© Karády Anna, 2021

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó

Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Soós Tibor
Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Felelős kiadó: dr. Karády Anna

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5700-30-1
„Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy
visszaforduljak tőled. Mert ahová te mégy, oda
megyek én is, és ahol te megszállsz, ott szállok
meg én is. Néped az én népem, és Istened az én
Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott
temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr
akármit, hogy csak a halál választ el engem
tőled.”

(Rúth 1:14–17)
 PROLÓGUS

A huszonnyolcadik születésnapom után két nappal tűntem

el Balatonfüredről. Hogy mit kerestem itt? Füreden nőttem
fel, majd ugyan Pestre kerültem, de végül hazajöttem, mert
valami visszahúzott. Pontosabban elrabolt.
A rablást esetemben szó szerint kell érteni.
Egyszer azt hallottam, hogy Füred mindent pótol, de
Füredet semmi sem pótolhatja. Akárhogy is, ha megismered
a történetemet, egész másképp nézel majd erre a városra.
Ugyanis a történetem nem fikció. Amit leírok, az a valóság.
Akkor is, ha hihetetlennek hangzik.
Sosem hittem a csodákban, mindig is két lábbal álltam a
földön, ezért is tanultam jogot; szeretem, ami logikus és
kiszámítható. Mégis megmagyarázhatatlan dolog történt
velem.
Egyes atomfizikusok szerint az időutazás lehetetlen, míg
mások nem zárják ki az elvi lehetőségét. Abban azonban
mind egyetértenek, hogy a tudomány és technika jelenlegi
állása szerint kivitelezhetetlen. Science fiction? Bevallom,
én sosem foglalkoztam a témával, csak éltem az életet,
ahogy az emberek általában szokták: egy irodában
dolgoztam, olvastam, úsztam, moziba jártam…
De egy napon megváltozott minden, és azóta keresem a
magyarázatokat. Azt, hogy miért történt velem, azt én sem
tudom, de megtörtént. A legtöbb népi hiedelemnek és
mendemondának nincsen tudományos alapja – de ez engem
egy csöppet sem érdekel. Minden elméletre nyitott vagyok,
így tisztelettel kérem e sorok olvasóját, ha van bármi
megoldása, tudassa a családommal!
No de kezdjük az elején. Utoljára 2020. június 20-án láttak
engem Balatonfüreden, egészen pontosan a Koloska-
völgyben, a hétforrásnál…
 POSVÁNYOS

Hason fekve arra ébredtem, hogy undorító bűz terjeng.

Ahogy megmozdultam, testemben több helyen is szúrást
éreztem, a ruhám is elszakadt. Próbáltam négykézlábra
emelkedni, de kezem-lábam belesüppedt az ingoványos
talajba. A meleg, mocsaras iszapban térdelve csak nádat és
sást láttam magam körül. A büdös talajt kotortam a táskám
és telefonom után kutatva, de hamar feladtam: elborzadtam
a nyúlós iszaptól. Szédültem, öklendeztem, végül
kihánytam egy jó adag sárgás vizet. Sokadik próbálkozásra
sikerült csak felállnom, de ahogy léptem volna, az egyik
szandálom elszakadt, a másikban pedig megcsúszott a
lábam – fájdalmasan megbicsaklott a bokám. Így
visszaültem a büdös vízbe, és levettem a másik szandált is,
mert rájöttem, hogy innen csak mezítláb van kiút.
A lápos, mocsaras vízben ügyetlenül lépegettem,
miközben a talpam alatt undorítóan csiklandozott a nyálkás,
csúszós talaj, és felfordult a gyomrom a lábujjaim közé
csordogáló, gusztustalanul sikamlós iszaptól. Testem-lelkem
iszonyodott: az első métereken a lüktető undortól hol
öklendeztem, hol köhögtem, vagy egyszerre mindkettőt.
Amikor egy kövérre hízott, vörhenyesbarna varangyos béka
ugrott elém, annyira elborzadtam, hogy kővé dermedtem, és
zakatoló szívvel, mozdulatlanul álltam jó ideig. Rengeteg
békát fedeztem még fel. Hátukon visszataszító szemölcsök
ültek, a narancssárga szemek düledezve meredtek felém,
némelyik ugyan kisebb volt és barátságos, zöldes színű, de
azok oldalán ritmusosan hólyagok fújódtak fel, úgy lebegtek
a zavaros vízen.
Kis híján elájultam, annyira irtóztam tőlük. Légzésemre
összpontosítottam: lassú és mély levegőt vettem. Végül –
behunyt szemmel – sikeresen meggyőztem magamat, hogy
nincs más út, csak az előre.
Ahogy haladtam tovább, úgy hajtottam szanaszét a
kuruttyoló varangyokat. Szitakötőre emlékeztető, óriási
szúnyogok rajzottak elő lépteim nyomán – akkora piros
szemekkel, hogy távolról is megrémítettek. Megzavartam az
itt élő madarakat is, mert éktelen lármát csaptak, amitől
perceken belül megfájdult a fejem. Kínzó öklendezőroham
jött rám, mert a posványos víz felszínén petecsomókra és
kocsonyás lárvakötegekre lettem figyelmes. Görcsbe rándult
a gyomrom, saját térdembe kapaszkodva küzdöttem a
levegőért. Azt gondoltam, agyrázkódást kaptam.
Egy tó mellett telefonáltam, amibe végül beleestem – tettem
időrendbe az eseményeket, hogy kitaláljam, pontosan merre
is vagyok. Az utolsó tiszta emlékem az volt, hogy szüleim
harmincadik házassági évfordulója alkalmából családi
napot tartottunk a balatonfüredi Koloska-völgyben: a békés
és csendes helyszín tökéletes egy kellemes kirándulásra.
Sétáltunk és beszélgettünk a patak melletti erdei úton – épp
úgy, ahogy az emberek általában szoktak –, nekem
megcsörrent a mobiltelefonom, felvettem, és kicsit
leszakadtam a többiektől, hogy nyugodtan beszélhessek.
A hétforrásnál jártam, amikor tompán csattogó, hangos
zajt hallottam: mintha valaki botokat csapkodna össze a
kezében, vagy esetleg egy fa törzsét ütlegelné. A forrásnál,
ahol megálltam, a víz kicsiny tóvá szélesedett, melyet öreg,
mohás törzsű fűzfák vettek körbe. Kerestem a baljós hang
forrását, de nem tudtam eldönteni, hogy mely irányból
érkezik.
Az ismeretlen zaj mindenhol jelen volt, egyre hangosabb
lett, én meg csak forogtam a saját tengelyem körül. A
fűzfákat már fölém tornyosuló bástyáknak láttam,
miközben idegesen nézegettem körbe-körbe. De hiába.
Senkit és semmi szokatlant nem láttam, miközben a hang
olyan félelmetes erőre kapott, hogy megszédültem tőle.
Felnéztem az égre. Vészjóslóan beborult, és egy kör alakú
foltot fedeztem fel rajta.
Csak a tisztás felett sötétedett el így.
Az én fejem felett!
Megijedtem.
Idegesen nézegettem minden irányba, és kétségbeesetten
kiáltoztam a többiek után, de senki sem válaszolt.
A folt közepe koromfekete volt, kifelé pedig egyre
világosabb lilába ment át, és ettől a látványtól halálos
rémület lett úrrá rajtam. A tisztást körbeölelő erdőt már
barátságtalannak találtam, és a tó partján célba vettem a
tőlem nem messze lévő – a kirándulók körében közkedvelt
– sütögetőhelyet, ami egy nyilvános parkoló mellett feküdt.
Féltem egyedül, megszaporáztam a lépteimet, kapkodtam a
fejem jobbra-balra, kerestem az embereket, de egy árva
lélekkel sem találkoztam.
Rettegve tekingettem magam mögé – hiába nem üldözött
senki, én mégis menekültem. Már egyáltalán nem érdekelt a
zaj forrása, kíváncsiságom tovaszállt, a helyét pedig átvette
a pánik: csak ki akartam jutni a beborult ég alól. A hang
továbbra is jött velem, én pedig elbizonytalanodtam, hogy
tán csak a fejemben létezik, és a közeledő agyvérzés jele.
A hangzavar egyszer mégis abbamaradt, én pedig
megdermedve néztem körbe. Egy helyben toporogtam, nem
tudtam, merre induljak, hogy végre egy embert találjak.
Óvatosan pillantottam fel ismét az égre – de rögtön el is
fordítottam a fejemet, mert a sugárzó napfény égette a
szememet. A csodálkozásra nem maradt időm, mert szél
éles süvítésére lettem figyelmes.
Olyan erővel rontott nekem, hogy belezuhantam a forrás
melletti tóba.
Sokkal mélyebb volt, mint gondoltam. Csak zuhantam és
zuhantam lefelé a víz alá, kapálóztam, törekedtem a
felszínre, de elragadott egy örvény.
Ismeretlen erő húzott lefelé.
Küzdöttem ellene, amíg bírtam, de a szorítás nem
engedett. Egyre gyengébb és gyengébb lettem, végül
megadtam magam a víznek…

A mocsaras vidék, ahol magamhoz tértem, egyáltalán nem

volt ismerős. Ilyen tájat Balatonfüreden még soha nem
láttam. Tűzött rám a nap, mindenem bűzlött, a száradó
mocsok megkeményedett a hajamban, a fogaim között
sercegett az iszap, amit hiába köpködtem, a rossz íz nem
tűnt el a számból. Kerestem a magyarázatokat. Azt, hogy
majdnem megfulladtam, miközben kitűnő úszó vagyok,
hosszas tépelődés után azzal magyaráztam, hogy a tóban a
patakok összefolyása valamiféle turbulenciát okozhatott,
ami egyszerűen elragadott. A táj pedig azért lehetett
ismeretlen, mert az egyik, tóból kivezető folyócska nagy
valószínűséggel messze-messze elsodort. Maradéktalanul
nem győzött meg az elméletem, de jobbra nem futotta.
Zavartan álldogáltam, gyűjtöttem az erőt, hogy legalább a
lápból kijussak.
A mocsár melletti erdőnél mozgásra lettem figyelmes,
kezemet a szemem elé tartva kémleltem. Egy alakot
fedeztem fel. Nem voltam benne biztos, hogy emberi, de
integettem felé. Nem jelzett vissza, ennek ellenére kitartóan
figyeltem egy percig. Az alak meg sem mozdult, így fáradtan
folytattam hát tovább az utat kifelé a mocsárból.
Egyszer csak egy méregzöld, bukósisak nagyságú
teknősbéka vonult el mellettem komótosan egy kákacsomó
mögé. Nem akartam hinni a szememnek. Hosszan
nézegettem az aljnövényzetet, de nem láttam újból.
Kételkedtem a józan észlelésemben, és tovább erősödött a
gyanúm, hogy agyrázkódást szenvedtem – méghozzá nem is
enyhét. Felnéztem az égre, mert a késő délutáni óra ellenére
a nap is túlságosan égetett, majd összeszedtem magam, és
ismét tettem egy lépést.
Ekkor az alak megmozdult a távolban.
Koszos kezemmel megdörzsöltem a szememet, mert attól
féltem, hogy csak káprázott. De nem. Már tisztán kivettem,
hogy egy embert látok. Óvatosan mozgott, vagy inkább
rejtőzködött a fák között.
– Hahó! – kiáltottam felé, mire nyomban megtorpant,
végül tétován előlépett az árnyékból.
Egy asszony volt. Nem szólalt meg, csak nézett felém.
– Hahó! – kiabáltam ismét, és szaporán megindultam felé,
annak ellenére, hogy a szandálom nélkül fájdalmas volt
minden lépés, és sorozatos szúrások érték a talpamat.
Az asszony forgolódott, nézegetett körbe-körbe, végül
továbbindult.
– Álljon meg! Kérem, segítsen! – kiabáltam utána
kétségbeesetten. Nem válaszolt, de megállt nekem háttal, így
hát folytattam: – A Koloska-völgyben sétáltam, és beleestem
a tóba! Ide sodródtam.
Végre megfordult, és tett felém pár lépést. Ekkor vettem
csak észre, hogy a ruhája milyen különös. Egy pillanatra el
is bizonytalanodtam, jó ötlet volt-e visszafordítani, mert egy
köntösszerű, elrongyosodott, durva anyagú kardigánt viselt,
ami ráadásul igen koszos is volt. Alul egy népies, ormótlan
fazonú hosszú szoknya lógott rajta, pecsétes köténnyel,
őszülő haját kendő takarta. Az összkép visszataszító és
riasztó benyomást keltett.
Ahogy közeledtem, az asszony egyre furcsábbnak tűnt,
mert ilyen arcbőrt sem láttam még. Találkoztam már
rendkívül ráncos arccal, de ez esetben egyáltalán nem a
ráncok mennyisége volt a szokatlan, hanem a barázdák
mélysége. A korát nehezen tudtam megállapítani, és habár
egy botot tartott a kezében, a teste és tartása mégis arról
árulkodott, jó erőben van. Negyven év körülinek becsültem,
olyannak, aki elhanyagolt arca miatt jóval idősebbnek
festett koránál. Természetjárónak gondoltam, mert azok
szoktak bottal járni – igaz nem egy olyan dúsan faragott
népművészeti alkotással, mint az övé.
Végre kiértem a lápból és szilárd talajon álltam, amikor a
cipőjére esett a pillantásom. Fegyelmeznem kellett magamat,
erőszakkal néztem félre, hogy ne bámuljam meg azt a
bőrből készült, régimódi, csizmaszerű, kitaposott lábbelit,
amit viselt.
Lehet, hogy egy amish? Itt, Füreden?
– Szép bot! – mondtam kedvesen.
Erre elmosolyodott. Talán ha öt fogat láttam a szájában, és
azt is összevissza, csúfan, elhanyagolt állapotban. Ő is
megbámulta az én fogsoromat, amivel – kivételesen –
mindig is elégedett voltam.
Bíztam benne, hogy nem sértettem meg, és nem vette
észre az arcomon a döbbenetet, így mosolyogva folytattam:
– Telefonálni szeretnék a családomnak, mert már
biztosan aggódnak értem. Esetleg tudna segíteni?
A száját még mindig nem csukta be, és csak vigyorgott
rám kerek szemekkel.
Talán egy igazi bolondot fogtam!
– Van telefonja esetleg? – kérdeztem ismét.
Nem válaszolt, csak a ruhámat nézegette, de a száját
legalább már becsukta.
– Hol vagyunk? – próbálkoztam újra.
– Possshvaaanyosh – válaszolt artikulálatlanul, és a végét
is elharapta. Minden egyes hangot máshogy mondott, mint
ahogy megszoktam, és olyan ízesen hangzott, hogy ebből az
egy szóból azonnal tudtam, valami nyelvjárást beszél. Vagy
nem magyar anyanyelvű. Arra jutottam, hogy erdélyi terítős
asszony lehet, aki a szezonra érkezett kézzel készített
portékáit árulni.
– Posványos. Értem – mosolyogtam rá bátorítóan. –
Köszönöm szépen a segítséget. Azt meg tudná mondani,
hogy merre van a Koloska Csárda?
Vakargatta a fejét, és továbbra is vigyorgott.
A kezeire pillantva azonnal elvetettem az ötletet, hogy
terítős néni, mert tenyerét erős barázdák szabdalták, bőre a
kosztól lilás és barnás színekben játszott. Meg is sajnáltam,
mert igen kemény fizikai munkát végezhettek ezek a kezek.
– Kolostort kutat? Barátot? – kérdezte nagyra nyílt
szemekkel.
Annyira idegenül csengett az akcentusa, az összes hang,
amit kiejtett, hogy megborzongtam.
– Nem. Nem kolostort. A Koloska-völgyet. Tudja, egy
kirándulóhelyet. Szalonnasütővel. Tűzzel. Vagy egy csárdát.
Éttermet. – Úgy soroltam erősen gesztikulálva, egyszerű
szavakkal, mintha egy külföldivel beszélnék, aki csak kicsit
tud magyarul. – Ért engem?
– Hallak, de nem értelek. Zagyva beszéded nem ismerem.
Honnan jöttél? – nézett rám fürkészően.
– Balatonfüredi vagyok. A Koloska-völgyben kirándultam,
és eltévedtem.
Gyászosan komoly arcot vágott, mintha valami
szörnyűséget mondtam volna.
Hát jó, máshonnan közelítek.
 – Hová megy? – fordítottam a taktikámon.
– Oracs.
– Az jó irány nekem is. Magával tartok, ha megengedi.
Rendben?
Bólintott.
Az első két percben csöndben haladtunk egymás mellett.
Kellett egy kis idő, hogy beszédbe elegyedjünk, mert volt
valami szokatlan az egészben, amit tán mindketten
megéreztünk.
Menet közben a száradt sárdarabokat morzsolgattam
világosbarna hajamról, igazgattam magamon a több helyen
is kilyukadt, mocskos ruhát.
– Mi a neved? – törte meg a csendet.
– Almássy Anna – válaszoltam.
– Őri Katica – mondta, és megállt a bemutatkozáshoz.
Semmi Katicásat nem láttam benne. Erőltetett mosolyt
öltöttem magamra, és felé fordultam.
– Hol laksz? – kérdeztem tegezve. Barátságosabb akartam
lenni, elvégre útitársakká váltunk.
– Oracs szélin. Saját házban.
Kissé szokatlan válaszként értékeltem, de ráhagytam.
– Te? – kérdezte felém biccentve.
– Én is itt, Balatonfüreden. – Kérdőn meredt rám továbbra
is, így hozzátettem: – Saját lakásban.
– Kinek a földjin? – kérdezte gyanakvóan.
– Tessék?
Fürkésző tekintettel végigmért, de nem szólalt meg.
– Ne haragudj, de nem nagyon értem, hogy mire akarsz
kilyukadni – tettem hozzá kedvesebben.
 – Senyvedni fogsz, ha ezt a tébolyult beszédet nem fejezed
be, de tüstént! – emelte meg a hangját.
– Mit mondasz? Mi a baj? – kérdeztem vissza
türelmetlenül.
– Melyik esztendőt írjuk?
– Miért kérdezed? – nevettem fel keserűen, mert fáradt
voltam mindenféle játékhoz.
– Melyik esztendőt írjuk? – szorította meg a karomat.
– Kétezer-húsz június huszadika van – sóhajtottam.
Erre két lépést hátrált, és eltátotta a száját.
Rám ijesztett viselkedésével: sápadt arccal bámult, és amit
a szeméből kiolvastam, az egyáltalán nem nyugtatott meg.
Riadtság, kíváncsiság, félelem és sajnálat keveredett benne.
Tényleg megijedtem tőle.
– Messze vagyunk még? – tértem ismét a tárgyra.
Nem válaszolt.
– Az Úr ezerhétszázhatvanharmadik esztendejében
vagyunk – szólalt meg sokára.
– Maga komplett idióta – szakadt ki belőlem, magázva
ismét, és én is tettem pár lépést hátra. – Sajnálom, hogy
magára akaszkodtam, köszönöm szépen az eddigi segítségét
– enyhítettem szavaimat, és elindultam az ellenkező
irányba.
– Arra semmi, csak irtás! Estefele farkassal! –
figyelmeztetett. – Kerüld el!
Válaszra se méltattam, de pár lépés után tényleg
elbizonytalanodtam, mert határozottan kietlenül festett a
táj. Kelletlenül mégis a nő után szaladtam.
– Ebben a habitusban nem jöhetsz be – nézett végig
rajtam, miközben meg sem állt.
– Miért?
– Botozást kapsz érte – mondta, miközben kibújt a
köntöséből, és nyújtotta felém. – A férjem rögvest
agyoncsap, ha ilyen gúnyában meglát.
Ennek még jöhet a férje is? Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs!
Menet közben felvettem a köpenyt. Jobb a békesség…
A semmiből bújt elő egy kis összetákolt kunyhó, távol
mindentől. Mellette összeeszkábált melléképületek és ócska
sátrak álltak. A düledező falak ugyan vakító fehéren
világítottak, de a rozoga nádtető sokat rontott az összképen:
olyan ügyetlenül ült a ház tetején, mintha bármelyik
pillanatban beszakadhatna. A házikó előtti kicsiny kapu
szomorúan befelé dőlt, egy sárga poros utacska mutatta felé
az irányt. Habár egy környezetvédő csoport tagjainak is túl
puritán táborhelynek tartottam, szótlanul követtem a nőt
befelé.
Amikor a kanyargós patakocska feltűnt a telek végében,
Katica intett, hogy mosakodjak meg a benne, és utána ad
ruhát. Egyáltalán nem akartam belemenni a patakba, de
nem azért, mert nem tetszett. Éppen ellenkezőleg (egyedül a
kis patakot találtam elbűvölőnek): a nőt tartottam egyre
ijesztőbbnek. De ő kedvesen tovább erősködött, és végül
megígérte, hogy az arácsi templomig elkísér. Egy
vászonlepedőt adott törölközésre, majd valami levitézlett
népviseletet nyomott a kezembe.
– Ezt vedd fel, ha végeztél! – utasított.
Meztelenül mosakodtam a jéghideg patakvízben. Eleredt a
könnyem és egész testem remegett, mint a kocsonya, hogy
egy olyan nő előtt vetkőztem meztelenre egy isten háta
mögötti kunyhóban, aki az 1700-as évekbe képzeli magát.
Számolgattam, hogy akkor már legalább két órája tartott
ez a rémálom.

Ígéretét betartva Katica a templom felé kalauzolt. Ahogy

haladtunk, az övéhez hasonló házak és egyre szokatlanabb
ruházatú emberek tűntek fel. Betegesnek tartottam, hogy
ilyen élethűen játszadoznak – népviseletben járkálva. Még
állatokat is tartottak, amiket a hitelesség kedvéért a poros
úton hajtottak.
– Ni, itt a templom! – mutatott egy piciny kőépítményre.
Ekkor telt be a pohár.
– Merre van a Balaton? – fordultam felé haragosan.
A botjával mutatta az irányt.
– Köszönöm – azzal otthagytam.
Hátrafordultam, mert éreztem, hogy néz.
– A ruhát majd visszajuttatom – szóltam vissza, majd
bizonytalanul intettem egyet búcsúzóul.
 ILLA BEREK, NÁDAK, EREK…

Megkönnyebbültem, hogy egyedül vagyok, de furcsállottam

a telep nagyságát, meg azt is, hogy túl sokan vettek részt
ebben a szerepjátékban, és a helyszínt is extrán
nagyvonalúan építették ki. Tetszetős, nádtetős házakat is
felhúztak, és egy elragadó régi kutat is észrevettem. Odébb
egy népviseletbe öltöztetett kislegény mosolyogtatott meg.
Összevissza ténferegtem, míg végül felértem egy dombra.
Innen végre megláttam a Balatont.
Mármint tudtam, hogy ez a Balaton, de nem hittem el.
A tó idegenül festett. A víz színe más árnyalatban fénylett,
mint amit megszoktam, és hatalmas nádas vette körül. A
tihanyi apátság tornya a helyén volt, csak fehérebbnek tűnt.
Az épületek viszont hiányoztak: nem találtam őket a
szokásos helyükön, csak zöldellő réteket és sárgás mezőket
láttam mindenfelé.
Egy perc alatt történt…
Tényleg egyetlen perc elég volt ehhez.
Ez valóban 1763 volt!
Nem hittem a szememnek. A szívem a torkomban
dobogott, és nem győztem pislogni, de a kép nem tűnt el.
Levert a víz, megszédültem a szabálytalan szívdobogástól,
kis híján elájultam. Becsuktam a szemem, nyugtattam
magam, de amikor újra kinyitottam nyomban vissza is
zártam. Egy tucatszor eljátszottam ugyanezt – egyszerűen
nem akartam tudomásul venni, amit látok. Kezemmel
eltakartam a szemem, de végül azért kilestem, így mertem
csak körbenézni újra.
Az elme csodákra képes, szükség esetén kérés nélkül siet
az ember segítségére. Mint egy számítógép, képes egy perc
alatt bonyolult programokat lefuttatni – genetikailag
bennünk van, ez az ősi túlélési ösztön. Mindenkiben benne
van. Kérdezzünk csak meg egy katasztrófatúlélőt, honnan
tudta, hogy mit tegyen a vészhelyzetben, azt mondja majd:
csak tudta.
Ami a felismerés után következett, leírhatatlan volt.
Robbanásszerűen indult meg az agyamban az
információáradat, mint egy vulkánkitörés. Semmi nem volt
tiszta és világos, képtelen voltam kiragadni belőle bármit is,
csak folyt, mint a forró láva. Emésztett a tüzes forróság,
kontrollálhatatlanul ömlött felém az ismeretanyag, kaotikus
állapot uralkodott az elmémben, és én ide-oda
hánykolódtam az információmorzsák között.
Eszembe jutott minden, amit a gimnáziumban tanultam.
1763-at írunk…
Mária Terézia ül a trónon, a Pragmatica Sanctio
értelmében. Őt II. József követi. Nem, II. József nem fontos
most… A törökök voltak itt, most a Habsburgok
sanyargatnak… Kovács Margit szobrászművész… Kit érdekel
Kovács Margit! Nem fontos! Kurucok… Labancok… Igen,
leverték a magyarokat, most a Habsburg-birodalom része
vagyunk… Willendorfi Vénusz. Nem fontos a Willendorfi
Vénusz!… Boszorkányperek ideje. Sötét középkor. Azért… ez
nem a legrosszabb. Lehetne rosszabb.
Katica tudta!
Tudta, mert megkérdezte, milyen évet írunk!
A szabad asszociáció temérdek szálon folyt egyszerre,
több ötletet párhuzamosan szintetizálva. Zűrzavar
uralkodott a fejemben, és mint egy őrült, úgy kerestem a
megoldást. Kétségbeesetten kergettem el a haszontalan
gondolatokat, a hasznosak pedig halálra rémítettek. A hideg
futkosott a hátamon, reszkettem az idegességtől.
Darwin megállapításába kapaszkodtam: Nem a legerősebb,
és nem a legokosabb éli túl, hanem az, aki a legjobban képes
alkalmazkodni. Arra jutottam, feltűnés nélkül visszatérek,
megkeresem a Katica nevű asszonyt, kifaggatom az
időutazás módjáról, és ahogy jöttem, úgy távozom is. Jobb
ötletem nem akadt.
Elindultam visszafelé. Eszembe jutottak a horrorfilmek
buta áldozatai is, akik mindig meggondolatlanul leplezik le
a gyilkost – szemtől szembe –, ahelyett, hogy csendben
megbújnának, és túlélnének. Én nem akartam ilyesfajta
végzetes hibát elkövetni, csak csendben vizsgálódtam, de a
vérnyomáson az egekben járt. Már mindent más szemmel
néztem meg, elöntött a félelem, idegességemben nyelni is
alig tudtam.
Megálltam. Aprókat köhécseltem, majd óvatosan
megköszörültem a torkomat. Elpróbáltam egy mosolyt is,
csak utána indultam tovább.
 Túlélő üzemmódra kapcsoltam, a megfigyelés és a
következtetések óriási szerephez jutottak. A legelső
szokatlan jelenség, amit megfigyeltem, hogy hiányzik
valami búgás. Túl nagy volt a csend és olyan némának tűnt
a világ, hogy hegyeztem a fülemet. Észlelni akartam a
megszokott hangokat, de nem sikerült. Ez volt az igazi
csend. Az összes háttérzaj, amit ismertem, 1763-ban még
nem létezett. Lassítottam a lépteimen, mert az itt élők sokkal
lassabban mozogtak – és alacsonyabbra is nőttek.
A visszaúton az építészeti megoldásokra is görcsösen
figyeltem, mert az általam meglátogatott skanzenek távol
álltak ettől a valóságtól. Egy útikalauzban udvariasan így
olvastam volna egy hasonló helyről: „Az építészeti és
tájolási megoldások egységes koncepciót nem mutatnak,
azonban a figyelemreméltó részletek kárpótolnak az összkép
rendezetlenségéért.” A barátaimnak meg azt meséltem volna:
putri jellegű tákolmányok mindenhol.
A legszembeötlőbb a porták egyformasága és
egyöntetűsége volt, mert egyik sem tűnt ki a többi közül –
leszámítva három nagyobb házat. A rosszabb állapotú,
omladozó épületek segítettek feltérképezni a szokásokat: itt
fából építkeztek, és sárral tapasztották a réseket. Az nem
okozott különösebb meglepetést, hogy náddal fedték a tetőt,
hiszen a Balaton miatt ez kézenfekvő megoldásnak tűnt.
Néhol ötvencentis falakat építettek, amelyek rendszerint
felfelé elvékonyodtak. A derékszögekre nem adtak, és ezt
nem találtam bájosnak: inkább instabilnak és veszélyesnek.
Egyszer csak, mint egy vészcsengő, az agyam
figyelmeztetett: siessek, mert itt nincs közvilágítás. Ez
további új gondolatokat szült, mint például egyes
találmányok hiánya és a betegségek túlélési esélyei
gyógyszerek nélkül… Pánikba estem. Már nem tudtam
uralkodni magamon, rohantam előre, ahogy csak bírtam, és
kifulladva érkeztem célba. Pár percig csípőre tett kézzel
pihegtem a ház előtt: kellemes benyomást akartam tenni.
Katica háza másodszorra már másképp festett: a többihez
képest viszonylag nagy és rendezett otthona volt, helyes kis
nádkerítéssel.
Ismeretlen alakok közeledtek. Kicsit tétováztam, de
összeszedtem a bátorságomat, és a kerítéshez léptem. Már a
kisajtó kinyitása és visszazárása is gondot okozott, a
vesszőhurokkal ügyetlenül bántam.
A faluból ismerős nádtetős parasztházak egyenformáját
követte az övé is, az utcára néző ablak az egyetlen szobához
tartozott, mögötte a konyha volt, azt pedig a kamra követte.
Fából épített melléképületek sorakoztak egészen a patakig,
az ablakból pedig hiányzott az üveg – helyén erős,
sárgásbarna vászon lógott. A ház hosszú oldala fele vettem
az irányt, ahol az oldalsó ablakot is fatábla fedte be.
A pataknál tüzet láttam, így szaporán megindultam lefelé.
– Megállj! – hallottam egy mély férfihangot a hátam
mögül.
– Katicát keresem – mondtam, miközben megfordultam.
Sokkal halkabban beszéltem, mint akartam.
Egy ötven év körüli, nagydarab férfi állt velem szemben.
Olyan magas volt, mint én, de sokkal szélesebb. Úgy nézett
ki, mint egy betyár: nagy arcú, erős férfiember, kemény
vonásokkal. Sötét, tömött bajuszától a szája nem is látszott,
sűrű fekete haját némán vakargatta.
– Katicát keresem – ismételtem, majd mezítlábas lábára
pillantottam.
– Mi végből? – kérdezett vissza, miközben hatalmas
tenyerével feltűrte fehér ingét a könyökéig.
– Beszélni szeretnék vele.
– Azt értem – fújta ki hosszan a levegőt a karvalyos
orrából. – Mi végből?
– A Posványosnál találkoztunk. A segítségét szeretném
kérni. Eltévedtem. – Igyekeztem archaikusabb
hangsúlyokkal próbálkozni.
– Majd én útba igazítlak – szűkült össze a szeme.
Szerencsére feltűnt Katica, aki a pillantásával jelezte
nekem, hogy fogjam be a számat.
– Földönfutó özvegyasszony. Telepített. Fejérből
vándorgott ide. Keresi a dolgát. Kissé bárgyú, de hasznát
veszed a fürdőházaknál – biccentett felém.
– Mihez? A bosszantásomra törsz? – ágált az ember.
– A lábam már nem győzi. Kell segítség neked is.
– Hát a Zsuzsi? Azt minek tartjuk? Több nem kell.
– A vendég is több. Tegnap sem győzted.
– Micsoda rozmaringok! Ezt már kifundáltátok nélkülem!
– Hasznodra lesz – mosolygott rá Katica.
– A sátorba menjen – vetette oda a férfi, és ezzel eltűnt a
házban.
– No, visszataláltál – mosolygott most rám kedvesen a nő.
– Tégy lakatot a szádra! – komolyodott el, aztán megfogta a
karomat, és a tűzhöz vezetett.
Egy batyuból elővette a ruháimat, és a lángok közé vetette.
Nem bírtam levenni a szemem a tűzről. Utoljára egy térdig
érő, egyenes szabású tengerészkék lenruhát viseltem,
amelynek csónaknyakát strasszkövekkel kirakott sáv
díszítette. Kényelmes, de egyben elegáns darab volt, az egyik
legsokoldalúbb ruhám, mert az irodába is tökéletesen
megfelelt, de a kedvenc vörös rúzsommal és egy magas
sarkú szandállal egy perc alatt dögössé váltam – ha úgy
akartam. Rövid idő alatt, a szemem láttára tűnt el a tűzben,
nyomtalanul.
– Az igazat felejtsd el, ne szólj róla, különben pellengérre
állítanak! – figyelmeztetett Katica.
Az agyam újra zakatolt, és lelki szemeim előtt megjelent a
régi, általános iskolás történelemkönyvem képe, bevillantak
belőle a vastag betűs szavak: földesúr, jobbágy, zsellér,
máglya, istenítélet, boszorkányperek, önkény…
Nagyot nyeltem, és még nagyobbat sóhajtottam.
– Igyál – nyújtott felém Katica egy poharat.
A közegészségügyi kockázatok kontra szomjúság
versenyben veszített a logika, és azonnal a számhoz
emeltem az edényt. Romlott, savanyú és büdös volt a
folyadék, de lenyeltem.
– Bor – bátorított.
– Hogy tudok hazajutni? – köszörültem a torkomat a
borzalmas íztől.
– Ahogy jöttél.
– Nem tudom, mi történt, egy tóba estem bele. Ennyi. –
Megtöröltem az orrom.
– Akkor én mitől tudnám?
– Valamit azért tudsz. Azt kérdezted, milyen esztendőt
írunk.
Elkomorodott. Leült a tűz mellé és belekezdett egy
történetbe: egy lányról mesélt, akinek a neve Keresztes
Adél, és szintén Balatonfüredet emlegette. Ő is a Koloska-
völgyet kereste. Ugyanolyan furcsán beszélt, mint én, azaz
énekelte a mondatokat. Vele is az erdőnél találkozott, rövid
szoknyát viselt, kilátszott a lába, akárcsak nekem.
Egy ideig itt kóborolt a faluban, tébolyultan ordítozott,
minduntalan csak az évekről kiabált. Végül már csak
motyogott – „Ezerkilencszáznyolcvanhárom…” –, és
csendesen üldögélt.
– Mi lett vele? Hazajutott? – vágtam közbe türelmetlenül.
– Haza. Az Úrhoz. – Katica az ég felé emelte a kezét.
– Hogyan?
– Meghalt – mondta. Az ő hangsúlyával valójában ez így
hangzott: meghóóót.
– Mi okozta a halálát? – Kezdtem magam újra nagyon
rosszul érezni.
– Jött a fagy! Elvitte a tél.
Elnémultam.
Istenem… Nekem végem! Ennyi volt…
A tervem összedőlt, B verzió pedig nem volt.
Az elmém elcsendesedett. Mozdulatlanná dermedtem.
Talán fizikailag is túl fáradt voltam az őrjöngéshez, elértem
a befogadóképességem határát – már, ha létezik ilyen napi
limit. Nem féltem és nem fájt semmi, nem is gondolkodtam.
Olyan volt, mintha kilőnének az űrbe és valami légüres
térben lebegnék.
Az első, amit észleltem, hogy Katica férje egy tehenet hajt
be oldalról az egyik bódéba. Szerencsére ennyi elég volt,
hogy újra bekapcsoljon a gépezet, és mint egy feltáró
dokumentumfilm, folytatódott az elmémben a sorozat. A
melléképületek azonosítása került sorra: pajta, csűr,
istálló…
Homlokomat kiverte a víz, a tenyerem is újra izzadt, nem
győztem a ruhámba törölgetni jéghideg kezemet. A házra
pillantottam, kerestem a füstös konyhát. Erről eszembe
jutott a füstadó, az adóról a robot, a robotról a földesúr…
Sötét középkor!
Lábszáramat összevissza vakartam, kínzóan viszketett.
– Katica! – fordultam felé. – Te tudsz írni? Vagy olvasni?
– Nem tudok – válaszolt meglepett arccal. – Rühös vagy?
– Nem!
– Hadd nézzem!
– Mondom, hogy nem! – Sértődötten, de eltűrtem, hogy
alaposan megvizsgálja a lábam.
– Hozok halat! – állt fel mellőlem, majd eltűnt a
kamrában.
Ismét rákezdtem, vakaróztam. A vakargatás a viszketésen
sem segít feltétlenül, hát még az én bajomon! Mégis
képtelen voltam abbahagyni, véresre kapartam a
lábszáramat.
Végiggondoltam, hogy az írástudatlanság időszakában
vagyok, ahol a nőket asszonyállatnak nevezték, és aki
kilógott a sorból, az igen könnyen a boszorkányság vádjával
találhatta szemben magát.
Atyavilág!
Titkolni kell a tudásom. Vissza kell mennem a
Posványoshoz. Keresek egy örvényt, vagy valamit. De addig
is be kell illeszkednem, míg itt vagyok… Katica nélkül halott
leszek.
Haragudtam magamra. Mégis mit hittem? Hogy idejövök,
és Katica egy hegyes fülű tündérré változik, kinyit egy erdei
odút és hazavarázsol? Azt hiszem, ez egy időutazás. A
Koloska tava egy átjáró, idecsúsztam, mint a Slidersben.
Vajon ez az én világom múltja? Vagy egy párhuzamos világ?
Megláttam Katicát. Elrántottam a kezem a lábamtól, az
ujjaimmal babráltam.
Gardát hozott, és nyársra tette.
Újra azon kaptam magam, hogy vakarózni vágyok:
csillapíthatatlan viszketés gyötört. Keresztes Adél… Szegény
Adél! Mentálisan nem tudtad kezelni, és belebolondultál…
Megértelek.
Az ördögi körből Katica rántott ki: a kezembe nyomta a
vacsorát. Kenyeret is hozott. Mámorító illata és íze örökre
bevésődött az elmémbe. Csak nyomkodtam, úgy
csodálkoztam rajta, hogy milyen puha.
– Kenyír – mondta.
Beleharaptam, és annyira ízlett, hogy siralmas helyzetem
ellenére is boldogan faltam. Az első falat után jöttem rá,
mennyire éhes voltam.
– Nagyon finom, kenyír – fordultam felé olyan kedvesen,
ahogy csak bírtam.
Engem figyelt, mosolygott nagyon. Foghíjas arcát már
barátságosnak találtam, és megváltozott róla a véleményem.
Evés közben alaposan szemügyre vettem: a többi
asszonyhoz képest izmos, vékony teremtés volt, ráncai
ellenére szép vonásokkal. Nagy barna szeméből pedig
ömlött a kedvesség.
– Holnap vigyél vissza a posványhoz. Átkutatom. Kell ott
lenni valaminek. Haza akarok jutni – mondtam szárazon.
– Nincs ott semmi! A posványos csak nyavalyát ad neked.
– Vigyél oda!
– Boszorkány vagy? – szegezte nekem a kérdést.
– Nem.
– Tán fehér mágiával prosperálsz?
– Nem!
– Felétek más is tud ilyet?
– Nem – feleltem egyre magasabb hangon.
– Pirkadatra már ott leszünk – zárta rövidre, miközben
ujjaival egy szálka után kutatott a szájában.
– Köszönöm. – Odaléptem és megöleltem.
– Itt nyugovóra térhetsz. – Egy nagyon alacsony
vászonsátorra mutatott, és adott egy pokrócot.
– Jó éjt – köszöntem el.
Ahogy a sátorba léptem, egy óriásit huppantam. A vásznat
egy gödör fölé verték fel, a földben feküdtem, és nem a
földön.
Lehetne rosszabb is. Az MR-vizsgálat rosszabb. És csak egy
éjszaka. Jobb, mint a szabad ég alatt.
A fejemben összegzést végeztem, számba vettem a
tényeket, amiket a korról tudtam.
Tudtam, hogy Mária Terézia volt az uralkodó, és a török
kiűzése utáni időszakban jártunk, a Rákóczi szabadságharc
leverését követő évek után. Szívből örültem, hogy szüleim
katolikusnak kereszteltek, mert ekkor e hitet terjesztették –
igaz Füreden több volt a protestáns. Elborzadtam, ha a
hűbéri rendszerre és a születési előjogokra gondoltam, és a
nők helyzete sem adott okot a nyugalomra. Mégis azzal
bíztattam magam, hogy katolikus, a mise rendjét ismerő nő
vagyok. A leghíresebb arisztokrata családok nevei
visszhangoztak a fejemben: emlékeztettem magam, főurak
most csak azok lehettek, akiket a bécsi Udvar a barátainak
tartott.
Gyomrom éles fájdalommal ugrott görcsbe, amikor
bevillantak a boszorkányperekről és az úriszékek
kegyetlenségéről szóló történetek. Akárhogyan
számolgattam, nem jutottam kedvezőbb eredményre.
Nincstelen nőként egy veszedelmes világba csöppentem, itt
a felvilágosult gondolatok még meg sem születtek. Ennek
ellenére lehetett volna rosszabb is! Legalább nem a
pestisjárvány kellős közepére érkeztem, de tudtam, itt is
könnyedén meghalhatok.
Elalvás előtt még egy idevágó információmorzsa is előbújt
az agyam rejtekéből, miszerint 1763-ban leégett a tihanyi
templom. Engem is meglepett, hogy ennyire emlékszem egy
nyári idegenvezetői diákmunkám során szerzett ismeretre.
Utolsó gondolatom az volt, hogy Katica beszédét kell
utánoznom, vagy inkább csendben kell maradnom, aztán
beszippantott az álom. Pontosabban mondva a gödör.

– Indulás – ébresztett az ismerős hang. – Pirkadatra ott

leszünk.
Koromsötét volt, és mire sikerült kimásznom, Katica a
kapuban várt, kezében egy fáklyával. Csendben mentünk,
de nem bírtam tovább.
– Vécére kell mennem – súgtam neki.
– Hova?
– Pisilnem kell – mondtam hangosabban.
– Akkor eridj!
– Ide? – kérdeztem egy bokor mellé mutatva.
– Ahova tetszik.
– Mivel töröljem meg?
– Kakálni is akarsz? – kérdezett vissza.
– Lehet.
– Nesze, itt a botom – nyújtotta kedvesen.
– Mit csináljak vele? – értetlenkedtem.
– Hát döfd a földbe, majd kapaszkodj belé.
– Nem kell bot. De mivel töröljem meg?
Hallottam, hogy zörög valamit, majd átnyújtott egy marék
zsenge levelet.

Pirkadt. Pontosan ott álltunk, ahol találkoztunk. A tanúja

voltam, ahogy ébred a természet: a nád susogása, a madarak
éneke, a békák kuruttyolása olyan volt, mint egy szimfónia.
Már egyáltalán nem ijesztett meg a láp – kisebb gondom is
nagyobb volt a csúszómászóknál. Észrevettem, hogy Katica
engem bámul. Ismét figyelmeztetett, hogy a mocsár
veszélyes, a kígyóktól is óva intett.
– Itt rekednem is veszélyes – mondtam ki hangosan.
– A bocskort és a ruhát hagyd itt. Nincs másik habitus. Ha
nem jársz sikerrel, kell majd.
– Igazad van.
– Az Úr vigyázzon rád! – morogta mérgesen.
 Mielőtt beleléptem a lápos rengetegbe, visszanéztem rá.
– Eridj már!
Belegázoltam az ocsmány fertőbe, és kutattam benne a
kezemmel, a lábammal. Kerestem valami lyukat, forrást,
bármit, ami szokatlan. Katica mozdulatlanul állt.
Két órán át kerestem, csíptek a rovarok, talpamba annyi
mindent szúrt bele, hogy már sántítottam, mint Katica, de
semmit sem találtam. Kimásztam és keserves zokogásban
törtem ki, egész testemet rázta a sírás. Katica elővett egy
kendőt a köpenye alól, kihajtogatta és betakart vele, és
hagyott sírni egy ideig.
 ÚJ VILÁG

Mire hazaérkeztünk, a férje már nem volt otthon, aminek

akkor szívből örültem. A jéghideg patakhoz mentem,
alaposan megmosakodtam, majd becsavartam magam a
vászonba, leültem a fűre, és néztem a vizet. Vacogtam,
rázott a hideg, Katica pedig mesélt a férjéről és az életéről.
Az ura Cser István volt, a füredi seborvos, aki a tihanyi
apáttól bérelte a fürdőt. (Fürdőnek nevezték a Balaton-part
azon szakaszát, ahol a gyógyforrások feltörtek, és ahol a
mindenkori seborvos a gyógyító kezeléseket végezte.) Katica
pedig füvesasszony volt, vagy vajákos asszony – ha úgy
tetszik. Arácsi lány volt születése óta, a helyet sosem hagyta
el, és a ruha, amit adott, a néhai húgáé volt, akivel ebben a
házban cseperedtek fel.
– István meg itt ragadt – merengett el nedves szemekkel. –
Tán miattam.
– Honnan jött? – kérdeztem.
– Fejérvárról – válaszolta mosolyogva. – Mióta feleségül
vett, vissza se ment. Te? – fordult felém érdeklődve.
Meséltem neki Budapestről, hogy ott tanultam, ott
végeztem el a jogi egyetemet, de végül hazatértem, és
Füreden dolgoztam. Persze nem azt mondtam, hogy a füredi
önkormányzati hivatal művelődési osztályának voltam a
jogi előadója, hanem azt mondtam, hogy a falu bíráját segítő
jegyző mellett deákoskodtam.
A beszélgetés közben hozott egy tiszta inget, amibe
belebújtam. Itt mindenki rangjához illően öltözött. Ők
paraszti ruhákban jártak, és így én is azt kaptam. Ennek
ellenére a jómódú réteghez tartoztak: bírtak nemesi szőlőt
itt helyben, és megtudtam, hogy az arácsi szőlőbirtokok
értékesebbek is voltak, mint a fürediek. Pincéjük sajnos
nem volt hozzá, ezért a boruk kamrás volt, ami silányabb
minőséget jelentett, mint a pincés. Ezt én is éreztem az ízén:
tényleg pocsék volt. A szőlőről túl sokat is mesélt. Többet
tudtam meg, mint akartam, untatott vele, mégis figyelmesen
meghallgattam, mert annyira büszke volt rá. Végül
megértettem, mekkora kiváltságot jelent. Nem azért, mert
nem kellett utána dézsmát fizetni, vagy hegyvámot, hanem
mert a paraszt ugyanazzal bírt, mint ura. És hát, ha neki is
volt olyan, mint urának, akkor talán hasonlítanak is, ugye?
Mint egy szivacs, szívtam a tudást magamba, mert ismerni
akartam a régi Füredet, hogy túléljem. István a fürdő
seborvosa volt, felesége egy paraszti származású
javasasszony, akit a falu a nők segítőjeként emlegetett.
Mindenki ismerte, így nem volt nehéz elterjesztenie rólam
egy hihető mesét, mely szerint egy özvegyasszony vagyok,
aki hozzájuk szegődött.
Ami a vallást illeti – ami ekkor igencsak központi kérdés
volt –, az egész környék kálvinista volt, ahogy ők is.
– Te milyen vagy? – kérdezte komolyan.
 – Katolikus – mondtam meg az igazat.
– Nem baj! – legyintett.
Az elbeszéléséből sokat megtudtam, és sokat
kikövetkeztettem. Arács és Füred különálló falvak voltak,
Zala vármegye részeként, a kettő lélekszáma az ezer főt sem
érte el. Arácsot legfeljebb csak kétszáz ember lakta.
Az örökös földesurak a tihanyi apát, a veszprémi
káptalan, az Esterházy család és az Oroszy família voltak. Az
Esterházy név nem lepett meg, de az Oroszyakról semmit
sem hallottam. A balatonfüredi utcanevek között sem
emlékeztem erre a névre, pedig már a testvérvárosokról is
elneveztek kis utcákat, annyi volt.
Nagy erővel összpontosítottam, hogy megértsem Katica
mondatait, már fejfájás gyötört az erős koncentrációtól.
Gyengének éreztem magam és rázott a hideg – ment fel a
lázam. Megtörtént, amitől a legjobban féltem: valami
megfertőzött, napokra ágynak estem.

A következő eseményekre homályosan emlékszem.

Valószínűleg magas lázam lehetett, mert az álmaim és a
valóság között alig tudtam különbséget tenni. Néha anyám
simogatását éreztem az arcomon, máskor Katicát láttam, de
amit biztosan tudok, hogy Istvánnal bevittek a házba. Amin
össze is vesztek, mert István félt, hogy ragályos betegségem
van, de Katica kötötte az ebet a karóhoz, hogy azok csak
szúnyogcsípések a testemen. Iszonyatosan sok sebem
lehetett, mert Katica megállás nélkül kenegetett, és
mindenhol csupa kenőcs voltam.
Lázasan álomképek között lebegtem. Olykor valóságosnak
tűntek, olykor nem. Megjelent előttem a Koloska-völgy,
rendőrök és rendőrkutyák kutattak utánam egy tucat
önkéntessel együtt, én pedig ott álltam, szólongattam őket,
integettem, de hiába erőlködtem, nem vettek észre. Anyám,
szokásával ellentétben, festetlen arccal jelent meg, szőke
haját összekötötte, egyik kezében zsebkendőjét szorongatta,
másikkal apámba kapaszkodott. Szemben álltam velük.
Anyám szipogott, madárcsontú csuklója reszketve törölgette
vöröslő orrát, apám gondterhelt arccal állt mellette. Szeme
eltökélten csillogott – még nem adta fel, hitt benne, hogy
megtalál. Bármit beszéltem, nem hallották, megérinteni sem
tudtam őket. Végül, mint egy őrült, sikítottam az arcokba,
hol egyik emberhez futottam, hol másikhoz, de hasztalan.
Láthatatlan voltam, senki sem hallott, csak bolyongtam,
mint egy szellem. Álomban a rendőrök végül találtak egy
rothadó női testet, és intettek orvos apámért, hogy
azonosítsa. A szerencsétlen rohant a testhez, de elborzadni
sem volt ideje, mert csak egy pillantást kellett rá vetnie, és
már ordította anyám felé boldogan, hogy nem én vagyok az.
A zavaros képzelgés csúcspontja a régi vőlegényem, Péter
feltűnése volt. A való életben huszonhat éves voltam,
amikor faképnél hagyott, két hónappal az esküvőnk előtt.
Sírtam utána, de nem egy jellemtelen cserbenhagyóra kell
gondolni, csak egy szerelmes emberre. Igen, szerelmesre.
Aki Eszterbe volt szerelmes, és nem belém. Így hívják a
feleségét. A kislányukat pedig Alíznak…
Ebben az álomban mégis egy nagy, fekete újfundlandit
vezetve keresett a patakparton, és bizarr módon mellette
András állt, akivel a szerelmi kapcsolatom meglehetősen
frissnek volt mondható. András rendes fickó volt, de alig
ismertük egymást, hamar túl fog lépni az eltűnésemen…
Amikor e sorokat papírra vetem, már nem haragszom
Péterre. Igaz, ehhez idő kellett. Sok idő – pontosan
kétszázötvenhét év…

A lázálmokkal töltött napok után arra ébredtem fel, hogy

Katica mellettem ül egy széken, és ott alszik. A fényekből
úgy ítéltem, hajnal lehet. Fel akartam ülni, de a fejem
iszonyatosan sajgott, és csuromvizes voltam, annyira erősen
izzadtam. Mozgolódásomra Katica is felriadt, és olyan széles
mosollyal nézett rám, hogy mindjárt jobb kedvre derültem.
– Tudtam én! Erős lány vagy te! – rikkantotta.
– A szúnyogcsípések miatt? – kérdeztem rekedt hangon.
Annyira száraz volt a torkom, hogy égetett a beszéd.
– Igen. Nagyon magas lázad volt és hidegrázásod
rángógörcsökkel.
– Úgy néz ki, túlélem – néztem rá hálás szemmel.
– Túl, és többet a Posványos téged nem betegít meg –
jelentette ki vidáman. – Aki túléli, annak többet nem árt.
– Végre egy jó hír – krákogtam.
– Igyál! – nyújtott át egy fapoharat.
– Előbb forrald fel nekem, kérlek!
Zavart arcot vágott, de szó nélkül megtette.

Erőtlen voltam és depressziós. A betegségben lefogytam,

aminek más esetben talán még örültem is volna, mert a
legszűkebb gimis farmerom is bő lett volna a derekamon.
 A láz megviselte a szervezetemet, az arcomat beesettnek
és sápadtnak láttam, sötét karikák jelentek meg a szemem
alatt. Csak az járt a fejemben, hogy vajon hazajutok-e
egyszer, mert most egy földönfutó senki voltam, aki a
nyelvet is rosszul beszélte és a szokásokat sem ismerte.
Katica mintha olvasott volna a gondolataimban, a
semmiből, padlósikálás közben azt mondta:
– Adél a téli napfordulóval érkezett. Téged meg a nyári
hozott. – Ujjával felfelé mutatott. – Majd vissza is röpít a téli
forduló. Akkor újra odamegyünk! – mondta, és elszántan
csavart egyet a ruhán. Láttam rajta, hogy hisz az ötletében,
így én is hittem benne – és abban a pillanatban újra kisütött
a nap.
A következő napokat kettesben töltöttük az esti órákig, és
a füredi ómagyarra tanított. A jogban megismert latin
szavaknak is hasznát vettem, és az angoltudás sem volt
hátrány, mert szerencsére minden divatos volt, ami nem
magyar, így az idegen szavak használata kötelező volt. Még
a paraszt is úgy beszélt a bérleti díjról, hogy „terminusra
megfizeti a kontraktus szerinti cenzust vagy árendát”.
Istvánnak szerződése volt az apáttal a fürdő bérletére. A
kontraktust titokban elkértem Katicától, mert látni akartam
és tanulni belőle. Latinul íródott, de kibogoztam belőle,
hogy a fürdőt évi háromszáz forintért bérelte és az árendát
két részletben fizette. A határidőket mindig egyházi
ünnephez vagy alkalomhoz kötötték, ebben a szerződésben
a Mária Magdolna nap szerepelt. Folyamatosan faggatóztam,
hogy megtanuljam a világukat, és István szerződése révén
legalább a pénzről és annak értékéről lett némi fogalmam.
 Érdeklődtem tudományos könyveik iránt is, de Katica ezt
a témát nem szerette. Óva intett az olvasástól, de számolni
kiválóan tudott, és István azért megtanította a kézjegye
leírására. Az olvasás nélkül pedig vígan megvolt. Nem
kellett az neki semmire, csak a nemesemberek leveleztek.
Az egyházak és hiteles helyek az oklevélszerkesztések miatt
írtak, de a köznépnek általában papírja és tolla sem volt
otthon.
Egy nap egy magyar nyelvű jegyzetet vett elő.
– Ebből olvasol nekem, ha kérem? – kérte csillogó
szemekkel.
– Természetesen – feleltem, és kíváncsian beleolvastam.
Egy botanikai katalógust – vagyis inkább egy jól
kidolgozott tudományos írást – tartottam a kezemben,
amiben szemléletes rajzokkal is segítették a beazonosítást.
– Heindel Ferdinánd kertjének katalógusa – olvastam fel a
címet hangosan.
– Hozzád hasonló ember írta – biccentett felém Katica
lelkesen –, pozsonyi jogtudós. Az urak kertjét a tollára se
vette.
– És miért írt egy jogtudós növényekről?
– Mert szereti a kertet – nevetett fel. – Az uram szerint ő
az egyetlen becsületes prókátor.
Fűben-fában orvosságot keresett, és innentől fogva én is
segítettem neki. Ő a képek alapján könnyen és magabiztosan
azonosította a növényeket, én pedig felolvastam a hozzá
tartozó tudományos, ismertető részt. Nem voltam járatos a
témában, meglepetésként ért, hogy a nekem kedves
búzavirágot gyomnövénynek tartották a konkollyal együtt,
csakúgy, mint a pipacsot is.
De nem ám csip-csup kerti kakukkfüvekkel és azok
jótékony hatásaival foglalatoskodtunk, hanem
orvosbotanikai szempontból is jelentős hatóanyagokkal,
mint például a szépasszony füve, vagy más néven ördögfű
vagy álomhozó. Ezek az elnevezések mind a maszlagos
nadragulyát illették, amely cserje nagyságú, erősen mérgező
bogyós növény volt. Nekem érdekes volt abból a
szempontból is, hogy nyáron a növényen egyszerre volt
megtalálható a virág, a zöld és az érett termés. Nyirkos
részeken, főként erdők szélén találtunk belőle sokat.
Vajon otthon is megterem ez a gyilkos bogyó, csak eddig
észre se vettem? Kiderül. A napfordulóval hazamegyek.
Azzal bíztattam magam, hogy az ittlétem egy nyaralás.
Meglehetősen különleges nyaralás, de egyszer véget ér.
– Ez nem halálos? – kérdeztem Katicát, miközben a
nadragulyalevél forrázatából készített löttyöt töltötte bele az
üvegcsékbe.
– A világon minden mérgez – válaszolt István. Éppen
elhaladt mellettem, míg én a nadragulya fekete bogyóit
morzsolgattam le egy fatálba. – A dózis teszi méreggé –
folytatta, és a két ujja közé vett egy apró bogyócskát. –
Minden a mennyiség kérdése. Gyermekeknél három-négy
szem már halálos, te hat darabtól már örök álomba
szenderülnél. – Felsóhajtott. – Nekem legalább tíz kellene –
tette hozzá mosolyogva.
Én nem találtam ebben semmi mosolyognivalót. A növény
megijesztett, de Katica biztosított róla, hogy – habár minden
része mérgező – a leveleiből készülő forrázatban a
hatóanyagok elviselhető mennyiségben vannak csak jelen,
így kitűnő segítség köhögés csillapítására, nyugtató hatása
miatt.
– Pár csepp a szemedbe – mondta széles mosollyal –, és
akkora lesz a szembogarad, hogy a férfiak elvesznek a
feketeségben.

A saját érdekemben még István elől is eltitkoltuk, hogy

írástudó vagyok – ráadásul nő létemre. Egyébként az
ismerős szavak írása is merőben eltért ekkoriban az általam
ismerttől, például: fürdő-fördő, együtt-edgyütt, kilenc-
kilencz. Kazinczy még meg sem született!
Katicával egész nap beszélgettünk, folyton gyakoroltam.
Vagy inkább folyvást? A nyelvtani szerkezetekre hamar
ráéreztem, a vala, -ván, -vén szavakat és ragokat könnyedén
beillesztettem a mondataimba: „ezt megértvén gyorsan
alkalmazkodám”.
Fordítási tevékenységet végeztem minden mondat előtt,
és ezt nem bántam, mert így legalább jól meggondoltam,
hogy mit mondok. Katica így is féltett, hogy bajba sodrom
magam az ismeretlen terepen.
– Miért kapál ez az asszony megint? – kérdeztem egyik
nap a szomszédasszonyon csodálkozva.
– Mert utálja a gazt – válaszolt egykedvűen Katica.
– De hát tegnap is pont ott kapált… És nincs is ott semmi –
értetlenkedtem. – A fekete földet túrja csak.
– Anna! – nevetett fel. – Te nem sokat kapáltál, ugye?
Bólintottam.
– Nem azért kapálunk, mert gaz van – emelte fel a
mutatóujját –, az már régen rossz akkor – grimaszolt
lekicsinylően. – Azért kapálunk, hogy ne legyen gaz! Ha
rendszeresen kapálod, ki sem nő a gyom.
A kutyákat nem kötötték meg. Ha muszáj volt, akkor egy
ólban zárták őket el, de leginkább szabadon mozogtak.
– Nézd, Katica, megint jön engem üdvözölni – mutattam
egy csapzott kis mudifélére, aki a lábunk elé szaladt.
Becsülettel megszaglászott, és közben a farkát csóválta.
– Nem kell simogatni – mordult rám Katica.
– Tán irigykedsz, hogy hozzád egy se jön oda? – ugrattam.
– Azt mondják, megérzik, ki a jó ember.
– Nem azért jött ez – vágta rá. – Még nem ismeri a
szagodat, és új vagy neki.
– Azért jött, mert tetszem neki.
Megvakartam a kedves jószág füle tövét, de Katicának
igaza volt, nem kellett volna megsimogatnom: szürke lett a
kezem a kosztól. Ő csak nevetett, miközben a tenyeremet
nézegettem és azon csodálkoztam, hogy lehet ennyire
mocskos ez az állat.
– Örülj, ha bolhás nem leszel! – vigyorgott.
Alig vártam, hogy a kúthoz érjünk és megmoshassam a
kezem. Megfogadtam, hogy többé nem simogatom meg az
idegen kutyákat. A veszettségtől a bolhán keresztül
mindenféle rám leselkedő borzalom megjelent előttem,
amitől bekapcsolt a figyelmeztetés, hogy ez egy
antibiotikum és oltások nélküli világ, így jobban teszem, ha
kiemelt körültekintéssel járok el, és nem teszem ki magam
szükségtelen veszélynek, míg haza nem jutok.
– Hiába simogatod őket – tért vissza Katica a kutyákra –,
okos állatok ezek. Ha elvennéd a gazdája tojását, akkor is
fenékbe harapna, ha szalonnát dobnál.
– Megértettem – bólogattam, miközben alaposan
megmostam a kezem.
– Miért nem törlöd meg a zöldben? – mutatott egy
fűcsomó felé Katica, miközben a vizet ráztam le a kezemről.
– Az is koszos.
– Miért lenne koszos? – érdeklődött, mire próbáltam
érthetően magyarázni a dolgot, és meséltem neki a
baktériumokról és vírusokról. Hiába mondtam, hogy
szemmel nem láthatóak, titkon vizslatta a kezét, keresgette
őket rajta.
A jövőről félve kérdezett, én pedig félve válaszoltam. A
legjobban persze a gyógyítás érdekelte. Egy-két esetről és
orvosi módszerről beszéltem, ez pedig lenyűgözte. Az
internetről hallgattam, helyette a könyvekről beszéltem, és
úgy magyaráztam meg mindent, hogy kihangsúlyoztam,
hogy a korról is a könyveimből olvastam…

Egy nap egy szekér állt meg a házunk előtt és egy jól
öltözött, középkorú nemesember rohant befelé Katica után
kiabálva.
Halálos félelemmel a szemében állt a szekér mellett, míg a
nő vizsgálódott. Egy fekete ruhás öregasszony feküdt benne
mozdulatlanul, égre meredő tekintettel, rózsafüzérrel a
kezében, és megfeketedett vér csorgott a szája szélén.
– Megtért a Teremtőhöz – fordult Katica az emberhez, aki
nyomban összetört a hír hallatán. Hamarosan csak úgy
rázta a zokogás. Csókolgatta a halott öregasszonyt, beszélt
hozzá, és ahogy elindultak hazafelé, mellé telepedett a
szekér hátuljában, az élettelen testet az ölében tartotta és
simogatta. Az anyja volt biztosan, mert csak az anyját siratja
így az ember.
– A halál nem válogat – súgta oda nekem Katica.
Kevés szót váltottunk aznap, szomorú hangulat telepedett
ránk.
– Ki járt itt? – nézett rám István kérdőn, amikor hazaért. –
Melyik nemes?
– A Szilvássy uram – válaszolt Katica egykedvűen. – Az
anyja meghalt.
– Hány esztendős is volt? – kérdezett vissza.
– Tán nyolcvanháromba fordult még Mátyás napja körül –
merengett el a nő.
– A sok se tart örökké – sóhajtott István.
Katicához fordultam, ahogy kettesben maradtunk ismét:
– Honnan tudta István, hogy nemesember járt nálunk? –
kérdeztem óvatosan.
– A csizmanyomok – biccentett a poros utacska felé.
Sokáig nézegettem a csizmanyomot,
összehasonlításképpen megvizsgáltam saját bőrbocskorom
nyomát is. És igen, a nemes csizmája nyomot hagyott, míg a
bocskornak nem volt sarka. A mi lábnyomunkat a legkisebb
szellő is nyomtalanul eltüntette.
 ERDŐ

Nagy sétákat tettünk a Koloska erdeiben, gyűjtöttük a

kincseket. A természet lenyűgözött frissességével és
élénkségével, a borostyán és a moha ekkor élte a fénykorát.
A mesebeli mohapárnákat épp így képzeltem el, ahogy
bárányfelhők alakját idéző rengetegként terültek el a
földön.
– Ráléphetek mezítláb? – kérdeztem Katicát.
– Nálatok tán nincs moha?
– Ilyen nincs – válaszoltam megbabonázva. A talpamat
belesüppesztettem a simogató mohaszőnyegbe, ő pedig
nevetve csodálta gyermeki örömömet. Az erdőben a levegő
is illatosabb volt, zöldebb és sokkal harapósabb, mint
otthon, és azt is nagy levegővételekkel, mélyen szívtam
magamba. Ha vadvirágért mentünk, kosarat is vittünk, de
általában a kötényünkbe vagy a hátunkon viselt panyókába
gyűjtögettünk, egy téglalap alakú, minden csücskében
kötővel rendelkező kendőbe – ez volt a szövet hátizsák
ükanyja. Ha semmi nem volt kéznél, akkor a cseresznyefa
kérgét vettük le, és tálcaként abba rakosgattunk.
Cseresznyéből annyi termett, még a háznál is, hogy Katica
vékában a fürdőhöz küldte Istvánnal – mindennapi jelenség
volt az árucsere a savanyú víznél. A helyiek leginkább
búzára cseréltek, vagy sóra. István a búzát Veszprémből
hozatta, a sót pedig a partról…
Egy alkalommal az erdőbe mentünk gyümölcsért is, amit
igencsak furcsállottam, mivel én ahhoz szoktam, hogy az
erdőben legfeljebb makkot találok, vagy tobozt.
– Itt diót, almát és körtét is szerezhet az ember – mutatott
körbe Katica.
– Bárki leszedheti? – csodálkoztam.
– Kóstolni bárki. A vándor is ehet róla – mosolygott –, de
szüretelni nem. Akié a verejték, azé a gyümölcs.
– Ide kijárnak dolgozni? Az erdőbe? – értetlenkedtem. –
Kik?
– Gyűjtögetni mindenki szeret – magyarázta. – Ugyanúgy a
nemesasszony, ahogyan a parasztasszony is. Igaz, az egyik
kedvtelésből, a másik szükségből – vonta meg a vállát. – De
az erdőben igazság van az asszonyok között. Akié a munka,
azé a termés.
– És mindenki betartja? Ez igazán dicséretes.
Fordult a kocka, Katica arcán tükröződött az értetlenség.
– Pár szem almáért senki nem teszi kockára jó hírét –
folytatta. – Az igazán szegény ember végképp nem lop, mert
nincs semmije, csak becsülete. Ha azt is elveszíti, akkor mi
marad?
– Értem.
– Nálatok tán szabad lopni? Nem büntetik? – tudakolta
fintorogva.
– Nálunk is büntetik – mondtam. – Vannak jellemtelen
gazemberek. Azok mindig is lesznek.
Egy ismeretlen bogyós termést vizsgáltam.
– Anna, a becsület nem jellem! – oktatott ki szigorúan. – A
becsület kötelesség, különösen a tiéd. Ezt sose feledd el!
– Miért különösen az enyém? – kérdeztem vissza.
– Ne csak ahhoz ne nyúlj, ami a másé! Mindent kerülj, ami
nem a tiéd. Te semmit egy ujjal se bánts. Mit találsz, azt is
visszaadd, különben elloptad.
– Miért mondod így ezeket? Én nem vagyok lopós!
– Az nem számít. Az kell, hogy a te kezedet senki a szájára
ne vegye. Beszélni se beszélj sokat, hogy ne hazudj.
Nem válaszoltam, de elkerekedett a szemem a sok intésre.
Katica megmagyarázta:
– Aki hazudni szokott, az a lopást se szégyelli. És te
hazudni kényszerülsz.
Némán lépegettem, az utamba kerülő gyümölcsfákat nagy
ívben kikerültem.
– Ezt kóstold meg! – mondta, ahogy jókedvűen nyúlt egy
almáért.
– Nem, köszönöm.
– Erről szabad. – Nyitott tenyerében egy szép almácskát
tartott felém mosolygó arccal.
– Nem kívánom, köszönöm.
Megrántotta a vállát, jóízűen beleharapott a gyümölcsbe,
majd folytatta a mondandóját. Az asszonyok mártásokat és
liktáriumokat gyártottak a gyümölcsből, néhány férfi
pálinkát is, de a bort jobban itták.
– István nem szereti a pálinkát? – kérdeztem.
– Náluk nem volt – vonta meg a vállát Katica. – Én viszont
szeretem.
Szamócából, szederből és áfonyából sokat láttam, és az
egres, som és a kökény is megtermett. Csipkebogyóból pedig
akkora bozótosok tűntek fel, amelyek az átlagos házak
méreteit is jócskán meghaladták. A gyümölcsök az
ecetkészítés miatt is jelentős szerephez jutottak, mert a
borecet meglehetősen drága volt. Amit lehetett, azt persze
megettük más módon, csak az ehetetlen savanyú
vadkörtéből és vadalmából készítettünk ecetet.
Az eszközök fából készültek. A fakalapács formáján
elsőre meglepődtem, de hamar ráéreztem a használatára: a
vad és kemény savanyú almácskákat összetörtük a
kalapáccsal egy favályúban, majd hordóban pihentettük, és
miután felemelkedett, kipréseltük…
– Milyen nagy almák lógnak azon! – Mutattam egy nemesi
kertben álló terebélyes almafára, melynek ágai majd
leszakadtak a hatalmas, piros gyümölcsöktől.
– Pár esztendő, és az is csak apró savanyút ad –
vakkantotta Katica. – Nem ide való ez, csak ezek szeretnek
kísérletezgetni.
A nemesek kertjeiben nagy divatnak örvendett a
termesztés. Ismerték a különböző oltóágakat, és cserélgették
is lelkesen, de Füreden leginkább a körte-, barack- és szilva-
, valamint a meggyfát szerették.
Sokat jártunk az erdőbe. Katicának ez volt a valódi
otthona, itt mindig vidámabbnak tűnt, a rengeteg munka
dacára is. Bejártam vele én is, segítettem a fák alatti
aljnövényzetet megtisztítani, és gyűjtögetni.
A korán érő cseresznyét kóstoltam elsőként. Kis szemű és
igénytelen külsejű volt, de azért jó ízű.
– Ha közelebb ültetnéd a fáidat, nem pedig az erdő
közepébe, akkor nem kellene minden nap ennyit
gyalogolni. A lábad is ezért fáj. Állandóan cipekedünk –
fakadtam ki, miközben az aprócska cseresznyét forgattam
az ujjaim között.
– Ez szabad föld – tárta szét a kezét. – Itt minden az
enyém, amiért izzadok. A gyümölcsös után fizetni kell.
Gyorsan megértettem. Van, ami nem változik: az
adóelkerülés egyik mosolyogtató módja volt ez. Az
asszonyok – okosan – az erdőbe ültettek, kivonva magukat
az adó alól. A lombok rejtekében a csonthéjasok
termesztését és nemesítését egymás mellett végezték, és
kívülről tudták, ki melyik fát gondozza, így ebből sosem
kerekedtek viták.
Semmi nem ment veszendőbe, a hasznosítás száz
százalékon működött: a cseresznyét elsőre megfőztük
levesnek, a levét örömmel megittuk, majd a gyümölcshúst
vágott nádszálra fűzve megsütöttük desszertnek. Katica az
aszaláshoz is kitűnően értett: kenyérsütés után a
kemencében mindig készített szárított gyümölcsöt is.
Remekül főzött, tepsis mézes sült szilvájának az egész
faluban híre ment, olyan különlegesen fűszerezte. Nekem
mégis a csete, azaz a bodzabogyólekvár lett a kedvencem.

Egy napon egy jajgató parasztasszony érkezett Katicához, a

lányát cibálva. Elsírta bánatát, majd többször is megpofozta
előttünk a gyereket, miközben segítségért könyörgött. A
lány tisztessége vitatott volt Arácson, a büntetést nem
kerülte volna el. Ha a nászéjszakán bebizonyosodik, hogy
nem szűz, helyrehozhatatlan szégyent hozott volna a
családjára, és a vőlegény is megbüntethette volna jegyesét –
így hát rohantak Katicához segítségért.
Megtudtam, hogy a pióca felhasználása igen széles körű –
habár ezt a fajta felhasználási módot az asszony titkolta
István előtt is. A faluban agyonverték volna, ha kitudódik,
hogy ilyen istenkáromlásban cinkos. A lány kis
szeméremajkához piócát helyezett, ügyelve arra, nehogy
véletlenül bemásszon a parazita, ily módon kicsiny seb
keletkezett, amitől folyt a páciens vére. Ezzel a módszerrel a
leány és az anyja, ha ügyesek voltak, megtéveszthették az
újdonsült férjet.
Az én ötletem ehhez képest igen szegényes fantáziáról
árulkodott, mert amikor az esküvőt javasoltam a havibaj
idejéhez igazítani, válaszra sem méltattak.
Katica bába, piperés, népi patikus és vajákos volt egyben.
A sebekre kamillás kencéi voltak, a köhögésre kakukkfüves
és mentás zsírt kevert, a mellkasra tette. A kicsúszott vállat
is a helyére tudta tenni, a töréseket megpróbálta sínben
rögzíteni. Olyan gyógyító volt, aki kozmetikumokat is
készített, illatos edénykékbe zárva a fürdőnek is ő szállította
a keverékeket…

Az állatvilág is tartogatott számomra meglepetéseket.

Sokszor ettünk tojást reggelire, de nem tyúktojást, vagy
ahogy ők nevezték tikmont, hanem fürjtojást. A füre
madarak ellepték a vidéket, mindenfelé az ő fészkükbe
lehetett botlani, úgy vélem, a mennyiségük miatt kapta
róluk Füred a nevét.
– Hová ment István? – érdeklődtem Katicától a reggeli
közben.
– Az Evetesbe.
– Az micsoda?
– Ahol az evetek laknak – villantotta rám foghíjas
mosolyát.
Egy sor értetlenkedés után rájöttem, a mókusokat
kizárólag evetnek hívják, és egy egész erdőt neveztek el
róluk Evetesnek.
– A medvét ismered? – puhatolóztam óvatosan.
– Ki nem ismerné?
– Az evet miatt érdeklődtem, hátha a medvét máshogy
nevezitek.
– Ne vágj már ilyen gyászos képet, Anna! Nem kell
tartanod a medvétől. Már egy ideje nem láttak errefelé. Nem
jár le a Bakonyból. Egyél! – biccentett a fatányéromra. –
Fölöstök nélkül nem győződ a munkát!
– Farkas, vagy ordas? – folytattam tovább mosolygást
erőltetve.
– Van. Túl sok van. Ordas is, meg nádi is.
Remek hír! Igazán remek!
Több falat nem ment le a torkomon, pedig az ételek
ízlettek. Intenzívnek találtam mindent, talán mert
erőteljesebb alapanyagokkal dolgoztak. A természet vadabb
volt, néha ijesztően veszélyesnek tűnt.

Macskát minden háznál tartottak, de nem házi kedvencként

kényeztették, hanem a ház szükséges tartozékát látták
benne, azaz egy hatékony egérfogót. A kutyák sora jól ment,
megbecsült és hasznos társként tekintettek rájuk. Tán az
ember szívéhez jobban hozzánőttek, mint a macska, de ez
persze még korántsem azt jelentette, hogy modern módra
dédelgették volna őket. Éppen ellenkezőleg: elhalmozták
őket feladatokkal. A rájuk osztott munkát az általunk is
ismert hűséggel, lelkesedéssel végezték, és a porták átlagos,
kis méretű, jellegtelen csahosai idomítottabb jószágnak
tűntek, mint a kutyaiskolákat kijárt újkori testvéreik. Nem
játékfeladatokat végeztek, nem a labdát kellett visszahozni
egy jutalomfalatért cserébe, hanem nyájat terelni és a
gazdájuk tyúkólját megvédeni a rókától. A munkájuknak
valós tétje volt, nem buksisimogatásért cserébe végezték, és
nem játékból. A paraszt vagyona, étele és ezzel élete volt a
tét. A mindennapi boldogulásában, az egyről a kettőre
jutásban a kutyák is kivették a részüket a gazdáik oldalán,
és az emberek jól szerették a kutyáikat. Az egyszerű
házőrző órákra az ebek inkább relaxációs tevékenységként
tekinthettek, nem zavarta őket a tornácok tövében lustán
elnyúló macska sem.
Katica és István jó párost alkottak. A testnedveket közös
lelkesedéssel fürkészték, és a megoldásokat mindketten a
mérgek kiürítésében látták. István racionálisabban
közelítette meg az emberi testet, a vizeletet például hosszan
vizsgálgatta üvegcséiben. Ő a pulzust is figyelte,
emlékeztem arra, hogy az enyémet is ellenőrizte lázálmaim
alatt.
A szoba egyik sarkában bizarr módon ott sorakoztak a
gömbölyű fenekű, nyakban karcsúsodó üvegpoharakban a
vizeletminták, István reggelente a fény felé tartva
obzerválta őket. A terjengő húgyszag nem zavarta egyiküket
sem. Az emberi test iránti szenvedélyben egyformán
osztoztak, de Katica azért szakrálisabb vonalon mozgott:
például esküdött, hogy a viselős nő első trimeszteri zavaros
vizeletéből kiolvasható a magzat arca.
A nép az ünnepeket, mint a május első napját, nagyböjtöt,
húsvétot, adventot különlegesnek tartotta a gyógyászat
szempontjából is. Mindennek megvolt a leghatásosabb
napja. Az érvágásra ezeken a napokon túljelentkezés volt.
Míg István műszereket használt, Katica a népi gyógyászat
természetes tárgyaival operált. Például az egyik
leggyakrabban használt különleges gyógyászati
segédeszköze a marhatülök volt. A véres köpölyözéshez a
szarvval előbb felsértette a bőrt, és úgy helyezte rá –
felmelegítve –, hogy a vákuumhatás beszippantsa az adott
területet, és ily módon megtisztítsa a mérgektől a páciens
testét.
– Karcold! – mutatott a saját combjára, hogy megtanuljam.
– Nem akarlak bántani – grimaszoltam, és
visszanyújtottam a marhaszarvat.
– Nem oly egyszerű ám vért fakasztani – mondta
figyelmeztetően, miközben nemet intett fejével, és
visszautasította a tülköt. – Csináljad!
Remegő kézzel odanyomtam a tárgy hegyes végét Katica
bőréhez, és lassan, de erősen nyomtam befelé.
– A lábamat nézd, ha már szúrod – horkant fel.
– Te kérted, nem én akartam!
– Csináljad! – Lenyomta a kezem erősen, és jó mélyen
belevágta a tülköt a bőrébe.
Végre felserkent a vér, és elengedte a kezemet – sosem
gondoltam volna, hogy az emberi bőr ilyen vastag és erős.

Ha Katicának a nők egyenrangúságáról, lehetőségeink

korlátlan voltáról meséltem, egykedvűen fogadta, és ezt
kezdetben nehezen értettem meg. Nem akart ő tanulni, neki
jó dolga volt István mellett. Később rájöttem, hogy ez nem
szűklátókörűség volt, inkább nem értette a fejlődés
eredményeit az előzmények nélkül. Nekem 2320 ugyanúgy
értelmezhetetlen lett volna ilyen módon, ha például a
robotbarátok és házastársak előnyeiről mesélt volna valaki,
aki a jövőből érkezett.
– Elég a nőknek a gyermekáldás és a háztartás. Bőven elég
– mondta.
– De ha tudnál írni… – kezdtem bele.
– Akkor csak még több dolgom lenne – zárta rövidre.
Elgondolkodott. – Géza király, tudod, ki volt?
– Igen, tudom.
– Na, annak az asszonya, a híres lovas asszony…
– Sarolt? – kérdeztem pontosítás gyanánt.
– Sarolt, vagy Ági, vagy Zsuzsi… mindegy! – mosolygott
Katica. – Uralkodott vala az országon, és nem a háztartást
vezette.
– Na, látod – okoskodtam tovább –, neki se volt rossz sora.
És nem csak a háztartást vezette. Mária Terézia, a magyarok
királynője, ő is nő. És ő is tud írni.
A női jogokról részletesen felvilágosított. A férj nem
válhatott el, ha másik nőt kívánt magának. Amíg a felesége
megbocsájtott, addig őt tartották a hites nejének. A hűtlen
férj csak akkor házasodhatott újra, ha az asszony elengedte,
és elvált tőle. Ami a szerelmi házasságokat illette, Katica és
István szerették egymást, ebben biztos voltam, és tegeződtek
is – igaz, szigorúan csak otthon. A nemesi házasságokat
Katica ennyivel intézte el: „Föld a földhöz”. A házasságról
általában azt tanította, hogy „Amint felkötöd a kontyot,
felveszed a gondot”. Gyermekük nem volt, de erről
tapintatból nem kérdeztem.
– Miért ilyen különbözőek a kopjafák? – kérdeztem egy
temető mellett elhaladva.
– A kisebb az gyermeké, a nagy az emberé.
– De itt majdnem az összes kicsi – válaszoltam döbbenten.
Nyomasztó látvány volt. Eddig jelentősen alábecsültem a
gyermekhalandóság mértékét, de gyermeksírt láttam
mindenhol, bármerre is pillantottam. Mint megtudtam, a
gyerekek többsége születéskor vagy karonülőként meghalt,
és a szülésben sok asszony is az életét vesztette. Így a
gyermek mellett sok esetben az anya is ott nyugodott. A
gyermekágyi láz miatt – rendszerint.
A temetőben is gyümölcsfák sorakoztak, a szegény ember
itt is találhatott harapnivalót. Egyszerűen mindenben
praktikusan gondolkodtak.

Egy alkalommal drága öltözetű asszony kereste fel Katicát.

