^

Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon
az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen.
Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
JOSÉ RODRIGUES DOS SANTOS

ISTEN HARAGJA
Fordította:
Nagy Viktória

Kossuth Kiadó
 A muszlimok védelmére szolgáló fegyverek megszerzése vallási kötelesség.

Ha valóban hozzájutottam ezekhez a (nukleáris) fegyverekhez, akkor hálás vagyok Istennek.

Ha pedig igyekszem megszerezni ezeket a fegyvereket, azzal csak kötelességet teljesítek.

Bűn lenne, ha a muszlimok nem próbálnának

olyan fegyverek birtokába jutni, amelyek megakadályozhatják, hogy a hitetlenek szenvedést hozzanak rájuk.
OSZAMA BIN LADEN, AFGANISZTÁN, 1998
 Minden hívőnek, aki szeret, és nem gyűlöl
A három nőnek, Florbelának, Catarinának és Inêsnek
 A regényben említett
összes műszaki és történelmi utalás, csakúgy, mint az összes vallási idézet, valódi és hiteles
 Ezt a regényt
az al-Kaida egyik első harcosa lektorálta
 Prológus

A fényszórók vakító fénye belehasított a fagyos éjszakába, megelőzve a zajt, amely azonnal követte. A
teherautó motorja egyre hangosabban zúgott, ahogy komótosan közeledett a Lenin proszpekten, majd
még jobban lelassított, amikor a kapuhoz ért. Lomhán befordult és az erőlködéstől pöfögve fölment az
emelkedőn, végül fülsértő fékcsikorgással, egy utolsót szusszanva megállt a rácsos kapu előtt.
Az álmos őr fölkapott egy kabátot, a vállán hanyagul átvetette a kalasnyikovját, majd egykedvűen
kilépett a bódéból, és odament a sofőrhöz.
– Mi van? – kérdezte a katona, akit bosszantott, hogy ebben a farkasordító hidegben el kellett hagynia
meleg hajlékát. – Mit keresnek itt?
– Azért jöttünk, hogy átadjunk valamit – felelte a sofőr, sűrű párát lehelve az ablakon át.
Az őr ingerülten húzta össze a szemöldökét.
– Ilyenkor? Csort! Mindjárt két óra… – Felfigyelt a sofőr furcsa külsejére, napcserzette bőrére,
csillogó fekete szemére és jellegzetes kaukázusi vonásaira. – Mutassák a papírjaikat!
A sofőr leeresztette a jobb kezét, és a sötétből előhúzott valamit.
– Itt vannak – mondta.
A katonának csak arra maradt ideje, hogy felfogja, hogy a sofőr egy hangtompítós fegyvert szegez a
szeme közé.
Puff.
Az őr egy nyikkanás nélkül zuhant a földre, mint egy rongybaba. Csupán testének tompa puffanása
hallatszott, mintha egy zsák dőlt volna el. A tarkójából szivárgó vér vékony eret rajzolt a sáros hóra.
– Most! – kiáltott hátra a sofőr.
Az előre megbeszélt tervnek megfelelően négy férfi ugrott ki a teherautó rakteréből. Mindegyikük az
orosz hadsereg egyenruháját viselte, amelyre a 3445-ös ezred száma volt varrva. Ketten fölvették az őr
holttestét a földről és betették a raktérbe, közben a harmadik eltakarította a vért a hóról, a negyedik
pedig eltűnt a bódéban.
Elektromos zümmögéssel nyílt ki a kapu, és a teherautó a bódéban hagyott férfi nélkül haladt át a
cirill betűs PO Majak feliratú, piszkos tábla alatt.
Az épületegyüttes óriási volt, de a sofőr pontosan tudta, hova kell mennie. Meglátta a Cseljabinszk–
60 kutatóépületeit, és a megbeszéltek szerint megállt a padkán, aztán elővette a mobiltelefonját és
beütötte a számot.
– Allo? – hallatszott egy hang a vonal másik végén.
– Prjakin ezredes?
– Igen?
– Bent vagyunk a megbeszélt helyen.
– Nagyszerű – felelte a hang. – Akkor most jöjjön a vegyi kombinátba, és tegyen mindent a
megbeszéltek szerint.
A teherautó elindult az eufemisztikus „vegyi kombinát” névvel illetett épület felé. Végigment az
úton, elhaladt a Zavod 235 üzemcsarnok mellett, végül odaért a kombinát raktározási létesítményéhez.
Jobbra szögesdróttal ellátott betonfal következett. Az út egy újabb őrbódéhoz vezetett, és a sofőr
tudta, hogy van még ezen kívül két másik a fal mentén. A bódé és a kapu között rozsdafoltos táblán az
állt, hogy Rosszijszkoje Hranyiliscse Gyeljascsikszja Matyerialov.
A sofőr a terveknek megfelelően leállította a teherautót egy félreeső sarokban, a bódé mellett,
kikapcsolta a motort és a fényszórót, majd újból fölhívta az előbbi számot, megvárt két csörgést, aztán
letette, és várt.
 A kapu automatikusan elkezdett kinyílni. Rögtön ezután az őrbódé ajtaja is kinyílt, fénycsóvaként
engedte szabadon a belső világítást, majd kilépett egy férfi. A sapkájáról föl lehetett ismerni, hogy a
hadsereg tisztje. A katona körülnézett, mintha keresne valamit, a sofőr pedig rávillantott, hogy
észrevegye.
A tiszt meglátta a felvillanó fényt, és sietve elindult a teherautó felé.
– Komszomolszkaja – kiáltotta a tiszt a jelszót.
– Pravda – vágta rá a sofőr a választ.
A katona beugrott a vezető mellé, aki biccentéssel üdvözölte.
– Privjet, ezredes. Minden rendben?
– Minden, drága Ruszlánom – bólintott Prjakin. Feszült volt a hangja, türelmetlenek a mozdulatai. –
Gyerünk. Nincs vesztegetni való időnk.
Ruszlán váltott, és a teherautó elindult a nyitott kapu felé. A jármű lassan elhaladt az őrbódé előtt, és
begördült a kapun a vegyi kombinát területére.
– És most?
Az orosz ezredes egy bal oldali kapura mutatott.
– Álljon meg az előtt a szolgálati kapu előtt.
A teherautó megállt az ajtó előtt, de Ruszlán nem kapcsolta ki a motort, nehogy lefagyjon.
Hátrakiáltott a raktérbe, mire öt férfi ugrott ki a járműből. A sofőr is kiszállt, és újabb utasításokat
adott: egyértelműen volt a parancsnok. A raktérből elővettek két kis fémládát.
– Davaj, davaj! – üvöltötte idegesen Prjakin ezredes, hogy siettesse őket. – Mozogjanak!
Csak egy őrt hagytak a teherautónál, a többi öt férfi a két fémládával követte az orosz tisztet a
szolgálati bejárat felé, majd beléptek az épületbe.
Odabent kellemes meleg volt. A behatolók levették a kesztyűiket, de a kabátjukat magukon hagyták.
Ruszlán körülnézett és szemügyre vette a berendezést. A benti sárgás fényben rendkívül vaskosnak
tűntek az épület betonfalai.
– Nyolc méter vastagok – mondta az ezredes, látván, hogy Ruszlán a falakat vizsgálgatja. Fölmutatott.
– A tetőt pedig cement, kátrány és murva borítja.
Az orosz tiszt hol jobbra, hol balra fordulva vezette végig a behatolókat a kihalt folyosókon, végül
megállt az egyik sarkon, hátrafordult, majd azt mondta Ruszlánnak:
– Innen nem megyek tovább – suttogta. – A következő folyosón van a monitorterem, ahonnan a
széfet figyelik. Ne feledjék, hogy az ott dolgozó két férfi nélkül lehetetlen hozzájutni a széf tartalmához.
Az egyik őrzi a kód egyik felét, a másik pedig a másikat. Ha csak az egyiket tudják megszerezni, nem
tudják kinyitni a széfet, ezért…
– Tudom – szakította félbe Ruszlán nyersen, mintha csendre intené. Az ezredes egy pillanatra
elhallgatott és végigmérte a csapat parancsnokát. Ahhoz volt hozzászokva, hogy ő ad parancsokat a
hozzá hasonlóknak, nem pedig fordítva.
– Sok szerencsét – morogta végül.
Ruszlán hátrafordult, és két emberére meredt.
– Malik, Aszlán! – Kurtán a folyosó felé biccentett. – Menjetek.
A két férfi megragadta hangtompítós pisztolyát, befordult a sarkon és némán haladt előre a folyosón.
Jobboldalt kinyílt egy ajtó, és bentről fény szűrődött ki. Mindketten beléptek, aztán rövid dulakodás
hallatszott, amelyet négy tompa puff követett, ahogy elsültek a fegyverek.
Meg sem várva társaikat, Ruszlán és a másik két férfi azonnal elindult a folyosón a két fémládával,
amelyeket a teherautóból hoztak, és csak akkor álltak meg, amikor a lépcsőhöz értek. Óvatosan
fölmentek, és egy előszoba előtt találták magukat. A szobát körös-körül rács védte, olyan volt, mint egy
ketrec.
– Ki az? – kérdezte egy hang.
 Egy pocakos negyvenes férfi kelt föl az íróasztal mellől és lépett oda a rácshoz, hogy szemügyre
vegye az idegeneket.
– Kik maguk?
– Ruszlán Markov hadnagy vagyok – mutatkozott be az idegen a rács túloldalán, miközben
tisztelgett. A társai kezében lévő fémládákra mutatott. – A novoszibirszki vegyi üzemből jöttünk,
anyagot hoztunk a raktárba.
– Ilyenkor? – csodálkozott a pocakos. – Ez nem szabályos. Milyen protokoll szerint járnak el?
Ruszlán vetett egy pillantást a pocakos mellkasán viselt névtáblára, aztán elővette a mobiltelefonját, és
beütött egy számot. A második csengetésre beleszólt valaki, és Ruszlán átnyújtotta a telefont a rácson.
– Magának szól.
A pocakos meglepetten nézett a telefonra, kérdőn húzta össze a szemöldökét, aztán elvette és a
füléhez emelte.
– Halló?
– Vitalij Abroszimov? – kérdezte egy hang a vonal másik végén.
– Igen, én vagyok. Ki beszél?
– Adom a lányát, Irinát.
Egy kis recsegés után megszólalt egy reszkető, rémült hang.
– Halló? Apa?
– Irisa?
– Apácska… – zokogta a lány –, azt mondják, hogy meg fognak ölni. Megölnek engem is, és
anyácskát is.
– Micsoda?
– Fegyver van náluk, apácska. – Újabb sírás. – Azt mondják, hogy megölnek minket. Kérlek, gyere
ide…
A mondatot félbeszakította egy kattanás, a bontott vonal jellegzetes hangja.
– Irisa!
Vitalij és Ruszlán tekintete találkozott a rácsok között: az egyikben rémület és kérdés tükröződött, a
másikban határozottság és kijelentés.
– Nyissa ki az ajtót! – utasította Ruszlán.
Vitalij zavartan hátrahőkölt egy lépést, nem tudta, mitévő legyen, a félelem kiült az arcára.
– Kik maguk? Mit akarnak?
– Élve akarod viszontlátni a családodat? – kérdezte a behatoló, miközben elővett a zsebéből egy
digitális fényképezőgépet. Bekapcsolta és Vitalij felé nyújtotta a kis képernyőt. – Nézze ezt a képet. Egy
órája készült Ozerszkben.
A pocakos látta a képernyőn a fényképet, amelyen a lánya és a felesége zokogott, mindkettejük haját
egy-egy férfikéz tartotta, a nyakukhoz pedig katonai kés recézett pengéje feszült.
– Úristen!
– Azonnal nyissa ki az ajtót! – üvöltötte Ruszlán, kezében a fényképezőgéppel.
Vitalij remegő kézzel húzta elő a nadrágzsebéből a kulcsot, és sietve kinyitotta az ajtót. A három férfi
benyomult az előszobába, kalasnyikovjukat mindvégig a széf őrére szegezve.
– Kérem, ne bántsák őket! – könyörgött Vitalij, imára kulcsolt kézzel hátrálva. – Nem csináltak
semmit, ne bántsák őket!
Ruszlán a szoba végében lévő nagy acélajtót nézte, amelynek a közepén ott virított a nukleáris veszély
szimbóluma.
– Nyissa ki a széfet!
– Ne bántsák őket.
A betörő megragadta Vitalijt a gallérjánál fogva, és magához rántotta.
 – Ide hallgass, te szardarab! – ordította. – Ha kinyitod a széfet és megszólal a riasztó, garantálom,
hogy miszlikbe lesznek aprítva a kislányok, értetted?
– De hát én nem tudom a kódot…
– Tudom – bólintott Ruszlán. – Hívd ide a haverodat. De semmi gyanús viselkedés!
Vitalij még mindig remegve, a homlokán lecsorgó izzadságcseppekkel leült az íróasztalhoz, mély
levegőt vett, magához húzta a telefont és tárcsázott.
– Misa, gyere ide! – Szünet. – Igen, most! Szükségem van rád. – Újabb szünet. – Tudom, hogy késő
van, de most rögtön van rád szükségem. – És még egy szünet. – Blin, gyere már ide! Siess, gyerünk!
Letette a telefont.
– Hol van? – tudakolta Ruszlán. Vitalij az egyik oldalajtóra sandított.
– A szobában, aludt. Éjjel két óra van.
Ruszlán a két kísérőjére nézett, és az ajtó felé intett. A fickók szó nélkül elhelyezkedtek az ajtó két
oldalán, a falhoz lapulva.
Az ajtó kinyílt és a kilépő fiatalembert azonnal megragadták.
– Mi van itt? – tiltakozott.
Ruszlán fölemelte a pisztolyát, a hangtompítós csövet a fiú ajkának szegezte és rámeresztette a
szemét.
– Kuss!
Tekintve, hogy két férfi tartja fogva, egy harmadik pedig fegyvert szegez rá, a fiatalember jobbnak
látta, ha engedelmeskedik.
– Te meg Vitalij kinyitjátok a széfet.
A fiú hitetlenkedve nézett az acélajtóra.
– Mi?
Ruszlán tett egy lépést előre, és erősen a szemébe nézett.
– Na, jól figyelj arra, amit most mondok – morogta, és hangját áthatotta a lappangó agresszió. –
Tudom, hogy van egy titkos kód, ami kinyitja a széfet, és egyúttal bekapcsolja a riasztót. De te nem ezt a
kódot ütöd be. Nekem az igazi kód kell, értetted?
– Igen.
Ruszlán komoran végigmérte, és elővette a zsebéből a fényképezőgépet.
– Tudom, min töröd a fejed – mondta, miközben újra bekapcsolta a gépet. – Azt mondod, hogy nem
aktiválsz semmiféle riasztót, de titokban a riasztós kódot ütöd be, és öt perc múlva, tyű!, tele lesz a szoba
a 3445-ös embereivel. – A fiú halántékának szegezte az ujját. – Nagyon rossz ötlet, Mihail Andrejev.
Nagyon rossz ötlet. – A foglya felé fordította a digitális gép kis képernyőjét. – Ez a fotó egy órával
ezelőtt készült. Felismersz rajta valakit?
Mihail a képernyőre meredt és a rémülettől tágra nyíltak a szemei.
– Julija!
A képernyőn egy síró nő látszott, csecsemővel a karján, és a fejüknek szegezett két kalasnyikov.
– Ó, milyen gyönyörűek! – kiáltott fel Ruszlán színpadiasan. – A szépséges Julija és a kis Szása! –
Visszatette a fényképezőgépet a zsebébe. – Ha netán megjelenne itt valamelyik 3445-ös fickó, miután
kinyitottátok a széfet, esküszöm az élő Istenre, hogy az embereim, akik ott vannak az ozerszki
lakásodban, azonnal a pokolra küldik a családodat! Világos?
– Ne bántsák őket, kérem.
– A családotok biztonsága rajtatok múlik, nem rajtunk. Ha jól viselkedtek, minden a legnagyobb
rendben lesz. De ha nem viselkedtek jól, annak vérfürdő lesz a vége. Megértettétek?
Mihail és Vitalij bólintott, ellenállási képességük a nullára csökkent. Ruszlán elégedetten lépett hátra,
és intett az embereinek, hogy elengedhetik Mihailt.
– Julocska, he?
 Ebben a pillanatban érkezett meg az a két férfi, aki hátra maradt, hogy „megtisztítsa” a
monitortermet. Egyikük egy kazettát lóbált, mintha valami trófeát mutogatna.
– El van intézve.
– Szép munka – mondta Ruszlán közönyös hangon. Elindult a széf ajtaja felé, és a két fogolyra
nézett. – A kódot.
A két férfi reszketve, sokkos állapotban lépett oda és hajolt az acélajtó zárja fölé, majd egymás után
beütötték a számaikat. A nagy ajtó előbb egy klakk hangot hallatott, aztán egy sóhajtással megszabadult
a nyomástól, végül kinyílt a zárja.
Ruszlán óvatosan elforgatta a kilincset, és a széf ajtaja kinyílt.
– Szezám, tárulj! – kiáltott fel mosolyogva.
A behatolók számára azonnal egyértelművé vált, hogy a széf kifejezés igen gyenge: a kitáruló acélajtó
mögött óriási raktárt találtak, amely kétoldalt tele volt a sugárzásveszély szimbólumával ellátott ládákkal.
A ládák egymásra voltak pakolva, de közöttük keskeny folyosók voltak, mintha lakóházakat elválasztó
utcácskák lennének.
Ruszlán Vitalij felé fordult. – Hogy van ez elrendezve? A pocakos orosz végigmutatott a nagy
raktáron.
– Balra van a plutónium. Jobbra meg az urán.
Ruszlán intett az embereinek, akik lementek a lépcsőn és eltűntek a tartályok labirintusában. Gyorsan
mozogtak: senki nem akarna egy ilyen helyen a szükségesnél tovább maradni. Igaz, hogy a tartályok mind
jól le voltak zárva, de a radioaktivitás nyugtalanította őket.
A kis különítmény addig járta a labirintust, amíg Ruszlán föl nem emelte a kezét.
– Itt van! – kiáltotta, miután elolvasta a cirill betűs feliratot a tartályokon. Az egyik emberére
pillantott. – Na, Beszlán, most mutasd meg, mit tudsz!
Az egyik férfi letette a földre a nála lévő fémdobozt, és elővette belőle a szerszámait, amelyekkel
hozzá tudott férni a ládához. Pillanatok alatt kinyitotta, aztán bekapcsolt egy lámpát és belevilágított.
Különböző dobozok voltak benne cirill betűs feliratokkal és a nukleáris veszély szimbólumával. Beszlán
fogta az egyik dobozt, és betette a fémdobozába. Néhány másodperc múlva megismételte a műveletet a
másik ládával is.
– Mit művelnek maguk? – kérdezte Vitalij, aki már elég rémült volt ahhoz, hogy elveszítse a fejét. –
Ez itt több mint kilencven százalékosra dúsított urán!
– Fogd be!
– De hát nem érti? – erősködött, szinte esdekelve. – Egy-egy ilyen doboz szubkritikus mennyiségű
uránt tartalmaz. De ha a két doboz tartalmát egyesítik, az már eléri a kritikus értéket, és nukleáris
robbanást idézhet elő. Ez nagyon…
Paff.
– Mondtam, hogy fogd be!
A pofon csattanása visszhangzott a raktárban, és az égő arcú Vitalij még feljajdulni sem mert.
Ruszlán az emberei felé fordult.
– Malik, Aszlán, tartsátok mindig legalább két méter távolságban egymástól a két dobozt! – A férfira
mutatott, aki kinyitotta a tartályt. – Beszlán, pecsételd ezt le. Azt akarom, hogy ugyanúgy hagyjuk itt,
ahogy találtuk.
Beszlán becsukta a ládát, és elkezdte lezárni, miközben a többiek távoztak a két kis dobozzal. Pár
perc múlva az előszobában találkoztak, és bezárták a széf acélajtaját.
– Ti velünk jöttök – közölte Ruszlán a két orosz tússzal.
A csoport libasorban haladt visszafelé, Ruszlán ment legelöl, mögötte Malik az egyik dobozzal,
Aszlán leghátul a másik dobozzal, köztük pedig a másik két betörő és a két túsz. Amikor elhaladtak a
monitorterem mellett, a különítmény vezetője bekukkantott a helyiségbe. Elégedetten nyugtázta, hogy
minden tiszta és rendes, nyoma sincs a lövöldözésnek.
– Nagyon jó.
Folytatták útjukat a folyosón, és két sarokkal odébb összetalálkoztak Prjakin ezredessel.
– Na? Minden rendben ment?
– Igen, nyet problem.
Fagyos levegő fogadta őket odakint, amikor kiléptek az épületből. Fölvették a kesztyűjüket, és
elindultak a teherautó felé. A járműnek ment a motorja. A férfi, akit kint hagytak őrködni, a volán
mögött várt. Amint meglátta visszatérő társait, kiugrott és kinyitotta a hátsó ajtót.
A férfiak fölpattantak a raktérbe, és a két kis dobozt speciális konténerekbe pakolták, egymástól
elkülönítve. Miután biztonságba helyezték a radioaktív anyagot, Ruszlán a sarokban heverő holttestekre
mutatott: az őrre, akit a bejárati kapunál lőttek agyon, és a monitorteremben meggyilkolt két férfira.
– Ezeket takarjátok le, a túszoknak meg mondjátok meg, hogy szálljanak be.
Az emberei letakarták a hullákat egy nagy vászonnal, miközben Ruszlán és Aszlán kibiztosította a
pisztolyát. Amikor elkészültek, Malik jelzett odakint, és a két orosz fogoly beszállt a teherautó rakterébe.
Ruszlán és Aszlán maga elé engedte a két férfit, a tarkójukra irányították a fegyverüket és szinte
egyszerre lőttek.
Puff.
Puff.
Amíg az emberei letakarították a raktéren szétspriccelt vért és az újabb két holttestet rátették a többi
tetejére, Ruszlán kiszállt és előreült, a vezetőülésre. Mellette már ott volt Prjakin ezredes. Amikor
elkészültek, a teherautó elindult, kigördült a kapun és elhagyta a vegyi kombinátot.
– Biztos benne, ezredes úr, hogy velünk akar jönni? – kérdezte a különítmény parancsnoka az orosz
tisztet.
– Most tréfál? – kérdezte Prjakin idegesen felnevetve. – Persze hogy biztos vagyok benne.
Hivatalosan nem is vagyok Majakban. Ne feledje, hogy névtelen megbízólevéllel léptem be, és semmi
nyoma nincs annak, hogy itt jártam. Nem láthatnak meg idebent. Ha nem megyek magukkal, kivel
juthatnék ki?
Ruszlán a hüvelykujjával az őrbódéra bökött, amit maguk mögött hagytak és már be is csukódott
mögöttük a kapu.
– Tényleg nem kell aggódnunk az őrbódéban maradt emberek miatt? – Mondtam már, hogy ők az én
embereim. Megbízhatóak, Csecsen földön én vezettem őket, személyesen felelek értük.
A teherautó ugyanazt az utat tette meg a PO Majak területén, amit félórával azelőtt, csak most
visszafelé, és eljutott az egész komplexum bejárati kapujáig. A férfi, akit otthagytak őrködni, fölugrott a
raktérbe, és a teherautó folytatta útját a Lenin proszpekten, míg el nem nyelte a fagyos éjszakai sötétség.
A raktérben pedig ott lapult az emberiség új rémálma.
 I
A Kék-tó és a Zöld-tó között húzódó keskeny híd közepén vette észre Tomás a férfit. Szőke haja
nagyon rövidre, már-már tüskésre volt nyírva, szemét sötét napszemüveg takarta, testtartása kétértelmű
volt. Kis fekete autójában üldögélve nézte a tájat, mintha csak kirándulna, ugyanakkor úgy tűnt, mintha
várna valakit.
– Biztos turista – motyogta Tomás.
– Kicsoda? – kérdezte az anyja.
– Az a férfi. Ponta Delgada óta követ minket, nem vetted észre?
– Nem. Miért?
Tomás hosszan rámeredt a híd végében állomásozó férfira, aztán megrázta a fejét és megnyugtatóan
elmosolyodott.
– Semmi – mondta. – Csak a rögeszméim. Nem érdekes.
Graça asszony végignézett a tájon, és hagyta, hogy magával ragadja a csodálatos panoráma. Az
élénkzöld völgyben elterülő két nagy víztükröt csak egy keskeny, alacsony híd szakította ketté. Az
ikertavakat burjánzó szubtrópusi növényzet ölelte körül, körben a távoli sziklafalig. A legelőket
fenyőerdő szegélyezte, a lankákat hortenzia és fukszia tarkította.
– De szép! – kiáltott fel az idős hölgy. – Gyönyörű, gyönyörű! A fia bólogatott.
– Ez a világ egyik legszebb tája, ehhez nem fér kétség. – Ó, meghiszem azt! Csodálatos!
– Tudod, hogyan alakult ki mindez?
– Fogalmam sincs. Tomás a horizontot gyűrűként körülölelő hosszú sziklafalra mutatott.
– Ez egy vulkán kalderája, tudtad?
Graça asszony tekintetét hirtelen rémület öntötte el.
– Ne tréfálj!
– Komolyan mondom – bizonygatta a fia. – Nem látod azt a falat, ott, messze, ami körbeveszi az
egész völgyet? Az a kráter fala, több mint ötszáz méter magas. Tényleg a kaldera kellős közepén
vagyunk.
– Jaj, Uramatyám! Ez egy vulkán kalderája? De hát… nem veszélyes itt lenni, fiam?
Tomás elmosolyodott, és gyengéden magához húzta az anyját.
– Ne aggódj, anya. Nem fog kitörni, efelől nyugodt lehetsz.
– Hogy lehetsz ebben olyan biztos, az Isten szerelmére? Ha ez tényleg egy vulkán, akkor ki tud törni,
és jaj lesz nekünk! Nem láttad azt a tévéműsort a Vezúvról?
Tomás a kráter nyugati lejtőjére mutatott.
– Az utolsó vulkáni tevékenység ott, a távolban, a Camarinhas csúcsán volt, háromszáz évvel ezelőtt.
– Na és? Attól még bármikor kitörhet!
– Hát persze. De ha így lesz, annak lesznek előjelei. Egy vulkán nem tör ki csak úgy, egyik pillanatról
a másikra. Először mutat valami enyhébb aktivitást, ami riasztásul szolgál. – A Kék-tó körüli házakra
mutatott. – Nézd csak, ez itt olyan biztonságos, hogy még emberek is laknak a környéken, látod?
Az anya a házakra pillantott, és a tekintetében rémület tükröződött.
– Na, még csak ez hiányzott! Laknak itt emberek?
– Sete Cidades a neve. Ezer lakosa van. Graça asszony a fejéhez kapott.
– Szűzanyám, ezeknek elment az eszük! Édes Istenem, hát hogy lehet egy vulkán kráterében élni? –
Keresztet vetett. – Uram, Atyám! És ha felrobban ez az egész?
– Mondtam már, hogy ha egy vulkán újra aktívvá válik, annak előbb különböző jelei vannak.
– Miféle jelei?
Tomás a két tóra mutatott: az egyik kék volt, mint az ég, a másik zöld, mint az erdő.
– Például elkezd bugyborékolni a víz. Vagy mondjuk, füst száll fel a talajról és elkezd remegni a föld.
Tudom is én, annyi figyelmeztető jel van! De mint látod, itt minden nyugodt és békés, nem történik
semmi.
Hűs szellő ereszkedett le az óriási kráter lejtőin, és végigsöpört a tavak szelíd felszínén. Graça
asszony összehúzta a kabátja gallérját, hogy jobban védje a nyakát, és belekarolt a fiába.
– Hideg van.
– Igen. Talán jobb, ha továbbmegyünk.
Beszálltak a híd végében álló autóba, és máris fölmelegedtek, hiszen megvédte őket a hideg,
kellemetlen széltől.
– Hova megyünk most? – kérdezte az anya.
– Nem tudom. Hova szeretnél menni? Ott szemben van Mosteiros…
– Nem – felelte az asszony, és a Kék-tó partján álló házakra mutatott. – Menjünk inkább a faluba.
Tomás beindította a motort. Megfordult az autóval, elhaladt a szőke férfi fekete autója mellett, és a
település felé vette az irányt. A São Miguelszigetnek ebben a zöld csücskében olyan feltűnő csönd és
béke honolt, hogy az volt a benyomása az embernek, hogy megállt az idő.
Elhaladtak egy tábla mellett, amelyen az állt: Sete Cidades. Miközben elkanyarodott jobbra, Tomás –
inkább megszokásból, mint bizalmatlanságból – ránézett a visszapillantó tükörre.
A szőke férfi fekete autója ott jött mögöttük.
Az autó, amit Tomás Ponta Delgadában bérelt, lassan haladt Sete Cidades kis településén, amely
mintha még aludt volna ezen a kora reggeli órán. Az ápolt, rendezett házak ablakai nyitva voltak, a
ruhák kint száradtak a napon, de az utcán egy teremtett lelket sem lehetett látni.
– Jaj, de bájos hely! – kiáltott fel Graça asszony. – Kár, hogy apádat nem hoztuk el!
Tomás, aki azóta is a visszapillantó tükörre meredt, most az anyjára sandított. Voltak jobb napok, és
voltak rosszabbak, de az Alzheimer-kór egyértelmű volt. Ez a nap a jobbak közé tartozott: az anyja
megismerte őt, és csaknem teljesen normálisan lehetett vele beszélgetni, olyan természetesen, hogy
Tomás egy-egy pillanatra meg is feledkezett korai demenciájáról. Az apjára tett megjegyzés azonban
ráébresztette, hogy a tiszta elme csak illúzió, és a viszonylag újabb történések törlődnek az anyja
memóriájából. Nyilvánvalóan ezek közé tartozik az apja halála is. Graça asszony úgy beszélt róla, mintha
még élne, és Tomás már belefáradt, hogy folyton elmagyarázzon neki valamit, amit a következő
pillanatban úgyis elfelejt. És ki tudja, talán jobb is így. Ha azt hiszi, hogy még él a férje, talán okosabb,
ha meghagyjuk ebben a hitében. Ez az illúzió ártalmatlannak tűnt, ő viszont boldog volt tőle.
– Odanézz! Odanézz!
– Mi az?
Graça asszony egy elegáns, fehér épületre mutatott, amelynek a közepén torony magasodott, a tetején
kereszttel.
– Ott a templom! Gyere, fiam, nézzük meg!
Tomás tudta, hogy az anyja rajong a vallásos dolgokért, így hát nem tétovázott: leállította az autót az
út szélén, és kiszállt. Hátranézett, és megpillantotta a kis, fekete autót, amint befordul a sarkon és megáll
a járda mellett, körülbelül száz méterre tőlük.
– Mi a franc van itt? – kiáltott fel, most már dühösen, miközben a nyitott ajtót fogta.
– Mi a baj, fiam?
– Az az autó – felelte. – Nem kopik le rólunk.
Az anyja az autó irányába nézett.
– Csak kirándul, mint mi. Ne törődj vele.
– De mindig oda megy, ahova mi, és ott áll meg, ahol mi! Ez nem normális!
Graça asszony elmosolyodott.
– Azt hiszed, hogy követ minket?
– Nagyon úgy néz ki!
 – Jaj, miket beszélsz! Látszik, hogy túl sok filmet nézel, Tomás. Ha hazaérünk, beszélek apáddal, azt
hiszem, túl élénk a fantáziád. Ezen a héten nem lesz Rabszolgasors! Nem tesz jót neked a sok tévézés.
Tomás hangosan becsapta az ajtót, és elindult a fekete autó felé, hogy tisztázza a helyzetet.
– Várj meg, mindjárt jövök.
– Tomás! Hova mész, fiacskám? Gyere vissza anyához! Most rögtön!
De Tomás csak ment tovább. Amikor a szőke férfi észrevette, hogy közeledik felé, beindította az
autót és elkezdett tolatni, hogy tartsa a távolságot. Tomás megtorpant: megzavarta ez a nyilvánvaló
viselkedés.
– Na, nézd csak! – motyogta magában álmélkodva.
– Ez a fickó tényleg engem követ! Hát ez marha jó!
Újra megindult a fekete autó felé, de ezúttal gyorsabb léptekkel, mire a szőke férfi ismét hátratolatott.
Úgy néztek ki, mintha macska-egér játékot játszanának, bár az nem volt egyértelmű, hogy ki kicsoda.
Miután világossá vált, hogy az idegen nem akar beszélni vele – annak ellenére, hogy nyíltan követi –,
Tomás sarkon fordult, és visszament az anyjához.
– Mit művelsz, Tomás? Mi folyik itt?
– Ha engem kérdezel, fogalmam sincs. Az a fickó követ minket, de úgy tűnik, nincs kedve
magyarázkodni.
– Követ minket? De hát minek?
– Mit tudom én! – felelte a fia egy vállrándítással. – Valami hülye. – Csüggedten a hófehér épületre
bökött. – Na, megnézzük a templomot?
Elindultak Sete Cidades temploma felé. Tomás kétszer is hátrafordult, hogy megnézze, még mindig
követik-e őket. A fekete autó még mindig ott állt, de amint beléptek a templom kapuján és elnyelte őket a
benti félhomály, ismét elindult.
Szinte a templom mellett állt meg.
Körülbelül negyedórát tartózkodtak odabent, és amikor elindultak kifelé, a kapuban megpillantottak
egy alakot, akinek az ellenfényben csak a fekete profilját látták. Amikor közelebb értek hozzá, Tomás
felismerte a fekete autós, rövid, szőke hajú férfit.
– Miben segíthetek? – kérdezte Tomás.
– Professor Thomas Norona? – kérdezte a férfi erősen orrhangú angol kiejtéssel.
Amerikai volt.
– Tomás Noronha – javította ki a portugál. – Miben segíthetek?
A férfi levette a napszemüvegét, elővett a zakózsebéből egy igazolványt, és mosolyt erőltetett az
arcára.
– Joe Anderson hadnagy vagyok, a lajesi bázisról – mutatkozott be, miközben felmutatta az
igazolványát.
Tomás elvette az iratot, és alaposan megnézte. Az igazolványon az állt, hogy a tulajdonosa Joseph H.
Anderson hadnagy, volt rajta egy kép, amely tiszti sapkában, hófehér arccal ábrázolta, továbbá kiderült,
hogy az USAF összekötő tisztje a Lajes AFB-n.
– Miért követ?
– Elnézést kérek a kellemetlenségért, sir. Parancsot kaptam, hogy kutassam fel a tartózkodási helyét,
de ne lépjek kapcsolatba magával.
– Parancsot kapott, hogy kövessen? Kitől? – A katonai információs szolgálattól.
– Most nyilván tréfál…
– Biztosíthatom, hogy eszem ágában sincs tréfálkozni szolgálat közben, sir – mondta Anderson
hadnagy jelentőségteljes arckifejezéssel. – Néhány perce új utasítást kaptam. El kell vinnem Furnasba,
amilyen gyorsan csak lehet.
 – Micsoda?
– Ebédre várják ott.
– Micsoda?
A hadnagy az órájára pillantott.
– Egy óránk van, hogy odaérjünk. Elmegyünk Ponta Delgadába, ahonnan az USAF helikoptere visz
tovább Furnasba.
– Már megbocsásson, de ez pofátlanság! – kiáltotta Tomás méltatlankodva. – Én itt nyaralok az
édesanyámmal, és nem áll szándékomban találkozni senkivel!
– De egy nagyon fontos ember várja magát, sir, egyenesen Washingtonból.
– Felőlem akár az elnök is lehet! Az édesanyám idősotthonban lakik, azért vettem ki szabadságot,
hogy együtt lehessek vele, és nem fogom itt hagyni!
– Azt az információt kaptam, hogy az illető rendkívül fontos ügyben utazott ide. Nagyon jó lenne,
ha szánna rá egy-két órát, hogy meglátogassa Furnasban.
– Nem érdekel!
– Csak hallgassa meg, amit mondani akarunk. Meglátja, nem fogja megbánni…
Tomás arcára kiült a döbbenet.
– De hát miről van szó?
– Bizalmas ügyről.
– Maga most tényleg azt várja, hogy megszakítsam a vakációmat, és találkozzak fene tudja, kivel, hogy
beszélgessek vele fene tudja, miről?
– Én csak annyit tudok, hogy szigorúan bizalmas és rendkívül fontos ügyről van szó.
Tomás ránézett az amerikai hadnagyra, és eltűnődött a meghíváson. Idejön egy nagyágyú
Washingtonból, hogy valami rendkívül fontos ügyben beszéljen vele? Fogalma sem volt, mi köze lehet
neki bármihez is, de tény, hogy a sürgős meghívás fölkeltette a kíváncsiságát.
– Menj csak, fiam – szólt közbe Graça asszony. – Miattam ne aggódj. A történész tétován az ajkába
harapott.
– Azt mondja, egy-két óráról van szó?
– Yes, sir.
– És mi lesz az édesanyámmal?
– Tekintve az ügy szigorúan bizalmas voltát, attól tartok, hogy ő nem mehet magával, sir. Ott kell
hagynunk Ponta Delgadában.
Tomás az anyjára nézett. – Mit gondolsz, anya?
– Jaj, fiam, én vissza akarok menni a szállodába. Fáradt vagyok, lefekszem egy kicsit aludni, ha nem
zavar.
Tomás megvakarta az állát, és Anderson hadnagyra meredt. – Ki akar beszélni velem?
A hadnagy önkéntelenül is megeresztett egy diadalmas mosolyt, érezve a győzelem szelét. A
nadrágzsebébe süllyesztette a kezét, és elővett egy mobiltelefont.
– Beszéltem vele, de nem tudom a nevét. Eagle One-nak hívjuk. – Fölmutatta a telefont. –
Mindenesetre engedélyt adott, hogy fölhívjam, ha maga beszélni akarna vele. Szükségesnek tartja?
– Hogyne.
Az amerikai beütötte a számot.
– Jó napot, sir. Itt Anderson hadnagy. Itt van mellettem Norona professzor, és beszélni szeretne
magával… yes, sir… right away, sir.
Anderson átadta a telefont Tomásnak. A portugál óvatosan vette el, mintha attól tartana, hogy
bombát rejt.
– Hello?
 A vonal másik végéről nagy kacagás hallatszott, amit hirtelen ordítás szakított félbe.
– Fucking zseni! Mi a helyzet?
Ez a mély, rekedt hang és ez a kifejezés összetéveszthetetlen volt, és Tomás egyből ráismert a CIA
Directorate of Science and Technologyjának vezetőjére, akit évekkel ezelőtt ismert meg.
Frank Bellamy.
– Helló, mister Bellamy – üdvözölte kissé hűvösen, amint felismerte a hangját. – Hogy van?
– No, de milyen hang ez? – kérdezte a férfi a telefonban, újabb kacagás kíséretében. – Azt ne mondja,
hogy nem örül nekem…
– Szabadságon vagyok, mister Bellamy – sóhajtott fel a történész. – Mit akar tőlem a CIA?
– Beszélnünk kell.
– Mondtam már, hogy szabadságon vagyok.
– Leszarom a hülye szabadságát! Ez az ügy rendkívül fontos!
Tomás idegesen forgatta a szemét, miközben igyekezett összeszedni minden türelmét.
– Mondja.
Frank Bellamy szünetet tartott, mintha azt mérlegelné, mennyit mondhat el telefonon, majd
lehalkította a hangját, úgy válaszolt.
– Nemzetbiztonság.
– Kié? A maguké?
– Az Egyesült Államoké és Európáé. Portugáliát is beleértve. A portugál elnevette magát.
– Most tréfál, ugye? Portugáliának nincsenek nemzetbiztonsági problémái, abban biztos lehet.
– Ezt mondja maga. De nekem más információim vannak.
– Milyen információi?
– Súlyos dolgok történnek.
Tomás nyugtalanul húzta össze a szemöldökét.
– Mifélék?
Az amerikai mélyet szippantott, aztán a piros gombra tette az ujját, abban a biztos tudatban, hogy
már nem csusszan ki a kezéből a madárka.
– Találkozunk az ebédnél.
 II
A mennydörgő hang ellentmondást nem tűrve szelte át a levegőt.
– Ahmed, gyere ide!
A fiú azonnal fölpattant, úgy megijedt az üvöltéstől, hogy habozni sem maradt ideje. Kirohant a
szobából, és a nappaliban találta az apját, aki egy fehér kecskeszakállú aggastyán mellett ült a kanapén.
Az öreg fején turbán volt, Ahmed sokszor látta messziről a mecsetben: ő vezette az imákat.
– Igen, apám?
Barakah úr rá se hederített a fiára, helyette a vendéghez fordult.
– Ő az én fiam.
Az aggastyán Ahmedre nézett, és jóságos arccal végigmérte.
– Mikor szeretné, hogy elkezdjem?
– Holnap, ha lehetséges – felelte Barakah úr. – Jó lenne kihasználni az új év kezdetét. – Hátrafordult
és gyűrűkkel borított ujjaival intett Ahmednek, hogy jöjjön közelebb.
– Gyere ide, Ahmed. Köszöntél Saad sejknek?
Ahmed két lépést előrelépett és lehajtotta a fejét, szinte szégyenkezve.
– Asz szalám alejkum – motyogta vékonyka hangon.
– Wa alejkum szalám – felelte a pap, és szintén fejet hajtott. – Szóval te vagy a híres Ahmed?
– Igen, sah.
– Hány éves vagy?
– Hét.
– Jó muszlim vagy?
Ahmed meggyőződéssel bólogatott.
– Az vagyok.
– Böjtölsz ramadán idején?
A kisfiú zavarba jött, és az apjára sandított, mert nem tudta, mit feleljen.
– Én… a családom… – dadogta. – Az apám… az apám nem engedi.
Saad sejk fölkacagott, és vendéglátója csatlakozott hozzá.
– Jól is teszi! – kiáltott föl végül a vendég, aki még mindig nevetett a fiú zavarán. – A Próféta nagy
bölcsen felmentette a gyermekeket a böjt alól. – Megigazította a turbánját, mert a nevetéstől elmozdult.
– Most azt mondd meg nekem, hogy hányszor imádkozol egy nap?
A kisfiú fölmutatta a kifeszített tenyerét.
– Ötször.
A molla szkeptikus arccal húzta fel a szemöldökét, mint aki kételkedik a fiú szavaiban.
– Biztos? – kérdezte. – Tényleg fölkelsz hajnalban az első imára?
– Igen – felelte Ahmed határozottan.
– Nem hiszem!
– Esküszöm.
A pap várakozón a házigazdára nézett, hogy megerősítse a fiú szavait.
– Így igaz – biztosította Barakah úr. – Még föl sem kel a Nap, ő már imádkozik. Nagyon odaadó
hívő.
– És ezt mindennap megteszi?
Az apa a fiára pillantott.
– Hát… nem mindig. Előfordul, hogy elalszik szegény.
– Akárhogy is, nekem nagyon tetszik – közölte Saad sejk lenyűgözve. – Jól van, Ahmed! Gratulálok,
uram! Valóban jó muszlim vagy!
A fiút majd szétvetette a büszkeség.
 – Csak a kötelességemet teljesítem – mondta, szerénységet színlelve. A pap a házigazda felé intett.
– Az apád úgy véli, hogy szeretnéd jobban megismerni Allah szavait. Valóban így van?
Ahmed tétovázott, és lopva az apjára tekintett ismét, mintha a kérdés értelmét akarná kideríteni.
– Láttad már Saad sejket a mecsetünkben, nem? – szólt közbe Barakah úr. – Ő a mi mollánk, aki mély
ismerője a Szent Könyvnek. Felkértem, hogy tanítsa meg neked a Koránt és az imákat, és segítsen
elmélyülni az iszlámmal kapcsolatos ismeretekben. Ő pedig megtisztelt minket azzal, hogy elfogadta a
felkérést. Mostantól a sejk lesz a tanítód. Értetted?
– Igen, apám.
– Jó tanuló leszel, és erényes muszlimként fogsz felnőni – mondta Barakah úr. – A Próféta tanításai
és Allah törvényei szerint fogsz élni.
– Igen, apám.
A házigazda az asztal fölé hajolt, fölemelt egy gőzölgő kancsót, és teát öntött a vendég csészéjébe, aki
nyájas tekintettel nézett rájuk.
– Holnap lesz muharram hónap első napja, és megünnepeljük a hidzsrát – mondta a molla. Szünetet
tartott, amíg belekortyolt a teájába. – Tudod, mi az?
– A Próféta menekülése Medinába, sejk.
A pap letette a csészét, és elmosolyodott.
– Kiváló alkalom, hogy elkezdjük a tanulást.
Saad sejk szertartásosan letette a könyvet, és anélkül, hogy olvasta volna, elkezdett ütemesen kántálni,
az isteni szavak iránti áhítatában lehunyt szemmel és kitárt karral.
– Bismillah ir-Rahman ir-Rahim – zengett a hangja. – Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében!
Szünetet tartott, hogy tanítványa elmondhassa a következő verset.
– Al-hamdo li’ Lláhi rabbi’l-álamin, ar-rahmán ir’rahim, máliki yawmi’ d-din! – felelte Ahmed.
– Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának, a könyörületesnek és az irgalmasnak, aki az Ítélet
Napját uralja!
– Iyyáca na’budo wa-iyáca nastaín! – folytatta a pap. – Néked szolgálunk és hozzád fordulunk segítségért.
– Vezess minket az egyenes úton, azoknak az útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál, s ne azokén,
akiket haragvásod sújt, sem a tévelygőkén!{1} – folytatta az imát a fiú.
– Amin! – kántálták mindketten egyszerre, kimondva a végső áment. Saad sejk kinyitotta a szemét,
gyengéden megsimogatta a könyv fedelét, végül fiatal tanítványára nézett.
– Így kell imádkozni az al-Fatihát, a Korán első szúráját – mondta, a rövid első fejezetre utalva.
Óvatosan megfogta a könyvet, és Ahmed arcához emelte, mintha valami császári koronát tartana. – Mit
tudsz a Koránról?
A fiú tágra nyitotta a szemeit.
– Én, sejk? A Könyvek Könyve, Allah hangja, ahogy közvetlenül hozzánk szól.
– És tudod-e, hogy ki írta?
Ahmed a könyvre meredt, aztán a tanítójára, majd ismét a könyvre. Meglepte a kérdés, hiszen olyan
egyértelmű volt a válasz.
– Hát… Allah, Ő maga.
A pap elmosolyodott, és ismét végigsimította a kezében tartott könyvet.
– Ez egy tökéletes másolata az örök könyvnek, az Umm al-kitábnak, amit Isten mindig magánál tart. A
Korán valóban Allah szavait tartalmazza, amelyeket egyenesen a hívekhez intéz utolsó kinyilatkoztatása
alkalmával. Ezekből a páratlan szépségű versekből Isten hatalmas, zengő hangja szól hozzánk. De ne
feledd, hogy Allah Al-Khalid, a Teremtő, az Ő küldötte, a Próféta segítségével juttatta el az üzenetét az
emberekhez. Halála előtt, az utolsó prédikációjában azt mondta Mohamed: „Két dolgot hagyok magam
után, a Koránt és példámat, a szunnát, és aki ezeket követi, soha nem érzi magát elveszettnek.”
Dicsértessék az Úr!
– Allah An-Nur – felelte a tanítványa. – Isten a fény.
– Isten legelőször a ramadán havának egyik éjszakáján nyilatkozott meg Mohamednek, amikor az
szokása szerint behúzódott egy barlangba Hira hegyén, hogy elmélkedjen. Ekkor hirtelen megjelent
Gábriel angyal, és azt mondta: „Olvasd!” Mohamed analfabéta volt, és közölte az angyallal, hogy nem
tud olvasni. De az angyal háromszor elismételte a parancsát, és Mohamed szíve egyszer csak megnyílt
Allah szavai előtt.
A sejk ismét kinyitotta a Koránt, az utolsó oldalaknál, és megkereste a 96. fejezetet.
– Ez a kinyilatkoztatás szúrája – mondta, miközben átadta a könyvet tanítványának. – Olvasd fel a
Prófétának, a hirai barlangban kinyilatkoztatott verseket!
Ahmed elvette a könyvet, és felolvasta a 96. szúrát, amelyben azok az isteni szavak voltak, amelyeket
Mohamed először hallott.
– „Hirdess Urad nevében, aki teremtett, vérrögből teremtette az embert. Hirdess! A te Urad a
legnagylelkűbb, aki írótollal tanított, megtanította az embert arra, amit nem tudott.”
Miután a fiú végzett a legfontosabb versekkel, tanítója kinyújtotta a kezét, hogy visszavegye tőle a
könyvet.
– Az Úr írótollal tanítja az embert arra, amit nem tud. Vagyis Allah közvetlenül a hívekhez szól a
Koránon keresztül. – Ismét végigsimította a könyv aprólékosan kidolgozott borítóját. – Amikor
Mohamed hazatért Mekkába, össze volt zavarodva, de végül megértette, hogy Allah a küldöttéül
választotta őt. Újabb kinyilatkoztatások következtek, amelyek az iszlám lényegét közvetítették. A Próféta
elmagyarázta a feleségének, Hadídzsának, aki egyből elfogadta a tanításait, és ő lett az első muszlima.
Aztán az unokatestvérének, Alinak is elmagyarázta a tanításokat, aki szintén elfogadta őket, és ő lett az
első muszlim. Ezután a Próféta nyilvánosan is elkezdte hirdetni az iszlámot, de nem hallgatták meg.
Tizenhárom évig nem figyeltek rá. Ennél is rosszabb, hogy amikor elkezdett Mekka bálványai ellen
prédikálni, amelyek zarándokokat vonzottak a városba és ezáltal fellendítették a kereskedelmet, a lakosok
föllázadtak Mohamed ellen. Ekkor történt, hogy a zarándokok egy csoportja megkérte, hogy segítsen
megoldani egy régi konfliktust Medina két nagy törzse, az Aws és a Khazraj között. Mivel a békítés
sikeres volt, a két törzs tagjai elfogadták az iszlámot, és meghívták a Prófétát, hogy éljen velük. Saját
mekkai törzse üldözte őt, így hát Mohamed elfogadta a meghívást és elment Medinába.
– Ma van a napja! – kiáltott fel izgatottan ugrándozva a tanítvány. – Ma van!
A sejk elmosolyodott.
– Igen, ma van a hidzsra – mondta, és a szájához emelt egy teás csészét, hogy belekortyoljon. –
Ezerháromszázötvennégy évvel ezelőtt történt, hogy Mohamed elindult Mekkából, átkelt a sivatagon és
eljutott Medinába. – Letette a csészét az asztalra. – És miért olyan fontos a hidzsra?
A fiú zavarba jött, és habozott a válasszal. Ismerte persze a hidzsra történetét, de azt elfelejtette, hogy
mi a jelentősége. Számára azért volt fontos Mohamed Medinába vándorlása, mert a felnőttek azt
mondták, hogy fontos, és ez neki bőven elég volt. Tanítója kérdése ezért zavarba ejtette. A hidzsra
fontos, és kész. Kell, hogy legyen oka?
– Hát… – habogott alázatos hangon. – Azért fontos a hidzsra, mert… mert az volt az első nap.
– Minek az első napja?
Ahmed egészen megszeppent a kérdéstől.
– Az évnek? – motyogta félénken.
– Igen, persze, a hidzsrával kezdődik a naptárunk, ezt mindenki tudja. De miért?
A fiú lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. Túl nehéz volt ez a kérdés. Akárhogy törte is a fejét, nem
jutott eszébe semmi. Saad látta tanítványa tanácstalanságát, így hát a segítségére sietett.
– A hidzsra azért fontos, mert az iszlám első napját jelenti – mondta türelmesen. – Mohamed
Medinában alapította az első muszlim közösséget és itt építette az első mecsetet. Ezért ez a legszentebb
nap mind közül, és ezért jelöli az év kezdetét. Dicsértessék az Úr!
Saad sejk hatására Ahmed még jámborabb fiú lett. Mindennap elvégezte a szalátot, azaz naponta
ötször imádkozott. Korábban néha kihagyta a hajnali imát, amelyik a legnehezebb volt mind közül,
hiszen félbe kellett szakítani miatta az alvást, de most már ezt is mindennap elvégezte. Olyan szorgalmas
volt, hogy állandó sötét karikák jelentek meg a szemei körül, amit aztán büszkén mutogatott az
iskolában és a mecsetben, hiszen erős hite egyértelmű jeleként értelmezte.
A szalát azonban csak az iszlám második pillére volt, és tanítója gondoskodott róla, hogy a többiről
se feledkezzen meg. Az első, a saháda volt a legkönnyebb, hiszen ez csak annyiból állt, hogy meg kellett
vallania a hitét, kijelentve, hogy egyetlen Istenben hisz és elismeri, hogy Mohamed az Ő küldötte volt.
Ezt még kisfiúként megtette, amikor még nem is értette, mit mond. A sejk azonban nagyon ragaszkodott
a harmadik pillérhez, a zakáthoz, ami azt jelentette, hogy alamizsnát kell adni a rászorulóknak.
– A Próféta, Allah tartsa meg kegyelmében, azt mondta: „Nem hívő az, aki kedvére eszik, miközben a
szomszédja éhezik.” – Saad körbemutatott a szobán, ahol az iszlámot tanította Ahmednek. – Körülötted
mindez átmenetileg a családodé, de a valódi birtokosa Allah. Ezért kell mindig gyakorolnunk a zakátot
és megosztoznunk Allah ar-rahman, a könyörületes javain.
Ez után a beszélgetés után Ahmed számára alapvető szükségletté vált, hogy megmutassa, milyen
bőkezű a zakátban, és a következő szombati ima alkalmával, az első adandó alkalommal, amikor a
mecsetben találkozott a tekintete a sejkével, átadott egy nyomorék koldusnak egy bankjegyet, amit direkt
erre az alkalomra tartogatott. Nem volt könnyű megtenni, hiszen ez volt az összes spórolt pénze, amit
már hónapok óta gyűjtögetett, de úgy gondolta, hogy ezzel elnyeri tanítója tetszését. Ám amikor Saadra
nézett, látta, hogy az rosszallóan csóválja a fejét.
A fiú először meglepődött a váratlan reakción, aztán bosszús lett. Hát nem volt elég nagylelkű?
Hiszen az a bankjegy volt az összes pénze! Egész évben gyűjtögette az aprópénzt, amit az apjától kapott
hébe-hóba, és féltve őrizte egy cipősdobozban. Aztán beváltotta arra a bankjegyre, és igenis nehéz volt
odaadnia annak a koldusnak, és csak azért tette meg, hogy megmutassa, hogy jó muszlim. Talán nem
igazhívőként cselekedett? Semmi kivetnivalót nem látott az adakozásában, és nem értette, miért nézett rá
mégis rosszallóan a sejk. Talán túl kicsi volt az összeg? Talán több pénzt kellett volna adnia? De hát
miből? Ő még csak gyerek, aki iskolába jár, és nincs több pénze!
A következő órán megkapta a választ a kérdéseire.
– Nem az összeggel volt a baj, hiszen mindenki annyit ad, amennyit tud – magyarázta Saad mester
türelmesen. – De, tudod, a zakátot diszkréten kell odaadni.
– De hát miért, sejk?
– Azért, hogy ne kelljen szégyenkeznie a koldusnak. – A tanítványára mutatott. – És azért is, hogy te
ne érezd magad felsőbbrendűnek. – Kifordította mindkét tenyerét. – A Próféta azt mondta: „Az a
legjobb adakozás, amikor a bal kéz nem tudja, mit adott a jobb.” Ne feledd, hogy nem nekem kell
tetszened, és nem is a hozzád hasonlóknak.
– Akkor kinek kell tetszenem, sejk?
Saad mester fölemelte a tekintetét és fölfele mutatott. – Allahnak.
 III
A levegőből nézve Furnas kis települése úgy festett, mintha egy tündérmeséből lépett volna ki: csinos
kis házikók sorakoztak végig a zöld lankák mentén, gondozott, ápolt kertekkel és terekkel. Itt-ott
gőzsugarak szöktek a magasba, jelezvén az erős geotermikus tevékenységet a település bugyogó
fumaroláiban.
A helikopter megkerülte a házakat, és egy parkosított mezőn szállt le, a szomszédos hegyen legelésző
tehenek és egy fehér ház között. Az állatokat kissé megzavarta a propeller berregése. Elsőként Anderson
hadnagy szállt ki a járműből, és a kezét nyújtotta Tomásnak, hogy kisegítse. Futva távolodtak el a
helikoptertől, lehajtott fejjel, előrehajolva, és csak akkor álltak meg, amikor egy katonai Humwee mellé
értek, amely az úton várta őket. Gyorsan beszálltak, és a terepjáró azonnal elindult Furnas kanyargós
útjain.
– Tudja, mi jut eszembe az Azori-szigetekről? – kérdezte Tomás az amerikaitól, az út mentén
sorakozó házakat bámulva.
– Mi, sir?
– Egy Disney-film, amelyet gyerekkoromban láttam a moziban.
– A Hamupipőke?
– Nem, nem. Nem rajzfilm, hanem rendes film, igazi hús-vér szereplőkkel.
– Mint mondjuk a Mary Poppins…
– Úgy van. De ez egy északi-sarki utazásról szólt. Az utazók, maguk sem tudják, hogyan, egyszer csak
rátalálnak egy elveszett földre a hómező közepén, ahol minden zöld, és vannak ott vulkánok meg erdők
óriási fákkal, és kihalt állatok is. – A kinti tájra mutatott. – Na, erre az elveszett földre emlékeztetnek
engem az Azori-szigetek.
Anderson hadnagy körülnézett és bólintott.
– Igen, ez a táj valóban olyan csodás, mintha a képzelet szülte volna. Bevallom, engem Svájcra
emlékeztet.
A Humwee némi kanyargás után végül hirtelen lefékezett egy szálloda mellett. Az amerikai intett
vendégének, hogy szálljon ki.
– Megérkeztünk, sir.
Tomás kiszállt a dzsipből, és igen elcsodálkozott, amikor észrevette, hogy Anderson hadnagy a helyén
maradt.
– Maga nem jön?
– Nope – felelte a férfi a fejét csóválva. – Kettesben találkozik Eagle One-nal, sir. Ne feledje, hogy
szigorúan bizalmas ügyről van szó: én csak a postás szerepét játszom. – Búcsút intett.
– Bye-bye!
A Humwee nagy robajjal elhajtott, hátrahagyva utasát. Tomás mély lélegzetet vett, és elindult a
szálloda bejárata felé. Nem kedvelte különösebben azt az embert, akivel találkozni készült, de a
kíváncsisága erősebb volt, mint az ellenszenve. Belépett a hallba, és azonnal meghallotta az őt üdvözlő
rekedt hangot.
– Hello, maga elkésett!
Megfordult, és megpillantotta Frank Bellamy merev, megöregedett alakját, egy pohár whiskyvel a
kezében. Katonás külseje mit sem változott, jéghideg, kegyetlen szeme sarkában is ugyanazok a
szarkalábak ültek, de a haja teljesen megőszült. Az amerikai tett egy lépést, és üdvözlésre nyújtotta a
kezét.
– Helló, mister Bellamy – viszonozta Tomás a köszöntést. – Mi szél hozta ide?
A CIA embere letette a whiskys poharat egy asztalra, és a szálloda étterme felé intett.
 – A gasztronómia, Tomás. A gasztronómia.
– Mi benne olyan különös?
– Úgy hallottam, hogy egészen csodálatos.
Az étterem nagy, szellős terében nyüzsgött az élet, a pincérek asztalról asztalra vitték a gőzölgő
hurkával, káposztával, répával, hagymával, rizzsel és mindenekelőtt krumplival megrakott, nagy tálcákat.
Kellemes illat terjengett mindenütt. Az egyik pincér máris odalépett hozzájuk, és elkezdte kiszolgálni
őket.
– Hogy hívják ezt az ételt? – érdeklődött Bellamy, miközben elrendezte az ölében a szalvétát.
– Furnasi főtt vegyestál – felelte Tomás. – Egy hagyományos portugál étel ihlette, amely eredetileg
Észak-Portugáliából, Trás-os-Montes tartományból származik.
– De azt el kell ismernie, hogy az azori-szigeteki változat különleges – vetette közbe az amerikai. –
Nem mindennap eszik az ember olyan ételt, ami a földben főtt…
– Látta már, hogyan készül?
– Nem.
– Itt, a közelben, a furnasi tónál. A geotermikus tevékenység miatt nagyon meleg ott a föld, ezért
kerek lyukakban beástak a talajba néhány szerkezetet, ahova beteszik a teli fazekakat. Aztán lefedik az
egészet, és megvárják, amíg a föld hője öt óra alatt megfőzi az ételt. Dél körül odamennek a fazekakért,
és egyenesen idehozzák őket az étterembe.
– Maga látta ezeket a lyukakat?
– Persze. A tó mellett vannak, egy kis zugban.
Frank Bellamy megkóstolt egy véres hurkát rizzsel, és gyönyörködve ízlelgette a falatot.
– Hm… Ez csodás!
A portugál is megkóstolta.
– Ez a legjobb portugál főtt vegyestál – mondta. – Sőt, ez a furnasi vegyestál a világ egyik
gasztronómiai csodája. Mivel nagyon lassan fő meg a földben, különleges íze van… nehéz elmagyarázni.
Nagyon jól választott ételt, gratulálok.
– Amikor ma reggel megérkeztem, nagyon ajánlották.
Megjött a pincér, és vörösbort töltött a poharukba. Tomás ellazult: csodás érzés volt visszatérni
Furnasba és élvezni a konyhaművészetét. De talán nem ártana megismerni a menü többi részét sem:
hogy milyen témát hozott a beszélgetőtársa.
– És a gasztronómián kívül még mi hozta ide? – érdeklődött, alig leplezve kíváncsiságát. – Miért
érdeklem a CIA-t?
Bellamy fölvette a szalvétát, megtörölte a száját, ivott egy korty bort, majd beszélgetőtársa szemébe
nézett.
– Nem a CIA – felelte. – A NEST.
– Micsoda?
– NEST – ismételte. – Ez egy gyors reakcióra képes egység, amelyet az Egyesült Államok a ’70-es
években hozott létre, hogy a különleges eshetőségekkel foglalkozzon.
– Azt mondja, NEST? Minek a rövidítése ez?
– Nuclear Emergency Search Team.
– Nukleáris? Ez valami atomfizikai laboratórium?
– Nem. Ez egy különleges egység, amely a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos sürgős esetekkel
foglalkozik.
Tomás úgy meghökkent, hogy abbahagyta az evést, és Frank Bellamyra meredt.
– Caramba! Mibe vágta a fejszéjét! – Az új információt igyekezett az étellel együtt megemészteni. –
Otthagyta a CIA-t?
– Nem, dehogy. Még ott vagyok. Még mindig a Directorate of Science and Technology vezetőségének
vagyok a tagja. És pont ezért tartozom a NEST-hez. A mi NEST-egységünk a DOE-hoz, az NNSA-hoz
és a nemzeti laboratóriumokhoz, azaz az amerikai nukleáris fegyverek fejlesztéséért, fenntartásáért és
gyártásáért felelős szervezetekhez tartozó fegyverszakértőkből áll.
– Á, szóval a NEST felügyeli az amerikai nukleáris fegyvereket…
– Tévedés. A NEST a nukleáris anyagok lokalizálására, azonosítására és semlegesítésére szakosodott.
A portugál döbbenten nézett rá.
– Milyen nukleáris anyagok?
– Például atombombák. És mindenféle nukleáris anyag, amit bevethetnek az Egyesült Államok ellen
az ellenségei, akár országok, akár terrorszervezetek. Összesen több mint hétszáz emberünk van, akik
képesek adekvát választ adni egy esetleges nukleáris fenyegetésre, de csak kisebb csapatokat szoktunk
bevetni. Például négy órán belül be tudunk vetni egy Search Response Teamet bárhol, ahol fenyegetést
észlelünk.
– Ejha, ez olyan, mint egy amerikai film.
– Attól tartok, nagyon is valóságos.
Tomás beleharapott egy főtt krumpliba, és alig merte föltenni a következő kérdést.
– És… vannak ilyen fenyegetések?
– Előfordulnak.
– Tényleg?
– Egy hónappal szeptember 11. után például azt az információt kapta a CIA egy Dragonfire fedőnevű
ügynöktől, hogy egy tíz kilotonnás nukleáris bomba van a terroristák birtokában, és ez a bomba New
Yorkban található. Képzelheti, micsoda pánik tört ki az elnökségnél. Dick Cheney alelnököt azonnal
visszahívták Washingtonból, Bush elnök pedig New Yorkba küldte a NEST-et, hogy keressék meg a
bombát.
– És mi lett? Megtalálták?
Bellamy a szája sarkán beszívta a levegőt, mintha egy fogai közé szorult ételdarabkát akarna
kiszabadítani.
– Téves riasztás volt.
– Ja, jó. De én arra vagyok kíváncsi, hogy van-e valós fenyegetés is.
– Nap mint nap.
Most Tomás csettintett a nyelvével, és türelmetlen kifejezés jelent meg az arcán.
– Jaj, ne már… Komolyan kérdezem.
– Én meg komolyan válaszoltam – méltatlankodott Bellamy. – Nap mint nap fenyeget minket
nukleáris támadás.
– Az nem lehet.
– Nem hiszi? Nézze, Pakisztán olyan nukleáris fegyvert állított elő, amelyhez a projektvezető, egy
bizonyos Abdul Kadir Khan lopta el a Nyugattól a technológiát. És ez az úr aztán eladta ezt a
technológiát más országoknak is, például Iránnak, Líbiának és Észak-Koreának, meg még ki tudja, kinek.
– Á, már megint a régi szöveg – szakította félbe Tomás. – Irakról ugyanezt mondták, és tudjuk, mi
lett a vége.
– Irak a Bush fiú hülyesége volt, és a tömegpusztító fegyverekről szóló hírek csak ürügyül szolgáltak
a kőolajért folyó háború megindítására, hogy az amerikai befolyást a Közel-Keletre is ki lehessen
terjeszteni. Csakhogy a Khan-hálózat exportjai esetében, attól tartok, nagyon is komoly dologról van
szó.
– Vannak bizonyítékaik?
– Hogyne.
– Nem olyan bizonyítékokra gondolok, amilyeneket a maguk államtitkára mutatott be az ENSZ-nek
Irak ellen…
 – Nyugodtan elhiheti, hogy vannak bizonyítékaink. Nézze, 2003-ban feljelentés érkezett egy BBC
China nevű német hajó ellen, amelynek Líbia volt az úti célja. A Földközi-tengeren megállítottuk, és
amikor átkutattuk, kiderült, hogy centrifuga-alkatrészek ezreit szállítja. Miután így rajtakaptuk, Líbia
beismerte, hogy a feladó Khan úr volt, aki azt is megígérte, hogy rongyos százmillió dollár ellenében
ellátja az országot nukleáris fegyverekkel. Ezt Líbia mondta, nem én. Ugyanez a Khan úr legalább
tizenhárom utazást tett Észak-Koreába is. Mit gondol, mit csinált ott? Megnézte, mekkora a koreai nők
melle? További adatok tanúsítják, hogy ugyanez az úriember Iránba is utazgatott, illetve egy negyedik
országra is gyanakszunk, csak még nem tudjuk biztosan, melyik az: Szíria vagy Szaúd-Arábia. Kell még
bizonyíték?
– Ha van…
– Akkor tessék – vágta rá Bellamy készségesen. – Khan úr laboratóriumai a BBC China elfogásával
egy időben egy nemzetközi fegyverkiállításon olyan prospektust osztogattak, amelyben különböző
nukleáris technológiákat kínálnak eladásra, bárkinek, akit érdekel. Nyomást gyakoroltunk Pakisztánra a
nukleáris projektvezetőjük illegális tevékenységei miatt. Khan urat 2004-ben el is fogták, és a pakisztáni
televízióban mindent bevallott.
– Mindent bevallott?
– Élő adásban, a tévében. Azt mondta, egyedül működött.
– Ah! Mindent egyedül csinált…
Tomás naiv megjegyzésének hallatán Bellamy türelmetlenül csattant fel..
– Mit gondol, a kurvák talán franciául finganak? Nem, ugye? Nos, annak az esélye, hogy Khan úr a
pakisztáni hadsereg tudta nélkül tevékenykedett, egyenlő annak a valószínűségével, hogy egy kurva
franciául fingjon. – A mutató- és a hüvelykujjával kerek nullát formált. – Vagyis abszolút nulla! – Ivott
egy korty vörösbort. – A fickó centrifugákat küld Libanonba, egy nemzetközi vásáron prospektusokat
osztogat, amelyekben nukleáris technológiákat kínál, Iránba és Észak-Koreába járkál, és a pakisztáni
hadsereg minderről mit sem sejt? Ki hiszi ezt el? Hát persze hogy Khan úr csak a jéghegy csúcsa! Naná,
hogy a pakisztáni katonaság nyakig benne van ebben a disznóságban! Vagy talán mást gondol? Ők
támogatják a nukleáris fegyverek terjesztését az egész világon! A pakisztáni titkosszolgálat, az ISI
vezetője Hamid Gul volt. Nos, tudja, mit mondott? Az az ember a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy
Pakisztánnak kötelessége az iszlám nukleáris infrastruktúrájának fejlesztése, és szinte ugyanazzal a
szusszal hozzátette, hogy az Egyesült Államoknak nem áll módjában megfékezni a muszlim öngyilkos
merényleteket. És ha nyilvánosan ezt mondta, képzelheti, miket mond magánemberként. Elég azt látni,
milyen erős kapcsolat fűzi az ISI-t az iszlám terrorszervezetekhez, mint például a Lashkar-e-Taibához,
amely Mumbaiban hajtott végre merényleteket és kapcsolatban áll az al-Kaidával. Maga nem érzi úgy,
hogy egy iszlám állam ily mértékű összefonódása a terroristákkal valóságos puskaporos hordó, ami
bármelyik pillanatban fölrobbanhat?
– Dehogynem. De én azt hittem, hogy Pakisztán a maguk szövetségese. Ha így állnak a dolgok,
hogyhogy nem tesznek ellene semmit?
Bellamy tehetetlenül csóválta a fejét.
– A szaros Afganisztán miatt – tört ki belőle. – Szeptember 11. után létfontosságúvá vált, hogy
megmaradjon az együttműködés Pakisztánnal a tálibok elleni harcban, és úgy döntöttünk, hogy szemet
hunyunk a fölött, amit a katonaság művel a nukleáris fegyverekkel. De nyilvánvaló, hogy színjáték az
egész. Pakisztán nyilvánosan kijelenti, hogy az iszlám fundamentalisták ellen van, miközben titokban
támogatja őket, fegyvert és védelmet nyújt nekik. Tudja, mi a probléma? Az, hogy Pakisztánban sokfelé
oszlik a hatalom, de a legnagyobb hatalma az ISI-nek és a hadseregnek van. Mégpedig olyan
mérhetetlenül nagy, hogy az elhunyt pakisztáni elnök asszony, Benazir Bhutto a saját elmondása szerint
az országa atombombáját egy maketten látta először, amelyet a volt CIA-igazgató mutatott meg neki.
Vagyis a saját katonái nem mutatták meg neki annak az országnak az atombombáját, amelyet elvileg ő
kormányzott! Ehhez mit szól? És amikor Bhutto asszonyt eltávolították a hatalomból, ő maga úgy
fogalmazott, hogy nukleáris támadás áldozata lett, a katonaság ugyanis meg akarta akadályozni, hogy
átvegye az ellenőrzést ezen fegyverek fölött. Egy olyan országban pedig, ahol a hadsereg külön államot
képez az államon belül, és amely szoros kapcsolatot ápol az iszlám fundamentalistákkal, minden
lehetséges. Akár az is, hogy a terroristák kezébe pakisztáni nukleáris fegyverek kerüljenek, drága
barátom, ehhez elég egy apró, ám annál borzalmasabb lépés. Világos?
– Mint a nap.
– Ezért nem tudok mást felelni a kérdésére, mint hogy minden egyes nap magában rejt egy nukleáris
fenyegetést a hazám ellen. Sőt, az az igazság, hogy már nem is az a kérdés, hogy be fog-e következni,
mert be fog. A kérdés most már az, hogy mikor. – Sóhajtott, és megismételte az utolsó szót. – Mikor.
Tomás kedvetlenül fészkelődött a helyén. Hogy elterelje a figyelmét, tekintete az étterem melletti nagy
kertre siklott, és a burjánzó növényzetet, a virágzó hibiszkuszokat és hortenziákat vizslatta. Minden
olyan békés és lassú volt, éles ellentétben az asztalnál elhangzott nyugtalanító szavakkal.
– Nézze, mister Bellamy – szólalt meg végül. – Mit akar tőlem tulajdonképpen?
Az amerikai hátradőlt a székén, és jéghideg kék szeme szinte szikrázott, ahogy beszélgetőtársára
nézett.
– Azt, hogy csatlakozzon hozzánk.
– Mármint kikhez?
– A NEST-hez.
Tomás elkomorodott az ajánlaton.
– Én? Minek?
– Idehallgasson, a NEST-nek különleges egységei vannak Európában, a Perzsa-öbölben és az Indiai-
tengeren, a Diego García-i légi támaszponton. Szükségünk van magára az európai egységünkben.
– De miért pont rám? Nem vagyok sem katona, sem mérnök, sem pedig atomfizikus. Fogalmam sincs,
miben lehetnék hasznára egy ilyen egységnek.
– Ne szerénykedjen. Magának máshoz van tehetsége.– Mihez?
– Első osztályú rejtjelfejtő, például.
– És aztán? Biztos vagyok benne, hogy van maguknál jó néhány hasonló kvalitású vagy akár még
jóval tehetségesebb fickó.
– Nem. Maga az egyetlen.
– Nem tudom, miben…
Frank Bellamy a desszertes kanállal játszadozott.
– Árulja már el nekem, hol járt az elmúlt évben? Tomás zavarba jött a kérdéstől.
– Hát… Kairóban. Miért?
– És mit csinált ott?
– Elvégeztem egy speciális iszlám kurzust az Azhar Egyetemen és arabul tanultam.
– Miért?
– Mert nagy hasznát veszem a Közel-Kelet régi nyelveinek tanulmányozásában. Mint tudja, beszélem
és olvasom Jézus nyelvét, az arámit, és Mózes nyelvét is, a hébert. Az arab pedig, mint Mohamed nyelve,
segítségemre lehet a nagy vallások történetének kutatásában, ez a terület pedig nagyon érdekel. Ráadásul
az első kriptoanalitikai tanulmányt is arab nyelven írták.
– És tanult valami hasznosat Kairóban?
– Hogyne. Mellesleg Lisszabonban már néhány muszlim tanítványom is van. Miért kérdi?
Az amerikai előrehajolt, a könyökét az asztalra támasztotta és mélyen Tomás szemébe nézett.
– Még kérdezi, hogy miért? Hát maga egy kiváló kriptoanalitikus, olvas és beszél arabul, jól ismeri az
iszlámot, és azok után, hogy elmeséltem, miféle fenyegetéseknek vagyunk kitéve, még megkérdezi, miért?
Hát ehhez pofa kell!
 A portugál lassan, mélyen beszívta a levegőt.
– Á, már mindent értek…
– Éljen!
– De ne számítson rám. Én nem akarok csatlakozni a maga szervezetéhez.
– Inkább homokba akarja dugni a fejét, mint a strucc? Inkább úgy tesz, mintha mi sem történt volna?
Hát hadd mondjam el magának, hogy súlyos dolgok történnek, olyan dolgok, amelyekről az
átlagembernek halvány fogalma sincs. És maga segíthet nekünk szembeszállni velük.
– De hát mért kéne nekem Amerikának segítenem? Maguk csinálták az iraki problémát, most meg itt
siránkoznak, hogy segítsünk?
– Ez a probléma nem kizárólag Amerikát érinti. Európát is.
– Jó, jó. Persze, biztos elhiszem.
Bellamy összeszorította vékony ajkait, és ismét hátradőlt a székén. Összekulcsolta az ujjait, és le sem
vette a szemét a portugálról.
– Találtunk valamit, Tom. Szükségünk van a segítségére.
– Mit találtak?
– Egy e-mailt, amit az al-Kaida küldött.
– És mitől olyan különleges az az e-mail?
– Azt most nem mondhatom el. Csak akkor beszélhetek erről, ha csatlakozik hozzánk.
– Csak duma az egész!
A CIA emberének jeges, számító tekintetén átsuhant egy mosoly.
– Áruljon el nekem valamit, Tom. Szereti Velencét?
Tomás nem értette a beszélgetés menetének hirtelen irányváltását, és habozott a válasszal, de hagyta
magát behúzni a csőbe, mert érdekelte, mire megy ki a játék.
– Az egyik kedvenc városom. Miért?
– Jöjjön el velem Velencébe.
A portugál hangosan felkacagott.
– Szeretem Velencét, de megmondom őszintén, hogy szívesebben mennék valaki mással…
olyasvalakivel, akinek lágyabbak a vonalai. Nem tudom, érti-e, mire gondolok. Különben is éppen
vakáción vagyok az édesanyámmal, és nem hagyhatom itt.
– És mikor ér véget ez a vakáció?
– Holnapután.
– Tökéletes. Éppen Velencébe tartottam, amikor megálltam itt, az Azori-szigeteken. Akkor ott
találkozunk három nap múlva.
– De hát mi olyan érdekes Velencében?
– A Canal Grande.
Tomás újra elnevette magát.
– És még mi?
– És még egy nő, akit szeretnék bemutatni magának.
– Ki az?
Frank Bellamy fölállt, részéről befejezettnek tekintve az ebédet. Elővette a zsebéből a pénztárcáját, és
hanyag mozdulattal letett az asztalra egy zsíros bankjegyet, mielőtt válaszolt volna.
– Egy dögös nő.
 IV
A folyosó végén felbukkanó férfi aszketikus megjelenésű volt. Dzsalabiját, a legvallásosabb férfiakra
jellemző hosszú, fehér tunikát viselt, és feltűnő, nagy, fekete szakálla volt.
– Ő az! Ő az! – kiáltotta egy izgatott hang a terem ajtajában várakozó fiúk között.
– Ő? Kicsoda? – kérdezte Ahmed, és kérdő tekintettel követte végig a folyosón nyugodtan vonuló
alakot.
– Az új tanár, te hülye
A múlt évben nyugdíjba vonult a vallástanár, és új jött helyette. Ahmed az iszlám világ legnagyobb
hatalmú oktatási intézménye, az al-Azhar által fenntartott madraszába járt. Matematikát, arab nyelvet és a
Koránt tanulta. A madraszában a tanórák több mint fele vallási jellegű volt, bár az iszlámmal kapcsolatos
tudását elsősorban otthon és a mecsetben szerezte, attól a Saad sejktől, aki már csaknem öt éve
foglalkozott vele. Ám ez az idő nagyrészt nem azzal telt, hogy az iszlámról beszélgettek, hanem azzal,
hogy a Koránt magolta, ami lelkesedéssel töltötte el, és felnőttnek érezte magát tőle. Már a 24. szúránál
tartott, és tudta, hogy ha majd betéve tudja az egész Szent Könyvet, nagy elismerésnek örvend a
családjában, és mindenki igen jámbor fiúnak fogja tartani.
De a férfi feltűnése a folyosó végén mindent megváltoztatott. Az új tanár odament a terem ajtajához
és megállt. A fejével intett a diákoknak, hogy lépjenek be, aztán elfoglalta a helyét az osztállyal szemben.
– Asz szalám alejkum – üdvözölte őket. – A nevem Ajmán bin Katada, és én vagyok az új
vallástanárotok. Kezdjük az órát az első szúra felmondásával.
Az első órák teljesen olyanok voltak, mint amilyenekhez Ahmed hozzászokott a madraszában, otthon
vagy a mecsetben. Ajmán tanár úrnak igen öblös és megtévesztően kellemes hangja volt. A szavai és az a
hangszín, amellyel kiejtette őket, a megfelelő pillanatban olyan erőteljesek voltak, hogy egy-egy óra
végére egészen felvillanyozta a diákokat. Érzelemdús tirádáival teljesen fel tudta tüzelni az osztályt.
Lassan világossá vált, hogy az ő órái nem csupán a Korán memorizálásából állnak. Ajmán tanár úr
számtalan történetet mesélt, igen színesen és fantáziadúsan, és igyekezett minél jobban bevonni a
diákokat is, így aztán nagyon vidámak és élvezetesek voltak az órái. Talán a legérdekesebbek az egész
madraszában.
A tananyag is kezdett egyre jobban különbözni attól, amit az előző tanár vagy Saad sejk tanított.
Mígnem egy napon eljött a legemlékezetesebb óra.
Néhány szúra recitálása után Ajmán tanár úr nem a Koránban leírt erényekről kezdett el beszélni,
ahogy az elődje tette, hanem az iszlám történetéről. Csillogó szemekkel, tüzes hangon mesélt az Allah
nevében létrehozott birodalom nagyságáról.
– Mohamed, a béke legyen vele, elkezdte terjeszteni az iszlámot a kard erejével – magyarázta Ajmán
tanár úr, és úgy lengette az öklét, mintha maga is szablyát tartana a kezében. – Amikor a Próféta, Isten
tartsa meg, Medinában volt, elkezdte az igaz hitre téríteni az arabokat. Ezt prédikálással tette, de közben
háborút is indított Mekka ellen. Huszonhat csatát kellett vívnia, de az isteni küldött, Allahnak hála, végül
az egész arab népet legyőzte, és iszlám hitre térítette. Amikor a muszlimok összegyűltek Mekkában az
első haddzs során, Mohamed, a béke legyen vele, fölment az Arafat-hegyre és elmondta búcsúbeszédét. –
A tanár mély lélegzetet vett, mintha ebben a pillanatban átlényegülne, és magát a Prófétát idézné. – „A
mai naptól nem lesz többé két vallás Arábiában – mondta, Mohamed szavait idézve. – Engem Allah
küldött karddal a kezemben, és az én gazdagságom a kardom árnyékából fakad. Aki pedig nem
engedelmeskedik nekem, annak megaláztatás és üldöztetés lesz a büntetése.”
A diákok nem ismerték a Prófétának ezeket a szavait, de amikor meghallották tanáruk túlfűtött
hangján, az egész osztály egy emberként zúgott föl.
– Allah u akbar! – kiáltották egyszerre a tanulók. – Isten a legnagyobb! Ajmán elmosolyodott: kedvére
való volt ez a vallási hevület. De talán túl nagy volt a hangzavar, így hát két kézzel intette csendre az
osztályt. – Két nappal az utolsó prédikációja után Mohamed, a béke legyen vele, belázasodott, és húsz
nap múlva meghalt. Hatvannégy éves volt, amikor Allah az örök kertbe szólította. Addigra már egész
Arábia muszlim volt.
– Allah u akbar! – hangzott fel újra, és ezúttal meg is ismételték. – Allah u akbar!
A tanár ismét csendet kért.
– Azt gondoljátok, hogy a Próféta halála, béke vele, a történet végét jelenti? – Megrázta a fejét. –
Nem így van. Ez még csak a kezdete volt egy nagy és dicsőséges eposznak. Mohamed halála, a béke
legyen vele, átmenetileg megosztotta az ummát, de végül megválasztották az utódját. Tudjátok-e, ki volt
az?
– A kalifa – vágta rá az egyik tanuló.
– Hát persze hogy a kalifa volt az utódja – mondta Ajmán kissé türelmetlenül. – A kalifa utódot jelent,
ezt mindenki tudja. Én arra vagyok kíváncsi, hogy ki volt az első kalifa.
– Abu Bakr – felelte másik két diák.
– Abu Bakr – bólintott a tanár. – Ő volt az egyik apósa Mohamednek, béke legyen vele. Abu Bakr és
az őt követő három kalifa volt a négy Helyesen Vezetett, mert ők még közvetlenül a Próféta szájából
hallották a kinyilatkoztatásokat, és mert alkalmazták a saríát, oltalmazták az ummát és harcoltak a káfirok
ellen.
A teremben lévő diákok mindannyian tudták, hogy a saría az iszlám jogrendszer, az umma az
egyetemes iszlám közösség, a káfirok pedig a hitetlenek, de egy tétova kéz mégis a magasba lendült.
Ahmed keze volt az, aki számára újdonság volt a Prófétának az a kijelentése, hogy a gazdagsága a kard
árnyékából fakad. Sem Saad sejk, sem az előző tanár nem említette soha ezt a kijelentést.
– És hogy harcoltak, tanár úr?
– Ugyanúgy, ahogy a Próféta, a béke legyen vele! Egyik kezükben a Szent Koránnal, a másikban
karddal! Abu Bakr Isten Törvényének mély tiszteletében gyakorolta a kalifátust; amikor kellett,
alkalmazkodott, amikor kellett büntetett. A második kalifa, Omár ibn al-Hattáb dzsihádot indított az
Arábiával szomszédos országok, úgy mint Egyiptom, Szíria, Perzsia és Mezopotámia ellen, hogy
terjessze a vallást és a birodalmat. Allah kegyelméből még al-Kudsz városát is sikerült meghódítanunk. –
Diadalmasan a magasba emelte az öklét. – Allah u akbar!
– Allah u akbar! – felelte lelkesen az osztály.
Voltaképpen semmi újdonság nem volt a tantárgyban, de az új tanár képes volt úgy előadni, hogy
sokkal érdekesebbnek tartsák a diákok.
– Megnőttünk és virágzásnak indultunk, és elterjesztettük a világban a saríát, ahogy Allah parancsolta
a Koránban! – Ajmán lelkes és tüzes hangja hirtelen gyászossá változott. – De a négy Helyesen Vezetett
Kalifa közül a harmadik, Oszmán ibn Affán halála után bonyolódott a helyzet. Őt ugyanis lázadó
muszlimok, a háridzsiták gyilkolták meg. Amikor Ali ibn Abu Tálib, a negyedik kalifa megkezdte
uralkodását, úgy döntött, hogy nem bosszulja meg a harmadik kalifa halálát, mert félt, hogy a háridzsita
felkelés elharapózik. Csakhogy ez ellentmondott a saríának és az isteni törvényeknek, ahogy ezt Szíria
vezetője, Muávija felismerte és követelte a háridzsiták megbüntetését. Mivel azonban Ali kalifa nem
engedelmeskedett, Muávija azt mondta, hogy megsértette a saríát és nem törvényes kalifa többé.
Lázadására Ali azt felelte, hogy ő Mohamed utódja, és a Próféta, béke legyen vele, soha nem engedte
volna meg, hogy fellázadjanak ellene, vagyis éppen ez a lázadás jelenti a saría megsértését. Erre kettévált
az umma: a síiták Alit támogatták, a szunniták pedig Muávija mellé álltak. Ezután sok összecsapás
következett, végül Ali meghalt, és Muávija lett a kalifa, megalapítva az első kalifadinasztiát, az Omajjád-
dinasztiát.
– Mi szunniták vagyunk, ugye? – kérdezte egy diák.
 – Az umma szunnita – jelentette ki Ajmán. – Egyedül Irán síita. Irán, illetve Irak és Libanon egyes
részei. De az igazi muszlimok mi vagyunk, a szunniták. Marokkótól Pakisztánig, Törökországtól
Nigériáig, mi vagyunk az igazi umma. A síiták hitszegők, mert Ali mellett maradtak a saría megszegése
ellenére, és mert szenteket imádnak, úgy mint Alit és a fiát, Husszeint.
– És aztán? – érdeklődött az egyik tanuló. – Hogyhogy és aztán?
– Mi történt azután, hogy megalapították az első kalifadinasztiát?
– Igen, az Omajjád-dinasztiát… – kiáltott föl a tanár, és újra fölvette a beszélgetés fonalát. – Nos…
viharos idők következtek, természetesen. A kalifátus székhelye Damaszkusz lett, de a háridzsiták
továbbra is lázadoztak, ami gátolta az iszlám sereget elsődleges küldetésének, a terjeszkedésnek és a
hódításnak a teljesítésében, hiszen előbb a birodalmon belül kellett békét teremteni. Muávija minden
lehetséges eszközt felhasznált, a tömegmészárlást is beleértve, és végül sikerült levernie a felkelést. De
még ennél is fontosabb, hogy a fia, Jazíd, amikor kalifa lett, elfojtott egy másik felkelést is, amit Huszein
ibn Ali vezetett, Mohamed, béke legyen vele, egyik unokája. A kalifa lefejezte Huszeint, és legyilkolta az
egész családját.
Az osztály döbbenten hallgatta a történetet.
– A kalifa megölte a Próféta unokáját? – kérdezte egy diák tágra nyílt szemekkel.
– Megtehette ezt? – csodálkozott egy másik.
– Mohamed, a béke legyen vele, nagy ember volt – felelte a tanár. – De figyelem: ember volt, nem
pedig Isten, és nem is vált azzá. Márpedig minden embernek alá kell vetnie magát a saríának, és ez a
Próféta leszármazottaira is vonatkozik, mert Allah törvényei egyetemesek és örökkévalók. A saría
megszegése hitszegést jelenthet, és Isten Küldötte halálbüntetést szabott ki erre a bűnre. –
Félrebillentette a fejét, mintha engedményt tenne. – De az is igaz, hogy a Próféta, a béke legyen vele,
leszármazottainak meggyilkolása megrázta az ummát, ezért az Abbászidák, akik lojálisak voltak
Mohamed családjához, megölték az Omajjád-dinasztia utolsó kalifáját.
– És nem is volt több kalifa?
– Dehogynem, ekkor kezdődött a második kalifadinasztia, az Abbászidák története.
– Ahá! Ezek szerint egyesült az umma…
Ajmán tanár úr habozott a válasszal.
– Nos, nem egészen így történt. Az Abbászidák elsődleges célja az volt, hogy mind egy szálig kiirtsák
az Omajjádokat. Nem véletlen, hogy a második dinasztia első kalifája, Abu l-Abbász a Vérontó néven
vált ismertté. Lemészárolt minden Omajjádot, aki élt, akkor is, ha nő volt, idős vagy gyermek. És amikor
már mindet kiirtotta és nem volt kit megölni, kiásták a holtakat és összezúzták a csontjaikat.
– Senki sem menekült meg?
– Csak Abdar-Rahmán maradt életben, aki al-Andaluszba menekült és Córdobában visszaállította az
Omajjád-kalifátust. A többiek mind meghaltak.
– És ez nem tette lehetővé, hogy egyesüljön az umma, tanár úr?
– Sajnos nem. Az Abbászidák áthelyezték a kalifátus székhelyét Bagdadba, de a belső viszályok miatt
megkezdődött a birodalom szétesése.
Sorra jöttek létre a független államok, megjelentek a fátimidák és a mamelukok… egy szó, mint száz,
nagy zűrzavar támadt. Az egyetlen dolog, ami összetartott minket, a Szent Koránon kívül, a külső
támadások sora volt. Ekkoriban történt, hogy a káfirok idejöttek Európából és mivel meggyengülve
találtak minket, elfoglalták al-Kudszot és a Szentföldet. – A teremben mindenki tudta, hogy az említett
káfirok, azaz hitetlenek, akik Európából jöttek, a keresztes lovagok voltak, akik elfoglalták Jeruzsálemet,
arab nevén al-Kudszot. – Nem sokkal később a mongolok támadtak meg minket, elfoglalták Bagdadot és
véget vetettek az ötszáz éves Abbászida-dinasztiának. – Rövid szünetet tartott, mintha felkészülne a
folytatásra.
 – És aztán? Ki volt az, aki szembeszállt a mongolokkal, amikor azok bevet-ték magukat a kalifátus
fővárosába?
Végignézett a néma termen. A diákok törték a fejüket, de nem jutott eszükbe egy név sem.
– Kicsoda? – ismételte meg Ajmán a kérdést.
– Szaladin? – kockáztatta meg valaki. A tanár hangosan felkacagott.
– Szaladin az európai káfirokat győzte le. Én arra vagyok kíváncsi, hogy ki szállt szembe a
mongolokkal. Ki volt az?
Síri csend volt a válasz.
– Soha nem hallottak még Ibn Tajmíjáról?
Többen is bólogattak: felismerték ezt a nevet. Ahmed azonban nem volt köztük, ő még soha nem
hallott róla.
– Nos, ki volt Ibn Tajmíja? – kérdezte a tanár.
– Nagy muszlim volt – felelte az egyik diák, aki az előbb bólogatott.
– Óriási volt! – tódította Ajmán.
– Ibn Tajmíja sejk óriási volt. Tíz év-vel a mongol invázió után született, és az apja a damaszkuszi
mecset imámja lett. A mamelukok tovább harcoltak a mongolokkal, csakhogy a mongol elit időközben
megtért az iszlám hitre. Mint tudjátok, a Próféta, áldja meg őt Allah, megtiltotta, hogy a muszlimok
egymást öljék. Ha pe-dig a mongolok muszlimok lettek, immár tilos volt ellenük harcolni. Vagy
mégsem? Ibn Tajmíja sejk megnézte a szent szövegeket, és alapos ta-nulmányozás után meghozott egy
fatvát, amely a következőképpen legalizálta a mongolok elleni dzsihádot: „A Könyv, a szunna és a nemzeti
egyet-értés szerint azt, aki csak egyetlen iszlám törvényt is megsért, meg lehet támadni, akkor is, ha
kimondta az iszlám hitvallás két mondatát.” És még azt is mondta a sejk: „A hit engedelmesség. Ha az
egyik része Allahban van, a másik pedig nincs Allahban, addig kell harcolni, amíg az egész hit Allahban
nem lesz.” Ezzel Ibn Tajmíja sejk törvényes és isteni magyarázatot adott az iszlám hitre tért mongolok
elleni háborúra. A sejk azt mondta katonáinknak, hogy a vereség, amit az ellenségtől elszenvedtek, olyan
volt, mint Mohamed veresége, béke legyen vele, az uhudi csatában, a felkelés azonban olyan lesz, mint a
Próféta diadala, békesség neki, az árok csatájában. Az ezután következő események őt igazolták. Ibn
Tajmíja sejk spirituális segítségével végre legyőzték a mongolokat. – A tanár a magasba emelte mindkét
kezét. – Isten a legnagyobb!
– Allah u akbar! – mondták utána a diákok, ismét fellelkesülve.
– Ibn Tajmíja sejk még élt, amikor létrejött a nagy Oszmán Birodalom, amely isztambuli központtal
megteremtette a harmadik kalifátust. Az oszmánok elpusztították a Keletrómai Birodalmat, átvették az
irányítást Konstantinápoly felett, meghódították a szomszéd országokat, és háborút indítottak az
európai káfirok ellen. A nagy oszmán kalifátus egészen Bécs kapujáig jutott, és csaknem hét évszázadig
maradt fenn. De az oszmánok és az umma kezdtek elfordulni a saríától, és egyre erősebb volt a kísértés,
hogy Allah törvényei helyett az emberi törvényeknek engedelmeskedjenek. Ez abban az időben történt,
amikor a káfirok egyre erősebb gépeket fejlesztettek ki. Mindennek eredményeként meggyengültek az
oszmánok, és velük együtt az umma is. Mígnem 1924-ben teljesen meg is szűnt az oszmán kalifátus.
– Allah verje meg a káfirokat! – üvöltötte Abdullah, közvetlenül Ahmed mögött. – Halál a
hitetlenekre!
– Igen, valóban a káfirok állnak a nagy kalifátus megszűnése mögött – mondta Ajmán tanár úr. – De
a döntést az új török emír, Musztafa Kemál hozta, égjen az örök tűzben. Ez a hitehagyott az Atatürk, a
törökök atyja nevet adta önmagának, de nyilvánvalóan a káfirok és az ő kultúrájuk ördögi befolyása alatt
állt, amikor úgy döntött, hogy kettéválasztja a vallást és az államot. Még ahhoz is vette a bátorságot,
hogy a nagy Hagia Szophia mecsetből múzeumot csináljon!
– Halál a hitehagyottra! – kiáltotta ismét Abdullah.
 Egy másik diák azonnal rávágta:
– Allah tartsa örökké a Pokolban!
A tanár fölemelte a kezét, hogy lecsendesítse az osztályt. Ő csak azt akarta, hogy a diákok büszkék
legyenek rá, hogy muszlimok, de nem akart lázadást szítani.
– Nyugalom, nyugalom! – mondta. – Nyugodjatok meg!
A terem elcsendesedett, a méltatlankodó hangok elnémultak. Ahmed, aki egészen addig csöndben
emésztette a hallottakat, most a magasba lendítette a kezét, hogy engedélyt kérjen a megszólalásra.
A tanár ránézett.
– Igen, fiam? Mi az?
Ahmednek olyan erősen és szertelenül kalapált a szíve, hogy majd kiugrott a mellkasából. Maga sem
tudta, hogy azért-e, mert lámpaláza van a nyilvános felszólalástól, vagy azért, mert fel van háborodva
azon, amit a káfirok tettek az ummával.
– Tanár úr, hát hogy lehetnénk nyugodtak? – kérdezte feszült hangon. – Jelenleg nincsen kalifátus!
Nemrég azt mondta a tanár úr, hogy Mohamed a kalifákat hagyta utódaiul. De ha most nincs kalifánk, az
nem azt jelenti, hogy nem tartjuk tiszteletben Isten küldöttének az akaratát?
Ajmán tanár úr odalépett Ahmedhez, és megsimogatta a haját, ezzel fejezve ki, hogy nagyon okosnak
tartja a kérdést.
– Legyetek türelmesek és várjatok. Az umma fel fog ébredni.
– De mikor, tanár úr, mikor? Mikor?
A tanár mély lélegzetet vett és rejtélyesen elmosolyodott, mielőtt hátat fordított volna az osztálynak.
– Hamarosan.
 V
A várost kettészelő vízsáv valójában út volt. A csónak olyan gyorsan haladt, cikázva a lomha
vaporettók, az elegáns gondolák és a könnyű taxik között a Canal Grandén, mint valami meteorit, de
Tomást elsősorban a hullámzó vízfelszínen tükröződő díszes épületek ejtették rabul. Csodás paloták
sorakoztak egymás mellett, és ha egy-egy ablak tárva volt, még be is lehetett lesni, és festményeket,
gyönyörű csillárokat lehetett látni a díszes mennyezetek alatt.
– Már nincs messze – ígérte Guido, az olasz idegenvezető, aki a repülőtéren várta Tomást.
A történész évek óta nem járt Velencében, és a visszatérés a csatornák városába nagyszerű élménynek
bizonyult. A palackzöld vízen száguldó csónak tajtékokat vetett maga körül. A friss, délutáni levegőnek
kellemes tengerszaga volt, és a sirályok megállás nélkül vijjogtak.
A hajó balra kanyarodott, a Canal Grande kiszélesedett, és jobbra, a távolban feltűntek a San Giorgio
Maggiore tornyai. A csónak átkelt a Bacino di San Marcón, elhaladt a nagy tér és az impozáns
Campanile mellett, végül megállt a mozgalmas Ponte della Paglia közelében.
– Megérkeztünk – közölte Guido.
Tomás kiugrott a rakpartra, ahol fekete gondolák sora várta vendégeit, a vezető pedig követte.
– Hol van a találkozó?
Guido rámutatott a mellettük álló hatalmas gótikus épületre, amelyet rózsaszín márványlapok
borítottak.
– Itt, signore. A Palazzo Ducaléban.
– Itt? – álmélkodott Tomás. – Maguk találkozókat szerveznek a Dózsepalotában?
