígy a helyi népek ellenségessége is
felerősödhetett, akiket nyugtalanított, hogy hirtelen ennyi
idegen tör be a területükre. Nem meglepő, hogy előbb-utóbb az
erőszak is felütötte a fejét, de a rómaiak régtől fogva azzal
igazolták az agresszív hadviselést, hogy muszáj megvédeniük a
szövetségeseiket, vagy bosszút állni értük. Ha Róma nem
hajlandó vagy nem képes megóvni a barátait, akkor miért érné
meg egy törzsnek, különösképpen a nemrég elégedetlenkedő
allobrogoknak fenntartani a szövetséget? Caesar consulként
elfogadtatott egy törvényt, ami a tartományi kormányzók
viselkedését szabályozta, és a hadseregük provincián kívüli
bevethetőségét megszorította. A Feljegyzésekben bebizonyította,
hogy teljesen igaza volt ebben. [13]
Caesar a Saône közelében érte utol a helvéteket. A törzstagok
húsz napja igyekeztek átkelni a folyón egymáshoz kötözött
tutajokkal és csónakokkal, és a háromnegyedük már a túlsó
parton volt. Ez is újabb jele annak, hogy nem érdemes úgy
gondolnunk a helvétekre, mint akik egyetlen fegyelmezett
oszlopban vonulnak; inkább sok különálló csoportban, amelyek
szétterülnek a vidéken, és csak akkor gyűlnek össze újra, amikor
leszűkül az út. A tigurinusok klánja, amely i.  e. 107-ben
megszégyenítő vereséget mért a rómaiakra, még mindig a folyó
ugyanazon partján várakozott, ahol a római sereg. Caesar úgy
érzi, újra emlékeztetnie kell az olvasóit e vereségre, és még
hozzáteszi, hogy személyes érdekeltsége van a bosszúban,
hiszen annak idején apósa, Calpurnius Piso nagyapja is meghalt
a csatában. Miután a felderítői jelentették a dolgot Caesarnak,
úgy döntött, meglepetésszerű támadást indít, és még hajnal
előtt rohamra indul a sereggel. Az összecsapásból nem csata,
hanem mészárlás kerekedett, miután a rómaiak rátámadtak a
törzstagok és családjuk szétszórtan és gyanútlanul várakozó
csoportjaira. Rengeteg embert megöltek, a többiek szekereiket
és javaikat hátrahagyva menekültek, amerre láttak. Azután a
rómaiak hidat építettek a Saône fölé, és egyetlen nap alatt
átkeltek rajta. [14]
Ahogy a római sereg a többi helvéthez közeledett, a
törzsfőnökeik újabb küldöttséget menesztettek a proconsulhoz.
Hogy tovább hangsúlyozza a kapcsolatot az i.  e. 107-ben
történtekkel, Caesar azt állítja, hogy a delegációt ugyanaz a fér
vezette, aki a kérdéses évben volt a hadvezér, egy bizonyos
Divico, aki ekkor valószínűleg már igen öreg lehetett. A törzs
felajánlotta, hogy letelepszik bármilyen vidéken, amit Caesar
kijelöl számukra, és szavukat adták, hogy békében maradnak
Rómával. Ugyanakkor annak is hangot adtak, hogy a
tigurinusokra mért meglepetésszerű támadás nem ijesztette
meg őket, és gyelmeztették a rómaiakat, hogy ne becsüljék le a
katonai erejüket, az ötven évvel korábbi csatára emlékeztetve
őket. Megtanulták „a szüleiktől és az őseiktől, hogy bátorsággal
kell csatát nyerni, nem fortélyokkal és lopakodva”. [15] A római
olvasóközönség ebben bizonyára a veszélyes gőgöt látta, amely
nem ismeri el Róma hatalmát, és nem is engedelmeskedik
annak. Caesar azt válaszolta nekik, hogy i. e. 107-ben csak azért
tudták legyőzni Cassius seregét, mert a helvétek gyelmeztetés
nélkül támadtak rájuk, ráadásul nem is álltak hadban a
rómaiakkal. A régi sérelemtől eltekintve a Róma szövetségeseire
mért, közelmúltbeli támadásokra is emlékeztette őket. Óva
intett a túlzott önbizalomtól, és kijelentette, hogy a halhatatlan
istenek gyakran juttatnak varázslatos, ám rövid életű
sikerekhez bűnösöket, mielőtt szörnyű büntetést rónak ki rájuk.
(Bár Caesar pontifex maximus volt, írásaiban ez azon ritka
alkalmak egyike, amikor az istenekre hivatkozik.) Azt mondta,
csak akkor garantálhatja a békét, ha a helvétek túszokat adnak
neki, akik szavatolják, hogy jól fognak viselkedni, majd
kárpótolják a headuusokat és a többi törzset, akik
megszenvedték a fosztogatásukat. A helvétek azzal vágtak
vissza, hogy „mi csak elveszünk, de soha nem adunk” túszokat,
majd Divico és a küldöttsége elviharzott. Nehéz belátni, hogyan
tehetett volna eleget Caesar a kérésüknek, hiszen Gallia már így
is épp elég sűrűn lakott volt. Joga sem volt hozzá, hogy földhöz
juttassa őket a saját provinciáján kívül, az meg egyenesen
elképzelhetetlen lett volna, hogy azon belül telepítse le őket.
Bárhová is mentek, a helvétek megzavarták a rendet, ez pedig
nem szolgálta Róma érdekét. [16]
A helvétek karavánja továbbindult, Caesar követte őket, és
előreküldte a 4000 fős lovasságát. Soraikban jókora haeduus
haderő vonult Dumnorix vezetésével, aki először szövetkezett
Orgetorixszal, majd segítséget nyújtott a helvéteknek. Ahogy a
szövetséges lovasság túl óvatlanul nyomult előre, csapdába
csalta és legyőzte egy helvét lovassági csapat, amely méretre
csupán töredéke volt Caesarénak. Dumnorix és a haeduusok
megkezdték a visszavonulást. Miután a korai siker
felbátorította, az ellenséges utóhad elkezdett lassítani, egyre
több összecsapásba bocsátkozva. Caesar nem akart túl sok
csetepatét megkockáztatni velük, de szemmel tartotta az
ellenséget, és ha egy-egy csapat kiszakadt a soraikból, hogy
fosztogatni kezdje a környéket, akkor megállította őket. Serege a
helvétek nyomában maradt, árnyékként követte minden
mozdulatukat, előőrse soha nem távolodott el 8–10
kilométernél messzebbre az utóhaduktól. Ekkor már jócskán a
provinciáján kívül járt, és egyre jobban aggasztotta az
utánpótlás helyzete. A Saône közelében nem volt akkora
probléma, mert bármikor hozathatott élelmet a rengeteg
bárkán, amelyek ezen az útvonalon kereskedtek. Azonban a
helvétek eltávolodtak a folyótól, így neki is muszáj volt ezt
tennie. A haeduusok gabonát ígértek neki – végül is egy olyan
ellenfelet üldözött, akik megtámadták és kifosztották a
földjeiket –, de ez idáig még semmi nem érkezett meg belőle, és
az ismételt kérések sem hoztak eredményt, pedig folyamatosan
azt ígérgették, hogy már úton van. Az embereit néhány napon
belül gabonával kellett ellátnia, amivel azonban nem
rendelkezett. A hadjáraton lévő katonákat rövidebb időszakokra
meg lehetett győzni, hogy minimális élelmiszeradagon éljenek,
ám erre általában csak egy erős vezetés volt képes. Caesar és az
emberei még viszonylag idegenek voltak egymás számára,
ráadásul a hadsereg egyharmada igen tapasztalatlan. [17]
Muszáj volt elhárítania a katasztrófát, ezért Caesar maga elé
kérette a haeduusok vezéreit, akiket a druida Diviciacus és
Liscus vezetett; utóbbi töltötte be a vergobret posztját, vagyis a
törzs évente megválasztott, legfőbb magistratusáét. Miután
Caesar összeszidta őket, amiért nem képesek eleget tenni a
kötelezettségüknek egy olyan hadsereggel szemben, amely az ő
biztonságukért küzd, Liscus a törzsön belüli befolyásos
embereket hibáztatta, akik szándékosan tartóztatták fel a
gabona begyűjtését és elszállítását, mert állítása szerint ezek a
fér ak úgy vélik, jobb nekik, ha gall cimboráik, a helvétek
uralkodnak felettük, és nem a rómaiak. Ezek a törzsfők
információval látták el az ellenséget, és megfélemlítettek
mindenkit, aki ellenkezett velük. Liscus senkit nem nevezett
meg, de Dumnorix egy ideje már gyanús volt Caesarnak, és úgy
gondolta, ő áll e galádság mögött. Elküldte a törzsfőket, hogy
egyedül maradhasson a vergobrettel, aki immár hajlandó volt
fesztelenebbül beszélni, és készségesen igazolta a proconsul
gyanúit. Dumnorixnak a királyi címre fájt a foga – a korszakból
származó érméket, amelyekre a DUBNOREIX feliratot nyomták,
valószínűleg ő préseltette –, jókora, harcosokból álló haderőt
tudhatott maga mögött, amelynek fenntartását a Saône menti
kereskedelemre kivetett vámokból fedezte. Miután a helvétekkel
való cinkosságára fény derült, Caesar úgy érezte, elég
bizonyítéka van, hogy szigorú büntetést rójanak ki a fér ra, de
habozott, mert Diviciacus hűségét tisztelte. Ezért a druidát egy
zárt körű megbeszélésre hívta a parancsnoki sátrába. A
szokásosan használt tolmácsokat elbocsátotta, és Caius Valerius
Procillus segítségére támaszkodott, egy Gallia Transalpinából
származó arisztokratáéra, akinek még az apja nyerte el a római
polgárjogot a család számára. Caesar, aki már elég időt töltött
Róma bíróságain, közölte a tényeket és a Dumnorix elleni vádat,
majd azt javasolta, hogy vagy a vére, vagy a haeduusok állítsák
bíróság elé az említett vétkeiért. Diviciacus elmesélte, hogy az
öccse neki köszönheti a közéletben elért sikerét, de egy ideje
már riválisaként tekint rá. Dumnorix csalódottsága részben
érthető, mert a druida a közelmúltban nyerte el a vergobret
hivatalát, és a törvény értelmében a családjából más nem
pályázhatta meg a posztot, amíg ő élt. Mindazonáltal Diviciacus
megpróbálta rávenni Caesart, hogy ne büntesse meg
ambiciózus testvérét – részben szeretetből, de főképp azért,
mert úgy gondolta, neki személy szerint igen káros lenne, ha azt
látná a népe, hogy a rómaiak pártjára áll a saját öccsével
szemben. Könnyek közt esdekelt, vigasztalhatatlanul. A sátorba
hívták Dumnorixot, és a bátyja jelenlétében szembesítették a
bűneivel. A proconsul tájékoztatta, hogy a bátyjának hála, kap
még egy lehetőséget, de a jövőben jobban teszi, ha még a gyanú
árnyékát is elkerüli. Caesar a Galliában töltött éveiben gyakran
alkalmazta ezt a szemtől szembe-diplomáciát. Miképp a római
közéletben, úgy egy kormányzó tevékenységének nagy része is
igen személyes szinten zajlott. Caesarról köztudott volt
Rómában, hogy készséggel megbocsát és tesz szívességet.
Galliában néha ugyanezeket az elveket követte. Azonban naiv
bizalomnak nyomát sem mutatta. A találkozó után parancsba
adta, hogy Dumnorixot tartsák folyamatos meg gyelés alatt, és
a fér minden tettét jelentsék neki. [18]
Habár a gabona-utánpótlás elől elhárult az akadály, a
problémái nem oldódtak meg azonnal, mert a haeduusoknak
még kellett némi idő, míg odaszállítják a gabonát hadseregnek.
Caesar úgy érezte, fel kell gyorsítania a hadjárat kimenetelét, és
még aznap, amikor az említett megbeszéléseket folytatta,
mintegy ölébe pottyant a lehetőség. A visszatérő felderítő
őrjáratok azt jelentették, hogy a helvétek nyolc római mérföldre
(közel 12 kilométerre) ütöttek tábort valami magaslat mellett.
Caesar újabb őrjáratot küldött ki, hogy végezzenek részletes
felderítést a helyzetükről, s vizsgálják meg, hogy könnyen meg
lehet-e mászni a dombot bármelyik oldaláról, de különösen az
ellenféltől legtávolabbra eső lejtő felől. Amikor a csapat
visszatért, arról számolt be, hogy az emelkedő könnyen
mászható. Caesar úgy döntött, teljes erővel megtámadja az
ellenség táborát, és abban reménykedett, ugyanolyan
meglepetést tud okozni, mint a tigurinusoknak. Két légió
parancsnokságát Labienusra bízta – feltehetően két
tapasztaltabbét –, kora hajnalban kellett elindulnia, hogy
elfoglalja a dombot. Caesar a sereg többi részével két órával
később fog elindulni a nyolc római mérföldre fekvő ellenséges
tábor felé. Amikor Labienus meglátja, hogy Caesar megindítja
az ostromot, neki a saját légióival a magaslat felől kell
támadásba lendülni. Mindkét haderőnek nagyjából ugyanazt az
utat kellett követnie, olyan emberek irányítása alatt, akik részt
vettek az előző napi felderítésben, és napvilágnál is szemügyre
vehették a környéket.
 Merész terv volt, de tökéletesen kivitelezhető; olyan
előkészületet igényelt, ami lényegét tekintve egy modern
hadsereg számára sem lenne szokatlan. Caesarnak jócskán volt
tapasztalata rajtaütésben és meglepetésszerű támadásban,
sokkal többet látott belőle, mint szabályos ütközetből, mert a
hispán félszigeten ez a harcmodor számított általánosnak.
Marius hasonlóan „tüntetett” el egy erős különítményt a
teutonok mögötti holttérben Aquae Sextiae-nál i. e. 102-ben. Az
éjszakai hadműveletek mindig kockázatosak voltak a lehetséges
fejetlenség miatt, mert fennállt a veszélye, hogy az egységek
eltévednek. Ám ez alkalommal minden jól alakult. Labienus
elindult, és eltűnt a sötétben. A kitűzött idő elteltével Caesar is
követte a fő hadtesttel. A lovasság vezette a menetoszlopot, és
járőröket küldtek ki, hogy fedezzék az előrehaladásukat. Ezek a
felderítők Publius Considius parancsnoksága alatt álltak, aki
tapasztalt tisztként meglehetős katonai elismertségnek
örvendett. Mivel Sulla és Crassus alatt szolgált, legalább a
negyvenes éveiben járhatott. Caesar nem említi a rangját, de
talán tribunus vagy prefektus lehetett, bár az elejtett
utalásokból néha úgy tűnik, hogy centurio. Lehetséges, hogy
Considius szenátor rokona volt, aki az azt megelőző évben
jelentette ki, hogy másokkal ellentétben ő már túl öreg, hogy
bármiféle veszély miatt aggódjon. (Lásd: Az ellenhatás c. fejezet,
4. bekezdés) [19]
Hajnalra a fő hadtest csupán két és fél kilométerre járt az
ellenséges tábortól, és elméletileg Labienus már a kijelölt
pozícióban várakozott. A felderítésre többnyire ttyet hányó
törzsi hadseregekhez hasonlóan a helvétek nem is sejtették,
hogy bármelyik sereg a közelükben tartózkodhat. Ezen a ponton
jelentette Considius, hogy a domb valójában nem a rómaiak
kezén van, hanem a gallokén. Erről teljesen meg volt győződve,
mondván, tisztán látta a fegyverzetüket, a sisaktaréjukat és a
hadi jelvényüket. A hír azt jelentette, hogy Labienus vagy
eltévedt, vagy el sem ért a rendeltetési helyére, vagy már
legyőzték. Bármelyik eshetőség forgott fenn, azzal kellett
számolni, hogy a helvétek már biztosan felkészültek a
fogadásukra. Caesar azonnal megállította a menetoszlopot.
Négy légiója volt, amelyek közül kettő nagy valószínűséggel a
zöldfülű Tizenegyes és a Tizenkettes. Az emberei elfáradtak az
éjszakai menetelésben – ahhoz kétségtelenül elég frissek voltak,
hogy egy meglepett és szétszórt ellenfélre támadjanak, akit a
csomagja és a családja akadályoz a mozgásban, de egy hosszan
elhúzódó szemtől szembe-ütközetre nem feltétlenül álltak
készen. Ha ilyen körülmények közt támadnak, akkor komoly
létszámbeli hátránnyal kellett volna számolni, az ellenség által
megválasztott terepen. Megparancsolta, hogy a menetoszlop
vonuljon vissza egy közeli hegygerinchez, és fejlődjön
csatasorba, bármilyen támadásra felkészülve. Telt-múlt az idő.
A helvétek felébredtek, és felkészültek, hogy folytassák az
útjukat, nem is sejtve, hogy a nyomukban járó római sereg a
közelükbe nyomult, és szétvált. Labienus szó szerint követte a
parancsot, és nem avatkozott közbe, míg azt nem látta, hogy
Caesar emberei megindítják a támadást. Ami azt illeti, két
légióval a parancsnoksága alatt nem is ment volna sokra. Már
viszonylag későre járt, amikor a fő hadtest felderítői
kapcsolatba léptek Labienus különítményével, és
megerősítették, hogy ők vannak kulcspozícióban, nem az
ellenség. Azt a kevés időt, ami még a napból hátravolt, Caesar
arra használta, hogy a sereget a helvétek után vigye, és közel öt
kilométerre tőlük letáboroztassa. [20]
Zavarba ejtő hiba volt, és könnyen katasztrofálissá válhatott
volna, ha a helvétek átlátják a helyzetet, és megtámadják a
római sereg bármelyik részét. Labienus emberei különösen
sebezhetőek voltak a dombon. Caesar egyszer s mindenkorra
megtanulta, hogy csak a rangidős tisztje ítélőképességében és
véleményében bízhat, más tisztekében nem, bármekkora is a
reputációjuk. Jó leckét kaptak a bonyolult hadműveletekben,
valamint a véletlen nyújtotta esélyben rejlő kockázatokról.
Caesar nem említi, hogy megbüntette-e Considiust, vagy sem,
amiért elvesztette a fejét, mindenesetre a Feljegyzések
megjelentetésével ország-világ megtudta a szégyenét. A
beszámolójában Caesar az alárendelt tisztjét hibáztatja a
kudarcért, ami bár nem volt teljesen alaptalan, a katonái
akkoriban nem feltétlenül érezték jogosnak. Caesar adta ki a
parancsokat, és ő volt az, aki megállította a fő hadtestet egy
téves jelentés alapján, majd nagyon sokáig várt, míg
meggyőződött a jelentés hitelességéről. Időközben a bajtársaik
Labienus két légiójában roppant veszélynek voltak kitéve. A
helvétek üldözése folytatódott, bár a kép nem festett túl jól. A
kiosztandó búzaadag két nap múlva volt esedékes, csakhogy
ehhez nem állt rendelkezésre utánpótlás. Másnap reggel Caesar
úgy döntött, hogy ez így nem mehet tovább, és egyelőre
hagyjanak fel a helvétek óvatos kergetésével. A sereg
elkanyarodott, és Bibracte felé vette az irányt, ami nagyjából
harminc kilométerre lehetett. Azt tervezte, hogy ott feltölti a
készleteket, majd újra a helvétek után veti magát. Tekintetbe
véve utóbbiak keserves vánszorgását, nem lesz nehéz megint
utolérni őket. [21]
Utólag visszatekintve egyértelmű, hogy ez volt a hadjárat
fordulópontja. A Caesar gall szövetségeseinek sorait gyarapító
harcosok némelyike csakhamar dezertált, és átnyargalt az
ellenséghez, beszámolva a római visszavonulásról. A helvétek
úgy döntöttek, üldözőbe veszik a rómaiakat, mert feltehetően a
gyengeség jelének vélték a lépést. Caesar azon tűnődött, vajon
Bibractétól és az utánpótlástól akarják-e elvágni. Kisvártatva
megtámadták a római utóhadat. Caesar a teljes lovasságot
odaküldte erősítésnek, amit gyakorlatilag fedezékként használt,
amíg csatarendbe állította a seregét. Miután elfoglaltak egy
közeli dombot, a tapasztalt Hetedik, Nyolcadik, Kilencedik és
Tizedik légiót állította az arcvonalba. Ha ekkor már alkalmazta
későbbi szokását, akkor a Tizediket a megtisztelő jobb oldalon
sorakoztatta fel. Mindegyik légió a bevett gyakorlat szerint állt
csatarendbe, azaz a háromsoros (triplex acies) formáció szerint,
amelyben négy cohors állt az arcvonalban, és további három-
három cohors a második és harmadik sorban. A legionáriusok
lerakták a csomagjaikat – amit szokás szerint egy vállukon
átvetett botra akasztva hordtak –, hogy teher nélkül tudjanak
harcolni. A pajzsokról levették a bőr védőborítást, hogy
láthatóvá tegyék az alakulatok ismertetőjelzéseit, majd a
sisakokra rögzítették a taréjokat. Mögöttük a dombon Caesar a
tapasztalatlan Tizenegyedik és Tizenkettedik légiót
állomásoztatta a segédcsapatokkal együtt. Ők látták el a
csomagok és a poggyászkaraván védelmét, ezért elkezdtek
kiásni egy kis sáncárkot, hogy földsánccal vegyék körbe
magukat, de nagyon valószínűtlen, hogy elég idejük maradt a
szokásos katonai menettábor kiépítésére, amit a római seregek
általában a napi menetelés után állítottak fel. A csatában részt
vevő legionáriusok számára fontos volt, hogy az ingóságaikat
biztonságban tudják, ráadásul Caesar bizonyára még mindig
vonakodott bevetni a tapasztalatlan katonáit. A négy tapasztalt
légió jó eséllyel akkora arcvonalat képezett, ami a lejtő javát
elfoglalta, de Caesar legtöbb ütközetéhez hasonlóan ennek az
összecsapásnak se sikerült megállapítani a helyét, ezért a
topográ át illetően semmit sem fogalmazhatunk meg teljes
bizonyossággal. Caesar azt meséli, hogy a lejtő szöge
biztosította, hogy a két légió és a segédkatonák jól láthatóak
legyenek az ellenség számára, s miután a teljes domboldalt
megtöltötték az emberek, a rómaiak létszáma erősebb
benyomást keltett.
A sereg csatarendbe állítása eltartott egy darabig – akár több
óráig is –, amit a lovasság fedezett, de a helvéteknek is jó sok
időre volt szüksége, hogy előrenyomuljanak és felfejlődjenek az
ütközethez. Ekkor már jó néhány hete úton voltak, és az ínséges
időknek köszönhetően egyre jobban össze tudták hangolni a
mozdulataikat, de még ezzel együtt is szép feladatnak
ígérkezett, hogy elegendő harcost gyűjtsenek egy helyre a
rómaiak legyűrésére. A fér harcosok a családjukkal és a
cselédeikkel, valamint az összes poggyászukkal érkeztek, és a
helvétek egy elnagyolt szekértábort képeztek a harcvonal
mögött. A seregük fokozatosan kezdett felfejlődni, de a csata
már azelőtt elkezdődött, hogy az összes alakulatuk megérkezett
volna. Caesar nem árulja el, hány harcossal kellett
szembenéznie a csata kezdetén, de a helvétek harci kedvéből
ítélve a két fél nagyjából megegyező létszámmal
rendelkezhetett – feltéve, hogy a helvétek nem becsülték alá
túlságosan a rómaiak harci képességeit.

A bibractei csata

Ebben a korban a csatát megelőző veszteglés elég általános

jelenségnek számított, ami nyilvánvalóan az idegek játéka volt,
hiszen az emberek ilyenkor semmi mást nem tehettek, csak
vártak. Caesar úgy döntött, ajánlatos volna egy nagyvonalú
gesztust tenni, és látványosan leszállt a nyeregből, majd
hátraküldte a lovát az összes rangidős tiszt állatával együtt,
annak érdekében, hogy „mindenki ugyanakkora veszéllyel
nézzen szembe, és megszabaduljanak a megfutamodás
csábításától”. Catilina ugyanígy cselekedett a csata előtt i. e. 62-
ben, amikor a szenátushoz hű, túlerőben lévő sereg sarokba
szorította a követőit. Utolsó ütközetében a gladiátor Spartacus
egy lépéssel még tovább ment, és elvágta értékes lova nyakát,
amit egy korábbi csata során egy római tábornoktól
zsákmányolt. Egy gyalogos hadvezér kevésbé volt mozgékony,
így kevesebbet is látott a csata alakulásából, tehát Caesar egy sor
gyakorlati előnyt feláldozott, hogy az embereit bátorítsa. Soha
többé nem tett ilyet a későbbi csatáiban, amiből azt olvashatjuk
ki, hogy tisztában volt vele, a legionáriusai még nem ismerik őt
olyan jól, és hogy az utóbbi napokban a hadjárat nem alakult
valami fényesen. Viszont annak a jele is lehetett, hogy
parancsnokként még nem teljesen bízott magában. Hogy
tovább tüzelje az embereit, beszédet intézett hozzájuk,
miközben feltehetően a sorok között járkálva egymás után
szólította meg az összes cohorsot, mivel elég valószínűtlen,
hogy mind a négy légió egyszerre hallotta volna. [22]
Az ütközet a délután közepén kezdődött, amikor a helvétek
elindultak felfelé a lejtőn, a római arcvonal felé. Rendezett
sorokban közeledtek, zárt alakzatot tartva. A seregek általában
csatakiáltással, kürtjeik hangjával vagy bősz kinézetükkel
igyekeztek megfélemlíteni az ellenfelet, mielőtt elérték őket.
Nem volt szokatlan, hogy valamelyik oldal annyira pánikba
esett, hogy még azelőtt felbomlottak a sorai, és menekülőre
fogta a dolgot, mielőtt egyetlen kardcsapás történt volna. Ez
volt az egyik fő oka, amiért kockázatos lett volna a nemrég
alapított légiókat kitenni a csata nyomásának. Ám jelen esetben
a tapasztalt legionáriusok vártak, a szokásos stratégiájuk
szerint ebben az időszakban csendben maradtak, hogy szemmel
látható nyugalmukkal hozzák a frászt az ellenségre. Amikor a
helvétek elég közel értek – talán 10–15 méteren belülre –, a
legionáriusok elhajították a pilumjaikat, és a nehéz hajítódárdák
átszakították a pajzsokat, de volt rá eset, hogy két, fedésben lévő
pajzsot is egymáshoz szegeztek. Néhány harcos meghalt vagy
megsebesült, mások meg arra kényszerültek, hogy eldobják
használhatatlanná vált pajzsukat. A támadás lendülete
megtört, és a rómaiak vidám üdvrivalgással ünnepelték az
előnyüket, miközben kardjukat kivonva közelharcra indultak. A
terep, valamint a lelkes és dinamikus roham nekik kedvezett,
ennek ellenére a helvétek tartották magukat egy ideig, de
csakhamar feladták a dolgot, és elkezdtek visszavonulni a
síkságra. A rómaiak követték őket, de rendezett alakzatban, így
hamar elmaradtak a szökevények mögött, akik a völgy
túloldalán visszaszaladtak a magaslatra, körülbelül másfél
kilométernyire onnan. Ekkor azonban a rómaiaknak újabb
veszéllyel kellett szembenézniük, mert egy 15  000 harcosból
álló, friss különítmény közeledett feléjük a nyitott jobb szárny
felől, ők a boiusok és a tulingusok voltak, két szövetséges nép,
akik a helvét menetoszlopban hátrébb vonultak. Valószínűtlen,
hogy megtervezett hadmozdulat lett volna, hogy cseles
támadással lecsalogassák a rómaiakat a síkságra – feltehetően
csupán a véletlen szerencse segítette a helvéteket. Egy törzsi
hadsereg – még egy hellén sereg is, ahol az volt az uralkodó
irányelv, hogy a gyalogságot jelentősebb utánpótlás nélkül
egyetlen tömör sorba kell sűríteni – jelen helyzetben igen nagy
bajban lett volna, mert fennállt a veszélye, hogy a friss erőben
lévő ellenség bedarálja a teljes harcvonalat. Ezzel szemben a
római harcászati rendszer az utánpótlás fontosságára helyezte a
hangsúlyt, és az ütközet kezdetén szokás szerint legalább a
hadereje kétharmadát visszatartotta a frontvonaltól. A
cohorsok harmadik sora levált, és új hadrendbe fejlődött, hogy
fogadja a boiusok és a tulingusok támadását. Az első és a
második sor a helvétek ellen harcolt, akik a szövetségeseik
láttán új erőre kaptak, és visszafordulva belevetették magukat a
csatába. A Tizenegyedik és Tizenkettedik légió látszólag
megmaradt a tartalékos szerepben, Caesar inkább továbbra is
meg gyelőként hátul tartotta őket. [23]
Elkeseredett küzdelem bontakozott ki, ami jóval sötétedés
után is folytatódott, de az új haderő érkezése miatti, kezdeti
ijedség után a rómaiak megállíthatatlanul nyomultak előre. A
szekértáborért vívott összecsapás különösen véresre sikeredett,
hiszen a helvét harcosok a javaikért és a családjukért küzdöttek.
Caesar nem említi, hogy ő maga mit csinált a harc közben,
leírásában csak „a rómaiakként” emlegeti magukat, ahogy
megfordultak, hogy két irányba harcoljanak. Feltehetően azt
tette, amit bármelyik római parancsnok tett volna, és a
frontvonal közelében maradt, hogy személyesen bátorítsa a
katonáit, és tartalékosokat vessen be, ha szükségesnek látja.
Végül teljes győzelmet arattak, de viszonylag nagy volt a
rómaiak vesztesége, és a sereg még három napig nem mozdult
arról a helyről, hogy ellássák a sebesülteket és eltemessék a
halottakat. Szép számú foglyot ejtettek, köztük Orgetorix át és
lányát, de Caesar azt állítja, 130  000 ember elmenekült a
csatából, és északkelet felé futottak, a lingonok területére. A
fennálló körülmények közt valószínűleg nem lehetett könnyű
dolga a hiteles adat megállapításakor, de világos, hogy a
vándorlók közül meglehetősen sokan túlélték az ütközetet.
Sokan talán oda se értek, de akik ott voltak, azok a málhájuk
nagy részét eldobálták. Caesar nem eredt a nyomukba azonnal.
Még nem tudta felmérni az utánpótlás kérdését, és a
veszteségek iránt tanúsított gyelme is sokat számított a sereg
és parancsnoka közt kialakítandó bizalom szempontjából.
Helyette üzeneteket küldött a lingonok törzsfőnökeinek, és
megparancsolta, hogy ne segítsenek a helvéteknek, hacsak nem
akarják, hogy ellenségként tekintsen rájuk is.
 Három nap múlva elindult az ellenség után, de csakhamar
belefutott egy küldöttségbe, akik felajánlották, hogy megadják
magukat. Caesar utasította őket, hogy szóljanak a
törzstagoknak, álljanak meg, és várják meg, amíg utoléri őket,
hogy közölhesse a döntését. Az, hogy ezt meg is tették, annak a
jele, hogy nem csupán időt akartak nyerni. Amikor Caesar
megérkezett, túszokat kért és kapott, egyúttal azt követelte,
hogy a helvétek eresszék szabadon azokat a rabszolgákat, akik
vagy hozzájuk menekültek, vagy akiket magukkal hurcoltak a
vándorlásuk során. A harcosokat megfosztotta a fegyvereiktől.
Az első éjszaka az egyik klánból nagyjából hatezer ember kitört
a táborból, és megindult keleti irányban a Rajna felé. Caesar az
útba eső településeknek is ugyanolyan szigorú hangvételű
gyelmeztetést küldött, mint a lingonoknak. A szökevényeket
visszahozták és eladták rabszolgának, megtagadván tőlük
azokat az engedményeket, amiket Caesar mindenki másra
kiterjesztett. Azután megparancsolta a helvéteknek és a legtöbb
szövetségesüknek, hogy térjenek vissza a szülőföldjükre, és ott
telepedjenek le újra. A provinciájában élő allobrogoknak
instrukciókat küldött, hogy a visszatérő törzseket lássák el
gabonával, amíg újjászervezik az életüket, visszaépítik
felgyújtott településeiket és ismét művelni tudják a földjeiket.
Miután a haeduusok kérelemmel fordultak hozzá, Caesar
hozzájárult, hogy a boiusok az ő törzsi földjeiken telepedjenek
le. A Gallia Transalpinát övező területek stabilitása helyreállt,
de ezért nagyon magas árat kellett zetni emberéletben. Caesar
állítása szerint a helvétektől zsákmányolt lista 368  000
emberről számolt be, amiből csak körülbelül 110 000 tért haza;
a 32  000 boius – kivéve a csatában elvesztett társaikat –
Galliában telepedett le, míg 6000 foglyot eladtak rabszolgának,
ami azt jelenti, hogy a masszív veszteség 220  000 fő. Mint
mindig, most sem tudhatjuk, hogy mennyire hihetünk e
számoknak, és feltételezhetően a küszöbön álló római
támadások hatására jókora számban szétszóródtak, ahogy a
tigurinusok is a Saône mentén. Mindamellett rengeteg embert –
talán tízezreket – megölhettek, de ne hagyjuk, hogy a mai
szemmel nézve óriási emberáldozat elterelje a gyelmünket
Caesar római közönségének a statisztikai adatokra adott
válaszáról. Ők csak annyit láttak az egészből, hogy egy
ellenséges nép veszélyes mozgását feltartóztatták, és az Itáliától
nem messze fekvő provinciájuk jövője biztosítva van. A
Feljegyzésekben Caesar gyakran használja a parcere kifejezést,
ami azt jelenti, hogy „megbékíteni”, és bárhol bármilyen nép
legyőzését értette alatta, amelyik ellenállt, ha felszólították,
hogy hajtson fejet a római fennhatóság előtt. A római győzelem
eredménye a pax, azaz „béke”. Római szemmel nézve tehát az
északi határvidékre visszatért a béke. [24]

A RÓMAI NÉP BARÁTJA

Beköszöntött a nyár. Jó néhány, csatározásra alkalmas hónap

volt még hátra, de már nem lett volna idő a haderőt
visszatelepíteni a Balkán határára, és ott újabb hadjáratba fogni.
Caesar máris nagy győzelemmel lett gazdagabb, de még többre
vágyott, és vonakodott tétlenül henyélni akár csak rövid ideig
is. Csakhamar újabb katonai kaland lehetősége derengett fel a
láthatáron. Küldöttségek érkeztek Közép-Gallia legtöbb
gall/kelta törzsétől, hogy gratuláljanak neki a helvétek
legyőzéséhez. A dicséret részben talán őszinte volt, de nyilván
bölcsebb volt a régióba érkező bármilyen új hatalommal jó
kapcsolatra törekedni. Ezek a követek engedélyt kértek, hogy az
összes törzset egy nagy gyűlésre hívják össze, ahol
találkozhatnának vele, és elé állhatnának a kéréseikkel. Egy
másik könnyes jelenetben pedig törzsfők vetették a proconsul
lába elé magukat, és szószólójukként a druida Diviciacusszal
könyörögve esedeztek Caesarnak, hogy védje meg őket a germán
Ariovistus királytól. Azt állították, hogy a fér t azért hívták,
hogy segítsen a sequanusoknak, de azóta magával hozott és
letelepített a földjükre még 120 000 embert, és minden törzsből
túszokat szedett. A zsarnokságára panaszkodtak, „vad,
irányíthatatlan barbárnak” nevezve őt. Azt beszélték, még több
germán fog csatlakozni a hadúrhoz, és arra kérték Caesart, „óvja
meg Gallia egészét Ariovistus rohamától”. A sequanusok
megbízottai csendesen támogatták a kérelmet, és Diviciacus azt
válaszolta Caesar érdeklődésére, hogy túlságosan féltek
megszólalni, nehogy a germánok fülébe jusson a szó. Azután
Caesar biztosította az összegyűlt törzsfőnököket, hogy majd
elintézi a dolgot, és az auctoritasa segítségével megpróbálja
meggyőzni Ariovistust, hogy fékezze magát. Magában persze
nagyon is komolyan vette a dolgot, mert úgy érezte, Róma
régóta hű szövetségeseiként muszáj pártfogolnia a
haeduusokat. Állítása szerint ezenkívül az is aggasztotta, hogy a
germánok rászoknak a Rajnán való átvándorlásra, mert ha ez túl
gyakorivá válik, az olyan léptékű népvándorlást indíthat el,
mint amilyen a kimbereké és a teutonoké volt. [25]
Követeket küldött Ariovistushoz, akik által arra kérte, hogy
találkozzon vele valahol kettejük közt félúton. A király
visszautasította, mondván, Caesar menjen el hozzá, ha beszélni
akar vele, valamint azt a kérdést is nekiszegezte, hogy a rómaiak
miért érzik úgy, hogy bele kell avatkozniuk bármibe is Galliának
ezen a részén. Válaszként Caesar újabb üzenetet küldött, amiben
emlékeztette a királyt, hogy nem illik megfeledkeznie a
tartozásáról, hiszen a consulsága idején a római nép „király és
barát” címmel ismerte el őt. Ezúttal nyíltan megfogalmazta a
követelését. Ariovistus nem vihetett magával több germánt a
Rajnán túlról, hogy Galliában telepítse le őket. Másodsorban
pedig adja vissza a haeduusok túszait, és a jövőben tartózkodjék
attól, hogy portyázással zaklassa, illetve megfélemlítse őket.
Beleegyezés esetén garantálta a Rómával fenntartott további jó
viszonyt, de ha elutasítja, azzal arra kényszerítené Caesart, hogy
határozott lépéseket tegyen a haeduusok és a Köztársaság többi
szövetségese védelmében. Ariovistus a válaszában ismét nem
mutatta jelét, hogy hajlana a kompromisszumra. Hódító volt, és
a rómaiakhoz hasonlóan nem látta okát, hogy más szabja meg
neki, hogyan bánjon a meghódítottakkal. A rómaiak szabadon
irányíthatták a provinciáikat, ahogy nekik tetszett, ő pedig
ugyanígy ragaszkodott a jogához azokon a földeken, amiket a
harcosaival megszerzett. Legyőzte a haeduusokat, és a
túszoknak nem volt mitől tartania, amennyiben a törzs
meg zeti neki az éves sarcot, őt és harcosait még nem győzte le
senki, amióta Galliába lépett, és semmilyen ellenfél nem
riasztotta meg. Miután Caesar felépítette az olvasóinak
Ariovistus gőgös karakterét, azt állítja, hogy a levél kézhez
vételétől számított egy órán belül küldöttek érkeztek a
haeduusoktól, akik jelentették, hogy a földjeiket lerohanták a
germánok. Ráadásul északabbról a treverusok azt üzenték, hogy
a suebusok – a germán nép, amelybe Ariovistus és a harcosai
tartoztak – nagy számban gyülekeznek a Rajnánál, és
megpróbálnak átkelni Galliába. Állítólag száz klán lendült
mozgásba, ami mellett eltörpült a helvétek népvándorlása. [26]
Caesar úgy döntött, cselekednie kell, ám mielőtt elindult,
ezúttal gondoskodott róla, hogy a gabona-utánpótlással ne
legyen probléma. Rohamtempóban vezette a sereget, mert most
nem a nehézkesen cammogó helvéteket kellett követniük, és
három nap múlva üzenetet kapott, amelyben tájékoztatták,
hogy Ariovistus és a germán sereg Vesontio (a mai Besançon)
felé nyomul, ami a sequanusok fő városa volt. Nyilvánvalóan a
törzs ekkorra szakított korábbi szövetségesével. A város törzsi
központként fontos helynek számított, természeti adottságainál
fogva jól védhető pozícióban helyezkedett el, és óriási
ételraktárai voltak, amelyek bármelyik hadsereg számára jól
jöhettek. Caesar nem akarta, hogy a település ellenséges kézre
kerüljön, ezért éjjel-nappal erőltetett menetben vezette tovább
az embereit, alig engedélyezve rövid pihenőket, amíg el nem
érték a várost, ahová helyőrséget telepített. Miután viszont a
versenyt megnyerte, jó néhány napnyi pihenőt rendelt el az
embereknek, és várta, hogy az utánpótlásuk beérje őket. Amikor
egy seregnek túl sok ideje van, a zúgolódás mindig jobban
felerősödik, mint amikor elfoglalja magát. A pletyka gyorsan
terjedt a városban, és:

a riadalom kezdett elharapózni a gallokkal és

kereskedőkkel folytatott beszélgetés után, akik
elterjesztették, hogy a germán faj óriás termetű,
hihetetlenül bátrak, és igen jártasak a
fegyverforgatásban – azt állították, hogy gyakran,
mikor találkoztak velük, még a pillantásukat és a
szúrós tekintetüket se bírták elviselni. Hirtelen kitört
a pánik az egész hadseregben, a teljes állomány fejét és
hangulatát megfertőzve. A dolog a tribunusokkal és
prefektusokkal kezdődött, és azokkal az emberekkel,
akiknek nem volt korábbi katonai tapasztalata, és csak
azért tartottak Caesarral a városból, hogy elnyerjék a
barátságát: egyesek kifogásokkal álltak elő, ami miatt
távozniuk kellett, mások egyszerűen engedélyt kértek
a távozásra, néhányan pedig a megszégyenüléstől
félve maradtak… Ők képtelenek voltak leplezni a
szorongásukat vagy néha a könnyeiket; a sátrukban
lapultak a végzetüket siratva, vagy összegyűltek a
barátaikkal, hogy a rájuk leselkedő veszélyről
sopánkodjanak. Az emberek az egész táborban
elkezdték megírni a végrendeletüket. Ennyi
kétségbeesett hang hallatán még a hadjáratokban
 edzett emberek, tapasztalt katonák, centuriók és
lovassági tisztek se maradtak higgadtak. [27]

Egyesek azt állították, hogy jobban aggódnak a nehéz terep

miatt, amin a seregnek át kell kelnie az előrenyomulás
következő fázisában. Mások azt mondták, a gabona-utánpótlás
miatt idegesek – a helvétek ellen folytatott hadművelet
fényében ez végül is elfogadható érvnek tűnt. Néhány tiszt azt
sem röstellte kijelenteni, hogy nyílt lázadás lesz, és a katonák
nem fognak engdelmeskedni Caesar parancsainak, amikor
továbbvezényli őket. Az epizód jól ábrázolja, hogy az a fanatikus
hűség, amit a tisztjei és katonái mutatnak majd a későbbi
hadjáratok során, különösen a polgárháború idején, nem
bimbózott ki azonnal, amint Caesar Galliába érkezett, hanem
időbe telt, míg szárba szökkent. Furcsa, hogy Caesar a
tribunusokat és a többi tisztet nevezi meg a zúgolódás
forrásaként, mert ezek az emberek általában lovagok voltak,
vagy gyakran szenátorok ai. Ez megerősíti azt a nézetet, hogy
nem ezek az osztályok voltak a Feljegyzések egyedüli, és
szükségszerűen nem is fő célközönsége. Dio azt állítja, hogy az
előbb említett emberek azért panaszkodtak, mert a szenátus
nem hagyta jóvá az Ariovistus elleni háborút, így pusztán
Caesar személyes becsvágya miatt kellett kockára tenni az
életüket. [28]
A proconsul consiliumot (tanácsot, eligazítást) hívott össze. Az
összes centurio – nagyjából 360 ember, ha az összes ilyen
posztot betöltötték a hat légióban – parancsba kapta, hogy
jelenjen meg, feltételezhetően a többi rangidős tiszttel együtt.
Eljött az idő, hogy Caesar, az orátor érvek felsorakoztatásával
bűvölje el a seregét, miképp a múltban is oly gyakran meggyőzte
a Forum népét. Szigorúan kezdte, ahogy egy olyan hadvezérhez
illik, aki Róma szenátusától és népétől kapott imperiumát, és
összeszidta őket, amiért meg merik kérdőjelezni törvényesen
kijelölt parancsnokuk terveit. Miután sokkot okozott nekik, és
kioktatta őket fegyelemből, Caesar érvelő hangnemre váltott.
Meglehet, hogy feleslegesen idegeskednek, mondta, mert
minden esély megvan rá, hogy Ariovistus emlékezni fog
Caesarral szembeni kötelességére, hiszen Róma előző évben
elismerte őt, és végül belátja, mi a helyes. Még ha
elkerülhetetlen lesz is a harc, a római légiók a múltban már
találkoztak germán harcosokkal, és legyőzték őket, például
amikor Marius szétzúzta a kimberek és a teutonok csapatait,
vagy a közelmúltban, amikor a Spartacus-féle rabszolgahadban
harcoló germánokkal kellett szembenézni. Ariovistus úgy
győzte le a haeduusokat és a többi gallt, hogy túljárt az eszükön,
és meglepte őket, nem becsületes harcban. Ezek a primitív
cselek a római hadsereg ellenében nem működnének. Azok
pedig, akik nyílt aggodalmuknak adtak hangot a gabona-
utánpótlással kapcsolatban, megsértették őt, mert kételkednek
a gondoskodásában és hozzáértésében, miközben nem vesznek
tudomást a szövetséges törzsek által már útnak indított
karavánokról és a földeken szemmel láthatóan beérett
termésről. Amiatt nem aggódott, hogy a katonái megtagadják a
parancsot, ha továbbvezényli őket:

…bármikor, ha egy hadsereg nem hallgatott a

parancsnokára, vagy a szerencse pártolt el tőlük, vagy
nagy hibát követtek el… Az én tisztességemet igazolta
az élet, a jó szerencsémet pedig a helvétek ellen vívott
háború. Ezért a terveim kivitelezését egy későbbi
időpontra halasztom, és az előttünk álló éjszaka
negyedik őrségében tábort bontok, hogy egyszer s
mindenkorra megtudjam, hogy a kötelesség és a
becsület győzedelmeskedik-e a szívetekben a félelem
fölött. Egyébként ha senki sem tart velem, akkor
egyedül a Tizedik légióval indulok el, mert az ő
 hűségükben nem kételkedem, és attól fogva a
személyes testőrségemnek tekintem őket.

Caesar ezt a légiót kedvelte leginkább, és az ő bátorságukban

bízott a legjobban. [29]
Az egész monológnak az volt a célja, hogy felpiszkálja a
centuriók büszkeségét, próbára tegye az önmagukba és az
egységükbe vetett hitét. Caesar csalódott hangon beszélt róluk,
mert a parancsoknak való engedelmesség visszautasításának
csak gyávaság lehetett az oka, vagy az, hogy nem bíznak a
vezérükben. A Tizediknek hízelgett a dolog, és a tribunusai
nyomban jelentették, hogy a légió készen áll végrehajtani Caesar
összes parancsát, egyben igazolni, hogy rászolgáltak a
bizalmára. A többi egység is eltökélte magát, hogy egyik légió
sem fogja felülmúlni, és a centurióik arra kérték a tribunusokat
és a rangidős tiszteket, győzzék meg Caesart, hogy
engedetlenségről igazából szó sem volt. [30]
Másnap hajnal előtt Caesar kivezényelte a sereget a táborból,
ahogy ígérte. Egy tekintetben változtatott a tervén, ami arra
enged következtetni, hogy a kritikák bizonyos részét jogosnak
vélte. A korábbi tervvel ellentétben, amelynek értelmében a
dombokon át vezette volna a sereget, tanácsot kért
Diviciacustól, és a sík vidékre irányította a menetoszlopot. Ez
ugyan nyolcvan kilométeres kerülővel járt, de megelőzte, hogy a
tisztjei megint háborogni kezdjenek. Egy héttel később a
felderítői jelentették, hogy a germán sereg negyven kilométerre
sincs tőlük. Csakhamar küldöttek érkeztek Ariovistustól, és
közölték, hogy most már hajlandó a személyes találkozóra, amit
korábban elutasított. A Feljegyzésekben Caesar azt állítja, hogy
még mindig a probléma békés rendezésében reménykedett, és
ezzel valószínűleg nem csak a saját méltányos hozzáállását
igyekezett hangsúlyozni az olvasóinak. Rengeteg római
hadvezér, köztük Sulla is, dicsőítette azokat az alkalmakat,
amikor egy római magistratus teljes pompájával és
ünnepélyességével körítve, a légiók tömött sorai mellett nézett
szembe egy idegen királlyal, és feltételeket szabott neki. Egy
ilyen esemény legalább annyira dicsőséges volt, mintha
csatában győzték volna le az ellenséget, habár nem kecsegtetett
a zsákmány-, illetve rabszolgaszerzés lehetőségével. [31]
A találkozóra öt nappal később került sor egy síkságon, ami
nagyjából egyenlő távolságra volt mindkét tábortól. Csak egy
nagyobb földhalom bontotta meg a sík terepet. A találkozás
mikéntjét a megelőző napokban folytatott hosszú tárgyalások
során eszelték ki. Ariovistus ragaszkodott hozzá, hogy
mindkettejük kíséretében csak lovasok legyenek. Mivel Caesar
nem bízott meg teljesen a szövetséges lovasokban, kölcsönkérte
a hátasaikat, és odaadta a Tizedik legionáriusainak, hogy ők
biztosítsák a kíséretét. Miután ismét éppen őket választották ki
az egész hadseregből, a katonák örömmel viccelődtek, hogy a
proconsul lovagokat (equites) csinál belőlük, a vagyonos lovagi
osztály ősi szerepére utalva. A két fél kétszáz lépés távolságra
állt meg egymástól. Ezután Ariovistus kérésével összhangban
mindkét vezér egy mindössze tízfős kísérettel léptetett előre. A
kommunikáció nyelve a gall volt, amit Ariovistus már
elsajátított, amióta a Rajnától nyugatra élt. Caesar valószínűleg
az egyik szokásos tolmácsát használta. Kezdetnek emlékeztette
Ariovistust a szívességre, amit a Köztársaság tett neki, és az
ezzel járó kötelességére. A haeduusok nagyon régi szövetségesei
voltak Rómának, és ahogy a germánok bántak velük, az
elfogadhatatlan volt, aminek véget kellett vetni. Caesar
követelései nem változtak. Több germán nem jöhetett át a
Rajnán Galliába, és a haeduusok túszait vissza kellett
szolgáltatni. Ariovistus hozzáállása sem változott. Amit
megszerzett, azt hódítás jogán szerezte. Miért avatkozott bele
Caesar egy olyan vidék dolgaiba, ahova korábban még nem
merészkedett római sereg? Ez az ő „provinciája” volt, ahogy
Gallia Transalpina Caesaré, és egyiküknek sem kellene a másik
területét háborgatnia. A germán azon tűnődött, „vajon Caesar a
barátság színlelése ellenére azért hozta-e Galliába a seregét,
hogy elpusztítsa őt”. Míg a rómaiak vissza nem vonulnak,
Ariovistus ellenségnek tekinti őket. A Feljegyzésekben egy olyan
szúrós megjegyzést is megenged magának, hogy ha megölné
Caesart, a hírnek „sok fontos ember és nemes” örülne Rómában.
Ez valószínűleg igaz lehetett, bár egyik politikai ellenfele sem
szerette volna, ha annyira haza atlan emberként ábrázolják,
hogy még egy római sereg vesztének is örülne, ha az egyben
Caesar halálát jelenti. Miután Ariovistus megfenyegette,
felajánlotta Caesarnak a segítségét minden jövőbeli
hadművelethez, amennyiben azonnal visszavonul. [32]
Válaszában Caesar a római álláspont jogosságát hangsúlyozta,
de az egyezkedésnek vége szakadt, amikor néhány germán
harcos dárdákkal és kövekkel kezdte dobálni a nyeregben ülő
legionáriusokat. Caesar úgy döntött, nem bocsátkozik harcba,
mert nem akart olyan benyomást kelteni, hogy a rómaiak nem
tartják a szavukat. Két nap múlva Ariovistus üzenetet küldött,
amelyben lehetőséget kért egy újabb tárgyalásra, ám ezúttal a
római küldötteket invitálta a saját táborába. Caesar vonakodott
bármelyik rangidős tisztje életét kockára tenni, és ismét
Valerius Procillusba vetett bizalmat a feladat végrehajtására.
Caius Mettius kísérte el a fér t, egy kereskedő, aki a múltban
már járt Ariovistusnál, és élvezhette vendégszeretetét. Ezúttal
azonban kevésbé volt meleg a fogadtatás, és a germánok
mindkét küldöttet kémkedéssel vádolták meg, majd láncra
verték. [33]
Ariovistus nyilván katonai eszközökkel akart pontot tenni a
vita végére. Annak ellenére, hogy tapasztalt hadúr volt, aki a
harcosait szinte az összes törzsi seregnél összetartóbb haderővé
kovácsolta, még mindig körültekintően járt el. Még aznap,
amikor a követeket őrizetbe vette, előrenyomult, hogy mintegy
tíz kilométerre a rómaiaktól verjen tábort egy magaslaton.
Valószínűleg továbbra is a dombháton maradva, másnap reggel
újra kivezette a hadseregét, hogy Caesar táborán túl, a rómaiak
mögött három és fél kilométerrel táborozzon le. Ezzel elvágta
Caesart a szövetséges törzsektől várt utánpótlástól. A proconsul
öt napon át minden egyes nap kivezényelte a sereget a táborból,
hogy csatarendbe fejlődjenek. A germánok nem akartak lejönni
a magasból, Caesar pedig kétségkívül ostobaságnak tartott egy
Ariovistus tábora ellen indított direkt támadást, ami arra utal,
hogy erős pozíciót foglalhattak el. Ezekben a napokban sor
került kisebb csetepatékra, főleg a két lovasság között, de nem
lett belőle átfogó ütközet. Ariovistus lovasai a válogatott
könnyűgyalogsággal dolgoztak össze – akiket a későbbi
évszázadokban a germánok a „száz” (centeni) néven emlegettek
–, mert rövid távon képesek voltak lépést tartani a lovakkal, ha a
sörényükbe kapaszkodtak. A talpas katonák szilárd támogatást
biztosítottak, akik mögé vereség esetén a lovasság vissza tudott
húzódni, hogy pihenjen és ismét csatasorba álljon egy újabb
előrenyomulás előtt. A germán harcosok a taktikájukkal és a
tudásukkal általában fölénybe kerültek a gall lovassággal
szemben. [34]
Caesar nem engedhette meg magának, hogy egy helyben
maradjon, mert így semmivel sem jutott előrébb, a serege pedig
minden nappal egyre többet élt fel a magával hozott
ellátmányból. A közvetlen támadás túl kockázatos lett volna,
ezért inkább úgy határozott, hogy újra megnyitja az
utánpótlásvonalat. A sereg három sorba fejlődött, amelyek
mindegyike könnyen csatarendbe állhatott, felvéve a szokásos
triplex aciest. A poggyászkaraván és feltehetően valamennyi
őrség a főtáborban maradt, mert Caesar csak egy előőrsöt akart
létesíteni a germánok pozíciója mögött. A rómaiak elvonultak a
germán tábor mellett egy pontig, ami nagyjából egy kilométerre
feküdt attól. Miután odaértek, a légió szembefordult az
ellenséggel. A germán lovasság 16 000 gyalogos kíséretében jött
elő, hogy megütközzön velük. Ez csak egy része volt Ariovistus
gyalogságának, de nem valószínű, hogy elég gyorsan fel tudott
fegyverezni többet egy csatához. Caesar elrendelte, hogy a
harmadik sorban álló cohorsok húzódjanak szét, és kezdjék meg
egy új tábor kiépítését két légió elszállásolásához, míg az első és
a második sor visszavert minden germán támadást. Ezek
többnyire inkább csak puhatolódzó-félrevezető megmozdulások
voltak, semmint teljes erőbedobással indított rohamok. Ha
mind a hat légió részt vett volna a hadműveletben, akkor
legfeljebb a kétharmad haderő a lovassággal és a
könnyűgyalogsággal kiegészülve elegendő lett volna a
germánokkal szemben. Néhány órányi „kóstolgatás” után
elkészült a tábor védvonala. Két légió betelepült, míg a
harmadik ugyanolyan rendben, ahogy jött, visszamasírozott a
főtáborba. A kisebbik erődből most már egyszerűbben meg
tudták védeni a szövetséges törzsektől érkező utánpótlás-
karavánokat. Miután elhárult a nyomás, ami Caesart a gyors
győzelem vagy a megalázó visszavonulás közötti választásra
kényszerítette, pillanatnyilag megengedhette magának, hogy
kivárja a számára megfelelő pillanatot, amikor ideális
körülmények között ütközhet meg az ellenséggel. [35]
Másnap Caesar mindkét táborból kivezényelte a légiókat, hogy
fejlődjenek a szabályos triplex acies alakzatba az ellenséggel
szemben. Magabiztos fellépést akart produkálni, hogy a saját
embereit bátorítsa, az ellenséget pedig lenyűgözze, de írása
szerint ezekben a napokban ez lett a szokásos gyakorlat.
Ariovistus visszautasította a csatára való felhívást, és délben a
római parancsnok visszaküldte az embereit. A délután
folyamán a germánok erőszakosabbá váltak, és katonákat
küldtek ki a kisebb tábor lerohanására, de az ott állomásozó
legionáriusok vissza tudták verni az ostromot. Aznap este
Caesar személyesen kérdezte ki az elfogott germánokat. A
fér ak azt állították, hogy Ariovistus azért vonakodik átfogó
támadásba lendülni, mert a germán sereg jövendőmondó
asszonyai kijelentették, hogy csak akkor arathat diadalt, ha
megvárja a holdtöltét. Csata előtt a legtöbb seregben szokás
szerint szertartásokat végeztek és áldozatokat mutattak be, de
Caesar, a pontifex maximus a Feljegyzésekben sehol egy árva
megjegyzést sem tesz a rituálékról, amelyek a légiós életmód
nagyon fontos aspektusát képezték. Jelen esetben úgy döntött,
kihasználja az ellenfél babonáit. Másnap szinte teljesen
kiürítette a táborokat, csak néhány őrt hagyott hátra, és a
hadsereg többi részét a triplex acies alakzatba állította,
valószínűleg a lovassággal a szárnyakon. Azután egyenesen
megindult felfelé a lejtőn a germánok ellen, és sokkal közelebb
merészkedett a táborukhoz, mint az azt megelőző napokban
bármikor. Ez már túl merész lépés volt ahhoz, hogy
megszégyenülés nélkül semmibe lehessen venni, és azzal a
kockázattal járt, hogy az ellenfél megfélemlíti a harcosait.
Ariovistus kivezette az embereit, akik a klánjaik és törzseik
szerinti egységekbe fejlődtek – hét különálló részlegről esik
említés. Az arcvonal mögött a harcosok asszonyai szekereken
ülve bátorították a fér népet, és könyörögve kérlelték őket,
hogy óvják meg őket a rabszolgaságtól, ami az ellenség kezére
kerülve vár rájuk. [36]
Az Arlovistus elleni csata

Ebben az ütközetben mind a hat légió a csatasorban

sorakozott fel, tehát Caesar már úgy érezte, hogy a Tizenegyedik
és a Tizenkettedik légió elegendő hadi tapasztalatot szerzett,
hogy elviselje a nyomást. Lehetséges, hogy mindkettőt
tapasztaltabb alakulatok közé állította, és felettébb valószínű,
hogy a szárnyakra veterán légiókat rendelt. Caesar öt legatusa és
a quaestora megkapta egy-egy légió parancsnokságát, „hogy
minden ember bátorságának legyen egy-egy szemtanúja”. Maga
a jobb szárnyra állt, mert úgy vélte, ott a leggyengébb az
ellenséges vonal, és valószínűleg ott törhető át legkönnyebben.
A csata hirtelen vette kezdetét, mindkét fél úgy rohanta meg a
másikat, hogy a hajítófegyverek ilyenkor szokásos használata is
elmaradt. Caesarnak sikerült áttörnie az ellenfél bal oldalán, de
túlságosan a csata sűrűjében volt ahhoz, hogy a többi egységet
irányítani tudja. A germán jobb oldal kezdte visszaszorítani a
római bal oldalt, és csak az ifjú Publius Crassus azonnali
fellépésének köszönhető, hogy nem lett nagyobb baj. A lovasság
parancsnokaként odafentről „könnyebben átlátta a helyzetet,
mint a frontvonal sűrűjében harcoló tisztek”. Crassus
odarendelte a harmadik vonal cohorsait, és visszaszorították a
germánokat. Nem sokkal később a távoli jobb szárny áttörése
miatt riadalom futott végig a teljes germán seregen, ami végül
fejvesztett menekülésbe csapott át. Maga Caesar a lovassága
élén elszánt és valami egészen könyörtelen üldözésbe kezdett.
Egy későbbi forrás, amely valószínűleg erre a csatára utal, azt
állítja, hogy szándékosan egérutat adott egy csapat germánnak,
akik addig kétségbeesett ellenállást tanúsítottak, hogy
menekülés közben könnyebben lemészárolja őket. Maga
Ariovistus elmenekült, és ezután el is tűnt a történelem
lapjairól. Két felesége – az egyikük egy noricumi király nővére –
és egyik lánya szerencsétlenebbül járt, mert megölték őket a
féktelen mészárlásban. Egy másik lánya fogságba esett. A többi
törzs még a Rajnán át menekülő szökevények egy részét is
megtámadta. A suebusok, akiknek a rokonaik után kellett volna
jönniük Galliába, visszatértek az otthonaikba. Caesar örömére a
mellette küzdő katonák rábukkantak Valerius Procillusra, akit
sikerült kimenekíteni a foglyul ejtői karmaiból. A proconsul
állítása szerint „a viszontlátás legalább akkora öröm, mint maga
a győzelem”. Az érzés bizonyára őszinte volt, és persze egy ilyen
fordulat jól szemléltette az olvasók számára, hogy Caesar nem
véletlenül híres a barátai iránti hűségéről. Procillus
kétségtelenül még jobban megkönnyebbült, mert elmesélte,
hogy a germánok háromszor kérdezték meg a
jövendőmondóikat, hogy égessék-e el élve, de a sorshúzás mind
a háromszor megkímélte. A másik foglyul ejtett fér , a
kereskedő Mettius szintén ép bőrrel úszta meg a kalandot. [37]
A háborús idény véget ért, és Caesar teljesítménye – saját
szavaival élve – „két igen nagy háború egyetlen nyár alatt”. A
provinciába érkezése előtt valószínűleg egyikre sem számított,
de megragadta a kínálkozó alkalmakat. A gyelmét
pillanatnyilag lekötötte Gallia, és a közeljövőben ez így is
maradt. Caesar a tél java részét Gallia Cisalpinában töltötte, ahol
a római kormányzótól elvárt közigazgatási és bírói feladatokat
látta el, miközben egyik szemét Rómán tartotta. A serege ott
maradt, és a sequanusok területén lévő téli posztjára ment. A
tavasz beálltával készek lesznek további hadműveleteket
folytatni Gallia belsejében. [38]
 XI

„A GALL NÉPEK LEGBÁTRABBIKA”:

A BELGÁK, I. E. 57

„Nem hagyták, hogy kereskedők járjanak közéjük;

nem engedték sem bor, sem más fényűző cikk
behozatalát, mert úgy hitték, hogy ezek elgyengítik a
szellemet és megkurtítják a bátorságot.” – Caesar [1]

„A teljes faj, melyet most már galloknak és galatáknak

is neveznek, a háború megszállottja… bár
máskülönben együgyű… Ezért ha feldühödnek,
egyként gyűlnek össze a harcra, nyíltan és
körültekintés nélkül, szóval, ha valaki fortélyhoz
folyamodva kívánja legyőzni őket, könnyen elbánik
velük…”
– Sztrabón, i. e. I. század eleje [2]

I.  e. 58–57 téli hónapjaiban Caesar még két légiót toborzott, a

Tizenharmadikat és a Tizennegyediket. Ismét csak teljesen saját
kezdeményezésre cselekedett, és a kormányzóként felügyelt
pénzalapból zette a katonákat és a felszerelésüket. Így aztán
tizenkét hónap alatt megduplázta a rendelkezésére álló haderőt
a provinciájában. A tapasztalt légiók centurióit előléptette és az
új alakulatokhoz rendelte. Ez jó taktikai érzékre vallott, mert a
nyers regruták mellé veterán tiszteket adott élesztőnek, ami
látszólag Caesar bevett szokása volt a hadjáratai során. Az
áthelyezések nyomán a korábbi légiókban üresedés támadt,
amit feltehetően belső előléptetésekkel vagy külsősök
kinevezésével töltött fel. A Feljegyzésekben a centuriók
előléptetését vagy megjutalmazását mindig a feltűnő
bátorsággal indokolja. Suetonius azt írja, Caesart nem érdekelte
az emberek „életmódja vagy gazdagsága, csak a kurázsija”. A
tribunusai és prefektusai, akik közül sokat mások javaslatára
vagy szívességből nevezett ki, előző nyáron csalódást okoztak.
Nem tudjuk, hogy a Vesontióban mutatott elégedetlenkedés
elbocsátásokkal járt-e. A pártfogás a római társadalom egészére
jellemző volt, szóval elég valószínűtlen, hogy ne játszott volna
szerepet, amikor Caesar kinevezte a centuriókat, de nyilvánvaló,
hogy számára az egyéni képesség volt a fő szempont. A
centuriói bizonyára kezdték belátni, hogy a tehetségért jutalom
jár. Caesar körültekintően bánt velük, megtanulta a nevüket,
nagyjából ahhoz hasonlóan, ahogy ő és a többi szenátor vette a
fáradságot, hogy név szerint üdvözölje a járókelőket a Forumon.
A proconsul és a tisztjei közt szoros személyes kapcsolat alakult
ki. A centuriók vezették a csatába az embereket, aminek
eredményeképpen aránytalanul magas veszteségeket
szenvedtek. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Caesar serege
egyfolytában bővült, megértjük, hogy miért akadt mindig egyre
több betölthető poszt, és miért kellett egyre több bátor altisztet
kitüntetni. A gall hadjáratok végére a légióiban szolgáló
centuriók zöme a kezdő kinevezését, rangidőssé előléptetését
vagy mindkettőt magának Caesarnak köszönhette. Ez fontos
részét képezte a folyamatnak, minélfogva a légiói nem csupán
egy provinciában szolgáló hadsereg voltak, amelynek
történetesen ő parancsolt, hanem Caesar személyes hadserege.
[3]
A téli hónapok a kiképzésre is jók voltak Caesar nem volt a régi
római hagyományok embernyúzó hadvezéreinek
megtestesülése, akik korbáccsal és a saját katonáik
kivégeztetésével nevelték az emberekbe a merev fegyelmet.
Látszólag ritkán alkalmazott büntetést is, és csak a dezertálást
és a lázadást tekintette komoly bűnnek. Szolgálaton kívül és a
csendesebb hónapokban meglehetősen nagy mozgásteret
engedélyezett. Állítólag egyszer azt mondta, hogy az emberei
akkor is ugyanolyan jól harcolnának, ha „parfümtől
bűzlenének”. Marius ugyanígy vezette a seregét, és lehet, hogy
Caesar szándékosan utánozta híres rokonát, s talán úgy érezte,
ez megfelelően popularis módja a dolgok intézésének.
Ugyanakkor a békeidőben tanúsított minden szelídsége ellenére
mind Marius, mind Caesar az aktuális hadművelet közben igen
magas követelményeket támasztott a légióival szemben.
Olyankor ugyanis szigorú fegyelemre, azonnali
engedelmességre és gyakorlott kivitelezésre volt szükség, és
hogy ezt biztosan megkapja, Caesar keményen edzette a seregét.
Ebben a tekintetben az arisztokrata parancsnoki eszményképpel
azonosult, mert a legjobb hadvezérek olyan ember hírében
álltak, akik szigorú kiképzéssel gondosan felkészítik a seregüket
a csatára. Caesar „gyakran készenlétbe állította a katonáit még
olyankor is, ha nem volt rá oka, különösen ünnepnapokon, vagy
ha esett. Néha megparancsolta nekik, hogy tartsák rajta a
szemüket, majd nappal vagy éjszaka hirtelen elillant; máskor
meg kivételesen hosszan masíroztatta őket, aminek az volt a
célja, hogy kiszűrje azokat, akik nem tudnak lépést tartani vele”.
[4] Személyes példamutatása létfontosságú volt, amivel a
katonáit arra buzdította, hogy megfeleljenek a
követelményeinek Caesar személyesen vezette a menetoszlopot
a kiképző meneteléseken és a csatamezőn, néha lóháton, de igen
gyakran gyalog, ahogy az átlagos legionáriusok közlekedtek. A
gesztussal az volt a szándéka, hogy megmutassa nekik, semmi
olyat nem vár el tőlük, amire maga ne lenne képes. Plutarkhosz
szerint lenyűgözte a katonáit:
 …hogy a nyilvánvaló erőnlétén felüli erőfeszítést is
képes elviselni… hiszen szikár alkata volt, s puha,
fehér bőre, ráadásul epilepsziás rohamok gyötörték…
Ugyanakkor gyönge egészségét nem használta
kifogásként, hogy puhány életet éljen, inkább katonai
szolgálatot vállalt, hogy kúrálja magát, mert épp a
fárasztó utakkal, a kimért étrenddel, a folyamatos
szabadban éjszakázással és a nehézségek elviselésével
küzdötte le bajait, és edzette meg testét annak
rohamai ellen. Leginkább szekereken vagy szalmán
aludt, már ha aludt egyáltalán, a pihenést a
tevékenységéhez igazította, és napközben
helyőrségekbe, városokba vagy táborokba szállíttatta
magát, miközben egy rabszolga ült mellette, aki írta,
amit diktált, mögötte meg egy katona állt karddal. [5]

Amikor Caesar a katonáihoz beszélt, mindig úgy szólította őket,

hogy „bajtársak” (commilitones), sosem „emberek” vagy
„katonák”. Mindannyian jó rómaiak voltak, akik azáltal
szolgálták a Köztársaságot, hogy az ellenségeivel küzdöttek.
Közben persze dicsőséget és zsákmányt is szereztek, és
Caesarnak gondja volt rá, hogy igen nagyvonalúan ossza meg
velük. Már két szép diadalt tudhattak maguk mögött. Ahogy
kezdték megismerni egymást, a kölcsönös bizalom fokozatosan
növekedett a hadvezér, a tisztek és katonák között. Apránként a
maguk, illetve az egységük iránt érzett büszkeség is kiforrt.
Valószínűleg a bátorság jutalmaként Caesar díszes fegyvereket
osztott ki – akár ezüst- vagy aranyberakásos darabokat is –, hogy
a kedvezményezettek kivételes embernek érezhessék magukat.
A római katonai rendszer mindig is megpróbálta bátorítani a
katonáit, de Caesar seregében ezt az eszményt már-már a
végletekig fokozták. [6]
 Caesar a tél javát az Alpoktól délre töltötte, ahol a legatusai,
tribunusai és centuriói feltehetően gyakran felügyelték a
kiképzést. A múltban már síkra szállt Gallia Cisalpina lakóinak
jogaiért, és kormányzóként mindent megtett, hogy megnyerje a
területen élő emberek, különösen az arisztokrácia maradandó
támogatását. Az állományában rengeteg gall származású
polgárt alkalmazott, akik közül sokan Transalpina provincia
törzseinek nemesei voltak. Az első hadjáratokban kiemelkedő
szerepet játszó Valerius Procilluson kívül a Feljegyzések további
részében másokat is megemlít. A gall történész, Pompeius
Trogus apja szintén Caesar személyzetéhez tartozott, a
levélváltás egy részének lebonyolítása volt a feladata. Caesar
nem említi meg őt, de elképzelhető, hogy a számos írnok egyike
volt, akik a proconsul kiterjedt levelezéséhez nyújtottak
segítséget. Állítólag Caesar még olyankor is képes volt egyszerre
két titkárnak tollba mondani, miközben nyeregben ült, és épp a
seregszemlére lovagolt. Gyakran küldött levelet befolyásos
embereknek Rómába, amit sokszor ügynöke, Balbus személyes
látogatása kísért. Azonban ellenkező irányba is áramlottak a
levelek, és Plutarkhosztól tudjuk, hogy már a kezdetektől
rengetegen utaztak északra, hogy szívességet kérjenek
Caesartól, legtöbbször a személyzeti állományába történő
kinevezéseket illetően. Majdnem mindig hajlandó volt
teljesíteni az ilyen kéréseket, hiszen égett a vágytól, hogy
lekötelezzen másokat. Azonban úgy tűnik, többnyire a
szerencsétlenek vagy azok keresték meg, akik nem rendelkeztek
jó kapcsolatokkal. [7]
Társadalmilag Caesar a helyi arisztokráciával vegyült, akik
közül sokan még csak egy generáció óta rendelkeztek
polgárjoggal. Suetonius azt írja, hogy Caesar általában két nagy
ebédlőt töltött meg: az egyiket a tisztjeivel és a személyzeti
állomány görög tagjaival, a másikat civil polgárokkal. Egyszer
Mediolanumban (a mai Milánóban) egy bizonyos Valerius Meto
házánál vacsorázott, és a társaságnak spárgát szolgáltak fel,
amit véletlenül keserű mirhával öntöttek le, nem a szokásos
olívaolajjal. Caesar egyetlen megjegyzés nélkül megette, még a
homlokát se ráncolta, de amikor a társai a panaszuknak adtak
hangot, megfeddte őket. A Róma egyik legrégebbi családjából
származó patrícius maga volt a tökéletes vendég, és mint
mindig, szellemes társaság. Azt nem tudhatjuk, hogy a helyi
nemesség képes volt-e oly éles elméjű, gyakran lozo kus vagy
irodalmi társalgást folytatni vele, ami a római elit köreiben
örvendett nagy népszerűségnek. De még ha nem is értek fel
Róma pallérozott vacsoráinak a színvonalához, néhány tisztje
élénk irodalmi érdeklődése biztosíthatta számára az ilyesfajta
kikapcsolódást. Caesar a költő Catullus apjával is barátkozott,
akinek a családja a Pó völgyéből származott. A a Rómába
költözött, de a közéleti pályafutás néhány lépcsőfoka után hátat
fordított az egésznek, és a verseinek szentelte az idejét. Sok
költeménye a szerelemmel foglalkozott, de nem kevés támadta a
korszak vezéregyéniségeit, köztük Catót és Caesart. Az egyikben
Caesart „mohó, szégyentelen szerencsejátékosnak” titulálta, ám
egy másikban ennél sokkal obszcénabb módon – többek között –
azt állította, hogy a hadvezér az egyik prefektusával,
Mamurrával folytat homoszexuális viszonyt: [8]

Összeillik a két parázna szépen,

Caesar és ez a fajtalan Mamurra.
Nem csodálom: a lelke mélye mocskos
mindkettőnek, a formiaei és a
csúfos római bélyeget lemosni
nem tudják: betegek, valódi ikrek,
egy ágyban nevelődtek, egyikük sem
vágyik jobban a kéjre, mint a másik,
mindkettő buja nők kegyét vadássza.
 Összeillik a két parázna szépen. [9]
(Devecseri Gábor fordítása)

Caesar dührohamot kapott, ennek ellenére tovább ápolta

barátságát a költő apjával, és amikor Catullus személyesen
bocsánatot kért, azonnal meghívta vacsorázni. [10]
A látszat szerint azonban senki nem hitte, hogy Caesar és
Mamurra szeretők lennének, de utóbbi nem igazán volt
népszerű alak, és Catullus más költeményeiben is méla undorral
emlegette. A Nikomédésszel folytatott viszonyról szóló pletykák
után Caesart még mindig érzékenyen érintették az e ajta
célozgatások. Ugyanakkor a proconsul szoknyavadász
életvitelére való célzás széles körben igazolást nyert – mellesleg
helyesen. Évekkel később, Caesar diadalmenetén a legionáriusai
arról énekeltek, hogy a Rómában kölcsönkért pénzt gall nőkre
herdálta el. Tacitus felkelésről szóló beszámolójában – ami i. sz.
70-ben történt a Rajna-vidéken – egy gall nemesember azt
állítja, hogy Caesar leszármazottja. Utóbbinak állítólag a fér
dédnagyanyja a szeretője volt valamikor a galliai hadjáratok
idején. Nehéz megmondani, hogy kik lehettek Caesar szeretői
ezekben az években, de feltehetően a provinciai nemesi
családjaiból válogatta őket, persze az is lehet, hogy a törzsekből.
Elképzelhető, hogy egyesek, különösen ha római polgárjoggal
rendelkeztek, elég tanultak és értelmesek voltak, hogy olyan
szellemes és inspiráló társaságot nyújtsanak neki, amilyet oly
gyakran keresett a férjes asszonyok között Rómában. Más
esetben viszont egyszerűen a testi gyönyörök is eldönthették a
kérdést. [11]

A BELGÁK
Mivel a seregét télre a sequanusok földjén hagyta, látszott, hogy
Caesar a gall viszonyokba való beavatkozást nem átmeneti
intézkedésnek szánta. Még ő is elismeri, hogy ezzel felzaklatott
bizonyos törzsi vezéreket, akik máris azon tűnődtek, vajon
tényleg jól jártak-e Ariovistus kiűzésével, ha most meg egy
római proconsul fog a fejükre nőni. A tél folyamán az Alpoktól
délre tartózkodó proconsulhoz olyan pletykák és jelentések
jutottak el, hogy a belgák, Észak-Gallia törzsei még annál is
nyugtalanabbak, és „összeesküvést” szőnek Róma ellen. Egyes
gall/kelta törzsek vezérei hergelték őket – olyan emberek, akik
Caesar szerint királyi címre vágytak –, de úgy vélték, hogy az
ilyen forradalmakat a Róma által uralt régióban nehezebb lenne
kivitelezni. A belgák érezték, hogy amint a kelták lakta Közép-
Galliában a rómaiak átveszik az irányítást – vagyis
„megbékítik”, ahogy a Feljegyzésekben olvasható –, a légiók
kisvártatva akár őket is célba vehetik. Az elkövetkező
események fényében az aggodalmuk éppenséggel nem volt
alaptalan, mert Caesar pontosan erre készült. Miután előző
évben kivitte a hadsereget Gallia Transalpinából, és először a
helvéteket, majd Ariovistust űzte el, megmutatta, hogy Róma a
szövetségesei nevében szándékozik harcba lépni. A múltban a
római provincia baráti államok gyűrűjével igyekezett
körbevenni magát. Caesar úgy döntött, kijjebb tolja északra a
római befolyás hatáskörét, azt állítva, hogy erre szükség van,
különben más haderők szállhatják meg a régiót, amivel
gyakorlatilag a provincia biztonságát fenyegetnék. A szándék
teljesen helyénvaló volt egy római kormányzótól, és ha Caesar
ténykedésében a kötelesség túl agresszívan érvényesült is, a
Köztársaság magistratusaként még mindig a jogos fellépés
határain belül maradt. Pompeius is hasonlóképpen viselkedett a
keleti hadjáratai alatt, de az ő és Caesar hadjáratai egyébként is
csak a léptékben különböztek több régebbi római hadvezér
eljárásától. Utólag alig vádoltak meg valakit közülük a
műveleteik miatt, és még annál is kevesebben kaptak valódi
büntetést. A Feljegyzésekben Caesar azt állítja, hogy a belgák
kiterveltek és elindítottak egy megelőző támadást, hogy
próbára tegyék a római haderőt. Ő maga gyakorlatilag ugyanezt
tette. A kor gondolkodásához mérten egyikük fellépése sem volt
indokolatlan. [12]
Caesar a „belgák” szót elég homályosan használja, amikor a
kelta törzsektől északra élő összes népre utal. A terület jóval
szélesebb sáv volt, mint a mai Belgium, és nem csupán
Hollandia egyes részeit foglalta magába, de a mai Franciaország
északi részét is. Az „igazi” belgák látszólag a mostani francia Pas
de Calais megyében és Felső-Normandiában éltek. Caesar az
összes belgát gallnak tekintette, mindamellett azt állítja, sokuk
germán telepesektől származik. Ahogy már láttuk, nem mindig
volt oly világos a különbség a gallok és a germánok közt, ahogy
az ókori források hivatkoznak rájuk, de könnyen lehet, hogy
ebben azért volt némi igazság. Az i. sz. I. század végén Tacitus is
azt hitte, hogy mind a nerviusok, mind a treverusok germán
nép. Caesar esetében könnyen lehet, a germán kapcsolat
emlegetése szándékos volt, hogy a belgákat félelmetesebbnek
mutassa, hiszen ezáltal jobban rá is szolgálnak a római
„megbékítésre”. Még arra is van gondja, hogy beszámoljon egy
törzsről, akik azzal hencegnek, hogy egyedül ők tudtak
ellenállni a vándorló kimberek és teutonok seregének, egy
másik meg épp Róma e nagy ellenségeitől származott. A belgák
harciasabbak voltak a kelta törzseknél, részben mert távolabb
estek a római befolyástól. Az ókori szerzők úgy vélték, hogy a
civilizáció fényűző termékei elgyengítették a népeket, míg az
egyszerű élet megőrizte a természetes erényt és bátorságot. A
régészeti leletek megerősítik, hogy a római bor sokkal kevésbé
volt általános jelenség Észak-Galliában, mint azoknál a
népeknél, amelyek lakóhelye közelebb feküdt a kereskedelmi
útvonalakhoz. A nerviusok állítólag betiltottak minden külföldi
árut, de máshol a törzsi arisztokrácia értékelte a bort, és a
birtoklása még kis mennyiségben is segített megszilárdítani a
társadalmi státuszukat. Észak-Gallia fallal körülvett városairól
kevesebbet tudni, mint a kelta törzsek oppidáiról, de
általánosságban annyi elmondható, hogy valamivel kisebbek és
kevésbé fejlettek voltak. Egyes törzsek felett még mindig
királyok álltak, néhányuk komoly hatalommal rendelkezett,
habár más törzsekben a nemesi tanácsok sokkal fontosabbak
voltak. Állítólag mindössze egy generációval azelőtt egyetlen
király irányította a régió nagyját, sőt még Britannia egy részét
is. [13]
Ehhez hasonló, egyetlen vezér alatt tömörülő egység már nem
létezett, de a belgák készen álltak összefogni a rómaiak képében
érkező veszély ellen. Télen túszokat cseréltek, és megállapodtak,
hogy egy egyesített hadsereget állítanak fel, amelyhez
mindegyikük meghatározott számú harcost biztosít. A teljes
haderő irányítását a suessionok királyára, Galbára akarták bízni,
de nem valamiféle jog értelmében, hanem azért, mert a többi
vezér is elismerte a hozzáértését. Mielőtt a hadjáratra alkalmas
évszak beköszöntött, Caesar is elkezdte összegyűjteni a hadait,
és a két új légiót Quintus Pedius legatus parancsnoksága alatt
elküldte, hogy csatlakozzanak a sereg többi részéhez. A
proconsul Gallia Cisalpinában maradt, csak akkor utazott
északra, hogy átvegye a parancsnokságot, amikor a tavasz már
elég takarmányt biztosított a hadsereg állatainak. Nyomban
megkérte a szövetséges törzseket, hogy tájékoztassák a
távolabbi északon zajló eseményekről, és meg is kapta a
jelentéseket a belgák előkészületeiről. A római sereg megindult
észak felé, a proconsul a szokásos sebes tempót diktálta, aminek
köszönhetően két héten belül megközelítették a remusokat, az
elsőt azon törzsek közül, amely már inkább belgának számított,
semmint keltának. Követeket küldtek hozzá, hogy biztosítsák
róla, ők soha nem voltak Róma ellenségei, és azonnal
beleegyeztek Caesar kérésébe, hogy túszokat és gabona-
utánpótlást biztosítsanak. Megtudakolta tőlük, hogy nagyjából
hány harcossal kell szembenéznie, mire megkapta az alakulatok
pontos listáját. A bellovacusok 60  000 embert ígértek, a
suessionok és a nerviusok törzsenként 50  000-et, a morinusok
25  000-et, az atuatucusok 19  000-et, az atrebatesek 15  000-et,
az ambianusok és a caletusok törzsenként 10 000-et, míg másik
hat törzs összesen 50  000 embert ajánlott fel, ami összesen
289  000 harcost jelent. A remusok ezt a számot jelentették,
Caesar pedig kötelességtudóan be is számol róla a
Feljegyzésekben. Sosem veszi a fáradságot, hogy elárulja, hitt-e,
vagy sem a kapott adatoknak. A hadjárat elbeszélése arra utal,
hogy az egyesített sereg egy kivételesen hatalmas és
meglehetősen esetlen haderő volt, amely számottevően
nagyobb lehetett, mint a római hadsereg. Caesar gondoskodott
róla, hogy a törzsek soha ne tudják egyesíteni a teljes erejüket,
és Diviciacusszal megszervezte, hogy a haeduusok támadják
meg a bellovacusokat, így kössék le a harcosokat a saját földjük
védelmével. [14]
A remusok a suessionok közeli rokonai voltak, ugyanazokat a
szokásokat és törvényeket követték, és időnként még a vezérük
is ugyanaz a személy volt. Nehéz megítélni, hogy azért voltak-e
hajlandóak összefogni a rómaiakkal, mert józanul felmérték,
hogy esélytelenek ellenállni a hirtelen beállító Caesarnak, avagy
döntésük alapja a többi törzzsel való rivalizálás, netán a tőlük
való félelem volt. Bizonyára a remusok voltak a belga koalíció
első célpontja, és a seregük elindult, hogy megostromolja
Bibraxot, a remusok egyik főbb városát (ami talán a mai Vieux-
Laon). Caesar átkelt az Aisne folyón, ami a törzsek közti
határvidéken húzódott, és letáborozott a túlsó partján. Sabinus
legatus parancsnoksága alatt a másik parton hagyott egy
különítményt, hogy építsenek erődítményt a híd védelmére.
Bibrax nagyjából tizenhárom kilométernyire lehetett, és a
vezére – az egyik törzsfő, aki a küldöttséget vezette Caesarhoz –
most megüzente, hogy már nem húzza sokáig, ha nem kap
erősítést. A proconsul a hírvivők kalauzolásával visszaküldte
numidiai, krétai és baleári könnyűgyalogságát, hogy
lopakodjanak be az éj leple alatt a városba. Az erődítményt
támadó belgák módszere egyszerű volt – tűz alá vették a védőket
parittyával és egyéb lövedékekkel, miközben a többi harcos a
feje fölé emelt pajzzsal előrenyomult, és aláaknázta a falat. A
Caesar által küldött hozzáértő íjászok és parittyások viszont
elképesztően megnehezítették a dolgukat, mire a belgák
felhagytak a próbálkozással, és megelégedtek azzal, hogy
feldúlták a környéket, a vidéket pettyező kisebb falvakat és
gazdaságokat pedig felgyújtották. Utána elindultak, hogy
szembenézzenek Caesarral, és a római hadállástól három és fél
kilométernyire letáboroztak. A két sereget egy völgy választotta
el. Caesar azt állítja, hogy a belgák rendetlenül terpeszkedő
táborának éjszakai tüzei közel tizenhárom kilométer hosszan
nyúltak el. [15]
Ezután napokig farkasszemet néztek egymással. Egy-két
lovassági csetepaté alapján Caesar felmérte új ellenfele
kvalitásait, és úgy ítélte meg, hogy a legtöbb várható helyzetben
az embereiben több mint méltó ellenfélre akadnak. A tábora
magaslaton épült, a háta mögött folyt az Aisne. Az előtte
ereszkedő lejtőre hat, harci tapasztalattal rendelkező légiót
állított csatarendbe, a két nemrég toborzott egységre a tábor
őrizetét bízta – ez a helvétek ellenében használt felállásra
emlékeztetett. Mivel természeti képződmény nem védte a
szárnyakat, a legionáriusok egy négyszáz lépés hosszú (durván
százhúsz méteres) árkot ástak mindkét oldalon, amelyek a
frontvonalra merőlegesen húzódtak. Mindkét árok egy kis
erődhöz vezetett, ahová könnyűtüzérségi fegyvereket,
úgynevezett skorpiókat telepített, amelyek nehéz nyílvesszőket
lőttek ki óriási erővel és pontossággal, sokkal távolabbra, mint
bármelyik hajítófegyver, amivel a belgák rendelkeztek. Sulla
egyszer nagyjából ugyanígy erősítette meg az állását, hogy
megvédje a szárnyakat egy olyan ellenséggel szemben,
amelynek létszáma szemlátomást nagyobb volt, mint az övé. A
belgáknak a szelíd lankán felfelé nyomulva kellett
megtámadnia a római állást, és egy ilyen pozíció előnye tisztán
megmutatkozott előző évben Bibracte mellett. Hogy még
nehezebb legyen a belgák dolga, a két hadállást elválasztó völgy
alján egy patak csörgedezett, mocsarassá áztatva a területet. Ez
ugyan nem képezett áthatolhatatlan akadályt, mégis
lelassíthatta a támadást, felbomlaszthatta a csatasort.
Valószínűtlennek látszott, hogy a rómaiak majd hagyják, hogy a
támadók megálljanak és rendezzék a soraikat, mielőtt folytatják
az előrenyomulást. [16]
Caesar erős pozícióban várakozott, és biztos lehetett benne,
hogy a legerősebb támadást is visszaveri. Azonban a belga sereg
nem mutatta jelét, hogy a vesztébe akarna rohanni, és ráérősen
csatarendbe fejlődött a völgy túloldalán, arra várva, hogy a
rómaiak keljenek át a mocsaras talajon, és harcoljanak
hátrányos helyzetben. Egy erős hadállásban várakozó hadvezér
számára mindig ez jelentette a kockázatot, mert ha a
helyzetéből származó előnye nyilvánvaló volt, akkor az ellenség
vajmi kevés hajlandóságot mutatott harcba bocsátkozni.
Mindkét fél előreküldte a lovasságát, és a szövetséges lovasok
hajszálnyi előnyre tettek szert a belgákkal szemben, mielőtt
Caesar visszarendelte őket. Miután nyilvánvaló lett, hogy ebből
már nem fog kibontakozni egy teljes léptékű hadművelet, a
légiókat visszaküldték a táborba pihenni. A belga parancsnokok
ugyanerre a következtetésre jutottak, ezért megparancsolták a
seregük egy részének, hogy gázoljanak át az Aisne folyón, és
roppantsák meg a római utánpótlási tengelyt azzal, hogy
elfoglalják a hidat védő erődöt, vagy vonják el Caesar gyelmét
újdonsült szövetségesei, a remusok földjének feldúlásával. A
hídhoz telepített őrség jelentette a friss fenyegetést, amire
Caesar azzal válaszolt, hogy személyesen vezette vissza a folyó
túloldalára a lovasságot, a numidiaiakat és a többi
könnyűgyalogost. Sikerült rajtaütni a belgákon, amikor még
csak páran keltek át a folyón. Utóbbiakat körbevette és elintézte
a lovasság, a többi harcost pedig átkelés közben szedték le a
gyalogosok. Miután súlyos veszteséget szenvedtek, a belgák
visszavonultak.
Nehéz feladatra vállalkozott, aki egy törzsi hadsereggel indult
csatába, ugyanis a hadtáp-előkészületeik rendkívül
kezdetlegesek voltak. Csak egy bizonyos mennyiségű élelem volt
a harcosoknál – vagy a feleségüknél és szolgáiknál, akik a
legtöbb törzsnél szokás szerint velük tartottak a csatába. A nyári
hónapokban vidéken gyakran lehetett élelmet vagy takarmányt
találni, de elég korlátozott volt az így lefoglalható mennyiség, és
hamar el is fogyott, ha a seregnek hosszabb ideig egy helyen
kellett maradnia. A belgák i. e. 57-ben kivételesen nagy sereget
gyűjtöttek össze, még ha az említett számokat fenntartásokkal
is kezeljük, így az utánpótlás még nagyobb problémát jelentett.
Bibrax ostroma meghiúsult, miképp a folyón se tudtak átkelni,
hogy a rómaiak hátába kerüljenek. Caesar csak akkor volt
hajlandó harcba bocsátkozni, ha a belgák komoly hátrányból
indultak. Bizonyára azt mondta az embereinek, hogy az ellenfél
azért vonakodik megtámadni a római hadállást, mert megijedt.
Galba és a belga törzsfők valószínűleg ugyanígy győzködték a
saját harcosaikat, hogy a rómaiak azért nem akarnak
leereszkedni a domboldalról és a sáncárkoktól, mert berezeltek a
törzsek létszámától. A hadjárat számukra eddig nem sok jóval
kecsegtetett, de legalább megmuthatták számbeli fölényüket és
magabiztosságukat az új ellenségnek, és Caesar nem merte
megkockáztatni, hogy megtámadja a fő hadtestüket.
Lehetséges, hogy Galba és a többi vezér úgy érezte, ha
erődemonstrációt tartanak, az elegendő lesz, hogy elrettentsék
a rómaiakat a további inváziótól. A törzsek közti hadviselés
gyakran erő togtatás és gesztusok hatásos elemeiben
nyilvánult meg, ezért nem feltétlenül szükséges megértenünk
Caesart vagy a belgák következő lépését pusztán gyakorlati
szempontok alapján. Ugyanakkor a gyakorlati tényezőket nem
lehet gyelmen kívül hagyni, mert a sereg majdnem kifogyott
az élelemből, és már nem maradhatott sokáig ott, ahol volt.
Ráadásul ekkorra megérkeztek a hírek, hogy a haeduusok a
bellovacusok határvidéke felé nyomulnak, épp ahogy Caesar
megállapodott Diviciacusszal. A jelen lévő rangidős törzsfők
tanácsa elhatározta, hogy feloszlatják a sereget, és hazamennek,
mindegyik törzs a maga területére, ahol könnyen juthatnak
élelemhez. Ezután esküt tettek, hogy bármelyik törzset támadja
is meg Caesar az elkövetkező hónapokban, a segítségére sietnek,
majd a nagy sereg feloszlott. Persze nem valamiféle tervezett
rend szerint, hanem úgy, hogy az egyes vezérek és csoportok
összepakolták a cókmókjukat, és elballagtak az éjszakába. [17]
Az előretolt római őrszemek jelentették a belga sereg zajos
elvonulását, de Caesar arra gyanakodott, hogy az egész csupán
csapda. Az előző évben a helvétek ellen tervezett és kudarcba
fulladt meglepetésszerű támadás óta óvatosabb volt az éjszakai
hadműveleteket illetően. Hajnalban kiküldte az őrjáratokat,
amelyek igazolták, hogy az ellenség tényleg egy szó nélkül
távozott, még a nyomaikat se tüntették el. Pedius és Cotta
parancsnoksága alatt kivágtatott a lovasság, amit Labienus
három légióval követett biztosíték gyanánt. Alig tapasztaltak
ellenállást, miközben a római üldözőik elől menekülő belga
harcosok közül sokat megöltek vagy foglyul ejtettek. Mivel a
nagy sereg pillanatnyilag feloszlott, eltartott egy darabig, hogy
a törzsek újra egyesíteni tudják a haderejüket. Caesar tett róla,
hogy ne legyen rá idejük. Másnap megindult a suessionok ellen,
akiknek a földje a remusokéval volt határos. Erőltetett
menetben Noviodunumnál elérte az egyik fő városukat. (Ahogy
a többi, Caesar által említett belga oppidának, ennek is
ismeretlen a pontos helye, de valószínű, hogy elég közel feküdt a
mai Soissons-hoz.) Mivel hitt a jelentéseknek, amelyek szerint a
városban nem tartózkodtak védők, Caesar azonnali ostromot
parancsolt az embereinek. Valóban kevés harcos próbált
ellenállni, de a rómaiaknál nem volt létra és egyéb
ostromfelszerelés, így az a kevés harcos is képes volt visszaverni
a támadást. Ekkora csalódás után Caesar biztosra akart menni,
ezért arra utasította a legionáriusait, hogy ácsoljanak rámpát,
ostromtornyokat és hordozható mellvédeket, amelyek
segítségével az emberei át tudnak jutni a falon. A város még
nem állt ostromzár alatt, így a feloszlott seregből számos harcos
keresett menedéket odabent. Mindazonáltal a harci morál
igencsak ingatag volt, és a római ostromgépek láttán egyre
inkább hatalmába kerítette a védőket a félelem. A suessionok
megadták magukat, és igen kedvező feltételeket kaptak a
fegyverletételhez, mert a remusok közbenjártak az érdekükben.
Túszokat adtak át a vezető családokból, köztük Galba két át, és
bizonyos mennyiségű fegyvert is beszolgáltattak – talán csak
jelképes számút, mintegy a leszerelés szimbólumaként. [18]
Caesarnak tovább kellett mennie, míg lépéselőnyben volt,
ezért legközelebb a bellovacusokat támadta meg. Ők
hasonlóképpen kevés ellenállást mutattak, és hamar megadták
magukat. Az ő érdekükben ezúttal a haeduusoktól Diviciacus
emelt szót, a két törzs közt régóta fennálló barátságra
hivatkozva. A bellovacusokkal újabban kialakult
ellenségeskedésért néhány törzsfőnököt hibáztatott, akik a
haeduusok Rómával kötött szövetségét rabszolgaságnak
tekintették. Az említett emberek immár Britanniába
menekültek, és a törzsi politikára már nem gyakoroltak
befolyást. Caesar boldogan tett eleget a kérésnek, és hasonlóan
engedékeny feltételek mellett fogadta el, hogy megadják
magukat, bár hatszáz túszt követelt, akiket meg is kapott, holott
ez egyértelműen nagyobb szám volt a szokásosnál. Részben
persze tisztelegni akart Diviciacus és a haeduusok előtt, de azt
sem tartotta kevésbé fontosnak, hogy meggyengítse a vele
szemben álló koalíciót, ezért annyi embert akart elmozdítani,
amennyit csak tudott. A túszok száma valószínűsíti, hogy a
suessionok összes nemesi családja küldött valakit Caesar
táborába, és ezzel azt akarták bizonyítani, hogy nem
kockáztatják meg a háború újrakezdését. A Feljegyzések a gall
háborúról című írásban Caesar egyfolytában a túszokra
hivatkozik, de azt egyszer sem említi, hogy mi történt azokkal,
akik olyan törzsekből származtak, amelyek megszegték a vele
kötött megállapodást. Meglepő lenne, ha nem végeztette volna
ki az ilyen túszokat. Miután egyenként két befolyásos törzzsel is
alkut kötött, Caesar következőnek az ambianusok kisebb törzsét
támadta meg, akik hamar kapituláltak. A belgák korábban
összegyűjtött hadának immár jóval több mint a harmadát
legyőzték, és Caesarnak volt több esélye a sikerre, noha az utolsó
napok könnyen aratott győzelmei elmúltak, és az ellenállás
egyre erősebb lett. [19]

A SAMBRE-I CSATA

Caesar most megindult északnyugat felé, a legnagyobb törzs, a

nerviusok ellen, akik még mindig nem mondtak le a harcról.
Három nap múlva a római hadoszlop körülbelül tizenöt
kilométerre járt a Sambre folyótól, és a foglyaik vallatás
hatására elárulták, hogy a törzsi sereg a túloldalon gyülekezik.
Az atrebatesek és a viromanduusok is csatlakoztak hozzá, de
már úton volt egy másik törzs, az atuatucusok is. A remusok
számításai szerint a nerviusok, az atrebatesek és a
viromanduusok mintegy 75  000 emberrel támogatták a
koalíciós hadsereget, amit a nyár folyamán toboroztak (Caesar
pedig még tízezer harcost ad az első törzs létszámához). Ahogy
már tapasztaltuk, ezeknek a számoknak a megbízhatósága
kérdéses; valószínűleg a seregük lélekszáma az előző
hadműveletek során már eleve csökkent, amit még tovább
gyengített, hogy voltak olyan harcosok, akik még oda sem értek.
Caesar nyolc légiója olyan 30–40  000 embert számlálhatott,
amit a néhány ezer fős lovasság és ugyanannyi könnyűgyalogos
támogatott. Feltételezhető, hogy a nerviusok a többi
szövetséges törzzsel együtt legalább annyian voltak, mint
Caesar katonái, még az is lehet, hogy lényegesen többen, de
valószínűleg mégsem kétszer annyian, mint a rómaiak. A belgák
elszánták magukat a harcra, és az asszonyaikat, gyermekeiket és
egyéb kisegítőiket olyan menedékhelyre vitték, ami a
mocsárvidék megközelíthetetlen mélyén feküdt. Titokban
információt gyűjtöttek a Caesar mellett masírozó galloktól és
belgáktól, akik a szövetségeseiként vagy a túszaiként tartottak
vele. Ezek az emberek azt jelentették, hogy Caesar szokásos
menetoszlopában mindegyik légió külön alakzatban vonul, és a
saját poggyászkaravánját őrzi. Ez azt jelentette, hogy a harcoló
katonák nyolc különálló egységbe voltak felosztva, amelyekben
szolgák nehézkes sorai, kordék és málhásállatok haladtak,
aminek köszönhetően meglehetősen nehezen tudtak
csatarendbe fejlődni. [20]
Egy ilyen formáció a rómaiakat sebezhetővé tette, és a
nerviusok gondosan kiválasztották a rajtaütés helyszínét.
Ahogy az lenni szokott, ebben az esetben sem lehet pontosan
meghatározni, hol történt az ütközet, de elég valószínűnek
tűnik, hogy egy Maubeuge-től néhány kilométerre fekvő
területen. Elképzelhető, hogy a törzs korábban ezen a helyen
már sikeresen vert vissza támadásokat. Nyilván tisztában
voltak vele, hogy Caesar hol fog átkelni a folyón, ami azt
valószínűsíti, hogy egy jól kitaposott utat követett, amit a
törzsek kereskedelemre és seregmozgatásra használtak. Szelíd
dombok emelkedtek a folyó mindkét oldalán, ami az évnek
ebben a szakában közel egy méter mély volt, és könnyűszerrel át
lehetett gázolni rajta. A túlparton a folyóvölgy körülbelül
kétszáz lépés hosszan nyílt terület volt, de aztán sűrű erdő
kezdődött, amiben a harcosok könnyedén megbújhattak. Azon
az oldalon, amerről a rómaiak érkeztek, a tájat sűrű, magas
sövény sorai törték meg, amit a nerviusok szándékosan
telepítettek, hogy meggátolják az ellenséges lovasokat a
portyázásban. Mind mozgásban, mind kilátásban akadályt
képeztek, és egyértelmű üzenetet hordoztak: amint a portyázók
átlépik ezt a vonalat, egy harci hírére büszke néppel találják
szembe magukat. Most épp Caesarnak próbálták ezt megüzenni,
hogy annak utána teljes erőbedobással letámadják, mihelyt
megjelenik az elöl érkező légiót követő poggyászkaraván. [21]
A sambre-i csata

A foglyok – feltételezhetően a lovassági őrjáratok és a fősereg

előtt járó felderítők által elfogott fér ak – gyelmeztették
Caesart, hogy a folyón való átkelés veszélyes lehet. Ebből
kifolyólag megváltoztatta a menetalakulatot, és egy olyan
átcsoportosítást foganatosított, amelyet állítása szerint akkor
alkalmazott, ha fennállt az esélye, hogy hirtelen ellenséggel
találja szembe magát. A lovasság és a könnyűgyalogság
fedezékében menetelt a hat tapasztalt légió a poggyásztól
tehermentesítve, az összes málhát egy tömbbe zsúfolták,
aminek az őrzésével a két új légiót bízta meg, amelyek leghátul
követték a karavánt. Ezen a bizonyos napon a Tizedik légió
vezette a menetet, őket követte a Kilencedik, utána a
Tizenegyedik, a Nyolcadik, a Tizenkettedik és a Hetedik. Az
előreküldött felderítőkhöz egy csapat centurio csatlakozott,
azzal a feladattal, hogy kiválasszák és kijelöljék az éjszakai
táborhelyet. A terepen tartózkodó római hadseregben alapvető
gyakorlatnak számított a katonai menettábor felépítése, amit
ásott sáncárok és a belőle származó földből épített fal védett – ez
megfelelt annak a rutinnak, ahogy a mai gyalogos katonák a
menetelés végén beássák magukat. Jó néhány órát igénybe vett
egy tábor megépítése, de azután védelmet nyújtott egy hirtelen
roham ellen, és hagyományos terv szerint készült, hogy
mindegyik alakulat tudja, hol a helye. A centuriók a folyó elülső
oldalán jelölték ki a táborhelyet, egy dombon. Amikor a fő
hadtest megérkezett, a lovasság a könnyűgyalogsággal együtt
átkelt a folyón, hogy az ellenség által őrzött parton fedezéket
alkosson. A törzsi hadsereg zöme a fák között rejtőzött, de
néhány kisebb csapat előrelendült, és összecsapott a
rómaiakkal. A nerviusoknak nagyon kevés lovasa volt, és az
idegen segédcsapatok könnyedén állták a sarat a kialakuló
összetűzésben, de arra azért ügyeltek, hogy ne űzzék túl
messzire az ellenfelet, és az erdőbe semmiképp se hatoljanak be.
Ahogy a légiók megérkeztek, elkezdték felépíteni a tábort, egy
halomba rakták a málhákat, sisakokat, pajzsokat és a pilumokat,
de a legionáriusok szokás szerint a vértet magukon hagyták
ásás közben. Mindegyik legatus a saját parancsnoksága alá
tartozó légiót felügyelte, mert Caesar utasításba adta nekik –
talán állandó érvényű parancsként –, hogy maradjanak az
embereikkel, amíg el nem készül a tábor. Könnyen lehet, hogy
fegyveres legionáriusokból álló, kisebb alakulatokat is kiküldtek
járőrözni, de igazából nem fordítottak különösebb gondot arra,
hogy egy lehetséges kollektív támadás esetén megvédjék a
dolgozókat.
Az előző évben Caesar úgy védte az Ariovistus seregének
közelében épülő tábort, hogy a légiók első és második sorát
csatarendbe állította az ellenséggel szembefordulva, miközben a
harmadik sor cohorsai ástak. Napóleon és más kommentátorok
is indokoltan kritizálták, amiért nem követte a gyakorlatot
ebben az esetben is. Caesar már tudta, hogy az ellenség valahol a
folyó túloldalán gyülekezik, és azt is láthatta, hogy a lovassága
és a könnyűgyalogsága össze-összecsap velük a túlparton. A
nerviusok és szövetségeseik a közelben várakoztak, vagyis reális
volt a támadás veszélye, de lehet, hogy ő ezt máshogy ítélte
meg. Későre járt, és az ellenség nem tett egyebet, mint a
kiküldött őrszemeket zaklatta. Hetekkel azelőtt, amikor egy
jóval nagyobb sereggel nézett farkasszemet, az ellenfél nem
kockáztatta meg, hogy átkeljen a nehéz terepen, és most a folyó
éppoly biztonságos akadálynak tűnt. Ha a serege egy nagyobb
részét fegyverben tartja, azzal lelassította volna a tábor
megépítését – i.  e. 58-ban a harmadik sor cohorsainak csak két
légió számára kellett tábort építeni, nem az egész hadseregnek.
Akár tudatos döntés volt, akár egyszerű mulasztás, amit talán
az az önelégültség váltott ki, hogy az elmúlt hetekben három
törzs felett is könnyű győzelmet arattak, Caesar
megkockáztatta, hogy védelem nélkül hagyja a légiókat munka
közben. A döntés majdnem végzetesnek bizonyult. [22]
A belgák csodálatra méltó fegyelemről tettek bizonyságot,
amíg kivárták a támadáshoz legkedvezőbb pillanatot. A sereg
vezérei – akiknek egy Boduognatus nevű, nervius törzsfőnök
volt a főparancsnoka – megállapodtak, hogy megvárják, amíg
feltűnik a római málhakaraván. Annak ellenére, hogy nem az
élen haladó légió után érkezett meg, ahogy arra számítottak, a
harcosok nyugton maradtak, és csak miután feltűnt az
összeterelt poggyászmenet a folyóvölgy túloldalán, akkor jöttek
elő az erdő rejtekéből, hogy támadásba lendüljenek. A római
segédlovasság és a könnyűgyalogság nem is remélhette, hogy
képesek lesznek feltartóztatni egy ilyen erejű támadást, és
gyorsan visszavonultak. A belgák törzsi egységekbe fejlődtek a
fák sűrűjében, és sebesen özönlöttek lefelé a lejtőn, majd át a
folyón. A folyamat során néhány parancs nem jutott el a
megfelelő fülekbe, és a túlparton burjánzó sövény is arra
ösztökélhette a csatasort, hogy még inkább felbomoljék. Ennek
ellenére még mindig felkészültebben néztek az ütközet elébe,
mint a rómaiak, akik kapkodva igyekeztek valamiféle alakzatba
fejlődni. A helvétek és az Ariovistus elleni csaták – amint a
korszak összes nagyobb ütközete – gondosan élőkészített és
kiszámított hadműveletek voltak, amikor is órákat szántak arra,
hogy csatarendbe fejlődjenek, és feltüzeljék a katonákat az
előttük álló összecsapásra. Ezúttal máshogy állt a dolog, és
„Caesarnak mindent egyszerre kellett csinálnia: felállítani a
hadi jelvényt, ami a készenlétbe állás jele volt, megszólaltatni a
kürtjelet, ami visszavonta a katonákat a munkából, visszahívni
az embereket, akik a védműhöz kerestek építőanyagot a
távolban, felfejleszteni a csatarendet, beszédet intézni a
katonákhoz, és megadni a jelet a csatára.” [23]
 A proconsul egy időben csak egy helyen lehetett, és később
elismeréssel adózott legatusainak, akik anélkül kezdték el a
hozzájuk legközelebb álló katonákat felkészíteni, hogy a tőle
jövő parancs megérkezett volna. A legionáriusok és a centuriók
sem estek pánikba, hanem az éppen közelben tartózkodó
emberekkel alkalmi egységeket képezve fejlődtek alakzatba. A
csatarend meglepően gyorsan alakot öltött, és még ha nem is
volt olyan feszes, mint szokás szerint, és annyira tetszetős sem –
nem volt idő a pajzsokról lehúzni a bőrborítást, vagy a sisakokra
erősíteni a taréjokat, illetve sisakforgókat –, mégis készen állt az
ellenállásra. Kérdéses, hogy a sereg az elmúlt évben is ilyen jól
helyt állt volna-e hasonló krízis esetén, amikor a parancsnokkal
annyira még nem ismerték egymást, mert hiányzott a
gyakorlatok során nyert összetartó erő és a győzelmekből
származó magabiztosság. Caesar egymás után mindegyik
légióhoz odalovagolt, elsőként a kedvencéhez, a Tizedikhez, ami
a szedett-vedett arcvonal baloldalán állt. Néhány szóban arra
buzdította őket, hogy maradjanak kitartóak, majd emlékeztette
őket a bátorságukra, amit már megannyiszor bizonyítottak. A
belgák – akik ezen a szárnyon többnyire az atrebatesekből álltak
– most már száz méterre sem jártak, ezért Caesar a Tizediket
rohamra parancsolta, amit gyelemre méltó hatásossággal
hajtottak végre. Pilumok özöne zúdult az ellenség első soraira,
ami megfékezte az atrebateseket. A lejtős domboldal immár a
rómaiaknak kedvezett, s miután az ellenséget a gyors roham is
kifárasztotta, a Tizedik és a szomszédos Kilencedik légió
csakhamar visszaszorította őket a lejtőn. A csatasor közepén
harcoló Tizenegyedik és Nyolcadik is állta a sarat, és
visszanyomta a viromanduusokat a folyóig. A belga sereg jobb
szárnya és közepe kezdett felmorzsolódni, s a Tizedik és a
Kilencedik légió már a Sambre-on is átkelt, és a szemközti part
lejtőjén űzte felfelé az ellenséget. Csakhogy a belga támadás
hangsúlyosabb része és a nerviusok zöme, akiket maga
Boduognatus vezetett, a római jobb szárnyra összpontosult. A
római tisztek nehezen látták át az épp aktuális történéseket,
mert a magas sövény gyakran kitakarta a látványt, de a
proconsul az ösztöneire vagy a világos felismerésre hallgatva
odavágtatott a helyszínre: [24]

Miután Caesar beszédet intézett a Legio X-hez,

átsietett a jobb szárnyra, ahol látta, hogy erősen
szorongatják az embereit, és a Legio XII oszlopai [ami
az egységek alakzatainak a rövidítése] egy helyre
zsúfolódtak, és a katonák annyira szorosan állnak,
hogy egymást akadályozzák a harcban. A negyedik
cohors összes centuriója elesett, a jelvényhordozó is
meghalt, a hadi jelvényét elragadták; a többi
cohorsban is majdnem minden centurio meghalt vagy
megsebesült, köztük a primus pilus [rangidős] Sextus
Julius Baculus is, egy kivételesen bátor fér , akit
elgyengített rengeteg súlyos sebe, és nem tudott
tovább harcolni; a többi katona elfáradt, míg hátul
egyesek feladták a harcot, és inkább visszavonultak a
hajítófegyverek hatósugarából, aminek folytán az
ellenség egyre feljebb hatolt a lejtőn, és mindkét
oldalon egyre keményebben szorongatták a
rómaiakat. Caesar látta, hogy válságos a helyzet, és
már tartalékosok se maradtak, ezért az egyik hátul
álló ember kezéből kivett egy pajzsot – a sajátját
ugyanis nem hozta magával –, odacsörtetett az
élvonalra, és a centuriókat a nevükön szólítva
bátorította az embereit, és megparancsolta az
arcvonalnak, hogy nyomuljon előre, az alakulatoknak
pedig, hogy húzódjanak szét jobban, hogy könnyebben
forgathassák a kardjukat. Az érkezése reményt hozott
a katonáknak, felfrissítette a lelkesedésüket, és még
 egy ilyen kétségbeesett helyzetben is minden ember a
legjobbat akarta nyújtani a hadvezére jelenlétében. Az
ellenség nyomulását egy időre sikerült megakasztani.
[25]

A római tábornokok általában közvetlenül az élvonalban

harcoló sorok mögül irányították a sereget, így egyfolytában ki
voltak téve a veszélynek, hogy hajítófegyverek vagy olyan
vakmerő, magányos harcosok áldozatául esnek, akik égtek a
vágytól, hogy az ellenfél parancsnokának „levadászásával”
tegyenek szert hírnévre. Mivel osztoztak a seregük katonáira
leselkedő veszélyek egy részében, ez fontos eleme volt a vezető
és a vezetett ember közti köteléknek. Caesar ezúttal kicsit még
messzebbre ment, egyenesen a frontvonalba állt, hogy a
katonáit személyes bátorságával lelkesítse, ami legalább annyira
alapvető követelménye volt az arisztokrata virtusnak, mint a
parancsnoktól elvárt tapasztalt hadvezetés. Caesar kész volt a
katonái oldalán harcolni vagy akár meghalni is, hozzáállása
nagyban segítette az embereiben kialakult bizalom
megerősödését. Személyesen bátorította a körülötte harcoló
embereket – a centuriókat a nevükön szólítva, az egyszerű
legionáriusokat pedig „bajtársaknak” –, amivel biztosította a
bevethetőségüket. Számos történet keringett az emberei előtt
harcoló Pompeiusról, ahogy hősies módon karddal vagy
dárdával végez ellenfeleivel. Nagy Sándor is így vívta a csatáit,
és Pompeius igencsak kedvelte, ha hozzá hasonlították. Állítólag
Caesar is nagyon képzett fegyverforgatónak számított, ám saját
beszámolójában nem tesz említést arról, hogy valóban harcolt
volna. Lehetséges, hogy ez csupán szándékos álszerénység, és az
olvasóra bízza, hogy maga elé képzelje a hősiesen küzdő
proconsult, hiszen már utalást tett rá a pajzs kölcsönvételével.
Azonban Caesar láthatóan nem igazán akarja eltúlozni a saját
vitézségét, inkább hadvezetői és parancsnoki szerepére
fókuszál. Végül a beszámolója azt állapítja meg, hogy a sambre-i
ütközet a katonák csatája volt, amit a legionáriusok
elszántságával és fegyelmezettségével tudtak megnyerni.
Amikor pillanatnyi nyugalom állt be a csatában, Caesar
átcsoportosította a Tizenkettedik és Hetedik légiókat,
visszaterelve őket, hogy durva négyzet vagy kör alakba
fejlődjenek, amiben bármilyen irányból érkező támadás ellen
védekezni tudnak. Az ilyen szünetek általánosak voltak egy
ütközet közben, a hollywoodi lmekben ábrázolt vérgőzös
csatákkal szemben, ahol mindenki rohan előre, mint valami
megveszekedett, hogy aztán az ellenség soraiba vegyülve
valamennyien egyéni párbajt vívjanak valakivel, percek alatt
eldöntve a küzdelem kimenetelét. A csaták többnyire órákig
eltartottak, de a közelharc zikailag és mentálisan roppant
kimerítő, és többnyire vélhetően rövid, dühös kirohanásokban
került rá sor, majd szétnyíltak a sorok, talán csak néhány
méternyire, kifújta magát az ember, és megpróbált elegendő
lelkesedést gyűjteni, hogy ismét beálljon a bajtársai közé.
Amikor Caesar odaért, a csatarend már felbomlott, a hátsó
sorok emberei elkezdtek kereket oldani a veszély elől. Rengeteg
centurio meghalt vagy megsebesült, küszöbön állt az
összeomlás. A példája – és kétségtelenül a többi jelen lévő tiszté
is, hiszen maga bátorította a centuriókat, és a tribunusokon
keresztül parancsot adott az alakzatváltásra – pillanatnyilag
stabilizálta a helyzetet, de a két légió még mindig óriási nyomás
alatt állt, és a bukás csak idő kérdése volt. [26]
A római jobb szárny kitartott, de a csatát máshol nyerték meg.
Azok a belgák, akik megkerülték a római jobb szárnyat, és
felmásztak a dombra, hogy megtámadják magát a tábort,
észrevették a hadoszlop végén masírozó két légiót, amelyekre a
poggyász védelmét bízták. A két friss római légió érkezése
elcsüggesztette a belgákat, az őket megpillantó rómaiakat pedig
feltüzelte. A győztes római bal szárnyat Labienus irányította,
aki saját kezdeményezésre visszaküldte a folyón át a Tizediket,
hogy segítsen a sereg többi részének. Ez a légió, miután
észrevette, hogy a dolgok nem állnak túl fényesen, futólépésben
hátba támadta a nerviusokat. A római jobb szárny most már
képes volt előrenyomulni, és elűzni a vele szemben álló
harcosokat. Időközben még a poggyászt kezelő rabszolgák is
csatlakoztak az új erőre kapó lovassághoz és
könnyűgyalogsághoz, és együttes erővel visszaverték a tábort
bekerítő belgákat. A nerviusok nem adták fel egyhamar, pedig
sokan már régóta harcoltak. Caesar állítása szerint egyes
harcosok a saját halott bajtársaik halmain állva küzdöttek
tovább. Ez persze nyilvánvaló túlzás, de jól kifejezte egy olyan
ütközet könyörtelenségét, amit ő testközelből élt át. A törzset
sújtó veszteségekről megadott számai – hogy tudniillik csak 500
harcos maradt életben a 60 000-ből, a 600 törzsi vezérből pedig
mindössze három – ismét csak jócskán eltúlzottak, és
gyakorlatilag ő maga cáfolja meg őket a Feljegyzések egy későbbi
könyvében írt megjegyzéseivel. Ugyanakkor a veszteségek
tényleg hatalmasak voltak, s a nerviusok és szövetségeseik azon
szándéka, hogy folytassák a harcot, teljesen megtört. Követeket
küldtek, és megadták magukat a proconsulnak, aki elrendelte,
hogy a jövőben maradjanak a saját határaikon belül, és ne
zaklassanak másokat. A szomszédos törzseknek is instrukciókat
küldött, hogy ne merjék fosztogatni a nerviusokat jelen
sebezhető állapotukban. [27]

A TISZTOGATÁS

Az atuatucusok nem találkoztak a többi törzzsel a csata előtt.

Miután hírét vették a vereségnek, visszatértek szülőföldjükre,
de nem adták jelét, hogy fejet akarnának hajtani Róma előtt, és
kétségbeesett védekezésre rendezkedtek be. A környékbeli
településekről összehívták a lakosokat, mert úgy döntöttek,
hogy beveszik magukat egyetlen, fallal körülkerített városba,
ami kedvező természetes fekvéssel rendelkezett, mert egy
sziklákkal csipkézett dombtetőn épült. Élelem-utánpótlást
gyűjtöttek, arra az eshetőségre is felkészülve, ha Caesar
ostromzár alá akarná venni őket. A védők magabiztosak voltak,
amit jól szemléltetett, hogy ki-kirontottak, hogy megtámadják a
római sereget, amely megérkezett és a város mellett táborozott.
Caesar megparancsolta a légióknak, hogy a domboldal köré
húzzanak árkot és földsáncot, és rövid távközönként erősítsék
meg erődítményekkel, mintegy ostromsáncot képezve.
Nagyjából négyszáz méter hosszan nyújtózott, amiből fogalmat
alkothatunk az erőd viszonylag kicsi méretéről. Az
erődítményekbe talán könnyűtüzérségi egységeket telepített,
ahogy azelőtt az Aisne folyónál, és csakhamar elriasztották az
ellenséget attól, hogy a falakon kívülre merészkedjen. Az
atuatucusok nem tudtak kijönni, de kezdetben még így is
megvető pillantásokat vetettek a rámpára és az ostromtoronyra,
amit a rómaiak nagy keservesen összeeszkábáltak. Caesar
elmeséli, hogy gúnyolódtak a „pöttöm rómaiakon”, amihez
hozzáteszi, hogy Gallia minden népe lenézte az itáliai
legionáriusokat kisebb termetük miatt. Az ostromtorony
számukra ismeretlen eszköz lévén, tymáló megjegyzéseket
tettek rá, mielőtt a rómaiak felgördítették a rámpára, majd a fal
felé. Kisvártatva azonban a kétségbeesés ráncai barázdálták a
védők homlokát, és nyomban küldöttséget menesztettek, akik
felajánlották, hogy megadják magukat, csak annyit kértek, hogy
megtarthassák a fegyvereiket, nehogy a szomszédaik úgy
döntsenek, hogy megtámadják őket. Caesar azzal utasította el a
kérelmüket, hogy ő majd megvédi őket, ahogy a nerviusokat is,
mert Róma védelme alá helyezi őket, és megparancsolja a
környező törzseknek, hogy tartózkodjanak bárminemű
ellenséges lépéstől. A védők elkezdték lehajigálni a fegyvereiket
a mellvédről, és az egymásra dobált eszközök majdnem olyan
magas halmot alkottak, mint maga a fal. [28]
Bár a város kapuit kinyitották, Caesar embereiből alig
engedtek be valakit. Ahogy leszállt az éjszaka, megparancsolta
nekik, hogy térjenek vissza a táborba, mert nem bízott benne,
hogy a tisztjeik látótávolságán kívül is elég fegyelmezettek
maradnának a sötét utcákon. A seregben alacsony volt az
illetmény, ez a pálya csak a szegényeknek és a társadalom
számkivetettjeinek tűnt vonzónak, és elég valószínű, hogy a
legtöbb légióban szép számmal akadtak olyan piti bűnözők és
mások, akik könnyen elkanászodtak. Caesar máskor is
hasonlóképpen elővigyázatos volt. Bezáratta a kapukat, hogy
megóvja a törzstagokat, akik jóhiszeműen megadták magukat a
rómaiaknak. Azonban a törzstagok némelyike már megbánta
vagy eleve nem is értett egyet a kapitulációval, s miután leszállt
az éj, elkezdtek felszerelkezni az elrejtett fegyverekkel és a
sebtében tákolt pajzsokkal. A kora hajnali órákban kirontottak,
hogy megostromolják azt a részt Caesar megerősített vonalából,
amit a leggyengébbnek véltek. A rómaiak éberek voltak, és az
őrök meggyújtották az előre megrakott tüzeket, ami a
riadókészültség egyezményes jele volt. A kérdéses helyre
erősítést küldtek, és a támadókat hajítófegyverek és nyilak
zárótüze fogadta. Aki nem halt meg, az visszamenekült a
városba. Másnap Caesar a teljes népet felelőssé tette a béke
megbontásáért. Az emberei ledöntötték a kaput, és mindenkit
őrizetbe vettek odabenn. Kétséges, hogy ezúttal a
legionáriusokat nagyon fegyelmezték volna. A bent
tartózkodókat – Caesar szerint 53 000 fér t, nőt és gyermeket –
egy összegben megvásárolta egy kereskedőtársaság, akik
eladták őket rabszolgának. Mondhatni, elég mindennaposnak
számított volna, ha a nők nagy részét először megerőszakolják a
katonák. A bevétel egy része a legionáriusokat illette, persze a
centuriók és a tribunusok többet kaptak. A haszon egyik forrása
tehát a hadifoglyok eladása volt. A másik pedig a fosztogatás,
bár erről a Feljegyzésekben kevés szó esik. Caesar azt írja, hogy a
galloknak rengeteg szent helyük volt, ahol aranyat és egyéb
drága holmit ajánlottak az isteneiknek, és ezeket bárki számára
nyilvánosan állították ki. E szent helyeket az összes törzs
tisztelte, és senki nem merészelt lopni onnan. Suetonius szerint
Caesart nem igazán hatották meg az ilyen tabuk, és egy
alkalmat se szalasztott volna el, hogy ki ne fossza őket. Az így
gyűjtött vagyon lassan helyreállította a pénzügyi helyzetét, de
ahogy mindig, a pénzben elsődlegesen az érdekelte, hogy
barátokat és népszerűséget tudott venni rajta, egyrészt a
seregben, másrészt otthon, Itáliában. [29]
Az előző év sikerei után a belga törzsek leigázása újabb óriási
diadalt jelentett. Ha helytálló az elképzelés, hogy minden télen
megjelent a Feljegyzések egy újabb kötete, akkor Rómában már
értesültek a helvétek és Ariovistus legyőzéséről. Miután a friss
sikerek híre is Rómába ért, kitörő lelkesedéssel fogadták. Ahogy
Caesar büszkén beszámol róla, a szenátus tizenöt napos
nyilvános hálaadást szavazott meg neki, ami hosszabb volt,
mint amit bármikor bármelyik hadvezérnek adományoztak,
Pompeiust is beleértve. A hivatalos ünnepség igazolta a
cselekedeteit, egyben megnehezítette azon ellenfeleinek a
dolgát, akik megkérdőjelezték a kinevezése törvényességét.
Ugyanakkor Rómában nem minden alakult Caesar reményeinek
megfelelően. Pompeius kicsit boldogtalan lehetett apósa sikerei
és hírneve hallatán, és Dio azt állítja, hogy már el is kezdett
annak érdekében munkálkodni, hogy Caesart hívják vissza még
az ötéves hivatala lejárta előtt. A triumvirátus látszólag a
megsemmisülés szélén állt. A következő veszély, amivel
Caesarnak szembe kellett néznie, nem idegen ellenség képében
érkezett. [30]
 XII

POLITIKA ÉS HÁBORÚ:
A LUCAI TALÁLKOZÓ

„Pompeius heves szavakkal válaszolt neki, és

nyilvánvaló célzást tett Crassus mesterkedésére,
mikor nyíltan kijelentette, hogy valószínűleg ő maga
is jobban tenné, ha felkészültebben óvná az életét,
mint ahogy Africanus tette, akit C. Carbo ölt meg…
Caius Catót Crassus támogatja; Clodiust is pénzeli, és a
párost bátorítja.” – Cicero, i. e. 56. február 16. [1]

„Egyetértek veletek, szenátus megválasztott atyái…

míg nem fogadtátok el, addig én sem voltam egy
véleményen vele; ám most, hogy eredményeivel
megváltoztatta a véleményeteket és az érzéseiteket,
amint látjátok, nemcsak hogy pártolom az
álláspontotokat, de dicsérem is.” – Cicero, i.  e. 56.
május [2]

Caesar már két éve volt távol, és Rómában az idő nem telt
csendesen. Consulsága megosztó volt, de sok tekintetben szelíd
az utána következő viharos hónapokhoz képest, amikor is a
szervezett, erőszakos bandák a közélet mindennapos szereplőivé
váltak. A politikában kevés dolog tart örökké, és ez különösen
igaz a Római Köztársaságra. Különböző szenátorok befolyást
nyertek és veszítettek, szakítottak régi szövetségeseikkel és
újakat kerestek, néha rendezték régebbi vitáikat, de legtöbbször
újakba bonyolódtak, és rájöttek, eljött az ideje, hogy
megváltoztassák a véleményüket bizonyos problémákkal
kapcsolatban. I.  e. 59-ben Cicero nyíltan kritizálta a
triumvirátust, arra ösztökélve a fér akat, hogy az ő személyes
ellenségét, Clodiust nyilvánítsák plebejussá, és nyissák meg
előtte az utat a tribunusi tisztséghez. Két évvel később Caesar
nyilvános hálaadását a szenátus egy olyan indítvány alapján
ítélte meg, amit maga Cicero terjesztett elő. A közbeeső
hónapokban az orátort száműzték – ha nem is feltétlenül Caesar
közreműködésével, de bizonyára a jóváhagyásával –, majd kis
idő elteltével visszahívták, ezúttal viszont csak miután Caesar
beleegyezett. Bár Cicero óriási személyes jelentőséggel
rendelkezett, és kiadott levelezésében érzelmes részletességgel
számol be a témáról, Rómából való kiűzetése viszonylag
mellékes eseménynek számított a szóban forgó évek politikai
csatározásaiban, amikor gyakorlatilag semmi és senki nem
érezhette magát biztonságban. Caesar legfeljebb meg gyelőként
lehetett jelen a történések nagy részében, viszont erősen
érdekelt meg gyelő félként, hiszen maga ugyan nem mehetett
Rómába, de az ott zajló események nagy hatással lehettek az ő
pályafutására is. Legjobb esetben abban reménykedhetett, hogy
valamekkora befolyással lehet a politikai játszmák
kulcsszereplőire, mert valószínűleg irányítani úgysem tudta
volna őket. Az események folyása nem volt kőbe vésve, miképp a
végkifejletük sem. Végül a pozíciója megszilárdult, legalábbis
pillanatnyilag, de arra is jó esély volt, hogy ez ne történjen meg,
s egy darabig a consulként elért eredményei is veszélyben
forogtak, ahogy a Galliában betöltött kivételes parancsnoki
posztját is idő előtt elkaszálhatták volna. Kizárólag a
kapcsolatai, a befolyása és a képzelőerő használatában való
jártasságának köszönhette, hogy mégsem történt meg.
Legalább ekkora, ha nem nagyobb szerepet játszott a szerencse
is, és ahogy Fortuna istennő a harcmezőn, úgy Rómában is
Caesarra mosolygott.
I.  e. 59-ben Róma két leggazdagabb és legbefolyásosabb
embere összefogott, hogy gyorsan megvalósítsák terveiket,
amihez Caesart használták eszközül, hogy legyűrje az addig túl
szilárdnak bizonyuló ellenállást. Pompeius rati káltatta a keleti
intézkedéseit, és földhöz juttatta a veteránjait, Crassus pedig
újratárgyalta az adószedők szerződéseit. Mindkét fér elégedett
volt, Caesar nemkülönben örült a földreformnak és katonai
parancsnoki kinevezésének, de csak pillanatnyilag, mert a jövő
szempontjából mindegyik triumvir további ambíciókat
dédelgetett. Végül is az összes római politikushoz hasonlóan az
ő céljaik is személyesek és egyediek voltak. Mindegyikük
célkitűzésének megfelelt, ha egy darabig egyesítik az erőiket,
amennyiben garantálja a sikert, amit egyedül képtelenek lettek
volna elérni. Mindamellett a szövetségük nem egy mélyen
gyökerező, közös világképre vagy egy közös ügy melletti
elköteleződésre épült, és csak addig tartott, amíg
mindegyiküknek jövedelmezőbb maradt a másik kettőhöz
fűződő lojalitás, mint a velük való szakítás. Caesar szívélyes
kapcsolatot ápolt mindkettejükkel, ami persze nem jelentette,
hogy akár ő, akár a többiek ne lettek volna képesek megfontolni,
hogy korábbi szövetségeseik ellen forduljanak. Galliában aratott
friss sikerei ellenére Caesar még mindig a atalabb társnak
számított, akinek érdekében állt, hogy továbbra is fennálljon a
másik kettővel kötött szövetsége, különösen, mivel ők Rómában
tartózkodtak, ő pedig nem. Pompeius és Crassus azóta sem
került közelebb egymáshoz, sőt gyakorlatilag ki nem állhatták
egymást, és a kapcsolatukra jellemző rivalizálás csak a jéghegy
csúcsa volt. Mivel a consul személyében egy olyan ügynökkel
dolgozhattak együtt, mint Caesar, meg tudták szerezni, amit
akartak, habár nem harc nélkül. Az i.  e. 58. év consuljai ugyan
jóindulattal viseltettek a triumvirek irányában, egyikük sem
rendelkezett Caesar képességeivel vagy energiájával. Rómában
senki sem vehette fel a versenyt Pompeius és Crassus
vagyonával, hírnevével és auctoritasával, ám ezek a dolgok egy
embernek több befolyást adtak, mint erőt, és a két fér még
együttes erővel sem volt képes a közéletet minden
vonatkozásában irányítani. Catóra nem lehetett szájkosarat
tenni, és a „jók” (boni) vagy a „legjobbak” (optimates) többi
tagjának is megvolt a maga reputációja, vagyona és klientúrája,
miképp megannyi másik becsvágyó ember is kergette a maga
céljait. Az, hogy milyen érzésekkel viseltettek a triumvirek –
mint csoport vagy mint külön emberek – felé, csupán az egyik
olyan tényező volt, ami a magatartásukat meghatározta,
ráadásul sokszor a jelentéktelenebb. A tisztségviselők,
különösen akik szenátusi vagy népgyűléseket vezethettek,
megtehették, hogy szembeszegüljenek más szenátorokkal,
mindegy, hogy milyen előkelő illetőről volt szó. I.  e. 70-ben
Pompeius és Crassus visszaadta a néptribunusok összes jogát.
Most pedig épp ettől a hivataltól számíthattak rá, hogy
hegemóniájuk elé akadályokat gördítenek.