Halványzöld ruhája kifejezetten illett sápadt arcához:
kiemelte komor szépségét, a hideg, de szabályos vonásokat.
Világoszöld szemében megláttam a reszkető aggodalmat, bár
ahogy hófehér kezeit tördelte beszéd közben, idegessége
ellenére is harmóniát sugárzott. Jeges harmóniát. Az
előkelő szoknya halvány sárgásfehér virágmintáit a
fénysugarat visszaverő ezüstszálak mutatták meg. Mintegy
óvó kerítésként ölelték körbe a szégyenlős, penészzöld
szirmokat, de le is buktatták őket a figyelmes szemek előtt.
A beszéde is csillogott. A durva hangsúlyok hiányoztak, a
szavak csilingelve gurultak ki a szájából, elpattogva egészen
Katica lábáig, miközben a hölgy befelé sietett.
– Hol van a kis Ádám? – kérdezte Katica a homlokát
ráncolva, amint meglátta az asszonyt.
– A szekéren fekszik.
A kocsis összekulcsolt kézzel és lesütött szemmel őrizte a
különleges rakományt, talán imádkozott mellette.
– Nem tér magához – rebegte az asszony. – Egyre tovább
tartanak a rángások és egyre nehezebben tér vissza
közénk… – Elsírta magát.
A szekéren egy gyermek feküdt, akit elsőre halottnak
hittem. Katica gyengéden kisimította a fiúcska porcelánszín
homlokából az odatapadt nedves fürtöket, fölé hajolt és
fülét egy pillangó könnyedségével tapasztotta a gyermek
mellkasára. Összpontosító figyelemmel hallgatta a vézna,
aprócska test szívverését. A vizsgálat közben is maradt ereje
egy bátorító mosolyra az asszony felé.
A fiú nem lehetett több hétévesnél. Fennakadt szemgolyói
a félig csukott szemhéjak alatt izgágán ugráltak jobbra-
balra, mintha valamit keresnének, talán egy fogódzót,
amibe megkapaszkodva végül megpihenhetnek. Az úri
kisruha úgy tapadt testére az izzadtságtól, mintha egy nyári
zápor áztatta volna el, holott a nap hétágra sütött. Kékes
arcán a száradt nyálfoltok szélei feloldódtak a friss
patakocskától, ami ráérősen szivárgott az erőtlen, szürkés-
fehér szájacskából kifelé.
A látványba belefacsarodott a szívem, és hálás voltam a
görcsös, szűnni nem akaró szemmozgásnak, mert az életet
jelentette. A szem a lélek tükre – valóban, a fiúcska piciny
lelke segítségkérően kapálózott fel-alá testében és
kétségbeesetten kereste a biztos pontot, amibe
belecsimpaszkodhat. Aprócska feje alatt nehéz vánkosok
pihentek, lába sarkán kötés volt, vézna karjai ökölbe
szorított markokkal úgy tartották az üres levegőt, mintha
meg akarnának ragadni egy láthatatlan kötelet, amibe
belekapaszkodva a fiú tán megmenekülhet.
– Milyen gyakran ragadja el? – tudakolta Katica
felegyenesedve.
– Majdnem minden nap. Van, aki szerint az ördög műve.
Az apja elől is elrejtem. Pillantani sem szeret már rá.
– Ne higgye ezt el! – bosszankodott Katica. – Ártatlan
kisangyal. Nem tehet róla. A tekintetes úr pedig tudja ezt. –
Nagyot sóhajtott, majd folytatta: – A Mórocza kisasszony, a
kis Rozália… a férjének kishúga. Őt is gyötörte vala így a
kór.
– Az uram azt hajtogatja, ilyen görcsöket nem látott még
soha – szipogta kétségbeesetten az anya. – Kezdi azt hinni ő
is, hogy ez valami istentelen szörnyűség.
– A kis Rozáliát elragadta karonülőként. Ádámka pedig
hősiesen küzd!
Eskór, vagy más néven frász – így hívták, amikor görcsös
rángatózások közepette a beteg elesett, bevágta a fejét,
gyakran még a nyelvét is elharapta. Epilepszia. Volt, akik
szerint az ördög cibálta őket, vagy a sátán rángatta a
lelküket, egyenesen a pokolba húzva őket. Mások szerint a
fiút a hideg folyóba kellett volna dobni, hogy a kárhozat
tüze kialudjon a testében, és megtisztulva megtérhessen a
teremtő Úrjézushoz. Nem ismerték a betegséget, gyógyítani
sem tudták, ezért inkább féltek tőle.
Kivéve Katicát és az anyát. Titkolták a rohamokat, nehogy
az ostoba kiközösítés az üldözésig fajuljon. Katica nem
tudott segíteni, csak a tünetek enyhítésére volt képes: a
rohamok ritkítása érdekében hűvös helyet, sok pihenést és
szeretetteljes légkört javasolt, valamint nyugtató főzetet,
amelyhez gyógynövénycsomagot állított össze.
– Ti ismeritek e nyavalyát? – fordult felém a kérdéssel,
amikor már csak ketten voltunk.
– Nem vagyok orvos, de úgy tudom, hogy az agyban
elektromos kisülések jelentkeznek, azok okozzák a görcsöt.
Katica értetlen szemekkel meredt rám.
– Az elme rendetlenkedik – mondtam bizonytalanul.
Elektromosság? Nem vagyok normális, hogy ezt mondtam
elsőre.
– Mit ad rá az orvos?
– Attól tartok, hogy én ebben nem tudok segíteni. –
Csüggedten meredt maga elé, ezért hozzátettem: – Várjál,
eszembe jutott valami mégis.
A szeme egyből felcsillant.
– A masszírozás nyugtató hatású, hátha a fiúnál is
beválna.
Értetlen arcát látva inkább megmutattam, mire gondolok:
a nyakát és a hátát is jól meggyömöszöltem, miközben az
asszonyról kérdezgettem. A hűvös méltóságot árasztó
asszony neve Oroszy Krisztina volt, aki az arácsi nemes
Mórócza Sámuelhez ment feleségül. A híres-neves füredi
Oroszy famíliából származott, és ide Arácsra házasodott.
Finom beszéde ámulatba ejtett, ezért lágyítottam a
hangsúlyokon, megpróbáltam hozzá hasonlóan beszélni,
hangosan utánoztam. Katica egyáltalán nem bánta a dolgot:
megmosolyogta, és vidáman bólogatott, ha jól eltaláltam az
előkelő stílust.
 A FÜRDŐ

Pénteki nap volt, amikor a vízpartra elértem, és először

elhagytam Arácsot. Kíváncsian készültem az alkalomra. A
gyógyforrások mellé épített fürdőházas telep a Szívkórház
ősének tekinthető, és mi aznap oda tartottunk. A fürdőhöz.
Az elnevezés a parti vidéket is jelölte, vagyis a XXI. századi
Tagore sétány környékét.
István nemcsak szállást és kosztot adott, hanem munkát
is. Hálával tartoztam neki, ezért megfogadtam, olyan
keményen dolgozom, ahogy csak bírok. Ez idáig nem
töltöttünk sok időt együtt, de annyit észrevettem, hogy
boldogtalan. Ennek oka nem lehetett Katica, mert mogorva
vonásain felesége puszta látványától engedett. Kétféle
boldogtalan létezik: van, akit tompaság jellemez, és teher
neki az élet folyása, de meghalni is fél – István nem ide
tartozott. És van a másik fajta, aki türelmetlenül nyújtózik
valami után, amit nem ér el, ezért gyakran mérges. István ez
utóbbiba tartozott, nem csoda, hogy eleinte tartottam tőle.
Hajnalban indultunk, és még olyan hűvös volt, hogy
nagykendővel a hátamon is fáztam. Hiába volt nyár, köd
fátyolozta be a tájat, borzongatóan szép úton haladtunk.
Ahogy végigmentünk Arácson, a vízimalomra, a templomra
és a nemesi házakra is egészen más szemmel néztem: egyre
több mindent láttam bennük, mert egyre többet értettem
meg e világból.
Az arácsi katolikus templom jelentéktelen, szolid
épületébe még Füredről is átjártak, mivel ott még a török
elpusztította a katolikus templomot. Igaz, kevesen jöttek,
alig akadtak páran. Amikor azt kérdezgettem, merre volt a
régi füredi katolika templom, a siske szó is elhangzott.
– Teljesen elpusztult? – csodálkoztam.
– Megmihálylott – válaszolt István mosolyogva.
Biztosra vettem, hogy az épület az általam is ismert
felsővárosi Szent Mihály templomrom helyén lehetett.
– Nincs is templom Füreden? – fordultam Katicához.
– Dehogynem. A mienk! – válaszolta büszkén, és
nyomban éreztem, hogy érzékeny a téma. – Ez az arácsi is
minket illetne, de fegyverrel elvették tőlünk. Most az
Esterházy Károly vigyázza – biccentett a templom felé,
haraggal a szemében.
A vallási különbségek meghatározták a mindennapi
életviszonyokat is, habár István és Katica modern
gondolkodásúnak számított, és soha egyetlen gúnyos
megjegyzésük sem volt arra, hogy katolikus vagyok. A
református István egyébként a katolikus tihanyi apáttól
bérelte a fürdőt – a gazdasági érdekek ez esetben is
felülírták a vallási meggyőződéseket, és persze a papok is
szerették a pénzt, nem érdekelte őket sem, honnan jön…
A napszámosok aratásra készültek, az állatokat is kifelé
hajtották, ahogy mi a víz felé tartottunk, én nem is vettem
észre, hogy odaértünk. Sokkolt a látvány. Pontosabban
annak hiánya, mert jóformán csak legelők mellett
haladtunk el. Az általam ismert Füredet ekkor ideiglenesen
el is temettem magamban, és úgy vettem, mintha idegen
tájon kirándulnék – mondjuk egy szafarin.
A Kisfaludy strand helyén egy marhaitató feküdt – örökre
a retinámba égett a narancssárga fényekben úszó
napfelkeltével, a víztükör csillogásával. A partszakasz
vadsága és az épített környezet hiánya érintetlen, Afrikához
hasonló világra emlékeztetett, mert a szafaris
reklámanyagokban a lemenő nap fényében mindig feltűnt
egy gnú- vagy bivalycsorda sziluettje a majomkenyérfák
mellett. Itt pedig a szürke marhák bőgése és a madarak
csiripelése késztetett megállásra. Ámulatba ejtve figyeltem
őket, ahogyan elfekszenek a part homokos iszapjában, és
nagyképűen fetrengenek. A legyektől a fejüket rázva
próbáltak megszabadulni, vagy a bőrizmok remegtetésével
hessegették őket magukról, miközben hangos
felhorkanásokkal játékosan dörgölőztek egymáshoz is. A
megnyugtató, idilli képet a libák totyogása tette teljessé, akik
fel-alá gázoltak a végtelennek tűnő Balaton homokos
partján.
Sikertelenül találgattam, merre járunk. Egyrészt a víz előtt
vad nádas terpeszkedett, hatalmas kákabokrokkal,
mögöttük halászok bújtak meg. A háromszögletű
halászhajlékok előtt a férfiak már korán főztek a tűzön, így
a parti sétány inkább hasonlított horgásztó melletti
táborhoz, mint munkahelyhez.
Másrészt épületek sem voltak sehol, helyette az emberek
nyári szállásokat vertek fel összevissza, és – leszámítva egy-
két egyenfaházat – egyszerű fabarakkokban és sátrakban
tanyáztak. Éppen ekkor ébredeztek, indult be a reggeli élet.
Az általam ismert Szívkórház helyén faépítmények és
fából épült fürdőházak álltak, csak egyetlen kőépületet
emeltek. Itt végezte István a seborvosi kezeléseket. Füreden
a lélekszám csak hétszáz körül mozgott, de májustól a szám
jelentősen megugrott a látogatók miatt, akik ezeken a nyári
szállásokon vagy a helyi lakosoknál kvártélyozták be
magukat – természetesen a gazdagabb nemesemberek saját,
igényes nyári faházakat tartottak fenn.
– Télen mindenki eltakarodik innét – szólt oda nekem
Katica –, s akkor jobban szeretem. Ahogy jön a hideg, urat
nem látsz errefelé. Azok kényes seggűek. Nem bírják a
napot se, szelet se, nemhogy a hideget.
A fűtés, illetve a technikai fejlettség valóban különösen
nehézzé tette a teleket. Ezek a faházak egyszerűek voltak és
komfort nélküliek, csak aludni lehetett bennük – élni nem.
A fából és sárból tapasztott falusi házakban is a konyhában
volt a kályha, így az igazán autentikus füstös konyhát is volt
szerencsém élőben megcsodálni – és bőven kimerítette a
rusztikus konyha fogalmát. A téli hideg és a folyamatos
fűtés óriási erőfeszítést követelt a mindennapi élet során.
– Mikor zár be télire a fürdő? – kérdeztem.
– Mindszent havában már inkább csak pakolunk –
mondta Katica.
Hamarosan az ivókúthoz, azaz a Kossuth-forráshoz
értünk. Ez az általam is ismert helyén volt, egy faodúba
foglalva. Katica oldalba lökte Istvánt.
 – Neh! Anna ide is járhat. – A forrástól északnyugatra
fekvő kicsiny kápolna felé mutatott. Egy haranglábat is
megpillantottam. Jó érzékkel a lankás lejtő tetejére
helyezték el, csalogatóan, a későbbi Horváth-ház
nagybejáratának környékére.
Ez a katolikus kápolna volt az egyetlen, ahova Füreden a
katolikusok mehettek. Valójában nem is a helyieknek épült,
hanem a nívós vendégeknek, hogy az Udvar kedvenc főurai
tudjanak misét hallgatni – akár fürdőzés közben is.

Később sokat jártam a kápolnába, aprócska méretével

hamar belopta magát a szívembe. Csupán huszonöt fő fért
el benne: nemegyszer a hívek szabad ég alatt sorakoztak, és
a tűző napon izzadva, állva hallgatták a tihanyi
szerzeteseket. Ráadásul kiszámíthatatlan volt a miserend, az
a pap misézett, aki éppen kezeltette magát, vagy erre járt.
Állandó lelki gondozásról nem lehetett beszélni – talán én
épp ezt szerettem benne –, de azért mindig akadt miséző a
főúri vendégek tartózkodása alatt.
Szokásommá lett, hogy minden nap betértem. Úgy hittem,
nekem különös jogom van Istenhez. Úgy tartottam
igazságosnak, hogy rám jobban illik figyelnie, hiszen egy
időutazás nem lényegtelen dolog. Egyértelmű biztatást
vártam tőle, egy jelet, de nem kaptam semmit, bárhogy
kerestem. Pedig nem az én hozzáállásomban lehetett a hiba,
bőven adtam rá lehetőséget.
– Te űzöd az Istent – jegyezte meg egy nap István.
A látogatásaim alatt azt is megfigyeltem, hogy a fények
naponta változó részleteket világítanak meg az oltárképből.
Jobban szerettem egyedül lenni a kápolnában, de megesett,
hogy társaim akadtak. Egyik nap például egy öregasszony
mosolygott rám nedves szemekkel.
– Az első hajnali fény Krisztus születése napján éppen a
kisded Jézusra esik – mondta, és mutatta az ujjával is.
Néhanapján zavart, hogy mások is ide járnak. Attól féltem,
hogy piszlicsáré ügyeikkel lekötik a nagy tervezőt, holott
ennél sokkal fontosabb dolgokra kellene időt szakítania –
például rám. Volt nap, amikor megsajnáltam a kis kápolnát,
a súlyos titkok tudóját, amely fáradhatatlanul hallgatta az
embereket. De talán a vándorok imái megszínesítették a
szokásos miatyánkok unalmát. Sokat képzelegtem Istenről
is, ahogy eljutnak hozzá az imák. Ahogy a mennyezet
elnyeli a katolikus kisasszonyok titkos, szerelmes fohászait,
az aggastyánok gyásszal teli sóhajait. A kupolát egy
tölcsérnek láttam, ahol az összes röpke könyörgés békésen
megfér a megindítóan hosszú imádságos könyvbéli
szövegekkel, ahol a pátoszos kérések összegabalyodnak a
meghitt és intim imádságokkal, mint egy füstfelhő. Így
érkeznek a gondolatok Istenhez: mint a gomolygó füst a
kéményben. A kémény pedig a kápolna tetején
diadalmaskodó kereszt.
Csak Isten tudná pontosan megmondani, mennyit kértem,
könyörögtem, hogy juttasson haza. Kértem, könyörögtem?
Parancsoltam, fenyegettem! Majd újra kértem, de semmi
sem használt.

Az Anna Grand Hotel helyett egy pici nádtetős kocsma várta

a betérőket már korán reggel. Több ember tobzódott előtte,
mint a kápolnánál, és mi is oda tartottunk. Nem messze tőle
egy fából épült, újnak látszódó vendéglőt láttam – ez volt az
Oroszyak étterme –, ezenkívül a Hotel Ipoly helyén egy
istállót.
A korai nap melegét a tarkómon éreztem. Hamar feltűnt a
megszokott, lombos fák hiánya is, mert nem volt semmi,
ami árnyékot adott volna. Csak egyetlenegy
gyümölcsöskertet fedeztem fel, tőlünk távolabb.
– Az is a fürdőhöz tartozik, onnan ehetsz bármit –
mutatott a kert felé István, miközben odaértünk a
kocsmához. A sötét kis faházban bajszos, vékonyka férfi
fogadott minket.
– Anna, ez itt Tóbiás. Füred egyetlen zsidó embere –
mutatta be István a fogadóst, aki mögött ekkor megjelent
egy asszony is, a fülében feltűnő fülbevaló lógott.
– A feleségem, Golda – mondta Tóbiás, és megsimította a
nő karját.
Kedvesen bemutatkoztam neki is.
– No, döntöttél, Tóbiás? Mi lesz a neved? – kérdezte
vidáman István. – Ezután hogy mutassalak be?
Értetlenül nézhettem, mert István magyarázattal szolgált.
– A zsidók csak egy nevet kapnak születéskor. Ugye,
Tóbiás? – A férfi egyetértően bólintott. – De most az a hír
járja, hogy kötelező lesz két nevet viselniük.
– És olyan szerencsénk van, hogy magunk választhatunk
– mosolygott Tóbiás. – Ki választhat magának nevet
manapság? Van, akinek hitvány név jutott, és azzal kell
élnie, én meg kereshetek kedvemre!
A zsidók későbbi sorsának ismeretében nehezen ment
nekem a mosolygás, bár megnyugtatott, hogy ez a vidám
fickó sosem fogja átélni a későbbi borzalmakat.
– Milyen nevet fog választani? – kérdeztem.
– Legyen Füredy, ipszilonnal, mint a konkurencia –
nevetett István, és az Oroszy-étterem fele mutatott.
– Úgysincs több zsidó Füreden – helyeselt Katica. – Te
lehetnél a zsidó Füredy Tóbiás.
– Nem is hangzik rosszul – válaszolt a férfi sejtelmesen. –
De én másra gondoltam. – A háta mögé nézett, hogy nincs-e
ott valaki. Mikor látta, hogy tiszta a terep, suttogva folytatta.
– Az asszony annyit dolgozik mellettem, mintha férfi volna.
Takarékos és kedves. Én meg egy házat se vehetek neki,
bérletekben tengődik velem – sorolta szomorúan. – Akadt
volna neki jobb is, de engem választott a szíve… Értékesebb,
mintha aranyból volna, nem hiába az a neve, hogy Golda –
nevette el magát. – Nélküle nem is szeretnék élni. Nem
tudok neki házat adni, csak magamat. Szóval a név, amit
választottam az én Goldám miatt… Goldmann!
– Goldmann. Igazi bécsi csengésű! – lelkesedett István, és
nem győztünk csatlakozni Katicával a dicsérő szavakkal.
Így ismertem meg az első füredi zsidót, Goldmann
Tóbiást, a csaplárost. A jövő ismerete kétségbe ejtett. Mi
történne, ha valamin változtatnék? Egyáltalán tudnék-e?
Egymagam képes lennék előidézni olyan jelentős
eseményeket, amelyek megváltoztathatják a jövőt? Ez a múlt
egyáltalán párhuzamos az én jelenemmel? Vagy egy korábbi
időben vagyok, és a jövő még nem létezik?
Ezekre a kérdésekre választ nem kaphattam,
mindenesetre úgy döntöttem, hogy a legkevésbé sem
avatkozom bele a múlt eseményeibe, nehogy ezáltal valami
galibát okozzak a jövőmben – akár hazakerülök még
egyszer, akár nem.

A fürdőben töltött első napjaimon megérkezett a földrengés

híre. Halálos áldozatokat követelt és egész Komáromot
romba döntötte. Volt, akik Isten haragját látták benne.
– A harangokat az ördög csak kongatta, majd szétnyílt a
föld – mondta egy legény.
– A nyomorultak beszaladtak a templomba, azt hitték,
Isten szólítja őket – válaszolt neki István.
A templom összedőlt és a hívek meghaltak. A pokol
morajlásáról keringtek a pletykák. Nem tudtam, hogy
milyen erősségű lehetett, de ahhoz elég volt, hogy engem is
figyelemre intsen – no, nem a földrengéseket, hanem az
embereket illetően. Isten haragját bármiben képesek voltak
meglátni, és az ördög művének tartottak mindent, amit nem
értettek.
István fürdőházaiban egyszerre huszonnégy fő élvezhette
a szolgáltatást, amihez a szükséges vizet üstben
melegítettük. Nagy rézfazekakkal dolgoztunk. A vízhordás
kemény fizikai munka volt, erre István két külön
béreslegényt alkalmazott. Volt csoportos fürdőzési
lehetőség (egy házban hét fő is elfért egyszerre), volt négy
egydézsás és három két férőhelyes fürdőház. Ezek a fürdő-
faházak inkább csak egy fürdőszobát jelentettek, kis
öltözőrészleggel, teraszos kivitelben. A teraszon, székeken
ülve ivókúra címszó alatt ücsörögtek és diskuráltak a
vendégek.
 Lehetett nyári szállást is bérelni, erre volt négy faházunk,
összesen tizenhat ággyal, de rugalmasak voltunk, és a
vendégek igényeinek megfelelően összevissza hordták a
legények a dézsákat és ágyakat.
Nekem nem okoztak nehézséget a változatos feladatok,
gyorsan alkalmazkodtam, de az is hamar feltűnt, hogy a
többi szolgálóra ez nem igaz. Nem szerették a
változatosságot, megijedtek tőle, nehezen követték. Én már
az első napon is tudtam segíteni, mert könnyedén
megjegyeztem István gyors utasításait, így a kádak és ágyak
számát, a vendégek nevét sokan tőlem kérdezték, ha
elbizonytalanodtak.
Rájöttem, hogy mi az oka mindennek. Igaz, én sem
mertem leírni az információt, pedig úgy könnyebben ment
volna, és hiba nélkül, de gyakorlattal rendelkeztem. Az
elmémben lejátszódó csoportosítások, a számok és adatok
kategorizálása vagy képi megjelenítése automatikusan
segítette az információ tárolását. Ebben a korban az
ilyesfajta oktatás és agyi tréning ismeretlen volt, egyik
szolgáló sem tudott írni és olvasni. Egész életükben fejből,
szóbeli utasítás alapján végezték a dolgukat. Az eligazítás
után magukra maradtak a munkával, és ha valamire rosszul
emlékeztek, megtörtént, hogy egy teljes nap fáradságos
munkája veszett kárba. Könnyen és gyakran lehetett így
hibázni.
A másik, amire jutottam, hogy maga az írás és az olvasás
egy rendszer megismerését jelentette, és ezáltal
automatikusan fejlesztette ki bennem a magas fokú
rendszerszerű és logikus gondolkodást – hozzájuk képest.
Ha írásban hozzáférhető lett volna a házak és fürdők
foglaltsága, a vendégek adatai, akkor papírral a kezében
mindenki hibátlanul végezhette volna a munkáját – feltéve,
ha megtanult volna olvasni. Nem butábbak voltak az
emberek, hanem mások, mint én, és máshoz értettek.
Azon például minden alkalommal meglepődtem, hogy
milyen szakértelemmel nyúltak az állatokhoz. Olyan
érzékkel és finomsággal vették ki a tojást a tyúk alól, amire
én képtelen voltam. Szerették az állatokat, érezték minden
rezdülésüket, még a leölésük közben is tisztelték őket:
utoljára is olyan őszinte kedvességgel szóltak hozzájuk,
hogy az állat szelíd nyugalommal végezte be sorsát.
Zsuzsi, a másik cselédlány eleinte zárkózottan viselkedett
velem, csak Katica jelenlétében pergett a nyelve. Igazi
parasztlány volt, róla mintázták a mondást: kicsi a bors, de
erős. Nálam alacsonyabb termete ellenére sokkal szívósabb
volt. Egy évvel azelőtt lett nagykorú, így tizenhét éves volt
akkoriban – mégis huszonhárom-huszonöt évesnek tűnt.
Napbarnított bőrű és fényes fekete hajú lány volt, nem
neveztem volna se csúnyának, se szépnek – a nagy barna
bociszemével úgy tudott az emberre nézni, mintha éppen
csodálkozna. Hatalmas mellekkel áldotta meg az ég, így a
férfiak körében már a puszta megjelenésével óriási sikert
aratott, mellette más lánynak lapot sem osztottak. A férfiak
meg sem próbálták leplezni, mi tetszik nekik Zsuzsin:
nyíltan a dekoltázsához beszéltek. Ezt a lány élvezte,
szeretett flörtölni, de a lelke mélyén alig várta, hogy végre
valaki megkérje a kezét. Katicának is mindig arra
panaszkodott, hogy a férfiak kívánják, de a fejét nem
akarják bekötni.
Az emberek nem voltak nyitottak, a másik megismerésére
nem is törekedtek. Észrevétlenül csiszolódtunk egymáshoz,
a hosszú egymás melletti tevékenységek a másik
jelenlétének megszokásához vezettek. Finoman és lassan,
udvariassági társalgások nélkül. Semmiféle kommunikációs
törekvés nem érkezett felém – cserébe a cél nélküli
csevegések, üres mondatok és kínos csendek is elkerültek.
Kezdetben magamra vettem, mégis gyorsan megszoktam, és
tudomásul vettem, hogy a legszükségesebb szavaknál többet
Zsuzsitól ne várjak. Mindegyikünk tette a dolgát, egymás
mellett, csendesen.
Katica az első két napon mindent megmutatott. A
vízmelegítés, mosás, takarítás, vasalás lett a fő feladatom.
Volt időm mindent megtanulni, mert nem gépeket kellett
kezelnem, vagy gombnyomási kombinációkat megjegyezni,
illetve egymás utáni gyors folyamatokat megérteni, hanem a
kezemet és lábamat kellett munkára fogni, és verejtékezve
dolgozni.
A munka jobban igénybe vette a testemet, mint a fejemet.
Míg feltettük a vizet melegíteni, bőven maradt időnk, hogy
Katica magyarázzon és mutogasson. A tisztítószerek
sokaságától sem keveredtem össze, hisz a hamuból készített
szappanon, az eceten és néhány gyógyszertári üvegben
található szeren kívül más kemikália nem létezett, így nem
lehetett eltéveszteni sem. Egyszerűek voltak a szabályok is:
a makacs foltokat kifőzzük, amúgy hidegen dörzsölünk.
A kivitelezés volt a nehezebb rész. A kezem és az ujjaim
sajogtak, nem ehhez a terheléshez voltak szokva.
Munkakezdés után egy órán belül kijött az első
vízhólyagom, amire Katica nevetéssel reagált, és biztosított
róla, hogy több is lesz, de egy hét múlva már semmi bajom
nem lesz. Igaza lett – de addig borzalmasan fájt minden
porcikám, nem csak a kezem. A derekam, a hátam és a
karom állandó igénybevételnek volt kitéve, és az ebédeket
és vacsorákat csak tömtem magamba, mert állandóan
farkaséhes voltam a sok fizikai munkától. Nem híztam, csak
egyre erősebb lettem, a végére cipelni is többet bírtam, mint
Katica – igaz, az ő bokája gyenge volt. Nem is bírta
hosszasan az itteni munkát, csak miattam volt jelen, hogy
betanítson. A botja nélkül már nem szívesen mozdult.
– Mi történt a lábaddal? – kérdeztem tőle.
– Hát nem a táncolásban ment tönkre – válaszolta, és
tréfálkozva mutatott a tömött étterem felé, ahol vidáman
húzták a cigányok.

Kezdetben minden feladat végrehajtása sok ideig tartott, de

ahogy egyre jobban beleszoktam a tennivalókba, úgy Katica
is egyre kevesebb időt töltött a fürdőben. Végül csak ebédre
érkezett, mert a mi ételünkről ő gondoskodott. A többiek
cselédmenüre jártak a szomszéd Oroszyékhoz.
Szépen lassan kiismertem magam a környéken is, és
jobban gazdálkodtam az időmmel. Keletkeztek üres
perceim, amikor is megjelentem István mellett, és segítettem
az ő munkájában is. Büszke voltam, ha megdicsért – amiért
Zsuzsi még inkább orrolt rám. A cselédek nem siettek a
munkával, elhúzták, kényelmesen tették a dolgukat, az én
mértékemmel csigalassan. Nem ítéltem el őket, mert hamar
rájöttem, hogy ennek mi volt az oka: egyáltalán nem a
lustaság, ahogy sok uraság is hibásan feltételezte, hanem
egyszerűen a kilátástalanság. Nem volt mit várniuk, a távoli
jövő sem tartogatott lehetőségeket. Nem munkájuk volt,
hanem sorsuk. Aki szolgának született, az szolgaként halt,
és egész életét kemény fizikai munkával töltötte. A
természethez igazodó feladatok ciklikusságától eltekintve
nem jellemezte nagy változatosság a mindennapjaikat.
Zsuzsi ezért nem sietett a mosással: a szennyes ruha
megvárta. Tudta, mindig lesz új, igazából sosem ér a végére.
Az én motivációm eltért mindettől, mivel nemcsak
munkát, hanem kosztot, kvártélyt és minden egyebet is
Istvánéktól kaptam. Szerettem volna adni is valamit
cserébe, márpedig tekintettel arra, hogy tényleg semmim
nem volt, nem maradt más, csak a munkám, így a
tökéletességre és a lehető legtöbbre törekedtem,
lelkiismeretesen és gyorsan dolgoztam. A másik jelentős
különbség pedig abban állt, hogy láttam a végét: ha a téli
napfordulóra gondoltam, minden kényelmetlenség
elviselhető mértékűvé zsugorodott.
István meglátta bennem a lehetőséget, és a délelőttök egy
részében neki segíthettem: maga mellé vett, mint nővért.
Eleinte csak nézhettem, ahogy dolgozik, majd egyre több
feladatban részt vettem, a keze alá dolgoztam. Szó szerint,
mert a köpölyözéshez én melegítettem a csészéket, a
piócázáshoz elővettem és adogattam a rusnya dögöket, az
orvosi eszközeit már a diagnózis közben kiraktam, mindent
precízen előkészítettem. Ha kellett, látta, hogy ott vagyok, és
azonnal tudott ugrasztani, miközben a lába alatt sosem
voltam.
A seborvosi kezelések a kőépületben zajlottak,
vizsgálóággyal és orvosi eszközökkel. Ez István
egyszemélyes szentélye volt, ide keveseket engedett be,
néha még Katica is zavarta.
– Ez az Anna mint egy kísértet, észre se veszem, hogy itt
van – jegyezte meg neki elégedetten egy nap. Ez a lehető
legnagyobb bók volt, amit mondhatott. Precíz ember volt,
mindennap vezette az adatokat a diagnózisokról és
kúrákról, azok hatásairól. A kudarcokról és eredményekről
egyaránt készített statisztikákat, hogy a következtetéseket
levonja. Kifejezetten tudós és haladó szemléletű volt a
gyógyítás terén – persze a kor sötét módszereit ő is szentül
hitte.
Egy alkalommal az iratait tanulmányozta, és a vizeleteket
gondterhelten vizsgálta. A feladatom az volt, hogy az
üvegcséket a kezébe adjam, mikor a páciens nevét mondja.
Annyira elmélyedt akkor a munkában, hogy ránk is
esteledett. Fáradt volt, ezért kinyitotta az ablakot, majd
visszaült és törte a fejét valamin. A semmiből egy nagyot
tüsszentett.
– Egészségedre – mondtam neki.
Ijedtében felpattant, és rikkantott egyet.
Halálra rémítettem, mert elfelejtette, hogy ott vagyok.
Na, így voltunk mi ketten. A borsó meg a héja.
 NEMES OROSZY MIHÁLY

Az utolsó lepedőket szedtem le a szárítókötélről, és éppen a

kis faház felé tartottam, amikor megéreztem a hátamon a
nap lágy melegét. Megálltam egy pillanatra és
gyönyörködtem az élénk fényekben; az ég alja
narancssárgában és tüzes pirosban úszott.
Csak pár hetet töltöttem itt, de voltak percek, amikor
egészen megfeledkeztem a régi életemről. Alomszerű és
távoli világnak tűnt az, ahonnan jöttem. Elfogadtam a jelen
valóságát és próbáltam benne boldogulni, sőt voltak
pillanatok, amelyeket már kifejezetten szerettem. Az ilyen
pillanatok közé tartozott a napnyugta előtti utolsó
napsugarak ajándéka. Nem tűzött és izzasztott, ahogyan
egész nap tette, hanem csak gyengéden simogatta az
arcomat és a lelkemet.
A hosszú hétvégi napokon mindenki kúráltatni akart.
Kúráltatni és mulatozni. A cselédség ilyenkor szaladgált föl
s alá, az egész nap rohanással telt. Megjelentek az
Esterházyak, a Zichy ifjak és a Batthyány grófgyerekek, hogy
múlassák az időt és láttassák magukat. Csak az játszott, aki
látszott. Még az is kénytelen volt idelátogatni, aki nem
szerette sem a kúrát, sem Füredet, mert – nemes
egyszerűséggel – kötelező úri passziót jelentett a hely.
Mármint azoknak, aki számítottak, vagy számítani akartak.
Történt is egy mókás eset, amikor is a nagyérdemű
vendégek heccelték egymást, miközben ejtőztek. A fiatal
Batthyány fiú odaszólt a nálánál sokkal gazdagabb báró
barátjának.
– Te, hallottad, mit beszélnek rólad a fürdőben?
– No, mit? – kérdezett vissza izgatottan a bárógyerek.
– Semmit – suttogta gúnyos mosollyal Batthyány, majd
hangosan felnevetett.
Nagyon is emlékeztettek a háromszáz évvel későbbi
hangulatra – talán a dolgok lényege soha nem is változik,
csak a felszíne.
Mivel az illusztris vendégek szórakoztatására épülő
iparágak ekkor indultak fejlődésnek, István
fürdőszolgáltatásai igen divatosak voltak a parton. Így
állandó sürgés-forgásban teltek a hétvégéink. A
szomszédunk, az Oroszy család sem pusztán élte a nemesek
életét, hanem szemfülesen kiaknázta a víz adta
lehetőségeket, és éttermet épített, bort árusított a saját
fürdőházai mellett. A legfigyelemreméltóbb azonban a
kapcsolatépítési tehetségük volt, amihez Füred tálcán
nyújtotta nekik a lehetőséget. Klára asszony – nemes Oroszy
Ádám özvegye – mohón élt is vele. Minden kínálkozó
alkalmat megragadott, hogy a családját feljebb és feljebb
juttassa.
A magas rangú vendégekkel szoros – majdhogynem baráti
– viszonyt ápolt, saját költségére vendégül látta az egyes
főurakat és mágnásokat a családjukkal együtt, kocsikázni,
vacsorázni, kártyázni vitte őket – természetesen ingyen. De,
mint tudjuk, hogy az életben soha semmi sincs ingyen – ez
1763-ban sem volt másképp –, a trafikálás busásan
megtérült. A vendégei a nexussal fizettek. Jelentős befolyást
és számos előnyt szerzett neki a kifinomult üzleti érzék és
női megközelítés e szerencsés keveréke. Egyenesen a
katolikus bécsi udvarig repítette protestáns fiát, Oroszy
Mihályt, sőt tiszti rangot szerzett neki azzal, hogy Mária
Terézia királyi testőrségébe bejuttatta. E család volt az
egyetlen Füreden, kinek pénze és kapcsolati rendszere a
tihanyi apátéval konkurált, ráadásul református
vallásúként. Bárhol járt az ember, a nevükbe botlott. Azt
beszélték, egész Vázsony az övék, és Füred csupán nyaraló.
István jó viszonyt ápolt velük: a vendégeik különleges
bánásmódban részesültek nálunk is, ha egy-egy seborvosi
kezelésre átjöttek. Katica pedig bejáratos volt hozzájuk,
nagyvonalúan honorálták a gyógyító kencéit. Saját
seborvost nem tarthattak, a területre csak egy engedélyt
adtak ki.
Rögtön nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az elit minden
korban elit, és már 1763-ban is sikk volt Füredre jönni és itt
kúriát építeni – éppúgy, ahogy 2020-ban. Csak a díszletek
voltak mások, mert nem emeletes apartmanházakat húztak
fel, hanem sátrakat és fabarakkokat. A kiszolgálószemélyzet
is ugyanúgy létezett, csak a felszolgálókat és takarítókat
most cselédeknek hívták – és én is egy voltam közülük.
Minden fejlődés innen indult, ettől a pezsgő vizű bugyogó
forrástól, ahonnan a vizet cipeltem nap mint nap…
Aznap alig vártam, hogy a lepedők beszedése után végre
leüljek, és megegyem a vacsorámat. Igaz, kaptam reggelit,
hisz előírás volt, nehogy gyomrunk korgása kellemetlenül
érintse a nemzetes urakat, de a sok munka miatt általában
állva kapkodtam be a falatokat, és nem is ettem eleget. Ezen
a napon nem én lettem volna soros az esti pakolásban, de
Zsuzsi váratlanul rosszul lett, így magamra vállaltam a
munkát. Ráadásul annyi dolog jutott a szombatokra, hogy
valakinek zárás után is maradni kellett. Aznap én voltam,
aki a fürdőben éjszakáztam. Örömmel mondtam igent, mert
arra gondoltam, kijár Istvánnak és Katicának, hogy
nélkülem, kettesben legyenek otthon – amióta befogadtak,
folyton a nyakukon lógtam.
Vacsora után átvágtam az udvaron, és elindultam felfelé a
szállásomul szolgáló faház lépcsőjén, amikor valaki
hátulról elkapta a derekamat, a másik kezével pedig
megmarkolta a mellemet.
– Hú-hú! Itt vagyok, szépségem! – lehelte a fülembe a
szavakat elnyújtva egy ismeretlen férfi mély, zengő hangon.
Borszagot éreztem. Akárki is támadt rám, ittas volt. A
kezét közben levette a mellemről, és szemtelenül a két
lábam közé nyúlt.
– Engedjen el! – kiáltottam hangosan, és próbáltam
kitépni magam a kezéből. Nem engedett a szorításból, így
hátralöktem. Megingott, de belém kapaszkodott, és a
lépcsőn hátrafelé zuhanva engem is magával rántott.
A feje a füves földre huppant, szerencsére nem a
lépcsőfokra, én pedig rá – szintén puhára –, de a térdemet
így is beütöttem. Ahogy a mellkasára támaszkodva feltoltam
magam, meglepetésemre a legifjabb Oroszy fiút ismertem
fel támadómban. Eddig csak messziről láttam, de azonnal
ráismertem. A haja általában jól fésült volt, de most a
kócosság is jól állt neki.
A híres-neves Oroszy sarj is engem bámult aranybarna
szemével, a tekintete ilyen közelről egy tigrisére
emlékeztetett sárgás csillogásával. Átsuhant az arcán némi
meglepettség, de gyorsan felváltotta egy halvány mosoly.
– Jól vagy? – kérdezte, miközben megmozdította az egyik
lábát.
Ekkor kaptam észbe, hogy még mindig rajta fekszem.
Gyorsan felugrottam, de a térdembe nyilalló fájdalomtól úgy
megbillentem, hogy majdnem elestem. Az ifjú Oroszy
időben eszmélt, és a földön felülve két kézzel elkapta a
derekamat.
– Óvatosan, leány! – mondta, miközben erősen tartott. –
Nem harapok – tette hozzá mosolyogva.
– Nem bízom magában! – szaladt ki a számon.
Elengedte a derekam, mire hátrébb húzódtam.
Meglágyultak a vonásai.
– Nem akartalak megijeszteni.
– Mégis sikerült! – vágtam rá.
Ültében is hosszúnak tűntek lábai. Ő volt a legfiatalabb a
családban, de kétségkívül a legmagasabb is. A volt
vőlegényem száznyolcvanhárom centijénél biztosan
nagyobbra nőtt.
– Nem tűnsz te olyan ijedősnek – szökkent talpra.
Legalább százkilencven centiméter. A legmagasabb ember,
akivel itt találkoztam.
 Titokban jól megnéztem magamnak alakját, miközben ő a
fejét biccentgette hol egyik, hol másik irányba. Biztosan
beverte, de megérdemelte. Magának kereste a bajt.
– Maga meg nem úgy tűnt, mint aki virágot hozott –
jegyeztem meg szárazon, közben enyhén hullámos,
világosbarna haját nézegetve, ami a füle aljáig ért. Pár
rakoncátlan tincs az arcába szabadult. Külseje,
minősíthetetlen viselkedése ellenére is, kellemes
benyomást tett rám.
– Ha hoznék, tán beengednél? – kérdezett vissza
pimaszul.
– Minek gondol engem? Azt hiszi, hogy azért, mert
Oroszy, beengedem az ágyamba? – Nyitotta a száját, de én
folytattam: – Vagy tán mindig így szokta? Lopakodik a nők
után? Megpróbálja elkapni őket? Ez a viselkedés
visszataszító, és egyáltalán nem nemes lélekre vall!
Láthatóan nem zavarta, hogy mit gondolok róla, mert
fülig érő szájjal vigyorgott.
– Befejezted? – kérdezte leplezetlen jókedvvel. Ettől csak
még dühösebb lettem rá, de nem válaszoltam. – Vegyük
sorra. Kellemes a látvány, de… szemtelen vagy. A nők
ágyába… nos, oda általában hívásra megyek.
Köpni-nyelni nem tudtam.
– És higgy nekem, nem azért, mert Oroszy vagyok –
folytatta, majd felvillantott egy csibészes mosolyt. Nyoma
sem volt semmiféle mentegetőzésnek.
Mivel nem ilyen válaszra számítottam, nem tudtam, hogy
mit mondjak. Nem akartam őt szótlanul bámulni, így inkább
egy fűcsomóra szegeztem a pillantásomat. Vártam, hogy
elmenjen.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta kedves hangon.
Elém lépett és éppen csak hozzáért az államhoz, hogy maga
felé fordítsa. – Nem fordul elő többet, tőlem nem kell
tartanod.
– Jó éjszakát kívánok! – válaszoltam halkan, miközben a
szemébe néztem.
A szemöldöke felszaladt egy pillanatra, majd kibökte ő is:
– Jó éjt! – Ezzel elindult a forrás felé.
Néztem, ahogy távolodik. Nem tudtam mire vélni, ami az
imént történt. Megnyerő külsejével valóban nem olyannak
tűnt, mint aki csak aljas módon szerezhetne nőt, sőt, Katica
nőcsábászként emlegette.
Ekkor Oroszy, mintha megérezte volna hátán a fürkésző
tekintetemet, visszapillantott. Észrevette, hogy őt bámulom.
Kővé dermedtem és pislogni se mertem, a gyomrom pedig
görcsbe rándult. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt,
mikor ismét hátat fordított. Ez a kis semmiség annyira
felkavart, hogy a testem felforrósodott, miközben a
gerincemen fázós borzongás szaladt végig. Megrázkódtam,
és nagyot sóhajtottam.
Ekkor váratlanul visszatekintett még egyszer,
pillantásunk ismét találkozott.
Ezúttal egyenesen szembefordult velem. Ott állt tőlem
tizenöt méternyire, és nyíltan egymást néztük. Én nem
mosolyogtam, és ezúttal ő sem.
Reszketve fújtam ki lassan a levegőt, és óriásit nyeltem.
Elhatároztam, hogy akkor sem fordítom el fejemet.
Szoborszerűen álltam csak, és bizonyítani akartam valamit.
Talán azt akartam a tudtára adni, hogy én bizony nem félek
tőle… A pontos választ azóta sem találtam meg, de ez a
lényegen nem változtatott. Nem engedtem, nem hátráltam.
Farkasszemet néztünk.
Legalább egy percig tartott, de ez akkor örökkévalóságnak
tűnt. Lábamat gyengének éreztem, szívem dühöngve verte a
mellkasomat, ennek ellenére egyetlen mozdulatot sem
tettem.
Végül Oroszy Mihály elmosolyodott, és kedvesen
bólintott.
Nyertem.
Diadalmas mosollyal biccentettem, hátat fordítottam, és
lassan felsétáltam a lépcsőn. Nem fordultam meg, nem
néztem sehová, csak a faházba akartam beérni.
Lehuppantam a rozoga ágyra, és a tenyerembe temettem a
lángoló arcomat.
Tagadhatatlan, hogy mély benyomást tett rám.
Egyfolytában rajta és a történteken járt az eszem, újra és
újra visszajátszottam magamban minden mozzanatot.
Zaklatott hangulatomból ismerős vonyítás rántott vissza a
valóságba: olyan későre járt, hogy előbújtak a nádi farkasok.
A kezdeti rettegés elmúlt, már nem féltem tőlük, inkább
hasonlítottak kutyára, mint vérszomjas vadállatra, és ha túl
közel merészkedtek, egy bottal könnyedén elijesztettem
őket.
Szerettem a hangjukra elaludni: ez a vonyítás a tücskök
zsivajával keveredve tökéletes nyári altatónak bizonyult.
Még aznap is segített gyorsan álomba szenderülnöm, bár
Oroszy Mihályt nem tudtam kiverni a fejemből.
 Még szerencse, hogy az álom mindent elbír. Még azt is,
ami épp megtörtént.

Hiába lett volna mit kipihennem, másnap vasárnap volt,

ami azt jelentette, hogy rengetegen lesznek ismét. Istvánék
kora reggel érkeztek, nekem pedig kivételesen nehezemre
esett az ébredés. Katica előbb Oroszyékhoz ment, hogy
leadja a parfümjeiből és illatos fürdőkeverékeiből készített
csomagot. A fürdőkbe a hölgyeknek és uraknak külön
keveréket hozott, amelyből vásárolni is lehetett. Tömény
olajat is gyártott, főként levendulából, ezeket szívesen
vásárolták még a külföldiek is. Én is ezt használtam.
Meglepetésemre a magyar parfümök és illatos vizek
világhírűek voltak. Azt hittem, a parfümök hazája
Franciaország, de megtudtam, hogy ez pontatlan.
Magyarhon az Illatos Királyné hazája – úton-útfélen Árpád-
házi Erzsébetet emlegették így a rozmaring párlata miatt.
Azóta persze bővült az összetevők listája, a levendula, a
zsálya, a rózsa, a kamilla és a menta is helyet kapott
parfümjében, de Katica a rozmaringot és a levendulát
tartotta a legtöbbre, ezért sokat is termesztett belőlük. A
bencés szerzetesektől kapta az első töveket, és azóta már
jelentős méretű ültetvényt gondozott az Oroszy kertekben,
Klára asszony támogatásával.
A rozmaringillat és Katica neve örökre összefonódott
bennem, csakúgy, mint az anyukám és a Chloé parfüm, vagy
a nővérem és a Dior J’ador illata.
Még szerencse, hogy nem egykének születtem. A
szüleimnek maradt még egy lányuk, akiért élhettek, és
kellett élniük. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna
rájuk. Vigasztalhatatlanok lehettek, csakúgy, mint én. De én
legalább tudtam, hogy ők biztonságban és együtt vannak –
ha nem is virulnak, de élnek. Ezzel szemben nekik semmi
bizonyosságuk nem volt arra, hogy nem haltam meg, ezért
azzal biztattam magamat, a legtöbb, amit értük tehetek, hogy
vigyázok magamra és túlélek a napfordulóig. Bizonyára
éppen gőzerővel keres a rendőrség, és, a testvérem
természetéből kiindulva, nem kis önkéntes csapat segítheti
munkájukat.
A nővérek vigyáznak a kistestvérükre, a vérükben van,
ráadásul az én testvérem egy nyertes típus: nem adja fel, ha
elfáradt, csak akkor, ha elérte, amit akart. Apámra ütött, aki
szintén megy a saját feje után, és ha lelkes, úgy követi a célt,
mint egy agár, aki előtt a nyulat húzzák – mást nem lát.
Semmi kétségem, anyám szíve megszakadt, és biztosra
veszem, hogy ő is keres, de nem úgy, mint mások.
Világéletében megérezte, ha bajba kerültem. Előtte nem
voltak titkok. Azt mondják, az anyák ilyenek. Anyai
megérzésnek nevezik. Tudja, hogy élek. Tudnia kell!
Anyámra ütöttem. Amikor megszülettem, a rokonok azt
mondták: a gyerek tiszta Garai. Barna szemű és sírós. Való
igaz, könnyen meghatódunk, de van még más legenda is a
Garaikról: a dédapám egy tragikus balesetben, nem sokkal
az esküvője után, ripityára törte magát, alig maradt ép
csontja. Csodával határos, hogy egyáltalán túlélte.
Dédanyám csak zokogott az ágyánál, dédapám meg
mosolyogva vigasztalta, hogy ne sírjon, mert álmában
egyezkedett a Jóistennel, aki megígérte, mostantól egy
Garainak sem törik csontja. Az ígéret teljesült:
dédszüleimnek három fia született, egynek sem tört csontja.
Az anyámnak se, és a többi Garainak sem. Habár Almássy
néven láttam meg a napvilágot, de Garai vér is folyik az
ereimben – remélem, épp elég, hogy a csontjaimat megvédje.

Aznap a reggeli teendők befejezésével érdekes vendégünk

akadt, Hertelendy Anna asszony. Mindössze húszéves volt.
Ezt onnan tudtam, hogy István a diéta vagy kúra
alkalmazása előtt alaposan kikérdezte a pácienseket. Őt a
hószbaj, vagyis a női havivérzés rendetlenkedése hozta ide:
abban bízott, hogy a forrás gyógyír lesz számára.
– Hány évesen ment férjhez? – vágott bele István.
– Tizennégy éves korom óta szomorít az uram – mondta
könnyedén.
István felkapta a fejét, mert az asszonyok nem szoktak így
beszélni.
– Hány gyermeket szült?
– Eddig hármat. Kettő korán elment, még karonülőként.
Csak egy maradt, a Ferencke – sóhajtotta.
– Most viselős?
– Amennyiben szeret az Úr, akkor nem – mosolyogott
szélesen.
– Mi a panasza?
– Kimaradt a vérzésem – mondta aggódva.
– Biztosan nem hord gyermeket a szíve alatt?
– Biztosan – nevetett. – A férjem szerencsére talált mást,
így nem kell eltűrnöm magamon.
– Szoptat?
 – Nem.
– Fájdalmai vannak együtthálás során?
– Csak a férjemmel – bolondozott a nő. Elnevettem
magam, mire ő rám mordult: – Mutasd csak azokat a
fogakat!
Hertelendy asszony ámulattal kapta a szájához a kezét,
majd intett, hogy menjek oda. Belemászott a kitátott számba,
hosszan és alaposan szemügyre vett.
István nem szólt, csak sóhajtozott. Az asszony egy darabig
nézegette a fogakat a számban, meg is számolta őket.
– A Jézuskrisztusát! Ilyet még nem láttam! Tán nyolcéves
koromban voltak ilyenek a fogaim. Világszépek! – bólogatott
elismerően.
– Köszönöm, asszonyom.
– Ne nekem köszönje, az Úrnak! – kacagott ismét. – Nekem
négy fogam kihullott, négyet a férfiak csaptak ki. Férjed
van? – tudakolta.
– Özvegy vagyok – mondtam, de nem néztem a szemébe.
– Te lány, neked nagy a szerencséd, én mondom!
István ekkor intett, hogy távozzak.
A rézfazekakba mertem a vizet, amikor István megjelent
mellettem.
– Ez a parázna nőszemély kibírhatatlan! – fakadt ki. –
Tisztább a feneke, mint a szája. Csak a szegény férjét
sajnálom. Az a nyomorult Deák uram. Jól bevásárolt ezzel!
Ahogy ezt meghallottam, izgatottan dobtam el a
merőkanalat. Az éveket számolgattam. 1867. A kiegyezés éve.
Deák Ferenc ekkor már idős ember… Talán a Haza Bölcsének
nagyanyjával találkoztam? Biztosra vettem, hogy kiugrana a
bőréből, ha megtudná, hogy az ő unokája képe díszíti majd a
legnagyobb értékű magyar bankót.
– Vigyél még egy lepedőt annak a Deák-szomorítónak! –
térített vissza István hangja a valóságba.
Amikor odaértem a lepedővel Hertelendy asszony
fürdőházához, egy csobbanást hallottam, ami azt jelzi, a
vendég éppen beszáll a kádba. Vártam egy percet, hogy
elhelyezkedjen, mielőtt odalépek mellé – így szoktam. Nem
ereszkedett le azonban a várt csend, sőt egyre intenzívebb
vízlocsogást hallottam.
– Finoman, Károly – csendült fel a nő vidám hangja. –
Csak mintha lovat basznál.
Mindent értettem.
Ráakasztottam a lepedőt a kilincsre, és hangtalanul
kisétáltam.

Zsuzsi aznap meglehetősen gondterhelt arcot vágva

dolgozott. Kérdeztem, mi baja, de nem akarta az orromra
kötni. Nem zavart, mert különösképpen nem kedveltem
meg, így nem erőltettem. Talán amiatt volt morcos, hogy
aznap neki kellett ott aludnia.
A nap végén Katicával kettesben hazaindultunk.
– Neked nem akadt odahaza kérőd? – kérdezte.
– Kérni megkértek, de végül nem vettek el. Meggondolta
magát a vőlegényem.
Napnyugat felé néztem, majd megálltam. A naplemente
előtti órákban a színek egybemosódtak az égi vásznon, ilyet
a legjobb retusált magazinokban sem láttam egész
életemben. Talán a tisztább levegő tette, nem tudom, de az
egymással keveredő árnyalatok úgy tűntek át, mint egy
akvarellfestmény egymásba folyó keverékei.
– Az istennyila üsse meg! – szaladt ki Katica száján, és
nagyot ütött a botja aljával a földbe.
– Már nem zavar.
– Jegyben jártál a beste lélekkel?
– Igen – bólintottam összeszorított szájjal. – Már mindent
előkészítettünk, a rokonokat is meghívtuk.
– Ekkora szégyent! – kapta a szája elé a kezét.
Kerékhajtó gyermekek csoportjához értünk: az öt-hatéves
apróságok meglepő ügyességgel forgatták maguk előtt a
levitézlett hordóabroncsokat. Kis botocskákkal terelgetve
gurították őket a sárga utcácskán végig, mezítláb, és fülig
érő szájjal sikongattak az izgalomtól. Versengtek, hogy
kinek sikerül a legtovább jutnia anélkül, hogy az abroncs
eldőlne. Félre is álltunk az útból, hogy szabadon
guríthassanak, és mosolyogva néztem utánuk, ahogy a sárga
porfelhőben zsibongva és boldogan elszaladtak. Az utánuk
hátramaradó porszemcsék sárgán fogócskáztak a levegőben,
míg végül le nem estek újra a megszokott helyükre.
Ugyanilyen sárgásra festettük ki a konyhánkat Péterrel – a
volt vőlegényemmel. Egy kis asztalt a falhoz toltunk, de csak
egy székkel – ezen ülve én ittam a kávémat reggelente. Péter
mindig állva ivott, kivéve aznap. Amikor hazaértem a
munkából, a konyhában ült az én összecsukható
kisszékemen…
– Más helyre tette a gatyát? – kérdezte Katica haragos
grimasszal, miközben továbbindultunk.
– Először csak annyit mondott, beszélnünk kell, de olyan
hangsúllyal, hogy minden porcikámban éreztem, rossz hírt
fogok hallani.
– Hogy sírva adják rá az inget!
– Összekulcsolt kezekkel, kissé előrehajolva ült, és azt
mondta, hogy…
Katica szája elnyílt, tágra meredt szemekkel várta, hogy
folytassam. Nagy levegőt vettem, és szó szerint idéztem a
mondatot, ami azóta is a fülemben cseng:
– „Azt hiszem, hiba lenne összeházasodnunk.”
– Miért? Mi történt? Csak így a semmiből, miután minden
rendezve volt? – csattant fel Katica értetlenül.
– Na, én is pont ezeket kérdeztem tőle.
– S mit mondott a lelketlen?
– Semmit – sóhajtottam nagyot –, csak összevissza beszélt,
hogy szeret, és nem akar megbántani.
– Szar ez, kérem, nem lekvár – morgolódott Katica.
Az arácsi templommal szemben lévő házacskánál
egyszerre lassítottuk le a lépteinket. Minden nap, kivétel
nélkül, ebben az időben a szederfa árnyékában üldögélt egy
vénasszony, aki olyan jókedvűen mosolygott egymagában,
mintha éppen tréfát hallana – közben évek óta egyedül élt,
és az utcán se akadt sok néznivaló.
Katica nem tett rá megjegyzést, a beszélgetésünket
folytatta.
– Maszatolt az ürgefiú. Több lukra járt egyszerre, mi?
– Igen – nevettem fel fanyar arccal. – Így is mondhatjuk.
Végül bevallotta, hogy szerelmes lett egy másik nőbe.
– Kurvafia! – mondta Katica azonnal. Ez volt az első és
utolsó alkalom, amikor káromkodni hallottam. – Egyformán
hazudnak mind, talán az anyjuk csöcséből szívják. Te
nyúztad ki belőle, igazam van?
– Igen.
– Melletted is próbálta már egy ideje a másikat is, igaz-e?
– Igaz.
Olyan érzés volt ez akkor, mintha bottal vertek volna.
Péter az eljegyzést se kapkodta el, és nem az a fazon volt,
aki csak úgy meggondolja magát és lelép. Ehhez lustának is
tartottam, és azelőtt mindig azt gondoltam róla, hogy
szakítani sem tudna velem, inkább a viselkedésével
provokálná ki, hogy én tegyem meg. Végül igazam is lett.
– Lóvá tett téged – jelentette ki haragosan Katica. –
Remélem, szamárnak már nem álltál!
Jó lett volna azt válaszolni, hogy nem, hogy méltósággal
viseltem, és végül az erkölcsi fölény az enyém volt, de
sajnos ez nem így történt, és neki sem hazudtam erről.
– Ordítoztam, sírtam, hol kérdezgettem, hol elzavartam.
Sőt, azon az estén nem ment el. Ott maradt velem. Persze
nem azért, mert mégis engem akart feleségül venni, csak
aggódott értem, és nem akart magamra hagyni. –
Megtöröltem a szemem, és nagy levegőt vettem. – Viszont
másnap reggel elment. Azóta nem láttam őt, csak
Facebookon.
– Mi az a fészbukk? – kérdezte kíváncsian.
Megráztam a fejem.
– Nem fontos. Nem láttam többet. És soha többet nem is
akarom!
– Vigyázz, ember, hogy mit kívánsz – nézett az ég felé
széttárt kezekkel. – Mert még megkapod! – mutatott a görbe
mutatóujjával felém.
Hirtelen akkorát bődült mögöttünk egy tehén, hogy
ijedtemben ugrottam egyet.
– Igaz, elmaradt a dínomdánom – ölelt át Katica kedvesen,
én pedig riadtan nézegettem a hátunk mögé –, de nem is jön
a szánom-bánom! – És szorosan magához szorított.
 VÁSÁR

Még sötétben keltünk, hogy korán érkezzünk a vásárba. Ez,

a júliusi eleji számított a legnagyobbnak. Klára asszony
ajánlott fel egy helyet, hogy a Katica szorgos kezeit dicsérő
illatos vizet, kencét és parfümöt áruljunk. Felpakoltuk a
szekérre az asztalt meg egy hokedlit, Katica már az előző
este elővette a ládából az abroszokat, előpakolta a
kosarakat, az ajtó elé készített mindent. A nagy szuszékban
a morzsolt levendula pihent, mivel a szüret után jártunk
már, és csokrokat is készítettünk szép számmal.
Gondosan kicsinosítottuk magunkat, a háziak a szebbik
ruhájukat vették fel, és míg István a szekérre pakolt, Katica
kihasználta, hogy ketten vagyunk. Hátramentünk a
kamrához, ahol végigmustrált, majd megcsipkedte az
arcomat.
– Így ni, most már jó lesz – paskolt meg kedvesen.
Szépnek a pirospozsgás arcot tartották, mert az egyenletes
napbarnított bőrt túl könnyű volt megszerezni – az a
szegény ember sajátja volt. Az uraságok napkímélt bőre,
gyermeki pozsgával, na, az volt a divat! Az én bőröm
érzékeny és vékony volt, főleg az övékhez képest, így a
csipkedéstől nyomban piros lett Katica nagy
megelégedésére.
– Hunyd be a szemed! – kérte, majd azt éreztem, hogy
valamivel karcolja. Felszisszentem, mert kicsit kellemetlen
volt, de ez őt nem zavarta, csak folytatta tovább nagy
műgonddal.
Aztán egy fényesre csiszolt hatalmas tálcát emelt elém,
hogy megnézhessem magam. Meglepődtem, mert egészen
jól sikerült, mintha csak én húztam volna ki a szememet
fekete szemceruzával.
– Köszönöm, szép! – néztem rá mosolyogva. – Mivel
csináltad?
– Korom, kenőcs és pálca.
Előhúzott egy hófehér kötényt, amit kék virágokkal
hímeztek ki. Galambszürke egyszerű szoknyámból egy
pillanat alatt ünnepi viseletet varázsolt, örömömben a
nyakába ugrottam.
– Indulás! – hallottuk a türelmetlen kiabálást.
István már a bakon ült. Tudtuk, hogy a cigányokkal is
üzletelni akart: szerelési munkára hívni őket, meg egy
teknőre is szüksége volt. A vándorcigányok híresek voltak
kovácsmesterségükről. Műhely nélkül, eszközeiket
magukkal cipelve vállaltak alkalmi munkákat. A környéken
egy Árvai Josi nevű cigányembert kivételesen tehetségesnek
tartottak, őt akarta elcsípni István, bár az sem volt biztos,
hogy megérkeznek. Katica szerint nagy volt az esély, mert
Füredet a biztonságos helyek között tartották számon. Itt
nem üldözték őket, sőt egy család le is telepedett az egyik
idősebb Oroszy jóvoltából. Ott, Oroszy Pálnál dolgoztak,
kaptak egy házat, nyaranta meg muzsikáltak a parton, ha
parancsolták nekik. Hallottam is őket távolról, mikor folyt
az úri muri a fürdőnél.
Pár napja Katica látott egy piros kendőt a templomtól nem
messze, Apátlakánál, egy karóra kötve, az általam Zsidó
Kiválóságok házaként ismert rész mellett, amelyen ekkor a
tihanyi apátnak egy kőháza állt. Az előző apát azért emelte
ide a házat, hogy szemmel tartsa a kálvinistákat, és összeírja
a neveket. A piros kendő valószínűleg jel volt: a cigányok
vándorjelekkel üzentek egymásnak, hogy békés vagy üldöző
emberek lakják-e a falut. Ha békés, elhozták a
faszerszámokat, seprűket, kanalakat, teknőket és vályúkat, a
vásárba nagy szekerekkel érkeztek, sátrat vertek és tüzet
raktak. Katica áhítattal beszélt róluk. Azt mesélte, hogy
egyszer hallotta, amint magukban zenélnek, nem pénzért,
kívánságra, hanem szívből. Azt mondta, hogy ilyen szépet
még nem hallott, és várta az ördögöt, hogy erre még az is
előbújjon.
Beszélt egy aggastyán, vak cigányasszonyról, aki jósolt a
múltkor. Sajnos kicsit süket volt, így folyton kiabált, és
kérdezni nem sok mindent lehetett tőle, csak mondta, amit
látott – kérés nélkül is…
Alig vártam, hogy lássak egy igazi vásárt.
Mikor István meglátott a szekér mellett, odafordult a
feleségéhez:
– Jól kikészítetted!
Ezt bóknak vettem, és vidáman felültem a szekér
hátuljára Katica mellé. Egész úton beszélgettünk, és
izgatottan néztem körül Füreden. A határrészt Arács és
Füred között Ajtósnak nevezték, és ahogy haladtunk,
próbáltam minden területet beazonosítani. A tihanyi
apátság kitűnő viszonyítási pontként szolgált, igaz, néha
megijesztettek a látottak, de Katica közelsége megnyugtatott.
Csak kérdeztem és kérdeztem, ő meg mindenre válaszolt.
Azt meg őszintén csodáltam, hogy kíváncsiságomért István
sosem ripakodott rám. Ő is tudta, hogy valami nem stimmel
velem, de nem akarta beleártani magát, a feleségére hagyta
a dolgot.
Temérdek vízimalom mellett haladtunk el: míg Arácson
csak egy volt, Füred tömve volt velük. A sebesen csobogó
patakok átszelték a vidéket, és úton-útfélen
malomépületeket fedeztem fel, amelyeket a molnárok és a
nemesek egyaránt bírtak. A vízimalmos táj látványa
egyszerre ejtett ámulatba, miközben fájt is, mert húsba
vágóan emlékeztetetett arra, hogy ez a világ teljesen más,
mint amibe én születtem. Az időutazás riasztó valóságát
tárta elém: ha rájuk néztem, a szívem a torkomban
dobogott, izgalommal keveredő félelmet éreztem. Messze
még az ipari forradalom!
A vízimalmok a patakok mellé épültek, a malomkereket
hajtó patak felduzzasztásával pedig romantikus hangulatú
malomtavak születtek. Tömve voltak hallal, bőség
uralkodott, körülöttük meg nagy zöld legelők és rétek
feküdtek. A táj élénkebb színekben pompázott, és a
magasabb pontokról az egész vidéket beláthattam, épületek
nem zavarták a kilátást. Az emberek a természetben éltek,
annak részeként. Művelték, de nem építették be. Vele és
belőle éltek, de nem foglalták el.
 A modern balatonfüredi viszonyok szerint
meghatároztam magamban a malmok helyét: a Silver Pláza
helyén, a Közösségi Ház helyén, a Koncz-féle Antik
Magtárépület helyén, a Siske utcában, a Régi temető
utcában, illetve az Agro szálloda helyén és a vasútállomás
környékén is volt egy malom. Ezek határozták meg az
összképet. Messziről jött szemeimnek újdonság volt az
ennyire szellős és beépítetlen természetes táj.
A Bariska elnevezés ismerősen csengett. A későbbi
Noszlopy utcától a partig terjedő részt jelentette. A kemping
területe itt a Fenék vagy Fenékalja nevet viselte, és az
állatitatás és halászat kedvelt színterének számított. Katica
is érdeklődött, hogy mit ismerek: a Siske, Tamás-hegy, Öreg-
hegy, Malom-völgy közös pont volt, mindketten ezen a
néven ismertük őket…
A Fűzberekhez érve égő fáklyákra és nagy zsivajra
lettünk figyelmesek, hangos gyerekkacaj töltötte be a hajnali
levegőt. A patakokban gyerekek rákásztak, a zsákmányt a
piacon adták el, hogy árából szörpöt és mézeskalácsot
vehessenek. A terület a huszonegyedik századi
vásárcsarnok mögötti részen feküdt, a Kéki-patak volt az,
ahonnan puszta kézzel fogdosták a rákokat. A legkisebbek
olyan háromévesformák voltak, a kicsikre a nagyok
vigyáztak, felnőttet nem láttam. Fáklyákkal a kezükben,
mezítláb ugrándoztak – úgy véltem akkor, hogy nekik van a
világon a legjobb dolguk…
Egyre több gyalogszerrel érkező tűnt fel, akik mind a
vásártér felé tartottak, pedig csak éppen pirkadt. Nem
állatvásár volt, mégis hajtották azokat is, mert az esemény
az előre eltervezett cserék és fizetségek időpontja, helyszíne
is volt. Többször is tartottak vásárt egy évben: tavasszal,
nyár közepén és ősszel, de az akkori, a júliusi volt a
legnagyobb és legnívósabb. A fürdő miatt akár grófgyerekek
és bárók is feltűntek – a parasztlányok örömére.
– Az Oroszyékhoz a Zichyék és Batthyányék is jönnek
vizitre – újságolta Katica.
– Esterházy lánykergetők is lesznek – válaszolt István –,
már kúrára is bejelentkeztek.
A nevek izgatottá tettek. Az ekkor még meg sem született
gróf Batthyány Lajost idéztem fel, és szerencsésnek
tartottam magam, hogy nem egy zsákfaluba pottyantam,
vagy a tatárjárás idejére. Einstein híres mondását a saját
bőrömön tapasztaltam: minden relatív. Tényleg.
Az Oroszy-kúriához is elhajtottunk, hogy István bevigyen
egy sor ajándékot, cserébe a piachelyért. Elakadt a
lélegzetem a nemesi udvar láttán: egy tájba illő, romantikus
luxusvillát pillantottam meg. A masszív kőépületet úgy
karolták át a zöldre festett fatornácok, mint anyai ölelés a
hazatérő gyermeket. A faveranda szívélyes és meleg
hangulatot árasztott, a kúriaépületet húsz méter hosszúra,
és legalább ötszáz négyzetméter nagyságúra becsültem.
Nem bírtam levenni róla a szememet. Elképzeltem magam
a fatornácon könyökölve egy szál fürdőköpenyben,
miközben a fülemben hallottam az udvart betöltő hajnali
madárcsicsergést, az orromban éreztem a ropogós, zöld
nyár levegőjének üdeségét a teraszon elköltött lassú reggeli
közben…
– A vázsonyi házuk nagyobb – rántott vissza a valóságba
Katica hangja. – Vázsony urai, más ott földdel nem bír.
Kisszőlős, Csillege, Billegő és Hidegkút. Odáig ér a földjük és
a kezük.
Az első benyomás után gyorsan eszméltem. A társadalmi
különbségek jutottak eszembe, keserű dühöt ébresztve
szívemben. Hirtelen már nem tudtam értékelni, az érem
másik oldala, a szembetűnő paraszti szegénység
ellenszenvet keltett bennem iránta.
Eddig csak hallottam róluk – a dúskáló urakról –, a saját
szememmel látni azonban tényleg más volt. Míg én egy
sátorban éltem a Koloska tövében, ők ebben a palotában. És
ez csak a nyári rezidenciájuk volt! Az apát Tihanyban élt, az
Esterházyak Pápán és Devecserben, a káptalan pedig alig
hagyta el Veszprémet, de ők, az Oroszyak, itt voltak
Füreden. A szó szoros értelmében bírták és uralták.
Az épület kifejezte ura gazdagságát, de az ízlését is, az úri
pompa kedvéért nem mondott le a melegséget sugárzó,
egyszerű, családias hangulatú megoldásokról. Külön világot
teremtett a semmi közepén botanikus kerttel, számomra
ismeretlen cserjékkel. Kitűnő fekvésnek köszönhetően a
nap reggeltől estig beragyogta az udvart. Mintha még a fény
is ranghoz méltóan esett volna az emberre.
Az épülethez köves út vezetett, és a melléképületek,
kisebb házak is rendszer alapján kaptak helyet. Hazugság
volna tagadni: első látásra rabul ejtett, de a félelem később
elnyomta ezt, mert az épület szimbolizálta a hovatartozást.
Az enyémet is a sátram. Észben tartottam, hogy pontosan
ennyire értékes az életem is. Csak decemberig maradok! –
ezzel biztattam magam.
 István bevitte az ajándékokat, mi meg a vásártérre
iparkodtunk. Mire a nap teljesen előbújt, addigra
odahordtunk mindent a helyünkre. Katica rendezgette az
árut, István pedig körjáratra indult, hogy megkeresse Josi
cigányt. Körbenéztem, és a termelői piacok hangulata jutott
eszembe. Hasonlított a kettő, de ezt bájosabbnak találtam.
Persze, hisz ez az autentikus.
Mindenki a pultját díszítette, hívogatóan rendezgette a
portékáit. Néhol madzagokat feszítettek ki a fáklyatartók
közé, róluk friss zöld borostyánokat lógattak le, mint ahogy
a füzéreket szokás. Különféle árusok érkeztek számtalan
portékával, voltak hasonló termékek, és voltak konkurencia
nélküliek is: mint a mézeskalácsos. A rákász gyerekekre
gondolva biztosra vettem, hogy ez lehetett a legjobb üzlet –
a bormérés után. Feltűnt itt minden, ahogy nálunk is a
piacon a bőrárutól a kerámiáig. Nem mindenki árult
asztalról, akadt, aki a szekerét használta. Ezek a gazdák már
hajnal óta kurjongattak a faluban idefele jövet.
Kofák, parasztasszonyok a földön lévő ponyvájukra
pakolták ki a zöldségeket, gyümölcsöket. Sok közülük
mezítlábasan érkezett. A sátras árusokból temérdek volt:
papucsos, csipkeárus, szűcs, gyolcsos, tímár, cserző,
szíjgyártó. Velünk szemben a subás pakolt ki; egyik
oldalunkon gyertyaöntő, a másikon pedig a kenyeres
asszony pogácsákkal.
– Jó hely, messzi a köpködő – állapította meg Katica.
Láthatta az arcomon az értetlenséget, ezért rögtön
megmagyarázta. – A köpködőben támaszkodnak a munkát
kereső napszámosok, vándorok, csavargók és dolgozni kész
cigányok.
Nélküle ott álltam volna én is a köpködőben. Vagy talán
nem is ott, mert ha nem találkoztunk volna, 1763. július 11-
én, a nyári vásár napján én már bőven alulról szagoltam
volna az ibolyát.
Portékáink kelendőek voltak, mindig álldogált valaki
előttünk. Habár sok volt a szegény ember, aki csak
nézegetett, de így is elegen vásároltak. Csalogattuk a
vásárlókat a kellemes virágillattal, volt, aki a levendulát jött
csak megszaglászni. Katica elégedetten számítgatta, hogy
nem marad árunk, sőt lehet, hogy már kora délután
bezárunk.
– És utána hazamegyünk? – fordultam hozzá kissé
csalódottan.
– Miket beszélsz? Nem! Mulatunk – nevetett.
Egyre jobb lett a kedvem. Ez lehetett a mézsörtől is, amit
István szorgalmasan hordott oda nekünk. Ezelőtt még
sosem láttam becsípve, és meg kell hagyni, jól állt neki:
mosolygott, beszélgetett, mindenre áldomást ivott és néha a
felesége fülébe énekelgetett.
Katica is élvezte a vásárt. Ebédre mindketten rostélyost
választottunk pereccel, utána mézeskalácsot. A méz
megdöbbentően édes volt, nekem kissé erős is, nem
kedveltem meg, viszont fenségesen illatozott, a vattacukros
akácvirágra emlékeztetett.
Előkerült egy mutatványos is, méghozzá egy igen jóképű
legény, akit a lányok máris kergettek, és hallottam, ahogy
Gergelynek szólítják. Az igazán helyes arcú, izmos férfi
olyan magas lehetett, mint én, ami ritkaságnak számított,
mint ekkorra már rájöttem. Engem a százhatvannyolc
centiméteremmel sokan a magas özvegyasszonyként
emlegettek.
István leginkább a nevemen, Annának hívott, de mikor
csak magunk voltunk, akkor gyakorta te lánynak. Mintha
tudta volna, hogy nem vagyok özvegyasszony. Lehet, hogy
tudta is. Abban ennek ellenére biztos voltam, hogy Katica
megőrizte a titkomat. Azt hiszem, amelyik férfi igazán
szereti a feleségét, sosem faggatja olyanról, amelyről az
hazudni kényszerülne…
Miután mindent eladtunk, körbesétáltunk Katicával.
Ponyvák alatt egy zugban könyvek sorát pillantottam meg,
és azonnal elindultam abba az irányba. Katica szorította
meg a vállamat.
– Anna! Ezt nem szabad!
Meglódult a szívverésem a gondolatra, hogy majdnem
lebuktattam magamat. A könyvek a ponyva alatt mégis
tovább hívogattak.
– Itt jön a tekintetes asszony! – suttogta Katica.
Félreálltunk úgy, hogy lássuk, hová tart. Megengedett
dolog volt bámészkodni, mindenki így csinálta. Talán illett
is csodálkozni. Klára asszony lila szoknyát viselt lila
kendővel, ezüstös hajával még inkább arisztokrata hatást
keltett. A határozott asszonyt többen is kísérgették, kegyét
keresve, miközben ő egyenesen a könyvkereskedőhöz
tartott.
– Ő is tud olvasni, sőt írni is! – mondta Katica.
Meggyőztem, hogy azért mi is nézzük meg a könyveket.
– A kalendáriumokat és bibliákat erre találod – igazított
útba automatikusan a zsoké testű, fáradt arcú könyvárus.
Vézna testét borító tejfehér bőre évek óta nem láthatott
napot, fekete karikás szemeiből arra következtettem, hogy
sokat éjszakázott, és keveset pihent.
Mosolyogva bólintottam, de egy lépést sem tettem abba az
irányba, hanem egy diszkrét barna kötésű könyvecskét
emeltem fel. Lorántffy Zsuzsanna volt a szerzője, a címe
pedig Mózes és a próféták, azaz az igaz keresztényi
vallásnak negyvenöt ágazatainak szentírásbéli győzhetetlen
bizonyosságtétele. Belelapoztam; egy idézetes könyvre
hasonlított – tehát nem ő írta, hanem a kedvenceit
tartalmazta.
– Ez magyarul van – biccentett nekem a fehérarcú
könyvárus. – Egyébként mit keresel? A latinok erre, a
magyarok itt, ezek pedig németek – mutogatott, majd
megpaskolta a maga előtt sorakozó könyvtornyok tetejét.
– Magyart – válaszolt helyettem Katica.
– Akkor jót fogsz, az is imádságos. Mire kell?
– A férjemnek – előzött meg ismét Katica.
– Akkor azt azonnal tegyétek le, mert asszony válogatta –
nevetett fel. – Inkább ezt vigyétek el neki – mutatott egy
fekete borításúra.
Nyúlni akartam érte, hogy megnézzem, de Katica finoman
megakadályozott.
– Miről szól? – kérdezte az árust.
– Amadé nóták – kacsintott az huncutul. – Garantáltan
izgalmasabb, mint az imádság.
A könyvárus mosolyából arcpirító sorokat sejtettem, de
nem firtattam a dolgot.
 Egy könyvet sem vettünk, de legalább az árakat láttam.
Igen drága mulatság volt a művelődés, volt kötet, amiért egy
forintot is elkértek.
Ekkor kemény ütés érte az arcomat. Egy teniszlabda
nagyságú varrott bőrlabda pottyant a lábamhoz. Arcomat
végigsimítva felvettem, és körbenéztem.
A mutatványos fiú vigyorgott rám. Visszanevettem rá és
odadobtam a labdáját, ő persze könnyedén elkapta, noha
egyszerre öt másikkal zsonglőrködött.
– Tetszel neki! – mondta Katica.
István lépett oda hozzánk vígan, hogy ideje a vásárfiának.
Leginkább egy könyvre vágytam, de tudtam, hogy az
lehetetlen. Katica egy új köpenyre áhítozott, a jelenlegit még
az anyjától kapta. A kor asszonyainak nem kellett
ruhásszekrény, elegendő volt egy láda annak a pár
ruhadarabnak, amit bírtak. Volt asszony, aki egész életét egy
garnitúrával élte le. Akkora érték volt itt a habitus, hogy
még a férfiak házasodási kedvét is befolyásolta, hogy az új
asszonynak mennyi ruha kellett. Ilyenkor hihetetlennek
tűnt a 21. század a Gucci, a Chanel vagy csak a H&M
készletgazdagságával.
Katica talált egy köpenyt, amolyan földes színű, sötétebb
darabot, és ahogy próbálgatta, annyira kivirult, mint egy
kamaszlány. István is észrevette rajta a kicsattanó örömet, le
sem tudta venni róla a szemét. Jókedvűen fizetett, még
alkudni is majdnem elfelejtett, annyira Katicát bámulta.
Én az új kötényemhez passzoló kékes főkötőt
választottam, mert szívből utáltam a nagy, fehér főkötőmet,
ami a fürdőben kötelező volt és úgy állt a fejemen, mint A
szolgálólány meséjéből híressé vált darab. Ezt csupán a
tarkómra kellett illeszteni, hátracsúszott hajhálóra
emlékeztetett, a kendőanyagból készített viselet alulról
fogta a kontyomat.
Katica mindjárt le is vette a fehéret a fejemről, és
megkötötte az újat. István is szélesen mosolygott rám,
úgyhogy nem állhatott rosszul. A kék színt mindig is
szívesen hordtam: nem igaz, hogy a kék szeműeknek áll
csak jól a kék, a barna szemet nagyon is forrón
kihangsúlyozza. Hiába, a főkötőviselés az özvegyasszony
státuszom miatt elkerülhetetlen volt: mivel a fejem már
bekötve, kötelező volt így viselni a hajam. Egy jó asszony a
főkötőt vette le utoljára, este, és ezt tette fel elsőként reggel
– szerencsére István nem volt vaskalapos ebben sem.
Ahogy haladtunk tovább, meghallottuk a kiabálást.
Azonnal rájöttem, mi lehet ez: a cigányasszony, akiről
Katica mesélt. Jósolt, vagyis kiabált éppen. A tömeg meg
morajlott. Volt, aki vén kurvának nevezte, de sokan
tolakodva mentek elé. Előtte pénzérmekupac és termény
feküdt a földön: mindenki azzal fizetett, amivel tudott.
Katica beállt a sorba, engem is magával húzott.
– Menjetek csak, rozmaringok! – intett kedvesen István. –
Én addig körbejárok.
A seborvos érthetően fenntartásokkal kezelt egy jóst, és
ez így volt rendjén, noha, mint a felesége roppant lelkesen
elárulta, István érkezését is megjósolta neki ez a
vénasszony annak idején: „Ha eltűnik a medve, megjön a
nyár neked.” Ez számomra nem hangzott egyértelműnek, de
Katica hinni akart benne, és meg tudta magyarázni: Füreden
állítólag, ahogy említette is egyszer, voltak medvék, majd
István megjelent egy nyáron, és azóta egyet sem láttak.
Mindenesetre annak nagyon örültem, hogy medvék talán
már nem lakják az erdőket.
Meg aztán én egy időutazó vagyok… Miért is lennék
szkeptikus egy jóssal kapcsolatban?
Katica sorra került, a cigányasszony megszorongatta a
kezét, majd maga mellé rántotta.
– Látok egy galambtojást, amiből fióka repül el – hörögte,
erre Katica odadobott egy érmét, és továbblépett.
Rám került a sor. Megfogtam a fölfelé nyújtózó öreg
kezet, de alig érintettem meg, hevesen eldobta magától.
Vaksi szemeivel nézegetett az arcom felé.
– Gyere közelebb, hadd nézzek a szemedbe!
Az emberek felhördültek a hátam mögött. Ez nem volt jó
jel. Féltem tőle, de engedelmeskedtem.
– Vizet látok, sok vizet, amiből kirepül egy füre!
Újra megfogta a kezemet. Tenyeremet az arcához tette,
majd eltorzult grimasszal vinnyogott. Ez már igazán
megijesztett. Attól tartottam, hogy olyat mond, amivel a
máglyára küld, és amikor segítségkérően Katicára néztem,
az ő arckifejezése is megerősített abban, hogy a félelmem
nem alaptalan.
Az öregasszony végül abbahagyta a sipítozást és a botja
segítségével feltápászkodott.
– Káprázatos – motyogta. A fülemhez hajolt, és belesúgta:
– A macska kiköpi a fürét.
Ismét megfogta a kezemet, az égre tekintett, potyogtak a
könnyei. Ekkor már megsajnáltam. Rosszul érintett, hogy
bánatot okozott neki, amit az én tenyeremből olvasott ki.
Katica odalépett, a kezébe nyomott egy érmét, és intett a
fejével, hogy végeztünk. A cigányasszony azonban nem
eresztett, újra transzba esett, úgy kiabált:
– A pokol jön el, a pokol!
István erre ott termett, és levette rólam az asszony kezét.
– Elég lesz, banya!
Az emberek megbámultak minket.
– A jövő Isten kezében van! Ezt a komédiát nehogy
komolyan vegyétek – figyelmeztetett minket István, ahogy
otthagytuk a jóst. Sorba álltunk pálinkáért, ittunk pár
kupicával, és többet nem beszéltünk a dologról.
Ránk esteledett. A cigányok meggyújtották a tábortüzeket,
és jókedvűen kurjongattak. Már csak az étel- és italárusok
voltak nyitva, mindenhonnan hangos nevetések, áldomások
hallatszottak. Fáklyák lobogtak körös-körül és előbújtak a
muzsikus cigányok, akik könnyedén hozzácsapódtak a
társaságokhoz. Ha a megrendelő hamisan énekelt, akkor is
biztatták. Akár százszor is elhúzták ugyanazt a nótát, hiszen
az vezet, aki fizet. A mutatványos fiú tüzet fújt ki a száján, a
lányok énekelve táncoltak mellette, tőlük nem messze
cigánylány táncolt egy ügető ló hátán, és a távolban
felfedeztem egy kisembert is, aki egy colos férfi nyakában
ült.
A férfiak és a nők külön csoportban táncoltak, a férfiak
csujogattak, ugráltak, csettintettek, tapsoltak. Virtuóz
koreográfiák születtek, közben az asszonyok-lányok járták a
körtáncot mellettük, a zenészek meg fáradhatatlanul húzták
a talpalávalót.
 A sok bortól és sörtől pisilnem kellett, így a piac széle felé
vettem az irányt, ahogy a többi asszonytól is láttam. Ahogy
visszaindultam, Gergely, a mutatványos legény jött velem
szembe.
– Van kedved sétálni? – szólított meg bátran.
– Köszönöm, nem – válaszoltam mosolyogva. Helyes fiú
volt, de semmiféle bonyodalomra sem vágytam.
– Tán nem tetszem? – kérdezett vissza pimaszul.
– Sok lány sétálna veled szívesen, válassz inkább
közülük.
– Nekem asszony kell. Nem lány.
Sok sikert kívántam neki és elindultam, de utánam kapott
és magához húzott.
– Miért nem kellek? Tán nem vagyok elég jó neked? Egy
vásári mutatványosnál többre tartod magad?
Elöntött a pánik.
– Megmutatom neked, hogy milyen az igazi férfi! –
vicsorogta, miközben az egyik kezemet szorítva magához
húzott, a másik kezével pedig belemarkolt a fenekembe.
Szabad kezemmel ösztönösen úgy fülön vágtam, hogy
meglepetésében engedett a szorításán. Ezt azonnal
kihasználtam és kitéptem magam a kezéből, majd rohantam
a táncosok felé, ahogy csak bírtam.
– Kurva, érjelek csak utol! Azt is megbánod, hogy
megszülettél – ordította.
Hátra sem nézve futottam. A félhomályban egy fiatal
férficsapat hangjait vettem ki, rohantam arrafelé.
Egyiküknek nekiszaladtam, amiért gyorsan elnézést kértem.
– Te szuka! Azonnal gyere ide! – ordított Gergely.
 Az ismeretlenbe kapaszkodva visszafordultam, de nem
láttam a mutatványost, viszont észrevettem, hogy ezek a
férfiak ide vizelni jöttek, úgyhogy még egyszer bocsánatot
kértem és továbbsiettem a világosság irányába.
Katicáék még mindig táncoltak, így volt egy kis időm
megnyugodni. A vásári sültek és a méz édes illata a
gomolygó füsttel keveredve hamisítatlan középkori
hangulatot árasztott, és lassan a szívverésemet csillapította.
 KELEPCE

Kora reggel, amikor a fürdővendégek java még aludt, a

kocsmáros már serényen készülődött a nyitásra. Ha
mindent előkészítettünk, és maradt némi szabadidőnk,
néhanapján mi is odatévedtünk hozzá egy mézsörre vagy
szörpre. Bort nem ittunk, csak vacsorához – nem
kedveltem, de a kútvíznél tisztább volt. Különben
forrásvizet ittam, pedig Katica szeretettel kínált tejjel, és
ízlett is – a folyékony tejszínre emlékeztetett, csak épp
sósabb volt –, de az én modern emésztőrendszerem nem
bírta.
Míg István a pultnál rendelt, elindultam az asztalunk felé,
amikor észrevettem egy könyvet, ami kinyitva hevert egy
szomszédos, amúgy üres asztalon, lefordítva. Hátrapillantva
láttam, hogy István és Tóbiás még trécselnek, így oda
mertem lépni a könyv mellé. A kezembe fogtam, és
beleolvastam. Balassi Bálint művei voltak. Egyet-kettőt
lapoztam benne, kiélveztem a sorokat, aztán inkább
visszatettem a helyére, úgy, ahogy volt.
A kocsmáros kihozta a rendelést. Csendben ittuk az
italunkat, Istvánnal soha nem beszélgettünk nagyokat.
Pontosan tudtam, mit szeret benne Katica: okos, haladó
gondolkodású, jószívű férfinak ismertem meg, akinek a
szenvedélye a gyógyítás és a forrásvíz. Szívesen
kísérletezett az anyagokkal, összetevőkkel, a kémiával.
Ahogy szótlanul ittuk az italunkat, eszembe jutott az a
Balatonfüred, amit én ismerek. A tűző nap ellen védő fák, a
Tagore sétány, a reformkori városrész látképe… és egy
finom kóla. Néha hiányoztak dolgok, de főleg apróságok,
mint egy tikkasztó nap után egy pohár jó bor vagy egy finom
fagylalt. A villanykapcsoló után még automatikusan
nyúltam a sötétben, Katica gyakran figyelmeztetett, hogy
mindjárt leég a gyertyám, vagy vigyek már lámpást
magammal.
Az ételek viszont egyáltalán nem hiányoztak, sőt. Sok
halat és rákot ettünk, kenyérrel vagy káposztával. A
káposztát feltűnően gyakran, majdnem mindenhez ették. Az
íze annak is erőteljesebb volt. Mintha 2020-ban mindenből
lightot kaptunk volna, különösen a tejföl, a vaj, a túró és a
sajtok esetében. A petrezselyem intenzív fűszernek
számított, a mentával is vigyázni kellett: azt mondták,
harap, olyan erős. A torma szintén – Katica állította, kihúzza
a fejfájást. Igaza lehetett. Egyszer sem éreztem azt a görcsös,
migrénes fejfájást, ami régen rendszeresen gyötört – pedig
lett volna miért idegeskednem.
– Minden jót! – hangzott fel mögöttünk a köszöntés.
Felismertem a hangot: Oroszy Mihály lépett mellénk.
Zavaromban félrenyeltem, így köszönés helyett csak
köhécseltem.
– Az uraságodnak is jót! No, te meg nehogy megfulladj itt!
Pont az Oroszy nagyságos úr előtt – vicceskedett István.
– Kár lenne ezen a szép reggelen! – mondta Oroszy
kedvesen, majd Istvánhoz fordult. – Édesanyám vendéget
vár a pincénél. Megtenné, hogy meglátogatja? Romlik az
állapota, de nem akar róla tudomást venni… Ne mondja,
hogy én küldtem.
– Ezt kérnie sem kell a nagyságos úrnak! – István
felpattant, és állva gurította le a maradék sörét. – Ha
végeztél, majd gyere – pillantott rám, és elsietett.
Kettesben maradtunk Oroszy Mihállyal. Legalább egy
pajzán megjegyzésre számítottam tőle, de még csak nem is
tréfálkozott. Egy halovány mosoly kíséretében, illendően
köszönt el, anélkül, hogy egy pillanatra is a szemembe
nézett volna.
Talán meg sem ismer? Lehet, hogy nem is emlékszik rám?
Amikor találkoztunk, a nap lemenőben volt…
Gyorsan megittam én is a szörpömet, és felálltam, hogy
visszavigyem a poharat, de ahogy a lábam elé pillantottam,
megláttam egy összegyűrt papirost. Lehajoltam érte, és a
kötényembe dugtam. Sietős léptekkel távoztam a kocsmából,
majd körbenéztem. Az utcán nem láttam senkit, így
biztonságban elővettem a papírt, hogy megnézzem, mi áll
benne. „Fokról ide tartanak törökök, harminc hajóval, a
déli harangra ideérnek.”
– Istenem! – szaladt ki a számon.
Futottam le a vízpartra, de semmit sem láttam. Idegesen
sétálgattam jobbra-balra, és a szememet égető nappal mit
sem törődve fürkésztem a csillogó vizet.
– Mit keresel? – szólalt meg az ismerős hang. Oldalról, a
nádasból Oroszy Mihály lépett elő. – Csak nem a török
hajóhadat?
Tőrbe csalt!
Amatőr módon lebuktam. Hirtelen összeállt a kép.
Nyilván az övé volt a Balassi-könyv, és látta, hogy
beleolvastam. Leleményes ötletet eszelt ki ezzel az
üzenettel, el kellett ismernem.
– Tudtam, hogy nem olyan vagy, mint a többi leány. –
Végigmért, majd lassú léptekkel körbesétált. – Feleselsz.
Tudsz olvasni. Még mit tudsz?
Kerültem a tekintetét. Amikor közelebb ért, elfordítottam
a fejemet.
– Áruld el!
– Titkot tartani. Azt tudok – szegtem fel az állam. –
Méghozzá nagyon jól.
– Mire célzol?
– Arra, hogy részeges állapotában erőszakot próbált
elkövetni rajtam.
Erre tett még egy kört körülöttem, miközben sárgás
szemét le sem vette rólam. Így viselkedhet egy tigris, mielőtt
elharapja az áldozata torkát.
– Aki sarokban van, az vagy megadni tudja magát –
jegyezte meg szárazon –, vagy kitörni. Bajban a szolga, ha
urát vádolja!
Nem szólaltam meg, ő pedig folytatta:
– Megfenyegettél. Cselédlány létedre.
– Rám mászott. Utánam járkál. Mit akar?
– Merész vagy – mondta őszinte csodálkozással a
hangjában. – Ez szokatlan.
 – És az bűn volna?
– A lépcsőn… Azon az estén, amikor hátulról elkaptalak.
Nem tudtam, hogy te vagy az, én is meglepődtem.
Összekevertelek egy kedves ismerősömmel, akinek
bizonyosan nem lettem volna ellenére.
– Összetévesztett valakivel? – kérdeztem elkerekedett
szemmel. – Tehát ez egy félreértés volt? De akkor miért nem
mondta? Szándékosan félrevezetett?
– A nap lemenőben volt már, sötétedett, és valóban többet
ittam a kelleténél.
– Miért nem mondta azonnal, hogy ez félreértés? Miért
hagyott tévhitben? Azt hittem, meg akart erőszakolni
engem…
– Ez zavar hát? – nevetett fel diadalmasan. – A lelked
megnyugtatására ezúton ünnepélyesen biztosítalak róla,
hogy amikor felismertem a tévedést, nem lombozott le.
Éppen ellenkezőleg.
Éreztem, ahogy vér szökik az arcomba, ő pedig
gátlástalanul bámult. Láthatóan élvezte, hogy egy buta
fruskát csinált belőlem, és mivel nem 2020-at írtunk,
befogtam a számat, pedig legszívesebben elküldtem volna
egy melegebb éghajlatra. Bunkó paraszt – futott át az
agyamon, ahogy ránéztem diadalittasan vigyorgó arcára.
Magamban ízlelgettem a szavakat, és ekkor már én is
mulattam, hogy a nagyságos urat – a tényleg nemzetes
Oroszy Mihályt – neveztem magamban parasztnak, holott –
a nagy többséggel szemben – neki papírja volt arról, hogy
nem az. A derű kiülhetett az arcomra, mert megjegyezte:
– Végre mosolyogsz! És nem vágsz olyan komor ábrázatot,
mintha te lennél a Szűzanya.
Ez letörölte a mosolyomat.
– Vissza kell mennem – mondtam.
– Menjél! De nem végeztünk. Előbb vagy utóbb rájövök,
hogy mit titkolsz.
A földesúri hangsúly észhez térített, pedig már majdnem
elhittem, hogy ő is csak egy férfi, aki ágyba akar bújni
velem. Ez nem a XXI. század! Az utolsó szó mindenképp az
övé lesz, így jobban teszem, ha nem haragítom magamra.
– Ez fenyegetés vagy ígéret, nagyságos úr? – bukott ki
belőlem mégis, és sarkon fordultam.
Láttam még a zavart az arcán; a vakmerő kihívásra
hirtelen nem tudott mit felelni.