– Hogyne. Lehet ennél jobb hely Velencében?
– De azt hittem, ez a turistáknak van…
Az olasz megvonta a vállát és nevetett.
– Találtunk egy kis helyreállítási ürügyet arra, hogy lezárjuk a palazzót a közönség előtt. Nyugodjon
meg, senki nem fog zavarni.
Egyenesen a tenger felé néző homlokzat árkádjai felé vették az irányt. A bejárati kapu két oldalán két
automata fegyveres carabinieri állt. A látogatók igazolták magukat, és beléptek a palotába. Sötét volt
odabent. Az olasz felvezette a történészt a lépcsőn a második emeletre, ahol még több fegyveres
carabinierit láttak. Miután ismét igazolták magukat, elmentek a Sala del Guariento szobrai mellett, és
Guido megállt a következő ajtó előtt, jelezvén, hogy Tomásnak egyedül kell továbbmennie.
– Szíveskedjék – mondta. – Itt van a találkozó, a Sala del Maggior Consiglióban.
Kinyílt az ajtó, és egy óriási, gazdagon díszített falú és mennyezetű terem tárult elé. Tomás tudta,
hogy a dózsék idejében itt rendezték a nagy tanács gyűléseit, ami nyilvánvalóan nagy helyet igényelt,
hogy beférjen a város mintegy kétezer tanácsosa. Akárcsak akkor, most is óriási asztal foglalta el a terem
közepét, amely körül több tucat ember nyüzsgött: volt, aki ült, volt, aki idegesen járkált fel-alá, és
papírlapok jártak kézről kézre.
Az asztalfőn, Tintoretto rendkívüli festménye, a Paradicsom előtt, mintha ő lenne a Velencét igazgató
dózse, Frank Bellamy szikár, tekintélyt parancsoló alakja ült.
Fakalapács csapott le az asztalra.
Kopp. Kopp. Kopp.
– Hölgyeim és uraim – hangzott fel Bellamy rekedt, mély hangja. – Egy kis figyelmet kérek.
Utoljára behúzták a székeket, félbehagyták a megkezdett beszélgetéseket, egy-egy utolsó köhintés
visszhangzott a falakon, aztán minden elcsendesedett. Csak a tenger halk morajlása és a fáradhatatlan
sirályok vijjogása hallatszott odakintről.
– Üdvözlöm önöket a NEST éves gyűlésén, Európában – folytatta a CIA embere. – A jelenlévők
többsége évek óta velünk dolgozik, de szokás szerint csatlakozott hozzánk néhány új munkatárs is.
Ezúttal katonák, mérnökök és fizikusok helyett különböző adottságú és képesítésű embereket hoztunk a
NEST-be. Úgy hisszük, hogy hasznosak lehetnek számunkra a konkrét fenyegetések azonosításában.
Mostanáig elsősorban a titkosszolgálatokra hárult ez a feladat, úgymint a CIA-ra, az MI5-ra, a Moszadra
és másokra, míg mi inkább az említett szolgálatok által jelzett konkrét fenyegetéseket kezeltük. De
szeptember 11. után úgy döntöttünk, hogy upgrade-eljük a kapacitásainkat, úgyhogy itt vannak az új
szerzeményeink. – Intett az asztalnál ülőknek. – Kérem a NEST újoncait, hogy álljanak föl.
Tomás zavarba jött a kéréstől. Ő is újonc volt ugyan, de igazság szerint ő nem fogadta el a NEST-hez
való csatlakozást, csak abba egyezett bele, hogy eljön a találkozóra. A felszólaló kérésére nagyjából tízen
álltak fel, és Tomás érezte, ahogy Bellamy jeges tekintete rátelepszik. Hirtelen hátratolta a székét és ő is
felállt.
– Kérem, fogadják szeretettel csapatunk új tagjait.
Tapshullám söpört végig a Sala del Maggior Consiglión. Tomás szíve szerint visszautasította volna a
köszöntő szavakat, és elmondta volna, hogy nem tagja a csapatnak, de a taps elnémította. Azon kapta
magát, hogy ráirányul a figyelem, így hát zavartan elmosolyodott és a lehető leggyorsabban leült,
miközben legszívesebben láthatatlanná vált volna.
– Most pedig tartunk egy rövid bevezető értekezletet, amelyben általános információkkal szolgálunk,
elsősorban csapatunk új elemeivel kapcsolatban, de arról is szó lesz, hogy miért vagyunk most itt és
miért olyan fontos a küldetésünk – folytatta Bellamy. – Aztán külön kis értekezleteken megvitatjuk az
egyes területeken elért eredményeket és elemezzük az új kihívásokra adott válaszokat. Rendben?
A jelenlévők egyetértésüknek adtak hangot.
– A Nyugatot nukleáris támadás fogja érni – kezdte mondandóját. Morajlás futott végig a termen, és
a résztvevők kérdő pillantásokat vetettek egymásra.
– Nem kell újra elmagyaráznom az egészet, ugye? Az tény, hogy a Nyugatot meg fogják támadni
nukleáris fegyverekkel. A kérdés csak az, hogy mikor. Ezért vagyunk mi. – A morajlás elcsendesedett. –
A NEST, mint tudják, az Egyesült Államokban jött létre az 1970-es években, de ne feledjük, hogy az
egész 1945-ben kezdődött, amikor a Manhattan-projekt kutatói felrobbantották az első atombombát az
új-mexikói Alamogordóban, majd Hirosimában és Nagaszakiban. – Bellamy felsóhajtott. – Én abban az
időben Los Alamosban dolgoztam a Manhattan-projekten, és emlékszem, milyen sokkoló érzés volt,
amikor rádöbbentem, hogy Amerika azt gondolja, hogy óriási titok birtokába jutott.
Az asztal körül nevetés hallatszott.
– Komolyan – bizonygatta a nevetésre reagálva. – Ma már anekdotának tűnhet, de tény, hogy a
politikusaink meg voltak győződve róla, hogy az atombomba Amerika nagy titka. Nem vették észre,
hogy miközben egy mérnöki problémát akartunk megoldani, abban a pillanatban, hogy felrobbantottuk
a bombát, bebizonyítottuk, hogy ez a probléma megoldható. Ettől kezdve bármely más tudós is
megcsinálhatta ugyanezt. A tudás karnyújtásnyira volt az egész világtól. Azt gondolni, hogy aki feltalálta
az atombombát, az titokban is tarthatja, ugyanolyan naivitás, mint azt gondolni, hogy aki feltalálta a
kereket, az megőrizheti a titkát. Az az igazság, hogy Pandóra szelencéje kinyílt. Megkezdődött a
nukleáris korszak, és ezt már nem lehetett visszacsinálni. Fizikusok egy csoportja, köztük Einstein,
Oppenheimer és Bohr figyelmeztetett arra, hogy nincs semmiféle őrizni való titok, és hamarosan az
egész világnak lesznek nukleáris fegyverei.
– Ez a jóslat nem vált valóra – jegyezte meg egy öltönyös férfi az asztal másik végén.
– Legalábbis nem rögtön – helyesbített a szónok. – De az tény, hogy a nukleáris fegyverek gyártását
nem nagyon lehet titokban tartani, igaz? Már legalább tíz országnak van, és további húsznak módjában
áll gyártani. Az atomsorompó-egyezménynek sikerült a szőnyeg alá söpörnie a problémát, de mint
tudják, a helyzet azzal fenyeget, hogy hamarosan kicsúszik az ellenőrzés alól. Ne feledjük, hogy az
atombomba minden idők legolcsóbb fegyvere a pusztító erejének arányában. Sokkal olcsóbb nukleáris
fegyverrel elpusztítani egy várost, mint bármely más fegyverrel.
 – Ne feledjék, hogy Líbia mindössze néhány százmillió dollárt fizetett azért, hogy Khan úr nukleáris
fegyvereket készítsen neki – vetette közbe egy férfi, aki Bellamy mellett ült. – Ezek a bombák ilyen
olcsók.
– Pontosan – vette vissza a szót Bellamy. – És arra is gondoljanak, hogy a technika fejlődésével a
nukleáris technológia is egyre olcsóbb és egyre hatékonyabb. Ez pedig elérhetővé teszi a fejlődő
országok számára is. És azt se felejtsék el, hogy az elektromos áram termelésére létesített atomerőművek
technológiája gyakorlatilag megegyezik a nukleáris fegyverek technológiájával. Ami azt jelenti, hogy a
fejlődő országokban nincsenek békés célú nukleáris projektek. Az atombombát viszonylag könnyen és
olcsón elő lehet állítani, ezért a szegény országok számára különösen vonzó. Egy kis pénzzel
hihetetlenül fenyegetővé tudnak válni. Ehhez nem kell más, csak nukleáris fegyverek. Abban a
pillanatban, hogy egy ország úgy dönt, hogy nukleáris hatalommá válik, nincs az a nemzetközi szankció,
ami megállíthatná. Ehhez nem kell sem gazdagnak, sem fejlettnek lenni. Csak akarni kell. – Végignézett
az asztal körül ülőkön. – Barátaim, a nukleáris fegyverek ma a szegények fegyverei. Ha rendelkezem vele,
fenyegetni és ijesztgetni tudom a szomszédomat. És annak a valószínűsége, hogy egy szegény ország
valóban felrobbant egy atombombát, mint tudják, sokkal nagyobb, mint annak, hogy egy gazdag ország
tesz ilyet.
A teremben ülők többsége már tisztában volt mindezzel, mégis síri csönd volt a válasz. Bár csaknem
mindannyian tudtak a fenyegetettségről, nem volt kellemes végighallgatni ezt a beszédet. Olyan ez, mint
a halál: mindenki tudja, hogy elkerülhetetlen, mégsem jó rá gondolni.
– De nem is ez a legnagyobb fenyegetés, ugye? Elvégre, ha egy fejlődő ország atombombát dob ránk,
bármikor visszavághatunk akár tíz termonukleáris bombával is. A legnagyobb fenyegetést a terroristák
jelentik. És közülük is a legveszélyesebbek az iszlám dzsihádisták. Ha például itt, Velencében
felrobbantanak egy atombombát, akkor kinek vágjunk vissza? Az iszlám fundamentalistáknak nincs
főhadiszállásuk, nincs városuk, nincs országuk. Igazából még egy címük sincs, ahova elküldhetjük a
választ. Ezekkel a terroristákkal szemben nem működik a megtorlással való fenyegetés. És szeptember
11. óta tudjuk, hogy amint tudnak, nukleáris fegyverrel is megtámadnak minket. Egyrészt, mert nem
félnek a megtorlástól, másrészt, mert szeretik a drámai eseményeket, amelyek rájuk irányítják a figyelmet.
A nukleáris fegyver ezért tökéletes választás az iszlám fundamentalisták számára. Ők jelentik a létező
legnagyobb veszélyt, és tulajdonképpen miattuk létezünk.
Befejezte előadását, és kimerülten az órájára nézett.
– Damn! – káromkodott.
– Történt valami, mister Bellamy?
– Itt kéne lennie valakinek, hogy levezesse az egyik ülést, de késik. – Az asztalra támaszkodott, és
sóhajtva fölállt. – Na, elmegyek, hogy segítséget kérjek az egyik munkatársunktól, aki egy zárt körű
értekezleten van a Sala del Consiglio dei Dieci à Armeriában. Nem baj, ha egy kicsit megvárakoztatom
önöket?
– Csak nyugodtan.
Frank Bellamy elindult az ajtó felé, hogy megkeresse a munkatársat, de félúton megtorpant, mintha
eszébe jutott volna valami.
– Ah! – kiáltott fel. – Tisztelettel bánjanak vele, jó? A Moszad embere.
 VI
Egy csapat fiú jött össze a csatorna mentén, tekintetüket a másik parton sorakozó fehér épületekre
szegezték, öklüket összeszorította a dühös bosszúvágy. Ahmed köztük volt, és ő is ezzel a kínzó érzéssel
a lelkében meredt a házakra.
– Meg kell leckéztetnünk a káfirokat – sziszegte Abdullah, akinek egyenes haját fölborzolta a szél. –
Hallottátok, mit mondott a tanár úr, nem? A káfirok gyűlölnek minket, és mindent megtesznek, hogy
megalázzák az ummát. Meg kell bosszulnunk a kalifátus megszűnését!
Kijelentése úgy hatott a többiekre, mint a kanóchoz érintett láng: fellobbantotta a haragjukat.
– Allahra, ma lesz az a nap! – kiáltotta Ahmed, és öklével a tenyerébe csapott. Eltökélt arccal nézett
körül. – Ki jön velem?
– Én! – felelték a többiek egymást túlkiabálva.
Egymásra néztek: a döntést meghozták, de még nem tudták, hogyan valósítsák meg. Két különböző
dolog dönteni és cselekedni. Ahmed felé fordultak.
– Mit csináljunk?
A fiú egy pillanatra eltűnődött.
– Mindenki menjen haza és öltözzön dzsalabijába. – A csatorna fölött húzódó hídra mutatott. – Ott
találkozzunk félóra múlva! Aki nem jön, az hitehagyott!
A csoport gyorsan szétszéledt, mindenki elfutott. Ahmed berontott a lakásba, gyorsan körülnézett.
Nem akarta, hogy a szülei vagy a testvérei meglássák, nehogy kérdezősködni kezdjenek. Belépett a
szobába, kinyitotta a szekrényt, és elővette hosszú, fehér tunikáját, amit a kerületi mecsetben, a szombati
imádságokon szokott viselni. Sietve magára kapta, de amikor kifelé indult, kis híján beleütközött a
kishúgába.
– Hova mész ebben a ruhában? – álmélkodott a kislány.
Ahmed egy pillanatra megmerevedett, nem tudta, mit mondjon.
– Én? Megyek a… a… megyek a mecsetbe.
– Ilyenkor?
A fiú kikerülte, és továbbsietett, nehogy még valakivel összefusson.
– A sejk utasítása – vetette oda még az ajtóból, mielőtt eltűnt.
A csatorna hídjánál találkoztak. Ahmed ért oda harmadikként, de hamar összegyűlt mindenki.
Mindenki dzsalabijában jött, ahogy megbeszélték.
– És most? – kérdezte az egyikük, kissé zavartan. Ahmed a szemben lévő házakra bökött.
– Most átmegyünk a hídon és találkozunk a káfirokkal.
– És amikor odaérünk? Mit csinálunk?
Ez jó kérdés volt. Ahmed töprengve megvakarta az állát. Nos, ezen még nem gondolkodott. Átkelnek
a hídon, belépnek a keresztény negyedbe, és… és… és aztán? A fiú tekintete a csatornát fürkészte, végül
megpihent a part mentén szétszórt, kerek kavicsokon.
– Szedjetek köveket! – kiáltotta, és a kavicsokra mutatott. – Megtámadjuk a káfirokat!
– Jó ötlet!
A fiúk leszaladtak a partra, és teletöltötték a zsebeiket kavicsokkal. Aztán szokatlanul nehéz
dzsalabijájukban fölmentek a hídra, és megálltak egy pillanatra, hogy összeszedjék a bátorságukat. Eddig
már eljutottak. De vajon meg merik-e tenni a következő lépést?
– Allahért, gyerünk! – kiáltotta Ahmed, inkább a maga, mint a többiek bátorítására.
– Allah u akbar! – ordították a többiek, szintén azért, hogy erőt merítsenek. A csapat elindult. Tíz fiú,
kavicsokkal megrakott fehér tunikában. A félelemtől reszketve keltek át a hídon, de arcukra színlelt
elszántságot erőltettek. Jaj, mi van, ha meglátják őket a szüleik! De hát ők muszlimok, a másik oldalon
pedig ott van az ellenség, a káfirok… a keresztesek. Nekik pedig jó muszlimokként kötelességük, hogy
tiszteletet ébresszenek az iszlám iránt, nem?
Amikor beléptek a kopt keresztény negyedbe, elhallgattak: nem akarták fölöslegesen fölhívni magukra
a figyelmet. Lelkesedésük szinte teljesen elpárolgott. Most mi lesz velük? Mindjárt szembetalálják
magukat egy kardját lengető keresztes lovaggal? Mit csinálnak, ha valóban ez történik? Lázas képzeletük
lassan mindenütt rájuk leselkedő kereszteseket láttatott velük.
Talán jobb lenne hamar túlesni rajta, gondolta Ahmed, amikor a legelső túloldali házhoz értek, és
idegességében keze-lába remegett. Elővett egy követ a zsebéből, és a házra mutatott.
– Ez jó lesz – mondta. – Támadjuk meg.
A többiek szintén alig várták, hogy eltűnjenek onnan, ők is elővették hát a köveket a dzsalabijájuk
zsebéből.
– Allah u akbar! – kiáltották kórusban, hogy bátorságot merítsenek. Kőzápor szelte át a levegőt, hogy
a házra hulljon – látható következmények nélkül. Újabb köveket vettek elő, de ezúttal eltökéltebben
hajították el. A második dobásuk a betört ablakok csörömpölésével végződött.
Egy pillanatra megálltak, és rémülten várakoztak.
– Mi folyik ott? – hallották a szemből kiabáló felnőtt hangját. Pánikba estek, sarkon fordultak és
kétségbeesetten rohantak végig a vöröses földúton, csak úgy porzott utánuk a talaj. Futottak a hídhoz, és
tovább, át a csatornán, míg meg nem érkeztek a saját negyedükbe, ahol végre megálltak, hogy lélegzethez
jussanak, és idegességükben, izgalmukban elnevessék magukat.
Allahra, milyen büszkék voltak magukra! Megleckéztették a káfirokat.
A madraszában, a vallásórákon Ajmán tanár úr rengeteget mesélt az iszlám történetéről, különösen a
káfirokkal való nagy összeütközésekről. Mohamed háromezer fős seregének a Bizánci Birodalom
kétszázezer katonája általi lemészárlásáról úgy beszélt, mintha csak tegnap történt volna, és ugyanígy
taglalta a Jeruzsálemért, arabul al-Kudszért folytatott keresztes háborúkat is.
– Amikor Omár elfoglalta al-Kudszot, nem volt hajlandó templomban imádkozni, hogy senki ne
merje mecsetté alakítani – mesélte. – Megparancsolta, hogy ne bántsák a keresztény káfirokat, és
megengedte, hogy visszatérjenek a zsidó káfirok, akiknek a keresztények megtiltották, hogy al-Kudsz
területére lépjenek. És tudjátok, mit csináltak a keresztény káfirok, amikor a keresztes háborúk során
visszafoglalták al-Kudszot?
A tanulók hallgattak, és várták, hogy a tanár megválaszolja a saját kérdését.
– Megöltek minden igazhitűt! Férfiakat, nőket, időseket és gyerekeket… senki sem menekülhetett!
Senki! Minden igazhitűt kardélre hánytak! – Hangja megöblösödött és elragadtatásában egyre
hangosabban zengett. – És még ez sem volt elég azoknak a kutyáknak! Vették a bátorságot, hogy a szent
Szikladómot templommá alakítsák, bizony! És tudjátok, mit csináltak a szent al-Aksza mecsettel?
Megváltoztatták a nevét! Salamon Templomának nevezték el! Salamon Templomának! Al-Kudsz szent
mecsetét a káfir emír lakhelyévé tették. Erre vetemedtek!
Méltatlankodó morajlás futott végig a termen.
– A káfirok gyűlölnek minket – vonta le a következtetést, ahogy minden története végén szokta. – Ki
akarják irtani az iszlámot.
Egyik történet után jött a másik, aztán a harmadik és így tovább. Ajmán szeretett mesélni, a tanulók
pedig imádták hallgatni. Állandóan összehasonlította a keresztények viselkedését a muszlimokéval.
Százszor is elmesélte, újabb és újabb részletekkel tarkítva, a nagy muszlim emír, Szaladin történetét, aki
Jeruzsálem elfoglalásakor szabadon hagyott elmenni minden keresztényt, sőt még kárpótolta is a
csatában elesettek özvegyeit és árváit.
– Szerintetek a káfirok megérdemelték ezt a bánásmódot? – kérdezte a tanár minden alkalommal,
Szaladin tetteinek tárgyalása után.
 – Allahra, nem! – felelte az osztály.
– A káfirok legyilkolták Mohamed seregének, örökké szent legyen az ő neve, háromezer mártírját! A
káfirok megöltek minden igazhitűt al-Kudszban! Napóleon káfirjai elfoglalták Egyiptomot és Szíriát! A
káfirok idejöttek, hogy ők rendelkezzenek az olajunk fölött! A káfirok bábkormányokat állítottak, hogy
kedvükre irányíthassanak minket! A káfirok olyan törvényeket írnak elő nekünk, amelyek ellentmondanak
a saríának! Hát megérdemlik a tiszteletünket?
– Allahra, nem!
A kopt keresztény negyed elleni támadások egyre elszántabbak lettek. Ahmed és csapata megtöltötte
dzsalabijája zsebét kövekkel, átkelt a hídon és egyre távolabbi házakat dobált meg. Még egy éttermet is
megköveztek, de mindig elmenekültek, ha megjelent egy felnőtt, és lélekszakadva rohantak vissza a saját
negyedükbe. Egy-egy ilyen rajtaütés után az adrenalintól olyan bátornak érezték magukat, mint Szaladin
– noha távolról sem olyan irgalmasnak.
Bár Ahmed tudta, hogy a szülei nem néznék jó szemmel a kiruccanásait, meg volt győződve róla,
hogy muszlimi kötelességét teljesítette. Ám azzal is tisztában volt, hogy hívői kötelezettségeinek csak
egy részét tartotta tiszteletben. A másik, spirituálisabb része a mecsetbeli elmélyülésből és a Korán
mindennapi magolásából állt. De a legnagyobb spirituális kihívással minden évben ugyanabban a
hónapban kellett szembenéznie.
A ramadán havában.
Amikor Saad sejk megismerése után először érkezett el a szent hónap, Ahmed úgy döntött, hogy
titokban teljesíti az iszlám negyedik pillérét, a szaumot, vagyis a böjtöt. A gyerekek fel voltak mentve a
szaum alól, amit a szülei és a molla nem győzött eleget hangoztatni, de Ahmed meggyőződéssel hitte,
hogy jó muszlimként kötelessége tiszteletben tartani a böjtöt.
– A szaum segít, hogy jobban megértsük azoknak a szenvedését, akik kevésbé szerencsések, mint mi,
és nincs mit enniük – magyarázta a sejk egy alkalommal, amikor a ramadánról beszélgettek. – A jó
muszlimok Istennek engedelmeskedve böjtölnek.
A szent hónapban Ahmed ugyanúgy pirkadat előtt kelt, mint máskor, de ezúttal könnyű és sótlan
ételt evett a családjával a szoba sárgás fénye mellett. A sót azért kerülték, hogy ne legyenek szomjasak, a
böjt ugyanis az ivásra is kiterjedt. A szaum hajnalban kezdődött, ekkor készítette el az anyjuk az
uzsonnájukat, amit magukkal vittek az iskolába.
Az öt testvér reggel nyolc óra körül indult el otthonról. Ahmed és két idősebb bátyja az egyik
madraszába mentek, a húgaik pedig egy másikba. Amint beért az iskolába, kidobta a szemétbe az ételt, és
egész nap böjtölt. Az első órák és az első napok komoly erőfeszítésébe teltek, de egy idő után
hozzászokott, bár kissé gyengének és ingerlékenynek érezte magát. Titokban gyakorolta a szaumot.
Így fedezte fel, hogy a ramadán legjobb órája az alkonyat. Amikor a nap a vöröses horizont alá
bukott és a mecsetből felhangzott a müezzin imára szólító hangja, az anyja vizes kancsókat és datolyát
tett az asztalra, amit azonnal be is faltak. A kicsik is ettek, bár a szüleik úgy gondolták, hogy ők nem
böjtölnek. Ezután következett a kora esti ima és a bőséges vacsora, jobban mondva lakoma. Az asztal
megtelt a legjobb ételekkel: gazdag kushari, ínycsiklandó csicseriborsó-fasírt, laktató molohijja került rá, és
hozzájuk lapos baladi kenyér és enyhén sós, fehér domiati sajt, továbbá rengeteg joghurt és tea. Végezetül
következett az elkerülhetetlen, mézédes baklava, amit a fiú leplezetlen mohósággal falt fel.
Ahmed számára a ramadán a jócselekedetek hava volt. Édesanyja a vacsora elkészítésén kívül arra
használta a felszabadult időt, hogy a szegényeknek is főzött. Fia, a jámbor és jó lélekkel megáldott fiú,
szombati szabadnapján segített neki. Aztán elvitte a fazekat a mecsetbe, és odaadta az ételt, hogy osszák
szét a rászorulók között.
Amikor először végezte titokban a szaumot, és eljött a lajlat al-kadr, az elrendelés éjszakája, amely a
ramadán legszentebb éjszakája, ugyanis ekkor kapta Mohamed az első kinyilatkoztatást a mekkai
barlangban, Ahmed le sem hunyta a szemét. Egész éjjel imádkozott, mert hitt Isten ígéretében, mely
szerint ezen az éjszakán egyetlen ima sem marad meghallgatás nélkül.
– Meg van írva a Szent Könyvben: „Az elrendelés éjszakája jobb, mint ezer hónap – mondta neki
egyszer Saad sejk a mecsetben, fejből idézve a 97. szúra 3. és 4. versét. – Az angyalok és a lélek lejönnek
akkor Uruk engedelmével mindenféle paranccsal.”
Az elrendelés éjszakája többet ér, mint ezer hónap? Az angyalok ezen az éjszakán leszállnak a Földre,
hogy végrehajtsák Allah parancsait? Kikereste a Koránban a 97. szúrát, hogy maga is elolvassa. Újra meg
újra megnézte. És tényleg ez állt benne! Hát hogyne használná ki ezt az alkalmat, ha egyszer többet ér,
mint ezer hónap? Így hát órákig imádkozott, de igazság szerint nem volt túl sok kérnivalója. Persze jó
muszlimként helyesebb, ha a szegényekért és a szerencsétlenekért imádkozik. És imádkozott is értük.
Azért is kellett imádkoznia, hogy mindig becsületes és tisztességes legyen, ahogy a Korán megköveteli,
és hogy Allah adjon neki erőt és kitartást, hogy pontosan betartsa az összes törvényét és ne essen
kísértésbe. És ezért is imádkozott.
Attól kezdve ramadán havában mindig megtartotta a szaumot, ha csak titokban is, és az elrendelés
éjszakáján hajnalig imádkozott. Hétéves kora óta elmondott szokásos imái mellé Ajmán tanár úr
megismerése után hozzávett még néhányat ezen az éjszakán. Tizenkét éves korától kezdve imádkozott a
szerencsétlenekért és a lelke megronthatatlanságáért. De ettől kezdve úgy érezte, hogy az iszlámért is
imádkoznia kell ebben a nehéz időben, és imádkoznia kell azért is, hogy a Prófétának végre legyen
utódja, imádkoznia kell azért, hogy a kalifátust visszaállítsák.
És ezért is imádkozott.
Kopp. Kopp. Kopp.
Valaki finoman megkocogtatta az ajtót ebédidőben. A ramadánnak már körülbelül egy hónapja vége
volt, és az egész család az asztal körül ült és sült gödölyét evett.
– Ahmed, menj, nézd meg, ki az – utasította az apja, kezében egy jókora darab hússal.
A fiú fölkelt, és kiment ajtót nyitni. Odakint egy alázatos tekintetű, hajlott hátú férfit pillantott meg.
– Barakah úr itt van? Ahmed az étkező felé nézett.
– Apám, magát keresik.
– Ki az?
– Egy úr. Apámmal akar beszélni.
Barakah úr megtörölte a kezét egy szalvétával, és fölállt. Ahmed visszaült az asztalhoz, és nem figyelt
az ajtóban folytatott beszélgetésre.
Néhány pillanat múlva azonban meghallotta apja mennydörgő hangját. – Ahmed, gyere ide!
A parancsoló hang váratlanul érte a fiút, aki rémülten rezzent össze.
– Gyere ide, ha mondom!
Ahmed fölállt a székről, és azon törte a fejét, mi történhetett, ami ennyire felbőszítette az apját. Félve
közeledett az ajtó felé, a felnőttekhez. A látogató még mindig az utcán állt, lehajtott fejjel, mintha
szégyenkezne.
– Igen, apám?
Paff.
Nem is látta a kezét. A pofon olyan hirtelen és olyan erővel jött, hogy a fiú tehetetlenül nekiesett a
falnak.
– Nem szégyelled magad? – üvöltötte az apja, és visszarántotta a fiút az ajtóhoz. – Nincs benned
tisztesség?
– Mi történt, apám? – Még meg tudta kérdezni fojtott hangon. – Mit csináltam?
Paff.
Újabb pofon csattant, most a másik arcán.
 – Hogy mit csináltál? Még van képed megkérdezni, hogy mit csináltál? – Megragadta a nyakánál
fogva, és odatolta a látogató elé, hogy a szemébe nézzen. – Ismered ezt az urat?
Ahmed az idegenre emelte könnyben úszó szemeit.
– Nem – hebegte a fejét csóválva.
– Ez az úr a csatorna másik oldalán lakik, a keresztény negyedben. Azt mondja, hogy te és a barátaid
kővel dobáltátok a házát. Igaz ez?
Ahmed egész testében megborzongott, és alaposabban megnézte magának a hajlott hátú, alázatos
tekintetű látogatót. Ilyen egy káfir? Ilyen egy félelmetes keresztes lovag? Az ilyenek alázzák meg az
iszlámot?
– Válaszolj – ordította az apja, miközben úgy rázta, mint egy krumpliszsákot. – Igaz ez?
Ahmed lehajtotta a fejét.
– Igen – felelte.
Barakah úr, anélkül hogy eleresztette volna a fiát, a látogatóra nézett, bocsánatot kért, majd
elbúcsúzott tőle. Amint az idegen elment, becsukta az ajtót, és bevonszolta a fiút a szobába. Magukra
zárta az ajtót, és Ahmed látta, ahogy előveszi a nadrágszíját. Azonnal megértette, mi vár rá.
Átkozott káfir.
 VII
Kinyílt a Sala del Maggior Consiglio ajtaja, és belépett Frank Bellamy egy alacsony, kövérkés férfi
társaságában, aki ősz szakállt és orra hegyén apró szemüveget viselt. Olyan mókás és ártalmatlan jelenség
volt, hogy Tomáshoz odahajolt a szomszédja, és odasúgta neki:
– Ha az egész Moszad ilyen, Izraelnek annyi!
A történész udvariasan elmosolyodott, de nem vette le a tekintetét az asztal felé közeledő két férfiról.
Bellamy hellyel kínálta a vendéget.
– Barátaim, hadd mutassam be David Manheimert!
Az újonnan érkező egy biccentéssel köszöntötte a jelenlévőket.
– Salom.
A társaság viszonozta az üdvözlést, és a CIA embere visszavette a szót.
– Van, aki már tudja, hogy David az összekötő emberünk a Moszadhoz, és nagy tapasztalatokkal
rendelkezik az iszlám terrorista szervezetek tanulmányozásában. Sok ilyen terroristát kihallgatott, és
felvázolta a profiljukat, valamint a motivációikat, ami az egész nyugati világ hírszerző szolgálatai
számára referencia lett. Nagy megtiszteltetés, hogy ellátogatott hozzánk, ha csak rövid időre is, hiszen
vissza kell mennie a saját értekezletére. – Rámosolygott az izraelitára. – Go on, David.
A Moszad embere megköszörülte a torkát.
– Mit is mondhatnék, amit még nem tudnak? – kérdezte torokhangon ejtve a szavakat. – A vallási
terrorista fanatikus. Hajlamos rá, hogy csak egy kiragadott értéket tartson szem előtt, a többiről pedig ne
vegyen tudomást. A muszlim terroristák esetében ez a központi érték az Allahnak és a Prófétának való
engedelmesség és az iszlám törvény mindenáron való érvényesítése, kerül, amibe kerül. A vallás
világmagyarázattal szolgál számukra, és megmutatja, hogy nekik, mint egyéneknek hol a helyük benne,
ugyanakkor cselekvésre ösztönzi őket. Az ilyen fanatikusok számára nem létezik szürke, csak fehér és
fekete, és minden morális akadályt el lehet hárítani. A dolgok vagy vannak, vagy nincsenek, nincs
középút. A terroristák magukat Isten népének tartják, másokat pedig Isten ellenségének, ezáltal olyan
mértékben dehumanizálják az ellenfelüket, hogy meg is akarják ölni… ahogy eltaposunk egy hangyát,
például. Meg akarják tisztítani a világot, és nem veszik észre, hogy ezzel még jobban bemocskolják.
– Vagyis hülyék – jegyezte meg egy hang.
Manheimer azonnal a megszólalóra nézett: sovány férfi volt, rendkívül kiugró pofacsonttal.
– Ne higgye – javította ki határozottan. – Az összes pszichológiai teszt, amit elvégeztünk, azt
mutatja, hogy teljesen normális emberekkel van dolgunk. Nem pszichopaták, és nem is zavarodott
elmék. Ugyanolyan emberek, mint bárki más. Ezért van az, hogy amikor a rendőrség megkeresi egy-egy
terrorista ismerőseit és szomszédait, miután az elkövetett egy merényletet, a jellemző reakció
legtöbbször a mélységes döbbenet, hiszen ők nem vettek észre rajta semmit. Teljesen hétköznapi
figurának látták. Mert az is! Sok terrorista még kifejezetten rokonszenves is, és senki nem gondolná róla,
hogy ilyen szörnyű tetteket visz véghez.
– Biztos, hogy nem őrültek?
– Egészen! Az egyetlen közös pszichológiai gyengeségük az, hogy majdnem mindannyian erős
kisebbségi komplexusban szenvednek. Nehezen viselik a Nyugat intellektuális, kulturális és technikai
fölényét. Mivel nem tudják utolérni, alacsonyabb rendűnek érzik magukat, ezért inkább elutasítják az
egész Nyugatot, és a vallásukba kapaszkodnak, kijelentvén, hogy az mindenekfölött áll. Mint tudjuk, csak
az hirdeti magáról, hogy felsőbbrendű, aki valójában alacsonyabb rendűnek érzi magát. Voltaképpen
azzal racionalizálják a kisebbségi komplexusukat, hogy arról győzködik magukat, hogy valójában ők a
felsőbbrendűek, ők a jók, nekik van igazuk. Az iszlám terroristák szentként vagy mártírként tekintenek
önmagukra, akik nemes ügyért harcolnak és akár az életüket is képesek odaadni az emberiség javára. De
az igazság az, hogy csak a saját kisebbségi komplexusukat akarják kompenzálni.
 – De hát őrültségeket csinálnak…
– A mi szemszögünkből igen. De az övékből nem. Ha megértjük, miként gondolkodnak, még meg is
lepődünk, milyen logikus és kézenfekvő az egész. Elég, ha néhány feltételezést helyesnek fogadunk el,
például hogy a Korán és Mohamed parancsait szó szerint kell követni. A többi már csak logikus
következmény…
– Kell, hogy legyen valami magyarázat erre a viselkedésre – erősködött tovább a kiugró arccsontú
férfi, szinte harciasan. – Ha nem is hülyék, biztos, hogy legalábbis műveletlenek vagy szegények,
hiszen…
– Ebben is téved! – szakította félbe Manheimer. – Minden tanulmány azt mutatja, hogy a terroristák
nagy része az átlagosnál tanultabb, legtöbbször diplomával is rendelkezik. Ez alól az iszlám terroristák
sem képeznek kivételt. Igaz, hogy vannak köztük szegények és tanulatlanok is, de jó részük felsőfokú
tanulmányokat végzett, és sok esetben kifejezetten gazdag. Vegyük például Bin Ladent! Ő milliomos! –
Megrázta a fejét és leereszkedő mosoly jelent meg az arcán. – Tudom, hogy a nyugati politikusok és
egyetemi oktatók szeretnek mindent a szocioökonómiai státusra visszavezetni. Ez valahogy
megnyugtatja magukat, mert úgy gondolják, hogy ha megoldják ezeknek az országoknak a
szocioökonómiai problémáit, azzal egyben a terrorizmus problémáját is kipipálhatják. Értem ezt a
gondolkodást. De megfigyelték már, milyen magas a szaúdiak aránya ezek között a terroristák között?
Márpedig ha jól tudom, Szaúd-Arábia úszik a kőolajból származó dollármilliókban, és gyakorlatilag nem
léteznek szegény szaúdiak! Ennyit a szocioökonómiai okokról folytatott politikailag korrekt beszédről!
A zsidó tanárosan fölemelte a mutatóujját, hogy hangsúlyozza a véleményét.
– Meg kell érteniük valamit: noha egyes esetekben valóban szerepet játszhatnak a szocioökonómiai
kérdések, az iszlám terroristákat elsősorban vallási kérdések motiválják. Tudom, hogy egy nyugati
számára nehéz ezt megérteni, de ez a színtiszta igazság: a muszlim terroristák csupán Allah és Mohamed
parancsait teljesítik, abban a hitben, hogy az isteni szavaknak való vak engedelmesség megszabadíthatja
őket a Nyugattal szembeni kisebbségi komplexusuktól.
– Nem tudom elfogadni ezt a magyarázatot – makacskodott a kiugró pofacsontú férfi.
– Pedig ezt támasztják alá az elfogott iszlám terroristákon végzett vizsgálatok és a kihallgatások is. És
gondolhatja, hogy rengeteg, rengeteg iszlám fundamentalistának készítettük el a mérhetetlenül alapos
profilját. A következtetéseink pedig nem hagynak kétséget maguk után.
– Ez szinte hihetetlen. Biztos, hogy…
Az eddig mozdulatlanul figyelő Frank Bellamy hirtelen megszólalt.
– Elnézést, uraim, de ne nyissunk vitát – szólt közbe. – Ha Dahl úrnak kétségei vannak az
elhangzottakkal kapcsolatban, David bizonyára el tudja juttatni hozzá a megfelelő beszámolókat. – Az
órájára pillantott, jelezvén, hogy időhiány miatt lezárja az ügyet. – David, azt hiszem, lejárt az ideje…
– Így van – erősítette meg a Moszad embere, és fölállt. – Elnézést kérek, de a másik értekezleten már
várnak. Örömömre szolgált, hogy itt lehettem.
Kövérsége ellenére Manheimer könnyed léptekkel hagyta el a termet, éppolyan gyorsan, mint amilyen
gyorsan jött. Bellamy ismét a kezébe vette az irányítást.
– Általános ülésünk végéhez közeledünk, és hamarosan kezdődnek a tematikus ülések. De nem
szeretném úgy befejezni, hogy ne figyelmeztessem magukat arra, mi történne, ha esetleg hiba csúszna
éber küldetésünkbe. – A bal oldalán ülő középkorú hölgy felé fordult.
– Evelyn, kérem. Magyarázza el nekünk, mi történik a társadalmainkkal, ha elkövetnek ellenünk egy
ilyen merényletet.
Evelyn fölállt, és megigazította fekete kabátját.
– Igen, mister Bellamy.
– Evelyn Cosworth tanárnő a londoni Imperial College szociológiatanára – mutatta be a hölgyet a
CIA embere –, és a doktori disszertációját a nagy katasztrófáknak a civilizációk fennmaradására vagy
elpusztulására tett hatásáról írta. Ő az egyik új szerzeményünk. Legyen szíves, Evelyn.
A tanárnő vetett egy utolsó pillantást a jegyzeteire.
– Amit mondani akarok, nagyon egyszerű és nagyon rövid – kezdte mondandóját, a brit felső osztály
jellegzetes kiejtésével. – Emberekre mindössze kétszer dobtak atombombát, Japánban, 1945-ben. Ez a
két robbanás a japán társadalom azonnali összeomlását eredményezte. Vajon most is ugyanez történne?
A nukleáris terrorizmus olyan jelenség, amellyel még nem találkoztunk, ezért a hatásaival kapcsolatban
csak bizonytalan becslésekbe bocsátkozhatunk. De van néhány dolog, amit biztosra vehetünk. Ha
például Amerika ellen követnének el nukleáris merényletet, az az egész világot megrázná. Az első
áldozatok természetesen azok lennének, akiket közvetlenül érte a bombatámadás. Sokan közülük
meghalnának, mások megsebesülnének. De akárcsak Japánban, egy ilyen esemény következményei jóval
túlnyúlnának ezen. Automatikusan megrendülne az egyes államok lakosságának bizalma a
kormányzóikban. A bizalom elvesztése erőteljesen lefékezné az amerikai gazdaságot. Zavargások,
lázadások törhetnének ki, amelyek általánossá válhatnának, és kormányozhatatlanná tennék az Egyesült
Államokat. A nagy 2008-as gazdasági válság ráébresztett minket, hogy napjainkban a világ gazdaságai
mind össze vannak kötve egymással, egy láthatatlan, de nagyon is valóságos hálót képezve. És talán arra
is ráébresztett, hogy milyen fontos a bizalom – a gazdaságba, a rendszerbe és a politikai vezetésbe vetett
bizalom. Ha megrendül az Amerikába vetett hit, az egy újabb gazdasági összeomláshoz vezethet. Lehet,
hogy a civilizációnk túlél egy ilyen sokkot. De ha a terroristáknak az a szándékuk, hogy elpusztítsák a
Nyugatot, akkor nem kell mást tenniük, mint hogy felrobbantanak még egy atombombát, aztán még
egyet és még egyet. Barátaim, biztosíthatom magukat, hogy egy ekkora mértékű katasztrófát már nem
bírnánk el.
Síri csend telepedett a Sala del Maggior Consiglióra. Frank Bellamy kihasználta Cosworth tanárnő
szavainak hatását, és visszavette az irányítást.
– Akik úgy vélik, hogy a nukleáris terrorizmus kizárólag amerikai probléma, azok jobban teszik, ha
alaposabban átgondolják a dolgot – mondta ki a végkövetkeztetést. – Az általános ülést ezennel
berekesztem. A székeiken megtalálják a mai programot. Mindenki elindulhat az egyes tematikus ülések
terme felé. Ebben a teremben a NEST új tagjaival beszélgetünk, ezért őket arra biztatom, hogy üljenek
hozzám közelebb. Hölgyeim és uraim, jó munkát kívánok mindenkinek!
Székek huzigálásának, papírok pakolásának és az újra meginduló társalgásoknak hangzavara
következett. A hirtelen támadt lárma közepette Tomás is fölállt és kiválasztott egy megüresedett helyet,
Bellamytól kétszéknyi távolságra. Az amerikai a papírjait rendezgette, de tekintetét a portugálra emelte.
– Nos, Tomás? Tanult valami újat?
– Igen, hogyne. De nézze, én nem vagyok a NEST új tagja, én csak eljöttem erre a gyűlésre, és kész.
Bellamy egy hosszú másodpercig csak nézte, félig tűnődő, félig gúnyos pillantással.
– Ha jól emlékszem, nemcsak azért jött, hogy részt vegyen egy gyűlésen…
– Ah, valóban? Akkor miért jöttem ide?
– Azért jött ide, hogy segítsen megfejteni az al-Kaida egyik e-mailjét. – De hát maga azt mondta, hogy
csak akkor nézhetem meg ezt az e-mailt, ha csatlakozom a NEST-hez. Márpedig tudtommal én nem
mentem bele ilyesmibe.
– Bele fog.
A történész elnevette magát.
– Mitől olyan biztos benne?
– Attól a hölgytől, akit be fogok mutatni magának. Mindjárt itt van.
– Kiről beszél?
Az amerikai arcán megjelent a szokásos kedvetlen mosoly.
– Hát a kis dögösről.
 VIII
A sejk sovány ujjai finoman végigsiklottak a Korán bőrkötésén, mintha csak egyenesen Istent
simogatná.
– Mért tetted ezt? – kérdezte Saad sejk nyájas hangon.
Ahmed merev arccal állta tanítója tekintetét, és eltökélte, hogy semmilyen szidás nem térítheti le a
helyes útról.
– Ők káfirok, sejk.
– Na és aztán? Mit ártottak neked?
– Az iszlámnak ártottak. Aki az iszlámot bántja, az Allahot és az ummát bántja. És aki Allahot és az
ummát bántja, az engem bánt.
– Tényleg így gondolod?
– Igen.
– Erre tanítottalak ebben az öt évben? Ezt tanultad tőlem? Ezt tanultad ebben a mecsetben?
A fiú lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. A sejk tűnődve simogatta a szakállát.
– Ki mond neked ilyeneket?
– Az emberek.
– Milyen emberek?
A fiú egy pillanatra elhallgatott. Ha megmondja, hogy Ajmán tanár úrtól hallotta mindezt, azzal
bajba keverheti, gondolta. Inkább kikerülte a kérdést.
– A barátaim.
Saad a tanítványára mutatott.
– Akkor mondd meg a barátaidnak, hogy ha üldözik a keresztényeket, akkor ők maguk a káfirok.
Ahmed fölemelte csodálkozó tekintetét.
– Hogy érti ezt, sejk?
A tanító felmutatta a kezében tartott Koránt.
– Melyik szúránál tartasz?
– Tessék?
– Melyik szúráig tanultad meg?
A tanítvány büszkén elmosolyodott.
– Már a 25. szúránál tartok, sejk.
– Ez alatt az öt év alatt már a 25. szúráig megtanultad a Koránt?
– Igen.
– Akkor mondd fel az 5. szúrát. Most.
– Az 5. szúrát, sejk? – képedt el Ahmed ismét, tágra nyílt szemekkel. – De hát az nagyon hosszú…
– Mondd el az 5. szúra 82. versét.
A fiú lehunyta a szemét, és keresgélt a memóriájában. Amikor rátalált az 5. szúrára, kikereste a kért
verset.
– „Az emberek között bizony úgy találod, hogy a zsidók és a pogányok a legellenségesebbek a
hívőkkel szemben – szavalta. – A hívők iránt a szeretetben pedig a legközelebb azokat találod, akik azt
mondják: »Mi keresztények vagyunk.«”
– Látod? – kérdezte a sejk. – Látod? A keresztények között találod a hívőkhöz legközelebb állókat!
Ezt mondja Allah a Koránban! Maga Allah mondja ezt!
– De sejk, ugyanez az 5. szúra mást is mond – érvelt Ahmed harciasan. – Az 51. versben azt mondja
Allah: „Ti hívők! Ne kössetek testvérbarátságokat a zsidókkal és a keresztényekkel: Ők egymás
testvérbarátai! Ha valaki közületek barátságot köt velük, az közéjük tartozik!”
– Igaz – ismerte el Saad. – De ne feledd, mit mond Allah a 2. szúra 256. versében: „Nincs kényszer a
vallásban!” Vagyis nem kényszeríthetjük a keresztényeket, hogy térjenek meg.
– Az a baj, sejk, hogy ugyanebben a 2. szúrában, a 191. versben, egészen mást mond Allah: „Ám,
hogyha harcolnak ellenetek, akkor öljétek meg őket! Ez lesz a hitetlenek fizetsége.” Két verssel később
pedig azt mondja Allah: „Harcoljatok ellenük, amíg nem lesz többé megkísértés, s míg a hitvallás csupán
Allahé lesz! Ha azonban fölhagynak és megtérnek, szűnjön meg az ellenségeskedés – kivéve az
istentelenek ellen!”
A sejk kihúzta magát a székén. Átkozott kölyke, gondolta, nemcsak koravén, de tényleg ott van a
kisujjában a Korán első fele! Bárhol szívta is magába mindezt a tudást, tény, hogy mindenre van kész
válasza.
– Ide hallgass, Ahmed! Igaz, hogy mindez meg van írva a Koránban és megfelel Allah akaratának –
mondta nagyon lassan, mintha fontolgatná a szavakat. – De hadd emlékeztesselek rá, hogy Isten elismeri
a zsidókat és a keresztényeket, akiket az Írás birtokosainak nevez. És a 2. szúra 109. versében azt mondja
Allah: „Az írás birtokosai közül sokan szeretnék azt, hogy miután hívők lettetek, ismét hitetlenekké
tegyenek benneteket – mégpedig a magamaguktól támadt irigység okán, miután nekik nyilvánult meg
először az Igazság. Ne rójátok föl ezt és legyetek elnézőek.” Látod? „Ne rójátok föl ezt és legyetek
elnézőek.” Maga Allah, noha megfeddi a zsidókat és a keresztényeket, arra kéri az igazhitűeket, hogy
legyenek elnézőek. Meg kell tehát bocsátanunk nekik és elnézőnek kell lennünk velük szemben. Ez Allah
közvetlen parancsa.
– De sejk, hiszen nem idézte végig ezt a verset! – vetette ellene a tanítványa. – Kihagyott egy részt.
– Mit? Milyen részt hagytam ki?
– A 109. versben Allah valóban elmondja mindazt, amit a sejk mondott az imént – ismerte be. – De a
„ne rójátok föl ezt és legyetek elnézőek” mondat még folytatódik. Egészben úgy hangzik, hogy „ne
rójátok föl ezt és legyetek elnézőek, amíg nem jő el Allah a Parancsával”. Vagyis az igazhitűeknek csak
addig kell megbocsátónak és elnézőnek lenniük, amíg Allah meg nem jelenik a parancsával. Ebben benne
van, hogy ha megjön a Parancs, már nem kell megbocsátani, sem pedig elnézőnek lenni! Akkor mást kell
tenni. Akkor: „Harcoljatok ellenük, amíg nem lesz többé megkísértés, s míg a hitvallás csupán Allahé
lesz!”, ahogy ugyanebben a szúrában, néhány verssel később mondja.
Saad sejk csüggedten felsóhajtott.
– Ide figyelj, Ahmed – mondta. – A Szent Könyv nagyon összetett és néhol ellentmondásos. De
mindenekfölött…
– Összetett? Ellentmondásos? – ámuldozott a tanítvány, akinek megjött a bátorsága. A tekintetével a
Koránra bökött. – Sejk, ami a Szent Könyvben meg van írva, az egyszerű és egyértelmű. Allah a 2. szúra
193. versében azt mondja: „Harcoljatok ellenük, amíg nem lesz többé megkísértés, s míg a hitvallás
csupán Allahé lesz!” Ennél mi sem világosabb! Ez…
– Elhallgass! – szakította félbe Saad hirtelen feldühödve, olyan vörös arccal, mint a csilipaprika. Az
alatt az öt év alatt, amióta tanította Ahmedet, első alkalommal emelte föl a hangját. – Nem beszélhetsz
így! Egy jó muszlim sem beszélhet így! Még csak tizenkét éves vagy, még gyerek! Nem te tanítod meg
nekem, hogy mit mond Allah a Koránban, és mit nem! Nagyon is jól tudom, mit mond Isten a Szent
Könyvben! Egész életemben a Koránt tanulmányoztam! Az iszlám Allah, akit Ar-Rahmannak és Ar-
Rahimnak, Könyörületesnek és Irgalmasnak hívunk. Az iszlám Mohamed, aki minden jámbor ember
testvérének vallotta magát! Az iszlám Szaladin, aki megkegyelmezett a keresztényeknek, amikor
fölszabadította al-Kudszot! Az iszlám a Korán száztizennégy szúrája, amelyek mind a szeretetről, a
békéről és a megbocsátásról szólnak!
Ahmed fészkelődni kezdett a székén: zavarba jött a váratlan haragtól. – Allah azt tanácsolja a
Koránban, hogy legyünk nagylelkűek a szüleinkkel, a családunkkal, a szegényekkel és az utazókkal –
folytatta Saad ugyanabban a hangnemben, szavaival szinte letarolva mindent. – Ne pazaroljunk és ne
csapjunk be másokat. A kérkedés és a gőg nagy hiba, a tisztesség pedig erény. Ezt mondja Allah a
Koránban! – A beszéd hevében fölemelte a mutatóujját. – Az iszlám az, amit a Könyörületes a 2. szúra
177. versében kinyilatkoztat: „A jámborság az, ha valaki hisz Allahban, a Végső Napban, az
angyalokban, az Írásban és a prófétákban, és aki javait – bármily kedvesek is azok neki – odaadja a
rokonainak, az árváknak, a szegényeknek, az úton járónak, a koldusoknak, s a rabszolgák kiváltására; aki
elvégzi az istentiszteletet és megadja a zakátot; akik teljesítik kötelezettségüket, ha kötelezettséget
vállaltak; akik állhatatosak a szükségben, bajban és megpróbáltatásban. Egyedül ők az igazak és ők az
istenfélők.” – Haragos tekintetét tanítványára szegezte. – És mindenekelőtt ne feledd, hogy az iszlám
békés, érted? Békés! „Ti hívők! – mondja Allah a 4. szúra 29. versében. – Ne öljétek meg egymást!” A
gyilkosság tehát tilos! Allah kimondja a Koránban! „Ne öljétek meg egymást!”
Csönd telepedett a mecset kis termére. Csak a sejk ziháló lélegzése hallatszott, és a legyek örökös
idegesítő zümmögése. Saad végigsimította az arcát, hogy megnyugtassa magát és visszanyerje az
önuralmát, a tanítványa pedig, mestere zavara fölött érzett zavarában, lesütötte a szemét.
Miután kissé lecsillapodott, a pap megköszörülte a torkát.
– Allah a Koránban a követeiként ismerte el a zsidók és a keresztények prófétáit – mondta immár
szokásos, nyugodt hangján. – Isten azt mondja a 3. szúra 3. versében: „Leküldötte reád (ó próféta) az
Írást az Igazsággal ama kinyilatkoztatások bizonyságaképpen, amik előtte voltak. Leküldötte a Tórát és az
Evangéliumot.” A 4. szúra 163. versében pedig hozzáteszi: „Kinyilatkoztattunk neked (ó Mohamed),
ahogyan korábban kinyilatkoztattunk Noénak és az utána jövő prófétáknak: kinyilatkoztattunk
Ábrahámnak, Ismáelnek, Izsáknak, Jákobnak, Izrael törzseinek (El-Eszbet), Jézusnak, Jóbnak, Jónásnak,
Áronnak, Salamonnak és adtunk Dávidnak egy Zsoltárt (zabúran).” A probléma az, hogy a Tóra és az
Evangélium prófétáinak szavait eltorzították a közvetítők, úgy a rabbik, mint a papok. Ezért volt
szükség arra, hogy Allah még egyszer, utoljára kinyilatkoztassa a szavait, ezúttal Mohamednek, és
megparancsolja, hogy rögzítsék őket a Szent Könyvben, hogy többé ne torzulhassanak el. Amikor a
Korán beszél, Allah beszél. És a Korán elismeri, hogy Jézus igaz próféta volt. Vagy ezt nem olvastad?
– De igen, sejk. Olvastam.
– Allah üzenete a jóságról, a könyörületről és a toleranciáról szól. Mohamed a halála előtti utolsó
prédikációjában azt mondta: „Egy arab nem magasabb rendű, mint egy nem arab, és egy nem arab sem
magasabb rendű, mint egy arab. Egy fehér sem magasabb rendű, mint egy fekete, de egy fekete sem
magasabb rendű, mint egy fehér. Kivételt csak az igaz hittel megszerzett magasabb rendűség képez.” –
Szünetet tartott, hogy leülepedhessen ez a mondat. – Ez világos?
– Igen, sejk – bólintott Ahmed ismét.
A tanítvány habozott, mintha még hozzá akarna fűzni valamit, de mestere hirtelen haragjától való
félelmében meggondolta magát.
– Mi az, fiam? – kérdezte Saad, aki észrevette tétovázását.
– Semmi, sejk.
– Mondd.
Ahmed tekintete a kötetre siklott, amit a mester még mindig simogatott.
– Amikor Mohamed azt mondta, hogy nincs magasabbrendűség az emberi fajok között, arról beszélt,
ami a Koránban is benne van.
– Persze.
– De sejk, a Próféta ugyanebben a mondatban világossá teszi azt is, hogy faji felsőbbrendűség ugyan
nincs, az iszlám azonban magasabb rendű. Allah követe azt mondja, hogy nincs különbség az emberek
között, kivéve azt a magasabbrendűséget, amit az igaz hit által lehet elérni. Vagyis a muszlimok
magasabb rendűek. Allah azt mondja a 3. szúra 19. versében: „Az igazi vallás Allah szemében az
iszlám.”
– Hát persze, az iszlám azt jelenti, hogy alávetjük magunkat Istennek. És aki aláveti magát Istennek,
az magasabb rendű. De ne feledd, hogy a Könyv Birtokosai szintén tudnak Istenről…
 – Igen, de az ő tudásuk a rabbiktól és a papoktól származó, eltorzított tudás, sejk. Nem az igazi
tudás. Ők csak a közvetítőiken keresztül ismerik Istent, nem közvetlenül, mint mi.
– Ez igaz – ismerte be a mester.
– Na és?
– Ez azt mutatja, hogy nem vagyunk egyenlőek, sejk.
– Beismerem, hogy nem – vallotta be Saad. – De ne feledd, amit Allah mond a 2. szúra 62. versében.
„Azok, akik hisznek, akik zsidók és a keresztények és a sábeusok – mindazok, akik hisznek Allahban, a
Végső Napban és helyesen cselekszenek, megvan a fizetségük az Uruknál és (az Utolsó Ítélet alkalmával)
nem fognak bánkódni.” Ugyanez az üzenet megismétlődik két másik versben is. Láthatod, hogy a Könyv
Birtokosai közül a jó embereket megjutalmazza Allah. Ez toleranciát jelent a többi vallással szemben.
– És mégis: az 5. szúra 51. versében Allah világossá teszi, hogy egy igazhitű nem lehet egy zsidó vagy
egy keresztény barátja…
– Így van.
Ahmed ismét elbizonytalanodott, hogy kimondja-e, amire gondol, de ezúttal legyőzte a kétségeit.
– És van még valami, de kérem, ne legyen rám mérges azért, amit mondok…
Saad jóságosan elmosolyodott.
– Nyugodj meg.
– Nemrég említette, hogy Allah a Koránban megtiltotta, hogy öljünk.
– Igen.
– De ha így van, sejk, akkor miért mondja a 2. szúra 193. verse, hogy „Harcoljatok ellenük, amíg nem
lesz többé megkísértés, s míg a hitvallás csupán Allahé lesz!” Ha így van, akkor miért mondja
ugyanennek a szúrának a 191. verse: „Ám, hogyha harcolnak ellenetek, akkor öljétek meg őket! Ez lesz a
hitetlenek fizetsége.” Ha így van, akkor miért parancsolja Allah a Koránban, hogy öljük meg azokat, akik
bizonyos bűnöket elkövetnek? Akkor most lehet ölni, vagy nem?
A tanító egy pillanatig nem tudta, mit feleljen.
– Nos, hát… tilos, de egyben megengedett… vagyis… megengedett, de persze csak bizonyos
körülmények között.
– Ez az, sejk. Bizonyos körülmények között megengedett. Sőt kifejezetten kötelező, amikor például egy
hívő gyilkosságot, hitszegést vagy törvénytelen nemi érintkezést követ el, vagy a káfirok esetében. Ne
feledje, hogy a 4. szúra 29. verse a hívőknek szól, nem pedig a káfiroknak. „Ti hívők! – mondja Allah –
Ne öljétek meg egymást!” Azaz ne öljetek más hívőket, ne öljetek más muszlimokat, kivéve, ha bűnt
követnek el. De Allah nem tiltja meg a káfirok megölését. Mellesleg még nem is beszéltünk arról, hogy
mi van a 9. szúra 5. versében, ahol Allah…
Ahmed hangja elhalt, amikor meglátta, hogy fehéredik el hirtelen tanítója arca a vers említésére. De a
sejk hallgatott, így hát a tanítvány folytatta.
– … a 9. szúra 5. versében Allah azt mondja: „öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket!
Fogjátok el őket! Ostromoljátok meg őket! Állítsatok nekik csapdát az összes leshelyről!”
A mesternek megfeszültek az arcizmai, jelezvén, milyen erőfeszítésébe telik uralkodni az indulatain.
– Ez a pogányokra vonatkozik, nem pedig a Könyv Birtokosaira – érvelt jeges, kimért hangon.
– De hát ők is pogányok, sejk! A keresztény káfirok talán nem imádkoznak a templomaikban
fölállított szobrokhoz? Talán nem imádják a szenteket és Jézus anyját? Nem azt állítják, hogy Jézus Isten
fia? Ez bálványimádás! A Koránban az áll, hogy nincs más Isten, mint Allah! Maga is mindig ezt mondta
az óráinkon! Csak egy Isten van! Senki nem imádkozik Mohamedhez! Senki nem imádkozik Abu
Bakrhoz vagy akármelyik másik kalifához. Egy igazhívő csakis Istenhez imádkozik, senki máshoz,
egyedül Istenhez! De a keresztény káfirok imádkoznak Jézushoz, imádkoznak az ő anyjához, imádkoznak
a Szentlélekhez, imádkoznak ehhez meg ahhoz a szenthez, imádkoznak a pápához, imádkoznak
szobrokhoz… mindenhez imádkoznak! Sőt Jézust valamiféle Istennek gondolják… ez pogányság! És
Allah azt mondja: „öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket!”
– Jó, de ez a parancs egy konkrét csata kontextusában érkezett, nem lehet általános parancsként
kezelni.
– Csak azért nem tekinti általános parancsnak, mert nem akarja annak tekinteni, sejk – felelte fölényes
arccal a tanítvány. – Nyilvánvaló, hogy a Korán összes versének van egy kontextusa. De hát nem Allah
asz-Szamad, az Örökkévaló szavai ezek? Akkor az Ő parancsai is örökkévalóak, noha természetesen
mindig valamilyen kontextusban hangzanak el. Amikor Allah az Ő végtelen bölcsességében
kinyilatkoztatta a Prófétának azt a verset, amelyben megparancsolja, hogy bizonyos vádakhoz legalább
négy tanú álljon rendelkezésre, ennek a parancsnak van-e kontextusa?
– Persze hogy van.
– És mégis örök érvényű. Ugyanez a helyzet a pogányok megöléséről szóló paranccsal. Mint a Korán
összes versének, ennek is van egy kontextusa. Mindazonáltal éppolyan örök, mint a többi. – A mesterére
mutatott.
– Éppen maga mondja mindig, hogy a Szent Könyv időtlen. Ha ez így van, akkor ez a vers is időtlen.
Saad mélyet sóhajtott, mint aki belefáradt a vitába.
– Nem tudom, ki tanít téged ilyenekre – fakadt ki tehetetlenül, kitérve a válaszadás elől. Jelezvén,
hogy befejezte a beszélgetést, gyengéden magához vette a Koránt, és fölállt a székről. – De jó lesz, ha
vigyázol.
Ahmed a váratlan figyelmeztetéstől elcsodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– Miért, sejk?
A mester vetett egy utolsó pillantást a tanítványára, mielőtt sarkon fordult, hogy elhagyja a termet.
– Mert amit beszélsz, veszélyes.
 IX
– A fenébe! Már el is késett!
Frank Bellamy fölnézett az órájáról, és türelmetlenül pillantott az ajtóra.
– Mi történt? – érdeklődött Tomás. – A csapatunk egyik vezetője. Késik. – Akkor várjunk még egy
kicsit.
– Nem lehet – felelte bosszúsan az amerikai, és ismét az órájára pillantott. – Ezután van még egy
találkozóm, aztán pedig egy vacsorám.
Már kiürült a terem. Bellamy végignézett azon a tucatnyi emberen, akik ott maradtak és csöndben
várták a további instrukciókat. Alkonyodott, bekapcsolták a Sala del Maggior Consiglio világítását. Az
amerikai ellenőrizte a plazmaképernyőt és a DVD-lejátszót, vetett egy utolsó reményteli pillantást az
ajtóra, aztán meghozta a halaszthatatlan döntést és az üres székekre mutatott.
– Uraim, legyenek szívesek helyet foglalni – mondta. – Elkezdjük az ülést. A széktologatás és a
helyfoglalással járó lárma ezúttal jóval rövidebb ideig tartott, mint negyedórával korábban, amikor az
általános ülés véget ért. A jelenlévők nem ismerték egymást, így aztán a társalgás is csak az udvariassági
formulákra korlátozódott.
– Ahogy az előbb elmondtam, a jelenlévők mindannyian kevésbé szokványos területekről érkeztek a
NEST-hez. Mindenekelőtt a potenciális fenyegetések felderítésében várunk segítséget maguktól.
Különböző okoknál fogva mindannyiuknak mély ismereteik vannak az iszlámról, illetőleg kapcsolatban
állnak az országukban élő muszlim közösségekkel. De tudomásom szerint a jelenlévők közül senkinek
sincs bővebb információja az előttünk álló fenyegetésről, ezért fontosnak tartom, hogy beszélgessünk
egy kicsit. – Megigazította a papírjait és tartott egy kis szünetet, mielőtt föltette azt a kérdést, amely
meghatározta az egész ülés hangvételét. – Ha én terrorista lennék és nukleáris merényletet akarnék
végrehajtani, maguk szerint mit kéne tennem?
A kérdés egy darabig a levegőben lebegett, és beletelt némi időbe, amíg a jelenlévők rájöttek, hogy
Bellamy valóban választ vár tőlük.
– Szereznie kéne egy bombát, gondolom – kockáztatta meg Tomás.
– Nagyszerű – vágta rá az amerikai, és úgy tűnt, elégedett a válasszal.
– De hol találnék?
– Tudom is én. Venne egyet attól a Khan úrtól, például.
A CIA embere megfontolta a választ.
– Jó ötlet lenne. Csak az a baj, hogy Abdul Khan urat azóta már semlegesítették, bár belátom, hogy
ez azért nem feltétlenül jelent nagy akadályt. Lehet, hogy Khan urat kivonták a forgalomból, de
bizonyára szaladgál még jó néhány Khan úr a világban. Nem árt, ha felidézzük, hogy 2008-ban
beismerte, hogy ő csak a pakisztáni katonák strómanja volt, azok pedig, attól tartok, továbbra is
viszonylag büntetlenül működnek. Sokan közülük fundamentalisták, és ha én iszlám terrorista lennék,
valóban eszembe juthatna, hogy tőlük kérjek segítséget. De ha ez így van, akkor, kérdezem én: miért nem
robbantottak még ilyen bombát a dzsihádisták?
A társaság hallgatott. Jó kérdés volt.
– A válasz egyszerű – folytatta Bellamy, a saját kérdésére felelve. – Azért, mert egy ilyen bombán rajta
lenne a feladó címe.
– Nem értem – vallotta be Cosworth tanárnő az asztal másik végén.
– Úgy értem, hogy az atombombáknak van egy ismertetőjegyük, amiről rájuk lehet ismerni. A NEST-
nek komplett adatbázisa van mindenről, aminek köze van a nukleáris fegyverek készítéséhez, a
tudományos magazinokban publikált cikkektől kezdve a kémregényekig. Minden benne van. Ha valahol
felrobbantanának egy nukleáris bombát, a NEST-nek kötelessége lenne megvizsgálni a robbanás
jellemzőit, beleértve a pusztítóerejét és a szükségszerűen rákövetkező radioaktív eső izotópjainak az
összetételét. Ezeket a jellemzőket összehasonlítanák az adatbázisban rendelkezésünkre álló
információkkal, amelyek nagyon konkrét elemeket tartalmaznak a Pakisztán, India, Észak-Korea és a
többiek tulajdonában lévő atombombákkal kapcsolatban. Ha összevetjük a robbanás jellemzőit ezekkel
az adatokkal, megállapíthatjuk, melyik ország gyártotta és adta a terroristák kezére a felrobbantott
bombát. Vagyis a robbanás jellemzői megadják a feladó címét. Ha pedig tudjuk, honnan szerezték a
terroristák a bombát, megtorlásként elpusztíthatjuk az illető országot. Értik? Ez akadályozza meg a
pakisztáni katonákat abban, hogy nukleáris fegyvereket adjanak a muszlim dzsihádisták kezébe. Tudják,
hogy meg tudjuk állapítani a bomba eredetét.
Mindenki egyszerre bólintott, jelezvén, hogy értik, amit Bellamy mond.
– A terroristák nukleáris fegyverhez való jutásának legvalószínűbb hipotézise tehát a lopás – folytatta
Bellamy. – Ezen a téren pedig, attól tartok, az elsődleges gyanúsított Oroszország. A Szovjetunió
széthullása után összeomlottak az ellenőrző rendszerek és erősen meggyengült az atombiztonság. Az
országban negyvenezer és nyolcvanezer között van a nukleáris robbanófejek száma, de hátborzongató,
mennyire kevéssé őrzik ezeket a fegyvereket. Elég, ha arra gondolunk, hogy Oroszországban az infláció
elérte a kétezer százalékot, és máris megértjük, milyen könnyű lehet megvesztegetni egy-egy sebezhetőbb
helyzetben lévő kutatót vagy katonát. Mellesleg a kommunista rendszer bukása után potom áron
értékesítették a fegyvereket. Volt például egy admirális, akit azért ítéltek el, mert a csendes-óceáni orosz
flotta hetvennégy hajóját adta el, köztük két repülőgép-anyahajót is, Indiának és Dél-Koreának! Mi a
biztosíték rá, hogy nem adtak el nukleáris fegyvereket is?
– Ha megtették volna, gondolom, már tudnánk róla – vetette közbe Cosworth tanárnő.
A CIA embere fölállt, és bekapcsolta a plazmaképernyőt meg a DVD-lejátszót.
– Úgy véli? Akkor tekintse meg ezt az interjút, amit 1997-ben, a CBS 60 Minutes című műsorának
adott Alekszandr Lebegy tábornok, aki akkor Borisz Jelcin elnök tanácsosa volt.
Bellamy megnyomott egy gombot a lejátszón, és a képernyőn megjelent az interjút adó orosz
tábornok. Lebeggyel szemben ült az interjú készítője, Steve Kroft. Kroft bevezető szövegéből kiderült,
hogy az aktatáska méretű, egy kilotonnás szovjet nukleáris bombák rejtekhelyének problémájáról lesz
szó. Kroft és Lebegy hangja a DVD-lejátszóhoz csatlakoztatott hangfalakból harsant fel.
– Úgy gondolja, hogy ezek a fegyverek biztonságosan és nyomon követhetően vannak elhelyezve? –
kérdezte az interjú készítője.
– Egyáltalán nem – felelte Lebegy. – Egyáltalán nem.
– Könnyen el lehet lopni őket?
– Kis táska méretűek.
– Bele lehet tenni őket egy táskába és szépen ki lehet sétálni velük?
– Maga a bomba is táska alakú. Voltaképpen egy táska. Könnyen szállítható. De bele is lehet tenni egy
másik táskába, ha akarjuk.
– De már eleve táska.
– Igen.
– Nyugodtan sétálgathatnék egy ilyennel a kezemben Moszkva vagy Washington vagy New York
utcáin, és az emberek azt gondolnák, hogy csak egy táskát viszek?
– Igen, pontosan.
– Könnyű felrobbantani?
Lebegy egy pillanatra elgondolkodott.
– Mindössze húsz-harminc percbe telik.
– És nem kell hozzá valami titkos kód a Kremlből, vagy ilyesmi?
– Nem.
– Azt mondja, hogy számos ilyen bomba tűnt el, és senki nem tudja, hol vannak?
– Igen. Több mint száz.
 – Hol lehetnek?
– Valahol Grúziában, valahol Ukrajnában, a balti országokban – ki tudja? Talán van néhány ezeken
az országokon kívül is. Elég, ha valaki felrobbant egyet – csak egyetlenegyet.
– Azt állítja, hogy ezek a fegyverek már nem állnak az orosz hadsereg ellenőrzése alatt…
– Azt állítom, hogy az összesen kétszázötven nukleáris fegyver közül több mint száz már nem áll
Oroszország fegyveres erőinek az ellenőrzése alatt. Nem tudom, hol vannak. Nem tudom, hogy
elpusztították-e őket vagy valahol őrzik, netán eladták vagy ellopták őket. Nem tudom.
Bellamy kikapcsolta a DVD-lejátszót, és a plazmaképernyőn elsötétült a kép.
– Gondolom, ezek a kijelentések kellően megvilágítják az előttünk álló probléma nagyságát – mondta,
miközben visszament a helyére. – Hozzá kell tenni, hogy a Lebegy tábornok által adott interjú után egy
orosz kormányszóvivő azt nyilatkozta, hogy ezek a fegyverek soha nem léteztek, és a létezőket
elpusztították. – Gúnyos mosoly jelent meg az arcán. – Ebben van némi ellentmondás, nem gondolják?
Először azt mondják, hogy ezek a fegyverek soha nem léteztek, aztán rögtön utána kijelentik, hogy már
elpusztították őket, ami azt jelenti, hogy ezek szerint mégiscsak léteztek.
Csönd telepedett a Sala del Maggior Consiglióra. Tomás nehezen tudta megemészteni a hallottakat.
– Úgy véli, hogy ezek az eltűnt fegyverek terroristák kezébe kerültek? – kérdezte.
– Lehetséges – bólintott Bellamy. – De az interjú lényege az, hogy az elnök tanácsosának szavai jól
illusztrálják Oroszország biztonsági rendszerének összeomlását. Lehet, hogy az aktatáska formájú
nukleáris bombák nem kerültek a terroristák kezébe, de lehet, hogy más bombák igen. Ne feledjék, hogy
az orosz arzenál negyven- és nyolcvanezer közötti robbanófejet tartalmaz. Hogy is lehetnénk biztosak
benne, hogy a mérhetetlen korrupció mellett mindegyik biztonságban van? És nemcsak a korrupció a
probléma, hanem a hanyagság is. Az amerikai ellenőrök 2001-ben meglátogatták az orosz nukleáris
létesítményeket, és amikor odaértek a fegyverraktárhoz, nyitva találták az ajtót!
– Gott im Himmel! – motyogta egy férfi, nyilván német, aki addig hallgatott.
– Ez a probléma rendkívül súlyos – hangsúlyozta Bellamy. – Nos, tény, hogy időközben javult a
helyzet Oroszországban, és visszaállt a fegyelem. Másrészt azt se feledjük, hogy a nukleáris fegyverek
karbantartást igényelnek, különben nem működnek. Ráadásul sokat közülük elektromos zárral láttak el,
ami szintén jelentősen megnehezíti a felrobbantásukat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem áll
fenn a lopás kockázata. Természetesen továbbra is fennáll ez a kockázat, de az elemzéseink szerint ennél
nagyobb veszélyek is vannak.
– Nagyobbak? – álmélkodott Cosworth tanárnő. – Good Lord! Mi jelenthet annál nagyobb kockázatot,
mint hogy a terroristák ellopnak egy atombombát?
A beszélgetést egy női hang szakította félbe, amely az ajtóból jött és betöltötte a termet.
– Miért ne készíthetnének maguk a terroristák egy nukleáris bombát?
Minden arc az ajtó felé fordult, hogy beazonosítsák a hang forrását. – Rebecca! – kiáltott fel Bellamy
megkönnyebbülten. – Elkésett!
Egy fiatal nő indult el az asztal felé, kezében fekete aktatáskával. Rövid haja olyan színű volt, mint a
szalma. Hatalmas kék szemei kifejezően ragyogtak, telt, érzéki ajkai olyan pirosak voltak, mint az eper.
Sárga pulóvert és világoskék farmert viselt, és ez a kombináció tökéletesen illett a hajához és a szeméhez.
Tomás kíváncsian végigmérte az alakját, és megállapította, hogy olyan, mint egy gitár. Kis mellei
voltak, de feszesek. És ebben a pillanatban jött rá, hogy ki ő.
– Elnézést kérek – mondta Rebecca, az amerikaiak jellegzetes orrhangú kiejtésével. – Feltartott a
forgalom a Canal Grandén.
Ő volt az a dögös nő, akit Bellamy beígért.
 X
Ahmed előre-hátra himbálta a testét saját, megállás nélkül ismételt szavainak monoton ritmusára.
Litániájának minden egyes hangját meg akarta szokni, hogy a fejébe vésse.
– „De nem! Hazugságnak tartják az Órát! – szavalta már ötödször a 25. szúra ugyanazon verseit,
hogy végre sikerüljön megjegyeznie a Koránnak ezt a fejezetét. – Ám mi azoknak, akik hazugságnak
tartják az Órát, a Pokol tüzét készítettük elő. Ha már messziről föltűnik nekik, dühöngést és üvöltést
hallanak onnan. És amikor egymáshoz bilincselve egy szűk helyre dobjuk ott őket, akkor pusztulásért
fohászkodnak ott. »Ne egy pusztulásért, hanem sokért…«”
Elhallgatott.
Izgatott hangokat hallott a házban. A zárt ajtó felé hajolt, hogy kihámozza a hangokat, amelyeket
felfog. Annyit sikerült kiderítenie, hogy a nappaliból jönnek. Az apja hangját is felismerte. És az anyjáét.
Már megint vitatkoznak? Ennek rossz vége lesz, gondolta kedvetlenül: az apja mindjárt elkezdi verni az
anyját. Semmi kedve nem volt egy újabb jelenethez, de amikor az ajtóra tapadt, más hangokat is hallott.
Nagyon hegyezte a fülét. Mi lehet ez? Hallotta… hallotta a testvéreit is, mindenki nagyon izgatottan
beszélt. Allahra, mi folyik itt?
Tétovázott. A földön ült, ölében a Koránnal, amely egy összecsukható, fából készült kis állványon
nyugodott: a kursi megkönnyítette az olvasást, és ami ennél is fontosabb, biztosította, hogy a Szent
Könyv tisztelettudó módon a térde fölött maradjon. De a lárma megzavarta a szavalásban, így hát
becsukta a Koránt, és vigyázva visszatette a polcra. Aztán kinyitotta az ajtót, és kikukucskált.
– Mi az?
A hangzavar folytatódott, és senki sem válaszolt a kérdésére. Bosszúsan kilépett az előszobába, és
átment a nappaliba. Megpillantotta a családját, amint nagy hévvel vitatkoznak a tévé körül, amelyben egy
nyakkendős férfi beszélt éppen.
– Mi történt? – kérdezte ismét, de közben már ő is a képernyőre meredt, hogy onnan kapjon választ.
– Nem tudjuk pontosan – felelte az apja anélkül, hogy levette volna a szemét a készülékről. –
Zűrzavar támadt egy katonai díszszemlén, és úgy tűnik, rálőttek az elnökre.
– Melyik elnökre?
– Hogyhogy melyik elnökre? Hát Szadatra!
– Rálőttek Szadatra? De hát miért?
– Nem tudom, éppen ezen vitatkozunk. Gondolom, rivalizálnak egymással, a hatalom mindig sok
ellenséget szül. De a bátyád szerint a cionisták voltak.
Ahmed a képernyőre mutatott.
– És mit mondanak a tévében?
– Semmit – felelte a bátyja vállvonogatva. – Azt mondják, hogy az elnököt kórházba szállították.
– Semmi többet?
– És hogy kihirdették a szükségállapotot.
Hamar egyértelművé vált, hogy a tévéből nem kapnak több hírt. De az egész család lázas izgalomban
volt, és senki nem bírt a négy fal között maradni.
A kinti hőség ellenére mindenki kiment az utcára, és összedugták az orrukat a szomszédokkal.
Mindenki ugyanazt érezte, senki nem bírta magában tartani az ideges nyugtalanságát. Mindenki
ugyanarról beszélt: hogy mi történt és ki tette. Volt, aki azt mondta, hogy a tábornokok puccsot vittek
véghez, mások azt gyanították, hogy színjáték volt az egész, amin az előbbiek felháborodtak, és olyanok
is akadtak, akik váltig állították, hogy az izraeliek tették, és hogy a Camp David-i egyezmény csak csapda
volt. Egyszóval a lárma kivonult az utcára.
Ahmed anyja visszament, hogy ellenőrizze a tűzön hagyott lábost, de aztán lélekszakadva futott ki a
többiekhez.
 – Gyorsan! Gyorsan! Gyertek, nézzétek!
Mindenki hazaszaladt, a család is, a szomszédok is, és a figyelem ismét a képernyőre irányult. Eltűnt a
nyakkendős férfi, és helyette a Koránt mutatták, egy hang pedig szavalt belőle. Megmerevedtek, és
próbálták megfejteni, mit jelent ez az egész. Miért idézi a tévé a Koránt?
– A rádiót! – kiáltott fel Barakah úr.
Ahmed apja a szobába sietett, hogy megkeresse a kis rövidhullámú vevőkészüléket. Aztán visszatért a
nappaliba, a készüléket az asztalra helyezte, bekapcsolta és megkereste azt az adót, amelyet hallgatni
szokott. Melankolikus dallamok jöttek belőle, hol tisztábban, hol tompábban, közben sípolás is
hallatszott, ahogy ez a rövidhullámú vételnél lenni szokott.
– Hány óra van? – kérdezte Ahmed bátyja.
Apja ránézett az órájára. Már csak négy perc volt hátra.
– Négy perc múlva híreket mondanak.
Ott várakoztak a rádió körül, a türelmetlenség mardosta őket. A tévében még mindig a Koránt
szavalták, Ahmed felismerte a 2. szúra verseit. De a rádió végeérhetetlennek tűnő zenei műsora
egyszerre mégiscsak véget ért, és egy távoli hang töltötte be a nappalit.
– Itt London. Ez a BBC adása. Az arab nyelvű adást hallják – mondta lassan. Ezután szünet
következett, recsegés, majd a Big Ben impozáns zengése törte meg a csendet.
Ismét megszólalt a hírolvasó.
– Elhunyt Anvar Szadat elnök. Az egyiptomi államfő Kairóban merénylet áldozata lett. A
gyilkosságot még senki sem vállalta magára, de…
A tanítás csak a következő héten kezdődött újra. Mubarak alelnök hadiállapotot hirdetett, így aztán
Ahmed és családja kénytelen volt néhány napig otthon maradni, akárcsak az egyiptomiak nagy része.
Óriási zűrzavar uralkodott a merénylet valódi okaival kapcsolatban, de két nappal később a televízió
ismertette a gyilkosok kilétét.
– Mi ez a Dzsamáa? – kérdezte Ahmed az apjától ebéd közben, miután meghallgatták a híreket.
– Dzsamáa Iszlámija – pontosított Barakah úr, a mozgalom teljes nevét megadva. – Radikálisok.
– Kik ők?
– Jaj, fiam, folyton kérdezősködsz! – dörrent rá az apja türelmetlenül. – Muszlimok, akik a saría
alkalmazását követelik.
– Bolondok! – tette hozzá az anyja, miközben a tál fölé hajolt, hogy vágjon egy szelet bárányhúst. –
Hülyék!
– Hallgass, asszony! Mit tudsz te erről?
– Azt tudom, hogy így csak egyre rosszabb lesz…
– Nem lesz itt semmi! – dörögte a férfi, a tányérját a felesége felé nyújtva, hogy kapjon még húst. –
Mubarak majd rendet tesz, meglátod. Elég erőskezű ahhoz, hogy elbánjon velük.
– És ha mégsem?
– Ha mégsem, hát, akkor valóban rossz vége lehet.
– Megölték az elnököt! – háborgott tovább az asszony, és föltekintett az égre, mintha Allahhal
beszélne. – Ki látott már ilyet, Istenem? Ki látott már ilyet? Az Irgalmas tegyen rendbe mindent! Insallah!
– Azt hiszik ezek, hogy Amerikában vannak! – kiáltott fel Barakah úr, mielőtt a szájába tette az első
falat bárányt. – Ott öldösnek elnököket… – Szadatnak nem kellett volna békét kötnie a cionistákkal –
vélekedett Ahmed bátyja, aki eddig csöndben volt.
– Ezt nagyon elrontotta!
– Ez már igaz – bólintott az apja, miközben rágott. – Az elnöknek óvatosabbnak kellett volna lennie.
Ez tiszteletlenség volt az ummával és a cionisták ellen vívott háborúk mártírjaival szemben. Ez igaz.
– Szadat kihívta a sorsot önmaga ellen… – folytatta az idősebbik fiú. – Tudjátok, mit mondott az
egyik férfi, aki rálőtt? „Megöltem a fáraót.”
 Barakah úr elnevette magát. – Fáraó, ez jó!
A beszélgetés vidáman folytatódott, de Ahmed már nem figyelt. A gondolataiba merült. Felkavarta,
amit az apja mondott a radikálisokról. Muszlimok, akik a saríát akarják alkalmazni. De hát mi rossz van
abban? A saría Isten törvénye, és Allah parancsolta a Szent Könyvben. Ha a Dzsamáa Isten törvényét
akarja alkalmazni, az miért baj? Talán nincs igazuk? Ahmed feje kérdésekkel és zavaros gondolatokkal
volt tele, de mivel látta, milyen félelmetes légkör alakult ki az elnök halála után, és hogy milyen
tisztogatásba kezdett az alelnök, tudta, hogy nem ez az alkalmas pillanat arra, hogy hangosan is
kimondja őket.
Legjobb, ha csöndben marad.
A következő héten ismét megnyíltak a madrasza kapui, és Ahmed rögtön az első napon megjelent az
órán. Érezte, hogy nem hallgathat a végtelenségig: tudnia kell az igazságot. A feje még mindig kavargott
a kérdésektől, és sürgősen válaszokra volt szüksége. Talán a vallásórán megkapja őket, gondolta, ezért
alig várta már Ajmán tanár úr érkezését.
Amikor a tanár belépett, Ahmed furcsa kifejezést vett észre az arcán: mintha öröm és nyugtalanság
keveredne benne. Az egyik pillanatban mosolygott, a másikban szinte aggódva kémlelt körbe. Való igaz,
hogy az embereken eluralkodott a félelem, és úgy tűnt, ez alól a tanár úr sem volt kivétel. Szinte
tapintható volt a feszültség, de Ahmed reménykedett benne, hogy a vallásóra majd útmutatásul szolgál.
Nem így lett. Ezen a napon óriási csalódásnak bizonyult az óra: ahelyett hogy arról beszéltek volna,
ami érdekelte, Ajmán tanár úr csak a Koránt kántáltatta a diákokkal.
De hiszen a Szent Könyv kántálása gyönyörű dolog, dorgálta magát Ahmed, megrökönyödve saját
csalódottságán. Hogy tarthatja kiábrándítónak a Korán szavalását? Hiszen ezek Allah asz-Szamad, az
Örökkévaló szavai, és a kimondásuk mindenkor nagy megtiszteltetés, és ezt mindig így kell gondolni!
Néhány pillanattal az után, hogy véget ért az óra és mindenki elhagyta a termet, azon kapta magát,
hogy a tanár úr sarkában van. Nem így tervezte, de önkéntelenül követte.
Ajmán hosszú, fehér dzsalabijája végigsúrolta a folyosó padlóját, Ahmed pedig némán ballagott két
méterrel mögötte. De mivel a tanár nagyon éberen figyelt mindenre, hamar észrevette, hogy követik, és
hirtelen megállt.
– Mi az? – kérdezte nyersen. – Mért jössz utánam?
A fiú megrémült a támadó hangtól, és tágra nyílt szemekkel válaszolt: – Én… nekem beszélnem kell
magával, tanár úr.
Ajmán gyorsan körülnézett, mintha rejtőző veszélyeket keresne.
– Miért? Történt veled valami?
– Nem, tanár úr. Csak van néhány kérdésem.
– Kérdéseid vannak? Milyen kérdéseid?
– Azzal kapcsolatban, amit a Korán mond. A tanár kérdőn nézett rá.
– Nahát! – kiáltott fel csodálkozva. – Pedig Allah nagyon világosan beszél a Szent Könyvben. Csak el
kell olvasni és engedelmeskedni a parancsainak.
– Igen, tanár úr, de a mecsetünk mollája mást mond.
– Miket mond?
– A káfirokról.
Ajmán teste láthatóan összerándult. Gyors kézmozdulattal jelezte a fiúnak, hogy kövesse.
– Gyere csak – mondta, és elindult a folyosón. – Menjünk be a szobámba, hogy megbeszéljük.
Ahmed ismét követte a tanárát, de most már sokkal vidámabban. Ajmán tanár úr tudja, állapította
meg megnyugodva, miközben a suhanó dzsalabiját nézte. És mindjárt neki is elmondja az igazságot.
Az igazságot a káfirokról.
 XI
Frank Bellamy bemutatta az újonnan érkezett szőkeséget.
– Bemutatom Rebecca Scottot, a CIA munkatársát, aki immár a NEST-nek dolgozik, és most
csatlakozik az értekezletünkhöz.
Mosolyok, biccentések, hellók és good afternoonok köszöntötték. Az ifjú hölgy valóban tetszetős volt, és
minden tekintet rászegeződött. Leült Bellamy mellé, és a lábához tette az aktatáskáját.
– Miss Scott specialitása – folytatta a szónok – a nukleáris fegyverek összeállítása és szétszedése.
Vagyis vészhelyzetben többek között őt lehet hívni, hogy semlegesítsen egy atombombát. Ezenkívül miss
Scott Afganisztánban szerzett háborús tapasztalatokat. – A lányra nézett. – Ha ránézünk erre a szép
arcra, az a benyomásunk, hogy egy angyallal állunk szemben, igaz? De ne feledjék, barátaim: a fogai
acélból vannak!
A jelenlévők nevettek, bár senki sem volt biztos benne, hogy valóban viccről van szó. Rebecca
profihoz méltó komolysággal húzta ki magát az asztalnál.
– Köszönöm, mister Bellamy – kezdte a mondandóját. – Örömömre szolgál, hogy itt lehetek. Ha jól
értettem, amikor beléptem a terembe, éppen arról beszéltek, mik az esélyei annak, hogy a terroristák
hozzájussanak egy érintetlen atombombához.
– Pontosan – helyeselt Bellamy. – Most akartunk rátérni a valószínűbb hipotézisekre.
Rebecca Scott bólintott.
– Nos, a nukleáris fegyverek elrablásánál nagyobb a valószínűsége annak, hogy maguk a terroristák
készítenek ilyen bombát. Mellesleg ez a legaggasztóbb hipotézis. Hihetetlenül magas ugyanis a
megvalósulási valószínűsége.
Az asztal körül ülők kérdőn húzták össze a szemöldöküket.
– Lehetséges ez? – érdeklődött Tomás, aki késlekedés nélkül fel akarta hívni magára a szép nő
figyelmét. – Ne feledjük, hogy nukleáris bombáról beszélünk…
– Na és?
– Hát, gondolom, nem lehet csak úgy, máról holnapra nukleáris bombát készíteni.
Rebecca fölemelte két ujját.
– Két napba telik – mondta. – Vagy kevesebbe.
– Micsoda?
– Rendkívül egyszerű dolog nukleáris bombát készíteni. Hangsúlyozom: rendkívül egyszerű. Az
egyedüli nehézség a hasadóanyag megszerzésében áll. De ha egy terrorista csoport hozzájut ilyen
anyaghoz, akkor már csak egy minimálisan hozzáértő mérnökre van szüksége, a többi gyerekjáték.
– Komolyan mondja?
– A legkomolyabban! Az emberek nagy része azt hiszi, hogy egy nukleáris bomba előállításához
óriási beruházások és létesítmények megaprojektje szükséges, mint amilyen például a Manhattan-terv
volt. Ennél mi sem áll távolabb a valóságtól. Az atombomba készítéséhez való útmutatók
megtalálhatóak a világhálón és különböző műszaki könyvekben, amelyek bármelyik jobb könyvtárban
megvannak. Csak el kell olvasni.
– Elnézést, de ennyire egyszerű azért nem lehet…
– Van néhány nehézség, persze – ismerte be a lány. – De alapvetően tényleg nagyon egyszerű
elkészíteni egy atombombát. Hogy legyen némi fogalmuk, hadd magyarázzam el a következőt: kétféle
atombomba létezik. Az egyik a plutóniumbomba, amit a hadseregek előnyben részesítenek, mert
rendkívül könnyen hasad, ezáltal igen kis mennyiség is elegendő a robbanáshoz, vagyis jól
miniatürizálható.
– Mint az orosz aktatáskák.
– Úgy van. Nagaszakira például plutóniumbombát dobtak. De egy ilyen szerkezet fölvet néhány
kényes kérdést. Az egyik az elkészítés problémája. A plutóniumbomba implózióval robban, ami
bonyolult és nagyon aprólékos robbanási szimmetriájú szerkezetet igényel. Ráadásul a plutóniumot
nehéz kezelni, hiszen rendkívül radioaktív. Egészen minimális mennyiség belélegzése elég ahhoz, hogy
megöljön egy embert.
– Az imént mintha azt mondta volna, hogy egy nukleáris fegyver előállítása gyerekjáték… – jegyezte
meg Tomás.
– Az is – erősítette meg Rebecca. – De egyetlen terrorista csoport sem használna plutóniumbombát,
éppen az imént felsorolt nehézségek miatt. Helyette inkább az urániumbombát választanák, amilyet
Hirosimára dobtak a második világháborúban. Ez a szerkezet dúsított uránt tartalmaz, amelynek több
mint kilencven százaléka U-235-ös hasadó izotóp. Ha ezzel az izotóppal dúsított urán birtokába jutunk,
bárhol összeállíthatunk egy atombombát – akár egy garázsban is.
– Bizonyára tréfál… – szólalt meg Cosworth tanárnő.
– Sajnos nem. Ha megvan az erősen dúsított urán, a robbanószerkezet megépítése pofonegyszerű.
– Jó, de az erősen dúsított uránnal nyilván szintén rendkívül óvatosan kell bánni – érvelt Tomás. –
Ne feledjük, hogy radioaktív anyagról beszélünk. Tudtommal az ember nem barkácsol ilyesmit. Pláne
nem egy garázsban
– Pedig elég hozzá egy garázs – jelentette ki Rebecca határozottan. – Tudják pontosan, hogy mi is az
az erősen dúsított urán? Az uránnak három izotópja fordul elő természetes állapotban: az U-234 stabil
izotóp, az U-235 és az U-238. Katonai célokra csak a 235-ös tömegszámú izotópot használják. Csakhogy
ez a földből kibányászott uránércnek kevesebb mint egy százalékát teszi ki. A természetes előfordulás
döntő többségét az U-238 izotóp alkotja. A ritkább 235-ös izotópot ezért dúsítani kell, hogy megnőjön
az aránya a 238-assal szemben. Ez a dúsítás úgynevezett centrifugákban történik. Eddig érthető?
– Az urándúsítás tehát voltaképpen a 235-ös izotóp arányának a növelését jelenti?
– Pontosan. A ritkább előfordulása miatt kell centrifugás eljárással dúsítani. Ez az egyetlen bonyolult
része az atombomba előállításának. Ennek során a kitermelt uránércet összezúzzák, majd a kapott port
kénsavban feloldják. Ezt az oldatot azután leszűrik, így egy yellow cake vagy sárga pogácsa nevezetű port
kapnak. Ezt a sárga port magas hőmérsékletű gáz hozzáadásával, immár gázvegyület formájában
úgynevezett centrifugákba, azaz szuperszonikus sebességgel forgó gépekbe küldik. A centrifugák forgása
szétválasztja a különböző tömegű izotópokat: a nehezebb U-238 kívülre kerül, a könnyebb U-235 pedig
a tengelyhez közelebb marad. Az urángáz több centrifugán is átmegy, ezáltal egyre több 235-ös
tömegszámú izotóp vonható ki. Az eljáráshoz mintegy ezerötszáz centrifugára van szükség, amelyek egy
éven keresztül dolgoznak kaszkád rendszerben, hogy az U-235 mennyisége elérje a robbanáshoz
szükséges kritikus tömeget. Ekkor a szükséges mértékben feldúsított urángázt sorozatos oxidációs
lépések útján urán-dioxiddá alakítják, végül a fémport lehetőleg tojás alakú szürke pasztillává préselik.
Ha megérintjük, megállapíthatjuk, hogy hideg és száraz. Elég, ha…
– Ha megérintjük? – akadékoskodott Tomás. – De hát ez az urán radioaktív, nem?
– Persze hogy radioaktív – bólintott a nő. – De csak enyhén mérgező. Az erősen dúsított urán
annyira mérgező, mint… mit tudom én, mondjuk az ólom. Ha valaki kis mennyiségben belélegzi vagy
lenyeli, természetesen rosszul lesz tőle, de semmi több. Az erősen dúsított urán mérsékelten radioaktív,
ami azt jelenti, hogy kesztyű nélkül is hozzá lehet érni, és egy egyszerű hátizsákban is lehet szállítani.
Képzeljék, egy kis elővigyázatossággal még a sugárzásdetektorok sem jelzik!
– Jó ég! – kiáltott fel rémülten Cosworth tanárnő.
– Ezért olyan csábító a terroristák számára az uránbomba. Egy kisebb mennyiséget akár a párnánk
alatt is nyugodtan tarthatunk! – Fölemelte a mutatóujját. – De vigyázat, van néhány óvintézkedés, amit
be kell tartani! Az erősen dúsított uránt nem szabad bizonyos mennyiség fölött felhalmozni, ugyanis az
U-235 izotóp atomjai időnként spontán módon hasadnak, és az így felszabadult neutronok újabb
atomokat hasítanak, ami egy bizonyos mennyiség fölött láncreakciót indít be, ami pedig nukleáris
robbanást eredményez. Van tehát egy kritikus tömeg, amit nem szabad átlépni. Ha dúsított urán jut a
birtokunkba, kis, szubkritikus mennyiségekben kell tárolnunk, egymástól különválasztva. Értik?
– És az erősen dúsított urán esetében mi ez a kritikus érték? – kérdezte Tomás rettentő kíváncsian. –
Honnan tudhatom, hogy a birtokomban lévő anyag mennyisége szubkritikus vagy kritikus?
– Az urán kritikus tömege fordítottan arányos a dúsítás fokával. A nukleáris reakció elindításához
szükséges legalacsonyabb dúsítási fok a húsz százalék. Ez esetben csaknem egy tonna uránra van szükség
a spontán robbanáshoz. A skála másik végén a minimum kilencven százalékosra dúsított urán áll. Ebből
jóval kevesebb is elég.
– Mennyi?
– Úgy ötven kiló. – A kezével mutatta a méretet. – Ez nagyjából futball-labda nagyságú.
– Úgy érti, hogy ha szerzek ötven kiló kilencven százalékra dúsított uránt, spontán nukleáris
robbanást idézhetek elő?
– Igen.
– Caramba!
– Ennyire egyszerű! – bizonygatta Rebecca bólogatva. – Így aztán nagyon könnyű uránbombát
készíteni. – Fogott egy tollat, és elkezdett rajzolni egy A4-es papírra. – Elég, ha készítünk egy csövet…
beleteszünk az egyik végébe huszonöt kilogramm erősen dúsított uránt, ez lesz a golyó… a másik végébe
pedig a másik huszonöt kilogrammot, és ez lesz a cél… teszünk a golyó mögé valami hajtóanyagot…
kilőjük a golyót a cél felé… a két szubkritikus mennyiség találkozik, együtt elérik a kritikus tömeget… és
bang, elindul a nukleáris reakció!
Megmutatta a rajzot az asztalnál ülő álmélkodóknak.

