Egy nyughatatlan skót rögbijátékos, aki nem a szabályok

szerint játszik.
Egy nyüzsgő férfifaló, aki már feladta a szerelmet. Amikor
Lachlan és Kayla találkozik, az ellentétek nem csupán vonzzák
egymást, de egyenesen szét is robbannak. Kayla Moore-t
sosem zavarta, hogy forróvérű férfifaló hírében állt.
Legalábbis addig nem, amíg be nem töltötte a harmadik x-et és
a legjobb barátnői, Stephanie és Nicola meg nem állapodtak
Linden és Bram McGregor oldalán, otthagyva Kaylát
kakukktojásnak. Belefáradt, hogy ő legyen a gyertyatartó, az
egyéjszakás kalandjaival és a sehova nem vezető randijaival
San Franciscóban, ezért megfogadja, hogy önmegtartóztató
életet kezd élni, és a férfiakat a háttérbe szorítja.
Egészen addig működik is a dolog, amíg meg nem pillantja
Linden és Bram unokatestvérét, Lachlan McGregort. Lachlan
ugyanis az erotikus képzelgései élő megtestesítője: magas,
tetovált, és olyan masszív, mint egy kamion. Könyörtelen
tekintetével és sikeres rögbikarrierjével Edinburgh-ban
Lachlan olyan fajta férfinek tűnik, aki miatt Kayla azonnal
kidobná az ablakon a fogadalmát. De Lachlant csendes és
komoly viselkedése miatt nehéz kiismerni, pláne közel kerülni
hozzá.
Aztán egy hosszú, felejthetetlen közös éjszaka után Kayla
rádöbben, hogy sokkal több van ebben a merengő macsóban,
mint amit csupán szemmel látni enged magából. De annak
ellenére, hogy vibrál köztük a levegő, Lachlan nem maradhat
Amerikában. Kaylának döntenie kell. Vajon képes lesz
gyökerestül kitépni addigi életét és megváltoztatni
olyasvalakiért, akit alig ismer, és kockáztatja, hogy megégeti
magát újra?
Néha a szerelem csak egy játék, amit játszani kell.
KARINA HALLE

éjszaka
a tiéd
leszek
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Karina Halle: The Play, 2015

Fordította
VARGA CSABA

© Karina Halle
Hungarian translation © Varga Csaba, 2019
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Bardi Erzsébet

Korrektúra: Hoppe Adrienn

Tördelés: NovaBook

ISBN 978-615-5875-20-5

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

Nyomta és kötötte a Korrekt Nyomdaipari Kft.

Felelős vezető: Barkó Imre
Ajánlom ezt a könyvet Bruce-nek, a pitbulloknak
és az olyan félreértett teremtményeknek,
akiknek az élet ritkán ad egy második esélyt.

„Felébresztelek ebből az eleven álomból.”

Matador, Faith No More
ELSŐ RÉSZ
 PROLÓGUS
Edinburgh, Skócia
1987

Előző este elkezdett havazni. A tűzhely előtt a földön

fekvő fiú felébredt, úgy, ahogy azt néha szokta, amikor
túl hidegen fújt a huzat, és az anyja nem fizette be a
villanyszámlát. Ma reggelre kialudt a tűz, és csupán a
hamu füstölgött. A gyerek nem érezte sem az ujjait, sem
az orrát. A szúrós flanelpokróc alól egyedül ezek a
testrészei lógtak ki.
Bár a parányi, sötét nappali hideg és nyirkos volt, a
fiú boldogan ébredt fel. Ez a nap az ő különleges napja!
Ma lett ötéves, és az anyja megígérte, meg bizony,
tavaly, a legutóbbi születésnapján, amikor egyetlen
ajándékot sem kapott, hogy majd ha betölti az ötödik
évét, és már nagyfiú lesz, akkor elmehet a játékboltba, és
ott azt a játékot választhatja, amelyiket csak akarja.
A kölyök azzal töltötte az év nagy részét, hogy
figyelmesen átlapozta a lakótelepi szemetesekben talált
kidobott katalógusokat – néha a partvonalon állva
kellett várakoznia, amíg keménykötésű, kiszámíthatatlan
alakok túrták fel a szemetet, mert ennivalót vagy
eladható dolgokat kerestek - és izgalmas játékokra
vadászott. Ha talált valamit, akkor kitépte az oldalakat,
és hazavitte az anyjával közösen használt hálószobába,
és a kincseit elrejtette egyetlen kabátja belső zsebébe.
Ha a katalógusokat nézegetve nem mosolygott rá a jó
szerencse, akkor a könyvtárban talált újságokat nézte át.
Ott töltötte az ideje java részét. Nem járt iskolába, pedig
már kellett volna, így az anyja kénytelen volt bepaterolni
valahova, amíg a dolgait intézte. A könyvtár a lehető
legmegfelelőbb hely volt. Muirhouse kaotikus
nyomornegyedeinek könyvtárában a kutya sem törődött
a többnyire túlságosan nagy, kopott ruhát viselő
kisfiúval, aki órákon keresztül ücsörgött a
könyvespolcok között a földön, a magazinokat bújta, és
egy másik életről álmodozott.
Az az igazság, hogy most, a születésnapján igazából
nem is érdekelte, hogy pontosan milyen játékot fog
kapni. Csupán azt szerette volna, hogy végre legyen egy
saját holmija. Bár tisztában volt azzal, hogy a hozzá
hasonló kisfiúknak akciófigurákkal vagy autókkal
kellene játszania, ő mégis inkább valami vigasztalót
szeretett volna. Egy plüssállatot, talán egy mackót vagy
egy kutyát. Imádta a kutyusokat, még a szomszédja
állatait is, pedig azok egész éjjel ugattak, és
megpróbálták megharapni, ha túl közel ment hozzájuk.
Bizony, még ezeket a kutyákat is szerette.
Most felkelt, és a maga köré tekert pokróc dacára is
remegni kezdett. Odament az ablakhoz, hogy kinézzen.
Hatalmas, szürkészöld szeme elkerekedett a csodálattól.
A környék átokverte utcáinak minden mocska és szennye
teljesen eltűnt a tiszta, fehér hó szőnyege alatt.
Edinburgh-ben idén most először esett a hó. A gyerek
önkéntelenül is arra gondolt, hogy ezzel őt lepték meg,
éppen a különleges napon. Ügyetlen, fagyos ujjakkal
előhúzta inge alól a láncon lógó keresztjét, és
megcsókolva köszönetét mondott az Úrnak.
Szerette volna elmesélni az anyjának, hogy havazott,
így végigfutott a cigarettacsikkekkel borított, vékony
szőnyegen a hálószoba felé.
 Persze először be kellett volna kopognia. Nagy
izgalmában azonban elfelejtette az anyja által
megszabott kevés szabály egyikét: „ha itt van az egyik
barátom, akkor kint kell aludnod a nappaliban”. A másik
szabály meg ez volt: „ha az ajtóm zárva van, soha ne
nyisd ki”. A gyerek mégis kinyitotta.
A dermesztően hideg szél befújt a repedt ablaktáblán
keresztül, és mozgásba hozta a kopott függönyöket. Az
ablakpárkány előtt terült el az ágy, rajta a mocskos
hálóinget viselő asszony. Az anyja hason fekve aludt.
A mellette álló meztelen férfi egy pipát szívott.
A fiú megdermedt, de már túl késő volt. A férfi
észrevette, őrjöngve lecsapta a pipáját, egy pillanat alatt
keresztülvetette magát a szobán, és torkon ragadta.
– Azt hiszed, lenézhetsz? – sziszegte a gyerek arcába.
Lehelete hagymától meg a vér szagától bűzlött. A kisfiú
becsukta a szemét, és rémülten megrázta a fejét.
Pár alkalommal már látta ezt a bácsit – az anyjának
nagyon sok férfi barátja volt. Mind bementek hozzá a
hálószobába. Néha órákra, máskor csak percekre. A jó
napokon köhögés, nevetés és izgatott kiáltozás
hallatszott ki. Rossz napokon üvöltözés és az anyja
sírása ütötte meg a fiú fülét, meg hogy dolgokat dobáltak
a szobában. Az olyan napokon mindenféle vágások és lila
foltok borították az anyját. A nő nem volt hajlandó a
gyerekkel beszélni, és nem is ment ki a lakásból. A fia
ilyenkor ott ült mellette, gyenge teát főzött neki a már
túlságosan is sokszor használt filteres tasakokból. Semmi
mást nem tehetett.
– Lenézel? – bömbölte újra a férfi, és egyre nagyobb
erővel szorította a nyakát. A fiú nem kapott levegőt. Az
jutott az eszébe, hogy a lilás krumpliorrú, gonosz
tekintetű férfi meg fogja ölni.
Tulajdonképpen örült volna ennek.
 – Hé! – szólalt meg az ágyról a lassan felébredő
anyja. – Te meg mit csinálsz?
Hörögve, kásás hangon beszélt, miközben felült.
– Hagyd békén a fiamat!
A férfi szorítása enyhült, és hátrafordulva egy dühös
pillantást vetett a nőre. A fiú sajgó torkához kapott,
zihált, és szeretett volna bocsánatot kérni, de semmi nem
jött ki a száján.
Nem számított, mit akart. A bácsi váratlanul
megpördült, és kézháttal arcon csapta. A kölyök úgy
érezte, a feje üveggömbként hasad szilánkokra,
miközben hátratántorodott.
Nekicsapódott az ajtófélfának, és tompa puffanással
elterült a padlón. Imádkozva azt kérte a havat küldő
istentől, hogy többet ne kelljen ugyanilyen fájdalmat
éreznie.
Mégsem ez volt az utolsó megpróbáltatása. Később
majd egy egész életre elegendő szenvedésen kell
keresztülmennie.
– Pofádat befogod! – üvöltötte a férfi a fiú anyjának.
Az asszonyon látszott, hogy halálosan megrémült, de
még így is volt ideje odaszólni a fiúnak, hogy keljen fel,
menjen be a fürdőszobába, és zárja magára az ajtót.
A gyerek alig tudott megmozdulni, de valahogy mégis
engedelmeskedett. Bár lüktetett a feje, feltápászkodott, és
köhögve-hörögve elvonszolta magát a fürdőszobába. A
padló ragadt a húgytól. Ügyetlen mozdulattal a helyére
akasztotta a riglit, ráült a vécére, és várt.
Kintről jó sokáig üvöltözés hallatszott, aztán végül
bevágtak egy ajtót.
A halk kopogtatás elárulta, hogy jól van az anyukája.
– Nem árt igyekezni – mondta az asszony, amikor a
kisfiú résnyire kinyitotta az ajtót. Jól látszottak elferdült,
sárga fogai, amikor gyorsan a gyerekre mosolygott.
Összehúzta fürdőköpenyét törékeny testén, és a kiálló
bordái leginkább egy börtönablak rácsára emlékeztettek.
– Ma van a születésnapod, és én nem felejtettem ám el,
hogy mit ígértem!
Az utolsó szavaknál majdnem elsírta magát, így
megroggyant vállal, lehajtott fejjel gyorsan arrébb ment.
Nemsokára már mindketten felöltözve taposták a
havat a buszmegálló irányába. A fiú nem tudta
visszafogni magát, mindenre és mindenkire
rámosolygott, aki mellett elmentek. Ránevetett az utcán
alvó, magukban beszélő, félelmetes bácsikra, a remegő,
mindentől félő kutyusokra, de az útpadka szélén fekvő,
döglött állatokat felzabáló patkányokra is. A fiú jókedvét
semmi nem ronthatta el, és úgy tűnt, hogy a világ az ő
kedvéért ragyogó és tiszta. Belerúgott a hóba, és nézte az
alászálló hópihéket. Elmondta az anyjának, hogy ilyen
lehet a mennyország is, ahol az ember egész nap a felhők
között sétál.
A nő letörölte a sminkjén végigfutó könnycseppeket,
és rábólintott.
Nagyon sokáig tartott a buszozás, de végül az egyik
hatalmas, betonból épült bevásárlóközpontban találták
magukat. Elérkezett a csodálatos pillanat, amiről a fiú
egész éven át álmodozott.
Nem vette észre, hogy az emberek időnként milyen
furcsán néznek rá és az anyjára; olyan erősen
összpontosított a megígért játékra, hogy körülötte szinte
elhomályosult a világ. Bár jókora púp volt a tarkóján, és
feldagadt arca belilult, mégis ez volt élete legboldogabb
napja.
– Nem nagyon érünk rá! – figyelmeztette az anyja. –
Szóval igyekezz, válaszd ki az ajándékodat, és én majd
kifizetem!
A kisfiú jól hallotta anyja hangjában a sürgetést, és
hirtelen teljesen összezavarodott. Akciófigurák,
szuperhősök és autók, teherautók, lovacskák, babák,
plüssállatok, építőjátékok, kifestőkészletek és legó vette
körül, meg egymillió olyasmi, amire vágyott. Csak állt a
bolt közepén, teljesen ledermedt, és ahogy körbecikázott
a tekintete, a szíve vadul dobogott a mellkasában.
– Légy szíves! – sürgette újra az anyja. Ott állt a
pénztár előtt, hogy fizessen. A gyerek megrettent, és arra
gondolt, hogyha nem választ ki magának abban a
pillanatban valamit, akkor semmit nem fog kapni.
Ugyanakkor már elég idős volt ahhoz, hogy tudja, nincs
túl sok pénzük, ezért szóba sem jöhetnek a nagy és drága
dolgok.
Halálra rémülve elindult a plüssállatok felé. Az
összeset bezsúfolták egy ládába – a zsiráfokat, a
medvéket, a kutyusokat, a cicákat. Valamennyin látszott,
hogy menedékhelyre van szükségük, és a fiúnak
majdnem megszakadt a szíve, mert tudta, hogy csupán
egyet hozhat el közülük.
Csak hát döntenie kellett. Már nyúlt volna egy
plüsskutyus felé, amikor észrevette a játékhalom alján
félig elásva heverő oroszlánt. Csupán az állat ravasz
macskaszeme és bozontos, sárga sörénye látszott.
Nagyon nem illett ide ez a fenséges fenevad.
Kiemelte az oroszlánt az állatok közül, és az puhán
belesimult az ölelésébe. Miközben odaszaladt vele az
anyjához, azt remélte, hogy az asszony nem gondolta
meg magát.
Az anyja ránézett az oroszlánra, és elmosolyodott. A
fiú jól választott.
Miután fizettek, a gyerek minden erejével magához
szorította az állatot. Olyan csodálatos érzés volt így
hozzábújni valamihez, ráadásul pedig úgy érezte, hogy a
játék is magához öleli, mintha csak megköszönné, hogy
megmentették.
– Hogy hívják az oroszlánt? – kérdezte halkan az
anyja. A hangjából áradó mélységes szomorúság miatt
kis híján szertefoszlott a fiút megszédítő varázslat. Kába
volt a boldogságtól.
– Lionel – felelte alig egy pillanatnyi gondolkodás
után. – Lionel, az oroszlán. Annyira szeretem!
– Ugye tudod, hogy ő is szeret téged? – kérdezte az
anyja, és műszőrme kabátja ujjával megtörölte az orrát.
Az arcán elkenődött a piros rúzs. – Pont amennyire én is
szeretlek téged.
A fiú igencsak meglepődött, mivel az anyja csak a
legritkább esetben beszélt arról, hogy szereti. Emiatt még
csodálatosabb volt a születésnapja.
Nemsokára már ismét a buszon ültek, de most
valamiért nem hazafelé tartottak. Nem ismerte ezeket az
utcákat, és hamarosan maguk mögött hagyták a várost.
Egyre nagyobb udvarokat látott, és elmélyült a hó.
– Hova megyünk? – kérdezte. – Nem is erre lakunk.
– Meglátogatjuk néhány barátomat – mondta az
anyja.
A fiúnak ez nem tetszett. Erősen magához ölelte az
oroszlánt. Nem szerette az anyja barátait.
A nő a gyerek vállára tette a karját, de nem nézett rá.
Csak ők ketten utaztak a buszon, ami miatt a fiút még
inkább elfogta a magányosság.
– Ne aggódj – mondta végül az anyja. – Vannak ott
veled egykorú fiúk is.
Ettől cseppet sem lett jobb a kedve. Nem igazán jött
ki jól a többi kölyökkel, függetlenül attól, hogy azok vele
egykorúak voltak vagy sem. Mivel félénk és túlságosan
csendes volt, gyakran belekötöttek. Ettől még inkább
visszahúzódóvá vált, hiszen befele fordulva mindig
biztonságban érezhette magát.
 Végül a busz megállt egy hatalmas kovácsoltvas kapu
és egy kőfal előtt. Az anyja megragadta a gyerek kezét,
magához szorította a kézitáskáját, és kiszálltak a hóba. A
busz továbbment, és a fiú nagyon szeretett volna rajta
lenni. A hegyek között jártak a nagy semmiben, és bár a
lakásuk hideg és mocskos volt, mégiscsak az az otthona.
Nem tudta elolvasni a falra írt feliratot, ezért
megkérdezte az anyjától, hogy mit jelent.
– Azt, hogy örülnek nekünk – felelte a nő. Sietve
maga után húzta, míg végül ott álltak a kapu előtt.
Megnyomta a kaputelefon gombját.
A fiú a vasrácsok között a dombtetőn álló hatalmas
épületre meredt. Nem tetszett neki. Volt benne valami
félelmetes. Talán az ablakrácsok, a falakon burjánzó
borostyán, vagy az, hogy az építmény egy téglából épült
fenevadként figyelve őket mintha ugrani készült volna.
Ebben a pillanatban nagyon is örült annak, hogy itt van
vele a Lionel nevű oroszlán, ám ennek dacára is
megtorpant, és nem akart továbbmenni.
– Gyere már! – sziszegte az anyja, és egészen addig
rángatta, míg oda nem értek a lépcsőhöz.
A bejárati ajtó kinyílt, és egy magas, sovány, sasorrú,
hátranyalt hajú férfi bukkant elő. Felnézett az érkezőkre.
– Üdvözlöm, Miss Lockhart! – mondta, és intett, hogy
jöjjenek be.
Még akkor is járt a szája, amikor beléptek az
épületbe, ám a fiú nem figyelt a szavaira.
Megdöbbentette a dermesztő hideg. Csak úgy áradt a
barátságtalanság a betegesen sápadt lámpákból, a
gyártelepre emlékeztető falakból és a padlóból.
Hátborzongató volt a hely hangulata, és érezte, hogy itt
csakis szörnyű dolgok várnak rá. Az anyja azonban
tovább vonszolta az élettelen folyosón, míg beértek egy
irodába. Leültek a bőrhuzatos székekre, szemben a
férfival, és a nő átadta neki a kézitáskájából elővett
borítékot.
– Remélem, így minden rendben van – mondta mély,
érzelem nélküli hangon az ismeretlen.
A fiú anyja bólintott.
– Igen – elhallgatott, és amikor a fiára pillantott, a
szemében mélységes bánat tükröződött. Visszafordult a
férfi felé. – Remélem, hogy jól bánnak majd vele. Nem az
ő hibája. Az enyém.
A férfi csak bólintott, és a papírokat ellenőrizte.
– Ti meg miről beszéltek? – kérdezte a fiú az
anyjától. –Mikor megyünk haza?
– Fiam – mondta a férfi, és apró gombszemével
rámeredt. A gyerek meg mert volna esküdni arra, hogy a
szúrós pillantás lyukat éget a lelkébe. – Most már ez az
otthonod.
A kisfiú képtelen volt felfogni a férfi szavait.
Megrázta a fejét, az anyja felé fordult, aki könnyes
arccal felállt a székéből.
– Anyu! – jajveszékelt a gyerek. Elejtette az
oroszlánját, hogy két kézzel bele tudjon kapaszkodni az
anyja kabátjába. A nő így majdnem kirántotta a
székéből. Elindult az ajtó felé, mire a gyerek is
felpattant, ám ekkor lecsapott rá a férfi erős,
könyörtelen karja, és megszorította.
– Anyu! – kiáltotta újra, és az asszony felé nyújtotta
a kezét.
Az anyja egy pillanatra megállt az ajtóban,
könnyáztatta arcáról lefolyt a smink.
– Annyira sajnálom, Lachlan! – mondta zokogva a
fiúnak, és olyan erővel szorította az ajtófélfát, hogy
kifehéredtek a bütykei. – Szeretlek! Sajnos nincs hely
számodra az életemben. Nagyon sajnálom!
– De anyu! – sikoltotta Lachlan, és valósággal
kiszakadt belőle az üvöltés. – Jó leszek! Megígérem!
Lionelt is visszaviheted a boltba, csak hadd menjek veled
haza! Kérlek!
Az anyja megcsóválta a fejét, és suttogva elköszönt:
– Minden jót.
Lachlan tovább sírt, üvöltött, és megpróbálta
kiszabadítani magát a férfi kezéből, miközben az anyja
kiment az ajtón és eltűnt a szeme elől.
– Légyszi! – üvöltötte elképesztő hangerővel ahhoz
képest, hogy milyen kicsi volt. Megroggyant a lába, és
csak azért nem esett el, mert a férfi megtartotta. Sőt,
felemelte a magasba. – Kérlek, gyere vissza, anyu!
Könyörgöm! Vigyél haza! Menjünk haza!
– Ez itt az otthonod – mondta újra a férfi. Erősen
átölelte Lachlant, és nedves, érdes hangon belesuttogott
a fülébe. – Ha pedig nem hagyod abba az üvöltést, és
továbbra is úgy viselkedsz, mint egy kis picsa, akkor
húszat ráverek a seggedre a nadrágszíjammal. Szeretnéd,
ha ezzel kezdődne az első napod itt, a Hillside
Árvaházban? Ezt akarod?
Lachlan azonban képtelen volt abbahagyni az
üvöltést. Kicsit sem érdekelte a verés. Ma reggel már
megütötték, és régebben számtalan alkalommal
megverték. Az igazi fájdalom odabent tombolt, őrjöngött
és cafatokra szaggatta. Úgy érezte, hogy jeges vízben
fuldoklik, és az áradat a lelkéből robbant ki.
– Na jó – mondta a férfi, és a padlóra lökte a fiút.
Felemelte Lionelt a földről, és feltartotta a magasba. –
Ha nem fogod be a kibaszott szádat, soha többé nem
látod újra. Odaadom egy másik fiúnak!
Az oroszlán volt Lachlan mindene. Elhallgatott.
Vinnyogva összeszorította az ajkát, csak az álla
remegett. Amikor a férfi odaadta neki az oroszlánt, a
kisfiú minden erejével magához szorította, a sörénye
csillogott a könnyeitől.
Az ötödik születésnapja után nagyon sokáig egyetlen
születésnapját sem ünnepelték meg.
Lachlan többé sosem látta az anyját.
Soha nem ment haza.
A lelkében tomboló vihar pedig igazából azóta sem
csitult el.
 1. FEJEZET

San Francisco – napjainkban

Kayla

– Milyen hosszú faszhiány kell ahhoz, hogy újra szűznek

tekinthesd magadat?
Steph és Nicola guvadó szemmel néznek rám, mintha
olyasvalamit kérdeztem volna tőlük, amitől az agyuk
dobott egy hátast.
– Kayla! – mondja Nicola rosszallóan.
– Mi van? – kérdezem, megvonom a vállam, és
félrehajtott fejjel nézek rá. – Hármunk közül
valószínűleg te vagy tisztában ezzel. Gyakorlatilag be
kellett zavarnunk téged a faszerdőbe, mielőtt hajlandó
lettél volna összefeküdni Brammel. Szóval akkor benőtt a
puncid, vagy sem?
– Volt egy vibrátorom, te hülye – feleli Nicola, és az
ülésén hátradőlve gyilkos pillantást vet rám. Nagyon is
jól ismerem ezt a tekintetet. Azt mondja vele, hogy
„neked meg mégis mi a bajod, és tulajdonképpen miért is
vagy még mindig a barátnőnk?”
– A vibrátorok nem számítanak – válaszolom. – Egy
valódi fütykösről beszélek. Olyan volt megint, mint
annak idején a legelső alkalommal, amikor Bram beléd
gyömöszölte a bránert? A brammerét? Jöttem, láttam,
dugtam, Brammel jól elvoltam?
Barátnőm először az égre mered, aztán összenéz
Steph-fel. Csak pár hét telt el azóta, hogy Nicola újra
kapcsolatba lépett Brammel, és a csaj meg a kislánya,
Ava kiköltözött a lakásomból, be ahhoz a pasihoz. Bram
közelében még mindig feszült vagyok egy kicsit,
leginkább azért, mert az ember lánya nem bízhat az
ilyen dögös skót pasikban, ám azt kénytelen vagyok
bevallani, hogy nagyon hiányzik Nicola és Ava
közelsége. Meglehetősen magányos vagyok nélkülük, és
gyakran előfordul, hogy éjszakánként csak punnyadok,
készételeket eszek, és a Vámpírnaplók ismétléseit
bámulom a tévében.
Természetesen annak, hogy egy szál magamban
vagyok és tartósítószerrel teli kajákat falok, részben az
az oka, hogy pár héttel ezelőtt szüzességi fogadalmat
tettem. Nemcsak arról van szó, hogy nem szexelek, de
tilos a flörtölés, a randizás, a tinderezés, szóval minden.
A fiúk vagy a férfiak engem aztán a legcsekélyebb
mértékben sem érdekelnek!
Őszintén megmondom, eddig egészen jól állok az
önmegtartóztatással. Lehet, hogy többnyire egyedül
ücsörgök otthon, de inkább az ellen küzdjek, hogy
megiszok egy üveg bort vagy az interneten vásárolgatok,
mint hogy megint összefeküdjek egy olyan faszival, aki
akkor sem ismeri fel egy nő csiklóját, ha beletolják a
képébe. A pokolba is! Le merném fogadni, hogy amikor
nyaláskor a csípőmet riszálom, azzal gyakorlatilag
beletolom a csiklóm az arcukba, ám ők úgy tesznek,
mintha ez az apróság nem is létezne.
Eddig még meg sem említettem a félbemaradt
randikat, azokat az ígéretes pasikat, akik csupán egy
félvér ázsiai hercegnőt látnak bennem, és azt akarják,
hogy cuki és alázatos módon viselkedjek, miközben
letámadom őket a puncimmal és ömlik a számból a
trágárkodás.
Az önmegtartóztatás sokkal kényelmesebb! Nem
annyira stresszes.
 – Jól vagy, Kayla? – kérdezi Steph.
– Igen, miért?
– Mert olyan erővel markolod az asztal szélét, mint
aki arra készül, hogy valamilyen szörnyeteggé változzon.
A kezemre pillantok: a bütykeim még az amúgy
halvány bőrömnél is fehérebbek. Lassan elengedem az
asztalt. Lehet, hogy egy kicsit mégiscsak stresszes
vagyok.
– Te figyelj, biztos, hogy bejön neked ez a nagy
önmegtartóztatás? – kérdezi Steph, és belekortyol a
sörébe.
Az az igazság, hogy pontosan ezt a kérdést szerettem
volna hallani. Annyira jó volna keresni magamnak
valamilyen kifogást, és befejezni az egészet! Ugyanakkor
viszont tökéletesen elszánt maradok.
– Igen, mert így helyes – felelem, felemelem a fejem,
és nyugalmat erőltetek magamra. A poharam után
nyúlok. Ez már a második pohár borom, és kicsit
becsíptem. Síri hangon hozzáteszem: – Csakis így helyes.
– Na még egyszer, tulajdonképpen miért is csinálod?
–kérdezi Nicola.
Belenézek sötétbarna szemébe, majd a babakék
szemű Steph felé fordulok. Két legjobb barátnőm
ugyancsak kiöltözött, külföldi márkákat és független
tervezők cuccait viselik. Éppenséggel kettőjük miatt
vágtam bele a nagy önmegtartóztatásba, mivel
kikészülök, látva boldog, ragyogó arcukat, és hogy
mennyire odavannak azokért a kibaszott McGregor
testvérekért. Nicola éppen most békült meg iszonyatos
összeveszésük után Brammel, akinek az öccse amúgy
Stephanie férje, Linden. A helyzetet nem teszi éppen
egyszerűbbé, hogy valamikor nagyon régen kavartam
egyet Lindennel, még jóval azelőtt, hogy összejött volna
Steph-fel. Akkoriban még csak barátok voltak. Nem arról
van szó, hogy Linden összezúzta a szénfekete Grinch-
szívemet (pont, mint a mesében, kőből van a szívem), de
néha eltöprengek azon, hogy mi lehetett volna az enyém,
és miről maradtam le.
Ha őszinte akarnék lenni magammal, akkor
bevallanám, hogy féltékeny vagyok. Amikor pedig rám
tör ez az érzelem – még ha a barátnőimről van is szó –,
akkor könnyen gonosz kis nindzsává változom. Nem
szeretnék újra gonosz kis nindzsaként élni. A
hagyományos nindzsa is éppen elég jó, bár sajnálom,
hogy nem lehetek szexnindzsa. Persze amikor hátat
fordítottam a férfiaknak, akkor azzal a csalódásokat is
kizártam az életemből.
Legalábbis így terveztem. Könnyű a dolgom, ha
egyedül vagyok otthon, vagy dolgozom, meglátogatom
az anyukámat, a konditeremben vagyok, vagy beülök
valahová vacsorázni. Azok a helyek a jók, ahol kicsi a
csábítás. Ma este azonban Steph és Nicola gyakorlatilag
elráncigált otthonról, és magukkal hoztak a kedvenc
helyünkre, hogy a Burgundy Lion pubban, a Haight
városrészben tartsunk egy csajos estét. Nem igazán jó
ötlet egy pasikkal zsúfolt piálós helyre beülni, ha éppen
le akarsz szokni a faszról. Szerencsére smink nélkül
jöttem el otthonról, jóganadrágban és Bulizz bugyi
nélkül! feliratú, bő pólóban. Így nem valószínű, hogy a
pasik sorba állnának értem. Kivéve persze, ha azt hiszik,
hogy a „bugyi nélkül” felirat valójában felhívás
keringőre.
– Azért, mert a rúdelemes kis barátom mindig tudja,
hogy hol a jó nekem, és az ujjam is csodára képes –
magyarázom fáradt sóhajtással. – Elegem van abból,
hogy nem lehet randizni ebben a hülye városban. Csak
egy helyben járok, az időmet pocsékolom, és esküszöm
nektek, hogy a faszik egyre hülyébbek. Már az sem jön
össze, hogy jól megdugjanak. Úgy tűnik, mintha San
Franciscóban minden férfi vagy foglalt, vagy meleg
lenne, vagy rettegne a mohó puncitól.
Steph és Nicola ismét összenéznek. Úgy tűnik,
mostanában ilyen titkos módon kommunikálnak
egymással. Azt az elméletet dolgoztam ki, hogy a
McGregorok fasza egyfajta telepatikus erővel ruházza fel
az ember lányát. Két barátnőmet örökre összekötik a
skót farkak.
– Mi van már? – mondom. – Így igaz. Ti is
egyetértenétek velem, ha azok a kockás szoknyás
gazemberek nem dugnák a pinátokat.
– Légy szíves, ne használd a pina szót! – mérgelődik
Nicola. – Elkopik, ha túl sokat használjuk.
– Hát az enyém nem.
– Hm. Ha Kaylának nem lenne mohó puncija, akkor
vajon létezne egyáltalán? – töpreng Steph csillogó
tekintettel.
– Na persze – vágom rá, és nagyot kortyolok a
boromból. – Egyszerűbb lesz az életem így. Meglátjátok.
Nicola telefonja rezegni kezd az asztalon, ő pedig
rápillant.
– Mindjárt itt van Bram.
Felnyögök, és a kezembe temetem az arcomat.
– Ezt most miért? Azt hittem, arról volt szó, hogy
csajos buli lesz. Rohadtul nincs semmi szükségem arra,
hogy ti itt epekedve bámuljátok egymást és
ostobaságokat fecsegjetek.
– Linden is jön – mondja Steph szégyenlősen.
Dühösen rámeredek.
– Sajnálom – mondja, de látszik, hogy hazudik. – De
ha attól jobban érzed magad, szólok, hogy Linden és én
csak egy unalmas házaspár vagyunk, és már véget ért a
kampány időszak lelkesedése.
 – Na ne! – méltatlankodom, és Nicola is
hitetlenkedve csóválja a fejét. – Ti ketten még Bramnél is
Nicolánál is rosszabbak vagytok, mivel csak úgy árad
belőletek a házastársak önelégültsége. Emlékszel a
Bridget Jonesra? Én vagyok Bridget. Ti pedig… az összes
többi szereplő.
Nicola bólint.
– Így igaz – rám mosolyog. – Akkor már csak a saját
Hugh Granteddel kell találkoznod.
Dühösen nézek rá.
– Bridget a végén nem jön össze Hugh Granttel.
Nicola zavarba jön.
– Ó, mintha neked valaha is kellett volna egy Mark
Darcy! – szól közbe Steph. – Amúgy Linden és Bram nem
egyedül jön.
Ó, istenem! Hideg borzongás fut végig rajtam.
– Mi van? Kivel jönnek? – kérdezem félve. Ha egy
pasi jön, most mindjárt nagyon kiakadok, főleg ha az a
pasi szingli.
Megint összenéznek. Szinte hallom, ahogy magukban
kuncognak.
– Az unokatestvérük, Lachlan – feleli Steph.
Lachlan McGregor. Mintha már így is nem volna elég
kibaszott McGregor a városban! Sőt, az egész világban!
Személyesen eddig még nem találkoztam Lachlannel,
hiszen többnyire otthon búslakodtam, ám Steph és
Nicola egyfolytában arról áradozik, hogy milyen volt pár
alkalommal összefutni vele. Lach rögbijátékos, titkok
lengik körül, a teste pedig blabla, kibaszott blabla.
Nagyon nincs szükségem arra, hogy ilyen dolgokról
halljak, mivel menten elgyengülök, ha egy kőkemény
vademberre gondolok, főleg ebben a városban, ahol a
kemény fickó olyan, mint tű a metroszexuális tömeg
szénakazlában.
 – Mégis miért szúrtok ki ennyire velem? –
jajveszékelem, és a kezemet sebtében összerakott
kontyomra teszem. – Hiszen pizsamában jöttem! Nincs
rajtam smink, és még csak meg sem fésülködtem
normálisan. Jézusom, tiszta egyáltalán a fogam? Büdös
vagyok?
Gyorsan megszagolom a hónaljamat, aztán
belelehelek a tenyerembe. Mmm, borszagom van.
– Mi az, hogy kiszúrunk veled? – méltatlankodik
Steph. – Én is csak egy órával ezelőtt tudtam meg, hogy
ő is itt lesz! A fenébe, hiszen még azt sem tudtam, hogy
beállítanak ide!
– Ááá! – jajdulok fel, és az ujjamat gyorsan
végighúzom a szemem alatt, hogy megnézzem, mennyire
duzzadt. – Tudtam, tudnom kellett volna, hogy így lesz!
Ők gyakorlatilag itt laknak!
– Hát én tényleg itt dolgozom – ismeri be Nicola. –
Linden pedig a tulajdonosnak, Jamesnek a legjobb
barátja. Na de miért volna baj, hogy Lachlan is benéz?
Nem kell egyből ágyba bújnod vele.
Lecsapok Steph lila színű Balenciaga táskájára,
Lindentől kapta ajándékba, és én mindig is szerettem
volna ellopni tőle. Hátha van nála púderes doboz meg
sminkkészlet, mivel ugye nálam semmi sincs. Még csak
pénzt sem hoztam magammal, hiszen a Lionban
általában fizetés nélkül ihatunk.
– Világos, hogy nem kell ágyba bújnom vele. Na de
semmi szükségem nincs a csábításra. És mi van, ha ő
még akkor is itt lóg, amikor elszáll az esküm? Nekem is
lehetne saját skót faszom, mielőtt az a pasi hazarepülne.
– Azt hittem, hogy te ki nem állhatod a skótok farkát
–figyelmeztet Steph.
– Csak a McGregorok faszát nem bírom. Te meg ugye
arról beszéltél, hogy Lachlan nem is vér szerinti
unokaöccsük. Ugye csak örökbe fogadták?
Steph bólint.
– Figyelj, szeretném megkönnyíteni a dolgodat,
drágám. Szerintem Lachlant még akkor sem érdekelnéd,
ha a megszokott módodon faszra gyógyult nőstény
ördögként viselkednél.
Megdöbbenek.
– Hé! Én szoktam azt mondani, hogy faszra gyógyult!
Ne lopd el a szavaimat! Amúgy pedig miért, meleg talán
a faszi?
Az egyik bátyám, Toshio maga is meleg, és arra
gondolok, hogy esetleg össze tudnám boronálni
kettőjüket.
– Szerintem nem az – feleli Steph. Nicolára pillant. –
Azt hiszem, Bram valami olyasmit mondott, hogy
Lachlan egy Justine nevű csajjal randizott.
Nicola elkomorodik.
– Egen. Ugyanazzal a Justine-nel, akivel Bram is
lógott. Emlékszel?
– Azt mondtad, hogy igazából nem is randiztak,
Bramet csak az apja kényszerítette rá – figyelmeztetem.
– Egen. – Így is savanyú képet vág az emlékei miatt.
Meglehetősen viharosan kezdődött Brammel a
kapcsolata. Igazából kifejezetten utálták egymást az
elején. Utána viszont meglágyult a csaj szíve, és nem
csupán a farka miatt zúgott bele Brambe.
– Rendben, szóval van egy barátnője – mondom
Stephnek. – Ezt nyugodtan kibökhetted volna.
– Azt hiszem, ők csak egyszer vagy kétszer randiztak,
nem is tudom – gondolkodik el Steph. – Mindegy, mert ez
a faszi meglehetősen kiismerhetetlen.
– Ahogy mondod – bólogat lelkesen Nicola. –
Szerintem nekem eddig két szót, ha mondott, pedig
állandóan ott lóg nálunk.
 – Nekem nem kell beszélgetnem egy pasival ahhoz,
hogy dugjak vele. Amit nem fogok. Mert ugye ott az
esküm, meg miegymás.
Nicola magasba vonja az egyik szemöldökét, és egy
másodpercig így marad. Nagyon tehetséges.
– Hiányozni fog neked a jó kis bazdmegelés – mondja
Steph vigyorogva, én pedig egyből tudom, hogy már
megint a férjére és Linden mocskos szájára gondol.
– Hé! – méltatlankodom, és a hüvelykujjammal a
mellemre bökök. – Elég mocskos a szám ahhoz, hogy két
ember helyett is káromkodjak.
– Az biztos, hogy minket lepipálsz vele – jegyzi meg
Nicola.
Felmordulok, megkaparintom magamnak Steph
púderes dobozát, és megvizsgálom az arcomat. Jól
tudom, hogy még smink nélkül sem nézek ki olyan
pocsékul. Anyámtól kiálló pofacsontot, sötét szemet és
olyan hosszú, fekete szempillákat örököltem, hogy nincs
szükségem szempillafestékre. Telt ajkamat és a
szeplőimet az apámtól örököltem. Mindezek dacára
jobban is nézhetnék ki. Az arcom nyúzott az alkoholtól,
sűrű hajam teljesen zilált, és a ruhám alapján akár egy
csöves nyanya is lehetnék.
Még szerencse, hogy így nézel ki – figyelmeztetem
magam. – A legcsekélyebb szükséged sincsen egy
szűkszavú skót faszra.
– Igen, igazad van – mondom.
– Tessék?
Lapos pillantást vetek Stephre.
– Ó, bocsánat! Magamban beszéltem. Hiszen
szoktam. Ti is tudjátok.
– Itt is vannak – szólal meg Nicola. A hangja
elárulja, hogy ostobán vigyorog.
Felsóhajtok, és a bár bejárata felé fordulok. A mélyre
lógó lámpák alatt, a faburkolat és a zöld meg rézszínű
dekoráció között, a megbuherált zenegép mellett,
amelyik kizárólag James kedvenc dalait játssza, belép
közénk Bram, Linden és Lachlan McGregor. A skót
szívtiprók nyerő hármasa.
Miközben ez a gondolat végigfut az agyamon, a
tekintetem máris megtapad Lachlanen, mivel végre-
valahára megnézhetem magamnak. Rádöbbenek arra,
hogy a „szívtipró” nem elég erős kifejezés. Míg Linden és
Bram ostobán jól néznek ki a maguk elbűvölő, jóképű
módján, addig Lachlan egészen más kategória.
Mert ez a pasi alapvetően egy vadállat!
Ő két fejjel még Bramnél is magasabb – ami azért
nem semmi, hiszen Bram igencsak megtermett fickó és
legalább kétszer olyan széles. Olyan, mint egy kaliforniai
óriásfenyő, a magasba tornyosul, kőkeménynek tűnik, és
valószínűleg rendíthetetlen. Máris rám tör a vágy, hogy
keresztülfussak a báron, és nekiugorjak, csak hogy
kiderüljön, mennyire kemény. Az az érzésem, hogy
kapásból lepattannék róla. Ilyen külsejű férfiakkal eddig
csak a szuperhősös képregényekben találkoztam. Vastag
karját elképesztő mennyiségű sötét tetoválás borítja,
széles, izmos mellkasa meg hegynyi méretű válla van. A
felsőteste V betűt formáz. Bár csupán egyszerű mohazöld
pólót és sötét színű farmert visel, mégis olyan, mint egy
életnagyságúnál nagyobb festmény.
Nem bírom levenni a szememet róla. Emiatt nem kell
idegeskednem, mert a bárban mindenki a három belépő
szuperhímet bámulja. Kellő önuralommal végighúzom az
ujjamat a számon, így ellenőrizve, hogy nem nyáladzom-
e. Valószínűleg még soha az életben nem találkoztam
ennyire lenyűgöző pasival. Most rögtön neki akarok
dörgölőzni az arcának. Ha nem ilyen a szerelem, akkor
nem is tudom, hogy mi az.
 Miközben Bram odabiccent felénk, Linden pedig
integet, addig Lachlan átható szeme pont úgy figyeli meg
a vendégeket, ahogy a gyanúsítottakat kereső zsaru is
tenné. Vagy mint egy bűnöző, aki a megfelelő alkalomra
vár. Fürkésző tekintetében halványan megcsillan a
veszély ígérete, és egy pillanatra az jut az eszembe, mit
éreznék, ha rám nézne ilyen áthatóan. Valószínűleg
kigyulladnék.
Sajnálatos módon, ahogy közelebb jönnek, és
Lachlan pillantása végre találkozik az enyémmel, a
szemében csupán közömbösséget fedezek fel.
Gyorsan másfelé nézek, és hirtelen rádöbbenek arra,
hogy milyen a külsőm. Halkan újra elátkozom a
barátnőimet, hogy elhurcoltak ide, pedig otthon most
Damon Salvatorét is bámulhatnám. Az legalább nem
idegesítene, ha ő látna pizsamában.
Ez pedig pont így jó neked – figyelmeztetem magam.
Csak nehezen állom meg, hogy ne morduljak fel. Pofa be!
Látod, már megint magamban beszélek.
– Szia, édesem! – köszön Steph Lindennek, és
pontosan olyan idióta módon vigyorog, amilyenre
számítottam. Nem törődöm a cukiskodó párokkal, hanem
a boromat bámulom, és azt várom, hogy eljöjjön a
bemutatás iszonyatos pillanata. A tekintetem végigsiklik
a padlón, és szemügyre veszem a cipőiket. Bram csillogó
lakkcipőt, Linden egy pár Kedset, Lachlan pedig
túrabakancsot visel. Kopottas, jól kitaposott és, te jó ég,
hatalmas!
– Kayla – mondja Bram meglepő kedvességgel.
Imádom, hogy a barátaim úgy bánnak velem, mintha egy
felrobbanás előtt álló időzített bomba lennék.
Lassan belenézek a sötét szemébe.
– Ez az unokaöcsénk, Lachlan – kissé oldalra lép, és
a szörnyetegre mutat. – Lach, ő itt Kayla.
 Hűvösnek akarok látszani. Biccentek.
– Örülök, hogy találkoztunk – dadogom.
Valójában azt szeretném mondani, hogy légyszi, hadd
nyaljam meg az arcodat. Iszonyúan jóképű, főleg így
közelről.
Komor képet vág, mintha választ keresne arra a
kérdésre, hogy miért érdekelné a létezésem, és a két
szemöldöke között egy mély barázda jelenik meg. Olyan
jó volna végighúzni az ujjamat rajta! Élénk szemének
erős, mogyoróbarna színe van, enyhe zöldes árnyalattal.
A pofacsontja erőteljesen kiáll, és széles állkapcsát
tökéletes, sűrű borosta borítja. Szeretném megrángatni
sűrű, barna haját. És ott van ugye még az ajka is.
Egyszerűen megdermedek a látványuktól. Erre a szájra a
lábam között van szükségem.
Ettől a gondolattól forróság támad odalent, és érzem,
hogy kipirul az arcom.
Lachlan még jobban elkomorodik.
– Kayla – mondja végül. Halk és egészen érdes
hangon beszél, mintha a negyvenes évek egyik film
noirjának szereplője volna. A skót kiejtése egymilliószor
erősebb Linden vagy Bram akcentusánál. A nevemet úgy
ejti ki a száján, mintha valamilyen kelta édességről
beszélne. Természetesen emiatt egyből az jut eszembe,
ahogy kiterít az asztalára, és kinyal, mintha fagyi
volnék.
Jézusom! Most azonnal kell egy hideg zuhany!
– Üljünk át egy nagyobb bokszba – javasolja Nicola,
és a hangja visszahoz a valóságba. Bár a szememet
továbbra is Lachlan komor tekintetén és lenyűgöző
testén szeretném legeltetni, mégiscsak ez a tökéletes
alkalom arra, hogy elköszönjek és elhúzzak innen a
picsába.
Gyorsan felhajtom a maradék boromat, mielőtt
kikászálódnék a bokszból. Igyekszem elhúzódni
Lachlantől, mivel úgy érzem, a közelsége pillanatokon
belül egy fekete lyuk körül keringő bolygóvá változtat.
Már belevágnék a szabadkozásba, amiért itt hagyom
őket, amikor Bram megérinti a karomat.
– Kayla, válthatnék veled pár szót? – kérdezi, én
pedig meglepődve bámulok rá. Kivételesen komolynak
tűnik, én pedig valamiért úgy érzem magam, mint egy
kislány, aki rossz fát tett a tűzre. Talán azért, mert
eléggé behatóan ismerem a rossz fát és a tüzet.
– Persze – mondom gyorsan, és aggódva Nicolára
pillantok. Ő csak megvonja a vállát, és úgy tűnik, Bram
őt is meglepte. A többiek közben átülnek egy nagyobb
bokszba.
Bram megkopogtatja az asztalt, ami mellől az előbb
felkeltünk.
– Ülj le! Kérnem kell tőled valamit.
– Ha azt szeretnéd, hogy költözzek be hozzád, a
válaszom, nem – felelem, és vonakodva visszaülök.
– Haha! – mondja szárazon. – Igazából egy
szívességet akartam kérni.
Elhallgat, és összevonja sötét szemöldökét.
– Te ugye a The Bay Weekly magazinnál dolgozol?
– Egen – válaszolom lassan. Szinte mindennap
felmerül bennem, hogy otthagyjam azt a kócerájt, ám ezt
most nem árulom el.
Összeszorítja a két tenyerét maga előtt, és felvillan
csillogó ezüstórája. Valószínűleg egy vagyonba került.
– Ahogy te is tudod, még mindig nem sikerült
megoldanunk a kedvezményes lakbérű bérházam
finanszírozását. Lachlan segíteni próbál – az elmúlt évek
során ugyanis volt pár okos befektetése, így van pénze,
ráadásul kiderült, hogy szívesen jótékonykodik.
Csakhogy további beruházókra is szükségünk van, ezért
minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy befektetőket
találjunk.
Csendben bólogatok, mert nem értem, hogyan tudnék
segíteni. Bár korábban párszor csúnyán
összekülönböztem Brammel, ennek a faszinak amúgy
aranyból van a szíve, és igyekszik befektetőket találni a
szegényeknek kiadott bérlakásai támogatására. A házat a
saját pénzéből vette, a lakásokat pedig alacsony
jövedelmű családoknak, betegeknek, öregeknek és a
rászorulóknak adja ki. Nicola elmagyarázta, hogy a
párja nem folytathatja így az idők végezetéig, mert
elfogy a pénze, és mindeddig San Francisco
önkormányzata szűkmarkúnak bizonyult, pedig a
városnak nagy szüksége van megfizethető bérlakásokra.
– Szóval arra gondoltam – folytatja Bram –, hogy
szólhatnál egy jó szót az érdekünkben bent, a
magazinnál. A legkisebb hírverés is nagyon jól jönne.
Csalódottan savanyú képet vágok.
– Sajnálom, segítenék, ha tudnék, de én
hirdetésszervező vagyok. A kishirdetések értékesítésével
foglalkozom. Egy kedvezményes hirdetést talán tudnék
szerezni nektek…
Bram megrázza a fejét.
– Köszönöm, hirdetést én is tudok szerezni. Viszont,
ha… összejönne egy cikk, netán egy szerkesztőségi cikk,
az ilyesmi igazi segítséget jelentene.
Közvetlen főnököm, Lucy egészen jó fej csaj, viszont
Joe, a magazin főszerkesztője igazi faszfej. Ahhoz, hogy
összejöjjön, amiről Bram beszél, oda kéne járulnom Joe
elé.
Viszont Nicola a barátnőm, és Bram is egészen rendes
pasi. Felsóhajtok.
– Na jó. Holnap beszélek a főszerkesztővel, és
meglátom, hogy mire megyek. Én nem írhatok cikket,
viszont valaki más simán. Már ha érdekli őket.
– Nicola elmesélte, hogy te újságírást tanultál a
főiskolán. Miért ne írhatnád meg te a cikket? Nem
gondolod, hogy akkor sokkal személyesebb lenne a
hangvétele?
Valahol mélyen bennem azonnal felüti a fejét a régi
jó csalódottság.
– Kommunikáció szakos voltam – javítom ki Bramet.
–Aztán beszippantott a hirdetések világa. Tudok írni,
csak… akkor sem engednék, ha megpróbálnám.
Odaadnák a témát az egyik főállású munkatársnak. Ők
amúgy mind jók. Figyelj, megpróbálok majd segíteni,
rendben?
Rám mosolyog, jóképű ez a gazember.
– Köszönöm, Kayla. Nem is vagy olyan gonosz, mint
amilyennek lefestenek.
Magasba vonom az egyik szemöldököm.
– Ne áltasd magad. Hiszen hirdetésekkel foglalkozom.
Annak dacára, hogy indulni szeretnék, valami miatt
mégis odaülök a többiek mellé. Linden, Steph és Lachlan
ül az asztal egyik oldalán, így Bram meg én
becsusszanunk Nicola mellé, jön a pincér, és hoz még
egy adag italt. Elém rak egy pohár bort, én pedig némán
felmordulok, mert tudom, udvariatlanság volna most
lelépni.
– Miről beszéltetek? – kérdezi Steph.
– Megkérdeztem Kaylát, tudna-e kicsit segíteni bent,
a magazinjánál – magyarázza Bram, és Lachlan felé
fordul.
Az unokatestvére határozottan bólint, rám pillant,
majd visszafordul Bram felé. A legcsekélyebb hatással
sem vagyok rá, pedig az emberek szerint meglehetősen
feltűnő jelenség vagyok. Mondjuk, ezt jó párszor nem
kifejezetten bóknak szánták, de akkor is.
 – Tök jó lenne, ha összejönne – mondja Nicola az
asztal vége felől. – Akkor Lachlannek nem kéne újra
elmennie randizni Justine-nal.
Bram ezt hallva elneveti magát, Lachlan pedig
hátradől a székében, és kézbe veszi a sörét. A fenébe,
azok a kezek! Én nagyon rá tudok izgulni a pasik kezére,
és neki igazi mancsa van, széles, nagy és erőteljes. Ha
úgy simulna rám a tenyere, ahogy a söröspohárra, akkor
most nagy bajban lennék. Lachlan kimért pillantást vet
Bramre, és én felfigyelek arra, hogy a homlokán és az
arcán is halvány forradások húzódnak. Az orra közepe
enyhén el van görbülve. Úgy néz ki, mint egy
kidobóember, egy harcos, egy szívtipró. Az elmém
mindezeket a tényeket hozzácsapja ahhoz, hogy milyen
lenyűgöző a két keze, és ettől úgy érzem, hogy mindjárt
felrobbanok.
– Hogy mit meg nem teszek az unokatesómér’ –
mondja Lachlan, én pedig megborzongok a kemény
kiejtése miatt. A hangvétele majdnem hogy jókedvű, bár
az arca ugyanolyan rideg marad, mint az előbb.
– Vagyis, hogy kit meg nem toszol az unokatestvéred
kedvéért – próbálkozik Linden egy gyenge szóviccel.
Lachlan nem reagál rá.
Ó, ezek szerint ő is akkora szoknyavadász, mint a
többi McGregor! Egyből gondoltam. Hiszen elég
rápillantanom erre a férfias, dögös, viharvert fickóra, az
ajkára és a szemére, és egyből tudom, hogy a nők
valósággal a lába elé omolnak. A pokolba! Ha nem lenne
a szüzességi fogadalmam, és kisminkeltem volna magam,
és jó illatú volna a leheletem, meg nem ülnének ilyen
sokan körülöttünk, akkor már az asztal alatt térdelnék
Lachlan faszával a számban. Lefogadom, hogy nagyszerű
volna.
Némán felsóhajtok. Nem zavar, hogy szívtipró,
hiszen én is az vagyok. Vagy legalábbis az voltam. Azt
hiszem, éppen ez a múlt idő idegesít annyira. Soha többé
nem élvezhetem az életet. Annak dacára, hogy számomra
az önmegtartóztatás a leghelyesebb, sürgősen dugnom
kell egy hatalmasat, és erre Lachlan McGregor tűnik a
legalkalmasabbnak. Nem is egy, hanem sok alkalommal.
Feltéve persze, hogy vonzónak talál. Vagy legalább
észreveszi, hogy itt vagyok. Időről időre, amikor egy
pillanatra találkozik a tekintetünk, semmit sem látok
abban a kemény, nyílt szempárban. Tudom, hogy nincs
esélyem. Lehet, hogy igazából belezúgott abba Justine
nevű csajba, dacára annak, hogy Nicola szerint csak vicc
az egész.
Szerencsére James is odajön hozzánk, és megkérdezi,
hogy kérünk-e még inni. Kihasználom a lehetőséget arra,
hogy lelépjek. Steph és Nicola tiltakozik, és azt mondják,
később majd együtt hívunk egy taxit, ám én egészen
egyszerűen egy pillanatig sem bírom tovább a skót
fenevad közelében.
Gyorsan búcsút intek nekik, csak egy futó pillantást
vetek Lachlanre, és egyből kisietek a bárból. Otthon
kiszállok a taxiból, nyílegyenesen felvágtatok a
lakásomba, és magamhoz ölelem rúdelemmel működő,
műanyag barátaim növekvő seregét.
Eszem ágában sincs az időmet pocsékolni. Nyugodtan
kihagyhatom az előjátékot, mert teljesen felizgultam,
miközben viszonzatlanul Lachlant bámultam. Már a pasi
puszta gondolatától is benedvesedem, így hanyatt dobom
magamat az ágyon, és mélyen felnyomom magamba a
vibrátort. Elképzelem, hogy az ő fasza látja el lassan a
bajomat, meg azt, ahogy felém tornyosodik az a
rengeteg, feszülő, kemény, elképesztően kidolgozott
izom. A szemében lázas fények ragyognak, és erős
akcentussal a nevemen szólít.
 Ekkor azonban a vibrátorom eleme kileheli a lelkét,
én pedig ott maradok egy élettelen műfasszal.
Csalódottságomban a földhöz vágom a játékot, és puszta
kézzel rendezem le magam.
Először a városban élő pasik hagynak cserben, és
most már a vibrátoromra sem számíthatok.
Mielőtt elaludnék, az az utolsó gondolatom, hogy
nagy ívben el kell kerülnöm mindent, aminek hímvessző
vagy ahhoz hasonló alakja van.
 2. FEJEZET

Kayla

Ma reggel igencsak megviselt állapotban ébredek. Ez a

büntetés azért, hogy az előző éjjel benyomtam három
pohár bort. Nem kell sok ahhoz, hogy becsiccsentsek,
ami sajnálatos módon azzal jár, hogy másnap egész
kevés alkohol után is szarul érzem magam.
Valahogy sikerül feltápászkodnom, mielőtt
elhallgatna az ébresztő immár sokadjára, és hideg vízben
lezuhanyozom. Jéghideg vízben. Néha úgy érzem,
kizárólag így tudok felébredni és némi életet verni
magamba, ez pedig azzal jár, hogy hetente legalább
néhány alkalommal dermesztően hideg vizet engedek
magamra. Nyílt titok, hogy az anyukám szavaival éljek,
„zabolátlan lány” vagyok, és hogy időről időre újra kell
terveznem az életemet. Az amúgy külön jó, hogy a jeges
zuhanytól gyönyörűen csillog a hajam.
Utána úgy döntök, hogy ma különösen szépen
kisminkelem magam, ellensúlyozva, hogy tegnap este
olyan pocsékul néztem ki. Kellő időben érek a
munkahelyemre ahhoz, hogy a késés miatt ne basszanak
le.
Nem mintha a főnököm, Lucy bármikor is kiabált
volna velem, pedig nem kenyerem a pontosság.
Többnyire egy szó sem hagyja el a száját, amit ugyanúgy
lehet jó dolognak tekinteni, mint rossznak. Nem kritizál
ugyan, de dicsérni sem szokott.
Az egyetem elvégzése után tele voltam nagy
tervekkel. Persze, ki ne készülne a világ meghódítására
ebben a korban? Azt hittem, hogy amikor kitáncolok az
iskola kapuján, egyből kezdetét veszi a karrierem. Bram
nem beszélt teljesen hülyeséget, amikor feltételezte, hogy
tudok írni. Az egyetemen kreatív írás volt a főszakom, és
a hirdetéssel kapcsolatos dolgokkal csak a minor
szakomon foglalkoztam. Úgy gondoltam, ily módon majd
két szakma között választhatok. Mindegyik tetszett, az
írás az önkifejezés útja volt számomra, a
hirdetésszervezés pedig az emberekkel való
kommunikációé. Egyformán kreatívnak tűntek.
Csakhogy a világ az emberek szívatására
rendezkedett be, és a munkaerőpiacon hegyekben álltak
a hozzám hasonló, naiv álmodozók. Már azért is
pokolian szerencsésnek érezhetem magam, hogy
gyakornokként bekerülhettem a Bay Area Weekly
magazin gyártási részlegébe, ahol felszabadult egy állás.
Asszisztensként dolgozhattam a kis- és apróhirdetések
részlegnél. Három hosszú évet lenyomtam náluk, annyit
túlóráztam, amennyit csak bírtam, túléltem két főnököt,
míg végül előbbre léphettem. Megkaptam az
apróhirdetéseket, később pedig a kishirdetéseket is.
Nem rossz ez a meló. Mondjuk nem is izgalmas, ezért
aztán nem vagyok teljesen elégedett vele. Ha viszont
valakinek azért kell dolgozni, mert állás nélkül nem
maradhatunk a víz fölött, akkor elmondhatom, hogy
egész jól mennek a dolgaim. Mivel már nagyon régóta itt
vagyok a lapnál, első osztályú a munkaszerződésem, egy
évben három hét fizetett szabadságom van, és elég sokat
keresek ahhoz, hogy saját lakást béreljek magamnak San
Franciscóban, ami ugye felér egy kisebb csodával.
Csakhogy én nem ilyen életről álmodtam, még akkor
sem, ha többnyire szigorúan elzárkózom az álmodozás
elől.
Hiszen már harmincéves vagyok. Világos, hogy a
koromhoz képest éretlen, de mostanra már akkor is rég
rá kellett volna jönnöm arra, hogy valójában mit akarok.
A fenébe is, azelőtt azt hittem, hogy mostanra már érteni
fogom a világot.
Bizonyos szempontból Stephnek és Nicolának
könnyebb dolga volt. Mind a ketten tudták, hogy a
divatiparban akarnak dolgozni, és bár csúnyán
megtáncoltatta őket az élet, mielőtt összejött volna nekik
a siker, végül minden a helyére került. Stephanie-nek
van egy saját, sikeres ruhaboltja, és Nicola is egyre
többet el tud adni a saját tervezésű ruháiból, annak
ellenére, hogy pultosként is dolgozik.
És akkor itt vagyok ugye én: szeretnék segíteni,
alkotni, kifejezni önmagamat, de nem tudom, hogyan. Az
viszont tök egyértelmű, hogy nagyon nem csípem a
mindennapos mókuskereket, és a robotolás miatt csak
egyre nő az üresség bennem. Amikor emiatt
panaszkodtam a barátnőimnek, ők mind a ketten azt
mondták, ugorjak fejest a mély vízbe, és derítsem ki, mit
is akarok valójában. Ha viszont az anyukámnak vagy a
fivéreimnek siránkozom, akkor ők azt mondják, legyek
hálás azért, hogy van munkám, amiből ki tudom fizetni
a lakbért, és nem kell éheznem. Az a gond, hogy
mindenkinek tök igaza van.
Viszont ugye azóta, hogy Bram szóba hozta ennek az
újságcikknek a lehetőségét, valami felébredt a
belsőmben, és egyfolytában füstölög, mint egy szendergő
vulkán. Először azt gondoltam, mindennek csupán a
Lachlannel kapcsolatos erotikus ábrándozásom az oka,
mostanra viszont beláttam, azért vagyok ennyire
nyugtalan, mert az jár a fejemben, hogy én is írhatnék
valamit. A cikk alatt ott lenne a nevem. Kinyomtatnák a
szavaimat. Valamilyen módon megváltoztathatnám velük
az emberek életét.
 Így aztán, miközben ott ülök az asztalomnál és a
tollammal piszkálom a hajamat, valójában nem is az e-
mailjeimet olvasgatom, hanem egyre csak azon jár az
eszem, hogy mi lenne, ha a másik tágas, nyitott irodában
ülnék a sok főállású újságíró között, és éppen nagy
lelkesedéssel egy cikken dolgoznék.
Rápillantok Candace-re. Ez a becsvágyó lány
asszisztensként dolgozik mellettem és az
apróhirdetéseket intéző kolléganő mellett. Szólok neki,
hogy mindjárt visszajövök. Összeszedem minden
bátorságomat, és elindulok a közvetlen főnököm irodája
felé. Nem Lucy miatt van szükségem az elszántságra,
hanem azért, mert tudom, hogy utána kivel kell majd
beszélnem.
Az üvegajtó nyitva van, halkan bekopogok rajta.
– Lucy? – kérdezem, és belépve látom, hogy főnököm
a számítógépe képernyője fölött engem néz.
– Szia, Kayla – mondja. – Mi a helyzet? Milyen volt a
hétfői Margarita-buli?
– Nem volt bulizás – felelem. – Csak beültem kicsit a
törzshelyemre.
Valamiért mindenki azt hiszi, hogy élek-halok a
Margaritáért. Igazából a tequilának még az ízét sem
szeretem, viszont odavagyok a gyümölcskoktélokért és a
mexikói konyháért, így az elmúlt néhány évben minden
hétfőn beültem egy mexikói étterembe. Néha Steph és
Nicola tartott velem, máskor meg a kollégák, és időnként
az a pasi, akivel éppen dugtam. Mivel azonban úgy
döntöttem, hogy távol tartom magamat a farkaktól, így
hétfőnként már nem járok el margaritázni.
– Figyelj csak! – mondom. – Van egy barátom, aki
rászorulóknak ad ki bérlakásokat igencsak olcsón. Szóval
megfizethető otthonokat kínál. Csakhogy a saját zsebéből
állja a költségeket, mivel nem sikerült támogatókat
találnia. Azt hiszem, jól jönne neki egy kis segítség.
Felmerült bennem, hogy talán valaki, például az egyik
újságírónk, összeüthetne egy cikket róla. Felhívhatná rá
a nyilvánosság figyelmét. Méltó a támogatásra, és azt
hiszem, hogy a városunknak pont ilyesmire van
szüksége.
Lucy megvonja a vállát.
– Segítenék, ha tudnék. Már ha szeretne feladni egy
hirdetést. Beszélned kéne Joe-val. Talán ő kijelöl valakit.
– Rám mosolyog. – Tök aranyos, hogy segíteni akarsz a
jótékonykodókon.
Bólintok, és égre emelt tekintettel kimegyek az
irodájából. Végigsietek a folyosón. Mi a fenéért
csodálkozik mindenki annyira, ha megpróbálok kedvesen
viselkedni? Nem vagyok én száz százalékig gonosz.
Legfeljebb negyven százalékban vagyok szörnyeteg. Ami
ugye kevesebb, mint a fele.
Veszek egy mély lélegzetet, és elindulok Joe szobája
felé. Ez a folyosó túlsó végén van, a különféle részlegek
között. Csupán pár alkalommal jártam nála. Joe olyan,
mintha róla mintázták volna a rosszkedvű,
megátalkodott főszerkesztőket. Persze gondolhatnánk,
hogy pont olyan, mint én, és emiatt könnyű dolgom lesz
vele.
Az ajtaja zárva, mégis kihallatszik, hogy Joe éppen
üvöltözik valakivel odabent. Éppen ezért várok pár
percet. Nézem, hogy mit csinálnak a munkatársaim a kis
kuckóikban. Némelyik iszonyatos méretű fejhallgatóval a
fején, vadul üti a billentyűket, míg mások a mobiljukba
beszélve gyorsírással jegyzetelnek, és persze olyan
újságíró is akad, aki üveges tekintettel a képernyőjét
bámulja. Egyből kiszúrom drága barátomat, Neilt.
Miközben a körmét reszelgeti, erősen koncentrálva
összehúzza tökéletes ívű szemöldökét.
 Valamennyi főállású újságíró – Neilt kivéve –
odaadónak, elkötelezettnek és szorgalmasnak tűnik.
Imádják, amit csinálnak. Ebbe kicsit belesajdul a szívem,
hiszen mindez hiányzik az életemből.
Végre kinyílik az ajtó, és lesütött szemmel Mia, egy
ismerős újságíró tántorog ki a szobából. Papírok vannak
a kezében, az arca vörös, vagy a düh, vagy a
megaláztatás miatt.
Ó, nagyszerű! Szóval a főnök rosszkedvű.
Mielőtt inamba szállna a bátorságom, bekopogok az
ajtón, és beszólok:
– Szabad?
– Mi van? – hördül fel Joe, én pedig ezt úgy
értelmezem, hogy bemehetek.
A főszerkesztő könyékig feltűrt ingujjal ül az
íróasztala mögött, így jól látom, hogy alkarján a szőrzet
egy majom dicsőségére válna. Hátrafelé lenyalt haja csak
kihangsúlyozza, hogy kopasz a feje búbja, és azt is
észreveszem, hogy valamivel leette az ingét. A
szobájában halomban állnak a papírok, a magazinok és a
sok üres papír kávéspohár.
– Ó, te vagy az – mondja gúnyosan. Igazából rám
sem néz. – Te a hirdetésekkel foglalkozol. Mit keresel itt?
Átlépek a küszöb fölött, de csak fél lábbal, mert nem
szeretném, hogy elnyeljen a rendetlenség örvénye.
– Az a helyzet, hogy eszembe jutott egy jó sztori, és
Lucy azt mondta, hogy veled beszéljem meg.
Ettől elhallgat egy pillanatra.
– Eszedbe jutott? Neked? Na várj, kitalálom.
Szeretnél egy önálló rovatot a hétfői piálásaidnak.
Honnan a faszomból tud ez erről?
– De nem, várjál – folytatja. – Panaszkodni akarsz
arra, hogy milyen szar ügy ebben a városban randizni.
Elkomorodok. Fogalmam sincs róla, hogy a főnök
honnan tud a pasizós problémáimról. Talán sokkal
nyitottabb vagyok annál, mint ahogy hittem.
– Nem – mondom lassan, és keresztbe teszem a
karom a mellkasomon. – Igazából jótékonykodásról van
szó.
Nem állok le, hanem beszámolok Bram terveiről, azt
remélve, hogy a kiselőadásom végén a főnök megértőnek
mutatkozik.
Nincs ilyen szerencsém. Üveges tekintettel bámul
rám, megdörzsöli a szemét, aztán felsóhajt.
– Kérdezd meg a többieket, hogy van-e kedve
valakinek megírni. Ha nincs jelentkező, akkor felejtsük
el.
– Mi lenne, ha én írnám meg? – kérdezem.
– Te? – néz rám hitetlenkedve. – Isten ments! Lehet,
hogy időnként röhögnek rajtunk, viszont mi ügyelünk
arra, hogy komolyan vehető lapnak látszódjunk. Javítjuk
a megítélésünket. Te pedig ugye nem tudsz írni.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdezem, mert nem
tudom befogni a számat. Joe dühösen néz rám.
– Ha ráérnék, adnék neked egy lehetőséget a
bizonyításra, de nincs időm az ilyesmire. – Felsóhajt, és a
kezében tartott múlt heti számra pillant. – Az ötleted
viszont nagyon is beleillik az új irányvonalunkba. Menj,
és kérj meg valakit, hogy írja meg neked.
Ebben a pillanatban legszívesebben megfojtanám
Bramet, amiért ilyen helyzetbe hozott. Ennek dacára
köszönetét mondok Joe-nak, sarkon fordulok, és
egyenesen Neilhez sietek.
– Neil – dorombolom, a vállára teszem a kezem, és
masszírozni kezdem.
– Mit mondtam neked a munkahelyi szexuális
zaklatással kapcsolatban? – kérdezi lágy hangon.
Tökéletes körme csak úgy ragyog, és a csiszolgatásuk
helyett most épp a postaládájában lévő egymillió e-
mailre összpontosít.
– Azt mondtad, hogy csak az lehet zaklató, akinek
fasza van.
Halkan felmordul.
– Ha pedig neked faszod lenne, már rég rád másztam
volna. Figyuka, miért is nem hoztál még össze a
tesóddal?
Kőkeményen belemarkolok a vállába, és azt remélem,
ez fájni fog neki.
– Azért, mert te egy büdös hímringyó vagy, én pedig
őszintén szeretem Toshiót. Kikészülnék, ha rábukkannék
darabokra tört szívére a Castro utcáin.
– Először is hagyjuk már a közhelyeket – feleli, és
összerándul a kezem alatt. – A Castro városrész? Ne a
múltban éljél, kis kamikaze. Castróban csak a suttyók
buliznak. Másodszor pedig secperc alatt találna magának
valaki mást. Láttam ám, hogy milyen kis cuki. Pont, mint
te. Egyébként pedig, ha én hímringyó vagyok, akkor te
egy kis faszszopó. Ismerd be, ribanc.
Az égre emelem a tekintetem.
– Figyelj, mielőtt átmennénk rasszistába és
szemétked…
– Ne már, hiszen én öt éve egyfolytában kis
kamikazénak hívlak. Te pedig ugye végig Diegónak
neveztél. Pedig nem is vagyok mexikói.
Nem törődök a szavaival.
– Egy szívességet kérek tőled. Igazából nem is én,
hanem egy barátomnak próbálok segíteni, csak sehogy
nem jön össze.
– Ó, szívesség – mondja. Leveszem a kezem a
válláról.
– Ne hagyd abba! – parancsolja Neil, és gyorsan
megütögeti a vállát. Tovább masszírozom.
 – Egy jó cselekedetről van szó.
– Ajaj a köbön! Te miért is foglalkozol jótettekkel?
Megvonom a vállam.
– Nem is tudom, csak úgy. Szükségem van a
segítségedre.
Aznap immár harmadik alkalommal elmesélem Bram
nehéz helyzetét.
– De hát még csak nem is baszol ezzel a pasival –
figyelmeztet Neil. – Még mindig érvényben van az a
hülye faszkerülő fogadalmad?
– Igen, érvényben van, és nem, nem baszok vele,
viszont ő a barátnőm pasija.
– Higgyem is el. Ki vele, igazából miért akarsz
segíteni neki?
Azért, mert megkért rá – szeretném mondani. Azért,
mert jó érzés, hogy valakinek szüksége van rám, és úgy
érzem, hogy van értelme a létezésemnek. Ezenfelül pedig
pindurkát az is közrejátszik, hogy ott áll a háttérben egy
dögös, isteni testű rögbijátékos.
– Azért, mert csak – vágom rá. – Na, megírod
helyettem?
– Nem – feleli.
Hangosan felhördülök.
– Miért nem? Légyszi!
– Kayla, édesem, már így is teljesen be vagyok
havazva. Miért nem kérsz meg inkább valaki mást?
Körülnézek. Bár a munkahelyemen dolgozóknak a
fele szemmel láthatóan imádja a margaritás hétfőket, és
fülig érő szájjal vigyorognak, ha túl sok tequila után
részegen az asztal tetején táncolok, mégsem hinném
róluk, hogy hajlandóak volnának a két szép szemem
kedvéért megírni egy cikket helyettem. Alapvetően az ő
dolguk, hogy jó témákat találjanak, nem az enyém.
– Tulajdonképpen miért nem írod meg te? – kérdezi
ekkor Neil. Ránézek, és felszalad a szemöldököm.
– Komolyan? Felvetettem Joe-nak, de ő kiröhögött.
– Joe mindenkit kiröhög. Ő már csak ilyen. Ráadásul
egy morgós vénember lett belőle, akinek dugni kéne egy
nagyot, vagy megdugatnia magát. Nem tudom eldönteni,
hogy melyiket a kettő közül.
Elvigyorodok.
– Márpedig azt mondom, hogy írd meg, és add oda
neki. Segítek neked, átnézem és megszerkesztem.
Gatyába rázom. Nem azt mondtad, hogy kreatív írást
tanultál az egyetemen?
– Kommunikációt – morgom. – A főtárgyam az
újságírás volt.
Legyint egyet, aztán önfeledt mosollyal bámulja
csillogó körmét.
– Az éppen elég. A banda felének még diplomája
sincsen. Nekem sincs. Csak rám mosolygott a szerencse,
meg csinos a pofikám.
– Aha – odahajolok az asztala fölé, és könyörgőn a
szemébe nézek. – Tudnál adni pár jó tanácsot?
Neil felém fordul a székével, és összekulcsolja a
hasán a kezét. Frissen vasalt, sötét bíborszínű ing van
rajta. Amikor jókedvűen elmosolyodik, egy film
gonosztevője jut róla az eszembe.
– Először is, édesem, kell egy jó felütés.
– Már elmondtam, hogy mi a felütés. Egy gazdag
faszi jótékonykodik.
Ingerülten felhördül, és hátrahajtja a fejét.
– Uncsi! – kiált fel hangosan. Valaki hátulról
rákiabál, hogy fogja be a pofáját, mire ő nemtörődöm
módon csak legyint. Előrehajolva a térdére könyököl, és
nagy komolyan a szemembe néz. – Nem. A gazdagok
sosem jótékonykodnak. Senkit nem érdekel, mi van
velük, kivéve, ha éppen elnyerték az Oscar-díjat és olyan
híresek, mint Susan Sarandon. Az emberek általában
fütyülnek arra, hogy mit tesznek a gazdagok, hogy
jótékonykodnak-e, vagy sem.
– Nem igaz – ellenkezek. – A pletykalapok tele
vannak a gazdagok viselt dolgaival meg
gazemberségeivel.
– Keress egy másik felütést – mondja. Lázasan
gondolkodom.
– A városnak szüksége van az ilyesmire. Mindenki
egyfolytában panaszkodik, hogy nincsenek megfizethető
bérlakások. A fél világ azon röhög, hogy milyen sok
nálunk a hajléktalan. Éppen ez lenne a megoldás. Nem
számít, hogy ki a jótevő, az a lényeg, hogy segítsen.
– Figyelj, nap mint nap rengeteg ember
jótékonykodik. A közvélemény nagy részét ez cseppet
sem érdekli, csak ha az orruk elé tolod. Arra neveltek
mindannyiunkat, hogy zárkózzunk el az élettel járó sok
szaros kellemetlenségtől, meg a pofára esett emberek
milliárdjai elől. Önzőek vagyunk, csak magunkkal
törődünk, és csak akkor kapjuk fel a fejünket, ha valami
személy szerint minket is érint. Na mármost ebbe hogy
illik a sztorid?
Nem semmi. Hosszú évek óta dolgozom együtt
Neillel, sokat buliztam vele különböző klubokban,
mellette voltam, amikor valami bajszos bika miatt
kiborult, de közben egyszer sem tűnt ennyire
dörzsöltnek, mint most.
– Hát Bram elég dögös.
– Ez segíthet…- mondja, és már sokkal jobban figyel.
– A társa pedig még nála is jóképűbb – magyarázom,
és önkéntelenül is álmodozva elmosolyodom, ahogy
Lachlan képe kitölti az elmém. – Egy skóciai
rögbijátékos.
Neil kihúzza magát.
 – Valami nagyágyú?
– Ó, nagyon nagy – válaszolom vigyorogva.
– Személyes tapasztalatból beszélsz? Mi is van a
fogadalmaddal?
Hangosan és ingerülten kifújom a levegőt.
– Nem, nem első kézből tudom. Tegnap este viszont
láttam a bárban. Ő annyira… annyira… szóval nagyon
férfias. Hogyan mondjam el neked? Valószínűleg a világ
legdögösebb pasija. Olyan magas, mint egy óriásfenyő.
– Mint egy észak-kaliforniai óriásfenyő? – kérdezi
Neil izgatottan.
– Nagyjából – válaszolom, mert örülök, hogy végre
van kivel beszélnem új keletű megszállottságomról. –
Tele van tetoválásokkal, gazdag, és az ajka olyan vonzó,
hogy legszívesebben ráharapnék.
– Az ajkára is.
– Azt hiszem, valaki említette, hogy egész jó abban,
amit csinál. A világbajnokságon többször is a skót
csapatban játszott, azt hiszem.
– A picsááába – mondja Neil vigyorogva, és úgy emeli
fel a kezét a magasba, mintha varázsport hintene rám. –
Kayla, itt a jó felütés. A dögös faszi, aki még híres is.
– Nem te mondtad, hogy a kutyát sem érdeklik a
jótékonykodó hírességek? Nem is biztos, hogy annyira
nagy dolog, ha valaki részt vesz a rögbi-
világbajnokságon. Senki nem nézi az ilyesmit.
– Hát talán Skóciában híresség. Ha meg nem az,
akkor úgy teszel, mintha az volna. Az ilyesmi mindig
sokkal érdekesebb. Ezenfelül ugye te is tudod, hogy kinek
írjuk ezt a magazint? – A nőknek és a melegeknek.
Rávigyorgok.
– Senki nem mondta még neked, hogy ha nem lennél
ennyire meleg és ilyen cuki, akkor egy kiállhatatlan dög
volnál?
 – Így viszont mindent megúszok – feleli, és a
magasba vonja a szemöldökét. – Szóval, vágjál bele.
Készíts egy interjút. A másik faszit felejtsd el. Próbálj
meg szerezni pár fényképet Mr. Óriásfenyőről. Ha lehet,
meztelenül. Tudod, sok rögbijátékos pózol pucéran
naptárakban. Mert ők szeretik az ilyesmit.
Az arcomról lefagy a mosoly. Interjú Lachlannel?
– Mi lenne, ha úgy írnék róla, hogy nem is beszélek
vele?
Neil tekintete elárulja, hogy milyen idiótának tartja,
amit kérdeztem.
– Mégis mi a fenét fogsz megírni róla, ha egyáltalán
nem is ismered?
– Kikérdezhetem Bramet – mondom reménykedve.
– Nem – feleli. – A skót faszit kell meginterjúvolnod.
Most meg mit húzod a szádat? Torkon kellene ragadnod
a lehetőséget. Utána meg a pasit.
Idegesen piszkálni kezdem a hajam.
– Figyelj, az a helyzet, hogy… ő nem igazán… nem
különösebben barátságos. Eléggé szűkszavú. Azt hiszem,
nem kedvel engem.
– Úgy érted, hogy még nem sikerült lenyűgöznöd a
varázserőddel? – kérdezi maró gúnnyal.
Dühösen rámeredek.
– Még nem – mondom. – Nem mintha megpróbáltam
volna elcsábítani tegnap este.
Megvonja a vállát.
– Akkor menj, és próbáld meg. Ha akarod ezt a
cikket, akkor meg kell dolgoznod érte. Úgy tűnik, hogy a
megírása lesz a könnyebbik fele.
Jókedvűen mocorogni kezd a székében, magabiztos és
iszonyúan boldog, mert a tudtomra adhatta, hogy milyen
kőkemény szakmában dolgozik. Eszem ágában sincsen
beismerni a vereségemet.
 – Hát jó, akkor megírom – mondom, és felszegett
fejjel elindulok a szobám felé.
– Sok szerencsét! – hallom a hátam mögül Neil
kiáltását.
Amíg vissza nem érek az asztalom mögé, addig nincs
baj.
Akkor azonban felbukkannak a hasamban a
pillangók. Nem a boldogak. Az idegesek. Ajaj! Nem
szoktam én így viselkedni.
Mielőtt meggondolhatnám magamat, felhívom
Bramet. Remélem, hogy nem akkor lepem meg, amikor
éppen Nicolával a szerelem oltárán áldoznak. A
barátnőm időbeosztása tök kiszámíthatatlan, és ők
ketten egyfolytában be vannak indulva.
– Kayla? – kérdezi Bram, nyilvánvaló
meglepődöttséggel.
Belehuppanok a székembe, és elfordulok Candace
irányából. Úgy csinál, mintha nem leskelődne, miközben
szemmel tartja minden mozdulatomat. Az oké, hogy így
akar tanulni tőlem, de kicsit túlzásba viszi.
– Egen. Szia, Bram!
– Beszéltél a főnököddel?
– Igen, de figyelj… én írom meg azt a cikket.
– Az kibaszottul jó!
– Csakhogy Lachlannel kell interjút csinálnom, nem
veled.
Meglepődik.
– Lachhel? Miért? Mi a baj velem?
– Neked nincs hírértéked.
– Az unokatestvéremnek viszont van?
– Hát igen. Úgy értem, tudod, milyen szédítő.
– Én talán nem vagyok az?
– De az vagy, Bram. Sajnálom, csak nem az én
esetem.
 Hitetlenkedve felhorkant.
– Akinek fasza van, az már a te eseted.
– Hé! – üvöltöm bele a telefonba. Candace
összerezzen és elejti a tollát. – Akkor is ez a nagy
helyzet. Add meg nekem Lachlan telefonszámát, mert
különben nem lesz semmilyen újságcikk a lakásaidról.
– Jól van, rendben – mondja erre sietve. – Nem kell
mellre szívni.
– Te ne szívd fel így magad! – vágok vissza. Megadja
a telefonszámot, én meg felírom. Természetesen külföldi
a szám.
– A nemzetközi hívás elég drága, mi lenne, ha csak
üzenetet küldenék neki? – kérdezem.
– Persze – mondja Bram. – Csakhogy szerintem
többre mennél, ha személyesen beszélnél vele. Elég
szűkszavú a telefonban.
– Nem mondod?!
– Bezony – feleli –, de figyelj csak, bármiről is
dumáltok, ne kérdezz Lachlantől túlságosan személyes
dolgokat, rendben?
Kihúzom magam, Bram kíváncsivá tett.
– Miért ne?
Bram hatalmasat sóhajt.
– Egyszerűen csak ne tedd, Kayla. Jól ismerlek téged.
Belemászol az emberek arcába és a magánéletükben
turkálsz, és bár mindenki szerint tök cukin csinálod, ám
Lachlan más, mint a többiek. Azzal, hogy magadat adod,
csak megijesztenéd. Lach nagyon zárkózott. Régen…
Szóval viselkedj inkább profi módon. Ha túl mélyre
vájkálsz benne, akkor talán rád vicsorog, és utána nem
mész vele semmire.
– Rám vicsorog? – értetlenkedek. – Mi ő, talán
kutya?
Vagy szörnyeteg?
 – Izé – mondja Bram -, egyszerűen csak visszafogott,
és nagyon nem bírja a süketelést. Szóval összpontosíts
arra, ami igazán fontos.
– Ajaj!
– Ami pedig nem más…
Az ajka. A keze. Azok a szemek.
– Mint a rászorulók bérlakásai – mondom.
– Pontosan. Hé, figyelj, megköszöntem neked már ezt
az egészet?
– Nem. Nem köszönted meg.
Bontom a vonalat, mielőtt esélye lenne bármit is
mondani. Megérdemli, amiért belém kötött. Mi az, hogy
ne adjam önmagamat Lachlan társaságában? Leprásnak
tart, vagy mi a fenének?
Mielőtt újabb dührohamot kapnék, bepötyögöm a
hosszú külföldi számot az iPhone-ba, és elküldöm az
üzenetet. Vagyis igazából hosszú perceken át bámulom a
kijelzőt, aztán beírok pár mondatot, kitörlöm, és újra
próbálkozom. Egyre idegesebb vagyok amiatt, amiket
Bram mondott az imént rólam. Amúgy tudom kezelni az
embereket, tényleg, nem vagyok félős. Most viszont nem
hazai pályán játszom. Annak dacára, hogy mit tanultam
az egyetemen, nem vagyok újságíró, és hirtelen
iszonyatos súly nehezedik a vállamra. Végül ezt írom:

Szia! Kayla vagyok, Nicola barátnője.

Tegnap este találkoztunk a bárban. Bram azt akarja, hogy a
magazinom hozzon le egy cikket a lakáshelyzetről, és a
főszerkesztőm szerint tök jó volna, ha csinálhatnék egy interjút
veled. Benne vagy?

És utána várok.
 És várok.
Egyre csak várok.
Telnek az órák.
– Hívásra vársz? – kérdezi Candace meglehetősen
vidáman.
Már majdnem fél öt van, és én körülbelül
egymilliószor pillantottam a mobilomra. Ezenfelül
ellenőriztem, hogy jó számra küldtem-e el az üzenetet.
Ma szinte semmit sem csináltam azon kívül, hogy a
kurva válaszra vártam. Nem igazán tudok egyszerre több
dologgal foglalkozni.
Görnyedten ülök, az államat megtámasztom, még
ahhoz is fáradt vagyok, hogy rápillantsak Candace-re.
Pityeg a telefonom.
– Á, dehogyis – felelem, és úgy kapom fel a mobilt,
mintha az lenne a drágaságom, én pedig Gollum.
Íme Lachlan válasza:

Rendben.

Mi a fasz? Csak ennyi? Sietve válaszolok:

Szuper, nagyszerű, köszönöm! Mit szeretnél, mikor találkozzunk,

és hol?

Megnyomom a küldés gombot, és azért imádkozom,

hogy ne kelljen már megint hat órát várnom a válaszára.
Nem kell.

Jobban ismered a várost, mint én. Ráérek.

Na jó, úgy tűnik, sikerül előbbre jutnunk.

Talán megkergültem? Igen, megkergültem.
 A munkahelyem közel van a kompkikötőhöz, így azt
javaslom, hogy találkozzunk holnap délben a Blue Bottle
kávéházban. Így ugyan nem lesz túl sok időnk, ám ez
egyszerre jó is meg rossz is. Jó azért, mert így
valószínűleg egyből neki fogok állni az interjúnak, és
nem marad időm úgy viselkedni, ahogy Bram szerint
szoktam. Vagyis nem döntök mindent romba. Rossz pedig
azért, mert így csak egy órán keresztül bámulhatom
Lachlant.
Beérem azzal a kicsivel, amit kaphatok.
 3. FEJEZET

Kayla

Munka után benézek anyámhoz. Az öböl túloldalán, az

Alameda-szigeten él, közvetlenül Oakland mellett. Még
mindig ugyanabban a házban, amiben felnőttem, egy
gyönyörű, Viktória-korabeli épületben, amit oromdíszek
és kovácsoltvas rácsok díszítenek. Elöl rózsakert
szegélyezi az utcára nyíló kis udvart; melegebb napokon
gyakran járnak erre biciklis helybeliek és turisták. Ez a
hely a gyermekkoromat idézi, árad belőle a fény,
körüllengi a béke illata. Anyám mindig is nagy örömmel,
büszkén gondozta a kertjét, ám mostanra már a rózsák
elburjánoztak, és gyakorlatilag összevissza nőnek.
A ház jelentős része elindult a lassú pusztulás útján.
Anyukám nem túl fiatal, és az egészsége sem a régi. Idén
ünnepelte a hetvenegyedik születésnapját, ami
elborzaszt, ha jobban belegondolok. A szüleim eléggé
öregek voltak már, amikor én születtem. Az a helyzet,
hogy a legidősebb bátyám, Brian tizenöt évvel öregebb
nálam. A legfiatalabb, Toshio is hat évvel idősebb.
Nekem tulajdonképpen nem is lett volna szabad
megszületnem – az anyám meglepő csodaként emlegeti
az érkezésemet. Mindig is szeretett volna egy kislányt.
Én pedig örülök, hogy csodaként érkeztem. A szüleim
nem egyszerűen elhalmoztak a szeretetükkel, nagyon el
is kényeztettek, miközben a bátyáim túlzásba vitt
aggodalmaskodással és kitartóan vigyáztak rám. A
fenébe is, cseppet sem jó, ha öreg szülei vannak az
embernek, főleg akkor, ha az ember lánya már éppen
betöltötte a harmincat, és még mindig kiskölyöknek érzi
magát. Olyannak, akinek szüksége van a szüleire.
Csupán huszonhárom éves voltam, amikor az
apámmal végzett a prosztatarák. Emiatt mind a mai
napig rémálmaim vannak. A betegsége sokáig elhúzódott,
és nagy szenvedéssel járt. Így aztán, amikor elment, mi
annak örültünk, hogy már nem szenved tovább. Persze
még így is… Semmi sem tudja ellensúlyozni a
veszteséget. Bár az apámnak megvoltak a maga hibái,
mégis fenntartások nélkül szerettem, sőt bálványként
néztem fel rá, amióta az eszemet tudom. Egyszerűen nem
gondoltam volna, hogy valaha is túllépek a halálán, de
aztán lépésről lépésre, évről évre megpróbáltam
feldolgozni. Kénytelen voltam.
Az anyám nem volt ilyen szerencsés. Megrendült
egészsége azóta se jött rendbe. Mintha csak apám
halálakor elveszítette volna a lénye egy részét, és többé
már nem volt olyan, mint azelőtt. Egyfolytában aggódom
miatta, és igyekszem meglátogatni, amikor csak tudom.
Ez jóval több annál, mint amit a fivéreim tesznek. Ők
csak akkor néznek be anyuhoz, ha rákényszerítem őket,
hogy váltsanak vele pár szót, megnézzék, hogy van,
pénzt adjanak neki, vagy valamit megjavítsanak. Jól
tudom, hogy mit szeretnének: azt, hogy anyánk kisebb
lakásba költözzön vagy esetleg egy öregek otthonába. Ő
azonban az életénél is többre tartja a régi házat. Soha
nem fog eljönni onnan.
Jól tudom, abban a pillanatban, hogy beköltözne egy
öregek otthonába, mindörökre elveszítenénk. Ez a ház
ugyanis a mindene.
Így aztán, bár cseppet sem esik útba, mégis
odamegyek. Anyám magányos és elhagyatott, én pedig
túlságosan is jól ismerem ezt a két állapotot.
Augusztus elején járunk, és bár a nyár meglehetősen
szeszélyes, az Alamedán általában mindig melegebb van,
mint a városban. Megöntözöm a rózsákat, a legközelebbi
boltban alaposan bevásárolok, kitakarítom a házat,
aztán leülök anyám heverőjére, hogy fehér, bozontos
macskáját, Mijau-mijaút ölbe véve beszámoljak neki a
hírekről.
– Képzeld, mi történt – kezdem.
Felnéz, abbahagyja a horgolást, és a szemében olyan
nagy… odaadással… néz rám, hogy hirtelen úgy érzem,
nem vagyok rá méltó. Furcsa, hogy az ember éppen a
saját anyjával érez ilyesmit.
– Mi történt, édesem? – kérdezi lágy, éneklő hangon.
– Nagy fába vágtam a fejszémet a munkahelyemen.
Írni fogok egy újságcikket, és úgy tűnik, hogy ha minden
jól megy, akkor meg is jelenhet!
Szélesen elmosolyodik, én pedig újra megdöbbenek
azon, hogy magas életkora dacára is milyen makulátlan
a bőre. Minden megpróbáltatása ellenére is évtizedekkel
fiatalabbnak látszik a valós koránál. Remélem, hogy
ezeket a géneket én is örököltem tőle.
– Ez csodálatos! Ó, Kayla, annyira örülök!
– Igen?
– Ó, igen! Csak rád kell nézni. Valósággal ragyogsz!
Régóta kérdezgetem magamtól, hogy mikor találod már
meg végre azt, ami a szívedhez közel áll.
Csücsörítek az ajkammal. Mindig is eleven,
szenvedélyes embernek tartottam magam. Tényleg ilyen
látványosan hiányzott belőlem a boldogság?
– Na igen – felelem, mintha nem zavarna a felvetése
úgy értem, minden azon múlik, hogy milyen jól írom
meg. Általában csak a hivatásos újságírók… vagy írók
cikkeit nyomtatják ki. Tudod, ez az alapelvük.
– Igen, de jól emlékszem arra, hogy fiatalabb
korodban milyen remek történeteket írtál az
iskolaújságban.
 – Egen, csakhogy azok a cikkek filmekről meg
olyasmiről szóltak, hogy melyik együttes lép fel a
hétvégén.
Anyám megrázza a fejét, még mindig elegánsan
mosolyog, és folytatja a horgolást.
– Ez mind nem számít, édesem. Elolvastam az összes
cikkedet, és tudom, hogy tehetséges vagy. Tudtam, hogy
egy napon újra írni fogsz.
– Pedig közben csúnyán megöregedtem.
Egy pillanatra elkomorul.
– Nem is vagy öreg, Kayla! Én viszont igen.
Felsóhajtok.
– Ne haragudj… Nem úgy értettem. Csak hát régen
azt hittem, hogy mire ennyi idős leszek, már rég rendbe
hoztam a kiba… a dolgaimat, hogy sínen leszek.
– Az életed pontosan azon az úton halad, amin
haladnia kell. Az élet nem verseny vagy vetélkedő. Ne
másokkal hasonlítsd össze magadat, hanem csakis azzal,
aki tegnap voltál.
Ez mind szép, de hogy a csudába magyarázzam el,
hogy néha sokkal pocsékabbul érzem magamat, mint
ahogy tegnap voltam? Mintha csak egy helyben
topognék, hogy aztán hátralépjek. Elveszítem önmagam,
ahelyett, hogy fejlődnék.
Az anyámat azonban nem akarom ilyen dolgokkal
aggasztani. Igazából önmagamat sem szeretném
kikészíteni a kételyeimmel, ám azok időnként aljasul
meglepnek.
– Tudom – mondom. – Azt hiszem, sosincs túl késő.
– Nincs bizony – feleli –, csak arra ügyelj, hogy
nyitott maradj. Vedd észre a lehetőségeket.
Nagy nehezen elmosolyodom.
– Ó, szerintem tök nyitott vagyok.
Egy hosszú pillanaton át rám mered, mintha
fürkészve keresne bennem valamit. Nem tudom, mi lehet
az.
– Olyan nagyon szerettem az apádat – mondja, és
újra csattogni kezdenek a kötőtűi. Igencsak meglep ezzel
a kijelentésével. – Nagyon-nagyon.
– Tudom, hogy így volt.
– Ő még most is szeret. – Édesen, szomorúan rám
mosolyog. – Bár már régen felköltözött az égbe, időről
időre mégis hallom a hangját. Tudom, hogy jól van. Azt
is, hogy vár rám.
Könnybe lábad a szemem. Nem szoktunk gyakran
apuról beszélni, talán azért, mert valahányszor
megemlítjük, ömleni kezdenek a könnyeink. Anyám
amúgy nem szokott bőgni. Mindig is méltóságteljesen
viselkedett, annak dacára, hogy mennyire szomorú és
hogy elveszítette a lelke felét.
– Ne sírj, édesem – mondja lágyan, és közelebb
hajolva a kezemre teszi a tenyerét. – Jól van ez így,
tényleg. Csak azért mondtam el neked, mert nem
akarom, hogy rettegj a szerelemtől.
– Nem rettegek a szerelemtől! – felelem védekezve, és
a kézfejemmel letörlök egy könnycseppet. Anyám
halványan rám mosolyodik.
– Jó pár év eltelt már Kyle óta.
A rohadt Kyle! Miért hozta szóba? Kyle az exem, a
volt vőlegényem. A középiskolában kezdtünk el együtt
járni, és utána is jó sokáig kitartottunk egymás mellett.
Kettőnk kapcsolata azonban nem működött rendesen.
Nem volt amúgy Kyle-lal semmi baj sem, csak hát… Nem
is tudom, talán berezeltem. De nem ám azért, mert
megrémültem a szerelemtől. Egyszerűen nem ilyen pasit
akartam magamnak.
– Boldog vagyok, anyu – bizonygatom. – Kyle-t
amúgy szerettem. Csak hát nem ő volt az igazi.
 – Ó, tudom én, hogy nem ő az. Mindig is tudtam.
Helyesen cselekedtél. Viszont nem szeretném, hogy
elmenekülj, ha találkozol az igazival. Nem akarom, hogy
megrémülj. A szerelem nagy dolog, érdemes harcolni
érte.
Égre emelem a tekintetem.
– Hányszor mondjam, anyu, nem félek a szerelemtől!
Imádom a szerelmet!
Csak hát az a helyzet, hogy többre becsülöm a
bulizást és a szexelést.
Anyu alaposan megnéz magának.
– Jól van. Én csupán annyit akarok mondani, hogy
bár szeretem az apádat, és nélküle soha sem lehetek
annyira boldog, mint régen, a jó mellett mégis eltörpül a
rossz. Ha tudtam volna, hogy el fogom veszíteni, akkor is
beleszerettem volna. Nem bánok semmit sem. Nagyon
szeretném, hogy megértsd, a szerelem akkor sem múlik el
mindörökre, ha esetleg elveszíted. Mindvégig ott marad
benned. Éppen ezért érdemes kockázatot vállalni miatta.
Felsóhajtok, és érzem a torkomban a gombócot.
– Jól van, na, jól van – nyögöm ki, és nem igazán
tudom, hogy mi mást mondhatnék. Azt azért sejtem,
hogy anyu mit gondolhat rólam, hiszen azóta szingli
vagyok, amióta otthagytam Kyle-t. De esküszöm, hogy
nem félek a szerelemtől. Csak arról van szó, hogy nincs
olyan pasi, akit nekem teremtettek volna, és már
megbékéltem ezzel. Ha nem találjuk meg azt a férfit, akit
megajándékozhatnánk a szívünkkel, hát… akkor
ajándékozz meg valakit inkább a punciddal.
Persze ebben a pillanatban semmi ilyesmit nem
teszek. Talán éppen ez az oka annak, hogy ennyire
kikészültem, és elkeserít az életem.
Elköszönök anyámtól, és elindulok vissza a belváros
felé. A fejemben egyre ott járnak a szavai. Azt mondta,
hogy ne féljek a szerelemtől, miközben még igazából azt
sem tudom felfogni, hogyan volt képes kimondani e
szavakat. Arról beszélt, hogy az apám nélkül sosem lesz
olyan, mint régen… Az ilyesmi hogy a fenébe ne
rémisztene meg? Hogyan maradhat ekkora veszteség
dacára is talpon az ember, miként hihet a szerelemben,
amikor az eltűnt az életéből? Megdöbbent az anyámban
élő remény és a hite.
Aznap éjjel alig tudok aludni. Nemcsak amiatt, amit
az anyám mondott. Kivannak az idegeim. Basszus! Nem
is emlékszem arra, hogy mikor voltam ennyire
kikészülve. Én nem szoktam izgulni. Bármekkora
bajkeverő vagyok is, most mégis idegesen forgolódok, és
a holnapi interjún rágódom, miközben minden
korábbinál nagyobb nyomás alatt érzem magam.
Ébredés után is tele vagyok szorongással. Bemegyek
dolgozni, miközben úgy érzem, hogy időzített bomba
ketyeg a hasamban. Tombol bennem a feszültség egész
délelőtt, és utána is csak fokozódik az izgalom, míg már
ott tartok, hogy mindjárt kiugrom a bőrömből.
Azt viszont bevallom, hogy megrészegülök a rég
tapasztalt izgalomtól. Úgy döntök, hogy átadom
magamat ennek az érzésnek, és derűlátó maradok. Le
fogom nyűgözni ezt a pasit. Elkészítem életem legjobb
interjúját. Persze én is tudom, hogy korábban még
egyetleneggyel sem próbálkoztam.
Felkapom a kézitáskám, és kisietek a mosdóba, hogy
ellenőrizzem, elég jól nézek-e ki. Fekete, testhezálló
caprinadrágot, zebramintás cipőt és padlizsánszínű
selyemblúzt viselek, ami leheletfinoman sejteti az alatta
meglapuló apró cicimet. A hajamat ma nem fogom össze,
ezért hosszú, ragyogó hullámaival egy olajjal teli
medencére emlékeztet. Ma reggel alaposan átfésültem
kiegyenesítővel. Apukám izlandi származású volt, és ott
találkozott anyámmal. Így történhetett meg, hogy japán
őseim sűrű fekete haját örököltem, ám az apámtól rám
maradt erős hullámok miatt a tincseim azonnal
megvadulnak, ha kicsit is párás a levegő.
Ránézésre… elfogadható vagyok. Talán kicsit dögös
is, főleg ha a hajamat hátrasimítom a vállam mögé, és
kenek magamra egy kevés természetes hatású szájfényt.
Remélem, Lachlan komolyan vesz, miközben egyből meg
akar majd dugni.
Még gyorsan elintézek pár apróságot, és nem
törődöm Nicola, Stephanie és Bram üzeneteivel, akik
mind sok szerencsét kívánnak nekem. Ezzel persze
sikerül elefántot csinálniuk a bolhából. Átsietek a
villamossínek fölött a kompkikötő épületéhez.
A Blue Bottle kávéház közismert hely San
Franciscóban, és a hipszterek mennyországának számít.
Pontosan az a helyzet, amire számítottam: iszonyatosan
hosszú sor kígyózik a hűvös épület előtt. A kávéházban
nincs túl sok ülőhely, ám ez nem gond, mert abban
reménykedem, hogy miután megkapjuk a rendelésünket,
kisétálunk a partra, miközben a kompokat és a Bay hidat
bámuljuk. Vagyis hát azt a látszatot keltem, mintha a
kompokat és a hidat nézném, miközben a szememmel
majd jól felfalom Lachlan seggét. Isten áldja a sötét
napszemüvegeket!
Hiába meresztgetem azonban a szemem, sehol sem
látom a skót óriást.
Előhalászom a mobilomat a táskámból, ránézek, de a
kijelzőjén semmit sem látok, csak az Orphan Black
háttérképemet. Így aztán beállok a sorba kávéért, és
abban reménykedem, hogy nem jöttem hiába.
Már majdnem odaérek a kasszához – öt
nyomorúságos perc telt el közben, én pedig
legszívesebben felragadnék egy villát, hogy ledöfjek
mindenkit körülöttem a sorban –, amikor megérzem,
hogy valaki áll mellettem. Több ez egyszerű megérzésnél.
Mintha napfogyatkozás lenne.
– Kayla?
Meghallom ezt az egy, skót whiskyben érlelt szót, és
majdnem elcsöppenek a boldogságtól.
Nyugalom, fogd vissza magad!
Megfordulok. Felnézek rá. Még feljebb. Utána pedig
az arcomra kiül a világ legszélesebb vigyora. Kész csoda,
hogy kinyújtott nyelvvel nem kezdek el nyáladzani.
– Ó, szia! – kiáltom túlságosan is lelkesen. – Lachlan,
igaz?
Elkomorodik. Úgy tűnik, nem nyűgöztem le őrjöngő
idétlenségemmel.
– Izé, egen. Bocs hogy késtem. Nem ismerem igazán
jól a várost.
Tudom, hogy nem lenne szabad így megbámulnom.
Jó lenne, ha meg tudnék szólalni. Mi lenne, ha azt
mondanám, hogy „semmi baj, mit szeretnél inni?”.
De nem sikerül. Egyszerűen megnémulok ettől a
pasitól. Gyurmává, zselévé és más hasonló lágy,
formálható anyaggá változtam. Kayla Moore egyszerűen
megszűnik létezni, ha ott vagyok Lachlan McGregor
közelében.
Így aztán jól megnézem magamnak. A fekete farmere
kellemesen testhezálló, és a szürke flanelingje elég
puhának tűnik ahhoz, hogy ebben aludjon az ember.
Szépen kihangsúlyozza, hogy milyen széles a mellkasa és
a válla. A kompkikötő épületének természetes fényében
világosabbnak tűnik a szeme, majdnem olyan
szürkészöldnek, mint amilyen a San Francisco-öböl vize.
Minél komorabban néz le rám, annál inkább tetszik a
látvány. Enyhén lebarnult homlokán hosszú, mély
ráncok jelennek meg. Mintha mikroszkóp alá tettek
volna. Megvizsgál. Ez az alak keménynek tűnik.
Veszélyesnek. Ki akarom belőle szedni az összes titkát.
– Hölgyem?
Alig hallom meg a hátam mögött eldadogott
szavakat. Lachlan elnéz a vállam fölött, és utána
közelebb hajol hozzám.
– Té kellesz – mondja erős dialektussal.
– Ó? – kérdezem szemérmesen. A fejével a pult
mögött álló felszolgáló felé biccent.
– Té következel.
– Ja, tényleg. Persze. – Ismét elmosolyodom, és
tudom, hogy idiótaként viselkedem. Ennyit arról, hogy
dögös csaj vagyok, vagy éppen elviselhető.
Megfordulok, és az eladóra összpontosítok. Gyorsan
rendelek magamnak egy mandulatejes lattét.
– Te mit kérsz? – kérdezem Lachlantől.
– Teát. Feketét – válaszolja.
– Óóó, fekete teát? Te aztán bátor vagy – próbálom
ugratni.
Nem viszonozza a mosolyom. A homlokát ráncolva
úgy mered rám, mintha életképtelenül ostoba volnék.
Ugye milyen jól kezdődik ez az interjú?
Figyelmeztetem magam, hogy nem azért vagyok itt, mert
meg akarom hódítani Lachlant, és nem is viselkedhetek a
megszokott módon, nem lehetek szexi, aranyos vagy
éppen vicces. Azért jöttem, mert Bram hülye bérházáról
akarok írni. Magamban újra a pokolba kívánom azt a
skót gazembert. Fizetek, és utána oldalra állunk, míg
megkapjuk az italainkat.
Lachlan belenyúl a farmerjába, előhúz belőle két
gyűrött papírpénzt, és odanyújtja felém.
– Ez meg mi? – kérdezem.
– A tea ára – feleli morcosan, és meglobogtatja a
pénzt.
 – Köszi – mondom –, de a vendégem vagy, ne aggódj
miatta.
Felmordul, odahajol a pult fölé, és a pénzt
belegyömöszöli a borravalós üvegbe. A túlhajszolt
felszolgáló hálásan megköszöni.
Szerencsére Lachlan egyből megkapja a teáját, és az
én lattémra sem kell sokáig várni, így nem kell felettébb
kínosan egymás mellett ácsorognunk, miközben én
megpróbálok kinyögni valamit. Az egész délelőttöm
ráment a szóba jöhető kérdések összeállítására, ám most,
hogy itt állok mellette, igazából arra se nagyon
emlékszem, hogy hol dolgozom.
– Szóval – mondom, és arra gondolok, milyen jó lett
volna, ha a kérdéseimet a mobilomba írtam volna, nem
pedig egy füzetbe, amit ugye ottfelejtettem az irodában.
Még szép. – Volna kedved sétálni egyet odakint?
Biccent. Belekortyol a teájába, és a tekintete ide-oda
jár, ám rám véletlenül se nézne.
Megköszörülöm a torkom, miközben kimegyünk a
kávéházból, és elhaladunk az üzletek előtt. Ez a hely
nagyon alkalmas arra, hogy olyan valakivel találkozz,
akit még nem ismersz. Csomó érdekesség akad itt.
Én azonban csakis ezt a pasit akarom bámulni, még
ha közben úgy is érzem, nem hatom meg azzal, hogy a
tekintetem egyfolytában fel-alá siklik rajta. Nagyon
nehéz visszafognom magamat, miközben egy ilyen
szuperhím mellett lépkedek. Parányinak érzem magam az
árnyékában.
– Voltak már korábban is interjúid? – kérdezem. A
szeme sarkából rám pillant.
– És neked?
Elvigyorodok, és kicsit zavarba jövök.
– Izé, szóval, nem nagyon. Ez az első alkalom. Úgy
értem, hogy hivatalosan. Az egyetemen írtam az
iskolaújságban, de hát az baromi régen volt.
Biccent. Ismét belekortyol a teába.
– Bram említette.
– És még? Mit mondott?
– Hogy ez segíthet rajta, a hírverés miatt.
– Rajta? – csodálkozom. – Te talán nem vagy
ugyanannyira benne, mint ő?
Lachlan megvonja a vállát.
– Nem igazán. Csak segítettem, amennyit tudtam.
Odaérünk a rakpartra és a mólók felé vezető ajtókhoz.
Kinyitja az egyiket előttem. Hát, legalább az
udvariasságról nem feledkezett meg.
– Köszönöm – mondom. Válaszul csak egy mordulást
hallat. Idekint lenyűgözően friss a levegő, és egyből
kitisztul a fejem. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a nap
ilyen erősen tűzzön ebben az évszakban.
– Szóval, visszatérve rád – mondom –, sok interjút
adtál már azelőtt? Úgy értem, nem is tudom, de biztos
hozzászoktál már a rögbi miatt. Odahaza nálatok a
rögbijátékosok híres emberek.
Biccent.
– Adtam párat.
Megállunk a korlátnál, ahonnan jól látszanak a
kompok. Figyeljük a magasban szárnyaló sirályokat, és
arra gondolok, hogy el kellene kezdeni jegyzetelni.
Csakhogy eddig semmi lényegeset nem hallottam.
– És melyik rögbicsapatban játszol odahaza,
Skóciában? Hallottam, hogy a világkupán a válogatott
tagja voltál.
– Edinburgh csapatában. Részt vettem az utolsó két
világbajnokságon.
– Nyertetek? – kérdezem reménykedve.
Felém fordul, rám néz, és meg mernék esküdni arra,
hogy egész halványan elmosolyodik.
 – Nem.
– Hú, az szívás – mondom, mert fogalmam sincs
arról, hogy mi lenne a helyes válasz.
Lachlan megvonja a vállát. Rákönyököl a rácsra, és
tekintete a messzeségbe réved. A szellő belekap a hajába.
A napfény aranybarnára festi a haját.
Én is ugyanezt teszem, odatámaszkodom mellé a
rácsra. A két karom fogpiszkálónak tűnik az övéhez
képest. Felhajtotta az ingujját, és jól látszik két vastag
alkarja. Megbámulom a tetoválásait, amikor pedig
felemelem a tekintetem, észreveszem, hogy engem néz.
Nem vagyok abban biztos, tudja-e, mennyire átható a
tekintete.
Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne forduljak el.
– Van valamilyen történet a tetoválásaid mögött? –
nyögöm ki nagy nehezen.
Továbbra is a messzeséget nézi, és kőmerev az arca.
Utána lepillant a karjára, és megfeszíti. Gyönyörű.
– Mindennek megvan a maga története.
Most én vetek rá egy dühös pillantást.
– Volnál szíves ezt kifejteni?
– A tetoválásaim segítenek jó cikket írni?
– Talán igen – felelem, és kezdek kissé elkeseredni
amiatt, hogy ennyire megátalkodott.
Úgy tűnik, nincs kedve belemenni a részletekbe.
– Na és milyen volt gátyesz nélkül bulizni? – kérdezi,
és szembefordul velem.
Nagyot pislogok.
– Mi van?
Alaposan végigmér.
– Amikor először megláttalak, valami olyasmi volt a
pólódra írva, hogy „buli bugyi nélkül”.
Ugye csak viccel? Pontosan olyan átható pillantást
vetek rá, mint ahogy ő bámul engem. Ekkor egész
halványan a magasba emelkedik a szája két sarka.
Gyönyörű, vérpezsdítő ajka van. Bár alig lehet
észrevenni, de ilyen közel még sosem járt ahhoz, hogy
elmosolyodjon.
– A bugyival csak az időnket pocsékoljuk –
magyarázom. – Most is csak azért van rajtam, mert a
munkahelyem elvárja, hogy „szakemberként” jelenjek
meg.
Amikor azt mondom, hogy „szakemberként”, a két
kezemmel nyuszi fület mutatok.
– Na de honnan tudnák, hogy van-e rajtad gátyesz
vagy sincs? – kérdezi, és kissé előrébb hajolva jól
megbámulja a seggem.
Egyszerre tölt el az elégedettség, amiért így néz, meg
a zavar, mert nem tudom a pontos okát. Elkomorodok.
– Mi van?
– Ó! – feleli, és most már ismét a szemembe néz. –
Otthon, Nagy-Britanniában a bugyi szóval a fehérneműt
is jelöljük. Azt hittem, a pólód felirata azt jelenti, hogy
gátyesz nélkül várod a pasikat.
Elnevetem magam.
– Nem-nem, vagyis igen. Úgy értem, hogy a
fehérneművel tényleg csak az időnket pocsékoljuk.
Komolyan, de nem. A pólóm felirata… Igazából nem is
számít.
– Jól mondod.
– Mit mondok jól?
– A bugyival tényleg csak az időt vesztegetjük.
Elszabadul a képzelőerőm. Látom magam előtt
nadrág, majd alsógatya nélkül. Megpróbálok a
felsőtestére összpontosítani ahelyett, hogy a nadrágja
ágyékrészét bámulnám, csak azért, mert úgy árnyaltabb
képet kaphatnék arról, hogyan néz ki Lachlan
meztelenül.
 – Természetesen mérkőzés közben jobb, ha van rajtad
–folytatja. – Meglepődnél, ha tudnád, hogy szerelés
közben milyen gyakran rángatják le rólad a
rövidnadrágodat.
Az elmémben felrobban valami.
– A többi faszi lerángatja rólad a gatyádat?
Az agyam hirtelen tele van olyan képekkel,
amelyeken Lachlan testhezálló rövidnadrágot visel,
miközben a többi nagydarab pasi megpróbálja lehúzni
róla. A levegőben összeér a sok fasz.
Átható pillantást vet rám.
– Láttál te akár egyetlen rögbimérkőzést is?
– Nem, de ha közben rövidnadrág van rajtad, és a
többi pasi állandóan megpróbálja lecibálni, akkor lehet,
hogy belevágok.
– Szoktál sportközvetítéseket nézni?
Ezen eltöprengek.
– Baseballt szoktam, de csak akkor, ha a Giants
csapata játszik. Általában viszont nem. Azt hiszem, az
ilyesmi nem tenne jót a szívemnek. Elég könnyen
izgatottá válok. Olyankor állítólag dobálózni szoktam.
– Akkor otthon éreznéd magadat Skóciában. Mi
meglehetősen hevesek vagyunk, ha a kedvenc
csapatainkról van szó. Hevesek és kissé hülyék.
– Úgy érted, hogy te is kissé hülye vagy?
– Igen, persze. Tán nem mindenki az?
Bólintok. Jól mondja.
– Bezony. Én holtbiztos nem vagyok normális.
– Tílleg nem.
Dühösen rámeredek, de nem tudom eldönteni, hogy
most viccel, vagy sem.
– Hé!
Nem zavartatja magát.
– Bram azt mondta, hogy makrancos vagy.
 Égre emelem a tekintetem, és felhördülök.
– Még szép, hogy Bram ezt mondta. Figyelj, az
unokatestvéred egy faszfej.
– Szerinte harmincévesen úgy viselkedsz, mintha
tizenhárom vó’nál.
Az ajka szegletében ismét felvillan az a halovány
mosoly. Hát, nagyon örülök, hogy éppen ezt tartja
ennyire mulatságosnak.
– Tényleg harminc vagyok – mondom keserűen –, és
éppenséggel ő viselkedik úgy, mint egy tizenéves. Ez
mondjuk Lindenre is igaz. Mind a két unokatestvéred
pont olyan, mintha megálltak volna a fejlődésben.
– Ezt hiba volna tagadni.
– De ők valójában nem is az unokatestvéreid, igaz?
Ez az oka annak, hogy te annyira más vagy, mint ők.
Hirtelen mintha megdermedt volna körülöttünk a
levegő. Lachlan homlokán elmélyülnek a ráncok, és
jéghideggé válik a tekintete.
– Hogy valójában nem az unokatestvéreim? –
Kemény a hangja, mint a kőszikla.
Ó, basszus! Úgy tűnik, valami nagyon rosszat
mondtam.
– Izé, téged ugye örökbe fogadtak, nem?
Megfeszül az álla, én pedig halálra rémülök a
gondolattól, hogy eddig esetleg nem is tudta, hogy
örökbe fogadták. A kurva életbe! Lehet, hogy végleg
hazavágtam mindent?
Legalább egymilliót dobban a szívem. Úgy érzem, egy
örökkévalóságig tart ez a csend. Ez a halálos némaság.
Ekkor megszólal:
– Igen, örökbe fogadtak.
Hogyan mentsem a menthetőt? Mit mondjak?
– Bocsánat – szabadkozom. A tenyeremmel
megérintem az alkarját, és érzem a bőre melegét. Amikor
rámered a kezemre, azonnal elrántom. – Nem akartam
személyeskedni.
– Mm-hmm – mordul fel, és elnéz valahova.
Szobormereven áll, feszülő izmokkal. Felmérgesítettem.
Ez egyértelmű. Hogy a fenébe tudok bárkit ilyen
könnyen kihozni a sodrából?
– Bocsánat – mondom újra, szinte tehetetlenül.
Krákog egy nagyot, és kiissza a maradék teáját. Az
ital alighanem még mindig tűzforró, de neki szeme sem
rebben.
– Figyelj, azt hiszem, most jobb, ha megyek.
Remélem, megkaptad azt, amit akartál. Lefogadom, hogy
Bram örömmel beszélget veled még egy kicsit a tervéről –
mondja.
Bassza meg. A büdös kurva életbe! Nem mehet csak
így el! Hiszen egyetlen szót sem beszéltünk még az egész
projektjükről! Mégis mi a faszról írjam meg a cikket?
– Izé, szóval – dadogom –, talán később még
találkozhatnánk, ha jobban ráérsz. Úgy érzem, igazából
még nem kérdeztem tőled semmi fontosat.
Kihúzza magát, odabiccent felém, de kerüli a
tekintetemet.
– Akkó maj’ később, egen.
És egyszerűen otthagy. Tök hülyén érzem magam,
ahogy ott állok és a távolodó izmos, formás seggét
bámulom.
– Kayla, hogy lehetsz ilyen hülye picsa? – kérdezem
hangosan magamtól, ami miatt meglepődve fordul felém
egy arra sétáló. Felsóhajtok, rátámaszkodom a korlátra,
és a háborgó vizet bámulom. Bram nem viccelt, amikor
figyelmeztetett, hogy ne kérdezzek semmi személyes
jellegűt. Azt hiszem, az örökbefogadás pontosan éppen
ilyen. Mekkora szívás, hogy így pofára estem, hiszen már
épp kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz! Olyan volt
Lachlant beszédre bírni, mintha egy kőből akartam volna
vizet facsarni, ám végül úgy éreztem, hogy közel járok a
sikerhez.
És akkor persze jól elszúrtam mindent, mert én már
csak ilyen hülye vagyok. Talán, ha ez a pasi nem néz ki
ilyen rohadt jól, akkor képes lettem volna gondolkodni.
Úgy döntöttem, a puncimat teszem felelőssé azért, hogy
elorozta az agyam elől a működéséhez szükséges
vérmennyiséget.
Előveszem a mobilom, és üzenetet küldök Bramnek.
Nem ment túl jól – pötyögöm be, és elküldöm.
Szinte egyből válaszol.

Volt egy rossz érzésem, mi történt?

Hülyeséget kérdeztem, és ettől egyből

bezárkózott.

Mit kérdeztél tőle?

Felnyögök, miközben beírom:

Szóba hoztam azt, hogy örökbe fogadták.

Azt hiszem, ez nem tetszett neki.

Eltart egy darabig, míg Bram válaszol. A felvillanó

pöttyök jelzik, hogy éppen pötyög valamit, én pedig
tudom, hogy közben őrjöng a dühtől. Végre megjön az
üzenete:
 Ez nagy hülyeség volt.

Azt hiszem, kitörölte, amit eredetileg akart üzenni.

Valószínűleg jó, hogy ezt tette. Általában leperegnek
rólam a sértések, de most egész furcsán sérülékenynek
érzem magam.

Egen, elbasztam, bocsánat. Azért

megírom, amit csak lehet. Ha benne
vagy, akkor esetleg hozzád is lenne pár
Kérdésem.

Persze, nem gond.

Bár Bram azt írta, nem gond, én mégis nagyon

aggódom, veszek egy mély lélegzetet, és elindulok vissza
a munkahelyemre, ahol leülök, és azt a látszatot keltem,
mintha a nap hátralévő részében nagy odaadással
összpontosítanék a valódi munkámra.
 4. FEJEZET

Lachlan

Gyűlölöm az interjúkat.
Úgy értem, tényleg, nagyon utálom őket. Így aztán,
amikor Bram szólt, hogy a csaja barátnője kapcsolatba
fog lépni velem, mert interjút akar készíteni valamelyik
San Franciscó-i heti magazinnak, én azonnal nemet
mondtam.
Segíteni akarok Bramnek. Végül is éppen azért
vagyok itt, nem? Minden tőlem telhetőt megtettem az
érdekében, még a saját pénzemmel is beszálltam. Mindig
is szívesen segítettem a jótékonysági szervezeteken, és
bár évek óta nem találkoztam az unokatestvéremmel, a
család is nagyon fontos számomra.
Az interjú viszont egészen más tészta. Nincs
szörnyűbb dolog annál, mint amikor saját magunkról
kell beszélni, főleg olyan valakinek, aki kiforgatja a
szavainkat. Hány alkalommal hívtak engem „nehezen
kezelhetőnek” és „hirtelen haragúnak” a híradásokban
vagy interjúkban! Olyan sokszor, hogy végül leálltam
velük. Egyre kevésbé érdekelte őket a játék, viszont
annál jobban odavoltak azért, hogy minél több piszkos
dolgot derítsenek ki rólam. Ebbe aztán egyszerűen nem
mentem bele.
Az egészben az a legkellemetlenebb, hogy
meglehetősen sok vaj van a fejemen. Nem feltétlenül
olyan ügyek, amelyeket szégyellek, hanem olyasmik,
amihez rajtam kívül senkinek semmi köze sincsen.
Mindenkinek joga van a magánélethez, ám a mai
világban éppen az jelenti az egyik komoly problémát,
hogy az emberek szerint joguk van mások
magánéletében is vájkálni. Mi a fasz van akkor, ha
Edinburgh csapatában játszom? Ebből mégis hogyan
következik az, hogy a nyilvánosságnak joga volna
megismerni a magánéletemet? Hát sehogy.
Bram azonban egész meggyőző tud lenni. Elmondta,
hogy az újságcikk segíthet abban, hogy ránk találjanak a
befektetők. Szüksége van a pluszpénzre. Ezenfelül
megemlítette azt is, hogy ez a lány, Kayla, most először
próbál cikket írni, így cseppet sem fog hasonlítani azokra
a dörzsölt újságírókra, akikkel korábban dolgom volt.
Ebben mondjuk igaza volt. Ez a lány csábítóan
zűrzavaros. Tök csinos, pedig amikor első alkalommal
találkoztam vele, úgy nézett ki, mintha akkor
kászálódott volna ki az ágyból. Ezenfelül pedig úgy
érzem, leginkább egy kibiztosított bombára hasonlít,
amelyik bármelyik pillanatban felrobbanhat. Cseppet sem
hasonlít a profi sajtómunkásokra. Mindezek miatt végül
igent mondtam. Csinálja meg velem azt az interjút, ha
Bram azt hiszi, hogy ez segíteni fog.
Természetesen felhívta a figyelmemet pár dologra
Kaylával kapcsolatban. Először is ez a némber
nagykanállal zabálja a pasikat, és ha nem vagyok
óvatos, úgy rám mászik, mintha egy fene ette fa volnék.
Másodsorban pedig nem tud lakatot tenni a szájára, és
holtbiztos, hogy valahogy beszól nekem. Ebben az
esetben legyek nagyon elnéző vele.
Hát, nem mászott fel rám, mintha egy fa volnék.
Nem mondanám, hogy emiatt elfogott a csalódottság,
hiszen ha valakinek a nők éveken át maguktól a lába elé
omlottak, az nem kapja fel a vizet egy elszalasztott
lehetőség miatt. Mondjuk ahhoz képest, hogy a csaj nem
próbált hozzám dörgölőzni, egész idő alatt úgy legeltette
rajtam a szemét, mint aki éppen egy új bolygót fedez fel.
Mindez persze nem gátolta meg abban, hogy
váratlanul egy elképesztő baromság szaladjon ki a
száján. Na jó, talán túlzás volna baromságnak nevezni,
de akkor is rettenetesen meglepődtem, amikor szóba
hozta az örökbefogadásomat. Tudom, hogy Kayla egyből
megbánta – egészen elpirult az arca, és a szemében
valósággal lángolt a szégyen –, így talán lehettem volna
valamivel elnézőbb is vele.
Nem tudtam visszafogni magamat. Cseppet sem
szégyellem, hogy tizenéves koromban örökbe fogadott
Bram és Linden nagynénje és nagybátyja. Ugyanakkor
kicsit sem tetszett, hogy egy ilyen csajszi, akit alig
ismerek, valahogy ki tudta ezt deríteni rólam. Nem
igazán szoktam hencegni azzal, hogy örökbe fogadott
gyerek vagyok. Ráadásul ez csak a jéghegy csúcsa. Vajon
még mi derült ki rólam? Úgy tűnik, nem számít, hogy
hova megyek, mert képtelenség megszabadulni a
múltamtól.
Éppen ezért kiakadtam. Nem lepne meg, ha Kayla is
„nehezen kezelhetőnek” nevezne a cikkében, már ha
egyáltalán megírja. Én nem igazán tűnök olyan kedves
fickónak, akinek érdemes volna pénzt adományozni,
függetlenül attól, hogy odahaza milyen keményen
küzdök a megítélésem megváltoztatásáért.
Miután ott hagytam a lányt a vízparton, egyenesen
visszamentem a lakásba, amit itt bérelek. Ellenálltam az
alkohol szirénénekének, és egyből rövidnadrágba meg
futócipőbe bújtam, hogy egy nagyot fussak a Central
Basin körül. Az óceán felől fújó szél és a kimerültség
végül megnyugtatta az idegeimet.
Visszatérve a lakásba újra elfogott a rosszkedv. Ez a
parányi, hideg albérlet mindenben elüt a valódi
otthonomtól.
 Újra pocsékul érzem magam. Egyre csak azt látom,
hogy Kayla sötét szemében felvillan a megalázottság
érzése, és összegörnyed, miközben búcsúzásképpen
odabiccentek neki. Igazából nem is ismerem ezt a lányt,
de van benne valami, talán a vakmerősége vagy a
lelkesedése, ami miatt zöldfülű tizenévesnek érzem
magamat a közelében.
A mobilomra pillantok, és arra gondolok, hogy
küldhetnék neki egy üzenetet. Annyit csak, hogy
sajnálom. Így legalább enyhíthetnék a fojtogató
lelkiismeret-furdalásomon. Csakhogy túl büszke vagyok
ehhez.
Inkább Bramnek írok.

Azt hiszem, hogy seggfejként viselkedtem

az ismerősötökkel.

Ezt írja vissza:

Ne aggódj miatta. Sokkal keményebb

annál, mint amilyennek látszik.

Mondott valamit?

Persze, hiszen állandóan szövegel. Lejössz

ma este a Lionbe?

Olyan jó volna igent mondani! Főleg, ha Kayla is ott

van, mert akkor személyesen kérhetnék bocsánatot.
Csakhogy már megint rám jött a bolondóra, és jól tudom,
hogy ilyenkor milyen vagyok. Kerülnöm kell a bárokat,
mert valószínűleg túl sokat innék, és belekeverednék egy
verekedésbe. Na most rohadtul nincs szükségem semmi
ilyesmire. Az az igazság, hogy már számolom a napokat,
mikor mehetek végre haza: két hét múlva. Az Achilles-
inam teljesen meggyógyult, és augusztus közepén
Edinburgh-ben vár rám a csapat, hogy újra elkezdjek
edzeni. Nem fogok egyből pályára lépni, hiszen túl
hosszú időt kihagytam, így majd a partvonalról bámulom
a többieket. Kezdetnek ez is megteszi. Tulajdonképpen
szörnyű, hogy ennyire a sport rabja vagyok – hogy
mennyire élvezem a játékot és nem találom a helyemet
nélküle. Igyekszem nem gondolni arra, hogy nemsokára
véget ér sportolói pályafutásom.
Ráadásul ott van még Lionel is. Kurvára hiányzik.
Akárcsak a többiek, akik segítenek az alapítvány
munkájában: Brigs, a testvérem, Amara, a cimborám és
Thierry a csapatból. Bár már egy ideje úgy éreztem, hogy
otthon csak egy helyben toporgok, és valami hiányzik az
életemből, amikor átjöttem ide, rádöbbentem, hogy
nekem mégiscsak Skóciában van a helyem.
Lehetséges, hogy a visszatérésem után is magányos
maradok, és éjszakánként a sötétben kínzó ürességet
érzek majd, ám annak dacára, hogy valami miatt sajog a
szívem, legalább otthon leszek.
Megírom Bramnek, hogy inkább majd máskor, aztán
odatelepszem a tévé elé. Megnézek pár ostoba, amerikai
sorozatot, és átvészelek egy fél baseballmérkőzést,
amikor váratlanul kíváncsiság támad bennem. Azon
kapom magamat, hogy előveszem az iPademet, és a
Facebookon rákeresek Kaylára. Szinte sosem
facebookozok, és a fiókom szinte hozzáférhetetlen, be
van zárva. Most mégis az a helyzet, hogy többet
szeretnék megtudni erről a lányról. Tisztában vagyok
azzal, hogy amit csinálok, a kukkolással határos, és
nehéz volna megmagyarázni önmagamnak, hogy miért is
teszem. Mégis megkeresem Kaylát.
Kellemetlen és felesleges volna megkérni arra, hogy
legyen a facebookos barátom, így inkább felmegyek
Nicola oldalára, és addig turkálok a fényképei között,
míg olyanokat nem találok, amelyeken Kayla is szerepel.
Be kell ismernem, hogy minden érdessége dacára ez a
lány tényleg csodaszép. Sötét, huncut szeme van, a
hajával bármikor szerepelhetne egy samponreklámban,
és az arcát éppen annyi szeplő díszíti, hogy fiatalnak és
ártatlannak tűnjön. Persze tudom, hogy egyáltalán nem
ilyen. Az viszont kifejezetten tetszik, hogy csak úgy árad
belőle a magabiztosság. Ezt egyértelművé teszi önfeledt,
vad mosolya. Nincsenek gátlásai. Ráadásul tökéletes a
teste.
Engem azonban kizárólag a kíváncsiság vezérel,
semmi más – ez a csaj nem igazán az én esetem. Persze
amúgy nagyon kellemes dugni gyönyörű lányokkal, ám
általában nincs értelme ennél többre számítani.
Túlságosan üresek, hiúak és unalmasak. Amikor pedig
felfedezik, hogy én nem csupán egy átlagos rögbijátékos
vagyok, és meglátják, milyen is az igazi arcom, hogy
valójában… szóval akkor többnyire azonnal lepattannak.
Nem is többnyire, hanem mindig.
Én már mindent láttam, mindent kitapasztaltam.
Amúgy nem hasonlítok Bramre. Nem vagyok
különösebben büszke a hódításaimra. Az a szomorú
igazság, hogy egy idő múlva fárasztó menő
élsportolóként viselkedni. Harminckét éves vagyok, és
már egy ideje nem vágok hanyatt minden nőt, aki
odadobja magát nekem. Ami pedig a tartós kapcsolatokat
illeti, hát, igazából sosem sikerült senkihez sem közel
kerülnöm. Nem az én világom. Egész életemben nagyon
jól elvoltam egyedül, és nem hinném, hogy ez
megváltozna a közeljövőben.
Pontosan emiatt annyira idegesítő, hogy már
többször is randiznom kellett Justine-nel. Nincs semmi
baj azzal a lánnyal – legalább nagyon csinos. Egész jól el
lehetett vele beszélgetni, és úgy tűnik, nem akadt ki
attól, hogy egy jóéjtpuszival küldtem el. Mégis szarul
érzem magam, hogy félrevezettem.
Persze ez is Bram ötlete volt. Justine apja kőgazdag,
és tudni kell róla, hogy gyakran fektet be pénzt a
városban. Bram azt reméli, hogyha megkedvel minket a
csajszi, akkor mond egy jó szót rólunk az apjának, és
hopp!, ott van a pénz a számlánkon, és folytathatjuk,
amit elkezdtünk.
Mivel azonban az unokatestvérem most már
boldogan együtt él Nicolával – hála istennek, mert
egyetlen napig sem viseltem volna el tovább, ahogy ez a
szerelmes fajankó Nicola miatt siránkozik –, így rám
marad a munka oroszlánrésze. Sokkal több dolog szakadt
a nyakamba annál, mint amire számítottam, amikor
idejöttem az Államokba.
Világos, hogy Justine átlát a szitán. Legalábbis ezt
remélem. Feltűnhetett neki, hogy nem próbálom meg
levenni a lábáról, bár az is igaz, hogy nagyon régóta
nem akartam senkit sem elcsábítani.
Mintha csak megérezte volna, hogy éppen rá
gondolok, a mobilom kijelzőjén hirtelen felragyog Justine
üzenete.

Mi a programod ma estére?

Beletúrok a hajamba, és felsóhajtok. Azt hiszem,

bármi jobb lehet annál, hogy Kayla fényképeit kukkolom
és a honvágytól szenvedek. Talán jót tesz majd, ha kicsit
kiszellőztetem a fejemet.

Semmi különös – írom vissza.

Justine válasza azonnal megérkezik, mintha már

előre bepötyögte volna.

Megnyitottak egy új éttermet a Granton.

Lenne kedved esetleg kipróbálni, és enni
valamit?

Hátradőlök a heverőn, és néhány pillanatig csak

bámulom a telefont. Bizonyos szempontból nézve ez is
pont olyan, mint délben az interjú. Bár nem az én
projektemről van szó, de mégiscsak Bram ügyéről.
Otthon megvannak a saját dolgaim, és mindent
megteszek azért, hogy a lehető legjobban menjenek a
projektjeim. Világos, hogy mit kell tennem.
Igent mondok Justine-nek, aztán átöltözöm. Elegáns,
fekete inget és szürke vászonnadrágot veszek fel a
szokásos farmer és póló kombináció helyett.
Tizenöt perccel később kiszállok a taxiból a Salt Air
nevet viselő étterem előtt. Rendkívül elegáns emberek
hosszú sora várakozik az utcán. Annyira utálom az ilyen
helyzeteket, mert pontosan az ilyen alakok miatt
szoktam kellemetlenül érezni magamat. Tele vannak
előítéletekkel, és iszonyúan szűklátókörűek. Ha
választhatnék, sokkal inkább egy cigarettafüsttől bűzlő,
lepukkant kocsmába ülnék be, mint ezek közé a
hatásvadász, lnstagram-mániás szerencsétlenek közé.
– Lachlan! – Megfordulva megpillantom Justine-t.
Elindul felém. Szokás szerint lenyűgöző a megjelenése.
Egyszerű, piros ruhája rásimul hosszú, karcsú lábára.
Csokibarna haját magas kontyban fogta össze, és bájos
arcával rám mosolyog.
Igazi úriemberként azonnal odatartom a karomat elé.
– Gyönyörű vagy! – mondom őszintén. Belém karol,
és félszegen tovább mosolyog rám.
– Tudod, ez a harmadik randink, és azt hiszem, eddig
ez volt a legkedvesebb, amit mondtál nekem.
Bólintok, egy pillanatra összeszorítom az ajkam,
majd így felelek:
– Ami a szívemen, az a számon.
Eszébe sincs beállni a sor végére, hanem előre
tolakszunk, és a hosztesz azonnal bevisz minket egy
asztalhoz. Úgy látszik, Justine apja tényleg nagyon
befolyásos valaki ebben a városban. Távol a többi
vendégtől, az egyik sarokban kapunk asztalt, ahol
gyertyák táncoló lángja küzd a félhomállyal. Bár az
étterem meglehetősen modern, hideg légkört áraszt,
mégsem tagadhatom, hogy ez a rész eléggé romantikus.
Legalábbis romantikusnak szánták. Miközben bort
rendelünk és átnézzük az étlapot, pontosan tudom, hogy
mi jár Justine fejében. Többször is kihívóan pillant rám
az étlap fölött, és a lába nemegyszer végigsimítja az
enyémet. Bár nagyon illedelmesen viselkedik,
egyértelmű, hogy mire vágyik.
– Na, és milyen volt a napod? – kérdezi. Nyilvánvaló,
hogy nem érdekli, csak beszélgetni akar.
– Jó volt – felelem, és közben magamban eldöntöm,
hogy magashátszínt fogok enni, bár itt valamilyen
ütődött dél-amerikai zöld szósszal tálalják.
 – Tudod, Lachlan – mondja, és játszani kezd a
borospoharával –, azt hiszem, igazából semmit sem
tudok rólad, még most sem.
Elkomorodva ránézek.
– Nincs sok minden érdekes velem kapcsolatban.
– Nincs? Nehéz elhinni. Nem vagy egy fecsegős fajta.
Nincs még egy olyan dolog, amit annyira utálnék
hallani, mint ezt. Hátradőlök a székemben, és néhány
szívdobbanásnyi időn át szúrósan rámeredek.
– Csak akkor beszélek, ha van mondanivalóm.
Viszonozza a pillantásomat, de látom, hogy kezd
zavarba jönni. Lesüti a szemét, és utána felragyog fülig
érő mosolya.
– Szerencsére én kedvelem a határozott, rendes
pasikat.
Hányszor hallottam már ezt? Mind ezt mondják.
Egyikőjük sem gondolja komolyan.
– Te viszont rengeteget tudsz rólam – folytatja.
Azért, mert egyfolytában jár a szád – gondolom.
– Mesélj a gyerekkorodról – kéri ártatlanul. – A
múltadról.
Keserű íz önti el a számat. Belekortyolok a shirazba,
és veszek egy mély lélegzetet. Nem szándékosan ugyan,
de dühösen nézek rá.
– A múltam egyedül rám tartozik, és senki másra! –
mondom, jóval ingerültebben annál, ahogy a
szándékomban állt. Justine hátrahőköl.
– Ó! – Lesüti a tekintetét.
– Általában ezt szoktam mondani – teszem hozzá
sietve, mert eszembe jut, hogy délben mekkora seggfej
voltam Kaylával, pedig ő sem gondolt semmi rosszra. – A
jövő sokkal érdekesebb, nem gondolod?
Ezt hallva szégyenlősen elmosolyodik, és kisimít egy
hajtincset az arcából. Tudom, azt hiszi, hogy én a
kettőnk közös jövőjéről beszélek, pedig ennél semmi sem
állhat távolabb a valóságtól. Ezért aztán kihasználom a
lehetőséget, és beszélni kezdek Bramről meg a
jótékonykodásáról, és szóba hozom, hogy a reményeink
szerint jobbá tehetjük számos embertársunk jövőjét.
Úgy tűnik, hogy bejön a módszer. Szemlátomást
figyel rám, talán mert végre-valahára kinyitottam a
számat. Lehet, hogy ha már az első randinkon szóba
hoztam volna a dolgot, akkor nem is kellett volna még
kétszer találkoznom vele.
– Figyelj csak – mondja Justine, miután
elfogyasztottuk a desszertet. – Jövő hétfőn lesz egy
összejövetel, egy koktélparti. Apu is eljön rá.
Bemutathatnálak titeket egymásnak, és segíthetne a
bérlakásokkal kapcsolatban. Néha olyan fila… hogy is
mondják?
– Filantróp, emberbarát – sietek a segítségére.
– Pontosan – vágja rá, ám a szemébe nézve elfog a
kétely arról, hogy tisztában van-e e kifejezés értelmével.
– Volna kedved hozzá?
Zordan rámosolyodom.
– Nagyon is.
Bár kifejezetten utálom, ha a felső tízezer tagjaival
kell együtt koktélozgatnom, de tudom, ostobaság volna
kihagyni ezt az alkalmat. Hiszen pont ilyesmire van
szükségünk.
Egy luxustaxiba ülve megyünk vissza Justine
lakásához. Onnan remek a kilátás a tengeröbölre. Mivel
útközben hozzám bújt a hátsó ülésen, és többször is
megsimogatta a combomat, így nem lep meg, amikor
felhív egy italra. Tulajdonképpen fel is mehettem volna.
Nagyon régóta nem feküdtem le senkivel, és kifejezetten
jólesett volna kiengedni a gőzt.
Csakhogy a vezérelveim sakkban tartanak. Mivel már
megállapodtunk abban, hogy a jövő héten találkozom az
apjával, így nincs szükség további lépésekre.
Remélhetőleg magunk mellé állítjuk a megfelelő
beruházót. Ha most felmegyek, attól csak zavarosabbá
válnának a dolgok. Erre pedig semmi szükségem sincs,
mielőtt hátat fordítanék ennek a városnak.
Amikor a szobámban elalszom, még véletlenül sem
Justine jár az eszemben, hanem éppenséggel Kayla.
Nyilvánvaló, hogy ha kicsit lazábban viselkedem, nem
morgok, leszállok a magas lóról, akkor sokkal
könnyebben eljuthatok oda, ahol lenni szeretnék.
Ha újra találkozom Kaylával, megpróbálok majd
másként, barátságosabban viselkedni.
 5. FEJEZET

Kayla

A következő két napom ráment arra, hogy megírjam a

cikket. Kurva nehezen ment. Alig volt rá időm, hiszen
meglátogattam az anyámat, elmentem vacsorázni Toshio
bátyámmal és a pasijával, Seannel, meg ugye ott volt
még a vívóedzésem is, meg a munkahelyem. Hála
istennek, hogy most nem járok senkivel sem, mert a
szexelést mindig is fontosabbnak tartottam mindennél.
Nem csoda, hogy szingli az összes újságíró, akit csak
ismerek.
Ez a cikk amúgy is szívás. Egyértelműen az.
Tisztában vagyok azzal, hogy ha jobban fogna a tollam,
akkor talán ki tudnék hozni belőle valamit. Csakhogy
gőzöm sincs arról, mit is kéne tennem, hiányzik a
gyakorlatom, a kellő tapasztalatom, és Lachlan
gyakorlatilag semmit sem mondott.
Persze tudom, én pocsékoltam el az időt azzal, hogy
kigúvadt szemmel bámultam ahelyett, hogy rákérdeztem
volna a fontos dolgokra. Nicola megemlítette, hogy a San
Francisco Chronicle egy hónapja lehozott róluk egy
sztorit, ám a cikk nem keltett nagy feltűnést. Bram ezért
akarta, hogy írjak a The Bay Weeklynek. Olyan cikkre
van szükség, ami bemutatja a vállalkozás emberi oldalát,
nem pedig egy száraz és tárgyilagos leírásra.
Sajnálatos módon azonban, mivel gyakorlatilag
egyetlen emberi szót sem váltottam Lachlannel, így
képtelenség volna kibontani a dolognak ilyen aspektusát.
Már éppen ott tartok, hogy újrakezdem, amikor Neil
sasszézik az íróasztalomhoz.
– Szia, cukibogár! – mondja, és odahajol a
képernyőhöz.
Na, hol az a kis cikk? Neil bácsi vet rá egy pillantást.
– Ajaj! – mondom. – Borzasztó volt az interjú.
– Ó, szerintem csak nem lehetett annyira rossz –
feleli, és bökdösni kezd, hogy engedjem oda, a képernyő
elé. Az ajka némán mozog, miközben olvassa a szöveget.
A végére érve szembefordul velem, és jelentőségteljes
arccal rám néz.
– Mi van? – kérdezem.
– Kayla. Ez nagyon szar.
– Mi van?! – Pontosan tudom, hogy igaza van. – Nem
is szar.
– Te ennél sokkal többre vagy képes. – Vádlón a
képernyőre mutat. – Mi ez a sok halandzsa meg
szófosás? Unalmas dolgok a jótékonykodásról. Aztán
pedig egy idézet valamilyen skót rögbijátékostól, aki
játszott a világbajnokságon, és segített, amennyit csak
tudott.
Ingerülten megrázza a fejét.
– Egy mondatban elintézted? Csak erre vagy képes?
Egy dühös pillantással arrébb taszigálom.
– De hát mondtam, hogy nem jött össze!
– Joe ezt a szart nem fogja leadni. Még csak nem is
lehet feljavítani. Nagyon unalmas, miközben te, drága
Kayla, sok minden vagy, de unalmas semmiképpen. Menj
vissza a faszihoz, készíts vele egy újabb interjút, és
hagyd, hogy páratlan egyéniséged átjárja a szöveget.
– De hát éppen a személyiségem miatt basztam el az
egészet!
A vállamra teszi a kezét, és megjátszott lelkesedéssel
néz rám.
– Kayla, húzd ki a fejed a vécécsészéből, és viselkedj
nagylány módjára. Próbáld meg újra!
Kár, hogy igaza van. Mert igaza van. Ha tényleg
hiszek abban, hogy újságíróként is megállom a helyemet,
akkor rá kell szolgálnom az elismerésre, és emiatt a
rohadt kis cikk miatt egész biztosan nem kapok
dicséretet.
Neil távozása után előveszem a mobilomat,
félresöpröm a büszkeségemet, és üzenetet írok
Lachlannek.