A „PATRÍCIUS” NÉPTRIBUNUS

Pompeius és Caesar – feltételezhetően Crassus jóváhagyásával –

megszervezte Publius Clodius Pulcher patríciusból plebejusi
státuszba való áthelyezését i. e. 59-ben. (Az ellenhatás c. fejezet,
3. bek.) Tévedés lenne akár akkor, akár később az ő emberüknek
tekinteni a fér t, épp ahogy Caesart is helytelen lenne
Pompeius vagy Crassus emberének vélni. Tettek neki egy
szívességet, és az illemszabályok szerint arra számítottak, hogy
hálás lesz érte, és cserébe hajlandó támogatni őket, de arra
gondolni is felesleges, hogy attól fogva a triumvirek
irányították volna. Ezt részben az indokolja, hogy a római
politika alapvetően az egyéni sikerre épült, de még ennél is
többet nyomott a latban a fér megzabolázhatatlan, független
egyénisége. Clodiust senkinek nem sikerült irányítania, de ami
azt illeti, Caesart, Pompeiust, Crassust, Catót, Cicerót vagy
bármelyik vezető szenátort sem. A családja az egyik
legelőkelőbb patrícius ház volt, amelynek a Juliusoktól eltérően
nemzedékről nemzedékre sikerült a Köztársaság legfontosabb
körében maradnia, consulok és híres államfér ak sorát
produkálva. Már-már közmondásos volt a Claudiusok gőgje
vagy arroganciája, amit a Publius Claudius Pulcherhez hasonló
emberek meséje is csak megerősített, aki az első pun háború
idején a végzetébe kormányzott egy római ottát. A csata előtt
felbosszantotta, hogy a szent csirkék nem akarták megenni a
táplálékot, ahogy az elfogadott volt, ami egyébként azt
jelentette volna, hogy az istenek a rómaiak pártján állnak, és a
karthágói otta elleni támadásuk sikeres lesz. Publius nyomban
felkapta a szárnyasokat, és kihajigálta őket a zászlóshajó
oldalán, kijelentve, hogy „ha enni nem akarnak, akkor legalább
igyanak”. Néhány évvel később a nővérét felidegesítette, hogy a
hordszékét lelassítja a tömeg, miközben Róma utcáin cipelték,
és fennhangon azért fohászkodott, bárcsak a vére a
szegényekből is megfojtott volna jó párat. Noha a Claudiusokat
különösebben nem kedvelték, mindig komoly tekintélynek
örvendtek. Bár hivatalosan plebejus lett, Clodius mindenki
fejében megmaradt egy Claudiusnak a többi közül, és élvezte a
névvel járó auctoritast, a kliensek masszív támogatását és azt a
kapcsolatrendszert, amit az előkelő patrícius ház az évszázadok
alatt kiépített. [3]
A többi arisztokrata családhoz hasonlóan a Claudiusok is
szívesen népszerűsítették magukat. Clodius atalon elveszítette
az apját, és legidősebb bátyja, Appius Claudius Pulcher lett a
család feje, aki megszállottan ápolta a tekintélyüket. A
Claudiusokat már a nevük miatt sem lehetett semmibe venni,
de az épp aktuális generáció feltűnési viszketegsége a város
közéletének egyik legbefolyásosabb erejévé tette őket.
Létszámban is lényeges erőt képviseltek. Clodiusnak volt egy
másik bátyja is, Caius, valamint három nővére, akiket egytől-
egyig prominens családok sarjához adtak feleségül. Az egyikük
Catullus költeményeinek Lesbiája révén vált halhatatlanná,
ugyanis ő volt a szeretője, akivel rövid, szenvedélyes
házasságtörő viszonyt folytatott, de miután eltaszította
magától a fér t, a legkeserűbb hangvételű verseit ihlette. A hat
gyerek közül Publius volt a leg atalabb, és talán a legvadabb,
bár mindegyikük kiszámíthatatlan viselkedésével vagy
botrányos szexuális kalandjaival tett szert a hírére. A Bona Dea-
botrány megmutatta, hogy Clodius megveti a szent tradíciót,
ám utólagos tisztázása bebizonyította, hogy olyan túlélő, akivel
számolni kell. Házasságtörő viszonyaitól eltekintve széles
körben azt híresztelték, hogy az összes nővérével vérfertőző
kapcsolatot folytat. Ezt az egyikük férje, Marcus Lucullus
nyilvánosan is kijelentette, amikor elvált a nejétől. Lehetséges,
hogy nem volt több rosszindulatú pletykánál, számos előkelő
rómait vádoltak hasonlóval, de ahogy akkoriban, azóta sem
lehet semmi biztosat állítani Clodiusról és a testvéreiről. A fér
és a Lucullus vérek haragban álltak egymással, ami még arra
az időre nyúlt vissza, amikor Clodius Lucius Lucullus személyi
állományában szolgált Asia provinciában. Teljesen megszokott
volt, hogy az ifjú arisztokraták egy rokon vagy barát
parancsnoksága alatt szereznek katonai tapasztalatot, de
Clodius sosem hagyta, hogy megkössék holmi illemszabályok,
és zendülést szított a sógora ellen. Röviddel utána egy másik
nővére férjének állományába kérte át magát, ahol látszólag
sikerült úgy kitöltenie szolgálati idejét, hogy vele már nem
rúgta össze a port. [4]
 Senki nem lehetett teljesen biztos benne, hogy mire készül
Clodius, amikor i.  e. 59 decemberében felvette a tribunusi
hivatalát. Lehet, hogy még nem döntötte el, beváltja-e, vagy
sem, amivel hónapokkal azelőtt fenyegetőzött, és megtámadja
Caesar törvényeit, de valószínűbb, hogy csak a triumvirek
tudomására akarta hozni, hogy ne vegyék magától értetődőnek
a szolgálatait. Fő célja személyes volt, meg akarta szilárdítani a
már eleve létező népszerűségét Róma lakossága, de főleg a
legkevésbé tehetős polgárok körében. Ennek eléréséhez a
legfontosabb törvénye az államilag támogatott itáliai gabona-
utánpótlás általános átszervezése volt, azzal a kikötéssel, hogy a
tényleg Rómában élő polgárokat rendszeresen ingyenes
gabonaadaghoz kell juttatni. Azt a tiltást is megszüntette, amit
a collegiumokra vetettek ki i.  e. 64-ben – azaz a kereskedelmi
vagy a különböző városi régiók alapján szervezett céhekre és
egyesületekre. Egyéb reformjai megtiltották, hogy közügyeket
kedvezőtlen ómenekkel meg lehessen akadályozni – egyértelmű
célzás Bibulus tevékenységére, habár a törvény nem működött
visszamenőleges hatállyal, szóval nem írta felül a
kinyilatkoztatásait –, és korlátozta a censorok szabadságát, hogy
bárkit kizárjanak a szenátusból. Mind a négy törvényét
elfogadták i.  e. 58 januárja elején. Az ingyen gabona nagy
népszerűségnek örvendett a városi plebs körében, amíg a
collegiumok segítségével Clodius a támogatóit szervezte
egységbe. Miután alkut kötött a két új consullal, hogy a
segítségével jól jövedelmező provinciákhoz jutnak –
mindkettőnek tetemes adósságai voltak, és rentábilis
parancsnokságra volt szükségük –, úgy döntött, bekeményít. [5]
Az első célpontja, Cicero csakhamar rájött, hogy Pompeius
összes ígérete üres volt, Clodius utólagos garanciái
nemkülönben. A fő vád ellene az összeesküvők i.  e. 63-ban
végrehajtott kivégzése volt. A támadássorozat i.  e. 58-ban
kezdődött, amikor Caesar még Róma mellett állomásozott – a
városba nem léphetett be, mivel már felvette a tartományi
parancsnoksági tisztséget –, és az események szemlélése közben
a két új praetor egyikének a támadásai ellen védekezett.
Nyilvános gyűlést tartottak a Circus Flaminiuson, egy
fogatversenyekre használt stadionban, ami Róma hivatalos
határain kívül feküdt, ezért Caesar is jelen lehetett. Azonban
meglehetősen korlátozott támogatást nyújtott Clodiusnak.
Caesar elismételte az összeesküvők sorsát tárgyaló vitában
elhangzott érveit, ismét csak azt állítva, nem érezte úgy, hogy
jót tesznek azzal, ha kivégzik őket. Azonban azt is hozzátette,
hogy hiba lenne visszamenőleges hatállyal helyteleníteni a
múltban történteket annak érdekében, hogy Cicerót vád alá
helyezhessék. Nagyjából ugyanekkor ismételte meg az
orátornak tett ajánlatát, hogy menjen vele a legatusaként, és
mentse ki magát a büntetőeljárás alól. Vakmerő húzás lett volna
ez Caesar részéről, ha Cicero elfogadja az ajánlatát, mert azzal
erősen lekötelezte volna az orátort. Egyben elhallgattatott volna
egy befolyásos és potenciálisan ellenséges hangot Rómában.
Cicero elutasította az ajánlatot, csakúgy a szenátus rendkívüli
legatusi tisztségét, amellyel felruházva külföldre utazhatott
volna közügyi megbízással. Kezdeti önbizalma csakhamar
megingott, amikor rájött, hogy nem számíthat Pompeius
támogatására, sem annak a rengeteg vezető szenátornak a
pártfogására, akiknek a hűségében annyira bízott. A nagy
emberek közül túl sokakat így vagy úgy fűzött valamilyen érdek
a Claudiusokhoz, és nem látták értelmét, hogy kenyértörésre
vigyék a dolgot Clodiusszal egy „új ember” érdekében. Március
közepén – nagyjából ugyanakkor, amikor Caesar elindult
Galliába – Cicero önkéntes száműzetésbe menekült a városból,
és mély depresszió lett úrrá rajta, mindenki mást hibáztatott a
helyzetéért, és saját pillanatnyi gyávaságán kesergett. Clodius
elfogadtatott egy törvényt, ami hivatalossá tette a száműzését,
és elkoboztatta az ingatlanát. A házát felgyújtotta egy, a
tribunus támogatóiból verbuválódott galeri, és a helyén a
szabadság istennőjének (Libertas) emeltek szentélyt. Clodius a
híres volt consul eltávolításával tartott erődemonstrációt, noha
ő csak egy beképzelt „új ember” volt, erős családi kapcsolatok
nélkül. Catót sokkal nomabb eszközökkel állította félre,
ugyanis a tribunus megszervezte, hogy bízzák rá Ciprus
Rómához csatolásának a felügyeletét. A gazdag királyságot
egyrészt azért annektálták, hogy fedezze az új gabonaadomány
árát, másrészt pedig úgy érezték, hogy az ügylet felügyeletével
megbízott ember akkora csábításnak lesz kitéve, hogy az a
legbiztonságosabb, ha Róma legerkölcsösebb át küldik oda.
Cato elfogadta a megtiszteltetést, amely tovább emelte
feddhetetlenségére alapozott hírét, bár kétségtelen, hogy
felfedezte a dolog mögé bújtatott szándékot. Továbbá elismerte,
hogy helyesli, ha egy Clodiushoz hasonló néptribunus
beleavatkozik a külügyekbe, semmint hagyja, hogy a szenátus
gyakorolja ebbéli hagyományos hatalmát. [6]
A ciprusi ügylet egyfajta sértés volt Pompeius számára, mert
megváltoztatta a Keletre kirótt intézkedései egy részét. Ám jóval
nagyobb megaláztatást kellett elviselnie, amikor Clodius
megszervezte az arméniai király ának a menekülését, akit
túszként tartottak fogva Pompeius háztartásában. A tribunus a
bandáit Gabiniusra uszította, akik megverték, és összetörték a
fascesét, csupán azért, mert Pompeius oldalára állt a vitában.
I.  e. 58 nyarára Clodius kétségbe vonta Caesar consulként
beiktatott törvényeinek jogosságát, és Bibulust idézte tanúnak
egy nyilvános gyűlésen, hogy tanúskodjon a volt kollégája ellen.
Figyelemre méltó felemlegetése volt ez az előző évi áprilisi
állapotoknak, és Clodius még azt a tényt is derűsen hessegette
el, hogy ezzel gyakorlatilag megkérdőjelezi saját plebejusi
státuszát és egyben a tribunusi hivatalhoz való jogát. Júniusban
Pompeius arra biztatta a szenátust, hogy szavazzák meg Cicero
visszahívását, ám az indítványt megvétózták. Augusztusban
Clodius megszervezte, hogy az egyik rabszolgája elejtsen egy
tőrt egy nyilvános gyűlésen, aztán vallatásra bevallja, azért
küldték, hogy meggyilkolja Pompeiust. Utóbbi ugyan bátor
embernek számított a harcmezőn, de mélyen gyökerező
iszonyatot érzett az orgyilkosok iránt, ami talán nem meglepő,
ha gyelembe vesszük, hogy ifjúkorában minek volt
szemtanúja. Visszavonult az otthonába, és hónapokig ki sem
tette a lábát onnan. Clodius hatalma valamelyest meggyengült,
amikor letelt a hivatali ideje, és újra fölmerült Cicero
hazahívásának a szándéka. A fér nak még mindig megvoltak a
collegiumokba szervezett támogatói bandái, amelyek
változatlanul terrorizálták az ellenfeleit, vagy feloszlatták a
gyűléseket. Válaszképpen Pompeius két új tribunust pártfogolt,
Titus Annius Milót és Publius Sestiust, akik létrehozták a saját
verőemberekből verbuvált bandáikat, hogy felvegyék a harcot
Clodius hordájával. Mindkét fél rengeteg gladiátort tudhatott a
soraiban, és időnként mértéktelen csetepaték kerekedtek, amik
után mindkét oldalon halottak és sebesültek maradtak a
helyszínen. Ezek a zavargások egyre gyakrabban ismétlődtek,
nagyobb léptékűek és sokkal erőszakosabbak lettek, mint a
Caesar consulsága alatti tusák. Pompeius bejárta Itáliát,
meglátogatta több kliensét, és unszolta őket, hogy menjenek
Rómába, és támogassák a Cicero visszahívására beterjesztett
törvényt. I. e. 57 nyarán a szenátus ennek érdekében elfogadott
egy határozatot, és mivel csak Clodius vétózta meg az
indítványt, a népgyűlés azonnal rati kálta a döntést. [7]
Némi kezdeti vonakodás után Caesar követte Pompeius
példáját, és levélben arra buzdította a klienseit, hogy
támogassák a lépést. Már kezdettől nem lelkesedett
különösebben Cicero száműzéséért, noha szívesen
megakadályozta volna az orátort, hogy latba vesse a tekintélyét
a consulként keresztülnyomott törvények megtámadásában.
Azonban ha támogatja az ügyét, alkalma nyílik lekötelezni
Cicerót, amit Caesar rá jellemző módon meg is ragadott. Kezdeti
hezitálása – egy bizonyos ponton Publius Sestius a
provinciájába utazott, hogy meggyőzze őt – könnyen lehet,
csupán időhúzás volt, hogy meggyőződjön róla, Cicero
gyelmét nem kerüli el az adósság, amivel tartozni fog neki. A
hálaadás szenátusi megszavaztatása és egyéb nyilvános
állásfoglalások bizonyítják, hogy bejött a dolog. Pompeius felé
még nagyobb adóssága volt – bár azt nem igazán tudta törölni
az emlékezetéből, hogy a hadvezér nem tudta megvédeni őt –, és
Cicerónak már alkalma nyílt, hogy egy részét vissza zesse. Az
Itáliába érkező gabonabehozatal kiszámíthatatlan volt, és az
államilag ellenőrzött utánpótlás új rendszere, amit Clodius
vezetett be, még nem igazán működött jól. Beterjesztett egy
indítványt, ami Pompeiusnak különleges kinevezést adott volna
a probléma megoldására. Végső formájában a parancsnokság öt
évre szólt, bár az egyik tribunusnak e téren már volt egy
sikertelen próbálkozása – talán Pompeius hallgatólagos
támogatásával –, hogy az egész birodalom területére szóló
imperiumot adjanak neki, ami erősebb az összes kormányzóénál,
ráadásul tekintélyes szárazföldi és tengeri haderőket is biztosít
neki. Pompeiusnak ismét hatalma volt, s bár ez azt jelentette,
hogy elméletileg Rómán kívül kellett volna maradnia, a
szenátus vagy boldogan adományozott neki különleges
felmentést e szabály alól, vagy hajlandó volt a Város hivatalos
határain kívül gyűlésezni a kedvéért. Az utóbbi idők egyiptomi
zavargásai ürügyén aztán úgy mesterkedett, hogy a rend
visszaállításához újabb parancsnoki tisztséggel ruházzák fel, ám
erre a posztra már másoknak is fájt a foga, és végül semmi nem
lett belőle. [8]
I.  e. 56 elején Pompeius ismét hivatalos szerepben találta
magát, de Clodius is, akit aedilisnek választottak. A fér perbe
fogta Milót politikai erőszak alkalmazásáért, ám utóbbit
Pompeius és Cicero védte, és mindkét fél felvonultatta a
híveikből álló csőcseléket, hogy hurrogják le és fenyegessék meg
az ellenfelet. Cicero utólag így magyarázta a jelenetet öccsének,
Quintusnak:

Pompeius felszólalt, legalábbis megpróbált; de amikor

felállt, Clodius bandája ordibálni kezdett, és bele
kellett törődnie, hogy az egész beszéde alatt ez lesz, és
nemcsak kiabálással, hanem gúnyolódással és
sértésekkel is megzavarják majd. A körülményekhez
mérten óriási elszántságot mutatott, a szeme sem
rebbent, elmondott mindent, amit el akart mondani,
és olykor a jelleméből fakadóan még az is beszédes
volt, amikor elhallgatott. De amikor befejezte,
felpattant Clodius. Most a minket támogató csapat
üdvözölte őt kiabálva – örömmel viszonoztuk a bókot
–, kisvártatva elvesztette az irányítást szelleme,
hangja és előadásmódja felett. Ez így ment a hatodik
órától, amikor Pompeius befejezte a beszédét, a
nyolcadik óráig mindenféle, Clodiusról és Clodiáról
szóló, becsmérlő és mocskolódó versikékkel. Ekkor a
haragtól elsápadva kérdéseket üvöltött a bandájának,
és hangja tisztán hallatszott a kiabáláson túl is: Ki volt
az, aki éheztette a népet? „Pompeius!” – válaszolták a
cimborái. Ki akart Alexandriába menni? „Pompeius!” –
kiáltották. És TI kit küldenétek szívesen? „Crassust!” –
felelték. Utóbbi is ott volt, bár semmiféle jó érzéssel
nem viseltetett Milo iránt. [9]

Úgy látszott, ismét felizzott az ellenségeskedés a két régi rivális

között, és Pompeius elárulta Cicerónak, hogy szerinte Crassus
Clodiust és Caius Catót támogatja – azt az ifjút, aki i.  e. 59-ben
megvádolta, hogy a dictatori hatalom megszerzése a célja, és
akkor éppen tribunus volt. Sőt odáig merészkedett, hogy
Crassus meg akarja öletni őt, aminek hatására újból beteges
félelem kerítette hatalmába, és a vidéki klienseitől még több
testőrt kért. Mivel Crassusban nem bízott, a jelek szerint
Pompeius megint azon morfondírozott, vajon szüksége van-e
Caesarra, vagy sem. A gabona-utánpótlás problémájára nem
ígérkezett könnyű vagy gyors megoldás, és egyre súlyosbodott a
helyzet, mert a kincstár nem tudta biztosítani hozzá a
pénzalapot. Cato még nem tért vissza a ciprusi vagyonnal, hogy
kitömje a pénztárt. A campaniai földosztás miatt i.  e. 59 óta a
Köztársaság elveszítette az állami bevételek egy jelentős
forrását. Cicero többekkel együtt most már azon az állásponton
volt, hogy Caesar törvényét hatálytalanítani kell, hogy ezt a
jelentős bevételi forrást visszaszerezzék az államnak. A látszat
szerint Cicero nem hitte, hogy Pompeius határozottan ellenezne
egy ilyen lépést. Caesar törvényei veszélybe kerültek, és
különböző hangadók révén a tartományi parancsnoksága is.
Egy tribunus állítólag felvetette az azonnali visszahívását, míg
az i. e. 55. év consulválasztásának egyik kedvenc jelöltje nyíltan
ajánlkozott Caesar leváltására a hivatali éve lejárta után. Őt
Lucius Domitius Ahenobarbusnak hívták, annak a fér nak a
leszármazottja volt, aki elefántháton lovagolva segített
elfoglalni Gallia Transalpinát, és a régióhoz fűződő családi
kapcsolatai segítették az ügyét. Nem ez volt az első támadása
Caesar ellen, mert i.  e. 58 elején ő volt az egyik praetor, aki
bírálta a consuli ténykedését. Cicero szerint az a fajta fér volt,
akit gyakorlatilag a születésénél fogva megilletett a consuli cím.
Ezúttal Caesar bizonyos tekintetben a saját sikerének az
áldozata lett, mert a nagy győzelmeiért adományozott
nyilvános hálaadás annak a jele volt, hogy a háborút
megnyerték, tehát már nem volt szükséges kitöltenie az ötéves
parancsnoki megbízatását. Pompeius látszólag ettől a
gondolattól sem idegenkedett, Crassus viszont egyszerűen nem
nyilatkozott. A Clodiusnak nyújtott újabb keletű támogatása,
ami mindenki számára nyilvánvaló volt, még ha nem is verték
nagydobra, azt jelezte, hogy még mindig elég befolyásos ember,
és Pompeius nem engedhette meg magának, hogy semmibe
vegye őt. Pompeius megkapta az új kinevezést, a szenátus elég
jelentős költségvetési keretet szavazott meg neki, és látszólag
azt mérlegelte, vajon érdemes-e továbbra is fenntartani a
szövetségüket. A triumvirátus a felbomlás szélére került. [10]
Ami ezután következett, azt az utókor egy meglehetősen
nyilvános csúcstalálkozóként értékelte, ahol a triumvirek
felosztották egymás közt a római világot. Suetonius ezt írja:
„Caesar Lucába hívta Pompeiust és Crassust, a provinciájában
fekvő városba, ahol rábeszélte őket, hogy jelöltessék magukat
másodjára is consulnak, gáncsolják el Domitiust, és
biztosítsanak neki újabb ötévnyi tartományi parancsnokságot.”
[11] Appianosz és Plutarkhosz elbeszélése szerint kétszáz
szenátor vánszorgott Luca felé a kíséretével – állítólag nem
kevesebb mint százhúsz lictor tartott velük –, hogy odakint
várakozzanak, míg a három nagy ember megállapodik
valamiben. A sztori kétségkívül minden egyes meséléssel
cifrább lett, de az a kevés beszámoló, ami a történésekhez
korban közelebb íródott, kevesebb szervezést és több, utolsó
pillanatban meghozott döntést említ. Crassus valamikor i. e. 56
tavaszán kezdett aggódni Pompeius újfent megnövekedett
hatalma miatt, és északra, a már Caesar provinciájában fekvő
Ravennába sietett, hogy megtárgyalják, mihez kezdjenek
Ciceróval, aki megint a campaniai földek kérdését feszegette.
Pompeiusnak elvileg április 11-én kellett elhagynia Rómát,
hogy a gabona-utánpótlás felügyeletének felelőseként először
Szardíniára, majd Afrikába menjen. Cicero azt állítja, hogy neki
legalábbis sejtelme sem volt róla, de mielőtt Pompeius elindult
volna a hivatalos útra, előtte még elkanyarodott Luca felé, Gallia
Cisalpina nyugati partjára, hogy beszéljen Caesarral. Cicero
beszámolójából az következne, hogy Crassus ezen a találkozón
nem volt jelen, és Caesar képviselte az érdekeit, ez azonban
egyáltalán nem biztos. A későbbi források szerint a találkozó
eredménye egy olyan paktum, amelynek értelmében Pompeius
és Crassus elindul a consuli posztért i.  e. 55-ben, Caesarnak
pedig öt évvel meghosszabbítják a parancsnokságát. Ily módon,
mivel a consulság után Pompeius és Crassus is jelentős
tartományi parancsnokságra számíthatott, az elkövetkező
néhány évben mind a három fér nak lesz hadserege és
hivatalos imperiuma.
Az alku értelmében Caesar már kevésbé számított alárendelt
partnernek a szövetségben, mint amikor a triumvirátus
megalakult, és csábító a gondolat, hogy ezúttal őt lássuk a
dolgok fő mozgatórugójának. Személyes varázsa kétségtelenül
jelentős szerepet játszott a Pompeius és Crassus közt fennálló
viszálykodás és gyanakvás elsimításában. Talán ő eszelte ki az
egyezséget is, ám az igazi titok – ahogy az eredeti társulás
esetében is –, hogy mindhárom fér belátta, a szövetségből
személyes haszna származik. A consuli, majd a sereggel
rendelkező proconsuli poszt garantálni fogja Pompeius és
Crassus személyes biztonságát, és bármikor cselekvőképesek
lesznek. Ráadásul minden lehetőség adva lesz, hogy újabb
katonai kalandokba vágjanak, ami az utóbbi időben látszólag
különösen Crassust izgatta, aki egyre inkább kezdte úgy érezni,
hogy már nemcsak Pompeius hadi sikerei homályosítják el a
teljesítményét, de Caesaré is. Pompeius is elégedett volt. Az
utóbbi hónapokban ő kifejezetten eltávolodott a többiektől, de
végül belátta, hogy a triumvirátus nélkül korántsem lenne
olyan előnyös pozícióban. Még ha szembe is fordul Caesarral, a
szenátus legtöbb vezető nemese szemében akkor sem lett volna
szívesen látott gura, és továbbra is tűrnie kellett volna Cato
kritikáit, valamint Clodius ellenségeskedését. Lényeges
momentum, hogy néhány hónappal korábban nem fogadta meg
egy barátja tanácsát, hogy váljon el Juliától. Talán a szerelem is
befolyásolta a döntésben, de még valószínűbb, hogy úgy érezte,
pillanatnyilag a Caesarral való kapcsolata a legfontosabb
erőssége. Alapvetően hasznosnak látta, ha az apósa egy Észak-
Itáliában állomásozó sereg parancsnoka marad, különösen
addig, amíg ő maga ki nem állíthatja a saját katonáit. Sok
tekintetben mind a három triumvir többet nyert az i. e. 56-ban
kötött megállapodással, mint az eredeti szövetségből. [12]
Időbe telt, amíg kiderült az alku súlya és összefüggéseinek
mértéke. Cicerót a látszat szerint őszintén megdöbbentette, de
hamar elfogadta a helyzet realitásait, és belenyugodott. Április
elején győzelmet aratott Clodius és a családja felett, amikor
sikeresen védte meg az ifjú arisztokratát, Marcus Caelius Rufust.
Utóbbit politikai erőszak megszervezésével, gyilkossággal és a
Clodius nővére, Clodia ellen elkövetett gyilkossági kísérlettel
vádolták. Cicero ügyes karaktergyilkos beszédet rittyentett a
párosról, többek között felemlegetve a vérfertőző kapcsolatról
szóló vádakat is, miközben olyan fordulatokkal élt, hogy „annak
a nőnek a férje… elnézést, úgy értettem, az öccse”. A személyes
bosszú kiélésével talán a triumvirátus felújítását is könnyebben
fogadta. Quintus, Cicero öccse Pompeius egyik legatusa lett a
gabonaügyi megbízatásban, ami nyers emlékeztetőül szolgált,
hogy Pompeius és Caesar nem azért támogatta a visszahívását,
hogy elkezdje őket kritizálni. Valószínűleg május elején Cicero
felszólalt a szenátusban azon lépések ellen, amelyekkel Gallia
Transalpinát és Cisalpinát ki akarták venni Caesar irányítása
alól, hogy új kormányzót ültessenek a helyére. Már-már
émelyítő volt, ahogy Caesart magasztalta, de állítása szerint a
Galliában aratott győzelmei igazolták a szónoklat pátoszát,
akármilyen nézetkülönbségeik is voltak a múltban. [13]

Caius Caesar parancsnoksága alatt Gallia belsejében

vívtunk háborút; a múltban csupán a támadásokat
 hárítottuk el. A hadvezéreink mindig úgy érezték,
hogy ezeket a népeket háború árán csak visszakergetni
lehet… Caius Marius, akinek isteni és páratlan
bátorsága megóvta a római népet az ijesztő csapások
és áldozatok után, visszaverte ugyan az Itáliát
elözönlő gallok hordáit, de még ő sem támadta meg
őket a saját városaikban és barlangjukban… Úgy
látom, Caius Caesar gondolkodása nagyon más. Mert ő
nem érezte elegendőnek, hogy csak azok ellen
harcoljon, akik fegyvert fogtak a római nép ellen,
hanem úgy vélte, egész Galliát az uralmunk alá kell
vonni. Így aztán bámulatos jó szerencséjének hála,
csatában tiporta el a germánok és a helvétek
legnagyobb és legádázabb törzseit, és ráijesztett a
többi népre is, megzabolázta őket, a római nép uralma
és befolyása alá terelve azokat; a hadvezérünk, a
katonáink és Róma serege most már átgázolt a
területükön és népeiken, melyeket eleddig még
elbeszélésekből vagy írott beszámolókból sem
ismertünk. [14]

Cicero ékesszólásával, valamint Pompeius és Crassus együttes

tekintélyével megtámogatva Caesar parancsnoki pozícióját
békén hagyták, sőt később meg is hosszabbították. A szenátus
azt is megszavazta, hogy vállalja a Caesar által toborzott újabb
légiók költségvetését, mert a provinciáiban híján volt az ehhez
szükséges forrásoknak, és nem lett volna helyénvaló a
Köztársaság eme kiváló szolgájával szemben fukarkodni. Caesar
parancsnoki posztja biztosítottnak tűnt, de ahhoz azért több
erőfeszítésre volt szükség, hogy Crassus és Pompeius consul
lehessen i. e. 55-ben. A Caius Cato tribunus által szervezett – és
nyilvánvalóan Clodius által támogatott – zavargások
megakadályozták, hogy i.  e. 56 utolsó hónapjaiban meg
lehessen tartani a választásokat. Szemmel láthatóan mindkét
fér t rábeszélték, hogy működjön együtt a megújult
triumvirátussal. A döntésnek gyakorlati oka volt, de Crassus
talán már eleve győzködte őket, hiszen széles körben úgy vélték,
hogy az utóbbi években ő támogatja őket. Pompeius és Crassus
nem jelentette be a jelöltségét, csak a hivatalos dátum után, és a
választások felügyeletével megbízott consul, Cnaeus Cornelius
Lentulus Marcellinus megtagadta tőlük a szabály alól való
mentességet. Ezért a választásokat i.  e. 55 januárjáig nem is
tartották meg, de Marcellinusnak addigra lejárt a megbízatása,
ezért egy interrex titulussal bíró, átmenetileg kinevezett
hivatalnok szervezte meg, aki engedélyezte nekik, hogy
induljanak. A többi jelölt jócskán lemaradt, ám Ahenobarbust
nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon, és nem volt
hajlandó feladni az ambícióit.
Crassus a, Publius nemrég visszatért Galliából, és jó néhány
katonát magával hozott, akik különleges eltávozási engedélyt
kaptak, hogy részt vehessenek a választáson. Egyesek tisztek
voltak – talán centuriók, s bizonyára tribunusok és prefektusok
–, míg a többi csak egyszerű, keménykötésű közkatona. A
választás napját az általános erőszak jellemezte. Ahenobarbus
megsebesült, az egyik kísérője pedig meg is halt, mielőtt
Crassust és Pompeiust kikiáltották győztesnek. Róma ismét a
triumvirátus irányítása alatt állt, noha ezúttal jóval több nyers
erő alkalmazására volt szükség, mint első alkalommal. A
megfélemlítés hatására ifjabb Cato nem nyerte el a praetori
posztot. Az aedilis curulisok megszavazásakor oly kiterjedt és
brutális verekedés folyt, hogy még Pompeius is vértől
összefröcskölve távozott. Pompeius és Crassus consulként
sebezhetetlen volt, de ha letelik a hivatali évük, a dolgok
megváltozhattak, főleg, ha az egyikük vagy mindkettejük
tartományi parancsnokságot kap. Clodiusszal még mindig
számolni kellett, és nehéz volt megítélni, mihez akar kezdeni,
míg az olyan emberek, mint Ahenobarbus és Cato immár még
elszántabban szegültek szembe a triumvirekkel, mint annak
idején. Rómában a hatalom soha nem volt tartós, de
pillanatnyilag a triumvirátus dominált. [15]

AZ ATLANTI-ÓCEÁNIG

Bár i.  e. 56-ban is számottevő katonai aktivitásra lehetett

számítani Galliában, a hadműveletek jelentősen kisebb
léptékűek voltak, mint az előző években. Miután a helvéteket,
Ariovistust és a belga szövetséget legyőzték, Caesar joggal
érezhette, hogy „Gallia megbékélt”. Nyárra nem tervezett
nagyobb hadjáratot, ami azt jelentette, hogy könnyebben
elidőzhetett Gallia Cisalpinában áprilisig, hogy megszervezze a
lucai ügyeket. Galliában nem maradt jelentősebb ellenfél, és
könnyen lehet, hogy a gondolatai ismét a Balkánon
kalandoztak. A következő évben Britanniába akart felfedezőutat
vezetni, aminek a lehetősége egy ideje már biztosan
foglalkoztatta. A lucai találkozóig a gyelmét leginkább
politikai aggodalmak kötötték le, s miután az újabb ötéves
parancsnoki kinevezés bebiztosította a posztját, már nem
szorongatta az idő, és megengedhette magának, hogy az év
nagyobb o enzíva nélkül teljen el. Ettől függetlenül a legatusok
vezette különböző alakulatok számos olyan hadműveletet
folytattak, amelyek léptéke túl kicsi volt ahhoz, hogy a
parancsnok és a fő sereg jelenlétét igényeljék. I.  e. 57 őszén a
Tizenkettedik légió Sulpicius Galba vezetése alatt megpróbálta
elfoglalni a ma Nagy Szent Bernát-hágó néven ismert hegyi
átjárót, hogy megnyissa az utat a hadi karavánok és a
kereskedelem előtt. A kísérlet elbukott, és Galba
visszavonulásra kényszerült. A sereg többi része Gallia
Comatában telelt. Publius Crassus a Hetedik légióval nyugaton
tartózkodott, azon törzsek közelében, amelyek az előző nyár
vége felé behódoltak neki. A törzsi vezérek eleget tettek a
szokásos római követelésnek, túszokat adtak, így aztán minden
csendesnek tűnt. [16]
I. e. 56-ban, tavasz táján vagy kora nyáron az említett nyugati
törzseknek megváltozott a hangulata. A törzsi központokba
küldött római tiszteket – akik azért érkeztek, hogy a sereg
gabona-utánpótlásának beszolgáltatását felügyeljék – elfogták,
és üzenetet küldtek Crassusnak, hogy csak akkor fogják
szabadon engedni őket, ha visszakapják a túszaikat. Könnyen
lehet, hogy a helyiek kezdetben meg sem értették, hogy a
rómaiak maradni akarnak, és folyamatosan élelmiszert fognak
követelni, és amikor rájöttek, hamar sértődés lett belőle. A
venéteké volt az első törzs, amely a cselekvés mellett döntött; ők
a mai Bretagne déli részén éltek. Tengeri nép lévén erősen
függtek az Atlanti-óceán partvidékén zajló kereskedelemtől. Dio
azt állítja, hallották a pletykákat Caesar tervezett britanniai
expedíciójáról, és attól tartottak, hogy tönkreteszi a szigettel
folytatott kereskedelmüket, vagy megnyitja a piacot a
versenytársak előtt. Caesar (és kétségtelenül római olvasói)
szemében ez lázadásnak tűnhetett, a törzsek megszegték a
megállapodást, amit nemrég fogadtak el, és túszul ejtették a
tisztjeit – akik közül sokan lovagok voltak. Elrendelte, hogy
építsenek ottát a Loire-on, mielőtt a régióba sietett. A lázadás
gyorsan terjedt, és attól félt, hogy a többi törzset is arra ösztönzi
majd, hogy csatlakozzon, ha gyengének ítélik a rómaiakat.
Ennek az volt az oka, hogy a gallok mint faj „hajlamos a
forradalomra, és a háború lehetősége bármikor fellelkesíti”.
Ugyanakkor azt is elismerte, hogy „szívből szeretik a
szabadságot, és gyűlölik a rabszolgaságot”. Ezért aztán több
független oszlopba osztotta a seregét. Labienust ott hagyta,
hogy őrizze az előző évben legyőzött belga törzseket, míg
Crassus magával vitt tizenkét cohorsot Aquitaniába – talán a
Hetedik légiót, erősítésként néhány katonával kiegészítve. Egy
három légióból álló, nagyobb haderőt Sabinus parancsnoksága
alatt Normandiába küldött. [17]
Maga Caesar a sereg maradékát a venétek ellen vezette, hogy
csapást mérjen a lázadás központjának tartott helyre. A törzs
vonakodott sereget toborozni és nyílt síkon összemérni az erejét
a légiókkal, ezért a rómaiak a városaikat vették célba, amelyek a
parti földnyelvekre épültek. Habár jó néhányat megrohamoztak,
a lakosaik a javaik zömével hajóra szálltak, és elmenekültek. A
törzs fő erőssége a ottája volt, ami Caesar szerint nagyjából
280 hajót számlált, és csak amikor az újonnan épített római
hajóraj megérkezett, akkor tudtak szembeszállni vele. A gall vízi
járművek nagy vitorlások voltak, inkább kereskedésre tervezve,
semmint háborúzásra, de még így is feladták a leckét a rómaiak
által használt evezős gályáknak. A tengeri háborúzás általános
módszere a mediterrán világban a „kosolás” (azaz öklelve
lékelés) és lerohanás volt. Az első módszer a venétek vastag
gerendákból ácsolt hajótestén nem működött, a második pedig
a hajóik magas oldalfala miatt bizonyult kivételesen nehéz
feladatnak. A római ottát Decimus Brutus vezette, s a
találékonyságnak és a jó szerencsének köszönhetően egyetlen
ütközetben sikerült elpusztítania az ellenséges hajórajt. A
szárazföldi ostrom során használt fegyverekhez hasonló
eszközöket készítettek, hogy átvágják és ledöntsék az ellenség
vitorlázatát, de végső soron egy hirtelen szélcsend miatti
veszteglés tette sebezhetővé a venéteket, mert a hajóiknak nem
voltak evezőik. A parton álló Caesar és a sereg zöme pusztán
tétlen szemlélője lehetett az eseményeknek. A ottájukat
elvesztették, a városaikat és a falvaikat nem voltak képesek
megvédeni a római ostromtól, így a venéteknek nem maradt
más választásuk, mint hogy megadják magukat.
Látszólag egyik Rómával szövetséges törzs sem állt ki
mellettük, és Caesar úgy döntött, kemény büntetést alkalmaz. A
teljes uralkodói tanácsot – ami talán néhány száz emberből
állhatott – lefejezték, a törzsi lakosság többi részét pedig eladták
rabszolgának. Kétséges, hogy az egész régiót elnéptelenítették
volna, mert már maga a dolog gyakorlati része, hogy ekkora
embertömeget kell összegyűjteni, valószínűtlenné teszi, hogy
mindenkit megtaláltak. Lehet, hogy csak azokat a hadköteles
korú fér akat adták el, akiket elfogtak, vagy akik megadták
magukat. Mindazonáltal ez szörnyű csapás lehetett a venétek
számára, hiszen kiiktatták az összes vezérüket és véneiket, a
törzs legtöbb tagjával egyetemben. A lépés bizonyosan óriási
társadalmi és politikai megütközést keltett. Caesar azzal
indokolta az iszonyatos büntetést, hogy muszáj volt
megmutatnia, a képviselőivel és követeivel tisztelettel kell
bánni. (Egyes történészek jogosan jegyzik meg, hogy a gabona
begyűjtésére küldött tiszteket normális esetben nem
tekintették követeknek.) Azonban Caesar álláspontját
valószínűleg legtöbb római kortársa osztotta. A tisztjeit foglyul
ejtették, amikor olyan népeket „látogattak meg”, akik elvileg
Róma szövetségesei voltak – az emberei sorsáról nem tesz
említést, nem tudni, hogy bármelyikük, esetleg mindegyikük
megmenekült-e. A venétekre kiszabott szigorú büntetés
gyelmeztetés volt, hogy ha a rómaiakat – főleg a rangidős
tiszteket és a lovagokat – rossz bánásmódban részesítik, az
súlyos következményekkel jár. A kikövetelt túszok Caesar
kezében fontos eszköznek számítottak, hogy ne kelljen
kételkednie a törzsek lojalitásában, amit azoktól a közösségektől
is elvárt, akik üdvözölték Rómát, és azoktól is, akiket legyőzött.
Nem hagyhatta, hogy sikerrel járjon a próbálkozás, amely a
római foglyokkal a feje tetejére akarta állítani a rendszert. A
venétekre ennek értelmében szigorú büntetést kellett kiszabnia,
hogy elrettentse a többi törzset a hasonló megmozdulástól. A
rómaiak elfogadó hozzáállást tanúsítottak a brutális
intézkedésekkel kapcsolatban. Az önmagáért való
kegyetlenséget elítélték, de az olyan kíméletlenséget, amelyből
gyakorlati előnye származott Rómának – amennyiben idegen
népeken alkalmazták –, indokolhatónak tartották. Extrém
példaként Spartacus híveinek Crassus által elrendelt tömeges
keresztre feszítését említhetjük i.  e. 71-ből. Ha Caesar úgy
érezte, hogy az érdekét szolgálja, totálisan könyörtelen tudott
lenni. [18]
Labienus jelenléte garantálta, hogy az általa biztosított
területen még csak csatározások se legyenek. Crassus és Sabinus
Aquitaniában, illetve Normandiában aratott győzelmet. Nyár
végén Caesar személyesen vezetett egy sereget a menapiusok és
a morinusok ellen, akik azon a partszakaszon éltek, amit ma Pas
de Calais és Belgium néven ismerünk. A támadásra az
szolgáltatott okot, hogy nem küldtek követeket Caesarhoz, hogy
a barátságát keresve elismerjék az ő és Róma hatalmát. Az
információk szerint mindkét törzs biztosított harcosokat a
harcba szálló, nagy belga seregnek az elmúlt évben. Nem voltak
nagyobb városaik, elszórt településeken éltek. A rómaiak
jövetelének hírére még ezeket is kiürítették, és a lakosság
magával vitte a barmait, a juhait és minden mozdítható értékét,
majd elrejtőzött az erdőség és a környék mocsaras területei
mélyén. Ilyen terepen a rómaiak nehezen boldogultak, és a
légiók legyőzhető ellenfél nélkül maradtak. Felgyújtották az
útjukba akadó falvakat és tanyákat, de ettől az ellenség még
nem adta meg magát. Azután a legionáriusok nekiláttak az
erdős vidék tisztogatásának, és sikerült is elfogniuk néhány
ellenséges csoportot a lábasjószágaikkal együtt, de az ellenük
végrehajtott orvtámadásokban ők is veszteségeket szenvedtek.
Ez már másfajta hadviselés volt az eddigi hadjáratokhoz képest,
és igen keveset sikerült elérniük az alatt a néhány hét alatt, ami
még a háborúzásra alkalmas évszakból maradt. Ahogy romlott
az időjárás, Caesar visszavonult, és mindkét törzset
legyőzetlenül hagyta. Kudarc volt, de se nem jelentős, se nem
orvosolhatatlan. Mindent összevéve az év meglehetősen jól
sikerült, Galliában is, de különösen az ígéretesen alakuló római
ügyek tekintetében. Miután a posztja biztosítva volt, jövő nyárra
Caesar bátran tervezhetett merészebb célokat. Ez volt a másik
oka a venétekkel szemben tanúsított durva eljárásnak. Könnyen
elképzelhető, hogy következő célpontnak Britanniát tűzte ki
maga elé, de az is lehetséges, hogy ismét az illír határvidék
meghódítása motoszkált a fejében. Akár így, akár úgy, valahogy
biztosítania kellett, hogy Galliában nem tör ki háború, amíg a
sereg zömével máshol lesz. Az egyetlen lázadó törzs kegyetlen
megbüntetése jó intésül szolgált, hogy nem árt félni Caesar
haragjától. [19]
 XIII

„A VÍZEN TÚL”: A BRIT ÉS GERMÁN

EXPEDÍCIÓK, I. E. 55–54

„Október 24-én levelet kaptam Quintus öcsémtől és

Caesartól, szeptember 25-i keltezéssel; Britannia
legközelebbi pontjáról küldték. Britanniát legyőzték, a
lakói átadták a túszaikat. Zsákmányt nem szedtek, de
némi hadisarcot kivetettek, és épp visszahozzák a
sereget Britanniából.” – Cicero, i. e. 54. késő október [1]

„Az isteni Julius volt az első római, aki sereggel kelt át

Britanniába. A lakosait egyetlen megnyert csatával
megfélemlítette, és irányítása alá vonta a partvidéket.
Mégis jogosan jelenthetjük ki, hogy nem tett többet,
mint megmutatta a szigetet az utódainak, ám nem
hagyta rájuk örökül.” – Tacitus, i. sz. 98 körül [2]

I.  e. 56-ban a gall hadműveletek intenzitása alábbhagyott, de

Caesar eltökélte magát, hogy visszanyeri az ott töltött első két
év lendületét. A téli hónapokban látszólag végleg eldöntötte,
hogy Britannia lesz a következő célpontja, ha egyáltalán már
nem dőlt el azelőtt. Állítása szerint ez egy szükséges feladat volt,
mert annak a szigetnek a törzsei katonai segítséget nyújtottak
az ellene harcoló galloknak. Bizonyára szoros üzleti kapcsolat
állt fenn Észak-Gallia parti törzsei és a csatorna túloldalán élő
népek között. A múltban talán politikai kapcsolatban is álltak,
de a venétek és a többi parti törzs legyőzéséről írott
beszámolójában nem tesz említést a britonok nagyarányú
közreműködéséről. Ámbár Észak-Európa törzseiben a harcosok
körében bevett szokásnak számított, hogy más törzsek híres,
törzsfőnökeinek szolgálatába álltak, és elképzelhető, hogy ily
módon néhány briton Caesar légiói ellen is harcolhatott.
Azonban a célzás, miszerint a brit törzsek katonai fenyegetést
jelentenek Róma galliai érdekekeire, nem volt több ürügynél;
Britannia más okból ragadta meg Caesar gyelmét. Pletykák
keringtek gazdag természeti kincseiről, ami egy szépen
jövedelmező háború lehetőségével kecsegtetett. Suetonius azt
állítja, hogy Caesar gyöngyök iránti rajongása is ösztönzőleg
hatotta mert úgy tudta – mint kiderült, rosszul –, hogy a brit
partokon különösen szép példányokat lehet találni. De még a
meggazdagodásnál is fontosabb volt a dicsőség, amit mindig az
arat le, aki elsőként vezet római sereget korábban még fel nem
fedezett országokba. Ráadásul Britannia varázsát az is növelte,
hogy a tenger túloldalán feküdt, egy hatalmas óceán peremén,
amiről azt tartották, hogy teljesen körbeveszi a földgolyó
lakható földjeit. Mind a görögök, mind a rómaiak alig tudtak
valamit Britanniáról és a népeiről, és tények hiányában furcsa
lényekről és hátborzongató szokásokról szóló, vad történetek
terjedtek, amelyek az Újvilág meséire emlékeztettek az európai
felfedezések korában. A britanniai siker elkerülhetetlenül
felkeltette volna a római társadalom összes osztályának a
gyelmét. [3]

ÁRULÁS ÉS MÉSZÁRLÁS

Caesar a telet szokás szerint Gallia Cisalpinában töltötte, és még

mindig ott tartózkodott, amikor újabb népvándorlás híre jutott
a fülébe. Két germán törzs, az usipesek és a tencterusok
elhagyták a Rajnától keletre fekvő otthonukat, és átkeltek a
folyón Galliába. Caesar állítása szerint 430 000 ember kelt útra.
A helvét törzsek összetételének arányait tekintetbe véve – akik
közt három nőre, gyerekre vagy egyéb családtagra jutott egy
harcos –, ekkor egy 100  000 harcos fér t számláló
összhaderővel kellett számolni. Most sem árt óvatosan bánnunk
ezekkel az adatokkal, és csak annyit állítsunk, hogy egy
„lényegesen nagy embercsoport” volt mozgásban. Igen
valószínű, ahogy a helvétek esetében is, hogy a törzsek nem
egyetlen óriási oszlopban haladtak, hanem több csapatban
szétszóródtak a környező vidéken. A népvándorlás oka megint
csak a háború és a fosztogatás volt, de ebben az esetben a két
törzs a nagyobb és erősebb szomszédjuk, a suebusok pusztítása
elől menekült. A rokon törzseknek ez a szélesebb csoportja
látszólag laza szövetséget alkotott, és Caesar következetesen
vadabbnak – tehát veszélyesebbnek – ábrázolta őket még a többi
germán népnél is. Azt állítja, hogy a törzsek mérhetetlen számú
harcossal rendelkeztek, akiknek a fele minden évben kapható
volt a háborúra. A germán törzseket büszkeséggel töltötte el a
határaikat övező földek nagysága, ahol nem engedtek
letelepedni senkit, hogy ezzel is az erejüket demonstrálják, és
elrettentsék a fosztogató hadakat. A Feljegyzések felelevenít egy
pletykát, amit Caesar sem megerősíteni, sem tagadni nem akart,
miszerint a suebusok egyik oldalán közel ezer kilométeres
körzetben egy nép sem mert megtelepedni. Annak ellenére,
hogy a nagyobb szomszéd támadásaival nem bírtak
megbirkózni, az usipesek és a tencterusok harcos nép maradtak,
és a belga menapiusok is csak egy rövid időre tudták
feltartóztatni őket, a folyami átkelőhelyeket védve ellenük. A
germánok visszavonulást színleltek, három napig kelet felé
meneteltek, de azután az éj leple alatt sietve visszaküldték a
lovasságukat, hogy meglepetésszerű támadást hajtsanak végre.
A menapiusok bedőltek a cselnek, és szétszéledtek, így
képtelenek voltak bármiféle összehangolt ellenállásra. A
csónakjaikat elfoglalták a vándorlók, és révnek használták a
folyón való átkeléshez. A két germán törzs a menapiusoktól
szerzett élelemmel vészelte át a telet, s közben az elfoglalt
falvaikban húzták meg magukat. [4]
Caesar úgy döntött, hogy a szokásosnál korábban csatlakozik
a sereghez. Az érkezése előtt a vándorlók ismét útra keltek, és
dél felé haladtak, az eburonok és a condrusok területe felé. A
következő hadjárat nagyon hamar vita tárgyává lett, mert a
szenátusban Cato nyíltan kritizálni kezdte Caesar ténykedését,
és hivatali visszaéléssel vádolta meg. Ennek hatására a
Feljegyzések még az eddiginél is intenzívebben próbálja
megmagyarázni a lépéseit, hogy meggyőzze az olvasót tettei
indokolt és becsületes szándékáról, és az általa alkalmazott,
szokásos eljárás higgadt és hatásos voltáról, noha azt még a
legszigorúbb kritikusai is elismerték volna, hogy a két germán
törzs érkezése csakugyan fenyegette a római érdekeket. Az
utóbbi három évben Caesar egész Galliára kiterjesztette Róma
hatalmát. A régió hivatalosan ugyan még nem volt
provinciaként annektálva, és a törzsek önkormányzása
megmaradt, de gyakorlatilag akár nyíltan, akár hallgatólagosan
mindenki elismerte Róma fennhatóságát. A menapiusok a
kevés kivétel közé tartoztak; még be kellett hódolniuk, és
túszokat kellett adniuk Caesarnak, amit az eburonok és a
condrusok már majdnem biztosan megtettek i.  e. 57-ben. A
proconsul már a kezdetektől azt hangoztatta, hogy kész
megóvni a szövetséges népeket az ellenségtől, minden hadjárat
során világosan az értésükre adva, milyen előnyökkel jár a
Rómával való szövetség, illetve milyen szörnyű büntetésre
számíthatnak a légióival szembeszegülő törzsek.
A népvándorlás új és kiszámíthatatlan elemet jelentett az
eddig megismert hatalmi egyensúlyban. Galliában nem volt
olyan néptelen terület, ahol megtelepedhettek volna, ráadásul
máris megmutatták, hogy készen állnak erőszakot alkalmazni
bárki ellen, aki nem ereszti be őket. Fennállt a lehetősége, hogy
az egyes törzsek – vagy inkább a törzsfőik – örülni fognak az
újonnan érkezőknek, ha úgy érzik, hogy harcosaik létszáma és
híre jól szolgálná őket szövetségesként. Ugyanilyen
indíttatásból örültek Ariovistusnak, a helvéteknek és magának
Caesarnak is. A lehetőség leginkább azok számára tűnt
vonzónak, akiknek nem ment olyan jól a sora, amióta Róma
uralma alatt éltek, különösen, akiket nemrég elpáholtak a
légiók. A törzsek közti rivalizálás és kon iktusok eshetősége
változatlanul fennállt, amin csak rontott volna, ha a győztesek
nem római, hanem germán támogatással aratnak diadalt.
Amikor Caesar kiűzte Ariovistust Galliából, azzal gyakorlatilag
kinyilatkoztatta, hogy nem tűri, hogy germán törzsek jöjjenek
át a Rajnán. Ahogy láttuk, egyértelműen eltúlozta a gallok és
germánok közti különbséget, és az utóbbit Rómára nézve
változatlanul potenciális fenyegetésként mutatta be. De még ha
túlzott is, sem a népek jellemzői közti eltéréseket, sem a római
érdekekre jelentett veszélyt nem ő találta ki. A rómaiak soha
nem örültek az olyan népeknek, akik váratlanul hatoltak be a
határvidékeikre. [5]
Amikor Caesar odaért a seregéhez Galliába, még több
információ várta a vándorlókról. Az Alpoktól délre eljuttatott,
korábbi jelentésekhez hasonlóan az új hírek többsége is
feltehetően azoktól a legatusaitól származott, akik a téli
táborhelyeken töltöttek be parancsnokságot. Látszólag nem
bocsátkoztak közvetlen harcba a germánokkal. Egyrészt azért,
mert a téli hónapokban nehéz volt hadi tevékenységet folytatni,
de leginkább amiatt, hogy a legatusoktól nem várták az egyéni
kezdeményezést, és helytelen lett volna, ha nagyobb műveletbe
kezdenek a saját szakállukra. Caesar a szövetséges törzsektől is
kapott jelentéseket. A Feljegyzések egy későbbi bekezdésében
megjegyzi, hogy mindennapos szokásnak számított, hogy gall
nemesek házában szállt meg, miközben Galliában utazott. Ezzel
hatásosan kimutathatta, milyen nagyra tartja a barátságukat,
mert a gall kultúrában a vendéglátás igen jelentős szerepet
játszott, de abban is segített, hogy felmérje a hangulatukat és a
véleményüket. Egy római magistratus a fontosabb kapcsolatait
nagyon bizalmas szinten ápolta. A változatos forrásokból
begyűjtött információkból aggasztó kép állt össze. Egyes
törzsfők és törzsek máris megkörnyékezték a vándorló
germánokat, hogy a barátságukat keressék, illetve katonai
segítségért földet ajánlottak nekik. Caesar maga elé rendelte az
összes törzs vezetőjét egy gyűlésre, ahol a szokásos lovagsági
különítményeket és a gabona-utánpótlást igényelte tőlük. Nem
érezte szükségét, hogy elárulja, tudomása van róla, hogy egyes
törzsfők már alkudoznak a germánokkal. Ha sikerült volna
gyorsan legyőznie a két törzset, ezeknek a tárgyalásoknak úgyse
lett volna nagy jelentősége. Az összevont római hadsereg
elkezdett észak felé menetelni. [6]
Amikor a hadoszlop már csak néhány napnyira járt a két
germán törzstől, küldöttség érkezett tőlük. A követek
beszámoltak róla, hogy a suebusok űzték el őket az
otthonaikból, és arra kérték Caesart, hogy adjon nekik földet,
vagy legalább engedje meg, hogy azt megtarthassák, amit eddig
erővel sikerült megszerezniük. Ahogy máskor is, a beszámolója
itt kihangsúlyozza a barbárok gőgjét, hiszen kijelentik, hogy
készen állnak fegyvert ragadni, ha elutasítja őket, mert a
suebusokon kívül senkitől sem félnek. A proconsul úgy
válaszolt, ahogy „helyénvalónak tűnt”, de világossá tette
előttük, hogy nem fogja megengedni, hogy letelepedjenek
Galliában. Felajánlotta viszont, elintézi nekik, hogy
letelepedhessenek az ubiusok között, akik egy, a Rajnától keletre
élő, másik germán törzs voltak. Őket is szorongatták a
suebusok, és nemrég követeket küldtek hozzá a támogatását
kérve. A két törzs küldöttei beleegyeztek, hogy ismertetik a
népükkel az ajánlatát, és három napon belül visszatérnek
Caesarhoz a válasszal. Arra kérték, hogy addig állítsa meg a
seregét. Caesar elutasította a kérést, arra gyanakodott, hogy az
egész csak időhúzás, mert tudomására jutott, hogy a germán
lovasság zöme épp zsákmány- és takarmányszerző portyán van.
[7]
A rómaiak tovább masíroztak, míg nagyjából húsz
kilométerre megközelítették a fő törzsi táborhelyet. Ez
körülbelül három napba telt, amikor is Caesar újra találkozott
ugyanazzal a küldöttséggel, amelyikkel azelőtt. Ismét arra
kérték, hogy álljon meg és várakozzon, de a légiók folytatták az
előrenyomulást. Caesar teljesítette az egyik kívánságukat, és azt
a parancsot küldte előre a lovassági ernyőnek, hogy ne lépjenek
harcba a germánokkal, ha összefutnak velük. Ha megtámadják
őket, akkor a segédcsapatok és a szövetséges lovasság ne tegyen
mást, csak a védelemmel foglalkozzék. Ezenfelül a germánok
engedélyt kértek, hogy követeket küldhessenek az ubiusokhoz,
hogy elkezdjenek tárgyalni a lehetséges letelepedésükről. Ehhez
ismét három nap haladékot kértek. Caesar szkeptikus maradt a
szándékaikat illetően, mert úgy érezte, ez csak újabb ürügy az
időhúzásra, míg a portyázó had visszaér. Nem volt észszerűtlen
lépés, mert ha a germánok őszintén a békés rendezésben
reménykedtek, nyilván akkor is érdekükben állt, hogy erősebb
pozícióból folytassák a tárgyalásokat. Ha viszont harcolni
akartak, hasonlóképpen szükségük volt ezekre a katonákra, akik
korábban előretolt egységként támadták le a menapiusokat, és
kétségtelenül a legjobb harcosaik szolgálhattak a soraikban.
Ráadásul, ha a fosztogatóknak sikerül élelemmel és
takarmánnyal visszatérni, azzal pár napra nagyban
megkönnyítik a helyzetüket, akár tárgyalásra, akár
hadmozdulatokra kerül sor.
 Caesar szerény engedményként megígérte, hogy napi hat
kilométernél nem fog többet megtenni, amivel olyan pozícióba
kerülhet, ahol könnyen kielégítheti a sereg vízigényét.
Időközben a két oldal lovassága között máris kitört a harc. A
germánok 800 lovasa hátramaradt, hogy a tábort őrizze. Caesar
5000 fős lovassággal rendelkezett, habár nem valószínű, hogy
egy helyre tömörültek, ha mindenki elvégezte a rá bízott
őrjáratozó, illetve árnyékoló feladatot. Annak ellenére, hogy a
gall segédcsapat jelentős létszámbeli fölényben volt, és az
ellenség lovainál nagyobb testű hátasokat használt, a germánok
hamar gyelemre méltó előnyt szereztek. Caesar beszámolója
szerint a germánok rohamoztak elsőként, és a gall lovasság egy
részét megfutamították, ekkor viszont belefutottak az őket
támogató alakulatokba. Sok germán leszállt a nyeregből, hogy
gyalogosan harcoljon tovább – elképzelhető, hogy a válogatott
gyalogság támogatásával, akik egyes germán törzseknél
rendszerint a lovasságot kísérték. A gallok pánikba estek, és
menekülőre fogták a dolgot, amivel megrémítették a
segédcsapatok és a szövetséges lovasság jó részét, akik
fejvesztve vágtattak vissza a fő sereghez, ami valószínűleg jó
néhány kilométerre járt tőlük. Caesar kihangsúlyozza, hogy a
germánok szegték meg a fegyverszünetet, miután
indokolatlanul rátámadtak a gyanútlan szövetségeseire. Máshol
meg azt jegyzi meg, hogy a germánok nyereg nélkül lovagoltak,
és megvetették a gallokat, akik ezzel szemben nyerget
használtak, és amint látótávolságba kerültek, a germánok
nyomban kedvet kaptak, hogy lerohanják őket. Soha nem tudjuk
meg, hogy mi az igazság, és valószínűleg már akkor se volt
egyértelmű. Mind a gallok, mind a germánok énközpontú
harcosok voltak, akik nagyra tartották a kirívó vitézséget és a
rutint. A vezéreiknek nem volt könnyű bármiféle fegyelmet
erőltetni ezekre az emberekre, és amikor különböző törzsekből
származó harcosok találkoztak, akkor jó eséllyel erőszakba
torkollott a dolog. A gúnyolódás könnyen személyes párbajjá
vagy tömeges küzdelemmé fajult. A galliai hadjáratok során a
germánok rendszeresen legyőzték gall ellenfeleiket, és minden
egyes diadal növelte a hírüket. Jelen esetben Caesar hetvennégy
gall szövetségesét ölték meg; ez az olyan ritka alkalmak egyike,
amikor konkrét számot társít a veszteségéhez. Egy Piso nevű,
Aquitániából származó arisztokrata is közéjük tartozott, akinek
a nagyapja annak idején a törzsük királya volt, és a szenátus a
„római nép barátja” címmel tüntette ki. Piso a megfutamodás
során visszafordult, hogy megmentse a vérét, de már a
menekülésük közben ledöntötték a lováról, körbevették és
levágták. A vére visszavágtatott az ellenség közé, és őt is
megölték. [8]
Caesar állítása szerint az összecsapás megmutatta a germán
törzsek álnok, áruló jellemét, hiszen csak azért húzták a
béketárgyalásokat, hogy kellőképpen megerősödjenek, és
megtámadják őt. Ez igaz is lehetett, meg nem is, mindenesetre
ha igaz, akkor a harcoknak ez a korai kiprovokálása
semmiképpen nem állhatott érdekükben. Mivel Caesar attól
tartott, hogy a csetepaté a pletykák hatására jelentős vereséggé
fog változni, ami nyugtalanságot szíthat a gall törzsek között,
maga elé kérette a legatusait és a quaestorát, és a következő
napra átfogó támadást rendelt el. Másnap reggel, miközben a
légiók a csatára készülődtek, küldöttség érkezett a germánoktól.
Az összes vezérük és törzsfőjük megjelent, hogy bocsánatot
kérjenek az előző napi hadakozásért, és elmagyarázták, hogy
eszük ágában sem volt megszegni a fegyverszünetet, sőt alig
várták, hogy folytathassák a tárgyalásokat. A Feljegyzések
tovább hangsúlyozza a germán vezérek „áruló és alakoskodó”
magatartását, és egy ritka, érzelmes pillanatban azt írja, hogy
„megörvendeztették Caesart”, mert a sorsuk ismét a markában
volt. Megfeledkezve a felháborító momentumról, amikor az ő
tisztjeit ejtették foglyul – és ez itt az alapvető különbség, hiszen
azok rómaiak voltak, ráadásul az ő emberei –, őrizetbe vette a
követeket. A légiók három oszlopban vonultak fel, amit
könnyen a triplex acies csatasorba lehetett rendezni, és
meneteltek tizenhárom kilométert a germán táborig. A vezetők
nélkül maradt usipesek és a tencterusok igencsak meglepődtek,
és ami ezután következett, azt inkább lehet mészárlásnak, mint
csatának nevezni: [9]

Mikor a rémületük nyilvánvalóvá lett a fejetlenség és a

káosz láttán, a katonáink, akiket feldühített az előző
napi árulás, megrohanták a tábort. Aki az ott lévők
közül fegyvert tudott ragadni, megpróbált harcolni
egy darabig a szekerek és a csomagok között. A
többiek, asszonyok és gyerekek csordája… menekülni
kezdett minden irányba; Caesar utánuk küldte a
lovasságot, hogy vadásszák le őket.
Mikor meghallották a hátulról jövő lármát, és látták,
miként vesznek oda az övéik, a germánok eldobálták a
fegyvereiket, elhajították hadi jelvényeiket, és
elkezdtek menekülni a táborból; s amikor elértek a
Meuse és a Rajna találkozásához, megijedtek az eléjük
táruló mélységtől; rengetegen máris lezuhantak, és
többen a folyóba ugrottak, ahol meg is fulladtak,
miután elragadta őket a félelem, a fáradtság vagy a
víz. [10]

Caesar seregében nem volt halálos áldozat, csak néhány sebesült

maradt az egyoldalú küzdelem után. Nem ad pontos számot a
germánok veszteségéről, de valószínűsíthető, hogy jelentős
lehetett, hiszen sokakat megöltek közülük, vagy elvitték, hogy
eladják rabszolgának. Még annál is többen elmenekültek,
aminek az volt az ára, hogy a javaikat ott hagyták a szekereken.
Ha feltételezhetjük, hogy a két törzs nem egyetlen helyen ütött
tábort, hanem számos csapatban szóródott szét egy viszonylag
nagy területen, akkor a többi csoport könnyebben kereket
oldhatott. Az egyetlen szervezett menekültcsoport a portyázó
lovasságé volt, akik a sugamberek törzsében találtak
menedéket. Népük pusztulása és szétszóratása után a törzsi
vezetők visszakapták a szabadságukat, de inkább úgy döntöttek,
hogy a római táborban maradnak, mert tartottak a gallok
bosszújától, akiknek a földjeit fosztogatták. [11]
A rómaiak megünnepelték a könnyű diadalt, ami után már
nem nyomasztotta őket „egy óriási háború réme”. A siker
bebetonozta Galliában a római uralmat, amit Caesar korábbi
hadjáratai alapoztak meg. Ha még egy brit expedíciót is indítani
akart ebben az évben, az aktuális hadjárat gyorsasága nyitva
hagyta számára a lehetőséget. Gyakorlati szempontból a
győzelem jót tett Rómának, de amikor az események híre a
városba jutott, számos szenátor nem fogadta jól. Nem
valószínű, hogy az első jelentés Caesartól érkezett, sokkal
elképzelhetőbb, hogy az állományában szolgáló emberek
Rómába küldött levelei vitték a hírt, esetleg – közvetve vagy
közvetlenül – a sereggel utazó kereskedők. Cato irányította a
Caesar ellen intézett támadást, amely nem is igazán a
mészárlásra koncentrált, hanem arra a hitre, hogy a proconsul a
követek foglyul ejtésével és a meglepetésszerű támadással
megsértette a fegyverszünetet. A rómaiak nagyra értékelték a
„jóhiszeműséget” ( des), amivel szemben – a nézeteik szerint –
más népek kétszínűsége állt. Bár aligha mondhatták magukat
feddhetetlennek, tisztában voltak vele, hogy a szerződések és
egyéb hivatalos megállapodások tiszteletben tartásának
megvan az a gyakorlati előnye, hogy a jövőbeni tárgyalásokat is
megkönnyítik. Még elemibb szinten azzal magyarázták, hogy
Róma különleges kapcsolatban állt az istenekkel, amit
gyelemre méltó háborús sikerei is mutattak, ám ennek az volt
az ára, hogy erkölcsösnek kell maradniuk, és tiszteletben kell
tartaniuk a szent kötelezettségeket és fogadalmakat. A
szenátusban „Cato arra unszolta őket, hogy szolgáltassák ki
Caesart azoknak, akiknek ártott, és ne mocskolják be magukat
vagy a városukat az ő bűnével. »Ugyanakkor – mondta –
mutassunk be áldozatot is az isteneknek, hogy a hadvezér
ostobaságáért és őrültségéért ne büntessék meg a katonáit is, és
kíméljék meg a várost.«” [12]
A múltban a rómaiak igazságtalanság esetén néhány
alkalommal hivatalosan átadták az egyik magistratusukat az
idegen ellenségnek vezeklésként. A legutóbbi példa i. e. 137-ben
történt, miután a consul Caius Hostilius Mancinus hagyta, hogy
a seregét körbevegyék a keltibérek a városuk, Numantia mellett.
Mancinus azzal mentette meg a katonái életét, hogy megadta
magát. A serege szabadon távozhatott, de a rómaiak
kénytelenek voltak elfogadni egy olyan békeszerződést, ami a
numantiaiaknak kedvezett. Utólag a szenátus megtagadta a
szerződés jóváhagyását, és megparancsolta, hogy Mancinust
mint biztosítékot adó személyt verjék vasra, és hagyják
Numantia falai alatt. (A keltibérek ezt nem találták valami nagy
vigasznak, és gyelmen kívül hagyták. Mancinus visszatért
Rómába, s arisztokrata lévén megbízást adott egy szobor
elkészítésére, ami őt magát ábrázolta meztelenül, láncokban. A
szobrot feltűnő helyen állította ki a házában, hogy emlékeztesse
a látogatóit, hogy hajlandó volt feláldozni magát a Köztársaság
javáért.) Cato nem tudott előállni olyan érvvel, ami Caesart a
Mancinus-félékhez hasonlította volna. A múltban kizárólag
akkor adtak át bárkit az ellenségnek, ha a rómaiak felelőst
kerestek a közelmúltban történt vereségekért, vagy el akartak
kerülni egy előnytelen megállapodást. Caesar egyik győzelmet
aratta a másik után, és amíg ezt folytatta, addig
elképzelhetetlen volt, hogy a szenátus beleegyezzen Cato
követelésébe, főleg, amíg Pompeius és Crassus volt a consul.
Mindamellett egyértelmű nyugtalanság volt érezhető a
szenátorok között, és elég valószínű, hogy épp ekkor szavazták
meg, hogy küldöttséget menesszenek a gall provinciák
állapotának felmérésére. [13] Tudomásunk szerint ilyen
küldöttséget valójában soha nem küldtek. Cato bírálata
nyilvánvalóan fájt Caesarnak, mert úgy döntött, hogy levelet
küld az egyik barátjának, amiben megmagyarázza a tetteit. Ez a
barátja felolvasta az üzenetet a szenátus egyik ülésén, „és
amikor elhangzott, Cato megannyi sértését és vádját ismertetve,
Cato szólásra emelkedett, és nem dühösen vagy az
elhangzottakat vitatva, hanem a látszat szerint számításból és
előre felkészülten vázolta, hogy az ellene felhozott vádak
bővelkednek becsmérlésben és gyúnyban, ami Caesar részéről
gyerekes és közönséges húzás”. [14] Cato túl jó színész volt
ahhoz, hogy ne tudja a saját előnyére fordítani a szituációt. Ha
Caesar jelen lett volna, szónoki képességeivel valószínűleg
könnyebben meggyőzi a társaságot, vagy legalábbis felismeri,
hogy vesztésre áll a vitában, és taktikát vált. A szóban forgó
években ez volt az egyedüli gyenge pontja, hogy nem lehetett
jelen a szenátus ülésein és Róma nyilvános gyűlésein. Miután
felolvasták a levelét, Cato képes volt Caesar összes cselekedetét
részletekbe menően kiforgatni. Pillanatnyilag ő és akik hozzá
hasonlóan ellenséges érzelmeket tápláltak Caesarral szemben,
ennél többet nem tehettek, de nem hagytak fel az állandó
szurkálódással, és minden körülmények között éltek a
lehetőséggel, még akkor is, amikor a Köztársaság hivatalosan a
proconsul sikereit ünnepelte. [15]
A tencterusok és usipesek lemészárlásának híre egy darabig
nem jutott el Rómába, szóval nem valószínű, hogy ezekre a
vitákra i.  e. 55 vége előtt került sor. Rögtön a győzelme után
Caesar úgy döntött, hogy a sereggel mintegy erőbemutatót
tartva átkel a Rajnán, hogy elrettentse a többi germán törzset
Gallia inváziójától. Az ubiusok máris túszokat adtak neki, és a
segítségét kérték a suebusok ellen, ami további igazolásul
szolgált a Rajnán túli kiruccanásra. A törzs csónakokat ajánlott
fel a seregnek a folyón való átkeléshez, de a proconsul úgy vélte,
„túl kockázatos, és a saját, valamint a római nép rangján aluli”
lépés lett volna igénybe venni a lehetőséget. Inkább építtetett a
légiókkal egy hidat, amelynek terveit örömmel részletezi a
Feljegyzésekben, mert a rómaiak csaknem olyan nagyra
tartották a katonáik mérnöki képességeit, mint a harctéri
sikereiket. A híd tíz nap alatt elkészült, és erős helyőrséggel
ellátott erődítményeket állítottak mindkét oldal védelmére. Az
építmény elhelyezkedése rejtély maradt a mai napig – és Caesar
leírása ellenére az építés egyes részletei is. Mindazonáltal
valószínűnek tűnik, hogy a mai Koblenz és Andernach között
épült. [16]
Miután átkeltek a folyón, a légiók senkivel nem tudták
összemérni az erejüket. A sugamberek már összes ingóságukkal
együtt bevették magukat a rengetegbe, mert a két vándorló
törzs lovasai, akik köztük találtak menedéket, igencsak
sürgették őket. Hasonlóképpen a suebusok is kiürítették a
településeiket, családjukat és nyájukat az erdőségbe küldték,
ahol a legjobban el tudtak bújni a behatolók elől. A harcosaik
egy jól ismert helyen sorakoztak fel a területük szívében, ahol
össze tudtak csapni a rómaiakkal. Caesar különösebben nem
vágyott rá, hogy túl mélyen a területükre merészkedjen, vagy
hogy a csata lehetőségét keresse. Tizennyolc napig dúlta a
környéket, tanyákat és falvakat gyújtott fel, és learatta vagy
elpusztította a termésüket. Azután visszavonult a Rajna nyugati
partjára, és összetörte a hidat maga mögött. Megmutatta a
régióban élő germánoknak, hogy a római sereg hajlandó és
képes elérni és megtámadni a földjeiket, ha úgy akarja. Az
usipesek és tencterusok sorsa, azelőtt pedig Ariovistus veresége
szörnyű gyelmeztetés volt bármely törzs számára, amelyik
Galliában próbált meg letelepedni. Az ubiusok vezérei
megnyugodtak, hogy Caesar visszatér, és a segítségükre lesz, ha
a suebusok ismét megtámadnák őket. Gallia határvidéke
pillanatnyilag biztonságban volt. [17]

FEGYVERES FELDERÍTÉS
– AZ ELSŐ EXPEDÍCIÓ BRITANNIÁBA, I. E. 55

Már késő nyár volt, de Caesar még mindig a Britannia elleni

támadást fontolgatta. Egyszerű portyánál alig lehetett több
belőle, mivel sietve készültek fel, és azzal számoltak, hogy ismét
Galliában fognak telelni. A venétek ellen épített otta a hadjárat
során szerzett hajókkal és a szövetségesek által biztosított vízi
járművekkel együtt a morinusok partszakaszán (a mai Pas de
Calais) gyűlt össze. Caesar a légiókkal a Rajnától menetelt
feléjük, és az érkezésük hírére a korábban ellenséges morinusok
úgy látták, hogy pillanatnyilag az a legbölcsebb, ha békét kötnek
Rómával. Az evezős hadihajók mellett a proconsul száz vitorlást
használhatott fel szállítóeszközként. Összességében nem volt
valami nagy hajóhad az előttük álló feladathoz. Caesar úgy
döntött, hogy csak a legszükségesebbeket viszi magával, amikor
a poggyász és az élelem került szóba, mert az évnek ebben a
szakában nyugodtan számolhatott azzal, hogy a földeken lévő,
beérett terméssel feltöltheti a készleteit. Két légiót, a Hetediket
és a Tizediket bezsúfolták nyolcvan szállító járműbe. Valószínű,
hogy ekkor ezekben egyenként nem szolgálhatott több négyezer
embernél, tehát minden szállítóhajóban átlagosan száz ember
utazott. Voltak legionáriusok, akik inkább a hadigályákon ültek
az evezők mögé. További tizennyolc szállítóhajó jutott a
lovasságnak, talán néhány száz főnek és hátasának biztosítva
helyet. A rangidős tisztjei a személyes állományukkal és a
nélkülözhetetlennek vélt javaikkal a hadigályák szűkös
körülményeit vehették igénybe. Az elmúlt években bevetett
seregekkel ellentétben Caesar ezzel a kis létszámú haderővel
indult el Britannia megszállására. A sereg zöme Galliában
maradt, és a legatusai parancsnoksága alatt jókora
hadoszlopokat küldött a menapiusok és azon morinusok féken
tartására, akik nem adták meg magukat. Egy további
különítmény helyőrséget alkotott az indulási pont kikötőjénél,
ami bizonyára a mai Boulogne közelében volt – a mai Calais
környéki földterület ekkor még tenger alatt lehetett. Az
előkészületek annyira elhúzódtak, hogy a római otta
augusztus végéig nem hajózott ki. [18]

Britannia és Gallia partjainak feltételezhető kinézete i. e. 55-ben

 Az indulást megelőző hetekben Caesar megpróbált annyi
információt begyűjteni Britanniáról és a lakóiról, amennyit csak
tudott, valójában azonban nagyon kevés hasznos adathoz
jutott. Meghallgatta a kereskedőket, akik rendszeresen a szigetre
utaztak, de ők azt állították, hogy igen keveset tudnak. Caesar
azt tervezte, hogy Britannia délkeleti csücskén száll partra, míg
a fő kereskedelmi kikötők akkoriban sokkal nyugatabbra
feküdtek, közülük pedig az egyik legfontosabb a mai
Hengistbury-fok volt. Ezért a kalmárok tényleg keveset
tudhattak a célpontjáról, de több mint valószínű, hogy
vonakodtak is megosztani vele az információikat. A Britanniába
irányuló kereskedelem nagyja főleg a gallok kezében lehetett, és
csak néhány római használta az útvonalaikat. Sokan közülük
Gallia parti törzseiből származtak, amelyeket Caesar nemrég
kíméletlenül megregulázott. Teljesen észszerű lett volna, ha
ezek az emberek zokon veszik a sziget római intervencióját,
hiszen okkal tarthattak tőle, hogy azzal megnyílna a piac a
római konkurencia előtt. Miután Caesar szinte semmi
használhatót nem tudott meg ezzel a módszerrel, egy hadihajót
küldött át a csatornán felderítő céllal. Az egyik tisztjét, Caius
Volusenust tette meg a küldetés parancsnokának. Öt nap múlva
tért vissza egy sor, a partszakaszról szerzett meg gyelés
birtokában, de mivel a partra szállást nem kockáztatta meg, a
részletek meglehetősen elnagyoltak lehettek. Ebben az
időszakban Anglia délkeleti partszakasza nagyon másképp
festett, mert például a Romney-mocsárhoz hasonlóan
mélyebben fekvő területek még a tenger alatt feküdtek. Thanet
eredetileg sziget volt, és a Wantsum-csatorna lagúnái jókora
védett horgonyzóhelyet nyújthattak a hódítóknak. Volusenus
viszont ezeket nem fedezhette fel. A rómaiak terve a brit törzsek
fülébe jutott, és számos törzs vezére Caesar gall parton álló
táborába küldte a képviselőit. Felajánlották, hogy Róma
szövetségesei lesznek, mire biztosítékul a szokásos túszokat
követelték tőlük. A proconsul úgy döntött, hogy a küldöttekkel
visszaküldi a saját követeit, és kiválasztotta Commiust, a gall
törzsfőnököt, akit erre a feladatra megtett az atrebatesek
királyának. Úgy vélték, Commius befolyással és kapcsolatokkal
rendelkezik a brit törzsekben. Valójában a képességei elég
kérdéses értékűnek bizonyultak, mert amikor megérkezett
Britanniába, szinte azonnal börtönbe vetették. Caesar
semmiféle hírt nem kapott a küldetéséről. Így amikor kihajózott
Britannia felé, gyakorlatilag az ismeretlenbe indult el, de már
nagyon mehetnékje volt, és arra vágyott, hogy valami
kézzelfogható és látványos sikert tudjon felmutatni – ami talán
kevésbé vitatható –, mielőtt véget ér az év. Amint kedvezőre
fordult a széljárás, kivezette a hadihajókat és a légiókat a
kikötőből. [19]
Már a kezdetektől problémák adódtak. A lovasság még nem
tudott behajózni, és mire odasiettek egy másik kikötőbe, és
felszálltak a számukra fenntartott tizennyolc szállítóhajóra,
megváltozott az időjárás. Noha Caesar már eltöltött egy kis időt
hadihajókon a Mediterrárieum keleti részén, sajnálatosan
alábecsülte a tenger erejét és kiszámíthatatlanságát, de
különösen a La Manche-csatornát. A lovasság nem tudott
utánamenni. A fő karaván még hajnal előtt kihajózott, és a
vezérhajók késő reggel érték el Britannia partjait – valószínűleg
valahol a mai Dover közelében. Elképzelhető, hogy Volusenus
felfedezett egy természetes védelmet nyújtó kikötőt Dovernél,
és könnyen lehet, hogy Caesar ezt a helyet használta a partra
szálláshoz. Ezen a ponton azonban magas szirtek nyúltak a part
fölé, amelyek tetején brit harcosok sokasága várakozott. Caesar
lehorgonyozva várt késő délutánig, hogy a szétszórt
hajókaraván összegyűljön. A rangidős tiszteket csónakkal
átszállíttatta a zászlóshajójához, és tájékoztatta őket, hogy a
hadművelet jellege most megköveteli, hogy kiváltképp gyorsan
válaszoljanak a jelzéseire. Miután az összes hajó odaért, kicsivel
több mint tíz kilométert kellett hajózniuk a part mentén ahhoz
a megfelelő partraszálló helyhez, amit Volusenus nézett ki a
korábbi felderítésen. A britonok követték a római ottát, de csak
a lovasaik és a fogataik voltak képesek lépést tartani a hajókkal,
és odaérni a partra szállás idejére. Volusenus sekély
partszakasza valószínűleg Deal vagy Walmer közelében
lehetett, széles volt, és nem árnyékolta magas meredély. A
britonok ismerték a vidéket és az árapály váltakozását, a
rómaiak viszont nem. Ahogy a legionáriusok megpróbáltak
partra szállni, hirtelen megrohanták őket a lovasok és a fogatok.
A szállítóhajókat nem arra tervezték, hogy embereket vagy
szállítmányt tudjanak közvetlenül egy sekély partszakaszra
juttatni, és még a viszonylag mély vízben megfeneklettek. A
legionáriusoknak a vízben gázolva kellett partra vergődnie
súlyos felszereléssel megterhelve. Könnyű célpontot jelentettek
a nyílvesszőknek és a hajítófegyvereknek, amelyeket
egykönnyen se elkerülni, se pajzzsal elhárítani nem tudtak.
Egyenként vagy kettesével szétszóródva evickéltek ki a vízből,
túlságosan kimerülten ahhoz, hogy szervezett ellenállást
tanúsítsanak. Nincs rá bizonyíték, hogy a legionáriusok
bármiféle különleges kiképzést kaptak volna erre a
hadműveletre. Caesar e helyütt meg is jegyzi, hogy veterán
katonái nem mutatták a szokásos lelkesedést és agresszió jeleit,
de adott körülmények között nehéz volt a tengerparti
ostromhoz bármiféle lendületet venni. [20]
Caesar jelt adott a hadihajóinak, és megparancsolta a
kapitányoknak, hogy egyenesen célozzák meg a partot, és
evezzenek be, amennyire csak tudnak, hogy a fedélzeten
tartózkodó személyzet parittyával, nyíllal és skorpiókkal
vehesse tűz alá a britonokat. Ez csökkentette ugyan az ostromló
gyalogságra nehezedő nyomást, de még ezzel együtt is csekély
eredményt értek el:
 És amikor a katonáink, főleg a mély víznek
köszönhetően, még mindig nem nagyon haladtak, a
Tizedik sashordozója gyorsan elmondott egy imát,
majd elkiáltotta magát: „Ugrás, katonák, hacsak nem
akarjátok az ellenség kezére adni a sasotokat;
mindenki tudni fogja, hogy legalább én megtettem a
kötelességemet a Köztársaságért és a
parancsnokomért!” Miután ezt jó hangosan
elordította, leugrott a hajóról, és megindult a sast
ábrázoló hadi jelvénnyel az ellenség irányába. Ekkor a
„bakáink” üvöltözni kezdtek egymásnak, hogy ezt a
szégyent nem engedhetik meg maguknak [mármint
hogy elveszítsék a légió hadi jelvényét], és levetették
magukat a szállítóhajóról. Amikor a közelükben
tartózkodó hajókon észrevették, hogy mit csinálnak,
követték a példájukat, és elkezdték megrohanni az
ellenséget. [21]

Még javában tartott az ütközet, a rómaiak szakadozott sorokban

küzdöttek, és a legionáriusok mindjárt felfejlődtek az első tiszt
vagy jelvényhordozó mellé, akivel találkoztak, épp ahogy a
Sambre folyónál tették, amikor az ellenség meglepte őket.
Caesar a zászlóshajó fedélzetéről gyelte a rendetlen csatasor
alakulását, és kisebb csapatokat küldött ki evezős csónakokban
és könnyű felderítőhajókon, hogy azokat a csoportokat
támogassák, amiket elvágnak a fő hadtesttől. Bár a britonok
ádázul küzdöttek, természetükből adódóan a lovasságuk és a
harci fogataik nem voltak alkalmasak egy harci pozíció
védelmére, és végül meghátráltak. A mozgékonyságuknak hála
a legtöbben el tudtak menekülni. Érdekes, hogy Caesar nem
nevezte meg a sashordozó (aquilifer) hőst, bár hajlamos rá, hogy
inkább a Tizedik légió együttesen elért eredményeit méltassa,
semmint a légió egy-egy katonájáét. Feltehetően a fér nem
tartozott kellőképpen magas társadalmi osztályba ahhoz, hogy
méltónak találja nevén nevezni. A katonák persze tisztában
lehettek a kilétével, s ugyan Caesar nem említi, római
hadvezérként várhatóan előléptetéssel, kitüntetéssel vagy
pénzzel jutalmazta meg. [22]
Caesar partra szállt, ám a seregének nem volt lovassága, ami
nemcsak a legyőzött ellenség üldözőbe vételében korlátozta,
hanem a környező vidék felderítésében és az
információgyűjtésben is. A légiók kiépítették a szokásos
táborukat, talán közvetlenül a partszakasz mellett. Szokás
szerint az evezős vízi járműveket a partra húzták, míg a
szállítóhajók a part közelében horgonyoztak. Szerencsére az
elszánt ellenállás ellenére megvalósított sikeres partra szállás
elegendőnek bizonyult, hogy megfélemlítse a legközelebbi
törzseket, amelyek vezérei megkeresték Caesart, és önként
rendelkezésére bocsátották a kért túszokat. Caesar valószínűleg
gabona-utánpótlást is igényelt. Commiust szabadon engedték a
foglyul ejtői, és visszatért Caesarhoz. Magával vitte nagyjából
harminc csatlósát és néhány britont. Valamennyien lovon
érkeztek, amivel Caesar legalább csekély létszámú lovassághoz
jutott. Ahogy a Feljegyzések fogalmaz, „ezekkel a lépésekkel
megalapoztuk a békét”. Ugyanakkor néhány dologra még neki
sem volt ráhatása. Négy nappal később a lovassági szállítóhajók
újra kifutottak Galliából, és már Caesar tábora közelébe értek,
amikor vihar kerekedett, ami elsodorta őket. Az időjárás
rosszabbodott – ez a csatornában nyár végén azóta is gyakran
megesik –, de a rómaiakat erre vagy nem gyelmeztették, ahogy
Caesar állítja, vagy nem hallgattak a gall tengerészekre, akik
ezeken a vizeken hajóztak. A vihar ráadásul különösen erős
lehetett, amit a római otta keményen megszenvedett, ugyanis
tizenkét hajójukat darabokra zúzta, a többit pedig kisebb-
nagyobb mértékben megrongálta. Mivel Caesar serege jelentős
élelmiszerhiánnyal küzdött, és pillanatnyilag el volt vágva a
kontinenstől is, roppant nehéz helyzetbe került. A britonok
hamar felismerték a sebezhetőségét, és úgy döntöttek,
újrakezdik a háborút. A törzsfőnökök halkan kisurrantak a
római táborból. Tudták, hogy a légiók élelme fogytán van, ezért
úgy határoztak, elvágják a gabona-utánpótlást. Addig akarták
éheztetni a rómaiakat, míg meg nem adják magukat, vagy
előnytelen összecsapásra nem tudják kényszeríteni őket. Ha ezt
az első expedíciót teljesen elpusztítják, akkor a józan ész azt
diktálta volna, hogy a megszállók soha ne merészkedjenek
vissza. [23]
Míg az emberek egy része azon munkálkodott, hogy annyi
hajót javítsanak meg, amennyit csak tudnak, a legionáriusok
csoportjai mindennap elmentek búzát aratni a tábor körül
elterülő mezőkre. Ahogy azonban a learatatlan területek
kezdtek elfogyni, a csoportoknak egyre messzebb kellett
kalandoznia, és elég egyértelmű volt, hogy hová vezet a rómaiak
következő útja. A britonok lesből akartak támadni, a haderejük a
mezőkkel határos erdőségben rejtőzött. Néhány nap múlva a
Hetedik légió gyűjtögetőire hirtelen rárontott egy nagyobb
alakulat, ami ismét csak főleg harci fogatokból és lovasokból
állt. A gallok már régen leszoktak a harci fogatok használatáról,
de Britanniában az Ír-szigeten még előszeretettel alkalmazták jó
néhány évszázadig. Költséges eszköznek számított, amit csak a
törzsi nemesség engedhetett meg magának. A nemesi
származású harcos fegyvert forgatott, miközben egy
fegyvertelen fogathajtó irányította a két póni vontatta szekeret.
Az európai kontinensen a társadalmi változások éppúgy
okozhatták a harci fogatok eltűnését, mint a nagyobb testű
hátaslovak könnyebb beszerezhetősége. A brit fogatok gyorsak
és könnyűek voltak, de az ellenség letarolására nem voltak
alkalmasak – a kerekekhez erősített pengék megingathatatlan
mítoszát szemernyi megbízható ókori lelet sem bizonyítja.
Caesar részletesen beszámol a harci fogattal küzdő
harcmodorról, mert tisztában volt vele, hogy az olvasóit
elbűvölik az egzotikus járművek, amelyek a homéroszi hősök
szellemét idézték meg:

Így harcoltak a fogatokról: kezdetnek keresztbe-kasul

áthajtottak a csatamezőn, dárdákat dobáltak, s
gyakran már a lovak és a hangosan morajló kerekek
rémisztő látványa megbolygatta az ellenség rendezett
sorait; mikor a lovasaik közé vegyülve rohamozták
meg az ellenséget, leugráltak a fogatokról, és
gyalogosan harcoltak tovább. Közben a fogathajtók
fokozatosan visszavonultak a frontvonalról, és
várakozó állásba helyezkedtek, hogy ha a harcosaikat
ellenséges katonák sokasága szorongatja, azok
könnyen el tudjanak menekülni. Ekképpen egy
ütközetben a lovasság gyorsaságát a gyalogság
hatékony szilárdságával egyesítették, és a napi
használat és gyakorlat révén oly rutinra tettek szert,
hogy képesek levágtatni a legmeredekebb lejtőn is, s
közben egyáltalán nem veszítik el az irányítást, egy
pillanat alatt meg tudnak állni, hogy megforduljanak,
és a kocsirúdon végigszaladva, ki tudnak csapni a
járom fölött, hogy aztán villámgyorsan visszatérjenek
a fogatba. [24]

A fogatnak köszönhetően egy nemesi származású harcos nagy

feltűnést kelthetett a csatamezőn, egyben halálos száguldó
pódiumként szolgált, és a segítségével a harcos hamar a
gyalogos közelharc sűrűjébe juthatott, majd szélsebesen vissza
is vonulhatott onnan. A harci fogatok a hadviselés régebbi
iskolájához tartoztak, amely az egyedülálló harcosok személyes
vitézségét és hősiességét dicsőítette. Ettől függetlenül a brit
könnyűlovassággal kombinálva – különösen gyalogos
ellenséggel szemben – igen veszélyes ellenfélnek számítottak. A
római gyűjtögetők egy részét levágták, a többit körülvették, és
ők védtelenül álltak egy olyan ellenfél dárdáival szemben,
akiket nem tudtak egykönnyen levadászni. A szokás szerint a
római táboron kívül épült, előretolt állásokból azt jelentették,
hogy hatalmas porfelhőt látnak abban az irányban, amerre a
gyűjtögetők indultak. Sokkal nagyobbat, mint amilyet a
legionáriusok lába felvert volna. Caesar sejtette, mi történt, és
azonnal kivezette az őrszemeket, hogy megmentse az embereit.
Távozás előtt megparancsolta két cohorsnak, hogy váltsák fel
őket a tábor falain kívül, a sereg maradékának pedig, hogy
kövesse őket, amint felszerelkezett és alakzatba fejlődött. A
korábbi hadjáratokkal összevetve a brit expedíció kicsinek
számított, ennek ellenére meglepő, hogy egy nyolc légiónak és
jókora segédcsapatnak parancsoló proconsul maga vezetett
csatába egy ezer főnél is kisebb haderőt. Az érkező cohorsok
elegen voltak, hogy megfékezzék a britonokat. Caesar alakzatba
fejlődött előttük egy időre, de aztán inkább visszavezette a
gyűjtögetőket és a mentesítő haderőt a főtáborba. A britonok
csupán apró diadalt arattak, de ami ennél fontosabb, hogy
megakadályozták a rómaiakat a gabona begyűjtésében. A
sikerükön felbuzdulva összegyűjtötték a seregeiket, hogy átfogó
támadást intézzenek a római tábor ellen. Caesar a védfalon
kívül csatarendbe állította a légióit és Commius parányi
lovasságát, hogy megütközzön velük. A tömeges harcban a
légiók felülmúlták önmagukat, és hamar megfutamították a
britonokat, habár az üldözőknek nagyon keveset sikerült
elkapni közülük. Caesar embereinek be kellett érniük annyival,
hogy felgyújtották a környező tanyákat és falvakat. [25]
A visszavágó éppen elegendőnek bizonyult, hogy meggyőzzön
több brit vezért, hogy ismét békéért könyörögjenek. Caesar
immár a túszok kétszeresét követelte, de meghagyta, hogy a
britonok ezúttal szállítsák őket Galliába, mert nem volt
hajlandó tovább halogatni a visszatérését. Valahogyan a teljes
sereget bezsúfolták a megmaradt hadihajókba és a hatvannyolc
szállítóhajóba, amiket úgy, ahogy sikerült helyrepofozni. Már
majdnem a szeptemberi napéjegyenlőség idején jártak, de
Caesar szerencséje még mindig kitartott, és amikor egy rövid
időre kitisztult az idő, éjfél után kihajóztak. Az összes hajó
visszaért, habár két szállítóhajó elsodródott, és a morinusok
partszakaszán ért partot. Miután a helyi harcosok jó alkalmat
láttak a zsákmányszerzésre, rátámadtak a rómaiakra, és ahogy
terjedt a hír, egyre többen és többen gyűltek oda. Amikor az
események híre Caesar fülébe jutott, a sereg teljes lovasságát a
segítségükre küldte, és egyetlen fő veszteség nélkül hozták
vissza az ostromlott embereket. Másnap Labienus a megviselt
Hetedik és Tizedik légióval gyors büntetőexpedícióra indult a
törzs ellen. Az i.  e. 56. évtől eltérően a nyár száraz volt, és ez
lecsökkentette a környék mocsarainak méretét és
átjárhatóságának nehézségét. A morinusok egykettőre
megadták magukat. A menapiusokat szintúgy legyőzték a
légiók, amelyeket Caesar küldött oda, még mielőtt elindult
Britanniába. [26]
A legtöbb gyakorlati szempontból az első britanniai expedíció
kudarcnak bizonyult, sőt éppenhogy nem lett belőle
katasztrófa. A sziget törzseit illetően még csak nem is szolgált
sok új adattal, mert arra a néhány hétre, amit Caesar ott töltött,
befészkelte magát egy keskeny, eldugott földdarabra. Kapott
némi segítséget a bennszülött törzsfőnököktől, akik túszként
érkeztek vagy menedéket kerestek a táborában, épp ahogy
Galliában. Nem ismeretes, hogy végül hányan jöttek át a
csatornán a téli hónapokban, de látszólag legalább egy
menekült herceg érkezett hozzá, akit az ellenfelei kergettek el a
saját törzséből. I.  e. 54-ben Caesar egy kevéske
többletinformációhoz jutott, ami aligha érte meg az érte tett
erőfeszítéseket. Mivel a hadjáratozáshoz alkalmas évszak már a
vége felé közeledett, amikor elindult, az első portyára nem
készült fel megfelelően, és a közreműködő haderő is túl kicsinek
bizonyult a feladathoz. Ezekért a hibákért Caesart terhelte a
felelősség. Ilyen értelemben ez a hadjárat aligha tekinthető a
legnagyobb teljesítményének, bár szokás szerint most is
megmutatta, milyen rátermetten tudja kihúzni magát és a
hadsereget a szorult helyzetekből. Mindazonáltal az év végére
Caesar valószínűleg rájött, hogy propaganda szempontjából a
brit expedíció mesés siker. Róma majd megőrült, amikor a
kaland híre a városba ért, izgalommal töltötte el őket a gondolat,
hogy a légióik végre átjutottak arra a furcsa, rejtélyes szigetre. A
szenátus húsz nap nyilvános hálaadást szavazott meg
Caesarnak, öttel többet, mint i. e. 57-ben három valóban értékes
hadjárat után. Most, hogy a Köztársaság hivatalosan is elismerte
a teljesítményét, ez volt a lehető legjobb válasz Cato vádjaira,
amelyeket valószínűleg már ugyanazon a gyűlésen
megfogalmazott. Az év jól végződött, de Caesar máris eltökélte
magát, hogy következő nyáron visszamegy Britanniába. Nem
hagyta nyugodni az a hely, főleg a kincseiről szóló pletykák. Egy
második látogatás Róma reakciója után ugyancsak vonzó
gondolatnak tűnt – az elismerés nagysága pedig talán még
fontosabbá tette, hogy méltóvá váljon rá. [27]

INVÁZIÓ

A második expedíciót alaposabban előkészítették. Mielőtt véget

ért a tél, Caesar elkezdett hajókat ácsoltatni a légiók
mesterembereivel. Szabvány szerint gyártott, széles, alacsony
oldalfalú szállítóhajókat gyártottak, vitorlákkal és evezőkkel
egyaránt felszerelve. A következő hónapokban 600 ilyen vízi
járművet készítettek a kötelek, csigák és egyéb felszerelés
segítségével, amiket az i. e. 54-től Pompeius irányítása alatt álló
hispán provinciák biztosítottak számukra. További huszonnyolc
hadigálya is elkészült. Caesar a telet szokásához híven Gallia
Cisalpinában töltötte, ahol közigazgatási és törvénykezési
feladatait látta el. Amikor már indulóban volt, hogy
csatlakozzon a sereghez, Illírium megtámadásáról szóló hírek
térítették el a szándékától. A helyszínre sietett, helyi lakosokból
hadat toborzott, és a fosztogatásért felelős törzset békekötésre
kényszerítette. Azután északra utazott, ahol körbejárta a serege
téli táborait, és megdicsérte a tiszteket és a katonákat a
hajóépítésben mutatott erőfeszítéseikért. Elrendelte, hogy az
egész otta Portus Itiusnál (majdnem biztosan a mai Boulogne-
nál) gyülekezzen, és készüljön fel a Britanniába való átkelésre.
Mielőtt elindíthatta volna a hadjáratot, ismét megzavarták –
ezúttal a treverusok belső viszálykodását kellett elsimítania,
ahol a szemben álló törzsfők küzdöttek a hatalmi elsőbbségért.
Caesar négy légiót vitt oda könnyű menetfelszerelésben, és
nyolcszáz lovast, hogy a kedvenc jelöltjét támogassa a hatalmi
harcokban. A riválisa felajánlotta, hogy megadja magát, és
nyomban átadta a biztosítékként kért kétszáz túszt, köztük a
át és más közeli rokonait. Caesar pillanatnyilag beérte
ennyivel, mert nem akarta tovább halogatni Britannia
megtámadását. Visszatért a partvidékre, és hozzálátott az
utolsó előkészületekhez. Mivel a tervek szerint ezúttal sokkal
nagyobb haderőt akart magával vinni, mindenképpen
biztosítani akarta, hogy Galliában béke maradjon a
távollétében. Az összes törzs törzsfőnöke a táborába gyűlt, és
magukkal hozták a négyezer lovas katonát, akiket az előtte álló
évre kért tőlük. Így már elegendő számú jó lovassal rendelkezett
a légiók támogatásához. Ezek a harcosok és különösen az őket
vezető nemesek gyakorlatilag további túszokként szolgáltak
annak biztosítékaként, hogy a népeik jól viselkedjenek.
 Köztük volt a haeduusok alakulatát vezető Dumnorix is, a
druida Diviciacus öccse. I.  e. 58-ban Caesarnak jó oka volt
gyanakodva tekinteni a fér ambícióira, ezért úgy látta, jobb, ha
szem előtt tartja. Nemrég egy másik gall nemestől azt hallotta,
hogy a haeduusok egyik tanácskozásán Dumnorix azt állította,
hogy a proconsul azt tervezi, a haeduusok királyává koronázza
őt. Bár vonakodva fogadták volna el, hogy egy egyeduralkodó
alattvalói legyenek, a törzsfők legtöbbje ugyanígy berzenkedett
attól is, hogy Caesarnak ellentmondjon, és azzal sem
foglalkoztak, hogy leellenőrizzék, van-e az állításnak bármiféle
valóságtartalma. A gall lovasságnak csak a fele tartott Caesarral
Britanniába, de azt máris eldöntötte, hogy Dumnorixot
mindenképpen magával viszi, mert olyan embert látott benne,
aki „forradalomra vágyik”. A törzsfőnök mindenféle
kifogásokkal próbált előhozakodni, rossz egészségi állapotára
hivatkozott, majd a tengeri utazástól való félelmére, végül azzal
állt elő, hogy egy vallási tilalom miatt nem hagyhatja el Galliát.
Caesart nem hatotta meg a dolog, ezért Dumnorix a számbeli
fölényben próbált menedéket találni, és megpróbált meggyőzni
más gall törzsfőket is, hogy álljanak mellé, és együtt tagadják
meg a britanniai utazást. Állítása szerint a rómaiaknak az volt a
terve, hogy megölik valamennyiüket, miután elszakítják őket a
törzseiktől, és átkelnek a szigetre. Számos törzsfőnök
tájékoztatta a proconsult a fér vádjairól. Elegendő idejük
maradt a cselszövésre és a pletykára a táborban, mivel a
kedvezőtlen széljárás csaknem egy hónapig hátráltatta az
átkelést. Végül Dumnorix a harcosaival éppen azon a napon
surrant ki a táborból, hogy elmeneküljön, amikor az időjárás
megváltozott, és a légiók elkezdték a behajózást. Caesart
meglepetésként érte a dolog, de nyomban a fér után küldte a
lovasság nagy részét. Eltökélte magában, hogy addig nem száll
hajóra, amíg el nem intézi a törzsfőnököt, noha már
türelmetlenül várta az indulást. Megparancsolta az embereinek,
hogy élve vigyék vissza, ha lehetséges, de öljék meg, ha ellenáll.
Dumnorix nem volt bátorság híján, és tiltakozásképp azt
ordította oda a támadóinak, hogy ő „egy szabad nép szabad a”.
Bár a harcosai közül senki sem állt mellé, úgy döntött, hogy
harcolni fog, és levágták. Ez nyílt és brutális demonstrációja
volt Caesar hatalmának és a vele szemben állók
tehetetlenségének, legyenek azok akár Gallia leggazdagabb
nemesei. A Feljegyzések nem említi, hogy Diviciacus i. e. 57 után
aktív szerepet vállalt volna az eseményekben, de elképzelhető,
hogy már nem is volt életben, hogy kegyelemért esedezzen.
Végül a Dumnorixnak nevezett probléma egyszerűen annyira
kellemetlenné vált, hogy Caesar türelmetlenségében inkább
elrendelte a fér halálát. [28]
A második invázió sokkal nagyobb haderővel indult útnak.
Caesar öt légiót vitt magával – köztük a Hetediket és a Tizediket,
de a többi számát konkrétan nem ismerjük –, valamint a
szövetséges segédcsapatok és lovasság felét. A másik három
légióját a kétezer lovassal együtt Labienus parancsnokságára
bízta. Nekik kellett védeniük a kikötőket, és ha szükségessé vált,
gabona-utánpótlást útnak indítaniuk a seregnek Britanniába,
de a törzseket is szemmel kellett tartaniuk. A római otta
napkeltekor hajózott ki, ám Caesar és a tisztjei ismét csak
alábecsülték a csatorna erejét. A szél elállt, és az áramlatok
lesodorták őket a tervezett útvonalról. Figyelemre méltó
teljesítmény volt ennyi hajót építeni ilyen rövid idő alatt, de ez
nem jelentette, hogy tapasztalt tengerészeket is sikerült találni
mindegyikre. Az új hajók kialakítása célszerű volt ugyan az
emberek, lovak és felszerelés szállítására, és a sekély
partszakaszon való kirakodásra, de a mostoha időjárással
nagyon nehezen birkóztak meg. Mindamellett az evezők igen
előnyösnek bizonyultak, különösen, ha a legionáriusok
hajlandóak voltak kemény munkát fektetni a haladásba.
Kizárólag az evezésnek köszönhetően sikerült a római hajókat a
kikötésre kijelölt partszakaszra navigálni. Caesar azt meséli,
hogy ez volt a legalkalmasabb hely, ám a földrajzi fekvése
ismeretlen. Egyesek azon elmélkednek, hogy már ismerte a
Wantsum-csatornát, tehát azt használta, de az elkövetkező
események ismeretében ez nem annyira meggyőző. Egy
természetesebb megközelítéssel inkább azt mondanánk, hogy
viszonylag közel kötött ki az elmúlt évben használt
partszakaszhoz. Bárhol is volt, a britonok ismét felvonultak,
hogy megütközzenek velük, de a több száz közeledő vízi jármű
látványa félelemmel töltötte el őket, és inkább visszavonultak
Délre a otta zöme a partra ért. A rómaiak megkezdték a partra
szállást, és szinte első tennivalóként kijelölték és felépítették a
tábort a part mellett. Az őrjáratok elindultak foglyokat ejteni,
akiktől megtudták, hogy a brit sereg visszavonult egy másik
helyre, a szárazföld belsejébe. [29]
Caesar az azonnali támadás mellett döntött, és az éj leple alatt
kimasírozott negyven cohorssal és egy 1700 főt számláló
lovassággal. A többi legionáriust és lovast a táborban hagyta
Quintus Atrius parancsnoksága alatt. A római otta zöme
lehorgonyzott, mert Caesar meg volt győződve róla, hogy
biztonságosabb, ha a nyílt tengeren maradnak, és „a partot
békén és nyitva” hagyják. Caesar hadoszlopai szépen haladtak,
és közel húsz kilométert tettek meg hajnal előtt, majd egy
folyón túl (ami valószínűleg a Stour volt, a mai Canterbury
mellett) megpillantották a várakozó britonokat. Az erdővel
borított domboldalon egy fallal elkerített helyet láttak – talán a
Bigbury Wood melletti földvárat –, ahol a törzsi fősereg
csoportosult. Menedékükből bizonyos időközönként lovasok,
harci fogatok és provokáló harcosok rontottak elő, hogy
hajítófegyvereket dobáljanak a rómaiakra. A taktika
kétségtelenül hatékony lehetett a törzsek közti
csatározásokban, de a veterán légióknak vajmi csekély
problémát jelentett. Caesar elrendelte a támadást, mire a
lovasság félresöpörte a britonokat, hogy a Hetedik légió
közvetlen támadást intézhessen a földvár ellen. A legionáriusok
a híres testudo, azaz teknős alakzatba fejlődtek, a részben
egymást fedő pajzsokat a fejük fölé tartva mintegy fedelet
képeztek maguk fölött, ami a legnehezebb lövedékek kivételével
mindent képes volt megállítani. Alig volt szükség a
bonyolultabb mérnöki munkára, amit a rómaiak ostrom idején
oly gyakran alkalmaztak. Egy egyszerű feljárót halmoztak a
falnak, és megrohamozták a körülkerített helyet. A menekülő
ellenséget csak rövid ideig vették üldözőbe. Caesar emberei
fáradtak voltak a csatornán való átkeléstől, az éjszakai
meneteléstől és a csatától, a vezérük ráadásul még azt várta
tőlük, hogy építsék ki a szokásos katonai menettábort. A sereg
éjszakára megpihent. [30]
Másnap reggel Caesar kiküldött három külön hadoszlopot,
hogy kutassák fel az ellenség nyomát. Ilyen esetben az volt a
szokásos ügyintézés, hogy addig gyújtogattak és fosztogattak,
míg a helyi vezérek elő nem jöttek, a békekötés lehetőségét
keresve. Caesar nyilvánvalóan azt hitte, hogy a vereséget
követően a britonok ilyen hamar nem tudnak újra csatasorba
állni egyetlen nagy seregként, ezért a légiók jobban teszik, ha
minél nagyobb területet vizsgálnak át néhány gyors
menetoszloppal, ő egyik alakulathoz sem csatlakozott, a
menettáborban maradt, és ott érte a hír, amit Quintus Atrius
küldött. Rossz híreket kapott, ugyanis előző éjszaka vihar
kerekedett, és jókora károkat okozva csapott le a horgonyzó
ottára. Caesar visszahívta a három menetoszlopot, és
visszavágtatott, hogy felmérje a pusztítást. Mint szembesült
vele, negyven hajót menthetetlenül összezúzott a tenger.
Kiállította a sorból a légiók mesterembereit, és visszaküldte őket
a táborba, hogy kezdjenek el dolgozni a maradványokon.
Üzenetet küldött Labienusnak is Galliába, amiben
megparancsolta a legionáriusainak, hogy építsenek még több
hajót. Tíznapi megfeszített munka után a Caesarral tartó hajók
zöme ismét használható állapotba került. A többi katona azon
dolgozott, hogy egy sáncárkot és egy rámpát építsenek, ami a
tábortól egészen a partig nyúlt. Az összes megjavított hajót
partra húzták, és ennek az erődítménynek a menedékében
állították le. Caesar problémája ott gyökerezett, hogy nem
rendelkezett olyan kikötővel, amelyben védve tárolhatta a
hajóit, és ahol könnyen be- és kirakodhatta őket. A Thanet-
szigetet a szárazföldtől elválasztó Wantsum-csatorna megoldást
jelenthetett számára, ám a viharban elszenvedett károk elég
valószínűtlenné teszik, hogy használta volna. Talán a rómaiak
továbbra sem ismerték a helyet, vagy híján voltak a tudásnak,
aminek segítségével keresztülnavigálhattak volna a bejáratán. A
történelem folyamán az időjárás mindig is kardinális szerepet
játszott a tengeri invázióknál – 1944-ben a britek, amerikaiak és
kanadaiak a saját mesterséges „Mulberry” kikötőikkel érkeztek
Normandiába, de a D-nap után a június 19-től 23-ig tartó
viharok elszakították a felépítményeket a parttól. Bár nehéz
megmondani, hogyan orvosolhatta volna a problémát, van
valami felfuvalkodottság Caesar hozzáállásában, hiszen annak
ellenére, hogy az előző évben a vihar pusztítást vitt végbe a
ottában, i. e. 54-ben szemernyit sem változtatott a tervein. Az
új erődítmény az ellenséges támadással szemben védte a
hajókat, ám az elemek ellen kevés védelmet nyújtott. Rengeteg
történész kritizálta, hogy nem tanult a tapasztalatokból. A
legtöbb kritika jogos, de hacsak nem akarta visszaküldeni a
hajókat a gall kikötőkbe, majd reménykedni, hogy visszaérnek,
mire szüksége lesz rájuk, az egyetlen biztonságos alternatíva az
lett volna, ha a második expedícióba eleve bele se vág. Caesar
azonban eltökélte, hogy véghezviszi, alapvetően politikai és
személyes okokból. A szerencséje majdnem elhagyta mindkét
brit expedíció alatt, de mind a kétszer sikerült megmenteni a
helyzetet. [31]
 A kényszerszünet időt adott a britonoknak a talpra álláshoz.
Számos törzs, amely szokásos körülmények között ellenséges
volt egymással, egyesítette az erejét, hogy szembenézzenek a
közös veszéllyel, és egy Cassivellaunus nevű fér t jelöltek ki
háborús vezérnek. Caesar megemlíti, hogy egy, a Temzétől
északra élő törzsből származott, de semmi mást nem tudunk
meg róla, és abban se lehetünk biztosak, melyik törzsről van szó.
Amikor Caesar újra csatlakozott a szárazföld belsejében
táborozó fősereghez, az őrjáratait egyfolytában harci
szekerekből és lovasokból álló csapatok zaklatták. Közelharcban,
különösen, ha nagyobb csapattömbökről volt szó, Caesar
legionáriusai és szövetséges lovassága rendszeresen
bebizonyították a harci fölényüket, de az embereit számtalan
csetepaté során csapdába csalták, és nagy veszteségeket
szenvedtek. Cassivellaunus felbátorodott, és erőteljes támadást
indított a rómaiak ellen, amikor a menetelés végén megálltak,
hogy körbesáncolják a táborukat. Caesar két cohorsot küldött az
előretolt állások megsegítésére, de még több utánpótlásra volt
szüksége a britonok visszaszorításához. Az egyik tribunusát
megölték a harcok során. Másnap a brit támadás már korántsem
volt olyan kemény, és Caesar az egyik legatusa irányítása alatt
három légiót fosztogató hadjáratra küldött. Amikor a
legionáriusok java elindult, hogy végrehajtsa a feladatot, a brit
harci szekerek és a lovasság csakhamar rárontott, hogy
kiaknázza a gyengeségét. A rómaiak viszont egykettőre
feleszméltek, csatasorba fejlődtek, és elzavarták az ellenséget.
Egy időre a brit törzsek szétszéledtek, és alig tanúsítottak
ellenállást. [32]
Caesar úgy döntött, hogy Cassivellaunus szülőföldjét veszi
célba, és elkezdett a Temze felé menetelni. Nem világos, hol kelt
át rajta – talán valahol a mai London középső részén –, de az
emberei átgázoltak a folyón, és elsöpörték a túlsó partot védő
harcosokat. A brit parancsnok úgy döntött, hogy nem kockáztat
meg egy újabb nyílt ütközetet, és főleg a harci fogatokból álló
alakulatra támaszkodva inkább elkezdte zaklatni az ellenséget.
Caesar állítása szerint ezekből 4000 darab állt rendelkezésére, de
elég valószínű, hogy ez eltúlzott szám – ennyihez 8000 pónira
lett volna szükség. A nyájakat elterelték a mezőkről, amerre a
rómaiak masíroztak, az élelmiszerkészleteket pedig
megsemmisítették vagy elrejtették. A harci fogatok csapdába
csalták a római gyűjtögetőket. Az ilyen összecsapások során
lassan, de biztosan fogyatkoztak Caesar emberei, mígnem arra
kényszerült, hogy soha ne engedje őket jelentősen eltávolodni a
fő menetoszloptól. Ahogy azt Galliában már számtalanszor
bebizonyította, Caesar szerencsére jól értett hozzá, hogyan
vegye hasznát egy helyi szövetségesnek. A sereggel tartott
Mandubracius, a trinovantok egyik hercege – amely nép Kelet-
Angliában, a Temzétől északra élt –, akit száműztek, miután
Cassivellaunus megölte az apját. A törzs megadta magát, és arra
kérte Caesart, hogy emelje trónra Mandubraciust, és készséggel
adott mind túszokat, mind élelmet. A példájukat további öt kis
törzs is követte, amelyek neve nem maradt fenn a történelem
lapjain. A régóta fennálló gyűlölködés elkezdte felmorzsolni a
brit törzsek törékeny társulását. Új szövetségeseitől Caesar
megtudta, hol található Cassivellaunus saját erődítménye az
erdők és mocsarak mélyén. A légiókat egyenesen oda
irányította, megostromolta a helyet, és nagyszámú
lábasjószágot zsákmányolt. Ezzel a hadúr tekintélye óriási
csorbát szenvedett. Nagyjából ugyanekkor Cassivellaunus
felsorakoztatta Kent törzseit, hogy támadás alá vegyék Atriust
és a hajókra vigyázó cohorsokat, ám a csapatait visszaverték, és
súlyos veszteségeket szenvedtek. [33]
E két csapás után Cassivellaunus úgy döntött, megpróbál
békét kötni. Már majdnem véget ért a szeptember, és a
proconsul alig várta, hogy pontot tegyen a dolog végére, és
visszatérhessen Galliába. A tárgyalásokban Commius segített,
aki ismét Caesar mellé szegődött. A brit hadúr túszokat és
évente folyósított sarcot ígért, valamint megfogadta, hogy nem
támadja meg Mandubraciust és a trinovantokat. Miközben a
túszok átadására várt, Caesar elkezdte behajózni a seregét. A
megjavított vízi járművek láttán kétségei támadtak, hogy
elegendő hely lesz mind a katonák, mind a túszok és a foglyul
ejtett rabszolgák elszállításához. A proconsul úgy határozott,
hogy kétszer kelnek át a csatornán. Az első alkalommal minden
simán ment, csakhogy később kiderült, az üres hajókat
képtelenség visszahozni a csatorna gall oldaláról.
Hasonlóképpen a Labienus által építtetett vagy talált hajók
egyike sem volt alkalmas arra, hogy eljusson a sereghez
Britanniába. Néhány napnyi várakozás után Caesar úgy ítélte
meg, hogy kockázatos ott maradni, ahol tartózkodnak. Már
szeptember volt, és tudta, az időjárás jó eséllyel tovább romlik.
Kénytelen volt szembenézni a lehetőséggel, hogy Britanniában
kell maradnia, és a hadseregnek csak egy része lesz vele.
Bezsúfolta a katonákat a maradék hajókba, még aznap éjjel
kihajóztak, és hajnalra Galliába értek. Miután Caesar elhagyta
Britanniát, soha többé nem tért vissza. Majdnem egy teljes
évszázadnak kellett eltelnie, hogy egy újabb római hadsereg
szállja meg a szigetet, és provinciát csináljon belőle. [34]
Caesarnak mindkét brit expedíció alatt sikerült elkerülnie a
katasztrófát, bár csak hajszál híján. Általában az a feltételezés az
elfogadott, hogy a brit törzsek által ígért évi hadisarcot soha
nem zették meg, vagy legalábbis hamar elfelejtődött. A Caesar
ténykedését követő években a Britannia és a római világ közti
kereskedelem egyenletesen növekedett, letért a délnyugati
irányba tartó régi útvonalakról, és helyette a sziget délkeleti
sarkát célozta meg, ahol ő járt. Talán a venétek felszámolása is
hozzájárult ehhez az irányváltáshoz, de az is meg gyelhető,
hogy az évszázad előrehaladtával egyre több római kalmár
jutott el Britanniába. Azonban a római propagandisták
alkalmankénti állításával szemben a magát Caesarnak megadó
törzseket semmiféle értelemben nem nevezhetjük a Római
Birodalom részének. Cicero feljegyezte, hogy Rómában gyorsan
felismerték, a britanniai hadjáratok nem fogják beváltani az
olyannyira remélt anyagi számításokat. Nem volt ezüst, és nem
volt „zsákmány a rabszolgákon kívül; de kétlem, hogy találnánk
közöttük írnokokat vagy zenészeket” – más szóval nem
valószínű, hogy sokat lehetett kérni értük. Mégis izgalommal
töltötte el az egész, és lelkesedve írt az öccse beszámolójából
megismert expedícióról, hiszen Quintus Cicero már Caesar
egyik legatusaként szolgált. Habár a családi érdekeltség is
befolyásolta a hangulatát, nagyjából úgy viszonyult a
kérdéshez, ahogy sok-sok római polgár. A britanniai
hadjáratoknak köszönhetően Caesar óriási ismertségre és
népszerűségre tett szert, amit az újdonság varázsa, valamint a
harci fogatok és a kékre festett testű barbárok meséje
gerjesztett. Az átkelést a propaganda hatalmas sikernek mutatta
be, pedig a valóságban elhanyagolható volt a haszna, amiért
ráadásul igen magas kockázatot vállaltak. Amikor Cato i. e. 55-
ben különböző vádakkal vagdalkozott, Caesar megértette, hogy
igen nehéz leszámolni az olyan ellenfelekkel, akikkel nem tud
szembenézni a szenátusban vagy a Forumon. Azt azonban senki
sem vitatta, hogy Caesar a legtöbbet hozta ki a lehetőségből,
hogy dicsőséget szerezzen, s mindeközben mesés gazdagságra is
szert tegyen. Még ha a brit hadjáratokból származó pro t kicsit
kiábrándító is volt, az ötévnyi sikeres hadjárat felhalmozott
haszna a csőd szélén táncoló adósból a Köztársaság egyik
leggazdagabb emberévé tette őt. [35]
 XIV

LÁZADÁS, SZERENCSÉTLENSÉG ÉS BOSSZÚ

„S mivel mit sem sejtett, Sabinus pánikba esett, és fel-

alá rohangált a cohorsokat rendezgetve, de még ezt is
félénken és zavartan tette, ahogy általában az az
ember viselkedik, aki a dolgok sűrűjében döntésre
kényszerül. Ezzel szemben Cotta, aki számított rá,
hogy menetelés közben ez bekövetkezhet, és mert már
eleve az indulást sem helyeselte, most mindent
megtett a haderő biztonsága érdekében – és a
legionáriusokat úgy ösztökélte és lelkesítette, akár egy
hadvezér, míg a harc közben az egyszerű katona
szerepét vállalta.” – Caesar [1]

Amíg Caesar i.  e. 54 augusztusában Britanniában tartózkodott,

a lánya, Julia meghalt a gyereke születésekor. A kisded – aki
egyes beszámolók szerint lány, míg mások szerint ú volt –
csupán néhány nappal élte túl az édesanyját. A római
arisztokrácia életében, de valójában az újkorig az egész
emberiség számára az ilyen halál túlságosan mindennaposnak
számított. Házassága alatt Julia már legalább egyszer teherbe
esett, de elvetélt; azt beszélték, az ijedségtől, amikor látta, hogy
a férje véresen megy haza a választásról – mint kiderült, valaki
más vére pettyezte. Mivel nem ismerjük Julia születési dátumát,
nem tudjuk, hány éves lehetett, amikor meghalt, de legfeljebb a
húszas évei közepén járhatott. Caesar anyja, Aurelia szintén i. e.
54-ben halt meg. A halála oka ismeretlen, de ekkor a hatvanas
éveit taposta, és már három évtizede özvegyen élt. Caesar
egyetlen év leforgása alatt elvesztette a két legközelebbi
családtagját. Annak idején az anyjának ígérte meg, hogy vagy
pontifex maximusként megy haza, vagy sehogy, és ő felügyelte a
Bona Dea-ünnepélyt is a házában. Félelmetes asszony volt, aki
nagy hatást gyakorolt egy szem ára, és elég sokáig élt, hogy
még szemtanúja legyen néhány nagy sikerének. De immár
eltávozott. Mindkét halálhír levélben jutott el Caesarhoz. Nincs
rá bizonyíték, hogy akár az anyjával, akár a lányával találkozott
volna abban a négy évben, amióta elhagyta Rómát. Keserű
személyes csapás volt mindkettő, különösen a gyermeke
elvesztése. Cicero meleg hangú részvétnyilvánítást küldött
Caesarnak – rajongott saját lányáért, Tulliáért, talán túlságosan
is, és majd megszakadt a szíve, amikor néhány évvel azelőtt ő is
meghalt. Az ilyen alkalmak őszinte bánatot és érzelmeket
csaltak elő az emberekből, nem csak a politikai korrektség
beszélt belőlük. Ifjú felesége halála Pompeiust is mélyen
megrázta. A nagy korkülönbség és nászuk politikai motivációja
ellenére a pár fülig szerelmes volt egymásba. Az utóbbi években
Pompeiust gyakran kritizálták, hogy túl sok időt tölt a
feleségével kiterjedt birtokain, és remekül szórakozik, miközben
a Köztársaság ügyeivel kellene törődnie. Plutarkhosz állítása
szerint, amióta elvette Juliát, senkivel nem volt viszonya. [2]
Julia halála hiába kavarta fel apját és annak vejét egyaránt,
szenátorként soha nem feledkezhettek meg közéleti
szerepükről. Pompeius megszervezte, hogy a hamvait a
Rómához közeli albanói birtokán temessék el, de a városban
tartott nyilvános temetési szertartás után a résztvevők
hatalmas tömege a nő hamvait a Campus Martiusra vitte, és ott
temette el. Azt beszélték, hogy inkább a Julia iránt érzett
szeretetük motiválta őket, semmint a Caesar vagy Pompeius
iránt érzett részvétük, de mint mindig, ebben az esetben is
nehéz megítélni, hogy ez őszinte és spontán, illetve szervezett
akció volt-e. Utólag emlékművet állítottak neki, ami még
évszázadokig fennmaradt. Caesar bejelentette, hogy temetési
játékokat rendez lánya tiszteletére, de még egy évtizednek
kellett eltelnie, mire erre valóban sor került. Az elkövetkező
hónapokban Caesar körbenézett a nőrokonai körében, hogy
megújíthassa a házassági szövetséget. Azt ajánlotta
Pompeiusnak, hogy vegye feleségül az unokahúgát, Octaviát, ő
pedig elveszi Pompeius lányát, Pompeiát. Ehhez az kellett volna,
hogy Caesar, Octavia és Pompeia is elváljon jelenlegi hitvesétől –
Pompeia Sulla ának, Faustusnak a felsége volt. Pompeius
visszautasította a tervet, és egy darabig nem is mutatta jelét,
hogy szívesen megnősülne – talán mert arra várt, hogy
kedvezőbb ajánlatot kap. Egy szenátor soha nem hagyhatta
gyelmen kívül a dolgok politikai vonatkozását, de elég
valószínű, hogy az érzelmek is szerepet játszhattak a
döntésében. Pompeius őszintén szerette Juliát, elvesztése miatt
valódi és mély szomorúságot érzett.
Bár a Pompeius és Caesar közti kötelék meggyengült,
bizonyosan nem szakadt meg, és pillanatnyilag mindkét fér
belátta, hogy a szövetségük fenntartása előnyükre válik. I. e. 54-
re mind a három triumvir proconsul lett, ennélfogva nem is
léphettek Róma területére addig, míg fel nem álltak a
hivatalukból. Consuli évükben, i. e. 55-ben Pompeius és Crassus
elintézte, hogy a Trebonius nevű tribunus fogadtasson el egy
törvényt, ami ötéves parancsnokságot biztosított számukra a
megnövelt provinciákban, nagyjából ahogy Caesar is elnyerte a
maga posztját i.  e. 59-ben. Pompeiusra a két hispán provincia
parancsnokságát bízták. Fennállt ugyan egy hadjárat
lehetősége, amellyel a római uralmat északra és az Atlanti-
óceán partjára is kiterjeszthette volna, ám az ötvenegy éves
Pompeiusnak már semmi kedve nem volt az újabb
háborúzáshoz, főleg, amíg Julia élt. Már háromszor tarthatott
diadalmenetet, és úgy hitte, más hadvezér már soha nem fog
felérni a dicsőségéhez. Ezért a legatusait küldte oda, hogy
kormányozzák a provinciákat és irányítsák a légiókat, míg ő
Itáliában maradt, az egyik kényelmes villájában. A gabona-
utánpótlás még mindig Pompeius irányítása alá tartozott, és ez
némi ürügyet szolgáltatott a szokásostól eltérő ügyintézésre,
hiszen azelőtt még soha egyetlen kormányzó sem alkalmazott
hasonló módszert. [3]
Crassus más helyzetben volt. Ő is sokat harcolt Sulláért, de
úgy érezte, hogy a tetteiért nem kapta meg a méltó elismerést.
Spartacus legyőzése fontos hadművelet volt, ami közben
tanúbizonyságát adta hadvezéri képességeinek, amikor a
gladiátor sorban győzte le a római seregeket. Azonban miután
leverte a lázadást, túl hamar elfelejtették a veszélyt, a
hadjáratára pedig csak legyintettek, hiszen „csak” rabszolgákkal
kellett megküzdenie. I.  e. 55-re Crassus úgy döntött, hogy
főparancsnoki posztot akar egy idegen nép ellen vívott
háborúban, és Szíriában kapott hivatalt. A provincia akkori
kormányzója éppen befejezett egy egyiptomi hadjáratot,
mielőtt az őt felváltó Crassus megérkezett. Utódja könnyen a
helyébe léphetett volna, megfosztva a fér t a dicsőség és haszon
nyilvánvaló esélyétől. De ő e helyett a Pártus Birodalom
meghódítását tervezgette, a nagy királyságét, amely az
arméniaiak földjén túl terült el. A pártusok megtámadására
még római mértékkel mérve sem kínálkozott elegendő ürügy.
Pompeius a keleti hadjáratok során, Caesar pedig Galliában már
a végletekig kimerítette a római érdekek magyarázatát, de
valójában nem lépték át azt a határt, hogy pusztán személyes
ambíciótól fűtve kezdjenek háborút. Crassus esetében viszont
kétséget kizáróan nyilvánvaló volt, hogy a saját becsvágyának
nem sok köze van a Köztársaság igényeihez. Ahogy kezdett
elterjedni a tervei híre, két tribunus is nyilvános tiltakozásnak
adott hangot. Az egyik odáig merészkedett, hogy követte
Crassus kíséretét, amikor i.  e. 55 novemberében elhagyta a
várost, és szörnyű átokkal sújtotta a nevét, amiért egy
szükségtelen és méltatlan háborúba rángatja bele a
Köztársaságot. Ahogy Cicero szárazon megjegyezte, nem volt
valami parádés kezdet, de az egész hadjárat bűzlött a
hiteltelenségtől.
Crassus az ötvenes évei végén járt, amivel nagyon öregnek
számított egy harcoló alakulat parancsnokának, ráadásul már
tizenhat éve nem töltött be aktív szolgálatot. A múltban az idős
fér akat is visszahívták, hogy hadvezérként szolgálják a
Köztársaságot, de általában csak válságos időkben. Jelen esetben
Rómát nem fenyegette közvetlen veszély, és Crassus háborúja
lassan és fásultan döcögött. Az i.  e. 54. év legnagyobb részét
Szíriában töltötte, adókat vetett ki, látszólag a tervezett invázió
nanszírozására, de a rossz nyelvek szerint csak a saját zsebét
tömte. Nyilván egy jövedelmező hadjárat lehetősége volt az
elsődleges cél, amiért Crassus kormányzói pozícióra vágyott.
Persze egyfajta egyensúlyozási kényszert is érzett, hiszen ha
Pompeius és Caesar provinciák és légiók fölött rendelkezett,
akkor a harmadik triumvirnek is szüksége volt egy parancsnoki
posztra, hogy felérjen hozzájuk, ha nem akart az árnyékukban
élni. Csakhogy Crassus a legtöbb tekintetben már elérte élete fő
célkitűzéseit – prominens szerepet, kétszeres consulságot, óriási
vagyont, hatalmas befolyást és ahogy a Catilina-féle viták
megmutatták, a politikai támadásoktól és bűnvádi eljárásoktól
való érinthetetlenséget –, éppen ezért nehéz másként
értelmezni, mint hogy kizárólag a politikai szövetségeseivel való
rivalizálás miatt vágyott a katonai parancsnokságra.
Pompeiusszal már attól fogva irigykedtek egymásra, hogy
mindketten Sulla alatt szolgáltak, és Crassus minden egyes
alkalommal zokon vette, ha a másik valamivel hírnevet szerzett
magának. Ráadásul mostanra már Caesar is bebizonyította,
hogy kiváló hadvezér, és a három triumvir legidősebb tagjaként
láthatóan Crassus sem akart a háttérbe szorulni. [4]
Miután i.  e. 54-től kezdve a három triumvir egyike sem
tartózkodott a városban, jórészt mindannyian a nevükben eljáró
ügynökökre támaszkodtak. Domináns szerepük megmaradt, ám
ahogy a múltban, most sem tudtak mindent irányítani. Az i. e.
54. évre Lucius Domitius Ahenobarbus szerezte meg a consuli
címet. Clodius legidősebb bátyja, Appius Claudius Pulcher lett a
társa, és Cato az egyik praetor. Mindkét consul amiatt
panaszkodott, hogy nem tudnak kinevezéseket tenni, még az
olyan kezdő posztokra sem, mint a katonai tribunusé. A
triumvirek együttesen húsz légiónak parancsoltak, ami
akkoriban a teljes római haderő túlnyomó részét jelentette.
Appius még északra is elutazott, hogy meglátogassa Caesart
Gallia Cisalpinában, hátha képes kilobbizni nála egy tribunusi
megbízatást az egyik kliensének. Pompeius Róma közelében
időzött, és valószínűleg nem nagyon bánta, hogy nem jelenhet
meg rendszeresen a szenátus ülésein, hiszen soha nem volt
különösebben tehetséges szónok. Crassus kevesebb befolyással
volt a dolgokra, amikor nem tartózkodott a városban, mivel
nem lehetett szem előtt, és jogi képviselőként szívességeket sem
tehetett. Caesar már megtanulta, hogyan tudja érvényesíteni az
érdekeit Rómában, amíg Itálián kívül tartózkodik. Az ügynökei
– főleg Balbus – bőszen tevékenykedtek, és Cicero írásaiból
bepillantást nyerhetünk a Caesar főhadiszállása és Róma
vezéralakjai közt zajló sűrű levelezésbe. Cicero öccse, Quintus
Pompeius legatusaként szolgált a Rómába tartó
gabonakészletek ellenőrzésekor, majd i. e. 54-ben Galliába ment,
hogy Caesar alatt töltse be az egyik legatusi posztot. A jóindulat
jele volt, hogy öccse mindkét fér nak szolgálatot tehetett,
cserébe bátyja visszahívásáért. Maga Cicero vonakodott
elhagyni Rómát, és a triumvirek ott, helyben egyébként is több
hasznát vették, így hát Quintusra hárult a feladat a család
érdekében. Cicero az öccsének küldött levelekben folyamatosan
Caesar hangulata felől érdeklődik, és hogy miben tehetne a
kedvükre. Megemlíti, hogy költeményeket és egyéb irodalmi
műveket küld Caesarnak véleményezésre. Az ilyen
kommünikáció többnyire nem politikai természetű, hanem a
kettejük között fennálló baráti köteléket volt hivatott
megszilárdítani. Tudomásunk van róla, hogy Caesar legalább
három levelet küldött Cicerónak Rómába a Britanniában zajló
második hadjárat folyamán. [5]
Számos másik levél is fennmaradt, amiket Cicero az egyik
kliensének, Caius Trebatius Testának írt, aki az orátor kérésére
kapott posztot Caesar állományában. A atalember később híres
jogtudós lett, és ekkor már elszánta magát, hogy a hivatását a
jog berkeiben fogja keresni. Még megvan a Caesarnak küldött
eredeti ajánlólevél; aminek a kinevezését köszönhette. Az orátor
később azt mesélte Quintusnak, hogy Caesar „nagyon
udvariasan és szellemesen fejezte ki nekem a köszönetét. Azt
mondja, hogy az egész társaságban nem akadt egyetlen ember,
aki akár csak egy kötelezvényhez írni tudott volna egy
megfelelő űrlapot.” Trebatius nem katonai posztot kapott – bár
Cicero egy másik kliensének katonai tribunusi kinevezést
intézett –, hanem közigazgatási és jogi tennivalókat kellett
ellátnia. Ennek ellenére Trebatius sokáig nem igazán lelkesedett
az új munkaköréért, és hiányzott neki Róma. I.  e. 54
augusztusában Cicero tájékoztatta őt, hogy maga Caesar írta
meg neki „nagyon illedelmesen”, hogy bár addig még nem volt
alkalma megismerni Trebatiust, biztosította, hogy pótolni fogja
e hiányosságot. Cicero ifjú kliense tudomására hozta, hogy a
nevében további szívességeket kért a proconsultól. Ebben és
további leveleiben nem egyszerűen a kliense türelmetlensége és
kezdeményezőkészsége hiánya miatt érzett bosszúságának
adott hangot. Az ember presztízse bánta, ha a javaslata nem
bizonyult megfelelőnek, s bár Caesar valószínűleg bárkit
hajlandó lett volna felfogadni, ha azzal még jobban lekötelezi
Cicerót, az orátor mindenképpen eleget akart tenni a
kapcsolatukban reá háruló kötelességnek. Ami fölöttébb
meglepő, hogy a két fér egyáltalán kapcsolatban maradt, és
úgy társalogtak a római szenátorok mindennapos dolgairól,
mintha Caesar nem épp egy véres hadjáratot vezetett volna.
Cicero és Caesar levelezésének java nem maradt az utókorra,
pedig meg is jelentették. Feltételezhetjük, hogy Caesar
egyformán termékeny levelezést folytatott sok más szenátorral
is. [6]

LÁZADÁS

Bár Caesar soha nem feledkezett meg politikai teendőiről, az

elkövetkező hónapokban kis szünetet kellett beiktatnia az aktív
szolgálatba. Miután visszatért Britanniából, először egybehívta
a gall törzsek vezetőit, utána pedig a sereg téli szállásokra való
elvonulását felügyelte. Az évi termés rossz volt, amiért Caesar a
szokatlanul száraz nyarat hibáztatta, noha nem elhanyagolható
tényező, hogy sok régió mezőgazdasága az előző évek
hadjáratainak is kárát látta. Ebből kifolyólag a nyolc légiót külön
kellett táboroztatni, igen tágas területen szétszórva. Legtöbbjük
a belga törzsek között posztolt, amelyek elkötelezettsége a
Rómával kötött szövetség felé még mindig kiszámíthatatlan
volt. Az előző években Caesar hamar felkerekedett, és elindult
Gallia Cisalpinába, ám ezúttal a szokásosnál hosszabban
elidőzött, mert meg akart győződni róla, hogy a sereg
biztonságosan elfoglalta a téli szálláshelyeket. Mindegyik légiót
egy legatusra vagy a quaestorára bízta, aki ebben az évben
Crassus legidősebb a, Marcus volt. Az egyik új legatusa az a
Trebonius lett, aki i.  e. 55-ben tribunusként elintézte
Pompeiusnak és Crassusnak az ötéves parancsnokságot, neki
pedig az ugyanilyen időtartamra szóló hosszabbítást. (Lásd A
„patrícius” néptribunus c. fejezet utolsó előtti bekezdését.)
Mindegyik tisztnek meghagyta, hogy azonnal üzenjenek, ha
elfoglalták a pozíciójukat, és megfelelően megerősítették a
táborukat. Tudjuk, hogy Quintus Cicero maga választhatta ki a
légiója táborhelyét, és könnyen lehet, hogy a többi legatus is
hasonló szabadságot kapott a döntésben. Az események közben
Caesar hírt kapott, hogy több törzsnél zúgolódás támadt. A
királyt, akit a carnutok nyakára ültetett, megölte a többi
törzsfőnök, ami arra ösztökélte, hogy megváltoztassa a légiók
elrendezését, és az egyiket a belgáktól télre átcsoportosította a
szóban forgó törzshöz. [7]
Néhány törzsfőnek szép haszna származott Caesar Galliába
érkezéséből, ám a többiek számára ez egyet jelentett a riválisaik
felemelkedésével. Miután Dumnorix jelenléte terhessé vált, és
rövid úton eltette láb alól, láthatták, hogy egy olyan embert,
mint Caesar, nem kell sokáig provokálni, hogy megszabaduljon
bárkitől, aki nem úgy viselkedik, ahogy ő akarja. Mindamellett a
római uralommal nem szűnt meg a törzsi nemesek ádáz
hatalmi vetélkedése, és ha Caesar alatt nem ment jól a soruk,
akkor csak a sikeres ellenállás jelenthette az utat a hírnévhez és
a hatalomhoz. Mielőtt i.  e. 54 nyarán Britanniába indult, a
proconsul közbelépett a treverusok rivális törzsfőinek a
vitájában. A fér , aki a rómaiak által támogatott ellenfelével
szemben maradt alul, Indutiomarus volt. Pillanatnyilag békét
kötött Caesarral, elment a táborába, és átadott kétszáz túszt. A
tél folyamán megragadta a lehetőséget, hogy rajtaüssön a
rómaiakon, míg a seregük szétszórt és sebezhető volt.
Indutiomarus azt tervezte, hogy fellázítja az összes, hozzá hű
treverust, és megtámadja a Labienus parancsnoksága alatt álló
légiót, amely a törzsi területen táborozott. Azonban tisztában
volt vele, hogy a treverusok egyedül nem képesek legyőzni
Caesart, és nem sajnálta az időt, hogy meggyőzze a szomszédos
törzsek vezéreit, akik szintén háborogtak a római uralom miatt,
hogy álljanak mellé a lázadásban. Ez nem egy jól szervezett
felkelés volt, amit egyetlen vezér dirigált, hanem több,
egymástól független zendülés, ami nagyjából ugyanakkor tört
ki, és amelyek azzal segítették egymást, hogy megosztották a
római haderőt. Nem is a treverusokkal és Indutiomarusszal
kezdődött, hanem az eburonokkal, akik a mai Ar-dennekben
éltek. A törzs két háborús vezért jelölt ki, Ambiorixet és
Catuvolcust, akik később vereséget mértek Caesar seregére, ami
az egyike volt annak a három komoly csatavesztésnek, amit
valaha kénytelen volt elszenvedni. [8]
Tizenöt cohors állomásozott az eburonok közt, egy Atuatuca
nevű helyen (talán a mai Liège vagy Tongres mellett, de a
pontos helye ismeretlen). A haderő a teljes Tizennegyedik légiót
magába foglalta, de nem világos, hogy a fennmaradó öt
cohorsot más légióktól csatolták hozzá, vagy független
alakulatok voltak – Caesar legalább húsz cohorsot állított ki
Gallia Transalpinából, amelyekben a verbuvált katonáknak nem
is volt latin státusza, mint a Transalpina provinciából
származóknak. Caesar megemlíti, hogy némi hispán lovasság is
a legionáriusokkal állomásozott, és lehetséges, hogy más
szövetséges csapatok is, így a teljes létszám körülbelül hat- és
nyolcezer fő között lehetett. Caesar két legatusa, Cotta és
Sabinus parancsnoksága alatt álltak, akik már mindketten
önálló parancsnokságot is kaptak, szóval meglehetősen
tapasztaltak voltak, bár kissé fantáziátlanok. A menapiusok
ellen is együtt dolgoztak i.  e. 55-ben. Caesar nem részletezi,
hogy bármelyikük fölöttes parancsnoki jogkörrel rendelkezett-
e, de a beszámolója azt sejteti, hogy együttesen irányították a
rájuk bízott sereget. A táboruk ellen intézett első támadást
nehézség nélkül verték vissza, de azután Ambiorix tárgyalni
akart, és azt állította, a népe kényszerítette, hogy háborút
indítson. Azt mondta a római megbízottaknak, hogy egész
Galliára kiterjedő összeesküvést szőttek, hogy minden törzs
ezen a napon támadja meg a légiókat. Tekintettel Caesar
múltban osztott kegyeire, felajánlotta, hogy a rómaiak
szabadon elvonulhatnak, és csatlakozhatnak a nyolcvan
kilométerre állomásozó két légió valamelyikéhez. A legatusok
késő éjszakáig vitatkoztak, hogy mit tegyenek. Sabinus el akarta
fogadni az ajánlatot, míg Cotta azt mondta, hogy ne szegjék meg
Caesar parancsát, és maradjanak a táborban, ahol elegendő
élelmiszer áll a rendelkezésükre, és jó esélyük van kitartani,
amíg megérkezik a felmentő sereg. Végül Sabinus győzött, és
másnap hajnalban a római haderő kivonult. Az eburonok jó
helyismerettel rendelkeztek, és lesben álltak, ahol az út egy
szurdokon vezetett át. A rómaiakat körbezárták és módszeresen
lekaszabolták. Cottát viszonylag hamar megsebesítette egy
parittyakő, de tovább buzdította az embereket, és megpróbálta
megszervezni az ellenállást. Sabinus kétségbeesett, s végül
körbevették és megölték, miközben Ambiorixszel egyezkedett.
Cotta akkor esett el, amikor a végső roham elsöpörte az
embereit, akiket utolsó ellenállási kísérletként egy elnagyolt
körbe rendezett. A maroknyi túlélő az elkövetkező napokban
elbotorkált Labienus táboráig, de a tizenöt cohorsot
gyakorlatilag eltörölték a föld színéről. [9]
A Feljegyzésekben Caesar a tragédiáért teljes mértékben
Sabinust hibáztatja. Cottát értelmesen vitatkozó félként
mutatja be, aki igazi római arisztokrataként viselkedett egy
válságos szituációban. Egyik fér sem származott
különösebben befolyásos családból, ezért Caesarnak sem kellett
túl sokat aggódnia, hogy esetleg erős érdekeket fog megsérteni a
szenátusban. Azt állítja, hogy a túlélők beszámolóiból és a
későbbi harcokban ejtett foglyai vallomásából rekonstruálta az
eseményeket. Lényegében semmi valószínűtlen nincs a
Feljegyzésekben megírt beszámolóban, sőt hasonlóságot mutat
más korok hadi szerencsétlenségeivel – hirtelen az első angol–
afgán háborúból Elphinstone vezérőrnagy és Macnaghten
politikai ügynök kabuli esete jutott eszembe. Valószínűleg az
egész eseménysorozat úgy zajlott le, ahogy Caesar megírta, de
érezhetően tompítani igyekszik a tragédia léptékét, és
megpróbálja elbagatellizálni a saját felelősségét. Igen
részletesen leírja a két parancsnok vitáját, valamint a hadoszlop
zavarát a rajtaütés pillanatában. Cotta lelkes, ám hiábavaló
próbálkozása, hogy egyben tartsa az embereket, csak egyike volt
a megannyi hősies momentumnak. Egy centurio például a át
próbálta megmenteni, miközben megölték, vagy ott van a
sashordozó – ezúttal nevén nevezve, nem úgy, mint a britanniai
partra szállás hőse –, aki biztonságos helyre dobta a hadi
jelvényt, mielőtt levágták. (A sast feltehetően egyébként is
elvitték, miután az utolsó túlélők, akik a táborban kerestek
menedéket, öngyilkosok lettek az éjszaka folyamán.) Caesar
megpróbálta a legatusát hibáztatni, de a kortársai közül aligha
tudott ezzel becsapni bárkit, hiszen az összes forrásunk az ő
vereségeként emlékezik meg az eseményről. Imperiummal
rendelkező proconsulként ő volt a felelős a teljes,
parancsnoksága alá tartozó hadseregért – innen ered a római
kormányzók szenátusnak írt leveleiben a szokásos kezdő sor:
„Jól vagyok, és a sereg is.” Mind Sabinus, mind Cotta a legatusai
voltak, azaz a „megbízottai”, akiket ő választott ki, és az ő
parancsát hajtották végre. Ha megosztott parancsnokságot
kaptak, akkor Caesar hibája volt, hogy hozzájárult egy ilyen
rendezetlen szituáció kialakulásához. Állítólag Napóleon
egyszer megjegyezte: „Jobb egy rossz parancsnok, mint két jó,
megosztott hatalommal.” Lehet, hogy Sabinus megszegte
Caesar parancsát, amikor úgy döntött, hogy kivonul a táborból,
de még ez is azt sugallja, hogy a proconsul vagy nem fogalmazta
meg a szándékait elég világosan, vagy nem tudta a legatusait
feltétlen engedelmességre szoktatni. Végül is Caesar volt a
felelős, és ha a beosztottjai hibáztak is, a vereség attól még őt
terhelte. Hadserege jelentős részét az egyik legjelentéktelenebb
gall törzs pusztította el. Először történt ilyesmi, és ez
megingatta a római legyőzhetetlenség illúzióját, amit eddigi
folyamatos sikerei teremtettek. [10]
Az első jele az volt, amikor Ambiorix a csatlósaival a
szomszédos atuatucusok földjére vágtatott, majd onnan tovább,
a nerviusok területére. Az eburonok többsége szétszóródott,
hazavitték a zsákmányt, ahogy megannyi törzsi vagy
önszerveződő hadsereg tette a történelem folyamán. Azonban a
sikerük története elegendő volt, hogy a többi törzs is
fellázadjon, és végül sikerült meggyőzni a nerviusokat is, hogy
mérjenek csapást a területükön telelő légióra. Ezt a légiót
Quintus Cicero vezette, aki csupán amiatt szolgált legatusként,
hogy Caesar és a bátyja közt fennmaradjon a jó kapcsolat.
Quintus a családjáért megtette, amit elvártak tőle, de
korántsem számított a legbuzgóbb katonának. A hazaküldött
leveleiben a tábori élet szigora miatt panaszkodott, és a
gyelmét egyértelműen nem a kötelessége kötötte le. I.  e. 54
őszén, amikor a légióját a téli állomáshelyére vezette, arról
számolt be a bátyjának, hogy mindössze tizenhat nap alatt négy
tragédiát írt. Azt azonban meg kell hagyni, amikor a nerviusok
hirtelen lerohanták a táborát, Quintus Cicero igen jó reagált. A
rómaiak semmilyen előjelét nem látták a dolognak, mert még az
előző csapásról sem értesültek, és bár meglepődtek, az első
támadást sikeresen visszaverték. Ezután a szövetséges klánok,
valamint az atuatucusok és eburonok által támogatott
nerviusok letelepedtek, hogy ostrom alá vegyék a tábort. Cicero
emberei az éjszaka folyamán százhúsz kisebb tornyot emeltek a
falaik védelmére – az ehhez szükséges alapanyagot már eleve
beraktározták a táborba, noha annak megerősítése még nem állt
készen. Most azonban őrült tempóban folytatták a munkát.
Másnap a második, átfogó támadást is visszaverték. Akármi
iránt is mutatott hajlamot vagy tehetséget Quintus Cicero, úgy
viselkedett, ahogy egy római szenátorhoz illik: harc közben az
embereket buzdította, esténként pedig felügyelte a
munkálatokat, miközben a védműveket erősítették, és lövedék-
utánpótlást gyártottak. Az egészségi állapota rossz volt, és végül
a katonái meggyőzték, hogy vonuljon vissza a sátrába.
Felmerülhet, hogy valójában Cicero tisztjei voltak a védelem
igazi lelke, és hogy néha már-már útban volt nekik. Caesar meg
akarta tartani a jó viszonyt Quintusszal és főleg a bátyjával,
aminek köszönhetően a Feljegyzésekben kedvező színben
örökítette meg a fér t. Lehet, hogy a képességei és a
tapasztalatai némi kívánnivalót hagytak maguk után, ám
Quintus Cicero valódi bátorságot tanúsított, megtett minden
tőle telhetőt, és ridegen visszautasította a fegyverszüneti
ajánlatot, hogy a katonái biztonságban elvonulhassanak. Az
ostrom folytatódott, a belgák árokkal és fallal vették körül a
tábort, hordozható mellvédeket és egyéb ostromeszközöket
gyártottak. Néhány évvel azelőtt az ilyen dolgok még
ismeretlenek voltak Galliában, de a törzsek meg gyelték, mit
csinálnak Caesar emberei csata közben, és ellestek tőlük ezt-azt.
A római helyőrség lassan-lassan kimerült, rengeteg sebesültjük
volt, ami azt jelentette, hogy a szolgálatra alkalmasaknak több
terhet kellett vállalni. Az ellenség erősen felülmúlta őket
létszámban – Caesar azt állítja, a nerviusoknak 60  000 harcosa
volt, mintegy direkt megfeledkezve az i.  e. 57-ben elszenvedett
hatalmas veszteségeikről –, és látszott, hogy nemsokára
eltiporják őket, ha nem kapnak erősítést. [11]
Quintus Cicero hírnököket menesztett Caesarhoz, amint
megtámadták, de egyiküknek sem sikerült átjutni a belga
vonalakon. Sokukat visszavitték oda, ahol jól látszottak a tábor
falairól, hogy a legionáriusok szeme láttára végezzék ki. Az
ostrom már több mint egy hete tartott, mire valakinek sikerült
átjutnia. A futár egy gall fér volt, egy olyan gall nemes
rabszolgája, aki hű maradt a rómaiakhoz, és Cicerónál
tartózkodott a táborban. A hír a samarobrivai (a mai Amiens)
táborban érte el Caesart, késő éjjel. A helyzetjelentésen kívül
Cicero futárja Sabinus és Cotta embereinek sorsáról is
tájékoztatta Caesart, akinek egészen eddig sejtelme sem volt a
lázadásról. Ez az apró momentum jól szemlélteti, hogy a
hírszerzés milyen mértékben támaszkodott a törzsekben élő
baráti nemesekre. Kegyetlen sokként érte a hír, ám tudta, hogy
tüstént cselekednie kell. Quintus Cicero helyőrségének felmentő
sereget kellett küldeni, amilyen gyorsan csak lehetett, már ha
egyáltalán el nem késett máris. Egy újabb győzelemtől a lázadás
még nagyobb lendületet kapott volna, egyre több vezért és
törzset állítva az ügy mellé. Samarobrivában csupán egyetlen
légiója volt, amely a sereg fő poggyászkaravánját őrizte, rajta az
irattárral és az illetményt tartalmazó pénzesládával, a Galliából
begyűjtött gabona-utánpótlást, valamint az i.  e. 58 óta szedett
több száz túszt. Cicero kliense, Trebatius is ott volt rengeteg más
közigazgatási tisztviselő és írnok társaságában. Caesar egy
ekkora, nem harcoló személyzettel és málhával nem tudott
sebesen mozogni, viszont védelem nélkül sem hagyhatta őket.
Ezért az első parancsát a quaestorának, Marcus Crassusnak
küldte, aki negyven kilométerre sem táborozott tőle a légiójával.
Crassust arra utasította, hogy késlekedés nélkül induljon el
Samarobrivába a seregével, ami éjfél után el is hagyta a táborát.
Ez valószínűleg azt jelentette, hogy az őrségben álló
különítményeit indította útnak először, amiket nyomban
követett a légió, amint menetképes állapotba hozta magát.
Másnap délelőttre Crassus légiójának előretolt járőrei –
valószínűleg lovasok – elértek Caesarhoz, és tájékoztatták, hogy
a fő haderő sincs már túl messze. [12]
Miután a quaestorára bízta a Samarobrivában maradt
személyzet és az értékes készletek védelmét, Caesar útra kelt, és
az első nap több mint harminc kilométert tett meg. A légió
mellé sikerült összekaparnia egy 400 fős segédcsapatot és
lovasságot, és azt remélte, hogy menet közben még két légió fog
csatlakozni hozzá. Hírnököt küldött a morinusok területén
táborozó Caius Fabiushoz, és megparancsolta neki, hogy
masírozzon át az atrebatesek földjén, és találkozzanak, amikor
Caesar a régión fog áthaladni. Egy másik parancsot
Labienusnak küldött, akinek meghagyta, hogy a nerviusok
határvidékén próbáljon meg csatlakozni a fő hadoszlophoz, de
megengedte neki, hogy saját belátása szerint maradjon, ahol
van, ha ott a helyzet úgy kívánja. Fabius kicsit késett, de sikerült
csatlakoznia Caesarhoz. Labienus lovas futárt küldött, hogy
jelentse, képtelen elmozdulni, mert a treverusok sereget
gyűjtöttek, és jelenleg kevesebb mint öt kilométerre táboroznak
a pozíciójától. A Sabinus és Cotta sorsáról szóló hírt is
megerősítette, néhány további részlettel szolgálva, amiket a
hozzá menekülő túlélőktől hallott. Caesar egyetértett rangidős
legatusával, ám így mindössze két légiója maradt, melyek egy
ideje már nem jártak hadjáraton, és szemmel láthatóan messze
nem voltak erejük teljében. A lovassággal együtt is alig voltak
többen 7000 főnél, és még hetekig nem számíthattak további
erősítésre. Ha tovább várt volna, akkor Cicero tábora elesik, és
újabb légiót veszít el, amivel megint csak olajat önt a lázadás
tüzére. Könnyű poggyásszal és minimális élelmiszer-tartalékkal
menetelt. Már az ősz derekán jártak, és azzal sem számolhattak,
hogy élelmet vagy takarmányt találnak az útjukba eső földeken.
A rómaiaknak muszáj volt gyors győzelmet aratniuk, nem
engedhettek meg maguknak egy óvatos, hosszan elnyúló
hadműveletet. Caesar meggyorsította a sereg lépteit, hogy
felszabadítsák az ostromlott helyőrséget. Stratégiai
szempontból helyes döntést hozott, ami megfelelt a római
hadászat elméletének, amely mindig a támadó szemléletet
preferálta, bár a lépés egyértelműen kockázatos volt.
Ugyanakkor volt egy másik, személyesebb indítéka, ami miatt
muszáj volt továbbmennie. A legionáriusai veszélyben voltak, és
a sereg és parancsnoka között kialakult bizalom már a
legelemibb szinten azon alapult, hogy mindenki számíthat a
másikra. Caesar nem hagyhatta meghalni az embereit, ha csak
szikrányi remény is maradt a megmentésükre. A tizenöt cohors
elvesztéséért érzett mély gyászát azzal mutatta ki, hogy
megfogadta, addig nem vágja le a haját és nem borotválkozik,
amíg meg nem bosszulja őket. Ez egy igen gyelemreméltó
gesztus volt még a sajátos ízlésű Caesarhoz mérten is. A
borostás proconsul erőltetett menetben vezette előre hétezer
emberét. [13]
Az őrjáratok által foglyul ejtett harcosok megerősítették, hogy
Cicero emberei még mindig kitartanak. Egy gall lovast
rábeszéltek, hogy vigyen át egy üzenetet az ellenséges
vonalakon. Görög betűkkel írták, mert úgy vélték, hogy a belgák
azt nem tudják elolvasni. Mivel a táborba nem tudott bejutni, a
fér azt tette, amire utasították, és egy dárdára kötözte a levelet,
majd áthajította a falon. Két napig senki nem vette észre a
szokatlan csatolmányt a dárdán, ami az egyik torony oldalába
állt, mígnem valaki kiszúrta, és odaadta Cicerónak. A legatus
felsorakoztatta az embereit, és felolvasta a levél tartalmát,
amelyben arról tájékoztatták őket, hogy Caesar már úton van
feléjük. A hírt alátámasztotta, amikor a távolban az ég felé szálló
füstoszlopokat pillantottak meg – ami az előrenyomuló római
haderő jele volt, ugyanis ilyenkor szokás szerint felgyújtották az
útba eső „ellenséges” tanyákat és falvakat. A belga őrjáratok
ugyanezt jelentették, és az ostromló sereg hátat fordított a
tábornak, hogy szembenézzen az új fenyegetéssel. Még ha nem
is számláltak 60 000 embert, ahogy Caesar állítja, valószínűleg
akkor is nagyságrendekkel többen voltak az ő kis hadoszlopánál.
Cicero magához kérette a korábban említett gall nemest, hogy
adjon neki egy újabb embert, aki hajlandó átsurranni az
ellenség vonalán, és Caesart arról tájékoztatta, hogy a belga
sereg tempósan elindult felé. A gall hírnök éjfélkor érkezett meg
Caesar táborába, és a proconsul nyomban az emberei
tudomására hozta az üzenet tartalmát – Suetonius állítása
szerint általában maga közölte velük a rossz híreket, tárgyilagos
hangnemben és magabiztosan, hogy az legyen a benyomásuk,
nincs miért aggódni. Néha még el is túlozta a veszélyt. Ennek
ellenére gondos parancsnok volt. Egészen eddig még az éjszaka
vége előtt megkezdte a menetelést, de most várt másnap
hajnalig, mielőtt továbbvezényelte a hadoszlopot hat
kilométerrel. A nerviusok és a szövetségeseik egy gerincen
várakoztak egy folyó vonalán túl. I.  e. 57-ben a belgák kétszer
alkalmaztak hasonló felállást, és elég valószínű, hogy minden
alkalommal úgy foglalták el a pozícióikat, hogy azok a
területükre vezető főbb útvonalakon legyenek, amelyeket
gyakran használtak a törzsek közti háborúk során. [14]
Az ellenség jókora túlerőben volt, és Caesarnak nem volt
elegendő élelme, hogy elnyújtott hadakozásba bocsátkozzon. A
folyón átgázolva, dombnak felfelé megtámadni a várakozó
ellenséget komoly hátrányba kényszerítette volna az embereit,
ami bizonyára újabb tragédiához vezetett volna. Ezért valahogy
el kellett érnie, hogy a belgák hagyják ott a pozíciójukat, és
támadják meg őt. E célból a táborát szándékosan még annál is
kisebbre építtette, mint ami egy poggyász nélküli kis sereg
esetében szokásos volt, és a különböző egységek sátorsorait
elválasztó utcácskákat is szűkebbre szabatta, mint máskor. Azt
akarta, hogy a nerviusok alábecsüljék a seregét, mert abban
bízott, hogy ezzel talán ráveheti őket, hogy megtámadják. Arra
az esetre, ha a terve nem vált volna be, őrjáratokat küldött el,
hogy keressenek egyéb átkelési helyeket a folyón, mert másik
lehetőségként átkaroló hadmozdulatot forgatott a fejében.
Napközben a két sereg egymást méregette a folyóvölgy két
ellentétes oldaláról, és csak a lovasság bocsátkozott kisebb
összecsapásokba. Másnap hajnalban ugyanez történt, de Caesar
megparancsolta a segédcsapatoknak, hogy nyissanak utat az
ellenségnek. A nerviusok kevés lovassal rendelkeztek, és
azoknak se volt valami fényes híre, így kétségtelenül lelkesítő
lehetett számukra, amikor visszakergethették Caesar lovasait a
táborukba. A rómaiak a szokásosnál magasabbra építették a
földsáncot, hogy eltúlozzák látszólagos félelmüket, és mind a
négy bejáratot elzárták egyetlen sor tőzegtéglából rakott fallal.
A nerviusok bekapták a csalit, átkeltek a folyón a völgy római
oldalára. Óvatosan megközelítették az ellenséges tábort, mert
felbátorodtak a szándékosan eltúlzott pánik láttán. A
legionáriusok még a falakról is eltűntek, mintha berezeltek
volna a közeledő harcosoktól. A belgák kikiáltókat küldtek előre,
hogy bejelentsék, aki Caesar seregéből dezertálni akar, az
szabadon távozhat, de akik egy órán belül nem kelnek át a
folyón, azok számára nincs irgalom. Kis idő múlva a nerviusok
elmerészkedtek a földsáncig, egyesek pedig elkezdték lebontani
a kapukat elzáró tőzegfalakat. Caesar csak ezek után rendelte el
a támadást. Most a kapuk mögött várakozó katonai egységek
lendültek támadásba, könnyedén ledöntve a laza szerkezetű
akadályt. A nerviusok pánikba estek, és menekülni kezdtek, a
legionáriusok pedig üldözőbe vették őket. Caesar a
támogatásukra kirendelte a lovasságot. Volt, akit megöltek, míg
mások a fegyverüket és pajzsukat eldobálva futottak, ahogy
bírtak, ám Caesar nem sokkal később visszarendelte az
embereit, mert attól tartott, hogy ha túl sokáig üldözik az
ellenséget, előbb-utóbb csapdába csalják őket a közeli erdőkben
és mocsarakban. [15]
Miután az ellenséges hadsereg szétszóródott, Caesar
továbbnyomult, hogy segítséget nyújthasson Cicerónak. Gondja
volt rá, hogy a legatusát meleg szavakkal méltassa, majd a
helyőrség minden tisztjét és katonáját külön szemrevételezte és
megdicsérte. Az ostromot csupán az emberek egytizede vészelte
át sérülés nélkül, de a sebesültek közül valószínűleg sokan így is
el tudták látni a feladatukat. Másnap újabb szemlét tartott, és
ezúttal beszámolt Cotta és Sabinus vereségéről, utóbbit
bűnbakként állítva be, aztán lelkesítő beszédet intézett a
katonákhoz. Amikor a római győzelem híre eljutott a
treverusokhoz, a seregük elvonult Labienus tábora mellől.
Caesar visszaküldte Fabiust a légiójával a morinusok területén
álló táborba, Cicero és a saját légióit pedig visszavezette
Samarobrivába. A tél folyamán ezt a két egységet és Crassus
légióját a város közelében állomásoztatta, hogy egyesített
ütőerővel rendelkezzen, ha további lázadás ütné fel a fejét. A
proconsul is ott maradt, most először nem vonult le az Alpok
déli oldalára az évszakra. Egyszerűen túl forró volt a helyzet
Galliában ahhoz, hogy magukra hagyja az embereit. Bizonyára
ez volt az egyetlen év, amikor a Feljegyzések legutóbbi
hadjáratról szóló könyvét nem jelentették meg. Elég valószínű,
hogy az ötödik és a hatodik könyvet együtt adták ki i. e. 53–52
telén. Caesar túlságosan elfoglalt volt, és ameddig el nem
fojtotta a lázadás utolsó szikráját is, kétséges, hogy olyan
beszámolót akart volna hazaküldeni, ami egy le nem zárt
kon iktusról szól. I.  e. 54 decemberére a galliai kemény
csatákról szóló hírek így is Rómába jutottak, válaszul Cicero
megírta Trebatiusnak, hogy hallja, nemrég „meleg helyzet volt”.
[16] A tél folyamán Caesar árgus szemmel gyelte a törzseket:
„Most, hogy hallottak Sabinus haláláról és vereségéről, szinte az
összes gall törzs elkezdte a háborút fontolgatni, követeket és
küldöttségeket küldözgetnek mindenfelé, éjszakai találkozókat
tartanak félreeső helyeken, hogy kipuhatolják, mit gondolnak a
többiek, és hol lenne érdemes elkezdeni a háborút.” [17]
Amoricában (ami nagyjából a mai Bretagne-nak felel meg)
Lucius Roscius és a Tizenharmadik légió táboránál egy törzsi
haderő gyülekezett, de később szétszéledtek. Caesar másik
kinevezettjét, Cavarinust, a senonok királyát a saját
törzsfőnökei támadták meg, és épp hogy sikerült elmenekülnie
előlük, hogy aztán Caesarnál keressen menedéket
Samarobrivában. A tél hátralévő részében igazi csatát már csak
Labienusnak kellett vívnia. Miután Indutiomarus sikertelenül
próbálta meg fellázítani a germán szövetségeseit, újra a saját
törzséből kiállított sereggel jelent meg Labienus táboránál. A
treverusok nap mint nap csatasorba fejlődtek a táborral
szemközti síkon, hogy harcra hívják a rómaiakat. Labienus
mindahányszor elhárította a provokációt, de egyszer, amikor a
treverusok már felbontották a soraikat, hogy visszamenjenek a
táborukba, kiküldte a lovasságot ellenük. Az embereinek azt a
parancsot adta, hogy öljék meg Indutiomarust, másokkal ne
foglalkozzanak. Végül el is fogták, és a fejét visszavitték a
legatusnak. A vezérük nélkül a harcosok ismét szétszéledtek.
[18]