– Ennyi az egész? – kérdezte Cosworth tanárnő rémülettel vegyes megrökönyödéssel.

– Mondtam, hogy a nukleáris bomba előállítása egyszerű, nem? – felelte Rebecca, a rajzot továbbra is
a hallgatóság felé tartva. – Ha két szubkritikus tömegű erősen dúsított urán találkozik, és együtt átlépik
az ötven kilós kritikus tömeget, bekövetkezik a robbanás. Ilyen volt a hirosimai bomba. – Eltette a
rajzot. – És a legrosszabbat még nem is tudják!
– Van ennél rosszabb?
– A terroristáknak voltaképpen nem is kell feltétlenül megépíteniük ezt a szerkezetet. Az is elég, ha
letesznek a földre huszonöt kiló erősen dúsított uránt, aztán fölmennek az első emeletre, és a másik
huszonöt kiló erősen dúsított uránt egyszerűen rádobják arra, amit a földön hagytak. Ha a két
szubkritikus tömeg találkozik, átlépik a kritikus értéket, akkor is, ha nincsenek beépítve egy szerkezetbe,
és elindul a láncreakció. – Megvonta a vállát. – Gyerekjáték az egész.
A német férfi a fejét fogva kiáltott fel.
– Mein Gott!
Az értekezletnek félóra múlva lett vége, miután mindenkinek kiosztották a hazavihető
dokumentumokat és szakirodalmat. Tomás belelapozott az anyagba, és rengeteg vázlatot meg egyenletet
látott. Neki nem volt könnyű követnie ezt a gondolkodást, de tudta, hogy egy mérnök számára
kristálytiszta az egész.
– Tom! – szólította egy hang.
A portugál fölnézett, és megpillantotta Frank Bellamyt a szőkeség oldalán. Mindketten őt nézték.
– Igen?
– Jöjjön, hadd mutassam be Rebecca Scott kisasszonyt. Tomás fölállt és nyújtotta a kezét.
– How do you do? – üdvözölte a lányt a legjobb brit kiejtésével. A szőkeségnek puha és meleg volt a
tenyere.
– Hi, Tom – viszonozta a köszönést amerikai akcentussal. – Mister Bellamy sokat beszélt magáról.
– Remélem, csak jót.
A nő elnevette magát.
– Azt mondta, hogy a velencei Dózse-palota a lehető legalkalmasabb hely a megismerkedésünkre.
– Ah, igen? Miért?
Rebecca vállat vont, és ránézett a CIA emberére, továbbítva a kérdést.
– Hát nem tudja, ki raboskodott itt, Tomás? – kérdezte Bellamy.
– Itt? Fogalmam sincs.
– A maga olasz kollégája. – A falat díszítő Tintoretto-festményen túlra mutatott. – Oda volt bezárva,
a börtönbe, és a tetőn át próbált megszökni.
– Nem tudom, kiről beszél.
– Hát mondom, az olasz kollégájáról. – Bellamy a szeme sarkából Rebeccára pillantott. –
Casanováról.
A szőkeség felkacagott, nemcsak a tréfás megjegyzésen, hanem Tomás zavarán is.
– Jaj, már megint a vicceivel jön! – méltatlankodott Tomás a célzás hallatán.
Bellamy nem vette le a szemét Rebeccáról.
– Vigyázzon ezzel a portugállal – figyelmeztette. – Alamuszi külseje igazi ragadozót rejt.
– Ne figyeljen rá – kérte Tomás, és igyekezett leplezni zavarát. – Régóta dolgozik a NEST-nél?
A legjobb taktikát választotta: témát váltott.
– Már egy ideje – felelte Rebecca. – Madridba helyeztek, és én koordinálom a műveleteket az Ibériai-
félszigeten.
– Ahá! Most már értem, miért mutatott be minket egymásnak mister Bellamy.
A CIA embere rögtön lecsapta a magas labdát.
– Remélem, hogy hasznosnak bizonyul az együttműködésük! A történész rosszalló pillantást vetett
rá.
– Mister Bellamy, mondtam már, hogy nem biztos, hogy a NEST-nek fogok dolgozni…
– Ugyan, Tom. Csak egy kis együttműködésről van szó. Jól megfizetjük, és nem lesz sok dolga,
meglátja.
– Nem tudom. Át kell gondolnom.
– Ne mondja, hogy nem akar nekem dolgozni… – mondta Rebecca, sűrű pislogások közepette.
Tomás elnevette magát.
– Caramba, maguk aztán minden érvet felhasználnak!
– Gyerünk, Tom – unszolta Bellamy. – Döntenie kell. Mi lesz? Csatlakozik hozzánk, vagy nem?
A történész tekintete tétován ide-oda táncolt Bellamy és Rebecca között.
– Garantálja, hogy nem veszi el túl sok időmet?
– Hát persze! Mi nem mennyiségi munkát akarunk magától, hanem minőségit! Mint már mondtam,
egy e-mailről van szó, amit az al-Kaida küldött. Meg kell fejteni, és meggyőződésünk, hogy erre csak
maga képes.
Tényleg, gondolta Tomás, mit veszíthetek? Tanácsadói munkát végzek, és jól megfizetnek érte. Mit
kell ezen gondolkodni? Megszületett a döntés.
– Rendben! Számíthatnak rám.
A két amerikai elmosolyodott, és kezet ráztak vele.
– Belevaló srác – kiáltott fel Bellamy. Sokadjára is ránézett az órájára, aztán pedig Rebeccára. –
Figyeljen, nekem most el kell mennem egy másik értekezletre. Mivel úgyis együtt fognak dolgozni,
gondolom, rengeteg megbeszélnivalójuk akad…
– Igen, mister Bellamy – bólintott a nő. – Valóban beszélnem kell Tommal. Csak kimegyek a mosdóba,
és máris jövök.
A lány távozott, a két férfi pedig megcsodálta nőies formáit.
– Nem rossz, ugye? – jegyezte meg a CIA embere. – Ha jól ismerem magát, fogadni mernék, hogy ő
volt a legfőbb érv a csatlakozás mellett.
Tomás elnevette magát, de a szemét nem vette le a távolodó női alakról.
– Ezt meg miből gondolja?
Rebecca kilépett a teremből, és Frank Bellamy fölsóhajtott. A portugál felé fordult, és kék szemei
fagyosan szikráztak.
– Maga egy idióta!
 XII
A szoba kicsi volt és sötét, és olyannyira híján volt minden díszítésnek, hogy már-már aszketikusnak
tűnt, akárcsak körültekintő használója. A falon szentélyek poszterei voltak: az egyik oldalon óriási tömeg
hömpölygött a mekkai Kába-szentély körül a háddzs idején, a másikon a jeruzsálemi al-Aksza mecset
képe látszott.
Ajmán tanár úr kulcsra zárta az ajtót, és hellyel kínálta a tanítványát.
– Nos? – kérdezte. – Miről van szó? Miféle kétségek késztetnek arra, hogy úgy kövess, mint egy
árnyék?
Most, hogy ott ült a tanárával szemben, Ahmed már-már elszégyellte magát, hogy egyáltalán vannak
kétségei. Meg is bánta, hogy ezt bevallotta. Hát hogy lehet kételkedni abban, amit Allah mond? Kérdések
cikáztak a fejében, és igyekezett fölidézni a Saad sejkkel folytatott, hetekkel azelőtti beszélgetését.
– Tanár úr, a mecsetem mollája azt mondja, hogy megbocsátónak és elnézőnek kell lennünk a
káfirokkal, akik a Könyv Birtokosai, mert ez áll a 2. szúrában, és hogy a keresztények állnak a
legközelebb a muszlimokhoz, ahogy az 5. szúra mondja.
A fiú egy pillanatra elhallgatott: várta a tanár reakcióját.
– És te? Te mit gondolsz?
– Azt, hogy Allah valóban ezt mondja a Szent Könyvben – ismerte be Ahmed. – De Allah más
dolgokat is mond. Kicsit össze vagyok zavarodva.
– Hogy hívják ezt a mollát?
– Saad sejknek.
Ajmán tanár úr elővett egy jegyzetfüzetet, és fölírta a nevet. Aztán eltette a füzetet, és ismét a
tanítványára nézett, hogy magához vegye a beszélgetés irányítását.
– Mondd csak, fiam, hol van megírva az iszlám törvény?
– A Koránban, tanár úr.
– És mit csinálunk, ha olyan helyzet áll elő, ami nincs benne a Koránban?
A diák tétovázott: ez a lehetőség még soha nem jutott eszébe.
– Van olyan helyzet, ami nincs benne a Szent Könyvben? – álmélkodott nagy, kerek szemekkel.
– Hogyne lenne. Hogyan oldod meg az ilyet?
Ahmed tekintete eltompult: nem tudott felelni erre a kérdésre.
– Én azt hittem, hogy minden meg van írva a Koránban, tanár úr.
– Hát nincs – felelte Ajmán.
Ahmed zavarba jött. Allah szava a Koránba van vésve. Lehetséges, hogy máshol is meg lehet találni?
– Akkor hát hol van?
– Menjünk csak vissza a Próféta idejébe, hogy megértsük, hogy született a saría! – javasolta a tanár, és
a mekkai Kába-szentély képére mutatott, mintha az visszarepíthetné őket a régmúlt időbe. – Amikor az
emberek vitatkoztak, és nem tudták, mi az Isten akarata, mindig az volt a megoldás, hogy megkérdezték
Mohamedet, béke legyen vele. Isten küldötte akkor kapott egy kinyilatkoztatást Allahtól, és megmondta
a választ. De Allah néha nem nyilatkozott. Ilyenkor a Próféta maga döntött. A 3. szúra 32. versében
Allah azt mondja: „Engedelmeskedjetek Allahnak és a küldöttnek!” Ugyanez a felszólítás a Szent Korán
más helyein is felbukkan, ugye?
– Igen, tanár úr. Mindig engedelmeskedni kell Istennek és a Prófétának.
– Nos, hát innen ismerjük Allah törvényét: a Szent Koránból. És ha esetleg olyan helyzet áll elő,
amire nincs meg a válasz a Szent Könyvben, akkor meg kell kérdeznünk a Prófétát.
Ahmed egy pillanatra eltűnődött a tanár szavain. A törvények a Koránban és a Próféta szavaiban
vannak. Ha kétségünk támad, megkérdezzük Mohamedet. Fészkelődni kezdett, inkább zavarában, mint a
kényelmetlenségtől.
 – De tanár úr, a Próféta már meghalt! – vetette ellene, széttárva karjait, mintha evidenciát közölne. –
Mit csinálunk most, ha olyan helyzetbe kerülünk, amire nincs megoldás a Szent Könyvben?
– Ah! – kiáltott fel Ajmán fölemelt mutatóujjal. – Jó kérdés! Pontosan ezzel a problémával találták
szembe magukat az első hívők is, miután Isten apostola a Paradicsomba ment, Allah tartsa meg.
– És hogyan oldották meg?
– Mint tudod, a hatalom a Próféta követőjére szállt, igaz? Mohamed halála után az első kalifa, Abu
Bakr lett a vezető. Vitás helyzetben az emberek Abu Bakrhoz fordultak, vagy Mohamed valamelyik
másik társához, aki tanúja volt Isten apostola korábbi döntéseinek, mint például a második felesége, Aisa,
illetve Maaz bin Jabal, Abu Huraira, Abu Ubajda vagy Omár ibn al-Hattáb. A Próféta társai bíráskodtak,
és ilyenkor a Szent Koránban keresték a választ. Ha azonban nem találták, azt a szabályt alkalmazták,
amit Allah a 33. szúra 21. versében – „Allah küldöttében szép példaképetek van” –, illetve a 4. szúra 80.
versében állított fel: „Aki engedelmeskedik a küldöttnek, az Allahnak engedelmeskedik.” Vagyis a
Próféta példája, béke legyen vele, követendő példa. Ezért keresünk fogódzókat Mohamed életéből, a
béke legyen vele.
– Ezek az ahadíszok! – kiáltott fel Ahmed, és felragyogott a szeme. – Ezek az ahadíszok! Ezért
emlegetik mindig a mecsetekben a mollák az ahadíszokat és a szunnát…
– Pontosan! – bólogatott a tanár. – De nem úgy mondjuk, hogy ahadíszok. Az ahadísz szó már többes
számban van. Egyes számban úgy mondjuk, hogy hadísz.
– Elnézést.
– A hadíszok Mohamed történeteit mesélik el, béke legyen vele, és ezáltal állítják fel elénk a példáját,
azaz a szunnát. Így aztán a Próféta életének epizódjai, béke legyen vele, a törvény forrásaiként szolgálnak,
és csak a Szent Korán írhatja felül őket. – Megváltoztatta a hangját, mintha mellékesen jegyezne meg
valamit. – Egyébként a Szent Könyvnek sok versét csak akkor lehet megérteni, ha ismerjük a
keletkezésük körülményeit. Ezeket a körülményeket pedig a hadíszok mesélik el.
– De tanár úr, honnan tudjuk, hogy a hadíszokban elmesélt epizódok valóban megtörténtek-e? A
mollám azt mondta, hogy sok hamis hadísz is van…
– Jól mondta – erősítette meg Ajmán. – Rengeteg hamis beszámoló létezik Mohamed életének
epizódjairól, a béke legyen vele. Ezért kétszáz évvel a Próféta halála után, béke legyen vele, néhány tudós
összegyűjtötte a hadíszokat, és megvizsgálta, milyen formában maradtak fenn az idők során, hogy ezáltal
ellenőrizzék a hitelességüket. A legfontosabb gyűjtemény al-Buhárí imám nevéhez fűződik, aki
háromszázezer hadíszt vizsgált meg, és megállapította, hogy közülük kétezer valódi, ugyanis egészen
Allah követéig sikerült visszakövetnie a hagyományozási vonalukat. Ezek az úgynevezett Szahíh Buhárí
gyűjteményben jelentek meg. Muszlim imám szintén készített egy igen hiteles gyűjteményt, ezt Szahíh
Muszlim néven ismerjük.
– Akkor azok a hadíszok, amelyek ezekben a gyűjteményekben vannak, mind valódiak?
– Minden kétséget kizáróan – felelte a tanár. – De hadd térjek vissza a kérdésre, hogy hogyan
keletkeznek az iszlám törvények, mert ez fontos. Képzeld most el, hogy meg kellett hozni egy jogi
döntést, egy fetvát. Mit csináltak? Ha a Szent Koránban nem találtak választ a szóban forgó helyzetre,
felkeresték mondjuk Aisát, és ő felidézett egy szunnát, egy példát Mohamed életéből, béke legyen vele,
amit alkalmazni lehetett a felmerült problémára. De képzeld azt, hogy nem jutott eszébe semmilyen
epizód, nem talált megfelelő hadíszt. Mit csinált? Azt mondta az illetőnek, hogy menjen el, példának
okáért, Abu Ubajdához. Hátha neki eszébe jut valami odaillő hadísz. Ha Ubajda sem emlékezett,
továbbküldte az illetőt Abu Bakrhoz.
– És ha a kalifa sem tudta a választ?
– Nos, ebben az esetben összeült a bölcsek tanácsa, és fölvetették a kérdést, hátha valakinek eszébe jut
valami Mohamed életéből, béke legyen vele, ami segít megoldani a problémát. És ha nekik se jutott
eszükbe semmi, akkor közösen hoztak egy új döntést, de természetesen a Szent Korán vagy a szunna
szellemében.
– Nem ez az idzsma?
– De bizony, az ilyen döntéseket hívják idzsmának. Mindazonáltal az iszlám elsődleges forrása a Szent
Korán. És ha a Szent Könyvben nem találunk választ, megnézzük a hadíszokat, amelyek a Próféta
életéből mesélnek el epizódokat, és kikeresünk egy szunnát, a problémánkra alkalmazható példát. Ha
pedig a hadíszokban sem találunk választ, a bölcsek hoznak egy idzsmát a Szent Korán vagy a szunna
alapján.
– De ez akkor volt így, amikor még éltek olyan emberek, akik személyesen ismerték a Prófétát. Ma
hogyan hozzák az idzsmákat?
– Ugyanúgy, mint régen: összeülnek a tudósok, és megegyeznek – felelte Ajmán. – Az idzsmák nagy
részét jelenleg az Iszlám Tanács hozza, amely itt ülésezik Kairóban, az Azhar Egyetemen.
– A mi egyetemünkön?
– Igen, a mi egyetemünkön. Az Azhar az iszlám legnagyobb tekintélyű egyeteme, nem tudtad?
– Hát hogyne tudnám! – kiáltott fel Ahmed büszkén. – És mi is hozzá tartozunk…
– A mi madraszánk is az Azharhoz tartozik, így van.
A fiú arcán szétáradó mosoly pár pillanat múlva szertefoszlott, és helyét kérdő kifejezés vette át.
– Valamit nem értek, tanár úr: honnan tudhatjuk biztosan, hogy ezeknek a bölcseknek a döntései
mind helyesek?
– Hát, ez bizony gondot jelent – ismerte be Ajmán tanár úr, hirtelen elhomályosult tekintettel. – Az
Iszlám Tudós Tanács a kormány befolyása alatt áll, és az idzsmáikkal sokszor a kormánynak akarnak
tetszeni, nem pedig Allahnak. – A fejét csóválta. – Nem jól van ez így. Szerintem az umma nem bízhat
ezekben a tudósokban, akik azt mondják, ami előnyös, és nem azt, ami igaz. De vannak olyan bölcsek is,
akiknek az idzsmái sokkal hívebben tükrözik a Szent Korán vagy a szunna szellemét.
– Kik azok?
– Például Szaúd-Arábia muftija. Vagy a katari iszlám vallásjogi iskola. Elhallgattak. A nagy csöndben
mintha felerősödött volna a legyek állandó zümmögése, ami addig csak háttérzaj volt, meg a hangok és
léptek tompa zaja a zárt ajtón kívül.
Ahmed egyszer csak megmoccant a székén.
– Tanár úr, még mindig nem teljesen értem. Föltehetnék még egy kérdést?
– Természetesen.
A fiú egy pillanatig hallgatott, azt latolgatván, hogy miként fogalmazhatná meg a legjobban a
kérdését.
– Nem értem, mi köze van mindennek a káfirok problémájához – bökte ki végül, visszatérve az
eredeti kérdéséhez. – A mecsetem mollája azt mondja, hogy a keresztények állnak hozzánk a legközelebb,
és megbocsátónak és alkalmazkodónak kell lennünk. Allah valóban mondja ezt a Koránban. Ugyanakkor
más dolgokat is mond a Szent Könyvben. Azt mondja, hogy nem lehetünk a zsidó és a keresztény
hitetlenek barátai. Azt mondja, hogy meg kell ölnünk a káfirokat, míg véget nem ér az üldöztetés és meg
nem térnek ők is, hogy ne legyenek tovább hitetlenek. Azt mondja, hogy csapdákat kell állítanunk a
pogányoknak és meg kell ölnünk őket. Akkor most hol van az igazság?
– Mindabban, amit elmondtam neked.
A tanuló elégedetlenül rázta a fejét.
– Bocsánat, de én még mindig nem értem. Mi köze van mindannak, amit a tanár úr elmondott, a
káfirok problémájához?
 – Minden. Minden. A Szent Korán és a hadíszok világos válasszal szolgálnak a káfirok problémájára.
– És mi az a válasz? Mi az?
A tanár szórakozottan végigsimított az állán, és lassan végighúzta az ujjait hullámos fekete szakállán.
– Hallottál már a nászikhról?
– Igen. A mollám említette az egyik órán, egy évvel ezelőtt. Miért? – Mi az a nászikh?
– Hát… a Korán progresszív kinyilatkoztatása.
– Jó, de ez mit jelent?
Ahmed az ajkába harapott. Saad sejk valóban említette ezt a fogalmat, de olyan röviden, hogy nem
maradt meg a fejében.
– Nem tudom.
A tanár elmosolyodott.
– A nászikh a kulcsa a Korán látszólagos ellentmondásainak. Valójában nincsenek is ellentmondások.
A Szent Könyv tökéletes. A nászikh azt jelenti, hogy Allah az Ő végtelen bölcsességében úgy döntött,
hogy fokozatosan nyilatkoztatja ki a Koránt. Egyszerre is megtehette volna, de Isten, aki mindent tud és
mindent eltervez, úgy határozott, hogy fokozatosan, progresszív kinyilatkoztatás, vagyis a nászikh
formájában tárja elénk. Ez azt jelenti, hogy az újabb kinyilatkoztatások érvénytelenítik az előzőeket.
Érted?
A fiú zavartan nézett rá. – Ühüm… igen.
A válasz bizonytalanságából Ajmán tanár úr azt szűrte le, hogy ez az „igen” valójában rosszul
leplezett „nem”.
– Látom, nem értettél meg semmit – jegyezte meg. – De majd én elmagyarázom. Mekka előtt melyik
irányba kellett imádkozni a Korán szerint?
– Al-Kudsz.
– Pontosan! A hívőknek először al-Kudsz felé kellett imádkozniuk, később pedig Mekka felé. Úgy
tűnik, mintha itt ellentmondás lenne. Végül is melyik parancs az érvényes?
– Hát a második.
– Ez a nászikh, vagyis érvénytelenítés. Allah a Szent Koránban először azt parancsolta, hogy a hívők
al-Kudsz felé fordulva imádkozzanak, később pedig azt, hogy Mekka felé. Amikor látszólag
ellentmondásba ütközünk, a progresszív kinyilatkoztatás elvét kell alkalmazni. Ilyenkor az újabb
kinyilatkoztatások eltörlik a régebbieket. A Mekka irányába való imádkozás parancsa érvényteleníti az
előzőt. Ugyanez a helyzet például az alkohollal is. Először megengedett volt minden körülmények
között, később imádkozás közben tilos lett, majd még később minden körülmények között tilos lett. Itt
melyik parancs érvényes?
– Természetesen az utolsó.
– Nászikh! A régebbi kinyilatkoztatásokat eltörlik az újabbak. Ez az érvénytelenítés. Persze továbbra
is olvashatjuk a Szent Korán érvénytelenített verseit, de már nem érvényesek. Érted?
– Igen – felelte a diák most már határozottan.
– Akkor most még valamit meg kell értened – közölte a tanár. – A progresszív kinyilatkoztatás két
alapvető időszakra oszlik: a mekkaira és a medinaira. Az első időszak a mekkai, amikor a Próféta, béke
legyen vele, még nem beszélt háborúkról, és toleranciát és megbocsátást hirdetett a Könyv Birtokosaival
szemben. Ebben a tizenhárom évig tartó első korszakban csak prédikált, imádkozott és meditált.
Egyedül a bálványimádással került összetűzésbe. De aztán a Próféta, béke legyen vele, Medinába
menekült, és minden megváltozott. Ebben a második időszakban szinte csak a háborúkról beszélt, és
karddal a kezében hirdette az iszlámot.
Ő maga huszonhat csatában vezette a hívőket, azt parancsolta, hogy öljék meg az embereket, örült,
amikor ellenségei levágott fejét megmutatták neki, és harcolt a Könyv Birtokosai ellen. Akkor most arra
felelj: mi az iszlám időszámítás kezdete?
– A hidzsra.
– Vagyis amikor a Próféta, béke legyen vele, Medinába menekült. Ez azt jelenti, hogy a medinai
időszak az igazi iszlám időszaka, nem pedig a mekkai. Ha a mekkai lenne az, akkor az iszlám éra az első
kinyilatkoztatással kezdődne. De nem így van. Az iszlám korszak csak akkor kezdődött el, amikor
Mohamed, béke legyen vele, Medinába ment. Csak akkor kezdődött el, amikor Isten Küldötte, béke
legyen vele, meghirdette a háborút és az intoleranciát a Könyv Birtokosaival szemben. Érted?
– Igen.
– És most azt kérdezem: az iszlám progresszív kinyilatkoztatásának melyik fázisában mondja Allah a
Szent Koránban, hogy a zsidókkal és a keresztényekkel megbocsátónak és alkalmazkodónak kell
lennünk?
– A mekkaiban.
– És melyik fázisban mondja, hogy csapdába kell csalnunk és meg kell ölnünk a pogányokat?
– A medinaiban.
– A nászikh elve alapján hogyan lehet feloldani ezt a látszólagos ellentmondást?
– A medinai korszak későbbi, mint a mekkai – állapította meg Ahmed. – Vagyis a 9. szúra
kinyilatkoztatása érvénytelenítette a 2. szúráét. Allahnak ez a parancsa az érvényes. Ami a 9. szúra 5.
versében van.
Ajmán széttárta a karját, lehunyta a szemét, égnek emelte az arcát, és egy transzba esett aszkéta
misztikus arckifejezésével szavalta el azt a verset, amit a progresszív kinyilatkoztatás érvényesnek tart.
– „Öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket! Fogjátok el őket! Ostromoljátok meg őket!
Állítsatok nekik csapdát az összes leshelyről!”
 XIII
A bazilika harangja ütemesen kongott. Hangja melankolikusan zengett a hatalmas téren, és tökéletes
aláfestésként szolgált a Piazza San Marcón nézelődő tömeg és a körülötte ugráló galambsereg
megszokott zajongásához.
– Már hét óra – állapította meg Rebecca, diszkrét pillantást vetve a szemben lévő óratoronyra, a Torre
dell’Orologióra. – Nem akar beülni valahova?
– De, miért is ne? – helyeselt Tomás. – Eszünk előbb egy fagyit?
– Jól van. Aztán menjünk el a Harry’sbe, jó?
– Rendben.
Átkeltek a Piazzettán, elhaladtak a Campanile és a bazilika között. A templom fehér, kerek kupolái a
nap utolsó sugarait verték vissza, az esthomály árnyékokat vetett a Piazza San Marcót körülvevő öreg
árkádok piszkos oszlopaira. A teret valóságos emberáradat lepte el. A turisták mindenütt
lefényképeztették magukat, mit sem törődve a fel-felröppenő galambokkal, amelyek a bőkezű velenceiek
két marokkal szórt morzsáira vadásztak.
Tomás és Rebecca a Torre dell’Orologio melletti sétálóutcán indultak el. Nem messze tőlük elegáns,
szmokingos férfiak hangolták a hegedűiket, csellóikat és egy zongorát a kora este szabadtéri koncertre
készülődve. Aztán a vecchie árkádjainál megálltak a Gran Caffé Lavena kis fagylaltospultja előtt.
– Egy chocolate ice creamet kérek – mondta a nő.
Tomás úgy döntött, hogy lenyűgözi, és elővette a legjobb olasz tudását. Odalépett a régies pulthoz, és
a megkopott tükörben figyelve Rebecca reakcióját, leadta a rendelést.
– Per me, uno gelato di fragola, per favore.
Az amerikai nő meglepetten nézett rá.
– Nahát, nem tudtam, hogy maga beszél olaszul!
– Ó, sok nyelven beszélek. – Zöld szemével rákacsintott, és huncutul elmosolyodott. – Szeretek
nyelveket kipróbálni!
Rebecca észrevette a kétértelműséget, és nem tett úgy, mintha nem értené: nagyot kacagott.
– Tartsa meg a nyelvét a fagylaltnak!
Fagyival a kezükben, elhagyták a Lavenát és a Piazza San Marcón keresztül a Correr Múzeum és a
Procuratie Nuove hosszú árkádjai közötti szűk átjáró felé vették az irányt. Mögöttük a zenekar már el is
kezdte játszani a Strangers in the Night első akkordjait, és a levegő megtelt a kellemes muzsikával.
– Mit keres egy ilyen szép nő, mint maga, a NEST-nél? – kérdezte Tomás Rebeccát.
– Szeretem a kalandot és a kihívást – válaszolta a lány, egyik kezében a fagylaltot, a másikban fekete
aktatáskáját tartva. – Amikor befejeztem a mérnöki tanulmányaimat, beszerveztek a CIA-hoz, és mister
Bellamy lett a főnököm a Directorate of Science and Technologynál. Szeptember 11. után nagy ijedséget
váltott ki a Dragonfire-ügy, egy nukleáris riasztás New Yorkban, amiről…
– Tudom, mi történt, mister Bellamy elmesélte.
– Ah, jó. Szóval… A merényletek után világossá vált, hogy a muszlim terroristák mindenre készek.
Bármire képesek. Az országom kormánya arra a következtetésre jutott, hogy a nukleáris terrortámadás
elkerülhetetlen, és úgy döntöttek, hogy megerősítik a NEST-et. Mister Bellamyt odahelyezték, és engem ő
hívott, hogy csatlakozzak a csapathoz. Egy idő után azonban kiderült, hogy a terrorizmussal nem lehet
kizárólag Amerikában szembeszállni, ezért ki kellett terjesztenünk a műveleti területünket az egész
bolygóra. Engem először Afganisztánba küldtek, aztán pedig Madridba, a dél-európai műveleti központ
élére.
– Miért éppen Madridba?
Rebecca összehúzta a szemöldökét.
 – De hiszen maga történész, a tavalyi évet pedig Kairóban töltötte az iszlám tanulmányozásával, és
még megkérdezi, hogy „miért éppen Madrid”?
– Andalúziára gondol?
– Persze.
Tomás eltűnődött a NEST választásán.
– Nem hülyeség – ismerte el. – A muzulmánok 711-ben foglalták el az Ibériai-félsziget nagy részét, és
csak 1492-ben sikerült végleg kiűzni őket.
A kairói Azhar Egyetemen hallottam, hogy néhány fundamentalista nosztalgiával emlegeti al-
Andaluszt, és arról beszélnek, hogy az iszlámnak vissza kéne hódítania az Ibériai-félszigetet. – Megvonta
a vállát. – De ez hosszú távú célnak tűnt.
– Nagyon téved.
A portugál ránézett a nőre, aki már a tölcsért majszolta.
– Ezt hogy érti? Úgy véli, hogy valóban azonnali terveik vannak az Ibériai-félszigettel?
Rebecca egy pillanatra megállt, és a történészre sandított.
– Maga viccel? Hát persze! Oszama bin Laden le is írta, fejből idézem: „Kérjük Allahot, hogy az
umma nyerje vissza a becsületét, és minden iszlám földön, amit elvettek tőlünk, Palesztinától al-
Andaluszig, újra Allah egyetlen zászlaja lobogjon!”
– Bin Laden ezt írta?
– Egy 1994-es levélben, amit Szaúd-Arábia muftijának címzett.
– Caramba!
– És ez még nem minden. Andalúzia részét képezi a dzsihádisták párbeszédének. Bin Laden jobbkeze
az al-Kaidában, az egyiptomi Ajmán az-Zavahiri, egy 2007-es felvételen így beszélt: „Magreb muszlim
népe, harci zóna és dzsihád-terület. Al-Andalusz visszatérítése az iszlámhoz általában az umma
kötelessége, és különösen a miénk.” Ezenkívül Bin Laden mentora, Abdullah Azzam is kötelezővé tette
al-Andalusz muzulmán területeinek háború útján történő visszahódítását. Sőt még a Hamász
gyermekmagazinjában is szó esik róla!
– Komolyan? És mit mondanak a hamászosok a palesztin gyerekeknek? – Hogy a muszlimok
kötelessége visszaszerezni Sevillát és egész Andalúziát. Nem beszélve Kardavi sejkről, a Muzulmán
Testvériség vezetőjéről, aki azt írta, hogy Európa két régiójából, Andalúziából és a Balkánról, illetve
Görögországból kiűzték az iszlámot, de hamarosan visszatér. Vagy al-Havali sejkről, aki rögtön
szeptember 11. után azt írta Bushnak címzett nyílt levelében: „Képzelje, elnök úr, hogy még mindig
sírunk al-Andalusz miatt, és emlékszünk, mit tett Ferdinánd és Izabella a vallásunkkal, kultúránkkal és
méltóságunkkal! Arról álmodunk, hogy visszaszerezzük!” – Hát jó, de ha meggondoljuk, ezek csak
szavak…
Az amerikai lány megtorpant a Caffé Florian után, a Piazza San Marcóról kivezető széles sétányon.
– Csak szavak, Tom? Ezek az emberek nem ismernek tréfát! Évekig azt hittük, hogy csak szavak,
abban a hitben éltünk, hogy a muszlimok csak beszélnek, beszélnek, de úgysem tesznek semmit, és… és
nézze, hova vezetett ez a hozzáállás!
– De történtek konkrét lépések a muszlim fundamentalisták részéről Andalúzia visszaszerzésére?
Továbbindultak, elhagyták a teret, és balra fordultak, a vaporettók kikötője felé.
– A madridi merényletek 2004 márciusában.
– Azok az iraki invázió spanyol támogatása miatt voltak.
– Nem, Tom. A madridi merényletek a muszlimok Andalúziára irányuló szándékai miatt voltak. A
spanyolok részvétele az iraki invázióban csak ürügy volt. Nem figyelte, mit írt Bin Laden a nagy
muftinak? Ez a levél 1994-es, tíz évvel a madridi merényletek előtt íródott! És nem hallotta, mit mondott
az-Zavahiri egy 2007-es felvételen? Az al-Kaida vezetőiről van szó! Márpedig, ha ők azt mondják, hogy
Andalúziát vissza kell szerezni, akkor biztos lehet benne, hogy ők tesznek is az ügy érdekében.
 – Rendben – adta meg magát Tomás. – Tegyük fel, hogy a madridi merényletek valóban az Ibériai-
félszigetre irányuló muszlim tervekkel függnek össze. De én arra lennék kíváncsi, hogy vannak-e más
arra utaló jelek is, hogy a fundamentalisták tettlegesen vissza akarják szerezni Andalúziát.
– Az az igazság, hogy vannak.
– Mik?
– Algériában van egy Ima és Harc Szalafista Csoport nevű terrorszervezet. Ez a csoport csatlakozott
Bin Laden és az-Zavahiri szervezetéhez, és megváltoztatta a nevét, így lett az al-Kaida szárnya az Iszlám
Magrebben. Egy 2007-es algíri merénylet során kijelentették: „Addig nem nyugszunk, amíg vissza nem
kapjuk szeretett al-Andaluszunkat.” Attól kezdve a spanyol hatóságok aggódva figyelik ezeknek a
csoportoknak a működését. A spanyol titkosszolgálat, a CNI egy magát Csoport Al-Andalusz
Felszabadításáértnak nevező csoportra bukkant az interneten. Tudvalevő, hogy Spanyolországban több
mint háromezer ember nézi meg rendszeresen a muzulmán fundamentalista oldalakat, továbbá, hogy az
utóbbi években Spanyolországban elfogott, nemzetközi terrorszervezetekkel kapcsolatban álló
személyek csaknem nyolcvan százaléka észak-afrikai származású. Ez azt jelenti, hogy a terroristák alvó
sejteket hoznak létre az országban. A spanyol hatóságok időközben azt is felfedezték, hogy a muzulmán
fundamentalisták átvették az irányítást az ország nem hivatalos mecsetjeinek tíz százaléka fölött, és
pincékben, garázsokban és hasonló helyeken imádkoznak. És ez még nem minden. Kiderítették, hogy
rengeteg Spanyolországból származó mudzsáhid gyakorlatozik terrorista táborokban Maliban, Nigerben
és Mauritániában. Azt is tudják már, hogy az Irakba küldött mudzsáhidok jelentős része spanyol
származású. Képzelje csak, mire lehetnek képesek, amikor visszatérnek Spanyolországba a száheli
táborokban és az iraki harcmezőkön szerzett tapasztalataikkal! Ne legyenek illúziói: a helyzet nagyon is
aggasztó!
– Fogalmam sem volt róla, hogy ez ilyen…
– Tom, az az igazság, hogy az al-Kaida szerint minden földnek, ami valaha muzulmán volt, újra
muzulmánnak kell lennie. Bin Laden azért akarja visszaszerezni al-Andaluszt, hogy integrálja a nagy
kalifátusba. A lakosságot tudatlanságban tartják, de vannak olyan politikusok, akik nagyon is tisztában
vannak a helyzettel. A volt német külügyminiszter, Joschka Fischer szűk körben kijelentette, hogy ha
Izrael elesik, a következő ország, amit megtámadnak, minden bizonnyal Spanyolország lesz.
Tomás megvakarta az állát.
– Nos, ha így van – sóhajtotta –, kétségtelen, hogy Spanyolország nagy bajban van.
– És Portugália is.
– Tessék?
– Tom, maga alvajáró, vagy mi? Már elfelejtette, mi volt Portugália, mielőtt országgá alakult volna?
– Csak nem azt akarja mondani, hogy az al-Kaida már Portugáliára is szemet vetett?
Megálltak a Harry’s ajtaja előtt, néhány méterre a vaporettó-kikötőtől. A Canal Grande vize a rakpart
kövét nyaldosta, és a fekete gondolák lassan siklottak rajta, mint a sors árnyékban szőtt kísértetei.
– Maga szerint mely területek tartoztak al-Andaluszhoz?
– Spanyolország és Portugália, ugyebár…
Rebecca kinyitotta a Harry’s Bar ajtaját, és mielőtt belépett volna, a történészre pillantott.
– Akkor meg is van a válasz.
 XIV
Néhány nappal az irodában folytatott beszélgetés után, Ahmed az órára igyekezett éppen, amikor a
folyosón valaki vállon ragadta és megfordította. A fiú döbbenten emelte föl az arcát, és megpillantotta
Ajmán tanár úr sovány, fehér alakját, amint lehajol hozzá és fekete szakálla a vállát súrolja.
– Nyomoztam a mollád után – súgta a fülébe. – Szúfi. – Ajmán kiegyenesedett, és rendes hangon
folytatta. – Tartsd magad távol tőle.
Amint kimondta ezt, sarkon fordult és elindult. A fiúnak földbe gyökerezett a lába, nem tudott
megszólalni se, szemét a távolodó dzsalabijára szögezte, és egy szót sem értett az egészből.
– Tanár úr! – sikerült végül a fehér alak után kiáltania. – Miért baj az, hogy szúfi?
Ajmán tanár úr már a tanterem ajtajából fordult vissza, és talányosan elmosolyodott.
– Majd megtudod.
Az óra a szokásos Korán-recitálással kezdődött. Több diák, köztük Ahmed, igyekezett kívülről
megtanulni az egész Szent Könyvet, és az első szúrákat el tudták mondani anélkül, hogy a könyvre
pillantottak voltak. De félórával később a tanár közölte, hogy az óra hátralevő részét az iszlám
történetének szentelik, és ez jókedvre derítette az osztályt. Mindannyian nagyon szerették hallgatni a
dicsőséges epizódokat, amelyeket Ajmán páratlan hozzáértéssel ecsetelt.
– Az iszlám az első időkben dicsőséges növekedésnek indult – kezdte a tanár egy olyan témával, ami
mindenki számára kedves volt. – A Próféta serege, béke legyen vele, egész Arábiát alávetette Allah
akaratának, majd ezt követően bátor mudzsáhidjaink, Istennek a Szent Koránban és a szunnában
kinyilatkoztatott parancsait követve, a szomszédos országokra is kiterjesztették az iszlámot. Állandó
háborúk, harcok, csaták időszaka volt ez, de az iszlám mindig győzedelmeskedett.
– Allah u akbar! – kiáltott fel néhány tanuló, azt sejtve, hogy újabb nagy elbeszélés következik.
A tanár azonban csendre intette őket.
– Csakhogy egy idő elteltével a gyengébb hívők kezdtek belefáradni a háborúzásba. Fontosabb volt
nekik a saját jólétük, mint Allah Koránban közölt parancsainak követése és Isten igéjének hirdetése.
Amikor a seregünk olyan népeket hódított meg, amelyek nem voltak arabok, mint például itt,
Egyiptomban, vagy Szíriában, ezek a gyenge hívők kapcsolatba léptek az itt élő keresztény káfirokkal, és
a befolyásuk alá kerültek.
– Hogy érti azt a tanár úr, hogy a hívőket befolyásolták a káfirok? – kérdezte az egyik csodálkozó
hallgató.
– Például láttak olyan keresztény szerzeteseket, akik kolostorba zárkóztak, mondván, hogy azért
elmélkednek, hogy egyesüljenek Istennel és megtalálják a békét és a szeretetet. Az ilyen beszéd hatással
volt a gyenge hívőkre, akik közül sokan Allah szeretetéről kezdtek beszélni, Allah ereje helyett. Így
született meg a szúfizmus, egy mozgalom, amely a szeretetet, a békét és a spiritualitást hirdeti. – Ajmán
végighordozta a tekintetét a termen. – Van köztetek esetleg szúfi?
Három tétova kéz emelkedett a magasba. A tanár megnézte magának az arcukat, aztán megvető
pillantást vetett rájuk.
– Hát tudjátok meg, hogy a szúfizmus nem iszlám.
Mindhárman tágra nyitották a szemüket ámulatukban. Társaik mind rájuk néztek, és ettől zavarba
jöttek. Vajon hogy értette ezt a tanár?
– De hát én hívő vagyok, tanár úr – magyarázta az egyik, szinte rémülten. – Elvégzem a teljes
szalátot, gyakorlom a zakátot, tisztelem a…
– Az iszlám egy-egy előírásának puszta tisztelete még nem tesz igazhitűvé – szakította félbe Ajmán
támadó hangnemben. – Aki muszlim akar lenni, annak az összes parancsolatot be kell tartania, kivétel
nélkül. Az összeset. Ezt mondja Allah a Szent Korán 4. szúrájának 65. versében, és ez áll a Próféta
szunnájában is, ahogy ezt elmeséli a megfelelő hadísz. Allah küldötte maga vezette embereit a csatamezőn.
Hát hogy jönnek ahhoz a szúfik, hogy megkérdőjelezzék a háború fontosságát? A szúfik tagadják a
Próféta példáját, béke legyen vele, és még hívőknek tartják magukat? Vagy tán nem azt mondja Allah a
Szent Korán 33. szúrájának 21. versében, hogy „Allah küldöttében pedig szép példaképetek van”?
Márpedig a Próféta a saját kezével harcolt és ő maga parancsolta, hogy fejezzék le a káfirokat. Mi ez, ha
nem szép példa? Ha ő azt parancsolta, hogy háborúzzunk, hogy jönnek ahhoz a szúfik, hogy
megkérdőjelezzék a háború értékét? – Ajmán tekintete az egyik diákra szegeződött, aki szúfinak vallotta
magát: kövér fiú volt, nagy, fekete szemekkel. – Hol van az megírva a Szent Koránban, hogy kerüljük az
erő alkalmazását?
A kérdés ott lebegett a néma csendben, a tanár pedig le sem vette a szemét a szóban forgó diákról. A
fiú úgy érezte, hogy kénytelen válaszolni a neki szegezett kérdésre. Összehúzta magát, és vékonyka
hangja remegett, miközben megszólalt.
– Tessék, tanár úr?
– Mutasd meg nekem, hogy hol van a Szent Koránban Allahnak az a parancsa, miszerint kerülnünk
kell az erő alkalmazását.
A fiú zavartan nézett az előtte lévő kötetre.
– A… a… harmadik szúrában van, tanár úr.
– Szavald el a verset.
A fiú nem tudta fejből, ezért kinyitotta a Koránt, és tömzsi keze remegett idegességében. Megkereste
a harmadik fejezetet, és kövér mutatóujjával némán követte a sorokat. Egy ideig eltartott, amíg kereste a
megfelelő verset, de a tanár nem segített neki: a hosszú csend növelte a drámai feszültséget.
– Megvan! – kiáltott fel végre a fiú, szinte megkönnyebbülten. – Itt van! A 134-es vers!
– Szavald.
A tanuló kifújta magát, hogy megszabaduljon az idegességtől – mintha valami gőzgép lenne, és ki
kéne nyitnia egy szelepet, hogy fel ne robbanjon. Pufók teste megremegett, és döcögve hagyták el száját
a vers szavai.
– „…akik adakoznak, akkor is, ha jól, akkor is, ha rosszul megy a soruk; akik erőt vesznek
haragvásukon és elnézőek az emberek iránt. Allah szereti a jóravalókat.”
– Csak ennyi?
A kövér fiú fölemelte a fejét, csorgott róla a verejték, és nagyot nyelt.
– Vannak más szúrák is, ahol… ahol Allah ugyanezt mondja, tanár úr.
– Hát persze hogy vannak – felelt Ajmán jeges hangon. – Például a 42. szúra 37. versében Isten a
legjobbakat ígéri azoknak, „akik elkerülik a súlyos vétkeket és a hitvány cselekedeteket és amikor
megharagszanak, akkor megbocsátanak”. – Vállat vont. – És aztán? Allah azt akarja, hogy a hívők közt a
megbocsátás és a jó cselekedet uralkodjon. Bocsássunk hát meg egymásnak és tegyünk jót egymással, mi,
hívők. Ezért vagyunk mi jó muzulmánok. De az iszlám terjesztése is jó cselekedet! Megbocsátani a
káfiroknak, akik áttérnek az iszlámra, szintén megbocsátás! A megbocsátásnak azonban vannak korlátai.
Vagy nincsenek? Mit mond Allah a Szent Koránban azokról, akik lopnak? Azt mondja, hogy bocsássunk
meg nekik? Nem! Azt mondja, hogy vágjuk le a kezüket! Mit mond Allah a szunna által a
házasságtörőkről? Azt mondja, hogy bocsássunk meg nekik? Nem! Azt mondja, hogy kövezzük őket
halálra! Mit mond Allah a Szent Koránban a bálványimádókról? Azt mondja, hogy bocsássunk meg
nekik? Nem! Azt mondja, hogy állítsunk nekik csapdát és öljük meg őket! A Szent Koránt a maga
teljességében kell elolvasni, a saríát a maga teljességében kell betartani! Megértettétek?
Egyetértő moraj futott végig a tantermen.
A kövér tanulóra mutatott, aki összehúzódva hallgatott a helyén.
– A szúfik meggyengítették az iszlámot – dörögte, mintha ez a fiú testesítené meg az összes szúfit. –
Amikor a keresztes káfirok megtámadták az iszlámot és elfoglalták al-Kudszot, Allah átka sújtsa őket
örökre, néhány szúfi nem volt hajlandó harcolni ellenük, arra hivatkozva, hogy a Szent Koránban
meghirdetett háború nem fizikai, hanem spirituális jellegű. Ez a hozzáállás meggyengítette az iszlámot,
és ezek miatt az átkozott szúfik miatt sikerült a kereszteseknek porig alázniuk az ummát. És amikor
később a mongolok megtámadták és elfoglalták a kalifátus székhelyét, Bagdadot, néhány szúfi ott is
megismételte eretnek magatartását, közölvén, hogy nem szabad fegyvert fogni és hogy az erőszak nem
old meg semmit. Vagyis ezt a keresztény szöveget mondták. És mi lett az eredménye? Ismét
elgyengítették az iszlámot, és ismét hagyták, hogy megalázzák az ummát! És tudjátok-e, ki nevezte őket
eretneknek? Ibn Tajmíja! És tudjátok, mit mondott Ibn Tajmíja?
Ránézett az osztályra, mintha választ várna, noha mindenki pontosan tudta, hogy kérdése költői és
senki nem fog rá válaszolni.
– Ibn Tajmíja kijelentette, hogy a szúfizmus egy keresztény mozgalom! – Fölemelte az ujját, hogy
kihangsúlyozza az állítását. – Egy keresztény mozgalom! Hívőknek mondják magukat, de valójában
keresztények! Akárcsak a keresztény káfirok, a szúfik is úgy gondolják, hogy amikor Allahhoz
imádkoznak, Allahhal vannak és Allah ővelük van. Hát hol van ez leírva a Szent Koránban? Sehol! Ez a
fajta imádság a keresztény káfiroké, nem pedig az igazhitűeké! Ráadásul a szúfik a szentekhez is
imádkoznak, akárcsak a hitetlen keresztények és síiták, és ezzel tagadják, hogy csak egy Isten létezik. –
Ismét a tanulóra mutatott. – Ők csak káfirok, akik hívőknek tettetik magukat! De ti ne hagyjátok
magatokat becsapni ezektől a hitehagyottaktól! Az az iszlám, amit a szúfik hirdetnek, nem az az iszlám,
ami a Szent Koránban van! Olvassátok el, mi van valójában leírva a Szent Könyvben, és megismeritek
Isten szavát. Ne hagyjátok, hogy a közvetítők értelmezzék kedvük szerint!
Az óra váratlanul feszültté vált, főleg a három magát szúfinak valló diák miatt, és amiatt, amit a tanár
mondott erről a mozgalomról. Persze mindannyian hallottak már a szúfikról, sőt voltak olyan szúfi
költemények is, amelyeket a madraszában vagy otthon olvastak. De azt eddig egyikük sem gondolta, hogy
a szúfizmus eltévelyedés a Korántól és a Próféta szunnájától.
Ám egyik tanulót sem érintette olyan mélyen ez a fölismerés, mint Ahmedet. Miközben kiürült a
terem, neki egyre csak az járt a fejében, amit egy órával azelőtt mondott neki Ajmán tanár úr a folyosón.
Saad sejk szúfi. Szúfi! Ez az immár átkozott szó folyamatosan ott visszhangzott az elméjében. Szúfi!
Saad sejk szúfi!
Egy ilyen megrázkódtatás után Ahmed úgy érezte, hogy több felvilágosításra van szüksége. Odament
a tanárhoz, és megvárta, míg mindenki elmegy.
– Most már érted, miért kell távol tartanod magad a molládtól? – kérdezte Ajmán szigorú ábrázattal.
– Igen, tanár úr. De van még egy-két dolog, amit szeretnék megérteni. A terem kiürült, és Ajmán
elindult az ajtó felé, nyomában utolsó diákjával.
– Mondd csak.
– A szúfikról van szó, tanár úr. Melyik szúra és melyik vers a Koránban, ahol…
– Ő az
A hang a folyosón és a terem bejáratát körülvevő rendőrök látványa megbénította Ajmánt és
elnémította Ahmedet, aki mögötte jött, és beletelt egy másodpercbe, amíg megértette, mi történik.
– Ő az! – ismételte az előbbi hang, és rámutatott a dzsalabijás alakra, aki a terem ajtajában állt.
Ahmed a hang irányába nézett, és meglátta, hogy a vallástanárra mutató férfi nem más, mint a
madrasza emírje. Az egyik rendőr, bizonyára a főnök, intett az embereinek.
– Fogják el!
A rendőrök azonnal megragadták Ajmánt. Egyikük hátracsavarta a karját, és a földre kényszerítette.
– Mi folyik itt? – kérdezte a tanár elváltozott hangon, és ide-oda dobálta a testét, hogy kiszabadítsa
magát. – Eresszenek el! Allahra, engedjenek el! Én…
 Az egyik rendőr gyomorszájon vágta Ajmánt, a másik kettő pedig a háta mögött megbilincselte a
kezeit. A mozdulatlan tanárt erőszakkal lökdösték végig a folyosón. Minden nagyon gyorsan történt,
Ajmán megbotlott és fájdalmas kiáltás kíséretében elvágódott, de a rendőrök nem álltak meg, tovább
vonszolták a földön, amíg el nem tűntek a kanyarban.
Ahmed rémülten nézte végig az egészet, percekig meg sem bírt mozdulni.
 XV
A Harry’s Barban sűrű légkör fogadta a betérőket. A földszinten nyüzsögtek az emberek, így Tomás
inkább az első emeletre ment fel Rebeccával. Ott jóval nyugodtabb volt a hangulat. Leültek egy sarokba
a félhomályban, és kezdetnek kértek egy bellinit.
– Nem akarok panaszkodni – mondta Tomás fintorogva –, de a Harry’snak nagyobb a híre, mint az
érdemei. – Az étlapra mutatott. – Az árérték arány hagy némi kívánnivalót maga után.
– Ne aggódjon, a NEST fizeti a számlát.
– Tudom, és éppen ezért jegyeztem meg – mondta nevetve. – Ha az én zsebem bánná, fizetnék és
hallgatnék!
Rebecca megigazította szőke haját, és ragyogó kék szemeivel körbenézett az éttermen.
– De azt be kell látni, hogy nagyon elegáns… – Nem tagadom.
Az amerikai nő teleszívta a tüdejét, mintha a Harry’s egész történelmét magába akarná szippantani.
– Csodás! – kiáltott föl lelkesen. – Hemingway is ide járt! Látta már? Tomás megőrizte a mosolyát.
– Maguknak, amerikaiaknak, úgy látszik, rögeszméjük Hemingway.
– Az egyik legjobb írónk volt! De úgy látom európai hírességek is jártak itt bőven. Maria Callas,
Onassis… – A kezébe vette az étlapot, és rámutatott az étterem leghíresebb fogására. – Tudta, hogy itt
találták ki a carpacciót? Fantasztikus, nem? Mi lenne, ha kérnénk egyet-egyet? – Ha a NEST fizeti…
Pár pillanattal később fölvette a pincér a rendelést. Rebecca valóban lelkesedni látszott a helyért,
Tomás fejében azonban még az a mondat visszhangzott, amit az amerikai lány a belépésük előtt
mondott.
– Tényleg azt gondolja, hogy az iszlám fundamentalisták Portugáliára vetették a szemüket?
A lány kihívóan nézett a portugálra.
– Hát, mit gondol, Tom? – kérdezte provokatív hangon. – Maga történész, és jól ismeri az iszlámot.
Úgy véli, hogy ha vissza akarják szerezni Andalúziát, akkor megelégszenek Spanyolországgal? Tényleg
így gondolja?
Tomás aggódva felsóhajtott.
– Teljesen igaza van – ismerte be. – Annak fényében, amit az Azhar Egyetemen tanultam, sokkal
komolyabb a fenyegetés, mint gondoltuk. – Az asztalon dobolt az ujjaival. – Maga szerint az Ibériai-
félsziget fenyegetettsége nukleáris jellegű?
Rebecca töprengve csücsörítette a száját.
– Nem tudhatunk biztosan semmit – mondta végül. – De azt gondolom, hogy ha a terroristák
nukleáris fegyverhez nyúlnak, biztos, hogy olyan célpontot keresnek, ami nagy visszhangot vált ki. A
szeptember 11-ei merénylet nagyon magasra helyezte a lécet. Ezután bizonyára még lenyűgözőbbet
akarnak alkotni. A nukleáris megoldás lenne a nyilvánvaló választás, de lehet, hogy nem atombombát
használnának. Más nukleáris fegyverek is léteznek.
A történész arcán kérdő kifejezés jelent meg.
– Milyen más nukleáris fegyverek? Tudtommal a nukleáris fegyverek mind atombombák.
A lány a fejét csóválta.
– Más fegyverek is vannak.
– Komolyan? Például?
– Például egy repülőgép.
Tomás megrázta a fejét, és hitetlenkedve folytatta.
– Nem értem. Hogy lehet egy repülőgép nukleáris fegyver?
A pincér meghozta a két pohár bellinit, és letette az asztalra. A lány megvárta, míg elmegy, aztán ivott
egy kortyot, majd hatalmas szemeit a portugálra szegezte.
– Képzelje el, Tom, mi lett volna, ha azok a terroristák, akik szeptember 11-én az American Airlines
egyik járatát nekivezették a World Trade Center északi tornyának, úgy döntöttek volna, hogy
továbbrepülnek még vagy hatvan kilométert észak felé, és inkább az Indian Point nukleáris központba
csapódnak be. Mit gondol, mi történne ilyen esetben?
Tomás elnémult, miközben próbálta elképzelni a jelenetet.
– Lerajzolom magának – folytatta. – Ha a gép a nukleáris reaktor hűtőrendszerét találná el, olyan
összeomlás következne be, amihez képest Csernobil hétvégi piknik volt. Több százmillió Curie
radioaktív sugárzás szabadulna fel. Hogy legyen összehasonlítási alapja: százszor akkora
radioaktivitásról beszélünk, mint amekkora a hirosimai és a nagaszaki bombák felrobbanásakor
szabadult fel. Ráadásul New York és New Jersey ott van a szomszédban!
– Erre nem is gondoltam…
– Hát mi gondolunk. És a terroristák is. Miután lerohantuk Afganisztánt, sikerült elfognunk
szeptember 11. egyik értelmi szerzőjét, egy bizonyos Hálid Sejk Mohamedet. Tudja, mit vallott?
Elmondta, hogy a repülőgépek céljai eredetileg nukleáris létesítmények lettek volna, de végül úgy
döntöttek, hogy ezeket egyelőre nem támadják meg. Az egyelőre szót megismételte.
– Caramba! De hát az ilyen létesítményeket nem úgy tervezik meg, hogy ellenálljanak a
földrengéseknek és más katasztrófáknak?
– De igen, de egy üzemanyaggal teli repülőgép lezuhanása a nukleáris központra olyan dolog, amire
senki se számít. Az Amerikában jelenleg létező több mint száz nukleáris reaktor közül egyiket sem
tervezték úgy, hogy kibírja egy Boeing becsapódását. Egyiket sem. És Tom, ezek közül húsz egy-egy
repülőtér hét kilométeres körzetében található. Egyébként pedig nem is feltétlenül szükséges, hogy a
repülőgép becsapódásának hatására összeomlás következzen be egy nukleáris reaktorban. Az is elég, ha a
gép rázuhan arra az épületre, ahol az elhasznált nukleáris üzemanyagot raktározzák. Az üzemanyag
meggyulladhat, és három-négy csernobilnyi radioaktív sugárzás szabadulhat föl. Az is elég nagy
katasztrófa lenne!
Tomás egy szuszra felhajtotta a bellinije felét.
– Az a szerencse, hogy ma már a repülőgépek pilótafülkéi páncélozottak – jegyezte meg. – Így aztán
manapság jóval nehezebb elkötni egy gépet, mint 2001-ben.
– Ez igaz – bólogatott Rebecca. – De azt hiszem, maga nem érti a probléma nagyságát. Ahogy egy
repülőgép becsapódhat egy nukleáris központba, ugyanúgy egy robbanóanyagot szállító kamion is
megteheti ugyanezt! A terroristák célpontjainak édesmindegy, mivel támadják meg őket! Nem számít,
hogy repülőgépet használnak vagy bombát rejtő kamiont. A lényeg az, hogy nukleáris katasztrófát
idézzen elő. Ez pedig minden valamirevaló terrorszervezet számára elérhető.
– Mint például az al-Kaida.
– Például. És ennél is rosszabb, hogy a nukleáris fenyegetés nem merül ki ennyiben. Más
atomfegyverek is a terroristák rendelkezésére állnak.
Tomás megdöbbent a hallottakon.
– Ezen kívül?
– Itt van az úgynevezett piszkos bomba.
Ismét megjelent a pincér, ezúttal a carpaccióval és a főfogásokkal. Letette az ételeket az asztalra, aztán
épp olyan gyorsan tűnt el, ahogy jött.
– A katonák jobban szeretik a precízebb megnevezést – folytatta Rebecca. – Ezért inkább radiológiai
diszperziós eszköznek hívják.
– Ez úgy hangzik, mintha röntgengépekről lenne szó.
– Bizonyos értelemben így is van. Ezeknek a bombáknak a működése igen egyszerű. Dinamitot
tesznek egy céziummal teli táskába és felrobbantják. Vagy megtöltenek egy TNT-s kamiont kobalttal, és
felrobban. Rengeteg lehetőség van, a lényeg az, hogy szokványos robbanószereket tesznek radioaktív
anyagokhoz. Ez a piszkos bomba.
 – Azt állítja, hogy ezek a bombák képesek lennének nukleáris robbanást előidézni?
– Nem, dehogy. De ha a szabadban felrobbantják őket, több száz négyzetkilométernyi területen
képesek szétszórni a sugárzó anyagot. Tudja, milyen pszichológiai hatással van ez az emberekre? A
cézium például gamma-sugarakat bocsát ki, ami károsíthatja a biológiai szöveteket, sugárbetegséget és
rákot okozhat. Egy ilyen merénylet általános pánikot váltana ki a radioaktív sugárzás láthatatlan veszélyei
miatt. Valószínűleg többen halnának meg a kétségbeesett menekülés közben autóbalesetekben, mint
közvetlen a robbanás vagy a sugárzás következtében. Ha különösen erős sugárzó anyagot használnának,
azokat a városrészeket, ahol a robbanás történne, bizonyára kiürítenék, és hónapokig tartana a
tisztításuk. El kéne távolítani a felső talajrétegeket, a növényeket és az aszfaltot meg betont, és mindezt
biztonságos helyre kéne szállítani. Emberek ezrei lennének kénytelenek elköltözni, és soha többet nem
térhetnének vissza. Tudja, micsoda káoszt szülne ez?
– De hát honnan szereznének radioaktív anyagot?
– Ó, bárhonnan. Például kórházakból. A röntgengépek, amelyeket az imént említett, bekapcsolt
állapotban sugároznak. De még az irodákban használt füstérzékelők is tartalmaznak radioaktív anyagot.
Bármelyik terrorista hozzájuthat ilyen anyaghoz, hozzáad egy kis dinamitot, és… bumm!
– Ha ilyen egyszerű, akkor miért nem gondoltak még erre?
Rebecca hátradőlt a székén, mint aki hirtelen elfáradt.
– Gondoltak. 1995-ben csecsen terroristák bombát helyeztek a moszkvai Izmajlovszkij Parkba. A
szerkezet dinamitból és néhány kiló cézium 137-ből állt, ami egy rendkívül erősen sugárzó anyag.
Szerencsére ahelyett, hogy felrobbantották volna, felhívták az egyik helyi tévécsatornát, hogy közöljék a
bomba helyét. Vagyis ezúttal nem pusztítani akartak, csak félelmet kelteni. De annak fényében, ami
szeptember 11-én történt, nem tudom, hogy legközelebb is ilyen előzékenyek lesznek-e.
Meghozta a pincér a két gőzölgő cappuccinót, majd rögtön eltűnt. Tomás cukrot tett a kávéjába, és
szórakozottan kevergette a kanalával, miközben elméje az imént felvázolt új problémákba merült.
– De elkanyarodtunk Portugáliától – állapította meg.
– Elkanyarodtunk.
– Bevallom, hogy még mindig nem értem, miért kerestek föl.
– Szükségünk van magára, hogy megértsük, mi történik Portugáliában, mit csinálnak az iszlám
fundamentalisták, van-e valami furcsa arrafelé… ilyesmik.
– De hát erre ott van a portugál titkosszolgálat, a SIS.
– Van, amire jó a SIS, és van, amire nem. Magának vannak kapcsolatai az iszlám közösségen belül, a
SIS-nek nincsenek.
Tomás arcán kérdő kifejezés jelent meg.
– Mi van a portugáliai iszlám közösséggel? Azok mind jó emberek. Jól ismerem őket, fantasztikus
emberek, nagyon békések, hihetetlenül kedvesek és udvariasak. Nagy részük Mozambikból jött, fontos
helyet foglalnak el a portugál társadalomban, és amikor beszélgetünk, a vallás kérdése fel se merül. Tudja,
tűzbe teszem értük a kezem.
– Való igaz, hogy a portugáliai muszlimokról kiváló referenciáink vannak. Ez egyébként minden
portugál nyelvű ország muszlimjaira igaz, a Brazíliában, Bissau-Guineában és Mozambikban élőkre
egyaránt. A nyugati országok többségével ellentétben Portugáliában a muszlimok nem egy perifériára
szorult kisebbség tagjai, hanem egyenrangú állampolgárok, akik jól beilleszkedtek az ország életébe. Úgy
tűnik, jelentős részük még az iszlám elé is helyezi a portugál ajkúságot, vagy legalábbis mellé.
– Akkor mi a probléma?
Rebecca egy pillanatig a beszélgetőtársára meredt.
– Minden nyájban vannak fekete bárányok.
– Mit akar ezzel mondani?
Az amerikai lány lehajolt, fölvette a földről az aktatáskáját, az ölébe vette és kinyitotta. Kivett belőle
egy hordozható számítógépet, félretolta a capuccinóját, hogy helyet készítsen neki, és az asztalra téve
bekapcsolta.
– Az al-Kaida nagyon szereti az internetet – mondta. – Az 1998-as, Nairobi és Dar-es-Salaam
amerikai nagykövetségei ellen elkövetett merényletek óta Bin Laden és az-Zavahiri szervezete minden
nagyobb műveletét az interneten szervezte. – Kivilágosodott a számítógép képernyője. – Nagyon
kifinomult módszerekkel rejtik el az üzeneteiket. Például rejtjelező programokhoz folyamodnak,
amelyek…
– Megint eltért a tárgytól – vágott közbe Tomás. – Én nem ezt kérdeztem.
– Nyugodjon meg – kérte Rebecca. – Nem térek el a tárgytól, ne izguljon. Csak próbálok mutatni
valamit. – A számítógép különböző programjai töltötték meg a képernyőt. – Szteganográfia. Hallott már
róla?
A nő csatlakozott az internethez.
– Hogyne – felelte Tomás, már-már megsértődve, amiért ilyet kérdeznek tőle, egy kriptoanalitikustól.
– Ez egy nagyon ügyes rejtjelezési módszer, aminek az a lényege, hogy titokban tartja az üzenetek
létezését. Mivel ártatlan képekbe vannak rejtve, senki sem keresi őket. Miért kérdezi?
Az amerikai lány rákattintott a Hotmailre.
– Mert az al-Kaida előszeretettel alkalmazza ezt a módszert. Bin Laden barátunk szervezete szereti
képekbe rejteni az ügynökeinek vagy az alvó sejteknek küldött utasításait. Nos, mi többek között
figyeljük a gyanús e-mail címeket, és azok, amelyeket Dél-Európában nyitnak meg, hozzám tartoznak. –
Beírt egy elektronikus címet a Hotmailbe. – Ezt a címet az al-Kaida arra használja, hogy az alvó
sejtekkel kommunikáljon. – Megnyitotta a postaládát, és a képernyőn megjelent az üzenetek listája. –
Akar látni valami érdekeset?
– Mutassa.
Rebecca a spamre kattintott, amely az elektronikus szemetet tárolja.
– Maga is szokott szexuális témájú szemetet kapni? – kérdezte.
– Hű! – nevetett Tomás. – Rengeteg ajánlatot kapok mindenféle pénisznövelő módszerről! Mintha
szükségem lenne rá…
Az amerikai lány rápillantott.
– A reklámokkal nem foglalkozom. – A spamben összegyűlt üzenetekre fordította a figyelmét, és
végre talált egyet, amelynek naughty redhaired volt a címe. – Nézze csak meg ezt az üzenetet!
Rákattintott a sorra, és megnyílt a levél, amely egy linket tartalmazott egy sexmaniacs nevű oldalhoz.
Rebecca rákattintott a linkre, és a számítógép megnyitotta a kívánt site-ot. Pár pillanattal később
megjelent a képernyőn egy vörös hajú nő, félreérthetetlen szexjelenet közben.
Premier plánban.
– Caramba! – kiáltotta Tomás, akit sokkolt az egész képernyőt betöltő fotó. – Maga ilyen oldalakat
látogat?
Rebecca a szemeit forgatta.
– Nagyon vicces – mondta. – Most a key-trackerrel azonosítom a passwordöt. – Elindította a feltörő
software-t, és a program néhány pillanat múlva fölfedte a titkos jelszót, amellyel hozzá lehetett jutni a
rejtett üzenethez. – Jó! Na most nézze csak, mi van ide rejtve.
Beírta a jelszót, amit a key-tracker megadott. Megjelent egy kis homokóra, egy darabig ott vibrált a
vörös hajú nő képén, aztán pár másodperc múlva a pornográf fotó helyét elfoglalta egy betűkből és
számokból álló sor.
– Bingó!
Tomás előrehajolt, és kriptoanalitikus agya azonnal működésbe lépett. Elolvasta az al-Kaida
fényképbe rejtett üzenetét.
 6AYHAS1HA8RU
– Á, szóval ez az az al-Kaida-e-mail, amelyről mister Bellamy beszélt! – értette meg a rejtjelfejtő. – De
hát mi van ebben olyan különös, ami miatt csakis én tudom megfejteni?
– Nyugalom, mindjárt megérti – felelte Rebecca. – Követtük az üzenet útját, és kiderítettük, hogy
valaki megnézte: bizonyára a címzett, akinek az al-Kaida utasításokat ad. A számítógép IP-jének
azonosítása során kinyomoztuk, hol nyitották meg az üzenetet. Egy internetkávézóban. Az ügynök
nyilvánvalóan nem otthon nézte meg az üzenetet, hanem egy nyilvános helyen, hogy kivédje az
azonosítás lehetőségét.
– De azért ez az internetkávézó is ad némi fogódzót az alvó sejt tartózkodási helyét illetően, nem?
Hol van ez a számítógép, ahol kinyitották az al-Kaida e-mailjét? Pakisztánban? Irakban?
Rebecca Tomás szemébe nézett, és figyelte a reakcióját.
– Lisszabonban.
 XVI
Villámgyorsan elterjedt a madraszában a hír: a vallástanárt elfogta a rendőrség. A kövér szúfi diák, akit
Ajmán az utolsó óráján felszólított, megkönnyebbültnek tűnt, és arról győzködte társait, hogy azért
vitték el a tanárt, mert azt mondta, hogy a szúfik nem muszlimok. A többiek úgy tettek, mintha
hinnének neki, de valójában tudták, hogy nem lehet igaza: a tanár úr meggyőzően bebizonyította, hogy a
szúfizmus szembemegy a Koránnal és a szunnával. Különben is honnan tudta volna meg a rendőrség
ilyen gyorsan, és hogy jöttek volna érte rögtön? Nyilvánvaló, hogy nem ez volt az oka! De hát akkor
miért fogták el?
Csak a letartóztatás másnapján tisztázódtak a dolgok. Már reggel elindult a pletyka, és minden
egybevágott.
– Gyere ide – hívta Abdullah, amint megpillantotta Ahmedet a madraszában. Félrehívta a folyosón. –
Tudod már, miért vitték el a vallástanárt?
Ahmed letette a földre a táskáját. – Van valami újság?
A társa körülnézett, és cinkos tekintettel fordult vissza Ahmed felé, hogy megsúgja a titkot.
– A Dzsamáa tagja.
– Micsoda? – hökkent meg Ahmed, és hirtelen fölemelte a hangját. – Ajmán tanár úr?
– Psz! – szólt rá Abdullah, és ismét körülnézett, szinte rémülten. – Halkabban!
– Bocsánat – mondta Ahmed. – De biztos vagy benne?
Abdullah sértődést színlelt.
– Már hogyne lennék biztos? Mondom, hogy a Dzsamáa Iszlámija tagja!
– Ah! – kiáltott fel a fiú, ijedten a szája elé kapva a kezét. – Szerinted… ő ölte meg a… az elnököt?
Az utolsó szavakat olyan halkan ejtette ki, hogy alig lehetett hallani.
– Ne legyél hülye! – felelte Abdullah. – Akik megölték a fáraót, azokat rögtön elkapták. De úgy tűnik,
a tanár úr is a Dzsamáa harcosa, és mindenkit letartóztatnak, akinek bármi köze van a mozgalomhoz.
– Honnan tudod, hogy a Dzsamáa tagja?
– Nemrég hallottam, ahogy a madrasza emírje beszélgetett az arabtanárral. Ajmán tanár úr neve rajta
volt a Dzsamáa listáján.
Az információ óriási izgalmat váltott ki az iskolában, nemcsak a tanulók, de a tanárok és a többi
dolgozó körében is. Allahra, ki hallott már ilyet?, kérdezgette mindenki. Egy összeesküvő tanított az
iskolánkban!
Ahmed sokkos állapotban ült le. Hogy tartóztathattak le valakit, aki ilyen jó ismerője Isten igéjének?
Ajmán tanár úr részvétele az elnök elleni összeesküvésben elgondolkodtatta. A Dzsamááról azt mondták
a tévében, hogy radikális mozgalom, amely a saría alkalmazását követeli, de Ahmed szemében ez nem
számított negatívumnak. Épp ellenkezőleg: tetszett neki. Hiszen a saría Isten törvénye, és az alkalmazása
minden muszlim kötelessége kellene hogy legyen! Egyáltalán hogyhogy vannak olyan muszlimok, akik
megtagadják a saríát?
A vita az asztalnál kezdődött, amikor ebédelt a család.
– Ez a köfte odaégett – morgott az apa, és undorodva nézte a tányérján a három bárányhúsgombócot.
– Allahra, miket beszélsz? – mondta a felesége a szemeit forgatva. – Pont olyan, mint máskor.
– Mondom, hogy odaégett a köfte! – erősködött Barakah úr megemelt hangon. A villájára szúrta az
egyik gombócot, és bizonyítékként fölmutatta. – Nézd meg! Nézd meg ezt! Hát való ez az asztalra?
– Ha nem ízlik, főzzél te! – felelte a feleség, aki megsértődött a férje kritikáján.
Barakah úr hirtelen fölpattant.
Paff.
A csattanás az egész házban visszhangzott, a gyerekek összehúzták magukat és szemlesütve ültek az
asztalnál.
– Így kell beszélned velem? – üvöltötte Barakah úr magánkívül. – Hát nincs már tisztelet ebben a
házban?
– Hülye vagy!
Mint a dühödt bika, olyan hévvel kerülte meg a férfi az asztalt, hogy megragadja a feleségét.
– Hogy merészeled megtagadni a nekem járó tiszteletet?
– Eressz el! Eressz el!
– Majd én megtanítalak! Majd én megmutatom!
Ahmed a szeme sarkából látta, hogy vonszolja ki az apja az anyját a látómezejéből, aztán pár
pillanattal később becsukódott a szobájuk ajtaja és pofonok, ökölcsapások és kiáltások hallatszottak.
Senki nem szólt egy szót sem, ez a téma tabu volt a testvérek között: mindannyian látták, mi történik, de
egyikük sem beszélt róla soha.
Ahmed legszívesebben fölpattant volna, hogy az anyja segítségére siessen, de uralkodott magán és
ülve maradt, lehajtott fejjel, nehéz szívvel.
– Nesze, te ribanc! – üvöltötte az apa a szobában. – Megöllek, hallod? Megöllek!
Ütések hangja.
– Hagyd abba! Hagyd abba! Az anya könyörgött.
Hogy a kívülről jövő brutális hangoktól elszigetelje magát, Ahmed elkezdte magában szavalni a
Koránt. Hogy el tudjon vonatkoztatni az erőszaktól és meggyőzze magát, hogy az anyja büntetése
igazságos, a feleség szerepével kapcsolatos versekre esett a választása, különös tekintettel a 4. szúra 34.
versére.
– „A férfiak fölötte állnak a nőknek, mivel Allah előnyben részesített közülük egyeseket másokkal
szemben, s amiatt, amit javaikból a nőkre költenek. A jóravaló asszonyok engedelmesek és vigyáznak
arra, ami a kívülállók számára rejtve van, mivel Allah vigyáz arra. Akiknek nyakaskodó természetét
félitek, azokat intsétek meg, kerüljétek őket a házastársi ágyakban és lássátok el a bajukat! Ha már
engedelmeskednek nektek, ne keressétek ellenük a kényszerítés más útját! Allah magasztos és nagy.”
Csak akkor hagyta abba a néma szavalást, amikor érezte, hogy az apja visszaül a helyére és folytatja az
ebédet. Izzadtan és zihálva jött vissza. Amint kettévágta az egyik köftét és a felét a szájába tette, a
gyerekek is követték a példáját anélkül, hogy egy szót is szóltak volna. Hallották, ahogy az anyjuk
nyöszörög a szobában, ahol a férje móresre tanította, de senki nem mert tenni semmit.
Senki, kivéve Ahmedet. A szűnni nem akaró nyögések úgy felkavarták, hogy annak ellenére, hogy
tudta, hogy a verés igazságos volt és helyes, olyan döntést hozott magában, amely örökre megváltoztatta
az életét.
Igyekezett minél kevesebb időt otthon tölteni. Amint véget értek az órái, elment a mecsetbe
imádkozni és tanulni, és csak este ért haza, vacsoraidőben. De hamarosan rájött, hogy nem a legokosabb
dolog a mecsetbe menekülnie. Saad sejk volt a mecset mollája, és ahányszor csak meglátta, Ahmednek
mindig eszébe jutottak Ajmán tanár úr szavai, Allah oltalmazza: a mollád szúfi, tartsd magad távol tőle.
Ettől kezdve kritikával fogadott mindent, amit Saad sejk mondott. Egy napon olyan imát hallott tőle,
amelyre fölhúzta a szemöldökét.
– „Istenem, milyen jó vagy azzal, aki szembemegy a Te elveiddel – fohászkodott a sejk. – Kit tagadtál
meg, aki Hozzád folyamodott, vagy kit árultál el, aki Nálad keresett menedéket, vagy kit toltál el
Magadtól, aki Hozzád jött?”
Ahmed eltöprengett ezen az imán. „Istenem, milyen jó vagy azzal, aki szembemegy a Te elveiddel”?
De hát mi ez? Allah jó azzal, aki Őt nem tiszteli? Hol van ez leírva?
Amikor véget ért az imádság, Ahmed odament Saadhoz.
– Sejk, föltehetek egy kérdést? – Mondd csak, fiam.
– Milyen ima volt ez, amit elmondott? Nem emlékszem, hogy láttam volna a Koránban…
 – A naksbandi rend egyik imája.
– A Próféta is imádkozta?
Saad elmosolyodott és kikerülte a kérdést.
– A naksbandi rend néhány századdal később született, mint a Próféta, fiam. – Odahajolt a fiúhoz, és
megsimogatta a haját. – Látom, felkeltette az érdeklődésedet ez az ima. Szép, ugye? Az iszlám jóságát és
toleranciáját tükrözi.
Ahmed nem mondott semmit, de megjegyezte a rend nevét. Aztán az első adandó alkalommal
bevetette magát a mecset könyvtárába, és utánanézett egy könyvben a naksbandi rendnek. Fölfedezte,
hogy Bahauddin Naksbandról kapta a nevét, egy buharai szentről, aki a XIV. században élt. Aztán a
szöveg középtájt megemlítette az iszlám irányzatot, amelyhez a rend tartozik.
Szúfi.
– Tudtam – motyogta Ahmed hunyorogva. – Tudtam!
Most már világossá vált számára, hogy a sejk valóban a szúfikhoz tartozik. De még hiányzott a döntő
bizonyíték. Hiszen Mohamed mondta, hogy senkit sem szabad elegendő bizonyíték nélkül vádolni. Sőt
bizonyos esetekben azt is megkövetelte a Próféta, hogy négy tanú legyen jelen, hogy senkit se lehessen
ártatlanul megvádolni.
A bizonyíték magától jött a következő pénteken. A déli imádság végén Saad odalépett tanítványához.
– Emlékszel arra az imára, ami úgy lenyűgözött?
Ahmednek beletelt néhány másodpercbe, míg rájött, hogy a molla a Naksbandi rend imájáról beszél.
– Igen… – motyogta bizonytalan, talányos ábrázattal, hogy leplezze, mit is gondol valójában.
– Nos, ezer módja van annak, hogy eljussunk a Teremtőhöz – mondta a sejk titokzatosan. – Az
imádság csak az egyik.
– Nem értem. Mit akar ezzel mondani?
– Akarod, hogy megmutassam?
Ahmed először nemet akart mondani: gyanakvással fogadta az ilyen újdonságokat. De rájött, hogy itt
van a soha vissza nem térő alkalom, hogy jobban megismerje a mesterét, és legyőzve az ellenérzéseit,
elfogadta a meghívást.
Aznap este a sejk elvitte Kairó szívébe, a Khan Al-Khalili souqba. Befordultak egy szűk utcába, és
elmentek egy régi négyemeletes épületbe, amelynek hatalmas belső udvarán egy színpad állt, és előtte
rengeteg szék. Az épület udvar felőli legfelsőbb szintjeit erkélyek, szép rácsos ablakok, úgynevezett
masrabiják díszítették.
– Ez egy wikala – szólalt meg. Látván tanítványa értetlen arcát, rájött, hogy nem ismeri ezt a szót. –
Tudod, régen, amikor még nem voltak szállodák, itt, Kairóban voltak olyan szálláshelyek, amelyeket a
kereskedők használtak, akik karavánokkal szelték át a Szaharát. Ez is egy ilyen szálláshely.
Ahmed bizalmatlanul nézegette a székeket, az udvari színpadot és a gyülekező tömeget. Káfir turisták
foglaltak el néhány helyet.
– Ezek az emberek nem tűnnek tevehajcsároknak. Mit keresnek itt? – Türelem, fiam, mindjárt
meglátod.
Pár perc múlva turbános, fehér vagy tarka ruhás férfiak léptek föl a színpadra. Egy másik csoport
pedig az erkélyen tűnt fel, hangszerekkel, főleg tablákkal. Taps hangja töltötte be az udvart, és az erkélyen
állók máris nekiláttak a zenélésnek, a színpadiak pedig elkezdtek pörögni a zene ritmusára. A furcsa,
szinte hipnotikus dallamot olyan erővel játszották, hogy vibrált a levegő és visszhangzottak a wikala falai.
A táncosok csak forogtak és forogtak a zene ritmusára, úgy pörögtek a tunikáik, mint a kerék, a zene
egyre gyorsult, erősödött, és magával ragadta őket: búgócsigákként pörögtek, színes forgatagot alkottak,
úgy kavarogtak, mint a sivatagi szél, a sok test egyetlen nagy örvénylésben egyesült, a sok kis folt
egyetlen forgószéllé állt össze, és mindannyian transzba estek.
 – Mit csinálnak?
– Keresik az eggyé válást a Teremtővel. – A sejk a pörgő alakok felé intett: az előbbiek lekeringtek a
színpadról, és a helyüket fekete tunikás és turbános férfiak vették át. Ők is egyre gyorsabban forogtak. –
Nézd, milyen szép! Nézd, milyen magasztos! A zene és a tánc által egyesülnek Istennel. De meditáció és
imádság útján is szoktak. Ezerféleképpen eljuthatunk Allahhoz.
Ahmed undorodó arcot vágott.
– Eggyé akarnak válni Allahhal? Keresztények?
– Muszlimok.
A fiú majdnem megcsóválta a fejét rosszallásában, de uralkodott magán. Ki látott már ilyet?
Muszlimok eggyé válnak Istennel? Muszlimok meditálnak, zenével és tánccal akarnak egyesülni a
Könyörületessel? Hol van ez megírva a Koránban?
A sejkre nézett, akit magával ragadott a kerengők hipnotikus tánca, és aztán nekiszegezte a kérdést.
– Kik ezek az emberek?
– Dervisek.
– Az meg micsoda?
A sejk végre elfordította a tekintetét a táncolókról, és jóságosan rámosolygott a tanítványára.
– Szúfi aszkéták.
Itt a bizonyíték!
Ahmed nem tudta, hogy felháborodjon vagy kitörő örömmel fogadja gyanúja megerősítését.
Mindenesetre most már nem voltak kétségei. A sejk szúfi! Ajmán tanár úrnak igaz volt! A sejk szúfi! A
szúfi pedig nem más, mint keresztény befolyás alatt álló muszlim.
Vagyis káfir.
Ez bizony azt jelenti, hogy őt, Ahmedet, egy káfir tanította! Ami pedig azt jelenti, hogy nem az az
igazi iszlám, amiről a sejk magyarázott neki. Még ennél is rosszabb, hogy nem az az igazi iszlám, amiről
a molla prédikált péntekenként a mecsetben. Ő és a családja álcázott keresztény tanokat hallgattak, nem
az igazi iszlámot! Az igazi iszlám más. Az igazi iszlám az, amit Allah kinyilatkoztatott a Koránban és
amit példaként állított elénk a Próféta a szunnában. Az igazi iszlám a 9. szúra 5. verse.
„Öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket! Fogjátok el őket! Ostromoljátok meg őket!
Állítsatok nekik csapdát az összes leshelyről!” Hogy hagyhatják figyelmen kívül az igazi muszlimok
Allahnak e világos parancsait?
Elkezdte hát kerülni Saad sejket és a mecsetét. Amikor véget értek az órái a madraszában, inkább
messzire elkóborolt, csatangolt Kairó utcáin, először cél nélkül, elveszetten, de aztán rátalált a szúfi
dervisek wikalájától két lépésre a Khan Al-Khalili souq – a legnagyobb és legrégibb kairói bazár –
legszebb mecsetére.
Ettől kezdve a nagy Al-Azhar-mecsetbe látogatott el tanítás után. Imádság idején betért a szent
helyre, a bazár kellős közepén, és megkettőzött erővel szavalta imáit Allahhoz. A mollák még itt is eléggé
tévelygőknek tűntek, de legalább nem voltak szúfik. Egyébként is megállapította, hogy a tévelygő iszlám
egész Egyiptomra jellemző, a kormány nemtetszésétől való félelem erősebbnek tűnt, mint a gyáva
vallástanítók hite. Ezért inkább a Korán recitálására koncentrált, és a prédikáció nagy részére oda sem
figyelt.
Az idő fennmaradó részében a bazár kereskedői között lófrált. Szerette a nyüzsgést, a színeket, az
illatokat, az izgalmat, a sokféle ember kavalkádját. Egyedül járt-kelt a souqban, de a kedvenc helye a bazár
főutcájának, a Sharia Al-Muizz li-Din Allahnak az a része volt, ahol a minaret hosszú árnyéka a nap egy
bizonyos szakában az Al-Ghouri épületegyüttesre vetült. Az utcáról odahallatszott a komplexum
madraszájában tanuló gyerekek hangja, amint kórusban kántálják a Koránt, és ő a sétányon ülve arra
gondolt: milyen jóleső érzés Allah szavait hallgatni ezen a kedves hangon megszólaltatva!
 – Pszt!
Ahmed a hang irányába fordította a fejét. Közvetlenül a mecset mellett, az Al-Ghouri-mecsethez
vezető lépcső egyik fokán ült. Néhány hete járt rendszeresen ebbe az utcába, és felfigyeltek rá a
kereskedők.
– Pszt! Te fiú, gyere ide!
Csak neki szólhatott, nem volt ott más.
Megpillantotta a vízipipaüzlet eladóját, amint az ujjaival hívogatja, és némi habozás után elindult felé.
– Beszélni akarsz velem?
– Igen, fiú. Hogy hívnak?
– Ahmednek.
– Nem segítenél nekem vásárlókat szerezni a boltomba?
A fiú kíváncsian nézte végig a földön és a polcokon sorakozó vízipipákat.
– Én, uram?
– Hiába vagyunk itt, az Al-Muizzban, a turisták ritkán jönnek el a souqnak erre a részére –
panaszkodott a kereskedő. – Szükségem van valakire, aki idehozza őket a Midán Husszein térről. –
Elővett a zsebéből egy fénylő rézpénzt. – Húsz piasztert adok neked minden egyes turistáért, akit
idehozol és vesz tőlem sisát. – Meglengette a pénzérmét, mintha édes baklavával csalogatná a fiút.
– Húsz piaszter!
Ahmed zavarba jött a váratlan ajánlattól. Fölnézett a bejárati ajtó fölötti táblára, és látta, hogy az Arif
név áll rajta. Ebből kitalálta, hogy így hívják a bolt tulajdonosát.
– És ha nem vesz semmit?
– Akkor természetesen te sem kapsz pénzt. De ha…
– Apa!
A kellemes hang az üzlet belsejéből jött, és mindketten felé fordultak. Megpillantottak a pult mögött,
az ajtóban egy tízévesforma, vékony kislányt, fekete szemei úgy csillogtak, mint a csiszolt gyöngyök.
Ahmed úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Ez a lány volt a legszebb teremtés, akit valaha
látott.
– Adara! – kiáltott fel a kereskedő. – Menj be!
– De apa…
– Menj be azonnal! Most dolgom van, nem látod? Majd hívlak.
A kislány sarkon fordult és eltűnt. Olyan angyali teremtés volt, amilyet Ahmed még soha életében
nem látott. És már azt is tudta, hogy hívják.
Adara. Mennyire illik hozzá ez a név! Adara. Az arab szűz szó tökéletesen illett egy ilyen fenséges
lényhez. Adara…
A fiú habozás nélkül kezet nyújtott a kereskedőnek. – Elfogadom.
Arif a szemébe nézett, és rámosolygott. Kivillantak csúnya, szuvas metszőfogai.
– Nagyszerű!
– Megtöltöm az üzletet vásárlókkal.
 XVII
– Hol szállt meg?
Amint kiléptek a Harry’sből, Tomás eldöntötte, hogy most már végigjátssza a lovag szerepét.
– A La Fenice színház mellett – felelte Rebecca. – Itt van a közelben, ne aggódjon.
– Elkísérem. Az én szállodám sincs messze.
Az éjszakai Velencében volt valami valószerűtlen. A lámpák sápadt fénye sejtelmesen világította meg
a fehérre, sárgára, rózsaszínűre festett homlokzatokat. Elegáns üzletek, hívogató éttermek váltakoztak az
ízlésesen felújított műemlék épületek földszintjein. Az utcákon hömpölygő tömeg szórakozottan
ténfergett egy darabig a gazdagon díszített kirakatokat bámulva, majd lassan a kifelé vezető szűk utcák
felé szállingózott.
– Érdekes, hogy a muzulmán fundamentalisták épp pornográf képeket használnak a rejtjelezett
üzeneteik álcázására, nem? – jegyezte meg az amerikai nő.
– Ez Allah egyik parancsolatával függ össze.
– Komolyan? Allah azt parancsolja, hogy ledér nőkbe rejtsenek üzeneteket?
Tomás elnevette magát.
– Dehogy – mondta. – De van egy szakasz a Koránban, azt hiszem, abban a fejezetben, ahol az áll:
„És lebocsátottuk a vasat, amelyben szörnyű erőszak van és különféle haszon is az embereknek, hogy
megtudja Allah, ki az, aki titokban segíti őt és a küldötteit. Allah erős és hatalmas.” Ezt a verset úgy
értelmezik, mint isteni felhatalmazást, hogy a muszlimok modern technológiákat használjanak az iszlám
terjesztésére. Ezért van az, hogy a fundamentalisták nem haboznak kifinomult fegyverekhez és
számítógépekhez folyamodni, beleértve ezeket a pornográf oldalakat is. Háborúban minden
megengedett – így gondolkoznak ezek az alakok. Gondolom, maguk is élénk aktivitást tapasztaltak az
interneten…
– Nagyon – bólogatott Rebecca. – Az internet napjainkban kulcsszerepet játszik az al-Kaida
tevékenységében, olyan területeken, mint a propaganda, a gyakorlatozás, a tervezés, a logisztika…
Voltaképpen minden téren! Használják egymás közti kommunikációra, merényletekről készített videók
mutogatására, információk, parancsok és titkos tervek közvetítésére, valamint nyugati számítógépek
megtámadására. Már több mint ötezer fundamentalista site-ról van tudomásunk, és némelyikük részletes
utasításokkal szolgál arról, hogy hogyan kell egyszerű bombákat készíteni. Olyanok is vannak, amelyeken
chaten lehet kérdéseket föltenni, és iszlám jogi szakértők válaszolnak. Egyszer egy ilyen chat-szobában
olvastam, hogy egy fundamentalista internethasználó, aki tagja volt egy csoportnak, amely foglyul ejtett
valakit, azt kérdezte, hogy az iszlám szerint megengedhető-e, hogy lefűrészeljék a fogoly fejét, vagy kést,
illetve kardot kell használniuk, a Próféta mintáját követve…
– És mit válaszolt a szakértő?
– Azt mondta, hogy a Korán parancsolata szerint a Próféta példáját kell követni, és azt tanácsolta
nekik, hogy kést vagy kardot használjanak.
Tomás nem tudta nem elképzelni a jelenetet: viszolygó képet vágott és mély levegőt vett.
– Mit tesznek az ilyen internetes oldalakkal?
– Néhányat megszüntetünk, másokat figyelünk. Azzal a céllal is látogatunk fundamentalista oldalakat,
hogy megnézzük, kivel van dolgunk. Sok halat lehet így fogni…
– Kishalakat, gondolom.
– Persze. A cápáknak megvannak a saját internetes honlapjaik, és csak azokat látogatják, amelyekben
megbíznak.
– Mint Bin Laden?
– Ő már nem használja az internetet.
– Fél, hogy elkapják?
 – Igen. Az al-Kaida kemény magja kerüli mostanság az internetet. Tudják, hogy túl nagy a kockázat: a
lehallgató technikáink olyan kifinomultak, hogy bármelyik pillanatban képesek vagyunk lokalizálni őket.
Tudomásunk szerint Bin Laden futárokkal küldi a parancsait. A számítógépet csak CD-re vagy DVD-re
írt információk leolvasására használja. Arról szó sem lehet, hogy csatlakozzon az internethez.
La note xe bela,
Fa presto Nineta,
Andemo in barcheta
I freschi a chiapar.
A melankolikus dal a szemben lévő keskeny csatorna felől hallatszott. Tomást és Rebeccát azonnal
magával ragadta a dal romantikus ígérete, és elhallgattak. Fölmentek a két partot összekötő kicsiny, ám
annál festőibb hídra.
A homályból egyszer csak előbukkant egy gondola. A gondolás könnyed mozdulatokkal, állva
evezett, és lágy hangja elbűvölte az őt hallgató turistákat. A portugál férfi és az amerikai nő ott állt a kis
híd közepén, szemüket a hajóra szegezték és élvezték a pillanatot. A gondola könnyedén átsiklott a híd
alatt, és a távolodó gondolás éneke egyre halkabban szólt, míg hangja szertefoszlott a távolban.
E Toni el so remo
L’è atento a menar.
Nol varda, nol sente
L’è un omo de stuco.
A gondolás felbukkanása, majd eltűnése a kanyargó csatornán olyan valószerűtlennek tűnt, hogy
Tomás és Rebecca úgy érezte, érzéki csalódás volt az egész. Tomás szólalt meg először, visszatérve az őt
leginkább foglalkoztató gondolathoz.
– Nekem még mindig nehezemre esik elhinni, hogy vannak Portugáliában fundamentalisták.
Beletelt pár pillanatba, míg Rebecca kiszakította magát a velencei gondolás éneke, a barcarolle bódító
hatása alól és visszatért a jelenbe.
– Nem tudom, miért – felelte végül.
– Azért, mert ismerem az ottani muszlim közösséget. Sokszor találkozom velük, sokat beszélgetünk,
vitatkozunk. Csupa jó ember, mint már mondtam.
– Én pedig már megmondtam, hogy minden közösségnek megvan a maga fekete báránya!
– De ebben az esetben nincsen precedens. Senki nem látott még olyan portugál muszlimot, aki részt
vett volna ilyen iszlám terrorcselekményekben. Ez egész egyszerűen elképzelhetetlen!
Rebecca elindult lefelé a hídról. – Ebben téved.
Tomásban felébredt a kíváncsiság, és a híd tetejéről kiáltott utána döbbent arccal.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy találkoztunk már Portugáliából származó iszlám fundamentalistákkal, akiknek közük
volt merényletekhez.
A történész végre lejött a hídról, és a nő nyomába eredt.
– Ezt komolyan mondja?
– Igen.
– Akkor mondja meg, kiről beszél!
Rebecca nem állt meg, zavartalanul lépkedett tovább, de közben hátrafordult.
– Tudja, hogy melyik volt az al-Kaida első európai merénylete? Tomás meggyorsította a lépteit, és
utolérte a nőt.
– Nem a madridi?
– Bizonyára tréfál…
– 2004 előtt is követett el merényletet az al-Kaida Európában?
 – Hát persze.
– Mikor?
– Bin Laden szervezetének első európai merénylete 1991-ben történt. Rómában. Afganisztán volt
uralkodója, Mohamed Zahir sah azt tervezte, hogy visszatér hazájába, ami nyilvánvaló fenyegetést
jelentett a fundamentalista mudzsáhidok számára, és áttételesen az al-Kaida számára is. Ekkor történt,
hogy az al-Kaida egyik tagja újságírónak adta ki magát, hogy az uralkodó közelébe férkőzhessen. Ott
aztán előrántott egy kést, és szíven szúrta az exkirályt. A sahnak az mentette meg az életét, hogy volt a
zsebében egy ezüst szivarosdoboz, amely megakadályozta, hogy a penge behatoljon a szívébe.
– Ezt nem tudtam.
– És tudja, hogy hívták ezt a bizonyos al-Kaida-tagot?
Az amerikai nő megállt, elővett a táskájából egy fényképet, és Tomás felé fordította. Egy jól táplált,
szakállas, jellegzetes mediterrán külsejű férfit ábrázolt, egy cellában ülve. Alatta ez a felirat állt: Carcere di
Rebibbia, Roma.
A történész megvonta a vállát. – Fogalmam sincs.
– Paul Almida Santous.
Rebecca erős amerikai akcentussal ejtette ki a nevet, ezért olyan furcsán hangzott, hogy beletelt
néhány pillanatba, míg Tomás rájött, milyen portugál nevet takarnak ezek a különös hangok.
– Á! – kiáltott fel. – Paulo Almeida Santos! – Az.
Újabb pillanatba telt, amíg a történész összekötötte a nevet a fényképpel és a római merénylettel.
– Azt akarja mondani, hogy ez az al-Kaida-terrorista portugál?
– You bet – bólintott a nő. – Az olaszok elfogták, ugyebár. Először hallgatásba burkolózott, és csak
évekkel később kezdett el beszélni, de kizárólag olyan dolgokat mondott, amikről már tudomásunk volt.
Mindenesetre megtudtuk, hogy Santos úr a szervezet afganisztáni táboraiban képezte ki magát, és
háromszor találkozott személyesen Bin Ladennel, hogy előkészítsék a merényletet.
– Semmit nem tudtam erről az egészről.
– Éppen azért mesélem el, hogy legyen némi fogalma arról, hogy milyen munkát várunk magától.
Nem lesz gyerekjáték – tette hozzá Rebecca, miközben visszatette a képet a táskájába.
– Tény, hogy a portugáliai muszlim közösség békés és jó emberekből áll. De akárcsak a keresztény
portugálok között, a muszlim portugálok között is lehet találni olyat, aki más útra tér. Vagy talán minden
egyes honfitársáért a tűzbe tenné a kezét?
– Dehogyis.
– A lehallgató rendszereink jelezték, hogy az üzenetet, amelyet a Harry’sben mutattam magának, két
hónappal ezelőtt nézték meg egy lisszaboni internetes kávézóban. A feladó egy olyan cím, amelyet már
évek óta figyelünk, és tudjuk, hogy csak nagy volumenű utasítások küldésére használják. Ez azt jelenti,
hogy…
– Ha ez így van – szakította félbe Tomás –, miért nem szüntetik meg ezt a címet?
– Mert már sikerült lokalizálnunk, és nem akarjuk elveszíteni. Ha megszüntetnénk, az al-Kaida
minden további nélkül nyitna egy másikat, valószínűleg még körültekintőbben, és úgy tudna utasításokat
osztogatni, hogy nem tudnánk követni. Így viszont legalább meg tudjuk figyelni, el tudjuk fogni az
üzeneteket, és nyomon követhetjük, hogy történik-e valami.
– Értem.
Rebecca elhallgatott egy pillanatra, hogy összeszedje a gondolatait, és ott folytathassa, ahol Tomás
félbeszakította.
– Tehát ott tartottam, hogy az erről a címről érkező utasítások azt jelentik, hogy valami történni fog.
Az a tény pedig, hogy az e-mailt egy olyan számítógépen nyitották meg, amely egy lisszaboni
internetkávézóban található, azt mutatja, hogy az ügynökök, akik az utasítást kapták, Portugáliában
tartózkodnak.
– Ezek szerint úgy gondolja, hogy portugál földön várható valami merénylet…
– Azt nem tudom – felelte a nő. – Ezt a kérdést egyetlen módon lehet megválaszolni, nem?
– Hogyan?
– Úgy, hogy megfejti az üzenetet, amit adtam. Minden attól függ, hogy mi áll benne.
Tomás a zsebében kotorászott, majd előhúzott egy jegyzetfüzetet. Lapozgatni kezdte, végül
megtalálta azt az oldalt, ahova lemásolta a pornográf fényképbe rejtett betűk és számok sorát.
6AYHAS1HA8RU
– Arra nincs mód, hogy megszerezzék nekem a rejtjel kulcsát, ugye? Az amerikai nő hangosan
felkacagott.
– Ha tudnánk a kulcsot, Tom, már rég használtuk volna! – kiáltotta. – Nézze, az biztos, hogy az e-mail
műveleti parancsokat tartalmaz. Az üzenetet Lisszabonban nézték meg, ami azt jelenti, hogy a szóban
forgó merénylet érintheti a maga hazáját. Ha én a maga helyében lennék, tudja, mit tennék? Éjt nappallá
téve azon dolgoznék, hogy megfejtsem ezt a titkosírást!
– Nézze, én csak egy történész vagyok. Miért nem adják át az ügyet a SIS-nek?
– Már átadtuk.
– És?
Rebecca bosszúsan forgatta a szemeit.
– Nem tudnak semmit.
– De mit mondtak?
– Hogy a portugál muszlim közösség nagyon békés, és nincs velük semmi gond.
– Ebben igazuk van.
A nő rámutatott a papírlapra, amit Tomás a kezében tartott.
– Biztos benne? Ha annyira igazuk van, akkor vajon ki nyitotta meg azt az e-mailt abban a lisszaboni
kávézóban? A kisded Jézus?
A portugál megállt, hogy újra elolvassa a följegyzett sort. Két másodperc múlva határozott
mozdulattal becsukta a füzetét, és visszatette a zsebébe.
– Nem tudom – felelte. – De higgye el, ki fogom deríteni.
 XVIII
A férfi szőke volt, bőre lepirult a napon, és érdeklődve nézegette a Midán Husszein térről nyíló utcán
sorakozó portékákat.
– Mister! Mister! – szólította meg Ahmed elbűvölő mosollyal, miközben a potenciális vevő felé
közeledett. – Jöjjön, nézze csak meg Ali Baba barlangját!
– Ó, igen? – mosolyodott el a nyugati turista.
– Mi különleges van benne?
– Tele van mesés kincsekkel.
Ahmed a tanítás után minden idejét azzal töltötte, hogy járta a bazárt, és nyugati turistákra vadászott.
Tudott egy kicsit angolul, Arif megtanította a legalapvetőbb turista-zsargonra, amit aztán a
gyakorlatban tökéletesített.
Sok nyugatinak tetszett a fiú, és szívesen elkísérte a Khan Al-Khalili labirintusában a vízipipaüzletig,
amely szinte az al-Ghouri minaret szomszédságában állt. Voltak olyan napok, amikor annyi vevőt
szerzett, hogy öt–tíz egyiptomi fontot is összegyűjtött a vásárlásaik után.
– Masallah, Ahmed! Masallah!
Arif, az üzlet tulajdonosa annyira elégedett volt a teljesítményével, hogy elkezdte fiamnak hívni.
Meghívta az asztalához ebédelni, ahonnan Ahmed a szeme sarkából a konyhában étkező nőket leste.
Arifnak több lánya is volt, mind karcsú és tetszetős, de a fiú mintha csak Adarát vette volna észre. A nők
diszkréten távol tartották magukat a férfiaktól, de ha valamiért mégis megpillantotta a lányt, Ahmed
mindig elpirult és lehajtotta a fejét.
Amióta a vízipipaüzletben dolgozott, egy szót sem váltott a kislánnyal. Arif, jó kereskedő lévén,
dörzsölt fickó volt, és hamar észrevette, milyen érdeklődéssel fordul védence a lánya felé. Nem is
tétlenkedett. Noha nem volt biztos benne, hogy Ahmed az ideális választás Adara számára, akit
meglehetősen engedetlen gyermeknek tartott, az ellenkezőjéről sem volt meggyőződve, így aztán úgy
döntött, hogy egy darabig csak szemmel tartja a fiút.
Telt-múlt az idő, és Ahmed viselkedése tetszett neki. Megfigyelte, hogy a fiú, jó muszlimként, keresete
egy részét a zakátra költi, vagyis adakozik a rászorulóknak. Ahmed buzgón engedelmeskedett Saad sejk
tanításainak, ugyanis rájött, hogy a molla szavainak nagy része nem feltétlenül szúfi eszméket hirdet,
hanem igenis az igazi iszlámot. És Arif ezt az iszlámot látta meg a fiúban. A Korán és a Próféta szunnája
a nagylelkűséget és a mások iránti tiszteletet hirdette, ezek az erények pedig az érdek nélkül osztogatott
zakátban lelik kedvüket. Ahmed büszke volt rá, hogy minden hívők leghívebbje, hiszen soha sem
feledkezett meg erről a kötelességéről, ez pedig nem kerülte el Arif figyelmét.
Allah a család tiszteletét is megparancsolta, és bár Ahmed nem töltött otthon sok időt, mindig
odaadta édesanyjának a bazárban keresett pénze maradék részét.
– Ezt meg hol szerezted? – kérdezte az anyja, amikor a fia átadta neki az első fontot.
– A souqban – felelte a fiú becsülettel, ahogy Allah parancsolta a Koránban. – Munkával kerestem egy
sisa-üzletben.
A szülei vállat vontak a hírre, és hagyták, hogy azt tegye, amit akar: ha szorgalmasan jár a madraszába
és sikeresen teljesíti az évfolyamot, akkor nincs ellenvetésük.
De Arif, akinek semmi nem kerülhette el a figyelmét, már döntött.
– Mit gondolsz Adaráról?
Arif kérdése váratlanul érte Ahmedet. A lány épp az imént libbent végig az étkezőn, és titkos
csodálója alig leplezett érdeklődéssel követte az alakját.
– He? – rezzent össze a fiú, mintha rajtakapták volna egy baklavával a kezében.
– Adaráról. Mit gondolsz róla?
 Ahmed elpirult, és főnöke átható tekintetétől zavartan lehajtotta a fejét.
– Én… nem tudom.
– Nem tudod? Hát nem látod őt? Nahát, pedig épp az imént ment el itt…
A kamasz csöndben álldogált, és majd elsüllyedt szégyenében, amiért ilyen könnyen átlátnak rajta.
– Szeretnéd egyszer majd feleségül venni?
Ahmed most fölemelte a tekintetét, és megcsillant szemében a remény szikrája.
– Én?
Arif elnevette magát.
– Igen, te. Ki más? Mit gondolsz, jó férje lennél Adarának? Jó leány. A fiúnak majd kiugrott a szíve a
mellkasából, a torka pedig összeszorult meghatottságában, így hát csak bólintani tudott, végül elfúló,
vékonyka hangot csikart ki magából.
– Igen.
– Persze, meg kell szelídítened. Egy kicsit makrancos, keménykezű férfira van szüksége. Úgy érzed,
alkalmas vagy erre a feladatra?
A vékony hangocska ismét megszólalt:
– Igen.
– Ez persze azt is jelenti, hogy jó muszlimnak kell lenned, nem pedig ilyen nyámnyilának, mint a
káfirok, akiket idehozol. Szerinted nyugodt lehetek efelől?
Ahmed hangja ekkor megkeményedett: ez már igen, ő már régen eltökélte, hogy jó muszlim lesz
egész életében, kerül, amibe kerül.
– Isten kegyelmével nem okozok csalódást!
Arif felkacagott és hátba veregette. Az egyezség megköttetett, már csak meg kellett várni, hogy
Ahmed és Adara megnőjön.
A növekedés olyan dolog volt, amit a két fiatal anélkül csinált, hogy bárki megparancsolta volna
nekik. Ahmed az elkövetkező években délelőttönként a madraszában, délutánonként pedig a souqban
töltötte az idejét. Az érés és a tapasztalatszerzés ideje volt ez.
A turistákkal való érintkezés olyan viszolygást váltott ki benne, amit kénytelen volt leplezni. Nem
tetszett neki a nyugati nők magamutogató, kihívó megjelenése: még a vállukat és a combjukat is
fedetlenül hagyták, úgy néztek ki, mint a szemérmetlen utcanők. Pedig a Próféta illendő öltözetet
parancsolt. Hát hol a fátyol, amely megvéd az illetlen tekintetektől? Néha még olyan turistákat is látott,
akik a nyilvánosság előtt kézen fogva jártak!
Félig bosszúsan, félig lemondóan vonta meg a vállát. Káfirok, mit lehet tenni? Tehát igazak a
keresztesekről szóló beszámolók, gondolta. Ajmán tanár úrnak, Allah oltalmazza, bárhova zárták is be,
bizony igaza volt, állapította meg. Ez a barbár népség az illem és a jó modor legelemibb szabályait sem
ismeri: állatok egytől egyig, csak az alapvető ösztöneik irányítják őket. A káfirok persze gazdagoknak
tűnnek – de akkor is csak vademberek.
Micsoda különbség van köztük és Adara közt, például! A hónapokból évek lettek, és Adara
kislányteste fiatal nővé érett. Amikor megjött az első menstruációja, az apja megparancsolta neki, hogy
ettől kezdve fedje be magát, mielőtt kilép az utcára, nehogy fedetlen, tejfehér bőre akaratlanul is
szexuális vágyat ébresszen a férfiakban. Ahmed teljes szívéből helyeselte ezt a döntést, hiszen a Próféta
is megmondta az egyik hadísz szerint, hogy „amikor egy nő eléri a menstruációs kort, nem helyes, ha
fedetlenül hagyja a teste részeit, kivéve ezt és ezt”, és rámutatott az arcára és a kezére. A káfir nők
közönségesek, Arif lányára viszont elég csak ránézni, és máris kiderül, milyen illemtudóak és szerények a
hívők! Micsoda kontraszt! A káfirok szemérmetlenül mutogatják a testüket, Adara viszont fedett fővel
jár-kel, ahogy Isten küldötte parancsolta.
Csakhogy némi idő elteltével a lány az engedetlenség jeleit kezdte mutatni, és jövendőbelije
megítélése szerint illetlenül cicomázta magát. Ahmed eleinte hallgatott, de amikor a lány öltözködése
már igazán hivalkodóvá vált, elérkezettnek látta a pillanatot, hogy felhívja rá Arif figyelmét.
– Adara mindig illendően eltakarja magát, amikor kimegy az utcára – jegyezte meg egyszer ebéd
közben, óvatosan mérlegelve a szavait. – De nemrégiben úgy láttam elmenni, hogy kicsit felhívta magára
a férfiak figyelmét.
– Micsoda? – fortyant fel Arif, aki aggódott a lánya jó híréért. – Mit láttál? Mit tett?
– Magas sarkú cipőt viselt – közölte Ahmed lehalkított hangon. – A férfiak elképzelhetik a lábát…
Főnöke hirtelen haragra gerjedt és elbődült.
– Allahra, az nem lehet! Ha visszajön az a lány, beszédem lesz vele!
– Alacsony sarkú cipőben kell járnia. – Fölemelte a mutatóujját. – És van még valami: samponillata
volt. Ez veszélyes! Elvonja a férfiak figyelmét, eltávolítja őket Allahtól, és bűnös képzelgésre csábítja
őket.
Arif fölpattant az asztaltól, képtelen volt tovább türtőztetni a sértett apa indulatait.
– Igazad van – ordította. – Ha hazajön, megkapja a magáét! Az én házamban nem lakhatnak
szégyentelenek!
A nyugatiakkal való érintkezés néhány új eszmével is megismertette Ahmedet. Egyszer, amikor a
bazár utcáin haladt a vízipipaüzlet felé, az egyik turista megkérdezte tőle, mit gondol Egyiptom
kormányáról. A fiú elnevette magát és vállat vont.
– Nem gondolok én semmit, mister. Egyszerű muszlim vagyok.
– És nem szeretnéd, hogy demokrácia legyen az országodban? A kérdés hallatán Ahmed értetlenül
nézett a férfira.
– Az micsoda, mister?
Most a turistán volt a sor, hogy nevessen.
– A demokrácia? Soha nem hallottál még a demokráciáról?
– Nem én, mister.
– Az, hogy megválaszthatod az elnöködet – magyarázta az európai. – Az, hogy beleszólhatsz, hogy
miként kormányoznak és milyen törvényeket hoznak az országodban. Nem szeretnéd?
– De mire jó ez nekem, mister?
A kérdés olyan ártatlanul hangzott, hogy a turista egy pillanatra zavarba is jött.
– Tudom is én, hát… arra, hogy például leváltsd az elnöködet. Mondjuk, képzeld el azt, hogy
szerinted rosszul kormányoz. És ahelyett, hogy tűrnöd kéne, hogy örökké ő parancsoljon neked,
lecserélheted egy másikra, aki jobban kormányoz nála.
– De hát úgysem hagyná, mister.
A turista ismét elnevette magát.
– Naná, hogy nem! Ezért kellenek a demokratikus törvények, amelyek lehetővé teszik a leváltását.
Nem szeretnél demokratikus törvényeket?
– Nekünk nem kellenek új törvények, mister – válaszolta Ahmed, és lelassította a lépteit, mert
közeledtek a vízipipaüzlet felé. – Nekünk már megvannak a megfelelő törvényeink a kormányzáshoz.
– Milyen törvények? Ezeké a diktátoroké, akik parancsolnak nektek? A fiú az égre mutatott.
– Allah törvényei.
Idővel kiderült, hogy a souq tele van rendőrökkel. Néhányan egyenruhát viseltek, és könnyű volt őket
fölismerni, de voltak olyanok is, akik álcázták magukat és elvegyültek az emberek között, akár a hangyák.
Ahmed először akkor vett róluk tudomást, amikor meglátott néhány ismeretlent, akik éppen
lefoglalták egy utcai árus szőnyegre kiterített áruját: márkás pólókat, rádiókat, parfümöket.
– Csempészet – magyarázta Arif szűkszavúan, az ajtó mögül lesve a jelenetet.
Ahmed a vízipipabolt lépcsőjén ülve, döbbenten figyelte a férfiakat, amint megbilincselik a
rajtakapott kereskedőt.
– De hát bárki elfoghatja? Arif elnevette magát.
– Ezek nem akárkik, kölyök – mondta olyan halkan, hogy csak ifjú alkalmazottja hallja. – Rendőrök.

Az eset új dologra ébresztette rá Ahmedet. Álruhás rendőrök cirkálnak a bazárban. Ettől kezdve még
éberebben figyelt mindenre, ami körülötte történt. Valahányszor meglátta, hogy valakit elfognak, mindig
megállt, hogy jól megnézze őket. Megjegyezte az arcukat, a mozdulataikat, a szavaikat, a járásukat, a
tekintetüket.
Így kezdte megfigyelni azokat a jegyeket, amelyek megkülönböztették a rendőröket a többi embertől.
Észrevette, hogy ők nem olyan mosolygósak és spontának, mint a többi ember a souqban. Ők inkább
feszültek, komorak és hivatásuk teljes tudatában cselekszenek. A járásukban is volt valami közös: nem
természetes lazasággal lépkedtek, bár igyekeztek úgy tenni, hanem volt bennük valami merevség, amit
nem sikerült leplezniük.
Ahmed ily módon megtanulta felismerni, és főleg elkerülni őket. Neki az volt a dolga, hogy
vásárlókat szerezzen a boltnak, és ezt igyekezett jól csinálni. Annak ellenére, hogy káfirokkal kellett
kommunikálnia, nem érezte teljesen kellemetlennek ezt a munkát. Voltak köztük barátságos turisták is, és
némelyikük még baksist is adott neki, ötven piasztert, vagy akár egy egész fontot – de a fiú nem hagyta
magát becsapni. Mindig szem előtt tartotta Isten figyelmeztetését a Korán 5. szúrájának 51. versében:
„Ti hívők! Ne kössetek testvérbarátságot a zsidókkal és a keresztényekkel: Ők egymás testvérbarátai! Ha
valaki közületek barátságot köt velük, az közéjük tartozik! Allah nem vezeti az igaz útra a vétkes népet.”
Vagyis Allah megtiltotta a Könyv Birtokosaival való barátkozást, és Ahmed ezt nem felejtette el.
Ezért, ha meglátták a souq szövevényes utcáiban, amint egy turistapárt vezet, és megkérdezték tőle, hova
megy, mindig a nyelve hegyén volt a válasz:
„Elviszem a Pokolba ezt a káfir kutyát meg a szajháját!”
 XIX
Egy csapat fiatal járta a lejtős utcácskákat, útközben megszemlélve a festői házakat, a virágos
teraszokat és az ablakokban száradó ruhákat. Néhol borillat terjengett, pedig a kocsmák még zárva
voltak, másutt vizelet szúrós szaga csapta meg az orrukat: az éjszakai mulatozás nyomai. Tomás a
csoport elején haladva sorra hívta fel a diákok figyelmét az említésre méltó részletekre.
– Már nincsenek itt mór házak – magyarázta Tomás a hallgatóinak, akiknek az iszlám ismeretek című
tantárgyat tanította. – De ha jól megnézik, az Alfama negyednek még mindig van némi casbah, vagyis
valamilyen erőd vagy fellegvár jellege, igaz?
A hallgatók bólintottak, miközben mindenfelé forgatták a fejüket. A csoport nagy része
muszlimokból állt, de voltak köztük keresztények és agnosztikusok is, akiket a kíváncsiság hajtott.
Lementek a lépcsőn, megkerülték a templomot, és elértek a Santa Luzia-kilátóhoz. Megannyi piros
háztető és a Tejo távoli áramlása tárult a szemük elé, teljes pompájában mutatva meg a régi Lisszabont.
– Akár egy festmény! – kiáltott fel az egyik diák.
Egy darabig itt maradtak, hogy pihenjenek és megcsodálják a város pazar látványát. A tanár elméje
azonban hemzsegett a gondolatoktól. Amióta visszatért Velencéből, azon törte a fejét, miként tudná
megkérdezni muszlim hallgatóitól, hogy mi a véleményük a politikáról, és legfőképpen az iszlám
fundamentalizmusról. Sajnos sehogy sem találta a módját. Annyira idegen volt ez a téma mind a
tantárgytól, mind a hallgatóitól, akik gondtalanok és vidámak voltak, és látszólag annyi közük volt a
fundamentalizmushoz, mint a víznek az olívaolajhoz.
De az ördögbe is! Azt az al-Kaida-levelet mégiscsak Lisszabonban nyitotta ki valaki! Valahol csak el
kell kezdenie a kérdezősködést, még ha a legkevésbé érintettek körében is. Mint amilyenek az ő muszlim
diákjai. Ezért döntött úgy, hogy kilép az egyetem falai közül, és ezt az órát a szabadban tartja meg, hogy
ellátogasson a csoportjával az Alfamába és a Mourariába, Lisszabon óvárosának két muszlim negyedébe.
Tudta, hogy csak ebben a közegben tud olyan helyzetet teremteni, amelyben fölteheti a kérdéseit.
A legkedvesebb tanítványa Szulejmán volt, egy nyugodt fiú, akinek a szülei indiai származásúak
voltak, Mozambikból jöttek a hatvanas években, és neves ügyvédek lettek Lisszabonban. Tomás úgy
érezte, eljött a várva várt alkalom.
– Szuli, láttad a tegnapi híreket?
A diák elvette a tekintetét a lisszaboni tájról.
– Igen. Miért?
– Durva, ami Indiában történt, mi?
Szulejmán felsóhajtott, és csettintett a nyelvével.
– Az.
– Láttad, mi történt? Kimentek az utcára, és mindenkire lövöldöztek…
– Hülyék. Vadbarmok.
A kilátóról három sirály repült feléjük vijjogva, olyan alacsonyan, hogy néhányan össze is húzták
magukat. Erre nevetés támadt, majd viccelődtek az ijedségen.
Tomás várt néhány másodpercet, mielőtt visszatért a tárgyhoz.
– És ha itt történne ugyanez?
– Micsoda?
– Hát merénylet, Szuli. Mi lenne, ha ezek a fickók, ezek a fundamentalisták fegyvert ragadnának,
idejönnének, mondjuk Alfamába, és elkezdenék gyilkolászni a szembe jövőket? Képzelem, micsoda
zűrzavar támadna…
Szulejmán kérdőn nézett rá.
– A tanár úr most komolyan beszél?
– Szuli, ki biztosíthatna minket arról, hogy itt nem történhet ilyesmi? Elvégre fundamentalisták
mindenütt vannak, nem? Elég belőlük egy maroknyi, és máris kész a káosz!
– De hát Portugáliában vagyunk! – felelte a fiú, mintha ez a tény önmagáért beszélne. – Itt nincsenek
ilyen alakok!
– Mitől vagy ebben olyan biztos?
A diák arcán zavar látszott.
– Hát… nem is tudom. Arról talán tudni lehetne – hebegte.
– Tudni? Hogyan?
– Úgy értem, talán már hallottam volna róla valamit valakitől. Vagy valaki elejtett volna valami
megjegyzést. Tudja, a fundamentalistákat észreveszi az ember, nem maradnak észrevétlenek…
– És te soha nem hallottál semmit?
– Dehogy.
Tomás körülnézett. – És a többiek sem?
Szulejmán is a csoport felé fordult, és lazán odakiáltott.
– Hahó, srácok! Hallott már valamelyikőtök… mit tudom én… véletlenül vagy valahogy… valakit a
dzsihádról beszélni, vagy ilyesmi?
A csapat értetlenül nézett rájuk, de egyikük, Alcides előrelépett, és jelentőségteljes arccal megszólalt.
– Én igen.
Tomásnak tágra nyílt a szeme.
– Komolyan? Kit?
Alcides összehúzta a szemét, és konspiratív módon nézett körül. Miután megállapította, hogy a
csoporton kívül senki sem hallja őket, előrehajolt és nagyon komolyan azt mondta:
– Sylvester Stallonét. A Rambóban. A beszélgetés jóízű nevetésbe váltott.
 XX
– Elviszem a Pokolba ezt a káfir kutyát meg a szajháját!
Már három éve válaszolta mindig ugyanazt, ha megkérdezték tőle arabul a souqban, a vízipipabolt felé
menet, turistapárral a nyomában.
Csakhogy egy napon váratlan dolog történt. Ahmed már tizenöt éves volt, és olyan biztonsággal járt-
kelt a Khan Al-Khalili labirintusában, mintha ott élne. Ezen a napon úgy döntött, hogy a bazár közepén
lévő, El Fishawibe megy vásárlókat szerezni. Kairó legrégebbi kávézója egy szűk, mozgalmas
utcácskában van a Midán Husszein mögött. Az épületnek története van, egzotikus hangulata egykor
magát Faruk királyt is meghódította, és úgy tűnt, hogy a káfiroknak is tetszik.
A turisták kényelmesen elterültek az El Fishawi foteljeiben és székein, sisát szívtak vagy fűszeres teát
ittak, gyönyörködtek a kávézó enyhén kopott díszítésében és a souq nyüzsgő morajlásában. A szűk
sikátort hatalmas ponyvák védték a könyörtelen napsütéstől, de az itt-ott beszüremlő fénypászmák
megcsillantották a szálló port és a vízipipa illatos füstjét, és az így keletkező ragyogó fények játékos
kergetőzésbe kezdtek az árnyakkal.
Ahmed végigpásztázta az El Fishawi külső részét, aztán a belső teremben sisát szívó páron akadt meg
a szeme.
– Mister, jó a sisa?
Az amerikai fölemelte a jobb hüvelykujját és rákacsintott.
– Kiváló.
– Szeretne venni egy ennél is jobb vízipipát? A turista elnevette magát.
– Gee, hát még itt sem hagytok nyugton?
– De mister, Kairó legrégebbi sisaüzletéről van szó! – Rámutatott egy fényképre a falon, amely Faruk
királyt ábrázolta az egyik asztalnál. – Még a király is oda járt vásárolni!
Mindebből persze egy szó sem volt igaz. Arif boltja távol állt attól, hogy régi legyen, attól meg
végképp, hogy illusztris vásárlói legyenek, de ezek a szavak rendszerint meghozták a kívánt hatást, és ez
alól a mostani pár sem volt kivétel. Rövid társalgás után Ahmed megtudta, hogy amerikaiak. A férfi
szőke volt és szószátyár, de a sötétebb hajú, nagy napszemüveget viselő nő hallgatott, az egyiptomi ifjú
örömére. Láthatóan figyelt rá, hogy tartózkodó maradjon, és ez igazán dicséretes volt: a nőknek mindig
tudniuk kell, hol a helyük. Így aztán Ahmednek csak a férjjel kellett beszélnie angolul, és csakhamar
sikerült is rábírnia, hogy menjen el vele megnézni Arif üzletét, amiről korántsem fellengzés nélkül azt
állította, hogy „Kairó legnépszerűbb vízipipáit” árulja.
A fiú és a turistapár kilépett az El Fishawiból, és sietve végigment a bazár kanyargós utcáin. A
középkori Kairó főutcáján, a nyüzsgő Sharia Al-Muizz li-Din Allahon, elfordultak az Al-Ghouri
épületegyüttes felé. A vörös pepita díszítésű minaret jó irányjelzőül szolgált, hiszen mellette volt Arif
vízipipaboltja. Amikor elhaladtak az öreg fűszeres mellett, az most is, mint mindig, föltette Ahmednek a
szokásos otromba kérdést:
– Hová, hová ilyen sietősen?
Ahmed lassítás nélkül vetette oda a szokásos választ. – Elviszem a Pokolba ezt a káfir kutyát és a
szajháját!
Pár lépéssel később vette észre, hogy a turistapár megtorpant mögötte.
Ő is megállt és hátrafordult, hogy megnézze, mi történt. – Nos, mister? Mi a baj?
Ahmed legnagyobb megdöbbenésére nem a férfi felelt, hanem a felesége.
– Minek neveztél minket?
Ahmednek leesett az álla. Az amerikai nő megszólalt. Méghozzá arabul.
– Tessék?
 – Azt kérdeztem, hogy minek neveztél minket – felelte a nő határozott, hűvös hangon.
A fiú megrázta a fejét, hogy összeszedje a gondolatait. Az amerikai nő folyékonyan beszélt arabul,
bár észrevehető külföldi akcentussal: libanoni lehetett. De hát mit mondhatott ő, ami ezt a hangnemet
váltotta ki belőle? Igyekezett felidézni az előző percet. Mi is történt? Jött a sikátorban, kiért a főutcára,
meglátta az öreget, aki a szokásos helyen üldögélt, az öreg megkérdezte, hova megy, erre ő a szokásos
válasszal felelte, hogy viszi ezt a káfirt és a szajháját a…
Allahra! A káfir szuka megértette!
– Mi van? – szólalt meg az amerikai férfi angolul, szemmel láthatóan semmit sem értve. – Mért
álltunk meg?
A férfi tehát nem beszél arabul, állapította meg Ahmed. Csak a felesége. A nő még mindig kihívóan
szegezte rá a szemét, és miután a fiú felfogta, hogy megértette a szavait és magához tért első
döbbenetéből, azonnal elfogadta a kihívást. Egyáltalán nem jött zavarba. A Prófétára, ő ugyan meg nem
hátrál egy nő elől sem!
– Minek neveztél minket? – A nő nem tágított.
– Annak, amik vagytok! – felelte Ahmed eltökélten, egyenesen a nő szemébe nézve.
– Mi az, sweetie? – kérdezte megint az amerikai, érezvén, hogy valami nincs rendben. – Mondd már el.
A nő most angolul szólalt meg, anélkül hogy levette volna a szemét Ahmedről.
– Ez hitetlen kutyának nevezett téged, engem meg szajhának.
A férfi szemei nagyra nyíltak és értetlen kifejezés ült ki az arcára: nem hitt a fülének.
– Micsoda?
– Ahogy mondom, Johnny. Megsértett minket.
A kezdeti döbbenet után a férfi arca elvörösödött, majd hirtelen és gyors mozdulattal pofon vágta
Ahmedet.
Paff.
– Hogy merészeled? – üvöltötte dühödten.
A fiút a váratlan pofon a földre vetette, és érezte, hogy az amerikai közeledik hozzá.
– Arab disznó! – A lábát a fiú felé lendítette, és rúgása a hátát súrolta. – Nesze! Mit gondolsz, ki vagy
te?
Ahmed ijedtsége hirtelen haragba csapott át. Fölpattant a földről és vadul nekiesett a férfinak, ütötte-
vágta, ahol érte, hol az arcát, hol a testét érte az ökle, hol a levegőbe csapott, de egy pillanatra sem állt
meg. A verekedés hevében elhomályosult körülötte a világ, csak felvillanó képeket látott: egy kéz, egy arc,
a föld, egy bolt, egy láb, egy kéz, összefüggéstelen, gyors egymásutánban.
– Káfir kutya! – üvöltötte magánkívül a káosz közepette. – Allah vessen az örök tűzbe!
Kisebb tömeg gyűlt össze körülöttük. Ahmed érezte, hogy heves támadása váratlanul érte az
ellenfelét, de néhány ütés után ő is magához tért. Még dühösebben ütlegelte hát a férfit, hogy eldöntse a
küzdelmet, de újabb rohamát váratlanul megszakította két erős kéz, amelyek a levegőből csaptak le rá.
– Ereszd el! – parancsolt rá egy hang arabul. – Ereszd el!
Ahmed érezte, ahogy hátracsavarodik a jobb karja, és fájdalmában csillagokat látott. Gyomorszájon
vágták, és az éles fájdalom most a hasába hasított. Összegörnyedt, és homlokkal a földnek esett. Két
rúgást érzett a hátán, egyet pedig az orrán. Megpróbálta kinyitni a szemét, és mindent vörösben látott:
ömlött az arcából a vér. De a zűrzavar közepette is sikerült megpillantania a férfiakat, akik közbeléptek,
és amikor felismerte komoly, jelentőségteljes arcukat, egyből tudta, hogy vége.
Álruhás rendőrök voltak.
A bíró egykedvű, közönyös arccal emelte a magasba a fakalapácsot, miközben a vádlottak padján ülő,
rémült tekintetű fiúra nézett.
– Egy turista testi épségének és egy asszony erkölcseinek megsértéséért – hirdette ki az ítéletet
rezzenéstelen arccal – Ahmed ibn Barakah vádlottat három év börtönbüntetésre ítélem!
 A kalapács lecsapott az asztalra.
Kopp.
Egy rendőr azonnal vállon ragadta Ahmedet, akinek arra is alig volt ideje, hogy vessen egy pillantást
az anyjára, aki eltakarta arcát, hogy elrejtse a könnyeit, az apjára, aki szégyenében megremegett a félig
üres teremben, és Arifre, aki csüggedten csóválta a fejét. Pillanatok alatt kivezették a tárgyalóteremből,
végigtaszigálták a kopott, nyomasztó folyosókon, egészen a rabszállító autóig, ahol már várta a többi
aznapi elítélt. Meleg volt, mint mindig Kairóban, de neki ezen a napon a lelke égett. A félelemtől és a
méltatlanságtól.
Beült a rabszállítóba, tekintete a végtelenbe meredt, és várta, hogy meghozzák a többi elítéltet is és
elvigyék a börtönbe. Három év börtönbüntetés, csak mert helyretett egy káfirt meg a szajháját! Három
év! Hát milyen ország az, amelyiknek fontosabb két hitetlen, mint egy hívő? És különben is csak az ő
támadásukra reagált! Felháborodva és szánakozva csóválta a fejét. Ki látott már ilyet? Egy káfir többet ér,
mint egy hívő! Hogy lehetséges ez?! Egy káfir fontosabb, mint egy hívő! Allahra, hát hova jutott ez az
ország?!
Ahmed szerint a szigorú ítéletnek hátborzongatóan egyszerű magyarázata volt. Az amerikai turista
valójában újságíró volt, aki a libanoni polgárháborúról tudósított. Libanoni feleségével, azzal a
keresztény szukával, aki nyilván az átkozott Gemajelek kegyence, Kairóba jött, és a jogos verésért
bosszúból latba vetette a befolyását az amerikai követségen, hogy ítéljenek el egy hívőt. Mivel a kormány
egyértelműen az amerikaiak bábjaiból áll, szintén kötelességének érezte, hogy beavatkozzon, és nyomást
gyakorolt a bíróságra. A bíró megijedt, és elítélte őt. Igen, csakis ezzel lehet magyarázni, hogy a bíró
nagyobb jelentőséget tulajdonít egy káfirnak, mint egy hívőnek.
Ah, amíg ez a kormány van hatalmon, nem lesz itt semmi változás! Hiszen még ahhoz is volt képük,
hogy elmenjenek al-Kudszba és békét kössenek a cionistákkal! Szadat fáraó adta hozzá az arcát, de
Mubarak éppúgy benne volt az árulásban, a hitehagyott! És mit jelent a kis Ahmed egy ekkora gépezettel
szemben? Ha nem átallottak elmenni a káfirok földjére, hogy keblükre öleljék a cionistákat, igazán
semmiség három év börtönbüntetésre ítélni egy szegény hívőt, amiért meg akarta védeni magát egy
keresztessel szemben!
Ahmednek mély felháborodásában eszébe jutottak egy másik turista szavai. Milyen szót is használt?
Demokrácia, ugye? Igen, azt kérdezte tőle, nem szeretne-e demokráciát Egyiptomban. Persze ő azon
nyomban megkereste a szót az enciklopédiában. Demokrácia. Annak alapján, amit akkor olvasott, úgy
értette, hogy azt jelenti, hogy szavazást szerveznek, és mindenki elmegy, hogy új kormányt válasszon.
Így, első pillantásra nem is tűnik olyan rossz ötletnek. Persze meg kell beszélnie egy mollával, de nem
azzal a szúfi tévelygővel, hanem egy igazhitűvel. Mindenesetre tény, hogy ha lennének választások,
szavazhatna Mubarak és a pribékjei meg az egész nyomorult korrupció ellen, ami ide juttatta az
országot. Ezek helyett a férgek helyett komoly és tisztességes emberek kormányozhatnák az országot,
akik jó muszlimok, tiszteletben tartják a saríát és Allah akaratát, zakátot adnak a rászorulóknak és
szembeszállnak a káfirokkal, akik megalázták az ummát. Igen, talán valóban erre van szüksége
Egyiptomnak.
Demokráciára.
 XXI
Tomás élete visszatért a régi kerékvágásba. Történelemórákat tartott a Lisszaboni Új Egyetemen,
tanácsadóként dolgozott a Calouste Gulbenkian Alapítványnál, furcsamód ugyanabban az utcában, ahol
az egyetem van. A hétvégéken Coimbrába utazott, hogy meglátogassa édesanyját az otthonban, és ha
éppen tisztább volt az elméje, elvitte sétálni a Baixinhába vagy a folyópartra, a gyaloghídhoz.
Ami újdonság volt az életében, az telefonon érkezett. Rebecca Scott gyakran hívta Madridból, hogy
érdeklődjön, sikerült-e már megfejtenie a rejtett üzenetet, amit Velencében mutatott neki, vagy haladt-e
valamit a portugáliai muszlim fundamentalisták utáni nyomozásban.
– Találtam néhány helyet Lisszabonban, ahol sokat beszélnek a dzsihádról – közölte Tomás.
– Igen? Hol?
– A mozikban, ahol Chuck Norris-fimeket vetítenek – viccelődött Alcides modorában.
– Nézze, nem helyes, ha ezzel viccelődik – korholta az amerikai nő a vonal másik végén. – Ez komoly
dolog!
Beszélgetéseik a NEST-nek végzett munkára korlátozódtak, de Tomásnak az volt az érzése, hogy a nő
számára mindez csak ürügy, hogy beszélhessen vele. Tény, hogy a megérzés sosem volt az erőssége, és
meglehet, hogy csak képzelődött, de a Rebeccával folytatott telefonbeszélgetések ezt a benyomást
keltették benne.
Mindaz, amit Velencében megtudott, akkor és ott nagyon komolynak hatott, de itt, Lisszabon álmos
nyugalmában, a lusta nappalok békességében túlzott aggodalomnak, képtelen képzelődésnek tűnt. Ennek
ellenére úgy döntött, hogy nem hagyja elülni a dolgot. Elvégre a NEST fizetést adott neki, ha szerényet
is, ahhoz azért eleget, hogy úgy érezze, szolgáltatnia kell valamit.
Ezért elkezdett rendszeresen mecsetbe járni. Péntekenként a Központi Mecset lett a törzshelye, a
Praça de Espanhán, hiszen szinte egy köpésre volt az egyetemtől és a Gulbenkiantól. Az oda járó
muszlimok csodálkozással vegyes örömmel fogadták: nem volt szokványos látvány arrafelé a zöld szemű
ember.
– Muszlim akar lenni? – kérdezgették tőle eleinte.
– Nem, nem. Egyelőre nem.
Egy idő után elkezdték ostromolni, főleg a mozambikiak és a guineaiak, akik az imádság előtti rituális
mosdás közben botlottak bele.
– Szóval mikor mondja el a sahádát a tanár úr? – kérdezgették tréfásan, a hitvallásra utalva, amelyben
a hívek arról tesznek tanúbizonyságot, hogy hitük szerint csak egy Isten létezik, és Mohamed az ő
Prófétája volt.
Eleinte ilyenkor csak nevetett és elismételte, hogy egyelőre nem, de egy idő után úgy érezte, neki is be
kell szállnia a játékba.
– Fontolgatom – válaszolta ezúttal.
A megszokottól eltérő válasz felkeltette jókedélyű beszélgetőtársai érdeklődését.
– Komolyan?
– Bizony – felelte. – Amióta megtudtam, hogy a muszlimoknak több nejük is lehet, másra se tudok
gondolni!
Nagy nevetés támadt, és többen hátba veregették.
– A nőktől függ – szólalt meg egy mozambiki, aki éppen vízbe merítette a kezét. – Vannak olyanok,
akiktől az ember annyira szabadulna, hogy fizetne is érte, a mindenit!
Újabb nevetés.
– De most komolyan – mondta a történész. – Van olyan, akinek több felesége van?
– Itt, Portugáliában? – kérdezte egy guineai, aki a sorára várt a tisztálkodásnál. – Jó is lenne!
– Itt nincsenek háremek – jelentette ki a mozambiki, aki most a lábát mosta. – Tiszteljük a
törvényeket. Még szerencse!
Tomás ráébredt, hogy ez a fesztelen légkör a legalkalmasabb arra, hogy föltegye a kérdéseit, anélkül
hogy bárkit megsértene. A nőkről szóló férfias viccelődést használta fel arra, hogy jobban földerítse a
terepet.
– Csak a fundamentalistáknak van aranyéletük, mi? – vetette oda a háremekről való tréfák közé. –
Azok csak a saríának engedelmeskednek, és bárkit feleségül vehetnek, akit akarnak…
– Az biztos, barátom. Elhiheted.
– Szeretnék egy ilyennel találkozni. Nem tudtok bemutatni valakinek?
Amikor ezzel a kéréssel állt elő, a portugál muszlimok mindig jót mulattak.
– Hacsak nem Szaúd-Arábiában – hangzott a legáltalánosabb válasz. – Kérdezd meg a Bin Ladent! –
Így szólt a másik szokásos felelet.
Csak négy héttel a Velencéből való hazatérése után, egy újabb érdeklődő telefonhívás után nyitotta ki
a jegyzetfüzetét és nézte meg a titkos üzenetet, amit az al-Kaida a csücsöri szájú vörös nő pornográf
képébe rejtett.
6AYHAS1HA8RU
Elkezdte hangosan felolvasni a sort, lehetőleg szótagonként.
– Hat ay has egy ha nyolc ru. – Elhallgatott, és megpróbálta értelmezni az olvasottakat. – Mi a csudát
jelenthet ez?
Munkaszüneti nap volt, és bőven ráért a rejtély megoldásán töprengeni. Megvakarta a fejét. Így, első
ránézésre, világos, hogy ez egy…
Rrrrrrrrr…
A hangra felkapta a fejét. A mobiltelefonja rezgett. Belenyúlt a zsebébe, és elővette a készüléket.
– Halló?
– Jó napot kívánok. Noronha tanár úr? – Igen. Kivel beszélek?
– Norberto vagyok.
Tomás lázasan kutatott az emlékezetében, de nem mondott neki semmit ez a név.
– Elnézést, nem tudom, hogy…
– Norberto Mamede. A tanár úr diákja vagyok, az iszlám ismeretek órára járok.
– Á! – kiáltott fel, és a homlokára csapott. – Norberto! Elnézést, máshol járt az eszem. Minden
rendben?
A vonal túlsó végén tétovázás volt a válasz.
– Úgy-ahogy, tanár úr.
– Hogyhogy? Mi történt?
Norberto rövid szünetet tartott, mielőtt válaszolt.
– Emlékszik a tanár úr arra az órára, amikor elvitt minket az Alfamába és a Mourariába?
– Igen…
– Emlékszik, hogy kérdéseket tett föl a fundamentalistákkal kapcsolatban?
Tomás szíve majd kiugrott a helyéről. Lassan leült a fotelba, és egészen a fülének nyomta a telefont,
hogy biztosan jól hallja, amit a fiú mond.
– Igen…
– Hát… az van, hogy éppen most hívtak telefonon, és… nem tudom, mit csináljak, kihez kéne
fordulnom… Eszembe jutott az az óra és a kérdés, és úgy döntöttem, hogy felhívom a tanár urat, nem
tudom, jól tettem-e.
– Jól tetted, Norberto – nyugtatta meg a fiút. – Jól tetted. Velem nyugodtan beszélhetsz. Meséld el,
milyen hívást kaptál?
A diák hangja ismét elbizonytalanodott.
– Emlékszik a tanár úr Zacariasra?
 – Kire? Arra a szakállas fiúra, aki tavaly járt az egyetemre?
– Igen, ő az! Emlékszik rá, ugye? Ő telefonált.
– No és?
– Zacariasnak mindig az volt a mániája, hogy ő jobb muszlim, mint a többiek, meg így meg úgy, és
leszidott minket, ha söröztünk… Szóval, szigorúan betartotta a szokásainkat. Na, és ez a Zacarias a múlt
évben eltűnt, és azóta se adott hírt magáról. Bevallom, egyébként sem nagyon érdekelt, mert néha
kifejezetten fárasztó volt. De tegnap este, amikor éppen vacsoráztam, megszólalt a telefon. Édesanyám
vette föl, és azt mondta, hogy távoli hívás, és engem keresnek. Amikor átvettem a kagylót, kiderült, hogy
Zacarias az.
– Igen? És mit mondott?
– Nagyon rémültnek tűnt, és azt kérdezte, tudnék-e neki segíteni, hogy visszajöhessen Portugáliába.
– De mitől volt megrémülve?
– Azt hiszem, fundamentalistákkal tölti az idejét.
– Ó, igen?
– Elég rossz volt a vonal, recsegett és szaggatott, de mintha mondott volna egy szót… Egy olyan
szót, amitől bevallom, eléggé betojtam. Még mindig ideges vagyok.
– Mit mondott? Mi volt az a szó?
Norberto mély lélegzetet vett, hogy bátorságot gyűjtsön.
– Terroristák.
 XXII
A cellának fémajtaja volt, és amikor az őr kinyitotta, Ahmed tengernyi fejet és testet látott feléje
fordulni. Az őr belökte közéjük, és az ajtó máris bezárult mögötte. A cella sűrű, áporodott levegőjét
erős ürülékszag hatotta át. Elviselhetetlen volt a hőség, és az újonc hamar rádöbbent, hogy itt nem
nagyon fog tudni mozogni. A rabok olyan szorosan egymásnak préselődtek, mint a heringek a
heringesdobozban.
– Ki vagy te, testvér? – kérdezte az egyik cellatársa, egy fehér szakállú öregember.
Ahmed bemutatkozott, megválaszolta a rengeteg neki szegezett kérdést, elmondta, miért került
börtönbe. Elbeszélése egyik pontján elismerő morajlás futott végig a cellán: a sértegetés és a verekedés
jelenete elnyerte a tetszésüket.
– Ezeknek a káfiroknak meg kell tanulniuk, hogy nálunk nem viselkedhetnek úgy, mint a keresztesek –
jegyezte meg a fehér szakállú, ami újabb elismerést váltott ki a többiekből. – Jól tetted, testvér.
A cella padlóját fehér csempe borította, a plafonon két kis rácsos ablak volt, a sarokban pedig a vécé.
Tényleg nemigen lehetett mozdulni ekkora tömegben, túl sokan voltak bezsúfolva. Amikor Ahmed ezt
megjegyezte, válaszul meglepő kérdést szegeztek neki.
– Van pénzed?
Az új rab bizalmatlanul nézett a férfira, aki föltette a kérdést.
– Miért érdekel?
– Mert a pénzen szívességet lehet venni. Van pénzed?
Bár Ahmed még mindig nem értette a kérdés célját, elővett a zsebéből egy húszpiaszterest. A
körülötte lévők pillantása úgy megrohanta a pénzérmét, mint keselyűk a dögöt.
– Nem elég – közölte a férfi.
– Van még?
Tétova mozdulattal még egy húszpiaszterest vett elő a zsebéből.
– Negyven piaszter. Ez talán elég lehet. – A férfi odament a cella ajtajához, és kikiáltott. – Őr! Őr!
Pár pillanat múlva kinyílt egy kis ablak az ajtón, és benézett rajta az őr, egy kövér, borostás férfi.
– Mit akartok?
– Nem lehet itt levegőt venni. Nyissa már ki az ajtót tíz percre, kérem.
– Mit kapok érte?
A rab megfordult és Ahmedre nézett. – Mutasd meg.
A fiú most értette meg, mire megy ki a játék, és megmutatta a kezében lévő két pénzérmét.
– Negyven piaszter.
Három kattanással kinyílt a zár, az őr kitárta az ajtót, és a friss levegő úgy áradt be a cellába, mint
valami sebes folyó. Hirtelen elviselhető lett a levegő, a rabok lélegzethez jutottak, és kellemes fuvallat
cirógatta sovány, izzadt arcukat. De a szellő nem tartott sokáig. Tíz perc múlva visszajött az őr, és
bezárta az ajtót.
Csak akkor könnyebbültek meg újra, amikor eljött az este, és ismét kinyílt a cellaajtó. A rabokat
kieresztették a folyosóra, és útnak indították őket, mint a birkákat. Ahmed rémülten bökte meg az előtte
haladó rab vállát, hogy megkérdezze, hova mennek.
– Vacsora.
Valóban egy terembe értek, amelyben nagy asztal állt, a végén pedig három őr ült. A rabok sorba
álltak, és egyesével járultak az őrök elé. Amikor Ahmed következett, az őr észrevette, hogy újonccal van
dolga. Tetőtől talpig végigmérte hát, mintha ellenőrizné.
– Ya ibn al Kalb, ismakeh? – kérdezte. – Kutya kölke, hogy hívnak? – Ahmed ibn Barakah.
Az őr adott neki egy alumíniumtányért és elküldte, hogy üljön le. Jött egy szakács nagy lábassal, és
rizst, káposztát és kecskesajtot pakolt a tányérjára. Mivel evőeszközt nem adtak hozzá, Ahmed kénytelen
volt kézzel enni, de ez nem zavarta. Elvégre a Próféta is így evett. Így hát még büszke is volt magára,
amiért úgy eszik, ahogy Isten küldötte.
A vacsora végén a rabok visszamentek a cellájukba, amely az épület második emeletén volt. Amint
rájuk csukódott az ajtó, visszatért a klausztrofóbiás érzés. Már sötét éjszaka volt, így hát lefeküdtek a
csempézett földre, hogy megpróbáljanak aludni. Ebben a pillanatban még erősebb volt Ahmedben az az
érzés, hogy olyanok, mint a konzervbe gyömöszölt heringek, és amikor körülnézett, hogy fölmérje a
helyzetet, megállapította, hogy mindenkinek csak két és fél csempényi hely jut. Lábak értek a fejéhez, az ő
lába pedig valaki más fejéhez ért. Megpróbált ettől elvonatkoztatni és elaludni.
Nem sikerült. Minél jobban erőlködött, hogy elaludjon, annál éberebb volt. Mit keresek én itt? –
kérdezgette magában. Hogy történhetett meg ez az egész? Haza akart menni, a madraszába akart járni,
mászkálni akart a souqban, vásárlókat vadászni a vízipipaüzletnek, Adara alakjában gyönyörködni Arif
asztalánál, ebéd közben. Allahra, hát mindezt elveszítette! És most? Mi lesz vele? Érezte, ahogy megtelik
könnyel a szeme, és halkan zokogni kezd. Az egész a kormány hibája, gondolta. Hát hogy engedhetik
meg, hogy a saját országukban többet érjen egy káfir, mint egy igazhitű?
Szűk helyén összevissza forgolódott, az igazságtalanság érzése nem eresztette a szívét. A Próféta
idejében, gondolta, ilyesmi nem történhetett volna meg. Ha személyesen Isten küldöttéhez fordult volna
az ügyével, Mohamed nemcsak fölmentette volna, de még meg is dicsérte volna azért, amiért nem hagyta,
hogy egy káfir megalázza! Hány hívő nyert bocsánatot azért, mert rengeteg káfirt megölt? És éppen ő
nem nyer bocsánatot, aki csak a becsületét védte? Nem, most már biztos, hogy a kormány a káfirok
kezében van!
Egyszer csak érezte, hogy megfeszül a hólyagja, és vizelnie kell. Fölkelt, és a rabok közt ugrálva
eljutott a vécéig. Itt különösen erős volt az ürülékszag, az árnyékszék körül légyfelhő zümmögött, és
Ahmed megsajnálta azokat, akik a közelben feküdtek. Hogy lehet itt aludni? Igaz, hogy a vécé körül
több volt a hely, mint a cella többi részén, de ezt nem is csodálta: mindenki igyekezett minél messzebb
húzódni a bűztől. De mivel túl sokan voltak bezsúfolva, volt, akinek csak itt jutott hely.
Ahmed sokáig vizelt a lyukba, és miután befejezte, visszaszökdécselt a helyére. De amikor odaért, azt
tapasztalta, hogy eltűnt a fekhelye. A többiek úgy forgolódtak, hogy elfoglalták az üres részt, amit
otthagyott. Elindult más fekhelyet keresni, de sehol nem volt hely. Ide-oda ugrált a fekvő testek között,
és elkeseredése egyre nőtt, mert sehol nem látott csupasz csempét, ahova ledőlhetne.
– Aludni akarunk – szólalt meg egy bosszús hang, akit zavart a járkáló alak.
– Nincs helyem – panaszkodott Ahmed.
Ideges pisszegések hangzottak fel. – Feküdj már le!
Az új rab kétségbeesetten forgolódott. Ekkor értette meg, hogy működik a dolog. Persze hogy van
hely. Nyilván. Oda fekszenek azok, akik másutt nem találnak helyet. Ahmed feladta a keresést, és
csüggedten, halálra vált arccal ugrált át utoljára a testeken, hogy undorodva lefeküdjön az egyetlen
szabad helyre.
A vécé mellé.
Amikor másnap reggel fölébredt, elkezdődött a napirend, ami végig változatlanul működött, amíg az
Abu Zaabal börtönben volt. A cella lakóit nem sokkal a reggeli ima után összeterelték és elvitték az
étkezőbe, ahol reggelit kaptak. Főtt babot kenyérrel. Rögtön az első reggelen, amint beletúrta ujjait a
babba, megérezte, hogy valami szilárd tárgy van az ételében.
– Mi ez? – kérdezte, és fölmutatott egy kis csövecskét.
A mellette ülők, két testvér, a Walid fivérek, felröhögtek. – Egy csikk – mondta az egyikük.
Ahmed hitetlenkedve az orrához emelte a kis csövet, és megszagolta. Hamu- és dohányszaga volt.
Tényleg csikk volt.
– De undorító!
– Az őrök voltak – tette hozzá a másik Walid, és vállat vont. – Mindenféle gusztustalanságot
beletesznek az ételbe, hogy idegesítsenek minket…
Ahmed hamar megtanulta, hogy az Abu Zaabalban az étkezések mindig tartogatnak valami
meglepetést. Néha éppen az volt a meglepetés, hogy nem talált semmit az ételben, mint például előző
este a vacsoránál, de mindig fennállt a lehetőség, hogy a legmeglepőbb dolgokkal találkozik. Legtöbbször
apró kövek vagy homok volt az ételbe keverve, de keringtek olyan történetek is, hogy egyes rabok
hallották, amint az őrök azzal dicsekszenek, hogy beleköptek a fazékba.
De a legrosszabb a reggeli után következett. A foglyokat kivitték egy udvarra a második emeleten,
ahol az őrök arra kényszerítették őket, hogy az óra járásával ellentétes irányban körbe-körbe fussanak.
Ha valaki lassított, azonnal sértegetni kezdték és egy nagy szíjjal végigverték. Ahmed nem értette, mire
jó ez az egész, csak futott, mint a többiek, és időnként őt is megverték, mint a többieket.
Csak késő délelőtt vitték vissza őket a cellába. Nem kellett hozzá sok nap, hogy Ahmed valóságos
mentőövnek lássa ezt a bűzös, levegőtlen, túlzsúfolt karámot. Ami az érkezésekor teljesen
elviselhetetlennek látszott, lassan igazi oázisként tűnt fel előtte. Amikor elmondták neki, hogy eredetileg
húsz emberre tervezték a cellát, de hatvanan vannak benne, megbotránkozott rajta, de most már nem
zavarta.
A cella lett a menedéke.
Öt hónapig élt így. Alig aludt, keveset evett, sóvárgott az elvesztett élete után, és néha az őrök is
bántották. Kitöltött egy különleges kérvényt, és a családja küldhetett neki kisebb pénzösszegeket, amiből
tudott venni a büfében cigarettát, zöldséget, sajtot és görögdinnyét. Mivel senkinél nem volt kés, a
dinnyét a földhöz kellett vágni, hogy megehesse.
Az egyetlen öröme ebben az időszakban Arif levele volt. Régi főnöke meleg, barátságos levelet írt
neki, amelyben fiamnak nevezte őt, és biztosította róla, hogy mit sem változtak az iránta táplált érzései,
és az egyezségük továbbra is érvényben van. Adarát odaígérte neki és az övé is lesz, történjék bármi.
Mígnem egy napon, az udvari futtatás közepette egyszer csak megjelent egy tiszt.
– Ahmed ibn Barakah! – szólította, egy papírlapról olvasva fel a nevét. Mivel senki nem felelt,
elismételte a nevet, de ezúttal hangosabban. – Ahmed ibn Barakah!
Ahmed arca csupa verejték volt, a ruhája a testéhez tapadt, zihált, és csak a második hívásra kapta fel
a fejét. Most meg mit akarnak tőle? Mit követett el? Újabb büntetés jön? Még az is megfordult a fejében,
hogy nem válaszol, megpróbál észrevétlen maradni, de hamar rájött, hogy ezzel csak rontana a
helyzetén: ha azért hívatják, hogy megbüntessék valamiért, az engedetlensége miatt még keményebb
büntetést kap. Így hát lelassított, és lihegve odaállt a tiszt elé, aki a nevét kiáltotta.
– Én vagyok – mondta két levegővétel között, sűrűn emelkedő és süllyedő mellkassal. – Ahmed ibn
Barakah.
– Menj a celládba, szedd össze a holmid, és öt percen belül jelenj meg a központi udvaron! –
utasította, majd azonnal ismét a futók felé fordult, hogy folytassa a névsort. – Mohammed bin Walid!
Így történt, hogy Ahmed az egészből mit sem értve egy rabszállítóban találta magát, nyolc másik rab
társaságában, és a kis ablak rácsain keresztül látta, amint maguk mögött hagyják az Abu Zaabal börtönt.
A kórházat és az iskolát is látta még, aztán az autó akkora porfelhőt kavart, hogy már semmi sem
látszott, és a rabok elhelyezkedtek.
Köztük voltak a Walid fivérek is.
– Vajon szabadon engednek minket? – kérdezte az egyikük, reménykedve a reménytelenben.
– Nem hiszem – felelte Ahmed, hogy elaltassa a hiú reményt. – Én még nem töltöttem le a
büntetésem.
– Én sem – mondta a másik fivér.
– Meg én sem – tette hozzá egy harmadik rab.
Gyorsan kiderítették, hogy mindannyiuknak van még hátra letöltendő büntetésük, és végleg elült
bennük minden bizakodás. Ha nem engedik őket szabadon, akkor vajon mért hozták ki őket az Abu
Zaabalból? Az egyik rab végigmért mindenkit a rabszállítóban, aztán felvilágosította őket.
– Nem vettetek észre valamit?
– Mit?
– Mindannyian a Muzulmán Testvériség tagjai vagyunk.
Egymásra néztek, és fölismerték egymásban a radikális iszlám csoport tagjait.
– A Prófétára, igazad van! Ahmed megköszörülte a torkát.
– Én nem. Érdeklődve néztek rá.
– Mit tettél, amiért börtönbe zártak?
– Megütöttem egy káfirt – felelte büszkén. – És a bíróság, ahelyett hogy engem védett volna, a hívőt,
a káfirt védte, Allah átkozza el örökre!
Elismerő morajlás futott végig a rabszállítón.
– Testvér, úgy beszélsz és viselkedsz, mint egy igazhívő! – jelentette ki tiszteletteljes ünnepélyességgel
az egyik utastársa. – Lehet, hogy nem vagy a Muzulmán Testvériség tagja, de olyan vagy, mintha az
lennél.
A felfedezés, hogy ugyanahhoz az iszlám szervezethez tartoznak, vagy legalábbis ugyanazokat az
elveket vallják, némileg aggodalommal töltötte el őket. Egyértelművé vált, hogy azért választották ki
őket és azért vitték el őket az Abu Zaabalból, mert tisztelik a Koránt és a szunnát. Ez fontos kérdéseket
ébresztett bennük. Mi történik? Hova viszik őket?
Növekvő izgalommal nézegettek ki az ablakon, hogy kiderítsék, merre járnak. Észrevették, hogy
Qaliubiya kormányzóságból délre, Kairó irányába tartanak.
Két órával később maguk mögött hagyták a nagyvárost, és a fővárostól délkeletre fekvő Maadi felé
haladtak. Ekkor vették észre a táblát a felirattal.
Tora.
– Allah Ar-Rahim, az Irgalmas kegyelmezzen nekünk – motyogta az egyik rab a felirat láttán.
– Miért? – rémült meg Ahmed, és kérdőn nézett társára.
– Ismered ezt a helyet?
– Igen.
– Hova megyünk?
A férfi visszafordult az ablaktól és lehajtott fejjel, gondterhelten ült le a helyére, egy hosszú sóhaj
kíséretében.
– A Pokolba.
 XXIII
Úgy döntött, hogy még nem szól senkinek. Amikor Rebecca ismét telefonált Madridból, Tomás nem
említette a Norbertóval folytatott beszélgetést. Előbb tisztázni akart egyet s mást, ellenőrizni a tényeket,
mielőtt bármiről is beszámol.
Az első és legfontosabb az volt, hogy tisztázza, hol él Zacarias családja. Norbertónak nem volt
kapcsolata a régi diáktársával, aki ismeretlen telefonszámról hívta, így hát a történésznek más utat kellett
keresnie. Elővette az előző év hallgatóinak az adatlapjait, és addig lapozgatta őket, amíg rá nem akadt az
eltűnt diák adataira. Az egyetem logójával ellátott kis papírlapon ott állt Zacarias Ali Silva neve. A fölső
sarokban egy színes igazolványkép koravén, fekete göndör szakállú arcot mutatott.
Tomás a kezébe vette a mobiltelefonját, és fölhívta a számot, amit az adatlapról leovasott.
– Halló? – szólalt meg egy női hang a vonal túlsó végén. – Jó napot kívánok, hölgyem. Beszélhetnék
Zacariassal?
– Zacarias nincs itt.
– Tomás Noronha vagyok a Lisszaboni Új Egyetemről. Sürgősen beszélnem kell Zacariassal. Meg
tudná mondani, hol találom meg?
– A fiam már nem tartózkodik az országban.