Amikor visszaértem a fürdőhöz, a szívem úgy zakatolt,

hogy attól féltem, más is meghallja. Hogyan mondhattam
ezt? – szidtam magamat. Az elterelő hadműveletem felhívás
volt keringőre. De legalább összezavartam, és már nem
arról faggatott, hogy miért tudok olvasni.
Zsuzsi toppant elém.
– Mi tartott el eddig? István mán kétszer keresett rajtam.
Itt van Klára asszony, éppen köpölyözi.
Siettem. Tudtam, hogy elkél a segítség. Mire a
köpölyözőbódéba értem, Klára asszony már félmeztelenül
feküdt a kezelőasztalon, és két csésze is rajta volt. A bőre –
üdítő kivételként – tiszta volt. Ennek szívből örültem, mert
sajnos sok olyan vendéggel volt dolgunk, aki büdösen és
koszosan került elénk. „A bába mosdatta utoljára” – István
így mondta mindig.
 Szerencsére száraz köpölyözést végzett rajta – ezért hálát
adtam az égnek, mert a vérestől szívből undorodtam.
Amióta István mellett dolgoztam, sok mindent láttam, amit
nem neveznék gusztusosnak: ocsmány gombás bőrt
felülfertőződve, köszvényt, gennyes sebeket, és ki ne
felejtsem a különböző élősködőket a bőrben… Ezek ellenére
semmi undorítóbb nem létezett számomra, mint a véres
köpölyözés, mert ha gennyes résznél alkalmaztuk, akkor
rettenetesen büdös volt. Jómagam vágást nem ejthettem:
mindenkinek tiltottak voltak a sebészi módszerek. A fürdő
területén egyedül István végezhette ezt, hovatovább a
problémás esetekben még a felhelyezést sem engedte át
másnak.
Zavarba ejtett, hogy ott feküdt előttem Oroszy Mihály
anyja, ráadásul félmeztelenül. Pár hosszú kilégzéssel
megnyugtattam magam, és elhessegettem gondolataimat a
fiáról. István intett a fejével, hogy igyekezzek.
A véres köpölyözéssel ellentétben a száraz bevett eljárás
volt, egyfajta úri hóbort. Istvánt kiváló mesternek tartották,
sorban álltak a szolgálataiért, és természetesen az Oroszy
család kiváltsága erre is vonatkozott: mivel a nagyságos
asszony erre járt, csak úgy beugrott egy kúrára. A fürdő
kultúrája és íratlan szabályai emlékeztettek a mi
szépségszalonjainkra vagy a magánklinikák gyakorlatára –
persze csak az érzés és az emberi viselkedés, a technológia
egyáltalán nem.
A procedúra végén, amikor a tégelyeket eltávolítottuk, a
kör alakú nyomot a hüvelykujjunkkal dörzsölgettük, hogy
az eltávolítás kis kellemetlenséggel se járjon. A végén
ököllel, csúszó mozdulatokkal átgyúrtuk a bőrt.
A köpölyözéshez szkeptikusan álltam hozzá: túl sok
esetet láttam, amire ezt használták. Valójában majdnem
mindenre, csakúgy, mint az érvágást. Az lehetett volna a
jelszó: csak folyjon a vér. Lehet, hogy egy-két esetben volt
haszna, és István a maga módján ügyelt is a tisztaságra, de
én tudtam, hogy minden vágás a fertőzésveszély melegágya.
De a páciens bizodalma töretlen volt, a gyógyító pedig a
legjobbat akarta, akárcsak 2020-ban. Köpölyözésnél az
üvegcsészébe vagy rézharangba égő pálcát nyomtam, ami
felforrósította a benne lévő levegőt, majd egy gyors
mozdulattal rányomtam a bőrterületre, amit előtte Katica
olajával kentünk be, hogy könnyebben csusszanjanak rajta
a csészék. A vákuumhatás felszippantotta a bőrt, és
vérbőséget okozott az adott területen. István egyszerre
maximum huszonnégy csészét helyezett fel, ennél több már
káros hatással bírt – a naplózott kutatásai alapján.
Hosszasan tologatta a csészéket a bőrön, és ügyelt rá, hogy
ne szívjon túl egy adott területet. Közben masszázst is
végzett a háton, karon, lábon; bár itt nem így hívták, hanem
nyomkodásnak, vagy igazán előkelő beteg esetén
stimulációnak. A kezelés – a körítéseket illetően – nagyban
függött a páciens társadalmi helyzetétől, meghatározva a
kúra hosszát is.
Klára asszony is maradt jó néhány órát – a diskurálást
rettentő komolyan űzte. Művelt üzletasszonyként tartották
számon, és sokszor hallottam róla, hogy férjét őszintén
gyászolta. A gyászolás kiemelkedő jelentőséggel bírt: arra
engedett következtetni, hogy a felek szerették egymást –
vagy legalábbis nem utálták.
A nő testén látszott már a kor. Hetvenévesre saccoltam,
tehát legalább hatvan körül lehetett. Sarkán sebek
nedvedzettek, alsó végtagjai vizesedtek – ezért is kellett a
kúra. Magamban cukorbetegségre gyanakodtam, de az
ötleteimről általában hallgattam István előtt, mivel
megmagyarázni nem tudtam volna. Csak Katicának
meséltem, őt igazán érdekelte minden diagnózisom.
Sajnos egyszer veszettséget is láttam. Katicát egy
legényhez hívták, akit űzött kutya harapott meg. Hideg
vízzel kezelték, az idegrángások ellen a patakban locsolták a
nyomorultat, mielőtt az végleg kilehelte a lelkét. Borzasztó
állapotban volt, folyt a nyála, arcával a saját alkarját kotorta,
talán harapni próbálta – de már nem volt rá képes.
Katicának elmondtam, hogy ismerem ezt a kórt, és igen
ragályos, de sem a hideg víz, sem a lelkész nem tud rajta
segíteni. Ezt ő is tudta – hisz senki sem élte túl…
A masszírozásban csak István utasítására vettem részt.
Klára asszonynál ezt maga végezte, a szívén viselte az
állapotát.
– Készítsd elő a fürdőt! – utasított.
– Köszönöm, de a saját fürdőmbe megyek – szólt közbe
álmos hangon az asszony, majd ásított egy hatalmasat,
anélkül, hogy a szája elé tette volna a kezét.
– Rendben, asszonyom, de csak langyos vízbe menjék, a
hideg s a forró sem javallott mostan – hajbókolt István.
Mint seborvos, hiába a tihanyi apáttal volt szerződésben –
ahogy a kocsmáros is –, Klára asszony, azaz az Oroszy
család ugyanolyan, ha nem nagyobb befolyással és
vagyonnal bírt, mint az apát. A füredi savanyúvíz
bevizsgálásának ügyében maga a bécsi udvar is az
Oroszyakkal levelezett, István pedig segített Klára
asszonynak vízmintát küldeni Bécsbe. Asszony létére többet
levelezett, mint maga a tihanyi apát, a kapcsolati tőkéje erős
volt és valóságos – nem olyan virtuális, mint a Facebook
vagy a LinkedIn. A futárok és küldöncök jöttek-mentek a
leveleivel és csomagjaival, az érkező hintók és fogatok
vendégeinek első útja rendre az éttermükbe vezetett.
A régi földesurat, a néhai Oroszy Ádámot a parasztok is
felemlegették, a fürdőben is sok vendég szájából hallottam
róla. A hajdani nemesurat még a korábbi – a keménykezű és
vaskalapos Lécs Ágoston – apát is tisztelte, holott még azt is
a főpap szemébe mondta, hogy a házát úgy építette, hogy a
tihanyi tornyokat még véletlenül se lássa. Az öreg Oroszy
halála után a katolikus egyházi méltóságok már más
hangnemet ütöttek meg, gyakran emlegettek peres ügyeket
is az Oroszy fiúkkal.
Mindenesetre Klára asszony a saját fürdőházaikban külön
üsttel, saját rézfazekakkal dolgoztatott, saját cselédekkel.
Presztízs volt hozzájuk járni és náluk lakni – főleg
vendégségbe. Vendégeik előszeretettel mulatoztak
éjszakákon át, herdálva a pénzt, már csak passzióból is – a
zsidó Tóbiás is belőlük élt.
Az Oroszy családnak mindezeken felül a parton még egy
tágas pincéje is volt, földekkel, mintha nem lett volna elég,
hogy ők voltak az egyetlenek, akik ételt is árultak. Katica
szerint Klára asszony tán még ügyesebb is volt, mint a férje,
mert simulékonyabb természete előrébb vitte.
 Istvánt is ő szerezte az új apátnak. Sámuel apát az
elődjénél jóval jámborabb ember hírében állt, akinek csak
gondot jelentett a fürdő, mert az apátsági felújítás és az
intenzív lelki élet lekötötte erejét, így hát bérlőt keresett.
Klára asszony azonnal a segítségére sietett, és Istvánt
ajánlotta. Az ismeretség onnan eredt, hogy a néhai Oroszy
Ádám és István jól megértették egymást. Klára asszony ezzel
sikeresen bebiztosította magát és vendégeit is, mert István
az Oroszy család barátait is körüludvarolta, annak rendje és
módja szerint.
Zsuzsival mi csak a fürdő apátsági részén dolgoztunk, míg
a béreslegények mindkettőbe hordták a vizet. A
köpölyözőbódé és az érvágó is apátsági területen feküdt, de
az Oroszyak előtt természetesen mindig nyitva állt.
Nekem édes mindegy volt, Klára asszony hol fürdőzik, sőt
örültem, hogy nem kell előkészítenem neki a vizet és
ehetek pár falatot, mert korgott a gyomrom az éhségtől.
Katica aznap petrezselymet, fokhagymát és vajat hozott
magával, ami azt jelentette, hogy rákot főz, helyben készíti
el. Zsuzsi utálta – és sokan mások is, a füredi szegényeknek
unalmas volt –, de én odáig voltam érte. Ezek a rákok
huszonöt centisre is megnőttek, és nem a horvát tengeri
rákra hasonlítottak, hanem a homárra, amit eddig csak
egyszer volt szerencsém enni. Az Oroszyak is árulták, picit
megfőzve, vajas fokhagymán megpirítva, petrezselyemmel
szolgálták fel; tüstént el is kapkodták a nyaralók. Klára
asszony persze ezzel is sikeresen kereskedett, Bécsig ment a
híre a balatoni rákoknak. Velem mindenesetre madarat
lehetett fogatni, amiért mi olyan szegények voltunk, hogy
hetente legalább kétszer rákot ebédelhettünk.
 SZESZÉLYES BALATON

A következő hétfő a szokásosnál csendesebben indult.

Ilyenkor leginkább a helyiek és környékbeliek keresték fel
Istvánt, aki nyílt terepi rendelést végzett. Az emberek a
szabad ég alatt mutogatták magukat és nyavalyáikat, és
általában délre már el is tűntek, mentek vissza a dolgukhoz.
Mi nők ekkor mostunk. Ez volt a nagymosás napja,
amikor minden lepedőt, hálóinget és vásznat kitisztítottunk
a nagy hétvégi forgalom után. Hét közben a vér miatt
gyakorta áztatni is kellett, azt folyamatosan végeztük, de a
hét első napja soha nem kímélte a kezeket. Estére lüktettek
vörös ujjaim.
Katica a mángorlás és a kézilapátos vasalás rejtelmeibe is
bevezetett. Nemrég még azt sem tudtam, mik ezek, de
hamarosan olyan gyorsan végeztem a dolgomat, mint ő. Két
fahenger közé igazítottam a még nedves anyagot, majd
megforgattam egy kézi kereket, ezzel besodródott az anyag,
és a gép olyan erősen nyomta össze, hogy sima lett és
ropogós. Ezt a munkafolyamatot őszintén megkedveltem,
pedig otthon mosógép és szárítógép is a rendelkezésemre
állt, így csak vasalnom kellett, mégis utáltam.
 Mindennek megvolt az ideje és a rendje, az ember
kénytelen volt rászánni az energiát a feladatokra.
Elmerültem a munkában és apró örömöket vettem észre
benne. A végeredmény pedig elégedettséggel töltött el,
gyermeki büszkeséget okozott, hogy mindezt én tettem.
Ekkor láttam csak, hogy a mosógép ugyan megkönnyítette a
munkám, időt nyertem vele, de azt a felszabadított időt
gyakran egy másik gépen elpazaroltam. Tehát hiába
nyertem vele, azonnal el is herdáltam, és közben elégedett
sem voltam.
– Kérdeztetett felőled az Oroszy fiú – szólalt meg Katica.
– Mit?
– Hogy milyen ember volt a férjed. És a nevedet is.
– Te mit válaszoltál?
– Halottakról jót, vagy semmit!
– Ennyi?
– Nem. A nevedet is megmondtam.
Rajta nehéz volt kifogni, ügyesen szerelte le az
embereket, de azért a szívem mélyén tudtam, hogy ezt nem
úsztam meg ennyivel.
– Tetszik neked? – faggatózott.
– Neked talán nem? – kérdeztem vissza nevetve.
– Zsuzsit is megunta, nekem sírt a leány róla.
– Nem kellett volna hinnie neki.
– Nem ígért az semmit!
– Akkor miért kezdett vele?
– Mert szerelmes lett belé.
– Sajnálom – böktem ki.
– Te voltál már szerelmes?
 – Azt hiszem.
– Nem voltál.
– Honnan veszed?
– Azt tudnád.
Katica soha nem rejtette véka alá a véleményét. Ahogy
István mondta: „Egyenes, mint a nyíl.” Ez a jelző duplán illett
rá: nálam mindig célba talált.

Este a fürdőnél éjszakáztam, vendégeket vártunk, akik

sötétedés után érkeztek. Miután átadtam a faházat, a
teraszon vacsoráztam, és azon lamentáltam, az emberi
titkok milyen sötétek – míg az állatok egyenesek és
kiszámíthatóak. Az oroszlán megeszi a zebrát, a zebra a
füvet… de az embereknél semmi sem ilyen egyértelmű.
Oroszyék egyik faháza felől zajokat hallottam:
mulatoztak. Ott volt a kocsma, az étterem és az Oroszy-pince
is, tehát akinek volt pénze, annak akadt lehetősége bőven.
Egy Zichy és egy Ghéczy biztosan volt ott, no meg egy
jobbágyfiú. Hallottam a neveket, meg hogy a parasztfiúnak
állandóan töltötték a poharát, és rajta nevetgéltek.
Különösen az a Ghéczy: ő volt a legharsányabb. A nőkről
beszélgettek. Egy kisasszonyról, akit unalmasnak tartottak,
ellenben Borcsa nevű cselédjének szolgálatait többen is
méltatták. Hallani is fájt.
Nagy nehezen elaludtam, de hamarosan éktelen ordításra
riadtam fel. Épp pirkadt.
– Lábhoz! – üvöltötte egy hang. – Mondom, lábhoz!
Ezt különös, csörgő hang követte, mely egyre közelebbről
hallatszott.
 – Ugass!
– Vaú, vaú! – Emberi ugatás volt. Kinéztem az ablakon.
Egy jól öltözött úrfi vezetett négykézláb, bőrpórázon egy
rongyos fiút, aki egy vasnyakörvet viselt, keze-lába az
azonos oldalon lánccal össze volt kötözve. A ruhája
nemcsak koszos, de véres is volt, együtt borzalmas látvány
nyújtottak.
– Ül! – ordította az úrfi, és közben hasba is rúgta a fiút.
Oldalra esett a szerencsétlen, akkor láttam meg, hogy a feje
is merő vér. Sajnáltam, de féltem kimenni.
Az úrfi a pórázt rángatva elvonszolta a fiút egy fához, és
kikötötte, mint egy kutyát.
– Hugyozok, addig te itt maradsz!
Komótosan elsétált, odaállt egy fához, majd kioldotta a
nadrágját.
Arra gondoltam, most vagy soha. Halkan kinyitottam az
ajtót, és elsettenkedtem a fiúig. Pihegett a sok veréstől,
szemhéját nehezen nyitogatta, alig volt az eszméleténél.
Kikapcsoltam gyorsan a nyakörvét.
– Menekülj! – suttogtam a fülébe.
Kinyitotta a szemét, és rám nézett.
Míg élek, nem felejtem el azt a nézést.
Hörgött, mint egy kutya.
Majd a kezem után kapott, és óriásit harapott bele. Sikítva
ugrottam odébb.
– Okos kutya! Nagyon okos! – hallottam az úrfi hangját. A
nadrágját igazgatva lépdelt felém, eszelős mosollyal az
arcán.
Sarkon fordultam és futottam, ahogy csak bírtam, hátra
sem mertem nézni. Utána napokig figyeltem a kezemen lévő
fognyomokat, rendszeresen fertőtlenítettem őket alkohollal,
és imádkoztam, nehogy valamit elkapjak. El akartam
felejteni az egészet, hányinger kerülgetett, ha csak rájuk
gondoltam.

Hétágra sütött a nap már korán reggel, de a balatoni időjárás

néha szeszélyes volt. Katica nem jött velem a fürdőhöz,
otthon maradt kencéket gyártani. Figyelmeztetett, eső lesz.
István roppant korán ment le, mert katolikus nagyurakat
vártunk délelőttre. Zsuzsi volt az ott alvós, így a korai
készülődés oroszlánrésze neki jutott.
A délelőtt így is igen mozgalmasan telt, a
legemlékezetesebb eset gróf Zichy István császári-királyi
kamarás piócáztatása volt. Pangó vérkeringésre István
előszeretettel használta a piócákat – ahogy ő hívta,
nadályokat. Ezek az állatok a kisujjnyitól a majd húszcentis
nagyságig előfordultak, sötét színük miatt a
meztelencsigákra emlékeztettek – persze azoknál jóval
fürgébbek voltak. István üvegedényekben tartotta őket,
maguk szedték Katicával a balatoni nádasban, a sekély
vizekben. Kellő víz nélkül hamar kiszáradtak, erre is
ügyelnem kellett. Szerencsére nem undorodtam tőlük, amin
magam is meglepődtem. Katica szerint a pióca nyála a kulcs,
míg István a vér leszívásában látta a hatékonyságot. Szerény
tapasztalataim alapján mindkettőben lehetett az igazság, és
azt megfigyeltem, hogy a piócázás után nyugodtak és
bágyadtabbak a vendégek: sokan álmosságról nyilatkoztak,
és a kezelés után jó hosszú időre visszavonultak. Tisztában
voltam vele, hogy ez a vérveszteség hatása, csak azt nem
tudtam eldönteni, hasznos-e ez a szervezetnek.
Az üvegből én vettem ki a piócákat, és egy kis átlátszó
tégelybe helyezve adtam át őket Istvánnak, közben egy
pálcával ügyelve rájuk, ki ne másszanak. István tette a
betegre a pohárkát, ráfordította a kívánt bőrfelületre, a
pióca pedig azonnal munkának látott. Általában addig
szívták a vért, amíg maguktól le nem estek. A kezelés végén
a sebhelyek háromszögformát adtak ki és sokáig véreztek. A
betegek arról számoltak be, hogy kis szúrást éreztek,
mintha légy csípte volna őket. Egy pióca legalább
háromnegyed, legfeljebb másfél órát volt fent, ha egy-egy
példány nehezen jött le, István besózta, és úgy könnyedén
levette…
Az ebédszünetünk alatt erősödött meg a szél, Keszthely
felől sötét felhők gyülekeztek. A forrás és a kocsma
környéke kiürült, a partról eltűntek az emberek. A kocsik és
a drága fogatok útnak eredtek, a vendégek visszahúzódtak a
faházakba. István is elvonult a kőházba egy délutáni
alvásra.
Perceken belül szakadt az eső, mintha dézsából öntötték
volna, de ahogy jött, úgy el is ment a vihar. Egy óra múlva
már sütött a nap, csendes nyugalom uralkodott, a zivatar
utáni illatos szél kedvesen simogatott.
Jókedvűen sétáltam el a kocsmáig. A legifjabb Oroszy az
úton állt, egy elázott lovas futárral beszélt. Éppen átvett egy
csomagot, amikor észrevett. Nyomban elköszönt a futártól,
és magabiztosan indult felém.
– Micsoda örömteli meglepetés! Nem gondoltam, hogy
más is itt maradt rajtam kívül – szólított meg.
– Még visszajönnek a vendégek.
– Ide? Délután? Eső után? Dehogy! A mai napnak ennyi.
– Maga akkor mit keres itt? – kérdeztem, de rögvest meg is
bántam.
– Egy csomagot vártam, és mihamarabb szerettem volna
átvenni.
A kezében lévő csomagra pillantottam.
– Egy színmű – emelte feljebb, felém mutatva. – Jut
eszembe, te is értékelnéd a csomagot, elvégre tanult lány
vagy.
– Akkor kellemes olvasást kívánok!
Már éppen léptem, hogy elinduljak, amikor megfogta a
felkaromat.
– Gyere velem! Sétáljunk egyet, most úgysincs munkád.
– Munka az mindig van – hárítottam el.
– Ismerem a titkodat. Nem mindenki szereti az okos
cselédeket maga körül. Istvánt is meglepnéd vele, jól
sejtem?
– Maga most fenyeget?
– Csak sétálni akarok veled. Nem harapok – mosolygott
rám, de a karomat nem engedte el. – A halászunkhoz
készültem. Örömömre szolgálna, ha velem tartanál –
folytatta lágyabb hangon, és elengedte a karomat.
– Rövid séta – egyeztem bele.
A kápolnához értünk, ahol egy pillanatra megállt.
– Anna! Te ugye katolikus vagy?
– Igen, az vagyok.
Elhaladtunk a gyümölcsös mellett. Az istállónál mondta,
hogy leteszi a csomagot és mindjárt jön. Én addig
nézelődtem.
Semmi nem emlékeztetett a későbbi sétányra.
Éjszakánként az esti fények is hiányoztak a látképből, a
túlpart világító ékszerdobozra emlékeztető ragyogása.
Persze ennek hiányáért az éjszakai égbolt kárpótolt, a
csillagok sokkal fényesebbek voltak, mint az én időmben.
Több csillagot is láttam, az egészen nagyoktól a porszem
méretűekig, és láttam olyat is, amelyet kisebbekből
összeálló csillagporfelhő vett körül. A Szaturnusz gyűrűjét
is láttam egyszer – de erre azért nem vennék mérget –, a
Hold felszíne is szabad szemmel látszódott, így már azt is
szentül hittem, hogy valaha a Názáreti Jézust jelölő csillag is
utat mutatott. Annyira világítottak, hogy közelebbinek
éreztem őket. Valószínűleg a kevesebb mesterséges fény és
a tisztább levegő miatt.
Mihály visszatért és mesélt Úri Mihókról, a halászról, akit
csak Öregnek hívott mindenki. A Balaton ismerője, egy
valóságos időjós volt. Tisztában voltam vele, hogy a halászat
joga a földbirtokosoké volt, és a nyomorgó halászoktól néha
igazságtalanul elvették a halat, holott csak minden
harmadik illette az uraságot. Az ajándékot persze süllőben
és harcsában kérték a nemesek, és szúrópróbaszerűen
ellenőrizték a szákokat.
– Adjon Isten, Mihók bátyám! – köszöntötte Mihály az
Öreget.
– Jó nagyot! – A fogatlan, ráncos, apró szemű ember
felénk fordult. A nálam jóval alacsonyabb férfi
irgalmatlanul vénnek tűnt, de feltűnően egyenesen állt, és
gyorsan mozgott. Mezítláb jött elénk a nádasból,
lennadrágját a térdéig visszahajtva viselte. Vászonkalapját
már a kezében szorongatta, mire odaértünk.
– Látom, az úrfinak már adott! – kacsintott rám az Öreg. –
Nekem is adott. Vidrát. A vejszét javítottam egész nap.
– A vejsze az egy iszapba beleállított, nádból készült fal.
Egy szezont kibír. Az ellensége csak a vidra meg a
rosszakarók – magyarázta meg nekem Mihály.
– Rosszakarók? – kérdeztem.
– Igen. Az mindig van. Több, mint ahány vidra. De
szerencsére itt van nekünk Mihók bátya.
– Hogyan fogja meg a vejsze a halakat?
Az Öreg válaszolt:
– Tudom, hol vonulnak el, és azt, hogy mikor. A
vonulásuk irányát keresztezem a csapdával. A hal nem
olyan okos ám, mint amilyen fürge.
– Ez egy útvesztő, betereli a halat, de ki már nem jön –
tette hozzá Mihály.
– A hal kalickája – nevetett az Öreg. – Jöjjenek, láthat a
kisasszony többet is!
Megmutatta a varsát, ami szintén egy halfogó csapda volt.
Egy széles tölcséren át beleúszott a hal, átkerült egy kisebb
tölcsérbe, végül bennragadt. Mutatott horgot, szigonyt,
láttam a nádvágó kését, amit gyalázkának hívott. A szák volt
az egyedüli, amit azonnal a nevén tudtam nevezni.
Ami igazán lenyűgözött, az a halászkunyhó volt. Itt lakott
az Öreg egész nyáron. Még ősszel is, ameddig bírta. Télen a
lékhalászat hívta a partra; a víz szerelmese volt. A kunyhó
csőszházra hasonlított, csak épp nádból készült, földbe ásott
alja veremre emlékeztetett. A szerkezet egy megemelt
nyeregtetőből állt, tapasztott sárral készült a fala. Az Öreg
nomád életet élt benne, de láthatóan nem bánta.
Majdnem szabad ember…
Tudtam, micsoda veszélyekkel jár a halászat. A faluban
hallottam történeteket odaveszett halászokról. Például múlt
télen egy csapat jégtáblán sodródott el, miközben a
szeretteik a partról nézték őket. Az a történet is keringett a
helyiek közt, amikor néhányan viharba keveredtek és nem
értek ki a vízből. A part mellett pár méterre fulladtak a
Balatonba, mert nem tudtak úszni. Ez általános volt.
„Ússzanak a kácsák!” – ez a mondás járta.
Megtudtam, hogy a halászok csapatostul jártak az
öreghálóval halászni. A gyalom, a nagyháló használatához
csapatmunka és csónakok szükségeltettek, hat–tíz ember
társult hozzá. Az Öregnek volt egyszemélyes hálója is, azzal
is boldogult. Szállította a halat az Oroszy-étterembe. A
szezonban – télen – együttesen halásztak, a nyár
magányosabban telt, mert az igazi idény szürettől ívásig,
azaz tavaszig tartott.
– Megvagy végre! – hallatszott a közelből.
Mihály mosolyából rájöttem, hogy a barátai közelítenek.
Két hozzám hasonló korú nemes férfiú bukkant fel,
láthatóan jó hangulatban.
– Mihály! Ha te eltűnsz, abban mindig szoknyadolog rejlik
– nevetett egyikük.
Oroszy feléjük lépett.
– Sétáltunk Annával! Az urak nemes Somogyi István, és
nemes Vargha Ambrus. Füred mélyen tisztelt nemesi sarjai.
Anna pedig a fürdőben cselédlány.
Ez a bemutatás felért egy gyomorszájba rúgással, pedig
minden szó igaz volt, és Mihály hangja is kedvesen csengett.
Szerencsére sem Ambrus, a magas, sápadt arcú, sem
Somogyi, az alacsony, köpcös nem tett megjegyzést.
– A zivatar után mindig jó a fogás – folytatta Mihály, és
megemelte a szákot.
– Abban biztos voltam – vihogott Ambrus.
– Csónakázzunk egyet – indítványozta a kerekképű
Somogyi.
Ambrus támogatta az ötletet. Az Öreg nem szívesen
engedte át a csónakokat, de azok ketten hajthatatlanok
voltak, úri murit akartak. Néztem, ahogy beszállnak: Mihály
egyedül, a két kisnemes meg együtt egy másik csónakba.
Idétlenkedtek, mint Stan és Pan. Ezek a ladikok inkább
kenura hasonlítottak, meglehetősen hosszúra szabták őket:
az egyik legalább négyméteres, míg a másik körülbelül
három méter hosszú volt. Egy fatörzsből faragták ki őket,
orrukat hegyesre dolgozták. Mindkettőhöz tartozott egy fa
vízmerő, ami nem volt túl meggyőző. A férfiak állva
lapátoltak az evezővel. Mihály kellőképpen gyakorlottnak
tűnt, olyan gyorsan haladt, mintha csak egy modern
szörfdeszkát hajtott volna. A másik hajó viszont jócskán
imbolygott, utasai vígan kurjongattak és heherésztek.
Elindultam a fürdő felé. Már jó darabon eltávolodtam,
amikor óriási csobbanást hallottam. Tudtam, hogy baj
történt. Nyakamba kaptam a lábam, rohantam vissza, és már
hallottam is az Öreg hangját és Mihályét, ahogy segítségért
kiabálnak.
 Csak a csónakokat láttam, de őket nem.
Mihályt bukkant fel a vízből, próbálta fenntartani
Ambrust. Mellette Somogyi küzdött: el-elmerült, a
csónakjaik egyre távolabb sodródtak. Az Öreg elszaladt. Azt
kiabálta, egy másik halásznak szól, mert nincs harmadik
csónakja, hogy utánuk menjen. Nem gondolkoztam.
Befutottam a vízbe, aztán amikor már nem ért le a lábam,
úsztam, ahogy csak bírtam. Somogyit épp elkaptam, mielőtt
újra elmerült volna.
– Semmi baj, mindjárt kiérünk – nyugtattam.
Fújtatott, köhögött és kapálózott, egyáltalán nem
nyugodott meg. Belenyomott a vízbe, belém kapaszkodott,
majd a hátamra mászott.
Mihály ordítására hagyta csak abba a rémült hadonászást,
de addigra kis híján beleölt a Balatonba. Hallottam arról,
hogy nehéz a vízből embert menteni, de ennyire nem
gondoltam veszélyesnek. Amint kiértünk a sekély részbe,
elengedtem. Én is köhögtem és fújtattam, alig bírtam lábra
állni a kimerültségtől.
A kötényem és a szoknyám hiányzott, csak az alsószoknya
maradt rajtam, rátapadt a bőrömre.
Mihályt kerestem. Ambrussal együtt tőlem néhány
méterre álltak, kezük a térdükre támasztva. Mindketten jól
voltak, leszámítva, hogy szaporán szedték a levegőt.
Somogyi nem győzött hálálkodni, hogy az életét
mentettem meg. Összevissza ölelgetett, az adrenalintól
eufórikus hangulatba került. Az Öreg hozzánk szaladt,
összeráncolt homlokkal nézett rám, de nem szólt semmit.
Nem így Mihály.
 – Gondolom, ezt is a férjedtől tanultad – morogta halkan.
Kilábaltunk a partra, az Öreg töltött a férfiaknak pálinkát,
nekem pedig hozott egy pokrócot, azzal takartam el magam.
A bocskoromat leráncigáltam a lábamról és a napra tettem
száradni.
– Én is innék egy pálinkát! – mondtam az Öregnek.
Szó nélkül töltött, én meg egy húzásra lehajtottam. Azután
ő visszasietett a vízhez, ahol két halász már kötéllel húzta a
csónakokat kifelé. Megéreztem magamon Mihály tekintetét:
az arcomat kutatta. Persze, hisz egy nő 1763-ban nemigen
tudott úszni!
A többiek beszélgettek és ittak, hangjuk távolinak tűnt,
mintha csak egy másik szobából szűrődött volna ki. Csak
Mihályt láttam, aki nem beszélgetett, engem figyelt, csak
néha vetett oda barátainak egy-egy szót, amikor az már
elkerülhetetlen volt. Bennem túlcsordult a feszültség,
egyszer csak azt éreztem, hogy egy könnycsepp szalad végig
az arcomon. Gyorsan letöröltem, és felálltam. Oroszy
Mihály hangja dörrent:
– Öreg, menj fel az étteremhez, és kérj egy öltözet ruhát
Annának. Ha kell, akkor vesse le valaki, de vissza ne gyere
nélküle. Az árát majd megkapja. A fürdősnek is szólj, hogy
kikérem mára a cselédjét.
Az Öreg nem kérdezett, csak bólintott és nyomban
elindult.
Mihály a két hajótörötthöz fordult.
– Ne kürtöljétek szét, hogy mi történt, anyám idegeinek
nem tenne jót. A pincénél találkozunk.
A földesúr beszélt. Mindenkit elküldött, és azok el is
tűntek, mert így akarta. Mihály zaklatott volt, és én is.
Kibontottam a hajamat, hogy könnyebben
megszáradhasson, és addig se kelljen a szemébe néznem. Ő
közelebb lépett hozzám.
– Te valamit rejtegetsz! A parasztlányok nem tudnak
úszni, pláne nem ilyen gyorsan. Ilyen mozgást még nem is
láttam. A karjaidat a víz felett nyújtottad előre, majdnem
gyorsabban úsztál, mint én!
Gyorsabban úsztam – javítottam ki gondolatban.
Ledöbbentem, hogy kétszeresen buktam le… és egy ilyen
egyszerű dolog miatt, mint a gyorsúszás. Nyilván nem
ismerik ezt az úszásnemet, hisz ő is mellben úszott.
– Zavarja, hogy gyors voltam? – tereltem.
– Tudod, mi zavar? A túl sok szokatlan részlet, ami veled
kapcsolatban felbukkan, az.
– Hogyan borultak fel? – kérdeztem inkább.
– Az őrült Somogyi kidobta a nehezéket, míg Ambrus
evezett, és ettől megbillentek. Az egyensúlyt pedig gyorsan
elvesztették.
– És maga utánuk ugrott.
– De csak egyet menthettem meg. Anna, ha te nem érsz
oda, Somogyi meghal.
– Odaértem – vontam meg a vállam.
– Ezért jutalom illet. Egy nemesembert mentettél meg.
– Egy parasztért is ugrottam volna.
– Tudom.
– Ne mondja el Istvánnak, hogy tudok olvasni. Ezt kérem.
– Ennyivel beéred? – csodálkozott.
– Igen – mosolyogtam. – Ne fenyegessen többet Istvánnal.
 – Legyen. Megígérem.
A kunyhó melletti két pad állt egymással szemben,
leültem az egyikre. A naplementét néztem, a piros fényeket.
Hallgattam a békák kuruttyolását, az orromban éreztem a
hajam vízillatát, élveztem a langyos szellőt, ami
megsimogatott. Mihály leült velem szemben.
– Írni is tudsz?
– Tudok.
– Mit tudsz még?
– Ennyi nem elég? – néztem rá jókedvűen.
– Még sok is. Nem szabad minden lóval szántani.
– Ha ezt bóknak szánta, köszönöm – mosolyogtam rá.
Felállt, és lerángatta vizes csizmáját a lábáról. Mellkasára
és hátára rátapadt az ing, a vizes nadrág is szorosan simult
rá – minden porcikájára. Nem illett így megnéznem, de nem
fordítottam el a fejemet. Tüzetesen – bár titokban –
megfigyeltem a kirajzolódó vonalakat, és hálás voltam a
vizes csizmának, amiért percekig küzdött vele.
– Na végre! – Mikor végre lerángatta magáról, kitette a
napra, majd felém fordult.
Ezután levette a vizes inget is.
– Remélem, ezzel nem sértelek meg. Különben is,
özvegyasszony vagy, láttál te már ennél többet is.
Azt se tudtam, hova nézzek. A bőrén csillogó vízcseppek
vonzották a tekintetemet, mezítláb és meztelen felsőtesttel
állt előttem a legszebb férfi, akit valaha láttam. Az arcomra
lehetett írva az elismerés, mert azt vettem észre, hogy már
nem mosolyog, csak engem néz ő is.
– Anna! Te ennyire fázol? Lila már a szád.
 A vizes ruhában tényleg nem volt melegem, de észre se
vettem, hogy didergek. Annyira rá figyeltem, a mellkasán
végigszaladó vízcseppeket bámultam akkor is, amikor
felállított a padról, és száraz pokróccal megdörzsölte a
hátamat, hogy felmelegítsen kicsit.
A válláig értem csak.
Visszaterítette rám a pokrócot, jó szorosan, közben
magyarázott valamit – igazság szerint egy szóra sem
emlékszem –, de egyáltalán nem számított, hogy mit
mondott. A vizes ruha sem érdekelt. Ott álltam a gyönyörű
naplementében, egy halászkunyhó mellett, csuromvizesen,
1763-ban, és őt néztem. Azokat a sárgásbarna szemeket, az
arany csillogással. Azon kaptam magam, hogy egyre
gyorsabban veszem a levegőt, és a szemeit bámultam, mint
egy megszállott.
Abbahagyta a beszédet. Ő is mély levegőt vett. Majd még
egyet.
Meglepetten nézett le rám, amikor lábujjhegyre álltam.
Két kezembe fogtam az arcát. Lehúztam magamhoz, és
megcsókoltam. A pokróc tompa huppanással zuhant a
földre. Mihály azonnal visszacsókolt, gondolkodás nélkül
folytatta, amit én elkezdtem. Erősen magához szorított,
csókja elszánt volt és követelőző. Ujjaimmal nedves hajába
túrtam, és úgy csókoltam én is, mintha az életem múlna
rajta. Húzott magához, hogy érezzem, mennyire kíván,
szorosan tartotta a derekamat, mellem a mellkasának
feszült.
Ekkor lépteket hallottam.
Mellkasára tettem a kezemet, és eltoltam magamtól.
Engedett a szorításból, de a keze továbbra is a derekamon
pihent.
– Az Öreg jön – mondta.
– Engedjen gyorsan! – vágtam közbe, és lehajoltam a
pokrócért.
Rá sem mertem nézni, de éreztem, hogy engem figyel. A
halász felé fordultam, és a pokrócot babráltam, amíg odaért
hozzánk. Kezében egy köteg ruhát hozott: a szoknya drapp,
a kötény pedig barnás árnyalatú volt. Udvariasan
megköszöntem, mire az Öreg rám kacsintott, és úgy
tessékelt be a kunyhóba, hogy átöltözzek. Nem kérdeztem,
honnan van a ruha, és aggodalom nélkül vettem fel, mert
frissen mosott, ropogós darabokat kaptam. Csak a kék
kötényemet sajnáltam, mert egészen megszerettem.
A vizes ruhával a kezemben kiléptem. A két férfi
egyszerre nézett rám. Úgy vizslattak, mintha egy
próbafülkéből jöttem volna ki nagyestélyiben.
– Ragyogó – jelentette ki az Öreg.
– Vissza kell mennem a fürdőhöz.
– A fürdősnek átadtam a kegyelmes úr üzenetét – mondta
a halász. – És mire a habitussal elindultam, már a fürdő is
bezárt. Egy lélek sincs a parton.
Indulni akartam, és lehajoltam a bocskoromért.
Elköszöntem az Öregtől.
– Nem hagylak egyedül hazamenni. Mindjárt sötét lesz –
közölte Mihály.
– A fürdőben maradok, odáig nem lesz bajom –
erősködtem, de ő mellettem termett.
– Az a hal a legszebb, melyik kiugrik a hálóból, úgy-e? –
nevetett az Öreg, és ment a dolgára.
Én is. Egyre szaporábban szedtem a lábam, már futottam,
de Mihály könnyedén tartotta velem a lépést. Fülig ért a
szája.
– Mit örül így? – vetettem oda.
– Te felettébb szeszélyes némber vagy.
– Ne nevezzen némbernek!
Ez itt biztosan nem volt szokás, mert jócskán
meghökkent. A harag is átvillant az arcán.
– Anna… Így jó?
– Jó!
– Ne rohanj így, még elvágod a lábad valamivel.
Igaza volt, mert mezítláb mentünk, és szürkült. Nem
szerettem volna horgászszerszámba vagy egyéb éles tárgyba
lépni, mert tetanuszinjekció híján ebbe bele is halhattam
volna. Itt mindennek nagyobb tétje volt: egy mezítlábas
sétának, a kimondott szónak…
Egy perc alatt borult ránk a sötétség. A csillagokat már a
séta kezdete óta láttam. Erre a jelenségre nem győztem
rácsodálkozni, főképp, hogy a galaxis képe olyan volt, mint
a filmekben.
– Melyik a kedvenc csillagod? – kérdezte Mihály.
– Az összes. Így együtt.
– A Vénusz már nincs fent. Eltűnt a naplementével együtt.
– Mostantól így lesz? Célozgatni fog?
– A bolygóról beszélek – mutatott az égboltra –, a
legfényesebb csillagról.
– Nem is tudtam, hogy csillagász.
– Nem is vagyok. Csak a Vénuszt ismerem. Év elején a
hajnali égbolton ragyog. Órákkal napfelkelte előtt is látni
lehet. Nyáron meg szinte együtt nyugszik a Nappal. Akkor
meg alig tűnik fel, csak a szemfülesek veszik észre. Én a
kunyhónál láttam még egy pillanatra…
– Ami történt, megtörtént – sóhajtottam –, de inkább
felejtsük el.
Csendben lépkedtünk a fürdő felé.
– Nem akarom elfelejteni – jegyezte meg Mihály nyugodt
hangon. – Tudtad, hogy a Vénusz az egyetlen bolygó, amely
nőről kapta a nevét?
Meglepett ezzel az információval.
– Biztosan azért van így, mert férfiak nevezik el őket –
válaszoltam.
– Vagy, ha úgy tetszik, akkor a legfényesebb bolygót
hasonlították egy nőhöz.
– Így jobban tetszik – mosolyogtam.
– Két esztendeje nyáron, Bécsből néztem, ahogy a Vénusz
átvonul a Föld és a Nap között. Szabad szemmel lehetett
látni. A csillagászok műszerekkel is obszerválták a világ
különböző pontjain. Lenyűgöző volt.
– Mikor volt ez pontosan?
– Ezerhétszázhatvenegyedik esztendőben, június
hatodikán és hetedikén.
– Tehát akkor nem a napfordulókor…
– Miért érdekel a napforduló? Csak nem a láthatatlanság
titkát kutatod, mint a boszorkányok?
Ezután a napfordulóval kapcsolatos népszokásokról
mesélt, majd a tűzrakással és a tűzugrással folytatta,
amelyek különböző szerelmi babonák voltak, de engem a
legkevésbé sem érdekeltek. Egy másik mondával folytatta,
amely szerint a páfrány napforduló előtt virágzik, és virága
csak pár pillanatig él. Aki pedig tanúja lesz ennek, megérti a
világ összes nyelvét és megleli a Föld kincseit – valójában a
boszorkányok ereje is e tudásokban lakozik.
Minden idegszálammal összpontosítottam erre, hisz én is
egy napfordulóval érkeztem, és azzal is terveztem
visszamenni decemberben. A bolygók, az asztronómia, vagy
akár asztrológia, mindegy, mi, de amihez az
időutazásomnak egy kis köze is lehetett, érdekelt. Habár
nem emlékeztem semmiféle páfrányra a Koloskából, de ki
tudja?
– És mit tud a téliről? – faggattam.
– Mire vagy kíváncsi?
– Azt tudom, hogy az a legsötétebb éjszaka, és utána
jönnek a hosszabb nappalok.
– Úgy tartják, hogy a megszökött Napot a tengerből ekkor
újra az égre emeli a Kormorán. Persze Hell Miksa csillagász
ezt azért vitatná – nevette el magát. – Ilyenkor apám
megáldotta a sólymait, majd elengedte őket azzal, hogy
hozzák vissza a Napot. A görögöknél ezen a napon az urak
és szolgák szerepet cseréltek, de csak egy napra.
A tájékozottságán és tudásán meglepődtem. Ekkor már
közel voltunk a célhoz, a fáklyák mutatták az irányt, a
kocsma és az étterem fényét is láttuk.
– Megcsókoltál – mondta Mihály.
– Már meg is bántam.
– És még engem vádoltál, hogy el akartalak kapni –
nevetett fel.
 – Öntelt! Nagyképű!
Ismét gyorsabban szedtem a lábam, a faházunk felé
kanyarodtam. Mihály utánam kiabált, amire az étteremből
felfigyeltek a barátai, és hangosan kurjongatva hívták
kártyázni.
 ÚRI MURI

Szapora léptekkel menekültem el Oroszy Mihály elől, és

megkönnyebbültem, hogy végre egyedül lehetek.
Szerencsére a kisházat nyitva találtam; a teraszkorlátra
terítettem vizes ruhámat, felvettem a fürdőben használt
saruszerű papucsomat és lerogytam az ágyra. Haragudtam
magamra. A buta parasztlányokról és megesett cselédekről
szóló történetek jutottak eszembe, miközben a szememet
dörzsöltem. Ostobának tartottam magam, hogy naivan
bedőlök egy született csábítónak, sőt én magam sétálok a
tigris barlangjába. A tisztességemet azon a napon Öreg
Mihók őrizte meg, nem saját magam…
Zsuzsi lépett be a kisházba.
– Anna! Miattad kellett maradnom éjszakára, hogy a
kisház nyitva legyen! Hol a búbánatban voltál eddig?
– Ne haragudj, nem készültem erre – néztem rá
bocsánatkérően. – Legközelebb vállalom helyetted az
éjszakát.
– Inkább a mosást csináld meg – alkudozott.
– Rendben.
– Kétszer.
 – Kétszer…
– Mostan pedig gyere! Az ifjú nemesurak meghívtak
minket mulatozni. Siessünk! – hadarta izgatottan.
– Micsoda?
– Az étterembe! Már ettem hagymás rostélyost, arra is
meghívott a drága Somogyi István úrfi. Virágos jókedve van.
Folyvást azt kiabálja, hogy újjászületett – lelkendezett, majd
megfogta a kezemet, és felhúzott az ágyról.
Győzködött, hogy menjek, mert tetszett neki a nyúlánk
Vargha fiú: róla áradozott akkor már egy hete. Ahogy
kiejtette a száján, hogy „Ambrus”, kipukkadtam a nevetéstől.
Egyik felem óvatosságra intett, de győzött a másik.
– Te kinevetsz, Anna?
Elszégyelltem magam. Ki vagyok én, hogy nevessek
Zsuzsin, hisz nem vagyok jobb nála, sőt…
– És honnan van ez a ruhád? – faggatott.
– Beleestem a Balatonba a régivel.
– Ez honnan van?
– A mulatság arra van, szép leányok! – szólalt meg az
ismerős hang.
Oroszy Mihály a lépcső tetején állt. Átöltözött.
– Gyorsan befonom a hajad – sürgetett Zsuzsi, és rögvest
neki is kezdett.
– Nem kell, még vizes – húztam el a fejem, amire elképedt
arcot vágott. – Köszönöm, de még száradni hagynám –
fűztem hozzá kedvesebben.
– Így akarsz jönni?
– Igen, így – vágtam rá, miközben Mihály mosolyogva
várt.
 Abban a két percben, amíg odaértünk, Zsuzsi folyton
beszélt. Nem követtem, miket hord össze, Mihályt
nézegettem oldalra sandítva, és megállapítottam, hogy a
rövid szakáll meg a borotvált arc is jól állt neki, de az aznapi
borosta mindent vitt. Figyelmeztettem magam, vigyázni kell
vele: megnyerő külseje mellett az esze is gyors, és vág, mint
a borotva. Már majdnem az étteremnél voltunk, amikor
Zsuzsi megszólított.
– Anna, éjjel csak a cigánylány meg az éjszakai pillangó
haja száll…
Ettől kissé megrettentem. Mihályra néztem.
– Zsuzsi jól mondja – bólintott. – Ráadásul az
özvegyasszonyok kendőt is szoktak viselni. Feketét.
Szikrákat szórt a szemem. Sarkon akartam fordulni, de
megéreztem a kezét a derekamon.
– Jó mulatság lesz, lányok!
Égtek a fáklyák a kocsmában, megvilágították a három
foglalt asztalt. Az egyiknél három úr kártyázott, a másiknál
egy férfi egymagában ivott, a harmadiknál pedig Somogyi és
Ambrus ültek. Kicsattanó jókedvvel kártyáztak, és amikor
megláttak minket, abbahagyták és hangosan füttyögtek.
Zsuzsi nem bírt uralkodni magán, rohanva szedte a lábát az
asztalig, és nagy lendülettel Ambrus mellé huppant.
A férfi sötét haja koronaként ült szeplős arca felett,
világoskék szemétől gyermekien ártatlannak tűnt az
ábrázata. Habár jókat nevetett Somogyi viccein, és vele
tartott a mókában, kettejük közül ő volt tartózkodóbb.
Somogyi aznap annyira mulatós kedvében volt, hogy a
másik asztalnál ülőket is dalolásra buzdította. Eszembe
jutott, hogy Füreden Somogyi utcát is kereszteltek, míg
Vargha és Oroszy utcára egyáltalán nem emlékeztem. Ennek
az oka talán abban keresendő, hogy a nemes Somogyi család
ifjú sarját valóban nem lehetett nem észrevenni – és az
utókor valószínűleg az ilyen emberekről emlékezik meg. A
férfi kerek arcának mindkét oldalán pirospozsgás foltocska
tarkállott, két első foga között kajla rés meredezett. A
fizimiskája megmosolyogtatott, mert saját maga
karikatúrájának tűnt az egyébként ragadós nevetésével.
Ambrus magasabb, amolyan daliásabb férfiú volt a
nagyjából százhetvenöt centijével, mellette Somogyi
jelentéktelennek tűnt mély növésével és kényelmességével
– ahol testi erőnlétet kellett mutatni, ott magától
visszavonult. Amikor a vízből mentettem, meg is lepett,
hogy mégis erősebbnek bizonyult nálam.
A szilvapálinkát és a bort külön rendelés nélkül
megkaptuk.
– Mit parancsolnak az urak? – jelent meg egy sasorrú
férfi. Arcát ragyás hegek csúfították el, és hosszú, pecsétes
kötényt viselt. Éreztem, hogy itt nem kérhetek vizet, mert
akkor elzavarnának a forráshoz, pedig valóban majdnem
kiszáradtam a szomjúságtól.
– Anna, te szereted a rostélyost? – fordult felém kedvesen
Mihály. – Én azt vacsorázom. Többiek? Mindenki a
vendégem!
– Mi már csak iszunk, de azt rendesen! – rikkantotta
Somogyi.
– Köszönöm, én nem kérek rostélyost – válaszoltam, és
tovább pásztáztam szememmel a táblát, amelyen a napi
ételeket kiírták.
– Ne erőltesd a szép szemedet, virágom – nevetett
szuszogva Somogyi –, ott csak kiírva van, nem lerajzolva. Ez
nem egy meséskönyv!
Zsuzsi is hangosan nevetett, Ambrus mosolygott. Mihály
bátorítóan biccentett, kezével az asztal alatt nyugalomra
intett – úgy, hogy csak én lássam.
– Akkor azt hiszem, hogy most bajban vagyok – szólaltam
meg. – Most én szorulok a maga segítségére, Somogyi úrfi.
– A ponty itt bámulatos.
– Én a süllőt ajánlom – szólt közbe Mihály.
– Maga melyiket mondja? – fordultam Ambrushoz.
– Mindegyiket ízletesre készítik – felelte kissé zavarban.
– Egy süllőt kérünk még! – szólt Mihály.
Amíg vártuk a vacsorát, fogyott a pálinka, a bor. Talán a
bort kicsit gyengébbre hagyták, de a pálinkát aztán nem.
Végre nem kamrás bort ittam, hanem pincéset, és
megéreztem a különbséget. Istváné buggyant, savanyú lőre
volt, míg ez egy kissé dohos, de iható. A kamrás bort
szeretetből és udvariasságból ittam meg, no meg
egészségügyi megfontolásból.
Az étel hamar elkészült, és amikor nekiláttunk a
vacsorának, akkor éreztem igazán, hogy milyen éhes
voltam. Befaltam mindent az utolsó falatig, és elégedetten
dőltem hátra.
– Jó étvágyad van, Anna – kurjantott megint Somogyi.
– Te meg csak evés közben izzadsz! – válaszolt helyettem
Mihály.
Olyan nótákat énekeltek, amelyek közül csak keveset
ismertem, de óvatosan becsatlakoztam. Gyorsan tanultam és
végül velük énekeltem. Meglepett, hogy a férfiak milyen
komolyan vették, az idősebbek a másik asztalnál állva és
mélyen átszellemülve daloltak.
Mindenkinek a nótáját elénekeltük, és mielőtt rám került
a sor, Zsuzsitól megkérdeztem halkan, hogy ismeri-e a Tele
van a gyönge szögfű harmattal című dalt, nehogy pórul
járjak. Kicsit értetlenül nézett, de rávágta, hogy persze. Így
mikor rám került a sor, ezt énekeltem el:

Tele van a gyönge szögfű harmattal,

Tele van az én szívem is bánattal,
Annyi bánat van a gyönge szívemön,
Három hajó nem vinné át a vizön.

Én eddig ismertem a dalt, de megtanultam tőlük a folytatást.

Jaj de jó volt, míg szeretni nem tudtam,

Szerelemnek nálam helyet nem adtam,
De más mostan nálam helye árendán,
Szerelemnek fizetem az adóját.

Kis angyalom, ha te tudnád, amit én,

Milyen igaz szívű kislány vagyok én,
Olyan igaz vagyok hozzád, mint a Nap,
Aki körös-körül jár az ég alatt.

A csettintések, a tapsolás, a fáklyák fénye elvarázsolt,

egyáltalán nem hiányzott a vodka-narancs, sem a Bacardi-
kóla. Egy népdalkutatónak ez maga lett volna a kánaán –
arcpirító meglepetések érték volna szép számmal. A Hej,
Jancsika, Jancsika, miért nem nőttél nagyobbra… című dalt
nem kifejezetten gyerekdalnak írták, és Somogyi
előadásmódja után kétségem sem volt a helyes értelmezést
illetően. A férfiasság és a női nemi szerv képi megjelenítése
során roppant változatos és gazdag ábrázolásnak lehettem
fültanúja, a Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az
aranykapu, csak bújjatok rajta… is más megvilágításba
helyeződött, ahogy világossá vált, hogy Zsuzsi és én
rendelkeztünk csak aranykapuval. Nyíltan pajzán szövegek
is előkerültek, amelyeket óriási nevetéssel adtak elő, az
egyik gyöngyszem így hangzott: „elment az uram háborúba,
pókhálós a csizmám luka…”, és a csizmám szó helyére
bekiabálták a jobbnál jobban passzoló kifejezéseket. Ez volt
a magyar úri parasztmuri, mert a dalok és táncok mind a
paraszti rétegből jöttek, a bécsi balett senkinek sem
hiányzott.
Mihály dala a Csillagok, csillagok… volt. Egészen máshogy
hangzott a dal az ő szájából, mert egyrészt már tudtam,
milyen csillagok ihlették, másrészt vele együtt énekeltem.
Kissé szomorú nóta volt, mindenki elkomorodott – de
természetesen nem sokáig, mert azonnal bedobtak rá
valami vidámat. Bámulatos volt, ahogy mindegyiket átélték,
a búsat is, a vígat is. Egy idősebb úr a másik asztaltól
jutalmat tűzött ki a vígasság hevében.
– A lovamat adom annak, aki olyan nótát ad, amit még
nem hallottam, s tetszik is.
Somogyi hatalmasat rikkantott.
– A lovadat? Bizonyosan?
 – Túl sokat ittál – intette Mihály. – Inkább ígérj
kevesebbet, és azt tartsd be!
– Azt hiszed, nem állom a szavam? A bor nem tesz
hazuggá!
– Esküdj! – harsogta Somogyi.
– Esküszöm az élő Istenre! A lovam azé, aki új nótával
örvendeztet meg.
– Anyádra esküdj! – figyelmeztette Ambrus. – Annyiféle
isten van, míg anyád csak egy!
– Anyám sírjára mondom!
Nagyokat kurjongattak, jöttek a koccintások egymás után,
és mindenféle énekbe belekezdett mindenki, de a kihívó az
összeset ismerte, és meglepetésünkre mindet folytatni tudta.
A versenyszellem mindenkit tüzelt, az idős úr értett a
mulatsághoz, az biztos, mert mindenki dalolt, vagy éppen
lázasan törte a fejét a következőn.
Született egy jó ötletem, de a tisztesség azt kívánta, hogy
én ne versenyezzek, miközben mégis szerettem volna, ha
meglepődik egy dalon – az enyémen.
– Méltóságos uram! – szólítottam meg. – Nekem van egy
nótám, amit el is énekelek, de csak akkor, ha előbb
megígéri, hogy a lovát megtartja.
– A lovat adom, ha nem ismerem!
– Megvesztél, Anna? – kérdezte Somogyi elképedve. –
Szerezzük meg azt a lovat!
A ló túl nagy tét volt nekem, de végül rám hagyták a
döntést, mert úgy hitték, nem nyerhetek. De én úgy
okoskodtam, ha ismernék a dalomat, már biztos elénekelték
volna. Soha nem voltam egy énekes pacsirta, mégsem
izgultam, csak megköszörültem a torkom, és belekezdtem:

Szegény vagyok, szegény vagyok, szegénynek

születtem.
Az én babám, az én babám a legszebbik kincsem.
Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását.
Száz aranyért nem adnám, száz aranyért sem
adnám.

Az én babám, az én babám a falu legszebb lánya.

Hogy ne volna, hogy ne volna, hisz én vagyok a
párja.
Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását.
Száz aranyért nem adnám, száz aranyért sem
adnám.

Bekötöm lovamat piros almafához

Bekötöm szívemet gyönge violámhoz
Lovamat eloldom, mikor a Hold felkel,
De tőled, violám, csak a halál old el.

Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását

Száz aranyért nem adnám, száz aranyért nem
adnám.

A férfiak csendben hallgattak, de a refrénnél már tapsoltak,

csettintettek, a végére pedig már a dalba is becsatlakoztak.
Utána együtt énekeltük el ismét. Kihívóm a „de tőled,
violám, csak a halál old el” sornál elsírta magát. Somogyi
rettentő dühös volt – a ló miatt –, Ambrus meg Mihály
éppen csitították, amikor az idősödő férfi a szomszéd
asztaltól odalépett elénk.
– A lovat ígértem, de te nem kérted – mondta. – A kettő
között az igazság. A nevem gróf Csáky Konrád. –
Illedelmesen hajolt meg. – Az istállómból egy csikó a tiéd,
választásod szerint.
Hova teszek én egy lovat? Aztán eszembe jutott, hogy nem
is maradok itt… István és Katica annyi jót tett értem, végre
én is adhatnék nekik valamit.
Somogyi egy perc alatt megtalálta a hangot az úrral, és így
már a lovat sem bánta, hisz grófot kapott helyette. Csáky
Konráddal együtt mulattak, egymás vállát veregették,
hangosan tréfálkoztak, és még harsányabban hahotáztak. A
nexust nem lehetett elég komolyan venni, mert egyszerűen
túl sok mindent jelentett. A nemesi létezés alapja volt, a
birtokkal együtt. A kiváltsághoz kellett mindkettő, mert a
birtok a megélhetés alapja volt, de ha netán el is veszítette
az úr, vagy túlságosan elszegényedett, esetleg átmenetileg
kiesett a pixisből, akkor a nexus révén egy sógorkoma,
atyámfia újra pozícióhoz segítette. Így ismét helyreállt a
rend, mert újra birtokhoz jutott, amiből ismét megélt. Így
nézett ki a nemesség ciklikus és kérlelhetetlen rendje…
Én csak csendesen figyeltem az eseményeket, és
elmerengtem a fáklyák sejtelmes fénye mellett. Hát ez volt
az éjszakai élet, a buli. A vízpart ekkor is a találkozások
színhelye, a nagy szerelmek kezdete, a tánc és ivászat
színtere volt.
Zsuzsi jelent meg mellettem.
– Anna! – Még csak a nevemet mondta ki, de már
hátrapillantott Ambrusék felé. Megmosolyogtatott ez a nyílt
önzés, ahogy a dolgait intézte, de nem haragudtam érte.
– Kicsit magára hagyom, hogy a legényekkel is
beszélgessen – magyarázta nekem színlelt könnyedséggel.
– Cseréljünk helyet – ajánlottam fel neki –, innen jobban
látod!
Miután beállt a megfelelő szögbe, megigazgatta a haját, és
komolyan rám nézett.
– Anna, te özvegy vagy – mondta.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Nem hiányzik valaki? – kérdezte zavartan. –
Férfiemberre gondolok…
– Nem – nevettem fel.
– A férjed óta senkid sem volt?
Néha valóban szűknek éreztem az özvegyasszony mesét,
és vágytam is az igazságra. Néha jólesett volna az igazi
önmagamról mesélni.
– Volt – mondtam.
András Péter után következett, de túl friss volt a kapcsolat
ahhoz, hogy komolyra forduljon. Csak néhány hónapja
ismertem. A családi kirándulásra sem hívtam meg, a
szüleim még nem is találkoztak vele.
– Inkább csak kedvesek voltunk egymással, mint
szenvedélyesek – mondtam igazat. – De rendes ember volt.
Rendes, sőt, és az átlagnál sokkal udvariasabb is. Például,
ha mégis elhívtam volna a kirándulásra, akkor
udvariasságból el is jött volna. Megleptem volna egy ilyen
meghívással. Nem tartottunk még ott, de azért eljött volna.
Zsuzsi nem válaszolt. A férfiak felé nézegetett, de ezt
olyan feltűnően tette, hogy én is kíváncsi lettem, mi
történik, és hátrapillantottam. Mihály is éppen felénk
nézett, és azonnal megajándékozott egy csibészes mosollyal.
– Szóval kihűlt már azelőtt, mielőtt elkezdődött volna –
jegyezte meg Zsuzsi.
– Mi hűlt ki?
– Te nem is figyelsz rám, pedig én a te dolgodról beszélek.
Egyébként én is éreztem már ilyet… Mikor láttad utoljára?
– Nem tudom már pontosan – feleltem –, nem is
emlékszem.
Pontosan tudtam a dátumot. 2020. június 18-án, azaz az
eltűnésem előtti csütörtökön találkoztunk. Akkor pénteken
ő legénybúcsúra ment Zamárdiba, majd telefonált, hogy
szombatra is marad, mert olyan jó a buli… Tényleg
kedvesen mondta, én meg őszintén nem bántam a dolgot.
Így végre én is a barátnőimmel tölthettem egy szombat estét,
és kicsit még örültem is, hogy András lemondta…. Azzal tett
boldoggá, hogy nem jött.
– Nem mind arany, ami fénylik. Attól, hogy sárga, még
lehet szar is – hangzott Zsuzsi személyre szabott jótanácsa.
Felállt, és indult is vissza Ambrushoz.
Ismét egyedül maradtam, de nem bántam. Néztem Zsuzsit,
ahogy Ambrushoz megy, és nevetve belehuppan az ölébe.
Mihályt is elnéztem: éppen Somogyival beszélgetett, vagyis
inkább hallgatta. Mintha megérezte volna, hogy őt néztem,
felém fordult. Felkelt az asztaltól.
– Hol tanultad a nótádat?
Mielőtt megszólalhattam volna, válaszolt is saját
magának.
– Gondolom a férjedtől. Ezt is.
 Esküdni mertem volna, hogy féltékenységet láttam az
arcán. Jólesett.
Megittam a maradék boromat, és körbepillantottam. A
gróf és Somogyi részegen dorbézoltak.
– Elfáradtam. Elmegyek aludni – mondtam Mihálynak. –
Ha Zsuzsi keresne, megmondja neki?
– Őt ismerve, nem fog mostanában keresni.
– Ilyen jól ismeri?
– Nem ez lenne az első ilyen eset.
– Ja, vagy úgy! Persze, ezt így szokás! A cselédlányok
ilyenek. Kis bor, kis udvarlás… Könnyű prédák vagyunk.
– Anna, túl sokat ittál – mondta mosolyogva. –
Félreértettél. Jelen esetben én inkább Ambrust féltem.
– Csak jelen esetben? Ez most kivétel?
Egyébként igaza volt. Megártott az ital. Szédültem.
– Egyetlen nőt sem kényszerítettem – mondta.
– A hamis ígéretek és reménykeltés sem tisztességes.
Úriember létükre hazudnak, és emiatt kapják meg ezeket a
lányokat. Feleségül persze sosem kérik őket!
– Szerinted mindegyik lány az ártatlanság szobra? Van
gátlástalan nemes, és van gátlástalan cselédlány is. – Szikrát
szórt a szeme. – Higgy nekem!
Erre nem válaszoltam, csak tettem egy lépést távolabb.
– Elkísérlek – jelentette ki.
– Nem fogom beengedni.
– Félsz, hogy nem engednél ki?
A faház nem volt messze, gyorsan odaértünk. Álltunk a
lépcsőnél, ahol először találkoztunk.
– Na, most tényleg miattam van itt – szólaltam meg.
 – Olyan vagy, mint a ló – sóhajtott. – Az is szokásból
rugdos. Eleinte.
– A nőket mindig a lovakhoz hasonlítja?
– Csak a legjobbakat.
– Maga kiállhatatlan és öntelt!
– Te sem az a jámbor özvegyasszony vagy.
Sarkon fordultam, és elindultam felfelé a lépcsőn.
– Anna! – szólt utánam.
– Hallgatom! – mondtam, de meg nem fordultam.
– Jól tetted!
Erre megálltam. Feléje fordultam.
– Mit tettem jól?
– Hogy megcsókoltál.
Az ajtó majdnem kiszakadt a helyéről, úgy becsaptam.

Katica hangja ébresztett. Istvánt csitította, akit

felmérgesített, hogy se szó, se beszéd, csak úgy eltűntem.
Aztán a lépteket is hallottam közeledni – szerencsére csak
egy emberét. Katica meglepetésemre vidáman érkezett, mint
mindig, foghíjas mosolyát annyira megszerettem, hogy már
attól jókedvre derültem, ha megláttam. Szalonnát és
kenyeret hozott, reggeli közben mindent elmeséltem neki.
Mindent. Volt, hogy kacagott, volt, hogy tátott szájjal
csodálkozott, de egyetlen szóval sem dorgált meg, és
jókedvűen mustrálta az új ruhámat.
Tartottam Istvántól, mit fog szólni.
– Ezt rám bízhatod. Beszélem a medve nyelvét –
nyugtatott meg Katica.
Nekifogtam a munkának. A mosással kezdtem, ami
eltartott egy jó darabig, hiszen Zsuzsinak is tartoztam. Nem
bántam a magányos órákat, mert nem győztem újra és újra
végigjátszani a fejemben az elmúlt eseményeket. Arra
jutottam, tilos magamnak hazudni: Oroszy Mihály
megtetszett. De haza akartam jutni – ebben is ugyanolyan
biztos voltam.
Zsuzsi is kialvatlanul, fáradt arccal és szótlanul végezte a
dolgát mellettem. Amikor István megjelent, ijesztő módon
förmedt ránk.
– Mi az a rendetlenség az ágyneműk között?
Szinkronszínésznek is elmehetett volna a hangjával.
Értetlen képet vághattam, Zsuzsi viszont rágta a szája szélét.
– Nem érdekel, melyiktek volt, de mire újra megnézem,
rendet lássak. Ne kelljen kétszer mondanom! – Zsuzsihoz
fordult. – Aki leszarta, az lenyalja!
Kisietett, nyomban utána Zsuzsi is. Én meg egész nap
olyan keményem dolgoztam, mintha vezekelnék.
Bűntudatom volt, hogy előző éjszaka mulatoztam, és
figyelmeztetnem kellett magamat, hogy semmi rosszat nem
tettem, nem szükséges büntetnem magamat. Amint ezen
túllendültem, azon aggodalmaskodtam, hogy István vajon
mit gondol rólam. Attól féltem, hogy könnyűvérű
parasztlánynak tart, aki meglógott a munka elől azért, hogy
az Oroszyt kergesse. Pocsék volt a hangulatom. Talán a
másnaposság tette.

Egy kreolosan barna bőrű, középkorú férfit érkezett a

fürdőbe, egyenesen Istvánhoz tartott. Mély bólintásából
tudtam, hogy ez a férfi valaki volt. Távolról figyeltem csak a
beszélgetésüket, mégis észrevették, mert István félrehívta a
férfit, hogy ne lássam őket. Visszamentem a dolgomhoz, és
a szokásos menetrend szerint telt el a nap.
Éppen a műszereket tisztítottam, amikor Katica belépett.
– Anna, ma korán hazamegyünk! Ha végeztél, akkor
indulunk – mondta.
– Csak nincs valami baj?
– Nincs, de indulnunk kell.
Amikor kiléptem, meglepődtem, hogy István már a lovon
ül.
– Előremegyek, rakok tüzet, halat sütünk! – mosolygott
rám a lóról.
Szokatlan volt Katica komorsága, épp mint a férje
nyájassága.
A poros úton sétálva hamarosan egy elhagyott ház mellé
értünk, a bedőlt háztető és a kitört kapu ismét azt kiáltotta
felém, hogy itt bizony tragédia történt. A tulajdonos
bizonyára meghalt, holmiját a távoli örökösök széthordták:
a régi bútorokat és az ócska hordódongákat az udvarra
vonszolták, majd az esőnek és szélnek otthagyták
elpusztulni.
Katica gondterhelt arcára nézve nem bírtam tovább,
kibuggyant belőlem:
– Valami hibát követtem el? Haragszol rám? Bajba
sodortalak?
– Dehogy! Ellenkezőleg. – Könnycsepp szaladt ki a
szeméből. – Az Oroszyék megbízottja járt Istvánnál.
Magukhoz vennének cselédnek. Koszt, kvártély s fizetés.
– Én nem akarok menni sehova. Jó nekem így!
 – Anna! Jön majd hideg, nem hálhatsz örökké sátorban. A
fürdőnél lassan zárunk. Legkésőbb Mihály-napkor el kellett
volna szegődnöd házhoz. Már én is helyedet kerestem.
Egyszobás volt a házuk, befogadtak, de télen valóban nem
lakhattam ott. Egy férfi két asszonnyal nem élhetett együtt.
Tudtam, Mihály intézte ezt: megtehette, így megtette.
Sírtunk mindketten. Pontosabban én zokogtam, ő pedig
simogatott és nyugtatott. Azzal vigasztalt, hogy minden
vasárnap mehetek hozzájuk, mert a katolikus templom
Arácson van. Amikor kisírt szemekkel hazaértünk, István
már rakta a tüzet, és borral kínált minket, amint meglátott.
– Rozmaringok, nehogy sírást lássak! Ünnepelni kell!
Koccintottunk, és jóízűen megvacsoráztunk, miközben
mindenről beszéltünk, de a költözésemről egy szót se.
– Mikorra várnak?
– Holnap reggelre jönnek érted.
Katica serényen pakolt a házban, nem akart csomag
nélkül elengedni. A tűznél én maradtam a legtovább,
mindent az emlékezetembe akartam vésni. A patakot, a
kiskertet, a házat, az illatot és minden zajt. Nagy levegőt
vettem. A sátram melletti rózsabokrot nézegettem, majd a
pipacsokra gondoltam a patak túloldalán, melyek bólogatva
vigasztaltak, mikor ideköltöztem.
Féltem a másnaptól, összeszorult a gyomrom, ha az
Oroszy-udvarra gondoltam. Talán megéreztem a jövőt…
István tűnt fel.
– Anna, légy óvatos! Vigyázz magadra, ígérd meg!
Megígértem. Nem beszéltünk többet. Katica is újra kijött,
csendben néztük a tüzet mind a hárman. Aztán István
elköszönt.
– Emlékszel? – kérdezte Katica.
– Az első éjszakámon is itt ültünk.
– Bizony.
– A téli napfordulóra visszajövök.
– Tudom.
Lassan oltottuk el a tüzet, ráérősen pakoltunk el, majd
bemásztam a sátramba, de nehezen jött álom a szememre.
Nem akartam elhagyni őket, és tudtam, nem is ez az igazi
búcsú. Az én világomban semmi nyomuk nem marad.
A sírjukat sem fogom megtalálni.
 AZ OROSZY-KÚRIA

Katica pirkadatkor zavart fel, hogy készülődjek, és

ugyanúgy kikészítette az arcomat, mint a vásár előtt. Egyre
nőtt bennem a feszültség az új munka miatt is, de ha arra
gondoltam, hogy Mihály közelében leszek, a szívem majd
kiugrott a helyéről. Izgatottá váltam, amikor a közelemben
volt, de tartottam is tőle. Ebben a világban éppen csak
kiismertem magam, Katica mentsvárat, búvóhelyet és
otthont adott, amelyeket ezen a napon hátrahagytam. Ettől
fogva egyedül kellett megállnom a helyemet, magamra
maradtam egy idegen világban. Féltem az ismeretlentől és a
kiszolgáltatottságtól. Jól éreztem, emelkedett a tét.
Közben Katica végigsorolta az információkat. Ki dolgozik
ott, kiben ne bízzak, milyen munkára számítsak, hogyan
viselkedjek. István is fel-alá járkált, miközben azt vártuk,
hogy jöjjenek értem.
A kreolbőrű férfi szekérrel érkezett. Megtudtam a nevét –
Darna Gergely –, és már szálltam is fel mellé. István és
Katica kint álltak a kicsike ház előtt. István szemében könny
csillogott, Katica sírva mosolygott, és vadul integetett.
Darna hátratette a motyómat.
 – Ezt a keveset gyalog is hozhattad volna – jegyezte meg
bosszúsan.
– Én nem kértem, hogy jöjjenek értem. Gondolom, magát
meg csak küldték – válaszoltam.
Szomorú voltam, és az arácsi templomig bírtam, ott már
folyt a könnyem. Darna nem szólt hozzám egy szót sem,
amiért hálás voltam, mert nem akartam én sem beszélgetni.
Idővel a táj valamennyire megvigasztalt, abban még így is
gyönyörködtem. Egy 1763-as balatoni napfelkeltét lehetetlen
leírni. Valójában mindent, aminek tanúja voltam, nehéz
elmagyarázni. Az erős és ropogós hajnali levegő mélyen
átjárta a tüdőmet, ahogy szipogtam a szekéren. Kendő
melegítette a hátamat, mert a reggelek hűvösen, és erősen
harmatosan indultak így nyáron is. A nap csillogása a víz
tükrén annyira fényes volt, hogy már a reggeli órákban
vakított, miközben a vidéket beláthattam volna szabad
szemmel. Írországi és a skóciai útifilmek ugrottak be a zöld
legelőkről, azzal a különbséggel, hogy a Balaton partját vad
nádas övezte – de a vize a tengerhez hasonló tisztaságú volt.
A Tamás-hegy lába felé hajtottunk, egy óriási kőpincéhez.
Katica már mesélt róla, így azonnal ráismertem: az Oroszy-
pince volt. A néhai Oroszy Ádám építette, Mihály édesapja,
kőből, de sajnos nem sokáig élvezte: néhány évvel a halála
előtt készült el.
– Hohó! – állította le Darna a lovakat. – Várj meg itt!
Az öreg Oroszy jövőbe látó üzleti érzékkel virágoztatta fel
a családi gazdaságot, amivel főurak és mágnások irigységét
is kivívta. Nyakas kálvinista hírében állt, gazdagabb volt
egy-két grófnál is, rokonságuk a vármegyék magas rangú
tisztviselőitől egyenesen a bécsi Udvarig jelen volt.
Státuszukat a pince is szimbolizálta, tekintélyes méretével
kirítt a többi közül.
A pince előtt egy fiatal lány állt, aki rá sem mert nézni
Darnára. Tekintetét végig a földre szegezte, és kint várt, míg
a középkorú férfi bement. A leány a ruháját igazgatta, én
meg a szekérről figyeltem az eseményeket. Darna egy kis
hordóval tért vissza, és még ötször fordult. A hordókat
picire szabták, a XXI. századi méretnek talán a harmada
lehetett.
Némán tettük meg a hátralévő utat, és amikor
bekanyarodtunk a birtokra, a szívem úgy kalapált, hogy
attól féltem, hogy kihallatszik. A kreol sebesen pattant le a
szekérről, míg én a csomagommal esetlenül követtem. A
férfi nem segített leszállni.
– Mutatom a szobádat – mondta.
A szemem a környéket pásztázta, kapkodva figyeltem,
mindent azonosítani akartam: kilátás a Balatonra,
angolkert, gyümölcsös, virágosok és a megszokott
nádfedeles házikók az udvar nyugati felében. A földesúri
kúria nagysága félelemmel töltött el. Örültem, hogy nem
arra tartunk, hanem az udvaron lévő kis porták felé.
Egy virágos, csinos, kétszobás ház mellett álltunk meg. Az
épületek külsőre hasonlítottak, beosztásuk a szokásos
módon alakult: a konyha középen helyezkedett el, mindkét
oldalán egy-egy szobával, néhol az egyik szoba után kamra.
Darna az első ajtóra mutatott, hogy várjak bent, majd
otthagyott. Kíváncsian léptem be a piciny szobácskába.
Egyik oldalán a kályha állt, amit a konyhából lehetett fűteni
– csak ekkor értettem meg igazán a népi építészetről
hallottakat, a füstelvezetés és a füstös szoba közti
különbséget. A kályhán a kályhaszemek formája egy
négyzetesre kihúzott szájú bögrére emlékeztetett. Az
ajtókeretek szélesek, de alacsonyak voltak, és maga az ajtó
két részből állt: ha az alját becsuktam, a felső részt akkor is
kinyithattam, mint egy ablakot. Ezt a megoldást üdvözöltem,
mert az állatok így nem tudtak bejönni, egyetlen ablakom
párkánya pedig az általam megszokottnál sokkal mélyebb
volt. A kályha mellett egyszerű pad állt, a kályhával
szemben, a szoba másik végében pedig rozoga
nyoszolyaágy, szalmazsákkal. Két fatámlás szék és egy
asztalka volt még bezsúfolva középre, ezenkívül egy
egyszerű deszkapolc húzódott a falon, a földön egy ácsolt
faláda.
Mivel eddig egy sátorban laktam, ez a lakhely a Hiltonnal
ért fel. Óvatosan merészkedtem csak beljebb, és a láda
tetejére tettem le a holmimat. A kályha mellett felfedeztem
egy favödröt is. Vajon milyen messziről kell majd hordanom
a vizet? Katicáéknál a ház mellett folyó patak rettentő
hidegnek számított, de legalább rendszeresen tudtam
mosakodni.
Egyszer csak egy vidám arcocska jelent meg az
ablaknyílásban.
– Te vagy az új lány? Elnézést! Asszony… Özvegyasszony
vagy, ha jól tudom. Én Vica vagyok. A másik szobában
lakom.
– Vigyázz, nem tudhatjuk, hogy lop-e – mondta egy
ismeretlen hang Vica mögül.
 Kiléptem, és megpillantottam egy csontos arcú asszonyt.
Lám, mindig mindenhol vannak ilyen csoroszlyák: hiába
nem ismer, mégis azonnal talál okot az utálatra. Ronda állát
felszegte, úgy méregetett.
– Nem kell félni tőle, van ugyanolyan értékes, mint ti
vagytok – válaszolt neki fenyegetően Darna, aki a semmiből
jelent meg. Erre azonnal szétszéledtek. – A tekintetes
asszony vár téged – fordult felém.
Az idegességtől görcsbe rándult a gyomrom, de szótlanul
követtem. A kúriaépület felé lépkedtünk. Messziről láttam
már, hogy ott vár a ház úrnője egy díszes pongyolában a
fatornácon. Mi a lépcső aljánál álltunk meg.
– Gyere fel! – intett oda nekem Klára asszony.
Porceláncsészéből itta épp reggeli teáját, a szellő az
orromba fújta a finom gyümölcsös illatot. Az idős asszony
minden mozdulatából sütött, hogy határozott, karakán
természetű.
– Hajolj ide! – utasított az ujjával, hunyorogva.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy cukorbeteg, hisz a
látásával is egyértelmű gondjai adódtak. Közelebb hajoltam,
ő alaposan megvizsgált, amit nagyvonalúan a gyenge
látásának tudtam be, nem pedig udvariatlanságnak, de így is
kínosan éreztem magamat közben.
– Anna a neved, ha jól tudom – szólalt meg végre. – A
seborvos mellett jól szolgáltál, csak dicsért téged. Az ajánlód
pedig nem más, mint a legkisebb fiam. Azt mondja, hogy
többet érsz, mint amire használnak. – Kortyolt egyet a
teájából. – Mihály fiam nagy népszerűségnek örvend a
lányok körében, így nyugodtabb lennék, ha kevésbé volnál
csinos. Olvasó parasztleány valóban ritka dolog, de írni is
tudsz?
– Igen.
– No, majd meglátjuk, milyen helyesen. – Átadott egy
levelet. – Tessék! Olvasd hangosan!
Remegő kézzel vettem el a papírt.

„Tekintetes asszony! Különös kegyét, mellyel mindig

irántunk mutatni méltóztatott, engedje meg, hogy
megköszönjem ezúton. Tekintetes asszonyt arról
tudósítom, kedves sógorom Füreden jár e folyó
hóban, és vele küldetem ajándékainkat a tekintetes
és nemzetes Oroszy famíliának. A tekintetes
asszonynak alázatos szolgálója, nemes Horváth
Gábor.”