VASTATIO – A TÖRZSEK BÜNTETÉSE

A tél folyamán Caesar nemcsak arról gondoskodott, hogy a

veszteségeit pótolja, de az újoncok számát is növelte, hogy a
gallok azt higgyék, a római emberi erőforrás kimeríthetetlen.
Három új légiót toborzott Gallia Cisalpinában, egy új
Tizennegyediket a lemészárolt helyére, valamint a
Tizenötödiket és az Elsőt. Bár ez utóbbit Caesar provinciájában
állították ki, valójában Pompeius hispán seregének a részét
képezte, és neki is tettek esküt, ezért más a számozása. Mivel
Pompeius nem akart saját hadjáratba fogni, beleegyezett, hogy
„kölcsönadja” a légiót Caesarnak „a Köztársaság üdvéért és
személyes barátságuk okán”. Caesarnak így már tíz légiója volt,
ám a lázadásban részt vevő törzsek is elkezdték felduzzasztani a
haderejüket. Ambiorix kulcsszerepet játszott a bátorításukban,
és hivatalosan is szövetséget kötött a treverusokkal. Ezenfelül a
nerviusok, az atuatucusok és a menapiusok is hadban álltak
Rómával, míg az olyan törzsek, mint a senonok és a carnutok,
kiközösítették a Caesarnak szimpatikus vezéreket, és nem
mentek el, amikor összehívta a törzsek tanácsát. Caesar úgy
döntött, hogy a hadjáratozásra alkalmas idény előtt, a
szokásosnál korábban, már kora tavasszal belekezd a
hadmozdulatokba. Vissza akarta nyerni a kezdeményezést, ami
egy felkelés kezdetén elkerülhetetlenül a lázadók kezében volt.
A római hadsereg támadásra készült, hogy megmutassa, a
vereség ellenére Róma még mindig kemény ellenfél, és az
ellenállás szörnyű következményekkel jár. A törzseknek nem
volt fővezére, nem volt fővárosa, és az sem tűnt valószínűnek,
hogy egyetlen hadseregként állnának ki. Így gyakorlatilag arra
sem volt garancia, hogy ha az egyiket leveri, akkor a többi
kapitulálni fog, ezért sorjában mindegyiket le kellett győznie.
Mivel nem voltak világos célpontok, Caesar a harcosok otthonait
és tanyáit akarta megtámadni. A házakat fel kellett gyújtani, a
termést és a nyájakat el kellett fogyasztani vagy pusztítani, az
embereket pedig meg kellett ölni vagy rabszolgává tenni. A
rómaiak a vastatio szóval jelölték az ilyen hadi
cselekménysorozatot, amiből a devasztáció, vagyis a pusztítás
szó ered, igeként pedig a vastare szót használták az eljárásra.
Végtelenül brutális, ám hatékony módszer volt, hogy
megrettentse az ellenséget, ami végül általában megadta magát
vagy kiegyezett. A történelem folyamán a megszálló erők
gyakran folyamodtak hasonló módszerekhez, de Caesar
légióinak könyörtelen hatékonyságát aligha múlta felül
bármelyik. [19]
Mielőtt véget ért a tél, Caesar összevont négy légiót –
feltehetően valahol Samarobriva mellett –, és megtámadta a
nerviusokat. Egy törzsi sereg kiállítása mindig időigényes volt,
és a nerviusok alig kaptak esélyt a védekezésre vagy akár a
menekülésre. A meglepetés annál is nagyobb volt, mert ebben
az évszakban egyetlen nagyobb gall sereg sem volt képes harci
tevékenységet folytatni – i. e. 57-ben a nagy belga sereget is fel
kellett oszlatni, amikor kifogyott az élelemből a nyári
hónapokban. Kizárólag a római hadsereg
utánpótlásrendszerével lehetett végrehajtani hasonló akciót.
Caesar hadoszlopa rengeteg hadifoglyot ejtett, összeterelték a
nyájaikat és a csordáikat, majd felgyújtották a falvaikat. A
rohamot látva a nerviusok hamar megadták magukat, és
túszokat adtak a rómaiaknak. Caesar visszavonta a seregét, és
üzenetet küldött a törzseknek, amiben meghívta őket a tavasz
kezdetén tartandó tanácsba. A senonok és a carnutok megint
nem mentek el, ahogy a treverusok sem, akiket immár
Indutiomarus családjából vezetett valaki. A tanácsot első ízben
tartották volna a Szajnán fekvő Lutetiában, a parisiusok fő
városában, amely nép neve a mai Franciaország fővárosának a
nevében maradt fenn. Mielőtt a tanács egybegyűlt, Caesar még
megindult a seregével a senonok ellen. Annyira meglepte őket,
hogy még menedéket sem tudtak keresni a városuk falai
mögött, és csakhamar megadták magukat. A haeduusok szót
emeltek az érdekükben, és Caesar viszonylag szelíden bánt
velük. Részben, hogy tiszteletet mutasson Róma régi
szövetségesével szemben, de azért is, mert mihamarabb
folytatni akarta a hadműveleteket a többi lázadó törzs ellen.
Száz túszt szállítottak a táborába, de nem döntötte
rabszolgasorba a lakosság tömegeit. Amikor a carnutok rájöttek,
hogy valószínűleg ők következnek Caesar listáján, követeket
küldtek hozzá, akiket a remusok képviselői is elkísértek. A
proconsul az ő behódolásukat is hajlandó volt elfogadni.
Szokásához híven a tanácsban lovassági alakulatokat kért a
törzsektől. Magában elhatározta, hogy a senonok által küldött
katonákat maga mellé osztja be, hogy szemmel tarthassa a
parancsnokukat, Cavarinus törzsfőt. [20]
Miután Közép-Galliát „megbékítette”, a proconsul gyelme
északkelet felé fordult. Az ellenséges vezérek közül Ambiorix
volt a legbefolyásosabb és legkarizmatikusabb, de Caesar úgy
látta, hogy a fér valószínűleg nem kockáztatna meg egy nyílt
ütközetet. Ezért úgy határozott, hogy megfosztja a valódi vagy
lehetséges szövetségeseitől a régióban. A sereg poggyász- és
utánpótlás-karavánját két légió kíséretében elküldte
Labienushoz. Maga Caesar öt légióval, valamint minimális
élelmiszerkészlettel és elenyésző mennyiségű
nehézfelszereléssel megindult a menapiusok ellen – a három új
légióból ekkor látszólag még csak egy ért oda a fősereghez. A
manapiusok szokásukhoz híven tartózkodtak a közelharctól, és
földjük erdőségeinek, illetve mocsarainak
megközelíthetetlenségében bíztak. Ezúttal azonban a rómaiak
felkészültek. Caesar három független oszlopba osztotta a
seregét, amelyek mindegyike elkezdett utat vágni a törzsi
terület belsejébe, szükség esetén hidakat és mocsári töltésutakat
kialakítva. A légiók akkora mérnöki szakértelemmel
rendelkeztek, hogy alig létezett olyan hely, ahova kellőképpen
eltökélt irányítással ne tudtak volna eljutni. Amikor a
menapiusok rájöttek, hogy még sincsenek olyan biztonságban,
mint ahogy hitték, majd meglátták a lángok martalékává váló
falvaik felett gomolygó füstöt, kétségbeestek, és követeket
küldtek, hogy megadják magukat. A fősereg tovább folytatta az
útját, de hátrahagyta az atrebates törzsfőnököt, Commiust és a
kíséretét annak biztosítására, hogy a menapiusok meg ne
gondolják magukat. Közben a treverusok megindultak Labienus
ellen. Utóbbi rutinosan rossz pozícióba csalta őket, majd rájuk
támadt. Állítólag azt mondta az embereinek, hogy „mutassatok
ugyanolyan bátorságot, amilyet ők is sokszor mutatnak a
hadvezérükért”. A három légiója – a sajátját erősítette az ütközet
előtt a poggyásszal küldött két másik – miszlikbe vágta a
treverusokat. A vereség után az ellenséges törzsfők a Rajnán át
menekültek, és a törzsön belüli hatalmat Caesar jelöltje,
Cingetorix kezébe adták. [21]
 Indutiomarus és Ambiorix a Rajna keleti partján élő
germánok közt keresett szövetségeseket. Egyikük sem ért el sok
sikert, mert Caesar szerint Ariovistus, valamint az usipesek és
tencterusok sorsát látva a germánok még mindig féltek, így
csupán néhány csoport harcos sietett a segítségükre. Ennek
ellenére a proconsul úgy döntött, hogy másodjára is átkel a
Rajnán – egyrészt, hogy elrettentse a törzseket attól, hogy akár
ily csekély támogatást is nyújtsanak galliai ellenségeinek,
másrészt pedig, hogy megakadályozza Ambiorixot abban, hogy
a folyó túlpartján keressen menedéket. A római hadsereg
elmasírozott a Rajnáig, és ácsolt egy újabb hidat az i.  e. 55-ben
épített és ledöntött átjáró közvetlen közelében. Caesar nem
vesződik vele, hogy részleteiben írja le az építményt, de azt
megjegyzi, hogy miután már másodjára kellett végrehajtani a
feladatot, igen gyorsan végeztek vele. A Rajna áthidalása i. e. 55-
ben izgalmas belépőt nyitott egy fel nem fedezett területre,
most viszont egyszerű rutinfeladatnak számított. A
hadműveletnek pont ez volt a lényege: hogy teljesen
egyértelművé tegyék, hogy a folyó a rómaiaknak nem jelent
akadályt, és Caesar akkor támadhatja meg a germánokat a
szülőföldjükön, amikor csak akarja. Harcokra nem került sor,
ahogy első alkalommal sem. Az ubiusok nyomban követeket
küldtek Caesarhoz, hogy biztosítsák róla, hűek maradtak a
Rómával kötött szövetséghez. A suebusok visszahúzódtak a
hátországukba, de az ubiusok elárulták Caesarnak, hogy a törzs
épp sereget gyűjt arra az esetre, hogy szembeforduljanak vele,
ha meg akarná szállni a területüket. Gondoskodott róla, hogy
elegendő utánpótlása legyen, és megparancsolta az ubiusoknak,
hogy rejtsék el a saját élelmiszer-tartalékaikat és a nyájaikat,
hogy az ellenség ne tudja felhasználni. Azzal tovább nyomult.
Amikor a suebusok meghallották ezt, meghátráltak, és
eldöntötték, hogy inkább egy olyan helyen mérik össze vele az
erejüket, ami az országuk mélyén fekszik. Könnyen lehet, hogy
Caesar seregének a mérete meglepte őket, és több időre volt
szükségük, hogy elegendő harcost toborozzanak az
összecsapáshoz. Caesar úgy határozott, nem távolodik el jobban
a Rajnától. Állítása szerint nehéz lett volna ellátni a seregét,
mert a germánok inkább állattenyésztők voltak, semmint
földművelők, ezért útközben nem talált volna elegendő termést
a katonák táplálásához. A régészet viszont megmutatta, hogy
megtévesztő az a kép, ahogy Caesar a germánokat ábrázolja,
hiszen a régió már jelentős mezőgazdasági múlttal rendelkezett.
Mindazonáltal elképzelhető, hogy a populáció kevésbé volt sűrű,
és Galliához képest kevesebb búzát és árpát termesztettek.
Valószínűleg megoldható lett volna a sereg utánpótlása, noha
egy olyan területen minden bizonnyal sokkal nehezebben, ahol
nem voltak szövetségesei, akik a saját feleslegükből is ki tudták
volna elégíteni az igényeit. Caesar számára a suebusokkal való
összecsapás és a legyőzésük nem volt létkérdés. Tartott egy
újabb erődemonstrációt, aminek láttán a seregük nyomban
visszavonult az azt megelőző pozíciójából. Mindkét fél óvatos
tisztelettel viseltetett a másik ereje iránt, és nem látszott
valószínűnek, hogy megtámadják egymást, főleg mivel mind
Caesarnak, mind a suebusoknak akadt közelebbi és gyengébb
ellensége is, akivel harcolhatott. [22]
Caesar eltúlozza a Rajna mint természetes határ jelentőségét
és a gallok és germánok közti különbséget, ám azért teszi, hogy
egy világos stratégiát igazoljon vele. Ugyanis i.  e. 58 óta hiába
volt hajlandó fejest ugrani minden újabb adódó kon iktusba,
nem a vég nélküli hódítás volt az álma, mint Nagy Sándornak.
Tisztában volt vele, hogy a parancsnoki posztja korlátolt időre
szól, és már alig várta, hogy végre visszatérhessen Rómába, ahol
majd újonnan szerzett dicsősége és vagyona áldásaiban
dúskálhat. Már a legelején eldöntötte, hogy Galliára fog
koncentrálni, és római uralom alá vonja a teljes régiót. Ez éppen
akkora feladat volt, amelynek a megvalósítására még reális
reménye lehetett – kezdetben úgy gondolhatta, hogy az első
ötéves parancsnoksága alatt sikerülhet, de amikor i.  e. 55-ben
meghosszabbították a hivatalát, már biztosra vehette.
Germánia meghódítása túl nagy falat lett volna ilyen
célkitűzések mellett, és a Rajnától keletre végrehajtott
hadműveletek, még ha szükségesek is voltak, csak késleltették a
galliai győzelmet. Talán abban bízott, hogy Britanniát vagy
legalábbis a délkeleti csücskét is hozzácsatolhatja Galliához, ám
a szigetről nagyon homályos ismeretei voltak, amelyekre az első
ötletét alapozta. A második expedíciót követően egyszerűen
nem maradt ideje Britanniára, ha csakugyan az volt a szándéka,
hogy folyamatos jelenlétet épít ki. Ahogy teltek az évek, a
jelentősebb illíriai tervekről is le kellett mondania. Caesar
Galliára koncentrált, és hozzá képest stratégiai szempontból
minden más alárendelt volt. A Rajna folyó könnyen érthető
határvonalat nyújtott az itáliai olvasóközönségnek, amin túl
senki nem kérdőjelezhette meg Róma uralmát Gallia nevű, új
provinciájában. [23]
Miután visszatért a nyugati partra, Caesar a híd jó részét
ledöntötte, és helyőrséget hagyott az őrzésére. Késő nyár volt, a
termés beérett, a seregek sokkal könnyebben jutottak
élelemhez. Caesar most az eburonok és Ambiorix felé vette az
irányt, akiknek a hátországa az Ardennek erdeiben terült el.
Előreküldte a lovasságot, és megparancsolta, hogy ne
gyújtsanak tüzet, nehogy a fénye vagy a felhőkről visszaverődő
fény elárulja a helyzetüket. Hirtelen felbukkanásuk meglepte az
ellenséget, így rengeteg foglyot ejthettek. Ezek aztán elárulták
Ambiorix tartózkodási helyét, és majdnem sikerült is elkapni a
törzsfőnököt, amikor a lovasság rajtaütött egy falun. A
szövetséges lovasok megtalálták az értékei, lovai és összerabolt
javai zömét, de maga Ambiorix kicsúszott a markukból, és
híveivel bevette magát a környék legsűrűbb rengetegébe.
Catuvolcus – a fér , aki osztozott vele Cotta és Sabinus
legyőzésének dicsőségében – már túl öregnek érezte magát az
ilyen bujkáláshoz, és felakasztotta magát egy öreg tiszafára.
(Caesar nem kommentálja a dolgot, pedig eléggé adja magát a
gondolat, hogy valamiféle rituális elemet lássunk az
öngyilkosságában. Talán olyasmit, hogy egy király megöli
magát, ha nem tudja megóvni a népét a veszedelemtől.) Caesar
Atuatucába vezényelte a sereget, az előző téli tragédia
helyszínére. Nagyjából ekkorra a másik két újonnan toborzott
légió is csatlakozott hozzá. Otthagyta a poggyászt, és a Quintus
Cicero parancsnoksága alá tartozó Tizennegyedik légióra bízta,
majd a sereg maradékát számos gyorsan bevethető alakulatra
osztotta az ellenség zaklatására. Maga Caesar három légióval
elindult a Scaldis (mai nevén Schelde) folyó irányába, Labienus
másik hárommal a menapiusok ellen, Trebonius pedig egy
ugyanakkora hadsereggel az atuatucusok ellen. Szorított az idő,
és a tempó növelése érdekében a menetoszlopok
alapfejadagokkal indultak útnak, mert a tervek szerint egy
héten belül valamennyiüknek vissza kellett térnie Atuatucába.
Egyik haderő sem találkozott komoly ellenállással, de a
lemaradozókon vagy a kisebb leváló csoportokon gyakran
rajtaütöttek. Caesar úgy érezte, a legionáriusai túl értékesek
ahhoz, hogy apránként veszítse el őket, miközben a vidéket
dúlják. Inkább kiadott egy egész Galliára érvényes rendeletet,
ami bárkinek engedélyezte, hogy az eburonokat és a
szövetségeseiket fosztogassák. Rengeteg harcos üdvözölte a
felhívást, és kisvártatva megannyi gall csapat lelkesen
portyázott a törzsnél. [24]
Mielőtt Caesar visszatérhetett volna Atuatucába, Cicero
táborát ostrom alá vette egy csapat germán. Eredetileg azért
keltek át Galliába, hogy ők is kivegyék a részüket az eburonok
szétlopásából, de aztán rájöttek, hogy a római poggyászkaraván
túl csábító falat ahhoz, hogy kihagyják. A támadást
visszaverték, de előbb egypár cohors a táboron kívül ragadt,
őket kegyetlenül lekaszabolták. A Feljegyzésekben Cicero kapott
is egy kis fejmosást, mert nem engedelmeskedett Caesar
parancsainak, és megengedte a katonáknak, hogy túl messzire
elkalandozzanak a tábortól, de a kritika végtelenül gyengéd,
mivel nem akarta, hogy akár a legatus, akár a bátyja
elhidegüljön tőle. Zavarba ejtő fordulat volt, különösen, mert a
tavaly téli tragédiához oly közel történt. Az év hátralévő
részében Caesar folytatta az Ambiorix utáni hajtóvadászatot, de
nem igazán tudta utolérni a fér t. Mocskos üzlet volt, ahogy
egyre több gall szövetséges jelent meg, hogy osztozzon a
koncon:

Minden falu, minden ház, amit valaki észrevett, a

lángok martalékává vált; a zsákmányul ejtett jószág
összeterelve állt mindenütt; a búzát nemcsak a
katonák és az állatok zabálták fel, de az évnek abban a
szakában általános, kiadós eső is elverte, szóval, ha
időközben valakinek sikerült is elrejtőznie, biztos
lehetett benne, hogy éhezni fog, miután a sereg
elvonul. [25]

Caesar az i.  e. 53. év javát a hadjáraton töltötte: még a tél vége

előtt indult el, és kora őszig folytatta, de egy árva csatát sem
vívott. Az egyetlen gyelemre méltó ütközetet a távollétében
vívta és nyerte meg Labienus. Év közben jó nagy területen a
rómaiak nyomában pusztítás és rémület járt – de főleg rémület,
mert a csapatok csak azt dúlták fel, ami az útjukba esett.
Északkelet-Gallia nagyon megszenvedte a ténykedésüket, és
feltűnő, hogy Caesar Galliában töltött évei után mennyire
megcsappant a régészeti lelőhelyeken talált arany és más
nemesfémek mennyisége a környéken. Általánosságban
elmondható, hogy a régészeti jelentés feltűnő hanyatlást mutat
az anyagi kultúra minőségében és mennyiségében, és azt jelzi,
hogy a régió legalább egy emberöltő idejére nem bírt talpra
állni. A megfélemlítés politikája mindig azt a veszélyt hordozta
magában, hogy a jövőbeni ellenállás magvait vetette el, de
Caesar úgy érezte, hogy Sabinus vereségének emlékét csak
radikális könyörtelenséggel lehet kitörölni. Nem említi, mikor
jött el az a pont, amikor úgy érezte, hogy az elvesztett katonáiért
esküdött bosszút beteljesítette, és a rabszolgáival
megborotváltatta magát, és levágatta a haját. A hadjáratozásra
alkalmas idény végén visszavonta a sereget, és újabb tanácsra
hívta Gallia vezéreit, ezúttal Durocortorumba (a mai Reims), a
remusok egyik székhelyére. Év közben hajlandó volt a senonok
és carnutok zavargásának ügyét elfelejteni. Most viszont
közelebbről is megvizsgálta a dolgot, és arra jutott, hogy a kiváló
senon nemes, Acco állt a dolog mögött. Caesar úgy döntött,
hogy a „szokásos büntetésnél” valami durvábbat fog kiszabni,
ezért Accót nyilvánosan megkorbácsoltatta, majd kivégeztette.
A tette még Dumnorix megölésénél is jobban felháborította a
törzsi vezetőket, ami súlyos következményekkel fenyegetett.
Lehet, hogy Caesar gondos mérlegelés után jutott a döntésre, de
az is elképzelhető, hogy már annyira mehetnékje volt Gallia
Cisalpinába, hogy rendkívül türelmetlen lett. A tény, hogy az
egyik kinevezettjét megölték, a másikat pedig elkergették a
riválisai, szintén hozzájárulhatott a különös kegyetlenséghez,
hiszen Caesar mindig is a „barátaihoz” való hűségét és a
törődését hangoztatta, akár római, akár idegen volt az illető.
Bárhogy is gondolkodott, Caesar kiadta a parancsot, és
megosztotta a sereget – két légiót a treverusok meg gyelésével
bízott meg, két másik a lingonokat kémlelte, a maradék hatot
pedig a senonok egyik fő városa mellett vonta össze. [26]
Miután az elmúlt másfél évet az Alpoktól északra töltötte,
kétségkívül rengeteg megválaszolandó kérdés várta Gallia
Cisalpinában és Illíriában. Talán ezekben a hónapokban írta
meg és adta ki a Feljegyzések a gall háborúról ötödik és hatodik
könyvét, amelyek az i. e. 54. és 53. éveket tárgyalják. Az ötödik
könyv körültekintően mutatta be Cotta és Sabinus vereségét;
nem pusztán a két legatus viselkedését hasonlította össze,
hanem a táborát sikeresen megvédő Quintus Cicero meséjével,
valamint centuriói és katonái hősiességével is szembeállította
az esetüket. A hatodik könyv elkalandozik a gall és germán
kultúra tárgyalása felé, vontatott beszámolót nyújt a büntető
hadjáratokról, amelyek során valódi harcokba nem
bocsátkozott, és ami azt illeti, nem valami drámai olvasmány. A
részletek egy részét látszólag már létező néprajzi művekből
emelte át, és eléggé olyan benyomása van tőle az embernek,
hogy egy igen gyorsan megfogalmazott írást olvas. Elismétel
egy sor bizarr történetet, például egy jávorszarvasnak nevezett
állatról, ami a germán erdők mélyén él, és nincs térde, így a
fáknak dőlve kénytelen aludni. A vadászok állítólag úgy kapták
el ezeket az állatokat, hogy majdnem teljesen átfűrészelték egy
fa törzsét, és ha a szarvas nekidőlt, hogy aludjon, mind a fa,
mind az állat az oldalára dőlt. A görögök és a rómaiak nehezen
jutottak messzi földekről szóló, pontos információhoz, de igen
nehéz elképzelni, hogy egy olyan intelligens és tanult fér , mint
Caesar, hitelt adott az ilyen meséknek. Nagyon csábító a
gondolat, hogy a visszafogott hangvételű Feljegyzésekben
felbukkanó ritka, humoros megnyilvánulások egyikének
tekintsük, de azt már nehezebb megállapítani, hogy az
olvasóközönsége is annak tartotta-e, vagy sem. [27]
Sok minden történt, amióta Caesar utoljára járt az Alpoktól
délre, és a római közéletben továbbra is viharosan zajlott az élet,
de a számára legfontosabb esemény messze, a római világ keleti
peremén történt. I. e. 54 végén Crassushoz csatlakozott ragyogó
a, Publius és egy ezerfős lovas alakulat, amit Galliából vitt
magával. Azután apa és a végre megkezdte a Pártus Birodalom
régóta várt invázióját, noha alig értek el valamit, mielőtt véget
ért a hadműveletekre alkalmas évszak. I.  e. 53 tavaszán
folytatták az o enzívát. Magabiztosak voltak a hét légió köré
szervezett haderő birtokában, hiszen a múltban Lucullus és
Pompeius már bebizonyította, hogy a római hadsereg mily
könnyedén összezúzza a sokkal nagyobb ázsiai seregeket. A
pártusok is legalább ennyire bíztak magukban, mert
hozzászoktak, hogy nehézség nélkül legyőzik a szomszédaikat,
így mindkét oldalt sokként érte a felismerés, hogy az új ellenség
nagyon különbözik mindentől, amivel eddig találkoztak. A
szövetséges lovasság és könnyűgyalogság ellenére a római sereg
lényegében gyalogos haderő maradt. Ezzel szemben a pártusok
a kétfajta lovasságukra hagyatkoztak: a lándzsával felszerelt,
nehéz kataphraktákra, akiknél mind a ló, mind a harcos páncélt
viselt, valamint a gyorsan bevethető lovas íjászokra, akik a nagy
erejű összetett íjakkal szerelkeztek fel. Amikor a két sereg első
ízben csapott össze Carrhae-nál, a lovassági haderő bizonyult
hatásosabbnak, bár nem akkora fölénnyel, ahogyan sokszor
állítják. Publius Crassust elcsalták a főseregtől, majd az
embereivel együtt megölték, de a csata taktikailag
patthelyzetben ért véget, mert egyik sereg sem volt képes
megtörni a másikat. A rómaiak persze nagyobb veszteségeket
szenvedtek, ráadásul az otthonuktól messze küzdöttek. A csata
hevében Crassus időnként meg-megcsillogtatta régi katonai
tehetségét, de az összecsapást követő éjszakán a lelkiereje s vele
együtt a serege is megtört. Elkezdtek visszavonulni, ami nem
lehetett egyszerű mutatvány, hiszen a rómaiak gyalogosan
haladtak, a pártusok pedig lóháton. Az üldözés közben a római
sereget gyakorlatilag elpusztították. Crassust megölték,
miközben egyezkedni próbált az ellenséggel, a fejét pedig
elküldték a pártus királynak. Megalázó tragédia volt, amihez
képest arányaiban eltörpült az Ardennekben néhány hónapja
elvesztett tizenöt cohors. A triumvirek egyike elesett, s Róma
egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb polgárának halála
kibillentette a Köztársaság politikai egyensúlyát. A véletlennek
köszönhetően a pártus hadjárat Crassus quaestorának hírnevet
szerzett, miután sikerült visszavezetnie a túlélőket Szíriába,
majd visszaverni a pártus portyázásokat a provinciában. A neve
Caius Cassius Longinus, és kilenc évvel később ő lesz az egyik
Caesar orgyilkosainak két vezetője közül. [28]
 XV

A FÉRFI ÉS AZ ÓRA: VERCINGETORIX

ÉS A NAGY LÁZADÁS, I. E. 52

„A gall törzsfők félreeső helyeken, az erdők mélyén

tanácsra gyűltek, és Acco halálát siratták; ráébredtek,
hogy ugyanez a sors várhat rájuk is; szánták Gallia
általános elköteleződését; ígéretekkel és ajándékokkal
bátorították az embereket, hogy az életüket is
kockáztatva indítsanak háborút Gallia szabadságának
ügyéért.” – Caesar [1]

A sikeres birodalmi hatalmak mindig is legalább annyira – vagy

annál is jobban – támaszkodtak a diplomáciára és a politikai
rendezésre, mint a katonai erőre. A seregek el tudták és tudják
taposni a hivatalos ellenállást, de a gerilla-hadviselést is el
tudták és tudják fojtani, bár elpusztítani talán nem képesek. Ha
azonban nem akarták a végtelenségig ismételgetni a katonai
hadműveleteket, akkor muszáj volt olyan kiegyezést elérni, ami
elfogadható a megszállt népek többségének, de főleg a
hatalommal és befolyással rendelkezőknek. Ezt az elvet éppúgy
alkalmazta Wellesley Brit Indiában, mint Bugeaud Francia
Észak-Afrikában és ahogy Caesar Galliában. Mindannyian
tehetséges katonák voltak, akik nagy győzelmeket arattak a
csatatéren, de valamennyien rájöttek, hogy ez mit sem ér
hatékony diplomácia és hozzáértő kormányzás nélkül. A Római
Köztársaságban a háború és politika szoros kapcsolata segített
felkészíteni a szenátorokat tartományi kormányzóként betöltött
szerepük eme vonatkozására. A római terjeszkedésnek az is
fontos vonása, hogy Itálián kívül sem akarta eltörölni az őslakos
népességet, hogy római kolonistákat telepítsen a helyére, de
éppúgy a római elitet sem akarta a nyakára ültetni, hogy
kizsákmányolja az alattvaló populációt. A római
gyarmatosítással járó mészárlások és tömeges rabszolga-
kereskedelem ellenére a Caesar által alapított Gallia provinciát
továbbra is azok a törzsek fogják lakni, amelyek már az
érkezésekor is ott voltak. A mindennapi ügyek legtöbbjét olyan
vezetők fogják irányítani, akiket a már létező nemességből
emelnek ki. Egy hódítás tartóssága attól függ, hogy sikerül-e
meggyőzni a törzseket és a vezéreiket, hogy sokkal inkább
szolgálja az érdekeiket, ha elfogadják a római uralmat, mint ha
szembeszállnak vele. [2]
Caesar kezdettől fogva tisztában volt ezzel, és a hadjáratait
szilárdan politikai kontextusba helyezte. Galliában a kezdeti
beavatkozás mindig a szövetséges törzsek kérésére adott
válaszul történt. A megszállókat elűzték, ám a gall ellenállókkal
sokkal kevésbé bántak keményen, mint a germánokkal, és a
vereséget követően általában római szövetségesekké váltak,
mert rászorultak a védelemre. Caesar folyamatos kapcsolatot
tartott fenn a törzsi vezetőkkel – legalább egyszer minden évben
tanácsot ültek, de általában inkább kétszer vagy többször is.
Nagy gyelmet fordított minden törzs hatalmi egyensúlyára, és
megpróbált valamiféle képet alkotni magában az egyes vezérek
jelleméről, illetve hajlamairól. Bizonyos embereket pártfogolt,
megerősítette a törzsön belüli pozíciójukat, hogy növelje a
Caesarnak lekötelezett vezérek számát. Az egyik ilyen
Diviciacus volt, aki gyakorlatilag a haeduusok vezére lett
néhány évre, és más törzseket is a lekötelezettjeivé tett azzal,
hogy szívességet kért számukra a proconsultól. Commius, aki
Caesar követeként működött Britanniában, saját törzse, az
atrebatesek királya lett, és a menapiusok fölötti fennhatóságot
is megkapta. Ostobaság lenne, ha ezeket a személyeket szimplán
valamiféle hazaárulóknak tekintenénk, akiket pusztán
eszközként használtak a római gyarmatosítók. Mindegyiküknek
megvoltak a maga ambíciói. Caesar légióinak Galliába érkezését
nem lehetett gyelmen kívül hagyni. A másfajta erőket – a
helvéteket, Ariovistust és a germán népvándorlást –
kiszorították, és többé nem lehetett a rómaiak ellensúlyaként
használni. Ha a törzsfők Caesar kegyébe férkőztek, abból jókora
előnyük származott, és ami azt illeti, ők legalább annyira
kihasználták őt, mint amennyire ő használta ki őket. A
proconsul jelentős befolyással rendelkezett, de a törzsek
belpolitikáját nem ellenőrizhette, ahogy az a senonok és
carnutok élére emelt királyok elkergetéséből is látszik. Caesar
érkezése nem változtatta meg alapjaiban a gall nemességet, és a
törzsfőnökök tovább marakodtak a hatalomért. A Rómával
kötött szövetség bizonyos előnyökkel szolgált, de ezek nem
voltak szükségszerűen ellenállhatatlanok, és a tekintély és
vagyon gyarapítására egyéb források is maradtak. Egy király
pozíciója a legtöbb törzsben mindig bizonytalan volt, s még ha
Caesar emelt is trónra valakit, egyáltalán nem volt biztos, hogy
az illető ott tud maradni. [3]
Caesar általában jól értette és ennek megfelelően tudta
manipulálni a törzsi politikát, de i.  e. 53–52 telén a képességei
csődöt mondtak. Számos okát sorolhatnánk a tévedésének,
mindenesetre a veleje az, hogy egyre szembetűnőbb kezdett
lenni, hogy a jelenléte milyen mértékben változtatta meg a
dolgokat. Ez kiváltképp igaz volt Közép- és Dél-Gallia kelta/gall
népeire, azaz az egyikre azon három nagy népcsoport közül,
amelyekre a Feljegyzések „Gallia egészét” felosztotta. Ezek a
törzsek még nem feltétlenül fogtak fegyvert Caesar ellen, holott
a helvétek és az Ariovistus elleni hadjáratok az ő földjükön
zajlottak. A római világgal való kereskedelem útvonalainak az
ellenőrzéséből az olyan törzsek, mint a haeduusok, a
sequanusok és az arvernusok, gazdagabbak és az északi
népeknél műveltebbek lettek. Ők segítették Caesart, aki cserébe
pártfogolta őket és a neki legszimpatikusabb vezéreiket, és –
legalábbis saját állítása szerint – az ő nevükben harcolt a
helvétek és Ariovistus ellen. A következő év folyamán viszont
gyakorlatilag az összes törzs ellene fordult. Ez nem egyszerűen
azok lázadása volt, akik nem részesültek a proconsul kegyeiben,
és kénytelenek voltak végignézni a riválisaik felemelkedését. A
lázadók közt rengeteg olyan törzsfőnök is volt, akinek fölöttébb
jól ment a sora a római uralom alatt. A hangulat attól vált
általánossá, hogy felismerték, Caesar és a légiói ott akarnak
maradni, és nem szándékoznak visszatérni Transalpina
provincia határai közé néhány gyorsan letudott hadjárat után.
Róma azt várta, hogy a hatalmát immár állandónak ismerjék el
Galliában. A szövetségesből anélkül lett hódító, hogy egyáltalán
kénytelen lett volna szembenézni a kelta népek komolyabb
ellenállásával.
Caesar néhány tette az új valóság brutális szemléltetőjéül
szolgált. Miután rövid úton megszabadult Dumnorixtól, majd
megkorbácsoltatta és lefejeztette Accót – valószínűleg
szándékosan megalázva, mert a gall vallásban a fej nagy
jelentőséggel bírt –, látszott, hogy a proconsulnak nem igazán
van lelkifurdalása, ha el kell dobni az olyan vezéreket, akiket
ellene szőtt összeesküvéssel vádolnak. Megdöbbentő volt látni,
hogy nagy hírű vezérek halhatnak meg ily módon, ami arra
világított rá, hogy senki sincs teljes biztonságban. Utólag
visszatekintve elképzelhető, hogy a törzsek úgy vélték, Caesar
tévesen ítélkezett, bár nem igazán egyértelmű, hogyan lehetett
volna bármelyik szituációt hatékonyabban kezelni. Végül Acco
kivégzése volt a szikra, ami kirobbantotta a lázadást, de
valószínűleg egyébként is kitört volna egy bizonyos ponton.
Caesar a Feljegyzésekben végig nyíltan elismerte, hogy rengeteg
ellenfele csak a szabadságáért küzdött, de Róma érdekei azt
kívánták, hogy ő megfossza őket tőle. A gall nemesség nagy
része úgy látta, hogy a római uralom fenntartásával többet
fognak veszíteni, mint amennyit nyerhetnek. A rómaiak a békét
a győzelem eredményének tartották, ám lényegében mégis
Caesar hadjáratainak következményeként erőltették a törzsekre.
Ugyanakkor a hadviselés már régóta központi szerepet játszott a
gall kultúrában és társadalomban, és a törzsfők elsősorban
hadurak voltak, akiknek a hatalmát a kíséretükben vonuló
harcosok száma jelezte. A törzsek többé nem harcolhattak
szabadon egymás ellen, és hadi dicsőséget már csak a római
hadsereg szövetségeseként nyerhettek. A befolyásos
törzsfőnökök tudták, hogy ha magukhoz ragadnák a királyi
hatalmat a saját népükön belül, azzal csak gyors megtorlásra
ösztönöznék a római kormányzót, ha ő nem járulna hozzá a
dologhoz. A többi törzs vezetésében helyet foglaló barátokkal,
szövetségesekkel és kliensekkel kiépített hálózatot is nehezebb
volt működtetni. A világ megváltozott, és a törzsek vezérei úgy
érezték, megfosztották őket az önkormányzás hagyományos
formájától. Jóllehet, Caesar csupán alkalmanként avatkozott
bele a törzsek mindennapos ügymenetébe, attól még
egyértelmű volt, hogy megteheti. A politikai szabadságot
gúzsba kötötte egy állítólagos szövetséges, és azzal együtt
odalett a portyázás és a szomszédok lefejezésének szabadsága is,
ráadásul már nem ragadhatták magukhoz a hatalmat erővel a
saját törzsükben sem. A törzsfőket az őket követő slepp
nagyságáról ítélték meg, csakhogy rendszeres hadviselés és
portyázás nélkül igen nehéz támogatni az ilyen hű harcosok
gyülekezetét. Egész Galliában óriási harag gyülemlett fel, és a
téli hónapokban titkos találkozókat tartottak, ahol
megbeszélték és kitervelték a lázadást. Sokszor a carnutok
területén gyűltek össze, talán azért, mert arrafelé az összes gall
számára szent vallásos helyszínek voltak. A vezérek nem tudtak
túszokat cserélni az új szövetségek megerősítéséhez, hiszen
azzal valószínűleg felkeltették volna a rómaiak gyelmét.
Helyette jelképesen egymásra rakták a hadi jelvényeiket, és
esküt tettek. [4]
Bár a római jelenlét miatti elégedetlenkedés ösztönözte az
összeesküvőket, lehetőséget is láttak a dologban. Caesar délre
utazott Gallia Cisalpinába, és tapasztalatból tudták, hogy a
legatusai valószínűleg nem fognak agresszívan fellépni a tavaszi
visszatéréséig. Tulajdonképpen abban reménykedtek, hogy
egyáltalán nem fog visszatérni, mert olyan pletykák terjedtek,
hogy Rómában zűrzavar támadt. A szóbeszéd nem volt
alaptalan, ugyanis miután Crassus és Pompeius elment, hogy
elfoglalja saját parancsnoki posztját, a város közélete
felkavarodott. Az i.  e. 53. év consuli címéért megtartott
választásokon olyan léptékű megvesztegetésre derült fény, ami
még a Köztársaság normái szerint is megdöbbentő volt. A
szavazást többször is megszakították, de még az új év kezdetére
sem tudták lebonyolítani. Clodius az i.  e. 52. év praetori
hivataláért indult el, és a felszabadított rabszolgáknak kedvező
szavazási reformokat ígért. Közülük sokan saját bandáinak a
sorait gyarapították, amelyek erőszak alkalmazásától sem
riadtak vissza, hogy a kampányát támogassák. Régi ellensége,
Milo állt velük szemben, aki pedig consulnak jelöltette magát, és
a saját hordáját bűnözőkből és gladiátorokból verbuválta. Az
óhatatlanul bekövetkező erőszak ellehetetlenítette az újabb
választás megtartását, így egy újabb év kezdődött el a
Köztársaságot irányító consulok vagy főmagistratusok nélkül.
I.  e. 52. január 18-án a rivális bandák egymásnak estek a Via
Appián, Rómán kívül, és az elfajuló dulakodásban Clodius életét
vesztette. Másnap a hívei a holttestét a szenátus épületébe
vitték, ott máglyát raktak, és elhamvasztották, de a folyamat
közben magát az épületet is porig égették. Nem először merült
fel a gondolat, hogy Pompeiust tegyék meg dictatornak, hogy
akár erővel is helyreállítsa a rendet. Mindenesetre rendeletet
hoztak az összes, Itáliában élő, hadköteles korú fér
besorozásáról, ha vészhelyzet esetén haderőre lenne szükség.
Caesar a sorozást Gallia Cisalpinában annak rendje s módja
szerint végre is hajtotta, és természetesen élénk érdeklődéssel
követte a Rómában zajló eseményeket. Egy két évvel később
írott levélben említésre kerül, hogy Cicero felutazott
Ravennába, Cisalpina provinciába, hogy találkozzon Caesarral.
Kétségkívül nem az orátor volt az egyetlen látogató, és Caesar
nagyjából ekkor állhatott elő az ötlettel, hogy Pompeiusszal
újítsák fel a házassági köteléket. A gallok tévedtek, amikor azt
hitték, hogy a római gondok majd megakadályozzák Caesart a
visszatérésben, ám annak megítélésében bizonyosan igazuk
volt, hogy ezekben a hónapokban nem ők fogják lekötni a
gyelmét. Ha a legatusainak volt is bármi sejtése a küszöbön
álló lázadásról, akkor vagy nem vettek róla tudomást, vagy nem
hittek a jelentéseknek. A zendülés teljes meglepetésként érte a
rómaiakat. [5]
A carnutok elkötelezték magukat, hogy ők hajtják végre az
első csapást. Két törzsfőnökük Cenabum városához (a mai
Orléans) vezette a harcosokat, és lemészárolták az ott élő római
kereskedőket. Egy lovagot is megöltek, akit Caesar bízott meg a
gabona-utánpótlás felügyeletével. A vérfürdő híre gyorsan
terjedt, a Feljegyzések állítása szerint éjfélre már 250 kilométerre
onnan is tudtak róla. A következő, aki fegyvert ragadott, egy
arvernus nemesifjú volt, akit Vercingetorixnak hívtak. Az apja
egy ideig egész Gallia nagy részét uralta, de megölte a törzse,
mikor megpróbálta a királyukká koronázni magát. Caesar
ismerte Vercingetorixot, mert azon ifjú nemesek egyike volt,
akiket a proconsul megpróbált a maga oldalára állítani. A
múltbéli barátságot félretéve most viszont elkezdett sereget
toborozni, de a nagybátyja és a törzs más vezéralakjai
elkergették az arvernusok Gergovia nevű fővárosából (ami
valószínűleg néhány kilométerre lehetett a mai Clermont-tól).
Nem csüggedt el, még több embert toborzott – Caesar állítása
szerint csavargókat és kitaszítottakat, de az is lehet, hogy
egyszerűen olyan harcosok voltak, akiket egy törzsfő sem
pártfogolt. Visszatért új csapatával, és miután kiűzte az
ellenfeleit Gergoviából, az emberei királynak kiáltották ki.
Gyakorlatilag az összes nyugati törzs az Atlanti-óceánig sietve
melléállt, és a törzsfőnökeik a háborús vezérükként ismerték el.
A viselkedése már a kezdetektől markánsan elütött a legtöbb
gall parancsnokétól, tudniillik megpróbált fegyelmet
kényszeríteni a seregére, valamint megszervezni az
utánpótlását. Caesar azt írja, hogy az engedetlenséget halállal
vagy csonkítással büntette. [6]
Vercingetorix hamar támadásra kész állapotba hozta a
haderejét, és lerohanta a Rómával szövetséges törzseket.
Miközben egy másik törzsfő egy sereggel megindult a remusok
ellen, ő a fősereggel a biturigok ellen vonult, akik a saját népétől
északra éltek. A biturigok a haeduusok cselédnépe voltak, és
nyomban esedezni kezdtek, hogy védjék meg őket. Azok viszont
Caesar legatusaihoz fordultak tanácsért, akik azt ajánlották a
haeduusoknak, hogy küldjenek egy sereget a biturigok
megsegítésére. Meglepő, hogy a római tisztek nem maguk
léptek akcióba, ami arról árulkodik, hogy ekkor még nem igazán
mérték fel a felkelés nagyságát. Labienus kivételével Caesar
legatusai mérsékelt tehetségű embereknek tűnnek, és ami azt
illeti, ő sem bátorította őket a saját kezdeményezésre. Még
mindig tél volt, ami megnehezítette a hadműveleteket – bár
nem lehetetlenítette el, ahogy Caesar is bebizonyította egy évvel
azelőtt. Egy lázadás akkor a leggyengébb, amikor kitör, mert
olyankor még rengeteg leendő újonc arra vár, hogy lássa, sikeres
lesz-e, vagy sem. A római parancsnokok általában a lázadás első
jelére megpróbáltak olyan gyorsan odacsapni, ahogy csak
tudtak, ám jelen esetben a reakció elég lagymatagra sikeredett.
A haeduusok válaszcsapása hasonlóképp határozatlan volt. A
seregük odaért a Loire folyóhoz, és kémlelni kezdték a saját
földjük és a biturigok közti mezsgyét. Néhány napig ott
várakoztak, majd visszahúzódtak, mert állításuk szerint a
cselédnépük Vercingetorix cinkosa volt, és azt tervezték, hogy
letámadják őket, amint átkelnek a folyón. Caesar azt írja, hogy
még a felkelés után sem volt biztos benne, hogy a haeduus sereg
vezérei valóban így hitték, vagy máris az árulást tervezgették.
Miután visszavonultak, a biturigok nyíltan a felkelés mellé
álltak. [7]
Talán ezen a ponton már Caesar tisztjei is kezdték belátni,
hogy történik valami, és az eseményről írt jelentésük
elegendőnek bizonyult, hogy meggyőzzék, ideje visszatérnie a
sereghez. A római helyzet mostanra nagyjából stabilizálódott.
Pompeiust inkább egyedüli consulként iktatták be, semmint
dictatorként, és katonákat hozattak vele a városba, hogy erővel
állítsa helyre a rendet. Caesar átkelt az Alpokon Gallia
Transalpinába. Ekkorra még több törzs csatlakozott
Vercingetorixhoz és a lázadókhoz – némelyek saját akaratukból,
mások kényszerből. A felkelés kezdett lendületet nyerni. A
Rómához hű törzseket és a szövetségeseit módszeresen
megtámadták, és a legtöbbjük átállt. Caesar a lehető legrosszabb
helyzetben találta magát, amibe egy hadvezér kerülhet. Több
száz kilométer választotta el a seregétől, miközben az ellenség
megindult ellene. Ha megparancsolja a seregnek, hogy induljon
el felé, akkor előfordulhatott volna, hogy útközben „belebotlik”
az ellenség főseregébe, amivel nélküle kell megküzdenie. Abból
akár vereség is lehetett volna, vagy legjobb esetben egy
győzelem, aminek az érdeme Labienust illetné, vagy a többi
legatus egyikét. Abban is nagy kockázatot látott, hogy maga
induljon meg a sereg felé, mert a kísérete kicsi lenne, s miután
annyi törzs átállt a felkelőkhöz, nem tudná, melyik törzsfőben
bízhat. Nem valószínű, hogy sokáig vacillált a döntésen. Caesar
szemében a rá leselkedő veszély még mindig vonzóbb opciónak
tűnt, mint a sereget veszélybe sodorni. Még hatévnyi győzelem
után is tisztában volt vele, hogy egyetlen döntő vereség
elegendő muníciót szolgáltatna, hogy az otthoni ellenfelei sárba
tiporják a jó hírét. Azt is tudta, hogy gyorsabb lenne, ha ő maga
a személyes kíséretével és talán néhány alárendeltjével,
valamint a 400 főből álló germán lovassággal sietve
megindulna a sereg felé, mintha a légiók kezdenének el felé
masírozni. Azonban mielőtt elindulhatott volna, maga
Transalpina provincia is veszélybe került. Számos, a
határvidéken élő törzs átállt a felkelőkhöz, s most lázadó
seregként rohanta meg a provinciát, és célba vette Narbo
kolóniáját. [8]

ELLENTÁMADÁS

Caesar a városhoz sietett, és megszervezte a védelmét. Nem

tartózkodtak légiók a provinciában, de néhány helyben
toborzott cohorsra és a Gallia Cisalpinából hozott, újonnan
verbuvált alakulatokra számíthatott. Valószínűleg a provincia
törzsei lovasságot is biztosítottak. Ezen katonák egy részét
védvonalba állította, hogy visszaverjék a lehetséges
támadásokat, és csakhamar visszavonulásra kényszerítették a
portyázókat, de az emberek zömének azt parancsolta, hogy
gyülekezzenek a provinciában élő egyik gall törzs, a helviusok
földjén. Onnan vezette ezt a rögtönzött és többnyire
tapasztalatlan haderőt a Cévennes hágóján át az arvernusok
megtámadására. Tökéletes volt a meglepetés, hiszen tél lévén a
helyiek is azt hitték, hogy az utakat még eltorlaszolja a hó.
Caesar emberei megfeszített munkával megtisztították az utat a
kétméteres hóhalmok között, majd folytatták az
előrenyomulást az arvernusok területe felé. Amikor odaértek,
Caesar kis létszámú különítményekben előreküldte a
lovasságot, arra utasítva őket, hogy járjanak be egy jókora
területet, gyújtogassanak és öldököljenek. Az így okozott kár
talán nem volt túl nagy, de a támadás azt a benyomást kelthette,
mintha átfogó inváziót kezdenének. Hírnökök siettek
Vercingetorixhoz, aki a főseregével a biturigok között
táborozott, körülbelül százötven kilométerre északra. A gall
vezér délnek vezényelte a seregét, hogy megnyugtassa a népét.
Miután két napig portyáztak a környező vidéken, Caesar
Decimus Junius Brutusra ruházta a parancsnokságot, és
meghagyta, hogy a lovasság folytassa tovább a fosztogató
hadjáratot. A proconsul bejelentette, hogy neki muszáj
visszatérnie a provinciába, hogy még több újoncot és
szövetséges lovast sorozzon be, de három nap múlva visszatér.
Úgy tűnik, meg volt győződve róla, hogy ez a hír hamarosan az
ellenség fülébe jut, és miután visszament a hegyeken át,
egyenesen Viennába vágtatott (de nem a mai osztrák fővárosba,
hanem a Rhône völgyében fekvő Vienne városába). Korábban
megszervezte, hogy ott egy lovassági különítmény várjon rá.
Anélkül, hogy éjszakára megállt volna, fogta az alakulatát, és
őrült tempóban átnyargalt a haeduusok földjén, míg el nem ért
a lingonok között, északon telelő két légióhoz. Amikor odaért,
megpihent, de lovas hírnököket menesztett a többi légióhoz, és
megparancsolta nekik, hogy gyülekezzenek Agendicumnál
(talán a mai Sens városa). Merész vágta volt, potenciálisan
ellenséges területen át. (Suetonius elmesél egy történetet
Caesarról, amikor gallnak öltözve próbált eljutni a seregéhez egy
felkelés idején. Ha a történet igaz, akkor erre az esetre utalhat.)
A parancsnok és a serege ismét együtt volt. Most már csak
vissza kellett szerezni a kezdeményezést. [9]
Vercingetorixot váratlanul érte a Cévennes-on túlról érkező
portyázás, és jó néhány nap eltelt, míg rájött, hogy ez csak
színlelt támadás. Utána viszont folytatta a tervét, hogy
lerohanja a Rómához még mindig hű törzseket. Visszament
északra, és megtámadta a boiusokat, akik a helvéteket kísérték
i.  e. 58-ban, és a haeduusok kérésére engedélyt kaptak, hogy
letelepedjenek a földjükön. A gall sereg ostrom alá vette az egyik
fő városukat, egy Gorgobina nevű helyet. Még tél volt, és nehéz
lett volna megoldani a légiók ellátását, ha úgy döntenek, hogy
harcba szállnak, mert még nem volt idejük felkészülni a
hadműveletekre, sem élelmet gyűjteni és állatokat szállítani.
Viszont ha Caesar halogatja az indulást, azzal arra kényszeríti a
boiusokat, hogy kapituláljanak, és a felkelés mellé álljanak. És
akkor Vercingetorixnak már semmi nem áll az útjába, hogy
lerohanja a haeduusokkal szövetséges többi törzset és klánt is,
gyakorlatilag mindenki tudomására hozva, hogy még a
haeduusok, Róma legrégebbi szövetségesei sem képesek
megvédeni a barátaikat. Ha ez megtörténik, aligha maradt
volna bármiféle ösztönző eszköz, hogy Róma mellett tartsa a
törzseket. A „szégyenletes megaláztatást” elkerülendő, Caesar
követeket küldött a boiusokhoz, biztosítva őket, hogy már
elindult a légiókkal feléjük. A haeduusoknak meghagyta, hogy
gyűjtsenek elegendő gabona-utánpótlást a seregének. Azután
két légiót megbízott a poggyászkaraván őrzésével
Agendicumban, a maradék nyolccal pedig elindult, hogy
segítsen a boiusoknak. A menetoszlopot gyenge lovassági
osztagok kísérték, mert Caesarnak nem maradt ideje, hogy
besorozza a szokásos szövetséges alakulatokat a törzsekből.
Azonfelül a rómaiak kevés élelemmel is rendelkeztek, ami azt
jelentette, hogy nem maradhattak túl sokáig a fronton, hacsak
nem találnak egy új utánpótlásforrást. Hazárdjáték volt a
javából, de még mindig jobb volt, mint tétlenül ülni, és azt
gyelni, hogyan erősödik és válik egyre lendületesebbé a
felkelés. A tétlenség gyengeségnek látszott volna, ha viszont
elszánják magukat egy bátor ellencsapásra, azzal legalább
pillanatnyilag elbizonytalaníthatnák a törzseket és törzsfőket,
hogy ne álljanak át a felkelőkhöz. [10]
Egy nap múlva Caesar Vellaunodunumhoz ért, a senonok
egyik fallal körülvett városához. A légiók ostrom alá vették a
helyet, és három nap múlva a lakók megadták magukat.
Megígérték, hogy átadják a fegyvereiket, hatszáz tússzal és
málhás állatokkal együtt – utóbbival mintegy a sereg legégetőbb
szükségletét kielégítve. A rómaiak sebesen nyomultak tovább,
és csakhamar Cenabumhoz értek, ahol a felkelés a római
kereskedők lekaszabolásával elkezdődött. Caesar mindössze két
nap alatt odaért, meglepve a városlakókat, akik még be sem
tudták fejezni az előkészületeket az ostromhoz. A légiók késő
éjszaka érkeztek, ezért a proconsul úgy döntött, elhalasztja a
támadást másnap reggelig. Két légiónak viszont
megparancsolta, hogy az éj folyamán strázsáljanak fegyverben,
arra az esetre, ha a városlakók netán úgy döntenének, hogy
inkább átmenekülnek a Loire túlsó partjára. A sejtés helyesnek
bizonyult, és éjfél körül a római felderítők jelentették, hogy az
emberek tömegesen vonulnak a városból a folyón átívelő híd
irányába. Nem történt jelentősebb ellenállás, amikor beküldött
két légiót a városba, miközben a hídnál kialakuló tolongás
rengeteg embert megakadályozott a menekülésben. Caesar
megparancsolta, hogy fosszák ki, majd gyújtsák fel a várost, és
feltételezhetően a legtöbb foglyot eladatta rabszolgának. Azután
átkelt a Loire-on, és megindult a biturigok ellen. A rómaiak
visszanyerték a kezdeményezést, arra kényszerítve
Vercingetorixot, hogy ő reagáljon a hadműveleteikre, és ne
fordítva. Utóbbi máris felhagyott a boiusok ostromával, és
sietve indult vissza a biturigok védelmére. Noviodunum városa
épp megadta magát a rómaiaknak, amikor a gall sereg
megérkezett, és ettől a városlakók vérszemet kaptak, folytatták
a harcot, és kikergették a falaik között tartózkodó centuriókat és
az irányításuk alatt álló kisebb csapatokat. A város melletti
síkon a két lovasság egymásnak esett, de végül a rómaiak
nyerték a csörtét, amikor Caesar bevetette a négyszáz
germánból álló különítményét is. Ez az apró siker és a tudat,
hogy a rómaiak a falaik alatt várakoznak, a gallok zöme pedig
még mindig kicsit távolabb jár, arra sarkallta Noviodunum
népét, hogy másodjára is meggondolja magát. Újból megadták
magukat, kiszolgáltatva a fegyverszünet megszegéséért felelős
embereket. Caesar folytatta az előrenyomulást Avaricum (a mai
Bourges) felé, ami a biturigok egyik legfontosabb és bizonyára
legjobban védett városa volt. Miután visszanyerte a
kezdeményezést, életbevágó volt, hogy megtartsa, és ne adjon
esélyt az ellenségnek a felépülésre. [11]
Vercingetorix kezdettől fogva szkeptikus volt azt illetően,
hogy közvetlen ütközetben le tudná-e győzni a légiókat,
ráadásul az a tempó, amivel a rómaiak elfoglaltak három várost,
csak még nagyobb tiszteletet ébresztett benne az ütőerejük és
ostromtaktikai tudásuk iránt. Inkább elkezdte hát árnyékként
követni az ellenséget, rajtaütött a kisebb alakulatokon, de a
tömeges ütközetet nem kockáztatta meg. Meg akarta fosztani a
rómaiakat az utánpótlásuktól, és megmondta a híveinek, hogy
ennek érdekében végtelenül könyörtelennek kell lenniük: „…a
személyes vagyonnal nem törődhetnek, minden területen
muszáj a falvakat és házakat felgyújtani olyan széles körben,
ameddig az ellenséges utánpótlásgyűjtők valószínűleg
elmerészkedhetnek a fő útvonalukról.” [12] Akár egész
városokat is elpusztítottak, ha nem tudták megóvni az
ellenségtől, nehogy a légiók kezére jussanak a település
élelmiszerkészletei. A parancsnak engedelmeskedve a biturigok
húsz fő településüket égették porig. Vercingetorix vitatta, hogy
ez kegyetlenség lenne részéről, hiszen a másik lehetőség a
harcosok halála és a családjuk rabigába döntése volna. A
stratégiája még így is sokkal elegánsabb volt, mint Caesar egy-
két korábbi ellenfeléé, ráadásul Vercingetorix elég megnyerő
egyéniséggel rendelkezett ahhoz, hogy meggyőzze a híveit a
lelketlen intézkedés szükségességéről. Bámulatos, hogy a
törzsek mekkora hajlandóságot mutattak az áldozathozatalra,
és egyáltalán nem meglepő, hogy alkalmanként vonakodva
hajtották végre a parancsot. Miután a biturigok összes vezére
nyomatékos kérésének adott hangot, Avaricumot megkímélték.
Vercingetorix kelletlenül tett kivételt a várossal, noha nem
osztotta a meggyőződésüket, miszerint a település természetes
és ember alkotta védművei bevehetetlenné teszik azt. [13]
Avaricum minden bizonnyal ijesztőbb kilátásokkal
kecsegtetett, mint a megelőző héten könnyűszerrel bevett
városok. Mivel folyók és mocsarak övezték, minden oldalról
csupán egyetlen támadási útvonal nyílt, és majdnemhogy
lehetetlen feladatnak tűnt egy áthatolhatatlan ostromzár
megalkotása. Caesar serege egy lejtő tövében táborozott, és
elkezdett rámpát építeni, amelyen át elérhetővé válna a fal.
Ahogy az ellenséghez közeledtek, a legionáriusok hordozható
mellvédeket és ideiglenes tetőket ácsoltak a munkásoknak
fedezékül, valamint két ostromtornyot, hogy feltolják a rámpán,
ha elkészül. Caesar nyolc légiója valószínűleg nem rendelkezett
teljes létszámmal, nagyjából 25–30  000 embere lehetett,
akiknek a számát néhány ezer szövetséges tartalékos, rengeteg
rabszolga és markotányos gyarapította. Menet közben irdatlan
terhet jelentett ennyi ember táplálása. Amikor azonban készen
állt rá, hogy ostrom alá vegye Avaricumot, a feladat csaknem
lehetetlennek bizonyult. A gyűjtögetés eredménytelen és
veszélyes volt, mivel Vercingetorix körülbelül huszonöt
kilométerre táborozott, és árnyékként szegődött minden
kiküldött római alakulat nyomába, és levadászott minden
szabadon mozgó csapatot. A proconsul egyik futárt menesztette
a másik után a haeduusokhoz és a boiusokhoz, hogy küldjenek
élelmiszer-karavánokat, de igen csekély mennyiség érkezett. A
haeduusok nem lelkesedtek a feladatért, habár – és talán
részben azért, mert – i.  e. 58 óta ők voltak a rómaiak
utánpótlásforrása. A boiusok még hálásak voltak a
támogatásáért, azonban kis nép lévén, nem rendelkeztek túl
nagy gabonafelesleggel. Vercingetorix felperzselt föld taktikája
kezdett beérni. Egy bizonyos ponton a rómaiak teljesen felélték
a gabonakészletüket, de szerencsére a gyűjtögetők elegendő
marhával tértek vissza, amit levágva húsadaghoz juttatták az
embereket. Caesar áldotta az embereit az állhatatosságukért,
hogy a csekély és egysíkú étrend ellenére is folytatták a munkát.
(Régóta él a mítosz, miszerint a legionáriusok vegetáriánusok
voltak, ami ennek és pár másik szövegrésznek a
félreértelmezésén alapszik. Kiegyensúlyozott étrendjük
rendszerint húsból, gabonából és zöldségekből állt. Ami ebben
az esetben kivételes volt, az az, hogy kizárólag húst kaptak, nem
az, hogy egyáltalán megették.) [14]
A nélkülözés és az éberen gyelő gall fősereg ellenére – mert
Vercingetorix kapcsolatban maradt a város védőivel – a
legionáriusok nem hagyták abba az ostromgépek építésével
járó, fáradságos tevékenységet. Caesar folyamatosan látogatta
őket, felügyelte a munkát, és bátorította az embereket.
Számtalanszor felajánlotta, hogy hagyják az ostromot a fenébe,
és vonuljanak vissza, ha úgy érzik, hogy a feladat túl nagy falat
nekik. Ügyesen használta ki a legionáriusok önmagukba és
egységükbe vetett büszkeségét, mivel senki se szerette volna, ha
a többiek azt látják, hogy elsőként adja fel a dolgot. Az emberek
szinte esdekelve kérték, hagyja, hogy befejezhessék a munkát,
mert sokkal elviselhetőbbnek érezték a szenvedést, mint a
szégyent, hogy elsőként hagynak föl a munkával. A
Cenabumnál lemészárolt rómaiak emléke még elevenen élt, és a
harag mindenkiben ott fortyogott miatta. Caesar azt meséli
nekünk, hogy a katonák arra kérték a tisztjeiket, nyomatékosan
hozzák a tudomására, hogy elszánták magukat a folytatásra, és
szilárdan hisznek a végső győzelmükben. Ekkorra a rámpa már
egyre nagyobb lett, és az ostromtornyokat közelebb vihették a
falakhoz, bár ahhoz nem elég közel, hogy a beléjük szerelt
kosokkal elkezdhessék áttörni.
Nem csak a rómaiaknak kellett utánpótlási problémákkal
szembenézni, mert a gall táborban is komolyan megcsappantak
a készletek. Ezt egyrészt az évszak és az egy helyben tartózkodás
számlájára lehetett írni, de a törzsi hadseregek logisztikai
szervezőképességének hiányát is világosan megmutatja.
Vercingetorix a legtöbb gall hadúrnál jobb parancsnok volt, a
serege rugalmasabb és jobban felkészült, mint az átlagos törzsi
seregek, ám ebből a szempontból még mindig jócskán elmaradt
a római hadsereg mögött. Az ostrom állása arra is
ráébreszthette, hogy ideje lenne újabb győzelemmel serkentenie
az embereit. A gall sereg közelebb merészkedett a városhoz.
Azután személyesen kivezette a lovasságot és a
könnyűgyalogságot, annak reményében, hogy rajtaüthet a
római utánpótlás-gyűjtögetőkön. Az őrjáratoktól, a raboktól
vagy gall dezertőröktől Caesar fülébe jutott a dolog, mire a sereg
zömével elindult, hogy ráijesszen a gall táborra. Az ellenség
csatasorba fejlődött, hogy megmérkőzzön vele, de túl erős
pozícióban voltak, hogy súlyos veszteségek bekalkulálása nélkül
meg merje támadni őket. A legionáriusok égtek a vágytól, hogy
harcolhassanak – amit saját sikereik szítottak, meg persze a
kemény munka és a szűk fejadagok okozta frusztráció. Caesar a
tudomásukra hozta, hogy nem akar szükségtelen veszteségeket
elszenvedni, mert „az ő életük fontosabb, mint az ő saját
igényei”. A rómaiak egy darabig farkasszemet néztek az
ellenséggel, majd visszamasíroztak a táborukba. A puszta
fenyegetés elegendőnek bizonyult, hogy Vercingetorix
megváltoztassa a tervét, és visszamenjen a fő haderejéhez.
Caesar az értésére adta, hogy nem közelítheti meg őt, ha
harcolni nem hajlandó. Egy rövid időre a gall táborban
széthúzás támadt, néhányan egyenesen azt állították, hogy
Vercingetorix egy követ fúj a rómaiakkal, és Caesar segítségével
egész Gallia királyának akarja magát koronáztatni. Több mint
valószínű, hogy a két fér találkozott, és igencsak elképzelhető,
hogy Vercingetorix még egy-két szívességet is elfogadott
Caesartól, miközben utóbbi az arvernus nemesség tudását
csiszolta. Vercingetorix végül lecsillapította az embereit, majd
római rabszolgákat hozott elő, akikről azt állította, hogy
legionáriusok. Betanított nekik egy szomorú mesét, hogy
milyen kemény és ínséges az élet a római táborban. Miután
meggyőzte az embereket a terve bölcsességéről, néhány törzsfő
együttműködésével kiválogatott 10 000 harcost, és Avaricumba
küldte őket erősítésnek. [15]
Egy ostrom éppúgy a leleményesség próbája, ahogy az igazi
elszántságé. Avaricum fontossága részben a környéken lévő
vasbányákból származott, aminek köszönhetően tapasztalt
bányászok sokasága állt rendelkezésre, hogy megpróbálják
aláásni a római rámpát. Mások a falakat erősítő fatornyok
felállításán serénykedtek, és kénytelenek voltak egyre
magasabbra húzni, ha lépést akartak tartani a fokozatosan
emelkedő római ostromművekkel. Ahogy a védők és a támadók
egymásra licitálva szerezték meg az előnyt, mindkettő
megpróbált kitalálni valamiféle ellenlépést, hogy
megfoszthassa a másikat az elsőbbségtől. Azonban a rómaiak
nagyobb műszaki gyakorlattal rendelkeztek, és a folyamatos
fondorlat ellenére, amelynek célja az volt, hogy valahogy lángra
lobbantsák a munkájukat, huszonöt nap után a rámpa szemmel
láthatóan elkészült. Mindent egybevetve száz méter széles volt,
és huszonöt méter magas; majdnem elért a városfalig, és a
tornyokba szerelt faltörő kosokat nem sok választotta el attól,
hogy használható közelségbe kerüljenek. Aznap éjjel a védők
felgyújtották a bánya alátámasztó gerendáit, abban
reménykedve, hogy az egész rámpa beomlik vagy lángra kap. A
kora hajnali órákban a római őrszemek észrevették, hogy füst
szivárog a farámpából. Szinte nyomban ezután egy kiáltás
hallatszott a falról, és két csapat védő fáklyával és gyúlékony
anyaggal a kezében kirontott két külön kapun. Caesar állandó
érvényű parancsának megfelelően a sötétség óráiban két légió
őrségben állt. Még több római katona érkezett a támogatásukra,
miközben ide-oda billent az ádáz csata kimenetele. A
legionáriusok egy része visszaverte a támadást, míg a többiek
biztonságba vonszolták az ostromtornyokat, de a rámpán
előrébb hagyott, hordozható mellvédeket és a búvóhelyeket
nem tudták megmenteni. Kétségbeesett küzdelem kerekedett,
és a Feljegyzésekben Caesar megemlít egy ritka, apró incidenst,
aminek a szemtanúja lehetett. Ahogy egy gall harcos az egyik
városi torony mellett állt, szurok- és faggyúdarabokat dobált a
római szerkezetekre. Csakhamar végzett vele egy skorpió
nyílvesszője – a római könnyűtüzérségi fegyver nagy
pontossággal és megdöbbentő erővel volt képes célba juttatni a
lövedékét. Amint a fér elesett, egy másik lépett a helyére,
azután megint egy másik és megint, és valamennyiüket
egyenként leszedte ugyanaz a skorpió. Caesar nyilvánvalóan
imponálónak találta a bátorságukat, amit a Feljegyzésekben soha
nem is tagadott meg a galloktól, bár a légiók fegyelmezett
bátorságát hajlamosabb volt értékesebbnek ábrázolni. [16]
Elkeseredett harcok árán a védőket végül visszaszorították a
falaik közé, miután nem sikerült elég kárt okozni, hogy
komolyabban feltartóztassák a rómaiakat. Egy nappal később
készségesen fogadtak szót Vercingetorixnak, aki sürgette őket,
hogy meneküljenek el a városból. A sötétség leple alatt a
harcosok megpróbáltak kisurranni a városból, és a mocsáron
átvágva eljutni a fősereghez. A kísérlet akkor bukott el, amikor a
hátrahagyott családjaik rájöttek, hogy mi történik, és olyan
hangos óbégatást rendeztek, hogy félő volt, a rómaiak felfedezik
a szándékukat. Másnap – az ostrom huszonhetedik napján – a
legionáriusok befejezték a rámpát. Szakadt az eső, és Caesar az
azonnali támadás mellett döntött, mert úgy ítélte meg, hogy
készületlenül találja a védőket. Kiadta a parancsot a rohamra, s
miután megtették a szükséges előkészületeket, a tervük
leplezése érdekében a támadó katonák az ostromgépek
gyártásához épített védőtetők alatt sorakoztak fel. A római
hadvezérek mindig is próbálták ösztönözni az egyéni
bátorságot, és a proconsul busás jutalmat ígért az első néhány
embernek, aki először jut át a falon. A jelére a harcosok hirtelen
előrontottak a fedezékből, megrohanták és legyűrték a
meglepett védőket, majd gyorsan bevették a falat. Néhány
csapat gall csatarendbe fejlődött a piachoz hasonló nyílt
tereken, ám a bátorságuk csakhamar elpárolgott, amikor
meglátták a falakon nyüzsgő rómaiakat. A történelem folyamán
a megerődített helyeket ostromló katonák gyakran rendeztek
ámokfutást, miután bejutottak a falon belülre. Egy ostrom
mindig nehéz és veszélyes művelet volt, maga a roham pedig
még annál is kockázatosabb, és az olyan emberek, akik túlélték
mindkettőt, gyakran képtelenek voltak kikapcsolni, miután
bejutottak, főleg, amikor a szűk utcákon már nem érezték
magukon a tisztjeik fegyelmező pillantását. Ha egy várost
lerohantak, azokat, akik a legkisebb ellenállást is tanúsították,
szokás szerint azonnal megölték, a nőket pedig
megerőszakolták. Ezúttal a katonák még az ilyenkor
szokásosnál is vérengzőbb hangulatban voltak. Caesar azt
mondja, a legionáriusok „nem felejtették el a cenabumi
mészárlást és az ostromba fektetett kemény munkát, és nem
kíméltek se öreget, se asszonyt, se gyereket. Végül a 40  000
emberből az az alig több mint 800, akinek sikerült elmenekülni
a városból mindjárt az első kiáltás után, Vercingetorixhoz
futott.” [17]
Nagyjából egy évszázaddal korábban Polübiosz kifejtette,
hogy a rómaiak néha szándékosan mészárolják le az elfoglalt
város lakóit, még az ott talált állatokat sem kímélve, hogy
félelmet gerjesszenek, és meggyőzzék jövőbeli ellenségeiket,
hogy inkább adják meg magukat, és kerüljék el az ostromot.
Caesarnak nem volt oka, hogy ne árulja el nekünk, ő rendelte-e
el Avaricum népének kiirtását, másoknak szánt
gyelmeztetőül. A többi mészárlásról vagy tömeges kivégzésről
nyíltan beszámolt, és az sem valószínű, hogy a római olvasót
túlságosan meghatotta volna az idegen ellenség sorsa. Úgy
tűnik azonban, a legionáriusokat a színtiszta harag mozgatta,
miután a hideg időben, szerény ellátmánnyal végrehajtott
ostrom testi és lelki erejüket egyaránt felemésztette, s végül ez
vezetett az öldökléshez. Ha nem is feltétlenül akarjuk elhinni
Caesar adatait, a halottak száma biztosan magas lehetett, pedig
pusztán gyakorlati szempontból a városlakók megölése nem
állhatott érdekükben, hisz minden egyes megölt védő eggyel
kevesebb eladható rabszolgát jelentett. Ennek ellenére Caesar
látszólag nem sokat tett, hogy féken tartsa az embereit, habár
eléggé kérdéses, hogy egyáltalán képes lett volna-e rá, még ha
akarja is. [18]

GONDOK GERGOVIÁBAN

Avaricum kifosztása után Caesar néhány nap pihenőt

engedélyezett a seregének. A városban hatalmas
gabonakészleteket és egyéb tartalékokat fedeztek fel, ami
nagyban enyhített az utánpótlás helyzetén. A tavasz is
beköszöntött, sokkal gyümölcsözőbb lett a gyűjtögetés. A
poggyászkaraván védelmére hátrahagyott két légió is
csatlakozott a fősereghez. Caesar már alig várta, hogy
folytathassa az o enzívát, és Vercingetorix nehezebben tudjon
kezdeményezési lehetőséghez jutni, azonban a haeduusok
részéről olyan kérés érkezett, amit nem hagyhatott gyelmen
kívül. A törzsből ketten is azt állították, hogy megválasztották
vergobretnek, vagyis a legmagasabb elöljárói tisztségre. A
legnagyobb és legfontosabb szövetségesük törzsfőnökei közti
nézeteltérés veszélyes volt egy általános felkelés idején, mert
nagyon előrelátható volt, hogy vagy az egyik, vagy a másik fél
Vercingetorixnál keresne támogatást. Ezért Caesar délre sietett,
hogy találkozzon a szemben álló riválisokkal – a vergobretnek a
hivatali évében tilos volt elhagynia a törzsi területet, s mivel ez
megkötötte az érintett feleket, Caesar pedig nem szerette volna
megsérteni a szövetségeseit ilyen időkben, be kellett látnia,
hogy nem hívhatja őket magához. A proconsul hamar
eldöntötte, melyik fér t illeti jogosan az elöljárói cím, miután
felfedezte, hogy a törzsi törvények értelmében az ellenfelet ki
kell zárni a választásból. Azután megkérte a törzset, hogy
biztosítsanak számára akkora lovasságot, amekkorát csak
tudnak, valamint tízezer fős gyalogságot is, amire az
utánpótlásvonal védelmét bízná. Miután visszanyargalt a
sereghez, Caesar elhatározta, hogy két hadoszlopba osztja.
Labienusra bízott négy légiót azzal a paranccsal, hogy vonuljon
északra a senonok és a parisiusok ellen, miközben ő a maradék
hattal délre megy, és megtámadja az arvernusokat.
Egyértelműen veszélyes volt így megosztani az erőforrásait, de
mivel a felkelők vonakodtak szabályos ütközetben kiállni ellene,
valószínűleg úgy ítélte meg, hogy elfogadható a kockázat. A
felkelőknek se fővárosa, de még csak egyesített serege sem volt,
aminek a legyőzésével rábírhatná őket, hogy adják fel a harcot.
Megnyerő egyénisége ellenére Vercingetorix még mindig csak
ádáz, ám független törzsek vezére volt, amelyek mindegyikét
egyenként kellett volna leigázni. Ha a felkelők egy területe is
háborítatlanul maradt, az is csak a magabiztosságukat és a
számukat növelte, és azt valószínűsítette, hogy még több
környező népet fognak felbátorítani vagy arra kényszeríteni,
hogy csatlakozzon hozzájuk. [19]
 A rövid tűzszünet időt adott Vercingetorixnak, hogy
feldolgozza Avaricum elvesztését. A vereség bizonyos
szempontból még növelte is a tekintélyét, mivel ő már a
kezdetektől amellett érvelt, hogy nem szabad védeni a várost, és
csak vonakodva hagyta magát meggyőzni az ellenkezőjéről. A
terve nagyjából ugyanaz maradt: inkább zaklatni kell Caesart és
a seregét, semmint nyíltan megütközni vele, és még több
törzsfőt és törzset kell megnyerni az ügynek. Ahogy a rómaiak
az Allier folyó mentén masíroztak, Vercingetorix a túlsó parton
lépést tartva velük, az embereivel leromboltatta az útba eső
hidakat, és őrséget állított minden olyan pontra, ahol újat
építhettek volna. Caesarnak muszáj volt átkelnie, ha meg akarta
rohanni Gergoviát, azt a várost, ahol Vercingetorix először
nyilvánította magát az arvernusok vezérévé, de az évnek ebben
a szakában egy hadsereg nem tudott átgázolni a folyón. Aznap a
római menetoszlop egy erdős vidéken táborozott, az egyik
lerombolt híd közelében. Amikor a sereg másnap elindult,
Caesar két légióval a fák rejtekében maradt. A másik négy légió
„szétterítette a cohorsok egy részét, hogy az egységek száma
ugyanakkorának tűnjön”. A gallok nem fogtak gyanút,
miközben a római hadoszlop továbbmenetelt, majd a nap végén
ugyanúgy tábort vert, ahogy szokott. Ők is továbbmentek,
felkészülve, hogy ellenálljanak, ha a rómaiak valahol át
akarnának kelni a folyón. Azonban a nap végén, amikor
számítása szerint a fősereg már tábort vert, Caesar előjött a két
légióval, és az embereket munkára fogta, hogy építsenek hidat.
Miután elkészültek vele, átmentek a túlpartra, és elkezdtek
kiépíteni egy árokkal és fallal övezett tábort. Hírnököket küldött
a fősereghez, hogy visszahívja őket. Mire Vercingetorix rájött,
hogy mi történt, már túl késő volt, hogy bármit is tehessen
ellene. Eltávolodott a folyótól, hogy minél messzebb kerüljön
Caesartól, mert nem mert túl közel maradni. Még mindig az volt
a terve, hogy elkerüli a nyílt csatát. Caesar a nyomába szegődött,
és öt nap múlva elérte Gergoviát. [20]
A proconsul előrelovagolt, hogy felmérje az ellenség
pozícióját, és hamar belátta, hogy az igen erős. Maga a város egy
dombon állt, és a környező dimbes-dombos magaslaton
Vercingetorix táboroztatta a seregét, mindegyik törzsi
különítményre egy bizonyos pont védelmét bízva. A közvetlen
támadás nem volt célravezető, és bizonyára rengeteg áldozattal
járt volna. Talán kiéheztethették az ellenséget, hogy végül
megadja magát, de a rómaiak addig nem is álmodhattak egy
valamirevaló ostromzár kiépítéséről, amíg a saját
élelmiszerkészleteiket nem biztosítják. A haeduusok ugyan már
elindítottak egy karavánt, de az még nem ért el a sereghez.
Várakozás közben Caesar egy éjszakai támadás során elfoglalta
az egyik gall helyőrséget, amivel megfelelő pozícióhoz jutott,
hogy az ellenség vízutánpótlását fenyegesse, és gyűjtögető
alakulatokat indíthasson. Két légió kisebb tábort épített ki ezen
a ponton, és mély árkokkal övezett úttal összekötötték a
főtáborral. Mindkét oldal berendezkedett, hogy éberen gyelje a
másik mozdulatait, s közben egy-egy kisebb összecsapás erejére
kiküldték a lovasságot és a könnyűgyalogságot, de egyik fél sem
merte megkockáztatni az általános támadást. Vercingetorix
naponta gyűlést tartott a törzsfőnökeivel, és törzsi hadsereghez
mérten pillanatnyilag továbbra is sikerült példátlan fegyelmet
fenntartania. [21]
A haeduusok hűsége kezdett meginogni. Convictolitavis –
akinek Caesar megerősítette a vergobret címre való jogát –
titokban kapcsolatot tartott az arvernusok képviselőivel, és
ajándékokat fogadott el tőlük. A fér felbujtására egy Litaviccus
nevű törzsfőnök, aki a Caesar légióihoz küldött élelmiszer-
karavánt kísérő 10  000 harcos parancsnoka volt, úgy döntött,
hogy római szövetségesei ellen fordul. Amikor nagyjából ötven
kilométerre járt Gergoviától, megállította a karavánt, és
bejelentette az embereinek, hogy a Caesar alatt szolgáló
haeduus lovasságot kivégezték az ellenséggel való alkudozás
vádjával. Ha nem akarnak hasonló sorsra jutni, az maradt az
egyetlen választásuk, hogy csatlakozzanak Vercingetorixhoz. Az
arvernus vezérhez hasonlóan állítólag Litaviccus is olyan
emberekkel állt elő, akik a mészárlás túlélőinek mondták
magukat, és borzasztó történetet meséltek a hitszegő
rómaiakról. A csel bevált, és a haeduusok nyomban a
menetoszlopot kísérő rómaiak ellen fordultak, halálra kínozták
őket, és megdézsmálták az általuk szállított ellátmányt. Amikor
a hír a Caesar seregében szolgáló haeduus lovasságot vezető
törzsfőnökökhöz ért, az egyikük egyenesen a proconsulhoz
ment, hogy jelentse a hallottakat. Caesar azonnal
menetparancsot adott négy légiónak, és a sürgetésére megtett
negyven kilométer után látótávolságba kerültek Litaviccus
emberei. A proconsul előreküldte a haeduus lovasságot, hogy
mutassák meg magukat törzsbéli bajtársaiknak, hogy
leleplezzék Litaviccus hazugságait. A kíséret harcosai rögvest
megadták magukat, míg Litaviccus a cinkosaival menekülőre
fogta, és elindultak, hogy csatlakozzanak Vercingetorixhoz.
Caesar csak három óra pihenőt adott a legionáriusainak, majd
erőltetett menetben visszavezette a megviselt embereket a
Gergovia melletti posztjukra. Útközben találkozott Fabius lovas
futáraival. A város mellett hagyott két légió parancsnokságát
erre a legatusra bízta. Fabius azt jelentette, hogy a nap folyamán
erős támadást kellett elviselniük, két légióval tartva a hatra
tervezett pozíciókat, de még a sajátjukat is alig tudták megőrizni
a tüzérség segítségével. Caesar gyorsított a tempón, és hajnal
előtt sikerült visszavinnie a haderőt a táborba. A puszta
jelenlétük elegendőnek bizonyult, hogy elriassza
Vercingetorixot a római állások ellen végrehajtott újabb
közvetlen támadástól. [22]
 Caesar hírnököket küldött a haeduusokhoz, hogy
megnyugtassa őket, de a Litaviccus által menesztett lovasok
értek oda előbb, és felbujtották Convictolitavist, hogy lázítsa fel
a népét Róma ellen. Cabillonum városában egy katonai tribunus
és néhány római kereskedő jobbnak látta, ha távozik, de rájuk
támadt a csőcselék. Miközben a zsákmány reményében egyre
több gall harcos gyűlt oda, befutottak Caesar hírnökei, és a
tudomásukra hozták, hogy a lovassági alakulatuk és a 10  000
gyalogosuk már mind Caesar táborában tartózkodik – s
nemcsak hogy még mindig hűségesek hozzá, de gyakorlatilag a
hatalmukban is vannak. A haeduus vezérek szánták-bánták
tetteiket, és a törzs egyszerű embereit hibáztatták. Caesar
pillanatnyilag megelégedett azzal, hogy emlékeztette őket a
múltban tett szívességekre, és arra biztatta őket, hogy újítsák
meg a hűségüket. Magában persze tisztában volt vele, hogy a
Rómával kötött szövetség hajszálon függ. A pozíciója már
korántsem volt kedvező. Habár az o enzívával egyelőre
visszanyerte a kezdeményezést, most megrekedt Gergovia előtt,
és nem rendelkezett olyan forrásokkal, hogy elkergethesse
Vercingetorixot seregestül, vagy elfoglalja a várost. Ha egy
helyben marad, azzal nem ér el semmit, a visszavonulás viszont
óriási presztízsvesztéssel járt volna. Amióta hónapokkal
korábban Gallia Transalpinából megrohanta az arvernusokat,
megállás nélkül támadott és nyomult előre. Gyakorlatilag arra
kényszerítette Vercingetorixot, hogy ő reagáljon a
hadmozdulataira, de még ennél is fontosabb volt, hogy
megteremtse a magabiztos fellépés légkörét, ami az elsöprő
római fölény és a megkérdőjelezhetetlen végső győzelem
illúziójából származott. Nem számított, hogy az illúzió
többnyire csak látszat, azokra, akik még nem döntötték el, hogy
csatlakoznak-e, vagy sem a felkeléshez, még mindig erősen
hatott. Ha Caesar nem nyomulna tovább, sőt elkezdene
visszavonulni, a római legyőzhetetlenségbe vetett hit
összetörne. Az ellenség előtt állva visszavonulni mindig
veszélyes művelet, ebben az esetben viszont egyenesen a
megfutamodás elismerése lett volna, amivel több mint
valószínű, hogy még az el nem kötelezett törzseket is meggyőzi,
hogy a felkelés győzni fog. Ugyanakkor lehetőséget adott volna
a haderő átcsoportosítására, hogy Labienus négy légióját is a
sereghez adja – tíz légióval már valószínűleg elég erős lett volna,
hogy győzzön Gergoviánál. Caesar a kisebbik rosszat
választotta, és a visszavonulás mellett döntött, de abban
reménykedett, hogy előtte még legalább egy kisebb diadalt tud
aratni, hogy az elvonulás kevésbé tűnjön megfutamodásnak.
[23]
Amikor a proconsul megvizsgálta a kisebbik erődöt,
észrevette, hogy az egyik domb, amit az előző napokban nagy
számban leptek el a gallok, most szemmel láthatóan üresen áll.
Miután kihallgatta a római vonalak mögé menekülő, számtalan
dezertőr egyikét, megtudta, hogy Vercingetorix nagyon
aggódik, hogy a rómaiak bevesznek egy másik dombtetőt, ezért
az emberei zömét átcsoportosította annak a védelmére. Caesar
nyomban meglátta a lehetőséget, és elkezdte kiaknázni az
ellenség bizonytalanságát. Még aznap este lovassági őrjáratokat
küldött ki, hogy nézzék meg a dombot, aminek a
megerősítésével ügyködik Vercingetorix. A lovasoknak
meghagyta, hogy csapjanak nagyobb zajt a szokásosnál, hogy a
gallok biztosan észrevegyék a jelenlétüket. Másnap reggel a
sereg rabszolgáit nagy számban málhás lovakra és öszvérekre
ültette, sisakot nyomott a fejükbe, és hogy meggyőzőbb legyen a
látvány, néhány valódi lovas katonával vette körbe őket, majd
kerülőúton elküldte az egész bagázst ugyanarra a helyre. Később
egy légiót is utánuk küldött, de az megállt a holttérben, és
elrejtőzött egy erdőfoltban. Amikor a gallok gyelmét lekötötte
a hely, ahonnan a rettegett támadást várták, Caesar látta, hogy
összevonják a csapataikat, hogy megütközzenek vele. Azután a
légióit csendben a kisebb táborba vezette, megparancsolva,
hogy a pajzsról ne vegyék le a védőborítást, és a sisaktaréjokat se
tegyék fel. Nem szervezett cohorsokként mozogtak, hanem apró
csapatokban, és lezseren sétálgattak, hogy látszatra ne árulják el
a szándékukat. Caesar eligazította a légiók élére kinevezett
legatusokat, elmagyarázta nekik, hogy mit vár tőlük, és a
lelkükre kötötte, hogy muszáj „a katonáikat kézben tartaniuk,
és ne hagyják, hogy a harci kedvük vagy a zsákmány reménye
túl messzire ragadja őket”. [24]
Megadott jelre a légiók támadásba lendültek a lejtőn felfelé,
miközben a haeduusok ugyanannak a hegynyúlványnak a
másik oldalára vonultak. Mindegyik csoport úgy haladt, ahogy
bírt, de a gerincet megtörő bevágásoktól a csoportoknak
gyakran nehéz volt szemmel tartania egymást. Nagyon kevés
védővel találkoztak, és a legionáriusok könnyedén átmásztak a
közel két méter magasra halmozott kőfalon, amit a gallok
építettek a domboldalra félúton. Az akadály nem sokáig tudta
feltartóztatni a rómaiakat, de biztosan szétzilálta a harci
alakzatokat, ami csak rosszabbodott, amikor a lejtőt pettyező
gall táborokon át rohantak át. Az egyik törzs királya, aki nem
sokkal azelőtt szökött Vercingetorixhoz, igen meglepődött a
sátrában, és még félig meztelen volt, amikor sikerült
elvágtatnia. Caesar a Tizedik légióval tartott, amikor úgy látta,
hogy a roham épp elég kárt okozott, ezért megállította a
katonákat, és a kürtösökkel megfúvatta a visszahívó jelet. A
hang nem terjedt valami jól. Néhány tiszt meghallotta, és
megpróbálta engedelmességre bírni a legionáriusokat, de a
legtöbb ember folytatta a rohamot. A táborokon át
felnyomultak egészen a városfalig. A múltban meglepetésszerű
támadással már sokkal nagyobb létszámú ellenséget is sikerült
legyűrni és elpusztítani, s talán e sikerek emléke vitte őket
tovább. Egy ideig úgy tűnt, Gergovia akár el is eshet, mert ezen a
ponton nagyon kevés védővel rendelkezett, és a városlakók
pánikba estek:

Férjezett asszonyok dobáltak le ruhát és ezüstöt a

falakról, s a melleiket lecsupaszítva, kinyújtott karral
könyörögtek a rómaiaknak, hogy kíméljék meg az
életüket, és ne mészárolják le őket és a gyerekeket,
ahogy Avaricumban tették. Néhány nő a fal tetejébe
kapaszkodva még le is lógott onnan, hogy odaadja
magát a katonáknak. Lucius Fabius, a Nyolcas egyik
centuriója, akit arról ismertek, hogy állítólag
kijelentette az egységének, hogy fellelkesítették az
Avaricumnál kapott jutalmak, és megtiltotta, hogy
bárki őelőtte mássza meg a falat, rávette három
legionáriusát, hogy emeljék fel, hogy fel tudjon
kapaszkodni a fal tetejére. Azután egymás után
felhúzta őket a mellvédre. [25]

Ekkor a város túlfelén a megerősítő munkálatokat végző gallok

meghallották a római támadás zaját, és rájöttek, hogy rászedték
őket. Vercingetorixhoz is hírnökök szaladtak, akik a
városlakóktól vittek segítségkérő üzeneteket. Ő gyalogos
harcosok kíséretében visszaküldte a lovasságot, hogy megállítsa
a római támadást. Amikor megérkeztek, a városlakók gyorsan
elfelejtették, hogy az imént meg akarták adni magukat, a falon
tartózkodó nők pedig esdekelni kezdtek a fér népnek, hogy
mentsék meg őket. A római támadás kimerült, az emberek
elfáradtak, túl rendezetlenek és felkészületlenek voltak ahhoz,
hogy szembenézzenek a friss erősítéssel. Sokuk pánikba esett,
amikor oldalról hirtelen megjelentek a haeduusok, mert
ellenséges galloknak hitték őket, és az események hevében nem
vették észre, hogy a jobb válluk le van csupaszítva – Caesar
seregében ez volt a gall szövetségesek egyezményes jele. A
győzelmi mámor íze hamar megsavanyodott:

Lucius Fabius centuriót és azokat, akik megmászták

vele a falat, körbevették, megölték és ledobták a
mellvédről. Marcus Petronius, ugyanannak a légiónak
egy másik centuriója megpróbálta magát átvágni a
kapun, de túlerővel találta szembe magát, és
reménytelen helyzetbe került. Rengeteg sebet kapott,
és odaordított az egységének, akik vele tartottak:
„Mivel egyszerre nem tudom magamat és titeket is
kivinni innen, pedig az én dicsvágyam miatt
kerültetek ide, hátha legalább a ti életeteket meg
tudom menteni. Ha kínálkozó alkalmat láttok, csak
magatokkal törődjetek.” Azzal az ellenség sűrűjébe
vetette magát, és kettőt megölt közülük, a többit meg
egy kicsit visszaszorította a kaputól. Az emberei
megpróbáltak a segítségére kelni, de rájuk szólt: „Az én
életemet már nem lehet megmenteni, mert elszivárog
belőlem vér és erő egyaránt. Szóval meneküljetek,
amíg tudtok, és törjetek utat a légióhoz.” Így hát nem
sokkal később harcolva esett el, és megmentette az
embereit. [26]

Caesar nem nagyon tehetett mást, a Tizedik légió segítségével

fedezte a visszavonulást, és a kis tábor őrzésére hátrahagyott
Tizenharmadik cohorsait is odarendelte. A gallokat ugyan
megakadályozta, hogy túl sokáig üldözzék őket, ennek ellenére
igen nagy veszteségeket szenvedtek. Körülbelül 700 katona és
nem kevesebb mint 46 centurio esett el. A centuriók az
alakulatok élén vezették az embereket, és aránytalanul nagy
számban estek el, különösen, ha a dolgok nem a terveknek
megfelelően alakultak. A vereség utáni napon Caesar
felsorakoztatta a légiókat, és beszédet intézett hozzájuk, dicsérte
a bátorságukat, de lehordta őket a fegyelmezetlenségük miatt.
Befejezésül megnyugtatta őket, hogy csak a nehéz terep és az
ellenséges védvonal miatt veszítettek, és mert képtelenek voltak
teljesíteni a parancsot – a gallok harci képességeinek nem sok
köze volt az egészhez. Hogy nyomatékosítsa az üzenetet, a
következő két napban kiválasztott egy jó pozíciót – talán egy
hegygerincen –, és harci alakba fejlődve provokálta
Vercingetorixot, hogy bújjon elő, és harcoljon. Miután a gall
vezér érthető módon még mindig vonakodott megkockáztatni a
csatát, Caesar meg tudta nyugtatni az embereit, hogy az
ellenség fél tőlük. Másnap elmasírozott a haeduusok földje felé,
de nem azon az útvonalon, amelyiken érkezett. A rómaiak
három nap alatt elértek az Allier folyóhoz, ismét visszaépítettek
egy lerombolt hidat, majd átkeltek rajta. A gall sereg nem tett
komolyabb kísérletet a feltartóztatásukra. Caesar már
megbékélt a gondolattal, hogy el kell fogadnia a visszavonulás
keltette rossz benyomást. A terve, hogy egy kisebb győzelmet
hagy emlékeztetőül, kudarccal végződött. A híre csakhamar
elterjedt, és a következő pár hétben még több törzs csatlakozott
a felkeléshez. A haeduusok az elsők között voltak. A Caesarral
szolgáló lovasságuk vezérei engedélyt kértek, hogy
hazamehessenek. Teljesítette a kérésüket, mert annak ellenére,
hogy már nem is bízott bennük, nem akarta tovább rontani a
helyzetet azzal, hogy az akaratuk ellenére ott tartja őket, és
újabb adalékot szolgáltat a római „árulásról” szőtt mesékhez.
Röviddel azután Noviodunum városában a haeduusok
lemészárolták a kis római helyőrséget és az ott tartózkodó római
kereskedőket. Ez kétszeresen komoly csapás volt, mert a
városban nemcsak a seregnek összegyűjtött óriási
gabonakészletek voltak, hanem a fő poggyászkaraván is az
irattárral és a különböző törzsektől összeszedett túszokkal. A
haeduusok úgy ítélték meg, hogy nem tudják tartani a
pozíciójukat, ezért felgyújtották a várost, és magukkal vitték
vagy tönkretették a gabonát. Azután a túszok felhasználásával
alkudozni kezdtek a többi törzzsel. Vercingetorixot és a
törzsfőnököket egész Galliából Bibractéba hívták Ott a
haeduusok megpróbálták a saját emberükre lecserélni az
arvernus főparancsnokot, de felsültek. Vonakodva ugyan, de a
közjó érdekében beleegyeztek, hogy alávetik magukat a
parancsainak. Most már szinte az összes kelta és gall törzs
felsorakozott Caesar ellen, és a legtöbb belga nép is csatlakozott
hozzájuk. Vercingetorix kitartott a stratégiája mellett, és
továbbra sem akart nyíltan megütközni vele, inkább tovább
zaklatta a rómaiakat, és megakadályozta, hogy az embereik
élelmiszerhez, az állataik pedig takarmányhoz jussanak. A
római katonai szlengben ezt a harci stílust úgy hívták, hogy
„gyomron rúgni az ellenséget”. Vercingetorix ugyanakkora
gyalogos sereget tartott maga mellett, mint addig, azonban arra
kérte a törzseket, hogy adjanak még lovasokat, és növeljék a
lovasságát 15 000 fősre. A római haderő megosztása érdekében
megszervezte, hogy a haeduusok más törzsekkel karöltve
hajtsanak végre új támadássorozatot Gallia Transalpina ellen,
hátha az ott élők is – nevezetesen az allobrogok, akik egy
évtizeddel azelőtt lázadtak fel – csatlakoznak a felkeléshez. [27]
Amikor Caesar értesült a haeduusok elpártolásáról, északra
nyomult, hogy csatlakozzon Labienushoz. Erőltetett menetben
meglepően gyorsan elérte a Loire-t, és a megolvadt téli hó
ellenére sikerült átgázolnia a folyón. A lovas katonák láncot
alkotva csillapították a sodrást a legionáriusoknak, amíg azok a
fejük fölé emelt pajzsba pakolt holmijukkal átvergődtek a mellig
érő vízben. Néhány nappal később találkozott Labienusszal, aki
nemrég aratott diadalt Lutetia (Párizs) mellett. A római
hadsereg ismét egyesült, tíz légiójában nagyjából 35–40  000
ember sorakozhatott, akiket egy kisebb létszámú szövetséges
segédcsapat egészített ki. Mivel Caesar az apadó számú gall
szövetségesektől nem tudott elegendő lovast szerezni, a Rajnán
túli germán törzsektől kért lovasságot és azt támogató
könnyűgyalogságot. Amikor megérkeztek, Caesar a kis termetű
pónijaikat jobb hátasokra cserélte, amiket a tribunusok és a
lovagi osztályból származó tisztek, valamint a katonai
szolgálatra visszahívott gazdagabb veteránjai alól vett ki. A
Gallia Transalpina ellen végrehajtott támadások
nyugtalanították, ezért a lingonok határvidékén át a
sequanusok területére vezette a seregét, hogy közelebb legyen a
provinciához. Végül a támadásokat a provinciából besorozott
újoncok és maguk a törzsek verték vissza távoli unokatestvére,
Lucius Julius Caesar parancsnoksága alatt, aki a családfa másik
ágáról származott, és i.  e. 64-ben consul volt, jelenleg pedig
legatusként szolgált. Azonban Vercingetorixnak pillanatnyilag
sikerült visszanyernie a kezdeményezést, s ezzel egyidejűleg a
gall vezér azt is elhatározta, hogy közelebb nyomul a
rómaiakhoz. Hatalmas lovasságával akár menet közben is
megtámadhatta a légiókat, miközben azokat hátráltatja a
poggyász. Az ellenségnek vagy hátra kellett hagynia a karavánt,
hogy anélkül masírozzon tovább, vagy meg kellett állnia, hogy
megvédje, amitől csigatempóban fog haladni, és még tovább
ront az utánpótlás helyzetén. A harcosok váratlanul esküt
tettek, hogy addig nem húzódnak tető alá, és nem látják újra
szüleiket, gyermekeiket vagy a feleségüket, míg oda-vissza át
nem vágták magukat a római menetoszlopon. Másnap a gall
lovasság három csoportban lendült támadásba – az egyik a
menetoszlop élének rontott neki, a többi a szárnyaknak. Caesar
lovasságához képest jókora túlerőben voltak, de ő is három
részre osztotta az egységét, és ha erős nyomás alá kerültek,
erősítésnek odaküldte a gyalogságot. A legionáriusok ugyan
nem tudták leszedni az ellenséges lovasokat, de szilárd akadályt
képeztek, ami mögött a saját lovasaik összevonhatták és újra
csatasorba állíthatták a csapataikat. Végül a germánok a jobb
szárnyon megnyerték az ütközetet, megfutamítva az ellenséges
harcosokat, aminek hatására a többi is visszavonulót fújt. A
rómaiak üldözőbe vették a menekülőket, de két légió
hátramaradt, hogy vigyázzon a poggyászkaravánra, miközben a
másik nyolc a lovasság sarkában haladva követte őket. A gallok
súlyos veszteségeket szenvedtek. Caesar fölöttébb elégedetten
jegyzi meg, hogy számos haeduus előkelőséget ejtettek túszul,
köztük két olyan törzsfőnököt is, akik még abban az évben alatta
szolgáltak, valamint azt a fér t, akinek a vergobret posztjára
való igényét elutasította. Arról nem szól a fáma, hogy mi lett a
sorsuk. [28]

TETŐPONT – ALESIA OSTROMA

A hadjárat során immár másodszor fordult a szerencse.

Vercingetorix rosszul mérte fel a helyzetet, mert azt hitte,
Caesar visszavonul, és ha a rómaiak a jövőben nem térnek vissza
nagyobb számban, akkor könyörtelenül zaklatnia kell őt.
Valójában Caesar és az emberei még távolról sem voltak
legyőzve, és igen gyorsan visszakapcsoltak támadó
üzemmódba, miután a gall sereg eléggé megközelítette őket,
hogy tiszta célpontot biztosítson számukra. Vercingetorix
visszavonult egy táborba, ami Alesia (a mai Mont Auxois, Côte-
d’Or dombjai közt), a mandubiusok egyik dombtetőre épült
városa mellett állt. Egy nappal később Caesar a várossal
szemben verte fel a táborát, és elindult, hogy felderítse a
pozíciójukat. A város egy meredeken lejtő, hosszan elnyúló
dombon állt. A nyugati oldala széles, nyílt síkságra nézett, de a
másik három oldalán számtalan völggyel tarkított ormok
emelkedtek. A dombok és a gerincek durván félhold alakot
alkottak. Alesia központi dombjától északra és délre folyó
hömpölygött. Egy kockázatos közvetlen támadás súlyos
veszteségekkel járt volna, akár sikerül, akár nem, mivel
Vercingetorix helyzeti előnyben volt. Caesar azt állítja, hogy a
gall vezér már 80  000 fős gyalogsággal rendelkezett a lovasság
mellett, de mint rendszerint, most is elég nehéz megítélni,
mennyire megbízható ez a szám. Napóleon mindenesetre
szkeptikus volt az adatot illetően, és kétségbe vonta, hogy a
gallok létszámban egyáltalán felülmúlták a rómaiakat. De még
ha helyes is az állítás, a közvetlen támadás akkor se tűnt valami
vonzó lehetőségnek, bár a helyzet más vonatkozásaiban nagyon
különbözött a Gergoviánál tapasztaltaktól. Caesar immár a
teljes seregét felvonultatta, és a terepviszonyok láttán meg volt
győződve róla, hogy körül lehet keríteni és ostromzár alá tudják
venni Alesiát és a gall sereget. [29]
A rómaiak nekiláttak a monumentális ostromműrendszer
felállításának, egy több mint tizenhét kilométer hosszú
földsánccal, ami huszonhárom kis erődöt foglalt magába,
továbbá nagyobb táborokat, ahol a katonák megpihenhettek. A
gallok persze nem hagyhatták a munkát háborítatlanul, és
leküldték a lovasságot, hogy támadja meg a rómaiakat. A
támadók a szövetséges segédcsapatba és lovasságba ütköztek,
de csak akkor sikerült visszakergetni őket, amikor Caesar
bevetette a germán lovas különítményt, és a támogatásukra a
legionáriusok egy részét is csatasorba állította. Miután
Vercingetorix belenyugodott, hogy egy ostromnak néz elébe,
még az ostromzár kiépítése előtt elküldte a lovasságot,
meghagyva nekik, hogy menjenek vissza a törzsükhöz, és
toborozzanak felmentő sereget. A gallok sorsa Alesián múlt,
mert az ostrom Caesart éppúgy oda fogja szegezni, ahogy ő
szorította sarokba Vercingetorixot. Alesiában a
gabonakészleteket központi irányítás alá vonták, hogy
méltányos adagokban osszák szét, míg a lábasjószágot a
levágásukig az emberek gondjaira bízták. A gallok
berendezkedtek, hogy kivárják, míg megjön a mentősereg, és
felkészültek a Caesarral való végső összecsapásra. A rómaiak
tovább robotoltak az ostromsánc kiépítésén, hogy teljesen
körbevegyék a dombot. A helyszínt III. Napóleon égisze alatt
azonosították be és tárták fel, akit személyes szenvedély fűzött
Franciaország történelmének eme fejezetéhez. Azóta a modern
technológia és a további ásatások eredményeképpen tovább
árnyalódott a kép, ami minden fontosabb vonatkozásban
feltűnő módon igazolja a Feljegyzésekben megörökített
beszámolót – az árkok mérete nem mindig felel meg a Caesar
által írtaknak, de mivel egy hatalmas rendszerről van szó, ez
egyáltalán nem meglepő.

Alesia ostroma: a rajz jelenkori és XIX. századi ásatások alapján készült. A földsáv óriási
méretéből adódóan még nem tárták fel a teljes területet.
 Nyugaton, a nyílt síkságon a rómaiak egy függőleges falú,
helyenként hat méter széles árkot ástak, ami az egyik folyótól a
másikig ért. Ennek az volt a szerepe, hogy akadályt képezzen, és
feltartóztasson bármilyen támadást, valamint hogy
gyelmeztessen a közeledtére. 400 lépéssel (kb. 120 méterrel)
visszább húzódott a fő védvonal. Ez egy dupla árokból állt,
amelyek közül a belsőt vízzel árasztották el, ahol erre lehetőség
nyílt, mögötte egy három és fél méter magas földsánc
emelkedett, amelyet huszonnégy méterenként magas
tornyokkal erősítettek meg. Az árkok előtt egy sor akadályt és
csapdát helyeztek el, amelyeknek a legionáriusok
hátborzongató neveket adtak. A kihegyezett és tűzben
keményített végű karók voltak a „sírkövek” (cippi), a kör alakú
gödrökben levélzet alá rejtett nyársak az alakjuk miatt a
„liliomok” (lilia) nevet kapták, míg a félig beásott vassulymokat
és tüskéket „sarkanytúk” (stimuli) néven emlegették. Az ilyen
csapdákkal is lehetett bizonyos károkat okozni a támadó félnek,
főleg ha a sötétség leple alatt érkezett, ám a fő rendeltetésük a
roham lelassítása volt, hogy megfossza a lendülettől az
ellenséget, hiszen az emberek kénytelenek voltak némiképp
óvatosan átsétálni fölöttük. A védelmi rendszer elég erős volt,
hogy egy igen intenzív támadás kivételével akár egy kis
létszámú csapat is képes legyen tartani a vonalat, ezért a sereg
javát be lehetett vetni élelmiszergyűjtésre és további
építkezésre. Amint ezzel elkészültek, a proconsul nyomban egy
másik, még hosszabb védvonalat építtetett az emberekkel – egy
körülsáncolást –, ami kifelé, a várt felmentő sereg irányába
nézett. Létfontosságú volt, hogy minél több gabonát kutassanak
fel, és minél több haszonállatot tereljenek el, mielőtt az ellenség
megérkezik, és Caesar arra utasította az embereit, hogy harminc
napra elegendő utánpótlást gyűjtsenek össze az egész seregnek.
Óriási munkát és erőfeszítést kellett a feladatba fektetni, de
Caesar most a teljes seregre és a legrátermettebb rangidős
tisztjeire támaszkodhatott a probléma megoldásához. A
Quintus Cicerót és Caius Treboniust is felvonultató legatusok
mellett már az ifjú Decimus Brutus és új quaestora, Marcus
Antonius is vele volt. Ahogy a rómaiak dolgoztak, a gallok
Alesiából gyelték és alkalmanként portyákkal zaklatták őket,
de nagyobb összecsapást nem mertek megkockáztatni, míg a
külső segítség meg nem érkezik. Mindkét fél a közelgő viharra
várt. [30]
Eltartott egy darabig, amíg a törzsek össze tudtak gyűjteni
egy felmentő sereget. A törzsfőnökök gyűlést tartottak, és
megegyeztek a különböző népektől elvárt harcosok számában.
Caesar hosszan sorolja a különböző törzsektől kért egységeket,
és azt állítja, hogy a sereg végül 8000 fős lovasságból és 250 000
fős gyalogságból állt fel. Lehet, hogy az információja téves volt,
ahogy az is elképzelhető, hogy szándékosan túlozta el a számot,
de mindenképp érdemes megemlíteni, hogy a számok
összhangban állnak a törzsi haderők létszámaival, bárhol is
említi őket a Feljegyzésekben, habár ez sem feltétlenül jelent
többet annál, mint hogy következetesen nagyított.
Mindamellett ha túlzott is, adott helyzetben egy ekkora
szövetség, ami tisztában volt vele, hogy kritikus csata előtt áll,
valószínűsíti a tényt, hogy ez lehetett a legnagyobb gall sereg,
ami valaha harcba szállt. Caesar megjegyzi, hogy a törzsek nem
vezényeltek ki minden fegyverforgatásra alkalmas embert,
mivel úgy vélték, hogy egy akkora sereg már túl hatalmas és
esetlen lenne, hogy irányítsák, és csaknem lehetetlen lenne
etetni. Ennek ellenére feltételezhetjük, hogy rengeteg olyan
embert is besoroztak, akik addig csak a saját földjük védelmében
fogtak fegyvert – akár saját elhatározásból, akár a törzsfőnökük
parancsára. Négy vezért neveztek ki. Az egyikük Commius volt,
az atrebatesek királya, két másik törzsfő pedig az év elején
Caesar haeduus lovasságát vezette. A negyedik
Vercassivellaunus volt, Vercingetorix kuzinja, az egyetlen, aki
látszólag nem szolgált korábban Caesar alakulataival. A sereg
lassan gyűlt össze és lassan haladt, ami elkerülhetetlen egy
ekkora haderő esetében. Az Alesiában körbevett emberek a
segítség késlekedésével egyre idegesebbek lettek, és
kétségbeesett döntéseket hoztak. A város tulajdonképpeni lakóit
– nőket, gyermekeket és öregeket, vagyis azokat, akik nem
tudtak hathatósan harcolni – kikergették, hogy ne kelljen a
„mihaszna” kenyérpusztítókat a harcosok tartalékaival etetni.
Vercingetorix talán azt feltételezte, hogy a rómaiak majd
biztonságban átengedik őket a vonalaikon. Ha így hitte,
csalódnia kellett. Caesar megerősítette az őrséget a földsáncon,
és senkit nem eresztett át. Attól tarthatott, hogy ennyi
menekült átengedése kitakarná előle a támadásra készülő
harcosokat, de az is lehet, hogy vonakodott olyan területre
ereszteni őket, ahol a serege még mindig élelem után kutatott,
mert esetleg felélnék a forrásokat az emberei elől. Vagy talán
egyszerűen csak úgy érezte, hogy a gallok előbb-utóbb
kénytelenek lesznek visszafogadni a civileket, amivel a blokád
hamarabb elérné a célját, mint számolta. Hát nem tették. A
hadjáratnak ezen a pontján már mindkét parancsnok
kegyetlensége felért a másikéhoz. A városlakók könyörgése
süket fülekre talált, hagyták, hogy a vonalak közt haljanak
éhen. Lehetséges, hogy Caesar úgy vélte, a látvány majd
demoralizálja a gallokat. Az biztos, hogy a végső összecsapásnak
még zordabb hangulatot adott. [31]
Végül befutott a felmentő had, és letáborozott a magaslaton –
valószínűleg délnyugaton, közel két kilométerre a kifelé néző
körbesáncolástól. Másnap felsorakozott a sereg – az elöl álló
lovassággal a síkságon, s az azt követő gyalogság tömegeivel a
mögötte nyíló lejtőn –, hogy megmutassa az ellenségnek és
ostromlott barátainak, milyen sokan vannak. Válaszul
Vercingetorix előhozta a városból és a táborukból a harcosait.
Előrejöttek, és megtöltötték az árok egy részét, amit Caesar
emberei ástak a vonalaik elé. Indulásra készen várakoztak, hogy
a felmentő sereggel egyetértésben támadásba lendüljenek. A
légiók is felkészültek, az emberek az ostromgyűrű mindkét
oldaláról várták a támadást. A magabiztosság jeleként Caesar
kiküldte a vonalak mögül a lovasságot, hogy csapjon össze a
felmentő sereg lovasaival. Örvénylő csata kerekedett, ami egész
délután eltartott, és jó ideig úgy tűnt, a gallok javára dől el,
amikor is Caesar germán lovassága még egyszer rohamra indult,
és megnyerte a napot a rómaiaknak. A gallok nem vetették be a
gyalogságot, és az est leszálltával a seregek visszatértek a
táborukba. A másnap előkészületekkel telt, a gall harcosok
létrákat gyártottak és kötelet gyűjtöttek, hogy megmásszák a
római sáncfalat, valamint rőzsenyalábokat kötöttek az
ellenséges árkok feltöltéséhez. A felmentő sereg éjfélkor indított
támadást, nagy lármát csapva, hogy Vercingetorix is megtudja,
mi történik – a köztük elhelyezkedő római had miatt a két gall
seregnek nem állt módjában közvetlenül kommunikálni. Az
arvernus megfúvatta a kürtöket, mintegy támadásra serkentve
a saját harcosait a körbesáncolás vonalának megegyező
szelvénye ellen. Azonban túl sokáig tartott, míg csatarendbe
szervezték magukat, és még annál is tovább, míg a másik
oldalon betöltötték a római árok szelvényeit. Végül túl későn
érkeztek, hogy segítséget nyújtsanak a bajtársaiknak.
Elkeseredett harc dúlt, de végezetül Marcus Antonius és
Trebonius legatus, akik a vonal ezen szelvényéért feleltek,
mozgósították az utánpótlást, és visszaverték mindkét
támadást. A Caesar embereinek megfeszített munkájával
készített védvonal kiállta a próbát. [32]
Mielőtt újabb támadást indítottak volna, a felmentő sereg
négy vezére több gondot fordított a felderítésre és a
terepismerettel rendelkező környékbeliek kikérdezésére. Úgy
vélték, hogy a sebezhető pontot a római tábor jelenti az egyik
domb lejtőjén, ami a várost övező, félhold alakú magaslat
északnyugati csücskét képezte. A rómaiak nem tudták a teljes
dombot a vonalukon belül elkeríteni, mert az jócskán
megnövelte volna a már eleve óriási védvonalhoz szükséges
építkezést. Csak két légió tartózkodott a táborban, de Commius
és törzsfőnök bajtársai elhatározták, hogy ráküldik majdnem a
gyalogságuk negyedét, 60  000 válogatott harcost.
Vercassivellaunus éjszaka vitte ki az embereit, és a domb másik
oldalának lejtőjére vezette őket, ahol az ellenség számára
takarásban várakozhattak. Mielőtt délben megkezdte volna a
valódi rohamot, máshol elterelő támadások végrehajtására
készültek. Vercingetorix gyelemmel kísérte az előkészületek
egy részét, s bár a terv részleteit nem ismerte, elhatározta, hogy
úgy segít, ahogy tud, és általános támadást indít a belső
vonalak ellen. Délben Vercassivellaunus az embereivel
átkapaszkodott a domb csúcsán, majd lezúdult a lejtőn a
sebezhető tábor felé. Mivel egyszerre több irányból is
támadásnak voltak kitéve, a római védők meglehetősen
széthúzódtak, és nagy nyomás alá kerültek. A vonalak
szétterültek, de Caesar keresett egy olyan pozíciót, ahonnan a
cselekményeket nagyjából szemmel tudta tartani, és elkezdett
tartalékosokat rendelni a veszélyeztetett szektorokba. Ennek
ellenére különösképpen bíznia kellett a rangidős tisztjeiben,
hogy időben tájékoztassák, és saját kezükbe vegyék a
kezdeményezést, ahol már nem volt idő egyeztetni vele.
Vercassivellaunus fokozatosan nyomult előre a domboldalon
álló tábor ellen, ezért Caesar odaküldte erősítésnek Labienust – a
legjobb alárendeltjét – hat cohorsszal. A rangidős legatus
ítélőképességére bízta, hogy adja fel a pozíciót, és ürítse ki a
helyőrséget, ha úgy érzi, nem lehet tovább tartani.
Caesar maga is útra kelt, mert tisztában volt vele, hogy nem
elég, ha egyszerűen csak meg gyel és irányít. Odament az
emberekhez, hogy harc közben buzdítsa őket, azt mondogatva,
hogy a mai nap az egész háborút eldöntheti. Vercingetorixot a
harcosaival együtt visszaverték, amint megtámadta a
körbesáncolás vonalának leggyengébb szelvényét. Azután
inkább néhány olyan helyet rohamoztak meg, amelyek ugyan
jobb pozícióban feküdtek a lejtő miatt, de kevesebb római védte
őket. Egy bizonyos ponton még a sáncfalon is sikerült átjutniuk,
ahol csáklya és kötél segítségével felkapaszkodtak az egyik
római toronyra. Caesar néhány katona kíséretében odaküldte
Decimus Brutust, de nem tudta visszatartani az ellenséget. Még
több cohorsot rendelt oda Caius Fabius vezetése alatt, hogy
segítsenek nekik, és végül betömték a rést a védelmi rendszeren.
Miután a válságos szituáció megoldódottt, Caesar elvágtatott,
hogy megnézze, hogy boldogul Labienus a domboldali erőddel.
Nem egyedül ment, az egyik közeli kis erődből sietve négy
cohorsot gyűjtött maga mögé. A sereg lovasságának zöme
tétlenül várakozott, ezért kettéosztotta őket, hogy az egyik
alakulatot maga mellett tartsa, a másikat pedig kiküldje a
körbesáncolás vonalán kívülre, azzal az utasítással, hogy
lovagoljanak körbe, és támadják oldalba Vercassivellaunust.
Ekkorra Labienus emberei már elveszítették az erődfal fölötti
uralmukat, de a legatus valahonnan kerített tizennégy cohorsot
az általa odavitt hat cohors és a helyőrség két légiója mellé. Ezzel
a félelmetes haderővel sikerült épkézláb csatasort összetákolnia
az erődön belül és amellett, és hírnököket küldött, hogy tudassa
Caesarral a történéseket. Minden az ostrom és a hadjárat
kudarca mellett szólt – sok tekintetben, legalábbis a Feljegyzések
ábrázolása szerint, i.  e. 58 óta ez volt Caesar hadjáratainak a
tetőpontja. Saját beszámolójában Labienus és a többi legatus
rutinos lépései említésre méltók ugyan, de a központi szerepet a
szerző magának osztotta. Mert amikor ő:

…megérkezett, azt mindenki tudta a köpenye színéről;

csatában mindig viselte, hogy felismerjék. Az őt
követő lovassági katonák és a cohorsok is jól
 látszottak, mert a domb magasabban fekvő részéről jó
kilátás nyílt e lejtős, ereszkedő terepre. Amikor az
ellenség támadásba lendült, mindkét oldal üvölteni
kezdett, amire az erődítményben és a sáncfalon
harcoló emberek kiáltása válaszolt. A katonáink
elhajították a pilumjaikat, és a kardjukkal folytatták a
munkát. Hirtelen [a gallok] észrevették a hátukba
érkező lovasságot. Még több cohors érkezett. Az
ellenség megfordult, és menekülés közben a
lovasságba ütközött. Iszonyú mészárlás kezdődött…
74 megszerzett hadi jelvényt vittek Caesar elé. Az
óriási seregből nagyon keveseknek sikerült ép bőrrel
eljutnia a táborukba. [33]

A római ellentámadás végérvényesen az ő javukra billentette a

mérleg nyelvét. Caesar vonalainak áttörési kísérlete véres
kudarccal végződött. Vercingetorix az embereivel szintén nem
tudott kitörni, és amikor látták, hogy a felmentő sereg
erőfeszítései totális askóval érnek véget, ők is visszavonultak.
Bár a szerencséjük nem fordult meg oly gyorsan és könnyen,
ahogy Caesar leírja, megkérdőjelezhetetlen volt mindent
eldöntő győzelme. A felkelés lángja kialudt. Vercingetorix
embereinek alig maradt élelme, menekülésre nem láttak esélyt.
A felmentő sereg két elsöprő erejű támadást is indított, és
mindkétszer felsült. Egy ekkora törzsi hadsereg nem is
álmodhatott róla, hogy sokáig húzza az utánpótlásával egy
háborúban, a feloszlatása előtt pedig már nemigen látszott esély
bármiféle sikeres támadásra. [34]
Másnap Vercingetorix gyűlésre hívta a törzsfőnökeit. Azt
javasolta, adják meg magukat, és közölte velük, hogy hajlandó
kiszolgáltatni magát a rómaiaknak. A tanács egyik tagja sem
akadékoskodott. Követeket küldtek Caesarhoz, aki azt követelte,
hogy adják át a fegyvereiket, és a vezérek adják meg magukat. A
Feljegyzések elég röviden taglalja a kapitulációt. Plutarkhosz és
Dio szerint Vercingetorix magára öltötte a legszebb páncélját, és
legpazarabb csataménjén lovagolt ki a városból. Ahogy
közeledett Caesarhoz, aki egy tribünön üldögélt a magistratusi
székében, az arvernus törzsfőnök egyszer körbelovagolta az
ellenfelét, majd leszállt a nyeregből, lerakta a fegyvereit, és a
proconsul lábához ült, arra várva, hogy elvigyék. A Feljegyzések
nem engedhette meg, hogy hasonló színpadias elemek elvonják
a gyelmet a főhősről. [35]
Gyakorlatilag a felkelésben részt vevő összes törzs kapitulált.
Sok szempontból Caesar győzelmét csak még ragyogóbbá tette,
hogy annyi nép csatlakozott az ellenálláshoz. A kelta/gall
törzsek végre maguk is próbára tehették a légiók ütőképességét,
és teljes vereséget szenvedtek. Most már valamennyien
kénytelenek voltak elfogadni a hódítás realitásait. Caesar
nagyvonalúan viselkedett a haeduusok és az arvernusok
foglyaival és valószínűleg a tőlük függő cselédtörzsekkel is.
Ezeket az embereket nem adták el rabszolgának, habár
Vercingetorixot rabként tartották Caesar diadalmenetéig,
amikor is a római szokásoknak megfelelően, szertartásosan
megfojtották. Mindamellett rengeteg olyan foglyot ejtettek,
akiket el lehetett adni, és a hasznukat szét tudták osztani a
seregben. A haeduusok és az arvernusok fontos népek voltak,
akiket Caesar többé-kevésbé szolgálatkész szövetségeseknek
tekintett, ezért volt elnéző velük. Katonai szempontból ugyan
diadalt aratott, de tisztában volt vele, hogy a béke megőrzése
innentől kezdve már politika és udvarias diplomácia kérdése.
Úgy tűnik, a módszer mindkét törzsnél bevált. [36]
 XVI

„EGÉSZ GALLIÁT MEGHÓDÍTOTTUK”

„Caesart illetően sok pletyka kering, és egyik sem túl

jó. Az egyik szerint a lovasságát eltörölték a föld
színéről – de a meglátásom szerint ez csak koholmány.
Egy másik azt állítja, hogy a Hetedik légiót csúnyán
lekaszabolták, és magát Caesart is bekerítették a
bellovacusok földjén, és elvágták a seregétől. Azonban
idáig még semmi biztosat nem lehet tudni, és még
ezek a nem igazolt történetek sem terjednek túl széles
körben, csak egy bizonyos körön belül kezelik nyílt
titokként – tudod, kikről van szó. Egyébként Domitius
[Ahenobarbus] a szája elé teszi a kezét, mielőtt
megszólal.” – Marcus Caelius Rufus levele Cicerónak, kb.
i. e. 51. május 26-án [1]