– A hölgy az édesanyja?
– Igen, az vagyok.
– Nagyon örvendek, asszonyom. Tavaly tanítottam Zacariast, és gratulálok magának, nagyon okos fia
van.
A női hang szinte ellágyult örömében.
– Köszönöm.
– Mikor jön vissza Zacarias?
– Csak hónapok múlva.
– Ó, de kár! Nagyon sürgős lenne, hogy beszéljek vele… Nem tudnám elérni valahogy?
– Hát… a fiam Pakisztánba ment tanulni. Most egy kicsit nehéz elérni.
– De hát nem adott semmilyen kapcsolatot?
– Dehogynem.
– És esetleg… meg tudná adni nekem is?
Az anya csak némi habozás után válaszolt.
– Mielőtt elment a fiam, azt kérte, hogy ne telefonáljunk neki.
– Igen? Miért?
– Ó, ez a mániája! Tudja, hogy van ez, ezek a mai fiatalok azt akarják csinálni, ami nekik tetszik…
– Akkor hogyan tartja vele a kapcsolatot?
– Zacarias néha felhív minket.
– És a telefonszám, amit megadott? Azt nem használják?
– Csak sürgős esetekre van az a szám. Ragaszkodott hozzá. Csak akkor hívhatjuk, ha nagy baj van.
– Hát, ez az ügy nagyon sürgős. Meg tudná adni nekem a számát?
A női hang ismét szünetet tartott.
– Nem tudom.
Tomás mély lélegzetet vett. Megértette, hogy nagyon meggyőzőnek kell lennie, ha el akar érni valamit.
– Ide hallgasson, asszonyom – mondta, miközben lázasan gondolkodott a lehető leghihetőbb
hazugságon.
– Nekem muszáj beszélnem Zacariassal. Egy óriási szakmai lehetőség előtt áll, de nagyon-nagyon
gyorsan kellene döntenünk.
 A nő távolságtartó, sőt bizalmatlan hangnemre váltott.
– Elmagyarázná, miről van szó?
Most aztán tényleg jól kell hazudnia, ébredt rá Tomás.
– Nos, a következőről van szó. Az egyetemen tanítok, de a Gulbenkian Alapítványnál is dolgozom.
Az alapítvány kapcsolatban áll az olajüzlettel, nem tudom, tudja-e…
– Mindenki tudja.
– Az a helyzet, hogy munkatársat keresnek az iszlám kapcsolatok részleg élére. Olyan embert
keresnek, aki jártas az iszlám ismeretekben, és, tudja, hogy van ez, a Gulbenkian szerint az a legjobb, ha
muszlim az illető. Egy muszlim jobban megérti magát egy másik muszlimmal, és ez megkönnyítheti a
tárgyalásokat a Közel-Kelettel. Aki eddig betöltötte ezt a munkakört, egy tiszteletre méltó muszlim,
hirtelen elhunyt, és sürgősen szeretnének fölvenni a helyére valakit. Nos, mivel milliókkal dolgozik ott az
ember, gondolhatja, asszonyom, hogy nagy a felelősség, és… és hát busásan meg is fizetik ezt a munkát,
ugyebár. – Az utolsó szavakat bizalmaskodó hangon mondta ki, mintha valami nagy titkot árulna el. –
Szóval megkerestek engem, én pedig Zacariast ajánlottam. És ha nem sikerül elérnem… hát, elúszik a
lehetőség…
A vonal túlsó végén ismét síri csend támadt, ezúttal kissé hosszabb is, mint az előzők.
– Megkeresem Zacarias számát.
Tomás a füzetébe feljegyzett számjegyekre meredt. Egy darabig nézte őket, aztán fölállt, és elővette a
telefonkönyvet. Kikereste a nemzetközi előhívószámokat, azon belül is Pakisztánt. Újra megnézte a
számot, amit Zacarias anyjától kapott.
00-92-42-973…
Az ország előhívója 92: ez valóban Pakisztáné. Megnézte a körzetszámot, aztán végigfutotta a
tekintetével a listán szereplő városokat, ábécérendbe szedve.
Fajszalábád 41
Iszlámábád 51 Karacsi 21 Lahor 42
Ezen az utolsón megakadt a szeme. 42. Még egyszer ellenőrizte a megadott telefonszámot. 00-92-42-
973…
Lahor.
Zacarias sürgősségi telefonszáma lahori volt. Hallomásból és történelmi utalásokból ismerte a város
nevét, de nem tudta elhelyezni a térképen. Elővette hát az atlaszát, és Ázsiához lapozott. Megkereste
Pakisztánt, és a mutatóujja a Lahor névre siklott. Megállapította, hogy közel van az indiai határhoz.
Még mindig nem tudta eldönteni, mi legyen a következő lépése. A legegyszerűbb az lenne, ha rögtön
átadná az ügyet Rebeccának és a NEST csapatának. De talán jobb lenne, ha ellenőrizné, hogy valóban jó
nyomon van-e, nehogy téves riasztást adjon le. Az kínos lenne. Zacarias különben is őt ismeri, nem
pedig az amerikaiakat.
Amikor sikerült végre meggyőznie magát, fogta a mobiltelefonját, és beütötte a számot. Először a
kapcsolás hangjai hallatszottak, aztán végre kicsöngött.
Trrrr-trrrr… trrrr-trrrr…
– Szalám – szólt bele egy férfihang a vonal túlsó végén.
– Hello? – próbálkozott Tomás angolul. – Beszélhetnék Zacarias Silvával, kérem?
– Muje angrezee naheeng aatee!
Tomás megértette, hogy a férfi nem beszél angolul. Másodszor arabul próbálkozott, de a válasz
ezúttal is urdu nyelven érkezett.
– Kyaap aap ko urdu atee hay?
A portugál türelmetlenül fölsóhajtott: süketek párbeszéde ez, így nem megy semmire.
– Zacarias Silva – mondta, és a keresztnevet szótagolva ismételte el. – Za-ca-ri-as!
– Zacareya? Zacareya?
 – Az az! – lelkesült föl.
– Ott van?
A pakisztáni olyan hosszú urdu zagyvasággal válaszolt, hogy Tomás nem tudta, hogyan folytassa.
– Zacarias! – Végül csak ennyit tudott kinyögni, amint lehetősége támadt. – Hívja ide, kérem!
Zacarias!
Újabb urdu hablatyolás következett. De épp, mikor Tomás föladta volna, a férfi elhallgatott, a vonalat
viszont nem bontotta.
– Ott van? – szólongatta, nem tudva, mi történt. – Ott van? Halló! Még mindig nem jött semmi
válasz, és Tomás hirtelen nem tudta, mit tegyen. Várjon? Vagy tegye le és próbálja újra? Megszakadt a
vonal? Fogalma sem volt, mitévő legyen.
– Van ott valaki?
Úgy tűnt, tényleg megszakadt a vonal. Minél tovább várt, annál inkább hajlott arra a lehetőségre,
hogy leteszi és újra telefonál, de amikor éppen így tett volna, hirtelen újra életre kelt a vonal.
– Szalám – mondta egy, az előzőnél kellemesebb hang. Hátha ez beszél angolul, jutott Tomás eszébe.
– Hello? Zacarias Silvával szeretnék beszélni.
A portugálosan kiejtett név hallatán a másik váratlanul portugálul szólalt meg.
– Én vagyok. Ki keresi?
– Zacarias Silva?
– Igen, én vagyok.
– Itt Tomás Noronha, a tanárod Lisszabonból. Jól hallasz?
– Igen, igen. Jól hallom. Miről van szó?
– Zacarias, Norberto beszélt velem, és úgy tűnik, segítségre van szükséged. Mondd meg, mit tegyek,
és megteszem.
A vonal túlsó végén rövid hallgatás következett.
– Tanár úr, most nem tudok beszélni – mondta Zacarias, olyan gyorsan, hogy beletört a nyelve.
– Majd felhívom.
Klikk.
Letette.
Egész nap magánál tartotta a mobiltelefonját, hátha felhívja Zacarias. Még az óráin sem kapcsolta ki a
készüléket. Szinte olyan volt, mint egy ifjú szerelmes, aki visszafojtott lélegzettel várja a kedvese hívását.
Ahányszor csak megszólalt a telefonja, bámulatos sebességgel kapta elő a zsebéből, hogy aztán
rögtön csalódnia kelljen: nem a volt tanítványa hívta.
– Nagyon furcsa mostanában – állapította meg Rebecca, az egyik telefonáló. – Van valami?
– Nos, az igazat megvallva: van.
– Á, igen? És mi?
– Nyugodjon meg – nevette el magát Tomás. – Amint lesz valami pontos információm, azonnal
szólok, rendben?
Rebecca izgalmában felkiáltott.
– Csak nem fedezett föl valamit?
– Nyugalom…
De a nyugalom olyan kincs, amiben maga Tomás sem bővelkedett az utóbbi napokban. Két napig
hiába figyelte a telefonját, nem történt semmi, és ettől csak még jobban elszontyolodott. Mi lehet? Vajon
milyen titkai vannak Zacariasnak? Mitől fél? Miért emlegette a terroristákat, amikor felhívta Norbertót?
A volt tanítvány makacs hallgatása arra a gondolatra juttatta a történészt, hogy kicsúsztak a kezei
közül az események. Éjszaka eldöntötte magában, hogy másnap reggel azonnal átadja az ügyet
Rebeccának. Elvégre neki és a NEST-nek megvannak az eszközeik, hogy eljussanak Zacariashoz.
Crrrrrr… Crrrrrr… Crrrrrr
 A telefon hajnalban ébresztette. Kábultan nézte meg az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra hatalmas
digitális kijelzőjén, hogy mennyi az idő.
04:27.
Kinyújtotta a kezét és megragadta a telefont.
– Igen? – szólt bele álmosan.
– Noronha tanár úr?
A távoli hang olyan erővel térítette magához, mintha jeges vízbe dobták volna. Azonnal felébredt és
felült.
– Igen, én vagyok. Te vagy az, Zacarias?
– Nincs sok időm beszélni – mondta a hang. – Komolyan mondta a tanár úr, hogy segítene nekem?
– Igen, abszolút. Mit kell tennem?
– Vigyen el innen!
– Pénz kell, hogy megvehesd a repülőjegyet?
– Van pénzem – felelte Zacarias. – Az a baj, hogy nem bíznak bennem, és rajtam tartják a szemüket.
Ha elmegyek a vasútállomásra vagy a repülőtérre, rögtön észreveszik.
Tomás megkérdezte volna, hogy kik, de uralkodott magán. Zacarias izgatott hangján hallatszott, hogy
nincs ideje sokat beszélni, ezért csak a leghasznosabb információkra kell szorítkozniuk.
– Szóval mit kell tennem?
– Nem is tudom. Védelemre lenne szükségem, hogy elmehessek.
– Azt akarod, hogy odamenjek?
– Veszélyes, tanár úr…
– Ne törődj vele. Lahorban vagy, ugye?
– Igen.
– Akkor találkozzunk pontosan egy hét múlva, délben, ott, Lahorban. – Kihúzta az éjjeliszekrény
fiókját, és elővett egy ceruzát. – Mondd meg, hol.
Zacarias várt egy kicsit, nyilván a találkozó helyén gondolkozott.
– Az óváros erődje – mondta végül.
– Tudja, hol van? Tomás fölírta.
– Nem tudom, de majd kiderítem. Akkor tehát a Lahor óvárosában található erődnél találkozunk,
pontosan egy hét múlva, délben.
– Rendben. – Hirtelen elhallgatott, de úgy tűnt, mintha még hozzá akarna tenni valamit. – És… tanár
úr…
– Mi az, Zacarias?
– Legyen nagyon óvatos.
 XXIV
Kinyílt a kétszárnyú kapu, és óriási börtönkomplexum tárult az érkezők elé. Torának négy börtöne
volt. A Muzulmán Testvériség egyik tagja, az, amelyik meglátta a Tora feliratú táblát, gyászos képpel
vette szemügyre az épületet, amelyikbe társaival és Ahmeddel együtt vitték. Felismerte.
– Mazra Tora.
A többi fogoly azonnal ráismert a névre, csak Ahmed tekintete maradt üres.
– Ismered?
– Ebbe a börtönbe kerülnek a testvéreink.
Az Abu Zaabalban pokol volt az élet, és Ahmed meg volt győződve róla, hogy bármit mondanak is,
annál rosszabb nem lehet. De tévedett. A Torában töltött első napok ráébresztették, hogy a pokolnak
különböző bugyrai vannak, és a Mazra talán éppen a legalsó.
Az új rabokat elvitték a börtön egyik szárnyába, ahol hamar kiderült, hogy különleges részlegről van
szó. Az Abu Zaabalból érkezőket egy zsúfolt cellába lökték, és néhány órával később eljöttek az őrök az
egyikért.
– Mit akarhatnak tőle? Senki sem tudta a választ.
– Majd kiderül – mondta a csoport legidősebb tagja.
Két órával később kapták meg a választ a kérdésükre, amikor visszahozták a társukat. Csupa vér volt,
és beszélni se bírt. Ekkor értették meg, hogy a vallatórészlegben vannak.
Társa nyomorúságos állapotát látván, a második rab, akit szólítottak, megpróbált ellenállni, hogy ne
tudják elvinni. Erre ott helyben megverték, a többiek szeme láttára, és a hajánál fogva rángatták ki a
cellából.
– Majd megtanulod az engedelmességet! – üvöltötte az egyik börtönőr.
A második rab két órával később, hordágyon tért vissza. Kitört néhány foga, a szeme úgy
megduzzadt, hogy alig látott, vérzett a keze. Őt újabb fogoly követte, aztán a következő, majd még egy,
és már hajnalodott, amikor ismét kinyílt az ajtó, belépett két őr, belökte a legutóbb megkínzott rabot,
aztán odaléptek Ahmedhez és megálltak előtte.
– Te jössz.
Ahmed alig érezte a lábát, remegett a keze, és mint egy robot, fölállt a helyéről és a két őrt követve
kilépett a cellából. Mint aki transzba esett, úgy ment előre, gondolkodás nélkül, mint egy alvajáró. Allah
Ar-Rahim Al-Halim Al-Karim – az Irgalmas, a Kegyes, a Jó Szándékú – kezébe adta az életét.
A fehérre meszelt helyiség padlóján vértócsák, a falon vörös foltok voltak. Középen egy szék állt,
szíjakkal a kezeknek és a lábaknak, mellette pedig egy elektromos készülék. Egy kövér, izzadt, durva
külsejű, gyér szakállú férfi lépett oda hozzá.
– Vetkőzz! – utasította.
Ahmed vetett egy pillantást a helyiségre, kalapált a szíve, és egész testében reszketett, szinte
rángatózott. Tétován megszólalt:
– Mit fog… mit fognak velem csi…
Paff.
Lendületes pofon csattant az arcán. – Vetkőzz.
A fiú gyorsan ledobálta a ruháit, és meztelenre vetkőzött. A kövér férfi a hajánál fogva rángatta a
székhez, hogy leültesse. Az őrök, akik idehozták, kezét-lábát odakötözték, hogy mozdulni se bírt, a
készülék elektródáit pedig Ahmed heréihez rögzítették. Amikor elkészültek, a kövér leült a rabbal
szemben, egy nagy dossziéval a kezében.
– Hogy hívnak?
– Ahmed ibn Barakah.
A férfi kinyitotta a dossziét, és addig lapozgatott, amíg meg nem találta a megfelelő dokumentumot.
Beleolvasott.
– Olvasom az aktádat – mormogta, miközben a tekintetével végigfutotta a szöveget. – Itt az áll, hogy
radikális vagy. – Tágra nyitott szemekkel meredt a rabra, mint aki tudja az igazságot, és nem lehet
hazugsággal félrevezetni.
– Igaz ez?
Ahmed szíve összevissza kalapált. Tudta, hogy minden kérdésre hibátlanul kell válaszolnia, de nem
értette pontosan, hogy mit akar tőle ez a férfi.
– Igaz ez?
A rab szárazon nyelt. Felelnie kellett, de nem mert megszólalni, mert félt, hogy rosszat mond.
– Én… én hívő vagyok – dadogta végül. – Hiszek Allah Ar-Rahman Ar-Rahimban, a Könyörületes és
Irgalmasban. Vallom, hogy Allahon kívül nincs más Isten, vallom, hogy Mohamed az Ő Prófétája.
A kövér megcserélte keresztbe vetett lábait.
– Mindannyian hiszünk Allahban, és valljuk, hogy Allahon kívül nincs más Isten – felelte türelme
határán. – De itt Allah Al-Hakam, a Bíró az úr, és én azt szeretném tudni, hogy radikális vagy-e vagy
nem.
– Nem tudom, mi az a radikális – próbálta Ahmed megkerülni a kérdést. – Hívő vagyok, követem
Allah parancsait a Koránban és a szunnát…
Éles fájdalom nyilallt a hasába, mintha késsel vagdosnák. A kín elvakította és csillagokat látott.
Megrándult a teste, hogy önkéntelenül összegörnyedjen, de a kötelek nem engedték.
– Radikális vagy, vagy nem?
Rájött, hogy nem lehet egyezkedni, és elhatározta, hogy mindent megmond, amit akarnak.
– Igen… igen, radikális vagyok.
– Tagja vagy a Muzulmán Testvériségnek? – Nem.
Újabb éles fájdalom hasított belé, olyan erősen, hogy majdnem elájult. Érezte, hogy leöntik hideg
vízzel, és amikor ismét kinyitotta a szemét, látta, hogy a kövér meredten nézi.
– Tagja vagy a Muzulmán Testvériségnek? – kérdezte újra.
– Nem.
– De hát velük együtt jöttél az Abu Zaabalból.
– Én… én csak jöttem az autóban. Én azt sem tudtam, kikkel jövök.
– Nem ismerted őket az Abu Zaabalból?
– Csak… csak látásból. Ketten egy cellában voltak velem az Abu Zaabalban.
– Kik?
– A Walid fivérek.
A kövér belenézett a kezében tartott dokumentumokba, és bólintott: úgy tűnt, elfogadja a választ. De
hirtelen fölemelte és a rabra szegezte a tekintetét.
– És a Dzsamáa Iszlámija? A tagja vagy?
Ez egy nagyon veszélyes kérdés, jött rá Ahmed. A Dzsamáa volt a felelős Szadat haláláért, ezért a
kormány az egész mozgalmat üldözte. Bármilyen kapcsolat ezzel a szervezettel végzetes lenne számára.
Határozottan megrázta a fejét.
– Nem. Nem vagyok a Dzsamáa tagja.
Újabb erős fájdalom vakította el, és ismét csillagokat látott. Mintha ezer tűhegyes kés fúródott volna
a testébe. De ezúttal elvesztette az eszméletét.
Jéghideg víz térítette magához: megint leöntötték.
– Ismét fölteszem a kérdést: a Dzsamáa Iszlámija tagja vagy? Mondd meg az igazat!
– Nem! – tiltakozott a fiú, és hevesen rázta a fejét. – Nem! A kövér rámutatott a kezében tartott
papírlapra.
– Itt az áll, hogy tanúk vannak rá, hogy szimpatizálsz velük.
 – Milyen tanúk? Nem tudok semmiről, esküszöm! A Prófétára esküszöm, hogy semmit nem tudok!
– Hazudsz!
– Ez az igazság! Nem vagyok a Dzsamáa tagja! Esküszöm!
– Nem voltál benne az elnök meggyilkolásában?
– Én? – kérdezte Ahmed döbbenten, a rémülettől kikerekedett szemekkel.
– Dehogy! Dehogy!
– Be tudod bizonyítani?
– De hát én még csak tizenkét éves voltam akkor! Hogy lettem volna benne!
– De voltak barátaid a Dzsamáában!
– Sok barátom volt. Lehet, hogy volt köztük olyan is, aki a Dzsamáa tagja volt… nem tudom.
A férfi lapozott egyet-kettőt, tekintete a dokumentumokat pásztázta.
– Azt mondják, radikális lettél.
– Hívő vagyok. Követem Allahnak a Koránban lejegyzett parancsait és a Próféta szunnáját. Ha ez azt
jelenti, hogy radikális vagyok, akkor radikális vagyok.
A vallató megint a papírokra nézett, és megakadt a szeme a fiú születési dátumán.
– 1969-ben születtél? – Gyér szakállát vakargatta, miközben számolt. – Valóban még csak tizenkét
éves voltál, amikor megölték az elnököt. – Tovább olvasgatott, aztán fölemelte a fejét, amikor valami
felkeltette az érdeklődését. – Na, nézzenek oda, mért nem jártál a mecsetedbe?
Ahmed ebben a pillanatban ébredt rá, milyen alaposan utánajárt minden kis részletnek a rendőrség.
Még a mecsetben is kérdezősködtek róla!
– Melyik mecsetbe? – kérdezte. Persze pontosan tudta, mire gondol a vallatója, csak időt akart nyerni,
hogy átgondolhassa a válaszát.
– Amelyik a negyededben van. Miért hagytad ott?
– Mert ott nem az igazi iszlámot tanították.
A kövér férfi fölhúzta a szemöldökét.
– Ah, valóban? Hanem mit?
– Az az iszlám keresztényiesített változata, ami azért jött létre, hogy elnyerje a káfirok tetszését. Az
nem az igazi iszlám.
– Akkor mi az igazi iszlám?
– Ami a Koránban és a Próféta szunnájában van.
– És ebben a mecsetben nem a Koránt és a szunnát tanították?
– De igen – ismerte be a fiú. – De csak részben. Bizonyos dolgokat nem tanítottak meg.
– Mint például?
– Például azt, hogy nem lehetünk a Könyv Birtokosainak a barátai. Pedig Allah ezt mondja a
Koránban, de vannak olyan magukat hívőnek mondó emberek, akik ezt nem akarják tudomásul venni.
Vagy hogy tőrbe kell csalnunk és meg kell ölnünk a bálványimádókat, ahol csak rájuk bukkanunk, ahogy
Allah parancsolja a Szent Könyvben. Ezeket a dolgokat nem tanították abban a mecsetben, a molla úgy
tett, mintha nem is léteznének.
A kövér férfi mély lélegzetet vett, és ledobta egy asztalra a dokumentumokat. Aztán ránézett az egyik
emberére, és Ahmed felé intett a fejével.
– Vigyék el, és hozzanak másikat.
 XXV
Khhh! Khhh!
A szennyezett levegő savas, átható bűze behatolt Tomás orrán és elárasztotta a tüdejét.
Kétségbeesetten köhögött, és elborzadva nézte a Lahor poros főútjain nyüzsgő ezer meg ezer motor és
autó fölött lebegő lila ködöt. Megállapította, hogy a legrosszabbak az autóriksák, amelyek kipufogójából
sűrű fekete füst kígyózott. Olyanok voltak, mint valami kerekeken guruló gyárkémények.
Khhh! Khhh!
Majd szétvetette a tüdejét a köhögés.
– Elnézést – szólt a sofőrnek, amikor már úgy érezte, mindjárt megfullad. – Be lehetne csukni az
ablakokat?
– Yes, mister – bólintott a taxis.
A pakisztáni föltekerte az ablakát, és fél kézzel a kormányt tartva áthajolt a másik oldalra, hogy ott is
elvégezze ugyanezt.
– Vigyázzon! – kiáltotta Tomás rémülten, mert látta, hogy egy autóriksa felé tartanak.
Hatalmas fékcsikorgással kerülték el az ütközést, az utolsó pillanatban. A sofőr hátrafordult, és
kivillantotta sárga fogait.
– Ne aggódjon, mister. Lahorban ez mindig így megy.
Most, hogy föl volt húzva minden ablak, olyan lett a taxi belseje, mint egy légbuborék a sűrű
szmogfelhőben.
Tomás megkönnyebbülten fellélegzett. – Huhh! Most már sokkal jobb.
Kinézett, és szemügyre vette a városi zűrzavart. Lahor legnagyobb része lapos és poros volt, de
mindenekelőtt kaotikus. Az alacsony, téglaszínű épületek közül sok volt a befejezetlen, és a horizont
teljes hosszában állandó szmogfelhő lebegett. A köd olyan szürke volt, hogy elsötétítette a nappalt. A
füstfelhő a forgalmas utakról szállt fel a város fölé, ahol megállt, és kísértetként lebegett.
– Messze van a Zamzama? – kérdezte az utas türelmetlenül.
A taxi olyan forgalmas útra ért, hogy úgy tűnt, lehetetlen haladni. – Nem, mister.
A válasz némileg megnyugtatta.
– Mennyi idő alatt érünk oda? Öt perc? Tíz? A sofőr felkacagott.
– Nem, mister. Olyan dugó van, hogy legalább egy óra lesz… Tomás bosszúsan nézett körül.
– Jaj, ne!
Hátradőlt az ülésen, hogy hozzászokjon a lassú, vontatott utazás gondolatához. A pokoli dugó
csapdájába esett taxi csak időnként haladt valamennyit. Így nem is csoda, ha egy óráig tart az út,
gondolta. Az utolsó kétszáz métert is tíz perc alatt tették meg!
A hosszú, átszállásokkal tarkított repülőút kimerítette. Az utolsó huszonnégy órát folyamatos
átszállásokkal töltötte. Lisszabonból Londonba repült, ahonnan aznap nem indult közvetlen járat
Pakisztánba, így hát átrepült Manchesterbe, ahol épphogy elérte az éjszakai csatlakozást Iszlámábádba,
végül pedig Lahorba. Összesen négy járaton kellett utaznia. Még szerencse, hogy egész idő alatt tudott
dolgozni.
Lehunyta a szemét, hogy lazítson és pihenjen. De a munka, amivel a repülőúton foglalkozott, nem
engedte el az elméjét: olyan makacsul ragaszkodott hozzá, mint azok a számítógépes játékok, amelyek ott
maradnak a retinán, ha órákig játszik velük az ember. Hiába csukta hát be a szemét, folyton betűket és
számokat látott, amelyek mindenféle kombinációkat alkottak a sötétben. Mint valami mentális sudoku.
– A francba! – káromkodott, és kinyitotta a szemét.
Rájött, hogy addig nem tud elaludni, amíg meg nem oldja a rábízott rejtvényt. Megadta magát,
lehajolt, kinyitotta a kézi poggyászát, és elővette a jegyzetfüzetét. Addig lapozgatta, míg meg nem találta
azt a sort, amely nem hagyta aludni.
 6AYHAS1HA8RU
A sor mellett és az azt követő oldalakon rengeteg sikertelen próbálkozás sorakozott. „Nem jutottam
semmire” – ébredt rá. Talán valahogy másképp kellene megközelíteni a problémát. Akárcsak a NEST
rejtjelfejtői, ő is abból a feltevésből indult ki, hogy nagyon bonyolult rejtjelről van szó, hiszen a szerzői
olyan szofisztikált eszközökkel rendelkeznek, hogy el tudták rejteni az üzenetet egy kép mögé. De vajon
jó úton jártak? Sorozatos kudarcai, és a NEST kriptoanalitikusaié is, egyértelmű jelét adták, hogy valahol
mindig hibáznak.
Mi lenne, ha más perspektívából közelítene? Mi lenne, ha megpróbálna az üzenet küldőinek a fejével
gondolkodni? Vagy még jobb, ha sikerül megértenie a lisszaboni címzett helyzetét?
Megvakarta a fejét: teljesen elborította a rejtély.
Az első észrevétele az volt, hogy noha az üzenetet muszlimok küldték, valószínűleg arabok, mégis
latin betűk vannak benne. Ez a részlet nem tekinthető lényegtelennek, gondolta. Vajon hogyan kell
értelmezni? Először is arra enged következtetni, hogy a lisszaboni címzettnek nem áll módjában arab
betűs üzenetet megnyitni. Hát persze, hiszen egy internetkávézóban nézte meg, és az ottani
számítógépeken nyilván nincsenek arab nyelvű software-ek. Ezért küldhették az üzenetet latin
karakterekkel.
De egy másik következtetésre is jutott. Aki az üzenetet küldte, nem volt tisztában azzal, hogy a
feladó címét figyelik. Ezt egyébként már Rebecca is mondta. Ha ezt figyelembe vesszük, továbbá azt is,
hogy az üzenetet amúgy is egy pornográf fényképbe rejtették, szinte biztosra vehetjük, hogy a
terroristák nem látták szükségesnek a bonyolult rejtjel használatát. Minek is folyamodtak volna bonyolult
titkosíráshoz, ha biztonságban érezték magukat? Különben is elképzelhető, hogy a lisszaboni címzettnek
nem áll módjában túlságosan bonyolult kódokat fejtegetni. Ha így közelítjük meg a problémát,
egyvalamit máris leszögezhetünk.
A rejtjel csakis egyszerű lehet.
Egyszerű.
– Egyértelmű – motyogta Tomás. – Hogy lehet, hogy erre eddig nem gondoltam?
– Elnézést, mister?
A portugál bambán meredt a visszapillantó tükörből őt néző taxisra, de gondolatai teljesen
belemerültek a rejtvénybe, így beletelt néhány másodpercbe, amíg megértette, mit kérdezett tőle a
pakisztáni férfi.
– Nem, nem, semmi – mondta, és tekintete máris visszasiklott a jegyzetfüzet lapjára. – Csak
magamban beszélek.
Gyors mozdulatokkal felvázolta a tollával az üzenet hagyományos megoldásait. A kulcs bizonyára
egyszerű. Megpróbálta a Caesar-rejtjelet, de nem járt eredménnyel. Aztán a homofonikus helyettesítő
rejtjelekkel kísérletezett, de ez sem vezetett eredményre. Most a Vigenère-táblával próbálkozott, de ismét
kudarcot vallott.
– Megint meg kell próbálnom belehelyezkednem az üzenet küldőjének és címzettjének a gondolataiba
– suttogta tűnődve.
Ismét az üzenetre meredt, mintha pillantásának intenzitása befolyással lehetne a titok felfedésére. Ha
a feladó az al-Kaida tagja, akkor minden valószínűség szerint arab az illető. És a címzettnek is arabnak
kell lennie. De ha nem is arabok, mindenképpen muzulmán fundamentalisták, következésképpen tudniuk
kell arabul, másképp nem tudnák fejből megtanulni a Koránt. Vagyis a latin karakterek ellenére szinte
biztos, hogy az eredeti üzenet arab nyelvű.
Arab.
Hohó, de hát arabul jobbról balra írnak! Hogy az ördögbe nem jutott ez eddig eszébe!
Ismét megpróbálkozott a Caesar-rejtjellel, a homofonikus helyettesítéssel és a Vigenère-táblával, de
most jobbról balra olvasva. Most sem járt sikerrel. Csüggedten felsóhajtott. Utoljára hatalmas méretben
írta föl a szám- és betűsort, mintha a nagyítással ki lehetne deríteni a titkot.
Olyan nagy betűket és számokat írt, hogy nem is fértek el egy sorban, ezért két egyforma sorba
rendezte őket.
6AYHAS
1HA8RU
– Hat-Ayhas-Egy-Ha-Nyolc-Ru?
Ez a váratlan forma hirtelen megtetszett neki. Új lehetőséget látott benne. Balról jobbra olvasva
azonban nem volt értelme. És vajon jobbról balra?
– Sahya-Hat-Ur-Nyolc-Ah-Egy.
Nem, így sem.
Hacsak nem földrajzi koordináták. Urról tudta, hogy a világ első városa volt. Ott született az írás. És
Ábrahám is. Sumériában volt, a mai Irak területén, és van a közelében egy amerikai légitámaszpont.
Lehet, hogy ez egy nyom? Lehet, hogy az üzenet valóban egy hely koordinátáit tartalmazza? Csak nem
azét a helyét, ahol a terroristák merényletre készülnek?
Urban?
Ez egy lehetőség, állapította meg. De a számjegyek olyan távol álltak egymástól – a hatos az egyik
oldalon, a nyolcas és az egyes a másikon, de egymástól elválasztva –, hogy mégsem tűntek koordinátáknak.
Megpróbált hát olyan utakat keresni, amelyek valahogy egyesítik a számjegyeket. Első látásra csak a hatost
és az egyest tudta egymás mellé rendelni, hiszen egymás alatt voltak. Így aztán felvázolt egy olyan olvasási
módot, amely a két sor között kacskaringózik. Először az egyik irányban, sikertelenül, aztán fordítva.
– Úristen…
Tátva maradt a szája, amikor megpillantotta a hirtelen kirajzolódó, kristálytiszta üzenetet. Fogta a
tollát, és ideges sietséggel berajzolta a nyilakat, amelyeket követve megfejthető a rejtvény.