Szia, Kayla vagyok. Szeretnék bocsánatot

kérni a múltkori miatt. Komolyan sajnálom,
ha valami rosszat mondtam volna. Nem állt
szándékomban megsérteni téged.

Tudom, hogy most nagyon visszafogottan,

tapintatosan fogalmaztam, de úgy érzem, csakis így
javíthatok a helyzeten.
Várok, de szerencsére ezúttal nem tart egy
örökkévalóságig, míg megjön a válasza:

Nincsen semmi baj. Kicsit érzékeny ez

a téma, de azért nem kellett volna ilyen
balfék módjára viselkednem.

Balfék? Imádom az ilyen skót dumát. Az meg külön

klassz, hogy ezek szerint Lachlan nem őrjöng és nem
utál. Próba szerencse, válaszolok neki:

Nem lesz egy rossz szavam se, ha esetleg

 nemet mondasz, de mi volna, ha tennénk
egy újabb kísérletet? Megígérem, hogy
nem leszek idióta.

Rendben. Találkozol velem ma délután,

hatkor, az Avenue D és a Kilencedik
sugárút kereszteződésében, a mezőn?

Ma este? Nem számítottam arra, hogy igent mond,

ráadásul egyből találkozni akar velem. Hogy érti azt,
hogy a mezőn? Gyorsan rágooglizok erre a címre, mivel
sejtelmem sincs arról, hol is lehet. A Treasure Island
bukkan elő. Egyszer jártam ott, egy zenei fesztiválon.
Csak annyit tudok róla, hogy egy jókora szikladarab San
Francisco és Oakland között, a Bay híd mellett.
Mivel azonban nincs túl messze a munkahelyemtől,
így gyorsan megírom, hogy ott leszek, bár az égen máris
gyülekezik néhány sötét esőfelhő.
Ezúttal felkészülve megyek. Bár el vagyok havazva a
melóval, amit csak lehet, rásózok Candace-re, majd újra
meg újra átnézem az interjú kérdéseit. Utána szépen
bemásolom őket a mobilomba, sőt egy füzetbe is.
Mire végre ötöt mutat az óra és indulhatnék, odakint
leszakad az ég, és valóságos özönvíz zúdul a városra.
San Franciscóban ritkán esik az eső – a felhők többnyire
csak gomolyognak a fejünk fölött, de semmi sem hull
belőlük –, biztos, ami biztos, előkotrom az esernyőmet.
A sziget nincs messze, de csak a Bay hídról tudok
lehajtani rá, ami zsúfolásig megtelt. Mire végre sikerül
kiszabadulnom a csúcsforgalomból, már majdnem hat
óra van. Szerencsére már csendesedett az eső. Lassan
araszolok a széles utakon, míg végre megpillantom a
mezőt, ami valójában egy sportpálya.
 Meglepődve látom, hogy éppen valamilyen mérkőzés
megy. Leállítom a kocsim az út szélén, ahonnan már az
is nyilvánvaló, hogy ez itt egy rögbimeccs. Kikapcsolom
a motort, és az ablakon át bámulom az esőt. Nem sikerül
felfedeznem a pályán Lachlant, és hiába veszem
szemügyre az oldalvonalak mellett ácsorgó esőköpenyes,
esernyős alakokat is. Ott sem látom.
Még egy darabig a kocsiban ücsörgök, ám amikor
bepárásodik az ablak, fogom az esernyőmet, és kiszállok.
Most már csak lágyan szemerkél az eső, de a felázott
mező sártengerré változott. A pálya szélén álló emberek
egymással beszélgetnek, vagy a pályáról lejövő játékosok
vállát veregetik. Néhányan elindulnak a parkoló kocsik
felé. Úgy tűnik, vége a mérkőzésnek.
És ekkor felfedezem Lachlant. Utolsónak jön le a
pályáról, kezében a labdával. A rögbiben is labdának
hívják, nem?
Nem mintha kicsit is számítanának a szakszavak,
mert ebben a pillanatban már tátott szájjal bámulom a
skótot. Nekem végem. Elgyengül a térdem, és kénytelen
vagyok valami szilárdabb talajon megvetni a lábamat,
nehogy összeessek.
Lachlan tetőtől talpig elázott. Csuromvizes, csupa
sár. Stoplis cipő és fekete rövidnadrág van rajta.
Meglehetősen testhezálló. Vékony anyagú, szürke
pólóját, mintha csak rá-öntötték volna. Az öltözéke
semmit nem titkol el. Megpróbálom minden egyes
mozdulatát az elmémbe vésni, hogy később majd újra
lejátszhassam magamnak. Úgy érzem, most már az sem
számít, ha többé egyetlen férfit sem látok az életem
során, mivel ez a látomás túlragyogja az összesét.
Lachlan tudja, hogy nézem. Nem törődik vele. Ahogy
közelebb ér, és végre sikerül levenni a tekintetemet
vaskos combjáról, izmos hasáról, a nedves póló alatt jól
látszó mellkasáról meg ugye a tetoválásairól – a kurva
tetoválásairól! –, és a szemébe nézek, akkor jól látom
gyönyörű, de gúnyos vigyorát.
– Szia! – mondja, és megáll egyméternyire előttem. A
hóna alá teszi a labdát, amitől gyönyörűen kidomborodik
a bicepsze.
Hátradöntöm esernyőmet, és felnézek a magasba.
Egy nedves hajtincs tapad a homlokára. Néhány
esőcsepp araszol végig az orrán, telt ajkán, hogy a
nyakán lefolyva megpihenjenek a kulcscsontján. Ó,
istenem, de lenyalnám őket!
– Szi-szia – dadogom, és megpróbálok megnyugodni.
Elmosolyodok. – Nem számítottam arra, hogy a szemem
láttára fogsz rögbit játszani.
Megtörli a homlokát, letörli az esőcseppeket, és egy
pillantást vet az oldalvonalak felé, ahol már
szedelőzködik a többi csapattag. Víz csöpög a
szempillájáról.
– Egen – mondja, és biccent. – Ez csak egy baráti
mérkőzés volt. Időnként játszom kicsit a srácokkal.
Szeretnék abba az irányba fordulni, ahová néz, de
nem tudok. Nem akarom levenni a tekintetem erről a
csodálatos látványról. Egyébként pedig, ha elfordulnék,
akkor fejbe vágnám az esernyőmmel. Nem mozdulok,
mert ugye nem akarom ismét megbántani valamivel.
– Lefogadom, hogy a csapatod tisztességtelen
előnyhöz jut – mondom. – Nem mentek ölre azért, hogy
kivel legyél?
Rám néz, félrehajtja a fejét, és bár nem mosolyog, de
mintha megcsillant volna valami a szemében.
– Nem tudják, hogy ki vagyok.
Majdnem elnevetem magam.
– Hát ez meg hogy lehetséges?
Megvonja a vállát, és kiveszi a labdát a hóna alól.
Megpörgeti a két tenyere között. Elkomorodik és
körülnéz. Észrevettem ám, hogy kerül engem a
tekintetével.
– Nem árultam el nekik.
– Aha. Figyelj, én semmit nem tudok erről a
sportágról, de megeszem a kalapom, ha ezek a fickók
nem jöttek rá arra, hogy te nem csupán egy átlagos, skót
haver vagy, aki időnként beszáll a baráti mérkőzéseikbe.
Ezen töpreng kicsit, majd bólint.
– Talán. – Végre egy pillanatra a szemembe néz. –
Szóval végignézted a mérkőzést?
– Csak a végét – ismerem be. – Azért hívtál ide, hogy
henceghess?
Felragyog a mosolya. Na jó, igazából csupán
összeszorított szájjal elvigyorodik, de ettől megváltozik
az egész arca. Ellágyuló szeme érzéki fényben ég, és az
ajka egészen csábító. Előbb még egy veszélyes véreb volt,
most meg kiskutya lett. Nem tehetek mást, mint hogy
ösztönösen viszonozzam a vigyorát.
– Talán – mondja újra, és egy csodálatos pillanatra
ráharap az alsó ajkára. – Tetszett, amit láttál?
Tágra nyílik a szemem. Talán csak nem flörtöl
velem? Ez most az volt?
Istenem!
Mert ha igen, akkor ilyen, amikor valaki kezébe
nyomják a mennyország kulcsát.
– Csigavér – folytatja, és laza terpeszállást vesz fel. –
Csak vicceltem.
És így máris visszavették a kulcsot.
– Nem hinném, hogy te képes vagy viccelni –
mondom, nem is törődve széttiport reményeimmel.
– A legtöbb vicc itt van a fejemben – mondja lágy
hangon. – Na de komolyan, arra gondoltam, hogy jót
tesz a cikkednek, ha kicsit többet tudsz a rögbiről.
 Elhallgat egy pillanatra.
– Érted? Sikerül helyhez kötni az eseményeket, és
lesz benne akció is.
Hm. Ebben, mondjuk, igaza van. Egy ilyen felütés
pörgőbbé tenné az egész cikket. Azzal kezdeném a
szöveget, hogy itt áll a pálya szélén, bőrig ázva,
miközben a ruhái rátapadnak a teste minden
porcikájára, és kiemelik formás, kigyúrt izmait.
Megemlíthetném, ahogy hatalmas, erős keze rásimul a
labdára, mintha csak egy nő fenekét fogná. Az én
seggemet.
A fenébe is, milyen kár, hogy újságcikket, nem pedig
egy erotikus történetet kell írnom!
Észbe kapok, és látom, hogy Lachlan a válaszomra
vár, én meg csak hallgatok. Még mindig vigyorog, és
várakozóan magasba vonja az egyik szemöldökét.
A szemébe nézek, és megvonom a vállam.
– Bocsi. Ha leállsz rögbit játszani az esőben, és
ennyire dögösen nézel ki, akkor nem tehetsz
szemrehányást, ha egy lány megbámul.
Megnyalja az ajkát, és elővillan a nyelve rózsaszín
hegye.
– Semmi gond. Megszoktam már.
Azt lefogadom.
– Na, szeretnél többet tudni? – kérdezi, és a
homlokán újra elmélyülnek a komoly ráncok.
– Még szép – vágom rá. – Játszunk?
Ezzel sikerült meglepnem.
– Tessék? Most?
Megvonom a vállam.
– Miért is ne?
Rám mutat a labdával.
– Nézd meg már a ruhádat.
Pontosan ezt teszem. Az a szürke, testhezálló farmer
van rajtam, amit Steph boltjában vettem, egy fekete
blézer és egy egyszerű, fehér póló. Leopárdmintás, kissé
magasított sarkú cipőbe bújtam. Akkor viselek ilyen
összeállítást a munkahelyemen, ha lusta vagyok
rendesen kiöltözni.
– Ráadásul esik az eső. És sár van – teszi hozzá.
– Nem ijedek meg egy kis dagonyától – válaszolom
dacosan. – Várj egy percet!
Döbbenten bámul utánam, ahogy az esernyőmet
becsukva visszasietek a kocsimhoz. Kinyitom a hátsó
ajtót, kibújok a cipőmből, leveszem a blézerem, és
bevágom őket a hátsó ülésre. Gyorsan lófarokba fogom a
hajamat, majd mezítláb visszafutok Lachlanhez. Párszor
majdnem elesek közben.
Nehogy már elméleti oktatással szúrja ki a szememet,
amikor meg akarok tanulni rögbizni.
– Na jó, készen állok – jelentem ki, amikor mellé
érek. Kezdek én is átázni az esőben, de szerencsére meleg
van.
Egy gyors pillantást vet a mellemre. Tök jó, hogy van
rajtam melltartó. Legalábbis azt gondolom, hogy ez jó
dolog.
– Azt hiszem, te tényleg megkergültél – mondja, és
megvakarja az orrát.
– Vedd észre, hogy rajtam több ruha van, mint rajtad
–figyelmeztetem. – Úgysem számít. A sarat könnyű
kimosni.
– Oka van ám annak, hogy stoplis cipőt viselünk.
Lenézek a lábára, és ami rajta van, az inkább a futók
cipőjére emlékeztet, mint valamilyen bakancsra. A
tekintetem továbbsiklik a saját, vizes, a fűtől már zöld
lábfejemre. A körmöm ragyogó narancssárgára van
festve.
– Ha elcsúszom, elcsúszom. Talán majd téged is
lerántalak magammal a földre.
Komor arccal néz rám, mint aki nem hisz a fülének.
– Ahogy akarod – mondja, és megrázza a fejét.
Megfordul, és elindul a pálya közepe felé. Én csak állok
és bámulok utána, míg pár pillanattal később hátra nem
néz a válla fölött, és egy fejmozdulattal nem jelzi, hogy
menjek utána.
Elindulok – óvatosan – a nedves fűben, és elérem a
legsárosabb részt. Mivel sokáig aszály volt, a pályát csak
helyenként borította fű. Ahogy közelebb megyünk a
közepéhez, olyan, mintha egy iszapos dagonyában
járnánk.
És így történt, hogy mezítláb leálltam rögbizni az
esőben azzal a férfival, akit jogosan lehetne a
földkerekség legvonzóbb pasijának tartani. Bizsereg
bennem az izgalom, a szívem pedig vadul zakatol,
miközben Lachlan mellett állok.
Labdával a kezében a pálya vége felé mutat.
– Az ott a te térfeled. – Most a másik irányba mutat.
– Az pedig az enyém. Egyszerűen szólva a játék célja az,
hogy a lehető legtöbb pontot szerezzük, vagy a labdát
letéve az alapvonal mögé, vagy gólt rúgva.
Felemelem a kezem.
– Várj! Rúgni is lehet a labdát? Mint a soccerben?
Az orrán keresztül vesz egy mély lélegzetet.
Megremegnek az orrcimpái, és tudom, hogy visszafogta
magát, nehogy valami csípőset mondjon.
– Mint a labdarúgásban – javít ki. – A soccert az USA
kivételével mindenütt labdarúgásnak hívják.
– De a rögbinek attól még rögbi a neve?
Összeszűkülő szemmel néz rám.
– Igen.
– Akkor meg mit számít az egész?
Végre annyira kiakad, ahogy azt szerettem volna.
Felsóhajt, és bár újra a jól ismert, komor kifejezés ül ki
az arcára, és ismét elmélyülnek a homlokán a ráncok,
engem csendes boldogsággal tölt el a tény, hogy eléggé
fel tudtam idegesíteni ahhoz, hogy úgy viselkedjen, mint
egy tizenéves lány.
– Jól van – folytatja. – Szóval vagy leteszed az
alapvonal mögé a labdát, vagy rúgsz egy gólt. A labdát
azonban nem rugdalhatod csak úgy, mert ez a játék nem
erről szól. Az a legfontosabb, hogy a labdát bejuttasd a
gólvonal mögé. Azokról a vonalakról beszélek ott.
Úgy esik az eső, hogy alig látom a pálya végét, de
azért bólintok.
– Ehhez pedig vagy odarúgod a labdát, vagy odafutsz
vele.
– Szóval akkor olyan, mint a futball – mondom. –
Bocsánat, mint az amerikai futball.
– Nem olyan, szerelmem – mondja, én pedig egészen
egyszerűen nem tudom semmibe venni, hogy e kedves
szó hatására elöntötte a hőség a szívem tájékát. –
Egyáltalán nem olyan. Először is nem passzolhatsz előre.
Csak oldalra vagy hátra adhatod tovább a labdát.
Másodsorban a rögbijátékosok nem viselnek
védőfelszerelést. Mi csak a brutális erőnkre és az
izomzatunkra számíthatunk, ha belemegyünk egy
szerelésbe.
A tekintetem megpihen széles és kőkemény mellkasán
meg a vállán. Nem csoda, hogy ennyire hasonlít egy
kibaszott tankra.
– A srácok közül páran az előbb olyan furcsa kis
sisakot viseltek – figyelmeztetem.
– Az a tolongó fejvédő.
– A tolongó fejvédő – ismételem.
Megrántja az egyik fülcimpáját.
– Arra szolgál, hogy megvédje a fülünket tolongás
közben vagy a játék során.
– Le szoktátok harapni egymás fülét? – kiáltok fel. –
Ez rosszabb, mint a bokszolás!
Csitítólag rám pillant.
– Nem. Legalábbis nem szándékosan. Viszont ha
nincs a fejeden ilyen sisak, akkor lehet, hogy karfiol lesz
a füledből.
Savanyú képet vágok.
– Pfuj! Az meg mi a fene? De várj, nem is akarom
tudni.
Így is sikerült elképzelnem. Lachlan megvonja a
vállát.
– Szerencsés voltam, és engem amúgy sem érdekelne.
– Az ujjával végigsimítja a szemöldöke felett húzódó
sebhelyet, majd a másikat fent, a homlokán, a
következőt az arcán, és végül azt, ami kettévágja az
orrát. – A játékos arcát előbb-utóbb szétbasszák a
pályafutása során. Nem vagyunk igazán jóképű fickók,
és a legtöbben büszkén viseljük a sebhelyeinket.
– Hülyeséget beszélsz! – tör elő belőlem. – Úgy értem,
hogy szerintem tök szép vagy. Persze talán nem ez a
megfelelő kifejezés…
Hűvös tekintettel néz rám.
– Egyértelmű, hogy nem ez a legmegfelelőbb szó rám.
De hát a szemeid olyanok, mint a viharfelhők, mint a
napsütés, és az egészet nedves páfrányok veszik körbe –
gondolom álmodozva. Kurvára örülök annak, hogy nem
látja ezt a sok baromságot a fejemben.
– Ami pedig a játékot illeti – mondja.
– Igeen! – A tenyerembe csapok. – Kezdődhet a
dagonya!
– Azért van még pár szabály – folytatja türelmesen. –
Ha a labdát tartó játékost leviszik a földre, akkor el kell
engednie a labdát, vagy odapasszolni valaki másnak.
 – Figyelj, ha leviszel a földre, abba én helyből
belehalok – figyelmeztetem.
– Majd óvatos leszek veled – válaszolja.
– Ó, nem kell finomkodnod.
– Azt látom, hogy te viszont nem bánsz majd
kesztyűs kézzel velem – mondja megfontoltan, ami miatt
kénytelen vagyok ismét az ajkára összpontosítani, meg a
halvány mosolyára.
– Még szép, hogy nem! – ismerem be, és majdnem
toporzékolok. – Térdre foglak kényszeríteni!
Alaposan megnéz magának, mintha komolyan venné
azt, amit mondtam.
– Majd meglátjuk – mondja végül.
Hátat fordít nekem, és a labdát leteszi a földre. Úgy,
hogy nagyjából a távolabbi kapu két oszlopa között
legyen középen.
– Mi a másik szabály? – kérdezem, és letörlöm esőtől
nedves homlokomat.
– Általában szereléskor nem szabad a nyakat vagy a
fejet támadni. Neked azonban nem kell ezzel a
megkötéssel törődnöd.
– Mi a helyzet az ágyékoddal?
Visszafordul felém, és savanyú képet vág.
– Az is érinthetetlen.
– Csak a mérkőzés alatt, vagy mindig?
Elneveti magát. Lenyűgöz, hogy milyen szépen cseng.
– Ne feledkezz meg arról, hogy a rögbijátékosok nem
viselnek herevédőt.
Leesik az állam.
– Soha?
Megrázza a fejét, felemeli a labdát, és odatartja az
orrom elé.
– Párszor már eltörték az orromat, bezúzták az
arcomat, kijött a helyéről a vállam, és törtek el bordáim
is, egyszer meg elszakadt az Achilles-inam. Legalább
egymillió vágás és zúzódás van a testemen. A gátyeszem
tartalma azonban egyetlen alkalommal sem sérült meg.
– Ennek igazán örülök.
Ismét elneveti magát.
– Tényleg?
Teljesen váratlanul lendül akcióba. Elejti a labdát, és
nagy lendülettel messzire rúgja. A szűk rövidnadrágja
alatt csak úgy duzzadnak a combizmai.
A labda messzire repül a pálya fölött, és egészen
közel a végéhez ér földet.
– Ne már! – méltatlankodom, és csak állok, miközben
ő elrohan.
Nem áll meg, csak int, hogy kövessem.
– Most akkor játszunk, vagy nem játszunk, te punci?
Ki a punci? Na nem! Annak dacára, hogy iszonyúan
sportszerűtlen dolog egy picurka, ázsiai lánykát mezítláb
végigkergetni a sáros pályán a hivatásos skót
rögbijátékos szörnyeteg után, mégiscsak futásnak
eredek.
Azért, mert semmi kedvem nincs ahhoz, hogy
lemaradjak erről a pasiról.
Olyan gyorsan futok a pályán, ahogy azt a sár, a
szűk farmerem meg a rövid lábam lehetővé teszi. Tudom,
hogy képtelen leszek utolérni, ám Lachlan lelassul.
– Azt szeretnéd, hogy utolérjelek? – harsogom, és
majdnem elesek. Megáll a labda mellett.
– Rájöttem, hogy a stoplis cipő miatt tisztességtelen
előnyhöz jutok.
– Ó, persze, a stoplik miatt!
Lehajol a labdáért, és rádöbbenek arra, hogy
nekifutásból megpróbálhatnám levinni a földre.
– Te meg mégis mi a fészkes fenére vársz? – kérdezi
előrehajolva, a labdával a kezében. – Ez az a pillanat,
amikor szerelned kell, azért, hogy elejtsem a labdát, és
akkor te felkaphatod, vagy hogy odapasszoljam a
csapatom egy másik tagjának. Mindenképpen meg kell
akadályoznod, hogy az alapvonal mögé jussak vele.
Ezzel gyakorlatilag engedélyt adott nekem arra, hogy
bárhol megmarkoljam a testét. Kizárt dolog, hogy
kihagyjam.
Odarohanok hozzá, artikulálatlan csataüvöltésben
török ki, és rávetem magamat a felsőtestére. Tényleg
pont olyan, mintha nekiugrottam volna egy ház falának.
Lepattanok a mellkasáról, a lábam megcsúszik a sárban,
így gyorsan megragadom Lachlan ingét, miközben
halálra váltan a földre zuhanok.
Természetesen nem sikerült lerántanom magam
mellé. Csupán annyi történt, hogy a pólója nyaka
egészen megnyúlt, én pedig most úgy lógok rajta, mint
egy kismajom. Akkor sem vagyok hajlandó elengedni!
– Ha nem engeded el, el fogod szakítani az ingemet –
mondja, és ahogy lenéz rám, az esőcseppek rám hullanak
az arcáról.
– De hát éppen ez benne a lényeg! – üvöltöm vissza.
–Most azért segíthetnél egy kicsit.
Térdre rogy mellettem a sárban, és a combja
nekiszorul az enyémnek. A farmerem szövetén át érzem a
bőre melegét, ami miatt pokoli tüzek lobbannak fel a két
lábam között. Még sosem voltam ennyire közel hozzá.
Simán megnyalhatnám nedves, csillogó bőrét. Olyan
hatalmas termetű, hogy picinek és védtelennek érzem
mellette magamat. Ráadásul izzadságszaga és esőillata
van, ami végzetes koktélnak tűnik.
Nagyot nyelek, és zihálva kapkodok levegő után. Ő
meg csak néz a nedves szempillái alól, és a tekintete
annyira lángol, hogy a forróságot még legbelül is érzem.
Profi módra kell viselkednem. Nem veszíthetem el a
fejemet. És ugye ott van az esküm is, az az ostoba
esküm!
A rohadt életbe, ha most megcsókolna, attól belőlem
is előtörne az állat. Semmi nem tudná megakadályozni,
hogy letépjem róla a maradék ruháját, és itt adjam oda
magam neki a sáros pályán.
Istenem – imádkozom egy pillanatra becsukva a
szememet. – Tudom, hogy nem leplek meg azzal, ha
faszért imádkozom. De ha esetleg úgy alakulna, hogy itt,
ezen a sáros mezőn szexeljek Lachlan McGregorral, akkor
templomot építek a tiszteletedre.
– Na jó – mondja Lachlan érdes hangon. Kinyitom a
szemem, ő pedig odadobja elém a labdát. – Sikerült a
szerelésed. Én meg éppen átengedtem neked a labdát.
Nem, nem, nem! Felejtsük el a labdát. Játsszál inkább
velem!
Csakhogy Lachlan nem felejtette el a játékot. Oldalba
bök a könyökével.
– Szerezd meg!
Egy pillanatra megfeledkezem a hormonjaimról,
bátran odabiccentek, és a labda után vetem magamat.
Felkapom, és megdöbbent, milyen hatalmas és nehéz.
A legváltozatosabb, szexeléssel kapcsolatos képek
bukkannak fel az elmémben, amikor ez az alak rám
förmed:
– Gyerünk, rohanj!
Ó! Lenyűgöző a hangereje – feltápászkodom, és
azonnal futásnak eredek a másik irányba, az alapvonal
felé. Párszor megcsúszom, a talpam alól összevissza
fröccsen a sár, és úgy érzem, mintha tükörsima jégen
kellene rohannom.
A következő pillanatban meglehetősen esetlenül
hanyatt zuhanok.
Placcs!
 Nagyot fröccsen a sár.
– Jól vagy? – hallom Lachlan kiáltását a távolból.
Bár alig kapok levegőt, sietve feltápászkodom, és
veszek egy mély lélegzetet. Eszem ágában sincs megállni,
pedig jól hallom, hogy már itt jár közvetlenül a hátam
mögött.
Ismét futásnak eredek, sajognak az izmaim,
miközben megpróbálok a lehető leggyorsabban futni
anélkül, hogy pofára esnék. Kicsit sem érdekel, hogy a
fejem búbjáig mocskos vagyok, és úgy szökdécselek, mint
egy kerge birka, és az sem számít, hogy az eső miatt az
orrom hegyéig sem látok. El fogok jutni a gólvonalra.
Annyira élvezem a rögbit!
Már csak pár méter választ el a pálya végétől.
Tudom, hogy Lachlan le fog lassítani, és engedi, hogy én
győzzek, ám ez nem számít, mert…
Placcs! Megcsúszok, és egy hatalmas hasast dobok a
sárban. Azonnal megpróbálok felpattanni, ám érzem,
hogy Lachlan úgy tornyosul felém, mint egy viharfelhő.
Terpeszállásban fölém áll, csapdába ejt, majd amikor
letérdel, a combja nekiszorul a két oldalamnak.
– Ügyes voltál! – mondja mérgesen.
– Most viccelsz? – vicsorgom, és a számból füvet
köpködök. Megpróbálok megfordulni, de fatörzs
vastagságú combja leszorít a földre. Nem mintha
panaszkodnék miatta.
– Az lett volna vicces, ha sikerült volna pontot
szerezned – folytatja. – De nem sikerült. Megállítottalak.
– Mert elestem! – vicsorgom összeszorított foggal. –
Már lent voltam, amikor ideértél.
Hallom, ahogy felmordul a hátam mögött.
– Nem akartalak valójában szerelni. Éppen ezért,
csináljunk úgy, mintha nem estél volna hasra, hanem én
hoztalak volna le a földre, mint egy normális
mérkőzésen. Most engedd el a labdát!
– Lófaszt! – mormogom, és minden erőmmel
magamhoz szorítom a labdát.
– Ilyenek a szabályok – mondja, és annyira közel
hajol, hogy az ajkával majdnem megérinti a fülem. Nem
vagyok egészen biztos benne, de nagyon úgy érzem,
hogy felállt a farka, és nekinyomódik a fenekemnek! Azt
mondta az előbb, hogy nem visel herevédőt, tehát akkor
mindaz, amit érzek, egész biztosan a farka.
Ugye az, ugye tényleg ekkora van neki?
– Baszd meg a szabályaidat! – nyögöm.
Elhallgat egy pillanatra.
– Szabályok nélkül játszunk? Rendben.
Érzem, hogy kissé hátrébb húzódik, és már nem
nyomódik nekem olyan keményen.
Ekkor azonban megérzem a két kezét a vállamon,
majd a hónom alatt, és az ujjai őrült táncba kezdenek.
Megnyikkanok a meglepődöttségtől. A kibaszott
életbe! Ez az alak elkezdett csiklandozni?
– Mi van már?! – kiáltom, mielőtt harsány
nevetésben törnék ki. – Csikizni tilos!
– Nincsenek szabályok – feleli, és érzem a hangjában,
mennyire élvezi a dolgot.
– Állj le! – kiabálom hangosan kacagva. – Kérlek,
hiszen ez már kínzás!
– Engedd el a labdát!
Nem tudom. Olyan hangosan nevetek, hogy a testem
megpróbál összegömbölyödni, miközben a két vaskos
comb továbbra is satuként szorít.
– Beléd harapok! – figyelmeztetem, és izegve-
mozogva megpróbálok úgy fordulni, hogy belemarhassak
a fűtől zöld színűvé vált térdébe. Laza vagyok, de nem
ennyire.
– Engedd el a labdát!
 – Jól van! – kiáltom, de mivel képtelen vagyok
megmozdulni, így a labdát sem tudom elővenni magam
alól. – Jól van, te nyertél! Tied lehet a labda!
Váratlanul felkel, és én újra szabad vagyok. A
hátamra gördülök, Lachlant bámulom, és odatartom neki
a labdát. Ha csak egy lépéssel közelebb állna az
arcomhoz, és nem lenne annyira szűk a rövidnadrágja,
akkor a nadrág szárán át megleshetném, mi van
odabent.
Lenéz rám, nem mosolyog, ám nagyon is kifejező
szemében diadal csillan.
Megrázom a labdát.
– Nem veszed el?
Továbbra is csak bámul. El sem tudnám képzelni,
hogy mi járhat a fejében. Pont olyan, mintha
megpróbálna az emlékezetébe vésni.
Néhány szívdobbanásnyi idővel később, miközben
tovább esik az eső, Lachlan egy kézzel elveszi a labdát, a
másikkal pedig megragadja a csuklómat.
– Gyere! – mondja. – Azt hiszem, mára ennyi elég is
lesz.
Játszi könnyedséggel talpra állít, a testem csupán
néhány centire van az övétől. Mind a ketten úgy
zihálunk, mintha az előbb egy hatalmasat dugtunk
volna. Elszabadul a képzelőerőm.
– Remélem, ezzel segítettem megírni a cikkedet –
mondja halkan, és a tekintete a szemembe mélyed.
Nézem, ahogy a vízcseppek végigfutnak az arcán. Bár a
hideg lassan beszivárog a csontjaimba, alig érzem.
Ugyanez igaz sajgó izmaimra is, pedig tudhatnám, hogy
holnap mindenem fájni fog.
Bólintok, megnyalom az ajkam: sós meg esőízű.
– Azt hiszem, így van.
A homlokát ráncolva a távolban álló kocsim felé
pillant.
– Lehet, hogy meg kéne mosakodnunk, és száraz
ruha sem ártana.
– Pontosan – felelem, és elfog a reménykedés, hogy
esetleg megtisztogathatnánk egymást, és együtt
száradhatnánk meg. – Akarod, hogy hazavigyelek? Hogy
jöttél ide?
– Taxival – feleli, ellép mellőlem, és a hóna alá fogja
a labdát.
Egy gyors pillantást vetek a ruhájára, mert nem
akarom, hogy fényszóróként vakító teste kelepcébe ejtse
a tekintetemet. Képes volnék egész nap csak őt bámulni,
az izmait, a nedves rövidnadrágja meg a pólója
testhezálló vonalait.
– Ebben az öltözékben szálltál be a taxiba?
– Akkor még száraz voltam. San Franciscóban pedig
minden megengedett. Vagy nem?
Elvigyorodok.
– De még mennyire! Na és mi a helyzet Edinburgh-
rel?
Félrenéz, és megvonja a vállát.
– Szinte minden. – Az állával a kocsim felé bök. – Mi
lenne, ha elindulnánk? Még a végén megfázunk, ha
továbbra is itt ácsorgunk.
Elindul a kocsim felé, én pedig csak egy pillanatot
várok, hogy megnézhessem magamnak a seggét, mielőtt
felzárkóznék mellé.
 6. FEJEZET

Lachlan

Tényleg nem tudtam, mire számíthatok, amikor azt

javasoltam Kaylának, hogy találkozzunk a
rögbimérkőzésen. Az jutott az eszembe, hogy talán
könnyebben megírja a cikket, ha lát egy valódi meccset.
Így többet kaphat annál, mint amit előzőleg adtam neki,
vagyis semmit.
Az egyetlen gondot az jelentette, hogy a mérkőzés fél
órával a megszokott idő előtt ért véget az időjárás miatt.
Így aztán csak a legvégét láthatta, ami miatt kénytelen
voltam személyesen bevezetni a játék rejtelmeibe.
Tudom, az járt az eszében, hogy direkt rendeztem meg
így az egészet, mert hencegni akartam. Ennél semmi sem
állhatott volna messzebb a valóságtól.
Na jó. Lehet, hogy halványan tényleg ez járt az
eszemben. Arra viszont semmiképpen nem számítottam,
hogy majd játszani akar velem. Levette a cipőjét és a
blézerét, majd a legcsekélyebb habozás nélkül belevetette
magát velem a játékba… és a sárba.
Ettől még nyilvánvalóbb lett számomra, hogy ez a
lány bolond. Egyértelműen. Csakhogy a benne lángoló
őrültség valamiért nagyon is vonzott, talán jobban
annál, mint amennyire szabad lett volna. Csakis ezzel
tudom megmagyarázni azt a tényt, hogy amikor Kayla
kocsija megállt a bérelt lakásom előtt, valami olyasmit
tettem, amit addig elképzelhetetlennek tartottam.
Felhívtam magamhoz.
Nagyon régóta nem járt egyetlen nő sem a
lakásomban, sem Edinburgh-ben, sem San Franciscóban.
Eszem ágában sem volt most ilyesmivel próbálkozni,
főleg amikor küszöbönállt a hazatérésem Skóciába.
Annak dacára, hogy csakis az udvariasság vezérelt, meg
ugye nem szerettem volna, ha átázva, dideregve vezetne
hazáig, a döntésem mégis meglepett.
– Van kedved feljönni hozzám?
Semmibe révedő tekintettel néz fel rám. A szeme alatt
megfolyt a sminkje. Úgy állunk ott, mint két mocskos,
sáros emberi roncs, engem pedig elfog a lelkiismeret-
furdalás, mivel csúnyán összemocskoltuk a kocsiját.
Megpróbálok elmosolyodni, mert nem akarom, hogy
félreértse az ajánlatomat.
– Helytelen volna, ha ebben az állapotban
hazaengednélek.
– Van fent egy nagy halom női ruhád is?
– Nincs. Viszont van jó pár száraz, tiszta holmim,
amit felvehetsz. Amíg haza nem érsz.
Egy pillantást vetek a csípőjére és a karcsú derekára.
Valósággal el fog veszni a ruháimban, de akkor is át kell
öltöznie.
– Rendben – feleli, elmosolyodik, és enyhe pír önti el
az arcát. Megmutatom, hogy hol parkoljon le a kocsival.
Az az üres rész a lakásomhoz tartozik. Elindulunk felfelé.
Milyen kár, hogy ezer éve nem takarítottam.
– Sajnálom, hogy ilyen szemétdomb van – mondom,
amikor belépünk a lakásba. Körülnéz, és megvonja a
vállát.
– Látszik, hogy egy férfi lakik itt. Nincs ezzel semmi
baj.
Egy gyors pillantást vetek rá. A farmer rátapad a
lábára és a formás seggére. A hosszú haja a hátához
simul. Meglehetősen izmos ez a lány és játék közben
kiderült, hogy remek az erőnléte. Mondjuk nem ártana,
ha befejezném a bámulását.
– Van itt számodra valami. Mindjárt jövök –
mondom, mielőtt eltűnnék a hálószobában. Az
ágyneműtartóból kihalászok egy tiszta törülközőt, majd
előveszem a legkisebb pólómat. Még ez is túl nagy volna
rá, akár a tiszta, zsinórral szabályozható derekú
rövidnadrág.
Amikor visszamegyek, Kayla éppen a falakat díszítő,
ütődött képeket bámulja.
– Ez mind a tied? – kérdezi, miközben a kezébe
nyomom a ruhákat és a törülközőt. Megrázom a fejem.
– Dehogyis. Itt voltak a lakásban. Nem lakom itt
olyan régóta, hogy a magam képére formáltam volna.
Nem tükrözi a személyiségemet.
Megköszöni a törülközőt, és kezelésbe veszi vele a
haját.
– Meddig maradsz?
– Még két hétig – felelem. – Vagyis nem egészen két
hétig.
A fürdőszoba felé biccentek.
– Akarsz zuhanyozni?
Egy félénk mosoly jelenik meg az ajka szegletében.
– Ez most egy ajánlat volt?
Döbbenten bámulok rá, és nem tudom, hogy mit
mondhatnék. Elneveti magát.
– Csak vicceltem! Menj előre, én jól elleszek.
Nyelek egy nagyot, biccentek, és gyorsan
lezuhanyozom, pedig nagyon csábít a forró víz. A
derekam köré tekerem a törülközőmet, és belenézek a
tükörbe, jól látszik a vállamon, a karomon és a
felsőtestemen lévő összes tetoválás. Remélem, hogy
Kayla nem kezd el újra érdeklődni felőlük. Mindegyik
rajz életem egyik szakaszát jelképezi, és jó pár olyan
időszak is akad közöttük, amit egy Kaylához hasonló
lány nem tudna megérteni.
Amikor kijövök a fürdőszobából, meglepődve látom,
hogy ott ül az asztal mellett. Egy jegyzetfüzet van előtte,
toll a kezében, mellette meg a mobilja. Az én pólóm van
rajta, furcsamód nagyon illik hozzá. Minden… a helyén
van.
Rám pillant, és nagyra nyitja a szemét. A becsületére
váljék, hogy csak egyet pislog, és a tekintete máris
visszatér a papírra. Gyorsan bemegyek a szobámba,
felrántok magamra egy farmert és egy pólót, mielőtt
visszatérnék hozzá a nappaliba.
– Szóval – mondja, miközben én felfigyelek arra,
hogy nem akar a szemembe nézni.
Leülök szemközt vele, és alaposan megnézem
magamnak. A tolla végével az asztalt kopogtatja, és
miközben átfut a füzetben lévő kérdéseken, ráharap az
alsó ajkára. A smink továbbra is el van kenődve a szeme
alatt, ám ettől eltekintve pihentnek tűnik, és a bőre
fehér, mint a tej. Azt hiszem, megérzi, hogy bámulom,
mert végre rám néz.
– Szóval – mondom, és az előtte heverő füzetre
mutatok. – Ez meg micsoda?
Halvány zavar látszik az arcán.
– Rájöttem, hogy igazából még meg sem
interjúvoltalak.
– Nem vagy egy túl dörzsölt újságíró, igaz? –
kérdezem.
Tudom, úgy tűnik, mintha komolyan beszélnék, pedig
tréfának szántam. Abban a pillanatban lekonyul a szája
széle, és én rádöbbenek arra, hogy ez a lány sokkal
érzékenyebben reagál a munkájával kapcsolatos
megjegyzéseimre, mint ahogy gondoltam volna.
– Hát nem – mondja kis szünet után. – Csak
próbálkozom.
 Nem tetszik a hangjából kiérződő melankólia.
Cseppet sem hasonlít a korábbi jókedvű, kacérkodó
lányra.
– Nagyon is jól csinálod – bizonygatom.
– Akkor kérdezhetek?
Bólintok.
– Csak nyugodtan. – Rövid szünetet tartok. –
Megígérem, hogy ezúttal úriemberként fogok viselkedni.
– Kérlek, ne értsd félre, de én jobban szeretem, ha az
emberek őszinték velem – figyelmeztet. – Általában én is
az vagyok.
– Igen, egyértelműen az vagy.
Felnéz rám, lágyan csillog a szeme, és én képtelen
vagyok levenni a pillantásomat róla. Olyan jó volna
elmerülni ebben a szempárban! Olyan a színe, mint az
éjszakai erdőé.
Megköszörülöm a torkom, mert rájöttem, hogy
valósággal felfaltam a tekintetemmel, miközben ő kissé
kihúzza magát, és enyhén elpirul.
– Rendben – mondja. – Szóval van egy dolog, amit
nagyon szeretnék tudni… miért vagy annyira oda ezért a
projektért?
– Bram kezdeményezéséért?
– Egen – feleli, és a tollával megütögeti az ajkát. – Mi
vett rá arra, hogy Skóciában felpattanj egy repülőre, és
ide gyere segíteni neki? Ti ketten ilyen közel álltok
egymáshoz?
Egy pillanatig feszülten nézem, ám az arckifejezése
csakis reményt, ártatlanságot tükröz. Nem veszi észre,
hogy kis híján most is átment személyeskedésbe.
– Nem állunk annyira közel egymáshoz, de én
nagyon komolyan veszem a családot. Őszintén
megmondom, hogy félreismertem Bramet. Ahogy a
szociális médiában szerepelt, meg amit a szüleim
mondtak róla, az alapján azt feltételeztem, hogy Bram
csak egy playboy, és sosem fog megkomolyodni. Ez egy
ideig igaz is volt, miközben én nem feltételeztem volna
róla, hogy jótékonykodni fog. Csakhogy mindabból, amit
most tesz, kiderül, hogy őszintén segíteni akar az
embereken. Valamit kezdeni akar az életével. Nem
szeretne megrekedni ezen a szinten. Mindez pedig
olyasmi, amit én is nagyon átérzek.
– Ez kifejezetten romantikusan hangzott – mondja
egész halkan.
– Ezenfelül – teszem hozzá óvatosan – én is abban
hiszek, amiben ő. A világ eltapossa a gyengéket. Akik
legalul vannak, azok a puszta megmaradásukért
küzdenek. Bram otthont ad az olyanoknak, akiket
padlóra küldött az élet. A kóborlóknak, az elesetteknek, a
rokkantaknak, a tévelygőknek. A társadalom képtelen
megérteni, hogy mi a bajuk, és csak a legritkább esetben
kínál megoldást. Bár Bram projektje elég kicsi, de
kezdetnek ez is megteszi. A nagy dolgoknak is el kell
kezdődniük valahol. Az erőfeszítései nagyszerű
következménnyel járhatnak.
Kayla vadul jegyzetel, miközben figyel a szavaimra.
A mobiljára pillantok.
– Nem volna egyszerűbb hangfelvételt készíteni a
telefonoddal?
Elmosolyodik, de nem néz fel.
– Úgy érzem, így hitelesebb. – Elolvassa a jegyzeteit,
mozog az ajka, aztán egy elismerő pillantással magasba
vonja a szemöldökét. – Szóval arra gondolsz, hogy
visszamész Skóciába, és egy hasonló fába vágod a
fejszédet? Követed Bram útmutatását?
Nagyon halványan elmosolyodok.
– Megtörténhet.
Kayla a homlokát ráncolja. Próbálja felmérni,
komolyan beszélek-e. Több eszem van annál, hogy
eltereljem a figyelmét. Ez a cikk Bramről szól, nem
rólam.
Megbeszéljük, hogy milyen következő lépésekre van
szükség a siker érdekében, szóba kerül sportolói
pályafutásom, és pár dolog Skóciával kapcsolatban. A
dicséretére legyen mondva, hogy nem tesz fel
kellemetlen, bizalmaskodó kérdéseket, bár egy idő múlva
azon kapom magamat, hogy szeretnék szerepet cserélni
vele, és elárasztani a kérdéseimmel. Nem azért, mert így
akarok törleszteni, hanem mert kíváncsivá tett. Nem
szívesen ismerem be, de szeretnék többet tudni róla, erről
az őrült, kacér, rámenős, céltudatos, ám mégis érzékeny
lányról. Figyelembe véve, hogy miket hallottam róla
Bramtől, és látva, hogy egészen más a valóság, kezdem
azt hinni, hogy kicsit őt is félreismerik.
Mégsem kezdek el kérdezősködni. Nem azért vagyok
itt, hogy mindenbe beleüssem az orrom, és ő sem azért
jött, hogy kielégítse a kíváncsiságomat. Függetlenül
attól, hogy időnként lopva rám pillant. Furcsa, de
kifejezetten idegesít, ha Justine mohón rám mered,
miközben, ha Kayla csinálja ugyanezt… az hízelgő.
Persze így csak az egóm beszél. Néha akkorára
megduzzad, mint a Hold. Máskor viszont olyan picike,
mint egy búzaszem.
Amikor befejezzük a beszélgetést, felkelek a
székemből, és így szólok:
– Ez egész jól ment. Remélem, választ kaptál minden
kérdésedre.
Egy darabig némán bámul, majd csak ennyit mond:
– Ó! – Felkel a székből, és elkezdi elpakolni a
holmiját a táskájába. – Igen, köszönöm. Ennyi éppen
elég. Azt hiszem, máris megvan a jó kezdés és az egyéni
szemszög.
 – Az jó – felelem, és furcsamód zavarba jövök. – Ha
szükséged volna bármi másra, csak szóljál.
Nem hinném, hogy mostanában akár csak egyszer is
beszéltem volna ilyen sokat. Tulajdonképpen nem kéne,
hogy nehezemre essen elköszönni most a vendégemtől,
de a búcsú szavai valamiért csak nem jönnek a számra.
Nézem, hogy beledugja a lábát a cipőjébe.
Megpróbálok nem vigyorogni, pedig nagyon mulatságos,
hogy a buggyos sportruhám mennyire elüt az ő
leopárdmintás magas sarkú cipőjétől.
Felemeli a fejét, a szemembe néz, és játékosan rám
mosolyodik.
– Talán sikerül elindítanom egy új divatirányzatot.
– Neked akár sikerülhet is – mondom biztatóan, és
összefonom a karomat a mellkasomon.
A tekintete egy pillanatra megpihen az alkaromon,
aztán elfordul, a vállára veszi a táskáját, és elindul az
ajtó felé.
– Ó, várjál! – szólok utána. Bemegyek a konyhába,
előszedek egy nejlonzacskót, és belerakom nedves
farmerjét, az ingét és icipici, rózsaszínű bugyiját, ami ott
száradt a mosogató mellett. Odasietek Kaylához, és a
kezébe nyomom a zacskót. – Ne felejtsd itt a cuccaidat!
Végigsimítja a rajta levő pólót.
– Na és mi a helyzet a te cuccaiddal? Találkozunk
még, mielőtt elrepülsz?
Megvonom a vállam.
– Talán. Ha nem, tartsd meg őket. – Egy pillanatra
elkomorodik, aztán felszegi az állát.
– Biztos lehetsz abban, hogy elviszem őket Bramhez.
Na szóval… még egyszer köszönöm, amiért hajlandó
voltál ismét találkozni velem.
– Én köszönöm, hogy olyan jót edzettél velem.
– Aha. – Bólint, és kinyitja az ajtót. – Az az érzésem,
holnap egyfolytában átkozni foglak, ha majd nem érzem
a tagjaimat – és már megy is. Egy pillanatig csak állok,
és nézem, ahogy elvonul, formás kis feneke szinte alig
látszik a nadrágomban.
Visszamegyek a lakásba, és bezárom az ajtót.
Nekivetem a hátamat, becsukom a szemem és kifújom a
levegőt. Szinte látom magam előtt, ahogy Kayla csípője
ring előttem.
 7. FEJEZET

Kayla

Annyira hülye vagyok!

De komolyan. Tényleg azt hittem, ha feltűnés nélkül ott
felejtem a vizes cuccaimat a konyhájában, akkor az
kiváló ürügy lesz arra, hogy visszamenjek elhozni őket.
De baszd meg, ez a faszi nem olyan, mint a többiek!
Mintha csak egy jégtömbbel próbáltam volna kacérkodni.
Persze rájöttem, hogy hosszú távon meg lehetne
olvasztani – hiszen továbbra is hajlandó volnék
megesküdni arra, hogy állt a farka, miközben leszorított
a földre –, csakhogy Lachlan már nem időzik túl sokat
San Franciscóban. Ez pedig azt jelenti, hogy nem marad
sok időm szerencsét próbálni.
– Na és mi van a fogadalmaddal? – kérdezi Nicola,
miközben Ava szürcsölve issza a turmixát. Szombat
délután van, és hármasban ücsörgünk az egyik
kávéházban. Így ünnepeljük meg, hogy tegnap
befejeztem a cikkemet, és odaadtam Neilnek. Ő majd
gatyába rázza és továbbítja Joe-nak. Három napom
ráment arra, hogy újra és újra átírjam, míg végül
elégedett voltam vele. Neilnek nagyon tetszett. Amikor
pedig Nicola elolvasta az egészet, látszott, hogy odavan
érte.
A beszélgetésünk során magától értetődő módon
szóba került Lachlan is. Vagyis én szidtam ezt a
szörnyet, ezt a szuperhímet, akiről örökre le kell
mondanom.
– A fogadalmammal? – ismétlem bárgyún, mivel nem
értem, hogy a két dolognak mi köze van egymáshoz.
Avára pillantok. A kislány szorgalmasan rajzolgat a
kifestőjébe, s annyira összpontosít, hogy a nyelve hegyét
is kidugja. A fülére szorítom a két kezemet, és így
mondom:
– Baszd meg a fogadalmamat!
Amikor elengedem Avát, ő előbb rám pillant, aztán
meg az anyjára.
– Kayla néni már megint csúnyán beszélt.
Nicola rajongva a gyerekre pillant, aztán úgy tesz,
mintha mérges volna rám. Mivel ők ketten meglehetősen
sokáig laktak nálam, Ava már tisztában van a
szokásaimmal.
– Tudtam én, hogy nem fog sokáig eltartani a te…
aszályod – mondja Nicola, mégpedig meglehetősen
önelégülten.
– Hé, még mindig betartom a fogadalmam! –
figyelmeztetem. – Lachlan kedvéért viszont hajlandó
volnék kivételt tenni. Őszintén szólva, ha valami isteni
csoda révén benyúlhatnék a gátyeszába, akkor esküszöm
neked, soha többé nem érintenék meg egyetlen más pasit
sem.
Ezzel sikerült megdöbbentenem.
– Hű! Légy óvatos az ilyen kívánságokkal, Kayla!
Egy legyintéssel elintézem a válaszát, aztán
belekortyolok a jeges kávémba.
– Úgysem számít! Nincs esély rá. Tökéletesen
immunis rám, hiszen bőrig ázva egy fehér pólóban
fetrengtem a sárban. Ott feküdtem alatta. Gyakorlatilag
mintha már szexeltünk volna. És mégis… semmi! Később
a lakásában, amikor el akart menni zuhanyozni,
viccesen szóba hoztam, hogy vele megyek. Látnod kellett
volna az arcát!
– Undorodó képet vágott? – kérdezi Nicola mélységes
együttérzéssel.
– Nem! – felelem. – De köszi, hogy azt hiszed, esetleg
undorodik tőlem. Valójában… nem is tudom. Képtelen
vagyok kiismerni. Mintha nem is hallotta volna a
szavaimat.
– Talán mert nem hallotta – mondja Nicola.
– De hallotta! – felelem, és a székemben hátradőlve
keresztbe fonom a karom a mellkasomon. – Csak nem
érdekelte!
– Hát te sem jöhetsz be mindenkinek – figyelmeztet,
majd elcseni Ava egyik zsírkrétáját, és kiszínez vele egy
négyzetet, mielőtt a kislánya visszaszerezné.
– Nem vagyok hajlandó ezt elfogadni.
Nicola felsóhajt, és a szemembe néz.
– Őszintén megmondom, nem hittem volna, hogy
ilyen sokat beszélget veled. – Az asztalon fekvő kézirat
felé biccent, amit a munkahelyi számítógépemről
nyomtattam ki. – Hiszen amikor én beszéltem vele,
minden egyes alkalommal egyszavas hördülésekkel
válaszolt, mint egy ősember.
Ez a panasza nem légből kapott. Lachlan válaszainak
a fele az én esetemben is mordulások és hasonló férfias
zajok formájában érkeztek, ám úgy vélem, egészen jól
ráéreztem az egyes hörgések jelentésére.
– Annyira szeret beszélgetni, mintha a fogát húznák.
Miközben feltettem neki a kérdéseimet, egyfolytában
attól rettegtem, hogy megint valami ostobaságot
mondok, ő pedig pokolgépként a levegőbe repül.
– Bárcsak tudnám, hogy mi a baja! – töpreng Nicola.
– Igen! – kiáltom, és tenyérrel hatalmasat csapok az
asztalra. Ava és Nicola is összerezzen. – Mi lehet a baja?
Ki tudnád deríteni nekem?
Nicola savanyú képet vág.
– Mondtam már, hogy alig beszél velem.
 – Igen, de Bram biztosan tudja.
Nicola megrázza a fejét.
– Nem hinném. Bram szerint Lachlan vele is nagyon
szűkszavú, amikor pedig mégis kinyitja a száját, akkor le
merném fogadni, hogy nem a magánéletéről mesél.
– Beszélnem kell Brammel – mondom fejcsóválva.
– Akkor gyere le a Lionba ma este. Ma csak rövid
műszakot nyomok, így Bram is benéz hozzám.
Lefogadom, hogy szívesen elolvassa az újságcikkedet. – A
mobiljára néz, és megnézi az időt. – Ha már itt tartunk,
ideje elvinni Avát anyámhoz, és felkészülni a munkára.
Búcsúzóul megölelem mind a kettőjüket, majd
rendelek egy koffeinmentes kávét. Nincs szükségem
valódira, mert már most úgy érzem, hogy lebegek. Ez az
újságcikk iszonyúan feldobott, ami már önmagában is
meglehetősen furcsa. Meg ijesztő. Mert mi van akkor, ha
nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném? Ha Joe
csak fogja a cikket, megjelenteti, és azzal vége a dalnak?
Visszakerülök a mókuskerékbe, ahol halálra unom
magamat. Mi lesz, ha az életem végéig a hirdetési
osztályon kell robotolnom, napról napra ugyanazt a
szart lapátolva? Nem tudom, hogy képes leszek-e rá,
főleg úgy, hogy most már világos, lehetnék valami jobb
is, csinálhatnék olyasmit, amitől… elevennek érzem
magam. Olyan élményben volt részem, mint annak, aki a
fél életét leélte a sötétben, aztán egyszer csak meglátta a
napot. Na jó, ezt a részt töröljük… túlságosan is érzelgős
és drámai. De akkor is… szopás volna a javából! És nem
a kellemes fajtából.
Természetesen a gondolataim ezen a ponton
Lachlanre terelődnek. Tényleg ki kell vernem ezt a pasit
a fejemből, de valahányszor felidézem magamban az
arcát, a testét és az egymillió titokkal kecsegtető, érdes
hangját, valami azonnal megmozdul a belsőmben. Így
érzik magukat a madarak, amikor kiengedik őket a
kalitkából. Emellett ott vannak ugye még az újságcikk
miatti érzelmeim is, úgyhogy kezdem úgy érezni, mintha
kissé megőrülnék. Talán itt az ideje annak, hogy
leszegjem a fejemet, és megidézzem összezsugorodott,
gyászos szívemet, ami képtelen volna bármi miatt is
izgalomba jönni.
A kíváncsiságom azonban túl erősnek bizonyul, és
este azon kapom magamat, hogy ott állok a Lion előtt.
Abban a pillanatban, ahogy belépek, máris megüti
fülemet a részeg kiabálás és James dühös zenéje – már
megint Faith No More. Szombat este van, és úgy tűnik,
itt ül az egész város, hogy leigya magát, mielőtt
elindulna a különböző klubokba. Gyorsan körülnézek,
Bramet keresem, miközben összevillan a tekintetem pár
pasival, pedig tudom, hogy nem kéne. Kénytelen vagyok
bevallani, roppant kellemes volna találni egy aranyosat,
és gyorsan összejönni vele. Talán a szex hiánya miatt
kezdek megőrülni? Igen, biztosra veszem, tényleg ez a
bajaim oka. Tele vagyok szexuális frusztrációval, és
nincs lehetőségem a levezetésére.
Ha azonban őszinte vagyok magamhoz, akkor
beismerem, hogy egy gyors dugás rövid távon segítene
ugyan, ám hosszú távon szart sem ér. Utána csak
üresnek érezném magamat, mivel ha őszintén magamba
nézek, akkor nyilvánvaló, hogy nem egy ismeretlen
felcsípésére és egy futó kalandra vágyom. Pontosan
tudom, hogy mi kell nekem, ám azt nem kaphatom meg.
Észreveszem Nicolát a bárpultnál, ahogy kiadja az
italokat. El van havazva, de amikor közelebb érek, rám
pillant, és a fejével a mosdó melletti bokszok felé biccent.
A tekintetével mintha figyelmeztetni akarna valamire,
amiért megtorpanok, de nincs abban a helyzetben, hogy
magyarázkodni kezdjen. Az emberek gyakorlatilag
odaszórják elé a pénzüket. James a bárpult túlsó végéből
odabiccent nekem, de ő is ugyanennyire el van foglalva.
Keresztülfurakszom a tömegen, eljutok a bár túlsó
végébe, és végre megpillantom Bramet a bokszban, előtte
az asztalon egy pohár skót whiskyvel.
Vele szemben Lachlan ül, és úgy tűnik, hogy
hatalmas kezében egy pohár vizet tart.
Gyűlölöm azt a kifejezést, hogy valakinek görcsbe
rándul a gyomra, ám velem most éppen ez történik, csak
éppenséggel az egész testemmel. A két combom úgy
feszül egymásnak, mintha máris ott lenne bennem
Lachlan farka.
A rohadt életbe, segítségre van szükségem.
Egy pillanatig csak állok, és arra gondolok, hogy
talán jobb volna sarkon fordulnom és lelépnem. Csakis
azért jöttem ide, hogy Brammel beszéljek Lachlanről,
nem pedig azért, hogy Lachlannel találkozzak. Tény
viszont, hogy már a puszta látványától is izgalomba
jövök, miközben halálra rémülök. Ekkor azonban
Lachlan felemeli a fejét, és a baseballsapkája alól rám
néz. Nem mosolyodik el. Az már túlzás lenne. Viszont egy
pillanatra nem vág komor képet, miközben a tekintete
végigsiklik rajtam. Örömmel beérem ennyivel.
Nyelek egy óriásit, hátrafeszítem a vállam, és
odamegyek hozzájuk, miközben a pillantásom Lachlanről
átsiklik Bramre, majd vissza az unokatestvérére.
– Sziasztok! – köszönök, és megállók az asztalfőnél.
– Megjött a díszvendég – mondja Bram, ám
meglepődve látom, hogy Lachlan csúszik beljebb a
bokszban, hogy helyet csináljon nekem.
Hálásan rámosolygok, és mellé ülök. Ma este a
lábamat szabadon hagyó, fekete, rojtos szegélyű
szoknyát viselek, Lachlan pedig egy gyors pillantással
megnéz magának.
 Olyan közel van egymáshoz a combunk. Remélem,
tetszik neki, amit lát!
Ha tetszik is neki, azt semmivel nem mutatja ki.
Igazából egy szót sem szól, csak belekortyol a vizébe.
Némán bámulom, miközben iszik, ám ekkor megérzem,
hogy Bram engem figyel.
Erővel elfordítom a tekintetem, és Bramre meredek, ő
meg úgy rázza a fejét, mintha nevetségesen viselkedtem
volna. Nem törődöm vele, inkább előveszem a cikket a
táskámból, széthajtogatom, és felmutatom.
– El akartátok olvasni a cikkemet? – kérdezem, mire
Bram azonnal elmarja a kezemből.
Lachlanre pillantok.
– Rólad szól az egész, neked kéne először elolvasnod.
Egy pillanatra elmosolyodik, és megvakarja a
szakállát.
– Majd az újságban elolvasom. Úgy sokkal
ünnepélyesebb.
Bram a papír fölött Lachlanre pillant, savanyú képet
vág, majd folytatja az olvasást. Ingerülten dobogni
kezdek az ujjaimmal az asztalon, és várom, hogy
kimondja az utolsó szót.
– Nocsak, nocsak – mondja végül Bram. Visszaadja a
papírt, és rám villantja szívdöglesztő mosolyát. – Le a
kalappal előtted!
– Tényleg?
– Egen. Nagyon is jól sikerült. Köszönöm – teszi
hozzá nyomatékosan. – Azt hiszem, sokat fog segíteni.
– Kibaszottul remélem, hogy így lesz – felelem. –
Kurva sokat dolgoztam rajta.
– Így igaz. Téged olvasva, úgy tűnik, hogy Mr. Rögbi
egy valóságos angyal. – Felemeli a poharát, és gúnyosan
tiszteleg vele Lachlannek.
Az unokatestvére válaszként felmordul, majd int,
hogy ki kell mennie. Fürgén kiugrok a bokszból, és
amikor ellép mellettem, a karja hozzáér az enyémhez.
Majdnem felrobbanok a bizsergéstől, forró bőre szinte
lángba borítja az egész testemet.
Elindul a mosdó felé, én pedig addig bámulom
farmerba bújtatott seggét, amíg csak lehet. Ez lett az új
hobbim. A legjobb hobbim.
– Nézze meg az ember! – mondja Bram jókedvűen.
Megpördülök és rámeredek.
– Mit nézzen meg az ember?
– Téged – feleli, és a mosdó felé biccent. – Meg őt.
Olyan vagy, mint egy szerelmes cicus.
– Szerelmes cicus? – ismételem meg, és leülök. – Túl
nagy hatással van rád Nicola.
– Még sosem láttam, hogy ennyire bele volnál zúgva
valakibe – teszi hozzá.
– Mi van? – förmedek rá. – Mi ez a hülyeség? Én
egyfolytában bele vagyok zúgva valakibe.
Összeszorítja az ajkát, és megcsóválja a fejét.
– Dehogy. Ennyire semmiképpen. Nem vagyok vak.
Odáig meg vissza vagy.
– Lófaszt – felelem, és odahajolok az asztal fölé, hogy
közelről nézhessek a szemébe. – Bram, te lehet, hogy azt
hiszed, hogy jól ismersz, de tévedsz. Egyébként meg
miért baj, ha vonzónak tartom az unokatestvéredet?
– Csak vonzónak? – kérdezi. Meglötyköli a whiskyjét
a poharában, és fanyarul elmosolyodik. – Hát jó. Milyen
kár, hogy a szerelmes cicus rossz fára akar felmászni.
Ezzel sikerült zavarba hoznia.
– He? Miért beszélsz még mindig macskákról?
Megvonja a vállát.
– Én csak azt szeretném elkerülni, hogy pofára essél.
Bár szerintem, most már te is tisztában vagy a helyzettel.
Őt meglehetősen nehéz… meghódítani.
 – Elhiheted, erre már én is rájöttem – húzom el a
szám.
Viszont, amikor Lachlan visszatér és megkérdezi,
hogy mit kérek inni, a szívem azonnal reménykedő kis
táncba kezd.
– Hmmm – mondja Bram fejcsóválva, és az
unokatestvére után néz, amikor Lachlan elmegy az
italomért.
– Kitalálom. Általában nem szokott piát venni a
csajoknak – mondom.
– Én még egyszer sem láttam – feleli. – Persze az is
igaz, hogy nem nagyon szokott inni.
Olyan jó volna kifaggatni Bramet és kideríteni
mindennek az okát! Lachlan igazi kemény fickónak
tűnik, így meglepő, hogy nem iszik alkoholt. Csakhogy
jól tudom, ha a személyes dolgai iránt érdeklődöm, Bram
nem fog elárulni semmit.
Lachlan hamarosan visszajön. Magának egy pohár
vizet, nekem pedig egy Bellinit hoz. Odacsúsztatja elém
az asztalon, és így szól:
– Hálám jeléül. A cikkedért.
Ó! Szóval nem azért hívott meg egy italra, mert végre
rádöbbent arra, hogy dögös csajszi vagyok. A fenébe!
– James kifizettette veled? – kérdezi Bram.
Lachlan bólint.
– Azt hiszem, a rokonságod már nem ihat ingyen itt.
Szerintem az a fickó nem igazán kedvel engem.
– James utálja az összes olyan pasit, aki magasabb,
mint ő – magyarázza Bram.
– Kivéve Lindent – szólok közbe. – Ők ketten igazi
kebelbarátok.
Hálásan rámosolyogok Lachlanre, és beljebb mászom,
hogy újra odaülhessen mellém.
– Köszönöm az italt. Végül is te áldoztad rám az
idődet, amikor megválaszoltad az ügyetlen kérdéseimet.
Biccent, és némi ingerültséggel az arcán lejjebb
húzza a sapkája simlijét. Néhány pillanattal később
megszólal:
– Tudod, szerettem volna megkérdezni tőled, hogy
mit sportolsz.
Félrehajtott fejjel bámulok rá, mire ő gyorsan
folytatja:
– Nagyon jól játszottál kint, a pályán. Úgy értem,
hogy elnyűhetetlen voltál.
– Ó! – mondom, és összenézek Brammel. – Köszönöm.
Általában reggelente lejárok a konditerembe, viszont
hetente egyszer vívni is elmegyek.
– Vívni? – kérdezi. – Az… ritka dolog.
Édesen rámosolyodok.
– Én is igazi ritkaság vagyok.
Nem nézek Bramre, de így is tudom, nincs túlságosan
jó véleménye a flörtölési próbálkozásaimról. Tovább
magyarázkodom:
– Fokozza az önfegyelmemet, miközben lehetőségem
nyílik, hogy kiadjam magamból a haragomat.
– Gondot okoz neked a fegyelem? – kérdezi Lachlan,
én pedig nem tudom eldönteni, hogy ugrat-e vagy sem.
– Hát nem nyilvánvaló? – kérdezem, és azon kapom
magamat, hogy közelebb csúszok hozzá.
Eltöpreng a hallottakon, és ellágyul a tekintete,
miközben rám néz.
– Ráadásul izmosabb lesz tőle a fenekem – folytatom
–, nem pedig lapos.
– De nem ám – mondja, én pedig valósággal
felragyogok, és az egész testemet elönti a bizsergés.
Bram hangosan krákog egyet. Összeszűkülő szemmel
fordulok felé, mert idegesít, hogy bekavar, miközben
éppen Lachlannel dumálok. Hogy a csudába nem látja,
milyen nagy dolog jött össze? Lachlannel beszélgetni
olyan, mintha egy számítógépes játékban magasabb
szintre jutnék. Ráadásul az előbb megdicsérte a kibaszott
seggemet!
Ám mielőtt folytatódhatna a csevegésünk, Linden jön
be a Lyonba, és az arcán hatalmas mosollyal elindul
felénk.
– Sziasztok! – köszön, és leül Bram mellé.
– Ó, nagyszerű! A három skót szívtipró – mormogom
halkan.
– Mindjárt sokkal jobb lesz a kedved, kisasszony –
figyelmeztet Linden –, mivel kibaszottul jó híreket
hoztam.
Mind a hárman várakozóan nézünk rá. Megnyalja az
ajkát, és diadalittasan elmosolyodik.
– Az egyik ügyfelem az Outside Lands Festival
szponzora. Azt hiszem, ma rátört a nagyvonalúság, mivel
megajándékozott öt VIP-jeggyel most hétvégére.
– Fejedelmi ajándék – biccent Bram.
– Én pedig természetesen megosztom veletek – jelenti
be Linden.
– De hát Steph-fel és Nicolával együtt összesen hatan
vagyunk – ellenkezem. – Nem mehetünk mindannyian.
– Nincs semmi baj – mondja Lachlan. – Én kihagyom
a fesztivált.
Lesújt rám a csalódottság.
– Ne butáskodj – nézek rá. – Te vendég vagy itt,
úgyhogy mindenképpen menned kell. Ez egy jellegzetes
San Franciscó-i óriási buli. Én hagyom ki. Amúgy is, le
merném fogadni, hogy Linden meghívása rám nem
vonatkozott.
Amikor Lindenre pillantok, némi szégyent fedezek fel
a szemében, és tudom, hogy igazam van. Amikor
rábízzák a dolgok megtervezését, akkor az egyszerűség
kedvéért megfeledkezik rólam, míg Steph össze nem
szidja emiatt. Persze én is pontosan ugyanezt csinálom
vele.
– Ó, ne baszakodjatok már – mérgelődik Bram. –
Majd veszek magamnak egy VIP-belépőt. Tessék.
Probléma megoldva.
Lachlan megrázza a fejét.
– Ne aggódj emiatt, cimbora, én amúgy sem
kedvelem a zenei fesztiválokat.
– Nem szereted a zenét? – kérdezem.
Elkomorodik.
– A zenét igen. Az embereket nem annyira.
Önkéntelenül is elmosolyodom.
– Lehet, hogy jobban hasonlítunk egymásra annál,
mint ahogy gondoltam.
Esküszöm neked, hogy halványan elmosolyodott.
– Ó, ezen a fesztiválon ráadásul hegyekben állnak a
hiányos öltözékű csajszik, akik egyfolytában vedelik a
bort, és már az előtt is bikiniben táncolnak, hogy
megszólalt volna a zene – mondja Linden. – Könnyen
felszedhetsz ott pár csajt. Mit szólsz hozzá?
Mi a fasz van? Lindenre meredek. Tudom, ezt csakis
azért hozta szóba, hogy felbassza az agyamat.
– Nem – intézi el gyorsan Lachlan. – Nem az én
stílusom, nem az én baráti társaságom.
– Vasárnap Elton John lép fel – mondja Bram, én
pedig egyből kitalálom, hogy az asztal alatt
belerúghatott Linden lábába, mert az öccse olyan képpel
néz rá, mint aki nem érti, hogy most miért bántják. –
Nem hagyhatsz ki egy ilyen legendát.
Lachlan válasza egy hördülés. Azt hiszem, azt jelenti,
hogy „majd meglátjuk”.
Az est hátralevő részében zenei fesztiválokról és
együttesekről beszélgetünk. Elképesztőek ezek a skót
akcentusok. Lachlan nem igazán beszédes, és én is
befogom a számat. Csendben ülve figyeljük, ahogy
Linden és Bram azon veszekszik, hogy melyik együttes a
legjobb, a Massive Attack vagy a Portishead. Egészen jól
érzem magam. Ahogy így civakodva beszélgetnek, mind a
ketten újra elmerülnek fiatal koruk különös világába. Ez
pedig azt jelenti, hogy gyakorlatilag kettesben maradok
Lachlannel.
Nem mintha mi beszélgetnénk, sőt ő igazából még azt
sem tudja, hogy ugyanabban a világban van velem.
Mégis kellemes érzés ülni mellette, élvezni a közelségét,
érezni a bőréből áradó forróságot és beszívni meleg
borostyánillatot. Különös módon megnyugtató itt ülni az
árnyékában. Lachlan miatt egyszerre dobog hevesebben
a szívem, miközben megnyugszanak az idegeim.
Önkéntelenül is arra gondolok, hogy Bramnek igaza van.
Tényleg nagyon csúnyán beleestem. Nagyon, de nagyon
csúnyán. Egy kibaszottul szerelmes kiscica vagyok.
Egyre inkább úgy érzem, hogy nem csak a testére
vágyom. Igazából nem is ismerem ezt a pasit – úgy tűnik
egyébként, hogy valójában egyikünk sem ismeri –, de
mégis olyan erővel vonzódom hozzá, mintha
ellenállhatatlan vonzerőt kifejtve mágnessé változott
volna a vérünk.
Csupán az a szomorú, hogy ez a sok őrült érzelem
csak a fejemben kavarog. Valószínűleg ott is fog
maradni.
Később pedig eljön a pillanat, amikor Lachlan felkel
és hazamegy. Elveszettnek érzem magam. Nem tudom,
hogy voltam-e valaha ennyire szomorú egy pasi miatt.
Most viszont az is elég, hogy ez a skót felkel mellőlem, és
máris hiányzik. Talán csak az ajkát szeretném bámulni
és arról ábrándozni, hogy milyen lenne ráharapni, mit
éreznék, ha rásimulna a számra. Vagy esetleg a
tetoválásai hiányoznak? Történeteket találok ki róluk a
fejemben: az alkarján lévő oroszlán a büszkeségét
jelképezi, a kereszt pedig akkor került fel a bicepszére,
amikor trappista szerzetesként erős sört főzött az
Alpokban. (Nem tudhatom, ez akár igaz is lehet.) Talán
hiányzik a rám törő vágy, hogy megsimogassam a
borostáját, az orrát és az arcát borító halvány
sebhelyeket.
De lehet, hogy csupán hozzászoktam ahhoz az
egyoldalú macska-egér játékhoz, amiről ő nem is tudja,
hogy belevágott. Borzongok a vadászat gyönyörétől, és
minden halovány mosolya, minden egyes szava apró
győzelemnek tűnik. Egyfolytában arra ösztönöz, hogy
próbáljam meg elcsavarni a fejét. Ha van dolog, amire
ráébredtem mostanában, az nem más, mint hogy imádom
a kihívásokat.
Késő éjjel, amikor az ágyamban fekszem és az
ablakon át az utcai fényeket bámulom, életemben először
rádöbbenek arra, hogy üres mellettem az ágy. Hogy
hiányzik az életemből valaki. Nem egy olyan pasi, aki
otthagy késő éjjel vagy másnap reggel. Egy olyan
valakiről van szó, aki velem marad.
Szivárgó olajként lassan körülfog a felismerés.
Én, Kayla Moore egy nagyon, de nagyon magányos
lány vagyok.

Amikor hétfő reggel bemegyek a munkahelyemre, nem

tagadom, hogy szinte táncol a lábam. Bár a cikkem csak
pénteken fog megjelenni, mégis jól érzem magam.
Fantasztikusan. Hát így megy ez. Ilyen lesz az új életem.
Nagytakarítást csináltam az elmémben, már nem
nyavalygok, és csakis a jóra összpontosítok. Amikor
végre megjelenik a cikkem, nemcsak (remélhetőleg)
Bramnek és Lachlannek fog segíteni, de a következőket
adja a nagyvilág tudtára:
– Hé, faszfejek! Hé, mindenki, aki kételkedett
bennem! Nézzetek rám! Nézzétek, hogy mire vagyok
képes!
Csakhogy, amikor ebédidőben elmegyek Neil mellett,
pont úgy pillant rám, mint aki rossz híreket hoz.
– Kayla – szólít meg, és félrevon. – Valamit meg kell
beszélnem veled.
Még sosem láttam ennyire komolynak.
– Mi az? – kérdezem a kezemet tördelve. – Minden
rendben?
– Nagyjából – feleli. Egy gyors pillantást vett a
körmére, majd amikor rám pillant és nagyot sóhajt, csak
úgy árad belőle a bűnbánat. – Van egy kis változás a
cikkeddel kapcsolatban.
Kihúzom magam.
– Milyen változás?
– Ne aggódj, meg fog jelenni – vágja rá gyorsan. –
Csak hát, az a nagy helyzet, izé, édesem, hogy Joe nem
engedi megjelenni a te neved alatt. Az én nevemet írja
oda szerzőnek.
– Mi van?! – üvöltöm elég hangosan ahhoz, hogy jó
páran felénk forduljanak.
– Sajnálom! – suttogja idegesen. – Nem én akartam,
de Joe szerint a kutya sem tudja, hogy te ki vagy. A jó hír
mégis az, hogy megjelenik az írásod. Hurrá.
Megpróbál jókedvűnek tűnni.
– Ugye hurrá?
Egyszerűen nem tudok mit mondani. Ellököm
magamtól, megpördülök és elindulok Joe szobája felé.
Hallom a hátam mögül Neil jajveszékelését:
– Ne csináld, nem ér annyit!
Leszarom a vernyogását. Az én cikkemről van szó. Az
áttörési esélyemről. Igenis ér annyit.
Joe ajtaja csukva van, ezért sietve bekopogok.
Megpróbálok venni egy mély lélegzetet, hogy valahogy
elkerüljem az őrjöngő dühkitörésem.
– Mi az? – kiáltja bentről durván a főszerkesztő.
Kinyitom az ajtót, belépek, és bevágom magam
mögött.
Joe meglepődve rám néz, félrehajtja a fejét, aztán
megcsóválja.
– Igen, én vagyok az – mondom keserűen. – Tudod,
hogy miért jöttem.
A papírjai felé fordul. Mindig a kibaszott papírjait
bámulja. Használna inkább egy rohadt számítógépet,
mint mi, többiek.
– Én csak annyit tudok, hogy nagyobb tisztelettel
kellene beszélned a feneette főszerkesztőddel – mondja
zordan. Csakhogy az elmúlt hét során olyan sok időt
töltöttem a kőkemény arcú Lachlan közelében, hogy egy
kis morgással nem lehet rám ijeszteni.
– Kihúztad a nevemet a cikkem alól! – mondom
vadul gesztikulálva. – Én írtam! Ez így nem tisztességes!
Ez így… Ez olyan…
– Az üzlet már csak ilyen – feleli, felsóhajt, és
megdörzsöli az orrnyergét. – A cikk jó és büszke lehetsz
rá. Még akár fel is figyelhetnek rá, és ugye te éppen ezt
akarod a kibaszott jótékonykodás miatt. Csakhogy egy
cikk nem üt, ha a hirdetési osztály egyik üdvöskéje írja.
Hiteltelenné tennéd.
– Akkor… Akkor vegyél át ide… Azt mondtad, hogy
jól írok, meg hogy jó a cikk. Hadd legyek főállású
újságíró.
 Joe a fejét csóválja.
– Kayla, te tök jó vagy abban, amit csinálsz. A
magazinunk tönkremenne hirdetési bevétel nélkül. A
cikkek megírását bízd az újságírókra. Ez a szakmájuk,
értenek hozzá. – Felemeli a mutatóujját. – Te viszont
csak egy… dolgot írtál.
– Akkor maradjon a nevem ott a cikk alatt, és hadd
írjak még több dolgot – könyörgök. – Hadd próbáljam
meg újra! Sikerülni fog, tudom, hogy képes vagyok rá.
Többre vagyok képes kibaszott hirdetések lefoglalásánál.
Megremegnek hatalmas, szőrös orrcimpái. Egy
megfontolt mozdulattal összekulcsolja maga előtt a két
kezét.
– Figyelj, eredetileg szó sem volt arról, hogy te írod
meg. Örülj az élménynek, és legyél boldog azzal, hogy a
végeredmény elég jó ahhoz, hogy megjelenjen. Persze le
merném fogadni, hogy Neil komoly munka árán sokat
javított rajta. Ha így nézed az egészet, akkor belátod, ő is
legalább annyira megérdemli, hogy ott legyen a neve a
cikk alatt, mint te.
Krákog egy nagyot, és turkálni kezd az íróasztalát
borító papírpoharak és post-itek között.
– Most pedig, ha lennél szíves távozni, én pedig úgy
teszek, mintha nem törted volna rám az ajtót ilyen
iszonyúan öntelt módon. Akkor szépen visszamehetsz
folytatni azt, amit általában csinálni szoktál. Értve
vagyok?
Olyan erővel szorítom össze az ajkamat, hogy szinte
már fáj. Üvölteni akarok, bömbölni, elküldeni az
anyjába. Csakhogy annak nem volna semmi értelme.
Annyira szar dolog beismerni a vereségemet, de hát
éppen ez a helyzet… Teljesen megsemmisültem.
Kijövök a szobájából, és nem vagyok hajlandó
senkire sem nézni, mert a kint lévők esetleg
meghallhatták a kiabálásomat. Egyenesen bemenekülök
a mosdóba. Örömmel látom, hogy üres. Berohanok az
egyik fülkébe, lehajtom az ülőkét és rárogyok. A kezembe
temetem az arcomat, és megpróbálok nem megfulladni.
Nem eshetek szét.
Ritka, hogy ennyire kikészülök. Nem szokott
előfordulni, hogy gyakorlatilag szilánkokra hasad a
belsőm, ám most úgy tűnik, ez lesz. Ráadásul tudom,
ostobaság, hogy így kikészültem, hiszen várható volt a
fejlemény. Csak egy újságcikk. Egy dolog, amit írtam.
Mekkora hülye vagyok, hogy azt hittem, ez majd elvezet
valahová és megváltozik tőle az életem.
Mégsem tudok elbújni a csalódottság elől. Nagyon
fáj. Ennél is rosszabb a megaláztatás. Minden
ismerősömnek eldicsekedtem azzal, hogy cikket írtam, és
sokan közülük megveszik az újságot a hétvégén. Persze
egész jól sikerült a cikk… de így mégsem ugyanaz.
Az egész ebédszünetet a mosdóban töltöm, a
könnyeimmel küszködöm, és lenyelem a haragomat.
Aztán pedig félresöpröm az önsajnálatot, és belerúgok
magamba, vagyis a szóba jöhető legjobb célpontba. Hogy
a fenébe akadhattam ki ennyire Joe miatt? Persze nem
volt igaza annak a seggfejnek, de akár ki is rúghatott
volna, amiért ilyen nagy a pofám. Elveszthettem volna a
munkahelyem. Pokolian nagy kockázatot vállaltam,
mégpedig meggondolatlanul. Bár úgy szar az egész,
ahogy van, mégis elengedhetetlen, hogy visszamenjek
Joe-hoz és bocsánatot kérjek az előző kirohanásom miatt.
Csakhogy legalább annyira büszke vagyok, mint egy
nőstény oroszlán, és pitizés helyett inkább visszamegyek
a szobámba, amikor már elég nyugodtnak és
rendezettnek érzem magam. Leülök, és nekiállok a valódi
munkámnak. Annak, amiért a fizetésemet kapom. Ez a
szakmám, egyedül ehhez értek.
Kurvára utálom a hétfőt.
 8. FEJEZET

Kayla

Természetesen csak nagyon nehezen tudom kiheverni a

pofont. Egész héten lapítok és elzárkózom a világ elől.
Egyedül az anyukámmal találkozom, és tulajdonképpen
hozzá sem akartam benézni, mivel sejtettem, hogy
kérdezősködni fog, és nem akarok csalódást okozni neki.
A telefonban azonban annyira szomorú és tehetetlen a
hangja, sőt talán gyengébb is a megszokottnál, hogy nem
tudok nemet mondani neki.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezi, miközben A dajka
ismétléseit nézi a tévében.
Épp vacsorát készítek mind a kettőnknek.
Megemlítettem neki, hogy néhány dolog megváltozott a
cikkemben, de nem mentem bele a részletekbe.
– Nem nagyon – felelem.
– Semmi baj. Majd elmondod, ha készen állsz.
Emlékezz arra, amit múltkor mondtam – végre a saját
utadat járod.
Ja, csakhogy ez az út nem vezet sehová sem.
A hétvégét is elzárkózva töltöm, befalok két kiló
karamellás kekszes fagyit és netflixezek. Tudom, hogy
már megkezdődött az Outside Lands Festival, meg azt is,
hogy Steph és Nicola ki vannak akadva, mert nem
veszem fel a telefont és nem reagálok az üzeneteikre.
Pénteken még Bramtől is kaptam egy üzenetet:

Kayla,mi történt?
 Feltételezem, hogy elolvasta Neil cikkét. Továbbra is
úgy csinálok, mintha nem léteznék.
Amikor azonban vasárnap reggel felébredek, kiderül,
hogy nem az ébresztőórám üvölt, hanem valaki a
csengőmet nyomja.
Felnyögök, belebújok a leopárdpöttyös
fürdőköpenyembe, és odatántorgok a kaputelefonhoz.
– Ki az?! – kiáltom dühösen a mikrofonba, miközben
a mikrohullámú sütő órájára bandzsítok. Még csak kilenc
óra, és én azt terveztem, hogy átalszom az egész napot.
– Hé! – harsan fel Steph üvöltése. – Ha nem engedsz
be minket, felhívom az anyádat.
Ajaj. Képes lenne rá. Steph és az anyám egyszerűen
imádják egymást.
– Na jó – mondom. Megnyomom a kapunyitó gombot,
kinyitom az ajtóm, és átmegyek a konyhába, hogy főzzek
magamnak egy kanna kávét. A világ minden koffeinjére
szükségem van ahhoz, hogy elviseljem a mai napot.
Pár pillanattal később Steph és Nicola ront be a
lakásba.
– Mi a fene van, Kayla? – kiabálja Steph, és ledobja a
táskáját a szófámra. Úgy tűnik, ezek ketten csak most
kászálódtak ki az ágyból. Pizsamanadrág, strandpapucs
és kapucnis pulóver van rajtuk. – Hol bujkáltál?
– Itt voltam végig – felelem elgyötörve. Kinyitom a
kávészacskót, és mélyen beszívom az illatát.
Steph mellém áll, és olyan alaposan megvizsgál,
mintha sérüléseket keresne rajtam, vagy arra
gyanakodna, hogy egy idegen lény költözött a testembe.
– Nem törődtél a hívásainkkal, az üzeneteinkkel…
Megvonom a vállam, és telerakom kávéval a szűrőt,
mielőtt megnyomnám a gombot.
– Nem voltam egy társas lény a héten. Bocsi.
– Bram mesélt nekünk a cikkről – mondja Nicola
halkan.
– Elolvastuk. Nagyon jó, Kayla, de tényleg. Bram
annyira boldog miatta… de … mi történt?
Hatalmasat sóhajtok, szembefordulok velük, és
keresztbe fonom a karom.
– Arra célzol, hogy nem az én nevem van aláírva?
– Igen – feleli Steph. – Ki az a Neil? Az a srác, akivel
találkoztunk?
Bólintok. Többször is buliztunk már együtt.
– Ja. Ő az. Megszerkesztette a szöveget, Joe pedig úgy
gondolta, jobb lesz, ha Neil neve kerül alá, mivel én ugye
nem vagyok újságíró.
– Micsoda faszság! – méltatlankodik Nicola
elkomorulva.
– Nem hülyéskedtünk, amikor azt mondtuk, hogy
nagyon jó. Komolyan mondom, büszke lehetsz magadra.
Na és büszke vagyok magamra? Nem tudom.
Elfordulok.
– Hát ez a nagy helyzet. Túlléptem rajta.
– Ha ez igaz volna, akkor nem kerülnéd nagy ívben a
legjobb barátaidat! – figyelmeztet Steph, és a vállamra
teszi a kezét. – Akarod, hogy megöleljelek?
Félrelököm a kezét, és elhátrálok.
– Nem, kösz. – Jól megnézem őket magamnak. – Ti
meg mi a fenét csináltok ébren ilyen istentelenül korán?
Ki a fene kel fel reggel nyolckor vasárnap?
– A barátnőid – feleli Steph könyörögve. – Akik tudni
akarják, hogy készen állsz-e az indulásra. Megyünk
bulizni!
– Ó, a nagy nyavalyát! – felelem, és vadul megrázom
a fejem. – Dehogy megyek a fesztiválra. Két napot már
így is elszalasztottam. Mi értelme volna elmenni a
harmadikra?
– Kihagytál két nap oltári jó bulizást – mondja Steph.
– Ne szalaszd el a harmadikat. A buliban majd nem
gondolsz hülyeségekre, és azt hiszem, ki kell
robbantanunk téged a lakásodból, mielőtt elkezdenél
vödörbe pisilni és hosszúra növesztenéd a lábadon a
körmödet. – Úgy, mint Howard Hughes – teszi hozzá
Nicola.
Dühösen rámeredek.
– Köszi, de tudom, hogy kicsoda Howard Hughes.
– Légyszi. Még Ava is jön – kérlel Nicola. – Annyira
izgatott!
– Te pedig be fogod öltöztetni egy kis tündér
hipszternek? – kérdezem, és szinte látom magam előtt a
kislányt, aki pont olyan cuccba bújik, mint az ilyen
fesztiválokat özönvízként ellepő fejpántos, tolldíszes
csajok.
– Talán.
– Nagyon sajnálom, hogy csalódást kell okoznom
nektek – mondom erre –, de ma zokniválogatós vasárnap
van, és rám rengeteg olvasás és alvás vár.
Kinyújtom magam elé a két lábam, hogy jól lássák a
két térdig érő minyonos szőrmés zoknimat.
– Baszd meg a zokniválogatást! – kiált fel Steph.
Sokat ígérően néz rám. – Tudod, hogy még ki jön
velünk?
Nyelek egy nagyot, és érzem, hogy bizsergés támad a
gyomromban.
– Kicsoda?
– Lachlan – feleli. Sokatmondóan elvigyorodik.
– Na és? – kérdezem, nem törődve azzal, hogy alig
kapok levegőt. Elég volt meghallanom a pasi nevét, és
máris lámpafüzérek gyulladnak az elmémben, mintha
csak felkapcsolták volna bennem a villanyt.
– Ne csináld már! – méltatlankodik Nicola. – Ne
akard elhitetni velünk, hogy elmúlt a sze…
 – A mim múlt el? – förmedek rá.
– A szerelmi bánatod.
Felkacagok, és az égre emelem a tekintetem.
– Milyen bánat? Ne már! Ugye tudod, hogy kiről
beszélsz? Kayla Moore-ról. A véresszájú férfifalóról.
Őszintén szólva ez most nem hangzik túl hihetően.
– Jó, akkor nem szerelmi bánat gyötör – javítja ki
magát Nicola. – De bele vagy zúgva.
– Lucsogsz a kéjvágytól – teszi hozzá Steph. – Kayla
nem más, mint egy lángoló puncijú, mohó szörnyeteg.
Elvigyorodok.
– Ahogy azt mondtad, az nem tűnik éppen
hízelgésnek.
– Pf! Nem számít. A lényeg az, hogy sürgősen dugnod
kell egy rettentőt – teszi hozzá. – Ez az önmegtartóztatás
nagyon nem áll jól neked.
– A felvetésed vagy igaz, vagy nem. Ám azt mind
tudjuk, hogy Lachlan szóba sem jöhet – mondom, és
szinte toporzékolok, mert az a rohadt kávé csöpöghetne
gyorsabban is. – Egyébként nem úgy volt, hogy ő nem
jön? Azt mondta, hogy nem csípi a tömeget, és egészen
másfajta zenéket szeret.
– Bram vett neki egy VIP-jegyet a mai napra.
Valahogy meggyőzte – magyarázza Nicola. Amikor
rápillantok, egy reménykedő mosolyt küld felém. –
Tudod, jövő vasárnap elrepül Skóciába. Talán ez az
utolsó alkalom, hogy találkozz vele.
Aggódva összeszorítom az ajkam.
– Így igaz – mondja Steph. – Talán jó volna, ha
elköszönnél tőle.
A tekintetem a két barátnőm között cikázik.
– Nem is tudom – mondom vonakodva, bár a szívem
mélyén minden egyértelmű. Találkozni akarok vele. Még
egyszer. Tudom, hogy semmi nem lesz belőle, de akkor
is. Függővé váltam attól a mámortól, ami elfog, ha a
közelében vagyok. Persze nem szerelmi bánattól
szenvedek, de valamit igenis érzek… Nem is tudom. De
üdítő, hogy újra olyan vagyok, mint egy lángra lobbanó
szívű iskolás csitri. Azt hiszem, ezzel Steph és Nicola is
tisztában van.
– Na jó – mondom. – Összekapom magam. Mikorra
kell ott lennünk?
– Délben eljövök érted – feleli Steph diadalmas
mosollyal, aztán integetve mind a ketten kitáncolnak a
lakásból.
Szuszogva kifújom a levegőt, és a kávéfőző felé
fordulok. Végre kész van. Az utolsó cseppig megiszom
mindet, aztán felöltözöm.

Mire eljön a dél, kénytelen vagyok beismerni, hogy

halálosan izgatott vagyok. Annyira jó, hogy nem a
kellemetlenségek miatt töprengek, és bár tudom, hogy
holnap egy szívással teli hétfő vár rám, esetleg ma van
az utolsó alkalmam arra, hogy a pocakomban táncra
perdüljenek a pillangók. Ehhez az is elég, hogy
belenézzek Lachlan lenyűgöző szemébe és véletlenül
összeérjen a testünk. Hajlandó vagyok a mának élni.
Most kizárólag a mai nap érdekel, és semmi más.
Természetesen a lehető legjobban akarok kinézni.
Legyen jó a megjelenésem, de ne is hasonlítsak azokra a
csajszikra, akik a fesztiválokon saját maguk paródiájává
válnak. Úgy döntök, hogy bársonycsizmát veszek fel,
mivel tudom, hogy a Golden Gate parkban iszonyú a por
és a homok. A bőr rövidnadrágban dögös leszek, felül
pedig jól mutat a hosszú, skót kockás ing meg a kivágott
hátú trikó. Ma simán megúszom, ha melltartó nélkül
megyek az emberek közé – a pokolba is, a csajok fele
bikiniben lesz –, így aztán nem habozok kihasználni.
Felkapok egy kis válltáskát, és készen állok az indulásra.
Hamarosan Linden Jeepje áll meg a járda mellett.
Steph az anyósülésen ül. Bemászok hátra, és megtudom,
hogy Bram hozza Nicolát, Avát és Lachlant.
– Na, figyeljetek, ti ketten – szólal meg Steph, és a
visszapillantó tükörbe nézve rám mered, miközben a
Geary úton haladunk a park felé. – Csak annyit akarok
mondani, tudom, hogy ti összebalhéztatok annak idején,
ám most már tényleg itt az ideje, hogy megpróbáljatok
kedvesebben viselkedni egymással.
Összenézek Lindennel.
– Tök kedves vagyok – mondom.
– Mikor nem vagyok kedves? – kérdezi Linden velem
egy időben.
Steph dühös képet vág.
– Nem vagyok hülye. Néha úgy civakodtok, mint a
veszekedő macskák. Nézzétek, tudom, hogy elég béna a
helyzet, hiszen annak idején lefeküdtetek egymással…
– Nem azért béna a helyzet – vágok a szavába
gyorsan, és előrehajlok a két ülés között. – Hanem azért,
mert utána seggfej módjára viselkedett velem.
Ököllel jól megütöm Linden vállát.
– Hé! – jajdul fel, és megdörzsöli a karját.
Megbántott tekintettel néz rám, majd gyorsan
visszafordul az út felé. –Hányszor kell még bocsánatot
kérnem azért, hogy egy hülye balfasz voltam?
– Hányszor fogod még azt mondani, hogy balfasz?
Ti, skótok ezt az egyetlen csúnya szót ismeritek?
– Lófaszt – feleli Linden.
– Többször is bocsánatot kért tőled, Kayla – mondja
Steph. – Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy akkor
régen egészen más ember volt. Mindenki követhet el
hibákat.
– Te például lefeküdtél Jamesszel – figyelmeztetem.
Stephnek és Lindennek rendkívül hosszú és zűrzavaros
volt a viszonya, mielőtt végül bevallották volna, hogy
szeretik egymást. – Szóval te is tudod, milyen hibázni.
Linden megdermed, és ebből rájövök, hogy ez a téma
még mindig feszültséget okoz a házasságukban.
– Na szóval – mondja Steph, és Linden vállára teszi a
kezét, majd megszorítja –, éppen a sok múltbeli
tévedésünk miatt szeretném, hogy ti ketten jól kijöjjetek
egymással. Kayla, ha többé nem szemétkedsz Lindennel,
akkor ő a jövőben nem viselkedik seggfej módra.
Rendben?
Hátradőlök az ülésen, és összefonom a karomat.
– És ezzel miért pont engem támadtál le?
– Azért, mert kettőtök közül te vagy az érettebb –
feleli a barátnőm, mire Linden elneveti magát. Steph jól
behúz neki egyet, pont oda, ahol én is megütöttem.
Linden ismét feljajdul.
– Mi a fenét csinálsz, Steph? Mi lenne, ha nem
verekednétek?
– Komolyan beszélek – mondja Steph. – Kayla,
megbocsátasz neki?
Felsóhajtok.
– Hát persze. Ami elmúlt, az elmúlt, és le van szarva.
– Remek. Figyelj, cowboy, mostantól ne legyél seggfej
vele.
– Nem is vagyok az.
– Csak hagyd abba!
– Rendben.
Steph jól megnéz magának mindkettőnket, és utána
szemmel látható elégedettséggel biccent.
– Jól van – mondja Lindennek. – Mivel korábban még
sosem láttam azt, hogy Kayla akár csak egyetlen pasi
miatt is ilyen nyáladzó idiótaként viselkedett volna, ezért
azt akarom, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk
kettejük boldogsága érdekében.
– Mi van? – kiáltok fel.
– Ki az a kettőjük? – kérdezi Linden. – Te meg miről
beszélsz?
– Lachlanről – magyarázza Steph.
Linden félrehajtja a fejét, és a visszapillantó tükörből
nézve a szememet keresi.
– Kedveled Lachlant?
A tenyerembe temetem az arcom, és felnyögök.
– Hol vagyunk, az alsó tagozatban? – Felemelem a
fejem, és Lindenre nézek. – Szerintem az unokatestvéred
elképesztően jól néz ki. Világos?
– Ne hallgass rá – suttogja Steph –, fülig belezúgott.
Hiba volna ezt tagadni, ezért nem is teszem.
– Azt gondoltam, hogy ezt tudod – mondom
Lindennek. – Úgy véltem, ezért emlegetted Lachlan előtt,
hogy a fesztiválon majd jól felszed valamilyen
félmeztelen csajszit.
Linden zavart arckifejezéssel megcsóválja a fejét.
– Akkor Bram azért rúgott a lábamba? Nem tudtam.
Csak azt akartam, hogy Lachlan éljen már egy kicsit.
Nagyon is ráférne egy kis vidámság.
– Na ezzel egyetértek – mormogom.
Egy jó darabig csendben megyünk tovább, ám ekkor
észreveszem, hogy Linden ostobán vigyorogva pislog
felém a tükörben.
– Most meg mi van? – kérdezem.
– Nem tudtam, hogy az ilyen szófukar pasikat
kedveled – feleli, és a magasba vonja a szemöldökét. –
Azt hittem, inkább a nagypofájú dumagépeket csíped.
– Ó, például a hozzád hasonlókat? Na ne már! Amúgy
pedig csak azért, mert nekem nagy a pofám, attól még
nem csípem, ha másnak is nagy a szája. Egyébként sem
fontos az egész. Bram már így is a képembe vágta, hogy
a rossz fa tövében ugatok, nem mintha erre magamtól
már nem jöttem volna rá.
Linden megfontolja a hallottakat.
– Nem is tudom. Az biztos, hogy Lachlan nem a
tartós kapcsolatok híve, és egy hét múlva amúgy is
elrepül innen. Azt viszont nem hinném, hogy
kipenderítene téged az ágyából.
– Ahhoz képest egész szépen kitette a szűrömet a
lakásából.
Megvonja a vállát.
– Szerintem így van. Nagyon nehezen lehet közel
kerülni hozzá, meglehetősen makacs, bár szerintem
mostanra erre már te is rájöttél, de akkor is csak egy
pasi, akit a farka vezet. Szerintem dobd be magad újra.
Legyél vele nagyon egyértelmű.
Felsóhajtok.
– Már tudja.
– Tényleg? Mondd el neki szavakkal is!
– El fog hajtani.
– Én pedig le merem fogadni, hogy ezt hosszú éveken
át fel fogod hánytorgatni – mondja Linden szárazon. –
Ha viszont mégsem utasít el… Nem érné meg mégis
megpróbálni?
Steph rávigyorog Lindenre, és beletúr a férje hajába.
– Na, látjátok? Észrevettétek, hogy mennyivel jobb
minden, amióta kedvesek vagytok egymáshoz?
Nem akarok belegondolni abba, hogy igaza van. Nem
szeretnék azzal se foglalkozni, hogy Linden jól látja a
dolgokat.
Jó húsz percen át autózunk a Richmond
városrészben, majd végül találunk egy szabad
parkolóhelyet, és sietve elvegyülünk a park bejárata felé
tartó fesztiválozók tömegében. Linden vesz pár üveg sört
egy pasitól, aki az utca sarkán nyitott engedély nélküli
italmérést, és a hűtőtáskájából árulja a piát. Kapunk
egy-egy sört.
Bár nem kedvelem túlságosan ezt az italt, most egy
pillanat alatt mégis kiiszom a dobozt. Ennek talán a hely
szelleméből áradó jókedv, ami fertőző, vagy az a tény az
oka, hogy majdnem egy teljes héten át a lakásomban
remetéskedtem. Előfordulhat persze az is, hogy
egyfolytában Linden szavai járnak az eszemben, és
szükségem van arra, hogy az alkohol tegyen bátrabbá.
Bejutunk a tömeggel együtt, a VIP-karszalagok pedig
csodát tesznek, így egyből továbbmehetünk a sörös- és a
boros-sátrak felé. A távolból, a láthatatlan színpadok
irányából tompa zene szűrődik át az eukaliptuszerdőkön,
és a mindenütt jelenlévő párafelhők magukkal hozzák a
dobok szavát.
Tudom, hogy először ebédet kellene ennem, ám az
ösztöneim szavára hallgatva azonnal beállok az egyik
hosszú sorba, hogy vegyek magamnak az apró műanyag
poharakban árult borból. Steph ott áll mellettem,
miközben Linden előveszi a mobilját, és kideríti, hogy hol
van Bram meg a többiek.
Mire Steph meg én megvesszük a vörösbort és
keresztülverekedjük magunkat az alkoholelvonási
tüneteket mutató fesztiválozók között, végre
észrevesszük Lindent Nicola és Bram társaságában. A
Bram nyakában ülő Ava lenyűgözve bámulja a
környéket.
Semmiképpen nem akarok köszönés helyett
rákérdezni Lachlanre, de mégis ez szalad ki a számon:
– Hol van Lachlan?
Nicola nagyon cuki a nyári ruhájában és a
farmerdzsekijében. A főbejárat felé mutat.
 – Ez egy nem dohányzó rendezvény. El akarta szívni
a szivarját.
Szóval szivarozik? Még sosem volt olyan pasim, aki
szivarozott volna. Nem mintha azzal áltatnám magamat,
hogy Lachlan a pasim, ám azt azért kénytelen vagyok
beismerni, hogy nem tudtam Linden szavait kiverni a
fejemből. Tényleg be kéne dobni magamat? Az a
helyzet… hogy ez nem lenne újdonság számomra. Ha kell
nekem egy pasi, és ő nem teszi meg az első lépéseket,
akkor én megyek oda hozzá. Szégyentelen vagyok.
Lachlan esetén… Na igen, elszégyelltem magam.
Ráadásul semmi kedvem sincsen pontosan ugyanolyan
ribanc módra viselkedni, mint régen, mivel ő ennél
sokkal többet érdemel. De mégis, mi a fenét mondhatnék
neki? Talán ezt?
– Szia, szerintem tök jól nézel ki. Akarsz dugni?
Ez most nagyon nem jönne be. Nem lenne elég.
– Éhes vagyok – panaszkodik Ava, miközben én a
boromat kortyolgatva gondolkozom. Bram megveregeti a
nyakában ülő kislány lábát.
– De hát csak az előbb ettél, kismanó! Hova tetted azt
a rengeteg ételt?
– Tacót akarok! – mondja a gyerek, és néhány, a
kezükben tacót és sört tartó, táncoló hippire mutat.
Látom, hogy Nicola szeretne nemet mondani, de
végül enged, mert ő is szívesen enne tacót. Nem csoda.
Ki nem? Miközben egy emberként megfordulnak, hogy
odamenjenek a kerítés közelében sorakozó ötvenmillió
tacoárus egyikéhez, Steph gyengéden oldalba bök, és a
fejével a kapu felé biccent.
Odafordulok, és észreveszem a közeledő Lachlant.
Már a járása is különleges és száz százalékig férfias.
Majdnem olyan, mint egy westernfilm hőse, széles vállú
és hetyke, készen áll arra, hogy bárkivel azonnal harcba
szálljon. Kissé félelmetes és perzselő a tekintete, én pedig
valósággal kővé dermedek éppen ott, ahol vagyok.
Tudom, hogy távolságtartóan kellene viselkednem, de
képtelen volnék rá.
Túracipőt, zöld rövidnadrágot és az izmaira tapadó
hosszú ujjú, szürke Henley inget visel. Egy hete nem
láttam, és közben a szakálla is megnőtt. Pont olyan
mélybarna színű, mint a haja. Ha figyelembe vesszük
még a ráncos homlokát, a fürkésző pillantását és a
keserű arckifejezését, akkor pont úgy néz ki, mint egy
hegylakó, aki mindjárt birokra kel a medvékkel.
Ha volt is valamilyen támadási terv a fejemben, most
az egészet kidobom az ablakon. Már akkor is rendkívül
szerencsésnek tekinthetem magam, ha nem csak hülyén
nyekegek, de képes leszek beszélni hozzá.
– Helló! – köszön, amikor az asztalunkhoz ér. Az
üdvözlése mind a kettőnknek szól, ám amikor rám
pillant, a két szemöldöke között elmélyül a ránc.
– Szia! – feleli Steph. – Örülök, hogy eljöttél! Most
viszont, ha lennétek szívesek megbocsátani nekem,
gondoskodnom kell arról, hogy Linden extra adag
guacamolét kérjen nekem.
Futva elindul a tacoárusok felé, és így magunkra
hagy minket. Ügyes húzás volt, Stephanie!
Úgy tűnik, hogy Lachlan nem figyelt fel erre. Zsebre
vágott kézzel áll, és mereven engem néz. Szivar és
pézsmaillata van.
– Láttam a cikket – mondja. Egy pillanatra
ráharapok az alsó ajkamra, és bólintok.
– Ja. Tetszett?
Ettől valamiért zavarba jön.
– Persze ho’ tétszett – feleli erős akcentussal -, de mé’
csiná’tak úgy, min’ha valaki más írta vóna?
Felsóhajtok, és látványosan megvonom a vállam.
 – Nem tudom. A főszerkesztőm szerint nagyobb lesz a
hatása, ha egy profi újságíró neve alatt jelenik meg.
– És akkó’? Ez a Neil volt az? – Érdes hangja
egyértelművé teszi, szeretné megtalálni Neilt, hogy
alaposan ellássa a baját.
– Egy helyen dolgozunk – magyarázom, és próbálok
úgy tenni, mintha nem tetszene Lachlan harciassága. – Ő
rázta gatyába. Azt hiszem, ha a cikk az én nevem alatt
jelent volna meg, az aláásta volna a hitelességét, vagy
valami ilyesmi. Nem tudom. Mondjuk, ha ez tényleg így
van, akkor jobb, hogy így jelent meg. Nem szeretném, ha
nem jönne át teljesen mindaz, amiért küzdötök.
Egyetértően felmordul, gyorsan biccent a fejével, bár
az arckifejezése továbbra is komor, és a testéből
feszültség árad.
– Szerintem pedig jobb lett volna, ha ragaszkodtak
volna az igazsághoz. Én nem valamilyen Neil nevű
picsának adtam az interjút. – Halkabban folytatja. – Te
voltál a riporter. A te nevedet kellett volna odaírniuk.
Hevesen zakatol a szívem. Nem tudom, hogy ennek
az-e az oka, hogy Lachlan dühbe jött, amiért
megfosztottak az engem megillető dicsőségtől, vagy
pedig azért remegek, mert a tekintetével egyfolytában a
szememet keresi, jól érzem a haragját, a frusztrációját.
Miattam mérges.
– Tudom – mondom lassan –, de hát nem sokat
tehetek.
– Elbeszélgethetnék a főszerkesztőddel. Igazi
seggfejnek tűnik. Talán jobb belátásra tudnám bírni.
Jobb belátásra bírni, vagy inkább megverni? Lachlan
összeszorítja az ajkát, és mérgesnek tűnik. Bár tudom,
hogy nem kéne, mégis felemelem a kezem, és egy
pillanatra az ujjam hegyével megérintem a csuklóját.
– Semmi baj. Butaság lett volna bármi másra
számítani. Én ugye a reklámos csajszi vagyok, az a
munkám, amit így sikerült megőriznem.
Odalép hozzám, és ahogy kissé lehajol, egy pillanatra
összeszűkülő szemmel keresi a tekintetemet.
– Én viszont úgy érzem, hogy nem örülsz mindennek.
Igazam van?
Csak bámuljuk egymást, és bár nem tudom felfogni,
hogy mi történik éppen, mégis azt hiszem, hogy az
életem során még soha senki nem akart ennyire… harcba
szállni értem.
Nagyot pislogok, mire Lachlan hátralép.
– Akkor hát ez a helyzet – mondja, és végre elfordul.
–Csak rajtad áll, hogy mit hozol ki belőle.
Halványan, keserűen elmosolyodok.
– Úgy beszélsz, mint az anyukám.
– Ezek szerint az édesanyád egy bölcs asszony – feleli
most már lényegesen nyugodtabban. Felragyog a szeme.
–Kérsz tacót?
– Igen, kérek! – kiáltom boldogan.
Mozgásba lendülünk, és odamegyünk a többiekhez,
akik még mindig sorban állnak az ebédjükért. Lachlan és
Linden megöleli és hátba veregeti egymást, miközben
Steph félrehúz engem egy pillanatra.
– Ti meg miről beszélgettetek? – suttogja izgatottan.
– Csak a cikkről – felelem, és Lachlant nézem. –
Miért?
Steph megfogja a karomat, és rám vigyorog.
– Azért, mert egész közel hajolt hozzád. Azt hittem,
hogy meg fog csókolni.
Ingerülten nézek rá.
– Hány éves vagy, királylány?
– Na igen – feleli, kihúzza magát, és savanyú képet
vágva keresztbe fonja a karját a mellén. – Mégis mi az
oka annak, hogy Carrie és Samantha olyan jókat tudott
rötyögni a pasikon a Szex és New Yorkban, mi viszont
nem tudunk? Pont olyan idősek vagyunk, mint ők.
Ugyanaz a bajunk.
– És én még mindig Samantha vagyok – mondom
nagyot sóhajtva, mert eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt
napokon át bámultam Steph és Nicola társaságában ezt a
filmsorozatot. Valóság vagy csak mese, akkor is olyanok
akartunk lenni, mint a tévében a csajok. Csinosak,
jókedvűek, gondtalanok, akik élvezik a nagyvárost. A
szingliség sokkal menőbb dolognak tűnik, ha valaki más
életét bámuljuk.
Miután Lachlan vesz nekem egy tacót, én pedig
kegyesen kihagyom az ilyenkor szokásos vicceket a
rózsaszínű, illetve a halszagú tacóval kapcsolatban,
elindulunk a főszínpad, azaz a VIP-részleg irányába.
Úgy tűnik, hogy ezekben a fehér sátrakban egészen
más világ van. Itt nem csupán kényelmes ülések várják a
vendégeket, hanem felszolgálók serege hozza ki a
megrendelt, jobbnál jobb italokat. Mondjuk fizetni kell a
piáért, ami szerintem rablás. Mindenki egyfolytában a
szemét meresztgeti, hogy mikor bukkan fel valamilyen
híresség.
Természetesen a körülöttünk lévő emberek nagy
része hencegésből vette a belépőjét, vagy ajándékba
kapták, így még csak esély sincs arra, hogy összefussunk
például Sam Smithszel vagy Elton Johnnal. További
italokat rendelünk – Lachlan egy üveg vizet kér –, majd
máris megyünk a főszínpad és az előtte lévő küzdőtérre
nyíló fedetlen lelátók irányába. Ilyen magasból remekül
láthatjuk a most fellépőket. Valami szar hipszterbanda
játszik, a közönség pedig a kezét és a világító rúdjait
lengeti.
Nem a véletlen műve, hogy Lachlan mellé, a sor
legszélére ülök le. Játékosan bokán rúgom, és amikor
felém fordul, egy pillanatra megdöbbenek, mert az arca
annyira közel kerül az enyémhez. Gyönyörű, vonzó arca
van. Úgy érzem, hogy leáll a vérkeringésem.
Elmosolyodok, mielőtt megszólalnék, és megpróbálom
nem feltűnően bámulni az ajkát.
– Említetted, hogy szereted a zenét – mondom,
óvatosan formálva a szavakat. – Pontosan miket is
szeretsz?
Magasba vonja a szemöldökét, nekem pedig abban a
pillanatban részben sikerül rájönnöm arra, miért olyan
ádáz a tekintete. A pupillái mindig hatalmasak, sötétek,
ki vannak tágulva. Emiatt különösen átható a tekintete.
– Ó, mindenféle zenét – feleli érdes hangon. A
közelsége miatt a csontjaim is beleremegnek. – Azokat a
dalokat szeretem, amelyekben van lélek. A jó előadókat,
akik elmondanak egy történetet, még ha nem is a
sajátjukat. – Elhallgat, a kinti tömeg felé fordul, és
végigsimítja a szakállát. – Például Tom Waitset, Nick
Cavet. Még Jack White-ot is. Meg persze sok klasszikus
zenét, és azokat a régi soulénekeseket, akiknek a hangja
itt vet visszhangot.
Öklével a mellkasára csap.
– És te?
– Én egyfajta kocka vagyok – felelem. Elkomorodik.
– Ezt meg hogy érted?
– Hát, nem igazán vagyok oda a rockért vagy a
popért, vagy az ilyen dolgokért. Imádom a
klasszikusokat, a zeneszerzőket. Odavagyok a vonósokért
és a zongoráért, de tényleg.
– Attól még nem vagy kocka – mondja fejcsóválva.
– Nem? Lehet, ám arról gőzöm sincs, hogy mi van
mostanában a slágerlistán – vallom be. – Viszont jól
tudom, milyen zene tölt el érzelmekkel.
Kicsivel közelebb hajol hozzám, a könyökét
megtámasztja a térdén, és két kézzel fogja a
vizespalackját. Összeér a combunk.
– Tudod, hogy kicsoda Ryuichi Sakamoto?
– Na ne már! – méltatlankodom. – Az anyám japán.
Még szép, hogy ismerem Ryuichit. Akkor is ismerném, ha
az anyám nem japán lenne, és kiskoromban nem
egyfolytában Az utolsó császár zenéjét játszotta volna.
Ismerném bizony.
Elismerően biccent.
– Pár éve láttam Edinburgh-ben, egy kis színházban.
Lenyűgöző volt.
– Ne hencegj! – ugratom.
Egy gyors mosolyt küld felém, majd visszafordulunk
a színpad irányába.
Rohan az idő, és a színpadon egyre lenyűgözőbb
művészek lépnek fel. Amikor Sam Smith köszönti a
nézőket, már kicsit kótyagos vagyok, mert megittam még
egy pohár bort. Azon kapom magamat, hogy a zene
ritmusára imbolyogva, újra és újra nekidőlök Lachlan
vállának. Mintha sziklából faragták volna, és nem
húzódik el mellőlem.
Már sötét van, amikor megkezdődik Sir Elton John
koncertje. Először a Benny and the Jetset játssza. A
közönség begerjed. Én is megőrülök. Egyszerűen
képtelenség volna nem együtt énekelni Eltonnal az
összes dalt, és úgy érzem, hogy körülöttünk mindenki
boldogan, részegen, egymást átölelve dalol a híresség
hatására.
Valószínűleg a bor tesz ennyire bátorrá, mert amikor
felhangzik Your Song, akkor hozzábújok Lachlanhez, és
a vállára hajtom a fejem. Egy pillanatra megfeszül, és
hallom, ahogy hatalmasat sóhajt. Azért imádkozom,
hogy ne mozduljon el, hogy ne taszítson el magától.
Kifújja a levegőt és megnyugszik. Érzem, ahogy a
szakálla végigsimítja a hajamat, amikor felém fordul és
lepillant rám. Becsukom a szememet, és arra gondolok,
hogy most rögtön el tudnék itt aludni. Csodálatos ez a
dal, meg az érzés, ahogy a fejem a vállához simul.
Nem csupán nagyszerű, de mintha választ kaptam
volna egy olyan kérdésre, amit sohasem tettem fel.
Lachlan megmozdul, óvatosan átöleli a derekamat, és
magához szorít.
Egy szívdobbanásnyit kihagy a szívem, és mintha egy
üveg pezsgővé változott volna a testem. Még sosem
zaklatott fel ennyire egy ilyen egyszerű gesztus. Nem
tudom visszafogni magamat, boldogan elmosolyodok, és
tovább éneklem a dal szövegét. Bárcsak soha ne lenne
vége! Ne változzon semmi, és az idők végezetéig
eltartson ez a szám meg a koncert. Egészen addig itt
akarok ülni ezen a helyen, Lachlan izmos, erős karjának
ölelésében, és élvezni, hogy ezen a világon semmitől nem
kell tartanom.
Valamiért tényleg úgy tűnik, mintha megállt volna az
idő. A végtelenbe nyúlnak a pillanatok a sötétben,
miközben a színpadot beragyogják a színes fények, és
szól a dal. Semmivé foszlanak korábbi aggodalmaim és
bajaim.
Többé már nem vagyok egyedül.
Valahogy megmarad ez a hangulat a Daniel című
szám alatt is, bár a dalt hallva majdnem elsírom magam,
mert a fivéreimre gondolok. Megérzem, ahogy Lachlan
hüvelykujja végigsimítja az oldalamat, a hátamat, és ez
a lassú ingerlő mozdulat a belsőmet kitöltő csendes béke
dacára is tüzet lobbant bennem.
Nézz fel rá! – mondom magamnak. – Csókold meg!
Lehet, hogy soha többé nem lesz alkalmad rá.
Csakhogy túl gyáva vagyok ehhez, és beérem azzal,
hogy odabújjak hozzá. Vicces, hogy nem sokkal
korábban ugrásra készen vártam az alkalmat, most meg
ebben a meghitt pillanatban felismertem, mennyire
tökéletes ez az este. Ráadásul igencsak megrémültem
attól a lehetőségtől, hogy esetleg meg is csókolhatnám.
Nem biztos, hogy kezelni tudnám a helyzetet.
Véget ér a dal, és felhangzanak a Someone Saved My
Life Tonight első akkordjai.
Ekkor valami megváltozik. Lachlan teste lassan
megfeszül, mintha csak most ébredne fel. Elmélyül a
légzése, és nyel egy nagyot.
Váratlanul leveszi rólam a karját, és ahogy felpattan,
valósággal fölém tornyosul.
– Mi a baj? – kérdezem, és hátrahőkölve elmozdulok
az útjából, mert megkerül, és elindul lefelé a lelátón. Az
emberek felkapják a lábukat, és arrébb húzzák a
táskájukat, nehogy rájuk taposson, ám ő még csak nem
is néz rájuk, hanem gyorsan elsiet.
Megfordulok, és a mellettünk ülő Bramre nézek.
Savanyú képpel bámul Lachlan után.
– Ez meg mégis mi a fene volt? – kérdezem.
Megcsóválja a fejét.
– Nem tudom. Néha rájön a bolondóra.
– Nem mondod! – A nyakamat nyújtogatva Lachlan
után fordulok, hogy hová tűnt. Alig látom, mert már ott
megy a VIP-részleg végén a kapuk előtt. Felpattanok. –
Utánamegyek.
– Ajaj. – Bram megragadja a karomat. – Inkább
hagyd békén! Amikor így viselkedik, akkor úgy szoktam
tenni, mintha nem látnám.
Lehet, arra van szüksége, hogy valaki beszéljen vele –
gondolom.
– Nem lesz baj – mondom, és a táskámat felkapva
keresztülsietek a lelátón. Bocsánatot kérek mindazoktól,
akik éppen az előbb ugrottak el Lachlan útjából.
Elviharzok a bárok előtt egy utolsó piáért sorban álló
tömeg mellett, és magamban átkozódom, amiért nem
tudok gyorsabban futni.
Szinte kirobbanok a VIP-részleg kapuján, és elnyel a
kinti tömeg. Rengetegen elindultak már hazafelé,
megpróbálva megelőzni az Elton koncertjét követő
emberáradatot. Pánikba esek, mert sehol sem látom
Lachlant. Az sem segít, hogy besötétedett, és csak pár
lámpa ég.
A kerítés közelében veszem észre, ahogy a sokasággal
együtt sodródik a főkijárat felé. Keresztülfurakodom az
emberek között, míg végre kijutok a főútra, és látom,
hogy Lachlan is ott megy előttem. Elszakad az
emberektől, az óceán felé tart, nem arra, ahová a
legtöbben igyekeznek.
Eszembe jut, hogy egyáltalán nem ismeri ezt a
környéket.
– Lachlan! – kiáltom utána, és ismét futásnak eredek.
Nem áll meg, hanem a vállát megfeszítve tovább
menetel, mint aki éppen csatába készül. Az elmém
kavarog, és megpróbálok rájönni arra, mi lehet a baja.
– Lachlan – lihegem újra, és már ott állok a háta
mögött.
Hahó!
Felemelem a kezem, és megragadom a karját.
Megtorpan, és szembefordul velem. A szemében olyan
különös sötétség tombol, hogy egyből elengedem a
karját.
Az orrán át mélyen beszívja a levegőt, de nem mond
semmit sem. Beszél helyette a szemében rejtőző indulat.
Innen már alig hallani a koncert tompa, mély hangjait.
Csak néhány, alighanem részeg ember hangoskodik a
közelünkben.
– Mi történt? – kérdezem óvatosan. Megrázza a fejét,
és másfelé néz. A válla megfeszül, és kidülleszti a mellét.
– Semmi.
Vakmerően megragadom a kezét, és megszorítom.
Odakapja a tekintetét, nézi forró, hatalmas tenyerét az
én apró hideg ujjaim között, de nem húzza el.
Nyel egy nagyot.
– Sajnálom – mondja végül nagy nehezen, egészen
érdes hangon. – Néha… rám jön valami.
– Másokra talán nem? – kérdezem lágy hangon, és
felnézek a szemébe. Bárcsak valahogy be tudnék
lopódzni a fejébe, hogy körülnézzek odabent!
Felemeli a fejét, és összeszorítja az ajkát.
– De nem úgy, mint rám.
Félénken rámosolygok. Úgy érzem magam, mint a
bestiát megnyugtató hercegnő. Meg kell fontolnom
minden lépésemet.
– Mesélj róla!
Úgy tűnik, fontolóra veszi.
– A dal miatt – mondja végül.
Nagyot pislogok.
– A Valaki megmentette az életemet című szám miatt?
Megvakarja a szakállát, és elfordul.
– Ja.
Ismét megszorítom a kezét, és közelebb lépve hozzá
megérzem a testéből áradó hőt.
– Megmentetted valaki életét? – kérdezem halkan.
Egy pillanatra a szemembe néz. A pupillája olyan,
mintha zöld üvegből csiszolták volna. Egy picit
megcsóválja a fejét.
– Nem – feleli. Keserűen rám mosolyodik. – Nem
mentettem meg senkit.
Veszek egy mély lélegzetet, és van elég eszem ahhoz,
hogy ne kérdezősködjek tovább.
Amikor a hátunk mögött valami megmozdul a bokrok
között, Lachlan odafordul, hogy megnézze magának. Én
is figyelek, arra számítva, hogy előbukkan néhány
részeg. A remegő ágak közül azonban csak két kutya
bújik elő.
Mind a kettő sovány és megviselt. Kicsit megrémülök,
mert az egyik pitbullnak tűnik, míg a másik egy mocskos
bozontú, nyeszlett jószág. Rémülten merednek ránk,
aztán elrohannak mellettünk az úton, be a fák közé. A
pitbull jól láthatóan biceg.
Lachlan visszafordul felém.
– Mennem kell – mondja.
– Hova?
Abba az irányba bólint, ahol eltűnt a két kutya.
– Arra. Az egyik sérült. – Kihúzza a kezét a kezemből,
és futásnak ered az úton.
Nem tudom, hogy mitévő legyek. Némán nézem,
ahogy eltűnik. Két lehetőségem maradt: visszamehetek a
többiekhez, és végighallgathatom a koncertet, bár annak
valószínűleg már vége lesz, mire visszaérek. Vagy
Lachlan nyomába eredek, annak dacára, hogy ebben a
pillanatban nincs teljesen rendben a feje, és ráadásul
üldözőbe vett két kóbor kutyát.
Az izgalmasabb lehetőséget választom.
 9. FEJEZET

Kayla

Lachlan nyomába eredek, a csizmám hangosan kopog a

betonon. Szerencsére hátranéz a válla fölött, és
észrevesz. Elkomorodva megtorpan.
– Veled jövök – mondom neki.
– Tényleg? – kérdezi, és szemügyre vesz. – Utánuk
megyek. Oda be.
A magas eukaliptuszok és fenyőfák erdejére mutat,
melyek megfeketedett lándzsákként meredeznek a
nagyváros világos égboltja felé.
– Akkor gyerünk! – felelem.
Összeszorítja az ajkát, és még mindig engem bámul,
amikor megvonja a vállát, megvillan a szeme.
– Rendben.
– Rendben bizony.
Megfordul, és lassan futva beveti magát a Golden
Gate park fái közé. A nyomában maradok. Előveszem a
mobilomat, és bár már majdnem lemerült, bekapcsolom a
zseblámpáját, nehogy pofára essek. Tudom, hogy a
lámpa nem sokat segít Lachlanen, és ahogyan a leveleket
és az ágakat félresodorva előrenyomul, valószínűleg
nincs is szüksége rá. Ha tényleg olyan bestia, amilyennek
tartom, akkor lát a sötétben.
– Nem is tudtam, hogy ennyire odavagy a kutyákért
–szólok oda neki, és átugrok egy kidőlt fatörzset. Persze
olyan túl sok dolgot nem is tudok róla.
– Ezzel foglalkozom – szól hátra a válla fölött.
– Ez a hobbid? – kérdezem, és elhajlók egy ág elől.
 – Ez a hivatásom – feleli. Valahogy ráveszem a
lábaimat arra, hogy nagyobbakat lépjenek, és így ne
maradjak le.
– Azt hittem, hogy rögbijátékos vagy.
– Az ember soha ne érje be egyetlen dologgal – feleli,
és a következő pillanatban már ki is érünk a bokrok
közül. Ott állunk a parkot átszelő számtalan ösvény
egyikén. Lachlan megtorpan, körülnéz, és a tekintete a
sötétet fürkészi. Egyedüli fényforrásunk az éjszakai
égbolt tompa ragyogása meg a mobilom fénye. Úgy
tartom, hogy ne világítsak az arcába. Vesz egy mély
lélegzetet, és rám néz.
– Otthon, Edinburgh-ben van egy alapítványom –
magyarázza. – A kutyák megmentésével foglalkozom,
főleg pitbullokkal meg más hasonló fajtákkal, de nem
hagynék cserben egyetlen kóbor állatot sem, függetlenül
a fajtájától vagy a jellemétől.
Elkerekedik a szemem a megdöbbenéstől.
– Egy jótékonysági alapítványod van?
– Igen. – Bólint, és körülnéz. – Jó pár éve hogy
belevágtam. Azóta csinálom, hogy van rá elég pénzem.
Nem hiszek a fülemnek.
– Miért nem mondtál erről semmit az interjú során?
Ez tök jól kapcsolódik ahhoz, amit Bram csinál.
– Azért, mert Bramről beszélgettünk. Az ő ügyéről
szól a cikk, nem rólam. – Egy váratlan mozdulattal jelzi,
hogy maradjak csöndben, és ne mozogjak. Megdermedek,
és levegőt is alig merek venni. Valami zörög a
messzeségben, de én félek abba az irányba mozdítani a
zseblámpámat. A sötétben felragyog két szempár.
– Ott vannak – suttogja Lachlan. – Nem lesz könnyű
befogni őket. Rémültek.
Lassan elindul a kutyák irányába, én pedig
vonakodva követem.
 – Nem veszélyesek?
– Itt mi vagyunk a veszélyesek – feleli -, mindaddig,
amíg be nem bizonyítottuk az ellenkezőjét.
– Mégpedig hogyan? – kérdezem.
– Kurva sok türelemmel, szerelmem – válaszolja.
Elvigyorodom.
– Mondtam már neked, mennyire imádom, ha így
szólítasz? – kérdezem. Nem tudom befogni a számat. –
Szerelmem. Annyira… aranyos.
Meglepődve néz rám.
– Már korábban is hívtalak így?
Bólintok. Lachlan elkomorodik.
– Érdekes.
Nem megy bele a részletekbe, és tovább halad előre a
sötétben. Felveszem a mozdulatai ritmusát, megyek
utána, miközben azon tűnődöm, hogy a pokolba fogjuk
megfogni azokat a kutyákat. Eszük ágában sincsen
megállni, későre jár, és ez a park egyszerűen hatalmas.
Ha nem sikerül sarokba szorítanunk a két ebet, akkor
egészen a napkeltéig loholhatunk a nyomukban.
Nem mintha panaszkodnék, annak dacára, hogy picit
hátborzongató késő éjjel a parkban járni, és könnyen
kiderülhet, hogy a kutyák veszettek. Akármit is
gondoljon Lachlan, én mégis teljes biztonságban érzem
magamat a társaságában.
– Itt várj meg – mondja nekem. – Kapcsold ki a
lámpát.
Felemelem a mobilomat, így még éppen láthatom,
ahogy kikapcsol. Teljesen lemerült az akkuja.
– Ajaj. Nem lehet újra bekapcsolni. Nálad van
telefon?
Nem válaszol. Gyorsan pislogva megpróbálom elérni,
hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez. Az erős
fényszennyeződöttség miatt ez nem tart túl sokáig.
Látom, ahogy Lachlan mozgásba lendül. Már kihunyt a
kutyák szemének ragyogása, így nem lehetek biztos
abban, hogy őket nézem-e, vagy valami mást.
Lachlan megáll, valamit csinál, aztán pedig
lekuporodik a földre. Őt is elvesztem szem elől. Halkan
megreccsen valami, mintha kihúzott volna valamit a
zsebéből. Halk, mély hangon mormogva beszélni kezd, de
nem értem, hogy mit mond.
Jó volna utánakiabálni, de nem merek. Az az
érzésem, hogy valamilyen varázslatra készül, ezért
nekem a lehető legcsendesebbnek kell lennem. Úgy
érzem, mintha egy órája állnék egy helyben. Persze
lehet, hogy csak pár perc telik el, míg ő a kutyákhoz
beszél.
Végül meghallom, hogy elindul felém. Egyméternyire
megtorpan előttem.
– Most pedig várunk – suttogja. Már éppen
megkérdezném tőle, hogy mire, amikor megragadja a
kezemet, és egy közeli eukaliptuszfához vezet.
Leül a földre a törzs tövében, és engem is lehúz maga
mellé. Egy pillanatra azt hiszem, hogy átölel a karjával,
de nem teszi.
– Most csak így itt ücsörgünk? – kérdezem, miközben
összeér a vállunk. Lehűlt a levegő, és a flanelfelsőmben
meglehetősen fázom. Ennek dacára sem panaszkodok.
Nem szeretném, ha Lachlan azt hinné, hogy puhány
vagyok.
– Ja – feleli halkan –, majd csak idejönnek. Előbb
vagy utóbb.
– Mit csináltál?
Felém fordul az arca.
– Kutyanyelven beszéltem hozzájuk.
Nem tudom eldönteni, hogy nevessek-e vagy sem.
Most ez komoly? A sötétben képtelenség volna
megmondani. Persze az ő esetében a világosban sem.
Azzal sem segít túl sokat, hogy csendben marad.
Néhány pillanatig nem szólunk. Úgy tűnik, hogy
hallom a kutyákat a távolból. Mintha éppen ennének
valamit, bár ebben nem lehetek biztos. A koncert véget
ért, és bár a fák közé beszűrődik a színpadok halvány
fénye, már nem szól a zene. Jó lenne üzenetet küldeni
Stephnek vagy Nicolának, és tudatni velük, hogy jól
vagyok. Mostanra már alighanem őrülten aggódnak
értem.
– Használhatom a mobilodat? – suttogom.
– Otthon felejtettem – válaszolja.
– Bassza meg – felelem –, az enyém bekrepált. A
többiek talán már aggódnak értem.
– Csak úgy leléptél tőlük?
– Igen. Mondjuk, Bram tudja, hogy utánad jöttem.
Azt mondta, hogy ne aggódjak.
Némán néz rám.
– Értem.
– Én persze nem engedelmeskedtem neki.
Egészen közel hajol az arcomhoz, én pedig
megérzem, hogy a szemembe néz.
– Miért is? – mormogja.
– Nem is tudom, makacs vagyok – felelem, és
összekulcsolom a kezemet az ölemben –, és nem akarom,
hogy Bram ugráltasson.
– Ahogy én sem – mondja Lachlan jókedvűen. –
Ebben is hasonlítunk egymásra.
A hasamban táncra perdülő pillangók miatt alig
tudok megszólalni.
– Ráadásul aggódtam miattad.
– Miattam? – kérdezi. – Mégis miért?
Megvonom a vállam, és nem tudom, hogy mennyit
áruljak el neki.
 – Nem is tudom. Én csak… biztos akartam lenni
abban, hogy jól vagy.
– Hát – mondja egy pillanattal később –, jól vagyok.
– Tényleg? – kérdezem. Arra számítok, hogy rám
mordul, és nem tetszik neki, hogy megkérdőjelezem a
szavait. Árad belőle a férfias büszkeség, így nem tennék
szemrehányást neki azért, ha megsértődne.
Csupán felsóhajt.
– Ja. Ebben a pillanatban jól vagyok. Még jobban
leszek, ha begyűjtjük azokat a kutyusokat. Holnap
pedig… ki tudja? Általában csak a mának élek. Ennél
többre nem képes az ember.
Mi történt veled? – szeretném kérdezni. – Mi miatt
lettél ilyen?
Hogyan hozzalak rendbe?
– Jól vagy? – kérdezi most ő.
– Én? Igen.
– A cikk, meg minden más miatt?
Felsóhajtok, és nekidőlök a fának. Ellenállok a
késztetésnek, hogy a hideg miatt elkezdjem a kezemet
dörzsölni. Nincs is szükség arra, hogy megszólaljak, mert
Lachlan átölel.
– Fázol? – kérdezi halkan. Olyan édes, érzem
arcomon, ahogy a lélegzete simogat, és annyira erős az
ölelése!
– Igen – ismerem be. Ugyanolyan halkan beszélek,
mint ő, nehogy megtörjem a pillanat varázsát. – Nem,
nem örülök annak, ami a cikkel történt. Kicsit sem.
Előtörnek belőlem a szavak. Dadogva, hosszan
bevallom, hogy szertefoszlottak a reményeim és az
álmaim. Elképesztően őszinte vagyok, feltárom a
szívemet, és nem félek attól, hogy pálcát tör felettem
vagy lenéz. Frissítő ez az élmény.
Amikor befejezem a gyónást, Lachlan semmit sem
mond. Továbbra is magához ölel. Kicsit jobban feléje
fordulok, beszívom enyhén csípős, az erdő szagára
emlékeztető illatát, és a tenyeremet óvatosan a hasára
szorítom. Továbbmozdul a kezem, miközben hozzábújok.
A hasizmai szabályosak és kemények. Kitartó munka
árán lehettek ilyenek. A rám törő vágy miatt ráharapok
az ajkamra.
– Miért nem keresel magadnak másik munkahelyet? –
kérdezi lágyan. – Ahol azt csinálhatnál, amit valójában
szeretsz? Semmi értelme sincs olyan dolgokkal
elpocsékolni a napjaidat, amelyek nem hoznak
izgalomba. Csak egyszer élünk. Vagyis inkább kétszer. A
második életed abban a pillanatban kezdődik, amikor
rádöbbensz arra, hogy csak egy életed van.
Felnézek rá. A tekintete a messzeségbe mered.
– Ezt meg hol hallottad?
Egy pillanatra elmosolyodik, és megcsillan a szeme.
– Azt hiszem, egy WC ajtajára volt felfirkantva. Az
emberek filozofikussá válnak, amikor éppen szarnak.
Elnevetem magam.
– Igaz.
– Szóval akkor, miért nem lépsz tovább? – kérdezi.
– De kitartó valaki – mondom, és megmarkolom az
inge puha anyagát.
– Ez így helyes – válaszolja. – A múltkor te kérdeztél
egy csomó mindent tőlem, most viszont fordul a kocka.
Többet akarok tudni rólad.
Az utolsó szót úgy mondja ki, mintha az nagyon
fontos volna számára.
Nagyot dobban a szívem, szinte felpezsdül.
– Na jó – mondom lassan. – Az a nagy helyzet, hogy
félek. Nem merem feladni a stabil, hosszú távon működő
állásomat olyasvalami kedvéért, amiben esetleg kudarcot
vallhatok. Érted?
 Rábólint.
– Persze. Viszont, ha nem próbálsz szerencsét… el
tudod képzelni, hogy az életed hátralevő részéből
hiányozni fog a szenvedély, a lelkesedés? Megtörténhet,
hogy sosem leszel önmagad, és a benned rejlő
képességeket nem fogod tudni úgy felhasználni, ahogy
kellene. Tehetséges vagy, ehhez nem fér kétség. Ha
viszont nem hiszel eléggé magadban, és a tudásodat nem
osztod meg a világgal… hát az nagyon szörnyű,
szégyenletes dolog volna.
Hogy a fenében képes arra, hogy ennyire belém
lásson, és hajszálpontosan feltárja az érzéseimet meg a
gondolataimat? Pontosan ezek a dolgok járnak éjjel-
nappal az eszemben. Csalódás vár rám, ha ugyanúgy
élek tovább, mint eddig. Ha lesütött szemmel botorkálok,
a mókuskerékben robotolok, és nem keresek magamnak
jobb lehetőségeket.
– Ez nem ilyen egyszerű – mondom, és erősebben
megmarkolom Lachlan ingét.
– Mi egyszerű az életben?
– Semmi – felelem –, csak hát… nem akarom, hogy
az anyám aggódjon miattam.
– Az anyád?
Bólintok. Veszek egy mély lélegzetet, és összegyűjtöm
a bátorságomat.
– Egen. Már elmúlt hetvenéves, és nincs túl jól azóta,
hogy meghalt az apám. Vagyis hét éve. Úgy tűnik, hogy
az egész családban egyedül én aggódom érte. Én törődöm
vele. A fivéreim idősebbek nálam, és a saját életüket élik
– a legtöbbjüknek családja is van, nem nagyon
foglalkoznak az anyánkkal. Abból indulnak ki, hogy én
fogok örökké vigyázni rá, mintha ez volna a munkám.
De hát nem az! Azért csinálom, mert mindenki másnál
jobban szeretem az anyukámat – meg azért, mivel ő
nevelt fel minket. Törődök vele, hiszen sokkal többet
érdemel annál, mint hogy özvegyként egyedül éljen a
régi házban.
Elakad a szavam, és levegő után kapkodok.
– Boldog, amiért van munkahelyem. Egy stabil,
megbízható állásom. Anyám kedvéért akarok
kiszámítható, zökkenőmentes módon élni. Nem
tudhatom, hogy mennyi ideje van még hátra, és ha
belegondolok abba, hogy elveszíthetem… csak nő rajtam
a teher. Belerokkanok.
Lachlan egyelőre nem mond semmit. Messziről részeg
nevetés hangja szűrődik ki az éjszaka csendjében, aztán
elhal.
– Ez dicséretes dolog – mondja Lachlan végül. – Te jó
gyerek vagy, Kayla, és ezt az anyád is tudja. Azt is le
merném fogadni, hogy a lehető legjobbat akarja a
számodra. Azt, hogy boldog legyél.
Érzem, hogy a feltörő kérdés megégetné az ajkamat,
ezért mindent megteszek, hogy ne kelljen kimondani.
Lachlan észreveszi. Félrehajtja a fejét, és rám néz.
– Mi az?
– Semmi – felelem.
– Nyugodtan kérdezgethetsz – bizonygatja. Nyelek
egy hatalmasat.
– Ismerted az anyádat? – kérdezem halkan, félénken,
és közben attól tartok, hogy mindjárt felrobban.
Rám mered, a tekintetét a szemembe fúrja, én pedig
mélyen belenézek a félhomályban. Lassan megnyalja az
ajkát, és biccent.
– Ötéves voltam, amikor az anyám lemondott rólam.
Ő jelentette a családomat. Szeretném azt hinni, hogy a
lehető legjobbat akarta nekem. Nem hiszem, hogy
felfogta, mit is tett. Hogy mi lesz belőlem.
Hogy mi lesz belőlem.
 A szavai visszhangoznak a fejemben, élesen és
keményen csengenek a sötétség magányában.
Mi lett belőle?
Ki ez a férfi, aki átölel?
Nincs még egy dolog a világon, amit ennyire
szeretnék megtudni.
Felnézek rá, és szeretnék sokkal többet kapni annál,
mint amit eddig adott. Elkomorodik, elfordítja a fejét,
aztán úgy hajtja le, mintha fájdalom gyötörné.
– Tudod, még soha senkinek sem meséltem arról, ami
történt – mondja zaklatottan, és mély hangját meghallva
libabőrös leszek.
Erősen megragadom az alkarját, és élvezem a bőre
melegét. – Köszönöm, hogy nekem elmondtad. Nem
árulom el senkinek sem.
Lassan visszafordul felém, és rám néz. A szeme mint
háborgó víztükör, valósággal magába ránt. Fulladással
fenyeget a mélység, miközben azzal kecsegtet, hogy
élvezni fogom.
Nekem annyi.
Az első pillanattól kezdve esélytelen voltam.
– Tudom, hogy nem fogod – mormogja. – Te más
vagy, mint a többiek. Nem hinném, hogy valaha is
találkoztam volna hozzád foghatóval.
Magasba vonom a szemöldököm.
– Úgy érted, hogy odahaza nincsen egy éretlen,
nagyszájú ribanc kis barátod?
Viccnek szánom, de ő nem mosolyog.
Megfogja az államat, és feljebb emeli a fejem.
– Te nem ilyen vagy. Nem egy ilyen lány ül
mellettem.
Szeretném azt mondani, hogy de igen, és hogy
mindenki más pont ilyennek lát.
Életemben talán először be tudom fogni a számat.
 A hüvelykujjával végigsimítja az alsó ajkamat.
– Meg foglak csókolni – mondja.
Ó, Jézusom. Ez most valóság? Kizárt dolog, hogy
túléljem.
– Ugye nem csak szórakozol velem? – suttogom.
Az ujjaival erősebben szorítja az államat, miközben
csodálatos ajka még közelebb kerül az enyémhez. Komor
arckifejezése arról tanúskodik, hogy igazából őt is
meglepi, ami történt.
– Még sosem voltam ennyire komoly – feleli.
Figyelembe véve, hogy ezt Lachlan mondja, tudom,
hogy milyen nagy dolog.
Becsukom a szemem, és valahogy átvészelem az
ajkunk találkozását megelőző csodálatos sajgó pillanatot.
Lágy, elviselhetetlenül lágy az érintése, én pedig
belezuhanok, egyre csak esek lefelé, mint a mesében
Alice a nyuszi barlangjába.
Édes a csókja, lassú és gyengéd. Úgy érzem magam,
mintha szatén ágyneműn hevernék, miközben a nap
simogatja a bőrömet. Hiába annyira megnyugtató ez a
csók, ha közben iszonyúan felzaklat.
Táncra perdülnek a pillangók. Kiszabadulnak
kalitkájukból a madarak. Arra kényszerülök, hogy
kinyissam a számat, mert váratlanul rám tör a
kielégíthetetlen éhes kétségbeesés, hogy megszerezzem
magamnak mindazt, amit Lachlan adhat nekem.
Ugyanígy válaszol. Belenyög a számba, ami miatt
lángnyelvek szaladnak végig a gerincemen, és tűzbe
borulnak az idegeim. Nedves, mohó ajka lágyan, mégis
vadul simul a számra, én pedig jól érzem a
vágyakozását.
Megmarkolja a hajamat, erősen fog, és a testével úgy
fordul, hogy közelebb lehessen hozzám. Én is vadabbul
húzom magam felé, majd a két kezem vándorútra kel,
felfedezi a felsőtestét, és kitapintja a szövet alatt
megbújó feszes izmokat. Ujjaim becsúsznak az inge alá,
és simogatni kezdem puha, meleg bőrét.
Amikor a nyelve hegyével megérinti az enyémet,
teljesen átadom magam a gyönyörnek. A megfeketedett,
keserű szívemet oltalmazó páncél darabokra hasad a
szenvedélyes csókok, a szánk lassú összesimulása révén.
Olyan, mintha most először csókoltak volna meg.
Lachlan ajkának érintése kitörli belőlem az összes olyan
férfit, akivel valaha is összehozott a sors. Mintha
megnyomták volna az újraindítás gombomat.
Ez életem legjobb csókja.
Milyen aljas dolog, hogy a számat valaha is
megérintő legcsodálatosabb ajkak gazdája egy hét múlva
elutazik. Lachlan egy pillanat múlva hátrébb húzza a
fejét, majd az ajka elmozdul a nyitott számról, és lassan
apró harapásokkal ízlelget tovább, apró érintésekkel
végigsimogatja az arcomat. Erős borostája a bőrömet
csiklandozza, és fellobbantja bennem a vágyat. Most már
erősebben szorítja a fejemet, fogva tart, és a szája forrón
hozzányomódik a nyakamhoz, miközben zihálva kifújja
a levegőt.
Felnyögök, nem tudom visszafogni magamat,
hozzásimulok, és azt szeretném, hogy faljon fel.
Iszonyatos a hőség, kettőnk között csak nő a feszültség,
és képtelenségnek tűnik, hogy valaha is elszakadjak tőle.
Elemi erővel kívánom, és ebben a pillanatban, ahogy az
ajkával a nyakamat csókolgatja és erős kezével magához
szorít, világosan érzem, hogy ő is vágyik rám. Nem
tudom, hogy valaha is képes leszek abbahagyni.
Amikor azonban valami mocorogni kezd mellettünk a
bokrok között, kénytelen vagyok visszatérni a ködös
valóságba.
Lachlan kicsit hátrébb húzódik, vadul zihálva még
mindig az arcomat fogja, és a tekintetével a szememet
keresi. Most lassan félrefordítja a fejét, és az erdőt
figyeli. Veszek egy mély lélegzetet, miközben az ajkam
még mindig lüktet a csóktól, és megnézem, hogy mit
figyel.
A bokrok közül szemek merednek ránk.
Megdermedek, aztán meghallom Lachlan érdes
suttogását:
– Semmi baj, minden rendben.
Lassan feltérdel, én pedig arrébb csúszok, hogy
legyen elég helye. Odafordul a bokrok között ragyogó
szemek felé –remélem, hogy a kutyák azok –, és előhúz
valamit a zsebéből.
– Remélem, ízleni fog – mondja lágyan. – Tessék.
Bedob valamit a sűrűbe.
A szemek közelebb jönnek, nedvesen csattannak az
állkapcsok.
– Nálad mindig van kutyaeledel, bárhova is mész? –
kérdezem suttogva, de nem kapok választ. Halkan
mormog a kutyáknak, és megint feléjük dob valamit.
Gondosan ügyelve arra, hogy ne tűnjön fenyegetőnek,
lassan elindul az állatok irányába.
A szememet meresztgetve próbálok látni valamit a
sötétben. Kicsit félek, hogy a kutyák esetleg
megtámadhatják. Ugyanakkor magamban elátkozom a
két dögöt, amiért megzavarták ezt a szép pillanatot.
– Jól van – suttogja Lachlan, és leveszi a
nadrágszíját. – Jó kutya.
A nadrágszíját fogja póráznak használni? Valamilyen
szuperhős ez a pasi?
Halk mocorgás támad a bokrok között, aztán újra
Lachlan csendes, nyugtató szavait hallom. Végül lassan
feláll.
– Jól van – szól oda nekem –, megvan az egyik.
 Felkelek, leporolom a fenekemet, és Lachlanre nézek.
Egy kutya árnyéka sötétlik mellette, és a nadrágszíja
pórázként fogja a nyakát. Az állat kissé ideges, enyhén
nekifeszül a kezdetleges póráznak, ám megdöbbentő
módon nem harcol, és nem is próbál meg elszaladni.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezem lenyűgözve.
– Az övemet használtam. Amúgy is túl nagy volt rám.
– Nem azt kérdeztem – mondom –, hanem ezt az
egészet. Hogyan csaltad ide őket?
Amikor megütögeti a nadrágja zsebét, a kutya egyből
odanéz. Ekkor fedezem fel, hogy előjött a másik kóbor
jószág is, mert idevonzotta a zaj.
Lachlan belenyúl a zsebébe, és előhúz egy kis
csomagot, ami talán szárított marhahús lehet.
– Mindig van nálam valamilyen eledel, biztos, ami
biztos.
– Akárhova mész? Merthogy esetleg rábukkansz egy
kóbor kutyára?
– Ja – feleli hűvös nyugalommal, mintha ez teljesen
hétköznapi dolog volna. Odabiccentek a másik kutya
felé.
– És vele mi lesz?
Egy pillantást vet a pórázra fogott pitbull mellett
álló, csontsovány kutyára. Ad még egy kis marhahúst
mind a kettőnek, amit mohón, ám ugyanakkor kissé
aggódva el is fogadnak.
– Ő követni fogja a falkavezért.
– Te vagy a falka vezére? – kérdezem.
– Én leszek, mire véget ér ez az éjszaka.
Istenem, nekem aztán nyugodtan lehetne a
falkavezérem! Hiába állnak itt mellettünk a kutyák,
egyre csak az jár a fejemben, hogy alig néhány
pillanattal korábban még önfeledten csókolóztunk, és én
valósággal elmerültem mindabban, amit tőle kaptam.
Ennél többre van szükségem. Nem érem be azzal a
csókkal.
Csakhogy most mással foglalkozik. A bőrömön
megérzem a hideg, nedves szellőt és a gomolygó
ködfoszlányokat. Összefonom a karomat a mellemen.
– Mindjárt leszáll a köd.
– Akkor menjünk – feleli.
– Hová? Egy állatmenhelyre?
– Lófaszt! – csattan fel. – Ezeket a kutyákat pár nap
múlva elaltatnák, ha bevinném őket oda.
Úgy tűnik, még rengeteg dolgot kell megtanulnom a
menhelyekkel kapcsolatban.
– Komolyan kérdezem, miért?
– Azért, mert az állatmenhely már így is tele van
kutyákkal. Ez szinte minden nagyvárosra igaz. Nincs
hely az újonnan jöttek számára, ők ketten meg ráadásul
nagyon félénkek. Az sem segít, hogy az egyik egy pitbull.
Nem találnak gazdát nekik, nem lesz új otthonuk,
megölik őket.
Nyelek egy nagyot.
– Ez szörnyű! Sajnálom, nem tudtam.
– A legtöbb ember így van vele – mondja, és
visszafordul a kutyák felé –, szóval inkább hazaviszem
őket.
– Haza? Skóciába?
– Először hazamegyünk az itteni bérelt lakásomba,
én pedig a hét folyamán megpróbálok otthont keresni
nekik. Ha nem jön össze, akkor visszarepülnek velem.
Jézusom. Majdnem padlót fogok attól, hogy ennek a
pasinak ilyen jó a szíve.
– Ki vagy te valójában? – tör fel belőlem a kérdés.
– Csak egy ember – feleli. – Gyere!
Megfordul, és elindul a sötétben. A pitbull csak egy
pillanatig ellenkezik, aztán vonakodva követi, kicsit
biceg. Sovány társa azonnal a nyomába szegődik.
– Nem lesz baj a lábával? – kérdezem. Lachlan a
pitbullra pillant.
– Csak apró sérülésnek tűnik. Holnap majd elviszem
egy állatorvoshoz.
Felzárkózom a másik oldalára, és gondosan ügyelek
arra, hogy ne riasszam meg a kutyákat. Úgy tűnik,
odavannak érte. A pokolba is, ezt nem csodálom. Én is
bárhová elmennék vele, függetlenül attól, hogy van-e
kaja nála, vagy sincs, jobban belegondolva már az előbb
is ezt tettem, amikor berohant az erdőbe.
Lachlan halkan, de folyamatosan beszél a két
kutyához, nekem pedig vadul csaponganak a
gondolataim. Nem tudom, hány óra lehet, és azt sem,
hogy milyen irányba vezet minket most ez az ösvény.
Hogy a fenébe fog Lachlan hazajutni, és ha már itt
tartunk, mi lesz velem? Arra gondolok, hogy esetleg
emlékeztetnem kellene az előbbi csókolózásunkra.
Lehet, hogy már meg is feledkezett róla? Az a
helyzet, hogy én még mindig érzem a csókja ízét.
Végre megritkulnak előttünk a fák, és meglátjuk az
első épületeket meg a fényeket. A Lincoln út itt húzódik a
park peremén, és a járdán még mindig jó pár
koncertlátogató mászkál.
– Elég forgalmas helynek tűnik – állapítja meg
Lachlan, amikor pár méternyire megállunk az úttesttől. –
Innen már taxival mehetsz tovább. Szükséged van
pénzre?
Értetlenül nézek rá.
– Nincs. Te hova mész?
A fejével az út felé biccent a nagyváros szívének
irányába.
– A taxiba nem lehet kutyával beülni.
– Egy überbe talán igen.
 Magasba vonja a szemöldökét.
– Ha überezni akarsz, akkor ahhoz ugye telefon is
kell?
– Te most tényleg gyalogolni akarsz? – kérdezem
hitetlen-kedve. – De hát sok mérföldnyi távolságra
vagyunk a belvárostól. Kibaszottul nagy ám ez a város.
Órákba is beletelik, míg hazaérsz.
Megvonja a vállát.
– Semmi gond. Közben legalább jobban kiismerem a
kutyákat. Ha a pitbull teljesen lesántul, majd ölbe
veszem. Már ha megengedi.
Tudom, hogy úgy nézek rá, mintha megőrült volna.
Nem bírom visszafogni magamat.
– Ilyen későn éjszaka nem biztonságosak ezek az
utcák – figyelmeztetem.
Megvakargatja a szakállát, és halványan rám
mosolyodik.
– Figyelj, szerelmem, nem lesz baj. – Lepillant a
kutyákra. – Ráadásul most már van egy pitbullom is.
Szerintem mindenki nagy ívben kikerül minket.
Az a helyzet, hogy még a legmegátalkodottabb
bajkeverők is széles ívben elkerülnék. Lachlan csupa
izom, széles válla és kőkemény, vad tekintete mindenkit
óvatosságra int.
Engem viszont nagyon is vonz mindez.
– Elkísérlek – mondom neki. Megrázza a fejét.
– Épp az előbb mondtad, hogy messze van a belváros.
Összefonom a karom a mellem előtt, és megpróbálok
elszántnak tűnni.
– Ez igaz, de ilyen könnyen nem szabadulsz meg
tőlem.
A távolból egy sziréna hangja szólal meg. Lachlan
oldalra pillant, és ráharap az alsó ajkára. Bármit
megadnék azért, ha az én számmal tenné ugyanezt.
Végül újra a szemembe néz, és a tekintetében jókedvű
megértés csillog.
– Jól van – mondja –, ha ezt akarod.
– Bezony.
– Te aztán tényleg egy megátalkodott kis jószág
vagy. –Közelebb lép hozzám. – Kurva makacs.
Rávigyorgok, és a szám széle majdnem eléri a
fülemet, mert Lachlan megragadja, és megszorítja a
kezemet.
– Induljunk? – kérdezi.
Viszonzom a szorítását. A tenyerem nekisimul az
övének, bőr ér a bőrhöz, és mintha áramütés érne. Hogy
a fenébe lehet, hogy éppen én találom ilyen őrjítően
erotikusnak a csókolózást és a kézen fogva sétálást? Mert
erről van szó. Mindez Lachlan miatt.
Kézen fogva elindulunk a nagyváros felé.
Végigszövegelem az egész utat.
Az anyámról beszélek.
A testvéreimről.
Az apámról.
A volt vőlegényemről.
A munkámról.
Lachlan nagy odaadással figyel minden egyes
szavamra. Lenyűgöző érzés, hogy tényleg meghallgatja
azt, amit mondok. Ráadásul pedig mintha meg is értene.
Elmegyünk néhány gyanús alak mellett, de
Lachlannek elég egyetlen pillantást vetni rájuk, és máris
elkotródnak. További parkok mellett megyünk el, ahol
újabb kóbor kutyákra figyel fel. Majdnem meghasad a
szíve, mert nem mentheti meg valamennyit. Én is
elszomorodom. Szürke városi háztömbök mellett
sétálunk el, hosszú utcákon megyünk végig, miközben
Lachlan egyre inkább megnyugszik. Nem ideges még
akkor sem, amikor keresztülmegyünk a veszélyes
Tenderloin kerület peremén. Egy pillanatig sem érzem,
hogy veszélyben volnék.
A kutyák egész idő alatt ott lépdelnek mellettünk.
Beszaladok az egyik éjjel-nappali boltocskába, és veszek
még szárított marhahúst, Lachlan pedig megeteti őket.
Most már sokkal magabiztosabbnak tűnnek, és Lachlan
szerint egyértelmű, hogy korábban valamikor mind a
kettőnek volt otthona, ami egyszerűbbé teszi, hogy új
gazdára találjanak.
Amikor végre odaérünk a házához, a talpam erősen
sajog, és keleten mintha halványan kezdene
kivilágosodni a látóhatár. Remélem, hogy csak fáradt
szemem tréfál meg ezzel, mert ma reggel munkába kell
mennem.
Bárcsak sose köszöntene be a hajnal!
Azt szeretném, hogy örökké tartson ez az éjszaka.
Nem annyira könnyű a bozontos jószágot rávenni
arra, hogy bejöjjön velünk. Kerülni szeretnénk a
feltűnést, mert Lachlan nem tudja, hogy szabad-e
állatokat behozni az épületbe. Végül leveszi magáról az
ingét, és pórázként azt köti a kutya nyakára, míg
bevisszük magunkkal az ajtón.
Legalábbis azt hiszem, hogy valami ilyesmit csinál,
mert közben guvadó szemmel bámulom meztelen
felsőtestét. Nem vagyok hajlandó a látszat kedvéért
máshova nézni. Elfáradtam, álmos vagyok, mindenem
sajog, ám amikor megpillantom azokat az izmokat és a
rengeteg tetoválást, egyből felélénkülök.
Lachlan azonban szemmel láthatóan nem ügyel arra,
hogy álmodozó tekintettel bámulom. Végre bejutunk a
liftbe, ahol a kutyák őrjöngeni kezdenek, majd bevisszük
őket a lakásába. Azonnal letesz nekik egy tál vizet a
padlóra, miközben a két kutya szimatolva felderítőútra
indul. Újra felveszi az ingét – a fenébe! -, és matatni
kezd a konyhában.
– Segíthetek valamit? – kérdezem.
Megcsóválja a fejét, majd a hűtőszekrényből elővesz
egy jó adag nyers, darált marhahúst.
– Kész szerencse, hogy rengeteg proteint eszem –
mondja, majd két edénybe teszi a húst, és lerakja a
padlóra. – Ez elég lesz.
A kutyák gyanakodva megszaglásszák az ételt,
azután mindent mohón felfalnak.
Figyelem, ahogy Lachlan az állatokat nézi. Keresztbe
fonja a karját széles mellkasa előtt, és halványan
elmosolyodik. Ragyog a szeme, és a két sarkában
elmélyülnek a ráncok. Egész másként néz a kutyákra,
nem úgy, mint bárki másra, még rám sem. Árad belőle az
őszinte szeretet.
Ölni tudnék azért, hogy rám is így nézzen.
Neked elment az eszed, kis szívem – figyelmeztetem
gyorsan magamat. – Egyetlen csók meg egy kis éjszakai
kézen fogva andalgás, és máris azt hiszed, hogy
hozzámész feleségül ehhez a pasihoz.
Nincs szükség arra emlékeztetni magamat, hogy jövő
héten elutazik innen. Lachlan mintha csak megérezné,
hogy mi jár a fejemben. Rám néz.
– Azt hiszem, most hívnom kellene neked egy taxit.
– Ó, rendben. – Megfordulok, és felfedezem a falon az
órát. Kurva korán van, hajnali négy óra öt perc. – Ó,
basszus, három óra múlva kezdődik a munkám.
Bocsánatkérően néz rám, és kihúzza a töltőről a
mobilját.
– Elrohan veled az idő, ha San Francisco utcáin
sétálsz.
Felhívja a taxivállalatot, és szól, hogy mindjárt itt a
kocsi.
A konyhában szaglászó kutyák felé biccentek.
 – Ki fogsz jönni ezzel a két jószággal?
– Persze, minden rendben lesz. Gyere, lekísérlek a
kapu elé.
Kinyitja az ajtót előttem, és végigmegyünk a
folyosón. A kutyák nélkül meglehetősen furcsán érzem
magam a liftben. Csendben maradunk, és nem igazán
tudom, hogy mit mondhatnék. Rengeteg dolgot szeretnék
a tudtára adni. Ezenfelül pedig szívesen csinálnék ezt-azt
Lachlannel.
Nagyon sok dolgot.
Ehelyett már kint állunk az utcán, és a
tekintetemmel a taxit keresem, pedig Lachlant akarom
bámulni. Szomjazom rá, mintha csak egy pohár hideg víz
volna. Annyira feszült és kimerült vagyok, hogy attól
tartok, mindjárt valami ostobaságot csinálok.
– Köszönöm – szólal meg, és ezt hallva végre a
szemébe nézek.
– Mit köszönsz?
– Azt, hogy ott voltál – válaszolja –, egész éjjel. Jó,
hogy nem egyedül kellett végigcsinálnom.
Elhallgat, és megnyalja az ajkát.
– A magány néha… vakká teszi az embert.
Istenem. Ezt én is jól tudom. A lelkem legmélyén
érzem a szavait. A rám törő különös, erős érzés miatt
összeszűkül a torkom.
Lachlan felemeli a kezét, és érdes ujjaival
végigsimítja az arcomat. A homlokát ráncolja, és már
nyitná a száját, hogy mondjon valamit. Elakad a
lélegzetem, és csak várom, hogy megszólaljon. Tele
vagyok vágyakkal.
A taxi mellénk gördül, és megnyomja a dudát.
Összerezzenek, Lachlan pedig leengedi a kezét.
Ha a tekintetemmel ölni tudnék, a taxisofőr már
halott volna. Hatalmasat sóhajtok.
 A mocsok.
Lachlanre nézek, és szeretnék pár másodpercnyire
visszamenni az időben.
– Szóval… – nyögöm ki, és cserbenhagynak a szavak.
– Szóval – mondja –, megihatnánk együtt egy kávét a
héten. Már ha te is akarod.
– Jólesne egy kávé – felelem.
Persze te még inkább.
Közelebb hajol, és lágyan megcsókolja az ajkamat.
– A mielőbbi viszontlátásra, szerelmem.
Bassza meg. Elcsöppenek.
Amikor a taxi végre hazavisz, szinte bezuhanok az
ágyba. Az utolsó pillanatban még az eszembe jut, hogy
beállítsam az ébresztőórát. Tudom, mennyire szarul
fogom érezni magam felkelés után. Még csak meg sem
dugtak.
De azért így is csodálatos volt ez az éjszaka.
Egész biztosan mosolyogva aludtam el, mert amikor
néhány órával később könyörtelenül megcsörren az
ébresztő, még mindig mosolygok.
 10. FEJEZET

Lachlan

Álmomban újra ötéves vagyok. Edinburgh-ben egyedül

megyek végig a Princes Streeten. Szakad a hó, s én
meztelen vagyok. Minden olyan, mint régen, és mégis
más. Az utcán drogosok mellett jövök el, akik a
barátaim. Észreveszem az ujjatlan kesztyűt viselő Eddie-
t. Hosszú körme sárga a nikotintól. Észreveszem
Thomast is. Annyira részeg, hogy alig áll a lábán, de a
csuklóján ott van a karkötő, ami az alkohol veszélyeire
kéne, hogy figyelmeztesse. Felbukkan Jenny is.
Oszladozik a bőre, és mocskos haját egy kockás pánt
fogja hátra.
Ők is jól látnak, mégsem integetnek, és nem is
mosolyognak rám. Üvölteni kezdenek, ahogy elmegyek
mellettük, míg üvöltésük elviselhetetlenné nem válik.
Jajgatásuk erős marokként szorítja össze a szívemet.
– Hol van Charlie? – üvölti Eddie fröcsögve. – Hol
van? Mit tettél vele?
Nem válaszolok. Futásnak eredek a hóban, és máris
egy lepusztult lakásban találom magamat.
De már nem ötévesen.
Magas, sovány, fejletlen tizenhárom éves vagyok.
Csak nemrég támadt fel bennem a harag, és körülöttem
mérgező a világ. Mr. Arnold beszorított az anyám régi
hálószobájába. Anyám az ágyon fekszik, és úgy bámulja
a mennyezetet, mintha nem is lennék ott.
Ötéves koromban nem mentett meg. Most sem fog a
segítségemre sietni.
 A falnak fordulok, mert félek és undorodom a
közeledő nevelőapámtól, aki megragad mohó kezével.
– Ne szóljál Pamelának – suttogja a kéjvágytól
elfulladó hangon a fülembe. – Ez a kettőnk titka.
A keze megszorul a torkomon, de én nem fordulok
meg. Sírok.
Még nem jöttem rá, hogy vissza is üthetek.
Amikor rádöbbenek erre, a fickó bekerül a kórházba.
A felesége, Pamela szerint fekete bárány vagyok. Én
vettem rá a férjét arra, hogy azt tegye velem.
Újra elküldenek.
Most már a Hillside Árvaházban vagyok.
Húszévesen.
Csontsovány karjaim tele vannak elkapart
sebhelyekkel. Tovább kaparom őket.
Odabent már haldoklom.
Rothadó fogaim porladva, cukorként ömlenek ki a
számon.
Előttem az igazgató íróasztala mögött Charlie ül.
Háttal.
Mozdulatlanul.
Halálos dermedtséggel.
Pedig Charlie nem tud megülni a fenekén, soha.
– Charlie – sziszegem oda neki –, tudtál cuccot
szerezni? Charlie továbbra sem mozdul.
Közelebb lépek hozzá, a végtagjaim rángatóznak,
nem vagyok a magam ura.
Charlie-nál ott van, ami megállítja a rángatózást.
Az éhséget.
A sóvárgást.
Eltünteti az ürességet.
Mindazt, ami kitölti a belsőmet.
Kísértetiesen fehér, zúzódásokkal teli kezemet a
vállára teszem, és megfordítom a székkel.
 Halott, üveges szemmel mered rám, és vér csöpög az
orrából.
Ráfolyik a kezében tartott plüssoroszlánra.
Utána viszont rám veti magát. Ott van az arca az
orrom előtt. Üres a tekintete. Vicsorog rám, a fogai
feketéllnek.
– Ne’ engedem, hogy csak így itt hagyjá’ – dadogja
olyan hangon, mintha csak kisgyerek volna. – Ne’
téhetöd ezt velem, Lachlan!
A következő pillanatban egy sikátorban fekszem.
Charlie is ott hever mellettem. Az egyik kutya
megszaglássza az arcát. Bizonytalanul megnyalja.
Charlie azonban nem mozdul.
Mert meghalt.
Becsukom a szemem.
És én is halott vagyok.