Galliában töltött ideje alatt Caesar egyfolytában azon

fáradozott, hogy Róma ne felejtse el a létezését, és ünnepelje a
fényes sikereit. A Feljegyzéseknek ugyan főszerep jutott ebben az
erőfeszítésben, azonban ezekben az években nem ez volt az
egyetlen irodalmi teljesítménye. I.  e. 54 elején, amikor Gallia
Cisalpinából északra tartott, hogy csatlakozzon a sereghez,
megírt egy kétkötetes művet Az analógiáról (De Analogia)
címmel. Görög címe ellenére a könyv a latin nyelvtant elemezte,
és a régies szófordulatok és bonyolult kifejezések használatának
szokásával szemben a beszéd és az írás precizitása és
egyszerűsége mellett érvelt. Cicerónak ajánlotta a művet, és
tisztelettel adózott a fér nak mint Róma legnagyobb
szónokának és „gyakorlatilag az ékesszólás megteremtőjének”,
amit aztán azzal folytatott, hogy azért a hétköznapi beszédet is
érdemes gyakorolni. Néhány töredék kivételével a könyv nem
maradt fenn, de az, hogy képes volt egy ilyen részletes és
mérvadó tanulmányt írni egy olyan időszakban, amikor a
gondolatait a gall ügyek és a második brit expedíció kötötte le,
kétségtelenül jelzi mind Caesar intelligenciáját, mind
kiapadhatatlan energiáját. A Feljegyzésekkel szemben egy
szűkebb réteg volt a célközönség, habár abba rengeteg
irodalomért rajongó szenátor és lovag tartozott. Az író Caesart
sokan kevésbé találták megosztó alaknak, mint a popularis
politikust. Cicero méltatása nem tűnt erőltetettnek, és főleg a
száműzetésből való visszatérés utáni új, közelebbi
kapcsolatukból fakadt. Az orátor is elküldte a saját művei
kivonatait Caesarnak, s miközben a két fér kitárgyalta azokat, a
politikai barátságukat is megszilárdították. [2]
A római elit nagy fontosságot tulajdonított az irodalomnak,
ám a szélesebb társadalom eléréséhez más eszközöket kellett
választani. Régóta élt a hagyomány, hogy a társadalom
kiválóságai, főleg a sikeres hadvezérek az eredményeik zikai
mementójaként emlékműveket húztak fel Rómában. I. e. 55-ben
Pompeius a második consulsága alatt példátlanul nagy
győzelmeinek grandiózusabb építménnyel állított emléket, és
egy óriási színházi komplexumot nyitott. Ez volt az első kőből
épített színház a városban, amit Dio még három évszázaddal
később is az egyik legnagyobb római látványosságnak tartott.
Kőülőkéin nagyjából tízezer néző foglalhatott helyet – az
okosabbak és felkészültebbek párnát vittek magukkal, ha
meglátogattak egy előadást. A Campus Martiuson állt, ahol
magasan az olyan templomok fölé tornyosult, amelyeket az
előző évszázadok győztes hadvezéreinek emeltek. Öt szentélyt is
kialakítottak az építményben, a legfontosabbat Venus
Victrixnek (Venus, a győzedelmes) szentelték, a többit pedig az
olyan erények megszemélyesítőinek, mint a Becsület (Honor), a
Bátorság (Virtus) és a Jó szerencse (Felicitas). A félkör alakú
színházhoz oszlopcsarnok csatlakozott, ami önmagában
175×130 méteres területet foglalt el, és az épületben a
kialakítástól a felhasznált anyagokig minden arról árulkodott,
hogy a létrehozásában nem kímélték a költségeket.
Ugyanez igaz volt az épületkomplexumot megnyitó
ünnepségre is. Zenés előadásokkal, látványos tornával
szórakoztatták a nagyérdeműt, de a közeli Circus Flaminiuson
fogatversenyeket és állatviadalokat is tartottak. Öt nap alatt
ötszáz oroszlánt öltek meg, és volt egy olyan része a
rendezvénynek, amikor nehéz vértezetbe öltözött vadászok
küzdöttek nagyjából húsz elefánt ellen. A vadak egyszer
megpróbáltak elmenekülni az arénából, és jó nagy riadalmat
keltettek a közönség soraiban, amikor megkíséreltek áttörni a
vaskorlátokon, de nagy nehezen visszaterelték őket. A félelem
csakhamar szánalomba csapott át, az emberek megsajnálták az
állatokat, és megharagudtak Pompeiusra, amiért le akarta
mészárolni őket. A cirkuszban elvárt véres látványosság és az
erre elköltött óriási összeg nem feltétlenül garantálta, hogy a
tömeg élvezni fogja az előadást, és hálás lesz annak, aki
biztosította nekik mindezt. Maga Cicero is úgy vélte, hogy
Pompeius színházának és az ahhoz tartozó oszlopcsarnoknak a
mérete túlzás. Más konzervatív szenátorok is azt beszélték
egymás közt, hogy hiba volt a színháznak – a leggörögebb
intézménynek – otthont adni a városban. A múltban az
előadásokat látogató közönségnek állnia kellett, és attól
tartottak, hogy az ülőhely biztosításával csak még több polgárt
bátorítanak arra, hogy naplopó szemlélővé váljon. [3]
 Caesar más módon akarta rajta hagyni jelét a városon. I. e. 54-
ben elkezdték a munkát a Forum északi irányba történő
kibővítésén, és a Basilica Julián, ami az új terület határán állt.
Ennyivel azonban nem elégedett meg, ezért Pompeius példáját
követve a Campus Martius felé tekintett, ahol a szavazáskor
használt saeptát egy állandó, márvánnyal díszített struktúrára
akarta lecserélni. A léptékek lenyűgözőek voltak, csak az
oldalára másfél kilométeres kolonnádot terveztek. Újabb keletű
politikai kapcsolatuk hangsúlyozása végett Cicero segített
Caesar ügynökének, Oppiusnak megtervezni és megszervezni a
vállalkozást. A grandiózus építkezések irgalmatlan árát – Cicero
állítása szerint csak a Forum kibővítéséhez szükséges terület
megvásárlásához hatvanmillió sestertiusra volt szükség, habár
Suetonius szerint százmillióra rúgott az összeg – a galliai
hódítás hasznából fedezték. Ha elkészülnek, a terveknek
köszönhetően a városközpont nagyobb és látványosabb
Forummal gazdagodik, ahol több hely áll a közügyek és a privát
kereskedelem rendelkezésére, a szavazásra pedig egy messze
elegánsabb környezetben nyílik majd mód a Campus Martiuson.
Az építkezés egyrészt rövid távon zetett munkát biztosított a
városban rengeteg szegényebb polgárnak, másrészt szép
hasznot hajtó megbízásokhoz juttatta az építési anyagot
beszállító vállalkozásokat.
Ugyanez érvényes volt a gladiátorjátékokra, amiket Caesar a
lánya tiszteletére akart rendezni. Első alkalommal szenteltek
volna ilyen játékokat egy nő halálának emlékére, aminek
hagyományát Julia nagynénje és első felesége, Cornelia
nyilvános temetésével teremtette meg. Az eseményre sok
gladiátort tudtak összegyűjteni, miután Caesar megszervezte,
hogy az arénában korábban legyőzött fér ak életét kíméljék
meg. A szóban forgó embereket később kiképezték, de nem a
szokásos gladiátoriskolákban, hanem olyan szenátorok és
lovagok háztartásában, amelyek közismerten képzettek voltak
fegyveres közelharcban. Suetonius azt meséli, hogy Caesar
Galliából írt ezeknek az előkelőségeknek, arra kérve őket, hogy
fordítsanak nagy gondot a képzésre. I.  e. 49-re már legalább
5000 ilyen harcos tulajdonosa volt, akik közül rengetegen a
capuai gladiátoriskolákban éltek. Született showmanként
Caesar eltökélte, hogy az általa szervezett játékok különlegesek
lesznek. Ugyanez volt a szándéka a nyilvános ünnepi
lakomákkal, amelyeket a lánya tiszteletére rendezett
emlékünnepség másik fő attrakciójának szánt. Az ételek egy
részét a saját háztartásában dolgozó szakácsai készítették el, de
sokat hozatott a drága vendéglőkből, amelyekről Róma messze
földön híres volt. A kereskedők jól jártak, a tömeg pedig
élvezhette a kényeztetést; így remélhetőleg még többen fognak
jó szívvel gondolni Caesarra. Bár a Julia emlékére szervezett
játékokra és lakomákra még néhány évig nem került sor, az
előkészületek nyilvánosan zajlottak, és óriási várakozás előzte
meg az eseményeket. [4]
Bár Caesar mindent elkövetett, hogy a nyilvánosság ne
feledkezzen meg róla, voltak idők, amikor Rómában bárkinek
nehezére esett gyelemmel kísérni a városon kívül zajló
történéseket. Az évtized utolsó éveiben már-már úgy tűnt, hogy
a Köztársaság intézményei helyrehozhatatlanul elromlottak.
Virágzott a választási megvesztegetés. Az i.  e. 53. év consuli
posztjáért folytatott kampány során két jelölt összeállt, és
tízmillió sestertiust ajánlott a centuria praerogativa, azaz a
comitia centuriatában rendezett választás megnyitására
jogosult Első Osztály századának szavazatáért, miközben
további három milliót az i.  e. 54. év consuljai kaptak, akik a
választásokat felügyelték. Közvetve Caesar és Pompeius is
belekeveredett a botrányba, és nem voltak túl boldogok, amikor
lelepleződtek. Mindazonáltal i. e. 53 nyaráig meg sem tartották
a választásokat, amiket a szenátus kérésére a proconsul
Pompeius felügyelt. A következő év jelöltjei hasonlóan
korruptak voltak, és a helyzeten csak rontott Milo és Clodius
bandáinak erőszakossága, ami utóbbi halálával érte el a
csúcspontját. (lásd: XV. fejezet, 5. bekezdés) Szenátorok személyi
titkárait ölték meg az újabb politikai zavargásokban, ahol a
társadalom számos vezető gurája megsérült. De híres
emberként erőszakos halált halni már egy más szint volt, hisz az
illető nemcsak korábbi magistratus volt, de jelenleg is hivatalra
pályázott. A bűn széles körben megbotránkozást keltett, és a
hidegvérrel elkövetett gyilkosság csak még inkább
megdöbbentette az embereket. Clodius a kezdeti
összecsapásban sérült meg, és egy tavernában keresett
menedéket. Milo szándékosan utánaküldte az embereit, hogy
vonszolják ki régi ellenségét, és végezzenek vele.
Az utána következő zavargás, ahogy Clodius családtagjai és
hívei törni-zúzni kezdtek bánatukban, azzal fenyegetett, hogy a
Köztársaság anarchiába hanyatlik – majdnem szó szerinti
értelemben, hiszen a görög kifejezés eredetileg azt jelentette,
hogy zavargásokkal akadályozták meg az archonok
megválasztását, akik Athén rangidős magistratusai voltak.
Összeült a szenátus, hogy érvénybe léptesse az alaprendeletet,
és felszólították Pompeiust, hogy tegye meg a szükséges
lépéseket az állam megóvása érdekében. Testületként nem
rendelkeztek rendőri erővel vagy katonákkal, hogy egy ilyen
helyzetben visszaszerezzék az irányítást. Pompeius proconsuli
imperiummal rendelkezett, és katonák álltak a parancsnoksága
alatt. Felmerült a kérdés, hogy milyen titulussal és hatalommal
is ruházhatnák fel, és ismét szóba került a dictatori poszt. Mások
azt ajánlották, hogy hívják vissza Caesart, hogy Pompeiusszal
megoszthassák a consulságot, míg véget nem ér a válság, és a
javaslatot mind a tíz néptribunus támogatta. Caesar írásban
köszönetét fejezte ki, de megkérte őket, hogy vonják vissza a
javaslatot, mert rá most Galliában van szükség. Végül Bibulus –
ugyanaz a Bibulus, aki i.  e. 59-ben Caesar consultársa volt, és
sem őt, sem Pompeiust nem állhatta – felvetette a javaslatot,
hogy Pompeiust tegyék meg egyedüli consulnak az évre. Cato
támogatta az indítványt, és könnyedén elfogadtatták, mivel
Pompeius ellenfelei is rájöttek, hogy még mindig vele van a
legjobb esélyük a rend visszaállítására a városban. Mindamellett
szándékosan tartózkodtak a dictator szó használatától, és
nyilvánvalóvá akarták tenni, hogy nem olyasfajta legfelsőbb
hatalommal ruházzák fel, amilyet Sulla ragadott magához,
csupán ideiglenes intézkedést hoznak, hogy megbirkózzanak a
krízishelyzettel. [5]
Pompeius harmadik consulsága sok szempontból rendhagyó
volt, nem utolsósorban azért, mert nem volt társa, amivel ennek
a magistratusi posztnak a legalapvetőbb elvét sértették meg.
Ráadásul nem is a nép választotta meg, hanem egyszerűen
kinevezték. A consul normális esetben csak a lictorai fölött
rendelkezett, akik utat vágtak neki a zsúfolt utcákon, de
Pompeius felfegyverzett katonákat vitt a városba, hogy
fenntartsák a rendet. Amikor Milót perbe fogták, a bíróságot
körbevették a consul katonái, akik megakadályozták, hogy a
fér hívei megzavarják a tárgyalást. A szóban forgó bíróságot és
az eljárásokat Pompeius hozta létre, hogy hatékonyan lépjenek
fel az újabb keletű választási visszaélésekkel és politikai
erőszakkal szemben. Az esküdtszéket a consul által
összeválogatott nevekből sorsolták ki. Milo bűne nyilvánvaló
volt, s noha a római perekben ez nem feltétlenül volt mindig
meghatározó tényező, ebben az esetben a bíróság és a jelen lévő
hallgatóság kivételesen ellenséges hangulatban volt. Cicero
elvállalta Milo védelmét, mert valamiféle rokonszenvet érzett az
ember iránt, aki saját ellenségének, Clodiusnak a
legelkeseredettebb ellenfele volt. Azonban elhagyta a bátorsága,
amint szólásra emelkedett, és kitette magát a hurrogó tömeg
gyűlöletének, így aztán el sem mondta a beszédét. Milo
száműzetésbe vonult Massiliába, Gallia Transalpinába. Cicero
meglehetősen tapintatlan módon utólag elküldte neki a beszéd
kéziratát, amit el akart mondani. Volt ügyfele gúnyosan azt
válaszolta, örül, hogy végül nem került rá sor, különben biztos
nem lett volna lehetősége, hogy megkóstolja a nom massiliai
halakat. Clodius hívei ujjongtak az eredmény hallatán, ám az
elkövetkező hónapokban jó pár főbb szövetségesét is perbe
fogták és elítélték. Pompeius komolyan vette a szerepét, és
valódi erőfeszítéseket tett a közéletet átitató erőszak és
megvesztegetés visszaszorítása érdekében. A senatus consultum
ultimum korábbi használatával szemben ezúttal nem kellett
kivégzéseket foganatosítani, és minden a bíróságok bevonásával
zajlott, habár ezek kifejezetten erre az alkalomra felállított
bíróságok voltak, amelyek új szabályok szerint működtek. [6]
A választási megvesztegetés krónikus tünetté vált, különösen
a consuli címért folytatott kampányban. Pompeius beiktatott
egy új törvényt, amely még keményebb büntetést szabott ki a
választási szabálytalanságot elkövetőkre. Csakhogy óriási
összegek cseréltek gazdát, mert rengeteg jelölt abban bízott,
hogy a hivatalban töltött esztendő után kap egy zsíros kis
provinciát. Aztán a hitelezőiket majd ki zetik a szerencsétlen
tartománybeliekből kisajtolt pénzből, valamint abból a
kenőpénzből, amit a publicanus társaságoktól kapnak, amelyek
viszont nem vágytak arra, hogy bármi megzavarja az általuk
folytatott kizsákmányolást. A következmények rosszul
érintették a provinciákat, de a legtöbb szenátor a választásokra
gyakorolt hatása miatt aggódott. Hogy megtörje az ördögi kört,
Pompeius előállt egy törvényjavaslattal, amely ötéves halasztást
iktatott volna a consuli év és a tartományi kormányzóság közé,
hátha a hitelezők kevésbé lennének hajlandóak olyan sokáig
várni a hitel vissza zetésére. Ez persze elkerülhetetlenül hiányt
teremtett a tartományi kormányzók soraiban, ezért rövid távon
elengedhetetlen volt, hogy olyan korábbi magistratusokat is
alkalmazzanak, akik a hivatali évük lejárta után úgy döntöttek,
nem kérnek tartományi parancsnokságot. Cicero is közéjük
tartozott, és i.  e. 51-ben azon kapta magát, hogy kinevezték
Kilikia kormányzójává, amihez nem igazán fűlött a foga.
Bibulusra pedig ugyanakkor Szíria kormányzását bízták.
Pompeius intézkedései látszólag lényegesen csökkentették a
megvesztegetés és korrupció szintjét az i.  e. 51., 50. és 49. év
consuli választásainál. Az i.  e. 51. évre szóló hivatalért Cato
indult el, aki kinyilvánította, hogy ő ugyan az égvilágon semmit
sem akar tenni a választótestület kegyeinek elnyeréséért. Bár
széles körben csodálták a fér t, soha nem volt igazán népszerű,
de az ilyen hozzáállással végképp különcnek tűnt, és bizonyára a
legkevésbé sem konzervatívnak. Így hát nem igazán okozott
meglepetést, amikor jó nagy különbséggel kikapott. Nem
valószínű, hogy Pompeius túlságosan lelkesedett volna Cato
jelöltségéért, de a végeredményre nem volt ráhatása, és ebben a
három évben a választások megmutatták a régi, nagynevű
családok erejét. A győztes három patrícius lett, és a legkiválóbb
plebejus vérvonalak három tagja. A két testvér, Marcus és Caius
Claudius Marcellus i. e. 51-ben, illetve 49-ben nyerte el a consuli
posztot, míg az unokatestvérük, Caius i.  e. 50-ben volt consul.
Utóbbi Caesar unokahúgát, Octaviát vette el – ugyanazt a lányt,
akit nemrég Pompeiusnak ajánlott lehetséges feleségül. Akár
tudott róla, akár nem, Marcellus inkább a kuzinjaihoz húzott,
akik mélyen ellenséges érzéseket tápláltak Caesar iránt. [7]
Pompeius harmadik consulsága újabb fontos lépcsőfok volt
kimagaslóan sikeres, ám a szokásostól jócskán eltérő
pályafutásában. A Köztársaság újból őt jelölte ki mint olyan
embert, aki képes megbirkózni a krízishelyzettel, és még az
ellenségei is elfogadták a tényt, hogy szükség van rá. A múltban
ezt Lepidus bizonyította, azután Sertorius, a kalózok,
Mithridatész, majd a gabona-utánpótlás, most pedig a városban
elharapózó politikai erőszak. A feladatot jól ellátta, mint
rendesen, de nem is lett volna római szenátor, ha nem ragadta
volna meg az alkalmat, hogy valamiféle nyereségre maga is
szert tegyen. Biztosította, hogy ötéves hosszabbítást kapjon a
két hispán provincia parancsnoki tisztségében, aminek
köszönhetően megtarthatta az imperiumát és a légióit a consuli
éve lejárta után is. I.  e. 52 elején Milót és a maradék három
consuljelölt közül kettőt elítéltek és száműzetésbe küldtek. Az
utolsó ember, Quintus Caecilius Metellus Pius Scipio Nasica
rendelkezett az egyik legelőkelőbb családi vérvonallal Rómában,
amiről roppant hosszú neve is árulkodik. Patrícius Scipiónak
született – ebből a családból származott a fér , aki a második
pun háborúban legyőzte Hannibált, a harmadikban pedig
elpusztította Karthágót –, majd örökbe fogadta a Metellusok
egyik ága, amely az egyik legjelesebb plebejus család volt. Így
aztán Metellus Scipióban az óriási vagyon egyesült a kiterjedt
családi kapcsolatrendszerrel és a mérhetetlenül tekintélyes
felmenőkkel. Saját képességei rendkívül korlátozottak voltak, de
volt egy gyönyörűszép lánya, Cornelia, aki hozzáment Crassus
ragyogó ához, Publiushoz, de Carrhae óta özvegyen élt.
Pompeius elhatározta, hogy negyedjére is megnősül, és úgy
látta, hogy a közeledését örömmel fogadja Metellus Scipio. Az
utóbbival szemben fennálló vádakat hirtelen ejtették, és nyélbe
ütötték a lagzit. Juliához hasonlóan Pompeius új arája is olyan
atal volt, hogy a lánya lehetett volna, ha nem egyenesen az
unokája, ám a házasság ezúttal is boldognak és sikeresnek
bizonyult. Cornelia jó eszű, művelt és elbűvölő volt, ráadásul
testileg is vonzó. Pompeius mindig is kedvét lelte a rajongásban,
amit csak fokozott, ha a feleség minduntalan jelét adta, hogy
szerelmes belé. Ötvennégy éves volt, de egy olyan fér , aki már
atalon sikerekre tett szert, büszke volt a kondíciójára, és
élvezte, ha dicsérik a külsejét – a középkorúság végét nem
élhette meg túl könnyedén. Csábító a gondolat, hogy két ifjú
feleség bizonyára sokat segített abban, hogy atalosan érezze
magát. A kapcsolat politikailag is nagyon jó tőkét jelentett, mert
a saját útját járó hadvezér olyan családokkal léphetett
szövetségre, akik a Köztársaság elitjének is a krémjéhez
tartoztak. Cornelia apja is jól pro tált a frigyből: nemcsak a
vádemeléstől menekült meg, de augusztustól Pompeius
consultársa is lett. [8]
Könnyen elképzelhető, hogy Caesarnak csalódást jelentett volt
veje döntése, hogy máshol keresett magának házassági
szövetséget. Utólag visszatekintve persze tudjuk, hogy röpke két
és fél év múlva már harcolni is fognak egymás ellen, de
akkortájt még kevés jel mutatott rá, hogy a két életben maradt
triumvir közt bármiféle nagy szakadásra sor kerülhet. Nem
akart visszatérni, hogy Pompeius kollégája legyen, hiszen a
lázadástól eltekintve még az új hódításainak a beiktatását sem
fejezte be. Caesar elkezdett a jövőn gondolkodni, és eldöntötte,
hogy a galliai parancsnokságot otthagyva egyenesen egy
második consulságot céloz meg. A kettő között nem óhajtott
magánemberként tétlenkedni, hogy kitegye magát egy bírósági
vádemelésnek, amit nagy valószínűséggel a consuli éve miatt a
nyakába akasztottak volna. I.  e. 52-ben Pompeius
ténykedésének egyes elemei ütköztek a célkitűzésével. A consuli
év vége és a tartományi kormányzói kinevezés közé beiktatott
halasztás Caesar pozícióját is fenyegette. Mostanáig az új
consuloknak kiosztott provinciákat már a választások előtt meg
kellett nevezni, hogy elegendő felkészülési időt hagyjon –
nagyjából tizennyolc hónapot –, ha a jelenlegi kormányzót le
akarták cserélni. Az új rendszer szerint egy volt consult
elméletben akár azonnal is kinevezhettek bármelyik provincia
élére – akár Caesaréra és különösen Gallia Transalpina élére is,
amit a szenátus biztosított számára, nem népszavazás. Ez ugyan
nyugtalanító lehetett, de reális esély volt rá, hogy a Domitius
Ahenobarbus-félék igyekezete ellenére Pompeius és más római
barátai révén megakadályozhatta volna, hogy ez megtörténjen.
 Nagyobb gondot jelentett Pompeius azon törvénye, amely
hatálytalanította az in absentia jogát, azaz hogy valaki a
várostól való távollétében jelöltethesse magát consulnak. Ennek
értelmében, ha Caesar másodjára is meg akarná pályázni a
consuli posztot, akkor muszáj lenne lerakni az imperiumát,
aminek köszönhetően viszont bármikor vádat emelhetnének
ellene. Abban az évben egyszer már rábeszélte a tribunusokat,
akik vissza akarták hívni, hogy Pompeius consultársa legyen,
hogy terjesszenek elő egy törvényjavaslatot, ami konkrétan
feljogosítaná őt, hogy anélkül indulhasson a választáson, hogy
jelen lenne. Caesar szenátusbeli társai nyomban emlékeztették
Pompeiust, hogy a fent nevezett törvénye ellentmond a saját
korábbi jogalkotásának. A feliratozott bronztáblát, ami az új
törvény szövegét tartalmazta, már beiktatták a Köztársaság
levéltárába, de Pompeius a saját kezével írt hozzá egy záradékot,
és elrendelte, hogy azt csatolják a törvény fő szövegéhez. Persze
az ilyen utólagos csatolmány megkérdőjelezte a törvény
hitelességét. Könnyen lehet, hogy Caesar nyilvánvaló
megsértése nem volt szándékos, de az sem kizárt, hogy
Pompeius ezzel akarta emlékeztetni a szövetségesét, hogy a
szolgálatait ne vegye magától értetődőnek. Mindketten csak
addig akartak szövetségesi viszonyban állni, amíg az előnyös
volt. Pillanatnyilag egyiküknek sem származott volna haszna a
szakításból. I. e. 52 végére a kötelékük gyengébb lehetett, mint a
korábbi években, de még mindig tartott. Amikor híre ment
Vercingetorix legyőzésének, Caesarnak újabb húsznapos
nyilvános hálaadást szavaztak meg. Pompeius ugyan még
hajlandó volt megünnepelni a szövetségese tetteit, de a saját
sikereinek is igyekezett emléket állítani, és egy templomot
szentelt a győzelem istennőjének (Victoria). [9]

A GALLIAI KALAND VÉGE

„Egész Galliát meghódítottuk…” – nyitotta Hirtius az
elbeszélését abban a könyvben, amivel Caesar Feljegyzések a gall
háborúról című művét egészítette ki. Holott már a saját
beszámolója világossá teszi, hogy ez azért nem teljesen igaz.
Számos lázadó törzs kapitulált, miután Vercingetorix megadta
magát Alesiában, ám néhány továbbra is makacsul ellenállt. I. e.
52. december 31-én Caesar elhagyta Bibractét, és a
Tizenegyedik és Tizenharmadik légiót a téli szállásról kivezetve
a biturigok ellen vonult büntetőhadjáratra. A rómaiak hirtelen
hajtották végre a támadást, és a proconsul megparancsolta az
embereinek, hogy ne gyújtsák fel a tanyákat és a falvakat, mint
máskor, hogy a füst ne árulja el messziről a közeledésüket. Több
ezer foglyot ejtettek, mert a gallok képtelenek voltak bármiféle
ellenállás megszervezésére. A földjeiket az előző nyáron a rivális
seregek dúlták fel, miután Vercingetorix parancsának eleget
téve beleegyeztek, hogy felgyújtják a városaikat és az
élelmiszerraktáraikat. Ennek folytán a biturigok nem voltak
abban a helyzetben, hogy hadra keljenek, és csakhamar
megadták magukat. Caesar nagyvonalú feltételekkel
örvendeztette meg őket, amelyeket más lázadó törzseknek is
felajánlott, mert égett a vágytól, hogy könyörületesnek
mutatkozhasson. Ebből kifolyólag a katonái sem rabszolgákhoz,
sem egyéb zsákmányhoz nem jutottak, de a téli hadjárat
eredményes kivitelezéséért a proconsul fejenként kétszáz
sestertius pénzadománnyal jutalmazta őket, a centuriókat
pedig kétezerrel. Két és fél héttel később hasonló
büntetőhadjáratra vitte a Hatodik és a Tizennegyedik légiót a
carnutok ellen. A gallok elmenekültek az otthonaikból, és Caesar
sok emberét Cenabum város házaiban szállásolta el, ami az
előző évi mészárlás színhelye volt. A környező vidékre
rendszeres időközönként gyalogsági és lovassági alakulatokat
küldött ki fosztogató portyákra. A télidőn bujkáló carnutok
rövidesen kifogytak az élelemből, és keservesen szenvedtek.
Rengetegen közülük más törzseknél kerestek menedéket. [10]
Miután Cenabumban Treboniusra bízta a parancsnokságot,
előhívta a téli helyőrségből a Hetedik, Nyolcadik és Kilencedik
légiót, majd megparancsolta a Tizenegyediknek, hogy
csatlakozzon hozzájuk, és megindult a bellovacusok ellen. Ez a
törzs messze földön híres volt a bátorságáról, és nem is küldött
sok harcost az Alesiába induló felmentő seregnek. Mindössze
néhány ezren indultak útnak Commius szíves kérésére, aki jó
kapcsolatokat ápolt a törzzsel. A többiek inkább saját
területükön, saját módszereikkel akartak szembeszállni a
rómaiakkal. I.  e. 51 elején a bellovacusok masszív sereget
toboroztak, amit Correus vezetett – Commius segítségével, aki
nem adta meg magát Alesia után. A foglyul ejtett harcosoktól
Caesar megtudta, hogy az ellenség csak akkor fogja
megtámadni őt, ha nem vezet három légiónál többet ellenük,
ellenkező esetben pusztán meg gyelő pozícióban marad, és
kivárja, míg jobb lehetőség adódik. A Negyedik légiót
megpróbálta a poggyászkaraván mögé rejteni, hátha elő tudja
csalogatni a bellovacusokat, és gyors diadalt arathat. A gallok
kitértek az ütközet elől, és a két sereg ugyanazon völgy két
oldalán táborozva nézett farkasszemet egymással. Egyik fél sem
készült fel arra, hogy hátrányos helyzetből, dombnak felfelé
indítson rohamot, de Caesar a biztonság kedvéért a
legionáriusokkal jobban megerődítette a pozícióját, mint ahogy
az egy katonai menettábor esetében szokásos volt. A kisebb
összecsapások rendszeresek voltak – mindkét fél germán
harcosokat alkalmazott, mert Commiusnak sikerült
meggyőznie ötszázat, hogy álljanak a bellovacusok mellé –, és
egyszer a gallok csapdába csaltak és elvágtak egy remusokból
álló gyűjtögető különítményt, amelynek tagjai a rómaiak
szövetségeseként harcoltak. Caesar úgy látta, hogy a hadereje
nem alkalmas a feladatra, ezért megüzente a Hatodik,
Tizenharmadik és Tizennegyedik légiónak, hogy csatlakozzon
hozzá. A hadjárat végül sokkal keményebbnek bizonyult, mint
amire számított, és amint a hírek Rómába értek, vad pletykák
keltek szárnyra több komolyabb vereségről. Amikor a felderítőik
jelentették, hogy közelednek a légiók, a bellovacusok úgy
döntöttek, hogy visszább húzódnak, és a direkt e célból
előkészített, majd meggyújtott szalmabálák és száraz fa
fedezékében sikeresen kereket oldottak. Ezek után inkább
rajtaütések formájában folytatták a harcot, semmint közvetlen
konfrontációval, és a fő seregüket valamivel távolabb
állomásoztatták. Az elkövetkező napokban néhány kisebb
ellencsapást mértek a rómaiakra. Mivel a hírszerzés fontos
szerepet játszik az ilyen hadműveletekben, Caesar nyomban
felismerte a kínálkozó alkalmat, amikor egy fogoly kihallgatása
során a tudomására jutott, hogy Correus 6000 gyalogossal és
1000 fős lovassággal lesben várakozik az egyik gyűjtögető-
takarmányozó alakulatára. Miután gyelmeztették a szóban
forgó szövetséges lovasságot, vissza tudták tartani a rajtaütőket,
amíg a felmentő légiók odasiettek a helyszínre. A legtöbb gall
elmenekült, ám maga Correus sem megfutamodni, sem
megadni magát nem volt hajlandó, és hajítódárdák végeztek
vele. Caesar menetoszlopba sorakoztatta a légiókat, és
megindult az ellenség főtábora felé, amiről a felderítői úgy
vélték, hogy 13 kilométerre lehet.
Correus halála és a vereség után visszaáramló menekülők arra
késztették a bellovacusokat, hogy békeköveteket küldjenek
Caesarhoz. Ők a lázadásért kizárólag a halott törzsfőnököt
hibáztatták. A proconsul a tudomásukra hozta, hogy kétségei
vannak afelől, hogy egyetlen embert terhelhetne minden
felelősség, mindazonáltal hajlandó elfogadni, hogy megadják
magukat, és nem szándékozik egyéb büntetést róni rájuk. A
bellovacusok túszokat adtak neki. Miután az irgalmassága
lenyűgözte őket, a következő hetekben több más törzs is
kapitulált. Volt abban némi igazság, amit Caesar az egyedüli
vezér befolyásáról mondott, ugyanakkor bizonyára felismerte,
milyen fontos szerepe van a karizmatikus vezéreknek abban,
hogy életben tartsanak egy felkelést. Nem sokkal később újabb
büntető hadjáratot vezetett az eburonok ellen, mivel a
törzsfőnökük, Ambiorix még szabadlábon volt. Commius a
bellovacusok veresége után is elszökött, de a rómaiak
vadászatot indítottak utána és a sleppje után. Egy bizonyos
ponton Labienus úgy tett, mintha hajlandó lenne tárgyalásokba
bocsátkozni az atrebatesek királyával, annak reményében, hogy
megölheti őt, ám Commiusnak kisebb sebesülés árán sikerült
meglógnia. Később majdnem elfogta egy másik római őrjárat,
mire kijelentette, hogy hajlandó békét kötni, amennyiben soha
többé nem kell találkoznia egy rómaival sem. Nem tudjuk, hogy
erre mit válaszolt Caesar, de végül Commius a tengeren át
Britanniába menekült, ahol a déli parton egy törzs királyává
koronáztatta magát, és dinasztiát alapított. [11]
Kitört egy utolsó, nagyobb felkelés, ezúttal a délnyugati
törzsek között, amelynek központja a mai Dordogne területén
fekvő Uxellodunum fallal körülvett hegyi városa volt. A két
fővezér egyike az a Lucterius volt, aki i.  e. 52 elején
Vercingetorix parancsára portyázni kezdett Gallia
Transalpinában. A legtöbb harc Caesar legatusaira hárult, de
maga a proconsul ment oda, hogy lezárja az ügyet. Útközben
elfogadta a carnutok behódolását, miután kiszolgáltatták neki a
felkelés fővezérét, hogy megbüntethesse. Hirtius szerint Caesar
kénytelen volt kivégeztetni a fér t, mert a katonái még mindig
dühöngtek a cenabumi mészárlás miatt. A városban lévő
lázadókat körbevették, és a legionáriusok mérnöki
tapasztalatának segítségével sikerült elvágni a gallok
vízutánpótlását. Amikor a védők kijöttek, hogy megadják
magukat, Caesar úgy döntött, példát statuál velük, „hiszen
szelídsége már közismert volt”, ahogy Hirtius fogalmaz.
Mindegyik harcosnak levágatta a kezét, azután szabadon
eresztette őket, hogy életükkel gyelmeztetőül szolgáljanak
másoknak. Egyes mai történészek hajlamosak úgy értelmezni
Hirtius megjegyzését, ami inkább a polgárháborúra vonatkozik,
semmint Caesar galliai hadjárataira, de ez csak a mai ember
szemszögéből igaz. A könyv korábbi részében Hirtius már több
példát is sorolt annak szemléltetéseként, hogy Caesar nem
szabott kemény feltételeket, miután a lázadó törzsek megadták
magukat, és megjegyezte, hogy ezzel másokat is arra biztatott,
hogy adják fel a harcöt. A katonai győzelem után Caesar arra
vágyott, hogy meggyőzze Gallia vezéralakjait a Rómához való
hűség előnyeiről, és politikailag is békét teremtsen. A módszer
hatékonysága nyomban beigazolódott, miután az
Uxellodunumból elmenekülő Lucteriust egy másik arvernus
törzsfő kiszolgáltatta a rómaiaknak. Hirtius ecseteli Caesar i. e.
51–50 telén folytatott ténykedését is: „Caesarnak egyetlen fő
célja maradt, hogy megszelídítse a törzseket, és se lehetőséget,
se okot ne adjon nekik a háborúra… Így, miután tisztességesen
bánt a törzsekkel, gazdagon megjutalmazta a törzsfőket, és nem
rótt rájuk terheket, a leigázásukat elviselhetővé tette, és
könnyen megőrizhette a békét a számtalan katonai vereségtől
megviselt Galliában.” [12] Meglehet, hogy Caesar a nagy
felkeléshez vezető helyzetet rosszul mérte fel i.  e. 52-ben, de
mostanra láthatólag már igen jól beletanult a diplomáciába. A
következő nyár békésen telt. I.  e. 49 elején elhagyta Galliát, s
végül a seregei nagyobbik felét is magával vitte. A római iga
szorításának lazulásával mégsem tört ki újabb felkelés. A
bellovacusok i.  e. 46-ban ugyan újból fellázadtak, és el kellett
tiporni őket, ezt leszámítva viszont Galliában a következő
évtizedben béke honolt. [13]

Caesar kilenc évet töltött Galliában, a római uralmat keleten

kiterjesztette a Rajnáig, északon a La Manche-csatornáig,
nyugaton pedig az Atlanti-óceánig. A terület a Római Birodalom
része maradt közel öt évszázadig. Ezen idő alatt többnyire belső
béke jellemezte – amit csak a hódítást követő első nemzedék
idején szakított meg néhány lázongás, azután pedig az időnként
fellángoló római polgárháborúk és főleg az utolsó években a
visszatérő barbár betörések –, és általános jómódnak örvendett.
A nemesség római polgárjogot nyert, és a Caesar halálát követő
évszázadban az ellene harcoló emberek leszármazottai végül
Róma szenátusában is helyet foglalhattak; Ahogy a társadalom
vagy legalábbis a vagyonosabb osztályok részesültek az
üvegezett ablakok, a folyóvíz, a csatornázás, a fürdők és a
központi fűtés áldásaiban, a gall kultúra római elképzelések és
fogalmak átalakító hatása alá került, és létrejött a ma gallo-
rómaiként ismert kultúra. A latin általánosan elterjedt nyelvvé
vált, különösen a városokban, a nemesség körében. Terjedni
kezdett az írni-olvasni tudás, írásban rögzítették a
feljegyzéseket. A druida papságot elnyomták, a fejvadászat és
emberáldozat praktikáit megszüntették, ám a gall vallás sok
egyéb vonatkozásban tovább élt, noha ezután az isteneik és
istennőik néha római nevet is kaptak. Végül a régi vallásokat
háttérbe szorította a kereszténység – kezdetben titkos
kultuszként, majd I. Constantinustól kezdve a Római Birodalom
hivatalos vallásaként. Az új hit csak egyike volt a számtalan új
elképzelésnek és fogalomnak, amelyek azért érték el Galliát,
mert része lett a tágabb értelemben vett római világnak, ahol az
emberek sokkal könnyebben és biztonságosabban utazhattak.
Róma Galliára és népeire gyakorolt erős hatása tartósnak
bizonyult, sokkal inkább, mint Britanniában, ahol a római
kultúra legtöbb nyoma egy-két emberöltőn belül eltűnt, miután
megszűnt provincia lenni.
Történelmének ezt a részét Gallia Caesar hadjáratainak
köszönhette. Nem tudhatjuk, hogyan alakul népeinek sorsa, ha
Caesar nem kerít sort rájuk – ha például egy balkáni háborúba
kezd inkább. Több mint kétezer év telt el, és igazán bő azon
lehetőségek tárháza, hogy mi minden történhetett volna.
Fölöttébb valószínű, hogy a rómaiak előbb-utóbb leigázták
volna Galliát, habár talán nem olyan tempóban és intenzitással,
ahogyan Caesar tette a hadjárataival. Mivel az i.  e. I. század
közepén a római terjeszkedés lehetőségei viszonylag
korlátozottak voltak, könnyen elképzelhető, hogy igen hamar
fel gyeltek volna erre a területre. Galliának és más
provinciáknak rengeteg előnye származott a római hódításból.
Alapvetően nem oktalanság kijelenteni, hogy többen éltek jobb
életkörülmények között a Római Birodalom uralma alatt, mint
annak előtte vagy miután elbukott. A római társadalom
hibáiban – és akadtak szép számmal – gyakran más kultúrák is
osztoztak, a galloké nemkülönben. A rabszolgaság az egyik
nyilvánvaló példa. Az arénák erőszakos szórakoztatása, ami az
irodalom, a művészet és a színművészet római hatásával együtt
érkezett, kevésbé tekinthető szokványosnak. Nem Caesar a
felelős a római gyarmatosításért vagy a római kultúráért,
mindazonáltal a Köztársaság terjeszkedésének nyilvánvalóan
lelkes ügynöke volt. Gallia meghódítása számára nem egy
hosszú távú cél vagy ambíció beteljesítése volt, legalábbis attól
eltekintve, hogy régóta vágyott a lehetőségre, hogy dicsőséget
arathasson. Az esélynek és az alkalomnak köszönhetően
összpontosította a gyelmét Galliára.
A római uralom előnyeiről lehet ugyan vitatkozni, de a római
hódítás kíméletlen jellegéről felesleges. Plutarkhosz állítása
szerint Caesar hadjáratai során egymillió gallt öltek meg, és
ugyanennyit ejtettek rabul, akiket a legtöbb esetben eladtak
rabszolgának. Plinius azokat a veszteségeket is a számlájára írja,
amiket Caesar légiói a polgárháború alatt az ellenségnek
okoztak, és az ő számítása alapján az emberei 1  192  000
ellenfelet öltek meg, bár nem érzi úgy, hogy egy ilyesfajta
teljesítmény sokat adott volna a dicsőségéhez. Velleius
Paterculus azt állítja, hogy a galliai hadjáratokban 400  000
ellenséges harcos vesztette életét, és „még annál is többet
ejtettek foglyul”. Nehéz megmondani, mi lehetett ezen
számítások alapja. A Feljegyzések a gall háborúról könyveiben
szereplő számokat összeadva nem ilyen végösszegeket kapunk,
ráadásul Caesar a polgárháborúról írt beszámolójában gyakran
nem is említ adatokat. Nem valószínű, hogy a gall törzsek
veszteségeit pontosan ki lehetne számolni, bár a foglyul ejtett és
rabszolgának eladott gallok számát alapul véve
kikövetkeztethető ez-az. Talán túloznak ezek a számok,
mindenesetre valamiféle fogalmat alkothatunk belőlük, milyen
ijesztő méretű emberáldozattal jártak Caesar győzelmei. A
hadjáratoknak súlyos hatása volt Galliára nézve. Bizonyos
területek elnéptelenedtek, és még évtizedekig nem épültek újjá.
I. e. 50-ben Caesar negyvenmillió sestertiusban állapította meg
új gall provinciája éves adóját – ami kevesebb, mint amennyit az
új Forum-projektjéhez szükséges földre költött. Az összeg
valószínűleg a nyolcévi intenzív hadjárat költségeit tükrözte.
Csak sejtésünk lehet róla, mekkora változásokat okozhattak a
társadalom felépítésében az olyan döntései, mint amikor
kivégeztette a venétek teljes uralkodói tanácsát. A
könyörületesség vagy mészárlás és kegyetlenség használata
tekintetében Caesar maximálisan pragmatikus volt –
gyakorlatilag amorális. Galliai hódítása során a katonái szörnyű
dolgokat követtek el, néha parancsra: például amikor vérfürdőt
rendeztek az usipesek és a tencterusok soraiban, de
alkalmanként spontán jelleggel is, mint amikor nőket és
gyerekeket mészároltak le Avaricumban. Más hadvezérek
parancsnoksága alatt álló római seregek is követtek el hasonló
dolgokat a múltban, és később is. Jóformán az ókor összes
hadserege elkövetett hasonló vagy még rosszabb atrocitásokat.
Persze ez nem igazolja Caesar tetteit, viszont segít kontextusba
helyezni őket. Általánosságban elmondható, hogy az ókori
hadviselés rendkívül kegyetlen szakma volt. [14]
Caesar évekig keményen dolgozott a főparancsnoki pozícióért,
és amikor i.  e. 58-ban megkapta, két kézzel ragadta meg az
alkalmat, hogy minden lehetőséget kiaknázzon, kon iktust
gerjesszen, hódítson. Az elkövetkező hadjáratok során zseniális
hadvezérnek bizonyult, akinek Róma legjobbjai között a helye.
Parancsnoki stílusa tipikusan római volt: a frontvonalhoz
közelről irányította a csatát, gondoskodott az utánpótlásról, és
személyesen bátorította az embereit, miközben meg gyelte a
viselkedésüket. Agresszív stratégiát alkalmazott, megragadta és
fenntartotta a kezdeményezést, és az ellene szóló esélyek
ellenére sem kételkedett soha a végső sikerben. Ne felejtsük el,
ezek a római hadviselés jellemzői, és ami egy mai szemlélő
számára talán meggondolatlanságnak tűnik, azt a korabeli
szenátortársak nem látták annak. A kortárs hadvezérek közül
talán csak Pompeius érhetett fel a sikereihez és képességeihez,
mert bár Lucullus kiváló taktikus volt, hiányzott belőle Caesar
vezetői tehetsége. Mindkét fér hasonlóan agresszív
hadjáratokat vezetett. Ám semmi nem pottyant az ölébe –
időnként Caesar is tétovázott a korai hadjáratain; hosszú
szolgálatot és folyamatos sikereket kellett felmutatni ahhoz,
hogy a légióit is meghódítsa a varázsa, a nagyvonalúsága és a
hozzáértése. Hibákat és kudarcokat egyaránt produkált,
nevezetesen a britanniai hadjáratokat, Cotta és Sabinus
seregének elvesztését és a gergoviai vereséget, ám Caesar képes
volt meggyőzni az embereit, hogy az ő parancsnoksága alatt
végül úgyis mindig győzni fognak. A nyolcévnyi, sikert sikerre
halmozó harc megacélozta a legionáriusok hitét. I.  e. 50-re a
hadserege teljes hűséggel ragaszkodott hozzá. Caesar óriási
dicsőséget szerzett, s közben mesés gazdagságra tett szert, így
szabadon költekezhetett, hogy még nagyobb támogatást
nyerjen Rómában. Már csak az volt hátra, hogy kiderüljön,
mindez elegendő-e ahhoz, hogy Rómába visszatérve
Pompeiusszal az oldalán a Köztársaság legnagyobb polgáraiként
tekintsenek rájuk. [15]
 HARMADIK RÉSZ

POLGÁRHÁBORÚ
ÉS DICTATORI CÍM
I. E. 49–44
 XVII

ÚT A RUBICONHOZ

„Amikor utolérte a cohorsait a Rubicon folyónál,

vagyis azon a ponton, ahol a provinciája véget ért,
megtorpant egy pillanatra, és miután megértette,
milyen nagy dologra készül, megfordult, hogy szóljon
a vele tartó emberekhez. »Most még
visszafordulhatunk; de amint átkelünk azon az apró
hídon, onnantól kezdve minden a fegyvereken
múlik.«” – Suetonius, i. e. I. század vége [1]

„Ezek oly erőssé tették őt [Caesart], hogy egyetlen

polgár [Pompeius] maradt az egyedüli remény ellene.
Igazán azt kívánom, bárcsak utóbbi eleve ne ruházta
volna fel annyi hatalommal, hogy aztán megvárja,
míg eléggé megerősödik, hogy szembeszálljon vele.” –
Cicero, i. e. 50. december 9. [2]

Gallia dicsőséget és vagyont adott Caesarnak. I.  e. 50-re már

sehol nem folytak heves harcok, és minden azt mutatta, hogy a
különböző helyeken fellángoló felkelésekre mért megsemmisítő
csapások a proconsul körültekintő diplomáciai törekvéseivel
ötvözve egy stabil új provinciát teremtettek a Köztársaságnak.
Hogy a törzsi vezérek zöme elfogadja-e a római uralmat, az nem
a Caesar személyéhez fűződő hűség kérdése volt. Hat évvel
későbbi meggyilkolása után nem tört ki újabb zendülés
Galliában. Bármelyik sikeres római parancsnokhoz hasonlóan ő
is jócskán pro tált a győzelmeiből, de ez sem homályosíthatta el
az egész Róma számára szerzett nyereség tényét. A Köztársaság
immár hivatalosan is egy új bevételi forrásra tett szert, bár a
provincia helyőrségi jelenlétének nyilván ára volt. Gallia
Transalpinát és a Hispániába vezető szárazföldi utakat
biztonságossá tették, és maga Itália is sokkal jobb védelmet
kapott egy lehetséges, a kimberek és teutonok nyomdokain
haladó, északról érkező invázió ellen. Itáliát azonban nem
fenyegette közelgő veszély ebből az irányból, és amikor Caesar
elindította a hadjáratait, stratégiai szempontból elsősorban
nem ez volt az elsődleges aggodalma. Mindamellett ettől még
nem volt kevésbé reális a lehetőség, és tagadhatatlan, hogy
Gallia meghódítása ebben a vonatkozásban igen előnyös volt
Róma számára. Ugyanakkor elmondható, hogy a történelem
folyamán a terjeszkedésből általában az egyes személyek sokkal
többet pro táltak, mint az államok, és ez bizonyosan igaz volt a
római gyarmatosításra is. A Galliával folytatott kereskedelem
már Caesar érkezése előtt is meghatározó fontosságú volt, de a
hadjáratainak köszönhetően új piacok nyíltak a római
kereskedők előtt – például Britanniában –, ami nagyban
hozzájárult, hogy igen kedvező feltételekkel kereskedhessenek
az új gall provinciában. Caesar rangidős tisztjei és személyzete
pedig még náluk is gyorsabban halmozta fel a vagyonát, hiszen
maguk is részesültek a szétosztott zsákmányból és
rabszolgákból. Maga Caesar nem igazán őrizgette frissen
szerzett vagyonát, fényűzően költötte az építkezéseire és a
régóta tervezett játékokra, személyes kapcsolatait illetően pedig
szívesen adott kamatmentes hitelt vagy akár pénzajándékot is
olyan embereknek, akikhez barátság fűzte. Rengeteg olyan
római is nyert Gallia meghódításán, aki soha az életben a
közelében sem járt.
 A Galliában aratott diadalból a Köztársaságnak ugyan előnye
származott – és még nagyobb haszna egyes személyeknek –, de
mindez eltörpült a Caesar vagyonában és társadalmi rangjában
beálló azonnali és visszavonhatatlan változás mellett. I. e. 50-re
gazdagabb lett, kiterjedtebb baráti és klienshálózattal
rendelkezett, valamint nagyobb és dicsőbb sikerekkel
büszkélkedhetett, mint Pompeius kivételével bármelyik
szenátor. Néhány éve már világossá tette, hogy Rómába való
visszatérése után szeretne másodjára is consul lenni.
Gyakorlatilag garantált volt a választási sikere, mert mindig is
népszerűségnek örvendett a szavazók körében, és most még
többet fordíthatott rá, hogy a kedvükben járjon. Egy régóta
fennálló törvény, amit Sulla iktatott be újra a diktatúrája idején,
úgy rendelkezett, hogy tízéves intervallumnak kell eltelni két
consulság közt. Pompeius esetében i.  e. 52-ben ugyan
eltekintettek ettől – ami pályafutásának számtalan nem
szokványos mozzanata közül az egyik volt –, de a törvény
hatályos maradt, és Caesar se nem vágyott rá, se nem volt
szüksége rá, hogy ilyen tekintetben kivételt tegyenek vele. Azt
tervezte, hogy az i. e. 49 őszén tartandó választáson méreti meg
magát jelöltként, hátha elnyeri az i.  e. 48. januárral kezdődő
posztot – pontosan tíz évvel azután, hogy első consuli hivatalát
kitöltötte. Annak a bizonyos évnek az ellentmondásai azóta is
kísértették, és tisztában volt vele, hogy nyomban vád alá
helyezik, amint magánember lesz. Ennélfogva a proconsuli
parancsnokságot egyenesen a második consuli posztra kívánta
cserélni. A törvény, amit az i.  e. 52. év mind a tíz tribunusa
beterjesztett – az igazat megvallva, legalább az egyikük esetében
egy kis kezdeti vonakodás után –, engedélyt adott volna neki,
hogy anélkül jelöltethesse magát, hogy a város területére lépne,
ahogy az szokás volt. Pompeius és Crassus ugyanígy tett i. e. 71-
ben, a hadseregükkel Róma mellett várakoztak, és csak akkor
lépték át a város hivatalos határát, amikor átvették a consuli
tisztséget. A forgatókönyv szerint miután consul lesz – ideális
esetben egy rokonlelkű társsal karöltve, talán épp az egyik
olyan, korábbi legatusával, mint Labienus –, Caesar olyan
pozícióba kerül, hogy új törvényeket hozhat, veterán katonáit
földhöz juttathatja és törvénybe iktathatja az új gall provinciát.
Egyéb, a társadalom különböző rétegeit érintő
törvényjavaslatokkal is növelhette volna a népszerűségét. A
közéletbe való visszatérésével kapott volna egy évet, hogy maga
mellé állítsa a politikai ellenfeleit, vagy legalábbis annyira
megerősödjön, hogy ne merjék bíróság elé rángatni. Nem
tudjuk, hogy azután mit tervezett, és több mint valószínű, hogy
ezen a ponton még őbenne sem körvonalazódott világosan, és
inkább csak meg akarta várni, hogyan alakulnak az események.
Egy újabb tartományi parancsnokság lehetett volna az egyik
opció, talán egy pártusok elleni hadjárat, hogy megbosszulja a
Crassus katasztrofális carrhae-i vereségével esett szégyenfoltot.
Másik lehetőségként egy, a Pompeiuséhoz hasonló
megbízatásban is reménykedhetett volna, aminek
köszönhetően megmaradna az imperiuma és a légiók fölötti
irányítása, miközben Róma mellett várakoznak. [3]
Végül azonban semmi nem úgy alakult, ahogy Caesar
elképzelte. Ahelyett, hogy a Galliában aratott diadallal a háta
mögött a második consuli kinevezésére mehetett volna vissza,
nagyszabású játékokkal ünnepelhette volna a lányát és a
Köztársaság Pompeiusszal egyenrangúként ismerte volna el,
lázadóként kellett hazatérnie. Az ellenfelei merőben eltérő
elképzeléseknek adtak hangot visszatérésének illendő módjáról,
Pompeius nemkülönben. Megpróbáltak tárgyalásokat
kezdeményezni, rengeteg kompromisszumra akarták
rákényszeríteni, ám végül képtelenség volt olyan megoldást
találni, amit mindenki képes és hajlandó lett volna elfogadni.
Csökönyösség, gőg és gyanakvás jellemezte mindegyik oldalt,
néhány esetben ráadásul mély személyes ellenszenv is, aminek
következtében holtpontra jutottak. A túlzott optimizmus se
segített az ügyön, feleslegesen táplálta a hitet, hogy a szemben
álló felek végül úgyis meghátrálnak. Néhányan már egy évvel
azelőtt megérezték a dologban a polgárháború lehetőségét,
mielőtt valójában kitört volna, de a kulcsszereplők közül igen
kevesen vágytak rá. A legtöbben, Caesart és Pompeiust is
beleértve, fokozatosan és húzódozva ugyan, de abban a
helyzetben találták magukat, hogy már nem láttak más
lehetséges alternatívát. Nehéz lenne megmondani, pontosan
mikor jött el az a pillanat, amikor elkerülhetetlenné vált a
háború. Ezt a polgárháborút nem súlyosbodó problémák vagy
szemben álló ideológiák miatt vívták, hanem a rang és a
dignitas miatt – leginkább Caesaré miatt. Az eljövendő években,
különösen a császárok uralma alatt élők, hajlamosak voltak
Caesarra úgy tekinteni, mint akinek már atalkorától kezdve a
forradalom és az uralkodói cím elérése volt a célja. Kortárs
bizonyíték azonban nem igazolja az ilyesfajta állításokat, a tettei
meg aztán végképp nem árulkodnak ilyesmiről. Ami után
Caesar sóvárgott, az a békés hazatérés volt, hogy a Köztársaság
kiemelkedő polgáraként tündökölhessen, és a többi szenátor –
még azok is, akik nem kedvelték őt – elismerje a tekintélyét, a
befolyását és az auctoritasát. Az, hogy az álláspontja védelme
érdekében fegyveres erőhöz kellett folyamodnia, a nyilvánvaló
politikai kudarc jele volt, Pompeius számára éppúgy, mint
Caesarnak. [4]

A SZÖVETSÉG FELBOMLÁSA

A Caesarra nehezedő nyomás fokozatosan alakult ki. Amikor i. e.

55-ben Cato elítélte az usipesek és a tencterusok ellen elkövetett
tetteit, nem volt realitása, hogy a szenátus eleget tegyen a
javaslatának, és valóban kiszolgáltassa a proconsult a
germánoknak. A triumvirátust épp megújították Lucában, és
Pompeius, Crassus és Caesar – de különösen az első kettő, mivel
ők Rómában tartózkodtak – túl erősek voltak ahhoz, hogy
szembeszálljanak velük. Domitius Ahenobarbustól ugyan csak
egy évre tagadhatták meg a consuli posztot, de azon ambícióját,
hogy felváltsa Caesart a galliai parancsnokságban, különösebb
nehézség nélkül lesöpörték az asztalról. Julia halála
meggyengítette a Caesar és Pompeius között fennálló köteléket.
Crassus alapjában változtatta meg a római közélet egyensúlyát,
hiszen a múltban nyújtott kölcsönök vagy szívességek miatt az
állam számos vezéralakja a lekötelezettje volt. Életben maradt
a, Marcus sem elég idős, sem elég tapasztalt nem volt, hogy
betölthesse az apja szerepét a kliensek és politikai barátok
hálózatának középpontjában. Így ezen fér ak egy része
Pompeius vagy Caesar táborát erősítették tovább, ám egyelőre
közel sem oly erős odaadással, ahogy Crassushoz kötődtek, aki
hosszú évek fáradságos munkájával építette fel politikai tőkéjét
és személyes vagyonát egyaránt. Caesar legerősebb kritikusai
közül a múltban sokan Pompeiusszal szemben is ellenséges
érzéseket tápláltak, így még meglepőbb volt, amikor a Cato által
támogatott Bibulus indítványára i.  e. 52-ben egyedüli
consulnak nevezték ki. Cato továbbra is a személyes
függetlenségét hangsúlyozta, és kerek perec Pompeius képébe
mondta, hogy a Köztársaság érdekében ugyan őt ajánlja, de ez
nem jelenti azt, hogy bármiféle baráti érzéseket táplálna
irányában. A kijelentése kétségtelenül hozzájárult Cato
kudarcához a consuli választáson. Viszont új házasságának és az
államrend helyreállításáért tett igyekezetének hála a szenátus
vezéralakjai szívesebben a soraikba fogadták Pompeiust,
legalábbis pillanatnyilag. Ezek a bizonyos emberek szívesen
hivatkoztak magukra a „derék fér ak” (boni) – vagy néha a
„legjobbak” (optimates) – néven, és túlnyomórészt nagy múltú
családokból származtak. I.  e. 52-ben szándékosan Pompeiust
támogatták, hogy felszámolja az erőszakot, ami megmételyezte
a közéletet, különösen amióta – Milo kivételével – gyakorlatilag
az új bíróság tárgyalásainak összes áldozata Clodius híve volt.
Cato még azt is kijelentette, hogy fel kellene menteni Milót,
hiszen csak szívességet tett a Köztársaságnak, amikor
megszabadult veszélyes riválisától. [5]
I.  e. 51-ben Marcus Claudius Marcellus volt a consul, aki
szervezett támadást indított személyes ellensége, Caesar ellen.
A viszály eredete homályos, bár az kétségtelenül okot adott a
neheztelésre, hogy a triumvirátus látványos monopóliumot
élvezett a gyümölcsöző és jelentős parancsnoki kinevezésekben.
Normális körülmények közt a Köztársaság szolgálatának
lehetősége és a csatákban aratott dicsőség az előkelő
arisztokrata családokból származó fér aknak járt – az
olyanoknak, mint maga Marcellus vagy a vére és a kuzinja.
Jelenleg Pompeius túl erős volt ahhoz, hogy megtámadja, de
Caesar sebezhetőnek tűnt. Marcellus nyíltan kinyilvánította
abbéli szándékát, hogy visszahívja Caesart a parancsnokságából,
hiszen a Vercingetorix fölött aratott győzelmével – amit a
Köztársaság nyilvános hálaadással is megünnepelt – a Galliában
folyó háború véget ért. Az indoklás elengedhetetlen volt, mert
i.  e. 55-ben Crassus és Pompeius törvénye újabb ötéves
parancsnoki posztot szavatolt Caesarnak Galliában. Marcellus
azt is sérelmezte, hogy Pompeius nemrégiben hozott, a
tartományi parancsnoksággal foglalkozó törvénye gyakorlatilag
helyettesítette a tribunusok azon törvényét, amely Caesart
abban a kiváltságban részesítette, hogy a városba való
visszatérés nélkül jelöltethesse magát a második consuli
címére. Pompeius már márciusban hangot adott a consul
szándékait illető ellenérzésének. A Caesarhoz fűződő
kapcsolatától eltekintve is mélyen sértőnek érezte, hogy a
törvénye mibenlétét kétségbe vonják, különösen azért, mert a
törvénybe foglalt záradékok megtiltották, hogy a szenátus vagy
a népgyűlés későbbi ülésein megváltoztassák azt.
Nyilvánvalóvá tette, hogy semmiféle olyan törekvést nem
támogat, amelynek az a célja, hogy visszahívják Caesart, mielőtt
lejárna hivatalos proconsuli kinevezése.
Júliusban kérdések merültek fel a szenátusban azon légiót
illetően, amelyet Pompeius Cotta és Sabinus veresége után
„adott kölcsön” Caesarnak, és arra ösztökélték, hogy vegye
vissza és vonja a közvetlen parancsnoksága alá. Pompeius
kelletlenül kijelentette, hogy szívesen megtenné, de tiltakozik
az ellen, hogy sürgessék, és a csapatok visszahívására sem
tűzött ki időpontot. Marcellus fenntartotta a nyomást, majd egy
elnapolás után sikerült kieszközölnie, hogy a szenátus
szeptember 1-jén tűzze napirendre a Caesar provinciáját illető
ügyek vitáját. A szenátus ismét a város hivatalos határain kívül
ülésezett, hogy Pompeius jelen lehessen. Ő újra hangot adott
azon véleményének, hogy nem lenne helyes, ha a szenátus
pillanatnyilag döntést hozna a kérdésben. Az apósa, Metellus
Scipio beterjesztett egy indítványt, hogy i. e. 50. március 30-án
tárgyalják ismét az ügyet, és nem valószínű, hogy ezzel
szemben Pompeiusnak ellenvetése lett volna. Marcellusnak
azonban sikerült kitűzetnie egy újabb, szélesebb körű vita
időpontját sokkal korábbra, szeptember 29-ére. Pompeius ismét
jelen volt. Marcellus beterjesztett egy, a Scipióéhoz nagyon
hasonlító indítványt, amely elrendelte, hogy a szenátus tűzze
napirendre a „consuli provinciák” ügyének vitáját március 1-
jén, vagy az után. Ezt elfogadták. További intézkedések életbe
léptetését is megvitatták: az egyik megtiltotta volna a
tribunusoknak, hogy megvétózzák a szóban forgó vitán hozott
döntést, egy másik pedig elkezdte volna leszerelni Caesar
katonáit, akik leszolgálták az idejüket – ami nagy
valószínűséggel akkoriban tizenhat év volt –, vagy bármi más,
becsületes felmentést kínáló okból. Mindkét javaslatot
megszavazta két vagy több tribunus. Azt is, amelyik a
propraetori tartományi parancsnoksági kinevezésekkel
foglalkozott, az ugyanis Caesar hivatali idejének lejártával
számos, parancsnoki tisztségre várakozó fér sorsát érintette.
[6]
Marcellus nem aratott győzelmet azonnal, de azért nem is
veszített teljesen. Caesar a három provincia törvényesen
elismert kormányzója marad, amikor az év végével lemond a
consuli hivataláról. Az év elején csalódottság jeleit mutatta,
amíg kizárólag a szenátus törvényes csatornáin keresztül
próbálta leküzdeni a nehézségeket. Mezőgazdasági tárgyú
törvénykezése részeként i.  e. 59-ben Caesar kolóniát alapított
Gallia Cisalpinában, Novum Comumnál, a Pó folyótól északra.
Galliában töltött ideje alatt a Pón túli lakókat is polgárokként
kezelte, pedig ők akkor még csak latin státusszal rendelkeztek.
Marcellus a kolónia egyik korábbi magistratusát
megkorbácsoltatta, noha ilyen büntetést polgárokra nem
lehetett kiszabni, és azt mondta a fér nak, menjen vissza
Caesarhoz, és „mutassa meg neki a sebhelyeit”. A durva húzás
kiváltotta Cicero ellenszenvét is, és jól mutatta, Marcellus
mennyire gyűlöli Caesart. A proconsul visszahívását Marcellus
ugyan nem tudta kieszközölni, de komoly kérdéseket vetett fel
Caesar jövőjével kapcsolatban. A szeptember 29-i vita során és
azt követően Pompeius egyes megjegyzései egyértelműen
felbátorították Caesar ellenlábasait. Állítása szerint azt ugyan
nem engedhette meg, hogy i.  e. 50. március 1-ig Caesart
eltávolítsák a parancsnokságából, de azután más lesz a
hozzáállása, ami azt sugallta, hogy hite szerint a Caesarnak az ő
és Crassus törvénye által biztosított tisztség azon a napon lejár.
Amikor megkérdezték, hogy mit fog tenni, ha egy néptribunus
az adott ponton megvétózza a szenátus döntését, Pompeius
válaszából vajmi kevés részvét érződött ki szövetségese és volt
apósa felé. Azt felelte, nem számít, hogy Caesar személyesen
fog-e tiltakozni, vagy az egyik tribunus ügynökén keresztül –
ami már célozgatás szintjén is rosszul hangzott. Cicero épp nem
tartózkodott Rómában – vonakodva elfoglalta az i.  e. 52-ben
hozott rendeletek értelmében számára kijelölt Kilikia
kormányzói posztját. Szerencsére az egyik levelezőtársa –
ugyanaz a Caelius Rufus, akit sikeresen védett i. e. 56-ban, és aki
jelenleg aedilisi hivatalt töltött be – részletes beszámolót küldött
neki, ami megemlíti a Pompeiusnak feltett utolsó kérdést: „»És
mi van – kérdezte valaki –, ha consul akar lenni, és megtartja a
seregét?« Mire Pompeius szelíden azt válaszolta: »Mi van, ha a
am rám akar támadni egy pálcával?«” E szavakból az emberek
azt gyaníthatták, hogy Pompeius összeveszett Caesarral. [7]
A kérdés, hogy pontosan mikor is szűnt meg Caesar
tartományi parancsnoksága, régóta tudományos viták tárgyát
képezi, és nem valószínű, hogy valaha megválaszolják.
Pompeius nyilvánvalóan valamilyen jelentőséget tulajdonított
az i.  e. 50. március 1-jei dátumnak, ha úgy érezte, hogy az a
megfelelő időpont, amikor érdemes megfontolni Caesar
leváltását. Mindenesetre azt sugallja, hogy az i. e. 55-ben Caesar
számára hosszabbítást szavatoló törvény annak az évnek a
februárjában lépett hatályba. Ezért a Caesarnak biztosított öt év
akkor kezdődött, és i. e. 50. március első napján szűnt meg, amit
a rómaiak március kalendájának hívtak. Attól a ponttól kezdve a
szenátus új kormányzót jelölhetett ki, és Caesar parancsnoki
posztja azonnal megszűnik, amikor megérkezik a váltás. Caesar
nyilvánvalóan máshogy értelmezte a törvényt, és inkább úgy
tekintett rá, mint az eredeti ötéves parancsnoksága
meghosszabbítására, amelynek értelmében az új periódus addig
el sem kezdődik, amíg az elsőt ki nem töltötte. Mindamellett
nem igazán tett semmiféle hivatalos bejelentést arra
vonatkozólag, hogy szerinte mikor kellene hivatalosan véget
érnie a parancsnoki kinevezésének. Elképzelhető, hogy az
eredeti törvény pontatlanul fogalmazott, hiszen valószínűleg
meglehetősen kapkodva készítették elő, ráadásul egy olyan
időszakban, amikor a triumvirátus épp erős volt. A szituációt
tovább bonyolította, hogy mind a tíz tribunuson átment az a
törvény, ami feljogosította Caesart, hogy anélkül induljon a
választásokon, hogy személyesen megjelenne jelöltként. Ő
pedig ezt úgy értelmezte, hogy nem lehet leváltani Galliában
mindaddig, amíg le nem zajlanak a választások, ami nagyjából
egy tizennyolc hónapos időszakot tett ki, ha a posztja i.  e. 50
márciusával szűnik meg, és meg akarja várni az i.  e. 49 őszén
tartott consuli választásokat. [8]
Domitius Ahenobarbus egy ideje már szívesen átvette volna a
galliai parancsnokságot, és korábban praetorként is Caesar
consuli posztját támadta. Cato is hangosan kritizálta őt, és egyre
azon szándékát hajtogatta, hogy vád alá helyezi Caesart az i.  e.
59-ben történt események miatt, lényegében még meg is
esküdött rá. Utóbb már azt mondogatta, hogy Caesar is biztosan
úgy fog megjelenni a tárgyaláson, mint Milo, aki felfegyverzett
katonákkal vette körül a bíróságot. Bibulus sértettsége se
hagyott alább, bár jelenleg Ciceróhoz hasonlóan az egyik
provinciába küldték kormányzónak, az ő esetében Szíriába.
Marcellus, a vére és a kuzinja egyaránt ellenséges volt, Metellus
Scipio pedig legjobb esetben is csak barátságtalan.
Valamennyiüket összekötötte a vágy, hogy megakadályozzák
Caesart a második consuli cím megszerzésében és a per
megúszásában. Ugyanakkor minden gyűlöletük ellenére az
egész egyáltalán nem számított volna, ha Pompeius teljes
mellszélességgel Caesar mellé áll, hiszen ez minden bizonnyal
azt jelentette volna, hogy utóbbi az összes tervét valóra
válthatja. Pompeius proconsuli imperiummal rendelkezett, és
egy bevetésre kész hadsereggel Hispániában. Nélküle esélyük se
lett volna olyan haderőt kiállítani, ami fenyegetést jelenthetett
Caesarra nézve, arról nem is beszélve, ha nyílt összecsapásra
került volna sor. Caesar ellenfelei semmit sem érhettek el
Pompeius támogatása nélkül, amint azt i.  e. 51-ben a Galliából
való visszahívására tett kísérlet kudarca is egyértelműen
mutatta. Pompeius támogatása vagy legalábbis a semlegessége
nélkül hasonlóképpen Caesarnak is meg kellett volna
szenvednie azért, hogy megtarthassa a parancsnokságát, és
visszatérhessen Rómába, ahogy azt tervezte. Mint oly sok
esetben, most se igazán volt világos senkinek, hogy
Pompeiusnak mik a szándékai. Caelius már i.  e. 51 őszén
sejtette, hogy a két életben maradt triumvir közt valamiféle
szakadás következett be. Pompeius elképesztően erős
pozícióban volt, de a legnagyobb dilemmája mégis az maradt,
hogy miképp tudna hasznot húzni ebből a dominanciából. Régi
szövetségesének, Caesarnak szüksége volt a segítségére, hogy
elérje, amit akar. Caesar ellenfeleinek szintén, és az utóbbi
években Pompeius hozzájuk került közelebb. Ha Caesar a galliai
győzelmei során szerzett összes vagyonával és diadalával tér
haza, akkor egyenrangúvá válik Pompeiusszal, de nagyobb
politikai tapasztalata miatt idővel akár fölé is kerekedhet. Ám
ha végleg megszabadulnak Caesartól, ahogy Cato, Domitius, a
Marcellusok és szövetségeseik akarták, akkor viszont nem lett
volna akkora szükségük Pompeiusra sem, és könnyen politikai
tehetetlenségre kárhoztatták volna, amiben i.  e. 62-ben is
találta magát, miután visszatért Keletről. Pillanatnyilag
azonban Pompeius előnyben volt, mind Caesarnak, mind az
ellenfeleinek megmutathatta, hogy szükségük van rá, de azért
egyikük se vegye magától értetődőnek, hogy melléáll. [9]
Az új esztendő biztató előjelekkel kezdődött Caesar ellenségei
számára. Ismét egy Marcellus került a consuli székbe, miután
felmentették a választási megvesztegetés vádja alól. A társa
Lucius Aemilius Lepidus Paullus lett. Utóbbi annak a
Lepidusnak volt a a, aki i.  e. 78-ben fellázadt, de Pompeius
leverte. Ennek ellenére ő sem feltétlenül húzott Caesarhoz, és
mostanában egyébként is sokkal jobban foglalkoztatta a Basilica
Fulvia et Aemilia előkelőbb stílusban való felújítása, ami a
családja egy korábban élt tagjának állított grandiózus emléket.
Az egyik új tribunus az ifjabb Curio volt, aki i.  e. 59-ben azon
kevesek közé tartozott, akik nyíltan kritizálták a triumvirátust.
Cicero serény levelezőpartnere, Caelius ekkoriban közeli
kapcsolatot ápolt a tribunusszal. Mindketten az ifjú rómaiak
azon generációjának prominens tagjai voltak, amely hírhedt
volt zabolátlan életmódjáról, ami óriási becsvággyal párosult,
gyakran döntve adósságba őket. A könnyelmű ifjak
csoportjának egy másik képviselője Marcus Antonius, akit
állítólag Curio vezetett be a szeretők, italozás és fényűző élet
gyönyöreinek világába. Aminek a következménye persze az lett,
hogy Antonius egykettőre óriási adósságba verte magát, és
Curio apja kitiltotta a házából, nehogy a a a kelleténél
hajlamosabbnak mutatkozzon barátja életmódjának
nanszírozására. Utóbb Curio hatalmas összegeket költött az
i.  e. 53-ban elhalálozott idősebb Curio tiszteletére rendezett,
látványos temetési játékokra. Még egy fából szerkesztett,
forgatható am teátrumot is építtetett, amit két félkör alakú
színházzá lehetett osztani, hogy különböző színházi
előadásokat játszhassanak bennük. Kicsivel később elvette
Clodius özvegyét, az erélyes Fulviát. Ezek a atalemberek – akik
a kifejezés római értelmében még mindig „serdülőnek”
számítottak – tehetségesek voltak, de az idősebb nemzedék
szemében egyáltalán nem tűntek megbízhatónak.
Caelius meg volt győződve róla, hogy Curio nyílt támadást
indít Caesar ellen, ehhez képest az egyik első lépése
tribunusként az volt, hogy egy új, a szegényeket célzó
földosztási programmal állt elő. A consulok ellenségeskedése
meghiúsította ezt, ezért helyette olyan törvényjavaslatokat
terjesztett elő, amelyek újabb gabonasegélyhez juttatták volna a
Rómában élő polgárokat, és egy ötéves útépítési programot
tűztek ki Itália-szerte. Ugyanebben az időszakban nyilvános
gyűléseken elkezdte hangoztatni, hogy támogatja Caesar ügyét.
Később azt terjesztették, hogy Caesar egyszerűen megvette a
támogatását, miután a Galliában szerzett aranyzsákmányból
ki zette tetemes adósságait. Veleius Paterculus két és fél millió
denariusról szóló kenőpénzről tesz említést, míg Valerius
Maximus egy megdöbbentő, tizenötmilliós összegről beszél. A
pletyka kétségkívül egyre növelte a számot, ám bizonyos
értelemben Caesar gyakorlatilag olyan szívességet tett
Curiónak, amilyet annak idején Crassus tett neki, amikor
ki zette szédületes adósságait annak érdekében, hogy hasznos
politikai szövetségesre tegyen szert. Arról is pusmogtak, hogy
Paullus is zsebre tehetett egy kilencmillió denarius
nagyságrendű összeget, hogy segítsen befejezni az építkezéssel
kapcsolatos terveit. Mindkét fér ambiciózus római arisztokrata
volt, aki nyomban a saját érdekeit helyezte előtérbe, amikor
tábort váltott, és támogatni kezdte Caesart. Pillanatnyilag
hagyták magukat meggyőzni, hogy érdekükben áll támogatni
őt. Curiót talán a törvényei félresöprése is frusztrálta, ami
egyáltalán nem arra ösztönözte, hogy a szenátus vezéralakjait
segítse. [10]
A győzelmei hasznából Caesar megengedhette magának, hogy
értékes barátokat szerezzen a magistratusok között. Amikor
Marcellus a kellő időben, i. e. 50. március 1-jén felvetette Caesar
parancsnoki posztjának a kérdését, a consultársa nem
támogatta őt, ám az igazi ellentámadás Curio képében érkezett,
aki minden gyelmét a Pompeius által elfoglalt pozícióra
összpontosította. A tribunus érvelése szerint, ha már
mindenképp le kell váltani Caesart a galliai parancsnokságban,
akkor mégiscsak úgy lenne tisztességes és egyben biztonságos a
Köztársaság számára, ha egyúttal Pompeius is lemond a
hispániai provinciák élén betöltött különleges parancsnoki
posztjáról. Ennek a véleményének már több nyilvános gyűlésen
is hangot adott, a tömeg nagy tetszésére. Caesar nyilvánvalóan
jóváhagyta a taktikát, és könnyen lehet, hogy eleve ő ajánlotta.
A hispániai parancsnokságot i. e, 52-ben újították meg, és még
jó pár év hátra volt belőle, így a javaslatnak nem volt jogi alapja,
mindazonáltal jó emlékeztetőül szolgált Pompeius példa nélkül
álló helyzetére. Pompeiust Caesarral egy szintre helyezte, és azt
sugallta, hogy vagy mindkettőjüknek járnak a római nép által
megszavazott érdemek, vagy egyiküknek sem. Bizalmasabb
szinten pedig egyértelműen azt üzente Pompeiusnak, hogy a
Caesarral kötött szövetség fenntartása neki is előnyös, hiszen a
saját pozíciója valójában korántsem olyan erős, mint ahogy
gondolja. Amikor a vita ezzel az újabb elemmel bővült, a tét
emelkedett, de Caesar ellenfeleinek harci kedve némileg
csökkent. Először csak megdöbbentek, majd jó néhány hónapra
zsákutcába jutottak, és Curio megvétózta a szenátus összes
olyan rendelkezését, amely Caesar ellen irányult. Áprilisban
Caelius megint írt Cicerónak:

Ami a Köztársaság helyzetét illeti, minden

igyekezetnek egyetlen tétje van, nevezetesen a
provinciák megszerzése. Pillanatnyilag Pompeius
elvileg támogatja a szenátus azon kérését, hogy Caesar
hagyja el a provinciáját november idusára [13-a].
Curio elkötelezte magát, hogy megakadályozza ezt – az
összes többi tervét feladta. A „barátaink” (tudod,
kikről beszélek) attól tartanak, hogy kritikus pontig
fog fajulni a kérdés. A jelen állás – tulajdonképpen az
egész felhajtás – így fest: Pompeius, aki úgy tesz,
mintha nem támadná Caesart, hanem éppenséggel az
ügye tisztességes rendezéséért küzdene, Curiót
hibáztatja a bajkeverésért. Ugyanakkor egyértelműen
az ellen van, hogy Caesar consul lehessen, mielőtt
lemond a provinciájáról és a seregéről. Curio persze
keményen megdolgozza, és már a harmadik
consulságát is fenyegeti. Jegyezd meg, amit most
 mondok: ha ezek megpróbálják erőből elhallgattatni
Curiót, Caesar a segítségére fog sietni, hacsak – és
jelenleg ez tűnik valószínűbbnek – nem lesznek
túlságosan beijedve, hogy megkockáztassák, de akkor
Caesar addig marad a helyén, ameddig akar. [11]

Nem világos, hogy Pompeius miért éppen november 13-át

jelölte ki új határidőként, amikor Caesarnak le kellett köszönnie
a parancsnoki posztról. Nem volt valami nagy engedmény,
hiszen még közel egy évig várakoznia kellett az i.  e. 49 őszén
esedékes consuli választásokig. Viszont elfogadhatónak tűnt, ha
Caesar már az i.  e. 50 végén tartott consuli választásokon is el
akart volna indulni, ám látszólag semmiféle előkészületet sem
tett annak érdekében, hogy felmentést szerezzen a törvény alól,
ami tízéves szünetet rendelt el két consuli poszt betöltése
között. A dolgok állását látva erre valószínűleg egyébként sem
látott esélyt. Júniusban Caelius jelentése szerint Marcellus azt
javasolta, hogy tárgyaljanak a tribunusokkal, ám a szenátus
leszavazott minden ilyesfajta kompromisszumot. Curio
továbbra is kitartott amellett, hogy Caesar ügyét nem szabad
függetlenül tárgyalni, mert ugyanolyan bánásmód illeti meg,
mint Pompeiust. Egy évvel azelőtt még arról beszéltek, hogy
Pompeiust küldjék el Hispániába – most viszont egyesek már
azt javasolták, hogy vagy neki, vagy Caesarnak kellene
rendeznie a számlát a pártusokkal. Cicero igencsak ideges lett a
hír hallatán, hogy az utóbbi teljes megszállás alá veheti Róma
keleti tartományait, még mielőtt véget érne kilikiai kormányzói
tisztsége – mivel tisztában volt vele, hogy egy esetleges támadás
esetén becstelen lenne rá nézve, ha feladná a posztját. Azon a
nyáron a szenátus úgy határozott, hogy elvesz egy légiót
Pompeiustól, egy másikát pedig Caesar seregétől, hogy
támogatást nyújtson a pártus határon állomásozó római
haderőnek. Pompeius úgy döntött, hogy azt küldi el, amelyiket
még i.  e. 54-ben Caesarnak adott kölcsön, s amelyik azóta is
utóbbival hadjáratozott. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy
Caesar két légiót veszít el, de még mielőtt útjukra bocsátotta az
embereit, minden egyes katonának 250 denariusnyi jutalmat
adományozott, amely összeg többre rúgott, mint az éves
zsoldjuk. Az egész ügy akkor lett még gyanúsabb, amikor a két
egység visszatért Itáliába, és ott is maradt, miközben senki a
kisujját sem mozdította, hogy behajózza őket. A Claudius család
egyik ifjú tagja, aki Galliában gyűjtötte össze a katonákat, azzal
a hírrel tért vissza, hogy Caesar teljes serege hűtlenné vált.
Pompeius egy szót se hitt el az egészből.
Nem sokkal később Pompeius ágynak esett; egy kiújuló láztól
szenvedett, ami valószínűleg malária lehetett. Látszólag
spontán módon az emberek Itália-szerte imádkozni kezdtek, és
áldozatokat mutattak be, hogy visszanyerje egészségét a fér ,
aki oly nagy szolgálatot tett a Köztársaságért. Amikor végül
felépült, mámorító ünneplésbe kezdtek, és tömegek üdvözölték
a Neapolistól Róma külvárosáig tartó útja során. Pompeiusért
mindig is rajongtak az emberek, legyen szó akár az asszonyairól,
akár a katonáiról és az egyszerű népről, ami mélyen
megindította őt. E lelkesedést azonban az ügye iránti széles
körű elkötelezettségnek állította be. Még a betegágyából
üzenetet küldött a szenátusnak, hogy hajlandó lemondani a
parancsnoki posztjáról, és biztosította őket, hogy Caesar sem fog
másképp tenni. Curio azt válaszolta, hogy mindez szép és jó,
amennyiben elsőként Pompeius válik meg a tisztségétől.
Augusztusban Caelius már egy lehetséges polgárháború rémét
ecseteli Cicerónak. „Ha egyikük sem indul el, hogy
megütközzön a pártusokkal, abban az esetben óriási viszály elé
nézünk, amit csak rideg acéllal és nyers erővel lehet rendezni.
Lélekben és létszámban mindketten kellőképpen felkészültek.”
[12]
 A közvetlen résztvevőkön kívül viszont vajmi kevés lelkesedés
mutatkozott a kon iktus iránt, ahogy az a szenátusban
december 1-jén is megmutatkozott az ügy tárgyalása során.
Curio ismét azt javasolta, hogy Caesar és Pompeius egyszerre
mondjon le a parancsnokságról. Marcellus consul
szétválasztotta a dolgot, és külön indítványokban terjesztette a
Ház elé. Az elsőt, miszerint Caesarnak le kell mondania, a nagy
többség elfogadta, ám a másodikat, amelyben arra kérték
Pompeiust, hogy ugyanezt tegye, hasonlóan nagy arányban
leszavazták. Amikor Curio válaszában megkérte a szenátust,
hogy mindkét fér lemondásáról is szavazzanak, az eredmény
önmagáért beszélt. Mindössze huszonkét szenátor szavazott
ellene, de nem kevesebb mint háromszázhetven támogatta. A
„hátsó pados” pedariusok a nevükhöz híven a lábukkal
szavaztak, bár a nagy nevek legtöbbje a huszonkettő közé
tartozott. Marcellus feloszlatta az ülést, és kijelentette: „Ha ezt
akarjátok, akkor hát legyetek Caesar rabszolgái!”, és a szavazást
gyelmen kívül hagyták. Az esemény nem hozott győzelmet
Caesar számára, hiszen a nagy többség azt akarta, hogy
mondjon le a provinciáiról és a seregéről, míg Pompeiust
támogatták, hogy megtarthassa a parancsnoki címét. Az
egészből viszont egyértelműen kiderült, hogy szinte a teljes
szenátus mindennél többre tartja a békét. Bizonyosan nem
voltak elkötelezve Caesar ügye mellett, ám a polgárháborúért
sem Pompeius kedvéért nem lelkesedtek, de Cato, Domitius és a
szövetségeseik kedvéért még kevésbé. Közben Cicero a
provinciájából visszatért Itáliába, és hasonló állásponton volt.
Úgy érezte, Caesar felháborítóan nagy követelésekkel állt elő,
viszont inkább hajlott arra, hogy megadják neki azokat,
mintsem hagyják, hogy a Köztársaság szétszakítsa önmagát.
Sokakhoz hasonlóan még ő is emlékezett a Sulla és a Mariusok
közt dúló harcok sötét napjaira, és a háta közepére se kívánta
egy hasonlóan szörnyű torzsalkodás megismétlődését. Saját
meglátása szerint még mindig volt esély a kompromisszumra és
a békés megoldásra. Talán tényleg volt, ám a vita főszereplőinek
hangulata olyannyira elkomorult, hogy egyre valószínűbbnek
látszott a háború. [13]
Az előkelő szenátorok egy csoportja megrögzötten gyűlölte
Caesart, sokuknak személyes oka éppúgy volt rá, mint politikai.
A gyűlölködés jó része nem volt racionális. Még emlékeztek rá,
hogyan viselkedett popularis aedilisként és praetorként, viharos
consulságáról már nem is beszélve. Cato és társai szemében
Caesar volt az a Catilina, aki nem fedte fel nyíltan gaztetteit.
Tisztán látták a másokra – a más fér ak feleségeire éppúgy,
mint a Forum népére – gyakorolt varázsát, ám úgy vélték,
átlátnak rajta, és annál jobban dühítette őket, hogy mások
viszont nem. Az sem sokat segített a dolgon, hogy Cato
féltestvére Caesar egyik legodaadóbb szeretője volt. Cato, a veje,
Bibulus és a sógora, Domitius Ahenobarbus már a múltban is
szembeszállt Caesarral több-kevesebb sikerrel. Gyakran egész
egyszerűen csak arra serkentették Caesart, hogy még jobban
elvesse a sulykot, amit rendre megúszott, és i.  e. 59-ben
egyenesen átgázolt rajtuk. Megvetették Caesart fér ként, ami a
közéletben és hadvezérként nyilvánvalóan tehetségesen
betöltött szerepét annál inkább bosszantóvá tette. Appius
Claudius, Clodius bátyja, aki ideje nagy részét a Caesarral való
együttműködésnek szentelte, megszállottja volt saját ősi,
patrícius örökségének. Egyik lányát Servilia ához, azaz Cato
unokaöccséhez, Brutushoz adta feleségül, egy másikat
Pompeius legidősebb ához. Az ellenállás nem kizárólag Cato
kiterjedtebb családjából származott; a Marcellus és Lentulus
családok se szívesen látták, hogy újonnan feltámadt választási
sikereiket bárki beárnyékolja. Metellus Scipio pedig kényszert
érzett, hogy egyrészt felérjen híres őseihez – az igaziakhoz és a
fogadottakhoz egyaránt –, másrészt alig várta, hogy
kiaknázhassa az őt Pompeiushoz fűző családi köteléket.
 Egy szó, mint száz, egyetlen római szenátor se látta szívesen,
hogy akár dicsőségben, akár befolyásban felülmúlja őt egy
másik fér . Ellenérzéseiket nem feltétlenül a Caesar által véghez
vitt tettek táplálták – legtöbbjük boldogan méltatta
ugyanazokat a hőstetteket, különösen a Galliában elért
győzelmeit, bár kétségtelenül jobban örültek volna, ha valaki
más aratja le ugyanazokat a babérokat, vagy még inkább annak,
ha többük közt oszlanak el, hogy ne egyetlen embernek jusson
ennyi dicsőség. A nagy múltú családok fér tagjaiba
belenevelték, hogy nekik jár a Köztársaságban betöltött vezető
szerep, ám Caesar kiválósága jócskán megfosztotta őket ettől.
Most viszont esélyük nyílt, hogy derékba törjék a pályafutását –
lehetőség szerint egy olyan bíróságon, amely hasonlóképpen
vélekedik a vádlottról, mint ők, azaz hogy meg kell tőle
szabadulni, ha máshogy nem megy, hát fegyveres erővel.
Pompeius támogatásával ez is lehetségessé vált, így aztán még
arra is hajlandóak voltak, hogy pillanatnyilag az ő abnormális
szerepe fölött is szemet hunyjanak. A jövőben aztán majd őt is
félreállítják, vagy legalábbis csökkentik a hegemóniáját. Amióta
először célzott rá, hogy nem kötelezi el magát Caesar
követeléseinek támogatására, Pompeius felbátorította az
ellenzékét. Cato látszólag legalább reménykedett benne, hogy
elkerülhetik a polgárháborút, és miután kitört, tett bizonyos
lépéseket, hogy enyhítsen a hevességén. Abban bízott, hogy
Caesart megadásra kényszeríthetik. A szövetségesei céljai már
kevésbé voltak egyértelműek. Egyesek nyíltan azt remélték,
hogy hasznot húzhatnak a háborúból. Cicero meglepődött és
undorodott e fér ak legtöbbjének harciassága láttán. Annak se
látta sok értelmét, hogy most hadat viselnek Caesar ellen,
miután évekig tétlenül szemlélték, hogy szemérmetlenül
megerősödik. [14]
Pompeius hozzáállása különbözött ettől. Még a végén se lett
volna ellenére, ha Caesar visszatér a közéletbe, amíg
egyértelműen kikötik, hogy nem lehet egyenrangú ővele, a
feljebbvalója meg végképp nem. Ahogy teltek a hónapok, ez a
vágya egyre határozottabb lett, és Curio megkísérelte a két fér t
közös nevezőre hozni. Pompeius Crassusra hajlandó volt
egyenrangú félként tekinteni, mert mégiscsak idősebb volt nála
néhány évvel, azonfelül Sulla oldalán is harcolt. Meglehet, az is
sokat nyomott a latban, hogy Pompeius meg volt győződve saját
személyes varázsáról és ragyogó taktikai sikereiről – háromszor
tarthatott diadalmenetet, míg Crassus csupán egy egyszerű
ovatiót –, ami megnyugtató fölényérzettel töltötte el a
riválisával szemben. Caesar mindössze hat évvel volt nála
atalabb, ám ennél fontosabb, hogy ő még semmit nem tett,
amikor Pompeius már felszerelte és győzelemre vitte a maga
seregét, és ebben a tekintetben évtizedekkel volt lemaradva
mögötte. Caesart jobban kedvelte, mint Crassust, de ez részben
talán abból eredt, hogy nem látott benne vetélytársát, legalábbis
eleinte. Pompeius még azután is csak az ifjú szövetségest látta
Caesarban, miután az sikereket ért el Galliában, Germániában és
Britanniában. Végtére is ő már három kontinensen is diadalt
aratott – Asia és Africa provinciában, valamint Európában –, és
a hadműveletek során számos különféle ellenséget győzött le,
amelyek között nemcsak barbár, de római is akadt. „Mi van, ha a
am rám akar támadni egy pálcával?” – a megjegyzése nem
csupán a fenyegetettség csekélységére vonatkozott, hanem a
lehetőség nevetséges mivoltára is. Pompeius nem vágyott a
polgárháborúra, de semmi kétsége nem volt afelől, hogy képes
lenne megnyerni, ha bekövetkezik a legrosszabb. Nagyjából
ekkoriban kezdett el hencegni vele, hogy elég dobbantania a
lábával, és Itália-szerte seregek fognak feltámadni a porból.
Látszólag Caesarnak végül muszáj volt behódolnia Pompeius
előtt, elfogadni a visszatéréséül szabott feltételeket, hogy
számíthasson a barátságára és a bíróságokon nyújtott
támogatására. Miután azonban Curio az ő státuszát is
megtámadta, egyre kevésbé hajlott arra, hogy túl nagy
engedményeket szavatoljon Gallia proconsuljának. Caesarnak
észre kellett térnie, ráadásul Pompeius számára még mindig
értékes szerepet tölthetett be, mert tisztában volt vele, hogy
Cato és a társai őt sem igazán szívelik.
Caesar később azt állította, muszáj volt megvívnia a
polgárháborút, hogy megvédje a dignitasát – a jó hírét.
Véleménye szerint a consulsága idején hozott törvényei
szükségesek és hatékonyak voltak, különösen a földtörvények.
Azóta pedig híven szolgálta a Köztársaságot, annak érdekeit és a
szövetségeseit, és a római hatalmat immár olyan vidékeken is
tisztelték, ahol azelőtt soha nem is találkoztak a légiókkal. A
szóban forgó sikereiért a szenátus nem kevesebb mint három
példátlan hosszúságú hálaadással jutalmazta meg. Most pedig
idő előtt meg akarták kurtítani a parancsnokságát – legalábbis
saját meglátása szerint –, miközben i.  e. 52-ben mind a tíz
tribunus jóváhagyta a római nép akarata szerint való törvényt,
amit most mind részleteiben, mind szellemében
érvénytelenítettek. A sikereit gyelmen kívül hagyó ellenségei
nyíltan támadták és szapulták a majdnem egy évtizeddel
korábbi consulsága miatt. A Köztársaság nagy alakjait nem
szokás bíróság elé rángatni. Pompeius ellen ifjúkora óta nem
emeltek vádat, soha, amióta saját légiókat állított ki. Crassust se
merte soha senki perre citálni. Már pusztán a tény, hogy
Caesarnak védekeznie kell, óriási csapás lett volna a
büszkeségére és az auctoritasára nézve. Ráadásul annak az igen
valós veszélye is fennállt, hogy elítélhetik, kiváltképp, ha az
ellenségei irányítják a bíróságot. Consuli tevékenysége
minimum is megosztó volt, bár a római perekben az ártatlanság
ritkán számított meghatározó tényezőnek. Milo sorsa
gyelmeztetőül szolgált, miképp Gabiniusé is, aki i.  e. 67-ben
kieszközölte Pompeiusnak a parancsnoki posztot a kalózok
ellen, majd i.  e. 58-ban – immár consulként – Caesar apósával,
Calpurnius Pisóval segített kiépíteni a triumvirátus pozícióját.
Azután Szíria kormányzója lett, majd nagyrészt saját
kezdeményezésre Egyiptomba vitte a seregét, hogy visszaállítsa
a megdöntött XII. Ptolemaiosz hatalmát, ami egy mesésen
jövedelmező vállalkozás volt. Mégis fölöttébb népszerűtlen
gura maradt, és amikor i. e. 53-ban visszatért Rómába, végül a
vagyona és Pompeius támogatása ellenére is elítélték, hogy
aztán jobb híján száműzetésbe vonuljon.
Caesar könnyen hasonló sorsra juthatott, vagy legalábbis
politikailag elszigetelődik, és a sebezhetőség legkisebb jelére
újabb pereket akasztanak a nyakába. Ennélfogva óriási
kockázatot vállalt volna azzal, ha pusztán Pompeius
támogatására hagyatkozik, és lemond a tartományi
parancsnoki pozíciójáról. Még ha tényleg úgy dönt, hogy
támogatja Caesart, Pompeius akkor se lett volna képes
megmenteni őt. Mindenesetre Cicero példája bizonyította, hogy
nem mindig lehet bízni Pompeiusban. Ha Caesar lemond a
tartományi kormányzói posztjáról, akkor észszerű oknál fogva
megtarthatta volna az imperiumát és egyes katonai egységek
fölötti parancsnokságát, ha Rómán kívül várakozik a
diadalmenetére, amivel galliai győzelmeiért mindenképpen
megjutalmazták volna. Míg át nem lépi a város határát, hogy
lemondjon az imperiumáról, mentesült volna a vádemelés alól.
Ugyanakkor ha meg is teszi mindezt, semmi nem garantálta,
hogy jelöltetheti magát consulnak, ahogy azt a tribunusi
törvény kimondta. Amíg azonban három provincia és tíz légió
parancsnoka maradt, az alkupozíciója igen erős volt. Több mint
egyévnyi folyamatos vádaskodás után igencsak vonakodott ezt
feláldozni. Tisztában volt vele, hogy az ellenfelei elszánták
magukat, hogy elpusztítsák. Pompeiuson pedig soha nem volt
könnyű kiigazodni. I.  e. 50 végére Caesar úgy érezte, sarokba
szorították, és nem szívesen helyezett túl nagy bizalmat régi
szövetségesébe. [15]
 Egy évszázaddal később a költő Lucanus azt írja: „Caesar
képtelen volt elfogadni egy feljebbvalót, sem Pompeiust
egyenrangú félként”. Ő a polgárháborút gyakorlatilag
elkerülhetetlennek látta, miután Julia halálával megszűnt
köztük a kötelék, míg Crassus elvesztésével mindkettejükben
eloszlott azon félelem, hogy magára maradhat a másik kettővel
szemben. Az ókori világban ez meglehetősen racionális
gondolkodás volt, és nem kevés igazságot tartalmazott. S bár ez
alátámasztja a polgárháború elkerülhetetlenségét, nem szabad
túl sokat belelátni. Caesar és Pompeius látszólag még a háborút
megelőző hónapokban sem hitte el, hogy a másik nem fog
meghátrálni, vagy legalább valamiféle méltányos feltételeket
elfogadni. Az elhúzódó viszálykodás viszont felőrölte a másikba
vetett maradék bizalmat is, és ez jelentősen megnehezítette a
megállapodást. Emelték a tétet, s ezzel még idegesebbek lettek,
hogy esetleg hibát vétenek az utolsó pillanatban. Az őszi
választások eredménye még tovább növelte a feszültséget. Az új
évben a harmadik Marcellus is consul lett, és egy másik nemesi
családból kapott társat. Servius Sulpicius Galba fölött arattak
győzelmet, aki szinte a teljes gall hadjárat folyamán hozzáértőn
szolgált Caesar alatt, és egyike volt azon kevés patríciusnak, aki
egyáltalán vele szolgált. Appius Claudius és Caesar apósa,
Calpurnius Piso lett a censor. Előbbi elkezdte megtisztítani a
szenátust a szerinte alkalmatlan guráktól, ami saját kétes híre
miatt elég ironikusan hatott a közvélemény szemében, s főképp
olyan embereket vett célba, akik Caesarral állhattak
kapcsolatban. A későbbi történészt, Sallustiust is ebben az
időszakban penderítették ki, és nyomban Caesar mellé állt. Piso
és a consul Paullus megakadályozott egy Curio elleni támadást,
ami így is civakodássá fajult a szenátusban, amelynek során a
tribunus megtépte a censor köpenyét. Az augurok papi
testületében is üresedés támadt, és Domitius Ahenobarbust
igen feldühítette, hogy az érte folyó küzdelemben alulmaradt
Marcus Antoniusszal szemben, akit a következő évre
tribunusnak is megválasztottak Caesar legtöbb ellenfelét csak
az iránta érzett gyűlölet kötötte össze, így hiba lenne a
tevékenységükben bármiféle szervezettséget gyanítani.
Azonban általánosan elterjedt a nézet, hogy Gallia proconsulja
sebezhető, még jobban felbátorítva az ellenséges érzelműeket,
amitől Caesar még gyanakvóbb és feszültebb lett. A két oldalon
uralkodó hangulat a legkevésbé sem kedvezett bármiféle
kompromisszum megkötésének. [16]
Marcus Antonius vezető szerepet játszott az elkövetkező
eseményekben, ezért érdemes egy kicsit elidőzni e kirívó
karakter vizsgálatánál. Bátor és tapasztalt katonaként már
bizonyított, amikor Gabinius lovasságát vezette a júdeai és
egyiptomi hadműveletek során. I.  e. 52-ben Caesar quaestora
volt, és szolgált a Vercingetorix, valamint az azt követő év
felkelései ellen vezetett hadjáratokon. A két fér távoli rokon
volt, hiszen Antonius anyja egy Julia volt, noha a család egy
másik ágáról származott. A nő bátyja az a Lucius Julius Caesar
volt, aki i. e. 64-ben töltötte be a consuli posztot. A már ismerős
római szokás szerint az apját és a nagyapját is Marcus
Antoniusnak hívták. A nagyapja a maga idejében az egyik
vezérszónoknak számított, de megölték a Marius Rómába való
visszatérését követő tisztogatások során, i.  e. 87-ben. Az apját
különleges parancsnoksággal bízták meg a kalózprobléma
felszámolására i.  e. 74-ben, de mivel neki nem jutott azokból a
forrásokból, amelyek később bőséggel záporoztak Pompeiusra,
legyőzték, és nem sokkal utána meg is halt. Antonius akkor
kilencéves volt. Az anyja kisvártatva újra férjhez ment, és a
jellemformáló évek zömét mostohaapja, Lentulus házában
töltötte, akit a Catilina-féle összeesküvésben játszott szerepéért
i.  e. 63-ban Cicero rendeletére kivégeztek. Ennek hatására
Antonius vajmi kevés szimpátiát táplált az orátor iránt, de nincs
rá bizonyíték, hogy ez vezetett volna a két fér sokkal később
elmérgesedő viszályához. Caesar halála után Cicero retorikája –
különösen Philippicái, egy sor heves kirohanás, amihez a híres
szónok, Démoszthenész eredeti beszédei szolgáltak alapul,
amelyekben az athéniakat gyelmezteti a II. Philipposz
makedón király [Nagy Sándor apja] által képviselt veszélyre –
nagyban hozzájárult Antonius nevének befeketítéséhez. A
túlzás és az előítélet ellenére azonban más források is
alátámasztják, hogy Antonius bőséggel biztosított anyagot,
amiből Cicero dolgozhatott. Ahogy már korábban
megjegyeztük, a hagyomány szerint Curio vezette be Antoniust
a vad tivornyák, a bor és a nők világába. Akár igaz, akár nem,
kétségtelen, hogy Antonius hatalmas lelkesedéssel és szinte
mindenféle önmegtartóztatás nélkül vetette bele magát az
élvezetekbe. A fér ban óriási szenvedély tombolt, és félő volt,
hogy bármelyik pillanatban túlcsordulhat, ugyanakkor erővel
és jókora elszántsággal fűtötte, bármibe is fogott. A szónoki és
katonai képességeit – de a korhelykedését és a
szoknyabolondságát is – oly heves szenvedély táplálta, ami
inkább származott az egyéniségéből, semmint tapasztalatból
vagy képzettségből. A tagbaszakadt ifjú állítólag kedvelte, ha
Herkuleshez hasonlítják, ahogy Pompeius is az új Nagy
Sándorként szeretett önmagára tekinteni. Tribunusként
képtelenség volt gyelmen kívül hagyni a harsány fér t, akit
Caesar ellenfelei sem igen tudtak lehurrogni. Ugyanakkor a
körmönfontabb tárgyalások során Caesar inkább az olyan
guráknak vette hasznát, mint Balbus, a hispán lovag, aki
civilben az ügynökeként tevékenykedett. Nem valószínű
ugyanis, hogy Antonius bárkiben azt a benyomást keltette
volna, hogy a proconsul alig várja, hogy kompromisszumot
köthessen, és esze ágában sincs egy radikális második consuli
kinevezés megszerzése. [17]
 „A KOCKA EL VAN VETVE”

A pletyka és a félretájékoztatás is jókora szerepet játszott az

elmélyülő válságban. Októberben az a hír kapott szárnyra, hogy
Caesar összevont négy légiót Gallia Cisalpinában, ami annak a
jele, hogy háborúra készül. Valójában azonban mindössze
egyetlen légiója tartózkodott a térségben, a Tizenharmadik, ami
saját állítása szerint azért állomásozott ott, hogy a barbár
portyázóktól óvja a határvidéket. December elején, röviddel
azután, hogy a felháborodott Marcellus feloszlatta a szenátust,
ami a kon iktus elkerülése érdekében mindkét fér t le akarta
szerelni, egy újabb, Rómába érkező jelentés arról számolt be,
hogy Caesar már elindult a hadaival, és megtámadta Itáliát. A
hír hamis volt, ám a consul ezt valószínűleg nem tudhatta, és
cselekvésre sürgette a szenátust. Kétségtelenül Curio
ténykedése is hozzájárult, de mivel a túlnyomó többség
vonakodott háborúba lépni, a Ház ellenállt a kérésnek.
Marcellus a megválasztott consulokkal karöltve – bár nem a
saját consultársával – elment Pompeiushoz, egy kardot
ajándékozott neki, és felszólította, hogy óvja meg a
Köztársaságot. Megkapta a Galliából hazahívott két légió
parancsnokságát, amelyeket látszólag a pártusok elleni
hadjáratra tartogattak, és arra utasították, hogy toborozzon
még több katonát. Ezen lépések nem voltak törvényesek, hiszen
a szenátus nem hagyta jóvá azokat, és vésztartalékosok
toborzására sem adott felhatalmazást. Pompeius elfogadta a
megbízást, és azt válaszolta, hogy kész harcolni, amennyiben
szükség lesz rá. Elkezdte a toborzást, de támadó műveletekre
nem került sor. Ez részben annak köszönhető, hogy az újoncok
nem voltak felkészítve, ám az is közrejátszhatott, hogy kiderült,
a szóbeszéd alaptalan.
A közélet úgy folytatódott Rómában, mintha mi sem történt
volna. Caesar tulajdonképpen nem kezdte el a háborút, és az
ellenlábasai eltökélték magukat, hogy ők bizony nem lesznek a
felelősei a kon iktus kirobbantásának. Elképzelhető, hogy
Marcellus és Pompeius mintegy gesztusképp azért még
biztosította a szenátorokat az elszántságáról, Caesart pedig
arról, hogy ők készen állnak a harcra, ha kiprovokálja. Nagy
valószínűséggel még mindig abban reménykedtek, hogy
meghátrál. Caesar igen előnytelen pozícióban volt, mert nem
hagyhatta el a provinciát, hogy személyes tárgyalást
folytathasson, és kénytelen volt levelekre és megbízottakra
támaszkodni. Curio igyekezett meggyőzni a szenátust, hogy
fogadjanak el egy rendeletet, ami elítéli Pompeius toborzó
kampányát, és arra utasítja a jó polgárokat, hogy ne vonuljanak
be. Nem járt sikerrel, s mivel a tribunusi év korábban kezdődött
és végződött a normális politikai ciklusnál, a hivatali ideje lejárt,
és elment, hogy Caesarral konzultáljon. Amit Caesar emberei
nem tettek, az éppoly alapos vizsgálat tárgyát képezte, mint
amit valójában tettek vagy mondtak. December hatodikán
Caesar hű bizalmasa, Hirtius a városba érkezett, ám néhány óra
elteltével tovább is állt. Nem látogatta meg Pompeiust, és nem
várta meg a Metellus Scipióval másnap reggelre szervezett
találkozót. Pompeius tudatta Ciceróval, hogy ezt ő annak
jeleként értelmezi, hogy a Caesarral való szakítás immár
végleges. Mindazonáltal ő és a többiek nem sürgették a háború
kitörését, sőt viszolyogtak a kezdeményezéstől. [18]
Január elsején hivatalba léptek az új consulok. Lentulus, aki
hatalmas adósságokat halmozott fel, és Caesar szerint azzal
kérkedett, hogy ő lesz a második Sulla, még Marcellusnál is
sokkal szélsőségesebbnek bizonyult. Ugyanakkor Marcus
Antonius már tribunus volt, és az egyik kollégájával, Quintus
Cassius Longinusszal együtt töltötték be Curio szerepét.
Kizárólag ezen fér ak állhatatosságának köszönhető, hogy
Caesar levelét felolvashatták a szenátusban, bár a consulok
megakadályozták a róla szóló vitát. A levélben a proconsul
felidézte a Köztársaság nevében véghez vitt, nagy sikereit, és
megismételte azon igényét, hogy csak akkor kényszeríthetik,
hogy lemondjon a parancsnokságáról, ha Pompeius is ugyanígy
tesz, ennek elmaradása viszont egyértelműen a háború rémével
fenyeget. Cicero, aki épp ekkor érkezett vissza Róma
környékéről, a „vad és fenyegető levél” szavakkal illette az
üzenetet. Ezután szavazást tartottak Metellus Scipio
indítványáról, ami kijelentette, hogy Caesarnak egy megadott
napon le kell tennie a fegyvert, különben közellenségnek
nyilvánítják. Elfogadták ugyan, de Antonius és Cassius
nyomban megvétózta az eredményt. Bizalmasabb légkörben
Caesar sokkal békülékenyebb hangot ütött volna meg, és úgy
tűnik, rengeteg vezéralaknak személyesen írt vagy
megbízottakat küldött hozzájuk, köztük Catóhoz is. Felajánlotta,
hogy lemond Gallia Transalpináról és az összes légióról, kettő
kivételével, ha engedélyt kap, hogy a többi fölötti
parancsnokságát megtarthatja, és élhet a számára i. e. 52-ben a
tribunusok által megszavazott előjogokkal. Ezzel a lépéssel
ugyan Pompeius javára billent volna a mérleg az itáliai
haderőket illetően, ám komolyan meggátolta volna, hogy
erőszakos háborút vívjon. Cicerót is bevonták a tárgyalásokba,
mert úgy hitte, hogy muszáj mindent megtenni, hogy elejét
vegyék a kon iktusnak, és azon a véleményen volt, hogy a
szenátorok túlnyomó része ebben egyetért vele. Megkereste
Caesar ellenfeleit és barátait egyaránt, és az utóbbiak
hajlandóak voltak további engedményeket tenni, aminek
értelmében csak Gallia Cisalpinát és egyetlen légiót tarthatott
volna meg. De ez még mindig nem volt elég. Cato kijelentette,
hogy ő semmiféle bizalmasan hozott döntéssel nem ért egyet,
amit nem az egész szenátus hagy jóvá, de alapvetően sem ő, sem
a legközelebbi szövetségesei nem fogadnak el semmit, ami
megnyitná az utat Caesar előtt a második consulság felé. Cicero
december vége felé már úgy érezte, hogy Pompeius elért addig a
pontig, hogy már örülne a háborúnak. A források
ellentmondásosak, de az első ajánlatot valószínűleg
visszautasította. A második – egy légió plusz Gallia Cisalpina –
már kedvére való volt, de azzal kellett szembesülnie, hogy Cato,
Metellus Scipio és a többiek döntötték el a kérdést a feje fölött.
Összességében senki nem volt túl bizakodó ilyen gyanakvó és
gyűlölködő légkörben. És a távolság sem segített a dolgon. A
Galliában állomásozó veterán sereg élén álló Caesar még a
mérsékeltek szemében is meglehetősen baljós gurának tűnt.
Ilyen messzeségből esélye sem volt rá, hogy személyes varázsát
kamatoztassa. [19]
A szenátori gyűlések rendre zsákutcába jutottak, miután
Antonius és Cassius az összes, consulok által benyújtott, Caesart
támadó indítványt megvétózta. A helyzet önmagában is
reménytelennek látszott, amin Antonius temperamentuma
végképp nem segített. Az a fajta ember volt, akinek
egyfolytában türtőztetnie kellett magát. Évekkel később Cicero
írta róla, hogy felszólalásában „szokásához híven hányta a
szavakat”. Néhány héttel korábban a tribunus egy kivételesen
vitriolos előadást nyújtott a szenátusban, amellyel Pompeius
egész pályafutását szétcincálta, és a fegyveres kon iktus
rémével fenyegetett. Utána Pompeius megjegyezte: „Mire
számíthatunk Caesartól, ha magához ragadja a Köztársaság
irányítását, ha már a gyenge és semmirekellő quaestora is így
viselkedik?” Az egyik szenátusi ülést követően Pompeius az
összes szenátort a város határán kívül álló házába hívta, hogy
biztosítsa őket rendíthetetlen támogatásáról, és arról, hogy
készen áll a harcra, ha a szükség úgy hozza. Caesar apósa, Piso
engedélyt kért, hogy az egyik praetorral hat nap alatt Gallia
Cisalpinába utazhasson, hogy személyesen beszélhessen Caesar
lelkére, mielőtt a szenátus bármilyen végleges döntést hoz.
Mások egy még népesebb küldöttséget javasoltak. Lentulus,
Cato és Metellus Scipio ellenezte az ötletet, és végül semmi nem
lett az egészből. Helyette a szenátus i.  e. 49. január hetedikén
megszavazta a senatus consultum ultimumot, és „a Köztársaság
sértetlenségét biztosítandó, a consulokat, praetorokat,
tribunusokat és az összes proconsult a város közelébe” hívta.
Caesarról külön nem rendelkeztek – minthogy a proconsulokra
való hivatkozás célja nyilvánvalóan az volt, hogy Pompeiust az
események középpontjába állítsa –, de a rendelet célja mindenki
számára nyilvánvaló volt. Caesar állítása szerint Lentulus,
Pompeius, Cato, Scipio és megannyi ellenfele ezzel
egyértelműen pálcát tört a háború mellett. Míg egyeseket
illetően valószínűleg igaza volt, mások számára ez csupán
annyit jelentett, hogy a végsőkig emelik a tétet, hogy végképp
Caesar értésére adják, harc nélkül immár semmiképp nem ússza
meg a dolgot, kivéve, ha meghátrál. A szenátus
alaprendeletének életbe léptetése felfüggesztette a normális
törvényeket, és nem lehetett megvétózni. Lentulus
gyelmeztette Antoniust és Cassiust, hogy Rómában
maradásuk esetén nem tudják garantálni a biztonságukat. Curio
társaságában – aki valószínűleg maga hozta Caesar levelét, amit
január elsején felolvastak – a két tribunust egy bérelt szekéren,
rabszolgának álcázva csempészték ki a városból. [20]
A következő napok pontos időrendi sorrendjét nem lehet
teljes bizonyossággal megállapítani. Caesar már Gallia
Cisalpinában tartózkodott egy ideje, ahova elsődlegesen –
legalábbis saját állítása szerint – azzal a céllal ment, hogy
aláírásokat gyűjtsön az auguri tisztségre pályázó Marcus
Antoniusnak, majd – mivel ez az érkezése idejére már
megtörtént – azért, hogy segítsen a tribunusi kampányában. Az
utóbbi időben Ravennában állomásozott, a provinciája határa
közelében. Vele tartott a Tizenharmadik légió és egy nagyjából
háromszáz fős lovasság. Számos forrásunk szerint a légió ötezer
emberrel közel teljes létszámot képviselt, ám kérdéses, hogy
erről megbízható információval rendelkeztek-e.
Valószínűbbnek látszik, hogy valamivel kevesebben voltak. Az
ősz eleje óta Caesar átcsoportosította a seregét, néhány légiót
készenlétbe állított, hogy megakadályozza Pompeius hispán
hadainak esetleges támadását, míg másik hármat vagy négyet
azért tartott készenlétben, hogy csatlakozni tudjanak hozzá az
Alpoktól délre. Ugyanakkor szántszándékkal tartózkodott attól,
hogy egy komplett sereget összevonjon, nehogy az ellenfelei a
háborús készülődés bizonyítékát lássák benne. Pompeius a
maga roppant hadi tapasztalatával felvértezve feltehetően meg
volt győződve róla, hogy Caesar nem áll készen Itália
megszállására. A Ravennából Ariminumba (a mai Riminibe)
vezető úton a provincia és Itália határát a Rubicon jelölte, egy
aprócska folyó, amelynek helyét mind a mai napig nem sikerült
meggyőzően beazonosítani. Caesarnak hamar a fülébe jutott,
hogy január elején a szenátus kikezdte, majd életbe léptette az
alaptörvényt, ami után a tribunusok menekülésre
kényszerültek. A hír már a szökevények előtt elérhetett hozzá.
Biztos, ami biztos, elszánta magát a cselekvésre.
A Feljegyzések átsiklik az ezt követő történéseken, a Rubicont
egyáltalán meg sem említi, de a későbbi források sokkal
részletesebb leírást nyújtanak. Caesar Ravennában töltötte a
napot, nyugodtan intézte tovább az ügyeit, mintha semmi
szokatlanra nem készülne. Talán január tizedike lehetett, de
ismét jegyezzük meg, hogy lehetetlen bármit teljes
bizonyossággal állítani az ókori világ e meghatározó fejezetéről.
A centuriók és legionáriusok egy részét már útnak indította
hétköznapi ruhában, álcázott fegyverekkel, hogy ragadják
magukhoz az irányítást Ariminumban. A proconsul néhány
órát tréningező gladiátorok szemlélésével töltött, s közben egy, a
jövőben felépítendő kiképzőiskola terveit latolgatta. Amikor
leszállt az éj, megfürdött, majd leült vacsorázni, de először
üdvözölte nagyszámú meghívott vendégét. A szokásosnál
sokkal korábban elbúcsúzott, de megkérte az asztaltársaságot,
hogy maradjanak ott, és várják meg, amíg visszatér. Néhány
rangidős tisztjét és szolgáját előre gyelmeztették, és odakinn
találkozott velük. Az egyiküket Asinius Polliónak hívták, aki
később maga is megírta a polgárháború történetét, amit
forrásként Plutarkhosz és talán Suetonius is felhasznált. A
Tizenharmadik légiónak és a lovasságnak parancsba adta, hogy
kövessék, amint elkészülnek. Néhány tisztje társaságában bérelt
fogatra szállt – amit Suetonius állítása szerint egy csapat öszvér
húzott, amelyeket a közeli pékségtől kölcsönöztek. Elindultak az
éjszakai úton Ariminium felé. Suetonius szerint nem sokkal
később komikus jelenet játszódott le, ugyanis a kocsi eltévedt a
sötétben, és hajnalig kóvályogtak, míg végre találkoztak
valakivel, aki útba igazította őket. Plutarkhosz és Appianosz
erről nem tesz említést, sőt mindketten azt állítják, hogy Caesar
hajnalhasadásra már Ariminumban volt. Ezért 11-én már korán
utolérte a menetelő cohorsokat, és a Rubicon folyóhoz ért.
Mielőtt átkelt a hídon, állítólag megállt, és a gondolataiba
mélyedt, mielőtt megszólította a tisztjeit, köztük Polliót.
Állítólag arról beszélt, hogy mibe kerülne neki, ha nem tenné
meg ezt a lépést, és arról, hogy milyen árat fog érte zetni az
egész római világ, ha megteszi. Suetonius azt írja, ekkor egy
természetfeletti lény jelent meg, ami először furulyázni kezdett
nekik, majd az egyik katonazenész kezéből kiragadta a kürtöt,
megfújta, és átmasírozott a folyón, mintegy bátorítva a
katonákat, hogy kövessék a példáját. Nem valószínű, hogy Pollio
írása szolgált forrásul e dajkamesének. Ő feltételezhetően híven
ismételte meg Caesar utolsó szavait, mielőtt elszánta magát,
hogy átkel a folyón, noha ez is néhány enyhén eltérő verzióban
maradt ránk. Plutarkhosz azt állítja, görögül beszélt, és a költő
Menandertől idézte, hogy „Dobassék el a kocka!” (Aneristho
kubos.) Suetonius viszont az ismertebb latin szállóigéről számol
be: „A kocka el van vetve.” (Iacta alea est.) [21]
 A szerencsejátékhoz kapcsolódó szólás igen helyénvalónak
látszott, hiszen úgy fogott bele a polgárháborúba, hogy alig több
mint a hadereje egytizede tartott vele. Még amikor az összes
katonáját összevonta, az ellenségei erőforrások tekintetében
akkor is túltettek rajta. Habár utólag tudjuk, hogy Caesar így is
győzedelmeskedett, a sikere az események idején egyáltalán
nem volt magától értetődő – talán nem is igazán volt valószínű.
Azért döntött mégis a harc mellett, mert saját meglátása szerint
az összes többi kilátás még rosszabb volt. A Köztársaságot egy
olyan klikk uralta, amelyik ttyet hányt a szabályokra, és
különösen a tribunátus hagyományos hatalmáról és jogairól
nem akart tudomást venni. Caesar viszont elég egyértelműen
kifejezte, hogy a Köztársaság az elsődleges és legfőbb dolog,
mert ez a csoport a szemére vetette, hogy megindult ellenük. A
római világnak azért kellett káoszba és vérontásba sodródnia,
mert egy ember éppoly elszántan védte a saját dignitasát, mint
amilyen elszántan ők megpróbálták lerombolni azt. Az előző
tizennyolc hónapban mindkét oldal felváltva emelte a tétet.
Mindegyik fél egyre hajthatatlanabb lett, nőtt a gyanakvás, és az
egymás iránt érzett bizalom túlságos mértékben megcsappant
ahhoz, hogy bármiféle reális esély látszott volna a kiegyezésre.
Az i. e. 49 januárjában kezdődő polgárháborúra nem kerülhetett
volna sor, ha Catót, Domitius Ahenobarbust és társaikat nem
hajtotta volna az a Caesar iránt érzett keserű, megszállott
gyűlölet, aminek hatására mindenképp meg akarták
akadályozni, hogy visszatérjen a közéletbe consulként. Azonban
még ez sem számított volna oly sokat, ha Pompeius nem kap az
alkalmon, hogy a felsőbbrendűségét bizonyítsa, és megmutassa
ezeknek a fér aknak – és Caesarnak –, hogy márpedig
elsősorban őt kell piedesztálra emelniük. S végül a harc nem
kezdődött volna el, ha Caesar nem helyez oly nagy hangsúlyt a
saját tekintélyére és státuszára. Az életpályája egészen eddig a
pontig azt bizonyította, hogy bármikor hajlandó vállalni a
kockázatot, ha elég értékes az érte járó jutalom. Viszonylag
ritkán volt hajlandó meghátrálni – például amikor elbocsátották
a praetori posztról –, és akkor is csak azért, ha egyértelműen az
látszott az egyetlen eszköznek, aminek segítségével a
pályafutását folytathatta. I.  e. 49-ben ez a lehetőség
gyakorlatilag bezárult előtte, vagy legalábbis olyan kockázattal
járt, ami még a háborúnál is nagyobbnak tűnt. A római
arisztokrácia erkölcsi világképe bőszen méltatta az elszántságot,
és különösen csodálták az olyan hadvezéreket, akik nem
könnyen adták meg magukat az ellenfélnek. Ugyanakkor az
ellene hozott döntések törvényességével kapcsolatban
felmerülő kétségek ellenére végül egyetlen dolog számított. A
Rubicontól északra Caesart megillette az imperium, a folyótól
délre azonban nem. Amint átlépte azt, kétséget kizáróan lázadó
lett, bármilyen oka is volt rá. Ilyen tekintetben az ellenségei
győzelmet arattak, és immár több joguk volt azt állítani, hogy a
Köztársaság törvényeinek védelmezői. Most már végleg eldőlt,
hogy erővel tiporják el, ahogy Catilinát is, és ahogy annakelőtte
Lepidust is elhallgattatták. A fegyveres erőhöz folyamodás
annak a jele volt, hogy Caesar politikai eszközökkel nem tudta
elérni, amit akart. A kocka el volt vetve, de még senki nem
tudhatta, milyen számot fog mutatni, amikor megállapodik.
 XVIII

BLITZKRIEG: ITÁLIA ÉS HISPÁNIA,

I. E. 49. TÉL – ŐSZ

„Azt kérdem én: mi folyik itt? Mi történik? Ami engem

illet, a sötétben tapogatózom. Valaki azt mondja,
»Cingulumot még tartjuk – Anconát elvesztettük;
Labienus dezertált Caesartól.« A római nép
hadvezéréről beszélünk itt, vagy Hannibálról…? Azt
állítja, mindezt a tisztessége megóvása érdekében
teszi. De hol a tisztesség, ha a becsület hiányzik?” –
Cicero, i. e. 49. január 17–22. körül [1]

„Meglátjuk, hogy ezzel a módszerrel önként elnyerjük-

e mindenki támogatását, és tartós győzelmet aratunk-
e, hiszen a kegyetlenségük miatt másoknak nem
sikerült elmenekülni a gyűlöletük elől, és tartós
győzelmet aratni – kivéve Lucius Sullát, de én nem
akarok hozzá hasonlítani. Ez egy újfajta hódítás, a
szánalomból és a nagylelkűségből nyerjük az erőnket.”
– Caesar, i. e. 49. március eleje [2]

A polgárháború kezdetén Caesar felsorakoztatta a

Tizenharmadik légiót, és beszédet intézett az emberekhez. Saját
beszámolója szerint az ellene elkövetett igazságtalanságokról
számolt be nekik, és hogy régi barátja és szövetségese, a
sikereire féltékeny Pompeius hagyta, hogy az ellenségei
magukhoz csábítsák. A proconsul a legionáriusoknak legfőképp
azt a megvetést ecsetelte, amit a néptribunusok szent jogai iránt
tanúsítottak, amikor gyelmen kívül hagyták a vétójogukat –
amit még Sullának se volt mersze elkövetni. Azt nem vitatta,
hogy a szenátusnak joga van megszavazni a senatus consultum
ultimumot, de tagadta, hogy szükség lett volna rá, és azt is
leszögezte, hogy hasonló körülmények közt még sosem volt rá
példa, hogy életbe léptessék, csak amikor Rómát közvetlen
veszély fenyegette. Más források szerint Caesar a mondandóját
alátámasztandó a katonák elé állította Antoniust és Cassiust.
Még mindig azt az álruhát viselték, amiben elmenekültek
Rómából, és a látvány állítólag igencsak meghatotta az
embereket. Először csak sajnálták őket, aztán dühösek lettek,
amiért egyesek lábbal tiporják azt a magistratusi testületet,
amelyet elsősorban az egyszerű polgárok védelmére alakítottak.
Mire Caesar befejezte a mondandóját, a legionáriusok bőszen
kiabálták, hogy készen állnak megtorolni mind az ellene, mind
a tribunusok ellen elkövetett sértéseket. Nem tudjuk biztosan,
hogy erre a csapatszemlére még Ravennában került-e sor, vagy
már Ariminumban, miután átkelt a Rubiconon. De a katonák
reakciója számított leginkább. A Tizenharmadik légiót Caesar
alapította hét évvel azelőtt, és azóta is vele szolgált. A katonák
bíztak benne, hogy dicsőségre vezeti őket, ahogy a múltban is
tette megannyiszor. Nem felejtették el, milyen nagyvonalúan
bánt a hadizsákmánnyal, a dicséretekkel és kitüntetésekkel.
Fennállása alatt egyszer majdnem megduplázta a legionáriusok
éves illetményét, 125-ről 225 denariusra emelve. A
tizenhármasok többsége valószínűleg a Pótól északra eső
vidékről származott, s csupán latin joggal rendelkeztek, ám
mégis teljes jogú polgárként bánt velük. A tisztjei – egyrészt a
nagyjából féltucatnyi tribunusa, másrészt a hatvan centuriója –
mind neki köszönhették a kinevezésüket és későbbi
előléptetésüket. Némelyiküket még Pompeius ajánlotta a
gyelmébe – ezeknek felajánlotta, hogy sértetlenül távozhatnak
a javaikkal, ha úgy érzik, hogy a lelkiismeretük azt súgja, tartsák
tiszteletben korábbi hűségesküjüket. Nem tudunk róla, hányan
éltek a lehetőséggel. Az egész állomány – nem csupán a
Tizenharmadik légióé, hanem a teljes seregé – sokat nyert
Caesaron, s a jövőben még többre számíthattak, különösen a
felmentett veteránoknak járó parcellákat illetően. Nem
valószínű, hogy a Caesar ellenségei által uralt szenátustól
hasonló nagylelkűségre számíthattak e tekintetben. Gyakorlati
értelemben a Galliában állomásozó sereget anyagi érdekeltség
fűzte Caesar győzelméhez, ha már egyszer polgárháborúra
került a sor. Miután oly sokáig szolgáltak együtt, ismerték a
parancsnokukat, és bíztak benne, noha az ellenségeiről kevesen
tudtak bármit is.
Igazán gyelemreméltó a sereg Caesarhoz való hűsége a
polgárháború folyamán – és még a halála után is –, azonban
túlságosan is könnyű kézenfekvőnek venni a jelenséget. Jobbára
egyértelműen a hadvezér és azon tisztjei, illetve emberei közti
kötelékkel magyarázhatjuk, akik a galliai hadjáratok idején
nőttek fel, hisz nagy gonddal fejlesztette és jutalmazta őket.
Ugyanakkor botorság lenne csupán ennyit látni a dolog mögött,
vagy tagadni, hogy a politikának bármi köze lett volna az
egészhez. A tisztek részletekbe menően tájékozottak voltak a
Rómában történteket illetően. Elég észszerű a felvetés, hogy
Caesar seregének zöme kezdte úgy érezni, hogy a vezérükkel – s
rajta keresztül mindannyiukkal – néhány szenátor becstelenül
elbánt, ezért meglehetősen nehezen tudtak úgy tekinteni rájuk,
mint a Köztársaság legitim vezetőire. Ugyanis rengeteg rómait –
vagyonost és nincstelent egyaránt – erős érzelmi kötődés fűzte a
tribunátus intézményéhez. A helyesen cselekvés vágya a régi jó
lojalitással és az önös érdekkel kiegészülve kellő okot
szolgáltatott Caesar seregének, hogy habozás nélkül fegyvert
fogjon más rómaiak ellen, és visszaterelje a dolgokat a helyes
útra. [3]
Caesar katonáinak zöme nem sokáig töprengett, hogy melyik
oldalra álljon, ám a legtöbb római igen nehezen döntötte el
ugyanezt a kérdést. Mire az ellenségeskedés megkezdődött, a
népességnek csak igen kis hányada volt mélyen elhivatott
bármelyik fél irányába. Most még a korábban elkötelezett, buzgó
hívek is hátrább léptek. Egyikük Caius Claudius Marcellus volt,
aki i.  e. 50-ben a kardot ajándékozta Pompeiusnak, felszólítva
őt, hogy védje meg a Köztársaságot. Miután polgárháborúra
került sor, inkább úgy döntött, hogy semleges marad, talán
azért, mert a Caesar unokahúgával kötött házasságát tartotta
szem előtt. Calpurnius Pisótól senki sem várhatta, hogy
szembehelyezkedjen saját vejével, de nem is játszott aktív
szerepet a háborúban, különösen a kezdeti hónapokban. Sokak
számára a családi kötelék és a régóta fennálló barátság
meghatározó szerepet játszott az elköteleződésben, ám a római
elit szűk köreiben sokan mindkét oldal vezéreivel közeli
kapcsolatban álltak, így rendkívül nehéz döntést kellett
meghozniuk. Rengetegen egyik fél felé sem voltak elkötelezve,
de a Sulla és a Mariusok közt dúló harcok idejéből még nem
felejtették el, pusztán az, hogy nem vesznek részt a
kon iktusban, még nem szavatolja a biztonságukat. Brutus,
Servilia a kínosan ügyelt rá, hogy elkerülje Pompeiust, hiszen a
hadvezér i. e. 78-ban, a Lepidus-féle lázadás idején kivégeztette
az apját. Most viszont úgy vélte, anyja régi szeretője rossz úton
jár, és úgy döntött, hajlandó apja gyilkosa alatt szolgálatot
vállalni. Ez részben elvi kérdés volt, de a családi kötelékei miatt
aligha lehetett kérdéses, hogy melyik oldalra áll. Cato házában
nevelkedett, rajongott a lozó áért, akárcsak a nagybátyja, a
felesége pedig Appius Claudius egyik lánya volt. [4]
Amikor Labienus január közepén elpártolt Caesar seregétől, az
nagy érvágásnak számított. Rangidős legatusa a kezdetektől
mellette szolgált Galliában, és a főtisztek közül messze a
legtehetségesebbnek számított. A többi legatushoz képest
Labienus előkelőbb szerepet kapott a Feljegyzésekben. A
történészek arra a feltételezésre jutottak, hogy Labienus praetor
lehetett, mielőtt Galliába ment, talán i.  e. 60-ban, de ezt
semmiféle bizonyíték nem támasztja alá. Azonban ha a feltevés
helyes, akkor a polgárháború idején legalább ötvenéves lehetett,
így már jó ideje megfelelt a consuli jelöltség követelményének. A
galliai hadjáratok idejére gyakorlatilag Caesar érdekében
halasztotta el saját pályafutása folytatását. Legatusként maga is
szerzett némi dicsőséget, bár annak oroszlánrészét a proconsul
aratta le. Néhány önállóan végrehajtott hadműveletével –
különösen, amelyeket a lázadó törzsek ellen vezetett i. e. 54–53-
ban és 52-ben – minden bizonnyal kiérdemelte volna a
diadalmenetet, ha maga is egy provincia kormányzója lett
volna, és nem csupán valakinek az alárendeltje. A hadjáratok
során ő is dúsgazdag lett, mert Caesar sokkal nagyvonalúbban
bánt a pénzzel, mint a dicsőség osztogatásával. Cicero fájlalta
Labienus újonnan szerzett vagyonát. Valószínűleg Catullus
megvetését is kivívta, ha van bármi alapja annak a feltevésnek,
hogy őt támadta a verseiben a Mentula – pöcs- vagy faszfej –
névvel. Több mint valószínű, hogy Caesar további
kitüntetésekkel akarta illetni Labienust, és abban
reménykedett, hogy i. e. 48-ban ő lesz a consultársa. A rangidős
tiszt lojalitását illetően már i.  e. 50 nyarán megindult a
szóbeszéd, de Caesar úgy döntött, hogy bizalmat szavaz az
alárendeltjének, és Gallia Cisalpinába küldte, Itália közelébe,
ahol az ellenség csábításához is közelebb lehetett. Végül
azonban a gesztus kudarcot vallott, mert Labienus átállt Caesar
ellenségeihez. Ami azt illeti, valójában csak egy korábbi
lojalitásának tett eleget, hiszen Picenumból származott, a
Pompeius családja által uralt vidékről. Feltételezések tárgya,
hogy a múltban Pompeiusszal szolgálhatott, illetve utóbbi a
pályafutását is támogathatta. Mindez elég valószerűnek tűnik,
noha a személyes elégedetlensége is éppoly fontos szerepet
játszhatott a döntésében. A sikeres hadvezérek az egész
történelem folyamán hajlamosak voltak rá, hogy óriási
önbizalom jeleit mutassák, ami gyakran párosult mások
hozzáértésének lekicsinylésével, illetve a mások hírnevére való
féltékenységgel – Napóleon tábornagyai vagy a második
világháborúból a szövetségesek rangidős tisztjei juthatnak
eszünkbe, de rengeteg egyéb példát találhatnánk. Labienus a
legjobb évei javát Caesarra áldozta, és látszólag úgy érezhette,
hogy nem méltányolták kellőképpen. A hadjáratok során
számtalanszor úgy érezhette, hogy saját képességeinek és
tetteinek köszönhető, hogy győzelmet arattak, és nem
Caesarénak. A ránk maradt forrásokból az a benyomásunk lehet,
hogy meglehetősen nyers jellem volt, aki semmi esetre sem
rokonszenves alak. Az állandó másodikként való elismerés
miatti neheztelés és abbéli meggyőződése, hogy a tehetségét
nem méltányolják eléggé, könnyen befolyásolhatták a döntését.
Továbbá az is elképzelhető, hogy úgy ítélte meg, Caesar el fogja
veszíteni a háborút, különösen, ha a proconsult megfosztják az
általa képviselt igazi tehetségtől. Miután Caesar meghallotta,
hogy Labienus elpártolt tőle, úgy döntött, újabb gesztust
gyakorol, és parancsba adta, hogy az összes poggyászát küldjék
utána. [5]
A háború rémével szembesülve sokaknak a nyerő oldal
kiválasztása egyet jelentett a megszerezhető haszonnal és
személyes előnyökkel. Cicero levelezőtársa, Caelius Rufus már
i. e. 50 augusztusában hangot adott cinikus véleményének:

Gondolom, nem felejted el, hogy egy otthoni,

alkotmányos alapokon folytatott cívódásban, ami
nem fenyeget fegyveres kon iktus rémével, az
embernek illik a becsületesebb ügy mellett
 elköteleznie magát; ámbár amint háborúra kerül a sor,
és megoszlanak a szekértáborok, akkor az erősebb
mellé állnak, és annak igazát bizonygatják, aki
erősebb. Úgy vélem, ebben az egész torzsalkodásban
Pompeiust a szenátus és az „ügyvédek” fogják
támogatni – viszont azok, akikben nincs félelem, és
nincs mit veszíteniük, Caesar mellé állnak, akinek a
hadserege összehasonlíthatatlanul jobb. [6]

Szavához hűen Caelius a jobb sereg oldalára állt, mintsem

amellé, ahol a legelőkelőbb fér ak parádéztak, és amely a jobb
ügyet képviselte. Nem mindenki értett egyet a hatalmi
egyensúlyt illető politikájával. Caesar tíz légióval rendelkezett,
valamennyien a galliai hadjárat veteránjai voltak. Még két
légiónak megfelelő, huszonkét, Gallia Transalpinában toborzott,
független cohors gyarapította a létszámot, valamint a Galliából
és Germániából származó gyalogság és a szövetséges
segédcsapatok. A csatákban, balesetben vagy betegség miatt
elvesztett katonákat leszámítva, nem valószínű, hogy
bármelyik légió – főleg a leghosszabb ideje szolgálatot teljesítők
– papírforma szerinti létszámot tudott volna felvonultatni.
Nagyvonalú számítások szerint Caesar i.  e. 49 elején nagyjából
45  000 legionáriussal rendelkezhetett, noha könnyen lehet,
hogy ez a szám 30–35 000 embernél nem rúgott többre. Ember
ember elleni küzdelemben ezek a katonák jobbak voltak, mint
bármilyen emberanyag, amihez az ellenség hozzáférhetett. A
két légió, amit Caesartól elvettek, Dél-Itáliában táborozott. Az
egyiket, az Első teljes alakulatát feleskették Pompeiusra, de a
másikat – eredetileg a Tizenötödik légiót, de az újraszámozás
óta a Harmadikat – Caesar toborozta magának. Mindkét egység
három hadjáraton szolgált Galliában. Pompeius hamar
felismerte, hogy a régi parancsnokuktól való elpártolásukról
szóló jelentés hiú ábrándnál alig lehet több. De legalábbis nem
bízott annyira magában, hogy ezeket az embereket a saját
egykori bajtársaik és hadvezérük ellen vezesse csatába. Hét
teljes létszámú, kiképzett légiója állomásozott a hispán
provinciákban, ám ezek csekély vagy semmilyen harci
tapasztalattal nem rendelkeztek, így hiányzott belőlük az a fajta
magabiztosság, amit Caesar emberei megannyi év győzelmei
után magukénak érezhettek. Ráadásul igen messze voltak, így a
kon iktus kezdeti szakaszában semmiféle szerepet nem
játszhattak. Hosszú távon Pompeius és szövetségesei sokkal
nagyobb forrásokhoz férhettek hozzá emberből, pénzből,
állatokból és felszerelésből, mint Caesar. Itália-szerte megindult
a toborzás, ami nagyszámú újonccal kecsegtetett, s mivel a
consulokat is maguk mellett tudhatták, az állami vagyonhoz is
hozzáférhettek. A tengerentúlon Pompeius kliensekkel és jó
kapcsolatokkal rendelkezett Hispániában, Észak-Afrikában és a
keleti provinciákban, akiket felszólított, hogy küldjenek
katonákat, és anyagilag is támogassák az ügyet. A források
mozgósítása, a seregek toborzása, a felszerelésük és
hadtáputánpótlásuk megszervezése időbe telt, az újoncok
katonává érlelése még inkább. Az egyik oka, hogy a háborúhoz
vezető hónapokban Pompeius és a szövetségesei ilyen
hajthatatlan politikát képviseltek, az volt, hogy kellő haderőt
biztosítsanak Caesar eltiprásához. Csupán reménykedhettek
benne, hogy bejön a számításuk, és az ellenfelük elég időt hagy
nekik a felkészülésre.