– Megvan! – kiáltotta.
A sofőr ijedtében majdnem felugrott.
– Micsoda? Mi történt?
Tomás most vette észre, hogy lelkesedésében elfelejtett uralkodni magán, és zavartan elpirult.
– Semmi! Semmi! – bizonygatta. Kinézett az ablakon. – Még sok van hátra?
Az autó elhaladt egy kis gyephokipálya mellett, és egy nagy, európaias sugárúthoz ért, amelynek az
elején egy tizenkilencedik századi ágyú állt.
– Megérkeztünk.
A taxi a sétány mellett állt meg, és Tomás az ablakból megpillantott egy szoborszerű nőt az ágyú
mellett. A haját narancssárga selyemkendő takarta. Mintha hatodik érzéke lenne, a nő a taxi felé fordult,
levette a napszemüvegét, és ragyogó, kék szemével Tomásra nézett.
Rebecca volt az.
 XXVI
Ahmedet a börtönőrök vonszolták vissza a cellába. Sajgott a hasa, és nem tudott járni. De a mozgás
nehézségeit leszámítva összehasonlíthatatlanul jobb állapotban tért vissza, mint azok a rabok, akiket
előtte vallattak. És az sem kerülte el a cellatársai figyelmét, hogy az ő vallatása nem tartott tovább
félóránál.
– Mi történt? – kérdezte az egyik fogoly, akit még nem vittek el. Hangjában remény és bizalmatlanság
keveredett egymással.
– Azt hiszem, még mindig a fáraó meggyilkolásában részt vevő hívőket keresik – magyarázta Ahmed,
Szadatra utalva.
– És te nem voltál benne?
– Dehogyis.
– És erről hogy győzted meg őket, testvér? – Tizenkét éves voltam akkor.
A cella összes lakója megjárta a vallatószobát, és a nagy többségük eszméletlen állapotban tért vissza
társaihoz. A vallatás első fázisa két napig tartott, aztán két napig nem zavarták őket, hogy a legrosszabb
állapotban lévők is rendbe jöjjenek.
Az ötödik napon azonban három őr lépett a cellába, és egyikük magához rendelte az idősebbik Walid
fivért, majd adott neki egy üvegcsét és egy kanalat.
– Vegyél be két kanál szirupot! Walid kérdőn nézett az üvegcsére.
– Mi ez?
– Vedd be! – üvöltötte az őr.
A rab tudta, hogy nem tagadhatja meg az engedelmességet, bevett hát két kanál szirupot. Amikor
végzett, az őrök még a cellában maradtak, mintha várnák a szer hatását.
Pár perc múlva ránéztek az órájukra, és újabb parancsot adtak. – Dörzsölgesd az alsó feled.
– Micsoda?
– Csináld, amit mondok! – üvöltött újra. – Dörzsölgesd magad!
A rab engedelmeskedett, és dörzsölgette magát, bár nem értette, mi a parancs célja. Néhány pillanat
múlva megállt, és döbbenten vette észre, mekkora merevedés domborodik a nadrágján. Az őrök
elégedettnek látszottak, mert egymásra vigyorogtak, mielőtt ismét a rabhoz fordultak.
– Az öcséd?
Walid rámutatott egy emberre a cella másik felében. – Ott van.
Az egyik őr érte ment, az pedig, aki a főnöknek tűnt, kiadta a következő parancsot.
– Vetkőzz!
Az ifjabbik Walid tétovázni sem mert, egyből levette a ruháit, és meztelenül állt a cella közepén. A
karja, a háta és a mellkasa tele volt az első éjszakai vallatás során szerzett véraláfutásokkal.
– Ereszkedj négykézlábra!
A rab lehajolt, és négykézlábra állt. Síri csend telepedett a cellára. A többi rab a lélegzetét is
visszafojtotta, nehogy magára vonja a figyelmet. Az őrök főnöke ekkor az idősebbik Walidra nézett,
akinek továbbra is meredezett a nadrágja, és gúnyosan elmosolyodott.
– Dugd meg!
A rab szeme elkerekedett a rémülettől.
– Tessék?
– Süket vagy, vagy mi? – ordította az őr. – Dugd meg! Az idősebb Walid arcát elöntötte a pánik.
– De… de hát… de hát ő a testvérem!
Az őr előrelépett, megragadta a rab nyakát, és olyan erősen megszorította, hogy pár pillanatig nem
kapott levegőt.
– Ha még egyszer vitatkozni próbálsz, megöllek! Hallottad? Addig szorítom a torkod, míg ki nem
nyírlak! – Az öccsére mutatott, aki meztelenül, négykézláb várt a cella közepén. – Dugd meg!
A sarokba szorított fivérnek nem maradt más választása, letolta a nadrágját, és hátulról közösült az
öccsével. Ahmed és a többi cellatárs dermedten állt körülöttük. A többségük elfordította a fejét, hogy ne
kelljen látnia a szörnyű jelenetet, de a két testvér fájdalmas nyögései és görcsös zokogása túlságosan
borzalmas volt ahhoz, hogy ne vegyenek róla tudomást. Ahmed ebben a pillanatban értette meg, hogy
valóban oda került.
A pokol legmélyebb bugyrába.
Két nappal a szörnyű jelenet után visszatértek az őrök a cellába. – Ahmed ibn Barakah!
Ahmednek majd kiugrott a szíve a helyéből, amikor meghallotta a nevét.
– Én vagyok.
– Gyere velünk.
A fiú testét megbénította a rémület. Nemcsak a saját vallatása rémisztette meg ennyire, és nem is
csupán a többiek állapota a kínzás után, hanem elsősorban a Walid fivérek megaláztatása. Ha a börtön
vezetői ezt meg tudták tenni, akkor nincs az a gonoszság, amire ne lennének képesek, gondolta.
Felkészült hát a legrosszabbra. Erősnek kellett lennie, hogy képes legyen átadni a testét a sorsnak és
reménykedni benne, hogy Allah ar-Rasid, a Vezető majd elvezeti az üdvösségre.
Két őr kísérte Ahmedet ugyanazon a folyosón, ahol vallatni vitték, de ezúttal nem léptek be a
helyiségbe, hanem továbbmentek ahhoz az ajtóhoz, amely kivezetett a börtönszárnyból. Az egyik férfi
kinyitotta az ajtót, és a fiút kitaszították egy lépcsőházba. Levezették a lépcsőn az alsó szintre, és egy
újabb folyosón elkísérték egy újabb ajtóhoz, amit szintén kinyitottak.
– Menj be.
Ahmed félve bár, de engedelmeskedett, és belépett az ajtón. Egy új cellában találta magát. Körülbelül
tizenöt rab volt még ott rajta kívül, de mindegyik egészségesebbnek tűnt, mint azok, akiket hátrahagyott.
Klakk.
Fémes kattanást hallott a háta mögött, és megfordult. Bezárult a cellaajtó. A megkönnyebbülés úgy
áradt szét a testében, ahogy a tüdő megtelik oxigénnel: Ahmed azonnal megértette, hogy elhagyta a
vallatási szárnyat és átkerült egy normális szárnyba.
Ettől kezdve sokkal könnyebb lett az élet. Ebben a szárnyban a rabok mindennap edzhettek az
udvaron, sőt még futballozhattak is. Eleinte sokkal kellemesebbé, később megszokottá, végül unalmassá
váltak a mindennapok. Amikor nem volt se mérkőzés, se más tevékenység, Ahmed unottan ténfergett az
udvaron, nem tudta, mit kezdjen magával, és mintha megállt volna az idő.
Voltak azonban olyan pillanatok, amiért érdemes volt élni. Ahmed megkapta az ételt, amit az
édesanyja havonta kétszer küldött neki, és még újságot is olvashatott, például az Al-Ahramot és az Al-
Goumhouriát, amelyek kézről kézre jártak a rabok között. Így szerzett tudomást a legújabb hírekről: az
afganisztáni mudzsáhidok szent háborújáról, Allah oltalmazza és fogadja be őket az Ő kertjébe, és
Libanon cionista megszállásának felháborító részleteiről, Allah átkozza el és küldje őket a nagy tűzbe!
Ah, de szívesen csatlakozna a mudzsáhidokhoz!
Magánya azon a napon ért véget, amikor az udvar egyik sarkában részleteket olvasott a nagy csatáról,
amit a Pandzsiri Oroszlán, a dicsőséges Ahmad Sah Maszud hadvezér vezetett az orosz káfirok ellen,
akik muszlim földre merészelték tenni a mocskos lábukat. A szöveg közepén járt, és lelkesen olvasta a
dzsalalabadi fényes győzelemről szóló beszámolót, amikor tolakodó árny vetült az újságjára.
Fölnézett és egy embert pillantott meg, de az ellenfényben nem tudta kivenni az arcát. A vakító
napfény kivédésére a homloka elé tette a kezét, mintha szemellenző lenne, és döbbenetében a szája is
tátva maradt, amikor felismerte a rámosolygó alakot.
Ajmán volt az.
A vallástanár, aki olyan nagy hatással volt Ahmedre a madraszában, három év börtön után alaposan
megöregedett. Bozontos szakálla megőszült, az arca is megfáradt, a háta kissé meghajlott, a szeme
sarkában pedig megjelentek a ráncok.
Ahmed így is elérzékenyült. A három év alatt számtalanszor tette föl magában a kérdést, hogy vajon
mi történhetett a tanár úrral, hogyan találkozhatna vele és egyáltalán életben van-e még. Gyakran
imádkozott Allahhoz, hogy oltalmazza meg tanítóját, és tessék, most itt állt előtte, igaz, hogy öregen és
elnyűtten, a börtöntől megtört testtel, de az iszlám lángja most is ott ragyogott a szemében. Egyszerre
volt rab és szabad ember: testét fogva tarthatta a börtön, de a lelkét Allahnak adta.
– Mit tettek magával, tanár úr? – kérdezte, miután kissé magához tért a meghatottságból.
Ajmán kedvesen elutasító mozdulatot tett.
– Ne hívj tanár úrnak – mondta. – Itt nem tanár vagyok. Különben is, eleget tudsz te már az
iszlámról ahhoz, hogy tanítványként kezeljelek.
– Akkor hogy hívjam?
– Testvérnek, mint mindenki. Mindketten muszlimok vagyunk, és Allah szerénységet és
szemérmességet követel tőlünk. Hívj hát testvérnek.
Ahmednek nehezére esett testvérnek hívni a volt tanárát, annyira mélyen gyökerezett benne a
tisztelet, de tisztában volt vele, hogy csak megszokás kérdése az új megszólítás elsajátítása.
– Igen… testvérem.
Nem volt könnyű, de kimondta.
– Nagyszerű – biztatta Ajmán. – Akkor meséld el, hogy megy a sorod. – Én jól vagyok, masallah. De
magával mit tettek, tanár ú… testvérem? A volt vallástanár vállat vont.
– Azt, amit az összes többi testvérünkkel, Allah átkozza el őket örökre! Megkínoztak. – Kigombolta
az ingét, és megmutatta a foltokat a mellkasán. – Vertek, elektrosokkot adtak, felakasztottak, mint egy
darab húst a hentesüzletben. – Kinyújtotta a kezét, és megmutatta eltorzult ujjbegyeit. – Egyesével
tépték ki a körmeimet, hogy Allah vigye őket a Pokolba!
Ahmed szörnyülködve nézte a megcsonkított ujjakat, és a fejét csóválta. Alig bírta türtőztetni a
vérében forró haragot.
– Engem is megkínoztak ezek az átkozott kutyák!
– Mit tettek veled?
– Sokkoltak.
– És még?
– Ezt kevésnek találja?
Ajmán ingatta a fejét, de jelezte, hogy lehetett volna rosszabb is.
– És most, hogy megkínoztak, félsz tőlük?
Az ifjú felháborodott arccal nézett a volt tanárára, mintha megsértették volna.
– Félni, én? Eszemben sincs!
– Akkor?
Ahmed megremegett.
– Gyűlölöm őket! Gyűlölöm őket! Hogy viselkedhetnek így? Hogy tehetik ezt velünk? – A földre
köpött, megvetése jeléül. – Ezek a kutyák szégyent hoznak az iszlámra! Ki látott már olyat, hogy egy
hívő megbüntessen egy másik hívőt, csak hogy védjen egy káfirt!
– A kormány emberei elmondják a sahádát és gyakorolják a szalátot – mondta a volt tanár. – De nem
hívők.
– Dühödt kutyák!
Ajmán végignézett a börtön udvarát körülvevő szögesdróton, harákolva összegyűjtötte a nyálát, és
mélységes megvetéssel a földre köpött.
– Rosszabbak – mondta meggyőződéssel. – Káfirok!
 XXVII
– Olvasott Kiplinget? – kérdezte Rebecca.
– Persze, ne feledje, hogy történész vagyok…
Az amerikai nő a széles sugárút képét meghatározó rézágyúra tette a kezét.
– Akkor ismeri a Zamzamát.
Tomás a nagy oldalsó kerekekről a fegyverre emelte smaragdzöld szemeit.
– „Akié a Zam-Zammah, azé Pandzsáb”, írta Kipling legnagyobb regénye, a Kim elején – mondta
Tomás, és a nőre emelte a tekintetét.
– Ez tényleg így van?
Rebecca elmosolyodott, mintha nem lehetne megválaszolni ezt a kérdést, vagy mintha nem tudná a
választ, vagy mintha nem is tartaná fontosnak, és fejével a sugárút bal oldala felé intett.
– Menjünk! Sok dolgunk van.
Átkeltek a Mallon, a város egyik legjelentősebb útvonalán, és a lahori múzeum felé indultak, amelynek
szép, neomogul stílusú épületét Tomás rögtön meg is csodálta. A brit uralom, itteni névhasználattal a
British Raj kellős közepén voltak. A városnak ezen a részén minden nagy volt és pompás: a széles sugárút
úgy szelte ketté Lahort, mint valami fenséges folyó, egyik oldalán a Tádzs Mahal-féle neomogul stílusban
épült múzeummal, a másikon pedig a Pandzsábi Egyetemmel. Az út mindkét oldalán széles járdák és
nagy, zöld, ápolt parkok voltak, amelyek éles ellentétet képeztek azzal, amit Tomás a városba érkezésekor
tapasztalt.
– Egyébként – kezdte Tomás – sikerült megfejtenem az elfogott üzenet titkát.
– Tényleg?
A történész séta közben kinyitotta a táskáját, és elővette a jegyzetfüzetét. – Igen. Egész úton ezzel
foglalkoztam, és végül sikerült rájönnöm, milyen rejtjelezést használt az al-Kaida, hogy titkosítsa az
üzenetét.
– És mi áll benne?
– Odáig még nem jutottam el, de csak idő kérdése. Az biztos, hogy már…
Rebecca az órájára pillantott, és fölemelte a kezét, hogy félbeszakítsa. – Erre most nincs időnk –
mondta halkan, feszülten. – Már tíz óra van, és két óra múlva találkája lesz a volt diákjával. Addig még
rengeteg dolgunk van. A rejtvény ráér utána is.
Tomás lelkesedése megtört, csalódottan elhallgatott hát, és rábízta magát a nőre. Történész szeme
belefeledkezett a városrész császári építészetébe.
Igaz, elég romosak voltak már a homlokzatok, de a brit uralom építészeti gyöngyszeme még mindig
meg-megcsillant. Ha az ember a Mallra nézett, nem volt nehéz visszautaznia az időben a cricket-játszmák
korába, a gentlemanek és a napernyőkkel sétáló ladyk közé, hónuk alatt az összehajtott, többhetes késéssel
megjelenő The Times magazinnal, az úton csattogó lovakkal és bricskákkal, nyakkendős és
csokornyakkendős alakokkal, akik betérnek a klubba egy teára és egy fánkra, beszélgetnek a nagy császári
játékról, az úrasszonyokkal, itteni kifejezéssel mensahibokkal, akik…
– Itt van.
Rebecca hangja egy csapásra eltüntette a birodalmi Lahor képét, és visszarántotta Tomást a jelenbe.
Az amerikai nő megállt egy kék kisbusz mellett.
Űrhajó.
Ez volt az első benyomása, amikor belépett a kisbuszba. A jármű kívülről ütött-kopott volt és itt-ott
már lepattogzott róla a kék festék, vastag porréteg fedte és sárfoltok éktelenkedtek rajta. A gumija
csaknem tükörsima volt, és a lahori forgalomban furikázó csontvázaktól egyedül a sötét ablakai
különböztették meg, amelyek nyilván Pandzsáb fullasztó hőségétől védték az utasait.
A lerobbant külső alapján Tomás arra számított, hogy belül is piszkos és gondozatlan lesz, és
bizonyára lyukak is lesznek az ülésen. Annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor beszállt, és teljesen
irreális kép fogadta. Odabent sötét volt és hűvös, finom illat terjengett a levegőben, és a jármű a
legmodernebb technológiával készült LCD-képernyőkkel volt tele. Ez olyan erős ellentétben állt a
várakozásaival, hogy nem hitt a szemének. Ez nem lehet ugyanaz a kisbusz, amit az imént kívülről látott!
Biztosan káprázik a szeme!
– Hi!
A férfihang a kisbusz elejéből, pontosabban a pilótafülkéből jött. Ahogy lassan hozzászokott a szeme
a sötéthez, Tomás két alakot vett ki. Két huszonéves férfi volt a buszban, fejükön óriási fülhallgatókkal.
– A nevem Jarogniew – mondta az egyikük, és hátrafordult, hogy kezet nyújtson. – De a többiek csak
Jerrynek hívnak, így egyszerűbb. Hogy van?
– Én Sam vagyok – mondta a másik, és szintén kezet nyújtott.
A portugál kezet rázott velük.
– Én pedig Tomás vagyok – mutatkozott be.
– Nahát, Sherlock! – mosolyodott el Jarogniew. – Már azt hittük, hogy maga Bin Laden!
A két férfi felröhögött, Tomás pedig csatlakozott hozzájuk, de inkább udvariasságból, mint valódi
jókedvből.
– Fiúk! Fiúk! – csitította őket Rebecca, aki most szállt be a buszba, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Legyen már eszük és viselkedjenek! Mit fog gondolni a vendégünk?
– Igenis, Maggie – felelte Jarogniew, a fő mókamester. – Máris indulunk, főnök?
– Igen.
Jarogniew beindította a motort, és a jármű hirtelen elindult, utasait az ülésnek nyomva. Rebecca
elmosolyodott, és Tomás felé fordult.
– Ne is törődjön velük. Állandóan viccelődnek, de bízhat bennük. Ők a legjobb ügynökeink
Pakisztánban.
– Maggienek szólították?
A nő vállat vont.
– Ó, nem érdekes.
– Akkor most Maggie vagy Rebecca?
– Nem erről van szó. Az a mániájuk, hogy hasonlítok Meg Ryanre… Tomás szemügyre vette a
mellette ülő nő nagy, kék szemeit és rövid, szőke haját.
– Van benne valami – ismerte el. – Tényleg van hasonlóság.
– Úgy gondolja?
– Igen, csak maga sokkal szebb – tette hozzá sietve. – Ha kíváncsi a véleményemre, Meg Ryan a
kisujjáig sem ér fel…
Rebecca felkacagott.
– Jaj, ez a latin vér! Mister Bellamy figyelmeztetett rá! Vigyáznom kell magával!
– És én? Nekem kivel kell vigyáznom?
Az amerikai nő az elsuhanó utcákat figyelte. A kisbusz kiért a Mallból és Lahor pakisztáni negyedébe
jutott.
– Maga arra vigyázzon, mi történik az erődben – felelte Rebecca, komolyra váltva a szót. – Ezek az
emberek nem tréfálnak.
– És ki fog engem megvédeni? Maga?
– Persze. – Az elöl ülő férfiak felé intett. – Meg ők.
Tomás a két férfira nézett.
– A NEST-nek vannak ügynökei Pakisztánban?
– Nem. Jerry és Sam az iszlámábádi követségünkön dolgozik. Mondjuk, hogy kölcsönkértük őket
ehhez a művelethez. Látja Jerryt?
 Tomás szemügyre vette a férfit, aki a kisbuszt vezette. Jarogniew kövér volt, kopasz feje tükörsimán
csillogott, csak a füle mögött volt egy kis haj.
– Igen.
– Ő a kommunikációs szakemberünk. A nagyszülei Lengyelországból jöttek, de az ő hazája most ez a
kisbusz. Ő kezeli a kommunikációs rendszert és felügyeli az egész műveletet. Ha bármi rendellenes
történik, Jerry az első, aki észreveszi.
A portugál nem vette le a szemét a sofőrről.
– És mi történik akkor, ha rendellenességet észlel?
– Akkor szólnia kell – felelte a nő. – Onnantól rajtam és Samen áll minden. Tomás jól megnézte a
sofőr mellett ülő férfit is. Sam rövid hajú, borostás képű, testes fickó volt, és fekete ruhát viselt.
– Sam a csapat izma.
– Azt hiszem, mondhatjuk így is.
– Olyan, mintha Van Damme csúnyább kiadása lenne – jegyezte meg Tomás. – Ő is tud karatézni?
A megjegyzést viccnek szánta, de úgy tűnt, Rebecca komolyan vette. – Sam! – kiáltott előre.
A fekete ruhás hátrafordult.
– Mi van, Maggie?
– Mivel foglalkozott, mielőtt idejött, Iszlámábádba?
– Attól tartok, ez bizalmas információ…
Rebecca csücsörített és sűrűn rebegtette a pilláit.
– Naaa, légy szíves… A férfi elnevette magát.
– Navy SEALS – mondta. – Különleges műveletekben vettem részt Afganisztánban, nagyon jól
tudja. Nem emlékszik, hogy együtt teáztunk Kandahárban?
– Már hogyne emlékeznék? Odakint lövöldöztek, mi meg ittuk azt a löttyöt…
– Hát, ha emlékszik, akkor meg minek kérdi?
– Csak úgy – felelte a nő. – Csak azt akartam, hogy a barátunk jobban megértse, milyen kezekbe
került.
– Okay.
Az ügynök visszafordult előre, és folytatta a beszélgetést a sofőrrel, Rebecca pedig odahajolt a
portugálhoz.
– Látja? Sam a felelős a biztonságáért. Ha Jerry problémát észlel, Sam és én akcióba lépünk. Lehet,
hogy a reakciókészségünktől függ majd az élete.
Tomás kiegyenesedett az ülésen.
– Caramba, megijeszt! Tényleg azt gondolja, hogy közbejöhet valami? Rebecca újból a lahori városi
káoszt figyelte, ahol a kisbusz zötyögött.
– Nézze, Tom. Van némi elképzelése a muszlimokról, akik ebben a városban élnek?
– Szúfik – felelte Tomás. – Mellesleg, a lahori szúfik híresek. Ki ne ismerné a Baba Sah Dzsamál-
szentély szúfi estjeit? Addig táncolnak, amíg transzba nem esnek, hogy átadják magukat Istennek.
Állítólag nagyon érdekes. És nagyon misztikus.
A nő ismét ránézett, és hitetlenkedő kifejezés csillogott a szemében.
– Azt mondta, szúfik?
– Igen. Ez az iszlám legbékésebb irányzata, az izmaeliták mellett. A szúfik békében és harmóniában
élnek. Számukra a dzsihád inkább szellemi harcot jelent a tökéletesség eléréséért, és nem feltétlenül valódi
háborút vagy öldöklést.
Rebecca bólintott, de nem olyan határozottan, mint aki teljességgel egyetért.
– Igen, igaz, hogy vannak Lahorban szúfik – ismerte be. – Igaz, hogy ez a város az iszlám
miszticizmus egyik központja. – Egyszerre elkomorult a hangja. – De az is igaz, hogy másfajta
muszlimok is élnek itt. Hallott már a Lashkar-e-Taibáról?
 A történész bólintott.
– A Tiszták Serege – fordította le a nevet. – Ők követték el a 2008-as mumbai merényleteket. Miért?
– A Lashkar-e-Taiba lahori. – Most tréfál…
– És rajta kívül még egy sor iszlám fundamentalista szervezet. Lahor, Pesavar, Ravalpindi és Karacsi
valóságos melegágya a radikálisoknak. – Az utcára mutatott. – Lehet, hogy Lahor a Baba Sah Dzsamál-i
szúfi éjszakák városa, de ne feledje, hogy ugyanakkor a Lashkar-e-Taiba véres nappalaié is.
A kisbusz kiszállt a forgalmi dugóból, és bekanyarodott egy akadálymentes utcába, amely nagy
falakhoz vezetett. Két autóbusz parkolt ott, és néhány gyalogos szaladgált föl-alá fényképezőgéppel a
nyakában. A kisbusz odaállt az egyik busz mellé.
– Megérkeztünk! – jelentette be Jarogniew. – Itt van az erőd.
A járműben hirtelen mindenki elhallgatott. Tomás kíváncsisággal vegyes aggodalommal dugta ki a
fejét, hogy szemügyre vegye az erőd forgalmas bejáratát.
– Lahor az iszlám fundamentalisták városa – ismételte el Rebecca. – Ne feledje, hogy ilyenekkel fog
most találkozni.
Az odakint sétáló emberek teljesen átlagos külsejűek voltak. Legtöbbjük turista volt, akik az erődöt
jöttek megnézni, de Tomás figyelmét inkább az a kevés pakisztáni kötötte le, akiket itt-ott fölfedezett.
Voltak köztük buszvezetők, néhány taxisofőr, három-négy autóriksás, egy maroknyi üdítő- és
turistatérkép-árus, meg néhány járókelő. A történész az arcukat fürkészte, hogy megállapítsa,
veszélyesek-e, de mindegyik ártalmatlannak tűnt.
– Hány óra van? – kérdezte. Rebecca az órájára pillantott.
– Tizenegy – felelte. – Még van egy óránk.
 XXVIII
A váratlan találkozás a volt tanárával új reményeket ébresztett Ahmedben. Amikor csak tehette,
mindig kiment az udvarra, hogy csatlakozzon Ajmánhoz és magába szívja a bölcsességét. Mestere nem
mindig ért rá vele foglalkozni, hiszen a Dzsamáa Iszlámija más tagjai is körülötte sündörögtek, és
mindannyian élénk politikai és teológiai vitákat folytattak egymással.
De Ahmed szerette a társaságukat, hiszen annyi mindenben egyetértett velük, és mindenekelőtt
csodálta a bátorságukat, amiért megölték a fáraót. Megtanulta tőlük, hogy viselkedik egy igazi hívő: hogy
beszél, miként imádkozik, hogy öltözködik, szép lassan mindent elsajátított. Lesütött szemmel járt, ami
az áhítatosabb hívők körében szokás volt, hogy elkerüljék mások tekintetét. Azt is megtanították neki,
hogy ne nézzen a nők álla fölé. Mivel a börtönben nem voltak nők, a többi rabon gyakorolta ezt a
tiszteletteljes viselkedést.
Megtanulta, hogy mindig fedett fővel járjon, hogy elijessze az Ördögöt, és mindenekelőtt megtanult
helyesen imádkozni. Letérdeléskor nem a lábát nézte, hanem azt a pontot, ahova a homlokát helyezte,
amikor leborult Isten előtt. Az ebédlőben is úgy evett, ahogy a Muzulmán Testvériség vagy a Dzsamáa
tagjai, vagyis kézzel: Mohamed is így evett a hadíszok szerint, ami azt jelenti, hogy az igazhitűeknek is így
kell magukhoz venniük az ételt.
Megfigyelte, hogy a vallásban jártasabb raboknak megállás nélkül mozog az ajkuk, de csak némi idő
eltelte után merte megkérdezni, hogy miért.
– Imádkozom – magyarázta Ajmán. – Állandóan imádkoznunk kell, minden pillanatban bűnbánatot
kell tanúsítanunk, folyamatosan meg kell tisztulnunk. Ne feledd, hogy a napi öt szalát a minimális
követelmény, és Allah azt szeretné, ha többször imádkoznánk.
Ahmed ajkán is megjelent az állandóan mormolt ima, bár néha megfeledkezett róla, és csak valamely
társára pillantva jutott eszébe újra, mi a jó muszlim kötelessége. Ajmán pedig látta az elhivatottságát, és
gyakran kereste fel, hogy az igazi iszlámról beszéljen neki.
A volt tanítvány már az egész Koránt betéve tudta, vagyis háfiz lett, „megőrző”, de mint a hívők
többsége, ő sem értette teljesen a tartalmát. A filozófiai, politikai és teológiai utalások nem voltak
világosak számára. A VII. századi arab nyelv, amelyen a Szent Könyv íródott, nehezen érthető volt.
Ráadásul a verseket csak a hadíszokba belehelyezve lehetett igazán megérteni, amelyek elmagyarázták a
keletkezésük körülményeit. Ahmed ekkoriban kezdett gyanakodni, hogy Saad sejk szándékosan eltitkolta
előle sok vers kontextusát, és ha kétségei támadtak, mindig megkereste Ajmánt, hogy tőle kérjen
felvilágosítást.
Amit a volt tanára szíves-örömest meg is tett.
Egy verőfényes, ám meglepően hűvös reggelen találkoztak első alkalommal kettesben az udvaron.
– A kormányunk káfirokból áll – jelentette ki Ajmán. – Az összes ember, aki parancsol nekünk, az
összes törvény, ami irányítja az életünket, és ami börtönbe juttatott minket… mindez káfirok műve, akik
hívőknek álcázzák magukat.
Úgy beszélt, mintha nem sértegetné őket, csak tenne egy merőben teológiai kijelentést, ami fölkeltette
Ahmed érdeklődését.
– Valóban így gondolod, testvérem? A kormányunk káfir?
– Természetesen. Benne van a Szent Könyvben. Minden tanult hívő tudja ezt. A kormány káfir,
ehhez nem fér kétség.
Ahmed eltűnődött e szavakon.
– De hol van ez megírva a Szent Könyvben, testvérem? Tudtommal a vezetőink is elmondták a
sahádát, elvégzik a szalátot és hisznek Allahban. És mégsem muszlimok?
Ajmán élvezettel nyögve ült le az egyik padra, ahol a perzselő nap sütötte a bőrét.
 – Hadd meséljek el neked egy hadíszt, amely nagy port kavart az iszlámban – kezdte, miközben
elhelyezkedett. – Egyszer felkereste Mohamedet, a béke legyen vele, két férfi, és arra kérték, hogy tegyen
köztük igazságot. A Próféta, a béke legyen vele, hozott egy döntést, de a sértett ezt nem fogadta el, és
mindketten elmentek Omár ibn Al-Hattábhoz. Ő pedig amikor megtudta, hogy a sértett nem fogadta el
a Próféta ítéletét, előrántotta a kardját és lefejezte. – Kérdő tekintettel hajolt közelebb a tanítványához. –
Látod, mi itt a probléma, ugye?
– Omár megsértette a saríát – felelte Ahmed.
– Mondd csak el azt a verset, amelyik kimondja a törvényt, amit Omár megsértett! – szólította fel
Ajmán a fiút, mintha a volt tanítványa megértését és memóriáját vizsgáztatná.
– „Ti hívők! – mondja Allah a 4. szúra 29. versében. – Ne öljétek meg egymást!”
Ajmán helyeslően bólogatott.
– Pontosan! Omár megszegte a saríát! Legalábbis úgy tűnik. Ha egy muszlim megöl egy másik
muszlimot, a saría szerint a gyilkost ki kell végezni. Omárt tehát meg kellett volna ölni. A Prófétának, a
béke legyen vele, meg kellett tehát vizsgálnia az ügyet. Ekkor történt, hogy Isten Gábriel arkangyalon
keresztül kinyilatkoztatta azt a mondatot, ami a 4. szúra 65. versében áll: „De nem, az Uradra!
Mindaddig nem lesznek hívők, ameddig nem tesznek téged döntőbírának abban, ami vita tárgyát alkotja
közöttük, nem éreznek feszélyezettséget a lelkükben amiatt, amit döntöttél, s teljes alázattal alá nem
vetik magukat annak.” Vagyis Allah azt közölte a Prófétával az angyalon keresztül, hogy azzal, hogy a
sértett nem fogadta el a Próféta döntését, egyszersmind megszűnt muszlimnak lenni. Vagyis Omár nem
egy muszlimot ölt meg, hanem egy káfirt. Nem kellett tehát kivégezni. Érted?
– Igen, testvérem.
– Most felelj: milyen következményekkel jár ez a döntés?
Ahmed összehúzta a szemöldökét.
– Omárt felmentették?
– Ez nyilvánvaló! – kiáltott fel Ajmán, hirtelen elveszítve a türelmét. – Persze hogy felmentették
Omárt! De számunkra nem ez a lényege ennek az epizódnak és ennek a versnek! Hanem az a lényege,
hogy leszögez két alapvető dolgot. Az egyik az, hogy egy káfir megölése nem feltétlenül bűn, a másik
pedig az, hogy ha nem fogadjuk el a Próféta minden döntését, akkor magunk is káfirok leszünk. Ismétlem:
mindet. Ne feledd, mi áll a 4. szúra 65. versében: „teljes alázattal alá nem vetik magukat annak”. Aki csak
részben veti alá magát, az nem muszlim többé. Az alávetésnek teljesnek kell lennie. Egyébként Allah
ugyanezt mondja ki a Szent Korán 4. szúrájának 150. és 151. versében is: „Akik nem hisznek Allahban, s
a küldöttében és különbséget akarnak tenni Allah és a küldötte között és azt mondják: »Hiszünk a
próféták egy részében és nem hiszünk egy másik részében«, s a hit és a hitetlenség közötti félutat akarják
választani, azok az igazi hitetlenek.” Vagyis nincs középút. Ha nem fogadjuk el az összes törvényt,
káfirokká válunk.
– Mit jelent ez, testvérem? Ha nem tartok be egy törvényt, akár csak egyetlenegyet, már nem leszek
muszlim?
– Pontosan ezt mondja Allah a Szent Koránban! Ahhoz, hogy muszlimok lehessünk, mindig be kell
tartanunk minden törvényt. Elég, ha egyet-kettőt megszegünk közülük, és már nem is vagyunk
muszlimok. Te például naponta ötször imádkozol, igaz?
– Igen, mindig.
– Ha tehát naponta ötször imádkozol, ahogy a Szent Korán megköveteli, de mondjuk, nem tartod be
ramadánkor a böjtöt, ahogy a Szent Korán megköveteli, akkor nem leszel hívő, hanem káfir leszel.
Érted? Nem más, mint Ibn Tajmíja mondta a következőt a mongolokról, akik fölvették ugyan az
iszlámot, de a pogány szertartásaikból is megtartottak néhányat: „Minden olyan csoportot, amely fölveszi
az iszlámot, ugyanakkor nem minden szabályát tartja be, meg kell támadni a muszlimok megállapodása
értelmében.”
– Ah! – kiáltott föl Ahmed a fejét vakarva. – Ezért mondta hát testvérem az utolsó órán a
madraszában, hogy a szúfik nem hívők!
– Pontosan! Ők is elmondják a sahádát, elvégzik a szalátot és gyakorolják a zakátot, talán még Mekkába
is elzarándokolnak, és megtartják a szent hónap böjtjét, de azzal, hogy szenteket szólítanak meg
imáikban, tagadják, hogy csak egy Isten van. Vagyis nem teljesítik az iszlám összes előírását, ami a Szent
Korán és a szunna értelmében káfirrá teszi őket.
– Értem…
– De van még valami, amit meg kell értened – tette hozzá sietve. – Mint tudod, Allahnak nem
tetszett, hogy közvetítők torzítják el a szavait, ezért úgy döntött, hogy még egyszer, utoljára
kinyilatkoztatja a törvényeit az embereknek. Mohamedre esett a választása, a béke legyen vele, őt
választotta hírnökéül. És hogy megakadályozza, hogy ismét eltorzítsák a szavait, Allah megtiltotta a
közvetítőket, és megparancsolta, hogy a Szent Koránban rögzítsék a törvényeit. Hogy ne lehessen eltérni
tőlük. Aki félre akarja értelmezni Isten akaratát, az szembetalálja magát azzal, amit Ő a Szent Könyvben
meghagyott. A saría tehát olyan parancs, amit Allah közvetlenül a híveinek adott, közvetítők
beavatkozása nélkül. „Ne féljetek hát az emberektől, hanem féljetek engem!” – mondja Isten az 5. szúra
44. versében.
– Mindezt már tudom, testvérem. És? Ajmán volt tanítványa szemébe nézett.
– Mondd el, légy szíves, a tanúság mondatát, amit a müezzin énekel, amikor imára hívja a híveket.
– „As-hadu an la illaha illallah” – szavalta Ahmed. – Tanúsítom, hogy nincs más Isten Allahon kívül.
„As-hadu Muhammad an-na ar-rasúlullah” – tette hozzá. – Tanúsítom, hogy Mohamed az Ő Prófétája.
– Ez a hitvallás tanúsítja, hogy alávetjük magunkat Istennek, és csak Istennek – vetette közbe Ajmán.
– „Nincs más Isten Allahon kívül.” Ez azt jelenti, hogy minden más tekintély a Földön, beleértve az
elnököket és a kormányokat is, kevesebbet ér, mint Allah akarata, amit a Szent Koránban közvetlenül
kinyilvánított. Eszerint engedelmeskednünk kell Allah akaratának, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy nem
engedelmeskedünk egy elnöknek vagy egy rendőrnek. Allah parancsa mindenekfölött való. Világos?
– Hát… igen. – Elbizonytalanodott.
– A Próféta is megerősítette ezt?
– Hogyne! – kiáltott fel Ajmán, már-már megbotránkozva a kérdésen.
– Nem ismered azt a hadíszt, amelyik a keresztény Adi találkozását meséli el Isten küldöttével, a béke
legyen vele?
– Bevallom, nem.
– A keresztény Adi találkozott a Prófétával, a béke legyen vele, és hallotta, amint azt a verset szavalja,
amely azt mondja, hogy a Könyv Birtokosai Isten helyett a rabbik és a papok kultuszát ápolják. A
keresztény azt mondta, hogy ez nem igaz, mire Mohamed, béke legyen vele, igazát bizonyítván azt
felelte: „Mindazt, amit a papjaik és a rabbijaik megengedhetőnek tartanak, megengedhetőnek fogadják el;
mindazt pedig, amit a papjaik és a rabbijaik megtiltanak, tiltottnak fogadják el, és ezáltal az ő kultuszukat
ápolják.”
Ahmed eltűnődött pár pillanatra a hadísz értelmén.
– A Próféta tehát úgy vélte, hogy a káfirok nem Istent imádják, hanem Isten közvetítőit – állapította
meg.
– Úgy van. De ez a hadísz azért kiemelten fontos, mert kimondja, hogy az emberi törvényeknek és
döntéseknek való engedelmeskedés egyfajta imádásnak felel meg. Azaz ha valaki olyan törvényeket fogad
el, amelyeknek nem Allah a forrása, az Allah helyett valaki mást imád. És mint tudod, testvérem, ez
ellentmond az iszlámnak. Aki így tesz, az káfir. Ne feledd, hogy magát Ali kalifát is leváltották és
megölték, mert nem tartotta be egészen a saríát. Senki sem helyezheti magát Isten Törvénye fölé! Sem
kalifák, sem elnökök, sem rendőrök! Allah az egyetlen uralkodó!
– És… és mi van az országunk törvényeivel? Hogy egyeztethetők össze az iszlámmal?
A volt tanár mélyet lélegzett, mintha fárasztaná a téma. – Allah adjon nekem türelmet! – morogta. –
Ma nincs! Ezután szó nélkül fölállt és elment.
Két napra volt szüksége Ajmánnak, hogy összeszedje minden türelmét és visszaüljön Ahmed mellé,
hogy folytassák a fárasztó témát. Hozott magával egy vaskos, kék könyvet, amit megmutatott volt
tanítványának.
– Ez itt Egyiptom Büntető Törvénykönyve – közölte, és elkezdte lapozgatni a kék könyvet, hogy
releváns részletet találjon benne. – Hadd mutassam meg neked a 274-es cikkelyt… Tessék, meg is van! –
Megköszörülte a torkát, és felolvasta a szöveget. – „Egy házasságtörő asszonyt két évig kell fogva
tartani.” – Beszélgetőtársára nézett. – Most mondd fel, mit mond Allah a Szent Könyv 24. szúrájának 2.
versében!
Ahmed erősen gondolkozott. Tudta, hogy mestere ilyenkor nem csak úgy mellékesen kérdezi tőle a
megfelelő verseket, hanem teszteli a tudását a Koránról.
– „Ha egy férfi és egy nő paráználkodik, mindegyiküket száz korbácsütéssel korbácsoljátok meg!”
– És van egy hadísz is, amelyik arról szól, hogy a Próféta, a béke legyen vele, azt parancsolta, hogy egy
házasságtörő párt kövezzenek halálra – tette hozzá Ajmán. – És még egy másik hadísz is van, amely
elmeséli, miként nyilatkoztatta ki Allah a Prófétának, a béke legyen vele, azt a verset, amely elrendeli a
házasságtörők halálra kövezését, de ez a vers valamely véletlen folytán elveszett. Mindenesetre minket az
érdekel, hogy Allah a Szent Koránban száz korbácsütést rendel a házasságtörőknek, a Próféta szunnája
pedig, a béke legyen vele, úgy rendeli, hogy kövezzék halálra őket. De lám, a mi törvényünk csak
legfeljebb két év börtönbüntetésre ítéli a házasságtörő nőket, a férfiakat pedig legfeljebb hat hónapra! Ez
az iszlám?
– Hát nem.
Ajmán ismét lapozgatni kezdte a büntető törvénykönyvet.
– Lássuk a 317-es cikkelyt – mondta, amikor megtalálta, amit keresett. – Hallgasd csak: „Lopásért
három év börtön jár kényszermunkával.” – Fölnézett. – Most szavald el Allah parancsát az 5. szúra 38.
versében!
Ahmednek beletelt néhány másodpercbe, míg megtalálta a memóriájában a megfelelő részt.
– „A tolvajnak – lett légyen férfi, avagy nő – vágjátok le a kezét!”
– Ezt a megfelelő hadíszok szerint a Próféta, béke legyen vele, szintén így rendelte, hozzátéve, hogy a
jobb kezet kell levágni. Azaz Allah megparancsolta, hogy vágjuk le a tolvajok kezét, a Próféta pedig
elmagyarázta, miért a jobb kezet kell levágni, de a mi törvényünk csak három év börtönt és
kényszermunkát ír elő. Még egyszer kérdezem: ez az iszlám?
– Nem, testvérem, ez nem az.
Az egykori tanár fölemelte a büntető törvénykönyvet és megvető, undorodó pillantást vetett rá.
– Elejétől a végéig, keresztbe-kasul elolvastam az egyiptomi törvénykönyvet, és nem találtam benne
semmi arra vonatkozó utalást, hogy büntetnék a hitszegést. Az egyiptomi törvények értelmében bárki
szabadon elhagyhatja a vallását, és keresztény káfirrá vagy bármi mássá lehet. Most mondd el, mit mond
Allah a 2. szúra 217. versében.
A 2. szúra a Korán leghosszabb fejezete, így aztán beletelt egy kis időbe, amíg Ahmed előásta az
emlékezetéből a megfelelő részt.
– „Akik hitehagyottak lesznek közületek, s hitetlenekként halnak meg, azoknak a tettei hiábavalóak az
evilágon és a túlvilágon. A tűz lesz az osztályrészük és benne égnek örökké.”
– Ezt a parancsot szintén kiegészítette a Próféta szunnája, a béke legyen vele, amint erről a megfelelő
hadísz is beszámol – folytatta Ajmán. – Allah küldöttének a parancsa így szól, a béke legyen vele:
„Öljétek meg azt, aki megtagadja a vallásunkat!” – Felmutatta a kezében tartott nagy, kék könyvet. –
Vagyis Allah tűzbe veti a hitehagyottakat, a Próféta pedig azt parancsolja, hogy öljük meg őket, de az
egyiptomi törvény még csak említést sem tesz erről a bűnről! Ismét fölteszem a kérdést: ez az iszlám?
– Allahra, ez nem az!
– Csak három példát említettem, de számtalan más példa is mutatja, mennyire nincsenek összhangban
az Egyiptomban hatályos törvények az Isteni Törvénnyel. – Harákolt és a földre köpött. – Tudod, mire
emlékeztet engem Egyiptom?
Ahmed megrázta a fejét.
– Mielőtt a Próféta, béke legyen vele, elkezdte hirdetni Allah szavát, egész Arábia a pogányság
mocsarában leledzett, nem ismerte Istent. A dzsáhili vagy iszlám előtti társadalom nem veti alá magát
teljesen és kizárólagosan Allahnak, és nem ismeri az Ő törvényeit. Ez pedig súlyos probléma, hiszen az
Isteni Törvény univerzális törvény. – Lehajolt és fölvett a földről egy követ. – Látod ezt a követ?
Elengedem. – Leejtette a földre. – Leesett, láttad? És miért esett le?
– A gravitáció törvénye miatt, testvérem.
– Ami egy Isteni Törvény! A gravitáció törvénye egyforma a Földön és a Holdon, egyforma ma és
ezer éve, örök és univerzális törvény, hiszen Allah hozta létre. Ugyanez a helyzet a saríával. Az Isteni
Törvény, amit Allah előírt az embereknek, éppolyan örök és univerzális, mint a gravitáció törvénye és az
összes természeti törvény. Minden emberre vonatkozik, fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül,
mindenütt és mindig érvényes, itt és Amerikában, ma és holnap, és a Próféta korában is, a béke legyen
vele. A saría a legjobb törvény, mert maga Isten rendelte el, és tudomásom szerint a teremtmények
törvényei nem mérhetők a Teremtő törvényeihez.
– Vagyis el kell utasítanunk az emberi törvényeket.
– Minden erőnkkel! Allah üzenetének éppen ez az alapja: mindenkinek el kell fogadnia az Isteni
Törvényt, és minden más törvényt el kell vetnie. Mindennek a közös alapelve az az örök igazság, amit az
imént szavaltál el: „La illaha illallah”, nincs más Isten Allahon kívül. Ez a proklamáció háborút hirdet az
ellen a lehetőség ellen, hogy az emberek olyan törvényeket hozzanak, amelyeket Isten nem engedélyez. A
„la illaha illallah” megszabadította egymástól az embereket. Egy hívő nem lehet egy másik rabszolgája,
végre mindannyian szabadok vagyunk, és senki sem uralkodhat a másik fölött. Egyedül Allahnak
tartozunk engedelmességgel, és az Ő saríájának. Az iszlám véget vetett az emberi igazságszolgáltatásnak,
és bevezette az Isteni Igazságszolgáltatást. Allah azt mondta, hogy nem szabad alkoholt fogyasztani, és a
hívők máris engedelmeskedtek. Hasonlítsd ezt össze a dzsáhili világi kormányokkal, az egész
törvényhozásukkal, az intézményeikkel, a rendőreikkel és katonáikkal együtt, amelyeknek olyan nehéz
betartatniuk a törvényeiket. Amerika is megpróbálta betiltani az alkoholfogyasztást, igaz? És sikerült
neki? Amerika kudarcot vallott az alkohol betiltásában, míg az iszlámnak sikerült ugyanez. Mi ez, ha
nem fényes bizonyítéka annak, hogy az Isteni Törvény sokkal hatásosabb, mint az emberi törvények?
– Ráadásul sokkal szabadabbak vagyunk.
– Szabadabbak? Teljesen szabadok vagyunk! Az iszlám felszabadítja az embert a tökéletlen emberi
törvények és szokások alól, és kizárólag Istennek veti alá. Az egész univerzum Allah fennhatósága alá
kerül így, az ember pedig, aki ennek az univerzumnak apró pontja csupán, az univerzális törvényeknek
fog engedelmeskedni. Az Isteni Törvény irányít minden anyagot, és harmóniát teremt az ember és az
univerzum többi része között. Az emberiség felszabadul. Az iszlámban nem számít a faj, a nyelv, a
nemzetiség, a társadalmi rang: mindannyian vízcseppek vagyunk, amelyek patakká egyesülnek, és minden
patak egy nagy folyóba ömlik, amely a hatalmas óceánba torkollik. Hasonlítsd össze például Isten
birodalmát az elmúlt idők emberi birodalmaival! Nézd csak a Római Birodalmat! Tudod-e, mi volt ott?
Ahmed nem értette egészen a kérdést.
– Megbukott, nem?
 – Persze hogy megbukott, ez elkerülhetetlen volt. De én arra akarok kilyukadni, hogy mindenféle fajú
emberek voltak benne, csakhogy nem volt szabad köztük a viszony. Voltak köztük nemesek és voltak
köztük rabszolgák, és a rómaiak magasabb rendűek voltak, mint a többi régió lakói. Vagy nézd meg a
nagy európai birodalmakat, a britekét, a spanyolokét, a portugálokét vagy a franciákét! Mindegyik a
nyerészkedésen és a büszkeségen alapult, mind elnyomták és kizsákmányolták a többi népet! Nézd meg a
kommunista birodalmat! Ott nem a nemesek uralkodtak, hanem a proletariátus, pontosabban egy szűk
elit, amely a proletariátus nevében gyakorolta a hatalmat. Minden kommunizmus az osztályharcra épült,
nem pedig a harmóniára. Hasonlítsd össze mindezt az iszlámmal, amely megszabadítja az emberiséget
ezektől a bilincsektől, és helyettük kizárólag az Isteni Törvénynek veti alá. A „la illaha illallah” mélyebb
értelme az, hogy az emberi élet minden aspektusát a saríának kell irányítania, ennek azonban, testvérem,
van egy fontos következménye. Tudod-e, mi az?
Költői kérdés volt ez, így hát Ahmed meg sem próbált válaszolni.
– Azokkal, akik fellázadnak Allah uralma ellen és emberi törvényeket rendelnek el, szembe kell
szállnunk! Isten azt akarta, hogy a Próféta, béke legyen vele, vessen véget a pogányságnak és terjessze el
az emberek között az Isteni Törvényt, amit tartasson be. Ismétlem, tartassa be. Csakhogy az emberek egy
idő után elfordultak a saríától, és már nem tartják tiszteletben Allah akaratát.
– Testvérem szerint Egyiptom most pogányságban él?
– Tán nem? – kérdezett vissza Ajmán, és hirtelen egész testében megremegett, a hangja pedig
valósággal fellángolt. – Tán nem abban él? Allah éppen azért vezette be az iszlámot, hogy véget vessen a
tökéletlen emberi törvények kultuszának. A Föld minden emberének engedelmeskednie kellene Allahnak,
és csakis Allahnak. Senkinek nincs joga törvényeket alkotni. A személyes emberi tekintély elfogadása azt
jelenti, hogy az illető személy osztozik Allah hatalmában! Ez eretnekség! Ez minden baj forrása az egész
világban!
A mester képtelen volt ülve maradni, felpattant a helyéről és égnek emelte karjait, hogy elragadtatott
szavainak még nagyobb súlyt adjon.
– Csak egy Isten van: Allah! Csak egy tekintély van a Földön: Allah! Csak egy törvény van: a saría! De
itt, Egyiptomban, és a többi, magát muszlimnak mondó országban, a kormány gyakorolja a hatalmat, és
a kormány törvényei vannak érvényben. Megkérdezem hát: ez az iszlám? Persze hogy nem! Persze hogy
nem! Ezek a magukat muszlimnak mondó kormányok valójában dzsáhilik, hiszen korlátozzák a saríát,
nem kövezik halálra a házasságtörőket, és nem rendelik el a tolvajok jobb kezének levágását, a hitszegést
pedig még csak nem is tartják bűnnek, pedig mindez elő van írva az Isteni Törvényben! Lehet valaki
házasságtörő, részeges, sőt káfir is, ha betartja az emberi törvényeket, jó állampolgárnak minősül! Van
ennek értelme? Ha pedig egy igazhitű a saríának megfelelően halálra kövez egy házasságtörőt,
bűnözőnek és fanatikusnak kiáltják ki, és még börtönbe is küldik! Iszlám ország az ilyen? Mint már
elmondtam, Allah azt parancsolja a Szent Koránban, hogy az összes előírását tartsuk be, ne csak
néhányat! Aki csak bizonyos előírásokat tart be, másokat pedig megszeg, az a szó szoros értelmében
káfir. Ez azt jelenti, hogy ezek a dzsáhili kormányok, amelyek parancsolnak nekünk, Isten előtt csak
káfirok.
Ahmed próbálta megemészteni mindazt, amit most hallott. Az a kormány, amelyik nem alkalmazza a
saríát, káfir, ismételgette magában. Ez azt jelenti, hogy az ő kormányuk is káfir.
– De… de… hát hogy élhetünk káfir országban?
– Pontosan ezt kérdezem én is, a társaimmal együtt. Hívő ország-e Egyiptom? Ha az, akkor tisztelnie
kell az Isteni Törvényt a maga teljességében. Ha nem tiszteli a maga teljességében, akkor káfir.
– Igazad van, testvérem! – kiáltott fel Ahmed. – És mit tehetünk azért, hogy visszaállítsuk Allah
akaratának feltétel nélküli tiszteletét?
Ajmán hirtelen támadt szenvedélyének elmúltával visszaült a helyére. – Meg kell döntenünk a
kormányt, nincs más lehetőségünk. Elismétlem, amit mondtam: Allah azt akarta, hogy a Próféta, a béke
legyen vele, vessen véget a pogányságnak és tartassa be az Isteni Törvényt az emberekkel. A betartatás
szó kulcsfontosságú, nem győzöm hangsúlyozni. Ezért Isten arra kötelez minket, hogy állítsuk vissza az
iszlám társadalmat az eredeti formájába és vessünk véget ennek a dzsáhili állapotnak, amelybe a világ
süllyedt. Az emberek kivették az irányítást Allah kezéből, ismét ők uralkodnak egymás fölött, és olyan
törvényeket hoznak, amelyek ellentmondanak az Isteni Törvénynek. Ennek a lázadásnak az
eredményeképpen visszatért az elnyomás. Nézd csak meg a kormányunkat: nem korrupt-e? Nem látsz
mindenütt korrupciót? Hogy lehetséges, hogy a zsidók ma erősebbek, mint az egész umma? Hogy
lehetséges, hogy a keresztények uralkodnak fölöttünk, és bábkormányokkal nyomnak el minket? Hogy
lehetséges, hogy hagytuk magunkat megosztani? Létre kell hoznunk egy olyan mozgalmat, amely egyesíti
az ummát, újra bevezeti az Isteni Törvényt és visszaállítja az igazi iszlámot.
– Ezért ölte meg a fáraót a Dzsamáa?
– Ezért. Nem a cionistákkal kötött Camp David-i egyezmény miatt, ahogy sokan hiszik. A cionista
konfliktus csak a baj egyik tünete, nem a baj maga. Az igazi baj az, hogy emberi törvényeink vannak,
amelyek szembehelyezkednek az Isteni Törvénnyel. Minden rossz, ami az ummá-val történik, ennek a
hibának az eredménye. Ezért küldtük a fáraót az örök tűzbe!
– De a halála nem hozta meg a várt eredményt – állapította meg Ahmed. – A dzsáhilijja még mindig
fennáll.
– A fáraó meggyilkolása csak az első lépés volt, amit majd mások követnek. Nincs más választás.
Allah parancsai a Szent Könyvben nagyon is világosak, és nem érdemes úgy tennünk, mintha nem
léteznének, ahogy egyébként sokan tesznek, miközben hívőnek mondják magukat, pedig dzsáhilik.
Ahmed mély lélegzetet vett, és a problémán tűnődve úgy hintáztatta a testét, mint egy inga. Azóta
fontolgatta a gondolatot, hogy egy turista, akit a kairói souqban vezetett, elültette a fejében az ötletet.
– Talán van más út is – mormogta.
– Mi az?
– Volt egy káfir, aki egyszer arról beszélt, hogy nagyobb nehézségek nélkül is lehet kormányt váltani
– mondta lassan. – Ezt demokráciának nevezte. Ez a káfir azt mondta, hogy…
Az egykori tanár hirtelen fölpattant.
– Demokrácia? – kérdezte, felháborodásában szinte üvöltve. – Demokrácia?
Ahmed nagyot ugrott ijedtében: nem várt ilyen heves reakciót, még kevésbé a benne rejlő
felháborodást.
– Mi történt, testvérem? Valami rosszat mondtam?
– Te nem is figyeltél arra, amit mondtam? Csak jártatom a számat az iszlámról, Allah parancsáról,
hogy teljességében kell tisztelni a saríát, arról, hogy az igazi szabadság az Isteni Törvény betartásában
rejlik, és te… te… te meg itt a demokráciáról beszélsz? Hát semmit nem értettél meg abból, amit
tanítottam neked?
– De tanár ú… testvérem! – védekezett Ahmed, alázatos és félénk hangon, szégyenében majd
elsüllyedve. – Tudtommal erről még nem beszéltünk! Én igazából még nem is tudom, mit gondoljak a
demokráciáról, és szeretném megtudni, mit mond róla Allah! Kérlek, ne vedd a szívedre!
Ajmán úgy fújtatott, mint egy gőzgép, hogy megszabaduljon a nyomástól, és minden erejével
igyekezett lehiggadni. Leült és a tanítványára nézett.
– Tudod te, mi az a demokrácia?
Ahmed egy pillanatra zavarba jött a kérdéstől.
– Hát… a demokrácia az, hogy választhatunk magunknak új kormányt.
– Ami komoly és súlyos következményeket von maga után. Képzeld el azt, hogy a hívők
kisebbségben vannak, és a megválasztott kormány káfir. Mi történik akkor? Elfogadjuk, hogy káfirok
irányítanak?
Ahmed felhúzta a szemöldökét: ezt a lehetőséget még soha nem vette fontolóra.
– Erre még nem gondoltam.
– És ez csak a kisebbik baj – tette hozzá Ajmán sietve. – A fő probléma teológiai természetű. Ez
pedig megoldhatatlan.
– Nem értem…
– Mondd csak, melyik az igaz törvény, amelynek engedelmeskednünk kellene?
– Hát az Isteni Törvény, a saría.
– És nem látod, hogy a demokrácia az embereknek adja a hatalmat, hogy maguk alkossanak
törvényeket? Egy demokráciában az emberek döntik el, hogy mit szabad és mit nem, mi tilos és mi nem.
Ez ellentmond az iszlámnak! Az iszlám szerint az emberek nem dönthetik el, hogy mi törvényes vagy
törvénytelen. Ehhez egyedül Allahnak van joga! A házasságtörőket halálra kell kövezni, akkor is, ha az
emberek nem értenek egyet ezzel a büntetéssel. A törvényeket Isten hozza, nem az emberek! Az Isteni
Törvény kinyilatkoztatott a Szent Koránban és a Próféta szunnájában, a béke legyen vele, és az
embereknek, ha tetszik, ha nem, engedelmeskedniük kell. Ha nem engedelmeskednek, káfirokká válnak, és
a társadalom dzsáhilijjába süllyed. Ezért elfogadhatatlan a demokrácia az iszlám számára. Ha elvesszük a
hatalmat Istentől, és az embereknek adjuk, az eretnekséget és politeizmust szül.
– De testvérem, én azt olvastam, hogy Amerika azt akarja, hogy az iszlám világban demokrácia
legyen…
Ajmán hangosan felkacagott.
– Nevetnem kell! – kiáltotta. – Ilyet csak az mondhat, aki nem ismeri az iszlámot! Vagy inkább az, aki
tervbe vette, hogy lerombolja az iszlámot! Azt állítani, hogy egy hívő lehet demokrata, ugyanolyan, mint
azt mondani, hogy egy hívő lehet politeista. A két dolog ellentmond egymásnak, olyan, mintha a vizet
össze akarnánk keverni az olajjal! A demokrácia vallásszabadsággal jár, vagyis feljogosítja az embereket,
hogy vallást változtassanak, ez pedig szemben áll az iszlámmal, ahogy te is jól tudod! Nem azt mondta a
Próféta, a béke legyen vele, hogy a hitszegőnek halálbüntetés jár? Hogy lehetne ezt összeegyeztetni a
vallásszabadsággal? A demokrácia szólásszabadságot is jelent, ami azt jelenteni, hogy akár Allahot és az
Ő döntéseit is lehet kritizálni. Márpedig az iszlám határozottan tiltja az ilyesmit.
– Igazad van – ismerte el Ahmed. – Csak azt nem tudom, hol van ez a tiltás.
– A szunnában. Van egy hadísz, amelyik elmeséli, hogy a Próféta, a béke legyen vele, megkérdezett egy
baráti társaságot: „Ki hajlandó elbánni Ka’b bin Al-Asraffal?” A kérdés egy költőre vonatkozott, aki
bírálta Mohamedet, a béke legyen vele. Egy Maszlama nevű férfi szólalt meg: „Akarod, hogy megöljem?”
A Próféta, a béke legyen vele, így felelt: „Igen.” Maszlama erre megölte a költőt, Mohamed pedig, a béke
legyen vele, ezt mondta: „Ha hallgatott volna, mint mindenki más, aki osztozik a véleményében, nem
halt volna meg. De megsértett minket a költészetével, és közületek bárki más is azt érdemelte volna, amit
ő.” Ez a hadísz mutatja, hogy nem szabad bírálni az iszlámot, és aki így tesz, annak halálbüntetés jár.
Egyébként nyilvánvaló is, hogy az iszlámot nem lehet kritizálni. Hogy is lehetne összeegyeztetni Isten
tiszteletét a szólásszabadsággal? Hogy is férhetne össze az iszlám a demokráciával? – Megcsóválta a fejét
és bosszúsan elmosolyodott. – Tudod, mit akarnak valójában az amerikai káfirok?
Ahmed hallgatott, és várta, hogy Ajmán megválaszolja a kérdést. – Mondd csak el, mit mond Allah az
5. szúra 51. versében!
A tanítvány erősen összpontosított.
– „Ti hívők! Ne kössetek testvérbarátságot a zsidókkal és a keresztényekkel: Ők egymás
testvérbarátai! Ha valaki közületek barátságot köt velük, az közéjük tartozik!”
– Allah ebben a versben azt mondja, hogy azon túl, hogy nem lehetünk a Könyv Népeinek a barátai,
nem is bízhatunk bennük. Ezt a Szent Korán más helyein is megismétli, mint például a 3. szúra 100.
versében. Naivitás lenne tőlünk, ha elhinnénk, hogy a zsidók és a keresztények jóhiszeműek, amikor az
iszlám történetét elemzik és olyan ajánlatokat tesznek a társadalmunknak, mint például ez a demokrácia.
Amikor ilyen eszmékkel állnak elő, valójában a társadalmi struktúránkat, és azon keresztül az iszlámot
akarják szétrombolni. A szabadság, a demokrácia és az emberi jogok hirdetésével a keresztény káfirok az
iszlámot támadják kifinomult intellektuális fegyverekkel.
– De Iránban demokrácia van, testvérem – érvelt Ahmed. – És ha jól tudom, az irániak nagyon is
tiszteletben tartják a saríát.
– Csak tartották – felelte a mester gúnyos arccal. – Az irániak különben is síiták, nem az igazi
iszlámot vallják. És egyébként is tegyük hozzá, hogy Iránban valójában az ajatollahok uralkodnak, őket
pedig nem az emberek választják. Irán elnökeinek és parlamentjeinek, noha megválasztották őket, nem
áll hatalmukban megsérteni a saríát, csak betartatni van joguk. De számunkra az a legfontosabb, hogy
ellenálljunk a káfir Nyugat kísértésének, és ne hagyjuk, hogy intellektuális fegyvereikkel legyőzzenek
minket és rávegyenek, hogy az Isteni Törvénynek hátat fordítva az emberek törvényeinek
engedelmeskedjünk. Hol van az megírva a Szent Koránban, hogy szükség van a demokráciára? Ha Allah
nem beszél róla, akkor nincs is rá szükség! Elég az Isteni Törvény, amely az egész univerzumot
szabályozza. Ha Allah törvénye megfelel az egész univerzumnak, miért ne felelne meg az embernek is?
Ahmed megvakarta a fejét: a hallottak meg is világosították, de egyben össze is zavarták.
– Akkor most mit csináljunk, testvérem? – Azt tesszük, amit Ibn Tajmíja mondott.
A tanítvány a Mongol Birodalom megtámadására buzdító sejk említésére döbbenten húzta fel a
szemöldökét.
– Hogy érted ezt?
– A miénkhez hasonló helyzetben Ibn Tajmíja megnézte a Szent Koránt és a Próféta szunnáját, a béke
legyen vele, és arra a következtetésre jutott, hogy az a kormány, amelyik a saríának csak az egyik felét
tartja be, a másikat viszont figyelmen kívül hagyja, valójában az embereknek engedelmeskedik, nem
pedig Istennek. A sejk azt mondta: „A hit engedelmesség. Ha az egyik Allahban van, de a másik nem
Allahban van, kötelező addig folytatni a háborút, amíg mindkettő Allahban nem lesz.”
Ahmed egy pillanatra eltöprengett Ibn Tajmíja fatváján, vagyis vallási rendeletén.
– Testvérem azt mondja tehát, hogy az egyetlen lehetőség a háború? Az egykori vallástanár fölállt,
jelezvén, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést. De mielőtt elindult volna a Dzsamáa tagjaihoz, akik
az udvar másik végében gyülekeztek és a déli imához készülődtek, még visszafordult a tanítványához.
– Ezt nevezzük dzsihádnak.
 XXIX
Tomás aggodalommal vegyes izgalommal várakozott. Öt percen belül már tizedszer nézte meg az
óráját, és mélyet lélegzett. Maga sem tudta, mit szeretne: gyorsítani vagy lassítani az időt. Lehunyta a
szemét, és szívből kívánta, hogy átugorhassa a következő két órát. Milyen jó lenne, ha mikor újra
kinyitja, már délután egy óra lenne és túl lenne a Zacariással való találkozáson!
Kinyitotta a szemét, és ismét rápillantott az órájára.
Tizenegy óra öt perc.
– A francba!
– Mi történt? – kérdezte Rebecca.
– Még ötvenöt perc. – Nyugtalanul fészkelődött a helyén. – Nem lenne jobb, ha már most
odamennénk?
– Hova?
– Hát oda! – kiáltotta Tomás türelmetlen ingerültséggel. – Lehet, hogy Zacarias már ott van.
Rebecca kinézett az ablakon.
– Látta?
– Nem, dehogy.
– Akkor hova siet?
– Hát, úgyis ki kell szállnunk ebből az átkozott buszból, nem? Akkor már el is intézhetjük ezt az
egészet. Minél előbb túl vagyunk rajta, annál jobb!
A nő ránézett, és szép szemében anyai gyengédség áradt szét.
– Nyugodjon meg, Tom – mondta szelíden. – Majd kiszállunk, amikor itt lesz az ideje. Sem előbb,
sem később. Értette?
Rebecca szavai úgy hatottak, mint egy nyugtató, és Tomás azon kapta magát, hogy ellazult.
– Rendben.
– Ne aggódjon, uraljuk a helyzetet – tette hozzá a nő, és fejével a két ügynök felé intett. – Jerry és
Sam folyamatosan figyelik, mi történik odakint. – A két férfi valóban abbahagyta már a beszélgetést, és a
pilótafülkét betöltő elektromos készülékekkel foglalatoskodtak. – Hadd dolgozzanak. De ha meglátja
Zacariast, szóljon. Okay?
– Rendben.
A kisbuszban néma csönd honolt. Csak az elektromos kommunikáció hangjai hallatszottak a
pilótafülkétől, ahogy Jarogniew tesztelte a készülékeket, miközben Sam figyelt minden kinti mozgást.
Idegesítő volt ez a várakozás, és Tomás érezte, ahogy ismét úrrá lesz rajta a gyerekes ingerültség.
Pontosan hol is fog találkozni Zacariassal? A volt tanítványa csak az óváros erődjét említette, de most,
hogy ott volt, látta, milyen óriási épületegyüttesről van szó. Hogy fogják megtalálni egymást? És mi fog
történni? Egyáltalán ott lesz-e a fiú? A telefonban rendkívül idegesnek tűnt. És ha történik valami
váratlan?
Rebecca érezte, ahogy a nyugtalanság egyre inkább erőt vesz a történészen, aki csak fészkelődött és
sóhajtozott a helyén, és rájött, hogy el kell vonnia valamivel a figyelmét.
– Maga élt Egyiptomban? – kérdezte. Tomás bólintott.
– Gondolom, olvasott rólam valami aktát.
– Igen, de a dokumentumokból ritkán derül ki, mi zajlik egy ember fejében – felelte az amerikai nő. –
Csak annyi derül ki, hogy mivel foglalkozik az illető, az viszont nem feltétlenül, hogy miért.
– Arra kíváncsi, hogy miért mentem Kairóba?
– Igen.
– Mert meg akartam tanulni arabul és meg akartam ismerni az iszlámot – válaszolta Tomás. – A régi
nyelvek és a kriptoanalízis szakértője vagyok. Tudok héberül, Mózes nyelvén, és arámiul is, Jézus
nyelvén. De Mohamed nyelve és kultúrája még hiányzott. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a
legrégebbi kriptoanalitikus tanulmány arab nyelven íródott.
– Tényleg?
– Nem tudta? Egy IX. századi szövegről van szó, amit azonban csak 1987-ben fedeztek föl, egy
isztambuli levéltárban. A címe Egy kézirat a kriptográfiai üzenetek megfejtéséről. – Fölhúzta a szemöldökét.
– Elbűvölő cím, mi?
– Ki a szerzője?
– Abu Juszuf Jakub ibn Isak ibn al-Szabbah ibn Omran ibn Iszmail Al-Kindi.
Tomás olyan gyorsan hadarta el ezt a nevet, hogy Rebecca semmit sem jegyzett meg belőle.
– Kicsoda?
– A könnyebbség kedvéért hívjuk csak Al-Kindinek – válaszolta vidáman. – Leginkább ő tehet róla,
hogy érdekel az arab nyelv. Mindenképpen eredeti nyelven akartam elolvasni Al-Kindi kéziratát.
Elbűvölő. Ezért mentem el Kairóba, arabul tanulni. De persze közben az iszlám is kezdett érdekelni. Az
Al-Azar Egyetemen tanultam, ami a világ legnevesebb iszlám egyeteme, és sikerült jobban megértenem,
hogyan gondolkodnak a muszlimok. El se hinné, mennyiféle emberrel beszéltem.
– Fundamentalistákkal is találkozott?
– Hogyne.
Rebeccát egyre jobban érdekelték a válaszok. Eleinte csak azért kérdezgette Tomást az egyiptomi
tartózkodásáról, hogy elterelje a figyelmét, de most valóban kezdte érdekelni, amit mond.
– Na és?
– Mi na és?
– Jaj, ne játssza már az értetlent! – kiáltott fel Rebecca. – Mit mondtak azok a fickók, Tom? Miért
támadják meg az embereket? Miért követik el azokat a szörnyűséges merényleteket? Megmagyarázták?
A történész összehúzta a szemöldökét.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tudja, mi hajtja a radikálisokat, amikor merényleteket
követnek el?
– Hát, úgy gondolom, hogy szocioökonómiai okai vannak… meg a szegénység, a tudatlanság…
– Miféle szocioökonómiai okok? Milyen szegénység? Milyen tudatlanság? Nem tudja, hogy Bin Laden
milliomos? Nem tudja, hogy a merénylők jó része egyetemet végzett? Egyébként a NEST velencei
értekezletén ott volt egy Moszad-ügynök, aki részletesen leírta nekünk a fundamentalistákat.
– Igen, igaza van. Akkor mi a magyarázat? Kiderült?
– Hogyne.
– És?
– Akiket maga fundamentalistáknak nevez, egyszerűen csak szó szerint követik a Korán parancsait és
Mohamed példáját. Ennyire egyszerű az egész.
– Nem egészen így van – helyesbített a nő. – Eltorzítják az iszlámot.
– Ki mondta ezt magának?
– Hát… – bizonytalanodott el Rebecca, aki zavarba jött a kérdéstől –, ezt írja a sajtó. Ezt olvastam a
Newsweekben vagy a Time-ban, már nem tudom.
Tomás finoman megbillentette a fejét, mint egy tanár, aki a kedvenc tanítványát dorgálja.
– És elhitte?
– Nincs okom kételkedni benne… Vagy van?
A történész mély levegőt vett, de ezúttal nem idegességből, hanem hogy rendezze a gondolatait. Nem
az volt a gondja, hogy mit válaszoljon, hanem az, hogy hol kezdje.
– Nézze, az iszlámmal kapcsolatban egy sor dolgot meg kell érteni – mondta. – Az első, és talán a
legfontosabb az, hogy az iszlám nem egyenlő a kereszténységgel. Az az elképzelés él bennünk, hogy a
próféták mindig a békét hirdetik és számukra az élet minden körülmények között szent dolog. De van
olyan pillanat, amikor a próféták elfogadják a háborút és az emberölést. Így van?
– Igen, így van. – Most kissé határozottabb hangnemre váltott. – De az is igaz, hogy a háborúk nagy
része a vallások miatt van! Mennyi vért ontottak Krisztus nevében is!
– Krisztus parancsára?
– Nem, persze hogy nem. De az ő nevében.
– Ne keverje össze a dolgokat – figyelmeztetett Tomás. – Amikor egy keresztény háborúzik, akkor
bizony éppen nem engedelmeskedik Krisztusnak. Nem azt mondta Jézus, hogy ha megütik az egyik
orcánkat, tartsuk oda a másikat is? Amikor egy keresztény nem tartja oda a másik arcát, hanem helyette
háborúzik, olyankor engedetlenséget tanúsít a Prófétájával szemben, nem igaz?
– Dehogynem.
– Na, ez egy fontos különbség a kereszténység és az iszlám között. Az iszlám szerint ugyanis, ha egy
muszlim háborúzik és embert öl, talán egyszerűen csak engedelmeskedik a Prófétájának. Ne feledje, hogy
Mohamed hadvezér volt! Az iszlámban lehetséges, hogy éppen az a muszlim nem engedelmeskedik a
Prófétájának, aki megtagadja a háborúzást és az emberölést!
Rebecca összehúzta a szemöldökét.
– Komolyan mondja?
– Amit most mondok, azt vésse jól az eszébe – tette hozzá a történész, szinte szótagolva a szavait. –
A Korán nagy része olyan versekből áll, amelyek a háborúval kapcsolatosak.
Az amerikai nő arcáról nem múlt el a hitetlenkedő kifejezés.
– Az nem lehet! – kiáltott fel. – Én mindig azt hallottam, hogy az iszlám békés és toleráns.
– Az is, ha mindannyian muszlimok vagyunk. Az iszlám a hívők között békét és egyetértést hirdet.
Gond akkor van, ha nem vagyunk muszlimok. Benne van a Koránban, azt hiszem, a 48. fejezetben, hogy:
„Mohamed Allah küldötte. Akik vele tartanak, azok szigorúak a hitetlenekkel szemben és könyörületesek
egymáshoz.” A „könyörületesek egymáshoz” azt jelenti, hogy toleránsak egymással, a „szigorúak a
hitetlenekkel szemben” pedig azt, hogy intoleránsak a nem muszlimokkal szemben. Nekünk, mivel nem
vagyunk muszlimok, a Korán parancsai és Mohamed példája szerint megalázó adót kell fizetnünk a
muszlimoknak. Ha nem tesszük, megölnek minket. Vagyis ha szó szerint értelmezzük az iszlám
törvényeit, egyszerű a képlet: vagy áttérünk az iszlám vallásra, vagy megalázkodunk, vagy megölnek
minket.
– De én erről még soha nem hallottam…
– Persze hogy nem hallott róla, hiszen Nyugaton titkolják ezeket a tényeket. Az a verzió, amit nekünk
bemutatnak az iszlámról, mentes ezektől a nyugtalanító részletektől. Nekünk az iszlám keresztényiesített
változatát mutatják be. Sőt gyakran hallani iszlám vezetőket, amint szúfi szövegeket idéznek, hogy
bebizonyítsák: az iszlám csupa béke és szeretet. Csakhogy a szúfizmus olyan iszlám misztikus irányzat,
amit csak nagyon kevesen követnek, és erős keresztény hatást mutat. Ezt persze nekünk nem említik. Az
egészből az világlik ki, hogy az iszlám nagyon közel áll a kereszténységhez, ami nem egészen így van.
Mohamed olyan dolgokat tett, amelyek az ő idejében természetesek voltak, de a mai nyugati
gondolkodás szerint elfogadhatatlanok. Ezeket a dolgokat persze gondosan elhallgatják előlünk.
– Hm… ez nekem is újdonság – mondta Rebecca még mindig szkeptikusan. – Mondjon még hasonló
példákat.
– Az első nagy csata, amelyben Mohamed részt vett, a badri ütközet volt, amelyet saját mekkai törzse
ellen vezetett. A muszlimok győztek, és az ellenség vezetőit mind megölték vagy foglyul ejtették.
Egyikük, egy bizonyos Uqba, az életéért esedezett és megkérdezte Mohamedet, hogy ki viseli gondját a
gyermekeinek, ha őt megölik. Tudja, mit válaszolt neki a Próféta? „A Pokol”, mondta, és lefejeztette. Az
ellenség másik vezetőjét, Abu Dzsahlt megölték, és a muszlim, aki lefejezte, megmutatta a levágott fejét
Mohamednek. A Próféta megnézte a fejet, fölismerte benne Abu Dzsahlt, és hálát adott Istennek
ellensége haláláért.
 – Jézus! – kiáltott fel Rebecca. – Ez tényleg így történt?
– Rengeteg dokumentum támasztja alá – erősítette meg Tomás. – Az iraki al-Kaida régi vezetője, Al-
Zarkavi, erre a jelenetre utalt, amikor 2004-ben lefejezett egy amerikai foglyot. Ha jól emlékszem, ezt
mondta: „A legkegyelmesebb Próféta azt parancsolta, hogy vágják el néhány fogoly torkát Badrban. Jó
példát adott nekünk.”
Rebecca az ajkába harapott.
– Ezért vagdossák le a foglyok fejét a fundamentalisták…
– Egyszerűen követik a Próféta példáját és a Korán parancsait.
– Van még más példa is?
– Szeretne még? – csodálkozott Tomás. – Akkor elmesélem egy zsidó törzs, a Banú Kurajsza
történetét, amely nem volt hajlandó áttérni az iszlám hitre. Mohamed csaknem egy hónapig ostrom alatt
tartotta a törzset, amely végül megadta magát. Mohamed azt mondta nekik, hogy válasszák ki, ki döntsön
a sorsukról. A zsidók egy Muadh nevű muszlimot választottak, akit már ismertek és könyörületet
reméltek tőle. De Muadh úgy döntött, hogy a férfiakat megölik, a nőket és a gyerekeket pedig
rabszolgává teszik. Amikor Mohamed tudomást szerzett a döntéséről, így szólt: „Allah, a hét
mennyország ura utasításainak megfelelően döntöttél.” Ezután a Próféta elment a medinai piacra, és
elrendelte, hogy ássanak egy árkot. Aztán odahozatta a foglyokat, és sorra lefejezte őket. A foglyul ejtett
nőket és gyerekeket pedig átadta a muszlimoknak, kivéve azokat, akik áttértek az iszlámra.
– Ez borzasztó! Biztos benne, hogy így történt?
– Így írják. Egyébként a Koránban is van egy vers, amely erről szól. Rebecca a fejét csóválta.
– Erről fogalmam sem volt.
– Éppen ezt magyaráztam az imént – mondta a történész. – Nyugaton csak az iszlám
keresztényiesített változatát mutatják be, és gondosan elhallgatnak minden olyan részletet, ami sokkoló
vagy elborzasztó lehet. El tudná képzelni Jézusról, hogy lefejeztet embereket, azt mondja az elítélteknek,
hogy a gyerekeikről a Pokol fog gondoskodni és az ellensége levágott fejével dicsekedjen? Minket sokkol
az ilyesmi, ezért nem is tárják elénk! De ezekről is tudnunk kell, ha meg akarjuk érteni az al-Kaidát, a
Hamászt és társaikat.
– Igen, igaza van.
– Ne feledje, hogy a fundamentalisták semmit sem találnak ki maguktól. Ők csak szó szerint teljesítik
a Korán parancsait, és követik a Próféta példáját. Folyton az iszlám szent szövegeit idézik, és ha
utánanézünk, mi áll bennük valójában, azt tapasztaljuk, hogy minden úgy van leírva, ahogy a
fundamentalisták állítják. Valóban az van leírva, amit mondanak.
– Ha a dolog így áll, akkor… – kiáltott fel Rebecca.
– Emberek.
– … nem is tudom, hogy tudnánk…
– Emberek!
Másodjára határozottabban szólt a figyelmeztető hang, és sikerült félbeszakítania a társalgást.
Rebecca és Tomás elhallgatott, mindketten az első ülés felé fordultak, és látták, hogy Sam őket nézi.
– Mi az, Sam?
– Nem szívesen szakítom félbe a társalgásukat. Olyan lelkesen beszélgetnek, hogy kifejezetten
nehezemre esik.
– Jó, de mi történt?
Az ügynök kinyújtotta a karját és ujjával az órájára bökött.
– Itt az idő.
 XXX
Amikor Ahmed az Ajmánt körülvevő Dzsamáa Iszlámija közelében volt, mindig igyekezett nagyon
odafigyelni a beszélgetéseikre. A témák nagyon különbözőek voltak, a politikától a teológián át a
filozófiáig mindenféléről szó esett. De bármiről beszélgettek is, hol higgadtan, hol szenvedélyesen, volt
egy szó, ami különösen gyakran elhangzott.
Dzsihád.
Ahmed arab anyanyelvűként és jó muzulmánként jól tudta, mit jelent ez a szó. A dzsuhd tőből
származik, amely küzdelmet, harcot, igyekezetet, csatázást jelent. A helyes jelentését természetesen a
szövegkörnyezetbe helyezve kapja meg, de Ahmed, arab nyelvűként és jó muzulmánként, megfigyelte,
hogy a társaság beszélgetéseiben elsősorban a szent háborút, az Allah útján való háborúzást jelenti.
Ezen a reggelen, miközben Ahmed arra várt, hogy Ajmán ráérjen elmagyarázni neki egy újabb
teológiai kérdést, egyszer csak megérezte, hogy az egyik Dzsamáa-tag őt nézi. Egy fekete szemű,
sebhelyes arcú férfi volt, aki állítólag megölt két rendőrt.
– Testvérem, miért nem csatlakozol a dzsihádhoz? – kérdezte provokatív, kihívó hangon. – Netán nem
akarsz tetszeni Allahnak?
– Dehogyisnem akarok.
– Akkor a dzsihád az utad.
– Sokféleképpen lehet csinálni a dzsihádot – érvelt Ahmed, azt szajkózva, amit évekkel ezelőtt Saad
sejktől tanult.
A Dzsamáa tagja gúnyosan elnevette magát, és kissé megvetően csóválta a fejét.
– Ezzel azok takaróznak, akik nem akarják a dzsihádot, nem akarják Allahot szolgálni. Így nem jó
úton jársz, testvérem.
Ahmed összezavarodott. Miféle takarózás? Hogy érti ezt? Most igaz vagy nem igaz, hogy sokféle
módja van a dzsihádnak? A dzsamáás rab gúnyos megjegyzése nemcsak azért bántotta, mert az önérzetét
sértette, hanem azért is, mert csodálta ezeket az embereket. Allahra, szembeszálltak a kormánnyal és
megölték a fáraót! Nagyon jól tudták, hogy üldözni, kínozni, kivégezni fogják őket, mégis megtették!
Micsoda bátorság! Azért tették, mert Allahot szolgálják és Allah akaratát a saját életüknél is jobban
becsülik! Micsoda hit! Ők aztán valóban méltók a csodálatra! És most az egyikük, az egyik derék férfi, az
egyik hős, akit annyira csodál… kigúnyolja őt a válaszáért!
Allahra, ezt tisztáznia kell!
Amikor Ajmán végre ráért beszélni vele, Ahmed meggondolta magát és eredeti kérdése helyett a
szent háborúról kérdezte.
– Mit tudsz a dzsihádról? – kérdezte Ajmán, amikor a tanítványa fölvetette a témát.
– Csak azt tudom, amit Saad sejk tanított nekem a különórákon és a mecsetben.
– Ja, az a szúfi! – kiáltott fel Ajmán megvetően. – És mit tanított, testvérem?
– Azt mondta, hogy a dzsihádnak több jelentése is van, nemcsak a katonai harcot jelenti, hanem a
belső küzdelmet is, amit az ember önmagával vív, hogy ellen tudjon állni a bűnnek és a kísértésnek.
– És melyik verset idézte a Koránból, hogy alátámassza ezt az érdekes értelmezést?
Az egyértelmű iróniával feltett kérdés zavarba ejtette Ahmedet.
– Hát, a Szent Könyvből nem idézett. – Akkor? Miből idézett?
– Egy hadíszból.
– Melyik hadíszból? Meséld már el!
– Ez a hadísz arról szól, hogy amikor Mohamed megjött egy csatából, azt mondta a barátainak, hogy
a kis dzsihádból megérkezett és most indul a nagy dzsihádra. Amikor a barátai megkérdezték, hogy érti
ezt, Allah küldötte azt felelte, hogy a kis dzsihád az a csata, amiből most érkezett meg, és amiben az
iszlám ellenségeivel harcolt, a nagy dzsihád pedig a muzulmán élet spirituális harca.
Ajmán torz ujjaival végigsimította deres szakállát, és talányos tekintettel nézett a fiúra.
– Azt mondd meg nekem, testvérem, hogy hol van leírva ez a hadísz.
– Azt nem tudom.
– Én viszont igen! – vágta rá a mester, hirtelen nagyon határozott hangon. – Ezt az epizódot Al-
Gazáli említi, aki öt évszázaddal később élt, mint a Próféta, a béke legyen vele. Gondolom, tudod, ki volt
Al-Gazáli…
Ahmed szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– A szúfizmus alapítója.
– Ne csodálkozz hát, ha a mollád ezekkel a keresztény szamárságokkal tömte tele a fejedet! Még hogy
az Allah nevében vívott harc a kis dzsihád! Pff! Hogy nem süllyed el szégyenében! – Ujjával a
tanítványára bökött. – Csak hogy tudd, Al-Gazáli úgy említi ezt a hadíszt, hogy nem adja meg a forrását.
Ez a hadísz nem szerepel sem Szahíh Buhárí, sem Szahíh Muszlim gyűjteményében. Vagyis hamis hadísz,
csak a szúfik találták ki, hogy a hívők szemében jelentéktelenné silányítsák a kard szerepét. Mellesleg
elég, ha elolvassuk a Szent Koránt és a hiteles hadíszokat, hogy rájöjjünk: ez az ostoba história nem fér
össze Allah parancsaival és a Próféta szunnájával, a béke legyen vele. A Szent Könyvnek egyetlen pontján
sem beszél így Allah a dzsihádról, és Mohamed sem, a béke legyen vele, ő sem tett így a Buhárí vagy a
Muszlim által összegyűjtött hadíszokban, amelyek az összes hadísz közül a leghitelesebbek. Úgyhogy
nyugodtan felejtsd is el ezt a szamárságot, amivel megtömték a fejed.
Ahmed lehajtva tartotta a fejét, mintha bűnbánatot tartana.
– Igenis, testvérem.
– És még milyen butaságokat mesélt neked a mollád a dzsihádról?
– Azt mondta, hogy háromféle dzsihád van: a lélek dzsihádja, a Sátán elleni dzsihád és a káfirok és
képmutatók elleni dzsihád. Azt mondta, hogy először az elsőt kell elvégezni, hogy rátérhessünk a
következőre.
– Hmm! – mormogta Ajmán tűnődve. – Nagyon furfangos ez a te mollád: az igazságot használta fel,
hogy megtévesszen. Tudod, valóban igaz, hogy ez a háromféle dzsihád létezik, és ez három kategória.
Csakhogy a mollád, noha kerek perec kimondja, hogy kategóriákról van szó, mégis úgy tesz, mintha
szintek lennének. Nem szintek! Ha szintek lennének, félre kéne tennem a Sátán elleni harcot, amíg a
lelkemért harcolok. De hát ennek nem sok értelme van, igaz? Az az igazság, hogy ez a három kategória
kéz a kézben halad egymás mellett! Végzem a lélek dzsihádját, és közben dzsihádot folytatok a Sátán ellen,
valamint dzsihádot folytatok a hitetlenek és a képmutatók ellen is. Az egyik dzsihád nem zárja ki a másikat,
hanem kiegészítik és támogatják egymást! Érted?
– Igen, testvérem.
– Ahhoz, hogy megértsd a dzsihádot és Allah parancsát, előbb valami mást is meg kell értened –
folytatta a mester. – A saría kinyilatkoztatása fokozatosan történt. A Próféta, a béke legyen vele, nem
egyszerre kapta meg az összes kinyilatkoztatást. Allah fokozatosan, lépésről lépésre tárta elé az Isteni
Törvényt, több éven keresztül. Először megnevezte a küldöttét, a béke legyen vele, azután elküldte őt,
hogy térítse meg a családját, majd a törzseket, eleinte háború és a dzsizje vagy sarc kivetése nélkül, amit a
káfiroknak azért kell fizetniük, hogy élhessenek a hívők mellett. Allah parancsára a Próféta, a béke legyen
vele, tizenhárom évet töltött el így, prédikálva, Mekkában. Aztán Allah elküldte őt Medinába, hogy az
ottani törzseknek prédikáljon. Később Isten felhatalmazta, hogy harcoljon, de csak azok ellen, akik
megtámadják. A Próféta, a béke legyen vele, nem harcolhatott azok ellen, akik nem harcoltak őellene.
Aztán Allah azt is megparancsolta, hogy háborúzzon a többistenhívőkkel, míg be nem vezetik az Isteni
Törvényt. Amikor kiadta a dzsihád parancsát, a káfirok három kategóriát képeztek: voltak azok, akik
békében éltek a hívőkkel, azok, akik háborúztak a hívőkkel, végül pedig a dhimmik, a védettek, akik együtt
éltek velünk és fizették a dzsizjét, amiért cserébe mi megvédtük őket. Utoljára jött az a parancs, hogy
folytassunk háborút a Könyv Birtokosai ellen, amit csak akkor hagyjunk abba, ha megtérnek az iszlám
hitre, vagy fizetik a dzsizjét és dhimmik lesznek.
– Vagyis már csak két kategória maradt…
– Pontosan. Azok a káfirok, akik háborúztak a hívők ellen, meg a dhimmik. Ez volt az utolsó
lépcsőfok, ami még ma is érvényben van, mert semmi nincs a Szent Koránban, sem a Próféta
szunnájában, ami eltörölné. – Odahajolt Ahmedhez. – Most pedig megkérdezem tőled: miért fontos,
hogy megértsd ezeket a fázisokat?
– A nászikh, vagyis az érvénytelenítés miatt.
– Pontosan! Allah fokozatosan nyilatkoztatta ki az akaratát, és minden lépcsőfok érvénytelenítette az
előzőt. Most azt mondd meg: amikor a te molla barátod, ez a szúfi káfir, aki tanítgatott téged, a dzsihádról
beszélt neked, milyen fázisokat említett?
– Az elsőket.
– És miért?
A kérdésre Ahmed kérdő tekintete volt a válasz.
– Nem tudom.
– Mert azok feleltek meg neki! – kiáltotta Ajmán hevesen. – Mert azokon keresztül tudta úgy
bemutatni az iszlámot, mintha békében lenne a káfirokkal! Mert azok nem sokkolják a keresztény
káfirokat! Ez az átkozott molla inkább nem vett tudomást róla, hogy a dzsihád a Szent Korán fő témája!
Ez az eretnek molla inkább nem vett tudomást róla, hogy a dzsihád fi szabilillah, a „háború Allah útján”
kifejezés huszonhatszor szerepel a Szent Koránban! Ez a hitehagyott molla inkább nem vett tudomást
róla, hogy a Szent Koránnak egész szúrái szólnak kizárólag a háborúról, és némelyiknek a címe is
valamely csata neve, mint például az Ahzab, a Fath és a Szaffat! Mit mond Allah a 8. szúra 65. versében?
„Ó próféta! Buzdítsd a hívőket a harcra!” És mit mond Allah a 9. szúra 14. versében? „Harcoljatok
ellenük! Allah a ti kezetek által bünteti és alázza meg őket, titeket pedig győzelemre segít ellenük és
meggyógyítja a hívő nép szívét.” Hogy lehet nem figyelembe venni Istennek ezeket a konkrét parancsait?
És ha ez még nem elég, hadíszok ezrei támasztják alá a Próféta szunnáját, a béke legyen vele, a háborúval
kapcsolatban! Csak a Szahíh Buhárí több mint kétszáz fejezetet tartalmaz dzsihád címmel, és a Szahíh
Muszlim is száz ugyanilyet tart számon! Ne feledd, hogy a Próféta, a béke legyen vele, azt mondta:
„Engem Allah küldött karddal a kezemben és az én gazdagságom a kardom árnyékából fakad. Aki pedig
nem engedelmeskedik nekem, annak megaláztatás és üldöztetés lesz a büntetése.” Odahajolt Ahmedhez,
a szemei lángoltak, és megváltozott a hangja. – Tudod, miért döntött úgy a mollád, hogy minderről nem
vesz tudomást? Tudod?
Látván mestere tüzes tekintetét, Ahmed nem mert szólni egy szót sem, csak megrázta a fejét.
– Mert részt vesz a káfir összeesküvésben, amely meg akarja akadályozni a hívőket abban, hogy igazán
megértsék a Szent Koránt! – ordította! – Hát ezért!
Ahmed nyelt egyet szárazon, és nagy nehezen megszólalt.
– De testvérem, az igaz, hogy Allah azt mondta a Koránban, hogy nincs kényszer a vallásban…
– Az igaz – értett egyet Ajmán, lehalkítva hangját, hogy lehiggadjon. – Ez az Ő akarata, senkit sem
lehet kényszeríteni, hogy megtérjen az iszlámra és alávesse magát Allahnak. Persze a megtérés
megtagadása azzal a következménnyel jár, hogy az illetőnek számot kell adnia az ítélet napján, de ez csak
az illető és Allah közös gondja, nem a hívőké. Allah azt parancsolta, hogy hagyjuk őket békén, majd Ő
elintézi az ügyet a megfelelő pillanatban. De ne feledd, hogy Isten utolsó kinyilatkoztatásai, amelyek
érvénytelenítik az előzőeket, elrendelik, hogy azok a káfirok, akik nem térnek meg, kötelesek dzsizját
fizetni és dhimmikké válni. Ellenkező esetben halál fiai. Így van, vagy nem?
– Így van.
– De mivel ez őket nem érdekli, az állítólagos hívők, akik a keresztény káfiroknak akarnak tetszeni,
mint például a te szúfi mollád is, az első Korán-verseket végső igazságnak tekintik, tudomást sem véve
arról, hogy ezek csak átmeneti igazságok, amelyek az Isteni Törvény progresszív kinyilatkoztatása során
érvényüket vesztették. Kijelentenek egy igazságot, hogy nincs kényszer a vallásban, és ezzel érvelnek
amellett, hogy háborút csak önvédelemből lehet folytatni, ami viszont nem igaz.
Ez az utolsó kijelentés kíváncsivá tette Ahmedet.
– Mit akar mondani ezzel, testvérem? Hogy a dzsihád nem védekezés? Az egykori vallástanár
türelmetlen lett.
– Hogy védekezés-e? Amikor a Próféta, a béke legyen vele, megtámadta a zsidó törzseket és Mekkát,
akkor az védekező dzsihád volt? Amikor Omár, áldott legyen, meghódította Kairót, meghódította
Damaszkuszt és meghódította még al-Kudszot is, akkor az védekező dzsihád volt? Miféle védekező
dzsihád? Hol említ ilyesmit a Szent Korán? Úgy beszélnek a védekező dzsihádról, mintha valami védekező
háború lenne! A dzsihád nem puszta háború! Ne féljünk a szavaktól: a dzsihád Isten Törvényének erővel
való terjesztése az emberek között!
– De hát éppen ez az, testvérem. Nincs ebben ellentmondás? Hogy terjesszük erővel az Isteni
Törvényt, ha nincs kényszer a vallásban?
Ajmán felsóhajtott: igyekezett úrrá lenni a türelmetlenségén.
– Allahra, látom, még mindig meg-megzavarja a gondolkodásodat a szúfi molla hatása – fakadt ki. –
Összetévesztesz két különböző dolgot. Valóban nincs kényszer a vallásban. De az is igaz, hogy az utolsó
kinyilatkoztatásaiban, amelyek érvénytelenítik az előzőket, Allah azt parancsolta, hogy azok a káfirok,
akik nem hajlandók megtérni, fizessenek dzsizját, különben meghalnak. Allah parancsa a 9. szúra 29.
versében nagyon világos: „Harcoljatok azok ellen – azok között, akiknek az Írás adatott –, akik nem
hisznek Allahban és a Végső Napban és nem tekintik tilalmasnak azt, amit Allah és az Ő küldötte
megtiltott és nem vallják az igazság vallását – harcoljatok ellenük mindaddig, amíg megadják a jótettért
járó dzsizját, lévén, hogy becsületüketvesztettek ők!” – Szigorúan fölemelte a mutatóujját. – „Harcoljatok
ellenük mindaddig, amíg megadják a jótettért járó dzsizját” – ismételte. Végigmutatott a börtön udvarán,
mintha az egész univerzumot felölelné. – A mai káfirok netán fizetnek sarcot?
– Tudtommal nem.
– Ha nem fizetnek, akkor Allah parancsának engedelmeskedve, mit kell tennünk velük?
A neki szegezett kérdés elbizonytalanította Ahmedet. Tétovázott, hogy valóban végigvigye-e a
gondolatmenetet.
– Meg kell őket támadnunk?
– A Próféta példáját követve, a béke legyen vele, először adnunk kell a káfiroknak egy határidőt, hogy
megtérjenek vagy megfizessék a dzsizját. – Most egészen a tanítványa fölé hajolt, szinte fenyegetően. –
De ha nem tartják be a határidőt, természetesen meg kell halniuk.
Ahmed beharapta az alsó ajkát.
– Ez nem brutális egy kicsit?
Ajmán elvörösödött, összevonta a szemöldökét és egész teste megfeszült.
– Brutális? – Szinte üvöltött megbotránkozásában. – Hogy érted azt, hogy brutális?
– Embert ölni? Még akkor is, ha káfir. Szóval… manapság ez egy kicsit…
– Manapság? – szakította félbe Ajmán dühösen. – Mióta van a saríának szavatossági ideje? Az Isteni
Törvény örök! Allah parancsolatai örökkévalók! A gravitáció törvénye ma is éppúgy érvényben van,
mint Mohamed idejében, a béke legyen vele! A parancs, hogy a káfirokat sarc megfizetésére kell
kötelezni, ma is ugyanúgy érvényben van, mint Mohamed idejében, a béke legyen vele! A saría örök! Még
mindig nem fogtad föl?
Ahmed szégyenében lehajtotta a fejét.
– Igen, testvérem – suttogta alig hallhatóan. – Igaza van. Elnézést. Bocsánatot kérek.
A tanítvány visszavonulása megnyugtatta Ajmánt. Az egykori vallástanár az égnek emelte a tekintetét
és fölmutatott.
– Az univerzum mögött van egy Törvény, ami szabályozza, egy Erő, ami mozgatja, egy Akarat, ami
parancsol neki – mondta jóval higgadtabb hangon. – Semmilyen körülmények között nem lehet
megtagadni az engedelmességet az Isteni Akaratnak és Törvénynek. A csillagok, a Hold, a felhők, a
természet, minden az Ő Törvényének és az Ő Akaratának veti alá magát, és így találja meg az
univerzum a harmóniát. – Az udvaron lévő rabokra mutatott. – Mármost, az ember is része ennek az
univerzumnak, így aztán rá is ugyanazok a törvények vonatkoznak, amelyek az univerzumot irányítják.
Ahogy Allah megalkotta az univerzum törvényeit, ugyanúgy az emberek törvényeit is megalkotta. Az
emberiségnek engedelmeskednie kell az Isteni Törvénynek, hogy harmóniában legyen az univerzummal
és békében önmagával. Ha ehelyett megadja magát alantas ösztöneinek és kísértéseinek és elutasítja a
saríát, összetűzésbe kerül az univerzummal, és megjelenik a korrupció és a többi baj, amit az iszlámban
és az egész világban tapasztalunk. Ez világos?
– Igen, testvérem.
– Az iszlám annak a ténynek a kinyilvánítása, hogy a hatalom Istené, és csakis Istené. A káfirok
szabadon megválaszthatják a vallásukat, de ez a szabadság nem jelenti azt, hogy emberi törvényeknek
engedelmeskedhetnek. A világon minden rendszernek Allahtól kell származnia, a törvényeinek pedig az
Isteni Törvényből. Ennek az univerzális rendszernek a keretein belül választhatja minden ember azt a
vallást, amelyiket akarja. De ne feledd: aki bitorolni akarja az isteni hatalmat, azt el kell távolítani. Ez az
eltávolítás történhet prédikációval, vagy ha akadályok merülnek fel, akkor erőszakkal. Vagyis a dzsihád
által.
Ahmed szégyenkezve csóválta a fejét.
– Saad sejk nekem erről semmit sem mondott az évek során. Mindig azt mondta, hogy a dzsihád csak
önvédelem és hogy…
– Ez a gyávák mentegetőzése, akik nem merik vállalni Allah parancsainak és a Próféta szunnájának,
béke legyen vele, a következményeit – szakította félbe Ajmán fáradtan. – Úgy tesznek, mintha nem lenne
ott, ami egyértelműen ott van! A keresztény káfirok eltorzítják a dzsihád fogalmát, és azt mondják, hogy
zsarnokságot szül. Pedig épp ellenkezőleg: a dzsihád felszabadít a zsarnokság alól. Ezek a gyávák pedig,
akik hívőnek mondják magukat, úgy megszeppennek a keresztény káfirok előtt, hogy azt hajtogatják,
hogy a dzsihád pusztán önvédelem, és ezt olyan Korán-versekkel támasztják alá, amelyek a progresszív
kinyilatkoztatás révén már érvényüket vesztették. – Félrebillentette a fejét. – Amikor a mollád a védekező
dzsihádról beszélt, minek a védelmére utalt?
– Gondolom, az iszlám területekére
– Micsoda szégyen! Hogy sugallhatott ilyesmit? Aki ilyesmit állít, az kisebbíti az iszlám jelentőségét,
és arról tesz tanúbizonyságot, hogy a terület fontosabb, mint a hit. Isten parancsa úgy szól, hogy az
Isteni Törvényt az egész emberiség között el kell terjeszteni! És ezt hogyan lehet véghezvinni? Csak
prédikációval? Dehogy! Nagyon naivnak kell lennünk ahhoz, hogy azt higgyük, a dzsáhili társadalmak
könnyen belemennének, hogy az Isteni Törvényhez igazítsák a törvényeiket. A dzsihád nem területek
védelmére való, hanem az Isteni Törvény terjesztésére!
Ajmán ültében lehajolt, és addig söprögette a földet a tenyerével, amíg fel nem halmozott egy kis
homokot. Aztán fölemelt belőle egy maroknyit.
– Mit gondolsz, mennyit ér ez?
 Ahmed nézte, ahogy a homok lepereg mestere ujjai között.
– Tudom is én. Semmit, gondolom.
– Semmit – visszhangozta Ajmán, és lesöpörte a tenyeréről a maradék homokszemeket. – Vagyis a
földeknek önmagukban nincs értékük. Az iszlám a békét keresi, de nem azt a felszínes békét, amely
csupán a földjei és a határai biztonságát teremti meg. Az iszlám a legmélyebb békét keresi: Isten békéjét,
a kizárólag Istennek való engedelmesség békéjét. Amíg ez a béke nem jön létre, addig harcolnunk kell
érte. A harc a prédikáción keresztül történik, és amikor szükséges, a dzsihádon keresztül. Ki az az igaz
hitű, aki elolvasván a Szent Koránt és megismervén a Próféta szunnáját, a béke legyen vele, azt gondolja,
hogy a dzsihád csupán a határok védelmére vonatkozik? Isten azt mondja a Szent Könyvben, hogy az a
cél, hogy eltöröljük a korrupciót a Föld színéről! Ha a határok védelme lenne a cél, akkor azt mondta
volna. De nem azt mondta. A dzsihád tehát nem valami átmeneti időszak, hanem olyan állapot, ami
egészen addig fennáll, amíg létezik dzsáhilijja, pogány tudatlanság az emberek között. Az iszlám
kötelessége harcolni az ember szabadságáért, amíg mindenki alá nem veti magát az Isteni Törvénynek.
Az iszlám az egész emberiségnek szól, célja az egész bolygón elterjedni. A káfirok pedig vagy megtérnek,
vagy sarcot fizetnek. Ezek Allah parancsai, és ezért van a dzsihád.
– Értem, testvérem.
Ajmán hátradőlt és az eget fürkészte.
– Ha a káfirok egyiket sem teszik, meg kell őket ölni.
 XXXI
Krrrrrrr.
– Bluebird.
A kis hallókészülék recsegésén hatol át a hang. – Bluebird, hall engem?
Krrrrrrr.
Tomás megigazította a fülében a kis készüléket, hogy megpróbáljon javítani a vételen.
– Az én vagyok? – kérdezte halkan.
– Igen – felelte a hang. – Jól hall engem?
– Jól.
Krrrrrrr.
Visszatért a recsegés.
– Megtalálta már Charlie-t? – kérdezte Jarogniew a fülhallgatóban, ismét megtörve a recsegést.
– Charlie-t?
– Igen, a fickót, akivel találkozni fog. Már elmagyaráztam a buszban, hogy maga Bluebird, ő meg
Charlie.
A történész körülnézett, hátha lát valahol ismerős arcot. Sokan voltak a téren, főleg muszlimok, de
egyik sem hasonlított a volt diákjára.
– Nem, még nem láttam Zacariast.
– A francba! – szitkozódott Jarogniew. – Képtelen megjegyezni, hogy ő Charlie?
Tomás türelmetlenül csettintett a nyelvével.
– Milyen hülye óvatoskodás ez! – méltatlankodott. – Mire jók ezek az idióta fedőnevek? Ez valami
film, vagy mi? Úgy nézek én ki, mint egy 007-es? Minek ez a bohóckodás?
– Biztonsági okokból.
– Milyen biztonság?
– Jézus! Gyűlölök amatőrökkel dolgozni, mindent elrontanak – morogta Jarogniew, türelmetlenül
csikorgatva a fogait. – Figyeljen, Bluebird, értse már meg, hogy olyan fickókkal van dolgunk, akik értenek
a technikához. Ha tudomást szereznek erről a találkozóról, magától értetődik, hogy lehallgatják a
rádiófrekvenciákat. És akkor ránk akadnak. Ezért azt tanácsolom, hogy használja a fedőneveket, amiket a
buszban megadtam. Megértette?
A történész felsóhajtott és megadta magát, noha nem sikerült teljesen meggyőzni.
– Igen.
Krrrrrrrr.
Még egyszer körülnézett. A lahori erőd a nyugalom oázisának tűnt a városi pokol kellős közepén.
Ennek ellenére a bejárat előtti hatalmas tér nagyon mozgalmas volt: most jöttek ki a hívők a Badsáhi-
mecsetből, amely a világ egyik legnagyobb és legszebb mecsete, a maga négy karcsú minaretjével, a tér
túloldalán. Az erőd és a mecset az impozáns mogul stílusban épült, amelyet vaskos falak, téglavörös
festés és a tibeti sztúpákra emlékeztető nagy kupolák jellemeznek. A fenséges külső nem lepte meg
Tomást, hiszen a gyönyörű Tádzs Mahal is a mogul építészet gyöngyszeme.
De akármilyen lenyűgöző volt is a mecset, a történészt leginkább az erőd főbejárata, az óriási
Alamgiri kapu varázsolta el. Tomás a történelemkönyvekből tudta, hogy a mogulok idejében a királyi
család tagjai szokás szerint elefántháton vonultak be a kapun. Megpróbálta elképzelni a jelenetet, amint
az elefántok átkelnek az Alamgirin. Micsoda látvány lehetett!
Az órájára pillantott. Tizenegy negyvenöt.
Már csak negyedórát kell várnia a Zacariassal megbeszélt időpontig. Ismét körbenézett a téren,
ismerős arc után kutatva, de nem látta a volt tanítványát. Vajon eljön egyáltalán a fiú?
 Krrrrrrr.
– Bluebird.
Most női hangot hallott a fülhallgatójában.
– Halló, Rebec… – Elharapta a név végét, eszébe jutott, mit mondott pár perce Jarogniew. Senkit
nem nevezhet a saját nevén. De mi is a fedőneve?
– Hol van, Shopgirl?
– Itt vagyok… – Krrrrrrr. – … és éppen… – Krrrrrrr. – … a minaretben, ami…
Krrrrrrr.
– Elismételné?
Krrrrrrr.
– …és nem tudom…
Krrrrrrr.
– Shopgirl?
Krrrrrrr.
Megszakadt a kapcsolat közte és Rebecca közt. Biztonsági okokból a fedőnevén szólította
Jarogniewet.
– Alpha? Minden rendben?
Krrrrrrr.
– Alpha?
Krrrrrrr.
Világossá vált, hogy valami megzavarta a kapcsolatot. Tomás bosszúsan visszament a kisbuszhoz.
– Megszakadt a kapcsolat.
Alighogy Tomás beszállt a járműbe, Jarogniew máris elkezdte vizsgálni a kis adó-vevő készüléket.
Amikor Rebecca észrevette, hogy valami nincs rendben, ő is visszament a buszhoz és beült a többiekhez.
– Tíz perced van, hogy megoldd – vetette oda Jarogniewnek.
– Nyugodj meg – felelte az ügynök, a készülék rejtelmeibe merülve. Tomás és Rebecca idegesen
helyezkedett el a hátsó ülésen. Közeledett a találkozó ideje, és gond volt az adó-vevő készülékkel. Mi
jöhet még? Az amerikai lány már hozzá volt szokva a hasonló stresszhelyzetekhez, és tudta jól, hogy
ebben a pillanatban semmi sem tőle függ, vagyis a legjobb, amit tehet, hogy megnyugszik és ellazul.
Ilyenkor el kell terelni a figyelmet és valami másra kell gondolni.
– Még mindig az jár a fejemben, amit az előbb mondott – szólalt meg. – Bevallom, sokkoló volt.
– Azért nem olyan vészes a dolog.
– Hogyhogy nem olyan vészes?
A történész összeszedte a gondolatait. Laikusoknak történelmet magyarázni mindig nehézkes.
– Meg kell értenie, hogy Mohamed a VII. században élt – kezdte. – A tetteit annak a korszaknak a
kontextusában kell értelmezni. Tény, hogy Mohamed egyesítette az arabokat és fölépített egy civilizációt.
Terjesztette a monoteizmust, jótékonyságra buzdított, bevezette a társadalmi együttélés szabályait. Sok
mindent tett. Kétségtelenül nagy ember volt. Nem értékelhetjük a mai nyugati morális értékrend szerint.
A mi értékrendünket a keresztény értékek hatják át, noha sokszor észre sem vesszük, ezért hajlamosak
vagyunk mindent ezek alapján az értékek alapján megítélni.
– Azt akarja mondani, hogy el kell fogadnunk, amit a fundamentalisták csinálnak?
– Nem, semmiképpen. Toleránsnak kell lennünk a toleránsakkal és intoleránsnak az intoleránsakkal
szemben. Anglia és Amerika tolerálta a nácizmust, és tudjuk, hova vezetett ez! Nem lehetünk annyira
naivak, hogy azt higgyük, van lehetőség a dialógusra az intoleránsakkal. Nincs! Az al-Kaida intoleráns. A
Lashkar-e-Taiba intoleráns. A Hamász intoleráns. Ők szó szerint követik a Korán parancsait és az egész
világon el akarják terjeszteni az iszlámot. Vannak olyan értelmiségiek, akik szerint párbeszédet kell
kezdeményezni az al-Kaidával vagy a Hamásszal, de az ilyeneken mindig nevetnem kell. Ilyet csak az
mondhat, akinek halvány fogalma sincs a…
– Emberek, nem hallgatnának el végre?
Jarogniew szólt közbe, aki tesztelte a készüléket.
– Jó, majd halkabban beszélünk – ígérte Rebecca. – Próbálok koncentrálni, a fenébe!
– Rendben, jól van! – csitította a nő, és máris lehalkította a hangját. – Tehát az a véleménye, Tom,
hogy szembe kell szállnunk a muszlimokkal?
– Nem. Én azt mondtam, hogy azzal kell szembeszállnunk, amit fundamentalizmusnak nevezünk.
– De hát a fundamentalisták azok, akik a Korán és a Próféta szabályait alkalmazzák, és akkor ők az
igazi muszlimok, nem?
Tomás elnevette magát.
– Maga úgy beszél, mint Bin Laden.
– De akkor mi a válasz a kérdésemre…
– Nem tudom, hogy tudok-e rá válaszolni – vallotta be a történész. – Ez kényes kérdés. Amikor
Kairóban voltam, rájöttem, hogy a szíve mélyén minden muszlim elgondolkodik azon, nincs-e
voltaképpen igazuk a fundamentalistáknak. Elvégre a fundamentalisták minden állításukat a Korán
verseivel és a Mohamed életéből vett példákkal támasztják alá. Semmit nem találnak ki maguktól. Ez sok
muszlimot kellemetlenül érint, ami nem is csoda, hiszen a Korán kijelenti, hogy csak akkor lehet valaki
igazi muszlim, ha az iszlám összes szabályát betartja, nemcsak néhányat. És ha tetszik, ha nem, a
hitetlenek elleni dzsihád is az egyik ilyen szabály. Pont.
– Ha így van, miért van az, hogy a muszlimok többsége nem teljesíti ezeket a parancsokat?
– Ezt hosszú lenne elmagyarázni. – Szünetet tartott. – Tényleg azt akarja, hogy mégis
megpróbáljam?
– Amíg Jerry ki nem javítja a készüléket, addig igen.
Tomás az amerikaira nézett, aztán a kinti tömeget vizsgálta. Zacariasnak nyoma sem volt. Rebeccának
igaza van. Amíg a technikai hibát ki nem javítják, semmit sem lehet tenni.
– Nézze, ha szó szerint követünk bizonyos vallási szövegeket, legyen az a Korán vagy a Biblia,
elkerülhetetlen az erőszak.
– A Biblia is?
– Hogyne! – kiáltott fel, igyekezve elvonatkoztatni attól a gondtól, ami éppen foglalkoztatta. – Hát
nem olvasta az Ószövetségben Isten parancsát, mely szerint a házasságtörő nőket halálra kell kövezni?
Szép is lenne, ha ezt szó szerint teljesítenénk! De a zsidók és a keresztények kerülik a Biblia szó szerinti
értelmezését. És ugyanezt teszik a világi muszlimok is a Koránnal. Megértik, hogy változnak az idők és
Mohamed bizonyos VII. századi parancsai annak a századnak a valóságát tükrözik, nem lehet csak úgy
ráhúzni őket a jelenre. Ezek az emberek békések, és noha muszlimok maradnak, elfogadják a Nyugatot,
és békében akarnak élni vele. Csakhogy a muszlimoknak egy másik része az iszlám törvény szó szerinti
értelmezésében hisz. Őket szoktuk fundamentalistáknak vagy radikálisoknak nevezni. Azokról a
fanatikusokról beszélek, akik háborút hirdettek ellenünk, és mindenfelé öldökölnek. A másikféle
fundamentalisták a konzervatívok, akik szintén ki akarják irtani a Nyugatot, de tisztában vannak vele,
hogy az ellenség erősebb náluk, ezért átmeneti megállapodást akarnak és várják a megfelelő pillanatot a
támadásra.
– És a kormányok? Mit gondolnak ezeknek az országoknak a kormányai
– Ki ezt, ki azt, mint tudja. De azok, akik nem fundamentalisták és nem is konzervatívok, a saját
lakosságuk egy részének a célkeresztjében állnak, mivel megszegik a saríát – felelte a történész. – Az
egyik legismertebb példa, hogy az iszlám törvény előírja, hogy a házasságtörő nőket halálra kell kövezni,
ahogy az már az Ószövetségben is benne van. Csakhogy ez nem egyeztethető össze a nyugati morállal.
Hiszen Jézus azt mondta, amikor meg akartak kövezni egy házasságtörő asszonyt, hogy „az vesse rá az
első követ, aki soha nem vétkezett”. Az a helyzet, hogy egyes muszlim kormányok a nyugati kultúra
hatására enyhébb büntetést vezettek be az ilyesfajta bűnökre. Mohamed viszont azt mondta, hogy a
házasságtörő asszonyokat halálra kell kövezni, ugye? Ha egy kormány muszlim, akkor miért nem teljesíti
a Prófétának ezt a parancsát? Ez a kérdés bonyolult, és sakkban tartja ezeket a kormányokat.
– A muszlim lakosság szerint a házasságtörő asszonyokat halálra kéne kövezni?
– Sokan így gondolják.
– Jól van, de ezt csak a tudatlan nép mondja…
– Téved! Sok tanult és felvilágosult muszlim fundamentalista. Ne feledje, hogy az iszlám
fundamentalisták legfontosabb ismertetőjegye az, hogy teljességgel és igazán tiszteli az iszlámot. Ha a
Koránban az áll, hogy napi ötször kell imádkozni Mekka felé fordulva, akkor napi ötször imádkozik
Mekka felé fordulva. Ha a Korán azt mondja, hogy alamizsnát kell adni a szegényeknek, ad. Ha a Korán
azt mondja, hogy le kell vágni a tolvajok kezét, levágja. Ha a Korán azt mondja, hogy meg kell ölni a
hitetleneket, amennyiben nem hajlandóak kifizetni a megalázó sarcot, megöli őket. Ilyen egyszerű az
egész. Egy fundamentalista számára nem létezik szürke. Amit a Korán és a Próféta mond, az jó, és azt
meg kell tenni. Aki nem engedelmeskedik a Koránnak és a Prófétának, az hitetlen, és a rosszat szolgálja.
Ennyi. A muszlimok a fény birodalmát lakják, a hitetlenek pedig a sötétségbe vesznek.
– Én csak ezt nem értem – mondta Rebecca –, hogy lehet, hogy ezek az emberek nem haladnak a
korral?
– Azért nem érti, mert nem ismeri az iszlám történetét – vetette ellen Tomás. – Lehajolt és elővett a
táskájából egy térképet. Az ölében kiterítette, és elkezdett rajta mutogatni. – Mohamed ideje óta a
muszlimok folyton terjeszkedtek és hódítottak. A Közel-Keleten és Észak-Afrikában hamar
szétszóródtak, Indiát, a Balkánt és az Ibériai-félszigetet erőszakkal foglalták el, és odáig jutottak, hogy
Franciaországot és Ausztriát is megtámadták.
– Én mindig azt hallottam, hogy a muszlimok békések a más vallásokkal szemben…
– Ezt ki mondta?
– Valahol olvastam, hogy a muszlimok és a keresztények között a keresztes háborúk szították az
ellenségeskedést.
Tomás felnevetett.
– Mekkora marhaság! A keresztényeket már négy évszázada folyamatosan támadták, amikor úgy
döntöttek, hogy felhagynak a védekezéssel, és keresztes háborúk szervezésével szembeszállnak a
muszlimokkal. – Tomás újabb pontokra bökött a térképen. – A keresztes háború volt a keresztények első
válasza az állandó muszlim támadásra. Csak miután visszafoglalták a Szentföldet, és visszaszerezték az
Ibériai-félszigetet, kezdtek el terjeszkedni a világban a portugál felfedezések révén. Egyik pillanatról a
másikra jelentek meg az európai birodalmak a Föld minden pontján. Még az olyan kis országok is, mint
Portugália, foglaltak el iszlám területeket, például India egy részét és az Ormuz-szorost, és egészen
odáig jutottak, hogy Arábia kellős közepén is emeltek erődöket. Olyan területeket is elfoglaltak,
amelyekről a Próféta halála előtt azt mondta, hogy csak a muszlimoké lehet. De az iszlám a döbbenetes
európai expanzió ellenére továbbra is azt a célt tartotta szem előtt, hogy elfoglalja egész Európát, és tett
egy utolsó kísérletet a XVII. században. Ám Bécs második ostroma kudarcba fulladt, és a muszlim
seregek visszavonultak. Bekövetkezett az összeomlás. Egymást követték a vereségek, mígnem az
európaiak eljutottak az iszlám szívéhez.
– A XIX. században – vetette közbe az amerikai nő.
– Előbb – helyesbített Tomás. – Napóleon 1798-ban hódította meg Egyiptomot. Gondolhatja,
mennyire sokkolta ez a muszlimokat. És a legrosszabb az volt, hogy a hitetlen franciákat végül nem is a
muszlim seregek űzték ki Egyiptomból, hanem egy kis brit csapat. Az iszlám világ ekkor értette meg,
hogy az európai hatalmak kedvükre elfoglalhatják a területeiket.
– Bizonyos értelemben van ebben némi igazságosság, nem gondolja? – jegyezte meg Rebecca. – A
muszlimok évszázadokig hódítókként viselkedtek. Valamikor nekik is meg kellett kóstolniuk azt a
gyümölcsöt, amit azelőtt ők etettek másokkal…
– Igen ám, és hamar rájöttek, hogy ez a gyümölcs milyen keserű, hiszen az európai expanzió a XIX.
században teljesedett ki, amikor is a britek elfoglalták Ádent, Egyiptomot és a Perzsa-öbölt, a franciák
pedig gyarmatosították Algériát, Tunéziát és Marokkót. A folyamat csúcspontja az első világháborúban
következett be az Oszmán Birodalom bukásával. Nagy-Britannia és Franciaország az egész Közel-
Keletet megszerezte: a briteké lett Irak, Palesztina és Transzjordánia, a franciák pedig megkaparintották
Szíriát és Libanont. Az iszlám felett aratott nyugati győzelem jelképe az oszmán kalifátus 1924-es
eltörlése lett.
– De ez ma már csak történelem! – érvelt Rebecca. – Ha jól tudom, mára ezek az országok mind
visszanyerték a függetlenségüket. A kalifátust meg nem a Nyugat törölte el, hanem a törökök…
Tomás összehajtotta a térképet és visszatette a táskájába.
– A muszlimok nem így nézik a történelmet. Ők az ezeréves eseményekre is úgy tekintenek, mintha
manapság történtek volna!
– Azért ez túlzás…
– Bárcsak az volna! A muszlimok számára a múltnak felbecsülhetetlen jelentősége van, hiszen vallási
és jogi útmutatásul szolgál számukra. A muszlimok valójában úgy gondolják, hogy a múlt Isten
szándékát tükrözi, ezért az egész történelem nagyon is aktuális. És ezért sokkolja őket annyira az iszlám
országok európai gyarmatosítása.
– De hát nagy részük 1950 és 1970 között függetlenné vált – erősködött Rebecca.
– Ez igaz, de nekik az olyan, mintha csak tegnap történt volna. Ne feledje, hogy amikor a
kereszténység a sötét középkorban támolygott, az iszlám volt a világ első számú civilizációja. A
muszlimok megszokták, hogy az isteni igazság őrzőinek tekintik magukat, és úgy gondolják, hogy ennek
természetes és logikus következménye az ő hatalmuk. De lám, egyszer csak szembetalálták magukat a
keresztény reconquistával, a felfedezések következményeivel és a felvilágosodás korával, és egyik
pillanatról a másikra azon kapták magukat, hogy a Nyugat uralja a világot. A kalifátus fővárosa,
Isztambul eltörölte a kalifátust, és Atatürk döntése nyomán elkezdte utánozni a nyugati hitetlenek világi
kultúráját és társadalmi rendszerét, amely elválasztotta egymástól a vallást és az államot. Mit gondol,
hogy fogadták a muszlimok ezt az átalakulást?
– Gondolom, nem tetszett nekik.
– Naná, hogy nem! És a tetejébe még mérhetetlenül megnőtt a különbség a két civilizáció
életminősége között is! Sok muszlim elkezdte összehasonlítani az életét a nyugatiakéval, és ez
elgondolkodtatta. Miért élnek az iszlám országok szegénységben? Miért vannak úgy lemaradva a
Nyugathoz képest? És mivel rájöttek, hogy sem a technika, sem a gazdaság terén nem tudják felvenni a
versenyt a Nyugattal, arra a következtetésre jutottak, hogy csak a kultúra terén vághatnak vissza. És ott
mi van? Hát az iszlám! Hiszen valaha Mohamed néhány év alatt létrehozott egy egész civilizációt. Hogy
csinálta? A válasz egyszerű: teljességében tisztelte az iszlám törvényt. Vagyis a mai problémákra szintén
ez lehet a válasz. Sokan kezdték azt gondolni, hogy az a baj, hogy elfordultak az igaz hittől, és egyre
inkább hittek benne, hogy ha újra elkezdik betartani az iszlám összes szabályát, az egykori dicsőség
ismét felragyog.
– És ez lökte őket a fundamentalizmusba.
– Pontosan! Amikor egy muszlim arról beszél, hogy megalázva érzi magát a Nyugat által, nem azt
mondja, hogy a Nyugat rosszul bánik vele. A Nyugat bűne az, hogy erősebbnek bizonyul, mint az
iszlám. Innen már csak egy lépés a következő gondolatmenet. Sok muszlim azt gondolja, hogy ha
elutasítja a modernitást és szó szerint betartja a Korán szabályait és követi a Próféta példáját, visszatér
az iszlám dicsősége és uralma a világ fölött.
– És ezt kezdték el hirdetni a fundamentalisták az oszmán kalifátus bukása után…
Tomás elhúzta a száját.
 – A visszatérést az iszlám alapjaihoz valójában egy középkori sejk kezdte el, akit Ibn Tajmíjának
hívtak. Ő kezdte szó szerint értelmezni a Koránt és Mohamed példáját. Aztán a XVIII. században, a
Napóleon egyiptomi hódítása okozta sokk következtében ismét megélénkült ez az irányzat. Ebben az
időben bukkant fel Arábiában egy al-Vahháb nevű teológus, aki Ibn Tajmíja hatására elutasított minden
újítást, és az iszlám gyökereihez, úgymint a Koránhoz és a Próféta szunnájához való visszatérést hirdette,
a dzsihádot pedig mint a muszlimok alapvető kötelességét jelölte meg. Al-Vahháb kijelentette, hogy azok
a muszlimok, akik nem követik szóról szóra az iszlám összes törvényét, hitetlenek, és szövetséget kötött
egy törzsi vezetővel, akit Ibn Szaúdnak hívtak. Együtt meghódították a mai Szaúd-Arábia területét, és
megalapították azt a dinasztiát, amely ma is kormányozza az országot. A politikai hatalom ma is a
Szaúdok kezében van, Vahháb utódai pedig ma is vallási vezetők. De számunkra mindebből az a
legfontosabb, hogy ma a madraszák és az egyetemek a vahhábiták kezében vannak.
– Komolyan?
– Igen. A szaúdi oktatás napjainkban a lehető legeredetibb fundamentalizmuson nyugszik. Látja,
hogy ebből milyen probléma következik, ugye? Az oktatási rendszer vahhábita ellenőrzése azt jelenti,
hogy a szaúdiak kicsi koruktól a dzsihád iszlámját tanulják, és ezzel együtt a hitetlenek irtását, a tolvajok
megcsonkítását… és így tovább. És ha ez még nem lenne elég, a XX. században megjelent a kőolaj!
– Mi köze van ehhez a kőolajnak? – kérdezte meghökkenve Rebecca. A történész összedörzsölte a
mutató- és a hüvelykujját.
– Pénz – magyarázta. – A kőolaj gazdaggá tette a szaúdiakat. A vahhábiták hirtelen tele lettek
pénzzel, és tudja, mit határoztak el?
– Hogy óriási mecseteket építenek?
Tomás felkacagott.
– Azt is – mondta. – De ennél jóval fontosabb, hogy az egész iszlám világban elkezdték pénzelni a
madraszákat, és ezzel párhuzamosan a tananyagot is az ellenőrzésük alá vonták. Így az iskolák, amelyeket
immár a szaúdi vahhábiták tartanak fenn, hirtelen a dzsihád iszlámját kezdték el tanítani! Ezek a
madraszák a fundamentalisták bölcsőivé váltak, ahol az új tanrend szerint a VII. századhoz való
visszatérést hirdetik, a hitetlenek meggyilkolására buzdítanak és elutasítják a modernitást, mondván,
hogy a visszatérés az eredeti iszlámhoz a muszlimokat ismét az élvonalba repíti.
– Ennek nincs sok értelme. Hogy lehet elutasítani a modernitást és egyúttal ismét vezető szerephez
jutni? Nem értem.
– Nézze, meg kell értenie, hogy ez az üzenet a gyökerekhez való visszatérésről nagyon sebezhető
állapotban érte őket, amikor sok muszlim megalázva érezte magát a gyarmatosítások miatt, amikor a
saját földjén másodrendű állampolgárnak minősült…
– De hát ugyanezt tették ők is a keresztényekkel, a zsidókkal és a hindukkal. Másodrendű
polgárokként kezelték őket évszázadokig, sőt még diszkriminatív és megalázó adót is fizettettek velük,
hogy élhessenek a saját földjükön.
– Így van – ismerte el Tomás. – És mégis, amikor a keresztények tették velük ugyanezt, megalázva
érezték magukat. Pedig az európai gyarmatosítás alatt igen nagy fejlődésen mentek keresztül a muszlim
országok.
– Akkor mi a bajuk a fundamentalistáknak? Nem veszik észre a modernizáció előnyeit?
– A fundamentalisták és a konzervatívok másképp látják a dolgokat. Meggyőződésük, hogy a Nyugat
éppen azért szárnyalhatta túl őket, mert elfordultak az isteni törvényektől, és a szaúdi kőolaj által pénzelt
vahhábiták tanításainak hatására úgy gondolják, hogy csak akkor lehetnek újra ők a világ élén, ha
visszatérnek a VII. század gyakorlatához.
Ők nem humanitárius szemmel nézik a világot, hanem ortodox iszlám szemmel.
– A muszlimok hány százaléka gondolkodik így?
 – Nehéz megállapítani. Én azt mondanám, hogy az átlagos muszlim csak békében és nyugalomban,
Istent tisztelve és boldogan szeretne élni. Szerintem ők a többség. Felületes ismereteik vannak az
iszlámról, és nem akarnak olyan országban élni, ahol a saríát teljesen betartják.
– Vagyis a többség világi.
– Igen, azt hiszem, hogy ezt kijelenthetjük. Mindazonáltal tény, hogy bizonyos esetekben
felülkerekedhetnek a többségen a fundamentalisták. Hiszen az iszlám forradalom széles támogatottságot
élvezett Iránban, és Palesztinában is a Hamász nyerte meg a választásokat. Algériában a választások első
fordulóját az Iszlám Üdvfront nyerte, és csak azért nem győzött végleg, mert érvénytelenítették a
szavazást. Az algériai fundamentalisták emberek ezreinek vágták el a torkát, és úgy tűnik, a lakosság nagy
része egyetértett velük! Mindez azt mutatja, hogy a fundamentalisták jóval szélesebb támogatottságot
élveznek, mint szeretnénk, noha általában véve valóban kisebbségben vannak.
– Vagyis ha jól értettem, vannak a fundamentalisták, a konzervatívak és a világiak.
– És a világiak általában többségben vannak – tette hozzá Tomás. – De ne legyenek illúziói: a másik
két csoport nagyon veszélyes, és néhány országban többséget szereztek. Nem lehetünk olyan naivak,
hogy azt higgyük, minden konfliktus csupán a szociális problémákból és Izrael létezéséből fakad. Sajnos
ennél sokkal bonyolultabb és veszélyesebb ez a kérdés. Lehet, hogy a többség világi, de ők ugyanakkor
hallgatnak is, ellenben a fundamentalista kisebbség nagyon hangos és aktív.
– Értem.
– Az iszlám tehát ébredezik. Néhány muszlim nagyon erősen át akar térni az offenzív politikára, és
az egész világon el akarják terjeszteni az isz…
– Kész!
Mindketten előrefordultak, és megpillantották Jarogniewet, kezében a készülékkel. Tomás fölkelt és
odament az amerikaihoz, aki a történész övéhez erősítette az adóvevőt, majd létrehozta az
összeköttetést.
– Mi volt a baj?
– Érintkezési probléma volt – magyarázta Jarogniew. – Ez elég gyakran előfordul, és néha a
műveletet is veszélyezteti. Emlékszem, hogy egyszer…
De Tomás már nem hallotta. Egy fehér salvár kamizt és szürke turbánt viselő fiatalemberen akadt meg
a szeme. A megjelenése ismerős volt, de nem volt benne biztos: a szakálla hosszabb volt, a teste pedig
kissé soványabb. De abban a pillanatban, hogy feléje fordult, minden kétsége szertefoszlott.
– Itt van – motyogta.
– Micsoda?
– Megjött Charlie.
 XXXII
Ahmed mindig nagyon izgatottan várta az édesanyja látogatását a börtönben. Az apja nem volt
hajlandó eljönni hozzá, azt mondta, hogy a fia szégyent hozott rá és a családra, de egy anya mégiscsak
anya. A rabok havonta kétszer fogadhattak látogatót, és Ahmed édesanyja egyetlen alkalmat sem hagyott
ki. Mindig az elsők között lépett be, és rendszeresen hozott otthoni ételt, ami némi vigaszt nyújtott
Ahmednek a rideg börtönkoszt mellett.
Az őrök eleinte alaposan átvizsgálták az elemózsiát: mocskos ujjaikkal mindenbe mélyen beletúrtak.
Amikor Ahmed panaszkodott, Ajmán elmagyarázta neki, hogyan kerülheti el az étele bepiszkítását.
– Baksis.
– Micsoda?
– Le kell fizetni az őröket!
Bár kézenfekvő volt, Ahmed mégis zseniális ötletnek találta. Attól a pillanattól kezdve, hogy az őrök
kenőpénzt kaptak, ami lehetett dohány is, valóban minden sokkal könnyebb lett.
Az anyja arcán mindig aggodalom ült, ami nem csoda: nem lehet könnyű, ha az ember gyereke
börtönben van. De ezen a napon valahogy más volt, nem tűnt olyan szomorúnak, sőt mintha boldogság
sugárzott volna a szeméből, és ez meglepte Ahmedet.
– Mi történt? – kérdezte az anyját, amint leültek a látogatóhelyiségben. Az asszony sugárzó arccal
nézett rá.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudod?
– Micsodát?
– Helyt adtak a fellebbezésünknek a bíróságon.
Ahmed arca közömbös maradt.
– Igen? És?
Az asszonyt meghökkentette a fia közönye, és szinte felháborodva kérdezte.
– Mi az, hogy és? A bíró úgy döntött, hogy kiszabadulhatsz, fiam! Ez neked kevés?
Ahmed vállat vont.
– Ez csak formalitás – jegyezte meg lelkesedés nélkül. – Nem jelent semmit.
– Hogy érted ezt?
– Anyám, már másfél éve raboskodom. Ha valaki letölti az ideje felét és nincs rá panasz, a bíró rendes
esetben feltételes szabadlábra helyezi az illetőt.
– De hát… ha feltételes, ha nem, a lényeg az, hogy szabad vagy, nem? A bíró ezt az ítéletet hozta!
Neked ez nem elég?
– És mikor?
– Két hét múlva.
Ahmed keserűen elnevette magát.
– Jaj, anyám, maga ezt tényleg elhiszi?
– Persze hogy elhiszem. – Gyanakodva nézett rá. – Miért? Nem kéne elhinnem?
– Persze hogy nem.
– Miért?
Ahmed a termet figyelő őrre mutatott.
– Mert ezek mind hazudnak! Azt csinálnak, amit akarnak! Ki fognak engedni valaha is?
– De ezt a döntést nem az őrök hozták, fiam. Nem is a kormány. Hanem a bíró.
– És aztán? Én már négy olyan esetet is láttam itt, hogy valamelyik Dzsamáa-testvért szabadlábra
helyezte a bíró. Tudja, mi lett velük? Még mindig itt vannak! A kormányt egyáltalán nem érdeklik a bírói
ítéletek! Ha fölmentenek minket, a kormány a szükségállapotban érvényes különleges intézkedésekre
hivatkozik, és bent tart minket. Csak akkor szabadulhatunk, ha a kormány úgy dönt, nem akkor, ha a
bíró ilyen ítéletet hoz.
Az anyja arcára visszatért a mosoly.
– És te talán dzsamáás vagy?
– Hát… igazából nem.
– Ezt mondta Mahmud bácsikád, aki ismeri a rendőröket. Úgy tűnik, a rendőrség is rájött, hogy nem
vagy a Dzsamáa tagja, így hát nem fog a szükségállapotra hivatkozva bent tartani téged a börtönben.
Ahmed figyelmesen szemügyre vette az anyját, mintha át akarna látni rajta.
– Komolyan beszél, anyám?
– Persze hogy komolyan beszélek.
– A rendőrség ezt mondta Mahmud bácsinak?
Az asszony fölemelte törékeny kezét, és gyöngéden megsimogatta a fiú arcát.
– Fiam – mondta kedvesen. – Haza fogsz jönni.
Kezdetben Ajmán is kétkedve fogadta a hírt, hiszen hozzá volt szokva a kormány intézkedéseihez
hasonló helyzetben. De a Mahmud bácsi rendőrökkel való beszélgetését ecsetelő részletek meggyőzték,
hogy hamarosan valóban kiengedik a tanítványát.
– Nos, anyádnak igaza lehet – jegyezte meg Ajmán bólogatva. – Valóban nem vagy a Dzsamáa tagja.
Nyilván kerestek és persze nem találtak semmi olyan bizonyítékot, amely kapcsolatba hozna velünk.
Vagyis teljesen természetes, hogy kiengednek.
Az ebédlőben ültek, és éppen most hozták ki nekik a levest. Ahmed szórakozottan hallgatta mentora
okfejtését, aztán unottan legyintett.
– Nekem mindegy.
Ajmán érdeklődve nézett rá.
– Nem tűnsz túl boldognak.
– Mihez kezdek odakint? Testvérem azt mondta, és igaza van, hogy dzsáhili társadalomban élünk,
amely hívőnek tetteti magát. Hát hogy érezzem magam odakint, ha nem tehetek semmit azért, hogy
érvényre juttassam Allah akaratát? Hogy élhet egy igazhívő a dzsáhilijjában?
A mester végignézett az ebédlőn, és szemügyre vette az ebédjüket fogyasztó rabokat.
– A testvérek nagy része megtörve lép ki innen, és nem mer többé szembeszállni a magukat hívőknek
mondó, fölöttünk uralkodó káfirokkal. – Tekintete visszasiklott Ahmedre. – És te? Rád hogyan hatottak
a börtönben szerzett tapasztalataid? Te is félsz?
– Én? Hogy félek-e? – morogta a tanítvány, és szeme lángolt a felháborító feltételezéstől. – Soha! Mit
gondol, ki vagyok én?
– Na és?
– Haraggal a szívemben lépek ki innen! Felháborodva és dühösen! Hogy elfogadom-e valaha is, amit a
kormányunk művel velünk? Soha! Hát hogy gondolhatja rólam, hogy ilyen gyáva vagyok? – A
mellkasára tette a kezét. – Mi hívők vagyunk, és ők a hívőket üldözik! Hogy merészelik?
És hogy merészeli testvérem azt gondolni, hogy én félek ezektől a kutyáktól? Ha azt hiszi, hogy ezek
az ördögfajzatok megijesztenek, nagyon téved!
Ajmán helyeslően tárta szét a kezét.
– Allah dicsértessék. Igazhívő vagy! – kiáltott fel. – Bocsásd meg a kételkedésem, de tudnod kell,
hogy nagyon kevesen éreznek úgy, ahogy te. A kínzások és a bezártság megtörik a testvérek többségét.
De néhányan, akik olyan bátrak, mint te, csak még eltökéltebbek lesznek. Ők az iszlám úttörői, ők azok,
akik fáklyával a kezükben átvonulnak a dzsáhilijja tengerén és elvezetik az emberiséget Istenhez.
E szavak hallatán a tanítvány felháborodása az érzelmek áradatába fulladt és átadta helyét a büszkeség
részegítő hullámának.
– Ha módomban állna, én is a magasba tartanám a fáklyát. – A mellkasára ütött. – Én is!
Ajmán az asztalra koppintott az ujjaival.
 – Módodban áll.
– Hogyan?
– Ahogy a Próféta tette, a béke legyen vele. Ahmed kérdőn összehúzta a szemét.
– Mire céloz?
– A dzsihádra.
A tanítvány elhallgatott. Már régóta fontolgatja ezt a lehetőséget. Amióta elkezdte igazán megérteni a
Koránt és a Próféta szunnáját, azóta azon tűnődik, nem lenne-e kötelessége Allah parancsainak
engedelmeskedve terjeszteni a hitet prédikációval, ha lehet, és erőszakkal, ha a prédikáció kudarcot vall.
Ahmed kapcsolódása a Dzsamáához soha nem volt kimondottan téma mester és tanítványa között, de
mindig ott lebegett fölöttük, mint egy kísértet.
Volt azonban valami, ami egyre világosabbá vált: ha Ahmed valóban hisz Allahban és az Ő
üzenetében, akkor engedelmeskednie kell Neki. Az engedelmesség valójában nem opció, hanem isteni
parancs. Isten utolsó kinyilatkoztatásaiban pedig az a parancs fogalmazódott meg, hogy az egész
emberiségnek alá kell vetnie magát az iszlámnak. „És harcoljatok ellenük, amíg nem lesz több kísértés a
hívők eltántorítására, s amíg a vallás egyes-egyedül Allahé” – mondja Allah a Korán 8. szúrájának 39.
versében. Harcoljatok ellenük, amíg a vallás egyes-egyedül Allahé nem lesz! Allahra, lehet egy parancs ennél
egyértelműbb? Hogy veheti figyelmen kívül egy hívő ezt az isteni utasítást? Isten azt parancsolta, hogy
addig harcoljunk a káfirok ellen, amíg alá nem vetik magukat mindannyian!
Na és ő, Ahmed? Ha hívőnek mondja magát, nem kéne következetesnek lennie a hitében? Ha már
egyszer alávetette magát Allah akaratának, nem kéne engedelmeskednie a parancsainak? Hogy is tehetne
úgy, mintha ez az egyértelmű parancsolat nem lenne aranyba vésve a Koránban? De igenis benne van!
Elolvasta! Megtanulta! „És harcoljatok ellenük, amíg nem lesz több kísértés a hívők eltántorítására, s
amíg a vallás egyes-egyedül Allahé.” Ha igazhívő, akkor engedelmeskednie kell, nincs más választása: a
saját akarata és véleménye mit sem számít.
Allah akarata mindenekfölött való.
Odafordult Ajmánhoz és határozottan a szemébe nézett: meghozta a döntést, végleg alávetette magát
Istennek.
– Mit kell tennem?
Két hét múlva kapta meg a választ a kérdésére. Ajmán elmagyarázta neki, hogy meg kell beszélnie a
testvérekkel, mi a legjobb út, így hát Ahmed várta az instrukciókat. Először érezte magát tökéletesen
békében önmagával. Elhatározta, hogy csatlakozik a dzsihádhoz és teljesíti az isteni parancsokat. Allahra,
van-e nagyobb élvezet az életben, mint megvalósítani Isten akaratát?
Teltek-múltak a napok, és megkapta a hivatalos értesítést a szabadulása napjáról és pontos idejéről.
Hetvenkét órán belül bekövetkezik. Megmutatta mesterének az értesítést, aki még egy kis türelmet kért
tőle. Hamarosan választ kap.
A szabadulása előestéjén, amikor Ahmed már az udvaron búcsúzkodott a rabtársaitól, akiket nem lát
többé, Ajmán egyszer csak megjelent és intett neki, hogy kövesse egy félreeső helyre, a fal mellett.
– A testvérek válaszoltak – közölte suttogva, és időnként körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla:
senki nem hallja őket. – Megvan a terv.
– Na és?
– Azt akarjuk, hogy folytasd a tanulmányaidat.
Ahmednek leesett az álla a döntés hallatán.
– A tanulmányaimat? Milyen tanulmányokat? Én harcolni akarok! Én csatlakozni akarok a dzsihádhoz!
Ajmán enyhe rosszallással nézett rá.
– Nyugodj meg, testvérem. Nyugodj meg és hallgass rám: Isten neve után tudod, melyik szó szerepel
a leggyakrabban a Szent Koránban?
 A tanítvány alig leplezett haragjában hevesen ingatta a fejét.
– Nem.
– Ilm – felelte a mester, és mutatóujjával a halántékára bökött. – Tudás. Allah a Szent Korán
háromszáz versében buzdítja a hívőket arra, hogy használják az intelligenciájukat és az ismereteiket.
Maga a Próféta, a béke legyen vele, azt mondta: „Allah elsőként az intellektust teremtette.” – A
homlokára bökött. – Használnunk kell tehát a fejünket.
– Jól van, használom a fejem. De arra akarom használni, hogy dzsihádot folytassak, ahogy Allah
parancsolja a hívőknek!
– Úgy is lesz – biztosította Ajmán. – Efelől nyugodt lehetsz. De először tudást kell szerezned.
– Miféle tudást?
A volt vallástanár ismét körülnézett, hogy megbizonyosodjon, hogy senki nem hallja őket.
– Mérnökit.
Ahmed e szó hallatára különös grimaszt vágott.
– Minek?
– Emlékszem, hogy a madraszában nagyon dicsért téged a matematikatanár. Feltételezem, hogy
érdekel ez a terület, vagy tévedek?
– Nem. Így van.
– A testvérek azt mondják, hogy szükségünk van mérnökökre. Mivel te tehetséges vagy ezen a téren,
azt szeretnénk, ha folytatnád a tanulmányaidat és műszaki diplomát szereznél.
Ahmed csalódottan sóhajtott fel.
– Hát jól van, ha ez az akaratuk…
– Igen, ez a testvérek akarata.
– De biztos, hogy lesz helyem a dzsihádban?
– Ha eljön az ideje, megkapod az utasításokat, insallah. De ez csak akkor következik be, ha befejezted
a mérnöki tanulmányaidat.
– Rendben.
– Már a helyet is kiválasztottuk, ahol tanulni fogsz.
Ahmed csalódottsága ellenére majdnem elnevette magát.
– Ez aztán a szervezés! – kiáltott fel. – Hova kell mennem? Remélem, legalább Kairóba.
A mester megrázta a fejét.
– A mi országunk túl veszélyessé vált, sok rendőr figyeli a diákokat az egyetemeken. Ráadásul te már
szerepelsz a nyilvántartásban. El kell hagynod Egyiptomot.
– Micsoda?
– Itt rögtön elfognának.
– Akkor hadd menjek a Szent Mecsetek Földjére – mondta határozottan. – Ez az egyetlen ország,
ahol a saría nagy részét alkalmazzák.
Ajmán ismét a fejét rázta.
– Nem – ismételte. – Szaúd-Arábiában már sokan vannak. Más úti célunk van számodra.
– Micsoda?
– Európa.
Ez a hír sokkhatásként érte a tanítványt.
– Én? Európába? – Nem akart hinni a fülének. – De hát maguk megőrültek? A káfirok közé akarnak
küldeni?
– Nyugalom, testvérem – intette türelemre Ajmán, és megnyugtatásul a vállára tette a kezét. – Olyan
helyre akarunk küldeni, ahol senki sem figyel, és ahol jól érzed magad. Az iszlám világ tele van dzsáhili
kormányokkal, akik csak azt teszik, amit a káfirok akarnak. Itt nem lennél biztonságban. Olyan helyre kell
küldenünk téged, ahol teljesen észrevétlen tudsz maradni.
Ahmed tűnődve megvakarta az állát.
– Európába menni nagy áldozat – mondta. – Ha valóban káfir földre akarnak küldeni, van egy
feltételem. Azt kérem, hogy teremtsék meg a házasságom feltételeit.
Ajmán döbbenten tátotta el a száját.
– Allahra, neked menyasszonyod van?
– Tizenkét éves koromban ígérték nekem.
– Meglepetések tárháza vagy, testvérem – felelte a mester. – Számíthatsz a Dzsamáa segítségére, efelől
nyugodt lehetsz. Egyébként a házasság a legjobb módja annak, hogy észrevétlen maradj. Ez… tökéletes!
Ahmed teleszívta a tüdejét, és nagyon elégedett volt az események ilyetén alakulásával.
– Akkor hát megegyeztünk – jelentette ki. – Hova menjek? Sok testvérünk van Londonban…
– Éppen ez a baj. Londonban már túl sok testvérünk van, és a káfirok kezdenek gyanakodni. Nem
küldhetünk oda. Valami nyugodtabb helyre kell menned, ahol nem leszel feltűnő.
– Mégis mire gondol a Dzsamáa?
– Al-Andaluszra – felelte a mester. – Azt szeretnénk, ha az al-andaluszi kalifátus egyik nagyvárosába
mennél.
– A córdobai kalifátus földjére?
– Igen.
– Azt akarják, hogy menjek Córdobába?
Ajmán felvillantotta rossz fogait, amikor szélesen elmosolyodott. Megrázta a fejét, aztán végre
kimondta a védence számára kijelölt úti cél nevét.
– Al-Lusbuna.
– Micsoda?
A mester elővett a zsebéből egy gyűrött lapot, hogy megmutassa tanítványának. Egy kis Európa-
térkép volt. Torz és piszkos ujjával az Ibériai-félsziget nyugati csücskében lévő városra mutatott.
– A káfirok Lisszabonnak hívják.
 XXXIII
Zacarias alakja az Alamgiri kapuból bukkant elő, ami azt jelentette, hogy egy ideje már az erődben
várta volt tanárát. Tomás a megjavított adóvevővel felszerelkezve meggyorsította lépteit, és egyenesen
felé sietett. A fiú tekintete egy pillanatra találkozott a történészével, és ő is elindult, de más irányba,
mintha mi sem történt volna, át az erőd és a mecset közötti téren.
– Elmegy! – szólt bele Tomás az adóvevőbe, amit Jarogniew a ruhájához erősített.
– Bluebird, Charlie kapcsolatba lépett magával?
– Észrevett, igen.
– És jelzett valahogy?
Tomás habozott a válasszal, miközben óvatosan követte az előtte haladó salvár kamizos alakot.
– Nem vagyok biztos benne – felelte. – Rám nézett és felismert, az biztos. De nem vagyok biztos
benne, hogy jelzett. Talán. Nem tudom.
– Kövesse.
A történész követte Jarogniew utasítását, és Zacarias nyomába eredt. Körülnézett, Rebeccát és Samet
kereste, de nem látta őket. A tér már nem volt olyan zsúfolt, mint tíz perccel korábban, bár még mindig
volt mozgolódás.
– Bluebird – szólalt meg Jarogniew ismét. – Mi a helyzet?
– Egy nagy kapu felé tart, ami a tér másik felén van, de úgy látom, csak egy szűk átjáró van rajta.
– A Roshnai-kapu – ismerte föl a hang a készülékben. – Kövesse. Zacarias odaért a kapuhoz, és kissé
lehúzta a fejét, hogy átférjen alatta.
Tomás követte a példáját, és amikor kiért az utcára, látta, hogy a volt tanítványa hátrapillant, mintha
meg akarna bizonyosodni róla, hogy a férfi, akivel találkozni akart, még mindig a sarkában van.
Tekintetük ismételt találkozása felbátorította a történészt, aki ezt úgy értelmezte, hogy világos jelzése
annak, hogy kövesse csak, így hát meggyorsította a lépteit, és jobban megközelítette a fiút.
Most Lahor óvárosának szűk utcáin haladtak tovább. Ismervén Kairó souqját, Tomás azt várta, hogy
ez a negyed festőibb lesz, tele padokkal és némi egzotikus bájjal. De nem volt ott semmi. Az óváros
piszkos volt, és úgy nézett ki, mintha mállana szét, a romos épületeken pedig elektromos vezetékek
lógtak. Az ütött-kopott, törött vízvezetékektől az utcák sárosak voltak, és nyüzsögtek bennük a motorok,
öszvérek, szamarak, szekerek, autóriksák, és itt-ott egy-egy autó is. Az állandó dudálástól,
motorberregéstől és a teljes hangerővel bömböltetett rádióktól fülsiketítő volt a hangzavar. Nem volt
abban a helyben semmi szépség, csak az undor mindenütt.
A volt tanítvány egyszer csak bekanyarodott jobbra egy utcába, amely éppolyan mocskos volt, mint a
többi, majd belépett egy teaháznak tűnő épületbe. Nem voltak külső falai, csak műanyag székek és egy
óriási hordó, amelyben tejet erjesztettek. Zacarias leült egy székre, és mindenfelé tekingetett: úgy tűnt,
mintha üldöznék.
– Bluebird, mi a helyzet?
– Most ne! Szüneteltessük a kommunikációt!
Krrrrrrrr.
Tomás lelassította a lépteit, belépett a helyiségbe, és leült két székkel odébb. Látta, hogy a fiú rendel
egy lassit, amit a hordóban erjesztett tejből készítenek, és követte a példáját: ő is kért egyet. Aztán
csöndben üldögélt, és várta a következő lépést.
– Ez bonyolult, tanár úr.
Ez volt Zacarias első mondata. A volt tanítvány portugálul beszélt, de szinte meg sem mozdította az
ajkait és az utcát nézte, mintha álcázni akarná a beszélgetésüket. Aki messziről nézte, azt gondolhatta,
hogy magában dúdolgat vagy imát mormol.
Tomás észrevette a fiú igyekezetét, hogy leplezze a társalgást, így hát az asztalra könyökölt, fejét a
kezére támasztotta és a tenyerével eltakarta a száját, hogy ne látsszon, hogy mozognak az ajkai.
– Mi történt? – kérdezte.
– Azt hittem, hogy leráztam őket. De amikor az erődben vártam magát, megláttam az egyiket. Kis
híján pánikba estem.
Tomás vetett egy pillantást az utcára, hátha lát valami gyanúsat, de nem vett észre semmi szokatlant.
Voltak ott járókelők és nagy zajjal és füsttel robogó motorosok is, de szemmel láthatólag mindenki
belemerült a saját életébe.
– Figyelnek téged?
– Igen.
– Miért?
– Mert túl sokat tudok, és már megmondtam nekik, hogy nem értek egyet azzal, amit csinálnak. –
Beharapta az ajkát, mintha nem akarna többet szólni.
– De mi az, amit tudsz?
– Tudom, hogy lesz egy nagy merénylet. Szörnyű lesz, rosszabb, mint a szeptember 11-ei.
– Annál is rosszabb? – hökkent meg a történész.
– Hol? – Nyugaton.
– De pontosan hol?
– Azt nem tudom.
– Európában vagy Amerikában?
– Csak annyit tudok, hogy valahol Nyugaton.
– És mikor lesz?
– Bármelyik pillanatban.
– Mit jelent ez? Ma, holnap, a jövő héten, egy hónap múlva?
– Bármelyik pillanatban.
A felszolgáló elindult feléjük, így hát elhallgattak. A férfi letett egy alumíniumpoharat Zacarias elé,
egy másikat odanyújtott Tomásnak, aztán visszament a tejérlelő hordóhoz.
A történész a szájához emelte a poharat, és belekortyolt a lassiba: friss joghurtíze volt.
– És ki fogja elkövetni?
– Egy portugál muszlim.
Tomás alig tudta leplezni megdöbbenését.
– Micsoda?
– Komolyan. Egy lisszaboni fickó.
– Hogy hívják?
– Ibn Tajmíja.
A tanár hitetlenkedő arcot vágott.
– Ez a név nem hangzik portugálosan.
– Így hívják.
– És csak úgy, egymagában elkövet egy merényletet?
– Nincs egyedül.
– Ki van vele?
– Az al-Kaida.
E név hallatán Tomásnak égnek állt minden szőrszála. Ivott még egy kortyot a lassiból, hogy
megnyugodjon és megpróbálja összeszedni a gondolatait. Ez az egész kissé sok volt neki, meghaladta a
képességeit. Az al-Kaida? Szent ég, mibe keveredett már megint! Legszívesebben megkérdezte volna
Rebeccát vagy valamelyik másik amerikait, hogy mitévő legyen, de tudta, hogy most nem lehet: neki kell
a kezébe vennie az események irányítását.
– Honnan tudod mindezt?
 – Az al-Kaida segítséget kért azoktól, akikkel együtt vagyok. Pakisztánon keresztül szállítottak
valamit, amit Afganisztánból hoztak. Mivel most kevés az emberünk, velem találkoztak. Így tudtam meg,
mi készül.
– És honnan tudod, hogy egy portugál is benne van?
– Onnan, hogy beszéltem vele.
– Tényleg?
– Igen. Csak tíz percet töltöttem a pasassal, de felismertem Lisszabonból és beszédbe elegyedtem
vele.
– Ismerted régebbről?
– Úgy-ahogy. Láttam néhányszor a mecsetben, meg az egyetemen is.
– Melyik egyetemen?
Zacarias röpke pillantást vetett a volt tanárára.
– A miénken – felelte, és ismét elfordult. – A Lisszaboni Új Egyetem Társadalom- és
Bölcsészettudományi Karán.
– Most tréfálsz…
– Szerintem még tanította is.
Tomásnak döbbenetében tátva maradt a szája. Ez a társalgás végképp szürreális színezetet öltött. Volt
egy tanítványa, aki most az al-Kaida tagja? És ez a volt hallgatója most merényletre készül? Micsoda
baromság ez?
– Én nem emlékszem semmiféle Ibn Tajmíjára – nyögte ki végül, miután eleget erőltette a
memóriáját.
– A tanár úr minden hallgatója nevét tudja?
– Nem, ahhoz túl sokan vannak. De egy ilyen nevet megjegyez az ember. Ibn Tajmíja? Egy ilyen
nevet nem felejtenék el, ráadásul történelmi személyről van szó!
Zacarias vállat vont.
– Talán mégsem tanította – ismerte be. – De az biztos, hogy láttam az egyetemen.
A történész kihúzta magát a széken, és úgy döntött, hogy félreteszi ezt a témát. Most fontosabb
dolog is van.
– Jó, erre még visszatérünk – suttogta. – Most azt mondd el, kik elől menekülsz.
Zacarias egy darabig hallgatott, mintha még a nevüket is félne kimondani.
– Hallott már a Lashkar-e-Taibáról? – suttogta, miközben körülkémlelt, hogy megbizonyosodjon
felőle: senki sem hallotta, amit mondott.
– A 2008-as mumbai merényletek elkövetői. Közéjük keveredtél?
– Sajnos.
– De hát hogyan?
Az ifjú vállat vont, mintha még ő sem értené, mi sodorta őt ezek közé az emberek közé.
– Tudja, tanulni jöttem ide, egy oktatási központba, Lahor közelében – mondta, és a levegőbe
legyintett. – Muridke a neve, nem tudom, hallott-e már róla.
– Nem.
– Muridkének van egy campusa, úgy negyven kilométerre innen. Van benne kórház, iskolák, egy
mecset, laboratóriumok… minden. Oktatási központnak hívják, de voltaképpen kiképzőtábor is.
– Kiképzőtábor? Mire képez ki?
– Hát a dzsihádra!
Tomás fürkésző pillantást vetett rá.
– Azért jöttél Pakisztánba, hogy kiképezd magad a dzsihádra?
– Nem egészen. Úgy jöttem Muridkébe, hogy nem igazán tudtam, mibe vágtam a fejszémet. A
központot a Dzsamaat-ud-Dava, a Hitvallás Egyesület vezeti, az a segélyszervezet, amely több mint száz
iskolát és szemináriumot, és számos kórházat tart fenn Pakisztánban. Szociális ellátást és szolgáltató
hálót is nyújt a rászorulóknak. Bíztam benne. – Elbizonytalanodott. – Azt nem tudtam, hogy a
Dzsamaat-ud-Dava voltaképpen a Lashkar-e-Taiba ernyőszervezete.
Rövid hallgatás következett, amit egy elhaladó motor hangos zúgása tört meg.
– Tudnak erről a hatóságok?
– A hatóságok támogatják is! – fakadt ki a fiú.
– A kormány támogatja ezt a szervezetet?
A fiú megrázta a fejét.
– A pakisztáni kormánynak nincs hatalma – felelte. – Az egész mögött az ISI, a pakisztáni
titkosszolgálat áll. Ők uralkodnak az országban. Szövetkeznek a tálibokkal, szövetkeznek a Lashkar-e-
Taibával… talán még az al-Kaidával is, nem tudom.
A történész a fejét ingatta, mint akinek ez már sok.
– Micsoda hely ez!
– A Lashkar-e-Taiba emberei beszerveztek Muridkében, és én olyan naiv voltam, hogy fogalmam sem
volt, mibe keveredtem. Amikor rájöttem, már késő volt.
Zacarias tekintete a lahori óváros házaira tévedt, mintha a gondolataiba merülne, azon tűnődve, hogy
a körülményeknek milyen kusza összefonódása lökte őt ide, mint valami szélben sodródó falevelet.
– Az erődben a Lashkar-e-Taiba emberei figyeltek?
– Nem tudom – felelte a fiú, és összerezzent, mintha a lelke ebben a pillanatban tért volna vissza a
testébe. – Láttam ott az egyiküket, az biztos. De lehet, hogy csak véletlen volt.
Tomás elgondolkodva vakargatta az állát. Szeretett volna tanácsot kérni Jarogniewtől vagy
Rebeccától, de pillanatnyilag úgy érezte, hogy jobb, ha nem teszi.
– Mit akarsz most tenni?
– Nem tudom. – Tétovázott. – El akarok menni innen, de attól tartok, túl kockázatos.
– Nem egyedül jöttem ide. – Akkor kivel?
– Biztonságiakkal.
Zacarias a hír hallatán halálra rémült. Úgy elkerekedett a szeme, mintha az ördög nevét hallotta
volna.
– Jaj, ne! Szólt a pakisztáni rendőrségnek? – A fejére tette a kezét, arcát elöntötte a jeges rémület. –
Ezek összejátszanak a Laskar-e-Taibával! – Zavartan nézett körül. – Istenem, most mit tegyek?
– Nyugi – mondta Tomás higgadtan. – Nem szóltam a pakisztáni rendőrségnek.
– Akkor milyen biztonságiak?
– Amerikaiak.
Zacarias az utcát kémlelte, nyugati arcok után kutatva.
– Hol vannak?
A történész hanyagul legyintett egyet. – A közelben…
– És el tudnak vinni innen?
– Hogyne. Most azonnal, ha akarod. Elrejtenek egy autóban és elvisznek egy közeli katonai bázisra.
Aztán felültetnek a légierő egyik gépére, és kivisznek az országból. Csak egy szavadba kerül.
A fiú mélyet sóhajtott. Mintha a teste valami zsák lenne, tele aggodalommal, és most végre kiürülne.
– Huh! De jó!
– Na? Mi legyen?
Zacarias felugrott a helyéről, és hirtelen megtelt energiával és lelkesedéssel.
– Menjünk! – kiáltotta, és már meg sem próbálta leplezni, hogy Tomással beszélget. – Nincs
vesztegetni való időnk. – Az útra mutatott, ahonnan jöttek. – De előbb vissza kell mennünk az erődbe.
– Miért?
A fiú odadobott az asztalra egy bankjegyet és kilépett az utcára, a volt tanárával a nyomában.
 – Magammal hoztam egy bizonyítékot. – Milyen bizonyítékot?
– Ami bizonyítja, hogy nagy merényletre készülnek. De amikor az erődben vártam és megláttam a
Lashkar-e-Taiba emberét, pánikba estem és betettem egy dobozba, nehogy úgy kapjanak el, hogy nálam
van. Most meg kell keresnünk! Ha a tanár úr majd…
– Ibn al Kalb!
A fülsértő hang félbeszakította a beszélgetésüket és halálra rémisztette Tomást. Egy sötét alak jelent
meg kettejük közt, a napfényben penge villant, és mintha csak álmodna, látta, ahogy lecsap a volt
tanítványára.
– Áhhh!
Az ismeretlen leszúrta Zacariast.
 XXXIV
Lisszabon sokkolta Ahmedet.
Első alkalommal hagyta el Egyiptomot, hogy külföldre utazzon, nyugatra, így aztán brutális erővel
ütötte szíven a két világ közötti különbség. A káfirokkal való rendszeres találkozás a kairói souqban már
érzékeltette vele a különbségeket, de más valamit megsejteni és megint más eltörpülni mellette.
A legijesztőbb újdonság, amire nem volt felkészülve, az a gazdagság volt, ami Portugáliában fogadta.
Az autók csillogtak, és vadonatújnak tűntek, a buszok ajtaja önműködő volt, az utak hibátlanok voltak, a
járda nem volt teledobálva papírszeméttel és műanyag szatyrokkal, az emberek ápoltak voltak és
parfümillat áradt belőlük. Nem voltak romos negyedek, látható vezetékek, hulladékkupacok és
koldusseregek, a levegő tiszta volt, minden rendes és ápolt.
Micsoda ellentétben áll mindez Kairóval!
Na és a viselkedésük? Soha nem látott még ennyi káfirt egy rakáson, de a legmegrázóbb kétségtelenül
a nők látványa volt, akik nem rejtették el fehér bőrüket – Allahra, gyakorlatilag meztelenül jártak!
Kilátszott a karjuk, a lábuk, a hajuk, a válluk, sőt némelyek olyan rövid pólót viseltek, hogy még a
hasukat is közszemlére tették, vagy akár a mellük közti árkot!
– Kurvák! – morogta halkan, felháborodva. – Mind kurva!
A legfurcsább az volt, hogy úgy tűnt, a férfiak ügyet sem vetnek minderre, a legcsekélyebb jelét sem
adták annak, hogy zavarná őket ez a szemérmetlenség. Sőt zavartalanul keveredtek velük, és úgy
viselkedtek, mintha egyformák lennének. Számtalan párocskát látott kézen fogva sétálni az utcán, és
Allahra, a saját szemével látta, hogy némelyek nyilvánosan szájon csókolták egymást! Szégyentelenek!
Úgy érezte, belefullad az erkölcstelenség és romlottság eme mocsarába, így hát elhatározta, hogy egy
mecsetben keres menedéket. Azt mondták, van egy a Martin Moniz közelében, és elindult, hogy
megkeresse, de hiába járta a környéket, nem találta sehol. Már egészen eltévedt a lisszaboni Baixában,
amikor legnagyobb rémületére elindult felé egy rendőr. Azt gondolta, hogy el akarják kapni és felkészült
a menekülésre, de a félelem megbénította, és egy tapodtat sem mozdult. A rendőr portugálul szólította
meg, de Ahmed csak a fejét rázta, hogy nem érti. Az érthetetlen szavak után a rendőr egyszer csak
átváltott angolra. Nagyon egyszerűen beszélt, de azért meg lehetett érteni.
– Segíthetek valamiben?
A rendőr segíteni akart neki! Megszokta, hogy Kairóban a rendőrök agresszív és korrupt elnyomók,
akiket az ember igyekezett messziről elkerülni. De ez a férfi megdöbbentően kedvesnek bizonyult.
Ahmed gyanakodva eldadogott valami bocsánatkérésfélét, és amilyen gyorsan csak tudott, elsietett a
helyszínről, abban a meggyőződésben, hogy ez csak valami csapda lehetett.
Micsoda hely!
– Ezek a portugálok aztán jól meglopják a hívőket! – jegyezte meg az első sétája után.
Ahmed a muszlim Kabirék házában kapott szállást, akik Mozambikból jöttek Portugáliába, és
Odivelasban éltek. Senki nem sejtette a vendég kapcsolatát a Dzsamáával, és régi szívességet törlesztettek
a vendégül látásával.
– Mért mondod ezt, testvérem – kérdezte Faruk, a családfő. – Történt valami?
– Arra célzok, hogy van itt pénz bőven, a portugálok nem szenvednek hiányt semmiben. Annyira
gazdagok, hogy valahonnan biztosan összelopkodták a vagyonukat.
Faruk elnevette magát.
– Kicsoda? Mi? – Ismét felkacagott. – Mi vagyunk Nyugat-Európa egyik legszegényebb országa!
Testvérem, körül kéne nézned Európában, hogy meglásd, mi az igazi gazdagság! Vannak nálunk sokkal
gazdagabb népek is!
Ahmed a vendéglátójára meredt, és arcán a hitetlenkedés és a megbotránkozás elegye jelent meg.
– A többi káfir még ennél is gazdagabb? Allahra, rengeteget lophattak!
– Nem úgy van az, testvérem. Rengeteget költünk az oktatásra, és tudjuk, hogy az igazi gazdagság a
tudásból származik. Ha körülnézel itt vagy máshol Európában, meglátod, hogy természeti javakból
nincs sok errefelé. Nincs itt se kőolaj, se arany, se gyémánt. – A mutatóujjával a halántékára bökött. –
Van viszont tudás. Itt, Nyugaton tudunk autót, repülőgépet, számítógépet gyártani, hidat építeni… Ez a
mi gazdagságunk.
Ahmed elhallgatott. Egyértelműnek tűnt számára, hogy ez a család tévelygő és dzsáhilijjában él. Ezek
az állítólagos hívők oly mértékben betagozódtak a nyugati társadalomba, hogy a káfirokra azt mondják,
mi, nem pedig azt, hogy ők! Ki látott már ilyet? Ráadásul helytelenül viselkednek. Faruk legidősebb lánya,
Fátima például farmerban jár, és szemérmetlenül szemlére bocsátja az arcát és a haját, kitéve magát a
káfirok kéjes pillantásainak! Nem beszélve Bináról, a házigazda feleségéről, aki néha úgy tűnt, mintha ő
lenne a valódi főnök a házban! Hogy engedheti meg Faruk mindezt? Mért nem utasítja őket rendre? És
ha ez még nem lenne elég, Ahmed a saját szemével látta, hogy sör van a hűtőben! Hogy lehetséges ez?
Elkezdett járni az odivelasi mecsetbe, de túlságosan tévelygőnek ítélte. Egy szó sem esett a dzsihádról!
Egy szóval sem követelték a saría alkalmazását! Egyszer sem hallotta azt a Korán-részletet, amelyben
Isten azt parancsolja, hogy csalják csapdába a bálványimádókat! Egyszer sem! Allahra, hát milyen
muszlimok ezek?
Ahmed a Dzsamáától azt az utasítást kapta, hogy soha, semmilyen körülmények között ne fedje fel,
hogy igazhívő. Tartsa titokban a gondolatait, még a portugál muszlimok előtt is. Biztonsági
intézkedésről volt szó, vigyáznia kellett, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, nehogy felkerüljön a
nyugati titkosszolgálatok által azonosított hívők listájára. Ezért csöndben maradt, de a mérhetetlen
dzsáhilijja mélységesen felháborította.
Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a második hét végén együtt vacsorázott a Kabir
családdal. Fátima nagyon izgatottan ért haza, egy olyan hírrel, ami felkavarta. Egyik muszlim barátnőjét
egy éve arra kényszerítette a családja, hogy hozzámenjen egy ismeretlen férfihoz. Most pedig kiderült,
hogy a lánynak szeretője van, akivel a házasságkötés után sem szakította meg a kapcsolatot.
– Mekkora balhé lesz ott! – jegyezte meg Fátima az asztalnál.
– Benőhetne már a feje lágya annak a lánynak – mondta az anya. – Mindig is kelekótya volt!
– Ó, hiszen ismered! Ha valamit a fejébe vesz, senki sem tántorítja el. Úgy döntött, hogy a szeretője
az élete szerelme, és a világ minden kincséért sem hagyná el! Most, hogy fény derült mindenre, szerintem
el fog válni a férjétől és hozzámegy a szeretőjéhez!
Az izgatott beszélgetés fölkeltette Ahmed érdeklődését, és megkérte a családot, hogy magyarázzák el
neki, miről van szó. Fátima akadozó arab nyelven röviden összefoglalta a történetet – és egészen
megdöbbentette a vendéget.
– Még mindig találkozgat a szeretőjével? – kérdezte Ahmed megrökönyödve.
– Úgy van – erősítette meg Fátima.
– És most?
– Gondolom, elválik.
– De hát házasságtörést követett el!
– Az nyilván kínos ügy a férj számára – ismerte be a lány. – De nem kellett volna megegyezéssel
házasodnia! Aki kimegy az esőbe, megázik, nemde?
– De hát házasságtörés történt! – kötötte az ebet a karóhoz Ahmed, aki nem tudott magához térni a
megbotránkozásból.
– Ez megengedett?
A Kabir család tagjai egymásra néztek.
– Nem. Persze hogy nem – felelte Faruk.
– Ah, akkor jó! És milyen büntetést kap a házasságtörő asszony?
 A házigazda rosszalló pillantást vetett a lányára, amiért előhozta ezt a témát a vendégük jelenlétében,
holott jól láthatta, milyen konzervatív mind megjelenésében, mind szokásaiban, de rögtön visszafordult
az egyiptomi felé és mosolyt erőltetett az arcára.
– Nem kap semmilyen büntetést – bökte ki végül zavartan. Ahmed abbahagyta az evést.
– Tessék?! Nem kap büntetést?
– Nem.
– Miért?
– Mert a házasságtörés itt nem bűn.
A házigazda kijelentése hallatán Ahmed félrenyelt és fuldokolni kezdett. Annyira köhögött, hogy kis
híján kiköpte a tüdejét. Amikor végre rendbe jött, legszívesebben fölpattant volna és elkezdett volna
üvöltözni az egész családdal, rárivallt volna a nőkre, hogy vegyenek föl kendőt és dobják ki az összes
sört az ablakon és…
Uralkodott magán.
Azt az utasítást kapta, hogy ne árulja el a gondolatait. Mindenáron el kellett titkolnia, hogy igazhívő.
Allahra, muszáj volt engedelmeskednie a Dzsamáa utasításainak.
De azt megértette, hogy nem lesz könnyű.
Az első három évet azzal töltötte Lisszabonban, hogy megtanult portugálul és elvégezte azokat a
tantárgyakat a középiskolában, amelyek az egyetemi felvételihez kellettek. A tévelygő viselkedéstől
megcsömörlötten, amilyen gyorsan csak tudta, otthagyta Kabirék házát, és két háztömbbel odébb bérelt
szobát. A memóriája, amit gyerekkorában a teljes Korán bemagolásával fejlesztett tökéletesre, nagy
segítségére volt, és a harmadik év végére úgy beszélt portugálul, hogy alig lehetett észrevenni a kiejtésén,
hogy külföldi.
A körülötte lévő modern világ ahelyett, hogy megkérdőjelezte volna az addigi világnézetét, csak még
jobban megerősítette a meggyőződésében, és még jobban elmélyítette a haragját. Hogy lehet, hogy a
káfirok ennyire jól élnek, a hívők pedig annyira szegények? Hogy engedhet meg Allah ekkora
igazságtalanságot? A válasz világos. A hívők letértek az igaz útról. Eldobták a saríát, amiért Isten ezzel a
mérhetetlen megaláztatással bünteti őket!
Vissza kell hát térni az igazi iszlám törvényekhez. A maga teljességében kell tisztelni a saríát, és vissza
kell hozni a Földre az Isteni Törvényt. Csak így járhatnak Isten kedvében, csak így szerezhetik vissza a
kegyeit, csak így lehetnek újra gazdagabbak, fejlettebbek és hatalmasabbak, mint a hitetlenek. Alapvető
fontosságú tehát, hogy visszatérjenek a múlt értékeihez, ezzel biztosítva a jövő hegemóniáját.
Sikeresen elvégezte a középiskolát, és a Dzsamáa utasításainak megfelelően felvételizett a mérnöki
karra: a Műszaki Főiskolára és a Lisszaboni Új Egyetemre egyaránt. Mindkét helyre fölvették, ami nem
meglepő, ha tekintetbe vesszük a kitűnő középiskolai jegyeit és a viszonylag alacsony követelményt.
Végül az Új Egyetemet választotta – mégiscsak egyetem.
Ekkor kapott egy levelet Kairóból. Felbontotta, és látta, hogy régi patrónusa, Arif küldte a souqból. A
szokásos üdvözlő és udvariaskodó sorok után a vízipipaüzlet tulajdonosa arról írt, hogy Adara
eladósorba lépett, és az iránt érdeklődött, hogy régi segédje még mindig hajlandó-e teljesíteni az
egyezségüket.
Ahmed rögtön válaszolt, és két hónap múlva minden szükséges papírt kitöltöttek a szülők és a
vőlegény. Amikor a házassági dokumentumokat aláírták és minden el volt intézve, Ahmed még egyszer
elment a postára, és borítékban elküldte Kairóba a repülőjegyet. Alighogy kilépett az épületből, a kitörő
örömtől ragyogva hatalmasat kiáltott és ugrott egy nagyot.
A szépséges Adara idejön!
 XXXV
Olyan volt az egész, mint egy film.
Az ismeretlen a bal karjával megragadta Zacariast, miközben jobb kézzel újra meg újra beledöfött a
tőrrel. Egyszer, kétszer, háromszor is megszúrta, mire Tomás magához tért a bénultságból és brutálisan
fejbe rúgta a támadót. A férfi kibillent az egyensúlyából és elvágódott a földön. Elengedte Zacariast és a
portugálra meredt.
– Káfir! – üvöltötte.
Aztán fölpattant a földről, a tőre pengéjéről csöpögött a vér, és fenyegetően elindult Tomás felé.
Krrrrrr.
– Blackhawk! Blackhawk! – Jarogniew hangját hallotta a fülhallgatóból, amint idegesen ordibál. – Go!
Go!
Tomásnak a zűrzavar közepette eszébe jutott, hogy a Blackhawk Sam fedőneve. De nem volt ideje a
többiekkel foglalkozni, túl nagy veszélyben volt éppen.
Krrrrrr.
– Bluebird! Tűnjön el onnan! Azonnal!
A fekete ruhás támadó gyors mozdulattal ott termett, mint valami ragadozó, és neki szegezte a
pengét. Tomás hátraugrott, és sikerült elhajolnia a szúrás elől. Ellenfele pillanatnyi egyensúlyvesztését
kihasználva újabb rúgást mért az idegenre, ezúttal a gyomrát találta el, de az nem teketóriázott: a
levegőbe lendült és nekiugrott a történésznek.
Krrrrrr.
– Blackhawk!? Go! Go!
A portugálnak sikerült lefognia a tőrt tartó kezet, de érezte, hogy a támadó a veséjébe öklöz. A
fájdalom elgyengítette, és a következő pillanatban meglátta a szeméhez közelítő pengét. El akarta tolni
magától, de legfeljebb lelassítani tudta. Már csak egy tenyérnyire volt tőle a tőr hegye, amikor egy gyors
és kétségbeesett mozdulattal felhúzta a lábát és beletérdelt a fekete ruhás hasába, majd rögtön
belekönyökölt az arcába. A tőrt tartó kéz önkéntelenül visszahúzódott egy pillanatra, mire Tomás az
idegen arcába fejelt. Az fájdalmában felüvöltött, és vakon hadonászva olyan erővel döfött a portugál felé,
hogy ellenfele védekezését áttörve szétszakította az ingét és megvágta a testét.
Krrrrrr.
– Blackhawk, mi van?
A portugál éles fájdalmat érzett a mellkasában, a szíve tájékán, és tudta, hogy megsebesült. Majdnem
pánikba esett. Hol késik a segítség? – kérdezte magában kétségbeesetten. Hol van már Sam? Hol van
Rebecca? Miért nem jönnek már segíteni neki? Lehet, hogy megint meghibásodott a kommunikációs
rendszer, mint a művelet elején? Lehet, hogy meg sem hallották Jarogniew hívását?
Ha így van, vége.
Krrrrrr.
– Hol vagy, Blackhawk? Mi a helyzet?
Tomás ráébredt, hogy fogytán az ereje, és végső elkeseredésében utoljára megfeszítette magát, hogy
kiszabaduljon a szorításból, de az idegen ugyanúgy lefogta a bal karjával, mint pár pillanattal korábban
Zacariast, és az így felszabadult jobb kezével a magasba lendítette a tőrt, hogy lendületből döfje a
portugál szívébe.
Pah.
Pah.
Az ismeretlen csuklója hirtelen elgyengült. Tomás fölnézett, és megpillantotta támadója üveges
tekintetét, meg egy lyukat a homlokán, amelyből vér szivárgott. A fekete ruhás férfi merev teste lassan
eldőlt, mint egy kivágott fa, és elvágódott a földön, kétségtelenül holtan.
A hátán fekvő Tomás, aki fölött végre nem volt senki, fölemelte a fejét, és meglátta Samet, aki két
kézzel markolta a pisztolyát és mindenfelé tekingetett, hogy rögtön észrevegye az esetleges további
fenyegetést. A fegyver csöve még füstölgött.
– Jól van? – kérdezte az amerikai, anélkül hogy ránézett volna. Tomás felkönyökölt és sajgó mellkasát
dörzsölgette.
– Azt hiszem, megsebesített – mondta, miközben figyelte, hogy reagál a teste. – De úgy tűnik, csak
karcolás.
– Majd megnézzük.
A portugál figyelme a sebesüléséről az amerikaira siklott.
– Már azt hittem, senki nem jön értem! – morogta. – Nem hallotta a barátját a készüléken?
– De hallottam.
– Akkor mi a fene tartott ilyen sokáig?
– Feltartott néhány másik vadállat. – Fejével az utca vége felé bökött, ahol két földön heverő alakot
lehetett látni. – Beletelt pár percbe, míg elintéztem őket.
Krrrrrr.
– Blackhawk! Mi a helyzet?
– Bluebird okay – közölte Sam. – Charlie viszont down. Standby.
A történész lassan föltápászkodott, és kissé imbolyogva odament a földön élettelenül fekvő
Zacariashoz. Vértócsa volt mellette, amely láthatóan a nyakából csorgott oda, de már nem folyt belőle
több vér. Tomás a volt tanítványa mellé térdelt, és két ujját a füle alá helyezte, hogy megnézze, van-e még
pulzusa.
Semmi.
Megnézte a csuklóját is, de ott sem érzett semmit.
– Él? – érdeklődött Sam.
Tomás szomorúan rázta a fejét. Az amerikai Tomás mellé térdelt, hogy ő is megnézze Zacarias
pulzusát. Egy pillanat alatt levonta a következtetést.
– Meghalt.
Krrrrrr.
– Hello? – Ezúttal Rebecca hangja szólalt meg. – Mi van? Történt valami?
– Volt egy kis összetűzés – felelte Sam. – Elvesztettük Charlie-t. El kell tűnnünk innen.
– De hát mi történt? Hogy van Tom? – Ideges volt a hangja, aggodalom tükröződött benne. – Tom!
Jól van?
– Jól vagyok.
– Shopgirl, szálljon ki a vonalból – utasította Sam. – El kell menekülnünk innen.
A teázóból jöttek ki az emberek, kisebb tömeg kezdett kialakulni Zacarias és az idegen élettelen teste
körül. Sam ideges volt, és mindenképpen el akarta hagyni a helyszínt, mielőtt kiér a rendőrség, ezért
elkezdte a karjánál fogva ráncigálni Tomást. Ő azonban nem akarta otthagyni a volt tanítványa
holttestét, és kirántotta a karját az amerikai kezéből.
– Hé, el kell tűnnünk innen! – mondta Sam sürgetően. – Ő már halott, nem tudunk rajta segíteni.
Tomás vetett még egy utolsó pillantást Zacariasra, mintha el akarna búcsúzni tőle. Megnézte üveges
szemeit, kinyújtott kezét, ahogy a mutatóujját a homokba vájja…
– Várjon!
Sam türelmetlenül szólt vissza. – Most meg mi van?
Tomás visszament a holttesthez, és Zacarias mozdulatlan keze fölé hajolt.
– Ez meg mi?
Az amerikai is odalépett, és megnézte. A fiú ujja körül mintha lenne valami a homokban. Tomás
elfordította a fejét, hogy megpróbálja megfejteni, amit Zacarias haldoklás közben odarajzolt. Valami
fontos dolog lehet, gondolta. Az ember nem pazarolja az utolsó pillanatait fölösleges rajzokra.
Még egyszer megfordította a fejét, és úgy próbálta kivenni a vonásokat. Nem rajz az, állapította meg.
Hanem írás.