Amikor felébredek, szinte úszom az izzadságban, és

összevissza gyűrtem a lepedőmet. Fuldoklom, és
szeretnék levegőt venni, mintha az esetleg el tudná
takarítani a mocskot a bensőmből.
Vizeletszagot érzek. Egy pillanatra azt hiszem, hogy
behugyoztam, ami ugye elég csúnya visszaesés volna, ám
ekkor eszembe jutnak a kutyusok. Meg az előző este.
Eszembe jut, hol vagyok.
Hogy ki vagyok.
Felülök, és megpróbálom összeszedni magam.
Hónapok óta nem voltak ilyen rémálmaim, és a
visszatérésük csúnyán felzaklat.
Veszek egy mély lélegzetet, leteszem a lábam az ágy
mellé, és összerezzenek, amikor megérzem a nedvességet.
Felnyögve előrehajolok, és meglátom a halványsárga
tócsát. Melyik pisilhetett ide? Bár Kaylának elmondtam,
hogy szerintem valamikor mind a kettőnek lehetett
gazdája, ám ez távolról sem jelenti azt, hogy
szobatiszták.
– Sziasztok – szólalok meg halkan. Odalépek az
ajtóhoz, hogy benézzek a nappaliba. Az egyik szarkupac
a szőnyegen van, a másik pedig a konyhában.
A két kutyus összebújva alszik a heverőn. Ez a
látvány már önmagában is ellensúlyozza a tényt, hogy
nagy bajba kerülök, ha hagyom nekik tönkretenni a
lakást.
Vizet forralok a kávénak, és önkéntelenül
megvakarom a kezem. Az álmom miatt teszek így.
Elrántom a kezem, és megpróbálok kellemesebb dolgokra
gondolni. Tegnap éjjel megmentettem ezeket a
kutyusokat. Reménykedhetnek valamiben, és ezt nekem
köszönhetik.
Csakhogy múlt éjszaka nem egyedül ez történt.
Kayla.
Az a kis manó.
Megcsókoltam.
Pedig elszántan küzdöttem ellene.
Mégsem tehettem semmit sem.
Az a lány valóságos szökőár.
Én pedig evező nélkül sodródom.
Ráadásul… a fészkes fenébe, Kayla már jóval tegnap
éjszaka előtt közel került hozzám. Azóta csak ő jár a
fejemben, hogy leálltunk rögbizni az esőben, azóta, hogy
itt járt a lakásomban és a ruhámba bújt. Esetleg az volt a
döntő pillanat, amikor megláttam a bárban. Ahogy rám
nézett… a tekintete nem csupán arról tanúskodott, hogy
megkívánt, mert nyilvánvaló, hogy ez a helyzet.
Emellett… úgy érzem, hogy ő a valódi arcomat látja. A
sok-sok arcom közül az igazit.
Nem mintha valaha is megismerhetné a teljes
igazságot. Soha. Viszont már az is elég, hogy valaki
megkapargassa a felszínt. Olyannak akar látni, amilyen
valójában vagyok.
Kibaszottul megrémülök ettől, ám még így is jólesik.
Ráadásul ez a zabolátlan apróság elképesztően szép.
A szeme azért könyörög, hogy áruljam el neki minden
titkomat, aztán pedig tegyem vele, ami jólesik. Ez a
szempár azt ígéri, hogy soha nem fogom tudni
elfelejteni, ha hajlandó volnék adni neki még egy esélyt.
Múlt éjjel megadtam neki ezt az esélyt.
De nem azért, hogy vele tegyek jót.
Saját magam miatt.
Mert rohadtul nagy szükségem volt rá. Az érintésére,
a vigasztaló kedvességére.
A reményre. Mert bizony feltámadt bennem a
remény.
Ezt éreztem, amikor átöleltem, mintha csak ezt az
érzést is magamhoz akartam volna szorítani vele.
A remény hal meg utoljára.
Oda van tetoválva az oldalamra.
Pár évvel Charlie után varrattam fel magamra,
nehogy elfelejtsem, miért vagyok tiszta, és hogyan
sikerült továbblépnem.
Vagy hogy legalábbis megpróbáltam.
Kayla közelében feltámadt bennem a remény, bár jól
tudom, ostobaság volna ilyesmire gondolni egy olyan
lány miatt, akit alig ismerek. Csakhogy abban a
pillanatban már a remény szele is boldoggá tett.
Persze akkor megszólalt az a rohadt dal, és én egyből
visszazuhantam a valóságba. Eszembe jutott, hogy ki
vagyok és milyen részekből raktak össze. A múltam. A
küzdelmem. A kibaszott szörnyű igazság.
Mindez lehetetlenné teszi, hogy csakis a mának éljek.
Pánikba estem. Felpattantam és leléptem… hogy
elmeneküljek a dal elől és a múltam árnyékából, ami
gyakran rám tör magányos éjszakáimon. Vagyis minden
éjjel. Az emlékeknek azonban semmi keresnivalójuk nem
volt ott Kayla mellett.
Fel sem merült bennem, hogy követni fog. Amikor
aztán meghallottam, hogy a nevemet kiabálja,
valósággal begörcsölt a gyomrom. Egy pillanattal később
pedig már ott állt mellettem. Kócos volt, hiszen keresztül
kellett furakodnia a tömegen, és csodálatosan kipirult az
arca.
Utánam jött.
Aggódott miattam.
Nem is emlékszem, mikor aggódott valaki utoljára
értem. Mostanra már mindenki tudja, hogy nem érdemes
törődni velem, meg kérdezősködni. Azt mondják, hogy
Lachlan magányos harcos. Hiszen életben maradt. Nem
lesz semmi baja.
Csakhogy ez a lány, ez a ragyogó szemű, csúfondáros
mosolyú nő jól tudja, hogy sok a bajom.
Aztán pedig úgy döntött, hogy velem tart, és a
kutyák nyomában bemerészkedik a sötét erdőbe. A kurva
életbe! Nem fél semmitől. Mi ketten egyformán
megátalkodottak vagyunk.
Éppen ezért képes lettem volna rá, hogy egész éjjel
vadul csókolózzak vele. Az ajka, a szája, a nyelve – mi
ketten úgy összeillünk, mint borsó meg a héja. Annyira
jó lett volna a hátára fektetni ott a porban, a falevelek
között, és a kezemmel, a fogammal, a nyelvemmel
felfedezőútra indulni a testén! Ott lehettem volna vele a
sötétben. A teste azzal kecsegtetett, hogy elvisz messzire.
Ha dugunk egy hatalmasat, akkor közben nem kínoznak
az emlékeim.
Kénytelen vagyok belátni, hogy Kaylát minden
másnál jobban akarom.
Természetesen semmi nem történt. Nem mondhatom
azt, hogy emiatt csalódott vagyok, hiszen végül sikerült
megmentenem a kutyusokat. Kis híján a lány is az
enyém lett. De még van időm. Csak nem egészen egy hét
múlva kell visszarepülnöm Edinburgh-be, ahol újra
belevetem magam az edzésekbe, hogy újra csakis a
rögbiről szóljon az életem.
Még van idő.
Vagy nincs?
Mire a kutyusok felébredtek, már eltakarítottam a
vizeletet és a szart, és nyers darált marhahúst tettem ki
nekik a tálkába. A szekrényemben találtam néhány
nyakörvet. Tudom, Kayla furcsának találná az ilyen
készültséget, ám így nem jelent gondot, ha találkozom
egy kóbor állattal. Most felteszem a nyakörvet a két
kutyusra, és egy erős zsinór végére kötöm őket.
Elmegyünk sétálni. A pitbull még mindig nekifeszül a
póráznak, és úgy tűnik, hogy fél a hangos zajoktól meg a
gyorsan mozgó dolgoktól. Mégis biztos vagyok abban,
hogy csak némi szeretetre és engedelmességre
szoktatásra van szükség ahhoz, hogy valaki kedvence
legyen. Ezt a szemén látom. A kutya szeme sosem
hazudik. Egy kutyus sem képes erre. Ha felfedezel
bennük valami jót, akkor biztos lehetsz abban, hogy az
tényleg ott van. Tegnap éjjel, amikor kitisztítottam a
mancsát és kimostam a bicegést okozó sebhelybe ragadt
szennyeződést, a pitbull hálásan nézett rám. Ez az érzés
nagyon meghatott.
Kisebbik társa, a terrierkeverék sokkal félénkebb. A
korcs el nem mozdulna a pitbull mellől, és továbbra sem
bízik meg bennem. Később talán meg fog kedvelni, de az
az érzésem, hogy őt magammal kell vinnem Edinburgh-
be. Sok olyan kutyával találkoztam már, mint ez a
szuka. Hasonlítanak rá. Szükség lesz egy olyan valaki
segítségére, mint Lionel, ahhoz, hogy rendbe jöjjön.
Lionel kiváló tanító; mindig sikerrel jár.
Visszaviszem őket a lakásba, majd elindulok a
legközelebbi állatszaküzlet felé. Furcsa, hogy mennyire
hideg van ma, az itteni időjárás rosszabb még a skót
nyaraknál is. A dzsekim zsebébe rejtem a kezemet,
felhajtom a galléromat, és enyhén meggörnyedve
lépdelek a ködben, miközben keresztülsietek néhány
veszélyesebb környéken.
Soha nem fordul elő, hogy félelmet, undort vagy
szánalmat érezzék ezek iránt az emberek iránt. Látom a
hajléktalanokat, a kábítószerfüggőket, a magára
hagyottakat. Közéjük tartoztam. Tudom, milyen az
életük. Túlságosan is jól tudom. Csupán reményt és
reménytelenséget érzek, ami egy megdöbbentő
kombináció. Azt remélem, ők egy szép napon eljutnak a
fordulópontra, a helyes ösvényre, az útelágazáshoz, és
úgy döntenek, hogy feltápászkodnak, felnőnek végre, és
élni fognak. A reménytelenség viszont bennem
gyökeredzik. Azért, mert semmit sem tehetek értük. Az a
döntés, hogy jobbá akarjuk tenni az életünket, csakis a
mi elhatározásunk lehet, nem pedig valaki másé.
Ezenfelül ott van a belsődben kifejlődő keserű,
könyörtelen felismerés. Olyan, mint a penész a sötétben.
Az az igazság, hogy sosem leszel szabad. Nem fogod
tudni elfelejteni azt az édes éneket, ami lehúzott a
mélybe és térdre kényszerített. Ha egyszer megértetted,
hogy milyen mélyre le tudsz süllyedni, akkor egészen
pontosan fel tudod mérni, mekkora bukás várhat rád.
Bilincsbe ver ez a felismerés. Ott rejtőzik minden
gondolatod, minden cselekedeted mögött.
Néha elkerülhetetlennek tűnik, hogy visszaváltozz
azzá, aki egykor voltál.
Miután hazaérek és lepakolom a rengeteg
kutyaeledelt, jutalomfalatot és az új pórázokat,
kikeresem egy helyi állatorvos elérhetőségét, és
időpontot kérek holnapra. Rendesen meg kell vizsgálni a
pitbull mancsát, és elengedhetetlen, hogy kasztrálják.
Nem vagyok biztos abban sem, hogy a terrier sterilizálva
van-e. Mindkét beavatkozást még az előtt kell elvégezni,
hogy új otthonra lelnek.
Leülök hozzájuk a padlóra, és egy jó órát töltök
velük. Mindaddig figyelem őket, míg meg nem szólal a
telefonom. Visszagurítom hozzájuk a boltban vásárolt
Kong kutyajátékot, majd felveszem a telefont. A pitbull
lelkesen elkapja a labdát.
Bram hív.
– Halló!
– Mi a fene történt veled tegnap éjjel? – kérdezi
Bram. – Csak úgy elrohantál, sehol nem találtunk.
Kaylának is nyoma veszett.
– Elmentem járni egyet.
– Neked állandóan mehetnéked van. – Ezzel fején
találja a szöget. Jessica – az örökbe fogadó anyám és
Bram nagynénje – mindig azt mondta, hogy engem majd
szétvet a feszültség, az energia, amit ki kell gyalogolnom
magamból.
– Nicola beszélt Kaylával? – kérdezem. Még nem
írtam üzenetet a lánynak. Egész reggel ezen tanakodtam.
– Igen, írt neki. Kayla szerint találtál pár kutyát, és
hazahoztad őket. Tényleg?
– Ja. Itt ülök mellettük. – Nagyot krákogok. – Figyelj,
sajnálom. Tegnap itthon felejtettem a telefonomat,
Kayláé pedig lemerült, így nem tudtunk szólni nektek.
Bram felsóhajt.
– Jól van. Viszont… Lemaradtál egy nagyszerű
koncert végéről.
Alighanem mérges rám, mert elpocsékoltam a VlP-
jegyemet.
 – Remekül éreztem magam. Köszönöm, cimbora!
– Szeretném, ha nem értenél félre, Lachlan – mondja
–, de…
Kifújom a levegőt.
– De mi?
– Aggódom miattad. Amikor így viselkedsz. Amikor
csak így lelépsz.
Ezt hallva megfeszül az állam.
– Egészen pontosan mi miatt is aggódsz?
Nem válaszol azonnal.
– Tudod – mondja aztán halkan –, úgy érzem, én
felelek érted, amíg ideát vagy.
Erősebben markolom a mobilom, és érzem, ahogy
izzó, folyékony fémként rám tör a harag.
– A fenébe is! Hiszen már elmúltam harminckét éves,
Bram! Azért jöttem, hogy kihúzzalak a kátyúból, és nem
azért, hogy vigyázzál rám. Talán azt hiszed, hogy jól
ismersz, de tévedsz.
– Tudom, tudom – vágja rá gyorsan. – Ne haragudj,
rendben? Bocsánat.
– Semmi baj – mormogom. – Akkor egyelőre ennyi.
– Várj! – mondja. – Ugye nem felejtetted el a mai
estét? A homlokomat ráncolom.
– A mai estét?
– Justine-t.
– Ó! jézusom! – A homlokomhoz szorítom az öklöm. –
Az ma van?
– Hétfő van, és ez az egyetlen esélyünk, Lachlan!
Kérlek, ne hátrálj meg! Nicola semmiképpen nem
egyezne bele abba, hogy helyetted én randizzak azzal a
csajjal, és biztosra veszem, hogy Justine sem örülne
nekem. Minden rajtad múlik.
Kayla. Kayla jár az eszemben. Ő mit szól hozzá?
Érdemes egyáltalán szóba hoznom?
 – Nem igazán vagyok olyan hangulatban, hogy
emberekkel bájologjak – mondom, bár tudom, hogy nincs
sok értelme. – Főleg nem olyan emberekkel.
– Lachlan! – könyörög Bram. – A jövő héten elrepülsz
innen. Menj el oda ma este, igyál pár pohárral, beszélj a
csaj apjával, és mondjál el neki mindent. Csak erre
kérlek, semmi többre. Ez az utolsó esélyünk.
– Mi volna, ha… – Elhallgatok és megdörzsölöm az
orromat.
– Mi volna, ha micsoda?
– Semmi – felelem. – Jól van, számíthatsz rám. Ott
leszek. De mihelyt úgy tűnik, hogy lezavartam a dolgot,
máris lelépek.
– Remek! – mondja. – Ott leszünk a Lionben,
úgyhogy utána egyből odajöhetsz.
– Hol másutt lennétek?
Bontom a vonalat.
Mivel majd szétrobbanok, elviszem a kutyusokat
sétálni.
Leülök a Giants’ Promenade városrészben egy padra,
és bámulom a kikötőn a hajókat. Az egyik kutyus velem
ül a pádon, a másik pedig a lábamnál fekszik. Itt az ideje
nevet adni nekik. A pitbullt Ednek hívják, a terriert
Emilynek. Emberi neveket szoktam adni a kutyáknak.
Így jobban ki lehet fejezni a tiszteletet irántuk. Az ilyen
név jelzi a kutyusoknak, hogy közénk tartoznak, és
minket is ugyanerre figyelmeztet.
Többször is előveszem a mobilomat a dzsekimből, és
ránézek. Az jár az eszemben, hogy fel kéne hívnom
Kaylát. Megkérdezni, hogy van. Vajon jól van? El kellene
mondanom neki, hogy Justine társaságában elmegyek
egy fogadásra, ám ez nem jelent semmit sem.
Mégsem teszem. Azért, mert félek, hogy mit fog
válaszolni rá.
 – Szóval, te bárkivel hajlandó vagy bulizni? – Vagy
esetleg: Semmi baj, nem tartozol nekem elszámolással.
A legszörnyűbb azonban ez volna:
– Ezt most miért is mondtad el nekem?
Szeretnék tisztességesen viselkedni, komolyan
mondom, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Még Kayla
kedvéért sem tudom átlépni az árnyékomat, pedig miatta
komoly késztetést érzek rá. Hiba volna, ha most
beleesnék egy ilyen csapdába. Vagy bármikor máskor.
Végül visszamegyek a kutyusokkal a lakásba. Aztán
jól kihajtom magamat: elmegyek futni meg a
konditerembe. Az interneten megpróbálom megtalálni a
városban működő állatvédőket, akik esetleg
javasolhatnának egy gazdát Ednek.
Ellenőrzöm, hogy Justine nem mondta-e le az esti
programot. Nem, jönni fog. Hét órakor taxival jön majd
értem. Ideje lezuhanyozni. Egészen rövidre nyírom a
szakállam, hátrafésülöm a hajam, és fekete öltönyt meg
nyakkendőt veszek fel. Annyira nem én vagyok, aki a
tükörből visszanéz rám! Csak azért ismerem fel benne
önmagamat, mert a kulcscsontomnál kilátszik az egyik
tetoválásom – nunquam iterum. Báránybőrbe bújt a
csúnya, gonosz farkas.
Hála az égnek, ez a fogadás nem olyan szörnyű, mint
amire számítottam, bár még így is rosszul érzem magam.
Utálok a piramis legtetején ülőkkel jópofizni, azokkal,
akik eltapossák a lent lévőket. Ugyanakkor nem okoz
gondot, ha egy időre pókerarcot kell öltenem. Tök
barátságos vagyok. Justine-nal, az apja haverjaival és
természetesen magával az apjával. Öltönyben és
nyakkendőben eléggé tiszteletre méltónak látszom
ahhoz, hogy mindenkit átverjek. Meggyőzően tudok
beszélni Bram projektjéről, a csodálatos tervéről. Őszinte
meggyőződéssel beszélek, és ez bejön nekik. Mivel hiszek
Bramben, azt akarom, hogy ők is higgyenek.
Nem sokkal kilenc óra után félrehúzom Justine-t, és a
fülébe suttogok:
– Szerinted milyen voltam? Legyél őszinte.
Szemérmesen elmosolyodik, az ujjával végigsimítja a
nyakkendőmet, rámarkol, és odahúz magához.
– Szerintem meggyőző voltál. Nem lennék
meglepődve, ha befektetne nálatok.
Önkéntelenül is rámosolygok.
– Remek.
Továbbra sem engedi el a nyakkendőmet.
– Akarod, hogy hozzak neked egy pohár pezsgőt?
– Nem – felelem. – Nem kérek. Figyelj, nekem most
mennem kell.
Duzzogó képet vág.
– Miért?
– A kutyusok miatt – felelem, és megérintem a
fülcimpámat. – Kutyáim vannak. Ha nem viszem le őket
sétálni, akkor mindent össze fognak szarni.
– Honnan vannak kutyáid?
– Tegnap megmentettem két kóbor kutyát – mondom
neki.
Savanyú képet vág. Pontosan erre a reakcióra
számítottam.
– Kóbor kutyákat? Találtál kettőt, és befogadtad őket
a lakásodba?
Megvonom a vállam.
– Ez a legkevesebb, amit tehettem értük.
– Lehet, hogy bolhásak. Vagy veszettek. Ki tudja, mi
a bajuk?
– Szükségük volt a segítségemre.
Elengedi a nyakkendőmet, de azért igyekszik jó képet
vágni a dologhoz. Halványan rám mosolyodik.
– Hűha. Te aztán tényleg mindenkivel törődsz.
 – Valakinek ezt is kell csinálnia – felelem
önkéntelenül is éles hangon.
– Azt hiszem, a világnak több hozzád hasonló
emberre van szüksége – mondja Justine, és arrébb lép.
– Tényleg? – A magasba vonom a szemöldököm. A
lány hangjából kihallatszott a bizonytalanság. Az
emberek akkor mondanak ilyesmit, ha igazából nem
hisznek egy dologban. Azért dobálóznak ilyen
közhelyekkel, mert azt a látszatot szeretnék kelteni,
mintha törődnének másokkal.
Justine belekortyol a pezsgőjébe és körülnéz, hogy
keressen magának egy kellemesebb beszélgetőtársat. Ki a
fene gondolta volna, hogy ennyire leállítja, ha kóbor
kutyákról beszélek? Ha ezt tudom, akkor már az első
találkozásunkkor szóba hozom Lionelt és az
állatmenhelyemet. Persze abban az esetben nem jutottam
volna el erre a helyre, ahol most állok, és nem szabad
megfeledkeznem arról, hogy mindent meg kell tennem a
siker érdekében.
Rávillantom a legdögösebb mosolyomat, és ahogy
Justine pislogva felnéz rám, egyből tudom, hogy
elvarázsoltam vele. Ritkán élek ezzel az eszközzel, mert
ha őszintén mosolygok, akkor azt sosem ilyen emberek
miatt teszem.
– Nagyon köszönöm neked ezt a lehetőséget, Justine
–mondom, és egy könnyed mozdulattal a derekára
teszem a kezem. – Azt, hogy meghívtál ide. Ez nagyon
sokat jelent számomra és Bramnek is. Csodálatos, hogy
az apád hajlandó a jó cselekedetre egy olyan világban,
aminek nagy szüksége van az ilyesmire. Nagyra
becsüljük a segítséget. Akárcsak a tiédet is. Az első
pillanattól kezdve.
Ettől felolvad egy kicsit, de továbbra is olyan
távolságtartással figyel engem, mint korábban még soha.
Elmúltak a napok, amikor az asztal alatt a lábamhoz
dörgölődzött, vagy a taxi hátsó ülésen mohón a
combomat simogatta.
Az ajkamhoz emelem a kezét, és egy csókot lehelek
rá.
– Légy jó! – mondom neki. – Ha pedig nem gond,
akkor örülnék, ha Bram kapcsolatba léphetne az
apáddal.
A másik kezemmel felmutatom az apjától kapott
névjegy-kártyát.
– Persze – feleli. – Majd emlékeztetem rá. Légy jó,
Lachlan.
Ennyi volt. Nem volt éppen könnyű eljutni idáig, de
most már vége. Persze még korai volna ünnepelni, mert
ki kell várnunk, míg Bram és Justine apja megállapodnak
a részletekről. Alapvetően úgy érzem, hogy összejön a
dolog. Az öregúrnak nagyon tetszett, amit meséltem
neki.
Kisietek a bálteremből, és a hotel előtt beszállok egy
várakozó taxiba. Először haza kéne sietnem a
kutyusokhoz, de az a nagy helyzet, hogy mostanra már
valószínűleg úgyis disznóólat csináltak, ezért nem kell
kapkodnom. Kezdhetem azzal, hogy elmondom Bramnek
a jó hírt.
Nem sokkal később kiszállok a taxiból a Lion előtt.
Ahhoz képest, hogy hétfő van, meglepően nagy a
forgalom.
Ahogy belépek a hangos, félhomályos bárba,
csomóan felém fordulnak. Beletelik egy percbe, mire
rájövök, hogy egyedül én viselek öltönyt meg
nyakkendőt, és így igencsak kilógok a sorból.
– Nézze meg az ember! – bömböli Linden a leghátsó
bokszból. Ott ül Bram, Steph meg a köcsög James
társaságában. – Egy igazi titkos ügynök! A brit elhárítás
küldte!
Odamegyek hozzájuk, és zsebre vágott kézzel
megállók az asztal előtt.
– Akarjátok hallani a jó hírt? – kérdezem, és kihívóan
kihúzom magam.
Bram szeme tágra nyílik.
– Mennyire jó?
Megvonom a vállam.
– Még semmi nincs aláírva. Itt van viszont ez. –
Odadobom a névjegykártyát az asztalra. – Az öreg
elérhetősége, jó hosszan elbeszélgettem vele. Szívesen
beruház nálunk.
– Mi van?! – bömböli Bram, és majdnem kiugrik a
bőréből.
Felemelem a kezem.
– Még ne lovald bele magadat, cimbora. Ahogy
mondtam, még semmi sincs aláírva. Az öreget viszont
érdekli a dolog, végighallgatott. Segíteni akar. Itt jössz a
képbe te.
Linden a bátyjára pillant.
– Azt hiszem, ez jó ok az ünneplésre. – Kérdő
tekintettel fordul vissza felém. – Gondolod, hogy most
ünnepelhetünk?
– Ha akartok – felelem. – Ha csak a megérzéseimre és
a benyomásaimra hallgatok, akkor azt mondanám, hogy
igen.
Bram boldogan felkurjant, Linden pedig a hátát
veregeti. James felkel és elmegy italért. Becsusszanok a
bokszba Stephanie mellé. Furcsa, hogy milyen csendes
ma ez a nő. Rámosolyog ugyan Bramre és Lindenre,
viszont kerüli a tekintetemet.
Természetesen emiatt én csakis őt figyelem.
– Hol van Nicola? – kérdezem. Utána pedig, mintegy
mellékesen hozzáteszem: – És Kayla?
 Nem mellékesen kérdeztem.
Stephanie Bramre pillant.
– Nicola otthon maradt, mert Ava nem érzi jól magát.
Kayla járt itt…
Jelentőségteljes pillantást váltanak egymással. Végül
Stephanie felsóhajt és szembefordul velem.
– Figyelj, Linden azt mondta nekem, hogy elmentél
randizni Justine-nel.
Olyan hevesen fordulok Linden felé, hogy a fickó
hátrahőköl.
– Én pedig ezt elmondtam Kaylának – folytatja
Stephanie. Vádló tekintettel most már Bramet nézem.
– De hát te tudtad, hogy nem csajozni vagyok!
Hiszen gyakorlatilag te kényszerítettél rá.
– Tudom! – kiáltja Bram. – Tudom. Csak hát mire
ideértem, ők már beszéltek Kaylával, aki lelépett. Ki volt
akadva.
Felnyögök, és a homlokomra szorítom a kezem.
– Csak azért mentem oda, hogy biztos legyen a
beruházás. Ez minden.
– Próbáltam üzenni a mobiljára, de nem válaszol –
mondja Steph. – Nem jutnak el hozzá az üzenetek.
Alighanem kikapcsolta a telefonját.
Egy gyors mozdulattal a vállamra teszi a kezét.
– Csak azért árultam el neki, mert megkérdezte, hogy
hol vagy, és én nem akartam hazudni. Tudom, hogy
kedvel téged… Azt viszont nem sejtettem, hogy ennyire
beléd zúgott. – Elhallgat egy pillanatra. – Az a helyzet,
hogy elvágja a torkomat, amiért elárulom neked, de
miattad úgy viselkedik, mintha… Szóval, szerintem fülig
beléd esett.
Ezt hallva egyszerre ráz ki a hideg és önt el a
forróság.
– Te meg Justine… – kérdezi –, tudod…
 Ránézek, ő meg egyből megpróbál elhúzódni a
közelemből.
– Nem. Semmi olyasmi. De akkor is. – Amikor
felkelek, észreveszem, hogy James közeledik egy
pezsgőspalackkal. Lepillantok Stephre. – Hol lakik Kayla?
– Tessék? Oda akarsz menni hozzá?
– Igen – felelem, és előveszem a mobilomat. – Mi a
címe?
Steph lediktálja, én pedig beírom a telefonomba.
– Köszönöm – mondom, aztán sarkon fordulok és
elindulok kifelé.
Bram utánam kiabál valamit, de nem érdekel. Ők
csak ünnepeljenek. Ez az ő győzelme, az ő projektje.
Élete nagy szenvedélye.
Én most rendbe rakom a sajátomat.
 11. FEJEZET

Kayla

Egész nap úgy lebegtem, mintha vattacukorfelhőkön

jártam volna. Nem számított, hogy csak pár órát
aludtam és sötét karikák éktelenkedtek a szemem alatt.
Fütyültem arra is, hogy hétfő van és utálom a
munkahelyemet. Nem mérgelődtem azért sem, hogy nem
kerülhetek át a másik oldalra, a főállású újságírók közé.
Pedig tudom, hogy aggódnom kellene mindezen
dolgok miatt. Az is világos, hogy vasárnap reggel még
romokban hevertem, mivel semmivé foszlott a fejemben
valahogy kibontakozó jövő ábrándképe.
Lachlan tisztára törölte az elmémet. Kilapátolta
belőlem a bajokat, és a sok szar helyére… Hát nem is
tudom, hogy mi került. Valami ígéretes. Olyasmi, amire
később jó lesz visszaemlékezni. Basszus, de jó volna újra
látni! Azt mondta, hogy a héten még megiszunk egy
kávét, de én nem erre vágyom. Ő kell nekem, most
azonnal. Legszívesebben felmondanék a lapnál, hogy
elrobogjak a lakására és úgy állítsak be hozzá, ahogy a
filmeken szokták. Alaposan ellátnám a baját. Bár
lenyűgözött a csókjával, az mégis csupán a jéghegy
csúcsa volt. Ha az ajkamat megérintve ilyen mély
benyomást tudott tenni rám, akkor nagyon szeretném
kipróbálni, hogy még mi másra képes a szája.
Napközben megszállottan újra és újra ellenőriztem a
mobilom. Lehet, hogy írnom kéne neki? Nagyon bántott,
hogy a régi énem, vagyis az a Kayla, aki habozás nélkül
rácuppant a pasikra, valahol elkallódott útközben.
Rettegtem attól, hogy Lachlan válasza egy „nem” lesz.
Megijesztett, hogy valamit még az előtt elszúrok, hogy
igazából az enyém lehetett volna.
Másrészt viszont jól tudom, hogy nemsokára
elutazik. Nagyon hamar. Szóval, ezek szerint nem
nagyon lesz lehetőségem bármit is elszúrni. Egyszerűen
csak találkozni akartam vele.
Csakhogy ő nem írt üzenetet, mint ahogy én sem.
Nicola és Steph viszont majdnem megőrült.
Amikor reggelre sikerült feltölteni a telefonomat,
egyszerre legalább egymillió üzenet zúdult rám. Mivel
nem akartam túl sok dolgot az orrukra kötni, ezért csak
annyit mondtam nekik, hogy meghalt a mobilom és
megmentettünk néhány kutyát. Erre egyikőjük sem
tudott mit mondani.
Később Steph szólt, hogy nézzek be a Lionba egy
italra. Amilyen buta voltam, hallgattam rá. Persze azért,
mert azt gondoltam, hogy esetleg Lachlan is ott lesz.
Úgy döntöttem, hogy nagyon kicsípem magamat.
Begöndörítettem a hajamat. Kisminkeltem magam,
beleerőltettem magamat egy testhezálló, párducmintás
szoknyába, egy fekete, magas sarkú cipőbe, és egy
ugyanolyan színű csipkés topba bújtam. Őszintén
megmondva, rohadt jól néztem ki.
Amikor betáncoltam a Lionba, mintha csak áram
rázta volna a gyomromat, és a szememet meresztgetve
körülnéztem, hogy hol van az a csúnya, nagy skót. Steph
és Linden az egyik bokszban ücsörgött, ám én abban a
pillanatban rájöttem, hogy valami nincsen rendben,
amikor Steph csupán bizonytalan integetéssel üdvözölt.
Lassítottam, és az ujjaim idegesen remegtek a két
oldalamon.
– Sziasztok! – mondtam.
– Jól nézel ki, Kayla – felelte Linden. Amire én egy
gyanakvó pillantással válaszoltam, mert nem tudtam
eldönteni, hogy ezt most komolyan gondolja-e, vagy
csupán Steph kérésének eleget téve próbál meg
„kedvesen” viselkedni.
– Köszi. – Stephanie-re pillantottam, ám ő nem
nézett a szemembe. – Mi a baj?
– Ó, semmi – válaszolta. – Ülj ide – mutatott maga
mellé. – Milyen csini vagy! Van rá valami rendkívüli
okod?
Dühösen rámeredtem.
– Mert egyébként nem vagyok csinos? Miért kéne
ehhez valamilyen ok?
Leültem.
– Szóval… – Körülnéztem. – Bram itt van?
– Még nincs – válaszolta Linden.
Reménykedve Stephre pillantottam, és azt
gondoltam, kitalálja, mi jár a fejemben. Ő viszont
ehelyett a kezében tartott cidert kezdte el bámulni.
Krákogtam egyet.
– Milyen volt a koncert vége? – kérdeztem. –
Lemaradtam az utolsó számokról…
– Jó volt, ja. Igen.
Linden nagyot kortyolt a söréből.
Felsóhajtottam, és beleugrottam a mély vízbe.
– Tudjátok, hogy Lachlan esetleg ide jön ma este?
– Nem tudom – vágta rá Linden. Egy kicsit túl
gyorsan. Odafordultam Stephanie felé, és egy kicsit
belebokszoltam a karjába.
– Hé, ez meg mit jelentsen? Ti ketten miért
viselkedtek ilyen furcsán?
Steph összenézett Lindennel, aztán habozva
visszafordult felém.
– Te és Lachlan – kezdte óvatosan. – Ti ketten múlt
éjjel ugye csak csókolóztatok, igaz?
 Hátrahőköltem.
– Ja. De… Ez miért volna fontos?
Steph nyelt egy nagyot, és újra Lindenre nézett.
– Hát, csak szerettem volna előre kideríteni, hogy
mennyire fogsz kiakadni, már, ha kiakadsz. Ha csak
csókolóztatok, akkor nem fogod túlságosan mellre szívni
az egészet.
– Mit nem szívok mellre? Mi a csudáról beszélsz,
Stephanie? Nyögd már ki végre!
– Randizni van Justine-nal – válaszolta, majd
gyorsan felhajtotta a maradék italát. A szívem kihagyott
egy ütemet, úgy, mintha arra készült volna, hogy búcsút
int a mellkasomnak és elköltözik máshová.
– Tessék?
Steph megvonta a vállát.
– Nekem Linden mondta.
Úgy adta át a szót, mintha ez az egész a férje bűne
lenne.
– Bramtől hallottam – védekezett Linden. – Sajnálom,
Kayla. Biztosra veszem, hogy csak az üzlet miatt. Nincs
semmi jelentősége.
Ó! Majdnem elhánytam magam.
– Ezt meg honnan tudod?
– Az a csaj nem Lachlan esete.
– Hát én sem vagyok az, mégis… – Elhallgattam és
megráztam a fejem. – Basszus. A fene egye meg. Hogy
lehetek ennyire idióta?
– Nem vagy az – mondta Steph. – Csak egy randi az
egész.
– Tudom, de nem arról van szó – feleltem eléggé
érdesen. – Lachlan nemsokára elrepül, úgyhogy nem
nagy ügy az egész, igaz? Azért vagyok idióta, mert
törődtem vele. Istenem. Egyszer megcsókol, és utána
máris darabokra hasad a szívem, ha valaki mással
randizik. Ki ez az új Kayla? Nagyon nem csípem.
– Hé! – kiáltotta Steph, és két kézzel megragadva a
vállamat alaposan megrázott. – Nincs azzal baj, ha
törődsz valakivel, ugye tudod? Korábban még sosem
láttam, hogy valaki ennyire fontos neked. Lehet, hogy ez
így jó… A jövőben tudni fogod, hogy mit akarsz.
Elhúzódtam előle. Abban a pillanatban nem
érdekeltek az ilyen szentimentális ostobaságok.
– Csakhogy az, aki kell nekem, ebben a pillanatban
egy olyan gazdag ribancnak udvarol, akivel párszor
randizott korábban. Én csak… Hú! Na, mindegy. Most
lelépek.
Dühösen kicsusszantam a bokszból, és elindultam
kifelé. Körbevett a vereség felhője. Nyílegyenesen
hazamentem. Útközben egyre csak szemrehányásokat
tettem magamnak azok miatt az érzések miatt, melyek,
mint a darazsak, zsibongtak a bensőmben.
Pontosan ez volt az, amit el akartam kerülni. Éppen
ez vezérelt, amikor úgy döntöttem, hogy kerülöm a
férfiakat. Azt gondoltam, hogy ha lemondok a
szexelésről, akkor megszabadulok a csalódásoktól is. Erre
fel még csak le sem feküdhettem Lachlannel, és ennek a
pasinak mégis sikerült pokolian csalódottá tennie.
Ebben a pillanatban pedig itt vagyok a lakásomban,
összegömbölyödve ülök a heverőmön, és jó pár pohár bor
lötyög a hasamban.
Éppen netflixezem és lazítok, csak éppen senki nincs
itt, hogy lazuljon velem. A bor ugyan enyhít haragomon,
de semmit sem ér a mellkasomban sajgó különös,
kellemetlen érzés ellen. Megnézem az Új lány majdnem
egy teljes évadát, azt remélve, hogy Schmidt és Nick
majd megnevettetnek, ám ehelyett egyre jobban
elszomorodom. Szerencsétlen vagyok.
Micsoda baromság! Hanyatt dőlök a heverőn és a
mennyezetet bámulom. Szeretném visszatekerni az
elmúlt néhány hetet és úgy tenni, mintha azon a
bizonyos estén nem is mentem volna be a Lionba, hogy
találkozzam Lachlan McGregorral. Az a nagy helyzet,
hogy azelőtt tök jól elvoltam. Aztán megpillantottam az
őrülten helyes arcát, és egy pillanat alatt megszállott,
kétségbeesett szukává változtam. Hogy a fenébe tudott
ez a férfi vagy éppen bárki pasi így elbánni velem? Miért
lettem ennyire csupasz és sebezhető? Erről egy pillanatig
sem volt szó! Azt akartam, hogy ő bolonduljon belém,
nem pedig fordítva. Elméletileg nekem kellett volna
győztesként kikerülni ebből a találkozásból, hogy minden
ellenállást leküzdve a végén megkapjam azt, amire
vágyom.
Nekem kellett volna szívtipró módjára viselkednem.
Szerettem volna megragadni a szívem szegletét, hogy
pokrócként betakarózhassak vele. Azonnal kiszállok a
játékból, hacsak egy pillanatig is úgy érzem, hogy a testi
vágyon túl valami más is a bűvkörébe csalt. Ragaszkodni
fogok az istenverte fogadalmamhoz, és ha egy nap mégis
megszegem, akkor annak csakis a szex lehet az oka és
semmi más. Kayla számára ugyanis veszélyes minden,
ami meghaladja a nemiséget.
Kezdek elbóbiskolni, és máris jobb a kedvem az új
tervem, az új elszántságom miatt. Azt akarom, hogy
magukkal sodorjanak az álmok, és holnap új emberként
ébredhessek fel. Olyan leszek, mint régen.
Összerezzenek, amikor csengetnek. Zihálva beszívom
a levegőt, és a mobilomra pillantok, hogy mennyi az idő,
ám az előbb kikapcsoltam a telefont, hogy senki se
zavarjon.
Bizonyára Steph nézett be hozzám, hogy kiderítse, mi
van velem. Jobban örültem volna annak, ha kicsit
korábban állít be, amikor haragomban legszívesebben
őrjöngve káromkodtam volna, ám mostanra már
megnyugodtam, elálmosodtam, kicsit be is rúgtam, és a
legcsekélyebb kedvet sem érzem arra, hogy bármiről is
beszéljek.
Odavánszorgom a kaputelefonhoz, és megnyomom a
gombját.
– Steph?
– Ó, nem ő az – hallatszik egy mély, erős skót
akcentusú hang -, de nem ám.
Kővé dermedek. Zakatol a szívem.
Ó a fenébe. Lachlan?
– Halló? Kayla? Beszélhetnék veled?
Nem-nem. Dehogyis. Határozottan nem. Gondolj a
tervedre, hogy olyan leszel, mint régen. – figyelmeztetem
magam.
Mégis megnyomom a gombot és beengedem.
Basszus!
Lepillantok, hogy mi van rajtam. Az a rohadt póló,
amit Lachlantől kaptam kölcsön és semmi más.
Ó, istenem, át kell öltöznöm. Rendbe kell hoznom az
arcomat, a hajamat. Talán nem kéne beengednem.
A következő pillanatban azonban máris kopogtatnak.
Veszek egy mély lélegzetet, mert nem akarom
megengedni ostoba, semmirekellő, tökéletesen felesleges
érzelmeimnek, hogy megkavarják a fejemet. Csigavér,
csajszi – figyelmeztetem magam –, legyél jéghideg.
Leakasztom a biztonsági láncot, és kinyitom az ajtót.
Lachlan ott áll előttem. Egy rohadt öltönyben és
nyakkendőben. Hátranyalta a haját, szögletes álla csak
egészen enyhén borostás. Szokás szerint komor a képe.
Úgy tornyosul felém, mint egy elegáns istenség.
Jóságos egek. Nekem annyi.
– Éppen egy esküvőről jöttél? – viccelődöm. A szám
szárazabb, mint a sivatag.
 – Bejöhetek? – kérdezi, és megroggyan a válla. –
Légy szíves.
Csigavér, nyugalom.
– Persze – felelem, és a vállamat megvonva kinyitom
az ajtót. Úgy csinálok, mintha nem szenvednék, nem
lennék dühös, és még véletlenül sem csak az ő pólóját
viselném.
Elmegy mellettem, és nekem már az is elég, hogy
beszívhatom az illatát. Illetve a nagy nyavalyát elég,
egész mást akarok.
Bezárom az ajtót, egy pillanatra nekiszorítom a
homlokomat, majd minden bátorságomat összegyűjtve
megfordulok, hogy Lachlanre nézzek.
Ott áll az előszoba közepén, és engem bámul.
Jézusom. Olyan gyönyörű, hogy az már szinte fáj. Nem is
csak szinte.
– Meg akarok magyarázni valamit.
Keresztbe fonom a karomat.
– Mit?
– Tudom, hogy mit mondott Stephanie neked –
válaszolja. – Rólam meg Justine-ről.
Megvonom a vállam, mintha nem is érdekelne a
dolog.
– Ó, semmi gond.
Még jobban elkomorodik.
– Úgy hallottam, hogy kiakadtál.
Egy feszült mosollyal válaszolok.
– Én nem szoktam kiakadni – mondom aztán és
átmegyek a konyhába, hogy valamivel lekössem magam.
– Ó, dehogynem – mondja, és a tekintetével követ. –
Láttalak már kiakadni. Tudom, milyen a hangod, amikor
dühöngsz.
Jó volna üvöltözni vele, és a képébe vágni, hogy
semmit sem tud rólam. Mégsem kezdek el kiabálni. Azért,
mert azt akarom, hogy ismerjen. Hogy azt higgye,
mindent tud rólam.
– Szóval szerinted ki vagyok akadva? – kérdezem. –
Miért is?
Egy pillanatra ráharap az alsó ajkára, és végre lesüti
a tekintetét.
– Azért, mert engem akarsz.
Döbbenten, önkéntelenül is felnevetek. Amúgy
tökéletesen igaza van, de egyszerűen nem tudom elhinni,
hogy ilyen vakmerőén csak úgy a képembe vágja. Ismét
rám néz, és szigorú tekintete valósággal lángol.
– Vagy nem?
Hirtelen már nem is olyan vicces ez a helyzet.
Nekitámaszkodom a konyhapultnak, megmarkolom a
peremét, miközben lázasan jár az agyam azon, hogy
most mégis mit mondhatnék. Hogy lehet erre a kérdésre
válaszolni? Végül csak kimondom az igazat.
– Iiigen. – Egész halk vagyok. – Na és?
– Na szóval – fogja suttogóra ő is, szinte már
megható kedvességgel –, nagy szükségem lenne arra, ami
tegnap éjjel történt… nagyon régóta. Lehet, szerelmem,
hogy számodra csupán egy esti séta meg egy csók volt az
egész, de nekem… sokkal több. Tudni akarom, hogy
esetleg te is ugyanezt érzed-e.
Meg sem tudok szólalni, mert bilincsbe ver izzó
tekintete. Olyan arckifejezéssel néz rám, mint aki
hajlandó lefejteni rólam a rétegeimet, mert elszánta
magát arra, hogy eljusson legbelülre.
Kiszárad a szám, a szívem pedig izgatottan és
rémülten dübörög. Mit művel ez a pasi? És mit csinálok
én? Egy mély szakadék tátong kettőnk között, én pedig
nem tudom, hogyan hidalhatnám át, de azt sem, hogy
örülnék-e annak, ha eltűnne, mert ha hirtelen semmi
nem választana el Lachlantől, az talán már túl sok
volna.
– Vasárnap elutazol – figyelmeztetem –, az kevesebb,
mint egy hét.
– Igen? – kérdezi. – Mégis mi köze van annak
bármihez?
Félrehajtom a fejem.
– Az azt jelenti… hogy izé. Szóval mi történhetne
ilyen rövid idő alatt?
– Úgy megdughatnálak, hogy többé nem tudnál
leülni –vágja rá ingerülten. – Ez az, ami megtörténhetne.
A fészkes fenébe.
Ez a pasi most tök komolyan azt mondta, hogy úgy
megdug, hogy többé nem fogok tudni leülni? Tágra nyílt
szemmel, ostobán bámulok rá, miközben mindenem
bizsereg. Nem könnyű megemészteni, amit hallok. Nem
tudok gondolkodni.
– Izé…
– De mielőtt megdugnálak – folytatja, meglazítja a
nyakkendőjét, és közelebb jön hozzám, ó, egek! –,
szeretném, ha tudnád, hogy ma este Bramnek segítettem.
Azért randiztam Justine-nal, hogy egy szívességet kérjek
tőle. Semmi több. Egyébként pedig nem dugtam meg. Fel
sem merült ez a lehetőség. Ráadásul ennek a dolognak
már vége. Ami pedig a jövő hetet illeti, egyedül te
számítasz.
Egy újabb lépés, és a levetett nyakkendője a lábam
mellé zuhan a földre.
– Itt, ezen a pulton dugunk, az ágyadban, vagy
felkenlek a falra. Ahogyan csak szeretnénk.
Ó, Jézusom.
Remegni kezd a lábam, és kénytelen vagyok még
erősebben megszorítani az asztallap peremét. Mindennél
jobban vágytam arra, hogy valami ilyesmi történjen, ám
most, amikor Lachlan lassan elindul felém, mintha én
lennék a zsákmány, megnémulok, és az inamba száll a
bátorságom. Minden egészen más volt, amikor én
vadásztam rá. Most viszont, hogy ő akar engem, hogy
egyértelműen vágyik rám… Halálosan megrémülök, hogy
esetleg nem fogom túlélni.
Már csak egy lépés választja el tőlem, és jól érzem
testének melegét, ahogy lassan elönt a forróság. Kibújik
a zakójából, és ledobja a konyhapultra, miközben egy
pillanatra se veszi le rólam a szemét. A bőröm
majdhogynem füstöl a pillantása miatt, ahogy a tekintete
lassan végigsiklik rajtam.
– Az én pólóm van rajtad – mondja. A hangja
egyszerre lágy, mégis érdes.
Felemeli a kezét, megfogja a póló alját, és az ujjaival
gyűrögetni kezdi a szövetet. Most már olyan közel van!
Én továbbra is csak a lüktető vér és a vadul zakatoló szív
szobra vagyok. Nem tudok megmozdulni. Csak arra futja
az erőmből, hogy őt bámuljam, a mozdulatait, ahogy
lélegzik, ahogy rám néz. Annyira kézzelfogható, olyan
erőteljes… és most már a világom része.
A tekintete továbbsiklik lefelé. Odahajol hozzám, a
szája megérinti a fülemet, és a két keze elindul lefelé a
combomon.
– Má’ megin’ gátyesz nékű’ bulizó’? – mormogja.
Végigfut a hátamon a hideg a leheletétől és mély
hangjától libabőrös leszek. Hatalmas, meleg tenyere
végigsimítja puszta bőrömet, felemeli a pólóm alját és
megérinti a bugyim csipkés szélét.
– Az attól függ, hogy mit értesz gátyesz alatt –
nyögöm ki nagy nehezen.
Az ajka lágyan rásimul a fülcimpámra, fogával
megérinti a bőröm, és a leheletéből áradó hőség
petárdákat gyújt végig a nyakamon. Ujjaival a bugyim
széle alá csúszik, és miközben lehúzza rólam, kissé
megemel, hogy a bugyi ne akadjon el a fenekemen.
Ahogy ott lebegek a két forró tenyere között, rádöbbenek
arra, hogy Lachlanhez képest milyen apró vagyok.
A bugyim lecsúszik a térdemig, aztán tovább a
bokámra, én pedig a pólótól eltekintve anyaszült
meztelen vagyok. Lachlan megnyalja az ajkát, én pedig
azt szeretném, ha a szája végre már a lábam között
lenne, és addig szorítanám magamhoz, amíg fel nem
jutnék a csúcsra. Esküszöm, hogy nem tartana sokáig.
Erősebben szorítja a derekamat. A legcsekélyebb
erőfeszítés nélkül felemel, és a csupasz fenekemet felteszi
a hideg munkalapra, majd a két combom között előbbre
lép. A bugyim lecsúszott az egyik bokámra.
A két gyönyörű tenyér rásimul az arcomra, egy
helyben tartanak, miközben Lachlan orrcimpái
megremegnek és beszívja az illatomat. Mintha
megpróbálná visszafogni magát, én azonban arra
vágyok, hogy szabad utat engedjen az ösztöneinek, és
minden erejét beleadva rám vesse magát. Homlokán a
ráncok csak még jobban elmélyülnek, miközben
megpróbál a tekintetével valósággal felfalni. Nem merek
levegőt venni, ég bennem a sóvárgás, ő meg csak bámul
és engem fürkész.
Egyszerűen tegyél a magadévá! – szeretném a képébe
vágni. – Ezt értsd meg!
Kinyílik a szám. A tekintete megállapodik az
ajkamon.
Lángol a tekintete.
A vágytól.
Mint egy ragadozóé.
Rezzenéstelen.
Így ragyog a villám a mennydörgés előtt.
Aztán rám zúdul az égzengés.
Közelebb hajol, és az ajka nekicsapódik az enyémnek.
Lázasan, őrjöngve és vadul. A kezével beletúr a hajamba,
én pedig megpróbálom megragadni az inge gombjait. A
szánk mintha versenyre kelt volna. Elvesztünk egy olyan
csatában, ahol mind a ketten győzni fogunk. Ziháló és
kétségbeesett ez a pillanat. A csókja egyetlen más csókra
sem hasonlít – tiszta, olvadt hőség, nedves ajkak és
erőteljes nyomás, mintha csak egy drágakövet hoznánk
létre.
Bukfencet hány a szívem.
Az övé vagyok.
Szinte fuldoklom támadó nyelve miatt, és
elképesztően nedves leszek, amikor megérzem a szám
belsejében forró, viharos nyelvcsapásait.
A lábammal körbeölelem a derekát, mohón és
odaadóan, majd magamhoz húzom. Belenyöszörgünk
egymás szájába. Olyan kemény, mint a kő, és pontosan a
megfelelő helyeken nyomódik nekem. Csupán egy
egészen finom mozdulatra van szükség ahhoz, hogy a
nadrágjának a szövete megdörzsölje meztelen csiklómat,
amitől majdnem eszemet vesztem.
Egyik kézzel belemarkol a hajamba, megrántja, és a
hátamon végigfut a hideg. Közben végigsimít az ajkával,
a szánk nedvesen csillog, keményen összekoccannak a
fogaink, miközben a zabolátlan vágyakozás miatt majd
felfaljuk egymást.
Teljesen eszemet vesztettem e gyönyörű férfi miatt.
Sikerül kigombolnom az ingét, és finoman végighúzom
körmömet szőrös mellkasán, kemény izmain és a
rengeteg tetoválásán. Lenyúlok az ágyékához,
kigombolom a slicce fölött a gombot, miközben a szája
már újra a nyakamra tapad, beszívja a bőröm, harapdál,
én pedig hátrahajtom a fejemet, hogy könnyebben
hozzám férjen.
Ügyesen megragadom a cipzárját, és lehúzom, majd a
kezem rásiklik a kemény farkára. Basszus! Harcra kész a
fickó, az már biztos. A tenyeremben érzem, hogy a
hosszú, forró rúd valósággal remeg, és Lachlan halk,
érdes hangon felhördül, ami miatt az izgalom végigsöpör
a gerincemen.
– A fenébe! – hördül fel, és belezihál a nyakamba. –
Mindjárt felrobbanok!
– Akárcsak én – felelem neki. Elképesztő, hogy
mekkora van neki, és én már attól eljutok a gyönyör
peremére, hogy megérinthetem a farkát. El sem tudom
képzelni, hogyan maradhatnék életben, ha belém
nyomná, ám ugyanakkor megesz a fene azért, hogy
kipróbáljam.
Erősebben megmarkolom, és kiszabadítom a
nadrágjából. Előrehajolok, és jól megnézem magamnak.
Még keményebb és vastagabb lesz a kezemben. A makkja
sötét, ragyogó, szinte csillog. Ó, istenem, de szeretném
bekapni a számba az egészet, szopni és megkóstolni
minden egyes centijét!
Ugyanakkor viszont szeretném mélyen bent érezni
magamban, annyira, amennyire csak be tudom fogadni,
még akkor is, hogy közben esetleg kettészakadok.
De nehéz döntést hozni!
Elkezdem simogatni a farkát, az előváladékot
elkenem a selymes tapintású makk forró peremén,
megpihenek egy pillanatra a kerek, telt csúcsán, majd az
ujjaim újra elindulnak lefelé, és az egyik kezem nem áll
meg, csak amikor eljutott a heréihez. Lachlannek
kellemesen szőrös a karja és a melle, és az ágyékán is
kisebb őserdő burjánzik. Kifejezetten örülök, hogy
idelent kissé megnyírta ezt a vadont. Óvatosan
megmarkolom a golyóit, és érzem, hogy az egész
testében megremeg.
– Ó, szerelmem! – mondja érdes hangon, és nagyot
zihál. – Vigyázz, nehogy elsüljek!
Ráharapok az ajkamra, és egy mosollyal nyugtázom,
hogy ilyen nagy hatást teszek rá. Azt akarom, hogy
elsüljön, meg persze azt, hogy gyorsan lerendezzen
engem. Részegítő ez a vágyakozás, ez a hatalom.
Egy pillanatra hátrébb húzódik, és boldog tekintettel,
a szemhéját félig leengedve figyeli fel és le mozgó
kezemet. Az ajkába harap, majd lassan a szemembe néz.
– Ha nem hagyod azonnal abba, akkor most rögtön
feljutok a csúcsra – figyelmeztet.
Szünetet tartok, viszont még erősebben szorítom
lenyűgöző farkát. Az égre emeli a tekintetét, és nyakán
megfeszülnek a vaskos izomkötegek.
– Tereld el a figyelmem! – ugratom.
Felnyög, odahajol hozzám, és lehúzza rólam a pólót.
Kénytelen vagyok elengedni a farkát. A mellbimbóm
olyan kemény, mint két kavics, ő pedig a tenyerébe veszi
a keblemet, és középen végignyalja őket. Amikor a
szájával kényeztetni kezdi az egyik mellem, majdnem
elsodor a forróság, és úgy érzem, hogy az idegpályáimon
villámgyorsan lángra lobban a testem.
– Ó, istenem! – zihálom halkan.
Egyetértően felmordul, a lehelete forró, amitől újabb
idegpályák lobbannak lángra bennem. A keze lejjebb
csúszik, és megsimítja bűnösen nedves csiklómat.
– Te aztán benedvesedtél – zihálja érzékien, mielőtt a
fogával megérintené a mellbimbómat, s enyhén meg is
rántja. – Le mertem volna fogadni, hogy ilyen mohó kis
puncid van!
Felnyögök, és szeretném a képébe vágni, hogy ez
azért nem lehetett számára olyan megdöbbentő
felfedezés, ám a szavaim valósággal kirobbannak a
számból, amikor belém nyomja az egyik vaskos ujját.
Érdes bőre tüzet csihol üvöltően érzékeny bőrömön. Az
erőteljes behatolás sokkhatása végighullámzik rajtam, én
pedig egy önkéntelen mozdulattal előbbre tolom a
csípőmet, hogy az ujja még mélyebbre kerülhessen.
Halk, érdesen mély hang tör elő a torkából, kihúzza
belőlem az ujját, ám azonnal vissza is dugja, de immár
egy másik társaságában. Ráharapok az ajkamra, mert
különben hangosan a nevét kiabálnám, miközben ő igazi
szakértőként mozgatja ujjait duzzadó ideggócaim fölött,
és engem pedig az a veszély fenyeget, hogy belülről
emészt el az izzás.
– Basszus! – nyöszörgöm, a szám kinyílik,
felhördülök, miközben majdnem megvakulok a
gyönyörtől.
– Mindjárt azzal folytatjuk – feleli, majd a nyelvével
újra kényeztetni kezdi a mellbimbómat. – Nagy gyönyör
vár rád.
Kihúzza a két ujját, és most már hármat gyömöszöl
vissza. Elakad a lélegzetem és megremegek. Mindjárt
megőrülök. Az ujjai olyan vastagok, hogy az élmény
szinte elviselhetetlen, így hárman olyan nagyok, mint
egy átlagos farok, és ahogy ki és be mozognak bennem,
rá kell döbbennem arra, hogy Lachlan pontosan úgy is
használja őket.
A hüvelykujja végigsimítja a csiklómat, engem pedig
már csak néhány másodperc választ el attól, hogy
szétessek, és minden kihulljon a kezemből.
– Várj! – kiáltom kétségbeesetten. – Könyörgök! Ne
még, ne még! A farkadon akarok a csúcsra jutni. Érezni
akarom, hogy ott vagy bennem, amikor elönt a gyönyör.
Megdermed, és felemeli a hüvelykujját. Elveszi a
száját a mellemről. A szakálla nedvesen csillog, és a
tekintetével a szememet keresi.
– Terveim szerint te ma egyfolytában orgazmusokat
fogsz átélni, szerelmem.
 Hangosan zihálok, a kezem megpihen vastag nyakán,
a tarkóján, ami már most is nedves az izzadságtól.
– Amikor először elélvezek, azt akarom, hogy ott
legyél bennem. Olyan mélyen, keményen és gyorsan,
amennyire csak lehet. Semmisíts meg a farkaddal! Aztán
pedig juttass fel újra a csúcsra, és újra és újra meg újra.
– De mohó itt valaki! – mormogja. Halványan
megrázza a fejét, és leheletnyi mosoly ragyog fel csillogó
ajkán. – Térdre akarsz kényszeríteni, ugye, szépségem?
– Először én fogok előtted térdelni – mondom, és
közelebb hajolva ráharapok az alsó ajkára. Megrántom.
– Bekapom a számba az ormótlan, duzzadó farkadat, és
addig szoplak, amíg már a tulajdon nevedre sem
emlékszel.
– A rohadt életbe! – káromkodik, és zöld szemében
még vadabbul ragyognak a lángok. – Hogy neked milyen
kibaszottul mocskos szád van!
A számmal megérintem azt a helyet, ahol az
állkapcsa találkozik a nyakával, és a borostája
megdörzsöli megviselt ajkamat.
– Lásd el jól a bajom, én pedig tovább szövegelek.
– Megbánod még, hogy ilyen nagy a szád! – mondja,
aztán felhördül, mert megszívom a nyakát. – Nagyon
sokat kaphatsz tőlem.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem arra, hogy
sokkal többet beszél, mint korábban. Én persze nem
fogok panaszkodni azért, ha a hatalmas, néma
fenevadam a hálószobában mocskos szájú fecsegővé
változik.
Egy kicsit hátrébb húzódik, belenyúl a zsebébe, és
elővesz egy óvszert. A nadrágja lecsúszott a csípőjéről, és
farkának lüktetésében megérzem a szíve dobogását. A
fólia halk recsegéssel felszakad, amikor kinyitja, ami
miatt átvillan rajtam, hogy azért van-e nála az óvszer,
mert eleve hozzám készült.
Mohón figyelem, visszafojtom a lélegzetem, miközben
ráhúzza a gumit a farkára, imádom, hogy ilyen
könnyedén veszi a dolgot. A nadrágja lecsúszik a
bokájára, és a farka hegyét egy ügyes mozdulattal
nekinyomja nedves puncimnak. Vajon habozik, vagy
csak cukkol? Rám vigyorog, ráharap az ajkára, a
tekintetével felmér, majd férfiassága duzzadó fejét fél és
alá mozgatja csillogó redőim között.
– Ne csak izgass, te gazember! – vinnyogom, és a két
kezem lecsap a derekára, majd megmarkolom a fenekét.
Istenem, pontosan olyan, mint amire számítottam! –
kemény, izmos, kerek és szinte remeg a visszafogott,
kirobbanásra váró erőtől. A tenyerem rásimul a bőrére,
odahúzom magam felé, és élvezem, ahogy a farizmai
nekifeszülnek az ujjaimnak.
Kinyílik a világom.
Felszisszen, és egyetlen gyors, perzselő mozdulattal
belém nyomja a farkát. Ha nem lennék ennyire nedves,
egyszerűen képtelen volnék befogadni az egészet. Még
így is úgy érzem, hogy csodálatos mód megteltem, szinte
már széthasadásig.
– Ó, szerelmem! – mondja érzéki hörgéssel. – Bassza
meg!
Csak hörögni tudok, miközben ő tovább nyomakszik
befelé.
Jobb ez annál, mint amire számítottam.
Tökéletes.
Mint Lachlan.
Minden egyes taszításával, ahogy a farka belém
nyomul, majd kihúzódik, egy kicsivel hátrébb lökődöm a
munkalapon. A tenyere ekkor rásimul a tarkómra, és
erősen a helyemen tart, ami miatt egyre mélyebben és
mélyebben és mélyebben tud belém hatolni.
 Szilánkokra hasad az elmém, és teljesen szétesek.
Lenyűgöző érzés, hogy ilyen erős kapcsolatba kerültünk.
Hímvesszője vastag, mindenhova elér, és teljesen kitölt.
Képtelen vagyok gondolkodni. Csupán az érzéseimre
hagyatkozom, meg a kétségbeesett, szilaj vágyra. Többet
akarok. Sokkal többet!
Csúnya, mohó kislány vagyok.
Rámarkolok a bicepszére, mind a kettő kemény, mint
a beton, miközben ő tovább dögönyöz. Ki és be, ki és be.
Lenyűgözve szorítom magamhoz, és elönt a kétségbeesés,
hogy a lehető legjobban hozzábújhassak. Ebben a
pillanatban enyém ez a férfi, ez a vadállat, én pedig
minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy
kiérdemeljem.
A szája az ajkamra tapad, és együtt mozogva mély,
perzselő csókjai ritmusa felveszi a teste lüktetésének
ütemét, ahogy a csípőjét előrelökve egyre mélyebben és
mélyebben belém nyomja a farkát. Testemben nem akad
már ideg, ami ne erre összpontosítana, az ingerek
kavargása kemény csomóba rántja őket össze, és a
lángoló idegvezetékeknek már csupán a legenyhébb
érintés is elég ahhoz, hogy szabadon engedjenek.
Lachlan testének minden erőteljes mozdulata azzal
fenyeget, hogy semmivé válok.
Az ujjaim bejárják a két alkarját, kitapintják vaskos
izmait, miközben ő egy helyben tart. Tovább simogatom
a kezét, visszatérek a bicepszére, kemény és sima vállára,
majd már a puszta mellkasát simogatom, bordázott
hasizmait, és belemarkolok a farka fölött burjánzó,
durva szőrbe. Megérintem kemény férfiasságát, ami
körül a szőr az én izgalmamtól nedves, ő pedig teljes
önfeledtséggel, vadul morog.
Azt akarom, hogy egészen az idők végezetéig
hallgathassam a zihálását. Nem fogom beérni azzal,
hogy egyszer térdre kényszerítem.
Egy kézzel megragadja a csuklómat, elhúzza a
kezemet a hasáról, és arra kényszerít, hogy a saját
ujjaimmal simogassam a csiklómat. Annyira érzékeny
vagyok, annyira készen állok, hogy felvinnyogok, és
világos, hogy már nem tudom sokáig visszatartani.
– Azt mondtad, hogy a farkamon akarsz elélvezni –
suttogja érdesen a fülembe. – Akkor erre most itt az
alkalom. De olyan hangosan ám, hogy a szomszédjaid is
hallják!
Annyira izgalmas és buja, amit mond, hogy eszem
ágában sincs elárulni neki, a szomszédjaim már rég
hozzászoktak ahhoz, hogy ne törődjenek a hangos
sikoltozásommal.
Gyorsabban mozgatja az ujjaimat, erősebben szorítja
a bőrömnek, majd hátrahajtja a fejét, és úgy nézi a
magasból, ahogy egyszerre mind a ketten a közeledő
összeomlás felé hajtanak.
– Ez az – mondja, a szeme egészen sötét, a tekintete
mély és átható, készen áll arra, hogy mindent
megszerezzen, hogy feljuttasson a csúcsra. – Kayla!
Mintha lángokkal írná a levegőbe a nevemet.
– Gyere hát a kedvemért!
Nem tudom tovább visszatartani. Elengedem magam.
Szabadesés.
Az érzés először csak lassan terjed, mint a lángra
lobbanó gyújtózsinór tüze, a szikra lényem
középpontjából indul el, és végigszáguld a testem összes
idegén. Amikor felrobbanok, üvöltenem kell a
gyönyörtől. Korábban előfordult már, hogy felkiáltottam,
feljajdultam, nyöszörögtem és káromkodtam szexelés
közben, ám eddig még sohasem bömböltem, mint most,
amikor a gyönyör elemi erővel robban ki belőlem, hiszen
egyszerűen képtelenség volna tovább magamban tartani.
 És még nincs vége. Rakétaként szállok el, remegek,
rázkódom, és üvöltő tűzgolyóvá változom. Képtelen
vagyok uralkodni a testem vagy a gondolataim felett –
egyszerűen csak magasan szárnyalok, és szétrobbanok a
csillagok hullámainak ölelésében. A szívem csordultig
megtelik, majd a kiáramló érzelmek miatt kis híján
könnyekkel telik meg a szemem.
Megsemmisültem. Lachlan romokba döntött,
összeomlottam, miközben majdnem belehalok a vágyba,
hogy újra és újra átélhessem ugyanezt.
– A rohadt életbe! – kiáltok fel újra, és a fejemet
nekiszorítom izzadt nyakának, átölelem kemény testét,
hozzásimulok, mintha csak elnyelne a mélység, ha nem
így kapaszkodnék. – Ó, istenem! Lachlan!
Ismét felhorkan a maga jellegzetes módján, felemeli a
fejét és rám vigyorog. A kéjvágy nem tűnt el a szeméből,
és ekkor rádöbbenek arra, hogy ő még nem jutott fel a
csúcsra.
– Ez csak az étvágygerjesztő volt, szerelmem –
mormogja, és az ajkával megérinti levegő után kapkodó
számat. – Egész éjjel hajtani foglak.
Ekkor olyasmi történik, ami korábban még soha.
– Pihenő, ki kell fújnom magamat – mondom én, és
megkapaszkodom a nyakában, miközben a homlokomat
nekiszorítom borostás állának. – Könyörülj meg rajtam!
– Ó, értem! – feleli jókedvűen. – Szóval te bort
prédikálsz, de csak vizet iszol.
Felemelem a fejem, és belenézek a csodálatos
szempárba.
– Még mindig ott lüktetek a farkad körül – mondom
ki nyíltan, és megpróbálom valahogy megnyugtatni a
légzésemet.
– Tudom – feleli. – Amitől csak még keményebb
leszek.
 Felemeli a kezét, és egy ujjával végigsimítja az
ajkamat.
– Alig várom, hogy megkóstoljalak.
Kihúzza a farkát belőlem, lerúgja a lábáról a cipőjét,
kibújik a nadrágjából, majd megragadja a derekamat és
felemel.
– Gyere ide! – mondja, ahogy ott áll előttem
anyaszült meztelenül. Felkap, keresztülvisz a konyhán,
be a nappaliba, ahol a hátamra fektet.
Rám ül, kemény, izmos combjai közé zárja a
derekamat, és a farka a magasba mered. Tágra nyílt
szemmel bámulok rá, és egy csodálatos pillanaton
keresztül valósággal magamba szippantom. Szeretném
végignyalni felsőtestének minden egyes tetoválását, és az
ajkammal megérinteni valamennyi kigyúrt izmát. Ez
valami csodálatos, és most nemcsak arra gondolok, hogy
ott láthatom magam előtt végre meztelenül,
kézzelfogható közelségben, hanem az is, ahogy a
tekintetével valósággal bilincsbe ver, és a fejében olyan
gondolatok és vágyak kavarognak, amelyekre nagyon is
kíváncsi lennék.
Arra számítok, hogy mindjárt újra belém nyomja a
faszát, ám ehelyett fölém hajol, és a könyökével
megtámaszkodik a vállam mellett. Rám mosolyog, én
pedig megdöbbenek attól, hogy mennyire gyengéd. Egy
csapásra meglágyulnak az arcvonásai. Ráncocskák
jelennek meg a szeme sarkában, és kisimul a homloka.
Most már nem egy őrjöngő fenevadat látok magam előtt,
hanem egy gyönyörű fenevadat.
Az ujjaival végigsimítja az orromat, megérinti az
ajkam közepét, és amikor rám néz, tudom, hogy tényleg
belém lát. Különös és bensőséges ez a pillanat. Főleg ha
figyelembe vesszük, hogy nem is járunk együtt.
Szégyenlősen el akarok fordulni, hogy ne bámuljam.
 Szerencsére ő töri meg a pillanat varázsát. Megnyalja
a fülcimpámat, amitől bizseregni kezd a bőröm.
– Meg akarom kóstolni a tested minden szegletét –
mormogja. – Benne vagy?
Nyelek egy nagyot.
– Szerinted szükség volt erre a kérdésre?
– Általában nem kérdezem meg – mondja, és most
már a nyakamat nyalja. Ívben megfeszül a hátam. – De
mivel szünetet akartál tartani…
Belemarkolok a hajába, és megrángatom egy kicsit.
– Gyerünk, egyszerűen faljál fel!
Elneveti magát.
– Ilyen az én kedvesem.
Az én kedvesem. A szavaival telibe találja a szívem
közepét.
Édes istenem!
Továbbra is az ajkát és a nyelvét használva
felfedezőútra indul a testemen, végigsimítja a
kulcscsontomat, a keblemet, nagyot szív a
mellbimbóimon, én pedig megszédülök, és kis híján
megőrülök a gyönyörtől. Ujjaim belefúródnak a háta
feszülő izmaiba, és karmokként ragadják meg, miközben
ő tovább halad lefelé. Hasam megremeg a nyelve alatt, és
a csípőm összerándul, mert csiklandoz a borostája és
lágy ajkának lendületes simítása.
Végre a feje a helyére kerül a combom között, én
pedig perzselő várakozással eltelve még jobban
szétteszem előtte a lábam. Ő persze húzza az időt.
Feljebb tolja a combomat, és érdes ujjhegyeit lassan
végighúzza érzékeny bőrömön.
Már most is zihálok, képtelen vagyok befogni a
számat, vagy éppen visszafogni magam.
Ekkor előcsusszan a nyelve, végigsimítja a csiklómat,
ami miatt még több tűzijáték rakétája robban fel a
belsőmben. Hörögve kapkodok levegő után, elvesztem, és
megmarkolom a lepedőt. Felemelem a csípőmet, és egyre
többet akarok Lachlanből.
Engedelmeskedik, és most már rám szorítja a száját
és az ajkait is. Közben pedig szemmel tart. Mohó
tekintettel követi minden mozdulatomat, miközben
valósággal rám zúdítja a kéjt és a gyönyört. A foga
megérinti a csiklómat, a nyelve pedig mélyen behatol.
Nincs ezen a világon még egy olyan csodálatos látvány,
mint Lachlan feje a lábam között, és jól tudom,
valószínűleg ostoba, de őrült nőszemélynek látszom,
ahogy rámeredek.
Túl sok ez így. Túl hamar.
A fene egye meg, egyből rám tör a vágyakozás, ahogy
másfelé pillantok.
Éppen ezért visszafordulok Lachlan felé, aki
valósággal átdöf izzó tekintetével, és a homlokán
elmélyülnek a hősies elszántság ráncai, mintha csak
háborúba tartana, én pedig azon csodálkozom, hogy a
puszta tekintete nem elég ahhoz, hogy a csúcsra jussak.
Máris ott érzem őt odabent, lényem mély, reménytelen,
sötét szegletében, ahova sosem merészkedem el, és úgy
tűnik, hogy Lachlan hatására a titkaim megpróbálnak a
felszínre törni.
A fészkes fenébe, ez a pasi jobban kikészít most még
annál is, mint amikor hideg és elutasító volt velem
szemben.
Képtelen vagyok továbbra is elviselni a tekintetét.
Hátravetem a fejem, és a világ melegebbé válik,
beszűkül, mintha csak a kozmoszomat parányi, izzó
csillagokból építették volna fel. Ez a hihetetlen erő a
bensőmben egyre csak növekszik, kiteljesedik, és
hatalmasabb lesz, rázúdul az összes idegemre, uralja
testem minden részét, ami miatt rugóként megfeszülök.
 A nyelvének érintése kiváltja a robbanást.
– Cseszd meg! – kiáltok fel, ő pedig belém mormog, és
a hangja visszhangokat vet belsőm legmélyén, és áttaszít
a peremen. A csúcson járok, belezuhanok a lángoló
csillagok hálójába, az ujjaim pedig belemarkolnak
Lachlan hajába, kétségbeesetten odahúzzák hozzám, és
bár tudom, hogy nincs ennek semmi értelme, mégis
megpróbálom magam mellett tartani. Ez az orgazmus az
idők végezetéig eltart, és közben úgy érzem, mintha
elporladtak volna a csontjaim.
Ahogy pedig ott fekszem szétvetett lábbal, hangosan
zihálva, rádöbbenek arra, hogy ő viszont még mindig
nem élvezett el!
Szükségem lesz egy újabb lélegzetvételnyi szünetre.
Mielőtt azonban ki tudnám nyitni a számat, máris
fölém hajol, térden állva megragadja az egyik csípőmet,
és kissé felemelve elhelyezkedik. Még mindig kemény,
mint a kő, és egyetlen lökéssel belém hatol. Olyan nedves
és laza vagyok, hogy könnyedén besiklik. A farka
továbbra is annyira hatalmas és vastag, mint amilyen a
konyhában volt. Kétségbeesett gyorsasággal nyomul
befelé, én pedig őszinte elismeréssel adózok neki azért,
hogy ilyen sokáig vissza tudta tartani.
– Nem tart már sokáig, szerelmem – hördül fel, és a
gyönyör kapujában alig lehet érteni a szavait. Körbe-
körbe mozgatja a csípőjét, valósággal felőrli a belsőmet,
miközben rászorít a heverőre, és a farka úgy jár ki és be
bennem, mint egy dugattyú. Könyörtelen, minden lökését
hangos hördüléssel kíséri, és ez az érdes, állatias hang
egyre jobban felerősödik, ahogy közelebb kerül a
gyönyör kapujához. Rohadtul szép ez a hang, ami miatt
lényem középpontjában újra hőség támad, és így ismét
fellobban bennem a lángolás maradéka.
Csak bámulom e lenyűgöző férfi testét, a nagyszerű
gének, az önfegyelem és a kín eredményét. Megragadja a
lábszáram, hátratolja a combomat, neki a hasamnak,
mert így mélyebben benyomulhat. Szinte már túlságosan
is bent van, ám kellő időben hangosan hörögve
visszahúzódik.
Mozgásba jön az ágy, vadul és hangosan rázkódik
előre-hátra, engem pedig lenyűgöz, amit Lachlan velem
csinál, úgy hág meg, mint egy állat, úgy basz meg, mint
a létezés kapujában álló elemi lény, akit kizárólag ebből
a célból alkottak meg. Gyorsabban, keményebben,
mélyebben. Elképesztő az üteme.
Látom a szemén, hogy már nem ura önmagának. Ott
áll a szakadék peremén, éppen ezért kézzel kicsit
besegítek magamnak, hogy utolérjem. A tekintete szinte
megperzseli a szememet, és utána már eljut a végső
pontra. Megremeg, halk, hörgő hangon a nevemet
mormolja, majd pedig hangosan, obszcén módon
káromkodni kezd.
Ma este immár harmadik alkalommal jutok csúcsra.
Újra lebegek, szállok, csakhogy most Lachlannel együtt,
közösen vágtatunk, és a testünk kívül és belül is
egységbe forrt. Ebben a pillanatban ő és én egyek
vagyunk, így mozgunk, ezt érezzük.
A szívem hatalmas, és megtelt boldogsággal.
Elégedett vagyok.
Boldog.
Nem tudok hova lenni az érzelmeimtől.
Lachlan rám zuhan, kemény teste izzadtan csillog,
ahogy mellém siklik, én pedig valami olyasmit csinálok,
amit sosem tettem korábban szexelés után. Két karral
magamhoz ölelem, és így szorítom, mert azt akarom,
hogy a lehető leghosszabb ideig ott maradjon bennem,
mert nem szeretném, hogy megszakadjon ez a
csodálatos, bensőséges összeköttetés.
 Ő pedig bennem marad addig, ameddig lehetséges, a
légzése lassan megnyugszik. Ajkával egy pillanatra
megérinti a nyakamat, mielőtt az oldalára fordulna és
kihúzná a farkát. Úgy tűnik, arra is csak alig van ereje,
hogy lehúzza és elkösse az óvszer végét, ám ekkor lassan
feltápászkodik, és engem is felsegít.
– Irány az ágy. Most! – parancsolja, és teljesen
olyan, mint egy ősember.
Kötelességtudóan követem, bár a lábam remeg,
amikor bemegyünk a hálószobámba. Meztelenül mind a
ketten rázuhanunk az ágyra, Lachlan pedig magához
húz. Nem úgy, hogy a fenekem nekisimuljon az
ágyékának, ám közben mégiscsak átölel. Közben azt
bizonygatom magamnak, hogy sokáig nem feküdhetek
így, nem aludhatok el úgy, hogy valaki hozzám ér.
Csakhogy a világ elsötétül. Barátságosan hívogat az
álom. Én pedig elalszom Lachlan ölelésében.
 12. FEJEZET

Lachlan

Lágy ujjak érintését érzem az arcomon. Kinyitom a

szemem, belepislogok a sötétbe, míg végül a nyitott
ablakon beszüremlő halvány fényben ki tudom venni a
mellettem lévő lány árnyalakját.
Kayla. Nyelek egyet, és rám tör a pánik.
– Jól vagy? – suttogja.
– Eeegen… – Megrázom a fejemet, hogy
valamennyire összeszedjem magamat. – Igen, miért? Mi
a… mennyi az idő?
– Közel a reggel – feleli lágyan, és az ujjával
végigköveti az állkapcsom vonalát. – Valami rosszat
álmodhattál.
A kibaszott életbe! Vajon mennyit hallott?
– Én… izé… nem emlékszem – mondom. Hiába
erőlködöm, csupán a kétségbeesés halvány emlékére
bukkanok.
– Talán jobb is így – feleli.
– Mit kiabáltam? – kérdezem habogva.
– Odahívtad magadhoz… – elhallgat, és a keze már a
mellkasomon folytatja az útját. – Lionelt.
Megkönnyebbülve fellélegzem.
– Lionel a kutyám – magyarázom. Kayla
félrebiccentett fejjel néz rám.
– Van egy másik kutyád is?
– Eeegen… otthon.
Semmi értelme nem volna elmagyarázni neki, hogy
valószínűleg nem a kutyámat hívtam álmomban. Újra
kisgyermekké változtam, és átéltem azt a napot, amikor
elhagyott az anyám. Csakhogy ennek a gyönyörű nőnek
az ágya nem az a hely, ahol traumákat idézünk fel.
– Biztos nagyon örülsz annak, hogy hazamehetsz
hozzá – mondja, és bár igyekszik eltitkolni az érzelmeit,
én mégis kihallom a hangjából a csalódottságot. A
sötétben mindig minden sokkal nyilvánvalóbb.
Megérintem az arcát, és odahúzom magamhoz.
– Csakis az számít, hogy mit fogok csinálni a
hátralévő néhány nap során – mondom, és egy lágy
csókot nyomok a szája szélére. – Még nem végeztem
veled.
Kaylának sikerült megnyitnia lényem egy olyan
kamráját, ahová csak nagyon ritkán nézek be, már ha
egyáltalán benézek. Hosszú hónapok óta nem feküdtem
le senkivel, és az a csajszi is csak valami kis picsa volt
egy bárból. Részeg voltam és rossz helyen – ez a kettő
általában együtt szokott járni tele önsajnálattal. A
mosdóban dugtam meg, és ezzel ennyi volt. Arra pedig
már nem is emlékszem, hogy előtte kivel szexeltem.
Amikor ugyanis eldöntöttem, hogy véget vetek az
értéktelen egyéjszakás kalandoknak, gyakorlatilag
lemondtam a szexről.
Most viszont kigyulladtam, és lángoló forgószélként
őrjöngök. Várható volt. Amikor beállítottam Kayla
lakására, nem lehettem biztos abban, hogy mit fog lépni.
Ugyanakkor tudtam, itt az ideje befejezni a képmutatást,
és azzal hitegetni magamat, hogy ez a nő nem érintette
meg a lelkemet. Nem áltathatom magamat azzal, hogy
nem akarom megszerezni magamnak, amilyen módon
csak lehet.
És a rohadt életbe, a csaj készen állt arra, amit tőlem
kapott. Olyan szavak szökkentek ki a száján, amelyek
lecsaptak az elmémre, kifordítottak önmagamból, pedig
már előtte is hagytam, hogy a kéjvágy elvegye a józan
eszemet.
Többet akarok. Kaylát akarom mindennap, egész idő
alatt, amíg csak itt vagyok.
– Én sem írtalak ám még le – mondja érdes hangon,
és ettől egyből merevedni kezd a farkam. Forrón és
vastagon feszül neki a lepedőnek. Kayla ajka megérinti
az enyémet, én pedig belecsúsztatom a nyelvem, hogy
megérezzem édes, megátalkodott kis szája ízét.
Meg kell dugnom vadul, forrón és mocskosul. A
testére vágyom, az érintésére, a belőle sugárzó fényre,
ami képes volna elűzni az álmaimba beszivárgó
sötétséget.
– Ó, gyönyörűségem – mormogom, és a
hüvelykujjammal simogatni kezdem a mellbimbóját,
amitől hátrahajtja a fejét, és a teste valósággal könyörög
a folytatásért. – Megőrülök, ha nem lehetek újra benned.
Rám néz a félhomályban, és én rájövök, hogy
hamiskásan mosolyog.
– Imádom megőrjíteni a pasikat.
– Tudom, hogy ilyen vagy, szerelmem. Remélem
azonban, hogy rajtam megkönyörülsz. Nagyon hosszú
volt a kihagyás.
Meglepődve felkapja a fejét.
– Tényleg?
– Bizony. Úgyhogy legyél könyörületes és dobd végre
szét a kurva lábadat.
– Ó, dehogyis – feleli, majd a tenyere rásimul a
mellemre és visszanyom az ágyra. – Feküdj a hátadra! Te
fogod szétdobni a kurva lábadat.
Magasba vonom a szemöldököm.
– Tessék?
– Hidd el nekem – mondja erre csalafinta mosollyal,
és rám nehezedik. – Odaleszel érte.
 Felül rám, és az jut az eszembe, milyen jó volna, ha
szemből érné a fény, mert akkor jobban láthatnám a
fantasztikus mellét.
– Van egy óvszered? – kérdezem, és a vágyakozástól
elakad a hangom.
– Igen, de még nem kell – válaszolja, és addig hátrál,
míg a combja már a térdemre nehezedik. – Most egyelőre
nincs szükség rá.
Végighúzza a körmét kemény hasizmomon, amitől
önkéntelenül is megfeszítem az izmokat, majd pedig
kényelmesen elhelyezkedik a két lábam között.
Meredező farkam szinte eltakarja a szemem elől.
Egyik kézzel megtámasztom a fejemet, a másikkal pedig
beletúrok Kayla hajába, és az ujjaim köré tekerem
selyempuha tincseit.
Amikor kézbe veszi a férfiasságomat, lüktetve
nekinyomódok a bőrének. Szinte elviselhetetlenül
csodálatos ez az érzés. Kinyitja a száját, és érzéki ajkai a
makkom végét megérintve beletaszítanak a gyönyör
szakadékába, miközben a tekintetemmel az eget keresem.
Cseszettül jó ez a csaj, ahogy nyelvével végigsimítja a
farkam ereit, a makk kemény vonalát és olyan képet vág,
mintha csakis rám vágyna, pont úgy, mint aki egy
hatalmas fagyit akar elnyalogatni egy kánikulai napon.
– A fenébe – mormogom, becsukom a szemem és
megrántom a haját. – Nehogy abbahagyd!
Hátrébb húzza a fejét, és a nedves, cuppanós hangot
meghallva egy pillanatig azt hiszem, hogy de igenis
abbahagyta, és a rám törő elkeseredettség miatt szinte
görcsbe rándulok. Ekkor azonban a tenyere siklik végig a
farkamon, puhán, mint a selyem, és az ujjai már a
heréimnél járnak, amitől úgy érzem, hogy mindjárt
felrobban a fejem. A magasba tolom a csípőm, és arra
vágyok, hogy könnyítsen rajtam.
 Ő azonban ennél többre készül. Lehajtja a fejét és egy
lassú, lágy mozdulattal a szájába veszi mind a két
golyómat, miközben a keze gyors ütemben fel és alá
mozog a farkamon.
Jóságos egek! Köszönöm nektek. Köszönöm. Ritka az
olyan nő, aki úgy szopja a herémet, mintha cukorból
volnának. Vajon mi történne, ha a kézipoggyászomban
megpróbálnám felcsempészni magammal Kaylát a gépre?
Simán beleférne egy bőröndbe.
De nem akarok még a csúcsra jutni. Felemelem a
fejem és beszélni próbálok. A torkom kiszáradt, és
összevissza cikáznak a gondolataim. Mindent
félresöpörnek az elemi ösztöneim, a vágy, hogy
elélvezzek, de olyan zabolátlanul, ahogy csak lehet. Az
sem segíti elő az önuralmam visszaszerzését, hogy a
félhomály dacára is ki tudom venni a fejét a két combom
között, érzem a nyelvét, és a szájával úgy szopja a
farkamat, hogy már a saját tulajdon nevemre sem
emlékezem.
– Bent akarok lenni, benned – nyögöm ki nagy
nehezen, ólomsúlyú nyelvvel.
Megrázza a fejét, és az érintésétől majdnem eszemet
vesztem. Erősebben húzom a haját. Ugyanúgy akarom,
hogy leálljon, mint azt, hogy folytassa, ám most
kizárólag ő dönthet.
– Kayla – mondanám, ám a rám törő gyönyör újabb
hulláma megfoszt a beszéd képességétől.
Egyre gyorsabban mozog a keze, én pedig tudom,
hogy mindjárt eldurranok.
A gyönyör hátulról csap le rám, alattomosan, mint az
ellenfél játékosa. Ahogy kiürülnek a golyóim, kirobbanok
a világűrbe, és nedvemet széthintem valahová, ki tudja,
hová. Nem számít, hogy mi történt, mert a gyönyör
robbanásként söpör el, a szememben fények gyulladnak
és fülsértő hangerővel, érdesen, zabolátlanul hörgök.
Beletelik néhány pillanatba, míg újra kapok levegőt,
és a szívem nem úgy vágtázik, mintha egy a mezőn
rohanó vadló lennék. Képtelen vagyok összeszedni a
gondolataimat; tehetetlenül fekszem, miközben Kayla
lassan elindul felfelé és odafekszik mellém. Egy kézzel
megtámasztja a fejét, rám néz, miközben az ujjaival
végigköveti a mellemen lévő tetoválások vonalait.
– Szia – mondja. Krákogok egy nagyot.
– Szia. – A hangom még így is olyan érdes, mint a
csiszolópapír. – Ez egyszerűen…
– Tudom – feleli, és árad belőle a magabiztosság. Jól
tudja, mit művelt velem. – Ez volt a legkevesebb, amit
megtehettem a tegnapi három orgazmusom után.
Megnyalom kicserepesedett ajkam, és a fejemet
félrehajtva Kaylát bámulom a homályban. Sötét szeme
nedvesen ragyog, én pedig rádöbbenek arra, súlyos hiba,
ha túl sokáig belenézek. Mégsem tudok ellenállni.
Felemelem a kezem, az ujjaim közé veszem az egyik
hajtincsét, és lágyan félresimítom az arca elől. Van
benne valami, ami miatt újra és újra gyengéden
viselkedem vele. Mindent megtesz azért, hogy eltitkolja
az érzelmeit, ám én nagyon is látom, hogy legbelül
mennyire sebezhető. Megjátszott jókedvvel és
cinizmussal próbálja meg álcázni a sérülékenységét, ám
én jól tudom, hogy az igenis ott rejtőzik. Emiatt persze
ösztönösen meg akarom védeni.
– Azt hiszem, ideje indulnod – mondja halkan.
Összerezzenek. Akár csak egy kutyának, feláll a
tarkómon a szőr.
– Hát, jó…
A tenyere rásimul a tarkómra, és közelebb bújik
hozzám.
– Nem akarom, hogy itt hagyjál, csakhogy két kutya
vár rád a lakásodban, nekem pedig nemsokára indulnom
kell munkába.
Bólintok. Igen. A kutyusok. Igaza van. Fel sem merült
bennem, hogy ma éjjel itt alszom, csak így alakultak a
dolgok. Amikor Kaylában léptem át a gyönyör küszöbét,
az olyan hatással volt rám, mintha bevettem volna egy
nagy adag altatót. Mivel pedig egy perccel ezelőtt újra
elélveztem az egész ráment a hasamra –, most az a
veszély fenyeget, hogy mindjárt újra elalszom.
– Van egy törülköződ vagy egy papír zsebkendőd? –
kérdezem, és a hasam felé biccentek, a tócsában csillogó
spermára. Kész szerencse, hogy nem lőttem vele szemen
magam.
Kayla kimászik az ágyból, és pontosan úgy néz ki ez
a karcsú, gömbölyded árnyalak, mintha egy kémfilm
főszereplőnője lenne. Odadobja nekem a könyvespolcról
levett papír zsebkendős dobozt, én pedig gyorsan rendbe
teszem magam.
– Akarsz zuhanyozni? – kérdezi, amikor kész vagyok.
Elmélyül a hangja, egészen érzékivé válik. – Rám
igencsak rám férne.
Ez a pár szó életet lehel a farkamba, érzem, ahogy
megremeg, pedig az előbb nagyon kikészítettük. Én
viszont nem vagyok kimerült. Ezenfelül eszem ágában
sincsen egyből hazamenni, már ha ez elkerülhető.
Nagyon korán van még, a kutyusok bizonyára alszanak.
Nem fognak rosszalkodni, ha egy kicsit várniuk kell rám.
Ki tudná megmondani, hogy az életem végéig még hány
percet tölthetek el Kayla Moore társaságában.
– Persze – felelem. Megfogja a kezemet, és kihúz az
ágyból. Így, hogy valósággal föléje tornyosulok, annyira
kecsesnek és picinek tűnik. Azt lehetne hinni róla, hogy
védtelen, ám jól tudom, hogy ez távol áll a valóságtól. Az
ágyékomra pillant, és felfigyel a kezdődő újabb
merevedésre.
– A pokolba – mondja. – Ez meg hogyan lehetséges?
Büszkén kihúzom magam előtte.
– Velem minden lehetséges.
– Igazi fenevad vagy – mondja elismerően.
– Ez vicces – felelem neki a pályán éppen ez a
becenevem.
– És az ágyban is, ha jól sejtem.
– Nem – mondom, majd a kezem rásimul a csípőjére,
és odahúzom magamhoz. – Csak veled.
Fülig érő szájjal vigyorog. Utána kilép az
ölelésemből, és ringó csípővel, nagyon szexi módon
elindul a fürdőszoba felé. Felkapcsolja a villanyt, de
utána azonnal eltakarja a szemét. Pislogva néz rám.
– Túl erős a fény – panaszkodik.
– Így legalább jobban foglak látni – mondom, és
utánamegyek.
A fürdőszobája nagyjából akkora, mint egy
cipősdoboz. Egy mosdó, egy vécé és egy üvegfalú
zuhanyzó van benne. Az egyik falat beborító tükör miatt
azonban jóval nagyobbnak látszik. Rámeredek a
tükörképünkre. Egy óriásnak látszom mellette, ijesztőnek
a sebhelyeimmel, a zilált hajammal, a rengeteg
tetoválásommal. Egy verőlegény néz így ki, egy harcos,
egy kitaszított. Mellettem Kayla igazi hercegnő. Annyira
kecses, puha és halovány. Itt tényleg én vagyok a
vadállat. Hála istennek éppen ilyennek szeret. A
tükörben belenéz a szemembe, és éppen annyira kinyílik
a szája, hogy megpillanthassam a nyelve hegyét.
– Menj be a zuhanyzóba – mondom neki. –
Szappanozd be magad.
Savanyú képet vág, belép a tusolóba és megengedi a
vizet.
– És te mit csinálsz közben?
 – Nem elég nagy, hogy mind a ketten kényelmesen
beférjünk – magyarázom. – Innen nézem végig, ahogy
lezuhanyozol. Utána pedig mögéd állok, és úgy
megduglak, hogy egy hétig nem fogsz tudni leülni.
Félrebiccenti a fejét, és kedves arcán ámuló
tekintettel végigmér.
– Ki is vagy te valójában? A kielégíthetetlen hím?
– Aki megtalálta a hozzáillő párt, a kielégíthetetlen
nőstény személyében. – Halványan elmosolyodom, és
fejemmel a zuhanyzó felé biccentek. – Zuhanyozz!
– Rendben – feleli lassan, és a magasba vonja az
egyik szemöldökét. Belép a vízsugár alá, és hagyja, hogy
rázúduljon a permet. Hátrahajtja a fejét, ívben megfeszül
a háta, és a víz zubogva végigvágtat két hetyke keble
között, a formás kis seggén és benedvesíti a teste
valamennyi puha és gömbölyded részét. Úgy érzem
magam, mintha egy pornófilmet néznék, csakhogy ez az
élő adás itt van az orrom előtt, csakis nekem szól, mert
ezen a hajnalon ez a lány kizárólag az enyém.
Nekitámaszkodom a mosdókagylónak, és alig néhány
pillanattal később a kezem máris rászorul újra kőkemény
és forró farkamra. Így nézem, ahogy Kayla tusfürdőt önt
egy szivacsra és erősen bedörzsöli vele az egész testét. A
fehér hab lecsöpög a melléről, végigfolyik a csípőjén és a
medencéjén.
– Játssz egy kicsit magaddal – szólok rá a kéjvágytól
érdes hangon.
Rám vigyorog.
– Milyen kis zsarnok valaki.
– Pont, mint te.
Kayla diadalmasan rám nevet és a tekintetét egy
pillanatra se veszi le a szememről, miközben a két keze a
szivaccsal eltűnik a lába között. Ebben a helyzetben a
legtöbb lány lesütné a szemét, zavarba jönne és
elszégyellné magát.
Neki azonban cseppnyi gondot sem jelent ez a
feltárulkozás. Bilincsbe ver a tekintetével mindaddig, míg
el nem sodorja saját gyönyörének áradata. Hátrahajtja a
fejét, becsukja a szemét és kinyílik gyönyörű, baszni való
szája, ahogy felnyög.
Igen. Egyszerűen nem tudom visszafogni magam.
Odamegyek a zuhanyfülkéhez, Kayla pedig nekisimul
a falnak, hogy én is beférjek.
– Hagyd nyitva az ajtót – mondom neki. –
Kapaszkodj meg a keretében.
– Tiszta víz lesz a padló – mondja, de azért
engedelmeskedik.
– Majd feltöröljük.
Megvonja a vállát, és látom az arcán, hogy
nyugtalan. Nem ijesztettem meg – csupán nem tudja,
hogy most mi fog történni.
– Hozzak ide egy óvszert? – kérdezi.
– Attól függ – felelem. Megragadom a haját, így
kénytelen előrehajolni. Nedves szappanhabos feneke
nekinyomódik a farkam teljes hosszának. Végigsimítja az
ajtó peremét és két kézzel megkapaszkodik. A szemközti
tükörben tökéletesen látszik a képmásunk, bár az
üveglap kezd bepárásodni.
– Mitől is függ? – kérdezi, ám én jól látom rajta,
pontosan tudja, hogy mire készülök.
Az ujjaim végigsiklanak a fenekén, a két félgömb
között a vágatban, fel és le megsimítva a punciját, majd
pedig egy kicsivel feljebb.
– Jó lesz így? – suttogom, és elkezdem körbe-körbe
mozgatni az ujjaimat.
Bólint, de nem mond semmit. Lassan bedugok egy
ujjat, aztán kihúzom, odafigyelve arra, hogy
benedvesedjen és szappanhabos legyen, mielőtt
visszanyomnám. Kayla izmai rám feszülnek, én pedig
kénytelen vagyok venni egy mély lélegzetet, mert
különben a farkam még azelőtt elsülne, hogy esélye lett
volna a behatolásra. Egy jó adag tusfürdőt öntök a
kezembe, miközben a fokozatosan bepárásodó tükörben
Kayla szemébe nézek. Alaposan bekenem az egész
farkamat, majd egyik kézzel megfogom a csípőjét, a
másikkal pedig a férfiasságom tövét. Így nyomulok be a
világ legszűkebb nyílásába.
Kayla felhördül, de a fenekét felém tolva jelzi, hogy
folytathatom. Igyekszem a lehető legjobban visszafogni
magamat és csak lassan, megfontoltan mozogni.
– Még mindig jó? – mormogom azt remélve, hogy
valamennyire az ő számára is izgalmas az aktus, még ha
nem is annyira, mint nekem. Mielőtt azonban lehetősége
lett volna a válaszadásra, elengedem a csípőjét és a
tenyerem besiklik a combjai közé. Nem lehet eldönteni,
hogy a zuhanyozástól ilyen nedves, vagy mert ennyire
beindult. Szeretném elhitetni magammal, hogy én
izgattam fel ennyire. Azonnal rásimul az ujjaimra és
szélesebb terpeszben áll a nedves csempén. A hátán
elsimulnak az izmok és ernyedten lelógatja a fejét,
miközben átadja magát nekem.
– Nézz fel önmagadra – suttogom neki érdesen. Azt
akarom, hogy a saját tükörképét bámulja, meg persze
kettőnket, ahogy egyesül a testünk. A sötétséget és a
fényt. – Nézz rám!
Óvatosan felemeli a fejét, én pedig meleg szemébe
nézve valósággal magamhoz kötöm. Ki és be mozogva,
jól tudom, hogy nincs sok időm hátra, mert átkozottul
szűk a feneke. Selymes szorításának rabja lettem és
önfeledten bámulom gömbölyded feneke hófehér bőrét.
Teljesen odavagyok érte.
Szerencsére nem gond egyszerre két dolgot is
csinálnom. Az ujjaim egyre gyorsabban mozognak,
ahogy keményebben üt a csípőm, miközben igyekszem
visszafogni magamat. Mintha eltűnt volna a tüdőmből a
levegő és vibrálni kezdenek a fürdőszoba fényei. Ez
persze nem a valóság, csak a fejem szórakozik, miközben
a tükörben továbbra is Kayla szemébe nézek.
Tudom, hogy már csak pár pillanat választja el a
gyönyörtől, hiszen eltorzul az arca, kinyílik és
becsukódik a szája, remegnek a szempillái és alig bírja
nyitva tartani a szemét, miközben azért küzd, hogy
tovább bámulhassa párás tükörképemet. Keményen csap
le rá a gyönyör, az orgazmus annyira megrázza, hogy
majdnem térdre zuhan, én azonban egy kézzel alányúlva
talpon tudom tartani, miközben megfeszülő ujjaimmal
kidörzsölöm a gyönyör utolsó cseppjét is duzzadó
csiklójából.
Nem nézek félre. Egyszer sem. Ha már magányosan
térek vissza Skóciába, szeretném Kayla emlékét, minden
egyes pillanatot beleégetni az elmémbe.
Gyors az orgazmusom. Váratlan. Sikerült meglepnie
és az üvöltésem visszhangot vet a fürdőszobában,
miközben Kaylába lövellek. Olyan iszonyatosan jó ez az
érzés, hogy alig bírok talpon maradni. Amikor végre
sikerül újra kinyitni a szemem, Kayla elmosódott
tükörképe néz rám a párás üveglapról.
– Micsoda malac valaki – mondja. – Meg szerencsés
is. Egyből seggbe?
Nem tudok mit tenni, ostobán elvigyorodom.
Megvonom a vállam, mielőtt lassan kihúznám a farkam.
– Eszem ágában sincs akár csak egyetlen alkalomról
is lemondani. Nem vicceltem, amikor arról beszéltem,
hogy vasárnapig minden szabad percemet veled fogom
tölteni.
– Milyen kár, hogy pár órára nem jöhetsz be velem a
munkahelyemre – feleli. – Bent talán kinyalhatnál az
asztal alatt.
Benedvesítem az ajkam.
– Csak egy szavadba kerül, és ott leszek.
Felkap egy törülközőt, és a derekára tekeri. Gyönyörű
keblét nem takarja el.
– Ne csábíts ilyesmivel. Legszívesebben már így is
felmondanék. – A zuhanyfülke felé biccent. – Nem kell
kapkodnod.
Kimegy a fürdőszobából.
Gyorsan tusfürdőt öntök a fejemre, mivel nem
különösebben érdekel, hogy mivel mosok hajat, és pár
perc zuhanyozás után máris törölközöm.
Meztelenül megyek be a hálószobába. A farkam
ernyedten lóg, de Kayla tekintete elárulja, hogy még így
is tetszik neki. Valahogy már sikerült felöltöznie és
indulásra készen áll, amikor a nap éppen csak felbukkant
a keleti látóhatáron.
– De gyors vagy – mondom neki. Rám mosolyog,
miközben berakja a helyére az egyik fülbevalóját.
– Nemsokára indulnom kell. – A tekintete végigsiklik
a testemen. – Remélem, hogy amikor legközelebb
találkozunk, végre készen állsz arra, hogy mesélj a
tetoválásaidról.
Eltűnik a mosolyom. Nagyot nyelek, mert ily módon
nem tudnék feltárulkozni.
– Mesélek pár sztorit, a többit viszont halál
unalmasnak tartanád.
– Lachlan – mondja, és attól, ahogy kiejti a nevemet,
újra merevedni kezd a farkam. Odajön hozzám és az
egyik keze rásimul az arcomra. – Te aztán minden vagy,
csak nem unalmas.
Felmordulok és megvonom a vállam. Nem számít,
hogy a vele töltött idő alatt Kayla milyen lenyűgözőnek
talál, mert eszem ágában sincsen feltárni az igazat. Ez a
lány egy utolsó hőn áhított futó kaland lesz, mielőtt
visszatérnék a rögbihez, a kutyusokhoz, a hétköznapi
életembe. Mivel pedig a gyors kalandoknak megvannak a
maguk korlátái, képtelenség volna beengedni a
valóságot.
Megragadom a kezét és megcsókolom a tenyerét.
– Mikor láthatlak újra? Benézel hozzám munka után?
Úgy tűnik, ezzel gondolkodásra késztettem.
– Nyolc körül jó volna?
– Tökéletes. – Biccentek. A keze végigsimítja a
mellkasomat, és az ujjai úgy futnak végig a
tetoválásaimon, mintha Braille-írást olvasna.
– Akarod, hogy hazavigyelek? Közel laksz a
munkahelyemhez.
Általában ragaszkodni szoktam ahhoz, hogy egyedül
menjek haza, ám most valamiért nem teszem. Fontosnak
tartok minden vele töltött percet.
– Nagyon örülnék neki – mondom. Gyorsan belebújok
az előző este hordott öltönyömbe, és Kayla elvisz haza. A
város ragyog a napfényben, és nyoma sincs a ködnek.
Valósággal ragyog minden. Minden.
Közelebb hajolok hozzá, ujjheggyel kicsit feljebb
emelem formás állát, és lágyan megcsókolom az ajkát.
– Köszönöm.
Amikor elpirul, rózsaszín fény ragyogja be az arcát.
Bólint.
– Igazából nekem kellene köszönetet mondani csomó
mindenért.
– Például?
Elmosolyodik. Zavarba jön.
– Hogy végre nem tudtál ellenállni a varázserőmnek.
Vigyorogva megrázom a fejem.
– Már rég megadtam magam, szerelmem. Csupán azt
kellett kivárnom, hogy ezt az agyam is felfogja. Örülök,
hogy így történt. – Újra megcsókolom, majd rákacsintok,
mielőtt kiszállnék a kocsiból. A járdán állva odahajolok
az ablakhoz, hogy még egy pillantást vethessek rá.
Búcsút intek. – Nemsokára találkozunk.
– Nemsokára – feleli, aztán ráharap az alsó ajkára és
elindul. Egy pillanatig utána bámulok, aztán teleszívom
a tüdőm a reggeli levegővel. Ez az egyetlen olyan
időszak, amikor a nagyváros nem tűnik mocskosnak.
Elindulok a lakás felé, készen állva arra, hogy
megbirkózzak a kutyusokkal és mindazzal, amit az élet
hoz magával.
Kénytelen vagyok beismerni, nem sok hasznomat
lehetett volna venni a nap hátralévő részében.
Megteszem, amit feltétlen muszáj – elviszem a
kutyusokat az állatorvoshoz, próbálok szerezni egy új
gazdát Ednek, benézek a konditerembe –, ám mindezeket
csupán fél gőzzel csinálom.
Különös érzés számomra, hogy csak egyetlen ember
jár az eszemben ahelyett, hogy a rögbire vagy a
megmentett állatokra összpontosítanék. Amúgy jó ez az
érzés, mert sakkban tartja a nemkívánatos gondolatokat
és késztetéseket. Az elmémben általában nagy a
zűrzavar, mintha minden ingerület keresztülhaladna egy
prizmán, ám a gondolataim nem a szivárvány színeiben
ragyognak, hanem csupán a fekete és szürke különböző
árnyalataiban jelennek meg. Időről időre lesüllyedek a
kihalt pusztaságba, a háborgó mélységbe, és igen nagy
erőfeszítést igényel a visszatérés, meg hogy a
gondolataimat napfényesebb pályára kényszerítsem.
Tudom, mivel lehet megfenyegetni a hátam mögött
vicsorgó vadállatot. Azt a szörnyet, ami vissza akar
rángatni a múltba. Nem figyelhetek rá túl erősen, mert
attól csak még félelmetesebb lenne. Kaylával viszont…
Lehet, hogy így is csak egy nagy adag szerencsétlenség
vagyok, de legalább tudom, hogy az érzelmeimnek ez a
nő az oka. Megyek és sétálok egy nagyot a kutyusokkal,
miközben megpróbálom engedelmességre szoktatni
Emilyt. Nem könnyű, mert ez a kislány fél minden
embertől, kocsitól meg… bármitől. A kutyák lekötik az
összes energiámat, főleg ha pattanásig feszülnek az
idegeim. Úgy döntök, hogy nem ma fogom jó módorra
tanítani négylábú barátaimat. Elindulunk vissza a
lakásba, pedig az az igazság, hogy az idők végezetéig
tudnék sétálni velük anélkül, hogy kiégnék.
Csöng a telefonom. Bram az. Felveszem.
– Halló?
– Nézze meg az ember! – kezdi Bram. – Csak nem a
hősök hősével beszélek?
– Az attól függ, hogy mi történt.
– Úgy tűnik, hogy már kora reggel is te vagy a mai
nap hőse. Mondjam el először az én jó híremet, vagy
várjam meg, amíg te beszámolsz a te jó híreidről?
Meglepődve krákogok egy nagyot.
– Nekem mégis milyen jó híreim lehetnének?
– Hát persze – mondja Bram. – Na mindegy. Szóval
képzeld, ma reggel találkoztam Mr. Mulligannel, Justine
apjával.
Elhallgat, én meg nem ösztökélem, hogy folytassa,
mert tudom, hogy úgyis ezt teszi. Imádja a drámát.
– Abban maradtunk, hogy hajlandó befektetni
nálunk.
Elvigyorodok, és őszintén örülök Bram sikerének.
– Ez nagyszerű, cimbora!
– Tudod, neked köszönhetem – feleli.
Felmordulok, mert ennyi is elég ahhoz, hogy zavarba
jöjjek.
– Semmiség.
 – Dehogyis semmiség – ellenkezik komoly hangon. –
Nélküled nem jött volna össze a dolog.
Drámai és jelentőségteljes hangon beszél. Azt hiszem,
jobban szeretem Bramet, amikor idétlen.
– Na figyelj, csak annyit tettem, amennyit lehetett –
mondom, megvakarom az államat, ahogy ott állunk a
zebránál a két kutyussal. – Tudod, hogy szeretek
segíteni, ha lehet, és ez most elég egyszerűen összejött.
– Milyen kár, hogy nem Justine volt a hab a tortán.
– Milyen kár, hogy nem én voltam a hab Justine
tortáján. Legalábbis szerinte – felelem.
Bram elneveti magát.
– Szegény csajszi. Azt hiszem, pont úgy járt, mint a
többiek. Tudod, azt hittem rólad, teljesen hozzászoktál
ahhoz, hogy a lábad előtt hever a sok punci.
– Változnak az emberek.
– Iiigen – feleli. – Változnak. Vagy nem?
Jól tudom, hogy célozgat.
– Hát köszönöm, hogy hívtál, kedves unokatesó.
Remek, hogy minden összejött.
– Tudod, Lachlan, sajnálom ám, hogy lelépsz innen.
– Igen? Na persze.
Zavartan felnevet, aztán vesz egy mély lélegzetet.
– Milyen kár, hogy annak idején nem ismertük meg
jobban egymást. Komolyan mondom. Akkor régen nem
igazán volt erre lehetőségünk.
– Tényleg kár – válaszolom. – Csak hát én mindig is
megnehezítettem a dolgokat, utána pedig te léptél le
otthonról.
– Akkor is vicces, hogy mindannyiunk közül éppen az
a csaj ismer a legjobban.
– Milyen csaj?
– Talán nem ez lett volna a te jó híred? Kayla? Én
megszereztem a beruházást, te pedig a csajt.
 Összeszorítom az ajkam.
– Én aztán nem szereztem meg senkit – mondom
határozottan. – Egyébként is már csak rövid ideig
maradok itt. Pár napról van szó, ennyi az egész.
Bram felhorkan.
– Dugtál egy nagyot! Lehetne kicsit jobb is a kedved.
Semmi kedvem erről beszélgetni Brammel. Amúgy is
teljesen kiakaszt, ahogy ő meg Linden meg Stephanie és
Nicola folyton pusmognak és beleszólnak egymás
dolgába. A cimboráim Edinburgh-ben sosem tennének
ilyet. Persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy Kayla
mennyire kilóg közülük. Mindig a legszélén ült a
Lionban, már akkor is, amikor először megpillantottam.
Úgy tettem, mintha nem bűvölt volna el, pedig valójában
ez történt. Csak hogy nem a személyisége vagy a
szépsége miatt figyeltem fel rá. Akkor még nem. Először
kicsit sem érdekelt, hogy valójában ki is ez a nő. Arra
viszont nagyon is felfigyeltem, hogy ő nem teljes értékű
tagja a csapatnak. Ott volt ugyan közöttük, de nem
tartozott közéjük. Könnyedén felismertem ezt az ismerős
helyzetet. Olyan, mint én. Ha pedig valaki rád hasonlít,
akkor arra egyből felfigyelsz. Szembetűnő a mintázat.
Megtalálod a tekintetében, a világnézetében, de akár egy
dalban is. Ez a csendes hasonlóság egyfajta kapcsolatot
jelent. Azt hiszem, mindannyian ezt keressük, bárhol is
járunk, mégpedig mindenkiben, és ha rábukkanunk,
akkor önmagunkat találjuk meg. Tükör által
homályosan, ahogy a mondás tartja.
Csakhogy Kaylában nem a homályt és a sötétséget
fedeztem fel. Hanem a fényt.
– Figyelj, most leteszlek, Bram – mondom. – Van itt
pár kutyus, akikkel foglalkoznom kell.
– Igen, tudom – feleli, ami miatt arra gondolok, hogy
még miről értesülhetett. Lehet, hogy Kayla sokat fecseg.
– Figyelj, az jutott az eszembe… most, hogy összejöttél
Kaylával…
– Nem jöttem össze Kaylával – vágok a szavába.
Olyan kevés időm maradt, hogy nem akarom… azt, hogy
mi ketten… túlságosan is közelebb kerüljünk annál, mint
amennyire jó volna.
– Szóval most, hogy van egy átmeneti hálótársad –
javítja ki magát sietve Bram, bár ez sem tűnik sokkal
jobbnak. – Arra gondoltam, hogy mi hatan
kimozdulhatnánk a hétvégére a városból.
– Vasárnap elrepülök – figyelmeztetem, és Edre meg
Emilyre pillantok. A kutyusok tágra nyílt szemmel
néznek fel rám. – Az egyik kutya pedig valószínűleg még
akkor is nálam lesz.
– Tudom, tudom. De figyelj csak, a géped ugye
csupán délután indul, igaz?
– Eeegen… délután háromkor.
– Péntektől szombat estig? Odamennénk a Napa-
völgybe, jártál már ott?
Felsóhajtok, mert cseppet sem tetszik, hogy valaki az
utolsó pillanatban bekavarva elszúrja a terveimet.
Egyedül akarok maradni Kaylával. Magamnak akarom a
lányt.
– Nem. Nem jártam.
– Nagyjából másfél órányira van innen –
magyarázza. –Gyönyörű hely. Lefoglalok mindenkinek
hotelszobát, mégpedig egy olyan üdülőhelyen, aminek
nagyon jó a borospincéje és kutyákat is beengednek.
– Jobban oda kellene figyelned a pénzedre, Bram –
figyelmeztetem. – Mi, skótok állítólag zsugoriak
vagyunk.
Felmordul.
– Nem fogok ám mindenki helyett fizetni. A saját
szobád árát majd te kiköhögöd, igaz? Na, de figyelj, nem
akarok belekavarni a ti dolgaitokba, beszéljétek meg
Kaylával, és majd szólj. Én addig nem árulom el a
többieknek. – Elhallgat egy pillanatra. – Csak hát tök jó
volna, hogy elutazásod előtt találkozhatnál még
mindenkivel. Ráadásul így Kayla is ott lehetne végig
veled.
Nézem, ahogy nyugat felől megérkezik a gomolygó
köd. A szél behajtja a felhőkarcolók közé.
– Jól van. – Felsóhajtok. – Megkérdezem tőle.
Viszont, ha elmegyünk is, ne nagyon számíts arra, hogy
ebédidőn kívül túl sokat együtt lógnánk veletek. Szóval
igazából semmit nem ígérhetek.
– Ez a beszéd! – mondja, mielőtt elköszönne és
letenné a telefont.
Zsebre vágom a mobilomat és lenézek a kutyusokra.
– Na ennyit arról, hogy csendben meghúzom magam.
Úgy néznek fel rám, mintha értenék a szavaimat.
Néha azt hiszem, értik is. Szerencsére egy kutyus sosem
akar tanácsokat adni. Csak hallgat, figyel és kivárja,
hogy meghozd a döntésed.
Ha ma este találkozunk, megkérdezem Kaylától, hogy
akar-e menni. Remélem, hogy egy ilyen utazás nem
riasztja el. Normális körülmények között álmomban sem
gondolnék arra, hogy társaságba vigyem azt a csajt, aki
egyszer lefeküdt velem. Feltételezem, hogy Kayla is így
gondolkozik. Csak hogy a távozásom miatt minden
annyira bonyolult. Nem érvényesülnek a szabályok. Nem
mintha bármikor is sokat törődtem volna az előírásokkal.
 13. FEJEZET

Kayla

Alig tudok járni.

Minden porcikám sajog. Pont úgy, mint amikor leálltunk
rögbizni. Csak sokkal jobban, ami azért figyelemre méltó.
Ugyanakkor nem kellemetlen ez az érzés, mivel a lábam
közötti sajgás meg az egyéb fájó pontjaim arra
emlékeztetnek, hogy mit műveltünk egész éjjel.
Mivel…
Ó, istenem!
Jóságos egek.
Napközben többször is bele akartam csípni magamba,
amire persze az elgyötört testem miatt nem volt szükség.
Ha megmoccanok, egyből eszembe jut Lachlan. Az
elképesztő farka. A tapasztalt, mohó keze. A csodálatos
ajka, amivel… mindenütt. A két szeme, az a kutató, izzó
ragyogás, ami egy pillanatig sem fordult másfelé.
Megérintett a tekintete, foglyul ejtett és pontosan úgy
simogatott, mint a teste többi része. Múlt éjjel teljes
mértékben lenyűgöző módon a skót fenevad hatása alá
kerültem, és még most is csak ámulok és bámulok.
Álom ez vagy valóság? Soha az életben nem élveztem
még ennyire a szexet. Hogy a fenében fogom tudni
túltenni magamat rajta? Szerencsére újra látni akar.
Most rögtön. Munka után egyből felmegyek hozzá – ami
logikus, hiszen közel lakik az irodánkhoz. Előtte azonban
rendezni kell a gondolataimat. Át kell tekintenem
mindazt, ami eddig történt, mielőtt újra elsodorna az
áradat, mert ez a pasi olyan erős, hogy nem tudok
küzdeni ellene. Egy hét vele teljesen kikészítene, már ha
nem szedem előtte össze magamat. A munkanapom vége
felé végre megválaszolom Steph és Nicola
türelmetlenkedő üzeneteit, és megkérem őket arra, hogy
hat órakor üljünk le a Lionban dumálni egy nagyot.
Természetesen, amikor odaérek a bárba és
megpillantom a sörük fölött sutyorgó Stephet és Nicolát,
egyből lefagyok. Ami az előző éjjel történt velem, azt
egyszerűen nem lehet szavakba önteni, legalábbis
anélkül nem, hogy idiótának tűnjek. Nincs kedvem a
háta mögött kibeszélni Lachlant. Veszek egy mély
lélegzetet, és elindulva a csajok felé megpróbálok
közömbösnek látszani, bár a szájam szélén így is felsejlik
egy mosoly.
Mind a ketten felém fordulnak és elhallgatnak.
– Te jóóó isten – mondja Steph, és tetőtől talpig
végigmér.
– Mi a baj?
Ellenőrzöm, mi van rajtam. Testhezálló sötét farmer
és elegáns blúz. Ma reggel gyorsan kellett felöltöznöm,
miközben Lachlan lezuhanyozott. Most egyből az jut az
eszembe, milyen lelkesen nézte, ahogy beszappanozom
magamat, majd pedig a tükörben, miközben hátulról
megdugott. A hülye seggemet. Már korábban is történt
ilyesmi, de azok az élmények még csak nem is
hasonlítottak erre. Mert ez jó volt. Meg pokolian
izgalmas. Ráadásul meglepő, főleg ugye Lachlantől, ám
ez a fickó dugás közben egészen másképp viselkedik,
mint korábban.
– Kayla? – kérdezi Nicola. Megrázom a fejem és a
csajokra nézek.
– Iiigen. Mi van?
Steph hitetlenkedő tekintettel felkacag.
– Édes istenem! Téged laposra keféltek.
 Nem volna értelme letagadni.
– Ezt mégis miből gondolod?
– Valósággal ragyogsz – mondja Nicola.
– És fülig érő szájjal, öntelten vigyorogsz – teszi
hozzá Steph. – Azonnal ülj le és mesélj el mindent.
Igazuk lehet, mert tényleg vigyorgok. Lehuppanok
Nicola mellé.
– Beosztottak ma estére? – kérdezem.
– Iiigen, mindjárt kezdek. Bram vigyáz Avára –
válaszolja sietve. – De ne válts témát! Ennyivel tartozol
nekünk. Mesélj el mindent.
– Mi történt? – kérdezi Steph, és izgatottan
előrehajolva erősen megszorítja a sörét. – Tudod,
Lachlan idejött és téged keresett és…
– Te meg persze elárultad neki a címemet.
– Jobb lett volna, ha nem teszem?
Megrázom a fejem. Ha nem azt teszi, akkor semmi
nem történt volna múlt éjjel.
– Tudod, csakis Bram miatt randizott Justine-nal –
teszi hozzá Nicola.
– Tudom, tudom – vágom rá, mert még gondolni sem
akarok erre. – Elmesélte.
– Utána pedig dugtatok – biccent Steph.
A szemébe nézek.
– Pontosan.
– Na és milyen volt? – kíváncsiskodik Nicola tágra
nyílt szemmel. Hátradőlök a székben.
– Nehéz volna elmondani.
– Micsoda? – kérdezi Steph hitetlenkedve. – Te most
komolyan nem akarsz dicsekedni azzal, hogy egy
csődörnyi méretű faszon lovagolhattál?
Régen Kayla lelkesen hencegett volna minden
lófasszal ügyködő új játszótársával, ám a mostani… Úgy
tűnik, ez a Kayla nem akar ilyesmit mesélni Lachlanről.
 – Nem akarok erről mesélni – mondom a lányoknak.
– Ennyire pocsék volt? – kérdezi Nicola együttérzően.
– Nem – mondom gyorsan. – Nem, nem. Éppen
ellenkezőleg. Annyira…
Megcsóválom a fejem, és megpróbálom szavakba
önteni a benyomásaimat.
– Eget rengető. Életre szóló élmény. Ez után a farok
után semmire sem megyek a világ összes többi faszával.
Két barátnőm összenéz.
– Ajaj – mondja Steph. – Hűha.
– Iiigen. Eléggé megijedtem. Nekem annyi.
Csendben maradnak.
– Ezek szerint akkora van neki, mint egy lónak –
folytatja Steph.
Dühösen nézek rá.
– A farka tökéletesen arányos a testfelépítésével.
Lachlan pedig valóságos óriás. Ezt a témát ezennel
lezárom.
– Tiszta szerencse, hogy előtte mindent megtettél
azért, hogy jó tág legyél – vigyorog Nicola.
– Fogd be!
– De hogyan tovább? – kérdezi Steph.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezem óvatosan.
Megvonja a vállát és belekortyol a sörébe.
– Hát, csak mert el fog utazni.
– Igen, tudom.
– Szóval… Akarsz vele találkozni, mielőtt lelépne?
Előhalászom a zsebemből a mobilomat és a
kijelzőmre pillantok.
– Két óra múlva a lakásán fogunk találkozni. Engem
pedig most láttatok utoljára, amíg el nem utazik.
Megválaszoltam a kérdéseteket?
– Világos – feleli Nicola.
– Azért ez egy kicsit szar, nem? – kérdezi Steph. –
Úgy értem… Amikor végre megvan… Elmegy.
Hatalmasat sóhajtok, és kisöpröm az arcomból a
hajamat.
– Iiigen. Ez azért egy kicsit lelombozó, igaz? Úgy
értem, nehogy már összejöhessek az első olyan pasival,
akibe belezúgtam Kyle óta.
Mivel mind a ketten döbbent arccal néznek rám,
átgondolom, hogy mit is mondtam, és rájövök, hogy ezt
még magamnak sem vallottam be.
– Ó, édes istenem! – mondja Steph. – Azt akarod
mondani, hogy sze…
Egy pillantással elhallgattatom.
– Nem. – Krákogok egy nagyot. – Nem. Nem vagyok.
Még szép. Hiszen alig ismerem. Maximum arról lehet szó,
hogy nagyon csípem.
– Ennél jóval többről van itt szó – figyelmeztet
Nicola. –Nyugodtan beismerheted ám, Kayla. Nagyon is
itt az ideje annak, hogy érezzél valaki iránt valamit.
– Mi ez a hülyeség? – méltatlankodom. – Ez a lehető
legrosszabb időzítés. Eszem ágában sincsen bármit is
érezni iránta. Viszont egy ideig együtt lógunk és jókat
dugunk. Ennyi. Szóval felejtsétek el, hogy bármit is
mondtam. Egy nyomorúságos hetem van arra, hogy
élvezzem az életet, aztán ő elmegy, és minden olyan lesz,
mint régen. A fenébe. A semminél még így is több.
Nicola összeszorítja az ajkát, és megdöbbentően
szomorúnak tűnik.
– Mi az már megint? – kérdezem kiakadva.
– Össze fogja törni a szívedet.
– Mi van? – bömbölöm, és nagyot csapok az asztalra.
– Nic, ne mondjál már ilyesmit! – méltatlankodik
Steph. Közben a fejemben olyan hangosan lüktet a vér,
hogy alig hallom Nicola magyarázatát.
– Én csak annyit mondok, hogy ha a te cipődben
járnék, és végre-valahára éreznék valamit egy pasi iránt,
aki csak egy hétig van itt, akkor az én szívem darabokra
törne.
– Azért, mert nyámnyila vagy! – förmedek rá durván.
–Azért te sem voltál ilyen puhány, mielőtt Bram beléd
nem gyömöszölte a farkát.
– Pontosan az ő farkára volt szükségem – vágja
vissza Nicola. – Mint ahogy neked is Lachlanéra.
– Figyeljetek, lányok – szól közbe Steph. – Mostanra
sikerült mindannyiunknak begyűjteni a megfelelő faszt.
Csakhogy Kayla és Lachlan kicsit sem hasonlít Lindenre
és rám. Vagy éppen rád és Bramre.
Valamiért úgy érzem, hogy most meg kell sértődnöm.
– Ó, tényleg? Miért is?
Steph a magasba vonja az egyik szemöldökét.
– Hogy miért? Te magad mondtad az előbb, hogy
nem ismered Lachlant. Ő meg nem ismer téged.
– Ez igaz.
– Mivel pedig elutazik, ezért még esélyetek sincs arra,
hogy jobban megismerjétek egymást.
– Bizony – nyögöm ki nagy nehezen.
– Figyelembe véve azt, hogy manapság már nem
vagy olyan megátalkodott, mint régebben, igazából nem
sokat változtál, Kayla. Le merném fogadni, hogy ha ez a
pasi nem repülne el, te akkor is találnál valami kifogást,
hogy kihátrálj kettőtök kapcsolatából. Szóval szerintem,
éles ellentétben mindazzal, amit Nicola gondol, ez a
kapcsolat, ez az együtt-lét vagy legyen valójában bármi
is, tökéletesen megfelel Kayla Moore-nak.
A magasba emeli a söröspoharát, és elszántan a
szemembe néz.
– Menj, és dugjál nagyokat a pasiddal ezen a héten.
Mi, baszásba indulók, köszöntünk téged!
Nicola morog valamit, de felemeli a poharát.
 Én nem kaptam inni, így aztán csak biccenteni
tudok.
– Hát akkor jó. Basszunk!
– Basszunk! – kiáltják kórusban.