AZ ITÁLIAI HADJÁRAT, JANUÁR–MÁRCIUS

A hír, hogy Caesar átlépte a Rubicont, megdöbbentette az

ellenfeleit. A január igen kedvezőtlen hónapnak számított, hogy
utánpótlással lehessen ellátni egy mozgásban lévő sereget. A
korábbi pletykákkal ellentétben valószínűleg azt hitték, hogy a
serege zöme még az Alpoktól északra tartózkodik. Ám annak a
jele is lehetett, hogy sokan közülük még a senatus consultum
ultimum megszavazása és a mozgósítás megkezdése után is azt
hitték, hogy az egységüket és a nyilvánvaló túlerejüket látván
Caesar meghátrál. Talán általános volt az a feltételezés, hogy
megvárja a hadjáratozáshoz alkalmas évszakot, és gondosan
összegyűjti a haderejét, mielőtt elszánja magát a cselekvésre,
netán védekező állásponton marad, hátha esély adódik a
további tárgyalásra. A január hetedikét követő napokon a
szenátus számos alkalommal gyűlésezett a város határain kívül,
hogy Pompeius megnyugtathassa a szenátorokat. Az apósa,
Metellus Scipio megkapta Szíria parancsnokságát, Domitius
Ahenobarbus pedig Gallia Transalpinába mehetett
proconsulként. Caesar a Feljegyzésekben megemlíti, hogy eszük
ágában sem volt jóváhagyatni eme kinevezéseket a népgyűlés
szokásos szavazásával. Ugyanakkor mindkét fér megtartotta a
tartományba indulást megelőző, szokásos magistratusi
formaságokat, majd elviharzottak a provinciáikba, ahogy a más
parancsnokságba kirendelt propraetorok is tették. Utóbbiak
egyike Gallia Cisalpinát kapta. Caesar ellenfelei nyíltan amellett
döntöttek, hogy fegyverrel szállnak szembe vele, csakhogy erre
nem álltak készen. A sorozás folyamatban volt, miképp a
fegyverek és felszerelések összegyűjtése is, de a szó
legcsekélyebb értelmében sem lehetett azt mondani, hogy Itália
felkészült a védekezésre. Caesar sem állt készen abban az
értelemben, hogy a támadás előtt biztosan jobban tetszett volna
neki, ha azonnal egy erősebb sereg áll a rendelkezésére.
Parancsot küldött számos alakulatnak, hogy csatlakozzanak
hozzá, de még nem érkezett meg az összes. Az ellenfelei
felkészületlenül álltak, és a várakozás csak esélyt adott volna
számukra, hogy megerősödjenek. Caesar nem az a fajta volt, aki
a késlekedés mellett dönt, hacsak nem származik belőle
nyilvánvaló előnye, ezért most egyedül a Tizenharmadik
légióval kezdte meg az előrenyomulást. [7]

Az itáliai hadjárat, i. e. 49

Ariminum, ahova már korábban beszivárogtak az emberei,

nem tanúsított ellenállást. Egy ideig ott maradt, de Antoniust
előreküldte öt cohorsszal, hogy elfoglalja Arretiumot (a mai
Arrezzót), hármat-hármat pedig Pisaurum, Fanum (a mai Fano)
és Ancona városába küldött. Nem került sor összecsapásra. A
Rubicon átlépésének híre január 17-én érhetett el Rómába.
Pompeius a főbb szövetségeseivel azonmód elhagyta a várost,
mert hamar belátta, hogy jelenleg egyszerűen nem rendelkezik
elegendő erővel, hogy megállítsa Caesart. Ez azt jelentette, hogy
Rómából az összes főbb magistratus távozott, így a Köztársaság
politikai életét pillanatnyilag nem lehetett a megfelelő keretek
között folytatni. Rengeteg el nem kötelezett szenátor velük
tartott, mert még nem felejtették el Marius és Sulla véres
belépőjét Rómába. Mások egyszerűen csak elvonultak a vidéki
házukba, hogy ott húzzák meg magukat. Ekkoriban sok nem
hivatalos küldött érkezett Ariminumba Caesarhoz. Egyikük
Lucius Julius Caesar volt, az egykori consul a, aki hosszú
évekig szolgált a legatusaként. Üzenetet hozott Pompeiustól, aki
arról akarta biztosítani Caesart, hogy tetteit nem ellenséges
érzelmek motiválják, hanem a Köztársaság iránt érzett
kötelességtudata. Régi szövetségese arra biztatta Caesart, hogy
önként mondjon le a parancsnokságáról, és előzzék meg a
polgárháborút. Lucius Roscius praetor is hasonló üzenetet
hozott. Caesar a válaszában leszögezte, hogy ő csak azon jogaival
óhajt élni, amelyeket a római nép törvényesen biztosít neki. Az
ellenségei már toboroznak egy ideje. Ha valóban békét
akarnának, akkor Pompeius menjen el a saját provinciájába,
majd mind a ketten ugyanakkor mondjanak le a
parancsnokságról, és oszlassák fel a seregeiket – az összes,
Itáliában tartózkodó katonával egyetemben. Egyben és nem
utoljára arra kérte Pompeiust, hogy menjen, és találkozzon vele
személyesen. Január 23-án az ifjabb Lucius Caesar odaért
Pompeiushoz, aki már az apuliai Teanumban tartózkodott. A
két nappal később író Cicero szerint Caesar…

…feltételeit elfogadták, azzal a kikötéssel, hogy

azonnal vonja vissza az összes helyőrséget azokból a
városokból, amiket a provinciáján kívül elfoglalt. Ha
ez megtörténik, válaszul visszatérünk a városba, és a
szenátusban rendezzük a dolgot. Jelenleg abban
reménykedem, hogy még van esélyünk a békére. És
 hogy az egyik nagyvezér képes megbánni a
forrófejűségét, a másik meg a felkészületlenségét. [8]

Leveleket küldtek Caesarnak, hogy tudassák vele az ajánlatot –

ahogy maga fogalmazott, hogy „menjen vissza Galliába,
távozzon Ariminumból, és oszlassa fel a seregét”. Az ő szemében
ez egy „tisztességtelen ajánlat” volt. Pompeiusnak nem szabták
meg, hogy mikor távozzon a provinciájába, vagy hogy mondjon
le a tisztségéről és a seregéről. Gyakorlatilag egyértelműen azt
várták tőle, mondjon le arról a taktikai előnyről, amit a hirtelen
behatolással szerzett. Az ellenfelei azt akarták, hogy vonuljon
vissza, majd bízza a jóindulatukra, hogy a követelései
meghallgatásra találnak-e az egyik szenátusi ülésen. Caesarnak
semmi oka nem volt rá, hogy elhiggye, kedvezőbben
alakulhatnak számára a dolgok, mint az elmúlt tizennyolc
hónap tárgyalásai folyamán. Miközben arra vártak, hogy
elfogadja a feltételeiket, Pompeius és a szövetségesei nem bíztak
Caesarban eléggé ahhoz, hogy felhagyjanak a toborzással.
Caesar viszont bennük nem bízott meg eléggé ahhoz, hogy
megtegye a béke felé az első lépést, és visszamenjen a
provinciájába. Caesart különösen bosszantotta, hogy Pompeius
húzódozik a személyes tárgyalás lehetőségétől. A múltban a két
fér jól kijött egymással, és bízott benne, hogy képes közös
nevezőre jutni egykori vejével. Elképzelhető, hogy Pompeius
bizonytalankodott azt illetően, vajon ellen tud-e állni Caesar
rábeszélő képességének. Lehetséges, hogy olyan emberként, aki
betegesen retteg az orgyilkosoktól, és közeli élményeket szerzett
egy korábbi, igen brutális polgárháborúról, egyszerűen
vonakodott egy ilyen találkozó megkockáztatásától. Ám végső
soron az is lehet, hogy a Catóval és a többi új csatlósával való
kapcsolatán múlt a kérdés. A szövetségük még egészen friss
volt, a Caesarral kötött barátsága régebbi, és tovább is tartott.
Bármit is gondolt magában, Pompeius tisztában volt vele, hogy
ezek az emberek egyszerűen nem fogják elhinni a
jóhiszeműségét és az állhatatosságát, ha személyesen találkozik
Caesarral. Cato már sürgette a szenátust, hogy Pompeiust
nevezzék ki fővezérnek, amíg a válság el nem múlik, és a lázadó
proconsult le nem győzik. Azonban ezt azok a consulok és volt
consulok visszautasították, akik túl gőgösek voltak ahhoz, hogy
bárki más parancsoljon nekik. A szövetségesek közti
féltékenység és gyanakvás éppúgy akadályozta a tárgyalásos
megállapodást, mint az ellenfelek közti bizalmatlanság. [9]
Caesar visszanyerte az előnyét. Egy jelentés jutott a fülébe,
miszerint a propraetor Quintus Minucius Thermus
parancsnoksága alatt egy öt cohorsból álló helyőrség tartja
Iguviumot, de a városlakók inkább vele szimpatizálnak. A
Pisarumban állomásozó egy cohorsot kiegészítette az
Ariminumban vele lévő másik kettővel, és Curio irányítása alatt
a városhoz küldte. Thermus visszavonult, az újoncai dezertáltak
és hazamentek, Curio embereit pedig örömmel fogadták
Iguviumban. A helyiek jóindulatában bízva Caesar
továbbnyomult Auxinumig, majd kisvártatva elfoglalta
Picenumot, Pompeius családjának fészkét. Mindössze egyetlen
kisebb csetepatéra került sor, amelynek során néhány foglyot
ejtettek, de a népesség nagy részének láthatóan esze ágában sem
volt Caesar és az emberei ellen felkelni. A Caesar ellen folytatott
boszorkányüldözés széles körben nem igazán aratott tetszést, a
serege pedig nem fosztogatott, és semmi olyat nem tett, ami
ellenséges érzésekre adhatott volna okot. Sőt Pompeius néhány
katonája még át is állt hozzá. Rengeteg vidéki településen még
nem felejtették el, hogy Caesar nekik is juttatott a galliai
győzelmek hasznából – az külön elégedettséggel töltötte el, hogy
most még Cingulum városa is, amely különleges kegyben állt
Labienusnál, önként megnyitotta a kapuit előtte. [10]
Ekkor már beköszöntött a február, és Caesar újra egyesítette a
Tizenharmadik légió egységeit, és csatlakozott hozzájuk a
Tizenkettedik is. Asculumnál Pompeius újabb helyőrsége
menekült el előle, és míg el nem érte Cor niumot, nem is
találkozott komolyabb ellenállással. Ott Domitius Ahenobarbus
volt a parancsnok, aki eddig még megközelíteni sem tudta a
számára kijelölt provinciát. Az alárendeltjeivel sikerült egy több
mint tizenhárom cohorsot számláló haderőt összecsődítenie,
ám ezek zöldfülű újoncok voltak. Pompeius nem akarta, hogy
Ahenobarbus a város védelmére keljen, mert nem volt kétsége
az elkerülhetetlen végkifejlet felől, ha ennyi tapasztalatlan
újoncot állítanak szembe Caesar veteránjaival, ő sokkal
délebbre, Apuliában járt az Első és a Harmadik légióval és egy
sor újonnan toborzott regrutával. Mivel nem állt jogában
parancsokat osztogatni Ahenobarbusnak, többet nem tehetett,
mint levélben sürgette, hogy hagyja el a várost, és csatlakozzon
hozzá. Domitius Ahenobarbus nem az a fajta ember volt, aki
készséggel meggondolja magát, és válaszaiban esedezve kérte
Pompeiust, hogy ne hagyja ott egyedül. A stratégiát illetően
Caesarnak nem kellett hasonló nézeteltéréssel számolnia.
Körbezárta Cor niumot, és elkergetett néhány ellenséges
cohorsot, amelyek megpróbálták ledönteni a város előtti hidat.
Röviddel azután Antoniust a hadsereg egynegyedével elküldte
Sulmóba, mintegy válaszul a városból érkező kérésre. Egy újabb
vér nélküli győzelem során elfogták Pompeius egyik
parancsnokát, Caesar elé cipelték, aki mindjárt szabadon
engedte fér t. Közben Caesar serege élelmiszergyűjtésbe
kezdett, hogy felkészüljön Cor nium ostromára. Három nappal
később jókora erősítést kapott, amikor csatlakozott hozzá a
Nyolcadik légió és huszonkét cohors, amelyeket Gallia
Transalpinában toboroztak, és ugyanúgy képeztek ki és
szereltek fel, mint a legionáriusokat. A katonák elkezdtek
ostromsáncot építeni a város köré, amit bástyákkal erősítettek
meg.
 Mielőtt az ostromzár elkészült, Domitius Ahenobarbus kapott
egy utolsó levelet Pompeiustól, amelyben a hadvezér leszögezte,
nem áll szándékában Cor nium felmentésére sietni. Miután
Ahenobarbus már belátta, hogy a város kilátásai nem túl jók,
bejelentette, hogy úton van a segítség, közben pedig a saját
menekülését tervezgette. Csakhogy egyre fondorlatosabb
viselkedéséből a legionáriusai hamar kiszagolták az igazságot.
Az ügy megtárgyalására egy tanács szerveződött a
tribunusokból, a centuriókból – akik közel kétszázan lehettek,
ha a tizenhárom cohors teljes létszámban képviselte magát – és
a közlegények képviselőiből. A katonák egy része a marsusok
közül származott, akiket közeli kötelék fűzött a
parancsnokukhoz a környékbeli családi birtokain keresztül.
Eleinte rendíthetetlenül lojálisnak mutatkoztak, még meg is
fenyegették a többi legionáriust, hogy ha kell, fegyvert
ragadnak ellenük, ám igencsak megváltozott a hangulatuk,
amikor meggyőződtek róla, hogy a vezérük kereket akar oldani.
Ahenobarbust a saját emberei vették őrizetbe, akik nyomban
küldötteket menesztettek Caesarhoz, hogy megadják magukat
és a várost. Ez örömteli hír volt, mert bár az ostrom
végkimenetele felől nem voltak kétségei, néhány hétre biztosan
odacövekelte volna a sereget, így viszont hét nap alatt
megoldódott az ügy. Ugyanakkor vonakodott nyomban belépni
a városba, mert közeledett az éjszaka, és nem bízott benne, hogy
a legionáriusai normálisan fognak viselkedni a sötétbe borult
utcákon. A sereg eddig nem fosztotta ki vagy tarolta le a vidéket,
amin átvonult, pedig ilyesmi a múltban rendszeresen
előfordult. Inkább egész éjjel készenlétben tartotta a katonákat
Cor nium körül, nehogy szökevények surranjanak át a
vonalaikon. Hajnal közeledtével Pompeius egyik főtisztje,
Publius Cornelius Lentulus Spinther, aki i. e. 57-ben volt consul,
megadta magát, és nem sokkal utána a többi főtiszt is követte a
példáját.
 Caesar nem fest túl hízelgő képet Ahenobarbusról, de a többi
forrásunk még kevésbé kegyes a fér hoz. Állítólag elhatározta,
hogy öngyilkos lesz, és mérget követelt az orvosától. Ám amikor
meghallotta, hogy Caesar nem végezteti ki a fontosabb foglyait,
azonnal megbánta az elhamarkodottságát, és
megkönnyebbülten vette tudomásul, amikor a doktora
tájékoztatta, hogy ártalmatlan mennyiséget vett be. Ezt
követően Domitius Ahenobarbus kivonult, hogy megadja magát
a fér nak, akinek már legalább egy évtizede megrögzött
ellenfele volt. Összesen ötven szenátor és lovag volt Pompeius
hívei közt, akik megadták magukat, feltehetően február 21-én.
Caesar maga elé kérette őket, és elismételte nekik a vádakat,
amelyekkel igazságtalanul és törvénytelenül illették, illetve
belerángatták a háborúba, egyeseket pedig azokra a személyes
szívességekre emlékeztetett, amelyeket a múltban nyújtott
nekik. Azután mindenkit szabadon engedett. Caesar a hadjárat
során korábban is ugyanezt a politikát alkalmazta, de eddig
egyszerre ilyen méretű előkelő csoport még nem részesülhetett
az irgalmában. Ahenobarbus hatmillió sestertiusnyi közpénzt
tartott magánál, hogy zetni tudja a katonákat. Ezt az összeget
a város magistratusai átadták Caesarnak, de ő megparancsolta,
hogy küldjék vissza az ellenfeleinek, nehogy azt gondolják róla,
hogy „az emberek életével kíméletesebb, mint a vagyonukkal”. A
behódolt katonáktól azt kérte, hogy tegyenek neki hűségesküt.
A szóban forgó légiók rögvest Curio parancsnoksága alá
kerültek, hogy Szicíliában és Afrikában harcoljanak Caesarért.
[11]
Cor niumban tanúsított irgalmasságának hamar híre kelt, és
mértékletessége Caesar propagandájának központi eleme lett.
Mindenki arra számított, hogy úgy fog viselkedni, mint Sulla
vagy Marius – vagy még inkább, mint Pompeius, aki
kiérdemelte az „ifjú mészáros” becenevet, bár ezt kevesen
merték hangosan kimondani. Ezzel szemben a katonák soraiban
szigorú fegyelmet tartott, nem fosztogatott, és csak akkor
harcolt, ha ellenállásba ütközött. Még a legmegrögzöttebb
ellenfeleit is szabadon bocsátotta, noha Lentulus és
Ahenobarbus nem átallott azonnal újra fegyvert fogni ellene. Az
Itáliában élő népek többségét hidegen hagyták azok a
problémák, amelyekért a polgárháborút vívták. A szélesebb
népesség körében mind Pompeiust, mind Caesart
messzemenően tisztelték, és a Köztársaság hű szolgáinak
tartották. Ha Caesar légiói fosztogatva és öldökölve vonultak
volna végig Itálián, azzal a lakosságot könnyen maga ellen
fordíthatta volna. Az irgalmas hozzáállásnak praktikus okai
voltak. Itáliában nem támadtak fel csak úgy seregek a porból,
ahogy Pompeius néhány hónappal azelőtt ígérte. Az egyik
szenátor epésen meg is jegyezte, hogy talán épp itt lenne az
ideje, hogy a nagy ember elkezdjen dobbantgatni a lábával.
Pompeius már elég korán belátta, hogy Róma védhetetlen. Egy
bizonyos ponton aztán arra a további következtetésre jutott,
hogy Caesart képtelenség legyőzni Itáliában két veterán – de
valószínűleg megbízhatatlan – légióval, akiket legjobb esetben is
zöldfülű újoncok támogatnak. Inkább megpróbálta odébb vinni
a harcokat, és a haderejét áthelyezte a tengerentúlra, Hellászba,
ahol kiképezheti őket, és a keleti provinciák segítségével óriási
sereget toborozhat. Döntése a szenátorok közt nem élvezett
osztatlan népszerűséget, s ebből az okból kifolyólag, illetve hogy
Caesar előtt titokban tartsa szándékát, kezdetben magában
tartotta az ötletét. A Cor niumnál kialakult szituációban ugyan
három légiónak megfelelő emberanyagot veszített, de
Pompeiusnak sikerült összevonni a maradék seregét
Brundisiumnál (a mai Brindisinél). Kereskedőhajókat
rekviráltak, és elkezdték átszállítani az embereket és a
felszerelést az Adrián. Hosszú és összetett vállalkozás volt, de
Pompeius mindig is jeleskedett a nagy léptékű szervezésben, és
szokásos rutinjával látott neki a feladatnak. [12]
 Caesar március 9-én érkezett Brundisium elé. Hat légiója volt,
a veterán Nyolcadik, Tizenkettedik és Tizenharmadik,
valamennyi újonca és feltehetően a Gallia Transalpinából
származó cohorsok, amelyek nem sokkal később hivatalosan is
légióvá szervezve az Ötödik Alaudae nevet viselték – azaz a
„Pacsirták”, ami feltehetően jellegzetes tollas tarajukra és
pajzsmintájukra utalt. Pompeiusnak csupán két utóvéd légiója
várakozott a behajózásra. Caesar emberei elkezdtek
torkolatzárat építeni, hogy elzárják a kikötő szűk bejáratát. A
védők is latba vetették mérnöki tudásukat, hogy
megakadályozzák ezt. Tárgyalásos úton is megpróbálták
rendezni a dolgot, ám ez sehova nem vezetett. Pompeius ismét
csak elutasította Caesar kérését, hogy személyesen
találkozzanak. Miután Pompeius serege végre felkészült,
március 17-én éjjel kiürítették a várost. Pompeius gyakorlatilag
az összes emberével elmenekült, kivéve két hajót, amelyek
zátonyra futottak a Caesar katonái által épített torkolatzárnál. A
városlakók – akik Caesar szerint végre hangot adhattak a
Pompeius-párti sereg iránti ellenérzésüknek, ám valószínűleg a
legionáriusok nyers bánásmódját is el akarták kerülni –
megmutatták a csapdákat, amit az ellenség Caesar seregének
állított. Pompeius egy igen jelentős haderőt vitt magával,
akikből idővel jókora sereget képezhet. S ha ezt megteszi,
Hellászból sikerrel megszállhatja Itáliát, amint annak idején
Sulla is tette. Ahogy Pompeius számtalanszor kijelentette: „Ha
Sulla megtehette, én miért ne tenném?” [13]

RÓMA

Caesar nem tudta üldözőbe venni. A Pompeius-párti sereg

összegyűjtötte és elvitte majdnem az összes kereskedőhajót a
régióból, máshonnan gyűjteni és odaszállítani pedig sokáig
tartott volna. Caesarnak nem volt kedve védekező pozícióban
várakozni, és a kezdeményezést az ellenségei kezére adni. Már
tavaszodott, azaz elkezdődött a megfelelő évszak a
hadviseléshez. Saját seregének zöme – nagyjából hét légió,
számos szövetséges és tartalékcsapattal kiegészülve – még
mindig az Alpoktól északra várakozott. Pompeius legjobb légiói
a hispán félszigeten állomásoztak, parancsnokuktól elvágva, a
legatusok irányítására bízva. Pillanatnyilag passzívak voltak,
ám ez feltételezhetően nem marad így sokáig, különösen, ha
Caesar elkezdi összevonni a teljes haderejét, hogy tengeri
inváziót indítson Hellász ellen. Hispánia eléréséhez nem volt
szüksége ottára, miképp az ellenséges sereg is minden
nehézség nélkül bemasírozhatott Galliába vagy Itáliába. Ezzel
szemben Pompeiusnak még hónapokra volt szüksége, hogy
felállítson és kiképezzen egy sereget, ezért i.  e. 49-ben nem
látszott reális esélye, hogy Hellász felől hatoljon be Itáliába.
Pompeius és a szövetségesei azonban nem ültek tétlenül, és azt
tervezték, hogy elvágják a provinciák felől Itáliába érkező
hadtáputánpótlást. Pompeius hispán seregeinek legyőzése
megfosztaná a hadvezért a legjobb katonáitól, és
meggyengítené, még ha nem is számítana a háború döntő
összecsapásának. Azonban mindenképp előnyös lett volna, és
ami a legfontosabb: lehetséges volt kivitelezni. Caesar habozás
nélkül elhatározta, hogy megtámadja a Hispániában
állomásozó Pompeius-párti seregeket. Azzal élcelődött, hogy
nekimegy „egy hadvezér nélküli seregnek”, azután pedig elbánik
„a sereg nélküli hadvezérrel”, amikor majd átmegy Hellászba,
hogy összecsapjon Pompeiusszal. Időközben Curio elfoglalhatja
Szicíliát, biztosítva, hogy a gabonafeleslegét továbbra is Itáliába
szállítsa. Egy másik alakulat elindult, hogy bevegye Szardíniát.
[14]
Caesar katonai ellenőrzés alá vonta egész Itáliát, egyetlen
fallal körülvett település vagy város sem tanúsított ellenállást.
Már alig várta, hogy minél előbb Hispániába érjen, mert az idő
nem neki dolgozott, hisz Pompeius minden egyes hónappal
egyre erősödött. A magistratusok többsége az ellenségeivel
tartott, miképp az előkelőbb szenátorok egy része is. Többen
ugyan Itáliában maradtak, de még el kellett kötelezniük
magukat valamelyik oldal felé. Caesar azt akarta, hogy a
szenátus üljön össze, mert azt a benyomást szerette volna
kelteni, hogy az állami döntéshozó szervek e válságos időkben is
működnek. Az ellenségei azt állították, hogy ők képviselik az
igazi Köztársaságot. Caesar ezzel szemben meg akarta mutatni,
hogy a szenátus továbbra is annak rendje s módja szerint
Rómában működik, mintegy kihangsúlyozva, hogy törvényes
ügyet képvisel, és nem a Köztársaság ellen visel hadat, hanem a
hatalmat bitorlók csoportja ellen. Ennek érdekében azt szerette
volna, ha minél több szenátor megjelenik az április elsejére
kitűzött gyűlésen. Cicero még Itáliában tartózkodott, és Caesar
barátai levélben próbálták rávenni, hogy jelenjen meg ő is. Az
orátor tette a legtöbbet, hogy elkerüljék a háborúhoz vezető
szituációt, de elcsüggesztette a többiekben tomboló harci kedv.
Amikor a háború elkezdődött, megdöbbenve látta, milyen
gyorsan elhagyták Rómát, és még jobban undorodott, amikor
rájött, hogy Pompeius egész Itáliát ki akarja üríteni. Cicero
emberileg régi és mély lojalitást érzett Pompeius iránt, és az
ösztöne és a józan esze már kezdetektől azt súgta, hogy bármi is
történik, egy oldalon kell maradniuk. Pompeius gyakran
okozott csalódást neki, nem mindig méltányolta a szónokot
kellőképpen, amikor Crassusszal és Caesarral szövetségre lépett,
de legfőképp, amikor Clodiusszal szemben sorsára hagyta, és
száműzetésbe kényszerült. Ugyanakkor iránta érzett mély
barátsága megmaradt, ahogy abbéli reménye is, hogy a nagy
ember egyszer majd csak felnő a szerephez, amivel az orátor
szerint a Köztársaság legjavát szolgálná. A száműzetésből való
visszatérése óta Pompeius és a többiek mégis arra biztatták,
hogy kössön barátságot Caesarral. Szívélyes hangú
levélváltásaik mellett Caesar az építkezési terveibe is bevonta,
Quintust a szolgálatába fogadta, és még jelentősebb kölcsönt is
nyújtott Cicerónak. A háborúhoz vezető hónapokban ez
különösképpen gyötörte őt, mert nem szerette volna, ha azt
hiszik róla, hogy Caesar zsebében van, azt pedig még kevésbé,
hogy úgy tűnjön, azért küzd ellene, mert nem akarja
vissza zetni az adósságát. [15]
Cicero egyáltalán nem örült, amikor kinevezték Kilikia
kormányzójának, de azért gondja volt rá, hogy becsülettel
ellássa a feladatát. Az Amanus-hegyi törzsek ellen vezetett
hadjárata során kisebb győzelmet aratott – igazából tapasztalt
legatusainak köszönhetően. Bár az orátor nem igazán volt
katonás alkat, kétségbeesetten vágyott rá, hogy e teljesítményét
diadalmenettel jutalmazzák. A szenátus i.  e. 50-ben nyilvános
hálaadást szavazott meg neki, ami csupán bevezetőnek
számított a nagyobbik megtiszteltetéshez képest. Cato ellenezte
az indítványt, és kimérten közölte Ciceróval, hogy azért tette,
mert véleménye szerint inkább a rá bízott provincia példás és
becsületes igazgatásáért érdemelne kitüntetést, hiszen ezzel
sokkal inkább a Köztársaság hasznára volt. Curio kezdetben
szintén ellenségeskedett. A hálaadás napjain ugyanis a közéleti
tevékenységet felfüggesztették, és talán attól tartott, hogy
Caesar ellenfelei a naptár ilyetén manipulálásával próbálnak
előnyre szert tenni. Caesar ugyanakkor nyomban megkérte a
tribunust, hogy támogassa Cicero kitüntetését, s végül az
indítványt nagy többséggel elfogadták. Só volt a sebbe, amikor
Cato sikeresen megszavaztatta, hogy húsznapos hálaadással
jutalmazzák Bibulust is, aki ugyanabban a hegységben vezetett
hadjáratot, mint Cicero, amely Kilikia és a saját provinciája,
Szíria határán emelkedett. Cato veje igen csekély sikereket ért el,
ráadásul legalább egyszer súlyos vereséget is szenvedett.
Kitüntetni őt minimum is megkérdőjelezhető volt, a hálaadás
hossza pedig egyenesen nevetséges, de feltehetően úgy érezték,
hogy muszáj annyi napot adniuk neki, amennyit Pompeiusnak
összesen sem adtak, s amennyit egyedül Caesar kapott. Cicero
elfogadta a politikai sikerhez szükséges képmutatást. Az elődje
Kilikiában Appius Claudius volt, aki saját hasznára szipolyozta
ki a provinciát. Négyszemközt Cicero „vadállatiasnak” tartotta a
viselkedését, noha szemtől szemben változatlanul udvarias, sőt
kedélyes volt a fér val. Cato tettei azonban keserű ízt hagytak a
szájában. Caesar levélben gratulált Cicerónak a szavazás után,
kétségtelenül életben tartva benne a reményt, hogy
megkaphatja a diadalmenetet, miközben morgolódott egy sort
régi ellenfele kettős mércéjén. [16]
Cicero nehéz helyzetben találta magát, amikor a polgárháború
elkezdődött. A proconsuli imperiumáról még nem mondott le,
mert nem tehette meg, amíg vágyott diadalmenetét meg nem
ünnepelte. Ezért még mindig lictorok kísérték, és jogában állt
katonai parancsokat osztogatni. Bármennyire is helytelenítette
Pompeius, Cato, Domitius Ahenobarbus és barátaik
viselkedését, nem érezte úgy, hogy ellenük kellene fordulnia,
vagy hogy nem kellene támogatnia a törvényesen
megválasztott éves consulokat. Azt a feladatot kapta, hogy
toborozzon katonákat, ám ezzel egy idő után felhagyott, mivel
megvalósíthatatlannak találta, és a hadjáratban nem játszott
aktív szerepet. Szörnyű bűnnek vélte Caesar átkelését a
Rubiconon, ám némileg megenyhült a hozzáállása, amikor a
fülébe jutott, hogy irgalmat gyakorolt a foglyul ejtett Pompeius-
párti tisztekkel szemben. Cicero nyomban írt neki, hogy
nagylelkűségét dicsérje, különösen Lentulust illetően, aki i.  e.
63-ban támogatta őt. Pompeiustól és Brundisiumtól elvágva, az
egyik vidéki villájából kísérte gyelemmel az eseményeket –
Cicero bevallottan nem is igazán tett bármi erőfeszítést, hogy
csatlakozzon Pompeiushoz, mert eleve utálta a stratégiáját,
hogy el akarja hagyni Itáliát. Március elején, talán még
Brundisium eleste előtt Caesar rövid üzenetet küldött az
orátornak, melyben arra biztatta:

…ne legyen kétséged, hogy már számtalanszor hálás

voltam neked, és alig várom, hogy a jövőben még több
okot adj, hogy még hálásabb lehessek. Ez a
legkevesebb, amit megérdemelsz. Ám először is én
kérnék valamit, mivel arra számítok, hogy nemsokára
Rómába érek, hadd találkozzam veled ott, hogy a
tanácsodra, jóindulatodra, tisztességedre és
mindenféle segítségedre támaszkodjam. Máris zárom
soraimat. Kérlek, bocsásd meg kapkodásomat és e
levél rövidségét. [17]

Cicero március 19-én válaszolt, és azt kérdezte, mit értett Caesar

pontosan a „jóindulat” és a „segítség” szavak alatt.
Nyomatékosította szándékát, hogy a béke érdekében szívesen
tevékenykedne, amennyiben ezzel „közös barátunk, Pompeius”
védelmére lehetne, mert a Köztársaság azzal járna a legjobban,
ha a két fér ú kibékülne egymással. 26-án Caesar újra írt,
megköszönve Cicerónak, hogy megdicsérte irgalmasságát, majd
megjegyezte, hogy „mi sem áll távolabb a természetemtől, mint
a kegyetlenség”. Caesar ismét sürgette, hogy menjen Rómába, s
ezúttal megírta, hogy „tanácsot és forrásokat” kérne tőle. Újabb
ösztönzésként megemlítette, hogy a seregében szolgál az orátor
veje, Publius Cornelius Dolabella, és Caesar biztosította róla,
hogy nagy kegyben tartja a atalembert. Két nap múlva a két
fér Formiae városában találkozott. Cicero eltökélte, hogy nem
hagyja magát kihasználni, és szilárdan ellenállt a nyomásnak,
hogy Rómába menjen:
 Egyfolytában azt mondogatta, a visszautasításom azt
jelenti, hogy elítélem őt, és másoknak is elveszem a
kedvét tőle, hogy elmenjenek, ha én nem megyek.
Hosszú rábeszélés után [Caesar azt mondta]: „Hát
akkor gyere el, és beszélj a békéről!” „Független
emberként?” „Én mondjam meg, mit mondhatsz?!”
„Abban az esetben – válaszoltam – amellett fogok
érvelni, hogy a szenátus ne hagyja jóvá, hogy sereget
vihess Hispániába, aztán meg Hellászba. Sőt –
folytattam – helyteleníteni fogom Cnaeus [azaz
Pompeius] sorsát.” Mire ő: „Ezt nagyon nem kéne így
kijelentened.” „Pedig így gondolom; de nem is akarok
odamenni, mert vagy el kell ezt így mondanom, és
még ennél is többet, amit nem leszek képes
magamban tartani, ha ott leszek, vagy inkább el se
megyek.”

Caesar tovább unszolta Cicerót, hogy gondolja meg magát.

Utóbbi meg volt győződve róla, hogy Caesar jelenleg nem igazán
kedveli őt, de úgy érezte, legalább valamelyest visszanyerte az
önbecsülését. Mindenképpen baljóslatú célzásnak hangzott,
amikor Caesar ridegen odavetette, hogy ha Cicero nem ad neki
tanácsot, akkor máshol fog keresni. Az orátor szerint a
parancsnok tisztikara elég szedett-vedett brigád volt, amitől a
fenyegetés még inkább vészjóslónak hangzott. [18]
A szenátus a kitűzött napon összeült, Antonius és Cassius
tribunusok hívták össze a város hivatalos határán kívül, hogy a
proconsul Caesar is jelen lehessen a gyűlésen. Az ülés
törvényességét semmi nem árnyékolta be, habár Cicero utólag
nem volt hajlandó rendes ülésnek elfogadni, csak egy nem
hivatalos tanácskozásnak. Elég gyér számban jelentek meg, de a
legszembetűnőbb az előkelő fér ak hiánya volt. Ennek ellenére
Caesar megragadta az alkalmat, hogy a nyilvánosság előtt is
elsorolhassa a sérelmeit – nevezetesen, hogy ő csak élni akart a
tribunusok által számára törvényesen biztosított
kiváltságokkal, de Pompeius időközben megváltoztatta a
hozzáállását. Az ellenségeiből áradó keserű gyűlölet
kényszerítette bele a háborúba. Caesar gyakorlatilag azzal a
kéréssel állt elő, hogy küldjenek Pompeiushoz szenátori
küldöttséget, ami kieszközölheti a békülést. Caesar kifejtette,
hogy az ő egyedüli ambíciója, hogy ugyanolyan tehetségesnek
mutatkozzon „igazságosság és méltányosság” terén, amilyen
tehetséges Pompeius a cselekvés terén. Az indítványt
elfogadták, csak épp senki nem akart elutazni. A született
popularis Caesar gyelme nem csupán a szenátusra
szorítkozott. Antonius összehívta a concilium plebist, hogy
megszavaztasson egy sor intézkedést. A gyűlést megelőzően
Caesar beszédet intézett egy csoportosuláshoz, amelyben újra
elmagyarázta a tetteit, és az ellenfeleit hibáztatta a háború
miatt. Szavát adta, hogy a város továbbra is megkapja a
szükséges gabonát, ráadásul megígérte, hogy az összes polgár
kap ajándékba háromszáz sestertiust. Miképp a szenátusban, a
szavai most is elég bágyadt fogadtatásra találtak. Marius és
Sulla ádáz megtorlása még elevenen élt az emlékezetben, a
háború végkimenetele pedig bizonytalan volt. A Feljegyzésekben
Caesar azt állítja, hogy Pompeius mindenkit megfenyegetett,
hogy akik Itáliában maradnak, azokkal úgy fog bánni, mintha
Caesar oldalára álltak volna. Végeredményben azonban az
összes társadalmi osztály legtöbb tagja egyik oldal felé sem
érzett erős kötődést, semleges kívánt maradni, és csak abban
reménykedett, hogy sértetlenül megússza a polgárháborút.
Egyeseket meggyőztek Caesar szavai és hozzáállása, a legtöbben
viszont elővigyázatosak maradtak. Nyílt ellenállást Caesar felé
egyedül az egyik tribunus, Lucius Caecilius Metellus tanúsított,
aki igyekezett gáncsolni őt a szenátusban. [19]
 A fő konfrontáció akkor történt, amikor Caesar megpróbálta
megcsapolni az állami kincstárat. Gallia meghódítása
vagyonossá tette, de Caesar nem volt az a spórolós fajta, és
bőkezűen költekezett, hogy megnyerje a sereg hűségét, és az
olyan emberekét, mint Curio és Aemilius Paullus. Most azonban
egy igazán hatamas háborús kiadással kellett szembenéznie.
Néhány hónap leforgása alatt három új légiót és számtalan
újoncot adott a meglévő tíz légiójához, a független cohorsokhoz
és a tartalékosokhoz, akiket az év kezdetekor vezetett. Idővel
egyre több alakulatot állított fel. Ezeket az embereket zetnie
kellett – nagy felelőtlenség lett volna elégedetlenségre okot adni
azoknak a katonáknak, akik korábban az ellenségnél szolgáltak.
Ráadásul ezeket az embereket még felszerelni és etetni is kellett.
Galliában Caesar jórészt a szövetséges törzsekre támaszkodott,
hogy ellássák élelemmel, ám a polgárháború más feltételeket
szabott. Nem minden tartományi és szövetséges település állt
az ő oldalán, de fontosnak tartotta, hogy az ilyen közösségekkel
se bánjon túl keményen, mert abban reménykedett, hogy végül
őket is megnyeri az ügyének. A seregnek volt olyan része,
amelynek az igényeit jó sokba került kielégíteni. Crassus
gyakran hencegett azzal, hogy csak az olyan ember mondhatja
el magáról, hogy igazán gazdag, aki a saját forrásaiból tud
felállítani egy sereget. Caesar ugyan gazdag volt, de most egy
monumentális léptékű kon iktust kellett nanszíroznia, és
annyi pénzzel senki ember a nem rendelkezett.
Amikor viszont elment az államkincstárhoz – vagy talán
inkább odaküldte az embereit, hiszen ez azzal járt volna, hogy át
kell lépnie a városhatárt –, Metellus az ajtó elé állt, és élt a
vétójogával. A kincstár Szaturnusz templomában volt, a
Forumon. A consulok bezárták és berácsozták az ajtaját, és a
kulcsot magukkal vitték, de a katonák ttyet hánytak a
tribunusra, és baltával levágták a zárat. Plutarkhosz verziójában
kovácsokat kellett hívni, hogy végrehajtsák a feladatot, és az
épület előtt kisebb konfrontációra került sor Caesar és Metellus
között. Miközben a tribunus többször is megpróbálta
félbeszakítani a munkát, Caesar felfortyant, és megfenyegette a
fér t, hogy megöli. Amikor Metellus végre meghátrált, Caesar
kijelentette, hogy neki irgalmas természeténél fogva nehezebb
volt egy ilyen fenyegetéshez folyamodnia, mint tényleg
beváltani azt. A fér , aki januárban még abban a szerepben
tetszelgett, hogy a tribunusok jogainak visszaállításáért küzd,
most az ellenségeihez hasonlóan képes volt felülbírálni és
megfenyegetni pont az egyik ilyen magistratust. Soha nem
titkolta, hogy a legfontosabb célja a saját dignitasának a
védelme. Most, hogy ehhez a háború látszott az egyetlen
eszköznek, muszáj volt megnyernie azt, és ehhez pénzre volt
szüksége. Végül is elvitték a pénzt – 15 000 aranyrudat, 30 000
ezüstrudat és nem kevesebb mint harmincmillió sestertiust.
Ráadásul Caesar azt az évszázadok óta őrzött, különleges
pénztartalékot is magához vette, amit arra az esetre raktak félre,
ha esetleg újra megismétlődne a Róma elleni gall támadás, mint
i.  e. 390-ben. Caesar kijelentette, hogy arra immár nincs
szükség, hiszen ő végleg leszámolt a gall fenyegetéssel. Ennek
ellenére a Feljegyzésekben ezzel kapcsolatban nem találunk
semmiféle utalást, mindössze annyit jegyez meg, hogy az
ellenségei által felbiztatott Metellus ott tett keresztbe neki, ahol
csak tudott. [20]
Caesar kilenc éve először tért vissza Rómába. Legfeljebb
néhány hétig maradt, azután sietve elindult a hispán hadjáratra
készülődő sereghez. Itáliában Marcus Antoniusra bízta a
parancsnokságot. Cicero levelezéséből tudjuk, hogy az olyan
emberek, mint Curio, Caelius és Dolabella, mind meg voltak
győződve róla, hogy a Hispániában vezetett hadjárat gyors és
sikeres lesz. Szardíniát és Szicíliát hamar elfoglalták anélkül,
hogy komolyabb ellenállásba ütköztek volna. Caesar ugyan
sikerként könyvelhette el az itáliai hadjáratot, ugyanakkor kétes
győzelem volt abban a vonatkozásban, hogy Pompeius a
seregével együtt elmenekült. A háború folytatódott, s egyre
csak szélesedett. Idővel gyakorlatilag a Földközi-tengert ölelő
összes vidékre kiterjedt. Caesar ellenségei még mindig erősek
voltak, és egyre erősödtek. Itália népe felsóhajtott, hogy nem
lett belőle egy újabb Sulla, azonban ettől még kevesen váltak
lelkes támogatóivá. [21]

AZ ILERDAI HADJÁRAT, I. E. 49. ÁPRILIS–AUGUSZTUS

Caesar a Hispániában állomásozó Pompeius-párti hadakat

hadvezér nélküli seregként írta le. Pompeius hét légióját három
legatus irányította a hispán félszigeten, de nem igazán
bizonyultak hatékony csapatnak. Egyikük, Marcus Terentius
Varro széles körben ismert volt tudósként, és élete során több
könyvet írt a legváltozatosabb témákban. Pompeiusszal való
politikai szövetsége komoly múltra tekintett vissza, i. e. 70-ben
ő írta neki azt a kis tájékoztatót a szenátusi ügymenetről. Már
szolgált alatta legatusként, és i. e. 49-ben Túlsó-Hispániát bízta
rá, ám látszólag meglehetősen szerény hadvezetési
képességekkel bírt. A hadjárat során az ő serege nem
csatlakozott a Pompeius-párti fő haderőhöz, és nem is játszott
jelentős szerepet. A legtöbb harcot a másik öt légió vívta,
Marcus Petreius és Lucius Afranius parancsnoksága alatt.
Kettejük közül Petreius volt a tapasztaltabb. Tulajdonképpen ő
vezette azt a sereget, amelyik i.  e. 63-ban legyőzte Catilinát.
Sallustius szerint akkor már harminc éve volt szolgálatban.
Lehetséges, hogy Marius egyik rangidős centuriójának a a volt.
A polgárháború idején már nagyjából hatvanéves lehetett, s bár
nagy tapasztalatot szerzett a hadjáratok folyamán, mindig
valaki más alárendeltjeként cselekedett. Afranius i.  e. 60-ban
volt consul, jó táncos hírében állt, de más tehetségét nem
nagyon tartották számon. Pompeius számos hadjáratán részt
vett, így szert tett némi tapasztalatra, de független
parancsnokságot még nem bíztak rá. Volt consulként Petreius
felettesének számított, de nem egyértelmű, hogy átvette-e az
irányítást, vagy együttes parancsnokságot gyakoroltak. Az öt
légiójukhoz jelentős számú segédcsapat tartozott, amely tízezer
fős lovasságból és nyolc cohors gyalogságból állt. Utóbbit főleg
nehézgyalogság (scutati) alkotta, de hajítódárdákkal és kis, kör
alakú pajzzsal felszerelt könnyűgyalogos (caetrati) egységek is
voltak a soraikban. [22]
Caesar parancsot küldött Caius Fabius nevű legatusának,
hogy vigye az Alpokon túli provincia nyugati részén, Narbónál
állomásozó három légiót, és biztosítsa a Pireneusok átjáróit.
Miután ez megtörtént, Fabius továbbnyomult, hogy
összecsapjon Afraniusszal és Petreiusszal, akik Ilerda (a mai
Lérida vagy Lleida) városánál vonták össze erőiket. Három
másik légióhoz is hírnökök mentek, és azt a parancsot kapták,
hogy keljenek útra, és csatlakozzanak Fabiushoz, egy 5000 fős
segédgyalogsággal és 6000 fős szövetséges és segédlovassággal
kiegészülve. Maga Caesar is követte őket, de útközben megállt
Massilia előtt. Az ősi görög kolónia Róma egyik legrégebbi
szövetségese volt. Gallia proconsuljaként gondja volt rá, hogy
tisztességgel és kedvezően bánjon a településsel, de a helyet a
Sertorius ellen viselt háború idejéből Pompeiushoz is erős
kötelék fűzte. Caesar emberei zárt kapukra találtak a város előtt,
és őt sem engedték be. A massiliai magistratusok megüzenték,
hogy nem értik a bonyolult római politikát, de úgy érzik, nem
szívesen támogatnák sem Caesart, sem Pompeiust a másik
ellenében. A semlegességük mindjárt kicsit másképp csengett,
amikor hagyták, hogy behajózzon a kikötőjükbe Domitius
Ahenobarbus a saját háztartásából és a rabszolgáiból felállított
csapatával. A fér t családi kapcsolatai ehhez a vidékhez fűzték,
s talán ez bátorította fel őket, hogy szívesen lássák. Domitius
Ahenobarbus, akiben semmiféle szégyenérzet nem munkált,
miután nemrégiben kénytelen volt megadni magát, majd
szabadon eresztették, végre csak elérte a provinciát, amire
hosszú évek óta vágyakozott. A massiliaiak nyomban rábízták a
város védelmét, és felkészültek az ostromra. Caesar három
légiót vezényelt a város falaihoz, és a parancsnokságot Caius
Treboniusra bízta. Egy hadihajóraj is támogatta, amit Decimus
Brutus, vagyis ugyanaz a fér irányított, aki a ottát a venétek
ellen vezette. Miután mindenkit a helyére állított, és elkezdte az
ostromot, Caesar az alárendeltjeire bízta a feladatot, majd
továbbállt a mintegy 900 fős germán segédlovasságból álló
személyes testőrségével. Sok tennivalója volt, rengeteg
terveznivaló és szétküldésre váró parancs várt rá. Massilia
átállása az ellenséghez nagy csapás volt, mert az egyik fő
kikötőnek számított, és a város nyújtotta lehetőségek és a
kereskedelmi ottája kiváló utánpótlást biztosíthatott volna a
Hispániában harcoló seregnek. Ám az idő nem Caesarnak
dolgozott, és nem engedhette meg magának a várakozást. A
parancsnoksággal ráháruló nyomás ellenére azonban még
mindig tudott időt szakítani arra, hogy levelet írjon a
prominens embereknek. Cicero is kapott tőle egyet, amit
néhány nappal a Massiliához érkezése előtt írt. Caesar arra
próbálta rávenni az orátort, hogy ne kapkodja el a Pompeiushoz
való csatlakozást. [22]
Mire júniusban Caesar odaért Fabiushoz, a hat légió már egy
hadtestként tevékenykedett, a szövetségesek és a segédcsapatok
nagy részével kiegészülve. Az alakulatokat valószínűleg a
Hatodik, Hetedik, Kilencedik, Tizedik, Tizenegyedik és
Tizennegyedik légiók képviselték. Létszámban az ellenség
feltehetően némi fölényben volt – de az is lehet, hogy nem, mert
nem tudjuk, hogy az egyes alakulatok mekkora haderővel
vonultak fel. A seregek hangulata és tapasztalata mindenképp
Caesarnak kedvezett. Az államkincstárból szerzett pénz ellenére
még mindig igen nehezen sikerült előteremteni a háború
megvívásához szükséges összeget. Ezért „ekkor a katonai
tribunusoktól és a centurióktól kért kölcsön, hogy a pénzt
szétoszthassa a katonák közt. Ezzel két legyet ütött egy
csapásra, mert így biztosította a centuriók lojalitását, illetve
bőkezűségével megnyerte a legionáriusok lelkesedését”. Caesar
serege bízott magában, de az ellenség erős védelmi pozíciót vett
fel. A fő táborukat ugyanazon a gerincen állították fel, ahol
Ilerda városa is állt. Egy kisebb alakulat biztosította a Sicoris (a
mai Segre) folyón átívelő hidat, ami a két sereget elválasztotta
egymástól. Mielőtt Caesar odaért Fabiushoz, két hidat épített
nagyjából hét kilométerre onnan, majd átkelt az ellenség által
megszállt nyugati partra. Két jelentősebb sereg várakozott
egymás közelében, s mivel az elkövetkező napok és hetek igen
nagy logisztikai kihívás elé állították az ellátásukat, mindkét fél
rendszeres portyákat indított a folyó keleti oldalán, mert egyre
nehezebben jutottak élelemhez és takarmányhoz. Fabius két
légiója épp egy ilyen körútra indult, amikor is a híd, amin
átkeltek, váratlanul összeomlott. Szerencsére az épen maradt,
távoli hídon időben elérte őket a felmentő sereg még azelőtt,
hogy az Afranius által odavezényelt négy légió és az erős
segédlovasság keményen letámadhatta volna őket. [24]
Caesar két nappal az összetűzés után érkezett. Az összeroskadt
hidat már majdnem megjavították, és az irányítása alatt az
éjszaka folyamán be is fejezték az újjáépítését. Még aznap alapos
felderítést végzett, különös tekintettel a környező domborzatra.
Másnap reggel a tábor és a híd védelmére hátrahagyott hat
cohors kivételével kivonult az egész sereggel, és harci pozícióba
rendezte a sorait a lejtő alján, a pompeiusi sereg táborával
szemben. Afranius és Petreius válaszolt a kihívásra, de csupán a
lejtő feléig sorakoztatták fel az arcvonalukat, hogy ne legyen túl
messze a táboruk sáncától. Ezután az ebben a korszakban
jellemző hadviseléshez híven a két sereg egy darabig
farkasszemet nézett egymással, de egyik sem akart előrébb
nyomulni vagy a harcot kikényszeríteni. Caesar vonakodott az
ellenségnek kedvező terepviszonyok mellett támadásba
lendülni. Állítása szerint a nap egy bizonyos pontján –
feltételezhetően foglyoktól vagy dezertőröktől – megtudta,
hogy Afranius óvatossága tartotta vissza az ellenséget. Úgy
döntött, létesít egy újabb tábort ott helyben, de ahogy hasonló
szituációban arra már sor került a múltban is, ügyelt rá, hogy az
építés közben a katonái ne legyenek túl nagy veszélynek kitéve a
közelben tartózkodó ellenség által. A légiók a szokásos triplex
acies alakzatba rendeződtek, hogy Caesar hátra tudja vonni a
harmadik sor cohorsait, akikkel ásatott egy öt méter széles
árkot. További elővigyázatosságból nem építtetett sáncot, mivel
az túlságosan feltűnő lett volna. Egy ilyen széles árok még a
sánc védelme nélkül is komoly akadályt képezett volna egy
ellenséges roham esetén. Estére elkészültek, és Caesar a sereg
többi részét is visszavonta az árok mögé. Éjszakára az embereit
készenlétben tartotta, de az ellenség nem tett támadó lépést.
Másnap három légió harci alakzatba fejlődött az ellenséggel
szemben, míg a többi alakulat, miközben a sánchoz szükséges
anyagok beszerzésére kiküldött néhány különítményt,
időközben árkokat ásott az előzőre merőlegesen, hogy látszólag
jobban hasonlítson egy táborra. Az elhárító haderő könnyedén
visszaverte az ellenség zaklatásait, miközben a többiek
befejezték a munkát. Végezetül másnap sáncokat is emeltek az
árkok mögé. [25]
Következő lépésként Caesar megpróbált megszállni egy
dombocskát, ami a Pompeius-párti tábor és Ilerda városa között
emelkedett. Három légiót vitt magával, és az egyik
vezéralakulatait küldte a domb elfoglalására. Afranius
észrevette a kivonuló hadoszlopot, és a saját emberei szoros
versenyben előbb értek oda a helyszínre, és lekergették Caesar
katonáit, miközben azok megpróbáltak felkapaszkodni a lejtőn.
A Feljegyzések a kudarc okát abban állapítja meg, hogy az
ellenség a hispán törzsek harcmodorát vette fel, ami a
sebességre helyezi a hangsúlyt, és az alakzat megtartásával nem
igazán törődik. Elképzelhető, hogy ez tényleg így volt – Caesar
megjegyzi, hogy a sokáig egy helyben állomásozó katonák
hajlamosak a helyi harcmodor hatása alá kerülni –, de az sem
kizárt, hogy pusztán az volt a célja, hogy az ellenséget kevésbé
ábrázolja rómainak a saját embereinél. Sokkal nehezebb lett
volna azzal felizgatni a közönséget, ha arról ír, hogy a saját
hon társai ellen harcol, mintha a vad gall törzsek elleni
csatákat ecseteli. Nagyjából egész nap folytatódott a küzdelem,
mert mindkét oldal bevetette az utánpótlást. A szóban forgó
hely elég szűk volt, harci alakzatban három cohorsnál nem fért
oda több. Mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett, de
ötórányi hadakozás után a Kilencedik légió embereiben elég
energia maradt, hogy még egyszer utoljára kivont karddal
megütközzön az ellenséggel. A Pompeius-párti katonák elég
időt hagytak, hogy Caesar emberei vissza tudjanak vonulni.
Caesarnak hetven katonája esett el, köztük a Tizennegyedik
légió egyik rangidős centuriója, és volt vagy hatszáz
sebesültjük, amíg az ellenség körülbelül kétszáz embert
veszített, köztük egy primus pilust és négy másik centuriót.
Mindkét oldal úgy vélte, hogy ő győzött, de végső soron
mégiscsak úgy állt a helyzet, hogy Caesar kudarcot vallott, és
nem tudta elfoglalni a kiszemelt helyet. [26]
Kisvártatva az időjárás is közbeszólt, és a súlyos esőzésektől
megáradt a folyó, ami elmosta Fabius mindkét hídját. Caesar el
volt vágva a szövetségesek által szállított hadtáputánpótlástól
csakúgy, mint az erősítéstől. Egy hozzá csatlakozni akaró gall
csapatot megtámadott egy nagy ellenséges fosztogató sereg, és
csak némi veszteség elszenvedése után tudott védelmi pozícióba
húzódni. A hidak megjavítására tett kísérletek eleinte rendre
kudarcot vallottak, és a fejadagot is olyan szinten meg kellett
kurtítani, hogy azt a katonák egészségi állapotának komoly
veszélyeztetése nélkül nem lehetett sokáig fenntartani. Néhány
nap elteltével a legionáriusok olyan, bőrborítású, fakeretes
hajók eszkábálására kaptak parancsot, amilyeneket
Britanniában láttak. A sötétség leple alatt szekereken egy 33
kilométerre lévő helyre szállították őket, majd a folyó mellett
egy kisebb táborhelyet építettek egy domb mögött. Később egy
légió érkezett a helyszínre, és miután néhány különítményt a
túlsó partra juttattak, mindössze két nap leforgása alatt képesek
voltak új hidat építeni. Ezután a gallok az általuk kísért
utánpótlás-karavánnal átkeltek a hídon, és csatlakoztak a fő
sereghez. A válság réme pillanatnyilag elmúlt, de Caesar
semmivel sem jutott közelebb az ellenség legyőzéséhez.
Azonban biztató jeleket kapott, amikor egy sor hispán település,
megérezve, hogy az esélyek inkább már neki kedveznek,
küldötteket menesztett hozzá, és megígérte, hogy átáll az ő
oldalára. Csak annyit kért tőlük, hogy lássák el búzával, amire
kétségbeesetten szüksége volt. Az új híd életbe vágóan fontos
összeköttetést jelentett, de távoli elhelyezkedése miatt nem
mindenre tudták kényelmesen használni. A legionáriusok most
elkezdtek csatornákat ásni, hogy elvezessék a Sicoris vizét, és
egy durva gázlót nyerjenek. Időközben Pompeius két legatusa
úgy érezte, túlságosan védtelenek, mivel az ellenséges lovasság
számban és magabiztosságban jócskán megerősödött, és már az
élelmiszer-beszerző portyáikat is megnehezíti. Úgy döntöttek,
visszavonulnak a keltibérek lakta régióba, akik különösen
kedvelték Pompeiust. [27]
Gondosan felkészültek, elrendelték, hogy gyűjtsék össze az
Ebro folyó mentén az összes hajót és bárkát, és vigyék azokat
Octogesa városába, ami nagyjából ötven kilométerre feküdt a
táboruktól. A mesterembereket befogták, hogy ácsoljanak egy
pontonhídszerű átkelőt a széles Ebrón. A munkálatok nem
kerülték el Caesar felderítőinek a gyelmét, és a véletlen folytán
épp aznap végeztek, amikor a Sicorison átvezető, rögtönzött
gázló is járható lett. Afranius és Petreius átjárót épített az
útjukba kerülő legnagyobb akadályon át. Tudták, hogy az Ebrón
túl lerázhatják magukról az üldözőiket, legalábbis néhány
napra. Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy először el kell
juttatniuk a seregüket egészen Octogesáig. Két légiójuk átkelt a
Sicorison a város melletti hídon, és tábort ütött a keleti parton.
Az Ilerdában helyőrségnek maradt két cohors kivételével az
éjszaka folyamán a Pompeius-párti sereg maradéka is
átmasírozott a folyón, hogy csatlakozzon a két légióhoz, majd a
teljes haderő elindult az Ebro felé. Caesar előretolt őrszemei
jelentették a csapatmozgást, mire odaküldte a lovasságot, hogy
zaklassa és lassítsa az ellenséges menetoszlopot. Amikor felkelt
a nap, a tábora melletti magaslatról maga is láthatta, amint a
lovasai keményen szorongatják a Pompeius-párti sereg
utóvédjét, aminek rendre meg-meg kellett állnia, hogy
alakzatba fejlődhessen, és megfutamítsa az üldözőket. A
legionáriusok tudatában voltak a történéseknek, és
tribunusaikon és centurióikon keresztül sürgették Caesart,
engedje meg nekik, hogy megkockáztassák az átkelést a
mesterséges gázlón, és harcolhassanak. A lelkesedésüktől
felbátorodva kivezetett öt légiót, a többi alakulatot ott hagyta a
tábor őrzésére. A lovasság fedezék gyanánt az átkelőhely előtt és
mögött sorakozott fel, míg a katonák sikeresen átgázoltak rajta,
veszteség nélkül. Kései indulásuk ellenére az előőrs késő
délutánra beérte az ellenséges utóvédet. Mindkét sereg
csatarendbe állt egymással szemben, de a Pompeius-párti
hadnak nem volt kedve harcolni, és a magaslati pozícióban
maradt, Caesar emberei pedig fáradtak voltak. Mindkét sereg
letáborozott éjszakára. A Pompeius-párti sereg előtt egy
dombság húzódott, és a két legatus azt tervezte, hogy éjszaka is
menetelni fognak, hogy az ellenség előtt érjenek a hágóhoz. A
tervük akkor fulladt kudarcba, amikor néhány fogolynak hála,
Caesar tudomására jutott a dolog. Bár még sötét volt,
megfúvatta a kürtöket, hogy felébressze az embereit. Amint a
Pompeius-párti sereg meghallotta ezt, és rájött, hogy
elveszítették a meglepetés erejét, visszamentek a táborukba.
[28]
Másnap mindkét fél kisebb felderítő őrjáratokat küldött előre,
hogy megvizsgálják a dombokon átvezető utakat, és
megbizonyosodjanak a nagyjából nyolc kilométerre lévő hágó
létezéséről. Bármelyikük is foglalja el előbb, megakadályozhatja,
hogy az ellenség is átkeljen rajta. Miután az éjszakai menetelés
ötlete meghiúsult, a Pompeius-párti sereg elhatározta, hogy
hajnalban elindul. A táboruk Caesar és a hágó között feküdt, de
a poggyászkaraván jelentősen lelassította őket, míg Caesar
seregének csak az alapvető felszerelést és minimális fejadagokat
kellett cipelnie. Caesar már hajnal előtt elindult, és az ellenség
meglepetésére teljesen másfelé vette az irányt. A
megkönnyebbülésük azonban csakhamar rémületté változott,
amikor jobbra fordulva megkerülte őket, és megcélozta a hágót.
A Pompeius-párti sereg is elindult, és egymással versenyezve
próbáltak elsőként odaérni. Caesar emberei egy nehezebb utat
választottak, de korábban indultak, és a terhük is kisebb volt. A
lovassága tovább zaklatta az ellenséges menetoszlopot, hogy
lelassítsa. Caesar serege nyerte meg a versenyt, Afranius és
Petreius pedig megállította csüggedt katonáit. Caesar tisztjei és
emberei alig várták, hogy megküzdhessenek a kedvezőtlen
pozícióban és hangulatban lévő ellenséggel, és unszolták, hogy
adja ki a parancsot. Caesar ellenállt a sürgetésnek, mert úgy
vélte, az utánpótlástól elvágott ellenség egyébként is meg fogja
adni magát. Nem látta értelmét, hogy a saját katonái, illetve az
ellenséges seregben harcoló polgárok életét elpazarolja. A
veteránjai kicsit morgolódtak a döntés miatt, kedvetlenül
zsémbeltek, hogy nem harcolnak, amikor végül kiadta a
parancsot.
Az ilerdai csata

A következő napokban mindkét fél megerődítette a vonalait; a

Pompeius-párti sereg egy vízlelőhelyet próbált biztosítani,
Caesar pedig igyekezett körbekeríteni és megfosztani őket a friss
víztől. Munka közben mindkét oldalon sokan ismerkedni
kezdtek az ellenféllel, rokoni kapcsolatokat, közös barátokat és
szomszédokat kerestek. Egyes Pompeius-párti tisztek máris a
fegyverletételt fontolgatták, Afranius a pedig az egyik barátját
is elküldte, hogy beszéljen Caesarral. Apja látszólag lemondott
azon szándékáról, hogy folytassa a küzdelmet, ám Petreius még
mindig eltökélt volt, és arra utasította hispán lovasokból és
könnyűgyalogosokból álló testőreit, hogy hányják kardélre
Caesar összes katonáját, akik a saját embereik közé vegyülnek.
Egyeseknek sikerült kiverekedniük magukat, míg többeket a
Pompeius-párti katonák bújtattak el, és az éjszaka folyamán
segítettek nekik megszökni. Caesar hagyta, hogy a saját sorai
közt lebzselő ellenséges katonák szabadon mozogjanak, vagy ott
maradjanak, ha kedvük tartja. Petreius könyörögve kérte a
katonáit, hogy maradjanak hűségesek, és esküdjenek meg, hogy
„soha nem dezertálnak és árulják el a sereget és tisztjeiket, vagy
helyezik a saját biztonságukat a közös ügy elé”. Hízelegve
rávette Afraniust, hogy ő is esküdjön meg, akit a rangidős és
alárendelt tisztek, majd végül a közlegények követtek. [29]
A Pompeius-párti sereg tett egy utolsó kísérletet, hogy
kitörjön a blokádból. Caesar a nyomukba szegődött, és
folyamatosan zaklatta a visszavonuló sereget. Ismét bekerítette
az ellenséget, ezúttal még rosszabb pozícióba kényszerítve, ahol
már végleg elvágta őket a vízutánpótlástól. Caesar még mindig
abban reménykedett, hogy elejét veheti a vérontásnak, és a két
fél újra csak elkezdte megerődíteni a vonalait. A Pompeius-párti
sereg megkísérelt visszamenni a Sicorison át, de elzárták az utat
előttük, s miután csaknem kifogytak a takarmányból, Afranius
békefeltételeket kért Caesartól. Utóbbi a sárga földig lehordta az
ellenséges hadvezéreket, amiért szükségtelenül vesztegetik el az
emberek életét. Ennek ellenére épp ahogy Cor niumnál és eddig
az egész háború során tette, mindannyiukat szabadon
bocsátotta. Feloszlatták a seregüket, de közben Caesar szigorúan
szemmel tartotta a folyamatot. Mindeközben Túlsó-
Hispániában az utolsó legatust, Varrót annyira fellelkesítették
Afranius korábban küldött, igen optimista beszámolói, hogy
úgy határozott, megmutatja, mennyire elkötelezett híve
Pompeiusnak és az ügyének. Rekvirálásba kezdett, és
tartalékokat halmozott fel. Miután Ilerdánnál teljesen
felszámolták az ellenséges sereget, Caesar elindult a távolabbi
provincia felé. Sikereinek hírére Varro önbizalma jelentősen
megingott, és mostanra nyilvánvalóvá vált számára, hogy a
provincia népessége a győztessel szimpatizál. A katonái
elpártoltak tőle, mire sietve üzenetet küldött Caesarnak,
amelyben kapitulált. Immár egész Hispánia Caesar irányítása
alatt volt. Bár voltak nehéz pillanatok, a gyors győzelembe
vetett bizalma végül beigazolódott. Nyár végére Massilia
ellenállása is elpárolgott. Domitius Ahenobarbusnak ezúttal
hajón sikerült kereket oldania, mielőtt a város megadta magát,
és másodjára nem esett fogságba. Készen állt, hogy újra fegyvert
fogjon Caesar ellen. Miképp Afranius és Petreius is, akik bár
készséggel elfogadták ellenfelük könyörületességét, jottányit
sem gyűlölték érte kevésbé. De Pompeius és rangosabb
szövetségesei se mutatták jelét, hogy jobban lelkesednének a
békekötésért, kivéve, ha a saját győzelmükkel érhetik el azt. A
háború folytatódott. [30]
 XIX

MAKEDÓNIA,
I. E. 49. NOVEMBER – I. E. 48. AUGUSZTUS

„Nézd meg Cnaeus Pompeius helyzetét most, hogy

sem dicső neve vagy múltbéli tettei, sem
klienskirályai vagy -államai, melyekkel oly sokat
hencegett, nem nyújthatnak neki biztonságot; és még
a becsületes menekülés legegyszerűbb katonáknak
kijáró lehetősége sem adatik meg neki; Itáliából
elűzték, Hispániát elvesztette, tapasztalt seregét
szorongatják, ráadásul most már körbe is kerítették,
ami szerintem soha egy hadvezérrel [imperatorral]
sem esett meg.” – Publius Cornelius Dolabella levele
Cicerónak Caesar táborából, Dürrakhion mellett, i. e. 48.
május–június [1]

„De a szerencse, ami erős befolyással van mindenre,

különösen a háborúra, nagy változásokat hozhat az
emberi kapcsolatokban egy apró fordulat
segítségével.” – Caesar [2]

Caesar Quintus Cassius Longinus parancsnokságára bízta

Hispániát. Szokatlan poszt volt egy néptribunus számára, de
szokatlan időket éltek, és quaestorsága idején Cassius már
szolgált Hispániában, így szerzett némi tapasztalatot a vidékről
és az ott lakókról. Caesar nem jó kedvében döntött így, noha
bárkit szívesen fogadott, hűségüket kitüntetéssel, hivatallal és
vagyonnal jutalmazta – egyszer azt mondta, egy útonállót is
megjutalmazna, ha jó szolgálatot tenne neki. Cicero és mások
megvetően tekintettek a léhűtő senkiháziak falkájára, akik
Caesar oldalára akartak állni. Olyan embereket láttak bennük,
akik elherdálták az örökségüket, és most arra számítanak, hogy
ők fogják kormányozni a Köztársaságot. Suetonius állítása
szerint i.  e. 49-et megelőzően Caesar gyakran viccesen azt
mondta az ilyen embereknek, hogy jót tenne nekik egy
polgárháború. Tény, hogy rengeteg elkeseredett ember volt, akik
számára Caesar győzelme az utolsó esélyt jelentette volna a
meggazdagodásra és a közéleti sikerekre, ám hiba lenne Cicero
és a Pompeius-párti propaganda fennhéjázó ítéletét
fenntartások nélkül elfogadni. Igaz, hogy Caesar polgárháborús
legatusai és rangidős tisztjei kevés kivétellel nem tehetségük
vagy makulátlan jellemük miatt gyelemre méltóak. Sokuk
hozott katasztrofális döntéseket. Ugyanakkor Pompeius
rangidős tisztjeinek a kompetenciája és becsületessége is
megkérdőjelezhető, hiába volt hangzatosabb nevük. A múltban
a Pompeius táborában lévő volt consulok nagy hányadát
állították bíróság elé választási megvesztegetésért. Caesarnak
megvolt az az előnye, hogy érvényre tudta juttatni a parancsait,
és nem kellett olyan önfejű emberekkel bajlódnia, mint
Domitius Ahenobarbus. Azt azonban el kell ismerni, hogy
Caesar jelenlétében mindenképpen gördülékenyebben mentek a
dolgok. Trebonius és Decimus Brutus eredményesen intézték
Massilia ostromát. Curio harc nélkül bevette Szicíliát, mert Cato,
akire a Pompeius-párti szövetségesek a sziget irányítását bízták,
nem parancsolt jelentősebb haderőnek, így nem látta értelmét,
hogy életeket tegyen kockára egy reménytelen védekező
pozícióban. Sikere után i.  e. 49 nyarán Curio a légióit Észak-
Afrikába vitte. Eleinte jól végezte a dolgát, és sikerült
megfutamítania egy erős Pompeius-párti hadtestet, de végül a
numidiai Juba király tőrbe csalta. Curio rengeteg katonájától
körülvéve, harc közben esett el. A többit lemészárolták
menekülés közben, akik pedig megadták magukat, azokat a
király parancsára kivégezték. Maroknyian menekültek meg
csupán, köztük Asinius Pollio, és könnyen lehet, hogy Caesar
Curióról festett, hízelgő ábrázolása volt az oka, hogy Pollio
később megkérdőjelezte a Feljegyzések egyes fejezeteinek
megbízhatóságát. Marcus Antonius öccse, Lucius kisebb
vereséggel megúszta, és Illíriában kapitulált a rá bízott tizenöt
cohorsszal. [3]
A kudarcok híre Caesarhoz is eljutott, amikor visszatért
Hispániából. Sajnálatosak voltak ugyan, de az előnyét még
mindig nem veszítette el, és elszánta magát, hogy összecsap
Pompeiusszal és a fő sereggel, amilyen hamar csak lehet. Talán
sokkal jobban aggasztotta az a lázadás, ami az észak-itáliai
Placentia (a mai Piacenza) mellett táborozó légiói soraiban tört
ki. A gondok a Kilencedik légiónál kezdődtek, akik jól harcoltak
Caesarért Hispániában, és a történelem megannyi lázadásához
hasonlóan több oka is volt, hogy a felgyülemlett sérelmek végül
a felszínre törtek a pihenés és tétlenség napjaiban. Mivel a
háború még közel sem ért véget, a hadvezérüknek szüksége volt
rájuk, és sok legionárius úgy vélhette, hogy ettől erős
alkupozícióba kerültek bizonyos kedvezményeket illetően.
Néhányan már leszolgálták az idejüket, és le akartak szerelni.
Többen azt kifogásolták, hogy még nem kapták meg azt az
ötszáz sestertius jutalmat, amit Brundisiumnál ígért nekik még
abban az évben. Amiatt is nehezteltek, hogy a háború folyamán
tanúsított mértékletessége és könyörületessége tompítja a
diadalukat – és talán ez volt a legfontosabb –, ráadásul
megfosztja őket a fosztogatás lehetőségétől. Caesar még
Massiliánál tartózkodott, amikor hírét vette a lázadásnak, de
nyomban a helyszínre sietett, hogy a lázadók szemébe nézzen. A
proconsul kemény, kérlelhetetlen hangon elmagyarázta, hogy
egy ekkora kon iktust nem lehet csak úgy elbagatellizálni.
Azután bejelentette, hogy megtizedeli a Kilencedik légiót,
vagyis azt az ősi büntetést akarta foganatosítani, amelynek
során sorshúzással minden tíz emberből kiválasztanak egyet,
akit majd halálra vernek a bajtársai. A légió többi emberét pedig
szégyenletesen elbocsátják a seregtől. A veterán katonákon úrrá
lett a rémület, és tisztjeik könyörögve kérték a vezért, hogy
kegyelmezzen meg nekik. Caesar pontosan tudta, hogyan kell
megdolgozni a tömeget, és „végül nagy kegyesen” beadta a
derekát, és csak a százhúsz főkolomposnak kellett sorsot húznia,
hogy kivégezzenek tizenkét embert. A választást elvileg úgy
akarták manipulálni, hogy csak a fő bajkeverők nevét húzzák ki.
Azonban Appianosz állítása szerint egy olyan ember is a
tizenkettő közé került, aki a lázadás idején nem is tartózkodott a
táborban. Amint Caesar tudomására jutott a dolog, nyomban
szabadon bocsátotta a katonát, és lecserélte a centurióra, aki
megpróbálta megszervezni az ártatlan ember halálát. I. e. 58 óta
ez volt az első alkalom, hogy Caesarnak bármiféle komoly
engedetlenséggel kellett szembesülnie a katonái részéről, habár
hamar elfojtotta a felkelést. A hátralévő hadjárat során a
Kilencedik légió kivételes odaadással harcolt Caesarért, ahogy a
többi katonája is. A Feljegyzések egy szóval sem említi az esetet.
[4]
Amióta márciusban Brundisiumnál sikerült meglógnia az
ellenség elől, Pompeius minden szervezőképességét latba vetve
igyekezett egy olyan hadsereget kovácsolni, amivel végül
diadalt arathat. A régióban fellelhető kapcsolatait is kihasználta
– hiszen majdnem az összes település és főbb uralkodó a kliensei
közé tartozott hogy a Mediterráneum keleti felének
emberállományát és erőforrásait mozgósítsa, és a katonáit
zsolddal, élelemmel és felszereléssel lássa el, valamint számukat
szövetségesekkel és tartalékosokkal duzzassza fel. Kilenc
légiójában a magával hozott katonák mellett a Hellászban és
Asia provinciában letelepedett polgárokból vagy az ottani
őslakosokból toborzott alakulatok szolgáltak. Metellus Scipio
Szíriába ment, ahonnan idővel a Pártus Birodalom határán
állomásozó két légióval tért vissza. Eszeveszett diplomáciai
lépésekkel biztosították, hogy utóbbi hatalom ne jelentsen
fenyegetést a provinciára nézve. Nehéz biztosat állítani, hogy
helytállóak-e azon forrásaink, amelyek állítása szerint komoly
erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a pártusoktól is
katonai segítséget szerezzenek. Biztosan állítható, hogy
Pompeius jókora létszámban alkalmazott idegen katonákat, és
kivételesen erős lovasságot állított fel. Az óriási sereg számára
végül rendelkezésre állt a nyersanyag, és ahogy teltek a
hónapok, Pompeius annak szentelte minden idejét, hogy
kiképezze a tapasztalatlan katonákat. Ötvenhét éves volt, és a
polgárháború kezdetéig már tizenhárom éve nem vett részt
ütközetben, de a vitalitása állítólag mindenkit lenyűgözött. A
hadvezér az embereivel együtt gyakorlatozott, legionárius-
felszerelésben hajtotta végre a feladatokat, és ha kellett,
nyeregbe szállva demonstrálta a lovasságnak, hogy mi a
feladata. Plutarkhosz azt írja, messzebbre, pontosabban és
nagyobb erővel volt képes elhajítani a lándzsát, mint bármelyik
atal harcos. A példáján felbuzdulva egy erős és hatékony sereg
kezdett alakot ölteni. Ahogy telt az év, Pompeius katonái egyre
állhatatosabbak és erősebbek lettek. [5]
Caesar távollétében a szenátorok lassan elszivárogtak
Itáliából, úgy döntöttek, feladják semleges álláspontjukat, és
Pompeius mellé állnak. Egyesek azért távoztak, mert úgy
érezték, Pompeius fog győzni, és mindenképp a győztesek közt
szerettek volna lenni. Mások lelkiismereti okokból vagy a család
és a barátok rábeszélésére. A polgárháborúra jellemző furcsaság,
hogy tovább folytatódott a levélváltás, és az emberek
kapcsolatban maradtak a másik oldal táborát erősítő
levelezőpartnereikkel is. A legnevesebb azok közül, akik
ekkoriban döntöttek a kon iktusban való aktívabb részvétel
mellett, Cicero volt, aki alapos önvizsgálat után végül Hellászba
hajózott. Még mindig úgy érezte, hogy a polgárháború
szükségtelen, és továbbra is elítélte Pompeius azon döntését,
hogy elhagyta Rómát és Itáliát. Caesar irgalmassága örömmel
töltötte el, noha egyáltalán nem volt biztos benne, meddig fog
tartani, és ha sikerül megkaparintani a hatalmat, nem válik-e
éppolyan kegyetlen fenevaddá, mint Cinna volt az i.  e. 80-as
években. Szicília megszállása előtt Curio meglátogatta a
szónokot, de nem sokat tett, hogy csillapítsa félelmét. A
tribunus nyíltan kijelentette, hogy szerinte Caesar
visszafogottsága pusztán politikai húzás, ami szöges ellentétben
áll kegyetlen valójával. Idővel majd lehull a lepel, és
megmutatkozik az igazi természete. Elég furcsa szavak ezek egy
szövetséges szájából, de Curio sosem fogta vissza magát.
Mindazonáltal nem ismerhette Caesart eléggé, hiszen csak egy
évvel azelőtt csatlakozott a táborához, így a véleménye erősen
megkérdőjelezhető. A későbbi események azt igazolják, hogy
Caesar továbbra is könyörületes maradt az ellenfeleivel
szemben, és soha nem akart félelmet gerjesztve uralkodni. Ha az
egész életét górcső alá vesszük, akkor is nehezen leljük nyomát
kegyetlenkedésnek. Cicero nem volt biztos benne, hogy hosszú
távon hogyan viselkedne Caesar. Pompeius iránt hasonlóan
érzett, és úgy ítélte meg, hogy bárki is nyerje meg a
polgárháborút, abból gyakorlatilag dictator lesz, aki királyi
hatalommal, azaz regnummal fog rendelkezni. Ugyanakkor
továbbra is erős érzések fűzték Pompeiushoz, és mély tiszteletet
érzett az oldalán harcoló előkelő emberek iránt. Tulajdonképpen
gyakran több tisztelettel adózott annak az eszményképnek,
amilyennek véleménye szerint lenniük kellett volna, mint
annak, amilyenek valójában voltak, de attól ez a tisztelet még
ugyanolyan erős maradt. A tétlenséget is utálta, de valahogy
nem szívesen vett volna részt egy Caesar által uralt Köztársaság
politikai életében. A Caesar táborában tartózkodó barátaitól és
családtagjaitól, sőt a magától Caesartól kapott levelek ellenére
Cicero végül úgy határozott, hogy Pompeius szövetségesei mellé
áll. Öccse, Quintus, noha éveket töltött Caesar legatusaként
Galliában, hasonlóképpen döntött. [6]
Voltak, akik elpártoltak, de a szenátus zöme semleges maradt,
és Caesar legalább a látszatát megpróbálta fenntartani, hogy
Rómában annak rendje s módja szerint működik a közélet. Most
már azt szerette volna elérni, hogy i. e. 48-ban consul lehessen,
csakhogy jelenleg nem volt hivatalban lévő consul, aki a
választásokat elnökölte volna. Egy praetor ugyan a
rendelkezésükre állt, de praetor még soha nem felügyelte az új
consulok kijelölését, és amikor Caesar ezt indítványozta, az
augurok testülete visszautasította. Így hát a praetor Marcus
Lepidus kinevezte Caesart dictatorrá, hogy megtarthassa a
választásokat. Erre eddig egyszer volt példa, a második pun
háború legsötétebb napjaiban. Caesar visszatért Rómába,
összehívta a comitia centuriatát, és törvényesen
megválasztották consulnak a következő évre, Publius Servilius
Vatia Isauricus nevű társával együtt. Rendhagyó eljárás volt,
bár valójában törvényes; ugyanakkor elképzelhető, hogy azon a
választáson nem is voltak más jelöltek. Caesar tehát ismét
consul lett i.  e. 48-ban, pontosan tíz évvel első consuli
kinevezése után. A társa annak a fér nak volt a a, aki alatt az
i. e. 70-es években szolgált Asia provinciában, és a tehetős réteg
soraiba tartozott, hiszen Cato egyik unokahúgát vette el. Ez is
csak ékesen szemlélteti, milyen összetett és zavaros hűségi
viszonyok jellemezték a polgárháború napjait.
A többi magistratusi posztra is választásokat írtak ki – Caelius
Rufus praetor lett –, azután Caesar dictatori hatalmával élve egy
sor törvényt alkotott. Az egyik visszahívta azokat, akiket
Pompeius rendkívüli bíróságai ítéltek száműzetésre i. e. 52-ben.
Milót konkrétan kizárták a kedvezményezettek közül, és főleg
Clodius szövetségeseinek kedvezett az eljárás. Caesar olyan
embereket is visszahívott, mint Sallustius, akit Appius Claudius
űzött el a censorsága idején, vagy Gabinius, a szíriai kormányzó,
aki visszaültette az egyiptomi trónra Ptolemaioszt. Később
mindketten mellette harcoltak a háborúban. S végre a Sulla-féle
proskripciók áldozatai után maradt gyermekeknek is
helyreállította a politikai jogait. Ezekkel az intézkedésekkel a
támogatói iránti hűségét fejezte ki, és újakat akart szerezni. Az
adósságok kezelése már általánosabb problémát jelentett, mert
a háború kezdete óta egyes ingatlanok értéke jelentősen zuhant.
Jókora nyomás nehezedett rá, hogyan törölje el az adósságokat,
kiváltképp azokét, akik hatalmas összegekkel tartoztak – s akik
közül sokan az ő oldalára álltak. Ezekben az évtizedekben
rendszeresen azért könyörögtek, hogy „új táblát” (novae
tabulae) kezdhessenek – ami azt jelentette, hogy üresre törlik a
számlakönyveket, és tiszta lappal indulhatnak –, ami a Catilina-
féle lázadók fő jelszava volt. Sokan attól tartottak, hogy Caesar,
aki maga is közismert popularis volt, aki állandóan adósságokba
verte magát, hasonló módon igyekszik segítséget szerezni. A
dictator azonban elutasította a drasztikus rendelkezés
bevezetését, és megpróbált kompromisszumra törekedni.
Értékbecslőket nevezett ki, hogy minden ingatlant a háború
előtti értékén becsüljenek fel, hogy az adósok ezen a névértéken
számíthassák be a hitelezőiknek. Azt a régi szabályozást is
felélesztették, amely megszabta, hogy 15 000 denariusnál senki
nem tarthat magánál több ércpénzt. A cél a felhalmozás
megelőzése volt, aminek Róma és Itália gazdasági életére kellett
volna serkentőleg hatnia. Egy ilyen intézkedést persze igen
nehéz volt érvényre juttatni. [7]

A NAGY ÖSSZECSAPÁS
Mindössze tizenegy nap elteltével Caesar lemondott a dictatori
címről, és elhagyta Rómát. Nem várta meg a januárt, hogy a
szokásos módon consulként hivatalba léphessen, hanem
Brundisiumba sietett, ahol megparancsolta a sereg
összevonását. Az utóbbi hat hónapban a tisztjei minden tőlük
telhetőt elkövettek, de igyekezetük ellenére szállítóhajókban
még mindig komoly hiánnyal kellett számolniuk. Caesarnak
tizenkét légiója volt Brundisiumban és a környékén –
ténylegesen talán 25–30  000 ember, hiszen veszteségeket
szenvedtek, valamint Hispánia óta a menetoszlopból
rengetegen elmaradoztak, a lábadozókat pedig hátrahagyták –,
de csak 15  000 gyalogos és 500 lovas elszállítására elegendő
hajó állt rendelkezésükre. Még ezek a katonák is csak a lehető
legkevesebb poggyászt vihették magukkal, míg a lovasok
csekély számában az állataik által elfoglalt, sokkal nagyobb
helyigény tükröződött. Nyilvánvalóan egynél többször kellett
átkelniük, de fennállt a veszélye, hogy az elsőként partot érő
katonákat eltiporja az ellenség. Már maga a kezdeti átkelés is
kockázatos volt, mert a Pompeius-párti sereg egy ötszáz
hadihajóból álló, hatalmas ottát vont össze, amit kisebb
felderítő vízi járművek támogattak. Ennek a zöme Bibulus
irányítása alatt állt, és az Adria keleti partján fekvő kikötőkben
állomásozott, hogy feltartóztathasson bármiféle tengeri
inváziót. Caesar csupán tizenkét hadigályával rendelkezett,
amennyi semmiképp sem volt elegendő a szállítóhajók
védelméhez, ha rajtuk üt az ellenséges hajóhad, és minden
egyes átkelésnél ugyanúgy szembe kellett nézniük ezzel a
komoly fenyegetéssel. Caesar érzékelte a veszélyeket, de azzal is
tisztában volt, hogy ezek valószínűleg a közeljövőben sem
fognak megváltozni. Alig várta, hogy lecsapjon az ellenség
fészkére, mert tudta, hogy minél tovább vár, Pompeius annál
erősebb és felkészültebb lesz. A rossz időjárás miatt hetekig
halogatta az indulást, és csak i.  e. 48. január 4-én bontott
vitorlát. Tizenkét hónappal korábban senki sem számított rá,
hogy a téli hónapokban fog támadni, amikor a seregek szokás
szerint pihenni szoktak. Ezúttal is ez történt. Pompeius légiói
szétszóródtak a téli szállásaikra, Bibulus ottája pedig nem állt
készen. Caesar mindenféle ellenállás nélkül tudott áthajózni és
partra szállni Paelesténél, Epirusz partszakaszán. Hamar
kirakodtak, és a hajókat még aznap éjjel visszaküldték
Brundisiumba, de ekkorra már az ellenség is megneszelte a
történéseket, és néhány hajón képes volt rajtaütni. Caesar azt
állítja, Bibulus annyira dühös volt, hogy megparancsolta,
gyújtsák fel a hajókat a legénységgel együtt. A vízi járművek
zöme épségben visszatért, de a következő hajórajnak már
egyértelműen egy éber és várakozó ellenséggel kellett
szembenéznie. [8]
Caesar pillanatnyilag el volt vágva az erősítéstől és az
utánpótlás-karavántól. Hét légiója volt, átlagosan
mindegyikben 2140 ember szolgált, ehhez jött még az ötszáz fős
lovasság, de jelentősebb élelmiszermennyiséget nem tudtak
magukkal vinni, és kénytelenek voltak a helyi beszerzésben
bízni. A római naptár akkoriban hetekkel megelőzte a
természetes évszakokat, ami azt jelenti, hogy valójában még
csak késő őszre járt az idő, és muszáj volt megtalálni a módját,
hogy az előttük álló téli hónapokban az összevont sereget
élelmezni lehessen, miközben az ellenséggel harcol. A partra
szállás utáni éjszakán Caesar megindult Oricum ellen, ami
hamar megadta magát, amikor a városlakók lefegyverezték a kis
Pompeius-párti helyőrséget. A Feljegyzések jelentése szerint nem
voltak hajlandók egy olyan ember ellen harcolni, aki a római
nép által ráruházott, legális imperiummal rendelkezett. Persze
ha racionálisan nézték a dolgot, a Pompeius-párti csapatnak
esélye sem volt megnyerni az összecsapást, és valószínűleg ez is
befolyásolta őket a döntésben. Mivel Itália népessége nem
igazán kötelezte el magát egyik fél mellett sem, nem volt
meglepő, hogy a legtöbb provinciában meglehetősen
apatikusan viseltettek a dolog iránt. Caesar a helyőrség
parancsnokának, Lucius Manlius Torquatusnak is
megkegyelmezett, és a fér úgy döntött, hogy vele marad. A
siker után Caesar továbbnyomult Apollonia felé, és az ott lakók
ismét csak nem voltak hajlandók fegyvert fogni ellene, inkább
elzavarták a Pompeius-párti katonákat. Epirusz nagy része
hamar követte ezen városok példáját, és Caesar mellé állt.
Miután sikerült megvetnie a lábát Hellászban, a behódolt
városok biztosították a sereg utánpótlását. Az ellenség
élelmiszerraktáraiból is elfoglaltak néhányat, bár az egyik
búzaszállító karavánt, ami Oricum mellett horgonyzott, a
Pompeius-párti kísérőhajók inkább elsüllyesztették. Pompeius
fő utánpótlásraktára Dürrakhion (a mai Durazzo Albániában)
óriási kereskedelmi kikötőjében volt, ami északabbra feküdt a
partszakaszon. Caesar megkísérelte lerohanni a jókora
jutalommal kecsegtető helyet, de ekkor már az ellenség is
elkezdett mozgolódni. Pompeius csapatösszevonást rendelt el,
erőltetett menetben Dürrakhionhoz vezényelte a légiókat, és
sikerült Caesar előtt odaérnie, aki azonnal visszavonult. Az
ellenségnek kilenc légiója volt, valamennyi közel teljes
létszámot képviselt, és valószínűleg több mint kétszer annyian
voltak, mint Caesar erői. A Pompeius-párti hadak hangulatát
azonban megrendítette az ellenség váratlan partra szállása és a
régióban elért kezdeti sikerei. Labienus nyíltan hitet tett
Pompeius mellett, megesküdött, hogy soha nem pártol el tőle,
és osztozni fog a sorsában. A tribunusok és a centuriók is
követték a példáját, s végül az összes legionárius ugyanazt a
fogadalmat tette. [9]
Caesar visszavonult Epiruszba. Bár Apollonia és Oricum
kikötői az irányítása alá kerültek, Bibulus ottája mostanra
igencsak aktivizálta magát, és szoros blokádot vont fel. Az egyik
hajókaraván, amely legionáriusokból és lovasságból álló
erősítést szállított, arra kényszerült, hogy visszaforduljon
Brundisiumba, s közben egyik hajójukat el is fogták. Bibulus a
fedélzeten tartózkodó összes embert kivégeztette, tekintet
nélkül azok rangjára. Talán abban reménykedett, hogy egy ilyen
brutális lépéssel elrettentheti Caesar embereit a további
átkeléstől, de egykori aedilis-, praetor- és consultársa iránt
érzett zsigeri gyűlölete is kétségtelenül táplálta a dühét.
Elképzelhető, hogy személyes tragédiája is szerepet játszott a
dologban, ugyanis két át nem sokkal azelőtt gyilkolták meg
Egyiptomban. Bibulus ijesztő kegyetlenséggel harcolt, de ezzel
nem volt egyedül. A háború kezdete óta a Pompeius-párti
seregből kevesek kivételével alig néhányan próbáltak versenyre
kelni Caesarral irgalmasságban és visszafogottságban. Saját
kiválóságát hangsúlyozó politikája csak még inkább feldühítette
és további szörnyűségek elkövetésére sarkallta őket. Cicerót
megdöbbentette a Pompeius táborában tapasztalt hozzáállás. A
sereg legtöbb vezére kerek perec kijelentette, hogy az, aki
semleges marad, legalább olyan alávaló népség, mint Caesar
aktív támogatói, és máris széles körű retorziót helyeztek
kilátásba, ha majd visszatérnek a sereggel Itáliába. [10]
Caesar az Apsus folyó mellett táborozott, Apollonia közelében.
Pompeius nagyobb serege a túlparton vert tábort, de nem
mutatta jelét, hogy támadni akarna, vagy ki akarná
kényszeríteni a csatát. Caesar ismét tárgyalási kísérletet
kezdeményezett, amikor Pompeius egyik tisztjét visszaküldte,
miután másodjára is foglyul ejtette. Azt javasolta, hogy ő és
ellenfele esküdjenek meg, hogy szélnek eresztik a seregüket
három napon belül – ami méltányos, bár kivitelezhetetlen
intézkedésnek tűnt –, majd vitájuk rendezését bízzák a szenátus
és a nép döntésére. Pompeiustól először nem érkezett válasz, de
Caesar nem bánta, hogy várakoznia kell, mert abban
reménykedett, hogy még több katonája tud csatlakozni hozzá
Itáliából. Időközben Bibulus ottáját is nyomás alá helyezte,
mert az ellenőrzése alatt álló partszakaszon minden kikötési
lehetőséget elzárt előle. A hadigályákon a méretük miatt
nagyon nagy létszámú legénység szolgált, hiszen a sebességük
és kormányozhatóságuk a rengeteg evezős nyers erején múlt.
Kevés hely maradt élelmiszer és friss víz szállítására, és még
annál is kevesebb az evezősök szabad mozgására vagy
pihenésére, hiszen az összeadott súlyuk szolgált ballasztként a
hajó egyensúlyban tartásához. Ezért aztán bizonyos
időközönként muszáj volt kikötniük – minimum
háromnaponként –, hogy fel tudják tölteni a készleteiket, és az
evezősök és a legénység kipihenhesse magát. Az ókori ották
akkor teljesítettek a leghatékonyabban, ha a közelben volt a
támaszpontjuk, vagy szárazföldi erők támogatták őket a
közelből. Caesar katonái az irányításuk alá vonták a kikötőket,
éberen gyelték a partot, s megtámadtak minden hajót, ami
megpróbált kikötni, arra kényszerítve Bibulus embereit, hogy
gyakrabban térjenek vissza a támaszpontjukként szolgáló
Korküra szigetére, mint szeretnének. A zord téli időjárás mellett
a tengeri blokád fenntartása a végletekig megterhelte a
Pompeius-párti ottát. Bibulus fegyverszünetet kért, de
rangidős alárendeltjét, Lucius Scribonius Libót küldte tárgyalni,
s azzal mentette ki magát, hogy Caesar ellen érzett gyűlölete és
heves vérmérséklete csak a megállapodás útjába állna. Libo
lánya Pompeius kisebb a, Sextus felesége volt, ami megint csak
jól szemlélteti, milyen szoros családi kötelék fűzte egymáshoz
Pompeius táborának vezéralakjait. Caesar ugyan elment a
találkozóra, de elég nagyot csalódott, mert Libo a fegyverszünet
alatt azt értette, hogy a tűzszünet idejére a hajóik szabadon
kiköthessenek bárhol – cserébe bármit Pompeius elé tár
megfontolásra. Caesar azt válaszolta, ő ilyen tűzszünetbe csak
akkor egyezne bele, ha az ellenfele megszüntetné a blokádot.
Arra kérte Libót, adjon menlevelet a követeknek, akiket
Pompeiushoz akar küldeni. Egyik kérést sem teljesítették, és
ahogy a Feljegyzések megfogalmazza, „mihelyst Caesar
megértette, hogy a [Libo] beszéde kizárólag a fennálló veszélyről
és a szűkös tartalékaikról szól, de cserébe semmivel nem
biztatta és komolyabb békeajánlatot sem tett, úgy döntött,
folytatja a háborút”. [11]
Bibulus megbetegedett, és nem sokkal később meghalt. Senkit
sem jelöltek ki a helyére ottaparancsnoknak, de a nehézség
ellenére a Pompeius-párti sereg továbbra is fenntartotta a
tengeri blokádot. Az Apsus folyó két partján a két sereg továbbra
is farkasszemet nézett egymással. További tárgyalások
következtek. Egyszer Vatinius lement a folyópartra, és
odakiabált az ellenséges őrszemeknek, akik végül elárulták neki,
hogy másnap egy tisztet fognak átküldeni tárgyalni. A
történéseket Labienus dühödt közbeavatkozása szakította félbe,
amit hajítófegyverek zápora követett. Caesar volt legatusa ezek
után átkiabálta, hogy nyugodtan „befejezhetik a locsogást a
békefeltételekről; nincs kilátás semmiféle megegyezésre, míg
Caesar fejét át nem viszik hozzájuk”. Nem sokkal ezután
Pompeius állítólag megjegyezte, hogy esze ágában sincs
fontolóra venni a békét, ha azzal azt a látszatot keltheti, mintha
„Caesar nagylelkűségének” köszönhetné az életét. Patthelyzet
állt elő, és ahogy teltek a hetek, hónapok, Caesar egyre inkább
kétségbeesett, hogy Itáliából nem kap erősítést. Egyes források
azt állítják, hogy már kezdett kételkedni az Itáliában tartózkodó
alárendeltjei elhivatottságában és hűségében. Miután úgy
érezte, már csak a személyes jelenlétével adhatja meg a kellő
lökést, úgy döntött, maga megy vissza Brundisiumba. Álruhába
öltözött, saját rabszolgái egyikének adta ki magát, akiket
gyakran használt küldöncként, és egy, az Aous folyó
torkolatánál horgonyzó kis kereskedőhajóra szállt. Ahogy lefelé
haladtak a folyón, a tenger irányába, a legénység kemény
küzdelmet folytatott a tenger felől fújó, erős szél ellen. Egy idő
után a tengerészek úgy döntöttek, hogy visszafordulnak, de
Caesar hirtelen hátravetette a csuklyáját, és azt mondta nekik,
hogy nem kell félniük, mert épp „Caesart szállítják, és Caesar
szerencsét hoz”. Az evezősök és a kormányos megkettőzték
erőfeszítéseiket, és megpróbálták tengerre vinni a lélekvesztőt,
de végül mégis arra kényszerültek, hogy feladják. Igencsak
vitatható, hogy egy hadvezérnek illett-e a jelen körülmények
közt magára hagynia a seregét, még ha azzal a szándékkal tette
is, hogy erősítést hozzon, és valószínűleg ez az oka, hogy a
Feljegyzések említést sem tesz az incidensről. Plutarkhosz
viszont azt állítja, hogy amikor a legionáriusai tudomására
jutott, hogy mi történt, nem azért duzzogtak, mert otthagyta
őket, hanem azért, mert nem bízott bennük eléggé, hogy ők is
elegendőek, hogy győzelmet arasson. Amikor visszatért a
táborba, az emberei állítólag körégyűltek, és könyörögve kérték,
hogy higgyen bennük. A hadvezér és a katonái hihetetlenül erős
kötődésének megnyilvánulása volt ez, ami a Galliában
kezdetektől együtt töltött idő alatt alakult ki. [12]

DÜRRAKHION

Végül április 10-én Marcus Antonius át tudta hajózni a katonák

zömét Brundisiumból Hellászba. Északon, Lissus közelében ért
partot négy légióval és 800 fős lovassággal. Pompeius
túlságosan lomha volt, hogy megakadályozza a két Caesar-párti
sereg egyesülését. Caesarnak most már jóval erősebb had állt
rendelkezésére. Létszámban az ellenség még mindig túlerőben
volt, különösen a lovasság tekintetében, de joggal számíthatott
rá, hogy tapasztaltabb veterán legionáriusai képesek
ellensúlyozni ezt. Ugyanakkor a többi katona érkezésével az
élelemellátás gondja is megnőtt, főleg, ha a sereg hosszabb időre
arra kényszerül, hogy egy helyben maradjon. Számos nagyobb
különítményt küldött el a főseregből, hogy a szövetségesei
segítségére legyenek Thesszáliában és Makedóniában. Az ott
maradottakkal Caesar csatára hívta Pompeiust, aki nem akarta,
hogy belekényszerítsék az ütközetbe. Továbbra is meg volt
győződve róla, hogy Caesar seregeit pusztán kiéheztetéssel is ki
lehet fárasztani. Caesar tisztában volt a veszéllyel, és úgy
döntött, még egyszer megpróbálja elfoglalni Pompeius fő
utánpótlásraktárát Dürrakhionban. Ezúttal sikerült az ellenség
előtt odaérnie, bár ahhoz nem elég gyorsan, hogy el tudja
foglalni a várost és a készleteket. Inkább tábort ütött
Dürrakhion és a Pompeius-párti hadak között, amelyek a Petra
nevű dombon állapodtak meg, ahonnan egy természetes
kikötőhelyre lehetett rálátni. Mivel Pompeiusnak kijárása nyílt a
tengerre, könnyen kommunikálni tudott a várossal és a
távolabb állomásozó csapataival. Megparancsolta, hogy a
gabonaszállítmányokat egyenesen a sereghez juttassák el, akár
Asia provinciából is. Caesar tábora a szárazföld belsejében,
magaslati pozícióban feküdt, ahol a katonái csak a környező
vidékről szerezhettek élelmiszert és takarmányt. Úgy
határozott, hogy egy megerődített védelmi vonalat épít a
dombokon, egyrészt, hogy megóvja saját beszerző csapatait,
másrészt, hogy feltartóztassa a Pompeius-párti sereg hasonló
portyázó alakulatait, hiszen ők sokkal több harci ménnel, illetve
igavonó állattal rendelkeztek, azaz sokkal nagyobb
szükségleteik voltak, mint az ő seregének. Ráadásul „azzal
kívánta Pompeius tekintélyét (aucoritas) csorbítani az idegen
népek között, mikor a története bejárja a világot, hogy Caesar
megostromolta őt, de ő félt csatába bocsátkozni ellene”.
Pompeius nem engedhette meg magának, hogy visszavonuljon,
és Caesar elfoglalja Dürrakhiont és a raktárait. Ezért
megparancsolta az embereinek, hogy ők is húzzanak fel egy
erődítmény vonalat Caesaréval szemben. Néhol kisebb
alakulatok estek egymásnak, hogy kulcspozíciókat foglaljanak
el a dombokon, és egy alkalommal a Kilencedik légió egyik
különítményét vissza kellett rendelni egy pontról, ahol
túlságosan sebezhető volt az ellenséges íjászok és parittyások
számára. Visszavonulás közben a Marcus Antonius vezette légió
egyszer csak visszafordult, majd megrohamozta és
megfutamította az üldözőit, hogy megmutassák, nem azért
vonulnak vissza, mert legyőzték őket, hanem azért, mert így
döntöttek. Amikor a Pompeius-párti katonák befejezték a
munkálatokat, a védvonaluk több mint huszonkét kilométer
hosszú volt, amit huszonnégy erődítmény védett. Caesar
védelmi vonala kívül húzódott, így magától értetődően
hosszabbnak kellett lennie, kiváltképp, ha azt remélte, hogy
teljesen bezárhatja az ellenfelet, így az ostromsánca végül
nagyjából huszonöt és fél kilométeres lett. [13]
Caesar emberei élelmiszerhiánnyal küzdöttek, mert a tavasz
derekát mutató naptár ellenére valójában még mindig tél volt.
Lábasjószáguk viszonylag elegendő akadt, aminek
köszönhetően húshoz könnyebben hozzájutottak, így a
szokásosnál nagyobb arányban került az étrendjükbe. Gabonát
már nehezebben szereztek, és az embereknek búza helyett
gyakran árpával kellett beérniük – amivel rendszerint az
állatokat etették. Azonban ezt sem mindig találtak, és néha meg
kellett elégedniük egy charax nevű növény gyökerével, amiből
tejjel keverve egyfajta cipót sütöttek. (Amikor Pompeius
meglátta ezeket a cipókat, szomorúan jegyezte meg, hogy nem
is emberekkel, hanem állatokkal harcolnak.) Caesar emberei
könnyen hozzáfértek friss vízhez, és elrendelte, hogy térítsék el
vagy gáttal zárják el a patakot, ami az ő vonalaikon át folyt az
ellenséges területre. A Pompeius-párti sereg elegendő
élelmiszerrel rendelkezett, mivel egyfolytában érkezett az
utánpótlás a tenger felől, a vízből viszont kezdtek kifogyni.
Pompeius megparancsolta, hogy ássanak új kutakat, ám ez csak
részben sikerült. Nagyon sok ember zsúfolódott össze kis
területen, az ostromsáncon belül, és a katonákon és a kiszolgáló
személyzeten kívül rengeteg állatot is elszállásoltak maguk
mellett. A lovasság hátasai elsőbbséget élveztek vízből és
abrakból, viszont a málhás- és igavonó állatok kezdtek elhullani,
vagy szándékosan vágták le őket. A népesebb táborokban
járvány ütötte fel a fejét – talán tífusz, bár a forrásainkban elég
homályosak a leírások. Egyik felet sem kímélte, hisz
gyakorlatilag egy óriási léptékben kivitelezett ostrom zajlott, s
ha már egyszer rászánták magukat, egyik hadvezér sem akart
meghátrálni, és az ellenség gondja-baja csak még inkább
kitartásra sarkallta őket. Caesar úgy vélte, hogy a katonái is
osztoznak a magabiztosságában. Néha charaxcipókat hajigáltak
át az ellenséges vonalakon, hogy elszántságuk eme jelével is
gúnyt űzzenek belőlük. Ahogy múltak a hetek, és a földeken
elkezdett beérni a gabona, a bőségesnek ígérkező termés még
inkább felbátorította katonákat. Egyébként Caesar azt állítja,
egyszer kihallgatta az őrszemeit, amikor épp arról beszélgettek,
hogy inkább a fáról is megennék a kérget, mintsem Pompeiust
menekülni hagyják. [14]
A dürrakhioni hadmozdulatok

Folytatták a megerődített védvonalak építését, mert Caesar

még mindig abban reménykedett, hogy teljesen el tudják
keríteni az ellenséget, arra kényszerítve Pompeiust, hogy vagy a
tengeren meneküljön el, vagy át kelljen törnie a vonalain, vagy
hogy egyszerűen csak végignézhessék, ahogy elsorvad a serege.
Tovább folytatódtak a kisebb ütközetek és rajtaütések is.
Pompeius íjászai és parittyásai elkezdtek a Caesar vonalain
látható tüzekre vagy azok mellé lövöldözni. Ennek hatására a
katonák a lángoktól távolabb telepedtek le, és inkább a sötétben
rejtőztek és fáztak, semhogy kockára tegyék a testi épségüket.
Nem sokkal később Pompeius komolyabb támadásokat indított
Caesar erődítményének egyes szakaszai ellen, hogy próbára
tegye azok erejét, illetve megtalálja a gyenge pontokat. Az egyik
kulcspozícióban emelkedő domb elfoglalására tett kísérletet
csak úgy tudták visszaverni, hogy Cornelius Sulla – a dictator
unokaöccse, akinek a a, Faustus Sulla Pompeius oldalán
harcolt – két légiót magával vitt az ostrom alatt álló erődítmény
megerősítésére. A Pompeius-párti csapatokat megfutamították
ugyan, de Sulla úgy döntött, hiába neki kedvez a szituáció, nem
lendül ellentámadásba. Caesar helyeselte a legatushoz illő
óvatosságot, hisz az ilyen döntés mindig a fővezér előjoga volt.
A Feljegyzések büszkén ecseteli Caesar legionáriusainak
bátorságát. A védvonal egyik szelvényénél a Kilencedik légió
három cohorsa egy egész légiót feltartóztatott, pedig
nagyszámú szövetséges íjász és parittyás is támogatta az
ellenséget. Az egész napos elkeseredett csatát gyakorlatilag
egyetlen védő sem úszta meg sebesülés nélkül, ennek ellenére
sokan még mindig készen álltak a harc folytatására. A legtöbb
sebesülést lövedékek okozták – állítólag 30  000 nyílvesszőt
szedtek össze a vonalaikon belül, miután elhárították az utolsó
támadást. Az egyik cohorsban hat centurióból négynek az arcát
találták el, és mindegyikük elveszítette az egyik szemét. Egy
Scaeva nevű centurió pajzsát nem kevesebb mint százhúsz
lövedék találta el. Más források arról számolnak be, hogy ő volt
az egyik azok közül, akiket szemen találtak, de a szeme, sőt
combja és válla sebesülése után sem adta fel a harcot. Egyszer
úgy tett, mint aki meg akarja adni magát, de amikor az ellenség
meglódult felé, az egyiket megölte, egy másiknak pedig levágta
a karját. Scaeva és az emberei nem adták fel a pozíciójukat, és
kitartásuk annyira megfélemlítette a Pompeius-párti
katonákat, hogy azután senki nem merte megtámadni őket.
Scaeva valószínűleg évekig szolgált Caesar alatt, és elképzelhető,
hogy már akkor is mellette volt, amikor utóbbi Hispániában
szolgált propraetorként, majd később a galliai évek alatt is. A
hadvezér az egész cohorsot bőkezűen megjutalmazta,
megduplázta a zsoldjukat, sokukat kitüntette, új ruhával látta
el, és – ami a dolgok állása szerint a legértékesebb jutalomnak
számított, bár ez nem kisebbíti a kiváló katonák kitüntetésének
fontosságát – extra gabonaadagokat osztott szét köztük. Scaevát
primus pilusszá léptette elő, a légió rangidős centuriójává, és
200 000 sestertius pénzjutalmat ajándékozott neki. Nem ekkor
szolgált utoljára Caesar alatt, az elkövetkező években lovag lett,
és egy darabig egy egész segédlovasság vezetését rábízták, ami
az ő nevét viselte – ez volt az ala Scaevae.
A támadásokat ugyan visszaverték, de Caesarnak nem volt
könnyű dolga, mivel kevesebb katonával kellett tartania az
ellenségénél hosszabb vonalat. A Feljegyzések szerint Pompeius
serege nagyjából kétezer fős veszteséget szenvedett. Ezzel
szemben Caesarnak mindössze húsz halottja volt, bár ő is utal
rá, hogy a sebesültek száma jelentős volt. Kérdéses, hogy mikor
lehetett újra bevetni Scaevát és az embereit. Az erős ostrom után
Pompeius emberei néhány napot a védvonalaik sebezhető
pontjainak megerősítésén munkálkodva töltöttek, mintegy
ötméteresre emelve a sánc magasságát. Caesar minden reggel
kivezette a seregét, és az emberei az ellenséges erődítmények
katapultjainak lőtávolságán kívül fejlődtek csatasorba.
Pompeius úgy érezte, csorbítaná a presztízsét és a katonái
önbizalmát, ha nem válaszolna a provokációra, de csak
közvetlenül a saját sánca előtt sorakoztatta a légiók utolsó sorait
alkotó cohorsokat triplex acies alakzatba. Nem akart harcolni,
úgy vélte, jobb, ha addig éhezteti az ellenséget, amíg megadja
magát. Egy ütközet jó eséllyel inkább Caesar veteránjainak
kedvezett volna, mintsem az ő tapasztalatlan legionáriusainak,
főleg a két védvonal közt elterülő, egyenetlen talajon, ahol
nehezen tudta volna kihasználni a lovassági fölényét. Caesar
nem akarta kiadni a parancsot a támadásra. A lejtő a Pompeius-
párti seregnek kedvezett, amit ráadásul a mögötte húzódó
sáncról kilőtt vagy hajított lövedékek is segítettek volna. Caesar
azzal is beérte, hogy a katonái úgy érezhették, a Pompeius-párti
sereg vonakodik egyenlő feltételekkel harcba bocsátkozni. Úgy
tűnik, Caesar pillanatnyilag lemondott arról, hogy sikeresen
egyezkedhetne Pompeiusszal, de közvetve megpróbált
puhatolózni, és egy küldöttel levelet küldött Metellus Scipiónak,
aki megérkezett Szíriából Makedóniába a légiókkal. Hogy tovább
növeljék a Pompeiusra nehezedő nyomást, Caesar legionáriusai
időközben blokád alá vonták a Dürrakhionba vezető két utat.
Válaszul Pompeius az egyik lovas alakulatának megparancsolta,
hogy hajózzon ki, és a város mellett szálljon partra. Nagyjából
ekkortájt egy meglepetésszerű éjszakai támadással megpróbálta
elfoglalni a várost, feltételezhetően miután egy áruló
felajánlotta, hogy beereszti az embereit. A kísérlet kudarcot
vallott, de az utólag felhúzott erődítmények még inkább
megnehezítették Pompeius lovasainak, hogy elegendő
takarmányt szerezzenek, így néhány nap múlva kénytelenek
voltak visszahajózni a saját védvonalaik mögé. Ekkor a lovakat
szinte csak levelekkel és náddal tudták etetni, mert a tengeren
már sem Korküráról, sem messzebbről nem tudtak elegendő
élelmet hozatni. [16]
Pompeius belátta, hogy a saját serege már legalább annyira
szenved, ha nem jobban, mint az ellenség, és úgy döntött, ideje
ismét magához ragadni a kezdeményezést. Erre két gall
nemesember, Roucillus és Egus dezertálásával alkalma is nyílt.
Ők az egyik allobrog törzsfőnök ai voltak Gallia
Transalpinából, és hosszú évek óta Caesar mellett szolgáltak,
példásan vezetve a törzsi lovasság egyik különítményét. A
hűségüket a rá jellemző módon megjutalmazta, és szenátorokká
nevezte ki őket – valószínűleg a saját törzsükön belül, noha
egyesek szerint az erre vonatkozó szövegrész szó szerint
értendő, és arra utal, hogy beiktatta őket a római szenátusba. A
fér ak bizonyára már eleve polgárok voltak. Az utóbbi időben
azonban a vérek elkezdték elszipkázni az embereik zsoldját,
illetve meghamisították azon harcosok számát, akiknek a
nevében további pénzt és fejadagot igényeltek. Végül a saját
embereik járultak Caesar elé panaszra, aki halogatta ugyan a
hivatalos megrovásukat, de négyszemközt elbeszélgetett velük,
és gyelmeztette őket, hogy hagyjanak fel korrupt
praktikáikkal. A vérek felismerték, hogy igen népszerűtlenek
lettek, és a büntetéstől tartva csakhamar a szökés lehetőségén
kezdték törni a fejüket. Jelentős összeget kértek kölcsön – azzal
indokolva, hogy az embereiket akarják kárpótolni –, és elkezdtek
lovakat vásárolni. Miután kivitelezhetetlennek ítélték és
lemondtak arról a tervükről, hogy megöljék Caesar
lovasságának főparancsnokát, Roucillus és Egus egyszerűen
átvágtatott az ellenséges vonalakon. Az udvartartásukba
tartozó harcosok is velük tartottak, mert a hűségesküjük a
törzsfőnökükhöz kötötte őket. Pompeius el volt ragadtatva,
mert a hadjárat alatt eddig senki nem dezertált Caesar
seregéből. Bazári majomként mutogatva hurcolta őket körbe a
katonái között, azt bizonygatva, hogy ellenségeik az utolsókat
rúgják, ha hagyták, hogy két ilyen előkelő uraság otthagyja
őket. Ennél is hasznosabbnak bizonyult persze, hogy a vérek
rangidős poszton szolgáltak, így jól ismerték Caesar
erődítményvonalát és a seregében alkalmazott rutineljárásokat.
[17]
Pompeius az új információkkal felvértezve egy újabb nagy
támadás tervét kezdte körvonalazni, aminek az volt a célja,
hogy áttörje Caesar vonalait, és felszámolja a blokádot.
Napközben a legionáriusai vesszőből álcát fontak a sisakjukra. A
módszer csökkentette az esélyét, hogy a bronz megcsillanjon a
napfényben, és elárulja a pozíciójukat, ugyanakkor meg is
erősítette a fejvédőket, mert tompította a lövedékek erejét. Ez
különösén fontos volt a parittyából lőtt vagy kézzel dobott
kövekkel szemben, amelyek anélkül is agyrázkódást okozhattak,
hogy áthatoltak volna a sisakon. A támadáshoz kiválasztott
helyszín Caesar vonalainak legdélebbi szelvénye volt, ahol a
legközelebb ért a tengerhez. A pont gyengeségét ismerve Caesar
megparancsolta, hogy építsenek még egy védvonalat az első
mögé, de az itt és a falhoz csatlakozó derékszögű nyúlványon
zajló munkálatokat még nem fejezték be. Az ellenség csónakon a
kritikus ponthoz szállította az íjászokat és a könnyűgyalogságot
az árkok feltöltéséhez és a fal megmászásához szükséges
felszereléssel. Éjfélkor maga Pompeius vezette ki a hatvan
cohorsból álló fősereget. A támadás még hajnal előtt
elkezdődött, és nagyrészt a Kilencedik légióra zúdult, amely
ezen a szelvényen teljesített szolgálatot. A Pompeius-párti
katonák sisakja igen hatékonynak bizonyult a kövek ellen, a
félkész védművet oldalról könnyen bevették, és gyorsan
áthatoltak a vonalakon. A helyszínen tartózkodó két cohorsot
hamar megfutamították, és az erősítésül odaküldött alakulatok
sem tudták megfékezni az ellenség előrenyomulását, sőt
nemsokára maguk is menekülőre fogták a dolgot. Egy
kivételével a légió első cohorsának összes centurióját
lekaszabolták, és a légió hadi jelvényét is csak úgy sikerült
megmenteni, hogy a hordozója áthajította a legközelebbi
erődítmény sáncfalán. Csak akkor sikerült stabilizálni a
helyzetet, amikor Marcus Antonius tizenkét cohorsszal
odament a védvonal egy távolabbi pontjáról. A vonalon
emelkedő erődök között füstjelekkel kommunikáltak, s miután
az üzenetekben még több tartalékos mozgósítását kérték,
immár Caesar is csatlakozott az embereihez. Az erődöt ugyan
sikerült megtartani, de Pompeius katonái ellenőrizték a
tengerhez legközelebb eső pozíciót, ahol elkezdtek tábort ütni.
Rést ütöttek Caesar védvonalán, így most már könnyebben
kiküldhették a takarmányszerző alakulataikat a környező
vidékre. [18]
 Caesar egy új, erős emberállománnyal ellátott tábort épített
Pompeius katonáival szemben. Ebben a régióban Pompeius fő
táborától nagyjából nyolcszáz méterre még egy erőd
emelkedett. Eredetileg a Kilencedik légió építette, de kiürítették,
amikor ezen a szelvényen megváltoztatták az erődítmények
elrendezését. Később az ellenség elfoglalta és átépítette, de
néhány nap múlva ők is elhagyták. Most Caesar felderítői azt
jelentették, hogy egy durván légiónyi létszámú Pompeius-párti
haderő menetel a szóban forgó hely felé. Később a járőrök is
megerősítették, hogy egy komplett légiót szállásoltak el a régi
erődben. Caesar úgy vélte, hogy az ellenfél védtelenül hagyta
ezt az alakulatot, és megszimatolta a tálcán kínált diadal
lehetőségét, amivel kiegyenlíthetné az ellenség korábbi sikerét.
A saját vonalai védelmét két cohorsra bízta, és magához vette a
többi kéznél lévő katonát – nagyjából harminchárom cohorsot,
bár ebbe a megrendült Kilencedik légió is beletartozott, amelyik
rengeteg centuriót veszített –, és kerülőúton menetelni kezdett
az erőd felé. A csel bevált, és Pompeiusnak fogalma sem volt a
fenyegető veszélyről, amíg Caesar emberei támadásba nem
lendültek. Kemény csatát követően a legionáriusok lerohanták
az erődöt, és szétvagdalták a főbejáratot eltorlaszoló
cölöpkerítést. Ám a dolgok innentől igen cudar fordulatot
vettek. Bár Caesar emberei átjutottak az erőd külső falán, azon
belül újabb elkerített terület feküdt, és a helyőrségnek sikerült
odabent meghúznia magát. Időközben a jobb szárny cohorsai,
amelyek nem ismerték a védvonaluknak ezt a nyúlványát,
eltévedtek, és a sáncfalat követve elkanyarodtak a céljuktól,
mert azt hitték, hogy az erőd fala alatt masíroznak. Bár
furcsállták, hogy addig egy kaput sem láttak, az alakulatok
folytatták az utat, nyomukban Caesar lovasságával. Mostanra
Pompeius is feleszmélt, és azonnali ellentámadást indított az új
táboruk megerősítésén dolgozó öt légióval, és közeledésük híre a
helyőrség túlélőit újult lelkesedéssel töltötte el. Pompeius
lovasságának egy nagyobb egysége Caesar jobb szárnyát is célba
vette, és a lovasok közt kitört a pánik, mert attól féltek, hogy
visszavonulás közben elvágják őket a saját vonalaiktól. A
kialakult helyzet zavaros volt, a riadalom gyorsan átterjedt
másokra is. Elsőként a jobb szárnyat morzsolták fel, és amikor
ezt észrevették a többiek, a támadó sereg maradéka is
menekülni kezdett. Miközben a cohorsok fegyelmezetlen
csürhévé széledtek szét, és kézzel-lábbal próbálták átverekedni
magukat a saját bajtársaikon, néhányan csapdába estek az erőd
körül húzódó árkokban. Ahogy a Feljegyzések írja, „a káosz, a
rémület és a menekülés olyan mértékben uralta a környéket,
hogy amikor Caesar megragadta a menekülők kezében tartott
hadi jelvényeket, és rájuk parancsolt, hogy álljanak meg,
néhányan inkább megsarkantyúzták a lovukat, úgy inaltak el
mellette, míg mások félelmükben még a jelvényt is eldobták, de
egyikük sem állt meg”. Ezúttal Caesar nem tudta
megfegyelmezni a sorait, ahogy annak idején a Sambre folyónál
és számos más alkalommal tette. Más forrásokból származó
beszámolók megemlítenek egy még ennél is kevésbé hősies
incidenst, mégpedig azt, hogy az egyik menekülő megpróbálta
ledöfni Caesart a hadi jelvény nyelének tompábbik végével. A
hadvezért csak az mentette meg, hogy az egyik testőre gyorsabb
volt, és a kardjával lecsapta a fér karját. [19]
A kudarccal végződő támadásnak nagy ára volt: Caesar 960
katonát, 32 tribunust és centuriót, valamint számos rangidős
tisztet veszített el. Pompeius katonái megszereztek 32 hadi
jelvényt, és nagyszámú foglyot ejtettek. Mindamellett Pompeius
megelégedett a támadás elhárításával, és nem tett kísérletet
Caesar vonalainak ostromára. Ezt széles körben hibának róják
fel neki, hiszen az emberei harci kedve emelkedett volt, míg
Caesar katonáit igencsak demoralizálta a vereség. Maga Caesar
úgy kommentálta az eseményeket, hogy az ellenség „ma akkor
győzött volna, ha egy győztes lenne a parancsnoka”. Később
Labienus kérésére az elfogott legionáriusok sorsát őrá bízták,
mire gúnyosan „bajtársaknak” nevezte őket, és valamennyiüket
kivégeztette az ellenség szeme láttára. Másnap Caesar
felsorakoztatta az embereit, és beszédet intézett hozzájuk,
ahogy annak idején Gergovia után tette. Emlékeztette őket arra
a korábbi vereségükre, és hogy mekkora diadalt arattak utána.
Azzal bátorította őket, hogy már mennyi mindent elértek, és
milyen régóta féken tartanak egy náluk nagyobb ellenséges
sereget, és arra biztatta őket, hogy az előző napi kudarcért azzal
vegyenek elégtételt, hogy a következő összecsapásban
keményebben harcolnak. Enyhe megrovásban részesítette őket,
és a kiszabott büntetéseket se vitte túlzásba, megelégedett azzal,
hogy lefokozott jó néhány jelvényhordozót. A katonák lelkesen
fogadták a kérését, egyes tisztek egyenesen unszolni kezdték,
hogy kockáztasson meg egy csatát. Caesar kevésbé volt
optimista azt illetően, hogy az emberei máris kellőképpen
felépültek a vereségből, s talán azt is belátta, hogy Pompeiusnak
most semmi oka nem lenne elfogadni a hadüzenetét. Ez
nyilvánvaló volt, hiszen a Pompeius-párti sereg elszigetelésének
terve már dugába dőlt. Az ellenség elfoglalta az erődvonal egyik
végét, ő pedig nem rendelkezett elegendő erőforrással, hogy egy
új, szükségszerűen hosszabb vonalat építsen, és újra bezárja
őket. Pompeius a tengeren érkező utánpótlást immár
kiegészíthette a helyben szerzett takarmánnyal is. Caesar
tisztában volt vele, hogy kudarcot vallott a célkitűzésében, ám
ahogy az embereinek is mondta, elszánta magát, hogy a
hadjáratot végül diadallal fejezi be. Úgy döntött, visszavonul, és
eltávolodik a tengertől, ahol az ellenfele oly könnyen szerezhet
utánpótlást. Az éjszaka folyamán útnak indított egy légiót, hogy
kísérje a poggyászt és a rengeteg sebesültet Apolloniába. Egy
vagy két órával hajnalhasadás előtt ő is elindult a sereg
maradékával, kivéve két légiót, amelyek az utóvédet képezték, és
a védvonalon maradtak. Ezek később megfújták a kürtjelet,
amellyel szokás szerint azt jelezték az ébredő seregnek, hogy új
nap virradt rájuk. A Pompeius-párti katonák bevették a cselt,
így az utóvéd nehézség nélkül a sereg nyomába szegődött, és
utolérte azt. Pompeius megparancsolta a lovasságának, hogy
vegye üldözőbe az ellenséget, ám Caesar emberhátrányban lévő
lovasai 400 harci alakzatban menetelő legionárius segítségével
feltartóztatták őket. Néhány kisebb összecsapás után a két sereg
elszakadt egymástól, mert Pompeius úgy döntött, nem szegődik
Caesar nyomába azonnal. [20]

PHARSZALOSZ, I. E. 48. AUGUSZTUS 9.

Ahogy Caesar eltávolodott az ellenségtől, olyan vidékre ért,

amelyet még egyik sereg beszerző alakulatai sem taroltak le.
Mostanra beköszöntött a nyár, és az új gabona már eléggé
megérett ahhoz, hogy az éhes katonák learathassák. Az önálló
egységek némelyike újra csatlakozott Caesarhoz, amivel részben
pótolhatta a veszteségeit. Azonban ahogy híre ment a
dürrakhioni vereségének, egyes települések jobbnak látták, ha
nem támogatják a háborúban vesztésre álló vezért. Gomphi
városánál a magistratusok bezárták a kaput az orra előtt, és
megtagadták az embereitől a belépést. Caesar úgy érezte, nem
tudja tolerálni ezt a hozzáállást. A serege megrohamozta és
kifosztotta a várost, és hagyta, hogy a részeg katonák szabadon
gyilkolásszanak, erőszakoskodjanak és raboljanak. A
magistratusok öngyilkosságot követtek el. Amikor a sereg
másnap továbbállt, egyes források szerint inkább tűnt
tivornyázó csürhének, mint fegyelmezett menetoszlopnak.
Érdekes módon a Dürrakhion melletti koplalás és robotolás
után a dorbézolás állítólag sokat javított az emberek egészségi
állapotán. A polgárháború kezdete óta ez volt az első alkalom,
hogy Caesar megengedte a katonáinak, hogy mostohán
bánjanak egy elfoglalt város lakóival, ami nyilvánvalóan a
kegyetlenkedés szándékos togtatása volt. Attól tartva, hogy
ugyanolyan sorsra juthatnak, mint Gomphi, a régió többi városa
és települése tárt karokkal fogadta Caesart. [21]
Pompeius serege kétségtelenül sikerként könyvelhette el
Dürrakhiont, és az emelkedett hangulat az egész táborra
átterjedt, mert a polgárháború kitörése óta most először Caesar
vesztésre állt. A legmagabiztosabbak a rangidős tisztek voltak,
akik szerint egy döntő ütközet akár véget is vethet a háborúnak.
Afranius arra biztatta Pompeiust, hogy a tengeri haderőre
támaszkodva vigye vissza a sereget Itáliába, hogy újra
elfoglalhassák Rómát, és megfoszthassák Caesart mindenféle
koholt jogcímétől, miszerint ő képviseli az igazi Köztársaságot.
Mások, különösen az olyan fér ak, mint Domitius
Ahenobarbus, amellett érveltek, hogy Caesar a markukban van,
és minél előbb csatára kellene kényszeríteni és el kellene
tiporniuk őt. Pompeius óvatosabban állt a dologhoz, és még
mindig igen nagy tisztelettel viseltetett a Caesar veteránjai által
képviselt haderő iránt. Ő is úgy tervezte, hogy egyszer visszatér
Itáliába, de amíg Caesar szabadon masírozott fel-alá,
bosszantotta, hogy esetleg azt a látszatot keltheti, mintha
megint a tengeren menekülne előle. Ráadásul ezzel a lépéssel az
apósát, Scipiót, aki a szíriai légiókkal még mindig nem ért oda a
fősereghez, végképp kiszolgáltatta volna Caesar nagyobb
seregének. Pompeius szívesebben maradt Hellászban, de még
mindig úgy hitte, hogy egy ütközet sürgetése oktalanság lenne,
és pillanatnyilag szükségtelen is. Jobb árnyként kísérni az
ellenséget, és az utánpótlás elzárásával kifárasztani.
Óvatossága az előkelőbb szövetségesei körében nem aratott
osztatlan sikert. Ahenobarbus elkezdte Agamemnónnak hívni –
azaz Mükéné királyának, aki a Trója ellen viselt tízéves
háborúban a görögöket vezette –, máskor a „Királyok
királyának”, és azzal vádolta, hogy azért nyújtja el a háborút,
hogy minél tovább megtarthassa a fennhatóságát. Ha Cicero,
aki szívből kedvelte Pompeiust, nyíltan úgy vélte, hogy a
polgárháború valódi tétje az, hogy végül Pompeius vagy Caesar
kaparintja-e meg a teljhatalmat, akkor nem meglepő, ha mások
még inkább bizalmatlanok voltak Pompeius motivációit
illetően. Mivel látszólag jó esélyük nyílt a győzelemre, sokan
már alig várták, hogy egy tekintélyesebb darabot kaparintsanak
meg a koncból. Egyesek máris elküldték az ügynökeiket
Rómába, hogy vásároljanak egy fényűzőbb házat a Forum
közelében – ha lehet, olyat, ami addig Caesar támogatóié volt.
Domitius Ahenobarbus, Metellus Scipio és Lentulus Spinther
máris azon civódott, hogy melyikük legyen Caesar utódja
pontifex maximusként. A Pompeius-párti sereg vezéralakjai
közül sokan pro táltak Sulla győzelméből egy évtizeddel
azelőtt, és most abban reménykedtek, hogy az adósságaik
rendezésével még feljebb tornászhatják magukat a közélet
csúcsára vezető létrán. Cicero undorodott a táborban uralkodó
hangulattól, s később egy szójátékkal gúnyt űzött abból, aminek
Cato és a társai nevezték magukat – ti. a „jók” vagy boni –, és azt
találta mondani, hogy „az ügyüktől eltekintve semmi jó nincs
bennük”. Catóra kétségtelenül nem vonatkozott a véleménye, de
utóbbi nem is volt a sereggel, mert megbízták a Dürrakhiont
védő helyőrség parancsnokságával. A rosszindulatú pletykák
szerint Pompeius azért bízta Catóra a feladatot, hogy ne legyen
képes befolyásolni az eseményeket, miután legyőzik Caesart. A
különböző vezérek közt ádáz belső harcok dúltak, és Pompeiust
is gyanakvóan méregették. Afraniust azzal vádolták, hogy
elárulta a sereget a hispán hadjárat idején. Mások azon
civakodtak, kinek kellene elindulnia a következő évre szóló
választásokon. Domitius Ahenobarbus egyfolytában azt
hangoztatta, hogy nemcsak Caesar támogatóit kell
megbüntetni, de azokat is, akik Itáliában semlegesek maradtak.
Pompeius egyáltalán nem rendelkezett azzal a
megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, amivel Caesar irányította a
saját háborús tevékenységét.
A Dürrakhiont követő napokban a Pompeius-párti tábor
rangidős tisztjei az önhittség és gőg, kapzsiság és ambíció,
féltékenység és kölcsönös gyanakvás mocsarában dagonyáztak.
Egyre növekedett a Pompeiusra nehezedő nyomás, hogy
provokálja ki a végső összecsapást. Soha nem viselte jól a
kritikát, és a háború többi résztvevőjéhez hasonlóan őt is csak az
foglalkoztatta, milyen pozícióban találja magát a béke kivívása
után. A harmadik consulságával közelebb került a szenátust
uraló előkelő réteghez, és most muszáj volt
elővigyázatosabbnak lennie, nehogy elidegenítse ezeket az
embereket. Dürrakhion után Pompeius elvesztette a
határozottságát, és a többiek véleményének befolyása alá került.
Miután hagyta, hogy pozícióját nagyban meghatározzák a
légiói, Cicero azt mondta, a siker után Pompeius „már nem volt
többé hadvezér”. [22]
Pompeius megvárta, míg Scipio is csatlakozott hozzá, mielőtt
megindult Thesszália felé, hogy megütközzön az ellenséggel.
Augusztus eleje volt, és a két sereg napokig kerülgette egymást
az akkoriban ismerős hadviselés szabályai szerint. Caesar úgy
érezte, a visszavonulás megkezdése óta az emberei mind
zikailag, mind hangulatukat tekintve regenerálódtak, és végre
harci alakzatba állította őket. Pompeius kitért az ütközet elől,
amiből világosan látszik, hogy még nem nehezedett rá akkora
nyomás, hogy bármilyen feltételek mellett vállalja a harcot.
Továbbra is megmaradt a hadvezéri szerepben, hogy kivárja,
amíg kedvezőbb terepen jobb lehetőség nyílik a csatára. A két
sereg lovassága össze-összecsapott, és Caesar emberhátrányban
lévő lovasai a válogatott gyalogosok közeli támogatásával
kitűnően állták a sarat. Pompeius serege egy dombon
táborozott, és a hadvezér a lejtőn állította csatasorba az
embereit, hogy Caesar előnytelen pozícióból támadjon, ha mer.
A hadtáputánpótlás sokat javult, ennek ellenére Caesar nem
szívesen állomásoztatta a seregét túl sokáig egy helyben, hacsak
jó oka nem volt rá. A néhány napos patthelyzet után, augusztus
9-én reggel kiadta a parancsot a táborbontásra, annak
reményében, hogy máshol jobb feltételeket talál a csatára. A
munkálatok közben meglepve vette észre, hogy a Pompeius-
párti sereg elkezd lezúdulni a lejtőről a síkságra. Mivel a
hadoszlop egy része már felkészült a menetelésre, Caesar
megállította a katonáit, és kijelentette, hogy „el kell
halasztanunk a költözést, koncentráljunk inkább a csatára,
amire régóta várunk; készüljünk fel lélekben a harcra,
egykönnyen nem lesz rá újabb lehetőségünk”. A legionáriusok
lerakták a csomagjaikat, és pajzsukkal és fegyvereikkel a
kezükben a helyükre álltak. A kor két legtehetségesebb
hadvezérének seregei a háború legnagyobb ütközetére
készültek, és a források magától értetődően felidézték azokat az
előjeleket, amelyek megjósolták a sorsfordító találkozást.
Appianosz azt írja, Caesar éjszaka áldozatot mutatott be Mars
istennek és ősének, Venus istennőnek, és megesküdött rá, hogy
templomot emel Rómában az istennőnek, ha győz. Ahogy lenni
szokott, a saját beszámolója ezúttal sem tesz említést ilyesmiről,
helyette gyakorlatiasabb dolgokat taglal, habár ahhoz most sem
ír elég részletesen, hogy teljes bizonyossággal meg tudjuk
határozni a csatamező helyszínét. [23]
Pharszalosz síkja tágas és nyílt vidék volt, egyik oldalról az
Enipeasz folyó határolta. Pompeius úgy állította csatarendbe a
seregét, hogy a jobb szárny a folyó felől álljon. Ezen a szárnyon
egy kisebb, 600 fős lovasság várakozott, amit valószínűleg némi
könnyűgyalogság és szövetséges katonák támogattak. Mellettük
a fő haderőt jelentő tizenegy légió állt triplex acies alakzatban. A
legjobb légiókat elosztotta a szárnyak és a centrum között – az
Első és a Harmadik, vagyis az a két légió, amelyik korábban
Caesar alatt szolgált, most az arcvonal bal szárnyát alkotta.
Mindegyik cohors tíz sor mélyre nyúlt, ami a szokásosnál sokkal
vaskosabb formáció. A mély alakzatban az első sorban álló
emberek jóval nehezebben tudtak elmenekülni, így a
tapasztalatlanabb katonákat könnyebben a csatasorban
tartották, amíg megbirkóztak a küzdelem okozta feszültséggel.
A fő hátránya viszont az, hogy az ilyen alakzatban az
embereknek csak egy kis hányada vehette ki a részét a harcból,
és a hátsó sorokban állók a pilumjaikat is nehezen tudták
hatékonyan célra dobni. A Feljegyzések szerint Pompeiusnak
összesen 110 cohorsa volt, azaz nagyjából 45  000 embere, bár
más források néhány ezerrel karcsúsítják e számot. A jobb
szárnyat Afranius (vagy Appianosz verziójában Lentulus)
parancsnokságára bízta, amíg Metellus Scipio vezette a
centrumot, Domitius Ahenobarbus pedig a bal szárnyat. A
légiók azt kapták parancsba, hogy inkább a pozíciójukat tartsák,
mintsem nekirontsanak az ellenségnek – a csatában nekik azt a
szerepet szánták, hogy lekössék az ellenséges gyalogságot.
Pompeius a 6400 fős lovassággal akarta megnyerni az
ütközetet, amely egy csoportban állt a bal szárnyon, Labienus
közvetlen parancsnoksága alatt. Bár könnyűgyalogosok ezrei
támogatták őket, mégiscsak a lovasoktól várták, hogy eltiporják
Caesar emberhátrányban lévő lovasságát, aztán átkaroló
hadművelettel támadják a légióit oldalról és hátulról. Egyszerű
terv volt, de elég észszerű, amely a létszámbeli előnyt akarta
kihasználni, és a lovasság óriási fölényét, hisz könnyű
helyezkedésükhöz adott volt a tágas pusztaság. Az egyetlen
hátránya az volt, hogy azzal nem számolt, mi lesz, ha a lovasság
rohama kudarcot vall. Pompeius azonban bízott benne, hogy ez
nem következik be, és a légiói képesek lesznek feltartóztatni
Caesar embereit, amíg a lovas katonák felgöngyölítik az ellenség
vonalát. Labienus patetikus szónoklattal igyekezett lelkesíteni a
sereget, miután Pompeius azzal bátorította a hallgatóit, hogy
Caesar seregében már aligha maradtak sokan a kemény, galliai
veteránokból. [24]
A pharszaloszi csata I.
A pharszaloszi csata II.

Caesar úgy állította csatarendbe a seregét, hogy tőlük balra

esett a folyó. Nyolcvan cohorsa volt, ám ezek létszáma jóval
kisebb, mint a Pompeius seregében harcolóké, és 22  000
embernél nem lehettek többen. A légiók három vonal mögött
sorakoztak fel, épp ahogy az ellenség, de a cohorsok
értelemszerűen sekélyebb formációt alkottak, talán négy, öt
vagy hat sor mélyet. Szintén az ellenfélhez hasonlóan, Caesar a
szárnyakat a legjobb egységekre bízta. A Tizedik légió a vonal
jobb szélén állt, a legnagyobb megtiszteltetéssel járó helyen, a
bal oldalt a Kilencedik kevert alakulata tartotta, amely
különösen súlyos veszteségeket szenvedett Dürrakhionnál, és a
Nyolcadik támogatta. Marcus Antonius a bal szárny
parancsnokságát kapta, Cnaeus Domitius Calvinus a centrumét,
Publius Sulla a jobbszárnyét. Az utolsó kinevezés bizonyos fokig
névleges volt, mivel Caesar a Tizedik légió élén jelölte ki a
posztját, és az egész csata folyamán a jobb szárnnyal maradt,
mert – jogosan – úgy vélte, hogy a kulcsfontosságú
hadmozdulatok ebben a szektorban fognak történni. Mindössze
1000 fős lovassággal rendelkezett, amit látszólag teljes
létszámban a Tizedik légió mellé osztott be, az ellenség bal
oldalán csoportosuló lovasok tömegével szemben. Pompeius
terve egyértelmű volt, hiszen egy ekkora lovassággal bizonyára
nem védekezésre akart berendezkedni. Ennek ellensúlyozására
Caesar a serege harmadik vonalából hat cohorsot a saját jobb
szárnya mögé állított, mintegy ferdeszögben hátrafelé rendezve
őket egy rövidebb negyedik vonalként. Az előttük álló
gyalogosok kitakarták őket a látómezőből, és a síkságon mozgó
rengeteg ember és ló által felvert por is kétségtelenül álcázta az
alakulatot, mert az ellenséges parancsnokok nem vették észre a
szokatlan átcsoportosítást. [25]
Bizonyára órákig tartott, amíg a két sereg felvette az aktuális
pozícióját, az első soraik kevesebb mint másfél kilométerre
álltak egymástól. Egy ütközetben mindig nagy volt a kavarodás,
a polgárháború csatáiban pedig kétszeresen is zavarba ejtő
lehetett a látvány, és hogy csökkentsék annak esélyét, hogy a
barátot összekeverik az ellenséggel, vagy fordítva, mindkét fél
egy-egy jelszóban állapodott meg. Caesar isteni őse nevét
használta abban a formában, ami az istennőt a hadi sikerrel
hozta kapcsolatba – „Venus, a győzelemhozó” míg Pompeius a
„Herkules, a legyőzhetetlen” jelszót választotta. Egyes későbbi
források megemlítik, hogy egy darabig tétováztak az
összecsapás előtt, mert mindkét félben tudatosult, hogy
nemsokára a saját polgártársaikat kell lemészárolniuk, de nagy
valószínűséggel ez már csak romantikus koholmány. Mindkét
sereg magabiztosan nézett szembe az elkerülhetetlennel.
Caesart nagyban lelkesítette az emberei harci kedve; miközben
ellovagolt a vonalak előtt, váltott néhány szót a katonákkal, és
ellenőrizte, hogy minden egység a kijelölt helyén áll-e. Azt
állítja, ismét emlékeztette az embereit, hogy meghurcolták a
nevét, és hogy ennek ellenére mennyi mindent elkövetett, hogy
békésen rendezzék a nézeteltérésüket. Az egész arcvonal előtt
elhaladt, majd elfoglalta a helyét Tizedik légió mellett, és kiadta
a parancsot a rohamra. Amikor felharsantak a kürtök, a mellette
álló Crastinus, a légió nyugalmazott primus pilusa így kiáltott:

„Utánam, vén bajtársak, szolgáljuk híven

hadvezérünket. Már csak ezt a csatát kell megvívnunk,
hogy visszanyerje a becsületét, mi meg a
szabadságunkat.” Ebben a pillanatban Caesarra nézett,
és így szólt: „A mai napon, vezérem, élve vagy halva,
de megszolgálom a háládat.” Ezután rohamra indult a
jobb szárnyról, és körülbelül 120 válogatott katona
követte ugyanabból a századból, amelyek mindegyike
önkéntesen teljesített szolgálatot. [26]

Caesar gyalogsága fegyelmezetten haladt előre, egyenletes

lépést tartva, hogy megőrizzék az alakzatot. Az ellenség
közelébe érve a cohorsok első vonala előrelódult, hogy elhajítsa
a pilumját, amikor nagyjából a tizenöt méteres hatótávolságon
belülre ért. A szokásos taktika értelmében némán harcoltak,
csak a centuriók és más tisztek vezényszavai és bátorító
kiáltásai törték meg a csendet, és csak akkor hangzott fel egy-
két diadalittas kurjantás, amikor elhajították nehéz lándzsáikat,
és előrerontottak, hogy közelharcba bocsátkozzanak az
ellenséggel. Pompeius katonái viszont lecövekeltek, és nem
indultak meg előre. A centuriók úgy ítélték meg, eljött a
pillanat, hogy kiadják a parancsot a rohamra, mert azt
feltételezték, hogy az ellenség is megindul. Az utolsó
pillanatban azonban rájöttek, hogy ez nem fog megtörténni, és
félő volt, hogy a pilumjaikat túl hamar zúdítják az ellenségre, és
mire odaérnek, fellazul a támadóalakzat. Caesar veteránjai
félelmetes hidegvérűséget tanúsítva megálltak, nyugodtan
rendezték a soraikat, és fegyelmezetten újra megindultak. A
megfelelő pillanatban aztán ismét megszaporázták a lépteiket,
elhajították a pilumokat, és harci kiáltást hallatva, karddal a
kezükben rárontottak a Pompeius-párti arcvonalra. Caesar úgy
érezte, Pompeius hibát követett el, amikor megparancsolta a
katonáinak, hogy maradjanak veszteg, mert azzal megfosztotta
őket a roham okozta euforikus lelkesedéstől. Az ellenséges
legionáriusok azonban nyilvánvaló számbéli fölényüknek és a
mély alakzatnak köszönhetően egy ideig sikerrel állták a
rohamot, és az arcvonal teljes hosszában kemény küzdelem
alakult ki.
Pompeiusnak nem volt szüksége a legionáriusokra, hogy
legyőzze az ellenséget, csak arra, hogy lefoglalják őket, és
elegendő időt biztosítsanak a lovasságnak a sikerhez. Amint
elkezdődött a csata, Labienus a súlyos emberhátrányban lévő
Caesar-párti lovasság ellen vezette az embereit. Utóbbi
meghátrált, és talán szándékosan magára húzta az ellenséget.
Több mint 6000 lovas zsúfolódott össze egy kis területen.
Számtalan különböző emberfajtából álló egyveleget alkottak,
tapasztalatlanok voltak, és lelkes, ám ugyanolyan zöldfülű ifjú
arisztokraták vezették őket. A hadjárat során Pompeius
lovasságának eddig alig néhányszor adódott lehetősége, hogy
egyszerre egy tömegben tevékenykedjen. A Dürrakhionnál
elviselt megpróbáltatások után a lovaik rossz kondícióban
lehettek, ami nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy a rohamuk
ügető tempónál nem igazán lehetett gyorsabb. Egy ekkora lovas
hadat kezdetben több csatasorba kellett volna rendezni, és
gondoskodni róla, hogy a tartalékosok hátramaradjanak, és
igény szerint kihasználhassák az adódó alkalmat, vagy ha kell,
támogatást nyújtsanak. Azonban ahogy Caesar lovasait üldözve
előrenyomultak, az alakzat láthatóan felbomlott, mert mind a
lovast, mind a lovat magával ragadta a sokaság bátorító
jelenlétéből áradó, emelkedett hangulat. Labienus és a tisztjei
elvesztették az irányítást, és az alakulat egyetlen fegyelmezett
hadtest helyett óriási, rendezetlen masszának nézett ki. Ezen a
ponton Caesar kiadta a parancsot a negyedik vonalnak a
támadásra. A legionáriusok előjöttek, és ahogy a gyalogosok
letámadták a lovas katonákat, az meglehetősen ritka az egész
történelemben. A kezükben tartott pilumot gyakorlatilag
nyársként tartották maguk elé. Labienus emberei szétszéledtek,
elvesztették a lendületüket. Könnyen lehet, hogy meg is álltak,
ha a parancsnokuk esetleg megpróbálta visszanyerni az
irányítást, mielőtt megtámadja Caesar gyalogsági szárnyát.
Bárhogy is, de eszeveszett megfutamodás lett a vége, és a lovas
csürhe egymást taposva, fejvesztetten menekült hátrafelé, és
nem játszott további szerepet az ütközetben. Az őket támogató
könnyűgyalogosok elinaltak, vagy levágták őket.
Caesar szigorú ellenőrzés alatt tartotta a negyedik vonalat.
Ahelyett, hogy túl messzire üldözték volna a lovasokat,
elkanyarodtak, hogy lecsapjanak a Pompeius-párti gyalogság
bal szárnyára. A front többi részén Caesar első és második
csatasorának cohorsai kemény küzdelmet folytattak – ez a két
osztag rendszerint összedolgozott. Már egyébként is sikerült
némileg előrébb küzdeniük magukat, ám még több sikert értek
el, amikor az ellenséges vonal elfordult. Caesar ekkor kiadta a
parancsot a végső tartalékosainak, a harmadik vonal friss
cohorsainak, hogy bocsátkozzanak harcba. Pompeius katonái
még tovább hátráltak, azután a csatasoruk összeomlott, és
menekülni kezdtek. Caesar a keze ügyében tartott egy kisebb
csapatot, és a vezetésével megrohamozták az ellenség táborát. A
tisztjeivel az emberei lelkére kötötte, hogy ha lehetséges,
kíméljék meg a saját polgártársaikat, de állítólag azt is
parancsba adták, hogy az ellenség szövetséges katonáit
mészárolják le, hogy hon társaik érezzék a kivételes
bánásmódot. Caesar állítása szerint 15  000 ellenséges katonát
öltek meg, 24  000 foglyot ejtettek, valamint megszerezték
kilenc légió sasát és 180 másik hadi jelvényt. Asinius Pollio
szerint Pompeiusnak „mindössze” 6000 katonája esett el, és
könnyen lehet, hogy ez a szám közelebb jár a valósághoz.
Domitius Ahenobarbus meghalt az ütközetben, de Pompeius
parancsnokainak többsége elmenekült. Kisvártatva Servilia a,
Brutus is a rabok közt találta magát; Caesar állítólag mindenhol
kerestette az embereivel, és nagyon megkönnyebbült, amikor
élve került elő. A győzelem nagyságához képest Caesar
viszonylag csekély veszteségekkel megúszta: kétszáz embere és
harminc centuriója esett el – utóbbiak aránytalanul nagy
veszteséggel zárták a napot, hiszen igen agresszív
csapatvezetést vártak el részükről. Crastinus is a halottak között
volt; egy karddöfés okozta a halálát, ami a száján ment be, és a
tarkóján jött ki. Ám előtte igen hősiesen harcolt. Appianosz azt
írja, Caesar dísztemetéssel búcsúztatta, és kitüntette a fér t,
ami elég rendkívüli eljárásnak számított, mert a rómaiaknál
nem volt szokás posztumusz kitüntetések adományozása.
Caesar beszámolója szerint ő és az emberei undorral
szembesültek az ellenséges táborban tapasztalt fényűzéssel és
azzal a fennhéjázással, amit az idejekorán győzelmi jelképekkel
díszített sátorokban és búvóhelyeken láttak. Asinius Pollio azt
az igen jellemző megjegyzést örökítette meg az utókornak, amit
Caesar a halottakkal borított csatamezőt szemlélve mondott:
„Ezt akarták; az összes nagy dolog dacára, amit véghez vittem,
engem, Caius Caesart is halálra ítéltek volna, ha nem kapok
támogatást a seregemtől.” [27]
Pompeius még az ellenséges források igénybevételével sem
alakított fényesen Pharszalosznál, és miután a csata
elkezdődött, igen kis ráhatása volt az eseményekre. Röviddel a
lovassági roham kudarca után visszatért a táborba. Kicsivel
később, amikor már látta az összeomlás jeleit, levetette
hadvezéri rangjelzéseit, és elmenekült. Az se jelentett volna
sokat, ha ott marad a katonáival; mindenesetre elég hitványan
viselkedett egy római parancsnokhoz mérten, akinek elvileg
soha nem szabadott volna elismernie a vereségét, és a seregéből
illett volna annyit megmenteni, amennyit csak lehet. A csata
elveszhetett ugyan, de egy hadvezérnek mégiscsak az volt a
feladata, hogy végül megnyerje a háborút. Pharszalosznál
Pompeius kétségbeesett, talán azért, mert végig tartózkodott
attól, hogy szabályos ütközetet kelljen megvívnia. Nem igazán
törte magát, hogy újabb sereget toborozzon Hellászban, a
tanácsadóival együtt nyomban a tengeren túlra menekült. A
pletykák szerint még azt is fontolóra vette, hogy a pártusoknál
keres oltalmat és támogatást, ám végül inkább úgy döntött,
hogy Egyiptomba megy, ahol Ptolemaiosz király gyermekei
küzdöttek a trónért. Egyiptom katonai segítséget nyújtott neki
az utóbbi hadjárat során, ráadásul gazdag ország volt, tehát
ideális helyszínnek tűnhetett, hogy újra felépítse az
egzisztenciáját. Felesége, Cornelia, valamint néhány tisztje és
némi kiszolgáló személyzet társaságában Pompeius
Alexandriába hajózott. Az ifjú király – illetve feltehetően a
tanácsadói, hiszen a ú még serdülőkora elején járt – szívélyes
üdvözlő üzeneteket küldött neki. Pompeius átszállt egy
csónakba, amit a partról küldtek elébe. A csónakban néhány
egyiptomi tartózkodott, de két római tiszt is, akik évekkel
azelőtt alatta szolgáltak, azután pedig Gabinius seregében, és
Ptolemaiosz trónra való visszahelyezése után Egyiptomban
maradtak. Ahogy a felesége és a barátai a hajó fedélzetéről
gyelték a távolodó hadvezért, rémülten látták, hogy a tisztek
ledö k Pompeiust. Így végezte hát „Nagy” Pompeius, a fér , aki
három diadalmenetet tarthatott, és aki háromszor volt consul.
Néhány nap múlva töltötte volna be az ötvenkilencedik életévét.
A fejét levágták és megőrizték, hogy Caesarnak ajándékozzák,
azt remélve, hogy ezzel elnyerik a győztes kegyét, de a tetem
többi részét a parton hagyták, mígnem Pompeius egyik
felszabadított rabszolgája elvitte és eltemette. [28]
 XX

KLEOPÁTRA, EGYIPTOM ÉS A KELET,

I. E. 48 ŐSZE – I. E. 47 NYARA

„Caesarnak királynőkkel is akadt dolga… leginkább

Kleopátrával, akivel gyakran hajnalig mulatott, és a nő
bárkáján bizonyára egész Egyiptomon áthajózott
volna, majdnem Etiópiáig, ha a légiói meg nem
tagadják, hogy kövessék.” – Suetonius, i.  sz. I. század
vége / II. század eleje [1]

„Kleopátra… lehengerlő szépségű nő volt, és ifjúsága

virágán a legfeltűnőbb; mellé elbűvölő hangon szólalt
meg, és nagyon értett hozzá, hogyan kedveltesse meg
magát mindenkivel. Mivel öröm volt ránézni és
hallgatni, és még egy szerelemmel jóllakott, korosodó
fér t is le tudott nyűgözni, úgy érezte, rangjához
méltó lenne Caesarral találkozni, és az összes báját
bevetette, hogy a trónigényét foganatosíthassa.” – Dio,
i. sz. III. század eleje [2]

Caesar a tőle megszokott, energikus üldözéssel folytatta a

Pharszalosznál aratott győzelmet, és mindössze három nappal
Pompeius meggyilkolása után érkezett Alexandriába. A
győzelem nyomatékosítása céljából nagyon fontos volt, hogy az
ellenfelet megakadályozza a serege újraszervezésében.
Pompeiust a tapasztalata, a híre és óriási klienshálózata még a
vereség után is az egyik legveszélyesebb ellenféllé tette, ezért
Caesar elsődleges célja volt veje levadászása lett. Sebesen
utazott, csak egy kis csapatot vitt magával. Az út során egyszer
egy sokkal nagyobb ellenséges hajórajba ütközött, de nem
hazudtolta meg önmagát, amikor magabiztosan felszólította
őket, hogy adják meg magukat – amit mindjárt meg is tettek.
Caesar néhány napig elidőzött Asia provincia partjain, míg
elintézte, hogy a tartomány és azok a települések, amelyek
erősen támogatták Pompeiust, elegendő pénzzel és
utánpótlással lássák el egyre növekvő serege ellátásához. Ekkor
hírt kapott, hogy Pompeius úton van Egyiptomba, és Caesar
azonnal folytatni kezdte az üldözést nagyjából 4000 katonával,
október elejére érve Alexandriába. Szinte nyomban tudomást
szerzett Pompeius haláláról, és az ifjú király követei nem sokkal
később a hadvezér pecsétgyűrűje és feje képében ajándékot
vittek neki. Amikor az előbbit meglátta, Caesar könnyekre
fakadt, a másodikat már meg se nézte. Undora és bánata
vélhetően valódi volt, hiszen kezdettől fogva nagy büszkeséggel
töltötte el, hogy irgalmat gyakorolhat és megkegyelmezhet
ellenségeinek. Az már más lapra tartozik, hogy Pompeius élt
volna-e a lehetőséggel, hiszen abban az évben korábban már
kijelentette, hogy nem akar „Caesar nagylelkűségének” adósa
lenni. Egy cinikus szemlélő akár azt is mondhatja, hogy Caesar
számára igen szerencsés fordulat volt, hogy a Köztársaság
történetében az egyik legnagyobb hős megölésének bűnét
idegen orgyilkosokra háríthatja. Egyértelmű jelét láttuk viszont,
hogy a két fér a múltban nemcsak hogy kedvelte egymást, de
politikai szövetséget is alkottak. Fölöttébb elképzelhetetlen,
hogy Caesar meg akarta ölni Pompeiust, még azután is, hogy
már riválist láttak egymásban. Az volt a célja, hogy mindenki
Pompeiusszal egyenrangúnak ismerje el őt, maga Pompeius is –
idővel aztán persze akár kiválóbbnak is nála. Ezt azonban egy
halott Pompeiusszal nem igazán tudta elérni. [3]
Mindazonáltal a gyilkosság azt mutatta, hogy a helyi
hatóságok alig várják, hogy a kedvében járhassanak az újonnan
érkezőknek, és Caesar úgy határozott, a katonáival együtt száll
partra. Vele tartott a Hatodik légió, amelynek létszámát a
folyamatos hadviselés 1000 fő alá apasztotta, valamint
Pompeius egyik régi alakulata, amit újraszámoztak, és a
Huszonhetedik nevet kapta, mintegy 2200 legionáriust
számlálva a soraiban. A gyalogosokat 800 fős szövetséges
lovasság támogatta, amelynek egy részét gallok, a többit
germánok alkották. Elképzelhető, hogy ez volt az a bizonyos
testőrkülönítmény, ami az utóbbi hadjáratok során Caesart
követte. A sereg nem volt különösebben erős alakulat, de Caesar
nem is számított komoly ellenállásra. Miután partra szállt,
elindult, hogy betelepedjen a királyi negyed egyik palotájába.
Consulként az imperiumát jelképező tizenkét fasceshordozó
lictor tört utat előtte, ami őt római magistratusként megillette.
A látvány egyaránt ellenséges reakciót váltott ki a város királyi
katonaságából és rengeteg alexandriaiból. A rómaiak folytonos
gúnyolódás tárgyát képezték, és az elkövetkező néhány napban
a csőcselék sok legionáriust megtámadott és megölt, ha egyedül
kapta őket az utcán. Caesar akaratlanul is Egyiptom saját
polgárháborújának közepébe csöppent, hogy nem sokkal később
az ő seregét is megostromolják, és az irháját mentve kelljen
menekülnie, mivel a Mediterráneum többi részében zajló
történésekről fogalma sem volt. Mielőtt felidéznénk az
alexandriai háború néven megismert eseményeket, érdemes
megvizsgálni Egyiptomot a hanyatló Ptolemaida-dinasztia
éveiben. [4]