– Use me? – töprengett Tomás. – Ez meg mit jelenthet?

– Azt kérte, hogy használja – felelte Sam, lefordítva a mondatot. A történész értetlenül csóválta a
fejét.
– Ennek nincs semmi értelme!
Egy sziréna elnyújtott hangja hasított a levegőbe és hozta őket vissza a valóságba. Sam azonnal karon
ragadta Tomást, ezúttal ellentmondást nem tűrve, és erőszakkal elhúzta onnan.
– Gyerünk!
 XXXVI
A lisszaboni repülőtér érkezési oldalán megjelenő, tetőtől talpig muszlim viseletbe öltözött nő
magára vonta az emberek figyelmét. Szokatlan látvány volt a portugál fővárosban.
A kisebb tömeg közepén ott állt Ahmed, aki a félénken viselkedő nőt alaposan szemügyre véve
felismerte benne azt, akire várt.
– Adara! – kiáltotta, és fölemelte a karját. – Adara! Erre!
A lány elé sietett. Noha a vízipipaüzletben gyakran találkoztak, soha nem váltottak egymással néhány
szónál többet. Adara megfelelő öltözetben jött, de az így is látszott, hogy időközben nővé érett,
megnyúlt és kiszélesedett a teste, de a szeme még mindig úgy ragyogott, mint az igazgyöngy és az arca
olyan volt, mint egy angyalé.
Ahmed a boldogságtól repesve vitte haza az új otthonába, Monte de Caparicába, ahova azért
költözött, hogy közelebb legyen az egyetemhez, és vacsorát adott neki: sült bárányt arab rizzsel, amit
Bina, Faruk felesége főzött.
– Finom? – kérdezte, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Adara némán bólintott.
– Fáradt vagy?
A lány ismét bólintott egyet, miközben föl sem nézett az ételről. Nem tűnt túl beszédesnek, és ez
csalódással töltötte el Ahmedet. Szépnek találta és vidámnak akarta látni, de olyan zárkózott volt, mint
egy kagyló. A férj csüggedten megvonta a vállát. Majd kinyílik, ha eljön az ideje, gondolta.
Amint befejezték az étkezést, valami szomorúságféle állt kettejük közé. Mindketten tudták, minek kell
most történnie, de nem volt világos számukra, miként kell odáig eljutni. Ahmed némi töprengés után
egy közvetett megoldás mellett döntött.
– Meg akarod nézni a lakást?
Adara fölemelte ijedt tekintetét: nagyon is értette a kérdés valódi jelentését. Ahmed a hallgatást
beleegyezésnek, egy szerény, tartózkodó nő illő magatartásának vélte, és elvezette a lányt a hálószobába.
Középen nagy franciaágy állt, intett Adarának, hogy menjen oda. A lány engedelmeskedett, felöltözve
végignyúlt az ágyon, és merev testtel, az idegességtől riadt tekintettel feküdt ott.
A férj eloltotta a villanyt, és lefeküdt mellé. Nem nagyon tudta, mit kell ilyenkor tenni, hiszen az ilyen
téma még a férfiak közötti beszélgetésekben is tabu volt, de az volt az elképzelése, hogy a lány lába
között zajlik az egész. Összeszedte hát a bátorságát, ügyetlenül benyúlt a ruhája alá, és addig
tapogatózott, amíg rá nem lelt a meleg nyílásra. Érezte, ahogy megmerevedik a nemi szerve, és gyorsan
levetkőzött.
Aztán fölé csúszott, és megpróbált behatolni. Nem sikerült: biztos volt valami módja, amit egyikük
sem ismert. Akkor az az ötlete támadt, hogy széttárja a lány lábait, és úgy próbálja újra. Adara
felnyögött fájdalmában, amikor végre sikerült behatolnia.
Gyors és idétlen ütközet volt. Ahmed két perc múlva fölkelt és elment mosakodni. Aztán a lány is
követte a példáját. Közben a férj visszatért a szobába, és amikor felkapcsolta a villanyt, elégedetten és
némi megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy egy kis vérfolt piroslott a lepedőn.
A Lisszaboni Új Egyetem Tudományos és Műszaki Karának campusa Monte de Caparicában volt,
közel a lakásukhoz. Ahmed a villamosmérnöki szakra iratkozott be, és a következő időszakot a kurzus
különböző tantárgyainak elsajátításával töltötte. Olyan furcsa nevű tantárgyakat hallgatott, mint például
az elméleti elektrotechnika, elektromos eszközök és méréstechnika, az energia elektromechanikus
átalakítása vagy teljesítményelektronika és meghajtórendszerek. Nem voltak a világ legizgalmasabb órái,
de Ahmed kellő tehetséggel és szorgalommal végezte őket.
De amilyen jól mentek a dolgok az egyetemen, olyan rosszul mentek otthon. Adara állandóan
rosszkedvű volt. Cseppet sem emlékeztetett arra a vidám és élénk kislányra, akit a kairói vízipipaüzletben
annyira csodált.
 Egy napon, amikor hazajött az egyetemről, sírva találta a kanapén. – Mi a baj? Mi történt?
A felesége sietve végighúzta a kezét az arcán, hogy letörölje a könnyeit, és kihúzta magát.
– Semmi.
– Akkor miért sírsz?
Adara vonakodott válaszolni, de Ahmed nem fogadta el a hallgatását, és követelte, hogy magyarázza
meg a történteket. Azt mondta, addig innen el nem megy, amíg nem tisztázzák a dolgot. Annyira
erősködött, hogy a lány végül megnyílt.
– Boldogtalan vagyok.
– Miért? Hiányzik a családod? Adara bólintott.
– De nemcsak ez a baj, ugye? Van más is? A lány nem felelt.
– Szóval? Miért vagy olyan szomorú?
Adara makacs hallgatásba burkolózott. De az ajtó résnyire kinyílt, és Ahmed nem volt hajlandó
annyiban hagyni a dolgot: végére akart járni a dolognak.
Pár nappal később újra visszatért a témára, és végül kihúzott belőle egy megdöbbentő vallomást.
– Nem tetszik ez a házasság. Ahmedet szíven ütötte ez a kijelentés. – Micsoda? Mit mondtál?
Amióta együtt élt a férjével, Adara most először emelte föl az arcát és nézett Ahmed szemébe,
kihívóan, mintha a mondandója felszabadítaná.
– Nem tetszik ez a házasság.
Ez a példátlan megnyilatkozás meghökkentette Ahmedet. Ki hallott már olyat, hogy egy asszony ezt
mondja a férjének? Talán megőrült?
– Hogy érted ezt? Talán rosszul bánok veled?
– Nem, dehogy.
– Akkor mi a baj?
Adara lesütötte a szemét, és egy magányos könnycsepp gurult végig az arcán.
– Nem vagyok beléd szerelmes.
Ahmed elképedve nézett rá. Mindenre számított, csak erre nem.
– És ez kit érdekel? – kérdezte végül. – Mi köze van ehhez a szerelemnek? Megbolondultál, vagy mi?
A felesége összehúzta magát, a tekintete rémülten és kétségbeesetten ugrált ide-oda.
– Én egy olyan házasságot szeretnék… egy olyan különleges házasságot, érted? Olyan házasságot,
amiben nagy szerelem van, amiben úgy érzem, mintha lebegnék…
– Te hülye vagy?
– Olyan szerelemre vágyom, amilyen a regényekben van! A férj arca értetlen grimaszba rándult.
– Milyen regényekben? Miről beszélsz te?
– Azokról a könyvekről beszélek, amelyeket titokban olvastam el még Kairóban, amikor a szüleim
nem láttak. Barbara Cartland, Daphne du Maurier…
– Szemét! – vágott a szavába Ahmed, hirtelen haragra gerjedve. – Az mind szemét! A káfirok
trágárságai mind!
– Szép könyvek! – vitatkozott a felesége. – A szerelemről szólnak, és egy olyan világról, amelyben a
nők dönthetnek a saját életükről, szerelmesek lesznek, ahhoz a férfihoz mennek feleségül, akit ők
választanak, nem pedig ahhoz, akihez a szülei adják, saját döntéseket hozhatnak és…
– Ez szemét! – ismételte a férj olyan agresszív hangon, hogy Adara elhallgatott. – A káfirok könyvei
mind az ördög művei! Szépnek mutatkozni a nyilvánosság előtt, tetszeni a fériaknak, a gyönyört
hajszolni, szórakozni… ezek mind a Sátán kísértései! Ne feledd, hogy ez az élet csak egy próba!
Átmeneti időszak! Az ördögnek ezer meg ezer módszere van, hogy letérítsen minket a helyes útról, és a
káfirok erkölcstelen könyvei is ezek közé tartoznak! – Fölmutatott. – De Allah Al-Hakam, az Ítélő,
mindent lát, és ha azt látja, hogy engedünk a kísértésnek, nem enged be minket az örök kertekbe! Ezt
akarod? A nagy tűzben akarsz égni?
 Adara megrázta a fejét: rettegett attól a lehetőségtől, hogy a pokolba kerül.
– Akkor legyen eszed! – rivallt rá. – Egy jó muszlim asszony kerüli az állatias érzéseket, amik
ezekben a könyvekben vannak. Az iszlám alázat. A nők a férjüknek és Istennek tartoznak
engedelmességgel, nem pedig a Sátánnak és a test állatiasságának.
Adara most megint a szemébe nézett.
– De éppen olyankor… éppen amikor együtt vagyunk, te meg én, amikor intimitást akarsz… ami
akkor történik, az az állatias. Nincs benne semmi érzés, semmi… nem is tudom, nincs benne semmi.
Borzalmas!
Ahmed mély lélegzetet vett.
– Csak azért beszélsz így, mert ezeket a hitetlen könyveket olvastad, amik tele vannak a férj és feleség
közötti viszony nem iszlám leírásával. De tudd meg, hogy a jó muszlimok nem utánozhatják az
istentelenek viselkedését. Egy hívő asszony nem öltözködhet úgy, mint ők, nem viselkedhet úgy, mint ők,
és nem élhet úgy házas életet, mint ők!
– A káfir nők legalább szabadok.
– Hitetlenek! – dörögte olyan hangon, mint aki nem tűr ellentmondást. – Ezek az undorító könyvek
letérítik a jó muszlimokat Allah útjáról.
– Nekem tetszenek azok a regények!
Ahmed egészen közel hajolt a felesége arcához, és a fogai közt sziszegte, halkan, de fenyegetően:
– Megtiltom, hogy ezt a szennyet olvasd.
Egyáltalán nem mentek jól a dolgok otthon. A beszélgetés megvilágította a problémát és annak okait,
de megoldást nem hozott. Adara továbbra is látványosan boldogtalan volt, a férje pedig kezdte úgy
érezni, hogy igaza volt az apósának: ez a lány a szíve mélyén engedetlen. Ahmed tudta, hogy neki kell őt
megreguláznia, és még több figyelmet szentelt a feleségének, különös tekintettel arra, hogy mit olvas és
mit néz a tévében.
Minthogy a házassága csődöt mondott, még jobban belevetette magát a tanulmányaiba. 1994-ben, 25
évesen megszerezte a mérnöki diplomát, és Dzsamáa-kapcsolatai révén sikerült állást szereznie egy
szaúdi cégnél, amely irodát nyitott Lisszabonban. De a kíváncsisága, az unalmas munkája és az otthoni
súlyos csöndek arra késztették, hogy keressen magának valami más elfoglaltságot is.
Amint elkezdett dolgozni, elköltözött egy jobb helyre. A házaspár otthagyta Monte de Caparicát, és
áttette székhelyét a fővárosba, a Praça de Espanhára. Az új lakás közel volt a Központi Mecsethez és a
férj munkahelyéhez is. Alighogy elköltöztek, Ahmed elkezdte nézegetni az egyetem kurzusait, és
felfedezte, hogy a Lisszaboni Új Egyetemnek van egy másik kara is, karnyújtásnyira az új otthonuktól.
Azonnal ellátogatott a Társadalom- és Bölcsészettudományi Karra, amint lehetősége nyílt rá.
Leginkább a történelem szak keltette fel az érdeklődését, hiszen gyerekkora óta szerette az iszlám
történetéről szóló órákat. A madraszában rajongott Ajmán tanár úr élvezetes előadásaiért. Úgy döntött
hát, hogy a szabadidejében bejár néhány órára. Megnézte a tanrendet, és legjobban a régi nyelvek
tantárgya tetszett meg neki. Utánanézett hát, hogy ki tartja az előadásokat, és megakadt a szeme a tanár
nevén.
Tomás Noronha.
 XXXVII
– Vissza kell mennünk!
– Mi?
– Vissza kell mennünk! – ismételte Tomás. – Most azonnal!
A történész meztelen felsőtesttel ült a hátsó ülésen, és Rebecca tisztogatta a sebét egy alkoholos
vattával. De Tomás csak hátrafelé tekingetett, le sem véve a szemét az erőd vöröses falairól, amely egyre
távolodott tőlük.
– Mi van? – kérdezte Jarogniew vezetés közben.
– Vissza akar menni – magyarázta Rebecca, miközben a sebet kötözte.
– Minek?
Minden tekintet a történészre szegeződött, aki továbbra is csak hátrafelé nézett, az egyre távolodó
erődre.
– Zacarias azt mondta, hogy elrejtett valami bizonyítékot az erődben. Vissza kell mennünk, hogy
megkeressük.
– Maga megőrült? – kérdezte Jarogniew megrökönyödve.
– A rendőrség már vizsgálja a barátja holttestét. Ha most visszamegy, fölismerheti valaki.
– De akkor is oda kell mennünk, hogy megkeressük, amit Zacarias otthagyott.
– Mi a fene lehet olyan fontos?
– Valami bizonyíték, ami azzal a nagy merénylettel van kapcsolatban, amire készülnek.
– És maga tudja, hol van?
– Az erődben.
– Jó, de azon belül hol?
– Azt nem tudom.
– Akkor hogy akarja megtalálni? Az az erőd órási…
Tomás megfordult és Samre nézett.
– Use me.
Az amerikai olyan bambán nézett rá, mint aki egy szót sem ért.
– He?
– Az üzenet, amit Zacarias a porba írt – magyarázta a történész. – Ez egy nyom, ami elvezet az
elrejtett tárgyhoz.
Rövid csönd állt be a kisbuszban, amíg az amerikaiak átgondolták a hallottakat. Mivel közülük csak
Sam látta Zacarias utolsó üzenetét, ő volt az első, aki megértette, mire akar Tomás kilyukadni. Némi
tétovázás után elhatározásra jutott, lehajolt és elővett a hátizsákjából valami fehér ruhát.
– Vegye fel ezt a salvár kamizt és ezt a pakolt – mondta, miközben átnyújtotta Tomásnak a jellegzetes
pakisztáni viseletet. – Így talán nem ismerik fel.
A volánnál ülő Jarogniew kérdőn nézett a társára.
– Mit csinálsz?
Sam az erőd felé bökött a fejével, ami időközben eltűnt a láthatáron. – Visszamegyünk.
Jellegzetes pakisztáni öltözetében Tomás ezúttal átment az Alamgiri kapun, és belépett a lahori erőd
épületegyüttesébe. Vele ment Sam is, szintén salvár kamizban álcázva magát, a ruhája alá rejtett
pisztollyal, éberen figyelve a lehetséges veszélyekre.
– Hol akarja kezdeni? – kérdezte az amerikai.
Elhagyták az Alamgiri kaput, és máris ott voltak a Musamman Burj mellett, az erődön belül. A két
salvár kamizt viselő nyugati szeme előtt hatalmas, harmonikusan rendezett, kertekkel és épületekkel
tarkított tér terült el.
– Középen.
 Gyors léptekkel átkeltek a nagy kerten. Valódi nyugalom lengte be a helyet. Csak a hollók károgtak
megállás nélkül és verebek csiripeltek, elnyomva a város távoli, de meg nem szűnő zaját. Az erőd sarkait
régi ágyúk díszítették, a falakon túl látni lehetett az óváros omladozó házait.
De ott, a hatalmas erőd kertjében harmónia uralkodott. Öntözőcsövek permetezték a vizet a
növényzetre. Az erős vízsugár nemcsak a fák törzsét érte, hanem a járókelők ösvényeit is, így hát
Tomásnak és Samnek vigyáznia kellett, el ne ázzon.
Megkerülték a kertet és elérték az első épületet, egy alacsony ajtókkal ellátott kőépítményt. Tomás
elővett a zsebéből egy kiadványt, amely a hatalmas erőd térképét is tartalmazta.
– Ez a Diwan-i-Aam – állapította meg. – A mogul uralkodó itt fogadta a vendégeket.
A két férfi kissé lehajolt és belépett az ajtón.
– Ezek a mogulok bizonyára törpék voltak – jegyezte meg Sam, miután meglátta, hogy a belső ajtók
is mind ugyanilyen alacsonyak.
A Diwan-i-Aam olyan volt, mint egy relikvia, amit megtépázott az idő. A belsejét díszítő márvány
igencsak megkopott, bár a belevésett arabeszkek jól látszottak. A falak mintha gipszből lettek volna,
olyan repedezettek voltak, telefirkálva a tiszteletlen látogatók üzeneteivel. A padló is töredezett volt.
Odabent sötét volt és meglepően hűvös a kinti hőséghez képest. A termek nyomasztóan szűkek voltak,
mintha csak valami kicsinyített Pandzsáb-másolatból kerültek volna ide. A két férfi mindet végigjárta, de
nem találtak semmit.
– Itt nincs – jelentette ki Tomás.
Kimentek az oszlopos tornácra és megnézték a belső udvart is a kis kerttel és egy kiszáradt
mesterséges tóval, amelyben láthatók voltak a csatornarendszer csövei. Mögötte idelátszottak az erőd
falain túli épületek: a szmogban fuldokló város.
Sam az erődben lévő többi épületre mutatott. – Keressük arra.
Mielőtt elindultak volna a lépcsőn a kert felé, Tomás vetett még egy utolsó pillantást a Diwan-i-Aam
tornácára. Ekkor vette észre balra a kék foltot, szinte elrejtve az árkád alatt. Egy kék műanyag henger
volt, nyitott tetővel, rajta pedig fehérrel festett felirat:

Egy szemeteskuka volt.