Amikor végre nyolc óra van, beállók a kocsival Lachlan

üres helyére és pár percen keresztül nem mozdulok.
Aggódom, megpróbálom összeszedni magamat, hogy fel
tudjak menni hozzá. Nem arról van szó, hogy félek.
Ideges vagyok. Bár nem tudom az okát, de ez a helyzet.
Amióta csak eljöttem a lányoktól a Lionból, azóta
Lachlanen töprengek, meg amit csináltunk. És persze
arról, amit csinálni fogunk. Úgy érzem magam, mint egy
híresség rajongója, aki egy igazi szupersztár után
epekedik, és úgy érzem, hogy eltörpülök mellette.
Hihetetlen.
– Szedd már végre össze magad! – szólok hangosan
magamra, majd felemelem a fejem és megpróbálom
kideríteni, hogy a csillogó üveggel borított ház melyik
lakása lehet Lachlané. Kinyitom a sminkes táskámat, és
kenek egy kis rúzst az ajkamra, miközben arra gondolok,
hogy ez gyorsan lekopik, ha majd belépek a lakásba.
Már az ajtóban meg fog csókolni? Vagy netflixezni és
lazítani fogunk egész éjjel?
Vagy egyből dugunk?
Feszültté tesz ez a bizonytalanság. Veszek egy mély
lélegzetet, kiszállok a kocsiból és odasietek a kapuhoz. Az
ujjam megdermed a lakása hívógombja fölött. Az
üvegajtóra pillantva gyorsan megnézem a tükörképemet.
Az előbb hazarohantam, hogy belebújjak egy váll nélküli,
fekete ruhába, ami leginkább a kilencvenes években
népszerű hálóingekre emlékeztet. Dögös, rózsaszín
magas sarkú cipő van rajtam. Melltartó nincs. Bugyi
sem. Mégis mi értelme volna?
Megnyomom a csengőt, és amíg várok pár
másodpercet, a pulzusom szinte lüktet a csuklómban.
Lachlan távoli hangja enyhén álmos, de sima, mint a
vaj:
– Kayla?
– Szia! – mondom. Még szeretnék hozzátenni
valamit, valószínűleg egy ostobaságot, de ő azonnal
kinyitja az ajtót. Hangosan kifújom a levegőt,
megpróbálom kiengedni magamból a feszültséget, ám
ennek dacára a liftben is majd szétvet a feszültség.
Legutóbb akkor jártam itt, amikor megmentettük a
kutyákat. Lachlan nem viselt inget. Akkor annyira
közelinek és mégis oly távolinak tűnt. Ahogy most
felidézem magamban, milyen volt a kezemmel és az
ajkammal bejárni a teste minden porcikáját, még
erősebben lángol fel bennem a vágyakozás.
Bekopogok az ajtaján, várakozva ráharapok az
ajkamra, míg a bejárat feltárul és Lachlan lazán az
ajtófélfának támaszkodva áll az ajtóban. A szobából
kiszűrődik a Fiona Apple Lassú, mint a méz című
számának édes dallama.
– Nem kéne így öltözködnöd – mondja, leheletnyi
mosollyal az arcán. Istenem, mennyire hiányzott nekem
ez a száj!
– Miért is ne? – kérdezem, és magasba vonom a
szemöldököm. Az idegeim egyetlen másodperc alatt
kisimulnak, és rádöbbenek, hogy milyen önfeledten lehet
beszélgetni ezzel a pasival.
– Ebben a ruhában még az előételen sem jutunk túl –
feleli, aztán hátrább lépve beenged a lakásba.
Megszokott, laza öltözékét viseli, egy csak félig
begombolt, fehér termoinget. Középen megpillanthatom
napbarnított bőrét, a szőrös mellkasát, a tetoválásait és a
nyakláncáról lógó, apró fakeresztet, zöld, zsebes nadrág
van rajta. Ebben a szerelésben is legalább annyira tetszik
nekem, mint öltönyben.
Bemegyek, és a cipőm hangos visszhangokat ver a
csempéken.
– Azt hittem, én vagyok az előétel – mondom, és
körülnézek. A két kutya a heverőn pihen. Úgy
összebújnak, mint az alvó egerek. Egyszerre emelik fel a
fejüket, hogy rám bámuljanak. A pitbull megmozdítja a
farkát, míg a nyomorúságos korcs csupán enyhén
megremeg és elővillantja a fogát.
– Ne törődj velük, még tart a beszoktatásuk – mondja
Lachlan, bezárja az ajtót, és utána odaint a konyhai
asztal felé, amelyiknél a múlt héten interjút készítettem
vele. – Az ott az előétel.
Az asztalon egy üveg vörösbor és két pohár áll. A
sajttálat megpakolták brie-vel, chedarral, camembert-rel,
de van ott füge, lekvár, méz és crostini is.
– Húha – mondom elhűlve. – Te csináltad az egészet?
Megvonja a vállát és legyint.
– Semmiség.
– Olyan romantikus – mondom. – Nem gondoltam
volna rólad, hogy romantikus vagy.
A magasba vonja egyik tökéletes ívű szemöldökét.
– Ó, tényleg? Hát milyennek gondoltál? – Lassan bort
tölt az egyik pohárba.
Én csak állok és nézem, ahogy a másikba jóval
kevesebbet önt. Ahogy megfeszül az alkarja, az
oroszlántetoválás szinte felüvölt. A homlokán mély
ráncok jelennek meg, talán azt várja így koncentrálva,
hogy mit válaszolok. Látszólag teljesen el tud lazulni a
társaságomban, ám a szemében izzó vadság sosem alszik
ki. Egyetlen alkalommal tűnt békésnek a tekintete; a
múlt éjszaka, miután a csúcsra jutott.
– Azt gondoltam, olyan pasi vagy, aki nem méltat
engem egy második pillantásra.
Egy félmosoly a válasza, miközben bezárja az üveget.
– Ugyan, szerelmem, tudod, hogy ez nem igaz.
Lassan odasétálok hozzá, és a szempilláim alól úgy
lesek rá, mintha én volnék a végzet asszonya.
– Ó, nagyon is igaz volt. Cseppet sem érdekeltelek.
A tekintete megenyhül egy pillanatra, mielőtt
besietne a konyhába. Az üvegszekrényből kivesz pár
kistányért.
– Nagy ívben fütyülök a legtöbb emberre. Ne szívd
mellre.
– Ezt mondd meg a régi Kaylának. Ő ugyanis nem
tudhatta, hogy lesz-e alkalma bekapnia a gyönyörű
faszodat.
A tányérok hangosan csörögnek a konyhai pulton.
– Hogy te milyen mocskos szájú vagy.
– Pontosan.
A hatalmas termetű fickó visszajön a szobába. Leteszi
a tányérokat. Odabiccent a kihúzott szék felé.
– Ülj le oda. Kérlek.
A kézitáskámat a szék támlájára akasztom és leülök.
A heverőről mind a két kutya engem bámul.
– Hogy érzik magukat? – kérdezem.
Lachlan hátrafordul, én pedig kihasználom a
pillanatot és megbámulom a nyaka meg a válla minden
kőkemény, feszülő izmát.
– Ahogy mondtam, ez még a beszoktatás. – Leül és
összefonja az ujjait maga előtt. – Valaki benéz ide holnap
Ed befogadásával kapcsolatban. Azt hiszem, Emily
viszont haza fog jönni velem.
– Melyikőjük Ed?
– A pitbull – feleli.
 – Vicces. Azt hittem, neki sokkal nehezebb lesz új
otthont találni.
– Általában így van. Ed azonban igazi cukorfalat, és
ebben a városban az emberek jobban tolerálják a
különféle harci kutyákat, mint Nagy-Britanniában. Emily
viszont pont annyira kedves, mint amilyennek látszik. –
Újra a nyomorúságos korcsra pillantok, aki azonnal rám
vicsorog. – Nem tud rendesen viselkedni. Még dolgozni
kell rajta.
– És te fogod tanítani a kutyákat? – kérdezem. – Mert
ha igen, akkor tényleg te vagy a titokzatos suttogó, ami
ugye azt jelenti, hogy gyakorlatilag nincs olyasmi, amire
ne lennél képes.
A kezére pillant, és lustán megvonja az egyik vállát.
– Lionelt Edinburgh utcáin találtam. Képes voltam
megnevelni. Bizonyos dolgokra viszont talán éppen ő
tanított meg. A kutyákkal sose lehet tudni. Csakhogy… a
kutyák kiképzésére csupán egészen különleges emberek
vállalkozhatnak, főleg olyan állatok esetén, akiket
bántottak, akiket trauma ért. Én viszont nem ilyen
vagyok. Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy
megmentsem őket, de nem én fogom engedelmességre
szoktatni a kutyákat.
– Tényleg?
Egy gyors, szinte már kelletlen mosoly villan fel az
ajkán.
– Egy viselkedési nehézségekkel küszködő kutyának
nem kéne olyan valakitől tanulnia, akinek magának is
viselkedési problémái vannak.
Arra számítok, hogy nevetni fog, de nem teszi.
– Ó! – mondom, és megpróbálom kitalálni, mivel
kéne folytatnom. – Úgy tűnik, te ösztönös tehetség vagy.
Ők ketten kóbor kutyák voltak, és most nézz rájuk.
Mekkora változás.
 – El tudom érni azt, hogy a kutyusok megbízzanak
bennem – válaszolja halkan. – Azért, mert én is bízom
bennük. Azt viszont nem tudom elérni, hogy másokban is
megbízzanak.
– Mivel magad sem bízol az emberekben…
Lassan pislog egyet, és megfogja a borospohara
nyakát.
– Azt hiszem, benned akár bízhatnék is. Erre iszunk!
– Erre iszunk! – mondom, felemelem a poharamat és
az övéhez koccintom. Nem egyszerűen belenézek a
szemébe, hanem valósággal fejest ugrok a zöld és szürke
mélységbe. Mintha sötétebbek volnának a mozgó
árnyékok. Nem érzékelem a mélységet. Viselkedési
problémái volnának? Milyenek? Mi mindent tudhatok
meg még róla, mielőtt elmenne?
Nagyot kortyolok a boromból. Ő éppen csak hogy
megérinti a sajátját. Egy aprócska korty, és máris leteszi,
eltolja magától a poharat.
– Még egyszer sem láttam, hogy sokat ittál volna –
vetem fel, és azt remélem, elég könnyed a hangvételem
ahhoz, hogy ne sértődjön meg.
Egy hosszú, kimért pillantást vet rám, mielőtt
megnyalná az ajkát és elfordulna.
– Nem, nem szoktam.
– Az edzés miatt – mondom, mert szeretnék egérutat
adni neki.
Egy lassú bólintás.
– Igen.
Továbbra sem néz a szemembe, a sajttálra
összpontosít, és bár most szokatlan módon nem vág zord
képet, ám a válla megfeszül.
– Milyen dolgokat kell még csinálnod az edzés
érdekében? – kérdezem. Úgy tűnik, kicsivel visszább
kerültünk, én viszont szeretnék ugyanolyan lazán,
szókimondóan csevegni, mint korábban.
Dobolni kezd az ujjával az asztal peremén, én pedig
előbbre hajolok, hogy sajtot vegyek a tányéromra.
– Sokat dolgozom a konditeremben. Sokat mozgok a
pályán. Megfelelően táplálkozom.
– Feltételezem, hogy nem szoktál ilyen sok sajtot
enni –mondom, miközben mézet csöpögtetek a brie-re.
– Á, csak unalmas dolgokat. Csirkemellet meg
brokkolit. Nem nagy élmény, de az én koromban
elengedhetetlen, ha még játszani akarsz. Fiatalabb
koromban azt ehettem, ami csak jólesett.
– Milyen idős vagy? – kérdezem.
– Harminckettő – válaszolja, és ezzel kicsit meglep.
Azt hiszem azért, mivel annyira férfias és tekintélyes –
ráncos a homloka, bozontos a szakálla –, úgy véltem,
hogy a harmincas évei közepén vagy vége felé járhat.
Talán a tekintete miatt tűnt öregnek.
A szemébe nézek, pedig ő most ingerülten bámulja a
fügét és úgy vág bele, mintha az a gyümölcs valamivel
megbántotta volna. Megdöbbent ez a szempár. Egy idős
lélek néz ki rajta, olyan valaki, aki túl sok mindent
látott, túl sok mindent csinált. Szakadatlan háború
tombol a szemében, én pedig segíteni szeretnék neki
megnyerni e küzdelmet.
– Ez meglep téged? – kérdezi, és egy pillanatra rám
néz.
Aprót harapok a crostinibe.
– Igazából nem. Csak hát annyira érettnek tűntél.
Rátesz egy fügét a kecskesajtra.
– Harmincévesen nagyon veszélyes rögbit játszani.
Hosszú éveken át ütöttek, vágtak, megsérültem, szóval
megviselt a küzdelem. Nyomot hagy maga után. Nem
tudom pontosan, mi történt, de ahogy betöltöttem a
harmincat, lépésről lépésre romlott a helyzet.
 Odakínálja nekem a fügét, én pedig elveszem a
kezéből és összeérnek az ujjaink. Csak egy rövid
pillanatra, mégis érzem, ahogy valami végigfut az egész
karomon, nyílegyenesen a szívembe.
Bumm! Igazi szikraeső.
Nagyot nyelek és megpróbálok nem törődni az
érzéssel.
– Mióta játszol?
Elkomorodik és bandzsítva töpreng.
– Huszonkettő voltam. Igen – bólint. – Tíz éve.
Lenyűgözve pislogok egyet.
– Ez elég hosszú idő. Nem szokatlan?
– Talán igen – feleli, és az ajkával csücsörítve
töprengeni kezd. – Jó vagyok abban, amit csinálok.
Szükség van valakire, aki gyors és összezúz mindenkit,
ha az útjába állnak. Ez az én dolgom. Persze nem
játszhatok örökké. Miután elbasztam azt a rohadt int a
lábamban… tudom, hogy már nincs sok hátra.
– Azért nem kellene úgy tenned, mintha haldokolnál.
Egy pillanatra beszívja a levegőt.
– A rögbi megmentette az életemet. Nem világos, mit
fogok csinálni, ha már nem megy tovább.
– Edzőség? – kérdezem reménykedve.
– Á – feleli, és beleharapva a crostinibe hátradől a
székben. Lenyeli a falatot és folytatja. – Vagy teljes
gőzzel csinálok valamit, vagy sehogy. Szó sem lehet
kompromisszumról. A megalkuvás idegen tőlem. Ha
pedig befejeztem valamit, akkor annak vége.
És kettőnk ügyének mikor van vége? – gondolom. –
Már befejeztük?
Még szép, hogy befejeztük… hiszen igazából el sem
kezdődhetett.
– Talán akkor csinálod a jótékonykodást… a
kutyákkal.
 – Eeegen… – feleli. A borért nyúl és belekortyol. Már
majdnem leteszi a poharat, de aztán ismét a szájához
emeli és kiissza az egészet. – Folytatni fogom. Mások
megsegítésének nincsenek korlátai. Nem számít, hogy ez
átkozottul nagyképűnek tűnik.
– Nem is nagyképű – vágom rá. – Hanem önzetlen és
gyönyörű.
– Ne csináld már – mondja szemrehányóan, és úgy
tűnik, zavarba jött. Elfordul, összefonja a karját széles
mellkasa előtt, és ismét lenyűgöz hihetetlen testével. A
nemi vágy forgószele kisöpri a fejemből a gondolatokat.
Ügyes húzás, Mr. McGregor, ügyes húzás.
– Miért van rajtad az az oroszlános tetoválás? –
kérdezem. – Mi a története?
Sikerült meglepnem.
– Te meg miről beszélsz?
Az alkarjára mutatok.
– Ott. Oroszlán. Látod? Azt ígérted, hogy majd
mesélsz. A tetkóidról. Hogy miért vannak.
Beharapja az alsó ajkát és keményen a szemembe
néz.
– Ezt ígértem?
– Igen – válaszolom türelmetlenül. – Múlt éjjel…
talán ma hajnalban. Egy jó kis dugás után.
– Ó, igen. Ez megmagyarázza.
– Na, kápráztass el valamivel!
– Ha elkápráztatlak valamivel, te is lenyűgözöl
valamivel?
Nem tudom visszafogni magam. Ostobán vigyorgok.
– Hát persze.
– Akkor jó – kissé hátrébb tolja a székét, leveszi az
ingét és odaejti maga mellé, a padlóra. Szétteszi a lábát,
és elképesztően vad arckifejezéssel megütögeti a
nadrágját az ágyékánál. – Ülj ide!
 Ismét megszédülök a felsőteste látványától.
Feltápászkodom, ő pedig úgy vonz, mint a mágnes. A
kezem rásimul széles vállára, miközben az ölébe ülök.
Olyan közel vagyunk. A szánkat csak néhány centi
választja el egymástól.
Lachlan zihál. Én nem kapok levegőt.
Puhán és odaadóan simulok rá a tetoválásokkal
borított izmos testére.
– Akkor kérdezz – mondja halkan. A hangja érdes,
mégis puha, mint egy kasmírsál. Álmomban akkor is ezt
a hangot fogom hallani, ha a gazdája már rég nem lesz
itt.
Ő közben egyfolytában az ajkamat nézi.
Hátrébb húzódok, hogy jobban megnézhessem
magamnak, bár zavar a megnövekedett távolság. Az
ujjaim végigsiklanak a válla feszülő, kemény izmain. A
kifakult tintarajz egy vihart ábrázol. A régimódi vitorlás
hajó képe igazi mestermű. Leér egészen a mellkasára.
– Ez érdekel – mondom halkan. – Mi ez a vihar?
Miért éppen egy hajó?
Egy pillanatra ráharap az ajkára és a szememet
fürkészi.
– Huszonnégy voltam. Kicsit megviselt az élet. A
játék se ment igazán jól. Én azonban összeszedtem
magam, és talpra álltam. A hajó biztonságban van a
kikötőben, de nem azért építették, hogy ott vesztegeljen.
– Félrehajtja a fejét, mintha ő figyelne meg engem, pedig
valójában én nézem őt. – Segít olyankor, amikor félek.
Abban, hogy folytassam.
– Te szoktál félni? – csodálkozom. Képtelen vagyok
elhinni, hogy ez a hatalmas, erőteljes férfi bármitől is
megijedhetne.
– Nagyon is sokszor – válaszolja őszintén. – Az élet
időnként iszonyúan félelmetes. Ebbe a világba születtünk
bele. Nem kértük, hogy így legyen. Az az elvárás, hogy
valamiképp talpon maradjunk, peregjenek a napjaink és
ne haljunk meg. Életben maradunk, aztán egy nap
annyi, és akkor meghalunk.
Elnéz mellettem és megrázza a fejét.
– Eeegen. Mindannyian félünk, bizony, kivétel
nélkül.
Magamról tudom, hogy így van. Nagyon sok
mindentől félek. A szívem majd elolvad annak tudatától,
hogy időnként még egy ilyen komor alak is érezheti úgy
magát, mint a hozzám hasonlók.
Az ujjamat végighúzom a kulcscsontját díszítő
szövegen.
– Nunquam iterum – olvasom fel hangosan. – Ez ugye
latinul van?
– Igen – feleli lassan és másfelé pillant. – Azt jelenti,
hogy soha többé.
– Mit soha többé?
Keserű mosolyra húzódik a szája.
– Rengeteg dolgot soha többé.
– Ez minden, amit megtudhatok?
– Erről az egyről igen – feleli, és végre újra a
szemembe néz. Hatalmas a pupillája. Szinte hipnotizál
vele. – Még egyet kérdezhetsz, utána viszont te adsz
nekem valamit.
Az orromon át mélyen beszívom a levegőt, és
alaposan szemügyre veszem a bőre minden
négyzetcentiméterét.
Az oroszlánt. A testén ez áll: „A remény hal meg
utoljára.” Lachlan karjának belső oldalát egy
mancsnyom díszíti. Az egyik bicepszén a kavargó hollók
törzsi mintába rendeződve ingujjként borítják be a bőrt.
A másik alkarján egy nemesi címer. Alighanem latinul
van a felirata. Egy másik hasonló címer a mellkasán. Az
ujjammal ezt simítom végig. A közepén egy vadkan van.
– Corda. Serrata. Pando – olvasom fel a feliratot.
– Megnyitom a bezárt szíveket – magyarázza.
Megdermedve, feszülten nézem.
– Tessék?
– Megnyitom a bezárt szíveket – ismétli meg. – Ez itt
a Lockhartok címere. Majdnem úgy hangzik a nevük,
mint angolul az, hogy „zárt szív”. Abban a családban
születtem. A három latin szó a klán jelmondata.
– Ez is annyira romantikus! – lelkendezek. – Innen
származnak a te romantikus hajlamaid is.
Az alkarján megérintem a másik címert.
– Kitalálom, ez itt a McGregoroké?
– Eeegen, bár a nevük helyesen MacGregor, vagyis
Gregor klán.
„S rioghail mo dhream”. Megpróbálom kimondani a
szavakat, de nem sikerül.
– Mi a fene?
– Királyi vér folyik bennem – fordítja le. Szomorúan
rám mosolyodik. – Mondjuk, bennem éppen nem. Ez sok
mindent megmagyaráz.
Megsimogatom az arcát, mire egy pillanatra becsukja
a szemét.
– Azt hiszem, jobban tetszel romantikus harcosként,
mint öntelt, királyi sarjként.
Közelebb hajol, lassan kinyitja a szemét, és rám néz a
szempillái alól.
– Ki mondta, hogy harcos vagyok?
Halkan válaszolok:
– Én mondom, hogy harcos vagy.
Az én harcosom.
Egyelőre.
Felszegi a fejét.
– És még mit mondasz?
 Rásimulok a csípőjére, és a kezem elindul lefelé, a
nadrágja irányába. Miközben kigombolom a slicce
legfelső gombját, megtámaszkodom a vállán.
– Azt mondom, hogy ideje elővenni a szerszámodat,
harcos.
Felemeli a karját, és a bal keze végigsimítja a
hajamat.
– Azért, hogy csatába vezessen?
– Valami ilyesmire gondoltam. – Ráharapok az
ajkamra, miközben lerángatom a sliccét. Érzem, hogy
keményen, harcra készen áll. Újra elképesztően nedves
vagyok.
Ezt ő is tudja. Az egyik kezével hátul megtámasztja a
derekamat, a másikkal pedig a combom közé dugva
feljebb emeli a ruhám alját. A csiklóm feljajdul a
gyönyörtől, ahogy a nedves ujjak keményen
végigsimítják.
– Jézusom – mormogja Lachlan, és ragyogó
tekintettel néz le rám. – Neked egyfolytában csak ezen
jár az eszed.
– Csakis miattad – felelem, és közelebb hajolva
megcsókolom a nyakát. Beszívom természetes, enyhén
csípős illatát, és újra rám tör a kéjvágy. Az egész
életemet le tudnám élni úgy, hogy a nyakához szorítom
az arcomat, érzem a pulzusa lüktetését és beszívom
ennek az ősembernek az elemi szagát.
– Aminek én nagyon is örülök, szerelmem – mondja.
Megragadja a ruhámat, és kezdi lefejteni rólam. – Le
vele! Szopogatni akarom a két gyönyörű cicidet.
Jóságos egek! Már attól majdnem eléveztem, ahogy
kimondta a „cicidet” szót. Persze ez a pasi felőlem akár a
telefonkönyvet is felolvashatná izzó, kissé morgós
hangján, jobban élvezném még a legszaftosabb erotikus
regénynél is.
 Magasba emelem a karom, a ruha lecsúszik rólam és
most már anyaszült meztelenül ülök az ölében. Úgy
tűnik, ez elég gyakran előfordul velem a közelében.
Cseppet sem szégyellem magam, és nem érzem azt sem,
hogy sebezhető volnék, mert látom a tekintetét. Enyhe
döbbenttel úgy néz rám, mint aki nem akarja elhinni,
hogy ennyire szerencsés, jól érzem a tekintetében izzó
vágyakozást, miközben szinte felfalja a testemet. Olyan
ádáz képet vág, mintha dühbe gurult volna, és halkan
motyog valamit, amit nem értek. Most közelebb hajol,
hatalmas, meleg tenyere rásimul a mellemre, és a
szájába veszi az egyik mellbimbómat. A testem égő
kanócú petárdává válik, sistereg, lángol és könyörög,
hogy felrobbanhasson. Hangosan felnyögök,
nekinyomom magamat a farkának, és kétségbeesve
várom a behatolást.
– Várj még – mormolja, amitől ismét végigfut a
remegés a gerincemen. Olyan erővel nyalja a mellemet,
hogy az már szinte fáj. A másik mellbimbóm szinte sajog
a magánytól, szüksége van az érintésére, és amikor
Lachlan nedves, forró szája végre rátapad, az egész
testem megrázkódik a megkönnyebbüléstől.
– Ó, a fenébe! – nyöszörgöm, hátrahajtom a fejem,
megdöntöm a testem, és vadul, őrülten még többre
vágyva közelebb préselem magam Lachlannek. Benyúlok
a lábam közé, megragadom a farkát és kirángatom a
gatyájából.
– Csak lassan – figyelmeztet újra, és hátrébb húzza a
száját a bőrömről. A szemembe néz, és úgy folytatja. –
Nem is tudod, hogy milyen hatalmad van fölöttem.
– Ó, dehogynem – ugratom, és keményebben
megszorítom a farkát. Becsukja a szemét és telt, érzéki
ajkából kiszakad egy nyögés. Istenem, ez a hang elég
ahhoz, hogy elolvadjak! Olyan vagyok, mint egy bábu,
aminek elvágták a zsinórjait. Teljesen elernyedek.
– Könyörgöm, szerelmem – nyöszörgi, és két
tenyerébe lógja az arcomat, miközben lázas tekintettel
bámulja az ajkamat. – Még ne! Legalább egy óvszert
hadd húzzak fel, mielőtt eldurrannék.
Bele akar nyúlni a nadrágja zsebébe, de megfogom a
kezét.
– Majd én – mondom. Belenyúlok a zsebébe, kihúzom
az óvszert, és egy kézzel felszakítom a fóliát. Lachlan
közelebb hajol, könnyedén megcsókol, összeér az ajkunk,
miközben ráhúzom az óvszert vastag, nedves makkjára.
A csókja elmélyül, és ahogy megszívja a számat, ez a
lassú, erős húzás egész mélyen megragad, és kezdi
elvenni az éhségemet. A szánk, az ajkunk és a nyelvünk
vad táncba kezd egymással, mintha csak szilaj,
megfékezhetetlen vadállatok volnánk.
Lachlan ekkor váratlanul megragadja a derekam, pár
centivel feljebb emel, és a helyére teszi a farkát, mielőtt
magára engedne. Felnyögök, amikor belém csusszan,
mert bár a testem már nagyon is készen áll az aktusra,
mégis meglepett szilaj mozdulata, és emiatt alig kapok
levegőt.
– Basszus! – suttogja bele a nyakamba, miközben egy
elszánt mozdulattal feljebb és beljebb nyomja a faszát.
Az izmaim annyira kitágulnak körülötte, amennyire csak
lehet.
– Ez átkozottul jó, Kayla! Iszonyúan jó érzés benned
lenni.
Képtelen vagyok válaszolni neki. Beszippant a tenger
árja, és nem érzek mást, csak a lökéseit, ahogy szétfeszít,
és kiráz belőlem minden gondolatot és érzelmet.
Korábban még sosem teltem el ennyire, egyetlen
alkalommal sem lehettem ennyire teljes.
Mivel a lábam nem elég hosszú ahhoz, hogy leérjen a
padlóra, és Lachlan combja amúgy is elképesztően
vastag, így nem nagyon tudok mozogni, nem tudok fel és
le pumpálni az ágyékommal. Ehelyett teljesen ki vagyok
szolgáltatva neki, és két kezével úgy simul a csípőmre,
mintha a súlyom nem lenne nagyobb egy tollpihénél.
Felemel, de csak három centire, vadul beljebb nyomul,
mélyebbre, egyre mélyebbre, míg végül már
magatehetetlenül hagyom, hogy érzéki hangok törjenek
elő a torkomból.
Eljutok a gyönyör kapujába, elképesztően rövid idő
alatt, csupán a farkát élvezve, amikor furcsa hangot
hallok s kénytelen vagyok kinyitni a szememet.
Lachlan válla felett elnézve megpillantom a heverőre
felugró pitbullt, aki körbesétál és megpróbál
kényelmesen elhelyezkedni. A kisebbik kutya pedig
meredten bámul minket.
– Ajaj! – mondom, és krákogok egy nagyot.
Lachlan viszont egyre gyorsuló ütemben döfköd, és
úgy tűnik, hogy nem hallja a hangomat.
– A kutyák – nyögöm, és megrántom a vállát. Lassít,
rám néz, izzadság csillog ráncos homlokán, és félig
leeresztett szemhéja nem titkolja el, hogy megrészegült a
dugástól.
– Mi az?
– Néznek minket a kutyák – suttogom.
Elkomorodik, és hátrapillant. Amikor visszafordul
felém, értetlenség árad a tekintetéből.
– Igen, és?
– Eléggé idegesítő, hogy bámulnak – felelem.
Elvigyorodik, és rám ölti a nyelve hegyét.
– Tényleg? Egészen eddig azt hittem, hogy imádod a
magamutogatást.
– Hé! Igenis magamutogató vagyok. Cseppet sem
gond, ha emberek figyelnek.
 Összevonja a szemöldökét, és a szeme szinte lángol a
vadságtól.
– Komolyan?
– Komolyan ám – felelem, és megpróbálom utánozni
a kiejtését. – Kutyákkal viszont eléggé kellemetlen.
– Na jó – mondja. Felemel, lehúz a farkáról, és abban
a pillanatban rám tör a magány, hiszen már nincs
bennem. Lemászom róla, és a kövön állva nézem, ahogy
fölém tornyosul. A nadrágja közben lecsúszik a bokájára.
Egy határozott mozdulattal félrerúgja. – Menj be a
hálószobába!
Engedelmeskedem a parancsának, meztelenül, de
továbbra is a magas sarkú cipőmben bemegyek a
hálószobába.
– Te aztán elképesztő vagy – mormogja, és amikor
szemérmesen hátrapillantok a vállam fölött, látom, hogy
teljesen csupaszon, széles terpeszben ott áll a hátam
mögött. Combján feszülnek az izmok, és két kézzel
markolja a farkát.
Nem, te vagy elképesztő – gondolom.
A hálószobája meglehetősen szűk, és pontosan olyan
az illata, mint Lachlané. Odalépek az ágyhoz, és lerúgom
magamról a cipőmet. Mielőtt azonban lefeküdhetnék,
Lachlan felkapcsolja a villanyt és megragadja a karomat.
– Lassan a testtel, szerelmem – mondja, és odavezet a
szemközti falat helyettesítő, padlótól a mennyezetig érő
ablakhoz.
Amikor szélesre tárja a függönyöket, én önkéntelenül
is ellépek az üveg elől. Nem csupán húsz emelet
magasban vagyunk, de innen kristálytisztán látszanak az
utca túloldalán az emberekkel teli toronyházak, közöttük
pedig a megvilágított Bay Bridge csúcsa. Anyaszült
meztelenül állunk az ablakban, villanyfénynél. Bárki
megláthatna minket.
 Ekkor rádöbbenek, hogy Lachlan mire is készül…
megfordulok, és félénken rámosolygok.
– Biztos vagy ebben?
Közelebb hajol, a derekamnál fogva felemel a
magasba, és nekinyomja a hátamat az üvegnek.
Felszisszenek, megremegek, és azonnal elönt a tériszony.
Igazából nem félek a magasban, ám mégiscsak más, ha
egy toronyházban egy óriási termetű férfi szorít neki az
ablaknak.
Úgy érzem, bármelyik pillanatban kizuhanhatnék.
– Biztos vagyok – feleli, és azonnal belém nyomul. A
lábammal átölelem a derekát, mégpedig nagyon
szorosan. Úgy kapaszkodom belé, mint egy mentőövbe. –
Soha többé nem találkozom azokkal a szomszédokkal.
Az szép, de lehet, hogy mégis – gondolom. A
fenntartásaim dacára is hihetetlenül izgalmas ez az
egész. Innen nem látni az utcán járó emberek arcát, ám
jól tudom, hogy őket milyen látvány fogadná, ha
felnéznének a magasba: az üvegnek nekinyomott
fenekem meg a fölém magasodó Lachlan.
A fenekébe mélyesztem a sarkamat, és erősen
szorítom, miközben ő lassan egyre mélyebbre és
mélyebbre nyomul. Megmarkolom a nyakszirtjét, és
érzem, mennyire erősek megfeszülő izmai, milyen forró
az izzadt bőre. Végignyalja a torkomat, belém nyög,
miközben a keze rásimul a keblemre, és a farkával
tovább döfköd.
– Olyan forró – suttogja érdesen. – Hihetetlen!
Megfontoltan kijjebb húzza a farkát, majd
visszanyomja, és még erőteljesebben felken az üvegre.
Nincs olyan idegszálam, ami ne zengene megfeszített
húrként, és a szívem olyan gyors ütemben lüktet, hogy
attól tartok, nemcsak én hasadok szilánkokra, de az
ablak üvege is.
 Lachlan folytatja a támadást. Ívben megfeszül a
csípője, és vastag, merev férfiassága tökéletesen kitölt. A
lábamon érzem, ahogy a farizmai nekifeszülnek a
bőrömnek, miközben őrjöngő, állati ritmusban egyre
mélyebbre és mélyebbre nyomul belém. A szája is mohó,
tele vágyakozással, felfalja a nyakam, engem pedig
elvarázsol azzal, hogy ennyire vágyik rám, ilyen fontos
vagyok neki.
Lachlan egy lenyűgöző baszógép. Arra teremtették,
hogy meghágjon, hogy a csúcsra juttasson, hogy
átrepítsen a csillagfényben tündöklő eksztázis világába.
Könyörtelenné teszi a kéjvágya, én pedig teljes
mértékben átadom magam neki. Korábban még soha nem
érezhettem ennyire nőnek magamat, még sosem voltam
egy ilyen férfival.
– Milyen érzés velem lenni? – kérdezi hörögve,
mielőtt ismét felnyögne egy hosszú, kemény lökést
követően. Kénytelen vagyok ugyanúgy nyöszörögve
válaszolni, mint ő.
– Hihetetlen – felelem. – Még több kell belőled.
A keze lesiklik a csiklómra, rászorítja a hüvelykujját,
és a lökéseivel egyidejűleg dörzsölgetni kezdi.
– És most? – kicsit hátrébb húzza a felsőtestét, hogy
jobban lásson, és a szeme minden egyes alkalommal
megvillan, ahogy felnyomja belém a farkát. – Hogy érzi
magát az édes kis puncid?
Édes istenem! Igen könnyen megtörténhet, hogy a
durva akcentussal kimondott szavai miatt ezeket a
mocskos, rövid mondatokat meghallva is annyira eltelek
a gyönyörtől, hogy már nem tudom visszafogni
magamat. Lenyűgöz nedves, telt ajka. Erősebben
szorítom, miközben a hátam újra és újra nekicsapódik az
üvegnek. Minden lökése után fellángol bennem a félelem,
hogy kitörik az ablak, kizuhanva halálra zúzom magam,
miközben ugyanezek a mozdulatok egyre közelebb és
közelebb juttatnak a kristálytiszta, elemi gyönyörhöz.
– Nézz rám! – parancsolja hörgő, érdes hangon.
Kinyitom a szemem – észre sem vettem, hogy mikor
csuktam be és azt látom, hogy az arca alig néhány
centire van tőlem. – Az idők végezetéig bámulnám,
ahogy a csúcsra jutsz.
Ráharapok az ajkamra, lenyelek egy nyögést,
miközben a farka egyre közelebb sodor a beteljesülés
kapujához.
– Én pedig egy örökkévalóságig lovagolnék a
gyönyörön, már ha ez az, amire vágysz.
– Hihetetlen vagy – mormogja, és gyors, forró,
nedves, édes csókokat nyom a nyakamra, majd a nyelve
játékosan végigsimítja a szám vonalát. – Fenemód
hihetetlen.
Valami megváltozik a tekintetében, mintha csak
elfordítottak volna egy kapcsolót, és szinte már
fenyegetően néz rám, bár még mindig az értem érzett
vágy rabja. Lökései felgyorsulnak, a csípője
dugattyúként mozog, szinte lángol a farka, és a testem
olyan ütemben vágódik újra és újra neki az üvegnek, míg
már hörgők, bár azt nem tudnám megmondani, hogy
ennek a félelem vagy a gyönyör-e az oka. Lehetséges,
hogy ebben a pillanatban ez a kettő ugyanazt jelenti,
hiszen legalább annyira félelmetes, mint lenyűgöző,
hogy itt lehetek vele és bennem tombol a farka. Olyan
hedonista élvezettel tölti meg a testemet, olyan
érzelmeket támaszt bennem, amelyek adott esetben
átvehetik az irányítást a testem fölött.
Egyszerűen megőrjít! Eszeveszetten kívánom minden
egyes porcikáját, a szemöldökei között húzódó ránctól
kezdve az ágyékomat majdnem szétfeszítő hosszú, vastag
farkáig. Most már azt sem tudom, hogy ki is vagyok
valójában. A létezésemet az jelenti, hogy keményen
megdugnak, felkennek a vékony üveglapra, magasan San
Francisco fölött, miközben én kétségbeesetten
kapaszkodom abba a férfiba, aki nemsokára eltűnik az
életemből.
Az orgazmusom alattomosan cserkész be. Megérzem,
ahogy kirobban lényem legmélyéről, és szupernóvaként
terjed szét kifelé. Hullámokban haladva gyorsul fel, és
engem beborítanak a csillagpor örvényei, majd pedig rám
zúdulnak a mennydörgő utórezgések. Értelmetlen
szavakat kiabálok, erősen szorítom Lachlant, és lesütöm
a szemem, mert túl sok az, amit a szemében látok. Nem
tudom visszafojtani az indulataimat. Meglovagolom a
gyönyört, az izmaim rángatóznak, és a testem úgy
viselkedik, mintha egy megvadult rongybaba volnék.
Lachlan érdes hörgéssel élvez el, és erőteljes
taszításai miatt tényleg úgy érzem, hogy keresztül fog
préselni az ablakon, ám nem félek a zuhanástól, mert
már így is a semmiben lebegek, és csak esek, esek lefelé.
Egyszerűen belerogyok a karjai közé, és már a
fejemet sem tudom a magasban tartani. Lényem minden
része egyszerre puha és áttetsző, és remeg a
feszültségtől.
Megragadja a derekamat, ellép velem az ablaktól,
megfordulunk, és felfektet az ágyra. Odamászik mellém,
egyik hosszú, izmos lábát ráfekteti az enyémre, utána
pedig egy ujjnyival közelebb húz magához, hogy az
arcom rásimuljon a könyökhajlatára.
Végre újra kapok levegőt, veszek egy mély lélegzetet,
megpróbálok visszatérni a földre, miközben Lachlan ujjai
végigsimítják a hajamat, a fejem búbjától le a vállamig,
és én újra meg újra magamon érezve lágy érintését, a
gyengédségét, kis híján elalszom.
Kinyitom a szemem és ránézek. Egyik kezével
megtámasztja a fejét, és súlyos, kielégült pillantást vet
rám. Ebben a pillanatban az egész lénye lágy és oldott.
Eltűntek a homlokáról a ráncok, és a szeme sem
keményen csillog, hanem csupán tompa fénnyel. Krákog
egy nagyot.
– Gondolod, hogy valaki látott minket? – kérdezi lágy
hangon.
Nagyot nyelek, kiszáradt a szám, és alig tudok
mozdulni a kimerültségtől.
– Hát remélem. Iszonyúan jól nézhettünk ki mi
ketten. Eléggé félelmetes volt. Azt hittem, hogy
kizuhanok.
– Követtelek volna a mélybe – mondja kedvesen, és a
hüvelykujjával végigsimítja az ajkamat. Egy lágy csókot
nyomok rá, és becsukom a szemem. A világ még mindig
kavarog körülöttem, de minden olyan gyönyörű.
Nem sokkal később az egyik kutya vinnyogni kezd a
szomszéd szobában. Kinyitom a szemem, és azt látom,
hogy Lachlan boldogan mosolyog rám.
– Szerencsére hagyják, hogy úgy dugjalak meg,
ahogy jólesik neked – mondja, és lassan felkel.
Önkéntelenül is elvigyorodom, és nézem, ahogy ez a
meztelen, megtermett, magabiztos férfi büszkén átmegy
a másik szobába. Komoly önfegyelmet igényel, hogy ne
pattanjak fel, és utánaszaladva ne harapjak bele a
fenekébe, mint egy érett almába. Ehelyett bemegyek a
fürdőszobába.
Odabent a tükörbe nézve alig ismerem meg a rám
bámuló lányt. Az ajkam kivörösödött és megduzzadt, az
arcom és a keblem pedig rózsaszínű az orgazmustól. A
szemem két hatalmas, csillogó medencére emlékeztet, a
hajam pedig teljesen zilált. Úgy nézek ki, mintha éppen
túl lennék egy többnapos kiadós kúrótúrán, és amikor ez
felmerül bennem, egyből arra gondolok, hogy abban az
esetben vajon hogyan néznék ki.
Amikor kijövök a fürdőszobából, nem tudom
pontosan, hogy mit is tegyek. Menjek haza? Maradjak itt
éjszakára?
Vagy legalábbis még egy kicsit? Lachlan azonban az
ajtónál áll, már felöltözött, és a pórázt is feltette a
kutyákra.
– Gyere – mondja –, menjünk sétálni.
Én viszont meztelen vagyok. A padlón fekvő selyem
koktélruhára pillantok. A magas sarkú cipőm a
hálószobában van. Dugásra készülve válogattam össze az
öltözékem, nem azért, hogy kutyákat sétáltassak.
Lachlan rám mosolyodik, jó a kedve, én meg gyorsan
belebújok a ruhámba, és besietek a hálószobába a
cipőmért.
Felveszem, és amikor kijövök, Lachlan egy fekete
motoros-dzsekit nyújt felém. Úgy tűnik, hogy évtizedek
óta hordja ezt az ormótlan jószágot.
– Ebben nem fogsz fázni – mondja, és a vállamra
borítja. Rajongó tekintettel alaposan megnéz magának.
Biccent, és elégedetten felmordul. Szorosabbra húzom
magam körül a dzsekit, és beszívom az illatát. Ősrégi
lehet, de akkor is lenyűgöző a szaga. Mint az övé.
Bár a kisebbik kutya, Emily még mindig úgy néz rám,
mintha én lennék az első számú közellenség, mégis
bejutunk a liftbe, és elindulunk a vízpart felé.
Lenyűgöző, hogy milyen jól viselkednek Lachlan mellett.
Nyugodtan sétálnak nyakukon a pórázzal.
Valószínűtlennek tűnik, hogy ne tudná megnevelni őket.
Megpróbálok arra összpontosítani, amit az előbb
mondott, a viselkedési problémákra. Utána inkább
elhessegetem a gondolatot. Még ha igaz volna is, akkor
sem ijedek meg attól, hogy Lachlannek megvannak a
maga problémái. Igazából teljesen nyilvánvaló, hogy
gondjai vannak. Elég egyetlen pillantást vetni a szemére,
és látszik, hogy a mélyben démonok rejtőzködnek.
Engem csak az zavar, hogy ennyire szeretném
megismerni a titkait. Az a rohadt kíváncsiságom! Hogyan
tört össze és miért? Azért, mert beadták az árvaházba?
Nagyon is el tudom képzelni, hogy ilyen helyen
felnőve egy életre elegendő rémálmot él át az ember.
– Szóval – szólal meg Lachlan alig érthető
akcentussal, amikor a Bay híd tőszomszédságában
leülünk egy padra –, az jár az eszemben… volna kedved
eljönni velem pénteken és szombaton?
Kihagy a szívem.
– Nem arról volt szó, hogy vasárnap elutazol?
– Eeegen. Ez a helyzet – feleli, és az egyik póráz
szíját rátekeri a kézfejére –, csak hát… még előtte.
– És hova mennénk?
– A Napa-völgybe – mondja, és a szeme sarkából rám
pillant. – Bram meghívott minket.
– Minket? – kérdezem. Bólint.
– Igen. Még egy utolsó bulizás, vagy valami ilyesmi.
Ő és Nicola, Linden és Steph, és… te meg én. – Elhallgat
egy pillanatra. – Nem mondtam neki se igent, se nemet.
Először veled akartam beszélni. Tudom, hogy nem
ismerjük igazán jól egymást, és egy közös kirándulás
csúnyán alávághat egy kapcsolatnak. Nem mintha az
ilyen viszonyok ne lennének már önmagukban is
olyanok, mint egy aknamező.
Elfordul, és keserűen elmosolyodik. Mire gondolhat?
Az utcai lámpák gyér fényében nem látni jól az arcát.
– Azt is tudom, hogy ez… – az ujjával rám meg
magára mutat – …valami más.
– Nem igazi kapcsolat – sietek a segítségére, bár
valami belém hasít szívtájékon, amikor kimondom e
szavakat. Összehúzott szemmel pillant rám.
 – Nem az. Szóval akkor mit mondasz?
– Természetesen menni akarok – felelem, és a
tenyerem rásimul a kézfejére. Részben a gesztus
kedvéért, részben pedig, mivel olyan idegesen mocorgott.
Annyira aranyos.
– Nem gondolod, hogy furcsa? Hogy csak így elmenni
velem?
A fenébe is, téged bárhova követnélek. Persze
hangosan nem mondom ki.
– Jól fogjuk érezni magunkat – magyarázom -,
feltéve persze, hogy elég időt tölthetünk egymás
társaságában.
– Az unokatestvéreim hét lóval sem vonszolhatnak ki
engem a szobánkból – feleli, és komoly arckifejezését
látva tudom, hogy így is gondolja. Felemeli a kezem,
megfordítja, és belecsókol a tenyerembe. Telt ajka
annyira puha és nedves. A tekintete egy pillanatra sem
hagyja el az arcomat. Imádom, amikor ezt csinálja. Nem
a kézfejem csókolja meg, hanem a tenyeremet, a szerelmi
vonalakat. Ott, ahol annyira érzékeny a bőröm, és lángra
robbannak az idegeim.
Még elücsörgünk egy darabig a víz partján, nézzük a
járműveket a hídon és az öböl ezüstszínű vizében
visszatükröződő fényeket, majd elindulunk a lakása felé.
Még viszonylag korán van, ezért belezuhanunk az ágyba.
A testünk újra egymásra talál. Úgy tűnik, változatlan
mohósággal vágyik rám, én pedig nem hinném, hogy
valaha is eleget kaphatnék belőle. Csak dugunk, dugunk
és dugunk, minden létező módon, míg végül elmúlik az
éjfél, és én rádöbbenek arra, hogy haza kell mennem.
Valahogy ráveszem magamat arra, hogy itt hagyjam.
Egy búcsúcsókot nyomok az ajkára, ahogy ott áll
meztelenül az ajtóban, és nem érdekli, hogy valaki
esetleg meglátja. Lágy a tekintete, beragyogja a szexelés
utáni békesség, miközben utánam fordulva nézi, ahogy a
lifthez sétálok. Nem mosolyog, csak figyel.
Lehet, hogy pontosan ugyanarra vágyik, mint én.
Bárcsak ne hallanánk, hogy az elménk mélyén ketyeg az
óra!
Fogytán van az időnk.
 14. FEJEZET

Kayla

Teljesen bele vagyok zúgva Lachlan McGregorba.

De nem ám azon a helyénvaló szemérmes, udvarias,
visszafogott, az elemi ösztönökkel dacoló módon, ahogy
a legtöbb jó kislány szíve lángra lobban. Ó nem, én nem
ilyen vagyok! Olyan megszállottá tesz a vágy, hogy most
minden szabad pillanatomban egyfolytában vadul
maszturbálok, mivel ezt a pasit egyszerűen nem tudom
kiverni a fejemből. Végig csak azt látom magam előtt,
ahogy szilajul mozgó csípővel beledöngöl a matracba, és
újra meg újra felidézem magamban az ajka érintését a
bőrömön. Csodálatos, ahogy a maga jellegzetes skót
stílusában a puncimat emlegeti, miközben időnként úgy
pillant rám, mintha el se tudná hinni, hogy tényleg ott
vagyok. A gyönyörű arcáról álmodozom, a tetoválásairól
és mindarról a rejtett, elzárt, ritkán felvillanó titkokról,
amelyekre utalnak. Nem bírom visszafogni magamat.
Őrülettel határos, ahogy rajta csüngök.
Azért, mert mindez boldoggá tesz. Olyan rohadtul
boldoggá, hogy attól félek, bele fogok őrülni. A szívem
hatalmasra duzzadt, mint egy piros léggömb, és minél
nagyobb erővel feszíti a mellkasomat, annál elevenebb
vagyok. Olyan, mintha a testem, a lelkem már nem lenne
elég nagy a szívem számára. Az elmémben eluralkodott a
meleg, szikrázó zűrzavar, miközben én alvajáróként élem
át a napokat. Csodálatos ez az álom, mert nincs vége.
Tegnap még el tudtam volna titkolni, hogy
belezúgtam. Nem mutattam ki. Mostanra viszont már
teljesen meghódított, és nem tudom elhajtani magamtól
a boldogság hullámait. A munkahelyemen a kollégák
megkérdezték, hogy szedtem-e valamilyen kábítószert. Az
utcán járva vadidegenekre mosolyogtam. Eltöprengtem
azon, hogy nem kéne-e esetleg szakemberhez fordulnom,
mivel nem normális, hogy valaki így viselkedjen. Nem
bízhatok meg önmagamban, ám túl jól érzem magamat
ahhoz, hogy kicsit is aggódjak.
Sajnálatos módon azonban ez az őrület távolról sem
jelenti azt, hogy megfeledkezhetek a hétköznapi
dolgaimról. Munka után már éppen indultam volna
Lachlanhez, hogy szexeljünk egy hatalmasat, amikor
felhív az anyám.
Derült égből mennykőcsapás.
Olyan gyenge a hangja, fáradt, szomorú. Nem csupán
a fülemmel hallom, de a szívemmel is, és nem kapok
levegőt.
Bármilyen őrülten belezúgtam Lachlanbe,
bármennyire imádom a teste minden porcikáját, az
anyámat akkor is szeretem, és nem fogok, nem akarok
megfeledkezni róla egyetlen férfi kedvéért sem.
Függetlenül attól, hogy mit tud az ágyban az a pasi, de
attól is, hogy mennyire belezúgtam.
Megbeszéltem anyámmal, hogy odamegyek hozzá, és
csinálok vacsorát mindkettőnknek. A hangjából áradó
megkönnyebbülés azt mutatja, hogy jól döntöttem.
Üzenetet küldök Lachlannek, és remélem, hogy ma
estére nem tervezett semmilyen nagyszabású dolgot.
Tegnap este már azokkal a finomságokkal és a borral is
meglepett. Soha az eszembe nem jutott volna, hogy ez a
nagydarab, zord külsejű sportszörnyeteg ennyire
romantikus.

Jól van, semmi baj.

 Csak ennyit válaszol.
Valami oknál fogva ez a pár szó szilánkokra zúzza a
szívem. Hiszen már csak pár közös napunk maradt. Csak
ülök, és a mobilomat bámulom, miközben lassan kiürül
az iroda. Gondolkozom. Válaszolni akarok neki, és szóba
hozni, hogy utána találkozhatnánk. Közben rájövök,
hogy talán pontosan erre vár.
A fenébe, nem vagyok én hozzászokva az ilyesmihez!
Régebben a legcsekélyebb mértékben sem érdekelt, hogy
mit gondolnak rólam azok a pasik, akikkel együtt lógtam
vagy dugtam. Ha úgy tűnt, hogy már nem érdeklem őket,
akkor sitty-sutty, továbbléptem. Lachlan azonban
mindent megváltoztatott.
Ráharapok az ajkamra, és fejest ugrom a hideg vízbe.
Megkérdezem tőle, amit valójában tudni akarok.

Van kedved eljönni velem az anyukámhoz?

Megnyomom a küldés gombot, és visszafogott

lélegzettel várok. Nemet fog mondani. Ki lesz akadva
tőlem. Hűvös nyugalommal kibontakozik majd az
ölelésemből. Én pedig ugye azt a látszatot fogom kelteni,
mintha nem is fájna az elutasítás, és csak annyit
mondok, hogy tényleg mások vagyunk, és ránk nem
vonatkoznak a szabályok. Nemsokára elutazik, és ez azt
jelenti, hogy amíg itt van, addig semmivel sem kell
törődnünk.

Nagyon szívesen

.
 Úgy vigyorgok, hogy majdnem összeér a szám két
széle.
Megírom neki, hogy öt perc múlva ott leszek érte.
Utána viszont lebénulok, és nem tudom eldönteni, hogy
megmond-hatom-e anyámnak, hozok magammal valakit.
Ő lesz az első pasi, akivel anyu találkozni fog, amióta
szakítottam Kyle-lal. Úgy döntök, hogy nem szólok –
nincs értelme előre kiakasztani, azt pedig végképp nem
szeretném, hogy olyasmit is belelásson kettőnk
kapcsolatába, amiről valójában nincs is szó. Például azt,
hogy ez egy hosszú távú dolog.
Másrészt viszont az anyám meglehetősen régimódi.
Talán elájul, ha megpillantja Lachlan tetoválásait és a
szakállát.
Kénytelenek leszünk rögtönözni.
Hamarosan leparkolok Lachlan háza előtt, ő pedig
elindul a kapu felől a kocsimhoz. Tátott szájjal bámulom,
és le vagyok nyűgözve. Alighanem átöltözhetett az utolsó
pillanatban, mert most fekete szövetnadrágot visel,
ugyanilyen színű elegáns inget, és a haját is oldalra
fésülte. Tökéletesen szalonképes. Még a tetoválásai sem
látszanak.
Kinyitja az ajtót, beül mellém, és ragyogó szemmel
gyors pillantást vet rám.
– Szia! – mondja, és bekapcsolja a biztonsági övét.
– Szia – nyögöm ki elakadó lélegzettel –, jól nézel ki.
Ezt persze úgy értettem, annyira jóképű, hogy
mindjárt elsírom magam. Megvakargatja a tarkóját, és a
sötét szempillái alól rám néz.
– Eszem ágában sem volt kihagyni az alkalmat arra,
hogy jó benyomást tegyek az anyádra.
Nem lesz még így is kockázatos? Ennek dacára is
lenyűgöz, hogy hajlandó volt így kiöltözni. Persze akkor
is ugyanígy lelkesednék, ha farmerben volna, hiszen már
az is lenyűgöző, hogy egyáltalán hajlandó eljönni velem.
Egy pillanatig csak bámulom, ő meg engem néz. Úgy
értem, úgy figyel rám, mint ahogy senki más. Erre csakis
ő képes. Közben valahogy megáll az idő. Súlyosak és
lassúak a pillanatok, nekem pedig csak az jár az
eszemben, hogy meg fog-e csókolni. Illetve azt is tudni
szeretném, hogy akkor mi most egy olyan pár vagyunk?
Közelebb hajolunk egymáshoz, és úgy érzem, mintha
lassított felvételen folyna az életem. Egyetlen csók miatt.
Persze itt többről van szó. Lachlan esetén minden
több az átlagosnál.
Összeér az ajkunk, kinyílik a szája, és egy forró,
nedves pillanaton át beszívja az alsó ajkamat. Remegek
az izgatottságtól, és megrészegülök a boldogságtól.
Egyetlen kis csók miatt valósággal szétesem, még az
előtt, hogy bármi is kialakulhatna kettőnk között.
Valahogy sikerül kibontakoznom a karjaiból, ám még
vezetés közben is lángol az ajkam ott, ahol megérintett,
és ahogy haladunk, egyfolytában szeretném
végigsimítani az ujjammal a számat, hogy felidézzem
csodálatos érintését.
Megpróbál kényelmesen elhelyezkedni az ülésben,
behúzza a lábát, mivel az autóm elég szűkös. Erről
persze egyből az jut az eszembe, hogy a rögbimérkőzés
után mind a ketten bőrig ázva és sárosan ültünk az
autóban, első alkalommal úton a lakása felé. Mintha ezer
év telt volna el azóta. Persze akkor, rögbi után nem
kellett azzal szembesülnöm, hogy a merevedése majdnem
átszakítja a szövetnadrágot.
– Szeretnél egy jó hírt hallani? – kérdezi jókedvűen
pár perccel később.
– Hát persze!
– Ed gazdára talált – feleli meglehetősen büszkén.
– Tényleg?
 Rábólint.
– Eeegen. Az egyik helyi állatvédő egyesület
kapcsolatba lépett velem, és szóltak, hogy valakit érdekel
a kutyus. A hölgy meg a férje ma reggel meglátogatott,
és azonnal egymásba szerettek Eddel. Már el is vitték.
– Hűha! – mondom, és a szívem úgy csapong, mint
egy repülő kismadár. Nem azért, mert sikerült otthont
találni egy rászoruló kutyának, hanem mivel érzem a
hangjából áradó édes, meleg boldogságot. – Nagyon
örülök! Büszke vagyok rád!
Megvonja a vállát.
– Én csak segíteni próbáltam. Örülök, hogy összejött.
– És Emily?
– Otthon van, szegény kicsiny jányka. De majd
Edinburgh-ben ő is rendbe jön.
– Ezek szerint ő is elkísér minket a Napa-völgybe?
Rám néz, és a homlokán aggódó ráncok jelennek
meg.
– Ugye nem gond?
– Cseppet sem – felelem lelkesen –, remélem persze,
hogy egy kicsit jobban bízik majd bennem.
– De még mennyire, szerelmem! – mondja, és kinéz
az ablakon, ahogy végigmegyünk a Bay hídon. – Előbb-
utóbb mind megváltozunk.
Nemsokára odaérünk anyám háza elé, és leparkolom
a kocsit.
– Aranyos hely – mondja Lachlan, amikor kiszáll az
autóból és felnéz a házra. A félhomályban nem
különösen látványos az épület, de úgy tűnik, neki
tetszik.
– Valamikor tényleg szép volt – mondom szinte
suttogva, és közben kinyitom a kerítés derékig érő
kapuját –, amikor itt voltam kisgyerek.
– Most is aranyos – feleli. Megfogja és megszorítja a
kezemet. Mintha erő áradna belém a szorításából.
Kimossa belőlem a szomorúságot és a korai felnőtt
korom emlékeit.
Kéz a kézben megyünk fel a lépcsőn, én és a
fenevadam, ám mielőtt be tudnék kopogni az ajtón, az
kinyílik, és az anyám dugja ki rajta a fejét.
A tekintete csak egy pillanatig időz el rajtam, és
máris Lachlan felé fordul. Tágra nyílik a szeme. Tetőtől
talpig alaposan megnézi magának, én pedig önkéntelenül
követem a példáját. Alighanem minden pasi élvezné, ha
egyszerre két hölgy legeltetné rajta a szemét.
Szerencsére Lachlan egészen elbűvölő. Udvariasan
mosolyog, és biccent a fejével.
– Anyu – kezdeném, de az anyám nem hagyja
befejezni. Majdnem átdöf a tekintetével.
– Ő a barátod? Akivel csak úgy beállítasz hozzám?
Lachlan felé fordulok, aki egy félmosollyal a
szemembe néz, és magasba vonja a szemöldökét.
– Szóval… – mondanám anyámnak, de ő felemeli a
mutatóujját, hogy elhallgattasson. Legalább most nem
tűnik olyan elesettnek és gyengének, mint a telefonban.
– Akivel csak úgy beállítasz hozzám? – mondja újra,
majd kilép az ajtón, és odasiet Lachlanhez. A férfi
elenged, és kezet nyújt anyámnak. – Miért nem hoztad
ide már jóval korábban is?
Megkönnyebbülve felnevetek.
– Bocsánat, anyu, tudod, új a fiú.
– Új és le van nyűgözve öntől – veszi át a szót
Lachlan, és ragyogó mosollyal kezet csókol anyámnak. A
rohadt életbe. Korábban még soha nem volt ilyen
elképesztően dögös. Anyám ragyogó mosolyát látva
egyértelmű, hogy a varázserejével elérte a kívánt hatást.
– Ó, istenkém – mondja anyám, és széles vigyorral
felém fordul. – Kayla, te egy nagyon, de nagyon
szerencsés lány vagy.
– Tudom – felelem –, de anya, nem kéne zavarba
hoznod.
– Ugyan már – mondja Lachlan, és kihúzza magát,
ami miatt valóságos emberhegynek tűnik anyám parányi
alakja mellett. – Örömmel hallom, hogy sikerült
túlszárnyalnom az elvárásokat.
Sandán ránevetek, és megragadom a kezét.
– Na, menjünk inkább be, mielőtt annyira megnőne
az önhittséged, hogy nem férsz be az ajtón.
Bemegyünk a házba. Anyám ragaszkodik ahhoz,
hogy mindent megmutasson Lachlannek. Kézen fogva
körbevezeti, ő pedig valósággal csüng minden szaván.
Mosolyog, amikor az anyám mosolyog. Ettől a látványtól
könnybe lábad a szemem, de persze gyorsan letörlöm
őket. Még Kyle sem volt ennyire figyelmes, ilyen
barátságos, pedig ő arra készült, hogy feleségül vegyen.
Miközben felfedezőútra indulnak a házban, én veszek
egy mély lélegzetet, megpróbálom megnyugtatni
zakatoló szívemet, és elindulok a konyhába, hogy
lássam, miből tudok vacsorát készíteni. Hallom fentről a
lépteik zaját. Lachlan hosszú, súlyos lépéseit, és az
anyám rövid, gyors kopogását. Aztán lejönnek a
nappaliba, a fivéreim szobájába, majd az én
hálószobámba, és biztosra veszem, hogy az anyám
mindenféle zavarba ejtő történetet mesél rólam.
Utána bemennek a szüleim hálójába, én pedig el sem
tudom képzelni, hogy az anyám ott vajon miről
mesélhet. Csakis az apám lehet a téma, és emiatt
hasogató erővel belém mar a fájdalom. Éles döfések
nyilallnak a mellembe, elég erővel ahhoz, hogy
nekidőljek a hűtőszekrénynek és néhány percen át így
kapkodjak levegő után.
– Kayla? – hallom Lachlan hangját, és utána máris
ott áll mellettem. Az ujjai végigsimítják az arcomat, majd
megragadja a két alkaromat. – Mi történt?
Megrázom a fejem, de nem nyitom ki a szemem.
– Semmi baj – mondom.
– Kayla! – jajdul fel az anyám, és jól hallom a
hangjában a rémületet. Már tényleg csak ez hiányzott
nekem, hogy megrémítsem, pedig velem kapcsolatban
semmi miatt sem kell aggódnia, hiszen csupán a saját
átkozott szorongásom meg a rohadt démonjaim leptek
meg.
– Jól vagyok – bizonygatom, most már élesebb
hangon, és összeszorított foggal veszek egy mély
lélegzetet. – Komolyan, csak egy kis görcs. Szúr az
oldalam.
– Talán jobb lenne, ha én főznék – mondja az anyám.
Kinyitom a szemem, és jól látom, hogy mind a ketten
engem bámulnak. Ez annyira mulatságos, hogy visszatér
miatta az erőm, és máris összeszedem magamat.
– Nem, nem – mondja Lachlan. Kihúzza magát, de
nem engedi el a karom –, Moore asszony, kérem, üljön
le. Kayla, te is ülj oda az anyukád mellé. Én főzök.
Buta arccal nézek rá.
– Tényleg?
– Természetesen, szerelmem – mondja, és egy gyors
puszit nyom a homlokomra. Amikor elhúzódik tőlem,
kemény tekintete egyértelművé teszi az üzenetet. – Menj,
és maradj az anyukád mellett.
Bólintok, és továbbra is ostobán bámulom.
– Mit fogsz főzni? – kérdezem erőtlenül, miközben a
nappali felé induló anyám rám néz a válla fölött.
– Menj, és maradj ott az anyukáddal – mondja újra
Lachlan, és különös, aggódó hangsúlya miatt a
mellemben bukfenceket vet a szívem, mégpedig a rossz
irányba –, bízd rám nyugodtan. Rendben?
 Megfordulok és besietek a nappaliba. Leülök a
heverőre, miközben az anyám helyet foglal a
karosszékében és a kötőtűi után nyúl. Nincsen rossz
kedve, és engem bámul, mialatt bekapcsolom a tévét, és
a csatornákon szörfölve valami olyasmit keresek, amit
szeret. Az Agymenők lesz az. Most azonban nem figyel a
tévére. Inkább engem figyel.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Igen, igen – legyintek. – És te?
Halkan felsóhajt, a kötőtűire pillant, és úgy tűnik,
hogy egy pillanatra elveszett a saját kis világában. Végül
azért válaszol:
– Ma valahogy… nem éreztem jól magam. Fáradt
vagyok. Kicsit szédülök.
Összeszorul a torkom.
– Anya, tudod jól, ha így érzed magad, akkor fel kell
hívni az orvosodat.
Megrázza a fejét.
– Nem kell, jól vagyok. Ilyen az, ha valaki
megöregszik, Kayla.
Jelentőségteljes pillantással rám néz.
– Miért nem szóltál arról, hogy ő is jön?
Bár halkan beszél, a konyha ott van mellettünk, és
tudom, hogy Lachlan hall minket. Az ő figyelmét semmi
sem kerüli el.
– Csak az utolsó pillanatban döntöttünk róla –
felelem, és megpróbálok jókedvűnek tűnni –, remélem,
nem baj.
– Már hogyan volna baj, Kayla édesem? – kérdi, és
boldogan elvigyorodik. Kis híján szökdécselni kezd a
székében. – Jó ez így, mert korábban még sosem láttalak
ennyire boldognak.
Amikor ebben a pillanatban a konyha felé fordulok,
azt látom, hogy a szekrény előtt álló Lachlan engem
bámul. Dobozokat szed le fentről. Nem tudom kitalálni,
mi járhat a fejében, viszont egészen biztosan hallotta,
hogy boldognak látszom.
Boldog is vagyok. Érzem, hogy az arcomat elönti a
forróság, és elpirulok. Nem dughatom a homokba a fejem
az igazság elől. Boldog vagyok! Megmámorosodott.
Tragikusan.
Elfordulok Lachlantől, és megpróbálok a tévében
Pennyre és Sheldonra összpontosítani. Istenem, de
utálom ezt a sorozatot!
– Na és hol találtál rá? – tudakolja az anyám.
– Bram és Linden unokatestvére. Ismered Stephanie
férjét? Az ő rokona.
Biccent.
– Mindig is kedveltem Stephanie-t.
– Igen, anya, tudom. Olyan lányra vágytál, mint ő.
– Ó, ezt csak azért mondtam, mert tudom, hogy ő
milyen fontos számodra. Nagyon boldoggá tett, amikor
végre révbe ért az élete. Most már ugyanez veled is
megtörténhet.
Ó, istenem. Ó, kérlek, ne!
Felnézek, azt remélve, hogy Lachlan éppen csinál
valamit, ezért nem hall minket. De nem. Az már túl sok
volna a jóból. Ott áll a konyhában, éppen összekever
valamit egy tálban, és gyönyörű, átható szemének
pillantásával a tekintetemet keresi.
Erőnek erejével elfordulok tőle.
– Semmi ilyesmi nem várható – mondom anyámnak,
talán egy kicsit nyersebben is, mint ahogy a
szándékomban állt. – Lachlan vasárnap elrepül innen.
Elkomorul, és abbamarad a kötőtűk csattogása.
– Hová megy?
– Vissza Skóciába. Ha még nem tűnt volna fel, ő oda
valósi.
 – Ó – mondja, és nagyot pislog. – Ó, édesem. De hát
ez szörnyű! Elkíséred te is?
Éles, sértő hangon felnevetek. Leginkább a döbbenet
miatt.
– Ó, persze! – kiáltom. – Nem. Ami azt illeti, ő egy
nagyon sikeres rögbijátékos Edinburgh-ben. Mindene ott
vár rá. Nekem viszont ebben a városban van mindenem,
amim csak van.
Miről is beszélek? A nagy semmiről?
De nem. Nem a semmiről. Az anyámról. A
fivéreimről. Ingatag karrieremről és boldog barátaimról.
Ez is valami.
Csakhogy nem az a valami, amire vágyok. Mindez
nem tölti meg reménykedéssel a jövőmet.
Reményeim záloga éppen kint áll a konyhában. Közel
van, viszont mégis elérhetetlen.
Ekkor megéreztem, hogy valaki megpróbál lyukat
égetni a hátamba a tekintetével. Még csak oda sem
kellett néznem. Világosan éreztem. Az első pillanattól
kezdve felfigyeltem arra, amikor így csinált. A tekintete
perzselte a bőrömet, és nem csak a testem kellett neki.
– Jaj, de kellemetlen! – sopánkodik anyám. Folytatja
a kötést, ám a testtartásából látszik, hogy eltűnt a
korábbi lelkesedése. Elképzelhető volna, hogy az anyám
szívesebben venné, ha egy jóképű férfi miatt átkelnék az
Atlanti-óceánon ahelyett, hogy itt maradnék San
Franciscóban és kitartóan tovább próbálkoznék? Nem is
akarok belegondolni ebbe. Igazából nem számít az sem,
hogy ő mit akar, de az sem, amire én vágyom: Lachlan
mindenképpen elrepül.
Én pedig igazából alig ismerem.
Szerencsére anyám nem erőlteti ezt a kérdést, és mire
vége van a filmnek, Lachlan mély hangon már be is
jelenti, hogy kész van a vacsora.
 Kíváncsian összenézünk az anyámmal, és besietünk
az étkezőbe.
Hűha!
Nagyon hűha.
Lachlan nem csupán gyönyörűen megterítette az
asztalt, de középre a táncoló lángú gyertyák mellé még
egy üveg vörösbort is odarakott. A mozgása alapján azt
lehetne gondolni róla, hogy ő nőtt fel ebben a
konyhában, nem pedig én.
– Üljenek le a hölgyek – mondja, és a székek felé int.
Az anyám esetén ráadásul nem éri be ennyivel, hanem
kihúzza a székét, és előzékenyen a feneke alá tolja.
Utána besiet a konyhába, és amikor visszajön, egy nagy
tálnyi krumplipürét és egy serpenyőnyi parmezános
csirkét tesz az asztalra. Mondjuk, kicsit furcsa ez az
összeállítás, ám az étel lenyűgözőnek látszik, és az illata
még annál is jobb.
– Ezt meg hol tanultad? – kérdezem. Nem arról van
szó, hogy helytelen volna, ha egy férfi is össze tudna
ütni egy-két apróságot, ám amit felszolgált, az
elképesztően menő.
Odabiccent a serpenyő felé.
– Először talán kóstoljátok meg, és csak utána
kérdezősködj. Nem ígérhetek semmit – mondja, és leül
kettőnk közé.
Bekapok egy falatka krumplipürét. Jobb, mint amit
hálaadáskor ettem. Csupán a bors és még valamilyen
fűszer ízét érzem rajta. A csirke pedig egyszerűen elolvad
a számban.
A tekintetemmel majdnem keresztüldöföm Lachlant.
– Szóval – mondom két falat között, és rámutatok a
villámmal –, tegnap este azokat a finomságokat nem
csak úgy hirtelen felindulásból készítetted.
Elvigyorodik, megdörzsöli az ajkát, aztán komoly
képet vág.
– Szeretek főzni, ha módom van rá.
– Mindig neked kellene főznöd, mert ez csodálatos –
bizonygatja az anyám.
– Ezt pedig ugye nyugodtan tekintheted dicséretnek,
mert az én anyukám alig hajlandó enni a főztömből –
magyarázom Lachlannek, és az asztal alatt óvatosan
bokán rúgom.
– Ó, ez nem is igaz – tiltakozik az anyám, pedig
nekem van igazam. Minden tőlem telhetőt beleadok a
főzésbe, ám a konyhában sohasem voltam otthon.
Lachlannél viszont nyilvánvaló, hogy a főzéshez is
elképesztő módon ért. Esküszöm, nincs olyan dolog,
amire ez a pasi ne volna képes.
Mégis mi a fenéért kellett megismernem ezt a
fenevadat, ezt a szuperembert? Lachlan csodát művel
velem a hálószobában. Abból él, hogy leveri a lábukról a
rögbijátékosokat, tehetetlen állatokat ment meg, és úgy
néz ki, mint egy kibaszott félisten. Ráadásul még főzni is
tud. Miért csak akkor találkoztam vele, mielőtt elmenne?
Miért ennyire kegyetlen az élet hozzám?
– Én meg buta módon azt hittem, hogy ti, skótok
csak töltött birkabendőt tudtok csinálni – mondom, és a
mellemre nehezedő súlyt valahogy félresöpörve
megpróbálok a tányéromra összpontosítani.
– Ó, azt hiszem, egészen jó haggist tudnék készíteni –
feleli. – Ha tovább maradnék itt, megpróbálnálak
meglepni vele.
Mosolyt erőltetek az arcomra.
– Bármennyire örülnék is annak, ha tovább
maradnál, ezt az ételt azonban szívesen kihagyom.
Vacsora után az anyám ragaszkodik az édességhez,
és matcha zöldtea-fagylaltot tálal fel, amivel Lachlan
korábban még nem is találkozott.
 – Ez nagyszerű – mondja két falat között.
– Igazából ezen nőttem fel – mesélem. – Képzeld el,
gyermekkoromban a kedvenc ételem a nori volt. Tudod,
a szárított tengeri hínár.
– Így igaz – mondja anyám, és halkan elneveti
magát. –Azért vettem a norit, hogy szusit csináljak
belőle, és egy idő múlva el kellett dugnom a lányom elől.
Kiderült ugyanis, hogy valaki kiszakította az összes
csomagot, mintha csak rájuk járt volna egy egér.
– Furcsa kis állatka lehetett – mondja Lachlan
jókedvűen, és a székében hátradőlve rám mered. – Még
milyen kópéságokat csináltál kisgyerekkorodban?
– Ó, nagyon eleven kislány volt – feleli gyorsan az
anyám. – Pont olyan, mint amilyen most is. Csakhogy
volt négy idősebb fiútestvére, akik vigyáztak rá. Brian,
Nikko, Paul és Toshio. Kayla volt a mi kis angyalunk.
Egyszer csak felbukkant, amikor az apja meg én már azt
hittük, hogy többé nem lehetek terhes. Nem gondoltam
volna, hogy lesz egy kislányom is. Most meg itt van.
Kipirul az arcom, és azzal kötöm le magam, hogy
zöld trutymóvá változtatom a fagylaltomat.
– Sajnálatos módon igazi ördögfióka volt – teszi
hozzá az anyám. Lachlan felnevet.
– Anyu! – mérgelődöm, és dühösen nézek magam elé.
– Ó, de még mennyire, hogy az volt – mondja anyám,
és közelebb hajol Lachlanhez. Ragyog a szeme. – Már
egész kicsi korában megszökött, ha tudott. Ha nem lett
volna a négy bátyja, biztosra veszem, hogy örökre
elvész. Nagyon jó, hogy mellette álltak és vigyáztak rá.
– Ez igaz, de a középiskolában azért ez már egy kicsit
idegesítő volt – emlékeztetem.
– Neked talán igen – mosolyog anyám –, nekünk
viszont felért egy mennyei áldással. Tudod, már kislány
korában is bolondult a fiúkért.
 – Ó, szóval így állunk? – kérdezi Lachlan elkerekedő
szemmel. Nagyon élvezi a beszélgetést.
– Igen, nagyon is – vágja rá az anyám, mielőtt
módomban állna megerősíteni vagy cáfolni az állítását –,
mindennap másik fiúba zúgott bele az iskolában. Hogy a
Billy milyen, vagy éppen a Tommy! Egyszer bajba került,
mert megcsókolt és megríkatott egy fiút.
A tenyerembe temetem az arcomat, és felnyögök.
Lachlan hangosan kacag, ami gyönyörű, még ha
éppen engem nevet is ki.
– Mit műveltél, Kayla?
Nem nézek fel, és nem válaszolok, mert tudom, hogy
az anyám úgyis fog helyettem.
Pontosan ez történik.
– A tanár beszámolója szerint az a fiú nem akarta
megcsókolni, erre a falhoz szorította, és amikor a srác
megpróbált elfutni, akkor jól hasba vágta.
– Milyen kár, hogy nem küldtek el kiskorodban
rögbizni – mondja Lachlan nevetve.
– Így aztán mire bekerült a középiskolába, a
testvéreiből jól képzett erénycsőszök lettek – folytatja az
anyám. – Szegény lány nem mehetett sehova sem a
tudtuk nélkül. Kartávolságnyira tartották tőle a fiúkat.
– Nem tehetek szemrehányást a testvéreidnek azért,
hogy ennyire vigyáztak rád – mondja Lachlan. –
Valószínűleg már középiskolás korodban is ugyanolyan
gyönyörű voltál, mint most.
Ó, istenem! Felemelem a tekintetem, Lachlan pedig
olyan őszinte komolysággal mered rám, hogy az szinte
már fáj. A bókja miatt még forróbban lángol az arcom.
– Nézze meg az ember, elpirult miattad! – mondja az
anyám cseppet sem segítő módon. – Teljesen levetted a
lábáról.
– Na jó – mondom sietve, és felkelek –, megyek a
mosdóba. Mi lenne, ha megállapodnánk abban, hogy
senki sem próbál meg zavarba hozni, miután
visszajövök?
– De én imádom, amikor zavarban vagy – feleli
Lachlan, szinte dorombolva.
Bemutatok neki, ami miatt az anyám természetesen
felháborodva felszisszen. Utána kisietek a fürdőszobába,
és magamra zárom az ajtót. Veszek egy hosszú, mély
lélegzetet. Vadul zakatol a szívem, és nem tudom, hogy
miért. Minden tök jól alakult, ám éppen ez az, ami
megrémít. Van egy különös térség a szívem mögött, és ez
az apró lyuk lassan egyre nagyobb lesz.
Az egyik törülközőt berakom a hideg víz alá, és
letörölgetem vele az arcom. Ugyanúgy ki vagyok pirulva,
mint ahogy szexelés után szoktam lenni. Talán éppen ez
az oka annak, hogy Lachlan élvezi, ha zavarba jövök.
Amikor kilépek a mosdóból, a skót óriás a nappaliban
ül, az anyám pedig teát akar főzni.
– Üljél csak le – mondom neki, és kiveszem a
teáskannát a kezéből.
Az ujjai rásimulnak a kézfejemre. Egy pillanatig csak
bámulom őket – sápadtak, gyönyörűen ráncosak, és a
kor miatt van rajtuk néhány májfolt is. Anyám keze,
vagyis az a kéz, ami egész életemen át irányított, most
kissé remeg. Mióta van ez így? Mióta remeg?
Nem kérdezem meg tőle, mert látom, hogy áhítatos
arccal néz rám.
– Ne engedd, hogy elmenjen! – mondja halkan.
Nagyobb erővel szorítja meg a kezemet, és már nem
remeg annyira. –Olyan nagyon illik hozzád.
Gyorsan rámosolygok, és arrébb teszem a kannát.
– Őszintén megmondom, nem ismerem olyan jól,
hogy ezt eldönthessem. – Nyelek egy nagyot, és a nappali
felé pillantok, ahol Lachlan tévét néz. – Bárcsak jobban
ismerném!
– Néha nem kell ismerned valakit ahhoz, hogy a
lelkébe láthassál – figyelmeztet anyám –, abból, ahogy
rád néz, minden kiderül. Lachlan látja a lelked.
Kicsoszog a konyhából, és odamegy Lachlanhez.
Remegek, végigfut a hátamon a borzongás, de azért
nekiállok teát csinálni. Jó pár csészényivel iszunk, és
megnézzük anyám másik kedvenc sorozatának, a
Helyszínelőknek egyik részét. Gyorsan telik az idő, és én
tudom, hogy Lachlannek ellenőriznie kell Emilyt.
Valami oknál fogva csak nehezen tudok elköszönni
az anyámtól. Talán azért, mert egész este háborogtak az
érzelmeim.
Hosszabb időn át ölelem magamhoz, mint ahogy
szoktam, és utána megígérem, hogy benézek a jövő
héten. Talán Toshiót is magammal tudom rángatni.
Lachlan lehajol, és medve módra magához öleli az én
piciny anyukámat. Ez a látvány elég ahhoz, hogy
cseppfolyóssá váljanak a csontjaim.
Egyszerűen elolvadok.
– Nagyon aranyos az anyukád – mondja halkan
Lachlan, amikor az autóval visszafelé megyünk a
városba.
– Bizony az! – felelem, és örülök, hogy ennyire
elbűvölte. Legalább ekkora mértékben tetszett az is, hogy
anyám is úgy odavan Lachlanért.
– Azt mondtad korábban, hogy beteg – mondja,
miközben az egyik kezét a tarkómra teszi, és masszírozni
kezd a hüvelykujjával. – Mi a baja?
Erősebben szorítom a kormányt.
– Nem is tudom. – Megnyalom az ajkam, és
emlékezni próbálok. – Akkor kezdődött, amikor az apám
meghalt. Anyám hosszú időn át teljesen maga alatt volt.
Ahogy mi mind. Súlyosan depressziós lett, és úgy vélem,
hogy a lelki bajok egy idő múlva testi tünetek
formájában is megmutatkoztak. Az orvosok egy része
szerint krónikus kimerültség szindrómája van, míg
mások szerint csupán a szorongás és a depresszió
kínozza. Nem tud jól aludni, és a vérnyomása a plafont
verdesi. Egyfolytában sajognak az ízületei. Nem tudom,
mit gondoljak róla. Már évek óta ez a helyzet.
Ami a remegő kezét illeti, erősen remélem, ennek
csupán az az oka, hogy annyira izgatottá tette váratlan
látogatásunk.
– Vannak jó orvosaitok itt, Amerikában? – kérdezi.
Megrázom a fejem.
– Dehogyis. Vagyis igen. Már ha meg tudod fizetni
őket. Anyám sosem dolgozott, és nincsen olyan időskori
biztosítása, mint sok kortársának. A testvéreim meg én
fizetünk érte. Megpróbáljuk kideríteni, hogy mi a legjobb
neki. Az orvosoktól a legkülönfélébb véleményeket
hallottuk.
Egy gyors pillantást vetek Lachlanre.
– Őszinte leszek veled. Szerintem még mindig az
összetört szíve miatt szenved.
Halványan rám mosolyog.
– Igen veszélyes beleszeretni valakibe.
Bólintok, és visszapillantok az útra.
– Így igaz.
Amikor visszaérünk a lakásához, Lachlan felhív.
Habozok. Fel akarok menni, hogy minden elképzelhető
módon vele lehessek, csakhogy valami súlyos dolog
nehezedik a lelkemre, és ha ma éjjelt Lachlannel alszom,
akkor – úgy érzem – még rosszabb lesz minden. Egyedül
kell maradnom, hogy feldolgozzam a történteket.
Lépésről lépésre össze kell raknom újra magamat.
Lachlan annyira erős, hogy csak elgyengítene.
Aznap éjjel egyedül fekszem az ágyamban, a
mellettem lévő üres párnát bámulom, és azon töprengek,
milyen volna, ha valaki mindig ott feküdne.
Utána viszont az jut az eszembe, milyen érzés lehet,
ha soha többet nem fekszik ott senki.
Mennyire lehet belezúgni valakibe anélkül, hogy bele
is szeretnénk?
Remélem, hogy ezt sohasem tudom meg.
 15. FEJEZET

Kayla

Pénteken dolgozom, és az idő ólomlábakon cammog. A

számítógépem óráját bámulom, visszaszámolom a
perceket, a másodperceket, hogy mikor mehetek végre
haza a cuccai-mért, hogy Lachlan mellé ülve
elindulhassunk Napába.
Csakhogy amikor megadják a képzeletbeli startjelet,
én pedig indulásra készen ott állok a lakása előtt, a
korábban érzett izgalmam helyét teljesen átveszi a
félelem. Most utoljára fordulhat elő, hogy idejöhetek
elhozni Lachlant. Vasárnap délután elrepül.
Miután szerda este meglátogattuk az anyámat, egy jó
darabig nem feküdtem le vele, kivéve tegnap. Munka
után egyenesen hozzá mentem, szinte lerohantam.
Persze a hálószobában, ahol nem bámulhatott minket
Emily. Már nyoma sem volt annak a különös
melankóliának, ami az anyám házában fogott el.
Teljesen, minden elképzelhető módon átadtam magamat
Lachlan testének. Egészen hajnali kettőig tartott az
akrobatikus ágytorna, amikor is nagy nehezen
kikászálódtam alóla és hazamentem aludni.
Csakhogy most, ahogy itt várok rá, készen állva arra,
hogy megkezdődjön utolsó néhány közös napunk, a
melankólia visszatért. Úgy zümmög a lelkemben, mint
egy elfelejthetetlen dallam. Szokás szerint azonban
egyből jobban érzem magam, amikor végre megpillantom
őt.
Óriási léptekkel indul el a kocsi felé. Az egyik válláról
jókora sporttáska lóg, a kezében pedig a kutya ketrecét
tartja. Túrabakancsot visel, szakadt farmernadrágot,
fehér pólója tökéletesen rásimul mellizmaira, a vállára,
és még jobban kiemeli a karján örvénylő tetoválásokat.
Elakad a lélegzetem, megbicsaklik a lábam, és elemi
erővel lobog bennem a láng. Képtelenség, hogy bárki más
is ilyen hatással lehetne rám.
Kinyitja a kocsim hátsó ajtaját, és beteszi a kutya
ládáját.
Hátrafordulva Emilyre nézek. Szőrös kis pofája a
rácshoz simul. Felkészültem arra, hogy rám vicsorog
vagy legalább halkan megmorog, ám a szuka csupán egy
pillanatig bámul rám, és a tekintetével újra Lachlant
keresi. Egyértelmű, hogy imádja ezt a férfit; le sem tudja
venni róla a szemét. Vajon én is pont úgy nézek ki, mint
ő?
– Szia, szerelmem! – mondja Lachlan, miközben beül
mellém. Közelebb hajol, egy kézzel megfogja az államat,
és a hosszú, lassú csókja miatt a szívem kihagy néhány
ütemet.
Vigyorogva mocorogni kezdek ülésemben az izgalom
miatt, majd a hüvelykujjammal hátrafelé mutatok.
– Úgy tűnik, hogy kezd megkedvelni.
– Mondtam neked, hogy megtalálja a helyét – feleli
Lachlan, és egyik hatalmas tenyere rásimul a meztelen
combomra, ahogy elindulunk.
Lenyűgöző így autózni Napa felé. A hosszabbik utat
választom, és keresztülgördülünk a Golden Gate hídon,
mégpedig csakis azért, mert erre szebb a táj, és több időt
tölthetek egyedül Lachlan társaságában, mielőtt
osztoznom kellene rajta a többiekkel. Egyre melegebb
lesz, ahogy távolodunk a tengertől. Nemsokára majdnem
megsülünk, miközben leengedett ablakokkal száguldunk
a napsütötte, kétsávos országúton. A szél a szőlődombok
és a hőségtől remegő szántóföldek felől fúj be a kocsiba.
– Mi lenne, ha soha többé nem állnánk meg? –
kérdezem álmodozva, miközben a hangszórókból Lana
Del Rey Nászúton című számának keserédes hangja szól.
– Szerinted mi lenne? – kérdezi Lachlan belemenve a
játékba.
– Hova mennénk?
– Számít, hogy hová? – A hangja olyan lenyűgözően
reményteljes, hogy kénytelen vagyok ránézni. Egy gyors
mosolyt vet felém, aztán a könyökével rátámaszkodik a
nyitott ablakra, az ujjával végigsimítja az állát, és nézni
kezdi a kopár hegyeket.
Nem, nem számítana. Keresnénk egy mezőt, egy
faházat, egy hegyi patakot. Elindulhatnánk északra,
délre vagy keletre. Lekanyarodhatnánk a következő
földútra, hogy tábort verjünk a parkoló kocsi körül. Csak
ő, én és Emily. Nem kellene sietnünk, az adott
pillanatnak élnénk, és egy örökkévalóságot tölthetnénk
egymás karjában.
A valóság azonban nem ilyen. Nem, hiszen ma
csúnyán elbánt velem. Amikor beérünk Napába, és
beállok a kocsival a Meritage Hotel végtelenbe nyúló
parkolóhelyére, elfog a hála, amiért Bram mindent
megszervezett. Remek ötlet volt a búcsúzás előtt így
találkozni az unokatestvérével, ami miatt ráadásul én is
ugyanezt tehetem.
– Ez bizony igen szép környék – mondja Lachlan
halkan, miközben kiszállunk a kocsiból és kipakoljuk a
holminkat. Elképesztő a forróság, ahogy
keresztülsétálunk a parkolón és bemegyünk a hotel
előcsarnokába. Azonnal észrevesszük a többieket.
– Hahóóóóóó! – üvölti vigyorogva Bram, és a
kezében egy pohár vörösborral odajön hozzánk. Megöleli
Lachlant, hátba veregeti, majd ugyanezt teszi velem is.
 – Te jó isten, Bram, ilyen korán részeg vagy? –
kérdezem, amikor hátrébb lép.
– Már rég itt vagyunk – magyarázza, és a többiek
felé int. Borral a kezükben Linden és Steph is odajön
hozzánk. Észreveszem, hogy kicsit arrébb Nicola épp a
recepcióssal beszél.
– Sziasztok! – köszön Steph, és ugyanúgy megölel,
ahogy Bram tette. Lachlant azonban esze ágában sincs
magához ölelni. Tetőtől talpig megnézi magának, és úgy
tűnik, fél tőle.
Talán azért, mert Lachlan ádáz tekintettel mered rá.
Tudom, mennyire ki szokta készíteni, ha túl sok emberrel
kell együtt lógnia, ezért megragadom és megszorítom a
kezét.
Lachlan abban a pillanatban ellazul, Steph pedig
ámulva figyeli a fejleményeket. Halványan rám
mosolyodik, közben pedig Linden lép oda hozzánk, és
nem kezet szorít az unokatestvérével, hanem
megragadják egymás alkarját.
– Örülök, hogy itt vagytok – lelkendezik Linden, ám
ekkor felfedezi a kutya ládáját. Melléguggolva gügyögni
kezd. – Jaj, ez meg itt ki a csoda?
Emily azonnal megugatja, ami miatt a pilóta
hátrahőköl és felpattan.
– Jézusom, Lachlan. Ez a fickó pontosan olyan
savanyú, mint te.
– Nem fickó, hanem kislány – javítja ki Lachlan. – Ő,
kérem, Emily kisasszony.
Linden felhorkan.
– Elég hülye dolog így hívni egy kutyát. Te nevezted
el?
– Eeegen – feleli Lachlan, és a tekintetével majdnem
keresztüldöfi az unokatestvérét.
– Mi lenne, ha most bejelentkeznénk? – kérdezem,
megragadom Lachlan karját, és elindulok vele a recepció
irányába.
– Jól vagy? – suttogom.
Egy mordulás a válasz. Úgy értelmezem, hogy jól
van. Vagy talán azt mondta, hogy ne aggódjak miatta.
Köszönünk Nicolának is, miközben bejelentkezünk,
majd miután megkaptuk a szobánk kulcsát, arra kér
minket, hogy menjünk el velük a szálloda birtokán
működő borászatba egy borkóstolóra. Úgy tűnik, hogy a
barátaim már jó pár üvegbe belekóstoltak.
Földszinti szobánkat mediterrán stílusban alakították
ki. Lachlan kiengedi Emilyt a hordozóból, ráadja a
pórázt, kinyitja az előkert ajtaját, és kiviszi a kutyát
pisilni. Gyorsan rendbe hozom magamat a
fürdőszobában, nagyot nyújtózkodom, mivel teljesen
elgémberedtek a végtagjaim a kocsiban, majd feldobom
magam a hatalmas franciaágyra, és kipróbálom, hogy
mennyire rugalmas a matrac. Olyan, mint egy álom.
Remekül fog esni az éjszakai hancúrozás.
Amikor Lachlanék visszajönnek, Emily egyből
felugrik mellém az ágyra. Elfelejthetem a kúrótúrát, ha
ez a kutya egyfolytában szemmel tartja minden egyes
mozdulatunkat!
Lachlan mellém fekszik, és az egyik vaskos karját
rásimítja a hasamra. Nézem, ahogy beszívja és kifújja a
levegőt. A mellkasa lassú ritmusban mozog.
– Máris eleged van az emberekből? – kérdezem.
– Hm – mondja, és rám mered. – Inkább idebent
maradnék veled.
– Ha esetleg beterveztél volna valamiféle
malackodást, akkor arra csak odakint kerülhet sor. Emily
kisasszony ugyanis egyfolytában figyel minket.
Lachlan megvonja a vállát.
– Akkor bezárjuk a fürdőszobába.
 – Ugatni fog.
Nagyot sóhajt.
– Igen.
Odabújok hozzá, és az ujjammal elsimítom a
homlokán a ráncokat.
– Csak úgy ömlenek belőled a szavak – mondom, és
az ujjbegyem megpihen a két szemöldöke közötti
ráncban. –Mindig jár valamin az eszed.
– Hajlandó volnék fizetni azért, hogy valaki
kikapcsolja az elmémet – válaszolja. Az ujjam közben
elindul lefelé az orrán, majd végighúzom szépívű ajkán.
Kinyitja a száját, a fogai közé veszi az ujjam hegyét, és
óvatosan megrágcsálja.
Figyelmesen szemügyre veszem, és szinte látom,
ahogy a fejében forognak a fogaskerekek. Halk, érzéki
hangon szólalok meg:
– Tudom ám, hogy mivel lehetne megnyugtatni
téged. –Kihúzom az ujjamat a szájából, és lágyan
megcsókolom. Halk nyögése miatt az egész testemben
megremegek. A tenyerem azonban rásimul a mellkasára,
és eltolom magamat. – Először azonban vár ránk a
borkóstoló.
Becsukja a szemét és a feje hátrahanyatlik a párnára.
– Nem lehetne kihagyni? Miért nem maradunk
inkább itt, hogy te ügyesen lekapcsold az agyamat?
Cserébe olyan dolgokat csinálok veled, hogy a puncid
olyan lesz, mint egy vízesés.
– Gyerünk! – mondom, és leveszem magamról a
karját, hogy felkelhessek. – Azért vagyunk itt, mert még
találkozni akarsz az unokatestvéreiddel, mielőtt
elutaznál. Ők is látni akarnak téged. Iszunk egy kis bort,
és utána lelépünk.
Halkan morog, de legalább felkel. Adunk ebédet
Emilynek, meg persze vizet is, majd kimegyünk a
szobából.
A szálloda egy igazi labirintus. Keresztülsétálunk jó
pár udvaron és a fényűző medence mellett. Sokan
pancsolnak benne, és úgy tűnik, hogy mindenkinek
borospohár van a kezében. A látvány miatt valami
zakatolni kezd a fejemben.
Talán mégsem egy borkóstoló a legjobb hely, ahol
Lachlan kikapcsolódhatna.
Felnézek a mellettem lépdelő férfira, akinek hol ide,
hol oda villan a tekintete, és sehol sem pihen meg egy
pillanatnál tovább. Csendben átgondolom, hogy mit is
tudok róla. Viselkedési zavaros. A tetoválásai arról
árulkodnak, hogy viharos, bukdácsolásokkal teli volt a
múltja. Az a tény, hogy alig iszik alkoholt, már ha
egyáltalán poharat vesz a kezébe, arra utal, hogy ennek
nem feltétlenül csak a sportolás az oka. Lehetséges, hogy
valami egészen más rejtőzik mögötte.
Csakhogy ezzel kapcsolatban egyetlen szót sem szólt,
és mivel ez az egész téma annyira magánjellegű, ezért
inkább nem kérdezek rá. Azoknak az embereknek,
akiknek a kapcsolata egy egyhetes, intenzív
dugássorozatból áll, nem feltétlenül kell tudniuk, hogy
játszótársuk múltja milyen kellemetlen vagy esetleg
kínos részleteket és titkokat rejt.
A borkóstolóra a birtok borospincéjében kerül sor. A
hotelkomplexum mögött lágyan hullámzó szőlőhegyek
sorakoznak. A barlangra emlékeztető borospincében
hűvös félhomály fogad minket. Balra található a
wellnessközpont bejárata, jobbra pedig a bár, ahol
belekóstolhatunk az italokba. Orrunk előtt hatalmas,
sötét ajtók zárják el a pincét, arra csábítva minket, hogy
belépjünk.
Persze nem tudok ellenállni a csábításnak, a fejemet
a résen át bedugva egy jókora, üres barlangot fedezek
fel. Az ívelő kőfalakat csillárok világítják meg. Ekkor
azonban Lachlan visszahúz, és meghallom Steph éles
hangját.
– Szupi, hát eljöttetek! – üvölti a fülembe, és amikor
megfordulok, hogy megnézzem, mi a baja, kapok egy
hatalmas, nyálas puszit az arcomra. Összenézek
Lachlannel. Ez a csaj még részegebb, mint volt.
– Még szép, hogy itt vagyunk – felelem, miközben
Steph integetve jelzi, hogy menjünk be vele a bárba.
Jó páran ücsörögnek a hosszú bárpult előtt, a
borlistáikat bámulják és az önjelölt borszakértők
útmutatását hallgatják. Mi ehelyett Steph nyomába
eredve hátrébb megyünk oda, ahol a saját asztalunk
körül helyet foglalhatunk.
Mindenki hangosan lelkendezik, amikor megpillant
minket, én pedig gyorsan egy kézzel visszaintegetek a
társaságnak.
– Szóval, ti már túl vagytok a bemelegítésen –
állapítom meg, mivel szembeötlő a sok üres borospohár.
– Csak egy kortyot ittunk – ellenkezik Nicola, majd
int, hogy mind a ketten üljünk oda mellé. Lachlannel
együtt engedelmeskedünk, és azonnal felbukkan a
borszakértő pincérlány.
– Sziasztok! – kiáltja megjátszott jókedvvel. Azt
hiszem, elengedhetetlen, hogy jókedvűnek tűnjön az
ember, ha ládaszámra kell értékesítenie a drága italokat.
– Hadd lepjem meg egy igazi finomsággal a két újonnan
érkezőt. A kóstoltatást egy könnyű sauvignon blanc-nal
kezdtük.
Felemeli az üveget, egy ügyes mozdulattal tölt egy
kortynyit a poharamba, ám amikor Lachlan következne,
ő ráteszi a tenyerét a poharára.
– Inkább nem – mondja, és nem néz senki szemébe.
Kíváncsian bámulom Bramet, hogy vajon furcsának
találja-e az unokatestvére viselkedését. Bram maga
feszülten figyeli Lachlant, bár úgy tűnik, hogy nincs
meglepve.
– Valamilyen más bort szeretne? – kérdezi a lány.
– A vörösből adjál neki – javasolja Linden. –
Szerintem a vörös jobban illik hozzá, igaz? Abban
kevesebb a cukor.
Bram bizonytalan pillantást vet az öccsére, és már
nyitná a száját, hogy mondjon valamit, amikor Lachlan
megvonja a vállát, és leveszi a kezét a pohárról.
– Igen, a vörösbor jó lesz – mondja beleegyezően.
Én közben úgy érzem, hogy valamiért mindenki
feszültté vált az asztal körül. Lachlan a közfigyelem
középpontjában találja magát. Gyorsan megpróbálom
magamra vonni az érdeklődést:
– Bram, nagyon köszönöm, hogy megszervezted ezt
az egészet.
Ezt meghallva mindenki Bramre néz, és az arcukon
felragyog a hálás mosoly. A tenyerem közben Lachlan
combjára simul, és kitapintom feszes izmait, ahogy a
lábával a padlón dobol.
A pincérnő mellén a névtábla elárulja, hogy Jennifer
Rodrigueznek híják. Visszajön, és bőkezűen vörös
grenache-t tölt Lachlan poharába. A csajszi amúgy
meglehetősen vonzó, ha valaki kedveli a kifehérített
fogú, napbarnított, hullámos, mézszínű hajú, ám
ugyanakkor ellenszenves némbereket. Ráadásul ez itt
gúvadó szemmel bámulja Lachlant.
Csakhogy Lachlan észre sem veszi a kis ribancot. A
csaj egyfolytában karattyol, a bor erényeiről mesél,
gügyörészik, és tekintetével a tetoválásokat, a hatalmas
méretű karokat és vállakat simogatja. Lachlan viszont
még csak rá sem pillant. Csupán belekóstol a borba és
biccent.
 Nekünk, többieknek nem jut ki ennyi a felszolgáló
figyelméből. A bor amúgy egész jó. Bram legalább
egymillió dolgot akar tudni minden italfajtáról, amit
megkóstolunk. A felszolgáló csaj viszont csakis Lachlanre
figyel. Egyszer csak megérinti a bicepszét, és majdnem
elcsöppen tőle a nyála.
– Annyira jók ezek a tetoválások. A volt pasim is
felvarratott egy liliomot a karjára meg egy idézetet a
mellkasára. Szilárd meggyőződésem szerint a tetkók tök
jól állnak a pasiknak.
Már éppen elküldeném melegebb égtájakra, amikor
Lachlan összefonja maga előtt az ujjait, és hűvösen
felnéz a csajra.
– Te csak a borral foglalkozz, drágám!
A csaj azonnal elpirul, és érzéki ajkáról egy
pillanatra eltűnik a mosoly. Utána viszont igazi profihoz
méltó módon tovább beszél, és így megússza a további
megaláztatásokat. Legszívesebben Lachlan nyakába
vetném magamat, ám végül úgy döntök, hogy ennek a
kis győzelemnek csak magamban örülök.
Megiszunk néhány pohár bort, és Bram hozzálát egy
megrendelőlap kitöltéséhez, mert egy egész ládával akar
venni a kedvenc italából, amikor Lachlan odahajol
hozzám és ezt suttogja a fülembe:
– Pár perc múlva gyere utánam!
Felpattan, és kisiet a bárból.
Amikor visszafordulok az asztal felé, látom, hogy
mindenki várakozóan bámul.
– Mi van már? – kérdezem, és kiiszom a boromat.
– Mi ütött belé? – kérdezi Linden.
– A te unokatestvéred. Tudod, hogy milyen.
– Na ja – mondja erre. – Csakhogy megtörténhet,
hogy már te ismered jobban.
Segítségkérően Bram felé fordulok, ám ő továbbra is
a formanyomtatványt tanulmányozza figyelmesen.
– Azt hiszem, Lindennek igaza van, Kayla. Most már
te vagy a szakértő.
– Valósággal beléd van habarodva – teszi hozzá
Nicola, és úgy tűnik, hogy mindjárt elsírja magát a nagy
érzelmektől.
– Belém van habarodva? – ismétlem meg a szavait. –
Miért beszélsz úgy, mint egy fafejű texasi, he? Ezenfelül
pedig ez a faszi senkibe sincs belehabarodva. Kivéve
talán a kutyákba.
Persze amúgy az anyámhoz is nagyon kedves volt
múltkor.
Steph vadul megrázza a fejét.
– Nem, nem, nem. Úgy viselkedsz, mint akinek nincs
szeme. Ennek a pasinak te kellesz, Kayla.
Az égre emelem a tekintetem.
– Azért ez mostanra elég nyilvánvaló.
– Nem erről van szó – emeli fel a hangját a
barátnőm, és Linden kénytelen csendre inteni. Édes
istenem, ezek szépen csendben berúgtak. Steph
megragadja a férje arcát, és egy csókkal befogja a száját.
– Ne próbálj meg elhallgattatni. Ki kell mondanom,
világos? Ki kell mondanom.
Tehetetlenül megvonom a vállamat, és bólintok.
– Jól van, te piás picsa, mondjad.
Előrehajol, és tágra nyílik a szeme.
– Kellesz neki. Mivel… fülig szerelmes beléd.
Ezzel a bejelentésével eléri, hogy Linden és Bram
egyszerre hördüljön fel.
– Kicsit elszaladtak veled a lovak – méltatlankodik
Bram.
– Ti, nők minden fasziról azt gondoljátok, hogy
szerelmes, ha belétek lógatja a farkát – figyelmezteti
Linden.
 – Na, itt álljunk meg! – csattanok fel, és rászegezem
az ujjamat. – Ne akarjál már beskatulyázni engem is a
„ti, nők” közé. Ezenfelül pedig tök jól tudom, mekkora
faszság, amit mondtál. Itt van például a kedves kis
feleséged, aki már jóval azelőtt is szerelmes volt beléd,
hogy betetted volna neki a hülye farkadat.
Steph egy dühös pillantást vet Lindenre, én pedig
folytatom:
– De hát a fene egye meg! Hiszen alig ismerjük még
egymást. Csak dugni szoktunk, úgyhogy maradjunk is
ennyiben, és ne beszéljünk hülyeségeket.
Stephre nézek.
– Figyelj, tényleg semmi szükségem sincs arra, hogy
valaki őrült és megalapozatlan ostobaságokkal beszélje
tele a fejem. Senki nem szerelmes senkibe. Nem ismerem
Lachlant, és ő sem ismer engem, ez nagyon is megfelel
nekünk. Nem is lehetne másként, mivel Lachlan
negyvennyolc óra múlva elrepül egy messzi, távoli
országba. Éppen ezért, könyörgök, hagyjátok, hogy
legalább addig boldogok lehessünk. Semmi szükség a
kavarásra. Semmi szükség a szerelemre, de még csak az
érzelmekre sem, mert amit csinálunk, az pokolian
izgalmas, de múlandó. Én pedig a lehető legtöbbet
akarok szexelni vele, amíg csak lehet. Világos?
Mind a négyen tágra nyílt szemmel merednek rám.
– Jól van, na – nyögi ki végül Linden –, csak
vicceltem! De kis érzékeny valaki!
– Én viszont komolyan beszéltem – vágom rá, és
felkelek a székemből. – Most pedig, ha megbocsátotok,
megyek és megkeresem. Nagyon remélem, hogy amikor
visszajövünk, senki sem fog olyan szavakat használni,
ami úgy kezdődik, hogy „sze-”. Az egyetlen kivétel
búcsúzáskor a „szervusztok” lehet. Rendben?
Sarkon fordulok, és kicsörtetek a borozóból. A
vendégek fele engem bámul, mivel elképzelhető, hogy a
kifakadásom kicsit túl hangos volt. Az a helyzet, hogy
piszkosul felmérgesítettek. Mi a fenéért van az, hogy az
emberek mindig mindent összezavarnak? Miért nem lehet
szépen csendben, kavarás nélkül dugni? Hiszen a
barátnőimnek gőze sem volt azoknak a fasziknak a
nevéről, akikkel az után feküdtem le, hogy szakítottam
Kyle-lal. Akkor meg most mire fel ez a nagy problémázás
Lachlan miatt?
Azért, mert igenis érzel valamit iránta – suttogja egy
halk hang a fejemben. – Mert kezdesz belezúgni.
– Grrr! – vicsorgok magamra, befogom a fülemet, és
elkezdek körbeforogni a barlang előcsarnokában. – Nem
akarom, hogy Stephnek legyen igaza.
– Kayla? – hallom meg Lachlan hangját.
Ahogy abbahagyom a pörgést, megpillantom a vastag
ajtó túloldalán, abban a félhomályos helyiségben, ahová
idefele benéztem. Szokásához híven aggódva néz rám.
– liigen – mondom, és úgy teszek, mintha semmi
bajom nem volna –, szia.
Még jobban elkomorodik, és jelzi a fejével, hogy
menjek be hozzá.
Belépek az ajtón, ő pedig óvatosan bezárja mögöttem.
Körülnézek. Az íves, hideg mennyezetet gyámfalak
tartják, a pince emiatt úgy néz ki, mint egy félbevágott
boroshordó. Pár lépéssel tovább megyek, és megnézem
magamnak az üres térség hátsó részét is. Így ránézésre
simán meg lehetne tartani itt a Trónok harcának egyik
esküvőjét. Még beugrók és díszes gyertyatartók is
vannak.
– Miről beszéltél odakint? – kérdezi Lachlan halkan,
majd mögém lépve a csípőmre teszi a kezét. Borszagú a
lehelete. – Mit nem akartál? Hogy miben ne legyen igaza
Stephnek?
 – Ne aggódj emiatt – felelem, becsukom a szemem, és
a fejemet nekiszorítom a mellkasának. – Csak csajos
hülyeség.
– Hm. Bocsánat, hogy csak úgy leléptem – suttogja a
hajamba –, nekem is megvannak a magam korlátai.
Nem vagyok egészen biztos abban, hogy a borra vagy
az asztaltársaságra gondolt-e, éppen ezért csupán ennyit
mondok:
– Én is ki akartam már jönni.
– Jól van – mormogja, és kezével végigsimít a
hasamon. Azt szeretném, hogy lejjebb menjen,
megsimogasson a két lábam között is, és felhajtsa a
ruhám szegélyét, ám ehelyett megragadja a kezemet.
– Gyere velem!
Végigvezet a hosszú, barlangra emlékeztető folyosón,
a szandálom erősen visszhangzik. A pince végében egy
hatalmas, díszes szegélyű tükröt találunk, ami elől balra
és jobbra is tovább lehet menni. Baloldalt a folyosót egy
erős ajtó zárja le, a másik irányban pedig a padlótól a
mennyezetig érő zárt vasrács választ el minket egy újabb
helyiségtől, ami talán a karbantartóké lehet. Az egyik
nyitott ajtó előtt egy törülközőkkel megpakolt
bevásárlókocsi áll, ám egyetlen embert sem látunk sehol.
– Szerintem nem lenne szabad itt lennünk – mondom
Lachlannek. Megfordulva észreveszem, hogy a tekintete
olvadt fémként lángol, és egyből kitalálom, hogy mi jár
az eszében. Feláll a tarkómon a szőr, és borzongás fut
végig a hátamon.
– Én is ezt gondolom, szerelmem – feleli érdes
hangon, és amikor közelebb lép hozzám, nekiszorítja a
hátamat a kapunak. – Itt viszont nincsenek kutyák.
Ráharapok az ajkamra, és két kézzel megragadom a
nyakát, miközben hozzám simul, és jól érzem, hogy a
farmerjében valami keményen belenyomódik a csípőmbe.
Halkan felnyög, az ajkával megérinti a nyakamat, és
még jobban nekiszorít a kapunak. A rács enyhe fájdalmat
okoz, ám ezt nagyon is élvezem. A szex cseppet sem baj,
ha némi sajgással jár, főleg akkor nem, ha a kínjaid
forrása Lachlan McGregor.
Mind a két keze a combomra simul, és ahogy lassan
elindulnak felfelé, a hüvelykujja magával sodorja a
ruhám alját is. Mintha valaki tűzforró csillámport szórt
volna rám. Lachlan belezihál a nyakamba.
– Most sincs bugyi rajtad – mormogja. – Mi a fenéért
is foglak itthagyni téged?
Nyelek egy nagyot, és vadul lüktet a szívem. Hiba
volna szexelésen kívül bármi mással is törődni, főleg itt,
főleg most.
– Azért, mert egy okos pasi vagy, és visszamész, mert
nagyszerű karrier vár rád.
– Azért mégsem vagyok annyira okos, ha itthagyok
egy olyan nőt, mint te. Nem?
Becsukom a szemem.
– Új szabály – mondom, miközben az egyik kezem a
farmerjára siklik, és lehúzom a sliccét. – Szigorúan tilos
szóba hozni, hogy el fogsz utazni. Nem beszélünk róla.
Hátrébb húzza a fejét, rám mered, az egyik keze
elindul lefele a lábam közé, a másik az arcomra simul.
Nyitott ajka nedves, legszívesebben ráharapnék. Nem
bírok rájönni arra, hogy a szemében milyen vad érzelem
lángol.
– Nem biztos, hogy képes leszek erre a képmutatásra
–mondja morgó hangon.
– Nincs szó itt képmutatásról – válaszolom, és halkan
felnyögök, mert az ujjai végigsimítják nedves redőimet. –
Egyszerűen csak nem hozzuk szóba. Éljünk a mának. A
pillanatnak.
Az ujjaim megtalálják hosszú, forró farkát, és
előhúzom a nadrágjából.
– Észrevettem ám, hogy rajtad sincs alsónadrág.
Becsukja a szemét, és halkan felszisszen, amikor
keményen megmarkolom.
– Csupán megpróbálok lépést tartani veled – mondja
gyönyörű, érdes hangon.
– Nagyra értékelem az erőfeszítést – nyögöm ki nagy
nehezen, miközben ő belém nyomja az egyik ujját. A
testem felsóhajt az érintésétől, mintha csak Lachlanre
lenne szükségem ahhoz, hogy kapjak levegőt. Minden
porcikám rá vágyik, és mohón megszorítom az ujját,
mert ennél többet akarok, ennél többre van szükségem.
Ám most nem rólam van szó. A tenyerem végigsiklik
a farkán, és az előváladék selymes rétegét elkenem a
merev, forró szerszámon. Szeretném megfejteni a titkait.
Térdre kényszeríteni. Minden másnál jobban vágyom
arra, hogy darabokra szedjem ezt a férfit, és ugyanúgy
elbánjak vele, ahogy ő elbánt velem. Meg akarom
pörgetni, mint egy búgócsigát, amire biztos bukás vár,
mihelyt véget ér önfeledt mozgása.
Hátrahajtja a fejét és kinyitja a száját. Egy
önkéntelen nyögés hagyja el a torkát, és a nyakán meg a
széles vállán megfeszülnek az izmok. Jóságos egek,
elképzelhetetlen mértékben boldoggá tesz és megőrjít
annak a látványa, ahogy így átadja magát a gyönyörnek.
Természetesen ennél jóval többet akarok adni neki.
Igazi mesterként mozgatom a kezemet. Pontosan tudom,
hol kell megszorítanom a farkát, hol kell izgatni rajta a
bőrt, és figyelembe véve gyorsuló zihálását, biztos
lehetek abban, hogy mindjárt elélvez. Ekkor azonban
felemeli a fejét, és a tekintete kissé bágyatagnak tűnik,
ahogy szembeszáll a mámor ködével, és alaposan
megnézi magának az arcomat.
- Fordulj meg! – mondja, és olyan érdes a hangja,
hogy alig hallom a szavát. – Kérlek.
Megteszem azt, amire kér. A ruhám alá nyúl,
felhúzza a csípőm fölé, én pedig előrehajolok, és
megkapaszkodom a vasrácsokban. Talán ilyen érzés
lehet, amikor valakit megdugnak a börtönben. Arról
fantáziálok, hogy egy fegyintézetben látogatom meg
éppen a páromat. Egyáltalán nem nehéz beleélni
magamat ebbe a fantáziaképbe, hiszen most egy
félelmetes külsejű, tetovált fenevad akar hátulról
meghágni.
Simogató mozdulattal megérinti az oldalamat, a
csípőmet és a combomat. Érzem magam mögött az
ágyékát, az ujjai belemélyednek a fenekembe, és ekkor
egy óvatos pillantást vetek hátra a vállam fölött. Nocsak!
Letérdelt, és a fenekem fölött csupán a feje teteje látszik
ki.
Már majdnem megkérdezem, hogy most mégis mire
készül, ám ekkor megérzem, ahogy az arca
nekinyomódik a redőimnek. A forró szája összezárul a
puncim fölött, és az alsó ajka végigsimítja a csiklómat.
Jóságos egek! Kinyalnak hátulról? Jöhet, kérem.
Belém nyög, és emiatt a remegés végigfut az egész
testemen. Megduzzadok az ajkán, ő pedig úgy szív be a
szájába, mintha egy érett gyümölcs volnék. Hangosan
felhördülök, és fuldoklóként kapaszkodom a rácsba. A
gyönyör kis híján leterít a földre.
– Szerelmem – suttogja érdes hangon, és hátrébb
húzza a fejét. Végignyalja a fenekem ívét, és én úgy
érzem, hogy a testemből szikrazápor tör elő. – Azt
hiszem, az idők végezetéig el tudnálak így nyalogatni.
Már nyitnám a számat, hogy mondjak erre valamit,
ám ekkor az arca nekinyomódik, vagyis inkább belemerül
a puncimba, így beszéd helyett halk, hörgő torokhangok
törnek elő a számon. Valósággal kiszakadnak a
torkomból. Megpróbálom a fenekemet nekinyomni a
szájának, és kis híján lángra lobbanok a bennem égő,
zabolátlan, vad vágyakozástól.
– Mélyebben! – könyörgök, és kétségbeesetten vágyok
a gyönyörre, miközben az arcom nekinyomódik a
rácsoknak.
Kígyózó nyelve megtalál, majd az egyik ujja követi,
aztán kettő, én pedig úgy lököm hátra az ágyékomat,
mint egy őrjöngő állat. Tudom, hogy pontosan úgy nézek
ki, mint azok az önmagukból kivetkőző,
bekábítószerezett picsák, akikkel a leggátlástalanabb,
érzéki orgiákon találkozhat az ember, ám ez cseppet sem
zavar.
Egész közel járok a beteljesüléshez.
A szakadék szélén állok, lenézek a mélységbe, és
felkészülök a zuhanásra.
Amikor Lachlan elhúzza az arcát, szó szerint
vinnyogni kezdek a csalódottságtól.
– Többet akarsz? – kérdi zordan, és megmarkolja a
fenekem. – Mondd ki, hogy mi kell neked! A nyelvemen
akarsz elélvezni? Vagy a farkamon? Mind a kettőn?
– Istenem! Nem kell túlkomplikálni a dolgokat –
zihálom kielégítetlenül.
– Akkor sorban megkapsz mindent! – Szélesebb
terpeszre ösztökél, és a szandálom hangosan
megnyikordul a kőpad-lón. Újra megérzem az arcát, a
nyelvét, az ujjait és a száját.
Egyszerűen mindenütt ott van.
A gyönyöröm azonnali. A testem egy remegő rugó.
Nyöszörgök, remegek, és megvadult idegeim táncoló
mozgásra kényszerítenek. A végtagjaim úgy olvadnak el,
mintha cukorból lennének. Az eszméletvesztés határán
állok, és nem tudom, hogyan sikerül még mindig talpon
maradnom. Közben érzékelem, hogy Lachlan felkel a
hátam mögött, és meghallom egy óvszer kiszakadó
fóliájának hangját.
Megragadja a csípőmet, elhelyezkedik, és egy hosszú,
lassú lökéssel belém hatol. Olyan nedves és izgatott
vagyok, hogy könnyedén becsúszhat. De ó, amikor
kihúzza belőlem a farkát, e lassú mozdulattal éppen
eltalálja a megfelelő pontomat, és ekkor valahogy újra
felhördülök.
– Abba ne hagyd! – sziszegem, miközben ő már újra
befele nyomul, mélyebbre, mint az előbb, és emiatt újabb
önfeledt hörgés tör elő a számból. – Eszedbe ne jusson
abbahagyni!
– Jézusom! – hördül fel halk, reszelős hangon. –
Tövig beléd nyomom, ha hagyod.
Felgyorsul a mozgása, és a csípője gyors döféseivel
egyre mélyebbre és mélyebbre hatol, miközben a bőre
egyre hangosabban csapkodja a fenekemet. A pincét
betölti a szexelés édes pézsmaillata.
Egyszerűen elsodor a gyönyör. Tökéletes ez az
élmény. Mindent, de tényleg mindent megkapok.
Becsukom a szemem, és elképzelem, hogy milyennek
láthat minket egy kívülálló. Lachlan karján szinte
duzzadnak az izomcsomók, ahogy az ujjai belemélyednek
a csípőmbe, és vadul, semmivel nem törődve megdug
hátulról ezen a hideg, félhomályos és üres helyen.
Lehajtom a fejem, és úgy nézem, ahogy a vastag farka ki
és be mozog bennem, súlyos golyói pedig ritmikusan
nekicsapódnak combom belső oldalának.
Előrehajol, az ujjai elindulnak lefelé, és megtalálják
megduzzadt, nedves csiklómat. Mindig azt akarja, hogy
vele együtt élvezzek el, ezért pontosan tudom, hogy
mindjárt ő is átlépi a gyönyör küszöbét. Valami oknál
fogva azonban visszafogom magam, komoly erőfeszítést
teszek azért, hogy ne menjek el, mivel az ő gyönyörére
akarok figyelni, és nem szeretném, hogy azzal
egyidejűleg megszűnjön számomra a világ.
Az izzadsága rácsöpög a hátamra. Tovább dögönyöz,
és a csípőjét enyhén elfordítva olyan szögben nyomul
belém, hogy alig kapok levegőt, miközben íjként
megfeszül a hátam. Lachlan hangosan zihál, és az izmai
remegnek az erőfeszítéstől, ám tovább rohamoz,
miközben már halkan nyüszít, és kétségbeesett erővel
szorít magához.
Aztán eljön a pillanat, amikor megdermed, sziszegve
beszívja a levegőt, és a pince megtelik ziháló, éles
hörgései hangjával. Ilyen zajjal jár az, amikor elélvez, és
én annyira szeretem ezt a zihálást, hogy magam is
elkísérem a gyönyörbe. A hörgése mintha csak jeladás
lett volna. Az ujjai olyan erővel mélyednek a bőrömbe,
hogy attól tartok, mindjárt kettétör. Ketté fogok törni.
Megfeszített húr vagyok, törékeny üvegből készített
tálca, és máris repedek, szilánkokra hasadok, miközben ő
vadul ostromol hátulról.
Alig tudom megtartani magam a rácson. Alig tudom
megőrizni a tudatomat. Egymás után az érzelmek
perzselő hullámai csapnak le rám, kitöltik üres
részeimet, a repedéseimet, azokat a szegleteimet,
amelyek most leszakadva belezuhannak az űrbe. Alig
kapok levegőt, és most már nem csupán a két lábam
között érzem a sóvárgást, ezt a kibaszott hiányt, hanem
a vágytól remeg az egész testem.
– Kayla – suttogja Lachlan hörögve, és előrehajolva
rásimul izzadt hátamra. – Ó, szerelmem!
Az arca nekinyomódik a lapockámnak, és ziháló
lélegzete újra és újra megperzseli a bőrömet.
Becsukom a szememet, és valahogy megpróbálom
elérni, hogy ne sírjak. Micsoda butaság! Ostobaság! Ez
csupán szex. Csupán kibaszott szexelés. Az érzelem
azonban nem akar elmúlni. Megöli a szívemet, én pedig
nem tudom kitalálni, hogy mit akar tőlem. Most akkor a
boldogságtól sírok? Vagy a szomorúságtól? Mi a fenéért
érzek egyáltalán valamit a megkönnyebbülésen kívül?
Az ujjam megcsúszik a rácson, ezért gyorsan újra
megmarkolom. Ez valahogy megtöri a pillanat varázsát.
Már nem érzem a hátamon Lachlan súlyát, aki egy
kézzel a csípőmet szorítva kihátrál belőlem. Egy gyors
mozdulattal letörlöm a könnyeket, mielőtt
visszafordulnék, hogy ránézzek.
Ahogy ott áll mögöttem a bokájára csúszott
nadrágjával, nyitott ingében, jól láthatom a tetoválásait
és gyönyörű, izmos hasát. Lehúzza magáról az óvszert és
elköti a végét, ám én igazából nem is erre figyelek. A
tekintete az, ami elbűvöl, ami miatt elakad a lélegzetem.
Nyoma sincsen benne a békességnek, a szexelés utáni
megszokott lágyságnak. Olyan döbbent képet vág,
mintha csak egy kísértetet látna a helyemen.
Nyelek egyet, a szám kiszáradt, és megpróbálok
kitalálni valamit, de nem tudom, hogy mit mondjak.
Lachlanre meredek, és ő engem bámul, a kimondatlan
szavaink miatt nő a feszültség, és az ismeretlen érzelmek
szinte zúgnak közöttünk. Furcsa, de cseppet sem
kellemetlen vagy zavaró ez a csend. Itt állunk mi ketten,
azt tesszük, amit tennünk kell, és megpróbálunk valami
olyasmit kapni egymástól, amit mi magunk nem tudunk,
ám e titok örökre ott rejtőzik a másik szemében.
Végül felhúzza a nadrágját, mellém lép, és magához
húzva egy nedves, érzelemmel teli csókot nyom a
számra. Ajka keményen rám simul, a nyelve megkóstol,
és én élvezem az izzadság sós ízét.
Az egyik keze rásimul az arcomra, a hüvelykujját
végighúzza az ajkamon, és mélyen a szemembe néz.
– Sajnálom, ha kicsit durva voltam.
 Elvigyorodok.
– Minél durvább, annál jobb.
Ez így igaz, mivel úgy vélem, igencsak nehezen
tudnék elviselni bármi olyasmit, ami akár csak
halványan is hasonlítana a gyakran szeretkezésnek
nevezett édes és érzékeny, érzelmekkel teli szexelésre.
Végül is függetlenül attól, hogy milyen keményen
dugtunk, még így is olyan érzelmek szökőárja tört rám,
melyeket képtelen vagyok kezelni. Egész életemben
fekete volt a szívem, és most nem tudom, mégis mit
csinálhatnék, ha váratlanul elkezd dobogni, és
rózsaszínűvé válik.
Ekkor a túloldali zárt ajtó mögül zajt hallunk.
Szégyellős pillantással összenézünk, majd kimenekülünk
a folyosóra. Amikor visszaérünk az előcsarnokba,
Lachlan bedobja az óvszert egy szemetesládába. Odakint
megállunk, és felfedezzük, hogy a többiek még mindig
bent vannak a borozóban.
Hangosan nevetnek valamin. Felnézek Lachlanre.
– Nem kell ám odamennünk hozzájuk.
– Eeegen – feleli biccentve –, de ez volna helyénvaló.
Gyere!
– Nem úgy nézek ki, mint akit alaposan megkeféltek?
–kérdezem suttogva. Rám pillant, és megátalkodottan
elmosolyodik.
– De nagyon is.
– Szóval itt vagytok? – mondja Steph, amikor
odamegyünk az asztalhoz. Még csak arra sem volt időm,
hogy rendbe hozzam a hajamat. Tudom, hogy teljesen
kipirult az arcom és a mellem. – Meg kéne kérdeznem,
hogy merre jártatok, de jobb, ha nem is tudom.
Hetykén rámosolygok, és úgy ülök vissza a helyemre,
mint egy szende úri nő.
– Csak levegőztünk egy kicsit.
 A mellettem ülő Nicola felhorkant.
– Azt hiszem, én is szeretném tudni, hogy hova jártok
levegőzni.
– Édesem, te kapsz éppen elég levegőt – figyelmezteti
Bram az asztal túloldaláról.
Mostanra már véget ért a borkóstoló, ám a többiek
még meg akarják inni az asztalon álló üvegek tartalmát.
Habozok, mert még mindig kissé spicces vagyok a
korábbi ivástól, ám Lachlan meglepő módon iszik egy
pohárral, ezért én is csatlakozom hozzá.
Nemsokára mindenkinek korog a gyomra, így
felkerekedünk, hogy az egyik étteremben vacsorázzunk.
Lachlan felsiet a szobánkba, hogy kihozza Emilyt, mivel
kiderült, hogy a kutyákat is beengedik a létesítménybe. A
következő néhány órát borozgatva, vacsorázva töltjük,
miközben a messzeségben alászálló nap sugarai
beragyogják a szőlőhegyeket.
Mélyen beszívom a levegőt, élvezem az este melegét
és a hangosan ciripelő tücsköket. Bram és Nicola
elköszönnek. A barátnőm azt mondja, fel kell még hívnia
az anyját, hogy beszéljen Avával, mielőtt a kislány
lefeküdne aludni. Végül Steph és Linden is
feltápászkodik. Úgy kapaszkodnak egymásba, mint két
részeg bolond.
– Végre egyedül vagyunk – mondom a mellettem
kinyújtott lábbal ülő Lachlannek. A pincérnő nem emelt
kifogást az ellen, hogy rágyújtott egy szivarra. Igazából
azt hiszem, hogy a személyzet szándékosan
megfeledkezett rólunk.
Lachlan halkan felmordul, és a homlokán a mély
ráncok jelzik, hogy erősen töpreng valamin. Azt hiszem,
berúgott, ám ezt nehéz volna eldönteni. Csupán az
nyilvánvaló, hogy egyre szűkszavúbbá vált, miközben
telnek az órák.
 – Jól vagy? – kérdezem.
Találkozik a tekintetünk. Kemény és hideg a
pillantása.
– Semmi bajom – feleli erőltetett mosollyal. Nyelek
egy nagyot.
– Ez most nagyon csajos duma volt.
Pislog egyet, és úgy tűnik, hogy mindjárt felrobban.
– Tessék?
Még Emily is felemeli a fejét.
Kissé hátrébb dőlök, és megnézem Lachlant
magamnak. Igaz, hogy az előző mondatomat egyfajta
provokációnak szántam, de a hangulatváltozásai akkor
is meglepőek.
Mégsem hagyom, hogy megfélemlítsen. Ahhoz már
túl sok forró órát töltöttünk az ágyban.
– Azt mondtam, hogy úgy beszélsz, mint egy csajszi.
Szerinted minden rendben, pedig nagyon nem ez a
helyzet. Na most, ha leállsz kamuzni velem, szeretném
tudni, hogy ennek mi az oka.
Összevonja sötét szemöldökét, és úgy tűnik, hogy
mindjárt elküld a fenébe. Végül azonban nem mond
semmit sem. Az ajka megszorul a szivar körül, és
elfordul.
Felsóhajtok, és a vállára teszem a kezem.
– Hé, velem őszinte lehetsz.
Becsukja a szemét, és egy pillanatra hátrahajtja a
fejét.
– Szerelmem – mondja, de a hangjával vágni lehetne.
– Jól vagyok, csupán… próbálom feldolgozni ezt a
helyzetet.
– Miért, mi a helyzet?
Megrázza a fejét, közelebb hajol az asztalhoz, és tölt
magának még egy pohár bort. Nézem, ahogy felhajtja.
Miután megitta, kézháttal letörli a száját.
 – Hogy mi a helyzet? – kérdezi. Olyan sok
kétségbeesés és keserűség árad a hangjából, hogy úgy
érzem, mintha pofon csapott volna. Felkelek,
megragadom a kezét, és megpróbálom odahúzni
magamhoz.
– Jól van, a bor elfogyott. Ideje indulnunk.
Kihúzza a kezét a szorításomból.
– Akkor menj egyedül vissza. Én még elszívom a
szivaromat.
Nehezen lehet érteni a szavait, és egyértelmű, hogy
kicsit részeg. Olyan, mintha kezdene valamilyen
szörnyeteggé változni. Keresztbe fonom a karomat.
– Nem. Nem megyek vissza nélküled.
– Ahogy gondolod – feleli, majd pedig nevetni kezd,
mintha valami szellemeset mondott volna. Megpróbálom
lenyelni a torkomat feszítő gombócot.
– Így gondolom! – visszaülök, és könyörögve nézek
rá. Nagyon sokáig várok. Végül eloltja a szivarját.
– Na jó – mondja, és nem tűnik túl boldognak –, most
már mehetünk.
Feltápászkodik, kissé bizonytalanul áll a lábán.
Amikor lehajol Emilyért, a kutya feszülten figyeli,
rávicsorog, és arrébb iszkol.
Lachlan egy ideig hitetlenkedő tekintettel bámulja.
Utána összeszorítja az ajkát, a tekintete könyörtelenül
csillog. Majd úgy biccent, mintha ezzel megválaszolt
volna egy képzeletbeli kérdést.
– Jól van – mondja csendesen –, jól van.
Rám néz, és mintha valami derengene neki.
– Akarod te behozni? Azt hiszem, jobb, ha nem én
hozom.
– Igen, persze – vágom rá gyorsan, és megragadom
Emily pórázát. A szuka még mindig zavartan bámulja
Lachlant, ő pedig viszonozza a pillantását. Emily rájött
arra, hogy valami megváltozott a férfiban, és ezt most
már ő is tudja.
Szóval ezért mondta azt, hogy a viselkedési zavaros
kutyáknak nem lenne szabad viselkedési zavaros
emberektől tanulniuk. Értem. A titokzatos kirakós játék
újabb darabkája került a helyére. Persze meglehetősen
ironikus, hogy egy kutyának sikerült észre térítenie, nem
pedig nekem.
Megragadom a karját, és ő nem rántja el. Kicsit
bizonytalan a járása, de sikerül megkerülnünk a
szállodát, és visszavezetem a szobánkba.
Egyből odamegy az ágyhoz, és arccal előre
belezuhan.
Bezárom az ajtót, felkapcsolom a lámpát, és leveszem
Emilyről a nyakörvet, mielőtt odamennék Lachlanhez,
hogy megütögessem a vállát.
– Nem aludhatsz felöltözve – figyelmeztetem.
Felmordul.
– Akkor vetkőztess le!
– Legalább egy tonna a súlyod – méltatlankodom, és
megpróbálok a hasa alá nyúlni, hogy kigomboljam az
ingét.
– Túlzás – dadogja. Rácsapok a fenekére.
– Ülj fel, légy szíves!
Hatalmas sóhajtással, nagy nehezen felül. Éppen
csak hogy sikerül gyorsan leszednem róla az ingét,
amikor a mellére hanyatlik az álla, és visszazuhan háttal
az ágyra. Egy kisebb földrengést okoz a matracon. Az
oldalára fordítom, és lerángatom róla a nadrágját.
Ezúttal cseppet sem vonzó.
– Hogy a csudába tudtál ennyire berúgni? –
méltatlankodom, bár nem vagyok biztos abban, hogy
figyel rám. Nyel néhányat, és a szemét továbbra is zárva
tartva ezt mondja:
 – Nem iszom sokat.
– Persze, a rögbi miatt – mondom.
– Nem – feleli, és megrázza a fejét –, nem szabad
innom. Túlságosan is szeretek piálni. Szükségem van rá.
Mint ahogy egy csomó más mindenre is. Rossz dolgokra.
Amiktől használhatatlan leszek. Egyszer már
tönkrementem miattuk, tudod?
Megtorpanok amiatt, hogy mindezt csak így a
tudtomra adta. Először ki kell fűznöm a cipőjét ahhoz,
hogy teljesen levehessem róla a nadrágot.
– Értem – mondom végül.
– Azt mondtad, hogy legyek őszinte. Hát ez az
igazság. Sok arca van az én igazságomnak. Ez az egyik.
Ledobom a cipőjét a földre, és a vállára teszem az
egyik kezem.
– Köszönöm, hogy őszinte voltál hozzám – mondom
komolyan. Ő azonban nem válaszol, hanem hangosan
horkolni kezd. Milyen különös! Azok után, amit tett és
mondott, még mindig legszívesebben megcsókolnám, őt
is, meg az ajkát is.
Felsóhajtok, belebújok az éjszakai pólómba, és
bemászom az ágyba Lachlan mellé. Nekiszorítom a
hátamat a hátához.
– Szép álmokat – mondom, és magunkra húzom a
paplant.
Mélyen alszik.
Már csak egy napunk maradt hátra.
 16. FEJEZET

Lachlan

Szarul érzem magam, amikor felébredek.