A PTOLEMAIDA EGYIPTOM ÉS KIRÁLYNŐJE

Nagy Sándor a perzsák kezéből ragadta ki Egyiptomot i. e. 331-
ben, és még abban az évben megalapította Alexandriát – a nevét
viselő számos város egyikét, noha idővel mindegyiket
felülmúlta. Halála után óriási birodalmát szétszaggatták a saját
királyság megalapításáért küzdő hadvezérei. Az egyik
legsikeresebb közülük Ptolemaiosz volt, Lagosz a, aki I.
Ptolemaiosz Szótér, azaz „megváltó” néven lett ismert, és
Alexandriát tette meg Egyiptom fővárosává, ráadásul Nagy
Sándor gyászmenetét is sikerült eltérítenie, hogy a nagy hódító
holttestét a városban temessék el. A Ptolemaiosz által alapított
dinasztia majdnem három évszázadon át uralkodott, egy olyan
birodalmat irányítva, amely időnként Kürenaikát, Palesztinát,
Ciprust és Asia Minor egyes részeit is magába foglalta. A mérete
folyamatosan változott, a távol eső területeit felkelések vagy az
új erőre kapó Antigonid Makedónia és Szeleukida Birodalom
által képviselt többi örökös miatt elvesztette. Az erőegyensúly
az évek folyamán a három rivális között ingadozott, de i. e. 48-ra
a másik két királyság már eltűnt. Makedónia i.  e. 146-ben lett
római provincia, míg az utolsó szeleukida királyt maga
Pompeius fosztotta meg a trónjától i. e. 64-ben, és Szíriát római
uralom alá vonta. A makedónok és a Szeleukidák úgy döntöttek,
fegyvert fognak Róma ellen, de veszítettek. Ezzel szemben a
Ptolemaioszok már azelőtt szövetséget kötöttek a Római
Köztársasággal, hogy az elkezdte volna kiterjeszteni a hatalmát
a régióra. A királyság ugyan fennmaradt, de a római
terjeszkedés nem igazán nyújtott számára bármiféle előnyt, sőt
az i.  e. II. század során jelentős mértékben hozzájárult annak
biztos hanyatlásához. Ebben egyébként a királyi család szinte
véget nem érő dinasztikus harcainak is nagy szerepe volt. II.
Ptolemaiosz a saját nővérét vette feleségül, amivel vérfertőző
frigyek hagyományát hívta életre – vér a nővérrel, unoka vér a
nagynénivel és nagybácsi az unokahúggal –, amely egészen a
dinasztia megszűnéséig kitartott. Az ilyen házasságok – amiket
alkalmanként idegen, általában szeleukida hercegnőkkel törtek
meg – elejét vették, hogy a nemesi családok igényt
formálhassanak a trónra. Az ára az volt, hogy az öröklés
sorrendje elég átláthatatlanná vált. A királyi család tagjai körül
különböző csoportok alakultak, amelyek buzgón munkálkodtak
az általuk támogatott fél trónra emelésén, hogy
tanácsadójukként tegyenek szert befolyásra. A polgárháborúk
állandósultak, és Róma idővel egyre többször találta magát a
döntőbíró szerepében; a rómaiak hivatalos elismerése nagyban
hozzájárult egy uralkodó megerősödéséhez. A királyság
függetlensége fokozatosan elkopott.
Egyiptom gazdagsága viszont megmaradt. Ezt részben a
kereskedelemnek köszönhette, hiszen Alexandria volt az ókori
világ egyik legnagyobb kikötővárosa, de leginkább a
mezőgazdaság számlájára volt írható. A Nílus minden évben
megáradt – ahogy az Asszuáni-gát megépítéséig mindig is tette.
Miután a víz visszahúzódott, a gazdálkodók elvetették a
magvakat a nedvességtől termékennyé vált földeken. A
szokásos évi áradás mértéke változó volt, és ahogy a Teremtés
könyve is írja, az éhség évei a bőség éveivel váltakoztak, de
általánosságban elmondható, hogy az aratás jelentős fölösleget
hozott. Évszázadokkal azelőtt a Nílus páratlanul termékeny
völgyének hála az ősi egyiptomi civilizáció virágzásnak indult,
és lélegzetelállító építményeket hagyott maga után. A régiót
később a perzsa hódítók is vonzó célpontnak találták, őket pedig
a makedónok követték. A Ptolemaioszok hatalmának központja
mindig is Egyiptom volt. A korábbi korokból örökölt,
szo sztikált bürokratikus gépezetnek köszönhetően mesésen
kiaknázták a termékenységét. A rendszer fontos elemét alkották
a templomok – amelyek közül sokban megőrizték a régi
egyiptomi vallást és rítusait, és csekély mértékben kerültek az
importált hellenisztikus eszmék hatása alá. A templomok
nagybirtokosoknak számítottak, de egyben ipari és
kézművesközpontként is funkcionáltak, így kivételezett
helyzetet élveztek, és az adózás alól is felmentést kaptak. A
római látogatókat legalább annyira lenyűgözte Egyiptom
termékenysége és gazdagsága, mint amennyire megdöbbentette
a királyi udvar ármánykodása és fényűzése. Az i.  e. I. századra
Egyiptomban számos ambiciózus római megtalálta a
vagyonszerzés lehetőségét. [5]
Kleopátra apjának pályafutása hűen tükrözi az egyiptomi
politika bizonytalanságát éppúgy, minta Rómától való
felháborító függőségét. Ő volt XII. Ptolemaiosz, IX. Ptolemaiosz
és (nagy valószínűséggel) az egyik ágyasa törvénytelen a. A
gyermek apja i.  e. 116-ban lett király, amikor az anyja
társuralkodójául és férjéül választotta, ám később egy másik
testvére, a brutálisan elhízott X. Ptolemaiosz kedvéért
letaszították a trónról. A fér végül visszatért, hogy erővel űzze
el mindkettejüket, és az i.  e. 81 végén bekövetkezett haláláig
sikerült is a trónon maradnia. IX. Ptolemaioszt az unokaöccse,
XI. Ptolemaiosz követte a trónon, akit a mostohaanyja tett
férjévé, illetve uralkodótársává, de a fér csakhamar
meggyilkolta a nőt, azonban nem sokkal utána ő is orgyilkosság
áldozata lett. Ezt követően épp Sulla ismerte el XII. Ptolemaioszt
Egyiptom királyaként. Magára az „Új Dionüszosz” (Neos
Dionysus) néven hivatkozott, de legtöbbször csak a kevésbé
hízelgő Auletes, azaz a „fuvolás” névvel illették – néhányan úgy
vélik, az „oboás” szó talán helyesebb fordítás lenne, de a másik
verzió jobban elterjedt. Rivális trónkövetelők i.  e. 75-ben
Rómába mentek, hogy a szenátusnál lobbizzanak, de végül nem
értek el semmit.
Egyiptom gazdagsága továbbra is erős csábítást jelentett a
nagyra vágyó rómaiak számára. Egy évtizeddel később Crassus
azt remélte, censori posztja segítségével egyszerűen Rómához
csatolhatja provinciaként Egyiptomot, s tette volna mindezt
talán azon a jogon, hogy X. Ptolemaiosz Rómára hagyta örökül a
végrendeletében, aminek a másolatát a városba is elküldte.
Ahogy korábban megjegyeztük, Caesarnak állítólag hasonló
tervei voltak (Lásd: VI. Összeesküvés c. fejezet, utolsó bekezdés).
Egyikük sem járt sikerrel, de Caesar i.  e. 59-ben consulként
Pompeiusszal együtt elfogadta azt a megdöbbentő, 6000
talentumnyi kenőpénzt, amit XII. Ptolemaiosz ígért, ha
hivatalosan is elismerik a római nép „barátja és szövetségese”
címen. Az összeg begyűjtése bonyolultnak bizonyult, és talán
ahhoz a felkeléshez is hozzájárult, amelynek hatására a
következő évben kénytelen volt elmenekülni Egyiptomból.
Rómába ment, mert azt remélte, támogatást szerezhet a
hatalma visszaállításához, és könnyen elképzelhető, hogy az
akkor tizenegy éves lányát, Kleopátrát is magával vitte. Végül
igencsak heves viták tárgyát képezte a dolog, mert rengetegen
sóvárogtak egy egyiptomi hadjárat lehetősége és egy hálás
királytól elvárható jutalom után. I.  e. 57-ben a consul Publius
Lentulus Spinther – ugyanaz a fér , aki Cor niumnál megadta
magát Caesarnak – azt kapta feladatául, hogy ültesse vissza
Ptolemaioszt a trónra, de a politikai ellenfelei sikeresen
„felfedeztek” egy jóslatot, amelynek értelmében nem vethet be
hadsereget a siker érdekében. Végül i.  e. 55-ben Gabinius
vállalta magára a feladatot, amihez jelentős inspirációt jelentett
számára Auletes 10 000 talentumról szóló ígérete. Végül a pénz
zöme nem lett meg, és Gabiniusra per és ítélet várt Rómában,
mielőtt i.  e. 49-ben Caesarhoz csatlakozva újra felépíthette az
egzisztenciáját. [6]
Alexandria

Az elűzetése után i. e. 58-ban Ptolemaiosz lánya, IV. Bereniké

lett az uralkodó. Kezdetben nővére, VI. Kleopátra töltötte be az
oldalán a társuralkodói szerepet, de utóbbi halálát követően
Bereniké hozzáment a pontoszi Mithridatész király egyik ához,
amivel még tovább növelte a Rómára nehezedő nyomást.
Auletes a visszatérése után meggyilkoltatta Berenikét, de a
Gabiniusnak és a római hitelezőinek ígért pénzt nem tudta
összekaparni. Továbbra is igen népszerűtlen maradt, de az őt
támogató rómaiak iránt még annál is erősebb gyűlölet lángolt
fel, amiért oly szégyentelenül ki akarták fosztani az országukat.
Különösen Alexandriában voltak rendszeresek a zavargások és a
rómaiak elleni támadások. Auletes végül i. e. 51-ben meghalt. A
trónt a tizenhét éves lányára, VII. Kleopátrára és idősebbik ára,
a tízéves XIII. Ptolemaioszra hagyta. Végrendeletét megőrzésre
Rómába küldte, amely intézkedéssel mintegy elismerte a
Köztársaság hatalmát. A gyermekei a szokáshoz híven nyomban
összeházasodtak. Zsenge kora ellenére Kleopátra máris
határozott egyéniségnek mutatkozott, és az uralkodása
kezdetén kiadott rendeletei meg sem említették Ptolemaioszt. A
ú még nem volt elég idős, hogy a jogait érvényesítse, de
miniszterei és tanácsadói ösztönzésére, akiket az eunuch
Pothinosz és a hadsereg parancsnoka, Akhillasz vezetett,
csakhamar a nővére ellen fordult. Alexandria egy ideje már elég
zűrzavaros hely volt. A sorozatosan gyenge termés is
hozzájárult a szélesebb populáció elégedetlenkedéséhez – a
Nílus i. e. 48-ban a feljegyzések szerinti legalacsonyabb vízállást
produkálta. I.  e. 49-ben Pompeius a át, Cnaeust Egyiptomba
küldte, hogy támogatást gyűjtsön a Makedóniában toborzott
haderőhöz. Kleopátra szívélyesen fogadta – sokkal később az a
szóbeszéd járta, hogy viszonyuk volt, de könnyen lehet, hogy ez
csak pletyka, illetve propaganda volt –, és rendelkezésére
bocsátotta Gabinius ott hagyott katonáit és ötven hajóját.
Érthető a rómaiak irányában tanúsított engedékenysége, hiszen
jelentős erőt képviseltek, és az apja egyébként is Pompeius adósa
volt, mindenesetre könnyen lehet, hogy a húzással igen
népszerűtlen lett. A hadsereg nagy része a társuralkodó
régenseinek irányítása alatt állt, illetve az alexandriaiak
zömének a támogatását is élvezték, aminek köszönhetően
könnyen elkergették Kleopátrát az országból. A királynő
Arábiában és Palesztinában keresett menedéket, és megnyerte
Askelón város támogatását – ez volt az egyik liszteus város az
ótestamentumi időszakból, de az utóbbi évszázadokban már a
Ptolemaioszok uralma alatt állt. I.  e. 48 nyarára hadsereget
toborzott, és visszatért, hogy visszakövetelje a trónt. A serege és
az öccséhez hű katonák épp a Nílus-delta két partjáról
méregették egymást, amikor először Pompeius, majd később
Caesar Egyiptomba érkezett. [7]
 Kleopátra egyike az ókori világ azon maroknyi gurájának,
akinek a neve azonnal beugrik, de muszáj kihangsúlyozni, hogy
sokkal kevesebbet tudunk a atal éveiről és a Caesarral
folytatott viszonyáról, mint illene. Életének későbbi szakasza,
illetve Marcus Antoniushoz fűződő szerelme sokkal
közismertebb, pedig a legtöbb erről szóló forrás jóval a halála
után íródott, és az Augustus által ösztönzött propaganda is
bemocskolja, hiszen Antoniusszal alkotott párosuk éppen ellene
háborúzott és veszített. Ennek ellenére a királynő generációk
sorát nyűgözte le, és az évszázadok során számtalan művészi,
irodalmi, drámai és újabban lmes ábrázolása született,
amelyek mindegyike kénye-kedve szerint színezte ki az ókori
forrásokat. A korszakot vizsgálva nehéz elvonatkoztatni
Kleopátra ezen népszerű ábrázolásaitól, pedig ajánlatos lenne
ahhoz nyúlni, ami biztosabban állítható. Amikor Caesar
Egyiptomba érkezett, Kleopátra már majdnem betöltötte a
huszonegyedik életévét, és már négy éve uralkodik. Fölöttébb
intelligens volt, és a görög tradíciók tekintetében kivételes
műveltséget tudhatott magáénak. A későbbiekben egy sor,
különböző tárgyú könyv megírását tulajdonították neki,
szépítőszerekről és a hajviselésről szólókon át a tudományos és
lozó ai művekig. Kleopátra neves nyelvész hírében állt, aki
állítólag ritkán vette igénybe tolmács segítségét, ha a környező
országok vezetőivel társalgott. A Ptolemaioszok makedón
dinasztia lévén erővel kényszerítették rá magukat Egyiptomra,
de a múltban célszerűnek látták, ha őslakos alattvalóik előtt a
fáraók igaz örököseinek mutatják magukat. Nem Kleopátra volt
az első, aki az ország hagyományos kultuszait támogatta, ám ő
kivételesen élénk érdeklődést tanúsított a szertartások részletei
iránt. Későbbi élete folyamán előszeretettel hivatkozott magára
az Új Íziszként, mert e célból szívesebben választott egy
egyiptomi istennőt – akinek a kultusza kétségtelenül széles
körben elterjedt a mediterrán világ nagy részén –, mint egy
görög istenséget az apja példájából kiindulva. Plutarkhosz
szerint ő volt az első Ptolemaiosz, aki egyiptomi nyelven tudott
beszélni. Mindennek értelemszerűen politikai haszna volt, mert
uralkodóként megértette, hogy csak úgy tud megfelelni a
posztjával járó kihívásoknak, ha minél szélesebb támogatást
élvez, és a templomok létfontosságú szerepet játszottak az
ország életében mind gazdasági, mind szellemi téren. A
Ptolemaioszok uralta Egyiptom belső megosztottságtól
szenvedett, ráadásul kénytelen volt elviselni Róma nyomasztó
hatalmát. Ezt nem lehetett gyelmen kívül hagyni, viszont
össze lehetett egyeztetni. Egyetlen uralkodó sem érezhette
magát biztonságban, és Kleopátra vitathatatlan
könyörtelenségét muszáj ebben az összefüggésben
értelmeznünk. Elképzelhetetlen, hogy az események ilyen állása
mellett bármelyik Ptolemaiosz képes lett volna máshogy
viselkedni. [8]
Kleopátrával kapcsolatban a legtöbbször azt kérdezik, hogyan
nézett ki, illetve hogy tényleg olyan gyönyörű volt-e. Nem
valószínű, hogy valaha teljes bizonyossággal képesek leszünk
megválaszolni bármelyik kérdést. Az érméken látható arcmása
elég komolynak tűnik; talán az volt a cél, hogy egy erőt és
tekintélyt sugárzó személyiséget ábrázoljanak, semmint hízelgő
portrét mutassanak az igazi vonásaival. Néhány esetben a
korrózió kihangsúlyozza hosszú, ívelt orrát és hegyes állát.
Egyes, Askelónban vert érmék egy atalabb és enyhén lágyabb
arcvonású nőt mutatnak. Az évszázadok során rengeteg
mellszobrot azonosítottak Kleopátra ábrázolásaként, de
manapság alig néhányat fogadnak el közülük annak. A
tradicionális egyiptomi stílusban való ábrázolásai, például a
templomi domborműveken, egy sor másfajta szokásnak
igyekeztek megfelelni, de ugyanúgy értéktelenek számunkra,
ha Kleopátra valódi megjelenését keressük bennük. Az érmék és
a büsztök kivétel nélkül hátul kontyba fogott hajjal mutatják a
királynőt – a stílussal kapcsolatban a tudós világ a nem túl
hízelgő „dinnye formájú” kifejezést szokta használni –, és egy
hellenisztikus uralkodói diadémot visel. Ránézésre úgy tűnik,
magas arccsontja volt, de a legkarakteresebb vonása az orra,
amely magasan ül, elég hosszú és valamelyest horgas – egy
romantikus regény írója kétségtelenül sasorrnak bélyegezné.
Dio szerint kivételes szépség volt. Plutarkhosz egyik írását
tévesen úgy értelmezik, hogy cáfolja ezt, mert azt mondja, hogy
nem is igazán a szépsége bűvölte el a szemlélőt, hanem a bája, az
egyénisége és a hangjában bujkáló, szelíd zenei tónus. Ezzel nem
a szépségét tagadja, csak azt állítja, hogy más oka is volt a
fér akra gyakorolt lenyűgöző hatásának. A szépség szubjektív,
ahogy a mondás tartja, és a különböző korokban nagyon eltérő
volt a szépségideál. Mindenki ismer olyan, óriási szexepillel
rendelkező, híres lmsztárokat, akik anélkül is meg tudják
babonázni a közönséget, hogy különösebben szépek lennének.
Egy ember személyiségét még a szobrászok is nehezen tudják
megragadni, aligha képzelhető el, hogy egy érmén látható
arckép vissza tudná adni.
Összességében talán nem járunk messze a valóságtól, ha
kijelentjük, hogy Kleopátra kivételesen vonzó nő volt, és
valószínűleg más korokban is annak látták volna. A kinézetéhez
intelligencia, ki nomultság, szellemesség és vidámság társult.
Ha még hozzátesszük királynői címének csáberejét és
meghatározó politikai szerepét, egyáltalán nem nehéz
megértenünk, hogy volt képes elbűvölni kora legjelentősebb
római alakjai közül kettőt is. Hajának színét és bőrének
árnyalatát nem ismerjük Egyes körökben elég népszerű az a
feltevés, hogy fekete volt, de ezt szemernyi bizonyíték sem
támasztja alá. A Ptolemaioszok makedónok voltak, bár
feljegyzett vérvonalukba némi görög és a szeleukidákkal kötött
házasságok révén egy kis perzsa vér is vegyült. Kleopátra
nagyanyjának személyazonossága ismeretlen. Az anyját illetően
is akad némi kétség, bár a legtöbben egyetértenek azzal, hogy
Auletes édestestvére volt, ami viszont tovább növelné a
nagyanya jelentőségét. Az elfogadott vélekedés szerint egy
ágyas volt, ezért elképzelhető, hogy nem makedón, hanem,
mondjuk, egyiptomi lehetett, vagy még messzebbről
származott. Így az sem teljesen kizárt, hogy konkrétan afrikai
vér is csörgedezett Kleopátra ereiben, de erre vonatkozóan nincs
bizonyíték. Hasonlóképpen az sem teljesen lehetetlen, hogy
szőke volt, hiszen a makedónok közt akadtak szőke hajúak (ami
szintén elég szubjektív meghatározás), de a forrásaink ezt sem
támasztják alá. A bizonytalanságból fakadóan ezután is
mindenki úgy képzelheti el magának Kleopátrát, ahogy neki
jólesik. [9]
Rómához képest Alexandria atal városnak számított. Talán
kisebb is volt – egy számítás nagyjából félmillió emberre
taksálja a lakosságát –, de még így is mérhetetlenül nagyobb,
mint bármely más város a görög-római világban, a szíriai
Antiochiát kivéve. Bizonyára szemrevalóbb volt, mint Róma,
hiszen városképe a körültekintő tervezésnek köszönhetően a
hellenisztikus építészet legjobb hagyományait követte. Két
főútja, amelyek merőlegesen keresztezték egymást, akár 30
méter szélesek is lehettek. Tágas kikötővel rendelkezett, és a
szélén fekvő szigeten emelkedett az ókori világ egyik csodája, a
pharoszi világítótorony. A tenger felől terült el a királyi negyed,
számos fényűző palotával, ugyanis szokás szerint mindegyik új
uralkodó saját épületegyüttessel bővítette a kerületet. A
városnak ez a része jelenleg jórészt víz alatt áll, de az utóbbi
években nagyszabású régészeti program indult, aminek
köszönhetően máris gyarapodtak az ismereteink. Az egyik
meglepő felfedezés az volt, hogy mennyi egyiptomi
emlékművet a városba hordtak dísznek. Persze sok Ptolemaiosz
szívesen hangsúlyozta az általa uralt ország ősi voltát, jóllehet,
Alexandriát egy makedón király alapította, és a város eredeti
gyarmatosítóinak legtöbbje is makedón vagy görög. Azóta a
populáció vegyesebb lett, és Júdeán kívül ez a város adott
otthont a legnagyobb zsidó közösségnek. Nyüzsgő kikötőváros
volt, és Kleopátra idején az Indiából származó fűszerek,
elefántcsont és egyéb luxustermékek kereskedelme is erősödött.
A nagy jövés-menés ellenére azonban Alexandria kulturális
vonatkozásaiban nyíltan megmaradt görögnek, és a
hellenisztikus világ legnagyobb tanulmányi központjává vált.
Óriási könyvtárral rendelkezett, amit nemcsak könyvek
töltöttek meg, hanem érdekességek és tudományos csodák is –
az egyik forrás egy gőzerővel működő modellről is említést tesz
–, ráadásul a Ptolemaioszok emberöltők óta biztatták a
lozófusokat, hogy menjenek a városukba tanulni és tanítani.
[10]

AZ ALEXANDRIAI HÁBORÚ

Nincs rá bizonyíték, hogy Caesar valaha is járt volna

Alexandriában vagy Egyiptomban, mielőtt i. e. 48. októberében
partra szállt. Látszólag meglepte őt az az ellenségesség, amit a
lictorai látványa és a legionáriusai kevély bemasírozása váltott
ki. Az időjárás pillanatnyilag megakadályozta, hogy
odébbálljon, és úgy döntött, lefoglalja magát. Az Auletes által
több mint egy évtizeddel azelőtt ígért pénz java részét sosem
kapta meg, és elhatározta, hogy behajtja a tízmillió sestertiusra
rúgó adósságot. A pharszaloszi győzelem csak növelte tetemes
nanciális kötelezettségeit, mert immár azért a több tízezernyi
Pompeius-párti katonáért is felelős volt, akik megadták
magukat. Nagyjából ekkor jelentette be azt is, hogy miután neki
köszönhető, hogy elismerték Ptolemaiosz Auletes trónigényét,
szívesen eljátszaná a döntőbíró szerepét az örökösödési vitában
is. Az eunuch Pothinosz (a még mindig legfeljebb tizenhárom-
tizennégy éves) XIII. Ptolemaiosz régenseként nem tiltakozott
nyilvánosan, de egy titkos üzenetben megparancsolta
Akhillasznak, hogy menjen a városba a hadsereggel együtt. A
Feljegyzések szerint Akhillasznak 20 000 embere volt; ez a sereg
egyrészt Gabinius egykori katonáiból állt, akik ott maradtak és
helyi nőt vettek feleségül, másrészt zsoldosokból, akik a római
provinciák szökevény rabszolgái voltak. Caesar komoly
emberhátrányban volt, és csakhamar blokáddal kerítette el
magát a fallal övezett palotakomplexumban és számos másik
épületben, amiket a királyi negyedben elfoglalt. Eleinte sikerült
kieszközölni egy fegyverszünetet, de nem telt bele sok, és
Akhillasz átfogó támadást indított. Az egyik roham
visszaverésekor Caesar legionáriusai lángra lobbantottak
néhány épületet, de a tűz elszabadult, és egyes források szerint a
könyvtárra is átterjedt, bár nem valószínű, hogy a könyvekben
komoly kárt okozott volna, mert még hosszú évszázadokig
fontos tudásközpont maradt. A város lakosságának nagy része a
királyi hadsereget támogatta, vagy semleges maradt. Sokan azt
hajtogatták, hogy muszáj szembeszállni a rómaiakkal, ha nem
akarják, hogy Egyiptom egyszerűen eltűnjön. Caesar üzeneteket
indított útnak, amelyekben segítséget és erősítést kért, noha
eltarthatott egy darabig, amíg megérkezik. Minden kétséget
kizáróan fennállt a lehetősége, hogy legyőzik vagy meghal. [11]
XIII. Ptolemaiosz és a nővére, Arszinoé kezdetben Caesar
vonalain belül tartózkodott nagy létszámú személyzetével
együtt, akik közt Pothinosz is ott volt. A régens egyértelműen
sértő szándékból silány moslékkal etette a rómaiakat, amit
ráadásul ócska tálakban szolgáltak fel, amivel kapcsolatban
gorombán megjegyezte, hogy az összes arany és ezüst
evőeszközt beszolgáltatták, hogy teljesítsék Caesar pénzbeli
követelését. Ekkor jelent meg a színen Kleopátra, miután
alkonyatkor becsempésztette magát a palotába. Csak egyetlen
főt vett maga mellé az udvartartásából, a rodoszi Apollodóroszt,
aki egy kis csónakban átevezett vele a kikötőn. A fér Caesar elé
vitte a nőt, de nem hollywoodi szokás szerint szőnyegbe
tekerve, hanem egy szennyeszsákban. Amikor a zsákot
kioldozta, előbukkant a királynő, talán fel is állt, miközben
lehullott róla a zsák – amitől óhatatlanul is egy tortából előbújó
táncosnő képe sejlik fel az emberben… Dio szerint a királynő
hallotta, hogy Caesar nagy nőfaló hírében áll, és gondosan úgy
válogatta meg az öltözékét, hogy a fér ban a trónjáról
letaszított királynő iránt is szánalmat ébresszen, és a közismert
kujon vágyait is felébressze. Szeretők lettek, és nagyjából ez idő
tájt Caesar kijelentette, hogy Auletes végrendelete világos,
annak értelmében Kleopátrának és az öccsének
társuralkodóként kell az országot irányítania. A ú nem
rajongott az ötletért, de valószínűleg ekkor már tisztában volt
vele, hogy a nővére közelebb áll a római consulhoz, mint ő
valaha is fog. Beszédet intézett az alexandriai tömeghez, aminek
hatására forrongás vette kezdetét. A palotakomplexumban nőtt
a feszültség, és már Caesar meggyilkolásáról pletykáltak. Soha
nem volt nagyivó, de most a vacsora után a tisztjei társaságában
maradt, és késő éjszakáig ivott. Állítólag a saját biztonsága
érdekében. Caesar egyik rabszolgája kihallgatta a cselszövő
Pothinoszt, ami után meg gyelés alá vették az eunuchot, és
miután kiderült, hogy kommunikál az ostromlókkal, sebtében
kivégezték. Arszinoé egy bizonyos ponton megszökött, és
csatlakozott az egyiptomi sereghez, ami nyomban kikiáltotta
királynőnek. Korábbi nevelőjével, az eunuch Ganümédésszel
megszervezte Akhillasz meggyilkolását, majd átvette a katonák
irányítását. A két fér , akinek oroszlánrésze volt Pompeius
meggyilkolásában, rövid időn belül hasonlóképpen végezte. [12]
Az ostrom újult erővel folytatódott. Egy alkalommal az
ostromlók megfertőzték a Caesar emberei által védett terület
vízutánpótlását, mire a hadvezér megparancsolta a
legionáriusoknak, hogy ássanak kutakat. A tengeren egy
harmadik alakulat, a Pompeius behódolt katonáiból alapított
Harminchetedik légió is eljutott hozzájuk, és egy utánpótlás-
karavánt, valamint tüzérséget és egyéb felszerelést hozott
magával. Caesar számára létfontosságú volt, hogy megőrizze a
kikötő kijárataihoz vezető utat, mert ha elvágják a tengertől,
akkor nagyon nehezen juthatott volna újabb segítséghez. A
kikötőben és a környékén a vele tartó kis csatahajóraj egy sor
kisebb tengeri csatát vívott az egyiptomi ottával, amit sietősen
állítottak össze a Níluson járőröző csónakokból és a régi királyi
hajógyárban álló, félig elfeledett csatahajókból. A pazar épületek
mennyezetéből kiemelték a gerendákat, hogy evezőkké
alakítsák. A legtöbb ilyen ütközetben Caesar vízi járművei
sikeresebben szerepeltek, és ez felbátorította, hogy támadást
indítson az egész Pharosz-sziget elfoglalásáért, ami a rajta álló
világítótoronyról kapta a nevét. A szárazfölddel egy közel
másfél kilométer hosszú híd kötötte össze. Caesar már
egyébként is az irányítása alatt tartotta a sziget egy kis
szelvényét, de most még tíz cohorsot szállított oda csónakokkal,
miközben a többi csatahajó elterelő támadást indított a sziget
túloldalán. Másnap újabb rohamot rendelt el, hogy a hídhoz
vezető utat elfoglalja. Ez kezdetben elég jól haladt, de káoszba
torkollott, amikor egy csapat tengerész a partra szállás után
pánikba esett az ellenség ellentámadásától. A zűrzavar egyre
terjedt, és nemsokára már a legionáriusok is halálra rémülve
kezdtek menekülni, kétségbeesésükben egymást taposták a
legközelebbi csónakokban. Caesarnak ugyan sikerült az
emberek egy részét harcra bírni, de hamar belátta, hogy egy
ilyen kis csapattal simán eltipornák, ezért csatlakozott a
visszavonulókhoz. Az ő csónakját is elárasztották a fejvesztett
katonák, és a legénység képtelen volt elszakadni a parttól. A
történéseket látva a consul levetette a mellvértjét és a hadvezéri
köpenyét, majd a tengerbe merült. A bal kezét a víz fölött
tartotta, hogy megóvja a nála lévő fontos dokumentumokat, és
nyugodtan a partra úszott. Suetonius kihangsúlyozza, hogy
híres köpenyét is sikerült magával vinnie, de máshol azt állítják,
hogy a ruhadarab az ellenség kezére jutott, és utólag büszkén
mutogatták a trófeát. Mostanra a csónak, amiből kiszállt,
elsüllyedt, de sikerült visszaküldenie más vízi járműveket, hogy
megmentsék néhány csapdába esett emberét. Az egész háború
alatt ez volt a legsúlyosabb veresége, nagyjából 800 fős
veszteséget szenvedett, akiknek kevesebb mint a fele
legionárius volt, a többi pedig tengerész. A kudarc ellenére az
emberei nem vesztették el a lelkesedésüket, és továbbra is
visszavertek minden támadást, amit a vonalaik ellen indítottak.
[13]
Nem sokkal később – valószínűleg már i.  e. 47. január végén
vagy február elején – az alexandriaiak küldöttséget
menesztettek hozzá, és arra kérték Caesart, hogy eressze át
nekik Ptolemaioszt, mert már elegük van Arszinoé és
Ganümédész zsarnokságából. Caesar beleegyezett, de előbb
megpróbálta rábeszélni a út, hogy állítsa le a támadásokat,
mert azok nem szolgálják a népe érdekeit, és emlékeztette
Caesar és Róma iránti hűségére. A ú könnyekben tört ki, és
könyörögve kérte Caesart, hogy ne küldje el őt, mire a consul azt
találta mondani, hogy ha tényleg úgy érzi, akkor gyorsan vessen
véget a háborúnak, és utána visszajöhet. Miután kiszabadult a
római vonalak mögül, Ptolemaiosz derűsen csatlakozott a
húgához, s arra ösztökélte a katonáit, hogy kettőzzék meg az
erőfeszítéseiket, és pusztítsák el a betolakodókat. Az alexandriai
háború szerzője szerint „Caesar legatusai, barátai, centuriói és
katonái közül sokan örömmel fogadták a hírt, mert Caesar
túlzott jóindulata abszurdummá vált a ú álnoksága után”. Bár
maga a szerző is kételkedett benne, hogy Caesar ennyire naiv
lett volna, és a beszámolója szerint mindkét fél úgy érezte, hogy
rászedi a másikat. A római pozíciók ellen végrehajtott, ismételt
támadások jottányit sem jutottak előrébb, és a dolgok kezdtek
Caesarnak kedvező fordulatot venni, mert szárazföldi úton
felmentő sereg érkezett Szíriából Pergamoni Mithridatész
parancsnoksága alatt. A haderő főleg szövetséges katonákból
állt, nem rómaiakból, és a különböző szíriai és arab
alakulatokon kívül magában foglalt egy 3000 zsidóból álló
kontingenst is, amit II. Hürkánosz főpap küldött, és Nagy
Heródes apja, Antipatrosz vezetett. Hürkánosz részvételével
Alexandria zsidó lakossága már sokkal jobban rokonszenvezett
Caesarral. Mithridatész lerohanta Pelusium városát, ami arra
sürgette Ptolemaioszt és a többi vezért, hogy a haderejük zömét
csoportosítsák át keletre, és próbálják meg feltartóztatni az
ellenséget, mielőtt még sikerül átkelnie a delta vízi útjain.
Nagyjából ekkor érkezett meg Mithridatész hírnöke Caesarhoz.
A consul a katonák egy részével hajóra szállt, és a partszakaszt
megkerülve még azelőtt elérte a felmentő sereget, hogy az
összecsapott volna az egyiptomi fősereggel. Az elkövetkező
csatában aztán Ptolemaiosz hadseregét teljesen szétverték. A ú
a folyón próbált meg elinalni, de a menekülők a csónakjába
kapaszkodtak, ami felbillent, XIII. Ptolemaiosz pedig a vízbe fúlt
– az eset nagyon hasonlít a néhány héttel korábban lezajlott
epizódra, amikor kis híján Caesar is otthagyta a fogát. [14]
A háború véget ért, most már Egyiptom helyzetének a
rendezése volt soron. Arszinoét börtönbe vetették, és csak
azután folytathatta az életét száműzetésben, miután Caesar
diadalmenetében őt is a legyőzött népek képviselői között
terelték. Később Marcus Antonius utasítására megölték, amihez
a biztatást szinte bizonyosan a nővérétől kapta. Kleopátra az
életben maradt öccsét, XIV. Ptolemaioszt vette maga mellé
társuralkodónak, bár a hatalom egyértelműen az ő kezében
maradt. A kezdeti tárgyalások során Caesar Ciprus megosztott
uralkodói posztját ajánlotta fel Arszinoénak és a szóban forgó
únak, ami hatalmas engedménynek számított, hiszen nem
sokkal korábban lett római provincia. Ez akár pillanatnyi
katonai gyengeségével is magyarázható, de az is lehet, hogy
Catónak akart odaszúrni a javaslattal, aki a tartományba vételi
eljárást felügyelte. Végül azonban Ciprus is a Kleopátrát és
öccsét megillető birodalom része maradt. Nem egészen világos,
hogy Caesarnak végül sikerült-e hozzájutni ahhoz az összeghez,
amit az érkezésekor követelt, de valószínűsíthető, hogy igen. Az
alexandriai háború szerzője célzást tesz arra vonatkozóan, hogy
a győzelem után hamar elhagyta Egyiptomot, de ez
egyértelműen téves következtetés, mert egy darabig még ott
maradt – talán három hónapig is. Kleopátra luxusbárkáján
nílusi hajóútra mentek. Appianosz szerint 400 vízi jármű és a
sereg nagy része is elkísérte őket, amiből sejthető, hogy nem egy
kéjutazás volt. A célja részben az lehetett, hogy megmutassák az
országnak a jogaiba visszahelyezett uralkodóját és az őt
támogató római hatalmat. Caesar ritkán hagyta gyelmen kívül
a dolgok politikai vonatkozását, ahogy Kleopátra sem, de
önmagában azért ez sem szolgál elégséges magyarázatként az
esetre. Az egyiptomi helyzet már nem igényelte Caesar
személyes felügyeletét, és számos dolog sokkal jobban
aggasztotta. Több mint egy éve eljött Rómából, és a hónapokig
tartó ostrom gyakorlatilag elvágta az Alexandrián kívüli
világban zajló eseményektől. Suetonius azt állítja, hogy Caesar
boldogan utazott volna még délebbre a Níluson, ha a serege –
valószínűleg a legtöbb rangidős tisztje – meg nem tagadta volna,
hogy kövesse. A történet nagyban emlékeztet arra a lázadásra,
amely véget vetett Nagy Sándor hódításainak, de ez persze nem
jelenti azt, hogy csupán kitaláció lenne. [15]
A felvetett elméletek egyike sem ad kielégítő magyarázatot az
utazásra, de nem hagyhatjuk gyelmen kívül azt a
következtetést, hogy Caesar egyszerűen pihenni akart egy
kicsit. Már több mint egy évtizede egyfolytában háborúzott, s
amióta átkelt a Rubiconon, nem igazán tudott elszabadulni a
feladataitól. Kiapadhatatlan energiája a ellenére nehéz
elképzelni, hogy ne merült volna ki. Saját bevallása szerint
kénytelen volt megvívni egy polgárháborút, amihez semmi
kedve nem volt, és Pharszalosz és Pompeius halála óta az élete
örökre megváltozott. A legnagyobb riválisa, aki csak egy rövid
ideig volt az ellenfele, immár nincs többé, és a római világban
nem maradt más, akivel vetélkedhetett volna. A fáradtság és
talán a depresszió, de minden bizonnyal az összeesküvőktől való
félelem is magyarázatul szolgálhatnak az alexandriai
hónapokban kezdődő, késő éjszakába nyúló tivornyákra.
Közeledett az i.  e. 47 júliusában esedékes ötvenharmadik
születésnapja, a halántéka egyre kopaszodott, ami egy
kinézetére kényes fér embert igen bosszant. Ha ebben a
kontextusban vizsgáljuk az eseményeket, sokkal inkább
értelmet nyer a könnyed, fényűző hajókázás a Níluson, ahol
nem sürget az újabb teendő. Ráadásul Kleopátra társaságát
élvezhette, aki egyúttal a szeretője is volt. Ha Caesar valóban
úgy érezte, hogy kezd eljárni felette az idő, minden bizonnyal
hízelgő volt számára a nő atalsága, aki tetejébe még okos,
szellemes és művelt is volt. A Kleopátra által nyújtott testi
gyönyörökön kívül maga a viszony is örömmel tölthette el,
miképp az is, hogy frivol s egyben tanult társalgást folytathat,
és hogy egyszerűen egy ki nomult nővel múlathatja az időt. A
múltban is hasonló élvezeteket kergetett a római arisztokrata
hölgyek körében, de Kleopátra a királyi cím csillogásával, a
görög kultúra varázsával és Egyiptom egzotikumával
mindannyiukon túltett. Sok tekintetben igen hasonlított rá,
talán mert sokkal egyenrangúbbnak látta, mint a legtöbb
szeretőjét. A részletek mindenesetre mámorító keveréket
alkottak, és Caesar valószínűleg úgy érezte, épp erre a nílusi
hajóútra van szüksége. A hellenisztikus uralkodó társasága
talán az első idegenbe tett utazásainak emlékét is felidézte.
Nincs okunk kételkedni a forrásokban, amelyek azt állítják,
hogy szerelmes volt, bár a múltbeli és eljövendő viszonyaiból
kiindulva bizonyosak lehetünk afelől, hogy ez nem jelentette
azt, hogy hűség tekintetében bármiféle kötelezettséget érzett
volna bármelyik szeretője iránt. Kleopátra hozzáállásáról csak
találgathatunk. A trónját Caesarnak köszönhette, és
kétségtelenül eleget látott Róma Egyiptomra gyakorolt
befolyásából ahhoz, hogy tudja, bölcsebb a leghatalmasabb élő
római kedvében járni. De attól akár még tényleg szerelmes is
lehetett. Caesar sokkal idősebb volt, de a kezében összpontosuló,
óriási hatalom igen vonzóvá tette, és csak még többet adott
ahhoz a személyes varázshoz, ami a múltban már oly sok nőt
megigézett. Néhány forrás és különösen a későbbi korok
képzelete a Ptolemaioszok udvarát egy intrikáktól és
feslettségtől fülledt helynek mutatja be, a királynőt pedig az
érzéki művészetekben jártas személyként ábrázolja. Ugyanakkor
a korai életéről oly keveset tudunk, hogy nehéz akár
megerősíteni, akár cáfolni ezt. Ugyanúgy az is lehetséges, vagy
talán még valószínűbb is, hogy a Caesarral folytatott viszonya
volt az első romantikus élménye, és még szűz volt, amikor
találkoztak. [16]
Végül az Asia provinciában kialakult válsághelyzet győzte
meg Caesart, hogy ideje távozni Egyiptomból. A királynővel
kötött szövetségének bizonyára egy politikai megfontolásból
született eleme is volt, ám hosszú távon az elnyújtott egyiptomi
tartózkodás jelentős problémákkal járt volna. Három légió ott
maradt, hogy Kleopátra biztonságát szavatolja, és hogy elejét
vegyék, hogy Pompeius életben maradt szövetségesei esetleg
megpróbálják elfoglalni az országot, és kihasználják
gazdagságát és erőforrásait. Caesar mostanra elég információt
kapott, hogy kénytelen legyen szembenézni a ténnyel, hogy a
polgárháború még nem ért véget, és további hadjáratokra lesz
szükség. A három légió élére érdekes módon egy Ru o nevű
tisztet állított, aki az egyik szabadosának a a volt. A későbbi
korokban a római császárok bevett irányelve az lett, hogy
mindig egy lovagot tettek meg Egyiptom kormányzójának, és az
összes szenátornak megtiltották, hogy akár csak az országba
látogassanak az alkalomra szóló engedély nélkül. Abban, hogy
Caesar egy olyan embert választott, aki nem volt szenátori
legatus, gyakran a fent említett rendelkezés előjelét látják, de
lehetséges, hogy egyszerűen tapintatosabbnak vélte az
alexandriaiak érzékenységét gyelembe véve. Egy szenátori
legatusba gyakorlatilag könnyebb lett volna a kormányzót
belelátni, mint egy olyan szövetséges sereg parancsnokát, aki az
uralkodó támogatására tartózkodik ott. Elképzelhető, hogy
Caesar nem csak a légiókat hagyta hátra, mert a források arra
utalnak, hogy mire elindult Asia provinciába, Kleopátra már
terhes volt. [17]

A LEGGYORSABB GYŐZELEM – ZELA, I. E. 47. AUGUSZTUS 2.

Caesar már tisztában volt vele, hogy a polgárháború folytatódik,

de a hír, ami elrángatta Egyiptomból, egy idegen hatalom
fenyegetéséről szólt. Pharnakész boszporoszi király a pontoszi
VI. Mithridatész a volt, de sikeresen térfelet váltott, és elég
korán szövetségre lépett Rómával ahhoz, hogy ne kelljen az
apjával osztoznia annak vereségében. Pompeius a keleti
intézkedéseiben meghagyta őt uralkodónak az apja területének
egy kis szegletén. A polgárháború láttán Pharnakész kiszagolta
a kínálkozó alkalmat, hogy visszaszerezze az elvesztett
területeket, és egy gyors o enzívával hamar bevette
Kappadókiát, Arméniát, Kelet-Pontoszt és Kisebb Kolkhiszt. A
győzelmei után különösen kegyetlennek mutatkozott,
megparancsolta például, hogy minden elfogott rómait
kasztráljanak. Az ilyen foglyok zöme feltételezhetően civil
áldozat volt, hiszen a Pompeius-párti toborzás szinte teljesen
elszipkázta az összes katonát a régióból, és nem is történt
komolyabb ellenállás, míg Caesar legatusa, Cnaeus Domitius
Calvinus meg nem indult ellene i. e. 48 decemberében. A serege
római és idegen légiók tarkabarka gyűjteménye volt, amiket
eredetileg Pompeius szövetségesei toboroztak, és mindenféle
tapasztalatot nélkülöztek. Egyesek jól harcoltak, de két légió,
amit a galata király az alattvalóiból állított ki, és római módra
szervezett meg, illetve szerelt fel, nagyon rövid harc után
elmenekült. Mivel a csatasora a centrumnál megtört, Calvinus
seregét csakhamar megverték. [18]
Caesar elvileg nyárig nem hagyta el Egyiptomot – a tényleges
időpont azonban vita tárgyát képezi. Az Asia provinciába vezető
úton rövid ideig elidőzött a szíriai Antiochiában és a kilikiai
Tarszoszban. Tudjuk, hogy mind a főpap Hürkánoszt, mind
Antipatroszt megjutalmazta az egyiptomi háborúban vállalt
szerepéért. De mivel Caesar még mindig pénzszűkében volt az
egyre növekvő kiadásai miatt, a régió több településére is adót
vetett ki, különösen azokra, amelyek Pompeiust támogatták.
Itáliából politikai civódásról és az alárendeltjei
fegyelmezetlenségéről szóló híreket kapott, ennek ellenére
továbbnyomult Kappadókia felé, hogy szembenézzen
Pharnakésszal. A presztízse komoly csorbát szenvedett volna, ha
büntetlenül hagy egy idegen ellenséget. Magával vitte
Egyiptomból a veterán, ámbár végletekig kiszipolyozott
Hatodik légiót. Ehhez hozzáadott egy galatákból álló légiót,
valamint két másikat, amelyek osztoztak Calvinus vereségében.
Pharnakész követeket küldött Caesarhoz, és olyan békefeltételt
ajánlottak neki, aminek értelmében megtartanák a meghódított
területeket, továbbá arra is felhívták a gyelmét, hogy az ő
királyuk nem küldött segítséget Pompeiusnak. A győzelme
jeléül egy aranykoszorúval ajándékozták meg a római
parancsnokot. Caesar nem kínált engedményt, és emlékeztette
őket a foglyul ejtett rómaiak megcsonkítására és -kínzására. Azt
követelte, hogy Pharnakész azonnal vonuljon vissza Pontoszból,
adja vissza a rómaiaktól rabolt hadizsákmányt, és eressze
szabadon a foglyokat. A római sereg ezután továbbmasírozott,
és a dombtetőn fekvő Zela városánál ütközött bele az ellenségbe.
Mivel Caesar arra számított, hogy a szokásos módon,
fokozatosan fognak felkészülni a csatára, igencsak meglepődött,
amikor Pharnakész nyomban átfogó támadást indított,
miközben a rómaiak a táboruk sáncát építették egy magaslati
ponton. Egy ilyen roham az akkor szokásos taktikai bölcsesség
ellen vallott, de a meglepetés elsőre okozott némi zavart. Caesar
és az emberei azonban hamar visszanyerték a lélekjelenlétüket,
csatarendbe fejlődtek, és lekergették az ellenséget a dombról. A
Hatodik légió veteránjai áttörtek a jobb szárnyon, és nem sokkal
később az ellenség teljes serege felbomlott, és felvette a
nyúlcipőt. Pharnakész megmenekült ugyan, de amikor
visszatért a királyságába, az egyik riválisa megölte. Néhány hét
alatt az egész hadjárat eldőlt, majd Caesar egy intézkedésével
rendezte a régió sorsát. Gyors sikerét lakonikus tömörséggel
egyetlen sorban foglalta össze az egyik, Rómában tartózkodó
ügynökének írt levelében, amit később plakátokra festve
hordoztak a diadalmenetén: VENI, VIDI, VICI – „Jöttem, láttam,
győztem.” Egyébként Pompeiust is gúny tárgyává tette, amikor
azt rtatta, milyen szerencsések is az olyan hadvezérek, akik
úgy tudtak szert tenni a hírnevükre, hogy ilyen törékeny
ellenfelekkel kellett megmérkőzniük. [19]
 XXI

AFRIKA,
I. E. 47. SZEPTEMBER – I. E. 46. JÚNIUS

„Senki nem jelenti, hogy Caesar elhagyta Alexandriát,

és köztudott, hogy március 15-e óta senki nem jött el
onnan, és hogy december 13-a óta levelet sem
küldött.” – Cicero, i. e. 47. június 14. [1]

„Mert ha – mondja [Cato] – én hajlandó lennék Caesar

kegyelme folytán megmenekülni, akkor személyesen
illene elmennem hozzá, hogy egyedül nézzek a
szemébe, de én nem vagyok hajlandó semmiféle
kötelezettségnek eleget tenni a zsarnoknak a
törvénytelen cselekedetei miatt. És a
megkegyelmezéssel is törvénytelenül jár el, mintha a
gazdája lenne azoknak, akik fölött semmiféle
uralkodásra nincs joga.” – Plutarkhosz, i.  sz. II. század
eleje [2]

Caesar szeptember vége felé ért Itáliába. Húsz hónapja indult el,
hogy megkezdje a makedóniai hadjáratot, és több mint egy év
telt el Pharszalosz óta. I.  e. 48-ban az év nagy részében
kapcsolatban maradt a képviselőivel és más prominens
személyekkel, bár Dio szerint nem küldött vissza Rómába
hivatalos értesítést, hogy jelentse Pompeius vereségét, mert úgy
érezte, illetlen volna. Az alexandriai háború idején a szokásos
levélváltásai teljesen megszűntek. Ennek kezdetben az ellenség
által felhúzott blokád volt az oka, de miután áttörték, ő továbbra
is hallgatott. Cicero azt írta i. e. 47 júniusában, hogy hat hónapja
nem hallottak Caesar felől. Ez a viselkedés nem rá vallott, és
még inkább igazolja azt a feltevést, hogy kimerült. Kétségtelen,
hogy a hosszúra nyúlt egyiptomi tartózkodás súlyos gondokat
okozott Caesarnak, mert az ellenségei időt nyertek, hogy
újraszervezzék magukat, Rómában és Itáliában pedig a
bizonytalanság szült veszélyes légkört. Caesar támogatóinak
kevés oka volt, hogy egyesüljenek, a hozzá fűződő lojalitást
kivéve persze, ami gyakran a múltban nyújtott és a jövőben
remélt szívességekért elvárható hálától függött. A makedóniai
hadjárat közben kevesen lehettek biztosak benne, ki fog győzni,
mert tisztában voltak vele, hogy az esélyek Caesar ellen szólnak.
Cicero serény levelezőpartnere, Caelius Rufus a polgárháború
kezdetén meglehetősen cinikus hozzáállással a jobbik sereg
mellett tette le a voksát. Caesar praetori címmel jutalmazta meg
i.  e. 48-ban, de fölöttébb bosszantotta Caeliust, hogy a
tekintélyes városi praetor legmagasabb posztját valaki más
kapta, nevezetesen Trebonius legatus, aki előző évben elfoglalta
Massiliát. Válaszul az elégedetlen Caelius azzal próbált meg
támogatókat szerezni, hogy bejelentette az összes létező adósság
eltörlésére irányuló terveit. A radikális intézkedéssel azokat
akarta megnyerni, akik úgy érezték, Caesar mérsékelt törvénye
nem tett értük eleget. A csatlósaiból verbuvált bandával
lázadást szított mind Trebonius, mind Caesar consultársa,
Servilius ellen. A szenátus azonnal elrendelte a senatus
consultum ultimumot, majd két tribunus vétója ellenére a consul
megállított egy Brundisiumba vezényelt katonai alakulatot, és
Rómába vitte őket. Caeliust elkergették a városból. Egy darabig
abban bízott, hogy csatlakozhat Milóhoz, aki annak ellenére tért
vissza Itáliába a Massiliában töltött száműzetéséből, hogy
Caesar megtagadta tőle a bocsánatot. Most pedig Pompeius
nevében próbált lázadást szítani, éppen azt a fér t támogatva,
akinek eleve a száműzetést köszönhette. Nem ért el túl nagy
sikert, és még azelőtt legyőzték és megölték, hogy Caelius
találkozhatott volna vele. A praetor nem sokkal később hasonló
sorsra jutott. A senatus consultum ultimum használata ironikus
volt, bár azt azért meg kell említeni, hogy Caesar nem vitatta az
érvényességét, csak amikor ellene használták. [3]
I. e. 48 októberében Caesart ismét dictatornak nevezték ki, ám
az első alkalommal ellentétben most nem csak azért kapta a
felhatalmazást, hogy a választásokat felügyelje. A következő
évre a néptribunusokon kívül se consult, se egyéb
magistratusokat nem választottak meg. Ennek talán az volt az
oka, hogy Caesar nem tudott visszamenni a városba, másra meg
nem akarták rátestálni a választások felügyeletét. A dictatori
poszt hagyományosan csupán hat hónapra szólt. Sulla ttyet
hányt erre, és addig tartotta meg a hivatalt, míg maga úgy nem
döntött, hogy lemond. Bár Caesar nem akarta azt a látszatot
kelteni, hogy a proskripciók értelmi szerzőjét követi, hivatalos
hatalomra volt szüksége. Servilius consul egy évre nevezte ki
dictatorrá, s ezáltal némi korlátot szabott a hatalmának, akár
olyan áron is, hogy a szokásos idő kétszeresét biztosította
számára. Egy dictatornak inkább alárendeltje volt, semmint
társa, és ezt a tisztviselőt a „lovasság parancsnokának” (magister
equitum) hívták – amikor az elnevezés született, úgy vélték, a
dictatornak muszáj a légiók nehézlovassága mellett maradni,
ezért a helyettese az arisztokrata lovasság irányításának a
feladatát kapta. Caesar alatt a lovasság parancsnoka posztjára
Marcus Antoniust nevezték ki. Egy darabig az augurok papi
testülete, amelynek maga Antonius is tagja volt, tiltakozott,
mert szerintük illetlen a lovasság parancsnokának a tisztségét
hat hónapnál tovább betölteni, ám csakhamar visszavonták e
bizarr kifogást. Pharszalosz után Antonius visszatért Itáliába, és
i.  e. 47 januárjától Caesar őszi visszatéréséig gyakorlatilag ő
testesítette meg ott a legfőbb hatalmat. Tehetséges helyettesnek
bizonyult, de az elkövetkező hónapokban, míg jórészt egyedül
kellett megbirkóznia a feladattal, egyre kevésbé fogta vissza
magát. Gyakran dorbézolt – fényűzőn és nyilvánosan. A szomja
megdöbbentő mértéket öltött – élete későbbi felében egy
könyvet is írt a dologról, amiben elég sokat henceg dicső
tetteivel –, és a hivatalos ügyeket állítólag gyakran félig ittas
állapotban intézte, vagy jobb híján másnaposan. Legalább egy
alkalommal kénytelen volt megszakítani egy Forumon tartott
gyűlést, mert okádnia kellett – mindenki szeme láttára.
Időnként nagy karavánnal vonult végig az országon, s maga egy
gall – feltehetően briton – harci szekeret hajtott, amit egy híres
színésznőt szállító fogat kísért, aki az aktuális szeretője volt,
míg egy másik fogatban az anyja utazott. A menetoszlopot
groteszk módon a lictorai vezették. Tudvalevő, hogy gyakran
öltözött Herculesnek, de egyes források szerint egy oroszlánok
vontatta harci szekérrel is kísérletezett. Az előbb említett
szeretőtől eltekintve egy sor botrányos viszonya volt különböző
szenátorok feleségével. Marcus Antonius kedvét lelte a
hatalomban, és a magatartása aligha támasztotta alá azt a
higgadt feltételezést, hogy Caesar győzelme hosszú távon nem
fog zsarnoksággá fajulni. [4]
Antonius nem igazán tudta kezelni az i.  e. 47-ben elé kerülő,
temérdek problémát, amelyek közvetve vagy közvetlenül mind
Caesar távollétéből fakadtak. A Pompeius haláláról szóló
jelentéseket addig el sem hitték, míg a pecsétgyűrűjét vissza
nem küldték Rómába, és közszemlére nem tették Pharszalosznál
Pompeius hívei közül rengetegen megadták magukat, a többiek
pedig az utána következő hetekben. Cicero nem volt jelen a
csatánál, de azonnal tudta, hogy a háborút elvesztették. Cato
felajánlotta neki a fővezéri címet, de Cicero visszautasította,
mire Cato kénytelen volt megfékezni Pompeius át, Cnaeust,
nehogy menten megölje a szónokot. Cicero visszatért Itáliába,
de Antonius megüzente neki, hogy ne számítson bocsánatra, és
Caesar konkrét rendelkezése nélkül nem teheti be a lábát
Rómába. Azonban hónapokig egy szót sem hallottak Caesarról,
sőt abban sem lehettek biztosak, hogy Egyiptomban győzni fog,
illetve túléli-e a háborút. Időközben Cato a dürrakhioni
helyőrséget tengeren Kürenaikába vitte, majd szárazföldi úton
Africa provinciába, ahol már várt rá Metellus Scipio, Labienus,
Afranius, Petreius és sok más hajthatatlan Pompeius-párti
vezér, akik elszánták magukat a háború folytatására. A
numidiai Juba király támogatását élvezték – vagyis azét az
emberét, akinek a szakállát Caesar egy bírósági per alkalmával
jól megrántotta, és aki legutóbb kulcsszerepet játszott Curio
legyőzésében. Idővel a seregük egyre erősebb lett, és nyárra már
félő volt, hogy lerohanják Szicíliát vagy Szardíniát, de akár
Itáliát is. Zaklatott időszak volt ez az olyan emberek számára,
mint Cicero, aki már azon tűnődött, nem adták-e meg magukat
túl hamar, és eszébe jutott az a színtiszta gyűlölet, ami sok
Pompeius-párti vezérből áradt a semleges álláspontot
képviselők felé. Az orátor már csak abban reménykedett, hogy
megmarad valami abból, ami legalább egy kicsit emlékeztet a
szokásos közéletre, és a szorongása Caesar elleni haraggá fajult,
amiért a hadvezér nem fejezte be hamarabb a háborút.
Caesar veterán katonái szintén csalódottak voltak, mert a
tapasztalt légiók legtöbbjét, köztük a Kilencediket és a Tizediket
Pharszalosz után visszaküldték Itáliába. Ott aztán jobb híján
csak tétlenkedtek, mert hónapokig semmi tennivaló nem akadt
a sérelmeik mantrázásán kívül. Voltak köztük olyan kiszolgált
katonák, akik a leszerelésükre vártak, és valamennyien a pénz-
és földbeli adományokat emlegették, amiket Caesar ígért nekik
az elmúlt néhány év során. A főkolompos centuriók és hadi
tribunusok vezetésével már-már zendülésközeli hangulatban
voltak, és a fegyelmezésükre küldött tiszteket megkövezték.
Maga Antonius is kénytelen volt meglátogatni a tábort, de a
helyzet megoldásában és a fegyelem visszaállításában kudarcot
vallott. Amint kitette a lábát Rómából, néhány néptribunus
bujtogatni kezdte az embereket. Az egyikük Cicero veje,
Dolabella volt, aki újra követelni kezdte az adósság eltörlését,
ahogy annak idején Caelius. A Forumon ismét forrongás
támadt, miután néhányan megorrontották, hogy a bizonytalan
hangulat kedvező esélyeket nyújthat egy előnyösebb pozíció
megszerzéséhez. Végül Antonius azokkal a katonákkal tért
vissza, akik nem csatlakoztak a lázadáshoz, és a segítségükkel
visszaállította a rendet. A szenátus is mellé állt, és újra érvénybe
léptette az alaprendelkezést. Bár a fellépése hatékonynak
bizonyult, ez is csak erősítette a tisztán katonai erővel
fenntartott rezsim látszatát. Erős ellenszenvet érzett Dolabella
iránt, ami kölcsönös volt. Kétségtelen, hogy az sem használt a
kapcsolatuknak, hogy Antonius azt hitte, a tribunusnak
viszonya van a feleségével, akitől nem sokkal később el is vált.
[5]

ZENDÜLŐK, ADÓSOK ÉS VOLT ELLENSÉGEK

Caesar a Brundisiumból hazafelé vezető úton találkozott

Ciceróval, és az ideges orátort megkönnyebbüléssel és jóleső
érzéssel töltötte el a viszontlátás. A hadvezér nyomban
megbocsátott neki, és bátorította, hogy minél előbb térjen
vissza Rómába. A dictatort a távollétében felruházták azzal a
joggal, hogy belátása szerint bánjon az ellenségeivel, egyfajta
törvényességgel ismerve el a polgárháború kezdete óta viselt
dolgait. Többek között ahhoz is hatalmat kapott, hogy békét
kössön vagy hadat üzenjen, valamint az összes rangidős
magistratusi tisztségért folytatott választást elnökölje – azaz
gyakorlatilag eldöntse. Bár Caesar október elejéig nem tért
vissza Rómába, úgy döntött, élni fog ezzel az utóbbi jogával, és
az év hátralévő néhány hetére magistratusokat fog kinevezni.
Consulnak Quintus Fu us Calenust és Publius Vatiniust
választotta – azt a fér t, aki i. e. 59-ben megszerezte neki a gall
parancsnokságot. Mindketten szolgáltak alatta legatusként. A
többi magistratusi hivatalt és az utóbbi évek háborús áldozatai
miatt megüresedett papi tisztségeket hasonlóképpen a
támogatóira ruházta. Kétséges, hogy az új magistratusoknak
bármire is maradt elég idejük, de rengeteg embert kellett
megjutalmazni a hűségéért, és Caesar szemernyit sem akart
csorbítani közismert nagylelkűségén. Következő évben a
hagyományosan nyolc praetori állás helyett tízet csinált.
Pillanatnyilag nem akart dictator maradni, inkább
megválasztatta magát consulnak harmadjára is – a szenátus a
távollététben azzal is kitüntette, hogy joga volt a tisztségét öt
egymást követő évig megtartani. Társául Marcus Aemilius
Lepidust választotta, aki látszólag inkább a lojalitásáról és a
megbízhatóságáról volt nevezetes, mintsem bármiféle
tehetségéről vagy képzelőerejéről. A döntéséből igen könnyű
lenne azt kiolvasni, hogy Marcus Antonius az előző évi
viselkedése miatt kiesett a pikszisből. Talán ebben is van
igazság, de ne felejtsük el, hogy Caesarnak másokat is meg
kellett jutalmaznia, és lehet, hogy el akarta kerülni azt a
látszatot, mintha egyvalakit akarna tartósan kijelölni
parancsnokhelyettesének. [6]
Caesar Itáliába való visszatérése nem csitította le a zendülő
sereget, ahhoz már túlságosan régóta érett a neheztelés.
Odaküldte Sallustiust – a későbbi történészt, akit nemrég
praetornak nevezett ki a következő évre –, hogy nézzen szembe a
katonákkal, de a csőcselék egy tagja rátámadt a fér ra, és kis
híján az életébe került az incidens. A lázadók a Campaniában
álló táborukból elindultak Róma felé. Mostanra a főkolompos
tribunusok és centuriók már inkább arra törekedtek, hogy
valamiféle engedményt érjenek el, és még nagyobb jutalmat
kapjanak a jövőben. Tisztában voltak vele, hogy Caesarnak
nemsokára Africa provinciába kell mennie, hogy összecsapjon a
Pompeius-párti sereggel, és úgy érezték, befolyásolhatóbb lesz,
hiszen szüksége van a legjobb katonáira. Kétséges, hogy a
katonák zöme vagy a legtöbb tisztjük hasonlóan világos célokat
fogalmazott volna meg az erős, bár határozatlan sérelemérzeten
kívül. Róma védelme érdekében Caesar bizonyos
óvintézkedéseket vezetett be arra az esetre, ha bekövetkezne a
legrosszabb, de láthatóan nyugodt maradt, és egyes tisztjei
tanácsa ellenére személyesen látogatta meg a légiókat. A sereg
Róma külvárosában táborozott, és miután Caesar bejelentés
nélkül, csendben belovagolt a területre, felmászott a pódiumra,
amit általában a főhadiszállás mellett állítottak fel. Amint híre
ment az érkezésének, a katonák odasereglettek, hogy
meghallgassák a mondandóját. Megkérdezte tőlük, mit akarnak,
ők pedig válaszoltak, számba véve hosszú és küzdelmes
szolgálatukat, majd eszébe jutatták az évek során tett ígéreteit.
Végül azt követelték, hogy mindannyiukat szereljék le, amivel
valószínűleg arra akarták emlékeztetni, hogy az előtte álló
hadjárat során is szüksége lesz rájuk, de ne vegye magától
értetődőnek a szolgálatukat. Caesar nyugodtan kezdte a
válaszát, ami annál inkább meglepte őket. A múltban a katonák
mindig a „bajtársai” voltak, de most a „polgárok” (quirites)
megszólítást használta, és elmondta ezeknek az egyszerű
polgároknak, hogy készséggel felmenti őket a szolgálat alól, ha
már egyszer azt akarják. A katonákat megdöbbentette ez a
közvetlen elbocsátás és az a szelídség, amivel a parancsnokuk
megnyugtatta őket, hogy időben megkapják tőle az összes
jutalmat, amit ígért.
Miképp a hadjáratok folyamán, most is magához ragadta a
kezdeményezést, és most már a katonák érezték kényszerét,
hogy visszanyerjék a magabiztosságukat és az eltökéltségüket.
Egyesek elkezdtek kiáltozni, hogy szívesen vállalnának további
szolgálatot mellette, majd a zendülés egyik vezére hivatalosan is
megfogalmazta a kérést. Caesar visszautasította az ajánlatot, de
megismételte az ígéretét, miszerint valamennyiüknek földet és
pénzjutalmat fog adni – mostanra a hangjába némi szelíd
szemrehányás vegyülhetett, mintha bántaná, hogy a saját
emberei kételkednek az adott szavában. Ezen a ponton talán el
is akart indulni, mert a lázadók még kétségbeesettebben
könyörögtek, hogy fogadja vissza és vezényelje őket Afrikába,
váltig bizonygatva, hogy megnyerik neki a háborút bármilyen
más csapat segítsége nélkül. Caesar végre megenyhült, de az i. e.
58-ban Vesontiónál elmondott beszédével szöges ellentétben
kijelentette, hogy mindannyiukat visszaveszi, kivéve a Tizedik
légiót. Emlékeztette a veteránokat a Tizediknek adott
kedvezményekre, és azt mondta, a hálátlanságukért most
leszereli őket, de minden ember megkapja, amit ígért, amint
győz Afrikában. Miután az egységüket illető mérhetetlen
büszkeségük csorbát szenvedett, régi parancsnokuk iránti
rajongásuk újra fellobbant, és a Tizedik legionáriusai
könyörögve kérték Caesart, hogy tizedelje meg őket, csak
fogadja vissza az egységet. Fokozatosan, színlelt vonakodással
hagyta magát meggyőzni, majd kijelentette, hogy ezúttal nem
lesznek kivégzések. Mindazonáltal megjegyezte magának a
zendülésért felelős tribunusokat és centuriókat, és állítólag
gondja volt rá, hogy az előttük álló hadjáraton a legvédtelenebb
és legveszélyesebb posztokra osszák be őket. [7]
Caesar nyomatékosan elmagyarázta a katonáinak, hogy nem
akarja Sulla példáját követni, és Itália-szerte lefoglalni a
földeket, hogy a veteránjainak adhassa. Helyette
köztulajdonban lévő vagy államilag vásárolt földeket akart
juttatni nekik. Ez és a háború további kiadásai tovább
súlyosbították egyébként is óriási nanciális terhét, és i.  e. 47
őszén minden igyekezete arra irányult, hogy kitermelje a
szükséges összeget. Kölcsönöket vett fel Itália városaitól –
amiket valószínűleg önként ajánlottak fel, de melyik közösség
mert volna csalódást okozni neki? –, és egyértelmű volt, hogy
nem áll szándékában vissza zetni azokat, legalábbis nem a
közeljövőben. Pompeius legyőzése után a keleti provinciák
gyakran arany- és ezüstkoronákat és -koszorúkat küldtek neki,
egyrészt a győzelme elismeréseként, másrészt a költségeihez
való hozzájárulásként. Most ugyanilyen gesztusra biztatta
Itáliát is. Caelius és Dolabella ténykedése láttán nyilvánvaló volt,
hogy az adósok körében még mindig számottevő az
elégedetlenkedés. Caesar némileg megenyhült, és Dolabella
egyik törvényét lemásolva, viszonylag alacsony szintre
szállította a főbérlőknek zetendő lakbért az aktuális évben.
Azonban továbbra sem állt szándékában eltörölni az összes
fennálló adósságot, mert az elmúlt időszakban maga is annyi
kölcsönt vett fel, hogy attól tartott, könnyen a szemére vetnék,
hogy ő maga az igazi kedvezményezett. A Pompeius főbb
szövetségeseinek tulajdonában álló ingatlanok egy részét
elárverezték, amennyiben a tulajdonosuk meghalt, vagy még
mindig harcban állt Caesarral. Pompeius pazar római házát
Antonius vásárolta meg, miután úgy számolt, hogy az értéke
töredékéért megszerzi. Sulla néhány támogatójának – többek
között Crassusnak, Pompeiusnak és Lucullusnak – megengedte,
hogy hasonlóan nyomott áron vegyenek ingatlanokat, és Caesar
emberei is okkal remélték, hogy ugyanilyen módon tehetnek
szert busás haszonra. Ha így állt a dolog, akkor durván
csalódniuk kellett, mert Caesar ragaszkodott a házak háború
előtti értékéhez, amit mindenkivel meg akart zettetni. Ennek
részben bizonyára az volt a célja, hogy ebben se hasonlítsák
Sullához, de alapvetően masszív pénzügyi terhei magyarázták a
lépést. Csupán néhányan kaptak kedvezményt. Az egyikük régi
szerelme, Servilia volt. Caesar még mindig mély érzelmeket
táplált a nő iránt, bár arról nem tudunk, hogy a kapcsolatuk
megmaradt-e zikai jellegűnek is. Nagyjából ekkortájt a nő
egyik lányával, Tertiával, azaz a „Harmadikkal” is viszonya lett,
noha ez mit sem tompított a Servilia iránti érzelmein. Sőt a
pletykák szerint maga a nő boronálta össze őket. Ráadásul ő volt
Brutus anyja is, a Pompeius-párti szövetségesek egyik
legelőkelőbb – és minden bizonnyal az egyik legelismertebb –
alakjáé, aki Pharszalosz után Caesarhoz pártolt. Servilia immár
megengedhette magának, hogy értékes ingatlanokhoz jusson a
valódi áruk töredékéért. Cicero azzal élcelődött, hogy az
emberek nem is látják, micsoda üzletet kötött, hiszen az üzleten
megspórolt egy „Harmadot”. [8]

AZ AFRIKAI HADJÁRAT

Caesar csak addig maradt Rómában, míg visszaállt a rend, és

felkészült az Afrikában tartózkodó Pompeius-pártiak elleni
támadásra. A katonákat és az utánpótlást a parancsára
Szicíliában, Lilybaeum kikötőjében vonták össze, ahonnan az
invázió indítását tervezte. Még mindig szűkében volt hajóknak,
különösen szállítóhajóknak, és ismét lehetetlennek tűnt, hogy
egyszerre szállítsák át a teljes sereget. Ráadásul a tél beálltával
már az időjárás is rosszabbra fordult, és az utánpótlás a
makedóniai hadjárathoz hasonló problémákat produkált. A
sereggel tartó jósok kijelentették, hogy a közeljövőben indítandó
támadáshoz igen kedvezőtlen előjeleket látnak, de Caesart az
ilyesmi soha nem izgatta igazán, és egyszerűen nem vett róluk
tudomást. Már alig várta, hogy elindulhasson, mert azt remélte,
hogy az Afrikában állomásozó ellenség legyőzésével véget érhet
a háború. Amikor i.  e. 47. december 17-én Lilybaeumba
érkezett, a saját sátrát a tengerparthoz egészen közel állíttatta
fel, ezzel is mintegy a sürgető szándékot jelezve, hogy
tudatosítsa az embereiben, „bármelyik napon vagy órában”
álljanak készen az indulásra. Az Egyiptom okozta fásultságnak
immár nyoma sem látszott, visszatért megszokott, energikus
viselkedése, amit a türelmetlensége még hangsúlyosabbá tett.
Caesar csak egyetlen légiót vitt magával, de az elkövetkező
héten még öt érkezett. Csupán az egyikük volt veterán, az
Ötödik Alaudae, amelyet még Gallia Transalpinában toborzott,
és polgárjoggal ruházott fel. A másik öt légiót – a
Huszonötödiket, a Huszonhatodikat, a Huszonnyolcadikat, a
Huszonkilencediket és a Harmincadikat – a háború folyamán
állította fel, és nagyon valószínű, hogy sokan szolgáltak
bennük, akiket eredetileg még a Pompeius-párti szövetségesek
verbuváltak.
Érkezés után minden egységet a várakozó szállítóhajókra
zsúfoltak. Szigorúan parancsba adták, hogy senki ne vigyen
magával olyan poggyászt vagy felszerelést, ami nem
létfontosságú. 2000 lovas katona és a hátasaik tartottak a
légiókkal, de alig maradt hely az alapvető élelmiszer és
takarmány tárolására, vagy a málhás és igavonó állatoknak,
hogy a partra szállás után el is tudják szállítani. Caesar abban
bízott, hogy az Afrikába érkezést követően elegendő
mennyiségben tudnak majd beszerezni belőlük. December 25-
én kihajózott, de a művelet nem volt megfelelően előkészítve. A
múltban bevett szokása volt, hogy lepecsételt parancsokat
osztott, amelyeket csak az előre megbeszélt időpontban lehetett
felbontani, és olyan alapvető információkat tartalmazott, mint
hogy az ellenséges partszakaszon hol kell partra szállni. Ezúttal
azonban nem rendelkezett elegendő információval, hogy hol is
tudna a sereg kirakodni, és azt remélte, majd csak találnak egy
megfelelő pontot, ha Afrika partjaihoz érnek. Az erős szél még
tovább fokozta a fejetlenséget, a hajókaraván szétszóródott, és
egyesével vagy kis csoportokban bolyongott az ismeretlen
vizeken. Amikor Caesar végül december 28-án meglátta a
szárazföldet, a ottának csupán a kisebbik része volt mellette.
Egy darabig a part mentén hajózott, a megfelelő helyet keresve a
partra szálláshoz, és abban reménykedett, hogy időközben még
több hajó fogja utolérni. Végül az ellenség által ellenőrzött
Hadrumentum mellett kötöttek ki. Mindössze 3500
legionáriusa és 150 lovasa volt. Állítólag, amikor kiszállt a
hajóból, megbotlott és elesett, de a körülötte állók derűsen
elviccelték a rossz óment, amikor kétmaroknyi kavicsot vett a
kezébe, és kijelentette: „Most a kezemben vagy, Afrika!” [9]
Jelentős erők sorakoztak fel ellene. Mielőtt kihajózott
Szicíliából, a jelentések szerint Scipiónak nem kevesebb mint tíz
légiója volt – bizonyára létszámhiányos és tapasztalatlan
alakulatokból, de ugyanezt lehetett elmondani Caesar serege
nagy részéről is –, erős lovasság támogatta, valamint Juba király
katonái, akik jelenleg négy szervezett, római stílusban kiképzett
és felszerelt „légiót” alkottak. A numidiaiak híresek voltak nagy
létszámú könnyűlovasságukról és gyalogos előhadaikról – a
lovasok különösen jó hírnévnek örvendtek –, és Juba ezekből
igen sokat állított ki. Csaknem 120 harci elefántot is
felvonultattak, amelyek ebben a korban igen nagy ritkaságnak
számítottak. Az elefántok félelmetesek, és mindkét félre nézve
veszélyesek voltak, mert néha pánikba estek, és fejvesztetten
gázoltak át a baráti katonákon is. Egy idő után Metellus Scipio
megpróbálta úgy idomítani az állatokat, hogy képesek legyenek
elviselni a csatazajt és a zűrzavart. Caesar súlyos
emberhátrányban volt, és úgy is maradt, mígnem az
elkövetkező napok folyamán csatlakozott hozzá majdnem az
összes, tengeren hánykolódó hajó. Persze nem magától alakult
ilyen szerencsésen a dolog; a tisztek kisebb hajórajok élén a
karaván elveszett tagjainak keresésére indultak. Egy
alkalommal titokban maga Caesar is csatlakozni akart a
keresőkhöz, de az elbitangolt egységek még azelőtt feltűntek,
hogy tulajdonképpen elindult volna. A szerencsétlen közjáték
ellenére szívesen kihasználta a meglepetés erejét, ahogy i. e. 48-
ban Makedóniában is, mert az ellenség megint nem számított
rá, hogy ilyen hamar érkezik, ráadásul télen. Az erőik
szétszóródtak, és eltartott egy ideig, míg elegendő létszámot
tudtak összeterelni, hogy túlerőben legyenek. Időközben Caesar
azzal a paranccsal küldte vissza a ottát Szicíliába, hogy
hozzanak még több katonát, ha lehetséges, ugyanis a Pompeius-
párti szövetségesek még mindig erős hajóhaddal rendelkeztek,
és most sem volt rá garancia, hogy a később érkező karavánnak
sikerül eljutni hozzá. Pillanatnyilag az volt az elsődleges
szempont, hogy elegendő hadtáputánpótlást szerezzen a
seregnek. Ennek érdekében viszont nem nyomulhatott túl
messzire, mert egyrészt az ellenség feltartóztatta volna,
másrészt létfontosságú volt, hogy a part közelében maradjon
arra az esetre, ha tényleg megérkezne az erősítés. A Pompeius-
pártiak már összeharácsolták az elérhető élelem nagy részét.
Ráadásul miután a helyi földművesek zömét besorozták a
seregükbe, a régió mezőgazdasága mondhatni összeomlott. A
hadjárat első heteiben Caesar fő gondja az utánpótlás hiánya
volt, ezért más provinciákba, köztük Szardíniába is parancsot
küldött, hogy gyűjtsenek gabonakészleteket, és haladéktalanul
küldjék el neki. [10]
Nem sokkal a partra szállást követően megkísérelte rávenni a
hadrumentumi helyőrség parancsnokát, hogy adja meg magát,
de sikertelenül. Caesar nem volt abban helyzetben, hogy
ostromot kezdjen, ezért továbbállt, és Ruspinában építette ki a
főhadiszállását. I. e. 46. január 1-jén Leptis városához ért, amely
örömmel fogadta. Ahogy óvatosságból Cor niumnál tette, most
is őröket állított, hogy meggátolják, hogy az emberei a városba
lépjenek, és fosztogatni kezdjenek. Amikor másnap visszament
Ruspinába, hat cohorsot hagyott a városban helyőrségnek.
Január 4-én úgy határozott, nagyszabású beszerző expedícióra
indul, amihez harminc cohorsot vitt magával. A tábortól közel
öt kilométerre egy ellenséges alakulatot vettek észre, ezért
Caesar megparancsolta, hogy álljon készenlétbe a 400 fős
lovasság 150 íjásszal, mert gyakorlatilag ennyivel rendelkezett.
Személyesen vezetett előre egy felderítő őrjáratot, a
legionáriusok menetoszlopának pedig meghagyta, hogy
kövessék. Labienus vezette a Pompeius-párti haderőt, ami 8000
főt számláló numidiai lovasságból, 1600 gall és germán
lovasból, valamint számtalan gyalogosból állt. Csakhogy sűrű
sorokba rendezte őket, a lovasoknál megszokott csatarendnél
sokkal közelebbre egymáshoz, és bizonyos távolságból Caesar
azt hitte, egy zárt alakzatba fejlődött gyalogság hagyományos
csatasorát látja. A téves feltételezésnek köszönhetően
előrevezényelte a katonáit, és egy cohors mélységű csatasorba
fejlesztette őket. Római sereget ilyen hadrendbe ritkán
állítottak, szokás szerint legalább még egy második sort is
felállítottak, de a legionáriusai nagy emberhátrányban voltak,
és Caesar úgy vélte, jobb teljes szélességben lefedni az ellenséges
arcvonalat, semmint hagyni, hogy egy átkaroló hadművelettel a
szárnyak felől oldalba támadják. Kicsiny lovasságát – sokan még
partra sem szálltak – szétosztotta a szárnyak közt, azt a kevés
íjászát pedig a csatasor elé küldte, hogy az ellenséget
provokálják. Készen állt, de úgy döntött, nem támad az
ellenséges vonalakra, mert hacsak nem lesz elkerülhetetlen, ő
maga nem akarta kiprovokálni a csatát. Labienus hirtelen
megindult felé, és megparancsolta a lovasságának, hogy
húzódjon szét a két szárnyon. A numidiai könnyűlovasok raja a
főseregből kiválva előreiramodott, és Caesar legionáriusai
megindultak feléjük. A hadjárat során eddig csak kis léptékű
műveletekre került sor, és ez volt az első alkalom, hogy Caesar
emberei a helyi katonák jellegzetes harcmodorával
szembesültek. Caesar lovasságát már maga a létszám
meghátrálásra kényszerítette, de a centrumban a legionáriusok
keményen állták a sarat, és az ellenség még azelőtt
megfutamodott, hogy igazán összeakaszkodhattak volna vele.
Azonban csakhamar rendezték a soraikat, és visszatértek,
miközben Caesar katonái dárdazáporral köszöntötték őket.
Védtelen jobb oldaluk különösen sebezhetőnek tűnt a
hajítófegyverek ellen. Túl sokáig kergetni őket veszélyes lett
volna, mert a mozgékony ellenség a soraiktól elszakadt
magányos katonákat vagy kisebb csoportokat könnyedén
eltiporta. Caesar parancsot küldött végig a vonalain, hogy a
cohorsa által elfoglalt fősortól senki ne távolodjon négy lépésnél
messzebbre. [11]
Igen nagy volt a nyomás, s valószínűleg több sebesült volt,
mint halálos áldozat. Caesar embereit körbekerítették,
képtelenek voltak visszavágni az ellenségnek, amely lassan
lefaragta a soraikat. A legtöbb legionárius tapasztalatlan volt, és
az idegesség az egész seregre átragadt. Caesar szokásához híven
nyugtatni és bátorítani próbálta az embereket. Valószínűleg
ekkor történt, hogy a múltkori esethez képest sikeresebben
boldogult az egyik jelvényhordozóval, aki el akart menekülni.
Caesar megragadta a fér t, szó szerint megfordította, és így
szólt: „Nézd csak, az ellenség arra van!” Miközben ő azon
iparkodott, hogy megnyugtassa halálra vált emberét, Labienus
az ellenséges arcvonal mögül szónokolt nekik. Az afrikai háború
szerzője így meséli el az esetet:

Labienus fedetlen fővel nyargalt fel-alá az arcvonalon,

az embereit buzdítva, s néha odaszólt Caesar
legionáriusainak: „Miben sántikáltok, zöldfülűek?
Igazi kemény legények vagytok, mi? Titeket is a
kedves szavaival babonázott meg? Kicsit kemény
helyre jöttetek. Igazán sajnállak benneteket.” Akkor az
egyik katona megszólalt: „Én nem újonc vagyok,
Labienus, hanem a Tizedik légió veteránja.” „Nem
látom a Tizedik jelvényét” – válaszolta Labienus. A
katona visszavágott: „Nemsokára meglátod, milyen
 fából faragtak.” Azzal lekapta a sisakot a fejéről, hogy a
másik felismerje, és a pilumját teljes erőből
meglendítette Labienus felé, és mikor a fegyver
mélyen a ló szügyébe fúródott, odakiáltott: „Most már
láthatod, Labienus, hogy a Tizedik katonája támadt
rád.” [12]

Összességében azonban kevés veterán volt a seregben, és sok

újoncnak nem kis gondot jelentett, hogy megbirkózzon a
nyomással. Több mint egy évtizeddel azelőtt a Sambre folyónál
az ideges katonák egy csoportba tömörültek, amivel saját harci
képességüket csökkentették, és kiváló célpontot kínáltak. Caesar
most megparancsolta, hogy húzzák szét a vonalat, azután a
cohorsokat felváltva hátrafordította, hogy az emberek fele a
csatasor hátulját bekerítő lovassággal nézzen szembe, a többiek
pedig a szemből támadó gyalogsággal és előcsatárokkal. Miután
ez megtörtént, a cohorsok egyidejűleg rohamot indítottak, és a
pilumokkal sortüzet zúdítottak az ellenségre. Ezzel egy időre
visszaverték őket, az üldözőket Caesar megállította, és elkezdett
visszavonulni a táborába. Nagyjából ugyanekkor az ellenség
Petreiustól kapott erősítést, aki még 1600 lovast hozott
magával, és egy nagy létszámú gyalogságot. A lelkesedésük újra
fellobbant, és a Pompeius-párti katonák szorongatni kezdték
Caesar visszavonuló embereit. Nem jutott túl messzire, mert
megint arra kényszerült, hogy csatasorba fejlessze a sereget, és
szembenézzen velük. Caesar legionáriusai elfáradtak, és a
lovasság hátasai – amelyek még nem regenerálódtak az utazás
okozta sokkból, elcsigázottak voltak az elnyújtott
hadmozdulatoktól és a sebektől – közel álltak a teljes
kimerüléshez. De ahogy a küzdelmes nap a végéhez közeledett,
az ellenség nagy része se volt már olyan friss. Caesar nógatta az
embereit, hogy szedjék össze magukat még egy utolsó
megpróbáltatás erejéig, és miután kivárta, hogy alábbhagyjon
kicsit a rájuk nehezedő nyomás, egy utolsó, elszánt
ellentámadásra vezényelte a katonáit a magaslati pozíció
irányába. Petreius megsebesült, Labienust pedig nagy
valószínűséggel úgy kellett elvonszolni a csatamezőről, miután
lezuhant sebesült lováról, így lehetséges, hogy az ellenségnek
egy ideig nélkülöznie kellett legenergikusabb és
legtapasztaltabb vezéreit. Bármi is volt a konkrét oka, ez a
csöppnyi siker elegendőnek bizonyult, hogy Caesar zavartalanul
befejezhesse a visszavonulást. A Ruspina melletti akció – amit
néha csatának neveznek – kétségkívül vereséget jelentett Caesar
számára, mert megakadályozta, hogy a seregnek elegendő
utánpótlást gyűjtsön. A kimenetele azonban sokkal rosszabb is
lehetett volna, mindenesetre ádáz küzdelem árán sikerült
biztonságos helyre vonulnia. Mindent egybevéve mégiscsak
kudarc volt, de bizonyára nem meghatározó. Curio seregét egy
nagyjából hasonló stílusban folytatott támadásban
semmisítették meg, de Caesar sikeresen elkerülte, hogy
ugyanolyan sorsra jusson. [13]
Az esetből okulva Caesar keményen megerősítette a ruspinai
tábort, és a otta tengerészeit a szárazföldi alakulatokba
osztotta be, míg a sereg mesterembereivel lövedékeket
készíttetett a parittyákba, valamint különböző típusú dárdákat.
Még több üzenetet küldött szét, amelyekben gabonát és egyéb
utánpótlást rendelt. Időközben a katonák egy része feltalálta
magát, és alternatív megoldásokat keresett a szűkös keretek
helyettesítésére. A veteránok némelyike tengeri hínárt gyűjtött,
megmosta friss vízben, megszárította, és azt adta a lovának,
hogy legalább életben maradjon az állat, ha már nem tudja a
lehető legjobb kondícióban tartani. Metellus Scipio a Pompeius-
párti hadak támogatásának szentelte a seregét, és az egyesített
haderő közel öt kilométerre táborozott Caesar pozíciójától. Juba
király is úton volt feléjük, ám kénytelen volt visszafordulni,
amikor riválisa, a mauretániai Bocchus megtámadta a földjét,
akinek a katonáit egy római zsoldos, Publius Sittius vezette.
Utóbbi azért menekült Afrikába, mert belekeveredett a Catilina-
féle felkelésbe. Nem Caesar szervezte meg, hogy Bocchus egy
második frontot is megnyisson; egészen véletlenül alakult úgy,
hogy ő és Sittius oly hatékonyan követte a saját egyéni
stratégiáját. A király szemében nyilván nagyon vonzó fejlemény
lehetett, hogy saját nagy ellensége, Juba ellenségével
szövetkezhet, válaszul arra, hogy a Pompeius-párti seregek az
utóbbit támogatták. Caesar nagy hasznát vette ennek a saját
propagandájában, amikor kijelentette, hogy Pompeius
szövetségesei szégyent hoztak a római szenátorokra, amikor
úgy döntöttek, hogy egy idegen uralkodó szolgálatába állnak.
Az afrikai háborúban azt írják, hogy amikor az ellenséges erők
végül összeálltak, Metellus Scipio nem hordta tovább a
hadvezéri köpenyét, mert Jubát bosszantotta a látványa. Itt azt
is megemlítik, hogy a Pompeius-párti szövetségesek a brutális
hegemóniájukkal állítólag elidegenítették maguktól a legtöbb
provinciát. Miután elterjedt a hír, hogy maga Caesar érkezett a
régióba, nem pusztán az egyik legatusa, hanem a helyi
települések közül is néhány átpártolt hozzá. Egyesek állítólag
még nem felejtették el, mivel tartoznak a nagybátyjának,
Mariusnak, akinek a neve még hatvan évvel a Numídiában
aratott győzelme után is hűséget parancsolt a környéken.
Folyamatosan érkeztek a dezertőrök a Pompeius-párti vonalak
mögül, ám Caesarnak egy katonája sem állt át az ellenséghez. A
Pompeius-pártiak már a hadjárat kezdetétől fogva előszeretettel
végezték ki a foglyaikat, bár egy esetben erre azt követően került
sor, amikor az egyik centurio kerek perec megtagadta, hogy
átálljon hozzájuk. Egyik fél sem erőltette, hogy tárgyalásos úton
vessenek véget a háborúnak. A még mindig harcoló Pompeius-
párti szövetségesek szívből gyűlölték Caesart, ő viszont
megvetette őket ezért. Amikor elterjedt a pletyka, miszerint a
Scipio család neve mindig tekintélyt fog parancsolni Afrikában,
Caesar beválasztotta a vezérkarába a család egy jelentéktelen
tagját, bizonyos Scipio Salvitót vagy Salutiót, akiről a híres
nevétől eltekintve általánosan elterjedt az a nézet, hogy minden
tekintetben hitvány alak. [14]
A Ruspina mellett táborozó két sereg szakadatlanul
kóstolgatta és provokálta egymást. A Pompeius-pártiak
egyfolytában azon ügyködtek, hogy csapdát állítsanak az
ellenség különítményeinek, ha túl messzire merészkedtek
Caesar táborától. Metellus Scipio gyakran csatasorba állította a
katonáit a tábora előtt, de miután Caesar napok múlva sem
reagált a felhívásra, megparancsolta az embereinek, hogy
masírozzanak közelebb az ellenséghez. De még akkor sem bízott
magában eléggé, hogy átfogó támadást indítson. Caesar
megparancsolta, hogy az összes őrjárat és élelmiszergyűjtő
csapat vonuljon vissza, nehogy túlságosan védtelenül találja
magát, a távoli őrszemeknek pedig azt ajánlotta, csak akkor
húzódjanak hátra, ha szorongatják őket. Mindezt meglehetős
slendriánsággal tette, arra sem vette a fáradságot, hogy felálljon
a tábort övező sáncra, és meg gyelje az ellenség
hadmozdulatait; megelégedett azzal, hogy a parancsnoki
sátorban várja a jelentéseket, és kiadja a megfelelő parancsokat,
mert „ennyire gyelemre méltó volt a jártassága a
hadviselésben”. Az ellenséggel kapcsolatos számítása
beigazolódott, ugyanis Scipio nem lendült támadásba, mert
elijesztette a tábor félelmetes védműve, a jól őrzött sáncok és
őrtornyok, valamint a készenlétbe állított tüzérség. Ráadásul a
Pompeius-pártiak igen nyugtalanítónak találták az ellenség
tétlenségét, mert attól tartottak, hogy Caesar csapdába próbálja
csalni őket. Mindazonáltal Scipiónak sikerült azzal bátorítania
az embereit, hogy Caesar fél megmérkőzni velük. Röviddel
azután hajókaraván érkezett Szicíliából, ami elhozta a
Tizenharmadik és Tizennegyedik légiót, 800 fős gall lovasság és
1000 fős könnyűgyalogság kíséretében. A tapasztalt katonák
mellett a hajók elegendő gabonát is szállítottak, ami jócskán
enyhítette Caesar egyre súlyosbodó élelmiszerhiányát.
Miközben az ellenségtől átpártoló és dezertáló emberek
továbbra is áramlottak hozzá, január 25-én éjszaka Caesar
hirtelen támadásba lendült, és kivezényelte a fősereget a
táborból. Először távolodni kezdtek az ellenségtől, meg sem
álltak, míg maguk mögött nem hagyták Ruspina városát, de
akkor váratlanul elkanyarodtak, hogy elfoglaljanak egy sor
dombot, ahonnan fenyegető támadást lehetett mérni a
Pompeius-párti vonalaiba. A stratégiai pont elfoglalása nem
ment minden küzdelem nélkül, és másnap egy nagyobb
lovassági ütközetre is sor került, ami Caesar embereinek
győzelmével zárult. Labienus legtöbb numidiai katonája
elmenekült, amivel védtelenül hagyták germán és gall
harcosait, akik közül rengeteget kardélre hánytak. A menekülő
lovasok látványa erősen demoralizálta a sereg többi részét.
Másnap Caesar előrenyomult Uzitta városáig, amely akkor
éppen a Pompeius-párti sereg fő vízforrása volt. Metellus Scipio
válaszul csatarendbe fejlődve indult meg ellene, de végül egyik
fél sem erőltette a dolgot, és lemondtak az ütközetről. [15]

A THAPSZOSZI CSATA, I. E. 46. ÁPRILIS 6.

Mostanra Metellus Scipio is erősítést kapott, mert Juba az egyik

tisztjére és egy erős seregre bízta Sittius feltartóztatását, és
magával hozott három légiót és egy 800 fős nehézlovasságot,
valamint nagyszámú numidiai lovast könnyűgyalogosokkal,
hogy csatlakozzon a Pompeius-párti haderőhöz. Caesar
táborában terjedni kezdett a pletyka a király érkezéséről, a
serege létszáma és az emberei félelmetes harci ereje minden
egyes meséléssel tovább nőtt. Suetoniustól tudjuk, hogy Caesar
úgy döntött, beszédet intéz az embereihez a tényekről:
 Hadd mondjam el nektek, hogy a király napokon belül
idejön tíz légióval, 30  000 lovassal, 100  000
könnyűgyalogossal és 300 elefánttal. Szóval akik
kérdezősködnek meg találgatnak, azok most már
abbahagyhatják, mert higgyétek el, mindent tudok.
Akik mégsem fejezik be, azokat felpakolom valami
kivénhedt bárkára, és mehetnek, amerre a szél fújja
őket.

A hangnem hasonló volt a Vesontiónál megismerthez, mintegy

a keverékét alkotva a tökéletes magabiztosságnak és afölött
érzett enyhe bosszúságának, hogy az emberek belé vetett hite és
a fegyelem iránti tiszteletük megingott. Valószínűleg segített,
hogy jócskán eltúlozta a királyi haderő létszámát, mert amikor
az ellenséghez megérkezett az erősítés, a valódi nagysága némi
megkönnyebbülést nyújtott. A hadműveletek Uzitta környékén
folytatódtak. Mindkét fél egy köztük fekvő magaslati pozícióért
versengett, de amikor Labienus megpróbálta csapdába csalni
Caesar előőrsét, kudarcot vallott a katonái fegyelmezetlensége
miatt, akik képtelenek voltak türelmesen kivárni, amíg
megérkezik az ellenség. A Caesar-párti sereg könnyen
megfutamította őket, majd tábort épített a dombon. Amikor a
fősereg alkonyatkor visszavonult a táborba, a Pompeius-pártiak
váratlanul lovasrohamot indítottak, de visszaverték őket.
Tovább folytatódtak a kisebb összecsapások, s közben Caesar
emberei nekiláttak egy erődítményvonal kiépítésének, ami
egyfelől azt a célt szolgálta, hogy korlátozza az ellenséget a
szabad mozgásban, másfelől a városra jelentett fenyegetést.
Nem sokkal később érkezett a hír, hogy egy újabb, erősítésnek
küldött hajókaravánt láttak Ruspina felé közeledni. Néhány
napig késett, mert elsőre Caesar elébük küldött csatahajóit
ellenségnek nézték, de végül eloszlott a félreértés, és partra
szállhatott a Kilencedik és Tizedik légió. Mivel még nem
felejtette el az utóbbi egység itáliai lázadásban játszott szerepét,
úgy érezte, elérkezett az alkalom, hogy példát statuáljon a
főkolomposokkal. Az egyikük Avienus tribunus volt, aki önző
módon egy egész hajót a saját háznépével és poggyászával
rakott tele – ami kiváltképp otromba lépés volt, amikor a
harcoló alakulatoknak és a létfontosságú hadtáputánpótlásnak
sem jutott elegendő hely. Most azonban leszerelték és
szégyenszemre hazaküldték, egy másik tribunusszal és számos
centurióval együtt, akik hasonló neveletlenségről tettek
bizonyságot. Mindegyikük csak egyetlen rabszolgát vihetett
magával. Caesar immár tíz légióval rendelkezett, amelynek fele
veterán alakulat volt. Miközben még többen álltak át hozzá,
sikerült rávennie néhány gaetuliai vezért, hogy lázadjanak fel
Juba király ellen, aki így kénytelen volt a katonái egy részét
elküldeni, hogy elbánjon velük. [16]
Az Uzittára néző erődítmények elkészültek, s bár néhány
nappal később mindkét fél csatasorba fejlődött, és az arcvonaluk
kevesebb mint fél kilométerre állt egymástól, egyikük sem
erőltette a csatát. A lovasság és a könnyűgyalogosok közt kisebb
csetepatéra került sor, amelynek során a Pompeius-pártiak
jutottak előnyhöz. A seregek továbbra is farkasszemet néztek
egymással a város mellett, s közben Caesar az embereivel
elkezdte meghosszabbíttatni az erődvonal kiterjedését. A
jelentések szerint már egy harmadik erősítéskaraván is úton
volt Afrika felé, ám ezúttal a Pompeius-pártiak megneszelték az
érkezését, és elfoglalták vagy elpusztították Casear néhány
csatahajóját, amelyeket azért küldött oda, hogy a szállítóhajókat
kísérjék az út utolsó szakaszán. Amikor meghallotta a hírt,
Caesar otthagyta a sereget Uzittánál, és lóhalálában a tíz
kilométerre fekvő Leptis partszakaszához vágtatott. Miután az
egyik hajóraj fölött átvette a parancsnokságot, üldözőbe vette és
megsemmisítette az ellenséges csatahajókat. Bár nem egészen
világos a történet, de lehetséges, hogy az eredeti hír hamis volt,
és a Hetedik és a Nyolcadik légió nem ért oda Caesarhoz a
hadjárat vége előtt.
A sereg élelmezése továbbra is gondot jelentett. Miután a
tudomására jutott, hogy helyi szokás szerint az
élelmiszerraktárakat a föld alá temetik, Caesar két légióval útra
kelt, hogy lehetőség szerint minél többet feltárjon a rejtett
raktárak közül. Néhány dezertőrtől azt is megtudta, hogy
Labienus orvtámadásra készül, ezért az elkövetkező néhány
napban más csapatokat küldött ki ugyanazon az útvonalon a
raktárak felderítésére, hogy Labienus egóját legyezgesse. Aztán
egy reggel hajnal előtt kivezényelt három, lovassággal
támogatott veterán légiót, hogy levadásszák a lesben állókat. Az
ellenséget feltartóztatták, de az utánpótlás-ellátás helyzete nem
javult. Az egymás után érkező erősítés csakugyan növelte
Caesar seregének az erejét, de elkerülhetetlenül szaporította az
éhes szájakat is. Képtelen volt rákényszeríteni a Pompeius-párti
sereget, hogy végre az ő feltételei szerint vívjanak meg egy
csatát, Uzitta bevételére és az ellenség vízutánpótlásának
felszámolására pedig rövid időn belül nem nyílt kilátása. Caesar
úgy látta, nincs értelme ott maradni, ahol éppen tartózkodtak.
Miután felgyújtotta a saját táborát, a sereg a kora reggeli
órákban elmasírozott, és Aggar városa közelében állt meg, ahol
számos élelmiszergyűjtő csapatot küldött szét, amelyeknek
sikerült jelentős mennyiségű gabonát szerezni – bár többnyire
csak árpát, nem búzát –, és egyéb táplálékot. [17]
A thapszoszi csata

Ezt követően megpróbált rajtaütni egy ellenséges

élelmiszergyűjtő csapaton – a Pompeius-párti sereg ugyancsak
nehezen tudta élelmezni összevont katonáit –, de Caesar inkább
visszavonult, amikor észrevette, hogy már közeledik az
ellenséges erősítés. Miközben Caesar továbbvonult, a numidiai
lovasság folyamatos zaklatásának volt kitéve, ezért gyakran
meg kellett állnia, hogy visszaverje őket. A támadások
kimerítőek voltak, és komolyan feltartóztatták a menetet. Egy
bizonyos alkalommal a menetoszlop mindössze száz lépést
(körülbelül harminc métert) volt képes megtenni négy óra
leforgása alatt. Caesar ekkor a lovasság nagy részét a gyalogság
mögé rendelte, és rájött, hogy jobban haladnak, mert az
ellenséges lovasok mindig visszavonulnak, ha túlságosan
megközelítik őket. Továbbvonult, ennek ellenére csak az éj
leszállta után sikerült alkalmas táborhelyre érnie. A következő
napok során azt fontolgatta, hogy újfajta gyakorlatozást vezet
be, hogy kiképezze az embereit a helyi harcmodor ellen. A
visszavonulás ellenére a városok továbbra is szívesen álltak
mellé, bár egy esetben, amikor Juba fülébe jutott a dolog,
lerohanta a helyet, és lemészárolta a lakóit, mielőtt Caesar
helyőrséget küldhetett volna oda. Március 21-én Caesar serege
lustratiót tartott, vagyis éves tisztító szertartást, amit Az afrikai
háború szerzője említésre érdemesnek talált, ellentétben
Caesarral, aki nem számol be róla a Feljegyzésekben. A
rákövetkező napon csatasorba állította a sereget, de az ellenség
nem akart harcolni, ezért menetelt tovább.
Új rendelete értelmében Caesar megparancsolta, hogy
minden egyes légió 300 embere harci alakzatban mozogjon,
hogy közeli támogatást tudjon biztosítani a lovasságnak, és ezek
a katonák segítettek távol tartani az őket üldöző numidiai
lovasokat. Amikor elérte Sarsura városát, lerohanta, és jelentős
gabonakészleteket foglalt le, amiket az ellenség gyűjtött ott
össze. Scipio meg sem próbálta feltartóztatni. A következő
ellenséges város túl erősnek bizonyult ahhoz, hogy szabályos
ostrom nélkül be tudja venni, ezért Caesar visszafordult, és
ismét Aggar közelében vert tábort, és annak ellenére is képes
volt megnyerni egy lovassági összecsapást, hogy az emberei
súlyos emberhátrányban voltak. Újra felajánlotta a csatát, de a
Pompeius-pártiak nem akartak lejönni az általuk elfoglalt
magaslati pozícióból, Caesar meg nem volt hajlandó kitenni az
embereit a lejtőn felfelé támadás veszélyének. Április 4-én újra
korán kelt útra, és huszonöt kilométer megtétele után sikerült
eljutnia Thapszosz tengerparti városához, amit nyomban
ostromolni kezdett. Scipio állhatatosan követte, és két táborra
osztotta az erőit a várostól tizenkét kilométernyire. A városba
vezető két fő útvonalat egyik oldalról a tenger határolta, a
másikról egy sós vizű lagúna, így igen keskenyek voltak. Caesar
az ellenségre várva azonnal egy erődöt építtetett, hogy elzárja a
nyilvánvalóbb útvonalat. Az akadályt látva Scipio az éjszaka
folyamán nagy kerülővel körbemasírozott a tó körül, hogy a
másik oldalról közelítse meg a várost, egy két és fél
kilométeresnél keskenyebb félszigeten. Április 6-án reggel
érkezett meg. Juba és Afranius minden jel szerint a táborban
maradt a seregével, hogy bezárja Caesart. [18]
A város ostromát Caesar két újonc légióra hagyta, a sereg
többi részét pedig kivezényelte, és a szokásos triplex acies
alakzatba állította Scipióval szemben. A szárnyakra íjászokkal és
parittyásokkal megtámogatott veterán egységeket rendelt – a
Tizedik és Kilencedik légiót a jobb oldalra, a Tizenharmadikat és
Tizennegyediket balra. További erősítésként – különösen a harci
elefántok ellen – kettéosztotta az Ötödik Alaudae-t, és mindkét
szárny mögé egy extra negyedik vonalat állított öt cohorsból. A
három legkevésbé tapasztalt légió képezte a centrumot – nem
tudjuk, melyek voltak ezek. A lovasság szokás szerint a
szárnyakon várakozott, bár ezen a keskeny félszigeten vajmi
kevés hely akadt számukra a helyigényes mozdulatokhoz. Ez
azonban nagyobb korlátot jelentett a Pompeius-párti seregnek,
aminek sokkal több lovasa volt, bár feltételezhetően a
numidiaiak zöme Juba mellett maradt. Fölöttébb szokatlan
húzásként Caesar néhány hadihajónak megparancsolta, hogy
miután elkezdődik az ütközet, a csatornát használva hátulról
gyakoroljanak nyomást az ellenséges seregre. A forrásaink kevés
részletet árulnak el a Pompeius-párti sereg csatarendjéről, és a
Scipio mellett szolgáló katonák számáról sincsenek megbízható
adataink, ellentétben a Juba és Afranius mellett maradókkal.
Valószínűleg a hagyományos csatarendet alkalmazták a
lovassággal a szárnyakon, három sorba állított légiókkal és
előretolt elefántokkal, amelyek feltehetően a két szárnyon
oszlottak meg. Caesar számára kedvező alkalom kínálkozott. A
Pompeius-pártiak megosztották a seregüket, és olyan terepen
vonultak fel, ahol csak egyszerű, ember ember elleni
küzdelemhez nyílt elegendő hely, amiben a tapasztaltabb
katonái valószínűleg dominálni fognak. A legionáriusai már
alig várták, hogy támadhassanak, és biztosak voltak a
győzelmükben. A legtöbb tisztje sürgette, hogy máris adja ki a
jelet az előrenyomulásra. Caesar maga is látta a lelkesedésüket,
amikor végiglovagolt az arcvonalon, hogy tovább bátorítsa őket.
Ennek ellenére Az afrikai háború szerzője így ír:

Caesar bizonytalan volt, ellenállt az izgatottságuknak

és lelkesedésüknek, egyre azt kiabálta, nem akarja,
hogy forró fejjel indítsák a rohamot, s újra és újra
visszafogta az arcvonalat, amikor is a jobb szárnyon
váratlanul, Caesar jóváhagyása nélkül, de a katonák
nógatására egy tubicen [kürtös] megszólaltatta a
hangszerét. A jelet minden cohors megismételte, az
arcvonal megindult az ellenség felé, noha a centuriók
eléjük álltak, de hiábavalóan próbálták féken tartani és
megállítani a támadást, amit a hadvezér nem hagyott
jóvá.

Amikor Caesar belátta, hogy lehetetlen visszafogni a katonák

emelkedett hangulatát, elkiáltotta a jelszót – „Sok szerencsét!”
(Felicitas) –, és megsarkantyúzva a lovát, előretört az ellenség
első sorai felé. [19]
A sereg önbizalma igazolást nyert, mert a Pompeius-pártiak
nem tudtak megbirkózni a hirtelen támadással, és hamar
megfutamodtak Plutarkhosz egy másik verzióban számol be a
történtekről, amelyben azt állítja, hogy közvetlenül a csata előtt
Caesar megérezte, hogy epilepsziás rohama lesz, és fedezékbe
kellett vinni, ezért kezdődött oly zavarosan a támadás. Nagyon
kevés olyan konkrét esetről tudunk, amikor Caesarnak
epilepsziás rohama volt, és ez az egyetlen, amely azt állítja, hogy
az epilepsziája akadályozta őt parancsnoki képességeiben. [20]
A Caesar jobb szárnyára támadó elefántok pánikba estek az
előcsatárok lövedékzáporától, és saját soraikon átgázolva
kezdtek fejvesztett menekülésbe. Hamarosan a teljes Pompeius-
párti bal szárny összeomlott, és a sorok rendezésére tett
kísérletek egytől egyig kudarcba fulladtak az eszeveszett
üldözés miatt. Caesar legionáriusai komor hangulatban voltak,
és sokkal inkább szabadon engedték gyilkos hajlamukat, mint
tették azt Pharszalosz után. Végre be akarták fejezni a háborút,
és semmi kedvük nem volt megkegyelmezni az ellenfélnek,
majd szabadon engedni, hogy később megint fegyvert ragadjon
ellenük. Caesar maga rendelte el az egyik Pompeius-párti
szövetséges kivégzését, akinek i. e. 49-ben a hispániai behódolás
után egyszer már megkegyelmezett, de most megint a foglya
lett. Ez volt az elve: egyszer megbocsát, de másodjára már
megöli az illetőt, ha az irgalmassága ellenére is folytatja a harcot
ellene. Thapszosznál az emberei nem igazán tettek különbséget,
és rengeteg Pompeius-párti katona akkor lelte halálát, amikor
meg akarta adni magát. A legionáriusok még Caesar saját tisztjei
közül is levágtak néhányat, ha megpróbálták visszafogni őket az
öldöklésben. A nap végére 10 000 Pompeius-párti katonát öltek
meg, miközben Caesar oldalán az áldozatok száma kicsivel volt
több ötvennél. Az ellenség fővezérei elmenekültek, de a
legtöbbjük meghalt az elkövetkező hetekben. Afranius és Sulla
a Sittius fogságába esett, aki átadta őket Caesarnak, aki pedig a
katonái követelésére kivégeztette őket. Néhány másik rabot is
kivégeztek, de néhány esetben – például Lucius Caesaréban, aki
saját kuzinja, illetve legatusa a volt – nem világos, hogy ő
rendelte-e el a halálukat, vagy az alárendeltjei döntése volt.
Petreius és Juba király egészen bizarr öngyilkos megállapodást
kötött, és halálig tartó párbajt vívtak. A viadal kimeneteléről
szóló beszámolók forrásról forrásra változnak, de az tűnik a
legvalószínűbbnek, hogy a római megölte a numidiait, majd egy
rabszolga segítségével keresztüldöfte magát. Metellus Scipio
tengeren menekült el, de megölte magát, amikor Caesar egyik
hajóraja üldözőbe vette és utolérte. A kevés szökevény közül
Labienusnak sikerült elvergődnie Hispániáig, ahol csatlakozott
Pompeius aihoz, Cnaeushoz és Sextushoz. [21]
Az afrikai hadjárat idején Catóra Utica város parancsnokságát
bízták, így a vereségnél nem volt jelen. Igazán meglepő, milyen
kis szerepet játszott a hadműveletekben az egész polgárháború
alatt. A menekültek nemsokára hírét vitték a katasztrófának, és
hogy Caesar emberei hamarosan odaérnek. Cato tárgyalást
kezdeményezett a város római lakóival, akik közül háromszázan
tanácsot alakítottak, de belátták, hogy bármilyen elszántak is,
aligha van esélyük a harc folytatására. Három választásuk
maradt: elmenekülnek, megadják magukat, vagy
öngyilkosságot követnek el. Vacsora után – amit Pharszalosz
után nem volt hajlandó az illendőség szerint fekve
elfogyasztani, csak ülő helyzetben – Cato visszavonult a
szobájába. (Nem ez volt az egyetlen hasonló fogadalma, állítólag
a polgárháború kezdete óta nem borotválkozott, és a haját se
vágatta le.) Felháborodott, amikor észrevette, hogy a a és a
szolgálói eldugták a kardját, és követelte, hogy adják vissza neki,
de azt követően visszatért az olvasnivalójához. A választása
gyelemre méltó volt – Platón Phaidónja, ami egy értekezés a
lélek halhatatlanságáról –, de egész életét egyébként is a lozó a
tanulmányozásának szentelte. Végül minden előjel nélkül
abbahagyta az olvasást, felvette a kardját, és hasba szúrta
magát. Súlyos sebet ejtett, de nem volt halálos, és a mozgolódás
hallatán a a és a szolgálói besiettek hozzá. Orvost kerítettek,
aki kitisztította és bekötözte a sebet. Cato azonban mindig is
elszánt és bátor ember volt, s miután magára hagyták, a
negyvennyolc éves fér felszakította a sebet, és elkezdte puszta
kézzel kirángatni a beleit. Meghalt, mielőtt megfékezhették
volna. Amikor Caesar meghallotta a hírt, kijelentette, szívből
sajnálja, hogy elszalasztotta az esélyt, hogy megbocsáthasson
legmegátalkodottabb ellenfelének, ám Catót mindennél erősebb
vágy hajtotta, hogy ne kelljen elviselnie az ellenség
könyörületét.
Kevesebb mint három és fél évvel a Rubiconon való átkelés
után a legtöbb vezéralak, aki Caesart e lépés megtételére
kényszerítette, halott volt, a túlélők közül pedig szinte
mindannyian feladták a további harcot.
A vérontás még korántsem ért véget, mert egy évvel később
Hispániában újabb hadjáratra került sor, ami még ádázabbnak
bizonyult. Amikor kitört a polgárháború, az ellenfelei tévedtek,
ha azt képzelték, hogy Caesar nem fog harcolni, majd ismét csak
elszámolták magukat, amikor azt feltételezték, hogy a
birtokukban lévő nagyobb források biztosítják számukra a
diadalt. Caesar az esélyekkel dacolva megnyerte a
polgárháborút, most már csak az volt a kérdés, hogy tartós
békét tud-e teremteni, és végleg rendezni a helyzetet. Ez maradt
a fő célkitűzés, de ahogy Ázsiában, először most is rendezni
kellett a régió sorsát. A Pompeius-párti szövetséget támogató
településeket szokás szerint büntetőadókkal sújtotta, az őt
támogatókat pedig megjutalmazta. Nagyjából ebben az időben
Caesar röpke viszonyt folytatott Eunoéval, a mór Bogudes király
feleségével. Csak öt és fél hónappal a partra szállás után,
júniusban hagyta el Afrikát. [22]
 XXII

DICTATOR, I. E. 46–44

„A polgárháborúknak mindig ugyanaz a vége, s

nemcsak a győztes kívánalmait kell kielégíteni, de
neki is azoknak a kedvében kell járnia, akik
győzelemhez segítették őt.” – Cicero, i.  e. 48. december
[1]

„Caesar győztesként tért vissza a városba, és szinte

már az emberi léptéket meghazudtoló módon,
megbocsátott mindenkinek, aki fegyvert fogott
ellene.” – Velleius Paterculus, i. sz. I. század eleje [2]

Caesar i.  e. 46 júliusának vége felé ért Rómába. Legutolsó

győzelméért a szenátus már jó előre megszavazott neki egy
döbbenetes hosszúságú, negyvennapos nyilvános hálaadást –
amit diplomatikusan a Juba király fölött aratott diadalért
kapott, nem a római szövetségesek megsemmisítéséért. Ez a
duplája volt a Vercingetorix legyőzéséért adományozott
időtartamnak. Tizennégy évvel korábban Caesar inkább
lemondott a diadalmenetéről, csak hogy elindulhasson a
consuli címért. Most viszont, néhány hetes eszeveszett
készülődés után nem kevesebb mint négy diadalmenetet
tartott: Egyiptom és a Nílus miatt, Ázsiáért, valamint Juba
király és Afrika miatt. Pompeius hosszú pályafutása során
három triumfust tarthatott, és feltételezhetően a legtöbben
tisztában voltak vele, hogy nagy vetélytársához hasonlóan
Caesar egyúttal az európai, ázsiai és afrikai kontinenseken
aratott győzelmeinek is emléket akart állítani. Az ünnepségek
szeptember 21-én kezdődtek, de nem minden egymást követő
napon folytatódtak, így csak október 2-án fejeződtek be. A
ceremónia fényűző külsőségek között zajlott, ahol a foglyokat is
felvonultatták, többek közt Vercingetorixot, Juba király
csecsemő át és Kleopátra húgát, Arszinoét. Utóbbi állítólag
megenyhítette a tömeg szívét, így az ő életét és a kis út
megkímélték, nem úgy a gall hadúrét, akit a gall diadalmenet
végén a hagyományoknak megfelelően szertartásosan
megfojtottak. A Caesarnak adományozott kiváltságok
értelmében a hagyományokat – minden bizonnyal az új keletű
hagyományokat – számos esetben megváltoztatták. Az egyik
legszembetűnőbb ezek közül az volt, hogy egy hatalmas,
hetvenkét lictorból álló kíséretet kapott. A consult szokás
szerint egytucatnyian kísérték, a dictatort huszonnégyen, így a
létszám nyilvánvalóan azt fejezte ki, hogy Caesar az utóbbi
hivatalt harmadjára töltötte be – a lictorok száma hatszorosa
volt egy consulnak kijáró kíséretnek, és háromszorosa egy
dictatorénak. Ráadásul, amire már csak a Köztársaság egészen
távoli múltjában akadt példa, Caesar fehér lovak vontatta harci
szekéren gurult be az ünnepélyre. Mindazonáltal, ha hinni lehet
Suetonius és Dio beszámolóinak, már az első – Galliáért tartott –
diadalmeneten eltört a szekér tengelye, és egy sietve odavitt
cseretákolmánnyal kellett befejezni a menetet. Talán a rossz
előjel miatti vezeklés gyanánt, a ceremónia végén Caesar térden
járva kapaszkodott fel a Capitolinus-dombon álló Jupiter-
templom lépcsőin. Plinius szerint egy korábbi baleset miatt
Caesar mindig egy mágikus előírást követett, amikor harci
szekéren elindult valahová, ami ezúttal nyilvánvalóan nem
hozta meg a kívánt hatást. [3]
 Az ellenségtől szerzett hadizsákmányt mindegyik meneten
szekereken szállították át a városon. A holmi általában
fegyverekből és páncélokból, valamint ezüstből, aranyból és
egyéb értékes tárgyakból állt. Más szekerek különböző
feliratokkal ellátott transzparenseket hordoztak – többek közt a
híres Veni, Vidi, Vicit –, vagy a pontokba szedett hadi sikereket.
Plinius szerint Caesar hadjáratainak 1  192  000 ellenséges
áldozata volt, amit gyakran azzal magyaráznak, hogy a szerző
összeadta a diadalmenetein kihirdetett számokat. A győzelem
számszerűsítése nagyon fontos részét képezte a római
arisztokrácia versenyszellemének. A hadjáratok emlékezetes
pillanatait megörökítő festmények bemutatása is nagy
hagyománnyal bírt, és Caesar diadalmenetein rengeteg ilyet
közszemlére tettek. Hivatalosan a Köztársaság idegen
ellenségeinek legyőzését ünnepelte, ezért Pompeiust és
Pharszaloszt nem említették, azok festményeit nem lehetett
látni. Állítólag voltak olyan képek, amelyek azt ábrázolták,
ahogy Metellus Scipio halálra dö magát, vagy amikor Cato
feltépi a sebét. A képek láttán a tömeg felnyögött, és a látvány
néha az ellenség legyőzése fölött érzett durva kárörömnek tűnt,
ami éles kontrasztban állt szívesen hangoztatott
könyörületességével. Ennek ellenére a források nem említik,
hogy a látvány Caesarral szembeni ellenérzéseket váltott volna
ki, mert az elvesztegetett életek és a polgárháború rémségeinek
emlékeztetője minden bizonnyal az új rezsim elfogadására és a
további kon iktusok megelőzésére biztatott. A meneten
masírozó katonák számára, akik kitüntetéseiket és legjobb
felszerelésüket viselték, bizonyára nem okozott lelkifurdalást,
ha bárkit megbántottak. A régi időkre visszanyúló hagyomány
feljogosította őket, hogy ne csak saját háborús hőstetteiket
énekeljék meg, de trágár rigmusokat kántálhassanak a
parancsnokuk kárára is, mert a triumfus napján a szokásos
katonai fegyelmet nem kellett olyan szigorúan venni. A
veteránok Caesar galliai szeretőiről daloltak, és azt állították, a
nőkre herdálta az összes pénzt, amit a Köztársaság juttatott
neki, és óva intették a rómaiakat, hogy „jól zárják el az
asszonyaikat”, mert meghozták a „kopasz szoknyapecért”. Arról
tréfálkoztak, hogy a vétséget szokás szerint büntetés követi,
ennek ellenére Caesar a szenátussal dacolva mégis Róma ura
lett. Egy másik strófa a bithüniai tartózkodása után terjedő
pletykákat idézte fel:

Caesar legyűrte Galliát – de Nikomédész legyűrte

Caesart: Lám, triumfust tart Caesar, ki meghódítá
Galliát –
Nem úgy Nikomédész, bár meghódította Caesart. [4]

Ez volt az egyetlen szégyenfolt, ami bosszantotta Caesart, és

nem sokkal később nyilvánosan esküt tett, amelyben tagadta,
hogy bármiféle igazságtartalma lenne az állításnak. Dio azt írja,
ezzel csak még nevetségesebbé tette magát. [5]
A diadalmenetek közti napokon hatalmas össznépi lakomát
rendeztek, ahol nem kevesebb mint 22  000 asztalt terítettek
meg a legjobb fogásokkal és borral. Az utolsó díszvacsorát
követő napszálltakor Caesart ünnepi menet kísérte haza,
amelyben húsz, óriási fáklyákat hordozó elefánt világította meg
az utat. Színházi előadásokat is tartottak, és ragaszkodott hozzá,
hogy az egyiken maga a híres drámaíró lovag, Decimus Laberius
a színpadon is fellépjen. A fér ellenezte ugyan a dolgot,
mindazonáltal szót fogadott, és nagy elégedettséggel töltötte el,
amikor elmondta azt a sort, hogy „Neki, kitől sokan félnek, ezért
sokaktól félnie kell”, és a közönségben minden szempár Caesarra
szegeződött. Az előadás után Laberius 500  000 sestertius
jutalmat kapott, és egy aranygyűrűt annak jeléül, hogy
visszakapja lovagi státuszát, amitől a színpadra lépés
megfosztotta – a színjátszást egy vagyonos polgár esetében nem
tartották illendőnek. A drámákon kívül sport- és atlétikai
versenyeket is rendeztek, valamint gladiátorjátékokat – mivel
Caesar végre megtartotta Julia évek óta ígért temetési játékait. A
Circusban harci szekerek versenyeztek, míg az atlétikai
számoknak a Campus Martiuson építettek ideiglenes
helyszíneket, a gladiátorjátékoknak pedig a Forumon. Az
utóbbiakból viszont oly sok volt, hogy egyes mérkőzéseket
máshol rendeztek meg. Öt napot a vadállatok elleni
küzdelmeknek szenteltek, amelyek során 400 oroszlánt öltek
meg, valamint számos zsiráfot, amit Rómában még nem is
láttak azelőtt. A szokványos párban harcoló gladiátorokon kívül
egymás ellen harcoló seregeket is kiállítottak, amelyek 500
gyalogosból, 30 lovas katonából és 20 elefántból álltak. Egy
másik verzió szerint a húsz elefánt és hajcsárjaik külön-külön
küzdöttek egymás ellen. Ezenfelül a Tiberis jobb partján ásott és
elárasztott tavon tengeri csatát is rendeztek. Az ünnepségek fő
célja az volt, hogy nagyobbak és látványosabbak legyenek, mint
bármi, amit Róma látott azelőtt.
A város zsúfolásig telt olyanokkal, akik az ünneplés miatt
érkeztek. Rengeteg ember sátorban tanyázott, amit ott vertek
fel, ahol éppen akadt szabad hely, és Suetonius szerint sokakat,
többek közt két szenátort is agyontaposott a pazar eseményeken
tolongó tömeg. A költségek az egekbe emelkedtek, és nem
pusztán a rendezvények és a diadalmenetek miatt, hanem az
azokat kísérő bőkezűség miatt is. A diadalmeneteket követően
Caesar minden katonáját 5000 denariusszal jutalmazta meg –
azaz nagyobb összeggel, mint amennyit egy legionárius
keresett, még ha le is töltötte a teljes tizenhat éves szolgálati
időt. Mindegyik centurio 10 000-et kapott, míg a tribunusoknak
és prefektusoknak, akik többnyire lovagok voltak, fejenként
20 000 ütötte a markát. Ez valószínűleg mindegyikük esetében
több volt, mint amennyit a polgárháború folyamán ígért.
Egyúttal úgy döntött, hogy a nagyvonalúságát a polgári
lakosságra is kiterjeszti, főleg Róma szegényebb lakóira, akik
fejenként 100 denariust kaptak, amihez ajándékba búza és
olívaolaj is járt. A katonák egy részét feldühítette a gesztus,
mert úgy vélték, feleslegesen pazarolja azt a pénzt, amit ők
kerestek meg. Nyilván a kapatos állapot és az ünnepi
fesztelenség is hozzájárult az elégedetlenkedéshez, ami végül
zavargásokhoz vezetett. Caesar korábban sem szívesen hátrált
meg egy lázadás elől, és ezúttal sem állt szándékában. Az egyik
lázadót elvezettette és kivégeztette. Két másikat a főpapok és a
amen Martialis (Mars papja) testülete szertartásosan lefejezett.
A rituálét, aminek konkrét jelentését már nem ismerjük, a
Campus Martiuson rendezték, de a két fejet a Forumra vitték, és
a Regia mellett állították közszemlére. A rend helyreállt, és az
ünnepség túlnyomórészt sikeresnek bizonyult. Caesar mindig is
jó szervező volt, s nemcsak a látnivalókra gondolt, hanem a
tömeg kényelmére is. Számos helyszínen selyem napellenzőket
feszítettek ki, hogy a közönség árnyékban élvezhesse az
előadást. [6]

JUTALOM ÉS RENDEZÉS

Általánosságban elmondható, hogy a tömeg élvezte Caesar

diadalmeneteit, ünnepségeit és játékait, noha Dio azt állítja,
egyeseket sokkolt a gladiátorjátékokon tapasztalt bőséges
vérontás. A dictator szokás szerint az események szemlélése
közben is leveleket olvasott, vagy a titkárainak diktált, amivel
nem nagyon lopta be magát a közönség szívébe, mindazonáltal
jelezte, mennyi elintéznivaló köti le a gyelmét. Caesar nem
azért vívta meg a polgárháborút, hogy megreformálja a
Köztársaságot, és annak ellenére, amit Cicero és később mások
állítottak, élete nagy részében nincs rá bizonyíték, hogy a
teljhatalom megszerzése lett volna a célja. Másodjára is consul
akart lenni, és kétségtelen, hogy a tizenkét hónapra szóló
hivatali időt törvényhozással kívánta tölteni. Ezzel szemben –
legalábbis saját meglátása szerint – belekényszerítették egy
polgárháborúba, és a győzelem sokkal nagyobb hatalmat
biztosított számára. Az i.  e. 46-ban kitöltött harmadik
consulságát egy negyedik és ötödik hivatali terminus követte
i. e. 45-ben és 44-ben, és ezen időszak nagy részében dictator is
volt, de a szenátus több más jogosultsággal is felruházta. Nem
tartózkodott egész idő alatt Rómában, mivel a polgárháború
utolsó hadjárata Hispániába szólította i.  e. 46 novemberében,
ahonnan a rákövetkező nyárig vissza sem tért. Annál is
megdöbbentőbb törvénykezésének és reformjainak puszta
léptéke és hatásköre. Caesar egyfolytában dolgozott, s noha az
olyan segédei, mint Oppius és Balbus egyértelműen levették a
válláról a törvények megfogalmazásával járó fáradságos munka
nagy részét, az alapvető koncepció látszólag mindig tőle
származott. A viszonylag rövid időnek köszönhetően nem
meglepő, hogy terveinek megvalósítása részben el sem
kezdődött, míg sok másik programja a halálával befejezetlen
maradt. Azt sem mindig könnyű megállapítani, hogy konkrétan
mit csinált, de még annál is nehezebb felmérni a szándékait. A
meggyilkolását a hívei és gyilkosai között kiújuló polgárháború
követte, amelynek során mindegyik félnek egyértelműen az állt
érdekében, hogy gyökeresen máshogy magyarázza az ő hosszú
távú céljait.
Hogy még nagyobb legyen a zűrzavar, a polgárháborúk akkor
zárultak le végleg, amikor Caesar örökbe fogadott a,
Octavianus – akit később Augustusnak neveztek – Róma első
császára lett. Az örökbefogadást követően lett a neve
hivatalosan Caius Julius Caesar Octavianus. Ez azt jelentette,
hogy ha akár maga Caesar, akár az örökbe fogadott a
megszavazott egy törvényt, vagy alapított egy kolóniát, annak
így is, úgy is lex Julia vagy colonia Julia lett a neve. Ezért ha
csupán a név maradt fenn, de a dátumot nem jegyezték fel,
gyakran lehetetlen megállapítani, hogy kettejük közül melyik
felelős az adott törvényért. Különösképp zavaró, mert
közismert, hogy bizonyos esetekben Augustus Caesar
valamelyik törvénytervezetét vezette be, míg más dolgokban
nagyon eltérően gondolkodott. Ha részletesen ki akarnánk
fejteni minden egyes Caesar által bevezetett jogszabályt, akkor
nagyon messzire kalandoznánk az eredeti célunktól. Helyette a
következőkben álljon itt egy rövid áttekintés, ami az általánosan
elfogadott ténykedésére koncentrál. [7]
Nyilvánvaló, hogy Caesar kezében óriási hatalom
összpontosult, ám az átfogó céljait illetően elég kicsi a
konszenzus a történészek között. Egyesek szeretnék valamiféle
látnoknak tekinteni őt, aki felismerte a Köztársaság előtt álló
problémákat, rájött, hogy a kormányzati rendszere már nem
képes megbirkózni a birodalom megváltozott körülményeivel,
és megértette, hogy egyfajta monarchia az egyetlen lehetséges
válasz a problémákra. A terveiben nemcsak politikai előrelépés
szerepelt, hanem a Róma és Itália többi része, illetve Róma és a
provinciák között fennálló kapcsolat radikális megváltoztatása
is. Egy i.  e. 48-ban Metellus Scipiónak írt levelében az egyik
megjegyzést, miszerint Caesar nem akart mást, csak
„nyugalmat Itáliának, békét a provinciáknak és biztonságot a
[római] hatalomnak” néha világos programként értelmezik.
Ezen értelmezés kritikusai viszont inkább csak egy bizonytalan
szlogent látnak benne, amit a polgárháború közepén
pu ogtatott. Az ő szemükben Caesar nem radikális reformer
vagy látnok volt, hanem egy mélyen konzervatív arisztokrata,
aki a személyes dicsőség hajszolása közben hatalmat nyert, és
szilárd státuszt a Köztársaságban. Mivel ilyen tradicionális
ambíciók fűtötték, alig volt ötlete, hogy mihez kezdjen, amikor
magához ragadta Róma irányítását. Eszerint a nézet szerint
számos reformja, amivel különböző problémák széles körét
próbálta orvosolni, nem tekinthető következetes programnak,
inkább bármiféle elképzelés totális hiányának. Caesar azért
„vacakolt” annyi mindennel egyszerre, mert fogalma sem volt,
mihez kezdjen, inkább lekötötte magát, és összekeverte a
tevékenységet a teljesítménnyel. Mindkét nézet szélsőséges, és a
legtöbb történész észszerű módon valahol a középutat választja
a kettő között, de még mielőtt visszatérünk e kérdésre, hasznos
lesz, ha felülvizsgáljuk a bizonyítékot. [8]
Caesar nem egy hatékonyan működő Köztársaságot vett át. A
polgárháború a teljes római világot szétszakította, de az állami
intézmények már egyébként is hosszú évek óta küszködtek a
viharos és gyakran erőszakos politikai harcokkal. A
hagyományok tiszteletét muszáj volt egyensúlyba hozni a
hatékony kormányzás gyakorlatával, amilyen hamar csak
lehetett – és hogy maga Caesar mennyire érezte át a
hagyományok tiszteletét, azzal most ne foglalkozzunk, mert ő
nyilván tisztában volt vele, hogy másoknak mennyit jelent. Az
egyéni bánásmód szintén központi jelentőségű volt; egyrészt
azoké, akik mellette harcoltak, és jutalmat érdemeltek, s nem
különben azoké, akik ellene harcoltak, de most a
nagyvonalúságára számítottak, hogy maga mellé állítsa őket,
vagy éppen a szigorú ítéletére. I. e. 46 őszén Caesar hozzálátott
kolonizációs programja megvalósításához, hogy földhöz
juttassa veterán katonáit. Szándéka szerint a halott vagy
javíthatatlan Pompeius-pártiaktól lefoglalt közföldeket és
ingatlanokat akarta felhasználni, de ahol ebből nem volt elég,
ott méltányos áron akart földet vásárolni. Ahogy a lázadóknak
mondta, szívesen elkerülte volna azt a felbolydulást és
nehézséget, amit Sulla földosztása okozott. Először csak azokat a
fér akat szerelték le, akik leszolgálták a teljes idejüket – nem
tudjuk, hogy ők a seregnek mekkora hányadát tették ki –, a
többieknek meg kellett várniuk, míg a megfelelő időben
felszabadulnak. Főleg Itáliára koncentrált, de Észak-Afrikában
és Gallia Transalpinában is telepített le veteránokat, ahol
például a Narbo melletti kolónia szépen gyarapodott. Miképp
katonái mellett Róma népét is pénzzel jutalmazta, hogy
megemlékezzen a győzelmeiről, Caesar a polgárokat most a
kolonizációs programba is bevonta. A provinciákban számos
kolónia alakult, és még annál is többet tervezett annak a
programnak a részeként, amivel 80  000 embert szándékozott
áttelepíteni. Felélesztette azt a tervet, amivel Caius Gracchus
annak idején Karthágó romjain akart kolóniát alapítani, egy
másikat pedig Korinthosznál akart létesíteni, amit a rómaiak
Karthágóhoz hasonlóan leromboltak i.  e. 146-ban. Bizonyos
esetekben a helyszín kiválasztásával az volt a szándéka, hogy
megbüntesse az olyan településeket, amelyek nem mellé álltak a
polgárháborúban, ennek ellenére nem az volt a cél, hogy e
büntetés túl szigorú legyen. A kolonizáció programja iszonyatos
erőfeszítéseket kívánt; földmérőket küldtek az összes régióba,
megvizsgálták a valós tulajdonosi viszonyokat, mielőtt
kijelölték a telkeket, hogy a kiosztás folyamata elkezdődhessen.
Az érdekelt felek igényeit illetően Caesar és csapata a procedúra
minden fázisában nyitottan állt a dologhoz. Cicerónak a barátja,
Atticus nevében sikerült felmentést kieszközölnie az epiruszi
Buthrotum település számára, mert a fér nak birtoka és
érdekeltségei voltak ott. A lehetőségekhez mérten az volt a fő
szándék, hogy úgy elégítsék ki a leszerelt veteránokat és a
polgári letelepedőket, hogy azzal túl nagy gondot ne okozzanak
a régióknak, ahova a kolóniákat telepítették – főleg ha a
területen élők befolyásos barátokkal rendelkeztek.
A polgárok földhöz juttatásának nagy hagyománya volt a
popularis politikusok körében, amely jóval a Gracchusok előttre
nyúlik vissza. I.  e. 59-ben eleve a földtörvény volt Caesar
jogalkotó programjának az alappillére, s most, hogy kevésbé volt
megkötve a keze, tevékenységét jóval nagyobb léptékben
folytatta. Megjutalmazta a katonáit, s egyúttal eltüntette Róma
népességének egy igen ingatag rétegét, olyan eszközhöz juttatva
őket, amivel fenntarthatták magukat és a családjukat.
Politikailag is nyert a dolgon, mert rengeteg embert az adósává
tett, ugyanakkor jócskán megnövelte a jómódú polgárok
számát. Nincs okunk kételkedni abban, hogy Caesar – és legtöbb
kortársa – ne érezte volna úgy, hogy a kolonizáció programja jó
hatással van az államra s egyben saját érdekeire. I.  e. 59-ben
még Cato is úgy vélte, hogy Caesar földtörvényének egyedüli
problémás része az, aki előterjesztette. A vállalkozás azonban
óriási léptékben zajlott, és nem lehetett siettetni. Caesar
halálakor az ilyen vonatkozású terveinek még csupán kis része
valósult meg. A pomptinusi mocsarak lecsapolásának
ambiciózus terve, amivel gazdálkodásra alkalmas, jó minőségű
földekhez jutottak volna, az elméleti szakaszból nem is jutott
tovább, mindazonáltal jól érzékelteti, hogy folytatni akarta a
földosztást, és nagyszabású terveket dédelgetett a szegényebb
polgárság megélhetésének biztosítására. Egy másik terve, amely
nem lépett a gyakorlati megvalósítás szakaszába, a Tiberis
szabályozása, ami nagyobb hozzáférést biztosított volna a
folyóhoz, és egyúttal megóvta volna a város árvizektől
veszélyeztetett részeit. [9]
A sereg tisztjei, főleg a tribunusok és a centuriók is jól jártak a
földosztással. Caesar az előkelőbb híveit magas posztokkal
jutalmazta, ami azzal járt, hogy a magistratusi hivatalok
hagyományos rendszerében számos változtatást kellett
végrehajtani. I.  e. 47-ben a praetorok számát nyolcról tízre
növelte. A következő év őszén az Afrikából való hazatérés és a
Hispániába indulás közt eltelt időszak nem volt elegendő, hogy
az összes választást megtartsák. Ezért amikor visszatért
Hispániából i.  e. 45 októberében, az év hátralévő részére
nyomban tizennégy praetort és negyven quaestort választottak,
hogy aztán az i.  e. 44. január 1-jével kezdődő évre tizenhat
praetor és másik negyven quaestor lépjen hivatalba.
Ugyanekkor lemondott az i.  e. 45-re szóló consuli posztjáról,
amit társconsul nélkül töltött be, ahogy Pompeius tette i. e. 52
első hónapjaiban. Az év hátralévő részére annak rendje s módja
szerint legatusait, Fabiust és Treboniust választották meg csere-
vagy helyettesítő consulnak. Bár a szenátus felruházta a joggal,
hogy maga jelölhessen ki magistratusokat, Caesar megelégedett
azzal, hogy ajánlásokat küldött, amiket a megfelelő
szavazógyűléseken kellett nyilvánosan felolvasni – „Caesar, a
dictator a [törzs neve] törzsnek. Ajánlom nektek megszavazásra
ezt és ezt a fér t a hivatali méltóság betöltésére.” Ezek az
emberek mindig sikerrel pályáztak, és könnyen lehet, hogy más
vetélytársak nem is igazán törték magukat a nevük
beterjesztésével. Ezzel bizonyos fokig megőrizte a hivatalosság
látszatát, noha Caesar azon vágya, hogy nagyszámú hívének
különböző méltóságokat és magas magistratusi hivatalokat
osszon, nyilván cáfolta ezt. Amikor Fabius Maximus elment,
hogy megnézzen egy színdarabot, és bejelentették, hogy ő a
consul, a közönség állítólag felkiáltott: „Ő nem consul!” Utolsó
hivatalban töltött napja reggelén halt meg. Amikor Caesar
megkapta a hírt, éppen a törzsi gyűlés egyik ülését elnökölte,
amelyen a következő év quaestorait választották meg. Helyette
újra összehívta az embereket a comitia centuriata keretein belül,
hogy megszavazzanak egy új consult. Kicsivel dél után egy
másik galliai legatusát választották meg, Caius Caninius
Rebilust, akinek így consulként betöltött ideje néhány óránál
nem tartott tovább. Néhány nappal később Cicero azzal
tréfálkozott, hogy „Caninius consulsága alatt senki nem ebédelt.
De nem is történt semmi rossz, míg consul volt – ugyanis az
ébersége oly hihetetlen volt, hogy egész consulsága alatt le sem
feküdt”. Állítólag nyomban arra biztatott mindenkit, hogy
siessenek, és gratuláljanak Caniniusnak, mielőtt lejár a hivatala.
Négyszemközt inkább sírnivalónak találta a dolgot, semmint
viccesnek. [10]
Caesar helyettes consuljainak aligha jutott ideje bármit is
elérni a hivatali idejük alatt, még ha feltételezzük is, hogy
szabad kezet kaptak, és nem csak azért választották őket, hogy
Caesar törvényeit keresztülvigyék. Mindazonáltal elnyerték a
poszttal járó méltóságot és a megkülönböztető jelképeket.
Caesar tulajdonképpen tíz olyan volt praetornak ígért consuli
státuszt, akik azelőtt nem tölthették be a fő magistratusi
posztot, mert rengeteg híve várt jutalomra, viszont korlátozott
idő állt rendelkezésére. A posztról való lemondás és a
csereconsulok kinevezése nem számított törvénytelennek, de
nem volt még rá példa, és aligha növelte a hivatal méltóságát. A
többi betölthető poszt számának növelése is hasonlóképpen
elkerülhetetlenül elértéktelenítette azokat bizonyos fokig, ám
jelen esetben gyakorlatiasabb indoka volt. Sulla azért rögzítette
nyolcban a praetorok létszámát, hogy elegendő kormányzót
biztosítson a Köztársaság által akkoriban birtokolt
provinciáknak. Sulla óta azonban a hódításoknak és
elcsatolásoknak köszönhetően a Római Birodalom jelentősen
megnövekedett, és valós igény volt rá, hogy több magistratus
igazgassa az új provinciákat. A quaestornak megválasztott
fér akat automatikusan beiktatták szenátornak, hogy a Ház
létszáma legalább negyven új taggal növekedjen minden évben.
Caesar arra is felhatalmazást kapott, hogy szenátorokat
iktasson be, és patríciusi státuszt adományozzon, ha szükségét
érzi.
A censori hivatal már a polgárháború okozta szakadás és
veszteségek előtt sem működött hatékonyan, gyakran a poszton
osztozó kollégák civódása miatt. Így a szenátus sorai kiürültek.
Caesar több száz új szenátort nevezett ki, először a veszteségek
pótlására, majd a Ház létszámának drasztikus növelésére. Sulla
megduplázta a szenátus létszámát, nagyjából 600 főre, Caesar
halálakor viszont már nagyjából 800–900 szenátor volt.
Néhányukat még a megelőző években zárták ki a soraikból, vagy
a családjukat tiltották el a közélettől, mert Marius-pártiak
voltak. A legtöbb új tag nagy múltú lovagi családból származott,
közülük rengetegen Itália vidéki arisztokratái voltak, de
ugyanúgy akadt köztük néhány volt centurio is. Itálián kívüli,
polgárjoggal rendelkező családok sarjai is bekerültek, akik közt
számos Cisalpina- és talán Transalpina provincia-beli gall is
volt. Akkoriban sokan azzal élcelődtek, hogy a „barbárok”
lehúzták a nadrágot, hogy felöltsék a tógát, és valaki felmázolta
a Forumon a falra, hogy ha jót akarsz, ne igazítsd útba az új
szenátorokat a szenátus Házába. Nem valószínű, hogy a
szenátusba beiktatott „idegenek” bármelyike ne beszélt volna
folyékonyan latinul, ne lett volna tanult ember, vagy kultúra
tekintetében oly sokban különbözött volna a tősgyökeres római
arisztokratáktól. [11]
Néhány kinevezés helytelen volt – mint korábban láttuk,
Caesar állítólag gyakran mondta, hogy ő a bűnözőket is
megjutalmazza, ha segítenek neki. Számos olyan alakot, akit
tartományi parancsnokságra nevezett ki, utólag korrupcióval és
sikkasztással vádoltak meg és ítéltek el. Egyikük a későbbi
történész, Sallustius volt, akire Thapszosz után Afrika
igazgatását bízta. Írásaiban a fér gyakran érvelt ártatlansága
mellett, és lehetséges, hogy inkább naiv volt, mint korrupt. Egy
másik hívétől, aki közismert volt kegyetlenségéről, Caesar kerek
perec megtagadta a provinciabeli kinevezést, inkább
pénzjutalmat adott neki. Általánosságban azonban Caesar új
szenátorai valószínűleg nem sokban különböztek a Ház többi
tagjától. Róma legrégebbi és legnemesebb családjainak sarjai a
múltban maguk is folyamatosan a korrupció, a kicsinyesség, az
inkompetencia és egy sor egyéb erkölcstelenség jeleit mutatták.
Sokkal súlyosabb vád, hogy Caesar túlságosan nagyra növelte a
szenátust ahhoz, hogy továbbra is hatékony vitafórumként
tudjon működni. Ez bizony könnyen lehet, csakhogy oly sok
elintéznivaló akadt, hogy Caesar életének utolsó éveiben annak
már csak egy töredékét vitatták meg a Házban. Caesar sokkal
gyakrabban zárt ajtók mögött döntött a tanácsosaival, majd
kiadtak egy rendeletet, mintha a szenátus hozta volna, amihez
még egy ktív listát is csatoltak az ülés résztvevőiről. Cicerót
számtalanszor meglepte, hogy a provinciák különböző
uralkodóitól és településeitől kap olyan levelet, amiben
megköszönik neki, hogy közbenjárt a kérésükért, holott soha
előtte nem is hallott róluk, és nem is vett részt olyan ülésen,
ahol az ügyüket tárgyalták Oly sok dologra kellett gyelmet
fordítani, hogy egyszerűen nem jutott rá idő, hogy mindenről a
megfelelő ügymenetben döntsenek; habár érdekes módon
Caesarnak mindig gondja volt rá, hogy a döntéseit a
hagyományoknak megfelelő formában prezentálják, különösen
távoli települések esetében, ahol fogalmuk sem volt róla, hogy
az egész csak ámítás. Az ilyen ügyintézésben Oppius és Balbus
volt a két fő segédje, akik nem is kerültek be a szenátusba, míg ő
életben volt. Bár az ügyvitel módja előzmény nélkül álló és
alkotmányellenes volt, azt mindenképp muszáj megjegyezni,
hogy még a kritikusai sem állították, hogy Caesar és a segédei
általában nem hoztak jó és értelmes közigazgatási döntéseket.
[12]
Cicero egyike volt annak a nagyszámú Pompeius-pártinak,
akinek Caesar megbocsátott, és most az ő hívei mellett ült a
szenátusban – legalábbis, amikor tényleg ülésezett. Először úgy
döntött, nem vesz részt a vitákban, a közélet helyett inkább az
írásnak szenteli az energiáit. Servilia a, Brutus is a fent
említett fér ak közé tartozott, bár ő úgy határozott, hogy
aktívabb marad, és Caesar Gallia Cisalpinába küldte
kormányzónak; valószínűleg propraetori minőségben, noha
korábban még nem töltötte be a magistratusi hivatalt.
Nagyjából ekkor a sógora, Cassius is elfogadott egy legatusi
posztot. A többi Pompeius-párti ugyan feladta a harcot, de nem
szolgáltatták ki magukat Caesar ítéletének, és az engedélye
nélkül nem térhettek vissza Itáliába, így hát száműzetésben
várakoztak, s abban reménykedtek, hogy családi, illetve baráti
rábeszélésre majd csak megenyhül. Azt pletykálták, örömét leli
abban, ha legelszántabb ellenségei ügyében lassan léphet, mert
az idegesség, amit ezzel kiváltott belőlük, némi vigasszal
szolgált az általuk okozott kellemetlenségekért. Az egyik
közülük Marcus Claudius Marcellus volt, i.  e. 51 consulja, aki
megindította az összehangolt támadást Caesar ellen, és
megkorbácsoltatta a magistratust Novum Comumban. (Lásd:
XVII. A szövetség felbomlása c. fejezet, 4. bek.) Nem játszott aktív
szerepet a polgárháborúban, aminek kirobbanását az ő
ténykedése is gyorsította, de még mindig nem volt hajlandó
közvetlenül fordulni Caesarhoz. Az ügyét Caesar apósa, Piso
tette szóvá, őt Marcellus unokatestvére, azaz Caesar
unokahúgának férje támogatta, aki i.  e. 50-ben volt consul, de
más szenátorok is felszólaltak mellette, akik jelen voltak az
aktuális ülésen. Caesar jóváhagyta a kérésüket, ami arra
buzdította Cicerót, hogy megtörje a csendet, és nagy ívű
beszédben magasztalja a fér t, aki fontosabbnak tartotta „a
szenátus auctoritasát és a Köztársaság méltóságát a személyes
vétségeknél és a gyanakvásnál”. Nem sokkal később újabb
beszédet mondott – ezúttal a Forumon, nem a szenátusban –,
amiben Quintus Ligarius visszahívását szorgalmazta.
Plutarkhosz azt írja, hogy mielőtt belekezdett, Caesar nyíltan
kijelentette, hogy Ligarius ellenség, aki nem érdemel kegyelmet,
ám annak ellenére, hogy magában már eldöntötte a kérdést,
szívesen meghallgatja Cicerót szónoki tehetsége puszta
élvezetéért. Végül a beszéd könnyekre fakasztotta, és azonnali
megbocsátásra késztette. A Pompeius-pártiak, akik közül
egyesek igen előkelőek voltak, fokozatosan elkezdtek
visszaszivárogni a városba, és néhányuk a közéletbe is
visszatért. Marcellus nem tartozott közéjük, mert őt egy otthoni
viszály során meggyilkolta a háznépe egyik tagja, mielőtt még
örömét lelhette volna a kegyelemben. Ezenkívül egyre több
olyan ember hagyta meggyőzni magát, hogy hivatalt vállaljon
Caesar alatt, aki annak idején semleges maradt. Közéjük
tartozott a kiváló jogász, Sergius Sulpicius Rufus, aki Hellász
kormányzója lett. Cicero aktívan folytatta nyilvános szereplését,
s egy ideig legalábbis optimista maradt, és azt tanácsolta
Caesarnak, tegyen többet a Köztársaság optimális állapotának
visszaállításáért. [13]