A levelet vastag, és durva tapintású papírra írták. Korábban

sötétkéknek gondoltam a tinta színét, de a papiroson
sötétbarna volt a szöveg. Elegánsan formált, szabályos
betűkkel íródott, és egyetlen hiba vagy áthúzás sem
szerepelt benne.
Klára asszony izgatottan tapsolt.
– Perfekt, perfekt! A fiam igazat beszélt. Tényleg olvasol,
és nem is lassan. Postabontáskor és ebéd után jössz hozzám,
majd küldetek érted! A vasárnap szabad. A többi munkát
majd Kata adja.
Az ajtó felé mutatott, ahol ott vicsorgott a ronda banya.
Ezzel a mondattal a főnökömmé lett. Mint akibe
belecsontosodott az irigység és a rosszindulat, úgy ugrott ki
az állkapcsa az arcából, és nem is bírta megállni, hogy a
diadaltól ne mosolyogjon rám gúnyosan. Biccentett, hogy
induljak.
Klára asszony előtt lehajtottam a fejem, bólintottam, majd
a cselédlak felé vettem az irányt. Katica kiokított a
hajlongásról. Tanácsai frappáns korrajzot festettek a
helyzetről, mert ez a gesztus felettébb fontos volt, főleg ha
vendégeket fogadott az úrnő, mert akkor aztán még jobban
illett hajlongani…

A szobám ajtaját nyitva találtam. Mihály állt bent, a ládára

letett holmimat bámulta.
– Mindig így lesz? Csak úgy bemászkál majd ide? –
szóltam oda az ajtóból. – Nem szép dolog kutakodni.
– Nem állt szándékomban. Ennyi csupán minden, amit
hoztál?
– Lehet, hogy elkerülte a figyelmét, de én egy nincstelen,
földönfutó nő vagyok – mondtam gúnyosan mosolyogva. –
Mire számított, nagyságos uram? Netán egy könyvtárra?
Válaszomra szikrákat szórt a szeme. Tudtam, hogy nem
akart megbántani, mégis ott volt bennem egy már-már
kényszeres ellenállás. Vagyis inkább támadás. De ez nem
neki szólt.
Ez a feudalizmusnak szólt.
– Ha valamire szükséged van, Darnához fordulj, a
lovászomhoz. – Az enyémmel szemben lévő házra mutatott.
– Ott találod, vagy az istállóban, vagy nem messze tőlem.
– Miért? – kérdeztem. – Miért akarja, hogy itt legyek?
– Több okom is van rá. Édesanyám látása romlik, de szeret
olvasni, levelezni, szeretne részt venni a társasági életben.
Tőlem nehezen fogadja el a segítséget, de te tudsz neki
segíteni.
– Több okot említett. Ez eddig csak egy volt.
– Anna, elmehetsz. Nem foglak erőszakkal itt tartani –
jelentette ki. – Tisztességes munkát és fizetséget adok.
– Miért?
– Mert többet érdemelsz.
– Miért?
– Mert különleges vagy.
– Miért vagyok más? Mert tudok olvasni?
Felnevetett. Ezt jókor tette, mert különben újra
belelovaltam volna magam a kor igazságtalanságába.
– Mint mondtam, nem ismerek sok olvasni tudó leányt a
faluban, de nem ezért. Nem ezért tetszel.
Elvigyorodtam. Nem tudtam elrejteni a boldogságom, és
tán nem is akartam. A kor összes sötétsége sem számított,
csak az lüktetett a szívemben, hogy tetszem neki.
Kata jelent meg az ajtóban – úgy látszik az
ünneprontáshoz különlegesen jó érzéke volt. Összerezzent,
ahogy felfedezte Mihályt, de a mondandójába előtte is
belevágott: a feladataimat sorolta. Oroszy kisietett, az
asszony pedig körbevezetett, és sorra bemutatta a
szembejövőket. A szabályokat és a ház szokásait hosszan
ecsetelte, közben többször kitért arra, hogy a kiemelt
szolgálatom után nekem is házimunkát kell végeznem.
Mindegy volt, hova születik az ember, onnan nem
szabadulhatott. A parasztok és cselédek sem nézték jó
szemmel, ha valaki közülük más. Úgy tűnik, nem tetszett
nekik, hogy tudok olvasni. Számítottam rá, hogy nem lesz
mindenki a barátom, de egyúttal megfogadtam, hogy
mindenkivel kedves leszek, mert akármilyenek is, én
úgysem közöttük fogok megöregedni.

Bárhova kerül az ember, megszokja, így két nap után már

semmi sem tűnt olyan ijesztőnek, mint elsőre. A
komfortzónámból már régen kikerültem, a kihívásokat
újabb kihívások követték, amióta csak ideérkeztem. A
határaimat már réges-rég átléptem, így közömbös
érzésekkel szoktam meg az új napirendemet, az új
helyemet. Reggel elsőnek keltem, csendben hoztam a vizet –
bánatomra a patak sokkal távolabb volt, mint Arácson: az
udvar legalsó részéből, ráadásul emelkedőnek cipekedtem.
Megtanultam egy vödör vízben tetőtől talpig lemosakodni:
hamar rájöttem, hogy a sorrend a kulcs. Egy éjjeliedény is
rendelkezésemre állt, amit kezdetben összevissza
pakolgattam a szobácskában. A legjobb helyet keresgéltem
neki, fürdőszoba-hangulatot akartam teremteni. Higiéniai
szempontból visszasírtam Arácsot, ahol sokkal szabadabban
éltem, és a legközelebbi szomszéd is messze lakott.
Reggelente a ház mögött, az éjjeliedényeink kiürítésekor
is találkoztunk Vicával. Mindig váltottunk néhány szót,
sokkal nyitottabban állt hozzám, mint Zsuzsi annak idején.
Szép arcú fiatal leány volt, vágott szemekkel, barna haját két
fonatban hordta. A vékony derekú, finom teremtést mindig
vidám, nevetős arccal találtam, ezért hamar megszerettem.
Mintha egyszerűen több jót látott volna a világban, mint az
átlagember, és a jobb kézfején lévő nagy eper formájú
anyajeggyel mintha Isten meg is jelölte volna, mint egyik
legkedvesebb teremtményét. Csakhamar rájöttem, hogy nem
azért mosolyog, mert nem veszi észre a rosszat a világban,
hanem azért, mert észreveszi a szépet. Az összeset.
A főszakácsnőt Rozinak hívták, hiányzott az első két foga,
emiatt pöszén beszélt, de mennyeien főzött, így Klára
asszony nagy becsben tartotta. Nagydarab, széles asszony
volt, igazi konyhásnéni alkat, erős, húsos ujjakkal. Vica
nagynénje volt, de kinézetre semmiben sem hasonlítottak,
hisz Vica törékeny volt és elragadó.
Az egyik legérdekesebb szolgáló Darna Gergely volt. Vica
sokat mesélt róla, át is neveztem Ostornak – persze csak
magamban. Talán negyven lehetett, de jól karbantartotta
magát. Ura mindeneseként nagy szava volt a háznál, mégis
ritkán szólt. Mihály szeme és keze volt, és ha kellett, akkor
az ostora is.
Hozzám még annyit sem szólt, mint máshoz, ám többször
rajtakaptam, hogy figyel. Ilyenkor nem kapta el a fejét. A
hátamon éreztem a tekintetét, amikor csak kitettem az
udvarra a lábamat. Néha még az istállóból is leplezetlenül
előjött, hogy szemügyre vegye, merre tartok éppen.
Halványlila gőzöm sem volt, honnan jött rá, hogy én
közelítettem, mert már szándékosan olyan puhán
lépdeltem, mint egy kismacska, a lábam alig érte a talajt.
Hasztalan.
Egy nap, mégis úgy esett, hogy én leptem meg őt.
Hajnalban, mikor vízért mentem, megláttam egy nővel. A
falnak támaszkodva, állva tette magáévá. Ebből a jelenetből
ítélve nem egy kedves parasztmenyecske lehetett Ostor
szíve vágya, de ezt nem meséltem el Vicának, aki szívesen
nézegette.
A lány azt is elmesélte, a férfi valaha családos emberként
gyönyörű feleségével és kislányával élt az Oroszy-udvarban,
de egy nap mindkettejüket egyszerre vesztette el. Láz
ragadta el őket, az asszony a karjában a gyermekkel halt
meg. Ekkor Ostor megbolondult. Úgy ordított, ahogy tudott,
majd szó nélkül eltűnt. Mihály ment utána és hozta haza.
Saját lovát gyalog vezette, Ostor véres teste pedig keresztbe
dobva feküdt a ló hátán, úgy szétszaggatva, mintha medve
tépte volna szét. Mihály is megsebesült, de nem sokat tudtak
az esetről. Az Oroszyak később sem árulták el senkinek,
hogy akkor mi történt velük. Mihály ettől fogva maga
mellett tartotta Darnát, a Királyi Testőrségébe is vitte a
lovászaként. A szolgálók igazságtalannak látták, hogy ezt
tette ahelyett, hogy megbüntette volna. Már majdnem
barátok voltak – azért majdnem, mert úr és szolga között
nincs barátság. Ez egyszerűen lehetetlen volt, és ezt minden
szolga pontosan tudta, még Ostor is. Akármennyi
kiváltságot is kapott, akkor sem volt szabad; hisz nem
szabadság az, amit adnak, mert azt adni nem lehet –
ellentétes volna a természetével. A szabadság titka épp az,
hogy megillet, és nem mástól kapjuk. Nem is tudtak az
emberek szabadok módjára gondolkozni, csak
kiváltságokban, azok mennyiségében és minőségében.
Ahhoz, hogy életben maradjak, nekem is muszáj volt így
gondolkodnom, elnyomnom magamban a múltat, és néha
már el is felejtettem, milyen vagyok – hogy szabad vagyok. A
paraszt a földesúr puszta látványától is félt, mert
jóindulatától függött élete és halála. Igaz, Ostor nem félt…
 Egy alkalommal elkaptak éjjel egy gyerek tolvajt. A fiatal
cigányfiúcska csupán hat- vagy hétéves lehetett. Tyúkkal a
kezében találták, tehát az éhség vihette rossz útra, de Klára
asszony akkor is húsz botütésre ítélte.
– Hisz még csak egy gyermek – ágált az ítélet ellen Ostor.
– Okuljon belőle mindenki! Így jár az, aki elveszi, ami a
családomé.
Ezt a megjegyzést nem csupán a gyermeknek szánta.
Nálam is célt ért, ettől a perctől fogva féltem a nagyságos
asszonytól. Én is a kiszolgáltatottak közé tartoztam. Az
egyetlen ok, amiért ép ésszel kibírtam, hittem, egyszer vége
lesz. Minden este, mielőtt álomra hajtottam a fejemet,
felidéztem valami szépet, egy kedves emléket a XXI.
századból.

Napokig nem találkoztam Oroszy Mihállyal, bár két reggelen

is láttam, ahogy lóháton hazaérkezett. Ilyenkor a fürdőnél
aludt, vagy máshol, mindenesetre nem itthon, amiért talán
még féltékeny is voltam. Végül mindig oda lyukadtam ki,
hogy felesleges rajta gondolkodnom, hiszen nemsokára
elmegyek, és ő csak egy kedves emlék lesz 1763-ból. Majd a
Tagore sétányon, bort iszogatva, egy szép naplementéről
beugrik a neve.
Idilli tervemben voltak zsákutcák és kellemetlen
részletek, mert őszintén megszerettem Katicát és Istvánt,
akiket, ha hazajutok, többé nem látok. Hovatovább réges-
rég halottak lesznek addigra. A legrosszabb mégis az volt,
amikor a tervem sikerességében bizonytalanodtam el, és
eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg örökre itt ragadok.
 Mihállyal kapcsolatban sokat töprengtem azon, hogy
vajon miért nem házasodott még meg, hisz ilyen
megjelenéssel és tiszti ranggal ez nem ütközhetett
semmiféle nehézségbe. A nők éppen ilyen partiról
álmodoztak – ez alól én sem voltam kivétel. Tetszettem
neki, ami más esetben maga lett volna a mennyország, de –
stílusosan fogalmazva – a közös jövő nehézségekbe
ütközött. Egészen pontosan kétszázötvenhét év állt közénk.
Végül arra jutottam, a legokosabb döntés, ha kiverem őt a
fejemből, és minél előbb sikerül, annál könnyebb lesz –
nekem.

A szalon, ahol Klára asszonynak felolvastam, nem pusztán

árulkodott a gazdagságról – égbekiáltó kontrasztot képezve
a paraszti portákkal –, hanem az egész rendi társadalmat
leképezte. A kiváltságok életre keltek a falon függő
festmények, rézmetszetek és ezüst gyertyatartók képében. A
kacskaringós, barokkos formákkal ékesített cserépkályha
tölgyfaleveles díszítései belevésődtek az emlékezetembe:
műalkotás volt, nem pedig egy mesterember iparos
munkája. A készítőjét nem lett volna szabad kályhásnak
nevezni, csakis művész úrnak.
A paraszti berendezések és bútorok készítésekor a
legfőbb szempont a funkcionalitás volt, ennek ellenére az
ácsolt ládák festett virágos motívumai vagy a székek
háttámlájának kacifántos faragványai mégis versenyre
kelhettek volna egy-egy túldíszített nemesi bútorral. A
kényelem azonban egyértelműen a kiváltságosok felé
billentette a mérleg nyelvét, mivel kárpitos bútorok csak
náluk fordultak elő. Az Oroszy család kimagasló státuszát –
a festett porcelánok mellett – leginkább a bársonyborítású
szalongarnitúra szimbolizálta. A könyvek előtt őszinte
csodálattal adóztam, különösen a szebb, bőrkötésű darabok
előtt, amelyeket még teljes pompájukban találtam. Nem
szakadt vagy sötétre sárgult lapokkal idézték fel a múltat,
ahogy az antikváriumokban, múzeumokban megszoktam.
Ezek a kincsek ekkor újak voltak. A papír és a levélpapír
szerkezete durvább és vastagabb tapintásúnak tűnt, de a
könnyen folyó tinta miatt ez elengedhetetlen lehetett.
A Bibliát, amiből gyakran felolvastam, 1737-ben adták ki.
A vizsolyi Biblia is bizonyára könnyen fellelhető. Vajon
milyen érték lenne otthon egy tizennyolcadik századi Biblia?
A szalon tele volt érdekességekkel, de rám a legnagyobb
hatást Mihály olajportréja gyakorolta, amit Klára asszony
érkezéséig szabadon nézegethettem. Néhány nap elteltével
már a rituálémmá vált a festményen való elidőzés,
különösen Mihály szemét vizsgálgattam különféle
szögekből. A művész kitűnően megragadta a jellegzetes
szemszínt, viszont az én ízlésemnek fennhéjázónak hatott a
fejtartás. A kor divatjának akár betudható, mivel maga a
beállítás talán a politikai berendezését is tükrözte, mert
Oroszy Mihály a nemes királyi testőrség gárdistájaként
díszruhájában nézett rám a falról, míg egy másik – de
kisebb – képen díszes süveggel a fején, lóháton ült. A ló
fehér volt – amit ugye helyesen szürkének kellett nevezni –,
és piros és ezüst lószerszámokkal, meg egy zöld takaróval
szerelték fel.
Realisztikus ábrázolást sehol nem láttam, és valószínűnek
tartom, hogy az emberek hétköznapi megjelenítése, így a
reggeli arcuk, vagy egy átlagos tevékenység ábrázolása
felháborodást keltett volna. A művésziséget hiányolták
volna belőle. A huszárruhában mindenféle szín megjelent,
nem szorítkoztak a piros-fehér-zöld színek kombinációira,
a fényességet és a tündöklést pedig az ezüst használata
biztosította. Mihály piros ruhában feszített, fehér prémmel,
zöld-ezüst kiegészítőkkel, a tarkaságot pedig a sárga csizma
és párducbőr csak fokozta.
A félalakos portré jobban tetszett, mert a párducbőr
kacagány színe megjelent Mihály szemében, a festő a
sárgásan villogó tekintettel kitűnően elkapta a valóságot.
– Tetszik? – rántott vissza a földre Klára asszony hangja.
– Jól sikerült – válaszoltam zavartan.
– A legkisebb fiamról még egy ócska festő is csak szépet
tudna festeni.
Nem válaszoltam, de egyetértettem. Klára asszony
folytatta:
– Anna, nem tudom, miként kerültél vele kapcsolatba,
valójában ez nem is lényeges, de arra szeretném felhívni a
figyelmedet, hogy a tisztességes viselkedés kötelező ebben a
házban. Nem tűrök el semmiféle erkölcstelenséget!
– Klára asszony… – kezdtem, de nem hagyta.
– A fiam jóképű és gazdag. Ez egy magadfajta asszonynak
bizonyára vonzó. De te egy okos, írástudó asszony vagy. Ne
engedd át magad az ábrándoknak, mert csak összetörik a
szíved. Nem szeretnék sírástól veres szemeket látni, vagy
úgy találni rád, hogy lúgot ittál szégyenedben. Megértettél?
– Megértettem.
 Lelki egyenességem biztosítását kötelességének érezte.
Szerette a rendet, ennél jobban már csak dirigálni élvezett.
Aznap a számadáskönyvbe diktált, megfontolt pénzügyi
döntéseket hozott – habár ügyelt arra, hogy a jelentős
számokat és a teljes bevételi és kiadási oldalt ne láthassam
–, és el kellett ismernem, hogy semmi apróság nem kerülte
el a figyelmét, körültekintően gazdálkodott. A levelezését is
kiismertem, egy idő után már egymagam is tudtam volna
válaszolni, annyira ráéreztem az észjárására és
fogalmazásmódjára. A stílusa nem pusztán udvarias
özvegyasszonyi kedvességnek hatott, de nem is hideg
számításnak. A kettő közti langyos úszkálásnak nevezném,
mivel minden tettét és gondolatát átszőtte, hogy családja
pozícióját erősítse, hatalmukat tovább növelje. Kedvesnek
és simulékonynak tűnt, de ez nem a stílusa volt, hanem a
stratégiája. Valójában nem volt ilyen, néha szinte
húsbavágóan őszinte, már-már bántó hangnemet ütött meg
a legjobban szeretett rokonaival és barátnőivel is. Mindig
igazat írt nekik, sosem törődött azzal, hogy mennyi
fájdalmat okoznak a szavai. Mihályra is kritikus szemmel
nézett, főleg azért, hogy Bécsből hazatért, de magát sem
kímélte. Tisztában volt a gyengeségeivel. Ahogy a
válaszlevelet diktálta, hangosan gondolkodott, így pontosan
tudtam, hogyan vélekedik, és ezzel szemben végül mit
válaszol.
– A férfiak egyszerűek – jegyezte meg egy alkalommal. –
Mind gazdagságra vágyik és egy szép leányra. Annyit
küzdenek az aranyért, hogy észre sem veszik a leányt. Ha
meg ott a leány, de nincs tőke, akkor másé lesz a leány…
Ennyiből áll az életük.

Egy szombat reggel Klára asszony vendégeket várt a házba,

így az extra szolgálataimra nem tartott igényt. A levelezések
miatt naprakész voltam a programokban, olyannyira, hogy
néha már engem kérdezett a határidőkről. A helyesírásban
a segítségét kértem, de ez így épp megfelelőnek bizonyult.
Eszes, menedzser típusú nőként, aki könnyen és
hatékonyan figyelt egyszerre több dologra, nehezére esett a
kiszolgáltatottság.
Kopogtattak. Vicára számítottam, de ennél jóval
kellemesebb meglepetésben volt részem. Mihály állt az
ajtóban – gondterhelt arccal.
– Mi a baj?
– A konyhai dolgokban mennyire vagy járatos?
– Nem igazán – vallottam be. – Valamit elrontottam?
– Kata azt állítja, hogy semmihez nem értesz, és egy
gyereklány is ügyesebb nálad. Ha szerinted azért csinálja,
hogy kikezdjen…
– Nem. Teljesen igaza van – sóhajtottam. – Nem értek
semmihez… de próbálok beletanulni. Nem megy olyan
gyorsan.
– Próbálsz beletanulni? – kerekedett el Mihály szeme. –
Minden asszony ért ezekhez…
– Én nem értek…
Erőt vett rajtam a fáradtság. Lerogytam az ágyra és
nyomban sírva fakadtam. Mihály értetlenül állt a dolog
előtt. Becsukta az ajtót.
– Milyen munkához értesz? – kérdezte kedvesen.
– Amit a fürdőnél csináltam. Takarítás, mosás, vasalás.
– Akkor ezeket fogod végezni.
Tudtam, hogy ez azért nem lesz ilyen egyszerű.
 OLVASÁS

Délután a szokásos felolvasásra készülődtem. Izgatottan,

mert az előző nap egy szép magyar Balassi-komédiába
kezdtünk bele, és vártam a folytatást. Kíváncsi voltam a
végére. Sosem hallottam a történetről, és bár meglehetősen
szomorúan kezdődött – a főszereplő ifjú bujdosott, miután a
szerelmét megmérgezték –, a bonyodalmak itt is a szokásos
forgatókönyv szerint zajlottak, azaz a darab féltékenységről,
félreértésekről és szerelmi játszmákról szólt, és happy
endben reménykedtem. Az olvasás feldobta a napjaimat,
majdnem olyan volt, mint a sorozatnézés – persze, azért
nem Netflix, de tényleg vártam a folytatást. Bekopogtam a
szalonba.
– Klára asszony!
Választ nem kaptam, de beléptem.
Oroszy Mihály ült a fotelben, kezében egy könyvvel.
Biccentett, majd felállt.
– Édesanyámnak sürgős dolga akadt Vázsonyban –
tájékoztatott udvariasan. – Pár nap múlva érkezik csak
vissza.
– Értem, akkor megyek is.
 – Várj! Mit szoktál neki felolvasni?
– Balassit, Kemény Jánost, Bethlen Gábort. És
színműveket. Amit kíván az édesanyja.
– Hát a Bibliát nem is kéri? – kérdezte nevetve. Erre én is
elmosolyodtam. – Anyám erős asszony, éles logikával. És
ahogy hallom, az olvasmányok terén férfias az ízlése. – És
letette kezéből a könyvet.
– Parancsol még valamit? – kérdeztem.
– Lenne kedved nekem felolvasni?
– Most?
Bólintott.
– Hisz tud olvasni…
Nem akartam udvariatlan lenni, mégis sikerült.
Szerencsére Mihálynak jó kedve volt.
– Tudok, tudok, de most arra vagyok kíváncsi, te hogyan
tudsz. Utoljára mit olvastál neki?
– Egy színdarabba kezdtünk bele, a felénél járunk.
– Akkor azt majd folytatod vele. Válassz! – mutatott a
könyvekre.
Egy pillanatra megilletődtem, de odaléptem a könyvespolc
elé.
– Édesanyám méltó lenne arra, hogy férfi legyen –
mondta, miközben mellém sétált. Kivette Bethlen Miklós
életrajzát, majd visszatette a polcra.
Egymás mellett álltunk, gondolataim elkalandoztak.
Megszólítottam:
– Nehezére eshetett, hogy Bécsben egy királynőnek
tartozott engedelmességgel. Van, aki úgy tartja, hogy egy
igazi férfi inkább levágatja magát, mint egy nőnek
engedelmeskedjen.
– A férjed most bizonyára nyugodtabb életet él Urunkkal,
mint veled tette. Nem a jámborságodért vett el, az bizonyos.
A könyvekre szegeztem a tekintetemet. Ő folytatta:
– Túl engedékeny volt veled. Hallgatni nem bírsz, folyvást
feleselsz. Gondolom, ennek a virtusnak megvannak a maga
előnyei is, amivel kárpótoltad szegény embert.
Felé fordultam.
– Kegyelmes uram, azt el sem tudja képzelni, hogy ő ezt
erénynek látta? Hogy hitvesem társat keresett és nem
szolgát? – Közelebb hajoltam. – Elárulok egy titkot. Élvezte.
Élvezte velem a diskurzust.
– Egyre kíváncsibbá teszel, hogy miféle ember volt a te
férjed.
– Mit olvashatok, uram? – kérdeztem.
– Amit akarsz.
A Bibliát vettem le a polcról. Nem akartam bajt hozni a
fejemre, így is túl sokat beszéltem. Bólintásával sürgetett,
hogy kezdjem el az olvasást. Idegesen felütöttem a kötetet,
és gyorsan János evangéliumához lapoztam.
– „Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten
vala az Íge…”
A hangomra figyeltem, és elégedett voltam, mert szépen
csengett, és nem hibáztam. Olvastam, és olvastam, de a
szövegre egy cseppet sem figyeltem, egyáltalán nem
érdekelt. Egyedül arra ügyeltem, hogy hibátlanul, szépen
ejtsem ki a nekem ómagyarnak tűnő szavakat, és közben
egyenes háttal üljek. Az első néhány perc után még
magabiztosabban folytattam. Biztosra vettem, hogy
Mihálynak tetszett, amit hallott és látott. Néha felnéztem a
könyvből és rápillantottam, amitől láthatóan nagyon
meglepődött, pedig neki olvastam fel. Megkapta, amit akart
– a lehető legmagasabb színvonalon. A végén ahányszor
felnéztem, már mindig engem figyelt.
– Elég! – szólt közbe váratlanul. – Elég lesz, Anna! Szépen
olvasol!
Felvillanyozott a dicséret.
– Szeretsz Bibliát olvasni? – kérdezte. – Élő ember fiának
nem árulom el a válaszod, esküszöm – tette hozzá
komolyan. – Az igazat mondd. Arra vagyok kíváncsi.
Hosszan fújtam ki a levegőt.
– Nem. Nem szeretek.
– Mit olvasol szívesen?
Végig kellett gondolnom a kor irodalmát.
– Talán az önéletrajzi írásokat – böktem ki.
– A külföldi tudósok és írók? Hallottál róluk?
– Melyik országra gondol? – kérdeztem kedvesen.
– Angol, német és francia nyelvű kézirataim is vannak –
mondta, és intett, hogy kövessem. Átmentünk a
pipaszobába, ahol a nőknek semmi keresnivalójuk nem
volt.
– Az angolt még nem tudom lefordítani – mondta, és az
íróasztalfiókból egy bőrdossziét emelt ki. Úgy pakolgatta a
papírlapokat, mintha azok a legbecsesebb kincsei volnának.
– Rousseau – suttogta maga elé.
– Hallottam róla – mondtam visszafogottan, de a szívem
nagyot dobbant.
– Ismered a francia gondolkodókat? – kérdezte csillogó
szemekkel.
– Csak párat. Montesquieu, Rousseau…
– A férjed nagyon művelt lehetett…
– Az volt.
Meggondolatlanságom kizárólag azért nem sodort bajba,
mert Mihályt elragadta a lelkesedés, és meg akarta mutatni a
kéziratait.
– Montesquieu járt nálunk. Apám meghívta – árulta el
lelkesen.
Annyi mindent tanultam róla az egyetemen, de fogalmam
sem volt róla, hogy valaha járt Magyarországon! Ez az
információ felért egy csodával.
Mihály elkezdett olvasni. Franciául. Egy tizennyolcadik
századi nemes szájából hallottam Rousseau sorait.
Eredetiben.
Nem értettem egyetlen szót sem, de így is lenyűgözött.
Ismertem Rousseau műveit, a felvilágosodás eszméje, és az
eljövendő forradalom gondolata engem is fellelkesített, de
én ezt az iskolapadban tanultam, történelemnek hívták.
Különleges érzés volt így hallgatni – kortársként, Mihály
szájából.
– Az ember természettől fogva jó. Csak az intézmények
teszik rosszá az embereket – fordította magyarra nekem a
sorokat.
A világ megszűnt. Csak Oroszy Mihályt hallgattam, aki
előbb franciául, majd magyarul olvasta a sorokat. Sajnos azt
is tudtam, hogy Rousseau-ra a menekülés vár, és hosszú
még az út a forradalomig. Nagyon hosszú. Olyannyira, hogy
a szabadság és egyenlőség az én életemben csak akkor jöhet
el, ha hazajutok – ha itt ragadok, nincs reményem.
Sötétedett, így gyertyát akartam gyújtani, de Mihály nem
engedte. Ő állt fel, gyorsan meggyújtotta a gyertyákat, és
folytatta a felolvasást. Kint esett, csak az esőkopogás és
Mihály létezett. Az arcát fürkésztem, ahogy a láng fényénél
a francia forradalomhoz vezető sorokat olvassa fel nekem.
Ittam minden szavát, mire ő még lelkesebben olvasott. A
francia mondatok alatt becsuktam a szemem, és
elképzeltem, amint egy napon a jobbágyok egyenlő jogokat
kapnak – magam előtt láttam a fogatlan mosolyokat, a kitörő
örömöt, ahogy majd a hírt fogadják.
Végül visszatértem a valóságba és kinyitottam a szemem,
úgy hallgattam a további sorokat. Felzaklattak és fájdalmat
okoztak.
– Az ember szabadnak született… – mondta éppen akkor
Mihály.
– …és mindenütt láncokat cipel – fejeztem be helyette.
Mihály szótlanul nézett rám.
– Tudsz franciául? – kérdezte végül nagyon halkan.
– Nem – mondtam könnybe lábadt szemmel –, csak ez a
mondat máshogy nem végződhetett.
A megállíthatatlanul csordogáló cseppek egyre sűrűbben
gurultak lefele az arcomon. Mihály felpattant az
íróasztaltól.
– Anna, ne sírj!
– Miért ne sírjak? – kérdeztem. – Mert az én uram
engedékeny és jószívű? És mert enged Rousseau-t hallgatni,
és művelődhetek? Én itt egy szolga vagyok! Ezenfelül csak
egy nő! A férfiak az eredendő bűnnel magyarázzák az
asszonyok elnyomását, a nemesemberek pedig istenadta és
születési jogokkal szentesítik a kiváltságaikat. Miért ne
sírjak? Miért ne, kegyelmes uram?
– Sajnálom, hogy felzaklattalak.
– Talán a cselédek között okos példány vagyok, de úgy
viselkedik, mintha csak egy egzotikus jószág lennék. Mit
várt? Mit fogok érezni e sorok hallatán?
– Nem állt szándékomban sem megsérteni, sem
megbántani.
– Az a baj, kegyelmes uram, hogy tisztában vagyok a
helyzetemmel és annak kilátástalanságával. Egy földesúr
jóindulatától függ az életem. Érti ezt? Nem számítanak a
képességeim. Csak a születés, amit nem én választottam!
– Hát ilyen a nemesember? Mindegyik egyforma? – emelte
meg ő is a hangját. – Mi is különbözőek vagyunk, ahogy a
parasztok! Én nem vagyok olyan, mint az Esterházy! Sem
olyan, mint a tihanyi apát! Jól mondtad, hogy a születésedet
nem te választottad. De mi a helyzet az enyémmel?! Én sem
választottam az enyémet! – Higgadtságot erőltetett magára. –
Nem vagy a szokásos parasztlány. Az viszont
elképzelhetetlen neked, hogy én is más vagyok, mint a többi
földesúr? Te nem tudod megbocsátani a gazdagságot, amibe
beleszülettem!
Elragadtattam magam, és kihoztam a sodrából. Mintha
csak olvasott volna a gondolataimban, a következőket
mondta:
– Amikor a véleményedet kérdezem, szabadon mondd,
nem foglak érte megbüntetni. Valóban nem találkoztam
még ilyen lánnyal, de nem cirkuszi mutatványnak tartalak.
Amit ketten beszélünk, az kettőnk között marad. Esküszöm!
Isten engem úgy segéljen! – mondta a legkomolyabb arccal,
amit eddig valaha láttam tőle.
Válaszul egy mosolyt préseltem ki magamból.
– Megéheztem. Vacsorázzunk! – mondta olyan
természetességgel, mintha mindig velem étkezne.
– Ez nem biztos, hogy jó ötlet – vetettem fel óvatosan. – Ha
Klára asszony fülébe jut…
– Nem félek a tulajdon anyámtól!
– De én igen.
– Nem kell tőle félned. Ámbátor, ha nem óhajtod a
társaságomat, azt is mondd meg, szabadon.
– Szó sincs róla – feleltem, és felálltam, hogy hozzam a
vacsorát.
– Ülj le! A vendégem vagy – mondta, és ezzel eltűnt.
Féltem a többiek rosszmájú megjegyzéseitől, mert eddig is
kilógtam a sorból, és nem akartam, hogy végérvényesen
meggyűlöljenek. Ha rájönnek, hogy az úrfi velem
vacsorázik…!
– Mesélj! – mondta Mihály derűsen, mikor visszaért. –
Milyen volt az életed ezelőtt? Hol nőttél fel? – szegezte
nekem a kérdést, és visszahuppant velem szemben a székre.
– Őszinte válaszokat kért az imént – kezdtem bele
idegesen. – Engedje meg, hogy ezekre ne válaszoljak. Amit
mesélhetnék, az csak elrontaná az estét. Inkább maga
meséljen, szívesen hallanék még a családjáról, vagy Bécsről.
Az bizonyára izgalmasabb, mint az én életem.
– Én szívesen hallgatnám a tiédet… ám legyen, ahogy
akarod. Mire vagy kíváncsi?
 – Bécsre.
– Akkor menj el Párizsba! – nevetett fel. – A bécsi Udvar
lassan francia. A magyar nemesi testőrség gárdistáinak
híresen jól megy, csak a színház, táncok, vívás, kártya…
– Értem. Szóval kultúra és nők. Akkor miért jött haza? A
katonaságban magas ranggal folytathatná…
– Apámat korán elvesztettem. Anyám is gyengül. Napról
napra kevesebb az ereje.
Igaza volt, és még udvariasságból sem mondtam ellent.
– Milyenek az Udvarban a nők? – kérdeztem.
– Tyű, tényleg bátran megkérdezed, amire kíváncsi vagy –
nevetett. – Egyesek nyíltan szájon csókolják más feleségét,
és ezen mulatnak. Egyszer egy udvari követ lovacskásat
játszott egy dámával, ott fogdosták egymást, mialatt én őrt
álltam.
– Ettől haza is szaladt?
– Rájöttem, hogy ez nem az a fajta szolgálat, amiről
ábrándoztam.
– Miért? Miről álmodik egy gazdag aranyifjú?
– Egy erős gazdaságú hazáról.
– Függetlenről?
A meglepetéstől nem bírt megszólalni, mert ha erre
igennel válaszol, akkor mindjárt bűnt követ el:
felségárulást.
– Nagyságos Oroszy Mihály uram, ne féljen tőlem! Egy
egyszerű szolga vagyok, de annyit megígérhetek, hogy amit
ketten beszélünk, az kettőnk között marad. Esküszöm! Isten
engem úgy segéljen!
– Veszélyes özvegy vagy!
 – Csak gyorsan tanulok, uram – mosolyogtam.
– Őseim kiűzték az idegeneket, a török vére áztatta
kardjaikat. A magyar földért áldozták az életüket… Erős
magyar gazdaság és erős magyar hadsereg, ez a vágyam.
– Elmehetne követnek is. Diplomatikus válasz – vontam
meg a vállam.
– Nem akarok háborút! Az Udvarral sem kívánok
harcolni, mert az gyengítené különben is nehéz sorsú
országunkat. Ami az erősödést szolgálja, azt támogatom, és
ha a fellendülés az Udvar oldalán jön el, akkor velük
vagyok.
Tudtam volna még kérdéseket feltenni erről, de a választ
is tudtam. A független Magyarország volt szíve vágya,
miközben Oroszy Mihály nem volt felségáruló. A
magyarban elnyomni a magyart talán sohasem lehetett, a
történelmet is ez az érzés formálta. Nem változott a világ
semmit, mert a nemzeti érzések kifejezése azóta is csak
abban az esetben szalonképes, ha véletlenül sem érinti egy
másik nemzet ügyét…
– Meséljen az édesapjáról! – váltottam témát.
Szívesen beszélt róla, és rájöttem, hogy nemhiába
keringtek a regék Oroszy Ádámról a szolgák körében is. A
hatalmas vázsonyi úr, aki szerette a fürdőt és a bort, és
mindent, ami impozáns… Az örökösök dolga csak a
munkásságának folytatása volt. Szépen megélnek abból,
amit az öreg elkezdett, nem kell a spanyolviaszt feltalálni,
csak a kitaposott úton menni.
– Az én apámtól még az öreg Lécs is tartott. A katolikusok
sosem tudták maguk mellé állítani. Erős akaratú, de
igazságos földesúr volt.
– A kardforgatáshoz is értett, ugye? – kérdeztem. – A
szolgák legendákat gyártanak az ifjúkori vitézségéről.
– Azért mese is van ezekben. De az ellenséghez sosem
pártolt, és valóban erős fizikumú férfi hírében állt.
Sokat kérdeztem, ő pedig örömmel válaszolt. Büszke volt
az apjára és családfájára. Világossá vált, hogy az öreg Oroszy
– okosan – tudósokkal vette körül magát, a vizet és a
hasznosítási lehetőségeket velük együtt kutatta, és elsőként
mérte fel, hogy a táj kitűnő borvidék. Nem erőltette tovább a
búzát, ráérzett a lehetőségekre.
– Milyen apa volt? – kérdeztem. Mihály a kérdést sem
értette. – Úgy értem, a gyerekeivel hogyan bánt? A családja
körében milyen ember volt?
– Ha zajt csaptunk, akkor éktelen haragra gerjedt. De
gyorsan meg is nyugodott. Szeszélyes volt, nem tudhattam,
hogy legyintés vagy verés lesz a vége.
Azt hiszem, az apai nevelés csak a földesúri szerep
részeként értelmezhető. A földesúr az földesúr. Akkor is, ha
egyébként apa.
– Anyámat nem verte. Csak egyszer csapta meg – folytatta.
– Miért?
– Fiatalasszony volt még – mosolyodott el. – Apámat más
nővel találta. Erre hazaszaladt a szüleihez. Apám érte ment,
de itthon megfeddte.
Na, itt elakadt a szavam, mert ez a történet annyi sebből
vérzett, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
– Menjünk vacsorázni! – zökkentett vissza a valóságba
Mihály hangja.
 A tornácra kérte a terítést, és ahogy kiléptem, nagyot
szippantottam az eső utáni nyári este illatából. Amikor
pedig megláttam a vacsorát, a szám is tátva maradt: óriási,
gyönyörű narancsospiros rákok feküdtek egy ezüsttálcán,
petrezselymes vajban, pirított kenyér és mentás víz mellett.
– Honnan tudta, hogy ez a kedvencem? – kérdeztem
kacagva.
– Kikérdeztem Katát.
Bort töltött, és le sem vette rólam a szemét, miközben
megkóstoltam.
– Milyen? – kérdezte izgatottan.
Finomabb volt, mint amit eddig kóstoltam, de nem
vehette fel a versenyt az általam ismert borokkal.
– Finom.
– Nem ócska vinkó.
– Az milyen? – kérdeztem vissza. – Nem szoktam bort
inni, csak Istvánét.
– Az se lehet túl jó. Neki is csak kamrája van. A pincés
magyar az igazi, nem az osztrák. A vinkó a silány rajnai bor,
a zsidónál sokan kérik. Olcsóbb, mint a magyar.
– Az hogy lehet?
– A birodalom borra vonatkozó vámszabályai nyíltan
tönkreteszik a hazai exportot. A hitvány lőréjüket közben
vám nélkül behozzák.
A történelemkönyvben tanultam a kettős vámrendszerről,
ennek ellenére csak ekkor értettem meg, hogy mit is jelent
ez a mondat. Mihály közben újabb pohárral töltött
mindkettőnknek.
– A magyar bor cukortartalma jóval az európai átlag felett
van. A földünk adja. A magyarnak az Isten adta a jó bort.
Egy birodalom adottságait figyelembe kell venni, a magyar
bor a birodalom ékessége kell, hogy legyen, nem pedig a
magyar ember menedéke.
– Akkor csak magunknak termeljük a bort?
– A magyart nem könnyű leszoktatni arról, amit szeret.
Makacs népség. A jó bortól semmi nem veszi el a
kedvünket!
Koccintásra nyújtotta a poharát.
– Akkor exportunk nincs is? – faggattam tovább.
– Dehogynem! Szeretik Bécsben. Főleg ajándékként. A
kiváló boroknak van piaca, de a feltételek sokkal
nehezebbek. Kevesebb a haszon, méltatlanul kevés.
– Akkor miért akar mindenki szőlőt magának?
– A szőlő kiváltságos. Ahogy a vele való munka is az.
Adómentes, akár hosszú évekig. Továbbá a magyar paraszt
találékony. Telerakja gyümölcsfával a szőlőjét, így azokat is
kivonja az adó alól – nevetett.
– És ezt maga is megengedi?
– Elnézek máshova. Szerencsés vagyok, sok lábon állok,
erős gazdálkodással.
Megvonta a vállát, majd nekiláttunk a vacsorának.
– Ez hiányzott Bécsben – mutatott a rákkal megpakolt
tálra. – Anyám küldetett néha egy szekérrel. Akkor annyira
örültünk, hogy volt, aki az uralkodótól kapott
ebédmeghívását mondta le miatta.
– Micsoda? Ilyen udvariatlanságot elnéztek az Udvarban?
– Ez nem udvariatlanság volt, hanem mohóság. Úgy
kiabáltak németül, „Krebs, Krebs!”, amikor megérkezett a
magyar szállítmány. A szakácsok is élvezték. A magyar rák
sokkal finomabb, mint a tengeri. Édes, mint a homár.
A rákokról is sokat tudtam meg: a gyenge minőségű
példányokat a cselédekkel szokták megetetni, ezért Bécsben
utasítás, miszerint heti három alkalomnál többször tilos
rákot adni a szolgálóknak. Irigyeltem őket. Ez a vacsora
olyan sokcsillagos volt, mint az égbolt – az omlós fehér
falatocskák a petrezselymes vaj mennyien lágy ízével
keveredve isteni aromát alkottak. A szósz minden cseppjét
kitunkoltuk az ezüsttálból a pirított kenyérrel.
– Kérsz még?
– Nem, köszönöm. Kipukkadok, annyit ettem!
Megsimogattam a hasamat, és jókedvűen hátradőltem a
székben.
– Most jön egy különleges bor – mondta Mihály, majd
azonnal töltött is egy üvegből kis pálinkáspoharakba.
Izgatottan várta a reakciómat. Mielőtt megkóstoltam volna,
már sejtettem, mi lehet, de nem akartam elrontani a játékot.
– Milyen édes! – csodálkoztam rá. Valóban édesebb volt,
mint amire számítottam.
– Borsütemény – büszkélkedett.
Borsütemény. Jobban hangzik, mint az aszú.
– Anna, kérdezhetek most én is?
– Legfeljebb nem válaszolok majd.
– Milyen ember volt a férjed?
– Mit számít ez? – kérdeztem szúrósan, majd azonnal
elszégyelltem magam, mert kedvesen nézett továbbra is. –
Amilyennek egy férjnek lennie kell. Jó ember. Halott ember.
Nem szeretek róla beszélni.
 – Miért jöttél ide Füredre?
Tudtam, hogy témát kell váltanom, vagy gyorsan kiderül,
hogy nem az vagyok, akinek mondtam magam.
– A víz miatt. Mondták, hogy gyógyítja a lelket is. Munkát
is kerestem. Otthon nem volt maradásom többé, a rokonok
miatt. És világot is akartam látni. Igaz… ez nem Bécs. Maga
milyen országokat látott már? Annyira szeretnék én is
idegen földeket látni!
Sikerült, kivágtam magam.
– Európát bejártam. Angolföld kivételével. Oda nagyon
szeretnék eljutni.
– Bécset megunta?
– Van egy mondás. Bécs mindent pótol, de Bécset nem
pótolja semmi.
– És ezt maga is így látja?
– Én Füreddel vagyok így. Persze, Bécs élvezetes, nagyon
is, de a maga módján.
– Mik az árnyoldalai?
– Anna, semmi sem az, aminek látszik. Bécs azt akarja,
hogy az ifjak közelebb kerüljenek az úgynevezett nyugati
kultúrához. Vagy máshogy fogalmazva, távolabb a hazaitól.
– A magyar nemesség nem lázadozik, elfogadták a
királynőt – mondtam, de ezt inkább kérdésnek szántam.
– A mágnások igen, akiket még az apjuk állított Bécs
mellé.
A történelem életre kelt előttem. Hátborzongató érzés volt
a jövő ismeretében Mihályt hallgatni, mert pontosan
tudtam, hogy a hazafias érzelmek egyszer hova vezetnek…
– A vidéki nemesség is képes befolyásolni a
közhangulatot – mondtam.
– Pontosan! Ez a testőrség lényege. Az oktatás kiváló.
– Ott tanult meg németül és franciául?
– Ilyen szinten igen – bólintott. – És olaszt is tanultam.
– Szeretett ott élni?
– Nehezen szoktam meg. Bécsben reggel hatkor hagytam
el az ágyat, minden reggel. Itthon pedig szabad voltam,
vadásztam, halásztam, lovagoltam, kártyáztam, akkor
keltem, amikor akartam – ismerte el huncutul. – Anyám
engedékeny volt. Hiányzott a hétszilvafa töve.
– Na, ne mondja nekem, hogy Bécsben nem szórakozott?
Erre felnevetett ő is.
– Nem tagadom, szórakoztam. De a társasági élet néha
kifejezetten fárasztó volt. A színházat is kötelezővé tették.
– Nehezen képzelem el egy lelkes színházrajongóként.
– A Molière-darabokon kifejezetten jókat aludtam. De
jobban szerettem kártyázni meg a várost járni.
– És azt megengedték?
– Mértékkel. Az én bizonyítványomba bevésték, hogy
Ausläufer und Spieler. Azaz kimaradozó és kártyás.
– Miért nem küldték el, ha ilyen szabályszegő volt?
– Nekem is idő kellett, hogy rájöjjek a válaszra… Volt
olyan, aki a vizsláit vagy az agarait is magával hozta
otthonról. Ott csaholtak óriási lármát csapva… és még azt se
küldték el.
– Azt akarták, hogy szeressék meg az Udvart – mondtam
ki helyette.
Mihály ismét töltött mindkettőnknek a borból.
– Még azt is engedték, hogy a vallásunkat gyakoroljuk –
mondta gúnnyal a hangjában –, persze a katolikus misék
látogatása mellett. Igaz, a nagy karrier és a tisztviselői pálya
azokra várt, akik áttértek, katolizáltak. A hölgytársaságot is
Bécs szerezte nekünk, hogy elősegítse az olyan
házasságokat, amelyekkel még jobban biztosítják a
hűségünket.
– Ez nem hangzik olyan rosszul! Tálcán kínálták fel a
nőket?
– Megbirkóztunk a feladattal, nem hoztunk szégyent a
magyar férfiak hírére. Ha nem is házasodtunk meg, akkor is
elégedettséget hagytunk hátra.
– Vajon a hölgyek is ezt mondanák?
– A lelkesedésük néha zavarba ejtő méreteket öltött –
mondta tetetett komolysággal. – Szegény gárdistákat a ledér
kisasszonyok folyton csak nyúzták.
– István szerint csak a magas és igazán jóképű ifjak
mehetnek testőrnek, és a kellemetlen külsejű vagy alacsony
jelölteket nyomban hazaküldik. Ez igaz?
– Hát a bécsi gárdisták daliásabbak, mint a spanyol királyi
testőrség… amelyet hajdúkból szerveztek meg.
Értetlen fejet vághattam, mert részletes magyarázatba
fogott:
– A magyar marha kelendő árucikk. Nemcsak Bécsben,
messzebb is. De azokat a marhákat el is kell hajtani. Hosszú
a hajtóút és az állat becses.
– Ezt eddig is tudtam a hajdúkról, meg a marhákról –
vetettem közbe. – De nem hiszem, hogy a spanyol királyt ez
így lenyűgözte volna.
Ha ez igaz volna, tanították volna a középiskolában.
 Nem akartam, hogy még egyszer a bolondját járassa
velem, így folytattam:
– Nagyságos Uram! Maga ismét csőbe akar húzni, mint a
török flottával! Jót nevetett rajtam, amikor rohantam a
vízpartra, ugye? Hát most nem fog lóvá tenni! Ezt én nem
hiszem el – fontam össze a karomat magam előtt.
Mihály felnevetett. Olyan vidám képet vágott, amilyet
ezelőtt még soha.
– Pedig a spanyol királyt a hajdúk lenyűgözték, Anna.
– Fegyveres marhapásztorok? Spanyolországban tán nem
terem meg a katona? – hitetlenkedtem tovább. – Komolyan
elhiggyem, hogy aki jól vigyáz a marhára, az máris
vigyázhat a spanyol királyra is?
– Igen – mosolygott Mihály. – Hozzájuk fogható nincsen.
Vadak és edzettek. Nincsen párjuk.
– Ezek szerint a huszárok képtelen lennének elhajtani a
marhákat Bécsig?
– A marhát rabolni akarják, Anna. Nem csak a török, és a
martalóc. Próbálták katonák is.
– Katonák is?
– Azok is – nézett a szemembe Mihály. – Remélem, így
már érted. Jó oka van a spanyol királynak arra, hogy
belőlük szervezte meg a testőrséget. Ezek a hajdúk semmitől
se félnek.
Egészen hihetően hangzott. Meggyőzött, de ezt egy szóval
sem mondtam.
– A magyar bolhákkal is megismertették a spanyolokat –
tette hozzá viccesen. – Ami pedig a királynő huszárjait illeti,
döntsd el te, milyenek lehetnek – mutatott magára
vigyorogva, és magabiztosan hátradőlt a székben.
Szemtelenül jóképű volt. Annyira, hogy zavarba jöttem,
de kivágtam magam.
– Csak egyet ismerek, arról pedig nem ítélhetem meg az
egész testőrséget!
Megvontam a vállam, és én is kényelmesebb pózba
vágtam magam.
– Egészen pontosan mire vagy kíváncsi? A testméretekre?
– kérdezte, hogy fokozza a zavaromat. Erre már tényleg
nem tudtam válaszolni, és kortyoltam a borból. – A
magasság valóban számít, de a nagy orra miatt nem küldtek
még haza senkit – mondta vigyorogva.
– Köszönöm, hogy eloszlatta a kételyeimet. Bíztam benne,
hogy nem csak a külsőségek számítanak.
– Neked a belbecs a lényeg?
– Nekem számít. Persze azzal is tökéletesen tisztában
vagyok, hogy az átlagférfinak jobb a szeme, mint az esze.
Ezen mindketten nevettünk.
– Magának mi számít? – kérdeztem.
– Röstellném, ha a feleségem nem tudna írni és olvasni,
de vak sem vagyok.
– Bécsben nem talált egyetlenegy szép kisasszonyt sem,
aki tud írni és olvasni? Ezt nem hiszem el magának.
– Pedig így van – nevetett.
– A végén még megsajnálom, milyen magányos élete
lehetett…
– És akkor megvigasztalsz?
– Maga mindig ilyen?
– Milyen?
 – Folyton utalásokat tesz.
– Inkább csókoljalak meg, mint ahogy te tetted?
Fogtam a poharam és kiittam az összes boromat.
– Későre jár. Jobb, ha indulok. Köszönöm szépen a mai
estét – mondtam, felálltam és elindultam.
– Bátor vagy, ilyenkor mégis elmenekülsz – szólt utánam.
– Ajánlom magam helyett a ledér bécsi kisasszonyokat!
– Azokat meguntam.
– Az eszébe se jut, hogy esetleg nem félek magától, hanem
pusztán nem tetszik?
– És mindenkit megcsókolsz, aki nem tetszik? – vágott
vissza.
Faképnél hagytam.

Jókedvűen keltem, James Browntól az I feel good című

számot dúdoltam magamban, miközben egy-egy tánclépést
is tettem, és bőséggel kentem magamra a levendulaolajat. Az
internetezés általában nem hiányzott, a zenehallgatás annál
jobban.
Elkerülhetetlen volt, hogy legalább magamnak be ne
ismerjem, hogy élveztem az előző estét – nem is
akármennyire. Elvégre nincs abban semmi szégyellnivaló, ha
egy magamfajta nő élvez egy kellemes vacsorát és egy
izgalmas beszélgetést. Persze a körülmények nem voltak
éppen ideálisak, de a férfi, akivel az estét töltöttem, annál is
inkább. Biztosra vettem, hogy a testőrségben is egy
díszpéldány lehetett, mert piszok jól nézett ki – és ezzel
tisztában is volt. Megjelenése olyan meggyőző volt, hogy
nem sok visszautasításban lehetett része.
 Ahogy kiléptem az ajtón, a napsütésben megláttam őt.
Felém tartott. Rögtön gyorsabban vert a szívem és
nyeltem egy hatalmasat.
– Egy szívességet szeretnék kérni tőled – kezdte. Nem
tudtam, mit akar, de a legszívesebben azonnal igent
mondtam volna. – Ambrus szeretne Zsuzsival járni egyet
vasárnap, az istentisztelet után.
– Zsuzsi el lesz ragadtatva az ötlettől…
– Ambrus elhívott engem is. Igyekszik a lehető
legkörültekintőbb módon eljárni, vigyázva Zsuzsi jóhírére.
– Jó szórakozást! – válaszoltam, mire értetlenül meredt
rám, ezért pontosítottam: – Biztosan jó kis sétájuk lesz!
– Eljönnél te is? – kérdezte óvatosan. Ekkor lepődtem meg
igazán.
– Úgy érti, magával?
– Zsuzsit kísérni.
– Én vasárnap Katicához megyek… És persze misére.
– Egyszer kivételt tehetsz. A Szűzanya meg fogja érteni –
mosolyodott el; a hanghordozás és a stílus is lehengerelt,
már tudtam, hogy igent fogok mondani.
– Látni szeretném Katicát – válaszoltam.
– Ennyire szeretsz náluk?
– Ott érzem magam otthon.
– Gergely azt mondta, hogy egy sátorban laktál. – Ahogy
kimondta, úgy meg is bánhatta, mert gyorsan folytatta: –
Régóta barátok vagytok Katicával?
– Az ilyesmi nem az időtől függ.
– Akkor mitől?
Megvontam a vállam.
 – Azt nem tudom.
– Gyere el! Múltkor is jót mulattunk! – A szemén láttam,
hogy őszintén vágyta az igent. Egyrészt akartam menni,
mert vágytam a társaságára, másrészt tartottam is tőle,
harmadrészt pedig látni akartam az arcát, amikor igent
mondok.
– Jól van – adtam meg magam. – Megyek! De az
istentiszteletre nem.
Szeme megtelt táncoló aranyfényekkel, ahogy
elvigyorodott.

Lelkesedésem egész nap kitartott, és a temérdek munka sem

törte le a jókedvemet. Vicával egyre jobban egymásra
találtunk, testi-lelki barátok lettünk. Korábban
elképzelhetetlen jellegű intimitással: például segítettem
neki megszabadulni a tetvektől. Órákig füstöltem és
fésülgettem a haját, ő pedig, mintha a világ
legtermészetesebb dolga volna, a havivérzésemkor kimosta
a véres gyolcsokat, amelyeket a szennyesemben talált.
– Tetszel Mihálynak – mondta egyik nap kifulladva,
miközben dagasztotta a kenyeret.
A dagasztás embert próbáló munka, úgy tartották, a jó
kenyeret a háziasszony verítéke sózza meg. A búza útja, a
mindennapi kenyerünk valóban vér és veríték árán
született.
– Így van jól. Nekem is ő – nevettem el magam.
– Hallottam már olyanról, hogy a jobbágyleányból nemes
lett.
– Én meg olyanról, aki szégyenében öngyilkosságot
követett el – húztam el a számat.
– Te képes lennél megölni magad valaki miatt?
– Nem, inkább a másikat ölném meg! – Ezen újra
vihogtunk mindketten.
Kata nem szerette, ha jókedvünkben talált minket,
valamilyen módon mindig beavatkozott. Ez alkalom sem
jelentett kivételt. Elküldött az egyik távolabbi malomba –
nem a család malmához, hanem a veszprémi káptalan
tulajdonában lévőhöz, amihez óriási halastó is tartozott –,
mert a legfinomabb pontyokat onnan lehetett beszerezni. A
feladat nem szegte kedvemet, az utat is élveztem: a Balaton
vad és romantikus arcát még mindig nem untam meg. Az
Agro Hotel környékére kellett mennem, így elhaladtam a
református templom mellett is. A Bokréta utcában laktam
valaha, így hajdani lakásom az úti célomtól nem messze
feküdt. A szívem elszorult, ahogy abba az irányba néztem,
mert nem voltam biztos benne, hogy valaha viszontlátom
még. A régi életem egyre homályosabbá vált, az emlékek
távolodtak… a családom hiánya eleinte darabokra
szaggatott, erővel nem gondoltam rá, de ekkorra a fájdalom
elviselhetővé szelídült, így gyakrabban gondoltam rájuk.
Anyám biztosan nem adta még fel a keresésemet. Két
hónapja tűntem el, de még mindig láttam magam előtt a
rengeteg rendőrt és önkéntest, aki négyzetcentiméterről
négyzetcentiméterre vizsgálja át az erdőt a forrás
környékén. Apám biztosan megőrizte hidegvérét,
visszavonult diófa polcos dolgozószobájába, és csak ott sírta
el magát…
Ahogy közeledtem a nádfedeles tetejű malomépülethez,
egyre hangosabban hallottam a patakcsobogást. A vízhozam
nem volt olyan erős, mint feljebb a domboldalban, viszont
kétségtelenül ez volt a legszebb malom. A zöld legelők és
rétek ölelésében kéklett a halastó, és a mesébe illő,
háromméteres vízkerék járása a malomkövek duruzsoló
hangjával zene volt a fülnek. Lehajtott fejjel léptem be az
alacsony ajtón, ahol a hanghatás még erősebb lett.
– A halakért jöttem! – kiáltottam.
– Jövök! – kiáltotta valaki a nyitott ajtó mögül.
A molnárok a malmokban éltek, éjjel-nappal figyelték a
malomkövek és a kerék hangját. Akár éjjel is dolgoztak.
Inkább hivatás volt ez, mint foglalkozás.
– Adjon isten! – Vékony, kellemes arcú férfi lépett ki az
épületből, nagy, kék szemekkel. Miközben megbeszéltük,
mi végett jöttem, kisétált velem a halastóhoz. A napfényben
haja búzaszőkének tetszett, szeme búzavirágkékben
csillogott. Még az Isten is molnárnak teremtette! A partra
érve a legény leguggolt, gyors mozdulatokkal tűrte fel az
ingujját. Szák ringatózott a vízben, abból emelte ki a
halakat.
– Fogd! – nyújtotta oda az elsőt.
Annyira ügyetlenül nyúltam érte, hogy kicsúszott a
földre, ott fickándozott, ráadásul eközben a patakpartról
odaért a tóhoz egy lúdcsapat is.
– Jöttök koldulni – mondta nekik kedvesen a legény.
A ludak szabadon mászkáltak az Oroszy-birtokon is, csak
az est beálltával kaptak egy kevés kukoricát Rozitól, a
szakácsnőtől. Török lúdnak nevezték a hálás jószágokat,
hisz jóformán magukat tartották. Rozi néven nevezte
mindegyiket és szeretettel beszélgetett is velük. Nemcsak
fehéret tartott, hanem barnákat és hatalmasra nőtt feketéket
is.
A molnár leghosszabb nyakú lúdja felém csipegetett. A
gúnárok élénk vérmérsékletűek, főleg az idegenekre
kíváncsiak, de nem különösebben tartottam tőlük. Talán
ezért lehetett, hogy az állat akkorát csípett a fenekembe,
hogy a ruhán keresztül is megéreztem. Nyomban
felsikítottam. Ez a gúnár legalább nyolc kilót nyomott.
Lemezes csőre – égető fájdalmat okozva – úgy húsomba
mélyedt, hogy biztos voltam benne, jókora lila folt lesz majd
rajtam. Fájó hátsóval hajoltam a lepottyant hal után, hogy
beletegyem a szatyromba, miközben a molnár már a
következőt nyújtotta. Igyekeztem ügyesebben átvenni, de a
másik hal ismét ugrott egyet, amitől úgy megijedtem, hogy
eldobtam a szatyorban lévőt is. A legény jóízű hahotában
tört ki, én pedig csak bosszankodtam, és a fájó fenekemet
tapogattam.
– Tartsd a szatyrot, majd én bedobálom őket – mondta.
Mire végeztünk, már én is nevettem, de a hátsóm azért
még sajgott.
A molnár megkínált egy pohár borral, amiért hálás
voltam. Udvariaskodás nélkül, nyomban elfogadtam, mert a
nap kíméletlenül égetett az idevezető úton is. Hazafelé
menet már szívből utáltam, ahogyan a pontyok ugrándoztak
a szatyorban, és próbáltam úgy egyensúlyozni, hogy ne
érjenek a lábamhoz. Ficánkolásukkal többször rám
ijesztettek.
Vártam már a találkozást Vicával. Bíztam benne, hogy az
undok Kata még aznapra kiosztja a halpucolást. A ronda nő
nem okozott csalódást, a nap hátralévő részét együtt
töltöttem új barátnőmmel.
– Majd citromozd ám be a kezedet – figyelmeztetett a
pikkelyezés előtt. – Nehogy azt gondolja az úrfi, hogy ilyen
büdös vagy.
– Azt hinné, hogy a lábam közül jön a szag – vágtam rá.
Nem győztünk a hátunk mögé nézegetni, nem bírtuk
abbahagyni a nevetést.
 TIHANY

Elalváshoz készülődve olyan izgatott voltam, hogy gyertya

lángjánál vizsgálgattam, melyik ingem fehérebb. Kettő is
volt belőle. Kiterítettem őket az ágyra, jó ideig hezitáltam,
majd miután döntöttem, előkészítettem másnapra minden
ruhadarabot. De még akkor sem bírtam elaludni. Katicától
csomagot kaptam. Ostorral megüzentem neki, hogy ne
várjon, mire válaszul pakkot küldött vissza, kormot és
tégelyben piros szájzsírt. Már este elhatároztam, hogy a
rúzst felkenem, de a kormot nem fogom.
Éjjel összevissza álmodtam, reggel pedig túl sokáig
aludtam: fél kilenckor még az ágyban voltam. Olyan
idegesen keltem, hogy az is megfordult a fejemben, jobb
lenne, ha lemondanám a sétát, de Vica rajtam tartotta a
szemét, derűs hangulata az én feszültségemet is oldotta.
– Csodaszép vagy, Anna! A piros a szádon nagyon mutat –
dicsért, miután megcsipkedte az arcomat, és a lelkemre
kötötte, hogy mielőtt odaérek, még egyszer csipkedjem át.
– Köszönöm – sóhajtottam idegesen, majd elköszöntem
tőle, mert ő is indult a templomba.
Csak én és Ostor maradtunk az udvarban.
 Izgultam, és még tollászkodtam egy jó darabig, majd a
harangot figyeltem, és azt tervezgettem, mikorra érjek oda.
Mikor induljak el? Vajon jobb, ha picit kések? Inkább még a
szertatás közben érjek oda?
Kimentem a szobám elé, járkáltam a kisház előtt, pedig
nem is az én randevúm volt, hanem Zsuzsié. Ez a gondolat
kissé megnyugtatott, de tényleg csak hangyányit. Éreztem a
hátamba fúródó pillantást, így megfordultam, és azonnal
észrevettem Ostort. Engem nézett. Gyorsan bementem a
szobába, de a pici helyiségben még kevésbé találtam a
helyem. Először a székre ültem le, de hamar felálltam, majd
az ágyon ülve – a lábamat lóbálva – várakoztam néhány
percig.
– Jaj, össze ne gyűrődjön a szoknya! – mondtam
magamnak, és ezzel felpattantam.
Végül elegem lett az egészből, de legfőképpen magamból.
Feltéptem az ajtót, és elindultam a templom felé – lassan
mentem, hisz volt még időm. Épp jókor értem oda,
szállingóztak ki az emberek. Zsuzsit gyorsan megtaláltam:
egyedül toporogva ő is utánam kutatott. Őszintén
megörültünk egymásnak. Jéghideg kezébe fogta az enyémet.
– Izgulok!
A tömeget pásztázta izgatottan, lábujjhegyre állva kereste
Ambrust. Én meg Mihályt – persze titokban.
– Ott vannak! – súgta egyszer csak a foga között, és riadtan
mosolygott.
Mielőtt egy lépést is tett volna, megfogtam a vállát.
– Ne! Majd idejönnek ők.
– És ha nem?
 – Nyugalom!
A két férfi irányába néztem. Tekintetem találkozott
Mihályéval, és feltűnően széles mosollyal reagáltam.
Örültem, hogy nem volt közelebb, mert akkor látta volna,
mennyire örülök. Ambrusnak jelezve azonnal elindult
felénk. Bosszantott, hogy ilyen magabiztosan kezelte a
helyzetet – mindig úgy éreztem, mintha az ő
magabiztosságával az enyém egyenes arányban csökkent
volna. Az én szívem szaporán kalapált, Mihály meg
mosolyogva és olyan könnyedén lépdelt felém, mintha rá
nem ugyanaz a gravitációs erő hatna. Ambrus arca kipirult
az izgalomtól, száját összeszorította az idegességtől. Kétség
sem fért hozzá: tetszett neki Zsuzsi. Megálltak előttünk.
Mivel Ambrus nem szólalt meg, és Zsuzsi sem, segélykérőn
Mihályra néztem.
– Hátha az Evetesben látunk állatokat, sétáljunk arra! –
indítványozta illedelmesen.
Mindenki csatlakozott egy-egy mondattal, hogy ez milyen
jó ötlet, majd Zsuzsi oldalára léptem és elindultunk. A két
férfi meg mögöttünk haladt, míg elsétáltunk a hívők mellett.
Utáltam, hogy a fenekünket nézegetik közben.
Jeleztem Zsuzsinak, hogy ne rohanjon, majd úgy
helyezkedtem, hogy Ambrus mellé léphessen, de az úrfi
nem vette a lapot. Bizonyára túl izgatott volt ő is.
– Anna! – szólt utánam Mihály. – Gyere, van valami a
hajadban.
Összeállt végre a gerlepár. Ők ketten lépdeltek elöl,
egymás mellett. Udvariasan hagytunk nekik távolságot,
hogy nyugodtan beszélgethessenek.
 – Ugye nincs semmi a hajamban?
– Nincs – nevetett fel Mihály. Néhány percig csendben
sétáltunk, aztán megkérdezte: – Hiányzik a fürdő?
– Nem a fürdő hiányzik.
– Magányos vagy?
– Igen – vallottam be.
Néhány lépés erejéig csönd volt, majd halkan megszólalt:
– Én is.
Elmosolyodtam.
– Attól még nem fogom az ágyamba engedni, mert
magányos vagyok.
– Én szívesen csinálom máshol is.
Megálltam, és felé fordultam.
– Ezért hívott el? Hogy ezt csinálja? Akkor inkább haza is
kanyarodom.
– Te jöttél az ágyaddal, nem bírtam ki, hogy ne így
válaszoljak. Szerintem csalódtál volna, ha nem ragadtam
volna meg az alkalmat. Meg hát vak sem vagyok.
– Megszokta, hogy mindenkit megkap?
– Szeretem a kihívásokat.
– Akkor értem rajongani fog – nevettem fel jóízűen.
Ezután semleges témákról beszélgettünk, a fürdő
hasznosításának további lehetőségeiről, Mihály terveiről, a
víz bevizsgáltatásáról, a palackozási lehetőségről. A tihanyi
apáttal való viszony megtört az apja halálával. Lécs Ágoston
nyíltan az Oroszyak érdekeltségeinek kiszorítására
törekedett, pereskedésbe is keveredett az özveggyel, állandó
vitákat generált a család minden tagjával.
Nem hitt a fülének, hogy még nem jártam Tihanyban.
Ambrust és Zsuzsit könnyedén rávette, hogy kocsikázzunk
át. Visszatértünk az udvarba, ott Kata férje, Géza készítette
elő a lovakat. A vörös hajú, köpcös, vidám férfit őszintén
sajnáltam a felesége miatt, aki vele is állandóan pörölt
valamin. Ha Gézát kérdezték, és a felesége mellette állt, meg
sem szólalt: Kata válaszolt helyette.
Még sosem ültem kocsin, csak szekéren, így kicsit
tartottam tőle, de az elegáns, nyitott tetejű, négyfogatos
hintó láttán – ahol az ülések egymással szemben
helyezkednek el – lelkes izgatottság lett rajtam úrrá. A
kocsis a bakon ült, de nem olyan magasan, mint egy
szekéren. Az üléshuzatokat csauszín, finom bőrből
készítették, és világos cérnával öltötték – tökéletesen
egyforma mintákkal és hibátlan sorvezetéssel. A hintó
világos tónusai ritkaságszámba mentek – a néhai Oroszy
Ádám járta ezzel a vidéket, nem kis feltűnést okozva, a
kivitelezés ötlete is tőle származott.
Mihály a menetirányú helyeket gálánsan felajánlotta
Zsuzsiéknak, így ő és én utaztunk háttal. Ahogy
elindultunk, nem bírtam abbahagyni a mosolygást, mert
még én is nehezen hittem el, hogy egy igazi hintóban
ringatózom Tihany felé – mindezt a tizennyolcadik
században! Meglepett, hogy mennyire zötykölődünk, de hát
az utak minősége borzalmasan megnehezítette az amúgy is
lassú közlekedést. Ráadásul egyre rosszabb utakon
haladtunk, ami még jobban dobálta a hintót, és Zsuzsi óriási
mellei csak úgy ugrándoztak fel s alá velünk szemben.
Ambrus is ezt bámulta, szaporán szedve a levegőt.
Mihályra pillantottam, ő pedig rám: ő is észrevette, amit
én. Az út ekkor annyira egyenetlen lett, hogy Zsuzsi szóvá is
tette. Így tovább romlott a helyzet, mert hivatalosan is felé
kellett néznünk, hiszen beszélt – még nekem is nehezemre
esett, hogy ne a fel-le táncoló keblét bámuljam.
Az én melleim nem így viselkedtek, mivel
harmadakkorák voltak. Soha nem szégyenkeztem még a
méreteim miatt, és sajnáltam is Zsuzsit. Fájhatott neki az
igénybevétel, mégis kellemetlenül éreztem magam, és bár
Mihály nem tehetett róla, rá is haragudtam.
Amikor végre megérkeztünk, megkönnyebbülve szálltam
le a hintóról. Tihany – a templomtornyokon kívül – nem
emlékeztetett az általam ismert önmagára. Mindenesetre az
út megérte, mert Zsuzsi és Ambrus már kézen fogva
andalogtak. Időnként eltűntek előlünk vagy lemaradtak,
közben ott csókolták egymást, ahol érték. Vegyes érzések
kerítettek hatalmukba: az ő boldogságuknak örültem,
magamat viszont szerencsétlennek éreztem. Ambrus
családja ugyan nemes volt, de inkább csak címmel bírtak,
mint földdel, és a frigy lehetségesnek tűnt, mert Zsuzsi
módos jobbágycsalád leánya volt. A férfi fülig szerelmesnek
tűnt, így a lánynak minden esélye megvolt arra, hogy jövőre
megházasodjon, és ezzel nemesasszonnyá váljék.
Oroszy Mihály a tiszti rangjával és az udvarral ápolt jó
kapcsolatával elérhetetlen magasságokban volt egy
földönfutó özvegyasszonynak – amiként engem tartottak
számon.
Mihály kedves hangon kérte, meséljek magamról, de
ismét elutasítottam. Láttam az arcán, hogy dilemmázik, de
nem akarta erőltetni, mert megértett valamit rólam. Nem
tudom, mit, szerintem ő sem tudta, csak érezte. Nem sajnált,
nem haragudott, csak békén hagyott. Érezte, hogy csendre
vágyom, és ezt megadta. Nem viccelt, nem próbálkozott,
csak némán sétált mellettem. Szomorú hangulat telepedett
rám. Egyedül éreztem magam, és rájöttem, hogy senki nem
érthet meg, hisz még én is nehezen fogtam fel, ami velem
történt.
Mihály hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből.
– Anna… Szeretnék tenni valamit, aminek örülnél.
Cserébe, hogy ma eljöttél. Mivel a csókomat úgyis
visszautasítanád, mondj te valamit.
– Kedves, de nem kérek semmit – mondtam halkan. –
Köszönöm.
– Csak van valami. Egy könyv, amit kölcsönadhatnék.
Vannak magyar kézirataim…
A semmiből pattant elő az ötlet. Megálltam a mező
közepén és elé ugrottam.
– Adjon papírt! És tollat, meg tintát. Írni akarok!
– Annyit kapsz, amennyit csak akarsz! – nevetett. – De
erről másnak ne beszélj!
– Nem sodrom bajba, megígérem.
Mosolyogva csóválta a fejét.
– Nem magam miatt mondom. Magadat ne sodord bajba!

Ahogy kiszálltunk a hintóból, Ambrus és Zsuzsi egy tervvel

hozakodtak elő.
– Nagy lesz a dínomdánom ma a fürdőnél.
Cigányzenészekkel, mint a múltkor!
– Így van – erősítette meg Mihály is. – Sokan lesznek.
 Mindhárman egyszerre néztek rám.
– Ehhez én nem kellek.
– Nekem igen! – szólalt meg Mihály elsőként.
– Nem is tudom… – kezdtem, amire Zsuzsi elszomorodott.
– Ne nézz ilyen szemekkel!!
– És egy esti pincés kirándulás? – vetette fel Mihály.
Nem volt szívem nemet mondani, így megadóan
bólintottam. Elbúcsúztam tőlük, és szobácskámba mentem.
Ismét szomorkás hangulat telepedett rám. Nekiálltam
kibontani a hajamat, amit olyan erősen tűztem fel, hogy az
egész kocsikázás alatt húzta a fejbőrömet.
Kopogtattak. Gondolhattam volna, hogy Vica azonnal
észreveszi, megjöttem.
– Gyere! – kiabáltam ki neki. Előrehajoltam, a földre
lógattam a hajam, így fésültem. – Ki kell, hogy
ábrándítsalak, semmi szaftosat nem tudok mesélni. Azon
kívül, hogy Zsuzsi tarolt a melleivel. Akár egy egész döglött
pontyot is vihettem volna magammal, azt se vette volna
észre! – És nevetgéltem.
– Szomorúan hallom, hogy így unatkoztál – hallottam meg
az ismerős, bársonyos hangot.
Felsikítottam az ijedtségtől.
– Ennyire rémisztő azért nem lehetek – nevetett fel.
Hátracsaptam a hajam és felpattantam a székről. Mihály
az ajtó előtt állt, kezében egy faládával. Az ígéretéhez híven
meghozta az íráshoz szükséges eszközöket.
Basszus, basszus!
Visszapörgettem a fejemben, hogy miket mondtam. Jaj!
– Köszönöm…
 Ahogy nyúltam a ládáért, kezünk összeért.
– Nem érdekel Zsuzsi melle – szólalt meg fojtott hangon –,
tőlem akár az állát is verdeshetné. A te pirosra festett szád
annál inkább.
Nagyot sóhajtottam, de nem mertem ránézni. Közelebb
lépett, kezét felém nyújtotta.
– Gyönyörű a hajad – mondta rekedt hangon. Megérintette
az egyik hajfürtömet, végét az ujjára csavarta. – A parton
volt így kibontva, amikor megcsókoltál.
Olyan szaggatottam lélegeztem, mintha a bőrömet
simogatná. Vágytam rá, és ezt nem tudtam előle elrejteni,
ezért inkább hátat fordítottam neki, és letettem a ládikát az
asztalomra. Mögém lépett, a hajamba fúrta az arcát. Ahogy
az álla megérintette a fülemet, az egész testem beleremegett.
Nem szóltam egy szót sem. Nem kértem, hogy hagyja abba,
és egy lépést sem tettem, hogy távolabb kerüljek tőle.
Szorosan mögém állt, ujjait végigfuttatta a karomon, és
gyengéden kinyitotta görcsösen összeszorított öklömet.
Mélyet sóhajtottam. Forró lehelete a fülemet súrolta. Egyik
kezével már a derekamat ölelte át, a másikat a kézfejemre
simította, ujjait az enyémek közé fúrta.
Megmozdítottam a kezemet. Fordítottam a kézfejemen, és
hagytam, hogy lágyan összefonódjon a tenyerünk, ujjaink
egymásba kapaszkodjanak. Ennyi jelzés elég volt neki.
Elvette a derekamról a másik tenyerét, és simogatóan húzta
feljebb a hasamon, majd megmarkolta a mellemet.
Hátrahajtottam a fejemet, és behunytam a szemem. Nem
érdekelt már semmi, csak élveztem az érintést. Amikor a
másik kezét is kihúzta az enyémből és mindkét mellemet
simogatta, megadóan nekidőltem. Egyre hangosabban
szuszogtam.
Vica kiáltotta el magát az ajtó előtt:
– Anna!
Oroszy Mihály azonnal elengedett és hátralépett.
A lány vidáman ugrotta át a küszöböt, majd megtorpant,
ahogy meglátta a ház urát.
– Elnézést, nem tudtam, hogy itt van – mondta lesütött
szemmel.
– Így majd lesz mit mesélni – súgta Mihály a fülembe, és
kisétált Vica mellett a szobámból.
Én megbénultam, Vica lelkes kérdéseire csak hebegtem-
habogtam. Alig tértem magamhoz, olyan gyorsan történt
minden.
– Nem hiszem el, hogy tényleg nem csókolóztatok. Nekem
nem akarod elmondani – nyafogott barátnőm.
Összeszedtem magam, és részletesen elmeséltem a
kocsikázást meg a sétát, hogy szaporítsam a szót és inkább
én beszéljek, minthogy Vica kérdezgessen. A fejemben
közben csak az járt, hogy néhány órával később
viszontlátom Mihályt. Egyszerre zavart, hogy ennyire a
hatása alá kerültem, és vágytam rá, hogy újra lássam és
megérintsem.
Ezen a napon írtam le az első sorokat. Remegő kézzel,
félénken kezdtem, majd egyre bátrabban és gyorsabban
vetettem papírra a gondolatokat. Csak írtam és írtam. A
huszonnyolcadik születésnapom után két nappal tűntem el
Balatonfüredről… – buggyant ki belőlem az igazság.
Megállás nélkül írtam vacsoráig, ömlött belőlem a szó…
Már kint álltam a ház előtt Vicával, kendővel a kezemben,
amikor Oroszy Mihály megérkezett. Elköszöntem
barátnőmtől, és én is lassan lépdeltem felé az udvaron,
ugyanolyan tempóban, mint ahogy ő közelített felém.
Udvariasan felsegített a hintóba, de nem ült mellém,
hanem a kocsis helyére huppant le.
– Maga fog hajtani? – kérdeztem csodálkozva.
– Inkább azt szeretnéd, hogy melletted üljek?
Mire kényelmesen elhelyezkedtem, már Ambrusék
házához értünk. A fiú az utcán várt bennünket, jókedvűen
pattant fel mellém. Zsuzsi igazat beszélt. Hatalmas mulatság
folyt a parton: a cigányok zenéltek, legalább húsz fő ropta
már a táncot, az asztalok tömve voltak. Ahogy közelebb
értünk, a harsány Somogyit is meghallottuk. Ő is észrevett
minket, és felénk tartott.
– Szép! Engem nem is hívtok? – adta a sértődöttet. – Ha
már nem hívtatok magatokkal, akkor gyertek ti! Legyetek az
én vendégeim – mutatott az asztala felé jókedvűen.
Ügyet sem vetve a férfira, Zsuzsi felszökkent a kocsira
Ambrus mellé.
– Gyere, barátom! – nevetett Mihály. – Tarts velünk!
Somogyi annyira sokat ivott, hogy segítenünk kellett neki:
erősen húztuk felfelé, nehogy visszaessen, amikor fellép.
– Szépségem! – köszöntött egy csuklással. – Titkoltad
előlem, hogy tudsz olvasni, pedig rajtakaptalak. Mondhattál
volna igazat.
– Itt vannak a Batthyányék? – szakította félbe Mihály.
Tudta, hogy mit kell kérdezni, mert Somogyi azonnal
témát váltott. A pincéig be nem állt a szája, annyit fecsegett a
parti vendégekről.

Már láttam az Oroszy-pincét – igaz, csak távolról –, amikor

Ostor átköltöztetett a házba. Az épület akár kétezer-húszban
is állhatott volna: kőből készült, masszív szerkezetűnek
tűnt, a boltíves pincerész újnak látszott. Rendszerezve
sorakoztak benne a kicsiny hordók, a fal mellett külön
polcra rendezve díszes kupák álltak katonás rendben. A
pince megelőzte a korát: hatalmasra építették, olyan igényes
kivitelezéssel, hogy a modern világ új pincéivel is
könnyedén felvehette volna a versenyt.
Somogyi már nem először járt itt, de ő is elhallgatott.
Ahogy sétáltunk odabent, még ő is folyton talált
nézegetnivalót. Az én pillantásom például a virágos és
leveles motívumokkal sűrűn kifaragott tölgyfa székeken
időzött el meg a monumentális asztalon – életemben ilyen
hosszút még nem láttam azelőtt. Engem mégis a pince elé
épített terasz ejtett rabul. Ugyanis állt ott egy hatalmas diófa,
amit beépítettek a teraszba, annak része lett. Azért, mert a
néhai Oroszy Ádámnak nem volt szíve kivágatni, így a
lombkorona úgy terült el felettünk, mint egy napernyő.
Ambrus egész este el nem engedte Zsuzsi kezét, nem
győzték egymást túllicitálni csókokban és simogatásokban.
Somogyi is élvezte a pincét, de másképp. Bár az ivászaton
lassított, a hely szellemére tekintettel, főúri módon
kiélvezett minden egyes kortyot, miközben csizmás lábait
lazán keresztbe fonva egy másik széken pihentette. Az a
fajta nemes volt, aki rajongott az úri passziókért, azaz csak
evett, ivott, kártyázott. Dolgozni nem szeretett, a társasági
életért annál inkább rajongott. Hevesen politizált. Olyan
szenvedélyesen osztotta meg Mihállyal az összes nézetét,
hogy egyszerűen nem lehetett neki ellenállni.
Gondolatmenete engem is sokszor megmosolyogtatott, meg
az, hogy mennyi mindenen járt az agya. Akkor éppen a
színházi előadásokat és a cirkuszos mutatványokat vetette
össze. Megállapította, hogy a bohóckodást lehetne komolyan
is csinálni, ahogy a régi udvari bolondok tették. A nagy
ötlete az egész estés politikai bohóckodás volt, és a
szemléletesebb előadás érdekében fel is pattant, és
demonstrálta. Mély hajlongásokkal és hosszú
önbemutatásokkal kezdte a műsorát, amin jókat nevettünk.
A többiek nem is sejtették, hogy Somogyinak mennyire
igaza lesz, hiszen egy az egyben a stand-up comedy
műfajának titkát fedezte fel.
– Kérsz? – fordult felém Mihály borral a kezében. Már
vagy három pohárral ittam, de jólesett. A délutáni emlékek
miatt kerültem még a pillantását is.
– Igen, köszönöm – feleltem kurtán.
Megborzongtam, miközben töltött, kendőmet szorosabbra
húztam a hátamon.
– Fázol?
– Csak kicsit.
Ahogy felnéztem, találkozott a pillantásunk. A szívem
hevesebben vert, és ő sem a házigazda kedvességével nézett
rám, aranyban izzott a tekintete.
– Hozok pokrócot – mondta, és bement.
– Igyunk! Az felmelegít – lelkesedett Somogyi.
Tüstént töltött a kupákba, állva vártunk a koccintásra és
Mihályra. Megint kirázott a hideg, mire Somogyi közelebb
lépett és átölelt. Éreztem az izzadtság- és lószagát.
Kellemetlenül érintett, de nem akartam udvariatlan lenni.
Pillantásom találkozott Ambruséval, bátorítóan
mosolygott, miközben csóválta a fejét. Közben azonban
Somogyi az illendőnél bőven erősebben szorította meg a
derekamat.
– Annácska – lehelt rám borszagú szájával. – Te hazudós
vagy. Tudsz olvasni, de nem vallottad be. Nem szép dolog
hazudni, szolga!
– István, sokat ittál! Ne beszélj így vele! Ő húzott ki a
vízből. Tán elfelejtetted? – figyelmeztette Ambrus.
– Nem felejtettem el. Hálás vagyok érte – búgta a fülembe,
majd megsimogatta a hátamat.
Szerencsére megérkezett Mihály, és Somogyi levette
rólam a kezét.
A takarót úgy borítottam magamra, mintha páncél lett
volna.