Egyből lecsap rám a megbánás. Nemcsak azért, mert
ennyire pocsékul vagyok, hanem zavar, hogy esetleg mit
tettem. Jól tudtam, mekkora kockázatot vállalok azzal,
ha leülök a jókedvű társasággal borozni. Mégsem
akartam nemet mondani nekik. Szerettem volna
elkerülni, hogy azt higgyék, nem tudom kezelni a piát.
Kayla viszont most már tudja. A saját szemével látta,
és amikor bevallottam neki, úgy tűnt, hogy kicsit sem
lepődött meg. Ez egyszerre jó és rossz. Rossz azért, mert
nem lehetek biztos abban, mennyire voltam nyilvánvaló.
Jó viszont azért, mert úgy tűnt, hogy Kaylát ez kicsit sem
zavarja.
Persze lehet, hogy csak nagyszerű színész. Nehéz
lenne megmondani. Ez a lány egyszerre szeretné nyíltan
megmutatni, mi rejlik a szívében, miközben komoly
erőfeszítéseket tesz azért, hogy elleplezze a titkait.
A kertre nyíló ajtónak olyan a hangja, mintha
ledarálnák az agyamat. Óvatosan kinyitom a szemem, és
észreveszem, hogy Kayla a pórázra fogott Emilyvel jön
be a szobába.
Amikor felfedezi, hogy felébredtem, lágyan rám
mosolyodik, és bezárja az ajtót.
– Jó reggelt! – köszön kedvesen, és leveszi Emilyről a
pórázt. A szuka azonnal felugrik az ágyra, és megnyalja
az orromat. Szeretném megmozdítani a fejemet, de
nagyon fáj. A fenébe, hiszen már nem is emlékszem arra,
hogy utoljára mikor voltam másnapos. A testem mindent
megtesz azért, hogy szenvedjek a kihágásom miatt.
– Szia! – nyöszörgöm. Bárcsak ne volna ennyire
erőtlen a hangom.
Az is nagyon jó volna, ha Kayla nem volna ilyen
lenyűgözően szép. A csipkefüggönyökön beáradó napfény
hátulról úgy világítja meg, mintha egy angyal volna.
Odasétál hozzám, most is nyári ruha van rajta, amiből
legszívesebben kihámoznám, hogy megdugjam. A haját
hátul egy copfban fogta össze, és frissen mosott, ragyogó
arcán nyoma sincs a sminknek.
Vérzik a szívem, amikor ránézek. Kegyetlen ez a
sebhely, lassan, de biztosan elvérzek miatta. Sajnálom
Kaylát, hiszen tudja, hogy itt fogom hagyni. Ez a
fájdalom erősebb a másnaposságnál is. Nem csoda, hogy
berúgtam tegnap este. Nem csak azért ittam, mert a
többiek is boroztak. Így akartam valahogy enyhíteni a
mellemre nehezedő nyomást. A múlt hét során lassan,
tégláról téglára nőtt rajtam a teher.
Nyelek egyet, megnyalom az ajkamat, miközben
puha, hűvös ujjak simulnak az arcomra. Becsukom a
szemem, belélegzem Kayla illatát, és hagyom, hogy az
érintése megnyugtasson.
– Hogy érzed magad? – kérdezi. Kinyitom a szemem,
és látom, hogy odaguggolt mellém. Engem néz meleg,
sötét szemével.
Holnap már nem láthatom ezt a szempárt.
Hogy érzem magam?
Nem jól.
Csak hogy múlt éjszaka nem mesélhettem neki erről,
mivel részeg voltam, és megpróbáltam megszabadulni
azoktól az érzelmektől, melyeket egész egyszerűen
képtelen vagyok kezelni. Jó pár hosszú év telt el azóta,
hogy utoljára egy olyan lánnyal voltam, aki kicsit is
törődött velem. Már ettől a puszta ténytől is halálra
rémültem. Nagyon megjártuk mind a ketten. Annyit
ittam, hogy bekerültem elvonókúrára, a lány pedig
sikoltva elmenekült a közelemből. Most viszont bárminek
nevezzük is kettőnk kapcsolatát, nem fajulhatnak el
ennyire a dolgok. Vissza kellene sietnem a lakásomba,
hogy összecsomagoljak, felhívjam Alant, az edzőnket, és
megszervezzem a találkozómat a bátyámmal, Brigsszel,
amikor majd kiszállok a gépből. Arra kéne készülnöm,
hogy visszatérjek az előző életembe, és véget érjen ez a
hathetes vakáció.
Ehelyett itt fekszem tehetetlenül egy ágyban,
belezúgva egy nőbe, akit nem ismerek, miközben arra
vágyom, hogy többet tudjak róla.
Micsoda szerencsétlen helyzet!
– Jobb, ha nem tudod meg, hogyan érzem magam –
nyögöm ki.
– Sejtettem, hogy így lesz – feleli, és ad egy puszit a
homlokomra. Ezzel az erővel szíven is lőhetett volna.
Feláll, és bemegy a fürdőszobába, miközben én nagy
nehezen felülök. Rohadtul össze kellene szednem
magamat, túljutni a másnaposságon, mert nem akarom
elpocsékolni a Kaylával töltött utolsó napomat. Amikor
visszajön hozzám, a kezembe nyom egy pohár vizet és
két Ibuprofen tablettát.
– Lenyelni és meginni az egészet! – mondja, majd az
ággyal szemben leül a heverőre, és onnan néz.
Megteszem, amire kért, magamba erőltetem a vizet, ő
pedig közben aggódva figyel.
– Mesélj róla – szólal meg váratlanul, és a karomat
díszítő oroszlánra mutat –, az oroszlánról!
Meglepődve felkapom a fejem, amitől még erősebb
fájdalom hasít belém. Fél szememre alig látok, és
felszisszenek.
 – Most?
Keresztbe fonja a karját a mellén.
– Tegnap este én cipeltelek be az ágyba. Azt hiszem,
jogom van a magyarázatra.
Komoran nézek fel rá.
– Nem hinném, hogy a tetoválásom megválaszolná a
kérdésedet. Tulajdonképpen mi is a kérdésed?
– Az oroszlán – feleli. – Mikor szerezted? Mit jelent?
– Miért? – kérdezem óvatosan.
– Mert állandóan rá pillantasz.
Tágra nyílik a szemem, és úgy érzem, mintha jeges
vízzel öntöttek volna nyakon.
– Tényleg? – A fenébe, ezt észre sem vettem.
– Bizony! Időről időre – feleli. – Te talán nem
figyeltél fel még erre, de ez az egyik olyan hely a sok
közül, amin a szemed legelteted.
Hangosan kifújom a levegőt. Ez a lány legalább
annyira belém ivódott, mint a tetoválás a bőrömbe.
Megmutathatnék neki egy újabb oldalt? Engedhetném,
hogy megint belém pillantson? Nem élhet vissza a
tudásával, hiszen elmegyek innen. A kitépett lapok pedig
egyszerűen csak lehullanának a földre.
– Jól van – mondom, és felemelem a karomat, hogy ő
jobban láthassa, én pedig emlékezzek. – Ő itt Lionel. Nem
a kutyám, az oroszlánom. Tizenhat éves koromban
varrattam fel magamra. Akkor már egy jó ideje a
McGregor családdal éltem együtt, de…
Elhallgatok, mert nem tudom, miként lehetne
elmagyarázni az ilyesmit olyan valakinek, aki sosem
ment át rajta.
– Ha egy árvaházban nősz fel, ahol nem akad senki
sem, aki szeretne, törődne veled vagy csak gondolna is
rád, akkor görcsösen ragaszkodsz a világ szép dolgaihoz.
Lionel a plüss-állatom volt, a születésnapomra kaptam.
Ugyanazon a napon, amikor az anyám beadott az
árvaházba.
Vonakodva Kayla szemébe nézek, és meglep, hogy
nem látok szánalmat benne. Olyan feszülten figyeli a
szavaimat, mintha velem együtt élné át a múltat. Nyelek
egy nagyot, és folytatom:
– Lionel volt az egyetlen dolog, amit őszintén
szerettem, és egyedül ő viszonozta az érzelmeimet. Puha
volt és barátságos egy olyan helyen, ahol csak
könyörtelenül kemény, dermesztően hideg, komor dolgok
vettek körbe. Az oroszlán reménnyel töltött el, még akkor
is, amikor minden reménytelennek tűnt. Elkísért ahhoz a
sok családhoz, akik aztán… nem tudtak kezelni. Néha
pedig ugye én voltam az, aki nem tudta elviselni őket.
Végül a McGregorok fogadtak örökbe, ám…
Megnyalom az ajkam.
– Néha a jó dolgoknak pokoli sokáig eltart, míg
ellensúlyozni tudják a rosszakat. A démonok mindenhová
követnek. Egész idő alatt.
Megütögetem a tarkómat.
– Az enyémek itt vannak. Gonoszak, és egyfolytában
azt várják, hogy gyengének bizonyuljak.
Te vagy az én gyengeségem. Újra fel fogod ébreszteni
őket.
Becsukom a szemem, amikor erre gondolok,
mégpedig jó szorosan.
Kayla keze a karomra simul, kinyitom a szemem, és
veszek egy mély lélegzetet.
– Ennyi éppen elég – mondja. – Értelek.
Megrázom a fejem.
– Á, dehogy. Nem értesz, és én örülök, hogy ez így
van. – Hangosan kifújom a levegőt. – Szóval, Lionel, az
oroszlán arra emlékeztet, hogy maradt még jó a
világban. Mindenütt létezik valami, amihez érdemes
ragaszkodni. Ez a tetoválás jelképezi számomra a
reményt. Érted?
Lassan bólint.
– Értem. – Egy pillanatra elfordul, és tekintete
mérhetetlenül szomorú. – A fene egye meg. Lachlan, te
darabokra zúzod a szívem.
Kihúzom magam, és a tenyerem rásimul a mellére.
– Nem. Ezt itt nem lehet összezúzni.
Rám néz a szempillája alól, és elmosolyodik.
– Reméljük, hogy így van.
Találkozik a tekintetünk, és mielőtt felfoghatnám,
hogy mit teszek, odahajolok hozzá, megcsókolom a lágy
ajkát, és hagyom, hogy a jelenléte, az íze lemossa rólam
a mocskot.
Sokáig csókolózunk. Lassan, lustán, kétségbeesve ér
össze a szánk. Érzem, ahogy elönti a forró feszültség
megkeményedő testemet.
Kayla azonban elhúzódik, a keze lágy érintéssel a
mellemre simul, majd a hüvelykujját gyorsan végighúzza
a homlokomon.
– Megígértem mindenkinek, hogy velük ebédelünk.
Elmegyünk egy borgazdaságba.
Elkomorodom, mert senkivel nem akarok találkozni,
csakis vele. A tegnap este után ráadásul kerülni akarom
a boros dolgokat. Kayla persze egyből kitalálja, hogy mi
jár a fejemben.
– Ne aggódj, nem borkóstolásra megyünk. Vagyis
igazából arra, de azt hiszem, hogy a többiek már rég ott
vannak. Abban maradtam velük, hogy a borozóhoz
tartozó étteremben fogunk ebédelni. Nincs messze, és
úgy hallottam, hogy jó a konyhájuk. A környékbeli
gazdák termékeit szolgálják fel.
Felnyögök, és az ébresztőórára pillantok. Tizenegyet
mutat. Hihetetlen, hogy ilyen sokáig aludtam. Általában
hétkor már kipattanok az ágyból, és belevetem magamat
a napi teendőimbe.
Kayla megragadja a kezem, és megszorítja.
– Ebéd után csak a tied vagyok, ezt mind tudják.
Nem akarnak elszakítani tőlem.
Gyanakodva összevonom a szemöldököm.
– Úgy tűnik, nagyon szeretnek téged.
– Tudják, hogy boldog vagyok veled.
A szavai miatt úgy érzem magam, mint akit hasba
vágtak. Alig kapok levegőt.
Boldog vagy velem? Szeretnék erre rákérdezni, de
nem tudok. Nem bizony. Egyszerűen lenyelem a szavait,
és úgy teszek, mintha nem lennének rám ugyanolyan
hatással, mint egy pohár vodka.
– Rendben – mondom –, összeszedem magam.
Nem tart sokáig felöltözni, megetetni és
megsétáltatni Emilyt, majd beülünk Kayla kocsijába,
hogy odamenjünk az étterembe. Kénytelen vagyok
bevallani, lenyűgözően szép ez a nap, és a friss vidéki
levegő csodálatosan kitisztítja a fejemet. Azt hiszem, San
Francisco szmogja túlságosan is rám telepedett, és egy
pillanatra elfog a vágyakozás Edinburgh csendes fasorai,
régimódi épületei és lassú ütemben haladó élete iránt.
Nézem a kormány mögött ülő Kaylát, egyik kezem
rásimul a tarkójára, és a hüvelykujjammal a bőrét
masszírozom. Az idők végezetéig el tudnék így ücsörögni,
feltéve hogy közben hozzáérhetek. Egy futó gondolat
erejéig felmerül bennem, mit gondolna Edinburgh-ről, ha
láthatná. Tetszene neki Skócia? Olyannak látná az
országot, a várost, amilyennek én? Megértené azt, hogy
miért ott van a hazám?
Semmi értelme az ilyen gondolatoknak.
Visszanyomom őket a zárható dobozba, és kinézve az
ablakon a verebek táncát figyelem a kék égen, meg a
szőlőtőkék végtelen sorát a dombok oldalán.
Nemsokára odaérünk a régimódi borgazdasághoz, a
szalmakazlak, a rusztikus kerítések és a terebélyes
hombárok közé. Az egyik gazdasági épületből alakították
ki az éttermet. Odabent megtaláljuk a többieket. Éppen
borral koccintanak valamire.
A látvány miatt magamhoz ölelem Kaylát. Ezek
négyen itt egy olyan zárt csoportot alkotnak, hogy
képtelen vagyok elképzelni velük Kaylát a távozásom
után. Vajon ott ülne mellettük? Élvezi a barátai
társaságát meg a saját önállóságát? Nem zavarja, hogy
végig kívülálló marad? Vagy talán lesz vele valaki, egy
másik pasi? Egy férfi, akivel nagyokat dug, és talán
szereti is?
Már a puszta gondolat is elég ahhoz, hogy rosszul
legyek. Váratlanul megtorpanok, és kihúzom magamat,
hogy teleszívhassam levegővel a tüdőmet.
– Jól vagy? – kérdezi Kayla, én pedig sietve
rábólintok. Örülök, hogy más nem vette észre.
– Végszóra befutottatok! – kiáltja Bram az asztal
mellől, és magasba emeli a poharát. – Éppen a
másnaposokra iszunk.
– Ami nagyon is helyénvaló – felelem megjátszott
jókedvvel. Leülök, és halványan rámosolyodok a
többiekre. A poharamban bor van, de ott áll egy másik is,
benne vízzel. Ezt emelem a magasba. – Igyunk arra, aki
úgy érzi magát, mintha megdarálták volna!
– Éljen! Éljen! – kiáltják valamennyien. Koccintunk a
poharainkkal, és észreveszem, hogy Bram már megint
érzelgősen bámul maga elé. Szerintem senki nem vette
észre rajtam kívül, hogy ennyire szentimentális.
Odabiccentek neki, mert semmi kedvem ahhoz, hogy
csöpögős legyen a búcsúnk, majd koccintok Kaylával is,
aki hozzám hasonlóan vizet iszik.
 Mélyen a szemébe nézek, és a hombár fényében
megpillantom benne a mahagóni és a tea különféle
árnyalatait.
- Az egészségedre, szerelmem – mondom olyan
halkan, hogy alig lehet hallani. – Másnaposság ellen te
vagy a legjobb gyógyír.
Amikor lágyan elmosolyodik, én ösztönösen
odahajolok hozzá, és megcsókolom.
Bram megköszörüli a torkát, mire én vonakodva
feléje fordulok. Talán rájött arra, milyen kevés kell
ahhoz, hogy felrobbanjak, ezért elfordul, és piszkálni
kezdi az étlapot. Önkéntelenül is elkomorodom. Hiába
olyan gazdag ez a fickó, kicsit még mindig fél az
unokaöccsétől.
Ebéd közben egyetlen rossz szó sem hangzik el, és
bár Linden tegnap eléggé az idegeimre ment, ma nagyon
visszafogott. Talán ő is másnapos. Mindenki jóval
halkabb annál, mint amilyen tegnap volt. Ennek dacára
is némán fellélegzek, amikor odajön a pincérnő, hogy
elvigye az üres tányérjainkat. Bármennyire is fontos
nekem Bram meg Linden, és Nicola meg Steph ellen sincs
semmi kifogásom, ám utolsó itteni óráimat a mellettem
ülő nővel akarom tölteni. Közben jól érzem az elmémbe
szivárgó sötétséget, az agyamat megragadó kígyózó
fekete ujjakat, és mindent meg akarok tenni azért, hogy
távol tartsam őket magamtól.
Bár a sötétség növekszik, valahányszor Kaylára
gondolok, mégis úgy tűnik, hogy ő jelenti rá a
gyógyszert.
Kissé bizonytalanul arról beszélünk, hogy később
majd találkozunk a hotelben a bowlingpálya bárjában,
miközben jól tudom, hogy ezt az alkalmat ki fogom
hagyni. Majd holnap reggel búcsúzom el a többiektől. Az
is éppen elég lesz.
 Abban a pillanatban, ahogy kimennek és beülnek a
kocsijukba, megragadom Kayla kezét, és a megkopott
festékű kerítés mellett elindulok vele az egyik távolabbi
gabonatároló felé. Eltérően az étteremtől és a borozóvá
átalakított hombároktól, ez eléggé elhanyagoltnak tűnik.
– Te meg hová viszel engem? – kérdezi, miközben én
körülnézek, hogy felfigyelt-e valaki a távozásunkra.
Innen nézve teremtett lélek sem látszik, csak a legelők
meg a szőlőtőkék sorai.
– Tudom, hogy nem örülsz annak, ha a kutya figyel
minket – válaszolom, és behúzom magam után Kaylát a
hombárba. A mezőgazdasági gépek mellett odamegyünk
a szénapadlásra felvezető létrához.
– Ahhoz sincs semmi kedvem, hogy patkányszarban
hemperegjek – méltatlankodik. Egy gyors mosolyt
villantok felé, és elindulok fel a létrán.
– Várj egy picit! Körülnézek.
Felmászom, és benézek a fenti szintre. Bár nincs
telepakolva szénával, de egyik oldalon jó pár bála
sorakozik. A széna egy része kiömlött, és beborítja a
padlót. Elég kényelmes lesz. Patkányoknak pedig nyomát
sem látom.
Felmászom a padlásra, megfordulok és integetek.
– Gyere – mondom csendben –, minden rendben.
Kayla csücsörítve felnéz, de még töpreng. Kiállók a
padlásrész szélére, lehúzom a sliccemet, és előveszem a
farkam. Máris ugyanolyan kemény, mint a deszka, amin
állok.
Kayla szeme tágra nyílik. Pontosan tudtam, hogy ez
lesz. A barátnőm egy éhes kiscica.
– Már jövök is – mondja, és annyira aranyos, ahogy
tátott szájjal elindul felfelé a létrán. Amikor felér, esze
ágában sincs felállni. Térdelve megragadja a combom
hátsó részét, belemélyeszti a körmét, és lángoló
tekintettel néz fel rám.
Fel sem merül benne, hogy lesüthetné a pillantását.
Egyre inkább azt hiszem, attól szokott elélvezni, hogy
nézi, amint én elmegyek. Jó pár nővel volt dolgom az
életem során, de egyetlen nő sem volt annyira
megátalkodott közülük, mint ő. Közelről sem. Ráadásul
nem arról van szó, hogy csupán egy étvágygerjesztő
húsdarabnak tekint. Kezdetben talán még ez volt a
helyzet, de most már sokkal többről beszélhetünk.
Legalábbis ebben reménykedem.
Azonnal bekap, lágyan, édesen, majd egyre vadabbul
dolgozni kezd rajtam. Becsukom a szemem, és
hátrahajtom a fejem, miközben egyszerre szeretném azt,
hogy folytassa, meg azt, hogy hagyja abba.
Már közel járok a gyönyörhöz, amikor elakadó
lélegzettel hátrébb lépek. Kayla felnéz rám, a lelke ott
ragyog a szemében, vágyakozva, és tökéletes kis szája
nyitva csillog. Mintha csak azért könyörögne, hogy
beleélvezzek.
Megnyalom az ajkamat, megragadom a karját, és
felhúzom magam mellé. Az egyik kezem a tarkójára
simul, meglepődöm, hogy milyen kicsi, és milyen
tökéletesen beleillik a tenyerembe. Egyfolytában vad
vihar tombol bennem, mert egyszerre szeretném
védelmezni és jól megdugni. Nem csoda, hogy ez a nő
egy pillanat alatt meg tud őrjíteni.
Azt akarom, hogy megérezze, milyen tűz ég bennem,
mi hajt engem, ezért odahúzom magamhoz, és
kétségbeesetten megcsókolom. Árad belőlem a gyönyör és
a vágyakozás. Lehet, hogy egyszerűen felfalom. Mindene
olyan gyönyörű, hogy nem tudok betelni vele. Nem
csupán arról van szó, hogy hozzá akarok érni, hogy vele
akarok lenni, hanem arról, hogy szeretnék összeolvadni
vele. Olyan mélyen el akarok merülni benne, hogy
azonnal elfogja a magány, ha nem vagyok ott.
Szeretném, ha én lennék számára a mindenség, hogy
fontosnak tartson ez a ravasz kis manó, aki a feje
tetejére állította a világomat.
Vadul és zabolátlanul viszonozza a csókomat. Lecsap
rám a körmével, felszántja a hátamat, az ingem alá nyúl,
én pedig olyan erővel szorítom magamhoz, hogy
megriadok, mert esetleg eltöröm.
Gyorsan lehúzom róla a blúzt, és a szénába dobom.
– Gyere! – hörgöm bele a nyakába. Egy lágy
mozdulattal hanyatt döntöm, míg elnyúlik a szénán, és
ügyesen kihámozza magát farmersortjából. Bugyi
természetesen most sincs rajta. Képtelen lennék valaha is
ráunni a látványára, mert egyszerűen tökéletes, finom és
vonzó minden lágy idoma, melyek egészen elképesztő
módon a rabszolgájukká tették az ajkamat, a nyelvemet
és a kezemet. Aranyat ér a kis puncija, és ebben a
pillanatban úgy érzem, hogy ez a csodálatos lény
mostantól mindörökké az enyém.
Megdöbbent ez a gondolat, vagyis az, hogy az enyém
maradhat. Nem csupán azért, mert máris úgy érzem,
hogy összetartozunk. Ez a váratlan lehetőség esetleg
valósággá válhatna egy másik világban, egy másik
életben.
Becsukom a szemem, és azt szeretném, hogy elmúljon
ez az érzés. Semmi nem változik meg. Az érzelmeim
csupán átalakulnak, kifordulnak magukból, és végül
körbefog a nyers vágyakozás, hogy minden elképzelhető
módon a magamévá tegyem, már csak azért is, hogy
láthassam, milyen is ő valójában.
– Hoztál magaddal óvszert? – kérdezi elakadó
lélegzettel. Ingerülten megcsóválom a fejemet. Olyan
másnapos voltam, hogy nem tudtam gondolkozni.
– Nem – mondom bánatosan. – Nem hoztam.
 – Szedem a tablettát – mondja erre. A tekintete
elködösül a kéjvágy miatt, de még így is hideg fejjel
gondolkozik. – Voltam orvosnál is. Tiszta vagyok.
Bólintok.
– Akárcsak én. – Fiatalabb koromban jó párszor
kerültem cikis helyzetbe. Előfordult, hogy rossz
társaságba keveredtem, és ostobaságokat csináltam.
Azóta sokkal óvatosabb vagyok.
– Rendben – mondja lágy hangon, és amikor a
szemébe nézek, egyértelművé válik, hogy most minden
más lesz. A bőröm hozzá fog érni a bőréhez. Meztelenül
őszinték leszünk egymáshoz.
Kénytelen vagyok venni egy mély lélegzetet, hogy
megnyugodjak. Az óvszer védelmező ölelése nélkül nem
tudom, mennyi ideig tudom visszafogni magamat,
mielőtt elöntene a gyönyör a testében.
Na de hát kit akarok becsapni? Már így is teljesen a
rabja vagyok.
Befekszem széttett lába közé. Szinte sajog a
vágyakozás, a hiányérzet. Amikor megpillantom
mezítelen, kemény, harcra kész farkamat és az ő lágy,
rózsaszín, nyitott punciját, úgy érzem, mintha sok millió
gyönyörű halál várna rám.
Próbálom rávenni magamat, hogy túllépjek az
érzelmeken, hogy odafigyeljek az értelem és a logika
szavára. Ebben a pillanatban azonban csakis a behatolás
érdekel, hogy soha többé ne hagyjam abba.
Lassan, megfontoltan nyomulok előre. Feljebb emeli
a csípőjét, nekinyomja a testemnek, mert azt akarja,
hogy mélyebben behatoljak. Minél inkább beljebb
kerülök, annál jobban kinyílik a szája, és hüvelye izzó
selyemként simul rám.
Megcsókolom, a szám ráolvad az ajkára, és szeretnék
a lehető legközelebb kerülni hozzá.
 – Nem lesz túl hosszú – suttogom szinte már
vinnyogva az ajkának. – Sajnálom.
– Majd utólag szabadkozz – feleli, és a hangjából
olyan sok boldogság és gyönyör érződik ki, hogy attól
majdnem elmegyek.
Persze vissza tudom fogni magam. Gondoskodni
fogok arról, hogy ne kelljen semmi miatt sem bocsánatot
kérnem.
Az arcunkat csupán néhány centi választja el
egymástól, amikor lassan kihátrálok, majd újra beljebb
nyomulok. Végig összetapad a tekintetünk. Kayla
szemében gyönyör és ámulat ragyog, mintha most látna
meg engem életében először. Nagyon remélem, hogy
tetszik, amin megpihen a tekintete, és hogy elég leszek
neki. Amikor összeér a csípőnk, megdermedek, és kell
vennem egy mély lélegzetet, hogy visszanyerjem az
önuralmamat. Van ebben a lányban valami, ami miatt
szeretném teljesen és tökéletesen átadni magamat neki,
pedig az elmém már azóta kizárólag vele foglalkozik,
hogy először találkoztunk.
A lábával átöleli a derekamat, és mozgatni kezdi a
csípőjét. Minden egyes mozdulata hozzájárul ahhoz,
hogy mélyebben és mélyebben hatoljak belé. A két keze
rátapad a hátamra, körmével belenyomódik az
izmaimba. Összesimuló bőrünk azt az érzést kelti,
mintha mi ketten eggyé válnánk.
– Baszd meg, szerelmem! – hörgöm, megszívom a
nyakát, aztán pedig a keblét. A nyelvem csalogatóan
körbejárja mellbimbója megkeményedett csúcsát, majd
egy hosszú, elszánt szívással a számba kapom. Olyan
hangosakat nyög, olyan zabolátlanul engedi át magát,
hogy úgy érzem, mintha valamilyen fene ette király
volnék. Szinte észre sem veszem, hogy a szénában
fetrengünk egy gabonatárolóban, valahol Kaliforniában.
Csakis Kaylával foglalkozom, a belőle áradó elképesztő,
átkozott, őrjítő meleggel, amit csak azért érezhetek, mert
most már igazából ott vagyok benne, és minden létező
módon egymáshoz simulunk.
– Keményebben! – szól rám Kayla, és megfeszíti a
hátát. Basszál még, Lachlan!
Ahogy kimondja a nevemet, az gyógyírt jelent
minden bajomra. Keményen előrelököm a csípőmet, hogy
még mélyebben kitöltsem, a térdem kivörösödik, mert
kimarta a széna, miközben elszánt lendülettel újra és
újra beljebb nyomulok. Tökéletes alakú keble minden
lökésre táncra perdül, és hirtelen elszáll a fejemből az
összes gondolat. Nincs fájdalom. Semmi sem maradt,
mégis mindent megőrzök. Úgy érzem, zuhanok, és lesújt
rám a felismerés, milyen csodálatos érzés a dugás, ha
olyan valakivel vagyok, aki fontos számomra.
Márpedig ő fontos nekem. Jobban, mint ahogy
kellene, jobban, mint ahogy valaha is be tudnám vallani.
– Lachlan… – suttogja, de nem fejezi be a mondatot.
Újra és újra kimondja a nevem. Szinte már áhítattal.
Mintha én volnék a vallása.
Újra.
És újra.
Megint.
Már nemcsak az arca van kipirulva, hanem a keble
is. A derekamat szorító lába megremeg. Úgy kapaszkodik
belém, mintha attól tartana, hogy elrepülök, és nem
akarja, hogy itt hagyjam.
A kezem rásiklik a csiklójára, hogy felsegítsem a
csúcsra, ám ő közben már meg is érkezett. Hangosan
felkiált, a magasba nyomja a csípőjét, és a teste úgy
remeg, mintha lecsapott volna rá egy kisebb földrengés.
Egészen elképesztő a gyönyör pillanatában ez a pulzáló,
hörgő szellem, és ennek az iszonyatos gyönyörnek én
vagyok az oka. Nekem sikerült a térdére kényszerítenem
ezt az édes kis teremtést, a tűrőképessége határára.
Ő pedig ugyanezt teszi velem.
Az orgazmus alattomosan cserkész be. Olyan, mintha
hátulról támadna. Pusztító és kábító! Tudom, hogy a
gyönyör pillanatában mindig hangos vagyok. Most is
bömbölve kiabálok és nyöszörgök. Abból azonban, ahogy
Kayla levegő után kapkod, és mindig szorít, kiderül,
hogy ő is érzi ezt. Azt akarom, hogy érezze. Meg persze
engem is.
Rázuhanok, izzadság csöpög a homlokomról. Alig
kapok levegőt, de ez cseppet sem számít. Egész
lényemben megráz a remegés, és tökéletesen
feloldódtam.
Hihetetlen ez a nőszemély, ez a gyönyörű nő, akinek
a testében az előbb eljutottam a gyönyör csúcsára. Azért
csókolgatom csodálatos, elegáns nyakát, mert egészen
egyszerűen nem tehetek mást.
Képtelen vagyok itthagyni. Egyszerűen nem tehetem.
Olyan sokáig maradok benne, amíg csak lehetséges,
míg mocorogni nem kezd el alattam. Amikor kihátrálok
belőle, olyan mély hiányérzet tör rám, amilyet eddig el
sem tudtam volna képzelni. Hátrasimítom a haját izzadt
homlokáról.
– Szia – mondom lágyan. Azért köszönök, mert úgy
érzem, mintha hosszú idő után most találkoztunk volna
újra.
– Szia – feleli lustán, és elmosolyodik. A két keze úgy
simogatja a hátamat, mintha nem tudná elhinni, hogy
tényleg ott vagyok.
– Ez meglehetősen jólesett – mosolygok.
Szemérmesen ő is elmosolyodik.
– Akárcsak nekem.
– Szívesen megismételném.
 Ez az a pillanat, amikor kiül a fájdalom az arcára.
Nyel egy nagyot, és a keze egy könnyed, lágy
mozdulattal felsiklik a nyakszirtemre.
– Én is.
Veszek egy mély lélegzetet, és búcsút mondok a józan
észnek.
– Nem akarok elköszönni tőled.
Nagyot pislog, mintha egy meglepően újszerű dolgot
mondtam volna. Utána végül így szól:
– Én sem.
De akkor mit tehetünk?
A válasz az, hogy semmit.
Én azonban igenis tenni akarok valamit.

– Készen állsz? – kérdezi Kayla, és még egyszer utoljára

körbenéz a hotelszobában.
Bólintok, bár valójában cseppet sem állok készen.
Miután felébredtünk, a lehető legtöbb időt töltöttük el az
ágyban, de sajnos végül eljött a pillanat, amikor
indulnunk kellett. Kissé már így is késésben vagyunk,
ami meglehetősen kellemetlen, hiszen a repülőgép nem
fog várni a kedvemért.
Ennek dacára sem tudok szemrehányást tenni
magamnak azért, hogy húztam az időt. Görcsösen
erőlködve kapaszkodom a másodpercekbe, ám azok
kifolynak az ujjaim közül.
Felemelem a kutya dobozát, a sporttáskámat, és
elindulunk ki, a kocsihoz. Azt terveztem, hogy utána
visszamegyek a hotelbe elköszönni Bramtől meg a
többiektől, ám ők négyen már kint, a bőröndjeik mellett
állva várnak rám.
– Bocsánat, hogy kihagytuk a reggelit – mondom
Bram-nek, amikor odaérünk hozzájuk.
– Semmi gond – feleli, és bár én nem láthatom a
szemét a Ray-Ban napszemüvege miatt, bármiben
hajlandó lennék fogadni, hogy ugyanolyan
szentimentális a pillantása, mint amilyen tegnap
ebédidőben. Nekem viszont cseppet sem hiányozna, hogy
bárki is szóba hozza a távozásomat. Gyűlölöm a
búcsúzkodást; egész életem során azzal oldottam meg az
ilyen helyzeteket, hogy szó nélkül leléptem.
Csakhogy most nem volna helyénvaló feltűnés nélkül
távozni. Ennek dacára is gyorsan túlesünk a
búcsúzkodáson. Megölelem az unokatestvéreimet, és az
értésükre adom, milyen klassz volt újra találkozni velük.
Pontosan tudják, hogy őszintén beszélek. Kezet csókolok
Stephnek és Nicolának, akik továbbra is úgy bánnak
velem, mint egy pitbullal. Feszültek és nem bíznak
bennem. Gyorsan beülök a kocsiba, mielőtt bárkinek is
lehetősége volna elérzékenyülni.
Néhány perccel később máris rákanyarodunk a San
Franciscóba vezető autópályára. Hiába ragyog a nap,
komor a hangulatunk, mintha egy felhő lebegne a fejünk
fölött. Nem beszélgetünk. Nem szól a zene. Ez a csend
valamiért mégis vigasztaló, kellemes közös élmény.
Egyre csak az a gabonatároló jár az eszemben. Kayla
tekintete abban a pillanatban, amikor feljutott a csúcsra.
A két keze olyan elemi erővel szorított, mint aki sosem
tudna elengedni. Szilánkokra hasadtam miatta, és nem
tudom, hogyan tudnék újra feltápászkodni a padlóról.
Azon kapom magamat, hogy egy önkéntelen mozdulattal
megérintem a nyakszirtjét, és ott marad a kezem, mintha
így magam mellett tudnám tartani.
Rám pillant, a tekintete egyszerre kedves és szomorú.
– Azt hiszem, nagyon fogsz hiányozni Bramnek –
mondja. – Nincsen túl sok barátja Lindenen kívül.
 Bólintok, de nincs kedvem Bramről beszélgetni.
Kettőnkről akarok beszélni.
– Na és te? – kérdezem. – Neked hiányozni fogok?
Ellágyul a tekintete, én pedig szeretném megcsókolni
a homlokát, belélegezni az illatát, és a kezemet eltemetni
a selymes hajába, jól tudom, hogy mit akarok hallani
tőle. Hogy mit kellene hallanom tőle. Azt szeretném,
hogy megálljon a kocsi és megdermedjen az idő. Arra
vágyom, hogy a megengedettnél néhány pillanattal
tovább maradjon az enyém.
– Persze hogy hiányozni fogsz – mondja halk,
fájdalommal teli hangon. Tudom, hogy ez az igazság.
Meg azt is, hogy a válás őt is megviseli –, máris
hiányzol, pedig még itt ülsz mellettem.
Nyelek egy hatalmasat, mert pontosan tudom, hogy
mit érez.
De mégis mi a fenét mondhatnék erre? Mind a ketten
tudtuk, hogy ez lesz a vége. Nagyon is tudtuk. Azt
viszont nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz az
elválás.
Bele fogok pusztulni.
A hüvelykujjam végigsiklik a nyakán, és elborítanak
az ostoba gondolatok, a vágyak, a sóvárgás. Ezeket még
önmagámnak sem merem bevallani. Már az is komoly
erőfeszítést igényel, hogy elképzeljem, amint jövő héten
ott vagyok Edinburgh-ben. Persze a rögbi majd magával
ragad, elsöpör, ugyanúgy, mint a menhely. Csakhogy
azok után, hogy Kayla rabja lettem, már távolról sem
biztos, hogy beérem ennyivel.
Nyitnám a számat, hogy mondjak valami vigasztalót,
de rájövök, hogy nincs semmi ilyesmi. Éppen ezért újra
ránk borul a csend, amit később Kayla tör meg:
– Ez a kurva dugó! – méltatlankodik, és látom, hogy
előttünk, az autópályán csúnyán feltorlódtak a kocsik.
 – Van még egy csomó időnk! – biztatom. A városban
nincs más dolgom, mint hogy a lakásban felkapjam a két
előkészített, becsomagolt bőröndöt. Egyből indulhatok.
Emily már a szállítóládájában van, és beadtam neki a
gyógyszert, ami megnyugtatja az út során. Bramnél van
a lakásom tartalék kulcsa, és megígérte, hogy küld
takarítókat, miután én távoztam.
A következő fél órában azonban alig haladunk.
– A fene egye meg! – káromkodik Kayla megint, és
aggódva markolássza a kormánykereket. – Megnéznéd
újra?
Kézbe veszem a telefonját, és frissítem a közlekedési
alkalmazást. Nem vagyunk túl messze a Bay hídtól, de a
térképen az autópálya összefüggő, vörös vonalnak
látszik.
– Még mindig azt mutatja, hogy a belvárosig állnak a
kocsik, de az előrejelzés szerint a torlódás már csak tíz
percig fog tartani.
– Persze, még szép, hogy azt mondják… – Aggódó
pillantást vet rám. – Annyira sajnálom!
– El fogom érni a gépet – mondom hűvös
nyugalommal. –Ne aggódj, azt mondják, a nemzetközi
járatok indulása előtt három órával ott kell lenned, de
igazából kilencven perc is elég. Simán belefér.
Felszaladok a lakásba, felkapom a cuccom, és már
mehetünk is.
Az idő azonban könyörtelenül elbánik velünk. Talán
hiba volt egyfolytában imádkoznom, hiszen azt
szerettem volna, hogy egy örökkévalóságig eltartson ez
az utazás, és minél többet maradhassak Kaylával. Most
viszont az a veszély fenyeget, hogy ennek az autózásnak
sosem lesz vége.
– Tudod, én távolról sem gondoltam volna, hogy a
veled töltött utolsó perceim során egyfolytában a kurva
dugó miatt stresszelek – méltatlankodik Kayla, és a
homlokát nekiszorítja a kormánynak. – Mi lenne, ha
elkezdenék dudálni?
Körülnézek. Úgy tűnik, hogy nem baleset történt,
viszont mintha a világ teljes lakossága itt araszolna az
autópályán. A sávok száma lecsökken a híd előtt, és a
fizetőkapu mindenkit lelassít.
– Nem sokra mennénk vele. Aztán pedig ki kéne
szállnom a kocsiból, hogy megverjek valakit. Ez biztos.
– De akkor legalább nyernél – feleli –, a verekedés
előtt pedig esetleg levehetnéd az ingedet.
– Állandóan csak a meztelen felsőtestem jár az
eszedben – ugratom.
– Micsoda? Nekem meztelenül kellesz.
Önkéntelenül is elmosolyodom határozott hangját
hallva. Hogy a pokolban fogom kibírni nélküle? Senki
más nem tudja elérni, hogy ennyit mosolyogjak.
Megszólal, és nekem egyből jó a kedvem.
Egy újabb órányi kínszenvedés vár ránk. Kayla
kikészül, és egyfolytában bocsánatért esedezik, én pedig
a vállát masszírozom, megpróbálom megnyugtatni, hogy
ne legyen ilyen feszült. Végül azonban kénytelen vagyok
elfogadni a valóságot.
Le fogom késni a repülőgépemet.
– Annyira sajnálom – mondja újra, mire fel én
hűvösen ránézek.
– Még egyszer mondom, hogy ez nem a te hibád. Nem
tudtunk arról, hogy ilyen lesz a közlekedés. Ha már a
felelőst keressük, igazából nekem kellett volna
odafigyelnem arra, hogy korábban elinduljunk, csak
hát… Átkozottul nehéz volt ma reggel kikelni az ágyból.
Még csak nem is dugtunk. Összebújva feküdtünk,
némán szuszogtunk, és egyszerűen csak léteztünk.
– Bárcsak visszaforgathatnám az időt! – sóhajtja, és
érződik, hogy mindjárt elbőgi magát. Ettől belém hasít a
fájdalom, élesen és mélyre, ám Kayla gyorsan összeszedi
magát, és megrázza a fejét.
– Felhívom a légitársaságot, és átrakatom magamat a
következő járatra – mondom, és előveszem az
okostelefont. Az e-mailjeim között megtalálom a
visszaigazolásom számát, és már tárcsázok is.
– Nem kell emiatt egy csomó pénzt ráfizetned? –
kérdezi Kayla.
– Nem számít.
– De hát…
– Lehet, hogy valójában áldás ez a késés. Így több
időt tölthetünk együtt – magyarázom. Nagyot pislogva
megfontolja a hallottakat.
Mire végre csigalassúsággal, kínos tempóban
felcsoszogunk a hídra, sikerül elérnem a légitársaságot.
Elnézést kérek a telefont felvevő ügyintézőtől, és
elmagyarázom neki, mi a baj.
– Sajnos az a helyzet, Mr. McGregor, hogy
legközelebb csak holnap indul gép Edinburgh-be –
magyarázza az ügyintéző. – Még így is csak Glasgow-n
keresztül tud hazajutni.
– Semmi baj – felelem. Ez nem szúrja el
különösebben a dolgaimat. A csapat első edzésére csupán
kedden kerül sor. – Maradjunk az első közvetlen
járatnál. Kell fizetnem azért, mert megváltoztattam a
járatot, vagy…?
– Nem kell – mondja a nő –, mivel önnek business
classre szól a jegye, így nem kell fizetnie az átírásért.
– Tele van a gép?
– Gyorsan megtelik, de azt hiszem, hogy a business
class részében sok üres szék marad.
Ezen elgondolkozom.
– Mennyibe kerül oda egy jegy? – kérdezem, de
mielőtt válaszolni tudna, máris folytatom. – Nem számít,
nem fontos.
Elhallgatok, veszek egy mély lélegzetet, és úgy
érzem, hogy őrültség, amit teszek.
– Ugye nem baj, ha megkérem, hogy tartsa a vonalat
egy percig?
Nem várom meg a válaszát. Leengedem a telefonom,
és Kayla felé fordulok. Ő ráharapott az ajkára, a
homlokán aggódó ráncok látszanak. Vagy talán a
szomorúság ráncai? Az állán felfedezek egy parányi
félhold alakú forradást. Eddig még nem volt alkalmam
megkérdezni, hogyan szerezte. Csomó olyan dolog van,
amivel mindeddig nem foglalkozhattunk.
A lehetőségek azonban váratlanul bukkannak fel
előttünk. Csak élni kell velük.
– Kayla – mondom halkan, mintha nem tudnám
elhinni, hogy igaz az, amire készülök. Felém fordul, és
ragyogó tekintetével a szememet keresi.
– Mi az?
– Gyere velem Skóciába!
Ez sokkal inkább parancs, mint kérés. De akkor is
kimondtam.
Egy pillanatig dermedten bámul rám, nem is pislog,
csak akkor, amikor hatalmasat tenyerelek a műszerfalra,
hogy felébredjen, mert éppen nekimegyünk az előttünk
araszoló kocsinak. Beletapos a fékbe, és mind a ketten
előredőlve nekifeszülünk a biztonsági övnek.
– Mi van? – kérdezi halkan, olyan bizonytalanul,
mintha nem értette volna meg a szavaimat.
Krákogok egy nagyot, és megpróbálom annyira
összeszedni magamat, hogy újra kimondjam.
– Gyere velem Skóciába! Holnap. Veszek neked egy
jegyet a gépre.
Leesik az álla, de nem tud megszólalni. Egy gyors,
zavart mosolyt vet felém.
– Én nem… Komolyan mondod?
– Hát szoktam én viccelődni? – Ha érezné, hogy
milyen gyorsan és vadul zakatol a szívem, akkor nem
kérdezne ilyesmit. – Komolyan mondom. Veszek neked
jegyet. Csak gyere velem!
Kérlek.
Rám mered, megpróbálja kitalálni, mi jár a fejemben,
miközben én jól tudom, hogy az arcom gyakorlatilag
semmit nem árul el. Végül megrázza a fejét. Nem tudom
eltitkolni, hogy ez mennyire fáj.
– Nem lehet – mondja. – Bárcsak lehetne. Úgy
értem… Én szeretném, de… A munkám.
– Használd fel a szabadságodat.
– Nem állíthatok be azzal, hogy holnap lelépek.
Úgysem adnák ki a szabadságomat.
Tudom már, hogy nincs értelme küszködnöm, de
képtelen vagyok abbahagyni.
– Azért csak kérdezd meg, szerintem csomó
mindennel adósak neked ott bent, a cégnél.
A fészkes fenébe. Újra a fülemhez teszem a telefont.
– Halló, kisasszony? Az a helyzet, hogy szeretnék
venni még egy jegyet business osztályra, hiszen ott
vannak még üres ülések. Iszonyúan jó volna, ha mellém
vagy a közelembe szólna a jegy.
– Te mégis mit csinálsz? – kérdezi Kayla pánikba
esve. Eltakarom a telefon mikrofonját.
– Ne aggódj miatta!
Az ügyintéző közben rákérdez Kayla adataira és a
nevére.
– Kayla Moore – felelem, de utána elakad a szavam.
Még csak azt sem tudom róla, mikor van a születésnapja.
Mégis mi a fészkes fenét művelek itt?
– Figyelj, szerelmem – fordulok vissza Kayla felé. –
Elárulnád nekem, hogy mikor születtél?
– Lachlan – feleli. – Ne már!
Egy hosszú, átható pillantást vetek rá. Megpróbálom
kitalálni, hogy mit érez, mire gondol valójában.
– Mit ne már? – kérdezem. – Nem akarsz velem
jönni?
Olyan kétségbeesettnek tűnik, hogy kis híján
elszégyellem magam, amiért így sarokba szorítottam. A
fene egye meg, mégis ezt tettem, mert elöntött a
reménykedés.
– De akarok jönni – feleli csendben. – Csak nem
hinném, hogy lehetséges. Főleg nem az utolsó
pillanatban. De tényleg azt akarod, hogy elmenjek veled?
Gyorsan rábólintok.
– Megveszem a jegyedet.
– Ne!
– De igen, figyelj, megveszem a jegyet. A gép holnap
háromkor száll fel. Én fent ülök rajta. Ha te is ott leszel
velem, akkor örülni fogok. Elfogadom azt is, ha nem. A
jegy viszont rád vár, a te neved lesz rajta.
Megrázza a fejét.
– Ezt nem engedhetem meg, egy vagyonba…
– Nekem megér ennyit, hogy elgyere velem.
– És ha nem? Úgy értem, ha nem jön össze?
Egy félmosolyt erőltetek magamra.
– Akkor legalább megpróbáltuk. – Hangosan kifújom
a levegőt. – Mikor van a születésnapod, szerelmem?
Szinte hallom a fogaskerekeket a fejében, jár az esze.
Átgondolja az összes lehetőséget. Nem tudja, hogy mi a
helyes válasz.
Végül megszólal:
– 1985. július 1-je. A nevem pedig Kayla Ann Moore.
Rávigyorgok, és visszafordulok a telefon felé.
– Bocsánat, hölgyem, még mindig itt van? Megvan a
szükséges információ.
Megvannak az adatok, és ezzel együtt megvan a
remény.
 17. FEJEZET

Kayla

Néhány másodperc alatt minden megváltozott. Minden.

Egyetlen szempillantásnyi idő elég volt ahhoz, hogy a
kétségbeesés mély fájdalommal teli szakadékjából
átkerüljek a csodálatos, új lehetőségek közé.
Azért, mert Lachlan megkért arra, hogy menjek vele
Skóciába.
Ez minden, amire vágytam. Amiben reménykedtem.
Előtte az elmúlt néhány nap során számtalan
alkalommal lejátszottam magamban egy ilyen jelenetet.
Arról álmodoztam, hogy megkér rá, hogy azt akarja,
kísérjem el. Így jelzi, hogy mi ketten összetartozunk.
Mert ha egy párt alkotunk, akkor megfelelő körülmények
között a kapcsolatunk nem fog véget érni.
Befejezi a telefonhívást, és hosszú ujjai szinte
körbeölelik a készüléket. Enyhén megszorítja, mintha
maga sem tudná felfogni, hogy mit is tett. Felém fordul,
és újra felragyog egy félmosoly. A gyönyörű ajka
szegletében ezúttal mintha némi szégyellősség is
megvillanna. Valósággal lefegyverez a Lachlanből áradó
bizonytalanság és aggodalom. Közben azonban nem
lehetek biztos abban, hogy lesz-e bármi következménye
is ennek az egésznek, hiszen nem biztos, hogy el tudom
kísérni.
Az a helyzet, fogalmam sincs arról, mit is
mondhatnék. Az viszont egyértelmű, hogy mit érzek.
Nem akarok most rögtön elbúcsúzni tőle. Csak éppen
váratlanul lehetőséget kaptam a változásra, a
kockázatvállalásra, és arra, hogy elkísérjem egy másik
országba.
Őrület. Tudom, hogy az. Színtiszta őrület. Mégis ezt
teszem.
Közben pedig nem akarom, hogy bárkivel is
elszaladjon a ló, főleg ne velem.
– Szóval akkor megvan a jegyed, ha akarod – mondja
végül egy hosszú szünet után. Halkan nevetek és
megcsóválom a fejem.
– Éppen az járt a fejemben, hogy micsoda őrültség ez
az egész. Tiszta őrület, igaz?
– Eeegen – feleli, és határozottan rábólint. –
Hétszentség, hogy nem vagyunk normálisak, de… Miért
is ne?
– Például amiatt az apróság miatt, hogy a cégem
esetleg nem enged el?
Savanyúan elmosolyodik.
– De lehet, hogy el fognak. Jelentsd be nekik.
Magamban morogva elképzelem, hogy mit fog Lucy
szólni. Másrészt viszont Candace szerintem örömmel
átvenné a beosztásomat. Ki tudja, mióta vár ugrásra
készen egy ilyen lehetőségre?
– A francba! Ha megengedik nekem, hogy egyben
kivegyem az egész szabadságomat, akkor nagy az esélye
annak, hogy nem lesz állásom, amikor visszajövök. Egész
könnyen lecserélnének.
Elkomorodik, az ajkával csücsörítve néz rám.
– Csak akkor váltanak le, ha hagyod.
– Na és milyen keményen fogok küzdeni, ha
visszatérek? Utálom a munkám. Rohadtul nem tetszik az,
hogy ízelítőt kaptam abból, hogy milyen klassz dolgokat
is csinálhatnék, majd pedig a képembe vágták a vasajtót.
Pocsék érzés, hogy nem vettek komolyan, hogy
beskatulyáztak, és csak olyan dologgal foglalkozhatok,
ami a legcsekélyebb mértékben sem le tetszik nekem.
A fenébe! Ha visszatérek ide, és kiderül, hogy csak
egy hajszálon múlik az állásom… Nehéz volna
megmondani, milyen elszántan küzdenék azért, hogy
valahogy megőrizzem.
– Maximum három hetet tölthetnénk csak együtt –
figyelmeztetem.
Pislog, majd lassan bólint.
– De az nagyon kellemes három hét lesz.
Kellemes? Ez a szó nem tudja leírni, hogy mi várna
ránk. Három héttel tovább tartana életem
legcsodálatosabb szextusája, mégpedig azzal a
szuperhímmel, aki mostanra már kétségbeejtő módon
teljesen a megszállottjává tett. Könnyen lehet, hogy soha
többé nem lesz részem ilyen megrázóan jó három hétben.
Kifújom a levegőt, hogy valamennyire csökkenjen a
mellkasomra nehezedő nyomás.
– Na de mi a helyzet veled? Mi van a rögbivel? Nem
foglak zavarni?
– Nem, szerelmem, te nem fogsz zavarni. Maximum
arról lehet szó, hogy a rögbi kicsit megsínyli az
ottlétedet, hiszen éjjel-nappal csak veled akarok majd
lenni. Egyedül az enyém lennél, és ki sem dugnánk az
orrunkat a hálószobából.
– Csupán arról van szó, hogy még három hétre sem
akarom felforgatni az életedet – nyögöm ki erőtlenül.
A hatalmas termetű fickó megpróbál megfordulni az
ülésen, és megfogja az arcomat. Szerencsére megint
megállt az autósor, így nyugodtan megbámulhatom.
– Kellesz nekem – mondja érdes lágysággal. – Többet
akarok belőled. Nem érdekel, hogyan szerzem meg.
A szemébe nézek, ami most zöldebb, mint valaha.
Ragyog és szinte lángol, én pedig tudom, hogy kellek
neki. A csontjaimban érzem, és ez olyan izgalmas,
mintha egyszerre felrobbant volna egymillió bomba.
Hogy a csudába történhetett ez meg? Egyszerűen
lenyűgöz ez a férfi.
Megköszörülöm a torkomat, de még így is egészen
halk a hangom.
– De hát a tied vagyok.
Elmosolyodik, és felragyog a tekintete.
– Még nem.
Az út hátralévő részét csendben tesszük meg. Ez a
némaság azonban más volt, mint az előbb. Akkor a
színtiszta melankólia rabjai voltunk, miközben az elmém
és a szívem egymással küszködve próbálta meg
elfogadni, hogy búcsút kell mondanunk. Ez a csend
remeg a benne lévő energiától. A lehetőségektől. És a
félelemtől.
Amikor kiszáll a kocsiból a háza előtt, annyira félek,
hogy meg sem tudok mozdulni. Valósággal hozzátapadok
a kocsi üléséhez. Lachlan kiveszi Emilyt, és a ládát
lerakja a járdára, majd odajön hozzám és kinyitja az
ajtómat.
– Na gyere – mondja. – Ölelj meg!
– Tessék?
Odahajol és kisegít a kocsiból, majd magához szorít.
Teljesen váratlanul tör rám az iszonyat átkozott
hulláma, és rettegve arra gondolok, hogy esetleg soha
többé nem láthatom.
Átölel, csapdába ejt a meleg és izmos férfitest
csodálatos illata. Egy csókot nyom a fejem tetejére.
– Ha esetleg itt érne véget a történetünk.
Megrázom a fejem. Nem, nem. Kizárt dolog. Most
már nem lehet itt a vége.
– Meg kell beszélnem a dolgot az anyámmal is –
suttogom, miközben Lachlan melléhez szorítom az
arcomat. Az ujjaim belemarkolnak a pólójába. – Nem
tetszik, hogy három hétig egyedül kell hagynom.
– Tudom – válaszolja. Felemelem a fejem, és a
szemébe nézek.
– Azt hiszem, menni fog a dolog, ha fivéreim
megígérik, hogy eljárnak hozzá, és gyakrabban
megnézik, mi van vele. Azt viszont nem gondolom, hogy
holnap reggelnél hamarabb beszélni tudok a
főnökömmel. Ha igent mond, egyből a munkahelyről kell
kimennem a repülőtérre. Azt mondtad, hogy a gép három
órakor indul?
– Pontosan.
Pislogok a szemembe szökő könnyek miatt.
– Holnap reggel kikérem a szabadságomat. Minden
tőlem telhetőt meg fogok tenni.
– Tudom, hogy ezt teszed – feleli. – Bízom benned.
– Akkor pedig nem ez a történetünk vége – mondom.
–Kizárt dolog, hogy ez legyen.
Becsukja a szemét, és közelebb hajolva egy iszonyúan
puha csókot nyom az ajkaimra. Majdnem elsírom
magamat. Erősebben szorítom a kezemmel.
Bár nem látszik, de mélyen megráz ez az egész.
– Menj haza – suttogja. – Tedd meg, amit csak
megtehetsz! Holnap pedig újra találkozunk.
– Na de mi lesz, ha mégsem?
Szomorúan elmosolyodik.
– Akkor legalább reménykedhettem egy kicsit.
A fenébe!
Nem tudom, hogyan sikerült kibontakoznom az
ölelésből, de végül csak elengedtem. Alig bírtam hazáig
hajtani. Érzelmi roncs vagyok, egy zombi, miközben az
életem során még sosem volt ilyen nagy szükségem arra,
hogy tiszta fejjel gondolkozzam.
Nem tudom, mitévő legyek. Az világos, hogy mit
akarok csinálni és hogy mit kéne tennem, ám nem
gondolom, hogy ez a kettő ugyanaz. Az viszont
elengedhetetlennek tűnik, hogy megbeszéljem az utazást
az anyámmal. Igazából miatta fáj a fejem, még abban az
esetben is, ha a munkahelyem engedi, hogy előzetes
bejelentés nélkül egyszerre vegyem ki mind a három hét
szabadságomat.
Mielőtt azonban bármit is elárulnék neki, át kell
gondolnom, hogy tulajdonképpen mire is készülök.
Azonnal üzenetet küldök Stephnek és Nicolának.

Ha beértetek a városba, beugranátok

hozzám? Vészhelyzet van. Beszélnem kell
veletek.

Először arra gondolok, ennyi lesz az üzenetem, de

mivel úgy érzem, hogy ez kevés volna, még folytatom:

Lachlan megkért arra, hogy kísérjem el

Skóciába. Holnap.

Mind a ketten azonnal elárasztanak válaszokkal meg

a rengeteg kérdésükkel. Megígérik, hogy a párjukkal
elhozatják magukat hozzám.
Töltök magamnak egy nagy pohár vizet, és négy
hatalmas korttyal megiszom az egészet. Utána előveszek
a szekrényből egy fél üveg vörösbort, és néhányszor
alaposan belekortyolok a palackba. Annak dacára, hogy
a hét végén elég sokat ittam, nem untam rá a borra. Sőt,
nagyon is szükségem van rá. Kezdek teljesen kikészülni.
Amikor Nicola és Steph becsengetnek, én pedig
beengedem őket, igazából még semmilyen döntést nem
hoztam.
Fel és alá járkálok, de akkora zűrzavar uralkodik a
fejemben, hogy nincs egy épkézláb gondolatom sem.
– Kayla – mondja Steph, ahogy bejönnek. – Mi a fene
történt veletek útközben idefelé?
Megtorpanok, a lányok felé fordulok, és úgy
csapkodok a kezemmel, mint egy nyugtalan madár a
szárnyával.
– Rendben, rendben! Na szóval, lemaradt a gépéről. A
dugó miatt.
– Világos, mi is elakadtunk benne – feleli Nicola. –
Komolyan mondod, hogy lemaradt a gépéről?
– Igen. Sikerült átfoglaltatnia a helyét a következő
járatra, ám az csak holnap indul. Közben pedig… Szóval
egyszer csak rám nézett és…
Rám nézett, bizony, és olyasvalamit fedeztem fel
benne, ami korábban nem volt ott: a reményt. A
zsigereimben éreztem, hogy így van, és jól tudtam, hogy
valami megváltozott kettőnk között.
– És? – kíváncsiskodik Steph. Leül a heverőre, és
maga alá húzza a lábát.
– És akkor megkérdezte tőlem, hogy elmennék-e vele
Skóciába. Azt mondta, hogy megvenné a jegyemet arra a
gépre.
– Te pedig ugye igent mondtál? – kérdezi Nicola.
Megrázom a fejem.
– Nem. Igen. Talán? Úgy értem… Hiszen nem is
tudom, hogy mehetek-e. Mi van, ha a cégem nem enged
el? Hiszen arról van szó, hogy holnap be kell mennem a
munkahelyemre, és azt kérni, hogy már aznap
engedjenek el szabadságra, ahonnan csak három hét
múlva térek vissza. Ott van aztán még az anyám is. Nem
hagyhatom itt annyi időre.
 Steph alaposan megnéz magának.
– Igaz, jogos észrevételek. Ezek szerint akkor nem
mész?
Felsóhajtok, és lerogyok a heverőre. Magam elé
nyújtom a lábam. Egy cseppnyi erő sem maradt bennem.
– Nem tudom, ő pedig már vett egy jegyet nekem.
– Ó, édes istenem! – kiált fel Nicola halkan. –
Komolyan?
Nyelek egyet, és bólintok.
– Ugye mondtam, hogy beléd van zúgva? – mormogja
Nicola meglehetősen önelégülten. Túl kimerült vagyok
ahhoz, hogy az égre emeljem a tekintetem.
– Nem számítottam ilyesmire.
– De akartad, hogy így legyen? – kérdezi Steph. –
Amikor rákérdezett, mi volt az első gondolatod?
Elfújok egy hajtincset az arcom elől, és arra
gondolok, milyen jó volna, ha nem lennének pattanásig
megfeszülve az idegeim.
– Az jár a fejemben, hogy… Ugye most komolyan
beszélt? Istenem, ne hagyd, hogy mindez valamilyen
könyörtelen vicc legyen.
– Az a helyzet, Kayla – mondja erre Steph
mindentudó tekintettel –, hogy menned kell.
– De hát nem tehetem! Nem ennyire egyszerű a
dolog.
– Na jó, egy pillanatra feledkezzünk meg a
munkahelyedről és az anyukád helyzetéről. Ami pedig
azt illeti, az anyukád teljesen rendben lesz. Hajlandó
vagyok arra, hogy rendszeresen meglátogassam, ha a
fivéreid nem kapják össze magukat.
Hálásan rámosolygok.
– Szóval ne törődj ezzel a két dologgal. Van még
ezenfelül bármi más is, ami megakadályozna abba, hogy
útra kelj? Nem az olyan külső tényezőkre gondolok, mint
hogy félsz a repüléstől, vagy hogy utálod a skót konyhát.
Semmi ilyesmire. Mit mond a belső éned? Mit mutat a
lelked iránytűje?
Beharapom az alsó ajkamat.
– Igazából nem ismerem Lachlant – válaszolok
halkan.
Három héttel ezelőtt találkoztam csak vele. Egy hete
kerültünk csupán bizalmas viszonyba. Hogy a fenébe
menjek el külföldre olyasvalakivel, akit nem is ismerek?
Hirtelen felindulásból?
– Mégis mi a fenéért ne? – kérdezi Steph, és
felháborodva mered rám. – Azt hiszed, hogy elvágja a
nyakadat és a hulládat elrejti valahol egy
szemeteskukában?
– Dehogyis!
– Megbízol benne?
Már nyílna a szám, de egyetlen szó sem jön ki belőle.
Beérem a vállrándítással.
– Azt hiszem. Úgy értem… Hogy lehetne megbízni egy
futó kapcsolatban?
– Bármit megtehetsz, amit csak akarsz – figyelmeztet
Steph. – Megbízol benne?
Veszek egy mély lélegzetet és Nicolára pillantok. A
barátnőm kíváncsian néz rám.
– A szívemmel?
Steph oldalra hajtja a fejét.
– Szóval emiatt aggódsz? Félsz, hogy átmész oda,
szerelmes leszel, és utána el kell hagynod?
Ez az egyetlen kérdés is elég volt ahhoz, hogy
kiszáradt fatörzsnek érezzem magamat.
– Hát most, hogy mondod, tényleg rohadtul aggódom
emiatt! – felelem és felülök. Hangosan kifújom a levegőt,
és megdörzsölöm az arcomat. – Aggódom… És félek is
emiatt, igen. De rohadtul ám. Ugyanakkor persze a
csalódástól is tartok. Hogy megismerem, és kiderül róla,
nem olyan ember, mint amilyennek tartottam.
– Mégis milyen embernek tartod?
Lágyan elmosolyodok.
– Azt hiszem, ő a mindenem.
Steph bólint, felkel a heverőről, és bemegy a
konyhába.
Nicola ráharap az ajkára, és elmosolyodik.
– Még soha senkit sem tartottál a mindenednek,
Kayla. Nyilvánvaló, hogy menned kell. Utálnád magadat,
ha nem ezt tennéd. Hidd el nekem, iszonyatos, ha
megbánással van tele valakinek az élete.
Steph behozza azt a borosüveget, amiből az előbb
kortyolgattam, meg három poharat.
– Mostanra már rá kellett volna unnunk a borra, ám
ez nem érdekel.
A maradék italt elosztja a három pohárban. Igazából
csak egy korty jut mindenkinek. Az egyik poharat a
kezembe nyomja.
– Igazából még nincs miért ünnepelnünk –
figyelmeztetem, ám ennek dacára is a magasba emelem a
boromat.
– A döntésedre iszunk. Ritkaság, hogy valakinek
lehetősége legyen az ilyesmire. Belevágsz a kalandba,
függetlenül attól, hogy mi lesz a kimenetele. Ez pedig
komoly dolog.
Steph és Nicola is koccint velem.
– Legutóbb a dugásra ittunk, most viszont emeljük
poharunkat… Hát annál többre! Sokáig éljen Kayla,
kövesd szíved szavát!
– Érzelgős – mormogom, mielőtt belekortyolnék a
borba. Érzelgős, de helyénvaló. – Komolyan mondtad,
hogy vigyázni fogsz az anyámra?
Egy pillanatra a vállamra teszi a kezét, és a
szemembe néz.
– Ígérem, hogy ezt teszem.
– Egyelőre még nem tudom, hogy ő mit gondol erről
az egészről – ismerem be.
– Boldog lesz, ha te is az leszel. A világ összes
anyukája ezt kívánja a gyermekének. Az esetek
többségében. Azt ugyanis le merném fogadni, hogy az én
anyám bőséges gyermekáldást kíván nekem.
Meglepődve nézek rá.
– Máris ezzel zaklat? De hát csak most mentél
férjhez!
Steph elmosolyodik, és elfordul. Egy hajtincset
hátrasimít a füle mögül.
– Igen, ez a helyzet. Nem mondanám, hogy nincs
igaza. Már bele is vágtunk a terv megvalósításába.
Nicola felé fordulok, hogy lássam, tudott-e
minderről, de ő is pontosan olyan meglepettnek tűnik,
mint én.
– Komolyan? – csipogja. – Ez nagyszerű! Ó, annyira
örülök!
Én viszont csak fintorgok.
– Komolyan, Steph? Beszállsz te is a mamaklubba
Nicola mellé?
– Ez nem olyan szörnyű – figyelmeztet Nicola. – Egy
napon talán te is meggondolod magadat.
Dühösen nézek rá.
– Tudod, mennyire utálom, ha ezt mondják nekem az
emberek.
Egy gálád mosolyt kapok válaszul.
– Ó, tudom én azt, éppen ezért szeretem gyakran
emlegetni.
– Na szóval, kérem – folytatja Steph –, próbálkozunk.
Izgalmas dolgok nem történnek, csupán rengeteget
szexelünk, és jól tudom, hogy ti mennyire unjátok az
erről szóló beszámolóimat. Ami viszont Kaylával történt,
az nagyon izgi. Bizony, úgyhogy ideje elkezdeni
csomagolni.
Na ilyen az, amikor valakibe derült égből belecsap a
villám. Csomagolni? Azért, hogy Skóciába kövessem
Lachlant. Hogy három hétig vele éljek. Láthassam
játszani a rögbipályán, meg Lionel társaságában, ahogy
a megmentett kutyákat gondozza. Külföldre megyek.
Heteken át egyfolytában szexelni fogok. Mindez
egyszerre hihetetlenül izgalmas és félelmetes. Úgy érzem,
mindjárt szilánkokra hasadok és szétszóródok a
nappalimban.
– Na gyerünk! – Steph a vállamra csap. – Segítünk,
miközben megvárjuk, hogy Linden értünk jön.
A szobámban nagy a rendetlenség, és elképesztően
fárasztó mindent összecsomagolni a tengeren túli
utazásra. Skóciában ugyanolyan az éghajlat, mint San
Franciscóban? Edinburgh laza vagy inkább sznob város?
Vigyem magammal az egyik vibrátoromat? (Erre a válasz
egyértelmű: igen.)
Szerencsére Steph és Nicola itt vannak, segítenek és
noszogatnak. Átlagosan ötpercenként úgy érzem, hogy
szökdécselni fogok a boldogságtól. Hiszen utazásra
készülök. Eddigi életem során még sohasem szántam rá
magamat egy ilyen vad és őrült kalandra. Annak dacára,
hogy a jövő bizonytalan, és nem tudhatom, mit hoz a
holnap, mégis úgy érzem, hogy nagy kaland vár rám. Ez
az érzés ugyanakkor hihetetlenül megrémít. De meg ám!
Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ha elmegyek
Lachlannel, akkor hamarosan fülig szerelmes leszek belé.
Félig már most is az vagyok.
Nemsokára ott áll Linden az ajtóm előtt, és a
lányoknak indulniuk kell. Addigra sikerül nagyjából
mindent összepakolnom. Kicsit szomorúan köszönünk el
egymástól, hiszen három hétig nem fogom látni őket.
– Add át üdvözletemet a nagynénémnek és a
nagybátyámnak – kér Linden, és amikor megölel,
kivételesen őszintének tűnik.
– Gondolod, hogy be fog mutatni a szüleinek? –
kérdezem.
Linden savanyúan elmosolyodik.
– Kayla, ha meghívott magához Edinburgh-be, akkor
ez komoly. Szóval igen. Találkozni fogsz a szüleivel és
mindenki mással. Lefogadom, hogy még a bátyjával,
Brigsszel is. A fenébe. Komolyan mondom, irigyellek.
Stephre pillant.
– Szeretnél elmenni Skóciába?
Barátném megcsóválja a fejét.
– Én nagyon jól érzem magam itthon. Te viszont
Kayla közvetítésével mindent magad is átélhetsz.
Linden elvigyorodik.
– Azt hiszem, inkább kihagyom a közvetítést, hiszen
valószínűleg egyfolytában szexelni fog az
unokatestvéremmel.
– Tudod, milyen vagyok – mondom, és megvonom a
vállam. Megölelem Stephet és Nicolát, és elköszönünk
egymástól. Nicola szemét elöntik a könnyek, és kénytelen
vagyok adni neki egy nyaklevest, és rászólni, hogy
hagyja abba az érzelgősködést. Steph nincsen ennyire
elkenődve. Ő alapvetően örül annak, hogy ilyen kaland
vár rám.
Miután elmentek, remegő kézzel előveszem a
mobilomat, és felhívom az anyámat.
– Hé, édesem! – szólal meg a hangja a telefonban. –
Milyen volt a napai utazás? Sikerült belekóstolni
valamilyen finom borba?
– Nagyon jó az összes boruk – felelem, és
nekitámaszkodom a konyhapultnak. Valami oknál fogva
mind a két lábam remeg, de nem úgy, mint amikor
először szexeltem itt, a konyhában Lachlannel. Istenem,
hogy az milyen csúcsszuper dugás volt!
– És a szálloda? – kérdezi az anyám. Én pedig
kénytelen vagyok a fejemet megrázva elhessegetni
magamtól azokat az erotikus gondolatokat. – Mesélj a
hotelről! Emlékszem, annak idején az apád meg én
csomószor lementünk Napába, amikor átköltözött ide
Izlandról. Mindig ugyanazon a helyen szálltunk meg, a
városban. Nagyon szép volt.
Veszek egy mély lélegzetet. Cseppet sem könnyíti meg
a dolgomat azzal, hogy szóba hozta az apámat.
– Nagyon klassz volt a szálloda. Még saját
borgazdaságuk is van. Valamikor majd elmegyünk oda.
Anya és lánya együtt.
– Az nagyon jó volna! Persze csak ha jobban érzem
magam.
Ajaj. Miközben fél lábbal már Skóciában vagyok, a
sors hirtelen arra figyelmeztet, hogy a másik lábamra
miért itt van szükség.
– Kayla? – kérdezi anyám, én pedig rádöbbenek,
hogy másodpercek óta hallgatok.
– Ööö… igen? – Krákogok egy nagyot. – Figyelj,
anya! Valami történt… beszélnünk kell róla. Szükségem
van a tanácsodra.
– Tényleg? Mi történt?
– Izé, szóval. Emlékszel Lachlanre?
– Igen, persze! Hogy van?
– Jól… Igen, jól van. Csak hát holnap elrepül
Skóciába. Igazából már ma indulnia kellett volna, de a
közlekedési dugó miatt lekéste a gépét.
– Ó, ne!
– És amikor felhívta a légitársaságot, hogy átírassa a
jegyét holnapra, valahogy nekem is vett egy jegyet maga
mellé.
Hosszú, néma csend.
– Tessék?
– Azt akarja, hogy vele menjek.
– És te mit mondtál erre? – kérdezi anyám aggódva.
– Hát egyértelműen azt kellett mondanom, hogy
meggondolom a dolgot. Ott van ugye a munkahelyem, és
cseppet sem biztos, hogy csak így kapásból kiadják
nekem az egész szabadságomat, és itt vagy te is.
– Én?
– Pocsékul érezném magam, ha itt hagynálak, anya.
– Ó, jóságos ég! Kayla. Ne butáskodj!
– Komolyan beszélek. Tudom, hogy nem érzed jól
magad, és…
– Jól vagyok! – vág a szavamba, és a hangja sokkal
erősebb, mint bármikor korábban. – Miattam aztán nem
kell aggódnod. Eszed ágába se jusson lemondani egy
ilyen izgalmas dologról, csak mert aggódsz az anyád
miatt. Butaság volna!
– Tudom, de…
– Na-na, csak semmi de! El akarsz menni Skóciába?
Hm?
Az idegeim szintre vibrálnak az energiától.
– Igen – mondom érdes hangon.
– Akkor menjél. Irány a munkahelyed, vedd ki a
szabadságodat, és ha nem hagynak, akkor találd ki, hogy
mikor tudsz leghamarabb lelépni. Találkoztam
Lachlannel. Semmiképpen nem szabad lemondanod róla.
– Világos.
– Kayla – mondja anyám komolyan –, ne kételkedj
önmagadban. Ez a te utad. Indulj el Skóciába. Legyél
Lachlannel! Nem tudhatod, mivel lep meg a szerelem.
De hát én nem vagyok szerelmes belé – akarom
mondani, de mégsem mondom ki. Azért, mert tudom,
hogy szerelmes leszek. Elkerülhetetlen, és abba kellene
hagynom az ellenállást.
– Na jó. De biztos, hogy rendben leszel? Mi van, ha
történik valami veled?
Elneveti magát.
– Velem aztán semmi nem fog történni, megígérem.
Ugyan már, Kayla. Én csak annyit akarok, hogy te
boldog legyél, és ő boldoggá tesz téged. Az apád pontosan
ugyanezt akarná, ebben biztos vagyok. Ragadd üstökön
az alkalmat, és menj Lachlannel!
Ráharapok az alsó ajkamra. Utána megígérem
anyámnak, hogy egyből meglátogatom, mihelyt
visszajöttem, és persze rögtön felhívom, ahogy
megérkeztem Edinburgh-be, bármikor legyen is az.
Utána felhívom Toshiót és Pault. Megígértetem mind a
kettőjükkel, hogy látogatni fogják, amíg nem vagyok itt.
Stephet nem kell erre emlékeztetnem. Tudom, hogy állja
a szavát.
Ezek szerint mehetek.
Mehetek bizony!

Egész éjjel alig aludtam. Forgolódtam és hánykolódtam,

magamhoz szorítottam a párnámat, és azt képzeltem,
hogy Lachlanhez bújok. Valósággal kavarogtak bennem
az érzelmek, és az egyik álomból átmenet nélkül
zuhantam bele a következőbe. Amikor azonban reggel
megszólal az ébresztőórám, úgy érzem, mintha most
kezdődne el a valódi álom.
El sem tudom képzelni, hogyan vágjak bele, hogyan
váltsam valóra a terveimet.
Éppen fogat mosok, amikor váratlanul arra
gondolok, hogy…
 BUMMM!!!
Holnap már Skóciában mosok fogat.
A kávémat iszom, és…
BUMMM!!!
Holnap már Skóciában iszom a kávét.
Elképzelem Lachlan arcát, nyílt, fürkésző tekintetét,
ahogy arra vár, mikor hallhat gyönyörű dolgokat tőlem,
és…
BUMMM!!!
Három csodálatos héten át teljesen az enyém lehet.
Bár csak reggel nyolc óra van, mégis megrészegülök attól
a felismeréstől, hogy nem kell elköszönnöm tőle, és
néhány óra múlva újra magához ölelhet erős, meleg
karja.
Csakhogy először még be kell mennem a
munkahelyemre. Sokan meglehetősen erkölcstelen
nőszemélynek tartanak, ám fel sem merül bennem annak
a lehetősége, hogy csak úgy faképnél hagyjam a
kollégákat. Óvatosan és megfontoltan kell… fejest
ugranom a mély vízbe.
Gyorsan mindent elrendezek a lakásban, és
elképzelem, hogy egy jó darabig nem leszek itt. Utána
begyömöszölöm a bőröndömet a kocsiba, és elindulok a
munkába.
Még szép, hogy ideges vagyok. Félek, hogy mégis mi
lesz, ha Lucy nemet mond. Attól tartok, hogy abban az
esetben tényleg erkölcstelen nőszemélyként kell majd
viselkednem, és ez egy olyan ösvény volna, amin nem
szívesen indulnék el.
Az is igaz, hogy az utam első állomása a Skóciába
tartó repülőgép lesz.
A munkaidő kezdeténél tizenöt perccel hamarabb
érek az irodába. Reményeim szerint még az előtt
beszélhetek Lucyvel, hogy elterelnék a figyelmét.
Igencsak meglepődik, amikor megpillantja szuperlaza
szerelésemet, a testhezálló jóganadrágot, a bebújós
sportcipőt és a pólót (a repülőre nem lehet kényelmetlen
ruhát felvenni). Valószínűleg azért is meglepődött, mert
még sosem jöttem be túl korán.
– Kayla? Ez meg mit jelentsen? – kérdezi, amikor
bevágtázok a szobájába. Kényszeredetten rámosolygok.
– Beszélhetnék veled?
Leveszi a kezét az egeréről, és rám összpontosítja a
teljes figyelmét.
– Na jó.
– Nem szeretnék tiszteletköröket futni, de kérlek,
értsd meg, hogy ez nagyon fontos számomra, egy
hatalmas lehetőség, és nem nagyon szoktam ilyeneket
kapni. Aztán ugye már nagyon régóta dolgozom itt, és
egész jól megálltam a helyem. Néha szuper jól. Na
szóval, normális körülmények között az eszembe sem
jutna ilyesmit kérni, úgyhogy arra kérlek, ne feledkezz
meg mindezekről, amikor döntést hozol.
A magasba vonja az egyik szemöldökét.
– Rendben. Viszont fogalmam sincs arról, hogy éppen
mire is kérsz.
Veszek egy mély lélegzetet, és kihúzom magam.
– Tudom, hogy ez az utolsó pillanat, de… Elmehetek
szabadságra?
– Persze – feleli, és visszafordul a számítógépe felé,
talán hogy előhívja a személyi adatlapomat. – Mikortól?
– Mától.
Megdermed a keze.
– Tessék?
– Ööö… igen. Ma délután háromkor Skóciába
repülök. Edinburgh-be.
– Ma? – ismétli meg, miközben megjön Candace is, és
kíváncsian megbámul minket.
 – Igen.
– Ez nem egyszerűen az utolsó pillanat.
– Tudom, tudom – felelem, és könyörögve nézek rá. –
Légyszi!
Megdörzsöli az orrnyergét.
– Ki akarod venni mind a három hetedet?
– Igen, ha lehet.
– Ugye tudod, hogy közeledik az ősz, és ilyenkor
mindig sokkal több a munkánk?
– Tudom, de Candace majd mindent elintéz – vágom
rá. Magamat is meglepem azzal, hogy kidugom a fejemet
az ajtón és odakiabálok a helyettesemnek. – Candace, ha
elmegyek három hétre, gondolod, tudnál helyettesíteni?
Felragyog a tekintete, felpattan és odarohan hozzám,
ebben a pillanatban megértem, hogy most gyakorlatilag
átengedtem neki a munkahelyemet, mindazt, amit
sikerült felépítenem az elmúlt három év során. Nincs mit
tenni. Jól tudom, amire készülök, az mindennél többet ér.
Végül éppen Candace lelkesedése győzi meg Lucyt
arról, hogy elengedhet.
– Na jó – mondja, és bizonytalanul rám mosolyodik.
–Elmehetsz, Kayla.
– Tessék? – kérdezem, és valósággal jéggé dermedek.
– Menjél, indulj Skóciába. Arra viszont számítanod
kell, hogy a visszatérésed után sok lesz a dolgod.
Gondoskodj arról is, hogy rendben add át a feladataidat.
Kell az elérhetőséged is, mert lehet, hogy kapcsolatba
kell lépnünk veled pár dolog miatt.
Tovább magyaráz valamit, de én nem hallom a
hangját. Bugyután mosolygok, a szívem pedig egy
kipukkadni készülő buborékká változik. Ebben a
buborékban lebegek ki az irodából, és nem sokkal később
a boldogság szárnyán repülve ülök az autóba. Az autó
nem az úton halad, hanem mámorosan a magasban
siklik, ahogy az autópályán a repülőtér felé haladok. Az
autóból Nick Cave Supernaturally című száma hallatszik,
amire azt követően szoktam rá, hogy Lachlan elmondta,
imádja ezt az énekest. Ez is azok közé a dolgok közé
tartozik, amelyeket Lachlan miatt teszek, gondolok vagy
érzek.
Most pedig elutazom vele.
Így pedig az enyém lesz.
Az én Lachlanem.
Az én fenevadam.
Hatalmas viharvert emberem.
Úton vagyok hozzá.
Azért, hogy minden lehetséges módon átadjam
magam neki.
A testemet.
A szívemet.
A lelkemet.
Felszállok arra a gépre, és életemben először nem
fogok rettegni. Odaengedem magamhoz Lachlant, és
azért imádkozom, abban reménykedem, hogy ő is
odaengedjen magához.
Olyan boldog vagyok, hogy majdnem elsírom magam.
Ehelyett inkább nevetni kezdek. Lassan ráébredek arra,
hogy milyen nagy fába vágtam a fejszémet.
Hihetetlen, hogy ennyire elszánt vagyok.
Ez annyira nem jellemző rám. De talán pont ilyen a
valódi énem, amilyen mindig is szerettem volna lenni.
Végül kiérek a reptérre, és megpillantom Lachlant,
ahogy ott áll a Virgin Atlantic pultja előtt. Reggel
megüzente, hogy ezen a helyen fog várni rám. Úgy
érzem, mintha kisütött volna a nap. Minden fényárban
úszik, és így adja a tudtomra, hogy helyesen
cselekedtem.
Kettőnk számára soha nem is létezett másik út.
 Arra születtem, hogy vele legyek.
Megtorpanok, és csak bámulom, nézem a széles
hátát. Nem is sejti. Olyan vagyok, mint egy szellem.
Kénytelen vagyok belecsípni magamba, mert Lachlan
hiába visel csupán laza nadrágot, túrabakancsot és egy
kopott fekete pólót, még így is túl lenyűgöző és túl helyes
ahhoz, hogy a valóságban is létezzen. Hihetetlenül
szerencsés vagyok, hogy elhívott magával.
Elhívott engem.
Mintha csak megérezte volna, hogy ott vagyok,
hátranéz a válla fölött. Felfal a tekintetével. Boldog fény
ragyog fel a szemében, és rám vigyorodik.
Olyan gyönyörű.
Azért ilyen boldog, mert most már tudja. Tudja
bizony, hogy az övé vagyok.
– Itt vagyok – mondom, amikor elindulok felé. Alig
hallatszik a hangom. Rábólint.
– Itt vagy, bizony!
MÁSODIK RÉSZ
 18. FEJEZET

Lachlan

– Lachlan?
Akárcsak a sötét szobába beragyogó fénysugár, Kayla
édes, érdes hangja átjárja az álmaimat. Lassan kinyitom
a szemem, és egy pillanatra elfelejtem, hol vagyok.
Persze gondolhatnád, hogy egy repülőgépen ülve ez
gyakorlatilag lehetetlen, ám komor, ragacsosan rám
tapadó álmaim miatt teljesen kába vagyok, hiába tűnnek
el oly gyorsan a tudatomból.
Az utastérben félhomály volt, amikor
elszunyókáltam. Most viszont világos van, és a lehúzott
ablakredő alatt fény szivárog be. Napfény.
Felemelem a fejem és halkan felnyögök, mert alvás
közben eléggé megfájdult a nyakam. Oldalra fordulva azt
látom, hogy Kayla lágy mosollyal néz fel rám.
Eljött velem. Alig tudom elhinni, hogy itt van.
– Jó reggelt! – mondja, és megdörzsöli a szemét. – Én
még nem akartalak felébreszteni, de úgy tűnik, a
stewardess mindenáron meg akarja zavarni az álmodat.
Húsz perc múlva leszállunk.
Nyelek egy nagyot. A torkom elviselhetetlenül száraz,
majd Kayla felé fordulok az ülésben.
– Még mindig itt vagy – mondom érdes hangon.
Felemelem a kezem és megérintem az arcát.
A bőre olyan, mint a mennyország. Úgy fordul, hogy
megcsókolhassa a kezemet, és a tekintetét egy pillanatra
sem veszi le a szememről.
– Még szép, hogy itt vagyok. Mégis hova mentem
volna? Talán máshová ülök, mint melléd?
– Azt hittem, hogy csak álom az egész – felelem
halkan. – Amikor pedig felébredek, egyedül leszek.
– Dehogyis – vágja rá. Félresöpröm a haját az
arcából, és az ujjammal úgy simítom végig a selymes
tincseket, mintha erre a bizonyítékra is szükségem lenne
ahhoz, hogy ez a valóság. – Nem álmodsz. Persze tényleg
olyan, mintha egy álomban lennénk, nem? Úgy értem…
El sem tudom hinni, hogy tényleg itt vagyunk.
Lassan bólintok.
– Tudtál egyáltalán aludni?
Megrázza a fejét.
– Túl izgatott voltam az alváshoz. Megnéztem egy
filmet. Utána pedig egy kicsit téged bámultalak, mint egy
kukkoló.
Elmosolyodom, mert ez annyira aranyos.
– Imádom, amikor ütődött kukkolóként viselkedsz,
szerelmem.
– Ha majd leszállunk, jóval több alkalmat kapsz,
hogy bámulj. Attól tartok, hogy nem sokat látsz
Edinburgh-ből, mert végig veled akarok lenni.
– Az nagyban megkönnyíti, hogy szemmel tartsalak.
Megérkezik a stewardess, és az erre a szakmára
jellemző szemrehányó hangsúllyal felszólít arra, hogy
egyenesítsem fel az ülésemet és húzzam fel az ablak
elsötétítő tábláját. Nemsokára leszállunk.
Kayla áthajol fölöttem, hogy kinézhessen az ablakon,
bár nincs odakint sok látnivaló, csupán néhány zöld sáv.
Beszívom az illatát. Annak dacára, hogy tizenhárom
órán keresztül ültünk a gépen, még mindig hihetetlen az
illata. Nem a parfümjét érzem, hanem a testét. Veszek
egy mély lélegzetet, és a vérem dübörögve elindul a
megfelelő testrészeim felé.
Megmozdulok a székemben, és igyekszem nem
odafigyelni kezdődő merevedésemre. Kaylát annyira
leköti a kinti táj látványa, hogy nem veszi észre. Ez
tulajdonképpen jó, mivel pontosan tudom, hogy ha
felfigyelne rá, mindent megtenne azért, hogy felizgasson.
Viszont, ha a lakásomban leszünk, nem fogom tudni
elengedni. Elképesztő, hogy visszatértem ide és ő elkísért.
Elég nehéz elképzelni, hogyan is tudnám tisztességesen
megmutatni neki Edinburgh-t, ha napokra bezárkózom
vele a hálószobámban.
Visszatérek az átmenetileg leállított életembe. Jó pár
területen utol kell érnem magamat. Remélem, hogy
Kayla a legcsekélyebb nehézségek árán tud
bekapcsolódni a visszatérésbe. Minden egyszerűbb lesz,
ha bemutatom Amarának és Thierynek. Ha pedig elég
bátor leszek ehhez, akkor megismerheti a szüleimet és
Brigs bátyámat is. Az időm nagy részét kitölti a rögbi és
az állatmenhely, ám azt remélem, hogy sikerül minden
tevékenységembe bevonni Kaylát is. Persze csakis olyan
mértékben, ahogy ő akarja.
Megrázkódik a repülőgép. Zuhan néhány métert, és
megdől bal kéz felé. Néhány utas levegő után kapkod,
miközben Kayla megragadja és erősen megszorítja a
kezemet. Viszonzom a szorítását.
– Csak egy légörvény – magyarázom, és reményeim
szerint megnyugtatóan rámosolygok. Bólint, de az arcán
továbbra is feszültség látszik.
– Nem igazán bírom a repülést – vallja be, és még
erősebben megszorítja a kezemet, amikor a gép folytatja
az éles kanyarodást. Az én gyomrom is felkavarodik.
– Semmi baj – felelem, és én is megszorítom a kezét.
Kinézve az ablakon azt látom, hogy egyre közelebb
járunk a talajhoz, és gyorsan közeledik a repülőtér
kerítése is. – Már majdnem ott vagyunk.
A bőrömön jól érzem, milyen hevesen lüktet a
pulzusa. Tudom, hogy ő is pontosan ugyanezt érzi. Én
azonban nem a repüléstől félek, hanem attól, ami a
földet érés után vár ránk. Iszonyúan zavaros minden,
hiszen bár nagyon is boldoggá tesz, hogy itt van velem,
közben idegesen készülök arra, ami nemsokára történni
fog. Nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára bárkit
is beengedtem volna az életembe, Kaylával pedig
pontosan erre készülök. El sem tudnám képzelni, mi
történik akkor, amikor majd hazamegy. Ennél is jobban
megrémít, hogy milyen következményekkel járhat, ha
megismeri a valódi arcomat. Erős kísértést érzek ugyanis
arra, hogy szélesre tárjam az ajtókat, beengedjem, és
megmutassam neki a bennem rejtőző sötét és szörnyű
titkokat. Ha utána elmenekül és soha többé nem jön
vissza, akkor azért kizárólag önmagamat okolhatom.
Attól félek, hogy ismét az önvád és az önmarcangolás
lesz a végzetem.
A kerekek hangos csikorgással megérintik a betont,
és a gép máris hatalmas sebességgel gördül a
leszállópályán, majd egy pillanattal később működésbe
lépnek a fékek. Amikor lelassul a gépünk, Kayla már nem
szorítja olyan erősen a kezemet, ám kiderül, hogy az én
szorításom elszántabb.
– Nem is tudtam, hogy te is félsz a repüléstől –
mondja, amikor végre elengedem. Válasz helyett csak
rámosolygok. Az egyik félelmemet szívesen elcserélem
egy másikra.
Nem sokkal később kiszállunk, és hamarosan már a
csomagjainkat várjuk. Elnevetem magam, amikor a
futószalagon felbukkan Kayla bőröndje, ez a
szemkápráztatóan rózsaszín poggyászdarab.
– Most mit nevetsz? – kérdezi védekezően. – így
legalább egyből tudom, hogy ez az enyém.
– Nem könnyíti meg a dolgodat, hogy az iszonyatos
színe miatt a környéken mindenki megvakul.
A szalag fölé hajolok, hogy levegyem a bőröndöt. Ezt
követően átmegyünk a különleges csomagok részlegébe,
hogy elhozzuk Emily szállítóládáját.
A szuka rémültnek tűnik, és a ketrece iszonyúan
büdös, ám még mindig hat a nyugtató, így Emily csupán
kábult és nem esik pánikba. A láda ajtaján keresztül
megnyugtató szavakat súgok neki, és úgy vélem, hogy
megértette, a dolgok innentől kezdve csak jobbak
lesznek.
Eredetileg azt terveztük, hogy a visszatérésemkor a
bátyám vár rám. Mivel azonban Kayla is elkísért,
ráadásul egy nappal később érkezem, így a taxi sokkal
kézenfekvőbb döntésnek tűnik.
Beülünk egybe, Kayla pedig egyfolytában azon
álmélko-dik, hogy itt minden annyira más.
– El is felejtettem, hogy ti az úttest másik oldalán
közlekedtek – lelkendezik. – Ez a taxi pedig elképesztő a
lehajtható ülésével meg a sok furcsaság miatt.
Lelkesen belerúg a szemközti ülésbe, ami miatt Emily
felkapja a fejét.
– Azt hiszem, nem ártana aludnod – mondom lágyan,
és Kayla vállát átölelve odahúzom magamhoz.
– Na pont alvásra nincs szükségem – ellenkezik, és a
kezével végigsimítja a hasamat. Alig öt perccel később
mégis hozzám bújva máris az igazak álmát alussza. A
lakásom a Stockbridge városrészen van, és eltart egy jó
darabig, míg megérkezünk, mivel kora reggel erős a
forgalom. Odaérve a North East Circus Place-re, igazából
nincs is kedvem felébreszteni Kaylát, mert olyan mélyen
alszik.
– Hahó – suttogom a fülébe, miközben a sofőr
kinyitja az ajtót és kiszedi a csomagunkat. – Megjöttünk.
Kihúzom a karom Kayla válla alól, és óvatosan
megrá- zom. Egy örökkévalóságba is beletelik, mire
kinyitja a szemét, utána pedig zavartan elkomorodik.
Amikor viszont felismer, egyből elmosolyodik.
– Hűha – mondja érdes hangon. – Jó mélyen
elaludtam.
– Mihelyt felértünk a lakásba, egyből lefektetlek –
ma-gyarázom, kikapcsolom mindkettőnk biztonsági övét,
és ki segítem Kaylát a kocsiból. Bizonytalanul
nekitámaszkodik, míg én kifizetem a sofőrt.
– Az egész a tiéd? – néz fel az épületre. Megragadom
a karját, és elhúzom a távozó taxitól.
– Csak az első emelet – felelem. – Bár ti Amerikában
második emeletnek hívnátok azt a szintet.
Úgy tűnik, ez meglepte – ámulva nagyokat pislog.
Azt hiszem, mindez nagyon különbözik attól, amit
korábban ismert. A régi kőházak sora összefüggő
háztömböt alkot. San Franciscóban amúgy egészen
hasonló francia erkélyeket és kovácsoltvas homlokzati
díszeket láttam, ám itt kőből építették a házakat. Ez az
épület pedig két évszázada áll ezen a helyen.
– Annak idején ez az egész egyetlen tulajdonos úri
háza volt – mesélem, és a csomagjainkat meg Emily
ládáját felemelve elindulok a fehérre festett ajtó
irányába. Odabiccentek a kert és a hídra emlékeztető
feljáró két oldalán kialakított lenti lakások felé. – Egy
kedves kisgyerekes család béreli az alagsori és a
földszinti lakásokat. Enyém az első emelet. Legfelül egy
idősebb pár lakik, de ők csak ritkán vannak itt a
városban.
– Szóval ugyanabban a házban különböző
tulajdonosai vannak az emeleteknek? – kérdezi.
Rábólintok.
– Ez elég gyakori erre.
Hátrapillant az utca túloldalán húzódó park zöld fái
felé. Reggeli harmat csillog a leveleken.
– Az a Circus Place – magyarázom. – Gyakran sétálok
ott Lionellel vagy azzal a kutyával, amelyik éppen itt
lakik nálam. Néhány háztömbnyire van a Queen Street
Gardens. Ez egy nagyon kutyabarát városrész, és
viszonylag közel vagyunk a Princess Streethez, a várhoz
és a város összes nevezetességéhez.
– Lionel fent van? – kérdezi, miközben bedugom a
kulcsot az ajtóba.
Megrázom a fejem.
– Amara vigyáz rá. Később majd idehozza. Először
azonban veled foglalkozunk.
– Ó, semmi bajom – mondja, és ásít egy nagyot. A
bőröndöket a lépcső aljában hagyom, és kezemben Emily
ládájával felvezetem Kaylát az első emeletre.
– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez az egész
egyetlen ember háza volt – mondja, és elismerő tekintete
végig-siklik a lépcsőt eltakaró királykék szőnyegen és a
falak tíkfa díszítésén.
– Annak idején gazdag emberek éltek itt –
magyarázom, és odavezetem a lakásom bejárati
ajtajához. – A tehetős családok pedig sok szolgát is
tartottak. Meg valószínűleg élt itt egy kegyencnő is a
zabigyerekével.
– És te hol tartod a kegyencnődet? – kérdezi magasba
vont szemöldökkel.
– Te vagy itt a kegyencnő, a feleség, a barátnő,
vagyis minden. – Egy pillanattal később rádöbbenek
arra, hogy talán egy kicsit túl messzire mentem, ám
észreveszem, hogy Kayla arca egészen kipirul, így a
lehető leggyorsabban kinyitom az ajtót. Emilyt berakom
az előszobába, bezárom az ajtót a hátunk mögött, és
megragadom Kayla kezét.
– Nézzél szét, amíg én megitatom és megetetem
Emilyt.
A lépcsőház melletti előszobából ajtók nyílnak a lakás
elülső és hátulsó részébe. Hátul található a konyha és az
ebédlő, melynek padlótól mennyezetig érő ablakain át
szép kilátás nyílik a ház magas fallal körülvett közös
kertjére.
– Azt a mindenit! – Kayla tágra nyílt szemmel
körbefordul. – Ez a szoba óriási! Még sosem voltam ilyen
nagy belmagasságú helyiségben.
Gyorsan bemegyek a konyhába, és vizet töltök egy
itatótálba, egy másik edénybe pedig száraz kutyaeledelt
teszek. Lionel általában nyers húst eszik, de azt hiszem,
jobb lesz, ha Emily először valami könnyen emészthetőt
kap.
Visszajőve azt látom, hogy Kayla körbesétál a
szobában, végigsimítja a középen álló sötét tölgyfa
asztalt, és mindent jól megnéz magának. Mivel ez a
helyiség tényleg nagy, ezért az egyik sarokban jutott
hely a számítógépes asztalnak, a fal mellett pedig egy
hosszú, fehér bőrheverőnek.
– Az biztos, hogy nem szenvedek helyhiányban –
mondom, Kayla pedig kijön utánam az előszobába, ahol
leteszem a földre a két tálát és kinyitom a kutyaszállító
ládát. Odaguggolok mellé, és megpróbálom előcsalogatni
Emilyt, ám a szuka még nagyon fél.
– Hagyjuk, hogy megszokja az új környezetét –
mondom Kaylának, és arrébb jövök. – Gyere,
megmutatom neked a lakás többi részét.
Odabiccentek a szemközti ajtó felé.
– Ott tudsz bemenni a mosdóba. Sajnos a
hálószobáknak nincs saját fürdőszobájuk.
Kinyitom a szalon ajtaját, és az ablakokon át beárad
a reggeli napfény.
– Ez itt a szalon, vagyis a nappali, ahogy ti
Amerikában mondjátok.
– Azért ez a hely nem semmi – álmélkodik Kayla.
Körbesétálunk, és ő lenyűgözve megnézi magának a
kényelmes heverőt, a hatalmas polcokat és az
üvegcsillárt. Furcsa, de néha érdemes valaki más szemén
keresztül megvizsgálni a dolgaidat, hogy felbecsülhesd
az értékeidet. Öt évvel ezelőtt igen szerencsés húzás volt
a lakás megvásárlása. Végre volt elég pénzem ahhoz,
hogy valami értékes dologba ruházzam be (pár évvel
később Londonban is vettem egy aprócska lakást, bár azt
szinte mindig kiadom albérlőknek). Egy hozzám hasonló
egyszerű srác számára túl elegánsnak tűnt a keményfa
burkolatú padló, a fehér márványkandalló és a látványos
fali díszek. Mostohaapám, Donald azonban alaposan a
fejembe verte, milyen fontos a jó befektetés, és e lakás
megvétele életem egyik legbölcsebb lépése volt. Gyorsan
bevezetem Kaylát a kétszárnyú ajtón át a hálószobába.
Ez a hosszú helyiség eléggé szűk, viszont az utcára és a
parkra néznek az ablakai. Lionel fekvőhelye többnyire az
egyik sarokban van, ám Amara elvitte magával, és a
kutyus amúgy se nagyon használja, hiszen többnyire az
éjszaka kellős közepén csendben fel szokott mászni az
ágyamra.
– Most pedig tessék pihenni – mondom Kaylának,
megragadom a vállát, és odaültetem az ágy szélére. – Én
kicsomagolok és elrendezem Emilyt.
– Dehogyis – tiltakozik és megpróbál felkelni, ám én
nem engedem.
– Nem hagyom ám, hogy átaludd az egész napot –
bizonygatom. – Csak azt szeretném elkerülni, hogy
kikészülj a nagy időeltolódás miatt. Egy kétórás
szunyókálásba azonban még senki nem halt bele, igaz,
szerelmem?
Két kezébe fogja az arcomat, és olyan lágy a tenyere
érintése, hogy önkéntelenül is becsukom a szemem.
– Bújj be velem az ágyba – mondja halkan, és
közelebb hajolva az ajkával megérinti a számat. Elernyed
a testem -csak most figyelek fel arra, milyen feszült
vagyok azóta, hogy leszálltunk. Ebben a pillanatban csak
azt akarom, csak az érdekel, hogy bemásszak mellé a
paplan alá. Majd Kayla átvezet az itt és mostba.
Valamiért mégis elég erős vagyok ahhoz, hogy
hátrébb lépjek.
– Kicsit később – mondom, és halk hangom
meglepően érdes már a szexelés puszta lehetőségétől is. –
Először hadd intézzek el pár apróságot.
Bólint, és lassan hanyatt dől az ágytakaróra. Sötét
haja úgy terül szét a fehér párnán, mint egy hipnotikus
erejű tintafolt. Ha bármit is el akarok intézni, akkor
kénytelen leszek nagy ívben elkerülni ezt a szobát és
Kayla látványát.
Bezárom az ajtót és munkához látok. Igazából nem is
tart olyan sokáig mindent elrendezni és újra a helyére
tenni, ám a gyanúm szerint ennek az lehet az oka, hogy
eléggé sietek. A pulzusom továbbra is az egekben jár, én
pedig vibrálok az izgalomtól és a kellemes várakozástól.
A bőröndöket kint hagyom az előszobában, és amit csak
lehet, kipakolok belőlük. Megpróbálom otthonossá tenni
ezt a helyet. Utána üzenetet küldök Amarának, és
tudatom vele, hogy bármikor idehozhatja Lionelt. Erre
valószínűleg a délután folyamán kerül sor, hiszen a
kolléganőm a napja nagy részét az állatmenhelyen tölti.
Megtisztítom Emily ládáját, és elviszem sétálni a szukát.
Megyünk egy nagy kört a Circus Place-en, és a végén úgy
tűnik, hogy a kutyus újra jól érzi magát velem.
Bár még meglehetősen korán van, néhány szomszéd
már kint jár az utcán. Amikor észrevesznek, a kezüket
felemelve üdvözölnek, ám egyikőjük sem jön oda
hozzám, hogy megkérdezze, merre jártam az elmúlt pár
hét során. Elég jól ismernek ahhoz, hogy tudják, nem
vagyok egy beszélgetős fajta, és bár többnyire
udvariasan viselkedem, nem akarok közelebbi
kapcsolatba kerülni senkivel sem. Ugyanakkor nagyon
fontos a szomszédok rokonszenve, ha valaki pitbullt
vagy egy ehhez hasonló fajtájú kutyát akar tartani az
Egyesült Királyságban. Ha felmérgesítesz valami
fajankót, akkor megtörténhet, hogy az idióta
megpróbálja a hatóságokkal elvetetni a kutyust. Ilyesmi
már történt korábban, és Lionelt azonnal elaltatnák, ha
újra elvinnék. Emily mindentudó pillantással néz fel
rám, mint aki pontosan érzékeli, hogy milyen dolgok
járnak a fejemben. Gyorsan rámosolygok.
– Minden jó – bizonygatom. – Biztonságban vagy.
Hamarosan pedig találni fogunk valakit, aki méltó Emily
kisasszonyra.
Az épületet megkerülve bekanyarodok bal felé a
Circus Lane-re, hogy ellenőrizzem a Range Roveremet.
A Freelander ott áll, ahol hagytam, nem esett baja,
csupán az esőcseppek csúfították el csillogó fekete
lakkozását. Ha holnap nem kellene edzésre mennem,
akkor beültetném Kaylát és a kutyákat, és hátat
fordítanánk a nagyvárosnak. Elmennénk Dunnottar
várába, sőt talán a Skót-felföld peremére is. Csakhogy
már így is kihagytam a mai edzést, az új évad első
felmérését. Ez a gondolat is elég ahhoz, hogy görcsbe
ránduljon a gyomrom. Tudom, hogy ott kéne lennem a
többiekkel a pályán, főleg azok után, hogy olyan hosszú
ideig kiestem az előző évad végén, ám kizárt dolog, hogy
magára hagyjam Kaylát a megérkezése napján. A
szegény lányt megviseli az időeltolódás, és ebben a
városban senkit sem ismer. Ezenkívül pedig
meglehetősen önző vagyok. Annak dacára is, hogy csak
most értünk földet, úgy érzem, hogy kifolyik a kezünkből
az idő és a kedvesem nemsokára elindul vissza. A lehető
legtöbb időt akarom vele tölteni. Ilyen, amikor valaki
teleszívja magát napfénnyel az örökkévalóságig tartó tél
után. Ez jár a fejemben, amikor elindulok vissza a
lakásba. Leveszem Emilyről a pórázt, és nyitva hagyom
neki az összes ajtót, hogy felfedezhesse az egész lakást.
Nagy gonddal megvizsgál minden szegletet, és tudom,
hogy megérezte Lionel szagát. Remélhetőleg, amikor
délután visszahozzák a kutyusomat, a két állat majd jól
kijön egymással. Előfordult már, hogy néhány kutya
nem tudta elviselni Lionelt. Amíg a lakás különböző
részeiben tartottam őket, ez nem okozott különösebb
fejtörést.
Miközben a szuka a heverőt szaglássza, én bemegyek
a hálószobába és becsukom magam mögött az ajtót.
Ökölcsapásként ér az ágyamon fekvő Kayla látványa.
Megtorpanok és dermedten bámulom. Levette a cipőjét, a
zokniját, a farmerját, és most csupán egy fehér póló meg
egy bugyi van rajta. Csipkés. Rikítóan rózsaszín.
Az ablakon betűző napfényben elmosódott izzás árad
a bőréből, az arca pedig egyszerűen lenyűgöző.
Egyszerre békés és élettel teli. Mintha csak egy látomás
volna. Már attól is megőrülök, hogy itt látom magam
előtt, a saját ágyamban. Ettől valami megmoccan a
lelkem legmélyén, mégpedig egy olyan érzés, aminek
visszatérésében már nem is reménykedtem.
– Kayla – suttogom a nevét, ő pedig leheletnyit
megmoccan, és egy olyan halk nyögés hagyja el az ajkát,
ami miatt azonnal merevedésem támad. Azt akarom,
hogy hangosabban, mohóbban nyöszörögjön. Hogy itt
öntse el a gyönyör az én otthonomban. Eddig még
egyetlen nőt sem hoztam fel ide; mindig a csajok
lakásába mentünk fel.
 Bár többnyire nem szoktam engedni a vágyaimnak,
most mégis levetkőzöm, és a ruhámat ledobom a padlóra.
Azt remélem, hogy Kayla minden kimerültsége dacára is
hajlandó lesz egy kis szexelésre.
Lassan felmászom az ágyra, és a matrac besüpped a
súlyom alatt. Kayla megmoccan, amikor felülök rá és a
combjaim közé zárom a két lábát. Vastag és kemény
farkam ott imbolyog a hasa fölött. Előbbre hajolok, a
karomba zárom a vállát, és az ajkam lassan végighúzom
a homlokán, az orrán, míg végül megállók az ajkán.
– Mmm – mondja halkan. – Hol vagyok?
– Velem – mormogom, és megrágcsálom az alsó
ajkát, mielőtt a szája szegletéből kiindulva csókokat
hintenék az állára. Felemeli a két karját, és az ujjait
összefűzi a tarkómon.
– Skóciában? – kérdezi álmatagon.
– Egészen pontosan – felelem, és lassan a testére
nehezedek. Halkan felhördül.
– Meztelen vagy?
– Nos… igen. – Szívni kezdem a nyakán a lágy bőrt,
és a fejem megszédül nyers ízétől. – Ráadásul keményen
áll a farkam.
– Akkor örülök, hogy felébresztettél – dünnyögi, és a
keze eltűnik kettőnk között. Simogatni kezdi a
makkomat. Nem kell felemelnem a tekintetemet ahhoz,
hogy tudjam, ördögi mosoly ragyog az ajkán.
Egy hangos nyögés szalad ki a számon, amikor
erősebben is rám markol és az ágyékához préseli a
farkamat. Becsukom a szemem, és átengedem magamat a
gyönyörnek, miközben az ajkam elindul lefelé tejfehér
nyakán és lassan ringatni kezdem a testemet.
Csodálatosan jó érzés, ahogy a hasa bőre végigsimítja a
merevedésem és a kiszivárgó előváladék még könnyebbé
teszi a mozgást.
 Nem akarom hagyni, hogy úgy elragadjanak az
indulatok, mint egy tizenévest, ezért kissé
visszahúzódom és elindulok lefelé a testén. Végigmegyek
a vállán, lágy torkán, a két keble között. A kezem előbb
az egyik, aztán a másik mellére simul. Imádom a
mellbimbóit izgatni, lenyűgöz, ahogy ívben megfeszül a
háta és a keblét a magasba emelve éhesen nekinyomja az
ajkamnak, hogy megérintsem. A bimbók kényeztetését
szeretném a lehető legtovább elnyújtani. A nyelvemmel
lassan körbenyalom őket, majd könnyedén rájuk fújok.
Nézem, ahogy Kayla bőre libabőrössé válik, a bimbók
pedig még keményebbek és rózsaszínűbbek lesznek.
Szenvednék, ha nem venném őket a fogaim közé, hogy
egy picit rántsak rajtuk.
– Ó, istenem! – nyöszörgi Kayla, mindkét kezével
beletúr a hajamba és megrángat.
– Mondd meg, hogy mire vágysz, szerelmem –
szólalok meg, de majdnem elakad a szavam a gyönyörtől.
– Áruld el, hogy mit akarsz, és tőlem megkapod.
Megragadja a fejemet, és a számat rászorítja az egyik
mellbimbójára.
– Ott. Úgy, hogy fájjon.
Elmosolyodom, mert ő mindig ilyen követelődző az
ágyban. Engedelmeskedem, aprókat harapok a kemény
mellbimbóba, majd lassan, erősen megszívom.
Kayla feljajdul, majd egy olyan hosszú, érzéki
nyöszörgésben tör ki, aminek hullámait a csontjaimban
érzem. Farkam feszülő sajgása most már szinte
elviselhetetlen, teljesen kiürül az elmém, és csakis a vágy
vezérel, hogy behatolhassak.
Kétségbeesett elszántsággal, gyorsan félrehúzom a
bugyiját. Forró és nedves a szatén alatt. Megragadom a
farkam tövét, a megfelelő irányba állítom, és a másik
kezemmel megfogom Kayla csípőjét. A testsúlyomat a
térdemre helyezve előrelendülök, miközben alig tudom
visszafogni magamat.
Olyan csodálatos érzés. Ez a nő egy igazi csoda. A
hüvelye selymesen szorító kéz, amely nem enged el.
Felkiált, tágra nyílik a szeme, de én így sem tudom
visszafogni magam. Nincs idő a gyengéd játszadozásra.
Vad tűz tombol bennem, és a lángolást egyedül Kayla
tudja eloltani.
Erősebben megmarkolom a két combját, az ujjaim
belesüllyednek puha, sima bőrébe, és így fogom a lábát,
miközben hátrébb húzom a csípőmet, hogy utána újra
beljebb nyomuljak. A fejét felemelve bámulja, ahogy a
farkam ki és be siklik, mint ahogy én is ugyanezt nézem.
Megőrjít az egymást gyönyörrel eltöltő, tökéletesen
összeillő testünk nyers, elemi látványa. A hatalmas,
csendes férfi és a parányi, vad lány. Ki gondolta volna,
hogy eljöhet ez a pillanat, hogy mi ketten így egymásra
találhatunk?
– Kérlek, ne állj le – mondja. Érdes a hangja, csendes
és lefegyverzően csodálatos, miközben egyre jobban
tűzbe jön. Az idők végezetéig tudnám ezt csinálni, addig
tarthatna a végtelen adakozás és a gyönyör fogadása.
Boldoggá tesz az arcának látványa, ahogy ellágyulnak a
vonásai és a teste úgy reagál rám, mintha egy valósághű
álomban járnánk. Kellek neki, engem akar, teljesen,
mindig, és amikor odaadom neki mindenem, ami én
vagyok, akkor még többre van szüksége belőlem. Nem
állok le, de ütemet kell váltanom, ha még folytatni
akarom.
– Kicsivel fordulj el, szerelmem – suttogom. Egy
pillanatra kihúzom a farkam, és a tenyeremmel
megemelem baloldalon a fenekét. Oldalra fordítom,
megragadom a lábát, és csodálattal eltelve nézem izmos
combját, hajlékonyságát, a lazaságát, ahogy a lábát egy
könnyed mozdulattal nekiszorítja a testemnek. Erősen
fogva a combját lassan beléhatolok, és minden egyes
mozdulattal mélyebbre merülök, mint előtte. Megtalálom
a gyönyör pontját és ettől kinyílik a szája, ám a szemét
becsukja. Annyira lágy és ártatlan, ahogy felgyorsulnak
a lökéseim, engem pedig őszinte boldogság tölt el attól,
amikor felnéz rám.
A kezem rásiklik a csiklójára, ami mostanra már
megduzzadt, rózsaszínű, nedves, és azért könyörög, hogy
érjek hozzá. Kayla teste megfeszül, zihálva kifújja a
levegőt, miközben a hüvelykujjam lassan, izgatóan,
kecsegtetően, körbe-körbe mozog; könnyedén, mint a
szellő.
Kayla egyre erősebben nyomja oda az altestét
hozzám. Még többet szeretne, és ég a vágytól, hogy a
farkamon és a kezemen lépje át a gyönyör kapuját.
Megadom neki, amire vágyik, hiszen szinte
megrészegülök a kéjvágyától, és közben felgyorsul a
csípőm mozgása, rövid, erőteljes lökésekkel ostromlom,
és annyira felgyorsulok, hogy így már nem tart sokáig a
saját gyönyöröm érkezése.
Látom, hogy ő is közel jár az elélvezéshez. Feszülő
teste egyre hevesebben remeg, és zihálva, hörögve
kapkod lélegzet után. Eljön a pillanat, amikor remegni
kezd az alsó ajka, kénytelen ráharapni, de olyan erővel,
hogy majdnem kiserken a vére. Az gondolom, ennek az
az oka, hogy elsodorta a gyönyör áradata, miközben
megpróbálja visszafogni magát, hogy még itt maradjon
velem.
– Feküdj hasra – mondom neki. Kihúzom a farkam és
elfordítom Kaylát, hogy a háta legyen felül. – Emeld fel a
fenekedet!
Megtámaszkodik, én pedig megragadom a csípőjét és
hátrébb húzom, míg izmos, formás kis feneke
közvetlenül ott van előttem. Átkarolom a csípőjét, és
örömmel tölt el, hogy hozzám képest milyen aprócska ez
a lány. Elhelyezkedem.
– Egészen elképesztő kúrát találtál ki a
kimerültségem leküzdésére – mondja halkan. Az arca a
lepedőre simul, és előreömlő sötét haja miatt nem
láthatom a vonásait. Nem akarom, hogy bármi is
eltakarja a mosolyát. Előrehajolok, belemarkolok a
hajába, és annyira hátrahúzom a fejét, hogy jól
láthassam az arcát.
– Ez az egyetlen módszer – bizonygatom, és
megrántom a haját. Felkiált, mert a durvaságom
legalább ugyanannyi gyönyört okozott neki, mint
fájdalmat.
– A faszoddal a világ minden baját meg lehetne
gyógyítani.
Egyik kézzel a haját fogva előrébb hajolok, míg
izzadt mellkasom rá nem simul a hátára. Olyan mélyre
belényomom a farkam, hogy mind a kettőnknek elakad a
lélegzetünk. A másik kezem rásiklik a torkára.
Megfeszülnek az izmaim, kissé megszorítom a nyakát,
közben az ajkam rásimul a fülére.
– Milyennek érzel? – suttogom, és megnyalom a
fülcimpáját.
Libabőrös lesz a háta, és érzem, ahogy a torkát
nekinyomja a tenyeremnek.
– Téged az ég küldött – nyögi ki nagy nehezen. –
Bizony, maga az ég.
Nyel egy nagyot, én pedig erősebben szorítom.
– Most pedig basszál meg! Dugjál olyan erővel, hogy
végre elélvezzek!
Felnyögök, mert nagyon élvezem, hogy mindig
ennyire célratörő. Meg van részegülve saját lázas
éhségétől. Körkörösen mozgatom a csípőmet, erősebben
szorítom a torkát, a hajába kapaszkodom, miközben a
mellkasom fel és lesiklik a bőrén. Ő közben a fenekével
ostromol, és a vadság hullámai kimossák elmémből a
tudatos gondolatokat. Csakis a selymes érintése számít,
ahogy csodálatosan szorítja a farkamat, miközben már
az a veszély fenyeget, hogy átkerülök egy másik világba.
Vadállattá váltam. Dugattyúként mozog a csípőm ki
és be, az ágy fejtámasza pedig újra és újra nekicsapódik
a falnak. Elképzelem, hogy milyen látványt nyújtanánk
felülről, ahogy vadul és könyörtelenül dugom hátulról,
feszülnek az izmaim, gyorsak, kemények a lökéseim, és a
bőrünk szinte izzik a zabolátlan vágyakozástól. Kayla
elélvez, érzem lüktető pulzusát a tenyeremben, annyira
vad és törékeny. Őrjöngve, éles hangon sikoltozik,
mintha csak a lehető legperverzebb módon semmisülne
meg, és ezzel engem is teljesen magával ragad.
A torkát és a haját markolva átélem a gyönyört.
Olyan, mintha mélyen a testében felragyogott volna a
nap. Átjár minket a fény, hogy utána forrón, kábán és
kimerülve he- verjünk.
Jézusom, már azt sem tudom, hogy hol vagyok.
Rázuhanok Kaylára, levegő után kapkodok, az
arcomat a hajába temetem, és úgy érzem, hogy mostanra
már elsuttogtam neki az összes titkomat.
A rohadt életbe. Lényem minden kis részét befogadta
apró testébe és hatalmas, vöröslő szívébe.
Még csak nyelni sem tudok, és várom, hogy elmúljon
a zihálásom. A gyönyört követően mindig ott van a
tisztán látás pillanata, és most egy eget-földet rengető
felismerés zúdul rám.
Hamarosan teljesen Kayla rabja leszek.
Ugyanakkor távolról sem biztos, hogy annyira fontos
vagyok a számára, hogy itt maradjon velem.
– A fenébe – suttogja zihálva, miután a testünk egy
vagy két percen keresztül összetapadva megpihen.
Lassan kihűl az izzadságunk.
– Mi az? – nyögöm ki, és megint csak abban
reménykedem, hogy esetleg elárulja, pontosan mit is érez
irántam.
Azt, hogy soha nem fog itt hagyni.
A tudtomra adja, hogy elég sokáig itt marad velem
ahhoz, hogy alkalmam legyen mindent megtudni róla,
amit csak meg lehet.
Elárulja, hogy már az enyém.
Kis híján rosszul leszek, amikor felismerem, hogy
milyen sok dologra vágyom. Minden erőfeszítésemre
szükség van ahhoz, hogy elhessegessem ezeket a
gondolatokat. Miért nem tudom beérni azzal, hogy most
itt van velem? Ha nem lettem volna elég tökös gyerek
ahhoz, hogy megkérjem, kísérjen el ide, Skóciába, akkor
már egy fél világ választana el tőle, és mind a ketten a
magunk életét élnénk. Elméletileg éppen ennek kellett
volna megtörténnie.
Mégsem így alakult. Ha pedig Kayla mohó, akkor én
is az vagyok. Egyszerűen nem tudok betelni vele.
– Te aztán jól tudod, hogyan üdvözöld az otthonodba
érkezőket – mondja, és amikor felém fordul, a szemében
lusta elégedettség csillog.
– Ó, ez a legkevesebb, amit tehetek – felelem.
Megcsókolom a nyakszirtjét és megszagolom a bőrét. Az
igaz, hogy elaludtam a repülőgépen, de nem volt mély az
álmom. Igen nagy kísértést érzek arra, hogy itt maradjak
mellette, pedig jól tudom, hogy akkor egy pillanat alatt
elaludnánk, és az csúnyán elszúrná a holnapi napra
tervezett dolgainkat.
Valahogy sikerül mind a kettőnket kinoszogatni az
ágyból, be a zuhanyzóba. Már derekam köré tekerném a
törülközőmet, amikor megszólal a csengő. Amara az.
 – Gyere fel! – mondom neki.
Kayla idegesen néz rám, mivel csupán testhezálló
nadrág és egy trikó van rajta. Nincs kifestve az arca,
nedves haja pedig csapzottan lóg a vállára.
– Máris itt van? – csipogja. – De hát még felöltözni
sincs időm.
Egy megnyugtató pillantást vetek rá.
– Mint ahogy nekem sem. Hazahozta Lionelt, és
amúgy is régi barátom. Hidd el nekem, nagyon jól nézel
ki.
– Rendben, te viszont eléggé szexis így egy szál
törülközőben.
– Figyelj – mondom, és a hangomba némi
szégyenérzet vegyül –, az a csaj már sokszor látott
félmeztelenül.
Látva elkerekedő szemét, még gyorsan hozzáteszem:
– Nem úgy! A rögbi miatt gyakran kell vetkőznünk.
Kayla bólint, amikor kopogás hallatszik az ajtó felől.
Kinyitom az ajtót, és észre sem veszem a küszöbön
álló Amarát. Csakis Lionelt látom, a kutyus pedig
boldogan felugrik rám, és szinte eszét veszti az örömtől.
– Szia, cimbora! – kiáltom, megragadom és
felemelem mellmagasságba. Olyan vadul izeg-mozog,
hogy szinte lehetetlen rendesen megfogni, mintha csak
egy nedves fókát szorongatnék.
Még sohasem töltöttem ilyen hosszú időt Lioneltől
távol, és a lelkem legmélyén kicsit tartottam attól, hogy
nem fog emlékezni rám, amikor visszatérek. Most már
tudom, hogy ez nincs így. Vadul nyalogatva elhalmoz a
csókjaival, és legalább egy liter nyálat ken szét rajtam.
Amikor Kayla krákog egy nagyot, kénytelen vagyok
visszatérni a valóságba.
– Kayla, ez a kutyus Lionel – mondom, és
megpróbálom a kutyám pofáját elhúzni az arcomtól.
 – Igen, erre rájöttem. Na de mi lenne, ha bemutatnál
a kétlábúnak is? – mondja némi éllel a hangjában.
Hú, persze!
Kényszeredett mosoly ül ki az arcomra, miközben a
kutyust leteszem a földre. Egyből vissza akar ugrani a
karomba, ám ekkor észreveszi Emily kikandikáló fejét, és
azonnal odasiet a szukához.
– Bocsánat, elnézést a neveletlenségem miatt –
mondom, bár tudom, hogy Amara érti a helyzetet. Már
hozzászokott.
– Kayla, ez itt a cimborám, Amara. Nekem dolgozik
az állatmenhelyen. Sehol nem volnék nélküle. Amara, ő
pedig Kayla. A…
Ebben a pillanatban lefagyok, mert igazából nem
tudom, hogy ő mi is nekem. Eddig nem nagyon volt
alkalmunk átbeszélni, hogy milyen kapcsolatban állunk.
– Itt lakom Lachlannél – mondja könnyedén Kayla,
és megszorítja Amara kezét. Óvatosan rásandítok, és
kicsit attól tartok, hogy utálni fogja Amarát. Nem lepne
meg és nem is háborítana fel, ha kiderülne, hogy
féltékeny típus. Cseppet sem hasonlít a határozott, római
orrú, tűzvörös hajú, szeplős Amarára. Kaylából azonban
csak az őszinte barátságosság árad.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondja Amara, és egy
gyors pillantást vet rám. Az arca semmit sem árul el, ám
én így is sejtem, hogy döbbent vagy meglepődött lehet.
Egyetlen szóval sem említettem neki Kaylát, így nem
sejthette, hogy egy lány is jön majd velem Amerikából.
Szerencsére nagyon lazán veszi a dolgot.
– Na és Lionel jó kutya volt? – kérdezem, hogy témát
váltsak.
– Kifejezetten utálja a szájkosarat – feleli Amara, és
megvonja a vállát. – Legalábbis akkor, ha én teszem fel
rá.
 Kayla ijedten hátrébb lép, és Lionel felé fordul, ám a
kutyus Emily nyomait szimatolva fel és alá jár a
szalonban.
– Szájkosárra van szüksége? – kérdezi.
Megrázom a fejem, és érzem, hogy elönt a harag.
– Nincs. Nem kell neki szájkosár. Soha senkit nem
harapott meg, függetlenül attól, hogy volt-e rajta vagy
sem. Az Egyesült Királyságban azonban veszélyes
fajtának tartják a pitbullokat. Rossz kutyának. Tiltott
fajnak. Nem könnyű ilyen állatot tartani. Először is be
kell bizonyítanod, hogy a tiéd nem veszélyes, és még
akkor is mindegyiknek szájkosarat kell hordania. Nem
számít, hogy milyen öregek és hogy soha senkit nem
bántottak. A környéken néha szájkosár nélkül viszem
sétálni Lionelt, ám az itteni emberek már ismernek
minket. Máshova viszont csakis szájkosárban viszem,
hiszen nem lehet tudni, hogy ki lát meg minket.
– Micsoda megdöbbentő ostobaság – méltatlankodik
Kayla, és megragadja ökölbe szoruló kezemet. Szétnyitja
az ujjaimat, és a sajátjai ráfonódnak az enyémekre.
Lelassult a szívverésem.
– Bizony, oltári ostobaság – bólint Amara, és dühösen
a füle mögé teszi az egyik hajtincsét. – Ezt a törvényt a
hetvenes években hozták, amikor komoly veszélyt
jelentettek a kutyaviadalok. Már rég meg kellett volna
változtatni, de a kormányban csakis ostoba balfaszok
ülnek. Dolgozunk rajta keményen, megpróbáljuk
felvilágosítani az embereket, hogy igazából a
kutyaviadalok szervezőit kellene megbüntetni, nem pedig
az állatokat.
Az orromon át hangosan kifújom a levegőt.
– Ebbe ne menjünk ma túlzottam bele. Nem
szeretném elrontani a kedvemet – mondom őszintén a
lányoknak. Kayla megszorítja a kezem, és bólint. Ránéz
Amarára.
– Neked most mi a programod? Van kedved eljönni
velünk egy késői ebédre vagy egy korai vacsorára?
Korábban nem került szóba, hogy elmehetnénk
ebédelni, és most a szívemet elönti a melegség, látva,
hogy Kayla ilyen kedves a kolléganőmmel.
– Köszönöm – feleli Amara. – Nem vagyok éhes.
Vissza kell mennem a melóba. Talán majd holnap.
Lachlan, lehozhatnád Kaylát, hogy megmutassuk neki,
mivel foglalkozunk.
– Eeegen… – mondom egyetértően. – Az edzés előtt.
Úgy lenne tökéletes.
A vörös hajú lány búcsút int és elsiet. Tudom, hogy
elég volna, ha csak jóval később megy vissza a
menhelyre, míg arra gondolok, hogy csupán nem
szeretné megzavarni kettőnk együttlétét. Alighanem jól
látta, hogy egy szál törülközőben állok itt. Kayla felé
sandítok.
– Szóval akkor ebédelünk – mondom. – Még milyen
meglepetéseket tartogatsz számunkra?
Kihívóan rám vigyorog, és félrehajtja a fejét.
– Nem mondom meg. Úgy majd nem fogod elengedni
magadat.
Átsasszézik a szalonba, én pedig utána bámulok.
Megpróbál nagyon csábítóan viselkedni, kihívóan
riszálja ennivaló, barack alakú fenekét, ám az egész
csupán két másodpercig tart, mert a semmiből elővágtat
Lionel, ugrálni kezd a lába körül, és elborítja nedves
csókjaival.
Kayla feljajdul, ám ha félt is eredetileg, ennek az
érzelemnek a helyét átveszi a jókedvű kacagás. Lionel
könyörtelen, ha odavan valakiért, és óriási szeretetre
van szüksége. Kayla játékosan sikongatva körbemeneküli
a lakást, miközben a kilógó nyelvű kutyus egy kis
szeretetre vágyva ott lohol a nyomában.
Pontosan tudom, hogy mit érzel, öreg cimbora –
gondolom, mielőtt engednék a csábításnak és
bekapcsolódnék a hajszába.
 19. FEJEZET

Kayla

Álmodom. Megfulladok. Minden csuromvíz.

Az arcom is nedves.
Büdös van.
Egy kutya szájszagát érzem.
Összerezzenek, és kellő időben térek magamhoz ahhoz,
hogy lássam az arcomon végigsikló, hosszú, rózsaszín
nyelvet és a lédús nyálcsíkot.
– Ne már, Lionel – mormogja Lachlan, és a karját
kinyújtva elrángatja a kutyát az arcomtól. Behúzza
kettőnk közé. – Tessék, kérem, viselkedni!
Lassan felülök, végigsimítom az arcomat, és letörlöm
róla a kutyanyálat. Lepillantok Lachlanre, aki félszegen
vigyorogva magához öleli Lionelt.
– Sajnálom a történteket – mondja. – Imádja apró
puszikkal felébreszteni az embereket.
Magasba vonom a szemöldökömet, mert teljesen
lenyűgöz, ahogy ez az izmos, agyontetovált férfi a fehér
ágyneműk között fekve magához szorítja ezt az ennivaló,
erősen nyáladzó kutyát.
– Nem panaszkodom, de jobban örülnék annak, ha te
ébresztenél fel a csókjaiddal.
Egyszerűen ennivaló, ahogy rám mosolyog, és
elsimítja a homloka elől az ágyban összekócolódott
haját.
– Megoldható az is.
Ezt már múlt éjjel megoldotta. Valami csoda folytán
képes voltam ébren kibírni az egész napot és az este nagy
részét is, ám amikor tizenegy óra előtt elvittük sétálni
Emilyt és Lionelt, már alig álltam a lábamon. Ehhez
képest hajnali háromkor majdnem kipattantam az
ágyból, hogy kezdődhet a napom. Lehet, hogy nem volt
annyira jó ötlet tegnap délután szunyókálni egy kicsit,
ám én egy cseppet sem bánom, mert bődületes szexelés
lett a következménye. Na mármost, ha az ember lánya
egy skót szexistennel ébred fel az éjszaka közepén, akkor
nem tehet mást, mint hogy azonnal bekapja a kedvese
farkát. Szerencsére Lionel nem volt ott akkor velünk az
ágyban. Csupán később osont vissza, amikor már mind a
ketten kielégülten aludtunk.
A kutya figyelmét teljesen leköti, hogy a szomszéd
szobában Emily elkezd ugatni. A fülét hegyezi, és
egészen pontosan úgy ráncolja a homlokát, mint ahogy a
gazdája is szokta, majd leugrik az ágyról, és átszáguld a
nappaliba.
– Ha kutyád van, nem aludhatsz egyedül – mondja
Lachlan, és álmos hangjától kellemes gondolataim
támadnak. – Ez azonban nem jelentett gondot, amíg
színre nem léptél. Most viszont úgy érzem, hogy a nap
legjobb része az, amikor reggelente melletted fekszem az
ágyban.
– Ezt nem is vitatom – mondom halkan. Kihasználom
az alkalmat arra, hogy a hátamra forduljak, az államig
felhúzzam a pokrócot, és a fejemet befúrjam kedvenc
helyemre, Lachlan karja és az oldala közé. Az ujjaimmal
megérintem széles mellkasát, és követem velük a
tetoválások vonalát. Úgy érzem, hogy az idők végezetéig
örülni fogok annak, hogy ez a nagyszerű férfi a párom.
Ahogy telik az idő, egyre inkább más szemmel nézek rá.
Elmélyülnek az érzelmeim. Most pedig, hogy itt lehetek
az otthonában, nyilvánvaló, hogy reménytelen eset
vagyok.
 Tegnap, amikor a hosszú repülőúttól kimerülve
felébredtem, azt láttam, hogy éppen rám mászik. A
tekintetében nem csupán kéjvágy izzott, hanem valami
más, egy elemi erejű valós érzelem. Ami ezt követően
történt, az többet ért minden korábbi dugásnál. Vad volt
és szinte széttépett. Kezének minden érintése arról
árulkodott, hogy valami hajszolja, és a szíve úgy
zakatolt, mint egy vadállaté. Elakadt a lélegzetem,
látván, milyen őszintén néz le reám. Mintha csak
aranyporból lettem volna. Ez a por egy vagyont ér, de
bármikor könnyedén elfújhatja a szél.
Utána szeretkeztünk. Egészen egyszerűen nem
lehetne más szavakkal leírni, ami velünk történt. Bár
korábban mindig összerezzentem és nevettem, ha
ilyesmit hallottam, mert az emberek egyfolytában
szeretkezésről beszélnek, ám most végre megértettem a
lényegét. Felfogtam. Szerepet játszott benne a szeretet, a
gyönyör, az érzelmek, a másik teste iránti égő
vágyakozás, ám közben legalább ugyanilyen lángoló
szenvedéllyel akartuk a kedvesünk testében élő emberi
lényt.
Nem csak passzívan bámultam Lachlan izmait, az
ajkát, meg azt, hogy milyen csodákra képes az ágyban.
Vágytam rá, mégpedig minden porcikájára. A mélyben
rejtőzködő sötét emlékeire is, melyekre csak halványan
utalnak a tetoválásai. Olyan elemi erővel akartam
mindezt, ahogy egy fuldokló vágyik még egy
szippantásnyi levegőre.
Térdre akartam kényszeríteni Lachlant, és bár jól
éreztem, hogy mennyire vágyik rám, meg hogy hajlandó
engedni nekem, a végén először én roggyantam meg. El
sem tudom képzelni, hogy három hét alatt, hogy a
csudába tudnék feltápászkodni a padlóról. Fogalmam
sincs róla.
 – Te meg miről gondolkozol? – suttogja Lachlan a
fülembe, és az ujjával simogatni kezdi a hajamat.
Arról, hogy te mindenben az első vagy nekem –
gondolom.
– Semmiről – mondom ehelyett.
– Aha. Értem.
– Talán egyszerűen csak megpróbálom elrendezni a
dolgaimat.
Erősebben magához ölel. Imádom, amikor így tesz.
Úgy érzem, hogy tökéletes biztonságban vagyok.
– Hacsak kicsit is hasonlítasz rám, akkor beletelik
pár napba, míg hozzászoksz az új időzónához.
Emlékszem, amikor a rögbi-világbajnokság miatt először
kellett elutaznom Ausztráliába, csupán önmagam
árnyéka voltam. Még a cipőmet sem tudtam befűzni.
Nem csoda, hogy vesztettünk.
Belemosolygok a bőrébe, majd megcsókolom, és az
ajkam végigsiklik a mellkasa oldalán.
– Nehezen tudnám elhinni, hogy te bármiben is
tudnál veszíteni.
Felmordul.
– Sajnos kénytelen leszek lejönni arról az oltárról,
amire felültettél engem, drágám.
Becsukom a szemem, és így hallgatom a
szívdobogását, meg ahogy ritmusosan a hajamat
simogatja. Már majdnem újra elalszom, és a sötét
villanások közül álmok emelkednek ki, hogy magukkal
vigyenek engem, amikor megszólal az ébresztőóra.
– Mi lenne, ha nem törődnénk vele? – mormogom.
– Az órát figyelmen kívül hagyhatnánk – feleli. Kicsit
arrébb húzódik tőlem, és máris Lionel ugrik fel az ágyra,
hogy befurakodjon kettőnk közé. – Őt azonban nem lehet
figyelmen kívül hagyni.
– Úgy szeretnék aludni! – mondom, ám a következő
pillanatban máris kapok egy tappancsot a képembe.
– Igen – mondja. – Csakhogy ma egy nagy nap vár
ránk.
Fáradt elmém megpróbálja felidézni magában a
terveinket. Vagyis inkább Lachlan rám vonatkozó terveit.
Két órakor kezdődik a rögbiedzése, és előtte még le akar
vinni a menhelyre, hogy bemutasson az ott dolgozóknak.
Azt hiszem, lelkiismeret-furdalása lenne, ha egész napra
itt hagyna a kutyákkal a lakásban, amit én amúgy nem
nagyon bánnék. Lionel igazi cukorgombóc, és Emily is
egyre jobban kedvel.
Ráadásul Lachlan lakása egyszerűen elképesztő. Nem
gondoltam volna erről a pasiról, hogy egy ilyen
gyönyörű, világos, történelmi helyen él. Persze miután
kinéztem az ablakon, és alaposabban is szemügyre
vettem az utca többi kőházát, nyilvánvalóvá vált, hogy
itt mindenki nagyjából ilyen életmódot folytat. Mintha
csak belecsöppentem volna Downtown Abbey egyik szexi
részébe. Amara, akivel csak futólag találkoztam, elég
aranyosnak tűnik, bár kicsit visszahúzódó, és tudom,
Lachlan azt akarja, hogy fontosnak és a közösség
tagjának érezzem magam. Én pedig nem szeretném, hogy
bármi miatt is aggódnia kelljen.
Valahogy nagy nehezen sikerül kikászálódnunk az
ágyból. Lionel őrjöngő fenevadként rohangál körbe-
körbe a nappaliban, és nyitott szájjal egyfolytában
vigyorog. Miközben Lachlan futócipőbe bújik, felvesz egy
laza fekete tréningnadrágot, egy fehér pólót meg egy
baseballsapkát, hogy levigye Lionelt és Emilyt egy gyors
sétára, addig én bemegyek elegáns, tágas konyhájába, és
megpróbálok rájönni arra, hogy a csudába lehetne itt
főzni egy kanna kávét. Végül rábukkanok a különféle
teákkal teli fiókra, ahol van egy kis csomag kávé és
szerencsére egy dugattyús kávéfőző is.
 Megkönnyebbülve felsóhajtok, meggyújtom a gázt a
kanna alatt, és egy pillanatig némán bámulom a
konyhát. Az ember lakása valamilyen mértékben
árulkodik arról, hogy ki lakik benne. Lachlané azonban
nem sokat mutat meg a gazdájáról. Tudom, hogy
körülbelül öt éve lakik itt, ám ha őszinte akarok lenni, ez
az ingatlan nem sokkal otthonosabb az átmeneti San
Franciscó-i albérleténél. Akad itt néhány kép és festmény
a falakon. A nappaliban extravagáns keretű, klasszikus
koncertplakátokat fedezek fel, az ebédlőben pedig
visszafogott, kortárs műveket. Ezek azonban igazából
nem tükrözik a személyiségét. Ugyanez áll a bútoraira is.
Bár minden darab nagyon aranyos, Lachlan személyisége
mégis mintha csupán a fából készült ebédlőasztalról
tükröződne vissza, éppen erről a bütykös, görcsös,
cseppet sem tökéletes bútorról.
A könyvespolcon alig találok szépirodalmat. A drága,
kemény táblás könyvek között emlékiratok és útikönyvek
is akadnak. A polcokon felfedezek még néhány
emléktárgyat és fényképet, akárcsak a kandalló
párkányán. Több kép is ábrázolja Lachlant és az
edinburgh-i rögbicsapatot. Van egy, amin Lionel áll
mellette, a következő pedig alighanem az örökbe fogadó
szülei társaságában örökítették meg, egy mérkőzés után.
A vizes hajú, iskolai egyenruhás fiú nem akar
mosolyogni. Ha ez a ház az enyém volna, a holmimmal
már mindent beborítottam volna. Akkor elég, ha
besétálsz hozzám, körülnézel, és egyből nyilvánvalóvá
válik számodra, hogy Kayla Moore itt él.
Ha véletlenül összefutnék Lachlannel az utcán, és a
jó szerencse akaratából hazakísérhetném, akkor a
lakásában körülnézve valószínűleg semmi újat nem
tudhatnék meg róla. Ugyanakkor az otthonának megvan
a maga bensőséges hangulata, pont úgy, mint
Lachlannek. Biztosra veszem, hogy kellő idő elteltével
egyre jobban fogom itt érezni magam. Alkalmazkodom a
lakáshoz, és az is alkalmazkodik hozzám.
Onnan tudom, hogy visszajött a sétából, hogy
meghallom, amint az előszobában vidám, játékos hangon
beszélget a kutyákkal. Már készen van a kávé, így aztán
nekidőlök a pultnak, és lassan belekortyolok a csészébe,
miközben Lachlan bejön a konyhába.
– Hűha! – mondja, amikor megpillant, és megáll az
ajtóban, hogy a fejét kissé félredöntve alaposabban is
megnézhessen magának.
– Mi az? – kérdezem, mert tudni akarom, hogy miért
bámul rám ilyen lenyűgöző arckifejezéssel. Megdörzsöli
az állát.
– Az, hogy itt vagy. A konyhámban, és csupán a
gátyeszed van rajtad.
Felmutatom a kávéscsészémet.
– Ráadásul kész a kávém.
– Egy igazi angyal, bizony az vagy – mondja, és
megszokott határozottságával, peckesen odajön hozzám.
Lehetséges, hogy lenyűgözte a külsőm, ám engem
legalább ugyanennyire elbűvöl a megjelenése, főleg az,
hogy a tréningnadrágja mélyen lecsúszott a csípőjére,
így jól látszik tökéletes alakja, meg az is, hogy milyen
hatalmas a farka. Mindent megteszek azért, hogy a
lehető legváltozatosabb módon nyűgözzem le.
Odaáll elém, két hatalmas kezébe fogja az arcom, és
a teste nekisimul az enyémnek. A szempillái alól engem
figyel, a tekintete bejárja az arcomat, és nagyon halvány
mosoly jelenik meg a szája szögletében.
– Azt hiszem, hozzá tudnék szokni az ilyesmihez –
mondja halk, érzéki hangon, ami a lelkem legmélyéig
hatol. A gerincem cseppfolyóssá válik, és a bőröm táncra
perdül a vágyakozástól, mert tudom, bizony tudom, hogy
meg fog érinteni, és a testem csakis erre vágyik.
– Mikor is kell lelépnünk innen? – kérdezem, és
becsukom a szemem, mert Lachlan közelebb hajol, hogy
megcsókolja a nyakam. Felnyög, amitől végigfut rajtam
a borzongás.
– Tulajdonképpen hova is kell mennem?
– Az edzésre – figyelmeztetem. – Előtte pedig elviszel
engem valahová. A munkahelyedre. Persze lehet, hogy
mindezzel várhatunk pár napot.
Reménykedő megjegyzésemet hallva felsóhajt.
– Nem – mondja, és arrébb húzódva az arcomat
bámulja.
– Bárcsak lehetne, ám nagy bajba kerülök, ha nem
megyek vissza.
Ezt nem kell különösebben részleteznie. Tudom, hogy
a rögbi jelenti a hivatását, és az is világos, hogy a sport
milyen fontos neki. Nagyon nem szeretném, ha ezzel
kapcsolatban bűntudatossá válna.
Itt az ideje csökkenteni a feszültséget. A kezem
végigsimítja karcsú csípőjét, és édesen rámosolygok.
– Mi is történik veled, ha nagy bajba kerülsz? Jön a
többi fiú, lehúzza a gatyádat és eldádázza a seggedet?
Összevonja a szemöldökét.
– Erkölcstelen teremtés – mormogja.
A kezem közben becsúszott a nadrágja derékvonala
alá, és megérzem meleg, puha bőrét.
– Miért, álmodozni csak szabad.
– Persze. Igen, természetesen le szoktuk húzni
egymásról a nadrágot, és utána mindenkit elverünk
pálcákkal. Néha vajat kenünk egymásra, és
megpróbáljuk elvenni a labdát a többiektől.
Eltöpreng egy pillanatig.
– Igazából ez tényleg megtörtént egyszer, ám azt
hiszem, hogy akkor mindenki kicsit többet ivott a
kelleténél. Nem könnyű megállítani egy meztelen,
beolajozott embert. Mondjuk gyakorlásnak nagyon jó
volt.
Alaposan megnézem magamnak, mert nem tudom
eldönteni, hogy komolyan beszél-e, vagy sem.
Ez a rögbi egy nagyon furcsa sportág.
Mellettem elnyúlva észreveszi a bögrét, amit
odakészítettem neki.
– Előbb vagy utóbb majd eljössz az edzésre, és akkor
a saját szemeddel láthatod.
– Komolyan lemehetek? – kérdezem, és egészen
izgalomba jövök attól a lehetőségtől, hogy éles
helyzetben is láthatom. Odébb lépek, hogy kávét
tölthessen magának.
– Ha van kedved hozzá – mondja. – Azt nem tudom
megmondani, mikor fogok játszani, és azt sem, hogy
mennyi idő alatt leszek újra a régi, de elintézem, hogy
odajöhess. Remélhetőleg egy jó napomon. Nem
szeretném, hogy felmerüljön benned, hogy mégsem
vagyok olyan jó játékos, mint amilyennek tartasz.
– Ó, én sosem gondoltam rólad, hogy menő játékos
volnál. Arra gondoltam, hogy meleg vagy.
Egy pillanatra az égre emeli a tekintetét.
– Ezek szerint hiba volt megemlítenem, hogy vajat
kenünk egymás meztelen testére, igaz? – Belekortyol a
kávéjába és becsukja a szemét. – Figyelj, szerelmem, ez
iszonyúan jó. Ha mostantól kezdve életem minden
hátralévő napján ilyen kávét főzöl nekem, akkor
boldogan halok meg.
Bár a szeme vidáman csillog, a szavai mégis
letaglóznak. Istenem, hát ez, hogy volna lehetséges?
Összekeverednek a gondolataim, és hirtelen elképzelem
magamat, ahogy később is itt állok ebben a konyhában,
hetek múlva, hónapok elteltével vagy évekkel később. Ez
mégis milyen volna? Hogyan lehetne olyan sokáig együtt
maradni egy hozzá hasonló emberrel? Régen ez a
gondolat halálra rémített volna. Utoljára Kyle-lal
kapcsolatban merült fel. Most már nem félek. Ehelyett,
bár a szívem kihagyott egy ütemet, mégis elönti a
boldogság.
– Még egy dolog – folytatja, és nem tud arról, hogy
ebben a pillanatban éppen a világ legcsodálatosabb
álomképe lebeg a fejemben miatta. – Bárcsak láthatnál,
ahogy éppen meccset játszom. Az első igazi
mérkőzésünkre azon a héten kerül sor, amikor elrepülsz,
én pedig erősen kétlem, hogy akkor még kiengednek a
pályára.
Az előbb még boldog volt a szívem, most viszont
megdermed. Nyelek egy hatalmasat és megragadom az
inge szegélyét.
– Új szabály: szigorúan tilos megemlíteni azt a tényt,
hogy három hét múlva elmegyek innen.
Összeszűkül a szeme, és bólint.
– Rendben, jogos kérés. Na de akkor hogyan veszed
meg a visszaútra a repülőjegyedet?
– Azt csak bízd rám – mondom, mivel nem felejtettem
el, hogy felajánlotta, kifizeti a visszaútra szóló jegyemet
is.
– Majd elintézem, ha arra kerül a sor.
– Vagy talán mégsem, és akkor mindörökre itt
maradsz – mondja, miközben a tekintetével a
kávéscsészére összpontosít. Utána egy pillanatra rám
néz. Megvonja a vállát. – Az is egy lehetőség.
Ez a faszi egyfolytában a mézesmadzagot húzgálja az
orrom előtt. Először azzal, hogy idehív, most meg úgy,
hogy felveti, ne is menjek el.
– Mind a ketten tudjuk, hogy ezt nem tehetem meg –
figyelmeztetem, aztán játékosan belebokszolok kőkemény
vállába. – Máris elfelejtetted az új szabályt? Nem
beszélünk erről, rendben? Egyszerűen csak… Élvezzük a
pillanatot.
– Addig, ameddig lehetséges? – kérdezi, én pedig
biztosra veszem, hogy összevont szemöldöke alatt bánat
tükröződik a szemében.
– Addig, ameddig lehetséges.