TISZTOGATÁS

Caesar kolonizációs programja eltüntette Róma lakosságának

egy jelentős részét, de nagyon foglalkoztatta, hogyan javíthatná
és szabályozhatná az ott maradottak életkörülményeit.
Alaposan megvizsgálta az ingyenes gabonaosztás intézményét,
és arra jutott, hogy bőven ad lehetőséget visszaélésekre,
azonfelül rosszul működtetik. A város lakosságának utcánkénti
összeírása és a főbérlők által a bérleményeikben élőkről adott
információk alapján újra összeszámolták az ingyengabonára
jogosultakat. A kedvezményezettek teljes létszáma 320  000-ről
150  000-re csökkent. Az új számot rögzítették, majd a
praetoroknak elrendelték, hogy csak akkor adjanak új neveket a
listához, ha azon a kedvezményezettek halálával üresedés
támad. Egyesek valószínűleg azért kerültek le a listáról, mert
munkát és zetést kaptak Caesar folyamatos és óriási
építkezésein, amely a Campus Martiuson a saepta környékére
koncentrálódott, és a Forum új épületkomplexumára. A fényűző
előadásokon és játékokon kívül Caesar más módot is talált Róma
gyarapítására; valószínűleg a hellenisztikus városokban, főképp
Alexandriában látottak voltak rá hatással. Polgárjogot ajánlott
bármilyen orvosnak és tanárnak, ha hajlandó volt Rómába
költözni, és ott dolgozni. Hogy versenyre keljen az alexandriai
könyvtárral, elrendelte egy hasonló tanulmányi központ
építését Rómában, és Terentius Varrót, a híres tudóst – és
Hispánia volt Pompeius-párti parancsnokát – bízta meg a
feladattal, hogy gyűjtse össze a latin és a görög irodalom
műveit. Egy másik terve a római törvénykezés egységes
szerkezetbe foglalását célozta, ám ezt az ő életében valószínűleg
el sem kezdték, és még évszázadokig be sem fejezték. [14]
Caesar egyik legmaradandóbb vállalkozása a naptár
újjászervezése volt, amin ismét csak hellenisztikus hatásokat
lehet felfedezni, hiszen a számításokban az alexandriai
csillagász, Szoszigenész játszotta a fő szerepet. Róma akkori
naptára 355 napot tartalmazott, eredetileg a holdcikluson
alapult, és folyamatos módosítást igényelt. A főpapi testület –
amelyben Caesar volt a legmagasabb rangú – feladata volt, hogy
belátása szerint ráadás vagy közbeékelt (szökő) hónapokkal
toldja meg az évet, hogy a naptári év legalább lazán
kapcsolódjon a természetes év évszakjaihoz. Zavaros rendszer
volt, ráadásul könnyű terepet biztosított a politikai
manipulációnak, például ha meg akarták hosszabbítani egy
munkatárs hivatali évét. Kilikiában proconsulként Cicero
nagyon idegeskedett amiatt, hogy valaki esetleg megteszi ezt, és
elnapolja a dátumot, amelyen visszatérhet Rómába. A
polgárháború idején a naptár már nagyjából három hónappal
előzte meg az aktuális évszakot. Caesar rendszere logikusabb
volt, és az volt a célja, hogy az évenkénti korrigálás nélkül is
használható maradjon. I.  e. 46-ban egy körülbelül háromhetes
szökőhónapot már beillesztettek február vége után. November
és december közé most még kettőt ékeltek, hogy az év végül 445
napból álljon. Erre azért volt szükség, hogy az i.  e. 45. január
elsejével induló naptár akkor kezdődjön, amikor a napciklus
szerint helyesnek vélték. A Julianus-naptár hónapjainak hossza
változó volt, de összesen 365 napot tettek ki. Minden negyedik
évben egyetlen napot – nem egy egész hónapot – kellett február
23-a után betoldani. Nem valószínű, hogy ez a nap saját
számozást kapott. A rendszer használatban maradt az ortodox
egyházaknál, de a XVI. században XIII. Gergely pápa
pártfogásával enyhén módosították, és a mai napig ezt a
Gergely-naptárt használjuk Caesar reformja praktikus volt,
megszüntette a zűrzavart és a politikai visszaélés lehetőségét.
Adott az évhez tíz napot, amelyek mindegyike fas volt, azaz
olyan nap, melyen nem volt szabad közügyeket intézni, például
a szenátust vagy a népgyűléseket összehívni. Mindezek ellenére
bizonyos jelek szerint a változtatást – pontosabban a tényt, hogy
Caesar vezette be – nehezen fogadták. Amikor valaki
megemlítette Cicerónak, hogy másnap látható a Lant (Lyra)
csillagkép, megvetően megjegyezte, hogy nyilván a hivatalos
paranccsal egyetértésben. [15]
Caesar gyelmét az a szabályozás sem kerülte el, amely
javarészt a római szokásokat célozta. A múltban rengeteg
fogyasztást szabályozó törvényt hoztak azzal a céllal, hogy
korlátozzák a római elit szertelen fényűzését. Caesar saját
törvényt is alkotott, amely megtiltotta a hordszék használatát
és a bíbor színű ruhák és gyöngyök viselését, kivéve bizonyos
nevű személyek és csoportok esetében, meghatározott
napokon. Betiltottak különböző egzotikus és drága ételeket, és
embereket állítottak a Forumra, akik azt gyelték, mit árulnak
az üzletekben. Olyan pletykák is keringtek, hogy egyes
családokra katonák törték rá az ajtót, és a vacsoraasztalról
foglalták le a tiltott ételeket. Hosszú távon a törvénye éppolyan
hatástalan volt, mint a régebbi szabályok. A törvény részben
politikai céllal született, hogy megakadályozza a potenciális
riválisait – vagy legalábbis a potenciálisan bomlasztó
politikusokat – abban, hogy a vagyonukat togtassák, illetve
fényűző szórakoztatással támogatókat nyerjenek. Talán olyan
szándéka is volt, hogy a városi kereskedők inkább az alapvető
fontosságú termékek értékesítésének szenteljék magukat, és ne
az egzotikusaknak. Maga Caesar sem igazán bízott benne, hogy
amint hátat fordít, továbbra is betartják a szabályokat.
Elképzelhető, hogy a szabályozásban a hagyományos
mértékletesség vágya is megmutatkozott, amit a rómaiak oly
gyakran magasztaltak, s oly kevésszer alkalmaztak, bár ha így
állt a dolog, akkor nem kicsit ironikus, hogy éppen Caesartól
származott az ötlet, aki közismert volt gyöngy- és
képzőművészeti gyűjteményéről. Dio azt állítja, hogy a
születésszám növelése érdekében a három- vagy többgyermekes
családokat anyagi juttatásokkal ösztönözte. A korlátozásokat
nem csak a fényűző holmira vágyó jómódúak érezték meg. A
collegiumokat, a város különböző kereskedelmi és területi
ipartestületeit, amelyeket a Clodiushoz hasonló gurák politikai
bűnbandákká változtattak, ezennel betiltották. A törvény alól
egyedül a szabályosan működő társaságok kaptak kivételt –
Róma zsidó közössége határozott felmentést kapott a zsinagógai
összejövetelekre. A húsz és negyven év közötti római
polgároknak tilos volt három egybefüggő évnél hosszabb időt
idegenben tartózkodni, hacsak nem katonaként vagy
valamilyen más hivatalos minőségben teljesítettek szolgálatot.
Kivételes gyelmet fordítottak a szenátorok aira, akik
egyáltalán nem mehettek külföldre, csak egy kormányzó
személyi állománya vagy a hadsereg részeként. Az ilyen
törvények célja nem világos, bár az ifjú arisztokratákra
vonatkozó megkötés értelme feltételezhetően az volt, hogy
megakadályozza a fegyveres ellenfelekhez való csatlakozásukat,
nehogy kompromittálják a család többi részét. A többi törvény
sokkal gyakorlatiasabb volt, a római utcák tisztításával és a
városi közigazgatás és infrastruktúra hatékony működtetésével
foglalkozott. Caesar rengeteg intézkedésének volt ugyan
popularis felhangja, de maguk a reformok nem számítottak
szélsőségesnek. Megpróbált a társadalom megannyi rétegének
sorsán javítani, és egyértelműen arra törekedett, hogy egyik
csoportnak se járjon a kedvében a másik kárára. [16]
Caesar nem csak Róma sorsával törődött. Talán a Spartacus-
felkelés emlékeit szem előtt tartva, alkotott egy törvényt, ami
megszabta, hogy a nagy dél-itáliai állattenyésztő birtokokon
alkalmazott munkaerő legalább egyharmadának szabad
embernek kell lennie rabszolgák helyett. Vannak, akik azt
állítják, hogy ő rakta le az itáliai városok vagy municipiumok
alkotmányának alapjait, bár a kérdés heves viták tárgyát képezi.
Elképzelhető, hogy foglalkoztatták ilyen dolgok, és úgy tűnik, a
törvényeit Itáliára és a provinciákra is ki akarta terjeszteni. A
Földközi-tenger körül vívott hadjáratai alatt az idő nagy részét
viták elsimításával és a provinciák településeire és uralkodóira
vonatkozó szabályok megerősítésével, illetve módosításával
töltötte. Ahogy láttuk, a hasonló látogatások során inkább a
pénzgyűjtés volt a fő motiváció, ugyanakkor arra vágyott, hogy
stabil és békés régiót hagyjon maga után; ha másért nem is,
akkor azért, mert az elégedetlenkedés könnyen felkeléshez
vezet, ami római ellenségeinek kapóra jött volna. A pályafutása
kezdetén azzal szerzett nevet magának, hogy korrupt
tartományi kormányzók ellen emelt vádat, és már első
consulsága idején élt a lehetőséggel, hogy alkosson egy
törvényt, ami az ilyen magistratusok viselkedését szabályozza.
Dictatorként további korlátozásokat léptetett érvénybe,
amelyek közül az egyik legjelentősebb az volt, amelyik a hivatali
idő hosszát egy proconsul esetében két évben maximálta, a
propraetorok esetében mindössze tizenkét hónapban. Dio úgy
véli, ezzel akarta elejét venni, hogy bárki kövesse a példáját,
mindenesetre még a kritikusai is józan intézkedésnek
gondolták. [17]
 A HISPÁN HADJÁRAT, I. E. 46. ŐSZE – I. E. 45. TAVASZA

Egy oktalan kormányzói kinevezés vezetett a polgárháború

utolsó fő epizódjához. Quintus Cassius Longinus quaestorként
szolgált Hispániában, majd Afranius és Petreius veresége után
Túlsó-Hispánia kormányzójaként maradt a térségben.
Kapzsisága és kellemetlen természete miatt sikerült
meggyűlöltetnie magát a provinciabeliekkel és saját katonáival
egyaránt. Ez felkeléshez és lázadáshoz vezetett, aminek
köszönhetően rengetegen nyíltan a Pompeius-pártiak oldalára
álltak. Cassius túlélt egy merényletkísérletet, utólag azonban
úgy döntött, hogy elmenekül, végül mégis megfulladt, amikor
az őt és a fosztogatásból származó zsákmányát szállító hajó
elsüllyedt. Caesarnak még ezt megelőzően tudomására jutott
méltatlan viselkedése, és a helyére kinevezett valaki mást, de az
okozott kárt már nem lehetett meg nem történtté tenni.
Pompeius ai, Cnaeus és Sextus nyomban Hispániába érkeztek,
hogy támogatókat gyűjtsenek a régióban, ahova apjukat oly sok
kötelék fűzte. Thapszosz után Labienus és a többi menekült is
csatlakozott hozzájuk. Caesar kezdetben azt remélte, hogy a
probléma jelentéktelen, és a legatusai anélkül is elbánnak a
Pompeius-pártiakkal, hogy neki személyesen Hispániába
kellene mennie. I. e. 46. november végén viszont már úgy ítélte
meg, hogy ez nem lesz elegendő, és elindult, hogy átvegye az
irányítást. Mint azt korábban megjegyeztük, nem választottak
meg főrangú magistratust, inkább Lepidusra, a lovasság
parancsnokára bízta Róma irányítását, akinek nyolc kijelölt
prefektus nyújtott segítséget, bár a napi döntések többsége
Oppius és Balbus kezében maradt. Kevesebb mint négy hét alatt
– Suetonius huszonnégy napot említ, de számos egyéb forrás
huszonhetet – Túlsó-Hispániába, az események központjába
érkezett. Hogy elfoglalja magát, nemcsak a szokásos dolgait
intézte a fogatáról, de egy verset is írt Az utazás (Iter) címmel.
Cnaeusban nem volt meg apja katonai tehetsége, de
elképesztően elszánt ember volt, és kisvártatva egy tizenhárom
légióból és nagyszámú szövetséges segédcsapatból álló hadsereg
élén találta magát. Miután Caesar elindult Hispániába, félő volt,
hogy számos győzelme ellenére most akár vereséget is
szenvedhet, mert csupán nyolc légiót tudott felsorakoztatni,
amelyből csak kettő – az Ötödik Alaudae és a leszerelők nélküli
Tizedik légió – számított veteránnak. A volt Pompeius-
pártiakon, akik végül kiegyeztek Caesarral, szintén eluralkodott
az idegesség, mert Cnaeust roppant lobbanékony embernek
ismerték. I. e. 45 januárjában Cassius – Brutus sógora és későbbi
összeesküvő – gondterhelten írta Cicerónak:

De hogy visszatérjünk a Köztársaságot illető ügyekre,

nézzük meg, mi történik Hispániában. Tényleg
aggaszt a dolog, és inkább ragaszkodnék irgalmas
urunkhoz, mint egy kegyetlen újhoz. Tudod, milyen
korlátolt Cnaeus; te is tudod, hogy összetéveszti a
kegyetlenséget a bátorsággal, és hogy mindig azt hiszi,
hogy gúnyolódunk rajta. Attól tartok, hogy a
viccelődésünkért majd bugris módon karddal fog
meg zetni. [18]

A hadjáratról szóló egyik beszámoló A hispán háború címen

ismert, amit Caesar egyik tisztje írt, de a Feljegyzésekhez csatolt
könyvek közül ez a legkevésbé hasznos. A hadműveletek
részleteit többnyire nem világítja meg, csupán rövidke
összefoglalóval próbálja kielégíteni az étvágyunkat. Amikor
Caesar Hispániába ért, megtudta, hogy az ellenség már néhány
hónapja Ulia városát ostromolja, ami a környék egyetlen olyan
jelentősebb települése volt, amely hű maradt hozzá. Hogy
enyhítse a városra nehezedő nyomást, nyomban Cordubába
menetelt, a provincia fővárosába. A települést Sextus Pompeius
védte, és a segítségkérése kisvártatva elvonta a bátyját és a
fősereget Uliától. Miközben Caesar letelepedett, hogy
hozzálásson Corduba téli ostromához, Cnaeus a serege
nyomában maradt, és folyamatosan zaklatta, de nem hagyta,
hogy belerángassák egy szabályos ütközetbe. Nehéz
körülmények közt kellett helytállni, és a háborút már kezdettől
fogva különös kegyetlenséggel vívta mindkét fél. Miután Caesar
belátta, hogy a város túl erős ahhoz, hogy bevegye, és nem volt
értelme továbbra is ott időzni, elvonult, és inkább
megostromolta a kisebb Ateguát. Cnaeus követte, de még
mindig nem akart nyílt ütközetbe bocsátkozni. Az ostromsánc
alapos megerősítése után kiderült, hogy a városlakók jelentős
része szívesen megadná magát. A szóban forgó embereket a
Pompeius-párti helyőrség parancsnoka a falakra állította, és a
családjukkal együtt lemészárolta. Ennek ellenére Cnaeus nem
tudott segíteni nekik, s végül a helyőrség i. e. 45. február 19-én
megadta magát. A provinciabeli települések ezek után sorban
álltak át Caesar oldalára, a Pompeius-párti légiókból dezertáló
katonák nemkülönben. Cnaeus azzal válaszolt, hogy a gyanús
elemeket kivégeztette. A hónap vége felé Caesar emberei
elfogtak négy ellenséges felderítőt, akik közül hármat keresztre
feszítettek, mert rabszolgák voltak. Az utolsó fér t, egy
legionáriust lefejezték, mert egy polgárnak az volt a büntetése.
Amikor Pompeius elkezdett visszavonulni, Caesar a nyomába
szegődött, és megközelítette Urso (a mai Osuna) városát. Az
ellenség Munda város közelében vert tábort, körülbelül tíz
kilométerre attól. [19]
A mundai csata

Március 17-e reggelén Cnaeus kivezette az embereit a

táborból, és csatasorba fejlődött a Munda melletti gerincen.
Caesar úgy látta, eljött az esély, hogy végre megvívja a csatát,
amire már a hadjárat kezdete óta vágyott, és megparancsolta a
seregének, hogy sorakozzon fel a síkságon, az ellenséggel
szemben. Arra számított, hogy a Pompeius-pártiak lejönnek,
hogy egy szinten mérjék össze az erejüket, hiszen annyira
magabiztosnak tűntek. Cnaeus azonban a lejtő tetején tartotta
az embereit, ám Caesar úgy döntött, hogy az előnytelen pozíció
dacára is megtámadja őket. Valószínűleg a számok is ellene
szóltak, noha kétséges, hogy mind a tizenhárom Pompeius-párti
légió teljes létszámmal volt jelen, mert a hadjárat elején
veszteségeket szenvedtek, és nagyszámú katonát kellett
leválasztani a helyőrségek feltöltéséhez is. Caesar szemmel
láthatóan nagyobb lovassággal rendelkezett, mint az ellenség,
de a terep nem igazán kedvezett a bevetéséhez. Caesar bízott a
szerencséjében, a képességeiben és a katonái vitézségében, akik
Thapszosznál minden halogatás alkalmával kifejezték
türelmetlenségüket. Ahogy az lenni szokott, most is a Tizedik
légió állt a jobb szárnyon, az Ötödik és a Harmadik – ami talán
az az egység volt, amely Galliában szolgálta őt, majd Pompeius
átvette – a balszárnyon, és további öt légió alkotta a centrumot.
Caesar kiadta a parancsot a támadásra, de az ellenség meg sem
mozdult egészen az utolsó pillanatig, amikor is ellentámadásba
lendült. Elkeseredett harc vette kezdetét, ami egy darabig
látszólag Cnaeusnak kedvezett. Egy bizonyos ponton a Caesar-
párti sereg egy része megingott, és félő volt, hogy ez a sor
összeomlik. Ahogy az a Sambre folyónál is történt évekkel
azelőtt, Caesar felismerte a válságos szituációt, és tüstént a
kérdéses helyszínre sietett. Állítólag tíz lépésre megközelítette
az ellenséges arcvonalat. Eleinte magára maradt, elugrált a
lövedékek elől, vagy a pajzsával hárította azokat, de aztán
melléje szegődtek a legközelebbi tisztjei, és végül a
legionáriusok is. A történetet A hispán háború nem említi, és
kétséget kizáróan úgy lett egyre színesebb, ahogy egyre
többször elmesélték, de legalább valamiféle fogalmat
alkothatunk róla, milyen kétségbeesett harc folyt Mundánál.
Plutarkhosz szerint Caesar később kijelentette, hogy sokszor
harcolt már a győzelemért, de ez volt az első alkalom, hogy a
puszta életéért kellett küzdenie. Először a Tizedik légiónak
sikerült az áttörés, rést ütött az ellenség bal szárnyán, és
létszámbeli hátránya ellenére jól kihasználta a lehetőséget.
Cnaeus megparancsolta Labienusnak, hogy vigyen magával egy
légiót, és zárja el a rést, de Caesar lovassága bekerítette a
Pompeius-pártiak másik szárnyát. Miközben azon küzdöttek,
hogy megoldják ezt a súlyos válságot, az egész sereg egy
csapásra összeomlott, és menekülőre fogta a dolgot. Az ütközet
keménységét jól jelzi az a tény, hogy Caesar körülbelül 1000
embert veszített, azaz többet, mint Pharszalosznál, vagyis egy
igen jelentős részt egy olyan hadseregből, amiben valószínűleg
nem szolgálhatott több 25–30 000 embernél. A Pompeius-párti
áldozatok száma állítólag több mint 33  000-re rúgott, bár ez
valószínűleg túlzás. Caesar legionáriusai levágott fejekkel
koronázott, hátborzongató trófeát állítottak fel Munda mellett,
ami ellenállt az ostromnak egy darabig. Labienus meghalt az
ütközetben. Cnaeus Pompeius megsebesült, de sikerült
elmenekülnie, hogy aztán néhány hét múlva elfogják.
Lefejezték, és a fejét elküldték Caesarnak. Sextus egy kis hajóraj
parancsnokaként elvitorlázott, de az előrelátható jövőben nem
jelenthetett jelentős fenyegetést. Bár a Pompeius-pártiak közül
néhányan tovább folytatták a harcot, a polgárháború
gyakorlatilag véget ért. [20]
A győzelem híre nagyjából egy hónappal később ért Rómába,
mire a szenátus nyomban egy ötvennapos hálaadást szavazott
meg. Caesart a „Felszabadító” címmel tüntették ki, és úgy
döntöttek, templomot emelnek Libertas istennőnek.
Ráadásként megkapta az örökös Imperator titulust – a múltban
kizárólag a katonák szokása volt kikiáltani imperátornak a
hadvezérüket egy győztes csatát követően. Egy ideig
Hispániában maradt, hogy felszámolja azokat az
erődítményeket, amelyek még hűek maradtak a Pompeius-
pártiakhoz, valamint azért, hogy lecsillapítsa a tartományt.
Mindamellett szokásos levélváltásaira is tudott időt szakítani, és
azt is tudjuk, hogy április végén részvétét nyilvánította
Cicerónak szeretett lánya, Tullia halála miatt. Cicero fontos
közszereplő volt, és Caesar továbbra is ápolni kívánta politikai
barátságukat, ám ebben az esetben többről lehetett szó puszta
formalitásnál, hiszen tisztában volt vele, milyen érzés
elveszíteni egy gyermeket. Cicero sokkal jobban kedvelte Tulliát,
mint akár a nejét, akár a át, és az elvesztését soha nem heverte
ki igazán. Hispániában Caesart egy sor város kolóniává alakítása
kötötte le, amelyek otthont adtak a már meglévő lakosoknak
éppúgy, mint a leszerelt veteránok csoportjainak, valamint más
letelepülőknek. Alig várta, hogy megjutalmazhassa a katonákat
és a civil lakosságot egyaránt, legyenek azok tartománybeliek
vagy polgárjoggal rendelkezők. A hazafelé tartó út során néhány
hétre megállt Gallia Transalpinában, ahol hasonló közigazgatási
intézkedéseket foganatosított, és megtekintette a Narbo és
Arelate (a mai Arles) melletti veterántelepülések fejlődését. A
provincia gall városait latin joggal ruházta fel, ami azt
jelentette, hogy a magistratusaik a hivatali idejük lejárta után
azonnal teljes körű római polgárjogot kaptak. Marcus Antonius
Galliában találkozott Caesarral, ahol minden jel szerint
rendezték a nézeteltérésüket.
Caesar nyár végéig nem tért vissza Itáliába, majd Rómán kívül
várakozott, míg október elején meg nem tarthatta az újabb
diadalmenetét. Ezúttal minden kétséget kizáróan egy római
ellenfél fölött aratott diadalt ünnepelt meg. Példa nélkül álló
módon két legatusának is engedélyt adott, hogy diadalmenetet
tartson a hispániai hadjáratért – Quintus Pediusnak és
Fabiusnak, akit röviddel azután az év hátralévő részére megtett
consulnak. Döntései nem örvendtek népszerűségnek a
szenátusban ülő kritikusai körében. Igencsak bosszantotta,
hogy saját diadalmenete közben Pontius Aquila, a tíz
néptribunus egyike nem állt fel, amikor elhaladt előtte. Aquila
azelőtt Pompeius-párti volt, akitől szintén elkobozták ingatlanai
egy részét, de szemmel láthatóan engedélyt kapott, hogy
közéleti tevékenységet folytasson. A látvány annyira
feldühítette Caesart, hogy elvesztette az önuralmát, és
gúnyosan odaszólt: „Rajta, Aquila tribunus, vedd vissza tőlem a
Köztársaságot!” Mivel nem hagyta nyugodni a dolog, az
elkövetkező napokban állítólag csak úgy bólintott rá bármire,
hogy mindig hozzátette a gúnyos megjegyzést: „Amennyiben
Pontius Aquila megengedi.” [21]
Caesart immár kivételes kitüntetésekkel halmozták el.
Dictatorrá választották tíz évre, és hivatalosan az összes
magistratus feljebbvalója lett. Ehhez még hozzáadódott a
consuli cím, amit annyi évig tartott meg, ameddig csak akart.
Nem sokkal később ennek kiegészítéseként felruházták azzal a
joggal, hogy tíz évig maradhat a poszton. Dio szerint
néptribunusi hatalmat és jogokat is kapott, bár erre más
források nem utalnak. Ráadásul ő irányította a teljes római
hadsereget és a Köztársaság kincstárát is. Megdöbbentő
mértékű feljogosítást szerzett – ami Dio szerint csupán
töredékét tette ki a talpnyaló szenátus által rá ruházott
érdemeknek, mert közülük csak azt fogadta el, amit akart. A
szenátusban vagy a Forumon tartott hivatalos üléseken a két
consul között foglalt helyet a különleges hivatali székén. Az
istenek szobrai közé az ő elefántcsontból faragott szobrát is
behelyezték, amit a játékok nyitó ünnepségein szekéren
hordoztak körbe. A Capitolinuson a királyok szobrai mellé is
állítottak neki egy szobrot, egy másikat pedig Quirinus
templomában, ami Róma mitikus alapítójának, Romulusnak
volt a másik neve. Ezen Cicero jól szórakozott, mert egy történet
szerint Romulust darabokra tépték a szenátorok, és azzal
tréfálkozott, hogy szívesebben látja Caesart Quirinus mellett,
mint Salus közelében, aki a jó egészség és a biztonság
megszemélyesítője volt. Ekkor már kevésbé volt optimista, mint
egy évvel azelőtt, amikor Caesar megbocsátott Marcellusnak és
a fő ellenlábasainak. Nyilvánvaló volt, hogy Caesar
teljhatalommal rendelkezik, és nem mutatta jelét, hogy vissza
akarná adni a szenátusnak az önálló cselekvés teljes
szabadságát. A dictator távollétében a legfontosabb döntéseket
bizalmasan hozta meg Oppius és Balbus. Nem arról volt szó,
hogy rossz döntéseket hoztak, inkább az aggasztotta, hogy
hogyan és ki hozta azokat. Egy szenátor szerint, különösen aki
már magas hivatalt is képviselt, és prominens szerepet játszott a
vitákban, a fontos ügyekben kizárólag a szenátus dönthetett, a
megfelelő eljárást betartva. A szenátust viszont a legjobb és
legkiválóbb tagoknak kell irányítani, akik főleg az előkelő
arisztokrácia soraiból kerülnek ki, és velük vállvetve – legalábbis
mindig erre vágyott – dolgozhat egy maroknyi tehetséges „új
ember”, mint jómaga. Ezt diktálta a tradíció, és Caesar státusza
egyértelműen megbecstelenítette ezt a szenátori eszményt. [22]
Rengeteg szenátor hajlandó volt tolerálni Caesar kivételes
hatalmát, amíg tartott a válság, és a kiújuló polgárháború réme
fenyegetett, ám amint ezek elmúltak, kétségbeesetten próbálták
visszanyerni a megszokott rendet és társadalmi osztályuk
befolyását. Amikor Caesar visszafelé tartott Itáliába, Gallia
Cisalpinában meglátogatta Brutus, aki úgy érezte, Caesar „átáll a
jó emberekhez” – ami igen hasonlított a „legjobbak”
kifejezéshez, amit a szónok mindig a szövetségesekre, illetve a
hasonló gondolkodásúakra értett. Cicero nevetségesen naivnak
találta Brutus meglátását. Lehetséges, hogy Caesar az imént
említett találkozáskor ígérte meg Brutusnak az i.  e. 44-re szóló
praetori posztot, valamint a consulságot, amint i. e. 41-ben elég
idős lesz a hivatal betöltéséhez, és ez is hozzájárulhatott a
lelkesedéséhez. Brutus mindig is nagy tisztelettel adózott
nagybátyjának, Catónak, és tisztelete még inkább megnőtt,
miután a fér inkább a halált választotta, mintsem elfogadja a
kegyelmet, ahogy unokaöccse tette. Elvált a feleségétől, aki
Appius Claudius lánya volt – a fér természetes halált halt még
a makedón hadjárat kezdetén –, és inkább elvette Cato lányát,
Porciát. A római elit köreiben az unokatestvérek közt kötött
frigy nem volt túlságosan szokatlan. Porcia Bibulus özvegye
volt, így Brutust még erősebb szövetség fűzte Caesar
legelszántabb ellenségeihez. Brutus i. e. 46-ban írt egy könyvet
Cato címmel, amiben gyakorlatilag dicshimnuszokat zengett
nagybátyjáról. Cicero felületesnek érezte a művet, és igen
bosszantotta, hogy jócskán eltúlozza benne Catónak a Catilina-
féle lázadásról szóló vitában játszott szerepét, az övét viszont
háttérbe szorítja. Mindazonáltal Brutus biztatására Cicero is
megírta a saját Catóját, ami inkább a fér erényes életére és
céltudatosságára koncentrált a politikai pályája helyett, mert
arra azért kínosan ügyelt, hogy Caesar ne érezze támadásnak.
Más vonatkozásban is könnyebb hangvételt ütött meg benne,
mert Cicerónak azért gyakran támadtak kétségei Cato közéleti
meglátásaival szemben. Utóbb nagy elégedettséggel töltötte el,
amikor megmutatták neki Caesar egyik levelét, amiben
kijelentette, hogy Cicero munkáját tanulmányozva maga is
késztetést érzett, hogy saját irodalmi stílusán is csiszoljon. Ezzel
szemben Brutus Catójáról azt mondta, hogy azt olvasva magát is
jobb írónak érezte. [23]
Hónapokkal az öngyilkossága után Caesar egyik
legmegátalkodottabb ellenfelét az arisztokrata erény
eszményképeként bálványozták a széles körben méltatott,
közkézen forgó könyvekben. Az egyiket egy volt consul írta, akit
Róma egyik legkiválóbb szónokának tartottak, a másikat pedig
Brutus, akiben saját nemzedéke legnagyobb reménységét látták.
Amikor Sulla dictator volt, senki sem merte volna
hasonlóképpen magasztalni az ellenfeleit. Caesar viszont már a
kezdetektől kijelentette, hogy nem szeretne Sullára hasonlítani,
és ennek a szándékának most már nem fordíthatott hátat.
Amikor a könyvek megjelentek, az elolvasásukra ugyan tudott
időt szakítani, de a Cnaeaus Pompeius elleni hadjárat
túlságosan lefoglalta ahhoz, hogy bármit léphessen az ügyben.
Helyette megparancsolta Hirtiusnak, hogy gyűjtsön neki
anyagot, hogy megírhassa saját, Catót kritizáló könyvét. A
Pompeius-pártiak legyőzése után végül ez az információ
szolgáltatta az alapot, amire építve megírhatta saját Anticatóját.
A mű ugyan nem maradt fenn, de egyértelműen gyalázkodó
hangvételű volt. Azt állította, hogy amikor Cato elhamvasztotta
saját féltestvérét, nom ruhákba és nemesfém ékszerekbe
öltöztette, de később átrostálta a hamvakat, hogy visszaszerezze
a megolvadt aranyat. Lehetséges, hogy ez puszta kitaláció, ám
Cato igen különc életmódot folytatott, és bőven szolgált olyan
adalékkal, amiből Caesar meríthetett. Életének egyik
legfurcsább döntése volt, amikor elvált a feleségétől, aki számos
gyermekkel ajándékozta meg, hogy barátja, a híres szónok
Hortensius nőül vehesse az asszonyt, és neki is gyereket
szülhessen. Hortensius mesésen gazdag volt, és amikor nem
sokkal később meghalt, Cato újra elvette az asszonyt, hogy
folytassa az eleve gyümölcsöző házasságot, ugyanakkor egy
rakás ingatlant és pénzt hozzon a családba. Az ilyen viselkedés
enyhén szólva is hóbortosnak számított, vagy legalábbis –
ahogy Caesar állította – fölöttébb cinikusnak.
Csábító a gondolat, hogy az Anticatóban a személyes sérelmek
megnyilvánulását lássuk, ám nem szabad elfelejtenünk, hogy
Rómában gyakoriak voltak a túlzó politikai kirohanások,
amelyek sokszor vulgáris formában nyilvánultak meg. Cato
szívből gyűlölte Caesart, nyilvános vitáik alkalmával
számtalanszor megalázta, ráadául a polgárháború kitörésében is
főszerepet játszott. „Ezt akarták” – jegyezte meg Caesar
Pharszalosznál, amivel elsősorban Catóra célzott, mert úgy
vélte, az ő kérlelhetetlen ellenségessége kényszerítette a
Rubicon átlépésére, a harcra, megannyi polgártársa
elpusztítására és a római világ szétszakítására. Saját meglátása
szerint épp elég oka volt utálni Catót, vagy ha nem is magát az
embert, akkor azt, amit a hatására elkövetett. Lehet, hogy az
Anticato kirohanását az érzelmek is motiválták, ám mégiscsak
az a történet leglényegesebb része, hogy Caesar beérte annyival,
hogy megírta a válaszát. Nem a Ciceróhoz vagy Brutushoz
fűződő barátságát értékelte át, inkább az volt a célja, hogy
meggyőzze a kellőképpen művelt rómaiakat arról, hogy
felesleges Catót bálványozni. Ebben azonban kudarcot vallott,
mert Catót sokkal könnyebb volt a szigorú erényesség és
rendíthetetlenség eszményképének tekinteni, mint őt, aki egy
élő, jelenleg is aktív politikus volt. [24]
Caesar rendszere nem volt elnyomó, és a halott Catóra vagy
éppenséggel az élő Pontius Aquilára zúdított minden dühe és
gúnyolódása Mundát követően sem lett szélsőségesebb. Az
elégedetlenség viszont általános maradt. Cicero a Köztársaság
megreformálására és helyreállítására tett javaslatait egy
piszkozatban szedte össze, de óvatosságból először Oppiusnak
és Balbusnak mutatta meg, mielőtt elküldi Caesarnak. Ők
azonban olyan sok változtatást javasoltak, hogy úgy érezte,
képtelen végrehajtani a feladatot. Amikor meghallotta, Brutus
milyen optimistán nyilatkozik arról, hogy Caesar a jó
emberekhez kíván csatlakozni, Cicero fekete humorát
megvillantva azon tűnődött, hogy fogja ezt elérni „anélkül,
hogy felakasztaná magát”. A polgárháború befejeződött, s a rég
elhanyagolt problémákat elintézték annyival, hogy nagyon
sokan jobban éltek, mint valaha. Rómára olyan béke és stabilitás
köszöntött, amiben több mint egy évtizede nem volt része. A
háború azonban mély sebeket hagyott. Rengetegen meghaltak –
különösen a szenátus nagy nevei közül –, akik pedig életben
maradtak, azok kénytelenek voltak együtt élni a zűrzavaros
években hozott döntéseik következményeivel. Caesar
könyörületes volt, és elég politikai jártassággal rendelkezett
ahhoz, hogy maga mellé állítsa a semlegeseket és a legyőzött
ellenfeleit, de hatalmát alapvetően mégiscsak a katonai erőre
alapozta. Bizonyos szempontból a helyzet sokban hasonlított
egy település megalapítására a legyőzött Galliában. Caesarnak
meg kellett győznie a polgártársait, különösen az arisztokrata
réteget, hogy sokkal jobban járnak, ha elviselik a hatalmát, mint
ha elleneznék azt. Ez lett a végső próbatétel. [25]
 XXIII

MÁRCIUS IDUSA

„Caesar egyes barátaiban azt a benyomást keltette,

mintha már nem akarna élni, és romló egészségi
állapotát elhanyagolta… Egyesek szerint kijelentette,
hogy az ő életénél fontosabb, hogy a Köztársaság
életben maradjon; hiszen ő már elég dicsfényt és
hatalmat szerzett; ugyanakkor, ha bármi történne
vele, az állam békéje véget érne, és újra kitörne egy
sokkal ádázabb polgárháború.” – Suetonius, i.  sz. II.
század eleje [1]

„Elég hosszú ideig éltem mind természet, mind

dicsőség szempontjából.” – Caesar, i. e. 46 [2]

I.  e. 44 elején Caesar ötvenhat éves volt. Meglepő lenne, ha a

hadjáratozással eltöltött éveket nem sínylette volna meg a
szervezete, és Suetonius is romló egészségéről ír. Mindamellett
nem támasztja alá megfelelő bizonyíték, hogy az epilepsziája
rosszabbra fordult volna, és látszólag óriási energiája sem
csökkent. Római mércével mérve jócskán túl volt már élete
virágán, de különösebb oka nem volt, hogy miért ne élhetne
még 15–20 évet vagy akár még többet. Caesar nem számított rá,
hogy i.  e. 44. március 15-én meghal, és minden jel szerint a
gyilkosai se bíztak benne, hogy a természet a közeljövőben
elvégzi helyettük a munkát. A dictator váratlan halálára az
összeesküvőkön kívül senki sem számított. Ezért aztán amikor
Caesart és az általa alkotott uralkodói rendszert szemléljük,
óhatatlanul is valami olyasmit vizsgálunk, ami befejezetlen
volt, és még fejlődött. Augustus több mint négy évtizeden át
gyakorolt teljhatalmat, ezért az általa alkotott rendszernek volt
ideje, hogy szépen, fokozatosan kialakuljon. Alapvetően
lehetetlen megítélni, hogy Caesar mit tervezett, és hogy az
mennyire lett volna sikeres. Már élete folyamán is – gyakran
igen vad – pletykák keringtek a szándékait illetően, amelyeket a
halálát követően még több zavaros részlettel gazdagítottak az
elkövetkező polgárháborúk ellenséges feleinek lendületes
propaganda-hadjáratai. Fölöttébb sajnálatos, hogy Cicero i.  e.
44. első három hónapjában írott levelei nem jelentek meg
nyilvánosan, így e lényeges időszakról nem maradt ránk kortárs
irodalmi bizonyíték.
Caesar rengeteg hosszú távú célját illetően feltétlenül
maradnak kérdőjelek, de az bizonyos, hogy legalább három évet
Rómán és Itálián kívül akart tölteni. Az összeesküvők azért
csaptak le éppen akkor, amikor, mert tudták, hogy a dictator
néhány nap múlva elhagyja a várost, hogy újabb hadjáratra
induljon. Ezúttal idegen ellenséggel akart szembeszállni, így
egyértelmű lett volna a legyőzésükkel szerzett dicsőség. Először
a Burebista király által uralt dákokkal akart összecsapni, hogy
végre megvívja a háborút a Balkánon, amit már valószínűleg
i.  e. 58-ban meg akart tenni. Könnyen lehet, hogy abban
reménykedett, évvégére befejezi ezt a hadjáratot. Utána
megindult volna a pártusok ellen, mert Crassus carrhae-i
vereségéért még mindig nem álltak bosszút. A pártusok nem
sokkal azelőtt ismét megtámadták Szíriát, és segítséget
nyújtottak egy renegát Pompeius-pártinak, akinek feltett
szándéka volt a polgárháború újraindítása. Caesar azzal számolt,
hogy a pártus háború óriási léptékű lesz, mert tizenhat légió és
egy 10  000 fős lovasság összevonását adta parancsba. A
hadműveletek utánpótlásának megkönnyítése érdekében a
korinthoszi földszoroson át csatornát akart létesíteni, ami
egyben a kereskedelmet is elősegítette volna. Plutarkhosz azt
állítja, egy híres görög építészt bízott meg a feladattal, de nem
valószínű, hogy Caesar haláláig az elméleti szakasznál tovább
jutott a terv, amiről azután le is tettek. Úgy tűnik, általános
nézet volt, hogy a Pártus Birodalmat le kell győzni – a
polgárháborút megelőző időkben konkrétan már arról
spekuláltak, hogy Pompeiust vagy Caesart kellene-e odaküldeni.
Caesar állítólag azt tervezte, hogy óvatos lépésekkel kezdi a
hadjáratot, mert mielőtt komolyabb támadást indított volna, ki
akarta ismerni az ellenséget és a harcmodorát. Az nem világos,
hogy meg akarta-e hódítani a Pártus Birodalmat, vagy csupán
komolyabb vereséget akart mérni a pártus királyra, ami arra
kényszerítette volna, hogy római feltételek szerint kössenek
békét. Fantasztikus történetek keringtek, amelyek szerint nagy
kerülővel akart hazatérni, először megkerülte volna a Kaszpi-
tengert a mai Dél-Oroszországon át, és mielőtt Galliába ér,
leigázta volna a germán törzseket, ám ez ellentmond a tervek
máskülönben szisztematikus logikájának. Ráadásul kézenfekvő,
hogy ez mindenképpen tovább tartott volna három évnél. Egy
keleti háború már csak a Nagy Sándorral való asszociáció miatt
is vonzó lehetett Caesar számára, mindenesetre egyszerűen
nincs rá épkézláb bizonyíték, hogy az előbb említett megalomán
álmodozás tényleg a hatalmába kerítette-e. Azt persze
lehetetlen megmondani, hogy a pártus hadjárat sikerrel járt
volna-e, vagy sem. Caesar múltbeli hadi sikerei alapján
valószínűleg igen, ha egy csapásra el nem veszíti összes
energiáját és tapasztalatát – a szerencséjéről már nem is
beszélve. Mindazonáltal a pártusok félelmetes ellenségnek
számítottak, és Marcus Antoniusnak komolyan meggyűlt a baja
velük, amikor hat évvel később megtámadta őket. Augustus a
diplomácia híve volt, de katonai erővel nyomatékosította azt,
amikor háborúba kezdett, aminek köszönhetően a keleti
határait megfelelő mértékben képes volt lecsillapítani. Az ő
sikere – és hogy az utána következő császárok képtelenek voltak
totális győzelmet aratni a pártusok felett – nem jelenti azt
szükségszerűen, hogy a Caesar által tervezett hadművelet eleve
kudarcra volt ítélve. [3]
Caesar a diadalmenetét követő hónapokban nem tartózkodott
végig Rómában, de bárhová is utazott, mindig nagyon elfoglalt
volt. I.  e. 45 decemberében Balbus kíséretében Campania
partjain állomásozott egy jókora személyzeti állománnyal és
összesen 2000 emberrel. Egy éjszakára megszállt Puteoli mellett
egy Ciceróéhoz közeli villában, s utóbbi részletesen beszámolt a
Caesar által december 19-én adott vacsoráról. Érdekes módon
úgy érezte, őröket kell bérelnie – valószínűleg gladiátorokat – az
egyik szomszédjától, mert láthatóan attól tartott, hogy
kifosztják a házát az odakint táborozó katonák. Caesar reggel
addig maradt a szomszédos villában, amíg…

…eljött a hetedik óra [azaz a kora délután], és senkit

nem engedett be; ha jól sejtem, lefoglalta a könyvelés
Balbusszal. Később sétált egyet a parton. A nyolcadik
óra után megfürdött. Azután rezdületlen arccal
meghallgatta Mamurra ügyét [amiről nem tudjuk, mi
volt, de a valószínűnek tűnő feltételezés szerint utóbbi
megsértette a fényűzést korlátozó törvényt].
Átdörzsölték a testét, majd megvacsorázott. Bevett
egy adag hánytatót. Így gond nélkül ehetett és ihatott
– a vacsora fényűző volt, és szépen tálalták, de nem
pusztán erről van szó, hanem „kitűnően megfőzték,
megfelelően fűszerezték, és ha engem kérdezel,
minden remekül ment”.
A követői, többek közt a rabszolgák és a szabadosok
megvendégeléséről is gondoskodtak, a legrangosabbak
valamilyen tematikus szórakoztatást kaptak. A főfogásnál „nem
esett szó államügyekről, de sokat beszélgettek irodalomról.
Hogy a kérdésedre válaszoljak, boldognak tűnt, és élvezte”. A
vacsora sikere ellenére Cicero kijelentette, hogy Caesar nem az a
fajta látogató, akit szívesen bátorítana az ember, hogy nézzen be
máskor is, bár azt nyilvánvalóan ő is érezte, hogy nem teheti
meg, hogy ne invitálja meg, ha a közelben jár. Életének utolsó
hónapjaiban Caesar láthatóan igen tevékeny volt, de a
vacsoraasztalnál továbbra is könnyed és elbűvölő társaságot
nyújtott. De nem mindig volt annyira megközelíthető,
amennyire szeretett volna lenni. Valamikor i.  e. 44-ben Cicero
meglátogatta a római házában, és jól megváratták, mielőtt elé
vezették volna. Később így idézte fel Caesar szavait: „Lehet-e
kétségem afelől, hogy szívből gyűlölnek, mikor Marcus
Cicerónak odakinn kell ülnie és várakoznia, és nem látogathat
meg, amikor akar? Ha létezik illedelmes ember, akkor ő az. De
nincs kétségem, hogy utál engem.”
Caesar hajlamos volt a lobbanékonyságra, de ahogy arra sincs
bizonyíték, hogy egészségi állapota rohamosan romlott, abban
sincs okunk hinni, hogy a jelleme alapvetően megváltozott.
Irdatlan mennyiségű munka hárult rá, amit csak tetézett a
közeljövőben tervezett hadjárat gondja, és ettől mindig olyan
benyomást keltett, mintha sietne. Cicero és a többi szenátor
viszont változatlanul barátságosnak találta, visszafogottan
viselkedett, bármikor készen állt nagyvonalúságát bizonyítani.
Valójában nem Caesart, az embert gyűlölték, hanem az általa
szerzett pozíciót, és amit az a Köztársaságra nézve jelentett. I. e.
45 végén és i.  e. 44 elején ez a pozíció még mindig
meghatározásra várt, növekvő hatalmával és státusával
szemben viszont egyre inkább változott a hozzáállás. Ez megint
csak felveti a sarkalatos kérdést, hogy hosszú távon vajon mi
lehetett Caesar célja. [4]

KIRÁLY, ISTEN VAGY CAESAR?

I. e. 45 végére Caius Julius Caesar gyakorlatilag minden kétséget

kizáróan uralkodó lett, mégpedig szó szerinti értelemben,
ugyanis sokkal nagyobb hatalommal rendelkezett, mint
bármely más személy, csoport vagy intézmény a Római
Köztársaságon belül. Ezt a pozíciót a polgárháborúban aratott
diadalnak köszönhette, ám a különleges feljogosításokkal a
szenátus és a nép tüntette ki. Egy dictator hagyományosan hat
hónapot tölthetett a poszton. Sulla a Caesaréhoz hasonló
körülmények közt a nagyobb hatalmat időbeli korlátok nélkül
gyakorolta, s akkor mondott le és vonult vissza, amikor akart.
Caesar politikai analfabétának tartotta őt emiatt. Már tíz éve
volt consul és dictator, ami sokkal hosszabb időnek számított,
mint bármi, amit Róma alkotmánya megengedett. Ezt i.  e. 44.
elején állandó dictatori címre (dictator perpetuo) akarták
változtatni. Ráadásul élete végéig megkapta a censori címet –
amely poszt hatalmát már gyakorlatilag alkalmazta egy ideje.
Sok kitüntetése inkább szimbolikus jellegű volt. A „Haza
Atyjának” (parens patriae) nevezték, habár ebben nem ő volt az
első, mert a Catilina-féle összeesküvés leleplezése után Cicerót
már kikiáltották annak. Caesar arra is engedélyt kapott, hogy
elvégezze az egyetlen szertartást, ami még a diadalmenetnél is
tekintélyesebbnek számított, a „legnagyobb zsákmány” (spolia
opima) felajánlásának jogát, vagyis azt a kitüntetést, amit az a
parancsnok kapott, aki egyéni küzdelemben ölt meg egy
ellenséges vezért. Nincs rá bizonyíték, hogy szakított időt e rítus
megtartására. Egy újabb kivételes kitüntetésnek számított az a
felhatalmazás, hogy a színházban a néptribunusok közé
ülhetett. Más hivatalos eseményeken a székét már amúgy is a
consulok közé helyezték – amennyiben nem eleve ő töltötte be a
magistratusi címet –, de az elefántcsont hivatali székét immár
kicserélték egy arannyal díszített ülőalkalmatosságra. A
születésnapja nyilvános ünnepély lett, magát a hónapot az ő
tiszteletére nevezték át júliusra, ő volt az első római, akinek
arcmásával még életében pénzt vertek. A feje csak bizonyos
érméken jelent meg, és Augustus volt az, aki általánossá tette a
gyakorlatot. (Innen származik az evangéliumokban az a rész,
amikor Jézus megkérdezi, hogy kinek a feje van az ezüstérmén,
mert közismerten mindet egy császár arcmásával látták el.) [5]
Caesar elismerése nyilvánvalóan olyan sikeres római
arisztokraták hagyományos dicsőítésének folytatása, mint
például az idősebb és az ifjabb Scipio Africanusé, Mariusé és
Sulláé, de mindenekelőtt Pompeiusé. Caesar esetében azonban
mindent jóval eltúloztak, s az egy embernek adományozott
előjogok számával és nagyságával gyakorlatilag példa nélkül állt
Róma addigi történetében. A játékokat megnyitó meneteken a
szobrát az istenek közé helyezték, a Capitolinus templomaiban
és azok környékén további szobrokat állítottak neki, ami már-
már emberfeletti státusba emelte őt. Amikor Thapszosznál
aratott győzelmének híre Rómába ért, újabb szobrot állítottak
Caesarnak, egy glóbuszon állt, és a talapzatba belevésték: „A
legyőzhetetlen istennek”, ám visszatérése után megparancsolta,
hogy kaparják le a feliratot. Mindazonáltal i. e. 45. végén és i. e.
44. elején tovább erősítette Caesar emberfeletti státusát, mikor
újabb kitüntetéseket kapott. A házának olyan, oszlopokkal
tartott timpanont, azaz háromszögű oromzatot akartak építeni,
amilyet a nagy templomok homlokzatán látni. Létrehozták a
Julianus papi testületet, amely az ősi Lupercalia fesztivált
felügyelő testületekkel állt kapcsolatban. Erre is rátettek egy
lapáttal, amikor elhatározták, hogy templomot emelnek
Caesarnak és az ő irgalmasságának – vagy talán egyszerűen csak
Caesar irgalmasságának, ugyanis a források e tekintetben nem
egyértelműek. A kultusz ápolását egy új papra vagy amenre
akarták bízni, mely a amen Dialis ősi posztjára emlékeztet, és
első ilyen papként Marcus Antoniust nevezték meg. Dio egészen
odáig merészkedik, hogy azt állítja, Caesart immár Jupiter
Juliusként tisztelték, de más bizonyíték nem támasztja alá a
Róma legfontosabb istenségével való konkrét azonosítást.
Pharszaloszi győzelme után a provincia hellén települései a
kitüntetésekben és rendeletekben már hivatkoztak rá istenként.
Nem volt ebben semmi új – az elmúlt másfél évszázadban más
római parancsnokok is nagyjából ugyanilyen
megtiszteltetésben részesültek. Keleten hosszú hagyománynak
örvendett a királyok isteni bálványozása, amit a régióban
megjelenő római hatalmasságokra is kiterjesztettek. Csakhogy
Rómában ezt a szemléletet eddig senki nem próbálta
meghonosítani. [6]
Halála után Caesart istennek nyilvánították – az isteni
Juliusnak (divus Julius) –, s örökbefogadott a egy isten ának
címezte magát. Augustust azonban csak halálát követően
istenítették, és ez a szokás utódai esetében is elterjedt. Az eljárás
gyakorlatilag annyira automatikussá vált, hogy Vespasianus
császár az utolsó szavait állítólag egy hátborzongató tréfának
szánta: „Azt hiszem, nemsokára isten leszek.” Csak a
megalomániás császárok hagyták, hogy élő istennek nevezzék
őket, és ez a később elterjedt szokás tovább szította a vitát, hogy
Caesar vajon elfogadta-e, vagy sem ezt a státust. A római vallás
összetett és több istenhitű, melyben nagyszámú különféle isten
és istennő él, egyesek nagyobbak másoknál, de félistenek és
hősök sokaságának is jut benne hely. Mind a görög, mind a
római legendák mesélnek olyan emberekről, akik istenné váltak
– vegyük például Herculest/Héraklészt, aki valószínűleg a
legismertebb közülük. Caesar családja azzal dicsekedett, hogy
Venustól származik, de más arisztokraták is azt állították, hogy
a vérvonaluk egy istenségtől ered. A rómaiak számára sokkal
kevésbé volt világos az isten és ember közti éles elválasztóvonal
fogalma, ami a mai embernek az egyistenhitű hagyományból
ismerősebb. Cicero Caesar halála után néhány héttel tartott egy
beszédet, amelyben Antoniusra mint Caesar kijelölt amenjére
hivatkozik, szóval biztosak lehetünk benne, hogy ezt
hivatalosan is bejelentették, bár nem valószínű, hogy tényleg
beiktatták. Ez azt jelenti, hogy igen nehéz vitába szállni azzal a
nézettel, hogy Caesart már életében legalább félistennek
kiáltották ki, és talán istenként beszéltek róla. Ugyanakkor úgy
tűnik, a kultusz nem igazán terjedt el, ha egyáltalán valóban
jutott idő a megfelelő bevezetésére, és ebből a szempontból
legfeljebb úgy érdemes tekinteni Caesarra, mint a római
panteon egyetlen alakjára. Dio az egészben nem lát többet
színtiszta politikánál, azaz a talpnyaló szenátus így méltatta a
dictatort. Rögtön utána arról arról is beszámol, hogy Caesart
feljogosították, hogy a városon belül temessék el – római szokás
szerint a temetéseket a város hivatalos határán kívül kellett
végrehajtani. A rendeletet állítólag arany betűkkel vésték egy
ezüsttáblára, amit a capitolinusi Jupiter-szobor alá rögzítettek.
Dio szerint ezt világos emlékeztetőül szánták a dictatornak,
hogy ő is halandó. [7]
Hivatalos hatalmán kívül Caesar sok egyéb dologban is kitűnt.
A családja azt állította, hogy Alba Longa királyaitól származik. A
város már nem létezett, mert a rómaiak már a történelmük
korai szakaszában bekebelezték. Hivatalos eseményeken
elkezdett olyan holmit viselni, ami állítása szerint az előbb
említett uralkodók öltözékét képezte, nevezetesen egy térd alá
érő, vörös bőrcsizmát. A diadalmenetet tartó bíborvörös
hadvezéri tunikája, amit most már fesztiválokon és hivatalos
találkozókon is hordott, szintúgy királyi utalással bírt. Ezt még
kiegészítette egy babérkoszorúval – kopaszodó halántéka miatt
e kitüntetést különösképpen kedvelte –, és úgy tűnik, i.  e. 44-
ben arany változatra cserélte. Óriási hatalommal rendelkezett,
nem hivatalos befolyása pedig még annál is nagyobb volt, néha
egyenesen botrányosan nagy. Feltehetően i.  e. 46. vége felé
Rómába érkezett Kleopátra a férj- vérével és az udvarukkal. A
Tiberis túlsó partján szállásolták el őket, Caesar egyik házában,
és ott is maradtak a haláláig. Nem tudni, kinek az ötlete volt a
látogatás, de nem valószínű, hogy elutazott volna egészen
Itáliáig, és olyan sokáig maradt volna, ha Caesarnak ellenére lett
volna az ötlet. Kleopátra római szerelmének köszönhette a
trónját, és könnyen lehet, hogy nagyobb biztonságban érezte
magát mellette, illetve Egyiptomtól távol, mert abban
reménykedett, hogy az Alexandriában és máshol tartózkodó
ellenséges elemek előbb-utóbb majd csak hozzászoknak az
uralmához. Azt se lehet kizárni, hogy úgy érezte, bizonyos
politikai előnyöket és engedményeket kizárólag Caesartól
szerezhet meg. Talán hallott róla, hogy a fér nak viszonya volt
Eunoé királynéval az afrikai hadjárat alatt, és attól tartott, hogy
a neki nyújtott támogatás ingatag. Caesar szemszögéből nézve
egyértelmű volt, hogy a gabonában gazdag Egyiptom fontos
szerepet fog játszani a pártusok ellen tervezett hadjáratában. A
politikai szándék soha nem volt másodlagos sem Caesar, sem
Kleopátra szemében, ám az a tény, hogy egyiptomi elválásuk
után egy évvel a nő Rómába érkezett, majd olyan hosszan ott is
maradt, erősen arra utal, hogy a fér vele akart lenni, és nincs
okunk kételkedni benne, hogy folytatták a viszonyukat.
Kleopátra minden bizonnyal továbbra is előkelő helyet foglalt el
a szívében. Venus Genetrix temploma volt a Forum új központi
éke. Caesar egy aranyszobrot készíttetett a királynőről, amit
aztán az istennőé mellé állíttatott. Appianosz azt írja, az ő
idejében, másfél évszázaddal később még mindig ott állt. Caesar
még mindig Calpurnia férje volt, és Plutarkhosz beszámolója
szerint a pár még mindig együtt hajtotta álomra a fejét.
Elképzelhetetlen, hogy a nő ne tudott volna Caesar
hűtlenkedéséről, és arról, hogy a folyó túlpartján lakó egyiptomi
királynő a szeretője. Rómában töltött hónapjai alatt Kleopátrát
gyakran meglátogatták a római előkelőségek, akik talán
ajándékokat reméltek tőle, esetleg a nő birodalmában élő
kliensüknek próbáltak kijárni egy szívességet, vagy egyszerűen
csak arra számítottak, hogy rajta keresztül elérhetnek Caesarnál
valamit. Cicero eléggé csalódottan távozott, majd panaszosan
számolt be a királynő arroganciájáról, de a lényeg mégiscsak az,
hogy egyáltalán meglátogatta. [8]
Caesar legalább az egyik kitüntetését továbbadhatta a ának
vagy úunokájának, noha még nem volt a, legalábbis nem
törvényes gyermeke. Egyetlen leánya meghalt, akit a csecsemője
mindössze néhány nappal élt túl – feltéve, ha valóban ú volt.
Amikor Kleopátra életet adott gyermekének, a út
Caesarionnak nevezte el, nyilvánvalóan Caesar beleegyezésével.
Születési évét nem jegyezték fel minden kétséget kizáróan, de a
legvalószínűbbnek i.  e. 46. vége tűnik Bár valószínű, hogy a
kisded az anyjával együtt Rómába érkezett, a Caesar halála előtt
írt források nem említik Caesariont. Ebből néha azt a
feltételezést szűrik le, hogy a gyermek nem a dictator a volt, és
Antonius és Kleopátra csak azért állt elő vele, hogy
akadályozzák a Caesar örököseként hatalomra törő Octavianust.
Az álláspont egyik fő érve az az egyszerű tény, hogy Caesar
három házassága és számtalan viszonya ellenére sem nemzett
másik gyermeket az évtizedekkel azelőtt fogant Julián kívül.
Több mint egy évszázaddal később legalább egy gall nemes azt
állította magáról, hogy Caesar leszármazottja, de ennek vagy
volt alapja, vagy nem. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy Caesar
és Pompeia minden jel szerint boldogtalan házassága válással
végződött, míg a Calpurniával kötött frigy nagy részében a
nőtől távol aktív katonai szolgálatot teljesített. A feleségek
esetében nem volt szokás, hogy meglátogassák a Köztársaság
tartományi kormányzóit, vagy hogy odaköltözzenek hozzájuk,
így eléggé korlátozott volt számukra a gyermekáldás esélye.
Nem valószínű, hogy Antoniusnak és Kleopátrának úgy lett
gyereke, hogy nem lehetett hallani róla, míg Caesar élt, és jogos
örökösének tekinthette volna magát, szóval feltételezhető, hogy
i.  e. 44. márciusa előtt már Rómában volt. Lehetetlen teljes
bizonyossággal kijelenteni, hogy Caesar volt-e az apja, vagy sem,
mert ahhoz sokkal bensőségesebb információval kellene
rendelkeznünk a királynő életéről, mint ami valójában a
rendelkezésünkre áll. Az ügyben megszólaló ókori források
legtöbbje látszólag tényként fogadja el, hogy Caesar volt az apa,
ám ezek a szerzők jóval később írták a beszámolóikat. Suetonius
megemlíti, hogy Caesar halála után régi segédje és bizalmasa,
Oppius írt egy könyvet, amiben cáfolja az állítást. [9]
Összességében jobban járunk, ha azt feltételezzük, hogy
Caesar volt (vagy legalábbis úgy hitte, hogy ő) Caesarion apja,
aki mindazonáltal törvénytelen gyermek volt, nem római
polgár, ráadásul csecsemő. A út a dictator a végrendeletében
sem említi meg, melyet élete utolsó hónapjaiban fogalmazott
meg. A legelőkelőbb helyen nővére unokája szerepelt, a
tizennyolc éves Caius Octavius, aki iránt az utóbbi években
élénk érdeklődést mutatott. Caesar valószínűleg idejekorán
felismerte az óriási tehetség nyomát az ifjúban, aki idővel
Augustus császár néven vonul be a történelembe. Apja s egyben
névadója a praetori hivatalig jutott, de i. e. 59-ben meghalt. Az
akkor még csak tizenkét éves Octavius tartott szónoklatot
Caesar lányának temetésén. Miután a Pharszalosznál elesett
Domitius Ahenobarbus helyén üresedés támadt, Caesar i. e. 47-
ben felvette a főpapi testületbe. Egy ilyen atal ember számára
ez kivételes megtiszteltetésnek számított. Úgy volt, hogy
Octavius a hispániai hadjáratra is elkíséri, de gyenge egészségi
állapota miatt már csak akkor tudott csatlakozni hozzá, amikor
véget értek a harcok. Caesar a végrendeletében Octaviust jelölte
meg fő örököseként, és hivatalosan örökbe fogadta a út, de
oktalanság lenne eltúlozni március idusa előtt betöltött
szerepét. Még nagyon atal, egy új ember a, közéleti szerepe
elenyésző. Marcus Antonius és Dolabella sokkal tekintélyesebb
szerepet töltött be Caesar kedvenceként. Miután i.  e. 45-ben
Marcus Antonius találkozott Caesarral Galliában, az út
hátralévő részén a dictatorral utazott, míg Octavius Decimus
Brutusszal a második fogatban. Marcus Antonius Caesar
consultársa lett i.  e. 44-ben, de folyamatos ellenségeskedése
Dolabellával azzal fenyegetett, hogy keresztülhúzza a dictator
azon tervét, hogy lemondjon a javára, amikor távozik Rómából.
Úgy tűnik, Octavius örökbefogadásának Caesar végakaratába
fogalmazott rendelete nem volt közismert. Egészen
valószínűtlennek tűnik, hogy a dictator hirtelen bekövetkező,
természetes halála esetén az ifjú örökölhetett volna bármit a
vagyonán és ingatlanain kívül. Caesar hatalmának és
tisztségeinek örököseként nem jelölték meg, más fér ak
politikailag sokkal közelebb álltak a dictatorhoz.
Tulajdonképpen mind Antonius, mind Dolabella túl atal volt,
hogy törvényesen betölthesse a consuli posztot, de közéleti
státusuk már megalapozott volt. [10]
A Gracchusokat azzal gyanúsították, hogy királyi hatalomra
vágynak (regnum) – azt pletykálták, egy ázsiai király már
diadémot is küldött Tiberiusnak. Az utolsó király elűzése és a
Köztársaság megalapítása óta a római arisztokrácia mély
gyűlöletet táplált a monarchia iránt, és a politikai riválisok ellen
intézett kirohanásokban általános volt a királyi címre való
törekvéssel való meggyanúsítás. A dictatori poszt lényegében
monarchikus hatalom volt, és Caesar ehhez még más
felhatalmazásokat is szerzett, tehát gyakorlatilag királyként
uralkodott. Ráadásul úgy is öltözködött, mint Alba Longa
királyai. A hellenisztikus világban az uralkodók királyok és
egyben istenek is voltak, s mivel Caesarnak isteni és félisteni
kitüntetéseket is megszavaztak, az előbb említett minta alapján
egyesek úgy vélték, hogy megtette a kezdő lépéseket egy
hivatalos monarchia megalapítására. I.  e. 44. első hónapjaiban
határozottan feltették a kérdést a nyilvánosság előtt, hogy
Caesart immár királynak kellene-e nevezni, avagy sem. Január
26-án a hagyományos latin fesztivált ünnepelte a Róma melletti
Albanus-hegyen, és a szenátus abban a különleges kiváltságban
részesítette, hogy ovatiót tarthat – a diadalmenet szerényebb
változatát –, és hatalmas ünnepi menet élén lovagolhat vissza
Rómába. Az ünnepség alatt a tömeg egy része királyként éltette.
A rex a király latin megfelelője, de egyben családnév is volt –
Marcius Rex –, és Caesar, tréfára fogva a dolgot, azt válaszolta,
hogy „Nem Király, hanem Caesar” vagyok. Néhány nappal
korábban két néptribunus, Caius Epidius Marullus és Lucius
Caesetius Flavus elrendelte, hogy a Forumon álló egyik
szobráról el kell távolítani a diadémot vagy hajpántot. Most
ugyanez a páros megparancsolta, hogy tartóztassák le a fér t,
aki először kiáltott királyt. Caesar bosszankodott, úgy érezte, a
két tribunus bajba akarja keverni, és szándékosan idézik meg a
királyság szellemét, hogy befeketítsék a nevét. Hangot adott
tiltakozásának, mire azok válaszul kiadtak egy nyilatkozatot,
amiben megvádolták, hogy megakadályozza a néptribunusokat
a törvényes feladatuk végrehajtásában. Caesar összehívta a
szenátust, és elmarasztalta a két fér t, mivel miattuk abba a
lehetetlen helyzetbe került, hogy vagy el kell fogadnia a sértést,
vagy természete ellenére muszáj keményen fellépnie. Valaki
felvetette, hogy rójanak ki rájuk halálbüntetést, de Caesar ezt
nem akarta, és megelégedett azzal, hogy egy másik tribunus
által benyújtott indítvány értelmében eltávolították őket a
posztjukról. Caesar megkérte Flavus apját, hogy tagadja ki a át,
akinek volt két tehetségesebb vére is, de amikor a fér ezt
megtagadta, a dictator ejtette az ügyet. Tehát az az ember, aki
felkarolta a tribunusok ügyét, amikor háborút indított, most
átnyargalt a tribunusoktól az ellenfélhez, habár az általa
kiszabott büntetés még mindig sokkal enyhébb volt, mint
amilyenekre Sulla ragadtatta magát. [11]
I. e. 44. február 15-én Róma a Lupercaliát ünnepelte, egy ősi,
termékenységgel kapcsolatos fesztivált. A rituálé részeként a
kizárólag bőr ágyékkötőt viselő Lupercus-papok az utcán
rohanva kecskebőr ostorral meg-megsuhintották a járókelőket.
Úgy tartották, az érintésük szerencsét hoz, főleg azoknak a
nőknek, akik teherbe akartak esni, vagy ha már várandósak
voltak, akkor a könnyű és sikeres szüléshez. A futókat a
harminckilenc éves consul, Antonius vezette, mivel ő volt a
Julianus papi testület feje. Caesar babérkoszorúban, a
diadalmenetet tartó hadvezérek bíbor köntösében, hosszú ujjú
tunikában és Alba Longa királyainak magas szárú csizmájában
szemlélte az eseményt aranyozott hivatali székéből. Antonius
odaszaladt hozzá, és egy királyi diadémmal ajándékozta meg, s
arra biztatta, vegye fel, és legyen végre király. A látvány
hatására a tömeg elnémult. Amikor Caesar visszautasította az
ajánlatot, megéljenezték, s amikor Antonius megismételte az
ajánlatot, és Caesar újra visszautasította, az üdvrivalgás még
hangosabb lett. Caesar megparancsolta, hogy a diadémot vigyék
a Capitolinuson álló Jupiter-templomba, mert Rómának csak
egy királya van. Igen nehéz volt – s most is nehéz – elhinni, hogy
a jelenet nem volt gondosan megtervezve, bár azt, hogy
Antonius milyen mértékben járult hozzá az előadáshoz,
lehetetlen megítélni. A cinikusok akkor és később is azt
mondták, Caesar el akarta fogadni a koronát, és meg is tette
volna, ha az árgus szemekkel gyelő tömegen több lelkesedést
lát. Ha így áll a dolog, akkor ez egy igencsak ügyetlen módja
volt, hogy királlyá koronáztassa magát, hiszen ne felejtsük el: a
korábbi érdemekre először mindig a szenátus javasolta.
Valószínűbb azonban, hogy az ajánlat visszautasításából
származó dicsőségre vágyott, s talán abban reménykedett, hogy
véget vethet a szóbeszédnek, amit a tribunusok ügye
ösztönzött. Ebben viszont nem járt sikerrel, mert nem sokkal
később szárnyra kelt egy pletyka, miszerint találtak egy
orákulumot, aki megjósolta, hogy a pártusokat kizárólag egy
király győzheti le. Cicero augurként később kijelentette, hogy a
történet hamis, és az orákulum nem létezik, de sokan elhitték,
és ebből némi fogalmat alkothatunk az akkori közhangulatról. A
sztoriból aztán kinőtt egy másik, amely azt állította, a szenátus
elé fogják terjeszteni, hogy Caesar Itália kivételével mindenhol
legyen király. Caesar a teljhatalom tekintetében már eleve
rendelkezett regnummal, és a kortárs bizonyítékok egyike sem
állítja, hogy a királyi jelzőre is vágyott. Bár a legtöbb későbbi
beszámoló sem állítja, hogy ez igaz volt, csupán azt, hogy
pletykálták. Fiatalkorában Bithüniában már látott
hellenisztikus monarchiát, utóbb pedig a sokkal nagyobb
Egyiptomban is járt, de megfelelő bizonyíték nem támasztja alá,
hogy hasonlót szándékozott volna ráerőszakolni Rómára,
mondjuk, Kleopátra sugalmazására. A Köztársaságban betöltött
szerepe a személyének szólt, és még nem volt igazi örököse, aki
megörökölje a királyságot. [12]

AZ ÖSSZEESKÜVÉS

Végül nagyjából hatvan szenátor tervelte ki a Caesar elleni

merényletet. Már jó néhány éve pletykáltak hasonló
kísérletekről, de azokból semmi nem lett. Caesart i. e. 44. elejéig
hispán tartalékosokból álló testőrség védte, de nyilvánosan
feloszlatta azt, miután a szenátus hűséget esküdött neki, és azt
is felajánlotta, hogy egy új, szenátorokból és lovagokból álló
őrséget alapít. Válság idején szokás volt hasonló testületeket
felállítani – Cicerót fegyveres lovagok kísérték i. e. 63-ban –, de
jelen esetben nem került rá sor. Az összeesküvők motivációja
elég változatos volt, de az alapjául az a vezérelv szolgált, hogy
összeegyeztethetetlennek érezték a szabad Köztársasággal, hogy
valaki oly tartós hatalomra tegyen szert, mint Caesar. Az
államot választott magistratusoknak kell irányítania, akiknek a
megbízatása korlátozott időre szól, és a szenátusnak kell
kormányoznia, mely nyilvános vitákat tart, és a legkiválóbb volt
magistratusok uralják. Caesar alatt a dictator a közeli
tanácsadóival rengeteg döntést zárt ajtók mögött hozott meg, és
annak ellenére, hogy gyakran jó döntések voltak, a
Köztársaságnak nem így kellett működnie. Válság idején a
hagyomány szerint fel lehetett függeszteni a szokásos
ügymenetet, de csak egy rövid időre, míg elmúlik a veszély.
Sulla felemelkedése ugyan sokkal kegyetlenebb volt, mint a
Caesaré, de ő végül lemondott a dictatori címről. Caesarnak
nyilvánvalóan nem állt szándékában utánozni őt, és az örökös
dictatori címre való felhatalmazás kihangsúlyozta hatalma
állandóságát. A Köztársaság megváltozott, és nem is annyira
Caesar tettei, mint inkább az ügyintézés módja szülte az
arisztokrácia elégedetlenségét. Caesar jelentős erőfeszítéseket
tett, hogy legalább a látszata megmaradjon a hagyományos
alkotmányosságnak. A magistratusokat a javaslata alapján
választották, és nem kinevezte őket. A szenátus továbbra is
ülésezett és vitákat tartott, és a legtöbb kitüntetést a Ház
irányozta elő számára. Ráadásul a bíróságok továbbra is
tradicionális módon üzemeltek, és Caesar a törvények szigorú
betartatásával köztiszteletnek örvendett. Egy alkalommal
érvénytelenítette egy volt praetor házasságát, aki mindössze
egy nappal azután vette el a feleségét, hogy a nő elvált. Az
esküdtszékeket immár kizárólag szenátorokból és lovagokból
állították fel, mert eltávolította a harmadik csoportot, a tribunii
aerarii-t, akik közül Sulla rendelkezésére az esküdtek harmadát
választani kellett. [13]
Az általában elbűvölő és illedelmes Caesar hajlamos volt a
türelmetlenségre és a dühkitörésekre. Az utolsó tizennégy
évben az idő nagy részét egy hadsereg főparancsnoki posztján
töltötte, és sosem kellett egyenrangú személyek társaságát
élveznie. Egyfolytában bizonyítania kellett, hadjáratokat
tervezett, és csatába vezette a sereget, a provinciáit igazgatta,
majd i. e. 49-től kezdve egy még nagyobb terület kormányozása
is a nyakába szakadt, mely magában foglalta a teljes Római
Birodalmat. Ráadásul gyakran azzal kellett szembesülnie, hogy
a dolgok félresikerülnek, ha személyesen nincs jelen. Ezekben az
években nagyon keveset pihent, és erre életének utolsó
hónapjaiban sem adódott alkalma. Caesar továbbra is nagyon
dolgos életet élt, és több mint valószínű, hogy a parancsnoki
szerepkörben töltött, hosszú évek türelmetlenné tették a közélet
gyakran nehézkes és eredménytelen szokásaival szemben,
különösen, miután azok jobbára kiüresedett aktusokká váltak.
I.  e. 45 végén vagy i.  e. 44 elején a szenátus összeült, hogy
megszavazza neki a már említett rengeteg kiváltságot. Nem volt
jelen, mert jobbnak látta, ha megőrzi annak látszatát, hogy a
vita abszolúte szabad mederben folyik. Az ülés végeztével a
szenátorok teljes testülete, Antonius vezetésével – vagy
Fabiuséval és Treboniuséval, ha i. e. 45-ben történt – kicsődült,
hogy tájékoztassa Caesart a döntéséről. Díszes székén ülve
találtak rá, amint épp ügyeket intézett a Rostra közelében vagy
Venus temploma előtt, a Forum általa építtetett részén. Caesar
nem állt fel, hogy üdvözölje őket, amikor odaértek, hogy az új
kiváltságokkal felruházzák. Ettől rossz érzés lett úrrá rajtuk,
mert úgy vélték, megveti a consulokat és a szenátori rend
méltóságát. Gyakorlatilag dictator volt, tehát jogában állt ülve
maradni, de sok szenátor megsértődött. Azt pletykálták,
elkezdett felállni, de Balbus megállította, mert úgy érezte, nem
illendő ekkora tiszteletet mutatnia az alárendeltjei felé. Egy
másik forrás szerint Caesar később azt állította, úgy érezte,
epilepsziás roham fog rátörni, és attól tartott, hogy nyilvánosan
megszégyeníti magát, ugyanis olyankor gyakran megszédült, és
a belei eleresztették tartalmukat. Erre végül is nem került sor, és
legjobb tudásunk szerint a dolga végeztével minden nehézség
nélkül hazasétált. A szenátoroknak szerényen válaszolt, a
számára megszavazott kiváltságokat túlzásnak vélte, a nagyját
elutasította, és csak egy kis részét fogadta el. Egy maroknyi
szenátor, akik közül Cassius volt az egyik, leszavazta a
szenátusban biztosított újabb hatalmat és kiváltságokat, de
ahogy az lenni szokott, Caesar semmiféle közvetlen lépést nem
foganatosított ellenük. Most azonban – vagy az elkövetkező
napok során – rengeteg szenátor, aki megszavazta az
indítványokat, neheztelni kezdett, amiért Caesar nem mutatott
irányukba kellő tiszteletet, és aránytalanul eltúlozták az esetet.
Mindenképp említésre méltó, hogy azon senki nem sértődött
meg, hogy Caesar nem emelkedett talpra, amikor a Lupercalián
a consul Antonius ment oda hozzá. [14]
Még Caesar legközelebbi társainak sem tetszett, hogy a
Köztársaságban a hatalom most már gyakorlatilag egy kézben
összpontosul. Ez rengeteg olyan emberre is igaz volt, aki még a
meggyilkolása után is a végletekig hűségesnek vallotta magát
iránta. Az általános nyugtalanság ellenére viszont
megdöbbentő, hogy a legtöbb szenátor mennyi mindent
hajlandó volt megtenni, hogy az ügyeit az új helyzethez igazítsa.
Mindegyiküknek kötelezettségei voltak a klienseik felé, s mivel
sok szívesség és engedmény alapvetően Caesaron múlt, a
dictator elé járultak, hogy elnyerjék azokat – vagy olyan
barátokhoz mentek, akikről azt gondolták, képesek hatni rá. A
szenátori életnek ez a vonása nem szűnt meg, hiába
rendelkeztek politikailag kevés szabadsággal. A merényletre
szövetkező összeesküvés végül eléggé kiterjedt, de a
szenátusnak még így is csak körülbelül hét százalékát érintette.
Az összeesküvők többsége a polgárháború idején Caesar-párti
volt, néhányan magas rangban is szolgáltak. Caius Trebonius a
Galliában töltött évek nagyját legatusként szolgálta le, a
polgárháborúban pedig Massilia ostromát felügyelte.
Helyettesítő consuli poszttal jutalmazták, miután Caesar i.  e.
45-ben visszatért Hispániából. Decimus Junius Brutus,
Sempronia a, aki állítólag Catilina összeesküvésében is
szerepet vállalt, szintúgy jelesen szolgált Galliában. Caesar igen
kedvelte a fér t, és az i.  e. 42. évre consulnak jelölte ki. A
dictator a végrendeletében a másodlagos örökösök között
nevezte meg. Servius Sulpicius Galba a galliai háborúk másik
legatusa volt, de az i. e. 49-re szóló consuli hivatalért folytatott
választásokon – talán a Caesarral való társulása miatt –
kudarcot vallott, ami keserű neheztelést hagyott benne. Lucius
Minucius Basilus is egy csalódott ember volt, akitől Caesar
megtagadta a tartományi parancsnokságot, mert a jelleme
valószínűleg jogos aggodalmakat vetett fel benne. Ezek az
emberek többé-kevésbé jól prosperáltak abból, hogy a győztes
oldalra álltak a polgárháborúban, miképp sokan mások is az
ismeretlenebb összeesküvők közül. Ám néhányan kétségkívül
úgy vélték, hogy többet is kaphattak volna, s most
mindannyian egy Caesar nélküli Köztársaságban kívánták
folytatni a pályafutásukat. Egyesek már jó ideje erre a döntésre
jutottak. Majdnem egy évvel korábban Trebonius Marcus
Antoniust is megkörnyékezte, hogy csatlakozzon az
összeesküvéshez. Ez akkortájt történt, amikor Antonius és
Caesar közt még látszólag szakadék tátongott. Ennek ellenére
elutasította a felkérést, és hűséges maradt, de nem árulta be a
fér t, s talán arra számított, hogy végül semmi nem lesz az
egészből. [15]
Bár az összeesküvésben Caesar sok régi támogatója részt vett,
de a két vezéralakja azelőtt Pompeius-párti volt. Brutus
Pharszalosz után megadta magát, és Caesarra gyakorolt
befolyásának hála, a győztes Cassiusnak is megbocsátott. I.  e.
44-ben mindkét fér praetor volt, Brutust pedig már consulnak
is kijelölték. Plutarkhosz szerint Cassius titkon neheztelt, mert
Caesar a városi praetor tekintélyes posztját Brutusra ruházta. A
dictator állítólag kijelentette, hogy Cassius alkalmasabb volna,
de Servilia a iránt érzett szeretete miatt az állást inkább
Brutusnak adja. Más források szerint régebbről származott a
Caesar iránt érzett harag, ugyanis állítólag elkobozta Cassius
állatait, amelyeket az általa rendezendő játékokra gyűjtött
össze. Minden bizonnyal elveszítette a lelkesedését a fér iránt,
akit csak az „öreg irgalmas úrnak” hívott, miután a brutális
Cnaeus Pompeius okozta fenyegetés megszűnt. Cassius Brutus
három nővérének egyikét vette el, Junia Tertiát, akinek a
pletykák szerint futó kalandja volt Caesarral. Lehetséges, hogy a
történet nem igaz, mindenesetre a féltékenységnek a források
egyike sem tulajdonít semmiféle szerepet Cassius személyes
motivációjában. Noha Brutus gyelmét aligha kerülhette el az
anyja és Caesar viszonyáról szóló szóbeszéd, az ő esetében is alig
utal rá bármi, hogy ez jelentősen befolyásolta volna az
elhatározásában. Úgy tűnik, az utolsók egyikeként csatlakozott
az összeesküvőkhöz, miután névtelen röpiratok és a falakra
festett szlogenek egyfolytában azt kérdezgették, vajon Brutus
elaludt-e. Róma utolsó királyát egy Brutus taszította le és
kergette el, és a családja mindig is azzal dicsekedett, hogy ettől
az embertől származik, bár a rómaiak erős fenntartásokkal
viszonyultak az állítás igazságtartalmához. Rajongott a
lozó áért, különösen a sztoicizmusért, ami a kötelesség
szigorát hangsúlyozta, így jól ismerte a hellenisztikus irodalom
által dicsőített zsarnokölőket. A családi büszkeség is cselekvésre
ösztökélte, amit csak erősített Cato nagybátyja bálványozása. A
látszat szerint Porcia erélyes, ám elég labilis nő volt – számos
forrás beszámol róla, hogy szándékosan combon szúrta magát,
hogy bebizonyítsa, képes elviselni a fájdalmat, így méltó a férje
bizalmára. Meglepő volna, ha Brutus elhatározásában a
bűntudat nem játszott volna szerepet. A példaképe, Cato még
azután is folytatta a harcot, mikor ő már rég feladta. Amikor a
nagybátyja feltépte a sebét Uticánál, Brutus épp Gallia
Cisalpinát kormányozta Caesar nevében. Minden jel arra
mutatott, hogy a dictatori hatalom fennmaradásával továbbra
is jól megy majd a sora. Caesar egyszer megjegyezte, „Ha Brutus
akar valamit, azt nagyon akarja.” Jellemére nézve valamelyest
tényleg megszállottnak tűnik. Ha egyszer eldöntötte, hogy
csatlakozik az összeesküvőkhöz, akkor megingathatatlanul
végigcsinálta a feladatot. Nagybátyja és felesége befolyása,
valamint annak terhe, hogy megfeleljen a családja hírnevének,
kényszerhelyzetbe hozta, de végül mégiscsak azért cselekedett,
mert úgy érezte, helytelen, hogy egy szabad Köztársaságban
valaki ennyi hatalommal rendelkezzék. Bármi egyéb személyes
motiváció is hajtotta, Cassius számára is ez a meggyőződés volt
az elsődleges. [16]
Az összeesküvők egyfolytában a szabadságot hajtogatták, és
úgy hitték, azt csak Caesar eltávolításával lehet helyreállítani. A
legtöbben, talán mindnyájan úgy érezték, hogy az egész
Köztársaság érdekében cselekszenek. Ha Caesar meghal, az
állam intézményei újra normálisan működhetnek, és Rómát
ismét a szenátus és szabadon választott magistratusai
kormányozhatják. Hogy megmutassák, ez a kizárólagos céljuk,
úgy döntöttek, csak a dictatort ölik meg, és senki mást,
consultársához és szövetségeséhez, Antoniushoz nem nyúlnak.
Állítólag Brutus győzte meg őket erről, annak ellenére, hogy a
pragmatikusabb összeesküvők mást ajánlottak. Az egész
csoportból neki volt a legnagyobb tekintélye, legalábbis a római
elit köreiben. S noha ezek az emberek hittek benne, hogy az
ügyük a Köztársaság érdekét szolgálja, nem lettek volna római
arisztokraták, ha nem vágytak volna arra a hírnévre és
dicsőségre is, ami szerintük a tettüket fogja övezni. Azt se
felejtsük el, hogy az összeesküvők, főleg a legnagyobb nevűek,
mint Cassius, Marcus és Decimus Brutus, Trebonius és Galba
előreláthatóan nagyon jól jártak volna politikailag, ha a
vállalkozásuk sikerül. A szenátorok közül leginkább ők
számíthattak rá, hogy a helyreállított Köztársaságot irányítani
fogják, főleg, miután aligha látszott valószínűnek, hogy akik
rendületlenül lojálisak maradnak Caesarhoz, a halála után is a
felszínen maradnak. Mind Marcus, mind Decimus Brutus
lemondott a biztos consulságról, de teljes bizonyossággal
megjósolhatták, hogy választás útján is elnyerik a magistratusi
posztot. A csalódottabbja pedig számíthatott rá, hogy ezek után
elnyerik az áhított hivatalt vagy kiküldetést. A szabadság és a
Köztársaság visszaszerzésének vágya egyben azt is jelentette,
hogy újra néhány előkelő család dominálhat, újra alkalmuk
nyílik megvesztegetni a szavazó testületeket, és a provinciák
lakóinak kizsákmányolásából megint vagyonokhoz juthatnak.
Brutust széles körben tisztelték, és élete java részében igazolni
látszik Shakespeare „a legnemesebb római mind között” sorát.
Mindazonáltal ismert egy alkalom, amikor megparancsolta az
ügynökeinek, hogy ha törik, ha szakad, zsaroljanak ki 48
százalék kamatot egy krétai településből, amely balga módon a
törvényes kamatláb négyszeresével vett fel tőle kölcsönt. Az a
Köztársaság, amiben az összeesküvők hittek, a szenátori elit
kiváltságait részesítette előnyben. A társadalom nagyobbik
része már korántsem hitt oly mélyen a rendszerben, mint ahogy
ők azt képzelték.

A MERÉNYLET

Az összeesküvők elszánták magukat a gyors cselekvésre, mert

Caesar azt tervezte, hogy március 18-án elhagyja Rómát, és
évekig nem fog visszatérni. Talán a Flavusszal és Marullusszal
szemben tanúsított ellenséges fellépés is bátorította őket,
valamint a Lupercalián történtekről szóló talányos
magyarázatok. Cicero utóbb azt állította, hogy Antonius volt
Caesar igazi gyilkosa, mert azon a napon ő ébresztette fel a
királyság szellemét. Azután persze jött a jóslatról szóló hamis
hír és a többi vad kitaláció, miszerint Caesar azt tervezte, hogy a
birodalom fővárosát áthelyezi Alexandriába vagy akár Trójába.
Napvilágot látott egy olyan pletyka is, hogy az egyik
néptribunus, Helvius Cinna azt mesélte a barátainak, be akar
nyújtani egy törvényjavaslatot, ami feljogosítaná Caesart, hogy
annyi nőt vehessen feleségül, ahányat csak akar, hogy út és
örököst tudjon nemzeni. Ez a történet valószínűleg csak a
gyilkosság után kezdett terjedni, ugyanis Cinnát Caesar
temetését követően meglincselték, így nem tudta megcáfolni. A
jó pletykának mindig is megvolt az a tulajdonsága, hogy akkor
is elterjed, ha az emberek nem hiszik el. Mivel a dictator el
akarta hagyni Rómát, az összeesküvők úgy döntöttek, március
15-én csapnak le, mert tudták, hogy aznap Caesar meg fog
jelenni a szenátus ülésén, és olyankor könnyebb a közelébe
férkőzni, mert nem annyira óvatos. A dictatorhoz persze
eljutottak különböző összeesküvésekről szóló jelentések és
pletykák, de ezek elég homályos feltételezések voltak, és
gyakran olyan embereket is belekevertek, mint Antonius és
Dolabella. Caesar elhessegette mindet, és egyszer elvileg úgy
nyilatkozott, hogy sokkal inkább hajlandó a szikár és komoly
Cassiusra gyanakodni, mint a duhaj Antoniusra és Dolabellára.
Egy másik alkalommal pedig állítólag kijelentette, hogy
Brutusnak elég esze van hozzá, hogy ne várja a halálát
türelmetlenül. [17]
Caesar racionálisan gondolkodott, és úgy ítélte meg, Rómának
szüksége van rá, mert nélküle egyszerűen visszahanyatlana a
polgárháborúba. Dictator volt, és gyakorlatilag uralkodó, de
nem volt kegyetlen, és a közjó érdekében használta a hatalmát.
A Köztársaságban béke honolt, és jobban kormányozták, mint
évtizedek óta bármikor, még akkor is, ha az ügyeket nem a
hagyomány szerint intézték. Ez az utolsó pont nem igazán
számított annak az embernek, aki a „köztársaság” szóban már
csak egy kiüresedett elnevezést látott, de talán nem ismerte fel,
másoknak milyen sokat jelent még mindig a régi eszmény, vagy
talán egyszerűen csak úgy érezte, hogy az uralmából származó
előnyök majd csak elhomályosítják a múltba révedő nosztalgiát.
Közeli munkatársai ismételt kérései ellenére Caesar nem
alakította újra a testőrségét, sem egyéb óvintézkedést nem
foganatosított a biztonsága érdekében, azzal érvelve, hogy nem
akar örökös rettegésben és testőrök gyűrűjében élni. Talán a
hosszú évek fáradságos munkája és a Köztársaság és provinciái
kormányzásának véget nem érő terhe óvatlanabbá tette. A
közélet jellege megváltozott számára, nem maradt más belőle,
csak a kötelességtudó fáradozás, mert az összes fér , akivel
addig az elsőbbségért versengett – mindenekelőtt Crassus és
Pompeius, de Catulus, Cato és Bibulus meg az ő nemzedékük is –
örökre elment, ő nyert, ez nem volt kérdés, ő lett a Köztársaság
első embere, a dicsősége és teljesítménye felülmúlta az összes
többi nagy rómaiét, akár múltbeliről, akár élőről beszélünk.
Most már csak önmagával kelhetett komolyabb versenyre. Ám
Caesar mindig is komolyan vette a kötelességét, és továbbra is
Róma szolgálatának szentelte magát és óriási energiáit. A dákok
és pártusok ellen tervezett hadjáratok valószínűleg újabb
dicsőséget szereztek volna számára – és tiszta dicsőséget, hiszen
az ellenség idegen volt –, és még a kritikusai közül is kevesen
cáfolták volna, hogy olyan ellenfelek ellen akart harcba indulni,
akik rászolgáltak, hogy Róma megalázza őket. Elképzelhető,
hogy Caesar elfáradt, s talán kicsit üresnek érezte a diadalt.
Valószínűleg nem félt a haláltól, de ez nem azt jelenti, hogy
kísértette azt. Ha azt akarta, hogy a rendszere sikeres legyen,
akkor nem tarthatta fenn állandó félelemmel, viszont azon a
belátáson kellett alapulnia, hogy jobb, mint az alternatívák.
Azzal, hogy megmutatja, nem fél a saját osztályától, sem
szövetségeseitől és volt ellenségeitől, a magabiztosságát akarta
demonstrálni. Tisztában volt vele, hogy nem szeretik a
dominanciája miatt, de azt remélte, tolerálni fogják, ezért csak a
jó szerencséjében bízott, aminek segítségével a múltban
annyiszor aratott diadalt, a tehetségében és az uralkodásában,
valamint a mások gyakorlatias gondolkodásában. Háromévnyi
hadjárat és az új győzelmek remélhetően segítettek volna, hogy
a római elit hozzászokjon az uralmához – talán azt is
nyilvánvalóvá tette volna számukra, hogy Caesar jobb gazda,
mint a beosztottjai. Nem tudhatjuk, hogy visszatérése után
tovább erősítette volna-e a pozícióját, és esetleg kijelölte volna-e
hatalma örökösét. Állítólag Octaviust akarta megtenni a
lovasság parancsnokának [azaz a helyettesének] legalább a
hadjárat egy évére, de egy másik fér t is megnevezett, szóval
egyelőre nem tett utalást az örökös személyére. Bár képtelenség
megmondani, de könnyen lehet, hogy egyelőre semmiféle
konkrét tervvel nem rendelkezett. I.  e. 53 és 52 telén Caesar
nagyon tévesen ítélte meg a gall nemesség hangulatát. Most
ugyanígy járt Rómában. [18]
A forrásaink tele vannak olyan előjelekkel, melyek
megjósolják Róma legerősebb emberének halálát. A leghíresebb
jövendölések egyikében március 14. éjjelén Calpurniának
rémálma volt, melyben a különböző verziók szerint vagy a
házuk timpanonja omlott le, vagy Caesar holttestét tartotta a
karjában. Március 15. reggelén többször is áldozatot mutattak
be, de az előjelek mindig kedvezőtlenek voltak. Caesart állítólag
igen meg is lepte a dolog, mert a felesége általában nem adott a
babonára, de végül Calpurnia meggyőzte, hogy maradjon
otthon. Caesar üzenetet küldött a szenátusba, hogy
gyengélkedik, nem hagyhatja el a házat, hogy a köz ügyeit
intézze. Lehetséges, hogy volt benne némi igazság, és tényleg
nem érezte jól magát. Antoniusnak kellett volna eljuttatni az
üzenetet a szenátusba, de mielőtt elindult, beállított Decimus
Brutus – barátok közt megszokott volt, hogy már korán reggel
üdvözölnek egy fontos szenátort, szóval ebben semmi
rendkívüli nem volt. Előző éjszaka mindkét fér Lepidus
házában vacsorázott, ahol étkezés után állítólag azt rtatták,
vajon melyik a legjobb halálnem. Caesar nem igazán vett részt a
beszélgetésben, de akkor gyorsan felpillantott, és azt mondta,
hogy a hirtelen és váratlan halál. Másnap reggel Brutus
meggyőzte Caesart, hogy változtassa meg a szándékát.
Plutarkhosz szerint Brutus gúnyolódni kezdett a
jövendőmondók intésein, és azzal csábította magával Caesart,
hogy a szenátus királyi címmel akarja felruházni az Itálián
kívüli területekre, de elképzelhető, hogy ezt később tették a
történethez. Számos oka lehetett, hogy Caesar el akart menni a
szenátusba, ha három napon belül el akarta hagyni a várost.
Bármi is volt a konkrét oka, végül a dictator hordszékbe szállt, és
átcipelték a Forumon a szenátusi ülés helyszínére, az egyik
templomba, amely Pompeius színházi épületkomplexumának a
részét képezte. Néhány hónappal azelőtt Caesart nyilvánosan
magasztalták, amiért elrendelte a Sullának és Pompeiusnak
állított köztéri szobrok és emlékművek helyreállítását, így a
vitát volt veje pillantása alatt folytatták. Miután elhagyta a
házát, egy rabszolga érkezett, aki azt állította, életbevágó hírt
hozott a dictatornak. A fér engedélyt kapott, hogy ott várja
meg, míg visszatér. [19]
Késő délelőtt volt, amikor Caesar megérkezett, az
összeesküvők idegesen várakoztak, attól tartva, hogy a tervük
lelepleződött. Decimus Brutus kivételével az összeesküvők már
a korán összegyűltek azzal az ürüggyel, hogy Cassius a
hivatalosan is fér vá érett, és nyilvánosan felöltheti a toga
virilist. Elmentek a templomhoz, hogy odakint várják meg
Caesart. A tőreiket abba a tokba rejtették, amelyben a
szenátorok szokás szerint hosszú íróvesszőiket tartották.
Pompeius színházában Decimus Brutus gladiátorcsapata
felfegyverezve készenlétben állt, de jó okuk volt ott tartózkodni,
ugyanis a közeljövőben küzdelmeket akartak rendezni az
épületben. Egy fér sejtelmesen ráköszönt Brutusra és
Cassiusra, amiből arra gyanakodtak, hogy valaki elárulta őket. A
feszültséget tovább fokozta, amikor ugyanaz a fér odament a
dictatorhoz, amikor megérkezett, és beszélgetett vele egy
darabig, de csakhamar rájöttek, hogy mindössze valamilyen
kérvénnyel folyamodott hozzá. Útközben egy tekercset adott át
Caesarnak a görög tanító, Artemidórosz, aki egy ideig Brutus
háztartásában élt, és a jelek szerint tudomása volt az
összeesküvésről. Vagy nem érdekelte pillanatnyilag, vagy nem
jutott rá ideje, de a dictator nem olvasta el. Egyik forrás sem
említi, hogy gyanút fogott volna, és vidáman odakiáltott egy
jövendőmondónak, aki korábban gyelmeztette, hogy
óvakodjon március idusától, ami oly ismerősen cseng
Shakespeare drámájából: „Im eljött Martiusnak idusa.” „Igen
Caesar, de nem múlt el.” [Vörösmarty Mihály fordítása] Az
összeesküvők köszöntötték őt, ahogy lelépett a hordszékről.
Trebonius – Plutarkhosz verziójában Decimus Brutus –
félrevonta Antoniust, és szóval tartotta, míg Caesar a többiekkel
bement az épületbe. Tisztában voltak vele, hogy Caesar
consultársa egyrészt lojális, másrészt kemény fából faragták, és
szokás szerint a dictator mellett foglal helyet, elég közel ahhoz,
hogy a segítségére legyen. Az előcsarnokban tartózkodó
szenátorok felálltak, amikor Caesar belépett. A dictator
odasétált aranyozott székéhez, ami feltehetően Antonius
hivatali széke (curulis) mellett állt, hiszen Caesaron kívül ő volt
az egyetlen consul. [20]
Mielőtt az ülés hivatalosan kezdetét vette volna, az
összeesküvők a dictator köré csoportosultak. Lucius Tillius
Cimber, aki a múltban Caesar alatt szolgált, azzal a kéréssel
fordult hozzá, hogy járuljon hozzá vére visszatéréséhez, aki
feltételezhetően lelkes Pompeius-párti volt. A többiek is
szorosan odanyomakodtak Caesarhoz, hogy a jóváhagyásáért
esedezzenek, s közben a kezét simogatták és csókolgatták. A
dictator nem hagyta, hogy a könyörgésükkel levegyék a lábáról,
és nyugodtan válaszolt, hogy elejét vegye az okoskodásuknak.
Cimber hirtelen megragadta Caesar tógáját, és lerántotta a
válláról. Ez volt az egyezményes jel, mire Casca elővette a tőrt, és
döfött, de idegességében csak a dictator vállát vagy nyakát
sikerült súrolnia. Caesar odafordult, és állítólag valami ilyesmit
mondott: „Átkozott Casca, miben mesterkedsz?!” Egyes
beszámolókban megragadta Casca karját, és megpróbálta
kicsavarni a tőrt a kezéből, bár Suetonius verziójában a saját
íróvesszőjét használva fegyverként, megszúrta a merénylőt.
Casca – Plutarkhosz szerint konkrétan görögül, nem latinul,
amit Caesar használt – odakiáltott a testvérének, hogy segítsen.
A többi összeesküvő is szurkálni és vagdosni kezdte Caesart.
Sokakat, többek közt Brutust is véletlenül a többiek sebesítették
meg a dictator körül kialakult zavaros közelharcban. Csak két
szenátor próbált meg segíteni Caesarnak, de nem tudtak a
közelébe férkőzni. A dictator a végsőkig küzdött a merénylők
ellen, megpróbált kitörni közülük. Marcus Brutus egyszer
ágyékon szúrta, és egyesek azt állítják, hogy amikor meglátta
Servilia át, felhagyott a küzdelemmel, és utoljára még így
szólt: „Te is, am” – sajnálatos módon közvetlen bizonyíték nem
támasztja alá a Shakespeare-féle et tu Brute verziót. Azután a
dictator eltakarta a fejét a tógájával, és összeesett, közvetlenül
Pompeius szobrának talapzata mellé omolva. A testét
huszonhárom seb borította. [21]
A támadás oly hirtelen és váratlanul ment végbe, hogy a több
száz jelen lévő szenátor először túlságosan megdöbbent, hogy
bármit reagáljon. Munkájuk végeztével az összeesküvők zilált
öltözékkel felálltak, néhányan sebesülten, valamennyien
vérfoltosan, majd Brutus Ciceróért kiáltott – akit nem avattak be
a titokba –, hogy vegye át az ülés vezetését. Ennek ellenére pánik
söpört végig a csarnokon, és az összes többi szenátor – köztük a
szónok is – olyan sebesen elmenekült, ahogy csak tudott. Az
összeesküvők nem éppen erre a fogadtatásra számítottak, de
mivel még mindig át voltak szellemülve a vállalkozásuk
sikerétől, kicsődültek és felsétáltak a Capitolinusra, miközben az
állam felszabadítását jelképezve egy karó végén egy olyan
sapkát tartottak a magasba, amilyet hagyományosan a
felszabadított rabszolgák hordtak. Antonius egyelőre elbújt.
Kicsivel később Caesar három rabszolgája bemerészkedett a
csarnokba, felemelték a holttestet, betették a hordszékbe, majd
visszaszállították a házához. Egy ideig Róma döbbenten állt, és
egyfajta feszült nyugalom szállta meg a várost. Cicero végül
felment a Capitolinusra, és gratulált a merénylőknek, ám
amikor Brutus és Cassius lement a Forumra, hogy a Rostráról
intézzen beszédet, az összeverődött tömeg nem igazán mutatta
a lelkesedés jelét. Antonius életben volt, miképp Lepidus is, aki a
város mellett táborozó katonák parancsnoka volt. Egy darabig
békülékenynek látszottak, Antonius először személyesen
találkozott az összeesküvőkkel, majd másnap a szenátusban is.
A Ház elfogadott egy indítványt, amiben jóváhagyta Caesar
összes intézkedését és kinevezését, hiszen túl sokan – az
összeesküvők közül is számosan – pro táltak belőlük ahhoz,
hogy visszavonják őket.
A megbékélés jegyében a szenátus nyilvános temetést
szavazott meg Caesarnak, amit a Forumon tartottak meg,
március 18-án. Antonius elrendelte, hogy egy kikiáltó olvassa
fel azokat a kitüntetéseket, melyeket a szenátus nemrégiben
adományozott a dictatornak, valamint azt az esküt, amiben
minden szenátor megfogadta, hogy megóvja az életét, majd
rövid beszédet tartott – mai fülnek talán Shakespeare híres
verziója adja vissza legjobban a római ékesszólás lényegét.
Caesar végrendeletét is felolvasta, mely magában foglalta, hogy
a Tiberis melletti terjedelmes kerteket Róma népének
adományozza, s mellé minden polgárnak 300 sestertiust (75
denariust) ajándékozott. Szakadt bíbor színű köpönyegét, mely
a sebeitől vérfoltos volt, közszemlére tették, de egyes források
azt állítják, egy viaszszobrát is kiállították, ami a sebesüléseit
mutatta be. Hatalmas tömeg gyűlt össze – Cicero később a város
csőcselékeként tymálta le, de ez csak az ellenfél szokásos
ócsárlása volt, pedig látszatra különböző társadalmi csoportok
változatos táborából állt. Egy csapat jelenlegi és volt
magistratus elkezdte felemelni a ravatalt, amin a tetem feküdt,
mert a Campus Martiuson eltemetett lánya sírjához akarták
vinni, hogy elhamvasszák. A dühös tömeg azonban nem
hagyta. Ahogy hősüket, Clodiust is a szenátus épületében
égették el, Caesart is a városon belül akarták elhamvasztani,
azaz a Forumon, annak is a közepén. A magistratusok és
bíróságok ülőhelyeit és padjait összezúzták és tűzre vetették.
Hisztérikus volt a hangulat. A színészek, akiket azért fogadtak
fel, hogy Caesar és az ősei diadalmenetben és magistratusként
viselt ünnepi jelvényeit viseljék, letépték magukról azokat, és a
tűzbe dobálták. Veterán katonái a lángok közé hajították
fegyvereiket és páncéljukat, a nők pedig a legdrágább
ékszereiket. A tömeg olykor tüntetett Caesar ellen, de mindig
valami konkrét sérelem miatt. Azonban a szeretetük az ember
iránt – aki egész pályafutása során következetesen olyan
ügyeket támogatott, melyek a szélesebb néprétegek érdekét
szolgálták, nem pusztán a szűk elitét – soha nem ingott meg
igazán. I. e. 49-ben Itália lakosságának nagy többsége nem volt
hajlandó fegyvert fogni Caesar ellen. Szenátori ellenfeleivel
ellentétben benne sokkal kevésbé látták a Köztársaság
ellenségét, akármit is jelentett ez a kifejezés bárkinek. A
temetést követően zavargások törtek ki, az összeesküvők és
támogatóik házát megtámadták. A dictator hűséges hívét,
Helvius Cinnát megölte a csőcselék, mert összetévesztette
Cornelius Cinnával, aki Caesar egyik fő kritikusa volt. Nemcsak
a római polgárok siratták Caesart. Suetoniustól tudjuk, hogy a
temetésen és még néhány rákövetkező éjszakán rengeteg idegen
csatlakozott a siratókhoz a saját kultúrájuk szokásai szerint. Az
egyik legfeltűnőbb közöttük Róma zsidó közössége volt. [22]

Néhány héttel a Caesar ellen elkövetett merénylet után a hozzá

még mindig hű munkatársak egyike szomorúan arra a
következtetésre jutott, hogy ha Caesar „a maga géniuszával se
volt képes megtalálni a helyes utat, akkor ki fogja?” Ugyanez az
ember azt jósolta, hogy Galliában azonnal lázadás fog kitörni,
amint eljut hozzájuk a hír, de ez teljesen alaptalannak bizonyult,
habár abban a feltételezésben igaza lett, hogy nemsokára ismét
ki fog törni a polgárháború. Antonius úgy döntött, fegyvert
ragad az összeesküvők ellen. Octavius, aki a végrendelet
ismeretében hivatalosan Caesar örökbe fogadott a volt, immár
a Caius Julius Caesar Octavianus nevet viselte. Egy tizennyolc
éves ifjúhoz képest gyelemre méltó kezdeményezőkészségről
és határozottságról téve tanúbizonyságot, Caesar veteránjait az
ügye mellé állította, és csakhamar olyan fontos gurává nőtte ki
magát, akit többé nem lehetett gyelmen kívül hagyni. Először
a szenátus nevében Antonius ellen fogott fegyvert, majd
miután helyesen úgy ítélte meg, hogy azonnal félreállítják,
mihelyst megszerzi nekik a diadalt, összeállt Antoniusszal és
Lepidusszal, hogy megalakítsák a második triumvirátust. Az
elkövetkező brutális háborúban nyoma sem volt már Caesar
irgalmasságának, inkább Marius, Cinna és Sulla harcára
emlékeztetett. Három éven belül gyakorlatilag az összeesküvők
mindegyikét legyőzték és megölték, bár gyakran önkezükkel
vetettek véget életüknek. A szenátori és lovagi rendekben
proskripciókkal hajtottak végre tisztogatást, aminek nagysága
még a Sulla által kikényszerített léptéket is meghaladta. Idővel
Lepidust háttérbe szorították, hogy elfeledett száműzöttként
tengesse hátra lévő napjait, míg Antonius és Octavianus
folytatta az elsőbbségért vívott harcot. Utóbbi még csupán
harminckét éves volt, amikor a legyőzött Antonius és Kleopátra
öngyilkos lett, hogy Octavianus egyedül maradjon a római világ
vitathatatlan uralkodója. Róma ismét monarchia lett, bár a
gyűlölt király elnevezést többé nem használták, és ezúttal a
változás tartós maradt. Octavianusból Augustus lett, és sokkal
tehetségesebbnek bizonyult hatalma leplezésében, mint
fogadott apja tette. Részben ez volt a sikerének a titka, de
miután ellenségeit könyörtelenül félreállította, és a
társadalomra még ráerőszakolt több mint egy évtizednyi
vérontást, a római elit belátta, hogy jobb elfogadni az uralmát,
mint folytatni a polgárháborút. [23]
 EPILÓGUS

„Vér, rombolás oly nagy divatba jő; Oly megszokott

lesz minden szörnyű tárgy…” Shakespeare, Julius
Caesar, III. felvonás, I. szín [Vörösmarty Mihály
fordítása]

Caesar már egy olyan Köztársaságba született bele, ahol a

politikai élet időnként vad felbolydulásba torkollt. Élete
folyamán a vérontás intenzitása mindinkább nőtt, a
meggyilkolása csak egy apró szeletét képezi a római történelem
kivételesen viharos időszakának. Hátborzongató s egyben
látványos halált halt, de a történetében szereplő jelentősebb
alakok közül csak nagyon kevesen haltak meg természetes
halállal. A nők általában jobban jártak, bár Kleopátra ebben a
vonatkozásban is kivételt képezett, mint megannyi másban.
Mikor Saturninus híveit lemészárolták, Caesar még csecsemő
volt, mikor a szövetségesi háború kitört, már gyermek, s az
utána tomboló polgárháború idején ért fér vá. A köztük eltelt
időben Sulla és az ellenségei olyan méretű veszteséget okoztak a
római elit soraiban, amilyet a Hannibál ellen vívott háború
legsötétebb napjai óta nem láttak. És még nem volt vége. Nem
sokkal később Lepidus fellázadt Itáliában, de csakhamar
eltiporták, míg Sertorius ijesztő eredményességgel vívott
háborút Hispániában, és csak többévnyi küzdelem árán sikerült
legyőzni. Később jött Catilina, majd Clodius és Milo, s megannyi
kisebb szereplő, akik valamennyien erőszak alkalmazásával
akarták megvalósítani ambícióikat, már jóval azelőtt, hogy
Caesar átlépte volna a Rubicont. Emellett általánosak maradtak
az idegenben vívott háborúk, míg Spartacus döbbenetes kezdeti
sikerei félelmet ébresztettek a társadalomban, mely nagyban
függött a rabszolga-munkaerőtől. Ennek ellenére sokkal több
szenátor és lovag keveredett vitába a rómaiak között, és a
vérontás valószínűleg még nagyobb lett, amikor Antonius és
Octavianus először levadászta az összeesküvőket, majd egymás
ellen fordult.
Caesar egy brutális és veszélyes korban élt. Ez elvileg
mindenkinek nyilvánvaló, bár sokszor hajlamosak vagyunk
megfeledkezni róla, mert ugyanakkor ez egy kivételesen
civilizált korszak volt. Ceasar műve, a Feljegyzések, Cicero
kiterjedt levelezése, beszédei és lozó ai értekezései, valamint
Sallustius történeti munkája és Catullus költészete a latin
nyelvű irodalom legnagyobb művei közé tartoznak. A későbbi
forrásokkal kiegészítve ezekről az évekről sokkal többet tudunk,
mint a Római Köztársaság bármely más korszakáról. Valójában
ma nagyon nehéz a Köztársaság korai szakaszait úgy vizsgálni,
hogy ne raknánk az i. e. I. század górcsöve alá, különösen Cicero
írásait és gondolatait mellőzve. Ezen évek részletes
információgazdagsága, a választásokról és vitákról szóló
mindennapi pletykák és azok aprólékos kitárgyalása – melyek
többnyire szintén Cicerótól származnak – a normalitásnak és a
stabilitásnak olyan illúzióját teremtik meg, ami könnyen
megtéveszthet bennünket. Az erőszak ugyan nem volt mindig
jelen, ám a felszín alatt lappangva mindig fennállt a lehetősége.
A szenátorok közti versengés korlátai már korántsem működtek
olyan jól, A közéleti tevékenység többnyire helyes mederben
folyt, a szenátus és a népgyűlések üléseztek, a bíróságokat
összehívták, ítéletet hoztak, a magistratusok intézték az
ügyeiket, választásokat tartottak. Néha az esküdteket
megvesztegették, esetleg más módszerekkel bírták rá a
véleményük megváltoztatására, vagy a szavazókat
manipulálták, de máskülönben a res publica élete még ha nem is
eszményi, de elfogadható módon zajlott. A szokásos
ügymenetet alkalmanként zavargások, szervezett erőszak és
gyilkosság – vagy még nyíltabban háborúk – szakították meg. A
Köztársaság struktúrája gyelemreméltóan rugalmas volt, és
minden válság után visszatért valamiféle egyértelmű
rendszerhez. Azonban az ilyen kihágások egyike sem volt már
elképzelhetetlen, ahogy az a Gracchusok generációja előtt volt.
Az olyan emberek, mint Marius, Cinna és Sulla megmutatták,
hogy a teljhatalmat igenis meg lehet szerezni erőszakkal, míg
Pompeius pályafutásának korai szakasza bebizonyította, hogy
egy tehetséges hadvezér a saját seregére támaszkodva képes
utat törni a közélet élvonalába, amire korábban soha nem volt
példa.
Caesar generációja lényegében ugyanazokat az ambíciókat
dédelgette, mint a korábbi korok szenátorai, magas posztra,
vagyonra és dicsőségre áhítoztak, hogy erősítsék saját és
családjuk státusát. Az i.  e. II. századtól kezdve a birodalom
bevételei révén még több pénzhez jutottak, és döbbenetes
méreteket öltött a hírnév és népszerűség megvásárlása
emlékművek állításával, szórakoztató rendezvények
rendezésével vagy más módokon. Az i.  e. I. századra sokkal
költségesebb lett a közéleti pályafutás nanszírozása. Másokhoz
hasonlóan Caesar is adósságokba verte magát a karrierje
érdekében, és csak abban bízhatott, hogy jövőbeni sikerei
segítségével majd ki zetheti a hitelezőit. Ha pályája bármelyik
állomásán kudarcot vall, biztos lehetett volna benne, hogy
végérvényesen és visszavonhatatlanul megsemmisül – ezt
támasztja alá a pontifex maximus megválasztásának napján
anyjának küldött üzenete, miszerint vagy győztesként tér haza,
vagy sehogy (lásd: VI. Régi bűnök és új összeesküvések c. fejezet,
11. bek.). Caesar továbbra is nyerésben volt, de mások nem
voltak ilyen szerencsések, elbuktak, és elveszítettek mindent.
Egyeseknek jól ment egy darabig, míg a riválisaik el nem érték
valamelyik bíróságon, hogy nyilvánosan elmarasztalják őket.
Cicero i.  e. 63-ban kivégeztette a volt consul Lentulust, akit
előzőleg már egyszer kizártak a szenátusból, és kezdhette a
karrierjét elölről. Néhány év múlva viszont a szónokot
kényszerítette száműzetésbe Clodius, s csak a politikai
egyensúly eltolódásának köszönhette, hogy később
visszahívták. A közéleti szerep kockázata nagyobb lett, mint
valaha, és csak kevesen érezhették magukat teljes biztonságban
a támadásoktól. Akik kudarcot vallottak, azok tovább
duzzasztották a kétségbeesettek táborát, és hajlandóak voltak
beállni bárki mögé, aki megígérte, hogy visszaszerzi
vagyonukat és rangjukat. Sok ilyen ember csatlakozott
Catilinához, hogy aztán meghaljon. Akik viszont i.  e. 49-ben
Caesar mögé gyűltek, jól jártak, feltéve, ha sikerült túlélniük a
polgárháborút. A korszakra jellemző erőszakosság azt jelentette,
hogy a bukás nem csak politikai és nanciális összeomlással
járt, de egyben halállal is. A közéleti szerep új veszélyeit viszont
a szinte korlátok nélküli siker lehetősége ellensúlyozta. Kevesek
számára ugyan, de nyitva állt a lehetőség, hogy meghajlítsák
vagy áthágják a tisztség betöltésére vonatkozó szabályokat és
konvenciókat, és arra is mód nyílt, hogy példátlanul nagy és
hosszú tartományi parancsnokságot szerezzenek Oly sokan
pro táltak Sulla támogatásából, hogy mindenki számára
egyértelművé vált, hogy a vagyont, illetve a magas hivatalt a
polgárháború megnyerésével is megszerezhetik. Caesar
polgárháborús ellenfelei egy tradicionális Köztársaság
védelemezőiként tetszelegtek, holott a többségük igen jól járt
Sulla győzelmével.
A nagy kockázat és a majdnem korlátlan siker lehetősége
egyaránt fűtötte Caesar generációjának becsvágyát és félelmeit.
Mindannyian szemtanúi lehettek, ahogy egyesek látványosan
magasra jutnak, míg mások elbuknak vagy meghalnak. A
legtöbb embernek sem hajlandósága, sem kedvező esélye nem
volt rá, hogy a pályafutását megfélemlítéssel vagy nyílt
erőszakkal mozdítsa előre, mindamellett senki sem lehetett
biztos benne, hogy a riválisai nem épp ily eszközöket fognak
használni. A szenátorok mindig is hajlottak rá, hogy elhiggyék a
forradalmakról és összeesküvésekről szóló pletykákat. Miután
tényleg kitört a polgárháború, még a semleges álláspont sem
maradt mindig biztonságos opció, amint azt a proskripciók is
mutatták. Minél magasabbra emelkedett valaki, és minél
nagyobb kockázatot vállalt, annál nagyobbat bukhatott, és
annál inkább számíthatott rá, hogy az ellenségei a gyengeség
legkisebb jelére megvadulnak. A késői Köztársaság megannyi
híres alakját nyilvánvalóan elbizakodott becsvágy fűtötte, de
könnyen megfeledkezünk a feszült légkörről, amiben éltek és a
hatalomért küzdöttek. A siker minden egyes lépcsőfokával
egyre nehezebb volt visszafordulni, mert az egyedüli biztonság
a még több sikerben rejlett. Caesar úgy maradt fenn a
történelemben, mint az ember, aki átlépte a Rubicont, és
káoszba taszította a római világot, azzal hazardírozva, hogy
győz, vagy elveszít mindent. Nagy hiba lenne őt másnak látni,
mint az ellenfeleit vagy az i.  e. I. század legtöbb előkelő római
alakját. Ugyanígy oktalanság lenne, ha ennek az eseménynek és
a többi krízisnek a kulcs guráit pusztán racionális
megfontolásból cselekvő alakoknak látnánk. A maguk módján
mind hazardíroztak, és minden bizonnyal valamennyien féltek
a következménytől, és nem bíztak a személyes ellenségeikben. A
katonai diktatúra és a proskripciók szelleme mindig ott lebegett
felettük, ahogy az esetlenül szervezett mészárlások és
kivégzések emléke is. A kompromisszumkészség viszont már
nem igazán fért bele a római elit gondolkodásmódjába. Az ifjú
arisztokratákat arra nevelték, hogy a virtusra törekedjenek,
aminek fontos részét képezte az elszántság, hogy soha ne adják
meg magukat, még a várható vereség esetén se. Az idegenben
viselt háborúk idején ez a mentalitás jól szolgálta a
Köztársaságot, s összezavarta mind Pürrhoszt, mind Hannibált,
akik közül egyik sem értette, miért nem adják meg magukat a
rómaiak, mikor már egyértelműen vereséget szenvedtek. A
polgárháborúk idején pedig garantálta, hogy a belső viszályt
végtelen könyörtelenséggel fogják rendezni. Miután a küzdelem
elkezdődött, mindkét fél tudta, hogy győznek vagy meghalnak.
Kivételes ritkaságnak számított, ha egy római arisztokrata
öngyilkosságot követett el, miután legyőzték egy idegen
háborúban, hiszen az volt a dolguk, hogy addig toborozzanak és
gyűjtsék az erejüket, míg készen nem állnak, hogy sikeresebben
vegyék fel a harcot. A polgárháborúkban a közkatonák általában
számíthattak a könyörületre, de a vezérek nem, ezért nagy
számban lettek öngyilkosok, akár kétségbeesésükben, akár
dacból.
Caesar megpróbált változtatni ezen. I.  e. 49-ben attól tartott,
hogy riválisai kezére kerül, ők pedig attól féltek, hogy egy sereg
élén tér vissza. Elképzelhető, hogy a félelem mindkét fél
esetében alaptalan volt, de attól még nem lett kevésbé valós.
Miután kitört a háború, Caesar az irgalmasságát togtatva
megkegyelmezett legyőzött ellenségeinek, s idővel megengedte
nekik, hogy folytassák pályafutásukat. Politikája számításon
alapult, az volt a szándéka, hogy megnyerje magának a
bizonytalankodókat, ellenfeleit pedig elrettentse attól, hogy
halálukig küzdjenek ellene, de ez nem kisebbítette az ellenfelei
vagy a korábbi győztesek és közötte fennálló kontrasztot.
Miután győzött, azok a Pompeius-pártiak, akiknek
megbocsátott, visszatérhettek a közéletbe, s néhányukkal
igazán jól bánt. Ne felejtsük el, ettől valójában azt remélte, hogy
könnyebben elfogadtatja velük és másokkal a diktatúráját. A
motivációitól függetlenül Caesar viselkedésében volt egy
olyasfajta nagyvonalúság, amivel egyik római sem rendelkezett,
aki hasonló körülmények között került hatalomra.
Hasonlóképpen, míg egész életében azért karolta fel a populáris
ügyeket, hogy támogatókat szerezzen, ugyanakkor számos
intézkedést bevezetett, mely a társadalom szélesebb rétegének
érdekeit szolgálta.
Caesar elszántan tört a csúcs felé. Shakespeare Marcus
Antoniusa azt mondja róla, „a becsvágy ridegebb természetű”
[Jánosházy György fordítása, 1996]. Valójában aligha létezhetett
ridegebb vagy elszántabb ambíció, mint Caesaré. Időnként a
végletekig könyörtelen volt, bár ennek inkább Galliában
mutatta jelét, semmint a polgárháború folyamán. Úgy tűnik,
néhányszor támadtak kétségei, és csak hűvös számítással,
pragmatikus szempontok alapján volt hajlandó atrocitásokat
elrendelni. Indokolatlanul soha nem kegyetlenkedett, és a
diadalt a nagyobb jó érdekében éppúgy használta, mint a saját
előmenetelére. Végül visszaérkeztünk Caesar és a pályafutása
alapvető kétarcúságához, ahonnan elindultunk. Kivételesen
tehetséges személy volt, ugyanakkor korának teremtménye. A
római politika a késői Köztársaság korában kiszámíthatatlan
volt, a politikai szereplők egyre kevésbé tanúsítottak
önfegyelmet. A Köztársaság rendszere többnyire az irányadó
precedensen és a konvención alapult, ám ezek egyre inkább
kezdtek lebomlani, amihez az is hozzájárult, hogy a hatóságok
készséggel elrendelték a törvények átmeneti felfüggesztésével
járó senatus consultum ultimumot. A politikai játékszabályok
megváltoztak, és nehéz lett volna – talán egyenesen lehetetlen –
visszatérni a régi rendszerhez. Caesart az ambíciója, tehetsége,
eltökéltsége és sokat magasztalt jó szerencséje hajtotta előre, a
teljhatalom felé, és megakadályozta, hogy bármikor feladja a
harcot vagy meghátráljon. Ha egy másik, kevésbé zavaros
korban születik, könnyen lehet, hogy a személyisége kevésbé
lenne ennyire megosztó. Lehetett volna egy másik Scipio
Africanus, és félreérthetetlen dicsőséget szerez azzal, hogy
megmenti Rómát egy idegen ellenségtől. (Meglehet, akkor úgy
is végezte volna, ahogy Africanus: megkeseredve, csalódottan,
önként vállalt száműzetésben, miután kitúrták a közéletből.)
Caesar minden hibája ellenére igazi haza és rátermett fér .
Csakhogy ő kirobbantotta és megnyerte a polgárháborút,
dictator lett, és halálra késelték a merénylői. Bármilyen rossz és
jó oldala is volt a ténykedésének, nehéz elképzelni, hogy az élete
ennél drámaibb lehetett volna.