– Szeretem Ambrust! – sóhajtotta Zsuzsi. Dolgunk

végeztével tartottunk visszafelé az erdőből a pincéhez.
– Látszik rajtad, meg rajta is. Ő is szeret téged.
– Úgy gondolod? Meg fogja kérni a kezem?
– Biztosan. A templomnál is mindenki látta, hogy sétálni
megyünk – nyugtattam meg.
Ahogy közeledtünk, hallottuk a férfiak beszélgetését,
hangos nevetgélését. Zsuzsi csendre intett, mutatta, hogy
álljak meg. Nem akartam hallgatózni, de olyan erővel
markolt a karomba, hogy végül lecövekeltem én is. Karba
fontam a kezemet, úgy vártam, míg Zsuzsi még a nyakát is
előrenyújtotta, annyira fülelt.
– Te elvesztél, azt látom – röhögött Somogyi. – Azokban a
mellekben én is elvesznék, öregem.
Erre mindannyian felnevettek.
– Anyám szerint tél előtt kérjem meg a kezét – mondta
Ambrus.
Zsuzsi szeme majdnem kiugrott a helyéről, annyira
meglepődött. Ugrálni kezdett örömében.
– És apád mit mond? – tudakolta Somogyi. – Arra adjál
inkább.
– Amit anyám.
Ezen akkora nevetésben törtek ki, hogy élvezet volt
hallgatni.
– Te is regélj nekünk, Mihály! – hallottam Somogyi
hangját ismét. – Anna hozzátok került, mindig kéznél van.
Okos megoldás, hadnagy uram! Jól bejáratott az
özvegyasszony?
Mintha hasba rúgtak volna. Zsuzsi megszorította a
kezemet.
– Alábecsülöd – szólalt meg Mihály.
– Te meg túl – vágott vissza Somogyi. – A cinkosa voltál az
étteremnél. Valld be, tudtad, hogy tud olvasni.
– Tudtam.
– Inkább csúfot űztél belőlem? – kérdezte önérzetesen. –
Az orrodnál fogva vezet. Már bekönyörögte magát a
házadba, és te töltöd neki a bort, nem fordítva. Bécs elvette
az eszedet. A francia kisasszonyoknak kell udvarolni, nem a
szolgának.
 Nem bírtam tovább hallgatni és nem akartam többet
tudni, elindultam és visszaültem a helyemre. Somogyi
felállt, és pálinkáért ment.
– Ha megengeded… – Mihályra nézett, aki bólintott. – Ki
kér? – fordult felénk.
Csak ő ivott egyedül. Egymás után kettőt. Beszélgettünk
tovább, vagyis leginkább Ambrus és Mihály beszélt, néha
Zsuzsi is hozzáfűzött valamit. Én szótlanul ültem, és azt
vettem észre, hogy Somogyi fixíroz. Ambrus is látta, és
aggodalmas képet vágott. Zsuzsi a fejével intett, hogy tegyek
úgy, mintha észre se venném.
– Anna! – szólított meg Somogyi mézes-mázas hangon.
Azonnal rosszat sejtettem. – Van udvarlód?
– Nincs.
– Elég! Sokat ittál! – szólt rá nyugodt hangon Mihály.
– Nem engedsz minket beszélgetni? – mosolygott rá
Somogyi. – Sajnálod tőlem?
Összeszedtem a bátorságomat és a maradék erőmet.
– És maga mikor készül házasodni? – kérdeztem a lehető
legkedvesebben.
– Minél később. Habár a tejet szeretem, nem veszek meg
miatta egy egész tehenet – röhögött.
– Te a bort szereted! – kontrázott nevetve Ambrus.
– Az már igaz! – emelte fel ismét a hangját. – Töltenél
nekem? – nyújtotta a poharát felém.
A kancsó hozzám volt a legközelebb, de ha a legmesszebb
lett volna, akkor is elvárta volna, hogy ugorjak, és ez ellen
senkinek nem lett volna kifogása. Zsuzsi meg én itt nem
voltunk hölgyek. Felálltam, és elvettem a poharát.
 – Majd visszasimogatod – suttogta Mihálynak felém
biccentve, miközben a bort töltöttem neki.
– Részeg vagy – mondta neki az. – Mára végeztünk.
– Én nem végeztem! – kurjantotta.
De Mihály a hintóba parancsolta. Ő volt a kocsis, így a
részeg disznó mellé kellett ülnöm. Riadalom ülhetett ki az
arcomra, mert mielőtt felszálltam, Mihály a fülembe súgta:
– Ártalmatlanra itta magát… – Majd biztató pillantással
segített fel.
Somogyi valóban édesdeden elaludt a vállamon, és még
akkor sem mozdult, amikor a házukhoz értünk. A két másik
férfi cipelte fel a tornácra a nehéz testet. Mindenkit
hazavittünk, Ostor a bejáratnál állt készenlétben, hogy
elrendezze a lovakat.
Mihály segített leszállni, majd megállt velem szemben.
– Anna! – szólított meg, mire én gyorsan közbevágtam.
– Kérem, ne közeledjen felém! – előztem meg. – Ne űzzön
gúnyt a jó híremből. A délután, a szobámban láthatta, hogy
milyen hatalma van felettem. Dicsérje csak magát! Elöntheti
a büszkeség, mert sikerült. A tisztességem egy mákszemnyit
sem érdekelt akkor, azt csinált volna velem, amit akar. Ezért
arra kérem, legyen nemes lelkű. Segítsen abban, hogy
tisztességes asszony maradjak, és ne vigyen a kísértésbe!
Válaszra nem vártam, nyomban elviharzottam, ahogy a
vallomást befejeztem.
 A GRÓF

Mihály megfogadta, amit kértem tőle, mert attól a bizonyos

estétől kezdve alig láttam. Vicától tudtam, hogy az
éjszakákat is gyakran töltötte távol. Én pedig írtam. Le
akartam jegyezni a velem történteket. Talán az utókornak…
Egy reggel, amikor vízért indultam, Ostorral épp velem
szembe tartottak, majd Mihály közömbös hangon közölte,
hogy levelet kapott Csáky Konrádtól, a gróftól, akit a
fürdőnél ismertünk meg. Elhozta saját tenyésztésű lovait az
Esterházyak ménesébe, és nem feledkezett el a nekem tett
ígéretéről.
Nekem azonban már kiment a fejemből, így kellemes
meglepetésként ért a hír.
– Istvánnak adom a lovat – mondtam nekik izgatottan.
– Nem akarod megtartani? – kérdezett vissza csodálkozva.
– Az istállóban van szabad hely – mondta Ostor.
– Nem tudok lovagolni, és egyébként sem értek a
lovakhoz.
– El is adhatnád – javasolta Mihály.
– Ajándékba szeretném adni neki.
Ostor arcán tükröződött, hogy bolondnak tart, de Mihály
nagyot sóhajtva bólintott, és elmondta a további részleteket.
A gróf gálánsan választást ajánlott fel paloznaki birtokán –
ami szerencsére nem volt túl messze, ennek ellenére
segítség nélkül el sem tudtam volna menni –, ahova
Somogyit is meghívta.
Néhány nappal később el is mentünk. Négy lóval
utaztunk: Hajnal, Angyal, Szikra és Góliát volt aznapra
befogva. A lovaknál divatosak voltak a népnevek és
tájnevek, ugyanúgy, ahogy az egy-egy jellemző
tulajdonságukra utaló elnevezés. Az egyik kedvencem
Erdőszépe volt. Mihály legkedvesebb sárga kancáját hívták
így. Olyan szépen beszélt vele még Ostor is, hogy néha
igencsak irigyeltem azt a lovat. Az összes férfi leste a
kívánságát, mint egy dámának, és ha csak felemelte a lábát,
máris nyugtalan tekintetek aggódtak hogylétéért. Nemcsak
Mihály és Ostor, de még Géza is becézgette, simogatta,
amikor érte. A béreslegények is szerelmes szemekkel
bámulták, amikor Ostor elővezette Mihálynak. Az biztos,
hogy a férfiak szebben beszéltek a lovakról, mint az
asszonyokról.
Ostor szintén nem ütötte a lovakat. Sőt! Amikor ő hajtotta
a kocsit, akkor még csak nem is vitt magával ostort. Azt
mondogatta, hogy a jó kocsis inkább az anyját veri, mint a
lovát.
A négyesfogat, amivel utaztunk, egyben Mihály rangját is
jelentette.
– Minek négy lóval menni? Kettő is bírná, nem? –
kérdeztem Ostort, aki öt órakor már talpon volt, hogy
előkészítse a lovakat.
 – Mert van – válaszolta mosolyogva.
Vártuk, hogy Mihály is kijöjjön, és végre elinduljunk.
Féltem a találkozástól, ezek a percek felértek egy érettségi
vizsga előtti izgalommal. Szerettem volna tetszeni neki, de
csak egy csepp levendulát tettem a fülem mögé, nem
akartam erősen illatozni.
Jókedvűen érkezett, kedvesen köszöntött. Igyekeztem én
is természetes mosollyal válaszolni, de az idegességemet
nehezen lepleztem. Meglepetésemre előre, Ostor mellé ült
fel. Ettől ahelyett, hogy megnyugodtam volna, inkább
csalódott lettem, majd szabályosan méregbe gurultam,
amiért a jelenlétében ennyire nem tudok uralkodni az
érzéseimen. Mindig összezavart valamivel.
Mihály szerette a lovakat, és hajtani is kedvelt. Vajon
végig Somogyival kettesben fogok utazni? Vagy netán ők
ülnek majd itt ketten, és engem küldenek Ostor mellé?
A lovak lassú lépésekkel megindultak, hogy elvigyenek
gróf Csáky Konrádhoz, de ahelyett, hogy jókedvűen
élveztem volna az utazást, idegesen igazgattam szoknyámat
és a hajamat. Hajlamos voltam már korábban félni, mint
szükséges, de ez túlment az elővigyázatos kategórián.
Szorongtam. Túlgondoltam mindent, ami Mihállyal
kapcsolatos. Görcsös voltam egészen addig, míg oda nem
értünk Somogyiért.
Ő is kedvesen köszöntött, és fülig ért a szája, hogy a
grófhoz tartunk. Irigyeltem ezért a tulajdonságáért: mindig
talált okot a lelkesedésre. Élvezte az eseményeket, csak úgy
sugárzott róla az életöröm. Nem is volt befelé forduló alkat,
inkább szórakoztató és határozottan barátságos természetű.
Persze velem néha utálatosan viselkedett, és ezért nem
szívleltem, de kinek nincsenek rossz tulajdonságai? Vajon
milyenek lennének a huszonegyedik századi ismerőseim,
ha hirtelen nemesek lennének és hatalmat kapnának?
Vajon hogy beszélnének egy szolgával? Biztosan érnének
kellemetlen meglepetések. A fölény látni engedi az igazi
arcot – hozzám képest Somogyi István kiváltságosnak
született, ennek ellenére szóba állt velem…
A két férfi hosszan beszélgetett a lovaktól.
– A trakehneni ménessel a poroszok előttünk járnak. Vagy
ott van a cellei méntelep… – mesélte épp Mihály. Tudtam,
hogy helyesen mondja, és az idő őt fogja igazolni. Ott
vannak példának a bábolnai és a mezőhegyesi
ménesbirtokok…
– Zichyék a spanyol ménekre esküsznek. A fürdőnél a
Vargáék meg egy dán lóról áradoztak – gondolkodott
hangosan Somogyi is.
– A dán nem rossz, de még mindig nem elég magas!
– Mindig csak a magasság! – méltatlankodott sértődötten a
mélynövésű Somogyi. – A magyar ló kiváló, egy kis törökkel
keverve.
– A magyar szívós ugyan, de kicsi és csúnya. A keleti csak
feljavította.
– Spanyol származású – kezdett bele ismét Somogyi –, arra
van szükségünk. Attól lesz tizenhat markos a mi lovunk is.
– Arábiából kell a mén, barátom – ellenkezett Mihály. –
Már bizonyos, hogy a berber vér is javított a miénken. Az
andalúziai ló kényes, nem győzné a csatamezőt. A
huszárnak kellene cipelnie.
 – A te hátsód túlontúl megszokta a havasföldi lovat
Bécsben. Szürke tizenöt markos, mi? Gárdistának az dukál,
ugye? – utalt a bécsi testőrség éveire Somogyi. – A legjobbat
is megunja az ember, az a te bajod – nevetett fel.
Mihály nem válaszolt, csak mosolygott.
– Mindenki arra vágyik, amije nincs. Így megy ez –
folytatta Somogyi. – Én kiegyeznék most egy jókora, délceg
spanyollal – kezével mutatta az áhított a magasságot. –
Tudod, olyannal, amivel a vaksi Batthyány gyerek járkált.
– A spanyol csikóra jutalmat tervez az Udvar. Hátha
szerencséd lesz.
– A királynőnk is szereti a szemrevaló, jól megtermett
lovakat – váltott a szokásos kaján hangra Somogyi. – Azt
beszélik, annál jobban már csak a kemény farkú magyar
testőröket szereti.
Ezen mindannyian nevettünk, és végre Mihály is hosszan
felém pillantott, amitől egy csapásra jó hangulatom
kerekedett. Nem akartam, hogy így legyen, de irányította a
kedélyállapotomat.
– Begyűjti a méneket – rikkantotta Somogyi, miközben
alig kapott levegőt a röhögéstől.
– Nemesítő Testőrség – fokozta Mihály is. – Feljavítjuk az
állományt.
Vihogtak és vicceltek, ahogy ebben az életkorban szokás.
Csak a díszletek voltak mások, de a pajzán humor és a
sikamlós vicc örök. Úgy beszéltek a lovakról, ahogy az
utódaik az autókról, csak a német és koreai autómárkák
helyett az andalúziai mén, arab csikó, és szerecsen lovak
kifejezéseket használták.
 Az út több mint kétórásra nyúlt, amiben a rossz
útviszonyok is közrejátszottak. Közútkezelő híján egyes
poros és nyomvonalas részek sártengerré váltak az
esőzéstől, amit jobb volt nagy ívben kikerülni. Nem bántam
a kitérőt, mert élveztem a kora reggeli napsütésben fürdő,
szőlődombos vidékek látványát. Egy húsz kilométeres
utazás kész kalandnak számított, ezért a Paloznakig tartó út
irigylésre méltó kirándulás volt.
A korai indulásnak volt egy nem elhanyagolható előnye: a
folyamatos haladás lehetősége. Az atyámfiaság és sógor-
koma kapcsolatok ápolása olyan eltúlzó és egyben
erőszakos elvárásként nehezedett az emberre, amit csak
óvatosan illett kikerülni. Tiszteletlen és sértő magatartásnak
számított volna egy rokon vagy barát háza előtt szó nélkül
elhajtani, a legsértőbb udvariatlanságként emlegették fel az
ilyen eseteket. Az egész rokonság vagy a teljes falu
rosszallását kiváltva akár vértagadónak is megbélyegezték
az ilyen pimasz utazókat.
Azzal, hogy Mihály egészen az Udvarig eljutott, és látott
néhány európai nagyvárost, ritka kozmopolitának
számított, akit élete végéig csodálattal faggatnak majd a
kalandjairól. Somogyi és a szende Ambrus talán jobban
beleillett az átlagos vidéki nemes kategóriába, akik sosem
hagyták el saját kakasdombjukat. Ha mégis, akkor csak egy-
egy vendégség, keresztelő kedvéért. Az utazás mint öncélú
szórakozás, ismeretlen fogalom volt. Csak konkrét tervvel
indultak útnak, és meghatározott célból.
– Likőrt várok – szólalt meg Mihály –, Felső-Ausztriából.
– Minek neked likőr az Óperencián túlról? – kérdezett
vissza Somogyi. – Tán már nem bírja a gyomrod a magyart?
– Enns is magyar föld volt valaha, tehát a likőröm is az.
Somogyi értetlen ábrázatomat látva elmagyarázta, hogy
Ausztria egy távoli részéről van szó, ami az Enns, Mátyás
egykori királyságának határfolyóján túl fekszik.
– Österreich ob der Enns – mondta lassan Mihály. –
Óperenciás. Így hangzik, ha gyorsan mondom.
– A magyar parasztnak Óperenciás – folytatta Somogyi –,
csak bécsiek, meg kényeskedő magyarok ösztereznek. –
Azzal viccesen Mihály felé biccentett. – Nekem Óperenciás!

Az Oroszy família felsőbbrendűsége tetten érhető volt

gazdagságuk mértékében is, mert nemcsak földjük és címük
volt, hanem pénzük is. Sok pénzük. Utazásaik során, távol
az otthontól, a nemesek is csak pénzért tudták maguknak a
megszokott úri színvonalat biztosítani. Mivel Mihályék sok
pénzt szedtek be Füreden, volt mit elkölteni máshol. Ám a
középnemesek jó része csak otthon volt úr, abból állt a
vagyonuk, amit a birtok adott. Saját házukban a pazarlásig
rendelkezésre állt minden, de pénzük nemigen akadt.
Szőlődombok között, erősen kanyargó utakat bejárva
jutottunk el Paloznakra, amit rögtön szívembe zártam.
Dombjairól Tihanytól Siófokig láttam a túlpartot. A Csáky
gróf birtokáról az egész kelet-balatoni táj az ember lába és
szeme előtt hevert, ha azonban mégis egy pillanatra
elfordította tekintetét e csodáról, akkor a másik irányban a
falucska szép templomtornya és takaros házainak látványa
édesítették meg hangulatát.
Csáky Konrád hűsége az Udvarhoz nem volt egyértelmű,
de Somogyi vadul bizonygatta, hogy betörték már őt is,
mivel az Esterházy család sosem ápolna vele ilyen szoros
kapcsolatot, ha kétséges lenne a birodalom iránti
elkötelezettsége.
– Megadta magát Bécsnek – érvelt. – A lovait is az
Udvarnak tenyészti.
– A bornak adta meg magát – válaszolta Mihály.
Én a grófról csak annyit tudtam, hogy lovakat tenyészt,
erősen dohányzik, és bizony inni is szeret. Somogyi a férfi
vadászszenvedélyéről is regélt történeteket, de ezek
leginkább féktelen dorbézolásról és szajhákról szóltak.
A szőlőtermesztés is olyan téma volt, amelyről a férfiak
szívesen és hosszan társalogtak. A vidék, ahol jártunk,
frekventált területnek számított, a veszprémi káptalan
uralta nagy részét. A gohér szőlőfajtáról igazán hosszan
beszéltek. Megtudtam, hogy lugasnak is kiváló, a tőkéje erős
növekedésű, és gyümölcse nyár végétől ehető. Idővel az volt
az érzésem, hogy csak azért áradoztak annyit róla, hogy az
osztrákot szidhassák.
Csáky gróf paloznaki kastélyát mandulás vette körül, és
egy boltíves kapun át jutottunk a hamisítatlanul
vadregényes hangulatú úri rezidenciához. Egyáltalán nem
volt hivalkodó, a haszontalan pompát mellőzve roppant
igényes, a legapróbb részletekig alaposan megtervezett,
mérsékelt méretű, ám annál titokzatosabb kastély volt.
Különleges légkör uralta: a sok borostyán miatt búvóhelyre
emlékeztetett, ami elrejtette a grófot a kíváncsi szemek elől.
A Balaton-felvidék szívében épült, közel a pezsgő fürdőhöz,
ahol a cigányzenés mulatozás elérhető közelségű, de kellő
távolságra van a fürkésző szemektől. Egy birtok a Bakony
déli tövében, amit csak az talál meg, aki kifejezetten keresi.
Csáky Konrád egyszerű ruházatban, a lovai mellett állt,
amikor begördültünk. Néhány jószág szabadon abrakolt
mellette – ha nem ismertem volna, azt hittem volna, hogy ő
az egyik lovász. Kutyái ugrándozva csaholtak, legalább
nyolc-tíz vizsla meg kopó fogadott minket.
Az egyik célba vette jobb lábamat, mancsával átkarolva
próbálta meghágni. Igyekeztem finoman leállítani, de az a
párzó mozdulatok közben úgy felhördült, hogy megijedtem
tőle. Nem hiányzott egy kutyaharapás, pláne nem egy
antibiotikumok nélküli világban.
– Ennél stílusosabban én sem köszönthetnék egy
szépasszonyt – viccelődött a gróf, és egy határozott
mozdulattal lerúgta rólam a jószágot. – Amilyen a gazda,
olyan a kutyája – folytatta, és meghajolt.
– Biztosan nem jó házőrző – jegyeztem meg tréfásan.
– Ezeknek sonkát is húzhatnak az orra előtt, akkor sem
engednek be idegent. Most nyugodtak, mert itt vagyok.
– Engedje meg, gróf úr, hogy ezúttal ne értsek egyet
magával – mondtam neki kedvesen. – Az imént mutatta
meg, hogy mi a gyengéje. Ha be akarnék jutni, akkor a
kerítéshez kötnék egy tüzelő szukát, és a vadászkutyái
mellett szépen besétálnék.
Ezen mindenki nevetett, Csáky pedig örömében arcon
csókolt. Cifra ruha nélkül is tudta az ember, hogy úrral
beszél, a stílusa, mozgása és egész lénye kifinomult jellemre
vallott. Persze gátlástalansága ellenére. Nem tudta leplezni
műveltségét, még akkor sem, ha trágárságot mondott.
Veleszületett intelligenciája végtelen kelléktárral bírt, a
durva beszéd pusztán a legkifejezőbb eszköz
megnyilvánulását jelentette. Szabad lélekként bátran
vegyítette a legúribb és a legegyszerűbb viselkedést, ami
meghökkentő volt, de nem ez volt a célja. Egyszerűen ilyen
volt: sziporkázott az elméje.
Tikkadt lovaink itatását maga intézte. Mihály és Ostor
könnyedén segített neki, Somogyi a fizikai munkában
inkább lelkesen, mint hasznosan vett részt. Puhány
testalkata kényelemszeretetéről árulkodott, de becsületére
váljék, hogy ennél is erősebben kívánt a gróf kedvében
járni, így ő is buzgón segédkezett.
– A csikósok, azok ám a férfiak. Bivalyerősek – mondta
Csáky, és elismerően elhúzta a száját. – Délidőben egy egész
ménest megitatnak, egyes-egyedül. A csikós egymaga
legalább kétszáz lovat. Egyre számoljunk nyolc litert –
magyarázta, az állát vakarva. – Az ezerhatszáz liter víz. A
csikós mindezt a kútról húzza fel. El tudod képzelni, milyen
erős karja van az ilyen férfinak? – kérdezte, és huncutul
rám mosolygott.
– Ők a legjobb lovasok is – csatlakozott Mihály.
– Fiam, köszönöm, hogy kimondtad helyettem – veregette
hátba a gróf. – Nem illett volna az ifjú huszárok előtt ezt
nekem kimondani, de én is így gondolom. A csikós annyira
jól ért a lovakhoz, hogy bármit képes elérni náluk. Még
akkor is, ha éppen csata előtt fogja ki a szekérből. A saját
lova meg egy füttyentésre ott terem előtte, akár egy
ellenkező irányba vágtató ménesből is.
– Belőlük lesznek a legjobb huszárok – kontrázott rá
Somogyi, aki nem akart lemaradni, igyekezett a gróf
kedvére szólni. Mihálynak ez fel sem tűnt, bizonyára
megszokta.
Ekkor szemrevaló fiatal cigányasszony jelent meg
italokkal megrakott fatálcával. Fekete hajában rikító virágos
kendőt viselt, nekem harmincegynéhány évesnek tűnt.
Világoszöld szeme egy pillantás alatt megbabonázta a
férfiakat, mosolyát nem rontotta hibás fogazat. Tarka
virágokkal díszített fekete szoknyáját kanárisárga inggel
viselte. Üdítő látvány volt, vibráló színfolt. A női magazinok
divatfotóin láttam utoljára ennyire eltalált szettet.
Somogyi a nyálát csorgatva alapos mustra alá vette a nőt,
aki láthatóan hozzá volt szokva az efféle helyzetekhez, így
rá sem hederített, kínálgatta az italokat tovább.
– Te vagy az a lány? – kérdezte tőlem kedvesen. – Sokat
emlegette a dalt nekem. – És Csáky felé biccentett.
Tegezte a grófot. Egy pillanatra megállt a levegő, ők is
észlelték, de ügyet sem vetettek ránk. Majd Csáky fittyet
hányva minden szokásra, a szép cigányasszony mellé lépett
és szeretettel átkarolta. A nő válaszul a vállára hajtotta fejét,
minden provokáló szándék nélkül, megszokásból. Olyan
természetesen viselkedtek, hogy megmelengette a szívemet.
Csak ekkor vettem észre, mennyire hiányzott ez ebből a
világból.
– Anna! – A gróf felém fordult. – Az ígéretemet beváltom.
Tartozom egy lóval, amit ma meg is adok.
Az asszony kiosztotta a pálinkákat a koccintáshoz, és
Ostort is odahívta.
– Bemutatom a ház asszonyát, Riát. – Azzal Csáky kézen
fogta, a nő pedig hagyta magát megforgatni, miközben
hangosan nevetett.
– Konrád nagyon színpadias – kacagta felénk.
– A lovakra! – szólalt meg Somogyi, és a magasba emelte
pálinkáját.
Koccintás után Ria nyomban töltötte a következőt.
A gróf csukott szemmel emelte a pálinkát szájához.
Szerette az élvezeteket, és ez a tény nyomot is hagyott rajta.
Arcán jobban látszott az ital, mint az évek, ráadásul a
tubákolást is messziről érezte az ember. Ennek ellenére
edzett teste volt, amit valószínűleg a lovak iránti
szenvedélyének köszönhetett.
Csatlakozott hozzánk két legény és egy szolgálólány, Ria
nekik is töltött. A gróf mindenkivel egyforma hangot ütött
meg, Ostorral ugyanúgy beszélt, mint Mihállyal. Gátlástalan
embernek tartottam, de csakis a szó nemesebb értelmében.
Somogyi meg bárkivel megtalálta volna a hangot, Csáky
Konrád egyetlen pillantása elég volt, hogy átalakítsa a
mondatot, és teljesen máshogy fejezze be, mint ahogyan
eredetileg tervezte. Leste és kitűnően olvasta is a
testbeszédet, jókor hallgatott és jókor beszélt. Kéretlenül
körüludvarolta a grófot, és kedveskedett Riával is, amire ők
ügyet sem vetettek. Én is megkedveltem Csákyt, de nem
azért, ahogy Ostorral, Riával vagy velem bánt, hanem épp
azért, ahogy Somogyival. Tisztában volt vele, hogy a
kegyeibe akar férkőzni, tudta, hogy néha még füllent is,
mégsem haragudott rá.
Mihályt egészen más fából faragták. Ő nem kereste a gróf
kegyeit, ahogy Ostor sem. Mindketten túl férfiasak voltak
ehhez. Ostor lényét áthatotta a mély vadság, arcvonásai
keménysége és metsző tekintete a fájdalmas emlékekről
árulkodott. Minden mozdulatában – még a járásában is – a
magány és a végtelen szabadság keserédessége keveredett,
mintha e kettő összetartozna. Csak egyszer nézett Ria
szemébe, és soha többet még csak felé sem pillantott.
Ennyire tetszett neki a nő.
Titkon Mihályt szemléltem. Szerencsés volt, hiszen már
puszta megjelenésével kivívta a figyelmet, és ő volt az,
akinek vártak és adtak is a szavára. Mindezzel tisztában
volt, és élt is vele. Tekintete egy ragadozóéra hasonlított,
mégis kedvesnek nevezném, majdhogynem szelídnek.
Lobbanékony természetén magabiztosan uralkodott, ám egy
szemvillanása elárulta indulatait. Én azelőtt nem láttam
még igazán dühösnek, de nem is szerettem volna.
Oroszy Mihály belopta magát a gróf szívébe – azzal, hogy
nem kereste a kedvét, sőt kissé pimasz is volt, de ez
Csákynak csak még jobban tetszett.
– Nem a királynő kezét vágyom csókolgatni – jegyezte meg
félig viccesen a gróf. Azt még én is tudtam, hogy bizonyos
alkalmakkor a gárdisták tagjai ünnepi kézcsókra járultak
Mária Terézia elé.
– Ettől nem kell tartania, méltóságos uram – válaszolt
széles vigyorral Mihály. – Hisz fel sem vennék erre a
posztra.
Ezen a leghangosabban Ria nevetett, de a gróf is kedves
bólintással jutalmazta a frappáns választ. Somogyi
kuncogott, és még Ostor is megengedett magának egy
félmosolyt.
 – Ezt a lovat próbáld ki – mutatott Csáky egy fekete
csődörre. – Hannibál a neve, a legkedvesebb jószágom.
Az összes férfi a gyönyörű éjszínű állatot figyelte, és nem
győzték méltatni küllemét.
– Mitől ez a kedvenc lova? – érdeklődött Somogyi.
– Mert aranyat szarik a markomba – nevetett fel a gróf. –
Figyeld csak! – mutatott az állat felé. – Az alapító apaménre
ez hasonlít a legjobban. Az anyja pedig magyar kanca.
– Emlékszel arra a kancára? – merengett el Ria. –
Felrugdosta a méneket. Az összeset, egyet kivéve.
– Maga választott párt – mondta a gróf nekem címezve.
– És milyen jól választott – mutatott a ló felé Ria.
Elmesélte, hogy magukra is hagyták őket, mert a kíváncsi
szemeket még a lovak sem szeretik, ahhoz túl érzékenyek.
A nő osztozott Csáky rajongásában, átszellemült tekintettel
figyelte ő is az állatokat. Ezt lehetetlen lett volna
megjátszani.
– Nem túl vadak a mének? – fordultam hozzá.
– Ismered a mondást? – kérdezte Somogyi. – A heréltnek
parancsolsz, a kancát megkéred, a ménnel meg
megpróbálod megbeszélni.
Ezen mindenki nevetett, majd mikor elővezették a lovat,
Mihály szólalt meg:
– Sokkal könnyebb velük, mint a kancákkal vagy
heréltekkel.
– Tényleg? – kérdezett vissza Somogyi felhúzott
szemöldökkel.
– Igen. Ha nem zárod el, és engeded összeszagolni a
többivel, akkor beáll a sorba – mondta Mihály, már a ló
sörényét simogatva.
– Az állat megérzi, ha óvatosan nyúlsz hozzá, és
ellenszegül, ha nem vagy elég határozott – jegyezte meg a
gróf.
Mihály a nyeregre nézett, és elismerően füttyentett. Nem
lehetett nem észrevenni, hogy milyen díszes szerkezetű,
dúsan faragott favázas alapra épült, a csillagokkal díszített
rézverete pedig ősi hangulatot árasztott.
– Füredi? – kérdezte.
A gróf bólintott.
– Úgy érti, Füreden készítik? – kérdeztem elkerekedett
szemmel.
– Tiszafüreden – válaszolta Ostor.
Mihály szeme már a terepet fürkészte. Csáky gróf
bonyolult pályát épített magának, és éppen azt magyarázta,
hogy milyen szisztéma szerint szokott rajta végighaladni,
még tippekkel is ellátta a másikat. Ostor is feszülten figyelt.
Először láttam ilyen lelkesnek, szeme csillogott a lovas
akadályok láttán.
– Te is kipróbálod? – kérdezte tőle a gróf.
– Szívesen – válaszolta egy biccentés kíséretében, amire
Csáky intett a lovászoknak, hogy szerszámozzanak fel neki
is egy lovat.
Mihály már azzal a gyors mozdulattal, amivel az állat
hátára felpattant, elismerő mosolyt csalt a gróf arcára.
Ahogy az állattal megtalálva az összhangot megülte azt, a
tartása olyan szép volt, hogy le sem bírtam venni a szemem
róla.
Mindenféle próbakör nélkül, azonnal a pályára vezette rá
a mént.
– Merész! – Csáky a szemével követte, miközben
megtudtuk tőle, hogy a terep egy különleges katonai
kiképzési rendszer alapján épült. Az a célja, hogy a lovas
nagy sebességgel is biztosan fordítsa akadályra lovát, ami a
harci rohamokban a legfontosabb tényező. A katonák és
lovak tréningezésében nem a bécsi mintát követte, hanem
ezt a veszélyesebb, porosz vonalat. Itt rögzítettek voltak az
akadályok, és nemcsak leverni lehetett őket, hanem, ha
rosszul teljesített, akár nyakát is szeghette a lovas.
– Most kiderül, hogy milyen gyorsan fordul a huszárunk
– mondta nevetve –, és az is, hogy elég bátor-e. – Közben egy
vizes részre mutatott a pályán. – A be nem látható helyre
ugrás kemény dió. A lovastól bátorságot, a lótól pedig
engedelmességet kíván.
– Először ül ezen a lovon – jegyezte meg Ostor feszülten.
Le sem vette a szemét uráról, miközben olyan erővel
szorította a karámot, hogy belefehéredtek az ujjai.
– Kapott kiképzést. Elvégre huszár – jelentette ki szárazon
a gróf. – Egy csatában idegen lovakkal is bírnia kell.
Örülhet, ha nem félig nyers jut neki.
– Konrád, ne feledd, nincs háború! – intette kedvesen Ria.
– A vágtája és a gyorsasága hibátlan – dünnyögte Csáky.
– Vajon az ugrása is az lesz? – nyújtogatta a nyakát
Somogyi. Verte a víz, homloka úgy izzadt, hogy nem győzte
törölgetni.
– A lova szívós, és tud ugrani, ha akar – mondta
egykedvűen a gróf.
– Hányszor ment ezzel a lóval végig a pályán? – szegezte
neki a kérdést Ostor.
– Egyszer sem – válaszolta az, és elnevette magát. – Nem
tudom, hogy miért – folytatta hol Somogyira, hol Ostorra
nézve –, de ez a ló engem nem szeret. Pedig én szeretem őt –
tette még hozzá szomorúan.
– Levetette a hátáról? – kérdezte Ostor.
– Szó sincs róla. Ennél azért érzékenyebb lélek vagyok.
Nem erőltettem rá magam.
– De a pályát legalább ismeri a ló, ugye? – faggatózott
Somogyi is, már kissé ijedten.
A gróf unott hangon sorolta a különböző lovasok sikereit
és tapasztalatait Hannibállal, és egyáltalán nem érezte át,
hogy mi mennyire aggódtunk Mihályért. Kisült, hogy
Hannibál a vizes akadályt és az egyik ugró feladatot még
sohasem teljesítette.
– Jó lovas. Tudja, hogy mikor kell abbahagyni – zárta
rövidre Csáky.
Ettől egy picit sem nyugodtam meg, mert Oroszy Mihály
úgy ült a nyeregben, mintha gyökeret eresztett volna.
Somogyi idegességében egyre többet beszélt, egyik lábáról a
másikra állt, izgett-mozgott – a szája is. Elmesélte, hogy
hatévesek lehettek, amikor Mihály apja elővezetett egy
csikót. „Tetszik-e ez a ló, Mihályka? Akarsz-e ráülni?” –
faggatta az öreg Oroszy kedvesen gyermekét, aki
természetesen igennel felelt. Aztán Mihály csak állt
mozdulatlanul, és várt. Végül az apja sürgetésére kibökte:
„Félek tőle.” Az apjának sem kellett több: azonnal felkapta
és a ló hátára vetette. Egy nagyot csapott annak farára, és az
állat elrohant vele. Anyja rémülten sikítozott, ám végül a kis
Mihályka mosolygó arccal lépegetett vissza hozzájuk, azt
mesélve, hogy nem eresztette a sörényét, akárhogy is
dobálta hátán az állat.
– Edzeni kell a jellemet – helyeselt a gróf egyetértően.
– A cél nem szentesíti az eszközt – fortyantam fel. – Nincs
elfogadható indok egy gyerek veszélyeztetésére.
– Nem értik – sóhajtott fel Ria –, mert nem ők szülik. Ha
nekik kellene, nem adnák katonának sem ily könnyen őket.
– Anna, kedves – fordult felém Csáky –, már nem a kis
Mihály ül azon a lovon. Ennyire ne aggódjon érte! Ha nem
győzi, majd feladja!
Átlátott rajtam, és Ria is túl kedvesen mosolygott. Éreztem
az arcomon, hogy lángol. Szótlanul bámultam előre és
akkor is csak Mihályt figyeltem. Valóban féltettem.
– A huszár tud lovon vívni és harcolni, mert megtanulta
irányítani a lovat. Nézd, mennyire együtt mozog vele.
Hannibál is élvezi – mondta a gróf.
– Milyen egyenes a tartása! – csodálta Ria is.
Ekkor megértettem, hogy a huszár és lovának sorsfonalát
elválaszthatatlanul összesodorták, a csatában egymáshoz
köttettek, közös az életük – és a haláluk. Már nem úri
passziónak tartottam a lovaglást, nemesi allűrt sem láttam
benne, és nem is egy huszárt láttam magam előtt, meg egy
lovat. Egy lovast láttam, aki eggyé vált a hátasával. Oroszy
Mihály úgy ült Hannibál hátán, mint aki oda született.
Eszembe is jutott Erdőszépe, akit mindenki olyan sokra tart,
és már én is értettem, hogy miért. Igaznak bizonyult a
mondás: a magyar ember szerelmes volt a lovába.
Velünk szembe tartottak a lankás emelkedőn, amikor
Mihály ráfordította az ismeretlen akadályra a lovat.
Hannibál jelezte, hogy nem kíván arra menni, nyomban
megtorpant, és megfeszítette az izmait, közben hatalmasat
nyerített.
Lovasa közelebb hajolt hozzá, és nyakát simogatva
mondott neki valamit.
– Kezdd elölről! – suttogta Ostor.
– Ha lefordítja az akadályról – sóhajtott a gróf –, akkor
azzal a kitérést erősíti meg Hannibálban.
A ló láthatóan megnyugodott a keze alatt, és ezt az
alkalmat Mihály azonnal kihasználva ügetésből sarkallta az
állatot újra az ugratáshoz. Hannibált talán meggyőzte, de
még én is láttam, hogy nem jön ki a lépés.
Végül az utolsó pillanatban lefordította a lovat az
akadályról.
– Makacs jószág – összegezte Csáky.
Somogyi is szomorú képet vágott, én pedig
megkönnyebbültem, hogy legalább nem törte ki a nyakát
büszkeségből. Ostor azonban még mindig mereven figyelt –
talán ő mindenkinél jobban ismerte urát.
– Mihály is makacs – mutatott felé az ujjával.
Mindenki meglepetésére Oroszy Mihály vágtázva vezette
Hannibált az akadályra. Felállt a nyeregben, hogy a ló
minden erejét összegyűjthesse és szabadon vágtázhasson,
hogy a lendületét ne törje meg, és a legrövidebb úton –
nyílegyenesen tartottak a cél felé.
A fekete mén a megfelelő pillanatban rugaszkodott el.
Átugrotta az akadályt.
Míg az állat mind a négy lába földet nem ért, én levegőt
sem mertem venni.
A gróf elismerő rikkantása és Somogyi hangos kiáltása
törte meg a csendet. Az egekig magasztalták Mihályt, de
nehezen figyeltem szavaikra. Senki nem tetszett még
ennyire, mint ő. Csak bámultam, és nem vágytam így még
férfira, mint rá…
Ostor csendben örült, de vonásai végre megenyhültek:
rettentő büszke volt az urára. A karám mellett ittuk az
áldomást, Csáky gróf majd kiugrott a bőréből örömében.
Riát csókolgatta és ölelgette, miközben végig Hannibálról
áradozott. Agyondicsérte és becézgette a lovat, amihez
természetesen Somogyi is csatlakozott.
– A víz felé vezeti – mutatott Mihály felé Ostor.
Elnémultunk újra, csak a gróf vigyorgott továbbra is.
– Hátha… – mondta, majd lehunyt szemmel ismét
bekapott egy pálinkát.
Mihály a meder közepéig begázolt a lóval, de félúton
Hannibál megállt, és játszani kezdett a vízzel.
Csáky erre óriásit kacagott.
Még Mihály is odakapta felénk tekintetét. A csizmájával
szorított egyet a lovon, és lépésben elindította kifelé a
vízből. Aztán újra ráfordította a célra, és már ügetésben
haladtak vissza.
Hannibál magabiztosan indult meg: könnyed és nyugodt
vágtát láttunk, a ló örömében kalapált fejével és vihogott
Mihálynak. Megszerette lovasát.
– A hurutot és a szerelmet nem lehet eltitkolni – bökött
oldalba Ria, közben kezembe nyomott egy pohár pálinkát.
Vártuk Mihályt, aki mosolyogva léptetett felénk, Somogyi
ekkor is csak kurjongatott.
– A magyar huszárokra! – A gróf magasba emelte poharát.
– Fiam, te elmehetnél csikósnak is.
Oroszy Mihály egyszuszra lehajtotta a borát.
– Ez a ló most járt először vízben, ugye?
– Igen – válaszolt Csáky –, makacs jószág.
– Kiváló állat – ismerte el Mihály.
– Fiam, te nyeregbe születtél. Csak jótanács. Ha van egy
nő, akire nagyon vágysz, akkor ülj lóra, és beléd bolondul –
mondta, majd felém biccentett. – Neked, úrfi – folytatta
Somogyira nézve –, neked meg azt tanácsolom, hogy ülj
sokat lóra, s vitéz leszel. – Aztán barátságosan nyakon
ragadta, és összekoccintotta homlokát a férfiéval.
Mihály a tekintetemet kereste, de én gyáván elfordultam,
és elindultam Ria után.
Az egész környezet és életmódjuk beleillet volna a
huszonegyedik századba is: bográcsban rotyogott a pörkölt,
mintha csak kerti parti volna.
– Hogyan ismerted meg a grófot? – kérdeztem a nőtől
egyenesen.
– Én előbb laktam itt, mint ő. – A kis házacskára mutatott
a kastély oldalában. – Anyámmal éltem itt, ő meg mellénk
épített.
Nevetett, de tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű történet.
Vajon az anyja a szeretője volt Csáky Konrádnak? Majd ő
is?
– És te? Te hogy ismerted meg Oroszyt? – kérdezett vissza.
– Én… Én nem – dadogtam értelmetlenül –, mi nem… mi
nem úgy vagyunk…
 – De tetszik neked, nem?
– Tetszik, de ebből semmi jó nem sülhet ki – mondtam,
amire Ria kérdőn pislogott rám nagy zöld szemével. –
Bonyolult lenne.
Ria megvonta a vállát.
– Pedig megéri. Az úrfi ráadásul fiatal és csinos.

Visszasétáltunk a többiekhez, Ria hozott még italt a grófnak.

Ostor éppen akkor lépett a pályára egy szép szürke lóval.
Kiválóan lovagolt, és Csáky már az első akadály után
elismerően bólogatott. Illett Ostorhoz a szürke ló. Olyan
látványt nyújtott a napfényben, hogy bőven elmehetett
volna modellnek – mondjuk egy Marlboro-reklámba. Ria is
figyelte, némán követte figyelemmel a férfi hibátlan körét a
pályán. Ezt már a gróf is észrevette, de nem szólt egy szót
sem.
Az udvaron ebédeltünk egy terebélyes fa árnyékában, és
Csáky felajánlotta, hogy három csikó közül választhatok,
amiket ebéd után nyomban meg is mutat.
– Fogadja meg a lovasok tanácsát – ajánlotta kedvesen –,
segítenek majd választani.
– Szerintem meg ne hallgass senkire, magad is tudsz
dönteni – mondta Ria.
– Dönteni tud – vágott vissza a gróf. – Jól dönteni már
nehezebb.
Farkasszemet néztek egymással.
– Én rosszul döntöttem? – kérdezett vissza a nő.
– Mikor döntöttél?
– Akasszanak föl neved napján, Konrád! – gurult méregbe
Ria.
A gróf egyre többet ivott, de a nő hiába tette szóvá, csak
olaj volt a tűzre.
– Ezért szeretem jobban a lovakat – mondta Csáky –, nem
beszélnek vissza.
– Akkor az éjszakát is töltsd velük – sziszegte Ria
mérgesen.
– Tudjátok, mit szeretek benne a legjobban? – kérdezte
tőlünk a gróf a nő felé biccentve. – Nem haragtartó asszony,
hanem azonnal bosszút áll!
Később próbálta kiengesztelni, de az elhúzódott tőle, és
visszavonult a konyhába.
– Elutasít, pedig nem is vettem feleségül – folytatta a gróf.
– Istenem, egykor mit nem adtam volna a mosolyáért!
Képesek vagyunk vagyonokat elherdálni egyetlen csókért!
Csak reméltem, hogy Mihály nem arra gondol, amire én. Ő
nem fizetett semmit, ingyen kapta… nagyon is. Ránézni sem
mertem.
– Anna, te is voltál házas, mint én, te is megözvegyültél,
mint én. Utána már más az ember, nem gondolod? –
kérdezte Csáky, és a tekintetemet fürkészte. – Milyen volt a
házasságod?
– Rendes ember volt a férjem – válaszoltam röviden.
– Ennyivel elintézed?
– Engedje meg, hogy ennyivel elintézzem. Erről nem
szeretnék többet szólni. Tudja, én is legalább olyan
érzékeny vagyok, mint a lovak. Van, amit inkább
megtartanék magamnak.
– Tisztességes válasz – bólintott a gróf. – Én mindig
hűséges voltam a feleségemhez. Együtt temettem el az
egyetlen leányommal – fátyolosodott el a tekintete. – Akkor
kicsit én is meghaltam…
Ekkor Ria közelebb jött, és visszaült a helyére.
– Tényleg halott leszel, ha ezt az ivászatot nem
mérsékeled – jegyezte meg.
– Végre megszabadulhatsz tőlem – nevetett rá keserűen
Csáky.
– Ha meg akarnék szabadulni, már megtettem volna.
– Ria az én napsugaram. A házukkal együtt vettem a
birtokot. Tőle érzem otthon magam ezen a helyen. Nem
tudok ráunni – mondta nekünk a gróf, aztán felém fordult.
– Te se maradj özvegyen! Az olyan asszonyt még a szél is
jobban fújja.
– Ki volt a férjed? – kérdezte Ria kíváncsian.
– Ne faggatózz, nekünk se beszélt az elébb – intette le a
férfi.
– Jól is tette. – A nő egyetértően rám kacsintott zöld
szemével. – Aki pacalt akar enni, ne kérdje, mi volt benne –
nézett aztán szigorúan Mihályra.
Jaj! Nem is Mihály kérdezte!
– Igazad van – felelte az vigyorogva, és bólintott.
Annyira már ismertem őt, hogy tudjam, csak tapintatból
mondta.
– Én is megyek egy kört a pályán – jelentette be a részegek
elszántságával a gróf. – Husszeint kérem! – kiáltott egy
legénynek.
– Szó sem lehet róla! – csattant fel Ria.
– A bortól nekem is mindig veszélyes ötleteim támadnak –
szólalt meg nagyvonalúan artikulálva Somogyi. – De a
pálinkától meg is csinálom! – Lehúzott egy pálinkát, majd
felpattant. – Én is megyek! – Azzal lecsapta a poharat az
asztalra.
Ostor a fejét csóválta.
– Azt hittem, a gróf úr megmutatja a lovakat – mondtam,
próbálva más irányba terelni a figyelmet.
– Meg én! – rikkantotta Csáky, és már indult is botladozva
az istálló felé. A szolgák gyakorlottan segítették, miközben
mi kényelmesen lesétáltunk a karámhoz.
– Jegyezd meg, a kengyel az egyetlen út – suttogta
Ostornak oda a gróf, mintha valami titkot mondana el. – A
kengyel az első lépés felfelé.
Igaza volt. Ostor elmehetett volna huszárnak, és kaptak is
volna utána. Ennek ellenére vajon miért nem lett katona?
Számomra megfejthetetlen férfi volt.
Három lovat vezettek elő, négyéves csikókat, akiken már
lehetett lovagolni. Tanácstalan voltam, a többiek meg sem
szólaltak mellettem.
– Nem is olyan egyszerű, ugye? – törte meg a csendet a
gróf.
– Mi a nevük?
– Utána megmondom, ha választottál.
Egy fekete, egy pej, és egy szürke állt előttem, de még a
nemüket sem tudtam megállapítani. Mihály mellém lépett és
a fülembe súgta:
– Nincs rossz döntés. Bátran válassz! Amelyik tetszik.
– A gróf úr nagylelkű, Anna. Pompás lovakat állított elő –
hallottam Somogyi hangját, aztán csuklott egyet.
 Közelebb léptem a fekete lóhoz és megérintettem az orrát.
Majd amikor a következő felé indultam, a fekete
felnyerített. Mosolyogva visszanéztem, nekem bólogatott a
fejével. Ezen mindenki nevetett.
– Őt választom – pillantottam Csákyra. – Hogy hívják?
– Ezennel átadom a lovat, amit ígértem. – Kivette a szárat
a lovász kezéből, majd így folytatta: – Korhely a neve.
– Egy mén – nevetett fel Ostor.
Elárulták, hogy a pej herélt volt, a szürke pedig egy kanca.
Bíztam benne, hogy István elboldogul majd vele.
– Adhatsz neki egy második nevet is – mondta Ria.
– Korhely Konrád – rikkantotta Somogyi.
– A ló a tiéd. Csak annyit árulj el, hogy hova kerül? Kinek
adod el? – kérdezte Ria, és reménykedve Mihály felé
biccentett.
– Nem adom el – árultam el az igazat. – Elajándékozom.
Egy jó embernek.
– Elajándékozod? Kinek? – hökkent meg a gróf.
– A fürdőorvosnak és a feleségének.
– Miért nekik?
– Az életemért cserébe. Megmentettek.
– Mitől?
– Kigyógyítottak a lázból, és három napig az otthonukban
ápoltak, amikor nem volt hova mennem.
Láttam Mihály meglepett arcát: ez számára is újdonság
volt.
– Örülök, de sajnálom is, hogy nem a tiéd marad.
– Ne aggódjon, marad nekem – mosolyogtam. – Azt
hallottam, hogy végül csak az a miénk, amit másoknak
adunk.
A gróf mereven bámult maga elé egy darabig.
– Ilyen asszony nem terem minden bokorban – mondta
aztán Mihálynak.
Ria közben lekváros süteményeket és csokoládét hozott. A
csoki igazi ritkaságnak számított, nem is láttam még itt, csak
Vicától hallottam róla. Nem nevezném rossznak, de azt
hiszem, a bő választék engem már elkényeztetett. Semmi
különlegeset nem éreztem rajta: az étcsokoládéra
emlékeztetett, és nagyon nem lopta magát a szívembe.
Somogyi falta, de Mihálynak és Ostornak is ízlett.
– Ezért ilyen szép a fogad! – dicsért meg Csáky. – Jobb
kerülni az édeset.
– Minden, ami jólesik, ártalmas – csatlakozott Somogyi. –
A sok étel, a bor, az édesség…
– Az asszonyok – fejezte be Ria a mondatot, mire a gróf
feléje fordult.
– Benned egy cseppnyi rossz sincs. Én vagyok rád
ártalmas. Romlott vagyok… azért, amiket kérni merészelek
tőled.
– Elfér mind a szoknyám alatt – válaszolta a nő, és
homlokon csókolta a férfit.
A gróf gondolkodása eltért a körülötte lévő világtól: egy
cigányasszonyt szeretett, és hajszolta az élvezeteket – fittyet
hányva a kor elvárásaira. A nap végére arra jutott, hogy Riát
sem érdemli meg, és inkább csak lovat és kutyát tart majd.
Sajnáltam őt, közben azt kívántam, bár ne sajnálnám.
Könnyebb életet élhetne, ha olyan lenne, mint a többi
ember. Vadászott, mulatozott, sokat ivott, de csak azért,
mert erősen akarta érezni, hogy még él. A szomorúság még
nevetés közben is ott bujkált az arcán.
Nem győzött minket marasztalni, de Mihály
tántoríthatatlan volt, indulni vágyott. Ennek szívből
örültem.
– Remélem, te nem hagysz cserben, Somogyi barátom, és
nem engeded, hogy egyedül kelljen innom.
Somogyival madarat lehetett volna fogatni örömében.
Semmire sem vágyott jobban a gróf társaságánál. Kurjantva
emelte poharát az esti mulatozásra. Még Ostor is elnevette
magát. Igaz a mondás: zsák a foltját mindig megtalálja.
Somogyinak végre drága itala és nívós közönsége adódott
humorista előadásához, a grófnak pedig jó társasága az
iváshoz.
Mihály és Ostor azon egyezkedtek, hogy melyikük hozza
az új lovat, és melyik hajtsa a kocsit.
– Legalább olyan jó kocsis, mint lovas – mondta büszkén
Somogyi, miközben a poharával Oroszy felé intett.
– Bravúros, az biztos – mondta Csáky gróf, és búcsúzóul
megveregette Mihály vállát.
– Anna! – szólított meg Oroszy. – Istvánhoz menjünk a
lóval?
– Igen – válaszoltam, de rá sem néztem.
Ria kedvesen megölelt. Őszintén elmondta, mennyire
örül, hogy megismert, és reméli, hogy találkozunk még. Az
egész igencsak modorosan hangzott: pontosan így szoktunk
elköszönni egy grillparti végén azoktól, akiket épp
megismertünk. Csakhogy itt nem volt szokás ez az
álkedvesség – elvárás meg végképp nem. Így tudtam, hogy
Ria minden szót komolyan gondol.
– Ne feledd, szerelem és bor mámorában minden férfi úgy
vall, mint a parancsolat. Minden titkukat elkotyogják. Ha
elég ügyes vagy, akkor szabad életet élhetsz a segítségükkel
– súgta a fülembe útravalónak.
Mihály lóháton jött, Ostor pedig hajtotta a kocsit, így
mondhatni teljesen egyedül utaztam hazafelé. Fáradtnak
éreztem magam estére – pedig egy átlagos napon sokkal
többet dolgoztam –, de akkor sem bírtam letörölni a vigyort
a képemről, mert lett egy saját lovam, méghozzá Korhely
Konrád névvel.
A visszaút nekem mindig rövidebbnek tűnik, mint az oda,
de azon a napon ezt épp fordítva éreztem. Csak mentünk,
mentünk időtlen idők óta, mégsem értünk ki a szőlősből.
Mihállyal kapcsolatban sikerként könyveltem el, hogy
nem kerültem a hatása alá – leszámítva a lovaglást, amikor
megbámultam, de ezt ő úgysem látta. Igaz, végig úgy
intéztem, hogy még mellette se kelljen állnom, és a
pillantása elől is rendre kitértem. Muszáj volt így tennem,
mert vele kapcsolatban csak úgy óvhattam magamat, hogy
elkerültem.
A lovak lenyűgöztek, és miközben zötykölődtünk,
hosszan méláztam az állatok világán. A gondolataim úgy
kalandoztak el, mint egykor vonatozás közben – egyedül az
illatok rántottak vissza a valóságba, amikor a harapnivaló
levegő felfrissített.
A tenyésztésen gondolkodtam, Hannibáltól egészen
Mihályig. Aznap e téren is bővítettem az ismereteimet. Arról
hallottam, hogy a kutya tüzel és a ló sárlik, de az
újdonságként csengett, hogy a disznó görög, a marha meg
folyat. A párzást illetően minden nagyrabecsülésem a
lovaké volt. Hannibál anyja előtt különös csodálattal
adóztam: az alkalmatlan jelölteket – megdöbbentő
őszinteséggel – jól megrugdosta, míg a neki tetszőnek
egyszerűen odatartotta a farát. A csődör pedig örömmel
fedezett, nem voltak elhúzódó játszmák – csak az alkalmas
idő szükségeltetett hozzá, mikor a kanca sárlott.
Az emberek meg lebeszélik magukat arról, akihez
vonzódnak, és akár utódot is nemzenek olyannal, akire az
ösztönös vonzalom hiányában csak rábeszélik magunkat. És
ezt nevezzük szabadságnak – de ez csak látszólagos, mert
semmiféle szabadságunk nincs. Nincs szabadságunk abban,
hogy irányítsuk, kihez vonzódjunk – azt ugyan
megtehetjük, hogy nem választjuk az illetőt, de nem tudunk
nem vonzódni hozzá. Vagy fordítva: képtelenség tudatosan
irányítani, hogy vonzódjunk ahhoz, aki egyáltalán nem
tetszik…
Az arácsi templom látványa véget vetett a
gondolatmenetnek, amiért még hálás is voltam Istennek.
Saját magamnak is sok volt, fárasztott, hogy Mihállyal
kapcsolatos érzelmeimre magyarázatokat keresek és
gyártok.
Lehet, hogy kezdek begolyózni? Mondjuk lenne rá okom.
Mielőtt megérkeztünk, már hangosan nevettem
magamban, annyira szürreálisnak találtam, hogy a délutánt
egy gróf birtokán töltöttem 1763-ban – aki adott nekem egy
Korhely Konrád nevű lovat –, a férfi meg, aki tetszett
nekem, Mária Teréziát szolgálta.
 Katica és István csodálkozva jöttek elénk, nem tudtak
semmiről, mert a lovat meglepetésnek szántam.
– Ajándékot hoztam – kiáltottam vidáman, és Mihály felé
mutattam, aki a kocsi mögül széles mosollyal vezette elő a
szépséges feketét. – Korhely Konrád a neve – mutattam a
délceg mén felé.
István gyanakvó hangulata csak lassan múlt el, Mihály
nem győzte nyugtatni és biztosítani a tisztességes szerzési
mód felől. Jól értett az emberekhez, mert István öröme
végül felszínre tört, és úgy csillogott a szeme, mint egy
gyermeknek. Még a vonásai is megfiatalodtak, mialatt
Ostorral tetőtől talpig szemügyre vették Konrádot.
Katica sírva borult a nyakamba, majd beszaladt a
legfinomabb pálinkájukért, és borral is megkínált. Istvánnal
éppen halat sütöttek, de azonnal előszedett mindent, amit
otthon talált, kenyeret és szalonnát hozott a tűz mellé. Míg a
nyársakat hegyezte, én a tűz mellett álltam, és elméláztam.
Szerettem ezt a különleges tűzrakó helyet a patak partján,
ahol a vízcsobogást és a tűz pattogását egyszerre
hallgathatta az ember. Katica kenyere is hiányzott már, de
erre csak akkor jöttem rá, mikor beleharaptam. Ő
mosolyogva figyelt, minden szónál többet elárult, ahogy
habzsoltam.
– A gróf nem adott neked enni? – kérdezte nevetve.
– Adott, még csokoládét is – hadartam teli szájjal –, de ez a
kenyér… ilyen sehol máshol nincs. – A szememmel Mihályt
kerestem. Tekintetét éppen rám szegezte.
Egyedül állt, és itta a borát. Ostort és Istvánt
megbabonázta Korhely Konrád, vele voltak elfoglalva.
Katica is észrevette, intett szemével, hogy menjek oda
hozzá, elvégre a vendégünk volt.
Mihály a sátor felé mutatott, ami most kicsit arrébb került.
– Itt laktál?
– Nem – nevettem el magam, miközben odaléptem, ahol
régen a sátram állt. – Egészen pontosan itt.
Ő is elmosolyodott ezen.
– Jó emberek – intett Katica felé –, ám azzal megleptél,
hogy ők mentették meg az életed.
– Pedig így volt. Azóta minden más lett – mondtam kissé
komolyabban.
– Honnan jöttél ide?
– Messziről – sóhajtottam egy nagyot –, ahol egészen más
életem volt. De az a múlt. Én előre tekintek.
– És mit látsz? – kérdezte nagyon kedvesen, majd
kortyintott a borából.
– Utazást.
– Elvágysz innen? Oly rossz a házamban?
– Elvágyódom – mondtam az igazat. – De ne féljen, nincs
hova mennem. Az édesanyja számíthat rám. Itt nem bírnám
ki a telet – mutattam a sátorra. – Tudom, hogy szerencsés
vagyok, hogy magukhoz kerültem.
– Tán a könyvek hiányoznak? Azon könnyen segíthetek.
Erre nem tudtam gyorsan válaszolni. Vágytam rá, hogy
minél kevesebbet kelljen hazudnom neki.
– A férjedet senki nem tudja feltámasztani – jegyezte meg
komoran. Majd nekem szegezte a kérdést: – Miatta búsulsz?
– Nem.
Ahogy ezt a szót kimondtam, megváltozott az ábrázata.
Esküdni mertem volna, hogy egy pillanatra felragyogott az
arca, de fékezte a vonásait. Talán egyszerűbb lett volna, ha
mást válaszolok. De én ezt válaszoltam.
– Emlékszik, amikor franciául olvasott nekem? –
kérdeztem. – Na, oda vágyom. Olyan földre, olyan országba
vágyom, ahol ebben hisznek.
– Neked adom azt a kéziratot.
– Nem is tudom elolvasni.
– Mondanám, hogy felolvasom – ajánlotta, miközben
megjelent az arcán az ismerős, ellenállhatatlan vigyor.
Az a szemtelen mosolya, Istenem! A szépség is óriási
szabadság ám!
– De tudom, hogy úgyis nemet mondanál. Már csak
illemből is – folytatta már vidáman.
– Akkor ne is mondja – feleltem, de nem bírtam megállni,
hogy ne viszonozzam derűjét.
– Télen is maradhatsz nálam – fordította komolyra a szót.
– A hideg közeledtével anyám visszatér Vázsonyba, de a
háznál bőven akad munka.
– Köszönöm.

Annyi mindent összehordtak erről a rendszerről a

történelem tankönyvekben, holott ebben a korban sem volt
egyforma minden ember. A földesurak és a parasztok között
éppúgy találtam ilyet is és olyat is. Mihály jobbágyai
szerencsések voltak, mert az összes földesúrnál kevesebbet
kért a robotból, nem szedte el a halásztól a halakat, és nem
várta el az ajándékot. Most már teljesen felfogtam, hogy ő
sem tehet róla, hogy nemesnek született, és beláttam, hogy
sokszor voltam vele igazságtalan, csak mert az egész
rendszerrel szembeni ellenszenvemet felé fordítottam.
Azért is őt okoltam, hogy tetszett, és azért különösen
haragudtam magamra, hogy megcsókoltam. Nem kellett
volna csodálkoznom, hogy többet akart, hiszen melyik férfi
ne próbálná ágyba vinni a nőt, aki a semmiből megcsókolja?
– Szeretek veled lenni, Anna!
– Kezdi? – kérdeztem, és megriadtam az őszinteségtől.
Ez a mondata olyan nagy hatással volt rám, hogy azonnal
nyelnem kellett, és a vérnyomásom is az egekbe szökött.
– Nem. Folytatnám. – Elkomolyodott.
– Én nem szeretném.
– Tán rosszul bánok veled?
– Nem. De… – hebegtem, és ebben a pillanatban
rádöbbentem a nagy ellentmondásra, miszerint ha az én
világomban volnánk, akkor már rég az övé lettem volna.
Ezen nincs mit szépíteni. És ott egyáltalán nem a szándékai
mélységét firtatnám. Bezzeg a tizennyolcadik században
nemet mondtam, mivel egyértelmű volt, hogy nem akar
tőlem komolyabb dolgot. Ezek szerint engem is a környezet
és az éppen aktuális kultúra és szokásrendszer határoz
meg? Vajon, ha megkérné a kezemet, akkor azonnal
lefeküdnék vele? Miközben napfordulókor képes lennék
faképnél hagyni, és hazamenni? Sosem voltam az erkölcs
szobra, de Mihállyal kapcsolatban valamit másképp
éreztem.
Figyelte az arcomat és minden rezdülésemet. Nehezen
válaszoltam neki.
– Nem fél, hogy a pokolra jut ezekért? – kérdeztem
komolyan. – Hisz Isten mindent lát.
– Te tán ettől félsz? Mert szerintem Isten nem ér rá ezzel
foglalkozni.
– Megsült a hal – kiabálta felénk Katica. – A nyársakat is
megraktam már.
Örültem, hogy vége szakadt ennek a beszélgetésnek. A
vacsora kellemes hangulatban telt, sokat ittam, pedig igazán
nem volt rám jellemző.
– Végre, kiskácsa! – biztatott István, miközben kitöltötte a
boromat. – Ugye finomabb, mint az a sok víz! Csakhogy
megjött az eszed!
Majd el is mesélte a többieknek, hogy túl sok vizet iszom,
ráadásul megesik, hogy langyosan. Kellett egy magyarázat
az állandó vízforralásra, így arra hivatkoztam, hogy
érzékeny a torkom.
– És hát a fürdőzésről, az állandó mosakodásról ne is
beszéljünk – tréfálkozott tovább István.
– Én láttam úszni is – csatlakozott derűsen Mihály.
– Tényleg vízicsirke – bólogatott Katica is.
– Ez a bor finomabb, mint a víz – mondtam Istvánnak. –
De a víz jót tesz a szememnek – folytattam huncutul, amire
ő csak kérdőn bámult. Nem értette a viccemet.
– A víztől sosincs kettős látásunk – csapta le Ostor a
labdát. Őszintén meglepett, hogy volt humora.
Sokat ittunk, ráadásul vasárnap volt, ennek ellenére
ráérősen énekelgettünk a tűznél. Ekkor kaptam az
időutazásom egyik legszebb ajándékát: a végtelenül
csillagos égbolt alatt népdalokat énekelve azokkal, akiket
szeretek. Egyszerűen boldog voltam. Ostor is énekelt,
méghozzá úgy, hogy abba megszakadt a szívem, tőle
megtanultam, hogy mi is az a siratódal.
A tűz mellett mindig minden kicsit más, így volt ez akkor
is: Mihály arca a lángok fényében jobban megbabonázott,
mint eddig, villogó szemével elvarázsolt. Figyelt minden
egyes szóra, ami elhagyta a számat, és érdekelte az összes
apróság, ami kiderült rólam. Mindenről várta a
véleményemet, és ügyelt saját mondandójára is: gondosan
megválogatta szavait, nehogy valamivel kedvemet szegje.
Végül Ostor állt fel, mint ünneprontó, és emlékeztetett a
másnapra.
– Korán lesz a holnap, és Kata nem lesz veled kíméletes –
mondta nekem.
– Ha rájön, hogy mulatoztam, Tihanyba küld vízért is –
vihogtam.
Ezen Mihály meglepődött.
– Ilyen az az asszony? Velem szerény és szótlan.
Ostor hangosan felnevetett.
– Ő Klára asszony szeme és füle. Kata pletykás egy
némber, tavasszal, mikor hazajöttünk, nekem is dirigálni
óhajtott.
Mihály ezen végképp elcsodálkozott, ám mulattatta az
eset, amire mellesleg én is kíváncsi voltam.
– Állandóan azt tudakolta, hol jártam, vagy hova kísértem
az úrfit. Folyton azt károgta, hogy Klára asszony beszámolót
kér, és nem akar rossz életű embert a házba – mesélte Ostor.
– Mire te?
– Majdnem megpofoztam, úgy elhajtottam. Gézát pedig
figyelmeztettem, hogy megcsapom a nejét, ha még egyszer
leskelődik az én ablakomnál.
– A dolgát jól végzi – tettem hozzá gyorsan, mert éreztem,
nem szabad őt így szapulnunk.
– Nem lop, és hűséges a tekintetes asszonyhoz –
dünnyögte Ostor is.
Amikor elköszöntünk, nyomban tudatosult bennem, hogy
Mihállyal kettesben utazok majd. Biztosra vettem, hogy
ahelyett, hogy a lovakat hajtaná, inkább rám akar vadászni.
Nem tévedtem, azonnal a közepébe vágott.
– Most nem tudsz faképnél hagyni – mondta csipkelődve,
miközben lehuppant mellém.
– Ennek az útnak is vége lesz egyszer.
– Ennyire nem élvezed a társaságomat?
– Élvezem a társaságát.
– A Csákynál mégis akkora ívben kerültél, mintha
nyavalyám lenne.
– Ne panaszkodjon, feltalálja magát nélkülem is.
– Ezt hogy érted?
– Maga egy gazdag nemesember. Ráadásul tiszti ranggal.
Találjon magának valakit!
– Találtam. Almássy Annát – vigyorgott ismét.
– Keressen mást.
– És milyet? Milyen való hozzám?
Néma maradtam. Ő folytatta.
– Nekem ne adj tanácsokat! Fogalmad sincs, mit akarsz. Én
legalább tudom.
– Nehogy nekem újra a csókkal jöjjön – csattantam fel. –
Azt szeretném, hogy ne tegye nekem a szépet. Eddig is
megvolt nélkülem. Azt is tudom, hogy az éjszakákat gyakran
házon kívül tölti. Van hova bújnia, menjen hát oda.
– Féltékeny vagy.
– Felőlem azt tesz, amit akar.
Egy ideig nem válaszolt.
– Miért kerülsz ennyire? – kérdezte aztán a legkedvesebb
hangján.
– Csak mert ez a legokosabb döntés – mondtam meg az
igazat. – Számomra.
– Valóban a legokosabb? – kérdezte olyan mosollyal, ami
fegyvernek minősült ellenem.
– Igen – vágtam rá, és elfordultam.
Mikor megérkeztünk, segített leszállni, majd elindult
velem a kisház felé. Megtorpantam.
– Minek jön velem?
– Csak elkísérlek – válaszolta kedves arccal, de nem állt
meg.
– Szükségtelen – vetettem oda.
Erre megállt, és felém fordult.
– Szeretek veled lenni.
– Kérem, ezt hagyja abba!
– Bizonyosan ezt akarod? – Aranyló szemével a
tekintetemet fürkészte.
Vannak az életben pillanatok, amik jobban számítanak,
mert mások, mint a többi: fordítanak a sorsunkon, és
valami elkezdődik, vagy éppenséggel lezárul. Az a
legkülönösebb bennük, hogy az ember pontosan tudja,
mikor érkezett el egy ilyen ponthoz.
– Bizonyosan – válaszoltam.
Oroszy Mihály rezzenéstelen arccal állt, és semmit nem
válaszolt, csak bólintott. Én pedig lehajtott fejjel elindultam
a kisház felé, ezzel hátat fordítva neki, és az igazságnak.
 ÚRNAK SZÜLETNI KELL

Klára asszony vacsoravendégeket várt, ezért tíz főre kérte a

terítést. Mihály azon az estén sem volt a háznál, talán a
fürdőnél lehetett. Alig járt haza, és ha meg is jött, akkor se
vettem észre. Szinte sosem láttam. Kivéve egyszer, amikor a
lovára ült fel éppen, de gyorsan távozott. Békén hagyott,
ahogy kértem.
Elégedettnek kellett volna lennem, de egyáltalán nem
voltam az, és a napok csak peregtek, az idő haladt – ami
ugyan nekem dolgozott –, de az eseménytelenség és a
sivárság apránként elvette az életkedvemet. Nem siettem
semmivel, a munkát alaposan, de sokkal lassabban
végeztem, mint eddig. Nem igyekeztem, hiszen nem volt mit
várnom, és az órák úgy egybefolytak, hogy néha
meglepődve tapasztaltam, a nap rég lement, miközben
velem semmi említésre méltó nem történt. Feladataim
szüntelen ismétlődtek, kialakult egy unalmasan egyhangú
körforgás, amelyet kizárólag Vicával való beszélgetéseim
törtek meg. Vasárnap Katica, hétköznap Vica volt az
egyetlen okom a jókedvre. Ekkor már úgy gondoltam, hogy
a rendőrség felhagyott az intenzív kutatással, eltűnésem egy
megoldatlan ügy lett, egyre kevesebb eséllyel a sikerre.
Szüleimmel biztosan közölték, nem árt szembenézni a
lehetőséggel, hogy halott vagyok. Persze nem ilyen
szavakkal, hanem statisztikai adatokra hivatkozva
tájékoztatják őket a tényekről, hogy az eltűntek hány
százaléka, hány napon belül jelentkezik. Vagy nem. Láttam
magam előtt, ahogy a családom összeomlik a hírre, hogy
megtalálásom esélye radikálisan csökkent, és feltehetőleg
azért nem adok hírt magamról, mert tragikus események
történhettek velem – esetleg bűncselekmény áldozatává
váltam… Dühített, hogy az időutazás, mint olyan és mint az
igazság, egyetlen épeszű ember fejében sem fog
megfordulni. Voltak percek, amikor a tehetetlenségtől
ordítani tudtam volna, de ezt sem tehettem.
Magányos óráimban írtam. El akartam mesélni, mi történt
velem 1763-ban. Mihályról is írtam, hiszen a történetem
része volt, mi több, ekkor már nem tudtam kiverni a
fejemből. Sokkal többet gondoltam rá, mint szerettem volna.
Bár a téli napfordulóra összpontosítottam, képzeletemben
szüntelenül feltűnt az arca. Napközben gyorsabban telt az
idő, mert lefoglalt a munka, ám az esték rám nehezedtek.
Képtelen voltam irányítani a gondolataimat, a lefekvéshez
készülődést már önvédelemből elhúztam, hogy minél
fáradtabban bújjak ágyba, és ne maradjon energiám
gondolkodni. Volt, hogy este hoztam a vizet, hogy fizikailag
még jobban lemerüljek, vagy félhomályban takarítottam, de
az is megesett, hogy a levendulapárnámat szagolgatva
próbáltam álomba merülni. Mindenféle praktikát
kipróbáltam a gyors elalvás érdekében, de nem jártam
sikerrel. Legtöbbször ébren forgolódtam, és kínzó órák
múltán jött csak álom a szememre. Idővel szabályosan
tartottam az estéktől, mert egyre többet gondoltam arra,
akire nem akartam: Oroszy Mihályra.
Gondolataimtól álmomban sem szabadulhattam, olyankor
pedig bűntudattal indult a másnap. Tehát hiába nem szólt
hozzám, és még csak nem is láttam őt, akkor is velem volt.
Ott volt a szoknyám ráncában, a szobám sarkaiban, a nehéz
sóhajokban, és minden egyes lélegzetvételemben. Magam
előtt is szégyelltem, hogy ennyire vonzódom hozzá, de
egyszerűen nem szabadulhattam ettől az érzéstől.
Egyik este keservesen sírtam, és szerettem volna azt
hinni, hogy azért hullajtom a könnyeimet, mert itt
rekedtem. Halkan szipogtam, nehogy Vica észrevegye, mégis
egy egész vászon törölközőt telezokogtam. Miután lassan
lenyugodtam, elnéztem a kék csíkos anyagot, és a papír
zsebkendők jutottak eszembe, melyeken más esetben a
szemfestékem nyoma feketéllene.
Első lépésként szembesítettem magam az igazsággal: igaz,
elsőre nem tudtam, hogy pontosan miért is sírtam, de azt
sejtettem, hogy érdemben nem segít, így abbahagytam a
bőgést.
Sorban haladtam. Egyrészt elfáradtam az örökös
készenlétben, mert az agyam sosem pihent, nehogy egy
banánhéjon elhasaljak. Szorongást diagnosztizáltam
magamon, méghozzá generálszorongást – erről egyszer
olvastam egy fogászati váróban.
Másrészt nem csak a családom miatt keseredtem el –
persze, ők is nagyon hiányoztak, de nem miattuk sírtam.
Hanem Oroszy Mihály miatt.
Annyira lüktető és intenzív minden, ami vele kapcsolatos.
Elfogadtam, hogy mindent összevetve a rosszkedv
teljesen természetes az esetemben, és amint hazatérek,
elmúlik, ez pedig csak egy rossz álom lesz.
Hirtelen fájón mart belém a zene hiánya. Otthon a
zenehallgatás mindig segített: itt rettenetesen hiányoztak az
ismerős dallamok. Az Ain’t No Sunshine című dal jutott
eszembe, azt dúdoltam halkan, lábammal pedig a ritmust
doboltam, miközben behunyt szemem előtt láttam Bill
Witherst a narancssárga garbójában, ahogy gitározva
énekel. Így aludtam el. Csodásat álmodtam éjjel:
hazajutottam, és boldog voltam; meglehetősen valóságosnak
tűnt, kivéve azt, hogy Oroszy Mihály is velem volt…

Éppen végeztünk az edények elmosogatásával, mikor

megjelent Kata.
– A tekintetes asszony hívat, a szalonban várnak.
– Engem? – értetlenkedtem.
– Eridj! Ne várakoztasd őket!
Tüstént megtöröltem a kezem, és szaladtam. Az ajtó előtt
kifújtam magam, és halkan bekopogtam.
– Gyere! – hallottam Klára asszony hangját.
Amint beléptem, minden tekintet rám szegeződött, amitől
nyomban zavarba jöttem.
Az este egyik legfontosabb vendége gróf Esterházy Ferenc
kancellár volt, és a levelezésekből tudtam, hogy a Batthyány
család is tiszteletét tette – őket is beazonosítottam. Az
említetteken kívül a Varga és a Mórocza nemesi családok
tagjai voltak jelen.
Kuncogtak és sutyorogtak.
– Anna, vedd le a Bibliát! – utasított Klára asszony a
könyvespolc felé intve.
A vendégek szerte ültek a szalonban, de mind engem
bámultak.
Szófogadóan odamentem a polchoz, és megfogtam a
könyvet. Rájöttem, hogy miért hívatott: olvastatni akart
velem.
– Parancsoljon! – Azzal átnyújtottam a kötetet.
– A kancellár úrhoz vidd! – kérte kedvesen. – Hadd
válasszon ma ő neked.
Esterházy kancellár ráérősen lapozgatta a Bibliát, és olyan
sokáig keresgélt benne, hogy egy idő után a többi vendég
tréfálkozva sürgette.
– Ezt a mondatot olvasd – mondta, és piros, vizenyős
ujjával olyan erősen mutatott a sorra, hogy belefehéredett a
körme. Átvettem a könyvet és belekezdtem.
– „Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket
ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat
lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak
titeket!”
Erre mindenki felkacagott, míg én csak álltam. Szótlanul
néztem őket – csak nevetgéltek egymás között, rajtam
derültek.
– És vajon érti is, amit olvas? – kérdezte az egyik nő
kényeskedve, mintha ott sem lennék.
A kancellár éppen egy süteménybe harapott, feltartott
ujjával jelezte, hogy mindjárt válaszol.
 – Nem úgy tűnik – mondta még teli szájjal, és kirántotta a
kezemből a Bibliát. – Nemzetes és tekintetes asszonyom,
legyen óvatos az ilyen dolgokkal. Nem parasztnak való az
olvasás, csak összezavarodik tőle.
– Milyen fehér foga van ennek, Klára – selypítette
irigykedve egy zöld ruhás, középkorú, sovány nő. – Ennek
biztos nem büdös a szája. Az egyik szolgám olyan, hogy
tudom, mikor lép a szobába. Már az ajtóból megérzem a
szájszagát. – És grimaszolva megrázta függőleges ráncokkal
tarkított, lógó arcát. – Alázatos teremtés, de elviselhetetlen.
Még beszélnie sem kell. Az is undorító, ha csak levegőt
vesz.
– Én válogatós vagyok, bevallom – csatlakozott a
beszélgetésbe egy másik, bíbor ruhás asszony is. – Az asztal
közelébe csak azokat engedem, akiktől nem megy el az
étvágyam. És kevés ilyen van. Meg kell őket becsülni.
A sovány, méregzöld ruhás nő időközben megindult
felém.
– Mutasd csak a fogaidat! – Azzal megfogta az arcomat, és
közelről szemügyre vette az egész fogsoromat.
Teljes valómmal átéltem az osztályrendszer lényegét, a
szolgaságom kézzelfogható valósággá vált a markában.
Vizslatott, mintha csak egy elektronikai cikk lennék egy
műszaki áruház kínálatában, és úgy forgatta a fejemet az
államnál fogva, mintha én azt nem is érezném. Abban a
pillanatban elhittem magamról, hogy szolga vagyok, és
vágytam is a szolgák közé. Féltem a vendégek között
egyedül.
– Érted, amit olvastál? – szólított meg a kancellár.
 – Értem – mondtam a semmibe bámulva.
– Mit jelent?
– Mindenkinek azt adjuk, ami neki való.
– Wirklich! – ismerte el, és a többiek felé fordulva
megjegyezte: – Felülmúlta a várakozásaimat. Ki tanított
ezekre? – kérdezte undorral a hangjában.
– A néhai férjem.
– Minek tanított olvasni téged? – Indokolatlanul lassan
beszélt, és lila ajkaival minden szót látványosan artikulált. –
Mi hasznod neked ebből?
Kényelmetlenül éreztem magam, kis híján elájultam.
– Elmehetek? – könyörgően Klára asszony felé fordultam,
aki rövid bólintással el is bocsátott. Megkönnyebbülten
tettem egy lépést kifelé indulva, de az egyik férfi utánam
szólt.
– Milyen udvariatlan jószág. Nem válaszolsz a
kancellárnak?
Megszólítottak, meg kellett fordulnom és választ kellett
adnom. A kérdés feltevőjét is láttam: nagy, fekete bajszú
nemesember volt.
– Mit képzelsz magadról, te szuka? – A többiekhez
fordult. – Ezért nem szabad ezekkel érintkezni. Az a különc
Csáky gróf csak tönkreteszi a munkánkat. Elrontja ezeket.
Álltam velük szemben, de már nem egy ijedt szolgálóként.
Minden tagomat elöntötte a harag. Ekkor elértem a
tűrésküszöböm határát. Hiába akartam uralkodni
magamon, tovább nem ment. Önkéntelenül tettem felé egy
lépést.
– Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is
tegyétek velük! – sziszegtem. – Ez is törvény. Máté
evangéliuma, ha nem ismerné. – Ez a mondat volt a
következő a kancellár által kiválasztott sor után.
Egy pillanattal később már csak a fájdalmat éreztem.
A nemes pofon csapott, de akkora erővel, hogy a szám
azonnal felrepedt. Esélyem sem volt felocsúdni, mert
mielőtt felnézhettem volna, újra ütött, de már ököllel. A
fejemre is jutott egy nagy csapás, beleremegett az agyvelőm,
az orromból vér spriccelt.
Estemben megfordultam, a férfi a hátamra vágott. A vér
hátracsorgott a torkomra, amitől köhögnöm kellett.
Az asszonyok arcát csak egy pillanatra láttam: rémület és
sajnálat tükröződött a szemükben, de inkább elfordították a
fejüket. A férfiak pedig rezzenéstelen arccal nézték a
jelenetet, eszük ágában se volt beleavatkozni vagy
megfékezni.
Nem védekeztem. Vártam, hogy kitombolja magát,
bizakodtam, hogy mindjárt abbahagyja.
Tévedtem. Nem állt le.
– Engedetlen némber! A férjednek nem olvasásra kellett
volna megtanítania, hanem kezességre – vicsorogta, és a
hajamnál fogva megragadott. – Alázatra, engedelmességre.
Nem lóval kell az ilyet jutalmazni, hanem bottal!
A kancellár elé vonszolt, majd térde lökött.
– Válaszolj, te asszony! Kérdezett a magyar udvari
főkancellár – ordította, miközben fröcsögött a nyála.
– Lehet, hogy már kiverted az okos fejéből a kérdést, és
nem emlékszik – szólt közbe egy férfihang, amin ismét
nevettek.
 A főkancellár csizmáját néztem. Pontosan emlékeztem a
kérdésre.
Az olvasásból mi a hasznom? Az, hogy tudom, hogy erre
nincs semmiféle Isten adta jogotok. Szemét mocskok! A
születését senki nem választhatja meg, de a tetteiért viszont
felelni fog. Remélem, van pokol, és ti oda juttok.
Nem válaszoltam semmit.
Korábbi szavaim súlyát szó szerint a bőrömön éreztem, és
nagyon fájt. Tudtam, hogy csak rosszat válaszolhatok, így
hallgattam, mire a férfi még jobban ordított, és ismét
megütött.
A következő pillanatban feltépték az ajtót.
Ostort még láttam, de forgott velem az egész szoba.
– Ki vagy te? – kérdezte tőle erősen szuszogva a bajszos.
Hallottam saját koponyám koppanását a padlón, amikor
eldőltem.
– Elég legyen ebből – szólt a kancellár. – Megkapta a
magáét, vidd ki!
Ostor arca közeledett, nyúlni akartam felé, de a vállam
olyan zsibbadt volt, hogy nem éreztem a karomat.
Agyonvertek.
– Ami nem hajlik, az törik – hallottam a kancellár hangját
távolabbról.
Az utolsó pillanatok, amikre még tisztán emlékeztem,
hogy Ostor egy legénynek ordított szekérért, és Géza
aggodalmas arcát is felfedeztem a lovak körül.
A többi homályba veszett.
Később előtörtek olyan emlékek, hogy a sötét éjszakában
feküdtem a szekér hátuljában, egy pokróccal betakarva, és
minden döccenésre fájdalom nyilallt a tagjaimba, miközben
egyfolytában rázott a hideg.
Ostor akkor először beszélt hozzám: a bécsi
Theresianumról mesélt, és az óriási lovardáról. Hallgattam
egy darabig, miközben a csillagokat bámultam, aztán
elájultam.
 JOBB FÉLNI, MINT MEGIJEDNI

Katica mosolygó arcára eszméltem, a kezemet simogatta.

– Semmi baj, lelkem, minden rendben lesz.
Meg akartam szólalni, de képtelen voltam, csak
kapkodtam a levegőt.
– Jól ellátták a bajodat, kisangyalom – sóhajtotta kedvesen,
majd tüsténkedett, és egy kendővel tért vissza, hogy
óvatoson felitassa a vért kicserepesedett ajkamról. –
Felgyógyulsz hamar. A főfájásra hozok borogatást –
vigasztalt kedvesen. – Addig valakit ideküldök magam
helyett.
Mihály jelent meg az ajtóban. Szeme alatt sötét karikák
éktelenkedtek, arca nyúzottnak tűnt. Leült az ágyam mellé
egy sámlira.
– Remélem, jobban vagy! – mondta. – Ha ott lettem volna,
ez nem történik meg. Ha aznap…
Intettem, hogy hagyja abba. Nem volt kedvem beszélgetni,
alig bírtam levegőt venni, csak elfordítottam a fejemet.
Gyűlöltem a világot, gyűlöltem 1763-at.
Mihály néhány percig még nem mozdult, de rá sem
néztem, míg Katica vissza nem tért.
 Kedves hangon elköszönt. Visszanézett az ajtóból, akkor
találkozott a pillantásunk. Talán látta, hogy a szemem
megtelt könnyel, de szerencsére csak akkor tört el a mécses,
amikor már kiment. Alig tudtam abbahagyni a sírást.
– A kutya meg az úr – szisszent fel Katica az ajtóhoz tartva
–, csak az nem teszi be az ajtót.

Az arácsi kunyhóban és a patakocskám mellett napról napra

erősebb lettem. A szeretet meggyógyított. Istvántól azt is
tudtam, hogy Mihály mindennap személyesen érdeklődött
az állapotom felől. Katica meggyőzött, hogy vissza kell
térnem, de csak miután Oroszy Mihály garantálta Istvánnak,
hogy az ügyem nem kerül az úriszék elé.
Sokat gondolkodtam a történteken. Az igaz, hogy nem
bírtam lakatot tenni a számra, de egy ilyen verésre akkor
sincs mentség. A magas rangú főúr jelenléte lázba hozta a
nemesurakat, mert mindenki bizonyítani kívánta
rátermettségét a kancellár előtt. Klára asszony az írástudó
cseléddel akart villogni, bántalmazóm pedig kapott az
alkalmon és bemutatta, hogy milyen az igazi férfi:
keménykezű, határozott és tiszteletet parancsoló.
Gyáva, agresszív és gyenge jellem.
– Az Oroszy Mihály szeret téged – mondta Katica.
– Csak szeretne az ágyamba bújni.
– Azt is biztos szeretne.
– Nincs kedvem visszamenni oda.
– Visszamész – mondta szigorúan. – Mihály többé nem
fogja hagyni, hogy bajod essék.
– Ki vert agyon? – kérdeztem Katicát.
 – A neve Ghéczy Kálmán. Vámosi nemesember.
Rájöttem, miért tűnt ismerősnek. Hallottam már a nevet:
az ő fia verte láncra azt a jobbágyfiút és sétáltatta, mint egy
kutyát. Ugyanazt a kegyetlenséget láttam a szemükben – az
alma nem esett messze a fájától.