Néhány órával később, miután gyorsan belakmároztam

reggelire Lachlan kolbászát és tojásait (amiket nekem
sütött, nem pedig a gatyája tartalmát, hékás!), a
kutyákat hátrahagyva beültünk a kocsijába. Korábban
még sosem utaztam Range Rowerben, de ez a kocsi
tökéletesen illik Lachlanhez: nagy, strapabíró és
erőteljes. Mégsem a vadon felé vesszük az irányt, hanem
elindulunk a zsúfolt nagyvárosi utcákon, hogy
megnézzük a város túlsó végében működő menhelyet.
Nem tudom visszafogni magamat, és az ablakra
tapadva mindent megbámulok. Annyira különösek az
itteni épületek; ősrégiek, elbűvölőek, tele utánozhatatlan
egyediséggel. A történelem szele árad belőlük, és elfog a
vágy, hogy bejárva felfedezzem a várost. Már most, az
elején is úgy érzem, hogy egy csomó mindenre
egyszerűen nem jut majd időnk, és bár a lehető legtöbb
időt akarom eltölteni Lachlan társaságában, azért
Edinburgh-t is meg akarom ismerni. Lehetséges, hogy
csupán Lachlan az oka, de egyre inkább úgy érzem, hogy
ez a hely rányomja a bélyegét a szívemre.
A külváros határán megállunk egy kőépület
közelében. Kiszállok a kocsiból, és nem felejtek el jobbra
pillantani, mielőtt valaki elgázolna, ám a következő
pillanatban döbbenten bámulok a sötét faajtó fölé
függesztett feliratra.
– Kópé Kopó Állatmenhely? – olvasom fel a feliratot.
Lenyűgözve nézek Lachlanre. – Ez annyira cuki!
– Bezony. Tényleg az. Az embereket meglepte ez az
édeskés név, főleg mivel én találtam ki. Csakhogy az itt
élő állatoknak igen nagy szükségük van néhány ügyes
PR-fogásra. Sokkal könnyebben találnak befogadó
gazdára, ha az emberek azt hiszik róluk, hogy cukik és
aranyosak.
Ó! Ez a pasi már megint megtalálta egy újabb módját
annak, hogy levegyen a lábamról. Megnézem magamnak
az épületet, visszafordulok a felirat irányába, majd
Lachlanre sandítok, aki fekete bakancsban, fekete
farmerban, szürke pólóban ott áll az utcán, és egészen
elképesztően keménynek és vagánynak látszik. Csakhogy
a zord külső dacára is aranyból van a szíve. Ezért volt
képes minderre.
– Bemegyünk? – kérdezi, és felém nyújtja a karját.
Lelkesen belékarolok, és hagyom, hogy bevezessen.
Bent nem olyan kaotikus látvány fogad, mint amire
számítottam. A recepción ülő Amara éppen a telefonba
beszél. Gyorsan odainteget nekünk. Utána a
börtöncellákra emlékeztető ketrecek hosszú sora
következik. Tudom, hogy Lachlan csodálatos dolgot
csinál, ám még így is a szívembe mar a fájdalom, mert
jól tudom, hogy rengeteg állat kénytelen ilyen
körülmények között eltölteni az életét.
– Semmi baj – suttogja a fülembe, és megragadja,
majd erősen megszorítja a kezemet. – Ezeknek a
kutyáknak jó esélyük van egy jobb életre. A legtöbbjük
gazdára talál, és teljes értékű, boldog jövő vár rájuk.
Végigvezet a ketrecek között, és bár a szívembe
enyhe fájdalom hasít a látvány miatt, ő sorra
elmagyarázza nekem, hogy mitől olyan jó az itt élő
kutyák sorsa. Először is minden kennelben van
kutyaágy, így senkinek nem kell a betonon aludni,
játékokat is kapnak. Nagyobb helyük van, mint a legtöbb
menhelyi kutyáknak, és a barátságosak megoszthatják a
lakóhelyüket. Beszámol arról is, hogy az önkénteseknek
és Amarának hála naponta háromszor minden kutya
sétálni mehet, a legzabolátlanabbakat pedig négyszer is
megmozgatják. Ráadásul az egyik séta valójában egy
egyórás kirándulás a közeli parkba. Néha falkában
mennek oda, máskor viszont csak egy kutyát visznek,
például, ha a kiképzésük ezt kívánja meg.
Megállunk egy Jo nevű öreg pitbullszuka mellett. A
rácson keresztül cuppanós puszikat nyom a kezünkre. Ő
lakik itt a legrégebb ideje, mivel az emberek nagy része
nem akar idős állatot örökbe fogadni, még akkor sem, ha
azok együtt-működőek és barátságosak. Lachlan mégis
azt reméli, hogy ez a szuka is hamarosan befogadóra
talál.
– Néha hazaviszem magamhoz – vallja be, miközben
Jo rajongva néz fel rá, és lelkesen csóválja a farkát. –
Hosszú hétvégéket töltött velem és Lionellel. Jókat
tévéztünk.
– Akkor miért nem fogadod örökbe? – teszem fel a
kérdést.
– Ha úgy tűnik, hogy nem talál gazdára, akkor
pontosan ezt fogom tenni – feleli. – Csakhogy ennek az
egésznek éppen az az értelme, hogy megosszuk másokkal
a boldogságot. Ha valaki annak dacára is örökbe fogadja,
hogy Jo öreg, ráadásul egy betiltott fajta tagja, ám
mindezek dacára igazi tündér, akkor igen nagy a
valószínűsége annak, hogy később is befogad egy-egy
idős kutyát, vagy esetleg másokat bátorít fel ugyanerre.
Több visszatérő ügyfelünk is van. Az első kutyájuk
befogadása után rádöbbentek arra, milyen fontos, amit
tesznek, és ezért elvisznek magukkal még egyet. Vagy
adománnyal segítik a munkánkat.
Előhúz egy jutalomfalatot a zsebéből, és odaadja Jo-
nak. Elmosolyodik, amikor a szuka jókedvűen felfalja.
– Örökre megváltozik az emberek élete, amikor
rádöbbennek arra, hogy milyen könnyű segíteni.
Körbevezet, és bemutat a többi kutyának is, bár én
alig tudom megjegyezni a nevüket. Teljesen
belehabarodok a pofájukba. Az egyik kutya, egy széles,
fehér mellkasú állat a sarokban kuporog, míg Lachlan le
nem guggol az ajtaja elé. Csak időnként pillant felém.
Ahogy a férfi halk, kérlelő hangon beszél hozzá, a kutya
megnyugszik, és közelebb jön. Hátraszökken, amikor
Lachlan előhúz a zsebéből egy csemegefalatot, ám az
éhség legyűri a félelmét, és gyorsan behabzsolja a
jutalmát.
– Babszi a neve – mondja Lachlan. – Egy londoni
sikátorban találtam rá. Megverték, megkínozták, egy
hajszálon múlott az élete. Valaki betörte a fejét, és egy
betegség miatt kihullott a szőrének nagy része. Nem
gondoltam volna, hogy életben marad, de mindent kibírt.
Persze nagyon fél az emberektől. Azok miatt a
szemétládák miatt, akik ezt tették vele, már nem bízik a
kétlábúakban. Rásütötték, hogy veszélyes, pusztán a
fajtája miatt. Ezeket a szemét embereket kellene
betiltani, nem a kutyákat! Az emberek kegyetlenek,
betegesek, sokkal szörnyűbbek bármilyen állatnál!
Dühösen felhördül, és megdörzsöli az arcát.
– Őszintén szólva nem hisszük, hogy Babszi valaha is
beilleszkedik vagy gazdára talál. Korábban is volt pár
olyan kutyusunk, akik kedvéért kitettük a szívünket, és
mégsem…
Összeszorítja az ajkát és megrázza a fejét. – Olyan
kár, hogy ez így van. Ahogy azonban telik az idő, Babszi
is egyre jobban lesz. A megfelelő gazda, egy türelmes,
jószívű és erős ember oldalán lehet esélye.
Könnybe lábad a szemem.
– El sem tudom képzelni, hogyan lehetsz ilyen erős –
mondom remegő hangon. – Egész idő alatt látod ezt a
szörnyűséget, és mégsem készülsz ki tőle.
Félrehajtja a fejét, és erősen töpreng.
– Az a helyzet, hogy többnyire rohadtul ki vagyok
akadva. Csakhogy én jól ismerem ezeket a kutyákat.
Tudom, mit éreznek a kitaszítottak, akik senkinek sem
kellenek, akik azt hiszik, hogy teremtett lélek nem fog
harcolni értük. Átéltem magam is ezt. Nem is egyszer.
Fájdalmas dolog látni a szenvedésüket, de ha én nem
szállók harcba értük, akkor mégis ki fog?
A szemébe nézek, és teljesen megrendülök attól, hogy
ilyen. Azt hiszem… A fenébe!
Ez a pasi…
De hiszen én fülig szerelmes vagyok belé!
A felismerés utórezgése majdnem lever a lábamról.
Ezt most tényleg bevallottam magamnak? Valóban
ezt gondolom?
Ezt bizony.
Szerencsére Lachlan közben Babszit nézi, és a
tekintetében az a csodálatos, zabolátlan remény lángol,
amiről az imént beszélt. Egyetlen ilyen pillantás elég
ahhoz, hogy elszálljak, megszédüljek, ne kapjak levegőt,
miközben felpezsdül a szívem, hiszen felfogtam, mit is
érzek.
Talán csak azért vagy ilyen, mert ez a dögös pasi itt
áll az orrod előtt, és arról szövegel neked, hogy mennyire
imádja megmenteni a kutyákat – gondolom.
Persze hogy ez is fontos. Meg számos más dolog is.
Így kerek az egész.
Én pedig fülig beleszerettem.
 Felém villan a tekintete, és enyhén elszomorodik.
– Mindenkire boldog jövő vár – mondja, én pedig
nagyot pislogva megpróbálom felfogni a szavait, hogy
rájöjjek, mire is gondol. – Kockázatot vállalunk, amikor
begyűjtjük őket, és a kudarcok miatt darabokra hasad a
szívünk, ám még így is megéri küzdeni.
Édes jó istenem, ugye most nem a kettőnk szívéről
beszél?
Rám mosolyog, én pedig kénytelen vagyok elfordulni,
mert biztosra veszem, hogy mindjárt elbőgöm magam.
– Akarsz sétálni néhány kutyussal? Szólok
Amarának, hogy kísérjen el minket.
Csak bólintok, mert nem tudok megszólalni,
lebénultam. Közben a szívem vad győzelmi táncba kezd a
mellemben, mert végre rádöbbent arra, mi az a szerelem.
Az élettől nem várhatunk ennél csodálatosabb, ennél
félelmetesebb érzést.
Még mindig kissé kába vagyok, amikor megyünk
megkeresni Amarát. Remélem, hogy összefüggően tudok
beszélni majd vele, mert közben egyfolytában Lachlanre
gondolok, és a szerelemre, mialatt kétségbeesetten
kapaszkodom abba a szalmaszálba, hogy talán valahogy
a szerelemnek is megvan a maga kapcsolója, és le lehet
kapcsolni. Talán nincs is másról szó, mint a gyönyörűen
becsomagolt, vonzó masnival képesített gyönyörről.
Esetleg csak az adrenalin dolgozik bennem, és azért
vagyok ennyire felhevülve, mert most jutottam el először
külföldre, és izgalmas, hogy ilyen vakmerőén élek.
Lehet, hogy számos tényező érvényesül egyszerre.
Ezek a gondolatok azonban nem iktatják ki az érzést.
Amit érzek, az megkérdőjelezhetetlen.
Annyira valódi, és egy olyan ritmusban lüktet, amiről
sosem gondoltam volna, hogy tudok táncolni rá. Mégis
itt van. Nagyon is itt van, és kitölti testem minden egyes
sejtjét.
Beszélnem kell Steph-fel és Nicolával. Meg kell
hallgatnom a tanácsukat. Egy dolog, hogy a
szenvedélyes szexelés reményében Skóciába jöttem,
viszont egész mást jelent, hogy itt rádöbbenek arra,
szerelmes vagyok. Már az első napon. Veszélyes és
értelmetlen dolog, ám most megint kockáztatnom kell.
Annyira elkábítanak csapongó gondolataim, hogy
csak akkor kapok észbe, amikor Lachlan szól, hogy
mindjárt mennie kell az edzésre. Elmondja, hogy Amara
gondoskodik rólam, és később majd autóval elvisz haza.
Itt van nálam a lakás tartalék kulcsa, így be tudok
menni, ha esetleg én érnék először haza.
– Nemsokára találkozunk újra, szerelmem – mondja,
és lágyan magához húz, hogy egy lassú csókot nyomjon
az ajkamra. Belesóhajtok a szájába, és vadul verdes a
szívem.
– Jól van – mondom elakadó lélegzettel. – Sok
szerencsét!
Bólint, és kimegy a menhelyről, én meg úgy állok ott,
mintha Kayla egy hatalmas adag pudinggá változott
volna.
– Na, akkor melyiket választod? – kérdezi Amara, és
a kezembe nyom egy pórázt. Habozva elveszem tőle, de
utána meg kell ráznom a fejemet, mert semmit sem
értek.
– Ööö… tessék?
Rám mosolyog. Óriási rés van a két metszőfoga
között, ám ettől csak vagányul érzékinek látszik.
– A kutyákról beszélek – mondja. – Melyiket akarod
megsétáltatni?
– Aha – válaszolom. – Amelyiknek a legnagyobb
szüksége van rá.
– Mi lenne, ha inkább a legkönnyebben kezelhetőt
választanád? Aki nem más, mint Jo – mondja, majd
odasiet a szuka ketrecéhez, és kinyitja. Jo odatotyog
hozzám, a kövér hasa ide-oda lengedezik, és azonnal úgy
bámul fel rám, mint aki azt hiszi, hogy most rögtön
örökbe fogadom, és soha többé nem engedem el. Még a
fekete szívemnek sincs esélye ennyi cukiság ellen.
– Ő Lachlan kedvence – magyarázza Amara, s ráadja
a pórázt Jóra, miközben sokatmondó pillantást vet rám.
– Ami azt illeti, szerintem belőled is lehet Lachlan
kedvence.
Elfordulok, és remélem, hogy csak hőhullámom van,
nem pedig tűzvörösen ragyog az arcom.
– Hé, ugye jól vagy? – kérdezi Amara, és odamegy
egy másik ketrechez. – Semmi baj, korábban még soha
senkivel nem viselkedett így. Nem mintha azelőtt lett
volna bárkije is, már ha érted, mire gondolok.
Az egyik közös ketrecből kihoz két könnyen kezelhető
kutyát. Alaposan megnézem magamnak.
– Na lássuk csak. Figyelmeztetni akarsz arra, hogy
milyen búskomor, megátalkodott és hallgatag. Figyelj
csak, én mindezt tudom. Ugyanezt már az unokatestvérei
is elmondták.
– Ó, ez magától értetődő – feleli könnyedén. – Azt
viszont nem mondanám, hogy búskomor… Csak sokat
gondolkozik. Megátalkodottnak sem nevezném, mert
becsületes, és pontosan tudja, mire hajlandó és mire
nem. Személy szerint én mindig is azt gondoltam róla,
hogy olyan, mint egy régi vágású hős, olyan ember,
akiből ma már nagyon kevés van. Komolyan boldog
vagyok, hogy olyan valakivel láthatom együtt, akitől így
tűzbe jön. Éppen itt volt az ideje. Találkoztál már a
szüleivel?
Megrázom a fejem.
– Biztos, hogy elvisz hozzájuk – mondja, miközben
kilépünk a menhelyről. Megáll, bezárja az ajtót, a kutyák
pedig izgatottan nekifeszülnek a pórázaiknak. – Nagyon
aranyosak. Imádni fognak téged is, meg azt a tényt,
hogy itt vagy.
Határozottan a szemébe nézek.
– Pontosan mit gondolsz arról, hogy idejöttem?
Lófarokba fogja a haját.
– Annyit tudok, hogy Lachlannek nem szokása
felcsípnie egy csajszit és elhoznia magával. Ez azért elég
sokat elmond róla. Mint ahogy rólad is árulkodik a tény,
hogy átrepültél vele hozzánk.
Ez a csaj nem kertel, az már biztos.
– Mit is mondhatnék? Én… nagyon kedvelem.
Nincs szükség arra, hogy kifejtsem, milyenek a valódi
érzelmeim. Amara szeme sarkában elmélyülnek a
mosolyráncok.
– Tudom. Hoppá, ezt ne felejtsük el. – Leakaszt a
falról három szájkosarat. – Ha a kutyusokon nincsen
rajta a szájkosár, akkor csúnyán megjárhatjuk.
Kezembe nyomja az egyiket, én pedig Jo gyönyörű,
őszin- te pofáját bámulom. A szuka reménykedve,
mosolyogva néz fel rám.
– Úgy érzem, hogy helytelen ezt tennünk – mondom
Amarának, miközben Jo-ra húzom a szájkosarat. A kutya
ellenkezés nélkül tűri. – Ez csak ront a helyzeten, mert
így az emberek jobban fognak félni tőlük. Biztosra
veszem, hogy Jo a légynek sem ártana.
Amara felsóhajt, miközben a többiekre is feladja a
szájkosarat.
– Na igen. Próbálnád ezt megértetni a kormányzattal.
Vagy felrakjuk a szájkosarat, vagy nem tarthatunk
pitbullt. Az Egyesült Királyságban a legtöbb embernek
komoly előítéletei vannak az ilyen kutyákkal szemben, és
a szájkosár csak ront a dolgon. Ha látnák, milyen
aranyosan mosolyognak ezek a kutyusok, akkor nem
félnének tőlük annyira. Szegények meg vannak
bélyegezve, mi pedig szeretnénk tisztára mosni őket. Az
emberek azonban könnyedén elhiszik azt a sok
hülyeséget, amit ezekről a kutyákról hallottak, és
iszonyúan nehéz meggyőzni őket a valóságról, hogy
elfogadják a mi álláspontunkat.
– Az USA-ban is pont ez a helyzet – felelem. – Minél
több időt töltök el Lachlan társaságában, annál jobban
feltűnnek a sajtó előítéletei. Ha egy labrador támad rá
egy gyermekre – ilyesmi sokkal gyakrabban történik,
mint gondolnád –, akkor az ritkán kerül be a hírekbe. Ha
mégis, akkor egyszerűen csak egy „támadó kutyáról”
beszélnek. Ha viszont egy pitbull harap meg valakit,
akkor a hírcsatornák őrjöngve és harsogva felkapják a
szenzációt.
Zavartan Amarára mosolygok.
– Neked bevallom, hogy a sajtó engem is teljesen
átvert, míg nem találkoztam Lachlannel.
Csípőre tett kézzel bólint.
– Lachlan meglehetősen szűkszavú, ha nem vagy
bizalmas jó barátja, de ha rá tudod venni arra, hogy a
kutyusokról beszéljen, akkor be nem áll a szája. Remek
munkát végzett velük. Nagyon meggyőző személyiség.
A kapu felé biccent, és a nyomában én is kimegyek az
utcára. A kutyák félelmetesnek tűnnek a szájkosaruk
miatt, viszont vidáman csóválják a farkukat, és szinte
megrészegülnek a sok friss illattól.
– Na és hogy áll a menhely? – kérdezem kíváncsian.
– Úgy értem, ami a pénzügyeket érinti, meg ilyesmi.
Amara félrehajtott fejjel gondolkodik, miközben
megállunk, hogy a kutyák megszaglászhassanak egy
füves sávot.
– Nincs baj. Minden körülmények között megkapom a
fizetésemet, ám ennek a fedezete többnyire Lachlan saját
pénze. Az elmúlt évek során nagyon jó befektetései
voltak. Enélkül az anyagi háttér nélkül azt hiszem, csak
önkéntes alapon dolgozhatnék itt.
– És a többiek?
– Az önkéntes segítők jönnek és mennek. Van négy
igazán elkötelezett társunk. Az egyikük évekkel ezelőtt
együtt játszott Lachlannel. Rennie a neve. – Felragyog a
szeme, ahogy kimondja a férfi nevét. – Most éppen nincs
itt, de mindig sokat segít.
– Lachlan próbált mostanában támogatókat szerezni?
–kérdezem.
– Hát egy jó darabig nem volt itthon, de az új
rögbiidény elején mindig szervezünk egy nagyszabású
ünnepséget… Itt leszel te is a gálán? Pár hét múlva lesz.
Elbizonytalanodom.
– Nem igazán tudom…
– Rám bízták az előkészületeket, és attól tartok, hogy
a rendezvény nem lesz olyan nagyszabású, mint amilyen
lenni szokott. Szerencsére számíthattam Lachlan
anyjára, Jessicára. Általában ő szokta megtervezni ezeket
a programokat. Nélküle Lachlan nem találná a helyét a
partikon, amikor a gazdagokkal és a hírességekkel kell
együtt lógnia.
– Mit szólnátok például… egy rögbis naptárhoz? –
Eszembe jut, mit mesélt Neil a franciák naptáráról.
Amara rám vigyorog.
– Aktsorozat Lachlanről, hogy megmentsük az
állatokat?
Én is elvigyorodom.
– Nem egészen pontosan erre gondoltam, de figyelj,
ha látnék egy olyan naptárt, amiben ő meztelenkedik,
azt egyből megvenném. Cseppet sem érdekelne, hogy
milyen célt szolgál. Valójában mi, nők elég egyszerű
teremtmények vagyunk.
– Szóval akkor nem akadsz ki azon, hogy az egész
világ a fiúd farkát bámulja?
Végigfut a hátamon a borzongás, hiszen Amara a
fiúmnak nevezte Lachlant. Tényleg ez volna a helyzet?
Fogalmam sincs róla. Viszont eszem ágában sincs
kijavítani. Tetszett, amit mondott.
– Semmi kifogásom nem lenne ellene. Sőt, még
inkább henceghetnék a csajok előtt – mondom nevetve.
Jó két órát töltünk azzal, hogy a menhely kutyáit
egymás után megsétáltatjuk a környéken. Végül eljön a
takarítás ideje. Amara azt mondja, hogy este nyolckor
fog visszaérni a menhelyre Charlotte, az egyik önkéntes
társaságában, hogy még egyszer megsétáltassák a
kutyákat. Kénytelen vagyok beismerni, hogy bár a
kutyák sorsa számos szempontból nézve meglehetősen
kilátástalannak tűnhet, ezen a menhelyen mégis
lelkiismeretesen a gondjukat viselik. Elkeserítő arra
gondolni, hogy más intézményekben milyen sors vár az
állatokra, például azokban a túlzsúfolt amerikai
menhelyeken, ahol gyorsan elaltatják a
szerencsétleneket.
Amara elvisz Lachlan házához, én pedig felmegyek a
lakásba arra számítva, hogy bent iszonyú rendetlenség
fogad. A két kutya azonban tisztességesen viselkedett,
Lionel pedig azonnal leugrik a heverőről, ahol
összebújva feküdt Emilyvel, és farkcsóválva odafut
hozzám.
Leguggolok, és megvakargatom a füle tövét, amit ő
arra használ ki, hogy jól összenyálazza az arcomat.
– Pár perc múlva elmegyünk és járunk egyet –
mondom, gondosan ügyelve arra, hogy ne használjam a
„sétálni” szót. Továbbra is érdeklődve mered rám, én
pedig kénytelen vagyok elfordulni. Ha az én kutyám
lenne, egészen biztosan csúnyán elkényeztetném. Most
már azt is értem, hogy Paris Hilton miért cipelte el
magával mindenhová azt a ronda kis csivaváját.
Bemegyek a hálószobába, leveszem az ingem, és
tiszta ruhába bújok. Egy mélyen kivágott fekete trikót
választok, ami nem takarja el csipkés push up
melltartóm peremét. Azt akarom, hogy a cicim a
legelőnyösebben jelenjen meg. Elképzelem, hogy ebben a
pillanatban Lachlan izzadva, kimelegedve és férfiasan
éppen az edzésen hajtja magát, és hozzá hasonló
nagydarab pasik között rohangálva csak úgy árad belőle
az erő és az elszántság. Ettől annyira beindulok, hogy kis
híján előveszem félig kipakolt bőröndömből a magammal
hozott vibrátoromat.
Ehelyett azonban úgy döntök, hogy tovább
tartalékolom az energiáimat, és inkább berendezkedem a
lakásban. Kinyitom a ruhásszekrényt, hogy megnézzem,
van-e benne még hely, és néhány pillanattal később
máris a holmijai között turkálok.
A ruhatára nagyjából-egészéből úgy néz ki, mint
amilyen holmikat eddig is láttam rajta, csak éppen itt sok
van belőlük. Ahhoz képest, hogy mennyi pénze van,
meglehetősen távol áll tőle a magamutogatás.
Lehetséges, hogy a Land Rover sokba került, és persze
azt is le merném fogadni, hogy ez a lakás sem volt olcsó,
főleg úgy nem, hogy ilyen klasszul rendben tartja, ám
Lachlan teljesen úgy él, mint az átlagos emberek.
Vannak persze öltönyei is, mindegyiket rászabták
rendkívül széles vállára, ám hiányoznak belőlük a
világmárkák címkéi. Az ingei és a farmerjai többségét a
H&M-ben meg egy olyan másik üzletláncnál vette, amit
nem ismerek. Ez is nagyon tetszik vele kapcsolatban,
hogy távol áll tőle a hencegés.
Na mármost, ha már úgyis rám jön a turkálhatnék és
szemmel láthatólag a legcsekélyebb szégyenérzet sem fog
el, ezért gyorsan átkutatom a többi szekrényt is. Az első
benyomásom az, hogy katonás rendben tartja a
holmijait, később azonban rádöbbenek arra, ennek
csupán az az oka, hogy nincsen sok cucca.
Az előszobán keresztül bemegyek a mosdóba. A
falakat itt élénkkékre festették. Jól van, tudom én,
csúnya dolog így kilesni az emberek magánéletét, az
pedig különösen nagy galádság a részemről, hogy meg
akarom nézni Lachlan orvosságos szekrényét is. Vele
kapcsolatban akad néhány dolog, ami miatt nagyon
kíváncsi vagyok. Valószínűleg ő észre sem veszi, hogy
időnként a szeme mellett rángatózik egy ideg.
Gyanúsnak tartom azt is, amikor váratlanul megfeszül
az állkapcsa, a karját vakargatja, és az is elég különös,
hogy néha tágra mered a szeme, mintha éppen valaki
torkának akarna ugrani. A legváratlanabb pillanatokban
szokott ingerülten felhördülni. Persze mindenkinek
megvannak az ilyen bogarai, csakhogy az ő esetében…
az az igazság, hogy szeretnék a lehető legtöbbet
megtudni erről a férfiról.
Őszintén megmondom, az is érdekel, hogy mibe
keveredtem bele. Bár csupán három hetet fogok itt
eltölteni, mégis a lehető legalaposabban meg akarom
ismerni Lachlant. Az biztos, hogy a múltja meglehetősen
viharos volt… De vajon milyen titkokat őriz? Mennyire
erős a démonjai befolyása? Megváltozik-e a
kapcsolatunk, miután eljöttem a szülőföldjére, vagy
pedig az a Lachlan lesz az enyém, akit San Franciscóban
ismertem meg?
Veszek egy mély lélegzetet, és aggódva hátrapillantok
a vállam fölött, mert attól tartok, hogy Lionel esetleg
szemmel tart és beárul a gazdájának. Utána kinyitom a
kisszekrényt.
 A glicerines szappant még nem csomagolta ki. Ott
van egy borotvapenge, egy szakállnyíró és egy igencsak
régimódi borotválkozóecset. Fogkefe, szájvíz, fogkrém.
Hidrokortizonkrém, kézfertőtlenítő és árnikakrém. Egy
csomag tabletta allergia ellen és egy jó adag izomlazító.
Ibuprofen. Aszpirin.
Felfedezek még háromdoboznyi gyógyszert is. Csupán
az egyikben vannak még tabletták. Az Ativannak
megmaradt a negyedrésze.
Ezt a gyógyszert jól ismerem. Szorongás ellen szedik.
Nem különösebben lepődöm meg. Nagyon sok ismerősöm
él vele, és Lachlanről nem állíthatnánk, hogy nyugodt és
kiegyensúlyozott volna. Persze amikor tűzbe jön, azt
nem próbálja meg eltitkolni. Őszinte lelkesedésétől
elakad a lélegzetem.
A második dobozban Percocet fájdalomcsillapító van.
Alighanem az ínszalagsérülése miatt szedte, mert a
dobozka szinte teljesen üres.
A harmadik gyógyszer a Fluoxetine, amit én Prozac
néven ismerek. Az anyám hosszú időn keresztül szedte,
ám Lachlan dobozkája szinte érintetlen. Ez ugyanúgy
lehet jó jel, mint rossz. A múltban tanúja voltam annak,
hogy az anyám hol abbahagyta, hol folytatta a Prozac
szedését. Gyakran hallottam arról panaszkodni, hogy a
tabletták enyhítik ugyan a fájdalmait, de már nem képes
tőlük élvezni az életet. Persze voltak olyan időszakok,
amikor szükség volt a gyógyszerre, hogy elviselje a
napjait.
Óvatosan bezárom a kisszekrény ajtaját. Nem merek
levegőt venni, mert attól tartok, hogy Lachlan váratlanul
felbukkan a hátam mögött, mint egy horrorfilmben. Nem
teszi. Egyedül állok a mosdóban, Lionel pedig kint
vinnyog az ajtón túl.
Semmi közöm hozzá, hogy Lachlan miért szed
depresszió elleni gyógyszereket. A jó ég a
megmondhatója annak, hogy a múltját figyelembe véve,
vagy legalábbis azt a kicsit, amit tudok róla, minden oka
megvan arra, hogy így tegyen. Mindezek dacára is
nagyon kíváncsi vagyok. Meg akarom ismerni, tudni
akarom, hogy milyen ember valójában. Szeretném elérni,
hogy megbízzon bennem, hogy beengedjen a lelkébe és
megmutassa a titkait. A félelmeit és a vállára nehezedő
terheket is. Szeretnék elmerülni lenyűgöző sötétségében.
Azt akarom, hogy a szerelmem ragyogja be a
homályt.
Csakhogy attól tartok, a rövidke kis időnk alatt, az
adott helyzetben ez nem lehetséges. Még abban sem
lehetek biztos, hogy bevallom-e neki valódi érzelmeimet,
hiszen ki bízna meg egy olyan ember vallomásában, akit
alig ismer? Nem számít, hogy én milyen sokat tudok
róla. Az sem, hogy az emberek minden különösebb
figyelmeztetés nélkül tömegével lobbannak reménytelen
szerelemre. Nem tudom, hogy Lachlan valaha is megérti-
e, mit érzek iránta. Az egész dolgot pedig csak
megnehezíti az, hogy a helyzet egyre rosszabbá válik,
ahogy telnek a napok, én pedig mindjobban a varázsereje
rabja leszek.
Most viszont beérem azzal, hogy teát főzzek
magamnak és letelepedjek a hatalmas, elképesztően puha
párnákkal teli heverőre. Lionel és Emily odafekszik
mellém. Nem nagyon figyelve, sorba kapcsolgatom a
kábeltévé csatornáit, és megpróbálom annyira
megismerni skót környezetemet, amennyire az csak
lehetséges.
Amikor Lachlan hazajön, rádöbbenek, hogy
mégiscsak használnom kellett volna a vibrátoromat,
amikor alkalmam adódott volna rá. A szerencsétlen fickó
romokban hever, és bár bicegni nem biceg, olyan
megfontoltan lépked, mintha telibe kapta volna egy
teherautó.
Azt mondja, hogy ne aggódjak, mert csupán kicsit
túlhajtotta magát, amikor megpróbálta megmutatni,
hogy újra a régi. Nem lesz semmi baja. Én viszont
imádom, hogy kicsit anyáskodhatok vele. Tele engedem a
kádat forró vízzel, öntök bele a tusfürdőmből, hogy
habos legyen, és ragaszkodom hozzá, hogy Lachlan
nyakig merüljön el benne.
– Szóljál nyugodtan, ha valamire szükséged van –
mondom neki a fürdőszoba ajtajából, és őszinte örömmel
legeltetem a szememet a habos vízből kiemelkedő izmos
és tetovált férfitesten.
Ahogy azonban rám néz, a vér megdermed az
ereimben.
Valósággal a padlóhoz szögez.
A tekintete egyértelművé teszi, hogy vágyik rám,
mégpedig csakis rám.
Persze az is lehet, hogy mindezt csupán én gondolom.
 20. FEJEZET

Lachlan

Egymás után három éjszaka is ugyanazt álmodtam.

Miután Kayla megérkezett Edinburgh-be, az első néhány
reggelen nem emlékeztem az álmaimra. Mélyen,
egészségesen aludtam, és ezek az éjszakák – eltérően
korábbi életem sötét óráitól – egy pillanat alatt véget
értek. Becsukom a szemem, Kayla ott fekszik mellettem,
és amikor újra kinyitom, még mindig ott van.
Csakhogy a negyedik éjszakán ismét lecsapott rám az
időről időre visszatérő iszonyat hulláma. Felriadtam az
álomból, és visszakerültem a valóságba.
Néha levegő után kapkodva ébredek fel, amivel
igencsak megijesztem Kaylát. A tekintetével arra próbál
rávenni, hogy meséljek, beszéljek vele, magyarázzam el,
mi történik. Képtelen vagyok rá, legalábbis egyelőre.
Csak akkor fogok mesélni, ha rákényszerülök. Ha már
tudhatom, hogy nem fog otthagyni miatta. Erős
fájdalommal tölt el az a tudat, hogy esetleg
elveszíthetem Kayla előtt az arcomat, hogy már nem fog
kedvelni és nem néz rám édes, reménykedő és éhes
tekintettel.
Ez az álom sokszor megkínzott. Mégsem mesélhetek
róla, mert akkor Kayla megpillantaná a bennem lakozó
sötétséget és azt az iszonyatos, szánalomra méltó alakot,
aki valaha voltam.
Charlie halálának napjáról álmodtam.
Természetesen semmi nem olyan, mint a valóság,
hanem torz és kissé hamis. A különbség éppen elég
ahhoz, hogy kikészüljek miatta. Újra a régi sikátorban
járok, ironikus módon nem is messze attól a lakóteleptől,
ahol felnőttem. Charlie is olyan, mint régen volt. Most is
Csibész van velem, az a kóbor kutya, aki sokáig kitartott
mellettem, míg egy napon mindörökre nyoma veszett.
Mintha Charlie rémisztő halála mind a kettőnket jobb
belátásra késztetett volna.
Álmomban esik a hó. Eltérően a valóságtól, sosem
vagyunk egyedül. A sikátor falai mellett fekete és vörös
színű rögbimezt viselő alakok sorakoznak. Némelyikük
kis zászlót lenget, amelyiken a McGregor név látható. Az
bennük a legfélelmetesebb, hogy teljesen némák. Az én
szurkolóim, minket biztatnak, az elmúlásunkat
bámulják, a szájuk nyitva, és a szemükben ott látom az
ítéletet. Hallani sem hallok sokat, csupán a hó hangját és
Charlie hörgő légzését.
Ez csak a második alkalom volt. Ott voltam akkor is,
amikor először próbálta ki a heroint, amit határozottan
elleneztem. Legalábbis az első alkalommal. Az elmémnek
nem maradt egyetlen logikusan gondolkodó,
működőképes része sem, ám valahogy mégis megéreztem,
hogy a heroin túl sok volna. Korábban nem
próbálkoztunk vele, hanem methet használtunk.
A második alkalommal viszont én szereztem meg a
kábítószert Charlie-nak. Az első próbálkozása semmi
gondot nem okozott, és egy darabig utána más
emberként viselkedett. Na de hát nem pontosan ez a
helyzet az összes kábítószerrel? Egy alkalomból nem
lehet baj… Rózsaszínűbb lesz tőle a világ. Akkor ugye a
második sem árthat? Ez viszont ártott. Feltápászkodom a
földről, és még az álmomban sem érzem dermedt
lábamat. Odabicegek a szurkolók hosszú sorához, és
lejmolni kezdem őket. Talán kaphatok tőlük egy adag
anyagot. Senki nem válaszol. Néma üvöltéssel nyílik a
szájuk. Férfiak, nők, fiatalok és idősek. Az arcuk
mindörökre eltorzult a néma szenvedéstől. Könyörgök
nekik, jajveszékelek, hogy legalább egy kis drogot
adjanak, de semmi. Nem hallanak, nem törődnek velem.
Ezzel az erővel akár láthatatlan is lehetnék.
Charlie viszont cseppet sem láthatatlan. Mindig is
lenyűgöző, erőteljes személyiség volt. Üvölteni kezd
velem, hogy siessek, hogy segítsek rajta. A képembe
vágja, hogy szar alak vagyok, nem pedig a barátja, pedig
ő korábban már rengeteget segített nekem.
Rajta kívül soha egyetlen igazi cimborám sem volt,
ezért persze mindent megteszek azért, hogy jó legyen a
kedve.
Nem megy a lejmolás, bár megváltozik a néma
alakok arca. Még jobban eltorzul, egyre démonibb lesz. A
környékre ráborul a színtiszta gonoszság felhője, és a
fekete, olajos árnyék a hátamra tapad, bemocskolja a
gondolataimat és a lelkemet. Hiába telt el oly sok év,
még mindig ott van és arra vár, hogy hibázzak. Egészen
addig reménytelennek tűnik a helyzetem, míg oda nem
tántorgok a sikátor végében álló utolsó alakhoz.
Rádöbbenek, hogy én vagyok az; ötévesen, soványan,
nyúzottan. Meglehetősen sokban hasonlítok az álombéli
idősebb önmagamra. Ekkor kapok egy lehetőséget.
Az ötéves Lachlan felém nyújtja Lionelt, az oroszlánt.
Egy biccentéssel jelzi nekem, hogy jóval több rejtőzik
benne. Felhasítom az állat gyomrát, és ahogy szétszakad
a szövet, a beleivel együtt fehér homokként a heroin is
kiömlik. Az áradat elborítja a lábam körül a sikátort, és a
fehér por szintje gyorsan növekszik. Kezek csapnak le a
bokámra, hogy lerántsanak. A szemcsék beömlenek a
számba, az orromba, a fülembe, és a fejemben
felragyognak egy tűzijáték rakétái.
Charlie fölém tornyosul, búcsút int, és vér folyik az
orrából meg a szeméből.
– A mielőbbi viszontlátásra, cimbora! – mondja véres
mosollyal. – Csak az odaútra vettem jegyet, a pokolba.
Összecsap a fejem fölött a kábítószer hulláma, és
elsötétül a világ.
Nem csoda, hogy zakatoló szívvel ébredek fel, és a
tüdőmben egy cseppnyi levegő sem marad.
– Megint álmodtál? – kérdezi Kayla lágyan, és a
hajnali szürkületben jól látom ragyogó tekintetét.
Felkönyököl, figyelmesen néz, és megpróbál úgy tenni,
mintha minden rendben lenne, én azonban látom, hogy
mennyire fél. Ki van száradva a szám.
– Eeegen… – nyögöm ki reszelős hangon, és veszek
egy mély lélegzetet.
– Átélted ugyanezt már korábban is?
Bólintok.
– Innom kell egy kis vizet.
Kikecmergek az ágyból. Lionel olyan mélyen alszik a
végében, hogy meg sem moccan, amikor elbotorkálok
mellette.
A fürdőszobában hideg vizet fröcskölök az arcomra,
és belenézek a tükörképembe. Sötét karikák veszik körül
a szememet. Hogy a fenébe lehetséges az, hogy valaki
olyan boldog legyen, mint én, közben pedig ilyen szarul
nézzen ki? Kinyitom az orvosságos kisszekrényt, és egy
pillantást vetek a gyógyszereimre. A Percocetet
szándékosan hagytam itthon, amikor elmentem
Amerikába. Enyhült a fájdalom, és semmi szükségem a
csábításra. A depresszió elleni gyógyszerek szétbasszák
az agyamat és nem igazán használnak. Az Ativan viszont
többnyire beválik.
Teletöltök egy poharat vízzel, és egyszerre bekapok
egy Percocetet meg egy Ativant. Ha ettől nem fogok
tudni azonnal elaludni, akkor legalább gond nélkül át
tudom vészelni napkeltéig az időt. Lehetséges, hogy
egész nap nyugodt leszek. Főleg este, amikor a
legnagyobb szükségem lesz erre.
Mert ma este fogom elvinni Kaylát a szüleimhez,
Jessicához és Donaldhoz, az igazi McGregorokhoz.
Bárcsak elmondhatnám, hogy nem aggódtam e találkozó
miatt, amióta csak felmerült a gondolata, ám hazudnék,
ha így tennék.
Az a helyzet, még csak azt sem tudom, hogy mitől
vagyok ideges. Talán azért, mert félek, hogy szóba
hozzák a múltamat? Ez eléggé valószínűtlennek tűnik. A
szüleim kellőképpen tisztelnek ahhoz, hogy soha ne
beszéljenek róla. Vagy attól félek, hogy Kayla nem felel
meg majd az elvárásaiknak? Ez is eléggé valószínűtlen.
Keresve sem lehetne találni a szüleimnél nyitottabb
embereket, függetlenül előkelő társadalmi helyzetüktől.
Kayla pedig el fogja bűvölni őket.
Vagy talán az ad okot a nyugtalanságra, hogy
korábban még soha egyetlen lányt sem mutattam be
nekik? Odamegyek hozzájuk Kaylával, és ebből egy
csapásra nyilvánvalóvá válik, hogy mit is érzek iránta,
igaz?
Attól tartok, hogy valóban ez utóbbi miatt vagyok
ennyire kiakadva.
Bezárom a kisszekrény ajtaját, és a homlokomat
nekiszorítom a hűvös tükörnek. Becsukom a szemem.
– Lachlan? – hallom meg Kayla lágy hangját a zárt
ajtó túloldaláról. – Jól vagy?
Válaszként felmordulok, aztán krákogok egyet.
– Egy pillanat!
Gyorsan pisilek, és amikor visszamegyek a
hálószobába, Kayla már a takaró alól figyel.
– Jól vagyok – mondom, és bemászom mellé. – Gyere
ide!
 Átölelem a vállát és magamhoz húzom. Ujjammal
végigsimítom a haját, élvezem, hogy selymesen puha, a
bőre pedig megnyugtat, és végre elnyel a gyógyszerekkel
megkönnyített álom.

Jessica és Donald egyórányi autóútra élnek Edinburgh-

től, és a házukat csupán néhány, bokrokkal szegélyezett
telek választja el a Moray-öböl vizétől meg attól a
csodálatos sülthalárustól, akinél annak idején
elköltöttem a zsebpénzem nagy részét.
Nagyjából húsz perce lehetünk úton, amikor a Range
Roverrel beállok Robbie bárja mellé és leállítom a
motort.
– Mit keresünk itt? – kérdezi Kayla. – Talán egy
pubban élnek?
– Nem – felelem. – Kamaszkoromban azonban
rengetegszer jártam itt. Tizenöt éves koromban hirtelen
nagyot nőttem, és attól kezdve már nem volt szükség
arra, hogy valaki más személyijét használjam. Nem
olyan ócska ez a lebuj, mint amilyennek látszik. Gyere,
igyunk meg egy sört!
Komor tekintetét látva rámosolygok.
– Ne akard már azt mondani, hogy ez a kocsma nem
elég előkelő neked – teszem hozzá, mert tudom, hogy
ettől be fog pipulni.
– Hé! – csattan fel, és vádlóan rám mutat. – Nehogy
már azt gondolod rólam, hogy valami sznob vagyok. A
legérdekesebb emberekkel amúgy is az ócska csehókban
lehet találkozni.
– Hát ez itt egy ócska pub, vagyis egy fokkal talán
jobb a csehóknál. Viszont eszedbe se jusson megkóstolni
az itteni kaját.
 – Azért, hogy jó étvággyal egyek a szüleidnél?
– Azért, hogy ne hányd el magadat. – Kiszállok a
kocsiból, és megragadom a kezét.
Az a helyzet, hogy középiskolás korom óta nem
jártam itt, ám a pubnak pont olyan a szaga, mint akkor.
Zsír, só és a halakhoz használt panír bűze árad a sütő
felől, állott sör a vörös és zöld szőnyegből. Egyből
lecsapnak rám az emlékek, és nem is mindegyik annyira
szörnyű. Nemrég múlt el öt óra és a hely tele van
munkából hazafelé tartó egyszerű fickókkal. Az ajtó
mellett éppen felszabadult az egyik asztal, így lecsapunk
rá, és megkérdezem Kaylától, hogy mit szeretne inni.
– Lepjél meg valamivel – mondja, ám jól hallom a
hangjában az óvatosságot, mintha attól tartana, hogy
valami helyi specialitást, például Birkabendő sört
erőltetek rá.
– Rendben. – Odamegyek a hajszolt külsejű
csaposhoz, aki most is átizzadt, szürke inget visel. Le
merném fogadni, hogy tizenöt évvel ezelőtt is ugyanez a
fickó dolgozott itt.
Rákönyökölök a pultra, és kivárom, hogy
észrevegyen. Rám néz, és elkerekedik a szeme.
Hétszentség, hogy nem úgy nézek ki, mint annak idején,
függetlenül attól, hogy milyen magas tizenéves voltam.
– Nézze meg az ember! – mordul fel a csapos, és
kézháttal letörli a homlokát. – Lachlan McGregor.
Meglepődve rábámulok, és megpróbálom kitalálni,
hogy most akkor mi a helyzet.
– A legmenőbb edinburgh-i rögbijátékos. Mondjad,
mester, teljesen meggyógyultál már? Amióta kiszálltál a
játékból, a csapat teljesítménye lepkefingot sem ér.
Ez így nem teljesen igaz. Az előző évad vége tényleg
nem volt túl jó, de ez valószínűleg akkor is ilyen lett
volna, ha én is játszom a többiekkel együtt.
 – Újra itt vagyok – mondom.
– Királyság. Jól mennek az edzések? Készen állsz a
nagy meccsre?
– Eeegen… – bólintok, mert nem akarok belemenni a
részletekbe. – Kérhetek egy korsó sört és egy korsó cidert
annak a hölgynek ott?
A fejemmel Kayla felé biccentek. Feszülten figyeli az
eseményeket.
– De még mennyire! A vendégem vagy, cimbora –
mondja a csapos, és azonnal elővesz két korsót.
– Na, akkor köszönöm – mondom, és elveszem az
italt. Elég egyetlen pillantást vetnem a borostyánsárga
folyadékra, és máris lecsap rám a szomjúság. Csak egy
másodpercre volna szükségem, hogy két hatalmas
korttyal felhajtsam az egészet, és akkor egyből sokkal
jobban érezném magam. Ehelyett odamegyek Kaylához.
Kicsit remeg a kezem.
– Tessék – mondom.
– Ez a pasi tényleg ismer?
Megvonom a vállam.
– Igazából nem. Valószínűleg azt tudja, hogy ki
voltam.
Kayla rám ragyog, én pedig odacsúsztatom elé a
cidert.
– Ez nagyon jó. Igazi híresség vagy.
Felmordulok, és az ajkamhoz emelem a sört.
– Ritkán ismernek fel.
– Dehogyis! – ellenkezik. – A minap elmentünk
sétálni a hogyishívjákon, a Princess Streeten, ahol
csomóan megbámultak téged.
– Azok téged néztek – mondom lelkesen. – Az én
gyönyörű csajomat.
Felemelem a söröm, és odakoccintom a korsójához.
– Igyunk arra, hogy…
 – Hogy találkozom a szüleiddel – mondja.
Bólintok.
– Igen. Arra.
Iszom, és a korsó tartalmának fele azonnal eltűnik.
Ő viszont sokáig elnyámmog a saját italával, és
amikor én már befejeztem, odatolja felém a ciderét.
– Tessék, ez is a tied lehet.
Habozok, de csak egy pillanatig. Ennyi idő talán elég
ahhoz, hogy visszafogjam magamat. Kayla az itala felét
sem itta meg, én pedig már így is kissé kótyagos vagyok.
Ha megiszom az övét is, akkor a pia egészen bizonyosan
elvezet arra a helyre, amiről sokáig azt hittem, hogy
varázsütésre eltünteti a bűntudatomat.
Úgy szeretnék ellátogatni oda, főleg most, ennek a
lenyűgöző, csodálatos nőnek a társaságában, akire
egészen egyszerűen nem vagyok méltó.
Mégsem teszem. Komoly erőfeszítés árán megrázom a
fejem, és elutasítom az italt. Kimegyünk a kocsihoz és
elindulunk. A szél már erősebb, és szürke felhőket hoz
magával a tengerpart felől, mindent beborít a finom
ködpára. A sok csapadék miatt vakítóan zöld a környék.
Jessica és Donald házán jól látszik, hogy majdnem
háromszáz éves. A kőkerítés kissé megroggyant, a
nagyobb kövek közül pedig néhány éppenséggel miattam
dőlt ki, mivel kiskoromban imádtam végigszaladni a
kerítés tetején. A ház többi részét benőtte a borostyán, és
Jessica kertje ugyanolyan makulátlan, amilyen mindig is
lenni szokott. A déli oldalon sorakozó napraforgók máris
derékig érnek.
– Te jó isten! – kiáltja Kayla, és a mellére szorítja a
kezét, amikor megállunk a vaskapu előtt. – Pont olyan,
mint egy film kulisszái. Te tényleg itt nőttél fel?
– Eeegen – felelem. – Nem sokat változott azóta.
– Mint a mesében.
 Enyhe fájdalom hasít a mellembe. A pubban
leginkább kellemes emlékek törtek rám, talán azért, mert
oda szinte mindig a cimboráimmal jártam, viszont ez a
ház egészen más emlékek tárháza számomra. Nyugodtan
tekinthetem az első igazi otthonomnak, ahová az
árvaházból kikerülhettem, ám ezzel egyidejűleg ez volt
az a hely, amihez iszonyúan méltatlannak éreztem
magam. Itt éltem át azokat az éveket is, amikor csakis a
saját hibámból ment minden vakvágányra.
Jézusom. Mégiscsak meg kellett volna innom azt a
cidert.
Mielőtt azonban tovább merenghetnék a múlton,
kinyílik a hagyományosan tűzvörös színűre festett
bejárati ajtó, és integetve Jessica meg Donald lép ki rajta.
– Lachlan! – kiált oda nekem nevelőanyám
jellegzetes, éneklő hangján. Csakis fekete öltözéket visel,
mert úgy véli, ez karcsúsítja. Valójában mindig is elég
sovány volt. Szürke haja egyenes szálú és ragyogó fényű.
Csupán néhány csillogó ékszert visel, és nagyon
visszafogottan festette ki magát. Donald szokás szerint
tökéletes úriembernek látszik. A kezét elegáns,
megszokott mellénye zsebébe dugja, és a szemüveg
mögül egy éles szempár néz ránk. Nehéz volna
elképzelni, hogy bárki is kifinomultabb, okosabb legyen
örökbe fogadó szüleinél. Gyakran töprengek azon, mi
vitte rá őket arra, hogy felmerüljön bennük a
befogadásom gondolata.
Szeretném rövidre zárni az ismerkedést, gyorsan
megölelem mind a kettőjüket, majd büszkén bemutatom
nekik Kaylát.
– Jessica, Donald, ő Kayla – mondom nekik. Bár
telefonon pár nappal ezelőtt megemlítettem, hogy
elhozok magammal egy lányt, azt hiszem, még nem
tértek magukhoz a megdöbbenéstől, mert most mind a
ketten eléggé összezavarodottnak látszanak.
Végül Jessica megrázza a fejét.
– Ó, egy igazi szépség! – mondja, és finoman megöleli
Kaylát. Hátrébb lép, a keze a lány vállán marad, és
alaposan megnézi magának. – Mégis hol találtál egy
ilyen lenyűgöző lánykát? Ráadásul olyat, aki hajlandó
elkísérni egészen idáig egy hozzád hasonló alakot.
Régi szokása, hogy időnként kicsit gúnyolódik velem.
Kayla elpirul. Imádom, hogy néha elképesztően
magabiztos, máskor viszont hitetlenkedve reagál a
bókokra, mintha még sohasem hallotta volna azt, milyen
szép, mintha most először dicsérték volna meg. Emiatt
aztán egyfolytában azt akarom hajtogatni, hogy
gyönyörű, hogy végre elhiggye. Meg persze azért is, mert
elpirulva egészen egyszerűen ennivaló.
– Nagyon örülök, hogy találkozhatom önökkel –
mondja Kayla. – Már nagyon sokat hallottam mind a
kettőjükről.
Magasba vonom a szemöldököm. Igazából
édeskeveset meséltem neki a szüléimről, de úgy tűnik,
pontosan azt mondta, amit hallani akartak, mert Jessica
arca felragyog a boldogságtól.
– Komolyan? – kérdezi, és kérdő pillantást vet rám. –
Remélem, jó dolgokat.
– Csakis – felelem, közben Donald odalép hozzánk, és
a kezét nyújtja.
– Örülök, hogy itt vagy – mondja Kaylának. – Kérem
a kisasszonyt, hogy nyugodtan tegezzen minket.
Milyennek találtad Skóciát?
– Minden annyira izgalmas itt! Nagyon nehéz lesz
hazamenni.
Ha kábult lennék, akkor nem fájnának annyira a
szavai. Kayla elhallgat, egy pillanatra megdermed, a
mosoly ráfagy az ajkára, és árad belőle a figyelem.
Néhány nappal korábban éppen ő kért meg arra, hogy ne
emlegessük a hazatérését. Tartottuk magunkat ehhez, és
elmerültünk a nemiség és a lélek álmában, mintha csak
elhittük volna, hogy ezeknek a napoknak sosem lesz
végük, és az idő csak másokra van hatással, ránk nem.
– Figyelj, olyan sokáig maradhatsz itt, ameddig csak
jólesik – mondja Donald könnyedén, átöleli Kayla vállát,
és bevezeti a házba. – Már kész is van a finom tea.
Míg ők elindulnak befelé, Jessica megragadja a
karomat, és közelebb húz magához.
– Csak annyit szeretnék mondani, hogy igazából
fogalmam sem volt, mire számítsunk, amikor szóltál,
hogy egy lányt is hozol magaddal – mondja halkan,
ragyogó szemmel. – Nem szeretnék elefántot csinálni a
bolhából, de nagyon jól ismerlek téged, Lachlan.
Elkomorodok, de ő zavartalanul folytatja.
– Te sosem voltál túlságosan érzelgős. Most viszont
szeretném, ha tudnád, hogy milyen boldoggá tettél. Ez a
lány kedvesnek tűnik és nagyon szép.
Bizonytalanul nyelek egy nagyot.
– Köszönöm – mondom mogorván, aztán befogom a
számat.
– Jól bánik veled?
Jessicára villantok egy mosolyt.
– Igen.
Elégedetten megveregeti a vállam, aztán bemegyünk
a szalonba, ahol Donald éppen teát tölt Kaylának. A
szokott helyemen ülök le, egy ősrégi karosszékbe, ami
annyira kopott, hogy jessica már többször is ki akarta
dobni, ám mindig sikerült meggyőznöm arról, hogy
megtartsuk. A család mindig is gazdag volt, és a jólétüket
igyekeztek finoman a világ tudtára adni. Bár Jessica
imádja az otthonos dolgokat, de a szakadt bútorzat már
túl sok lett volna neki. Ugyanakkor ez a karosszék volt
az egyetlen dolog, amihez igazán kötődtem, bármilyen
ostobán hangozzon is ez. Egy árva gyerek ott keresi a
vigasztalást, ahol csak lehet.
Jessica sürög-forog, omlós teasüteményt és fánkot
hoz oda nekünk, az asztalra pedig kirakja a legdrágább
fehér és rózsaszín teáskészletét. Donald megkérdezi
Kaylától, hogy San Franciscó-i-e, majd pedig elkezdenek
a nagyvárosról beszélgetni. A nevelőapám egészen fiatal
korában a pénzügyi szektorban helyezkedett el, és emiatt
beutazta a világot. Egy szegény család gyermekeként
csakis önmagára támaszkodhatott a siker felé vezető
úton. Ez is azon okok közé tartozik, ami miatt felnézek
rá. Meg persze ott van az a tény is, hogy befogadott a
családjába, és ha arra volt szükség, akkor vaskézzel
nevelt.
– Na és mivel foglalkozol? – kérdezi Donald, és
beleharapva az egyik omlós kekszbe, morzsákkal borítja
be a szőnyeget. Jessica jókedvűen felmordul, leül mellé,
és a kezébe nyom egy tányért, hogy tiszta maradjon a
padló.
Ez az a pont, ahol Kayla zavarba jön. Összeszorítja
az ajkát, és én tudom, megpróbálja kitalálni, hogy mi a
helyes válasz. Végül ezt mondja:
– Egy hetente megjelenő magazinnál dolgozom. A
The BayArea Weekly hirdetési részlegében.
– Ó! – mondja Donald, és megigazítja a szemüvegét.
– Az biztos nagyon érdekes.
Kayla rám pillant.
– Nem. Igazából nem az. – Megvonja a vállát, és
rosszkedvűen elneveti magát. – Mindig is újságíró
szerettem volna lenni, hogy valódi cikkeket írhassak, ám
úgy tűnik, hiába erőlködöm, csak nem jön össze a dolog.
Megköszörülöm a torkom.
– Na most az a helyzet, hogy Kayla írt egy nagyszerű
cikket rólam és Bramről. Arról, hogy Bram milyen sokat
tesz a szegény emberek lakhatásáért.
– Ez igaz – mondja Kayla egy megfontolt bólintással.
–Csakhogy attól tartok, soha többé nem lesz esélyem újra
írni. Még csak nem is az én nevem alatt jelent meg az a
cikk. Valaki másé a dicsőség.
– Hogy rohadnának meg! – mordul fel Donald, és a
térdére csapva, teli szájjal folytatja. Mindent beborít
morzsákkal. – És te mit csináltál?
– Semmit. Úgy értem, panaszkodtam, de a
főszerkesztő nem törődött velem. Senki más sem.
– Nem gondoltál még arra, hogy a munka mellett
kezdjél el írni? Esetleg egy ideig honorárium nélkül? –
kérdezi Donald, és a szemüvege mögül Kaylára pillant. –
Felépíted a portfoliódat, megismerik a nevedet, és közben
gyakorolsz. Utána pedig kereshetnél magadnak egy
olyan munkahelyet, ahol az újságírásért kapnád a
fizetésed.
Néha olyan jó volna, ha Donald vér szerinti fia
lennék! Például azért, mert akkor talán örököltem volna
tőle az éles eszét. Óriási hátrányt jelent, ha valaki egy
kokainfüggő családban születik.
– Igen, Donald – mondja Jessica. – Remek ötlet. Mi
lenne, ha megírnád az úti élményeidet, kedvesem? Ha
már úgyis itt vagy, Lachlan esetleg megmutathatná
neked Skócia olyan rejtett kincseit is, amelyekről amúgy
senki nem szokott írni.
Rám pillant a teáscsészéje fölött.
– Vagy egy újságcikket az állatmenhelyről. Esetleg a
jövő heti gálaünnepségről. Kölcsönösen segíthetnétek
egymásnak.
Összenézünk Kaylával. Én semmi ilyesmire nem
gondoltam, és a jelek szerint ő sem.
– Nem tudom, hogy ki jelentetné meg –
bizonytalankodik Kayla. Jessica egy kézlegyintéssel
elhessegeti ezt a felvetést.
– Ó, emiatt nem kell aggódnod! Nagyon sok barátom
van. Akárcsak Donaldnak. Kezdetben még nem fizetnek a
cikkeidért, de ahogyan azt a férjuram mondta, így az
egyik lábaddal máris bent lehetnél a szerkesztőségekben,
és megismertetnéd velük a nevedet. Közben pedig ez
nagyon jól jönne Lachlannek és a kutyáknak. Mit szólsz
hozzá? Ha össze tudnám hozni a lehetőséget, érdekelne a
dolog?
Kayla nagyot pislog, aztán kihúzza magát.
– Igen. De még mennyire! Nagyszerű volna. Mikor is
lesz az a gála?
– Pénteken – feleli Jessica, és szemrehányóan rám
mered. – Ismerem annyira Lachlant, hogy tudjam,
teljesen megfeledkezett róla. Nem ez lenne a legelső
alkalom. Az egyik évben sportmezben állított be az
összejövetelre, mert egyből az edzésről jött oda.
Krákogok egy nagyot. A kibaszott gála célja, hogy
támogatókat találjunk az állatmenhelynek. Évről évre
Jessica az ünnepség háziasszonya, én pedig csak
beállítok, autogramokat osztogatok, befolyásos
emberekkel csevegek, és megpróbálom népszerűsíteni az
állatmenhelyet. Többnyire Lionelt is elviszem
magammal, és a kutyus sokkal gyorsabban megnyeri az
embereket, mint amire én képes lehetnék.
– Valahogy kiesett a fejemből – védekezek. –
Nagyon… sok volt a dolgom.
Ezt hallva Kayla melegen rám mosolyog.
– Semmi baj. Amara már említette nekem. Csak azt
nem tudtam, hogy pontosan mikor lesz.
– Mindig az új évad kezdetén. Olyankor az emberek
újra odafigyelnek a rögbire, és általában rá tudom venni
a csapat néhány tagját arra, hogy eljöjjenek segíteni a
gálára.
Elhallgatok, mert nagyon is tudatában vagyok
annak, hogy Donald és Jessica feszülten figyel. – Olyan
jó volna, ha te lennél a kísérőm, már ha nem bánod,
hogy meg kell osztoznod rajtam Lionellel.
– Tudod, hogy nem bánom.
– Annyira aranyos, igaz? – kérdezi Jessica kedvesen.
– Kicsoda? Lachlan vagy a kutya?
Halkan felnevetek.
– Ó, szerelmem, kérlek, ne válassz közülünk!
A szavaimat meghallva Donald és Jessica újra
összenéz, ám én nem törődöm a meglepődöttségükkel.
Ekkor megszólal a csengő, és Jessica felkel.
– Bizonyára Brigs az.
Brigs a bátyám. Azonnal elfog a lelkiismeret-furdalás,
mert még nem is szóltam neki, hogy visszajöttem.
Egészen jó kettőnk kapcsolata, annak dacára, hogy
fiatalabb koromban többször is pokollá tettem Brigs – és
Jessica meg Donald – életét. Egy ideje azonban még
nálam is visszahúzódóbbá vált. Három évvel ezelőtt
meghalt a felesége és a gyermeke egy szörnyű
autóbalesetben. Azóta sem sikerült önmagára találnia.
Bár értem, hogy milyen helyzetbe került, nem tudom
felfogni a tartós fájdalma okát – nem mintha nagyon
megpróbáltam volna. Ugyanakkor nagyon is világos
számomra, miért igyekszik mindenkivel betartani a
három lépés távolságot. Nem csak a szerettei halála
miatt szenved. Önmagát okolja a balesetért, mivel előtte
veszekedett a feleségével. Fogalmam sincs arról, hogy
pontosan mi volt a vita tárgya, ám Brigs szerint elég éles
volt ez a szóváltás ahhoz, hogy a következményeit a
saját hibájának tartsa. Néha olyan jó volna leülni vele,
és bevallani, pontosan tudom, milyen érzés a bűntudat,
de nem vagyok ehhez elég bátor, ráadásul pedig
önmagámmal sem sikerült tisztázni a dolgaimat.
– Szia, anyu – mondja Brigs, és ad két puszit
Jessicának. Bár a házaspárt a szüleimnek tartom, sosem
bírtam kimondani, hogy anyu és apu. Talán ez
valamilyen védekezési mechanizmus lehet.
A bátyám bejön a szobába, és meglepetten pillant
ránk. Nagyon hasonlít az unokatestvéreimre, ahogy ők is
Brigsre. Ez a magas és sportos férfi mostanában kissé
lefogyott. Máskor ragyogó kék szeme nyomasztó
lidércnyomások emlékét őrzi. Jessicától örökölte éles,
kiálló arccsontjait. Eléggé hirtelen haragú. Ha dühbe
jön, jobb lelépni a közeléből. Én bárkit képes vagyok
néhány ökölcsapással elhallgattatni, neki viszont
egyetlen pillantása is elég ahhoz, hogy csend boruljon
egy szobára.
– Lachlan – mondja, és most már sokkal vidámabban
cseng a hangja, mint az előbb odakint. Felkelek,
átölelem, és szokás szerint jól hátba vágom.
– De jó újra látni téged, öcsém! – mondja, és mélyen
a szemembe néz.
– Akárcsak téged.
Elpillant a vállam fölött, és magasba vonja az egyik
szemöldökét, amikor észreveszi Kaylát.
– Ő pedig itt kicsoda?
Nem tudom visszafogni magam, hanem valósággal
felragyogok. Lehet, hogy nagyon hülyén nézek ki, ám ez
nem számít.
– Ő, Kayla. San Franciscóból jött.
– Komolyan? – kérdezi Brigs, és Kayla felé biccent. –
Most először jársz Skóciában, igaz?
– Bezony – feleli Kayla.
– És éppen ez a beszélő majom mutatja meg neked az
országot? Majd inkább én leszek az idegenvezetőd,
rendben? Én majd megmutatom a valódi Skóciát, és nem
csak úgy, ahogy egy forrófejű rögbijátékos látja –
mondja Brigs vigyorogva. Egyetlenegy pillanat alatt
elszállt a komorsága, és máris bohóckodik. Látom, hogy
Kayla megnyugszik.
– Brigs – figyelmezteti Jessica. – Legyél kedves!
– Szemem a meghatottságtól nedves, hogy lehetnék
akkor kedves? – kérdezi a bátyám, és szerencsére
mindenki elneveti magát. Annyira jó érzés látni, hogy
jókedvű, ráadásul ebben a pillanatban rádöbbenek arra,
hogy a többiek bizonyára ugyanezt gondolják rólam is.
Nemsokára átmegyünk az ebédlőasztalhoz, miközben
Jessica feltálalja a vacsorát. A zamatos sült kacsát az
előző hét végén Donald lőtte fent, a Felföldön, amikor
vadászni volt. Bor kerül az asztalra. Komoly erőfeszítést
igényel, de nemet mondok rá, és beérem egy pohár
ásványvízzel.
Hétköznapi témákról beszélgetünk. Donald elmeséli,
hogy mivel foglalkozik a Lions Clubbal, Kayla az olcsó
San Franciscó-i bérlakásokról magyaráz, én pedig
megemlítek ezt-azt a rögbiedzésekkel kapcsolatban. Brigs
csendben marad, és még nálam is szótlanabb. Csupán
akkor enged fel egy kicsit, amikor Jessica elkezdi
kihordani a köreteket. Elmondja, hogy új munkahelye
van.
Nem tulajdonítok különösebben nagy jelentőséget a
dolognak, mivel Brigs mindig is ilyen visszafogott volt. A
balesetig tanárként dolgozott, ám akkor elveszítette a
munkahelyét. Azóta elszántan próbál új állást találni
magának. Sosem aggódtam komolyan emiatt – a bátyám
dörzsölt fickó, keményen dolgozik, csak hát kapott egy
nagy pofont az élettől.
Jessica viszont ragyog a büszkeségtől. Jól látom, hogy
emiatt Brigs milyen kényelmetlenül érzi magát.
– Gratulálok – mondom neki. – Éppen ideje volt.
Igyunk erre.
Lehet, hogy valami rosszat mondtam? Brigs szeme
összeszűkül, amikor felemeli a poharát.
– Rám akarsz inni? Nem, nem. A te egészségedre
koccintsunk, Lachlan.
Elkomorodok, ő pedig hűvös nyugalommal folytatja.
– Komolyan mondom. Tényleg komolyan beszélek.
Szerintem mi még sosem gratuláltunk Lachlannek azért,
hogy milyen új ember lett belőle.
Nagyon rossz előérzetem támad, miközben a bátyám
a szülei felé fordul.
– Bizony, szerintem még nem köszöntöttük fel. Azt
hiszem, csak kinyitottuk az ajtót Lachlan előtt, és
visszahoztuk magunk közé, ám szerintem eddig még
egyetlen alkalommal sem mondtuk el neki, hogy milyen
büszkék vagyunk rá. Arra, hogy sikerült legyőznie a
függését.
Megdermed körülöttem a világ, és rosszullét tör rám.
– Brigs – szól rá halkan, szinte suttogva Jessica.
A fivérem figyelmét azonban elkerüli, hogy
megdermedtem és ökölbe szorult mind a két kezem. Nem
látja Donald és Jessica figyelmeztető pillantásait, de a
Kayla arcára kiülő látványos zavart sem. Azért nem veszi
észre mindezeket a dolgokat, mert úgy bámul a
söröspoharába, mintha az ital diktálná a szavait.
– Mindannyian azt gondoltuk, hogy neked véged,
öcsém. Kristály-metadin és heroin. Nem sok embernek
sikerül kiszakadnia a kábítószerek fogságából, kevesen
tudnak talpra állni, hogy valamit kezdjenek az életükkel.
Neked sikerült. Bizony. Végre tudtad hajtani az összes
célkitűzésedet – mondja, és végre felemeli a fejét.
Nyíltan, egyenesen a szemembe néz, és nem veszi észre,
hogy az iszonyattól tágra nyílt a szemem. – A te
egészségedre iszom, testvérem. Örülök, hogy visszatértél.
Boldog vagyok azért, hogy itt vagy, meg hogy ez a lány
is elkísért.
A szobában rendkívül kellemetlen, zavart csend
támad.
Lesütött szemű, gyors pillantások között lassan
mindenki a pohara után nyúl. Én viszont meg sem tudok
moccanni. Teljesen megbénultam. Nem a megalázó
helyzet bánt el így velem, mivel ha valaki éveket tölt el
hajléktalanként az utcán, az gyorsan leszokik a
szégyenérzetről. Egyáltalán nem ez a bajom. Lecsap rám
a félelem, harapófogóként szorítja a szívemet, mivel
Kayla semmit nem tudott ezekről a dolgokról, én pedig
nem tudtam, hogy valaha is képes leszek-e szóba hozni
őket.
Most azonban kiderült az igazság, itt van előttünk, és
Kayla elgondolkodhat rajta, megítélhet és retteghet.
Nem bírok ránézni. Gyorsan elnézést kérve felállok
az asztal mellől, és kimegyek a konyhán át a
fürdőszobába. Megtorpanok a hűtőszekrénynél, kiveszek
belőle egy üveg sört, és bezárkózom a mosdóba.
Rátámaszkodom a kézmosóra, zihálva kapkodok levegő
után. Jó volna, ha elmúlna a fájdalom, ha enyhülne a
lelkiismeret-furdalásom. Nincs ilyen szerencsém. Éppen
ezért lefeszítem a sörösüvegről a kupakot, és öt
másodperc alatt kiiszom a tartalmát.
Böfögök. Várakozom. Várom, hogy minden véget
érjen, és a pulzusom már ne akarja felrobbantani az
ereimet.
Minél tovább maradok a fürdőszobában, annál
rosszabbul érzem magamat. Kidobom a sörösüveget a
szemétbe, és elindulok vissza, az ebédlőbe. Esküszöm,
hogy a rögbipályán soha egyetlen alkalommal sem féltem
annyira, mint most.
Hála az égnek, a többiek ekkor már Obamáról – ki
másról? – beszélgetnek, így nem figyelnek rám
különösebben, amikor visszatérek.
Kivéve persze Kaylát, mivel az ő figyelmét semmi
nem kerülheti el. Számomra egyből nyilvánvalóvá válik,
hogy hamarosan kénytelen leszek tiszta vizet önteni a
pohárba.
Úgy döntök, hogy rövidre zárom a családi látogatást,
és az édesség elfogyasztása után szólok, hogy haza kell
mennem a kutyákhoz, elsősorban Emilyhez, aki még
nincs hozzászokva ahhoz, hogy egyedül hagyják.
Elköszönünk a többiektől, bár jól tudom, hogy Donalddal
és Jessicával még találkozunk a gálán. Amikor Brigs
magához ölel, erősen szorít, és a fülembe suttog:
– Ha ezután is kitart melletted, akkor ő az igazi.
Legszívesebben beverném a hülye fasz fejét, és válasz
helyett csak dühösen felhördülök.
Visszaúton Edinburgh-be dermedt csend uralkodik a
kocsiban. Megpróbálok az útra összpontosítani, az autó
alatt hátramaradó fehér vonalakra és a fekete
autópályán előttünk haladó piros lámpákra. Van valami
álomszerű az egész helyzetben, ahogy a vacsora után
késő éjjel hazafelé tartunk, ám a feszültség miatt
gyorsan visszatérek a valóságba.
Végül már nem bírom tovább elviselni a csendet.
Megköszörülöm a torkom, előreszegezem a tekintetem, és
vasmarokkal szorítom a kormányt.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezem halkan,
bizonytalanul. Kayla csak sokára válaszol:
– Pontosan miről is?
Nem szeretném felszakítani a múlt beforrt sebeit, ám
képes leszek rá, ha erre van szükség.
– Arról, amit Brigs mondott. A pohárköszöntőjéről.
Hogy régebben milyen ember voltam.
Sóhajt egy nagyot.
 – Vagy úgy. Arról az emberről, aki régen voltál?
Mesélj róla!
– De tényleg tudni akarod? – kérdezem, és Kaylára
pillantok. Némán biccent, a tekintete az ablakra és a
sötétségre összpontosul.
– Igen – feleli. – Mindent tudni akarok rólad,
legfőképpen pedig azokat az eseményeket, amelyek miatt
az lett belőled, aki vagy.
– Na és ki vagyok én? – kérdezem halkan, szívből
jövő könyörgéssel. – Ki vagyok számodra?
Amikor felém fordul az arca, a bőre felragyog a
műszerfal lámpáinak halovány fényében.
– Te Lachlan McGregor vagy. És az enyém.
Egy újabb ütés a gyomorszájamba. Ez a fájdalom
azonban édes, méztől csöpögő.
– Kérlek, semmit se titkolj el előlem – folytatja. –
Tudom, hogy nem tartozol nekem számadással, de akkor
is… szeretnélek megérteni. Itt akarok lenni veled, meg
akarom ismerni minden porcikádat, de nem ám csak a
testedet, hanem az elmédet, a szívedet és a lelkedet is. Jól
tudod, hogy megbízhatsz bennem. Nem foglak
cserbenhagyni.
Sajnos hazudsz. Pár hét múlva már messze jársz,
hiszen nem maradsz itt. Magaddal viszed a szívemet, és
persze a titkaimat is.
Nem mondom ki ezeket a szavakat, csak bólintok.
– Rövidre fogom és nem szépítem meg a dolgokat –
szólalok meg, és izzadó tenyérrel markolom a kormányt.
– Ugye tudod, hogy milyen nehezemre esik erről
beszélni? Még soha, senkivel sem beszéltem minderről,
ráadásul pedig még csak gondolni sem szeretek rá. Jó pár
dolog nem léphet ki a múlt homályából, és ezek közé
tartozik az is, hogy ki voltam valamikor. Nagyon
szeretném viszont, ha tudnád, hogy mindennek vége, és
túlléptem rajta. Teljesen lezártam a múltamat. Meg kell
bíznod bennem. Megbízol bennem?
– Megbízom – suttogja.
– Jól van – mondom egy lassú bólintással. – Rendben.
Szóval, izé… amikor annak idején Jessica és Donald
kivett az árvaházból, úgy éreztem, ez túl szép ahhoz,
hogy igaz legyen. Az előbb találkoztál velük, így tudod,
hogy milyenek. Nagyon aranyosak, jó emberek.
Befogadtak engem, egy girhes, megtört kisfiút, aki semmi
jót nem ígért, és éjt nappallá téve azért küzdöttek, hogy
bebizonyítsák nekem, nem igaz, hogy az egész világ a
fejemre pályázik. Nem minden ember szörnyű.
Csakhogy… ha valakinek kizárólag iszonyatos dolgokat
rejt a múltja, és újra meg újra pofára esik, akkor az
nehezen fogadja el, hogy szép is lehetne az élete.
Nagyot pislogok, és megpróbálom összerendezni a
gondolataimat.
– Mindent megadtak nekem, amiről csak
álmodhattam volna, még az őszinte, valódi szeretetüket
is. Csakhogy én méltatlannak éreztem rá magamat.
Elvégeztem a középiskolát, leérettségiztem, és
megpróbáltam normálisan élni. Az volt a gond, hogy… az
emberek jól ismerték a szüleimét, és tudták, hogy nem
vagyok a vér szerinti fiúk. Valójában ez a kérdés csak
nagyon ritkán merült fel, kivéve, ha valamilyen faszfej
szívózni kezdett velem, ám az én szememben ez egy
súlyos és komoly baj volt. Azt hiszem, igazából sosem
bíztam meg bennük vagy a szándékaikban. Még csak ki
sem csomagoltam a táskámat, hanem ott tartottam, útra
készen az ajtó mellett. Arra az esetre, ha le kell lépnem.
Előtte már túl sokszor dobtak ki a nevelőszüleim, vagy
éppen kénytelen voltam elmenekülni tőlük. Az a rengeteg
iszonyat! Bizonyos emberek elméjében beteges, szörnyű
dolgok rejtőznek. Egyfolytában arra várnak, hogy
lecsaphassanak rád. Szerettem volna megbízni
Donaldban és Jessicában, sőt még Brigsben is, de nem
tudtam. A középiskola utolsó évében összecsaptak a
hullámok a fejem fölött. A szokásos történet: rossz
társaságba keveredtem. Autókat loptam, piálni kezdtem
és zabolátlan hülye gyerekként viselkedtem. Aztán a
kábítószer is színre lépett. A hétvégéket Glasgow-ban
töltöttem, a csajokat meg a drogokat hajtottam, és
pontosan úgy viselkedtem, ahogy természetesnek tűnt.
Szar alakként, tudod? Aki méltatlan és semmit sem
érdemel.
A szemem sarkából Kaylára pillantok, és azt látom,
hogy olyan feszült odaadással figyel, annyira aggódik
értem, hogy emiatt úgy érzem, tényleg ott áll mellettem
a múltban és a kezemet fogja.
Kiszáradt a szám, de folytatom:
– A legprosztóbb kábítószer intézett el. Azt gondolnád
rólam, hogy kokaint szippantottam, de én sosem voltam
annyira elegáns. Soha. A kristály-metadinról beszélek.
Meg az alkoholról. Néha kokaint is szereztünk, meg
esetleg valamilyen fájdalomcsillapítót, már ha valakinek
sikerült begyűjtenie. Az elején még megfontoltak és
válogatósak voltunk. Aztán ahogy leépülsz, eljön a
pillanat, amikor a nevelőanyád konyhai szekrényéből
kilopod a szerecsendiót, mert azt hiszed, hogy attól fogsz
elszállni. Talán beadod a zálogházba az ékszereit és a
szőrmebundáit. Megtörténhet, hogy megfosztod őket
minden boldogságuktól, pedig rászánták az életüket arra,
hogy megmentsenek téged. Az sem kizárt, hogy mindent
kidobsz az ablakon. Azért, mert egy önző, gyáva, szar
alak vagy. Töketlen fickó. Azért, mert csakis az érdekel,
hogy semmivé váljon ez az egész kibaszott világ és vele
együtt a létezésed összes nyoma is. Erről szól a
történeted. Csakis azért élsz, hogy mindent kiradírozzál,
mintha egy memória-kártyát formatálnál.
Kábítószereztem, loptam és hazudtam. Fájdalmaim
voltak, szenvedtem, jajveszékeltem, míg a tábla tisztára
törlődött, és már nem létezett olyan újdonság, ami miatt
fájdalmaim lettek volna.
Olyan gyorsan hadarom el mindezt, hogy alig kapok
levegőt. A kocsi csendjét csupán a ziháló lélegzetem zaja
töri meg. Megpróbálok megbékülni mindazzal, amit most
meggyóntam. Nem létezik annál szörnyűségesebb dolog,
mint amit az előbb bevallottam Kaylának. Bevallottam
neki, az egyetlen nőnek, aki valaha is fontos volt a
számomra, akibe mélyen, sőt teljesen belezúgtam, azt a
tényt, hogy valamikor a kábítószer rabja voltam. Kizárt
dolog, hogy ezek után ne nézne más szemmel rám. Az
igazság bevallása ráadásul nem jár megkönnyebbüléssel,
mivel vannak olyan dolgok, amelyeknek sosem lenne
szabad napvilágra kerülniük.
Telnek a súlyos, néma pillanatok. A vér hangosan
zúg a fejemben, és kénytelen vagyok fogást változtatni a
kormánykeréken. Továbbra is az utat bámulom, mert
nem merek Kaylára nézni. Igaz, a csendtől is félek.
– Brigs arról beszélt, hogy te az utcán éltél – mondja
halkan, én pedig nem tudom eldönteni, hogy undor van-
e a hangjában, vagy inkább döbbenet.
– Eeegen – mondom, és bólintok. – Ha zálogházba
hordod az örökbe fogadó szüleid holmiját, hogy
kábítószert vehessél, akkor gyorsan elfogy a türelmük.
Előtte minden tőlük telhetőt megtettek. A pokol minden
kínján átmentek miattam, és persze én is sokat
szenvedtem. Egyfolytában csak veszekedtünk.
Üvöltöztem és zokogtam. Olyan szánalmas faszfej
voltam, hogy az már hihetetlen. Egy szerencsétlen kis
szardarab. El sem tudom… képtelen vagyok szavakba
önteni, hogy mennyire utálom magamat, azt, aki egykor
voltam, meg amit elkövettem. Tudod, a szüleim helyesen
cselekedtek. Választás elé állítottak. Hát így hálálod meg
azt, hogy befogadtunk? Vagy leszoksz a drogról, vagy
elhordod magad. Én pedig úgy döntöttem, hogy lelépek.
Úgy véltem, ennél jobbat amúgy sem érdemelnék. A
könyörtelen utcákon éltem néhány éven keresztül.
– Néhány éven keresztül? – kérdezi Kayla döbbenten.
A szégyentől majdnem megnémulok.
– Igen. Néha hajléktalanszállókon, máskor meg az
utcán. Tudod, pontosan úgy éltem, mint a kóbor kutyák.
A nagy különbség az, hogy a kutyus élni akar, talpon
maradni. Én nem próbáltam meg élni. Meg akartam
halni.
És majdnem meg is haltam. Ez történt Charlie-val.
Charlie meghalt. Ez velem is megtörténhetett volna. Az
lett volna jó, ha inkább én maradok ott. Most még csak a
nevét sem bírom kinyögni.
– A rohadt életbe – káromkodik Kayla, és meglep
azzal, hogy a kezét a karomra teszi és megszorítja. – Még
csak nem is sejtettem. Persze azt kitaláltam, hogy
viharos volt a múltad, hiszen már az is nagyon durva,
hogy valaki bekerül egy árvaházba. De ez? Ez… nem
tudom.
Egy pillanatra elhallgat és megrázza a fejét.
– Te kurvára erős vagy ám.
Döbbenten odafordulok felé.
– Erős?
– Igen – feleli meggyőződéssel. – Erős vagy. Bátor. És
talán csoda történt. Hogy a fészkes fenébe sikerült volna
máskülönben a hajléktalanok közül idáig felküzdeni
magadat? Élsportoló vagy és egy Range Rovert vezetsz.
Mi erre a magyarázat?
Oldalra hajtom a fejem.
– Így alakultak a dolgok. Nem éppen máról holnapra.
–Pedig valójában igen. Egyetlen iszonyatos éjszaka elég
volt. – Egy napon egyszerűen beállítottam Jessicához és
Donaldhoz, és elmondtam nekik, hogy segítségre van
szükségem. Könyörögtem. Térden állva zokogtam azért,
hogy mentsék meg az életemet, és fogadjanak vissza.
Mert ekkorra már rádöbbentem arra, hogy nem akarok
meghalni. Élni szerettem volna. Ha nem lettek volna
ennyire csodálatos emberek, simán elzavarnak. Nem a
vér szerinti fiuk voltam, és semmivel sem tartoztak
nekem. Mégsem küldtek el. Befogadtak. Elmentem
elvonókúrára, hogy leszokjak a methről meg a többi
kábítószerről. A testi erőfeszítésekre összpontosítottam.
Tudod, sokszor előfordul, hogy miután valaki csúnyán
visszaélt a testével, megpróbálja jóvátenni a
szörnyűségeket. Az egészséges életmód és a kirobbanó
erőnlét fanatikusa lettem. Beléptem az egyik helyi
rögbicsapatba. Nemsokára már megszállottan játszottam,
érted? Gyors voltam, erős és olyan harag lángolt
bennem, amiről tudtam, hogy soha nem fog elmúlni. Ez
a három tényező így együtt felért a legjobb
üzemanyaggal. Egyre jobb és gyorsabb lettem. A többit
pedig már te is tudod.
– Dehogy tudom – ellenkezik. – Még csak nem is
sejtettem. Sajnálom a tudatlanságomat.
– Az a helyzet, hogy mindezt nem akartam
elmondani neked. Legszívesebben megöltem volna
Brigset, amiért szóba hozta a múltamat. Akkor is, ha
közben a jó szándék vezérelte.
– Értem én, hogy valaki miért akarja megőrizni az
ilyen titkait, de… nem túlságosan kimerítő ez az egész?
Nem telsz el fájdalommal amiatt, hogy egyfolytában
rejtegetned kell a valódi énedet a világ elől?
Megvonom a vállamat.
– Talán.
 – Örülök, hogy elmesélted – mondja, és felém fordul
az ülésében, majd a kezével beletúr a hajamba. – Azt
szeretném, hogy bármikor merjél őszintén szólni
hozzám.
– Még akkor is, ha az igazságot meghallva fejvesztve
elmenekülsz?
– Én aztán soha nem fogok elfutni előled, Lachlan.
Csakis feléd rohanok, mindig.
Istenem! Mit meg nem tennék azért, hogy ez igaz
legyen.
Amikor végre visszaérünk a nagyvárosba, teljesen
kimerültem és érzelmileg kiégtem. Kayla rám szól, hogy
menjek aludni, mert ő viszi el sétálni a kutyusokat.
Tiltakozni akarok, ám a szemén látom, mennyire fontos
neki ez a szívesség, hiszen nagyon sokat jelent most
nekem ez a gesztus. Ez a nő törődik velem. Most sem
hagy cserben. Két olyan tény, amit egyszerűen képtelen
vagyok feldolgozni magamban.
Ágyba bújok, de nem vagyok hajlandó addig elaludni,
míg vissza nem tér a sétából. Hallom, ahogy a másik
szobában a kutyusokhoz beszél, miközben letelepszenek
a heverőre aludni. Később majd bemásznak a saját
ágyukba vagy ide hozzánk. Annyi megnyugvás, annyi
béke árad abból, hogy ő is itt van velem! Elrendezi a
dolgokat és felkészül az éjszakára. Egy másik
valóságban, egy könyörületesebb világban nem ez volna
sem az első, sem pedig az utolsó ilyen alkalom. A
végtelenségbe nyúlna az ilyen éjszakák sora, Kayla pedig
a karomban aludna el, és a szívében gondosan őrizné
lelkem sötétjét, valamennyi démonomat és minden
szörnyűségemet. Egy tökéletes világban elzárná a múltat
tőlem, mivel úgy jobban megértene, és nem hagyná,
hogy az emlékek újra bántsanak.
Önként megőrizné önmagában a titkaimat.
 Én pedig hagynám, hogy így tegyen.
Csak hát ez a világ nem tökéletes.
Azt azonban nem tudom, hogy egészen pontosan
milyen világban élünk.
 21. FEJEZET

Kayla

– Ezek szerint egészen biztos vagy abban, hogy senki

nem fogja lerángatni a gatyádat? – kérdezem Lachlantől,
amikor kiszállunk a Range Roverből. Őszintén bevallom,
rohadtul ideges vagyok attól, hogy látni fogom edzés
közben, amiről neki persze nem kell tudnia. Ha már itt
tartunk, számos más dolog miatt is szorongok, ám ezeket
sem fogom az orrára kötni.
– Semmit nem ígérhetek – mondja, és az állával az
előttünk tornyosuló, hatalmas stadion felé biccent. –
Megjöttünk. Íme, az edinburgh-i rögbi otthona.
Őszintén mondom, ma reggel igencsak meglepődtem,
amikor Lachlan megkért arra, hogy jöjjek ki vele az
edzésre. Az előző este eseményei, a kínosra sikeredett
családi vacsora és az autós gyónása után inkább arra
számítottam volna, hogy távolságtartó lesz, falakat húz
fel kettőnk közé és hűvösebben viselkedik.
Semmi ilyen nem történt. Óriási vágyakozással,
rendkívüli odafigyeléssel fordult felém ma reggel, és bár
az elmúlt hét edinburgh-i nap során nem volt szokatlan,
hogy álló farokkal ébreszt fel, ez most mégis valami más
volt. Éreztem, hogy nemcsak a testemet akarja
birtokolni, hanem mindazt, ami ezzel jár. Lángoló
tekintettel bámult rám, mint akit csillapíthatatlan
szomjúság gyötör.
Nekem ugye eszem ágában sem volt panaszkodni. A
tegnap esti események után szükségem volt arra, hogy
ilyen közel kerüljek hozzá.
 Nem akarok hazudni. Megrémültem attól, amit
bevallott, és bár korábban azt hittem, hogy legalább
részben sikerült kikövetkeztetnem a titkait, úgy éreztem
magam, mint akit hasba vágtak, amikor beszámolt
kábítószeres múltjáról és hogy az utcán élt. El sem
tudtam volna ilyen szörnyűségeket képzelni róla. Ahogy
kimondta vallomása szívből jövő, nyers szavait, a szívem
szilánkokra repedezett. Nem csoda, hogy ez a férfi
ennyire szilaj, érdes és félreértett. Megjárta a poklokat,
visszatért, és annak dacára, hogy a hamuból főnixként
kiemelkedve eljutott oda, ahol ma van, a füstszagot nem
tudta lemosni magáról. Még mindig érzem.
Pontosan emiatt vagyok olyan rémült. Rettegek, hogy
még mindig a múltjának rabja. Hogy a csudába ne lenne
az? Lehetséges volna, hogy valaki talpon marad ilyen
nagy megpróbáltatások után? Hát nem. Nem számít a
legjobb terápia, a leghatékonyabb orvosi beavatkozás,
mert az ember nem tudja feldolgozni, hogy valamikor
elhagyták, örökbe fogadták, drogozott és hajléktalanként
élt. Hatalmas pofonokat kapott az élettől, és már annak
a puszta ténye is óriási dolog, hogy életben maradt és
ilyen jól van.
Én azonban nem akarok úgy élni, hogy érte rettegek,
nem szeretnék arra gondolni, hogy bármelyik
pillanatban visszacsúszhat, és nem vagyok annyira naiv,
hogy ne figyeljek fel bizonyos dolgokra. Például arra,
ahogy az alkoholt kezeli. Azt akarom, hogy erős,
hatalmas és nemes maradjon. Egy büszke fenevad. Nem
szeretném, hogy szégyellje magát a múltja miatt, hiszen
éppen azok a megpróbáltatásai kovácsolták ki mai,
lenyűgöző személyiségét. Bár tudom, hogy ő ennek éppen
az ellenkezőjét hiszi, mégis az a helyzet, hogy sokkal
jobban tisztelem Lachlant azóta, hogy megtudhattam
róla az igazságot.
 Most pedig már azt is sokkal jobban értem, hogy
miért védi olyan elkötelezetten a kutyákat, mi célt
szolgál, amikor megmenti a kitaszított és elfelejtett
„haszontalan jószágokat”. Ő szó szerint közéjük
tartozott, és erősen függött vadidegen emberek
kedvességétől.
Visszatérek az adott pillanatba, és készen állok arra,
hogy elinduljak a stadion felé, ahol szemtanúja lehetek
annak, milyen módszerekkel sikerült kiemelkednie a
szemétdombról.
– Kénytelen vagyok felhívni a figyelmedet arra, hogy
esetleg el fogsz aludni – mondja, és a mágneskártyáját
végighúzza a hátsó ajtó leolvasóján. – Még egy jó
darabig nem megyünk ki a pályára. A mai nap folyamán
azt gyakorlom, hogyan léphetek el oldalra a támadó
ellenfél elől, ami azért is fontos, mert szokásomban áll
legázolni a többieket.
– Ó, tudom én azt – felelem lelkesen –, elolvastam a
Wikipédia-oldaladat.
Felnyög.
– Van Wikipédia-oldalam?
– Ami azt jelenti, hogy sikeres ember vagy.
– A fészkes fenébe. Na mindegy, szóval manapság
már nem öklelhetem fel csak úgy az embereket, mert
közben én is megsérülhetek. Ilyenkor kapóra jön, ha el
tudok lépni előlük.
– De legalább egy tolongásban részt veszel? –
kérdezem, miközben végigmegyünk a nyirkos beton
alagúton, melynek végén jól látszik a szépen
megvilágított zöld pálya.
– Dehogy. Szélső játékosként te csak nézed a
tolongókat. Várj egy kicsit, és te is látni fogod. – Hűvös
pillantást vet rám, és összeszorítja érzéki ajkait. – Hát
semmire sem emlékszel abból, amire megtanítottalak?
 Élesen felnevetek.
– Őszinte leszek. Csupán flörtölni próbáltam veled,
meg esetleg megmarkolni a seggedet.
– Ha emlékeim nem csalnak, teljes erőbedobással
flörtöltél.
Az égre emelem a tekintetem.
– Nekem úgy tűnt, hogy akkor nem vetted észre.
Megáll, és odahúz magához.
– Hogyne vettem volna, szerelmem. Csak nem voltam
elég bátor ahhoz, hogy bármit is csináljak. – Homlokon
csókol, és megyünk tovább.
Viszonylag korán érkezünk, így felvisz a nézőtérre, és
kiválaszt egy jó helyet nekem.
– Elég közel lehetsz ahhoz, hogy halljad, amint Alan,
az edzőnk kiabál velünk, mindenekelőtt velem, és
mindenkit jól látsz. Én viszont most megyek az öltözőbe.
Aggódva megragadom a karját.
– Micsoda? Máris itt hagysz?
– Csak egy kis időre. Ott leszek lent. – A pálya felé
mutat. – Próbálj meg ébren maradni.
Lekocog a lépcsőkön, én pedig fenekének táncoló
izmait bámulom. Néhány perccel később, miután
felfogtam, hogy még jó darabig eltarthatnak az
előkészületek, előveszem a mobilom, és elkezdek e-
maileket írni. Üzenetet küldök Stephnek és Nicolának,
mert nagyon szeretném elmondani nekik, amit Lachlan
elmesélt, ám nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy ez a
dolog nem tartozik rájuk. Lachlan kizárólag rám bízta a
múltját, és én mélységes áhítattal őrzöm meg a titkait.
Az anyámnak is küldök egy e-mailt. Utoljára pár
nappal ezelőtt kaptam tőle üzenetet. Arról írt, hogy
hiányzom neki, és ez nagyon fájt, ám megemlítette, hogy
jól van, és Toshio meg Sean is járt nála. Nem hozta
szóba a többi testvéremet, Nikkót, Pault vagy Briant, így
aztán küldök gyorsan egy e-mailt Toshiónak is arról,
hogy ugye emlékeztetni fogja őket az ígéretükre.
Mindazok után, amit Lachlan elmondott, furcsán
gyengének és bizonytalannak érzem magamat, és ezért
minden korábbinál erőssebb bennem a vágy, hogy
tudjam, a többiek rendben vannak-e. Bárcsak lehetne egy
teleportáló masinám, mert akkor csupán egy pillanatra is
vissza tudnék menni, hogy magamhoz öleljem az
anyámat. Az ilyen ölelések mindent rendbe hoznak.
Ez a gépezet azonban nem létezik, ezért én most itt
ülök egy üres stadion lelátóján, és várom, hogy mikor
bukkan fel az a férfi, akibe reménytelenül, fülig
szerelmes vagyok. Felháborít, hogy nem tökéletes
minden, és az is kikészít, hogy az emberi természet
többet akar annál, mint amink végül lehet.
Végül kiabálás hallatszik lentről, és az e-mail-írást
abbahagyva a nyakamat nyújtogatom, majd
megpillantom a pályára kifutó, szűk inget és
rövidnadrágot viselő, jól megtermett férfiak csapatát.
Lachlan az érkezők mögött megy, és egy alacsony,
széldzsekit viselő emberrel beszélget. A fickónak
majdnem olyan széles a válla, mint az övé.
Feltételezéseim szerint ő Alan, az edző.
Nem tagadom, hogy a szívem dob egy hatalmas
hátast, amikor lent, a pályán megpillantom Lachlant. A
sportruhája kiemeli az összes vastag, inas izomkötegét.
Olyan, mint egy kibaszott félisten, akivel amúgy baszni
szoktam. Kénytelen vagyok belecsípni magamba,
miközben olyan ütemben lüktet a pulzusom, mint
korábban még soha.
Bár a megszokott, határozott módján lépked, most
mégis más, mint a pályán kívül. Büszke. Elképesztően
magabiztos. Úgy viselkedik, mintha az övé lenne a pálya,
övé az egész sportág. Ha egy helybeli lány lennék, akkor
minden meccsén csak őt bámulnám. Igazából cseppet
sem fog meglepni, ha kiderül, hogy az ülőhelyek felén
olyan csajok ücsörögnek, akik szeretnék a szemüket
Lachlan McGregoron legeltetni. Az edzés maga nem túl
érdekes. Nagyjából egy tucatnyi ember van a pályán. Az
edző hol azt akarja, hogy pár percig mindenki teljes
erőbedobással játsszon, máskor pedig párokba osztja be
őket, hogy valamit begyakoroljanak. Úgy van, ahogy
Lachlan mondta. Az idő nagy részében a magához
szorított labdával rohangál, és elugrik a szerelni próbáló
játékosok elől. Váratlanul oldalra lépve néha eléri, hogy
a játékostársa pofára essen a fűbe. Máskor megpördülve
kifordul egy szerelési kísérlet elől. Időnként nem próbál
meg kitérni, hanem belerobban az ellenfele vállába. Jól
látom, hogy az utolsó pillanatban mindig visszafogja
magát, és nem veti be a teljes erejét. Ha most egy igazi
mérkőzésen lennénk, és nem a saját játékostársaival
kellene összeütköznie, akkor le merném fogadni, hogy
nem kímélné az ellenfelet. Tényleg egy igazi vadállat.
Ráadásul kurva gyors. Bár nem kell egyfolytában
szaladgálnia, és gyakran előfordul, hogy hosszú időn át
csak várakoznia kell a pálya szélén, amikor odaadják
neki a labdát, hirtelen olyan sebességgel kezd el rohanni
végig a füvön, mintha felszállásra készülő repülő volna.
Elképesztő látványt nyújt, hogy egy ilyen megtermett
pasi ilyen fenemód gyorsan tud futni. Az izmos lábai úgy
mozognak, mint két dugattyú.
Szó szerint hajlandó volnék akár órákon keresztül
így bámulni. Amúgy sem tudnám levenni róla a
pillantásom. Teljesen átadja magát a küzdelemnek, és
csak pár alkalommal pillant fel a nézőtér felé. Amikor
észrevesz, biccent egyet felém, én pedig azon kapom
magamat, hogy úgy integetek neki vissza, mint egy
iskolás lány.
 Elég nehéz volna elképzelni, hogy soványan és
girhesen az utcákon kószál, drogozik és árad belőle a
reménytelenség. A pályán egy egészen másfajta embert
látok.
Végül véget ér az edzés, és a nézőtér alatt elindul
mindenki az öltözők felé. Lachlan futva jön fel a
lépcsőkön hozzám. Fáradhatatlan, és egyszerre két
lépcsőfokot lép.
– Hogy vagy? – kérdezi, és amikor megáll előttem,
izzadság csillog a ráncos homlokán.
– Remekül – felelem neki. – Te olyan vagy, mint
egy… rögbiző robotgép.
A pálya felé pillant, savanyú képet vág, és az
alkarjával letörli a homlokát.
– Komolyan? Nem úgy éreztem magam.
– Pedig pont úgy nézel ki. Annyira… szerencsés
vagyok. Mázlista. Lenyűgöző vagy! Ahogy bámultalak,
leolvadt rólam a bugyim.
Rám néz, és halvány mosolyra húzódik a szája.
– Komolyan?
– Még soha nem akartam ennyire dugni veled –
mondom őszintén. Elneveti magát.
– Jól van. Azt megszervezhetjük. De ugye nem gond,
ha előtte lezuhanyozom?
Savanyú képet vágok.
– Te most komolyan mondtad, hogy szexelni fogsz
velem?
– Szerelmem, én mindig tök komoly vagyok, ha arról
van szó, hogy szexelünk. Szóval igen, nagyon is
lehetséges, hogy mindig is szerettem volna egy nagyot
dugni az öltözőben.
Baszd meg. Én benne vagyok. Ha pedig esetleg nem
kezdett volna el mindenem vadul bizseregni attól, hogy
izzadó alakját bámulom a pályán, és azt, ahogy
mindenkit legyűr, most ez az alak olyan tekintettel
mered rám, amire nincs jobb szó, mint hogy izzó.
– Na de mit szólnak hozzá a játékostársaid? Azért
annyira nem vagyok magamutogató.
– Ezt örömmel hallom – feleli. – Van egy másik
öltözőnk is, a vendégcsapatnak. Valószínűleg nyitva áll.
Lehajol, megragadja a karomat, és talpra húz.
– Jut eszembe, Thierry, az én drága cimborám és
sporttársam elhívott minket egy pubba, szeretne
megismerkedni veled. Benne vagy?
Már attól is hevesebben ver a szívem, hogy a
játékostársai egyáltalán tudnak a létezésemről.
– Persze.
– Jól van – mondja, és egy lágy csókot nyom az
ajkamra. Halkan, éhesen felnyög. Suttogva belebeszél a
számba. – Hencegni akarok mindenki előtt, akit csak
ismerek vagy valaha találkoztam vele.
Gyakorlatilag elolvadok, és vadul viszonzom a
csókját. Forró az ajkunk és a nyelvünk, és szeretném
megérinteni, hogy ráébredjen arra, mit is érzek.
Egyszerűen nem tudom szavakba foglalni, hogy
mennyire felizgat.
Elindul velem lefelé a lépcsőn, keresztül a pályán, a
túloldali alagút irányába. Középen megállok, körülnézek,
és elképzelem, mit érezhet olyankor Lachlan, amikor ide
kisétálva sok ezer lelkes szurkoló között találja magát,
akik a nevét harsogják. Fogalmam sincs róla, miként
viseli el a feszültséget. Talán elrejtőzik valamilyen
magánzónába.
Azt hiszem, néha velem is pont ugyanezt teszi.
Olyankor úgy érzem, hogy csak engem lát és senki mást,
mintha én lennék az egész világa, létezésében az
egyetlen kézzelfogható dolog.
Ebben a pillanatban is, amikor rám néz és a
tekintetével berángat abba a sötét folyosóba, úgy érzem,
hogy a rabszolgájává tesz az odaadásával. Ó, a fenébe!
Nincsen egyetlen olyan porcikája sem, amivel ne tudna
leigázni. A szépségével, a komorságával. A farkával.
Főleg azzal.
Ebben a pillanatban meg pláne.
Odahúz egy ajtó elé, és megpróbálja lenyomni a
kilincset, de nem sikerül. Kicsit hátrébb tol, körülnéz,
majd berúgja az ajtót.
– Húha, biztos, hogy nem lesz… – akarom mondani,
de az ajkamra fagy a szó, amikor rám néz, és
gyakorlatilag belök a szobába. Bezárja maga mögött az
ajtót, és felkapcsolja a világítást.
Ez a hely is nagyjából olyan, mint azok az öltözők,
amelyekben már jártam. Szekrények, padok és hátul a
zuhanyzó. Szerencsére üres. Visszafordulok Lachlan felé,
aki már le is fejtette magáról átizzadt ingét és odadobta
a betonpadlóra. Megszabadul a cipőjétől, a zoknijától és
a rövidnadrágjától is. Készen áll a bevetésre.
– Izé, én eddig azt hittem, hogy játék közben van
rajtad alsónadrág – mondom, miközben gyorsan
merevedő farkát bámulom. Megmarkolja, lassan
húzogatja, miközben veszélyes szemének pillantásával
majdnem lángra lobbant. – Érted, mert ha lerángatjátok
egymásról a nadrágot…
Nem tudom befejezni a mondatot, mert egészen
egyszerűen megkukulok, ahogy itt bámulom az
öltözőben a földre szórt sportmeze mellett állva.
Lenyűgöznek a tetoválásai és a feszülő izmai. Istenem!
Pár perce még azt bámultam, hogy ez a test mire képes a
pályán, most pedig mindjárt kiderül, mi lesz, ha velem
kezd játszadozni… Azon kapom magam, hogy lihegek, és
a bugyim csöpög a nedvességtől.
– Szeretem meglepni őket – mondja könyörtelenül.
 Kikapcsolom a farmeromat, letolom a bokámig, és
már ki akarok lépni belőle, amikor megállít.
– Ne – szól rám érdes hangon, és nagyot villan a
szeme – maradjon a bokádon.
Oldalra hajtott fejjel rápislogok. Ez meg mégis mire
készül?
A farkával a kezében elmegy mellettem, és meg sem
áll a zuhanyzóig. Az egyiket kinyitja, és alááll. A
vízsugár telibe kapja izmos testét. Egyre nagyobb
sebességgel mozog a keze a farkán, én pedig lenyűgözve
bámulom, hogy az ujjai hol a bíborszínű duzzadó
makknál, hol pedig a férfiassága tövében járnak.
– Csak nézzél – mondja és felnyög. Hátrahajtja a
fejét, vízcseppek futnak végig a nyakán, a mellkasa
kemény izmai között, és ívelő pályán eljutnak a hasáig. –
Azt akarom, hogy könyörögj érte.
– De hát máris könyörgök – bizonygatom, és kissé
hülyén érzem magam, ahogy itt állok a farmeremmel és
a bugyimmal a bokám körül, és azt bámulom, ahogy
kiveri magának a zuhanyzóban. Semmi másra nem
vágyom jobban annál, mint hogy térdre vethessem
magamat, és rábukhassak ínycsiklandó farkára,
miközben a víz engem is beborít. Nem számít, hogy
átázom. Azt akarom, hogy Lachlan elélvezzen. Ha lehet,
akkor a számba, de nem leszek különösebben válogatós.
– Mássz fel a padra, oda! – parancsolja, és kinyitja a
szemét, miközben a fejére zúduló víz lesimítja a haját.
Kinyíló szája, telt alsó ajka teljesen megbabonáz. Az
arckifejezése elárulja, mennyire élvezi ezt a helyzetet.
Engedelmeskedem, és a padra térdelek. Iszonyúan
felizgat azzal, hogy így ugráltat. Úgy érzem magam,
mintha egy pornófilm kellős közepébe csöppentem volna.
– Fordulj meg – mondja, és elzárja a vizet –, arccal
abba az irányba.
 – Inkább téged bámullak – ellenkezem. – Láttad már
magadat?
Halványan elmosolyodik.
– Csináld, amit mondtam!
Dühösen nézek rá.
– Nem nyerhetünk mind a ketten?
– De igen, te fogsz nyerni. Most viszont fordulj meg!
Csörtetve elindul felém, a farka vadul lengedezik, és
fenyegetés izzik a szemében.
Engedelmeskedem, de csakis azért, mert tudom, hogy
nagyon megéri majd.
Magasba tartott fenékkel várakozom, a felsőtestemen
még ruha van, és megpróbálok egyensúlyban maradni a
pad szélén.
Hallom, hogy odaér mögém, és megérzem a
közelségét. Ahogy beborít az árnyéka, önkéntelenül is
megszorítom a deszkalap peremét.
Telnek a másodpercek, és én majdnem belehalok a
feszültségbe. Olyan, mintha bekötötték volna a
szememet. Minden porcikámból árad a feszültség, és arra
várok, hogy kiderüljön, milyen érzéki malacságot talált
ki számomra.
Nyitom a számat, hogy könyörögjek, amikor
váratlanul…
CSATTT!
…Hatalmas, erős, nedves tenyere olyan nagyot csap a
seggemre, hogy majdnem lezuhanok a padról.
Hangosan feljajdulok.
Ez fájt.
Ó, istenem, fáj a fenekem, és könnybe lábadt a
szemem!
Csakhogy a fájdalom olyan gyorsan elhalványul,
mint ahogy jött, én pedig zihálva, hullámzó kebellel
várom a folytatást.
 – Élvezted? – kérdezi, és érdes, mély hangja
nyilvánvalóvá teszi, hogy milyen sok szaftosan mocskos
gondolat jár a fejében.
Végre kapok levegőt.
– Igen.
CSATTT!
Újra a fenekemre csapott, de most a másik oldalon.
A hátam megfeszül, és felüvöltök:
– Baszd meg!
Tűzbe borul a képem, úgy érzem, mindjárt lángra
lobbanok, a fenekem pedig bizsereg az ütések után. Soha
az életben nem éreztem magam ilyen mocskos mód
érzékien, ennyire piszkosul beindulva. Cseppet sem tűnik
úgy, mintha játszadoznánk, hanem azt érzem, hogy ez
az izgalmas valóság.
Az egyik keze rásimul a derekamra, én pedig
összerezzenek, mert másra számítok. Erősen szorít, és én
megérzem, ahogy a zuhanytól még mindig nedves
makkja végigsimítja érzékeny, vöröslő bőrömet azon a
helyen, ahol az előbb megütött.
Jól pofára fog esni, ha azt hiszi, hogy megnyugtathat
a farkával. Ettől csak még jobban beindulok. Azt akarom,
hogy olyan mélyen belém nyomja, hogy a végén már
bandzsítsak.
Hangosan a tudtára adom, hogy mire vágyok, amitől
érzéki torokhangon felnevet.
Hátrébb lép, és a korábbinál sokkal nagyobb erővel
újra a fenekemre vág.
– A kurva életbe! – sikítom, ám mielőtt az agyam fel
tudná dolgozni a fájdalmat, Lachlan nyelve máris ott
van a fenekemen, és lágy, lendületes simításokkal
végignyalja az összes fájó pontot. Belém nyöszörög, én
pedig majdnem elélvezek. Alig bírom visszafogni
magamat, mert nagyon izgató a fájdalom és a gyönyör
váltakozása. Magasabbra tolom a csípőmet, hogy végre
belém hatoljon.
Megérti, mire kérem.
Mindkét kezével megragadja a csípőmet, amihez
mélyen előre kell hajolnia, hiszen sokkal magasabb
nálam.
Olyan rohadtul benedvesedtem már, hogy nincsen
más dolga, mint hogy lassan előrelépve belém csúsztassa
a farkát.
Ez az érzés…
…olyan…
…kibaszottul…
…jó!
A megfelelő szög a lényeg. Tövig belém nyomul, és
érzem, ahogy rátágulok ormótlan farkára, melynek
keménysége vad táncra készteti minden idegszálamat.
Hosszú, vágyakozó nyögés tör elő a számon.
– Szóval ezt is élvezed – mordul fel Lachlan. – Mohó
kis nyöszörgések törnek elő belőled a mohó kis puncid
miatt.
Felhördülök, és megpróbálok erősebben
megkapaszkodni a padban, de a tenyerem úgy megizzadt,
hogy majdnem lecsúszok. Ha Lachlan elengedné a
derekamat, akkor valószínűleg elszállnék, mivel a
végtagjaim elernyedtek, ő pedig hátulról teljesen kitölt,
maga köré feszít, mint egy selyemernyőt, és most már
semmi sem számít nekem, csak a gyönyör, a gyors és vad
csúcsra jutás.
Előrelöki a csípőjét, gyors, köröző mozdulatot tesz, és
minden behatoláskor telibe találja legérzékenyebb
pontomat. A belsőmben egyre nő és fokozódik a
feszültség, míg végül már úgy érzem, hogy mindjárt
elájulok. Bőrünk hangosan csattog, és ez az őrjöngő zaj
remekül aláfesti állatias hágásunkat.
 Egy könnyed mozdulattal magasabbra emeli a
csípőmet, és úgy helyezkedik el, hogy a következő
hosszú, erőteljes lökésével egy izgalmas, gördülő
mozdulattal telibe találja a G-pontomat.
Kirobban belőlem a feszültség. Elpattan a gitárhúr.
Feljajdulok, szétesem, és attól tartok, hogy a zuhanás
végén semmi nem marad belőlem, csak a forró vérem és
az ösztöneim.
Lachlan felnyög, én pedig lüktetve szorongatom,
amitől felgyorsul a ritmusa. Könyörtelen erővel, vadul és
mélyen döfköd, és úgy tűnik, őrjöngő rohamának soha
nem lesz vége. Még mindig tart az előbbi orgazmusom
hatása, és minden egyes brutális lökése tovább sodor
ezen a hullámon. Úgy érzem, egészen addig eltart majd a
gyönyöröm, amíg ő mélyen ott van bennem.
Megszédülök, kiszakadok a valóságból, lebegek, és akkor
sem tudnék visszatérni a földre, ha megpróbálnám.
Ilyen a színtiszta elemi gyönyör.
– Te aztán kicsinálsz engem, szerelmem! – vicsorogja
vadul és megátalkodottan, mielőtt egy utolsó, súlyos
lökéssel lelassulna. Az ujjai belemélyednek a bőrömbe, de
olyan erővel, hogy kék foltokat hagynak maguk után, és
hangos, vad hörgésétől zeng az öltöző. Én is ugyanígy
zihálok.
– A fenébe! – hörgi durván. – Tényleg kicsinálsz!
Fölém hajol, és az izzadsága a hátamra csöpög. Mind
a ketten hangosan zihálunk, és olyan érzésem van, hogy
soha többé nem fogja elengedni a csípőmet, amit
harapófogóként szorít az ujjaival. Végül kihúzza a
farkát, és érzem, ahogy a magja ráfröccsen a lábamra.
Végigsimítja a combomat, megtisztítja, és utána
előrehajolva lassú csókokat nyom a gerincemre.
– Köszönöm – mondja halkan, elképesztően érzéki
hangon, olyan lágyan, mintha megevett volna egy nagy
adag mézet -, nem fogom elfelejteni.
Elverték a seggemet, és egy rögbisztár jól megdugott
az öltözőben? Hm… igen. Azt hiszem, ezt a kalandot sem
fogom elfelejteni.

Izgatottan várom, milyen lesz az első igazi kocsmázásom

Lachlannel és a barátaival, bár még mindig kissé feszült
vagyok amiatt, amit tegnap este elárult. Nem hozom
szóba a dolgot, mert nem akarom, hogy azt higgye,
megfigyelés alatt tartom. Nem felejtettem el azt sem,
amit a Napa-völgyben mesélt az alkoholhoz fűződő
viszonyáról. Kénytelen leszek abban reménykedni, hogy
tudja, mit csinál. Azt bizonygatta, hogy a függőség ideje
már véget ért, túllépett rajta, és semmiképpen nem fog
visszaesni. Bíznom kell abban, hogy nem téved.
Beletelik egy kis időmbe, míg kiválasztom a megfelelő
öltözéket, hogy egy élsportoló barátnőjeként léphessek
színre. Nem mintha a barátnőjének tartanám magamat,
de… a fenébe. Ha nem a barátnője vagyok, akkor mégis
micsoda?
– Kész vagy? – kérdezi Lachlan, miközben immár
egy-milliomodik alkalommal felpróbálok egy fehér
csipkés trikót. Testhezálló farmert és magas sarkú cipőt
viselek, de úgy érzem, hogy ez még nem elég.
– Ajaj – felelem, és dühösen rámeredek a
tükörképemre. – Nem tudom.
Odafordulok a fürdőszoba ajtajának támaszkodó férfi
felé.
– Elfogadhatónak tűnik?
Magasba vonja az egyik szemöldökét.
– Át akarsz vágni a palánkon?
– Nem akarlak átvágni a palánkon, bár fogalmam
sincs róla, hogy ez a skót mondás mégis mit jelent.
Megrázza a fejét, és odajön hozzám. Alaposan
szemügyre veszi az arcomat, és szinte hitetlenkedve
pislog, mielőtt a hajamat hátrasimítaná a vállamra.
Becsukom a szemem, és egy pillanatra átengedem
magamat az érintésének.
– Azt jelenti, hogy bolond vagy, ha nem látod, hogy
milyen gyönyörű vagy – mondja reszelős hangon. – Meg
azt, hogy az én szememben te mindig is gyönyörű leszel.
– Te aztán nagyon tudod, hogy mit kell mondanod –
figyelmeztetem, amikor apró csókok sorát nyomja a
nyakamra. Megborzongok.
– Mert a hozzám illő lánnyal vagyok – suttogja bele a
bőrömbe. Nyelek egy nagyot, és megpróbálom
összeszedni a bátorságomat, hogy megszólaljak.
– Kérdeznék valamit – mondom halkan. – A barátnőd
vagyok?
Megdermed, arrébb húzódik, és a homlokát ráncolva
rám néz.
– Ez most mégis mit jelentsen?
– A barátnőd vagyok? Tudod, mi ketten sosem
beszéltünk arról, hogy tulajdonképpen milyen
viszonyban állunk, és én… nem szeretnék nagyon előre
rohanni, és olyan dolgokat feltételezni kettőnkről, amik
nem felelnek meg a valóságnak. Szóval csak tudni
szerettem volna, hogy világosan lássam a helyzetet,
tudod… hogy mit is érzel irántam.
Ó, istenem! Micsoda ostoba fecsegő vagyok.
Megrettenek, amikor Lachlan egy hosszú pillanaton
át csak bámul. Végül megszólal:
– Elhívtalak, hogy gyere el Skóciába velem. Amikor a
repülőjegyedet megvettem, még csupán remélni tudtam,
hogy eljössz velem. Kayla… te a barátnőm vagy. Te
jelented számomra az egész világot. Én pedig az vagyok
neked, amit csak szeretnél. Ezenkívül pedig azt is a
tudomásodra akarom hozni, hogy így még soha senki
iránt nem éreztem. Soha az életben.
Lehajtja a fejét, és a tekintete áthatóan az ajkamra
tapad.
– Teljesen beléd vagyok zúgva. Mindennap elbűvölsz.
Ez az egész világ legcsodálatosabb, de egyben
legfélelmetesebb érzése. Ha őszinte akarnék lenni
hozzád, akkor elárulnám, hogy lassacskán kicsit kezdek
beleőrülni abba, hogy ennyire odavagyok érted. Még
csak nem is sejtem, hogy helyrejön-e valaha is az eszem.
Jézusom! A szívem majdnem lángra lobban. A szavai,
mint a napsugarak, elűznek mindent, ami félelmetes és
sötét. Pontosan arról beszél, amit hallani akarok.
Megköszörülöm a torkomat, és szeretnék hűvösnek
látszani.
– Ezek szerint akkor tényleg a barátnőd vagyok?
Vagy most mi van?
Rám vigyorog.
– Te vagy a barátnőm. A csajom. Az asszonyom. Én
pedig teljesen a tiéd.
– Az emberem – mondom, és megcsókolom borostás
arcát. – A fenevadam.
Töprengek.
– A szexrabszolgám.
– Bizony ám! – mondja, majd egy olyan heves csókot
ad a számra, hogy majdnem elalélok.
Elégedetten azzal, hogy jól nézek ki, legalábbis
Lachlan szemében, felkapom a kézitáskám, és belevetjük
magunkat az éjszakába. Lachlan hív egy taxit, és alig tíz
perccel később már úton is vagyok a Grassmarketon a
pub irányába. Ezt az italmérést a pincében alakították ki,
bár amúgy nagyon menő a sok tíkfával és a
narancssárga meg zöld skót kockás borítású székeivel.
 Lachlan odabiccent a terem közepén álló egyik asztal
felé, ahol a cimborái ülnek. Felismerem őket az edzésről,
pedig csak messziről bámultam a játékosokat.
– Helló, helló! – mondja a betört orrú, vörösesbarna
hajú. A másik, egy komoran jóképű, kreol bőrű férfi,
félénk mosollyal csak biccent.
– John! – szól oda Lachlan a vörösnek, majd
odabiccent a másik felé. – Thierry!
„Tí-erryként” mondja ki a nevét, ami számomra
gyanúsan franciásan hangzik.
– Ő Kayla.
– Ah, örülök, hogy végre találkoztunk! – mondja
Thierry halkan, mégpedig fertelmes francia kiejtéssel. –
Bizonyára te vagy az oka annak, ’ogy Lachlan olyan
pocsékul játszik az edzésen.
Lachlan dühös pillantását látva bárki más azonnal
megriadna, ám Thierry csak önelégülten vigyorog.
– Hé! – mondja John, és könyökkel oldalba vágja a
franciát. – Te inkább vigyázzál a szádra, cimbora, mert
különben elárulom Lachlannek, hogy már megint milyen
disznóságokat műveltél a nyáron.
– Újabb disznóságok? – kérdezi Lachlan szemmel
látható érdeklődéssel. Leül velük szemben az asztalhoz,
és nekem is int, hogy telepedjek le. – Miről maradtam le?
Thierry az égre emeli a tekintetét, de nem mond
semmit. Összefonja a karját széles mellkasa előtt, és
másfelé néz.
– Na most, az a helyzet – mondja John, és ostoba
vigyorral az arcán közelebb hajol hozzánk –, hogy én is
csak pár perccel ezelőtt értesültem a kalandjáról, így
nem tehettek nekem szemrehányást azért, hogy ennyire
odavagyok tőle. Kiderült pedig, hogy Thierry odahaza,
Párizsban megismert egy leánykát, aki darabokra törte a
cimboránk szívét, és mivel mi ugye jól ismerjük a mi
Thierrynket, valószínű, hogy kölcsönös volt a szívtiprás.
Csak hát ő imádja áldozatként feltüntetni magát. Igaz,
Thierry? A pályán és azon kívül is.
Lachlan jókedvűen vigyorog, és sokatmondóan rám
kacsint.
– Thierryt magunk között csak szoknyavadásznak
hívjuk, és őszinte örömmel halljuk, hogyha valaki esetleg
összetörte az ő szívét.
Megnézem magamnak a franciát, és egyből
megértem, hogy mitől olyan sikeres szoknyavadász. Nem
olyan magas és széles vállú, mint Lachlan, és csupán az
egyik bicepszén van pár tetoválás, ám sötét, érzelmes
szemével, mézszínű bőrével, lágy ajkával és sűrű fekete
hajával meglehetősen vonzó. Ha nem lennék a
földkerekség leggyönyörűbb, legvonzóbb férfijának a
barátnője, akkor elképzelhető, hogy én is leállnék
flörtölni Thierryvel. Látszik rajta, hogy gyors és
fordulékony.
– Na? – biccent oda Lachlan a francia felé. – Akarsz
róla mesélni?
Thierry egy hűvös pillantással válaszol.
– Persze, majd éppen neked.
– Jogos – nevet fel Lachlan.
– Azt viszont kénytelen vagyok beismerni, ’ogy igen
megleptél azzal, ’ogy elhoztad közénk ezt a gyönyörű
hölgyet – mondja Thierry. Egy bocsánatkérő mosolyt vet
felém. -A rögbijátékosokat nem igazán szokták finom
úriembernek tartani.
– Csak a franciákat nem! – nevet fel John. – Látnod
kellene, ahogy megpróbál pontot szerezni. Gyakorlatilag
keresztültáncol a pályán, mintha valami finom kis
hölgyike keringőzne.
– Hát én sem vagyok egy finom kis hölgyike –
biztosítom őket. – Valószínűleg épp ez az oka annak,
hogy annyira egy húron pendülök Lachlannal.
– Egy húron pengesz? – ismétli meg John. – Már
beszélni is úgy beszélsz, mint ő.
– Hozok valamit inni – mondja Lachlan, és otthagy
minket. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy előtte milyen
figyelmeztető pillantást vetett a cimboráira.
Akik persze nem törődnek vele.
– Mégis hol a csudába találkoztál Lachhel? – kérdezi
John. – Mert ugye nem hinném, hogy Amerikában is
rögbit játszanának.
– Az a helyzet, hogy de igenis. Beállt baráti
meccseket játszani velük – felelem. Thierry elneveti
magát.
– Szívesen megnéztem volna egy-két olyan
mérkőzést. Meglehetősen egyoldalú lehetett a játék.
– Megpróbálta eltitkolni, hogy milyen menő sportoló,
de szerintem nem jött össze neki – fordulok John felé. – A
legjobb barátnőim révén ismertem meg. A két csajszi
együtt jár az unokatestvéreivel.
– Hoppá! – mondja John. – Úgy tűnik, el kell
mennem Amerikába, hogy egy rendes nővel
találkozhassak.
– Dehogyis! – emeli fel Thierry a sörét. – Ahhoz
Franciaországba kell menned.
John megrázza a fejét.
– Úgy hallottam, hogy ott minden csaj született
szívtipró, úgyhogy inkább nem. Ahogy bizonyára már te
is rájöttél arra, Kayla, hogy a lelkünk legmélyén mi
kivétel nélkül aranyszívű kisfiúk vagyunk, akik sajnos
rossz helyen keresik a szeretetet.
Megvonom a vállam.
– Ezzel mind így vagyunk.
Összenéznek. Thierry félredöntött fejjel fordul vissza
felém.
 – Úgy gondolod, ’ogy rossz helyen keresed a
boldogságot?
Nem tudom mire vélni ezt a kérdést, mivel a francia
meglepően komolynak tűnik ahhoz képest, hogy eddig
miről csevegtünk.
– Remélem, nem – mondom, és Lachlan közben már
vissza is jön. Két jókora, barna sörrel teli korsót tesz le
az asztalra, melyekről lefolyik a hab.
– Sajnálom, szerelmem – mondja –, elfogyott a cider,
és az itteni bor egyszerűen pocsék.
– Semmi baj – felelem, mivel az erős skót sörök
jobban ízlenek, mint az amerikaiak.
– Remélem, nem idegesítettek nagyon fel – mondja,
és figyelmesen megnézi magának a két cimboráját.
– Ezek itt? – kérdezem. – Ez a két nyámnyila alak?
Felemelem a korsóm.
– Az egészségetekre, puhányok!
Koccintunk, és mintegy varázsütésre, hangosabban
szól a zene a pubban.
Egyre több a vendég. A keskeny pinceablakokon túl
sötét lesz az ég.
Mire kiiszom a hatalmas adagomat, Lachlan már a
harmadik sörét kortyolgatja, akárcsak Thierry és John.
Mind a hárman berúgtak, én pedig a józanság határán
tántorgom. Az a helyzet, hogy meglehetősen hangos a
zene és pár picsa kiszúrta magának Lachlant és Thierryt.
Nem tetszik a zene, és úgy érzem, hogy kimaradok a
részeg beszélgetésből. Megpróbálnak ugyan engem is
bevonni, de egyre borzalmasabbá válik a kiejtésük, és
egy idő múlva már fogalmam sincs arról, hogy mi a
fenéről beszélnek. Gyorsan le akarok részegedni, hogy ne
idegesítsen ennyire minden. A sör azonban olyan erős és
sűrű, hogy egy örökkévalóságba is beletelik, mire a
második korsó fenekére nézhetek.
 Mostanra már teljesen megváltozott a pub légköre.
Többször is nekijöttek az asztalunknak, és kilötykölték
az italunkat. Láttam, hogy néhány alkalommal ökölbe
szorult Lachlan keze, kivörösödött, és vad, könyörtelen
pillantással meredt maga elé. Csakhogy Thierry és John
túl részeg ahhoz, hogy odafigyeljen erre, vagy talán nem
is érdekli őket, miközben fülsértő hangon énekelnek.
Odabújok Lachlanhez, de még így is üvöltenem kell,
hogy meghalljon:
– Volna kedved átmenni valahova máshova? Itt túl
nagy a zaj, és állandóan nekünk ütköznek.
Nem értem, hogy mit válaszol, bár az is lehet, hogy
csak érthetetlenül mormog.
Valami nincs rendben. Nagyon kellemetlenül érzem
magam. Amikor idejöttünk, Lachlan még laza volt és
nyugodt, most viszont feszült és ingerült. Nem akarom
ezért a négy korsó skót sört okolni, de nem tudom, mi
mással magyarázhatnám. Az mondjuk világos, hogy nem
különösebben kedveli az emberek társaságát, főleg
olyankor nem, amikor néhányan közülük idióta módra
viselkednek, és valószínűleg elég szerencsétlen még
alkohollal is tetézni a dolgot. Ha viszont most
hazamennénk, akkor leülhetnénk a heverőre és
tévézhetnénk, vagy éppen megtalálhatnánk egymást a
lepedőn.
Ekkor azonban odaáll mellénk egy magas sarkú cipőt
viselő, lompos, szőke hajú, narancsbőrű, az álláig feltolt
csöcsű csaj, és Lachlan nyakába borul.
– Te Lachlan McGregor vagy! – kiabálja orrhangú
angol kiejtéssel, miközben hatalmas műszempillái miatt
a nehezére esik nyitva tartani a szemét. – Láttam a
faszodról készült képeket.
Tágra mered a szemem, és kiver a víz. Ez a picsa
tényleg azt mondta, amit hallani véltem?
 Egy gyors pillantást vet rám, tetőtől talpig végigmér,
aztán Thierry felé fordul.
– Meg a te bráneredet is. Mind a kettő figyelemre
méltó. Amúgy Polly a nevem. Meghívtok egy italra?
Tényleg nagyon jó volna, hogy valaki elmondaná,
hogy mi folyik itt. Leesett állal Lachlan felé fordulok, de
ő nem néz rám. Igaz, legalább a ribanc felé sem pillant.
Olyan arckifejezéssel bámulja félig teli söröskorsóját,
mintha arra készülne, hogy valakit jól fejbe vágjon vele.
John magyarázza meg a helyzetet.
– Pár évvel ezelőtt mind a ketten szerepeltek egy akt-
rögbinaptárban – kiabálja oda –, engem persze kihagytak
belőle. Szerintem azért, mert a vörös faszszőr nem mutat
jól a képeken, még a fekete-fehéreken sem.
Ezek szerint tényleg igaz, hogy léteznek meztelen
rögbis naptárak. Amikor Neil, majd Amara is szóba hozta
a dolgot, azt hittem, hogy viccelnek. Úgy tűnik, mégsem.
Ettől kissé megnyugszom. Ha a csajszi csupán a
naptárban látta Lachlan farkát, akkor valószínűleg már
a fél világ megbámulhatta magának, és igazából nem sok
mindent tehetek ez ügyben, kivéve azt, hogy büszke
legyek, mivel ez a fasz most már az enyém.
Bár cseppet sem tetszik, hogy ez a ribanc hozzáér az
emberemhez, eszem ágában sincs beszólni neki vagy
bármit is csinálni. Otthon, San Franciscóban gond nélkül
belemásztam bárki arcába. Emlékszem, egyszer be kellett
avatkoznom, mert valami csajszi meg akarta verni
Stephanie-t egy pasi miatt, már nem emlékszem a pontos
részletekre. Simán átváltoztam őrjöngő ázsiai csajjá, ám
elég volt kicsit vicsorognom, mert nem verekedtünk
össze. Most viszont az az érzésem, hogy nem érdemes a
skót, illetve az ehhez a picsához hasonló angol lányokkal
baszakodni. Befogom a számat, és nem törődöm vele.
Csakhogy egy idő múlva kénytelen vagyok.
 Ugyanis ez a lepukkant ribanc odaáll Lachlan mögé,
két kézzel simogatja a karját, és valamit suttog a fülébe.
– Izé, ugye Polly volt a neved, nem? – kérdezem, és
figyelmeztetően felemelem az ujjam. – Azt hiszem, ezt
most már abbahagyhatnád.
Az egyik szemét becsukva rám mered. Úgy néz ki,
mint egy részeg kalóz kurva.
– Dörődjé’ a magad dógáva’ – mondja alig érthetően.
Most már Lachlant bámulom, és nem értem, hogy
miért nem mozdul, miért nem tesz semmit. Előfordulhat,
hogy igazából nem is vette észre, mi történik, mert
valamiféle önkívületi állapotba került. Ezzel mondjuk
nem lettem kisegítve a bajból.
Na jó. Majd én lerendezem ezt az ügyet. Közelebb
hajolok, és a kezemet Polly karjára teszem. Hideg és
ragacsos.
– Polly, szerintem te nem vágod, de ez a pasi az én
barátom, úgyhogy a magam dolgával törődöm. Ha lennél
szíves levenni a mancsodat róla. Szerintem éppen elég
olyan pasi van még itt ebben a bárban, aki szívesen
töltené az éjszakáját egy hozzád hasonló csajjal.
Rám vicsorog.
– Húzzá’ a picsába, te kis rima!
Hátrahőkölök. Fogalmam sincs, hogy mit jelenthet az
a „rima”, de úgy vélem, hogy nem kedveskedik velem.
Már éppen odafordulnék John és Thierry felé némi
segítségért, mivel Lachlan teljesen lefagyott, amikor
hirtelen egy árnyék borul az asztalunkra.
– Ez meg mégis mi a faszt jelentsen, he? – dörög egy
hang, és amikor felpillantok, a lepukkant ribanc mögött
észreveszek egy kisebb hegy méretű, kopasz fejű, apró
szemű fickót. A csajt bámulja, ahogy rácuppant
Lachlanre, és a szeme helyén akár lézerágyúk is
lehetnének. A pillantásával megpróbál lyukat égetni
mind a kettőjükbe.
– Hé! – bömböli, megragadja a nőci karját, és
lerántja Lachlanről. – Te meg mégis mi a faszt művelsz
itt a csajommal, te punci?
Összerezzenek. Ó, jaj. Ó, jaj!
Nagyon nagy hülyeséget mondtál, cimbora.
A torkomban dobog a szívem, ahogy megdermedve,
feszülten figyelem Lachlant. Úgy tűnik, Thierry és John
is ugyanezt teszi. Sőt, mintha az egész bár elcsendesedett
volna, de lehet, csak a képzelőerőm tréfál meg. Mintha
mindenki visszafogott lélegzettel lesné az eseményeket.
Lachlan nem fordul meg, de felemeli a fejét, mintha
végre felébredt volna. Olyan az arca, mint egy harapni
készülő kutyáé. Mindjárt kirobban a tűzhányó.
Megfeszül a válla és a nyaka, mintha valaki pattanásig
feszített volna egy acélrugót. Ebből baj lesz.
– Mi van? – kérdezi halk, érdes hangon. Alig hallom.
– Há’ süket vagy, köcsög? – üvölti a fickó, olyan
közel hajolva, hogy gyakorlatilag belebömböl Lachlan
fülébe. – Azt mondtam, hogy ne taperoljad a csajom, kis
buzi.
Lachlan nyel egy nagyot. Látom, hogy olyan erővel
szorítja ökölbe a kezét, hogy kifehérednek a bütykei. A
tekintete éles, a pupillája összeszűkül, gonoszan és
keményen csillog.
Az lenne a legjobb, ha megragadhatnám és
kivezethetném innen. Már rég ezt kellett volna tennem.
A fickó nem hajlandó meghátrálni. Lehet, hogy
izmos, de sötét, mint az éjszaka. Amikor rávigyorog
Lachlanre, meglátom szabálytalan fogait.
– Ti, rögbijátékosok azt hiszitek, hogy ti vagytok itt a
királyok, igaz? Hogy a ti szarotok nem büdös. Meg hogy
azt csinálhattok, amit csak akartok. Hát nagyon nincs
így. Ismerlek ám téged is, te nyomorúságos kis
szarkupac! Mohó köcsög vagy, lenyúlnál mindent, de
nem érdemled meg! Nem úgy, mint mi!
Elnéz Lachlan feje fölött, rám pillant, és olyan erős
undor van a szemében, hogy majdnem rosszul leszek
tőle.
– Mé’ nem rendezed le inkább a kis sárga picsádat
ahelyett, hogy a csajomat basztatnád?
Úgy érzem magam, mintha arcul csaptak volna.
Beletelik egy kis időbe, míg felfogom, hogy ez itt tényleg
lesárgázott, vagyis az egyik legelcsépeltebb rasszista
jelzőt használta. Ettől úgy lefagyok, hogy moccanni sem
bírok. Csak ostobán bámulok rá, mint aki még azt sem
tudja, hogy kicsoda valójában. A pokolba, iszonyúan
szarul érzem magamat.
Lachlan viszont tőlem eltérően azonnal reagál.
Felér egy kisebb robbanással, ahogy felpattan.
Iszonyatos üvöltésével elhallgattatja az egész pubot,
aztán megfordul, és behúz egy hatalmasat a fickónak.
Elég keményen ahhoz, hogy az idióta szájából
kifröccsenjen a vér, én pedig meghallom a megreccsenő
csont hangját.
A fickó hátratántorodik, de nem esik össze. Az
arcához kapja a kezét, valamiért még mindig mosolyog,
pedig esküszöm, hogy az egyik foga a szemem láttára
hullik ki a szájából. Gúnyosan néz Lachlanre.
De már nem sokáig. Lachlan előreveti magát,
meglendül az ökle, megfeszül a válla, és én még sosem
láttam, hogy ennyire háborodott lett volna a tekintete,
mintha nem is ő lenne az. Ha az idiótának lenne egy
csöppnyi esze, akkor most azonnal lelépne innen, mert
nem hinném, hogy bárki meg tudná állítani Lachlant.
De nincs esze. Bevisz egy jobbhorgot, és eltalálja
Lachlan állát, aki meg sem próbál elhajolni vagy oldalra
lépni, csak elviseli az ütést, és úgy nyomul előre, mintha
mi sem történt volna. Amikor aztán mind a két ökle célba
talál, az ellenfele hanyatt zuhan, és a székeket félrelökve
ráborul egy szomszédos asztalra.
Lachlan leszorítja, és ismét megüti az orrát.
Az arcát.
Az állát.
Majd megint.
És újra.
Üti, vágja, csépeli.
Mint egy őrjöngő vadállat.
Újra meghallom a repedő csontok és a kifröccsenő
vér hangját. Mintha valaki két nyers húsdarabot
csapkodna. Az ütések visszhangokat vetnek a pubban.
Igazi rémálom.
– Hagyd abba! Hagyd abba! – jajveszékel a csaj, és
megpróbálja lehúzni Lachlant a pasijáról.
Csak annyit ér el vele, hogy Lachlan egy kézzel
félrelöki és rákiabál:
– Fogd be a szádat, te picsa!
Ez viszont éppen elég volt ahhoz, hogy Thierry és
John magához térjen. Felpattannak, odarohannak, és
megpróbálják elrángatni.
– Hagyjatok békén! – üvölti Lachlan, és újra lecsap a
fekvő alakra. A fickó tehetetlenül elnyúlik az asztalon,
nyöszörög, és alig mozog. Az arca tiszta vér. Lachlan
felkap egy sörösüveget, letöri a végét és az éles
szilánkokat nekiszorítja a másik torkának.
– Kérjél tőle bocsánatot, te szemétláda! – őrjöng
Lachlan, és az arca vörös a fickó vérétől.
A nyomorult azonban nem tud beszélni. Végül John
és Thierry közös erővel, egy határozott rántással arrébb
húzza Lachlant.
Lachlan csak áll ott, a fickót bámulja, közben a
pubban temetői a csend. Már a zene sem szól. Az
egyetlen zaj a köpésszerű hörgés, ahogy a fickó
megpróbálja mozgatni bezúzott, véres száját, és Lachlan
súlyos, érdes zihálása.
Ekkor Thierry váratlanul a kezembe nyomja a
kistáskámat, és ezt suttogja:
– Tűnjetek el mind a ketten, most rögtön – A fejével
diszkréten a csapos felé biccent, aki éppen telefonál. –
Kihívták a rendőrséget, úgyhogy most rögtön el kell
vinned innen.
Ostobán rábólintok, és lassan visszatér az élet a
végtagjaimba.
Nem szívesen ismerem be, de nagyon félek, amikor
felemelem a kezemet és megragadom Lachlan karját.
Nem attól tartok, hogy esetleg bántani fog, de ebben a
pillanatban valószínűleg még azt sem tudja, hogy ő
kicsoda meg hogy én ki lehetek.
Összerezzen, amikor megérintem, és lassan felém
fordítja a fejét. Elhúzom a kezemet, és az ujjaim vörössé,
ragacsossá válnak.
– El kell mennünk innen – mondom egész vékony
hangon. – Gyere, légy szíves.
Egy pillanatig csak bámul, de aztán úgy tűnik, hogy
felismer. Bólint, megfordul, és a székeket félrelökve
maga elől, kiront a bárból.
– Minden mást én elintézek – mondja Thierry, és a
kijárat felé tol. – Te csak vidd haza!
Lachlan után futok, kint, az utcán érem utol. Olyan
elképesztő sebességgel lépked, hogy kénytelen vagyok
továbbra is futni.
– Lachlan, Lachlan, várj meg, mondj valamit,
könyörgök!
Ő azonban néma marad, és megy tovább. Végül
észreveszek egy közeledő taxit, és leintem. Miközben a
jármű lassít, előveszek pár papír zsebkendőt a táskámból,
és letörlöm a vért Lachlan arcáról. Ha túl ziláltak
vagyunk, a taxi esetleg nem visz el minket. Lachlan
hagyja, hogy megtisztítsam, meg sem mozdul, de nem is
néz rám. Hitetlenkedő arccal bámulja a semmit. Tudom
most már, hogy a ruhámat egy idegen vére borítja, de
Lachlan legalább újra emberi lénynek látszik. Bent, a
pubban egészen más volt a helyzet. Régebben már jó pár
kocsmai verekedésnek voltam a szemtanúja, ám ilyet
még nem láttam. Könyörtelen és őrjöngő volt ez az
összecsapás. Életveszélyes.
A taxi megáll mellettünk, kinyitom az ajtaját és
betolom rajta Lachlant. Örülök, hogy nem ellenkezik. A
sofőr ránk néz a visszapillantó tükörből, és én igyekszem
kihangsúlyozni azt, hogy amerikai vagyok és józan.
– North East Circus Place, négyes ház – mondom
gyorsan. A fickó rám néz meg Lachlanre, és bólint.
– Ööö… igen – mondja. – Viharos éjszaka?
– Így is lehetne mondani – felelem halkan.
– Isten hozta Skóciában, kisjány! – mondja savanyú
mosollyal, és már indulunk is.
Lachlan feje a vállamra csuklik, rám nehezedik az
egész testsúlyával, de én még így is átkarolom és
magamhoz szorítom. Nem tudnám eldönteni, hogy ezzel
őt akarom-e megvigasztalni, vagy saját magamat. Mind a
ketten sokkos állapotba kerültünk.
– Annyira sajnálom – suttogja a fülembe. Egészen
éles a hangja, szinte nyüszít. – Sajnálom, szerelmem.
– Semmi baj – mondom halkan, és megszorítom a
vállát.
Nincs baj.
Megrázza a fejét.
– De igen – mondja. – Az ilyen sosem jó.
Ezt követően viszont csendben marad.
Amikor odaérünk a lakásához, a retikülöm aljában
lévő, amerikai dollárbankjegyekkel bőséges borravalót
adok a taxisofőrnek, és kisegítem Lachlant a taxiból.
Éppen csak hogy talpon marad. Az ajtóig támogatom, és
a nadrágzsebében turkálva a kulcsot keresem. Más
körülmények között jót nevettem volna, hogy a
gatyájában turkálok, ám most nincs jókedvem. Még az is
elképzelhetetlennek tűnik, hogy a közeljövőben képesek
leszünk-e bármiről tréfálkozni.
Kinyitom az ajtót, és felmegyünk a lépcsőn. Ahogy
beérünk a lakásba, odaszalad hozzánk Lionel és Emily.
Szeretnének sétálni menni. Ahogy azonban megpillantják
Lachlant, teljesen elbizonytalanodnak. Mintha nem
tudnák eldönteni, ki ez a fickó, tényleg a gazdájuk jött-e
meg?
Odavonszolom Lachlant az ágyhoz, ő pedig rázuhan.
Az oldalára fordítom, aztán felcsatolom Emilyre és
Lionelre a pórázt. Mivel már nagyon későre jár, nem
szórakozom a pitbull szájkosarával, hanem sietve
leviszem őket pisilni a parkba.
Úgy tűnik, a kutyák egyre jobban kedvelnek, ám jól
tudom, hogy mennyire feszült vagyok. Hogy a csudába
fogok tudni aludni ma éjjel? Jó volna valakivel
megbeszélni ezt az egészet, csak hát félek. Lachlan
nagyon is önmagába forduló, zárkózott pasi, és nem
volna tisztességes bárkinek is elmondani, hogyan
viselkedett. Még Stephanie-nak sem, pedig neki
fenntartások nélkül kiönthetem a lelkemet, tudván, hogy
nem tör pálcát sem fölöttem, sem Lachlan fölött. Úgy
döntök, hogy egyelőre befogom a számat, de talán egy
napon majd megbeszélem az eseményeket Thierryvel.
Sem ő, sem pedig John nem lepődött meg túlságosan
azon, ami történt. Nem tudhatom, talán a skót kultúra
szerves része véresre verni másokat, ám azt mégiscsak
gyanúsnak találom, hogy utána a riasztott rendőrség
miatt mind a kettőnknek sürgősen le kellett lépnünk.
Ugyanakkor persze már nem fogok túl sokáig itt
időzni. Mindez annak dacára nyilvánvaló, hogy nemrég
hivatalosan is egy összetartozó párnak nyilvánítottuk
magunkat, és én úgy érzem, hogy napról napra egyre
jobban beleszeretek, mégsem lehetek biztos abban, hogy
mi lesz a következő lépésünk. Mi történik, ha elutazom?
Telefonon tartjuk a kapcsolatot? Mennyi esélye volna
annak?
Ha pedig esetleg itt maradok – bármennyire
valószínűtlennek tűnjön is ez –, akkor képes leszek
kezelni Lachlant és a démonait? Mindjárt véget ér futó
kalandunk, vagy éppen most kezdődik el valami
komolyabb? Arról beszélt, hogy lezárta a múltját, és ezt
jó volna elhinnem, csakhogy nem tudok úgy tenni,
mintha teljesen kizárt volna, hogy Lachlan a benne
lakozó sötétség áldozatává válik. Vajon az előbb
bepillantást nyertem a jövőbe? Elég erős vagyok ahhoz,
hogy kitartsak Lachlan oldalán? Hogy életben maradjon?
Túl sok ez ahhoz, hogy ne tegyen tönkre egy új
kapcsolatot.
Figyelmeztetni kell magamat, hogy ne rohanjak
ennyire előre. Meg arra, hogy függetlenül attól, hogy
mennyire félelmetes és iszonyatos volt, ami a pubban
történt, lehet, hogy semmilyen következménye nem lesz,
és egy csodálatos szerelmes történet vár rám.
Nagyon elbasztam. Romokban hever minden. Én is
romokban heverek. Miért nem lehet egyszerű az élet?
Miért nem lehetséges, hogy szeressem, hogy ő is
szeressen engem, és egyedül a szerelem miatt támadjon
fejfájásunk? Ehelyett Lachlan nem tud kiszabadulni a
múltja szorításából, és én jól látom a kapcsolatunk lejáró
szavatossági idejét.
Egy megtört, sérült emberbe vagyok szerelmes, aki
esetleg mind a kettőnket szakadékba taszít.
El sem tudom képzelni, hogyan lehetne ennek jó
vége.
Később az éjszaka folyamán bemászom az ágyba, és
minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy
megkeményedő szívem ne táruljon fel újra. El akarok
húzódni, ki akarom zárni Lachlant. Mostanra már
megértettem, hogy nem számíthatok kellemes és szép
dolgokra.
Ám ekkor Lachlan odafordul hozzám, megragadja a
kezemet, és nem engedi el.
Nagy erővel szorítja.
Zárva van a szeme, és amikor megszólal, alig hallom
a hangját.
– Kayla – mondja érdesen. – Szeretlek.
Elbőgöm magam.
Ő pedig már újra alszik.
 22. FEJEZET

Lachlan

Álmatlan volt az éjszakám. A rémálmok is elkerültek. Ez

az üresség azonban bizonyos szempontból még
szörnyűbb, mert amikor felébredek, lassan
visszaemlékszem arra, hol vagyok és mi történt az előző
este. Azt hiszem, ahhoz képest, ahogy viselkedtem, még
egy rémálomnak is jobban örülnék. Arról ugyanis
tudhatnám, hogy nem igaz.
Ez viszont az.
A rosszulléttel küszködöm, és lüktet a fejem. A
számban undorító, keserű ízt érzek, mintha csak
beleharaptam volna saját vérző szívembe. A bütykeim
lángolnak, hiszen számtalan alkalommal megütöttem
velük azt a pasit.
Undorodom önmagamtól, de nagyon.
Éppen ez az, ami a legjobban fáj.
Egyszerűen nem merem kinyitni a szemem.
Ha csukva tartom, akkor soha többé nem kell
semmivel sem szembesülnöm.
Csakhogy ekkor rám zúdulnak az emlékek, és arra
emlékeztetnek, hogy lényem ezen fele soha nem változik.
Nem lehet visszacsinálni, ami megtörtént, és mindez
annak a nőnek a szeme láttára történt, akit szeretek.
– Hahó – hallom meg ekkor Kayla hangját. Olyan,
mint egy angyal; tiszta, ragyogó, mindenben az
ellentétem.
– Hahó – mondja újra, és lágy bőre megérinti a
karomat, ahogy megráz. – Szívesen hagynálak még
aludni, de tudom, hogy egy óra múlva edzésed van.
Bassza meg.
Bassza meg!
Edzés.
Istenem. Hogy én milyen nyomorult balfasz vagyok.
Lassan kinyitom a szemem, és a fény kisebb
robbanások sorozatát váltja ki mélyen a fejemben. Kayla
fölém hajol, engem néz. Táskás a szeme alja, és
fáradtnak tűnik. Még így is gyönyörű, de belém hasít a
fájdalom, mert elképzelhető, hogy én okoztam álmatlan
éjszakáját, a rémületet és a bánatot.
Megnyalom az ajkam, és megpróbálok megszólalni,
de nem sikerül. Nem törnek elő a szavak.
– Hahó – mondja újra, és lágyan megérinti az
arccsontomat. Valamiért úgy néz le rám, mintha még
mindig kedvelne. El sem tudnám képzelni, hogy ez
miként lehetséges. Hiszen megpillantotta a valódi
arcomat. Már az is meglepő, hogy egyáltalán még itt
van.
Nagy nehezen krákogok egyet.
– Sajnálom – nyöszörgöm érdes hangon. Könyörögve
nézek Kaylára, és legszívesebben felszakítanám a
mellkasom, hogy lássa, tényleg komoly a megbánásom.
Úgy érzem, hogy a szívem mély vízben fuldoklik.
– Semmi baj, értem én.
Megrázom a fejem, bár ettől úgy érzem, mintha
beszakadna a koponyám.
– Nem lett volna szabad. Nincs rá magyarázat. Én
csak… Sajnálom. Nem tudom, mi történt.
– Csúnyán berúgtál – mondja.
Becsukom a szemem és megdörzsölöm a homlokom.
Ez az átokverte szégyen malomkőként nehezedik a
mellkasomra, és nem tudok megszabadulni tőle. Nem is
volna szabad.
 – Berúgtam, tudom, pedig nem ihatnék.
– Az a faszi egy seggfej volt. Kiprovokálta a verést.
Balhézni akart veled.
– Tudom. Megpróbáltam elkerülni. – Fájdalommal
teli pillantást vetek Kaylára. – Csakhogy akkor
megsértett téged, én pedig… Nem hagyhattam annyiban.
Nagyon sajnálom, de a rasszista balfaszokat még annál
is kevésbé tudom elviselni, mint azokat az idiótákat, akik
megsértik az asszonyomat. Valami megpattant bennem.
Veszek egy mély lélegzetet.
– Rohadtul kiborultam.
– Tudom – mondja megnyugtatóan, ám én nem
akarom, hogy ő vigasztaljon. Azért, mert nincs rendben,
ami történt. Soha nem is lesz. Nem érdemlem meg, hogy
megvigasztaljanak.
Egy pillanatra becsukom a szemem.
– Nem lett volna szabad kiborulnom. El kellett volna
jönnöm onnan. Már az is hiba volt, hogy egyáltalán
lementem a kocsmába. Nem is értem, hogy mi történt. Az
egyik pillanatban még minden rendben volt, utána
viszont… Egy vérrel teli zsákot püföltem.
Kayla savanyú képet vág, én pedig azonnal
megbánom a szavaimat.
– Bocsánat – mondom sietve. – Én csak… Soha többé
nem történik ilyen!
– Előfordult már korábban is? – kérdezi óvatosan. –
Azért, mert Thierry úgy viselkedett, mintha neked már
azelőtt is meggyűlt volna a bajod a rendőrséggel.
– Hát az a helyzet, hogy meggyűlt – felelem. – De
nem ilyesmiért. Úgy értem, elég sokat bunyóztam.
Edinburgh-ben vagyunk. Gyakori a balhé. Én pedig
rögbijátékos vagyok. Rengetegen szeretnék
bebizonyítani, hogy vannak olyan kemény fickók, mint a
hozzám hasonlók. Annak idején is kerültem már bajba.
Kint, az utcán. Tudod… Szóval régen. Viszont arra
hajlandó vagyok megesküdni neked, hogy sohasem
tartóztattak le.
Felsóhajtok és felkönyökölök. A paplan lecsúszik a
derekamra. Elszántan Kayla szemébe nézek.
– Szóval, amikor hozzám került Lionel, valami
balfasz feljelentette a kutyust. Semmi oka nem volt rá.
Lionel mindig is egy édes kis jószág volt. Valaki azonban
rajtam akart ütni egyet, és a gyűlölet olyan, mint a
méreg. A betiltott fajtákat szabályzó törvény miatt egy
időre elvették tőlem a kutyust. Heteken át nem
láthattam, míg a hatóság megvizsgálta a viselkedését.
Szerencsére Lionel könnyedén elvégezte az összes
vizsgafeladatot. Csakhogy a hivatalnokoknak velem
szemben voltak fenntartásai. Végül aztán a bíró
engedélyezte, hogy visszakaphassam Lionelt. Amíg
kizárólag szájkosárban sétáltatom, addig nálam
maradhat.
Elhallgatok egy pillanatra.
– Csakhogy attól tartok, ha összetűzésbe kerülnék a
rendőrséggel, akkor összekapcsolnák a két ügyet, és a
kutyust mindörökre elvennék tőlem. Végül elaltatnák,
mert ők mindenkit elaltatnak. Éppen ezért jófiúként kell
viselkednem.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de tegnap este
nem jófiúként viselkedtél – feleli. A kezét nézi, és egy
hajtincs hullik az arca elé. – Tényleg nem szívesen
mondom el neked, de… nagyon megrémisztettél.
Bassza meg. A szavai legalább annyira fájnak,
mintha mellbe lőtt volna. Ráadásul még folytatja:
– Nem azért, mintha úgy éreztem volna, hogy
veszélybe kerültem. Egyszerűen nem tudtam, hogy te ki
vagy. Nem is sejtettem, hogy mit fogsz csinálni. Neked…
Kérlek, mostantól ne izgasd fel semmivel magadat. Nem
akarom, hogy bármi bajod essen.
Végre rám néz, a szeme megtelik könnyel, és még
jobban belém nyomja a kést. A fene ette szívem egymillió
szilánkra hasad szét.
– Te nagyon fontos vagy ám nekem, Lachlan. El sem
tudod képzelni, mennyire.
A két tenyerem közé szorítom az arcát, és
megremegek a rám zúduló érzelmek miatt. Az
örvénylésből szerencsére a remény emelkedik ki először.
Ekkor felbukkan egy emlék, homályosan, de a hozzá
kapcsolódó érzelem kristálytiszta.
– Tegnap éjjel – nyögöm ki morcosán, miközben
mélyen Kayla szemébe nézek –, elmondtam neked, hogy
szeretlek. Tényleg ez történt? Vagy csak álmodtam?
A szája szegletében egészen halovány mosoly jelenik
meg.
– Igen, elmondtad nekem, hogy szeretsz.
Felmordulok, elfordulok és gyorsan bólintok.
– Rendben. És te mit válaszoltál?
– Már az előtt elaludtál, hogy bármit is felelni
tudtam volna – mondja.
Ránézek, és elfog a félelem a folytatástól.
– Na és mit mondtál volna, ha nem alszom el? –
kérdezem, és azt remélem, hogy nem figyel fel arra,
mennyire vékony és kétségbeesett a hangom.
Olyan sokáig néz rám némán, hogy szinte elsöpör a
félelem, a rémület, hogy eltaszít magától. Rádöbbenek,
hogy csupán egy nyomorúságos, szomorú idióta vagyok.
– Tudod, mit? – mondom gyorsan, miközben alig
kapok levegőt. – Igazából nem is akarom hallani, felejtsd
el, nem számít.
Kayla ekkor odahajol, és egyetlen szó nélkül
megcsókolja az ajkamat. Lágyan, odaadóan és mint
mindig, csodálatosan. A homlokát nekitámasztja az
enyémnek, és csak pár centi választja el egymástól a
szánkat.
– Azt válaszoltam volna, hogy én is szeretlek. Hogy
kétségbeesett, ostoba módon szerelmes vagyok beléd.
Becsukom a szemem, és megpróbálom magamban
tartani a mellemből előtörő zokogást.
– És most? – suttogom. – Így nappali világosságban?
– Nappali világosságban még jobban szeretlek.
Ez így már túl sok nekem. Eljutottam a teljes
összeomlás határára.
– A nappali fényben jól látom minden repedésedet, az
összes hibádat és a benned élő sötétséget. Olyannak
szeretlek, amilyen vagy. Abban reménykedem, hogy te is
képes vagy szeretni engem úgy, ahogy vagyok,
mindazzal, ami a homályban rejtőzik bennem, meg
azzal, ami fényemben ragyog. Azt akarom, hogy minden
apró porcikámat imádd, mert teljesen a tiéd vagyok.
A szavai először belém marnak, fájdalmat okoznak,
mert a szívem legmélyéig átérzem őket, mintha csak egy
tőr pengéje mélyedt volna a mellembe. Csakhogy ez
mégsem fájdalom, hanem boldogság, de olyan erős, hogy
nem tudok megbirkózni vele. A tőrnek ráadásul vörösen
izzik a pengéje, és a meleg szétárad az egész testemben.
Csodálatosabb még a legédesebb, legkönyörtelenebb
kábítószer ízénél is.
Sírni szeretnék. Üvölteni. Kurjongatni. Nem erre
születtem, és most úgy érzem magam, mintha egy
kilövésre készen álló rakéta volnék.
Csak suttogásra futja az erőmből.
– Szeretlek – mondom, és annak dacára, hogy remeg
a hangom, még sohasem éreztem magamat ennyire
fájdalmasan tökéletesnek. – Szeretlek.
Ezt mondom, és közben megcsókolom Kaylát.
– Szeretlek.
 Megcsókolom az arcát.
– Szeretlek.
Csókot nyomok a nyakára.
– Szeretlek.
Megcsókolom a keble ívét.
Utána a két kezem végigsiklik a testén, majd
megfordulva felfekszem rá, és engedek a bensőmet
mardosó elemi éhségnek, hogy enyém legyen mindaz a
szeretet, amit csak kaphatok.
Lassan mozgunk, édesen, mint a méz, kitartóan,
andalítóan. Lehúzom róla a bugyit, behatolok, és ő úgy
nyílik meg nekem, mint amikor az első alkalommal
fogadott be. Átölel a lábával, és úgy tűnik, hogy soha
nem akar elengedni.
Hinni akarok abban, hogy nem fog elengedni.
Abban, hogy nem hagy itt két hét múlva.
Nem lehetek biztos abban, hogy az emberi szív képes-
e mindezt elviselni. Hogy a csudába tudná feldolgozni a
boldogságot, amiért végre szerethet valakit, a régóta hőn
áhított szeretetet kísérő eksztázist, miközben
egyfolytában retteg a közelgő fájdalomtól?
Mert a fájdalom elkerülhetetlen.
Még meddig tudjuk a homokba dugni a fejünket?
– Maradj velem – suttogom, miközben még mélyebbre
nyomulok.
– Nem megyek sehová sem – zihálja Kayla. A nyaka
megfeszül, hátraveti a fejét. Olyan szép, mint egy
istennő.
Csakhogy én nem erre gondoltam.
Hamarosan átlépem a gyönyör kapuját, és amikor ez
történik, találkozik a tekintetünk, és úgy érzem, hogy
egyre jobban és jobban szétesek. Belezuhanok a múltba.
A jövőbe.
Teljesen átcsúszok oda, és csupán azt nem tudom,
hogy hol lesz a végállomásom. Az sem biztos, hogy egy
darabban megúszom.
A könyökömre támaszkodom, a homlokom megérinti
a párnát, miközben Kayla lágyan megsimogatja a hátam.
– Maradj velem – mondom újra, és a hangom érdes a
feszültségtől. – Ne menj haza!
Mellettem fekve megfeszül a teste, és a két keze még
mindig a vállamra simul.
– Ne menjek haza?
– Mondj fel a munkahelyeden! Költözz ide! Maradj
velem!
Nem hiszek a fülemnek. Tényleg kimondtam ezt?
Most már túl késő visszakozni. Ha tényleg kellek neki,
akkor teljesen az övé lehetek.
– Lachlan – mondja aggódva. – Ez nem megy csak
úgy kapásból.
Felemelem a fejem, hogy ránézzek.
– Miért nem?
Elkomorodik.
– Azért, mert… Kőkeményen megküzdöttem azért az
állásért.
– Utálod a munkahelyed.
– Akkor is ott dolgozom. Itt mégis mit csinálhatnék?
Senki sem alkalmazna.
– Te bármire képes vagy, amit csak akarsz.
– Na persze, te aztán könnyen beszélsz. Az egész
életemen át azért hajtottam, hogy eljussak oda, ahol
most vagyok. Hogy a fenébe ne akarnám megtartani az
állásomat? Őrültség volna mindent feladni.
– Nem az az őrültség. Hanem az, hogy csak a járt
úton maradsz, és sohasem próbálod ki, mire volnál
képes. Nem deríted ki, hogy mitől dobogna hevesebben a
mellkasodban a szíved. Kayla, ég és föld a különbség
aközött, hogy mi vagy, meg hogy minek tartod magad.
 Könyörögve néz rám.
– Miért, szerinted ki vagyok?
– Csakis önmagad, szerelmem. Pontosan tudod, hogy
mit vársz el az élettől. Jessica azt mondta, segít
elhelyezni az újságcikkeidet.
– Na persze – mordul fel. – Honorárium nélkül.
Ingyen kellene dolgoznom. Mégis miből éljek, amíg a
portfolióm vagy mi a feném elég nagy lesz ahhoz, hogy
egy fizetős állást kapjak?
– Majd én…
Rászorítja az ujját a számra.
– Nehogy azt mondd, hogy te eltartasz. Tudom, hogy
megtennéd és képes is volnál rá, csakhogy én nem
fogadnám el. Az ilyesmi egyszerűen nem fekszik nekem.
A magam útján járok.
A makacssága fejcsóválásra késztet.
– Segítenék neked valamilyen állást szerezni.
Dolgozhatnál te is az állatmenhelyen, mint Amara.
– Aki szerint alig van elég jövedelmed ahhoz, hogy
neki fizetést adjál – figyelmeztet, és én savanyú képet
vágok, mert tudom, hogy igaza van. – Nem lenne elég
pénzed, hogy nekem is fizetést adj.
– De igen – ellenkezem. – Ott van a londoni lakásom.
Eladom, ha erre van szükség.
– Kizárt dolog. Soha nem engedném meg, hogy ezt
tedd a kedvemért.
– Miért ne?
– Azért, mert én… Hiszen alig ismersz. Nem vagyok
rá méltó.
Felsóhajtok, és becsukom a szemem.
– Kérlek, ne mondd ezt! Ne akard elhitetni velem,
hogy nem ismerlek, amikor minden porcikám azt
harsogja, hogy te vagy a legfontosabb számomra ebben a
fene ette életben. Szóval ne beszélj butaságot, és azt se
mondd, hogy nem vagy méltó. Ezt ugyebár amúgy is
nekem kellene eldönteni, igaz?
Nagyokat pislog, és elfordul.
– Nem akarom, hogy bármilyen szívességet is tegyél
a kedvemért.
– Hát ezzel a hozzáállással nem fogsz sokra menni,
drágám, mert ha úgy döntesz, hogy maradni akarsz,
akkor én minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy
tudjál is maradni. Csak egy szavadba kerül. Mondd ki ezt
az átkozott szót, és akkor addig maradhatsz itt, ameddig
csak jólesik neked.
– Ez őrültség lenne – feleli halkan.
– Aki szerelmes, az gyakran tesz őrült dolgokat. Vagy
legalábbis így tartja a mondás, és én kezdem úgy érezni,
hogy ez a sok közhely mind az igazságon alapul. Szóval
legyél őszinte magadhoz. Fogadd el, amit érzel. Légy
őrült, és ne riadj vissza a háborodott dolgoktól se.
– Én… Nem tehetem, Lachlan.
Felnyögök, és megmarkolom a párnát. Pontosan
tudom, hogy milyen kibaszottul önző módon viselkedem,
amikor azt kérem, hogy mindenét feladva maradjon itt
velem. Tudom, hogy így van.
– Talán, ha én költöznék oda San Franciscóba? –
töprengek lassan.
– Kizárt dolog – mondja.
– Hé, te tényleg nem akarod, hogy ott legyek a
közeledben?
Megragadja az államat, és arra kényszerít, hogy a
szemébe nézzek.
– Na figyelj – mondja lángoló tekintettel. – Abban,
mondjuk, igazad van, hogy otthon tényleg nincs sok
dolgom, amiről lemondhatnék.
– Semmi ilyesmit nem mondtam.
– Szóval igaz – folytatja. – Tényleg utálom a
munkahelyemet, és arról álmodozom, hogy felmondok,
és bár ott vannak a barátnőim, akik iszonyatosan
hiányoznának, meg a családom, amit minden másnál
jobban szeretek… Nem tudom eldönteni, azt tart-e vissza
a távozástól, hogy félek otthagyni őket. Te viszont soha
még viccből se gondolj arra, hogy Kaliforniába költözz.
Rád itt vár karrier, egy rohadtul lenyűgöző pályafutás,
és itt vannak a kutyáid, a jótékonysági dolgaid, és
sorolhatnám a sok tetszetős érvet. Ha úgy alakulnak a
dolgok, majd én leszek az, akinek valahogyan ki kell
találnia, hogyan maradjon itt.
A lehetőséget meghallva fájdalom hasít a
mellkasomba.
– Csak mondd ki, hogy maradni akarsz, könyörgöm.
Add a tudtomra, hogy itt akarsz maradni, hogy
megpróbálod, és én megígérem neked, sőt megfogadom,
hogy valóra váltom az álmaidat.
Egy pillanatra mélyen a szemembe néz, és
feldolgozza a hallottakat. Lelki szememmel látom, ahogy
az agyában forognak a fogaskerekek, áttekinti az összes
lehetőséget, mégpedig pont úgy, ahogy a kocsijában is
megfontolt mindent, amikor annak idején elhívtam ide.
Az a beszélgetés mintha egy másik életben történt volna.
– Alaposan át kell gondolnom ezeket a dolgokat –
mondja végül. – Még egy hétre van szükségem, és
minden világos lesz.
Összeszorítom az ajkam, és bólintok.
– Rendben – mondom, és megpuszilom a homlokát.
– Köszönöm.
– Na most ki az ágyból, és irány az edzés! – mondja,
és nagyot csap a fenekemre. – Így is nagy szívás lesz a
másnaposságod miatt. Nem szeretném, hogy felhívjon az
edződ és nekem panaszkodjon.
Bólintok, és a kocsmai bunyó miatt érzett
szégyenérzet mint maró sav önti el a torkom. Gyorsan
összeszedem magamat, és nemsokára már ki is lépek az
ajtón. A sarki szupermarketben megállok, hogy vegyek
magamnak egy doboz Gatorade-ot és Ibuprofent.
Beletelik néhány percbe, míg eléggé összeszedem
magamat ahhoz, hogy elmehessek az edzésre.
Arra számítok, hogy mindenki tudja, mi történt
tegnap. Nem mintha a többieket komolyan érdekelné az
ilyesmi, de Alan általában csúnyán leteremt minket, ha a
pályán kívül disznó módra viselkedünk. A többiek
azonban teljesen hétköznapian fogadnak, kivéve persze
Thierryt és Johnt, akik aggódva figyelnek. Úgy tűnik,
senki sem veszi észre, hogy sebesek a bütykeim és van
egy halvány duzzanat az állkapcsomon, ott, ahol eltalált
a fickó első – és egyetlen – ütése.
Mindez azt jelenti, hogy a pasi életben maradt és
nincs baja. A szünetben odamegyek Thierryhez, és
félrehúzom.
– Hé, köszönöm, hogy kihúztál a pácból – suttogom
gyorsan, és körülnézek. Dühösen rám mered, és
rosszallóan megrázza a fejét.
– Jössz egy szívességgel – mondja erős francia
akcentussal. – Beállított a rendőrség, és Johnnak meg
nekem ki kellett találnunk egy ’ajmeresztő történetet
arról, hogy egy faszi odajött kötözködni az asztalunkhoz.
– Elárultad nekik, hogy én verekedtem?
– Nem, dehogyis – feleli méltatlankodva. – John
lazán magára vállalta a balhét. Imádja, ha keményebb
fickónak tűnik a valóságosnál. Tudod, milyen szerencsés
fickó vagy, ’ogy a honfitársaid rajonganak érted?
Egyetlen szemtanú sem emlékezett rád, és mind azt
mondták, amit John. Odajött ’ozzánk egy hülye faszfej
kötekedni, mire John jól ellátta a baját. Ez minden.
Nyelek egy nagyot, és a rosszullét környékez.
 – Hogy van a fickó?
Megvonja a vállát, és iszik egy korty vizet.
– Nem tudom, mert nem fogtam a kezét. Viszont a
saját lábán hagyta el a bárt, mielőtt még megérkeztek
volna a rendőrök. Remélem, ettől boldog vagy. Az az
érzésem, csak ajszál ’íján kerülted el az emberölést.
Mégis mi a fene ütött beléd?
Dühösen nézek rá.
– Egyértelmű, hogy nem voltam a magam ura.
– Tudom, csakhogy… Ne szívd mellre, cimbora.
Sajnálom, de tényleg lehetett volna annyi eszem, hogy
nem viszlek el egy bárba. Azt gondoltam, hogy
összeszedettebb vagy. A múltkor már az voltál.
– Azóta hónapok teltek el – figyelmeztetem. – Amúgy
tök jól vagyok, csak kicsit sok a bajom mostanában.
Amitől persze feszültebb vagyok.
– Az a lány – töpreng.
– Nem az ő hibája! – förmedek rá zordul. – Semmi
köze sincs az egészhez.
– Csakhogy egész nap ő jár a fejedben, és ezért vagy
ilyen feszült, nem?
Megmozgatom egy kicsit az állkapcsomat, hogy
megszabaduljak a feszültségtől.
– Éppen egy nehéz időszakon megyek keresztül. Nem
fog még egyszer előfordulni.
– Remélem is, hogy nem, Lach – mondja, és az egyik
kezével megszorítja a vállamat. – Azért, mert ez a lány
szerelmes beléd. Hidd el nekem, hiba volna elszalasztani.
Összeszűkülő szemmel nézek rá.
– Tulajdonképpen mi történt veled Párizsban?
Ő azonban csak mosolyog, és otthagy.
Felsóhajtok, és folytatódik az edzés.
Mindig is a rögbipálya volt az egyetlen olyan hely,
ahol mindentől megszabadulhatok, lerázhatom
magamról a múltat és a jövőt, és csak a jelennek élhetek.
Ezen az edzésen azonban olyan haszontalan vagyok,
mint tőgy a bikán. Talán a másnaposságom miatt, de az
is lehet, hogy minden összeadódik. Csodálatos élmény
volt ma reggel ott feküdni az ágyban Kaylával, és azt
hallani a szájából, hogy szeret, meg hogy esetleg itt
marad velem, ugyanakkor viszont nem felejthetem az
előző éjszaka mélypontját, az erőszakos viselkedésem
miatt érzett szégyent, és azt sem, hogy milyen fájdalmat
okoztam Kaylának. Milyen kevés kellett ahhoz, hogy a
jókedvű italozás elfajuljon, és teljesen kivetkőzzek
önmagámból!
– McGregor! – förmed rám Alan, amikor lemegyek a
pályáról. – Kapd már össze magadat! Legközelebb
összerendezettnek kell lenned.
Biccentek, felmordulok, és elindulok az öltözőbe
zuhanyozni.
Nagyon gyorsan össze kell szednem magamat.
Minden ezen múlik.
 23. FEJEZET

Kayla

– Kérlek, maradj velem!