Tomás mozdulatlanná dermedve nézte a fehér betűket a kék kukán. Úgy állt ott, mint akit
hipnotizálnak.
– Mi van? – kérdezte Sam.
A történész gépiesen rámutatott a szemetesre. Most már ketten meredtek rá. Úgy nézték, mintha
félnének megtudni, mit rejt a belseje. Először az amerikai tért magához. Benyúlt a salvár kamiza alá, és
megragadta a fegyverét. Noha nem vette elő a ruha alól, azért biztosítani akarta a környéket.
– Nézze meg, mi van benne.
Tomás lassan megközelítette a kukát. Föléhajolt és belekukkantott. Látott egy zöld üdítősdobozt és
egy fehér sült krumplis zacskót. Belenyúlt, hogy kivegye a zacskót, és megnézte, mi van alatta. Egy
sárgásbarna kartonpapírnak látszó tárgyat látott.
– Van benne valami.
– Vegye ki.
A történész óvatosan belenyúlt a szemetesbe. Valóban karton vagy valami vastag papír volt ott.
Megfogta és kivette.
Egy sárga boríték volt.
Megnézte mindkét oldalát, de nem volt ráírva semmi. Megkereste hát a nyílását, amely át volt kötve
egy kis durva madzaggal. Kibontotta a csomót, és kinyílt a boríték. Belenyúlt és valami sima, hűvös
felületet érzett.
– Na? – türelmetlenkedett Sam.
– Nyugi.
Miután megbizonyosodott róla, hogy senki nem látja őket, kivette a sima tárgyat a borítékból. Egy
A4-es méretű fóliázott lapnak látszott. Megfordította, és szemügyre vette.
A látvány sokkolta.
– Úristen!
Látván a történész riadt tekintetét, Sam nem bírta tovább türtőztetni kíváncsiságát.
– Mondd már! Mi van rajta?
Tomás holtsápadtan fordította a lapot az amerikai felé. Sam egy kinagyított fényképet látott. A kép
valószínűleg mobiltelefonnal készült, sötét volt és kissé életlen, de jól látszott, mit ábrázol. Egy ládát,
cirill betűs felirattal. A tetején, az orosz zászló és a cirill betűk között pedig egy nemzetközi szimbólum
volt látható.
Sugárveszély.
 XXXVIII
Feltámadt a szél, és Ahmed kénytelen volt fölkelni és becsukni az ablakot. Kinézett, és a rémülettől
elkerekedett a szeme. Adara ment az utcán, és borzalmak borzalma, teljesen fedetlen fővel!
– Allahra! – kiáltott fel döbbenten. – Megőrült!
Ahmednek nem tetszett, hogy a felesége egyedül jár a boltba, de nem tudta másként megoldani a
vásárlást. Káfir országban éltek, és nem volt velük a családjuk, hogy mindig elkísérje valaki Adarát, ha el
kellett mennie otthonról. Kénytelen volt hát belenyugodni, de csak azzal a feltétellel engedte el, hogy
elrejti az arcát és a testét a szemérmetlen pillantások elől. És tessék, a felesége nem engedelmeskedett a
parancsnak.
Amikor belépett az asszony az ajtón, már ismét kendő fedte a fejét. A férfi tenyere pedig az arcán
csattant, egyszer, kétszer, háromszor, rengetegszer.
– Te kurva! Te szégyentelen! Hogy merészeled megtagadni az engedelmességet?
Ahmed elvesztette az önuralmát. Ez volt az első alkalom, hogy megütötte a feleségét, de magánkívül
volt a dühtől. Adara behúzódott az előszoba sarkába, a karjával védte a fejét és egész testében remegett.
– Mi a baj? – nyögte egész kicsire zsugorodva. – Mit tettem?
– Kurva! Nem szégyelled magad? Elegem van! Majd én megtanítalak, hallod? Megmutatom neked!
– Mit tettem? Allahra, mit tettem?
– Nagyon jól tudod te azt! Te szuka! Te közönséges! Te ócska rongy! Amikor a férje abbahagyta az
ütlegelést, Adara egy jó darabig zokogott a sarokban. Ez a nő tényleg engedetlen, ismételgette magában
Ahmed zihálva, miközben megvetően nézte a reszkető testet. De majd ő helyreteszi, majd ő megtanítja
neki, hogyan viselkedik egy jó muszlim asszony!
– Nem üthetsz meg! – nyögte a lány, amikor abbahagyta a sírást. – Nincs hozzá jogod! Csak a rossz
muszlimok verik a feleségüket!
– Ezt meg ki mondta?
– A Központi Mecset mollája. Azt mondta, hogy a Próféta az utolsó prédikációjában arra utasította a
hívőket, hogy bánjanak jól a feleségeikkel!
– Tudtommal én jól bánok veled…
– De megütöttél! A molla azt mondta, hogy a Korán szerint egyenlőek a férfiak és a nők. Nem
bánthatsz!
A férj kényszeredetten fölnevetett.
– Ez a molla vagy tudatlan, vagy megvették a káfirok. Hol van ez leírva?
Adara fölemelte lázadó tekintetét és haragosan férje szemébe nézett.
– A Koránban, már mondtam. Én magam olvastam! Allah azt mondja a 2. szúra 228. versében: „Az
asszonyokat ugyanaz a jog szerinti bánásmód illeti meg férjük részéről, mint amivel ők tartoznak
férjüknek.” Le van írva!
– Újabban tanulod a Koránt? – Ismerem ezt a verset.
– Ha annyira ismered, akkor talán az egészet kéne idézned. Valóban azt mondja Allah, hogy
egyformák a jogok. De még ugyanebben a versben azt is mondja, hogy „a férfiak azonban egy fokkal
fölöttük állnak”.
– „Fölöttük állnak” – ismerte be Adara. – De ugyanaz a jog illeti meg őket!
– Igen. De ne felejtsd el, hogy Allah a Szent Könyvben kijelenti, hogy egy nő tanúsága fele annyit ér,
mint egy férfié, a lányutódra eső örökség fele annyi, mint a fiúutódra eső, és egy férfinak négy felesége
lehet egyszerre, de egy nőnek csak egy férje. A 2. szúra 223. versében pedig azt mondja Allah: „Az
asszonyaitok szántóföld nektek. Menjetek a szántóföldetekre, ahogyan csak akartok!”
– Allah azt mondja ránk: „szántóföld” – érvelt Adara, még mindig harciasan. – Nem pedig azt, hogy
„lábtörlő”.
 – A 4. szúra 34. versében ez áll: „Akiknek nyakaskodó természetét félitek, azokat intsétek meg,
kerüljétek őket a házastársi ágyakban és lássátok el a bajukat!”
– Ez az – makacskodott Adara. – Allah azt mondja, hogy „intsétek meg őket” meg hogy „kerüljétek
őket”, de azt nem mondja, hogy verjétek is meg.
– Akkor szerinted miféle büntetésre és intésre gondolt Allah?
– Nem tudom. De azt nem mondja, hogy verni kell.
– A Próféta viszont mondta.
A felesége kérdőn nézett rá.
– Hogy érted ezt?
– Van egy hadísz, amely feljegyezte Isten küldöttének e szavait: „Egy férfit sem vonnak felelősségre
azért, mert megüti a feleségét.” Egy másik hadíszban pedig az áll, hogy a Próféta arra panaszkodott, hogy
az asszonyok túl szemtelenek a férjeikkel, és felhatalmazta az utóbbiakat, hogy megüthetik a feleségeiket.
– A mollám azt mondja, hogy ezek a hadíszok nem teljesen megbízhatóak – vitázott Adara.
Ahmed vállat vont.
– Abu Dávúd idézte őket – közölte, mintha ez elegendő érv lenne. – És van egy olyan hadísz is,
Buhárí gyűjteményében, amelyikben valaki megkérdezi a Prófétától, hogy szabad-e megütni a feleséget, ő
pedig igennel felel, és azt is hozzáteszi, hogy a testi fenyítést miswakkal kell végezni.
Adara ezt nem hagyhatta annyiban. Noha tudta, hogy soha nem győzheti le Ahmedet egy Korán-
vitában, nem hagyta magát.
– Hát, tudtommal te nem miswakkal vertél meg – vetette ellene. – És ahhoz, hogy egy hívő megüssön
egy nőt, nyomós okra van szükség. Nem lehet csak úgy, kedvtelésből megverni!
– Az igaz.
– Akkor mért vertél meg?
– Mert engedetlen voltál!
– Én?
Ahmed tett egy lépést előre, és a mutatóujjával a feleségére bökött.
– Ne játszd itt az értetlent, mert mindent láttam! Úgy mentél az utcán, hogy nem takartad el magad
megfelelően, úgy, ahogy a Próféta megparancsolta, és ahogy én megparancsoltam, és ahogy egy rendes
muszlim asszonyhoz illik! Vagy tagadod?
Adara nem tudta, mit mondjon. Való igaz, hogy az utóbbi időben levette a kendőt, amikor kiért az
utcára. Elege volt már a portugál káfirok ámuldozó tekintetéből, és jobban be akart illeszkedni a
környezetébe, hogy ne érezze úgy, hogy folyton mindenki őt nézi.
Fölemelte a fejét, és ismét kihívóan nézett Ahmed szemébe. – Jól van, levettem a kendőt az utcán. Na
és? Mi ezzel a baj? A férje döbbenten hallgatta, és nem akart hinni a fülének.
– Hogy mi ezzel a baj? – Megrázta a fejét, mintha így akarná rendezni a gondolatait. – Viccelsz
velem?
– Nem, nem viccelek! Mi a baj azzal, ha a nők nem takarják el magukat? Meg tudod nekem
magyarázni?
– Te hülye vagy? Ez a Próféta parancsa!
– De biztos volt valami oka, hogy megparancsolja, hogy…
– Hát nem tudod, hogy a férfiakat őrjítően izgatja, ha meglátnak egy fedetlen fejű nőt? Nem tudod,
mit vált ki a férfiakból egy félmeztelen nő? Égnek a vágytól! Teljesen megzavarodnak!
– Megzavarodnak?
– Igen, megzavarodnak! Dolgozni se tudnak! Kitör a káosz! A társadalom a legnagyobb anarchiába
süllyed! Ez az abszolút fitna!
Adara egy darabig hallgatott és nézte a férjét, mintha azt fontolgatná, hogy hol kezdje. Aztán
föltápászkodott és lassan elindult a konyha felé.
– Amikor Kairóban madraszába jártam, a tanárnőim ugyanezt a magyarázatot adták. Azt mondták,
hogy mi, nők, nagy hatalmat hordozunk a testünkben, és ha nyilvánosan megmutatjuk, szétesik a
társadalom. – Az ablakhoz lépett és odahívta a férjét. – Gyere, nézd meg ezt.
Ahmed nem értette, mire akar kilyukadni, de odament.
– Mi az?
– A káfir nők eltakarják magukat?
– Tudom jól, hogy nem – felelte a férfi megvetően. – Ezek a hitetlenek csak kurvák, akik nem
szégyellik kitenni a testüket a szemérmetlen pillantásoknak.
Adara az utcára mutatott.
– Akkor most nézz ki, és válaszolj nekem: azt látod, hogy a férfiak fejvesztve rohangálnak ide-oda, a
vágytól égve? Látsz valahol anarchiát? Ha mindaz, amit te meg a madraszám tanárnői mondanak, igaz,
mivel magyarázod, hogy a káfirok földjén nagyobb rend és szervezettség van, mint a hívőkén? Mivel
magyarázod, hogy ha fejkendő nélkül járok az utcán, nem vetnek rám sóvárgó pillantásokat a férfiak?
Mivel magyarázod, hogy itt minden olyan jól működik, pedig minden nő kendő nélkül sétál az utcán?
Hol van itt a fitna? Hol van itt a káosz? Hol van itt az anarchia?
Ahmed az utcát nézte az ablakból. A látvány valóban sokkal nyugodtabb volt, mint amihez
Egyiptomban szokott hozzá. Az emberek békésen sétálgattak, és a férfiaknak nem csorgott a nyáluk,
ahányszor megláttak egy női bokát. Igaz, hogy látott már munkásokat, akik mocskos szavakat vetettek
oda egy-egy nőnek, de ez viszonylag ritkán fordult elő. Kairóban találkozott már ennél hevesebb
zaklatással is. A távolban megpillantott egy vállát fedetlenül hagyó nőt, és a mellette elhaladó férfi nem
kapott idegösszeomlást. Mivel magyarázható ez a rejtély?
A férj megvető fintorral fordított hátat az ablaknak és hagyta el a konyhát.
– Egyszerű a magyarázat – morogta közben. – A káfirok nem igazi férfiak!
 XXXIX
A buja vörös hajú nő Tomás fölé hajolt, és félig kigombolt blúza látni engedte dús kebleit.
Elbűvölően mosolygott.
– Kíván még valamit?
– Köszönöm, nem – válaszolta Tomás szárazon.
A vörös nő a tálcára tette a pezsgős poharat, ismét elmosolyodott, majd sarkon fordult és gömbölyű
hátsóját riszálva gyorsan eltűnt a repülőgép elején lévő függöny mögött.
– Jézus! – kiáltott fel Rebecca, aki Tomás mellett ülve végignézte a jelenetet. – Maga aztán tényleg
sikeres a nőknél! Még a légikisasszonyok is megbámulják!
A zöld szemű portugál összeszorította a száját, és olyan képet vágott, mintha sajnáltatni akarná
magát.
– Látják, hogy maga rám se hederít – morogta színlelt panaszkodással. Az amerikai nő felkacagott.
– Á, kezdi már a tapogatózást!
– Sajnos ez idáig nemigen állt módomban tapogatózni.
Rebecca rásandított.
– Ha többet akar, azt ki kell érdemelnie!
– Ó, igen? – élénkült fel Tomás, és csábos mosolyra húzta a száját. – Mit kell tennem?
A nő lehajolt az ülésen, és elővett a táskájából egy kartonmappát. A fedőlapon az amerikai sas volt
látható, alatta a NEST felirat, a sarokban pedig pirossal odapecsételve, hogy Top Secret.
– Dolgoznia – felelte, miközben hivatalos testtartást vett fel. – Olvassa el.
A történész csalódott képpel vette el a kartonmappát, és kinyitotta. Papírkötegek voltak benne, és
mindnek az al-Kaida név volt a címe. Észrevette, hogy fotókat is tartalmaz, és rögtön azokat kezdte
nézegetni.
A fényképek arab férfiakat ábrázoltak, fedett fővel, fegyverrel a kezükben, továbbá levegőből vagy a
földről fényképezett épületeket „kiképzőtábor” felirattal, valamint zárt kamrákban fekvő halott kutyákat.
Volt még köztük néhány arckép is, kettő magáról Oszama bin Ladenről, az egyiken éppen kalasnyikovval
lő.
– Ez egy al-Kaida-dosszié – állapította meg Tomás. – Gee, Tom! Maga egy zseni!
Tomás, a gúnyos hangnemmel mit sem törődve, becsukta a mappát és visszaadta Rebeccának.
– Dehogy vagyok én zseni – mondta. – Én csak egy történész vagyok, és ez az anyag a maga területe,
nem az enyém.
– Csakhogy maga is a NEST-nek dolgozik, Tom, és van egy sürgős esetünk – vetette ellene Rebecca.
– A maga volt tanítványa azt mondta, hogy radioaktív anyag került az al-Kaida birtokába. Az orosz
szavak a lefotózott ládákon azt jelentik, hogy több mint kilencven százalékosra dúsított uránról van szó.
Vagyis katonai fegyverről. Ez nagyon súlyos gond, és mivel maga is részt vesz a munkában, nem árt, ha
alaposabban megismeri ezt a témát.
– Maga már elolvasta ezt az egész köteget?
– Persze.
Tomás fölemelte a pezsgős poharat, és ivott egy kortyot. – Akkor foglalja össze nekem.
Rebecca megadta magát, felsóhajtott, és kinyitotta a mappát.
– Rendben – mondta. – Ez itt az összes anyag, amit az al-Kaida nukleáris bombák készítésével
kapcsolatos terveiről tudunk. Ezek a tervek az 1990-es évekig nyúlnak vissza. Egy szudáni férfi, aki
kilépett a szervezetből, egy bizonyos Dzsamál Ahmad Al-Fadl, elmondta nekünk, hogy Bin Laden
akkoriban dúsított uránt akart venni másfélmillió dollárért. Informátorunk azt is elmondta, hogy a saját
szemével látott egy hengert, Dél-Afrika felirattal, ami a dúsított urán származási helyét jelölte.
– Mi lett azzal az anyaggal?
 – Nem tudjuk.
Tomás a mappára pillantott.
– A dosszié vastagságából ítélve, vannak még más adataik is. Az amerikai lány a dokumentumokat
lapozgatta.
– Persze hogy vannak – erősítette meg, és elővett egy fényképet, amit rögtön megmutatott Tomásnak.
– Látja ezt?
A képen egy sor lepusztult sátor állt, előttük turbános férfiak, tűzrakás fölött főző asszonyok és a
földön játszó rongyos gyerekek.
– Menekülttábornak tűnik.
– Nagyszerű! – kiáltott fel a nő, mintha a történész valami televíziós kvízműsorban találta volna el a
helyes választ. – Ez a Nasir Bagh-i menekülttábor, Pakisztán és Afganisztán határán. A rendőrség 1998-
ban tíz kilogramm dúsított uránt talált itt. Az anyagot két afgán készült Afganisztánba vinni. –
Lehalkította a hangját, mintha mellékesen jegyezne meg valamit. – Ugye tudja, hogy abban az időben
szabadon működött Afganisztánban az al-Kaida?
Rebecca eltette a fényképet, és elővett két másikat.
– Ismeri ezeket az urakat? – kérdezte a fényképekre mutatva. A portugál gyorsan elolvasta a
képaláírásokat.
– Ha hihetünk a feliratnak, ez itt Basiruddin Mahmud, az pedig Abdul Madzsid – felelte, és a képekre
mutatott. – De fogalmam sincs, kik ők.
– A pakisztáni nukleárisfegyver-program két régi nagy elméje – világosította fel Rebecca. – Mahmud
úr Pakisztán egyik első számú dúsítotturán-szakértője. Harminc évig dolgozott a Pakisztáni
Atomenergia Bizottságban, és központi figurája volt a kahutai létesítménynek, ahol a pakisztániak
dúsított uránt állítottak elő az első atombombájukhoz. A khosibi reaktort is ő vezette, amely
plutóniumot állít elő atombombákhoz, de onnan távoznia kellett, mert nyilvánosan kijelentette, hogy a
pakisztáni nukleáris fegyverek az egész umma tulajdonát képezik, és ragaszkodott hozzá, hogy más
muszlim országokat is ellássanak dúsított uránnal és katonai plutóniummal. Ezt persze valóban így tette
Pakisztán, de ezt nem lehetett nyilvánosan kijelenteni.
– Vagyis a fickó nem bírt lakatot tenni a szájára – viccelődött Tomás. – De miért mesél nekem
ezekről a jómadarakról?
– Mert 2001 augusztusában, egy hónappal a New York-i és washingtoni merényletek előtt elmentek
Kabulba, hogy találkozzanak Bin Ladennel. A találkozás híre szeptember 11-e után eljutott Langley-be,
és a CIA-t az idegösszeomlás szélére sodorta. Olyan súlyosnak ítélték az ügyet, hogy a CIA igazgatója,
George Tenet egyenesen Iszlámábádba utazott, hogy beszéljen Musarraf elnökkel. Mahmudot és
Madzsidot erre a pakisztáni hatóságok letartóztatták és pakisztáni-amerikai tisztek kihallgatták. Mahmud
tagadta, hogy valaha is találkozott volna Bin Ladennel.
– És erre maguk mit csináltak? Lenyomták a fejét a víz alá, mint a fundamentalistáknak, akiket
Guantanamóba vittek?
– Szívünk szerint ezt tettük volna – suttogta Rebecca, mintha csak mellékesen jegyezné meg. – De a
körülmények tudatában nem térhettünk rá azonnal a keményebb eszközökre. A CIA csapata ehelyett
poligráfos hazugságvizsgálatnak vetette alá a fickót. A gép megmutatta, hogy hazudik.
– Nahát – gúnyolódott Tomás.
– Ugye milyen meglepő? Aztán kihallgattuk a fiát is. A fiú bevallotta, hogy Bin Laden információkat
kért az apjától arról, hogy miként kell nukleáris fegyvert készíteni. Miután a fiú kikotyogta ezt, Mahmud
végre bevallotta, hogy valóban elutazott Kabulba és valóban három napot együtt töltött Bin Ladennel és
Ajmán az-Zavahirivel. Mahmud végül azt is beismerte, hogy az al-Kaida valóban nukleáris fegyvert akar
készíteni. Bin Laden társai állítólag azt mondták neki, hogy az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalomtól kaptak
radioaktív anyagot, és tudni szeretnék, hogyan kell használni. Mahmud elmagyarázta nekik, hogy a
birtokukban lévő anyagból csak piszkos bombát tudnak készíteni, nukleáris robbanást nem tudnak
előidézni. Azt is elmondta, hogy az volt a benyomása, hogy az al-Kaida műszaki ismeretei nagyon
hiányosak, és hogy a projektje kezdeti stádiumban van.
– De hiszen akkor el is oszlatta a kétségeket – állapította meg Tomás. – Az al-Kaida tényleg nukleáris
fegyvereket akar készíteni.
Rebecca ismét gúnyosan nézett rá.
– Nem megmondtam, hogy maga egy zseni? Naná, hogy nukleáris fegyvereket akar készíteni!
Mellesleg épp ezért gondoljuk, hogy Mahmud úr nem mondta el nekünk a teljes igazságot. Ha az al-
Kaida műszaki ismeretei hiányosak, akkor ő és Madzsid bizonyára felvilágosította őket az atombomba
készítésével kapcsolatban. Csak hát Mahmud ezt nem vallhatta be, igaz?
– Hát, jól leégett.
A nő eltette a táskájába a két fényképet, és elővett egy összetűzött papírköteget.
– Most szeretném, ha ezt megnézné – mondta, és megmutatta neki a dokumentumot. – Fordítsa le a
címet.
Tomás elvette a köteget és belelapozott. Huszonöt oldal volt arab írással, diagramokkal és rajzokkal.
Visszalapozott az első oldalhoz, és az arab nyelvű címre meredt.
– Szuperbomba.
Rebecca visszavette a dokumentumot.
– Amikor a szeptember 11-ei merényletek után megszálltuk Afganisztánt, bejutottunk az al-Kaida
épületeibe, rejtekhelyeire, barlangjaiba és kiképzőtáborába, és több ezer olyan dokumentumot és
fényképet találtunk, amelyek részletes leírásokkal szolgáltak Bin Laden szervezetének a tevékenységéről
és projektjeiről. Az anyag elemzése kimutatta, hogy az al-Kaida aktívan próbálkozott tömegpusztító
fegyverek birtokába jutni. – Felmutatta a papírköteget. – Ezt a dokumentumot, a Szuperbombát Abu
Khabab kabuli otthonában találtuk. Khabab úr az al-Kaida kiemelkedő tagja volt. – Végiglapozta az
egész dokumentumot, anélkül hogy bárhol megállt volna. – Ez részletes információkat tartalmaz a
különböző létező nukleáris fegyverekről. Ráadásul itt minden szükséges műszaki ismeretet megtalálhat,
ami a láncreakció előidézéséhez szükséges, a sugárzó anyagok tulajdonságaival együtt. Vagyis ez a köteg
itt igazi kézikönyv az atombomba-készítéshez.
Visszatette az arab nyelvű kézikönyvet a táskájába, és újabb fotót mutatott meg Tomásnak.
– Ezt az úriembert José Padillának hívják, és chicagói – mondta. – 2002 nyarán fogtuk el, miután
Pakisztánban találkozott az al-Kaida műveleti főnökével, Abu Zubajdával. Ez a mi Padilla barátunk
felajánlotta, hogy készít egy atombombát, de Zubajda inkább arra kérte, hogy térjen vissza az Egyesült
Államokba, és kezdjen el radioaktív anyagot gyűjteni, ami közönséges robbanóanyagokkal keverve
piszkos bombaként lenne használható, és ezáltal nagy területeket lehetne megfertőzni. Érdekes, hogy az
al-Kaida visszautasította Padilla ajánlatát, nem? Ezt csak azért tehette meg, mert már nyilvánvalóan
folyamatban volt a saját atombombaprojektje.
– A Zacarias-féle bomba.
– Pontosan. Máskülönben Zubajda nem utasította volna el Padilla ajánlatát. Az al-Kaida tehát
minden valószínűség szerint már…
– Kedves utasaink, hamarosan megkezdjük a leszállást – közölte egy negédes hang. – Kérem,
kapcsolják be a biztonsági öveiket, és állítsák függőleges helyzetbe az üléseiket. Helyi idő szerint 13 óra
35 perckor, azaz körülbelül félóra múlva érünk földet a jereváni repülőtéren. Köszönjük, hogy velünk
utaz…
– Még mindig nem igazán értem, minek hurcol el engem Örményországba – morogta Tomás.
– Értse meg, hogy tisztáznunk kell ezt az egészet – felelte Rebecca. – Ha beszélni akarunk az orosz
kapcsolatommal, nekünk kell meglátogatnunk. Elvégre mi vagyunk az érdekeltek. Legyen türelemmel.
Mielőtt elindultunk Lahorból, beszéltem Langley-vel, és azt mondták, hogy a Zacariás-féle fénykép
nagyon hihető, mert egybevág minden információval, amivel rendelkezünk. Tudjuk, hogy az 1990-es
években több al-Kaida-tag is ellátogatott három olyan közép-ázsiai országba, amelyek a Szovjetunió
tagállamai voltak, és a kommunista rendszer bukását követő káoszt kihasználva nukleáris robbanófejet
akartak vásárolni, vagy olyan anyagot, amelyből atombombát lehet készíteni.
– És sikerült nekik?
– Meggyőződésünk, hogy nem. De 1998-ban kiderült, hogy kétmillió dollárt fizettek egy kazahnak,
aki megígérte, hogy átad nekik egy bőrönd nagyságú nukleáris szerkezetet.
– Olyan bőröndbombát, amilyenekről Lebegy tábornok, Jelcin elnök tanácsosa beszélt?
– Olyat.
– Ha jól emlékszem a felvételre, amit mister Bellamy játszott le nekünk Velencében, Lebegy tábornok
azt mondta, hogy jó néhány darab eltűnt ezekből a bőröndökből. Azt mondja, hogy az al-Kaida
megszerezte az egyiket?
– Nincs kizárva. Egyébként ugyanebben az évben az arab Al Watan Al Arabi magazin hírül adta,
hogy az al-Kaida húsz nukleáris robbanófejet vásárolt a csecsen maffiától, harmincmillió dollárért és két
tonna ópiumért. Nekünk nem sikerült ellenőriznünk ezt az információt, de Bin Laden életrajzírója,
Hamid Mir azt állítja, hogy Ajmán az-Zavahiri, az al-Kaida második embere, 2001-ben azt mondta neki,
hogy az al-Kaidának már vannak nukleáris szerkezetei. Az-Zavahiri azt is mondta, hogy nem kell más,
csak harmincmillió dollár és egy utazás a közép-ázsiai feketepiacra, és az ember máris hozzájuthat egy
szovjet gyártmányú atomfegyverhez. Különböző forrásaink vannak, de az információk egybevágnak, sőt
úgy tűnik, még ki is egészítik egymást. Gondolhatja, hogy halálosan meg vagyunk rémülve.
– Úgy véli, hogy Zacarias fotója bizonyíték arra, hogy mindez igaz? Rebecca kinézett a repülőgép
ablakán.
– Ezt fogjuk kideríteni Jerevánban.
A gép megkezdte a leszállást, és enyhén billegett a változó szélben. A vörös hajú stewardess elhaladt
Tomás mellett, és újabb elbűvölő pillantást vetett rá, de a történész annyira belemélyedt a gondolataiba,
hogy észre sem vette.
– És kivel fogunk találkozni? – tudakolta.
– Készüljön fel rá, hogy egy kissé bizarr figura. Oleg Alekszejevnek hívják.
– Jó, de ki ő?
– A Komityet Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi volt ezredese.
– He?
Rebecca a leszállás előtt gyorsan eltette a kartonmappát, és becsatolta a biztonsági övét.
– KGB.
 XL
Ahmed nagyon élvezte a régi nyelvek óráit, elsősorban azért, mert a témák kapcsolatban álltak a
Közel-Kelettel. Noronha tanár úr először Mezopotámia, az ókori Folyamköz, a mai Irak nyelvéről
beszélt, aztán hosszan magyarázott Egyiptomról és a felfedezésről, hogy a fáraók nyelve a kopt volt.
Az arab diákot természetes módon vonzotta ez a tananyag, hiszen a saját hazája történelmét is
érintette. Muszlim volt ugyan, de egyiptomi származására is büszke volt, és titkon büszke volt az őseire,
még azokra is, akik az iszlám előtti időszakban éltek. Hiszen annak ellenére, hogy dzsáhilijjában éltek,
képesek voltak felépíteni azokat az óriási piramisokat, amelyeket gyerekkorában annyit bámult Kairóban.
Hát nem csodálatraméltóak a Gízai-fennsík eme gigászai?
Éppen az egyik ilyen órára indult volna, amikor a munkahelyén újságot lapozgatva megpillantott egy
hírt, amely fölkeltette az érdeklődését. Vérfürdő Luxorban volt a címe, és arról szólt, hogy több mint
hatvan káfir turistát gyilkoltak meg az újságban „iszlám radikálisok”-nak nevezett igaz muszlimok.
– Allah u akbar! – kiáltott fel, és alig bírta magában tartani az izgatottságát. Miután megbizonyosodott
róla, hogy senki sem figyeli, gyorsan elmormolt egy imát. – Hirdettessék meg végre a nagy dzsihád, és a
Mindenható Isten segítsen minket győzelemre!
Abbeli meggyőződésében, hogy ez az esemény beindít egy olyan mozgalmat, amely végre megdönti a
dzsáhili rendszert és az igazhívőket juttatja hatalomra, legszívesebben azonnal elindult volna
Egyiptomba, hogy csatlakozzon a dzsihádhoz. Amint hazaért, telefonált Szálimnak, a londoni Dzsamáa
Iszlámija-kapcsolattartójának. Szálim utalt rá, hogy valóban az ő mozgalmuk követte el ezt a dicsőséges
tettet.
Ahmedet majd szétvetette a büszkeség és az izgalom.
– Nagy nap ez a mai az umma számára – jelentette ki túláradó lelkesedéssel.
– Felülhetek az első gépre, hogy csatlakozzak a dzsihádhoz?
– Még nem jött el a megfelelő pillanat – suttogta a hang a vonal másik végén. – A thébai események
hatására a fáraó nagy megtorlásba kezdett. A helyzet nagyon veszélyes a hívők számára. Adj hálát
Allahnak, amiért ott vagy. És ott is kell maradnod.
Ahmed tudta, hogy beszélgetőtársa biztonsági okokból beszél rébuszokban. Théba Luxor ókori neve
volt, a fáraó pedig Mubarak elnököt jelentette. De nyilvánvalóan arról volt szó, hogy a kormány
üldözőbe vette az igazhívőket.
– De a nép velünk van?
Szálim tétovázott: azon töprengett, hogyan tudná a legjobban leírni az egyiptomiak reakcióját.
– Én úgy tudom, testvérem, hogy népünk dzsáhilijjába süllyedt. Ezért a lehető legjózanabbul kell
cselekednünk. A Próféta, a béke legyen vele, úgy döntött, hogy fokozatosan közli a kinyilatkoztatásokat,
hogy ezáltal biztosítsa az igaz hit győzelmét. Türelmesnek kell lennünk, és tanulnunk kell az ő szép
példájából.
Az okosan megválasztott szavakból kiderült, hogy a dicsőség és mártíromság napját az átlagpolgár
nem jól fogadta. Ez nyugtalanító hír volt.
Ahmed azonban nem hagyta magát megfélemlíteni.
– Mikor engedik meg, hogy csatlakozzak a dzsihádhoz? Mikor?
– Légy türelmes és várj.
– Mást se teszek, testvérem. De érzem, hogy eljött az én időm. Mikor hívtok már?
Beszélgetőtársa rövid szünetet tartott, talán azt fontolgatta, hogy mit mondhat el a telefonban. Végül
mély lélegzetet vett és válaszolt.
– Közeleg a nap.
A luxori vérfürdő még inkább fölkeltette Ahmed érdeklődését az ókori Egyiptom iránt, amely a
tantárgy első óráinak anyaga volt. Csakhogy az egyiptomi civilizáció bemutatása után Noronha tanár úr
áttért az Ószövetségre és a héber nyelvre, majd pedig az Újszövetségre és az arámi, illetve a latin
nyelvre. Az előadás azonban csak egy féléves volt, amely lassan a végéhez közeledett, anélkül hogy a
tanár beszélt volna az emberiség történelmének legnagyobb és legfontosabb periódusáról. Az iszlámról.
Ahmed mindig igyekezett meghúzódni a terem valamelyik sarkában, hogy ne keltsen feltűnést, de
amikor látta, hogy a félév a végéhez közeleg, az utolsó órák egyikén kénytelen volt megszólítani a tanárt.
Elkapta a teremből kifelé menet, bemutatkozott és föltette a kérdését.
– Tanár úr, nem fog beszélni az iszlámról? – Sajnos nem.
– Miért?
– Először is azért, mert nincs rá idő – magyarázta Tomás. – Ne feledje, hogy ez a tantárgy csak egy
félévig tart. Másodszor azért, mert az arab nem igazán régi nyelv, mint nyilván tudja. Márpedig ezt a
tantárgyat úgy hívják, hogy régi nyelvek, így hát…
– A Korán nyelve régi nyelv – szakította félbe Ahmed. – Sok mai arabul beszélő nem érti meg. Az
arab különben is Isten nyelve. Allah arabul beszélt a hívőkhöz.
– A zsidók meg azt mondják, hogy héberül…
– A zsidók hazudnak! – kiáltotta Ahmed, akit feldühített annak a népnek az említése, amelyiket a
Korán elítélt, amiért felrúgta a szövetséget Istennel. – Mohamed azt mondta: „Az utolsó óra csak azután
jön el, hogy a muszlimok megküzdenek a zsidókkal, és a muszlimok addig ölik őket, amíg a zsidók el
nem bújnak egy kő vagy fa mögé, és a kő vagy a fa azt mondja: muszlim, Allah szolgája, itt van
mögöttem egy zsidó, gyere és öld meg.” Így szólt a Próféta, és szavai megmutatják, milyen sorsot
szánunk ezeknek a nyomorultaknak.
Tomás egy pillanatra meghökkent, annyira megrökönyödött a hallgató agresszív kitörésén.
– Hát… – hebegett. – Ez nem témája ennek a tantárgynak.
Ahmed érezte, hogy felkavarta a tanárt, ezért lehalkította a hangját, de nem hagyta annyiban a dolgot.
– Jó, de hogy hagyhatja figyelmen kívül a tanár úr az iszlámot? – erősködött. – Fontos, hogy ebben
az országban is megismerjék az emberek Allah szavát.
– Ez kétségtelen – értett egyet vele a tanár, akit kissé zavarta a hallgató határozott fellépése. – De ez
az előadás a régi nyelvekről szól, és az iszlám nem tartozik bele ebbe a témakörbe, egyrészt a már
említett okból, másrészt nem tudok arabul, és az iszlám témában sem vagyok jártas.
– Akkor meg kéne tanulnia. Nem kíváncsi rá?
– De, bevallom, hogy érdekel. Sőt fontolgatom is egy ideje, hogy elmenjek arabul tanulni egy iszlám
országba. Nagyon érdekel a kriptoanalízis, és az első értekezés ebben a témában, ami egyébként soha
nem jelent meg, arab nyelven íródott. Szeretném eredeti nyelven elolvasni.
– Ez nagyszerű ötlet! – helyeselt Ahmed. – Megtanulhatná a nyelvet, és akkor már az iszlámot is
megismerné. Ki tudja, lehet, hogy meg is térne.
– Úgy van, ki tudja?
Tomás elindult, hogy megszabaduljon végre ettől a hallgatótól, aki kezdett kellemetlenné válni, de
még hallotta az utolsó mondatait.
– Ne feledje, hogy a történelem még nem ért véget – vetette utána Ahmed, mintegy
figyelmeztetésképpen. – Egy napon majd a muszlim történészek fogják elemezni az Ibériai-félsziget
keresztény múltját.
A tanár már a lépcsőn ment fölfelé, fölemelte a kezét és integetett.
– Viszontlátásra.
– Az iszlám vissza fog térni.
Csiiiiiing.
Ahmed az ágyon hevert és a Szahíh Buhárí-gyűjtemény hadíszait olvasgatta a munka után hazatérve.
Dohogott, amikor megszólalt a csengő, de nem mozdult meg.
 – Adara! – kiabált. – Nézd meg, ki az!
Szabad idejében az iszlám szövegek olvasása volt az egyetlen szórakozása, és nem volt kedve fölkelni.
Már a harmincas éveiben járt, és egy ideje fontolgatta, hogy kéne szereznie még egy asszonyt. Adara
pokollá tette az életét, ráadásul ez idáig nem szült neki gyermeket. Megfordult a fejében, hogy
fennhangon azt mondja neki háromszor: „megtagadlak téged!”, és ezzel elválik tőle, de mindig elodázta
ezt a kérdést.
Talán az lenne a legjobb megoldás, ha szerezne egy második feleséget, aki tisztelettudó, engedelmes és
termékeny. Itt, Portugáliában túlságosan tévelygőnek találta a muszlim lányokat, amit a káfirok
erkölcstelen hatásának tudott be, ezért úgy gondolta, hogy a családját kell megkérnie, hogy találjon neki
egy szüzet Egyiptomban.
Aztán meggondolta magát. Nem lehet. Portugáliában él, és ha egy második nőt is feleségül vesz,
akkor összeütközésbe kerülhet az átkozott káfirokkal. Talán tényleg az lenne a legjobb megoldás, ha
elválna.
Csiiiiiing.
Amikor meghallotta a második csöngetést, Ahmed bosszúsan felsóhajtott: eszébe jutott, hogy Adara
elment vásárolni. Letette hát a kötetet az éjjeliszekrényre, és fölkelt, hogy ajtót nyisson.
– Tessék? – kérdezte portugálul.
A lépcsőházban egy dús szakállú, fehér muszlim ruhát viselő férfi állt. – Ahmed ibn Barakah? –
kérdezte az idegen.
– Én vagyok – felelte Ahmed arabul. – Miben segíthetek?
– Ibrahim Sakhr vagyok – mutatkozott be a férfi. – Ajmán bin Katada küldött ide.
Volt tanára nevének hallatára Ahmed széles mosolyra húzta a száját, és behívta az ismeretlent a
lakásba. A legjobb fotelt kínálta fel neki, és megvendégelte teával és keksszel. A szokásos udvariassági
formulák után a házigazda föltett egy kérdést, ami lehetővé tette, hogy a látogató elmagyarázza
jövetelének okát.
– Hogy van Ajmán?
– Most Jemenben van.
– Tényleg? – csodálkozott Ahmed. – Mit csinál ott?
– Az iszlámot szolgálja.
A házigazda álmodozó pillantást vetett az ablakra, valahova a lisszaboni horizonton túlra.
– Á, Jemen! – kiáltotta. – Micsoda szerencse! Még mindig a Dzsamáának dolgozik?
– Hogyne. Ajmán jó muszlim. – Ibrahim ivott egy korty teát.
– És te? Még mindig jó muszlim vagy?
– Én? Hát persze.
– Nem rontott meg a káfirok földjén uralkodó dzsáhilijja?
– Soha!
– Tudjuk, hogy nem tettél nyilvánosan olyan kijelentést, amely igazhívőre vallana…
Ahmed kis híján megsértődött e kijelentés hallatán.
– Mit akarsz ezzel mondani, testvérem? Célzol valamire?
– Csak azt mondom, amit hallottam.
– Való igaz, hogy nem teszek olyan kijelentéseket, amelyek elárulják, hogy az erény útját járom. De
ezt az utasítást kaptam a Dzsamáától! Ajmán arra kért, hogy maradjak észrevétlen, és kerüljem el, hogy
fölkerüljön a nevem az igazhitűek listájára! Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyen sértő célzásokat tegyél?
Miért próbálsz…
A látogató a vállára tette a kezét.
– Nyugodj meg, testvérem – mondta szelíd hangon. – Csak próbára tettelek.
– Nem is tudod, milyen nehezemre esik hallgatni ennyi szörnyűség láttán! Vannak itt olyanok, akik
hívőnek mondják magukat, miközben bort isznak és hagyják, hogy a feleségük kitegye magát a tisztátalan
pillantásoknak! Gondolod, nem lenne kedvem mindennap szidni őket?
De a Dzsamáa világos utasításokat adott, és Isten segítségével igyekszem őket teljesíteni.
– Tudom, testvérem – nyugtatta Ibrahim. – Csak biztos akartam lenni benne, hogy a hallgatásod
valóban a parancsainknak való engedelmeskedést jelenti, és nem azt, hogy engedted, hogy megrontsanak
ezek a káfirok.
– Remélem, hogy efelől szikrányi kétség sem maradt a lelkedben.
– Ne aggódj – felelte a látogató. – Most már én is megbizonyosodtam arról, amit Ajmán mondott
rólad.
Ahmed megfogta a gőzölgő kannát, és igyekezvén lecsillapodni, töltött még teát a vendége csészéjébe.
– Akkor jó. Néha az az érzésem, hogy a Dzsamáa megfeledkezett rólam…
– Nem feledkezett meg rólad.
– Pedig úgy tűnik! Több mint tizenöt éve küldtek ide, és még nem mozdultam el innen. Minek
tartanak itt engem a testvérek, ezen a káfir földön? Mi hasznom lehet itt?
Ibrahim elvett egy kekszet és belemártotta a forró teába, hogy megpuhítsa.
– Az az igazság, hogy van egy küldetésünk számodra.
A házigazdának tágra nyíltak a szemei: a hirtelen támadt remény eloltotta benne a háborgást. Amióta
hallott a luxori vérengzésről, ezt a napot várta.
– Komolyan? – Fölnézett és hálát adott. – Nagy az Isten! Ő Al-Karim, a Jó Szándékú és Asz-
Szamad, az Örökkévaló! – Ránézett a vendégre. – De jó tudni, hogy nem felejtettek el!
Ibrahim beleharapott a beáztatott kekszbe.
– Valóban nem.
– Milyen küldetést szánnak nekem, barátom?
– Azt akarjuk, hogy képezd ki magad mudzsáhidnak.
Ahmed nem mert hinni a fülének. Képezze ki magát iszlám harcosnak?
– De hát… de hát nekem ez az álmom! Allahra, ez csodálatos! Nem is kívánok mást az élettől!
– Akkor jó – mosolyodott el Ibrahim, aki nagyon meg volt elégedve Ahmed lelkesedésével. –
Igazhívő vagy, efelől semmi kétség! – Fölhúzta a szemöldökét. – Érvényes az útleveled?
– Minden rendben.
A Dzsamáa embere elővett a kabátzsebéből egy borítékot, és odaadta Ahmednek. A házigazda
kíváncsian kinyitotta, és megpillantott egy dollárköteget meg egy cím- és telefonszámlistát. Aztán kérdőn
nézett Ibrahimra.
– Mi ez?
– Azoknak a címei, akikkel beszélned kell, ha megérkeztél.
– Hova? A kiképzőtáborba?
A látogató rámutatott a listán szereplő egyik címre, és felcsillant a szeme.
– Afganisztánba.
 XLI
– Valaki követ minket.
Tomás az egyik üzlet kirakatát nézte az Abovjan utcában, Jereván belvárosának egyik fő utcájában, de
valójában azt az alakot figyelte, aki utánuk jött.
– Tudom – felelte Rebecca. – Már a szálloda recepcióján is láttam.
– Mit csináljunk?
Az amerikai nő vállat vont.
– Semmit.
Tomás zavarba jött ettől a választól.
– De hát hagyjuk, hogy kövessen minket?
– Miért, talán kezdjünk el rohanni? Vagy azt szeretné, ha előkapnám a pisztolyomat és lelőném?
– Nem tudom. Maga tudja, mit kell ilyenkor tenni.
Rebecca karon fogta Tomást, és jelezte, hogy csak menjenek tovább.
– Hagyja csak, ne törődjön vele. Folytatjuk az utunkat, és meglátjuk, mi lesz.
Tíz perce léptek ki a szállodából, amely az Abovjan utcában volt, és éppen egy tér előtt haladtak el,
amit a Kino Moszkva nevű épület uralt. A hatalmas moziépület a szovjet építészet összetéveszthetetlen
stílusában épült. A szocialista realizmus óriási műremeke előtti kis tér Coca-Cola-reklámokkal ellátott
ponyvákkal volt tele. Tomás figyelmét nem kerülte el ez az ironikus jelenség.
Átmentek az úttesten, és továbbmentek az Abovjanon. Egy elegáns helyre értek, amely tele volt
üzletekkel és tágas sétányokkal. Mindenfelé Örményország fő termékeit reklámozták, különös tekintettel
a szőnyegekre és a brandykre. Az emberek külseje közel-keleties volt, bár a ruházatuk és a viselkedésük
erősen nyugati volt. De ezen nincs is mit csodálkozni: Örményország a világ legrégebbi keresztény
országa.
Jereván összességében szedett-vedett benyomást keltett, olyan volt az egész, mint egy nagy bazár,
kivéve a belvárost, amely tágas és rendezett volt. Főleg az Abovjan utca, a főváros legelegánsabb utcája.
A sétány, amelyen haladtak, kiszélesedett, és egyszerre hatalmas térré változott, amelynek meghatározó
épülete egy Square One nevű étterem volt.
A portugál körülnézett, mintha csak a környéket szemlélné, de a szeme sarkából azt figyelte, ott van-e
még az az alak, aki a szálloda óta követi őket.
– Még mindig nem kopott le rólunk – állapította meg.
– Hagyja csak – felelte Rebecca, szinte közönyösen. – Inkább élvezze a sétát.
– De hát én nem turistáskodni jöttem ide – mondta Tomás, félig tiltakozva, félig panaszosan. – Mikor
találkozunk már azzal az orosszal?
– Nem tudom. Megvárjuk, hogy az ezredes fölvegye velünk a kapcsolatot.
– Tudja, hogy itt vagyunk?
– Persze hogy tudja. – Az őket követő alak felé bökött a fejével. – Mellesleg, gyanítom, hogy ez a
fickó is a banda tagja.
Tomás szinte reflexből megfordult, és egyenesen a férfira nézett.
– Gondolja? – suttogta Rebeccának.
– Meglátjuk.
Az Abovjan utca a meglepő Köztársaság térbe torkollott. Ez a tér Jereván központja. Az ovális alakú,
impozáns teret körbevevő árkádos épületek rózsaszínű és krémszínű tufával borítottak. Azt a benyomást
keltik, mintha bennük találkozott volna egymással az impozáns szovjet építészet és az örmény
hagyományok. A tér közepén pompás szökőkutak magasodtak.
Tomás a szeme sarkából továbbra is figyelte az őket követő férfit. Lehet, hogy Rebecca hozzászokott
már az ilyen helyzetekhez, őt azonban nem hagyta nyugodni, hogy valaki követi az utcán. Észrevette,
hogy a férfi előveszi a mobiltelefonját, majd pár pillanat múlva visszateszi a zsebébe, és elindul,
egyenesen feléjük.
– Vigyázat! – súgta Tomás, és megérintette Rebecca vállát. – A fickó idejön.
Rebecca megfordult, és a férfi szemébe nézett. Az egyenesen feléjük tartott, még csak meg sem
próbálta leplezni. Most, hogy közelebb került hozzájuk, megállapították, hogy tipikus örmény külseje
van, előreugró orral és beesett arccal.
– Melyikük Scott? – kérdezte a férfi egyszerű angolsággal.
– Én vagyok – felelte a nő. – Rebecca Scott.
– Üzenetet hoztam Alekszejev ezredestől. Ma éjjel beszélni akar magával az CCCP-ben.
Az CCCP a volt Szovjetunió orosz rövidítése, nem csoda hát, hogy a két idegen meglepődött a név
hallatán.
– CCCP? – kérdezte Rebecca döbbenten.
– Az egy hely a Szaharov tér mellett, a Nalbandianon. – A Köztársaság tér másik fele felé bökött. –
Az az utca, ott. Legyen az CCCP-ben pontban tíz órakor. – A homlokához tette a kezét, és tisztelgett. –
Jó napot.
A férfi távozott, miután szemmel láthatóan teljesítette küldetését. Tomás nézte, ahogy eltűnik az
Abovjan utcán, aztán egyszer csak megérezte magán Rebecca tekintetét.
– Látja? – kérdezte a nő. – Az ezredes betartja az ígéretét.
 XLII
Pesavar.
Ez a név legenda volt, és a kaland egzotikus íze járta át az egész várost. Hányszor és hányszor
olvasott az egyiptomi újságokban erről a mágikus helyről, amikor a szovjet káfirok elleni dzsihád
dicsőséges eposzáról írtak? Ahmed egyik kezével a bőröndjét fogta, a másikban pedig egy kapaszkodót,
és igyekezett megtartani az egyensúlyát a Pesavar forgalmas utcáin kanyargó tömött buszon. Olyan
sokan szálltak fel rá, hogy még a tetőn is voltak utasok. A busz elképesztő színekben pompázott, az
oldala aranyés barokkosan festett alumíniumlemezekkel volt kirakva, a fényszóróit fémszempillák
díszítették: olyan volt az egész, mint egy guruló palota.
Elhaladtak egy pazar vörösesbarna épület mellett, amely a legszebb neomogul stílusban épült, a
tetején kerek kupolákkal. Ahmed kérdőn nézett a mellette szorongó pakisztánira, aki angol nyelven
világosította fel.
– A múzeum.
A busz egy hihetetlenül kaotikus utcába ért, és hirtelen nagyot remegve megállt. Mindenfelé autók
dudáltak megállás nélkül, a kipufogójukból szürke füst szállt fel, az emberek pedig úgy nyüzsögtek a
járművek között, mint egy felbolydult hangyaboly. Ahmed megunta a zűrzavart, és ismeretlen útitársa
felé fordult.
– Messze van még innen a Mehmet Khan-mecset? – kérdezte türelmetlenül.
A férfi előremutatott.
– Ott van, ni, a Khyber bazárban – közölte. – Ha odaér, forduljon balra, és induljon el az
Aranyművesek utcáján. A mecset az utca közepén van.
Ahmed kiugrott a buszból, átverekedte magát a gépkocsik és a szekerek között, és amikor átért a bal
oldali járdára, elindult a bedugult főúton. Az utca tele volt hagyományos öltözetet viselő férfiakkal, és
egy nőt se lehetett látni.
Eljutott a bazárig, az óváros szívébe, ahol ha lehet, még nagyobb volt a zűrzavar. Voltak ott
szemüvegboltok, bőröndboltok, kendőboltok, ruhaboltok, csecsebecseboltok, a járdán pedig utcai
árusok árultak miswakot, azaz gyökérből készült fogtisztítót, és aszalt gyümölcsöket, főleg datolyát, meg
olyan finomságokat, mint a tooth.
Az egyiptomi látogató a Lisszabonban kapott utasításoknak megfelelően megállt egy ruhaüzlet előtt,
és rámutatott egy hagyományos fehér tunikára, amely egy fogason lógott.
– Ezt hogy hívják?
Az eladó a ruhára nézett.
– Salvár kamiz.
Ahmed elmosolyodott, mert mókásnak találta a hasonlóságot a pakisztáni kamiz és a portugál ing
jelentésű camisa szó között. Vasco da Gama vagy a portugál szót hozta ide, vagy az indiai
szubkontinensről vitte haza az urdu szót.
– Adja nekem ezt.
A kereskedő a tekintetével felmérte a testalkatát, és elővett egy becsomagolt salvár kamizt, majd átadta
a vevőnek. Ahmed ezután a tradicionális afgán fejfedőkre mutatott, amelyek egy polcon egymásra voltak
tornyozva.
– És az micsoda?
– Az a pakol.
– Abból is kérek egyet.
Fizetett, megkérdezte, hogy jut el az Aranyművesek utcájába, aztán folytatta útját, egyik kezében egy
műanyag szatyorral, benne a most vásárolt holmival, a másikban a bőröndjével. Itt-ott megcsapta a
fűszerek illata, amelyek vászonzsákokból kikandikáló színes halmokban vagy műanyag hordókban várták
a vevőket. Ezekben a kis utcákban már nem közlekedtek autók, csak motorok, kerékpárok, szamarak és
szekerek, és főleg rengeteg gyalogos, és mind salvár kamizt viselt.
A bazár közepéből nyílt egy szűk utca, amely tele volt arannyal megpakolt kirakatokkal, és Ahmed
azonnal kitalálta, hogy az Aranyműves utcában jár. Olyan volt az egész, mint egy kis folyosó: noha
forgalmas és gazdag, de nem más, mint egy szűk átjáró az üzletek között.
A látogató ott már látott néhány nőt is. Pesavar utcáin ők voltak az elsők a másik nem képviselői
közül, és Ahmed elégedetten állapította meg, hogy teljesen beburkolóznak fekete burkájukba, és még a
szemüket és az orrukat is rács takarja. Látszott, hogy jámbor hívők földjén jár, és ez örömmel töltötte el.
Nem úgy, mint a szégyentelen Portugáliában, vagy akár Egyiptomban, ahol azért jóval kevésbé, de
szintén a dzsáhilijja uralkodik!
Gyors léptekkel ment végig az utcán, és hamar eljutott a baloldalt magasodó minarethez. Megcsodálta
az építményt, aztán odalépett egy aranyműveshez, aki az üzlete ajtajában várta a vevőket.
– Ez a Mehmet Khan-mecset? – kérdezte. A férfi bólintott.
– Az bizony.
Ahmed körülnézett, és mintha nem találna valamit, letette a bőröndjét a földre, és elővett a zsebéből
egy papírt.
– Merre van a Shanwarie piac?
Az aranyműves egy kis udvarra mutatott, jobbra.
– Itt, mellettünk.
Az udvart teljesen körbevették a házak erkélyei, amelyeknek jó részén ruhák száradtak kötélen.
Madarak csicseregtek, valószínűleg kalitkákban, s a vidám csipogás dallama visszhangzott a zárt térben.
Az udvar földszintjét apró boltok foglalták el, lépcsőjükön ültek és halkan beszélgettek az árusok. Nem
fért hozzá kétség: Ahmed ezt a piacot kereste, bár jóval visszafogottabb volt, mint amilyennek képzelte.
De nem volt vesztegetni való ideje, megnézte hát a papírját, aztán körülnézett, hogy megkeresse a
megadott címet. Miután megtalálta, belépett a szerény kapun, és a sötét lépcsőn fölment a második
emeletre, majd megállt egy rácsos ajtó előtt. Megpillantott egy gombot a falon, és megnyomta.
Dling-dlong.
Egy salvár kamizt viselő kopasz, hosszú szakállú férfi nyitott ajtót.
– Asz szalám alejkum – üdvözölte a férfi algériai kiejtéssel. – Miben segíthetek?
– Wa alejkum szalám – felelte Ahmed. – A 9. szúra 5. verse nevében jöttem.
– „Öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket! – hangzott máris a válaszjelszó. – Fogjátok el
őket! Ostromoljátok meg őket! Állítsatok nekik csapdát az összes leshelyről!” – Amikor befejezte a
Korán-vers szavalását, széttárta a karját és átölelte a vendéget. – Üdvözöllek, testvér! Értesítettek az
érkezésedről!
A házigazda betessékelte Ahmedet, és elvezette egy szobába, ahol két emeletes ágy állt, mint egy
hálóteremben. A felső ágyakat már elfoglalták, bár az illetők nem voltak ott a szobában, a házigazda
pedig megmutatta a vendégnek a bal oldali alsó fekhelyet.
– Itt fogsz aludni – mondta, miközben megigazította a lepedőt. – Holnap hajnalban érted jön egy
testvérünk, és Isten kegyelméből elvisz téged a mukhajamba.
Ahmed szeme felcsillant a varázsszó hallatán. Hát ez hihetetlen! Ugrálni tudott volna örömében.
Mindenki tudta, hogy az afganisztáni kiképzőtáborokat hívták mukhajamnak. Nemsokára valóra válhat az
álma? Allahra, mióta várta ezt a pillanatot!
– Holnap? – kérdezte, mintha attól félne, hogy rosszul hallotta. Alig bírta leplezni az izgatottságát. –
Már holnap elmehetek a mukhajamba?
– Insallah! Reggel hatra el kell készülnöd.
 Tehát igaz! Allahra, igaz! Ragyogott az arca az örömtől, de azért igyekezett uralkodni magán.
– És melyik mukhajamba megyek?
A házigazda nem akart többet beszélgetni, így hát sarkon fordult, és csak annyit mondott:
– Ha Isten úgy akarja, időben megtudod.
Ahmed az ágyon hevert, amikor egy óra múlva visszajött a házigazda. A férfi érdeklődött, hogy
minden rendben van-e, és tetőtől talpig végigmérte vendégét. Egyiptomi dzsalabijája láttán rosszalló
kifejezés jelent meg az arcán.
– Van nálad salvár kamiz?
Ahmed elővette a műanyag szatyrot és kinyitotta, hogy házigazdája láthassa az újonnan szerzett
hagyományos öltözékét.
– Itt van. – Lelkesen halászta elő az afgán fejfedőt is. – Vettem pakolt is meg mindent.
A férfi szigorúan csóválta a fejét, és az egyik szekrény felé fordult. Kinyitotta, és elővett egy régi,
rongyos salvár kamizt.
– Holnap ezt veszed föl.
Ahmed elvette a piszkosfehér tunikát, és csalódott kifejezés ült ki az arcára.
– Ezt, testvérem?
– Igen – erősítette meg a férfi, és kinyújtotta a kezét. – Add ide az összes papírodat, beleértve az
útleveledet is.
– Miért?
– Itt maradnak, a bőröndöddel együtt. Majd ha visszajössz, megkapod őket.
Ahmed elővette a zsebéből az iratait, és átadta a házigazdának. A férfi mindent beletett egy borítékba,
anélkül hogy átnézte volna, aztán elővett egy tollat, hogy ráírja, kié.
– Hogy hívnak?
– Ahmed vagyok – felelte az egyiptomi, még nem barátkozott meg a rongyos salvár kamizzal, amit
kapott. Úgy látszik, azt akarják, hogy toprongyosan érkezzen a mukhajamba, mint egy koldus, aki zakátért
könyörög. – Ahmed ibn Barakah, és Egyip…
A férfi gyors mozdulattal befogta a száját, hogy ne tudja folytatni.
– Nem akarom tudni – közölte. – Itt senki nem mondja meg, honnan jött, és az igazi nevét sem,
testvérem. Ki kell találnod magadnak egy nevet, amelyen bemutatkozol, és amelyen nyilvántartanak.
Ahmed tanácstalanul nézett rá.
– Bevallom, erre nem gondoltam.
– Akkor most gondolj, testvérem. Aki idejön, az mindent maga mögött hagy, a családját és a
személyazonosságát is. Nem leszünk többé átlagemberek, hanem Isten kegyelméből mudzsáhidokká
válunk.
Ez a szó olyan erős szimbolikus jelentésű volt, hogy Ahmed szíve majd kiugrott a helyéről. Ez volt
az első alkalom, hogy valaki őt mudzsáhid-nak nevezte! Az előbb a mukhajam, most pedig a mudzsáhid!
Allahra, a dzsihád valóban közel van!
– Minden mudzsáhid nevet változtat? – kérdezte Ahmed.
– Minden.
– Te is?
– Én is.
– Téged hogy hívnak itt?
– Itt Abu Bakr vagyok – mutatkozott be a férfi. Az ő harcosneve egyértelműen az első kalifára utalt.
Abu Bakr meglengette a borítékot, amelyben Ahmed iratai voltak.
– Most te mondd meg, mi a neved, mert rá kell írnom a borítékra.
Ahmed lázasan keresni kezdett az iszlám történelem nagy alakjai között, de nem kellett sokáig
gondolkodnia, mert hamar megtalálta azt a személyt, akit meg akart testesíteni.
– Tudom már! – kiáltott fel. – Megvan a név!
– Mondd.
– Omár ibn Al-Hattáb! – közölte elégedetten. – Egyiptom és al-Kudsz hódítója nevét veszem föl!
Abu Bakr megrázta a fejét.
– Nem lehet, már van egy Omárunk. A testvérek nagy része egyébként is nagy kalifák és nagy
harcosok nevét választotta. Neked eredetibbnek kell lenned.
Ahmed gondolkodás közben harapdálta az alsó ajkát, és törte a fejét, kinek a szellemét testesítené
meg legszívesebben. Nem tartott sokáig.
– Azt hiszem, megtaláltam.
– Ki az?
A látogató ünnepélyesen mély levegőt vett, és érezte, ahogy az iszlám dicsőséges múltjának szelleme
átjárja a lelkét, miközben kimondta azt a nevet, amit a legjobban csodált, és amin mudzsáhidként majd ő
is ismert lesz.
– Ibn Tajmíja.
A férfi, aki immár az Ibn Tajmíja nevet viselte, három perce fejezte be a hajnali imát, amikor halkan
kinyílt az ajtó, és Abu Bakr fehér szakálla kandikált be a résen.
– Itt az idő, testvérem.
Ibn Tajmíja betette a bőröndöt az ágy alá, fogta az úti holmiját és máris kilépett a szobából.
– Megjött már? – érdeklődött.
– Igen, itt van a vezetőd – felelte Abu Bakr. – Ne beszélj vele. Ha valamilyen utasítást ad, kérdezés
nélkül engedelmeskedj. Soha ne tegyél föl neki kérdéseket. Értetted?
– Igen.
Végigmentek a folyosón, és Ibn Tajmíja megpillantott egy nagyon sötét bőrű, olajos fekete hajú,
bizonyára afgán fiút, aki a lakás előszobájában álldogált. Abu Bakr bemutatta őket egymásnak, és a
vezető intett az egyiptominak, hogy kövesse.
Ibn Tajmíja elbúcsúzott Abu Bakrtól, aztán kilépett a lépcsőházba, és érezte, hogy becsukódik az ajtó
a háta mögött. Néhány perc múlva már a Khyber Bazárban haladt a vezetője nyomában. Ebben a korai
órában még minden csendes volt.
A járda mellett parkolt egy busz, amely férfiakat, nőket és tyúkokat szállított a platóján. A vezető
jelezte Ibn Tajmíjának, hogy szálljon be.
Amint beugrott, a jármű zajosan elindult, és kihasználva, hogy az utcák még szinte kihaltak voltak,
tíz perc alatt elhagyta Pesavart.
A busz befordult a legendás Khyber-hágó útjára, és csak az egymást követő ellenőrzési pontoknál állt
meg, amelyeket a különböző törzsi csapatok tartottak fenn. Kényelmetlenül és döcögve utaztak néhány
órát, mígnem Szadda közelében elhagyták a főutat és letértek egy ösvényre. Úgy tűnt, hogy valami
szamárdűlőre értek.
Így zötyögtek tovább hosszú kilométereken keresztül a porban, amikor néhány óra elteltével a vezető
egyszer csak rámutatott a jobbra magasodó kopár hegyekre, és azt kiáltotta:
– Afghanistan!
Ibn Tajmíja elbűvölten meredt a hegyekre. Azután, amit a mudzsáhidok az orosz káfirokkal tettek, ezt
a földet szentnek tekintette. Évek óta hallott Afganisztánról, a dicsőséges csatákról szóló beszámolók
megragadták a képzeletét, és most végre itt volt, hogy ő is rálépjen erre az áldott földre!
Pár perc múlva kiszélesedett az út, és egy nagy fához értek, ahol több hasonló kisbusz parkolt.
Megálltak mellettük, és mindenki kiugrott a járműből. Ibn Tajmíja nem értette, mi történik, de látta,
hogy a vezetőjük is kiszáll, és követte a példáját. Fájt a háta és sajgott a lába, így hát megtornáztatta egy
kicsit az izmait.
 – Hol vagyunk? – kérdezte arabul, miközben a törzsét hajlítgatta.
Az afgán vezető jelezte, hogy nem érti. Ibn Tajmíja elismételte a kérdést angolul is, de ugyanezt a
választ kapta. Megértette, hogy másképp kell próbálkoznia.
– Afghanistan? – kérdezte.
A vezető rámutatott egy távolabbi kis térre, ahol további kisbuszok parkoltak, és mondott valamit
pastu nyelven. A két parkoló között volt egy út, amelyen emberek keltek át gyalog, és mindannyian
átmentek a nagy fa alatt. Ibn Tajmíja jobban megnézte, és észrevett két alakot a fa árnyékában. Fekete
salvár kamizt viseltek, a pakisztáni rendőrség egyenruháját.
Ekkor értette meg.
– A határ! – kiáltotta. – Ez itt a határ!
Követte a vezetőt és a busz többi utasát a fa irányába. Látta, hogy a két pakisztáni rendőr ellenőrzi a
zsákokkal megrakott átkelőket, akik mind rongyos salvár kamizt viselnek. Ebben a pillanatban értette
meg, miért nem fogadta el Abu Bakr a bazárban vásárolt ruháit. Ha vadonatúj salvár kamizban jött volna,
egész biztos, hogy kiszúrják.
A vezető ránézett, és két ujjával utánozta a járó lábak mozgását, így adva értésére, hogy megállás
nélkül kell átkelnie. Ibn Tajmíja engedelmeskedett, és beállt a sorba, anélkül hogy a rendőrökre nézett
volna. Látta, hogy a vezető odamegy a pakisztániakhoz és átad nekik egy marék rúpiát, hogy ne
kérdezzenek tőle semmit, aztán úgy megy tovább, mintha mi sem történt volna.
Szemben, a másik oldalon úgy sorakoztak a kisbuszok, mintha utasokra váró taxik lennének.
Elindultak feléjük, de Ibn Tajmíja meglátta, hogy fehér turbános férfiak őrzik őket, kalasnyikovval a
kezükben. Jobban megnézve azonban észrevette, hogy nem is férfiak, hanem fiúk. Nagyon fiatalnak
tűntek, egyikük sem lehetett több tizenöt évesnél, és bizalmatlanul méregették őket.
Látszott, hogy a vezetőt is zavarja a fegyveres kamaszok jelenléte. Lehajtotta a fejét, és diszkréten
odalépett Ibn Tajmíjához, hogy kimondja azt a szót, ami azonnal világossá tett mindent.
– Tálibok. Afganisztánban voltak.
 XLIII
Meleg éjszaka volt, és Andrej Szaharov szobra a kis tér közepén megmutatta nekik, hogy jó helyen
járnak. Tomás ránézett a szoborra, és arra gondolt, hogy tökéletesen illik a helyzethez. Elvégre Szaharov
a szovjet atombomba atyja, így aztán távolról kapcsolatban áll a cirill betűkkel, amelyek a Zacarias által
Pakisztánban lefényképezett dobozon sorakoztak.
– Keresse meg a Nalbandiant – kérte Rebecca mindenfelé tekingetve. Tomás jobbra mutatott.
– Az ott az, látja? Párhuzamos az Abovjannal.
Elindultak a Nalbandian utcán, a Köztársaság tér felé. Bár még mindig Jereván központjában voltak,
ez az utca sokkal nyugodtabb volt, mint az Abovjan, ahol megszálltak.
– Itt van – mondta az amerikai nő.
Tomás odanézett, és meglátott négy óriási vörös betűt egy épületen.
CCCP.
A volt Szovjetunió nevének orosz rövidítése mellett hatalmas sarló és kalapács díszelgett, alatta pedig
lépcső vezetett le a mélybe, valószínűleg egy pincébe. Tomás és Rebecca lementek a lépcsőn, és egy
ajtóhoz értek, amelyen Lenin képmása virított. Jobbra volt egy gomb, a történész megnyomta.
Ding-dong.
Az ajtó azonnal kinyílt, és megjelent egy nagydarab férfi, bizonyára biztonsági őr. Rebecca elővett a
zsebéből egy NEST-igazolványt, és megmutatta a férfinak.
– Oleg Alekszejev ezredeshez jöttünk.
A biztonsági őr szemügyre vette az igazolványt, és zord arccal intett nekik, hogy lépjenek be. Egy kis
hallba értek, amelynek jobb falát a volt Szovjetunió óriási térképe borította, a szomszédos helyiségből
pedig dübörgött a zene.
– Jöjjenek velem.
A férfi bevezette őket egy terembe, amely forgó piros fényekkel volt tele. Olyan hangosan szólt a
zene, hogy szinte remegtek a falak, de Tomás figyelmét most nem a fülsiketítő hangzavar, nem is a
mámoros fények kötötték le, hanem az, ami a terem közepén történt.
Egy félmeztelen nő táncolt háttal a bejáratnak, vele szemben pedig férfiak ültek bárszékeken,
pohárral a kezükben, és nézték a hatalmas melleket. A reflektorok piros fénye megmegcsillant a nő
izzadt, vonagló testén. Néhány férfi élvetegen nyalogatta az ajkait, és az ágyékát dörzsölgette, miközben
a nőt bámulta. Mások azonban közönyösen figyelték az előadást: talán a következő attrakciót várták.
– Ez jellemző az ezredesre – jegyezte meg Rebecca, igyekezve túlkiabálni a zenét.
– Micsoda? – kérdezte Tomás szintén ordítva.
– Az, hogy egy sztriptízbárban beszéljen meg találkozót. Ez rá vall!
A biztonsági őr intett, hogy várjanak, és eltűnt egy ajtóban, a sarokban. A két idegen a terem szélén
álldogált. Tomás a fal melletti székekhez vezette Rebeccát, és mivel a hangos zenétől nem lehetett
beszélgetni, mindketten a sztriptíztáncosnőt nézték. Nagydarab, fekete göndör hajú, sötét bőrű nő volt,
közönséges külsővel. Széles csípőjét a zene ritmusára himbálta, és már kezdte eloldani a szalagot, amely
még rajta tartotta a bugyit.
– Rebecca!
Tomás megfordult, és megpillantott egy testes, hetvenes éveiben járó férfit. Ősz haja, fekete
szemöldöke és óriási, kiugró szemöldökcsontja volt: az amerikai színészre, Antony Quinnre
emlékeztetett.
Rebecca fölállt, és három puszival üdvözölte a férfit. Intett Tomásnak, és bemutatta az orosznak.
Alekszejev ezredes erőteljesen és lelkesen kezet rázott vele, és a szomszéd terembe invitálta őket.
– Jöjjenek – mondta. – Itt túl nagy a zaj!
A másik helyiség kicsi volt, de megvolt az az előnye, hogy nem hallatszott be a sztriptízbár
hangzavara. A falakat meztelen nők poszterei díszítették, középen üvegasztal állt, körülötte négy kanapé,
az egyik oldalon egy hosszú, rikító piros dívány, a sarokban pedig egy kis bár. Az ezredes odalépett az
utóbbihoz.
– Mit kérnek? – érdeklődött, és elvette a poharakat. – Whiskyt, gint, vodkát?
Rebecca maradt a szénsavas ásványvíznél, de Tomás nem tudott dönteni: ide-oda járt a szeme a
különböző palackok között.
– Mit ajánl?
– Örményországban van, úgyhogy igyon örmény nemzeti italt! – Az orosz fölkapott egy palackot,
amelyben karamellszínű ital csillogott. – Brandy! Az Ararat a leghíresebb!
– Legyen!
Az ezredes kitöltötte az italokat, és mindhárman leültek a kanapéra. Az orosz egy húzásra megitta a
vodkáját, és hosszan sóhajtott, amikor végzett.
– Ááááh! Ez bizony a Szent Oroszország íze! – Kíváncsi szemekkel fordult Tomás felé. – Na és a
brandy?
A portugál kénytelen volt belekortyolni az italába. Tüzes, édeskés íze volt.
– Nem rossz.
Az orosz felkacagott.
– Nem rossz!? Nem rossz!? – Ismét felkacagott. – Az örmény brandy a legjobb a világon! – Odahajolt
Tomáshoz és rákacsintott. – És a gyévuska?
He? És a gyévuska?
– Micsoda?
– Hát a kislány, blin! A kislány odakint! Ember, hát maga nem látta? Homokos, vagy mi?
– Ja, igen! A táncosnő.
Az orosz most még hangosabb kacajra fakadt.
– Táncosnő, hahhahahha! Táncosnő! – Amikor magához tért a nevetésből, Rebeccához fordult. –
Honnan szedte ezt az okostojást? – kérdezte, leplezetlenül a portugálra célozva. De meg sem várta a
választ, máris visszafordult Tomáshoz. – Életemben először hallom, hogy táncosnőnek neveznek egy
kurvát! – Lehalkította a hangját, mintha bizalmas közlendője lenne. – Galina is jó, de a legjobb Natalja,
aki utána jön. Kipróbálja?
Tomás zavarba jött a kérdéstől, és nem tudta, mit feleljen.
– Én?
– Igen, maga! Na, kipróbálja Natalját, vagy nem? – Gyanakvón hunyorított. – Vagy még a végén
kiderül, hogy tényleg langyi?
– Ezredes! – sietett Rebecca a történész segítségére. – Noronha tanár úr nem azért jött, hogy a…
prostituáltakkal játszadozzon. Ő találta azt a fényképet, amit küldtünk. Noronha tanár úr nagyon fontos
szerepet játszik ebben a műveletben. Kiváló kriptoanalitikus szakember, és…
– Tudom jól, hogy ki ő – szakította félbe az orosz ezredes olyan józan hangon, amit öt perce még
aligha lehetett kinézni belőle. – Olvastam az FSZB dokumentumait.
A mozaikszó fölkeltette Tomás érdeklődését.
– FSZB? – kérdezte csodálkozva. – Az micsoda?
– Federalnaja Szluzsba Bezopaznosztyi – felelte az ezredes, mintha szavai mindent
megmagyaráznának.
De a történész arcáról nem tűnt el a kérdő kifejezés.
– Jó, de az micsoda?
– Az FSZB a KGB utódja – magyarázta Rebecca. – Alekszejev ezredes a mi nem hivatalos
kapcsolatunk az FSZB-nél. – Az oroszhoz fordult. – Lefogadom, hogy részletesen kielemezték a
fényképet, amit Pakisztánból küldtünk. Lehet, hogy tud már nekünk válaszolni?
Az ezredes letette az üres poharát az üvegasztalra, és öntött még magának egy kis vodkát.
– Minden megvan, amit tudniuk kell – biztosította őket. – De először tegyenek meg nekem egy
szívességet.
– Amit csak akar.
– Szeretném, ha megnéznék a természet nagy csodáját.
– Á, igen? – hökkent meg Rebecca. – És mi az?
Az ezredes elkiáltotta magát. Kinyílt a helyiség ajtaja, és a biztonsági őr készségesen dugta be a fejét.
– Szása – mondta Alekszejev. – Hozd ide Natalját.
 XLIV
– Bismillah ir-Rahman ir-Rahim! – kántálta egy távoli hang.
A Korán kezdő szavainak hallatára Ibn Tajmíja fölpattant a szalmazsákról. Sötét volt, és hirtelen azt
sem tudta, hol van. Egy kicsit el is gondolkodott, hogy aztán a következő pillanatban lelkesen suttogja
maga elé:
– Egy mukhajamban vagyok! Afganisztánban vagyok! Allah u akbar! A második gondolata
megrémisztette. Már elkezdődött a reggeli szalát, és ő nem imádkozik együtt az új társaival! Allahra, mit
fognak gondolni róla a mudzsáhidok? Hogy nem elég ájtatos? Hogy nincs meg benne a kellő buzgóság?
Hogy nem teljesíti hívői kötelességeit?
Félig kábultan ugrott le a földre terített szalmazsákról, sietve megmosakodott és rohant a mecsetbe.
Még nem kelt fel a nap, és dermesztő hideg volt, de a fizikai kellemetlenségek semmiségnek tűntek ahhoz
a szégyenhez képest, hogy majdnem lemaradt az első szalátról. Hogy lehet az, hogy nem kelt fel időben?
Hirtelen ráébredt, hogy még nem szokott hozzá a közép-ázsiai időhöz. Ráadásul annak is most van
meg a böjtje, hogy az afganisztáni kiképzőtáborba érkezés izgalmában négy egymást követő éjszakán is
alig aludt: először utolsó lisszaboni éjszakáját töltötte ébren, aztán az Iszlámábádba tartó repülőn nem
aludta ki magát, majd a pesavari éjjelt töltötte álmatlanul, végül itt, Khaldanban sem pihent eleget.
Khaldan.
Milyen gyönyörű és titokzatos név! Khaldan! Szóval itt készülnek fel a mudzsáhidok a dzsihádra! Szóval
ez az egyik mukhajam, amit a testvérek Afganisztánban állítottak fel!
Hihetetlennek tűnt, hogy ott van, de valóban ott volt. Előző este érkezett a táborba, és végre
megkezdheti a mudzsáhid-kiképzést! Allah u akbar! Isten kétségtelenül hatalmas!
Az ima után a tábor parancsnoka, Abu Omár mindannyiukat kiküldte az épületek előtti nagy térre.
Omár egy alacsony, izmos jordániai férfi volt. Ránézésre is látszott, hogy félelmetes harcos lehet,
majdnem annyira, mint az a történelmi alak, akitől a nevét kölcsönözte: Omár ibn al-Hattáb, aki Abu
Bakrt követte, és aki meghódította Kairót, Damaszkuszt és al-Kudszot.
Omár körbe-körbe futtatta őket a téren, aztán nyújtógyakorlatokat végeztetett velük. Ibn Tajmíja,
miközben a társaival edzett, szinte gyönyörködött a táborban. A komplexum közepén volt a mecset, egy
téglaépület cinktetővel, a bejáratnál az ebédlő, egy kőépület, amelynek a tetejét száraz falevelek
borították, a másik oldalon pedig, egy patakhoz vezető lejtő közelében kezdetlegesen megépített
épületek fürtje állt, melyeknek padlója maga a föld volt. Ez volt a lakóövezet, itt volt a katonák szállása.
A bemelegítő gyakorlatok után Abu Omár libasorban kivezette a katonákat a táborból, és a környező
hegyekbe vitte őket. Az első néhány száz métert Ibn Tajmíja jól bírta, de az első lelkesedés elmúltával
kezdte érezni, hogy fájnak az izmai, a lábai pedig olyan nehezek, mint az ólom.
Lihegve emelte föl a fejét, hogy megnézze, hol vannak a többiek. Jó messze jártak már, és úgy tűnt,
rövid pihenőt tartanak, hogy megvárják az újoncot. Majdnem elcsüggedt, de aztán összeszedte magát és
elszántan mászott tovább fölfelé, amíg utol nem érte a többieket. Majd kiköpte a tüdejét, kalapált a szíve,
a lábaiból kiszállt minden erő, de fölért.
– Masallah, testvérem – fogadta Omár mosolyogva, és már intett is a többieknek, hogy induljanak
tovább. – Jallah! Jallah!
Ibn Tajmíja teljesen megrémült.
– Omár, várj! – sikerült végül kimondania két lihegés között. – Legalább hadd pihenjek egy kicsit…
– A dzsihád nem vár – felelte Omár. – Egy igazi mudzsáhid erőt kovácsol a gyengeségéből. –
Visszafordult a többiekhez, és parancsot adott, hogy folytassák a futást. – Jallah! Jallah!
A csapat folytatta a hegyi menetelést. Ibn Tajmíjának sem volt más választása, utánuk vonszolta
magát a sziklás úton, a lejtőkön pedig igyekezett kipihenni magát. Allahra, nem vagyok már gyerek!,
gondolta. Harminckét éves volt. Ráadásul soha nem edzett komolyabban, és bár kövérnek nem lehetett
nevezni, Adara főztjétől pocakot eresztett. Kétségtelenül le kellett adnia néhány kilót, hogy formában
legyen.
De Abu Omárt nem hatották meg az újonc nehézségei, egy-egy nevetésen és nógatáson kívül
nemigen foglalkozott vele. Csak vitte föl-le a csapatot a hegyek közt. Ibn Tajmíja kilométerekkel
mögöttük kullogott, mint egy emberi roncs. Néha megpillantotta társait a távolban, máskor teljesen
elvesztette őket szem elől.
A futás valóságos gyötrelemmé változott számára, és egy örökkévalóságig tartott, mire Omár végre
visszavitte őket a táborba. Az újonc lefeküdt az edzőpályára, hogy kifújja magát és magához térjen, de
annyi ereje még maradt, hogy fölemelje a karját, és megnézze az óráján, mennyi ideig tartott a
kínszenvedése.
Öt óra.
Az élet a khaldani kiképzőtáborban jóval keményebb volt, mint ahogy a távolból elképzelte. Az étel
meglehetősen kétes kinézetű volt, mindig babból készült, és soha nem lakott jól vele. Fogytán volt az
élelmiszer, így hát be kellett érniük annyival, amennyi volt, péntekenként azonban, a
kényszerfogyókúráért kárpótlásul leöltek egy bárányt. Hogy várta mindig Ibn Tajmíja a pénteket! Ezért a
napért élt…
A fizikai gyakorlatok nagyon keménynek bizonyultak. Hol a hegyekben kellett futniuk, hol sebes
folyású, jéghideg folyók mentén, amelyeken időnként át is kellett gázolniuk kövekkel megrakott
zsákokkal a hátukon. Abu Omár néha azt parancsolta, hogy mezítláb fussanak, melynek következtében
Ibn Tajmíja véres talppal fejezte be a testedzést. Máskor felfegyverezve kellett futniuk, kalasnyikovval
vagy mozsárágyúval a kezükben.
– Kemény ez az Omár, mi? – jegyezte meg egy algériai az egyik szünetben.
Ibn Tajmíja vállat vont.
– Ha ő a tábor emírje, keménynek is kell lennie, nem igaz? – felelte. – Különben nem tudná vezetni a
mudzsáhidokat.
– Nem Omár a tábor emírje.
A hír meglepte Ibn Tajmíját.
– Nem? Akkor ki az emír?
– A sejk.
– Milyen sejk?
– A sejk, Allah oltalmazza. A szovjet káfirok elleni dzsihád óta van a környéken. – Északkelet felé
mutatott. – Arrafelé lakik, a hegyekben, és ritkán jár erre. De ő ennek a mukhajamnak az emírje. És még
sok másiké is a környéken. Omár csak a helyettese itt, Khaldanban.
Az egész umma képviseltette magát a táborban. Voltak ott szaúdiak, marokkóiak, algériaiak, jemeniek,
csecsenek, tádzsikok, üzbégek, szomáliaiak, indonézek, kasmíriak, palesztinok és még sok más hívő. Sőt,
még káfir országokból is jöttek néhányan, például Nagy-Britanniából, Spanyolországból és
Franciaországból.
Az újonc hamar megállapította, hogy a mukhajam, akárcsak annak idején a börtön, saját napirend
szerint éli a hétköznapjait. Az első szalát és a hajnali futás után következett a reggeli, ami csak kenyérből
és teából állt, Ibn Tajmíja mégis szinte állati mohósággal falta föl.
Állandóan marta a gyomrát az éhség, és néhány hét múlva büszkeséggel vegyes aggodalommal
állapította meg, hogy férfias pocakja teljesen eltűnt, és helyette egyre jobban kidomborodtak a bordái.
De ezen nem volt mit csodálkozni: a hirtelen fogyás logikus következménye volt a kényszerdiétának és a
kemény testedzésnek.
A reggeli után rendszerint elcsendesedett a tábor. Harcászati ismeretek következtek egy kis épületben
az ebédlő mellett, ahol a tanár, egy Abu Nasiri nevű eritreai bemutatta nekik a mudzsáhidok által használt
különböző fegyverzeteket, előbb általánosságban, aztán specifikusan is, a lőszerekre is kitérve.
Abu Nasiri rögtön az első órán bemutatott egy pisztolyt, amilyen a német tiszteknek szokott lenni a
második világháborús amerikai filmekben.
– Ki tudja, mi ez? – kérdezte.
– Egy Luger – vágta rá a választ egy csecsen, akit szemmel láthatóan elbűvölt a fegyver.
Abu Nasiri megforgatta a kezében a pisztolyt.
– Valójában Parabellum a neve – magyarázta. – Nemcsak azért választottam ezt az első órára, mert
nagyon híres, hanem a neve miatt is: Parabellum. Tudja-e valaki, mit jelent?
Senki sem tudta.
– Latinul van – mondta. – A cégnek, amely a Lugert tervezte, volt egy latin nyelvű mottója. Si vis
pacem, para bellum. Mit jelent ez?
– Valami háborúval kapcsolatosat – kockáztatta meg egy újonc, aki algériainak tűnt, de
Franciaországból jött. – Latinul bellum, franciául bélique.
– Úgy van, a háborúval kapcsolatos – bólintott Abu Nasiri.
– De mi a mottó pontos fordítása?
Amint az előre látható volt, nem kapott választ.
– Si vis pacem, para bellum azt jelenti: ha békét akarsz, készülj a háborúra. – Meglengette a pisztolyt. –
Nagyon illik ez a mottó egy mudzsáhidhoz, nem gondolják? Bár egy kicsit át kell fogalmazni. Egy
muszlim harcos inkább így mondaná: Si vis islam, para jihad, vagyis: ha iszlámot akarsz, készülj a dzsihádra.
Ibn Tajmíja a Parabellum után egy másik német pisztolyt is megtanult kezelni: a Walther PPK-t. Ezt
követte az orosz Tokarev TT és Makarov PM. Abu Nasiri a pisztolyok után áttért a világ egyik
leghíresebb fegyverére, a Kalasnyikov AK-47-re. Aztán az Uzi nevű géppisztoly következett, majd a
könnyű gépfegyverek, mint a Degtyarev DP, később pedig a nehéz PK és PKM gépfegyverek
lőszerövekkel, végül a DSK, ami olyan nehéz, hogy csak autóval lehet szállítani.
Az elméleti oktatáson kívül természetesen a gyakorlatban is kipróbáltak minden fegyvert. Egy
környékbeli völgybe jártak lőgyakorlatra, így a délutánokat dörrenések, robbanások zaja töltötte be.
Amikor először hallotta egy DSK elsütését, Ibn Tajmíja azt hitte, megsüketül: visszhangzott az egész
völgy, és a katonák is elugrottak a fegyvertől. Szovjet gyártmányú páncéltörő gránátvetőket is
kipróbáltak, különösen az RPG különböző változatait.
A lőgyakorlatokon Ibn Tajmíja megtanulta, hogyan kell csukott szemmel összeszerelni és szétszedni
egy fegyvert, lélegezni célzás közben, és kiszámítani a golyók és a gránátok röppályáját a távolságnak és a
szélnek megfelelően. Noha a fizikai edzésben voltak korlátai, a lövés pontosságát és a fegyverek
karbantartását illetően az egyik legjobb tanítványnak bizonyult. Hetven másodperc alatt tudott
összerakni és szétszedni egy kalasnyikovot, míg a társai többsége két perc alatt végezte el ugyanezt a
műveletet.
– Masallah, Ibn Tajmíja – recsegte Abu Omár elismerően, amikor fölfedezte a tehetségét. – Masallah.
Ibn Tajmíja jó mérnökként szerette a lövéssel kapcsolatos számításokat és a fegyverhasználat csínját-
bínját. Még a robbanások hangját is, amely a hegyekben és a völgyekben visszhangzott, megszerette egy
idő után.
A táborban kialakult egyfajta bajtársiasság, mintha valóban testvérek lennének, akiket összeköt a hit
és azok a láthatatlan kötelékek, amelyek a fenyegető világban összetartják az embereket. Számukra csak a
jelen volt fontos, és a testvériség szelleme, amely összekovácsolta őket. Az egyetlen baj az volt, hogy nem
beszélhettek a valódi identitásukról és azokról a helyi gondokról, amelyek összehozták őket. Ez
nyilvánvalóan jogos biztonsági intézkedés volt, de zavarta Ibn Tajmíját, hiszen szívesen megtudott volna
többet azokról a férfiakról, akikért az életét is feláldozta volna.
 Egy-két dolog azonban így is kiderült az elejtett szavakból, apróbb gesztusokból. Ha alaposan
megfigyelte az egyes mudzsáhidok viselkedését, észrevehette, hogy a csecsenek és a tádzsikok eleve mély
harci tapasztalatokkal rendelkeznek, míg mondjuk a szaúdiak kifejezetten lusták. Még kövérek is voltak
köztük, a kiképző tisztek mégis egyfajta tisztelettel bántak velük: bizonyára fontos anyagi támogatói
voltak a dzsihádnak.
A futáson kívül egyébként a taktikaórák voltak Ibn Tajmíja gyenge pontjai. Ezt ellensúlyozta
kiemelkedő tehetsége a robbantásban, ami ismét mérnöki képzettségének volt köszönhető. Úgy bánt a
dinamittal, mintha gyerekkora óta mást se csinálna, de a legjobban a plasztikbombák érdekelték,
különösen a Semtex, amelyik abban különbözött a többitől, hogy gyakorlatilag felderíthetetlen volt.
Megtanulta, hogyan kell aknákat telepíteni és fölszedni, és csapdákat alkalmazni.
Mérnöki ismeretei lehetővé tették, hogy vitába szálljon a kiképzővel, Abu Nasirivel a robbanószerek
kémiai és fizikai természetéről, a vegyi összetételükről és a rájuk jellemző kémiai reakcióról. Ez a téma
annyira vonzotta Ibn Tajmíját, hogy a kiképzőjével éjszakákat töltött azzal, hogy nitroglicerint,
feketelőport, RDX-et, Semtexet, TNT-t és más robbanószereket állított elő olyan könnyen hozzáférhető
anyagokból, mint a kávé, a cukor, a gyufa, a citrom, fertőtlenítőszerek, a grafit, tisztítószerek, a homok,
akkumulátorok, a kukoricaolaj és festékek, vagyis olyan anyagok, amelyek elengedhetetlen összetevőket
tartalmaznak egy-egy robbanószer előállításához.
A lisszaboni katona megdicsőülése azon a napon következett be, amikor sikerült a saját vizeletéből
bombát készítenie.
– Ritkán látni olyan mudzsáhidot, aki ennyire ügyesen bánik a robbanószerekkel – jegyezte meg Abu
Nasiri, akit valóban lenyűgözött Ibn Tajmíja tehetsége. – Egy zseni vagy, testvérem!
Ibn Tajmíja annyira kiemelkedett ezen a téren, hogy engedélyt kapott rá, hogy ő menjen el robbanó-,
illetve lőszerért a barlangokba, ahol a fegyvereket őrizték. A hegyek lejtőibe vájt üregek voltak ezek,
amelyeknek olyan szűk volt a bejáratuk, hogy csak kúszva lehetett bejutni rajtuk, de odabent hatalmas
termekké tágultak.
Az első barlang tele volt lőszerrel, egészen a mennyezetig tornyosodtak a golyókkal és gránátokkal
megrakott faládák, melyekbe sokszor számok és cirill betűk voltak vésve. A második barlang, amit Ibn
Tajmíja gyakrabban látogatott, robbanószereket rejtett, szintén faládákban, de ezeken nem cirill betűk
voltak, hanem címkék, amelyek Olaszországot és Pakisztánt jelölték meg származási országként.
– És a harmadik barlang? – kérdezte két hónap elteltével, amikor már elegendő önbizalma volt, hogy
megkérdezze a khaldani felelőst. – Abban mi van?
Abu Omár, aki büszke volt rá, hogy ő vezeti a mukhajamot, komor arccal csak annyit mondott:
– Oda nem mehetsz.
– Miért?
Omár megrázta a fejét. – Mert nem.
A harmadik barlang rejtelmei furdalták Ibn Tajmíja oldalát, és a tiltás csak még inkább fölébresztette
a kíváncsiságát. Mi lehet ott, ami ilyen fontos és ilyen titkos?
A fegyveres gyakorlat után az újoncok rendszerint összegyűltek a táborban az esti szalátra, aztán
megették a vacsorájukat – a szokásos rizst, amit két afgán főzött. Némi idő elteltével Ibn Tajmíja annyira
megunta ezt az ételt, hogy úgy döntött, elmegy a konyhára és tiltakozik a koszt ellen, annál is inkább,
mert nemegyszer fordult már elő, hogy tyúkok rohangáltak a tábor területén.
Amikor Abu Nasiri meglátta, hogy a konyhásokkal beszélget, azonnal közbelépett, és kirángatta az
üres ebédlőbe.
– Nem beszélhetsz velük – mondta.
– Miért, mi rossz van abban?
– Afgánok. A mukhajamok egyik alapszabálya, hogy a mudzsáhidok nem állhatnak szóba az afgánokkal.
 Ibn Tajmíja továbbra sem értette.
– De miért?
Abu Nasiri lehalkította a hangját.
– Nem szabad megbízni bennük, árulók – suttogta, alig mozgó ajkakkal. – Higgy nekem, jobb, ha
nem beszélsz az afgánokkal.
A vacsora után következett a vallásoktatás, amit a kiképzők a mudzsáhid-képzés legfontosabb részének
tartottak. Mivel a táborban nem volt elektromos áram, a fáklyák fényénél gyűltek össze az ebédlőben, és
hol a Koránt recitálták, hol meg az iszlámról beszélgettek.
Ilyenkor érdekes volt látni, milyen homályos a hierarchia a táborban. Hamar kiderült, hogy Abu
Omár és a többi kiképző tekintélye csak a gyakorlati kérdésekben érvényes – egyébként mindannyian
testvérek. Ki-ki kifejthette a véleményét és egyenrangú társként vitatkozhatott a kiképzőkkel. A teológiai
tananyag nagy részét egyébként Ibn Tajmíja már ismerte fiatalkorából, amikor még Ajmán tanította, de
néha felmerült egy-egy új kérdés is.
– A mudzsáhideket a káfir harcosoktól a morális felkészültségük és Isten előtti tisztaságuk
különbözteti meg – magyarázta Omár. – A mudzsáhid Allah katonája, ezért a harcban igen szigorú
szabályokat kell betartania. Nem öldökölhet válogatás nélkül, kerülnie kell a nők és gyermekek
mészárlását, valamint a vallási helyek, úgymint templomok és zsinagógák lerombolását is.
– És ha a nők és gyerekek szintén részt vesznek a harcban a káfirok oldalán? – kérdezte egy csecsen,
aki nyilvánvalóan élt már át hasonló helyzetet. – Olyankor mi a szabály?
A kiképző gondolkodás nélkül felelt.
– Abban az esetben meg kell ölni őket. A dzsihád törvényei nagyon világosak. Egy hadísz elmeséli,
hogy egyszer megkérdezték a Prófétát, bűn-e megölni a káfirok asszonyait és gyermekeit. Ő azt felelte:
„Úgy tekintem őket, mintha a szüleik lennének.” Vagyis ha a szüleik káfirok, bizonyos körülmények
között meg szabad ölni a gyermekeket. Ha például valaki bármilyen formában támogatja az ellenséget,
akár csak vizet ad neki vagy erkölcsi támogatást, azzal maga is ellenséggé válik és meg lehet ölni.
A csoport tagjai egyszerre bólogattak.
– Képzeld el, testvérem, hogy egy káfir asszony azért imádkozik, hogy a férje megöljön egy hívőt –
folytatta a csecsen. – Vagy képzeld el, hogy egy káfir gyermek azért imádkozik, hogy az apja megöljön
egy mudzsáhidot.
– Mindkettőt meg kell ölni – közölte Abu Omár habozás nélkül. – Elég, ha egy káfir egy hívő halálát
kívánja, és már meg lehet ölni, akkor is ha egy gyermekről van szó. De akkor is fontos kihangsúlyozni,
hogy az erőszakot kerülni kell, ha lehetséges. Ám abban a pillanatban, hogy a dzsihád szükségessé válik,
senki sem futamodhat meg a felelősség elől. Azt mondta a Próféta: „Az, aki úgy találkozik Allahhal,
hogy soha nem vett részt a dzsihádban, nem makulátlan Allah előtt.” Fölemelte a mutatóujját, hogy
kihangsúlyozzon egy alapvető kérdést. – A dzsihád sok oldalt foglal el a Koránban. Több mint százötven
versben sorolja Allah Al-Hakam, az Ítélő a háború szabályait, és ezzel világossá teszi, hogy az igazságnak
fizikai erőre van szüksége, amely megvédi és terjeszti. A Mohamed által meghirdetett háborúk többsége
támadó háború volt, mint tudjuk. És minthogy Allah a Koránban azt parancsolja, hogy kövessük az Ő
küldöttének a példáját, nekünk is háborúkat kell indítanunk. Még egy hadísz is van, amely így idézi a
Prófétát: „Karddal a kezemben neveltek, a kezdettől egészen addig, amíg mindenki csak Allahot fogja
imádni. Gazdagságot ajánlott a pengénkért, és elrendelte a megaláztatását mindazoknak, akik
szembeszállnak velem.” Ebből is látszik, hogy Isten apostola nagyra értékelte a kardot, és szükségesnek
tartotta, hogy használja is, egészen addig, amíg minden ember alá nem veti magát Allah akaratának. Egy
másik hadíszban így szólt a Próféta: „Allahra, megparancsolom, hogy indítsatok háborút minden ember
ellen, amíg mindenki azt nem mondja, hogy Allah az egyetlen Isten, én pedig az Ő Prófétája vagyok.”
Vagyis az iszlám célja az egész világ irányítása, és az emberiség iszlám hitre térítése. Vannak, akik
muszlimnak mondják magukat, de úgy tesznek, mintha nem is hangzottak volna el a Prófétának ezek a
szavai. De testvéreim, Mohamed parancsai egészen világosak: amíg vannak káfirok, addig dzsihádnak is
kell lennie, hogy megtérjenek vagy dzsizjét fizessenek.
– De ki hirdeti ki a támadó dzsihádot, testvérem? – kérdezte egy újonc, aki Nagy-Britanniából jött. –
Van, aki azt mondja, hogy csak a kalifa teheti meg…
– Ez a kérdés vita tárgyát képezi – ismerte be Omár. – Sok testvérünk úgy értelmezi, hogy a támadó
dzsihádot már a Koránban és a Próféta szunnájában meghirdették, a béke legyen vele. Hogy ezt
megértsük, elég megnéznünk azokat a hadíszokat, amiket az imént idéztem, vagy elolvasnunk Allah
parancsát a Korán 2. szúrájának 216. versében: „Előíratott nektek a harc, holott az ellenetekre van.”
Fölemelte a mutatóujját, és megismételte a legfontosabbnak ítélt részt: „holott az ellenetekre van”! De olyan
testvéreink is vannak, akik szerint a támadó dzsihádot csak a kalifa hirdetheti meg. Ennek, mint tudjátok,
hagyománya is van. A kalifa köteles évente egyszer-kétszer megtámadni a káfirokat, ahogy Abu Bakr,
Omár ibn al-Hattáb és a többiek is ezt tették a múltban. Az a kalifa, aki nem teljesíti ezt a kötelességét,
megsérti Allah akaratát, amely a Koránban vagy a szunnában világosan meg van fogalmazva. A dzsihád
kötelező a hívek számára, és addig kell folytatni, amíg minden ember hívővé nem válik vagy dzsizjét nem
fizet.
– De az utolsó kalifátust eltörölték – jegyezte meg az előbbi újonc. – Mit kell tenni ma, ha nincs
kalifa?
– Az én véleményem szerint Allah parancsait kell alkalmazni, amelyeket a Koránban és a Próféta
szunnáján keresztül adott – válaszolta a kiképző. – De úgy tűnik, abban mindenki egyetért, hogy
történjék bármi, a kalifátust vissza kell állítani, hogy pontot tehessünk erre a vitás kérdésre, és most már
teljes egyetértésben indíthassunk háborúkat a káfirok ellen, minden évben. Azt mondta a Próféta egy
hadíszban: „Ha azt a parancsot kapod, hogy indulj meg az ellenség felé, akkor indulj meg.” Allah éppen
azért hagyott el minket, mert figyelmen kívül hagytuk azt a parancsát, hogy támadjuk meg a káfirokat.
Elhanyagoltuk a szabályait, Ő pedig elhanyagolt minket. Azért kényszerülünk most védekező dzsihádra,
mert megtagadtuk a támadó dzsihádot, holott Allah világosan megparancsolta nekünk a Koránban és a
Próféta szunnájában. Következésképpen sürgősen vissza kell állítanunk a kalifátust és véget kell vetnünk
az umma megalázásának, vagyis el kell terjesztenünk az iszlámot az egész világon.
– És hogyan lehet visszaállítani a kalifátust?
Abu Omár a kezébe vette a kalasnyikovját, amit mindig magánál hordott, és nagy vehemenciával a
levegőbe emelte.
– Háborúval!
 XLV
– Natalja!
Az ajtóban megjelenő hidrogénszőke bombázó egyszerre volt gömbölyded és légies, feszes formái
majd kirobbantak élénkpiros ruhájából, amely mellben és derékban rendkívül szűk volt, alul pedig
combig érő csipkés szoknyává bővült. Olyan test volt ez, amilyet a nők nem kívánnak maguknak, mert
túl kövérnek tartják, ám a férfiak mindent látnak ezekben a dús formákban, csak hájat nem.
– Hívott, ezredesem?
– Gyere ide, gyévuska!
– De mindjárt kezdődik a számom… – Csak egy percre, gyere, no.
Natalja odalépett hozzájuk. Látszott rajta, hogy tökéletesen tudatában volt annak, mit vált ki buja
teste a férfiakból.
– Nos, ezredesem? – búgta, és végigsimította az orosz mellkasát. – Miért van szüksége Nataljájára?
Alekszejev Tomásra mutatott.
– Hogy megmutassam neked ezt az urat – mondta. – Menj oda, adj neki egy csókot…
A piros ruhás szőke huncutul elmosolyodott, és odalépett a portugálhoz, aki rémült pillantást vetett
Rebeccára. Az amerikai nő jelezte, hogy minden rendben, amit Tomás úgy értelmezett, hogy ne
ellenkezzen az orosszal.
Natalja fölé hajolt, és elkezdett közelíteni az arcával. A portugál megérezte olcsó parfümje szagát, és
a következő pillanatban azt is, ahogy puha, meleg ajka az övére tapad. Ellen akart állni, mert zavarta,
hogy az amerikai nő mindent lát, de ez a nedves, égő száj igazán finom volt. Natalja ajkai mögül előbújt
a nyelve is, és nedvesen behatolt a történész félig nyílt szájába, hogy mohón magáévá tegye.
Csaknem egy percig eltartott a csók, aztán hirtelen véget ért. Abban a pillanatban, amint a nő
elengedte ajkait, Tomás már érezte, hogy a lába között matat, hogy ellenőrizze az eredményt.
– Na? – kérdezte az ezredes.
Natalja hátrafordult, és zöldeskék szemével kacsintott, mintha azt jelezné, hogy teljesítette a
küldetést.
– Kemény.
Az ezredes szokás szerint hangosan hahotázott, aztán rácsapott Natalja gömbölyű fenekére.
– Tudtam! – kiáltotta. – Tudtam! Senki nem tud ellenállni az én Nataljámnak! Nem született még
olyan férfi a földön, aki közömbös tudna maradni egy ilyen nő iránt!
Natalja az ajtóra pillantott.
– Mehetek, ezredesem? Kezdődik a számom…
– Menj csak, gyévuska! Végezz velük!
A nő búcsúzóul még vetett egy sokat ígérő pillantást Tomásra, aztán sarkon fordult és riszálva
elhagyta a termet. Miután kiment, az ezredes a portugálhoz fordult.
– Na? Milyen volt?
Tomás ismét Rebeccára nézett, mintha újabb utasításra várna. A nő vállat vont: a látottak után, úgy
tűnt, már mindegy neki.
– Nagyon… nagyon szép – mondta a portugál.
– Ki akarja próbálni? Igaz, hogy drága, de megéri!
– Jó… majd máskor.
– Á, meg fogja bánni! Ez a kislány úgy megpuhítja az embert, mintha tejbe áztatna. Egyszer régen
együtt voltam vele, és akkor beoltott. Ha tudná, mire képes azokkal az ajkakkal…
Rebecca megköszörülte a torkát, mert kezdte már unni ezt a játékot és ezt a beszélgetést.
– Ezredes, ha megengedi, van egy sürgős ügyünk, amit meg kellene beszélnünk.
Alekszejev fölhúzta bozontos szemöldökét, és beletörődve, hogy elkerülhetetlen beszélgetés áll
előttük, mély lélegzetet vett.
– Á, igen! A fénykép, igaz?
– Igen, az.
– Na, akkor mondja csak, mit akarnak tudni?
– Elmondaná nekünk, mit kell tudnunk erről a fényképről? Az orosz előrehajolt és elvette az
asztalról a vodkás poharát.
– Blin, az bizony a legsötétebb Oroszország! – kiáltott fel, és ivott egy kortyot. – Nézze, meg kell
értenie, hogy amikor a Szovjetunió szétesett, 1991-ben, Oroszországra maradt a világ legnagyobb
nukleáris ipara, beleértve a legnagyobb atomfegyver-arzenált és a legnagyobb mennyiségű dúsított uránt
és katonai plutóniumot. Mindez több tucat létesítményben volt elhelyezve, amelyek úgy el voltak rejtve,
hogy még a térképeken sem voltak rajta. Tíz titkos városunk volt, amelyek csaknem egymillió embernek
nyújtottak szállást, és ezekben összpontosult az egész szovjet nukleáris ipar. A gazdaság összeomlásával
és a fegyelem meglazulásával ennek az egész iparnak a sorsa a véletlen kezébe került. Senki nem törődött
vele. Az infláció kétezer százalékra ugrott, az emberek elkezdtek rosszul keresni és hónapokig meg sem
kapták a fizetésüket, az épületek elkezdtek omladozni, a nukleáris anyagokkal hanyagul bántak, de még a
villanykerítéseket is kikapcsolták, mert nem volt pénz áramra. Csak hogy legyen némi elképzelése: több
tonna dúsított uránt őriztek olyan raktárakban, amelyeknek az ajtaját csupán lakat védte! És mit gondol,
mit csináltak az őrök, akik ezeket a raktárakat őrizték? Elmentek ételért vagy italért… vagy gyévuskáért!
– És ebben a nagy zűrzavarban maga szerint melyik anyag volt a legjobban kitéve a fekete
kereskedelemnek?
– Nézze, az országban nukleáris robbanófejek tízezreit őrzik több mint száz helyen. Véleményem
szerint a legnagyobb kockázatot a hordozható taktikai nukleáris fegyverek jelentik, amilyen a Hadsereg
RA-155-öse és a Tengerészet RA-115-01-ese. Kis méretűek, mindössze harminc kilogrammot nyomnak,
egyetlen katona is felrobbanthatja őket tíz perc alatt, és összeszerelt állapotban tárolják őket, ami
biztonsági szempontból aggasztó. Azok a tisztek, akik az őrzésükkel voltak megbízva, többnyire már
nyugdíjba vonultak, de még mindig azokban a komplexumokban laknak, ahol ezeket a taktikai nukleáris
fegyvereket raktározzák. Ezek a férfiak tudják, hol van az anyag, könnyen hozzá tudnak férni, és kevés
nyugdíjat kapnak. Mi a biztosíték rá, hogy ha valaki olyan összeget ajánl nekik, ami kihúzza őket a
nyomorból, nemet mondanak?
– Ez egyértelmű – helyeselt Rebecca. – De van-e tudomása konkrét lopásról?
– Hogy loptak-e el taktikai nukleáris fegyvereket? Azt nem mondhatom meg.
– Lebegy tábornok, Jelcin elnök tanácsosa nyilvánosan kijelentette, hogy tűntek el ilyen fegyverek…
– Erről nem beszélhetek.
Rebecca elővette a táskájából Zacarias fényképét.
– Nos, itt nem taktikai nukleáris fegyverekről van szó, igaz? – kérdezte a nukleáris szimbólummal
ellátott láda képére mutatva. – Ez dúsított urán. Honnan van ez az anyag? Tud róla mondani valamit
nekünk?
Az ezredes elővette a zsebéből a szemüvegét, föltette az orrára, és a kép fölé hajolt, hogy szemügyre
vegye.
– Szóval ez az a híres fotó?
– Még nem is látta?
– Kedvesem, maguk Moszkvába küldték el. – Levette a szemét a képről és Rebeccára meredt.
– Én pedig Jerevánban vagyok, nem?
Az amerikai nő kérdőn nézett rá, és szemében riadt kifejezés csillogott. – Hogy érti ezt? Csak nem
azt akarja mondani, hogy nem tud nekem válaszolni…
Alekszejev letette a szemüvegét, elmosolyodott, és kicsavart testtel az ajtó felé fordult.
– Szása!
 Az ajtó ismét kinyílt, és bekukucskált rajta a biztonsági őr.
– Igen, ezredes úr?
– Megjött már Vlagyimir?
– Úton van, ezredes úr.
– Amint megjön, hozza ide.
– Igenis, ezredes úr.
Amikor becsukódott az ajtó, Alekszejev ismét kényelembe helyezte magát, és két vendégére nézett.
– Az FSZB embere, aki az ügyben nyomoz, a bizalmamat élvezi – mondta. – Idehívattam, hogy
mesélje el nekünk, mit derített ki.
Rebecca megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Huhh! – tört ki belőle, és leeresztett, mint egy zsák.
– Már kezdtem aggódni.
Az ezredes elvette az asztalról a poharát, és megitta a maradék vodkáját.
– Valamit meg kell érteniük – mondta, amikor az ital tüze alábbhagyott. – A kétezer százalékos
infláció hatására Oroszország mottója az lett, hogy minden eladó! Abban az időben valóban mindent
eladtak, ami mozdítható volt. Kalasnyikovokat, aknákat, tankokat, repülőgépeket… mindent! Sőt volt egy
admirális, aki a Csendes-óceáni Hajóraj hatvannégy hajóját tette pénzzé, köztük két repülőgép-anyahajót
is! – Harsány hahotára fakadt. – Érti már, meddig fajultak a dolgok? Az az ember eladott egy egész
orosz hajórajt!
– Beszéljen a dúsított uránról.
Az orosz hátradőlt a kanapén, és csak lihegett, mintha vonakodna rátérni erre a témára.
– Á, igen. A dúsított urán! – Ismét előredőlt, hogy teletöltse a poharát vodkával. – Tudja, mennyi
dúsított uránja van Oroszországnak? Kilencszáz tonna.
– És egy atombomba előállításához ötven kiló is elegendő – jegyezte meg Rebecca.
– Úgy van – sóhajtotta Alekszejev. – És az a legnagyobb baj, hogy ennek a dúsított uránnak a nagy
részét nem eléggé biztonságos helyeken őrzik. Végeztünk egy felmérést, és kiderült, hogy több mint
kétszáz raktár küzd súlyos biztonsági problémákkal: a szakadt kerítéseken és az üvegablakokon
könnyedén bejuthatnak a betörők.
– Tudom – mondta az amerikai nő. – A kormányunk dollármilliókat költött arra, hogy támogassa
magukat a romos létesítmények helyreállításában. De alighogy elfogyott a pénz, újra elkezdődött az
épületek állagromlása. Egy orosz nukleáris létesítmény kirablása, úgy tűnik, egyszerűbb, mint egy
bankrablás.
– Bonyolult helyzet ez – ismerte be az ezredes, miközben törölgette a homlokáról az
izzadságcseppeket. – A gondokat tovább súlyosbítja, hogy a legalább nyolcvan százalékra dúsított uránt
nemcsak katonai létesítményekben használunk, hanem más helyeken is. Dúsított uránt alkalmazunk
negyven tudományos kutatás célját szolgáló reaktorban, hajók és tengeralattjárók reaktoraiban, valamint
üzemanyaggyártó létesítményekben is. Ennek a hasadóanyagnak a nagy részét egyszerű tartályokban
őrzik, amelyekhez könnyen hozzá lehet férni.
– Mennyire könnyen? Miről beszél?
– Figyeljen, mondok egy példát. 1993 novemberében a tengerészetünk egyik kapitánya belépett egy őr
nélküli ajtón a Szevmorputy atomjégtörő murmanszki dokkjába, és bement abba az épületbe, ahol az
atom-tengeralattjárók üzemanyagát tartják. Odabent fogta az egyik reaktormag három darabját öt kiló
dúsított uránnal, ezt a hasadóanyagot betette egy táskába, aztán ugyanúgy kisétált, ahogy bejött. Senki
nem vett észre semmit. Csak hónapokkal később derült fény a lopásra, amikor a kapitányt rajtakapták,
amint éppen el akarja adni a dúsított uránt.
– Ez rendkívül aggasztó! – kiáltott fel Rebecca.
Az orosz tiszt vállat vont.
 – Ami igazán aggasztó – folytatta –, az az, hogy ebben a történetben semmi, de semmi rendkívüli
nincs, ugyanolyan, mint sok másik. Ami Murmanszkban történt, az megtörtént már az Andrejeva Guba
hajóbázison vagy a Viljucsinszk–3 tengeralattjáró-bázison is, hogy csak néhány példát említsek. És a civil
esetek is gyakoriak: fordult elő ilyen Lucsban, Szarovban és Glazovban is. Egy férfit például Podolszkból
lopott dúsított uránnal kaptak el, és csak három év börtönbüntetésre ítélték, mert megsajnálta a bíró. A
tolvaj csak pénzt akart szerezni új tűzhelyre és hűtőszekrényre.
– Hány ilyen incidens történt Oroszországban? – Történt néhány, mint láthatják.
– De mégis hány?
Alekszejev felsóhajtott, és megadta magát a nyomásnak.
– A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség tizennyolc esetet tárt fel 1993 és 2002 között.
– Ezt mondja az ügynökség. És mi a valós szám?
– Több.
Rebecca a beszélgetőtársa felé hajolt, és nagyon határozottan a szemébe nézett, mint egy ragadozó,
aki nem engedi el a zsákmányát.
– Mi a szám?
Az orosz elvette a vodkás üveget, és ismét megtöltötte a poharát.
– Nem mondhatom meg – mormogta. – Ez egy bizalmas információ. De azt elárulhatom, hogy csak
a Szovjetunió és Oroszország közötti átmenet idején annyi nukleáris anyagot veszítettünk el, amennyi
húsz atombomba előállításához elegendő.
Az amerikai nő hitetlenkedve kérdezte.
– Mennyihez?
– Húsz bombához.
– Jézus!
 XLVI
Ezen a reggelen a khaldani újoncok az itishadi, vagyis az öngyilkos merényletek technikáját és
alapelveit tanulták. Abu Omár, aki az órát tartotta, először arról a teológiai elvről beszélt, amely
lehetővé teszi a sahídok, azaz a mártírok számára ezeket a merényleteket, a Korán ugyanis szigorúan
tiltja az öngyilkosságot.
– Az itishadi kivétel ez alól – hangsúlyozta a kiképző, a harcban történő öngyilkosságokra utalva. –
Sőt, a dzsihád során elszenvedett mártíromság a Paradicsomba jutás egyetlen biztos módja. Tudja-e
valaki, melyik az a Korán-vers, ahol ez le van írva?
Ibn Tajmíja mellett egy gázai palesztin ült, aki bizonyára kapcsolatban állt a Hamásszal. A fiú
fölemelte a kezét.
– A 3. szúra 169. verse – kiáltotta készségesen. – „Ne gondold azokról, akik megölettek Allah útján,
hogy halottak! Nem! Élők ők, az Ő Uruknál vannak ellátva.”
– Kitűnő! – helyeselt Abu Omár. – Ez a vers világossá teszi számunkra, hogy a dzsihád során történő
elhalálozás elvisz Allahhoz, az örök kertekbe, ahol sok víz és élelem van. Még egy hadísz is létezik, amely
szerint a sahídot hetvenkét szűz várja. Ez…
Derűs morajlás futott végig a termen.
– Mi az? – kérdezte a kiképző mosolyogva. – Csak nem a hetvenkét szűzön jár az eszetek?
A morajlás kacagásba váltott.
– Gázában sok testvérünk csak a hetvenkét szűz miatt akar sahíd lenni – jegyezte meg a palesztin
pajkos mosollyal.
Újabb nevetés.
– Valóban: ki ne akarna meghalni, ha egyszer a sahíd az egyetlen olyan hívő, akinek biztos helye van a
Paradicsomban? – kérdezte Omár, amint elcsendesedett a terem. – Isten békéje és hetvenkét szűz vár
ránk, mi kell még? Miért habozunk? Minek ragaszkodjunk ehhez a keserves élethez, ha odaát busás
jutalom vár ránk? Vannak más versek is a Koránban és más hadíszok is, amelyek a sahídokra váró
Paradicsomról beszélnek. Nézzétek például, mit mond Allah a…
Ibn Tajmíja érdeklődését annyira felcsigázták padtársa élményei, hogy odahajolt hozzá.
– Sok sahídot ismertél? – suttogta.
– Igen – felelte a palesztin. – Én magam is sahíd szeretnék lenni.
– Tényleg?
– Hát nem érted, mi vár ránk, testvérem? A Paradicsom! A folyó kertekkel! A bor alkohol nélkül!
Isten kegyelme!
– És a szüzek…
A palesztin ismét elmosolyodott.
– Tudod, mit csinál sok testvérünk abban a pillanatban, mikor sahíddá válik? Mivel állandóan a
szüzekre gondolnak, egy lemezkével védik az ágyékukat, hogy a nemi szervük a robbanás után is
épségben érkezzen a Paradicsomba!
Ibn Tajmíja elnevette magát.
– Nem hiszem el!
– Allahra esküszöm! Mielőtt bevetésre indul, sok sahíd védi a nemi szervét. Azt mondják, nagyon
hatásos a…
Beszélgetésüket hangos lövöldözés szakította félbe.
Tak-tak-tak-tak-tak.
– Mi ez?
Tak-tak-tak-tak-tak.
 A lövöldözés hatására kitört a káosz a tanteremben. Az újoncok az asztalok alá bújtak.
– Megtámadták a tábort! – üvöltötte Abu Omár, és azonnal megragadta kalasnyikovját, majd kirohant
az épületből.
Az első zavarból magukhoz térve, Ibn Tajmíja és társai követték kiképzőjük példáját, és szintén
magukhoz vették a fegyvereiket. Gyakorlott kézzel biztosították ki a kalasnyikovjaikat, és görnyedt testtel
szaladtak ki Abu Omár után. Kezüket a ravaszon tartották, tekintetük a lövések irányába fordult, hogy
felderítsék és elpusztítsák az ellenséget.
Miután társai lövőállásba helyezkedtek, Ibn Tajmíja megpillantott három lövöldöző alakot, letérdelt
és célzott.
– Állj! – üvöltötte Abu Omár, mielőtt az újoncok tüzet nyitottak volna. – Ne lőjetek! A testvéreink
azok!
Ibn Tajmíja ebben a pillanatban vette észre, hogy a veszélyes ellenség nem volt más, mint Abu Nasiri
és két másik kiképző. Mindhárman a levegőbe lövöldöztek hevesen, mintha gyerekek lennének, és az
óráját félbeszakító csoport csak állt és bámulta őket. Nem tudták, mire véljék a jelenetet.
– Mi folyik itt? – kérdezte Abu Omár Abu Nasiritől, igyekezvén túlkiabálni a lövések zaját. – Történt
valami?
– Masallah! – kiáltották a kiképzők. – Masallah!
Újabb lövések dördültek.
– Mi történt?
Abu Nasiri egy pillanatra abbahagyta a lövöldözést.
– Kapcsoljátok be a rádiót! – üvöltötte hisztérikusan. – Hallgassátok meg a káfirok híreit!
– Mi van?
– Térdre kényszerítettük Amerikát! Térdre kényszerítettük Amerikát!
Masallah!
A kiképzők határtalan eufóriában folytatták az ünneplő lövöldözést. Abu Omár és az újoncok
kíváncsian szaladtak be az ebédlőbe. Volt ott egy rövidhullámú vevőkészülék, amit éjszakánként néha
hallgattak.
Ibn Tajmíja fejből tudta az arab nyelvű BBC frekvenciáját, hiszen gyerekkora óta figyelte, ahogy a
szülei keresik. A rádió a szokásos rövidhullámú sípolás és egy-egy felvillanó adó után végül
megállapodott a kívánt állomáson.
Az arab nyelvű adás hangja betöltötte az ebédlőt.
– … még nem tudjuk, mi lesz a másik épülettel – hallatszott a rádióból, és egyértelmű volt, hogy a
beszélő improvizál. – Az első repülőgép megrongálta, de állva maradt, míg az a torony, amelyikbe a
második gép csapódott be, már összeomlott. Vajon az első torony is ledől? – Most egy másik hang
szólalt meg, úgy tűnt, telefonon válaszol a kérdésre. – Nos… erre gondolni sem merek! Ez… ez a
tragédia… példa nélküli. Itt, New York belvárosában kitört a káosz. Mindenki azt kérdezi, ki indított
ilyen brutális támadást a World Trade Center ikertornyai ellen. Bush elnök, aki akkor kapta a hírt, amikor
éppen…
– Masallah! – ordítozta odakint Abu Nasiri, aki szinte magánkívül volt a boldogságtól.
A rádió köré gyűlt csoport egyszerre kirohant az ebédlőből, ugráltak és lövöldöztek örömükben, és
kórusban üvöltötték a választ, amely csordultig töltötte a szívüket.
– Allah u akbar! – Masallah!
– Allah u akbar!
Az ünneplés késő éjszaka ért véget.
A motor vöröses porfelhőt kavart maga körül és úgy ugrált a buckákon, hogy Ibn Tajmíjának erősen
kellett kapaszkodnia a vezető törzsébe, hogy le ne essen. Aztán amikor lelassítottak, kilesett a háta
mögül. Egy asztalnál ülő alakot pillantott meg, aki kávét ivott egy presszó teraszán.
 Ibn Tajmíja fölemelte a Walther PPK-t, hogy amint megkapja a parancsot, lőhessen.
– Most! – mondta a vezető.
Ibn Tajmíja leugrott a haladó motorról, kibiztosította a Walthert, miközben tett néhány gyors lépést,
és máris ott termett a kávézó alaknál. A homlokának szegezte a pisztolyt, és egymás után háromszor
húzta meg a ravaszt.
Pah. Pah. Pah.
Az alak tehetetlenül zuhant a földre, a gyilkos elrohant, fölugrott a motorra, az pedig nagy robajjal
elindult, és egy pillanat alatt eltűnt a tett színhelyéről.
– Nagyszerű! – tapsolt Abu Nasiri, aki hirtelen ott termett a presszó teraszán. – Tökéletes gyilkos
vagy, testvérem! Ez a gyakorlat még jobban sikerült, mint a rablásszimuláció!
A motor megfordult és visszarobogott a színhelyre. Ibn Tajmíja leszállt, és megnézte a lövései
nyomát a földön fekvő bábun.
– Elvétettem egy lövést – állapította meg.
– Nem baj – vigasztalta a kiképző. – Két golyó a fejbe bőven elég ahhoz, hogy végezz bármelyik
káfirral.
De nem tudta meggyőzni Ibn Tajmíját, aki ránézett a még mindig berregő motorra.
– Megpróbálhatom még egyszer?
– Persze. De most akkor biztosítsd ki a pisztolyt, amikor elkezd lassítani a motor, ne akkor, amikor
már leugrottál. Ahogy te csináltad, az túl kockázatos. Képzeld el, hogy egyenesen a célpontra ugrasz.
Mit tennél? Ha akkor kezdenéd kibiztosítani a pisztolyodat, a káfirnak elég ideje lenne arra, hogy
felmérje a veszélyt és reagálni tudjon, érted?
– Igen, testvérem.
Abu Nasiri azonnal visszaültette a bábut az asztalhoz.
– Akkor ismételjük meg.
Ibn Tajmíja mozdulatlanul nézte a bábut.
– És mi lenne, ha ahelyett, hogy golyót röpítek a fejébe, inkább úgy ölném meg, ahogy Allah előírta?
– Hogy érted ezt?
– Allah azt mondja a Korán 47. szúrájának 4. versében: „Amikor összetalálkoztok (a háborúban) a
hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat!”
A kiképző is a bábura meredt.
– Le akarod fejezni?
– Így szól Allah parancsa.
– Ez túl bonyolult, nincs időd rá a városi közegben – mondta Abu Nasiri a fejét csóválva. – Most a
pisztollyal való ölést gyakorold. A lefejezés gyakorlása majd máskor lesz.
Az újonc visszament a motorhoz, felült hátra, lezárta a Walthert, a motor pedig elhajtott, hogy
felvegye a kezdő helyzetet. Ibn Tajmíja már készen állt, hogy megismételje a városimerénylet-
gyakorlatot, amikor megpillantott egy közeledő alakot. Hevesen integetett feléjük.
– Ki az? – kérdezte a motor sofőrjétől.
– Omár – felelte a társa. – Úgy tűnik, hív minket.
A motor elindult, és elvitte őket a tábor vezetőjéhez, hogy megkérdezzék, mit akar.
– Ibn Tajmíja, testvérem – mondta Abu Omár, miközben az újonc vállára tette a kezét. – Azonnal
menj és szedd össze a holmidat!
– Milyen holmimat?
– Hát, amit magaddal hoztál a táborba! – De miért?
– Öt perc múlva indulnod kell.
Ibn Tajmíja értetlenül bámult a kiképzőre.
– Hova?
 – A sejk beszélni akar veled. Utasított, hogy vigyünk el a rejtekhelyére, amilyen gyorsan csak lehet.
– De hát miért?
Abu Omár elváltoztatta a hangját, hogy kifigurázza Ibn Tajmíját.
– Miért, miért… Mennyi kérdés! – A lakóbarakkok irányába mutatott. – Allahra, indulj már, szedd
össze a holmid, és hallgass! Olyan vagy, mint egy strici, folyton kérdezősködsz! Egy jó mudzsáhid nem
beszél. Cselekszik.
Ibn Tajmíja az ajkába harapott, önmagát büntetendő, amiért nem elég fegyelmezett, és
engedelmeskedett.
– Igenis, testvérem.
Abu Omár nézte, ahogy a katona távolodik, és gyors kézmozdulatokkal hessegette, hogy siessen.
– Jallah! Jallah! Siess már!
Látván, hogy újonca elmegy, Abu Nasiri utánasietett, hogy adjon neki még néhány tanácsot.
– Vigyél kabátot – tanácsolta, mikor utolérte. – Hideg van a hegyekben. És Allah kísérjen utadon,
mert szükséged lesz a segítségére, testvérem.
Ez a megjegyzés arra késztette Ibn Tajmíját, hogy megálljon és a kiképzőjére nézzen.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt akarom mondani, hogy nagyon fontos küldetés vár rád.
– Milyen küldetés?
Abu Nasiri megrázta a fejét és körülnézett, mintha attól tartana, hogy máris túl sokat mondott.
– Nem árulhatom el. Csak a sejk.
– Ah, a sejk, a tábor titokzatos alakja! – kiáltott fel. – De hát ki ő voltaképpen?
A kiképző elcsodálkozott a kérdés hallatán.
– Nincs itt semmi rejtély, ő a táborunk emírje – felelte. – Allahra, te nem tudod, ki a sejk?
– Nem.
– Nem olvasod az újságokat, amik eljutnak ide, a mukhajamba?
– Dehogynem. Miért?
– A sejk az umma hőse, testvérem. A sejk az az ember, aki megleckéztette Amerikát!
Ibn Tajmíja semmit nem értett. Kiről beszél a kiképzője?
– Micsoda?
Abu Nasiri a katonájára szegezte a szemét. – Bin Laden a sejk.
 XLVII
Egy apró termetű, gyér, szőke hajú férfi lépett be a sztriptízbár nappalijába. Alekszejev ezredes
odafordította a fejét, és amint megpillantotta, fölpattant a helyéről és túláradó örömmel tárta szét a
karját, hogy üdvözölje.
– Vlad!
A két férfi átölelte egymást, és az ezredes odavezette új vendégét a kanapéhoz, hogy bemutassa neki
Rebeccát és Tomást.
– Ez itt Vlagyimir Taraszov, kollégám az FSZB-nél – jelentette be. – Jó srác!
– Nagyon örvendek – mondta Rebecca, miközben kezet fogott vele.
– Örvendek – mondta Tomás is, amikor rá került a sor. – Látom, régóta ismerik egymást…
Alekszejev cinkosan Vlagyimirra pillantott, és felkacagott.
– Ó, az afganisztáni háború óta! – Vállon ragadta Vlagyimirt, és magához rántotta. – Vlad együtt
dolgozott velem a KGB ellenfelderítő egységénél, Kabulban. – Hangosan felnevetett. – Azok voltak a
nagy idők, he?
– Azok ám… – helyeselt Vlagyimir szomorkás mosollyal. – Nem mertek velünk packázni azok a
bitangok!
Kényelembe helyezték magukat a kanapén, és váltottak néhány szót. Az ezredes töltött magának még
egy pohár vodkát, miközben az új vendég az Aeroflot járatának késéséről panaszkodott, ami miatt nem
ért időben Jerevánba.
Az udvariassági formulák befejeztével, Rebecca ismét a kezébe vette Zacarias fényképét, és
megmutatta Vlagyimirnak.
– Gondolom, már látta. Az orosz bólintott.
– Az FSZB az ország összes irodájába elküldte – közölte. – Én Ozerszkben kaptam meg, és az
utóbbi két napot az ügy nyomozásával töltöttem.
– És… sikerült kiderítenie valamit?
Vlagyimir a szeméhez emelte a képet, és alaposan szemügyre vette.
– Azt mondják, hogy ez az anyag az al-Kaida birtokában van?
– Igen.
Vlagyimir néhány pillanatig a fényképre koncentrált, mintha még egyszer szeretné ellenőrizni, amit
már tud, aztán visszaadta az amerikai nőnek.
– Van egy rossz hírem magának.
– Mondja.
– Ez az anyag valódi.
Hirtelen csend szállta meg a helyiséget. Csak a sztriptízbárból átszűrődő zene üteme hallatszott az
ajtón túlról.
– Biztos?
– Szemernyi kétség sem fér hozzá.
Rebecca úgy tartotta a kezében a fényképet, mintha abban reménykedne, hogy fölfedhet még valami
titkot.
– És honnan szerezhették?
– Feltételezzük, hogy a majaki komplexumból származik.
– Majakból? Ahol az a nagy nukleáris katasztrófa volt 1957-ben?
– Az az.
– És hogy szerezhette meg az al-Kaida Majakból? Történt valamilyen incidens, amiről nem
értesítettek minket?
Vlagyimir idegesen felnevetett.
 – Abban az átkozott komplexumban állandóan történnek incidensek – kiáltotta. – Majakot
egyesítették Ozerszkkel, ami azt jelenti, hogy sajnos az én hatásköröm alá esik. Biztosíthatom, hogy
óriási fejfájást okoz. 1997-ben puszta véletlenségből fölfedeztük, hogy a majaki 45-ös Számú
Radioizotóp Gyár dolgozóinak egy csoportja már két éve ad el radioaktív irídiumot hamis papírokkal.
Maga a gyárigazgató is részt vett az üzletben. A következő évben az FSZB leplezte le egy másik majaki
egység, az úgynevezett Cseljabinszk–70 hivatalnokainak a tervét, miszerint több mint tizennyolc
kilogramm erősen dúsított uránt készültek ellopni.
– Ez majdnem a fele annak a mennyiségnek, amely egy atombomba előállításához elegendő – ámult el
Rebecca.
– Bizony. Újabb egy év elteltével egy tonna sugárzó acélt találtak Ozerszk környékén. A nyomozás
kiderítette, hogy az anyagot Majakból lopták. Ha nem találták volna meg az elhagyott radioaktív acélt,
vagy ha egy-két véletlen esemény folytán nem derült volna fény az irídium- és a dúsítotturán-lopásokra,
ma sem tudnánk semmit. És ha még az olyan amatőrök is nehezen buknak le, akik ostoba hibákat
vétenek, képzeljék csak el, mekkora mennyiségű nukleáris anyagot lophattak el Majakból olyan profik,
akikről mit sem tudunk.
– Azt hittem, Majak biztonságát már megerősítették – jegyezte meg Rebecca. – Rengeteg pénzt
öltünk bele.
– Igen, most már jobb a helyzet. De kétségtelenül voltak vele gondjaink. Elég csak annyit mondani,
hogy még olyan drogkereskedő-hálózatokat is felfedeztünk, amelyekben Majakba kirendelt katonák is
benne voltak. Ez mindent elmond az ottani biztonsági rendszer gyengeségeiről.
Rebecca megint megmutatta a fényképet.
– Miből gondolják, hogy ez a dúsított uránt tartalmazó láda valóban Majakból származik?
– A ládán található sorozatszámból. Megfelelnek a majaki leltárnak. – És mikor lopták el?
– Nem tudjuk biztosan – felelte Vlagyimir. – De 1997-ben egy ozerszki pusztán olyan katonák és
hivatalnokok holttesteire bukkantak, akik feltehetőleg előző éjjel a majaki komplexumban teljesítettek
szolgálatot. A város másik pontján pedig ugyanezen hivatalnokok családtagjainak a holttestei kerültek
elő. Az akkori nyomozás nem vezetett eredményre, így hát lezártuk az ügyet. De most, hogy láttam ezt a
fotót, felmerült bennem néhány gondolat, hogy mi is történhetett valójában, és úgy döntöttem, hogy
újraindítom a nyomozást.
– És sikerült kiderítenie valami újat?
– Még csak a majaki széf anyagának leltározását végezzük. – Habozott. – De máris rábukkantunk két
dologra, ami fölkeltette az érdeklődésünket.
– Mik ezek?
– Meg akartuk nézni a belső kamerafelvételeket, amelyek azon az éjjelen készültek, amikor a
meggyilkolt őrök és hivatalnokok feltehetően szolgálatban voltak. Különös véletlen folytán éppen akkor
történt valami hiba a videobiztonsági rendszerben. Ezenkívül megnéztük, kik léptek át az orosz
határokon abban az időszakban, hátha találunk valami figyelemfelkeltőt a holttestek felfedezésének ideje
körül.
– És?
– A Majakhoz legközelebb eső átkelő a kazahsztáni határnál van: gépkocsival mindössze négy óra az
út. Az a helyzet, hogy az Ozerszk és Kazahsztán közötti úton elhelyezkedő határállomáson regisztráltak
néhány férfit, akik pár órával az őrök, hivatalnokok és hozzátartozóik holttestének megtalálása előtt
keltek át.
– És volt bennük valami különös?
– A nemzetiségük.
– Csak nem arabok voltak?
– Nem. Csecsenek. – Az FSZB embere belenyúlt a zsebébe, és elővett egy képet egy sötét bőrű,
kaukázusi vonásokkal rendelkező férfiról. – Az egyiküket Ruszlán Markovnak hívják, és nagyon aktív
volt a gerillaháborúban. Még aktánk is van róla.
Rebecca és Tomás a fotó fölé hajolt, mintha a rajta lévő arc választ adhatna a kérdéseikre.
– Maga szerint ez a fickó volt?
– Mit gondol? – kérdezett vissza Vlagyimir. – A csecsenek muszlimok, ráadásul sokan közülük
fundamentalisták, és kapcsolatban állnak több iszlám szervezettel. Markov csecsen, kapcsolatban állt
fundamentalista csoportokkal, és tudjuk, hogy részt vett a csecsenföldi és déloroszországi
fogolykivégzésekben. A nyilvántartás szerint egy csapat csecsennel együtt átlépte a Majakhoz
legközelebb eső határt, mégpedig néhány órával azelőtt, hogy megtalálták a meggyilkolt katonák,
hivatalnokok és hozzátartozóik holttestét. Ha mindezt jól átgondolja, milyen következtetésre jut?
Rebecca nem is felelt, annyira egyértelmű volt a válasz. Ehelyett a kezében tartott fényképre mutatott.
– Hol van most ez a Markov?
– Úgy tudjuk, hogy halott. Állítólag megölték az embereink egy Groznij környéki összecsapásban.
– A csudába!
– Tőle már nem tudunk meg semmit, de nem nehéz kitalálni, mi történhetett a majaki dúsítotturán-
lopás után. A csecsenek otthagyták az őrök, a hivatalnokok és családtagjaik holttestét, ez utóbbiakat
valószínűleg zsarolásra használták, aztán Kazahsztánba menekültek, majd eltűntek a térképről. Ott vagy
máshol, még aznap vagy kis idővel később, eladták a dúsított uránt az al-Kaidának. Mi sem egyszerűbb
ennél.
Rebecca idegesen forgatta ujjai között a fényképet, és nem tudta eldönteni, mi tévő legyen.
– És most? – kérdezte végül.
Tomás megértette, hogy az ozerszki FSZB-ügynök beszámolója véget ért, így hát fölállt, és Rebeccát
is fölsegítette.
– Csak egyet tehetünk – jelentette ki a portugál, hogy megtörje a hosszú csendet. – Meg kell
keresnünk ezt a ládát.
 XLVIII
Az orosz gyártmányú terepjáró megállás nélkül zötykölődött Dél-Afganisztán poros, sziklás útjain.
Egy mudzsáhid ült a volánnál, aki szemmel láthatóan élvezte a sebességet, hátul pedig, kalasnyikovval az
ölében egy másik mudzsáhid is utazott, Ibn Tajmíja mellett. A dzsip nagyokat ugrott a hatalmas
buckákon, de ez nem akadályozta a sofőrt abban, hogy továbbra is tövig nyomja a gázpedált.
Két óra elteltével egy útakadályba botlottak, és a mudzsáhidok azonnal a fegyvereikhez kaptak, készen
állva az összecsapásra, de hamar fölismerték a salvár kamizos, fehér turbános fiúkat, akik az ellenőrző
ponton tevékenykedtek. Feszülten bár, de leeresztették a fegyvereiket.
– Tálibok – közölte a sofőr, kissé bosszús hangon.
A fiúk elejétől a végéig elolvasták az iratokat: mindent alaposan átvizsgáltak, mintha valami titokra
vadásznának. Amikor elégedetten bólintottak, egyikük elővett a zsebéből egy kazettát, és mondott
valamit érthetetlen pastu nyelven a sofőrnek. A mudzsáhid felsóhajtott, mintha türelmet merítene a
levegőből, és betette a kazettát az autó magnójába.
Valami zene lesz? – tűnődött magában Ibn Tajmíja, de azonnal meg is kapta a választ. A dzsip
hangszóróiból öblös hang recitálta a Koránt régi arab nyelven. Fülelt, és megállapította, hogy a Korán
első szúráját hallja.
A tálibok elismerően mosolyogtak és intettek, hogy továbbmehetnek. – Allahra, ezek valóban hívők –
jegyezte meg Ibn Tajmíja, amikor már távolodtak az ellenőrző ponttól. Hátrafordult, úgy figyelte a
mögöttük felszálló porfelhőben lassan eltűnő alakokat. A mudzsáhid bólintott.
– Néha túlzásba is esnek – tette hozzá szárazon. – Olyan dolgokat is megkövetelnek, amiket Allah
nem parancsolt meg a Szent Koránban vagy a Próféta szunnájában.
– Mint például?
A mudzsáhid a magnóra mutatott, amelyből még mindig Korán-versek szóltak.
– Például kötelező utazás közben a Szent Koránt hallgatni. Hol van ilyen parancs a Szent Könyvben?
Melyik hadíszban ír elő ilyen szabályt a Próféta, a béke legyen vele?
Ibn Tajmíja betéve tudta a Koránt és a hiteles hadíszok nagy részét, és tudta, hogy a mudzsáhidnak
igaza van. Sehol nem követelnek meg ilyet a hívőktől. Ezek a tálibok tényleg túloznak, állapította meg,
vagyis tévelygők. De azt is tudta, hogy nem okos dolog rosszat mondani a házigazdákra: a
mudzsáhidoknak szükségük van rájuk, hogy folytathassák a dzsihádra való felkészülést a mukhajamokban,
ezért ügyelnek rá, hogy soha ne bírálják őket hangosan.
De ez nem akadályozta meg a sofőrt abban, hogy amikor megbizonyosodott róla, hogy már messze
elhagyták az afgánokat, kikapcsolja a magnót. Amikor megszakadt a recitálás, a három férfi elnevette
magát: szórakoztatta őket ez a kis lázadás a tálibok ellen.
Ez a kis incidens valami meghatározhatatlan cinkosságot teremtett Ibn Tajmíja és az őt kísérő
mudzsáhidok között. Olyan tünékeny érzés volt, mint egy tollpihe a szélben, de néhány percig azért
eltartott. Az újonc kihasználta ezt a pozitív hangulatot, és megkockáztatott egy kérdést.
– Hova megyünk?
– A Sasfészekbe – felelte a mellette ülő mudzsáhid.
– Az mi?
– A hegyi bázisunk. – Várt néhány pillanatig, aztán hozzátette, mint valami utóiratot:
– Ott van a sejk.
Á, Bin Laden! – gondolta az újonc, akit felizgatott a találkozás lehetősége.
– Mit akar tőlem?
– Nem tudom – válaszolta a mudzsáhid. – Megtudod, ha eljön az ideje, insallah!
Ibn Tajmíja az utat nézte, de a gondolataiba merült.
 – Régóta ismeritek a sejket?
– Az oroszok elleni háború óta.
– És milyen?
– Az egyik legjobb ember a világon, Allah oltalmazza és vezesse őt! Nagyon jámbor hívő. Ha
mindenki olyan lenne, mint ő, testvérem, biztos lehetsz benne, hogy már az iszlám uralkodna a világban,
és a káfirok rég alávetették volna magukat Allah akaratának. A sejk az emírje több mukhajamnak itt,
Afganisztánban, köztük a khaldaninak is, ahonnan téged elhoztunk.
– Igen, tudom. Ezért csodálkozom annyira, hogy egy ilyen ember meg akar engem ismerni. Én nem
vagyok senki.
– Hívő vagy. Ettől vagy fontos.
– Jó, de hívők milliói élnek a világban. Miért éppen velem akar beszélni?
– A pontos okát nem tudom, testvérem. De ismervén a sejket, egyvalamiben biztos vagyok.
– Miben?
A mudzsáhid végignézett Afganisztán kopár, száraz tájain.
– Ha ilyen sürgősen hívatott, az csak azért lehet, mert nagy dolgok vannak készülőben – mondta, és
utasára nézett. – Fontos küldetés vár rád.
Nyitott platós kisteherautó robogott melléjük a semmiből. Ibn Tajmíja összerezzent ijedtében. A
vezetőn kívül három másik férfi utazott rajta, ketten egy rakétavetőt kezeltek, a harmadik pedig egy
géppuska fogantyúját fogta. Úgy tűnt, mindjárt tüzet nyitnak a dzsipre.
– Asz szalám alejkum – üdvözölték a két mudzsáhidot, akik a khaldani újoncot kísérték.
A kölcsönös köszöntést látva Ibn Tajmíja megnyugodott. Ha ismerik egymást, nincs semmi gond.
– Kik ezek?
– A Sasfészek őrei.
Ibn Tajmíja szemügyre vette a kisteherautót. Néhány száz méteren keresztül a dzsip mellett haladt,
láthatóan azért, hogy meggyőződjön az utasai kilétéről, aztán egyszer csak lemaradt mögöttük.
Most az előttük elterülő utat figyelte. Már egy ideje a hófödte hegycsúcsok között haladtak, és tudta,
hogy jó magasan járnak. Hideg volt, és ritkább lett a levegő.
Ibn Tajmíja a mellette ülő mudzsáhidhoz hajolt.
– Közel vagyunk?
A mudzsáhid az előttük álló hegység tetejére mutatott. – Igen – felelte. – Ott van a Sasfészek.
Egyre izgatottabb volt, hogy megismerheti a férfit, akit Amerika a városaikban folytatott dzsihádért
felelősnek tart, de igyekezett nyugodt maradni. Egész úton azon törte a fejét, vajon mit akarhat tőle
Oszama bin Laden, és most, hogy közeledtek hozzá, mérhetetlenül nagy volt már benne a kíváncsiság.
Annyira izgult, hogy kénytelen volt elterelni valamivel a figyelmét.
– Miyen magason vagyunk? – kérdezte, miközben lepillantott az alattuk elterülő völgybe.
– Háromezer méteren. – A mudzsáhid egy távolabbi hegycsúcsra mutatott. – Az oroszok elleni
dzsihádban a káfirok építettek ott egy bázist, amivel nagyon meggyűlt a bajunk. Éjjel-nappal bombáznunk
kellett, hogy elkergessük őket onnan.
– Te is harcoltál az oroszok ellen? – érdeklődött Ibn Tajmíja csodálkozással vegyes tisztelettel.
– Allah az Ő nagylelkűségében megadta nekem ezt a lehetőséget.
– És milyenek voltak?
– Bátrak. Nem olyanok, mint az amerikai káfirok, akik elfutottak, amikor Mogadishuban megvertük
őket. Az oroszok kemények és türelmesek. Nehéz dzsihád volt, sok mártírt követelt a hívőktől.
Az utas bólintott. Milyen szívesen részt vett volna az oroszok elleni dzsihádban, ebben a már-már
legendás háborúban, amely nagy dicsőséget hozott az iszlámnak! Összedörzsölte a kezeit, hogy
melegedjenek egy kicsit, és körülnézett: káprázatos látvány nyílt előtte. A meredek, hófödte csúcsok
lélegzetelállítóan gyönyörűek voltak, főleg amikor az alkonyi kék és narancssárga égbolttal váltakoztak.
Ennek a helynek a létezése is azt bizonyította, hogy Allah a legnagyobb művész.
– Melyik hegy ez?
A mudzsáhid végignézett az előttük magasodó hegyen, mintha most látná először, és csak az után
válaszolt.
– A Tora Bora.
A hegy havas lejtőjét itt-ott barlangbejáratok törték meg. Noha a nappali fény gyorsan fogyott, a
barlangok előtt emberek tevékenykedtek, és fegyveres mudzsáhidokat is lehetett látni. A dzsip ment még
néhány száz métert fölfelé, de aztán az egyik barlangnál elfordult és nagy fékcsikorgással megállt.
Mögötte lassan ülepedett le a porfelhő.
– Megérkeztünk! – jelentette a sofőr, miközben behúzta a kéziféket és kikapcsolta a motort.
Nyugalom honolt a vidéken. Ibn Tajmíja lassan, bizonytalanul szállt ki, mert nem tudta, mit kell
tennie, de máris eléje sietett egy középkorú férfi, aki a barlangból jött ki. Miután üdvözölte a vendéget,
intett neki, hogy kövesse. Ibn Tajmíja elbúcsúzott a mudzsáhidoktól, akik elhozták Khaldanból, és követte
új vezetőjét.
– A sejk már vár – közölte a férfi.
A barlangban sötét volt, bár a falon itt-ott sárgás fényű lámpák világítottak. Ibn Tajmíja zakatoló
szívvel haladt a folyosón. Először azt hitte, csak az izgatottság teszi, de aztán annyira lihegett, hogy meg
kellett állnia.
– Mi történt? – kérdezte a férfi, aki vezette. – Jól érzed magad, testvérem?
A vendég hangosan zihált, és a falnak dőlt, hogy pihenjen egy kicsit.
– Nem tudom – felelte. – Olyan… kimerült vagyok.
A férfi figyelmesen szemügyre vette, aztán elmosolyodott, amikor rájött, mi a baj.
– Ez normális, nyugodj meg – nyugtatta. – Hegyi betegségben szenvedsz. Hirtelen feljöttél
háromezer méter magasra: ettől bárki más is elgyengülne.
Amikor a látogató jobban lett, a vezető továbbvezette a folyosón, egészen egy falba vájt nyílásig,
ahonnan világosság áradt. Beléptek, és Ibn Tajmíja egy jól kivilágított tárnában találta magát, amelyben
három mudzsáhid ült törökülésben egy-egy szőnyegen, ölében kalasnyikovval.
A látogató érkeztére letették fegyverüket a földre, fölálltak, és egyikük, a legmagasabb, mosolyogva,
kitárt karral elindult felé.
– Asz szalám alejkum, testvérem! – mondta és kezet nyújtott neki. – Isten hozott a Sasfészekben!
Ibn Tajmíja felismerte a fényképekről. Már a New York-i merényletek előtt is találkozott ezzel az
arccal, de csak az elmúlt két hétben jegyezte meg magának, amikor a Khaldanba érkező újságok
részletesen beszámoltak az amerikai eseményekről.
Oszama bin Laden volt az.
 XLIX
Rebecca letette a telefont, és Tomásra nézett.
– Lefoglalok egy jegyet Washingtonba – mondta.
– Maga is akar jönni? A portugál háttal állt neki, a kivilágított várost és Jereván csillagos egét nézte a
szálloda teraszán, a sötét medence mellett. Már elmúlt éjjel egy óra. Amint kiléptek az CCCP-ből, az
amerikai nő azonnal ide akart jönni, hogy beszéljen Frank Bellamyval a műholdas telefonján, az egyetlen
olyan kommunikációs eszközön, amelyet biztosan nem hallgatott le senki.
Tomás a kérdés hallatára megfordult, és a kérdésre kérdéssel válaszolt.
– Mit mondott mister Bellamy?
– Hogy az elnök elrendelte a DEFCON 4-et.
– Az meg mi?
– Defense Readiness Condition – felelte Rebecca, feloldva a rövidítést. – Ez az Egyesült Államok
fegyveres erőinek készenléti állapota. A normál állapot az 5-ös fokozat. A 4-es fokozatú riasztás egy még
nem teljesen világos fenyegetésre utal, és az egész világra kiterjed. Most kezdődik a hajtóvadászat. A
világ minden titkosszolgálata megszorongatja a forrásait, hogy megpróbálják lokalizálni azt az al-Kaida-
egységet, amelyiknél a dúsított urán van.
– De hogy lehet ezt megkeresni?
– Úgy, hogy sok emberrel beszélnek, és sok kérdést tesznek fel. Különben se feledje, hogy van egy
nyomunk.
– Mire gondol?
– Hát nem a maga volt tanítványa mondta, hogy az al-Kaida terroristáját Ibn Tajmíjának hívják?
Most mindenki őt keresi nagy erőkkel.
– És van már valami tipp, hogy hol rejtőzhet?
A nő gondterhelten csóválta a fejét.
– Még nincs.
– Nem is lesz.
Rebecca csodálkozva nézett rá.
– Mért mondja ezt?
– Figyeljen ide, Rebecca. Tudja, ki volt Ibn Tajmíja? – kérdezte Tomás, és rögtön meg is válaszolta a
kérdést. – Egy arab sejk volt, aki a középkorban föllázadt a bagdadi mongol invázió ellen. A dzsihád
egyik elméleti megalapozója. Érti, mit akarok mondani?
– Nem.
– Az Ibn Tajmíja csak egy fedőnév! – kiáltott fel végül.
– Nem hívnak így senkit. Átnézhetik az összes határállomás listáját, soha nem találják meg, mert nem
is létezik! És ha mégis felbukkan valaki, akinek ez a név áll az útlevelében, biztos lehet benne, hogy nem
ő az, akit keresnek. Érti már?
– Gondolja?
– Biztos vagyok benne. Zacarias különben is azt mondta, hogy Ibn Tajmíja az én egyetememre járt.
Már felhívtam a lisszaboni titkárságot, és kértem, hogy nézzék meg az elmúlt tíz év hallgatóinak listáját,
járt-e valaki ezzel a névvel az egyetemre. Nem találtak senkit. Beszéltek már a portugál SIS-szel?
– Persze. Megkértük őket, hogy azonosítsák Ibn Tajmíját.
– Na és? Mit válaszoltak?
– Még semmit.
– Nem is fognak, mert mint mondtam, senki nincs, akit így hívnának.
– Akkor hogy találjuk meg a terroristát?
– Annak fényében, amit Zacarias elmondott, mindössze annyi biztos, hogy az illető a lisszaboni
Központi Mecsetbe és az én egyetememre járt. Valószínűleg még tanítottam is, ha hihetünk Zacariasnak.
Így hát az egyetemen kell kezdenünk a keresést.
Rebecca egy darabig tekergette a műholdas telefon zsinórját, és közben igyekezett felvenni Tomás
gondolatmenetének a fonalát.
– Tom, a maga egyeteme az utóbbi tíz évben beiratkozott összes hallgató nevét regisztrálta?
– Persze.
– És fénykép is van mindegyikről?
– Beiratkozáskor kötelező.
– Nagyszerű, akkor a következő a teendőnk – kezdte eltökélten. – Megkérem mister Bellamyt, hogy
lépjen kapcsolatba a portugál kormánnyal annak érdekében, hogy utasítsák a maga egyetemét, hogy az
egész anyagot küldjék el Washingtonba, amilyen gyorsan csak lehet. Gondolja, hogy tudna nekünk
segíteni a hallgatói arcának és nevének azonosításában?
– Hogyne.
– Akkor velem kell jönnie Washingtonba. A másik fontos feladatunk annak kiderítése, hogy hol
tervezik a merénylet elkövetését. Már ellenőrizzük a nyugati világ összes kikötőjét és határátkelőjét.
Ráadásul…
– Én tudom, hol lesz.
– Tessék? Tudja?
– Ha azt vesszük, hogy ez a merénylet új fordulatot jelent a dzsihádizmus történetében, és ha ismerjük
az iszlám fundamentalisták gondolkodásmódját, nem nehéz kitalálni, mi lesz a célpont.
– Nem mondja, hogy az Egyesült Államok…
– Minden bizonnyal.
– Miből gondolja? Abból, hogy mi vagyunk a Nagy Sátán? – Abból, hogy a nyugati világ vezetői –
felelte Tomás.
– Hülyeség! – kiáltott fel Rebecca. – Csak emiatt megtámadnának minket? Ennek nincs értelme!
A történész felsóhajtott, majd nagy türelemmel folytatta.
– Nézze Rebecca, tudja, hogy mi mindennel vádolják magukat a fundamentalisták? Vádolják
Amerikát, hogy kiirtották az indiánokat, rabszolgává tették a négereket, háborús bűnöket követtek el
Hirosimában és Nagaszakiban, majd Koreában, Vietnamban, Irakban, Afganisztánban és így tovább,
támogatják Izraelt, támogatják az arab zsarnokokat, elveszik az arab országoktól a kőolajat,
erkölcstelenek, uzsorát gyakorolnak, engedélyezik az alkoholfogyasztást, elnézik a szexuális szabadságot,
biztosítják a szólásszabadságot, hirdetik a demokráciát, hagyják, hogy a repülőgépeken nők szolgálják ki
az utasokat, vagy hogy…
– Értem már – szakította félbe Rebecca. – Mindenért mi vagyunk a hibásak.
– Pontosan! Néhány vád meglehetősen furcsa, mint nyilván észrevette. Például az a vád, hogy
Amerika rabszolgává tette a négereket. Nevetséges, hogy éppen ők mondják ezt! Hát nem éppen
Mohamed engedélyezte a rabszolgatartást? Sőt neki magának is voltak rabszolgái! Na és Szaúd-Arábia?
Tudja, hogy ez az iszlám ország, mind közül a legszentebb, Mohamed hazája, Mekka és Medina földje,
mikor törölte el a rabszolgaságot? 1962-ben! Hát mért vannak úgy felháborodva az iszlám
fundamentalisták Amerika viselkedésén, amit pedig maga a Próféta is elfogadott, sőt személyesen
gyakorolt?
– Hova akar kilyukadni?
– Egy igen egyszerű gondolatra: az iszlám fundamentalisták végeérhetetlen panaszáradata Amerika
ellen valójában csak ürügy, ami arra jó, álcázza a valódi okokat. Amikor a Nyugat teljesít egy muszlim
követelést és kielégít egy igényt, azzal soha nem oldódik meg a szembenállás, hiszen mindig van egy
újabb érv, ami a helyébe lép, aztán egy újabb és megint egy újabb. Sőt, amikor az amerikaiak a
keresztények ellenében a muszlimok mellé állnak, ahogy Boszniában vagy Koszovóban történt, azt egész
egyszerűen figyelmen kívül hagyják. Az iszlám fundamentalisták és konzervatívok még arról is
megfeledkeznek, milyen nagy támogatást nyújtottak az amerikaiak Afganisztánnak a Szovjetunió elleni
háborúban. Ők azt állítják, hogy a mudzsáhidok egyedül győzték le a szovjeteket. Nos, mindez azt
mutatja, hogy van egy mélyebb ok, nem gondolja?
– Jó, de mi ez az ok? Alapvetően mi bajuk van Amerikával? Ez az, amit nem értek…
– Amikor az iszlám megszületett, a főellenség az a törzs volt, amelyik Mekkában uralkodott. Abban a
pillanatban, hogy ezt a törzset legyőzték, azok a nem muszlimok lettek a legnagyobb ellenségek, akik
Arábiában éltek. Amint ők is megtértek, beolvadtak, meghaltak vagy elmenekültek, Perzsia lett a
főellenség. Amikor ezt a birodalmat is legyőzték, a következő főellenség Konstantinápoly lett, amely a
keresztény világ központja volt. A Bizánci Birodalom bukásával a figyelmük a Szent Római Birodalom
központjára, Bécsre irányult. De amikor a keresztény világ vezetését Nagy-Britannia és Franciaország
vette át, ez a két ország lett a Nagy Sátán. És most? Ki a nyugati világ vezetője?
– Amerika.
– Vagyis Amerika a főellenség – vonta le a következtetést Tomás. – Amerikát meg kell támadni, nem
feltétlenül azért, mert rosszul bánik a muszlimokkal, hanem egyszerűen mert a Nyugat vezető hatalma,
az első számú világhatalom, ennek következtében pedig az iszlám expanzió legnagyobb akadálya is. A
legsúlyosabb bűne pedig az, hogy mivel gazdasági, kulturális, politikai és katonai szempontból is
egymaga erősebb, mint az összes muszlim ország együttvéve, megalázza az iszlámot, hiszen ékes példája
annak a ténynek, hogy egy olyan ország, amely emberi törvények szerint működik, erősebb lehet, mint
megannyi más ország, amelyeket Isten törvénye irányít. Ez sok muszlim, de különösen a
fundamentalisták számára elviselhetetlen. Ezért bármilyen ürügyet megragadnak, hogy démonizálják a
Nyugatot, legfőképpen pedig Amerikát. Tisztában vannak vele, hogy az egyetlen erő, amely képes
szembeszállni az iszlámmal, a nyugati kereszténység, és meggyőződésük, hogy ha legyőzik a vezetőjét,
Amerikát, az ellenség megsemmisül, és végre megszülethet a nagy kalifátus, amely az egész világban
elterjeszti az iszlámot.
– Vagyis Amerika igazi bűne a hatalma.
– Pontosan.
Rebecca kétségbeesve csóválta a fejét.
– Jézusom!
Tomás letérdelt az amerikai nő mellé, és segített neki szétszedni a műholdas telefont, amíg olyan kicsi
nem lett, mint egy kézitáska.
– És ezért van az, kedvesem, hogy a legcsekélyebb kétségem sincs afelől, hogy milyen célpont ellen
készülnek merényletre.
Rebecca bezárta a bőröndöt és fölállt, miközben megadta magát a nyilvánvalónak.
– Amerika.
 L
Ibn Tajmíja életének legfelejthetetlenebb pillanata volt ez. Ott állt előtte a sejk, hús-vér valójában, és
őt üdvözölte. Pislogott, hogy megbizonyosodjon róla, nem álmodik, de nem volt kétséges, hogy ő az: a
sejk pont olyan volt, mint a fényképeken.
Alig hitt a szemének, de olyan nagy volt a hasonlóság az újságokban megjelent képekkel, hogy
bármilyen hihetetlennek tűnt is, a férfi, aki előtte állt kedvesen mosolyogva, valóban azonos volt azzal az
emberrel, aki szembeszállt Amerikával, a hívővel, aki visszaadta az iszlám büszkeségét. A nagy Oszama
bin Ladennel.
Allahra, micsoda megtiszteltetés!
– Allah u akbar! – kiáltott fel Ibn Tajmíja, miközben tisztelettudóan meghajolt. – Köszönöm a
meghívását. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek. A sejk Allah ajándéka, az umma
büszkesége, a fény, ami…
– Ugyan, ugyan! – szakította félbe Bin Laden, aki szinte zavarba jött a hízelgéstől. – Itt csak egy
vagyok a testvérek közül. Akárcsak te és mindenki, aki itt van, a Sasfészekben, én is csak Allah szolgája
vagyok, remélem, Isten is megsegít, hogy az örökkévalóságig szolgálhassam Őt! – Vendégét a karjánál
fogva húzta oda a másik két férfihoz.
– Gyere, ülj le közénk. – Bemutatta a társait. – Ez itt Utmán bin Affán testvérünk, ő pedig Ajmán az-
Zavahiri testvérünk. Ő is egyiptomi, mint te.
Ibn Tajmíja még mindig zavarban volt, amikor üdvözölte a sejk társait, és mindannyian leültek egy
szőnyegre. Nem rossz itt, gondolta. A terem hatszor négy méteres volt, és egy tűzhely fűtötte, amelyben
halkan pattogott a fa. A lángok sárgás fénye világított a barlangban, és táncoló árnyakat vetített a falakra
a könyvespolcok és a szegre akasztott kalasnyikovok fölé.
– Jól utaztál? – kérdezte Bin Laden, amikor elhelyezkedett a földön.
A sejknek kellemes, nyugodt, már-már mézesmázos hangja volt, és kedvesen mosolygott.
– Egy kicsit talán túl hosszan – felelte a vendég. Kissé előrehajolt, megnyomogatta a derekát, és
elfintorította az arcát. – A dzsipnek kemény a felfüggesztése. Beletelik egy kis időbe, míg helyrejövök…
A házigazdák udvariasan elmosolyodtak.
– Bocsáss meg, amiért ilyen megpróbáltatásnak vetettelek alá, testvérem! – kiáltott fel Bin Laden. – Jó
ügyért tettem, hidd el.
– Állok a rendelkezésére, sejk. Nagy megtiszteltetés, hogy rám gondolt! Soha nem gondoltam, hogy
egy ilyen nagy hívő szolgálatára lehetek.
– Nem engem szolgálsz – felelte Bin Laden, és fölmutatott. – Allahot szolgálod.
– Ha magát szolgálom – mondta Ibn Tajmíja alázatosan –, azzal Allahot szolgálom.
Egy mudzsáhid lépett be tálcával a kezében, amelyen egy kanna, két csésze és két pohár víz volt. Ibn
Tajmíja kihasználta a szünetet, és szemügyre vette az umma hősét. Bin Laden sovány és főként magas
volt, ami meglepte. Nem számított ilyen nagy termetre, hiszen ez az újságok fényképein nem látszott. A
sejk hosszú, fekete szakállt, fehér turbánt és salvár kamizt viselt, fölötte pedig katonai kabátot, rangjelzés
nélkül.
Közben a mudzsáhid letette a tálcát a földre, a két poharat Bin Laden és Az-Zavahiri elé helyezte, a
csészéket pedig a másik két ember elé, és kitöltötte nekik a teát.
– Éhes vagy, testvérem? – kérdezte Bin Laden a vendégétől.
Amióta megérkezett Afganisztánba, Ibn Tajmíja alultáplált volt, a khaldani körülmények miatt. De
bizonyos szempontból már hozzászokott, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az is a kiképzés része, hogy a
leendő mudzsáhidok megismerjék a hosszas éhezést, így hát igyekezett uralkodni a kínzó éhségen.
– Jól vagyok, sejk.
 De a házigazda ismerhette a kiképzőtáborok életét, mert intett a mudzsáhidnak, aki a teát hozta.
– Hasszán, mikor vacsorázhatunk?
– Tizenöt perc múlva, Abu Abdullah.
A látogató megjegyezte ezt a nevet. Úgy tűnik, a sejkhez legközelebb állók Abu Abdullahnak nevezik
őt, vagyis Abdullah apjának. Arra vágyott, hogy egyszer ő is kiérdemelje ezt a bizalmat, és így
szólíthassa.
A mudzsáhid elment, ők négyen pedig megkóstolták az italaikat. Bin Laden letette a vizes poharát a
kalasnyikov mellé, és felsóhajtott.
– Mint tudod – kezdte megváltozott hangon, jelezve, hogy most tér rá a beszélgetés komoly részére
–, Isten segítségével két héttel ezelőtt elértük Amerika szívét.
– Nagy diadal volt, sejk – jelentette ki Ibn Tajmíja. – Hála magának, az iszlám visszaszerzi az őt
megillető helyet. Az umma büszke a tettére.
– Ez az erény útja, de nagyon kemény út – vette vissza a szót a házigazda. – A dicsőséges tettek,
amelyeket New Yorkban és Washingtonban vittek véghez testvéreink, Allah vegye őket körbe szüzekkel
az örök Paradicsomban, azt jelentik, hogy a dzsihád elérte a gyújtópontot. Semmi nem lesz már úgy, mint
azelőtt. Most már nincs visszaút, és a háború Isten kegyelméből mindenütt elterjed. Bár nem vállaltuk
magunkra a műveletet, a keresztes-cionista szövetség káfirjai már tudják, hogy mi követtük el, és
készülnek a megtorlásra. Hamarosan megtámadnak minket itt, afganisztáni szentélyünkben.
– Jöjjenek csak – szólt közbe Utmán ökölbe szorított kézzel. – Úgy megleckéztetjük őket, mint a
másik dzsihád idején az oroszokat. Ezek az amerikai káfirok ráadásul nem olyan tüzesek, mint az oroszok,
mint ezt már számtalan alkalommal bebizonyították. A technológiájuk fejlett, a hangjuk nagy, de ha
kicsit jobban megszorongatják őket… elhúzzák a csíkot.
– Az biztos – értett egyet vele Bin Laden. – Ezek az emberek valóban gyávák, testvérem. Szeretnek
repülőgépet használni, csak hogy ne kelljen kockáztatniuk az életüket a földön. De itt, ezen a földön,
amit mi olyan jól ismerünk, más lesz minden. Olyan harcba csábítjuk őket, amihez nem elég bátrak. Nem
felejtem el, hogy elég volt egy robbantás, hogy elmeneküljenek Bejrútból, elég volt két robbantás, hogy
elfussanak Ádenből, és elég volt két lezuhanó helikopter és egy maroknyi katona halála, hogy
Mogadishuból is hazaszaladjanak! Allahra, itt sokkal rosszabb vár rájuk! – Felsóhajtott. – Persze a
technológiájuk és az anyagi hátterük miatt ők is erősek, és nem lehet velük a hagyományos módszerekkel
szembeszállni. Az elején vissza kell majd húzódnunk, és Afganisztán nem lesz többé biztonságos
menedék.
– Pakisztán majd segít nekünk, Allahnak hála – vetette fel Utmán.
– Ebben ne bízz, testvérem – felelte Bin Laden. – Korrupt kormányainkat a káfirok irányítják, szinte
mindegyik képtelen ellenállni a keresztes-cionista szövetség nyomásának. Dzsáhilijja vesz minket körül,
ezért van ránk szüksége az iszlámnak. Akárcsak a Próféta idejében, a béke legyen vele, kell egy kis
csoport, amelyik vállalja az úttörő szerepet, és elvezeti az emberiséget Allah szolgálatába. Ne feledd, mit
mond Isten a 2. szúra 249. versében: „Amikor Saul és azok, akik vele együtt hívők voltak, átkeltek a
folyón, akkor azt mondták: »Nincs nekünk ma erőnk harcolni Góliát és csapatai ellen.« Akik hittek
abban, hogy az Utolsó Ítélet napján találkoznak Allahhal, azt mondták: »Mennyi kis sereg
győzedelmeskedett már nagy seregen Allah engedelmével!«”
– Ez a kis csoport mi vagyunk – magyarázta Az-Zavahiri, aki most szólalt meg először. – Isten
segítségével mi leszünk a fény, amely világít az ummának, és elvezeti az emberiség többi részéhez, ahogy
Allah megparancsolta nekünk a Szent Koránban és a Próféta szunnájában, a béke legyen vele. Eljön majd
a nap, amikor a földön csak hívők lesznek és dhimmik, akik dzsizjét fizetnek, insallah!
– Véget vetünk annak a megalázó helyzetnek, hogy a káfirok hatalmasabbak nálunk – jelentette ki Bin
Laden. – Nézzétek, mit művelnek Palesztinában! Nézzétek, hogy manipulálják a kormányainkat, mintha
bábok lennének! Nézzétek az emberi törvényeiket, amelyek ellentmondanak a saríának, és amit a romlott
kultúrájukkal ránk kényszerítenek! Nézzétek, milyen katonai bázisokat állított fel a keresztes-cionista
szövetség a Két Szent Mecset Földjén, megsértve ezzel a Próféta utolsó prédikációjában kifejezett
akaratát! Hogy juthattunk idáig? Hogy hagyhattuk, hogy ilyen mélyen megalázzanak minket? Testvéreim,
ez csak azért volt lehetséges, mert eltértünk az Isteni Törvénytől! Allah így büntetett minket azért, mert
megfeledkeztünk az Ő saríájáról és megadtuk magunkat az emberi vágyaknak és kísértéseknek! Ha Allah
teremtette és irányítja az univerzumot, akkor vajon ki tud többet a valódi törvényekről? Allah vagy az
emberek? A teremtő vagy a teremtmény? Újra be kell hát vezetnünk az Isteni Törvényt, ahogy a Próféta
tette, a béke legyen vele, és ahogy az első kalifák tették, Allah áldása legyen rajtuk. Ha az umma teljesíti
az Isteni Törvény összes szabályát, ami a kötelessége, az iszlám ismét az emberiség irányító erejévé
válhat. De amíg nem tartjuk be a saríát, addig tovább tart a megaláztatásunk, és a keresztes-cionista
káfirok uralkodnak felettünk.
– Ezt nem tűrhetjük tovább! – ordította Utmán. – Jogos a dzsihádunk! A káfirok pénzért háborúznak,
és azért, hogy alávessenek másokat a saját akaratuknak, a mudzsáhidok viszont azért háborúznak, mert
kötelességük Allahot és csak Allahot szolgálni. Melyik háború tetszik inkább Istennek? A nyerészkedőké
vagy az igazaké? A mudzsáhidok dzsihádjának az a célja, hogy elnyerje Allah kegyét! Ezért hiába nehéz a
dzsihád útja, Isten kegyelméből és segítségével mi fogunk győzni!
– Elértük a gyújtópontot – mondta Bin Laden, előbbi gondolatát ismételve. – Azon túl, hogy
megtoroljuk mindazt a megaláztatást, amit az umma az évek során elszenvedett a keresztes-cionista
káfiroktól, más célja is van az Amerika szíve ellen indított dzsihádunknak. Provokálni akarjuk őket, hogy
megtámadják a hívők földjét. De ez csak az első szakasza egy hosszú útnak. A második szakaszban arra
használjuk a káfirok támadását, hogy felébresszük vele az alvó óriást, a legnagyobb erőt, amely a Földön
létezik: az ummát. Ha a káfirok iszlám földön háborúznak, lehull róluk az álarc, és végre megmutatkozik
az igazi énjük. A hívők meglátják bennük a kereszteseket, ráébrednek a valóságra, és rengetegen fognak
csatlakozni hozzánk.
Ibn Tajmíja, aki egészen addig némán hallgatta az előadást, nyugtalanul mozgolódni kezdett.
– A sejk valóban úgy gondolja, hogy a káfirok megtámadnak minket itt, Afganisztánban?
– Nincs más választásuk, testvérem. Kiprovokáltuk, úgyhogy csalódott lennék, ha nem így tennének.
Meg kell értened, hogy a jelenlegi körülmények között nem győzhetjük le őket hagyományos háborúval.
Ezért ide kell őket csalogatnunk a hívők földjére, ahol viszont úgy megleckéztetjük őket, hogy egy életre
nem felejtik el. Ezért imádkozom, hogy indítsanak háborút Afganisztán ellen, és arra is számítok, hogy
nem állnak meg itt, és más iszlám országokat is megtámadnak, például Pakisztánt vagy a Folyamközt,
Irakot, és ha lehet, még többet. Ha a káfirok megtámadnak minket, azzal többet tesznek az ügyünkért,
mint ezer kinyilatkoztatás. Óriási csapdába esnek, és ami még ennél is fontosabb, hívők ezrei
csatlakoznak majd hozzánk, hogy részt vegyenek a dzsihádban. A keresztes-cionista szövetség támadásai
feltüzelik és cselekvésre késztetik az ummát. Így elérkezünk a harmadik szakaszhoz, amely a konfliktus
kiterjesztése az egész iszlám világra. Isten kegyelméből idecsalogatjuk a káfirokat egy felőrlő háborúba,
amelyhez nem elég elhivatottak. A káfirok a hollywoodi típusú háborúkat szeretik, amelyeknek jól
elhatárolható kezdete, közepe és vége van, de mi egy véget nem érő háborúba hívjuk őket. A negyedik
szakaszban globálissá válik a dzsihádunk. Bármelyik hívő csatlakozhat hozzánk az interneten, és a világ
bármely részén akcióba léphet. Már vannak alvó sejtjeink Nyugaton, és tovább építjük őket, hogy a
megfelelő pillanatban cselekedjenek, insallah.
– És az mikor lesz?
Bin Laden fölmutatta mind az öt ujját.
– Az a pillanat vezet majd el az ötödik szakaszhoz – felelte. – Az a tervünk, hogy globális kelepcébe
csaljuk a keresztes-cionista szövetség káfirjait, és a végletekig kimerítjük a katonai kapacitásukat.
Egyszerre kell összpontosítaniuk Afganisztánra, a Folyamközre, Iránra, Pakisztánra, Libanonra,
Szomáliára, a kőolajmezőkre, Palesztina cionista megszállóinak védelmére – egyszóval rengeteg dologra,
amely mind egyszerre szakad rájuk. Mire idáig jutnak, nem marad már katonai és pénzügyi kapacitásuk a
helyzet kezelésére. Ez lesz az a pillanat, amikor Amerika összeomlik.
– És mi lesz azután?
– Amerika összeomlásával az iszlám világ korrupt kormányai elveszítik támogatójukat, és Istennek
hála, az umma megdönti őket. Ekkor elérjük a végső célunkat.
A sejk elhallgatott, mintha befejezte volna előadását, de vendége nyugtalanul fészkelődött a
szőnyegen, hiszen a dicsőség eme felvázolása mérhetetlenül felcsigázta az érdeklődését.
– Bocsásson meg, sejk – kezdte félénken.
– Mi ez a végső cél? – Az új kalifátus.
Néma csönd telepedett a barlangra, amit csak a tűzifa pattogása ellenpontozott. A vendég egy darabig
emésztette az imént hallott nagy szavakat.
– Ez fog történni? – kérdezte végül, megbűvölten csillogó szemekkel. – Tényleg visszaállítják a
kalifátust?
Bin Laden bólintott.
– Ez a terv, dicsőség az Istennek – mondta.
– Két hete elindítottuk a dzsihádot Amerika szíve ellen, és ezzel átléptük a gyújtópontot. Most
várunk, amíg beindul a láncreakció és az események maguktól alakulnak. A káfirok olyan leckét kapnak,
hogy kénytelenek lesznek békén hagyni a hívőket. Ha a káfirok nem támogatják tovább korrupt
kormányainkat, az igazhívők Isten segítségével átvehetik a hatalmat a saját országaik fölött. Innentől
kezdve dominószerűen szabadul majd fel egyik ország a másik után, és végül mindenütt hatályba lép a
saría. Akkor a sok muszlim országból egyetlen nagy ország lesz. Egyesül az umma, és kikiáltják a nagy
kalifátust, insallah. Ha visszaáll a kalifátus, a kalifának követnie kell Allahnak a Szent Koránban és a
Próféta szunnájában kifejezett akaratát, a béke legyen vele, és évente két-három dzsihádot kell indítania a
káfirok ellen, amíg az egész világ meg nem tér. Akik pedig nem így tesznek, azoknak dzsizjét kell
fizetniük, Isten kívánságára.
– Allah kegyelméből így lesz! – kiáltott fel Utmán, olyan elragadtatott hangon, amely ellentétben állt
Bin Laden higgadt szavaival. – Az egész világ hívőkből áll majd! Akik pedig megtagadják az igazság
belátását, megaláztatnak és Allah akarata szerint dhimmik lesznek! Akik nem hajlandóak a dzsizjét
megfizetni, azok pedig meghalnak.
A sejk Ibn Tajmíja vállára tette a kezét.
– Hát ehhez, a világkalifátusért folytatott nagy dzsihádhoz van szükségünk rád, testvérem – mondta. –
A legnagyobb küldetést szeretnénk rád bízni, amely a keresztes-cionista szövetség legsérülékenyebb
pontját célozza meg, hogy elvezessen a végső összeomlásáig. Ennek a küldetésnek hála, az umma újra…
– Engedelmével…
A barlang bejáratában megjelent annak a mudzsáhidnak a feje, aki negyedórával azelőtt teát és vizet
hozott nekik.
– Mi az, Hasszán? – Kész a vacsora.
 LI
– Ez.
A fényképet a NEST fiatal ügynöke, egy tejfehér arcú, sima fekete hajú ifjú elmentette egy külön
mappába, és máris visszatért a listához, és újabb képeket mutatott. Egymást követték a képernyőn a
hallgatók arcai: mindegyik két-három másodpercig volt látható, aztán eltűnt, és jött a következő. Ha a
kép lányt ábrázolt, ami egyébként a többséget jelentette, azonnal megjelent helyette egy másik.
– Ez.
Az amerikai ügynök ezt a fotót is elmentette, majd tovább akart lépni, de a kép ottmaradt, mintha
nem volna hajlandó eltűnni.
– Azt hiszem, a végére értünk – jelentette ki a NEST embere. – Nincs több fénykép.
– Hány lett? – kérdezte Tomás.
Az amerikai a külön mappára kattintott, és megnézte az adatait.
– Ötvennégy.
– Tíz év alatt mindössze ötvennégy fiú hallgató? – csodálkozott a portugál tanár. – Végül is hihető.
Ez a szak tele van lányokkal. Valóban nem volt több fiú diákom ötvenegynéhánynál.
Tomás és az ügynök háta mögött, a sötétben megszólalt egy alak.
– Ezek szerint sikerült azonosítani az összes hallgatóját. A történész hátrafordult és ránézett.
– Igen, mister Bellamy – bólintott. – És most mi következik? – Elindítunk egy biometrikus
azonosítást.
– Az meg mi?
– Az egy automatikus felismerési folyamat, amely az anatómiai ismertetőjegyek alapján történik –
magyarázta reszelős hangján Frank Bellamy. – Mint tudja, az Egyesült Államok határállomásain
elhelyezett kis kamerák mindenkit lefényképeznek, amikor az országba lépéskor bemutatja az útlevelét.
– Ja, igen! – kiáltott fel Tomás. – Azok a kis kerek, sárga kamerák, ugye? Ma is lefotózott az egyik,
amikor megérkeztem a washingtoni repülőtérre.
– Ezt az eljárást szeptember 11. után vezettük be – magyarázta a NEST vezetője. – Don most
összekapcsolja a diákjai portréját tartalmazó mappát azzal a rendszerrel, amely az utóbbi két évben
Amerikába belépő személyek millióinak fotóját rögzítette. A számítógép megvizsgálja, van-e egyezés a
maga diákjainak és a mi látogatóinknak arca között. Aztán onnan folytatjuk a nyomozást.
– És ez a vizsgálat milyen gyors?
Bellamy tétován ingatta a fejét.
– Beletelik egy kis időbe. A számítógép gyorsan dolgozik, de rengeteg képet kell összehasonlítani…
Don a képernyő előtt ülve néhány kattintással létrehozta a kapcsolatot a mappa és a vámrendszer
között. Amikor végzett, azonnal el is indult a biometrikus azonosítás, és minden egyes összehasonlítás
alatt megjelent a számítógép kis homokórája.
– Nem lehet gyorsabban csinálni? – kérdezte Tomás.
– Túl sok az információ – felelte Don anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről. – A
biometrikus arcfelismerő rendszer lassan működik, az emberek közötti rengeteg hasonlóság miatt.
Rendszerint igen sikeres ez a módszer ellenőrzött körülmények között, vagyis ha a lefényképezett
személy semleges arckifejezéssel, egyenesen a kamerába néz. Ám ha különbség van a testtartásban vagy
az illető szemüveget vagy más kiegészítőt visel, máris bonyolultabbá válik a helyzet. – A képernyőn
látható képekre mutatott. – Szerencsére mind a hallgatók, mind az országunkba érkező látogatók képei
szemből készültek és viszonylag semlegesek, ami lehetővé teszi a biometrikus felismerést. De a
számítógépnek így is olyan fényképek alapján kell döntenie, amelyek nem teljesen egyformák, és el kell
tekintenie az olyan kis különbségektől, mint a haj vagy a szakáll eltérő hossza. Ez időbe telik.
– Mégis mennyi időről beszélünk? – Napokról. Vagy akár hetekről.
 – Micsoda? – hökkent meg a portugál, és rémületében megemelte a hangját. – Nekünk nincsenek
napjaink! Heteink meg még kevésbé! A lahori kapcsolatom nagyon világosan beszélt! A merényletet
bármelyik pillanatban elkövethetik! Nem lehet valahogy megsürgetni ezt a dolgot?
Most egy másik alak lépett ki a háttérből, és Tomás karjára tette a kezét. Rebecca volt az.
– Tom, gondolhatja, hogy mi még magánál is jobban aggódunk – mondta. – Ne feledje, hogy ez itt a
mi hazánk. De sajnos ennél többet nem tehetünk. Meg kell várnunk, amíg a számítógép elvégzi a dolgát,
és imádkoznunk kell, hogy ne fussunk ki az időből.
– Túl lassú – ellenkezett a történész.
– Nincs más nyomunk?
– Sajnos nincs.
Tomás meredten bámulta a képernyőn forgó homokórát: rettenetesen bosszantotta a biometrikus
azonosítás lassúsága, és más megoldáson törte a fejét.
– És a rejtvény?
– Milyen rejtvény?
A portugál Rebeccára meredt.
– Nem emlékszik, hogy amikor Lahorban találkozunk, elmondtam, hogy megfejtettem a rejtvényt?
Az amerikai nő jobb kezével a fejéhez kapott.
– Ja, tényleg! – kiáltott fel. – Az üzenet, amit az al-Kaida Lisszabonba küldött! A lahori, azután a
jereváni zűrzavar közepette teljesen megfeledkeztem róla! Mért nem említette előbb?
– Mert a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta, amikor Lahorban közöltem, hogy megvan a
megfejtés. Azt gondoltam, hogy nem is tartja fontosnak…
– Dehogyisnem! Csak az őrült kapkodás közben egyszerűen elfelejtettem! – Kérdőn nézett a
portugálra.
– Mi áll az üzenetben? Van benne valami nyom?
Tomás belenyúlt a zsebébe, és elővette a jegyzetfüzetét.
– Nem tudom – felelte. – Miközben a találkozónkra igyekeztem Lahorban, a taxiban ülve
megfejtettem a rejtjelezési rendszert, de nem értem a megfejtés végére.
Lapozgatni kezdett a füzetében, miközben a két amerikai a válla fölött figyelt.
– A szentségit! – szitkozódott Bellamy. – Hogy feledkezhettek meg róla?
– Mister Bellamy, Lahorban nagyon bonyolult volt a helyzet – mentegetőzött Rebecca. – Abban a
zűrzavarban fontosabb dolgunk is volt, mint ez. Egy kicsit félre kellett tennünk.
Tomás megtalálta a keresett oldalt a füzetében. – Itt van.
A két amerikai ránézett a lapra, ahol megpillantották a már ismerős rejtvényt.
6AYHAS1HA8RU
Tomás lecsúsztatta a mutatóujját a sikertelen próbálkozásain, és megállt az utolsón.
– Látják ezt?

– 6 Ayhas 1 Ha 8 Ru? – olvasta fel Bellamy értetlenül.