Az erdőből éppen hazafelé tartottunk, amikor

megpillantottam Mihályt a házunk előtt, kezében a
kantárral. Erdőszépe egy fűcsomót rágcsált mellette
békésen.
– Szeretném, hogy tudd, visszavárunk – vágott a
közepébe.
– Csak maga vár vissza.
– Édesanyám is örülne.
– Valóban?
– Nem az a fajta, aki könnyen beismeri, ha téved. De
visszavár.
– Miben tévedett az édesanyja? – fordultam felé,
miközben befelé tartottunk az udvarban.
– Hogy cirkuszi mutatványt csinált belőled – mondta
haragos szemmel. – Ott volt az első hiba. De a továbbiakkal
is pontosan tisztában vagyok. Kikérdeztem mindenkit, aki a
közelben volt.
– Miért? Tán az édesanyja nem mondta volna el az igazat?
– szúrtam oda.
– Elfogult – közölte tényként. – És én az igazat akartam!
– Mi az igazság? – kérdeztem, inkább a patak irányába
beszélve, de ő maga felé fordított, hogy a szemébe nézzek.
– A nagy igazságokat csak Isten tudja. Amit én, Oroszy
Mihály tudok és vallok előtted, és az összes nemesember
előtt, hogy a műveltség erény. A pallérozottság nem lehet
gúnynak tárgya. Származástól függetlenül okítani kellene
minden embert.
– A verést, amit kaptam, megilletett? – kérdeztem
egyenesen.
– Nem.
Már majdnem megkönnyebbültem, de folytatta.
– Egy szolga engedelmességgel tartozik az urának –
mondta a szemembe nézve. – De az a mocsok Ghéczy
önkényesen büntetett meg. És az anyám nem ellenkezett. Az
egyiket a brutalitásért vetem meg, a másikat gyávának
tartom. Ami téged illet, tiszteletlen voltál. A
tiszteletlenségért pedig kijár a feddés.
Higgadtan akartam értékelni az elhangzottakat – ennyit
azért még én is tanultam a verésből. Így figyelmeztettem
magamat arra, hogy próbáljak ebben a korban gondolkodni,
és ne feledjem, hogy valószínűleg 2277 nekem is tartogatna
újdonságokat.
Csak abból tudunk kiindulni, amibe beleszületünk. Bár
lehetséges lassú lépésekkel távolodni a hibás eszméktől, nem
várhatom el tőle, hogy kétszázötvenhét évnyi emberi jogi
fejlődést ugorjon.
Haladó gondolkodásúnak tartottam Mihályt, és abban is
teljesen biztos voltam, hogy tényleg komolyan mondja,
amiket eddig kijelentett.
– Akkor most feddésre számíthatok? Az következik? –
kérdeztem szomorúan.
– Nem, Anna! Semmi ilyen nem következik – mondta
meglepődve, és átölelt.
A fejemet gondolkodás nélkül a mellkasára hajtottam –
akkor tudatosult bennem, hogy mennyire vágytam rá: az
érintésére, az ölelésére, a haja illatára. Ez volt az a pillanat,
amikor önmagam előtt is világossá vált, hogy erre a férfiara
vágyom, és nem számít, hogy eredetileg mit terveztem, mik
voltak a céljaim.
Nem érdekelt, hogy itt, 1763-ban egy földönfutó senki
vagyok. Az egyetlen vágyam az volt, hogy ez férfi a
karjaiban tartson. Én, a balatonfüredi Almássy Anna, akit
2020-ban valószínűleg eltűntnek vagy halottnak hisznek,
nagyon is éltem. Beleszerettem nemes Oroszy Mihályba, egy
tizennyolcadik századi földesúrba, és mindezt az Úr 1763.
évében. Nem akartam tovább kutatni az okokat, hanem
egyszerűen elfogadtam a sorsomat, és élni akartam. Élni –
akár 1763-ban is.
Hallgattam Mihály szívdobogását, és semmi másra nem
figyeltem.
– A büntetésedet már megkaptad. És nem kesztyűs kézzel
– folytatta egyre dühösebben. – Ha Gergely nem érkezik oda
időben, talán… – nem fejezte be a mondatot, de az izmai
megfeszültek a haragtól. Elmerültem az ölelésében,
lecsendesedtem, megnyugtatott. Karjaiban megpihent a
lelkem. – Világossá tettem mindenki számára, hogy ezentúl
csak én gyakorolhatom a hatalmat feletted – jegyezte meg a
hátamat simogatva.
– Magának lesz joga megverni?
Elhúzódtam tőle, mert ezt tisztáznunk kellett.
– Ezzel tudlak megvédeni – mondta, majd nyomban
visszahúzott magához.
Akkor, ez a mondat elég volt nekem. Visszahajtottam
fejem a mellkasára. Egy darabig csak öleltük egymást, majd
megmozdítottam a kezemet a hátán.
Azonnal összerezzent.
Jóleső érzéssel töltött el, hogy ilyen hatással vagyok rá.
Finoman simogattam, fülemet még szorosabban a
mellkasára tapasztottam. Hallani akartam, hogy zakatol a
szíve.
Megéreztem a hajamban forró leheletét, és ettől már az én
szívem is a torkomban dobogott.
Kezét lecsúsztatta a derekamra.
– Anna – suttogta a hajamba, amibe azonnal
beleremegtem.
Még szorosabban simultam hozzá, fülem a szájához ért,
és éreztem, ahogy sóhajt. Amennyire csak tudtam, közelebb
bújtam, és azt akartam, hogy ez az érzés soha ne érjen véget.
Ha tudtam volna, itt megállítottam volna az időt – örökre.
– Annyira kívánlak! – folytatta, miközben szája
megcsiklandozta a fülemet.
– Én is – néztem a szemébe mosolyogva, és karjaimat
simogatón a nyaka köré fontam.
Megcsókolt. De ez más volt, mint az első csókunk.
Nem éhes és erőszakos csók volt, éreztem az önuralmat.
A nyakamra is puha csókokat lehelt, mire válaszul apró
sóhajok törtek fel belőlem.
– Visszajössz? – kérdezte kedvesen, gyengéden
megsimítva arcomat.
Bármit megígértem volna akkor.
 – Vissza – suttogtam.
Számra tapasztotta a száját és újra megcsókolt, egyre
birtoklóbban, mint aki helyben fel akar falni. Katica
látványa vetett véget a jelenetnek – egyikünk sem hallotta
közeledni. Remegő szeme mosolyogva járt ide-oda köztem
és Mihály között.
Ő egy cseppet sem volt zavarban. Elbúcsúzott, és abban
maradtunk, másnap reggel visszatérek hozzá a házba.
Miután Katicával kettesben maradtunk, kihasználtam a
lehetőséget, és vizet melegítettem, hogy a dézsában
fürdőzzek egyet.
– Én is áztattam magam benne, mikor egyedül voltam –
vallotta be nevetve. – Egészen kedvet kaptam tőled.
A közös délutánunk gyorsan eltelt, nevetéssel és
beszélgetéssel töltöttük.
– Szereted? – kérdezte levendulamorzsolás közben.
– Igen.
Széles fogatlan mosolyától könnyűnek tűnt az élet. Igaza
volt: aki szerelmes, az pontosan tudja, hogy az.

A higiéniai szokások 1763-ban merőben lazábbak voltak a

mainál, ahogy persze a nőideál is másképp nézett ki. Katica
nyíltsággal fordult felém: felvilágosított a kor adta
szépészeti lehetőségekről, és mivel az emberi test iránti
érdeklődése fáradhatatlan volt, sokat faggatott a mi női
szokásainkról. Egy-két ötletemet lelkesen át is vette.
Ekkoriban a nők leégették a fekete szőrszálakat,
leginkább az arcról, de gyakran a kézről is. Kezdeti
ügyetlenségem ellenére profivá váltam a tüzes pálcával, és a
vékony botocska segítségével nem több mint öt perc alatt
tüntettem el a lábszőrömet. Ha pedig véletlenül megégettem
magam, a patak jéghideg vizébe dugtam a sajgó területet.
Katica elképedt, amikor a borotvapengéjét elkértem, hogy a
hónaljszőrömet irtsam, de végül már ő is ezt tette –
eltanulta tőlem, majd a levendulát és a rozmaringot is úgy
dörzsölte oda, ahogyan tőlem látta.
Mi nők fehérneműt nem hordtunk, csak szoknyát:
egyrészt egészségtelennek tartották, másrészt a férfi hordta
a nadrágot. A sok alsószoknya miatt a bugyit egyáltalán nem
hiányoltam, legalább könnyen tudtam pisilni. Nagy ritkán,
téli fagyokban használtak csak alsót a nők, de akkor sem
mindenki. A vérzés idejére ágyékkötőt hordtak, de volt, aki
ezzel sem élt: annak a vér a lábán csorgott le a földig. Én
ezeken a napokon gyolcsot kötöttem az alsómba, hogy a vért
magába szívja, hasonlóan, mint egy modern ökobetét.
A fürdővizembe két marék morzsolt levendulát szórtam –
ez volt a wellness. Autentikus tölgyfa dézsában ejtőztem,
igaz, kissé rozoga volt, javításra szorult, már nem olyan jó
állapotú, mint a fürdőkben lévők, de nekem a
mennyországot jelentette.
Ami az ökológiai lábnyomunkat illeti: azt a kevéske
szemetet, ami keletkezett, naponta elégettük. Minden jó volt
valamire, nemigen akadtak felesleges holmi. A parasztnak
éppen annyija volt, amennyi szükséges. Vagy kevesebb. Sok
helyiség sem volt, amit takarítani kellett volna. Igaz, padlót
sikálni embert próbáló feladat, de valamiért mégis könnyen
megszoktam. Nem keresgéltem a tárgyak között, minden a
szemem előtt volt, és mindig a helyén, miközben nem
rendszereztünk, de mindent átláttunk.
Miközben a hajamat mostam, Katica mellém lépett.
– Anna! Vigyázzál ám, nehogy teherbe ess!
Meglepett ezzel a figyelmeztetéssel, de tudtam, hogy
szeretetből mondta, és két nő között, akik látták már
egymást levetkőzve, különben sincsenek tabutémák.
Ismert egy-két növényt, ami elhajtja a magzatot, de volt,
hogy az anya is vele együtt távozott, ezért Katica
körültekintésre intett a témát illetően. A férfi bántalmakról
is érzékletes beszédet tartott, figyelmeztetett a betegségre
utaló külső jelekre. A gondoskodásért hálás voltam, de a
szemléletes előadásmód miatt undorodtam a témától.
Szerencsére Mihályt egészségesnek tartotta – ránézésre. Ez
megnyugtatóan hatott rám, mégis a lelkemre kötötte, hogy a
férfiassága egészségéről a saját szememmel győződjek meg,
ha arra kerül sor. Ijesztő volt hallgatni, de a láthatatlan
nemi betegségekre gondolva a felvilágosítás, amit kaptam,
korszerű és hasznos tanács volt.
A tetves és bolhás résznél mégis leállítottam. Eleget
tudtam róluk, mert a bolhát még én sem tudtam elkerülni: a
fürdőnél szerezhettem, és jól összecsipkedték a derekamat.
Amikor felfedeztem, magamból kifordulva hisztériáztam,
de Katica és István jót nevettek rajtam. Csupán néhány
csípést szereztem, és azon kívül, hogy kínzóan viszketett,
mást nem okozott, de volt, aki férget kapott tőle. Engem az
élősködő gondolata és az ellenük való tehetetlenség akkor
annyira megrémített, hogy napokig nem tudtam enni
idegességemben. Katicának elmagyaráztam a járványok
terjedését és a bolha szerepét is, miszerint a feketehalált,
vagy más néven pestist is ennek az aprócska közvetítőnek
köszönhették. Az információval kicsit ráijesztettem, de
legalább megértette. Nem lehetett eléggé résen lenni, a
halálnak itt piszok könnyű volt a dolga.
A tetű mindennapos problémája ellen Katica kencéi
kifejezetten hatásosnak bizonyultak, Vica életét is
megkönnyítettem vele. A szőrzetet rendszeresen vizsgálni
kellett, a nemi szerven is. Drasztikus lépéssel (és Katica
borbélypengéjének segítségével) én biztosra mentem, és
mindennemű lakhatási lehetőségtől megfosztottam az
élősködőket: simára borotváltam magam, ahol csak tudtam.
A legkritikusabban az emberi ürülék kezelését
szemléltem. Gödörbe temették, de sok helyen csak
otthagyták, és már a legyekből tudni lehetett, hol voltak az
emberek kedvelt ürítési helyszínei.
A higiéniai és egészségügyi problémákat leszámítva
egészen megbarátkoztam a világgal.
– Tessék, ebből minden nap egyél egyet – mondta Katica,
és átnyújtott egy vászonzsákot.
– Mi ez? – kérdeztem gyanakvóan.
– Ettől nem lesz gyermeked.
Vegyes érzelmekkel vizsgálgattam a szárított
bogyószemeket. Egyrészt nem hittem a hatékonyságában,
másrészt féltem is, nehogy egészségre ártalmas és mérgező
növényt szedjek be.
– Bajod nem lesz tőle, csak a gyermekáldás kerül el –
mondta Katica, mintha meghallotta volna a gondolataimat.
Születésszabályozási módszereivel az életét kockáztatta,
mert a gyermeknemzés elleni praktikákra
istenkáromlásként tekintettek, és számos asszony találta
magát máglyán hasonló bűnért. A gyermekáldás szentnek
számított, és a halálozási számokból kiindulva ez jól is volt,
mert csak folyamatos szüléssel lehetett a korai halandóságot
ellensúlyozni. A feleségek szoptattak vagy terhesek voltak –
évtizedekig.
– Köszönöm – mondtam neki hálásan.
– Minden nap egyet, de egy nap se maradjon ki –
figyelmeztetett. Akár a modern fogamzásgátló gyógyszerek:
naponta egy bogyó.
– Mi van az Ambrussal? – váltott témát. – Zsuzsi szája be
sem áll róla. Te mit gondolsz, komoly?
– Zsuzsi bekebelezte – kuncogtam.
– Hála az égnek! – mondta megkönnyebbülten. – Ideje
volt mán.

Már sötétedett, amikor zörgést hallottam a kapu felől. Kisírt

szemű, csúnyácska parasztlány érkezett, aki beszéd közben
a tenyerével takarta el száját.
– Csak egy kicsit meg akartam reszelni – zokogta alig
érthetően –, de eltörtem.
– Mutassad! – Katica gyengéden a lány tenyere után nyúlt,
majd óvatosan megvizsgálta, felhúzta a felső ajkát, hogy
lássa a fogakat.
Hosszában törte ketté a felső jobb frontfogát, és az íny is
bedagadt felette. Barbár módszereket alkalmaztak a nők, a
szépségért messze mentek. Ékes példa volt erre a
fogreszelés is, ami közben gyakran történtek balesetek.
Sajnáltam a leányt, mert első ránézésre is rondácskának
tűnt, hát még a kettétört fogával. István segítségére volt
szükség, olyan csúnya esetnek számított. És egy gyulladt
fogba bele is lehetett halni.
– Mozogsz, mint a tetves bunda! – förmedt rá a sérültre. –
Nyugodtan üljél, ha jót akarsz!
Hosszan tartott a kezelés, és a leány többször felszisszent
a fájdalomtól, de az én elismerésemet kivívta: egy
háromlábú széken végigült egy szájsebészeti kezelést,
mozdulatlanul, mindennemű érzéstelenítő nélkül. Ömlött a
vér a szájából, Katica alig győzte törölgetni.
A leányt kajla és szabálytalan vonásokkal áldotta meg az
Isten, de cserébe mindig talált valami újat rajta az ember,
amit nézegethetett. Rá igaz volt a mondás: olyan csúnya,
hogy már szép.
 KONTRAKTUS

Egy szürke reggelen léptem át újra az Oroszy-birtok kapuját,

de már nem éreztem félelmet vagy izgatottságot.
Munkahelyként tekintettem rá: nem vártam tőle semmit,
csak el akartam viselni. Se jó kedvem nem volt, se rossz – és
a nem rossz az már jó.
A kisház felé sétáltam, amikor megpillantottam Ostort.
Biccentett felém, egy halvány mosolykezdemény jelent meg
a szája csücskében, majd visszament a dolgához.
A szobában minden úgy volt, ahogy hagytam, kivéve egy
papírost, amit gondosan az asztal közepére készítettek.
Ránézésre is látszott, hogy rövid szöveggel íródott.
Óvatosan a kezembe vettem, és finoman végigsimítottam
rajta. Megéreztem, hogy a tinta még nedves.

Megfogadtam Almássy Annát egy évre cselédnek.

Bére: 12 Forint.
Füred, 1763. 1. Aug.
nemes Oroszy Mihály, Almássy Anna

A kézírása megmosolyogtatott: elegáns és nyúlánk betűket

formált, míg az aláírását erősen és vastagon jegyezte. Nem
bírtam megállni, kézjegyét kétszer is megsimogatgattam a
papíron.
Mihály kegyének egyértelmű és tiszta megnyilvánulását
tartottam a kezemben, mert ez nem az volt, aminek elsőre
tűnik: nem egy szerződés, vagy pénzösszeg, amit nekem és
értem kínált. Ilyenre szüksége sem lett volna, hiszen egy nő
ágyba cipeléséhez egy földesúr kezében rengeteg egyéb
eszköz állt rendelkezésre – amelyekhez különösképpen
nem szükségeltettek írásos bizonyítékok. A kort a szokások
uralták: földesúri hatalommal, és nem pedig írott
szerződésekkel. Kontraktus – így mondták. Ódzkodtak a
papírtól, mert akkor lehetett volna vitatkozni a jobbággyal
is, és nem pedig az erősebb szava érvényesült volna.
Mihály megtörte a szokásokat ezzel a szerződéssel, és a
ritka kivételnek számító kontraktusos szolgálók sorába
emelt engem is. Nem a jogával élt, hanem szerződést kötött
velem. Akár én is megtehettem volna, hogy nem írom alá,
ha úgy tetszik. Amennyiben a szerződést aláírom, elfogadom,
hogy a helyem az ő házában van, ezentúl szófogadással is
neki tartozom, és a fenyítésemhez is joga van.
A papírt aláírtam.
Vica mosolyogva ugrott a nyakamba, és csak később
könnyezte el magát.
– Azt hittem, halálra vert a Ghéczy.
– Nem vagyok én olyan törékeny – mondtam, és mosolyt
erőltettem az arcomra.
– Az úrfi úgy jött haza, mint a megsebzett vadkan, még
Klára asszony is belenémult. Lóra pattant, elvágtatott, és
napokig nem állt szóba az anyjával. Ránk uszította a Darna
Gergelyt, az meg kifaggatott minket minden szóról, amit
bentről hallottunk.
– Szerencsém volt, hogy a Darna bejött – ismertem el
keserűen.
– Rohant, amint meghallotta az ordítást. A Katát nagyon el
is kapta. Aztán az úrfi is.
– Miért? – csodálkoztam őszintén.
– Amiért végig az ajtóban állt.
– Végül is nem tehetett volna semmit.
– Mindegy – vonta meg Vica a vállát. – Most úgy szól a
parancs, hogy innentől mindenhez Oroszy Mihály
engedélye kell.
– És az úrnő?
– Itt minden a nagyságos úr öröksége – mutatott körbe
Vica. – Az övé a föld, övé a jog. Míg Bécsben volt, addig
Klára asszonyra bízta a birtokát. Most csak nyilvánosan
visszavette.

Kint zuhogott az eső. Éppen akkor készültem a gyertyámat

eloltani, amikor az ajtón dörömbölést hallottam. Fegyvert
kerestem, de hirtelen semmi éleset nem találtam. Így a
seprűt tartottam készenlétben, majd résnyire nyitottam az
ajtót.
Oroszy Mihály állt csuromvizesen odakint.
Nem szóltam semmit, csak beengedtem, mire ő a kezébe
kapta az arcomat, és vadul megcsókolt. Beljebb tolt, az ajtót
is belökte, de közben egy pillanatra sem eresztett.
Türelmetlenül lökött az ágyra, és kikapcsolta a nadrágját.
 Nem maradtam ott, felugrottam. Az övé akartam lenni –
de úgy, ahogy én akartam. Arcát a tenyerembe vettem, majd
a számhoz húztam, és megcsókoltam.
Tettem egy lépést hátra.
– Vetkőzz le! – tegeztem.
Csodálkozó szemmel nézett rám, de tette, amit mondtam.
Türelmetlenül rángatta le a csizmáját, az ingétől egy
szempillantás alatt szabadult meg.
A nadrággal nem sietett. Engem nézett.
A lélegzetem felgyorsult, a torkom teljesen kiszáradt.
Mihály elképesztően nézett ki ruhátlanul. Férfiasabban,
mint reméltem. Felém lépett, de megálljt intettem, és én is
kibújtam a hálóingemből.
Meztelenül álltunk egymással szemben.
Gyertyafényben a tekintete még vadabbnak tűnt, mellkasa
fel-le ugrált minden egyes lélegzetvételnél, és úgy tűnt, mint
aki a legszívesebben azonnal rám ugrana.
Lassan körbeforgatott.
– Gyere ide! – suttogtam, mikor újra szembe kerültünk
egymással.
Nyomban felkapott az ölébe, én pedig átkaroltam a
nyakát, és lábaimat a dereka köré kulcsoltam. Leheletét
először a kulcscsontomon éreztem meg, majd mindenhol
csókolt, ahol csak ért.
Letett az ágyra, fölém hajolt, és újra megcsókolt.
Utána megragadta a derekamat, lejjebb húzott, és magáévá
tett.

Kimerülten feküdtünk az aprócska ágyban – én inkább

Mihályon –, és mellkasára hajtott fejjel figyeltem, ahogy a
szíve kalapálása lassan lecsendesedik. Némán öleltük
egymást. Egyszer felnéztem az arcára, rám mosolygott és
megcsókolta a fejbúbomat. Utána még egyszer csókot
nyomott rá – magától. Boldogan szenderültem álomba…
Arra ébredtem, hogy óvatosan lefejti magáról a kezemet
és kicsusszan az ágy szélére. Résnyire nyitottam az egyik
szememet. Oroszy Mihály hátát láttam, úgy egy percig
mozdulatlanul ült az ágyon. Mikor megmoccant, azonnal
behunytam a szememet, és úgy tettem, mintha még aludtam
volna. Éreztem a pillantását magamon, és minden erőmre
szükség volt, hogy ütemesen és lassan lélegezzek.
Az arcom fölé hajolt. Éreztem meleg leheletét a bőrömön,
de végül nem csókolt meg. Lopva leselkedtem, miközben
felöltözködött, és éppen csak visszacsuktam a szemem, mire
újra felém fordult.
A szívem dörömbölt a mellkasomban, és alig vártam az
ajtó hangját, hogy végre megmozdulhassak, de Mihály a
szoba közepén állt, és a csendből ítélve nem mozdult. Egy
miatyánknyi ideig hezitált csak, de ezek a másodpercek
akkor végtelennek tűntek, és egyre nehezebben bírtam
alvást színlelni.
Felém tartott, hallottam a hangokból.
A vérnyomásom az egekbe emelkedett.
Majd hirtelen puha csókját éreztem meg az arcomon. Mire
felfogtam, már vége is volt.
Amikor kinyitotta az ajtót, a friss levegő úgy csapott meg,
hogy édes borzongás futott végig rajtam a szívemtől a
kislábujjamig. A nyikorgó ajtócsukódás után elszámoltam
még százig, csak utána mertem kinyitni a szememet.

Miután elment és valamennyire megnyugodtam, vízért

indultam mosakodáshoz.
Épp visszafelé tartottam két vödörrel a kezemben, amikor
az istálló mellett megpillantottam, amint Ostorral beszélget.
Ő is rögtön észrevett.
Áramütésként ért a látvány, az egész testem beleremegett,
a bal kezemben lévő vödörből kiloccsant a víz a
szoknyámra. A tekintete követte a vizet, majd lassan
visszatért az arcomra. Eközben Ostor hol rá, hol rám
pillantott, majd visszament az istállóba.
Farkasszemet néztünk, hasonlóan, mint legutóbb. Mégis
máshogy.
Le akartam tenni a vödröket, de meghallottam a tornác
felől Somogyi hangját, aki Mihálynak kiabált.
A tekintete lassan engedte el az enyémet, majd elindult
barátja felé.
Csak akkor tűnt fel, hogy mennyire reszket a kezem,
amikor egyedül maradtam – alig bírtam tartani a vödröt.
Jókedvem lett, de nem a gyönyörű napsütéstől, és nem is a
második reggelitől, amit Rozitól grátiszban kaptunk. A
csókok nyoma égette a testemet, nehezen bírtam
feladataimra koncentrálni, nem a földön jártam.
– Tessék? – fordultam Vica felé. Nem hallottam a hangját,
fogalmam sem volt, mit mondott.
– Részleteket akarok. – Vidám arca visszarántott a
valóságba, és boldog voltam, hogy ez nem csak egy álom,
majd pillanatnyi habozás után közelebb hajoltam Vicához:
 – Oroszy Mihály – suttogtam –, éjjel kopogott az ajtómon…
Rozi eközben a bandzsa szeme ellenére hajszálpontosan
egyforma darabokra aprózta a húst, és dobálta bele a
kondérba.

Az ebéd utáni órákban Klára asszonnyal a postát bontottuk.

– Anyám! – hallottuk Mihály nyugtalan hangját. Gyors
léptekkel közeledett.
Lelkesen felkaptam a fejem és egész felsőtestemmel az
ajtó felé fordultam. Amikor megpillantottam, hosszabban
néztem rá, mint ahogy illett volna. De ahogy meglátott, az ő
arca is megváltozott, a vonásai felengedtek. Ingerült
hangulata tovaszállt, és jókedv csillant meg a szemében,
amitől még jobban felvillanyozódtam. Nehezemre esett ülve
maradni. Minden tagom fészkelődni kívánkozott, a lábamat
meg is mozdítottam, de azért uralkodtam magamon.
– Fiam? – köszörülte meg a torkát Klára asszony.
– Nem találom a Batthyányék levelét – közölte az anyjával,
miközben le sem vette rólam a szemét. Egymásba
kapaszkodott tekintetünk, én sem néztem el máshova. –
Pedig tegnap délután még az asztalomon volt.
– Nálam van – válaszolt az asszony kurtán, összeszorított
szájjal.
– Szabad megtudnom, hogy mégis miért?
– Mivel tegnap délután óta nem hallottam maga felől,
gondoltam, kezembe veszem az ügyet – jegyezte meg Klára
asszony szemrehányóan.
– Erre semmi szükség – válaszolt Mihály olyan
hangsúllyal, amit én soha nem szerettem volna tőle hallani.
 Klára asszony is makacs teremtés volt, így juszt is
folytatta:
– Valakinek foglalkozni kell velük. Sértés volna, ha nem
rangjukhoz méltó fogadtatásban részesülnek.
Mihály arca elsötétült, megfeszítette az állát, én meg olyan
kényelmetlenül éreztem magamat, hogy a kezemben lévő
meghívóra szegeztem a tekintetemet, amiben egy Chernel
nevű rokon esküvőre invitálta a nemzetes családot.
– Drága anyám! Ez a teher hadd nyomja az én vállamat!
Már itthon vagyok. Nincs ok az aggodalomra, semmi
lényeges nem kerüli el a figyelmemet.
Klára asszony felszegett állal bámulta a kisasztal
csipketerítőjét, és idegesen játszadozott összekulcsolt
kezével. Olyan erősen szorongattam a papírost, hogy a tinta
elmosódott az ujjamtól. Lazítottam a szorításon, majd
inkább a térdemre helyeztem.
– Ki írt? – fordult felém Mihály, és ezzel az új kérdéssel le
is zárta a csörtét.
– Chernel Károly. – Az anyjával éppen egyszerre
válaszoltunk neki.
– Anna! – szólt rám Klára asszony. A többi sértés a torkán
ragadt, mert Mihály megelőzte:
– Ezt a levelet a gondjaidra bízom, anyám.
Majd választ nem várva, sebtében főt hajtott, és távozott.
– Ha már a lábadat nem bírod összezárni, legalább a
szemedet süsd le! – vakkantotta a ház asszonya.
Annyira boldog voltam, hogy a hangulatomat még ezzel
sem tudta elrontani – egyébként ez volt az első és az utolsó
megjegyzése a fiával való kapcsolatomat illetően.
 Késő délután, a munka végeztével bekanyarodtam a
kisház elé, és ott találtam Mihályt. Lezserül a falnak
támaszkodva álldogált, aranyló mézszínű szeme kedvesen
csillogott.
– Engem vár? – kérdeztem elkerekedett szemmel, amin
azonnal elmosolyodott.
– Tán baj? Elmenjek? – Közel hajolt hozzám, az arcát az
arcomhoz érintette. – Csak egy szavadba kerül, és már itt
sem vagyok – lehelte a fülembe.
Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de csak egy
kábult sóhajra futotta, miközben álla az enyémet súrolta
csigalassúsággal, a fülemtől a nyakamig. Majd oda-vissza,
még egyszer.
– Be fogsz hívni? Vagy könyörögjek érte?
Beletelt néhány másodpercbe, mire képes voltam
megszólalni:
– Igen.
Puszta jelenléte olyan hatással volt rám, hogy nem
ismertem magamra. Minden erőmet össze kellett szednem,
hogy ott helyben össze ne rogyjak, és képes legyek felnőtt
nő módjára viselkedni.
– Melyik igen? – kérdezte fülig érő vigyorral.
Nem tudtam, mire gondol, és miért kérdezett vissza.
Egyértelműen nem sikerült összeszedni magamat. Zavartan
elkaptam a tekintetemet és a fügebokrot vettem célba,
mintha az érett szemekből kiolvashatnám a helyes választ.
Mihály gyengéden a tenyerébe vette az arcomat, hogy a
szemébe nézzek.
– Szépséges Almássy Anna, be fogsz hívni végre, vagy azt
akarod, hogy könyörögjek érte?
– Igen – böktem ki. – Úgy értem, jöjjön be.
– Tehát nem is akarod, hogy udvaroljak?
– Nem… vagyis de – haraptam az ajkamba.
Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik, rákvörös
lehettem.
Nagyot sóhajtottam, de ez sem segített megnyugodni,
közben a hasizmom már fájt a folyamatos feszítéstől. Végül
hangosan nyeltem egy nagyot.
– Menjünk be – mondta, és végigsimított az
arccsontomon.
Semmire sem vágytam jobban, mint rá, de képtelen
voltam bármit is mondani, így csak bólintottam.

– Ma is itt van? – szaladt ki a számon leplezetlen örömmel,

mikor megláttam őt a következő délután is a ház előtt.
– Remélem, nem bánod. – Izzó tekintetét az enyémbe
fúrta, amitől azonnal megrészegültem.
– Nem bánom! – vágtam rá talán túl határozottan és túl
gyorsan is, de nem akartam ismét butaságokat válaszolni,
így is szégyenkeztem a múltkori miatt.
– Ezt örömmel hallom – vigyorgott.
Közelebb léptem, hogy én nyissam ki az ajtót, és lépjek be
elsőként, elvégre így illik. Tettem egy lépést a bejárat felé, de
elkapta a derekamat, és száját a számra tapasztotta.
Váratlanul ért a csókja, ezért megilletődötten eltoltam
magamtól.
– Mi lesz, ha valaki észrevesz minket?
– Kitől félsz? – kérdezte, és körbejáratta szemét az
udvaron, majd Ostor háza felé biccentve megjegyezte: –
Innen csak Gergely láthat, tőle pedig nem kell tartanod,
mert úgy tud hallgatni, mint a sír.
Csak majd engem közösítenek ki, és tartanak parázna
némbernek, aztán pellengérre állítanak…
– Vagy tán vársz valakit ide?
– Nem – ráztam a fejem. – Hozzám soha nem jön senki…
Mármint, itt senkit sem ismerek, nincsenek barátaim, meg
rokonaim errefelé, aki esetleg benézne, vagy hozna valamit.
Vártam, hogy mondjon valamit.
Közelebb is lépett és a fülemhez hajolt, mint aki súgni
akar valamit. Behunytam a szemem, és vártam, hogy
megszólaljon, de ehelyett lassan kifújta a levegőt, amitől
azonnal libabőrős lettem a sarkamtól a fejem búbjáig.
– Kérem – sóhajtottam fel remegve –, menjünk be!
Szó nélkül félreállt az ajtóból.
– Minden alkalommal csak még jobban akarlak – mondta
fojtott hangon, miután becsukta maga mögött az ajtót.

– Késett! – köszöntöttem másnap szürkületkor.

– Feltartottak – lehelte a fülembe, ahogy benyomult.
Ettől kezdve nem volt megállás. Olyan lett, mint a drog:
annyira boldoggá tett, mint előtte senki, és ettől csak még
többet akartam. Minden este jött, és egyre tovább maradt –
végül már csak hajnalban ment el. Vázsonyi ügyeit
napközben elintézte, minden éjjel hazalovagolt.
Hozzám.
A jövőre nem gondoltam, elhessegettem a kellemetlen
érzéseket. Megfogadtam Scarlett O’Hara tanácsát. „Majd
holnap gondolkodom róla. Elvégre a holnap is egy új nap.”{1}
Az ágy kicsi volt, Mihály nem szerette, ezért a földön,
szalmazsákokon feküdtünk. Az egész udvar tudta, hogy mi
zajlik, de senki nem szólt egy árva szót sem. Klára asszony
sem merészelt. A szeretője voltam Oroszy Mihálynak. Ő
pedig az enyém.
Volt, hogy korán, még sötétedés előtt érkezett, és
vacsorázni sem mozdultunk ki. Vicát hamar elköltöztette,
aki nem bánta a dolgot, mivel egymaga kapta meg az Ostor
melletti házat. Barátnőm hátrahagyott egy gyékényt az üres
házrészben, amit azonnal leterítettem a szalmazsákok alá,
de Mihály ódzkodva furcsállotta. Megtudtam, hogy
fakoporsó híján a szegény embert gyékénybe csavarva
temetik a föld alá.
– Ne érzékenykedjen, engem nem zavar a gyékény a fejem
alatt, maga meg biztos koporsóban végzi – próbáltam viccel
elütni az új információ drámaiságát, de Mihály egyáltalán
nem mosolygott. Végül azért ráfeküdt. A következő este
viszont két gubapokróccal a hóna alatt érkezett. Ez olyan
takaró volt, amelynek egyik oldala maga a rackajuh szőre,
így valóban sokkal kényelmesebb és puhább, mint a
gyékény.
A boldogságot könnyebb átélni, mint szavakba önteni, és
én boldog voltam, boldog az Úr 1763. évében. Nem
gondoltam a jövőre, mert nem akartam, hogy bármi
elrontsa, ami kettőnk között volt. Minden érintésére heves
vágyat éreztem, nem tudtam betelni a lényével. Bármelyik
percben kész voltam szeretkezni vele, ő pedig ezt ki is
használta – örömömre.
 A napok eseménytelensége ellenére úgy éreztem, mintha
minden este bálba járnék. Közben nem mentünk sehova,
mintha mindketten attól félnénk, hogy ha kilépünk ebből a
szobából, akkor elmúlik a varázslat. A padló nélküli szoba
az édenkertet jelentette számomra, holott nélkülöztem
mindent, ami valaha fontos volt: a családom, az életem, és
egyáltalán a saját világom nélkül éltem. Mihály mindezt
egyetlen pillantásával kitörölte a fejemből. Minden este.
Képes voltam csak azt az örömöt látni, amit tőle kaptam.
Békét kötöttem a sorsommal, és megszépítettem az életemet,
ahol csak tudtam: virágot tettem a szobába, és ráérős
lustasággal olvasgattam a könyveket, amiket hozott. Az
ócska padon olyan édes volt súrolni az edényt, miközben az
ő hangján hallottam Voltaire gondolatait, hogy már magam
sem hittem el, hogy nem ide, és nem erre születtem.
Napestig dolgoztam, és másnap újrakezdtem, de nem nyelt
el ez a tompa robot – a mosóteknőben elgyötört ujjaim egy
szempillantás alatt életre keltek, ha Mihályhoz értek.
Fáradtan is simogató szeretettel vártam őt, és amint
megjelent, én rögtön a paradicsomban éreztem magamat.
Odaadtam mindent, amit adhattam.
Mit adott ő?
Nem volt se rangja, se címe, ha belépett a szobámba.
Megfontoltan szólt hozzám, állandóan a kedvemet kereste.
Úgy tűnt, még a tréfáról is lemond, nehogy a legkisebb rossz
érzést is kiváltsa belőlem egy félrecsúszott szóval. Kényesen
ügyelt arra, hogy melegszívűnek lássam.
Tudtam, hogy ő is ugyanúgy vágyik arra, amit tőlem
kaphat, mint én arra, amit ő ad nekem. És nem okoztunk
egymásnak csalódást. Mindennap szeretkeztünk. Senki nem
mert kopogtatni az ajtónkon, egyedül Ostor.
Kezdetben szégyelltem ilyen nyíltan kimutatni, hogy
mennyire boldoggá tesz, de végül már ez sem érdekelt,
elvégre minek védekezzen az, aki már megadta magát?
Magáévá tett. Testestül-lelkestül.
Egyetlen dologtól féltem. Attól a naptól, amikor egyszer
csak nem jön el.

Amikor beléptem a szobába, már ott feküdt a földön

mezítláb és meztelen felsőtesttel, éppen papírokat olvasott.
– Mi tartott eddig? – kérdezte türelmetlenül.
– Vicánál voltam.
– Gyere velem! – mondta. Felpattant és megfogta a kezem,
kifelé húzott a házból. Vica régi szobájába mentünk, olyan
nagy hévvel, hogy kapkodtam a lábamat.
Amint beléptem, egy tölgyfából készült dézsát
pillantottam meg – nagyobbat, mint amilyen a fürdőkben
lévő, és ezerszer cifrábbat.
Mihály nyakába ugrottam örömömben, és csókolgattam
mindenhol, ahol értem.
– Kicsit kihűlt már, hozok bele még forró vizet – mondta,
azzal jókedvűen kibontotta magát az ölelésemből.
A dézsához léptem és azonnal belefeküdtem.
– Nem is vártál meg? – kérdezte, miközben felhúztam a
lábaimat, ő pedig beöntötte a forró vizet.
– Óriási ez a dézsa, ekkorát még nem láttam.
– Ketten is elférünk benne, figyeld! – Azzal letolta a
nadrágját.
 A víz kifolyt, ahogy beült velem szemben.
– Most nem – vette el a kezemből a rongyot. – Én mosom
meg a te hátadat.
Készségesen átfordultam, és hagytam, hogy simogasson.
– Este ne várj rám! – szólalt meg.
Szíven ütött ez a mondat. Szívesen megkérdeztem volna,
hogy hova megy, és kivel, de nem tettem. Nem akartam
elrontani a pillanatot.
– Mindjárt indulnom kell – búgta a fülembe, miközben
megéreztem mellkasát a hátamon, és megmarkolta a
mellemet.
Egyre erősebben masszírozta, én pedig hátravetettem a
fejemet a vállára, és csak nyögdécseltem. Keze lejjebb
csúszott, de elkaptam a csuklóját, és egy gyors mozdulattal
az ölébe ültem.
Azonnal felnyögött, és megragadta a derekamat.
Szorosan tartott, majd még erősebben lehúzott. Olyan
mélyen húzott magára, hogy egy sikoly is feltört belőlem. A
derekamnál fogva leszorítva tartott, így a saját kedvemre
használtam. Lassú, körkörös mozdulatokat tettem, amitől a
víz megkavarodott, és hulláma lágyan simogatta a testemet.
A ringó mozdulatokat egyre bátrabb tánc követte. A
kicsorduló víz hangja még jobban felkorbácsolta a
vágyamat, kéjesen domborítottam és homorítottam az
ölében. Felnyögött a hátam mögött, lihegett a gyors
tempótól.
Ez tetszett – nagyon is –, de lassítottam.
Nem akartam, hogy vége legyen.
A kontyomat bontogattam. Érzéki lassúsággal mozogtam,
vizes tenyeremmel beletúrtam a hajamba, kisimítottam az
arcomból a tincseket, majd kezemet a kezére tettem, kézfejét
simogatva ismét gyorsítottam.
Hátrafeszítettem magam, egyre erőszakosabban
vonaglottam rajta. Nem tudtam uralkodni magamon,
sikítottam a gyönyörtől. Ahogy lassítottam, ő engedett a
szorításból, viszont én nem engedtem az irányításból.
Testemet még mindig betöltötték a kéj hullámai. Egyre
bátrabb lettem a hörgésektől és a nyögésektől, amik
felszakadtak a torkából. Gátlástalanul viselkedtem.
Azt akartam, bárhova is megy este, engem ne felejtsen el.
Véssen örökre az emlékezetébe. Olyan erővel és olyan
tempóval lovagoltam rajta, hogy az ujjai elfehéredtek, ahogy
a dézsa szélét markolta, a víz pedig mindenfelé locsogott. A
csobogás, a nyögés és a feltörő sikolyok hangzavarában
végül éreztem, ahogy az egész karja megremeg a gyönyörtől.
Az én nevemet kiáltotta.
 ÖRDÖG ÉS POKOL

Egy vasárnap délelőtt Kata kopogtatott nálam: Mihály

kéretett. Már éppen indulni akartam Katicához, és tudta,
hogy oda készülök, hiszen ő is csak nemrég távozott tőlem.
A szalon ajtaját nyitva találtam. Óvatosan kopogtam rajta,
de mivel senki nem válaszolt, beléptem. Úgy gondoltam, a
pipaszobában lehet, bekopogtam, de azonnal nyitottam is az
ajtót. Széles mosolyom lehervadt, ahogy megláttam komoly
tekintetét.
Idegen hang szólalt meg.
– Anna…
Ijedten néztem a hang irányába, mert amikor beléptem,
egyáltalán nem vettem észre, hogy más is van a szobában. A
szőke molnárlegényt pillantottam meg, kezében
szalmakalapját szorongatta. Idegesnek tűnt.
– Történt valami baj? – kérdeztem már aggódva.
– Semmi baj nem történt – válaszolt Mihály kimérten. –
Éppen ellenkezőleg. Márton Ádám a tihanyi apáttól
árendálja a malmot. Bevétele a legmagasabb minden molnár
közül, mivel ő a környék legjobbja. Nagylelkű ember, az
Oroszy család segítségére siet, ha kell. Mint tudod, ő segít az
új malmom korszerű kivitelezésében is. – A molnárra
nézett. – A segítő szakértelemért hálás vagyok, és jutalmad
semmi esetre sem marad el.
Miért beszél nekem a malmok ügyéről? Miért van itt a
molnár is?
– Anna munkáját nagyra becsüljük a háznál, és igényt
tartunk rá a jövőben is.
Egyre érthetetlenebbé vált az egész, és nem tudtam
rájönni, hogy miről beszél. Ekkor felállt, megköszörülte a
torkát, és a következőket mondta:
– Anna! Márton Ádám az engedélyemért jött, hogy
megkérje a kezed. Feleségül kíván venni.
– Tessék? – szaladt ki a számon, és Ádámra meredtem.
Nem tudtam többet kinyögni, ő pedig csak állt ott, fülig
érő szájjal.
– Két remek emberről van szó, akiknek a munkáját
egyenként is nagyra becsülöm – szólalt meg tárgyilagosan
Mihály. – Ádámnak az áldásomat ígértem… A beleegyezésed
esetén – tette hozzá.
Hiába néztem az okkersárga szempárba, semmit nem
olvastam ki belőle.
– Természetesen a munkádat megtarthatod, Anna. Nincs
messze a malom, ahova költöznél.
Ez a mondat több volt a soknál, éktelen dühbe gurultam.
Minek néz engem? Menjek férjhez, de közben járjak vissza
hozzá?
Rémálmaimban a legrosszabb verzióként azzal
számoltam, hogy elbocsát a háztól, mint ahogy a kivénhedt
cselédet szokták. De ő felülmúlta minden rémálmomat.
 Önző seggfej!
– Kétszer találkoztunk – vetettem oda a molnárnak. – A
válaszom nem! Határozott nem, és hidd el, hogy így jobban
jársz. – Ezzel feltéptem az ajtót, és kiviharzottam.
Gyűlöltem Oroszy Mihályt. Tiszta szívemből gyűlöltem.
Döngtek a lépteim, ahogy átvágtam az udvaron. Amikor a
biztosnak hitt talaj kicsúszik a lábunk alól, az csak egy
szempillantás – a váratlan szakítás olyan, mint egy zuhanás.
Nincs mit szépíteni, átkozottul fájt. Az első pár óra, az maga
volt a pokol. A másodperc, amikor a szavak eljutottak a
tudatomig, olyan volt, mint egy tűzparancs, miközben én
csak álltam a kivégzőosztag előtt. Nem akartam elhinni,
hogy ez velem történik meg, sokkot kaptam a hírtől, és
tehetetlenségemben lebénultam. Végül, mint akit egy kút
párkányáról lelőnek, beledőltem a mélybe, zuhanva
szédültem a semmibe. Az álmaim ripityára törve forogtak
körülöttem a lefelé úton, és nem találtam semmit, amibe
belekapaszkodhattam volna…
Bementem a szobámba, és előszedtem a ládámból a
holmimat.
Elmegyek!
Ilyen körülmények között nem maradhattam.
A férfi, akit szeretek, hozzá akar adni máshoz!
Beleszakadt a szívem, épp úgy, ahogy az összes buta
cselédlánynak. Szebben is intézhette volna. Elmondhatta
volna, hogy vége. Nem fogadtam volna jól, de az legalább
őszinte lett volna… A szavai csak visszhangzottak a
fülemben, fizikai kínt éreztem tőlük. Azóta sem tudom
mihez hasonlítani a fájdalom mélységét, ami akkor minden
sejtemet összezúzta. Az csapott be, aki a legtöbbet jelentette.
Hirtelenjében nem tudtam, hogy sírjak vagy ordítsak. Hol őt
gyűlöltem, mert így félrevezetett, hol pedig magamat, amiért
vakon bíztam benne. Iszonyúan zaklatott állapotban
csomagoltam, majdnem megfulladtam, úgy szorított a sírás.
Ekkor lépett be az ajtón.
– Takarodjon innen! – sziszegtem. – Mit képzel magáról?
Mit? Ha megun, akkor férjhez ad? Így szokta? Vagy tán
hálásnak kellene lennem, hogy ilyen lehetőséget kaptam?
– Nem én kerestem, ő jött ide.
– Gyűlölöm magát! Gyűlölöm!
– Nem akartalak bántani.
– Mit gondolt, mit fogok válaszolni? – kérdeztem
vicsorogva, mire lesütötte a szemét. – Vagy tán ennyit
gondolt rólam? Hogy pénzért szeretek? Azt hitte, hogy igent
mondok?
Oroszy Mihály egy szót sem szólt, csak nézett engem.
– Persze, hogy azt hitte – suttogtam magam elé
reményvesztetten. – Hisz egy ilyen lehetőségre minden
szolgálólány igent mondana, ugye? Mire is vártam? –
léptem közelebb hozzá. – Semmire nem vártam – suttogtam
bele az arcába. – Nem vártam, és nem is gondolkoztam a
jövőn, csak boldog voltam. Persze maga gondolkozott, és
megtalálta a megoldást. Ami magának a legkényelmesebb
és…
– Anna, én is boldog vagyok, ha velem vagy – vágott
közbe.
– Az imént árult el. Osztozna is rajtam? – kérdeztem
undorral. – Vagy egyszerűen csak az utamat adja így ki?
Nem is tudom, melyik a rosszabb.
Megfogta a vállamat.
– Nem akartam ezt!
– Akkor mit akart ezzel?
Nem válaszolt.
– Mit akar tőlem? – szegeztem neki azt a kérdést, amit a
férfiak a legjobban utálnak.
Eleresztette a vállam, és erre sem mondott semmit.
Semmit.
Összeszedtem a csomagomat. Az ajtó felé indultam, de
útközben megbotlottam. Ő nyúlt utánam, hogy ne essek el –
borzasztó volt.
Majd engedett kisétálni az ajtón.
Egyetlen szóval sem marasztalt.

Arácsig bőgtem, a kék égbolt fedőként zárult rám. Oroszy

Mihály hiába nem ígért semmit, mégis úgy éreztem, valamit
elvett tőlem, és ezért tartozik nekem. Fojtogatott a fájdalom,
hogy nem kellettem eléggé. Viszonyt kezdtem vele,
elfogadtam, hogy a földesuram, magáztam, ő pedig cserébe
elengedett volna egy másik férfival. Méghozzá az áldását
adva.
Tudta, hogy szeretem – igaz, nem mondtam neki, de
ismert engem. Nem voltak feltételeim, és nem kértem tőle
semmit. Adtam. Mindent nekiadtam, amim volt.
A volt vőlegényemmel, Péterrel kapcsolatban viszont
megértettem valamit: ő tényleg nem akart elhagyni, csak
beleszeretett Eszterbe. Ekkor világosak lettek az indokai:
nem akart engem bántani, csak szerelmes lett, és ilyenkor
nincs se becsület, se jellem. Ennek az erőnek semmi sem
szent, és ő nem tudott nemet mondani, ahogy én sem
tudtam. Ezzel szemben Oroszy Mihály világosan kifejezésre
juttatta, hogy kész az áldását adni egy frigyre, amit mással
kötnék – ennél világosabban szakítani sem tudott volna.
Igazi mestermunka!
Katica meg sem próbált vigasztalni. Megnyugtatott, hogy
keresünk valami megoldást, nem kell soha többet
visszamennem oda.
– Azt hittem, szeret.
– Én is – sóhajtott –, de a macskát nem az állásáról kell
ítélni, hanem az ugrásáról.
Tüzet raktunk, mert már hűvösek voltak az éjszakák.
Katica a kamra átépítésén gondolkodott, hangosan, és
kétszer is körbejárta a házat. István profilja telente
nádvágással is kiegészült, így legalább a tető nem jelentett
gondot.
Az ő gondoskodó szeretete nélkül rég halott lettem volna,
anyám volt az anyám helyett. Bűntudat is marcangolt, hogy
önző módon boldogan éltem Oroszy Mihállyal, míg az igazi
anyám, a családom otthon eget-földet átkutatva kereshetett.
Védtem és vádoltam magamat egyszerre. Nem én akartam,
így alakult, és én beilleszkedtem, ahogy csak tudtam – ezzel
viszont egyre távolabb kerültem a régi világomtól. Katicával
nem mondtuk ki, de tudtuk: lehet, hogy sosem jutok haza.
– Ebben a házban, míg élek, lesz helyed – mondta, és
átölelt.
A praktikus gondolkodás kötelező volt. Még szerelmi
bánat közben is.
 Egyedül ültem a tűznél, mikor István megérkezett.
Általában tartottam a rosszalló véleményétől, de annyira
szomorú voltam, hogy akkor ezzel se törődtem.
Sokára jött felém.
– A kamrából szobát építünk, ott férsz – mondta.
– Szeretem az Oroszy Mihályt – szaladt ki a számon.
Kétségbeesetten fordultam szembe vele, mire ő megpaskolta
a hátamat. Néhány percet némán várt velem, majd bement a
házba.
Akkor este Katicát sem láttam többet.

Másnap a fürdőhöz indultunk, mint régen: úgy tettünk,

mintha semmi sem változott volna. A fürdőmunka jót tett,
nem szóltam senkihez, csak tettem a dolgomat. Még Zsuzsi
is átérezte a hangulatomat: békén hagyott, és egy árva szót
sem szólt hozzám – épp, mint az elején. Mindenki tudta,
hogy felesleges vigasztalgatni, és a szokásos „jön majd jobb”,
vagy „sok hal van a Balatonban” közhelyek nem illettek a
helyzetemre. Szerencsére meg is kíméltek tőle, mert tudtuk,
hogy jobb nem jön.

Egyik nap Ádám, a molnárlegény az egyik faház előtt

ácsorgott. Mikor megpillantott, nyomban lekapta
szalmakalapját a fejéről, piros ujjaival a karimába
kapaszkodott, de csak dülöngélt tovább szerencsétlenül. Én
voltam, aki közelebb lépett. Ő kihúzta magát, és így szólt:
– Anna! Azért jöttem, mert az ajánlat, amit utoljára tettem
– megköszörülte a torkát –, tudod, a házassági. Szóval, azt
továbbra is fenntartom. Hallottam, miket beszélnek rólad,
meg Oroszy Mihály úrról, de ne félj, én egy szavukat sem
hiszem el. Hadd mondják, engem nem zavar. Téged se
bántson!
– Ádám, megtisztelő az ajánlatod. Nem érdemeltem ki
ekkora kedvességet. Nem beszéltem szépen veled legutóbb –
mondtam bocsánatkérően.
– Az akkor volt. Ma pedig ma van. Ne szomorkodj azon!
– Amit rólam és az Oroszy úrról beszélnek… – kezdtem
sóhajtva –, minden szavában igaz. A szeretője voltam. A
szóbeszéd kevesebb, mint az igazság.
Láttam, ahogy a szavak elérnek a tudatáig, és döbbenet
jelenik meg a kedves arcon. Majd újra barátságossá vált:
talán zavarában, vagy egyszerűen túl jó ember volt. Sokáig
bámult.
– Elkísérlek a forrásig, oda megyek én is – mondtam, de
csak ácsorgott tovább. Kellett neki néhány perc, mire
elindult, a meglepettségtől némán lépkedett mellettem, az
elköszönéskor még mindig zavarban volt.
Miután elváltunk, megfordult és visszafutott felém.
– Az ajánlatom él.
– Nem fogadom el. Télen továbbállok.
Megtorpant. Megnyúlt arcát látva biztosra vettem, hogy
kedvessége ellenére kételkedett az épelméjűségemben.
Ezt az esetet leszámítva semmi sem történt velem ezekben
a napokban. Semmi, amire igazán élesen emlékeznék.
Többé nem volt titok, hogy írok és olvasok – mégis
titokban tettem, akkor, amikor senki sem látta.
Egy alkalommal István rajtakapott.
 – Mit írsz?
– Csak magamnak – válaszoltam ijedten.
Nem akartam, hogy beleolvasson, az igazság bonyolult
históriáját nem vágytam megosztani vele.
– Nézz a szemembe, Anna! – parancsolt rám. – Nem kell
előlem bujkálnod! Nem fürkészem a női titkokat – folytatta
kedvesebben. – Az is túl sok, amit hallok! Előlem nem kell
rejtegetned. Nem olvasok bele, a szavamat adom!
Ez minden ígéretnél többet jelentett, százszorta többet,
mint az istenbizony. István nem ismert játékot a becsület
dolgában, az adott szót visszavonhatatlannak tartotta. Ha
Katica biztosra akart menni nála, úgy mondta, „csak szavát
kell venni”, és bizonyos, hogy megtartja.
 EGYEDÜL

A lelkem felszecskázott darabokban potyogott szerteszét.

Csak vonszoltam magamat, az életkedvem elhagyott. Teltek
a napok, állandósult a torkomat fojtogató érzés, és végül
már semmire se vágytam. A hazajutás sem érdekelt. Biztosra
vettem, hogy ekkorra már egyetlen rendőr sem
gondolkodott az eltűnésemen, és, mint minden ilyen hír, ez
is csak egy statisztikai adattá változott. Egy sajnálatos
múltbéli esemény, amire nincs megoldás.
Ekkorra már úgy véltem, még a tulajdon anyám is
belenyugodhatott az elvesztésembe – már amennyire egy
anya esetében ez lehetséges. Talán az apám kerestet tovább,
de csak titokban, nem kínozza tovább a többieket…
Valahol mélyen, a nagy zuhanásban szerencsére találtam
egy eldugott kis zugot a lelkemben, az üresség szobácskáját,
amely képes volt egy-egy bambuló elmerengéssel életben
tartani. A semmi földje volt ez, olyan kis oázis, amely csak
percekig tartott a felszínen. A szívem darabokra esett,
szanaszét szaggatott, véres húscafatokra.
István mellett legalább telt az idő, hálás voltam minden
feladatért. A purgálás, azaz a hashajtás mellett gyakorta
végezte a beöntést, más néven klistélyozást. Olyan
nyomorultul éreztem magam, hogy a klistélyozásnak is
tudtam örülni, mert a gondolataimat legalább elterelte.
A kor gyógymódjai között ez is indokolatlanul előkelő
helyen állt. Ilyenkor a vizet István egy klistélyfecskendővel
és egy marhahólyag segítségével vezette a végbélnyíláson át
a bélbe. Az én dolgom az edények és eszközök előkészítése
és eltakarítása volt – nem a karrierem csúcspontja, de
legalább éreztem, hogy élek. A bűz és az undor kiszakított a
megszokott tompaságból, elvégre a kellemetlen inger is
inger, és az arra adott reakcióm bizonyította, hogy még
létezem.
Az ebédszünet végén a kocsmánál ittunk egyet Istvánnal.
– Isten malmai lassan őrölnek – szólt oda Tóbiás, és rám
kacsintott.
Udvariasan felfelé görbítettem a szám sarkát, de nem
válaszoltam. Nem akartam beszélgetni, nem akartam
látszani sem. Egyik nap a Somogyi is túl kedvesen köszönt
rám. Ez is egyértelmű jele volt, hogy menthetetlenül pórul
jártam.
Mihály tűnt fel az étteremnél. Ő is azonnal észrevett.
– Megvárlak a faháznál – szóltam Istvánnak, és
felhajtottam a maradék italomat.
Az ábrázatom elárulhatott valamit, mert azonnal
hátrafordult ő is.
Lábaimat gyengének éreztem, a gombóctól a torkomban
nyelni sem tudtam, és csak szaporán lépkedtem.
Menekültem.
– Anna! – hallottam meg az ismerős hangot mögöttem.
Nem fordultam meg, de megálltam.
– A béredet nem fizettem meg – mondta, mikor utolért.
Elém sétált. – Szívesen venném, ha visszajönnél.
Nem válaszoltam semmit.
– Egy ujjal sem érek hozzád. Ha nem akarod – tette hozzá
zavartan.
– A vége később is ugyanez lenne. Nem megyek vissza.
– Mihály, hát itt van! – hangzott föl mögöttem egy nyafka
lányhang.
Egy kisasszony közelített felénk, előkelő világoskék ruhát
viselt finom csipkével, szőke haja gondosan megtervezett
loknikban táncolt a vállán. Annyira sietett, hogy a
szoknyáját is felemelte, így a virágokkal hímzett, világos
topánkáját is láthattam.
– Hát megvan! – csicseregte vidám hangon. – Az édesanyja
ebédnél elígérte nekünk.
Nem lehetett több tizennyolc évesnél. Fiatal, csinos és
gazdag! Szeme ragyogó kék színben csillogott, azzal is képes
volt mosolyogni. Az a fajta szépség, akinek az arca
ártatlanul kedves és olyan szabályos, mintha egy meséhez
rajzolták volna – ráadásul a fogai is porcelánfehéren
világítottak. Mihály udvariasan meghajolt előtte.
– Nyáry kisasszony, természetesen elviszem magukat egy
hintózásra.
A fiatal arcocska nem tudta elrejteni túlcsorduló örömét.
Elolvadt a gáláns lovagtól.
– Mit csinál maga itt a tűző napon? Még megsüti a fejét –
trillázott csilingelő hangján, miközben fehér ujjával a
lokniját tekergette.
 – Várjon meg az étteremnél, ott biztosan talál magának
árnyékot. Azonnal csatlakozom.
– Csak nem kúrálja magát? – folytatta a párbeszédet a
kisasszony.
Tetszett neki Mihály, és ezen nem csodálkoztam. Én
némán bámultam magam elé, miközben a nap már kínzóan
égette a tarkómat.
– Adós maradtam egy kifizetéssel, azt rendezem.
A kisasszony szeme elkerekedett.
– Ó, maga így szokta ezeket intézni?
Úgy beszélt előttem, mintha ott sem lettem volna.
– Vigyázzon az ilyenekkel, mert ha nem tanúk
jelenlétében fizet, akkor képesek még letagadni. Tíz
forintért a tulajdon anyjukat is eladják.
A poros földet bámultam a lábunk előtt, a repedéseken
éppen egy hangyacsapat vonult át, keresve a legcélszerűbb
útvonalat. Fegyelmezetten követték egymást, nem tértek le a
láthatatlan nyomvonalról. Állítólag a tapogatóikkal
kommunikálnak – szemmel láthatóan bevált nekik.
Keveseket érdekelnek az erdőn-mezőn átvonuló
hangyamunkások, akik alázatos szorgalommal, csendesen
cipekednek. Pedig megható a buzgóság, amivel ezek a
hangyakaravánok a súlyemelőket is megszégyenítő
kitartással hordják a testüknél is nagyobb magvakat…
– Mire vár? Fizesse ki, és menjünk! Itt vagyok magának
tanúnak – sürgette Mihályt csicsergő hangján. – Szerencséje
van, hogy erre jártam.
A végét vártam.
– Kedvesem, magam is boldogulok – szólt oda neki
Mihály. – Legyen kedves az étteremnél megvárni.
A kisasszony meglepődött, de nem sértődött meg.
Mosolyogva távozott.
– Sajnálom, Anna – mondta, közben átnyújtotta az
erszényéből előszedett pénzérméket.
– Köszönöm – mondtam, de rá sem néztem.
Ökölbe szorítva tartottam a pénzt a markomban, akkora
erővel, hogy fájt.
– Haragszol rám?
– Ez nem harag.
– Anna, én… – kezdett bele.
– Ne szóljon egy szót sem. – Könnybe lábadt a szemem. –
Kérem.
Hajlongott és magázta a kisasszonyt. Ahogy engem soha…

Aznap este nem maradt meg bennem a vacsora. Szó szerint

belebetegedtem Oroszy Mihályba. Minden rosszban van
valami jó – ezt mondják. Ha másra nem jó a történetem, hát
elrettentő példának.
– A Tóth – kezdte Katica –, aki a tátikás porta melletti
házban lakik, ahol kilóg az almafa…
– Akinek az a csahos kutyája van?
– Igen, az a Tóth – felelte derűsen. – Odasomfordált
Istvánhoz, hogy érdeklődjön felőled. Asszonyt keres.
– De hisz az egy vénember! – háborodtam fel.
Beláttam, hogy a lehetőségeim meglehetősen
korlátozottak.
Amennyiben nem jutok haza, kemény élet vár rám.
Éjjel, ha lehunytam a szemem, a szőke lányt és Mihályt
láttam magam előtt. Rémálmaimban sétáltak, csókolóztak, és
bizony bibliai értelemben is megismerkedtek. Féltékeny
voltam. Még egy öreg kanca farára is az lettem volna, ha
Mihály keze meglapogatta volna. Így hát a csinoska miatt
eluralkodott rajtam a kínzó érzés, belülről emésztett, és
nem tudtam elkergetni a fantáziámban születő gyötrő
képeket. A kreatív elme fájdalmas hátrány a féltékenység
terén, az agyam kérlelhetetlen volt, és szünet nélkül dobálta
elém a legfájóbb képzeteket.

Másnap reggel Zsuzsi izgatottan várt, nyomban a közepébe

vágott.
– Tegnap Ambrus találkozott a Somogyival. Itt van egy
pesti kisasszony, a neve Nyáry Zsófia. A Sennyey Ágika
hívta meg.
Sennyey Ágnes melegszívű teremtés, egy veszprémi
nemesi család leánya, az apja István egyik törzsvendége
volt. Míg az öreg Sennyey kúráltatta magát, addig
rendszerint ő és az édesanyja az Oroszy-étteremben
ebédeltek.
– Azt hiszem, már láttam a lányt – mondtam, amire Zsuzsi
szeme elkerekedett. – Törékeny kis szőke.
– Szép? – kérdezte gyanakvóan.
– Sajnos igen – sóhajtottam.
– Ambrus ezt elhallgatta, pedig a Somogyival ketten
vigasztalták. Állítólag sokat sírdogált.
– Ne aggódj! – Ismét sóhajtottam egy óriásit. – Mihálynak
tette a szépet.
– Attól még tetszhet Ambrusnak is.
 – Neki te tetszel – nyugtattam meg.
– Az ürge se jár egy lyukba…
– Zsuzsi! Ambrus nem ürge, és csak te vagy neki.
Bolondul utánad.
– Egészen biztos?
– Teljesen bizonyos.
– Oroszy tekintetes úrral nem járt sikerrel.
– Ezt hogyan érted? – kérdeztem kalimpáló szívvel.
– A kis szőke eltűnt vele. De valami nem alakulhatott jól,
mert zokogva szaladt vissza az étteremhez. Somogyi
próbálta az Ágikával együtt megvigasztalni, de csak nem
akarta abbahagyni a bőgést. Hiába faggatták, nem beszélt.
Csak sírt.
 NAGY ÚR

István egy frissítőre küldött Tóbiáshoz. Egy kezelés

közepéről hajtott el. Habár jókedvűen tette, mosolyával nem
tévesztett meg, nem bírta nézni a savanyú képemet, és a
vendégek előtt röstellte, ha nem a lehető legszínvonalasabb
szolgáltatást nyújtja. Azon a napon már kétszer tévesztettem
el, amit kért, és utoljára a földre ejtettem egy piócát is.
Talán összetört szívvel dolgozni sem lehet. Hiába akartam
én, és nagyon hálás is voltam a feladatokért, a gondolataim
mégis máshol jártak. Nem szakadtak el Oroszy Mihálytól.
Nem láttam, de szenvedtem, mint egy kivert kutya. Alig
ismertem magamra: üresen, kifosztva tengődtem; nem
tudom, mit, de valamit elvitt belőlem.
Nemcsak a múltamat veszítettem el, a szakítás a jövőmet
is összetörte. Nem érdekelt nélküle a holnap, annyira
kiábrándított az életből a jelen.
Talán az volt a baj, hogy túl boldoggá tett. Olyan
magasságokba repített, ahonnan csak lefele vezethet az út.
Nélküle a hétköznapi valóság is pokolnak tetszett. Fájt, hogy
vissza kell köszönnöm, amikor üdvözölnek, kínt éreztem,
ha társalognom kellett, a puszta létezés is nehezemre esett.
 A nemesifjú végül választott magának egy kisasszonyt, a
cselédlány meg sír utána. Ebben a történetben nem volt
semmi különös. Sőt, éppen Nyári kisasszonnyal állt helyre a
világ megszokott rendje…
Tóbiásnál nem állt sor, várakoznom sem kellett a
szörpömre. Szerencsére ismerősökkel sem találkoztam.
Az italomért nyúltam, hozzáértem a pultra véletlenül
kiloccsantott borhoz, a kötényembe törölgettem ragadós
kezemet, amikor Golda, a kocsmáros felesége, közelebb
hajolt.
– Nyári kisasszony durcás arccal szállt hintóba. Az
édesanyja is feldugta az orrát. Még Klára asszonytól sem
köszöntek el, azt hallottam. Porzott utánuk az út, úgy
elviharzottak.
Lopva körülnézett, de nem hallottak minket más
vendégek, így folytatta:
– Megsértődtek – bólogatott kárörvendő arccal. – Nem
sikerült eladni a lányt.
Megszédültem, a poharamat a pultra tettem.
– Nem kellett az úrfinak, pedig szép leány.
Nem bírtam kinyögni egy árva szót sem, két kézzel
megkapaszkodtam a pultban.
– A családfő is sértésnek vette. Az utolsó italát is
minálunk itta meg, nem az Oroszyéknál – biccentett az
étterem felé.
– Miért nem… – jött meg a hangom végre, de Tóbiás
megelégelte a dolgot, és közbelépett.
– Csitt, Golda! Ne fújjad, nem égeti a szád! – És mérgesen
hátraszalajtotta a feleségét. Az asszony ugyan szót fogadott,
de esze ágában sem volt lehorgasztott fejjel távozni.
Hosszan az ura szemébe nézett, úgy indult el a hátsó ajtó
felé.
– Anna, én mindenki meséjét meghallgatom, ez a dolgom.
De nem beszélek, különben be is csukhatok!
Bólintottam, és elengedtem végre a pultot.
– Csak a bolondnak vagy a szerelmesnek nem kell az a
leány. Meg is sajnáltam szegénykét, úgy siratta az úrfit.
Erre felkaptam a fejemet ismét.
– Én nem vagyok pletykás ember! – jelentette ki Tóbiás a
szemembe nézve. – Ha az idevetődőket a számra venném,
akkor nem lennének vendégeim. De igaz, amit Golda
mesélt. Mindenki látta, ahogy a Nyáry család nagy dérrel-
dúrral kivonul az Oroszy-étteremből. Nem titok, a
kisasszony apját a méreg ette meg.
– Miattam nem kellett neki?
Tóbiás meglepődött az egyenes kérdésen. Nagy levegőt
vett, mielőtt válaszolt volna.
– Azt én nem tudhatom. De azt tudom, a szerelem nagy
úr. Nagyobb egy Oroszynál is – mondta végül derült arccal.
Egy pillantást küldtem az étterem felé, majd lehajtottam az
italomat.

A nap végére Zsuzsi fülébe is eljutott a pletyka.

– Ne légy olyan búsfejű, Anna! Mihálynak nem volt
gusztusa hozzá. Ennek örülnöd kellene.
Nem akartam beszélgetni, így bólintottam.
– Nézz a szemembe! – parancsolt rám. – Ez jó hír, hallod?
– Hallom.
 Ezután legalább fél óráig csendben dolgoztunk egymás
mellett, mire újra kérdezett:
– Ígért valamit, Anna? Ígért bármit is? – meredt rám
komolyan. – Ha ígért, megtartja! Oroszy Mihály bizonyosan
megtartja!
– Nem ígért.
 A KÉRDÉS

Késő délután nagy lármát hallottunk. Közeledett a ricsaj, mi

egyre tisztábban kivettük, hogy ez muzsikaszó, és a
közeledő menet ünnepelve énekel. Katica se értette, mi
okból szól a nóta, inkább kiszaladtunk a kapuba.
Egy szekérnyi cigány muzsikus közelített hangosan
mulatva, és megláttam köztük Oroszy Mihályt is.
Nem akartam hinni a szememnek. Felénk tartottak.
A szekér megállt, mindenki lemászott, majd ott az utcán
elkezdték húzni. Nekem. Mihály pedig énekelt. Nekem.
Felcsendült az ismerős dallam, de egy új dalszöveggel:

Gazdag vagyok, gazdag vagyok, gazdagnak

születtem,
Az én Annám, az én Annám, a legszebbik kincsem.
Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását,
Száz aranyért nem adnám, száz aranyért sem
adnám!

Az én babám, az én babám, Füred legszebb lánya.

Hogyne volna, hogyne volna, hisz én vagyok a párja!
Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását,
 Száz asszonyért nem adnám, száz asszonyért sem
adnám!
Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását,
Kisasszonyért nem adnám, királynőért sem adnám!

Bekötöm lovamat piros almafához,

Bekötöm szívemet gyönge violámhoz.
Lovamat eloldom, mikor a Hold felkel,
De tőled, én violám, csak a halál old el!

Fogta a kezemet, úgy énekelte a végét. Eskünek hangzott, és

én annak is vettem. Mikor megcsókolt, a cigányok még
hangosabban húzták. Katicát is táncba fogták, az arácsiak
szájtátva néztek.
– István hol van? – kérdezte tőlem Mihály.
– A fürdőnél.
Intett a cigányoknak, hogy vissza a szekérre, és
elindultunk mindannyian a partra.
– Miért megyünk oda?
– Istvántól megkérem a kezed.

A lánykérés estéjén Mihály a kapuban felkapott a karjába, és

bevitt a házba. Nem a kisházba, hanem egyenesen a
földesúri hálószobába tartott velem. Az üresen állt, senki
nem használta, de akkor, ott, gyertyák égtek, és egy csillogó
ezüsttálcára bort készítettek elő, míves üvegpoharakkal.
Letett a szoba közepén, és elindult tölteni magának egy
pohárral.
– Vetkőzz le! – szólt oda nekem háttal.
 Szót fogadtam.
Nehezen oldottam ki a ruhámat, lassan ment, csakúgy,
mint neki a csizma az első alkalomkor. Nem segített, és nem
mosolygott. Csak nézett engem.
Majd kiitta a poharat, és letette. A szoknyáktól gyorsan
szabadultam meg, ott álltam egy szál hosszú fehér ingben.
Le akartam húzni magamról, de odalépett.
– Ezt majd én – mondta rekedt hangon, majd letérdelt
elém. Mindkét kezével benyúlt az ing alá és a combomat,
majd a fenekemet simogatta. Mikor hangosan felnyögtem,
abbahagyta.
Felállt, szemembe nézett, megfogta az ingem alját, és
lassan, centiről centire húzta feljebb. Karomat készségesen
a magasba tartottam, amire ő elmosolyodott, és még
lassabban húzta felfelé. Az én szívem pedig egyre
türelmetlenebbül kalimpált.
Meztelenül álltam előtte.
Tett egy lépést hátra, és végigmért.
– Nem az első szép nő vagy az életemben – mondta
tárgyilagosan.
Válaszolni akartam, de mutatóujját a számra tette.
– Feleségül veszlek – jelentette ki –, mert amióta
megcsókoltál, nem akarok más nőt.
Körbejárt, és nem vette le a szemét rólam.
– Megőrülök érted – folytatta dühösen. – Egy halottra is
féltékeny vagyok. Azt akarom, hogy csak az enyém legyél. –
Erősen magához húzott. – Csak az enyém – suttogta a
számba.
Meg akartam csókolni, de nem hagyta.
 – Én sem az első vagyok neked. De az utolsó én leszek!
Megcsókolt, olyan követelőző mohósággal, mintha ki
akarna fosztani, és el akarna venni tőlem mindent.
Mindent, amit csak lehet: a múltamat, a jelenemet, és a
jövőmet is.
És én mindezt örömmel hagytam.
Nem akartam semmi mást a világon, csak az asszonya
lenni.

Hintóval Vázsonyba tartottunk, velünk utazott Ráday

Gedeon is. A férfi édesapja révén – aki Rákóczi Ferenc
diplomatája volt – jelentős hírnévre és vagyonra tett szert,
majd Pécelen kastélyépítésbe fogott, és a freskófestés
kérdésében Mihálytól kért tanácsot. Az Oroszy család festett
műalkotásainak híre közismert volt, és a vázsonyi kúriájuk
mennyezetéről szóló mesék még Füredre is elértek, Vicától
már én is hallottam róla. Állítólag az öreg Oroszy
csatajelenetek sorát rakatta a mennyezetre, amelyek
kidolgozottsága a katolikus oltárokénál is különbre sikerült.
Ugyan nem volt katolikus, de a szépet szerette, és Scherwitz
Mátyás mesterember tehetségét korán felfedezte. A
művésznek kiváló referenciát jelentett néhai Oroszy Ádám
rezidenciája.
Meglehetősen idegenkedtem a helyzettől, mivel eredetileg
azért mentünk, hogy az anyjával hivatalosan is tudassa,
hogy megkérte a kezemet. Nem szépítem, igencsak
aggódtam. Tartottam Klára asszony reakciójától, és ez
Mihályt őszintén mulattatta. Ráadásként ezt a Gedeont is
beültette mellém az utolsó pillanatban.
 Nem volt rossz táraság. Művelt és tudós embernek tűnt,
sőt talán kissé könyvmolynak is: minden második
mondatában idézett valamit – természetesen a könyvcímmel
együtt, amiben olvasta. Nyíltan kijelentette, hogy nem kíván
az Udvar számára katonáskodni, a tudományos élet és a
művészet jobban foglalkoztatja. Látszott is rajta. Alacsony
termetű, jelentéktelen külsejű férfi volt, de annál
szenvedélyesebben beszélt, a forradalmi eszmék
feltüzelték.
Mihály úgy döntött, hogy inkább megmutatja neki a
freskókat, így a legegyszerűbb, másrészt Klára asszony
élvezte az úri társaságot, úgyhogy két legyet ütöttünk egy
csapásra.
De mit fog szólni hozzám a tekintetes asszony?
– Mi hozta magukat össze? – érdeklődött kedvesen Ráday.
– Talán az olvasás – válaszoltam elgondolkozva.
– Az én feleségem falja a könyveket, talán többet olvas,
mint én.
– Nem értem ezt. A vidéki nemeseket – fakadt ki Mihály
szokatlanul nyíltan. – Röstellném, ha a feleségem nem
olvasna, és magam kezdeném tanítani.
A politikában egyetértettek, és olyan ellenzéki gondolatok
fogalmazódtak meg az úton, amiért azt hiszem, hogy
fővesztés járt volna. Ennek ellenére nem voltak illúzióik: a
magyar nemesek műveltségét sem tartották kielégítőnek,
elfogulatlanul látták hazánk hibáit is.
– Az én könyvtáram óriási. Tele ritkaságokkal – sóhajtott
fel Ráday. – Megnyitottam a nagyközönség előtt. Vendégül
látom az olvasni vágyókat. Mégsem jönnek a főurak és a
csemeték. Csak a vadászat érdekli őket. – Szomorúan rázta a
fejét. – Még a saját fiam sem olvas. Ebbe betegszik bele az
anyja is, meg én is.
Az egyik emelkedőn felérve megláttam Vázsonyt: az egész
az övék volt. Az Oroszy családé itt minden fűszál. Amíg
Mihály Rádaynak mesélt, nekem lehetőségem adódott
elmélázni a tájon és az embereken. Oroszy Mihály vagyona
és helyzete ekkor vált érzékelhető valósággá számomra:
kizárólagos urai voltak a földnek, amíg a szem ellátott. Az
apjának Füred a nyaralója volt. Szerette a szőlőt, csak ezért
indult meg a Balaton felé. Szőlősön is képviseltették
magukat: ott Oroszy Dániel, Mihály bátyja bírta a birtokokat.
Az emberek megálltak és figyelték a hintónkat, ahogy
elhaladtunk. Ekkor értettem meg a címer gyakorlati
jelentőségét: a paraszt nem tudott olvasni, de amint meglátta
az Oroszy-címert, tudta, hogy ki érkezik: vörös mezőben egy
szárnyas fehér ló ugrott – az impozáns azonosítót
határozottan könnyű volt felismerni. Vörös színt csak a
bátorság erényével lehetett szerezni, e család vitézségének
híre vitán felül állott. Még a népet is büszkeséggel töltötte el
uruk vitézi címere, szerencsésnek tartották magukat, hogy
bátor kardforgató famíliát szolgálnak.
A református lelkész elénk sietett, személyesen üdvözölt
bennünket. A templomot a néhai Oroszy a szomszédba
építette, így nem kellett messzire mennie, hogy Istennel
társaloghasson.
– Mihály úrfi, az Isten hozta! Édesanyja örülni fog, ha
meglátja.
Szimpatikus embernek találtam, felém is volt egy
mosolya. Jól ismerte az Oroszy családot, és Klára asszony
levelezését ő segítette Vázsonyban. A család megbecsült
barátjaként tartották számon, sőt inkább családtagként, és az
úrnő romló egészségügyi állapota miatt a birtok
ügyintézésében is oroszlánrészt vállat. Mihály a lelkész
gondjaira bízta Ráday Gedeont.
– Mi hova megyünk? – csodálkoztam.
– Apámhoz.
A temetőben öreg fák árnyékolták a sírokat. Leendő-néhai
apósomhoz tartva eszembe jutott a saját apám, amin
nyomban elszomorodtam. Ekkorra már valószínűleg
belerokkant abba, hogy a lánya eltűnt.
– Te sírsz? – kérdezte lágy hangon Mihály.
– Kicsit.
– Nem szereted a temetőt?
– Nem az a baj – szipogtam. – Szép ez a temető, csak
eszembe jutott az édesapja, és az én szüleim is. Hogy a
rokonok nem láthatják az esküvőnket.
– Látják – válaszolta nyugodtan.
– Ilyen biztos benne?
– Igen – felelte, és megcsókolta a homlokom.
Irigyeltem ezért a magabiztos hitért.
Egyetlen keresztet sem láttam ebben a temetőben, nem az
általam megszokott katolikus fejfák sorakoztak. Azt már
tudtam, hogy a halottak napi szokások is különböznek:
például a kálvinisták nem gyújtanak gyertyát, de a
temetőben található egyenes cölöpök megleptek. Az Oroszy
családot egy magas oszlop jelképezte, és Oroszy Ádám nevét
egy kőtáblába vésve olvastam.
 Azonnal keresztet vetettem, majd némán néztem a
feliratot. Keresztekhez szokott szememnek az első
percekben hiányzott a fejfa, de imám végére az egyenes
forma már az ég felé nyúló reményoszloppá változott.
– Az apja nem szerette a katolikusokat. Engem se kedvelt
volna – jegyeztem meg kifelé tartva.
– A szép asszonyoknak sok mindent elnézett – intézte el
Mihály egy halvány mosollyal.
– Szerették az itt élők?
– Jobban bánt az emberekkel, mint a füredi katolikusok. A
veszprémi káptalan ellen már felségfolyamodványt intéztek
a parasztok, Bécs is tudja, hogy mennyit gyötri a népet. A
vármegye ellenében is csak szigorít az a tacskó. Az apát is
kapzsi, csak elvenni akar. Kéregetni azt persze tud! – fakadt
ki őszinte hévvel. – Apám házat építtetett a katonáknak,
hogy ne a parasztoknál követeljenek szállást, nem engedte,
hogy sanyargassák az embereit. Az összes idegent szem előtt
tartotta, egy parasztlányt sem láttak azok. Nem is szerettek
erre jönni.
– Maga is jószívű – mondtam, és megfogtam a karját. –
Hallottam ám, hogy csak az Esterházynál kell kilencedet
adni. Maga azt nem kéri, és az összes parasztja szabadon
költözhet.
– Inkább zabbal, mint zablával – összegezte Mihály. – Az
egyik házat üresen akarom tartani a katonák
elszállásolására. Vagy építeni egyet egész Fürednek, hogy a
fürdőző katonák ne a paraszt vállát nyomják.
– Füredet jobban szereti Vázsonynál?
– Egy Mihály nevű ősöm, még Szulejmán idején, Buda
török kézre kerülése előtt, Siskében született. Őróla kaptam
a nevemet. „Kálvinista törökverő” – így nevezték. Nemcsak
a neve, de a Balaton iránti vonzalma is él bennem. Füreden
még a telet is szeretem. Apám is így volt vele, ezért vágyott
terjeszkedni arra.
A temetőből a vázsonyi kúriába sétáltunk. Gazdag
berendezésében olyannyira testet öltött a kiváltságos lét,
hogy az ámulattól megnémultam. A kőből épített földszintes
épületet legalább harminc méter hosszúra becsültem,
tizenegy ablakkal nézett a túloldalon épített templom felé.
A nemesi udvarház nagybejáratát két vörös
márványoszlop tartotta, hét hatalmas szobát rejtett, az
ebédlőből külön bejárat vezetett a ház teljes hossza alatt
végignyúló pincébe.
Porcelánok, ezüstök, csillárok, és minden, ami luxus, a
szemem előtt hevert – barokkos túlzásokkal élve is. A
falakra festett freskókból áradt a grandiózus álmok világa,
melyben a dicsőséges múlt gigászi hősökkel hirdette a
diadalokat. A csatajeleneteknél várakat fedeztem fel a
háttérben, míg az előtérben a harcoló hősök küzdelme
elevenedett meg, akiket mozgalmas és véres események
közepette ábrázoltak: a megfeszülő izmok és elszánt
arckifejezések mögött a lángokban úszó városok és halottak
emlékeztettek csak az elszenvedett veszteségekre.
A török–magyar döntő összecsapásokról szóló részletek
vibráló színeket kaptak, amit a tarka harci viseleteknek
köszönhettek. A vágtató huszárok alakjához elérve
melegség járt át. Az ágaskodó fehér paripák és a
párducbőrös viselet megdobogtatta a szívemet, és könnybe
lábadt szemmel jöttem rá, hogy Mihály törökűző
nagyapjának állítottak ezzel emléket. A turbános török had
rohama filmszerűen jelent meg az elmémben, és
elképzeltem, amint lekaszabolják a magyar fiakat. Az összes
hívogató nóta ellenére a huszárság és a katonaélet véresen
komoly volt. Féltettem is Mihályt ettől.
– Elveszem Annát feleségül – jelentette ki, miközben a
káprázatos szalonban üldögéltünk az anyjával.
– Gondoljon a jövőjére, fiam! – fortyant fel Klára asszony.
– Arra gondolok.
– Előnyös házasságot kell kötnie, Mihály. A szerelem
elmúlik.
– Katolizálok, anyám – jelentette be.
Erre Klára asszony csendben maradt. Mihálynak igaza
lett: így már tetszett neki a dolog, és egy szempillantás alatt
átrendezte ábrázatát. Vonásai meglágyultak, és szigorú ajka
valamicskét felfelé ívelt.
A néhai Oroszy Ádámot hiába próbálták téríteni,
sikertelen volt minden kísérlet. Nyakas kálvinista
földesúrként temették el. Ezzel szemben bátyja, Oroszy Pál
kötélnek állt, és katolizált. A sikereit – nem is keveset –
ennek köszönhette, amiért Klára asszony őszintén és
nyíltan irigykedett, pedig igazi reformáta asszonyként
fiatalabb éveiben még az arácsi templom elleni
küzdelemben is részt vett, és kardot rántott a katolikusok
ellen. De ahogy Mihály megmondta előre, az idők változnak,
és ezzel együtt az anyja is. Férje halála után ambíciói
legyőzték hitelveit, és egyáltalán nem bánta volna, ha a fia
áttér és katolizál, mert a politika az politika.
 – Tudom, hogy szereted a fiamat – fordult felém. –
Mondd, miért nincsenek még gyermekeid? Szeretném, ha a
fiam felesége egészséges fiakkal ajándékozná meg a
családunkat.
– Egészséges vagyok.
– A néhai férjed magtalan volt?
– Anyám, most indulunk is vissza – szólt közbe Mihály,
majd felállt.
– Nincs ebben semmi. A menyasszonyod nem egy
tapasztalatlan szűzlány – jegyezte meg epésen, és kissé
sértődötten az ablak felé fordult.
– A férjem nem tudott gyermeket nemzeni – válaszoltam
halkan.
– Reméljük, tényleg ő nem tudott, nem pedig a te méhed
gyenge.
– Elég legyen! – szólt rá Mihály.
– Jelzem szándékait a tihanyi apátnak – mondta
megenyhülve az anyja. Pontosan tudta, hogy mennyit
engedhet meg magának. Rafinált asszony volt.
– Köszönöm – enyhült meg Mihály.
Klára asszony elbúcsúzáskor az ajtóban gyakorlatiasan
végigmért, majd így szólt:
– Te, kedvesem, mostantól nem járhatsz ilyen ruhában.
Intézkedem ez ügyben.
– Köszönöm – rebegtem meglepetten.
– Gondolom, az esküvőig visszamégy Arácsra –
érdeklődött ártatlanságot színlelve.
– Nem megy sehova – fújt egy nagyot Mihály, és meg sem
állt. A kocsihoz tartott.
 – A tisztességét nem félti? A felesége lesz. Most készül
nemes asszonnyá tenni.
– A birtokon marad. Külön házban, ahogy eddig.
– Nehogy impotenciatárgyalás legyen a vége – súgta oda a
fiának búcsúzáskor.
Kettesben maradva azonnal faggatni kezdtem Mihályt,
magyarázza el pontosan, hogyan néz ki egy ilyen tárgyalás.
Megtudtam, hogy a feleségek között egyre népszerűbb vád,
hogy a férj képtelen a házaséletre, és csak kézzel vette el a
szüzességüket. A szexmentes házasságokra és a kudarcba
fulladt nászéjszakákra adott sajátos női válaszok voltak
ezek, mert ekkoriban is előfordult, hogy az asszonyok válni
akartak. A hamisan vádolt férjnek kényelmetlenséget
okozott, mert még az egyébként jól teljesítő férfiakat is
kínos helyzetbe tudta hozni az asszony. Hisz egyáltalán
nem volt biztos, hogy a bíróság és a nagy nézősereg színe
előtt olyan könnyű az ellenkezőjét bizonyítani. Kétségem
sem volt afelől, hogy Mihálynak ez nem okozna gondot, de
valóban kellemetlen procedúra lehetett.
– Miért feltételez ilyet rólam az édesanyja? Miért
vádolnám magát ezzel?
– A gyermektelenség okaként a férfit teszi felelőssé sok
asszony – válaszolta egykedvűen. – A per sikere esetén így
tisztességes asszony módjára jutnak pénzhez. A válás után
meg szabadon élhetnek. És persze gazdagon.
– És attól tart, ha nem szülök magának utódot, akkor
inkább megvádolom?
– Igen, mint utolsó esély. Vagy pusztán bosszúból.
– Miért az lenne az utolsó esély? Miért akarnak a nők
bosszút? – értetlenkedtem.
– Mert a férfiak mindent elkövetnek, hogy elérjék a
gyermektelen házasságok felbontását. A gyenge méhű
asszonytól megszabadulnak – válaszolt bántó őszinteséggel.
– Mindenáron.
– És ezzel maga egyetért? – néztem a szemébe.
– Nos, a házasság funkcióját tekintve… – a szavakat
kereste. – Annak betöltésére alkalmatlanná válik ilyen
esetben.
A válasza nem nyugtatott meg, sőt további aggodalomra
adott okot.