Újra és újra felcsendülnek elmémben Lachlan szavai.
Valahányszor az agyam lejátssza őket, mindig
megpillantom az arcát, azt a kétségbeesett vágyakozást,
úgy érzem, hogy szétszakad a szívem. Hogy a fenébe
lehetséges az, hogy egyszerre vagyok ennyire eleven,
kiteljesedett, és annak örülök, hogy azt akarja, maradjak
itt vele, sőt bele is gondolok ebbe a lehetőségbe, ám
eközben romba dőlök, és zokogok, mert ez az egész
lehetetlennek tűnik?
Hogy a csudában maradhatnék itt? És
tulajdonképpen valóban erre vágyom?
A második kérdésre pontosan tudom a választ, ám az
első még sok fejtörést fog okozni.
– Jól leszel így? – kérdezi Lachlan tőlem. Olyan halk,
annyira nyugodt a hangja, hogy visszafordulok a
szalonablakból, és ránézek. A válláról már ott lóg a
rögbis cuccával teli sporttáska. Aggodalmasan
összeráncolja a homlokát. Megváltozott a viselkedése
azóta, hogy a tudtomra adta, szeretné, ha maradnék.
Olyan, mintha nem merne ennél többet mondani, mert
fél, hogy megriadok és elmenekülök.
Felmutatom a kávéscsészémet.
– Van kávém. Minden rendben lesz.
– Az időjárás nem túl szép – figyelmeztet. Kipillant az
ablakon, a zuhogó esőre. Megvonom a vállam.
– Ez a nap tökéletes arra, hogy itthon maradjak.
Persze kicsit sajnálom, hogy így nem foglak látni, ahogy
tiszta sár leszel a pályán.
– Az a helyzet, hogy erőnléti edzés miatt ma nem lesz
dagonyázás – feleli. – Ha van kedved hozzá, egészen
nyugodtan jöhetsz.
Azok után, ami a pubban történt, már nem vagyok
teljesen biztos abban, hogy tényleg örülne-e nekem.
Többször is rám tört az aggodalom amiatt, hogy esetleg
éppen azért borult ki, mert én is ott voltam a pálya
mellett, a sporttársai közelében. Megrázom a fejem, és
halványan rámosolygok.
– Jó lesz így. Most legalább egész nap itthon
lustálkodhatok a kutyákkal, és megnézhetem a Dibley-i
lelkészt. Ezenfelül fel kell készülnöm a hatalmas esti
hacacáréra, és ugye meglehetősen sokáig tart, míg
gyönyörű lesz a külsőm.
A tekintete bebarangolja az egész testemet, a csipkés
rövidnadrágomat és a vékony trikómat.
– Felőlem aztán így is jöhetnél. Én nem bánnám.
– Nem vagyok egészen biztos abban, hogy ebben a
szerelésben öregbíteném az állatmenhelyed tisztes hírét.
Mikorra érsz vissza?
– Legkésőbb fél négy után itthon leszek. – Megnyalja
az ajkát, és úgy tűnik, hogy nagyon szeretne még
mondani valamit. Végül csak biccent. – Nemsokára újra
találkozunk, szerelmem.
– Szia! – mondom lágy hangon, és nézem, ahogy
elmegy.
Miután becsukódik az ajtó, kényelmesen
elhelyezkedem a heverőn, és beburkolózom a pokróccal.
Igazából nincs ennyire hideg, de kell egy kis meghittség.
Néhány részen keresztül bámulom Dawn Frenchet,
végül úgy döntök, előveszem a laptopomat.
Bejelentkezem a munkahelyi e-mail-rendszerbe, amit –
őszintén bevallom – azóta nem tettem, hogy
megérkeztem Skóciába. Végiggörgetem az e-mailjeimet.
Meglepődve látom, hogy Candance már mindegyikkel
foglalkozott. Úgy tűnik, hogy Lucy megadta neki a
jelszavamat. Ha valaki alkalmazott, akkor a munkájával
kapcsolatban semmi sem magánügy. Úgy tűnik, hogy
Candance már az első hét során könnyedén átvette a
feladataimat.
Ráadásul, ahogy megnézem az e-mailekre adott
válaszait, nyilvánvalóvá válik, hogy sokkal jobb munkát
végzett, mint amilyenre én valaha is képes volnék. Talán
még annál is jobbat, mint amire bármikor képes leszek.
Ettől pedig elszomorodom. Mégpedig komolyan. Rám
tör a megbánás. Persze nem azért, mert ez a lány jobban
elvégzi a feladataimat, mint én, hanem azért, mert
engem sosem érdekelt, sosem lelkesített fel ez a beosztás
annyira, hogy beleadjam szívem-lelkem. Ha pedig ezen a
munkahelyen maradnék, hiszen mindig is arra
számítottam, hogy ezt hozza a jövő, akkor szinte biztos,
hogy sosem jutnék el arra a pontra, ahonnan már teljes
odaadással dolgoznék. Végső soron ugyanis ez a
munkahely nem fontos nekem. A boldogságot és a nagy
célokat az iroda falain kívül kerestem.
Mostanra pedig megtaláltam Lachlant. Lehet persze,
hogy nem ő a létezésem kizárólagos értelme, ám olyan
sok boldogsággal, szeretettel és ezernyi más elképesztő
érzelemmel ajándékoz meg, hogy úgy érzem, most már
nem egy fekete-fehér világban élek, hanem ragyogó
színek között. Milyen érzés volna rábukkanni arra a
hivatásra, ahol munkaidő alatt ugyanezeket a lenyűgöző
érzelmeket élhetném át? Mi történne akkor, ha
értelemmel telnének meg a dolgos hétköznapjaim, és
olyan érzelmek feszítenének, mint amilyeneket most
érzek Lachlan iránt? Hol van az megírva, hogy kizárólag
életünk egyetlen területén lehetnek csodálatos
élményeink?
Minél tovább böngészem az e-maileket, annál
nyilvánvalóbbá válik, hogy Candance valami oknál fogva
imádja a hivatását, sőt ami még ennél is lényegesebb, az
én munkakörömet. Ugyanakkor viszont én rettentően
rühellem a benti robotolást. Most, hogy már tudom, mi
az a boldogság, többé nem akarok olyan zsákutcába
kerülni, amelyikből hiányzik.
Alig kapok levegőt, amikor rám zúdul a felismerés.
Meg kell találnom életem célját, és szenvedéllyel kell
megtöltenem a hétköznapokat. Ott kell hagynom a
munkahelyemet, hogy fejest ugorjak a mély vízbe.
Itt kell maradnom Lachlannel, hogy mindent
újrakezdhessek.
Csakhogy ez a felismerés önmagában még nem
változtatja valósággá az ábrándokat, és nem könnyíti
meg a dolgomat.
A szorongás örökre bilincsbe veri az embert.
A mobilomra pillantok, és kiszámolom, hogy otthon
most hány óra van. San Franciscóban még mindenki
alszik. Nem hívhatom fel az anyámat, hogy
megkérdezzem, mit szólna ahhoz, ha Skóciába költöznék.
Már a puszta gondolat is fájdalommal tölt el. Nem
beszélhetem meg Stephanie-vel és Nicolával, hogy
szerelmes vagyok a páromba, aki viszonozza ezt az
érzelmet, és annak dacára, hogy eléggé zűrös a múltja,
én mégis kockázatot vállalok, és itt maradok.
Éppen ezért főzök magamnak egy csésze teát,
összebújok a kutyákkal, és kibámulok az esőverte
ablakon, vagyis pontosan úgy viselkedem, ahogy akkor
szoktunk, amikor mélázó a hangulatunk és rossz a
kedvünk.
Időközben aztán valamikor elszunyókálhatok, mert
arra ébredek, hogy Lachlan bejön a szobába, és egy
puszit nyom a homlokomra.
– Nehéz napod volt? – kérdezi jókedvűen.
Felnézek rá, az arca egész kipirult a futástól. Róla
mintázhatnák meg az egészség szobrát. Nehéz volna
elképzelni, hogy pár nappal ezelőtt másnapos volt és
szégyenérzet gyötörte.
– Igen, kimerítő – mondom, és ásítok egyet. – Máris
fél négy van?
Biccent.
– Bezony. De ráérünk hét órakor megérkezni a
gálára. Nyugodtan szunyókálj még egy kicsit, ha akarsz.
A testem az idők végezetéig aludni szeretne, ám
nekem eszem ágában sincs kihagyni egy lehetőséget
arra, hogy fejedelmien felöltözzek az év legnagyobb
eseményére. A minap elmentem Amarával shoppingolni a
Princess Streetre, hogy kiválasszuk a legtökéletesebb
estélyi ruhát. Nos, mikor máskor vehetnék fel egy
nagyestélyit? Minden lány arról álmodozik, hogy élete
során legalább egyszer királykisasszony lehessen, és
nekem most jött el erre a lehetőség. A lehető legtöbbet
fogom kihozni a mai estéből.
Lassan és megfontoltan szépítkezem, élvezem minden
pillanatát. Egy olyan ruhát választottam ki, ami nem
került túl sokba, viszont méregdrágának látszik. Leér a
földig, fekete, elegáns a nyakkivágása, hátul pedig olyan
mély a dekoltázsa, hogy a nyílás majdnem leér a
fenekemig. Mindkét oldalon fel van sliccelve, hogy
látszódjon a cipőm, éppen ezért rikítóan rózsaszín magas
sarkúban megyek, ezzel is mutatva, hogy azért olyan
nagyon nem veszem ám komolyan ezt a hacacárét.
Amikor felveszem, kilépek a fürdőszobából és bemegyek a
szalonba, ahol Lachlan már indulásra készen vár rám.
Feláll, és mind a ketten elakadó lélegzettel bámuljuk a
másikat. Azt hittem, hogy az ünnepségre szmokingba
bújik, ám ehelyett egy háromrészes sötétkék öltönyt
választott.
Meg skót szoknyát!
Édes jó isten az égben.
– Atyaúristen! – mondom. Úgy néz ki, mint egy
vérmes hegylakó, aki a csata előtt még beugrik a bálba.
– Gyönyörű vagy! – nyögi ki. Odalép hozzám,
megragadja a kezemet, és megpörget magam körül. – A
fészkes fenébe! Kizárt dolog, hogy kiengedjelek a házból
ebben a ruhában.
– Te sem nézel ki túl rosszul – felelem, és intek neki,
hogy forduljon meg ő is. – Hadd lássam a fonákodat is.
Engedelmeskedik.
– Korábban még egyetlen pasit sem láttál skót
szoknyában?
– Kivéve az utcai skót dudásokat, és velük
kapcsolatban álmomban se jutna az eszembe, hogy ezt
tegyem.
Előrehajolok, a kezem rásimul meleg, izmos
combjára, elindul felfelé, becsúszik a szoknyája szegélye
alá, és elszántan folytatja a felfedezőutat.
Elvigyorodik.
– Nincs rajtad alsónadrág? Na szép – mondom, és
lágy mozdulatokkal simogatni kezdem. Belemerevedik a
markomba. – Veszélyes dolog, ha valakinek erekciója van
skót szoknyában. Úgy néz ki, mint a felállított sátorrúd.
– Nekem legyen mondva – feleli zordan. – Ha viszont
nem hagyod abba a megmogyorózásomat, akkor csak
egész későn érünk oda az ünnepségre. Erről
gondoskodom.
Az ilyesmi mindig kecsegtető, főleg, ha közben egy
ennyire étvágygerjesztően forró, hosszú és vastag valami
van a kezemben.
 – Nem fog sokáig tartani – mondom neki, térdre
rogyok, és a fejemet bedugom a skót szoknya alá.
– A fészkes fenébe! – hördül fel mély torokhangon, és
az ujjai belemarkolnak a hajamba, miközben olyan
mélyen bekapom, amennyire csak lehet. A farka sós
ízétől elönt az izgalom, és mindent beleadok azért, hogy
ne kapjon levegőt a gyönyörűségtől. Lenyűgöz a
felismerés, hogy a nyelvemmel, a számmal és a
kezemmel könnyedén térdre tudom kényszeríteni még ezt
a hatalmas termetű, sötét titkokkal és a fájdalmas múlt
emlékeivel teli férfias alakot is. Mindettől elképesztően
tűzbe jövök.
Nem tart sokáig, hogy lecsapjon rá a gyönyör.
Lendületes lövése telibe találja hátul a garatomat.
– A kurva életbe! – mormogja elhaló hangon. –
Szerelmem, te tönkreteszel.
– Remek – mondom, és megtörlöm a számat.
Felnézek rá a szoknyája alól. Látván, hogy békés, fáradt
tekintettel figyel engem, egyből tudom, hogy jó munkát
végeztem. Az előbb áradt belőle a feszültség, mostanra
viszont megbékélt. Elképzelhető, hogyha egyfolytában a
farkán lovagolok, akkor gond nélkül lezavarhatjuk ezt az
ünnepséget.
– Készen állok az indulásra – mondom, és felkelek. –
Megmondtam, hogy nem tart sokáig.
Megcsóválja a fejét, és utána vadul megcsókol.
Nagyon tetszik a tény, hogy a legcsekélyebb mértékben
sem érdekli, hogy az előbb éppen leszoptam.
Megkérdezem, hogy hív-e egy taxit, de mivel Lionelt
is magunkkal visszük, ezért Amara jön el értünk a
kocsijával. Ő is gyönyörűen néz ki egyszerű zöld
koktélruhájában. Vörös haját magas kontyban fogta
össze.
– Ti aztán mind a hárman csudaszépek vagytok –
mondja, miközben bemászik a kocsiba. Még Lionel is
kapott egy elegáns bőrpórázt meg egy pontosan olyan
mintájú csokornyakkendőt, mint amilyen Lachlan
szoknyája.
– Te sem nézel ki éppenséggel rosszul – mondom
neki, és igen büszke vagyok arra, hogy amikor együtt
voltunk vásárolni, én javasoltam neki ezt a ruhát.
A gálára a vár közelében, egy szállodában kerül sor,
így nem tart sokáig odaérnünk. Amara azt mondja, hogy
szálljunk ki, ő pedig elmegy parkolóhelyet keresni. Elfog
a harctéri idegesség, amikor megpillantom, hogy milyen
sok elegáns ember sorakozik kint bejutásra várva.
Ráadásul a bejárat előtt áll egy fotós is, aki minden
érkezőt megörökít a kamerájával.
– Az ott egy paparazzo? – kérdezem Lachlantől.
Kipillant az ablakon, felmordul, és megvonja a vállát.
Azt hiszem, nem tudja, hogy ki a fotós, ám erről eszembe
jut, amit Jessicának ígértem. Azt, hogy írok egy cikket az
eseményről. Kézitáskámból előveszem a mobilomat, és
ellenőrzöm a töltését. Biztos akarok lenni abban, hogy
működni fog, amikor jegyzetelek és megörökítem az
észrevételeimet. Már ettől az egyszerű gesztustól is
sokkal jobban érzem magam.
Lachlanre pillantok, és megnézem magamnak vonzó
arcát. Bár nem tűnik különösebben nyugtalannak, de a
szemében már nyoma sincs a korábbi békességnek, és
kemény tekintettel figyeli a világot.
– Hé – mondom lágyan, és a szívemet elönti a
szeretet, amikor megragadom a kezét. – Köszönöm, hogy
meghívtál.
Úgy néz rám, mintha hirtelen nőtt volna még egy
fejem.
– Még szép, hogy meghívtalak. Ez mostanra már
azért elég egyértelmű, nem? Ahova te mész, oda megyek
én is.
A szavai azonban egy pillanatra dermedten lebegnek
a levegőben, mivel mind a ketten tudjuk, hogy ez nem
teljesen igaz. Azon töprengek, hogy mit tenne, ha
felvetném, hogy jöjjön el velem San Franciscóba. Vajon
mindent feladna a kedvemért? Mi a fenéért nem élhetünk
egy olyan kapcsolatban, ahol egyikünknek sem kell
semmit feláldoznia?
Azt hiszem, a világ egyszerűen nem így működik.
Nem vagyok a szerelem szakértője, ám mindabból, amit
magam körül megfigyeltem, arra következtetek, hogy
sosem könnyű. Nicolának a pokolba kellett mennie
ahhoz, hogy pasit találjon magának – mármint
normálisat –, mielőtt rábukkant volna Bramre. Ráadásul
így is szembesülnie kellett néhány kellemetlen
igazsággal. Stephanie és Linden egy örökkévalóságig
csak barátok voltak, mielőtt azt az ostoba fogadalmat
tették volna egymásnak. Linden persze mindent elszúrt.
Emiatt hosszú időre eltávolodtak egymástól, míg végül rá
nem döbbentek arra, hogy szükségük van a másikra. Ott
van aztán még az én anyám és apám is. Olyan csodálatos
volt az ő szerelmük, mintha egy mesekönyv lapjairól
léptek volna elő, ám a halál végül elválasztotta
kettőjüket egymástól. Az elmúlás a létező legnagyobb
akadály. Egyetlen kapcsolat sem tudja legyőzni.
Semmi esély sincs arra, hogy kettőnkre ne várna
rögös út. Én csupán azt nem tudom megérteni, hogy
mitől ennyire rohadt nehéz minden. Annak idején azt
gondoltam, hogy ha majd rábukkanok az igazira, akit
szívvel-lélekkel szeretek, akkor legalább az elején minden
zökkenőmentesen halad, mielőtt felbukkannának a nehéz
akadályok.
Csakhogy most nincs idő bánkódni és kételkedni,
nincs bizony. Kyle-lal hosszú éveket töltöttem együtt, és
a megfontolt, lassú udvarlása dacára sem éreztem iránta
ahhoz foghatót, mint Lachlan iránt. Már emiatt is megér
mindent ez a tény.
– Gyere, szerelmem – mondja Lachlan, amikor Amara
megállítja a kocsit. A fényképész azonnal felénk fordul.
Én persze egyből ledermedek, de Lachlan keze
rásimul meztelen hátamra, és ezt suttogja a fülembe:
– Minden rendben, csak mosolyogj! Csupán egyetlen
estét kell kibírnod, mégpedig egy jó ügy szolgálatában.
Gondolj a kutyusokra!
Lionelre pillantok, és kilépek a járdára. Lachlan
odaáll mellém, átöleli a derekamat, és hűvös arccal a
kamerák felé fordul. Lionel becsusszan kettőnk köze, és
Lachlan halk parancsszavára leül. A kutya vigyorogva
fordul a vakuk irányába.
Őszintén megmondom, nehéz volna nem mosolyogni
egy ilyen férfi karjában, főleg, hogy mindenki az ő nevét
kiabálja. Tudom, hogy Lachlan ki nem állhatja, ha
valamiért a figyelem középpontjába kerül, ám most
meglepő könnyedséggel viseli el az egész hercehurcát.
Ugyanakkor viszont esze ágában sincs az időt
vesztegetni, ezért behúz maga után a szállodába, Lionel
pedig büszkén lépdel mellettünk.
Odabent kész bolondokháza fogad. Hemzsegnek az
elegáns vendégek, és én hiába vagyok méltóképpen
kiöltözve, úgy érzem, kilógok a sorból. Olyan
előkelőségek szórakoznak itt, akik közé sosem tartoztam,
és csupán azért őrizem meg szellemi épségemet, mert
Lachlan vasmarokkal szorítja a kezemet. Valójában
csakis akkor enged el, ha valakivel kezet kell fognia, de
ettől eltekintve végig kézen fogva sétálunk.
Egyetlen ember nevét sem tudom megjegyezni.
Észreveszem Thierryt, Johnt és még néhány rögbijátékost
az épület különböző részein, később pedig felfedezzük
Amarát, Jessicát és Donaldot is. Tőlük eltekintve arctalan
masszává olvad össze mindenki más. Már az első perctől
kezdve nyilvánvaló, hogy sok vendéget cseppet sem
érdeklik az állatok, mint ahogy Lachlan sem.
Ugyanakkor viszont fontosnak tartják a látszatot, azt,
hogy a megfelelő emberek szeme láttára tegyenek
helyénvaló dolgokat. A jótékonyság azonban akkor is
nagyszerű, ha megkérdőjelezhető a motivációja, és
bárkinek örülünk, aki segít valamivel a kutyáknak.
Őszintén megmondom, egyszerűen lenyűgöző, ahogy
Lachlan bánik velem. Korábban még magamnak sem
mertem bevallani, hogy mennyire aggódom a gála miatt.
Lachlan azonban egyetlen korty alkoholt sem ivott,
miközben én a lelkiismeret-furdalással küzdve vedelem a
pezsgőt. Ő csupán citromos ásványvizet iszik. Amikor
időről időre odalép valaki hozzánk, akkor minden egyes
alkalommal először engem mutat be, mégpedig a
barátnőjeként. Bevesz a beszélgetésekbe, sosem hagy ki,
és az egyik keze mindig ott van a derekamon vagy az
ujjaimra fonódik. A lehető legnagyobb mértékben bevon
a világába, mintha állandó tartozék volnék. Úgy tesz,
mintha mindig is itt lettem volna vele.
Én pedig nem tehetek mást, mint hogy tágra nyílt,
áhítatos tekintettel bámuljak fel rá. Ha egy rajzfilmben
szerepelnénk, akkor a szememben kis szívecskék
ragyognának, és egyfolytában szipognék. Biztosra
veszem, hogy egy kívülálló még csak nem is sejti, milyen
a lelkiállapotom. Lenyűgözve figyelem Lachlan szavait,
elegáns tájszólását, meg azt, ahogy varázslatos tekintetét
mindig arra összpontosítja, akivel éppen beszélget.
Lenyűgözi őket a pillantásával. Persze jól tudom, hogy
erre csak a szükség viszi rá, hiszen egyébként nem
ennyire barátságos, ám most kiderül róla, milyen jó
színész. Még engem is sikerült megtévesztenie.
 Az éjszaka folyamán többször is beleszeretek.
Esküszöm, hogy egy éber megfigyelő tekintetét nem
kerülné el, ahogyan a mellkasomban megduzzadó szívem
nekifeszül a bordáimnak. Egyfolytában mosolygok. Soha
többé nem akarom abbahagyni a mosolygást.
Eljön az a pillanat, amikor felhangzik egy együttes
muzsikája, Lachlan pedig Amara kezébe nyomja Lionel
pórázát, engem pedig maga után húz a táncparkettre.
– Te tudsz táncolni? – kérdezem, amikor átölel a
karjával és felhangzik Lana Del Rey száma, a Young and
Beautiful.
– Kicsit sem – ismeri be, és amikor rám mosolyog, az
egész testemet elönti a boldogság. – Pár lépés erejéig
azonban úgy teszek, mintha igen.
Na jó, akkor ezek szerint a táncolás nem tartozik
Lachlan rejtett erősségei közé. Egyetlen férfi sem lehet
nagyágyú az élet minden területén. Amúgy meglehetősen
ügyesen próbál úgy tenni, mintha tudna táncolni, és még
csak a lábamra se lép rá.
Jó pár számon keresztül a táncparketten maradunk.
Semmi kedvem visszamenni, a vendégekkel bájologni, és
úgy tűnik, Lachlannek sincs ehhez kedve. Talán éppen ez
az oka annak, hogy olyan sokáig táncolunk.
– Így csakis az enyém vagy – suttogja, és az arcát
beletemeti a hajamba. Lehet, hogy olvassa a
gondolataimat?
– Általában meddig szokott tartani ez az
összejövetel? Úgy értem, mikor szoktál lelépni? –
kérdezem, miközben elegáns vendégek táncolnak
körülöttünk.
– Általában én kapcsolom le a villanyt – feleli. – Nem
akarok úgy viselkedni, mint az a faszi, aki bulit szervez,
pénzért kuncsorog, majd lelép.
– Nem, te nem ilyen vagy. Akkor majd végig itt
maradunk.
– Végig bizony – feleli.
Most már a Beatles All my Loving című számát
játsszák, és Lachlan nem egyszerűen magához ölel, de a
két keze végigsimítja a hátamat, és megragadja a
derekamat. Halkan énekelni kezdi a dal szövegét, én
pedig becsukom a szemem, és hagyom, hogy a szavak
megérintsék a lelkemet. Azt akarom, hogy ez a pillanat a
lehető legtovább tartson. Mindenki más eltűnik a
semmiben, és mi ketten magunkra maradunk a saját
kétszemélyes világunkban.
– Olyan nagyon szeretlek – suttogja, és borostás
arcát nekiszorítja az enyémnek. – Iszonyúan.
Határtalanul. Egyre csak zuhanok.
Én is zuhanok. Csakhogy a szívemnek szárnya nőtt.
Ez azzal kecsegtet, hogy a szárny örökké a magasban
tart, és valahányszor valaki ejteni próbál és elindulok a
mélység irányába, akkor a szárny újra a magasba emel
majd.
– Nem hittem volna, hogy lehetséges az ilyesmi.
Nem akarom, hogy valaha is megváltozzon a helyzet.
– Szeretlek – mondom lágyan, és elakad a hangom,
mert az érzelmek összeszorítják a torkom, és kis híján
elszédülök.
– Nem tudlak itt hagyni. Nem foglak itt hagyni.
Maradni akarok.
Nem terveztem azt, hogy bármi ilyesmit mondok. Én
magam is meglepődöm, ám ettől még igazak a szavaim.
Lachlan felsőteste megfeszül és lelassul a lába.
Elhúzza a fejét, és óvatosan megnéz magának.
– Komolyan beszélsz?
Nyelek egyet, és rábólintok.
– Igen – felelem, és mélyen a szemébe nézek. – Igen,
igen, maradni akarok. Nem tudnám elviselni a távozás
gondolatát. Nem bírok visszatérni a régi életembe azok
után, amit itt átéltem veled, függetlenül attól, hogy
milyen rövid ideig. Tudom, hogy mi kell nekem, és ez
nem más, mint te magad.
Megáll, a két tenyere közé veszi az arcomat, és én
érzem, ahogy átárad belém az ereje.
– El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldoggá
tettél – mondja fejcsóválva. – Nem bizony. Nem is sejted.
Keményen és szenvedélyesen megcsókol, az ujjával
beletúr a hajamba, és a homloka nekisimul az enyémnek.
– Megkapsz tőlem mindent, amire csak szükséged
lehet. Olyan leszek, amilyennek szeretnél. Gondoskodni
fogok rólad.
Már majdnem leállok szövegelni, hogy rólam aztán
egyetlen pasi se gondoskodjon, de ehelyett inkább
befogom a számat. Be bizony, mert tudom, hogy
szükségem van Lachlanre, legalábbis a szívemben.
Ezenfelül az is világos, hogy néha milyen nagyszerű
érzés, ha szükség van az emberre. Azt akarom, hogy
Lachlan ezt érezze, meg hogy nekem legalább annyira
kell ő, mint én neki.
– Tudom, hogy így lesz – mondom végül. – Te vagy a
párom.
Beleszusszant a nyakamba, majdnemhogy felhördül.
– Mindent megteszek azért, hogy boldog legyél.
– Már így is boldoggá tettél – mondom ki a
nyilvánvalót. – Néha az az érzésem, hogy ennél jobb már
nem is lehetne, de olyankor minden egyes alkalommal
kiderül, hogy sokkal több hely van a szívemben annál,
mint amit gondoltam.
Boldogan felsóhajt, és néhány pillanaton át erősen
magához ölel.
– Keressünk egy üres szobát – suttogja a fülembe, és
forró, érdes hangjától egyetlen pillanat alatt átázik a
bugyim. A pokolba is, tényleg szükségünk van egy
szobára. Nem elég a szerelemről beszélni, tenni is kell
valamit az érdekében.
Megragadja a karomat, kihúzza magát, és gyors
léptekkel keresztülvezet a táncparketten. Olyan
magabiztos, mintha ő lenne a mindenség királya.
Gyorsan körülnézek, hogy hova bújhatnánk el, miközben
megkerüljük a lassúbb vendégeket. Mindenekelőtt
Jessicát szeretném elkerülni, mert semmi szükség arra,
hogy kitalálja, éppen mire készülünk.
Befordulunk a folyosón, elsietünk a szálloda
recepciója előtt, és megtaláljuk a mosdókat. Ennél jobb
megoldásra nem számíthatunk.
Lachlan behúz maga után, gyorsan visszanéz a
folyosóra, meggyőződik arról, hogy senki nem látott meg
minket, aztán bezárja az ajtót.
Nekihátrálok a mosdónak, megragadom a peremét, és
várom a rohamot. Ő azonban nem lendül támadásba,
legalábbis nem egyből. A szemembe néz, és sokáig
csupán bámul.
– Mi az? – suttogom, és félek, hogy ezzel megtöröm a
varázslatot.
Oldalra hajtja a fejét, alaposan megnéz magának, és
úgy ráncolja a homlokát, mintha valamilyen megfejtésre
váló rejtély volnék.
– Komolyan gondoltad? – kérdezi. – Amikor azt
mondtad, hogy maradsz?
Szinte már fáj, hogy kételkedés cseng a hangjában.
– Még szép, hogy komolyan. Minden egyes szavamat.
– Ígéred? – kérdezi, és odalép elém. Két kézzel
megragadja a mosdókagylót, és közel hajol hozzám.
Felmutatom begörbített kisujjamat.
– Így görbüljek meg, ha nem.
Ingerülten felhorkant.
 – Micsoda marhaság! Nekem elég az adott szavad. –
Hátrasimítja a hajamat a fülem mögé. – Azt akarom,
hogy most te is olyan boldog legyél, mint amilyen én
vagyok.
Megragadja a derekamat, és annyira feljebb emel,
hogy a mosdókagyló szélén egyensúlyozom. Két kézzel
meg kell kapaszkodnom, hogy egyensúlyban maradjak. Ő
meg közben feljebb húzza a ruhámat, lecsupaszítja a
fenekemet is, majd leguggol, és a fejét benyomja a lábam
közé.
Alig van időm arra, hogy összekapjam magamat,
hogy felkészüljek. Úgy veti rám magát, mintha éhezne,
az ujjával széthúz, a nyelve és a szája pedig puha és
meleg. Úgy sújt le rám a gyönyör, mint egy kalapács,
minden csapása telibe talál, és végigdübörög rajtam a
boldogság.
Olyan sokat akarok tőle! Legyen mélyen bennem.
Teljes egészen. Ahogy azonban meghallom elégedett
hörgését, éhes morgását, pontosan tudom, hogy ő
viszont fel akar falni. Iszonyatos elszántsággal vágyik
arra, hogy boldoggá tegyen, mert nem biztos abban,
hogy eleget tesz értem, hogy kellő mennyiségű
gyönyörrel ajándékoz meg.
Pedig ezt teszi. Éppen ezt.
A szája, mint egy vadállaté. Fáradhatatlan, mélyen
belém nyomja a nyelvét, mielőtt nyalogatni kezdi a
csiklómat, majd beszívja a szájába. Kis híján felsikoltok,
a testem remeg az izgalomtól, és közel állok ahhoz, hogy
felrobbanjak. Lachlan felemeli az egyik kezét, és két
hosszú, gyönyörű ujját mélyen bedugja a puncimba.
Egyre nő bennem a forróság, és az idegeim úgy
viselkednek, mint egymillió, kipukkadásra készülő
pezsgőspalack. Ez a lassú, bizseregtető várakozás arra
kényszerít, hogy tágra nyissam a számat, hátrahajtsam a
nyakam, míg végül a fejem nekinyomódik a tükörnek.
Egyszerre vagyok hiperérzékeny és félig öntudatlan.
A két combom rászorul Lachlan arcára, a lábszáram
mélyen belém nyomja az ajkát, a nyelvét és az ujjait.
Beljebb, keményebben, mélyebben, ő pedig válaszképpen
úgy viselkedik, mintha egyedül rám volna csak szüksége
ahhoz, hogy boldog életet élhessen. Mintha nélkülem
elmúlás várna rá.
Türelmetlen kezekkel odahúz magához, a nyelve
kemény és zabolátlan, körülöttem pedig kifordul
magából a világ. A mi kétszemélyes világunk.
Érezni akarom Lachlant, érezni, nagyon is, bizony.
Keményen nekiszorítom a csípőmet. Most lefelé nyalja
végig a csiklómat, aztán olyan gyors nyalintásokkal
kezdi el ostromolni jobbról balra, fentről lefelé, hogy már
alig kapok levegőt.
Belém nyöszörög.
Én pedig mindent elengedek.
Rohadtul elengedek mindent.
Szabadon zuhanok, beleélvezek a szájába, és kis
híján lecsúszok a mosdókagylóról. Erősen szorítja a
derekamat, megtartja az egyensúlyomat, miközben
teljesen lerendez nagy erővel szívó ajkával. A gyönyör
egy harsogó kiáltással tör elő a torkomból.
Hangos vagyok. Tudom, hogy ez a helyzet. Mindig is
az voltam. A legcsekélyebb mértékben sem izgat, hogy
valaki kintről, a mosdó előtt esetleg meghallja a
sikolyaimat. Nem bizony, mert szeretném az egész
kibaszott világ tudtára adni, hogy milyen csodálatos
szerető ez a pasi. Szeret engem a teste minden centijével,
és teljes mértékben odaadja magát nekem.
Amikor az ajkával megérzi, hogy elcsitul az
orgazmusom, felegyenesedik, és lázas tekintettel néz le
rám. A pillantása elárulja, hogy mindent tud rólam, azt,
hogy mi a jó nekem, és mindent megtesz azért, hogy
boldog legyek.
Én azonban egy önző kis dög vagyok. Megragadom a
fejét és egy hosszú, lágy csókot nyomok az ajkára,
miközben újra tűzbe jövök, hiszen a nyelvén a saját
puncim ízét fedezem fel.
Belenyöszörög a számba, és ez a lelke legmélyéből
kirobbanó hang valósággal lángra lobbantja a véremet.
- Látod? Ilyen finom az ízed – suttogja, és az ajka
ekkor már a nyakamhoz ér. – Sosem lesz elegem belőled.
Ügyetlenül a skót szoknyája alá nyúlok a farkáért,
megragadom a merev rudat, és érzem, hogy forrón lüktet
a markomban. Lachlan előbbre lép, én pedig a helyére
vezetem, és mivel nedvesen már készen állok rá,
könnyedén becsúszhat. A testünk már annyira
összeszokott, hogy gyönyörű könnyedséggel selymesen
lágy a behatolás.
A lábammal átölelem a derekát, a sarkam
belenyomom kemény seggébe, miközben ő lassú,
hullámzó mozdulatokkal munkába kezd. Lökéseitől ismét
tűz fut végig az idegeimen.
Vinnyogok, amikor megtaláljuk a megfelelő ritmust,
a kettőnk ritmusát, amire mindig rábukkanunk. Ezúttal
ebben a gyönyörű pillanatban rájövök arra, nem
szükségszerű, hogy véget érjen a boldogságunk. A testem
remeg a Lachlan iránti vágyakozástól, és anélkül, hogy
egyetlen szó is elhagyná az ajkát, az ő teste ugyanígy
válaszol. Most is többet akar adni nekem annál, mint
amire szükségem van.
- Ó, Kayla! – nyögi bele a bőrömbe, zihál, és a
homlokáról aláhulló izzadságcsepp végigfut a
kulcscsontomon. Csodálkozom, hogy nem párolog el a
hőségtől. Lachlan lökései egyre keményebbek, egyre
mélyebbre hatolnak, és én úgy érzem, kipumpálja a
levegőt a tüdőmből, ezért aztán szinte rátapadok a
testére, ahogy felgyorsulnak a döfései.
Körmeim belemélyednek a hátába, és kapaszkodva
élvezem az ostromot. Összecsapódó, nedves bőrünk szilaj
hangja visszaverődik a falakról. Minden lökése hosszú és
kemény, és Lachlan hangosan nyög az erőfeszítéstől, míg
a farka odabent telibe nem találja a legtökéletesebb
pontomat.
Akkorát robbanok, mint egy atombomba.
A csípője egy kőtörő gép is lehetne. Brutális,
könyörtelen, Lachlan pedig hangosan hörög, és
miközben vasmarokkal szorítja a csípőmet, újra és újra a
nevemet suttogja. Olyan mélyen belém nyomul,
amennyire az csak lehetséges, és érzem, amint teljes
erővel a lehető legmesszebbre kilövell.
Ez olyan kurva gyönyörű!
Amikor végre mind a ketten újra kapunk levegőt és a
szívünk már nem skizofrén ütemben zakatol, akkor
Lachlan kihúzza belőlem a farkát, én pedig tökéletesen
érzéketlenné váló fenékkel leugrok a mosdókagylóról.
Nem tudjuk, mit is mondhatnánk egymásnak. Nem
hinném, hogy akár csak egyetlen szóra is szükség van.
Lustán, mindentudóan egymásra mosolygunk. Elvesz
néhány papírtörülközőt, és megtisztítja velük a combom
belső oldalát; ügyel arra, hogy újra száraz legyek. Utána
pedig igazi úriemberként felém nyújtja a karját.
Én pedig úrihölgyként belékarolok, és kimegyünk,
hogy folytatódjon ez az éjszaka.
 24. FEJEZET

Kayla

A következő néhány nap ködös boldogságban telik.

Miután elárultam Lachlannek, hogy itt maradok
Skóciában, azóta egyfolytában két lábbal a föld felett
járok. Így mind a kettőnknek rengeteg vérforraló boldog
szexben lehet részünk. Boldoggá tesz minket a tudat,
hogy haladékot kapott a kapcsolatunk, és már nem kell
számolnunk a gyorsan múló napokat, mert az
együttlétünk ideje a végtelenbe nyúlik.
Közben azonban igen komoly erőfeszítéseket teszek
azért, hogy elkerüljem a súlyos döntéseket. A kellemetlen
telefonhívásokat. Nem akarom felhívni az anyámat és
elmondani neki, hogy esetleg nem megyek haza. Nem
szeretnék e-mailt küldeni Stephanie-nek és Nicolának, és
nem árulom el nekik, hogy Lachlan kedvéért fejest ugrok
a mély vízbe. Halogatom azt is, hogy szóljak a
főnökömnek, és innen távolról benyújtsam az azonnali
felmondásomat.
Lachlan hozza szóba, hogy akár haza is mehetnék
elrendezni a dolgaimat, hogy utána visszatérjek hozzá.
Csakhogy van ebben az egészben valami, ami
nyugtalanít. Tudom, hogy igazából az volna a helyes,
amit ő javasol, ám közben érzem, hogy a hazaúttal csak
megnehezíteném a dolgomat. Nem hinném, hogy képes
lennék otthagyni az anyámat, ha újra találkozom vele,
és azt látom, hogy megtörtebb annál, mint amilyen volt,
és csak úgy árad belőle a szomorúság.
Utána mi történne velem? Anyám semmiképpen nem
akarná, hogy az életem végéig lelkiismeret-furdalás
gyötörjön azért, mert cserbenhagytam. Jól tudom,
pontosan ez lenne a helyzet, és sajgó szívvel a sírig azon
töprengenék, hogyan kerülhettem volna el ezt a
helyzetet.
Semmi kedvem ahhoz, hogy felelősségteljes,
megfontolt felnőtt legyek. Úgy vélem, a rengeteg
szerelem és a hormon miatt ilyen ködös a fejem. Még
szükségem van pár napra ahhoz, hogy nekiálljak az
ügyeim elrendezésének, hogy elbúcsúzzak és
megindokoljam a döntéseimet. Mindezek helyett inkább
azt tervezgetjük Lachlannel, hogy milyen lesz az itteni
jövőm, és mire számíthatok.
Mindeközben egyfolytában vadul és tüzesen
kefélünk. Az biztos, hogy a jövőmben komoly szerep jut a
szexelésnek. Mivel azonban Jessica megígérte nekem,
hogy segíteni fog a portfolióm felhizlalásában, ezért erre
is oda kell figyelnem. A gála utáni napon az enyhe
másnaposságom dacára is papírra vetettem néhány
bekezdésnyi szöveget, a pletykamagazinok stílusában.
Nem sokat, csak egy rövid kis szösszenetet. E-mailben
elküldtem Jessicának, aki pár apróságot kijavított benne,
és megígérte, hogy továbbítja az egyik ismerősének.
Az illető mindeddig még nem válaszolt, ám én már
annak is nagyon örülök, hogy Jessica segíteni akar, és
azt hiszi, hogy képes is lesz rá. Úgy tűnik, Lachlan is
biztos ugyanebben, ezenfelül pedig továbbra is elszántan
bizonygatja, hogy Amarával együtt én is dolgozhatok a
menhelyen.
Szeretnék önállóan is előrehaladni, hogy a saját
lábamon állhassak, miközben jól tudom, hogy ez nem
annyira egyszerű, ha félig-meddig illegális
bevándorlóként élek Skóciában. Ezt úgy értem, hogy
meghatározott ideig persze törvényesen tartózkodhatok
itt, ám munkát nem lenne szabad vállalnom a megfelelő
engedélyek nélkül. Lachlan azt mondja, ő majd
kezeskedik értem, és ugye még mindig ott van az a
lehetőség, hogy valaki feketén foglalkoztasson, például
felszolgálóként egy bárban. Ez utóbbi nem is hangzik
annyira szörnyen.
Az a helyzet, hogy az ilyen munka romantikus.
Odahaza persze eszem ágában sem volna egy bárban
dolgozni. Persze tudom, hogy Nicola is a Burgundy
Lionban dolgozik, de csak átmenetileg, és neki a
tenyeréből esznek az emberek. Én viszont mindenkit
utálok. Teljesen kiakadok már a puszta gondolatától
annak, hogy egész nap kiszolgáljam az embereket,
ráadásul éppen alkohollal.
Ugyanakkor viszont itt, Skóciában nagyon is szívesen
lennék csaposlány. Igazából itt bármi lehet belőlem.
Ezért annyira klassz dolog az utazás. Kiléphetünk a
megunt dolgok közül, és mindent újrakezdhetünk.
Mindezek dacára sem akarok mindaddig
komolyabban állást keresni, míg hivatalossá nem válik a
dolog. Először tehát szabályosan fel kell mondanom a
munkahelyemen, majd pedig mindent meg kell beszélnem
a barátaimmal és a családommal. Az álláskeresés csak
ezután kezdődhet.
Annyira jó volna, ha mindeközben az elmém mélyén
befogná a száját az a halk, kellemetlen kis hangocska,
amelyik arról akar meggyőzni, hogy a dolgok nem
fognak ám úgy összejönni, ahogy én szeretném. Nem lesz
zökkenőmentes a váltás. Ezenfelül pedig várhatóan
kapok egy-két nagy pofont is a sorstól.
Hétfő reggel azzal a szent elhatározással kelek fel,
hogy amikor tovább fordul a Föld, és a Csendes-óceán
partján is felkel a nap, akkor bizony telefonálni kezdek.
Talán emiatt van az, hogy a megszokottnál kissé
ingerültebb vagyok. Nem is tudom. Amúgy Lachlan is bal
lábbal kel fel. Még Emily is ingerült, csupán Lionel olyan
vidám, mint mindig, bár hamarosan már ő is aggódva
figyel minket.
Azt hiszem, igyekszem olyan sokáig húzni az időt,
ameddig csak lehet. Már csak pár nap van hátra, és ha
nem haboztam volna ennyit, már rég meg kellett volna
venni a repülőjegyemet. Akkor most a hétvégén repülnék
haza. Talán ez a bizonytalanság is hozzájárul ahhoz,
hogy ingerült vagyok. Tartok az ismeretlentől.
Viszont nagyon is tisztában vagyok az élet egyik
alapvető felismerésével: azzal, hogy a kávé minden
problémát megold. Éppen ezért becsörtetek a konyhába,
hogy egy egész lavórnyival főzzek, miközben Lachlan, a
rosszkedvű ősember morgása kihallatszik a
fürdőszobából.
Egy csésze kávé után egyből jobban érzem magam.
Kezdek tisztán látni, és ekkor derekán egy szál
törülközővel, nedves hajjal Lachlan csörtet ki a
zuhanyzóból. Szokás szerint majdnem felfalom a
szememmel. Ez egy ilyen csajos dolog. Együtt élni vele
olyan, mintha belezuhantam volna valamelyik csajszi
magas, izmos, tetovált pasikkal teli Tumblr-profiljába.
Amikor pedig valamilyen „csajsziról” beszélek, akkor
gondolhatnék a pár évvel ezelőtti önmagámra is.
– Kész a kávé – szólok oda Lachlannek meglehetősen
együgyűen, mivel általában kétcsészényire van
szükségem ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Kinyitja a
hűtőszekrényt, és kivesz egy doboz tojást.
– Köszönöm – mondja, de nem néz rám.
– Nem aludtál jól? – kérdezem. Bár mind a ketten
elég korán ágyba bújtunk, én jó pár órán át álmatlanul
forgolódtam, mert egyre csak azok a nagy dolgok jártak
az eszemben, amelyeket el kell még intézzek.
 Megvonja a vállát, és végre rám néz. A tekintete
meglehetősen feszült, a szeme véreres. Ezek szerint ő
sem aludhatott valami jól.
– Jól vagyok – mondja, és elővesz egy serpenyőt,
hogy tojást süssön. – Szóval akkor ma fogsz beszélni a
munkahelyeddel, igaz?
Ezek szerint ez nyugtalanítja. Bólintok, és remélem,
hogy a mosolyom elfedi, mennyire nyugtalan vagyok.
Nem azért aggódom, mert ide kell költöznöm, hanem
mert… Szóval még semmi sem biztos, és ezt csúnyán
kihasználják a félelmeim és a szorongás.
– Mihelyt San Franciscóban kilencet mutatnak az
órák, felhívom őket.
Feszült arccal szemügyre vesz.
– Tényleg felmondasz a munkahelyeden?
Jézusom. Miért kell ezt ilyen könyörtelenül
kimondania? Eluralkodik rajtam a félelem.
– Ahogy azt megbeszéltük.
– Szuper – mondja, és hátat fordítva nekem elkezd
piszmogni a reggelijével.
– Tényleg jól vagy? – kérdezem. Odamegyek hozzá,
és az egyik kezemet kemény, inas hátizmaira teszem.
Megdermed, és egy pillanatra lehajtja a fejét.
– Eeegen… Nem. Bocsánat. Bocsánat, szerelmem. –
Zordan rám mosolyog. – Mindenkivel előfordul, hogy
reggel pocsékul érzi magát. Ugye így van?
– Persze – felelem. Előveszek csészét, és töltök neki
egy kis kávét. – Ahogy azonban mindannyian tudjuk, a
kávé minden bajunkra gyógyírt jelent.
– Köszönöm – mondja lágyan, és elveszi a csészét a
kezemből. – Én csak… Azt hiszem, kicsit feszült vagyok.
Belekortyol az italba, de aztán leteszi és visszafordul
a serpenyő felé.
– Nyakunkon az első mérkőzés Glasgow ellen.
Szeretnék játszani, de tartok is tőle. Bizonyítani akarok,
megmutatni, hogy visszatértem, miközben attól félek,
hogy ha a pályára lépek, akkor mindent elrontok. Vagy
esetleg csúnyán megsérülhetek.
– Azt hiszem, te mindenki másnál jobban ismered a
saját testedet – mondom, és remélem, hogy ennek a
mondatnak volt értelme. Nagyon nem szeretném, hogy
még jobban bestresszelje magát. – A tested pedig
pontosan tudja, mi kell ahhoz, hogy megnyerj egy
mérkőzést. Beismerem, nem ültem kint túl sokat a pálya
mellett, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a Youtube-
on nem bámultam volna egyfolytában a rólad készült
filmecskéket, ahogy játszol, fellököd az ellenfelet, pontot
szerzel, vagy a pálya kibaszott királyaként viselkedsz.
Nem lesz neked semmi bajod.
– És mi van kettőnkkel? – kérdezi, és rám pillant. –
Mi lesz velünk?
– Kettőnk miatt nem kell aggódnod – felelem, és
ebben a pillanatban tökéletesen elhiszem a saját
szavaimat.

Lachlan elmegy az edzésre, én pedig azon töprengek,

hogy nemsokára telefonálnom kell. Jól tudom, hogy
helyes, amit teszek, és pontosan erre vágyom, ám abban
nem lehetek biztos, hogy felelősségteljes-e a
viselkedésem. Na jó, nyilvánvaló, hogy nem
felelősségteljes. Éppen emiatt bizonytalanodom el,
amikor a telefon felé fordulok, és nyugtalanul forgatom
a kezemben, miközben a percek múlását bámulom, és
tudom, hogy nemsokára fejest kell ugranom a hideg
vízbe.
Mi lesz akkor, ha nem működik a kettőnk kapcsolata?
Előfordulhat, hogy én mindent feladok odahaza azért,
hogy itt lehessek Lachlannel, és akkor rádöbbenek, hogy
a kapcsolatunk nem elég erős ahhoz, hogy átvészelje a
ránk zúduló megpróbáltatásokat. Annyira új ez nekünk,
mégpedig nemcsak abban az értelemben, hogy alig
ismerjük egymást, de azért is, mert újdonság számunkra
a szerelem. Nincsenek idevágó tapasztalataink,
legalábbis nekem. Nincsenek bizony. Ilyenek
semmiképpen. Mi a fenét csináljak, ha kiderül, hogy az
áttelepülésem sokkal nehezebb, mint ahogy gondoltam,
főleg úgy, hogy véget érnek a mézeshetek, és elkezdek
neheztelni Lachlanre, amiért ő a legcsekélyebb áldozatot
sem hozta értem?
Nem akarom, hogy ez történjen. Viszont ha nem
vállalok kockázatot, akkor sosem tudom meg a választ.
Ez a nagy helyzet. Annyira szeretem ezt a pasit, hogy
abba belepusztulok. Első találkozásunkkor került belém a
szerelem magja, én pedig nem is sejtettem, hogy milyen
gyorsan, erőteljesen fog szárba szökkenni a lelkemben. A
szerelem foglya lettem, tehetetlen, és ez az érzelem úgy
borít be, mint a gyönyörű borostyán: könyörtelenül és
teljesen.
A lényem egy része szeretne gyomirtót venni, hogy
kiégesse belőlem ezt a gazt, mivel én sosem voltam a
nagy érzelmek híve, s korábban fel sem merült volna
bennem, hogy olyan őrültségeket tegyek, mint amire
készülök. A másik felem viszont élvezni kívánja a
vadságot, átadni magát a szenvedélynek, hogy őrülten,
könyörtelenül és korlátok nélkül növekedhessek.
Már délután négy óra van. Lachlan még nem jött
vissza az edzésről, én pedig úgy döntök, hogy ideje
telefonálnom. Az anyámmal kezdem, mivel mindig is ő
volt a legfontosabb számomra, fontosabb még a
munkámnál is.
 A telefon kicseng, csörög és csak csörög. Otthon
persze még korán van, ám az anyám mindig is a
tyúkokkal szokott felkelni. Felsóhajtok, leteszem a
telefont, és furcsa módon elönt a megkönnyebbülés
érzése, amiért egyelőre nem kell közölnöm vele az
újdonságot.
Már éppen felhívnám Stephanie-t, mert szeretném azt
érezni, hogy mégiscsak csináltam valamit, amikor
meghallom, hogy fordul Lachlan kulcsa a zárban.
Valakivel beszél.
A heverőn ülve úgy fordulok, hogy kinézhessek az
előszobába. Brigs jött vele. Lionel és Emily leugranak
mellőlem a heverőről. A pitbull a farkát csóválva üdvözli
Lachlan bátyját, Emily viszont megugatja.
– Fogd már be a pofád! – mondja Lachlan a
szukának. Most először hallom, hogy ilyen durván beszél
egy kutyával. Keserű ízt érzek a számban.
Óvatosan felkelek a heverőről, és kimegyek hozzájuk.
Lachlan megváltozott. Szembetűnő a különbség. Lóg
a feje, görnyedt a háta, és feszültség árad a szeméből.
Átöltözött az edzés után, farmer és V nyakú póló van
rajta, de nem hinném, hogy lezuhanyzott volna. Az egyik
karja még sáros.
– Szia! – köszönök Brigsnek, és most már rápillantok.
–Örülök, hogy újra találkozunk. Ha tudom, hogy
beugrasz hozzánk, nem ilyen zilált külsővel fogadlak.
– Ugyan, kérem! – mondja Brigs, és rám mosolyog.
Egyértelmű, hogy feltűnően fehér, szabályos fogai egy
fogorvos ügyességét dicsérik. – Nagyon csinos vagy.
Lachlan átmegy az ebédlőbe, és meg sem áll a
konyháig. Utánanézek, majd visszafordulok Brigs felé.
– Történt valami? – kérdezem gyorsan halkan.
Összeszorítja az ajkát, és a tekintete az ebédlő felé villan.
– Ma ráértem, úgyhogy kimentem megnézni az
edzést. Pár nappal ezelőtt odaszóltam neki, hogy esetleg
bekukkantok, így tudott róla. Egyfajta hagyomány
nálunk, hogy beülök megnézni pár edzését. Na most
kicsit elkéstem, és így csak a végét láthattam. Még így is
éppen időben értem oda ahhoz, hogy lássam, amint
Lachlan kicsinálja Dennyt. Denny is a csapat tagja.
Lachlan nem fogta vissza magát ütközés előtt, pedig
általában ezt teszi. Így Denny padlót fogott, és talán
kibaszottul komolyan megsérült. Ki tudja? Lehet, hogy
kificamodott a válla.
Döbbenten nézek rá.
– A fenébe! Lachlan bajban van?
Brigs elkomorodik, és elképesztően kék szeme mintha
jéggé dermedne.
– Nehéz megmondani, de nem hinném. Lachlan igazi
kemény fickó, és néha megfeledkezik arról, hogy
mennyire erős. Az edző ezt jól tudja. A picsába, hiszen
éppen az ilyen kemény játékra biztatja! Csakhogy, bár a
csapat most még nem neheztel rá, mégis Lachlan lesz a
felelős azért, ha Denny nem jön rendbe az első
mérkőzésükre.
Alig kapok levegőt. Lachlannek rohadtul nincs
szüksége arra, hogy megutálják a barátai.
Hiába keresem a szavakat, ezért inkább arra várok,
hogy Brigs megvigasztaljon és azt mondja, hogy minden
rendben lesz. Ekkor azonban Lachlan kijön a konyhából,
és lesütött szemmel elindul mellettünk a kijárat felé.
– Hová mész? – kérdezi Brigs.
– Járok egyet – dünnyögi Lachlan, és bezárja az ajtót
maga után.
– Utánamegyek – mondom Brigsnek, ám ő az egyik
kezét a vállamra teszi.
– Egyedüllétre van szüksége – mondja, és könyörgő
pillantást vet rám. – Hidd el nekem!
 – Biztosan szörnyen érzi magát. – Keresztbe fonom a
karomat a mellemen, és váratlanul megborzongok. Nem
akarom, hogy Lachlan egyedül járja az utcákat és az ön-
marcangolás áldozata legyen. Szüksége van rám, hogy
ott legyek és visszahúzzam a sötétből.
– Úgy vélem, eleve szörnyen kezdődhetett a napja –
mondja Brigs. – Máskülönben nem lett volna annyira
könyörtelen.
Mélyen a szemembe néz, és zsebre vágja a két kezét.
– Figyelj, eszem ágában sem volna azt állítani, hogy
átlátom, milyen kapcsolatban állsz Lachlannel. Időnként
még a mi kettőnk viszonya sem igazán érthető. Annak
idején éppen befejeztem az iskolát, amikor bekerült a
családunkba. Korábban jó pár nevelt öcsém és húgom
volt. Jöttek-mentek, viszont Lachlannek sikerült gyökeret
vernie. Annak dacára, hogy gyakorlatilag
kiismerhetetlen volt, anyu látott benne valamit, és ezért
nem akarta feladni a küzdelmet. Azt hiszem, Lachlan
ugyanezt fedezte fel bennünk. Még így is nagyon kemény
volt. Én pedig iszonyúan dühös voltam rá, erre a suttyó
seggfejre, aki úgy viselkedik, mintha semmit sem tettünk
volna érte. Képtelen voltam megérteni és felfogni, milyen
démonokkal küzd.
Elhallgat, lesüti a szemét, és fájdalom telepszik az
arcára.
– Most már viszont ismerem őket. Tudom, milyen
bűntudattal élni, és azt hinni, hogy semmit sem érek.
Bizony.
Krákog egyet, és továbbra is a földet bámulja.
– Finoman szólva is megtáncoltatott az élet. Nagyon
sajnálom, hogy akkor régen, amikor szükség lett volna
rá, nem voltam mellette. Most viszont itt leszek. Erre
mérget vehetsz. Az a helyzet… – rám néz. – Kezd
visszaesni. Lassan, de biztosan. Nem tudom, miért, csak
sejtéseim lehetnek. Sosem lehet végleg megtisztulni.
Képtelen lesz kilépni a múltja árnyékából, hiszen éppen a
múlt miatt lett olyan, amilyen ma. A kábítószerfüggők…
naivitás volna azt gondolni, hogy valaha is rendbe
jönnek. Ez nem így működik. Olyan, mint egy tartós
betegség. Érted? Olyan kór, amire nincsen valódi
gyógyszer, és csupán korlátozni lehet a károkat. Amire
Lachlan egyedül nem képes. A környezete támogatására
van szüksége. Érted?
Úgy érzem, hogy védekeznem kell.
– Értem én. Támogatni fogom.
– Tudom. Neked ő nagyon fontos.
Kihúzom magam.
– Szeretem – mondom halkan, de határozottan.
– Az még jobb – feleli. – Néha azonban a szerelem
nem elég. Tudnod kell, hogy újra és újra beléd fog marni.
Meg kell tanulnod, hogyan szeresd még akkor is, amikor
éppen gyűlölöd. Ez a valóság. Ezek a tények. Tudnod kell
azt is, hogyha tényleg őszintén szereted Lachlant, és ki
akarsz tartani mellette, ha azt akarod, hogy kikerüljön a
pokolból, akkor közben neked is alá kell szállnod az
alvilágba. Többször is megtörténik majd, hogy kikészülsz
miatta. Ez a keserű igazság, és nincs túl sok olyan
ember, aki képes volna megbirkózni ezzel a felelősséggel.
Feszült tekintettel várja a válaszomat, ám én még
mindig úgy érzem, hogy védekeznem kell. Alig fogom fel
a szavait. Brigsnek fogalma sincs arról, milyen ember
vagyok és min mentem keresztül az életem során.
Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a szerelem
nem elég. Hogy a fenébe ne volna elég, ha egyszer úgy
érzem, ez az érzelem akár az egész világot meg tudná
változtatni, és nem csupán a létezésem valamennyi apró
darabkáját? Egészen biztosan elég lesz.
– Sokkal keményebb vagyok annál, mint amilyennek
tartasz – mondom végül.
– Ezt örömmel hallom – válaszolja. – Tudod, nagyon
rendes srác. Tényleg rendes. Olyan a szíve, mint egy
angyalé, mint egy harcosé. Hívhatod ennek is, annak is.
Annyira sajnálom ezt az egészet. A kemény, erős külső
egy rémült, cserbenhagyott kisfiút takar.
– Nem reménytelen az állapota – ellenkezem, bár
tudom, hogy a szavaim nem sokat jelentenek, hiszen
csak most csöppentem bele az életükbe.
– Nem. Azt hiszem, hogy nem – feleli hatalmas
sóhajjal. – Pedig néha nagyon úgy érzem.
Előveszi a mobilját, és megnézi az időt.
– Akarod, hogy megvárjam veled, amíg visszajön?
Előfordulhat ugyanis, hogy… izé, nem lesz józan, amikor
hazaér.
Nagyot pislogok.
– Nem lesz józan?
– Ebben a pillanatban valószínűleg a sarki
kocsmában ül.
Úgy érzem, mintha megnyílt volna a föld a lábam
alatt.
– Iszik? Mi a faszért nem hagytad, hogy
utánamenjek? Megakadályozhattam volna!
Lassan megcsóválja a fejét.
– Nem sikerült volna. Nem bizony. Gondolod, hogy
pár keresetlen szóval meg tudtad volna győzni arról,
hogy ne igyon? Megmondanád neki, hogy mit szabad? Ez
sajnos nem így működik.
– Rám igenis figyelne!
– Nem éppen az előbb mondtam, hogy a szerelem
nem mindig elég? Nem fog hallgatni rád, Kayla. Csakis
önmaga számít, és amikor rájön a… ez az állapot, akkor
olyan, mintha a külvilág nem is létezne.
Összeszorul a torkom. Még nyelni sem tudok.
 – Figyelj, légyszi, nem mehetnénk utána a kocsmába?
Nem lehetsz biztos abban, hogy süket fülekre találunk.
Talán hallgatni fog rád vagy rám. Nem hagyhatom, hogy
leigya magát a sárga földig. Esetleg bajba kerülne.
Összeverekszik valakivel, és megsebesít egy embert. Mi
van, ha egész éjjel nem jön haza? A kurva életbe, hiszen
éppen az előbb mondtad, hogy iszonyatos lelkiismeret-
furdalás gyötri. Nem hagyhatom…
Nem ülhetek tétlenül itthon.
Megfordulok, leakasztom a fogasról a táskámat, és
felkapom a kulcsom.
– Megyek és megkeresem. Melyik kocsma az?
– Kayla – figyelmeztet Brigs, és az ajtó elé áll.
Bár magas és izmos férfi, mégis könnyedén eltolom
magam elől.
– Akkor ne áruld el! Jól van! Majd benézek a környék
összes pubjába! – Határozottan a szemébe nézek. –
Szerelmes vagyok az öcsédbe, világos? Nem fogom
cserbenhagyni.
Töprengve viszonozza a pillantásomat.
– Na jó – mondja. – Veled jövök.
Amikor kimegyünk az utcára, a házak mögött
lenyugvó nap elmosódott aranyfényben fürdeti az
égboltot. Az emberek a kutyájukat sétáltatják,
nevetgélnek, és egyszerűen alig tudom felfogni, hogy mi
most Lachlant keressük, a sötétség foglyát, egy olyan
valakit, aki egyáltalán nem látja a napot. Betegnek
érzem magam, a szívem vadul ver, a fejemben pedig
egymást váltják a legszörnyűbb képek. Tudom, nem telt
el túl hosszú idő azóta, hogy eljött, és talán – esetleg –
hajlandó lesz odafigyelni rám.
Már ha sikerül megtalálnunk.
Mert nincs ott az első pubban, ahova Brigs bevezet.
A másodikban és a harmadikban sem.
 Nem válaszol az üzeneteinkre, és nem veszi fel a
mobilját.
Jól látom, hogy Brigs most már tényleg fél. A szeme
sarkában elmélyülnek a ráncok. Edinburgh igazi
nagyváros, tele pubokkal és bajkeverőkkel. Mindezek
dacára is órákon keresztül járjuk a szomszédos
városrészeket, mielőtt végül úgy döntünk, hogy
elindulunk vissza. Az óvárosból a Dundas Streeten
jövünk, és a nap már rég lenyugodott, mindent elnyelt a
sötétség.
Egész idő alatt egyetlen szörnyű érzéssel küszködöm.
Aggódom, rágom a szám szélét, és majd szétvet a
feszültség. Egyfolytában azt ismételgetem magamban,
hogy Lachlan a maga ura, és tudja, hogy mit csinál.
Megpróbálom meggyőzni magamat arról, hogy bizonyára
nincsen semmi baja. Végül már képtelen vagyok
gondolkozni. Egyszerűen elsodor a pánik.
– Lehet, hogy közben már hazajött – mondom
Brigsnek, amikor befordulunk az utcánkba.
Erre nem válaszol semmit.
Amikor viszont a lépcsőn felérve ott állunk a lakás
előtt, az ajtó nincs zárva.
– Hahó? – kérdezem, és óvatosan benyitok. Arra
számítok, hogy a kutyák azonnal odarohannak hozzánk,
de nem teszik. Brigs elém lép, mintha attól tartana, hogy
megtámadhat minket egy betörő vagy valami hasonló.
– Lachlan? – mondja, és ekkor zajt hallunk a konyha
felől.
Mind a ketten keresztülsietünk az ebédlőn, és
belesünk az ajtón. Lachlan lehajtott fejjel, csukott
szemmel ül az asztalnál. A kezében egy üveg skót
whisky. Az asztal alatt, a lábánál Lionel és Emily
kuporog. Tágra nyílt szemmel merednek rá. Lionel
egyszer megcsóválja a farkát.
 – Szia! – mondja Brigs jókedvűen, odamegy
Lachlanhez, és kihúz egy széket. Közelebb hajol,
megpróbálja magára terelni a figyelmét. – Téged
kerestünk.
Lachlan felmordul, és erősebben szorítja az üveget.
Továbbra sem nyitja ki a szemét.
Brigs rám néz, mintha valamit kérdezni akarna
tőlem. Azt hiszem, fogalma sincs arról, hogy mit kéne
tennie. Én sem tudom, de miközben Brigs továbbra is
rám néz, Lachlan kissé feljebb emeli a fejét, és rám
mered.
Félelmetes a tekintete. A szeme véreres, a pillantása
könyörtelen és kegyetlen, kemény, mint a vas.
Megpróbálok barátságos képet vágni, hogy megértse,
aggódtam miatta, és elhitessem vele, hogy minden
rendben lesz, bármennyire valószínűtlen is ez.
Semmire nem megyek vele. Egy pillanatra Brigsre
mered, és én attól tartok, hogy mindjárt szétroppan a
kezében a palack. Remeg az orrcimpája, aztán lehajtja a
fejét és becsukja a szemét.
Brigs felkel, odajön hozzám, közben Lachlan már
megint minket bámul. Nem ismerem fel benne a
kedvesemet. A verekedős éjszaka szörnyetege ül ott, ám
most sokkal iszonyatosabb.
– Akarod, hogy itt maradjak? – suttogja Brigs a
fülembe.
Nem félek Lachlantől. Nem vagyok hajlandó félni.
Akkor is kezelni tudom, ha csak kettesben vagyunk.
Valamiért úgy érzem, hogy éppenséggel Brigs jelenléte
miatt feszül be annyira, miatta megy át a sötét oldalra.
– Jól vagyok – mondom Brigsnek. Gyorsan még
hozzáteszem: – Köszönöm.
Biccent, megveregeti a vállamat, mielőtt kimenne.
– Vigyázz a lányra, Lachlan – mondja, és rám életem
leghosszabb, ólmosan nehéz pillanata vár, míg meg nem
hallom a bezáródó ajtó hangját.
Akkorát zihálok, mintha az egész idő alatt nem
vettem volna levegőt. Most már csak mi ketten vagyunk
itt. Ott állok a konyhaajtó mellett, ő pedig az asztalnál
ül. Még mindig olyan erővel szorítja az üveget, hogy
kifehérednek a bütykei. Nem tudom eldönteni, hogy
nagyon részeg-e, vagy csak kicsit. Látszólag teljesen
magánál van, és ha nem egy félig üres üveg lenne a
kezében, bennem fel sem merülne, hogy részeg. A szeme
függetlenül attól, hogy milyen könyörtelenül ragyog,
látszólag mindent félelmetes élességgel megfigyel.
Odamegyek az asztalhoz, és leülök a túloldalon.
Tenyérrel felfelé ráteszem a kezem. Kétségbeesetten
vágyom az érintésére, a csókjára.
– Mondj valamit! – kérem.
A szemembe néz, és nekem fogalmam sincs arról,
hogy mire gondol.
– Kérlek! – könyörgök. – Lachlan! Brigs elmondta,
hogy mi történt az edzésen. Nagyon sajnálom! Nem a te
hi…
– Brigs elmondta neked – mondja kásásan, és ekkor
már nagyon is jól hallom a hangjában az alkoholt.
– Igen. Elmesélte. Aggódik.
Biccent, és könyörtelenül elmosolyodik.
– Értem.
– Mind a ketten nagyon aggódtunk, amikor csak úgy
elrohantál itthonról.
Egy lusta mozdulattal a magasba vonja az egyik
szemöldökét.
– Ó, tényleg? Miért is?
Édes istenem, ezt most hogyan mondjam el neki?
– Emlékszel, hogy múltkor mi történt a bárban? Nem
akarom, hogy újra verekedésbe keveredj.
 Olyan ádázul néz rám, hogy hátrahőkölök.
– Te aztán tényleg kurvára nem értesz semmit sem,
he?
Fájdalom hasít a szívembe.
– Megpróbálom megérteni – mondom halkan.
– Ó, szóval megpróbálod – mondja, felkel a székéből,
megfordul, és a tarkójára teszi a kezét. Megbillen, kis
híján elesik, de aztán visszanyeri az egyensúlyát,
jézusom, nagyon részeg! – Szóval megpróbálod. Ez
minden, amire képes vagy?
Úgy érzem, mintha a konyha futóhomokkal telne
meg, és a lassan feltámadó örvény mindent beszippant.
Tehetetlenül süllyedek. Az előbb még nem csodálkoztam
ezen, amikor kint, az utcákon hiába kerestem Lachlant.
Most viszont itt áll előttem, tudom, hogy biztonságban
van, de a rossz érzésem ugyanolyan erős marad.
Nem tudom, mit mondhatnék vagy mit kéne tennem.
Úgy érzem, olyasvalamiről beszél, ami valaki mással
történt, nem velem.
– Csináltam valami rosszat? – kérdezem.
Váratlanul megpördül, felkapja a palackot, nekivágja
a falnak, és üvölteni kezd:
– Baszd meg! Te meg mégis mi a faszomról beszélsz?
A kutyák kimenekülnek az asztal alól és a szilánkok
beborítják a padlót. Mintha valahol ütvefúróval
dolgoznának, de aztán rádöbbenek, hogy csak a szívem
dübörög a fülembe. Nézem, ahogy a whisky lefolyik a
falon, és túl a sokkos döbbeneten, részben örülök annak,
hogy a maradék alkoholt már nem tudja meginni.
Nem találom a szavakat. Lefagytam. Csak bámulom,
és azt szeretném, hogyha ez az egész csupán egy rossz
álom volna, és eltűnne innen ez a szörnyeteg. Azt a férfit
szeretném visszakapni, akit szeretek.
– Na, erre nem tudsz mit lépni, igaz? – bömböli, és
fröcsög a nyál a szájából. Tűzvörös az egész arca. –
Bezzeg vele biztos édelegtél!
Értetlenül megrázom a fejem.
– Kivel?
– A bátyámmal! – vicsorogja. Egyszerűen nem tudom
felfogni a szavait. Mi a fenéről beszél?
– Brigsszel? Mi van vele?
– Persze, persze! – mondja, odasiet a
hűtőszekrényhez, és felrántja az ajtaját. Bent hangosan
csörögnek azok a sörösüvegek, amelyek korábban nem
voltak ott, ő pedig kikap egyet, és egy dühös mozdulattal
kinyitja. – Mindig ez van! Mindig ezt mondják! Kibaszott
hazugságok! Azt hittem, hogy te ennél azért jobb vagy.
– Lachlan! – mondom most már hangosabban. –
Fogalmam sincs róla, hogy miről beszélsz.
– Azt hiszed, hogy nem tudom, milyen aljasságokat
terjeszt rólam? – kérdezi, de annyira kásásán, hogy alig
tudom megérteni a szavait. Leül az asztalhoz, és egy
hajtásra kiissza a söre felét.
– Kérlek! Nyugodj meg! – mondom neki tehetetlenül.
– Mi lenne, ha komoly felnőttként megbeszélnénk ezt az
egészet? Áruld már el, hogy miről beszélsz!
Dühösen megrázza a fejét, utána pedig gúnyosan
rám vigyorodik.
– Te is pont olyan vagy, mint az összes többi! Azt
lesed, hogy mikor baszok el valamit, hogy kirúghassál!
Hogy aztán átléphess fölöttem, és valaki mással kavarj.
Tudom ám! Ismerlek téged, meg őt is, és ha már itt
tartunk, igazából egyikőtök sem szeretett engem soha!
Most komolyan arra céloz, hogy…? Arra…?
Mert ha igen, akkor elment az esze. Megőrült.
– Úgy érted, hogy valami történt… köztem meg a
bátyád között? – kérdezem, és majdnem elnevetem
magam, mert ez nem lehet komoly. – Hogy a fenébe?
 – Kibaszott órák óta várok itt rád! – harsogja, és az
öklével hatalmasat csap az asztalra. A söréből kifolyik a
hab.
– Mi van?! – üvöltök fel, és elönt a harag. – De hát
téged kerestünk. Mert elrohantál!
– Ugye mondtam neked, hogy járok egyet? –
Motyogva megrázza a fejét. – Mondtam neked, hogy
járok egyet.
– Bementél abba a kibaszott kocsmába, bizony,
odamentél, hogy italba fojtsd a bánatodat és élvezd a
dühödet!
– Te aztán semmit nem tudsz rólam! – kiáltja, és
majdnem átdöf a tekintetével. Rám szegezi az ujját. –
Érted? Felfogtad? Azt, hogy semmit nem tudsz rólam,
úgyhogy kurvára ne hordd ennyire fenn az orrodat, és
ne törjél pálcát fölöttem!
– Én aztán nem török pálcát fölötted! – üvöltöm
dühösen. – Csakis az igazat mondom! Elmentél, hogy
bebasszál! Brigs meg én…
– Nem akarom még csak a nevét sem hallani! –
sziszegi összeszorított szájjal.
– Brigs meg én – bömbölöm – azért mentünk, hogy
megállítsunk!
Úgy kapja fel a fejét, mintha pofon ütötték volna.
– Hogy megállítsatok? Hogy ne mehessek be egy
pubba inni pár kibaszott söröcskét? Mégis ki a faszom
vagy te?
– Lachlan – könyörgök, és úgy érzem, hogy minden
kicsúszik a kezemből.
– Nem! – harsogja, felpattan, és a széke hatalmas
csattanással felborul. – Nem! Ki. A. Faszom. Vagy. Te?!
– Az, aki szeret téged!
Erre kiröhög! Konkrétan a képembe röhög. Hátraveti
a fejét, és én még soha az életben nem hallottam ilyen
szomorú, keserű hangot.
– Szeretsz? Te kurvára nem szeretsz engem!
Elönti a szememet a könny. Lassan megcsóválom a
fejem, miközben elnyel a futóhomok.
– Kérlek, könyörgök, hallgasd már meg, hogy mit
beszélsz! Igenis szeretlek.
– Lehet, hogy te szeretsz, én viszont csak sajnállak.
– Ne csináld már! Kérlek! Ne viselkedj így!
– Hogy a fenébe szerethetnél egy hozzám hasonló
szerencsétlen, szar alakot? Hát nincsen benned semmi
önbecsülés, he?
– Hülyeséget beszélsz!
– Tökéletesen világos, amit mondok. Te csak egy
hülye kis picsa vagy, aki azért jött el ide, mer’ elhitette
magáva’, hogy szerelmes lett. Biztos nagyon fáj a pofára
esés!
Nem kapok levegőt. Mindjárt megfulladok. Úgy
érzem magam, mintha a víz alá nyomták volna a fejem,
ami jéggé fagyott, és az egész testem egyetlen iszonyatos
pillanat alatt maga is megdermedt volna.
– Segítségre van szükséged! – nyögöm ki nagy
nehezen, ám a szavak elakadnak kettőnk között a
levegőben. – Bizony, segítségre, Lachlan! Ez nem te
vagy.
Újabb gonosz nevetés.
– Dehogynem! Ébredj már fel, a rohadt életbe! Hiszen
figyelmeztettelek! Megmondtam neked, hogy milyen
vagyok! Arról meg ugye nem én tehetek, hogy egy hülye
picsa vagy.
Olyan erővel csap le rám a fájdalom, hogy begörcsöl
a gyomrom és becsukom a szemem. Ökölbe szorul a
kezem. Megpróbálom lelassítani a légzésemet, hogy
elmúljon a fájdalom, de nem sikerül.
– Tudtam, hogy nem lett volna szabad idejönnöm –
suttogom.
– Csak magadat okolhatod, drágám.
Felpattan a szemem, és a torkomat elönti valamilyen
maró íz.
– Hogy mersz így beszélni velem?
Magamban azért könyörgök, rimánkodok,
imádkozom, hogy változzon meg a tekintete, és végre
fogja fel, hogy miről beszél. Hallja már meg, hogy mit
kiabál! Értse meg, hogy mit jelentek számára. A
filmekben ez szokott történni. Amikor a részeg hős
ráébred arra, hogy elszúrt valamit, akkor kijózanodik,
magához tér a mámorból, és elfogja az iszonyatos
bűntudat, amiért így elbánt a kedvesével. Annyira jó
volna, ha most velünk is ez történne, ha Lachlan
megértené, hogy mit tett velem!
Csakhogy ez nem egy film. Itt, a valóságban, az igazi
életben nem enyhül meg a tekintete. Továbbra is gonosz,
sötét, gyűlölettel teli pillantással méreget, és az iszonyat
átjárja a teljes bensőmet.
Hagynom kellett volna, hogy Brigs itt maradjon. Fel
kellett volna készülnöm erre a lehetőségre. Tudnom
kellett volna, hogy ilyen szörnyű lehet a helyzet, hogy
Lachlan ennyire iszonyú.
De nem tettem. Tényleg egy hülye picsa vagyok.
– Na mi van? – kérdezi. – Végre megnémultál? Nem
tudsz semmi okosat sem mondani?
Rám bandzsít, és közben megissza a maradék italát.
– Nem is hisztizel a sör miatt, he?
Még egy próbát teszek. A remény hal meg utoljára,
ugye?
– Lachlan – mondom remegő hangon. – Szeretlek.
Nem számít, hogy miről beszélsz vagy mit gondolsz,
igenis szeretlek. Esküszöm neked, alig pár órával ezelőtt
is még hittél nekem, még érezted. Kérlek, ne felejtsd ezt
el. Egyáltalán nem bánom, hogy idejöttem, függetlenül
attól, hogy mi történik veled. Csakhogy segítened kell,
kérlek! Fel kell fognod, hogy részeg vagy!
– Menjél a picsába!
– Részeg vagy! – ismétlem meg hangosan, bár
igyekszem nem üvölteni. Előbb vagy utóbb csak megérti.
– Van egy problémád, ami miatt nem kell szégyellni
magadat, ám az alkohol kicsinál minket, kicsinál téged,
ha nem állsz le vele. Kérlek, ha nem tudsz segíteni
magadon, akkor engedd meg, hogy én segítsek!
Néhány pillanatig némán bámul, aztán magasba
vonja az egyik szemöldökét.
– Ez minden?
– Nem – nyöszörgöm, mert a kétségbeesés majdnem
megfojt. – Nem. Van még valami. Ami mindennél
fontosabb.
Elhallgatok, becsukom a szemem, mert félek az
igazságtól.
– Hát nem szeretsz?
Megdermed az idő. Telnek a pillanatok, és a szívem
olyan hangosan dübörög, hogy attól tartok, nem fogom
meghallani a válaszát. Végül halkan és zordan
megszólal:
– Hogy a fenébe szerethetnék olyan valakit, aki képes
volna szeretni engem?
Baszd meg!
Ennyi.
Felpattan a szemem, és egészen egyszerűen elsodor a
düh.
– Hát tudod, mit? – förmedek rá. – Kurvára elegem
van abból, hogy ennyire sajnáltatod magadat!
Ő azonban csak megvonja a vállát, és elfordul.
– Há’ tudod, hó’ van az ajtó.
– Ezt nem hiszem el! – mondom. – Hallod, hogy mit
beszélsz?
– Azt akarod, hogy kidobjalak? – kérdezi, és
visszafordulva felém látszik, hogy halálosan komolyan
beszél.
– Te most komolyan azzal fenyegetsz, hogy kirúgsz
innen?
– Szükség van arra, hogy megfenyegesselek?
Hoppá! Azt hiszem, mindjárt összeesek.
– Nem – mondom, és elbőgöm magamat. – Semmi
szükség arra, hogy megfenyegess, faszfej! Megyek én
magamtól is.
Elindulok, egy pillanatra megállok mellette, és olyan
őrjöngő dühvel pillantok le rá, ami talán éppen olyan
erős, mint az ő haragja.
– Nem tudom, hogy te ki vagy, vagy hogy mit
csináltál Lachlannel. Az viszont biztos, hogy téged itt
nem szeretlek. Téged csupán gyűlöllek.
Nem válaszol semmit sem. Nincs is rá szükség.
Elrohanok mellette, ki az előszobába. Úgy sírok, hogy
alig látok. Fogalmam sincs róla, hogy hova mehetnék, de
így is felkapom a táskámat, mert valami oknál fogva azt
hiszem, ez is elég lesz, és nem lesz semmi bajom.
Lionel ott ül az ajtó előtt, nyüszít, hogy szeretne
kimenni, rémült, és annyira szánalomra méltó! Ha én
nem viszem ki a kutyákat, senki nem fogja. Lachlanre
nem lehet számítani.
Neki már annyi.
Fogom a pórázokat, ráakasztom először Lionel
nyakára, majd megkeresem Emilyt, aki a kávézóasztalka
alatt remeg. Gyorsan kimegyünk, szinte lefutunk a
lépcsőn, és utána belevetjük magunkat az éjszakába.
Futásnak eredek, és a kutyák azonnal felveszik az
ütememet. Idegesek, félnek, és nem tudják, hogy mi
történik.
 Én sem tudom, hogy mi történik.
Csak megyek, csak megyek és megyek.
Azért, mert nincs hova mennem.
Végül lerogyok egy padra valamilyen parkban, a
Leith-parti sétányon. Sötét van, és ez a hely talán
nagyon veszélyes még a két kutyával is. Ebben a
pillanatban azonban semmitől nem félek, kivéve a
szerelmemet megszálló démonoktól.
A kezembe temetem az arcom, és kiborulok.
Hangosan, vadul zokogok. Azért sírok, mert a
reménytelenségen kívül semmi mást sem érzek. Bőgök,
mert annyira szeretem azt a férfit, hogy el sem tudnám
képzelni az életemet nélküle. Hullanak a könnyeim,
hiszen ő nem szolgált rá erre a szörnyűségre, és nem
Lachlan hibája, hogy egy ilyen iszonyatos életbe
született bele.
Szerencsétlen bestiám!
Annyira könyörtelen a szívünk! Képes egyszerre
gyűlölni és szeretni valakit.
Nem tudom, milyen sok időt töltöttem el azon a
padon, de végül a kutyák nyugtalanná válnak, és
szeretnének hazamenni. Nem igazán tehetnék mást azon
túl, hogy visszamegyek. A kutyák a gazdájukhoz
tartoznak, akárcsak én is, még ha most már esetleg
csupán egyetlen éjszakára. Őszintén megmondom, nem
tudom, hogy mit hoz a holnap.
A visszaúton egyfolytában attól rettegek, hogy még
ébren van, dühös, és az az iszonyatos alak vár, akit
gyűlölök. A szavai még mindig ott visszhangzanak a
fejemben, és nem felejtettem el könyörtelen, hideg
pillantását. Valahányszor erre gondolok, mélyen és
könyörtelenül lecsap rám a jeges fájdalom.
Szerencsére azonban nyomát sem látom, amikor
belépek a lakásba. Végül a hálószobában találom meg.
Kezét-lábát szétvetve, hangosan horkolva alszik az
ágyon. Normális körülmények között hoznék neki egy kis
vizet meg lbuprofent, hogy ne legyen olyan iszonyatosan
másnapos, ám ma éjjel… hát ma éjjel lófaszt a seggébe,
és érezze magát annyira szarul, amennyire csak lehet,
amikor felébred. Rászolgált erre, és még csomó
mindenre.
Egyszerűen képtelen volnék bemászni az ágyba e
mellé az iszonyat mellé, amivé változott, így hát
hálóingbe bújok, és letelepszem a heverőre. Lionel
összegömbölyödik a lábamnál, Emily pedig előttem a
szőnyegen. Vigasztalást jelent a közelségük, ám ez nem
elég.
Jó volna, ha nem bőgném újra el magamat, ám ebben
a helyzetben egészen egyszerűen képtelenség kikapcsolni
az érzelmeimet. Fekete kőszívem rég eltűnt, és az új,
érzékeny szív most iszonyatosan szenved. A bőgésnek
csupán egyetlen komoly előnye van. Ér annyit, mint a
leghatékonyabb altató. Nemsokára álomba sírom
magam.
Az éjszaka sötétjében csak egy alkalommal riadok fel.
Lachlan árnyékát vélem felfedezni a heverő végében.
A lélegzetemet visszafojtva várok.
Egy vastag takarót terít rám, és gondosan elsimítja.
Utána megfordul, és visszatántorog a hálószobába.
A nyakamig felhúzom a pokrócot, és becsukom a
szemem.
 25. FEJEZET

Lachlan

A lelkiismeret-furdalás nem valamilyen érzelem.

Hanem egy eleven, lélegző lény. Egy ember, aki ott él
mélyen a belsődben, és olyan hangosan üvöltözik veled,
hogy néha szeretnéd elevenen megnyúzni önmagadat,
mert akkor kiutat találna.
De nem tud.
Te pedig semmit sem tehetsz azért, hogy végre
elhallgasson.
Semmit bizony.
Vannak dolgok, amiről azt hiszed, hogy esetleg
segíthetnek.
Gonosz, gyönyörű dolgok.
A szex.
A kábítószerek.
Az alkohol.
Édes hangú szirénénekükkel magukhoz csalnak, és
azt remélik, hogy nem veszed észre a mélyben rejtőző
gonoszt. E csábítók azt ígérik, hogy megszabadítanak a
fájdalomtól, és lágy, meleg öleléssel kecsegtetnek.
Odaígérik neked az egész világot.
Amúgy betartják a szavukat. Mindig is hűek az
ígéretükhöz. Talán csak egy pillanatra, esetleg pár órára,
de hagyják, hogy boldog legyél.
Éppen emiatt térsz vissza mindig hozzájuk. Azért,
mert nem hazudnak.
Meg persze azért is, mert másnap még erősebb a
bűntudatod. Rosszabb ember vagy annál, mint előtte
voltál, már ha ez egyáltalán lehetséges. Meglepő, de
igenis képes vagy még jobban gyűlölni önmagadat.
Jobban bizony.
Újra és újra.
Éjjel-nappal.
Mindezt pedig kizárólag egy módon lehet elviselni.
Csökkenteni kell a fájdalmat.
Elfedni a bánatot.
Letompítani a gyűlöletet.
Újra és újra ugyanazt csinálod.
Egészen az életed végéig.
Csakhogy én nem akarom így leélni az életemet.
Azért, mert van valaki benne, aki miatt érdemes
élnem. Miatta akarok jobb emberré válni. Hajlandó
vagyok küzdeni mindazon dolgok ellen, amelyek időről
időre eddig legyőztek.
Csak az a kellemetlen, hogy mostanra már
elveszítettem őt.
Még csak ki sem kell nyitni a szememet ahhoz, hogy
tudjam, nincs ott velem.
A hiánya keményebben sújt le rám, mint a fejemben
tomboló fájdalom és a gyomromban mardosó, kavargó
kín. Ha Kayla nem fekszik ott mellettem az ágyban,
akkor úgy érzem, hogy elvesztem.
Egyedül vagyok.
Nagy nehezen félresöpröm az önsajnálatot, az
önmagam iránti gyűlöletet és megvetést, hogy
kidolgozzak valamilyen tervet. Az agyam lomhán
működik, és egyre csak a régi ösvényen akar haladni.
Nehéz útvonalat változtatni, és arra összpontosítani,
hogy mit is kellene tennem, mielőtt túl késő volna.
Feltéve, hogy már így is nem késtem el.
Kinyitom a szemem, és az ablakon beáradó napfény
majdnem megvakít. Nagyot pislogok, összeszedem a
bátorságomat, és megpróbálok átlépni a belsőmben
háborgó, pokoli fájdalom fölött.
Nem sokra emlékszem abból, ami tegnap történt, és
ez nagy baj.
Régen emiatt nem fájt a fejem. Az elfelejtett emlékek
miatt. A felejtés nagyon is kapóra jött és hasznos volt.
Amiről ugye elfeledkeztem, az valójában meg sem
történt? Soha. Hiába mesélték el nekem, hogy
összeverekedtem valakivel, vagy valami iszonyatos
ostobaságot mondtam, esetleg telehánytam a bárt.
Függetlenül attól, hogy mi történt, akkor sem tudtam
volna felidézni az emlékeket, ha az életem múlik rajta.
Éppen ezért megvontam a vállam, és úgy tettem, mintha
azt a sok disznóságot nem is én követtem volna el,
hiszen a valódi énem egészen pontosan tudná, hogy mit
is csinált.
Csakhogy most fogalmam sincs arról, mit tettem, és
most már nem csinálhatok úgy, mintha valaki más
követte volna el a szörnyűségeket. Kayláról van szó, és ő
minden másnál fontosabb számomra.
Emlékszem, hogy elmentem az edzésre. Meg azt is
ugye… szóval, ami előtte történt. Van egy pub az
utcánkban, ahová benéztem két korsó sörre. Reggel alig
ettem valamit a rántottán kívül, és meglehetősen
kifacsart módon gondolkozva azt hittem, a két sör majd
segít, hogy ne üres gyomorral kelljen edzenem.
Ez persze csak egy üres kifogás volt. Jól tudtam.
Remegve, bizonytalanul ébredtem fel, hiszen nem
tudtam, hogy mi lesz Kayla döntése. Hiába ígérte meg
nekem, hogy itt marad velem, egészen addig nem
hihettem el, míg valaki másnak is a tudtára nem adja.
Nagyon is jól emlékszem arra, hogy az emberek milyen
gyakran mondják nekem azt, amiről azt hiszik, hogy
hallani akarom.
 Túl nagy volt rajtam a teher. Csökkenteni akartam a
feszültséget.
A csábító azonban nem éri be félmegoldásokkal.
Nem megnyugtatott, hanem felizgatott.
Olajat öntött a tűzre.
Denny már az edzés elején felbaszta az agyamat, és
valamiért úgy döntöttem, hogy kikészítem. Keményen
kicsinálom. Úgy véltem ugyanis, hogy ily módon
kiereszthetem magamból a gőzt, a dühöt.
Éppen ezért fellöktem. Belerohantam, amikor
megpróbálta elvenni tőlem a labdát, és egy pillanatra
csak az járt az eszemben, hogy na, cimbora, te aztán nem
tudsz megállítani.
Ehelyett én állítottam meg őt. Alig éreztem az
összeütközésünket.
Alan kiakadt. Mindenki őrjöngött. Észrevettem, hogy
Brigs fent ül a nézőtéren, és engem figyel. A nagy
távolság ellenére is éreztem, hogy mennyire csalódott.
Csúnyán elbasztam.
Mégpedig a lehető legszörnyűbb módon.
A saját csapatom egyik tagját bántottam, ami ugye
azt jelenti, hogy önmagammal is kiszúrtam.
De hát ennek éppen ez volt a lényege, nem?
Ami utána következett, arra homály borul.
Eljöttem a stadionból, és visszamentem ugyanabba a
pubba, ahol reggel jártam. Ittam egy korsóval. Brigs
odajött hozzám, megpróbált a lelkemre beszélni, de
időnként az a helyzet, hogy ki nem állhatom. Néha a
bátyámnak érzem őt. Máskor meg csakis arra emlékeztet,
hogy igazából nem tartozom közéjük. Hogy nem vagyok
vér szerinti rokonuk. A saját vérrokonaim viszont nem
gondolták rólam, hogy érdemes megtartaniuk.
Emlékszem, valahogy visszajöttem a lakásba, és
közben annyira szégyelltem magamat és olyan dühös
voltam, hogy majdnem visszafordultam az ajtóból. Nem
akartam, hogy Kayla ilyennek lásson. Nem tudtam volna
a szemébe nézni vagy beszélni vele.
Utána pedig a teljes sötétség.
Egy érzésre azért emlékszem. Az undorító, fekete
szurokra, ahogy ellepi a szívemet és a lelkemet. A
sötétség megragadott és rákként szétterjedt bennem.
Emlékszem a dühre, az őrjöngésre, az üldözési mániára
meg a féltékenységre. A sok szörnyűségre, ami belém
mar, fájdalmat okoz és a lelkem legmélyéig leér.
Tudom, hogy ezt az egészet Kaylára zúdítottam.
Már rég nem imádkozom csodákért. Világos, hogy
mennyit szenvedett szegény teremtés.
Nyelek egyet, nagyon fáj, a szám pedig olyan, mintha
fűrészpor töltené ki. Lassan felkelek az ágyról.
Bizonytalanul odamegyek az ajtóhoz, és közben
mintha megbillenne a szoba. Kinyitom a két ajtószárnyat
és benézek a szalonba. Senki nincs bent, csak Lionel és
Emily fekszik a heverőn, azon a tartalék pokrócon, amit
általában az ágy végében tartok.
Belém hasít egy kép, egy emlék töredéke.
Késő éjjel felkeltem, odavittem a pokrócot a heverőn
alvó lányhoz, és betakartam vele.
Erre emlékszem.
Megroggyanok miatta.
Hörögve levegő után kapkodok, és attól félek, hogy
elbőgöm magam.
Még csak arra sem volt hajlandó, hogy mellettem
aludjon az éjjel.
Most pedig nincs itt.
Bemegyek a szalonba, a fürdőszobába, a konyhába.
Csak én vagyok itthon meg a kutyusok.
Ahogy az lenni szokott.
Ahogy az valószínűleg mindig is lesz.
 Lionel a nyomomban tart, bárhova megyek,
miközben Kaylát keresem, és így mutatja ki a hűségét.
Azért szeret engem, mert tudja, hogy szeretem. Ennél
többre nem vagyok képes, sem adni, sem kapni. Ez a
kutyus az állandó társam. Sosem hagy cserben, pedig
már számtalan alkalommal volt szemtanúja annak,
ahogy szétesem.
Emily még túl friss. Tartja a távolságot, és aggódva
figyel. Még nem ismer igazán. Csomó mindenben Kaylára
hasonlít. Úgy véli, hogy megbízhat bennem, és reméli,
hogy jól alakulnak a dolgok. Csakhogy most nem a
csúcson vagyok, hanem a szakadékban, és lassan, de
biztosan szilánkokra hasad a belém vetett bizalma. Azt
hiszem, Emily azért a végén kedvelni fog, mivel
megtaláltam, megmentettem, és akárhogy is nézzük, ő
csak egy kutyus.
Kayla azonban ennél sokkal összetettebb. Gyönyörű,
jószívű, pokolian vonzó, egy sokoldalú emberi lény, én
pedig tudom róla, hogy talán visszavonhatatlanul
megbántottam. Őt nem lehet gyakorlatoztatással és
jutalmakkal nevelni, mint egy kutyust. A hűsége nem
végtelen. Nem hajlandó a feltétel nélküli odaadásra csak
azért, mert befogadtam és mondtam neki néhány kedves
szót. Egy olyan személy, akinek a megnyerésére rá kell
szánnom az egész életemet, folyamatosan bizonyítanom
kell, oda kell adnom neki a szívemet és a lelkemet. A
szerelemben és az életben semmi sem biztos, éppen ezért
az ő szerelméről sem gondolhatom, hogy az enyém lesz,
már ha elég szerencsés vagyok ahhoz, hogy még mindig
szeressen.
Körülnézek a lakásban, és a nyomait keresem. A kézi
táskája nincs itt, de a bőröndjét és minden más holmiját
megtalálom.
El sem tudom képzelni, hogy hová tűnhetett. Arra
gondolok, hogy felhívom Brigset vagy éppen Amarát,
csak hát nem tudom, mit is mondhatnék nekik. Persze
Kaylát is megpróbálom, de egyből a hangposta
jelentkezik. Ahogy felcsendül a jókedvű, gúnyos
hangüzenete, úgy érzem, mintha egy tőrrel szíven
szúrtak volna. Újra ömlik belőlem a vér.
Mi van akkor, ha mindent véglegesen elszúrtam?
Ha tényleg, mindörökre elveszítettem?
A fészkes fenébe!
Mit csináltam tegnap este?
Így aztán várok. Leülök a heverőre és várakozom,
egyfolytában csak várok, míg már nem csupán az idő
múlik, hanem harcolnom kell. Újra lecsap rám a
lelkiismeret-furdalás, az önutálat és a szégyen. Ezek az
érzelmek ott köröznek körülöttem, megpróbálnak
kicsinálni, kitaposni a belemet, hogy végleg padlóra
kerüljek.
Csakhogy odakint az utcán, a legközelebbi boltban
vagy pubban akad ám valami, ami megszabadíthatna az
összes fájdalomtól. Hallom, hogy ott énekel a
fürdőszobában, a kisszekrényben. Nem csinálhatok úgy,
mintha ne kaptam volna be mindennap párat a tabletták
közül.
Azért keményen ellenállok nekik. Elszántan
védekezem, pedig tudom, csábítóim segítenének elűzni a
fizikai fájdalmat. Időről időre ki kell mennem a vécére,
hogy hányjak.
Már majdnem dél, és Kayla még mindig nem jött
vissza. Nem tehetek mást, el kell mennem az edzésre.
Semmi kedvem nincs hozzá és cseppet sem hiányzik.
Nem akarom látni a csapattagok vádaskodó pillantását,
nem szeretném, ha újra rám zúdulna a bűntudat,
ráadásul megmozdulni sincs kedvem, annyira rosszul
vagyok.
 Csakhogy nem szúrhatok el mindent az életemben.
Lassacskán összeszedem magamat, és az indulás előtt
macskakaparásra emlékeztető kézírásommal hagyok
Kaylának egy üzenetet az előszoba asztalán:
Elmentem edzésre. Utána egyből hazajövök. Kérlek,
ne hagyj itt! Szeretlek. Rendbe hozunk mindent.
Könyörgöm, maradj és várj meg!
A cédulára pillantok, és úgy tűnik, a szavaim
hiábavalóak és lélektelenek. Kizárt dolog, hogy
meggyőzzenek egy olyan nőt, mint Kayla, ha egyszer
elszánta magát valamire. Mégis ott hagyom a papírost,
hiszen ez minden, amit tehetek.

Az edzés elviselhetetlen. Ha nem lenne ott John és

Thierry meg az edzőm, akik szemmel láthatóan akkor is
megbíznak bennem, ha magam alatt vagyok, sőt ha
éppen elszúrok valamit, akkor abban a pillanatban
megfutamodtam volna, ahogy kiléptem a pályára.
Egyszerűen elsétáltam volna. Korábban is voltak már
nehéz időszakaim, ám minden embernek megvan a maga
töréspontja, és ma egészen biztosan kikészültem volna,
ha néhányan nem állnak mellém.
A jó hír az, hogy Denny rendbe jön. Azt hiszem, kicsit
segített, hogy enyhén részegen kezdtem el az edzést,
amikor tegnap nekimentem. Nem kaptam telibe a
vállízületeit. Ma nem jött le az edzésre, és ez is jó, mert
nem tudom, hogyan tudtam volna kezelni a helyzetet.
Alan szerint Denny két nap múlva itt lesz és készen áll a
nagy mérkőzésre. Nem tudom, mit csináltam volna, ha
kiderül, hogy az egyik legjobb játékosunk nem léphet
pályára. A tervek szerint az első meccsen én még nem
játszom, így Denny nélkül a csapat tényleg nehéz
helyzetbe került volna Glasgow ellen.
Egy örökkévalóságnak tűnik, míg a stadionból
visszaérek a lakáshoz. Kifehérednek a bütykeim, olyan
erővel szorítom a kocsim kormányát, és attól rettegek,
hogy Kayla nem lesz ott, amikor visszatérek. Lehetséges,
hogy fogta magát, és felült az első Amerikába tartó
gépre? Talán még a holmiját sem akarta magával vinni?
Lehet, hogy az jelentette az egyetlen kiutat számára,
hogy elmenekül mellőlem, tönkrement kapcsolatunk
romjai közül? Ha ott volt az útlevele a kézitáskájában,
akkor semmi másra nincs szüksége.
Nem hibáztathatom. Nagyon könnyen előfordulhat,
hogy hiába reménykedem. Belépve a lakásomba nem
pillantom meg gyönyörű arcát. Ebben a pillanatban már
esetleg az Atlanti-óceán fölött repül. Úton van vissza a
régi életébe anélkül, hogy akár egyetlen pillantást is
vetne a háta mögé. Talán éppen ez az oka annak, hogy
nem kapcsol a mobilja és nem jutnak el hozzá az
üzeneteim. Repülő üzemmódba kapcsolta a telefonját,
amikor elindult a hosszú úton.
Amikor legutóbb ott voltam mellette, még csak nem is
néztem rá. Mi van akkor, ha soha többé nem
találkozunk? Mi történik, ha az utolsó vele kapcsolatos
emlékem nem más, mint az, hogy a szégyen miatt nem is
merek rápillantani? Ha tudtam volna, hogy ez lesz a
vége, két kézzel szorítottam volna magamhoz, hogy
minden csepp erőmmel magam mellett tartsam. Olyan
mélyen a szemébe néztem volna, hogy a végén már nem
tudhatnám, meddig tartok én és hol kezdődik ő.
Mindent másképp csináltam volna.
Sosem adtam volna neki okot a távozásra. Le kell
állnom a kocsival az út szélére. Rám dudálnak, de nem
érdekel.
A létezés is nehezemre esik. Kis híján szétesek arra
gondolva, hogy a búcsúzás lehetősége nélkül elveszítem
őt.
Így maradok a tilosban parkolva, levegőért
kapkodva, a fejemet a kormányra szorítva. Addig
vesztegelek, míg sikerül összeszedni a bátorságomat,
folytatni az utamat, hogy szembesüljek az igazsággal,
bármi legyen is az.
Nem messze a házunktól, a saroknál találok egy
parkolóhelyet. Kiszállok és elindulok haza. Az ajtó előtt
hallgatózva megállok, és azt remélem, hogy bentről
esetleg kihallatszik valamilyen mozgás zaja, ami miatt
azonnal véget érne a szenvedésem, legalábbis egy
bizonyos szempontból. Ha Kayla még itt van, esetleg lesz
esélyem helyrehozni a dolgokat.
Gyorsan kinyitom az ajtót és átlépek a küszöb fölött.
Lionel odarohan hozzám, és azért könyörög, hogy
vakargassam a fülét. Leguggolok, futólag
megsimogatom, és közben figyelek.
Igen, zajt hallok a konyhából. Bezáródik a
hűtőszekrény ajtaja. Valahol a lelkem mélyén felzendül a
remény dala.
Egyenesen a konyhába megyek. Megpillantom Kaylát
a kezében egy pohár gyümölcslével. Úgy néz rám, mint
aki már várt. Kócos haja keretbe foglalja az arcát.
Kivörösödött szeme körül felpuffadt a bőr, és én úgy
érzem a belőle áradó fájdalmat, mintha mérgező
napsugarak csapnának le rám.
– Azt hittem, hogy elmentél – nyögöm ki, és a
sporttáskámat leejtem a földre.
Egy pillanatig csak néz, aztán még erősebb fájdalom
ül ki az arcára.
– Megpróbáltam.
Megnyalom az ajkam, és hiába keresem a megfelelő
szavakat. Csupán ennyit tudok mondani:
 – Kayla, sajnálom. – Ez is csak érdes suttogásként tör
elő belőlem.
Felszegi a fejét, megpróbál elszántnak látszani, de
remeg, én pedig szeretnék odarohanni hozzá, a karomba
zárni és megígérni neki, hogy minden rendben lesz.
Mégsem mozdulok. Azért, mert tudom, hogy nincs
esélyem a megölelésére.
– Mit sajnálsz? – kérdezi színtelen hangon.
– Ami történt.
– Na és mi történt? Emlékszel rá?
Torkon ragad a lelkiismeret-furdalás és lassan
megfojt.
Megrázom a fejem.
– Nem.
Fájdalom ragyog a szemében.
– Akkor meg miért sajnálkozol?
– Azért… – kiáltom érdes hangon –, mert tudom,
hogy berúgtam, hogy kiállhatatlan voltam, és az is
biztos, hogy valami szörnyű dolgot csináltam. Nem
tudom, mit, de… Akkor is érzem. Felfogom, hogy min
mehettél keresztül. Nekem is fáj, mintha késsel
szabdalnának, és nem tudok megszabadulni a kínoktól.
Elhallgatok, mert nem kapok levegőt.
– Tudom, hogy megbántottalak. El sem tudod
képzelni, hogy milyen nagyon sajnálom. Mindazt a
szörnyűséget, amit ellened elkövettem.
– De hát nem is tudod, hogy mi történt! – mondja
elakadó lélegzettel, hitetlenkedve. A tekintete miatt ismét
belém mar a fájdalom. – Fogalmad sincs arról, hogy mit
tettél, hogy mit mondtál! Nem tudod, hogy mivé
változtál.
– Azért sejtem.
Keserűen rám mosolyodik.
– Ó, nem. Szerintem te kurvára nem tudsz semmit.
Valójában cseppet sem hasonlítasz arra, akivel most
beszélek. Nem ilyen vagy. Olyan másvalaki, akit
gyűlölök.
Gyűlöl.
– Én úgy látom, hogy te egy kibaszott szörnyeteg
vagy. Szemét. Gonosz. Úgy meredsz rám, mintha fel sem
ismernél, úgy beszélsz hozzám, mintha valaki más
lennék, és tök mindegy, hogy mit mondok neked, hogy
mivel próbállak meggyőzni, mert semmi sem működik.
Mintha már nem is léteznék számodra. Szerinted ezzel
mit kezdhetnék? Hogyan tudnád megígérni nekem, hogy
soha többé nem fogom látni ezt a sötét oldaladat?
Meg akarom ígérni neki. Kétségbeesésemben bármit
megígérnék neki. De tudom, hogy nem lehet. Azért, mert
ha most ígéretet teszek, és újra megtörténik a
szörnyűség, akkor nem kapok még egy esélyt.
– Könyörgök, szerelmem, figyelj rám! Minden tőlem
telhetőt meg fogok tenni azért, hogy ez ne
ismétlődhessen meg.
– Azt mondtad, hogy már nem vagy függő, hogy
túlléptél rajta. Ez nem igaz, és ezt te is tudod.
Az a helyzet, hogy egészen mostanáig nem tudtam.
Az évek során túl sok kifogást, túl sok magyarázatot
találtam. Azt hittem, hogy ha sikeresen sportolok, ha
nem hajléktalanként élek az utcán, ha mindenki azt
gondolja rólam, hogy rendben vagyok, akkor nem
eshetek vissza. Már nem vagyok egy szerencsétlen
drogos. Nem kellett erőteljesnek és egy legyőzhetetlen
ellenfél rabszolgájának tartani magamat. Nem vagyok
Lachlan Lockhart.
Néha évekbe is beletelik, míg felismerjük az
igazságot. Máskor meg csak egy pillanat kell hozzá.
Számomra eljött a pillanat.
Én mindig is Lachlan Lockhart leszek.
 Örökké tartó, könyörtelen küzdelem vár rám.
– Össze fogod törni a szívemet – mondja
kétségbeesetten, ám utána dühösen azonnal letörli az
arcán végigfolyó könnyeit.
– Nem – ellenkezem, és megrázom a fejem. Odalépek
hozzá, és kétségbeesetten megragadom a vállát – Nem.
Nem. Nem!
– De igen! – kiáltja, és nem néz a szemembe. Ilyen
közelről félelmetes a kétségbeesése. – De igen! Ha ez
folytatódik, akkor igen! Tönkreteszel! Vagy egyszerűen
beleroppanok.
– Kérlek! – mondom könyörögve, és közben újra úgy
érzem, hogy megfulladok. – Sikerülni fog megoldást
találni, ígérem neked komolyan, hogy sikerülni fog.
Vadul megrázza a fejét.
– Nem – feleli, és közben az ajkát összeszorítja. –
Nem vagyunk elég erősek, én egész biztosan nem.
– Dehogynem! – ellenkezem. – Nem ismerek nálad
erősebb embert, Kayla. Tudom, hogy milyen iszonyatos
terhet teszek a válladra már pusztán azzal is, hogy azt
kérem, maradj velem, meg azzal, hogy költözz ide. De
akkor is, szeretlek! Olyan nagyon szeretlek, hogy
összezavarodtam miatta, és ez elpusztít. A padlóra
kerülök miattad, hát nem érted? Közben meg semmire
sem vágyom annál jobban, mint hogy a lábad előtt
heverhessek.
Térdre rogyok, és átölelem a lábát.
– Nem veszíthetlek el. Ne fordíts hátat nekem! Ne
hagyj el! Végre megtaláltalak! Téged! Nem akarom
nélküled leélni az életemet. Azt hiszem, nem is volnék
képes rá.
Kővé dermed a karomban, én pedig belezokogok a
combjába. Hatalmas erővel szorítom a combját, mert úgy
érzem, ha ezt teszem, akkor nem hagy el. Repedezett
roncshalomként heverek annak a nőnek a lába előtt, akit
szeretek, és azért könyörgök, hogy maradjon. Amikor a
két keze beletúr a hajamba és az ujja lágyan megérinti a
fejemet, majdnem elbőgöm magamat a
megkönnyebbüléstől. Az érintése, a kedvessége úgy
megnyugtat, mint a gyógyszer a beteget, én pedig szinte
elolvadok.
– Könyörgök – dadogok a lábához szorított arccal. –
Még sosem beszéltem ennyire komolyan. Bármit
megteszek, amire csak kérsz.
– Elvonókúra – suttogja. – Vagy tanácsadás.
Szükséged van valamire, Lachlan, mégpedig jóval többre
annál, mint amit tőlem kaphatsz.
– Jól van – mondom, pedig szégyenkezéssel tölt el
már a puszta gondolata is annak, hogy több mint egy
évtizeddel a kábítószerről leszoktató kúra után az
alkohol miatt kelljen szakemberhez fordulnom. Nem
lehet titokban tartani az ilyesmit, és akkor majd az egész
világ rádöbben arra, hogy milyen ember vagyok
valójában. Kayla kedvéért azonban megteszem. – Úgy
lesz.
– Elengedhetetlen, hogy te is akard – figyelmeztet.
Felnézek rá, és az államat a combjának szorítom.
– Én is akarom – mondom.
– Nem teheted pusztán az én kedvemért – feleli.
Én viszont pontosan az ő kedvéért akarom
végigcsinálni. Bármire hajlandó vagyok érte, tényleg
bármire.
– Nem akarok így élni tovább – ismerem be, és
közben majdnem elakad a hangom a fájdalomtól. – Nem
szeretnék olyan emberként élni, akit gyűlölsz. Az akarok
lenni, akit szeretni tudsz.
Hatalmasat sóhajt, és én jól látom, hogy mennyire
szomorú. Iszonyat, hogy miattam ilyen az én gyönyörű
kedvesem.
– Csak azt nem tudom… – Elbizonytalanodik. – A
kettőnk kapcsolata még annyira új… Nem kellene ennél
könnyebbnek lennie?
Nyelek egy nagyot. Nem tudom a választ. A szeretete
megrémít ugyan, de sokkal jobban rettegek attól, mi lesz,
ha nem szeret. Hogyan lehetne könnyebb a szerelem?
Miként lehetne bármi más és nem csak iszonyatos?
– Téged nagyon könnyű szeretni – vallom be rövid
hallgatás után. – Ez az egy dolog, amiben biztos vagyok.
Lepillant rám, és a homlokáról eltűnnek a ráncok.
Persze jól látom, hogy az elméjében tovább tart a csata.
Még nem nyertem vissza, nem teljesen.
– Ki kell mennem a mosdóba – suttogja, én pedig
elengedem a lábát. Halványan rám mosolyodik,
miközben én már újra fölé tornyosulok, és otthagy.
Kihúzok egy széket és leülök rá. A kezembe temetem
az arcomat, és feszülten várom, hogy valamilyen világos
jelzést kapjak arról, hogy minden rendben lesz. Csak hát
ugye ilyen jelzések nem léteznek.
Az viszont nagyon is egyértelmű, hogy a dolgok így
nem mehetnek tovább. Bármennyire is fájjon,
bármennyire is félelmetes, végigviszem a változásokat.
Szembenézek a problémákkal, megoldom őket, és
mindent megteszek azért, hogy Kayla velem maradjon. A
távozásának gondolata egy mély, fekete lyukat hagyott a
szívemben, és azzal fenyeget, hogy elnyel az üresség.
Az asztalon hagyott mobilja csörögni kezd.
Összerezzenek és odanézek. Nem nagyon szokták hívni,
és a kijelző szerint Toshio, a bátyja az. Általában eszem
ágában sem lenne felvenni, ám figyelembe véve a
mostani lelkiállapotát, talán jó volna, ha beszélne a
testvérével. Ki tudja, lehet, hogy már szólt a többieknek
arról, hogy hazamegy.
 Fogadom a hívást.
– Halló, Lachlan vagyok!
Rövid csend.
– Lachlan, ott van Kayla?
Van valami Toshio hangjában, ami miatt befeszülök.
– A fürdőszobában van, de mindjárt kijön. Tartod
addig?
– Persze – mondja olyan halkan, mint akinek valahol
másutt jár az esze.
Felkelek, és kezemben a telefonnal odamegyek az
ajtóhoz. Bekopogok.
– Kayla? – kérdezem, mire kinyitja az ajtót és kilép
az előszobába. Felmutatom neki a mobilt. – A bátyád az,
Toshio.
Elkomorodik.
– Értem, köszönöm. – A füléhez emeli a telefont, és
kissé elfordul tőlem. Krákog egyet. – Szia, Toshio!
Hosszú csend.
– Jaj, ne! – feleli valamire, és megremeg a hangja.
Rám néz, de igazából nem is lát. Tágra nyílt szemében
döbbent őrület lángol.
Hangosan felhördül és megtántorodik.
– Micsoda? Mikor… – A szívéhez kap, én pedig
azonnal odaugrok mellé, rámeredek, és megpróbálok
rájönni arra, hogy mi is történt. Először a szája kezd el
remegni, majd az egész teste. Felvinnyog. – Ne! Ó, nem!
Ó, istenem!
Becsukja a szemét, én pedig megragadom a derekát,
hogy megtartsam. Valamilyen szörnyűség történhetett,
sokkal rettentőbb annál, mint amit múlt éjszaka
átéltünk.
Most bólint, és üveges tekintettel, döbbenten mered
maga elé. Alig kap levegőt.
– Rendben – mondja gyorsan. – Rendben, ott leszek,
jövök. Csak…
Ökölbe szorult kézzel a homlokára csap és felkiált:
– Ó, istenem! Jóságos egek.
A mobil kiesik a kezéből és továbbcsúszik a padlón.
Gyorsan lehajolok, hogy felvegyem, hogy
visszaadjam neki, de közben a hívás már véget ért. Kayla
elfordult tőlem, a kezével eltakarja a szemét, kinyílik a
szája, én pedig kénytelen vagyok megragadni a karját,
nehogy nekimenjen a falnak.
– Mi történt? – kérdezem döbbenten, és elhúzom a
kezét a szeme elől. – Kayla?
Újfajta iszonyat lángol a szemében. A szája kinyílik,
majd becsukódik. Végül megszólal:
– Az anyám. Azt mondják, agyvérzést kapott. Még
nem tudják. Ó, istenem. A házban… A földön találták
meg. Toshio pár órával ezelőtt elment hozzá és… és…
Nyel egy nagyot és megnedvesíti az ajkát.
– Kómában van. Az orvosok mesterséges kómában
tartják, hogy megkíméljék az agyát. Ó, istenem! – hördül
fel, és kis híján összeesik. Gyorsan átölelem és
egyensúlyban tartom. Remegni kezd a karomban.
– Haza kell mennem. Most rögtön haza kell mennem.
Nem lett volna szabad eljönnöm mellőle! Nem lett volna
szabad egyedül hagynom!
– Nem a te hibád – mondom, ám közben jól tudom,
hogy a szavaim süket fülekre találnak. Régi jó barátom,
a lelkiismeret-furdalás kiválóan ért az emberek
megsüketítéséhez.
– Haza kell mennem – ismétli meg Kayla, és az arca
az iszonyat, a rémület maszkjává változik. – Fel kell
ülnöm az első Amerikába tartó gépre.
Mélyen elrejteném magamban a saját félelmeimet.
– Hát persze – vágom rá. – Majd én mindent
elintézek. Te csak menj és csomagolj. Segítek, hogy
visszajuthass az anyádhoz. Minden rendben lesz,
meglátod, szerelmem. Minden a legnagyobb rendben lesz.
Bólint, és ködös tekintettel megfordul, hogy
bemenjen a hálószobába.
Én úgy érzem magam, mintha elcsapott volna egy
teherautó. Ha az anyja esetleg nem tér magához a
kómából, Kayla egész egyszerűen össze fog omlani. Ha
pedig ennél is több, ugyanolyan árva lesz, mint én.
Annak ellenére, hogy két szerető szülő mellett nőtt fel,
miközben nekem csupán anyám volt és ő is csak rövid
ideig, pontosan tudom, milyen érzés, ha valaki teljesen
egyedül marad a világban. Kayla ebbe bele fog pusztulni.
Nekitámaszkodom a falnak, és megpróbálok
levegőhöz jutni. A kapcsolatunk csak egy hajszálon függ,
és valószínűleg én vagyok az az ember, akiben ebben a
pillanatban a legcsekélyebb mértékben bízik. Most pedig
haza kell mennie. Én meg, a rögbi miatt, még csak el sem
tudnám kísérni, már ha azt akarná, hogy ott legyek vele.
Persze még semmi sem dőlt el teljesen. Tehetek egy
próbát.
Bemegyek a hálószobába, ahol azt látom, hogy
kifejezéstelen arccal bedobálja a holmiját a bőröndjébe.
– Akarod, hogy veled menjek? – kérdezem. Éppen,
hogy csak rám pillant.
– Nem jöhetsz. Ott a rögbi.
– Tudom, de ez akkor is fontos.
Megrázza a fejét, és kivesz egy farmert a
szennyesládából. Annyira gyorsan történik minden. Itt
fog hagyni.
Annyira önző vagyok, félek, hogy nem jön vissza
hozzám.
– Te maradj itt – mondja. – Az van… ott kell lennem
a fivéreimmel. Ki kell derítenünk, hogy mit tehetünk.
– Tudom – mondom halkan. – De talán én is
segíthetnék. Tudod, ha esetleg szükséged volna, hogy
melletted legyek.
Az az igazság, hogy valójában nem tudok segíteni
most az első meccsünk előtt. Azonban, ha Kaylának
szüksége volna rám, ha azt akarná, hogy ott legyek vele,
akkor minden tőlem telhetőt megtennék érte.
– Te maradj itt! – mondja újra.
Bólintok.
– Rendben. Csak biztos akartam lenni a dologban.
Odamegyek a számítógépemhez, és gyorsan veszek
neki egy jegyet a legközelebbi repülőjáratra. A gép ma
este száll fel Edinburgh-ből, megáll Newarkban, és
onnan megy tovább Los Angelesbe. Kicsit körülményes
ugyan, de Kayla így a lehető leghamarabb útra kelhet.
Így történhet meg, hogy egyik pillanatról a másikra
teljesen megváltozik mind a kettőnk világa, mégpedig ma
már a második alkalommal. Útközben a repülőtér felé
csendben, megrendülve ülünk a kocsiban. Lionelt és
Emily kisasszonyt is magammal hoztam a hátsó ülésen,
hogy legyen társaságom, mert jól tudom, hogy egy
nagyon magányos visszaút vár rám.
Minden olyan gyorsan történik, hogy a szívem és az
elmém alig tudja követni az eseményeket. Az egyik
pillanatban még azért könyörögtem, hogy Kayla itt
maradjon velem és adjon még egy esélyt. Egy perccel
később máris otthagy, és nem tudjuk befolyásolni a
történteket. Mind a ketten elmerülünk a teljes
bizonytalanságban. Még mindig összetartozunk? Mit
jelentünk egymás számára? Csakhogy mindez most nem
annyira fontos, és ebben a pillanatban úgy érzem, nincs
jogom a saját problémáimmal foglalkozni.
Csakis Kayla számít. Ezen a ponton azonban újra
szilánkokra hasad a szívem, jól tudom, hogy mennyire
szereti az anyukáját és milyen komolyan felelősnek
tartja magát miatta. Én csupán szeretnék ott lenni
mellette, hogy segítsem átvészelni a nehéz időket. Hadd
legyek én a kapaszkodó, amire olyan kétségbeejtően
nagy szüksége van. Legyen enyém a kéz, amit megragad
a sötétben, a mellkas, amihez sírva hozzábújhat.
Közben rohan velünk az idő.
Csomó minden kimarad. Mire észbe kapunk, már ott
állunk a biztonsági ellenőrzés kapuja előtt, miután Kayla
a kocsiban könnyes szemmel elbúcsúzik Lioneltől és
Emilytől. Becsekkolt a légitársaság pultjánál, és most
egyméternyire állunk egymástól, ám én úgy érzem, hogy
máris egy egész földrésznyi széles szakadék tátong
kettőnk között.
– Tudom, hogy meg fogom bánni ezt a pillanatot –
mondja halk, érzelemmentes hangon, mint aki sokkban
van.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezem, és a keze után
nyúlok. Hideg és löttyedt a szorításomban.
Kayla pislog néhányat, aztán alaposan szemügyre
veszi az arcomat. A tekintete megáll az orromon, az
ajkamon.
– Tudom, hogy a jövőben, amikor már valamilyen
módon minden elrendeződött, fel fogom idézni
magamban ezt a pillanatot, és attól kezdve egyfolytában
azért bánkódom, hogy nem jegyeztem fel mindent. Hogy
nem láttam, ki áll itt előttem. Fájni fog, ha nem tudnám
felidézni az arcvonásaidat.
Megrázza a fejét, és egy magányos könnycsepp folyik
le az arcán.
– Mintha nem is én lennék itt. Nem fogom fel, hogy
elmegyek. Nem tudom, hogy mi fog történni. Anyámmal.
Velünk.
Felemelem a kezét, és megcsókolom a tenyerét.
– Az anyáddal nem lesz semmi baj. Odamész hozzá,
és rendbe jön. Tudni fogja, hogy ott vagy vele. Hidd el,
rendbe fog jönni. Úgy, mint mi. Mi is rendbe jövünk. Ha
majd anyád jobban lesz, akkor visszatérsz Skóciába,
szerelmem.
Ahogy azonban kimondom ezeket a szavakat,
megértem, mi van a tekintetében. A pillantása azt
mondja, hogy nem tudja. Arról árulkodik, hogy esetleg a
végleges távozásra készül. Belerobban a bánat a
mellembe.
Fel sem merül benne, hogy maradjon.
Minden erőmre szükség van ahhoz, hogy ne essek
össze itt, a repülőtér kellős közepén.
– Sajnálom – mondja Kayla. Megpróbálok
elmosolyodni. Nem sikerül.
– Ne tedd!
– Ugye tudod, hogy szeretlek.
Könnybe lábad a szemem.
– Én is szeretlek. – A hangom azonban megbicsaklik,
és túlságosan is nyilvánvaló, hogy odabent éppen
darabokra hasadok.
Valószínűleg most látom Kaylát utoljára ebben az
életben.
Én is rádöbbenek arra, hogy mennyire megbánom
majd ezt a pillanatot.
Azért, hogy erőnek erejével nem ültem fel én is a
gépre. Azért, mert mindent elszúrtam, és lehetetlenné
tettem, hogy legyen egy esélyünk.
Hogy hagytam elmenni.
Nem engedhetem meg, hogy elmenjen.
Könnyekkel a szememben a tenyerem közé szorítom
az arcát, és vadul szájon csókolom. Azt akarom, hogy a
szerelmem, az érzelmeim és a bennem lévő kín is
beleolvadjanak. Talán így magába tudja inni lényem
legjavát.
 Belezokogok a szájába, és remegni kezd a kezem.
Ez hát a vég.
Reménytelenek vagyunk mind a ketten.
Először Kayla lép hátra. Nagyot szipog, és a sminkje
elkenődik a szeme alatt.
– Mennem kell – suttogja. Utána megfordul.
Elsétál.
 26. FEJEZET