„ÉN MINDIG CAESAR VAGYOK”

– CAESAR A KÜLÖNBÖZŐ KOROKBAN

A hadvezér Caesart minden érában csodálták. Újra felfedezték a

Feljegyzéseket, majd a késő XV. században ismét elkezdték
megjelentetni. Ahogy az elkövetkező évszázadokban a mind
inkább szervezett államok elkezdtek egyre pro bb hadseregeket
felállítani, a hadi tanácsadók gyakran fordultak Caesar írásaihoz
ihletért. A görög és római hadművészet meg gyelése erős
hatást gyakorolt a XVI. és XVII. századi európai hadviselésre
elméletben és gyakorlatban. A viszonylag újonnan felfedezett
Feljegyzések és egyéb ókori szövegek továbbra is jelentős részét
képezik a nyugati országok katonatiszti oktatásának. Napóleon
gyakran mondta, hogy Caesar inspirálta, s a Szent Ilona-
szigeten töltött száműzetése alatt egy kritikai értekezést is írt
Caesar hadjáratairól. A rómaiakkal való versengése
nyilvánvalóan nem csupán a hadvezéri szerepre szorítkozott,
hiszen magát is a történelem nagy alakjainak képére formálva
emelkedett consuli, majd császári rangra a Francia
Köztársaságban, mely már a kezdetektől óriási ihletet merített a
köztársaságkori Rómából. A napóleoni birodalom ikonográ ája
és nyelvezete leplezetlenül római, amit főleg Caesar és örökösei
ösztönöztek. Később III. Napóleon támogatta az első nagyobb
régészeti programot, mely a Caesar galliai hadjárataival
kapcsolatos helyszínek feltárását tűzte ki célul. Caesar csodálata
egyben összekapcsolódott a gallok iránt érzett romantikával – a
francia iskolákban a gyerekeknek még mindig azt tanítják, hogy
„őseikként” tekintsenek ezekre a vaskori törzsekre. A XIX.
században csak erősödött a velük való azonosulás, mert a nagy
rivális és potenciális ellenség Poroszország, azaz a későbbi
Németország lett, amiben visszatükröződik, ahogy Caesar
ábrázolta a gallokat, akiket a Rajna választ el az ellenséges
germánoktól.
Katonai vezetőként Caesar ugyan nagy fokú csodálatnak
örvendett, bár néha kritikus észrevételeket támasztottak vele
szemben, de az államfér úi tevékenységéhez már a kezdetektől
sokkal változatosabban viszonyultak. Octavianus Caesar
örököseként emelkedett hatalomra, s az ő veteránjait és híveit
gyűjtötte maga mögé, hogy bosszút álljon a dictator
meggyilkolásáért. Mivel Caesart isteni rangra emelték, magát
„az isteni Julius a” névvel illette. Meg sem próbált versenyre
kelni fogadott apja irgalmasságával, s noha annak taktikai
tehetségéhez sem ért fel, kivételesen rátermett politikai vezető
volt. Mikor a polgárháborúk véget értek, s már uralmának sem
akadt kihívója, Octavianus-Augustus a teljhatalmát is egészen
másképpen takargatta a nyilvánosság előtt, mint Caesar. Isteni
apjának többé már nem látta oly nagy hasznát, az új rezsim
propagandájában alakja alig köszön vissza. Az olyan szerzők,
mint Livius, látszólag elég bizonytalanul viszonyultak
Caesarhoz és a tetteihez, s nyilván nem is zengtek róla
dicshimnuszokat. Ez talán nem oly meglepő, hiszen a kortársai
is igen nehezen tudtak dűlőre jutni Caesarral kapcsolatban.
Valószínűleg Asinius Pollio elveszett történelmi műve
(Historiae) üthette meg a legkevésbé kritikus hangot Caesarral
szemben. Augustus és utódai idején inkább Cato és bizonyos
mértékben Brutus és Cassius lett a méltatás tárgya, akiket a
Köztársaság nemes védelmezőiként idealizáltak. Lucanus Nero
uralkodása idején írta meg epikus Pharsalia című művét
Pompeius és Caesar küzdelméről, amiben utóbbinak végképp
nem a hős szerepe jutott. Ugyanakkor azt se lehet mondhatni,
hogy a megátalkodott gaz ckót játssza benne; inkább
valamiféle rejtelmes elemi erőként van ábrázolva, semmint hús-
vér emberi lényként. Suetonius még ugyanabban az
évszázadban kezdte el megírni Róma első tizenkét urának
életrajzát, melyek sorát Caesarral nyitja meg. A tizenkét fér
közül egyértelműen Augustust emelte ki mint az eszményi
uralkodóhoz legközelebb állót, de bizonyos tekintetben Caesar
elkülönül a többitől, mert ugyan dictatori posztot töltött be,
nem volt császár vagy princeps abban az értelemben, ahogy
fogadott a gyakorolta az uralmát. Suetonius ugyan kritikus
Caesarral szemben, de részletesen beszámol megannyi sikeréről
is. Sok tekintetben a Caesar megítélésével kapcsolatos
bizonytalanság már eleve a rómaiaknál elkezdődött, akik
csodálták a hódításait, de életének és pályafutásának egyéb
vonatkozásait helytelenítették, és továbbra is inkább egy-két
ellenfelét méltatták.
A bizonytalanság fennmaradt, és rengeteg Caesar-
ábrázolásnak engedett teret az évszázadok folyamán. A
leghíresebb közülük valószínűleg Shakespeare Julius Caesarja. A
darab a címe ellenére inkább Marcus Brutusra koncentrál, és
Caesar viszonylag rövid ideig jelenik meg benne, mielőtt a
harmadik felvonás elején meggyilkolják. Shakespeare Caesarja a
nagyság nyilvánvaló nyomait mutatja, kicsit ugyan fellengzős,
kérkedő és önelégült, de semmiképpen nem zsarnok. Hatalma
és dominanciája a többi karakter viselkedéséből derül ki, halálát
megelőzően és bizonyos vonatkozásokban azt követően.
Shakespeare nem az első drámaíró, aki Caesart választotta műve
tárgyául, és természetesen nem is az utolsó; sokan – többek
között Voltaire – írtak színművet vagy operát az életéről vagy
annak egy részéről. A legnagyobb hangsúlyt talán a
meggyilkolása kapja a benne rejlő dráma miatt, ami után
Kleopátrával folytatott viszonya áll a második helyen, az
egzotikus Kelet és az érzékiség ábrázolásának köszönhetően.
Mindamellett Shaw Caesar és Kleopátra című darabjából ez
utóbbi aspektus szinte teljes egészében hiányzik. Itt már egy
szelídebb, jóságos Caesarról és a királynőhöz fűződő
kapcsolatáról kapunk képet – akit tizenhat éves „gyermekként”
ábrázol az érett nő helyett, aki i.  e. 48-ban volt –, s Caesar
lényegében atyáskodó szerepben tűnik fel. Hozzánk időben
közelebb számos lmalkotás is feldolgozza az életét, melyek
közül talán Rex Hamson alakítása a legemlékezetesebb a
Kleopátrában (1963). [1] Az ő Caesarja inkább a tettek embere,
akit a sokat próbált vezér csöndes, ám határozott tekintélye leng
körül. Valami az éleselméjűségéből is átjön, és a színész
gyakorlott és szabatos előadásában a tehetséges szónok is
erőteljesen visszaköszön. A Kleopátrához fűződő kapcsolatában
viszont több politika érződik, mint szenvedély. A nőt egyébként
a gyönyörű Elizabeth Taylor alakítja, még ha ismereteink
alapján ő alig vagy egyáltalán nem is hasonlít a valódi
királynőhöz. A Jeremy Sisto főszereplésével bemutatott Julius
Caesarnak (2002) köszönhetően televíziós feldolgozás is
napvilágot látott. Ebben ugyancsak egy szimpatikus Caesart
láthatunk, bár az alkotásnak azzal a nem kis problémával kellett
megbirkóznia, hogy a sztorit kénytelen két és fél órába sűríteni.
Crassust meg sem említi, és kronológiailag elég bizonytalan a
cselekményszál, mert például Cato már a szenátusban ül Sulla
diktatúrája idején; de legalább Egyiptom és március idusa
mellett megpróbál némileg átfogóbb képet adni.
Caesar nagy dolgokat vitt véghez élete folyamán, és a kor,
amiben élt, igen eseménydús és jól dokumentált, ezért teljes
pályafutásának feldolgozása regényben éppoly ritkaságszámba
megy, mint celluloidon. Az elmúlt években a leghosszabb és
legrészletesebb verziónak Colleen McCullough Róma urai című
könyvsorozata tekinthető. A hat regényből álló könyvfolyam
mindegyike 700–800 oldalt tesz ki. Ezek aprólékos, élethű
írások, melyek Mariusszal és Sullával indítják a történetet, és
Caesar halálának következményeivel zárják. A szerző alapos
kutatómunkát végzett, és ragaszkodik a valós eseményekhez.
Azonban a könyvek által felölelt időszak és a főszereplők
magánéleti ábrázolása miatt a ránk maradt bizonyítékokban
tátongó lyukakat kényszerűen ktív kitalációkkal kellett
megtöltenie. Egy regényíró nem élhet a történész azon
kényelmes eszközével, hogy kijelentse, bizonyos dolgokat
egyszerűen nem tudunk. Könnyedebb hangvételű – ha másban
nem, méreteiben mindenképp – Conn Iggulden Az uralkodó
című sorozata, melynek kalandos történeteiben Caesar a főhős.
A lendületes történetekben az akción van a hangsúly, és mivel
ez élvez prioritást, a szerző kicsit szabadabban kezeli a tényeket.
McCullough és főleg Iggulden kedvező fényben tünteti fel
Caesart, bár még így is megvillantják könyörtelen vonását. Alan
Massie Caesarja sokkal kritikusabb és komolyabb hangvételű
regény. Főszereplője és mesélője Decimus Brutus, és a sztori
nagy mértékben Shakespeare kiforgatása, melyben Marcus
Brutus inkább egy felfuvalkodott bolondot játszik, semmint
nemes hőst. Caesar nagy ember, de a cinizmusa és a becsvágya
túl nagy hangsúlyt kap. Caesar Steven Saylor Roma sub rosa
(Gordianus) című krimisorozatában is megjelenik néhányszor,
és itt is egy kevésbé szerethető guraként találkozhatunk vele,
aki inkább a Köztársaság önző elpusztítója, s nem hős. A
történetben látható Köztársaság már eleve omladozik és
dülöngél, de ez sem kisebbíti Caesar felelősségét abban, hogy
sietteti a végzetét.
A dráma-, forgatókönyv- és regényírók számára a történelmi
tényekhez való ragaszkodás csak a munka egy részét képezi,
ezeket még a történetmesélés követelményeinek is alá kell
vetni. Egyesek történelmileg hitelesebben alkotnak másoknál,
de ktív művek esetén egy történész részéről észszerűtlen lenne
a bizonyított tényektől való elrugaszkodást túlzott kritikával
illetni (hiszen néha a tények is épp elég problémásak). A szerzők
sokféleképpen ábrázolják Caesart, de ne felejtsük el, hogy az
elmúlt két évszázadban maguk a komoly történészek is számos
módon tálalták a személyiségét, a céljait és a jelentőségét. Ebben
a könyvben én igyekeztem a rendelkezésünkre álló
bizonyítékokra koncentrálni, és megpróbáltam rekonstruálni az
életét. Vannak dolgok, amiket nem tudunk, és valószínűleg soha
nem is fogunk megtudni. A célom az volt, hogy életének
minden egyes fejezetét anélkül mutassam be, hogy az
elkerülhetetlenül rákövetkező eseményekből indultam volna ki.
Személyiségének egyes vonatkozásai, például közéleti és
magánéleti érzései, hite és főleg utolsó éveiben táplált ambíciói
örökre homályban maradnak. Ezekkel kapcsolatban találgatni
ugyan lehet, de attól még nem ismerjük meg azokat, és
mindenki óhatatlanul megteremti a maga Caesarját, adózzon
bár csodálattal vagy megvetéssel iránta – vagy akár a kettő
keverékével. Kétezer év elmúltával a története még mindig
lenyűgöző. Egy dolog azonban biztos – minden bizonnyal nem
ezek lesznek az utolsó szavak, amiket leírnak Caius Julius
Caesarról.
 KRONOLÓGIA

i. e. 753 A hagyomány szerint Romulus megalapítja Rómát.

i. e. 509 Elkergetik Róma utolsó királyát, Tarquinius
Superbust.
i. e. 201 Róma megnyeri a Karthágó ellen vívott második
pun háborút.
i. e. 146 A harmadik pun háború befejezése Karthágó
elpusztításával.
i. e. 133 Tiberius Sempronius Gracchus tribunusi
ténykedése és halála.
i. e. 123– Caius Sempronius Gracchus tribunusi ténykedése
122 és halála.
kb. i. e. 112 Crassus születése.
i. e. 106 Pompeius születése.
i. e. 105 A kimberek és a teutonok Arausiónál elpusztítanak
egy nagy római sereget.
i. e. 102– Marius legyőzi a kimbereket és a teutonokat.
101
kb. i. e. 100 Julius Caesar születése.
i. e. 91–88 A szövetségesi háború, Róma itáliai
szövetségeseinek utolsó, nagy lázadása. A
sociusokat kemény harcok árán sikerül legyőzni.
i. e. 88 Sulla Róma ellen vonul, amikor Marius átveszi tőle
a Mithridatész ellen vívott háború
parancsnokságát.
i. e. 86 Marius halála.
kb. i. e. 85 Caesar apjának halála.
i. e. 84 Caesar feleségül veszi Corneliát.
i. e. 82–79 Sulla diktatúrája.
i. e. 81 Caesar ellenáll Sulla parancsának, hogy váljon el
Corneliától, majd elmenekül. Anyja rokonainak
sorozatos kérésére utólag bocsánatot nyer.
i. e. 80–78 Caesar katonai szolgálatot vállal Asia
provinciában, és Mütilénénél elnyeri a corona
civicát.
i. e. 77 Caesar bírósági tevékenységének kezdete,
sikertelenül vádolja Cnaeus Cornelius Dolabellát.
i. e. 76 Caesar sikertelenül vádolja Caius Antoniust.
i. e. 75 Caesar Rodoszra utazik tanulni, majd kalózok
fogságába esik, akik váltságdíjat követelnek érte.
i. e. 74 Caesar saját kezdeményezésére Asia provinciába
megy, helyi katonákat verbuvál, és visszaveri a
Mithridatész király egyik parancsnoka által
vezetett inváziót vagy rablóportyát.
i. e. 73 Caesar visszatér Rómába, ahol beiktatják a főpapi
testületbe.
i. e. 73–70 A Spartacus vezette rabszolgalázadás.
i. e. 72 Caesart katonai tribunusnak választják, és
vagy 71 valószínűleg Spartacus ellen is harcol.
i. e. 69 Caesart quaestornak választják, és Túlsó-
Hispániában teljesít szolgálatot. Julia nagynénje és
a felesége, Cornelia halála; mindkét nő nyilvános
temetést kap.
i. e. 67 Lex Gabinia: Pompeius különleges parancsnoki
kinevezést kap, hogy tisztítsa meg a Földközi-
tengert a kalózoktól, amit egy rövid, ám jól
szervezett hadjárattal sikeresen teljesít. Caesar
felszólal a törvény mellett. Nagyjából ekkor veszi
feleségül Pompeiát.
i. e. 66 Lex Manilia: Pompeius különleges parancsnoki
kinevezést kap, hogy befejezze a Mithridatész
elleni háborút. Caesar is támogatja a
törvényjavaslatot.
i. e. 65 Caesar aedilis curulisi posztot tölt be Bibulusszal,
aki szóvá teszi, hogy elhomályosítja az ő érdemeit.
Apja tiszteletére gladiátorjátékokat rendez.
i. e. 64 Caesarra bízzák az egyik különleges bíróság
vezetését, amelynek az a célja, hogy teret
biztosítson a Cato által indított pereknek, aki a
Sulla támogatói által vissza nem zetett
köztársasági kölcsönöket vizsgálja.
i. e. 63 Caesart kinevezik a Rabinius ellen indított per
bírájává. A Catilina-féle összeesküvés. Caesart
megválasztják pontifex maximusnak.
i. e. 62 Caesar praetor. Támogatja Metellus Nepos
tribunust, majd ideiglenesen lemond, miután
utóbbi elmenekül. A Bona Dea-botrány miatt
elválik Pompeiától.
i. e. 60–61 Caesart kormányzónak küldik Túlsó-Hispániába.
Megreformálja a provincia közigazgatását, és igen
agresszív büntető hadjáratot folytat. Rómába való
visszatérésekor lemond a diadalmenet
lehetőségéről, hogy indulhasson a választáson a
consuli címért.
i. e. 59 Caesar consul. Az első triumvirátus megalapítása
Caesar, Pompeius és Crassus között. Consultársa,
Bibulus és támogatói, akik közt Cato is ott van,
eltökélten akadályozzák a hatalomgyakorlásban,
ami ismételt zavargásokhoz vezet. Caesar
keresztülviszi a törvényeit, de egyben sebezhetővé
teszi magát a jövőbeni vádemelésekkel szemben.
Pompeius feleségül veszi Caesar lányát, Juliát.
Caesar elveszi Calpurniát.
i. e. 58 Caesar elfoglalja provinciája parancsnoki posztját,
és Bibracténál legyőzi a vándorló helvéteket.
Azután legyőzi a germán Ariovistus királyt.
i. e. 57 Caesar legyőzi a belga törzseket, és megnyeri a
Sambre folyónál vívott csatát.
i. e. 55 Caesar először ver hidat a Rajnán, majd expedíciót
vezet Britanniába.
i. e. 54 Britannia második, s egyben nagyobb léptékű
inváziója. Julia és csecsemőgyermeke halála.
Caesar anyjának, Aureliának a halála.
i. e. 54–53 Az első nagyobb gall felkelés Caesar ellen, ami
Cotta és Sabinus halálához vezet. Caesar másodjára
is hidat ver a Rajnán.
i. e. 53 Crassust Carrhae-nál legyőzik és megölik a Surena
által vezetett pártusok.
i. e. 52 A második nagyobb gall felkelés Vercingetorix
vezetésével. Caesar lerohanja Avaricumot,
Gergoviánál legyőzik, de ostrom alá veszi Alesiát,
és megadásra kényszeríti a gall lázadókat. Clodiust
meggyilkolják Róma mellett. Pompeiust egyedüli
consullá nevezik ki, és engedélyt kap, hogy
katonákat vigyen a városba a rend visszaállítása
érdekében.
i. e. 51 Caesar több hadjáratot is vezet Galliában, ami
Uxellodunum ostromában csúcsosodik ki.
i. e. 51–50 Nő a nyomás, hogy szüntessék meg Caesar
parancsnokságát.
i. e. 49–45 Caesar a Rubicon átlépésével kirobbantja a
polgárháborút. Sebesen elfoglalja Itáliát. Utána
Hispániában legyőzi a Pompeius-pártiakat.
i. e. 48 Caesar rövid ideig dictator, és másodjára consul.
Átkel Hellászba, és Dürrakhionnál feltartóztatják,
de Pharszalosznál legyőzi Pompeiust. Pompeius
Egyiptomba menekül, és meggyilkolják. Caesar
üldözőbe veszi, majd Egyiptomban beavatkozik a
hatalmi harcokba, hogy trónra segítse Kleopátrát.
i. e. 48–47 Az alexandriai háború. Caesar viszonya
Kleopátrával.
i. e. 47 Caesar egy gyors hadjárat során Zela városánál
legyőzi Pharnakész boszporoszi királyt.
i. e. 46 Caesar harmadjára consul, de az év elején
hadjáratot vezet Africa provinciába. Az észak-
afrikai Ruspinánál Caesar majdnem vereséget
szenved Labienustól, de végül Thapszosznál
 legyőzi a Pompeius-párti hadsereget. Cato
öngyilkossága. Caesart dictatornak nevezik ki tíz
évre.
i. e. 45 Caesar negyedik consulsága. A hispániai Mundánál
végső diadalt arat. Egész életére szóló dictatori
címmel jutalmazzák
i. e. 44 Caesart merénylők gyilkolják meg néhány nappal
azelőtt, hogy elindulhatna a dákok és a pártusok
ellen tervezett hadjáratsorozatra. Caesart istennek
nyilvánítják.
i. e. 44–42 A Caesar elleni merénylet tovább szítja a
polgárháborút az összeesküvők és Caesar hívei
közt. Utóbbiakat Marcus Antonius vezeti, később
Caesar unokaöccse és fogadott a, Octavianus is
csatlakozik hozzá.
i. e. 42 A Philippinél vívott ikercsatákban legyőzik Brutust
és Cassiust.
i. e. 31 Octavianus egy tengeri ütközetben Actiumnál
legyőzi Antoniust. Octavianus gyakorlatilag a
Római Birodalom egyeduralkodója lesz.
i. e. 30 Antonius és Kleopátra öngyilkossága.
 SZÓJEGYZÉK

Aedilis: A Róma város mindennapi életéért felelős

magistratusok, akik többek közt a számos, évente
megrendezésre kerülő ünnepség lebonyolításáról
gondoskodtak. Általában a quaestori és praetori hivatal közt
töltötték be; kevesebb aedilis teljesített szolgálatot, mint
praetor, és a poszt nem számított a cursus honorum kötelező
lépcsőfokának.
Aquilifer: Jelvényhordozó, aki a légió hadi jelvényét (aquila)
hordozta, egy karó tetejére rögzített ezüst vagy aranyozott
sasszobrocskát.
Auctoritas: A római szenátorok tekintélye és befolyása. Az
auctoritast a katonai sikerek jelentősen növelték.
Auxilia: A késő köztársaság idején besorozott, polgárjoggal nem
rendelkező katonák, akiket összefoglaló néven
segédcsapatoknak vagy gyalogsági erősítésnek hívtak.
Ballista: Kétkarú, torziós elven működő hajítógép vagy
katapult, amivel nagy pontossággal tudtak nyílvesszőket és
köveket kilőni. Különböző méretekben készítették, és
leggyakrabban ostromnál vetették be.
Bona Dea: A „Jó istennő” tiszteletére évente megrendezett
fesztivál. A rituálékat kizárólag nők ünnepelték, melyeket egy
választott magistratus házában tartottak. I.  e. 62-ben a
szertartásokat Caesar házában tartották, és az ünnepséget
botrány övezte.
Centurio: Fontos tiszti rang a római hadseregben, ami
fennállása során csaknem végig létezett. A centurio eredetileg
 egy nyolcvan embert felvonultató század parancsnoka volt.
Egy légió legmagasabb rangú centuriója a primus pilus volt;
ezt az igen tekintélyes rangot csupán egy évig lehetett
betölteni.
Centuria (század): A római hadsereg alapvető alegysége. A
századot a centurio irányította, és általában nyolcvan
emberből állt.
Cohors: A légió alapvető taktikai egysége, amely hatszor
nyolcvan emberből álló századot foglalt magába, azaz
összesen 480 embert.
Comitia centuriata: Római népgyűlés, amely a legmagasabb
rangú magistratusokat választotta, többek közt a consulokat
és praetorokat is. 193 századnyi szavazócsoportra oszlott,
amelyek tagsága a cenzus (népszámlálás) alkalmával
megadott ingatlanon alapult. A társadalom vagyonosabb
tagjai meglehetősen aránytalanul befolyásolták a választások
kimenetelét. Úgy tartották, felépítése a korai római hadsereg
struktúráján alapult.
Comitia tributa: A teljes római nép népgyűlése, melynek
soraiban patríciusok és plebejusok egyaránt voltak.
Harmincöt szavazó törzsre oszlott, amelyek tagsága a
származáson alapult. Törvényhozásra is jogosult volt, és egy
consul, praetor vagy aedilis curulis elnökölte. Számos hivatal
betöltőjét is ez a törzsi gyűlés választotta meg, többek közt a
quaestort és az aedilis curulist.
Commilito (t.  sz.: commilitones): Bajtárs. A római hadvezérek
gyakran használták ezt a megszólítási formát, amikor a
katonáikhoz beszéltek, különösen a polgárháború idején.
Concilium plebis: A római köznép gyűlése. Törvényhozó és
választó funkciója egyaránt volt; a magistratusok közül
például a néptribunusokat ez a testület választotta meg.
Patríciusok nem vehettek részt benne, nem is látogathatták a
gyűléseit. Az emberek harmincöt törzsben szavaztak,
 amelyek tagsága a származáson alapult. Ezt a népgyűlést a
néptribunusok felügyelték.
Consul: Az évenként megválasztott két consul volt a Római
Köztársaság vezető magistratusa, és a fontos hadjáratokon is
ők voltak a haderő parancsnokai.
Curia: A Curia, azaz a szenátus épülete a Forum Romanum
északi oldalán állt, és a hagyomány szerint az egyik király
építtette. Sulla felújította, de Clodius temetésekor leégett.
Dictatorként Caesar elkezdett egy új curiát építtetni. Amikor
még az épület jó állapotban volt, a szenátust néha máshova
hívták össze bizonyos vitákra.
Cursus honorum: A közéleti pályafutás rendszerére használt
kifejezés. A megválasztható magistratusokkal szemben
támasztott korbeli és egyéb követelmények meglévő
törvényeit Sulla a diktatúrája alatt újrafogalmazta és
megerősítette.
Diadalmenet (triumfus): A sikeres hadvezérnek a szenátus által
megítélt nagy ünnepség, ami Róma főútján, a Via Sacrán
tartott szertartásos felvonulásban nyilvánult meg. A meneten
bemutatták a diadallal járó zsákmányt és foglyokat, végül a
foglyul ejtett ellenséges vezért rituálisan kivégezték. A
parancsnok harci szekéren vonult Jupiter szobraihoz hasonló
öltözékben, miközben egy rabszolga a győzelmét jelképező
babérkoszorút tartott a feje fölé. A rabszolgának az volt a
dolga, hogy a hadvezér fülébe suttogva emlékeztesse, hogy ő
is csak halandó.
Dictator: Rendkívüli zűrzavar idején hat hónapra dictatort
jelöltek ki, amely időszak alatt polgári és katonai
teljhatalommal rendelkezett. A polgárháborúk kései
győztesei, mint Sulla és Julius Caesar, a tisztséget tartósabb
hatalom kiépítésére használták fel.
Equites (e.  sz.: Eques): A „lovagok” a cenzus szerint az
ingatlantulajdonnal rendelkező polgárok legmagasabb
 besorolása. A Gracchusoktól kezdve a bírósági esküdtek
hivatalosabb szerepét is megkapták, amely intézkedés
különösen sok vitának adott alapot.
Fasces (e.  sz.: Fascis): Díszes vesszőnyaláb vagy botköteg,
nagyjából másfél méter hosszú volt, amelynek a közepére egy
fejszét erősítettek. A lictorok hordozták, és egy elöljáró
hatalmának és státuszának szabad szemmel látható jeleként
szolgáltak.
Flamen Dialis: Jupiter ősi papi tisztsége, amelynek viselőjére
számos szigorú tilalom vonatkozott. A amen Dialis és
felesége, a aminica gyakorlatilag egy folyamatos szertartás
alanya volt, ezért tisztán kellett tartaniuk magukat bármiféle
beszennyeződéstől. Az ifjú Caesart is megválasztották a
posztra, de lehet, hogy ténylegesen nem iktatták be.
Forum Romanum: Róma városának politikai és gazdasági szíve,
ami a Capitolinus-, a Palatinus-, a Quirinalis- és a Velia-
dombok közt terült el. A nyilvános gyűléseket gyakran a
Rostra körül tartották, vagy a Forum keleti oldalán.
Törvényalkotáshoz a consilium plebis és a comitia tributa is
a Forumon gyűlt össze általában.
Gladius: A latin szó jelentése: kard. A gladius szó alatt
hagyományosan a gladius hispaniensist értjük, azaz a spanyol
kardot, ami egészen az i.  sz. III. századig volt a szabványos
római oldalfegyver. Kiváló minőségű acélból készült. Ugyan
vágni is lehetett vele, de elsődlegesen döfésre használták.
Imperium: A magistratusok és promagistratusok által
gyakorolt katonai parancsnoksággal járó hatalom, amely
kizárólag a hivatalban töltött időre érvényes.
Kataphrakta: Páncélos lovassági harcos, akinek gyakran a lova
is páncélt viselt. A pártus hadsereg fontos harcosa volt.
Legatus (t.  sz.: Legati): Helyettes főtiszt, aki ráruházott jogkör
révén imperiummal rendelkezett ugyan, de saját jogán nem
 volt hatalma. A legatusokat nem megválasztották, hanem egy
magistratus nevezte ki.
Légió: A kifejezés eredetileg sorozást jelentett. A légiók váltak a
római hadsereg fő egységévé fennállásának nagy részében.
Caesar idején egy légió állománya elméletileg 4800–5000
embert tett ki. Ám egy hadjáraton lévő légió állománya a
gyakorlatban ennél gyakran sokkal kisebb volt.
Lictor: A magistratus hivatali szolgái, akik a fascest hordozták,
ami azt jelképezte, hogy az adott elöljárónak joga van
igazságot szolgáltatni, és halálbüntetést vagy testi fenyítést
kiszabni. Egy consult tizenkét lictor kísért, míg egy dictator
szokásos esetben huszonnégy hivatali szolgával rendelkezett.
Magister equitum: Lovassági parancsnok. A köztársaságkori
dictator parancsnokhelyettese vagy alvezére, aki
hagyományosan a lovasságot vezette, mivel a dictatornak
tilos volt lóra szállnia.
Manipulus: Gyalogos csapat. Két századból állt. A légió alapvető
taktikai egysége volt, míg helyét fel nem váltotta a cohors.
Valószínűleg még Caesar idején is megmaradt valamiféle
ügyintézési és a sereg napi rutinjával – és a gyakorlatozással –
kapcsolatos szerepe.
Néptribunus: Bár a posztjuk nem járt közvetlen katonai
kötelezettséggel, az évente megválasztott tíz néptribunus
bármilyen témában törvénykezhetett. A Köztársaság kései
éveiben rengeteg ambiciózus hadvezér, mint például Marius
és Pompeius, a tribunusokhoz fordult segítségért, hogy egy
fontosabb parancsnoki tisztséget megszerezzen.
Nomenclator: Speciálisan képzett rabszolga, akinek az volt a
feladata, hogy a közeledő polgárok nevét a gazdája fülébe
súgja, lehetőséget adva számára, hogy ismerős barátsággal
köszönthesse őket. Az ilyen rabszolga általában a korteskedő
politikusokat kísérte.
Ovatio (ováció): A diadalmenet egy szerényebb formája. Az
ovatio alkalmával a hadvezér lóháton vonult végig a városon,
nem harci szekéren.
Pilum (t. sz.: pila): A nehézdárda a római legionárius szabványos
felszerelésének részét képezte Róma történetének nagy
részében. Hegyét úgy alakították ki, hogy átüsse az ellenség
pajzsát, a hosszú, vékony szár, aminek a tetején ült, arra
szolgált, hogy el is érjen a pajzs mögött megbúvó emberig.
Pontifex maximus: A tizenöt főpapból álló testület feje, a római
arisztokrácia által kisajátított három főpapi tisztség egyike. A
főpapok határozták meg rengeteg állami fesztivál és esemény
időpontját. A pontifex maximus inkább egyfajta elnökként
funkcionált, semmint vezetőként, mindenesetre a poszt igen
nagy tekintéllyel bírt.
Praetor: Évente választott magistratusok, akik a Köztársaság
nevében a kevésbé fontos provinciákat kormányozták, és a
Róma által vívott kisebb háborúkat vezették.
Praefectus (prefektus): Lovagi hivatalnok széles körű
teendőkkel, amelyek közé a szövetséges vagy
segédcsapatokból álló egységek parancsnoksága is tartozott.
Quaestor: Olyan magistratusok, akiknek főleg pénzügyi
feladatai voltak. Consuli kormányzók helyetteseként is
szolgáltak, és gyakran helyettes parancsnoki tisztséget is
betöltöttek.
Rostra: Szónoki emelvény a Forumon, ahonnan a politikusok az
összegyűlt tömeghez szóltak.
Saepta: A szavazás lebonyolítására használt terület a Campus
Martiuson, ahol a különböző népgyűlések a választásokat
tartották.
Signifer: Az a hadijelvény-hordozó, aki a század jelvényét
(signum) vitte.
Skorpió: Könnyű nyíllövő katapult, amit a római hadsereg
ütközet és ostrom során egyaránt használt.
Spolia opima: A legnagyobb zsákmány. A legmagasabb
megtiszteltetés, amiben egy diadalmenetet tartó hadvezér
részesülhetett, hogy felajánlhatta a spolia opimát a
Capitolinuson álló Jupiter Optimus Maximus templomában.
Csak az érdemelhette ki ezt a jogot, aki egy ellenséges
hadvezért közelharcban megölt, és megszerezte a
fegyverzetét. Mindössze néhány alkalommal ünnepelték.
Subura: A Viminalis- és az Esquilinus-dombok közti völgy,
amely hírhedt volt szűk utcáiról és nyomornegyedeiről.
Caesar is ebben a városrészben lakott, mielőtt pontifex
maximus lett.
Testudo: A híres teknősbéka alakzat, amellyel a római
legionáriusok átfedték hosszú pajzsaikat, hogy védfalat
képezzenek maguk előtt, mellett és fölött. Leginkább
erődítmények megrohamozásakor használták.
Tribuni aerarii: A cenzusban a lovagok rendje alatt jegyzett
társadalmi csoport. Viszonylag keveset tudunk róluk.
Tribunus militum (katonai tribunus): Minden légiónak hat
katonai tribunust választottak vagy neveztek ki. Egyidejűleg
közülük mindig egy pár gyakorolhatta a parancsnokságot.
Vexillum: Négyzet alakú zászló, amit merőlegesen
függesztettek a rúdra. A hadvezér pozícióját jelölte a seregben,
és egy katonái különítmény hordozta. A hadvezéri vexillum
valószínűleg általában vörös volt.
 BIBLIOGRÁFIA

KÖNYVEK

Adcock, E: The Roman Art of War under the Republic (1940)

Astin, A.: Cato the Censor (1978)
Austin, N., & Rankov, B.: Exploratio: Military and Political
Intelligence in the Roman World (1995)
Badian, E.: Roman Imperialism in the Late Republic (1968)
Badian, E.: Publicans and Sinners (1972)
Bishop, M., & Coulston, J.: Roman Military Equipment (1993)
Brunt, P.: Social Con icts in the Roman Republic (1971a)
Brunt, P.: Italian Manpower, 225 BC – AD 14 (1971b)
Calwell, C.: Small Wars (1906)
Connolly, P.: Greece and Rome at War (1981)
Cornell, T.: The Beginnings of Rome (1995)
Cunli e, B.: Greeks, Romans and Barbarians: Spheres of
Interaction (1988)
Davies, R.: Service in the Roman Army (1989)
Delbrück, H.: History of the Art of War. Warfare in Antiquity
(ford.
J. Renfroe) (1975)
Derks, T.: Gods, Temples and Ritual Practices: The Transformation
of Religious Ideas and Values in Roman Gaul (1998)
Dyson, S.: The Creation of the Roman Frontier (1985)
Epstein, D.: Personal Enmity in Roman Politics 218–43 BC (1978)
Erdkamp, P.: Hunger and Sword: Warfare and Food Supply in
Roman Republican Wars 264–30 BC (1998)
Evans, R.: Gaius Marius: A Political Biography (1994)
Feugère, M. (szerk.): (1997), L’ Equipment Militaire et
L'Armement de la République, Journal of Roman Military
Equipment Studies 8.
Fuller, Major General J.: Julius Caesar: Man, Soldier and Tyrant
(1965)
Gabba, E.: The Roman Republic, the Army and the Allies (ford. P.
Cu ) (1976)
Gelzer, M.: Caesar (ford. P. Needham) (1968)
Goldsworthy, A.: The Roman Army at War, 100 BC – AD 200
(1996)
Goldsworthy, A.: In the Name of Rome (2003)
Goudineau, C.: César et la Gaule (1995)
Grainge, G.: The Roman Invasions of Britain (2005)
Grant, M.: Cleopatra (1972)
Green, M.: Dictionary of Celtic Myth and Legend (1992)
Greenhalgh, P.: Pompey: The Roman Alexander (1980)
Grimal, P.: Love in Ancient Rome (ford. A. Train) (1986)
Gruen, E.: The Last Generation of the Roman Republic (1974)
Gwynn, A.: Roman Education: From Cicero to Quintilian (1926)
Hardy, E.: The Catilinarian Conspiracy in its Context: A Re-study
of the Evidence (1924)
Harmand, J.: L'armée et le soldat à Rome de 107 à 50 avant nôtre
ère (1967a)
Harmand, J.: Une Campagne Césarienne: Alésia (1967b)
Harris, W.: War and Imperialism in Republican Rome, 327–70 BC
(1979)
Holmes, T. Rice: Ancient Britain and the Invasions of Julius Caesar
(1907)
Holmes, T. Rice: Caesars Conquest of Gaul (1911)
Holmes, T. Rice: The Roman Republic, 3 (1923)
Holmes, T. Rice: The Roman Republic, Volume 1 (1928)
Hopkins, K.: Conquerors and Slaves (1978)
Keaveney, A.: Sulla: The Last Republican (1982)
Keaveney, A.: Lucullus: A Life (1992)
Keppie, L.: The Making of the Roman Army (1984)
Labisch, A.: Frumentum Commeatusque. Die
Nahrungsmittelversongung der Heere Caesars (1975)
Le Bohec, Y.: The Imperial Roman Army (1994)
Le Gall, J.: La Bataille D'Alésia (2000)
Lintott, A.: Imperium Romanum: Politics and Administration
(1993)
Lintott, A.: The Constitution of the Roman Republic (1999)
Marron, H.: A History of Education in Antiquity (1956)
Max eld, V: The Military Decorations of the Roman Army (1981)
Meier, C.: Caesar (ford. D. McLintock) (1996)
Millar, E: The Crowd in Rome in the Late Republic (1998)
Mitchell, T.: Cicero: The Ascending Years (1979)
Mitchell, T.: Cicero: The Senior Statesman (1991)
Morrison, J. & Coates, J.: Greek and Roman Oared Warships (1996)
Mouritsen, H.: Plebs and Politics in the Late Roman Republic
(2001)
Parker, H.: The Roman Legions (1957)
Porch, D.: Wars of Empire (2000)
Price, S.: Rituals and Power: The Roman Imperial Cult in Asia
Minor (1984)
Rawson, B. (szerk.): The Family in Ancient Rome (1986)
Rawson, B. (szerk.): Marriage, Divorce and Children in Ancient
Rome (1991)
Rawson, B.: Children and Childhood in Roman Italy (2003)
Rice, E.: Cleopatra (1999)
Rickman, G.: The Corn Supply of Ancient Rome (1979)
Rosenstein, N.: Imperatores Victi (1993)
Roth, J.: The Logistics of the Roman Army at War, 264 BC- AD 235
(1999)
Roymans, N.: Tribal Societies in Northern Gaul: an
anthropological perspective, Cingula 12 (1990)
Saddington, D.: The Development of the Roman Auxiliary Forces
from Caesar to Vespasian (1982)
Saller, R.: Personal Patronage in the Early Empire (1982)
Seager, R.: Pompey the Great (2002)
Sherwin-White, A.: The Roman Citizenship (1973)
Spaul, J.: ALA 2(1994)
Stockton, D.: Cicero (1971)
Stockton, D.: The Gracchi (1979)
Syme, R.: The Roman Revolution (1939)
Taylor, L. Ross: Party Politics in the Age of Caesar (1949)
Taylor, L. Ross: Roman Voting Assemblies: From the Hannibalic
War to the Dictatorship of Caesar (1966)
Todd, M.: The Northern Barbarians (1987)
Todd, M.: The Early Germans (1992)
Todd, M.: Roman Britain, 3. kiadás (1999)
Treggiari, S.: Roman Marriage: Iusti Coniuges from the Time of
Cicero to the Time of Ulpian (1991)
Tyrrell, W: A Legal and Historical Commentary to Cicero’s Oratio
Pro Rabirio Perduellionis (1978)
Walbank, E: A Historical Commentary on Polybius, 1. (1970)
Walker, S. & Higgs, P. (szerk.): Cleopatra of Egypt: From History to
Myth (2001)
Walker, S. & Ashton, S. (szerk.): Cleopatra Reassessed (2003)
Ward, A.: Marcus Crassus and the Late Roman Republic (1977)
Watson, G.: The Roman Soldier (1969)
Webster, G.: The Roman Invasion of Britain (1993)
Weinstock, S.: Divus Julius (1971)
Welch K. & Powell, A. (szerk.): Julius Caesar as Artful Reporter:
The War Commentaries as Political Instruments (1998)
Wells, C.: The German Policy of Augustus (1972)
Wells, P.: The Barbarians Speak: How the Conquered Peoples
Shaped the Roman Empire (1999)
Yavetz, Z.: Julius Caesar and his Public Image (1983)

ÚJSÁGCIKKEK, PUBLIKÁCIÓK

Bradley, K. (1986), ‘Wet-nursing at Rome: A Study in Social

Relations’, in B. Rawson (szerk.), The Family in Ancient Rome,
201–229. old.
Braund, D. (1996), ‘River Frontiers in the Environmental
Psychology of the Roman World’, in Kennedy, D. (szerk.), The
Roman Army in the East, Journal of Roman Archaeology
Supplementary Series 18, 43–47. old.
Carson, R. (1957), ‘Caesar and the Monarchy’, Greece and Rome 4,
46–53. old.
Collins, J. (1955), ‘Caesar and the Corruption of Power’, Historia
4, 445–465. old.
Cu , P. (1958), ‘The Terminal Date of Caesar’s Gallic Command’,
Historia 7, 445–471. old.
Hansen, M. (1993), ‘The Battle Exhortation in Ancient
Historiography: Fact or Fiction’, Historia 42, 161–180. old.
Lintott, A. (1990), ‘Electoral Bribery in the Roman Republic’,
Journal of Roman Studies 80, 1–16. old.
Rankov, B. (1996), ‘The Second Punic War at Sea’, in Cornell, T.,
Rankov, B. & Sabin, P. (szerk.), The Second Punic War: A
Reappraisal, 49–57. old.
Rawson, E. (1975), ‘Caesar’s Heritage: Hellenistic Kings and
their Roman Equals’, Journal of Roman Studies 65, 148–159.
old.
Rawson, E. (1976), ‘The Ciceronian Aristocracy and its
Properties’, in Finley, M. (szerk.), Studies in Roman Property,
85–102. old.
Roymans, N. (1983), ‘The North Belgic Tribes in the First
Century BC’, in Brandt, R. & Slofstra, J. (szerk.), Roman and
Native in the Low Countries, British Archaeological Reports 184,
43–69. old.
Salmon, E. (1935), ‘Catiline, Crassus, and Caesar’, American
Journal of Philology 56, 302–316. old.
Salway, B. (1994), ‘What’s in a Name? A Survey of Roman
Onomastic Practice from 700 BC – AD 700’, Journal of Roman
Studies 84, 124–145. old.
Stockton, D. (1975), ‘Quis iustius induit arma’, Historia 24, 222–
259. old.
Syme, R. (1938), ‘The Allegiance of Labienus’, Journal of Roman
Studies 28, 424–440. old.
Taylor, L. Ross (1941), ‘Caesar’s Early Career’, Classical Philology
36, 113–132. old.
Taylor, L. Ross (1957), ‘The Rise of Julius Caesar’, Greece and
Rome 4, 10–18. old.
Taylor, L. Ross (1968), ‘The Dating of Major Legislation and
Elections in Caesar’s First Consulship’, Historia 17, 173–193.
old.
Tchernia, A. (1983), ‘Italian Wine in Gaul at the End of the
Republic’, in Garnsey, R, Hopkins, K. & Whittaker, C. (szerk.),
Trade in the Ancient Economy, 87–104. old.
Treggiari, S. (1991), ‘Divorce Roman Style: How Easy and
Frequent was it?’, in B. Rawson (szerk), Marriage, Divorce and
Children in Ancient Rome, 131–146. old.
Tyrrell, W. (1972) ‘Labienus’ Departure from Caesar in January
49 BC’, Historia 21, 424–440. old.
Yakobson, A. (1992), ‘Petitio et Largitio: Popular Participation in
the Centuriate Assembly of the Late Republic’, Journal of
Roman Studies 82, 32–52. old.
 RÖVIDÍTÉSEK

Ampelius, lib. mem = Lucius Ampelius, Liber memorialis

Appian, BC = Appianosz, A római polgárháborúk
Appian, Bell. Hisp. = Appianosz, A hispán háborúk
Broughton, MRR 2 = Broughton, T., & Patterson, M., The
Magistrates of the Roman Republic, 2. kötet (1951)
Caesar, BC = Caesar, Feljegyzések a polgárháborúról
Caesar, BG = Caesar, Feljegyzések a gall háborúról
CAH2 IX = Crook, J., Lintott, A., & E. Rawson (szerk.), The
Cambridge Ancient History 2. kiadás, IX. kötet: The Last Age of
the Roman Republic, 146–43 BC (1994)
Cicero, ad Att. = Cicero, Levelek Atticushoz
Cicero, ad Fam. = Cicero, Levelek a barátaihoz
Cicero, ad Quintum Fratrem = Cicero, Levelek testvéréhez,
Quintushoz
Cicero, Cat. = Cicero, Catilina-féle perbeszédek
Cicero, de Sen. = Cicero, Az öregségről
Cicero, Verr. = Cicero, Verres-féle perbeszédek
CIL = Corpus Inscriptionum Latinarum
Comp. Nic. = Nikolaosz Damaszkénosz töredék, Történelem
de vir. Ill. = anonymous de viris illustribus
Dio = Cassius Dio, Róma története
Gellius, NA = Aulus Gellius, Attikai éjszakák
ILLRP = Degrassi, A. (szerk.) (1963–1965), Inscriptiones Latinae
Liberae Rei Republicae
ILS = Dessau, H. (1892–1916), Inscriptiones Latinae Selectae
JRS = Journal of Roman Studies
Justin = Justinus, Kivonat
Livy, Pers. = Livius, Periochae
Pliny the Elder, NH = Idősebb Plinius, Naturalis Historia
(Természettudomány)
Pliny the Younger, Epistulae = Ifjabb Plinius, Episztolák
Quintilian = Quintilianus, Szónoklattan
Sallust, Bell. Cat. = Sallustius, Catilina összeesküvése
Serv. = Servius
Strabo, Geog. = Sztrabón, Geógraphika
Valerius Maximus = Valerius Maximus, Emlékezetre méltó tettek
és mondások
Velleius Paterculus = Velleius Paterculus, Róma története
 JEGYZETEK

I CAESAR VILÁGA

1 Velleius Paterculus, Róma története 2. 1. 1

2 Suetonius, Caesar 77.
3  Polübiosz, 6. 11. 1–18. 8, 43. 1–57. 9 a Római Köztársaság
leírása és elemzése: E Walbank, A Historical Commentary on
Polybius, 1 (1970), 663–746. o. A téma friss tárgyalása: A.
Lintott, The Constitution of the Roman Republic (1999).
4  A hadjáratok leírása: A. Goldsworthy, In the Name of Rome
(2003), 126–136. o.
5  Saturninus és Glaucia: Appianosz, BC 1. 28–33, Plutarkhosz,
Marius 28–30.
6 Suetonius, Caesar 77.
7 Valerius Maximus 3. 7. 8.
8 A népesség és a pontos számlálás problémája: N. Purcell, ‘The
City of Rome and the Plebs Urbana in the Late Republic’, in
CAH2 IX, 644–688. o., főleg 648–656., továbbá K. Hopkins,
Conquerors and Slaves (1978), 96–98. o. A római közéletnek
teret adó Forum fontossága: E Millar, The Crowd in Rome in
the Late Republic (1998), főleg 13–48. o.
9  A római terjeszkedés néhány fontosabb értékelése: E. Badian,
Roman Imperialism in the Late Republic (1968), W. Harris,
War and Imperialism in Republican Rome, 327–70 BC
(1979), és Hopkins (1978), főleg 1–98.
10 Lásd: E. Badian, Publicans and Sinners (1972).
11 Lásd: Hopkins (1978), passim.
12  A Gracchusok pályafutása: D. Stockton, The Gracchi (1979).
Főbb források: Plutarkhosz, Tiberius Gracchus és Caius
Gracchus, és Appianosz, BC 1. 8–27; Caius feje: Plutarkhosz,
Caius Gracchus 17.
13  Részletes beszámoló Marius pályafutásáról: R. Evans, Gaius
Marius: A Political Biography (1994).

II CAESAR GYEREKKORA

1 Velleius Paterculus 2. 41. 1.

2 Suetonius, Caesar 1. 3.
3  Általános értekezés a római nevek jelentőségéről: B. Salway,
‘What’s in a Name? A Survey of Roman Onomastic Practice
from 700 BC – AD 700’, JRS 84 (1994), 124–145. o., főleg
124–131.
4 A név eredetének történetei: Historia Augusta, Aelius Verus 2;
Értekezés Caesar családjáról: M. Gelzer, Caesar (1968), 19.
o., C. Meier, Caesar (1996), 51–55. o., és E. Gruen, The Last
Generation of the Roman Republic (1974), 75–76. o.
5 Suetonius Caesar 6. 1; Aeneas és a kétségessége: Livius 1. 3.
6 Plutarkhosz, Tiberius Gracchus 1.
7 Historia Augusta, Aelius Verus 2.
8 B. Rawson, Children and Childhood in Roman Italy (2003), főleg
99–113. o.; az ősök tudása a császármetszésről: 99. o.
hivatkozásokkal. Lásd még ezen írásokat: B. Rawson
(szerk.), Marriage, Divorce and Children in Ancient Rome
(1991).
9  Plutarkhosz, Idősebb Cato 20. 3. A téma részletesebb
tárgyalása: K. Bradley, ‘Wet-nursing at Rome: A Study in
Social Relations’, in B. Rawson, The Family in Ancient Rome
(1986), 201–229. o.
10 Tacitus, Dialogues 28. 6
11 Plutarkhosz, Coriolanus 33–36, Livius 2. 40.
12 Lásd: H. Marrou, A History of Education in Antiquity (1956),
229–291. o., A. Gwynn, Roman Education: From Cicero to
Guintilian (1926), főleg 1–32; Cicero, de Re Publica 4. 3.
13 Cicero, Orator 120.
14  Hasznos értekezés a kliensrendszerről: R. Saller, Personal
Patronage in the Early Empire (1982); a hivatalos dolgaikat
intéző apákat elkísérő úkról: Gellius, NA 1. 23. 4, Plinius,
Episztolék 8. 14. 4–5, az apák jelentősége a hetedik év
betöltése után: Quintilianus 2. 2. 4, és megjegyzések:
Marrou (1956), 231–233. o.
15  Rawson (2003), 153–157. o.; Suetonius, Grammaticis et
rhetoribus 7 Gniphóról; Suetonius Caesar 56. 7 Caesar korai
írásairól.
16 Cicero, Brutus 305, Suetonius, Caesar 55. 2.
17 Plutarkhosz, Caesar 17, Suetonius, Caesar 57, 61.
18 Plutarkhosz, Marius 30, 32.
19  A szövetségesek kérdéséről: E. Gabba, The Roman Republic,
the Army and the Allies (ford. P. Cu ) (1976), P. Brunt, Social
Con icts in the Roman Republic (1971), 101–104. o., A.
Sherwin-White, The Roman Citizenship (1973), 119–149. o.
20  A legbővebb ókori beszámoló a háborúról: Appianosz, BC 1.
34–53, és még: Velleius Paterculus 2. 13. 117. 3; mai
értékelés: E. Gabba, ‘Rome and Italy: The Social War’, CAH2
(1994), 104–128. o.
21 Appianosz, BC 1. 4046, Plutarkhosz, Marius 33, Sulla 6.
22  Sulla pályafutása: A. Keaveney, Sulla: The Last Republican
(1982), 1–63.
23 Plutarkhosz, Marius 34–35, Sulla 7–8, Appianosz BC 1. 55–57,
és Keaveney (1982), 56–77. o.
24 Plutarkhosz, Sulla 9–10, Marius 35–40, Appianosz, BC 1. 57–
59.
25 Appianosz, BC 1. 63–75; Plutarkhosz, Marius 41–46, Sulla 22,
Pompey 3, Velleius Paterculus 2. 20. 1–23. 3, és R. Seager,
Pompey (2002), 25–29. o.

III AZ ELSŐ DICTATOR

1 Plutarkhosz, Sulla 31 (R. Water eld, Plutarkhosz: Roman Lives

(1999), 210. o.)
2  A Liberalia-fesztivál jelentősége: Ovidius, Fasti 3. 771–788; a
Juventasnak szóló áldozat: Halikarnasszoszi Dionüszosz 4.
15. 5; a toga virilis felöltésének ceremóniája: B. Rawson,
Children and Childhood in Roman Italy (2003), 142–144. o.
3 Suetonius, Caesar 1. 1; Caesar apjának hirtelen halála: Plinius,
Naturalis Historia 7. 181; a toga virilis felöltése: H. Marrou,
A History of Education in Antiquity (1956), 233. o., A.
Gwynn, Roman Education: From Cicero to Quintilian (1926),
16 és B. Rawson, ‘The Roman Family, B. Rawson (szerk.),
The Family in Ancient Rome (1986), 1–57. o., 41.
4 A amen Dialis korlátozásai: Gellius, NA 10. 15.
5  Velleius Paterculus, 2. 22. 2, Appianosz, BC 1. 74. Merula és
Caesar jelölése a aminátusra: L. Ross Taylor, ‘Caesar’s
Early Career’, Classical Philology 36 (1941), 113–132. o.,
főleg 114–116. o.
6  A confarreatio: S. Treggiari, Roman Marriage: Iusti Coniuges
from the Time of Cicero to the Time of Ulpian (1991), 21–24;
far neve és a vele való kapcsolat: Gaius 1. 112, Plinius, NH
18. 10, Festus 78L; a szertartások: Servius, Ad G. 1. 31.
7 Velleius Paterculus 2. 22. 2 állítása szerint Caesar amen Dialis
lett, de Suetonius kijelenti, hogy csak „jelölt” volt a
tisztségre (destinatus), Suetonius, Caesar 1. 1. Lásd M.
Gelzer, Caesar (1968), 19–21. o. és Taylor (1941), 115–116.
o. Tacitus, Annals 3. 58 és Dio 54. 36. 1 mindkettő
 határozottan állítja, hogy Merula volt az utolsó amen
Dialis.
8  Hasznos értekezés ezekről az évekről: CAH2 IX (1994), 173–
187. o.; Cicero és mentorai Viselkedése ezekben az években:
T. Mitchell, Cicero: The Ascending Years (1979), 81–92. o.
9 Appianosz, BC 1. 76–77.
10 Plutarkhosz, Sulla 2 a megjelenéséről, és hogy nem nyerte el
a praetori posztot 5, a sírfeliratáról 38; általánosságban: A.
Keaveney, Sulla: The Last Republican (1982). Az
egyheréjűségről: Arrius Menander Bk. 1 On Military A airs.
Keaveney (1982), 11. o. a trágár katonadalról, ahonnan a
sztori eredhetett.
11 Sulla szerencséjéről: Keaveney (1982), 40–41. o.
12 Appianosz, BC 1. 78–80, Plutarkhosz, Pompeius 5.
13 A polgárháborúról: Keaveney (1982), 129–147. o.
14 Plutarkhosz, Sulla 27–32, Appianosz, BC 1. 81–96.
15 Plutarkhosz, Sulla 31.
16  A proskripcióról: Keaveney (1982), 148–168. o., Appianosz,
BC 1. 95, Velleius Paterculus 2. 28. 3–4, és Plutarkhosz,
Sulla 31, amiben az albanusi birtok is szerepel.
17  Keaveney (1982), 160–203. o. Ofella kivégzése: Plutarkhosz,
Sulla 33.
18 Taylor (1941), 116. o.
19  Lásd Suetonius, Caesar 1. 1–3, Plutarkhosz, Caesar 1, és L.
Ross Taylor, ‘The Rise of Julius Caesar’, Greece and Rome 4
(1957), 10–18. o., főleg 11–12, és Taylor (1941), 116. o.
20 Suetonius, Caesar 74.
21 Suetonius, Caesar 1.
22 Plutarkhosz, Sulla 1. 104, Suetonius, Caesar 77.
23 Keaveney (1982), 204–213. o.

IV AZ IFJÚ CAESAR
1 Cicero, Brutus 290
2  Suetonius leírása Caesarról: Caesar 45. 1; Plutarkhosz
megjegyzései: Caesar 17; Caesar furcsa öltözködése és Sulla
megjegyzései: Suetonius, Caesar 45. 3.
3 Suetonius, Caesar 45. 2.
4  Cicero háza: Velleius Paterculus 2. 14, és E. Rawson, ‘The
Ciceronian Aristocracy and its properties’, M. I. Finley
(szerk.), Studies in Roman Property (1976), 85–102. o., főleg
86; a suburabeli zsinagóga: Corpus Inscriptionum
Judaicarum 2. 380.
5 Velleius Paterculus 2. 14. 3.
6 Suetonius, Caesar 46–47.
7 Suetonius, Caesar 2.
8  Lásd: L. Ross Taylor, ‘The rise of Julius Caesar’, Greece and
Rome 4 (1957), 10–18. o., és M. Gelzer, Caesar (1968), 22. o.
A corona civica: Gellius, NA 5. 6. 13–14, Plinius, NH 16. 12–
13, és kitárgyalása: V. Max eld, The Military Decorations of
the Roman Army (1981), 70–74., 119–120. o.
9 Suetonius, Caesar 2 és 49. 1–4, 52. 3.
10  Plutarkhosz, Marius 13–14, Polübiosz 6. 37; a censor Cato:
Plutarkhosz, Idősebb Cato 17.
11 Suetonius, Caesar 22 és 49. 1–4.
12  Caesar nyilvános esküje; Dio 43. 20. 4; Catullus 54, vö.:
Suetonius, Caesar 73.
13 Catóról: Plutarkhosz, Idősebb Cato 24; Plutarkhosz, Crassus 5;
a germánokról: Caesar, BG 6. 21. Értekezés a római
viselkedésről: P. Grimai, Love in Ancient Rome (ford.: A.
Train) (1986).
14 Suetonius, Caesar 3.
15 Catullus 10; Cicero, Verr. 1. 40.
16 Cicero, Brutus 317.
17 Lásd Suetonius, Caesar 4. 1, 55, Velleius Paterculus 2. 93. 3,
és Gelzer (1968), 22–3. o.; a provinciabeli adminisztráció
 általánosságban: A. Lintott’s Imperium Romanum: Politics
and Administration (1993); Caesar magas
hanghordozásáról: Suetonius, Caesar 55. 2.
18 Plutarkhosz, Caesar 4.
19 Cicero, Brutus 316.
20  A kalózproblémáról: Appianosz, Mithridatic Wars 91–93,
Plutarkhosz, Pompeius 24–5; Caesar fogva tartásáról:
Suetonius, Caesar 4. 2, Plutarkhosz, Caesar 2.
21 Plutarkhosz, Caesar 2
22 A kalózok torkának elmetszéséről: Suetonius, Caesar 74.
23 Suetonius, Caesar 4. 2.
24  L. Ross Taylor, ‘Caesar’s Early Career’, Classical Philology 36
(1941), 113–132. o., főleg 117–118. o.
25  A Rómába való hazaútról: Velleius Paterculus 2. 93. 2; a
perről: E. Gruen, The Last Generation of the Roman Republic
(1974), 528. o.; Cicero megjegyzése: Suetonius, Caesar 49.
3.
26  Taylor (1941), 120–122. o.; a rabszolgafelkelésről:
Plutarkhosz, Crassus 8–11, Appianosz, BC 1. 116–121.
27 Crassus és Sulla: Plutarkhosz, Crassus 6.
28 Suetonius, Caesar 5.

V A JELÖLT

1 Plutarkhosz, Caesar 5.
2  Julia születéséről: M. Gelzer, Caesar (1968), 21. o., C. Meier,
Caesar (1996), 105. o., és P. Grimai, Love in Ancient Rome
(1986), 222. o.
3 Grimal (1986), 112–115. o.
4  Praecia és Lucullus története: Plutarkhosz, Lucullus 6. 2–4;
Cethegus befolyása: Cicero, Brutus 178; Pompeius,
Geminius és Flora története: Plutarkhosz, Pompeius 2.
5 Kütherisz: Cicero, ad Fam. 9. 26; Cicero ad Att. 10. 10; Servius,
E10; de vir. III. 82. 2. Cicero ellenszenve kitudódik:
Philippicák 2. 58, 69, 77.
6 Suetonius, Caesar 47, 50. 1–52.
7  Suetonius, Caesar 50. 2, Plutarkhosz, Caesar 46, 62, Brutus 5,
Cicero, ad Att. 15. 11; lásd még: R. Syme, The Roman
Revolution (1939), 23–24, 116. o.; Lucullus válása Servilia
nővérétől, Serviliától: Plutarkhosz, Lucullus 38.
8  Grimai (1986), 226–237. o., S. Treggiari, Roman Marriage
(1991), főleg 105–106, 232–238, 253–261, 264, 270–275
és 299–319. o.
9 Sallust, Bell Cat. 25.
10 Plutarkhosz, Pompeius 55
11  Sertorius pályafutásának elemzése: A. Goldsworthy, In the
Name of Rome (2003), 137–151. o.
12  Sulla törvénykezése: A. Keaveney, Sulla: The Last Republican
(1982), 169–189. o.
13  Az „ifjú hóhér”: Valerius Maximus 6. 2. 8; Brutus apjának
meggyilkolása: Plutarkhosz, Brutus 4; Pompeius korai
pályafutása: R. Seager, Pompey the Great (2002), 20–39. o.
14  A katonai kudarc hatása egy fér pályafutására nézve: N.
Rosenstein, Imperatores Victi (1993), passim.
15  Pompeius és a cenzorok: Plutarkhosz, Pompey 22; Crassus
dőzsölése: Plutarkhosz, Crassus 2. 2, 12. 3; Comp. Nic.
Crassus 1. 4; A. Ward, Marcus Crassus and the Late Roman
Republic (1977), 101–2. o.
16 Suetonius, Caesar 5, Gellius, NA 13. 3. 5; a feltételezés, hogy
nagyobb szerepe lehetett az i. e. 70. év eseményeiben: Ward
(1977), 105–111. o.
17 A választások bemutatása: L. Ross Taylor, Party Politics in the
Age of Caesar (1949), főleg 50–75. o., és Roman Voting
Assemblies: From the Hannibalic War to the Dictatorship of
Caesar (1966), főleg 78–106. o., A. Lintott, ‘Electoral
 Bribery in the Roman Republic’, JRS 80 (1990), 1–16. o., F.
Millar, The Crowd in Rome in the Late Republic (1998), H.
Mouritsen, Plebs and Politics in the Late Roman Republic
(2001), főleg pp. 63–89, A. Yakobson, ‘Petitio et Largitio:
Popular Participation in the Centuriate Assembly of the
Late Republic’, JRS 82 (1992), 32–52. o.; sírfeliratok: ILS
8205–8207.
18 Lásd: Taylor (1966), 78–83. o., A. Lintott, The Constitution of
the Roman Republic (1999), 43–49. o.
19 A quaestorságról: Lintott (1999), 133–137. o.; a corona civica
nyerteseinek bekerülése a szenátusba: L. Ross Taylor, ‘The
Rise of Caesar’, Greece and Rome 4 (1957), 10–18. o., főleg
12–13. o.
20 Polübiosz, 6. 54. 1–2.
21  Suetonius, Caesar 6. 1, Plutarkhosz, Caesar 5; Cicero
nyilvános és személyes kapcsolata Máriusszal: T. Mitchell,
Cicero: The Ascending Years (1979), 45–51. o.
22  Hispán háború 42, Suetonius, Caesar 7. 1–2, Velleius
Patérculus 2. 43. 4, és Gelzer észrevételei (1968), 32. o.;
reakciója Nagy Sándor mellszobra láttán és a nyugtalanító
álma: Plutarkhosz, Caesar 11, Suetonius, Caesar 7. 1–2, és
Dio 37. 52. 2; Cicero visszatérése a quaestori posztjáról: pro
Planco 64–66.
23 Suetonius, Caesar 8.
24 Suetonius, Caesar 6. 2, Plutarkhosz, Caesar 5; a nászünnepély
kitárgyalása: S. Treggiari, Roman Marriage (1991), 161–
180. o.
25 Dio 36. 20. 1–36, Plutarkhosz, Pompeius 25–26; a Lex Gabinia
részletes elemzése: P. Greenhalgh, Pompey: The Roman
Alexander (1980), 72–90. o.
26  Caesar támogatja a Lex Gabiniát: Plutarkhosz, Pompeius 25,
és T. Rice Holmes, The Roman Republic, 1 (1928), 170–173.
 o.; a kalózok elleni hadjárat: Appianosz, A Mithridatész-féle
háborúk 91 – 93, Plutarkhosz, Pompeius 26–28.
27  Lucullus pályafutása: A. Keaveney, Lucullus: A Life (1992),
főleg 75–128. o. a keleti hadjáratairól; leváltása:
Plutarkhosz, Pompeius 30–31, Lucullus 36.
28  Dio 36. 43. 2–3 Caesar támogatásáról; pro Lege Manilia,
Cicero Lex Manilia melletti beszéde fennmaradt.
29  Plutarkhosz, Caesar 5–6, Suetonius, Caesar 10–11, Velleius
Paterculus 2. 43. 4; az aedilisi posztról: Lintott (1999),
129–133. o.; Caesar pályafutásáról: Gelzer (1968), 37–39.
o., L. Ross Taylor, ‘Caesar’s Early Career’, Classical Philology
36 (1941), 113— 132. o., főleg 125–131 és (1957), 14–15. o.
30 Suetonius, Caesar 10. 1.
31 Dio 37. 8. 1–2, Plinius, NH 33. 53.
32 Plutarkhosz, Caesar 5.
33  Plutarkhosz, Caesar 6, Suetonius, Caesar 11, Velleius
Paterculus 2. 43. 3–4, továbbá: R. Evans, Gaius Marius: A
Political Biography (1994), 4. o., aki vitatja, hogy az
emlékművek eredetiek lettek volna, inkább csak
másolatok.

VI ÖSSZEESKÜVÉS

1 Sallust, Bell. Cat. 12. 1–2.

2 Dio 36. 44. 3–5, Cicero, pro Sulla 14–17, Sallust, Bell. Cat. 18.
3  Lásd: Suetonius, Caesar 9, Sallust, Bell. Cat. 17–19. Értekezés
az „első Catilina-féle összeesküvésről”: E. Salmon, ‘Catiline,
Crassus, and Caesar’, American Journal of Philology 56
(1935), 302–316. o., főleg 302–306. o.; E. Hardy, The
Catilinarian Conspiracy in its Context: A Re-study of the
Evidence (1924), 12–20. o.; T. Rice Holmes, The Roman
 Republic, 1 (1928), 234–235. o.; D. Stockton, Cicero (1971),
77–78. o.; és M. Gelzer, Caesar (1968) 38–39. o.
4  Crassus és Pompeius küzdelméről: A. Ward, Marcus Crassus
and the Late Roman Republic (1977), 128–168. o.; Rice
Holmes (1928), 221–283. o., főleg 242–24. o. Pompeius
uralkodói kilátásairól: Velleius Paterculus 2. 40. 2–3,
Plutarkhosz, Pompeius 43, Dio 37. 20. 5–6
5  Lásd: Plutarkhosz, Crassus 2–3, és Ward (1977), 46–57. o.; a
Licinia-incidens: Plutarkhosz, Crassus 1, szkeptikus
észrevételek: Ward (1977), 74–75. o.
6 Cicero, Brutus 233.
7  Plutarkhosz, Crassus 3, Cicero, de O ciis 1. 25, Sallust, Bell.
Cat. 48. 5–7. A „széna van a szarván” megjegyzés, és a
lehetséges szójáték: Ward (1977), 78. o.
8  Plutarkhosz, Crassus 13, Suetonius, Caesar 11, Dio 37. 9. 3–4;
Ward (1977), 128–135. o., Gelzer (1968), 39–41. o.
9  Plutarkhosz, Ifjabb Cato 16–18, Suetonius, Caesar 11, Dio 37.
10. 1–3.
10  Suetonius, Caesar 74. Catilináról: Asconius 84C; Ofelláról:
Plutarkhosz, Sulla 33.
11  Sallust, Bell. Cat. 5, 14–17, Plutarkhosz, Cicero 10, Ward
(1977), 136 és 145. o., Rice Holmes (1928), 241. o.,
Stockton (1971), 79–81, 97, 100. o.
12  Idősebb Catóról lásd Plutarkhosz, Idősebb Cato és A. Astin,
Cato the Censor (1978). Catóról lásd Plutarkhosz, Cato the
Younger, főleg 1, 5–7, 9, 24–25.
13 Lásd: Stockton (1971), főleg 71–81, E. Rawson, Cicero (1975),
T. Mitchell, Cicero: The Ascending Years (1979), főleg a 93. és
az azt követő oldalak. A felirat, ami egy bizonyos Lucius
Sergiust említ, és általában Catilinával azonosítják,
Pompeiusról Strabo írása: ILS 8888/ILLRP 515.
14 Kitűnő értekezés ezekről az évekről: T. Wiseman, ‘The Senate
and the Populares, 69–60 BC’, in CAH2 IX (1994), 327–367.
 o.; Rullus földtörvény-javaslatáról: Gelzer (1968), 42–45. o.,
Stockton (1971), 84–91. o., Rice Holmes (1928), 242–249.
o., Ward (1977), 152–162. o.
15 Pisóról: Sallust, Bell. Cat. 49. 2, Cicero, pro Flacco 98; Jubáról:
Suetonius, Caesar 71.
16 Pompeius kitüntetéseiről: Dio 37. 21. 4. Labienus eredetéről:
R. Syme, ‘The Allegiance of Labienus’, JRS 28 (1938), 424–
440. o.
17  A perduellióról lásd a per Dio 37. 26. 1–28. 4, Suetonius,
Caesar 12, Cicero, Pro Rabirio perduellionis, W Tyrrell, A
Legal and Historical Commentary to Cicero's Oratio Pro
Rabirio Perduellionis (1978); anonymous, de viribus
illustribus tartalmazza azt a részt, hogy Rabirius állítólag
Saturninus fejével hencegett.
18  Lásd: L. Ross Taylor, Roman Voting Assemblies: From the
Hannibalic War to the Dictatorship of Caesar (1966), 16. o.
19  A pontifex maximus megválasztása: Suetonius, Caesar 13,
Plutarkhosz, Caesar 7, Dio 37. 37. 1–3, Velleius Paterculus
2. 43. 3.
20  Hasznos értekezés a Regiáról és történetéről: T. Cornell, The
Beginnings of Rome (1995), 239–241. o.
21  Sallust, Bell. Cat. 23–24, Cicero, pro Murena 51–58, Dio 37.
29. 1–30. 1, Plutarkhosz, Ifjabb Cato 21. 2–6.
22 Sallust, Bell. Cat. 22. 1–4, 26. 1–31. 3.
23  Sallust, Bell. Cat. 31. 4–48. 2, Rice Holmes (1928), 259–272.
o., Stockton (1971), 84–109. o.

VII BOTRÁNY

1 Cicero, In Catilinam 3. 1–2

2 Idézet a Catilinával való korteskedésről, Cicero, ad Att. 1. 2.
3 Cicero, In Catilinam 2. 22
4 Plutarkhosz, Caesar 4. 4
5 Sallust, Bell. Cat. 48. 5.
6 Sallust, Bell. Cat. 48. 9; Plutarkhosz, Crassus 13.
7 Cicero, pro Murena, és Plutarkhosz, Ifjabb Cato 21. 3–6.
8 Sallust, Bell. Cat. 49. 1–4, Plutarkhosz, Crassus 13, és Cicero 20.
Lásd még: D. Stockton, Cicero (1971), 18–19. o.
9 Sallust, Bell. Cat. 44–47, Plutarkhosz, Cicero 19, Dio 37. 34. 1–
4, Appianosz, BC 2. 4–5.
10  A vitáról általánosságban: Sallust, Bell. Cat. 50. 3–53. 1;
Catilina utolsó megjelenése a szenátusban: Cicero, Cat. 1.
16.
11 Appius Claudius Caecusról: Cicero, de Sen. 16, Brutus 61.
12 Sallust, Bell. Cat. 51. 1–3.
13 Sallust, Bell. Cat. 51. 33.
14 Sallust, Bell. Cat. 51. 20.
15 Caesar beszéde: Sallust, Bell. Cat. 51.
16  Értekezés Caesar nézeteiről: Gelzer (1968), 50–52. o., és C.
Meier, Caesar (1996), 170–172. o.
17  Lásd: Plutarkhosz, Cicero 20–21, Caesar 7–8, Suetonius,
Caesar 14, és Appianosz, BC 2. 5.
18 Cicero, Cat. 4. 3
19  Caesarról: Cicero, Cat. 4. 9–10, Crassusról: 4. 10, a szörnyű
jelenetekről: 4. 12.
20 Sallust, Bell. Cat. 52. 12.
21 Sallust, Bell. Cat. 52. 17–18, 24–25.
22  Plutarkhosz, Brutus 5 és Ifjabb Cato 24. 1–2; Cicero válasza
Brutus vitáról szóló verziójára: Cicero, adAtt. 12. 21. 1.
23 Sallust, Bell. Cat. 55. 1–6, Plutarkhosz, Cicero 22 és Caesar 8,
Dio 37. 36. 1–4, Ampelius, lib. mem. 31; Sallustius már
korábban fenyegetve érzi Caesart: Bell. Cat. 49. 4.
24 Cicero, ad Fam. 5. 2. 7–8.
25 Suetonius, Caesar 15, Dio 37. 44. 1–3.
26 Dio 37. 43. 1–4, Plutarkhosz, Ifjabb Cato 26. 1–29. 2.
27 Suetonius, Caesar 16.
28 Catilina haláláról: Sallust, Bell. Cat. 60. 7, 61. 4; a besúgókról:
Suetonius, Caesar 17.
29 Plutarkhosz, Caesar 9–10.
30  Cicero, ad Att. 1. 12. 3, 1. 13. 3, Suetonius, Caesar 74. 2,
Plutarkhosz, Caesar 10.
A válásról általánosságban: S. Treggiari, Roman Marriage (1991),
435–482. o. és ‘Divorce Roman Style: How Easy and
Frequent Was It?’ B. Rawson (szerk.), Marriage, Divorce and
Children in Ancient Rome (1991), 131–146. o.
31 Lásd: Cicero, ad Att. 1. 13. 3, és Catulus: Cicero, ad Att. 1. 16,
Dio 37. 50. 3–4.
32  Plutarkhosz, Caesar 11, Suetonius, Caesar 18, Cicero, Pro
Balbo 28.
33  Lásd: Suetonius, Caesar 18, Appianosz, Bell. Hisp. 102,
Plutarkhosz, Caesar 12, Dio 37. 52. 1–53. 4. Elemzés a
hispániai helyzetről és Caesar hadjáratáról: S. Dyson, The
Creation of the Roman Frontier (1985), 235–236. o.
34 Hispán háború 42. 2–3, Cicero, pro Balbo 19, 23, 28, 63 és 43;
utalás az emberáldozatra: Strabo, Geog. 3. 5. 3 and Rice
Holmes The Roman Republic, 1 (1928), 302–8. o.
35 Plutarkhosz, Caesar 11.

VIII CONSUL

1 Sallust, Bell. Cat. 54. 4.

2 Cicero, ad Att. 2. 5.
3  Plinius, NH 7. 97, Plutarkhosz, Pompeius 45, Dio 37. 21. 1–4,
Appianosz, Mithridatész-féle háborúk, 116–117.
4  A keleti háborúkról: P. Greenhalgh, Pompey: The Roman
Alexander (1980), és A. Goldsworthy, In the Name of Rome
(2003), 7. fej., főleg 164–179. o.
5  Plutarkhosz, Pompeius 42–46, Ifjabb Cato 30, Velleius
Paterculus 2. 40. 3; R. Seager, Pompey the Great (2002), 75–
76. o.; Crassusról: Plutarkhosz, Pompeius 43, és A. Ward,
Marcus Crassus and the Late Roman Republic (1977), 193–
199. o.
6 Cicero, ad Att. 1. 13; lásd még: ad Att. 1. 14 Crassusról.
7 Cicero, ad Att. 1. 13, 12; Seager (2002), 77–79. o.
8 Cicero, ad Att. 1. 12, Plutarkhosz, Pompeius 42, Ifjabb Cato 30.
1–5, Suetonius, Caesar 50. 1; Cicero próbálkozása Metellus
Celer kiengesztelésére i. e. 62-ben: Cicero, ad Fam. 5. 1, 2.
9  Dio 37. 49. 1–4, Plutarkhosz, Pompeius 44, Ifjabb Cato 30. 5,
Cicero, ad Att. 1. 18, 19. 10 Cicero, ad Att. 2. 1.
11  Horace, Odes 2. 1. 1; ezeknek az éveknek jó áttekintése: P.
Wiseman, ‘The Senate and the Populares, 69–60 BC’, CAH2
IX (1994), 327–367. o., főleg 358–367. o.
12  Cicero, ad Att. 2. 1, és 1. 17, az i.  e. 61. decemberi
megbeszélés egy lehetséges szövetségről Caesar és
Lucceius között: M. Gelzer, Caesar (1968), 60. o., 1. lábj.,
érthetően megmagyarázza Suetonius szavait, melyek szó
szerint azt mutatják, hogy Caesar levélben vált el
Pompeiától.
13 Appianosz, BC 2. 8, Plutarkhosz, Ifjabb Cato 31. 2–3, Dio 37.
54. 1–2.
14 Suetonius, Caesar 19. 2; a consulok készenlétben tartásának
eszközéről: Seager (2002), 84. o.; a személyes
gyűlölködésről és ellenségeskedésről: D. Epstein, Personal
Enmity in Roman Politics 218–43 BC (1978).
15  Lásd: L. Ross Taylor, Roman Voting Assemblies: From the
Hannibalic War to the Dictatorship of Caesar (1966), főleg
84–106. o.
16 Lásd: Taylor (1966), 54–55. o., H. Mouritsen, Plebs and Party
Politics in the Late Roman Republic (2001), 27–32. o.; Róma
akkori népességéről: N. Purcell, ‘The City of Rome and the
 plebs urbana in the Late Republic’, in CAH2 IX (1994), 644–
688. o.
17 Suetonius, Caesar 19. 1; Cicero, ad Att. 1. 1; az itáliai szavazás
jelentőségéről: L. Ross Taylor, Party Politics in the Age of
Caesar (1949), 57–59. o.
18 Cicero, ad Att. 2. 3.
19 Suetonius, Caesar 19.
20  Suetonius, Caesar 19. 2, Dio 37. 56–58, Appianosz, BC 2. 9;
lásd még: Seager (2002), 82–85. o., Ward (1977), 210–216.
o., Gelzer (1968), 67–69. o., C. Meier, Caesar (1996), 182–
189. o.
21 Plutarkhosz, Caesar 13, Pompeius 47; az eskükről: Livius, Pers.
103, Appianosz, BC 2. 9, és Plinius, Episztolék 10. 96; egy
olyan esetről, amikor két ellenfél ugyanannak a jelöltnek
korteskedik: Cicero, ad Att. 2. 1.
22 Suetonius, Caesar 20. 1, vö.: Plutarkhosz, Ifjabb Cato 23. 3.
23  Dio 38. 1. 1–7, Suetonius, Caesar 20. 1; az adott év
kronológiájáról: L. Ross Taylor, ‘The Dating of Major
Legislation and Elections in Caesar’s First Consulship’,
Historia 17 (1968), 173–193. o.; lásd még: Gelzer (1968),
71–74. o., Meier (1996), 207–213. o., Seager (2002), 86–87.
o.; az öt „belső” megbízottról: Cicero, ad Att. 2. 7.
24  Dio 38. 2. 1–3. 3 Suetonius, Caesar 20. 4 némileg eltérő
verziót mutat be, ami Cato letartóztatását későbbre datálja
az adott évben. Plutarkhosz, Ifjabb Cato 33. 1–2 is későbbre
teszi az incidenst; Petreius katonai tapasztalatáról: Sallust,
Bell. Cat. 59. 6.
25 Dio 38. 4. 1–3.
26  Dio 38. 4. 4–5. 5, Plutarkhosz, Pompeius 47; a szavazás
időpontjáról: Taylor (1968), 179–181. o.
27  Dio 38. 6. 1–3, Plutarkhosz, Ifjabb Cato 32. 2; lásd: Taylor
(1969), 179. o. Bibulus szándékairól.
28  Dio 38. 6. 4–7. 2, Appianosz, BC 2. 11, Plutarkhosz, Ifjabb
Cato 32. 2–6, Suetonius, Caesar 20. 1.
29 Suetonius, Caesar 20. 2, Dio 38. 8. 2; lásd még: Taylor (1968),
177–179. o.
30  Suetonius, Caesar 20. 3–4, 54. 3, Dio 38. 7. 4–6, Cicero, In
Vatinium 29, 38; lásd: Gelzer (1968), 75–6. o., Seager
(2002), 88. o.; Vatinius jellemének bemutatásáról:
Cicerónak írt levelei, ad Fam. 5. 9, 10 és 10A; Caesar
törvényéről, ami a kormányzókat szabályozza: T. Rice
Holmes, The Roman Republic, 1 (1928), 319. o., és Cicero,
pro Sestio 64, 135, In Pisonem 16, 37, In Vatiniutn 12, 29, ad
Att. 5. 10. 2.
31 Suetonius, Caesar 21, 50. 1–2, a gyöngyök iránti rajongásáról:
47, Plutarkhosz, Pompeius 47–48, Caesar 14, Dio 38. 9. 1.
32 Dio 38. 7. 3, Suetonius, Caesar 20. 3, Cicero, ad Att. 2. 15, 16,
17 és 18.
33 Dio 38. 12. 1–3, Cicero, de Domo 41, ad Att. 8. 3, de provinciis
consularibus 42, Suetonius, Caesar 20. 4, Plutarkhosz,
Caesar 14; lásd még: Gelzer (1968), 76–78. o.
34 Cicero, ad Att. 2. 9.
35 Cicero, ad Att. 2. 16 és 17; C. Catóról: ad Quintum Fratrem 1.
2. 5.
36 Cicero, ad Aft. 2. 19.
37 Cicero, ad Att. 2. 21, 22 és 23.
38 Cicero, ad Att. 2. 24.
39  Cicero, ad Att. 2. 24, In Vatinium 24–26, pro Sestio 132, Dio
38. 9. 2–10. 1, Suetonius, Caesar 20. 5, Appianosz, BC 2. 12–
13, Plutarkhosz, Lucullus 42. 7–8; Caesarról mint az
események fő mozgatójáról: Rice Holmes (1928), 323–324.
o. és Gelzer (1968), 90–92. o., Meier (1996), 221. o.;
Clodiusról: Seager (2002), 98–99. o.; Pompeius
részvételéről: Ward (1977), 236–241. o., Gruen, The Last
Generation of the Roman Republic (1974), 95–96. o.; egy
 alaposabb értelmezés és annak elmagyarázása, hogy
valóban összeesküvésről lehetett szó: D. Stockton, Cicero
(1971), 183–186. o.
40  Suetonius, Caesar 23, 73, Scholia Bobiensia Ciceróról, pro
Sestio 40 és In Vatinium 15. 41 Suetonius, Caesar 22. 2;
Cicero polgárháborús félelmeiről: ad Att. 2. 20, 21 and 22.

IX GALLIA

1 Plinius, NH 7. 92.
2 Hirtius előszava a BG 8-hoz.
3 Plinius, NH 7. 92, Appianosz, BC 2. 150.
4 Theophanészról: Cicero, pro Archia 24; Caesar korai műveiről:
Suetonius, Caesar 56. 5–7; a Feljegyzésekről
általánosságban: K. Welch & A. Powell (szerk.), Julius
Caesar as Artful Reporter:The War Commentaries as Political
Instruments (1998).
5 Cicero, Brutus 262.
6 „Egy orátornak tartózkodnia kell…”: Gellius, NA 1. 10. 4; lásd
még: L. Hall, ‘Ratio and Romanitas in the Bellum Gallicum’,
Welch & Powell (1998), 11–43. o., főleg 23. o.
7  A Feljegyzések dátumozásáról: M. Gelzer, Caesar (1968), 170–
172. o., C. Meier, Caesar (1996), 254–264. o.; az éves
publikálás fontosságáról: Welch & Powell (1998), és főleg P.
Wiseman cikke, ‘Ihe Publication of the De Bello Gallico} 1–
9. o., és T. Rice Holmes, Caesars Conquest of Gaul (1911),
202–209. o. lásd még: Hirtius, BG 8 előszó és Suetonius,
Caesar 56. 3–4.
8 Cicero, de Finibus 5. 52; lásd még: Wiseman (1998), főleg 4–7.
o.
9 Suetonius, Caesar 56. 4.
10 Cicero, de provinciis consularibus 3. 5, ad Quintum Fratrem 2.
14–16, 3. 1–9.
11  Labienusról: R. Syme, ‘The Allegiance of Labienus’, JRS 28
(1938), 113–128. o., főleg 120. o. és W. Tyrrell, ‘Labienus’
Departure from Caesar in January 49 BC’, Historia 21
(1972), 424–440. o.
12  Cotta könyvéről: Cicero, ad Att. 13. 44. 3, vö.: Athenaeus
273b és Hall (1998), 11–43. o., főleg 25. o.; Caesar
legatusainak személyazonosságáról: Broughton, MRR 2,
197–199. o.
13  Caesar, BG 1. 39; Cicero, ad Att. 2. 18. 3, 19. 5, de provinciis
consularibus 41; E. Gruen, The Last Generation of the Roman
Republic (1974), 112–116. o.
14 Caesar légióiról: H. Parker, The Roman Legions (1957), 47–71.
o., főleg 55–56. o. Az akkori hadseregről: E Adcock, The
Roman Art of War under the Republic (1940), P. Brunt,
Italian Manpower, 225 BC–AD 14 (1971), P. Connolly, Greece
and Rome at War (1981), M. Feugère (szerk.), L’Équipment
Militaire et EArmèment delà République. JRMES 8 (1997), E.
Gabba, The Roman Republic, the Army and the Allies (1976),
L. Keppie, The Making of the Roman Army (1984), Y. Le
Bohec, The Imperial Roman Army (1994), J. Harmand,
Uarmée et le soldat à Rome de 107 à 50 avant nôtre ère
(1967).
15  A kérdés tárgyalása további hivatkozásokkal: A.
Goldsworthy. The Roman Army at War, 100 BC-AD 200
(1996), 31–32. o.
16 A felszerelésekről: Goldsworthy (1996), 83–84., 209–219. o.,
M. Bishop & J. Coulston, Roman Military Equipment (1993),
Connolly (1981), and Feugère (1997).
17 Lásd: D. Saddington, The Development of the Roman Auxiliary
Forces from Caesar to Vespasian (1982); Caesar, BC 1. 39 a
lovas és gyalogos segédcsapatok létszámáról.
18  A kérdés tárgyalása: C. Goudineau, César et la Gaule (1995),
130–148. o.
19  Caesar, BG 1. 1, 6. 11–20; a gall társadalom alapos
bemutatása: N. Roymans, Tribal Societies in Northern Gaul:
An Anthropological Perspective, Cingula 12 (1990), főleg 17–
47. o., és B. Cunli e, Greeks, Romans and Barbarians: Spheres
of Interaction (1988), főleg 38–58. és 80–105. o.
20 Lásd: M. Todd, The Northern Barbarians (1987), 11–13. o., The
Early Germans (1992), 8–13. o., C. M. Wells, The German
Policy of Augustus (1972), 14–31. o., újabb keletű, hasznos
értekezés: P. Wells, The Barbarians Speak: How the
Conquered Peoples Shaped the Roman Empire (1999).
21  Domitius Ahenobarbusról: Suetonius, Nero 2; egy rabszolga
elcserélése egy amforáért: Diodorus Siculus 5. 26. 3–4; a
gallok és a rómaiak kapcsolatáról és Gallia Transalpina
történetéről: S. Dyson, The Creation of the Roman Frontier
(1985), 126–173. o.; a borkereskedelemről: Cunli e (1988),
59–105. o., főleg 74. o., és Roymans (1990), 147–167. o. és
A. Tchernia, ‘Italian Wine in Gaul at the End of the
Republic’, P. Garnsey, K. Hopkins & C. Whittaker (szerk.),
Trade in the Ancient Economy (1983), 87–104. o.
22  Wells (1999), 49–78. o., Cunli e (1988), 48–49, 86–87, 96–
97, 132–134. o., Dyson (1985), 137–139. o., 154, és C.
Goudineau (1995), 141–143. o.
23  A római emberáldozásról: Plinius, NH 30. 12–13; a
fejvadászásról: Polübiosz 3. 67, Livius 10. 26, 23. 24,
Diodorus Siculus 5. 29. 2–5, M. Green, Dictionary of Celtic
Myth and Legend (1992), 116–118. o.; a germán
emberáldozásról: Todd (1992), 112–115. o.
24 Strabo, Geog. 4. 4. 5
25  Caesar, BG 6. 15, vö.: Strabo, Geog. 4. 4. 2; Ribemont-sur-
Ancre-ről: T. Derks, Gods, Temples and Ritual Practices: The
 Transformation of Religious Ideas and Values in Roman Gaul
(1998), 48, 234–5. o.
26 Caesar, BG 1. 18, 31–33; lásd még: Dyson (1985), 169–17. o.,
Cunli e (1988), 94, 118. 0.
27  A germán seregek részletesebb bemutatása: Goldsworthy
(1996), 53–60. o.
28 Dyson (1985), 168–171. o.; Caesar, BG 1. 36, 40, 44, Cicero, ad
Att. 1. 19, 20.

X VÁNDORLÓK ÉS ZSOLDOSOK: AZ ELSŐ HADJÁRATOK, i. e. 58

1 Cicero, ad Att. 1. 19.

2 Caesar, BG 1. 6–7, Plutarkhosz, Caesar 17.
3 Caesar, BG 1. 2.
4  Caesar, BG 1. 2–3, 18, vö.: C. Goudineau, César et la Gaule
(1995), 136–137.
5 Caesar, BG 1. 4, Plinius, NH 2. 170 feljegyzi a római követek és
egy suebus király találkozását, aki valószínűleg Ariovistus
volt; lásd még: S. Dyson, The Creation of the Roman Frontier
(1985), 169–170. 172. o., B. Cunli e, Greeks, Romans and
Barbarians: Spheres of Interaction (1988), 114–117. o.
6  Lásd: T. Rice Holmes, Caesars Conquest of Gaul (1911) 218–
224. o., és H. Delbrück, History of the Art of War, 1. kötet:
Warfare in Antiquity (1975), 459–478. o.
7 Caesar, BG 6. 11; a szándékról, hogy a provinciák határán élő
törzsek szövetségesek legyenek: Dyson (1985), 170–173. o.
8 Caesar, BG 1. 5–6; a Balkánról: Goudineau (1995), 130–148. o.;
a helvét menetoszlopok számáról és méretéről: Holmes
(1911), 239–240. o., Delbrück (1975), 460–463. o.
9 Caesar, BG 1. 7–8, vö.: Appianosz, Mithridatész-féle háborúk 99,
Plutarkhosz, Crassus 10.
10 Caesar, BG 1. 8.
11 Caesar, BG 1. 10.
12  Caesar, BG 1. 10–11, Cicero, de provinciis consularibus 28,
Suetonius, Caesar 24; L. Keppie, The Making of the Roman
Army (1984), 98. o.
13  Caesar, BG 1. 11, 16; a római sereg hadtáp-utánpótlásáról,
beleértve a rabszolgák és a tábori személyzet létszámát: P.
Erdkamp, Hunger and Sword: Warfare and Food Supply in
Roman Republican Wars 264–30 BC (1998), J. Roth, The
Logistics of the Roman Army at War, 264 BC-AD 235 (1999),
A. Labisch, Frumentum Commeatusque. Die
Nahrungsmittelversongung der Heere Caesars (1975), és A.
Goldsworthy, The Roman Army at War, 100 BC – AD 200
(1996), 287–296. o.
14 Caesar, BG 1. 12.
15 Caesar, BG 1. 13.
16 Caesar, BG 1. 13–14.
17 Caesar, BG 1. 15–16.
18 Caesar, BG 1. 16–20, vö.: Goudineau (1995), 138. o.
19  Lásd: Arrian, Alexander 3. 10. 1–4 az éjszakai támadás
veszélyeiről és nehézségeiről.
20  Caesar, BG 1. 21–22; erről a hadműveletről: Goldsworthy
(1996), 128–130. o.
21 Caesar, BG 1. 23.
22 Sallust, Bell. Cat. 59, Plutarkhosz, Crassus 11. 6; a parancsnok
szerepéről a csata előtt és azt követően: Goldsworthy
(1996), 131–163. o.; a csatát megelőző szónoklatokról: M.
Hansen, ‘The Battle Exhortation in Ancient
Historiography: Fact or Fiction, Historia 42 (1993), 161–
180. o.
23  A csatáról: Caesar, BG 1. 24–26; az adott időszakra jellemző
csatákról: Goldsworthy (1996), 171–247. o.
24 Caesar, BG 26–29.
25 Caesar, BG 1. 30–33.
26 Caesar, BG 1. 34–37.
27 Caesar, BG 1. 39.
28 Dio 38. 35. 2.
29 Caesar, BG 1. 40.
30 Caesar, BG 1. 39–41.
31  Caesar, BG 1. 41, vö.: Plutarkhosz, Sulla 5 a hírnévről, amit
annak köszönhetett, hogy az első olyan római magistratus
volt, aki pártus követet fogadott.
32 Caesar, BG 1. 42–46.
33 Caesar, BG 1. 46–47.
34  Caesar, BG 1. 48, vö.: Tacitus, Germania 6; a germán
seregekről: Goldsworthy (1996), 42–53. o.
35 Caesar, BG 1. 49.
36  A germán asszonyokról, akik bátorították harcos férjüket:
Tacitus, Germania 7–8.
37  Caesar, BG 1. 51–54; lásd: Frontinus, Strategemata 2. 6. 3
arról, hogy hagyták a germánokat elmenekülni.
38 Caesar, BG 1. 54.

XI „A GALL NÉPEK LEGBÁTRABBIKA”: A BELGÁK, i. e. 57

1 Caesar, BG 2. 15.
2 Strabo, Geog. 4. 4. 2
3  A bátor centuriók kinevezéséről: Caesar, BG 6. 40; Suetonius,
Caesar 65. 1; a centuriók hadvezetési stílusáról és súlyos
veszteségeikről: A. Goldsworthy, The Roman Army at War,
100 BC – AD 200 (1996), 257–8. o., vö.: Caesar, BG 7. 51, BC
3. 99; a feltűnő vitézségért folytatott küzdelemről és az
ezzel járó előléptetés vagy jutalom kiérdemléséről: BG 5.
44, 7. 47, 50, BC 3. 91.
4 A gyors menetkész állapotról és a higgadt fegyelmezettségről:
Suetonius, Caesar 65, 67; Marius parancsnoki stílusáról: A.
 Goldsworthy, In the Name of Rome (2003), 113–136. o.
(vagy 2004-es kiad., 127–153. o.).
5 Plutarkhosz, Caesar 17
6 Lásd: Suetonius, Caesar 67. 2 a commilitonesről és a berakásos
fegyverekről; lásd még: Polübiosz 6. 39 és Goldsworthy
(1996), 264–282. o. az egyéni bátorságról.
7  Pompeius Trogusról: Justin, 43. 5. 12; a lóhátról leveleket
diktáló Caesarról: Plutarkhosz, Caesar 17; a kérelmezők
fogadásáról Gallia Cisalpinában télen, Plutarkhosz, Caesar
20.
8  Valerius Metóról: Plutarkhosz, Caesar 17; az étkezés
előkészületeiről: Suetonius, Caesar 48; Catullus, 29.
9 Catullus, 57
10 Suetonius, Caesar 73.
11  Suetonius, Caesar 51; Tacitus, Histories 4. 55; a Mamurrát
támadó egyéb versek: Catullus, 41, 43.
12  Caesar, BG 2. 1; Pompeius hadjáratainak összefoglalója:
Goldsworthy (2003), 169–179. o. (vagy 2004-es kiad., 190–
201. o.).
13  Lásd: N. Roymans, Tribal Societies in Northern Gaul: An
Anthropological Perspective, Cingula 12 (1990), 11–15. o.,
vö.: Tacitus, Germania 28, Caesar, BG 2. 4, 15, 5. 12; a
kimberekkel szembeni ellenállásról: BG 2. 4, és az
atuatucusok tőlük való származásáról, 2. 29.
14  Caesar, BG 2. 2–5; a létszámokról: T. Rice Holmes, Caesars
Conquest of Gaul (1911), 71. o., és L. Rawlings, ‘Caesar's
Portrayal of Gauls as Warriors’, K. Welch & A. Powell, Julius
Caesar as Artful Reporter: The War Commentaries as Political
Instruments (1998), 171–192. o., főleg 175. o., és 13. lábj. A
Caesar által említett számok igen alapos elemzéséről: H.
Delbrück, History of the Art of War, 1. kötet: Warfare in
Antiquity (1975), 488–494. o. Delbrück úgy vélte, hogy a
barbárok jelentősen jobb harcosok voltak a civilizált
 rómaiakhoz képest, aminek köszönhetően következetesen
csökkenti a haderejük létszámát, míg a Caesar seregéét
növeli.
15 Caesar, BG 2. 5–7.
16 A szárnyakat árkokkal védő Sulláról: Frontinus, Strategemata
2. 3. 17.
17 Caesar, BG 2. 8–11.
18 Caesar, BG 2. 11–13.
19 Caesar, BG 2. 13–15.
20 Caesar, BG 2. 16–18, vö.: 28 a csatában részt vevő nerviusok
létszámáról.
21  A helyszín lehetséges jelentőségéről: Rawlings (1998), 176–
177. o.; a maubeuge-i helyszín lehetőségéről: Rice Holmes
(1911), 76. o.
22  Caesar, BG 2. 19; vö.: Rice Holmes (1911), 77. o. Napóleon
megjegyzéseiről; a menettáborokról: Goldsworthy (1996),
111–113. 0.
23 Caesar, BG 2. 20; a csaták halasztásáról: Goldsworthy (1996),
143–145. o.
24 Caesar, BG 2. 20–24.
25 Caesar, BG 2. 25.
26 Lásd: Goldsworthy (1996), 154–163. o., főleg 160–161. o., és
(2003), 155, 176, 195 (vagy 2004-es kiad. 175, 198, 219.
o.); a csata természetéről: Goldsworthy (1996), 191–227. 0.
27 Caesar, BG 2. 27–28.
28 Caesar, BG 2. 29–32.
29 Caesar, BG 2. 33; arról, hogy nem engedte a katonáinak, hogy
sötétedés után a városban dúljanak: BC 1. 21, 2. 12, Afrikai
háború 3; a rituális áldozatokról: BG 6. 17, Suetonius,
Caesar 54. 2.
30 Caesar, BG 2. 35, Dio 39. 25. 1–2, vö.: M. Gelzer, Caesar (1968),
116–118. o.
 XII POLITIKA ÉS HÁBORÚ: A LUCÁI TALÁLKOZÓ

1 Cicero, ad Quintum Fratrem 2. 3. 3–4.

2 Cicero, de provinciis consularibus 25.
3  Publius és Claudia az első pun háborúban: Livius, Pers. 19,
Cicero, de natura deorum 2. 7, Florus 1. 19. 29, Suetonius,
Tiberius 2. 3, Gellius, NA 10. 6.
4  Plutarkhosz, Lucullus 34, 38, Cicero, pro Milone 73; a család
helyzetéről: E. Gruen, The Last Generation of the Roman
Republic (1974), 97–100. o.; Lesbia személyazonosságáról:
Apuleius, Apologia 10.
5 Dio 38. 12–13, lásd még: M. Gelzer, Caesar (1968), 96–99. o., G.
Rickman, The Corn Supply of Ancient Rome (1979), 104–
119. o.
6  Plutarkhosz, Cicero 30–32, Ifabb Cato 34–40, lásd még: D.
Stockton, Cicero (1971), 167–193. o., R. Seager, Pompey the
Great (2002), 101–103. o.
7 Plutarkhosz, Cicero 33–34, Seager (2002), 103–109.
8  Cicero, pro Sestio 71, de provinciis consularibus 43, In Pisonem
80, ad Fam. 1. 9. 9; Pompeiusról és az egyiptomi
parancsnokságról: főleg Cicero, ad Fam. 1. 1–9; lásd még:
Seager (2002), 107–109. o., Gelzer (1968), 117–119. o.
9 Cicero, ad Quintum Fratrem 2. 3. 2.
10  Ahenobarbusról: Cicero, ad Att. 4. 8b; a campaniai földről:
Ciceró, ad Quintum Fratrem 2. 1. 1, 6. 1, ad Fam. 1. 9. 8.
11 Suetonius, Caesar 24. 1.
12  Appianosz, BC 2. 17, Plutarkhosz, Pompeius 50, Caesar 21,
Crassus 14; lásd még: Gelzer (1968), 120–124. o., Seager
(2002), 110–119. o., C. Meier Caesar (1996), 270–273, A.
Ward, Marcus Crassus and the Late Roman Republic (1977),
262–288. o.
13 Cicero, ad Fam. 1. 9. 8–10, ad Quintum Fratrem 2. 7. 2; Clodia
és vérei vérfertőző viszonyáról: pro Caelio 32.
14 Cicero, de provinciis consularibus 32–33.
15 Plutarkhosz, Crassus 15, Pompeius 51–52, Ifjabb Cato 41–42,
Dio 39. 27. 1–32. 3; Seager (2002), 120–122. o.
16 „Egész Gallia békés”: Caesar, BG 3. 7, Galba az Alpokban: 3. 1–
6, Crassusról: 2. 34, 3. 7.
17 Caesar, BG 3. 8–11.
18  Caesar, BG 3. 11–16; vö.: Gelzer (2002), 126. o., és Meier
(1996), 274–275. o., ahol kifejtik, hogy Caesar tisztjei nem
követek voltak.
19  Sabinusról: Caesar, BG 3. 17–19; Crassusról: 3. 20–26,
Caesarról és a morinusokról: 3. 27–28.

XIII „A VÍZEN TÚL”: A BRIT ÉS GERMÁN EXPEDÍCIÓK, i. e. 55–

54

1 Cicero, ad Att. 4. 18.

2 Tacitus, Agricola 13.
3 Caesar, BG 4. 20, Suetonius, Caesar 47, Plutarkhosz, Caesar 23.
4 Caesar, BG 4. 1–4, Plutarkhosz, Caesar 22; az incidens részletes
tárgyalása: A. Powell, ‘Julius Caesar and the Presentation of
Massacre’, K. Welch & A. Powell (szerk.), Julius Caesar as
Artful Reporter: The War Commentaries as Political
Instruments (1998), 111–137. 0.
5 Lásd: Powell (1998), főleg 124–129. o.; a határvidékre áramló
népeket feltartóztató Rómáról: S. Dyson, The Creation of the
Roman Frontier (1985), főleg 172–173. o.
6  Caesar, BG 4. 5–7; i.  e. 52-ben arra utalt, hogy vonakodik a
biztonságát a törzsi vezérekre bízni: BG 7. 6.
7 Caesar, BG 4. 7–9.
8  Caesar, BG 4. 11–12; vö.: 4. 2 a nyergen gúnyolódó
germánokról; a kis méretű germán lovakról: 7. 65, Tacitus,
Germania 6.
9 Caesar, BG 4. 13–14.
10 Caesar, BG 4. 14–15.
11 Caesar, BG 4. 14–16.
12 Plutarkhosz, Ifjabb Cato 51. 1–2
13 Suetonius, Caesar 24. 3, és M. Gelzer, Caesar (1968), 130–132.
o., C. Meiér, Caesar (1996), 282–284. o.
14 Plutarkhosz, Ifjabb Cato 51. 2
15  Cato támadásáról: Powell (1998), 123, 127–128. o., Gelzer
(1968), 131–132. o.
16 Caesar, BG 4. 16–18, vö.: T. Rice Holmes, Caesar’s Conquest of
Gaul (1911), 100. o.
17 Caesar, BG 4. 18–19.
18  Caesar, BG 4. 20, 22. Caesar expedícióinak általános
bemutatása és szerepük Britannia későbbi római
meghódításának összefüggésében: G. Webster, The Roman
Invasion of Britain, mód. kiad. (1993), 43–40. o., és M. Todd,
Roman Britain, 3. kiad. (1999), 4–22. o. A legrészletesebb
leírása: T. Rice Holmes, Ancient Britain and the Invasions of
Julius Caesar (1907). Lásd még G. Grainge kiváló elemzését,
The Roman Invasions of Britain (2005), főleg 83–109. o. Egy
ilyen jellegű tanulmány esetében lehetetlen pontot tenni
az összes élénk vita végére, amelyek Caesar expedíciónak
számtalan részletét érintik.
19 Caesar, BG 4. 20–21; lásd: N. Austin & B. Rankov, Exploratio:
Military and Political Intelligence in the Roman World
(1995), 13. o., akik vitatják, hogy Caesar képtelen volt több
információt feltárni, aminek alátámasztásául idézik:
Polübiosz 3. 48.
Britannia kikötőiről és az Európával való kereskedésről: B.
Cunli e, Greeks, Romans and Barbarians (1988), 145–149.
o.; a partszakasz elemzése: Grainge (2005), 17–42, 105–
107. o.
20  Caesar, BG 4. 23–24; Dover mint a kikötés lehetséges helye:
Grainge (2005), 101–105. o.
21 Caesar, BG 4. 25.
22 Caesar, BG 4. 25–26.
23  Caesar, BG 4. 27–30; „…megalapoztuk a békét”: 4. 28; lásd
még: Grainge (2005), 107–109. o.
24 Caesar, BG 4. 33.
25 Caesar, BG 4. 32–35.
26 Caesar, BG 4. 36–38.
27 Caesar, BG 4. 38, Dio 39. 53. 1–2.
28 Caesar, BG 5. 1–7.
29 Caesar, BG 5. 5, 8.
30 Caesar, BG 5. 9.
31 Caesar, BG 5. 10–11; lásd még: Grainge (2005), 105–106. o.
32 Caesar, BG 5. 11, 15–16.
33 Caesar, BG 5. 17–22.
34  Caesar, BG 5. 22–23. 1. sz. 16-ban egy római alakulat
Germániában kelt tengerre, elsodródott a tervezett
iránytól, és Britanniában ért partot. A katonák hajmeresztő
dolgokat meséltek a lakóiról. Lásd: Tacitus, Annales 2. 24.
35  Cicero, ad Att. 4. 17; izgatottan számol be a vérétől,
Quintustól kapott levélről, melyben a britanniai
hadműveletekről tudósítja: ad Quintum Fratrem 2. 16. 4.

XIV LÁZADÁS, SZERENCSÉTLENSÉG ÉS BOSSZÚ

1 Caesar, BG 5. 33.
2  Plutarkhosz, Pompeius 53, Suetonius, Caesar 26. 1, Vellieus
Paterculus 2. 47. 2, Dio 39. 64.
3  Plutarkhosz, Caesar 23; Trebonius törvényéről: Velleius
Paterculus 2. 46. 2, Plutarkhosz, Crassus 15, Dio 39. 33. 2;
 Pompeius helyzetéről az adott időszakban: R. Seager,
Pompey the Great (2002), 120–132. o., főleg 123–124.
4 Plutarkhosz, Crassus 15–16, Dio 39. 39. 5–7, Cicero, ad Att. 4.
13. 2, és A. Ward, Marcus Crassus and the Late Roman
Republic (1977), 243–253, 262–288. o.
5 Cicero, ad Quintum Fratrem 2. 15a. 3; a Ciceróhoz írt levelekről,
melyeket Caesar a brit hadjáratról küldött: Cicero, ad
Quintum Fratrem 3. 1. 17 és 25, ad Att. 4. 18. 5; Quintus
mint Caesar legátusa: M. Gelzer, Caesar (1968), 138–139. o.
6  A Caesarnak írt ajánlólevélről: Cicero, ad Fam. 7. 5,
Trebatiusnak írt levelek, ad Fam. 7. 6–19, Cicero, ad
Quintum Fratrem 2. 15a. 3 az idézetért; lásd még: Gelzer
(1968), 138–139. 0.
7 Caesar, BG 5. 24–25; Cicero, ad Att. 4. 19.
8 Caesar, BG 5. 26.
9 Caesar, BG 5. 26–37.
10 Egy elemzés: A. Powell, ‘Julius Caesar and the Presentation of
Massacre’, K. Welch & A. Powell (szerk.), Julius Caesar as
Artful Reporter: The War Commentaries as Political
Instruments (1998), 111–137. o., főleg 116–121, & Gelzer
(1968), 143. o.; Caesar kudarcáról: Suetonius, Caesar 25. 2,
Plutarkhosz, Caesar 24, Appianosz, BC 2. 150; a hadjárat
kiértékelése a római stratégia keretei közt: A. Goldsworthy,
The Roman Army at War, 100 BC – AD 200 (1996), 79–84,
90–95. o.
11  Caesar, BG 5. 38–45, 52; a tizenhat nap alatt elszenvedett
négy tragédiáról: Cicero, ad Quintum Fratrem 3. 5/6. 8.
12 Caesar, BG 5. 46–47; Trebatius jelenlétéről: Cicero, ad Fam. 7.
16, 11, 12.
13 Caesar, BG 5. 47–48, Suetonius, Caesar 67. 2.
14 Caesar, BG 5. 48–49, Suetonius, Caesar 66.
15 Caesar, BG 5. 49–51.
16 Cicero, ad Fam. 7. 10. 2.
17 Caesar, BG 5. 53.
18 Caesar, BG 5. 52–58.
19 Caesar, BG 6. 1–2; a fosztogatásról: J. Roth, The Logistics of the
Roman Army at War, 264 BC-AD 235 (1999), 305–309. o.; a
legionáriusok létszámáról: L. Keppie, The Making of the
Roman Army (1984), 87. o.
20 Caesar, BG 6. 3–4.
21 Caesar, BG 6. 5–8.
22 Caesar, BG 6. 9–10, 29.
23 A folyók fontosságának alapos kielemzése: D. Braund, ‘River
Frontiers in the Environmental Psychology of the Roman
World’, D. Kennedy (szerk.), The Roman Army in the East,
JRA Supplementary Series 18 (1996), 43–47. o.
24 Caesar, BG 6. 29–34, Catuvolcus haláláról: 6. 31.
25 Caesar, BG 6. 43.
26 Caesar, BG 6. 35–44; Caesar hadjáratainak hatása a régióban:
N. Roymans, Tribal Societies in Northern Gaul: An
Anthropological Perspective, Cingula 12 (1990), 136–144. o.
és ‘The North Belgic Tribes in the First Century BC’ R.
Brandt & J. Slofstra (szerk.), Roman and Native in the Low
Countries, BAR 184 (1983), 43–69. o.
27 A kiadás dátumáról: P. Wiseman, ‘The Publication of the De
Bello Gallico} Welch & Powell (1998), 1–9. o., főleg 5–6; a
jávorszar vasról: Caesar, BG 6. 27.
28  A Carrhae-ról szóló főbb beszámolók: Plutarkhosz, Crassus
17–33 és Dio 40. 12–30.

XV A FÉRFI ÉS AZ ÓRA: VERCINGETORIX ÉS A NAGY LÁZADÁS,

i. e. 52

1 Caesar, BG 7. 1.
2  Klasszikus tanulmány a „gyarmatosító” háborúkról,
melyekben az egyik oldalon hagyományos, a másikon
rendhagyó sereg harcol: C. Calwell, Small Wars (1906); a
téma könnyen hozzáférhető bemutatása: D. Porch, Wars of
Empire (2000).
3 Commius felemelkedéséről: Caesar, BG 7. 76.
4  Acco halálának hatásáról: Caesar, BG, 7. 1—2; egy kíséret
fontossága, BG 1. 18, 6. 15; a druidák éves gyűlése a
carnutok földjén, BG 6. 13; Caesar gallokkal szemben
tanúsított magatartásáról: J. Barlow, ‘Noble Gauls and their
other,’ és L. Rawlings, ‘Caesar’s Portrayal of the Gauls as
Warriors,’ mindkettő K. Welch & A. Powell (szerk.), Julius
Caesar as Artful Reporter: the War Commentaries as Political
Instruments (1998), 139–170. o., illetve 171–192. o.
5  A római események az adott hónapokban: M. Gelzer, Caesar
(1968), 145–152. o., C. Meier, Caesar (1996), 297–301. o., és
R. Seager, Pompey the Great (2002), 126–135. o.; Cicero
Ravennában, ad Att. 7. 1. 4; a legátusok szerepéről: K.
Welch, ‘Caesar and his O cers in the Gallic War
Commentaries’, Welch & Powell (1998), 85–103. o.
6  Caesar, BG 7. 4; Vercingetorix és Caesar barátságos viszonya:
Dio 40. 41. 1, 3.
7  Caesar, BG 7. 5; a felkelésekről: A. Goldsworthy, The Roman
Army at War, 100 BC-AD 200 (1996), 79–95. o., főleg 90–
95.
8 Caesar, BG 7. 6–7; a 400 germán lovasról: 7. 13.
9  Caesar, BG 7. 7–9; Suetonius, Caesar 58. 1 a gall álruha
története.
10  Caesar, BG 7. 10; a kezdeményezésről: Goldsworthy (1996),
90–92, 94–95, 99–100, 114–115. o., és Calwell (1906), 71–
83. o.
11 Caesar, BG 7. 11–13.
12 Caesar, BG 7. 14.
13 Caesar, BG 7. 14–15.
14  Caesar, BG 7. 16–17; a római katonák által fogyasztott
ételekről: R. Davies, ‘The Roman Military Diet’, R. Davies,
Service in the Roman Army (1989), 187–206. o.
15  Caesar, BG 7. 18–21; a törzsi hadseregek ellátásának
problémájáról: Goldsworthy (1996), 56–60. o.
16 Caesar, BG 7. 22–25; vö.: Rawlings (1998), 171–192. 0.
17 Caesar, BG 7. 28.
18  Caesar, BG 7. 26–28; Polübiosz 10. 15. 4–6, vö.: W. Harris,
War and Imperialism in Republican Rome 327–70 BC (1979),
51–53. o.
19 Caesar, BG 7. 32–34.
20 Caesar, BG 7. 28–31, 35.
21 Caesar, BG 7. 36.
22 Caesar, BG 7. 37–41.
23 Caesar, BG 7. 42–44.
24 Caesar, BG 7. 45.
25 Caesar, BG 7. 47.
26 Caesar, BG 7. 50.
27 A gergoviai beszámolóról: Caesar, BG 7. 44–54, és lásd még a
részhez fűzött megjegyzéseket: A. Powell, ‘Julius Caesar
and the Presentation of Massacre’, Welch & Powell (1998),
111–137. o., főleg 122–123; „gyomron rúgni az ellenséget”:
Plutarkhosz, Lucullus 9. 1.
28 Caesar, BG 7. 55–56, 63–67; Labienus hadműveleteiről: 7. 57–
62.
29  Caesar, BG 7. 68–69; erről a hadjáratról: J. Harmand, Une
Campagne Césarienne: Alésia (1967), J. Le Gall, La Bataille
DAlésia (2000), és H. Delbrück, History of the Art of War, 1.
kötet: Warfare in Antiquity (1975), 495–507. o., megemlítik
Napóleon megjegyzéseit az 501. oldalon.
30 Caesar, BG 7. 69, 72–73, megjegyzések: Le Gall (2000), 64–77.
o.
31  Caesar, BG 7. 70–71, 75–78; értekezés a felmentő sereg
méretéről: Le Gall (2000), 82–84. o.
32 Caesar, BG 7. 79–81.
33 Caesar, BG 7. 88.
34 A végső csata beszámolója: Caesar, BG 7. 82–88.
35 Caesar, BG 7, 89, Plutarkhosz, Caesar 27. 5, Dio 40. 41. 1–3.
36 Caesar, BG 7. 89–90.

XVI „EGÉSZ GALLIÁT MEGHÓDÍTOTTUK”

1 Cicero, ad Fam. 8. 1. 4
2  Suetonius, Caesar 56. 5, Cicero, Brutus 252–255, ad Quintum
Fratrem 2. 16. 5, 3. 9. 6–7.
3 Pompeius színházának megnyitásáról: Dio 39. 38. 1–6, Plinius,
NH 7. 34, 8. 21–22, Plutarkhosz, Pompeius 52–53. 1;
Pompeius kritikája: Cicero, de O ciis 2. 60, és egyebekről,
Tacitus, Annales 14. 20; az elefántok számáról
többféleképpen számolnak be; tizenhét, tizennyolc és húsz
között változnak a verziók.
4 Cicero, ad Att. 4. 17. 7, Suetonius, Caesar 26. 2, Plinius, NH 36.
103; a capuai gladiátoriskola bentlakóiról: Caesar, BC 1. 14,
és a játékok fontosságáról: Z. Yavetz, Julius Caesar and His
Public Image (1983), 165–168. o.
5  Lásd: Dio 40. 48. 1–52. 4, Plutarkhosz, Pompeius 54–55, és
még: R. Seager, Pompey the Great (2002), 130–135. o., M.
Gelzer, Caesar (1968), 148–152. o.
6  Plutarkhosz, Cicero 35, Dio 40. 54. 1–4, E. Gruen, The Last
Generation of the Roman Republic (1974), 338–342. o.
7 Seager (2002), 137–139. o., Gruen (1974), 150–159, o.
8 Plutarkhosz, Pompey 55. 1–2, Ifjabb Cato 49–50, Dio 40. 56. 3–
58. 4, Suetonius, Caesar 28. 3; Seager (2002), 131–132. o.,
Gruen (1974), 154, 454. o.
9 Caesar, BC 1. 32, Suetonius, Caesar 26. 1, Appianosz, BC 2. 25,
Dio 40. 51. 2, és Gelzer (1968), 146–148. o., Seager (2002),
137–139. o.
10 Caesar, BG 8. 1–5.
11  A bellovacusok elleni hadjáratról: Caesar, BG 8. 6–23;
Commius, 8. 23, 47–48; Ambiorix, 8. 25.
12 Caesar, BG 8. 49.
13  Uxellodunumról: Caesar, BG 8. 26–44, és megjegyzések a
kivégzésekről: A. Powell, ‘Julius Caesar and the
Presentation of Massacre’, K. Welch & A. Powell (szerk.),
Julius Caesar as Artful Reporter: The War Commentaries as
Political Instruments (1998), 111–137. o., főleg 129–132;
carnutok, 8. 38; a bellovacusok felkeléséről i.  e. 46-ban:
Livius Pers. 114.
14  A veszteségekről: Plutarkhosz, Caesar 15, Plinius, NH 7. 92,
Velleius Paterculus 2. 47. 1, és lásd a megjegyzéseket itt: C.
Goudineau, César et la Gaule (1995), 308–311. o.
15  Elemzés a hadvezér Caesarról: A. Goldsworthy, ‘Instinctive
Genius: The depiction of Caesar the General’, K. Welch & A.
Powell (1998), 193–219. o.

XVII ÚT A RUBICONHOZ

1 Suetonius, Caesar 31. 2.

2 Cicero, ad Att. 7. 3.
3  A küzdelemről, hogy a tíz tribunuson átmenjen a törvény:
Cicero, ad Fam. 6. 6. 5, és ad Att. 7. 3. 4, 8. 3. 3.
4  Caesar állítólagos ambíciójáról: Suetonius, Caesar 9,
Plutarkhosz, Caesar 4, 6, 28, Cicero, Philippicák 5. 49.
5  Cato és Pompeius: Plutarkhosz, Ifjabb Cato 48. 1–2, Pompeius
54; Cato és Milo: Asconius on Cicero, pro Milonem 95, 53–
54. o., Velleius Paterculus 2. 47. 4, Cicero, ad Fam. 15. 4. 12.
6 Suetonius, Caesar 28. 2–3, Appianosz, BC 2. 25, Dio 40. 59. 1–
4; a légióról szóló vitáról: Cicero, ad Fam. 8. 4. 4; a
szeptember 29-i vitáról: 8. 8. 4–9; általános elemzés: lásd
M. Gelzer, Caesar (1968), 175–178. o., R. Seager, Pompey the
Great (2002), MO-143. o., J. Leach, Pompey (1978), 150–
172. o., főleg 161.
7  A magistratus megkorbácsolásáról: Suetonius, Caesar 28. 3,
Appianosz, BC 2. 26, Plutarkhosz, Caesar 29, Cicero, ad Att.
5. 11. 2; lásd: Caelius idézete, Cicero, ad Fam. 8. 8. 9.
8  Caesar parancsnoki posztjának végső határidejéről: Seager
(2002), 191–193. o., T. Mitchell, Cicero: The Senior
Statesman (1991), 237–239. o., P. Cu , ‘The Terminal Date
of Caesar’s Gallic Command’, Historia 7 (1958), 445–471.
o., D. Stockton, 'Quis iustius induit arma} Historia 24
(1975), 222–259. o., és általánosságban E. Gruen, The Last
Generation of the Roman Republic (1974), 460–497. o.
9  Suetonius, Caesar 30. 3; Pompeius hozzáállásáról: Seager
(2002), 138–147. o.
10  Curio és Paullus megvásárlásáról: Suetonius, Caesar 29. 1,
Plutarkhosz, Caesar 29, Pompey 58, Dio 40. 60. 2–3,
Appianosz, BC 2. 26, Valerius Maximus 9. 1. 6, Velleius
Paterculus 2. 48. 4; az elforgatható színházakról: Plinius,
NH 36. 177; Caeliusról, aki úgy vélte, Curio szembe akar
szegülni Caesarral: Cicero, ad Fam. 8. 8. 10, egyszerűsítve:
8. 10. 4.
11  Idézet: Cicero, ad Fam. 8. 11. 3; a korábbi vitáról: Velleius
Paterculus 2. 48. 2–3, Plutarkhosz, Pompeius 57, Caesar 30,
Ifjabb Cato 51, és Dio 40. 62. 3; elemzésért lásd: Seager
(2002), 144. o., és Gelzer (1968), 178–181. o.
12  Idézet: Cicero, ad Fam. 8. 14. 4; általánosabban lásd: Cicero,
ad Fam. 8. 13. 2, 8. 14, Appianosz, BC 2. 27–30,
Plutarkhosz, Caesar 29, Dio 40. 60, 1–66. 5.
13  Appianosz, BC 2. 28, kicsit más verzióban: Plutarkhosz,
Pompeius 58, cf. Dio 60. 64. 1–4; Cicero hozzáállásáról:
Mitchell (1991), 243–248. o.
14  Cicero, ad Att. 7. 3. 4–5, 7. 4. 3, 7. 5. 5, 7. 6. 2, 7. 7. 5–6, ad
Fam. 8. 14. 3; Mitchell (1991) 232–248. o.
15  Caesar hozzáállásáról: főleg Suetonius, Caesar 30. 2–5;
Gabiniusról lásd: Seager (2002), 128–130. o.
16  Lucanus, Pharsalia 1. 25–26, és általánosságban 1. 98–157;
Appius Claudius cenzorságáról: Dio 40. 57. 2–3, 63. 2–64. 1.
17 Plutarkhosz, Antonius 2–5.
18  Hirtiusról: Cicero, ad Att. 7. 4; Plutarkhosz, Pompey 59,
Caesar, BG 8. 52. 3, Dio 40.
64. 3–4, Appianosz, BC 2. 31.
19  Caesar, BC 1. 1–5, Plutarkhosz, Pompeius 59, Caesar 31,
Suetonius, Caesar 29. 2, Appianosz, BC 2. 32; Cicero
szerepéről a tárgyalásokban: ad Fam. 16. 11. 2, ad Att. 8.
Ud.
20  Caesar, BC 1. 5, Dio 41. 1. 1–3. 4, Appianosz, BC 2. 32–33,
Cicero, ad Att. 7. 8, ad Fam. 16. 11. 3; Antoniusról, aki
hányja a szavakat: ad Fam. 12. 2.
21 Suetonius, Caesar 31–32, Plutarkhosz, Caesar 32, Appianosz,
BC 2. 35.

XVIII BLITZKRIEG: ITÁLIA ÉS HISPÁNIA, i. e. 49. TÉL – ŐSZ

1 Cicero, ad Att. 7. 11.

2 Cicero, ad Att. 9. 7C.
3  Caesar, BC L. 7–8, Appianosz, BC 2. 33, Suetonius, Caesar 33,
Dio 41. 4. 1; a Pompeius által ajánlott centuriókról:
Suetonius, Caesar 75. 1; a katonák illetményéről:
Suetonius, Caesar 26. 3, értekezés a zsoldról: G. Watson,
The Roman Soldier (1969), 89–92. o.
4  Marcellusról: R. Syme, Roman Revolution (1939), 62. o.;
Brutusról lásd: Plutarkhosz, Brutus 4.
5 Lásd: Caesar, BG 8. 52, Cicero, ad Att. 7. 7. 6, 7. 12. 5, 7. 13. 1,
ad Fam. 16. 12. 4, Dio 41. 2–4, és R. Syme, ‘The Allegiance
of Labienus,’ JRS 28 (1938), 113–125. o., & W. Tyrell, ‘L
abienus’ Departure from Caesar in January 49 BC’, Historia
21 (1972), 424–440. o.
6 Cicero, ad Fam. 8. 14. 3.
7 Caesar, BC 1. 6, Cicero, ad Fam. 16. 12. 3.
8 Cicero, ad Att. 7. 14.
9 Caesar, BC 1. 8–11, Dio 41. 5. 1–10. 2, Appianosz, BC 2. 36–37,
Plutarkhosz, Caesar 33–34, Pompeius 60–61, Ifjabb Cato 52.
10 Caesar, BC 1. 12–15.
11 Caesar, BC 1. 16–23 és idézet innen: 1. 23, vö.: Dio 41. 2–11. 3;
Domitius és Pompeius levelezéséről lásd: Cicero, ad Att. 8.
11 A, 12B, 12C, 12D.
12 Plutarkhosz, Pompeius 57, 60.
13 Caesar, BC 1. 24–29, Dio 41. 12. 1–3, Appianosz, BC 2. 38–40;
a polgárháború kezdetének elemzése: M. Gelzer, Caesar
(1968), 192–204. o., C. Meier, Caesar (1996), 364–387. o., és
R. Seager, Pompey the Great (2002), 152–161. o.
14  Caesar, BC 1. 29–31, Cicero, ad Att. 7. 11. 3, 9. 1. 3, 11. 3,
Appianosz, BC 2. 37; Suetonius, Caesar 34. 2 az idézetért.
15 T. Mitchell, Cicero: The Senior Statesman (1991), 243–266. o.
16 Cicero, ad Fam. 2. 15, 8. 11. 2, ad Att. 7. 1. 7, 2. 5–7, 3. 5, vo.:
Mitchell (1991), 235–236. o.
17 Cicero, ad Att. 9. 6a; lásd még: ad Att. 8. 13, 9. 13. 4, 15. 3, 16.
1–2, 9. 1. 2, 5. 4, 8. 1.
18  Cicero, ad Att. 9. 1 la Cicero március 19-i leveléről; 9. 16
Caesar március 26-i leveléről; 9. 18 a találkozásról.
19 Caesar, BC 1. 32–33, Dio 41. 15. 1–16. 4.
20  Caesar, BC 1. 32–33, Dio 41. 17. 1–3, Appianosz, BC 2. 41,
Plutarkhosz, Caesar 35, Plinius, NH 33. 56, Orosius 6. 15. 5.
21 Lásd például, Cicero, ad Att. 10. 4. 8, ad Fam. 8. 16. 2–5.
22 Sallust, Bell. Cat. 59. 6, Plinius, NH 22. 11; Caesar, BC 1. 38–
39.
23 Caesar, BC 1. 37, 39, Dio 41. 19. 1–4, Velleius Paterculus 2. 50.
3, Cicero, ad Att.
10. 8b.
24 Az idézetért lásd: Caesar, BC 1. 39; általánosabban: 1. 37–40.
25 Caesar, BC 1. 41–42.
26 Caesar, BC 1. 44–48.
27 Caesar, BC 1. 47–55, 59–61.
28 Caesar, BC 1. 61–65.
29 Caesar, BC 1. 66–76.
30 Caesar, BC 1. 77–87, Massilia ostromáért lásd: 1. 56–58, 2. 1–
16, 22, Varro 2. 17–21.

XIX MAKEDÓNIA, i. e. 49. november – i. e. 48. augusztus

1 Cicero, ad Fam. 9. 9.
2 Caesar, BC 3. 68.
3  Suetonius, Caesar 56. 4, 72, Cicero, ad Att. 9. 18; a két oldal
híveiről lásd: R. Syme, The Roman Revolution (1939), 50–51,
61–77. o.; „amire szükséged van, az egy polgárháború”:
Suetonius, Caesar 27. 2; a szicíliai és afrikai hadjáratról:
Plutarkhosz, Ifjabb Cato 53. 1–3, Caesar, BC 2. 23–44.
4 Appianosz, BC 2. 47, Dio 41. 26. 1–35. 5, Suetonius, Caesar 69.
5 Caesar, BC 3. 3–4, Plutarkhosz, Pompeius 63–64, Appianosz, BC
2. 40, 49–52.
6  Cicero, ad Att. 8. 11. 2, 9. 7, 9. 10. 2, 10. 4, és Cicero
hozzáállásáról lásd: T. Michell, Cicero: The Senior Statesman
(1991), 252–266. o.
7 Cicero, ad Att. 9. 9. 3, Serviliusról: CAH2 IX, p. 431, Dio 41. 36.
1–38. 3, Caesar, BC 3. 1–2, Plutarkhosz, Caesar 37,
 Appianosz, BC 2. 48.
8 Caesar, BC 3. 2–8, Dio 41. 39. 1–40. 2, 44. 1–4, Appianosz, BC 2.
49–54, Plutarkhosz, Caesar 37.
9 Caesar, BC 8–13, Appianosz, BC 2. 55–56.
10  Caesar, BC 3. 14; Bibulus ainak haláláról: BC 3. 110 és
Valerius Maximus 4. 1. 15; Cicero viszonya a Pompeius-
pártiakkal: Cicero, ad Fam. 7. 3. 2–3.
11  Caesar, BC 3. 15–17, 17 az idézetért; az ókori hadihajók
sajátosságairól lásd ezt a nagyon hasznos összefoglalót: B.
Rankov, ‘The Second Punic War at Sea’ in T. Cornell, B.
Rankov, & P. Sabin, The Second Punic War: A Reappraisal
(London, 1996), 49–57. o., általánosabban: J. Morrison & J.
Coates, Greek and Roman Oared Warships (1996).
12  Caesar, BC 3. 19 a találkozásról, 3. 18 Bibulus haláláról és
Pompeius megjegyzése; a Brundisiumba való átkelés
tervéről lásd: Appianosz, BC 2. 50–59, Plutarkhosz, Caesar
65, Dio 41. 46. 1–4.
13 Caesar, BC 3. 39–44, Dio 41. 47. 1–50. 4, Appianosz, BC 2. 58–
60.
14 Caesar, BC 3. 45–49, Plutarkhosz, Caesar 39, Appianosz, BC 2.
61.
15  Caesar, BC 3. 50–53; Scaeváról: Suetonius, Caesar 68. 3–4,
Appianosz, BC 2. 60, Dio megemlít egy bizonyos Scaeviust,
aki Caesarral szolgált Hispániában i. e. 61-ben, Dio 38. 53.
3, az ala Scaevae: CIL 10. 6011 és a megjegyzések: J. Spaul,
ALA 2 (1994), 20–21. o.; Sulla gyelmeztetése: A.
Goldsworthy, ‘Instinctive Genius: The depiction of Caesar
the General’, K. Welch & A. Powell (szerk.), Julius Caesar as
Artful Reporter: The War Commentaries as Political
Instruments (1998), 193–219. o., főleg 205. o.
16 Caesar, BC 3. 54–58.
17 Caesar, BC 3. 59–61.
18 Caesar, BC 3. 61–65.
19  Caesar, BC 3. 66–70, az idézet a 69-ből, Plutarkhosz, Caesar
39, Appianosz, BC 2. 62.
20 Caesar, BC 3. 71–75, Appianosz, BC 2. 63–64, Dio 41. 51. 1.
21 Caesar BC 3. 77–81, Plutarkhosz Caesar 41, Appianosz, BC 2.
63, Dio 41. 51. 4–5.
22 Caesar, BC 3. 72, 82–83, Cicero, ad Fam. 7. 3. 2; Plutarkhosz,
Ifjabb Cato 55, Pompeius 40–41, Appianosz, BC 2. 65–67,
Dio 41. 52. 1; általánosságban Pompeius stratégiájáról és
hozzáállásáról: R. Seager, Pompey the Great (2002), 157–
163, 166–167. o.
23 Caesar, BC 3. 84–85, idézet a 85-ből; Appianosz, BC 2. 68–69,
Plutarkhosz, Pompeius 68, Caesar 42, Dio 41. 52. 2–57. 4.
24  Caesar, BC 3. 86–88, Appianosz, BC 2. 70–71, 76, Frontinus,
Strategemata 2. 3. 22; az ekkor alkalmazott formációkról
lásd: A. Goldsworthy, The Roman Army at War 100 BC – AD
200 (1996), 176–183. o.
25 Caesar, BC 3. 89.
26 Caesar, BC 3. 90–91, Dio 41. 58. 1–3, Appianosz, BC 2. 77–78,
Plutarkhosz, Pompeius 71, Caesar 44.
27  A csatáról és a veszteségekről lásd: Caesar, BC 3. 92–99,
Appianosz, BC 2. 78–82, Plutarkhosz, Caesar 42–47, és Dio
41. 58. 1–63. 6 habár elég homályos, benyomásokon
alapuló beszámolót nyújt; Suetonius, Caesar 30. 4.
28  Caesar, BC 3. 102–104, Dio 42. 1. 1–5. 7, Plutarkhosz,
Pompeius 72–80, Appianosz, BC 2. 83–86, Velleius
Paterculus 2. 53. 3; és Seager (2002), 167–168. o.

XX KLEOPÁTRA, EGYIPTOM ÉS A KELET, i. e. 48 ősze – i. e. 47

nyara

1 Suetonius, Caesar 52. 1.

2 Dio 42. 34. 3–5
3 Caesar, BC 3. 106, Plutarkhosz, Caesar 48, Pompey 80, Dio 42.
6. 1–8. 3, Appianosz, BC 2. 86, 88; lásd még: M. Gelzer,
Caesar (1968), 246–247. o., és C. Meier, Caesar (1996), 406.
o.
4 Caesar, BC 3. 106, Az alexandriai háború 17, 29, és 69.
5  Egyiptom gazdagságáról és a rómaiakra gyakorolt hatásáról:
Diodorus Siculus 28 b. 3; Egyiptomról az adott korban: S.
Walker & P. Higgs (szerk.), Cleopatra of Egypt: From History
to Myth (2001), főleg ezek az újságcikkek: A. Meadows, ‘The
Sins of the Fathers: The Inheritance of Cleopatra, Last
Queen of Egypt’, 14–31. o., és J. Ray, Alexandria, 32–37. o.,
és még S. Walker & S. Ashton, Cleopatra Reassessed (2003),
főleg G. Grimm, Alexandria in the Time of Cleopatra’, 45–
49. o.
6  Lásd: 6. fejezet; Kleopátra lehetséges itáliai látogatásáról: G.
Gouldaux, ‘Cleopatra’s Subtle Religious Strategy’, Walker &
Higgs (2001), 128–141. o., főleg 131–132.
7 A késő Ptolemaioszok történetéről: CAH2 IX, 310–326. o., főleg
323; a Nílus alacsony vízállásáról lásd: Plinius, NH 5. 58;
Cnaeus Pompeius történetéről lásd: Plutarkhosz, Antonius
25.
8  Általánosságban: M. Grant, Cleopatra (1972), és egy hasznos
elemzés: E. Rice, Cleopatra (1999); a nyelvtudásáról lásd:
Plutarkhosz, Marcus Antonius 27; az egyiptomi kultuszok
életben tartásáról: Goudchaux (2001), 128–141. o., és
Walker & Ashton (2003), főleg J. Ray, ‘Cleopatra in the
Temples of Upper Egypt: The Evidence of Dendera and
Armant’, 9–11. o., és S. Ashton, ‘Cleopatra: Goddess, Ruler
or Regent’, 25–30. o., D. Thompson, ‘Cleopatra VII: The
Queen of Egypt,’ 31–34. o.
9  A megjelenéséről: Plutarkhosz, Marcus Antonius 27, Dio 42.
34. 3–5, valamint Grant (1972), 65–67. o., Rice (1999), 95–
102. o., Walker & Higgs (2001), főleg S. Walker, ‘Cleopatra’s
 Images: Re ections of Reality’, 142–147. o., G. Goudchaux,
‘Was Cleopatra Beautiful? The Con icting Answers of
Numismatics’, 210–214. o., valamint Walker & Ashton
(2003), főleg S. Walker, ‘Cleopatra VII at the Louvre’, 71–74.
o., és E Johansen, ‘Portraits of Cleopatra – Do They Exist?’,
75–77. o.
10 Lásd: Ray (2001), Grimm (2003), 45–49. o., és G. Goudchaux,
‘Cleopatra the Seafarer Queen: Strabo and India’, Walker &
Ashton (2003), 109–112. o.
11  Caesar, BC 3. 106–112, Az alexandriai háború 1–3,
Plutarkhosz, Caesar 48, Appianosz, BC 2. 89.
12 Az alexandriai háború 4, Plutarkhosz, Caesar 48–49, Dio 42.
34. 1–38. 2, 39. 1–2, Suetonius, Caesar 53. 1.
13 Az alexandriai háború 5–22, Plutarkhosz, Caesar 49, Dio 42.
40. 1–6, Suetonius, Caesar 64, Appianosz, BC 2. 90.
14 Az alexandriai háború 23–32, Dio 42. 41. 1–43. 4, Josephus, A
zsidók története 14. 8. 12, A zsidó háború 1. 187–192.
15  Az alexandriai háború 33, Dio 42. 35. 4–6, 44. 1–45. 1,
Suetonius, Caesar 52. 1, Appianosz, BC 90; a történészek
vegyes álláspontjáról a hajóúttal kapcsolatban: Gelzer
(1968), 255–259. o. és még Meier (1995), 408–410, 412. o.
16 Caesar kopaszságáról lásd: Suetonius, Caesar 45. 2.
17  Suetonius, Caesar 76. 3, Az alexandriai háború 33,
Plutarkhosz, Caesar 49.
18 Az alexandriai háború 34–41.
19 Az alexandriai háború 65–78, Dio 42. 45. 1–48. 4, Josephus, A
zsidó háború 1. 190–195, A zsidók története 14. 8. 3–5,
Plutarkhosz, Caesar 50, Suetonius, Caesar 35. 2, 37. 2.

XXI AFRIKA, i. e. 47. szeptember – i. e. 46. június

1 Cicero, ad Att. 11. 17a. 3.

2 Plutarkhosz, Ifjabb Cato 66. 2
3  Dio 42. 17. 1–19. 4, 22. 1–25. 3, Caesar, BC 3. 20–22, Velleius
Paterculus 2. 68. 1–3, Livius Pers. III; elemzés Caelius és
Milo sikertelen lázadásáról: T. Rice Holmes, The Roman
Republic, 3 (1923), 223–225. o., M. Gelzer, Caesar (1968),
227–228. o.
4  Dio 42. 21. 1–2, 26. 1–28. 4, Plutarkhosz, Antonius 8–10,
Cicero, Philippicák 2. 56–63, általánosságban lásd: Holmes
(1923), 226–229. o., Gelzer (1968), 253–254. o.; az ivásról
szóló könyvről lásd: Plinius, NH 14. 148; az oroszlánokról:
Plinius, NH 8. 21, Plutarkhosz, Antonius 9.
5 Appianosz, BC 2. 92, Dio 42. 29. 1–32. 3, Plutarkhosz, Antonius
9, Az alexandriai háború 65, Az afrikai háború 54, Cicero, ad
Att. 11. 10. 2, Philippicák 6. 11, 11. 14; az Itáliát
megtámadó Pompeiusról szóló pletykáról lásd: Cicero, ad
Att. 11. 18. 1, Plutarkhosz, Ifjabb Cato 58.
6  Dio 42. 19. 2–20. 5, Plutarkhosz, Brutus 6, és Cicero 39; és T.
Mitchell, Cicero: The Senior Statesman (1991), 264–265. o.
7 Appianosz, BC 2. 92–94, Dio 42. 52. 1–55. 3, Suetonius, Caesar
70, Plutarkhosz, Caesar 51, Frontinus, Strategemata 1. 9. 4.
Dio verziójában a katonákat beengedték a városba, és ott
kerültek összetűzésbe, nem a város melletti táborban.
8 Dio 42. 49. 150. 5, Suetonius, Caesar 38. 2, 51. 2, Plutarkhosz,
Antonius 10, Cicero, Philippicák 2. 65, 71–73; és Gelzer
(1968), 262. o., Holmes (1923), 234–235. o.
9  Idézet: Az afrikai háború 1; Az afrikai háború 60 a légiók
létszámáról; Suetonius, Caesar 59, Dio 42. 58. 3 a
nehézségekről; a rossz ómenek gyelmen kívül hagyásáról
lásd: Cicero, de Divinatione 2. 52, ahol további bizonyítékát
látja az ilyen jóslatok hamis voltának.
10 Az afrikai háború 1–3, 10–11, 19, 27, Appianosz, BC 2. 96.
11 Az afrikai háború 4–15.
12 Az afrikai háború 16.
13 Az afrikai háború 16–19, Dio 43. 2. 1–3, Appianosz, BC 2. 95,
aki azt sejteti, hogy a Pompeius-pártiak szándékosan
visszavonultak, és Holmes (1923), 242–245. o., J. Fuller,
Julius Caesar: Man, Soldier and Tyrant (1965), 267–270. o.;
összegyűjtik a jelvényhordozókat, Suetonius, Caesar 62,
Plutarkhosz, Caesar 52.
14  Az afrikai háború 20–21, 24–26, 28, 33–35, 44–46; a hínár
takarmányként való felhasználásáról lásd: Az afrikai
háború 24; Scipio Salvitóról: Dio 42. 58. 1, Plutarkhosz,
Caesar 52, Suetonius, Caesar 59.
15 Az afrikai háború 24–43, idézet: 31.
16 Az afrikai háború 48–55, Suetonius, Caesar 66.
17 Az afrikai háború 56–67.
18 Az afrikai háború 68–80.
19 Az afrikai háború 82–83.
20 Plutarkhosz, Caesar 53.
21 Az afrikai háború 81–86, 91, 94–6, Appianosz, BC 2. 100.
22  Az afrikai háború 87–90, 97–98, Dio 43. 10. 1–13. 4,
Appianosz, BC 2. 98–99, Plutarkhosz, Ifjabb Cato 56. 4, 59.
1–73. 1; Eunoé királynéról: Suetonius, Caesar 52. 1.

XXII DICTATOR, i. e. 46–44.

1 Cicero, ad Fam. 12. 18.

2 Velleius Paterculus, 2. 61. 1.
3 A diadalmenetekről szóló beszámolókért lásd: lásd Dio 43. 19.
1–21. 4, Appianosz, BC 2. 101–102, Plutarkhosz, Caesar 55,
Suetonius, Caesar 37, Plinius, NH 7. 92, Cicero, Philippicák
14. 23; megjegyzések: M. Gelzer, Caesar (1968), 284–286.
o., T. Rice Holmes, The Roman Republic, 3 (1923), 279–281.
o., és S. Weinstock, Divus Julius (1971), 76–77. o., aki
szerint a fogat tengelytörésének története annak a babonás
 mantrának egy kusza verziója, amit Caesar mindig kántált,
mielőtt harci szekérre szállt, Plinius, NH 28. 21.
4 Suetonius, Caesar 49. 4.
5 Suetonius, Caesar 51, Dio 43. 20. 2–4.
6  Az ünnepekről és a játékokról lásd: Dio 43. 22. 1–24. 4,
Appianosz, BC 2. 102, Suetonius, Caesar 38. 1, 39. 2,
Plutarkhosz, Caesar 55, Plinius, NH 8. 21–22, 181, Cicero,
ad Fam. 12. 18. 2, Macrobius, Saturnalia 2. 7. 2–9, valamint
Gelzer (1968), 285–287. o., Holmes (1923), 280–282. o.
7 A játékokon való viselkedésről lásd: Suetonius, Augustus 45. 1;
Caesar törvénykezésének egyik leghasznosabb
értékeléséhez lásd: Z. Yazetz, Julius Caesar and His Public
Image (1983).
8  Caesar, BC 3. 57; Caesar eltérő értelmezéséhez lásd: Yazetz
(1983), 10–57. o.
9  Dio 43. 50. 3–4, Suetonius, Caesar 42. 1, 81, Tiberius 4. 1,
Plutarkhosz, Caesar 57–58, Strabo, Geog. 8. 6. 23, 17. 3. 15,
Appianosz, Punic History 136, Cicero, ad Fam. 9. 17. 2, 13.
4, 13. 5, 13. 8; és Yazetz (1983), 137–149. o., E. Rawson,
CAH2 IX, 445–480. o., és Holmes (1923), 320–324. o.
10  Suetonius, Caesar 41. 2, 76. 2, 80. 3, Dio 43. 46. 2–4,
Plutarkhosz, Caesar 58, Plinius, NH 7. 181, Cicero, ad Fam.
7. 30. 1–2, Gelzer (1968), 309, 310–311. o., és Holmes
(1923), 328–330. o.
11 Cicero, ad Fam. 6. 18. 1, Philippicák 11. 5. 12, 13. 13. 27, Dio
43. 47. 3, Suetonius, Caesar 76. 2–3, 80. 2; részletes elemzés
Caesar szenátorainak eredetéről: R. Syme, The Roman
Revolution (1939), 78–96. o.
12 Sallustiusról lásd Dio 43. 9. 2, 47. 4, Sallust, Bell. Cat. 3. 4, vö.
Dio 43. 1. 3; egy követője kedvéért lemond egy
provinciáról: Dio 43. 47. 5, és Appianosz, BC 3. 89 a
kegyetlenségéről.
13  Cicero, pro Marcello 3; vő.: Titus Amplius Balbus, a
‘Polgárháború trombitája, akit novemberben
visszaengedtek, Cicero, ad Fant. 6. 12. 3.
14 Suetonius, Caesar 42. 1, 44. 2.
15  Suetonius, Caesar 44. 2, Plinius, NH 18. 211, Plutarkhosz,
Caesar 59, Macrobius, Saturnalia 1. 14. 2–3, Holmes (1923),
285–287. o., Gelzer (1969), 289. o., és Yazetz (1983), 111–
114. 0.
16 Suetonius, Caesar 42. 1, 43. 1–2, Cicero, ad Att. 12. 35. 36. 1,
13. 6, 7, ad Fam. 7. 26, Dio 43. 25. 2, és Yazetz (1983), 154–
156. o. a fogyasztást szabályozó törvényről; a
collegiumokról lásd: Suetonius, Caesar 42. 3, Josephus, A
zsidók története 14. 215–216, and Yazetz (1983), 85–95. o.
17  Provinciákat érintő törvény, Dio 43. 25. 3, és Cicero,
Philippicák 1. 8. 9 a jóváhagyásról; pásztorok, Suetonius,
Caesar 42. 1; a municipiumokról lásd: Yazetz (1983), 117–
121. 0.
18  Idézet: Cicero, ad Fam. 15. 19. 4; Quintus Cassius
Hispániában: Az alexandriai háború 48–64, A hispán
háborúk 42, Appianosz, BC 2. 43, 103, Dio 43. 29. 1–31. 2,
és Holmes (1923), 293–295. o.; az utazás és a költemény,
Suetonius 56. 5, Strabo, Geog. 3. 4. 9, és Holmes (1923),
296. o.
19 A hispán háborúk 2–27; a háború eseményeinek részletesebb
tárgyalásáért lásd: Holmes (1923), 297–306. o.
20  A hispán háborúk 28–42, Appianosz, BC 2. 103–105,
Plutarkhosz, Caesar 56, Dio 43. 36. 1–41. 2, és Holmes
(1923), 306–308. o.
21  A kitüntetésekről: Dio 43. 42. 3, 44. 1–3; Antonius
találkozása Caesarral: Plutarkhosz, Antonius 11; Cicero
lányáról lásd: Cicero, ad Att. 13. 20. 1, és T. Mitchell, Cicero:
The Senior Statesman (1991), 282. o.; Pontius Aquiláról
lásd: Suetonius, Caesar 78. 2, valamint R. Holmes, 318. o.
22 Dio 43. 14. 7, 44. 1–46. 2, Cicero, ad Att. 12. 47. 3, 45. 3, ad
Fam. 6. 8. 1, 6. 18. 1, Suetonius, Caesar 76. 1, és még
Holmes (1923), 315–316. ö., Gelzer (1968), 307–308. o.,
Mitchell (1991), 282 .
23 Cicero, ad Att 13. 40. 1.
24  Cicero, ad Att. 12. 21. 1, 13. 40. 1, 46, 51. 1, Orator 10, 35,
Plutarkhosz, Ifjabb Cato 11. 1–4, 25. 1–5, 73. 4, Cicero 39. 2,
Caesar 3. 2, Suetonius, Caesar 56. 5, és Gelzer (1968), 301–
304. o., Holmes (1923), 311. o., és D. Stockton, Cicero
(1971), 138. o.
25 Cicero, ad Att. 12. 40. 2, 51. 2, 13. 2. 1, 27. 1, 28. 2–3, 40. 1.

XXIII MÁRCIUS IDUSA

1 Suetonius, Caesar 86. 1–2.

2 Cicero, pro Marcello 8, 25.
3  Dio 43. 51. 1–2, 44. 1. 1, Appianosz, BC 2. 110, 3. 77,
Plutarkhosz, Caesar 58, Velleius Paterculus 2. 59. 4,
Suetonius, Caesar 44. 3, T. Rice Holmes, The Roman
Republic, 3 (1923), 326–327. o.
4 Cicero, ad Att. 13. 52 a látogatásról, 14. 1 a Rómába hívásáról;
azon nézetről, mely szerint Caesar jelleme alaposan
megváltozott, állítólag Kleopátra hatására: J. Collins,
‘Caesar and the Corruption of Power, Historia 4 (1955),
445–465. o.
5 Dio 43. 44. 1–45. 2, 44. 3. 1–6. 4, Suetonius, Caesar 76. 1; lásd
még: R. Carson, ‘Caesar and the Monarchy’, Greece and Rome
4 (1957), 46–53. o., E. Rawson, ‘Caesar’s heritage:
Hellenistic kings and their Roman equals’, Journal of
Roman Studies 65 (1975), 148–159. o., S. Weinstock, Divus
Julius (1971), főleg 200–206. o.; az Újtestamentum
beszámolói az adózásról kikérdezett Jézusról: Máté 22. 17–
 21, Márk 12. 14–17, benne az ismert „Adjátok meg a
császárnak, ami a császáré.”
6 Dio 43. 14. 6–7, 44. 6. 1, 5–6, Appianosz, BC 2. 106, Weinstock
(1971), 241–243. o., 276–286, 305–310.
7  Dio 44. 5. 3–7. 1, Cicero, Philippicák 2. 43. 1; Vespasianus
utolsó szavairól lásd: Suetonius, Vespasian 23; a későbbi
császárkultuszról lásd: S. Price, Rituals and Power: The
Roman Imperial Cult in Asia Minor (1984).
8  Suetonius, Caesar 44. 2, Dio 43. 2, 44. 6. 1–3, Cicero, de
Divinatione 1. 119, 2. 37; lásd még: Weinstock (1971), 271–
3. o.; Kleopátra látogatásáról: Dio 43. 27. 3, Appianosz, BC
2. 102; Suetonius, Caesar 52. 1 azt állítja, hogy Caesar
hívatta őt, ám hamisan állapítja meg, hogy még élt, amikor
távozott; Cicero látogatása, ad Att. 15. 2; lásd még: M.
Grant, Cleopatra (1972), 83–94. o., és E. Rice, Cleopatra
(1999), 41–44. o.
9  Suetonius, Caesar 52. 2, Plutarkhosz, Caesar 49; ugyanakkor
érdekes ez is: Plutarkhosz, Antonius 52, ami azt sugallja,
hogy a ú csak Caesar halála után született meg;
elemzésekért lásd: Grant (1972), 83–85. o.
10 Suetonius, Caesar 83. 1–2, Augustus 8. 1–2, Appianosz, BC 2.
143, Plinius, NH 35. 21, Plutarkhosz, Antonius 11.
11 Plutarkhosz, Caesar 61, Antonius 12, Suetonius, Caesar 79. 1–
2, Appianosz, BC 2. 108, Dio 44. 9. 2–10. 3, Cicero,
Philippicák 13. 31, Velleius Paterculus 2. 68. 4–5, Valerius
Maximus 5. 7. 2.
12  Dio 44. 11. 1–3, Appianosz, BC 2. 109, Plutarkhosz, Caesar
61, Antonius 12, Cicero, Philippicák 2. 84–87, de
Divinatione 1. 52, 119, Suetonius, Caesar 79. 2; lásd még:
Weinstock (1971), 318–341. o.
13  Testőr: Dio 44. 7. 4, Suetonius, Caesar 84. 2, 86. 1–2,
Appianosz, BC 2. 107; az igazságszolgáltatásról és a
bíróságokról lásd: Suetonius, Caesar 41. 2, 53, 1.
14 Dio 44. 8. 1–4, Plutarkhosz, Caesar 60, Suetonius, Caesar 78.
1; lásd még a megjegyzéseket itt: Weinstock (1971), 276. o.,
M. Gelzer, Caesar (1968), 317. o., Rice Holmes (1923), 333–
334. o.
15  Lásd: R. Syme, The Roman Revolution (1939), 64. és 95. o.,
Galbáról, és még: Suetonius, Galba 3; Decimus Brutus
megemlítéséről Caesar végrendeletében lásd: Suetonius,
Caesar 83. 2, valamint Dio 44. 14. 3–4; Basilusról lásd: Dio
43. 47. 3, Appianosz, BC 3. 98; Treboniusról és Antoniusról:
Plutarkhosz, Antonius 13.
16  Plutarkhosz, Brutus 6–13, Caesar 62, Appianosz, BC 2. 111–
114, Dio 44. 11. 4–14. 4, Suetonius, Caesar 80. 1, 3–4,
Velleius Paterculus 2. 58. 1–4; lásd még: Syme (1939), 44–
45, 56–60. 0.
17 Suetonius, Caesar 52. 2–3, Appianosz, BC 2. 113, Plutarkhosz,
Caesar 62, Brutus 8, Antonius 11.
18 Dio 43. 51. 7.
19 Plutarkhosz, Caesar 63–65, Suetonius, Caesar 81. 14, Dio 44.
18. 1–4, Appianosz, BC 2. 115–116, Velleius Paterculus 2.
57. 2–3.
20  Plutarkhosz, Brutus 14–15, Caesar 63, Suetonius, Caesar 80.
4, Cicero, de Divinatione 2. 9. 23, Dio 44. 16. 1–19. 1.
21  Plutarkhosz, Caesar 66, Brutus 17, Dio 44. 19. 1–5,
Appianosz, BC 2. 117, Suetonius, Caesar 82. 1–3; Dio és
Suetonius mindketten megemlítik Caesar Brutushoz
intézett szavait, mint „Te is, am” (kai sou teknon);
Suetonius említi Cascához intézett felháborodását, mint
„Micsoda?! Ez erőszak!” (Ista quidem vis est).
22  Plutarkhosz, Caesar 67–68, Brutus 18–21, Antonius 14, Dio
44. 20. 1–53. 7, Appianosz, BC 2. 118–148, Suetonius,
Caesar 82. 4–85.
23  Cicero, ad Att. 14. 1 a Caius Matius idézetért, és 14. 4 a
Galliában megjósolt lázadásért.
 EPILÓGUS

1  A brit vígjátékok kedvelőinek Kenneth Williams Caesar-

ábrázolása a Carry on Cleo [Folytassa, Kleo!] című lmben
(1964) – a halhatatlan „Árulás, összeesküvés! Mindenki a
vesztemet akarja!” (Infamy, infamy, they’ve all got it in for
me!) sorával – szintén emlékezetes lehet, még ha nem is a
történelmi hitelességet keressük benne. Ugyancsak
sokaknak ismerős lehet Caesar rendszeresen feltűnő
karaktere Goscinny és Uderzo Asterix-képregényeiből. Bár
ezekben a történetekben a rómaiak a gazemberek, maga
Caesar egy kicsit hivatalos és fellengzős ugyan, de még
mindig nagyon szimpatikus.
 ISBN 978–963–635–759–7
ISSN 0865–2929

Kiadja az I. P. C. Könyvek Kft.

www.ipck.hu
Felelős kiadó az I. P. C. Könyvek Kft. igazgatója
A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A.

Felelős szerkesztő: Varga Monika

Fedélterv és tördelés: Popovics Ferenc

A képmelléklet képei © shutterstock.com, pixabay.com, commons.wikimedia.org

Borítófotó © alamy.com
A borítón látható kép Lionel Royer
Vercingetorix Julius Caesar lába elé dobja a fegyvereit (1899)
című festménye

Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Kizárólagos terjesztő: Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.
1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15–17.
Telefon: (1) 370–9264 Fax: (1) 399–0638
www.tothagasplusz.hu
 Me egyzések

[←1]
M. Booth, The Doctor, the Detective and Arthur Conan Doyle (1997) 204. old.
Table of Contents
ELŐSZÓ
ELSŐ RÉSZ ÚT A CONSULI CÍMIGI. E. 100–59
I CAESAR VILÁGA
A KÖZTÁRSASÁG
A BIRODALOM HASZNA ÉS ÁRA
POLITIKA ÉS VÉRONTÁS
II CAESAR GYEREKKORA
KORAI ÉVEK ÉS OKTATÁS
A SZÉLCSEND ÉS A VIHAROK
III AZ ELSŐ DICTATOR
SULLÁRA VÁRVA
A SZÖKEVÉNY
IV AZ IFJÚ CAESAR
A KORONA ÉS A KIRÁLY
A TANÍTVÁNY ÉS A KALÓZOK
ÚJRA RÓMÁBAN
V A JELÖLT
VÁLTOZÓ IDŐK: POMPEIUS FELEMELKEDÉSE
CAESAR QUAESTORSÁGA
SZOBROK ÉS GLADIÁTOROK: CAESAR
AEDILISKÉNT
VI ÖSSZEESKÜVÉS
CATO, CATILINA ÉS A BÍRÓSÁGOK
RÉGI BŰNÖK ÉS ÚJ ÖSSZEESKÜVÉSEK
VII BOTRÁNY
A NAGY VITA
A KÖVETKEZMÉNYEK: CAESAR PRAETORSÁGA, I.
E. 62
A „JÓ ISTENNŐ”
HISPÁNIA
VIII CONSUL
HAZATÉRÉS
A FÖLDTÖRVÉNY
„JULIUS ÉS CAESAR CONSULSÁGA”
 AZ ELLENHATÁS
MÁSODIK RÉSZ PROCONSUL I. E. 58–50
IX GALLIA
A HÁBORÚS FELJEGYZÉSEK
CAESAR SEREGE
„EGÉSZ GALLIA MEGOSZTOTT”
X VÁNDORLÓK ÉS ZSOLDOSOK: AZ ELSŐ
HADJÁRATOK, I. E. 58
„EGY ÚJ HÁBORÚ”
A RÓMAI NÉP BARÁTJA
XI „A GALL NÉPEK LEGBÁTRABBIKA”: A BELGÁK, I. E.
57
A BELGÁK
A SAMBRE-I CSATA
A TISZTOGATÁS
XII POLITIKA ÉS HÁBORÚ: A LUCAI TALÁLKOZÓ
A „PATRÍCIUS” NÉPTRIBUNUS
AZ ATLANTI-ÓCEÁNIG
XIII „A VÍZEN TÚL”: A BRIT ÉS GERMÁN EXPEDÍCIÓK, I.
E. 55–54
ÁRULÁS ÉS MÉSZÁRLÁS
FEGYVERES FELDERÍTÉS – AZ ELSŐ EXPEDÍCIÓ
BRITANNIÁBA, I. E. 55
INVÁZIÓ
XIV LÁZADÁS, SZERENCSÉTLENSÉG ÉS BOSSZÚ
LÁZADÁS
VASTATIO – A TÖRZSEK BÜNTETÉSE
XV A FÉRFI ÉS AZ ÓRA: VERCINGETORIX ÉS A NAGY
LÁZADÁS, I. E. 52
ELLENTÁMADÁS
GONDOK GERGOVIÁBAN
TETŐPONT – ALESIA OSTROMA
XVI „EGÉSZ GALLIÁT MEGHÓDÍTOTTUK”
A GALLIAI KALAND VÉGE
HARMADIK RÉSZ POLGÁRHÁBORÚ ÉS DICTATORI CÍMI. E.
49–44
XVII ÚT A RUBICONHOZ
 A SZÖVETSÉG FELBOMLÁSA
„A KOCKA EL VAN VETVE”
XVIII BLITZKRIEG: ITÁLIA ÉS HISPÁNIA, I. E. 49. TÉL –
ŐSZ
AZ ITÁLIAI HADJÁRAT, JANUÁR–MÁRCIUS
RÓMA
AZ ILERDAI HADJÁRAT, I. E. 49. ÁPRILIS–
AUGUSZTUS
XIX MAKEDÓNIA, I. E. 49. NOVEMBER – I. E. 48.
AUGUSZTUS
A NAGY ÖSSZECSAPÁS
DÜRRAKHION
PHARSZALOSZ, I. E. 48. AUGUSZTUS 9.
XX KLEOPÁTRA, EGYIPTOM ÉS A KELET, I. E. 48 ŐSZE –
I. E. 47 NYARA
A PTOLEMAIDA EGYIPTOM ÉS KIRÁLYNŐJE
AZ ALEXANDRIAI HÁBORÚ
A LEGGYORSABB GYŐZELEM – ZELA, I. E. 47.
AUGUSZTUS 2.
XXI AFRIKA, I. E. 47. SZEPTEMBER – I. E. 46. JÚNIUS
ZENDÜLŐK, ADÓSOK ÉS VOLT ELLENSÉGEK
AZ AFRIKAI HADJÁRAT
A THAPSZOSZI CSATA, I. E. 46. ÁPRILIS 6.
XXII DICTATOR, I. E. 46–44
JUTALOM ÉS RENDEZÉS
TISZTOGATÁS
A HISPÁN HADJÁRAT, I. E. 46. ŐSZE – I. E. 45.
TAVASZA
XXIII MÁRCIUS IDUSA
KIRÁLY, ISTEN VAGY CAESAR?
AZ ÖSSZEESKÜVÉS
A MERÉNYLET
EPILÓGUS
„ÉN MINDIG CAESAR VAGYOK” – CAESAR A
KÜLÖNBÖZŐ KOROKBAN
KRONOLÓGIA
SZÓJEGYZÉK
BIBLIOGRÁFIA
KÖNYVEK
ÚJSÁGCIKKEK, PUBLIKÁCIÓK
RÖVIDÍTÉSEK
JEGYZETEK
I CAESAR VILÁGA
II CAESAR GYEREKKORA
III AZ ELSŐ DICTATOR
IV AZ IFJÚ CAESAR
V A JELÖLT
VI ÖSSZEESKÜVÉS
VII BOTRÁNY
VIII CONSUL
IX GALLIA
X VÁNDORLÓK ÉS ZSOLDOSOK: AZ ELSŐ
HADJÁRATOK, i. e. 58
XI „A GALL NÉPEK LEGBÁTRABBIKA”: A BELGÁK,
i. e. 57
XII POLITIKA ÉS HÁBORÚ: A LUCÁI TALÁLKOZÓ
XIII „A VÍZEN TÚL”: A BRIT ÉS GERMÁN
EXPEDÍCIÓK, i. e. 55–54
XIV LÁZADÁS, SZERENCSÉTLENSÉG ÉS BOSSZÚ
XV A FÉRFI ÉS AZ ÓRA: VERCINGETORIX ÉS A
NAGY LÁZADÁS, i. e. 52
XVI „EGÉSZ GALLIÁT MEGHÓDÍTOTTUK”
XVII ÚT A RUBICONHOZ
XVIII BLITZKRIEG: ITÁLIA ÉS HISPÁNIA, i. e. 49. TÉL
– ŐSZ
XIX MAKEDÓNIA, i. e. 49. november – i. e. 48. augusztus
XX KLEOPÁTRA, EGYIPTOM ÉS A KELET, i. e. 48 ősze
– i. e. 47 nyara
XXI AFRIKA, i. e. 47. szeptember – i. e. 46. június
XXII DICTATOR, i. e. 46–44.
XXIII MÁRCIUS IDUSA
EPILÓGUS