Család és távoli rokonok híján az én esetemben semmiféle

hozományról sem lehetett beszélni. Abban holtbiztos volt
mindenki, hogy Mihály nem a pénzemért vett el. A szokások
szerint a vőlegény jegyajándékot adott a menyasszonynak,
de nekem mindenemet ő fizette. Vica felvilágosított, hogy
jár majd nekem móring, így gazdag asszony válik belőlem.
Azt se tudtam, hogy mit jelent ez a szó, igaz Mihály jogi
könyve nálam hevert, mégsem tudtam áttanulmányozni a
kérdést. Werbőczy István Hármaskönyvét jólesett
megforgatni, de esélyem sem volt hatályos joganyagként
megvizsgálni, és a latin nyelvhasználat jelentősen
megnehezítette, hogy megértsem a benne foglaltakat.
Oroszy Pált faggattam ki róla, aki kezdettől fogva kedvesen
szólt hozzám, talán mert egy hitet vallottunk. Felvilágosított
róla, hogy a móring alatt a hitbért kellett érteni, ami nem
volt más, mint fizetség a szüzességért, vagy a nász
elhálásáért. Két fajtája volt ismeretes. Az egyik törvényen
alapult, a másik pedig a szerződéses hitbér volt. A törvényes
hitbért a rendi álláshoz illő összegben – a férj halála esetén
– követelhette az özvegy a férj vagyonából. Ez az összeg a
vérdíj összegével egyezett meg, a fejváltsághoz hasonlóan.
Kissé középkorias kifejezések, de hát 1763-ban éltem…
Ez tehát mindenképpen járt, bár a második házasságnál
már csak a törvényes összeg fele illetett meg. Ezzel szemben
az írott hitbér a férj szabad akaratából származott, annak
külön rendelkezése alapján. Ezen szokások eredete az ősi
nővételben volt keresendő.
Idegennek hatott, de mire átrágtam magam rajta, világossá
vált, miért ennyire fontos a házasság intézménye és az
egész móringrendszer. Mivel a nők nem tanultak – és nem
voltak egyenlőek a férfiakkal, végképp nem a saját fiaikkal
–, a férj halála esetén a fiúgyerekre szállt a vagyon,
kiszolgáltatottá téve ezzel az özvegyet. A móring egyfajta
biztosítékot jelentett, lehetőséget a nőnek a
magántulajdonra, ami a férj javából adatott neki az özvegyi
létfenntartásra.
A férj egyébként köteles volt rangja és vagyoni helyzete
szerint tartani a feleségét annak egész élete során. Mihály
igen jó partinak számított ilyen téren. Bár ez nem volt
szempont, amikor beleszerettem, mégis megnyugtatóan
gondoltam erre. A szerelemhez nem kell pénz, viszont az
élethez kell. Ezt jól tudtam, mint dolgozó nő.
– Anna, itt kell aláírnod. – Mihály a hitbérszerződésre
bökött, amely a Házasságbéli Contractus címet viselte.
A már korábban katolizált Oroszy Pál, Klára asszony, a
Somogyi, és Somogyi apja voltak jelen, mint tanúk.
Móringolás zajlott, azaz a törvényes egybekelésünk előtt
Mihály előttük rendelkezett a vagyona engem illető
részéről, amennyiben özvegysorsra jutnék. A férfiak vidám,
pálinkás koccintásokkal ünnepelték az alkalmat, de én
egyáltalán nem voltam jókedvű.
A kor szabadságának szimbólumát a szőlő testesítette
meg. Mihály a néhai Oroszy Ádám által épített pincét és a
hozzá tartozó hatalmas szőlőt szánta nekem. Katica
levendulása is ezen a földön feküdt, a Tamás-hegytől az
Öreghegyig érő elképesztően nagy területet jelentette. Bele
is gondoltam, hogy hány ház és telek fekszik majd itt 2020-
ban! Szép gesztus volt, mégsem tudtam neki örülni. Mert
hát Mihály halála esetén illetett volna meg, abba pedig bele
se akartam gondolni, hogy ő meghal. Nekem akkor semmi
sem kellene, és egy perccel sem szándékoznék tovább itt
maradni!
– Anna! Csak nem vagy szomorú? – kérdezett Somogyi.
Összes rossz tulajdonsága ellenére el kellett ismernem,
hogy jó emberismerő. Végül is e jellemvonás nélkül még a
dörgölőzés sem ment volna neki ilyen sikerrel.
– Örülnöd kellene – jegyezte meg Klára asszony. – A fiam
igencsak gálánsan bánt veled, annak ellenére, hogy egy
özvegy vagy.
Pontosan tudtam, hogy ez alatt mit értett leendő anyósom:
a fia annak ellenére fizetett értem ennyit, hogy még csak
szűz sem voltam. A törvényes hitbér felénél jóval többet,
nagyjából a törvényes hitbér háromszorosát ígérte nekem.
– Szerencsés vagyok. És ezt legkevésbé sem a móringra
értem. Az egy olyan váromány, amihez, ha hozzásegít az
Isten, akkor a világ legboldogtalanabb asszonyává tesz.
– Ugye, aki hisz a mennyországban, az nem siratja
túlságosan a hitvesét – mondta Oroszy Pál. – Élő az élőnek,
holtnak holt a párja – folytatta az igehirdetést.
Ez a gondolat meghozta a csendet.
– Isten sok fiút adjon! – kezdett bele inkább az áldomásba
az ifjú Somogyi.
A társadalmi emelkedés az én esetemben egyértelmű volt,
hisz a házasság nemesi rangra emelt. Ennek ellenére jól
tudtam, hogy a házasfelek így sem egyenlőek. Kitűnt
minden mozzanatból, hogy a gazdasági élet irányítójának
teljes mértékben a férjet tekintették, még a házasságkötés
napját is Mihály határozta meg. Figyelembe vette a
mezőgazdasági munkákat, és arra is ügyelt, hogy ne az
advent idejére essen. Így a szervezésre hetek álltak csak
rendelkezésre, a jegyességem kifejezetten rövidnek
számított.
Amennyire csak tudta, sürgette az eseményeket.
– Induljunk! – veregette vállon Somogyi az áldomás végén
Mihályt.
Kérdőn néztem felé, mert nem tudtam, hova készül, és az
arcán látszott, hogy ő sem tudja. Ez bizony Somogyi
meglepetése lesz…
– A hűség a férfi joga. A feleségétől megköveteli. De neki
nem a kötelessége – súgta oda rosszmájúan Klára asszony,
mikor ismét kettesben maradtunk.
– Ha Mihály hozzám hűtlen lesz, engem többet nem lát.
Isten engem úgy segéljen!
Klára asszony megdöbbent, de nem kételkedett szavaim
komolyságában.
– És mit csinálsz, ha addigra már fiaid lesznek?
– Őket is magammal viszem.
– Téged nem érdekel a vagyon – állapította meg.
– Valóban nem érdekel.
Megkegyelmezett. Mosolyogva mondta:
– A Somogyi gyerek vadászni vágyik. Új puskát szerzett,
csak azt gondolta Mihálynak megmutatni.
Ekkor éreztem először, hogy őszintén jószívű velem.
Utána azonnal diktálni kezdett, hosszú
hozományjegyzéket készített elő. Egy életre szóló
ruhakészletet állított össze nekem, és a háztartási textilektől
kezdve a leendő gyerekeknek való kispárnákig mindent
megtervezett. A mindennapi élet során és az üzletben is
minden egyes tételt nyomon követett, a legkisebb fia
kiházasításának beszerzéseit pedig a legnagyobb
eleganciával és nagyvonalúsággal kívánta megvalósítani.
Egy profi rendezvényszervező is megirigyelte volna
képességeit és humánerőforrás-menedzsmentjét. Az
árubeszerzéseket és a menük összeállítását Rozira osztotta,
míg Kata a helyszín, bútorok, valamint a cselédség és az
alkalmi segítő kezek megszervezéséért volt felelős. A
meghívottak listáját természetesen ő állította össze, Mihály
csak jóváhagyta.
A levelek írásától és a szervezéssel járó pezsgéstől
felvillanyozódott. Amikor a csiri-csuri szőlőt tervezte a
menüsorba, alig bírtam abbahagyni a nevetést. Az elnevezés
legalább annyira tetszett, mint maga a szőlő: szép nagy
szemű volt, és frissen maradt az esküvőig.
 Az üvegalma-rendeléshez is ragaszkodott, mert szerinte
egy Almássy lányhoz az alma kötelező dekoráció.
Jótanácsait irdatlan mennyiségben ontotta felém, és ha
meglátott, mindig eszébe jutott valami, amit feltétlenül el
akart mondani. Örültem, hogy ennyire leköti a szervezés,
mert ezt a feladatot nem tudtam volna elvégezni egyedül. A
házassággal kapcsolatos szokások és etikett teljesen
ismeretlen terep volt.
Klára asszony azt sem értette, hogy miért kerekedett el a
szemem, mikor a leendő külön hálószobám berendezéséről
kérdezett. Szép, Mihály most nálam alszik, de esküvő után
külön szobánk lesz? Ez ám az előrelépés.
– Megbeszélem Mihállyal, hogy ő mit gondol – mondtam
kurtán.
– Anna, ez a te hálószobád, olyan legyen, amilyet te
akarsz.
– Hát – kezdtem kissé zavartan –, remélem, azért ő is
megfordul ott.
– Ne feledkezz meg róla, hogy Mihálynak is van
hálószobája. Persze legyen úgy, ahogy te szeretnéd.
Azonban a mézeshetek után is van élet, és legyen olyan a
szobád, amilyen neked tetszik. Ezért kérdeztem, hogy
esetleg van-e valami, amit átalakítanál – kedveskedett Klára
asszony.
– Egy dolgot szeretnék – vetettem fel kicsit félve –, egy
fürdődézsát a házba, ha lehetséges.
– Igen, hallottam Mihálytól, és már intézkedett is. Ez a
kérés iparost kíván. A vizet valami speciális módon tervezi
kifolyatni. – Értetlen képpel grimaszolt hozzá. – Személy
szerint tőlem kissé idegen a dolog, de hát megoldható.
Viszont arra gondoltam, hogy Vica legyen a személyes
szolgálód és az öltöztetőd – lelkesült fel ismét. – Úgy látom,
kedveled.
 AZ ANGOL

Az egyik éjszaka közepén a kutyák éktelen csaholása

ébresztett. Hamarosan Géza dörömbölt a kisház ajtaján,
Mihályt kereste.
– Nagyságos uram! Gergely az udvarban elkapott valakit,
azonnal jöjjön.
Mihály sietve magára kapkodta ruháit és rohant az
udvarra Gézával. Nem mondta, hogy maradjak bent, de
magamtól is sejtettem, hogy semmi keresnivalóm nincs kint.
Az ajtót azért mégsem csuktam be, hanem füleltem.
Kiabálást hallottam odakintről: egy idegen férfi hangját,
aki angolul beszélt és magyarázott nekik, hogy ne bántsák,
mert ő csak egy fegyvertelen utazó. Tudtam, hogy a
tetteimnek következményei lesznek, és ennek pontos
ismeretében cselekedtem.
Az igazságot már régóta el akartam mondani Mihálynak,
de egyetlen napot sem ítéltem alkalmasnak erre. Azon az
estén viszont az alkalom talált meg engem, kopogtatott az
ajtón, én pedig nem fordíthattam el a fejemet.
– Ne lőjenek! Nincs fegyverem, csak eltévedtem –
védekezett a férfi. – Kiraboltak!
 Hátamra kaptam egy pokrócot és előrerohantam
hozzájuk, ahol Géza mellett ott állt Mihály és Ostor, aki
puskát fogott az idegen férfira. Az angolt jól
helybenhagyták, fél szeme alig látszott, úgy be volt dagadva,
és a szája is több helyen felrepedt. Mindene csupa piszok és
vér volt, ruhája szakadtan lógott a mellkasán, nadrágja
darabokban lifegett a térdén.
– Anna! Menj be azonnal! – parancsolt rám Mihály, amint
meglátott.
Álltam a cserfánál, és ránéztem, majd az idegen felé
biccentettem:
– Ez a férfi mondta az imént, hogy ne lőjenek –
fordítottam le halkan.
Oroszy Mihály okkersárga szeme elkerekedett, én pedig
folytattam, és lefordítottam, amit az angol eddig mondott.
Mihály rezzenéstelen arccal hallgatott, de a vonásai egyre
jobban megkeményedtek. Az idegenhez fordultam:
– Honnan jött?
– Oxfordból – válaszolta meglepetten, majd zavartan
megigazgatta magán a szakadt inget. – Mondja meg nekik,
hogy tegyék le azt az átkozott fegyvert!
Fordítottam Mihálynak, aki bólintott egyet Ostor felé, így
szegény angol kicsit megnyugodhatott. A fegyver már nem
felé meredt. De balgája ekkor hirtelen a zsebéhez nyúlt,
mire ismét Ostor puskájával találta szemközt magát.
– Van nálam egy térkép, azt keresem – mondta nekem
segélykérőn, feltartott kezekkel.
Mihály elvette tőle a térképet, majd segítségemmel
kikérdezte őt. Az idegen XVIII. századi angolja nem volt
számomra könnyű, ahogy neki sem az enyém, valahogy
mégis megértettük egymást. Egy utazó lord volt, aki bejárta
Európát, és Füredre csak a savanyúvíz miatt tett egy kitérőt,
de eredetileg az örvényesi római kori emlékek miatt
érkezett. Arra tartott éppen, az Esterházyak birtokát is útba
ejtve, és a Bakonyon át kívánta lerövidíteni az útját, ahol
meglehetősen pórul járt, mert betyárok támadtak rá. A
kísérői mind egy szálig odavesztek, ő maga mindenét
hátrahagyva szerencsére elmenekült.
Mihály Vica régi szobájában szállásolta el.
Megborzongtam, amikor elköszöntem tőle. Rám egy hosszú
éjszaka várt.
Némán léptünk be a szobába, Mihály rezzenéstelen arccal
megragadott egy széket és a paddal szemben letette.
– Gyere! – mondta visszafogott hangon. Helyet foglalt a
padon, a szék felé biccentve. – Ülj le!
– Tudom, hogy… – kezdtem bele, amikor még le sem
ültem.
– Tartozol az igazsággal! – vágott a szavamba, és rám
emelte tekintetét.
Pontosan úgy, ahogy a tigris emeli fejét, amikor a prédát
kiszemeli. Sóhajtva összekaptam magam, akár egy rab, aki
az utolsó estéjén a rácson keresztül kitekint, és az arcába
csap a szabadság szele. Leültem vele szemben,
megköszörültem a torkomat, majd összekulcsolt kézzel
vártam.
– Ajánlom, hogy ezúttal mindent elmondj! – A hangja
fenyegető volt. – Magadról. És a férjedről is. Mindent tudni
akarok! Nem akarom, hogy több meglepetés érjen veled
kapcsolatban! Megértetted?
Bólintottam. Kétlépésnyire ült tőlem.
A lelkem mélyén már vártam ezt a pillanatot, nem ért
felkészületlenül, és korábban többször elképzeltem, sőt el is
játszottam magamban, hogy mit fogok majd mondani neki.
Ennek ellenére kétely és bizonytalanság fogott el.
Torkomban dobogott a szívem, veríték csordogált a
tarkómtól a medencémig.
– Honnan tudsz te angolul? – vágott bele egy fagyos
földesúr hangján. Nyoma sem volt a szokásos
kedvességének.
– Tán érthetőbb lenne minden, ha előbb engedne
beszélni, és a végére hagyhatnám az angoltudást. Mindenre
sor kerül, csak… – Nyeltem egy nagyot. – Csak mert amit
mondani fogok, hihetetlennek hangzik, de… Végül
mindenre magyarázatot adok.
– Nem tanácsot kértem – vetette oda –, hanem az igazat!
Azonnal!
– Boszorkánynak fog gondolni – suttogtam magam elé.
– Ha az igazat mondod, nincs mitől tartanod.
– Az Úr 1992. esztendejében születtem, és 2020-ban járt az
idő kereke, amikor egy tóba estem, és a víz elragadott.
Amikor partot értem, itt, 1763-ban tértem magamhoz –
mondtam el egy szuszra, majd vártam.
– Anna, te okos nő vagy, nem gondolhatod komolyan,
hogy ez járható út. Ne komédiázz! – figyelmeztetett
ingerülten.
– Mit gondol? Tán nem tudom, hogy egy hazugság jobban
hangzana? – kérdeztem vissza nyomban. – A jövőből
csöppentem ide! Higgye el!
– Miért hazudik mindenki, ha kutyaszorítóba kerül?
– Nem hazudok – mondtam már könnyes szemmel.
– Ha szorul a hurok, a sírás nem fog segíteni. Ne hordj
össze ilyen képtelenségeket, nem illik hozzád!
Elszorult a szívem a hangnemtől, de elszántam folytattam
tovább, ez volt az egyetlen lehetőségem.
– Én tettem a hurkot a nyakamba, én akartam pontot tenni
a szokatlan ügyem végére. Én akartam elmondani magának
az igazságot. Titkolózhattam volna tovább, ha akarok, nem
volt kötelező angolul beszélnem. Én akartam –
magyaráztam neki, de rám se hederített. – Az én időmben a
nők is tanulhatnak. Én jogot és államismeretet tanultam,
amolyan jogtudós vagyok. Tudom, hogy a királynő mikor
született, mert olvastam róla, és azt is tudom, hogy mikor
fog meghalni.
Mihály idegesen összekulcsolta a kezét és szaggatottan
sóhajtott.
– Tudom, hogy a fia, József követi a trónon. Az idegen
angol férfival nehezen értettük meg egymást, mert az
általam beszélthez képest régi, amolyan óangolt beszél. Az
én időmben sokan beszélnek angolul, de kicsit más
nyelvjárással – hadartam a bizonyítékaim sorát, ő pedig
kétszer is a hajába túrt, mielőtt ismét felnézett rám.
– Emlékszik az úszásomra? – kérdeztem reménykedve. –
Ezt a mozgásformát fogják az emberek a jövőben használni,
mert ez a leggyorsabb haladási mód a vízben.
Mihály egyre jobban ráncolta a homlokát, de nem szólalt
meg, csak hangosan és mélyeket lélegzett.
 – Most figyeljen ide, mert újmagyarul fogok beszélni,
ahogyan én szoktam. – Próbáltam szítani az érdeklődését,
de csak végigsimított az állán, majd összefonta a karját és
elnézett a vállam felett. Számára szokatlan hanghordozással
nekikezdtem egy nagymonológnak, megtűzdeltem
ismeretlen kifejezésekkel is.
Láttam, hogy a homlokát kiverte a veríték. Rám sem
nézett, de folyamatosan a kályha csorba sarkát bámulta,
mintha csak azon tűnődne, hogy mikor törhetett le. Én is
odanéztem a törött pontra, ahol az ő tekintete
megállapodott, közben folytattam tovább a meggyőzést.
Részletesen kifejtettem egy-két nyelvi különbséget, majd a
nagyobb sikerben bízva Füred történelmére tértem át.
Lassan, de a saját nyelvemen elmondtam, hogy
Balatonfüred lesz a neve, a legjelentősebb Balaton-parti
városként tartják majd számon, és nem Zala vármegye része
lesz, hanem Veszprém megyéhez fog tartozni.
Ekkor elkerekedett szemmel rám nézett, és az i-re úgy
tettem fel a pontot, hogy mindent megismételtem ómagyarul
is.
Válasz helyett felállt, és a sötét ablakhoz sétált.
Nem hagytam abba az érvelést. Muszáj volt folytatnom,
nem engedhettem, hogy a csend alattomosan kettőnk közé
furakodjon, mert a hallgatása csak ellenem dolgozott volna.
Minden lehetőséget megragadtam, hogy meggyőzzem.
– A németet nem beszélem, sem a franciát, de azt tudom,
hogy Rousseau menekülni fog Franciaországból, és
Britanniában talál majd menedéket. – Meg sem fordult a
hírre. Már kapkodtam a bizonyítékok között. – Ahogy
mondtam, Mária Teréziát a fia követi, de a könyvek
leírásában II. József néven emlegetik majd. Sosem kerül
korona a fejére, és a gúnyneve kalapos király lesz. Sajnos az
országgyűlést nem hívja majd össze, és rendeletekkel
kormányoz.
Erre sem felelt semmit, de legalább ismét szembefordult
velem.
– Képtelenségnek hangzik, jól tudom – mondtam
fáradtan. – De az igazat kérte, most megkapta.
Vártam, hogy válaszoljon valamit, de nem felelt, és
tekintete ismét engem kikerülve bolyongott az aprócska
szobában, majd ismét a kályhán pihent meg.
– Nem szól semmit? – kérdeztem halkan, de Mihály
szótlan maradt. – Hall engem?
Bólintott.
Felugrottam a székről, hogy közelebb lépjek hozzá, de
ekkor egy hűvös pillantás kíséretében biccentett, hogy üljek
vissza. Leforrázva huppantam a helyemre, és nem bírtam
megszólalni a csalódottságtól.
– Mindjárt leég a gyertya – morogta, és egy újat gyújtott
meg.
Mikor ismét felém fordult, arca könyörtelenül rideg volt.
Hiába kerestem az aranyló szempárt, hogy
belekapaszkodhassak a bizalomba, sehol sem találtam.
– Te ezt elhinnéd a helyemben? – kérdezte keserű
hangon.
– Nem. – Megráztam a fejemet. – Nem hinném el.
Bizonyára kinevetném, vagy tébolyultnak gondolnám.
– Adok egy utolsó esélyt, hogy megtudjam az igazat rólad.
Mit mondasz? – kérdezett újra. Közelebb lépett hozzám,
mégis messze volt. A hideg távolságtartásától testem
megremegett, nyoma sem volt a forró szeretőmnek.
– Százszor is ezt fogom mondani – feleltem lemondóan.
Egész lényével azt akarta, hogy mondjak valami mást.
Valamit, ami hihető, ami nem istenkáromlás vagy
boszorkányság. Idegesen megfogta a kezem, és maga után
rángatott. Gyors léptekkel húzott át az udvaron, miközben a
kutyák ingerülten felugattak.
A pipaszobába vezetett, és bőszen kutatott az
íróasztalfiókban. Végül egy díszes bőrkötésű könyvet tartott
a kezében.
– Míg szépen kérem, ajándékozz meg az igazsággal!
– Az már a magáé – vetettem oda.
Ekkor együtt hallgattunk, majd sóhajtva elém tolta a
könyvet. Óvatosan közelebb hajoltam, és kinyitottam.
– Tripartium – olvastam fel hangosan a címet, majd
magabiztosan be is csuktam. – Ismerem, ez a Hármaskönyv
– mondtam nyugodt hangon. – Werbőczy István tollából.
Összefoglaló mű, jogi írás a szokásaikról.
– És mit ítélne rólad? – nézett rám kérdőn Mihály.
– Arra számít, hogy előadom, amit tudok a mágiáról vagy
boszorkányságról és annak büntetéséről – mondtam
jelentőségteljes ábrázattal. – Ha ezt tenném, akkor
megnyugodna a lelke, mert hibáznék. És egy nőtől pont
ennyit is vár – tettem hozzá grimaszolva. – Ahogy mondtam,
én jogtudós vagyok, igaz nem a mostani idők szakértője, de
azt tudom, és maga is tudja, hogy a választ nem itt kell
keresni. – A bőrborítóra böktem. – Akit megvádolnak
boszorkánysággal, azt másik törvény alapján teszik. –
Visszatoltam neki a kötetet. – Azt a könyvet az én időmben
Praxis Criminalis néven emlegetik.
Meglepődött arcot vágott. Nem erre nem számított.
Tenyerével végigsimított a száján, és megfejthetetlen
érzelmek suhantak át rajta.
Kitöltöttem a csendet, és folytattam kiselőadásomat a
partról, a fürdőről és az eljövendő kórházról a helyén,
mikor egyszer csak felemelte a kezét.
– Mit mondtál, milyen ház? – vágott közbe izgatottan.
– Horváth-ház. Igaz, később épül csak, de akkor is
meghatározó épület lesz – tettem hozzá zavartan.
– A jövendőt tudod? – kérdezte mereven, miközben eltette
a könyvet.
– Nem. A múltat. – Hisztérikusan felnevettem. – Akaratom
ellenére eltévedtem az időben. Minderről tanultam csupán.
Könyvekből. Éppúgy, ahogy maga olvasott a mohácsi
vészről.
– A te idődben vannak hozzád hasonló idővándorok?
– Nem, nincsenek. Vagyis nem tudom. Régebben sosem
hallottam róla, de Katica találkozott már egy ilyen lánnyal,
Adélnak hívták és megőrült. Szegény meghalt.
– Boszorkány vagy? – Tekintetét a szemembe vájta,
miközben megfogta a karomat.
– Nem! És nincsenek boszorkányok – mondtam mérgesen,
kiszabadítva magam a szorításából.
– Ahogy idővándorok sincsenek? – kérdezte cinikusan. –
Te magad mondtad, hogy nálatok sem léteznek
idővándorok, de te valahogy mégis az lettél, ezért most
higgyem el, hogy vannak. És egyébként te nem hiszel a
boszorkányokban – tette hozzá gúnyosan –, és ezért
nincsenek is. Ez szép! Gyönyörű história!
Logikusan gondolkodott. Mert tényleg, ha időutazók
vannak – márpedig vannak –, akkor lehet, hogy
boszorkányok is léteznek, azt se szabad kizárnom.
– Kiktől származol? Mit tudsz a nemzetségedről?
– Ilyen régre visszamenőleg nem tudok sok mindenkit
megnevezni. – Lesütöttem a szememet, mert erre a kérdésre
már gondoltam korábban. Elterveztem, hogy valahogy
meglátogatom az őseimet.
– Mi a ménkű? Te a saját családodat sem ismered?
– Dehogynem! De nem majd háromszáz évre vissza!
Miért, maga pontosan tudja, mi volt háromszáz évvel
ezelőtt?
– Igen! Én Nagy Lajos király koráig ismerem az őseimet.
Fegyverforgató harcosok és vitézek voltak.
– Dicséretes dolog. Én sajnos nem tudom!
– Mit tudsz?
– Apám mesélt egy ágról. Egerfarmost említette. Póka
Mihály az ősöm, a nemesi oklevelet még I. Lipóttól kapta. A
másik név, amire emlékszem, a Pogrányi.
Leírta a neveket egy papírra.
– Amit még tudok – mondtam hangosabban –, hogy a
tihanyi tornyok még idén leégnek.
– Mikor?
– Azt pontosan nem tudom, csak az évet.
– Majd meglátjuk – sóhajtotta. – Ki tud még ezekről? –
kérdezte aggodalommal a szemében.
 – Csak Katica – válaszoltam, és elmeséltem, ahogyan a
Posványosnál találkoztunk és befogadott.
– Lakat legyen a szádon! – mondta, és felemelte a
mutatóujját. – Ezt senki nem tudhatja meg. Ha ez kitudódik,
még az én kardom se képes megvédeni!
Bólintottam, majd elindultam kifelé. Jobbnak láttam, ha
egyedül hagyom.
– Anna! – szólt utánam, mikor már az ajtóban voltam. –
Özvegy vagy?
– Nem. Meg sem házasodtam soha – mondtam, és
becsuktam magam után az ajtót.

Másnap már korán reggel rám rontott. Kialvatlan volt,

gyanakodva faggatott tovább.
– Nem vagy özvegy – jelentette ki hidegen –, ennek
ellenére biztos vagyok abban, hogy nem egy szűzlánnyal
volt dolgom.
– Nem is mondtam soha, hogy az vagyok.
– A szeretőd utánad kutat?
Ingerült arcát látva rádöbbentem, hogy ez nehezebb lesz,
mint ahogy gondoltam, hiszen hogy a fenébe lehet
elmagyarázni egy tizennyolcadik századi földesúrnak, hogy
már nem így mennek ezek a dolgok? Féltem, nehogy
utcalánynak gondoljon, de hazudni sem akartam neki.
– Voltam már menyasszony, de végül nem lett belőle
házasság.
Ekkor lépteket hallottunk, mire intett, hogy fejezzem be.
Ostor volt az, de amikor ajtót nyitottam neki, Mihály egy
legyintéssel elküldte, és intett, hogy folytassam.
 – Utána megismertem valakit, ámbár nem volt leánykérés.
Idekeveredtem, de nem hiszem, hogy igent mondtam volna
neki, akkor sem, ha maradok.
– Ilyen könnyen megy ez felétek? – ütközött meg, majd
káromkodott egyet és felpattant.
– Maga vajon szűz volt, mikor megismertem? Nem
gondolom, hogy joga van elítélni – vágtam vissza, de ezt
meg sem hallotta.
– A szeretődtől ezek szerint elszoktál – szólalt meg
tárgyilagosan. – A menyegződ miért maradt el?
– Meggondolta magát – mondtam meg az igazat. – Nem
volt szerelmes belém!
Ezt a beszélgetést éhgyomorra utálatosnak értékeltem, de
akkor sem mehettem feleségül úgy valakihez, hogy azt se
tudja, ki vagyok. Vagy ez nem számít, és Mihály enélkül is
pontosan tudta, hogy ki vagyok? Vajon az időutazás, és az,
hogy 1992-ben születtem, pusztán származási kérdés?
Lényegtelen apróság, ha két ember szereti egymást? És ami
valójában vagyok, azt már rég ismerte?

Hintóval körbevittük az angolt, a fürdőt is megmutattuk

neki. A champagne vizet semmi esetre sem hagyta volna ki,
mert hát útleírást készített Magyarországról. Mihálytól
megtudtam, hogy ennek különösen nagy divatja volt,
Bécsben is sok angol és holland utazóval találkozott, akiktől
meglehetősen különbözött a mi pórul járt lordunk. Az
utazás önmagában is egy kockázatos kalandnak számított, a
helyzetet azonban tovább rontotta, hogy Lord George
Browne – a kor szokásaival ellentétben – egyetlen idegen
nyelven sem volt képes megszólalni. Hovatovább a
nyeregben is ügyetlenül ült. Ostor nem győzte követni:
annyira féltette a lovakat tőle, hogy még az udvarban
inkább kocsit javasolt a feneke alá, és egy könnyelmű
bolondnak tartotta, amiért egy ilyen útra vállalkozott.
– Célszerű velük kedvesen bánni, mert országunk hírét
ők terjesztik a világban – magyarázta Mihály.
Szegény lord már jól megjárta a betyárokkal, ezért aztán
különösen barátságosan és segítőkészen támogattuk az
útját. Természetesen Klára asszony is rajongással fogadta,
lovat és élelmet is ígért neki Pápáig. Kényelmét csak
fokozta, hogy a lovat majd Pápán leadhatja az Esterházyak
szomszédságában lévő Oroszy-birtokon. Mihály anyja
egyébként az Esterházy családdal olyan jó viszonyt ápolt,
hogy Pápán – minden teher alól felmentve – kapott tőlük
egy házat ajándékba.
Az utazás tehát cseppet sem volt veszélytelen vállalkozás,
ennek ellenére sok aranyifjú indult neki pusztán
kalandvágyból, hogy felvágjon és elmesélhesse, hogy bejárta
Európát. Az ő útleírásaik jobbára haszontalannak
bizonyultak, de akadt pár tudós vagy tanult ember, akik
tudásanyagaik gyarapítása és megosztása céljából vágtak
neki az ismeretlennek. Nem csak földrészeket kellett
felfedezni, hiszen óriási a világ, és benne a magyarok földje
ekkor még jobbára ismeretlen és vad vidéknek számított. Az
angol rólunk érdekes megállapításokra jutott, és
folyamatosan le is jegyzetelte a gondolatait. Szabadsághoz
szokott népnek nevezte a magyart, de sajnos a szegénységet
és a vad rabló betyárokat hosszasan taglalta, mivel
személyes tapasztalatai vitathatatlanul szerencsétlenül
alakultak. Mihályt bántotta, hogy elmaradottnak jellemezte
hazánk társadalmi rendszerét, vastagon aláhúzva a
szegényebb réteg nyomorúságos életkörülményeit, majd
sértő egyszerűséggel Angliához képest legalább száz évvel
visszamaradottabbnak ítélte az összefoglalóban.
Nem kedvelte meg a lord stílusát sem, aki a tudományos
és leíró útikalauzokhoz képest tényleg személyes jellegű, a
saját élményeit előtérbe helyező műfajt képviselt, ami
valószínűleg torzított a valóságon. De hát mi nem torzít? Az
én leírásom is egy útikalauz, ha úgy nézem – és ez sem
mentes a szubjektív véleményemtől. Lehetséges egyáltalán
az objektivitás bármilyen útleírás során?
– Igazat beszél? – tudakolta tőlem.
– Angliában a találmányok ideje következik. A tudós
feltalálók új gépeket alkotnak – magyaráztam. – Az
úgynevezett ipari forradalom időszaka előtt állnak, az
országuk valóban az egész világra nagy hatással lesz.
– Nálunk tán nem lesz olyan találmány? – tudakolta
Mihály.
– Ide később ér majd el.
– Mikor?
Gyors fejszámolást végeztem.
– Úgy száz évvel később, mint ahogy ők feltalálják.
– Ennyire elmaradottak vagyunk? – kérdezte keserűen. –
Az egész birodalom?
– Nem, de az ő sikereik nagyobbak e korban. Úgy értem az
utókor megítélése szerint – enyhítettem.
– Mi a magyar legnagyobb találmánya? – követelte tőlem
ingerülten.
Elsőként a Rubik-kocka ugrott be, de az borzasztó válasz
lett volna, ezért tovább törtem a fejemet. A dinamóelvet meg
sem próbáltam elmagyarázni. Magam előtt is szégyenkezve
döbbentem rá, hogy valójában semmit sem értek a
fizikához, így esélyem sem volt a találmányokról
elfogadható felvilágosítást adni. A fejemben Irinyi gyufája
volt versenyben még, de sajnos annak sem tudtam a
működési elvét.
Szomorúan döbbentem rá, hogy e téren kevés a
használható tudásom, és az ismeretek reprodukciós
lehetősége teljességgel kizárt az én esetemben. Esélytelen,
hogy átírjam a jövőt egy találmány korábbi megépítésével,
mert semmi kézzelfogható dologhoz nem értettem, így újra
feltalálni sem tudtam volna.
A jövőbeli ipari eredményekről még ismeretterjesztő
előadásként sem tudtam volna beszélni, szerencse, hogy az
olyan egyszerű tételeket, mint mossuk meg a kezünket, még
gyerekkoromban belém verték. A huszonegyedik században
észrevétlenül használtam mások tudását, jelentősen
megkönnyítve ezzel a saját életemet, miközben sosem
értettem, hogy valójában mi alapján alkalmazom a dolgokat
– és el sem gondolkodtam rajta.
– Mindenki a magyarok által feltalált tollal fog írni –
mondtam végül. – Kis golyó lesz egy üreges pálca végén,
ami a papíron gurulva keni a tintát, és az egész világ ezt
használja majd.
– Nagyszerű! – sóhajtott.
Míg angol vendégünk fontoskodva bemutatta magát a fürdő
környékén lévőknek, Mihállyal kettesben Tóbiáshoz
menekültünk.
– Add ide a kezedet! – kérte.
Odanyújtottam, ő pedig gyengéden tartotta tenyerében.
Halvány mosollyal nézegette, úgy forgatta, mintha most
látná először.
– Anna – hangzott halkan a szava. – A jövőből keveredtél
ide?
– Igen – válaszoltam halkan, de határozottan.
– A lelkedre?
– A lelkemre.
Elmosolyodott.
Ennyi? Ilyen könnyen elfogadja, amiről még nem hallott?
– Árulja el, mivel győztem meg? Az újmagyar beszédem,
nemde? Vagy az úszás? Hogy gyorsabb voltam?
– Nem voltál gyorsabb. Nem ezekkel győztél meg,
összevissza beszéltél… De kimondtál egy nevet.
– Milyen nevet?
– Még, mikor Bécsben voltam, akkor kaptam egy ajánlatot
– emlékezett vissza. – Eszem ágában sem volt elfogadni,
még a tulajdon anyámnak sem meséltem róla. A Horváth
arcátlan ajánlatáról…
– Horváth-ház – suttogtam.
– Ezek szerint mégis beteszi ide a lábát – sóhajtott Mihály.
– Hol fog állni a háza?
– A kápolnától nyugatra.
– És itt mi lesz? Az étterem helyén? – mutatott a földjére.
– Egy szálló lesz. Anna Grand Hotel.
 – Anna? Anna Grand? – derült jobb kedvre.
Visszahúztam a kezemet és belekortyoltam az italomba.
Összeszedtem a bátorságomat, hogy én is kérdezzek.
– Az igazságért cserébe maga is ajándékozzon meg az
őszinteségével. Megértem, ha nem akar feleségül venni,
csak kérem, azt mondja meg egyenesen, és ne az utolsó
pillanatban…
– Már késő – mondta, és vigyorra húzódott a szája. –
Elcsavartad a fejemet.
Újra a kezemért nyúlt, és a szája elé emelte.
– Biztosan nem gondolta meg magát? – erősködtem.
– Tőlem akár a pokolból is jöhetnél, akkor se engednélek
el!

Utazása során Lord Browne csak a rangjának megfelelő

emberekkel vegyült, de velük aztán építette a kapcsolatot.
Az Erasmus-program előfutáraként könyveltem el ezt az
utazósdit, mert a huszonegyedik században egy-egy
külföldön végzett szemeszterrel a diákok ugyanígy
szélesítik a látókörüket, azzal a különbséggel, hogy itt a
nemesi kúriák és főúri rezidenciák végigjárása dívott –
természetesen egy-két nevezetesség megtekintése mellett.
Az angol csak Grand Tournak nevezte az útját, és
folyamatosan dicsekedett, hogy Párizst, Németalföldet, a
Rajna vidékét és a császári udvart már bejárta. Mihály ki
nem állhatta a modorosságát és állandó gesztikulálást.
– Ha még egyszer kimondja, hogy Grand Tour, akkor én
gyalog megyek – fenyegetőzött fejét csóválva.
– Csak nem féltékeny Lord Browne-ra? – nevettem.
 – Erre a hőscincérre? Amennyi vidéket ennyi ideje
bejárt… mégsem képes egyetlen rendes nyelven sem
megszólalni. Csak angolul hablatyol.
Ezen szó szerint nevetőgörcsöt kaptam. Annyira
kacagtam, hogy kicsordult a könnyem, és nem győztem
törölgetni.
Lord Browne-ra vártunk, aki hosszas hajbókolással
köszönt el közönségétől, akik vélhetően egy kukkot sem
értettek beszédéből, de ez őt cseppet sem zavarta. Mihállyal
közben egyszerre vettük észre a molnárlegényt. Figyeltem
Mihály arcát, de megfejthetetlen volt – a molnárral
kapcsolatban soha nem is mentegetőzött.
– Még Istennek se gyónok – mondta az ég felé biccentve –,
neked se fogok!
– Ezek szerint bűnt követett el?
– Majdnem magam vágtam le a fejét – ismerte be.
– Mit tett volna, ha akkor igent mondok neki?
– Ezen én is sokat gondolkodtam – vallotta be egy keserű
nevetéssel.
– És mire jutott?
– Megkértem a kezed – mosolyodott el.
– Azt mondta, áldása ránk. Mégsem adta volna az
engedélyét, ha igent mondok? Nem tartotta volna az adott
szavát?
– Anna, mikor visszautasítottad, csak akkor értettem meg,
hogy mekkora kő esett le a szívemről. Az arcod minden
rezdülését figyeltem, különösen azt, hogy mit fogsz
válaszolni… Olyan féltékeny voltam a molnárra, hogy alig
bírtam magammal.
 Jólesett hallanom ezeket a szavakat, de közbevágtam:
– Nem voltak versenytársak.
– Az nem számít. Már a gondolatra, hogy téged akar,
kerékbe törtem volna, gyűlöltem őt… – vallotta be haragos
szemmel.
– Tehát inkább megkérte a kezemet, hogy másé ne legyek.
Szép!
– Gondolsz még a régi vőlegényedre?
– Nem. Hisz még meg sem született – tréfálkoztam.
De Mihály olyan rezzenéstelen arccal meredt rám
továbbra is, hogy menten rádöbbentem, ez neki sokkal
komolyabb ügy, mint azt én feltételeztem, így őszintén
válaszoltam:
– Nem, eszembe se jut. Még a legelső, gyerekkori
szerelmem emlékét is tövestől kitépte a szívemből. A
tényeket ismerem, de ezek mintha más emlékei volnának –
mondtam neki, miközben megfogtam a kezét. – Maga az
egyetlen nekem.
– Elígérted magad annak a másiknak? – tudakolózott
tovább.
– Nem, de ha magának Porosz Frigyesnek is ígértem volna
magamat, az se számítana, mert akkor is a maga felesége
lennék.

Miután a kimerítően hosszúra nyúlt búcsúzkodást követően

végleg elköszöntünk Lord George Browne-tól, és a szemünk
láttára távolodott, nagyot sóhajtva megkönnyebbültem.
Kifárasztott az állandó tolmácsolás, és Mihálynak igaza volt:
a társasága lemerítette környezetét, igazi energiavámpírként
viselkedett.
– Ez egy bájgúnár – mondta –, még rendesen lovagolni
sem tud.
– Majd az útra fogja – nevettem, és a gödrökre mutattam.
Errefelé csak földúton jártam, nem találkoztam épített
úttal, így infrastruktúráról felesleges lett volna beszélni,
vagy azt értékelni, mert egyszerűen nem volt. A mi
közlekedési feltételeink szerint értelmezhetetlen
kategóriába sorolhatnám csak, mert néha egy patakon is
kizárólag óriási kerülővel tudtam átkelni.
A közlekedési viszonyokra a fürdőnél is mindenki
panaszkodott, bár olyasmi lehetett ez, mint nálunk az
időjárás: 1763-ban pedig a közlekedés és a mezőgazdaság
volt a nyitó beszédtéma.
Mihálynak abban igazat adtam, hogy Lord Browne
útleírása néhol túlzott, de kiemeltem a dicséreteket is,
amiket ilyenkor hajlamos az ember elfelejteni. A halbőség
és a termékeny föld szintén a leírás része volt, mint ahogy a
magyar nyelv csengésének dicsérete is, sőt a lord a világ
legjobb katonáinak vélte a magyarokat, és arról, ahogy a
lovat ülik, több soron át értekezett.
– A magyar embert lustának tartja – méltatlankodott
Mihály.
– Nem érti, hogy az ország miért nem aknázza ki a
kereskedelmi lehetőségeit – válaszoltam sóhajtva.
– Tudománytalan iromány. Egy mendemonda – jelentette
ki felháborodással a hangjában.

Könnyebbség volt, hogy Mihály tudta az igazat rólam, mert

innentől fogva ő magyarázta meg a dolgokat helyettem. Az
angoltudásomra is logikus történetet talált ki: egy Fejérvárra
invitált angol mérnökember családjánál szolgáltam néhány
hónapot még lánykoromban…
Jól csinálta, mert senki sem kérdezgetett. Ráadásul boldog
voltam, hogy az igazság nem vette el a kedvét, és továbbra is
ugyanolyan lelkesedéssel szándékozott feleségül venni. A
keresztlevelemet egyszerűen meghamisíttatta. Egy délután
meg úgy lépett be az ajtón, hogy immáron pápista – purparlé
nélkül, egyedül katolizált.
Az esküvőszervezés egyáltalán nem érdekelte, ami az
anyját igencsak felbosszantotta.
Egyszer-egyszer hozzám intézett a semmiből egy kérdést,
például az apámról. Ilyenkor meséltem neki az orvosokról,
majd a kórházról és a gyógymódokról is, lehetőleg úgy, hogy
ne egy sci-fi-filmhez hasonló ámulatot okozzon neki a
huszonegyedik század. Nem éreztem helyesnek, ha a
jövendőt túlzottan felfedem, ezért a lehető
legkíméletesebben fogalmaztam. A világháborúk, a trianoni
országcsonkítás vagy Hitler ténykedése olyan megrázó
történetek, amelyeknek az ismeretét nem gondoltam, hogy
neki szánta a sors 1763-ban. Céltalanul értelmetlen lett
volna az emberiség legsötétebb jövőbeli bűneiről színt
vallani. A szebb jövendőbe vetett hitet nem vehettem el
egyetlen embertől sem, pláne nem tőle. Goldmann Tóbiást is
hagytam, hogy szerencsésnek tartsa magát a népével együtt,
amiért szabadon választhatnak vezetéknevet. Néha jobbnak
találtam, hogy nem ismeri az ember a jövőt…
Mihályt – kérésére – angolra tanítottam. Hiába
figyelmeztettem, hogy én az újangolt beszélem,
tántoríthatatlannak bizonyult. Lelkesedése magával
ragadott, elképesztő gyorsan tanult. Kiváló nyelvérzékkel
áldotta meg az ég: latin, francia, német, némi olasz, és így
már az angol is a repertoárjába tartozott az anyanyelvén túl.
Türelmetlenül várta az újonnan vásárolt angol műveket,
legszívesebben Shakespeare-szonetteket böngészett, és
napestig gyakorolt.
– Megtanítsalak franciára? – kérdezte tőlem egy nap
lelkesen –, akkor Montesquieu-t és Rousseau-t is
olvashatnál.
– Azt hiszem, én lassabban haladnék – szabadkoztam
zavarban –, sok ideig tartana.
– Időnk az van – nézett kedvesen.
– Voulez-vous coucher avec moi, ce soir? – kérdeztem tőle,
franciául énekelve a Lady Marmalade sláger refrénjét:
„Szeretne lefeküdni velem ma este?”
Elkerekedett szemmel bámult rám, mintha egyáltalán
nem találná mókásnak.
– Ez csak egy nótarészlet – védekeztem gyorsan, és
azonnal elénekeltem hozzá a többi sort is. Lassan
mosolyogta el magát, majd válaszolt rá valamit franciául.
Nem értettem pontosan, hogy mit, de ami utána történt,
abból arra következtettem, hogy feltett kérdésemre igenlő
válasz lehetett.
 ESKÜVŐ

Klára asszony különös gondot fordított a megjelenésemre,

és nem győzte kihangsúlyozni, hogy az Oroszy családhoz
méltó pompa elengedhetetlen. A ruhám, a kinézetem és
maga az esküvő a státuszt szimbolizálta. A ceremóniában
rám mint becsesen felékített díszletre volt szükség, a
főszerepet Mihály játszotta. Engem ez egyáltalán nem
zavart, és tudtam, hogy Mihályt sem érdekli az esküvői
készülődés: különösen nem a ruha vagy a vendégek. Ő
engem akart feleségül venni.
Tekintettel arra, hogy özvegyasszonyként tartottak
számon – család és rokonok nélkül –, gyakran erőltettük az
egyszerűséget az illendőségre hivatkozva. Persze ez
bosszantotta Klára asszonyt, de a végső szó minden esetben
Mihályt illette. Néha már a hagyományokra és szokásokra is
fütyülve fogta vissza az anyját, mert a katolikus ceremónián
és az azt követő lakodalmon kívül egyéb szokásnak nem
kívánt hódolni.
A társadalom osztottsága a viseletek különbözőségében is
tükröződött, mert a színek kiválasztását nem az egyéni ízlés
határozta meg, hanem ruharendeletekkel biztosították az
arisztokrácia pompáját. A paraszti és szolgálói körökben a
fényűzést szigorúan büntették, még akkor sem öltözhetett
volna egy paraszt bíborba, ha az övé lett volna Dárius
kincse. Az egyéni ízlésnek nem volt helye: a parasztság a
natúr és föld színeket volt köteles viselni, a harsány színek
a nemességet illették. Valóban a ruha tette az embert.
Meglepetésként ért az árszabás színenkénti változása,
azaz a vörös bársony drágább volt az ugyanolyan minőségű,
de fekete színű bársonynál. Az okát az eltérő színezési
technikákban leltem meg: az egyes természetes festési
eljárások összetett és időigényes munkát igényeltek. Például
az én esküvői ruhám egy különleges csigának köszönhette a
színét, és ez a tény Klára asszonynak felettébb nagy
gyönyört okozott. Bíborkéknek nevezte a nekem
középkéknek látszó színt, ezzel is hirdetve a
luxuskategóriát. A ruhámmal nyilvánvalóvá tette az Oroszy
család vagyonát és rangját.
– Nem szeretem a bíborvöröst. Bethlent és Mátyás királyt
is vörösben temették – merengett. – Gyöngyöt viselsz majd a
füledben, csipkekendőt a válladon. Hiúzprémet is
rendeltem nektek. Illik Mihály szeméhez… és a tiédhez is.
Rámosolyogtam, mert tudtam, hogy ez a lehető
legkedvesebb hangnem, amire képes. Nem felejtettem el,
hogy a szemében legfőbb értékem: hogy egy katolika lány
vagyok, ami majd segíti Mihályt a ranglétrán.
A kék selyem- és brokátanyagból készült esküvői ruhát
egyenesen Bécsből hozatta, sürgős csomagként. Legalább tíz
réteget aggattak rám, a derék extrémen karcsúsított szabása
az abroncsos alsó résszel drámai szintre emelte a
kontrasztot. Harang alakú szoknyámat virágok díszítették –
előtte sosem gondoltam volna, hogy egy ruha valaha ilyen
jól fog állni. Habár a látvánnyal elégedett voltam,
elviselhetetlenül kényelmetlen volt benne még állni is. A
fűző, amit az esküvő napján viseltem – valódi
vasmerevítőkből készült –, az egyenes tartást és a szép járást
kíméletlenül garantálta, mivel egy aprócska rossz mozdulat
is erős fájdalmat okozott. A mellemből óriási dekoltázst
varázsolt, alig hittem a szememnek: régimódisága ellenére
sem tudtam volna a fűzőnél érzékibb ruhadarabot
elképzelni. Azért meglepett, hogy bár a bokám nem
látszódhatott ki, a melleimet ilyen nyilvánvalóan
közszemlére tettük.
Az egyik nap Mihály ajándékot hozott, nem sokkal az
esküvő előtt. Nem úgy adta át, ahogy azt eddig megszoktam,
mert előbb az anyja kezébe adta – de később én is
megnézhettem. Az esküvőre szánta az ékszert: magyar
gyémántot kaptam, amelyet külön a gyertyafényben való
tündöklésre terveztek. A köveket ezüstbe foglalták, hogy a
sárgás fényhatást elkerüljék. A fülbevaló gyémántokkal
kirakott liliomformát alkotott, amit három lelógó függőcske
díszített, erről hosszúkásra csiszolt gyémántkövek csüngtek.
Az esketésre külön-külön érkeztünk a tihanyi apátsághoz.
Mihályt Ostor hozta, én pedig csukott kétfogatún, zajtalanul
gördültem be a templom elé. Géza volt a kocsisom,
gomblyukában virággal, és kedvesen mosolygott szélcsípte
vörös arcával, amikor segített a kiszállásnál. Mivel se
rokonaim, se nemes rangú férfiak nem voltak, akik a
házasságom során vezető szerephez jutottak volna, Klára
asszony úgy döntött, az a legelegánsabb megoldás, ha
egyedül vonulok be a templomba. Nem lehettek többen,
mint hetvenen. Az én oldalamról csupán két vendég
érkezett: Katica és István, Mihály külön engedélyével.
Vajda Sámuel tihanyi apát a gyűrűk megáldásával kezdte a
szertatást, de mivel újraházasodó özvegynek számítottam,
nem tartott misét. Ez Mihálynak sem volt ellenére, mert
gyors szertatást akart.
– Legyen elég ennyi egy kálvinistának születettől –
jelentette ki.
A következő részekre csak homályosan emlékszem, mert
megszűnt körülöttem a világ. Senkire nem néztem, ahogy
lépkedtem Mihály felé lassan, de magabiztosan. Állítólag
mosolyogni is elfelejtettem. Meglehet, mert tényleg csak
ámultam és bámultam, ahogy ott állt a díszes dolmányban
az én magas és szemtelenül jóképű, tizennyolcadik századi
földesuram.
A fények gyengék voltak a templomban, a gyertyák olyan
fátyolos hangulatot adtak a dolgoknak, amitől úgy éreztem
magam, mintha egy régi szépia filmben szerepelnék.
Porszemek kergetőztek a beszűrődő fény sávjaiban, és én a
szerelemtől átlangyosodott arccal tartottam képzelt
mennyországom felé, miközben mandulavirágok
esőpermetjét hallucináltam. Ahogy közeledtem, egyre
kevesebb virágszirmot láttam, és izgatottságom is egyre
fokozódott, lélegezni is egyre nehezebben bírtam – ebben a
fűzőm fojtogatásának is szerepe lehetett. Mire odaértem
Mihály elé, már kifejezetten szaporán kapkodtam a levegőt,
míg ő mozdulatlanul és fegyelmezetten várt.
 Az apát az oltár előtt állva keresztet vetett, majd
kiterjesztette kezeit. Mihály szemébe bámultam, a hangokat
távolból hallottam. Foszlányokat észleltem csak a
prédikációból, és amikor elhangzott, hogy „a férfi és a nő
eggyé legyen”, a szerelmeskedéseink jutottak eszembe. A
templomban, még egy pappal az orrom előtt is csak az
érintésére és a csókjaira gondoltam.
– Ámen! – mondtuk a hívekkel együtt mi is.
A saját hangomat gyengének ítéltem, ezért köszörültem
egyet a torkomon – épp a nagy csendben –, mire az apát
rosszallóan rám nézett. Ijedtemben Mihályra kaptam a
szemem, de ő a jelenettől inkább csak vidám hangulatba
került.
Majd a pap Mihályhoz fordult, és nagy áhítattal a
szemében kérdezte:
– Hazánk dicső és nemzetes fia, Oroszy Mihály,
megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad
elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss?
– Igen – válaszolta Mihály.
– Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted,
míg a halál el nem választ benneteket egymástól?
– Ígérem.
– Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten
megajándékozza házasságotokat?
– Elfogadom.
– Ígéred-e, hogy Krisztusnak és az ő egyházának
törvényei szerint neveled őket?
– Ígérem.
Csalódott voltam, mert rám se nézett. Végig az apátnak
tette az ígéreteket, és nem tűnt boldognak tőle.
Megrezzentem, amikor a pap engem kérdezett:
– Almássy Anna, megfontoltad-e Isten előtt szándékodat,
és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss?
– Igen – válaszoltam Mihálynak, szembefordulva vele.
– Ígéred-e, hogy leendő férjedet tiszteled és szereted, míg
a halál el nem választ benneteket egymástól?
– Ígérem – mondtam neki. A következő kérdéseknél is
Mihálynak címeztem a válaszokat. Mélyen egymás szemébe
néztünk, majd ő közelebb lépett, hogy kezébe vegye a
kezemet. Érintésétől minden félelmem tovatűnt.
A pap stólával átkötötte egybefonódott kezeinket,
figyelmeztetve, hogy házasságunk Isten előtt
felbonthatatlan.
– Mihály, nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház színe
előtt, akarod-e a jelen lévő Annát feleségül venni?
– Akarom – mondta immár a szemembe nézve. – Anna!
Isten szent színe előtt feleségül veszlek.
Ahogy kimondta, nagyot dobbant a szívem.
– Anna, nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház színe
előtt, akarsz-e a jelen lévő Mihályhoz feleségül menni? –
kérdezett engem is az apát.
– Akarok – válaszoltam. – Mihály! Isten szent színe előtt
feleségül megyek hozzád.
Mihály álla megrándult, és hosszan kifújta a levegőt.
– Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza! –
jelentette ki a pap, kezét magasba emelte, utána pedig
elővett egy feszületet, és az ősi magyar esküvel
megerősíttette velünk az ígéretet, amit az imént tettünk.
 A templom előtti gratulációk után már egy kocsival
indultunk vissza Füredre. A nagy ruhám miatt két kocsis
segített a felszállásban, Mihály pedig velem szemben foglalt
helyet. Alig vártam, hogy megérkezzünk – ülve még
nehezebben kaptam levegőt.
– A legkívánatosabb nőt vettem feleségül, akit valaha
láttam – mondta újdonsült férjem, miközben
szemérmetlenül bámulta a ruhámból kibuggyanó
melleimet. – Sose felejtsd el, ma ígéretet tettél!
– Ahogy maga is nekem.
– Ezek után ugye tudod, hogy akkor sem engedlek el
többet, ha térden állva könyörögsz?
Megcsóváltam a fejem.
– Szeretem magát! Úgy, ahogy előtte senkit, és
emlékeztetem, hogy szabad akaratomból lettem a felesége.
Nem érdekel sem a rangja, sem a pénze, de ha egyszer is
hűtlen lesz hozzám, akkor nem elhagyom, hanem
megölöm.
Még mielőtt Mihály válaszolhatott volna, megállt a hintó.
– Csak nincs valami baj? – kérdeztem ijedten.
– Megérkeztünk, uram! – hallottam Ostor hangját.
Mihály a kezét nyújtotta.
– Gyere! Még van egy kis dolgunk.
Egy kálvinista lelkészt pillantottam meg a szürkületben,
aki félénk mosollyal üdvözölt. Leléptünk a hintó mellé, a
fűre. Mihály szembefordult velem és ünnepélyesen azt
mondta:
– Én, nemes Oroszy Mihály, esküszöm az élő Istenre, hogy
ezt a nőt, akinek most Isten színe előtt a kezét fogom,
szeretem. Szeretetből veszem el őt Isten törvénye szerint
feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül
élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében,
sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan
állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan hitetlenül el nem
hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője
leszek. Isten engem úgy segéljen!
– Anna – szólított meg a lelkész. – Akinek az Isten színe
előtt a kezén vagy, annak most kálvinista szokások szerint
mondd utánam te is az esküt.
Erre nem számítottam, pedig tisztában voltam vele,
Mihály fontosnak tartja a vallását. Ismételtem hát a lelkész
szavait:
– Én Almássy Anna esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú,
Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök, igaz Isten, hogy
ezt a férfiút, akinek most Isten színe előtt kezén vagyok,
szeretem. Szeretetből megyek hozzá Isten törvénye szerint
feleségül; hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül
élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében,
sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan
állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan hitetlenül el nem
hagyom, hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek.
Isten engem úgy segéljen!
Mihály elégedetten bólintott. Miközben visszaszálltunk a
kocsiba, a fülembe súgta:
– Ne felejtsd el ezt soha!

A lakodalomra Füreden, a Tamás-hegy lábánál lévő

pincénél került sor, és habár Klára asszony vőfély,
násznagy, nyoszolyólány és lánykikérés nélkül tervezte meg
a mulatságot, mégis egy egész kocsiszínt építtetett fel,
három fűtőfüllel.
Gondoskodott róla, hogy a falu is jól érezze magát: az
utcán már osztották a sörös kenyeret és a bort, vacsorára
pedig piláfot, azaz a rizses juhhúst főztek az egész falunak.
Oroszyék rengeteg legelővel bírtak, ahol a juhnyájak
szabadon legelésztek az esőben, szélben, tűző napon
egyaránt…
Földbe szúrt karókon lengedező világos szalagok
mutatták az irányt a főépülethez már a kaputól kezdve, ezt a
dekorációt még egy 21. századi menyasszony is megirigyelte
volna. Egy profi esküvőszervezőnek is remek inspirációt
adott volna a rusztikus és téli szertartásokhoz, és a
közvilágítás teljes hiánya miatti sötétség csak még jobban
kiemelte a tüzek lángoló fényét. Az izzó parázs és a gyertyák
ragyogásának középkori varázsa engem is magával ragadott.
Az egyik nyárson ökröt sütöttek, a másikon malacot
forgattak, az üstökből áradó gőznek és a tűzrakások
füstjének keveréke a forralt bor fahéjas illatával már a
távolból édesen csalogatta az érkező vendégeket.
Megpillantottam egy asszonyt, aki éppen zöld fenyőágakat
és rozmaringot vetett a tüzes parázsra. Erősen füstöltek a
zöldek, és megcsapott az üde fenyőillat, egy csipet kámforral
vegyülve. A gyermekek almát sütögettek és mézeskalácsot
majszoltak, no meg egy-két narancsot, amit a fadézsákba
állított narancsfákról csentek. Ezek után Klára asszony
sokat járt, a tökéletes díszlethez elengedhetetlennek tartotta
egy Oroszy-eseményen. Négyet sikerült beszereznie,
roskadoztak rajta az érett gyümölcsök.
A kocsiszín oszlopain és gerendáin fenyőalapra készített
virággirlandok futottak végig leomló borostyánfürtökkel,
piros és kék bogyós termésekkel. A látványt tobozok, és
fából faragott szív formájú lecsüngő széllengők
tökéletesítették piciny csengettyűikkel.
Mihály is nagyot szippantott a felénk áramló illatos
füstökből, aminek nyugtató és lazító hatását azonnal
magamon éreztem. Az illatok is legalább olyan mély nyomot
hagytak bennem, mint maga a látvány – vagy talán még
annál is mélyebbet. Amikor az édes mézeskalács lovacskák
és szívecskeformák karácsonyt idéző illata megcsapott,
akkor egy pillanatra megálltam, és körbetekintettem.
Nem tudtam, hogyan kerültem ide, és nem tudtam, hogy
még mi vár rám, de azt igen, hogy ezt a pillanatot örökre az
emlékeimbe akarom zárni: a tűz lángjának játéka az este
vad sötétségében olyan ősi varázslatos hangulatot árasztott,
mintha a lelkemet egy földöntúli világ ereje simogatta volna
meg. Elfogott egy nyughatatlan vágy az után a világ után,
ami már az enyém volt, és pontosan ott voltam, ahol lenni
akartam. Benne voltam, vagy tán fordítva: 1763 volt
énbennem.
Elismételtem magamban, hátha úgy elhiszem:
– Szent András havában férjhez mentem nemes Oroszy
Mihály füredi, immár katolika földesúrhoz az Úr 1763.
évében.
Mihály mellém lépett, és a kezét nyújtotta.
– Anna, menjünk be!
A gyűrűmet bámultam, ahogy lassan beletettem kezemet a
kezébe. Ő csókot lehelt a gyűrűre, majd a pince bejárata felé
vettük az irányt.
Kézen fogva vezetett, és kötelességtudóan mindenkinek
bemutatott, akivel találkoztunk. A feladatomat tökéletesen
teljesítettem: mosolyogtam mellette, és csupán egy-két szót
szólva, udvariasan fogadtam a jókívánságokat.

Annyi ideje álltam már a kényelmetlen ruhában, úgy

éreztem, menten elájulok. Mégis, amikor Mihály
megragadott és magával húzott, nem voltam biztos benne,
hogy ez jobb ötlet.
– Hová megyünk? – kérdeztem, miközben elhagytuk a
borospince hordóit.
– Megmutatom a birtokod.
Megállt a hátsó falnál, és a kezembe adta a fáklyát.
Serényen tette arrébb a számomra ismeretlen
mezőgazdasági eszközöket, és hiába kérdezgettem, mit
keres, rám se hederített. Amikor előtűnt egy nádkerítés a
falon, füttyentett örömében. Megmozdította – és mögötte
egy alagút bejárata tűnt elő.
– Mi ez? – kérdeztem ijedten.
Mihály átvette a fáklyát és belépett a lyukba. Követtem.
Lemezes mészkőfalak között jártunk, amit sárgás, nyúlós
réteg borított. Mihály megérintette.
– Agyag – mondta. – Nem engedi átszivárogni a vizet.
– Hova vezet az alagút?
– Kékig tart, de előtte is van még két kijárat.
Hosszan haladtunk előre, mint megtudtam, néhol öt, de
volt, ahol tizenöt méter mélyen jártunk. Közben azt is
kihúztam Mihályból, hogy az apja ásatta, titokban. Sokáig
számolgattam, gépek nélkül vajon meddig tarthatott a
munka. Aztán egyszer csak kiszélesedett a járat és egy széles
terembe értünk.
– Ezt nézd! – mondta áhítattal.
Körbevilágított a fáklyával.
Egy ásványbarlang közepén álltunk, amelynek oldalfalait
és kupoláját egymásból kiálló, egymásra épült
borostyánkőszín kristályos ásványok borították. A fáklya
fényében aranyban úsztak a kicsiny napként világító kövek.
– Kőrózsa – mondta Mihály.
– Sosem láttam ilyen gyönyörűséget – habogtam.
– Ez volt apám kedvenc helye.
Egy másik közeli beugróban ibolyaszínű ásványok
borították a falat, míg a mennyezeten áttetsző kristályszerű
prizmák csüngtek. Néhol kis gyöngyszerű képződményeket
láttam, és volt olyan részlet, ahol meleg termálvizes
tavacska képződött, ami felett a vízpára kupolaszerűen
kimarta a kőzeteket.
Falépcsőket is épített az öreg, hogy kényelmesen lehessen
közlekedni, és szakaszonként kihelyezett fáklyák adták a
fényt, amit Mihály sorra meggyújtott, ahogy haladtunk.
– Miért épített alagutat? Mitől félt?
– Az én apám nem félt, Anna – felelte Mihály
hátborzongató hangsúllyal. – Csak nem bízott senkiben.
Végigélte a török dúlását, a szabadságharcot, a mirigyhalált.
Eltemette a szeretteit, a barátait. Amikor a szomszéd
földesurak hűséget esküdtek Bécsnek, és még a tulajdon
bátyja is katolizált, a kurucok meg átálltak az ellenséghez,
jobbnak látta, ha felkészül. A te birtokod lesz, azt akarom,
hogy ismerd!
Kiemelt egy szürke kődarabot a falból. A rés egy
cipősdoboz méretű ládát rejtett, felnyitotta, és megmutatta
benne az aranypénzt.
– Itt is van érték, melyről más nem tud.
– Az esküvőm napján nem akarok készülni a maga
halálára. Egy szót se többet!
– A férjedként kötelességem a megélhetésed biztosítása. A
halálomon túl is. Azt akarom, hogy tudd, nincs miért
aggódnod.
– Nem aggódom. – Közelebb léptem hozzá. – Attól sokkal
jobban félek, hogy a vendégeink mit szólnak.
Mihály elvigyorodott.
– Elnézik nekem.
A visszafelé úton a barlangrendszert illesztgettem
képzeletem térképére. A Lóczy-barlangot ismertem, annak
része vagy folytatása lehetett ez az alagút. Füred ezen kincse
vagy elpusztult, vagy feltáratlan, mert ilyen ásványokról
sosem hallottam.
– Sok háború lesz még? – szólalt meg Mihály.
– Valahol a világban mindig háborúznak. Két
világraszólót tartanak majd számon.
– Mi okozza őket?
– A pénz és föld.
– Hát a vallás?
Elfintorodtam.
– Az én időmben a pénzt Istennél is jobban szeretik. A
dollárért többet ölnek, mint az Úr nevében.
 – Mi az a dollár?
– Az amerikaiak pénze.
Láttam rajta, hogy sok kérdése lenne még, és kicsit
szégyenkeztem csekély ismereteim miatt. Közel sem tudtam
annyit a múltról, amennyit ő Mátyás királyról. A technikai
találmányok esetében óvatos voltam: nem beszéltem az
igazán bonyolult eszközökről, például hagytam, hogy azt
higgye, ismereteimet könyvekből szereztem, az internetről
és a számítógépekről mélyen hallgattam. Egyszer meséltem
neki a liftről, ami meglehetősen felcsigázta, de a működését
nem tudtam elmagyarázni, pedig az új gépek, az erőátviteli
szerkezetek működése érdekelte, így viccesen
megállapította, hogy a jövővel nem tudok neki segíteni.
– Apámnak igaza volt – mondta, miközben a nádajtóval
letakarta ismét a bejáratot.
– Miben?
– Az emberekről alkotott véleményében. Az általad vázolt
jövő is őt és a titkos alagutakat igazolja.
– Nem csak rosszat tartogat a jövő – bátorítottam. – Az
orvosok egyre több ragályt kikúrálnak, és hamarosan a
gyermekek nem halnak meg majd ily könnyen, mint ma.
– Mi a legszebb a jövőben?
– Ez összetett dolog…
– Anna! Neked mi a legértékesebb dolog, amit az
emberiség elért? – vágott közbe.
– 1763-hoz képest?
Bólintott. Úgy éreztem, ezen gondolkodnom kellene, nem
csak úgy rávágni a választ, de sürgető pillantása miatt azt
mondtam ki, ami elsőre eszembe jutott.
 – Az emberi szabadságjogok. Hogy hiszünk benne, hogy
mindenki szabadnak születik.
– Ez a gondolat az én időmben született – mosolygott.
– De az emberek nem e szerint élnek – válaszoltam
gyorsan. – Még hosszú az út, mire elterjed. Mire nem kell
egy asszonynak szoknyát és főkötőt vennie, írhat és
olvashat, minden gyerek iskolába járhat, és egy paraszti
származású nő vagy férfi küldött lehet a parlamentben.
– Ezt jelenti neked a szabadság? Tán a felsőházba
szeretnél jutni?
– Én nem, de az számít, hogy megtehetném. Csak rajtam
múlik.

– A vacsorát megkezdtük, mert nem kívántunk éhenhalni, a

te mohóságod miatt – rikkantotta Somogyi a poharát
magasba emelve.
Mihály szó nélkül hagyta. Üdvözletét biccentve ment át az
asztalok közt, a kezemnél fogva húzott gyengéden magával.
A menü elmaradhatatlan részeként a híres füredi sült
fürét káposztával szolgálták fel. A zöldségköretet díszessé
tette a sokféle répa, amelyek a legváltozatosabb színekben
pompáztak. Igaz, kisebbekre nőttek, mint az én koromban,
de annál színesebbre: a pirostól a fűzöldig mindenféle
színben termett, de a legintenzívebb, és egyben legerősebb
ízű a fekete volt. A világoszöldek ropogó frissességet
képviselve a semlegesebb ízűek táborába tartoztak, míg a
pirosak akár desszertnek is elmentek volna a
cukorfokukkal. Mandulatejben párolt rákot is készítettek a
kedvemért, amelyhez rozmaringos mártást kínáltak friss
kenyérrel. A sült vadkant a Somogyi családnak
köszönhettük, Ambrusék pedig kökényszörpöt és mézbort
küldettek.
A vacsora végeztével Mihály szót kért, és bejelentette a
ruhaajándékomat. Vica azonnal megjelent mellettem és
lelkesen kísért átöltözni, mert az új ruhában vártak vissza.
Nem hittem a szememnek, amikor megláttam a skarlát
költeményt: a legmagasabb státuszú nők hordtak bíbor vagy
vörös színt – reprezentálva előkelő rangjuk kiváltságait.
Mihály ezzel a drága ruhával új társadalmi pozíciómnak
adott nyomatékot, a nemesi rangra jutásomat tette még
látványosabbá.
A kiengedett haj utoljára az esküvőn megengedett viselet,
de mivel én özvegyasszony voltam, természetesen kontyban
vonultam be a templomba. Az új ruhához azonban úgy
döntöttem, hogy kibontott hajat viselek, így Katica nagy
gonddal készített rozmaring- és borostyánalapú
virágkoszorúja még előnyösebben mutatott, amit piros
bogyós termések és hunyorvirágok tettek felejthetetlenné.
Az első táncot Mihály és jómagam, majd Klára asszony és
annak sógora, Oroszy Pál járta el. Mihály kiosztott
mindenkinek, az összes férfi került velem párat, egymás
kezére adtak. Szerencsére a nővére szépen betanította a
lépéseket, így ezen nem izgultam, sőt talán még keveselltem
is a táncot, de a férjem nem tartott igényt a szokásos
menetrendre.
– Asszonynak nem kell ilyen cifra ruha. Mindjárt az első
napon elkapatja – figyelmeztette egy sebhelyes arcú,
középkorú nemesember Mihályt, miután a táncokkal
végezve melléje álltam – mintha ott sem lettem volna.
– Magának nincs is ilyen asszonya – válaszolt férjem
nyomban.
A házasságom elhálása következett – ez közügy volt, ez
adta az érvényességét, mert valójában akkor köttetett meg a
frigy, ha szóval és tettel egyaránt beleegyeztek. Én már
régen beleegyeztem ebbe, amiről sokan tudtak is, mégsem
mertek még célozni sem rá. Szüzességem hiánya
özvegyasszonyi múltam miatt nyilvánvaló volt, ennek
ellenére mindenki úgy tett, mintha a szexuális életem csak
ekkor kezdődne.
– Az isteni parancsolatot ideje teljesíteni, nemzz utódokat,
Mihály! – kiabálta valaki.
– Fiakban bővelkedjetek!
– Ne feledjétek, az egyház szerint a férfi felül, s a nő alatta
feküdjék. Csak ez alkalmas gyereknemzésre – lépett mellénk
Klára asszony.
– És ezt te elhiszed? – súgtam a kérdést Mihály fülébe
nevetve.
– Nem – súgta vissza –, de már fél lábon is szívesen
nekilátok. Csak kezdjük – vigyorgott szélesen.
A zene elhallgatott. Oroszy Pál lépett elém és kivonta
kardját. Ijesztő látványt nyújtott, de mivel Mihály mellettem
állt, nem estem kétségbe.
– Emlékezz erre a napra – mondta Pál a kardot
megemelve –, úgy viseld magad, asszony, ha e szent
házasságot bemocskolod, kard lészen a fejeden!
Őszinte fenyegetés volt a szemében, ahogy a karddal
levette a fejemről a koszorút. Megszólalni sem bírtam a
döbbenettől. Zsigeri félelem járt át, mert láttam a szemén,
hogy komolyan gondolja. Sőt, mindenki komolyan gondolta
– még Mihály is.
Nem volt sok időm ezen rágódni, mert Ambrus jelent
meg, kezében egy pólyással. Fel sem bírtam fogni, hogy mi
zajlott körülöttem, csak engedelmesen követtem a
szokásokat: egy kisfiút adtak a karomba, hogy ringassam
egy darabig, mert szerencsét hoz, és így én is fiakkal
örvendeztetem meg majd a férjemet – és persze az egész
Oroszy famíliát. Elhangzottak a jókívánságok az Oroszy név
továbbviteléért és egészséges gyermekekért. A „legyetek
nagyon boldogok” nem volt divatban.
– A szavaimat hallhattátok, esküt tettem ennek az
asszonynak – szólalt meg Mihály, és felém mutatott. –
Tudjátok a törvényt, most Isten parancsai szerint eljött a
tettek ideje!
Felemelte a poharát és egy szuszra kiitta, majd az asztalra
csapta. Válaszreakcióban nem volt hiány: Somogyi azonnal
rákezdett a füttyögésre és a buzdításra, amihez az idősebb
urak nem győztek csatlakozni. Még a szende Ambrus sem
maradt ki a tanácsosztásból, és Mihály lelkére kötötte, hogy
kardja velem szemben legyen, akkor biztosan fiút szülök.
Többen kísértek minket a szobába, majd egy paraván
mögött Vica és Mihály nővére levetkőztettek. Hálóruhát
adtak rám, így kísértek a férjem elé, aki szintén hosszú
ingben állt előttem. Mellette Oroszy Pál és Esterházy gróf
várakozott.
Magamat is megleptem vele, hogy nem zavarnak a nézők,
pedig ennél szemérmesebbnek ismertem magamat. Mihály a
kezét nyújtotta, és együtt léptünk az ágyhoz.
– Feküdj le! – mondta.
Itt azért mégiscsak tovaszállt a bátorság. Elrettentett a
beteges gondolat, hogy szex közben minket mások fognak
bámulni, Mihály bátorító mosolya sem volt képes
megnyugtatni. Darabos mozgással kerestem a helyemet az
ágyon, végül egy teljesen természetellenes, félig ülő
testtartást vettem fel, összezárt lábakkal kényelmetlenül
pózoltam. A kezemet szétnyitottam, majd összekulcsoltam.
Mihály hangosan megköszörülte a torkát, és utána egy gyors
mozdulattal mellettem termett. A közönség ekkor
udvariasan hátat fordított nekünk.
Á, szóval a torokköszörülés az egyezményes jel!
Mihály féloldalasan feküdt mellettem, és egyszer csak
megéreztem a kezét a térdemen, a simogatás haladt a
combomon felfelé. Elért a lábam közé, amit ösztönösen
összezártam. Nem tetszett, hogy nem vagyunk egyedül, de ő
szétnyitotta a lábaimat és befurakodott közéjük, türelmetlen
arccal húzott lejjebb az ágyon.
Hanyatt fekve, terpesztett lábakkal hevertem az ágy
közepén. Mihály feljebb húzta az ingét, én pedig a számat
összeszorítva vártam – még levegőt sem vettem, nehogy
meghallja valamelyik kukkoló. A következő másodpercben
magáévá tett – hivatalosan is. Meglepetésemre ekkor mind
elindultak kifelé.
Rejtély, honnan jöttek rá, hogy mikor végezték be a
tanúságtételt.
Miután kimentek, már nem sokat gondolkodtam ezen.
Azonnal lehúztam Mihályról a ruhát; bűnnek éreztem,
annyira tetszett.
– Miattad pápista lettem – szólalt meg.
– Ez legyen a legnagyobb baja!
Annyira összeillettünk, hogy el sem hittem, hogy létezik a
külön.

– Morgen! – köszöntött reggel egy csókkal. – Morgengabe! –

mutatott körbe. – A birtok ezennel a tiéd!
A móringszerződés: a nászéjszakát elháltuk, ezennel a
szerződést teljesítettem.
Szokás volt visszatérni a nászt követően a templomba –
már asszonyként. Annyira asszony voltam, Mihály pedig oly
kötelességtudó, hogy erre is nehezen szakítottunk időt.
Végül elmentünk Tihanyba, és jó katolikusok módjára még
az odavezető úton is hitvesi kötelezettségeinket teljesítettük
szorgalmasan.
– A pokolba is utánad mennék! – vigyorgott, miközben
elkísért a templomajtóig.

Lakodalmunk két napon át tartott, és Füred velünk

ünnepelt. Az esküvő után a házba költöztem, és nem
változtattam szinte semmilyen szokáson. Nem vágytam
megreformálni semmit, csak ahhoz ragaszkodtam, hogy az
estét közös ágyban töltsük.
– Eddig egy szobában aludt velem a földön, most, hogy a
felesége vagyok, elpaterolna? – kérdeztem tőle mérgesen,
miközben a szobámba rakatott új cserépkályhát mutogatta
örömmel.
 – Nem akarlak elpaterolni!
– Akkor minek rendezgeti ilyen lelkesen ezt a szobát? –
kérdeztem támadóan. – Mindig úgy mondja, hogy a szobád!
Nem pedig szoba, vagy szobánk!
– Az asszonyok így szokták – válaszolta kissé
bizonytalanul. – Gondoltam, te is így szeretnéd.
– Nem! Nem így szeretném! Magával közös ágyat
szeretnék! És közös szobát!
– Minden éjjel? – nézett rám nevetve.
– Minden éjjel.
Sok jó házasság volt erős szövetség, de inkább barátság, a
férjek pedig máshol keresték az örömöket, ami az
asszonyokat sem zavarta. Én viszont szerettem Mihályt, és
eszem ágában sem volt így végezni. A közös szoba mellett
ugyanakkor az egész ház az ágyunk lett, felfedeztük az
összes zugot, és a mézeshetek után már igazán magaménak
éreztem minden szobát, a ház minden szegletéhez fűzött
valami édes emlék.
A szokásokat még egy ponton törtem meg: a hajviselet
kérdésében.
– Szeretnék kérni valamit! – mondtam Mihálynak egyik
nap, miközben egy borszállítmány levelét készítette elő.
– Remélem, meg tudom adni – tette le a lúdtollat.
– Nem akarok főkötőt a hajamba, sem kontyot. Utálom!
Kibontva szeretem a legjobban. De azért összekötve is –
hadartam. – Egyszer így akarom, egyszer úgy. Ahogy a
kedvem tartja!
– Úgy viseled, ahogy szeretnéd – nézett rám mosolyogva. –
A saját birtokainkon – tette hozzá.
 Nem kellett több, nyomban kitéptem a hajamból mindent,
és ugráltam örömömben. Majd belehuppantam az ölébe, és
hálásan csókolgattam összevissza. Ő pedig nevetve próbált
szabadulni, hogy végre befejezze a szállítólevelet.
Annyira ismert engem, mint még senki. Aznap rengeteg
dolga volt, és ezzel a levéllel már akkor is késében volt.
Emlékszem, a fülem mögé tűrtem a hajamat, és ismét
megcsókoltam. De már másképp. Addig a hajamnak
örültem, de ebben a pillanatban már más járt a fejemben –
őt akartam. Egy rezdülésemből is megérezte ezt – mindig.
Felkapott, és azonnal megadta, amire vágytam. Többet is,
mint amire számítottam.
Én sem mondtam neki nemet soha. Igaz, ő nem is kért. A
férj adott vagy elvett, de nem kért. Inkább parancsolt. De
Mihály nekem nem parancsolt. De nem is kért. Adott és
elvett, elvett és adott…

Egy birtok, egy háztartás vezetése meglehetősen összetett

feladatot jelentett, a kort nehezebb és lassabb árubeszerzés,
és sokkal több csereügylet jellemezte. Ezek gondos tervezést
és előrelátást kívántak, a mezőgazdasági munkák kötött
rendje és az időjárás viszontagságai rányomták a bélyeget a
mindennapokra. Mindig volt mit dolgozni, minden napra
jutott munka. Mihály nem szerette, de sokszor takarítottam
Vicával, és továbbra is szerettem a saját szennyesünket
magam mosni. Hiába győzködtem, hogy néhány száz év
múlva mi a szokás, nem érdekelte.
Megismertettem vele pár jövőbeli finomságot. A pizzáért
már ő is rajongott, én meg lelkesen etettem. A legjobban azt
szerettem, amikor ő is bejött a konyhába, és főzés közben
beszélgettünk. A közös főzésről hallani sem akart, azt nem
tudta még elképzelni sem. Elmeséltem neki, hogy a jövőben
olykor még az is megesik, hogy a férfi vigyáz a gyerekre,
míg a nő dolgozik, és bizony férfitársai a jövőben még főzni
is megtanulnak.
– Az asszony szerzi a pénzt? A férj meg kötényt vesz? –
kérdezte szinte undorral.
– Igen – nevettem –, de ettől még boldogok.
– Előbb vágnám le magamat, mint kötényben kenyeret
dagasszak, míg te puskával vadászol – mondta véresen
komolyan. – Inkább a fejemet veszítsem, mint a farkamat!
Igazándiból nem is tudtam elképzelni fakanállal a
kezében. De ezt nem bántam, jól állt neki a kard. A jövőre
nyitottan reagált, főleg a felfedezésekre és a tudományra, de
azzal a gondolattal, hogy én is dolgoztam, nem tudott
megbarátkozni. Zavarta, hogy férfiakkal diskurálva
tengettem a napjaimat.
– Női prókátorok világa – hajtogatta.
Érdekes, amikor a konditermekről beszéltem neki és a
kifejezetten izomnövelésre kifejlesztett gépekről, azt persze
szerette. A férfi az férfi volt minden korban, azonnal
feszítette az izmait a karján és a combján, hogy dicsekedjen.
Ugyan nevettem, de megdicsértem – messze-messze a
legjobb férfi volt az életemben.