– Mi az ördögöt jelent ez?
Tomás megrázta a fejét, aztán elmosolyodott.
– Középen elvágtam a sort, és egymás alá írtam a két felét. Az üzenetet arab nyelven írták, vagyis
jobbról balra kell olvasni, valamint cikcakkban fentről lefelé és lentről felfelé, követve a nyilakat, amiket
berajzoltam a betűk és a számok közé. Ez az útmutató.
– Nem értem…
– Mindjárt megmutatom.
A történész fogott egy tollat, és leírta a megoldókulcs alapján megfejtett üzenetet.
SURAH 8 AYAH 16
– Voilà!
Frank Bellamy arca grimaszba húzódott.
– Ez meg micsoda?
– Surah 8 Ayah 16.
– Én is tudok olvasni! – mordult rá az amerikai.
– De mi a francot jelent? – Ez az az üzenet, amit az al-Kaida küldött a lisszaboni ügynökének.
 LII
– Üljetek le.
Ibn Tajmíja kizárólag a khaldani táborban kifejlesztett önfegyelmének köszönhette, hogy nem ült ki
az arcára a mélységes csalódás, amikor megpillantotta a feltálalt vacsorát. Már hónapok óta nem evett
rendes ételt, mindig csak babot és kenyeret, így hát amikor megtudta, hogy elviszik a sejkhez látogatóba,
alig bírta megfékezni a nyálelválasztását arra a gondolatra, hogy talán kap valami kiadósabbat. Ha Bin
Laden olyan hatalmas, gondolta, akkor bizonyára bőséges lakomával várja.
Most, hogy elérkezett a vacsora ideje, a csalódás a gyomrába hasított. A piszkos asztalterítőn olajos
burgonya, egy kis omlett, egy sajt és egy kosárka afgán kenyér állt. Semmi más. A négy férfi helyet
foglalt, és Bin Laden intett a vendégének, hogy ő szedjen magának elsőként.
Ibn Tajmíja igyekezett leplezni csalódottságát, elvette az omlett negyed részét, ami nagyon apró volt,
szedett a tányérjára némi zsírban tocsogó krumplit, egy-két szelet sajtot és a kosárból egy kenyeret. A
tábori kosztnál persze nem volt rosszabb, de a várakozásait messze alulmúlta.
Miután mindenki szedett magának, Ibn Tajmíja úgy döntött, hogy a sajttal kezd: mégiscsak jobban
néz ki. De amint elkezdte rágni, észrevette, hogy nagyon sós. Hogy enyhítse az ízét, beleharapott a
kenyerébe, de valami megcsikordult a fogai alatt. Döbbenetében alig bírt tovább rágni: homok volt a
kenyérben!
– Na? – kérdezte az-Zavahiri, aki észrevette a reakcióját.
– Ízlik?
– Ühüm – bólintott a vendég, és zavarában elvörösödött, amiért nem sikerült lepleznie a valódi
véleményét. – Nagyon jó.
– Jólesne most egy kosari, nem? – mosolyodott el cinkos egyszerűséggel. Ibn Tajmíja viszonozta a
mosolyt. Eszébe jutott, hogy az-Zavari is egyiptomi, mint ő, és a hazájuk hagyományos ételére tett célzás
valami láthatatlan köteléket képzett kettejük között.
– Bizony – bólintott a vendég. – Vagy egy molokija.
Ahogy tekintete végigfutott a társain, megállapította, hogy Bin Laden nem valami nagy étkű – de ez
nem is csoda, ha tekintetbe vesszük, milyen sovány. A sejk úgy ette a zsíros krumplit, mintha kaviár
lenne, aztán evett egy kis kenyeret sajttal, ivott hozzá vizet és már jól is lakott.
– Testvérem – mondta, miközben a kenyér utolsó falatjait rágta. – Hadd magyarázzam el, milyen
küldetés miatt hívtunk ide. Gondolom, te is töröd a fejed, hogy vajon miért hozattunk ide téged.
Ibn Tajmíja gyorsan lenyelte az omlettjét, hogy válaszolhasson.
– Bevallom, valóban meglepett, amikor Abu Omár közölte a hírt…
A sejk félretolta a tányérját, jelezve, hogy a beszélgetés fontos szakaszához érkezett.
– Meghívásom – kezdte lassan, megfontoltan –, mint már mondtam, a közelgő nagy dzsiháddal
kapcsolatos.
Ibn Tajmíja egy darabig hallgatott, aztán rájött, hogy Bin Laden az ő válaszát várja, mintha a
beleegyezésétől vagy a visszautasításától függne a beszélgetés további menete.
– Sejk, az óhaja számomra parancs – jelentette ki ünnepélyesen. – Mondja meg, mit kell tennem, és én
megteszem.
Ezt hallván Bin Laden olyan mélyen nézett a vendége szemébe, hogy annak az a benyomása támadt,
hogy egyenesen a lelkébe lát.
– Kész vagy mindenre?
– A legnagyobb áldozatra is. A sejk a vendége felé hajolt.
– Akár arra is, hogy sahíddá válj?
A mártíromság említése egy pillanatra mellbe vágta Ibn Tajmíját. Szóval erről van szó! A sejk
öngyilkos merénylettel akarja megbízni! A sejk sahídot akar belőle csinálni! Allahra, de hiszen ez… ez
óriási dicsőség!
– Páratlan megtiszteltetés lenne számomra, ha Allah szolgálatában halnék meg – felelte szinte
meghatottan. – Az Istenért elszenvedett mártírhalál a leghőbb vágyam, és ha Allah az Ő végtelen
bölcsességében ilyen lehetőséget kínál nekem, biztos lehet benne, hogy nem okozok Neki csalódást.
– Tudod, hogy a Paradicsom vár rád – mondta Bin Laden nyájasan. – A Próféta, a béke legyen vele,
egy alkalommal, amikor szembeszállt az ellenséggel, azt mondta: „A Paradicsom kapui a kardok
árnyékában rejtőznek.” Egy férfi, aki ezt hallotta, fölállt, elbúcsúzott a barátaitól, rávetette magát az
ellenségre, és addig harcolt, amíg meg nem halt. Tudta, hogy nem tér vissza élve, ezért búcsúzott el. Ez a
hadísz kétségtelenül azt bizonyítja, hogy Isten apostola az öngyilkos küzdelem híve volt, amennyiben az
az iszlám javát szolgálja, és Paradicsomot ígért annak, aki vállalkozik rá. A Próféta, a béke legyen vele,
egy másik hadíszban világossá tette: „A sahíd hat ismertetőjegye: az elsők között nyer bűnbocsánatot,
megismeri helyét a Paradicsomban, nem kell bűnhődnie a sírban, mentesül az ítélet napjának
szörnyűségeitől, a dicsőség koronája ékesíti a fejét, hetvenkét felesége lesz a mennyben és hetven
családtagjáért járhat közben.” Ha így van, ki ne akarná kihasználni ezt a pompás lehetőséget az örök
kertbe való jutásra? Hogyne vennénk tudomást arról, hogy a sahídot hetvenkét szűz várja a
Paradicsomban?
– Tudom, sejk.
Ebben a pillanatban önkéntelenül is eszébe jutott az a palesztin mudzsáhid, akit Khaldanban ismert
meg, és aki a Paradicsomban rá váró hetvenkét szűzről álmodozott.
– Maga Allah mondja a Szent Korán 4. szúrájának 74. versében – folytatta Bin Laden. – „Akik
azonban a túlvilágot akarják megvásárolni az evilági életért, azok harcoljanak Allah útján! Ám aki Allah
útján harcol, annak – essen el, avagy győzzön – nagy fizetséget fogunk adni.” A nagy fizetség, mint
tudjuk, nem más, mint a Paradicsom. A 9. szúra 88. és 89. versében Allah ki is mondja: „A küldött
azonban, s azok, akik vele együtt hisznek, harcba szállnak javaikkal és személyükkel. Nekik jó dolgok
jutnak osztályrészül, és ők azok, akik boldogulnak. Allah kerteket készített elő nekik, amelyek alatt
patakok folynak, s örökkön ott fognak időzni.” A dzsihád jelentősége oly nagy, hogy a Próféta egyszer azt
mondta: „Egy óra Allah útjának harcmezején többet ér, mint hatvanévnyi imádkozás.” Ibn Tajmíja
mindezt már ismerte. De van-e egyáltalán olyan mudzsáhid, aki nem tudja, hogy Allah Paradicsomot ígért
a sahídoknak? Igazság szerint sem a Szent Korán, sem a Próféta szunnája nem szolgál semmiféle
biztosítékkal a hívők számára a Paradicsommal kapcsolatban. Semmi nem garantálja, hogy a hívők az
örök kertekbe jutnak. Bármennyire igyekeznek is, bármilyen szigorúan betartják is a saríát, valahogy
mégis vétkeznek olykor, és semmi nem biztosítja őket arról, hogy Allah megbocsát nekik. A mártírhalál
az egyetlen olyan eset, amikor garanciát kaphatnak. Aki mártírként hal meg, az egész biztos, hogy a
Paradicsomba jut, akkor is, ha sokat vétkezett életében. Ha így áll a dolog, szinte hihetetlen, hogy van
olyan hívő, aki nem vágyik a mártíromságra. Aki sahíddá válik, annak biztos helye van a Paradicsomban,
így hát minden mudzsáhid leghőbb vágya kell hogy legyen a dzsihád során lelt halál.
– Ha Allah meghív az Ő kertjeibe, a legnagyobb örömmel fogadom el a meghívást – jelentette ki Ibn
Tajmíja. – Mondja meg, mit kell tennem, és megteszem.
Bin Laden kinyújtotta a kezét, és vendége vállára helyezte, hogy kifejezze elismerését.
– Igaz hívő vagy, testvérem – állapította meg. – Az olyan mudzsáhidok, mint te, fontos szerepet
játszanak az umma útbaigazításában és az emberiség megmentésében, Isten kegyelméből.
– Nagylelkűséged zavarba ejt, sejk. Én csak hívői kötelességemet teljesítem, Allah akarata szerint. Mik
a parancsaid?
Bin Laden kihúzta magát, és testtartása mutatta, hogy ő a mudzsáhidok emírje.
– Emlékszel-e, hogy elmondtam, hogy az a tervünk, hogy a keresztes-cionista szövetség káfirjait
idecsalogatjuk a mi földünkre, kikényszerítjük, hogy megtámadjanak minket, ezzel felébresztjük az
ummát és elérjük, hogy az ellenség összeomoljon?
– Igen, a kalifátus terve. Ebben a tervben szánsz nekem szerepet?
A sejk bólintott.
– Egy nagyon, nagyon fontos szerepet. Ibn Tajmíja a mellkasára tette a kezét.
– Nagyon megtisztelsz, sejk. Ha Allah azért teremtett, hogy ilyen fontos szerepet töltsek be az igaz
hit terjesztésében, szeretném, ha tudnád, hogy kész vagyok erre a magasztos küldetésre. Nincs
számomra megtisztelőbb, mint Isten szolgálata.
– A khaldani kiképzőtisztek ajánlották a nevedet – magyarázta Bin Laden, majd az-Zavahirihez
fordult, aki csöndben hallgatta a beszélgetést. – Testvérem, elmondanád az ötletedet?
Az egyiptomi megköszörülte a torkát.
– A következő a helyzet – kezdte a mondandóját. – A káfirok megtámadnak minket itt,
Afganisztánban. A jelenlegi biztonságos körülményeink hamarosan megszűnnek. Ezért a világon
mindenhova helyezünk alvó sejteket. Az első támadáshullámok idején már erős válaszokat kell tudnunk
adni. Isten kegyelméből ezeket a válaszokat az alvó sejtjeink adják majd, ugyanis attól tartok, hogy az
itteni különítményünk katonai ereje addigra meggyengül. – A vendégre nézett. – Eddig tudtad követni a
gondolatmenetemet?
– Igen, teljes mértékben.
Az-Zavahiri rámutatott.
– Azt szeretnénk, ha te lennél az egyik ilyen alvó sejt.
– Megteszem, amit parancsolnak.
– Az alapötlet egyszerű. A művelet, amit derék testvéreink végrehajtottak szeptember 11-én –
vésődjön be az emberiség történelmébe ez az áldott nap –, megmutatta, hogy bármilyen erős is a
keresztes-cionista szövetség, azért vannak gyenge pontjai. Amerika nagyhatalom, de alapjai törékenyek és
üresek. Ha alapjaiban rengetjük meg, összedől az épület, insallah! Azért van rád szükségünk, hogy a
leghalálosabb támadást intézd ez ellen az alap ellen.
– Pontosan mit kell tennem?
– Beszéltem Abu Nasirivel, és elmondtam neki, hogy olyan mudzsáhidot keresek, akinek a profilja
nagyon speciális, hiszen a küldetés, amiről szó van, szintén különleges. Abu Nasiri meghallgatta az
igényeimet, és akadt is egy mudzsáhidja Khaldanban, aki megfelelt a felvázolt képnek. – Elmosolyodott. –
Te vagy az.
– Örömmel hallom, hogy Allah az Ő hatalmas bölcsességében fontos szerepet szánt nekem a
terveiben.
– Olyan valakit akartunk, aki nagyon ért a robbanószerekhez, és akit még nem ismernek a káfirok
titkosszolgálatai. Amikor Abu Nasiri beszélt rólad, utánajártunk, hogyan jutottál el Khaldanba, és
megállapítottuk, hogy a Dzsamáa küldött. Nos, történetesen magam is egyiptomi vagyok, így hát sok
ismerősöm tagja a Dzsamáának, nem volt tehát nehéz informálódnom. Mindaz, amit hallottam, nagyon
ígéretesnek bizonyult. Nemcsak igaz hívő vagy, aki az életét is képes odaadni Allahért, de mérnök
végzettséged is van, ami nagyon hasznos a robbanószerek terén. Ráadásul soha nem léptél be a
Dzsamáába, és al-Lisbunában élsz, ami teljesen kívül esik az igazhívők körein! Ez azt jelenti, hogy még
egyik rendőrség sem regisztrálta a nevedet! És ráadásul, testvérem: éppen most képeztek ki mudzsáhidnak!
Ez egyszerűen… tökéletes! El sem akartam hinni, hogy létezel! De hát itt vagy, dicsértessék az Isten
neve! Isten igazi ajándéka vagy a nagy dzsihád számára!
Ibn Tajmíja csaknem elpirult a büszkeségtől.
– Megteszem, amit kell.
– Azt szeretnénk, ha visszatérnél Al-Lisbunába, és alvó sejtként ott élnéd a hétköznapi életedet, amíg
föl nem vesszük veled a kapcsolatot, hogy átadjunk egy kódolt parancsot. Kapsz egy tervet, hogy
kivitelezd. Azután követned kell a műveleti utasításokat.
– De mit akarnak tőlem pontosan? Hogy öljek meg valakit?
– Azt akarjuk, hogy készíts egy bombát, és robbantsd fel azon a helyen, amit mondunk.
– És milyen legyen? TNT? Semtex?
Bin Laden jelezte az-Zavahirinek, hogy ő szeretné átvenni a szót. Megfordult, és jelentőségteljesen
Ibn Tajmíjára nézett.
– Nukleáris.
A vendég szája tátva maradt döbbenetében, aztán bizonytalanságában, hogy jól hallotta-e.
– Micsoda?
– Nukleáris bomba.
Ibn Tajmíja körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy komolyan beszélnek.
– De… de… – hebegte. Megrázta a fejét, hogy rendezze a gondolatait. – Elnézést, de azt akarják,
hogy készítsek el és robbantsak fel egy nukleáris bombát?
– Pontosan.
– De az nem lehet. Nem lehet csak úgy nukleáris bombát készíteni! Egy ilyen bomba nagyon
összetett, sok eszköz és minőségi alapanyag kell hozzá. Ezenkívül…
– Állítólag – szakította félbe Bin Laden a maga nyugodt és kellemes hangján – az alapelv kifejezetten
egyszerű.
A mudzsáhid töprengve simogatta a szakállát, miközben a hallottakat fontolgatta.
– Nos, igen, ez igaz – ismerte be néhány pillanattal később. – De egy ilyen bomba elkészítéséhez
előbb nagyon ritka anyagokat kell előállítani… plutóniumot vagy dúsított uránt. Én nem akarok
elkedvetleníteni senkit, de az ilyen nukleáris üzemanyag előállításához kell egy sokoldalú szakértőgárda
és olyan csúcstechnológiai berendezések, mint a centrifugák meg hasonlók. Aztán a munka egy évtizedbe
is beletelik. Ráadásul azt is tekintetbe kell venni, hogy nem könnyű olyan helyet találni, ahol…
– Van már nukleáris anyagunk.
– Tessék?
– Egy csecsen csapattól kaptuk cserébe, amiért kiképeztük őket az orosz káfirok elleni kaukázusi
dzsihádra.
– És ők hol szerezték?
– Ellopták valamelyik orosz létesítményből, gondolom. Nem számít. A lényeg az, hogy Isten
kegyelméből megvan az anyag.
– És milyen anyag ez? Urán? Plutónium?
– Urán.
Mérnöki agya nagy sebességgel működésbe lépett, és elkezdte fontolgatni a hirtelen elé tárt
lehetőségeket.
– És hány százalékosra van dúsítva? – Kilencven.
– Allahra, az jó lesz! – kiáltott fel hirtelen fellelkesülve.
– Hol van az az urán?
Bin Laden elmosolyodott.
– Khaldanban.
Ibn Tajmíjának leesett az álla döbbenetében. Khaldanban van dúsított urán? De hát hol? Ő
robbanószerekkel dolgozott Abu Nasiri mellett, és nem emlékszik, hogy valaha is találkozott volna
radioaktív anyaggal a kiképzőtáborban. Hiszen sokszor ő maga ment el robbanószerért a barlangokba,
ahol tárolták őket, és…
A homlokára csapott, amikor eszébe jutott.
– Allahra! – kiáltott fel. – A harmadik barlang!
Az urán a harmadik barlangban volt! Ezért tiltotta meg Abu Nasiri, hogy oda is belépjen! Hát persze!
A harmadik barlangban dúsított urán van!
– Hogy mondod, testvérem?
Gondolata hirtelen visszatért a vacsora helyszínére.
– Én? – kérdezte, és csodálkozott, hogy hangosan beszélt. – Semmi, semmi. Én csak magamban
beszéltem.
Bin Laden meredten nézte, mintha méregetné.
– Képesnek érzed magad erre a küldetésre?
– Teljes mértékben! – kiáltotta habozás nélkül. – Számíthat rám, sejk. – A bomba elkészítése…
remélem, nem lehetetlen.
– Nem, nem. Ha elegendő mennyiségben kapok dúsított uránt, komolyabb műszaki nehézségek
nélkül megoldható. Ahogy a sejk is mondta nemrég, az alapelv igen egyszerű.
– És milyen évtizedről beszéltél az előbb?
– Az az urándúsításra vagy a plutónium előállítására vonatkozott. De mivel nekünk már van dúsított
uránunk, ez a probléma nem áll fenn.
A sejk végre meggyőződött róla, hogy az előtte álló férfi valóban alkalmas a küldetésre, és
összedörzsölte a kezeit.
– Nagyszerű! Nagyszerű! – kiáltotta. – Akkor utasítást adok Abu Omárnak és Abu Nasirinek, hogy
segítsenek neked. Mivel a káfirok nem sokára jönnek, a radioaktív anyagot azonnal el kell szállítani
valami biztonságosabb helyre.
Ibn Tajmíja fölhúzta a szemöldökét.
– Vigyázat! Van egy-két alapvető fontosságú biztonsági szabály. El kell szállítani az anyagot valami
elkülönített helyre, össze kell állítani a bombát, aztán elvinni a célhoz. Ez nem olyan egyszerű ám, mint
ahogy első pillantásra tűnik…
– Ezt bízd csak ránk. Szeretném, ha folytatnád a mindennapi életed, és nem hívnád fel magadra a
figyelmet. Majd ha eljön az ideje, megkeresünk. Akkor csak annyi lesz a feladatod, hogy elkészítsd a
bombát, és Isten kegyelméből felrobbantsd a megfelelő helyen. A többi a mi dolgunk.
– És honnan fogom felismerni azt az embert, aki megkeres?
– Mond neked egy jelszót, amely tartalmazza a művelet kódnevét. A jelszó a Szent Korán 8.
szúrájának 16. verse lesz.
A vendég kutatni kezdett az emlékezetében a szóban forgó vers után.
– 16. vers… 16. vers…
– Az, amelyik figyelmezteti a hívőket, hogy ne fussanak el a dzsihád elől, különben a nagy tűzbe
vettetnek.
– Ja, tudom már! – kiáltott fel Ibn Tajmíja, aki végre megtalálta a verset. – „Aki azon a napon a hátát
fordítja nekik – kivéve, ha újabb harc felé fordul, vagy azért vonul vissza, hogy egy másik csapathoz
csatlakozzék –, az Allah haragját vonja magára és a gyehenna lesz a lakhelye.”
A sejk bólintott.
– Ez a jelszó.
– Nagyszerű. És mi a művelet neve?
– Mondtam már: benne van a versben. A vendég elbizonytalanodott.
– De hát ez egy hosszú vers, sejk – mondta.
– Melyik szava a művelet fedőneve?
Mielőtt válaszolt, Bin Laden fölállt az asztaltól, és befejezettnek nyilvánította a vacsorát. A másik
három férfi követte példáját, Ibn Tajmíja pedig várta a választ.
A sejk egyszer csak ránézett.
– Ghadhabum min’ Allah – morogta.
– Allah haragja.
 LIII
A többiek figyelme arra a sorra irányult, amit Tomás a jegyzetfüzetébe írt az elfogott al-Kaida-üzenet
alá. A CIA emberei csak nézték az ákombákomot, és értetlenül csóválták a fejüket.
SURAH 8 AYAH 16
– A francba! – káromkodott rekedt hangján Frank Bellamy. – Ez egy újabb rohadt rejtvény!
– Nem, nem az – ellenkezett Tomás. – Ezek arab szavak és számok, és ez egy Korán-utalás! A surah
szúra, és fejezetet jelent. Az ayah pedig verset jelent. Vagyis 8. fejezet, 16. vers. Az üzenet egy Korán-versre
utal!
– A fenébe! – kiáltott fel Bellamy a megfejtett sorra meredve.
– Melyik vers ez?
– Nem tudom. – A történész körülnézett. – Van itt egy Korán valahol? Rebecca lehajolt, és fölvette a
táskáját egy asztalka mellől.
– Nálam van! – közölte, és elkezdett kotorászni a táskájában. – Amióta ezekkel az emberekkel
foglalkozom, állandóan magamnál tartom a Koránt. – Hirtelen megállt a keze, mintha megtalálta volna,
amit keresett. – Megvan!
Odaadta a könyvet Tomásnak, aki azonnal elkezdte lapozgatni.
– 8. szúra… 8. szúra… 8. szúra… – mormogta, miközben ujjai fürgén pergették a lapokat. – Á,
megvan! – Mutatóujja végigsiklott a fejezet versein. – Na, nézzük csak, hol van a 16. vers.
A történész körme mutatta a könyv lapján a keresett vers kezdő sorát, és mindhárman fölé hajoltak,
hogy lássák, mi áll ott.
– „Aki azon a napon a hátát fordítja nekik – kivéve, ha újabb harc felé fordul, vagy azért vonul
vissza, hogy egy másik csapathoz csatlakozzék –, az Allah haragját vonja magára és a gyehenna lesz a
lakhelye” – olvasta Rebecca.
– Na tessék! – méltatlankodott Frank Bellamy. – Újabb rejtély, vagy mi? Mondtam én! Ez a szarság
soha nem ér véget! Minden rejtvény egy újabb rejtvényt rejt, soha nem fejtjük meg az egészet.
– Nincs itt semmiféle rejtély – felelte Tomás, miközben igyekezett értelmezni az olvasottakat. – Ez
Allah parancsa a muszlimoknak, amelyben felszólítja őket, hogy háborúzzanak a hitetlenekkel, és
megtiltja nekik, hogy megfutamodjanak, kivéve, ha újabb támadást készítenek elő. – Mutatóujjával a
Korán lapjára bökött. – Ez itt nem más, mint egy katonai parancs.
– Allah parancsa.
– Igen, az. De egyben az al-Kaida parancsa is. Vagyis azzal, hogy elküldte az utalást erre a Korán-
versre, Bin Laden valójában kiadta az utasítást lisszaboni ügynökének, hogy indítsa el a terrorakciót. –
Fölemelte a fejét, és Rebeccára nézett.
– Mikor került fel az internetre ez az üzenet?
– Két hónapja.
Tomás az amerikai ügynökhöz fordult, aki a biometrikus azonosítás folyamatát figyelte.
– Ide figyeljen… Donnak hívják, ugye?
A fiatalember csodálkozva fordult hátra, amiért megszólították.
– Yes, sir. Don Snyder.
– Don, nem kell az utóbbi két évben Amerikába érkező összes személy fényképével összehasonlítani
a hallgatóim fényképeit! Szűkítse a vizsgálatot azokra a személyekre, akik az utolsó két hónapban léptek
be az Egyesült Államokba!
Don tétován Frank Bellamyra nézett, mintha engedélyt kérne tőle.
– Sir?
Bellamy bólintott.
– Csinálja!
 Az ügynök visszafordult a képernyő felé, és beütötte a billentyűzeten az új utasítást.
– Ez jelentősen felgyorsítja a folyamatot – közölte szemmel láthatóan elégedetten. – Némi
szerencsével talán már holnapra végzünk a biometrikus azonosítással.
Tomás gondolataiba merülve elkezdte rágcsálni az egyik körmét, miközben tekintete a semmibe
meredt.
– Szóval az üzenetet két hónapja küldték… – motyogta, majd Rebeccára nézett. – Árulja el nekem:
mennyi ideig tart elkészíteni és a célponthoz elszállítani egy atombombát?
– Az a célponttól függ.
– Mondjuk, hogy a dúsított urán Pakisztánban van. Ebből kell bombát készíteni, hogy aztán valahol
az Egyesült Államokban felrobbantsák.
– Értem a gondolatmenetét – mondta Rebecca.
– Ha elegendő mennyiségű dúsított urán áll a rendelkezésemre, a bomba elkészítése már
pofonegyszerű. Végső esetben akár huszonnégy óra alatt is elkészülhet, bárhol. Akár egy garázsban is,
tudom is én, Bethesdában, vagy bárhol. Az egész folyamat legidőigényesebb része a dúsított urán
Amerikába szállítása. És persze időbe telik, míg valaki megkapja a vízumot.
– A gyanúsítottunk portugál állampolgár – emlékeztetett Tomás. – Nincs szüksége vízumra.
– Igaza van. Ebben az esetben azt mondanám, hogy az egész művelet elvégezhető egy-két hónap
alatt.
Hirtelen csönd lett a teremben. Csak a számítógépek halk zúgása hallatszott, ahogy feldolgozták az
adathalmazt. Mindhárman az ablakra néztek, mintha bármelyik pillanatban azt várnák, hogy megjelenik
az égen egy gombafelhő.
– Szóval lejárt az idő.
 LIV
A reggeli The Washington Post a szokásos híreket hozta. Az első oldalon az állt, hogy Izrael váratlan
bombatámadást intézett feltételezett Hamászcélpontok ellen a Gázai övezetben, a fénykép pedig egy
vérző kisfiút ábrázolt, akit a törmelékek közül mentettek ki, és úgy mutatnak fel a kamerának, mint egy
sahídot. A Hamász szóvivője bosszút esküdött és a Próféta szavait idézte, amelyek mozgalma
alkotmányának hetedik cikkelyének részét képezik. Azt mondta, hogy „addig nem jön el az utolsó ítélet,
amíg a muszlimok meg nem ölik a zsidókat”. A lap szélén Irán bejelentése állt, miszerint elnöke az
ENSZ Közgyűlése elé viszi az ügyet, amely két nap múlva ülésezik, míg az Európai Unió országai azt
ígérték, hogy közös nyilatkozatot tesznek, ám szokás szerint most is egymásnak ellentmondó
véleményeket nyilvánítottak.
– Mindig ugyanaz a szar! – morogta Tomás, akinek a könyökén jött ki a hírek monoton ismétlődése.
Lapozott.
Az amerikai elnök javaslatot nyújtott be a Kongresszusnak, hogy engedélyezzen egy sor intézkedést,
amelyek a megújuló energiák iparát hivatottak ösztönözni. Aztán folytatta a lapozgatást, gyorsan
végignézte a címeket, és hamar eljutott a sportrovatig. Kereste a híreket az európai labdarúgásról, de az
amerikai napilap figyelmét az LA Lakersnek a Chicago Bulls felett aratott fényes győzelme kötötte le. Ez
bizonyára óriási hír egy amerikainak, de ő unottan nézte a győzelemről szóló sorokat.
Trrr-trrr.
A mobiltelefon csörgése ébresztette fel a letargiából. Elővette a zsebéből a készüléket.
– Halló?
– Hol van, Tom?
– Itt vagyok a szálloda business centerében és olvasom az újságot. Miért?
– Az ott van valahol a recepció mellett, ugye?
– Igen. Van egy nagy üvegkapu. Ha a főbejáraton jön be, forduljon jobbra, és rögtön meglátja,
hogy…
Még végig se mondta a mondatot, amikor kinyílt a business center ajtaja, és megjelent Rebecca fürge
alakja, amint aranyló fejéhez tartott mobiltelefonjával besiet.
– Na végre, megvan! – kiáltotta, majd kikapcsolta a telefonját és a portugál felé nyújtotta a karját. –
Már egy ideje hívogatom, de nem vette fel.
– Elnézést, csak most kapcsoltam be a telefonom.
Rebecca kézen fogta és elkezdte húzni, hogy talpra állítsa. – Jöjjön már! Nincs vesztegetni való időnk!
Szinte erőszakkal rántotta fel Tomást, akinek csak annyi ideje maradt, hogy az asztalra hajítsa az
újságot.
– Mi az? Mi történt?
Az amerikai nő hátra se nézett, miközben belökte az üvegajtót és kivonszolta a portugált a hotel
halljából.
– Don számítógépe végzett a vizsgálattal – közölte. – Megtörtént a biometrikus azonosítás.
Az előző estével ellentétben ma zsúfolásig tele volt emberekkel a CIA langley-i központja. Élénk
társalgást folytattak, szinte mindenki az ügynökség logójával ellátott kávés csészét tartott a kezében.
Nem tűntek túlságosan elfoglaltnak.
De amint Rebecca és Tomás belépett a terembe, elhalt a morajlás, és a kisebb tömeg utat nyitott nekik,
hogy elhaladhassanak. A portugált meglepte ez a kitüntetett figyelem, de úgy tett, mintha hozzá lenne
szokva, és magabiztos léptekkel követte a szőkeséget egészen Frank Bellamyig.
– Baromi késő van! – rivallt rá a NEST vezetője, és könyörtelen tekintete szikrákat szórt a történész
felé.
– Ki volt kapcsolva a mobiltelefonom – felelte Tomás, mintha ez valóban mentség lenne mindenre.
 – Na, mi a helyzet?
Bellamy Don Snyderhez fordult, aki pontosan ugyanott ült, ahol előző este, mintha azóta el sem
mozdult volna onnan.
– A számítógép befejezte az összehasonlítást – mondta. – Mutasd meg neki, Don.
A technikus begépelt valamit a billentyűzeten, és a képernyőn megjelent egy férfi arcképe.
– A Noronha úr által kiválasztott fényképeknek és az utóbbi két hónapban az Egyesült Államokba
belépő személyek fényképeinek biometrikus összehasonlítása egy-két tucat megfelelést talált, amelyek
többsége valószerűtlen egyezés. Kiderült, hogy Noronha úrnak nyolc tanítványa érkezett az országunkba
az utóbbi két hónapban, de közülük heten már visszatértek Portugáliába.
– Akkor egy még itt van.
Don a képernyőn látható arcra mutatott.
– Ez a személy az – mondta. – Rafael Cardoso. A gyanúsított egy héttel ezelőtt érkezett a miami
repülőtérre, és a Holiday Innben van elszállásolva. Már rá is állítottunk pár embert.
– Mit gondol, Tom? – kérdezte Bellamy. – Ő a mi emberünk?
Tomás szemügyre vette volt tanítványa borotvált arcát. A fénykép alatt az állt, hogy Rafael da Silva
Cardosónak hívják. A tanár homályosan emlékezett rá, hogy néhány éve járt a régi nyelvek előadásaira.
– Nem hinném – felelte, és kétkedve csóválta a fejét.
– Más nincs?
– A többiek már visszamentek Portugáliába.
– Mutassa őket.
Az operátor visszafordult a billentyűzethez, és a képernyőn sorra jelentek meg a portrék, amelyeket
Tomás alaposan megnézett.
– Egyikükben sincs semmi rendkívüli, semmi szokatlan – jelentette ki a végén csalódottan.
– Több nincs?
– Attól tartok, nincs.
Nyugtalan morajlás futott végig a termen. A történész érezte, hogy minden tekintet rá szegeződik,
minden remény belé helyeztetett, így hát nem adta fel egykönnyen.
– Az imént azt mondta, hogy a keresés egy-két tucat eredményt hozott ki…
– Igen, de a többi valószerűtlen.
– Hogyhogy valószerűtlen? Ez meg mit jelent?
Don ismét rávetette magát a billentyűzetre.
– Teljesen természetes, hogy az összehasonlítás téves eredményeket is kiad, hiszen különböző
emberek között is előfordulnak hasonló vonások. Ha ezek a hasonlóságok erősek, az megtéveszti a
számítógépet. – Két fénykép jelent meg egymás mellett a képernyőn. – A bal oldali képen például a maga
egyik volt tanítványa, Filipe Tavares látható. A jobb oldalin Dragan Radanović, egy belgrádi lakatos.
Mivel vannak köztük bizonyos fiziognómiai hasonlóságok, a számítógép egymáshoz rendelte a két fotót,
mintha ugyanarról a személyről lenne szó. Ez nyilvánvalóan tévedés.
A portugál bólogatott, jelezvén, hogy érti a problémát, de még nem volt hajlandó bedobni a
törülközőt.
– Hány ilyen tévedés történt?
Don megnyomott egy billentyűt, és megkapta a statisztikát.
– Harmincegy.
– Mutassa meg mindet.
Az operátor ismét Frank Bellamyre nézett, mintha azt mondaná, hogy csak az idejüket vesztegetik.
De a főnöke egy biccentéssel jelezte, hogy fogadjon szót, így hát Don megkereste az összes téves
egyezést.
Sorra jelentek meg a fotópárok. Az első egy olasz látogatóval azonosította Tomás egyik volt
tanítványát, a második egy brazillal vélt azonosnak egy másikat, és így tovább. A számítógép mindegyik
esetben valamilyen más nemzetiségű személlyel párosította össze az egyes diákokat.
A tizenhetedik párnál azonban Don megtörte a csendet.
– Ez egy érdekes eset – mondta, és rámutatott a képernyőre. – A rendszer itt nem egy portugál volt
hallgatót téveszt össze egy külföldivel, hanem egy arab volt diákot egy portugál látogatóval. –
Felkacagott. – Vicces, nem?
A megjegyzés hallatán Tomás még figyelmesebben vette szemügyre a két képet.
– Hogy hívják ezt a diákot?
Don megkereste a felirat billentyűjét.
– Ahmed ibn Barakah. Egyiptomi. A számítógép Alberto Almeida palmelai mérnökkel azonosította.
A történész hosszasan nézte volt tanítványa arcát. Halvány emlékei voltak róla. Hallgatag fiú volt, és
ha jól emlékszik, kevés előadásán volt jelen, néhány éve. Ahogy Tomás nézte a képet és törte a fejét,
lassan egyre több emlék jutott eszébe. Mintha egyszer még beszélgetett is volna vele, és ahogy erre
gondolt, kellemetlen érzése támadt. Mondott valamit ez a fiú, amire fölfigyelt. De mi is volt az?
Lehunyta a szemét és tovább kutatott az emlékezetében. Mereven nézte az arcot és kereste elméjében
a hozzá tartozó beszélgetést. Annyira igyekezett, hogy végül eszébe jutott a kellemetlen részlet. Volt
diákja mondott valami bántót a zsidókra, és azt is mondta, hogy a történelem még nem ért véget…
Hogy is fogalmazott? Ja, igen, azt mondta, hogy egy nap majd a muszlim történészek fogják elemezni az
Ibériai-félsziget keresztény múltját, és hogy…
Ekkor szinte reflexszerűen kinyújtotta a karját, és a képernyőre mutatott.
– Ő az!
A körülötte álló amerikaiak értetlenül néztek rá.
– Tessék?
– Ő az al-Kaida embere!
 LV
Minden tekintet a képernyőre tapadt, mintha átértékelnék a képet, amire Tomás a mutatóujját
szegezte. A gyanús látogató mozdulatlan arca, amit a határőrség kamerája örökített meg, a semmibe
meredt. Mellette a Liszszaboni Új Egyetem által rendelkezésre bocsátott hallgatói fénykép. A képek alatti
feliratok egyértelműen jelezték, hogy az egyik arc Alberto Almeida mérnöké, a másik pedig Ahmed ibn
Barakah egyetemi hallgatóé.
Két különböző név, de ugyanaz az arc.
Az első bénult csend után hirtelen záporozni kezdtek az utasítások a CIA műveleti szobájában, és
mindenki mozgásba lendült.
– Don! – üvöltötte Bellamy, le sem véve a szemét a képernyőn látható arcról. – Hol a francban van
ennek a rohadéknak a szállása?
Végig sem kellett volna mondania a parancsot, hiszen Don már hevesen kalimpált a billentyűzeten. A
képernyőről eltűntek a fényképek, és helyettük egy sor szó jelent meg a gyanús látogatóval kapcsolatban.
– Alberto Almeida az orlandói repülőtéren lépte át az Egyesült Államok határát, mégpedig
pontosan… harminchárom napja. Madridból érkezett. Lakóhelyként az orlandói Marriott szállót jelölte
meg.
– Hívd fel a Marriottot – utasította Bellamy Dont. Aztán a mellette álló férfira pillantott. – Kapcsold
a Fehér Házat. Beszélni akarok David Shapiróval.
Don azonnal hívta Floridát a számítógépen. A beszélgetés ki volt hangosítva, így hát mindenki
hallotta, ahogy két csengés után valaki fölveszi a telefont.
– Hotel Marriott, jó napot kívánok. Miben segíthetek?
– Kérem, kapcsolja a vezetőt – szólította fel Don. – Sürgős. – Máris kapcsolom. Kérem, várjon egy
pillanatot.
Néhány pillanatig klasszikus zene szólt a telefonban, aztán hallatszott, hogy kicsöng.
– Itt Hughs.
– Maga az orlandói Marriott vezetője?
– Igen. Miben segíthetek?
– Az én nevem Don Snyder, és Langley-ből telefonálok. A CIA-tól hívom, és sürgős információra
lenne szükségem az egyik vendégéről.
A vonal másik végén rövid hallgatás volt a válasz.
– Ez valami vicc?
– Sajnos nem. Odaküldhetünk valakit a megfelelő igazolványokkal, de az ügy olyan sürgős, hogy hálás
lennék, ha megbízna bennem, és azonnal kiadná a kért információt. Bizonyára rögzítette a számomat a
telefonközpont, úgyhogy ellenőrizhetik, hogy valóban Langley-ből telefonálok.
A vonal másik végén tétova hang jelezte, hogy a szálloda vezetője döntést hoz.
– Rendben – sóhajtott fel végül. – Hogy hívják ezt a vendéget? – Alberto Almeida. Akarja, hogy
betűzzem?
– Igen, legyen szíves.
Don betűzte a nevet, aztán csöndben várt, amíg a szálloda vezetője ellenőrzi az információt a hotel
számítógépén.
– Valóban volt egy Alberto Almeida nevű vendégünk a szállodában. Az illető paraguayi… elnézést,
portugál nemzetiségű volt. Egy éjszakát töltött itt, aztán másnap reggel kijelentkezett. Készpénzzel
fizetett.
– És nem lehet tudni, hogy hova ment?
– Nem. Soha nem kérdezünk ilyesmit a vendégeinktől.
Mire Don befejezte a beszélgetést a Marriott-tal, Frank Bellamy már javában beszélt a Fehér Házzal,
hogy közölje az új híreket. A NEST vezetője távozott a műveleti szobából, és bezárkózott egy
üvegfülkébe, hogy ne hallják a többiek.
– És most? – kérdezte Tomás.
– Már kiadtuk az országos körözést a fickó ellen – felelte Rebecca komolyan. – De ha már egy
hónapja érkezett az Egyesült Államokba… hát nem tudom. Elegendő mennyiségű dúsított urán
birtokában egy pillanat alatt elkészül a bomba.
Don ismét a billentyűzethez fordult.
– Elindítok egy keresést a NORA-val.
– Az micsoda?
– Non-Obvious Relationship Analysis – oldotta fel a mozaikszót az operátor. – Ha hiszik, ha nem, ez
egy olyan adatösszevető rendszer, amit a Las Vegas-i kaszinók fejlesztettek ki. Nagyon hatékony. – Még a
nyelvét is kidugta a szája sarkában, amint erősen koncentrálva, hangosan betűzte, amit gépelt. – A-l-b-e-
r-t-o-A-l-m-e-i-d-a.
Megadott minden adatot, ami az orlandói repülőtér határ-ellenőrzési kartonján szerepelt, majd a
biztonság kedvéért az Ahmed ibn Barakah nevet is beírta. Az információ feldolgozását a képernyőn forgó
homokóra jelezte.
– Magyarázd már el, hogy mit csinálsz – kérte Rebecca, kihasználva a számítógép kínálta szünetet.
– A NORA összeveti a személyazonossági adatokat a hitelintézetek adatbázisaival, a nyilvántartási
adatokkal, a szállodák számítógépein tárolt adatokkal és még egy sor rögzített információval. A rendszer
valós ismereteken alapuló hipotézisek felállításával működik.
– Nem értem.
– Ezzel a módszerrel igyekeztek a kaszinók felderíteni a csalásokat – magyarázta Don, szemét a
képernyőn forgó homokórán tartva. – A NORA segítségével például ki lehet deríteni, hogy egy blackjack
dealer húga két évvel ezelőtt szomszédja volt egy férfinak, aki kétszázezer dollárt nyert egy játék során,
amit ugyanez a dealer felügyelt. Vagyis kapcsolatba lehet hozni egymással a dealert és a nyertest, és ezáltal
a kaszinó ki tudja deríteni, hogy történt-e csalás.
– Á, már értem!
– A rendszer másféle társításokra is alkalmazható. Egy arab nevet például Afrikában mondjuk úgy
írnak, hogy Otmane Abderaqib, Irakban pedig úgy, hogy Uthman Abd Al Ragib. A NORA össze tudja
párosítani ezt a két nevet, és…
A beszélgetést a műveleti szoba hangszórójából harsogó hang törte meg.
– Figyelem mindenkinek! Figyelem!
Frank Bellamy reszelős hangja volt. Tomás az üvegkabin felé fordult, és látta, hogy a NEST vezetője
befejezte a telefonbeszélgetést az elnöki tanácsossal, és most mikrofont tart a szája elé.
– Az imént beszéltem a Fehér Házzal, és az általunk nyújtott információk alapján az elnök elrendelte
a DEFCON 2 szintet. DEFCON 2 van érvényben. DEFCON 2 van érvényben.
Síri csönd telepedett a műveleti szobára.
– Láttam már ilyet filmekben – motyogta Tomás.
– A DEFCON 2 a második legmagasabb készültségi szint az Egyesült Államokban – magyarázta
Rebecca, szintén suttogva. – Ez azt jelenti, hogy egy lehetséges támadás miatt a fegyveres erőink a
legmagasabb készültségi állapotban vannak. Ha jól tudom, utoljára a kubai rakétaválság idején volt
érvényben a DEFCON 2.
– És szeptember 11-én?
– A DEFCON 3 szintet hirdették ki.
– Ezek szerint most még súlyosabbnak ítélik a helyzetet. Rebecca szigorúan nézett rá.
– Tom, nukleáris bombáról van szó.
Megállt a számítógép homokórája, és a képernyőt betöltötte egy seregnyi adat. Don közelebb hajolt,
és szemügyre vette az adatösszevetés eredményeit.
– Emberek! – szólalt meg. – Ezt nézzétek!
A jelenlévők mind odasereglettek az operátor köré és a képernyőre meredtek, ahol a NORA
programja minden adatot összevetett egymással, és végül kiadta Alberto Almeida, alias Ahmed ibn
Barakah, alias Ibn Tajmíja tartózkodási helyét.
– New Yorkban van a rohadék.
 LVI
A fehér Chevrolet megvárta, míg zöldre váltott a lámpa, és amikor elindult, azonnal jobbra fordult,
egyenesen a középosztály negyedébe, amely tele volt fákkal és parkokkal. A nap elbújt a szürke felhők
mögé, onnan szórta mélabús fényét, a Hudson folyó pedig lassan hömpölygött a háttérben, sötét vize a
másik parton elterülő felhőkarcoló-erdőt tükrözte.
– Biztos benne, hogy erre van?
Rebecca megrázta a fejét, hogy megszabadítsa homlokát a ráhulló szőke fürtjeitől, aztán újra
rápillantott a térképre.
– Erre van – jelentette ki. – Nem ismerem nagyon jól New Jersey-t, de nyugodjon meg, meg fogom
találni.
Tomás a folyó túlpartját, Manhattan déli csücskét nézegette. Ennyi év után is furcsa volt, hogy nem
látni a World Trade Center ikertornyait.
– Hogy lehet, hogy az al-Kaida idehozott ötven kiló dúsított uránt, és senki nem vette észre? –
kérdezte, kissé bosszúsan. – Komoly biztonsági berendezéseik vannak a repülőtereken, mégis átengednek
egy ilyen csomagot? Ez hogy lehet?
Rebecca meredten nézte az utat, hogy eligazítást találjon.
– Nem olyan nagy szám dúsított uránt szállítani az Egyesült Államokba – felelte. – Voltaképpen mi
sem egyszerűbb.
– Tessék?
A nő újabb pillantást vetett a térképre, hogy tájékozódjon.
– Képzelje, néhány évvel ezelőtt egy New York-i tévécsatorna, az ABC feladott Dzsakartában hét
kilogramm radioaktív anyagot egy Los Angeles-i címre. Aztán várta, mi lesz vele. És tudja, mi történt? A
csomag rendben megérkezett a címzetthez. Vagyis a nukleáris anyag simán átment a Los Angeles-i
kikötő vámján, anélkül hogy bárki bármit gyanított volna.
– Nincs a vámőröknek olyan berendezésük, ami felismeri a radioaktív anyagot?
– Dehogy nincs.
– Hát akkor hogyhogy nem vették észre, mi van abban a csomagban? – Tom, meg kellene értenie,
hogy működik a vámellenőrzés – mondta Rebecca. – Mielőtt megérkezik egy hajó, a vámosok megnézik
a vámnyilatkozatokat és a származási kikötőt, hogy meghatározzák a rakomány kockázati szintjét.
Elindult mondjuk egy hajó Kolumbiából. Ha azt állapítják meg, hogy nagyon magas a kábítószer-
csempészeti kockázat, dönthetnek úgy, hogy átvizsgálják a rakományt. Ebben az esetben átvilágíthatják a
gyanús konténereket, de a röntgengépeken kívül más eszközöket is használhatnak, például gamma-
sugaras berendezést, amely pontosabb képet ad. Ha találnak valami furcsát, kinyithatják a konténert és
átkutathatják a tartalmát.
– Remek. Akkor mért nem teszik?
– Mert az amerikai kikötőkben naponta száznegyven hajó ötvenezer konténere fordul meg több mint
félmillió áruval a világ minden részéről! Hát ezért! Tudja, hány konténert fogad csak a Los Angeles-i
kikötő mindennap? Tizenegyezret! És tudja, mennyi ideig tart, amíg öt vámellenőr átvizsgál egyetlen
konténert? Három óráig! S van-e fogalma arról, hogy hány vízi kikötő van Amerika-szerte? Több mint
háromszáz! Ez azt jelenti, hogy ha az ember fog ötven kiló dúsított uránt és beteszi egy
sportfelszereléseket tartalmazó dobozba, aztán ráírja, hogy teniszütők vannak benne, biztos lehet benne,
hogy a rohadt doboza sértetlenül megérkezik a címzetthez! Ez történt az ABC csomagjával is. És ha az
ABC rájött, milyen könnyű postán feladni radioaktív anyagokat, gondolja, hogy az al-Kaida nem jött rá
szintén?
– Jó, igaza van.
– Csekély esélye van a lebukásnak, és tudjuk, hogy az al-Kaida különben is előszeretettel használ
teherhajókat fegyverszállításra. Ezért van az, hogy egy nukleáris merénylet elkövetésének az egyetlen
igazán nehéz pontja a dúsított urán megszerzése. Ha ez megvan, a többi már gyerekjáték: el kell juttatni
a célponthoz, és össze kell rakni a bombát.
Tomás a házakat nézte, amelyek mellett elhaladtak, de a gondolatai máshol jártak.
– Vagyis nincsenek kétségei afelől, hogy a bomba már elkészült?
– Nincsenek – felelte a nő nyomatékosan. – Némi időbe telik ugyan, amíg az ember eljuttatja a
dúsított uránt az Egyesült Államokba. A hajó nem valami gyors, ugyebár. De ha valóban rendelkeznek a
sugárzó anyaggal, és ha az emberünk két hónappal ezelőtt megkapta az utasítást az akcióra, ez az idő
bőven elegendő a művelet végrehajtására. Az al-Kaida atombombája minden valószínűség szerint
készen áll a bevetésre.
– Akkor miért nem robbantották még fel?
Az autó balra kanyarodott, Rebecca még egyszer ellenőrizte a térképet, aztán lassított, majd beállt egy
sötétszürke autó mögé, a járda mellé.
– Nem tudom – mondta. – De a terroristánk bizonyára tudja. – Körülnézett, szemügyre vette a
házszámokat, aztán az utca végében álló magas fal mögül alig kikandikáló tetőre mutatott.
– Ott van.
– Micsoda?
– A gyanúsított lakhelye.
A két FBI-ügynök hot dogot evett és rádiót hallgatott, amikor Rebecca és Tomás beszállt az autójukba.
Miután igazolták magukat, a Bureau emberei röviden felvázolták a helyzetet.
– Fireball odabent van – közölte Ted. Szemmel láthatóan ő volt a főnök kettejük közül.
– Kicsoda?
– Ezt a kódnevet adtuk a gyanúsítottnak. Nemrég lépett be a házba egy bevásárlószatyorral. Jó sok
fényképet készítettünk róla.
– Megnézhetem őket? – kérdezte Tomás.
Egy mozsárágyú méretű objektívvel rendelkező fényképezőgép jelent meg Ted társának a kezében.
Az FBI-ügynök Tomás felé fordította a készülék kis kijelzőjét.
– Tessék.
Egymás után jelentek meg a kijelzőn az Ahmedről készített képek, amelyeken óriási szatyrokat cipelt,
és még a kikandikáló kiflicsücskök is jól látszottak.
– Ő az – erősítette meg a történész. – Megnőtt a szakálla és úgy tűnik, lesoványodott, de ő az.
– Ha ennyit eszik, nem értem, mitől fogyhatott le – tréfálkozott Ted. – Egyedül van?
– Úgy tűnik. – Végigmutatott a környéken. – Az embereink már elkezdték kihallgatni a
szomszédokat és a környékbeli üzletek dolgozóit, de úgy látszik, senki nem látta Fireballt mással.
– És az urán? – érdeklődött Rebecca. – Már megtalálták?
Az FBI embere megrázta a fejét, és a hot dog utolsó falatját rágta.
– Dehogy.
– Hogyan próbálták keresni?
– Még nem nagyon próbáltuk – ismerte be Ted. – Amikor Fireball elment vásárolni, elsétáltunk a fal
előtt egy Geiger-számlálóval. Nem mutatott ki radioaktivitást.
– Az nem jelent semmit – vetette ellen Rebecca. – Az urán a pincében is lehet, ahol ólomlapok is
védhetik. És akkor nem találja meg a detektor.
– Igaz.
– Akkor mi a tervük?
– Nemsokára leáll a ház áramellátása. Lehallgatjuk a telefonvonalait, úgyhogy ha segítséget kér,
átirányítjuk a hívását az egyik egységünkhöz. Az egység kiküld egy autót a házhoz, és jelentkezik, hogy
megjavítsa az állítólagos hibát és visszakapcsolja a villanyt.
 – Ahá, értem. És beviszik a Geiger-számlálót, hogy odabent használják. – Úgy van. És
bemikrofonozzuk az egész házat.
– És ha a műszer nem talál semmit? Ne feledje, lehet, hogy alaposan le van védve az anyag…
– Ha nem találunk semmit és úgy érezzük, hogy még nem kutattunk át mindent, akkor hajnalban,
amikor Fireball alszik, ideküldünk egy egységet, hogy alaposabb kutatást végezzen.
Tomás meghökkent a tervnek ezen a részén.
– Nem túl kockázatos ez?
Ted hátrafordult és rámosolygott. – Az élet tele van kockázatokkal.
A terv óraműpontossággal haladt a maga útján. Sötétedéskor hirtelen kialudtak a fények a házban.
Tomás halvány fényt látott elhaladni az ablak előtt: nyilván Ahmed volt az, gyertyával a kezében.
Egy óra múlva megjelent egy kisteherautó, amelynek a General Electric felirat volt az ajtajára nyomva.
Két sötétkék overallt viselő férfi szállt ki belőle, és bekopogtak az ajtón. Egy halvány alak kukucskált ki
az ajtón, akit Tomás Ahmednek vélt, és rövid szóváltás után mindhárman eltűntek a házban.
– Most jövünk mi – morogta Ted, majd kikapcsolta a zenét és felhangosította az adó-vevő készüléket.
Ezután a két FBI-ügynök elővette a pisztolyát a kabátja alá rejtett pisztolytáskából, és ellenőrizték a
golyókat.
– Ez meg mi? – ámuldozott Tomás. – Gond lesz?
– Ha bármi közbejön, az embereinknek riasztaniuk kell minket – felelte Ted, és le sem vette a szemét
a pisztolyáról. – És akkor azonnal be kell rontanunk a házba.
Két óra telt el aggasztó várakozással. A házat figyelő FBI-autókban ülő ügynökök negyedóránként
megkérdezték egymástól, hogy mi a helyzet, és a válasz mindig ugyanaz volt.
– Semmi érdemleges.
Hirtelen újra kigyulladtak a fények a házban, és pár perc múlva megjelent az ajtóban a két overallos
férfi. Elköszöntek Ahmedtől, aki kikísérte őket. Beültek az autóba és elhajtottak.
Krrrrrr.
– Electric One, Electric One – szólalt meg egy hang az adóvevőben.
– Mit találtak?
– Semmit – felelte egy másik hang, valószínűleg az egyik állítólagos villanyszerelőé. – A Geiger-
számláló mutatója csak a konyha felé vezető előszobában mozdult meg, de nagyon enyhén. A ház többi
részén nem jelzett semmit.
– És a pincében?
– Oda nem jutottunk be.
– Miért?
– Mert zárva volt, és Fireball azt mondta, hogy a sötétben nem találja a kulcsot. Kicsit idegesnek tűnt,
ezért jobbnak láttuk, ha nem erősködünk.
– És mi van a mikrofonokkal?
– Mindet elhelyeztük. Kezdhetik a tesztelést.
– Okay, köszönöm, Electric One. Szép munka volt.
Rebecca és Tomás autójában is követték a beszélgetést. Amikor véget ért, Ted lehalkította a
készüléket, és újból bekapcsolta a rádiót, hogy megkeressen egy jazz-adót.
– És most? – kérdezte Tomás.
– Nem hallotta, mit mondtak? – kérdezte Ted kissé türelmetlenül. – Nem tudták befejezni a kutatást.
Nem mehettek le a pincébe.
– Ez azt jelenti, hogy hajnalban folytatják a műveletet?
– Yes.
Sötét volt odakint, és Tomás kezdett megéhezni. Magában azon tűnődött, érdemes-e még nekik is
maradniuk, de mivel Rebecca nem adta jelét, hogy el akarna menni, úgy döntött, nem teszi föl a kérdést,
és maradt.
– Van bármi kétség afelől, hogy Ahme… ööö… Fireball fenyegeti az Egyesült Államok biztonságát?
– Nincs – felelt Rebecca. – Jelen pillanatban szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy ő az al-Kaida
embere, akinek az a feladata, hogy felrobbantson egy atombombát az országunkban.
– Akkor miért nem kapják el máris?
– Mert nem tudjuk, hol van a bomba.
A válasz kissé zavarba ejtette Tomást.
– Hát… ha elkapják, majd megmondja, nem? Különben is: amíg szabadon jár-kel, bármelyik
pillanatban felrobbanthatja a szerkezetet!
Rebecca rászegezte kék szemeit.
– A volt tanítványa iszlám fundamentalista, nem?
– De igen, szerintem az.
– Akkor semmit nem fog bevallani – mondta a nő. – Ha elkapjuk, azzal csak a többi al-Kaida-tag
tudomására hozzuk, hogy a sarkukban vagyunk. Azzal pedig csak felgyorsítjuk az eseményeket. Ha a
bomba nem ebben a házban van, nyilván valamelyik másik ügynöknél van, aki a lehető leggyorsabban fel
akarja majd robbantani. Ezért türelmesnek kell lennünk, és a megfelelő pillanatban kell megtennünk a
megfelelő lépéseket.
– Tehát marad a hajnali rajtaütés.
Az amerikai nő bólintott, és egyfolytában a házat nézte. – Meg kell találnunk azt az átkozott bombát.
 LVII
Három nap.
Tomásnak kezdett elege lenni a tétlenségből. A három nappal ezelőtti rajtaütés nem járt eredménnyel,
és az FBI most csak figyelte Ahmedet. Ez azt jelenti, hogy már három napja be volt zárva abba az
átkozott autóba, amely két háztömbnyire parkolt a háztól, ahol a volt tanítványa lakott.
Hatalmas jármű volt, tele kamerákkal, monitorokkal meg mindennel, amit csak el lehet képzelni – de
hát ez nem is csoda, hiszen ez volt a Big Mother, az egész műveletet koordináló központ. Legénysége, a
három FBI-ügynök, a művelet vezetőjét is beleértve, fesztelenül beszélgetett egymással, miközben
Rebecca a homályos ablaküvegnek dőlve szunyókált.
A tétlen várakozás valósággal megőrjítette Tomást. A portugálnak fájt minden porcikája a
kényelmetlen testhelyzetektől, amelyeket igyekezett váltogatni, de hiába. Lenézett a földön heverő The
New York Timesra, és harmadszor is elkezdte lapozgatni. Már az első betűtől az utolsóig kiolvasta, de
reménykedett, hogy talál benne valami újat, ami addig elkerülte a figyelmét.
Hangosan megigazította a lapot, és végigfutotta a címeket. A nap híre valami szenátorral kapcsolatos
pénzügyi szabálytalanság volt. Továbblapozott, és megállt egy másik hírnél, amely egy újabb Wall Street-i
bennfentes botrányról számolt be, melynek során letartóztattak valami híres befektetőt, akiről Tomás
még soha nem hallott. Továbbment. Egy cikk az Egyesült Államok elnökének a délutáni ENSZ
Közgyűlésen tartandó beszédéről töprengett. Már mindent elolvasott. A sportrovatra ugrott, és
majdnem felnyögött bosszúságában, amiért most sem talált semmit az európai futballról. Úgy látszik, az
olvasókat sokkal inkább lázba hozta a Cardinals és a Philadelphia Eagles mérkőzése az American
Football Conference bajnokságán.
– De unalmas! – morogta nyűgösen, és ledobta az újságot. Felsóhajtott és hátradőlt az ülésen, további
hosszas várakozásra felkészülve. Oldalra nézett, és megállapította, hogy Rebecca még mindig alszik.
Búzaszínű haja kuszán hullt tejfehér arcába, vadóc külsőt kölcsönözve neki. Szép volt. Legszívesebben
felébresztette volna, hogy beszélgessen vele, de uralkodott magán. Az amerikai nő állandóan fáradt volt,
ráfért már egy kis pihenés. Így hát végül csak kinyújtotta a karját és gyengéden megsimogatta az arcát.
Ujjai puhán siklottak végig Rebecca bársonyos bőrén.
– Hm – sóhajtotta a nő a gyengéd érintésre.
Tomás most már úgy érezte, hogy nem is beszélgetni szeretne vele, hanem megcsókolni csábító ajkait.
Odahajolt a nyugodt archoz, de az utolsó pillanatban visszafogta magát, és ahelyett hogy rátapadt volna
a szájára, a füléhez siklott.
– Sss – suttogta végtelenül gyengéden. – Aludj.
Tut-tut.
A három FBI-ügynök úgy megrezzent, mintha elektrosokkot kapott volna.
– A telefon! – kiáltott fel a művelet parancsnoka, és integetett a beosztottjainak. – Bob, nézze meg,
honnan jön a hívás. Carl, kapcsolja be a felvevőt.
A hirtelen mozgolódásra Rebecca is felébredt, kábán körülnézett, és mivel nem tudta, mi történik, a
portugálhoz fordult.
– Mi az, Tom?
Tomás a szája elé tette a mutatóujját.
– Psz! – mondta. – Valaki hívja Ahmedet. Hallgassuk!
Tut-tut.
– Hello?
Ahmed hangja volt, ahogy felvette.
– Ibn Tajmíja?
– Nam.
 – Surat-an-Nisaa, ayah arba’a wa sabiin.
E szavak hallatára Ahmed hallgatott egy darabig, mintha eltűnődne, aztán felkiáltott.
– Allah u akbar! Klikk.
Az FBI-ügynökök és a NEST két tagja mintha megfagytak volna az autóban: dermedten füleltek
tovább.
– A francba! – ordított a Bureau csapatának vezetője.
– A rohadék! Máris letették! – Oldalra fordította a fejét. – Bob, sikerült bemérni a hívást?
Bob a fejét csóválta, és csüggedten bámulta a monitort.
– Nem – felelte. – Túl rövid volt. Csak annyit sikerült megállapítanom, hogy lakásból hívták.
A főnök dühösen forgatta a szemeit.
– Azt gondoltam. – A másik beosztottja felé fordult.
– Mindent fölvettél, Carl?
– Igen.
– Legalább ez megvan. Azonnal küldd el a felvételt a Federal Plazába. A lehető leggyorsabban essen
neki az arab tolmács.
Tomás magához vette Rebecca táskáját, fölkelt és odahajolt a csapat parancsnokához, miközben a
táskában kotorászva kereste a könyvet, amiről tudta, hogy benne van.
– Elnézést.
Az amerikai hátrafordult.
– Mi van? – kérdezte idegesen. – Nem látja, hogy dolgozunk?
– Én tudok arabul.
A csapat főnöke hirtelen érdeklődéssel fordult felé.
– Mért nem mondta rögtön? – kérdezte, de nyilvánvalóan nem várt választ. – Mit mondtak a
telefonban azok a rohadékok? Valami fontosat?
– Furcsa hívás volt. A fickó, aki telefonált, a Korán egyik versére utalt. Erre Fireball azt mondta, hogy
Isten nagy, és letették.
Az FBI-főnök megsimogatta az állát.
– Egy Korán-verset, mi? – Megfordult a forgószékkel, és az embereihez szólt. – Van itt valakinél egy
Korán?
Tomás, mint egy készséges tanuló, odanyújtotta az amerikai arca elé a könyvet, amit Rebecca
táskájából vett elő.
– Itt van – mondta. – Megmutatnák a felvételt a beszélgetésről, hogy megkereshessem a megfelelő
részt?
Carl lejátszotta a rövid szóváltást Ahmed és az ismeretlen telefonáló között. Amikor az ismeretlen
azt mondta, hogy „surat-an-Nisaa, ayah arba’a wa sabiin”, a történész gyorsan lejegyezte az utalást a
jegyzetfüzetébe, és máris elkezdte lapozgatni az iszlám szent könyvét.
– Surat-an-Nisaa… surat-an-Nisaa… a 4. szúra – állapította meg. Megkereste a szóban forgó fejezetet,
és most a felvételen említett verset kezdte el keresni. – Ayah arba’a wa sabiin a 74. vers. – Lecsúsztatta az
ujját a szúra versein. – Lássuk csak… lássuk csak… meg is van: 74. vers! – Megköszörülte a torkát, és
felolvasta. – „Akik azonban a túlvilágot akarják megvásárolni az evilági életért, azok harcoljanak Allah
útján! Ám aki Allah útján harcol, annak – essen el, avagy győzzön – nagy fizetséget fogunk adni.”
Egy pillanatra mindannyian eltűnődtek e szavakon.
– Nagy fizetséget? – kérdezte Carl. – Csak nem megnyerte a lottót a fickó?
Az FBI emberei hangosan hahotáztak a tréfán, de a NEST kettőse nem tartott velük. Tomás, nem
törődve a viccelődőkkel, magában újra elolvasta a verset, hogy rájöjjön a valódi értelmére.
– Ez komoly.
– Mért mondja ezt? – kérdezte Rebecca, aki megérezte a bujkáló fenyegetést.
 – Először is, nézze csak, hogy kezdődik a vers: „akik azonban a túlvilágot akarják megvásárolni az
evilági életért”. A Korán eredeti nyelvén, arabul az evilági élet ez az élet, a túlvilág pedig a halál utáni, a
paradicsomi élet. Vagyis Allah ezekkel a szavakkal Paradicsomot ígér jutalmul, azoknak, akik teljesítik a
mondat másik felében megfogalmazott parancsot: „azok harcoljanak Allah útján!”. Az arab eredetiben a
dzsihád szó jelenti a harcot. Allah tehát a dzsihádra szólít fel. Vagyis megígéri a Paradicsomot azoknak,
akik a dzsihádban halnak meg. Ezt a gondolatot erősíti a vers másik része is. „Ám aki Allah útján harcol,
annak – essen el, avagy győzzön – nagy fizetséget fogunk adni.” A háborúban elesettek nagy fizetsége,
mint a vers első felének a túlvilágra való utalásából is kiderül, nem más, mint a Paradicsom.
– Akkor most lássuk, hogyan dekódolja ezt a verset!
– Allah parancsa a hívőknek, amelyben felszólítja őket a dzsihádra, és Paradicsomot ígér a sahídoknak,
akik meghalnak – felelte Tomás. – Ezt jelenti ez a vers.
Az FBI emberei némán hallgatták a magyarázatot, és szinte egyszerre csóválták a fejüket.
– És ebben tényleg hisznek? – kérdezte a főnök. – De hülyék!
Tomás még egyszer elolvasta a verset, és az al-Kaida által tervezett merénylet kontextusába helyezte.
– Ez egy műveleti parancs – jelentette ki. – Fireball utasítást kapott, hogy készüljön fel a
mártíromságra és indítsa el az akciót.
– Mit beszél?
A portugál úgy érezte, mindent megmagyarázott, amit kell, határozott mozdulattal becsukta hát a
Koránt, és a Bureau-főnökre szegezte a szemét.
– Készítse fel az embereit.
– Mire?
Tomás nem késlekedett tovább, fogta a holmiját, intett Rebeccának, hogy kövesse, kinyitotta az autó
ajtaját és kiszállt. De mielőtt eltűnt volna, vetett még egy pillantást az FBI-főnökre.
– Ma lesz a merénylet.
 LVIII
A ház kapuja lassan kinyílt.
Krrrrrr.
– Készenlét.
Pár pillanattal azután, hogy az FBI adóvevőjében megszólalt a parancsnok hangja, megjelent a
kapuban egy régi zöld Pontiac. Tomás és Rebecca látta, amint az FBI emberei Ted autójának hátsó
üléséről fotósorozatot készítenek a haladó járműről.
– Ő az – állapította meg Ted a kamerára meredve.
– Elmegy a rohadék.
Krrrrrr.
– Fireball elindult. Sierra One, rá tudsz állni?
Ted a szájához emelte a mikrofont, és válaszolt.
– Roger, Big Mother – mondta. – Sierra One elindult.
A Pontiac elhaladt mellettük, a nyomában Teddel, aki a készenlét utasításra azonnal bekapcsolta a
gyújtást. Igen kényes része volt ez a műveletnek: az FBI egyes autói már mozgásban voltak, mások a
lehetséges útvonalak egyes pontjain várták, hogy elhaladjon mellettük a gyanúsított. Egyfajta rögtönzött
koreográfia szerint működtek.
Hogy szándékukat leplezzék, Tomásék járműve óvatosan, kétszáz méter távolságot tartva követte
Ahmedet.
Krrrrrr.
– Sierra Two – szólalt meg a csapat parancsnoka. – Előzd meg Fireballt, és közben ellenőrizd a
Geigerrel.
– Roger, Big Mother. Sierra Two elindult.
Egy kék autó indult meg hátulról, mintha sietne, és megelőzte Tomásék járművét. Aztán utolérte
Ahmed Pontiacját, majd azt is megelőzte, de kevésbé sietősen. Azután elkanyarodott balra, majd eltűnt.
Krrrrrr.
– Itt Sierra Two. A Geiger-vizsgálat negatív. – Biztos benne, Sierra Two?
– Roger, Big Mother. A Geiger-vizsgálat negatív.
Ted vetett egy pillantást a tükörbe, a NEST munkatársaira.
– A mérés nem mutatott ki radioaktivitást az autóban – közölte.
– Nincs nála a bomba.
– Mert már nyilván korábban elhelyezte – jegyezte meg Rebecca, és elgondolkodva dobolt az ujjaival
az autó ablakán. – Különös, nem? – Olyan arccal nézett Tomásra, mint aki nem ért valamit. – Miért nem
robbantották fel azt a bombát, miután elhelyezték? Ennek nincs értelme…
– Talán még nem állították a célpontra – vélte Tomás. – Talán Ahmed épp most megy érte.
– Csak ez lehet…
Továbbhaladtak New Jersey utcáin, és a követés újabb események nélkül zajlott. Aztán a Pontiac
egyszer csak egy körforgalomhoz ért, és Ted felkészült a problémára.
Krrrrrr.
– Közeledünk a Blue Three-hez. Blue Three a körforgalom neve volt. – Hajts a Blue Three-re.
A Pontiac behajtott a körforgalomba, és Ted megpróbálta követni, de a forgalom hirtelen megélénkült,
és nem tudott rögtön utána iramodni. Rájött, hogy valaki másnak kell átvennie a gyanúsított követését.
– A francba! – káromkodott Ted, és bosszúsan rácsapott a kormányra. De nem lankadt a figyelme:
tekintetével követte a zöld autót, és miközben az adóvevő mikrofonja után kapott, arra koncentrált,
hogy merre hagyja el a gyanúsított a körforgalmat. – Fireball a Blue Three-n. – Látta, hogy egyszer csak
jobbra kanyarodott. – Második. – A Pontiac a második kijáraton hagyta el a körforgalmat. – Második
kijárat. Ki tud utána menni?
Új hang válaszolt.
– Sierra Five, rajta vagyok Fireballon.
Hallván, hogy egy másik jármű vette át a feladatot, Ted megnyugodott, és továbbhaladt a
körforgalomban. Rájött, mi lehet Ahmed tervezett útvonala, és elégedett mosollyal az arcán jobbra
fordult, egy párhuzamos utcába. Felgyorsított, hogy megelőzze a gyanúsítottat.
– Hova megyünk? – kérdezte Tomás, aki nem értette a manővert. – Elévágunk és bevárjuk.
– Hogy vágunk elé? Már tudják, milyen útvonalon halad tovább?
– Figyelembe véve, hogy melyik útra kanyarodott a körforgalomból, már azt is tudjuk, mi az úti célja.
– Tényleg?
Ted a folyó túlpartján magasodó betonrengetegre mutatott, melynek felhőkarcolóit a réseken
behatoló napsütés ragyogóvá tette, az utcák azonban sötétek maradtak.
– Manhattan.
A Lincoln Tunnel szája mohó szörnyetegként nyelte el a járműveket. Az FBI autójában némán ültek
az utasok, adóvevőn követték Ahmed haladását, és várták, mikor bukkan fel a zöld Pontiac a Route 495-
ön.
– Késik – szólalt meg Tomás türelmetlenül.
Senki nem felelt. Ted nyugodtan rágta a rágógumiját, és tekintete a megállás nélkül hömpölygő
forgalomra tapadt.
– Ha Manhattan felé tart, az azt jelenti, hogy a bomba már el van helyezve – jegyezte meg Rebecca. –
Annak nincs értelme, hogy azért menjen Manhattanbe, hogy elhozza a bombát és elvigye valahova
máshová. Nincs a közelben jobb célpont, mint Manhattan. Biztos, hogy itt lesz a merénylet.
– Igaza van – helyeselt Tomás. – De akkor miért nem robbantották még fel? Mi a francra várnak?
Az amerikai nő vállat vont. – Ki tudja.
Ted közben le sem vette a szemét a forgalomról. Egyszer csak intett a többieknek, hogy hallgassanak
el.
– Ott jön!
Bekapcsolta a motort, és várta, hogy odaérjen a zöld autó. Amikor Ahmed elhaladt mellettük, utána
iramodott, de ügyelt rá, hogy legyen közöttük egy másik jármű: nehogy lelepleződjön a tervük.
– Sierra One elindult – szólt a mikrofonba.
– Roger, Sierra One – felelte egy hang abból az autóból, amelyik idáig követte a gyanúsítottat. – Sierra
Five elhagyja Fireballt, hogy a 30th West-en megvárja.
Alighogy kimondta ezt, máris kivágott a tömegközlekedés számára fenntartott sávba, és nagy
sebességgel megelőzte a Manhattan felé tartó lassú sort. Tomás szinte irigyelte, amiért így felgyorsulhat,
miközben az alagút előtt dugóban állt a forgalom. Még a vártnál is lassabban haladtak, meg-megállva,
szakaszosan.
Aztán méterről méterre araszolva végre Ahmed és Ted autója is átjutott az alagúton, és Manhattanbe
ért. A portugál az órájára pillantott. Ezt a rövid szakaszt New Jersey és a sziget között harminc perc
alatt sikerült megtenniük.
– Iszonyú ez a dugó – jegyezte meg Tomás. – Ez mindig így van?
– A manhattani közlekedés sosem volt egyszerű – felelte Ted. – De ma még a biztonsági intézkedések
is rátesznek egy lapáttal.
Hirtelen felgyulladt a zöld Pontiac jobb irányjelzője, és az autó befordult a jelzett irányba. Ted
azonnal áthajtott a buszsávba, hogy megelőzze az előtte haladó járművet, majd Ahmed nyomába eredt.
Kikerülve a forgalmat, a Pontiac behajtott a manhattani utcák rengetegébe, és kelet felé vette az irányt, a
Bureau-val a sarkában.
Négy tömbbel arrébb a zöld autó befordult egy alagútfélébe, és eltűnt a belsejében. Az FBI-kocsi
utasai észrevettek egy kék táblát a parkolást jelző P-vel.
– Stop, stop! – kiáltotta Ted a mikrofonba. – Near side.
Az utasítás a mögöttük haladó FBI-autóknak szólt, hogy álljanak meg. Ted azonban nem is lassított,
hanem továbbhaladt, nehogy a gyanúsított észrevegye, hogy idáig követték.
Krrrrrr.
– Sierra One, mi a helyzet?
– Fireball behajtott egy parkolóba – magyarázta Ted, miközben megállt. – Sierra Two és Sierra Three,
maradjatok ott, ahol vagytok. Sierra Four és Sierra Five, keressétek meg a parkoló többi kijáratát.
Figyelem, a Sierra One már csak egy emberrel megy tovább, mert a vendégeink és én Foxtrot One-ként
folytatjuk.
– Miért, Sierra One?
– Fireball valószínűleg szintén foxtrot lesz.
– Roger that.
Ted intett, mire Tomás és Rebecca vele együtt kiszállt az autóból, és gyalog indultak el a parkoló felé.
– Mi az, hogy Fireball foxtrot lesz? – tudakolta Tomás, még ilyenkor is kihegyezve a kódokra.
– Mit jelent a foxtrot?
– Erős a valószínűsége, hogy Fireball kiszáll az autóból – felelte az FBI embere. – A foxtrot gyalogost
jelent. Az emberünk behajtott egy parkolóba, és hát az ember általában olyankor tesz így, ha ki akar
szállni az autóból, nem?
Színlelt fesztelenséggel léptek be a parkolóba, de erősen figyeltek minden mozgásra. Átnézték az első
szintet, de nem találtak semmi rendelleneset. Elindultak a lépcsőn a második emeletre, de hallották, hogy
valaki lefelé tart, ezért gyorsan visszamentek és elbújtak egy oszlop mögé.
Egy farmeres, zöld inges férfi tűnt elő a lépcső sötétjéből, és a kijárat felé vette az irányt.
– Ő az – ismerte fel Tomás.
Alighogy Ahmed elhagyta a parkolót és kilépett az utcára, három kísérője is utána eredt, hogy
feltűnés nélkül, távolról kövessék. A lehető legfesztelenebbül beszélgettek egymással, hogy ne keltsenek
gyanút. A muszlim ötven méterrel előttük haladt, kissé merev, feszült testtartással.
– A Port Authority mellett vagyunk – állapította meg Ted a közeli állomásra pillantva.
Tomás rá se hederített, arra figyelt, hogy ne veszítse szem elől a volt tanítványát.
– Látták, milyen színű inget visel? – kérdezte. Rebecca közönyösen húzta el a száját.
– Zöldet – felelte. – Tudtommal a zöld az iszlám színe. Mivel a fickó muszlim…
– Igaz – szakította félbe Tomás. – De a muszlimoknak a zöld a Paradicsom színe is. Az emberünk
láthatóan meg van győződve róla, hogy egyenesen a Paradicsom felé tart.
Ted felkacagott.
– New York mint a Paradicsom? Ez jó!
Befordultak a sarkon, és Tomás megpillantott öt lovas rendőrt balra, másik hármat pedig jobbra.
Mindegyik sisakot viselt. Az utca végén meglátott két autót az NYPD logójával, és a távolból szirénaszót
hallott. Aztán fölnézett, és látta, hogy Manhattan egén helikopterek cirkálnak. Miközben a berregő
gépeket figyelte, mintegy véletlenül megakadt a tekintete egy alakon, aki egy háztetőn állt távcsöves
puskával. A rendőrség mesterlövésze volt.
– Hé, nem túlzás ez egy kicsit? – kérdezte a portugál, akit már-már sokkolt a látvány.
– Miért? – döbbent meg Ted.
– Még kérdi? – A lovas rendőrökre mutatott. – Nem feltűnő egy kicsit ennyi rendőr az utcán? Maga
szerint ez normális? Hülyének nézi az emberünket, és azt hiszi, hogy nem fog gyanút?
 Az FBI-ügynök unottan nézett a rendőri apparátusra. – Persze hogy normális.
– Most tréfál, ugye? – kérdezte Tomás hitetlenkedve. – Normálisnak tartja ezt a rendőri csődületet?
Maga szerint a gyanúsított nem jön rá, hogy figyelik?
Ted elnevette magát.
– Micsoda? Maga azt hiszi, hogy ez Fireball miatt van? Dehogyis, ember, az ENSZ Közgyűlése miatt
van ez a felhajtás. Államfők és kormányfők jönnek a világ minden tájáról, hogy tanácskozzanak, a
városban meg kitör a káosz. Ebben a két hétben pokollá válik itt az élet.
– Amikor Közgyűlés van, mindennap ez megy?
– Jó, ma rosszabb a helyzet, elismerem. Mégiscsak ma jön az elnök, nem igaz? Amikor ő is jön, a
biztonsági intézkedések még látványosabbak.
– Milyen elnök?
– Hát milyen elnök! Az Egyesült Államoké.
– Az Egyesült Államok elnöke beszédet tart az ENSZ Közgyűlésén? Ted bólintott.
– Ma délután.
– És… és már itt van?
Az FBI embere az órájára pillantott.
– Már itt kell lennie, igen. A tervek szerint negyedóra múlva kezdődik a beszéd.
Tomás elképedt a hír hallatán. Megtorpant a járdán, és meredten bámulta az ötven méterrel előtte
haladó zöld inget. Egyszerre megvilágosodott. Hiszen még olvasta is az újságban a hírt az ENSZ
Közgyűléséről, és mekkora marha volt, hogy nem jött rá az összefüggésre!
Pedig világos, mint a nap!
– Megvan! – csapott a homlokára. Szinte kiabált. – Megvan!
– Micsoda? – rezzent össze Rebecca. – Mi történt?
A történész hevesen mutogatni kezdett Ahmed távolodó alakjára.
– A beszédet várja! A beszédet várja! – Micsoda?
– Az al-Kaida akkor fogja felrobbantani az atombombát, amikor az elnök éppen beszédet tart az
ENSZ-ben!
 LIX
– Foxtrot One Big Mothernak.
A körülményekre való tekintettel Ted nem is leplezte, hogy az övén viselt adóvevőn beszél.
Krrrrrr.
– Mi az, Foxtrot One?
– Ürítsék ki Manhattant és azonnal távolítsák el az elnököt az ENSZ székhelyéről – mondta jeges
nyugalommal. – Vizsgálják át az épületet és az egész környéket Geiger-számlálókkal. Töviről hegyire
fésüljenek át mindent.
Zavart csend állt be a kommunikációs rendszerben.
– Miért, Foxtrot One? Mi történt?
– Az elnök Manhattanben van! Fireball is Manhattanben van! Rendkívül nagy a valószínűsége, hogy
ma fogja felrobbantani a nukleáris bombát! Magyarázzam még?
– Roger, Foxtrot One.
Figyelték Ahmed alakját a tömegben, ahogy átkel a 5th Avenue-n. Követték a 42nd Streeten, és
elhagyták a New York-i Könyvtár klasszikus épületét. Már nem volt kétségük afelől, hogy a volt
tanítvány az ENSZ székháza felé tart, a városrész másik felébe.
– Az események fényében, nem lenne tanácsosabb máris elkapni? – kérdezte Tomás idegesen. – Talán
az lenne a legbiztosabb, nem gondolják?
– És a bomba? – kérdezte Rebecca. – Hol van a bomba?
– Azt majd kiderítjük.
– Azt nem lehet – mondta a nő. – Ha Fireballt semlegesítjük, attól még megmarad a fenyegetés.
Meglehetősen valószínű, hogy a bomba a társainál van, akik nem haboznak felrobbantani, ha Fireball nem
jelenik meg. Elsődleges feladatunk tehát a bomba megtalálása. Csak akkor tudunk továbblépni, ha már
tudjuk, hol van. – Ahmed zöld alakjára mutatott.
– Mindenesetre Fireball még nem jelent igazi veszélyt. Nincs nála a bomba, ezért úgy gondolom, hogy
van egy kis időnk.
Tomás idegesen az órájára pillantott.
– Az elnök hét perc múlva kezd el beszélni. – Tedre nézett. – Rajta kívül ki lesz még ott?
– Hm, lássuk csak… ma lesz Brazília elnöke, a spanyol miniszterelnök, az olasz miniszterelnök…
Irán elnöke, a…
– Irán elnöke is?
Az iráni elnök jelenlétén elgondolkodva, Ted hirtelen felbátorodott.
– Ó, tényleg, itt van az iráni is! Az jó, nem? Az a fickó fundamentalista. Ha ő is itt van, az al-Kaida
nem meri ma felrobbantani a bombát, igaz?
– Az al-Kaida szunnita, és a síitákat hitetleneknek tartja – magyarázta a történész. – Az iráni elnök
síita, vagyis hitetlen. Az ő halála remek bónusz az al-Kaida számára.
Ted fejcsóválva kelet felé fordult, az Egyesült Nemzetek székházának irányába.
– És az ENSZ? – kérdezte. – Nem tartják tiszteletben legalább az ENSZ-t? Tomás önkéntelenül
elmosolyodott.
– Legalább az ENSZ-t? Az al-Kaida többször is támadást indított már az ENSZ ellen,
Afganisztánban, Irakban, Algériában, Szomáliában, Szudánban, Libanonban…
– De hát miért? Az Egyesült Nemzetek pont egy olyan szervezet, amelyik minden népet egyesít, az
ördögbe is! Még a muszlimok is benne vannak! Hogy támadhatják mégis?
– Az al-Kaida az iszlám ellen elkövetett bűnökkel vádolja a szervezetet, beleértve Izrael létezésének
elismerését is – magyarázta Tomás. – De a fő probléma teológiai jellegű.
– Tréfál…
 – Komolyan beszélek. Az ENSZ alapokmánya kimondja, hogy minden vallás egyenlő, és a
muszlimok ezt nem fogadják el, hiszen Mohamed egyértelműen kinyilvánította az iszlám
felsőbbrendűségét. A vallások egyenlőségének kinyilatkoztatása Mohamed szavainak tagadását jelenti,
ezáltal az ENSZ az ő szemükben iszlámellenesnek számít.
Ted megdöbbent a hallottakon.
– De… de hát a vallásszabadság alapvető emberi jog!
– Így gondoljuk mi. De sok muszlim nem így gondolja – mondta Tomás. – Mellesleg az iszlám világ
sok mindent kifogásol az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában, és ez nemcsak a fundamentalistákra
érvényes.
Ha meggondoljuk, sok muszlim ország el sem fogadja ezt a nyilatkozatot, hiszen kimondja, hogy az
emberek szabad akaratukból választhatnak maguknak vallást. Márpedig ez tökéletesen megfelel a Korán
és a Próféta által kimondott hitszegésnek, amelyért halálbüntetés jár. Ezenkívül az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozata kimondja a férfiak és nők közötti teljes egyenjogúságot is, ami szintén szemben
áll az iszlám törvényekkel. Ezért aztán sok muszlim, és nemcsak a fundamentalisták, úgy gondolja, hogy
ez a nyilatkozat iszlámellenes.
Az FBI embere csak morgott tehetetlenségében. – Nem is tudom, mit mondjak!
Az ENSZ épülete már csak négy háztömbre volt, és Tomás megpillantott a következő sugárúton, a
Lexington Avenue-n, egy fémkordont, amely megakadályozta a továbbhaladást a 42nd Streeten. Úgy
tűnt, a kordonon túl el vannak zárva az utcák a forgalom elől.
Krrrrrr.
– Big Mother Foxtrot One-nak.
– Mi az, Big Mother?
– Manhattan kiürítése nem kivitelezhető. Nincs rá idő.
– És az elnök?
– Őt sem tudjuk kihozni az ENSZ székházából. Az épület technikailag nem amerikai terület, így hát
az elnök nem élvez elsőbbséget a többi ország jelen lévő elnökével szemben. És több mint harminc
elnökről beszélünk. Mindet egyszerre kellene kihoznunk onnan, ami nem lehetséges néhány perc alatt.
– Micsoda? – kérdezte Ted megbotránkozva. Most veszítette el először a türelmét. – Maguk
megőrültek? Az elnöknek azonnal el kell hagynia Manhattant!
– Sajnálom, Foxtrot One. A döntést ő hozta és végleges. Meg kell találniuk azt a bombát és
semlegesíteniük kell.
Az FBI embere legszívesebben a földhöz vágta volna az adóvevőt, de uralkodott magán. Túl súlyos
volt a helyzet ahhoz, hogy megengedjen magának egy idegrohamot. Mély levegőt vett és lehiggadt.
– Találtak már valamit a Geiger-számlálók – Az ENSZ-székház tiszta, Foxtrot One. És az épületet
körülvevő utcák is. Ki kell terjeszteni a keresést.
Ted eltette az övébe az adóvevőt, és ismét az órájára pillantott.
– A francba! – káromkodott. – Három perc van hátra az elnök beszédéig. Lehet, hogy tényleg el kell
kapnunk Fireballt.
– Mondtam már, hogy előbb meg kell találnunk a bombát – szólalt meg Rebecca, aki kezdett
belefáradni, hogy mindig ezt kell ismételgetnie. – Hányszor kell még emlékeztetnem, hogy a végső
célunk nem Fireball, hanem a bomba semlegesítése?
A Lexington Avenue túloldala tele volt rendőrökkel, az épületek erkélyein és teraszain pedig csak úgy
nyüzsögtek az orvlövészek. Az utcákat helikopterek berregése és szirénák lármája töltötte be. Kétség
sem férhet hozzá, hogy aznap az ENSZ-székház környéke volt a világ legjobban őrzött pontja. Ilyen
látványos biztonsági intézkedések mellett őrültségnek tűnt, hogy valakinek akár csak eszébe juthat
merényletet elkövetni ezen a helyen, ezekben a napokban, de a jelek szerint az al-Kaidát mindez cseppet
sem rendítette meg.
Tomás figyelme most ismét Ahmed magányos alakjára fordult, aki rendületlenül gyalogolt észak felé a
Lexington Avenue-n, és szemrebbenés nélkül haladt el az ENSZ-székház zónáját őrző rendőrcsapatok
és járőrkocsik mellett. Lehet, hogy csak feltérképezi a terepet? A történész sorra megkérdőjelezte
magában mindazt az elméletet, amiben eddig biztos volt. Miért is vette biztosra, hogy küszöbön áll a
merénylet? És mi van, ha ez az egész csupán…
Elesett.
Anélkül hogy bárki számított volna rá, Ahmed egyszer csak megbotlott és tehetetlenül a földre
zuhant.
Három követője dermedten nézte az út másik oldalán heverő testet, és próbálták megérteni, mi
történhetett. A gyanúsított elesett, és úgy tűnik, nem kel föl.
Vajon jól van?
Tomás és két társa meredten bámulta a földön fekvő alakot, és várták, hogy fölkeljen, megmozduljon,
csináljon valamit. De a kiterített test meg sem moccant, és követői kénytelenek voltak levonni a
szükségszerű következtetést.
 LX
– Foxtrot One Big Mothernak.
Ted ismét a kezében tartotta az adóvevőt. Egyre idegesebb volt, és kezdte elveszíteni az önuralmát.
– Mi az, Foxtrot One?
– Fireballt lelőtték. Ki a franc lőtt rá?
– Máris kiderítem, Foxtrot One – hangzott a válasz.
– Standby.
Ott álltak hárman a Lexington Avenue és a 43rd sarkán, a Chrysler épülete előtt, és Ahmed tehetetlen
testére meredtek. Látták, hogy közeledik néhány rendőr és egy mentőautóból kiszáll egy fehér köpenyes
férfi, letérdel a zöld inges alak mellé és ellenőrzi az életjeleit. Az orvos ezután beszélt a rendőrökkel:
nyilván a további teendőkkel kapcsolatban adott utasításokat.
Amikor befejezték a beszélgetést, két őr fölemelte a testet és elvitte a fehér mentőautóig, amelyen egy
vörös kereszt és a Bellevue Hospital felirat állt. Ahmedet hordágyra fektették, és betolták a jármű hátsó
ajtaján, amit rögtön be is csuktak.
– Talán jobb lenne odamenni, hogy megnézzük, mi lesz – javasolta Tomás, akit zavart, hogy szem elől
téveszthetik Ahmedet.
– És ha magához tér? – kérdezte Rebecca. – Meglátja, hogy kérdezősködünk az orvosnál, és máris
lebuktunk. Nem, jobb lesz, ha nyugton maradunk. Majd az FBI beszél a kórházzal, és kikérdezik az
orvost.
Ted beleegyezése jeléül bólintott, és a szájához emelte a rádiót.
– Foxtrot One Big Mothernak. Meg tudna nézni valamit?
– Mondja, Foxtrot One.
– Fireballt bevitte a mentő a Chrysler épülete elől a Bellevue Hospitalba. Tudna-e a kórház diszkréten
érdeklődni a mentőorvosnál a páciens állapotáról?
– Roger, Foxtrot One.
Az FBI-ügynök végigpásztázta az épületek tetejét. Megpillantott egy orvlövészt, és erről eszébe
jutott, hogy van még egy kérdése, így hát ismét a szájához tapasztotta az adóvevőt.
– Apropó, Big Mother. Lehet már tudni, hogy ki volt az az idióta, aki tüzet nyitott Fireballra?
– Negatív – hangzott a válasz.
– Még vizsgáljuk, mi történt, de eddig senki sem vállalta magára. Akárki volt is, hallgat. Valószínűleg
egy idegesebb orvlövész lehetett…
– Nem csodálkoznék – sziszegte Ted, miközben fejcsóválva letette az adóvevőt. – Egy rakás újoncot
vettek fel, és máris elcseszték. – Újfent a szájához emelte a készüléket, és megnyomta a gombot. – Big
Mother, van-e hír a Geiger-vizsgálatról?
– Igen, Foxtrot One. Több jármű cirkál számlálókkal a zónában, illetve a város más pontjain. A kutatás
szinte bejezettnek tekinthető.
– Na, és?
– Negatív. Manhattan egyetlen pontján sem észleltek radioaktív sugárzást. Minden tiszta. Úgy tűnik,
nincs semmiféle bomba, Foxtrot One.
Ted, Tomás és Rebecca tanácstalanul nézett egymásra: nem tudták, mit csináljanak vagy mit
mondjanak. Az események váratlan fordulatot vettek: ami az egyik pillanatban még biztos volt, a
következőben valószínűtlenné vált. Úgy érezték, érzelmi hullámvasúton utaznak.
Mintegy kényszerből, Tomás ismét az órájára pillantott, vagy ezredszer.
– Itt az idő.
Az FBI-ügynök hátralépett néhány lépést, majd megállt egy elektronikai üzlet kirakata előtt, és
elkezdett nézni egy CNN-re állított tévét. Tomás és Rebecca csatlakozott hozzá. A hírcsatorna élőben
közvetített az ENSZ-székházból, és éppen egy sötétkék öltönyös, piros nyakkendős férfit mutatott, aki
nyugodtan lépett fel a zöld márványpódiumra, hogy elmondja beszédét.
Az Egyesült Államok elnöke volt az.
Krrrrrr.
– Big Mother Foxtrot One-nak.
– Mi az, Big Mother?
– Tévedett a mentővel kapcsolatban. – Hogy tévedtem?
– A Bellevue Hospital azt mondja, hogy nincs mentője a Lexingtonon. Sőt, egyáltalán nem
rendelkezik kocsikkal ebben a zónában. Ellenőrizné az információt?
Ted az út másik oldalán álló mentőre meredt. Az ajtón valóban a Bellevue Hospital felirat állt.
– Elnézést, Big Mother, de ez a mentő valóban a Bellevue Hospital járműve, efelől nincs kétségem.
– Negatív, Foxtrot One. A kórház azt állítja, hogy nincs mentője a környéken.
Ted nem hagyta magát.
– Akkor tévednek! – mondta határozottan. – Itt van előttem, a saját szememmel…
Tomás, aki egyre növekvő érdeklődéssel figyelte a beszélgetést, hirtelen kivette az FBI-ügynök
kezéből az adóvevőt, és megszólította a művelet parancsnokát.
– Big Mother, itt Tomás Noronha a NEST-től – mutatkozott be. – A Foxtrot One-nal vagyok, és
szeretnék kérdezni valamit.
A válasz késlekedett néhány másodpercet: úgy tűnt, mintha a parancsnok mérlegelné, hogy beszéljen-
e egy külföldi amatőrrel, aki nem tartozik a Bureau-hoz. A körülmények súlyossága azonban segített
gyors döntést hozni.
– Go ahead, mister Noronha.
– Az egész várost átvizsgálták a Geiger-számlálókkal?
– Úgy van.
– És sehol nem észleltek radioaktivitásra utaló jelet?
– Pontosan. Sehol.
– Azt mondják, hogy egy pillanatra sem jelzett semmit a Geiger-számláló tűje? Sehol semmit?
– Igen. Illetve… nyilván vannak olyan körülmények, amelyek között természetes, hogy van némi
radioaktív sugárzás, nemde?
– Milyen körülmények?
– Kórházak mellett, például. A kórházak tele vannak sugárzó berendezésekkel. Ha egy Geiger-
számlálót egy kórházra irányítunk, mindig megmoccan a tű. De ez teljesen normális, és nem kell
figyelembe venni.
Tomás érezte, hogy egyre hevesebben ver a szíve. A rémülettől kikerekedtek a szemei, és annyira félt,
hogy alig merte föltenni a következő kérdését.
De föltette.
– És… és a mentőknél?
– Ugyanez a helyzet.
Tomás Tedre és Rebeccára nézett. Mindhárman halálra rémültek. A Chrysler előtt álló mentőautóra
meredtek, és egy hosszú másodpercre megdermedtek, amíg újraértelmezték a látványt. Elfogta őket a
rettegés.
A mentő maga volt az atomba.
 LXI
Mintha elektrosokkot kaptak volna, mindhárman elkezdtek rohanni, át az úttesten, Ted és Rebecca
előrántott pisztollyal, Tomás üres kézzel, de ugyanolyan elszántan, és mindhármuk elméje ugyanazt a
gondolatot, ugyanazt a felfedezést, ugyanazt a rettenetet hajtogatta magában.
A mentő maga az atombomba.
Most már egy cseppet sem törődtek azzal, hogy álcázzák magukat: túl sürgőssé vált a helyzet az ilyen
finomságokhoz. Az FBI-ügynök megragadta a kilincset, hogy kinyissa a hátsó ajtót, de az nem engedett.
Be volt zárva.
Ted habozás nélkül megcélozta a zárat, megtámasztotta a csuklóját, hogy szilárdan tartsa a fegyverét,
aztán meghúzta a ravaszt.
Pah.
A lövés brutális robaja belehasított Tomás dobhártyájába, és körülöttük kitört a káosz. A zónát
biztosító rendőrök észrevették, hogy valami rendellenes történt, előrántották hát a fegyvereiket és
elkezdtek üvölteni.
– Freeze!
De Ted rájuk se hederített.
A mentő zárja széttört, és az ügynök kinyitotta az ajtót. Ketten voltak a járműben. A zöld inges
valami fölött térdelt, a fehér köpenyes pedig fegyvert tartott a kezében.
Pah.
Pah.
Ted rálőtt a fehér köpenyes férfira, aki összegörnyedt és kiesett az utcára. A zöld inges, vagyis
Ahmed, előrántott egy pisztolyt, és kifelé irányította.
Crack-crack-crack-crack-crack.
Valóságos golyózápor hullt Tedre, aki tehetetlenül elterült a földön. A rendőrök lőttek rá, akik azt
hitték, hogy egy védtelen orvosra kezdett el lövöldözni.
– CIA! – ordította Rebecca a rendőröknek. – Ne lőjenek!
A rendőrök elbizonytalanodtak, és abbahagyták a lövöldözést.
Pah.
A mentőből kirepülő golyó eltalálta Tomást, aki a földre zuhant. Rebecca azonnal hasra vetette magát
az aszfalton, és Ahmedre célzott, aki füstölgő pisztolyát most a nő felé fordította.
Pah.
Pah.
Ahmed beesett a mentőbe.
Crack-crack-crack-crack-crack.
Most a rendőrök nyitottak tüzet Rebeccára, de mivel a földön feküdt, nem bizonyult jó célpontnak.
Ráadásul azonnal eldobta a fegyverét, és a feje fölé emelte a kezét. A védtelen nő láttán a rendőrök
beszüntették a tüzet, de az összes résztvevőre pisztolyt fogtak, azokra is, akik már megsebesültek.
– Senki ne moccanjon! – kiáltotta az egyik rendőr. – Maradjanak a földön! Aki fölkel vagy
megmozdul, azt lelőjük!
– CIA! – ismételte a nő. – A CIA-tól vagyok! Bomba van a mentőben! Hatástalanítanunk kell!
A rendőröket megzavarta ez az információ. A mentőre néztek, aztán a főnökükre, egy kövér
emberre, aki még nem döntötte el, mit tegyen.
– Maga a CIA embere?
– Igen. Hadd szálljak be a mentőbe! Bomba van benne!
– Ne moccanjon! – ordította a nagy hasú. – Van magánál igazolvány?
– Igen.
 – Nagyon lassan vegye elő és mutassa meg. De vigyázzon, hogy tényleg lassan mozogjon! Ha hirtelen
mozdulatot tesz, lövünk.
Rebecca véres keze lassan belenyúlt a kabátzsebébe, és előhúzott egy igazolványt, majd felmutatta a
rendőröknek. Az NYPD emberei lassan közeledtek felé, óvatosan, görnyedten, folyamatosan ráirányított
fegyverekkel. Egyikük lassan lehajolt hozzá és elvette a kártyát. A kis műanyag téglalapon ott állt a nő
fényképe és az amerikai sas, körülötte pedig a Central Intelligence Agency felirat.
– A francba, tényleg a CIA-tól van! – állapította meg, és megmutatta az igazolványt a főnökének.
– Fölállhatok? – kérdezte Rebecca.
A rendőrfőnök egy pillanat alatt mérlegelte a kérést. A kártyára nézett, aztán Rebeccára, majd ismét a
kártyára, végül Rebeccára. Nem talált rá okot, hogy kételkedjen az igazolvány valódiságában, így végül
bólintott. A rendőr, aki elvette a kártyáját, kinyújtotta a kezét, és fölsegítette.
A nő gyengének érezte magát, és nehezen egyenesedett föl. Két golyó eltalálta a jobb karját, és csupa
vér volt az inge ujja. Körülnézett, és látta, hogy Tomás és Ted a földön fekszik, körülöttük pedig kis
vértócsa gyűlt össze.
– Úristen!
– Ismeri ezeket az embereket?
– Velem vannak – felelte, és amilyen gyorsan csak tudott, odament a portugálhoz. Letérdelt mellé, és
szalmaszínű fejét a füléhez hajtotta.
– Tom, jól van?
Tomás felnyögött, és lassan felé fordult.
– Eltalálta a vállamat – motyogta a fájdalomtól eltorzuló arccal. – De azt hiszem, túlélem.
Rebecca lerogyott mellé, és megkönnyebbülten átölelte. – Hál’ istennek! Hál’ istennek! Annyira
féltem…
Tomás óvatosan, nagyon vigyázva a bal vállára, viszonozta az ölelést, és megcsókolta a nő fülét és
nyakát. Megérezte aranyló haján a finom illatát, és mintha lebegne, elernyedtek az izmai, elengedte magát
és átadta magát a nőnek.
– Minden rendben – ismételte suttogva, aztán a vállába hasító fájdalomtól összeszorította a fogát. –
Jól van, minden rendben.
Köréjük gyűltek a rendőrök.
– Asszonyom – mondta az egyikük halálra vált arccal. – Van a mentőben egy óra.
Rebecca és Tomás azonnal odafordultak. – Micsoda?
– Visszaszámlál.
 LXII
Egy magas, sovány rendőr segített Rebeccának és Tomásnak beszállni a mentőbe. Mindkettőjüknek
erős fájdalmaik voltak, de az NYPD emberének közlése úgy hatott rájuk, mint egy ostor. Bármilyen
fájdalmas sebesüléseik voltak is, a helyzet súlyossága mindennél előbbre való volt.
A rendőr megmutatta nekik az órát.
– Itt van.
Mindketten odahajoltak, és a kijelzőn világító számjegyek láttán elszörnyedtek.

– Három perc és tíz másodperc van hátra a robbanásig – motyogta Tomás halálra váltan. – Tudja
hatástalanítani?
Rebecca gépiesen megrázta a fejét. – Három perc alatt? Lehetetlen!
Mindketten a szájukhoz kaptak ijedtükben, mert rádöbbentek, hogy nem tehetnek semmit.
– Ez egy bomba? – kérdezte a rendőr, aki hirtelen nagyon megrémült. – El kell rendelni a környék
evakuálását!
– Ez egy nukleáris bomba – felelte Rebecca. – Már nem érdemes belekezdeni az evakuálásba. Túl
késő van hozzá.
Tomás rámeredt.
– Figyeljen, Rebecca. Kell, hogy legyen valami megoldás.
– Lehetetlen, Tom! Ki kéne nyitnunk a bombát, hogy megállítsuk a dúsított uránt kilövő golyót. Ezt
nem lehet ilyen… ilyen gyorsan…
Ismét az órára pillantott.

– …kevesebb mint három perc alatt! Ez teljességgel lehetetlen!

De Tomás nem akarta feladni, a kezébe vette hát a borostyán kijelzős fekete dobozt és megvizsgálta.
– Ez egy billentyűzet.
– Igen, a biztonsági rendszer része – mondta Rebecca. – Arra való, hogy be lehessen írni a kódot, ami
aktiválja a bombát.
Az információ megvillantott egy reménysugarat.
– Ez azt jelenti, hogy bizonyára olyan kód is van, ami hatástalanítja… – Valószínű – ismerte el a nő.
– De nem tudjuk, mi az a kód.
Tomás az utcán heverő fehér köpenyes felé fordította a fejét.
– De ők tudják – mondta. A mellettük lévő rendőrre emelte a tekintetét. – Él még valaki a mentőből?
– A páciens – állt félre az NYPD embere, hogy lássák Ahmedet. – A tüdejét érte a golyó, de életben
van.
Tomás odakúszott a volt tanítványához. – Ahmed! Ahmed!
Az arabnak csukva volt a szeme, de azonnal kinyitotta, amint meghallotta, hogy valaki váratlanul a
nevén szólítja. Meglepetten nézett Tomásra, mintha el sem hinné, hogy ő van ott.
– Professor! – kiáltott fel portugálul. – Mit keres maga itt?
– Hosszú történet – felelte Tomás, és mosolyogni próbált. – Jól vagy? Ahmed nehezen lélegzett.
– Kész vagyok belépni a Paradicsomba – mormogta. – Nagy az Isten és könyörületes, és beenged az
Ő szép kertjébe.
A szavait hallgatva Tomás megértette, hogy nem lesz könnyű meggyőzni, hogy árulja el a
hatástalanító kódot.
– Ide hallgass, Ahmed – mondta lágyan. – Te akkor mész Allah kertjébe, amikor csak akarsz. De
tudod, én nem sietek annyira, és szeretnék még élni egy kicsit.
– Megértem – bólintott az al-Kaida embere, akinek a tüdősérülése miatt szemmel láthatóan nehezére
esett a beszéd.
– Ha most meghal, a Pokolba jut, hiszen hitetlen. – Köhögött.
– De van megoldás.
– Mondd.
– Térjen meg most az iszlámra – javasolta. – Mondja el a sahádát, fogadja el, hogy Allah az egyetlen
Isten és Mohamed az Ő Prófétája. Azonnal muszlimmá válik, és sahídként hal meg. Isten az Ő végtelen
kegyelmében a Paradicsomba fogadja, a szüzek közé.
E szavak úgy csengtek Tomás fülében, mint valami halálos ítélet: egyértelmű volt, hogy Ahmed nem
fog beszélni. De azért sem adta fel. Az órára mutatott, amelynek számjegyei két méterről világítottak a
sötétben, és másodpercenként villantak egyet, visszaszámlálva.
– Látod azt?
Ahmed odafordította a fejét.

– Már csak másfél perc, és Allah befogad a Paradicsomba – suttogta az arab. – Nagy az Isten!
– Ha felrobban a bomba, sok ember meghal, Ahmed. Nők, gyerekek, idősek. Nem hagyhatod, hogy
ez megtörténjen. Kérlek, add meg a kódot, amivel hatástalaníthatom a bombát.
– Ha az áldozatok muszlimok, mindannyian sahídként mennek a Paradicsomba, ahol szüzek és
alkoholmentes borfolyók várják őket. Ha hitetlenek, megismerik a Pokol tüzét. A tanár úrnak még van
ideje megtérni.
Tomás mélyet lélegzett.
– Figyelj, Ahmed, honnan tudhatjuk, hogy ez Isten akarata? Miért nem adunk esélyt, hogy Ő
döntsön?
– Nem értem – suttogta az arab kérdő tekintettel. – Miben döntsön? Hogyan döntsön? Hogy lehet
döntés elé állítani Istent?
– Adj valami segítséget, hogy kitalálhassam a kódot – javasolta a történész. – Ha sikerül
megállítanom a visszaszámlálást, az azt jelenti, hogy Isten azt akarja, hogy ne robbanjon fel. Ha viszont
nem sikerül, akkor Isten azt akarja, hogy felrobbanjon. Mit gondolsz? Rá mered rábízni a döntést
Istenre?
Ahmed ismét az órára pillantott.

Egy perc van a detonációig. Mit veszíthet?

– Rendben – bólintott. – Isten bölcsessége végtelen, majd Ő eldönti. A segítség pedig: Thy mania by I.
Tomás arca eltorzult.
– Micsoda?
– Thy mania by I. Ez a segítség a kódhoz.
– Mi ez, Shakespeare?
Az al-Kaida embere vetett egy utolsó pillantást az órára, és elmosolyodott.
 – Egy perce van, tanár úr – mondta, és lehunyta a szemét. – Teljesüljön hát Allah akarata, és törjön ki
Isten haragja!
Tomás ráébredt, hogy már semmi mást nem szed ki a volt tanítványából, odakúszott hát az órához, és
beütötte, hogy Thy mania by I. Aztán a borostyánszínű kijelzőre meredt.

A számjegyek folytatták a könyörtelen visszaszámlálást.

– Na? – kérdezte Rebecca szorongva. – Sikerült megállítani a… – Cssss! – rivallt rá Tomás.
A történész a feladványra koncentrált.
Thy mania by I.
Úgy hangzott, mint valami óangol szöveg, ami szó szerint azt jelenti, hogy a te mániád én által. Vagyis
általam. Lehet, hogy Shakespeare-idézet, de ha így van, akkor mindennek vége. Nincs idő megkeresni,
hogy melyik művéből való, arra meg főleg nincs, hogy még azt is kiválassza, melyik szó a hatástalanító
kód.
Kezdett eluralkodni rajta az idegesség. Az órára pillantott.

Két verejtékcsepp gördült le Tomás homlokán. Úgy érezte, hogy már semmire nem maradt idő. Az
egyetlen reménye az volt, hogy anagram máról van szó. Ha mégsem, akkor tényleg minden elveszett.
Hátha anagramma…
De ha az is, az idő könyörtelenül fogy.

Lássuk csak, gondolta, és fölírta a feladványt egy darab kartonra, amit egy dobozról tépett le.
Thy mania by I.
Felnyögött a vállába hasító fájdalomtól. Mintha tűt szúrtak volna lüktető sebébe. De mélyet lélegzett,
és megpróbált úrrá lenni a kínján.
Ha anagramma, okoskodott, akkor a betűk megegyeznek, csak a sorrend más. Vagyis kell találni egy
olyan szót vagy mondatot, ami ezekből a betűkből áll. Ha van ilyen szó, gondolta, akkor bizonyára
valami iszlám utalás. Olyan szót kell keresni, amelyben van két y, két a, egy t, egy m…

Talán Allah u akbar? Nem, az más betűkből áll. Akkor a Korán első sorai? Nem, az sem jó. Valami
titkos dolognak kell lennie, amit csak Ahmed tud. Ezek az iszlám mondatok túl nyilvánvalóak, nem
lennének jó kódok.
Újra beléhasított a fájdalom. Összeszorította a fogát, egész testében erőlködött, a szemét is lehunyta,
míg ki nem csordult a könnye, és várta, hogy elmúljon a görcs. Amikor végre enyhült a kínja, ismét a
rejtvényre nézett, és tudta, hogy most már muszáj csak rá figyelnie.
És mi van, ha valami név? Bólogatott, ez a gondolat felbátorította. Igen, egy név. Mi van, ha a volt
tanítványa a saját nevét használta?
Nem, csóválta a fejét. Az sem lehet. Az Ahmed nem jó. Túl rövid és túl könnyű. A feladványban nincs
is e. Ha név, akkor valami titkos név, egy olyan név, amit csak… amit csak…
Caramba, talán… talán…
– Ibn Tajmíja! – kiáltotta. – Ibn Tajmíja!

Megragadta a billentyűzetet, hogy beírja Ahmed harcos nevét, vagyis az Ibn Tajmíját. Biztos volt
magában. Csakis ez lehet a megoldás. Ibn Taymiyyah. Y-nal, h-val a végén portugál átírással.
Az orrán csöpögött le a verejték, miközben sorra írta be a betűket, és aggódva figyelte a
visszaszámlálót.

– Nem! – kiáltott fel kétségbeesetten. – Nem! A visszaszámlálás nem állt meg.

Húsz másodperc múlva felrobban az atombomba, és egész Manhattant eltörli a térképről! Minden
elveszett! Mégsem Ibn Taymiyyah a kód! Valami más. Más.
De mi?

Újra a kartondarabra felírt rejtvényt nézte. Thy mania by I. Tényleg nem lehet Ibn Taymiyyah. Ahmed
fedőnevében három y van! Nem egyeznek a betűk.

– Tom! – kiáltotta kétségbeesetten Rebecca. – Tom!

Érezte, hogy a nő imádkozik mellette, és éles fájdalom hasított a vállába. Egyre gyorsabban jöttek-
mentek ezek a hullámok, és egyre erősebb volt a kín, de tudta, hogy nem hagyhatja magát, muszáj
felülkerekednie még a legelviselhetetlenebb szenvedésen is. Összeszorította az ajkait és mély levegőt vett.
Ráébredt, hogy nincs idő más megoldásokat próbálgatni. Különben is úgy érezte, hogy az Ibn
Taymiyyah a helyes út, csak valami hibádzik. De mi? Mi lehet a baj?
Nézte a feladvány betűit, és törte a fejét, miként formálhatja át őket Ahmed fedőnevévé.
 – Tom, mindjárt fölrobban! – nyögte Rebecca a rettegéstől elcsukló hangon. – Tom!
A férfi végighúzta a karját a homlokán, hogy letörölje az izzadságot, tudta, hogy már csak egy
próbálkozásra maradt ideje.
Az utolsóra.
Ránézett a rejtvényre. Az összes betűje megegyezett a név betűivel. Az összes. Kivéve azt az átkozott
harmadik y-t. Hol rontotta el? A rejtvény két y-jára meredt. És mi van, ha… ha máshogy írják? A
francba, miért is ne? Az arab helyesírás nem egységes Ibn Tajmíja nevét illetően, és vannak olyan
szövegek, amelyekben csak két…
– Jaj, Istenem, meghalunk!

Lejárt az idő.
Tomás kétségbeesetten, remegő ujjakkal írta be az Ibn Taymiyah nevet, három helyett kettő y-nal.
Lehet, hogy nem lesz jó, de már nincs vesztenivalója. Megnyomta az entert, és erősen lehunyta a szemét.
Noha nem volt vallásos, keresztet vetett, és átadta sorsát az isteni gondviselésnek, a halálba is
beletörődve.
Megállt az idő. Lefagyott.
Úgy lefagyott, hogy örökkévalóvá vált. Mivel semmi nem történt, a történész kinyitotta a szemét, és
félve ránézett a kijelzőre.

Megállt az óra.
 Epilógus
Bőségesen folyt a sör a poharakból, kacagás töltötte be a bárt. NYPD-egyenruhás férfiak léptek oda
Tomás székéhez, és megragadták a történész jobb karját, hogy behúzzák a bár közepére.
– Come on, Tom! – mondta az egyik. – Maga a nap hőse! Jöjjön ünnepelni! Tomás a fejével Rebecca felé
bökött, aki hátul maradt.
– De hiszen én eddig is ünnepeltem! – tiltakozott. – Egy angyallal!
Az egyik rendőr a szőke nőhöz fordult.
– Elnézést, miss Scott. Csak egy pillanatra raboljuk el!
Rebecca jobb karja be volt gipszelve, így hát bal kézzel intett, hogy semmi gond.
– Rendben, fiúk…
A rendőrök odavonszolták Tomást a zongorához.
– You’re the man, Tom! – mondogatta lelkesen az egyik egyenruhás. – Igazi férfi!
– Az utolsó másodpercben! – kiáltotta egy másik, majd lehajolt, és hátulról bedugta a fejét Tomás
lába közé, hogy a magasba emelje. – Az utolsó másodpercben! Ilyen még Hollywoodban sincs! Még
Spielbergnél sem!
Tomás nevetett, és hagyta, hogy a vállukon vigyék az örömmámorban úszó rendőrök. Az NYPD
embereiből kitört a kacagás, és ledobták egy székre a zongorista mellé.
A zenész csak a jelre várt, hogy elkezdhesse ütni a billentyűket és előcsalja a hangszerből a dallamot.
Amikor meghallották az első taktusokat, a New York-i rendőrök teleszívták a tüdejüket, és poharukat a
portugál felé fordítva, kórusban üvöltötték:
For he’s a jolly good fellow,
For he’s a jolly good fellow,
For he’s a jolly good feeellowww…
And so say all of us!
A rögtönzött kórus aztán nevetésbe és tréfálkozásba fulladt, Tomás pedig kihasználta a zűrzavart és
visszaosont Rebeccához.
– Igen, itt tényleg maga a hős! – mosolyodott el a nő. – Le vagyok nyűgözve!
– És magának is hős vagyok?
Rebecca mosolya még ragyogóbbá vált. Huncutul megnyalta a száját, odahajolt a portugálhoz és
gyöngéden átölelte.
– Viccel? Az után, amit ma délután tett, számomra maga egy… egy isten!
Tomás magához húzta és legszívesebben megcsókolta volna, de nem volt hozzá bátorsága. Inkább
csak élvezte a melegét és a hajából áradó finom illatot.
– Kérhetek valamit? – suttogta, miközben még erősebben magához szorította.
– Bármit – felelte Rebecca. – Magáért bármit megteszek. Tényleg bármit.
E szavak hallatán Tomás lába között hatalmas, ellenállhatatlan merevedés támadt.
– Mi lenne, ha eltűnnénk innen?
– El akar menni?
– Igen. Nagyon kedvesek ezek a rendőrök, de őszintén szólva nem igazán ismerem őket. –
Megsimogatta a nő haját. – Ezerszer szívesebben ünnepelnék magával.
Rebecca finoman elhúzta a fejét, és Tomás szemébe nézett.
– Jól van – egyezett bele. – Menjünk máshova ünnepelni. De egy kicsit később.
A portugál lebiggyesztette a száját.
– Miért nem megyünk el most?
– Nem lehet, Tom. Ne feledje, hogy a washingtoniak úton vannak, hogy csatlakozzanak hozzánk. Jön
mister Bellamy meg az egész NEST. Illik velük lennünk, legalább egy kicsit, nem?
Tomás igyekezett leplezni a csalódottságát. Azonnal el akart menni Rebeccával, és úgy tervezte, hogy
már a liftben megcsókolja. Elképzelte, hogy szeretkeznek, ő begipszelt bal vállal, a nő meg begipszelt
jobb kézzel. Milyen eredeti lenne. Csalódott volt, amiért nem indulnak el rögtön, de hamar
megvigasztalódott. Végül is mindössze arról van szó, hogy kicsit későbbre tolódnak a paradicsomi
pillanatok, amelyeket az amerikai nő nedves ajka és tüzes teste ígér.
Mindössze ennyi.
– Jól van – bólintott. – És mikor jönnek? Rebecca az órájára pillantott.
– Félóra múlva.
Az éjszakai New York gyémántokkal, rubintokkal, zafírokkal és smaragdokkal ékesített koronaként
ragyogott. Még csodálatosabb látványt nyújtott a lüktető város a magasból, az RCA épületének
hatvanötödik emeletén található Rainbow Grill bár hatalmas ablakából.
A zongorabárban az NYPD emberei megállás nélkül énekeltek és itták a sört, de Tomás és Rebecca
némán nézte a ragyogó metropolist, mintha hipnotizálná őket a sok villódzó fény és szín.
– Úgy mennék már innen – panaszkodott a történész, aki másra sem bírt már gondolni. – Mit
gondol, sokat késnek még? Már eltelt a félóra…
Az amerikai nő ránézett az órájára.
– Igaza van – állapította meg. – Már húsz perce itt kéne lenniük. Talán jobb lesz, ha telefonálok a…
– Hol van a mi zsenink!
A portugál azonnal felismerte a mély, reszelős hangot, és feléje fordult. Ott volt mögötte az ismerős
arc, amely valami mosolyfélére húzódott.
– Mister Bellamy!
– Nem megmondtam én már évekkel ezelőtt? – harsogta a NEST vezetője, miközben le sem vette a
szemét Tomásról. – Maga egy igazi zseni!
– Szerencsém volt…
– Miféle szerencse! Senkinek nem sikerül pusztán szerencséből az, ami maguknak sikerült!
Mindkettőjüknek gratulálok! – Rebeccára mutatott. – Magának is, baby. Nagyszerű volt!
– Köszönöm, mister Bellamy.
– Értesítettek, hogy az elnök mindkettőjüket hazánk legmagasabb civil kitüntetésében, a Presidential
Medal of Freedom kitüntetésben részesíti az Egyesült Államok nemzetbiztonságáért végzett
munkájukért. A szegény FBI-ügynök, aki meghalt, posztumusz kitüntetést kap. Hős volt.
Ted említésére elborult Tomás és Rebecca arca. Barátnak azért nem lehetett nevezni, de mégiscsak
együtt töltöttek vele három napot, amikor Ahmed házát figyelték, és a szemük láttára halt meg. Valami
különös kapocs most már örökre Tedhez köti őket.
Tomás szükségét érezte, hogy vidámabb témára terelje a szót. – No, de mister Bellamy, csak nem
egyedül jött?
– Dehogy.
Rebecca hirtelen sóvárogva nézett a bár bejárata felé: kereste a munkatársait.
– Hol vannak a többiek?
– Én jöttem legelöl, szirénás autóval – felelte Bellamy. – Ők is mindjárt ideérnek.
– Anne is jön? – Persze.
Ebben a pillanatban, mintha a NEST vezetője rendezői utasítást adott volna, kisebb tömeg tódult be
nagy lármával a Rainbow Grill bárba. Amint meglátták Rebeccát, rögtön elindultak felé. A csoport élén
egy szép, barna, hosszú göndör hajú nő haladt. Könnyes szemmel omlott Rebecca karjaiba.
– Oh baby!
– Honey!
 Tomás a döbbenettől bénultan bámulta őket, és nem akart hinni a szemének. Rebecca és Anne olyan
hévvel tapadtak egymás szájára, olyan szenvedéllyel és érzéki tűzzel fonódtak egymásba, hogy a
portugálnak összeszorult a szíve, és szép reményei egy csapásra szertefoszlottak, és átvette helyüket a
mélységes és végérvényes csalódás.
 Utószó
Ez a regény a képzelet szüleménye az összes szereplőjével együtt, de éppúgy, ahogy a többi könyvem,
sok olyan állítást tartalmaz, amelyek nem kitalációk.
A valóság részét képezik.
Igaz az, hogy az al-Kaida egyes dokumentumai a vezetői nyilatkozataival egybecsengően arról
tanúskodnak, hogy a szervezet nukleáris robbantásra készül. Igaz az, hogy ötven kilogramm erősen
dúsított urán és némi mérnöki ismeret birtokában bárki képes összeállítani egy atombombát alig több
mint huszonnégy óra alatt, akár egy garázsban. Igaz az, hogy a kétes biztonsági előírásokkal rendelkező
országokban hozzá lehet jutni dúsított uránhoz vagy plutóniumhoz. Igaz az, hogy történtek lopások az
olyan orosz nukleáris üzemekben, mint a majaki. Igaz az, hogy Pakisztán exportált nukleáris
technológiát más iszlám országoknak, és hogy a kutatóik konzultáltak Bin Ladennel és más al-Kaida-
vezetőkkel. És az is igaz, hogy a Korán több mint százötven verse a dzsihádnak van szentelve.
A szereplők párbeszédei nem a saját véleményemet tükrözik az iszlámról, csupán különböző
perspektívákból láttatják ezt a fontos vallást, természetesen erős figyelmet fordítva a radikálisnak vagy
fundamentalistának nevezett perspektívára. A Korán-idézetek és a Próféta példáját hirdető hadíszok
azonban hitelesek. A Korán-idézetek alapjául Américo de Carvalho portugál fordítása szolgált, amely a
Publicaço~es Europa– América gondozásában jelent meg 2002-ben. A hadísz-idézeteket viszont én
magam fordítottam arabról angolra fordított szövegekből.
Más forrásokat is felhasználtam. Először is, a radikálisnak vagy fundamentalistának mondott iszlám
teoretikusainak szövegeit, amelyeket arabból angolra fordított formában olvastam. A legfontosabb ezek
közül a Jihad, az egyiptomi Hasszán al-Bannától, a Muzulmán Testvériség alapítójától, akit 1949-ben
meggyilkoltak, illetve a Milestones Along the Road, a szintén egyiptomi Szajjid Kutb tollából, aki 1964-ben,
a börtönben írta ezt a szöveget. Kutb Al-Bannát követte a Muzulmán Testvériség élén, és 1965-ben
kivégezték, éppen e miatt a könyv miatt.
Al-Banna és Kutb nyomdokában más szövegek is születtek, melyek közül a következőket
tanulmányoztam: Defense of Muslim Lands, illetve Join the Caravan Abdullah Azzám sejk, Oszama bin
Laden egyik mentorának tollából, The Virtues of Jihad maulana Mohamed Maszúd Azártól, és Jihad in the
Qur’an and Sunnah Abdullah bin Muhammad bin Humaidtól.
Hogy jobban megértsem az al-Kaidát és vezetőjének gondolkodását, elolvastam Oszama bin Laden
két rövidebb írását, melyeknek címe Declaration of War on America, illetve Exposing the New Crusader War,
valamint az ABC-nek 1998-ban adott interjúját. Ugyancsak fontos olvasmány volt e téren Jason Burke
Al-Qaeda című könyve és Abdel Bari Atván The Secret History of Al-Qaedája. Mindkettő fontos
információkkal szolgált Bin Ladennel és az al-Kaida afganisztáni kiképzőtáboraival kapcsolatban. Ez
utóbbiakkal kapcsolatban azonban kétségtelenül Omar Nasiri Inside the Jihad című műve bizonyult a
leghasznosabbnak.
Kiemelendő még a Terror in the Name of God Jessica Sterntől, Rex Hudson Who Becomes a Terrorist and
Why című 1999-es jelentése az amerikai kormánynak, Samuel Huntington híres műve, A civilizációk összecsapása
és a világrend átalakulása, a The End of Faith: Religion, Terror, and the Future of Reason című Sam
Harris-könyv, Ali Kamel Sobre o islão című könyve, a The Crisis of Islam – Holy War and Unholy Terror
Bernard Lewis tollából, valamint a God’s Terrorists – The Wahhabi Cult and the Hidden Roots of Modern
Jihad Charles Allentől.
Ami az iszlámról szóló általános műveket illeti, a Koránon kívül felhasználtam még, Akbar Ahmed O
Islão című könyvét; Paul Lunde könyvét, melynek címe Islam – Faith, Culture, History; valamint a
L’ABCdaire de l’Islam című művet, Yves Thoravaltól.
 Olyan műveket is elolvastam, amelyek az iszlám harcos arcát elemzik. A legfontosabb ezek közül
Mark Gabriel műve, a Journey Into the Mind of an Islamic Terrorist és az Islam and Terrorism, de Robert
Spencer könyve, a The Truth About Muhammad is hasznos volt. Ez utóbbi két szerző álnéven publikált,
nem merik felfedni valódi identitásukat, ugyanis féltik az életüket. Számomra ez azért aggasztó, mert jól
jelzi a szólásszabadsággal kapcsolatos intoleranciát.
A nukleáris témában a következő szakirodalmat használtam fel: William Langewiesche: The Atomic
Bazar, Graham Allison: Nuclear Terrorism – The Ultimate Preventable Catastrophe, Charles Ferguson és
William Potter: The Four Faces of Nuclear Terrorism, Jonathan Schell: The Seventh Decade – The New
Shape of Nuclear Danger: David Armstrong és Joseph Trento: America and the Islamic Bomb – The Deadly
Compromise, Adrian Levy és Catherine Scott-Clark: Deception – Pakistan, the United States, and the Secret
Trade in Nuclear Weapons, Douglas Frantz és Catherine Collins: The Nuclear Jihadist – The True Story of
the Man Who Sold the World’s Most Dangerous Secrets… and How We Could Have Stopped Him,
Gordon Corera: Shopping for Bombs – Nuclear Proliferation, Global Insecurity, and the Rise and Fall of
the A. Q. Khan Network.
Nem hagyhatom említés nélkül bizonyos emberek értékes hozzájárulását e mű születéséhez.
Mindenekelőtt köszönet a két muszlimnak, akik lektorálták a regényt: Paulo Almeida Santosnak, aki az
al-Kaida egyik legrégebbi harcosa, személyesen találkozott Bin Ladennel, továbbá a szervezet első
európai merényletének elkövetője; és egy kedves papnak, aki Pakisztánban és Afganisztánban megismerte
a mudzsáhidokat, és aki megerősítette, hogy a regény hitelesen mutatja be a fundamentalisták vallási
nézeteit, de szeretne névtelen maradni.
Köszönet illeti José Carvalho Soarest is, a Lisszaboni Egyetem fizikatanárát és a Magfizikai Központ
kutatóját, aki az atombomba-készítéssel kapcsolatos részeket lektorálta; Jevgenyij Moravicsot, aki ismét
segítségemre volt az orosz témákban; Ali Zhant, aki tájékozott izmaelita muszlimként idegenvezetőm
volt Pesavarban és Lahorban; Husszeint, aki megmutatta nekem az iszlám és a kopt keresztény Kairót;
Mohammedet, aki elvitt a Hatsepszut-templomhoz, az 1997-es luxori tömegmészárlás színhelyére, amit a
Dzsamáa Iszlámija tagjai követtek el; a szerkesztőmet, Guilherme Valentét és a Gradiva kiadó egész
csapatát, odaadásáért és profizmusáért; és mint mindig, mindenekfölött Florbelát.
 A könyv nyomtatott és elektronikus változatának kiadója
a Kossuth Kiadó
Felelős kiadó: Kocsis András Sándor,
a Kossuth Kiadó zRt. elnök-vezérigazgatója

A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:
Asztalos Mariann, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László
A borító Kiss Áron munkája.

ISBN 978-963-09-7113-3
Minden jog fenntartva
© José Rodrigues dos Santos, 2012
© Kossuth Kiadó, 2012
www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
{1}
A könyvben előforduló Korán-idézetek Simon Róbert fordításai (Korán. Helikon Kiadó, Budapest 1987).