Kayla

A stewardess figyelmeztet, hogy kapcsoljam be a

biztonsági övét, de én alig hallom a hangját. Az ujjaimat
sem tudom megmozdítani, mert annyira hidegek. Úgy
érzem, hogy jégtömbbé változtam, velőig átfagytam, ám
közben úgy vélem, a dermedtség tart életben. A hideg
oltalmaz meg attól, hogy elsodorjon az aggodalom és a
fájdalom. Éppen ezért elfogadom, hogy ezeket az órákat
lassított felvételen, majdnem, hogy víz alatt mozogva
élem át. Abban reménykedem, hogy ez a dermesztő
védőburok örökre rajtam marad.
Ha megpróbálom átgondolni bármelyik problémámat,
egyből repedések támadnak a lelkemen, és akkor minden
erőmre szükség van ahhoz, hogy ne essek szét. Ott van
először is a kómába esett anyám, élet és halál között
lebegve, ami elkerülhető lett volna, ha mellette maradok.
Csak és kizárólag az én bűnöm, hogy ez megtörtént, és
önmagamon kívül senki mást nem okolhatok a
szörnyűségért.
Ott van azután Lachlan is, a férfi, akit szeretek, és
akinek a démonjait nem győzhetem le. Szembeszáll
velem a múltja, én pedig elhagytam. Otthagytam
Skóciában, és elengedett kapcsolatunknak így már esélye
sincs arra, hogy rendbe jöjjön. Lehet, hogy soha többé
nem látom már, és emiatt Lachlan minden hibája,
önpusztítása és iszonyatos függősége dacára is újra
megérzem a halál érintését.
Hagyd abba! – figyelmeztetem magam. – Szedd elő
nagy, fekete szíved, és zárj el bele mindent!
Milyen kár, ugyanakkor csakis ily módon bírom ki
szétesés nélkül, miközben érzem, hogy a szívem egy
fontos darabkáját otthagytam Skóciában.
Amikor a gépem végre földet ér San Franciscóban,
olyan vagyok, mint egy eleven kőszobor. Csupán azért
nem hullok darabokra, mert a repülőtéren Nikko bátyám
és Stephanie vár.
– Ó, édesem! – kiáltja Stephanie együttérzően,
amikor megpillant, és kitárt karral odarohan hozzám.
Szipogva erősen magához ölel, nekem pedig minden
önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne essek szét,
ne kezdjek bőgni. Erősnek kell maradnom, mert ha már a
barátnőm puszta látványa is zokogásra késztet, akkor
képtelen leszek elviselni a következő néhány nap
megpróbáltatásait.
– Annyira sajnálom – suttogja, és elenged. Könnyes a
szeme. – Toshio felhívott, és elmondta, hogy mi történt.
Meg azt, hogy Nikko kijön eléd. Én is eljöttem vele.
Körülnéz.
– Lachlan nem tudott jönni?
Megrázom a fejem. Nincs erőm magyarázkodni.
Stephanie szomorú képet vág.
– Nem baj. Én itt vagyok. Itt vagyunk mind veled,
Nicola, Bram, Linden. Segítünk átvészelni a bajokat.
Bólintok, mert nagyon jólesik a kedvessége. Nikko
felé fordulok, és halványan rámosolyodom.
Ő a második legidősebb bátyám, egy rendkívül okos
szoftverfejlesztő, felesége és egy kisgyereke is van.
Mindig ő volt a halk, a nyugodt, a koravén testvér, és én
örülök annak, hogy éppen ő jött ki elém. Nikkóból
mindig is kellő mennyiségű nyugodtság áradt.
– Kayla – mondja, és magához ölel. – Ott kellett
volna lennem. Többet kellett volna tennünk.
 Megrázom a fejem.
– Nem. Hiba volt elmennem Skóciába.
– Dehogyis – feleli határozottan, és hátrébb lép.
Feszülten a szemembe néz. – Kayla, te olyan sokat tettél
érte. Nagyon sokat. A fiai viszont nem álltak ki mellette,
pedig ezt kellett volna tennünk. Komoly mulasztást
követtünk el akkor, amikor hagytuk, hogy ilyen nagy
terhet vegyél a válladra.
Ó, istenem. Most már Nikko is sír. Ebbe
belepusztulok. Elfordulok.
– Inkább induljunk! Kérlek. Látnom kell anyát.
Ahogy elmegyünk a kórházba, az teljesen
valószínűtlen.
Úgy érzem magam, mintha bekerültem volna egy
rémálomba. jobban belegondolva az elmúlt huszonnégy
órám is felért egy lidércnyomással, azóta, hogy Lachlan
bekattant. Becsukom a szemem, és újra magam előtt
látom, ahogy térdre rogy előttem, rettegve magához
szorít és elzokogja a bocsánatkérését. Tudom, hogy
komolyan gondolta. A baj azonban addigra már
megtörtént. Gyönyörű fenevadam. Nem hiszem, hogy
újra találkozhatok vele.
Előrehajolok, meggörnyedek a fájdalomtól, és a hátsó
ülésen ülő Stephanie közelebb bújik, megnyomkodja a
karomat, és azt mondja, hogy minden rendben lesz.
Valójában fogalmam sincs arról, hogy mi miatt
szenvedek.
Odabent, a kórházban felmegyünk az emeletre, és
engem szinte arcul csap a betegek jajgatása, a jellegzetes
kórházszag és a fojtogató légkör. Mintha csak egyre
hosszabbá válnának a lépéseink, ahogy végigmegyünk a
folyosón. Eluralkodik rajtam a kétségbeesés, és arra
gondolok, hogy esetleg már túl késő lesz, mire odaérek.
Végül azonban ott állunk az intenzív osztály
várójában, és egy kisebb helyiségben felfedezem Pault és
Briant. Az orvosokkal beszélnek. Gyorsan megölelem
őket, ők pedig a tudtomra adják, hogy Toshio is úton van
ide, csak előtte el kellett vinnie Seant valahová. A magas,
szőke, kemény tekintetű doktornő elmondja nekem is a
részleteket, miközben Steph a kezemet fogja.
Az anyám valószínűleg komoly agyvérzést kapott.
Egy vérrög került az agyába.
Toshio talált rá, ahogy eszméletlenül feküdt a
konyha padlóján, és kihívta a mentőket.
Az orvosok szerint az anyám akkor már nagyon
hosszú ideje feküdhetett a padlón.
Önkéntelenül is arra gondolok, hogy mikor is
próbáltam meg felhívni, elmondani neki, mire készülök.
Ő azonban nem vette fel a telefont.
Lehetséges, hogy már akkor is késő volt? Tényleg
annyira önző voltam, olyan nagyon vártam arra, hogy
Lachlannel maradhassak, hogy felhívtam az anyámat,
miközben ő az agyvérzés miatt már magatehetetlenül
szenvedett.
Korábban még sosem utáltam ennyire magamat.
A doktor most beszámol arról, hogy a kórházban az
anyámat mesterséges kómába tették, azt remélve, hogy
ettől enyhül a duzzanat. A kóma ideje alatt az agyban
minden lekapcsolódik, így az ehhez hasonló extrém
esetekben marad esély a gyógyulásra.
- És pontosan mennyi a gyógyulás esélye? –
kérdezem halkan. Körbefordulva a fivéreim arcára
pillantok, és megrettenek komor tekintetüktől. Ők már
tudják. Még szép, hogy tudják. Nem jók az esélyek.
A doktor halványan rám mosolyog.
– Nem lehetünk ebben egészen biztosak. Sok
mindentől függ. Ha visszahúzódik a duzzanat, akkor
megpróbálhatjuk visszahozni az édesanyját a kómából.
Így kiderülhet, hogy képes-e visszatérni és hogy
mennyire jött rendbe.
– Mi az, hogy képes-e visszajönni? – kérdezem
hitetlen-kedve.
– A lehető leghamarabb ki akarom emelni a kómából.
Nem szeretnénk akár csak egy perccel tovább is kómában
tartani annál, mint amire szükség van. Az eljárásnak
azonban megvannak a maga veszélyei. Sosem lehetünk
egészen biztosak abban, hogy a páciens képes lesz-e
visszatérni közénk a kómából. Néha azonban ez az
egyetlen lehetőségünk. – Félrehajtja a fejét és
együttérzően néz rám. – Amikor eldöntjük, hogy egy
pácienst kómában kell tartani, azzal igen nagy
kockázatot vállalunk. Az önök édesanyjára rendkívül
komoly megpróbáltatások várnak. Elengedhetetlen, hogy
önök valamennyien erősek legyenek.
Majdnem elájulok. Steph erősebben szorítja a
karomat, hogy egyensúlyban maradjak.
– Megnézhetem? – kérdezem suttogva. A doktornő
bólint.
– Természetesen. Kövessen!
Bemegyünk a szomszédos kórterembe, ahol
félrehúznak egy függönyt. Ott fekszik az anyám. De hát
ez nem is az anyám!
Mindig is kicsi volt, de nem ilyen parányi. Nem ilyen
öreg.
Az apró, haldokló asszonyka bőre beszürkült, szinte
már áttetsző. Fájdalmasan sovány és egymillió gépet
kötöttek rá. Az ellenőrző egység csipogása, zúgása
mutatja csupán, hogy még életben van. Egy pillanatra a
képernyőre nézek, amin a szívverése látszik.
Visszafordulok az ágy felé, és megpróbálom egyszerre
értelmezni a két dolgot, annak bizonyítékát, hogy még
él.
 - Ez nem az anyám – suttogom, és a számra szorítom
a kezem. Várom, hogy valaki rábólintson és azt mondja,
hogy csak vicc az egész. A többiek azonban csendben
maradnak. Megrendítő a ránk nehezedő fájdalom súlya.
Képtelen vagyok feldolgozni, hogy milyen helyzetbe
kerültem. Lépésről lépésre tisztul ki az agyam. Megfogom
anyám kezét. Papírszárazságú bőre vékonynak és
gyengének tűnik. Ahogy fogom, megpróbálok átadni neki
valamennyit az erőmből, és az elmémben némán azért
üvöltök, hogy ne adja fel, hanem jöjjön rendbe.
Nincs válasz. Nem tudom, miért gondoltam, hogy
lesz. Elég sokáig eltart, amíg valakit fokozatosan
kihoznak a kómából. Én azonban ennek dacára is azt
hittem, hogy abból esetleg, hogy én is itt vagyok, meg
valamennyi gyermeke itt áll körülötte, az anyám
megérthetné, hogy igenis van értelme a küzdelemnek.
Megrémülök, rettegéssel tölt el az a lehetőség, hogy
bárhol is legyen most, onnan jól látja az apánkat, aki a
kezét nyújtja felé, anyánk pedig megragadja az ujjait.
Megengedi neki, hogy odahúzza magához, hiszen
egészen pontosan erre vágyott azóta, hogy apa meghalt.
Nem tudom visszatartani kiömlő könnyeimet. Az
agyam képtelen teljesen kizárni a fájdalmat.
Steph magához ölel, én pedig olyan boldog vagyok,
hogy itt van velem, meg hogy a fivéreim is körülvesznek,
ám közben egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy
leginkább kire volna szükségem, kinek a karjai között
szeretnék ma menedékre lelni.
A sorstól kapott hatalmas pofonok után, a
veszteségeim miatt megrendültem, mégis döbbenten
érzem, hogy a mellkasomban ott dobog a szívem. Azt
hittem ugyanis, hogy már semmi sem maradt.
A következő néhány napra csak ködösen emlékszem.
Valahogy bevánszorogtam a munkahelyemre, ám csupán
egyetlen napon szenvedtem a rutinfeladatokkal, mint egy
lelketlen robot, amikor Lucy azt mondta, hogy menjek el
betegszabadságra. Tudom, ennek az is az oka, hogy
Candance mostanra már gyakorlatilag átvette a
munkakörömet, ám ez kicsit sem izgat. Semmi nem
érdekel.
Így aztán szinte egész nap a kórházban ülök. Az
anyám ágya mellett, a kezét tartva, mesélve. Egyre csak
beszélek. Mindenféléről. Boldog dolgokról. A kettőnk szép
emlékeiről, a régi jó napokról. Amikor még minden
annyira gyönyörű és egyszerű volt. Úgy érzem, az
emlékezet fényében ragyog mindaz, ami régebben
történt. Semmi nem lesz már olyan jó, mint a múlt. Ez
nyilvánvaló.
Steph bejön, amikor csak tud. Néha Lindennel.
Máskor Nicola és Bram van mellettem. Többnyire az
egyik fivérem is itt ül. Kivétel nélkül mind bocsánatot
kértek tőlem, mert megbánták, hogy olyan nagy terhet
raktak rám, hogy nekem kellett egyedül gondoskodni az
anyánkról. Támogatniuk kellett volna, és szégyellik
magukat az önző viselkedésük miatt, amit ráadásul nem
a szüleinktől tanultak.
Igazából azonban nem számít, hogy mit mondanak.
Semmivel nem vádolom őket. Csak magamra vagyok
mérges, amiért nem voltam itt. Ha nem repülök el
Skóciába, akkor talán nem történik meg ez a szörnyűség.
Nem tudom ugyan, hogy milyen előjelek jelzik egy
agyvérzés érkezését, ám a legcsekélyebb kétségem sincs
afelől, hogy nem lenne ilyen nagy a baj, ha hamarabb
behozom anyámat a kórházba. Ironikus, de egyre jobban
megértem Lachlan helyzetét. Bár más ok miatt kínoz a
lelkiismeret-furdalás és a fájdalom, ám végső soron ezek
az érzelmek mindenkit egyformán emésztenek el. Amikor
egyedül ülök otthon, azon kapom magamat, hogy már
megint megittam pár pohár bort, mert az alkohol átvezet
egy kellemes helyre, ahol nem kell gondolkoznom. Egy
időre kikerülhetek a pokolból és aludni is tudok.
Nem beszéltem Lachlannel túl sokat. Ő rendszeresen
küld üzeneteket és megkérdezi, hogy vagyok, mi van az
anyámmal. Sosem írok neki néhány mondatnál hosszabb
választ. Úgy érzem, így könnyebb, pedig Lachlan nagyon
is fontos nekem. Tudni akarok arról, hogy jól van és kap
segítséget. Érdekel az is, hogy milyen volt a mérkőzése.
Persze ehhez elég felmennem az internetre, nem kell
rákérdeznem. Bár nem játszott az első meccsen, a
Glasgow ellen, de a csapata azért nyert, ami miatt
halványan, szomorúan elmosolyodom.
Nagyjából egy hét telt el anyám agyvérzése óta,
amikor az orvosok azt mondták, kicsivel csökkent a
duzzanat, és most abban bíznak, hogy kihozhatják a
kómából. Összegyűlünk a kórházban, a fivéreim meg én,
és aggódva várjuk, hogy mi történik a zárt ajtó
túloldalán. Akár egy szerencsés fordulat is jöhetne.
Besétálunk majd a szobájába, anyánk pedig fáradtan,
bágyadtan ugyan, de ránk mosolyog és ismét önmaga
lesz. Elmeséli nekünk, miket álmodott az apánkról, mi
pedig nevetünk, sírunk és megköszönjünk neki, hogy
visszajött hozzánk, a gyermekeihez, akiknek sokkal
nagyobb szükségük van rá, mint hogy azt valaha is el
tudtuk mondani.
Amikor azonban a doktor kijön, egyből tudjuk, hogy
rossz hírt hoz.
Kifújja a levegőt, és egymás után a szemünkbe néz.
– Nem jártunk sikerrel.
A lábam alatt megnyílik a padló.
– Az édesanyjuk él, de… nem tudjuk levenni az
életben tartó műszerekről. Nem tudott visszajönni a
kómából.
– Akkor még mindig kómában van? – kérdezi Paul
ingerülten. Mindig is ez volt a legidősebb bátyám
szerepe. Ő volt a legdühösebb.
A doktornő bólint.
– Ahogy azt már korábban is jeleztem, csupán végső
kétségbeesésünkben teszünk valakit kómába, főleg, ha az
illető ennyire idős. Ez az eljárás minden esetben komoly
kockázattal jár.
– De akkor most mit csináljunk? – kérdezi Toshio
pánikba esve. – Mit tehetünk érte?
– Első lépésként megszüntettük a barbiturátok
bejuttatását a szervezetébe. Ez az a hatóanyag, ami
kikapcsolja az emberi agyat. Az agyunk azonban néha
nem kapcsolódik vissza. Jelenleg még nem lehet
megállapítani, hogy milyen károkat okozott az agyvérzés
és milyeneket a kóma. Ha az eredeti sérülések csak
csekélyek voltak, akkor az édesanyjuknak fel kellene
ébrednie. Eddig nem tette. Pár napot persze még várni
fogunk, ám bármennyire is sajnálom, az a helyzet, hogy
valószínűleg nem fog magához térni. Önök most nem
tehetnek mást, mint hogy várnak. Esetleg
imádkozhatnak.
– Imádkozhatunk? – vicsorog Paul. Nikko könyökkel
oldalba böki, hogy elhallgattassa, majd az orvos felé
fordul.
– Mondja, kérem, meddig lehet valaki kómában?
Anyánk kómáját most ugye a saját teste okozza, igaz?
Úgy tudom, az emberek hosszú idő után is magukhoz
térhetnek a kómából. Szerintem semmi szükség sincsen
szóba hozni a lehetséges alternatívákat mindaddig, míg
nem telt el kellő idő.
Toshio rábólint, és letöröl egy könnycseppet.
 – Bezony, az emberek néha évekig is kómában
vannak és mégsem lesz semmi bajuk.
Persze – gondolom szomorúan. – Azok, akik fiatalok.
Az anyánk nem az.
A doktorra pillantok, és tudom, hogy ő is ugyanezt
gondolja. Egy olyan igazság tornyosul fölém, amivel
egész életem során hiába próbáltam megbarátkozni.
Mindig is nyilvánvaló volt, hogy egy napon meghal az
anyám, mégpedig várhatóan nem is a távoli jövőben.
Az orvos azonban semmi ilyesmit nem mond.
Ehelyett így szól:
– Egészen addig rajta hagyjuk az életfenntartó
berendezéseken, míg önök, tehát a családja azt nem
mondja, hogy ne tegyük.
Becsukom a szemem, és érzem, hogy Nikko átöleli a
vállamat.
Úgy szeretném azt hinni, hogy sosem kell
meghoznunk ezt az iszonyatos döntést.
Abban akarok reménykedni, hogy az anyánk igenis
magához tér.
Rengeteg dologban szeretnék hinni.
Csakhogy nem vagyok biztos abban, mennyi hit
maradt meg még bennem.
 27. FEJEZET

Lachlan

Kayla távozása után hosszú ideig csak a csapat tagjaival

és Amarával találkozom. Beszűkült a világom. Kayla
nélkül minden zsugorodik. Amíg ő itt volt, addig a világ
nagynak, sőt végtelennek tűnt. Most viszont folytatódik
az alvajárás, és újra azt csinálom, amit az előtt, hogy ez
a lány feltűnt volna az életemben.
Nincs erőm felvenni a családtagjaim telefonhívásait,
pedig még Bram is hívott az USA-ból, ám különösebben
mégsem lepődöm meg, amikor az egyik késő délutánon
Brigs fekszik rá a csengőmre, majd pedig kavicsokkal
dobálja az ablakomat.
Ingerülten kidugom a fejemet az ablakon.
– Miért nem a csengőt használod?! – kiabálom.
– Talán mert nem figyelsz a csengő hangjára? –
kérdezi.
– Az sem érdekel, ha valami csöves fél téglákkal
próbálja meg betörni az ablakomat!
Felsóhajtok. Előveszem a kulcsomat a zsebemből, és
kidobom neki.
Őszintén megmondom, Brigs érkezése idegessé tesz.
Utoljára azon a napon találkoztam vele, amikor végleg
tönkrement Kaylával a kapcsolatunk. Még mindig nem
tudom felidézni magamban, hogy pontosan mi is történt.
Brigs azonban itt volt, legalábbis egy ideig.
Bejött az ajtón, és bezárta maga után.
– Szia! – Zsebre vágja a kezét. Elegáns öltönyt visel.
Egy pillanatig a cipőjét bámulja, aztán a szemembe néz.
– Láttam a mérkőzést, gratulálok!
– Köszönöm. Persze tudod, hogy semmi közöm sincs
a győzelemhez – felelem, és leülök a heverőre. Lionel
azonnal az ölembe mászik és nyüszít, hogy kezdjem el
vakargatni a hasát. Érzi, hogy mikor szorongok, és a
hasvakarással inkább engem nyugtat meg, nem őt.
– Ó, biztosra veszem, hogy mindenki jobban játszik,
mert tudják, hogy nemsokára te is beállsz közéjük. –
Elhallgat és szeme sarkából rám néz. – Hogy van Denny?
Nekem úgy tűnt, hogy teljesen rendbe jött.
Bólintok, és megpróbálok nem törődni a rám zúduló
szégyennel.
– Hm… rendbe jött. Azt hiszem, az is segített, hogy
kissé piás voltam az edzésen. Így nem tettem olyan nagy
kárt Dennyben.
Figyelem, hogy mit válaszol.
Csupán az egyik szemöldökét vonja a magasba.
– Értem. Én is így gondoltam. Te figyelj, Lachlan,
igazából nem csevegni jöttem.
Hátradőlök és Lionelt bámulom, miközben a hasát
simogatom.
– Azt hiszem, egy baráti látogatás túl nagy elvárás
volna a bátyámmal szemben.
– Ó, szóval most már a bátyád vagyok – feleli. –
Értem. De csak akkor, ha józan vagy.
– Sajnálom – mondom, és dühbe gurulok attól, hogy
ilyen gyenge a hangom. Nyomorúságos.
– Tudom, hogy sajnálod – mondja. – Viszont
szerintem nem bántad meg eléggé. Tudod, Lachlan, én
elég jól ismerlek, azt hiszem. Nem állítom azt, hogy
mindent tudok rólad, de csak azért nem, mert jól őrzöd a
titkaidat, amire jó okod van. Úgy látom, hogy bár nem
vagyunk vérrokonok, mégis nagyon hasonló módon
kezeljük a dolgainkat. Fuldoklunk a rohadásban. Azért,
mert a túl nagy fájdalom kezd kellemessé válni. Az ember
képes beleszeretni a szomorúságba, a szégyenbe. Velem is
ez történt.
Ráharap az ajkára és felpillant a mennyezetre,
mintha a szavait istenhez intézné.
– Bizony, velem is. Csak mostanra lettem annyira
erős, hogy kimásszak belőle. Csakis a szakadék legaljáról
lehet elindulni fölfelé. Te egy évtizeddel ezelőtt voltál a
mélyponton, amikor meghalt a barátod és te túl gyenge
voltál ahhoz, hogy megmentsd. Szóval itt vagyunk, te és
én. Mások is. Mindannyian sok pofont kapunk az élettől.
Nem csak egyszer kerülünk le a mélypontra. De most
újra odalent vagy. El kell kezdened kimászni onnan, és
ezt a fivéredként, a barátodként mondom. Olyan
valakiként, aki szeret téged és ismer. Most rögtön el kell
kezdened kimászni.
Magam elé meredek, és érzem a vállamra nehezedő
súlyt.
– Ez nem olyan könnyű – figyelmeztetem, ám abban
a pillanatban megbánom a szavaimat, amint kimondtam
őket. Feszülten figyelem a bátyámat, és jól látom az
arcán fellángoló felháborodottságot és fájdalmat.
Elszégyellem magam.
– Ne nekem mondd, hogy ez nem olyan könnyű –
szólal meg halk, remegő hangon. – Elvesztettem a
feleségem és a fiam. Egyszerre. Elvették őket tőlem, és én
senkit nem okolhatok a szörnyűségért, csakis magamat.
Tudod, mi volt az utolsó szavam, amit a feleségemnek
mondtam?
Megrázom a fejem, mert nem akarom tudni.
– Az, hogy „kérlek, bocsáss meg nekem!”. A
megbocsátásáért esedeztem, mert valamit rohadt durván
elszúrtam. Neki viszont még csak esélye sem maradt
arra, hogy megbocsáthasson. Magával vitte Hamisht és
elmenekült tőlem. Gyorsan hajtott, az országút vizes
volt, és hirtelen már nem is maradt családom. Ironikus,
mert amúgy is az a veszély fenyegetett, hogy elveszítem
őket. Szóval, nekem ne szövegelj arról, hogy nem
könnyű! A világ legkibaszottabbul nehéz dolga kijönni
abból a sötét üregből, fel a fénybe, ahol már világosan
látszik, hogy milyen szar alak vagy. Én még most is
kifelé tartok a szakadék mélyéről, de ma már legalább az
nyilvánvaló, hogy egyszer ki fogok jutni. – Becsukja a
szemét és megrázza a fejét. – Kénytelen leszek. Nem
tengődhetek az életem végéig önmagamat gyűlölve. Az
nem volna valódi élet.
Erre nem tudok mit mondani.
Gyorsan leül velem szemben, előrehajol és a
könyökét a térdére támasztja.
– Mindezt nem azért mondtam el neked, hogy
lekicsinyeljem mindazt, amin te átmentél. Eszem ágában
sincs vetélkedni veled arról, hogy melyikünk szúrta el
jobban az életét, érted? Valójában azért vagyok itt, hogy
megpróbáljak segíteni neked. Megengeded, hogy
segítsek? Tudom, hogy Kayla is segíteni próbált rajtad,
de ő már nincs itt, én viszont nem megyek sehová.
Szeretném rávágni, hogy nem Kayla hibája az, hogy
el kellett mennie, ám azt hiszem, mind a ketten tudjuk,
hogy én szúrtam el a dolgokat.
– Hogy akarsz segíteni? – kérdezem érdes hangon.
Belenyúl az öltönye zsebébe és előhúz belőle egy
szépen összehajtott papírdarabot. A két ujja között fogja.
– Ez a pszichológusom telefonszáma. – Üres
tekintettel meredek rá, míg végül megrázza az orrom
előtt a papírt. –Vedd el! Hívd fel! Beszélj meg vele egy
időpontot. Kérlek!
Habozok. A büszkeségem kapásból azt szeretné, ha
nemet mondanék.
 – Brigs…
– Nem – vág a szavamba. – Azt akarod, hogy a
tehetetlenség újra levigyen a mélypontra? Azt, hogy
valaki mással is megismétlődjön, ami Kaylával történt?
El akarod veszíteni az állatmenhelyedet és a karrieredet?
Bevallom neked, hogy éppen ez fog történni veled, ha
nem teszed meg a szükséges lépéseket most rögtön.
– Ez azért elég durva – mormogom, de mégis
elveszem a papírt tőle.
– Igen, tényleg az – feleli. – A szüleinknek nem kell
tudnia róla, úgyhogy az egész kettőnk között maradhat.
Én viszont tudni akarom, hogy ha felhívtad az orvost. Az
volna a legjobb, ha most rögtön, a szemem láttára
telefonálnál, csak hát nem vagyok a szárazdajkád.
Megbízom benned, bizony.
Felkel.
– Ezenfelül remélem, hogy elmész elvonókúrára. Van
egy nagyon jó intézet, ahol sportolókat kezelnek.
Diszkréten. Ugye az is világos, hogy nem kell szégyellned
magad emiatt? Ne akard, hogy elénekeljem neked Amy
Winehouse egyik dalát.
Odabiccent nekem.
– Majd keresni foglak. Szólj az edződnek, hogy
játszani akarsz. Szükséged van rá.
E szavak után egyszerűen kisétál, én pedig döbbenten
ülök a heverőn.
– Na és te mit gondolsz erről, Lionel? – kérdezem az
ölemben fekvő kutyust. Megszaglássza a papírt,
unalmasnak találja és visszaalszik.
Korábban is voltam már elvonókúrán, ám a
pszichológus egészen más tészta. A gyógyszereimet mind
ez idáig a sportegyesület orvosaitól kaptam. Megmondod
nekik, mi a bajod, ők meg a kezedbe nyomják a
megoldást. Puff, már kész is vagy.
 Csakhogy a pszichológus elő fogja ásni az életem
valamennyi mocskos részletét. Nem hinném, hogy elég
erős vagyok újra átélni mindent. Már a rám törő
rémálmokkal sem tudok megbirkózni.
Mégsem mondok egyértelműen nemet az ötletre.
Ahhoz túlságosan is tisztelem Brigset. Felkelek, és a
papírt egy mágnessel felrakom a hűtőszekrény ajtajára.
Így majd mindennap ott lesz a szemem előtt, míg össze
nem szedem a bátorságomat ahhoz, hogy tegyek is
valamit.

Holnap lesz a második mérkőzésünk, és tudom, hogy

Alan majd a pályára küld. Egyszerre fog el az idegesség
és a megkönnyebbülés. Nem szeretném elszúrni a
dolgokat, miközben örülök, hogy véget ért a várakozás.
Amióta Kayla elment, mindenütt ott érzem az emlékét,
szellemként lebeg körülöttem, miközben kellene valami
más is, hogy mozgásba lendüljek és a helyes útvonalon
haladjak.
Továbbra is szükségem van a hangjára. Akár csak
egy pillanatra is. Szinte minden üzenetemet
megválaszolja, felveszi a hívásomat, ám közben
túlságosan távolságtartó. Ennél sokkal többre van
szükségem, többet akarok. Ahhoz viszont ott kellene
lennem mellette. El sem tudom képzelni, hogy ebben a
pillanatban mi mindenen megy keresztül.
Felhívom. Nálunk vacsoraidő van, ami azt jelenti,
hogy odaát, náluk beköszöntött a reggel.
Szokás szerint egy örökkévalóságig kell várnom.
Már éppen le akarom tenni a telefont, amikor
felveszi.
– Halló?
 A hangját meghallva majdnem összeomlok.
– Kayla? – kérdezem. – Én vagyok az. Lachlan.
– Tudom – mondja érzelemmentesen. Szipog egyet, és
én arra gondolok, hogy esetleg éppen sírt.
– Jól vagy? – kérdezem. – Hogy van az anyukád?
– Még… még mindig kómában van.
– Ó, a fenébe, szerelmem. Sajnálom. Egyfolytában
próbáltalak hívni…
– Tudom. Nagyon sokat vagyok bent a kórházban,
ahol nem szeretik, ha a mobilunkat használjuk.
– Világos, értem. – Elhallgatok, az öklömet a
homlokomhoz szorítom és becsukom a szemem. – Csak
hát… nem is tudod, milyen csodálatos érzés a hangodat
hallani. Hiányzol ám. Nagyon.
Olyan nagyon, hogy ezek a szavak majdnem lyukat
égetnek a mellembe.
Hallom, hogy nyel egy nagyot.
– Eeegen… te is hiányzol.
Olyan törékeny a hangja, mintha üvegből volna.
Igazából talán maga sem hiszi el, amit mond. Én
azonban ebbe kapaszkodom. Hiányzom neki!
– Én… én egész idő alatt csak rád gondolok, tudod?
Szeretlek – suttogom.
Válasz helyett csak a csend nehezedik ránk. Olyan
hatalmas, mint az óceán. Folytatom, mert nem bírok
csendben maradni:
– Tudom, hogy mindent nagyon csúnyán elszúrtam,
szerelmem, de…
– Lachlan – mondja fáradtan. – Nem számít.
– De igen! Számít! Olyan fontos vagy. Megváltozom!
Esküszöm neked! Látom már, hogy van egy problémám.
Dühösen felhördül.
– Igen, van egy csomó bajod. De nekem is
megvannak a magam bajai. Az anyám még mindig
kómában van. A kurva életbe, ugye megbocsátod nekem,
ha ebben a pillanatban kicsit sem érdekel a
siránkozásod?
Jaj.
Még a rögbipályán sem ütöttek meg ilyen
kegyetlenül.
– Persze – mondom zihálva. – Sajnálom.
– Tudom – feleli. – Figyelj, most leteszlek, mert
mennem kell vissza a kórházba. Én csak… Manapság
erről szól az életem, érted? Azt várom, hogy mikor jön el
az elkerülhetetlen.
– Átmehetnék oda hozzád – mondom. – Segíthetnék.
– Nem, nem segíthetsz – állít le azonnal. – Még csak
magadon sem tudsz segíteni. Maradj ott, ahová tartozol.
Na jó. Figyelj, én most nem tudok foglalkozni veled.
Azzal, hogy mi volt köztünk. Most nem. Ezért arra
kérlek… ne hívj fel többé. Ne is küldj üzenetet. Éppen
elég nekem az is, ha egyszerre csak egy dolog miatt
szakad meg a szívem.
Érzem, hogy elporlad bennem a remény utolsó kis
darabkája is. Elfújja a hideg szél és soha többé nem fog
visszatérni.
– Szia, Lachlan – mondja.
Csak tátogok, és nem hagyja el hang a számat.
Leteszi a telefont, és ezzel nemcsak az összeköttetést
szakítja meg, de a közös múltunkat is. Érzem, ahogy
mélyen belém vág a csend.
Most tényleg elveszítettem.
A szerelmemet.
Felkelek, zsebre vágom a pénztárcámat és a
kulcsomat, és kisietek az éjszakába.
Bemegyek a legközelebbi italboltba, felkapok egy
üveg whiskyt, aztán meg sem állok a házunkkal
szemközti parkig. Órákon át ücsörgök egy padon.
 Megiszom szinte a teljes kibaszott üveget.
Amikor felébredek, még mindig a padon ülök, és
valaki éppen megpróbálja lelopni a lábamról a cipőt.
Rúgok egyet, eltalálom az arcát, mire a füvön keresztül
elmenekül és átveti magát egy kerítésen.
Feltápászkodom és az üveget otthagyom a padon.
Valahogy sikerül eljutni a lakásomba.
Amikor legközelebb felébredek, hason fekszem az
előszobában.
Egy hányástócsa mellett.
Én hánytam oda.
Kicsit arrébb szart és egy húgytócsát is felfedezek.
Szerencsére ezek nem tőlem származnak. Nem vittem
ki sétálni szegény Lionelt és Emilyt.
Ehelyett berúgtam, mint az állat, mivel a Kayla után
maradt bánatot megpróbáltam belefojtani a whisky
végtelen áradatába.
Ez így nem mehet tovább.
Brigsnek igaza van. Ilyen módon nem nyerhetem
vissza Kaylát, bár az is valószínű, hogy már teljesen
elment az a vonat, amin a kedvesem ül. Ugyanakkor
megtörténhet, hogy egy szép napon lesz még egy
esélyem, amit nem szalaszthatok el.
Nem szúrhatom el ennél jobban az életemet.
Itt vannak nekem a kutyusok. Itt vannak a barátaim,
a bátyám, a családom.
Gyönyörű, csodálatos dolgaim vannak a mostani
életemben, pedig amikor kiskölyökként magamra
maradtam, nem volt semmi másom, csak egy
plüssoroszlánom.
Semmivel kezdtem és mindent megkaptam.
Most meg hol vagyok? Piálok, sajnáltatom magamat
és mindenemet elpocsékolom.
Lassan feltápászkodom a padlóról. Eltakarítom a
mocskot.
A kutyusokkal hosszú, nagyon hosszú sétára indulok.
Megyek, amíg bírom, és utána elindulunk haza.
Egyfolytában csak beszélek hozzájuk, bocsánatot
kérek tőlük, ami miatt igen furcsán néznek rám a
járókelők. Mindig ez történik, ha a kutyusokkal
beszélgetek, ám engem nem zavar. Négylábú barátaim
meghallgatnak. Ki kell beszélnem azt, ami a szívemet
nyomja. Amikor nyílegyenesen odamegyek a gyógyszeres
szekrényemhez és egy pillanatra lecsap rám a
lelkiismeret-furdalás, meghallom a Percocet édes
hangját, a mentőkötél ígéretét, pont úgy, ahogy az előző
éjszaka a whisky is enyhülést ígért.
Gyorsan kiderült azonban, hogy nem mentőövet
dobtak felém, hanem az akasztófa hurkát.
Kiszedem a dobozokat, és bár már nincsen sok
bennük, az összes tablettát lehúzom a vécében.
Utána kimegyek a konyhába, leszedem a
telefonszámot a hűtőszekrényről, és még mielőtt
elbizonytalanodhatnék, kérek egy időpontot pár nappal
későbbre. A recepciós elég kedves ahhoz, hogy felvesse,
van a közelben egy rehabilitációs központ, ahol a
hétvégeken is kezelik a betegeket, így az elvonókúra nem
fogja megzavarni a mérkőzéseimet.
Van néhány ember, akivel beszélnem kell. Jessica és
Donald. Alan. Amara és Thierry. Őszinte leszek velük,
mint ahogy Brigs is őszinte volt velem. Tudniuk kell,
hogy mi történik az életemben. Azt is, hogy pocsékul
vagyok, nem mennek a dolgaim és a tőlük kapható
lehető legnagyobb mértékű szeretetre és támogatásra
van szükségem. Végig akarom csinálni az elvonókúrát,
de egyedül nem fog menni. Túl sokáig küzdöttem
magamra maradva. Nem volt elég. Most már tudom,
hogy ki akarok lenni.
Továbbra is önmagam.
Csak annál sokkal jobb.
 28. FEJEZET

Kayla

Három hét telt el.

Anyám három hete fekszik kómában. Elérhetetlenül,
három kibaszott hét óta.
Az életem maga a földi pokol, ám közben még csak el
sem tudom képzelni, hogy min megy keresztül, hogy
vajon hol lehet ebben a világban, reménytelen halott
állapotában. Csupán azt remélem, hogy valahol,
valahogyan bármilyen különös univerzumban is van
éppen, az apám fogja a kezét. Az is nyilvánvaló, hogy
minél erősebben öleli magához, annál valószínűtlenebb,
hogy anya visszatérjen hozzánk. Ugyanakkor viszont
képtelen vagyok elviselni azt a gondolatot, hogy
magányos, mert elveszett önmagában.
Mert én is elvesztem.
Magányos vagyok.
Annak dacára, hogy mennyire szenvedek,
egyfolytában csak Lachlan jár az eszemben, meg ahogy a
telefonban bántam vele. Ráförmedtem, hogy hagyjon
békén és soha többé ne hívjon fel. Hazudtam. Persze
akkor ezt még nem tudtam. Eltaszítottam magamtól,
megbüntettem azért, mert törődött velem, és emiatt ő
most bizonyára sokkal rosszabbul érzi magát.
Úgy szeretném visszacsinálni az egészet! Hallani
akarom a hangját. Magamon érezni két erős karját.
Szeretném, ha azt mondaná, hogy minden rendben lesz,
még ha mind a ketten tudjuk is, hogy ez nem igaz. Már
az is elég volna, ha tudnám, hogy mi van vele.
Nagyszerű volt tudni, hogy összetartozunk, hogy kézen
fogva nézünk szembe a világgal, és ő mindentől megvéd
engem.
Csak éppen önmagával szemben nem tudott
megoltalmazni.
Persze az is igaz, hogy saját magát sem tudta
megvédeni.
Nem hazudtam, amikor azt mondtam neki, hogy
hiányzik. Tényleg hiányzik. Egész idő alatt.
Egyfolytában. A szívemből nem akar elmúlni ez a tompa,
sajgó fájdalom. Lachlan miatt másfajta kínokat élek át,
mint az anyukám miatt, bár mind a kettő egyformán
elviselhetetlen.
Amikor pedig arról beszélt, hogy szeret engem… egy
boldogságteli pillanaton keresztül visszaemlékeztem
arra, hogy milyen érzés volt korlátlanul átadni magamat
a szerelmének, lelkesen megajándékozni az enyémmel,
ám közben úgy érzem, ez egy másik korszakban történt.
Olyanok voltunk, mint a szerelmes tizenévesek, a világ
pedig, ez a napfényben fürdő, végtelen síkság nem volt
más, mint a játszóterünk. Olyan sajgó vágyat érzek e
napok iránt, hogy begörcsöl tőle a gyomrom, és olyan
dolgok miatt önt el az éhség, melyeket valószínűleg soha
nem kaphatok meg.
Péntek reggel Paul felhív a munkahelyemen, és
megkér, hogy dél körül a többiekkel együtt menjek be a
kórházba. Lucyt már meg sem kell kérdeznem arról,
hogy elmehetek-e, csak kisietek. Nagyon az az érzésem,
hogy küszöbön áll az elbocsátásom, és a munkahelyemet
csak az tartja vissza attól, hogy azonnal kirúgjanak,
mert nem akarják utcára tenni azt a régi kollégájukat,
akinek éppen haldoklik az anyja. Az a helyzet, hogy
tökéletesen használhatatlan vagyok egész nap, és
Candance amúgy is átvett már mindent tőlem. A tisztább
pillanataimban is csupán fél szívvel próbálkozom.
Túlságosan is nagy a teher a vállamon, így aztán eszem
ágában sincsen egy olyan munkahely megtartásáért
küzdeni, amelyet már amúgy is fel akartam adni.
Úgy döntök, hogy útközben a kórház felé felveszem
Toshiót. Kell, hogy valaki ott legyen velem az odaúton.
Mindannyian tudjuk, hogy miről van szó, hogy mi
következik.
Anyánk állapota semmit sem javult a három hét
során.
Itt az idő eldönteni, hogyan tovább.
Mi legyen vele, és persze őszintén megnézzük, hogy
mi magunk meddig bírjuk ezt a terhet.
Bár ez a szörnyűség közelebb hozott egymáshoz
bennünket, mi öten kivétel nélkül csak árnyékai vagyunk
egykori önmagunknak. Sápadt, megviselt árnyak.
Anyánk egész biztosan nem akarta volna, hogy így
szenvedjünk.
– Szóval akkor itt az idő? – kérdezi Toshio. Látszott
az arcán, hogy mennyire szenved.
Nyelek egyet, és bólintok.
– Igen. Azt hiszem, ma döntést kell hoznunk.
Közösen.
Egy pillanatig a körmét nézi, aztán megszólal:
– Sean szakított velem.
Megdöbbenek. Erre egyáltalán nem számítottam.
– Hogy mit csinált?
– Hát ez az. A hülye seggfej, igaz? – Megpróbál
elmosolyodni, ám ehelyett egy könnycsepp fut végig az
arcán. – Bocsánat, én csak… kurvára mérges vagyok.
Nagyon mérges. Hiszen ugye olyan sok mindenen
mentem keresztül vele. Segítettem, amikor szakított az
előző pasijával. Amikor meghalt a macskája, és amikor
azt hitte, hogy elkapott egy szexuális úton terjedő
betegséget. Aztán meg elvesztette a munkahelyét, és
támogatnom kellett, emlékszel erre is?
Aztán meg… Erre föl most a képembe vágja, hogy
nem bírja tovább mellettem, meg hogy túlságosan
megváltoztam. Túl szomorú vagyok. Szomorú! Még szép,
hogy kibaszottul szomorú vagyok!
Ököllel nagyot csap a műszerfalra.
– Szomorú vagyok, és kibaszottul ideges. Miért nem
szeretett eléggé ahhoz, hogy kitartson mellettem?
Halkan felvicsorgok.
– Egyszerűen hihetetlen. Ki a fene ejti a partnerét
olyankor, amikor az éppen bajban van? Nézd meg, mit
csinál a munkahelyem. Már rég ki akarnak rúgni, de
udvariasak, és egyelőre megkímélnek.
– Hát Sean kicsit sem volt rendes velem. Nem mintha
általában igényem volna arra, hogy udvariaskodjon, de
baszd meg, édesem, legalább addig visszafoghattad volna
magad, míg talpra nem állok.
Őrjöngő düh fog el a testvérem pasija miatt. Toshio
legalább egy év óta együtt volt Seannel.
– Kinyírom!
– Csakis utánam – feleli, és összeszűkülő szemmel
kinéz az ablakon. – Te viszont segíthetsz nekem elásni a
hullát.
Csendben maradunk. Képtelen vagyok elhinni, hogy
ez a seggfej így beletaposott a bátyám szívébe, amikor
Toshio amúgy is a padlón van. El sem tudom képzelni,
milyen teher nehezedik most rá.
Másrészt viszont nagyon is átélem a helyzetét. Egy
cipőben járunk. Csakhogy én a saját hibám miatt
szenvedek, mert engem nem Lachlan ejtett. Az a férfi
mindennap megpróbált kapcsolatba lépni velem, minden
egyes nap. Tiszta szívből szeretett, még akkor is, amikor
saját maga iránt csak utálatot érzett. Lachlan bezzeg
soha nem hagyott volna cserben, ha szenvedek vagy
bánkódom. Felajánlotta volna a karját és a csókját,
egészen addig, míg a fájdalomnak csak az emléke él.
Mindenét odaadta nekem, semmit sem titkolt el, még
a mocskos, hideg, rettentő titkait sem. Darabokban
hevert, és olyan démonok rabszolgájává vált, akiket nem
ő idézett meg. A végén azonban éppenséggel én nem
tudtam, hogyan kezelhetném. Én hagytam ott őt teljesen
kikészülve. A kezemben volt a világ legnagyobb kincse,
de eldobtam, és közben én magam is odavesztem. Annak
dacára, hogy Lachlan sosem lesz könnyen kezelhető, és
egyfolytában küzdeni kell azért, hogy lerázza a láncait,
hogy legyőzze a sárkányait, ez nem jelenti azt, hogy ne
volna nagyszerű ember. A szerelem mindig csodálatos,
függetlenül attól, hogy kitől kapod.
Amikor beérünk a kórházba, várnunk kell, hogy
Brian is megérkezzen, mivel az ő munkahelye
meglehetősen szigorú. Nem jöhet el csak úgy. Némán
ácsorgunk, egymásra pillantunk, összefonjuk a karunkat
a mellünk előtt, egyik lábunkról a másikra állunk. Senki
nem akar megszólalni, míg nincs itt mindenki. Aztán
Brian is megjön, és Paul nem húzza az időt.
– Beszéltem a doktornővel és az idegszakértővel is. Az
a helyzet… – Becsukja a szemét és megrázza a fejét. –
Nem engedhetjük meg, hogy ez így folytatódjon. A
legcsekélyebb esély sincs arra, hogy magához térjen.
Szeretném, ha lenne, mindannyian azt szeretnénk, de…
Azt hiszem, ideje belegondolnunk abba, hogy ő mit
szeretne.
– Nem akarná, hogy lemondjunk róla – mondja
Toshio, és látszik rajta, mennyire megviseli ez az egész. –
Nem akarom, hogy ez legyen a vége. Még nem. Nem
állok készen.
– Egyikünk sem áll készen – figyelmezteti Nikko. –
Arra sem voltam felkészülve, hogy aputól elköszönjek.
Tudod, még ma is nagyon fáj. Néha látom őt az
álmaimban, és elfog a megkönnyebbülés, hogy mégsem
halt meg, hogy ez az egész csupán valamilyen rossz vicc
volt. De… nem tarthatjuk így tovább anyánkat. Paul, az
orvosoknak igazuk van. Anyánk elakadt a mennyország
előszobájában, félúton közöttünk és apu között. Önzés
volna itt tartani a magunk oldalán.
– Nem hagyhatjuk cserben! – kiáltja Toshio dühösen,
és ökölbe szorul a keze. – Mi van, ha esetleg mégis képes
lesz visszatérni? Ha van rá esély? Ha lekapcsoljuk a
gépekről, azzal megöljük.
– Ő már odaát van – mondja halkan Brian. – Már
akkor átkerült oda, amikor összeesett. Mi meg csak
áltatjuk itt magunkat.
– Ó, persze! – őrjöng Toshio. – Csak szakítsd fel a
sebhelyeinket. Csinálj úgy, mintha mind hülyék volnánk,
mert azt akarjuk, hogy éljen. Ha nem adunk neki esélyt
az életben maradásra, azt meg fogjuk bánni. Gyűlölni
fogjuk önmagunkat.
– Egy idő múlva már nem marad esély! – csattan fel
Paul. – Hát nem érted? Ez a vég. Anyának. Számunkra.
El kell engednünk. Ez a helyes, még akkor is, ha fáj.
Toshio arrébb megy, és belerúg egy székbe.
– Képtelenség… Nem bírom elfogadni.
– Márpedig el kell, mert egyhangú döntést kell
hoznunk. Kell hozzá a te beleegyezésed is, Toshio. Életed
végéig gyűlölnél minket, ha kihagynánk ebből a
döntésből. Már így is eléggé szerencsétlen család
vagyunk. Nem viselnénk el, ha téged is elveszítenénk.
– Mit gondol Kayla? – kérdezi Toshio. Megtorpan,
hogy rám nézzen. – Ő állt a legközelebb anyuhoz.
Döntsön ő.
A fivéreim kíváncsi arckifejezéssel egy emberként
fordulnak felém.
Megrázom a fejem.
– Ne. Ne tegyétek ezt velem.
– Igaza van. Már így is eleget tett – mondja Nikko. –
Ott volt, amikor senki más nem volt mellette. De…
figyelj, Kayla. Tudnunk kell, hogy mit érzel.
– Hogy mit érzek? – kérdezem. – Mit gondoltok, mit
érzek?
A mellemre szorítom a tenyerem.
– Néha még az is meglep, hogy egyáltalán élek. Hogy
van szívem. Az elmúlt három hétre sűrű köd borul.
Nincsen egy tiszta gondolatom sem, hiába erőlködök.
Tudjátok… egyre csak az jár az eszemben, hogyan
hagytam úgy anyut, és… észre kellett volna vennem,
hogy valami nincs rendben. A keze, nagyon remegett a
keze, tudjátok? És erről mondanom kellett volna valamit,
vagy tenni érte. Nem lett volna szabad elmennem
Skóciába. Nem lett volna szabad otthagynom!
– Már korábban is remegett a keze – figyelmeztet
Toshio sietve. – A keze meg a lába, amikor járt. Már jó
ideje, Kayla. Azt hittem, te is észrevetted.
Becsukom a szemem, megpróbálok gondolkozni, de
csak elmosódott emlékeim vannak. Nem látok mást lelki
szemem előtt, csak ahogy anyám itt fekszik a kórházi
ágyon, és egy hajszálon múlik az élete.
– Nem vettem észre – mondom halkan. Iszonyúan
szégyellem magam, és még én hittem azt, hogy közel
állunk egymáshoz.
– Nem lehet észrevenni a változást, ha szinte
mindennap látsz valakit – figyelmeztet Paul. – Nem kell
itt senkit sem okolni. Az élet néha egyszerűen ilyen, és
azt tesz velünk, amit csak akar.
Felsóhajt, és beletúr gyérülő hajába.
– Viszont most mi öten dönthetjük el, hogy mi
történjen. Kayla, kérlek! Azt hisszük, itt az ideje, hogy
lekapcsoljuk a gépekről. Ideje elköszönni tőle, és
elengedni. Te mit gondolsz?
Remeg a szám, és majdnem elsírom magam. Egy
ilyen döntés iszonyatos terhet rak az ember lelkére. Nem
vagyok én isten. Csak akkor szeretném eljátszani az ő
szerepét, ha azzal vissza tudnám hozni az anyámat.
Csakhogy a lelkem legmélyén is tudom, ő már soha
többé nem fog visszatérni.
Úgy döntött, hogy távozik közülünk. Most pedig
várakozik valahol. Egy csónakban a folyó közepén. Mi az
egyik oldalon, élete nagy szerelme a másikon.
Halkan elsírom magam, és most már nem törlőm le a
könnyeimet. Csupán bólintok.
– Jól van – mondom zihálva. – Engedjük el. De csak…
huszonnégy óra múlva. Így akkor egyenként mind
elköszönhetünk tőle. És Toshio, addig talán még
visszajöhet.
A bátyám hálásan rám mosolyog, de én nem tudom
viszonozni.
Kimegyek a várószobából, végig a folyosón, ki a
szabadba. A parkolóhely fölött mindent beborít a finom
köd, és bár vacogni kezdek, mégis jobb itt kint lennem,
mint akár egyetlen további percet is eltöltsek odabent.
Leülök a járdára, a kezembe temetem az arcom, és
megpróbálok levegőhöz jutni. Nem hiszem el, hogy mit
mondtam az előbb. Huszonnégy óra múlva, ha addig
nem ébred fel, nem lesz többé anyám. Soha nem
láthatom már a mosolygó arcát, pont úgy, ahogy az
apámét sem.
Árva leszek.
Árva.
Némán felzokogok, és remegni kezdek. Túl sok
mindent veszítettem el már az életem során ahhoz, hogy
higgadt legyek.
A kezem pont úgy remeg, mint valamikor az anyámé,
amikor előveszem a mobilomat, hogy felhívjam
Stephanie-t és elmondjam neki, hogy mi a helyzet.
Csakhogy igazából nem vele akarok beszélni. Most
még nem.
Lachlant hívom, és miközben a mobil kicseng,
megpróbálok megnyugodni, és kitalálni, hogy Európában
most hány óra lehet. Valószínűleg este. Istenem,
remélem, hogy felveszi, hogy még törődik velem, hogy
még nem talált magának valaki mást, pedig jól tudom,
hiszen elég csak lángoló szerelmére gondolnom, hogy
ezek a dolgok nem nagyon valószínűek.
– Kayla? – Amikor beleszól a telefonba, felhördülök
és köhögni kezdek. – Kayla, te vagy az?
– Igen – nyögöm ki nagy nehezen. – Én csak…
beszélni akartam veled.
– Remek – mondja azzal a gyönyörű kiejtésével,
mély, meleg és selymes hangján. Becsukom a szemem, és
elképzelem, ahogy magához ölel. – Örülök, hogy
felhívtál.
– Én is – suttogom. – Sajnálom, hogy olyan szemét
voltam a legutóbb.
– Dehogyis – ellenkezik. – Nagyon is rászolgáltam,
amiért olyan mocsok mód viselkedtem.
– Dehogyis viselkedtél.
– Ó, szerelmem, tudod, hogy néha milyen vagyok.
– De az nem te vagy. Nem az, akit ismerek, és ezért
jóval belátóbban kellett volna viselkednem. Nem
akartam, hogy a dolgok úgy érjenek véget, ahogy
történt.
– Tudom, de nem volt más lehetőséged. Menned
kellett. – Elhallgat egy pillanatra. – Hogy… hogy van
anyád?
 Halkan felvinnyogok.
– Holnap lekapcsoljuk a gépekről. Rá kell vennem
magamat arra, hogy a következő huszonnégy óra alatt
elköszönjek tőle.
Halkan felmordul.
– Annyira sajnálom, szerelmem. Nem lehet… ha van
valami, amivel segíthetek, kérlek, mondd el. Bárcsak
kivehetném belőled az összes fájdalmat, hogy inkább én
érezzem. Bármire hajlandó volnék azért, hogy ne
szenvedjél.
– Tudom, hogy ilyen vagy. Azt hiszem, ettől még
jobban fáj minden. Hiszen akár itt is lehetnél most
mellettem. Már ha nem lenne ott a rögbi. Milyenek…
milyenek voltak a mérkőzéseid? – kérdezem, mert
szeretnék témát váltani.
– Jók – feleli lassan. – Vesztettünk párszor, és
valamivel többször nyertünk. Kayla… egyszerűen mondd
el, mit szeretnél. Mit csináljak?
Azt szeretném, hogy itt legyen. Csakhogy tudom, ez
lehetetlen.
– Te még… még mindig szeretsz? – kérdezem
vakmerően. Hallom, hogy levegő után kapkod.
– Egy pillanatig sem lanyhult az érted érzett
szerelmem. Könyörgöm, hidd ezt el nekem. Számomra
egyedül te létezel ezen a világon.
Boldogság duzzasztja a szívemet, és kicsit
megzavarodom ettől a régóta nem tapasztalt érzéstől.
– Akkor légy szíves, szeress tovább. Szükségem van
rá. Ha te magad nem is lehetsz itt mellettem, legalább a
szerelmed hadd legyen. Tudom, hogy ez most nagyon
érzelgősen hangzik, de szükségem van rá. A benne rejlő
erődre.
– A tied lehet. Az egész. A tied vagyok én is.
Elhallgat egy pillanatra.
 – Melyik kórházban vagytok? Rendesek az orvosok?
Jól bánnak az anyáddal?
– A Kaliforniai Egyetem klinikáján – felelem. – És
igen, a világ legjobbjai dolgoznak itt. Mindent megtettek,
amire csak képesek voltak, és nagyon türelmesek. Ők
ugyanúgy a lehető legjobbat akarják neki, akárcsak mi.
– Az jó… az jó – mondja halkan. – Ezek szerint
anyukádra a legjobb szakemberek vigyáznak. Kayla, te is
megtettél minden tőled telhetőt. Bizony, ez a helyzet.
– Most pedig el kell köszönnöm tőle.
– Sajnálom.
Alig kapok levegőt. Feltápászkodom, felnézek az
épületre, és tudom, hogy ezt a hétvégét odabent fogom
tölteni. Az utolsó pillanatig itt leszek.
– Köszönöm – mondom.
– Mit köszönsz?
– Hogy felvetted a telefont.
– Én mindig felveszem a telefont, ha te hívsz. Ezt jól
tudod.
Annyira csodálatos volt hallani az igazságot.
– Most mennem kell – mondom halkan.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek. – Leteszem a telefont, úgy érzem,
hogy a bátorságom azonnal semmivé foszlik.
Mindezek dacára Lachlan szavai mintha mégiscsak
erővel töltöttek volna el.
A zsebembe csúsztatom a telefont, és elindulok vissza
a kórházba.

Nem tudom, hogyan vészeltem át az éjszakát. Kint

aludtam, a folyosón időnként egy-egy órácskát. Éjszaka
egymást váltva bemegyünk hozzá, bár Nikko az első, aki
végleg elköszön, és megy, hogy a családjával lehessen.
Megöleljük egymást, zokogunk, és rám zúdul az
iszonyatos borzalom, hogy mindannyiunknak át kell
esnünk ugyanazon.
Egyfolytában mesélek, amíg csak bent vagyok anyám
mellett. A végére tartogatom a legfontosabbat, és
világosan az értésére adom, hogy most hogyan érzem
magam. Nem akarok úgy tenni, mintha már nem élne,
mindaddig, amíg el nem távozott. Így aztán megbeszélem
vele, hogyan alakult az elmúlt néhány hetem. Mindenről
beszámolok neki, amiről csak tudok.
Végül, amikor odakint felhangzik az első madarak
hangja, és megérzem, hogy közeledik a pirkadat,
nyilvánvaló az is, hogy ez már a vég. Kettőnk számára.
Az anya és a leánya számára.
Megfogom a kezét, megszorítom, és a
hüvelykujjammal megsimogatom a bőrét. Arra gondolok,
hogy ez már alig több, mint egy üres porhüvely. A valódi
énje, tehát az a teste, amelyik boldogan táncra perdült,
ha megehetett egy különösen finom falatka csokoládét,
amelyik vidáman kacagott, ha az apám megpróbálta
megnevettetni, de olyan jókedvűen ám, hogy majdnem
kiesett a székéből, szóval ez a valaki már másutt jár.
Emlékszem, milyen hatalmas összpontosítással gondozta
a rózsáit. Akkor még nem remegett a keze. Imádta a
virágait. Olyan sok mindent imádott! Boldoggá tette az
élet, ám azt hiszem, legjobban mégis az apámat szerette.
Zokogva a karjára hajtom a fejemet, és úgy bújok
hozzá, mintha egy újszülött lennék. Még mindig az ő
kislánya vagyok. Nem tudom, hogyan vészelem át az
életem nélküle. Mindig ott volt, végig vigyázott rám,
végig szeretett. Még ha valamivel fel is mérgesítettem,
sokáig akkor sem haragudott. Aranyból volt a szíve, és
mindig magához ölelt.
 – Remélem, eleget tanultam tőled – zokogom, és
rázkódik a testem. – Remélem, hogy büszke leszel rám.
Olyan nagyon szeretlek, anyukám, és bár ezt nem
mondtam ki elégszer, mégis remélem, hogy tudod. Te
vagy a legjobb barátom. Mégis, hogy a csudába
vészeljem át az életem hátralévő részét nélküled?
Olyan erővel tör rám a zokogás, hogy az ágy
megremeg, és anyám keze teljesen átázik. Olyan jó
volna, ha felébredne, ha nem csak a gépek zúgását
hallanám. Ő azonban nem ébred fel. Már nincs itt velem,
és így távozik az élők sorából az egyetlen olyan ember,
aki feltétel nélkül szeretett.
Újra átélem az apám elveszítésének tragédiáját, ám
most sokkal szörnyűbb a helyzet, mivel jól tudom, életem
hátralévő részét úgy kell végigcsinálnom, hogy egyikőjük
sem lesz velem.
Nem tudom, milyen sokáig zokogtam az ágyra
borulva. Emlékszem, hogy valaki kinyitotta az ajtót és
benézett, talán az egyik bátyám vagy egy orvos, de nem
akarták megzavarni zabolátlan gyászomat. Elemészt a
tiszta szenvedés. Egyfolytában hullik a könnyem, és az
arcom fáj, az orromban és a szememben pedig egyre nő a
feszültség. Úgy érzem, lángra kap a tüdőm. Anyám pedig
nem ébred fel.
Most már tudom, hogy soha nem is fog.
Végül legyőz a kimerültség. Úgy érzem, hogy
elkoptam, gyenge vagyok, és a szívem túl nehéz ahhoz,
hogy tovább szenvedjek. Elállnak a könnyeim, és csupán
a tehetetlen sajgás marad velem.
Veszek egy mély lélegzetet, a tekintetem végigsiklik
az anyámon, küzd bennem a remény, a vágyakozás és az
imádság. Nincs esélyünk a győzelemre.
– Tudod, anya – mondom halkan, mert a szám már
annyira kiszáradt, hogy az már fáj. Újra megfogom a
kezét, és a két tenyerem közé veszem. – Szerelmes
lettem. Pont úgy, ahogy megjósoltad. Lachlanbe.
A puszta nevének kimondása elég ahhoz, hogy
elmosolyodjak.
– Lehetetlen lett volna nem ezt tenni. Azt hiszem,
ezzel már az első pillanattól kezdve tisztában voltam,
csak hát ismersz. Nem voltam hajlandó hinni az
ilyesmiben… szerelem első látásra, igaz szerelem,
mindent elemésztő, őrjítő lángolás, ami semmit nem
hagy meg benned, csak a szerelem érzését. Nem hittem
az olyan kapcsolatban, mint amilyen közted és apu
között volt. Mindig is félelmetes dolognak tartottam.
– Keserűen felnevetek. – Bizonyos szempontból
igazam volt, mert a szerelem egyfajta fertőzés, ami
leigázza az életedet, és a tested minden sejtjét. Úgy
éreztem, hogy bármit tegyek is, annak valahogy köze
van Lachlanhez. Ő jelenti számomra a mindenséget és az
örökkévalóságot. Csak hát… azt hiszem, hogy minden
tündérmesének megvan a maga sötét oldala. Nem
mindenki élhet boldogan, amíg meg nem hal. A herceg
néha látszólag úgy viselkedik, mint a gazfickó… Ez
mondjuk a királykisasszonyra is igaz lehet. Talán éppen
emiatt illenek össze. Nem tudom. Viszont tényleg
szerettem őt, anyu. Még most is szeretem. Csodálatos
élményekben volt részem. Csakhogy bekövetkezett az,
amitől mindennél jobban féltem. Elveszítettem. Bizony
el, ezt a vad, gyönyörű szerelmet, ami pont olyan volt,
mint ahogy te lángoltál apuért. Most azonban… most
majd újra ott leszel vele. Én pedig tudom, hogy nagyon
boldogok lesztek.
Az ajkamhoz emelem a kezét, és megcsókolom.
– Egy napon majd újra találkozunk. Akkor ismét
beszámolok neked mindezekről a dolgokról. Gondoskodni
fogok arról, hogy több szép dologról tudjak mesélni, mint
most. – Egy magányos könnycsepp folyik végig az
arcomon, én pedig letörlöm, mielőtt felállnék. Még
egyszer megszorítom anyám kezét. – Szeretlek.
Megfordulok és kimegyek a szobából, a kinti
várószoba felé. Paul, Brian és Toshio ül kint. Toshio
azonnal felkel, hogy megöleljen és magához szorítson.
Eddig azt hittem, már rég elfogytak a könnyeim, ám az
ölelése miatt újra sírva fakadok.
– Te következel – suttogom a fülébe. Paulra
pillantok, és látom, hogy véreres a szeme és vörös az
orra. – Utána együtt bemegyünk hozzá elköszönni. A
legvégén.
Paul bólint, Toshio pedig lehajtott fejjel elindul be
anyánkhoz. Elveszettnek tűnik.
– Anya várja ám, hogy mit mesélsz neki – mondom,
és a vállára teszem a kezem. – Próbálj meg nem sokat
hisztizni Sean miatt, jó? Elég sok mindent kell amúgy is
megemésztenie az öt gyermekével kapcsolatban.
– Már rég hozzászokott – mondja szomorú mosollyal,
és utána bemegy a kórterembe.
Leülök Brian és Paul mellé, és várok.
Később egy székben összegömbölyödve alszom.
Végül eljön a délután két óra. Letelt az egynapos
haladék. Természetesen semmi nem kényszerít minket
arra, hogy percre pontosak legyünk. Ha szólnánk az
ápolóknak, hogy több időre van szükségünk, akkor
hagynának minket.
Csakhogy mostanra már mindenki elköszönt.
Itt az idő.
– Akkor rendben van így? – kérdezem Toshiótól,
miközben az orvos társaságában elindulunk vissza a
kórterembe. Bólint.
– Nem fog visszajönni. Most már tudom.
Átkarolom a derekát, és a vállára hajtom a fejem,
miközben megállunk anyánk ágya mellett és lepillantunk
rá.
Némán mindannyian elköszönünk tőle.
Tenyérrel előre felemelem a kezem, és elmondom
neki, hogy életem minden napján hiányozni fog.
Azt hiszem, ez nem is csak egy néma kis búcsú. Ez a
létező legjelentősebb elköszönés, amire az ember csak
képes.
Az ápolók csendben leszedik róla mindazt, ami
életben tartotta. Emlékszem, azt mondták, hogy ezt
követően több órába, sőt akár néhány napba is
beletelhet, míg itt hagy minket. A doktornő szerint
anyánk akkor megy el, amikor maga akarja, és nem lehet
tudni, hogy a teste mennyi időn keresztül ragaszkodik
még az élethez. A szívét ellenőrző képernyőn azonban jól
látszik, hogy milyen gyorsan leesik a vérnyomása.
Lelassul a szívritmusa, és egyre lustábban dobog.
Az anyám itt hagy minket.
Erre várt.
A szemünk láttára fordít hátat az életnek.
A következő pillanatban már nincs ott.
Tényleg elment.
A szobára pedig ráborul a halál csendje.
– Sajnálom – mondja a doktornő, és tudom, hogy
komolyan gondolja.
Zokogva hozzábújok Toshióhoz. Paul és Brian is
odalép hozzánk, és az ágy mellett állva szorosan
átöleljük egymást.
– Szeretlek titeket – nyöszörgöm. Teljesen
kikészültem. Romokban heverek. – Ti vagytok a
testvéreim. Vér a véremből.
– Mi is szeretünk téged – mondja Paul halkan. – Most
már csak ennyien maradtunk. El sem mondhatom, hogy
milyen nagyon szükségem van rátok, mindannyiótokra.
 – Gondoljátok, hogy anya büszke lesz ránk? – kérdezi
Toshio, aztán szipogva megtörli a szemét.
– Mindig az lesz – feleli Brian. – Mindaddig, amíg
nem felejtjük el, hogy összetartozunk.
– Ha viszont igen, akkor anyu és apu majd leküld a
derült égből egy jókora nyaklevest – próbálok
tréfálkozni. Ellépünk egymástól, és bár szomorú a
mosolyunk, de mégis tudunk mosolyogni.
Én viszont úgy érzem, hogy soha többé nem fogok
önfeledten nevetni. Kimegyünk, és a vállam fölött még
egyszer utoljára hátranézek az anyámra.
Örökre elment.
Olyan nagyon, de nagyon szerettük.
Kilépek a folyosóra.
Lachlan áll odakint.
Megtorpanok, belepislogok a könnyeimbe, és
megpróbálom eldönteni, hogy tényleg őt látom-e, vagy
csak valamilyen káprázat az egész.
Mivel azonban már a fivéreim is megtorpannak, és
fáradtan, gyanakodva őt bámulják, ezért nyilvánvaló,
hogy tényleg itt van. Meglehetősen feltűnő a szűk
folyosón ez a magas, tetovált ember.
– Lachlan – mondom érdes hangon. Nem tudok hinni
a szememnek. Erősen megnőtt a szakálla, és olyan
fáradtnak tűnik, mint amilyennek én érzem magamat. De
akkor is itt van. Tényleg itt áll.
Hogy a fenébe lehetséges ez?
– Nem akartam, hogy ezen egyedül kelljen
keresztülmenned – mondja halkan. Kitárja a karját, én
meg azonnal odarohanok hozzá, rárogyok a mellkasára,
és a lábamból elszáll az erő. Pontosan erre van
szükségem, mégpedig iszonyúan. Belezokogok a mellébe.
Minden szempontból eljutottam a tűrőképességem
határára.
 – Itt vagyok – mondja halk, érdes hangon, és
boldogság lángol fel gyászoló lelkemben. – Itt vagyok.
Vesz egy mély lélegzetet, és a mellkasa megmozdul az
arcom alatt.
– Őszinte részvétem, Kayla. – Még erősebben
magához szorít, én pedig viszonzom az ölelését, és
megmarkolom az ingjét.
– Hogy értél ide ilyen gyorsan? És mi van a rögbivel?
–mormogom bele az ölelésébe, és még mindig nem tudom
elhinni, hogy e szavakat valóban a karjai között
mondom.
Mert itt van.
Istenem, egészen idáig még csak nem is sejtettem,
hogy ilyen nagyon szükségem van rá.
– Ma reggel felszálltam az első ide tartó gépre.
Nyílegyenesen jöttem – feleli halkan. – Pár napig most
nem lesz meccs. Alan azt mondta, hogy csak nyugodtan
jöjjek. Akkor is eljöttem volna, ha nem enged.
Kikészültem már annak a puszta gondolatától is, hogy
egyedül kell mindent elviselned. Itt vagyok hát, és
mindig itt leszek veled.
– Köszönöm – mondom, és érzem, hogy a szívemben
csak úgy kavarog a mélységes gyász és a rengeteg hála.
Olyan jó érzés, ahogy a bőröm szinte lángra kap az
érintésétől. Iszonyúan hiányzott nekem ez az ember.
Lassan hátrahajtom a fejem, és felnézek rá. Tényleg itt
van.
Abban már nem lehetek biztos, hogy még mindig az
enyém-e.
De akkor is itt van.
Most egy rövid pillanatra újra az enyém.
 29. FEJEZET

Lachlan

Életem harminckét esztendeje alatt számos dologra

vágytam, de még sosem akartam semmit annyira, mint
hogy én legyek az, aki átveszi Kaylától a fájdalmát.
Abban a pillanatban, amikor felhívott, nyilvánvalóvá
vált, nincs erő, ami megakadályozhatna abban, hogy
odasiessek hozzá. Jegyet vettem a legelső hajnali gépre,
majd felhívtam Alant, és megmondtam neki, hogy
kihagyok egy edzést. Nem volt igazán boldog, de az
értésére adtam, hogy mindenképpen elrepülök.
Összepakoltam a holmim, a kutyusokat odaadtam
Amarának, és utána meg sem álltam San Franciscóig. Azt
reméltem, még az előtt ideérek, hogy Kaylának el kell
búcsúznia az anyjától, ám csupán közvetlenül utána
érkeztem meg.
Úgy éreztem magam, mint a bábu, akinek elvágják a
zsinórjait, amikor megpillantottam őt kilépni a
kórteremből. Karcsú vállára nehezedett a világ minden
kínja, és fájdalom mart az arcába. Majdnem
megroggyantam ettől a látványtól, a rengeteg kíntól és
gyásztól, ám jól tudtam, hogy Kayla kedvéért a lehető
legerősebbnek kell látszanom.
A karjaim közé vetette magát. Megragadta a
szívemet.
Testemet és lelkemet odaadtam neki, és kimondtam,
hogy itt vagyok.
Nem tiltakozott, nem mérgelődött. Egyszerűen
elfogadott, és egyetlen rövid, múlandó pillanaton
keresztül minden a helyére került ebben a világban.
Ő jelenti nekem az egész világot.
Persze valójában még mindig nagyon nagy a baj.
Aznap este felmentem Kayla lakásába. Elmondtam
neki, hogy szívesen kiveszek egy hotelszobát, és ha nem
akarja, hogy ott lógjak körülötte, akkor nem leszek ott. Ő
azonban hallani sem akart erről.
Hátborzongató érzés volt újra itt lenni. Mintha
évtizedek teltek volna el azóta, hogy itt jártam.
Elvakított a kéjvágy, és nem is sejtettem, hogy mi
történhet kettőnkkel. A lelkem mélyén azonban
alighanem már akkor is tudtam, hogy ő az életem nagy
szerelme. Arra viszont nem is gondolhattam volna, hogy
erre a szerelemre ilyen sok megpróbáltatás vár.
Vagy talán nagyon is tisztában voltam vele? Csupán
legyintettem, hogy „baszd meg”, és futottam Kayla után?
Hazudnék, ha azt mondanám, ma másként
cselekednék.
– Most lezuhanyozom – mondja, és a kézitáskáját az
asztalra dobja. – Nagyon régóta nem vagyok tiszta.
Egy pillanatig azt hiszem, hogy engem is behív
magához, úgy, ahogy azt régen mindig is tette. Most
azonban csupán bágyadtan rám mosolyog, és bezárja
maga mögött az ajtót.
Leülök a heverőjére, és megpróbálom felfogni a
helyzetet.
Bárcsak tudnám, hogyan is állunk egymással!
A telefonban igenis azt mondta, hogy szeret.
De vajon számít is ez valamit ilyen sok
megpróbáltatás után?
És ha igen, akkor ez mit jelent számunkra?
Sokáig bent marad a zuhanyban, és amikor előjön,
nedves haja ráborul a vállára, és ahogy ott áll, egyetlen
törülközőbe burkolózva, a látványtól elakad a
lélegzetem. A szépsége úgy szúr szíven, mint egy tőr.
– Bebújsz mellém az ágyba? – kérdezi. Egészen
halkan beszél, és félősen néz fel rám, mintha nem lenne
biztos abban, hogy igent mondok. Talán eleve
elbizonytalanodott, hogy szabad-e feltennie ezt a
kérdést.
Bólintok és felkelek.
– Persze.
Bemegyek utána a hálószobájába. Még a sötétben is
feltűnő a szörnyű rendetlenség. Érzem, olyan valaki él
itt, aki megjárta a poklot, és nem érdekelte a környezete.
Lelki szememmel szinte látom, ahogy éjszakánként
magányosan, fájdalommal eltelve alszik itt.
Kibújik a törülközőből, és eltűnik a paplan alatt.
Lenyűgözve bámulom meztelen körvonalait, egyszerre
csap le rám az iszonyatos izgalom és a reménytelen
szerelem.
Semmiképpen nem akarok azonban hibázni.
Leveszem a cipőmet és a zoknimat meg a nadrágomat, de
az alsónadrágot és a pólómat magamon hagyom. Érzem
közben, hogy merevedni kezdek, ami ellen nem tehetek
semmit, hiszen Kayla itt van meztelenül a közelemben,
ráadásul egy hónapja nem láttam. Nem törődök az
ágyékommal. A legcsekélyebb kellemetlenséget sem
szeretném okozni neki, főleg most nem, amikor ennyire
megviselt.
Bemászom a paplan alá, és aggódva nézek rá, mert
nem tudom, hogy mit tegyek, hogyan viselkedjek.
Odafordul felém, hozzám bújik, az arca megpihen a
mellemen, a keze pedig a szívemen. Mindörökké meg
akarom őrizni ennek a pillanatnak az emlékét, ahogy
összeér a meztelen bőrünk.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondja néhány
szívdobbanással később. Megsimogatom a hátát, és
megdöbbent, hogy ki tudom tapintani a bordáit. Csúnyán
lefogyott.
– Ezer örömmel – felelem. – Köszönöm, amiért
bevallottad, hogy szeretsz.
Néma marad, mire én megijedek, hogy valami rosszat
mondtam.
– A telefonban – teszem hozzá. – Akár igaz, akár
nem, köszönöm, hogy ezt mondtad. El sem tudod
képzelni, hogy ez milyen sokat jelent nekem.
A sötétben elképesztő lassúsággal telik el a következő
néhány másodperc.
– Még mindig szeretlek – mondja, és a tenyerét
erősen a mellkasomra szorítja. – Ezt itt. Szeretem a te
hatalmas, gyönyörű szívedet.
Csodálatos szavak. Gyönyörűek.
Fellángol bennem a remény.
– Csakhogy ez nem elég – folytatja, és abban a
pillanatban kihuny a reménység. Lemetszett szárnyakkal
aláhullok az égből.
– Értem – felelem a fájdalomtól ziháló hangon.
Semmit sem értek. Képtelen vagyok felfogni. Azért nem,
mert a Kayla iránt érzett szerelmem képes volna mindent
legyőzni.
Ugyanakkor viszont a halál ellen mindenki
tehetetlen.
– Csupán csak… nagyon nehéz volt, tudod? Időnként.
Amúgy pedig tudom, hogy esetleg sikerült volna
megoldást találnunk, csakhogy neked olyan segítségre
van szükséged, amit tőlem nem kaphatsz meg.
– Tudom – felelem. – De most már más a helyzet.
Járok pszichológushoz. Tiszta vagyok. Több hétvégét is
rehabilitáción töltöttem. Megváltozom ám, komolyan.
Jobb ember akarok lenni, és nemcsak érted, hanem a
családom és saját magam miatt is. Hogy élhessek.
 A bőrömön érzem, ahogy elmosolyodik.
– Az jó. Ez… olyan nagy örömet okoz nekem, hogy
azt te el se tudod képzelni – hatalmasat sóhajt. – Csak
hát ennek vége, érted? Nem hiszem, hogy van
számunkra visszaút. Legalábbis számomra nincsen. Most
semmiképp. Hiszen az anyám… Túl nehéz így. Fogalmam
sincs róla, hogyan vészelem át ezt az éjszakát, a
holnapra pedig nem is merek gondolni. Meg arra, ami
utána jön. És azután. Hogy a fenébe tudjak akár csak
egy lépést is megtenni? El fogok bukni. Akkor pedig lent
maradok a padlón. Soha többé nem fogok rendbe jönni
ekkora pofon után.
– Kayla – suttogom a fülébe. – Ne kapkodd el! Nincs
okod a sietségre. Én mindig is itt leszek számodra, és
nem fognak megváltozni az érzelmeim. Várni fogok.
– De én nem akarom, hogy várjál rám – mondja,
majdnem hogy ingerülten.
Becsukom a szemem, mert túl nagy a fájdalom.
Kayla megtörik.
Én összetörök.
– Rendben – mondom érdes hangon.
– Nem tisztességes ez veled szemben. El kell
rendeznem itthon a saját dolgaimat, és ennél több
lelkiismeret-furdalást már nem tudnék elviselni. Nem
tudnék megbirkózni annak a tudatával, hogy túl az
óceánon ott vársz rám, szeretsz, miközben jól tudom,
hogy én semmit sem adok neked. Többé már semmit sem
bírok adni. Hát nem érted?
Bólintok, mert pontosan tudom, hogy miről beszél, és
gyűlölöm ezt a tényt. Gyűlölöm.
– Egen. Egen. Értem. Figyelj csak. Van itt még
valami, amiről sosem meséltem neked.
Hozzám bújva megdermed, és várja a gyónásomat.
Fejest ugrok a mély vízbe.
 – Amikor úgy döntöttem, hogy tiszta leszek, hogy
visszamegyek Jessicához meg Donaldhoz és könyörületért
esedezem azért, hogy fogadjanak vissza, nos mindezt
nem egy hosszas töprengés előzte meg. Egyetlen pillanat
alatt döntöttem. Volt egy barátom, Charlie. Ugyanolyan
drogos, mint én. Ami rossz tulajdonsága volt, azt a
kábítószernek köszönhette, ha ezeket nem nézzük, akkor
Charlie barátságos, elbűvölő fiatalember volt. Még vicces
is. Ezenfelül hűséges, bár ezt a hűséget kivétel nélkül
mindig elsősorban a drogok iránt tanúsította. –
Megnyalom az ajkam, és rádöbbenek arra, hogy mesélés
közben nem hasadok úgy szilánkokra, mint amire
számítottam. Mintha sikerült volna félresöpörnöm a
fájdalmat, a szégyenérzetet és a múlt miatt érzett
bűntudatot. – Charlie nagyon szerette volna kipróbálni a
heroint. Én sosem próbáltam ki, bár Brigs és néhányan
mások azt hiszik, hogy azzal is lőttem magam. Nem
mintha ettől olyan különleges valaki lettem volna. A
metadin ugyanolyan szar, talán még inkább. Én azonban
nem nyúltam a heroinhoz, és amikor Charlie ki akarta
próbálni, nem voltam hajlandó segíteni neki. Nem
akartam, hogy bármi közöm is legyen hozzá.
Elhallgatok és Kaylára nézek. Tágra nyílt szemmel
figyel rám. Folytatom.
– De aztán láttam, hogy belövi magát, és milyen
nagyon boldog lett tőle. Amikor pedig elmúlt a szer
hatása, nem szenvedett annyira, mint a kristálymeth
után. Ártalmatlannak tűnt. Ezzel hitegettem magam.
Elhittem a saját hazugságaimat. Így aztán, amikor
néhány nappal később Charlie újra heroint akart,
megígértem neki, hogy szerzek, így segítettünk
egymáson, és akkor én tényleg azt hittem, hogy ezzel
szívességet teszek neki. Szóval megkerestem néhány
ismerősömet, rossz embereket, akiknek volt anyaguk, és
elvittem Charlie-nak… Az utcán koldulással kerestem rá
a pénzt. Úgy éreztük, jobb drogra költeni, mint ételre.
Tudod, alig ettünk valamit. Ehettünk volna, de nem tűnt
fontosnak. Csakis egyetlen dolog számított. Az a kurva
mámor. Szóval visszamentem Charlie-hoz, és odaadtam
neki a cuccot. Ott, a szemem láttára lőtte be magát.
Csakhogy… nem is tudom, de valami nem stimmelt.
Talán túl nagy volt az adag, esetleg szar volt az anyag,
vagy csak a teste nem bírta már tovább. Az volt a baj,
hogy én meg közben teljesen elszálltam a methtől, és
fogalmam sem volt róla, hogy mi történik. Ott halt meg
az orrom előtt.
– Ne – suttogja Kayla elakadó lélegzettel. – Lachlan…
– De igen – mondom, és élvezem, mennyivel
erősebbnek érzem magam attól, hogy mindent bevallok.
– Meghalt, mégpedig a szemem láttára. Csak én voltam
ott, meg a kóbor kutyám. Néztük, ahogy elpusztul, én
pedig még csak a kis-ujjamat sem tudtam mozdítani érte.
Magamon sem bírtam segíteni. Csak ültem mellette, előre
és hátra hintázva, míg elmúlt a mámorom. Utána
felpattantam és elrohantam. Bele a vakvilágba. Nem
emlékszem a következő néhány napra, bár most a
pszichológusom segítségével megpróbáltam felidézni
őket, az viszont világos, eldöntöttem, hogy életben
akarok maradni. Arra már emlékszem, hogy bekopogtam
Jessica és Donald ajtaján. Meg arra is, ami utána történt.
Azon a napon, amikor rádöbbentem arra, hogy csak
egyszer élünk, gyakorlatilag újjászülettem.
Kayla zihálva kapkod levegő után, és fojtogatóvá
válik a sötét. Én azonban nem félek amiatt, amit
elárultam neki. Az igazság szabaddá tett.
– Ezt most miért mondtad el nekem? – kérdezi végül
egészen halkan.
– Azért, mert tudom, mi a lelkiismeret-furdalás. A
halált is ismerem. Ráadásul végre megértettem, hogy ezt
a kettőt sosem szabad összekapcsolni. Mert az romba
dönt téged.
Egy csókot nyomok a feje búbjára.
– Tudom, hogy ez még nagyon sokáig fog fájni
neked, és magadat kárhoztatod. Könyörgöm, értsd meg,
hogy nem a te hibád volt. Ne hallgass a bűntudat
szavára. Tiszta szívvel gyászold meg az anyádat, ám ne
engedd, hogy a szégyen megmérgezze a lelkedet. Nincs
hely ilyesmi számára a szívedben. Engedd el!
Ujjheggyel végigsimítja a mellemet, de néma marad.
Egyikünknek sem maradt már mondanivalója.
Csak lélegzünk. Dobog a szívünk.
Addig kapaszkodunk ebbe a pillanatba, míg hozzám
bújva Kayla elalszik.
Átölelve tartom, és az igazság szabaddá tesz.
Remélem, hogy ugyanez a felismerés megmenti az ő
szívét is.
Ahogyan Kayla szíve megváltott engem.

Úgy döntök, hogy a temetésig itt maradok.

Alan nem örül ennek.
Thierry nem örül ennek.
Edinburgh sem boldog.
Senki nem örül a döntésemnek. Ez ugyanis azt jelenti,
hogy kihagyok egy meccset. Nyakig ülök a szarban, és
elképzelhető, hogy kibasztam az egész csapattal, hiszen
éppen Leeds erős egyesülete ellen kell játszanunk.
Kaylát azonban nem fogom itt hagyni. Addig nem,
amíg szüksége van rám. Mindenki másnál fontosabb,
hogy itt legyek vele. Ott állok mellette, miközben
előkészíti a temetést, a fivéreivel és az ügyvédekkel
beszél, meg átnézi a végrendeletet. Itt vagyok, hogy
magamhoz öleljem, amikor kikészül, és a segítségemre
többször is szüksége van. Időnként úgy látszik, hogy túl
nagy teher nehezedik a vállára, én azonban a kedvéért
mindent elviselek, amire ő nem képes.
Miután meggyóntam neki Charlie halálát, már nem
beszélgetünk kettőnk kapcsolatáról. Kayla elmondta,
amit el kellett mondania. Nem hisz abban, hogy képes
lenne velem lenni, pedig szeret. Annyira jó volna
megrázni, és megértetni vele, hogy mindenképpen
megvárom. Jól tudom, hogy úgysem értene meg. Ebben a
pillanatban nem vagyunk egy pár. Most azt hiszi, hogy
sosem leszünk újra együtt. Így aztán csupán a vállát
ölelő kar vagyok, ami összetartja. A halál tengerén
hajózik, és az áramlat még jó darabig magával fogja
sodorni.
Brammel, Nicolával, Lindennel és Stephanie-val a
temetésen találkozom. Mostanában ez az egyetlen
alkalom, egyikünknek sincs kedve ahhoz, hogy
megünnepeljük a találkozásunkat. Brammel kicsit
beszélgetek a kedvezményes lakásokról, meg hogy mi
történt azóta, hogy Justine apja további befektetőket
hozott a társasági emberek soraiból. Az unokatestvérem
végtelenül hálás nekem, én azonban csak annyit tudok
erre mondani, hogy a befektetők egy részét terelje át
hozzám. A kutyusoknak nagy szüksége volna egy kis
pluszpénzre.
Nagyon nehéz elköszönni tőlük, főleg Bramtől.
Amikor aztán Kayla anyját is leengedik a sírba, kiderül,
ez a búcsú sem könnyű.
Viszont soha az életben nem várt rám még olyan
kemény próbatétel, mint amikor – talán utoljára –
Kaylának kellett búcsút mondanom.
Kivisz a repülőtérre, és engem elöntenek a legutóbbi
itteni találkozásaim emlékei. Felkészültem a beszállásra,
és pokolian aggódtam amiatt, hogy Kayla talán nem jön
el. Féltem, hogy a hazaúton egy üres szék lesz mellettem.
Aztán pontosan úgy éreztem meg a hátam mögött,
mint a felkelő nap sugarait, és megfordulva
megpillanthattam gyönyörű, reménnyel, izgalommal és
csodálkozással teli arcát, meg persze az elképesztően
élénk színű bőröndjét.
Abban a pillanatban beleszerettem.
És a szerelmem azóta is tart.
Mostanra azonban minden megváltozott. Még az
iránta tanúsított érzelmeim is.
Azért, mert akkor csupán belekóstoltam a szerelembe,
most viszont az érzelmek egész spektrumát átélem.
– Lachlan – mondja Kayla, ahogy ott állunk a
biztonsági ellenőrzés kapuja előtt. A kezem után nyúl,
erősen megszorítja, de közben csak a padlót nézi. –
Tudod, egyszerűen nem lehetek eléggé hálás neked.
Mindenért.
– Nincs szükség arra, hogy köszönetet mondjál –
felelem, és viszonzom a szorítását. – Én mindig is itt
leszek a kedvedért. Remélem, ezt most már tudod.
Bólint. Szipog.
– Tudom. – Amikor felpillant rám, könnyek
csillognak a szemében. – Meg akarok változni. Újra veled
akarok lenni. Csak azt nem tudom, hogy hogyan.
Félszegen rámosolygok.
– Ó, szerelmem. Tudod, hogy hol vagyok. Ha
bármikor is szükséged lesz rám, ha engem akarsz, akkor
világos, hol találsz meg.
– És akkor majd visszafogadsz?
Megcsóválom a fejem, és majdnem elbőgöm magam.
– Hát, hogy kérdezhetsz ilyesmit?
Magamhoz ölelem, és olyan erősen tartom,
amennyire csak bírom.
– Hogy merülhetett fel benned egyáltalán ez a
kérdés? –suttogom érdes hangon. – Szeretlek! Tiéd a
szívem.
Hátralépek, mert tudom, hogy könnycseppek folynak
le az arcomon. Megsimogatom Kayla arcát, a
hüvelykujjammal megérintem a bőrét, miközben a
szemében felragyog a mély gyász alá temetett szerelem.
Tudom, hogy ott van.
Lágyan, finoman, véget nem érően megcsókolom, és
az ajkunk olyan sokat mesél. Szebb ez bármelyik korábbi
csókunknál. Belesuttogok az ajkába:
– Kérlek, gyere vissza hozzám! Amikor majd képes
leszel rá. Amikor készen állsz. Ha majd készen állsz.
Kérlek, térj vissza hozzám!
Hátralépek, mert nem bírok tovább itt maradni, még
egy percet sem. Kayla már látta, milyen az, amikor
összeomlok. Ne legyen még egyszer a szemtanúja ennek.
Felkapom a kézipoggyászomat, megfordulok és megyek.
Vajon itt marad és megvárja, míg elérem a folyosó
végét?
Vagy már el is ment?
Nem merek hátranézni, mert attól tartok, a
viselkedése megmutatja, hogy vár-e ránk közös jövő.
Megmutatom a fedélzeti kártyámat az egyik őrnek,
aztán egy gyors pillantást vetek a hátam mögé, mielőtt
eltűnnék a fal mögött.
Kayla még mindig ott áll.
Integet.
Felemelem a kezem válaszképpen.
És rámosolygok.
 30. FEJEZET

Lachlan

Három hónappal később

A mobilom akkor szólal meg, amikor éppen a Queen

Streeten megyek, alig hallható az áruházak
hangszóróiból bömbölő, karácsonyi zene pergőtüze
miatt. Ügyetlenül megpróbálom előhúzni a
bőrdzsekimből, miközben a másik kezemben egy zacskó
élelmiszert és Lionel, Emily és Jo pórázát tartom. A
kutyusok lelkesen megpróbálnak elhúzni. Hiába van
rajtuk szájkosár, Lionel és Jo még így is minden járókelőt
elbűvöl. Emily továbbra is egy vicsorgó kis gazember,
mert sajnos nem lehet mindenkit megmenteni.
– Halló? – szólok bele a mobilba. Nem tudtam
megnézni a hívó fél nevét. Két dologban reménykedem:
Anglia egyik leghíresebb labdarúgója megígérte, hogy
támogatja az állatmenhelyet, és most ő hív, vagy Kayla
az.
– Szia! – hallom meg Kayla édes, tavasziasan friss
hangját. – Rosszkor hívlak?
– Dehogyis. Csak a szokásos, éppen megmentem a
világot – válaszolom. – Hogy vagy? Azóta nem
beszéltünk, hogy… kihaltak a kardfogú tigrisek. Azt
hiszem.
– Négy nappal ezelőtt – feleli hűvösen. – Tudod, hogy
amilyen keveset keresek, nem igazán engedhetem meg
magamnak a nemzetközi hívásokat.
– Ha rám csörögsz, visszahívlak – mondom neki,
immár egymilliomodik alkalommal. Ő azonban makacs.
Ami cseppet sem meglepő.
– Tudom, de jobban szeretem a meglepetéseket –
mondja. – Veled mi újság?
– Jól vagyok – válaszolom. Három hónappal ezelőtt
találkoztam utoljára Kaylával. Azóta akadt néhány zűrös
helyzet, némi hullámverés, de alapvetően jól mentek a
dolgok. Sok minden kedvező irányba fordult, és a
változások elkerülhetetlen velejárója az alkalmazkodás.
Immár közel négy hónapja nem ittam alkoholt. Négy
hosszú, nehéz, embert próbáló hónap áll mögöttem, de
hajlandó vagyok napról napra küzdeni. Egyedül gyenge
hatóanyagú, semmilyen függőséget nem okozó
gyógyszert szedek a szorongásom ellen. Hetente egyszer
találkozom a dokival, és emiatt nem kell semmit sem
szednem depresszió ellen. Kemények ezek a
foglalkozások, mélyen vájkálunk a múltamban, és
feltárunk egymilliónyi olyan emléket, melyekről
szerettem volna megfeledkezni. A kezelés ugyanakkor
magabiztosabbá tesz. Segít elfogadni a jogos kritikát és
elhessegetni az igazságtalan vádakat. Így meg tudok
békélni a rám kiszabott sorssal, és megértem, hogy mi
mozgatja a viselkedésemet. Fájdalmas, de lenyűgöző és
megéri, mert így gyógyszerek szedése nélkül is képes
vagyok kezelni a depressziómat és a haragomat. A
függőségnek megvannak a maga okai, és addig nem lehet
jobb az ember állapota, míg nem tesz valamit a kiváltó
okok ellen.
Emellett pedig elkezdtem bokszolni. Tudom, hogy ez
meglehetősen nehezen összeegyeztethető a rögbivel, és
az is világos, hogy a testemnek cseppet sem hiányzik ez
az extra terhelés, ám ösztönösen jól megy a bokszolás, és
kiválóan levezeti az agressziómat. Ezenfelül pedig a
gyógytornászom szerint még mindig első osztályú az
erőnlétem, sőt talán ma jobb a kondícióm, mint amilyen
a húszas éveim végén volt, mivel nem fogyasztok
alkoholt és többet edzek. Lehetséges, hogy szerepet
játszik benne az agyam és a testem kapcsolata is, hiszen
a testünk jobban reagál a dolgokra, ha a fejünk és a
szívünk boldogabb. Ebben persze nem lehetünk biztosak.
Hiszen a szívem… szóval eléggé boldog. Csendben
ketyeg. De finoman szólva nem pörög teljes
erőbedobással. Hetente legalább egyszer beszélgetek
Kaylával, és ennél jóval gyakrabban küldök neki e-mailt
vagy üzenetet. Kettőnk között azonban végig ott a
távolság. Nem arról van szó, hogy valamilyen
távkapcsolatban élünk, mivel már régóta nem tekintjük
magunkat összetartozó párnak. Azok után, hogy mi
minden történt, az anyja halála jelentette az utolsó
cseppet a pohárban. Utoljára egy hónapja írtam neki,
hogy szeretem, és nem kaptam rá választ. Néhány héttel
később pedig mellékesen megemlítette, hogy egy bárban
találkozott egy pasival, és randizni fog vele. Azt hiszem,
ilyen módon akart engedélyt kérni tőlem. Talán.
Természetesen teljesen kiakasztott ez a fejlemény.
Hosszú időbe tellett, míg elég bátor voltam ahhoz, hogy
újra beszéljek vele. Azt hiszem, semmi nem történt azzal
a faszival, mert többet nem beszélt róla, és egyetlen
bejegyzést sem találtam vele kapcsolatban Kayla
közösségi oldalain. Párszor még Brammel is beszéltem
róla, és puhatolóztam utána egy kicsit. Elmesélte, hogy
Kayla még mindig szingli, és megpróbál továbblépni.
Nem tudom, hogy ez mit jelent. Az anyja halálán akar
túljutni, vagy rajtam, esetleg mind a kettőn?
Én azonban ugyanannyira szeretem, mint régen.
Változatlanul. Ezt ugyanakkor többé már nem vallhatom
be neki, mivel nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni,
ha tényleg túllépett rajtam. Siettetni pedig végképp nem
akarom, hiszen a közelmúltban nagyon sok
megrázkódtatás érte.
Így hát őrzöm a titkom. Persze remélem, hogy tud
róla. Talán kihallja a hangomból, meg abból, ahogy a
buta viccein nevetek. A fészkes fenébe, ez a lány még
mindig meg tud nevettetni.
Tudom, hogy könnyebb volna, ha egyáltalán nem
beszélnék vele. Csakhogy nem erre vágyom. Inkább
szeretem Kaylát így, viszonzatlanul, titokban, messziről,
mint hogy soha többé ne beszéljek vele és kiessen az
életemből. Nem tudnék élni nélküle. Elengedhetetlen
számomra, hogy valamilyen formában a létezésem része
legyen.
Végső soron Kayla szerelme mentett meg engem.
Mindent neki köszönhetek.
– Csak jól? – kérdezi, és ezzel folytatja a
párbeszédünket.
– Hát, a kutyusok aranyosak és egész tűrhető a
bokszolás is – mondom. – Rennie, a régi sporttársam újra
önkéntesként dolgozik, ami nagyszerű. Ettől eltekintve…
igazából semmi nem történt az elmúlt négy nap során.
– Felmondtam a munkahelyemen – mondja. Ezzel
sikerül megdöbbentenie.
– Tényleg? Azt hittem, hogy szereted.
Az előző munkahelyét, a The Bay Area Weeklyt egy
héttel az anyja halála után hagyta ott. Amúgy is arra
számított, hogy nemsokára kirúgják. Azt én is belátom,
hogy időben lépett. Jelentkezett újságírónak az egyik
helyi magazinhoz. Meglepődve tapasztalta, hogy
felvették, és megtanították a szakma alapjaira. Ez az
internetes magazin Észak-Kaliforniával foglalkozik, én
pedig elolvastam Kayla összes megjelent cikkét. Annyira
tehetséges ez a lány! Persze tudom, kell egy kis idő
ahhoz, hogy megélhessen az írásból. Az egyetlen igazi
gondot az jelentette, hogy itt sokkal kevesebbet keres,
mint régen. Kayla nem esett kétségbe. Feladta a lakását,
és beköltözött a bátyjához, Toshióhoz.
– Szerettem is – feleli. – Csakhogy ideje volt
továbblépnem. Megszereztem a szükséges
tapasztalatokat. Most már másfajta kihívásokra vágyom.
Az elmúlt huszonnégy óra során elküldtem a
jelentkezésemet az összes itteni kiadványhoz.
– Igen, és?
– Holnap megyek interjúra – mondja.
– Hová? Mi a nevük? Majd jól kikémlelem őket.
– Huszonnégy Óra – feleli. – Egyfajta ingyenes
napilap.
– Ismerős a címe.
– Ott vannak minden nagyvárosban. A
vasútállomásokon osztogatják őket.
Bólintok.
– Ó, igen, láttam őket. Örülnék, ha összejönne.
Remélem, kapsz fizetésemelést.
– Meglátjuk. Remélhetőleg keresek annyit, hogy
továbbra is teljen belőle albérletre. Néha persze nem csak
a pénz a fontos. – Elhallgat egy pillanatra. – Most hol
vagy?
– Izé, sétálni voltam a kutyusokkal, meg benéztünk
az élelmiszerboltba. Éppen a Frederick Streeten járunk.
Kurva hideg van.
– Tudom – mondja, és szinte hallom, hogy vacog a
foga. – Mit tervezel ma estére?
– Igazából semmit. Otthon maradok, esetleg
megnézek valami ostoba karácsonyi filmet, hiszen
nyakunkon az ünnep.
– Hogy te milyen morgós alak vagy. Amúgy egyedül
fogsz tévézni?
– Hát, a kutyusokkal együtt, igen.
 – Nem lesz hölgy társaságod?
Nyelek egyet.
– Nem – felelem halkan.
– Biztos vagy benne? – kérdezi. Elkomorodok.
– Egész biztosan emlékeznék arra, ha meghívtam
volna magamhoz egy csajt. Még mindig te vagy az
utolsó…izé, szóval érted. Lássuk csak, igen, egyedül
fogok tévézni.
Úgy tűnik, ezen töpreng egy kicsit, és meg mernék
esküdni arra, hogy megkönnyebbülten felsóhajt.
– Mi van rajtad? – kérdezi.
– Hogy mi van rajtam? – Önkéntelenül is
elmosolyodom. – Hát ezt rohadt régen nem kérdezte meg
tőlem senki sem.
– Várj csak, kitalálom – mondja. – A régi jó
bőrdzsekid. Sötétszürke farmer. Olajzöld pulcsi. Olyan,
mint a norvégmintások, és szerintem piszokmód viszket
tőle a bőröd. Camel Timberland cipő. Ó, és ujj nélküli,
fekete kesztyű.
Úgy nézek végig magamon, mintha elfelejtettem
volna, hogy mi van rajtam.
– Egészen pontosan ez van… – mondom zavartan. –
Hogyan találtad…
Ekkor azonban felemelem a fejem, és az úttest
túloldala, a házunk felé fordulok.
Kayla ott áll a kapu előtt.
A bevásárlózacskó kiesik a kezemből.
A mobilomat és a pórázokat sikerül megtartanom.
Nem lehet igaz!
Emily azonban izgatottan elkezdi csóválni a farkát,
Kayla pedig felemeli a kezét és integet nekem. Egy
vakító, bíborszínű, kétsoros kabátban, farmerben és
csizmában van. A fején egy kis női kalap trónol.
Mosolyog és leengedi a telefonját.
 Kábultan elindulok felé.
– Ne felejtsd a zacskód! – kiabálja vidáman.
Mintha robotpilóta vezérelne, gyorsan megfordulok,
felkapom az élelmiszereket, és átcsörtetek hozzá. Csak
akkor hiszem el, hogy ez nem káprázat, ha magamhoz
ölelhetem. Minél közelebb érek hozzá, annál inkább
valóságosnak tűnik. Végül leesett állal ott állok előtte a
járdán.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezem, és úgy érzem
magam, mintha álmodnék.
– Arra gondoltam, hogy esetleg szükséged lenne egy
lakótársra – mondja, zsebre vágja a kezét, és egy félszeg
mosollyal lesüti a pillantását.
– Egy lakótársra? – értetlenkedem.
– Ööö… igen. Az állásinterjúm miatt. Ha megkapom a
melót, akkor valahol laknom is kell.
Döbbenten nézek rá, pislogok, és azt gondolom, hogy
ez valamilyen tréfa lehet. Kayla ráharap az alsó ajkára,
és ráncok jelennek meg a homlokán.
– Persze csak ha nem zavarok. Nem tehetnék neked
szemrehányást, ha csak akkor akarnál látni, amikor a
hátad közepét.
– Kayla – mondom lágyan, és odalépek hozzá.
Megállok, a kutyusok pedig megszimatolják a lábát.
Rájuk nevet, könnyedén megveregeti a fejüket, miközben
visszafordul felém. – Hogy kerültél ide?
– Már mondtam, otthagytam a munkahelyem – feleli,
és reménykedve néz rám. – Készen állok a továbblépésre.
Ki akartam lépni abból, ahogy az elmúlt három hónap
során éltem. Valójában nem is volt az élet. Én csak…
tudom, igazán elmesélhettem volna neked telefonon vagy
valahogy, de tudod, nagyon féltem. Attól tartottam, hogy
nem bízol bennem, vagy a képembe vágod, hogy ne
jöjjek. Rettegtem attól, hogy nem jön össze a dolog.
Szóval akkor felmondtam, vettem egy repülőgépjegyet, és
most… remélem, hogy összejönnek a dolgaim. Az a
helyzet, van valami, amit élőben kell elmondanom
neked.
Még csak nyelni sem tudok, mert annyira kiszáradt a
szám.
– Mit akarsz elmondani?
Tágra nyílt szemmel mered rám, mintha valami miatt
félne tőlem.
– Mit akarsz nekem elmondani? – ismétlem meg
kétségbeesve. Egy félmosoly ragyog fel az arcán.
– Azt, hogy még mindig szerelmes vagyok beléd.
Felkapom a fejem. Valami baj lehet a fülemmel.
Kayla azonban megnyalja az ajkát és folytatja:
– Tudom, hogy talán túl sokáig vártam, de… nem
dughattam homokba a fejemet. Tudod, megpróbáltam.
Komolyan. Még randiztam is valaki mással. Azt hittem,
hogy ez esetleg segíthet. Egy percen át tartott, aztán
felkeltem és eljöttem. Képtelen voltam rá. Még csak rá
sem bírtam nézni. Lachlan, komolyan mondom, utánad
már egy pasi sem elég jó nekem. Egyiket sem lehet
összehasonlítani veled. Régebben sem láttam hozzád
hasonlót, a jövőben sem fogok. Belőled csak ez az egy
van.
A szívem úgy csapdos, mint egy rémült kismadár a
kalitkában, miközben próbálom megőrizni a
nyugalmamat.
– Nem értem – mondom. – Hiszen tudtad, hogy én
mit érzek. Egész idő alatt. Egyfolytában arról beszéltem,
hogy szeretlek… csak te aztán nem válaszoltál rá.
Nagyot pislogok, és felidézem magamban a
fájdalmat.
– Miért tetted ezt? Nem tudtad, mennyire fáj, ha nem
hallom a szádból, hogy szeretsz?
 Elfordul, és fájdalmas arckifejezéssel bólint.
– De igen. Vagyis nem tudom. Teljesen szét voltam
esve, Lachlan, és még ma is az vagyok. Egyetlen nap sem
telik el anélkül, hogy ne gondolnék az anyámra, meg
hogy mennyire hiányzik nekem. Mit nem adnék azért, ha
újra itt lehetne velem, akár csak egy másodpercre is.
Csak annyi időre, hogy rámosolyoghassak. – A szemembe
néz, és elerednek a könnyei. – Megpróbáltam túllépni a
gyászon, de nem sikerült. Ez azonban nem jelenti azt,
hogy már nem szeretlek. Csupán nem akartalak tovább
szeretni. Ki akartalak lökni a szívemből, hogy ne foglald
el az egészet. Máskülönben hogyan kaphatnám vissza?
Eleve annyira törékeny volt. Egyszerűbbnek tűnt csak…
lekapcsolni az egészet. Csakhogy tévedtem. Sokkal
jobban fájt, amikor úgy csináltam, mintha nem
érdekelnél. Te pedig pontosan ugyanezt tetted.
– De én csak szerepet játszottam – figyelmeztetem, és
krákogok egy nagyot. – Azóta is egyfolytában szeretlek.
Szomorú arccal néz fel rám.
– Akkor miért így állunk itt?
– Azért… – mondanám.
A szavak azonban nem hagyják el a számat. Kayla
ugyanis rám veti magát. Megragadja az arcomat, és
odahúzza magához, le a fejemet, míg a szám rá nem
tapad az ajkaira.
Megint elejtem a kajászacskót.
Megfeledkezem a pórázokról is.
Nem számít. Tudom, hogy a kutyusok feje már benne
van a zacskóban, megeszik, amit találnak, de ez sem
érdekel.
Átengedem magam Kaylának, érzem a csókja
melegét, őrjöngő erejét. Visszarepít egy gyönyörű
világba, oda, amiről azt gondoltam, hogy soha többé
nem élhetek benne. Beletúrok a hajába, megragadom a
fejét, és élvezem, ahogy a szánk lassú, megrészegítő
éhséggel, édesen egymáson mozog. Hihetetlen, hogy újra
megcsókolhatom, megérinthetem és érezhetem.
Nem tudom elhinni, hogy még mindig szeret.
Meg kell állnom, levegőt kell vennem, hogy
kérdéseket tegyek fel.
Hátrább húzódom, és belenézek Kayla gyönyörű,
érzelmekkel teli, barna szemébe.
– Szeretsz? – suttogom.
– Szeretlek – suttogja vissza, és a két tenyere
végigsiklik a karomon. – Gyönyörű fenevadam.
Olyan szélesen vigyorgok, hogy azt hiszem, így fog
maradni az arcom.
– Szóval szeretsz?
Boldogan felnevet.
– Igen, igen! Szeretlek. Ebben a pillanatban sehol
másutt nem akarok lenni, csakis itt. Ez az a hely
ugyanis, ahol lennem kell.
Átölelem, és hatalmas erővel magamhoz szorítom. A
két karja ráfonódik a derekamra. Az ajkamat rászorítom
a feje tetejére, és becsukom a szemem. Úgy érzem,
mintha hajnali fény törne elő a keblemből.
Egy új kezdet.
Megnyílt előttem egy új út.
– Menjünk be! – mondom egy kicsivel később, és
megborzongok a decemberi hidegben. – Melegedjünk fel!
A szemében pajzán fény csillog. Milyen régen
pillantott utoljára így rám! Ennyi is éppen elég ahhoz,
hogy lángra lobbanjon a vérem. Megragadom a kezét,
kinyitom az ajtót, és bevonszolom a kutyusok nyomában.
Úgy érzem, hogy nincs sok időnk.
Úgy érzem, hogy a kimaradó időszak eseményei
valójában meg sem történtek.
Megrészegülünk a vágyakozástól, hogy újra a
testében lehessek, együtt vele, magamhoz öleljem, így
aztán egy pillanatig sem várok, és a rám törő
késztetésnek engedve azonnal magammal vonszolom a
hálószoba felé, miután a hátunk mögött bezáródott a
lakásom – a lakásunk – ajtaja.
Egy rúgással bezárom a hálószoba ajtaját, letépem
magamról a dzsekit, a pulcsit, a nadrágot, mégpedig
olyan gyorsan, mintha kigyulladt volna a ruhám. Egy
másodperccel később már ott vagyok rajta, és az ujjaim
bejárják minden egyes porcikáját, miközben én
kétségbeesetten szeretnék a lehető legközelebb kerülni
hozzá. Szeretném, ha megperzselne a nekem szorított
csípője, érezni akarom a bőre selymes szorítását, azt,
ahogy a behatolás után tökéletesen magába fogad,
mintha csak kettőnket kizárólag azért teremtettek volna,
hogy nagyokat dugjunk és szeressük egymást.
Ő is egy pillanat alatt megszabadul a ruháitól, és
őrjöngő gyorsasággal lecsap rám a keze. A szánk
találkozása forró, nedves és kibaszottul kétségbeesett.
Megvadít az érintésével, ő pedig lángol a kezem alatt.
Gyújtogatóként bőkezűen öntöm az olajat a tűzre.
– Kayla, Kayla, Kayla – zihálom bele a nyakába, és
megnyalom. A hangomból kicsengő elképesztő éhségérzet
bár megriaszt, de mégis iszonyú izgalomba hoz.
Hanyatt zuhanyunk az ágyra, én pedig ráfekszem
Kaylára, beszorítom a két combom közé, és egyre csak az
jár az eszemben, hogy jó volna lassan haladni, magamba
szívni a testi gyönyör minden pillanatát, ám erre most
nincsen idő. Később még lesz – holnap. Talán már pár
óra elteltével is. Most azonban ebben az adott
pillanatban, amikor újra itt van velem a szerelmem,
valóságos vagyont ér minden másodperc, és én attól
tartok, hogy ha nem lesz most az enyém, akkor soha
nem is lehet.
 Körbefon a lábával, az egyik keze végigsiklik a
nyakamon, belemarkol a hajamba, a másikkal pedig a
hátamat simogatja, miközben csókolózunk. Mély és vad a
szánk játéka, és a nyelvünk egymásba siklik a zabolátlan
küzdelem során.
– Nem bírok várni – suttogja, én pedig a szemét
bámulva kissé hátrébb húzódom, és pontosan tudom,
Kayla is éppúgy ég a vágytól, mint én. – Gyere, hatolj
belém!
Becsukom a szemem, összeér a homlokunk, és
elhelyezkedem a két combja között. A farkam vastag,
remeg és kemény, mint a beton. Kaylába nyomom, aki
nedvesen vár rám, és a mozdulatnak csak akkor van
vége, amikor már nem marad levegő a tüdőmben. Szinte
már túl sok ez a gyönyör.
A teste belsejében megtisztultam, felmagasztosultam.
– A kurva életbe – vicsorgom, és aprókat harapok a
nyakába, miközben folytatódnak a lökéseim. Remegni
kezd a két karom, a feszültség majdnem szétveti a
testem. Mohó vagyok, minden porcikájára vágyom, és
érzem, hogy a lelkem ugyanannyira ki van éhezve, mint
a lényem többi része.
– Keményebben – könyörgi, és a körmével belemar a
tarkómba, én pedig apró harapásokkal izgatom a keblét.
Kemény és könyörtelen nyelvem lecsap a mellbimbójára.
Durván megragadom a csípőjét, feljebb emelem, és a
farkam keményen a mélybe nyomódik. Felnyögök a
gyönyörtől, miközben újra és újra nagyot taszítok rajta.
– Keményebben – kiáltja újra, és a szemembe nézve a
tudtomra adja, hogy mindenre szüksége van.
Teljesen átadom neki magam.
A torkomból őrjöngő hörgés tör elő, és olyan erővel,
sebességgel döngölöm Kaylát, mintha belehalhatnék
abba, ha nem így tenném. Zabolátlan gépezet vagyok,
faltörő kos, és újra meg újra és újra hatalmasakat
taszítok rajta. Közelebb hajolok, a mellem nekinyomódik
a keblének, mind a ketten izzadtak vagyunk, érezzük
egymás őrjöngő szívverését, miközben olyan iszonyatos
erővel lángol bennem a vágyakozás, hogy nem tudom,
mitévő lehetnék önmagammal.
Megharapom a kulcscsontját, a vállát, a keblét, a
mellbimbóit, Kayla pedig lágyan, hívogatóan felnyög.
Több kell neki, mindenemet akarja. Az ujjaim
harapófogóként szorítják a csípőjét, és már kezdek attól
tartani, hogy véletlenül esetleg kettészakítom.
Aztán kavarogni kezd körülöttem a világ. Az ujjam
megtalálja a csiklóját, őrjöngve körbe és körbe és körbe
dörzsölni kezdi, míg Kayla az égre nem emeli a tekintetét
és a torkából lenyűgöző, érzéki, elemi vadságú
nyöszörgés tör elő.
Megsemmisít vele.
Most és mindörökké.
A fészkes fenébe.
Így aztán folytatom, dübörgök, míg végül nem bírom
tovább, míg végül szétpattan a szilajságom, és egyetlen,
durva, végső lökéssel beleömlök az ágyékába, miközben
hörgő kiáltásaimtól zeng a szoba. A gyönyör hulláma
egyszerre sodor el mind a kettőnket, egymásba
kapaszkodva száguldunk tova reménytelenül
összefonódott testtel és szívvel. Bár belelövelltem
magvamat, mégsem éreztem magamat ennyire teljesnek.
Rázuhanok Kaylára, mozdulatomtól megremeg az
ágy, hangosan zihálok, ő pedig olyan erővel szorít
magához, mintha én volnék a mentőtutaj. Ha elenged,
akkor megfullad.
Itt van velem, és ez a lényeg. Ez bizony.
Így öleljük át egymást, másodperceken, pillanatokon,
perceken át. Vad az ölelésünk, mert korábban nem
szorítottuk egymást elég erősen. Ezúttal azonban jól
tudom, hogy egyikünk sem engedi el a másikat.
– Rájöttem egy fontos, tudományos tényre – mondom
mély, érdes hangon, miközben egy lusta mozdulattal
félresimítom Kayla arcából párás haját. – Azt hiszem, a
létezésemhez te is elég vagy. Nem kell ennivaló vagy víz.
Csak Kayla. Volna kedved igazolni ezt a feltételezést a
következő néhány nap során?
Rám vigyorodik, mire a szívem még tüzesebb
ritmusban dobol.
– Ezer örömmel segítek a tudományos kísérletezésben
– feleli, miközben a szeme lángol és lenyűgöző módon
tele van élettel. – Csak pár percre van szükségem ahhoz,
hogy kezdődhessen a következő próbálkozás.
– Úgy érzem, a következő kutatási menet nagyon
sokáig el fog tartani ám – figyelmeztetem mosolyogva.
– Remek – feleli, és a hüvelykujjával végigsimítja az
ajkamat. – Most már ugyanis nem megyek innen sehova.
Ezúttal tudom, hogy tényleg így van.
Most már valóban itt fog maradni.
EPILÓGUS
 Kilenc hónappal később

Kayla

Lachlan olyan, mint egy izzadó, ziháló, fáradhatatlan

fenevad. Tökéletes a mozgása, az izmai keményen
feszülnek, ahogy előrehajol, lendületet vesz és előbbre
nyomul. Elakadó lélegzettel figyelem a gyönyörű fenevad
könnyed eleganciáját. A pokolba is, már a puszta
látványától is begerjedek.
Alighanem ezzel nem csak én vagyok így.
Körülnézek, a teli torokból üvöltő, vörös és fekete
kendőket lengető nézőkkel teli stadionban is biztosra
veszem, hogy a legtöbb nőnek pontosan ugyanaz jár az
eszében, mint nekem, és talán a pasik közül is
néhánynak.
Kétség sem férhet ahhoz, hogy Lachlan McGregor
elképesztően erős. Ó, kedvesem, ha valaki, akkor én
tisztában vagyok ezzel. Jobban, mint valaha. Mégpedig a
legkellemesebb módon szereztem bizonyosságot.
Életem legjobb döntése volt, hogy Skóciába
költöztem. Kilenc hónappal ezelőtt fogalmam sem
lehetett arról, hogy milyen irányban változik meg az
életem, és csupán annyit tudtam, hogy itt él az a férfi,
akit szeretek, és aki viszonozza ezt az érzelmemet.
Egyszerűen vele kell lennem. Nem számított, hogy
démonok kínozzák, én pedig megroggyantam a gyász
miatt, és minden elbizonytalanodott körülöttem. Kivéve
Lachlant. Nem érdekelt az sem, hogy olyasmi miatt
vállalok kockázatot, ami esetleg nem jön össze. Már
korábban is ugrottam fejest a mély vízbe, és a sors
feltárta előttem az egyetlen szóba jöhető utat.
Az anyukám egyszer arról beszélt, hogy az életünk
pontosan abba az irányba halad, ahová kell neki. Azt
hiszem, teljesen igaza van. Az előző ösvényem elvezetett
Edinburgh-be, ahol őrülten beleszerettem Lachlanbe. Az
életnek azonban megvannak a maga tervei, és ezeket
sosem láthatjuk át. Új úton indultam tovább. Beletelt egy
kis időbe az irányváltoztatás. Jóval tovább tartott, míg
rájöttem, hogy pontosan mire is van szükségem.
Egész idő alatt Lachlan kellett nekem.
Az elmúlt kilenc hónap során sok minden
megváltozott. Lachlan egy korty alkoholt sem ivott, bár
ezt egyikünk sem tekinti kézenfekvőnek. Tudom, hogy az
alkohol ördöge sosem fogja teljesen kiengedni a
markából. Megvannak a maga jó és a maga rossz napjai
is. A rossz napokon hosszú sétára indulunk, rábírom,
hogy kiöntse a lelkét, és kitaláljuk a megoldást. Közös
erővel küzdünk, és mostanra már Lachlan is elfogadta,
hogy többé nem kell egyedül küszködnie.
Sokat segített a pszichológusa meg az egészséges
életmódja. Iszonyúan jól megy neki a bokszolás, bár
továbbra is csak a szabadidejében edz. Az ilyenfajta
sportolásnak semmi köze sincsen a karrierjéhez, viszont
egy zsákot püfölve sokkal jobban kiadhatja magából a
dühét, mintha orvosságot szedne vagy piálna.
Szeretném azt hinni, hogy mindez közrejátszott
abban, hogy most még jobban megy neki a rögbi. Amikor
annak idején találkoztunk, komolyan aggódott a
pályafutása és az életkora miatt. Úgy vélte, hogy már
nem sok ideje maradt. Úgy tűnik, ettől már nem kell
tartania. Nem egyszerűen minden korábbinál jobb
formában van, de ő a csapat legrégebbi aktív játékosa, és
az új évadban kapitányként léphet a pályára.
Rendkívül jól kezeli a rábízott felelősséget.
Ami engem illet, az én utam még mindig eléggé
döcögős, de azért nem panaszkodom.
Nem kaptam meg azt az állást a Huszonnégy Óránál,
viszont azóta cikkeket írhatok egy internetes skót divat-
és életmódmagazinban. Cikkenként fizetnek, ami jól
kiegészíti azt a fizetést, amit Amara részmunkaidős
munkatársaként keresek az állatmenhelyen. Nemrég
összedugtuk a fejünket, és azon dolgozunk, hogy az
állatmenhelynek legyen saját PR-menedzsere. Talán ő
lesz az, talán én? A lényeg viszont annyi, hogyha
hatékonyabban működünk, akkor Lachlan végre
megkaphatja mindazt a szeretetet, támogatást és
figyelmet, amire a kutyáknak szükségük van.
Ami őket illeti, Lionel és Emily még mindig velünk él.
Hülyére nyalogatnak minket, és mindent
megszaglásznak. Sajnos szegény Jo pár hónappal ezelőtt
meghalt. Rák. Semmit sem tehettünk ellene, és amikor
Lachlan rájött, hogy mi Jo baja, elvitte elaltatni. Pokoli
fájdalommal járt – ezt őszintén megmondom – látni,
hogy az a gyönyörű, aranyos kutya rémülten ott fekszik
az állatorvos asztalán. Az utolsó pillanatban azonban
felnézett Lachlanre, ő pedig könnyes szemmel
rámosolygott. Jo viszonozta a mosolyt. Megnyugodott. Az
állatorvos beadta neki az injekciót, Jo pedig békésen
elment közülünk.
Mindez persze feltépte az anyám halálával
kapcsolatos fájdalmas sebeket. Ezek az emlékek sosem
halványulnak el. Soha. Bárcsak kihunynának! Bárcsak
megfeledkezhetnék róluk! Másrészt persze hiba volna
átengedni őket a felejtésnek, hiszen az embernek örökre
emlékeznie kell az olyanokra, mint amilyen az anyám is
volt. A fájdalom, a veszteség érzése csupán arra
emlékeztet, hogy milyen csodálatos teremtés volt.
Néha azonban még az is a nehezemre esik, hogy
felkeljek az ágyból. Megtörténhet, hogy egy nagyon
kedves elhunytról álmodsz, és az alvás meg ébrenlét
közötti gyönyörű pillanatban azt hiszed, hogy minden
olyan, mint amilyen régen volt. Utána meg lecsap rád a
felismerés, hogy minden megváltozott. Rádöbbenek arra,
hogy az anyám már nincs velem, és ettől kővé dermed a
szívem.
Az ilyen reggeleken odabújok Lachlanhez, és ő
mindig ott van mellettem. Erős szikla a lábam alatt. A
szerelmem és a mindenem. Nincs semmi, amitől
visszariadnék a kedvéért, és ő is mindenre hajlandó
volna értem. Istenem, félelmetes az ilyen szerelem.
Komolyan az, ám nem cserélném el semmi másra.
Jó, persze valamikor én is azt gondoltam, hogy az
olyan nagy érzelmek, mint amilyenek az apám és anyám
között is lángoltak, tönkreteszik az embert. A zabolátlan,
vakmerő és elsöprő erejű szerelem átveszi az irányítást
fölötted. Ez amúgy igaz. Pontosan ilyesmit érzek Lachlan
iránt. Nagyobb ez a szerelem mind a kettőnknél. Elég
erős ahhoz, hogy elemésszen minket, mint ahogy a
legsötétebb csillagokból parányi, fehér törpe lesz.
Önmagára is veszélyes ez az érzelem. Ugyanakkor
csodálatos érzés annyira szeretni valakit, hogy attól
időnként akár térdre kényszerülhet az ember. A hamu
közül aztán új szerelem támad, hatalmasabb és erősebb,
mint bármikor korábban.
Amara könyökével jól oldalba bök, mire befejezem az
álmodozást, és újra a mérkőzésre összpontosítok.
Viszonylag elöl ülünk, közel a pályához, miközben
tudom, Jessica, Donald és Brigs fentről, az egyik
páholyból követi az összecsapást.
– Még egy pont, és nyertek – lelkesedik Amara, és
annak dacára is vadul szorítja a sörét, hogy abban
szerintem már egy korty sem maradt, mivel
megszállottan vedelte az alkoholt, nagyjából úgy, mint a
szurkolók többsége.
Én gyakorlatilag leszoktam az ivásról, hogy ezzel is
támogassam Lachlant. Egy kis bor persze szóba jöhet, ha
Amara lakásán tartunk csajos bulit, de Lachlan
társaságában vizet prédikálok és azt is iszom. Ez a
lemondás nincs különösebb hatással az életemre, ám
szívesen megteszem a párom kedvéért. Még csak kérni
sem kellett rá. Így akarom. Azért, mert ő is mindent
megtenne értem.
Amara mostanra már nagyon jó barátnőm. Ez a csaj
nagyon sok mindenben hasonlít rám. Nem tesz lakatot a
szájára, határozott nézetei vannak, bár a szerelmi élete
lehetne kicsit eseménydúsabb is. Lachlan és én komoly
erőfeszítést teszünk azért, hogy összeboronáljuk
valamelyik jóképű rögbijátékossal, és úgy vélem, emiatt
igazából nem is kéne panaszkodnia. Persze ettől még
egyfolytában sír a szája.
Természetesen rendszeresen beszélek Nicolával és
Steph-fel, így aztán nem érzem, hogy elveszítettem őket.
Mind a ketten el akarnak jönni ide, hogy
meglátogassanak minket Lindennel és Brammel,
csakhogy… szóval, akad egy kis nehézség.
Stephanie terhes.
Tudom, hogy teljesen önző okok miatt szomorodtam
el, a terhessége ugyanis azt jelenti, hogy elkezdődik az
életének egy olyan szakasza, amelyikben számomra csak
egész kevés hely jut, így attól tartok, hogy kettőnk
kapcsolata meg fog változni. Persze mégiscsak Stephről
van szó. Mindentől függetlenül örökké számíthatok rá, és
az is világos, hogy előtte sosem kell képmutatóan
viselkednem. Ráadásul pedig olyan nagyon boldog azért,
hogy neki meg Lindennek kisbabája lesz, hogy
egyszerűen megfertőz az izgalmával. Ennek hatására
felvásárlom az összes skót bébiholmit, amit csak találok,
közöttük a legparányibb skót szoknyát, a MacGregor
klán színeiben. Akár fiú, akár lány lesz a gyerek, hordani
tudja.
Bárhogy legyen is, Stephanie-ből egy iszonyúan jó
anyuka lesz, én pedig alig várom, hogy kiderüljön,
milyen iszonyúan aranyos apró kis emberi lénynek fog
életet adni. Azt hiszem, már csak emiatt is vissza kell
repülnöm San Franciscóba.
A fivéreimmel is folyamatos kapcsolatban állok. Az a
helyzet, hogy közelebb kerültem hozzájuk, mint
bármikor korábban, és úgy vélem, bárhonnan is nézzen
minket az anyánk az apánk társaságában, ők ketten
valószínűleg boldogok, mert a gyermekeik végre
megtalálták egymást.
A szurkolók körülöttünk hangosan biztatni kezdik
Edinburgh-t, amikor a két csapat egymásnak feszül a
pálya közepén. Ahogy nézzük a tolongást, Edinburgh-nek
sikerül hátraszorítania Munstert, aztán Thierry
megkaparintja a labdát a többiek háta mögött, gyorsan
odadobja egy másik fickónak, aki egyből passzol a pálya
szélén várakozó Lachlannek.
A kedvesem azonnal támadásba lendül. Gyorsan fut a
labdával a hóna alatt, pedig a másik csapat több játékost
is ráállított, akik szemmel tartják minden mozdulatát.
Úgy lógnak rajta, mint a piócák.
Csakhogy senki sem olyan gyors, mint ő.
A futása most is ugyanúgy lenyűgöz, mint akkor,
amikor először láttam a sportpályán. A mozgásából árad
a szenvedély, és ezért önkéntelenül is egy vad csődörrel
vagy egy dühöngő bikával hasonlítom össze. Mintha a
szabadság felé rohanna, és érződik, hogy erre született.
 Visszafojtott lélegzettel figyelem, akárcsak mindenki
más is.
Egy ellenfél megpróbálja szerelni, de Lachlan úgy
tesz, mintha oldalra lépne előle, de aztán meggondolja
magát, és lendületből nekimegy. A fickó a földre kerül,
Lachlan pedig rohan tovább, és a karja meg a lába olyan
gyorsan mozog, hogy azt hiszem, mindjárt eléri a
hangsebességet. Iszonyatosan vonzó ez a sok tetoválás és
izom.
Valaki elé áll, és elzárja az útját. Lachlan simán
lepattan róla, és megy tovább. Oldalra dobja a labdát,
kicselez valakit, aztán továbbrohan, míg újra fel nem
tudja kapni.
Most már felpattanunk és vadul integetünk, amivel
csak tudunk, mivel így csak egy hajszál választja el a
pontszerzéstől és a győzelemtől.
Úgy kapta fel a labdát, mintha az csakis rá várt
volna. Keresztülfut vele a vonalon, majd drámai módon
hatalmasat ugrik, és hason csúszva fejezi be a
mozdulatot. Tudom, hogy ezt csak a közönség miatt
csinálja, ám a szurkolók majd megőrülnek tőle.
Akárcsak én.
Nagyon ritkán fordul elő, hogy így színészkedik, és
ebből jól tudom, hogy ebben a pillanatban remekül érzi
magát.
Pont, mint én. Minden erőmet beleadom az üvöltésbe,
és vadul szökdécselek Amarával együtt.
Lachlan felkel, és a labdát leejti a földre. Olyan
boldogan mosolygok rá, hogy kicsorduló könnyek
folynak végig az arcomon. A társai odafutnak hozzá,
megölelik, ugrálnak, és iszonyatosan örülnek annak,
hogy megnyerték az új szezon első mérkőzését.
Ma akkorát dugunk, hogy azt megemlegeti!
Ekkor azonban valami furcsa dolgot csinál. Elszalad
a társai közül, nem törődik az ellenféllel sem, melynek
tagjai jönnének, hogy kezet rázzanak, hanem odafut a
partvonalon álló tévésekhez. Alan, az edzője a nyomában
lohol, és sietve a kezébe nyom valamit, mielőtt
visszaporoszkálna a csapathoz. Lachlan beszélni kezd az
egyik tévéssel, mire odajön egy riporter is, mert úgy érzi,
hogy összejöhet egy klassz interjú.
Lachlan a lányra mosolyog, és valamit súg a fülébe.
Utána pedig elveszi tőle a mikrofont.
A stadion hatalmas kivetítőjén ekkor már csak
Lachlan vonzó arca látszik. Boldogan vigyorog a
képernyőkön, és emiatt sokkal fiatalabbnak,
barátságosabbnak, sőt megkockáztatom, hogy
viccesebbnek is látszik. A szájához emeli a mikrofont,
belebeszél, de egyetlen hang sem hallatszik.
Újra megpróbálja, de a technika cserbenhagyja. Az
ajka mozog, a szeme ragyog, mosolyog, de a nézőknek
fogalmuk sem lehet arról, hogy mit is akar.
– Mit csinál? – kérdezem Amarától. Megrázza a fejét.
– Halványlila gőzöm sincs róla.
Lachlan ekkor odainteget valakinek, és máris hoznak
neki egy rajztáblát meg egy tollat. Elveszi a tollat, írni
készül valamit a papírra, de aztán megdermed, és felnéz
rám. Pontosan tudja, hogy honnan szurkoltam neki.
Megérzem, hogy Amara is engem bámul, és az
előttünk lévő sorokban állók is hátrafordulva keresik,
hogy mégis mi a fene nyűgözte le ennyire Lachlan
McGregort, a mérkőzés megmentőjét.
Én vagyok az.
Neki csak én létezem.
Nekem pedig csakis ő.
Összeforr a tekintetünk.
Ekkor gyorsan írni kezd.
Visszafordul felém, miközben a rajztáblát odatartja a
kamera elé. Sejtem én, hogy a kijelzőkön az üzenete
látható, mert körülöttem felhördülnek az emberek, én
azonban nem tudom levenni a pillantásomat róla. A
tekintetével ugyanolyan erősen meg tud ragadni, mint a
kezével.
– Kayla – suttogja Amara, és megmarkolja a karom. –
Te jó isten!
Végre a kijelzők felé fordulok. Lachlan még mindig
ott tartja a papírt, még mindig mosolyog, de most már
kissé idegesnek tűnik. Remeg a rajztábla. Ez van ráírva:
Kayla Moore, megtisztelsz azzal, hogy a feleségem
leszel?
Alá is írta: Lachlan McGregor
Ekkor a papír eltűnik, a kamera pedig a füvet
mutatja.
Gyorsan visszafordulok a pálya felé, de Lachlan már
nincs ott, ahol az előbb volt, hanem futva közeledik.
Feljön a lépcsőn.
Bejön a soromba.
Megáll az orrom előtt.
Nem is vettem észre, hogy mikor ültem le. Nem tudok
megmoccanni. Egyetlen épkézláb gondolat sincs a
fejemben.
Képtelen vagyok felfogni, hogy mi a fene történik itt.
Ez az alak tényleg az én Lachlanem, az én visszafogott,
megfontolt kedvesem? Vagy hirtelen valamilyen színjáték
közepén találtam magamat?
Fél térdre ereszkedik, így egy magasságban vagyunk.
Izzadt haja a homlokára tapad, és ragyogóan zöld
szemének pillantása majdnem keresztüldöf.
– Mit csinálsz? – kérdezem döbbenten.
Maga elé nyújtja az egyik kezét, és az ujjai között
egy gyűrűt tart. Egy lenyűgöző, csodaszép,
smaragdokkal díszített ezüstgyűrűt.
 – Ó, édes istenem! – lehet, hogy ki is mondtam, de az
is, hogy csak gondoltam.
– Szerettem volna lenyűgözően romantikus módon
megkérni a kezedet – mondja Lachlan. – Sajnos nem
igazán jött össze a dolog. Technikai nehézségek.
Annyira ért ahhoz, hogy a közelében megfeledkezzek
a világról. Mintha szemellenző volna rajtam. Csakis a
száját bámulom, egyedül az arcát nézem.
– Azt mondják, hogy akkor élünk, ha olyan dolgokat
csinálunk, amelyektől félünk. Ha ki kell lépnünk miatta
a komfortzónánkból. Te pontosan ezt tetted a kedvemért.
Valahányszor átjöttél ide, Skóciába, magad mögött
hagytad a megszokott életedet. Bátor voltál. Kockázatot
vállaltál. Rengeteg kockázatot. Ma már tudom,
mindennél fontosabb számomra az, hogy megkérjem a
kezedet. Legyél a feleségem! Engem azért teremtettek,
hogy veled legyek, téged pedig azért, hogy velem élj. Ezt
azóta tudom, hogy annak idején megkértelek, gyere ide
velem, és csupán az nem volt világos, hogy pontosan mit
kell tennem. Most már ez is egyértelmű. Ma már tudom.
Éppen ezért így nyilvánosan kérem meg a kezed, mert ez
a legfélelmetesebb lehetőség.
Ide-oda cikázik a szeme, és megnézi magának a
rengeteg embert, a szurkolóit, akik valósággal falják a
szavait, és úgy bámulnak minket, mintha egy izgalmas
tv-műsor lennénk.
– Az a helyzet, hogy nem ismerem ezeket az
embereket itt. Ugyanakkor viszont nagyon is azt akarom,
hogy mindannyian hallják, milyen nagyon szeretlek
téged. Mert ha te nem léteznél, ha nem lenne Kayla
Moore, akkor én ma nem lehetnék itt. Nem lennék az, aki
vagyok. Jobb ember, mint amilyen voltam. Persze még ez
az alak is iszonyúan fél attól, hogy kikosarazod az egész
világ szeme láttára. Csakhogy hajlandó vagyok erre a
kockázatra, mert megtörténhet, hogy igent mondasz.
Nyel egy hatalmasat, és a szemembe néz.
– Leszel a feleségem?
– Komolyan kérdezed? – suttogom, mert még mindig
úgy érzem, hogy csupán álmodom, és bármelyik
pillanatban megtörténhet, hogy kirántják a szőnyeget a
lábam alól, én pedig megalázva jól pofára esek. Azt
hiszem, Lachlan is pont ugyanígy érzi magát. Ahogy
telnek a hosszú másodpercek és a gyönyörű, ragyogó
gyűrű az ujjamra várva ott fekszik a tenyerében,
Lachlan fokozatosan elhamvad odabent.
Én meg mi a fészkes fenére várok?
Úgy, mintha bármin is gondolkoznom kéne!
– Igen – mondom boldogan.
Mintha rám szakadt volna az ég.
Édes istenem, Lachlan megkérte a kezem!
Jóságos egek, feleségül megyek a szeretőmhöz, a
legjobb barátomhoz, álmaim férfijához.
– Igen! – kiáltom még hangosabban, és olyan széles
szájjal mosolygok, hogy már szinte fáj. – Igen, a
feleséged leszek, Lachlan! Szeretlek! Szeretlek!
Olyan nagy boldogsággal vigyorog rám, hogy attól
elakad a lélegzetem.
– Biztos?
– Igen, igen, igen – vágom rá, és a gyűrűsujjamat
odatolom az orra elé. – Húzd már fel rá azt a hülye
gyűrűt.
Felnevet, könnybe lábad a szeme, és a gyönyörű
gyűrűt felhúzza az ujjamra. Remeg a keze. Talán ez
életünk legcsodálatosabb, legsebezhetőbb pillanata, amit
rengeteg ember szeme láttára élünk át.
A tömeg azonban nem számít. Ez ugyanis a mi nagy
napunk.
A gyűrűre pillantok. Annyira szép. Nem azért, mert
egy remekmű, pedig nagyon is tetszetős, hanem azért,
mert Lachlantől kaptam. Ő választotta ki nekem, amikor
rájött arra, hogy feleségül akar venni.
Ránézek leendő férjemre, és alig tudom elhinni a
dolgot.
– Olyan boldog vagyok! – mondom. A szemem
ragyog, az arcom vörös, és kicsit már sajog is a széles
mosolyomtól.
– Eeegen – mondja félénk mosollyal. – Pontosan ezt
érzem én is.
A következő néhány óra teljesen ködös. Alig hiszem,
hogy tényleg ez történik velem. Rengeteg fénykép készül,
mivel a helyi paparazzók majdnem megőrülnek, és
Lachlan családja is odajön hozzánk, hogy gratuláljanak.
Látom rajtuk, hogy tudták, mire készül. Egyedül engem
hagytak ki az előkészületekből, és tökéletes munkát
végeztek.
Végül sikerül kiszabadulnunk a nagy felhajtásból, és
kettesben taxiba ülünk. Útközben nem beszélünk sokat.
Én egyfolytában a gyűrűmet bámulom, miközben
Lachlan a kezemet szorongatja és kinéz az ablakon.
Továbbra sem sikerült feldolgoznom, hogy milyen
szürreális volt ez a nap. A kedvesem először megnyeri a
fontos mérkőzést a csapata számára, utána pedig sok
ezer szeme láttára megkéri a kezemet. Kurva jó. Pont,
mint a filmeken.
Férjhez megyek, baszd meg.
Ez a felismerés még keményebben lecsap rám, amikor
belépünk a lakásba, és én rádöbbenek arra, hogy most
már tényleg ez az otthonom. A sok gyönyörű falidísz és
dekoráció mind az otthonunk része lesz.
Ennél is fontosabb azonban, hogy Lachlan a párom.
Mindig is az lesz, függetlenül attól, hogy hol
vagyunk.
 Emily és Lionel szokás szerint az ajtóban köszönt
minket, igénylik a figyelmünket, és talán magukba
szívják a boldogságunkat is. Lachlan azonban gyorsan
behúz magával a hálószobába. Bezárja a hátunk mögött
az ajtót, és leveszi az ingét. Lenyűgöz a hasizmával és a
tetoválásaival. Ekkor fedezem fel, hogy a mellén
keresztben egy új szó látszik. Az, hogy „Szeretlek”.
Engem szeret.
Odajön hozzám, megragad, átölel, és olyan ragyogó
tekintettel néz rám, hogy attól tartok, mindjárt lángra
fogok lobbanni.
– Szeretlek – mondja, és a lángoló tekintetével
végigsimítja a bőrömet. – Mi ketten örökké együtt
maradunk.
– Megígéred? – suttogom.
– Örökre együtt – feleli.
Hosszú és érzelmes a csókja. Gyönyörű. Az ajkunkat
megédesíti a szerelem.
Belezuhanunk az ágyba.
Újra és újra megtaláljuk egymást.

Vége
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Nem titok, hogy Lachlan alakjának megformázásakor
egy nagyszerű színész, a lenyűgöző Tom Hardy lebegett
a lelki szemeim előtt. Mr. Hardy azonban nem csak arra
vett rá, hogy írjak meg egy könyvet. E híres színész
elszántan támogatja az állatmenhelyeken lévő kutyákat,
és azért küzd, hogy ne érje hátrányos megkülönböztetés
a pitbullokat. Ismertségét és a hírnevét felhasználva
megpróbálja felvilágosítani az embereket. Bár a saját
hírnevem és hírességem csupán mikroszkopikus méretű,
főleg ha egy hozzá hasonló őrült géniusszal hasonlítom
össze, ám Tom Hardynak köszönhetően bátran fellépek
és szót emelek egy olyan ügy érdekében, amelyikben
szilárdan hiszek.
A kaliforniai San Bernardino egyik állatmenhelyében
egy keverék pitbull várt az elaltatásra. Sikerült
megmentenem. Talán inkább azt kellene mondanom,
hogy a Vancouver Island Flirting with Fido nevű
állatvédő szervezet önkéntes munkatársai, ezek a
csodálatos hölgyek szervezték meg azt a nagyszabású
mentőakciót, amelynek során a különféle menhelyekről a
kutyusokat felhozták Kanadába, ahol sikerült őket
szerető családoknál elhelyezni. A legtöbb új életet kezdő
állat pitbull vagy valamilyen keverék, olyan félreértett
faj tagja volt, melyeket gyakran kidobnak, és az
állatmenhelyeken a betegekkel és az öregekkel együtt
többnyire elsőként altatják el. Mivel az ilyen kutyáknak
félelmetes a híre, ezért az állatmentők ügyelnek arra,
hogy a befogadó családoknak legyen lehetősége
megismerni új négylábú barátjukat, mielőtt meghoznák a
végleges döntést. Nem minden kutya illik minden
gazdához – ez különösen igaz azokra a megmentett
állatokra, akikkel talán csúnyán bántak és viselkedési
problémáik vannak. A kutyatartás ugyanis egy életre
szóló elkötelezettséget jelent. Helytelen dolog venni egy
kutyakölyköt, aztán pedig egy idő múlva úgy dönteni,
hogy inkább megszabadulna tőle az ember. Van, akinek
csak addig kell a kutyája, míg új helyre nem költözik,
ahol már nincs kedve kutyabarát lakást keresni.
Elfogadhatatlan az is, hogy kidobják az öreg állatokat,
ha azok már nem cukik és nincs kedvük játszani. Az
örökké tartó barátságnak nem lehet vége.
Így aztán a férjemmel együtt befogadtuk
otthonunkba ezt a rémült kis pitbullkeveréket, Bruce-t.
Nem volt könnyű. Az elején előfordult, hogy azt hittem,
nem bírom már tovább. Bruce nem hasonlított azokra a
kutyákra, akikkel együtt nőttem fel. Mindentől és
mindenkitől félt. Sosem csóválta a farkát, hanem
remegett, mint a nyárfalevél. Nem ugatott, egyetlen
hang sem hagyta el a torkát. Csakis a szökésen járt az
esze, hogy egyedül lehessen, messze az emberektől, mert
úgy vélte, a kétlábúak csakis bántani fogják.
Mi azonban kitartottunk. Élete végéig tartó otthont
akartam adni Bruce-nak. Attól tartottam, hogy egy másik
gazda mellett sosem lesz boldog, sosem fog előjönni a
búvóhelyéről.
Lassan, de biztosan sikerült megbarátkoznunk. Ehhez
rengeteg türelemre és szeretetre volt szükség. Bár nem
ment zökkenőmentesen, Bruce végül elkezdett megbízni
bennünk. Megtanulta a parancsszavakat. Egy nagy
kutyakölyök lett belőle, miközben nekem gyakran jutott
az eszembe, hogy a kis szerencsétlen milyen sokat élt
kóbor kutyaként az utcán. Még csak esélye sem volt arra,
hogy kiskutya lehessen.
Bruce mostanra teljesen megváltozott. Megugatja az
ismeretleneket, ami részben rossz, hiszen meglehetősen
idegesítő, amikor zajong, részben viszont jó, mert jelzi,
hogy megjött a magabiztossága. Szeretne megvédeni
minket, mi pedig őt védelmezzük, jobban elviseli az
embereket is, hiszen már rájött, hogy nem kell rettegnie
tőlük. Természetesen imádja a többi kutya társaságát.
Nemsokára megmentünk egy másik kiskutyát is, így lesz
egy játszótársa, akit szerethet, akivel együtt élhet.
Persze úgy érzem, hogy ez még nem elég. Éppen ezért
úgy döntöttem, hogy az Éjszaka a tiéd leszek minden
egyes előrendelt példányának árából egy dollárral a
rászoruló menhelyeket támogatom. Sok ilyen van,
például a Best Friends Animal Society, Battersea Dogs &
Cats és az SPCA, valamint más kisebb szervezetek is,
például az előbb említett Flirting with Fido, a Villalobos
és még sokan mások. Éppen ezért hálás köszönetem, ha
előrendelésben vetted meg ezt a könyvet. A pénzed
segíteni fog abban, hogy kutyák, cicák és más állatok
kerüljenek olyan szerető otthonokba, amilyenekre
szükségük van. Segítettél megmenteni egy életet.
Akkor is jobbá teheted az állatok életét, ha nem
előrendelésben vetted meg a regényt. Amikor e szavakat
írom, még nem jött meg a könyvért kapott
honoráriumom. Arra készülök, hogy januárban utaljak
át pénzt a különféle állatokkal foglalkozó jótékonysági
szervezeteknek. Ha tudsz angolul, akkor mindezt te is
figyelemmel követheted a honlapomon, melynek címe:
www.authorkarinahalle.com
A „News”, vagyis az újdonságok fül alatt keresd! Ha
támogatni akarod az állatmenhelyeket, a felsoroltak
mindig örömmel fogadják a segítségedet. Ha a listámról
hiányzik egy olyan állatmenhely, amelyik szerinted
rászolgálna a támogatásra, akkor küldd el nekem az
elérhetőségét erre az e-mail-címre:
authorkarinahalle@gmail.com
 A Tárgyhoz ezt írd be: „Save the Puppies”. Majd
megnézem, hogy mit tehetek. A célom az, hogy a lehető
legtöbb arra méltó szervezet részesüljön támogatásban.
Attól függően, mennyire eredményes a támogatók
toborzása, megtörténhet, hogy a könyv megjelenésének
napján kapott teljes honoráriumomat átutalom az
állatmenhelyeknek. Éppen ezért NAGYON, NAGYON
KÖSZÖNÖM, ha ezt a könyvet a megjelenése napján vetted
meg. Ugye tudod, hogy a szerzőknek, tehát nekem is,
milyen nagy örömet jelent, ha te, az olvasó, már az első
nap megveszed a könyvét.
Fontos dolgok történtek: A Éjszaka a tiéd leszek
megjelenése után személyesen is találkozhattam Tom
Hardyval A visszatérő című film bemutatóján és az
afterpartin. (Köszönöm, 20th Century Fox!) Meséltem
neki erről a regényről és a menhelyeknek átutalt
támogatásról. Mit gondolsz, mit szólt hozzá?
– Ez fantasztikus!
Nagyon büszke volt, mégpedig jogosan.
Természetesen csodálatos olvasóim meg Bruce és
Tom Hardy mellett számos más segítőmnek is köszönetet
akarok mondani ezért a regényért. Örök hálával
tartozom Scott Mackenzie-nek, és nagyon sajnálom,
hogy az utazásunk során Hongkongban, Ausztráliában és
Új-Zélandon egyfolytában csak írtam. Ki gondolta volna,
hogy ez a könyv ilyen vastag lesz? Ki sejthette volna,
hogy kempingezés közben is képes vagyok megírni egy
százötvenezer szavas regényt? Nem tudnám eldönteni,
hogy ez jó dolog-e, vagy sem. Hát már sosem lesz
normális vakációm? A Nem lennék nélküled című
regényemet Hawaiin írtam meg, most pedig az Éjszaka a
tiéd leszek felét Új-Zélandon egy lakókocsiban pötyögtem
be a gépbe. Hát meddig mehet ez így tovább? Tudod,
mit…? Inkább ne adjunk választ erre a kérdésre. Azt
viszont megígérhetem neked, hogy a következő
regényemet is élvezni fogod. (kacsint)
Hálával tartozom a szüleimnek és Kara
Malinczaknak, Laura Helsethnek, Stephanie Sandra
Brownnak, Sandra Corteznek, Kelly St-Laurentnek, Dani
Sancheznek, Taylor Haggertynek és K. A. Tuckernek (a
tartalomjegyzéket teljes egészében ő csinálta, és képes
egyszerre írni és formázni a szöveget, hihetetlen, nem?),
Mark Cokernek és mindenkinek a Hallewoodon a
lelkesedésükért, a visszajelzéseikért és a tehetségük
miatt, az Instagramnak, és természetesen cseppet sem
hősies barátaimnak az Anti-Heroeson. Nálatok jobb
olvasókról egyetlen szerző sem álmodhat magának.
Iszonyúan boldog vagyok, és természetesen rendkívül
hálás azért, hogy ott vagytok velem. Ideje egy nagyot
buliznunk, amire persze Tom Hardyt is meghívjuk.