– Az Úr 1763. évében vagyunk – válaszolta mindig. Ha

akartam volna, akkor se tudtam volna erről megfeledkezni.
Ami azt illeti, egészen megszoktam 1763-at. Azt mondják,
szép hely a komfortzóna, de ott nem nő semmi. Ha valaki
ezt tanúsíthatja, az én vagyok. Az életem azután kezdődött,
hogy kicsúszott a lábam alól a talaj. Átkerültem a XVIII.
századba, amire az én időmben irtózva tekintenek, elsőre a
sok nyavalya meg a véres istenítéletek jutnak eszükbe. A
patkányok valóban feketék és nagyobbak, de igyekszem
őket elkerülni. A valóság sokkal árnyaltabb, mint a
történelemkönyvekben vázolt tények. Nem mondom azt,
hogy a leírtak nem igazak, csak éppen nem teljes az
információ. Ott a sötét mellett a napfény is – tudom, mert itt
élek, és ebben sütkérezem.
A könyvekben nemcsak az asszonyverésről kellene
szólni, hanem a férj verejtékes munkájáról, amivel reggeltől
napestig a földeken dolgozik, hogy etesse a családját. Egy nő
nem boldogulna egyedül, és egy férfinak is nehezebben
menne asszony nélkül. Együtt küzdenek, és együtt
boldogulnak.
A nemes pedig nem az úriszéken ül egész nap és az
ítéleteket hozza, mert drága mulatság, csak a gazdagabbak
tartják, és ők is csak évente kétszer. Ilyenkor a vármegye
elöljáróit is meghívják pompás vendégségbe. A halálos
ítéleteket és a nagy igazságtalanságokat a jól gazdálkodó
földesúr nagyon is kerüli, hiszen a jobbágy az ő
munkaereje, és a Dunántúl elnéptelenedett a Rákóczi-
szabadságharc és a török után. Az uraknak szüksége van a
jobbágyokra, ahogy a jobbágynak is az urára. A földesúr a
kardjával védi a népét, az asszonyok – a nemes is, és a
paraszt is – meg sorra szülik a huszárokat, akik testükkel
védik az országot és a szolgák földjét. A férfi férfi, a katona
pedig katona, és bátran az ellenség szemébe nézve akar
meghalni. Talán a fegyverek fejlődésével változhatott meg
ez is.
Szinte hallom a fülemben az ellenérveket, amiket
felhoznának az emberek, köztük a saját anyám is: nincs
védőoltás, nincs gyógyszer, nincs ez, nincs az. Valóban,
elsőre mellbevágó a sok nincs. De nincs ózonlyuk, nincs
műanyag szemét, nincs betondzsungel, nincs háttérzaj…
Ezerszer szívesebben halok meg itt Mihállyal, mint élnék
végelgyengülésig nélküle!
 TÉL

Sok hó esett Füreden, nem is akármennyi. Azon a napon

délután csak szállingózott, de estére már legalább bokáig
ért. Mihály éppen fát rakott a tűzre, én pedig írtam az
emlékeimet.
– Mit körmölsz ennyire? – kérdezte kedvesen.
– Az életemet – válaszoltam mosolyogva.
– Rólam írsz?
– Zavarja?
– Nem. Az zavarna, ha meg sem említenél.
– Maga nélkül nem szólna semmiről.
– Az idővándorlás semmi volna?
Felálltam, és mögé sétáltam.
– Az csak egy út, ami magához vezetett – súgtam a fülébe,
és átkaroltam.
– Mit tennél, ha újra ott állnál a tó mellett?
– Beleugranék, és azonnal rohannék magához – nevettem
fel. A beszélgetést hangos csörtetés törte meg, az ajtóban
Oroszy Dániel, Mihály bátyja jelent meg riadt ábrázattal.
Kisszőlősön élt a feleségével – egy évvel azelőtt, nyáron
keltek egybe –, Évát az esküvőn ismertem meg, aki már oda
is óriási pocakkal érkezett. Dániel arcát látva sejtettem, hogy
a babával kapcsolatos a baj.
– Éva mindjárt megszül, de a bábánkat a láz rázza.
Vázsonyt meg befújta a hó!
Elhozta a feleségét, hátha mi könnyebben hívunk
segítséget. Kiszaladtunk Éváért a hintóhoz, lefektettük a
nekem szánt szobába, Mihály pedig tüstént küldetett
Katicáért.
– A fájásai sűrűek, mindjárt megszül – súgtam oda a
férjemnek.
– Láttál már ilyet? Mit hozzunk?
– Dehogy láttam! Nem vagyok bába, csak tudom, hogy
megy ez.
– Mit csináljunk? – tépelődött. Ekkor először láttam rajta,
hogy egyáltalán nem biztos magában. – Tudom, kézmosás.
Megyünk is – tette hozzá.
Csak reméltem, hogy Katica időben ideér, és feleslegesen
megyek tisztálkodni én is. Mihály a kézmosást még nem
automatikusan végezte, de igyekezett. Elfogadta a jövő
eredményeit, ha érzett némi logikát a magyarázatban.
– Elfolyt a víz – nyöszörögte Éva.
Kata szaladt be a szobába.
– Nagyságos uram! Ég az apát temploma Tihanyban! –
kiáltotta.
Mihály azonnal rám nézett, én pedig megszólalni sem
bírtam.
– Géza készítse a lovakat, és szóljon az összes férfinak –
adta ki az utasítást egy csepp félelem nélkül a hangjában. –
Minden szekérre szükség lesz.
 – Elmegy? – kérdeztem bizonytalanul.
– A gyermeknél segíteni nem tudok, a bábát elhozza
Gergely. – Hozzám fordult. – Pápistát csináltál belőlem, nem
hagyhatom az apátot elégni. Bármennyire is jólesne…
Elindult kifelé, én pedig ottmaradtam a vajúdó asszonnyal
és a leendő apával. Dániel bort töltött magának – szó nem
volt apás szülésről, inkább a szalonban ivott egyedül. Még
szerencse, hogy Vica velem volt!
Éva verejtékező arcát látva előtört az összes félelmem:
szegény asszony nem is sejtette, hogy mennyi veszély
leselkedett rá és a gyermekére.
Oly könnyű itt a szülésbe belehalni!
Bátorító szavakat mormoltam, miközben törölgettem a
homlokát. Miután elfolyt az összes magzatvíz, Évát
hálóingbe bújtattuk, majd raktam még a kályhára, és
imádkoztam, hogy Katica minél előbb érkezzen meg.
A sógornőm előkelő családból származott, így
valószínűsítettem, hogy hangosabb szülésre kerül sor.
Katica tapasztalatai alapján a parasztasszonyok egy jajszó
nélkül hozzák világra gyermekeiket, míg az úri
asszonyoknál az órákon át tartó jajgatás sem ritka jelenség.
Ő az anyjától tanulta a mesterséget, és kislány kora óta
annyiféle esettel találkozott, hogy széles körű
tapasztalatával magabiztos támaszt nyújtott a vajúdó
nőknek. Azt tudtam, hogy egy terhes asszony orvosról
hallani sem akar: azoktól féltek, mert a jelenlétük egyet
jelentett a rosszal. Általában doktorért csak akkor küldettek,
ha a baba vagy az anya, esetleg mindkettő életveszélybe
került.
 – Remélem, fiú lesz – fújtatott Éva.
A név továbbvitele különlegesen fontos volt az apák
számára, a nők pedig kötelességüknek tekintették, hogy fiút
szüljenek. Ha netán csak lánygyermeknek adtak életet,
gyakran hibáztatták magukat.
– Egészséges fiúcska lesz! – mosolyogtam bátorítóan. –
Milyen nevet választottatok?
– Dániel szeretné, ha Pál lenne – nyögte eltorzult arccal.
A pánik egyre erősebben uralkodott el rajtam, de ekkor
meghallottam a kocsizörgést: megérkezett Katica, aki egy
kedves mosollyal köszöntött, de egyenesen Évához tartott.
Szemében a bába és a gyógyító elhivatottsága ült,
átszellemülve koncentrált a születésre. Meleg bátorítást
sugárzott az anyára, közben minden idegszálával és
tudásával követte az eseményeket, olvasott az anya
testtartásából, légzéséből és nyögéseiből.
Kértem Vicát, hozzon meleg vizet egy tiszta lavórban,
amíg Katica levetkőzött. Ismerős gyógyító ládikája mellett
bábaeszközeit is előkészítette. Ezek láttára azonnal elfogott
a rettegés. Irtóztam még a fogó látványától is, de a kampós
végű kaparóeszköz végleg kiverte a biztosítékot. Katica nem
gyorsan, de nem is lassan készült elő. Azt hiszem, erre
mondják, hogy megfontolt.
– Lepedőt is kérek – szólt kedvesen Vicának, miközben
alaposan megmosta a kezét. Tégelyei közül elővette a
levendulapárlatot, és valami olajos kencét, majd a
tenyerében összekeverte őket, és szelíden közelebb lépett
Évához.
– Eljött az idő, kedvesem – mondta lágyan.
 Kezei közt dörzsölgette az illatos olajat. A szobát elöntötte
a kellemes levendulaillat, ami nyugtatóan hatott még az én
aggodalmas elmémre is. Mindentudó tenyerét óvatosan Éva
hasára tette, majd végigsimogatta az egész domborodó
pocakot, miközben a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az
arcáról. Csodáltam az én Katicámat, és hogy a fáradt
kezében mennyi tudás és segítő jó szándék lakozott. A
mosolya mögött felismertem a lázas figyelmet, amivel az
ujjai pontosan meghatározták a magzat helyzetét, láttam
vonásaiban azt a szelíd alázatot, amivel a születés
folyamatára tekintett. Nem a beavatkozás volt a célja,
gyengéd megfigyelőként vett részt benne. Azt kívánta, hogy
rá ne legyen szükség, áhítattal figyelt és kérdezett. Nem
akarta irányítani az eseményeket. Kivárt.
– Menten megszakadok – nyögte Éva.
– Mindjárt nyomhat – bátorította Katica, majd kezével
ellenőrizte a méhszájat.
Egyre sűrűbben jöttek a szülőfájások, a sógornőm pedig
egyre kevésbé uralkodott magán. Eleinte csak kiabált –
„Szétszakadok!” –, majd ördögi fájdalomnak titulálta, és
mindenáron véget akart vetni neki. Könyörgőre fogta, és
kérlelte Katicát, tegyen valamit.
Az azonban gyengéden, de magabiztosan bánt vele.
– Most nyomjon! – szorította meg a kezét, miközben Éva a
fejét dobálta. – Hunyja le a szemét, és minden erejét szedje
össze, kedvesem.
Az asszony arcát a kín és az erő úgy átformálta, hogy rá
sem ismertem. Nem Évát láttam, hanem egy asszonyt, aki a
fájdalmat legyőzve gigászi győzelmet arat. Katica máris
csitította:
– Kint van a baba feje. Most pihenjen egyet, mindjárt vége.
A nehezén túl van. Mikor szólok, akkor nyomjon! Egy
utolsót.
A magzatvíz elfolyásától számítva egy órán belül
megszületett a gyermek.
– Fiú – nevetett fel Katica.
Az ifjabb Oroszy Pál nagy hangerővel jelezte érkezését a
világnak.
Szerencsére a lepény könnyen levált, Éva arca pedig
innentől végérvényesen megváltozott: a szülés és a születés
átírta vonásait. Átélte a csodát, fáradtan mosolygott a
világra. Elgyötört teste mozdulatlanul hevert az ágyon,
mégis volt annyi ereje, hogy kedvesen becézze szép, barna
hajú, pufók kisfiát.
Katica erről sokat mesélt: minden fájdalom és nehézség
ellenére csodával határos módon mindig van még egy kis
erő – az anya mindig talál magában.
– Fiút szültem – jelentette ki Éva. Számára ez jelentette a
rendeltetésének beteljesülését.
Katica a köldökzsinór elkötéséhez fonalat használt, utána
pedig ollóval elvágta. Gyakorlott kézmozdulatokkal
lefürdette a kisbabát, közben alaposan átvizsgálta, majd
szépen bepólyázta.
– Erős leszel, a hangod messze elér! A család hírét te
viszed örökké – mormolta az áldó igét.
István megtiltott a háznál mindenféle ráolvasást, de
Katica titokban minden újszülöttre áldást mondott.
Míg rendbe hozta Évát, addig én fogtam az életerős és
eleven kisfiút. Ahogy a karomban tartottam, elsírtam
magam a meghatottságtól, megtiszteltetésnek vettem, hogy
tanúja lehettem születésének. Dániel érkezett. Amikor
meglátta a csöppséget, zokogni kezdett örömében, majd
kiabálva rohant ki.
Éva mellén a kis Pál minden igyekezetével megpróbált
szopni, de nem járt sikerrel. Sógornőm elkapta Katica kezét.
– Keríts egy dajkát! – mérgelődött. Fájt a melle, nem akarta
a gyermekét rátenni.
– Gondolja meg! A melle sem fog feszíteni. A gyermek
könnyíteni tud ezen – próbálkozott gyengéden Katica. –
Csak az elején fájdalmas, karácsonykor már észre sem veszi.
– Nem! – nézett elszántan Éva. – Hozzatok egy
parasztleányt! Csak van itt a faluban!
– Éva, van tejed – győzködtem én is.
– Nem kértem a tanácsodat – jelentette ki határozottan. –
Édesanyám is szoptatós asszonyt fogadott. Én is azt fogok!
– A mi udvarunkban nincsen – mondtam szárazon. A
dajka fogadása ugyanis azt jelentette, egy asszony
hátrahagyja saját szopós gyermekét, hogy az uraságét etesse,
és amaz baba bizony ebbe rendre belepusztul.
– Valóban? – kérdezte Éva gyanakvóan.
– Hadd gondolkozzak! – törte a fejét Katica.
– Elszakítanád egy gyermektől az anyját? – kérdeztem
hitetlenkedve.
– Pénzért örömmel jönnek ezek – legyintett lenézően.
– Akkor rábízod a gyermeked egy olyan asszonyra, aki a
sajátját se gondozza?
Higgadt akartam maradni, és a kor szellemét figyelembe
venni, nem pedig ítélkezni azonnal, de nem sikerült.
– Szerezz szoptatós asszonyt! – fordult Éva Katicához.
Kimentem a szobából, és újra végigfuttattam magamban a
halottakat. Kerestem a helyzet előnyeit: legalább nem másra
akarta hagyni az édesfiát, hanem a szoptatós dajkát vinné
magához. Igaz, a kis Oroszy Pálnak pénzért könnyen
kapnak dadát, valószínűleg vele alakul ki majd a kicsike
első bizalmi kapcsolata. Mihálytól hallottam, hogy Mária
Terézia is anyjaként szereti nevelőnőjét, és szorosabb
kapcsolatot ápol vele, mint egyes családtagokkal. Más világ
volt, de ezt nem tudtam elfogadni. Mellbevágott. Semmi
bajom nem volt a tejtestvérséggel, főleg
kényszerhelyzetben, de ártalmas úri divatnak tartottam, ha
megvásárolták a parasztasszony mellét a tejével. Ráadásul a
dajkának szegődő nők nagy része egyedülálló, megesett lány
vagy nincstelen asszony volt, és mivel gyermeküket nem
vihették magukkal az idegen családba, ha a csecsemőjük
még élt, azt másra kellett bízniuk. A bérdajkaság
elterjedésével kialakult az a réteg is, amelynek fő kereseti
forrása a dajkának állt anyák gyermekeinek gondozása volt.
A lelencbe adott gyermekek helyzetét senki nem ellenőrizte,
semmilyen szankció nem védte a kiszolgáltatott
csecsemőket, és azok jelentős része rendszerint szörnyű
körülmények között, elhanyagolva, rengeteg szenvedés
után meghalt. Azt sem értettem, hogy aki pedig csak
haszonszerzésből hagyta el gyermekét, hogy más gyermekét
szoptassa, attól hogy várták el, hogy gondosan bánjon a
máséval, ha a sajátjával sem tette?
A méhlepényt Katica kivitte, és elásta a kertben, én pedig
vele tartottam.
– Szégyen és gyalázat! Nem akarja ezt a kis ártatlant
szoptatni. Ilyen egy nemesasszony? Nemes?
– Ne légy ilyen szigorú, Anna… most adott csak életet.
– Sajnálom a gyermeket.
– Ne sajnáld! Erős fiúcska! Fel fog cseperedni.
– Nem ezt. Hanem a másik gyereket, akitől elszakítják az
anyját. Azzal ki törődik?
– Arra az Úristen vigyáz – mondta Katica, majd kis szünet
után hozzátette: – A Korpádi leány, aki a Hattos fiúhoz ment
hozzá… ott született gyerek. Még a nyáron.
– Azt már nem! Egyetlen anyát sem szedtek el tőlünk! Meg
se próbáld! – sziszegtem.
– Kisszőlősön úgyis szereznek.
– Szerezzenek. Itt viszont nem kapnak!
– Mit nem kapnak? – hallottam meg Mihály hangját a
hátam mögül.
Odaszaladtam hozzá és átöleltem.
– Örülök, hogy jól van!
Megcsókolta a fejem búbját.
– A tüzet eloltottuk, jó katolika vagyok! Most
bizonyítottam is – mondta nevetve.
– Az apátnak szerencséje van magával.
– Inkább veled. Tán így volt megírva.
– Éva megszült. Egészséges fiú – váltottam témát.
– Dajkát kíván a nagyságos asszony – jelezte Katica.
– Hozzad – utasította Mihály.
– Várjon! – vágtam közbe. – Évának van teje. Tud
szoptatni, csak nem akar. Azt a gyermeket ki táplálja, akinek
az anyját elvesszük?
– Hogy megy ez? – fordult Mihály Katica felé.
– A dajka gyermeke korán odaveszik – felelte az
tényszerűen. – Sokszor – helyesbített. – Az anyai
gondoskodást nem pótolja semmi.
– A kis Pál is jobban járna az anyjával – érveltem.
Mihály bólintott.
Együtt tértünk vissza a házba, koccintottunk a gyermek
egészségére, és Kultsár Józsefért küldettünk, a füredi
kálvinista lelkészért.
– Anyánk a testével védte az arácsi templomot a katolikák
elől, te pedig, öcsém pápista lettél – szólalt meg csípősen
Dániel.
– Anyánk is sokat változott azóta – válaszolt higgadtan
Mihály.
– Te is – szúrt újra Dániel.
– Ne foglalkozz ezzel, bátyám! A fiadnak örülj! Róla
szóljon ez a nap!
Dániel arca megenyhült.
– Öcsém – folytatta barátságosan –, Éva dajkaasszonyt
kíván. Hozass egyet a fiamnak!
– Nálatok nem találtál? – kérdezte Mihály.
– Nem adnál jó szívvel, öcsém?
Mihály gondolkodott a válaszon. Dániel rávágta:
– A katolika feleséged! Éva figyelmeztetett, de azt hittem,
eltúlozza. Nem. Igaza volt. Tényleg elvette az eszedet,
tulajdon bátyád ellen fordulsz!
– Elhozatom a dajkátokat Kisszőlősről – közölte Mihály.
– Miért nem adsz innen egyet?
 – Mert elfoglalt, gondozza a gyermekét – jelentette ki
Mihály szárazon.
– A fiamat egy parasztgyerekhez méred?
– Nem. Mindenkit a saját anyja illet.
– Ezt a katolika Esterházynak is merészelnéd? – gerjedt
éktelen haragra Dániel.
– A saját házamban a saját szabályaim szerint élek.
– Neked egy bolond pápista asszony dirigál!
– Ne sértegesd a feleségem. Az én házamban vagy, ne
felejtsd el!
– Te se felejtsd el, Mihály, hogy a vendéged vagyok –
válaszolta halkabban, de sértődötten a fivére.
– Nem a vendégem vagy – szisszent fel keserűen Mihály. –
A bátyám vagy.
Nem szólaltam meg, csak hallgattam őket.
Hiába volt igazam, egyáltalán nem tett boldoggá.
– Anyánk esze is elment – füstölgött Dániel. – A tiéddel
együtt. Apánk forog a sírjában, hogy mivé lettetek. Szégyen,
ahogy éltek! Csodálom, hogy még beszéltek magyarul.
– Ha rajtad múlna, akkor már földed se lenne. Talán fejed
se. Anyánknak köszönheted, hogy van mit enned!
– Sokat változtál Bécsben – válaszolt gúnyosan Dániel.
– Te meg évek alatt semmit! – vágott vissza Mihály.

A kis Oroszy Pált Füreden keresztelték meg, különleges

módon éppen a születése napján, majd másnap távoztak
tőlünk. A születési dátum általában senkit nem érdekelt, fel
sem jegyezték, csak az anyai elbeszélésekből lehetett
megismerni a napot. A névnapot ülték meg, akkor viszont
versek is elhangoztak. A parasztgyerekek egész nap
szavaltak, a férfiak meg áldomást ittak, e jeles napok kitűnő
ürügyet szolgáltattak a lerészegedésre.
Mihály október 18-án született, mindszent havában, az
almabor készítése idején, Szent Lukács napján. Anyja
szerint olyan gyorsan bújt ki, hogy a bába oda sem ért
időben, Oroszy Ádám viszont jelen volt. Az ilyen történetek
ritkaságszámba mentek, mivel a férfiak rendszerint
italoztak a szülés ideje alatt, de Mihálynál az apa maga vágta
el a köldökzsinórt, ő tartotta először a karjában. Talán ez
határozta meg a későbbieket, hogy nagyobb korában is
szívesen vitte magával, és a gyerekei közül hozzá állt a
legnagyobb türelemmel.
– Sajnálom, hogy így mentek el – hoztam fel a témát,
miközben Mihály levelet olvasott.
Letette a papírt.
– Én elviselem, ha neked megéri.
 HAZATÉRÉS

A tél beköszöntött, napról napra hidegebb idők jártak,

félelmetes erejű jeges szelek söpörtek végig a falun,
tépázták – a már különben is csupasz – fák remegő ágait.
Hosszú éjjelekbe fordultak a napok, a legsötétebb éjszaka
már kopogtatott, apránként mozdulatlanná dermedt Füred.
Némaságba burkolózott az udvar, és hallgatott az Evetes is.
Reggelente csak a ropogó lépteim kergettek át magányosan a
fagyos udvaron, mert akinek egy csöpp esze is volt, inkább
bevackolta magát és várta, hogy múljék az év.
Hazajutásomról az esküvő óta egyetlen szót sem váltottam
Katicával, terveink tabuvá váltak. A téli napforduló fagyos
szele mégis kíméletlenül megcsapott, és mint egy mámoros
részeg, akit a nyíló kocsmaajtón beszökő friss levegő észhez
térít, úgy álltam a döntés küszöbén. Megelégedtem volna
annyival, hogy tudatom velük, élek, de ez lehetetlennek
tűnt. Az idő ennél könyörtelenebb választást követelt tőlem.
Háborús színtérré változott lelkemben éjjelente gigászi
erők küzdöttek életre-halálra, mialatt a testem lázas
rémületben éberen forgolódott, tehetetlenül várva az egyik
oldal győzelmét. Éjjelente őriztem Mihály álmát, nem
találtam békét. Nappal is egyre több kérdést tettem fel
magamnak, a kimerültség és a bizonytalanság gyötrő
keveréke megmérgezett.
Biztosan hazaérkeznék, és nem mondjuk 2322-be? Ha
hazajutnék, utána vissza tudnék térni újra Mihályhoz?
Az új esztendő közeledtével így vagy úgy, de számot
vetünk a régivel. Rám ez hatványozottan igaznak bizonyult,
hiszen az eltelt fél év alatt az életem gyökeresen
megváltozott: időutazást hajtottam végre és férjhez mentem
– és mindezekről a rokonaim és a barátaim semmit sem
tudtak, hovatovább ekkora talán már el is veszítették a
reményt és halottnak tartottak. A szüleim bánatára
gondolva fojtogatott a tehetetlenség, majd a következő
pillanatban a jövőtől szorult el a torkom, mert azt
elképzelni sem akartam Mihály nélkül. Amikor az egészet
Katicával kiterveltük, nem volt mit vesztenem. Mindenáron
haza akartam jutni. De a helyzet megváltozott: most már
nagyon is volt mit veszítenem.
Az utolsó pillanatig nem tudtam, hogy mit fogok tenni, a
téli napfordulót megelőző éjjelen már csak perceket
aludtam. Csigázott a lehetőség, és pirkadatra Katicánál
akartam lenni, hogy együtt menjünk a Koloskába. Nem
mondtam neki előtte semmit, de tudtam, hogy bárhogyan is
alakul, mindenben a segítségemre lesz.
Arra jutottam, a legjobb megoldás, ha írok egy levelet
Mihálynak, de az már sokkal nehezebb kérdés volt, hogy
pontosan mit is írjak benne. Nem hazudtam neki, de
hallgattam a napfordulóról – elvégre biztos sem lehettem
benne. Azt tudta, hogy majdnem belehaltam a Posványosba
– a hazautat keresve, de azt nem tudta, hogy lehetséges,
hogy jó helyen kerestem, de talán csak rosszkor.
Remegő kézzel mártottam bele a lúdtollat a kalamárisba,
nehezen írtam meg a levelet. Tízet vágtam be a tűzbe, mire
elkészültem. Így sem sikerült olyat hátrahagynom, amit
elfogadhatónak ítéltem, de az idő kíméletlenül sürgetett. Ez
állt az utolsóban:

Szeretett Hites Uram!

Elsőként azt kérem, hogy bízzon bennem. Napnyugta
előtt visszatérek – de ha mégsem, akkor a nyári
napfordulóval érkezem. Rendezni kívánom az
ügyeimet. Tudja, mit. De ehhez el kell utaznom.
Teljes szívemből szeretem magát:

Anna

Visszaolvastam. Nem tetszett, de muszáj volt indulnom.

A régi cselédruhámat vettem fel, és a már előző este
kikészített közönséges báránybőr subába bújtam bele, majd
kendőkbe bugyoláltam az arcomat, és fogtam egy lámpást.
Dermesztő szelek süvöltöztek odakint a koromsötétben, én
pedig gyalog mentem ebben az ítéletidőben. Ahogy
kiléptem, majdnem vissza is fordultam, annyira
megrémített az udvarban söprő fagyos északi szél. Már
akkor dideregtem a félelemtől, amikor még egy lépést sem
tettem a sötét és hóverte utakon.
Reszkető bátorsággal, de mégis útnak eredtem. A kapuban
megtorpantam, visszapillantottam, és ekkor egy jégcsap
zuhant a lábam elé. Összetört, de úgy, mint ahogyan egy
tükör hullik apró darabokra. Riadtan felnéztem a boltíves
kapura, ahol úgy csüngtek a hosszúra nyúlt hegyes
jégcsapok, mint egy ragadozó fogai egy harapásra tátott
szájban. Nyomban kirohantam az udvarról, de a
hátborzongató rémület velem tartott az úton. Az arcomba
fújó vérfagyasztó szél lidérces hangjára imádkozással
válaszoltam, csak mormoltam a zsolozsmákat, de lassan
csonttá fagyott az arcom is.
Letaposott havon és jégen haladtam, csak a szememet
hagytam szabadon – szerencsémre nem havazott –, de egy-
egy erősebb széllökés a karcoló kemény havat felkapta és az
arcomba csapta. Hideg volt, dermesztő hideg. Egy lélekkel
sem találkoztam. Mire Arácsra értem, a leheletem a kendőre
fagyott, az megkeményedett az arcom előtt, és ha véletlenül
a bőrömhöz ért, megkarcolta és égető fájdalmat okozott. A
lámpást tartva az ujjaim elgémberedtek; volt, amelyiket nem
bírtam megmozdítani.
Az ismerős házikó bejáratánál már láttam a füstöt: Katica
várt. A tűznél állt. Nem mosolygott, de nem is haragudott.
Azonnal töltött nekem pálinkát, amit egy szuszra magamba
döntöttem, majd a tűz mellett melegedtem.
– Elmégy? – kérdezte halkan.
Bujkáltunk, pedig Istvánt a titkok temetőjének tartottam.
Egyáltalán nem féltem, hogy elárulna, mégsem jutott
eszembe soha, hogy az igazat megmondjam neki. Katica se
tette.
– Csak megnézem, egyáltalán létezik-e valamiféle ajtó
vagy átjáró – szipogtam, mert folyt az orrom a hidegtől.
– Ha megleled, elmégy?
 – Talán – töröltem egyet az orromon. Magamnak is ekkor
adtam választ: meg akartam találni azt az átkozott átjárót, és
hazajutni, majd visszajönni Mihályhoz.
– Hát az Oroszyt elhagyod? – kérdezte Katica.
– Visszajövök hozzá! De a családomnak elmondom, hogy
élek.
– És ha nem tudsz visszajönni?
Semmiben sem lehettem biztos, de nem akartam erről
beszélni. Erre a pillanatra vártam fél éve…
– Induljunk! – mondtam, de rá sem néztem közben.
Az úton megrohantak az emlékek: amikor fél éve
ugyanígy mentünk, de nem jártam sikerrel, meg hogy azóta
mennyi minden történt velem. Korábban elképzelni sem
tudtam, hogy lehet egy férfit ennyire szeretni, mint én
Mihályt.
Vajon mikor veszi észre, hogy eljöttem? Hol fog keresni
elsőre? Katicát se találja majd otthon…
Pirkadatra megérkeztünk a Koloskába. A Posványos
befagyott, csúszós jégréteg borította, de hoztam magammal
vaspatkót – olyat, amit a téli nádvágáshoz a halászok is a
lábbelijükre illesztettek. Felvettem, és óvatosan tettem meg
az első lépéseket a jégen, közben a zúzmarás fák felől
erősödtek a pattogó hangok. Katica mereven állt mögöttem.
Minden részletre koncentráltam, és mivel nem tudtam,
hogy pontosan mit is keresek, az első órában csak céltalanul
bolyongtam. De a napfénnyel együtt a lelkesedésem is
felébredt, szisztematikusan haladtam, hogy legalább egyszer
az összes zugot átfésüljem.
Hirtelen átsuhant rajtam egy ismerős érzés. Kellemesen
megborzongtam. Behunytam a szemem és a nap felé
fordultam. Hagytam, hogy az arcomat megsimogassa a
napsugár, átjárt a melegség. Nehéz bármihez is hasonlítani,
amit akkor éreztem, de talán az a legpontosabb, hogy olyan
volt, mintha a régi nap sütött volna rám.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy találni fogok
valamit.
Kerestem tovább.
Hirtelen meghallottam a csattogó hangokat – pontosan
úgy, mint fél évvel azelőtt. Mintha botokat ütögettek volna
össze. A szívem majd’ kiszakadt a mellkasomból,
felvillanyozódott minden porcikám, a testi éberség egy
sosem érzett fokát tapasztaltam meg. Az összes sejtem
dongott, reagált a hangra, miközben elöntött a boldogság.
– Katica! Gyere! – sikítottam felajzva.
Ő felcsatolta vastalpakat és rohant felém, én pedig csak
egyre sürgettem. A hang erősödött, akárcsak a nyári
napfordulón, de semmiféle baljós gondolat nem ébredt
bennem, sőt: nyugalmam nőttön-nőtt.
– Hallod a zajt? – kérdeztem ámulattal.
Katica fülelt, járt a szeme – úgy düllesztette ki, mintha
azzal is képes volna hallani.
– Hallod a hangot? – kérdeztem újra. – Mintha botokat
ütögetnének fák törzséhez!
– Én nem hallom, Anna.
Megfogtam a kezét és húztam magam után.
– Figyelj, itt hallgasd, talán erre erősebb!
Egyszer csak elmosolyodott.
– Ezt hallottad akkor is?
 – Igen! Pont ugyanezt!
– Ott – kiáltott fel, és görbe ujjával a nád alja felé mutatott.
Gőzölgött a jég az alatta bugyogó víztől.
Egy melegforráshoz hasonlítható jelenségnek voltunk
tanúi: a melegség alulról szakította fel a kemény jégpáncélt,
a gőz egyre erősebben tört elő, majd a fagyott víz hangos
repedésekkel megadta magát: a forróság legyőzte.
Katica nyitott szájjal és delejes szemmel tartott a
jégrepedés irányába, a beszakadás esélye sem tartotta vissza
– a posványos sekély vize nem jelentett életveszélyes
fenyegetést. Elbűvölve követte a rianások vonalát, egy
fikarcnyi félelmet nem láttam rajta.
A jégpáncél legyőzetett, amint egy léken feltörve zubogott
a magasba a habos forró víz, és ahogy a nap sugarai egyre
erősebben égették a felszín felől. A melegforrás egyre csak
szélesedett, mígnem a szemünk láttára szekérponyványira
hízott.
– Ne! – szorítottam meg Katica karját figyelmeztetően. –
Ne feledd, engem valami erő belelökött!
– Hallod-e még a botokat? – kérdezett vissza izgatottan,
amire bólintottam.
– Egyre ütemesebben – mondtam, és kezembe vettem a
kezét, és az ütemet doboltam, hogy megmutassam, hogy mit
hallok. – Ti-tám, ti-tám, ti-tám-tám-ti, ti-tám, ti-tám, tám-ti…
– Egyre hatalmasabb – bámult csodálattal a gyűrűző
forrásra.
Felette a felszálló párafelhő átláthatatlan felhőt képezett,
gomolygott, akárcsak a füst.
– Csak egy kicsit menjünk közelebb – kérlelt Katica
megszállottan.
Kis lépésekkel közelítettünk. Nyugtalanságom fokozódott,
a szívem fájdalmas szúrásokkal félre-félreütött, mintha
megérezte volna, hogy veszélyes erő felé tartok. Katicát
elvakította a kíváncsiság, hajtotta a megismerési vágy, de én
minden zsigeremben éreztem, hogy ami felé tartottunk, az
nálunk sokkal erősebb – és veszedelmesebb. Egyszer már
elrabolt ez az erő. Emlékeztem a szorítására, nem engedett,
kíméletlenül magával ragadott. És ekkor megint ott álltam –
ahogy akartam –, láttam a szememmel, éreztem a melegét,
hallottam a hangját. A megmagyarázhatatlan erő ismét testet
öltött.
Kinyílt az átjáró.
Megtörtént, amire vágytam.
Percről percre melegedett körülöttünk a levegő, nyarat
idéző hőség uralkodott azon a néhány négyzetméteren.
Katica szélesen vigyorgott, és hol a forrást, hol az eget
bámulta, hol pedig rám nézett.
– Elmégy? – kérdezte újra.
– Mi van, ha nem a saját időmbe jutok vissza?
– És mi van, ha oda vezet vissza?
– Mihály… – suttogtam.
– Anyád, apád, a családod… Az egész életed, Anna!
Visszakaphatod…
– Ha tudnám, hogy vissza tudok jönni… – kezdtem bele,
de nem tudtam folytatni, mert abban a pillanatban
összeroppantott a bánat.
Zokogtam.
Kitört belőlem a sírás. Az a fajta, ami az egész testet rázza.
 Katica velem együtt zokogott.
Pofon vágott a gyász, szaggatott a soha viszont nem látás
rám szakadó fájdalma. E percben tudatosodott bennem,
hogy soha többé nem látom a családomat. Egymás számára
meghaltunk. Ekkor értettem meg, hogy örökre elveszítettem
őket, mert sosem fogom elhagyni Oroszy Mihályt.
– Induljunk! – szűrtem a fogaim között.
Éppen akkor, amikor ezt kimondtam, meghallottam a
ritmusos hang mellett a süvítést is. Azt, ami pontosan fél
évvel ezelőtt beletaszított a vízbe. Csípős és hideg fuvallat
érkezett, dideregni kezdtünk, de olyan gyorsan szedtük a
lábunkat kifelé, ahogy csak tudtuk. Láttuk, ahogy a
hurrikán tombol a forrás felett, reszketve figyeltük kintről
az eseményeket: ismét hűlni kezdett a víz, a bugyogás
alábbhagyott, ekkor már a nap is gyengébben szórta fényét.
Tudtam – minden sejtemben éreztem –, hogy megúsztam
valamit.
Az év legrövidebb napja volt. A jelenség
megmagyarázhatatlan okát még mindig nem ismerem, de az
erejét láttam és hallottam. Annyit már legalább biztosan
tudtam róla, hogy egy adott helyen, egy meghatározott
időpontban nyílik csak ki az „ajtó”.
Én láttam és hallottam, míg Katica csak látta.
– Nyáron is eljövünk – mondtam.
– El bizony – válaszolta.
Maga a napforduló nem tart sokáig, a valóságban ez az
esemény csupán egy pillanat lehet. Úgy vélem, az lehetett
az, amikor a nap a legerősebben tűzött a meleg forrás
irányába, és a tornádó is zúgva megjelent felette.
 A visszaúton a napot már felhők takarták el, fátyolos
fényt szórt csak ránk, rám pedig nyomasztó sötétséggel
hullott vissza a jelen valósága. A szomorúság is beköltözött
a szívembe.
Katica megállt és átölelt, egyszerre sírt és nevetett.
– Anna – kacagott, majd zokogva folytatta. – Boldog
vagyok. Maradsz velünk!
– Én is…
Megsimogattam a hátát. Nem volt ebben hazugság: boldog
voltam, de szomorú is. Egyszerre.
Azt hiszem, ugyanabban a pillanatban figyeltünk fel a
lódobogás zajára. Az út szélére húzódtunk, nehogy
elsodorjon a vágtatva közeledő állat.
Mihály ült a lovon, arca egy eszelősére hasonlított.
Meglátott minket, és akkorát rántott a zablán, hogy
szegény pára rémülten nyerített fel. Beleborzongott az egész
testem – tán a lelkem is. Ágaskodva fordult meg a habzó
szájú Erdőszépe, prüszkölve, kimerülten fújtatott,
miközben Mihály leugrott róla.
Mielőtt bármit mondhattam volna, megmarkolta a
vállamat és keresztben rádobott a lovára, mint egy zsákot.
– Ez fáj! – szisszentem fel, de ő nem törődött vele. Egy
gyors mozdulattal fent termett a lovon, és indultunk is.
– Mit művel? Le fogunk esni! – kiabáltam, mire válaszul
erős kezével leszorította hátamat. A fejem lefele lógott, csak
a ló patáját és a földet láttam.
A lódobogástól zúgott a fülem, a nyereg fájdalmasan
nyomta a hasamat, de bármit is mondtam, Mihály rám sem
hederített, még válaszra sem méltatott. Katicáék háza előtt
álltunk meg, a kapuban Ostor és István ácsorgott
türelmetlenül. Mihály leugrott, a kantárt odadobta Ostornak
és a másik férfi felé tartott.
A földre ereszkedtem és rohantam utána.
– Le is eshettem volna! – ordítottam.
Meg sem állt, úgy sétált tovább, mint aki meg sem hallotta,
hogy hozzá szóltam.
– Nem megoldás, hogy nem válaszol. Álljanak meg!
Még a lépteit sem lassította.
– Ide figyeljen, Oroszy Mihály! A felesége vagyok, és
beszélek magához! – toppantottam és megálltam.
Erre már Mihály is megállt.
– Menjünk! Ne álljon most le vele! – szólt oda neki István
aggodalmas képpel.
Mihály megindult felém. Akkora lépésekkel, és olyan
dühös sárga szemekkel, hogy elképedve ledermedtem, el
sem akartam hinni, hogy ez ő.
– Én nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ki vagy te –
vicsorogta a fogai között, egyre közelebb hajolva. – A
feleségem! – ordította már az arcomba. Beleremegett az
egész testem, ilyen dühösnek még sohasem láttam. Úgy
üvöltött rám, hogy majdnem megsüketültem.
– Hallgasson meg! – suttogtam már ijedten.
– Elhagytál – mondta színtelenül.
– Én nem hagytam el. Itt vagyok, nem? Maga nélkül nem
tudok sehova menni, nem is akarok… – Elsírtam magam. –
Szeretem magát! Jobban, mint bárkit!
– Titokban jöttél ide.
– Nem akartam, hogy aggódjon.
 – A Krisztusát! Bolond vagyok! Miért is aggódtam én?! –
ordított ismét. – Hisz hagytál egy levelet, hogy visszajössz.
Az Istenit! Fél esztendeig várjak otthon?
– Nem tudtam, hogy mit írhatnék, de meg tudom
magyarázni…
– Kötve hiszem!
Igaza volt. Mert hiába nem akartam elhagyni, titokban
jöttem el, és lényeges dolgokat hallgattam el előle. Ez meg
olyan volt, mintha hazudtam volna. Sírtam, holott tudtam,
hogy ez semmit sem használ. Mégsem bírtam abbahagyni.
Mihály hátat fordított, csak Ostor nézett rám, de semmi
együttérzést nem tükröződött az arcán.
– Meg fog nekem bocsátani valaha? – kérdeztem tőle.
– Összetörted a szívét – vágta kegyetlenül a szemembe,
amire csak még jobban zokogtam. – A becsületén is csorba
esett. Szégyent hoztál rá és az egész Oroszy családra.
Vinnyogva temettem az arcomat a tenyerembe, majd a
saját hajamba kapaszkodva átkoztam magamat. Katica
loholására figyeltem fel – el is feledkeztem róla, annyira
csak magammal törődtem.
– Bántott téged? – kérdezte fújtatva.
– Még nem – válaszolt helyettem Ostor.
– Katica! Önző nőszemély vagyok, bocsáss meg nekem.
Téged is bajba kevertelek! Bocsáss meg nekem!
Katica megölelt, és megsimogatta a hátamat.
– Nem lesz semmi baj – mondta, majd Ostorhoz fordult.
– Hol vannak?
A férfi biccentve mutatott a ház felé, Katica bátran indult
el. Megfogtam a karját.
 – Ne menj be, nagyon dühös Mihály!
Lefejtette magáról a kezemet, és csendre intett:
– Majd én beszélek a fejükkel.
Már vagy fél órája bent volt, amikor nagy ricsajt hallottam
és bútorcsattanást. Azzal a lendülettel indulni akartam
befelé, de Ostor megállított, úgy szorította meg a karomat,
hogy felszisszentem a fájdalomtól.
– Kint várunk.
– Én okoztam a bajt! Katicának nem eshet bántódása!
– Előbb kellett volna gondolkodni – válaszolt kimérten.
Több zajt nem hallottunk, pedig úgy füleltem, hogy a
nyakam is belemerevedett.
Egyszer csak megjelent Mihály. Komor arccal lépett ki az
ajtón.
– Vidd haza Annát, nekem még akad dolgom – kiáltotta
Ostornak. Ekkor megláttam Katicát is: a ház mellett állt
lángvörös arccal, felrepedt szájából pedig vér csordogált.
– Ezt sosem bocsátom meg magának! – ordítottam. – Egy
ártatlan asszonyt megütni gyávaság! A saját feleségére
dühös, azzal kezdjen!
Amikor Mihály felém fordult, ütésre lendítettem a
karomat, Ostor az utolsó pillanatban akadályozta meg, hogy
pofon csapjam a férjemet. Ő megdöbbenve pislogott hol
rám, hol a karomra, amit Ostor szorongatott.
– Meg akartál ütni? – meredt rám elképedt arccal. A düh
eltűnt a szeméből, a csodálkozást keserűség váltotta.
– Anna! István csapott meg engem, Mihály épp csitította! –
kiáltotta Katica.
Többszörös vétkek súlyával álltam a férjemmel szemben.
Ostor elengedett, tett egy lépést hátra. Lerogytam a földre.
– Bocsásson meg! – suttogtam.
– Menj haza Gergellyel!
– Maga miért nem jön?
– Tedd azt, amit mondok!
Ostor maga mögé ültetett a nyeregben, úgy indultunk
Füredre. Haza. Ügetésre fogta a lovat, átfogtam a derekát,
erősen kapaszkodtam belé.
Gyalogos tempómhoz képest meglepő gyorsasággal értünk
haza. Ostor a házba befelé menet sem mozdult mellőlem
egy tapodtat sem. Az udvarban lakók mind engem
bámultak: ki nyíltan, ki lopva, de mindenki figyelte az
eseményeket. Vica odarohant hozzám, amint megpillantott.
Ostor habozott egy pillanatig, hagyja-e, hogy társaságom
legyen, de végül nem akadályozta meg, hogy a lány velünk
tartson.
– Hova tűntél? – faggatott aggódva.
– El kellett mennem – kezdtem, de meggondoltam magam.
– Hibát követtem el. Remélem, hogy Mihály megbocsát.
– Az úr nagyon dühösen keresett. Szabályosan őrjöngött.
Rám törte az ajtót, hátha tudok rólad valamit. Egy levéllel a
kezében mászkált összevissza, majd az istállóba rohant.
Istenem, mit érezhetett akkor? Tudtam a választ: azt, hogy
becsaptam.
– A tulajdon felesége árulta el – szólt közbe Ostor.
– Azt is hallottam, ahogy azt mondta Gergelynek,
lehetséges, hogy érted jött valaki.
– Elég legyen, te lány! – állította le erre Ostor fenyegetően.
– Gyalog mentem – motyogtam.
 Erre egyikük sem reagált. Végül Vica törte meg a csendet,
hogy étellel és itallal kínáljon meg. Szomjas voltam, a
torkom égett, de ennivalóra gondolni sem bírtam.
Dideregtem is. Visszafelé is hideg volt, de nem hiszem, hogy
ez volt az oka, inkább vacogott minden sejtem.
Ostor falta az ételt, amit Vica elénk tett, én pedig vedeltem.
Bort. Egyre többet. Végül Vicát elküldtem pálinkáért is, és
unszoltam, hogy igyon velem egyet. Végül Ostort is sikerült
rávettem, hogy igyon velünk.
Mihályt vártam, de a percek csigalassúsággal teltek.
Egy biztos: hagyott időt gondolkozni.

– Szeret téged – szólalt meg Ostor. Mások előtt az esküvő óta

magázott, de kettesben sosem. Nem is igényeltem.
– Attól félek, hogy mindent elrontottam.
– Hosszú ám az élet – nevetett fel. – Most haragszik, de
majd megnyugszik.
– Megbocsát?
– Azért keresett meg.
– És ha csak személyesen akar megbüntetni?
– Ettől félsz tán?
– Nem. Egyáltalán nem félek. Állok elébe. Csak egyetlen
dologtól félek: hogy nem bocsát meg.
– Ha meg akart volna büntetni, akkor nyomban megtette
volna.
– Akkor szeret? – kérdeztem reménykedve.
– Ezzel kezdtem! – sóhajtott fáradtan.
– Nem fogja elfelejteni soha…
Többet nem beszéltünk aznap este, de kitartóan őrzött.
Mindketten hallottuk, amikor Mihály megérkezett. Én
azonnal felpattantam, hogy rohanjak elé, de Ostor leállított,
ő ment.
– Várj bent!
Vártam, fel s alá járkáltam, a kezeimet kulcsolgattam, a
szoknyámat babráltam. Amikor nyílott az ajtó, Ostor lépett
be rajta.
– Mihály? Hol van?
– Nem tölti itthon az éjszakát.
– Miért nem ő mondja nekem? Itt van még? És hova akar
menni?
Ostor nem szólalt meg, ezért elszántan az ajtó felé léptem.
– Anna, most egyedül akar lenni.
Nagy levegőt vettem és visszaléptem, majd összefontam a
karomat magam előtt.
– Az udvarban hajdúk mászkálnak, azon ne csodálkozz.
Őrzik a házat.
– Rendben. Mihálynak üzenem… hogy… várom.
Bólintott. Tudtam, hogy átadja. Valójában bíztam benne,
hogy még többet is mond.
Az éjszaka a férjem nélkül borzasztó hosszúnak tűnt.
Hiába csökkent a téli napfordulóval a sötét órák száma, a
csillagállás nekem egyáltalán nem hozta el a fényt. Annyi
minden járt a fejemben, és a féltékenység is úrrá lett rajtam.
Hajnalra kifordultam magamból. Ébren zokogtam és
mászkáltam a házban, mint egy holdkóros. Az egészben az
volt a legrosszabb, hogy mindenért csak magamat
okolhattam.
A nap első sugarai már beszűrődtek, amikor zörgést
hallottam a pipaszoba felől. Mégis álomba sírhattam
magam, mert kábultan nyitottam ki a szememet, de azonnal
felugrottam és szaladtam a hang után.
– Mihály! – kiáltottam, ahogy megláttam, az íróasztala
fiókjában keresgélt.
Egy pillanatra nézett csak rám, de utána folytatta, mintha
ott sem lennék. Nyúzott és fáradt arcát meglátva
megkerültem az asztalt. Odaléptem hozzá és megérintettem
a karját. Abbahagyta a keresést.
– Nem hagytam el – mondtam neki.
– Mire készültél akkor? – kérdezett vissza. – Katica
mindent elmondott.
Felém fordult végre.
– Nagyszerű! Akkor tudja, hogy nem akartam elhagyni.
– Minden napfordulónál kisétálsz majd? – kérdezte
megvetéssel a hangjában. – Egy szót sem szóltál arról, hogy
haza akarsz jutni!
– Meg sem fordult az önző fejében, hogy hiányzik a
családom? Hogy anyám és apám fél éve kutat utánam? Hogy
milyen érzés lehet nekik, hogy nyomtalanul eltűntem
mellőlük? Az esküvőmről se tudnak, soha nem fogok
viszontlátni senkit, akit ott szeretek!
– Miért nem mentél hát vissza? Félsz?
– Ezt gondolja rólam?
– Nem tudom, mit gondoljak.
– Gyáva nem vagyok! A Posványost is megjártam! Akkor
habozás nélkül beleugrottam volna – emeltem fel a
hangom.
 – Hallottam róla – mondta csendesen.
– Egyetlen dolog tart itt. A férjem.
– Miért nem beszéltél a napfordulóról?
– Hibáztam. Mondanom kellett volna.
– Elszöktél. – Ahogy ezt mondta, megjelent a szenvedés és
a düh is az arcán. – Megszökött a feleségem, egy kurva
levelet hátrahagyva!
Nem válaszoltam erre, csak összeszorítottam a szememet
és a számat, majd lassan és halkan a nevét suttogtam.
– Akár be is zárhatlak ide – fenyegetett meg –, senkinek
nem rebbenne még szeme sem! Azok után meg főleg nem,
amit tettél…
Joga volt ehhez, ahogy a fenyítéshez is. Jól tudtam, hogy
az asszonyverés ennél sokkal kevesebbért is kijárt. Azt
tehetett velem, amit akart. Valójában, ha ekkor megölt
volna, még abból is könnyedén kimenthette volna magát.
– Nem kell bezárnia, nem megyek sehova – mondtam.
– Láttam a forrást – váltott témát –, még langyos volt. A
szemem láttára fagyott be, de nem a hidegebb résztől befelé.
A melegebb centrumtól kifelé dermedt… De erről senkinek
nem beszélhetsz! A fejed vennék nyomban. Katica és István
is esküt tett a hallgatásra. Kiátkoznának, ha kiderülne… –
Gyorsan bólintottam. – Nem az én földem, de megveszem –
tette hozzá.
– Miért akarja megvenni?
– Hogy el ne tüntesse valaki. Hacsak nem én leszek az!
– Felőlem azt csinál vele, amit akar.
A mellkasához bújtam. Tudtam, hogy neki is hiányoztam,
de ezt sosem vallaná be. Meg akartam csókolni, de nem
hagyta. Megfordított, lenyomta a mellkasomat az asztalra, és
szétrúgta a lábaimat. Dühösen rántotta fel hálóingemet, és
hallottam, ahogy letolja a nadrágját. Megfordulhattam
volna, ellenkezhettem volna – de az igazság az, hogy így is
akartam. Tudtam, hogy ez nem rólam fog szólni, és nem
lesz kedves.
Mélyen hatolt belém, és figyelmen kívül hagyta, amikor
felszisszentem. Ez nem szeretkezés volt, csak birtokolni
akart. Sietett. Még ezt is élveztem vele, de nem hiszem, hogy
észrevette. Csak magával törődött, egy rekedt nyögés után
abbahagyta. Nem büntetésnek szánta a dolgot. Egyszerűen
olyan voltam, mint a kedvenc kupája: joga volt inni belőle
vagy akár összetörni. És hogy miért törné össze? Mert
megteheti. Mert az övé.
Nem tudom mi történt volna, ha ellenkezem. Lehet, hogy
ugyanez. De nem ellenkeztem. Biztos voltam benne, hogy őt
akarom. Így, mindennel együtt. Akkora hatalma volt
felettem, amit ő sem sejtett: bármit odaadtam volna neki. A
testem volt a legkevesebb.
Ha maga lett volna az ördög, akkor is szerettem volna.
Nem lepett meg, hogy egy szó nélkül sétált ki a szobából.
Én szépen rendet raktam az asztalon.
 OLVADÁS

A téli napforduló másnapját egészen egyedül töltöttem.

Egész nap rá vártam, minden aznapi tettem csak
figyelemelterelésre szolgált. Mihály közelségére vágytam,
szomjaztam a csókjára, még ekkor sem tudtam eldönteni,
megbocsátott-e.
A gyerekkérdés járt a fejemben az üres esti órákban.
Aggodalommal töltött el, a gyermekhalandóság és az
egészségügy fejletlensége nyomasztó rossz érzésként
leselkedett rám, tovább már nem hessegethettem el a
gondolatot. Katica bogyói az esküvő napjáig sem tartottak ki,
de nem kértem újakat. Mihály az udvari orvosoknak
köszönhetően felvilágosult ismeretekkel rendelkezett,
ismerte a természetes védekezés lényegét, habár a ciklusom
napjainak számolgatására rácsodálkozott, követte az
utasításaimat ez ügyben. A nászéjszakánk óta egyértelműen
nem kívánt védekezni – egy szóval sem mondta, csak nem
tette. Úgy vélem, felesleges lett volna beszélni erről a
kérdésről. Akart gyereket. Ennyi. Engem vett feleségül,
tőlem akart gyereket – ezen nem volt mit beszélni.
A konyha és a szalon között róttam a köröket, próbáltam
elfoglalni magam, de nehezen ment, Mihály csak nem jött.
Vettem a bundámat és elindultam, hogy beszéljek Ostorral,
de amint kiléptem a házból, egy hajdú követett, árgus
szemekkel figyelte minden lépésemet, még mindig.
Fényt fedeztem fel Ostor ablakában, kopogtattam az ajtón.
Vártam, de nem jött válasz, szólongattam, majd
hangosabban kopogtam, de semmi.
Vica háza felé vettem az irányt, hogy legalább hozzá
benézzek, de ő sem nyitott ajtót. Furcsállottam, és már
aggódtam: Ostor háza ki ne gyulladjon az égő gyertyától.
Idegesen elindultam, hogy Gézának szóljak, már
távolodtam, amikor meghallottam Vica hangját.
– Anna! – kiabált utánam az ajtóból.
– Izgultam érted – mondtam, és rohanó léptekkel siettem
vissza. – Mi tartott eddig? – aggodalmaskodtam, de ő csak
állt szótlanul, és ekkor észrevettem, hogy az arca lángol.
– Van valami baj? – kérdeztem, de nem válaszolt, csak
lesütött szemmel nézegetett a lába felé. – Nekem bármit
elmondhatsz!
– Nem vagyok egyedül – bökte ki. Meglepett, de
igyekeztem természetes és kedves arcot vágni. Kíváncsi
voltam, de nem kérdeztem semmit, csak barátsággal
elköszöntem. A szalonban üldögéltem, amikor összeraktam
a kirakós darabjait: hiszen Ostort sem találtam!
Mihályt sokáig vártam, késő éjjel lett, mire beláttam, hogy
nem valószínű, hogy hazatér. Nem sokat aludtam, de
hajnalban már talpon voltam. Pizzát reggeliztem egyedül.
Amikor hallottam, hogy megérkezett, rohantam elé, hogy
üdvözöljem.
 Leszállt a lóról, és azon nyomban elesett. Ostor segítette
fel. Ahogy közeledtem, rájöttem, mi a baja: részeg volt.
– Nem akarom látni ezt a némbert – mondta
artikulálatlanul Ostornak.
Méregbe gurultam, de fékeztem magamat. Nem voltam
abban a helyzetben, hogy ítélkezzek felette – főleg nem
Ostor előtt. Visszamentem a házba, és az emlékeim
leírásával foglaltam le magamat. Felért egy terápiával,
segített helyre tenni a kavargó érzelmeket is – az esküvőm
történetét is ekkor jegyeztem le. Vigaszt nyújtott az emlékek
felidézése, különösen az első nyári csókunk.
De a jó érzés nem tartott örökké. Elfáradtam az írásban,
elkeseredtem. Megszállt állapotban szaladtam Ostorhoz, és
dörömböltem az ajtón.
– Milyen büntetés járna egy olyan asszonynak, mint én? –
kérdeztem kifulladva. – Úgy értem a szökésért. Mondjuk
húsz botütés?
Meglepetten csóválta a fejét.
– Te mit adnál érte?
– Botütés – bökte ki nehezen. – Húsz.
– Akkor büntess meg! Kérem a húsz botütést, és szólj az
embereknek, jöjjenek megnézni.
– Miket beszélsz?
– Nem akarom tovább ezt csinálni. Hibáztam, kérem a
büntetést. Utána meg felejtsük el! Parancsolom neked.
Jogom van hozzá!
– Anna! Menj vissza a házba, és ezt felejtsd el! – válaszolt
mérgesen.
– Mihály látni sem akar – vallottam be elgyötört hangon. –
Meg sem büntetett, de hozzám sem szól. Inkább a büntetést
kérem… – Elsírtam magam.
– Nem büntetett meg. Ennek inkább örülj!
– A botütést jobban viselném, mint ezt!
– Valószínűleg ezt a férjed is tudja – mosolyodott el Ostor.
– Akkor is!
– Menj máshoz! Rám ne számíts! A nyakamat törné, ha
egy ujjal is hozzád érnék!
– Hol van most? – kérdeztem hirtelen.
– Nem akar téged látni.
– Hol van?
– A te régi szobádban… – A kisház irányába mutatott. – De
hagyd most pihenni!
– Hol volt?
– Nem számol nekem el… Türelem, Anna! – tette hozzá.
Türelem? Türelem? A férjem nem akar látni!

Egész délután süteményt sütöttem. Szerettem volna, hogy

karácsonyi hangulatom legyen, ezért mézeskalácsot is
készítettem. Fehér habbal és mandulával díszítettem a
tetejét. Néhányat még melegen kilyukasztottam, és kis
cérnaakasztókkal egy nagy spárgára fűztem, így illatos
girlandot kaptam. Vica segítségével fenyő- és
rozmaringágakkal raktam ki az ablakokat, és rácsavartam a
mézeskalács füzéreket. Még forralt bort is főztem, amibe
még egy szem narancsot is találtam az esküvőről. Az
adventi koszorún, amit korábban elkészítettem,
meggyújtottam a gyertyákat.
Mihály korábbi tervei szerint a szentestét itthon, az első
ünnepnapot pedig Vázsonyban töltöttük volna, de már azon
is aggódtam, hogy egyáltalán magával kíván-e vinni. Talán
már bánta azt is, hogy elvett feleségül.
Nem bírtam tovább. Fogtam magam, és elindultam a régi
kisházam felé. Bekopogtam, de semmi válasz nem érkezett.
Benéztem a konyhába, megláttam a rézfazekat; ezek szerint
vizet melegített.
– Tudom, hogy bent van! – kiabáltam.
Nem érkezett válasz, így beléptem. Úgy feküdt ott,
ahogyan régen – hason fekve olvasott –, még a gyékényt is
úgy terítette le, ahogy én szoktam.
– Mostantól itt fog lakni? – kérdeztem tőle. Leültem mellé.
– Bocsásson meg nekem! Meddig akarja ezt csinálni? Inkább
büntessen meg!
– Nem akarlak megbüntetni. Ne is üldözd ilyennel
Gergelyt.
A szomorúság a hangjában jobban fájt minden pofonnál.
– Megbánta, hogy elvett feleségül?
Nem válaszolt semmit.
– Azon gondolkodik, hogyan tudna elküldeni a háztól?
Odatérdeltem elé, kényszerítettem, hogy a szemembe
nézzen.
– Megfordult a fejében, hogy elváljon tőlem? – fogtam
meg a kezét. – Tudnom kell, hogy mit akar!
Megdöbbent.
– A válás nem járt a fejemben. Csak a gyilkosság – mondta
keserű mosollyal. – Sokat gondolkodtam, és elképzeltem, mi
lenne, ha Mátyás király seregében találnám magam… Ha
több, mint kétszáz évet eltévedtem volna az időben, én is
mindent megtennék, hogy hazajussak.
– A családom miatt aggódom. Nem tudják, hogy élek –
mondtam sóhajtva.
– Vissza akarsz menni?
– Vágyom rá… De magára jobban.
– Nem akartad nekem elmondani, hogy ott egy átjáró.
– Mert magam sem tudtam, hogy mit gondoljak róla.
– És most, hogy tudod, mit gondolsz róla?
– Azt, hogy ott a helyem, ahol a férjem.
Nem válaszolt erre sem, de legalább már beszéltünk.
Közelebb akartam hajolni, hogy megcsókoljam, de
közbevágott.
– Sok a dolgom, menj vissza a házba!
– Maga is jön majd?
Erre csak bólintott.

Izgatottan vártam egész nap. Késő este érkezett. Figyeltem a

lépteit és vártam rá, de nem jött a hálószoba felé. A zajokból
ítélve visszament a szalonba. Futottam, hogy utolérjem.
Amikor a pillantásunk találkozott, ő éppen nyitotta volna az
ajtót, hogy kimenjen rajta, de én nem engedtem.
– Várjon – suttogtam, levettem magamról a hálóinget, és a
földre ejtettem. Anyaszült meztelenül álltam vele szemben.
Ő erre másfelé pillantott.
Haragszik.
Odaléptem hozzá, kikapcsoltam a nadrágját és lefelé
húztam, de a lábát nem emelte meg, így a bokáján hagytam.
Nagyon haragszik.
Simogattam a combját, majd újra felegyenesedtem, hogy
lássam az arcát, de rám se nézett. Lábujjhegyre kellett
állnom, hogy megcsókolhassam. Hagyta, de nem csókolt
vissza.
– Hiányzik nekem – leheltem a mellkasába, és megfogtam
ágaskodó hímtagját.
Nem válaszolt, a szemét behunyta, és mély lélegzetet vett.
Megmozdítottam a kezemet.
– Bocsásson meg!
Nem nyitotta ki a szemét. Nem akarta, de akkor is kívánt,
ebbe kapaszkodtam bele – szó szerint.
A mellkasa fel-le mozgott, követte a kezem ritmusát.
Letérdeltem elé, és megcsókoltam a legérzékenyebb
ponton.
– Mit csinálsz, Anna?
– Szeretem a férjem – válaszoltam, majd előrehajoltam, és
folytattam. Meglepődött, el akart tolni, de én még
szorosabban magamhoz húztam.
Csukott szemmel, a fejét hátrahajtva élvezte, amit
csinálok. Elmerültem benne, és csak véletlenül vettem
észre, hogy engem figyelt. A tekintete nehezen szakadt el az
enyémtől, válaszul a hajamba markolt, egyáltalán nem
uralkodott magán, a gyönyörtől hangos kiáltás szakadt fel a
torkából…
Aznap nem ment el otthonról, befeküdt mellém az ágyba.
Többet nem hozta szóba az elszökésemet.
Reggel arra ébredtem, hogy a vállamat csókolja.
Szeretkeztünk, aztán együtt reggeliztünk, és a reggeli végén
mosolygott rám. Én is rá. Úgy indult ki a házból, hogy előtte
homlokon csókolt. Ettől a naptól kezdve pontosan tudtam,
hogy milyen erősen ragaszkodunk egymáshoz, miközben
milyen törékeny, ami közöttünk van.
 KARÁCSONY

Mihály az éjszaka közepén gyújtotta meg a gyertyát, én pedig

álmosan nyújtóztam. Csak lassan tértem magamhoz. Igaz,
korán is feküdtünk. Előző este talán már este hétkor ágyban
voltunk. Nem kellett sokáig dajkálni, gyorsan álomba
zuhantam. A mindennapi élet fizikailag kimerítőbb volt.
Éjféltájt ajtócsapódásra ébredtem. Mihály lépett be – észre
se vettem, hogy eltűnt, olyan mélyen aludtam. Zajokat
hallott odakintről, mondta, körülnézett, de aggodalomra
semmi ok. Visszabújt mellém. Tarkómhoz hozzáérő hideg
orra megborzongatott, a testem nem lehetett olyan álmos
vagy fáradt, hogy ne válaszoljon a testére. Elég volt egy
röpke érintés, egy suhanó gondolat, még egy simogatás sem
kellett. Szerettem őt – minden porcikámmal, és azok a
porcikák maguktól is működésbe léptek, amint a
közelemben érezték. Talán ha nem szerettem volna, akkor
is kívántam volna. Sohasem bántam, ha éjjel felébreszt.
– Kegyetlen hideg telünk lesz – mondta később, ahogy
rakta a fát a kályha előtt.
Melegebb nyarakhoz szoktam és enyhébb telekhez.
Sóhajtva néztem az ablak felé, bámultam a nagy pelyhekben
szakadó hópihéket.
– Legalább nem lesz latyak. Imádom a fehér karácsonyt.
Csak essen délelőtt is!
– Esik ez húsvétig is.
A Balaton befagyott – arasznyira hízott a jég –, az emberek
napok óta a nádat vágták jégpatkóval a talpukon, a
lékhalászat is beindult. A mi halászainkkal Rozi már előző
nap a karácsonyi halászléhez való halakat válogatta. Nem
pirospaprikával készítették, de meglepetésemre nem is
hiányzott belőle. Ez is ezerszer finomabb volt, mint amit
megszoktam.
A hajnali rorátéra készültünk, Arácsra, karácsony
ünnepén legalább egy mise kötelező az igaz hívő számára,
és Mihály a hajnalit választotta. Fájdalmasan korán keltünk,
annyira korán, mint életemben még soha. Három óra
lehetett talán, de Mihály nem szeretett sietni. Úgy volt vele,
inkább korábban és kényelmesen, mint később, de
kapkodva.
Felültem. A talpamat az ágy melletti báránybőrbe
süppesztve ébredeztem még egy darabig. Szerettem mezítláb
járkálni, ezért Mihály a szoba padlójára báránybőrt és
szőrmét hozatott, így puha és meleg talajon lépkedtünk.
Szerinte lengén öltöztem az alváshoz is, de ezt azért annyira
nem bánta: gyakrabban rakott a tűzre. Volt, aki szerint a
házunkban olyan forróság volt, mint a pokolban, miközben
nem lehetett több húsz foknál. A férjem a kedvemben akart
járni, és én is az övében.
Bécsből megérkezett a kávé – az udvarban Mihály is
megszerette, így közös reggeli rituálénkká vált.
 – Jobb ez így, előbb túlesünk rajta – dörmögte mogorván.
– Katicáékat is látom legalább – mondtam, és a konyha
felé vettem az irányt.
– Máshogy is látnád. Úrvacsorára eljönnek Füredre.
– Maga viszont nem megy oda – sóhajtottam fel. –
Sajnálom, hogy nem mehet!
– Én nem sajnálom, te se sajnáld. Az a kár, hogy neked se
okoz örömet, mégis katolika misére megyünk. Legalább
egyikünk élvezné!
– A gondolatai szabadok, a saját hite szerint imádkozzon
továbbra is! A mise alatt is! – bátorítottam.
– Te szoktál imádkozni?
– Néha.
– Mikor? Sosem láttalak még – nevetett.
– Amikor maga alszik.
– A családodért fohászkodsz? Minden nap az eszedben
vannak, ugye?
– Minden nap gondolok rájuk, de ez nem feltétlenül ima.
Velem vannak. – A szívemre mutattam. – Éjjel pedig, amikor
maga alszik, akkor meg hálát szoktam adni… Magáért!
– Látod, ne sajnálj az úrvacsora miatt – mosolyogott. –
Hanem egyet sose felejts el! Te nem hagytad el a családodat,
nem volt választásod!
Elámultam. Honnan tudja vajon, hogy bűntudat gyötört,
amikor túlságosan boldog voltam?
Rozi már javában tüsténkedett a konyhában – pedig
koromsötétben érkeztem –, egy befőttet öltöztetett ünnepi
ruhába: húsos ujjaival fehér csipkesapkát kötözött az üveg
tetejére.
 – Nem kellett volna ilyen korán felkelned, mondtam, hogy
egyedül is boldogulok – szidtam le, és eloldalaztam mögötte,
hogy előszedjem a kávét.
– Azt nem kétlem, mégsem járja, hogy mialatt a szakácsnő
húzza a lóbőrt, a nagysága szorgoskodik. Különben is egész
éjjel vonyítottak a farkasok. Megjöttek a falkák a Bakonyból,
nem hagytak aludni azok sem! – mérgelődött.
– Mennyi farkas jött?
– Szép számmal, bizonyosan – mondta, miközben masnit
kötött az üvegre. Féloldalas lett, elégedetlenül nézegette,
majd megrántotta a szárát, hogy újrakezdje. – Láttam a
füstöt. Tüzet gyújtottak, hogy elriasszák őket.
– És a farkascsapdák?
– Nem elég az. Sokan vannak, újakat meg nem is lehet
rakni.
– Miért ne lehetne?
– Fagyott a föld, nem viszi a csákány.
Elvettem tőle az üveget és megkötöttem helyette a masnit.
A zord télre gondoltam. Azzal megbarátkoztam, de a
farkasfalkák nyugtalanítottak.
– Mákos tésztát is csinálok, hátha a tekintetes úr
meggondolja magát. Úrvacsora előtt sosem evett húst, most
meg oldalast kér ebédre…
– Most nem készül úrvacsorára – válaszoltam szárazon.
– Akkor is – vonta meg Rozi a vállát –, lesz ilyen is, és
olyan is. Ne rajtam múljon az üdvösségetek. Te sem fogsz
böjtölni?
– Nekem jó a mákos tészta – nyugtattam meg.
– Nem tesz jót az úrfi lelkének a katolikaság –
bosszankodott, és csomagolta tovább az ételeket. Nem
engedett el Katicáékhoz üres kézzel, minden finomságból,
amit a regölőknek és kántálóknak kínáltunk, pakolt nekik
is. Mihály a legjobb borból külön hozatott Istvánnak, még
csokoládét is kerített.
– A betlehemeseknek is marad? – kérdeztem nevetve a
megpakolt kosarak láttán.
– Tele van a kamra.
– A legjobb szakácsnő vagy!
Megpusziltam az arcát, mire megdorgált.
– Nem szokás ezt, Anna! Az úrinők nem csókolgatják a
szolgákat.
– Ha én vagyok a ház úrnője, akkor én döntöm el, hogy
mit szabad és mit nem. A legjobb szakácsnő vagy Bécsig,
megérdemelsz bármit. Mihály szerint az udvarban sem
főznek jobban!
Belepirult a jó szóba. Errefelé nem volt szokás az
elismerés, de én akartam, hogy tudja.
Mire visszaértem a kávéval, Mihály már talpig díszben az
íróasztalánál ült, egy papírpénzt mutatott.
– Anna, ezt nézd! Láttál már ilyet?
Rövid pillantást vetettem a bankóra (blokkra, vagy
könyvjelzőre hasonlított, százforintos címlet volt, szokatlan
módon függőlegesen írták rá, hogy Wiener Stadt Bank),
majd nemet intettem, és inkább a kávé illatában merültem
el.
– Nem is lepődsz meg? – csodálkozott. – Ismered a
bankócédulát?
– Tessék?
 – Nem is vagy kíváncsi az ilyesfajta pénzre? Ez papírból
van – mondta, és meglobogtatta.
– Ó, tudja, én a papírpénzhez már hozzászoktam –
válaszoltam zavartan. – Ez lenne az első papírpénzünk?
Odaléptem hozzá, hogy a kedvéért jobban szemügyre
vegyem.
Egy évvel azelőtt a Kincstár kiürült, a Bécsi Városi Bank
ezért megelőző nyáron kiadta ezt az újfajta pénzt. Az Oroszy
család ebből is bevásárolt. Mihály többfajta címletet
mutatott, de a legnagyobb a százforintos volt. Egy ötvenest
magához vett, úgy állt fel az asztaltól.
– Minek kell ennyi pénz? – kérdeztem.
– A pápistáknak.
– Pénzt viszünk a papnak? Ennyit?
– Ennyi lesz elég.
– Mire?
– Hogy jó katolikusnak találjon!

Vica segített az öltözködésben, de alig bírta nyitva tartani a

szemét.
– Te is hallottad a farkasokat? – kérdeztem.
– Milyen farkasokat?
– Állítólag egész éjjel vonyítottak.
Pislogott és grimaszolt, minden igyekezetével azon
munkálkodott, hogy el ne aludjon. Átvettem tőle a kendőt és
eligazítottam magamon.
– Menj vissza, pihenj egy kicsit.!
– Nem vagyok fáradt – jelentette ki, de kerülte a
tekintetemet.
 – A családoddal vacsorázol?
– Nem, estig dolgom van. Utána meg már nem indulok el
innen.
– Miattam nem kell maradnod. Elmehetsz akár ebéd után
is, nélküled is megleszek!
– Maradni akarok – jelentette ki, és a kötényével babrált.
– Ahogy szeretnéd. Legalább ő sem lesz egyedül
karácsonykor – vigyorogtam.
Ijedten kapta fel a fejét.
– Ki?
– Hát Darna.
– Hát tudod? Mihály is?
– Nem tudja – nyugtattam meg azonnal. – Csak én tudom,
és tőlem nem is tudja meg más.
– Anna, ez nem játék. Darnát sokan nem szeretik, és ha
kiderül, nekem annyi!
– Ha egyszer kiderül, az nem rajtam múlik. Szereted?
– Igen.
– Örülök, hogy boldog vagy.
Míg mások a házasságon kívüli szexuális kapcsolaton
szörnyülködtek volna, én a korkülönbségre gondoltam: a
lánya lehetett volna – de hát nem volt az.
– Nem vagyok boldog – sírta el magát a semmiből.
– Mi történt? Nekem elmondhatod. – Megsimogattam a
hátát, és tudtam, hogy komoly dolognak kell lennie, mert az
örökké mosolygós barátnőm ok nélkül nem szomorkodna
ennyire.
– Kértem tőle, hogy mindig legyen hozzám őszinte –
szipogta.
 – Mégis hazudott neked?
– Nem.
– Hát akkor mi a baj?
– Megkérdeztem, hogy szereti-e még a feleségét, és azt
mondta, hogy mindig szeretni fogja.
– És te mit válaszoltál?
– Azt, hogy legyenek titkai!
Sajnáltam Ostort, és Vicát is, de titokban elmosolyodtam.

Mihály hangját már az udvarról hallottam, a bundámat

magamra kaptam, siettem kifelé. Füstös illatú levegő csapott
meg, ahogy kiléptem az ajtón. A fáklyák ilyenkor az egész
faluban világítottak, a mi udvarunkban is lobogott a frissen
rakott máglyatűz, amit Géza őrzött.
A hóban piros vértócsákat vettem észre. Nem tudtam,
kinek a vére, de a friss vérnyomokat követve szaladtam,
egészen a ház oldaláig. Ott Mihályt pillantottam meg. Nekem
háttal térdelt, és egy vérző állattestet simogatott.
– Aludj szépen. Aludj – suttogta bársonyos hangon.
Óvatosan közelítettem feléjük.
Bozót, a kedves vadászvizslája széttépve feküdt a
karjában.
Szegény pára a mellkasától a farkáig kinyílott –
egyszerűen szétszakították a vadállatok, bizonyára kint járt
az erdőben –, de összeszedte az erejét, és hazaért. A vérfolt
terjedt körülöttük a friss hóban, Bozót egyre hangosabban
szuszogott, Mihály pedig egyre csak a vadászatokról mesélt
neki. Nem hagyta magára, dicsérte, a világ legjobb
kutyájának nevezte. Az utolsó pillanatig ölelte.
 – Megjöttek a farkasok – szólalt meg mögöttem Ostor. –
Éjjel elzártuk a kutyákat, de a falka egyre közelebb
merészkedett. Bozót kiszökött, és egyedül szembeszállt
velük.
– Csoda, hogy hazaért – mondtam elcsukló hangon. – Egy
hős!
– A hűség hozta – mondta Mihály, és felállt.
– Az Evetesből már lefele, a falu fele tartanak. Acsarognak
és nem tágítanak.
– Szedd elő az íjakat! Oszd szét őket! Minden
emberünknek jusson. Te is indulsz, amikor mi!
Némán figyeltem az eseményeket. Eleinte nem aggódtam,
mert Mihály nyugodtan adta ki az utasítást, de Ostor arca
megkeményedett.
Nem tetszett az ötlet, hogy ilyenkor templomba tartunk,
testem-lelkem a meleg szobába vágyott.
– Biztosan? – kérdezett vissza Ostor nyíltan.
– Igyekezz! – parancsolt rá Mihály.
– Mi történik itt?
– A farkascsapdák nem védenek meg. Már két udvarra
akartak betörni, eddig sikertelenül. A tűz visszatartja őket,
de nem sokáig. Okos állatok. – Géza közben hozzánk lépett,
majd karjában Bozóttal az égő máglyánk felé vette az irányt.
– Fegyver kell ellenük, és én íjat adok az embereimnek.
– És Gergely? Miért nem tetszett neki az ötlet?
– Anna, a parasztnak nem lehet fegyvere. A fejét veszik
érte.
– És mi lesz, ha kiderül? A maga fejét veszik?
– Kővel és parittyával nem képesek megvédeni magukat.
Vasvillával, kaszával csak közelharcban lehet legyőzni a
farkast, de ezek most falkában járnak. Egy embernek nincs
esélye egy falkával szemben.
A kocsiszínben mozgolódtak a béreslegények. Hordták elő
a fegyvereket, még az éles dárdákat is előkészítették. Ostor
kihozott egy egyszemélyes, babapiskóta formájú szánt,
aminek az ülését alacsonyra szabták, elé pedig csak egyetlen
lovat lehetett befogni. Télen szánnal közlekedtünk – az
Oroszy családnak külön szánja is volt, csinos, zöld színű,
pirosra festett talpakkal. De mindenki más is szánt használt
ilyentájt, akinek legalább egy szekere volt. Ezekre
könnyedén felerősítették a fatalpakat.
– Ez micsoda? – kérdeztem Ostort a kis közlekedési
eszközre mutatva.
– Vadászszán – felelte kurtán.
– És ki megy vele?
– A férjed – válaszolta, mire én azonnal rohantam Mihály
után.
– Mit képzel maga? Hogy elmegy farkasra vadászni,
egyedül? Azt akarja, hogy özvegyasszony legyek, ilyen
hamar?
– Anna! Nyugodj meg! Nem oda megyek. Egy gazda két
ordast ejtett foglyul. Bezárta őket az ólba. Lelövöm őket, és
indulunk is Arácsra!
– Ha ilyen sok a farkas… biztonságos így Arácsra
mennünk?
– Mellettem az – felelte, majd felült a szánra, és elhajtott.
A farkasok vonyítását minden irányból hallottam – igaz
csak távolról, de ez is elég volt. Egészen más filmről nézni
őket, mint testközelből tartani tőlük. A tél 1763-ban szó
szerint farkasordítóan hideg volt.
– Bosszút állt Bozótért? – kérdeztem tőle, amikor
rosszkedvűen visszaért.
– Semmi élvezetet nem találok ólba zárt farkasok
leölésében. Nem tisztességes győzelem.
– Sajnálta őket?
– Bozótot sajnáltam – sóhajtott fel. – Balga kutya. A
farkasnak meg ez a természete. Kevés a táplálék, az éhség
hajtja. Amit tud, elragad a háztól. De nem jókedvében!
– Nem fél tőlük?
– Egytől nem. De a falka az más. Ott nagyon észnél kell
lenni. Gergely tudna mesélni. Apámmal ketten hetet
terítettek le íjjal, mikor én gyermek voltam! – mesélte
büszkén. – Hármat apám, négyet Gergely. Apám sokszor
megemlegette azt az egyet, Gergely javára…
– És Arács felé nem támadhatnak ránk?
– Éjjel vadásznak.
– Még sötét van.
– Már visszahúzódtak az erdőbe. Különben is, az a
vonyítás, amit hallhattál az Evetesből, az épp hogy odahívta
a többit. Lakomára.
– Remélem, nem téved…
– Ismerem a földemet – válaszolt szigorúan. – És az
állatait is.

A kagyló formájú zöldtalpas hintószánnal utaztunk, Ostor

útközben fegyvert osztogatott egy szánná alakított fonott
kasos szekérrel.
 – Ez mi? – mutattam a zsákra, amit Mihály hozott
magával.
– Istvánnak is viszünk íjat.
A férjem elöl ülve hajtott, az én útitársam egy töltött
puska volt, a lábamnál íj hevert. Féltem a fegyvertől, már
csak attól is, hogy vittük, ráadásul beszélgetni sem bírtunk,
olyan dermesztő volt a menetszél. A hó is szállingózni
kezdett.
Repestem az örömtől, hogy beléphettem a templomba:
Isten háza legalább szélmentes és biztonságos helynek
bizonyult. Mihály a szétfagyott kezemet szorongatta, és
azzal biztatott, hogy visszafelé már világos lesz.
A templomban alig voltak, velünk együtt öt fő, mi
középtájt foglaltunk helyet.
– Az Esterházy csatlósa – súgta rosszmájúan a fülembe
újdonsült katolika férjem, amikor megjelent a pap. – Az a
hír járja, hogy szereti a bort. Eláztatja magát minden nap.
Egy darabig nem figyeltem semmire, csak a kezemet
dörzsöltem, jéghideg orromat tapogattam. Csontig
átfagytam. De az illat azonnal ismerősnek tetszett: a nehéz,
régi tömjénes aroma.
Úgy látszik, van, ami időtlen és örök!
A pap hangja idegesített: énekelve beszélt. Mihály alig fért
el mellettem, minden mozdulatára csikorgott a lóca.
Hatalmas bundájában kereste a helyét, a térde a nyakáig ért,
egyszerűen nem az ő méreteire tervezték. Végül hosszas
ficergés után talált egy elfogadható pózt, összekulcsolta a
kezét és mereven nézett előre. Úgy ült, mint egy öltönyös,
jómódú férfi egy drága étteremben, amint fizeti a számlát.
Megengedheti magának, így nem bosszús, de nem is élvezi.
Csak fizet.
Talán miattunk, a pap úgy döntött, hogy prédikálni is fog.
– Tíz házaspár közül kilenc az ördögé! – emelte fel a
hangját.
Felkaptam a fejemet, és Mihály szeme is elkerekedett, de
várakozó álláspontra helyezkedve feszült figyelemmel várta
a következő mondatot.
– Isten célja a házassággal nem a testi gyönyör, hanem a
gyermeknemzés. Az asszony magával rántotta a férfit, az
ősbűn terhe azonban visszahullik rájuk a gyermekszülés
kínjai között!
Nem akartam hinni a fülemnek. Ez a pap meglehetősen
másképp beszélt, mint egy szeretetteljes lelkipásztor. Az
éneklő kántálással ömlött belőle a mocskos nőgyűlölet.
Mihály szétszedte összekulcsolt kezeit, és hangosan
mozgolódni kezdett. A pap is észrevette.
– Lefeküdtél a feleségeddel vasárnap? Netán böjtben?
Bűnt követtél el! Vezekelned kell négy napig! – Egyenesen a
férjemre nézett szentbeszéd közben.
– Ennek elment az esze a kenyértől és a víztől – sziszegte
nekem Mihály.
– Hívek! Igaz katolikusok! – kiáltotta a pap. –
Önmegtartóztatás nélkül a házasság is bűn! Csak egy fertő!
Képzeletben máshol jártam: Katicáéknál voltam, a sült,
mézes aszalt szilváról ábrándoztam. A gyomrom hangosan
megkordult, de Mihály ezen sem mosolygott, annyira
bosszantotta, amit a pap szájából hallott. Amikor a
szertartás végén a pap felénk tartott – ez volt a dolgok
rendje: nyájasan mosolygott, pedig az előbb még pokollal
fenyegetett –, lassan nyújtotta át a neki szánt bankót.
– Köszönettel és hálával tartozom az Úrnak – mosolygott a
papra –, fogadja el ezt a csekélységet hálám jeléül, amely,
tudom, nem érhet fel az Isten ajándékához. Köszönettel
tartozom az egész katolikus egyháznak, hisz tőlük kaptam
ezt a tisztességes és nemes lelkű asszonyt – mutatott rám
vigyorogva.
A pap arcáról lehervadt a mosoly.
– Esterházy gróf urunk üdvözletét küldi a füredi
híveknek, mindig különös örömmel tölti el, ha új
bárányokkal bővül a nyáj – mondta kötelességtudóan.
Egyszerűen utálatos volt ez a karácsonyi roráté.

Katica kenyere éppen akkor sült ki, amikor odaértünk.

Tüstént neki is láttam enni, és púposra pakoltam mézes
szilvával. Legalább két szeletet ettem belőle. István közben
komor ábrázattal vette át a nyilakat és a dárdákat.
– Hoztunk is – nevetett fel Mihály, mikor észrevette, hogy
én már reggelizem, majd a megpakolt kosarakat az asztalra
tette, és a csokoládét kereste. Nem győzték dicsérni a csokit,
Katica az összetevőkről és a kakaóbabcserjékről faggatózott.
– Árulhatnánk kávét és csokoládét is! – lelkesedett, de
István csak a fejét forgatta.
– A jövőben Füreden cukrászdák épülnek majd, Pestről is
eljönnek a finom sütemények és a csokis édességek miatt.
Venni fogják az emberek! – szóltam közbe, és irányba
igazítottam egy félrecsúszott aszalt szilvát a kenyeremen. –
A kávé is mindennapos lesz, minden sarkon kávézó áll.
Szóval jó ötlet!
Egy csapásra csend lett a szobában.
– Valami rosszat mondtam? – rezzentem össze.
– Nem – mosolygott István –, csak nekem még szoknom
kell ezt.
Mihály vállon veregette.
– Néha furcsa, de én már kezdek belejönni.
A férfiak elvonultak, Katica odahajolt hozzám.
– Mikor véreztél utoljára? – kérdezte.
– Négy hete, most kellene újra.
– Nem fogsz. Nőtt a melled?
– Igen – válaszoltam akadozva.

Visszafelé egy fokkal jobban viseltem az utat, de ahogy

megérkeztünk, rohantam be a házba melegedni. Szóba se
került, hogy Vázsonyba vagy akárhová is elmenjünk. Mihály
a férfiakkal kint maradt, én pedig ismét írtam. Ez már nem
csak az én történetem volt: kettőnké, vagy hármunké.
A délelőtt gyorsan telt el, Zsuzsi is meglátogatott.
– Kitűztétek már a pontos dátumot? – érdeklődtem. Az
egész falu beszélte, hogy Zsuzsi férjhez megy. Rozi szerint
az anyja úgy viselkedett, mintha ő is nemesasszonnyá válna,
csakúgy, mint a lánya.
– János- vagy Mária-nap, de én minél korábban
szeretném. – A szoknyámat simogatta. Akárhányszor
találkoztunk, a ruhámat minden alkalommal méltatta,
elvarázsolta a színe. – Ez gyönyörű, Anna! Fenséges ruha….
Tudod, hogy szólítanak? – kérdezte.
– Hogyan?
 – A vörös ruhás asszony. A faluban úgy beszélnek rólad,
mint egy grófkisasszonyról!
– Bárki lenne Mihály felesége, így szólnának róla.
– Ez igaz, de te lettél az! Egy nemes felesége lettél!
– Te pedig egy nemes menyasszonya! – emlékeztettem
jókedvűen.

A konyhában álltam Rozival, amikor a református lelkész

megjelent az ajtóban, és zavartan üdvözölt.
– Asszonyom, nem akarok tiszteletlen lenni, ezért előbb a
maga engedélyét kérem. Tudom, hogy a férje már nem
járhat a közösségünkbe, mégis bátorkodtam az
úrvacsorából kenyeret és bort hozni… De egy szavába kerül,
és tüstént elmegyek, senki nem látta, hogy idejöttem!
– A legnagyobb köszönettel elfogadom – mondtam
meghatottan. – Boldoggá fogja tenni, ebben biztos vagyok!
A lelkész nem akart maradni, és semmit sem fogadott el.
– Én örömmel lennék kálvinista is – mondtam neki
halkan.
– Leányom, az Isten ezzel is tisztában van, de a
legfontosabb, hogy szeretetben éljünk egymás mellett.
Magának is jut a kenyérből, amit hoztam! – búcsúzott.
Bevittem a kenyeret és a bort az ebédlőbe, és óvatosan
csomagoltam ki. Egy darabig csak nézni mertem, aztán
kiöntöttem a bort egy kehelybe.
– Te mit csinálsz?
Mihály hangja megijesztett. Odalépett hozzám és
végigsimított arcomon jéghideg kezével.
– Sírsz?
 Megtöröltem a szemem, és a kenyérdarab felé mutattam.
– Itt járt a lelkész, aki előtt titokban esküdtünk.
Úrvacsorát hozott neked.
– Ezért sírsz?
– Azt mondta, hogy nekem is jut belőle – böktem ki.
Mihály tekintete megenyhült, közelebb lépett a
kenyérhez, majd eltörte.
– Ez a tiéd – mondta kedvesen, és a kezembe adta a
kenyérdarabot.
Életem első úrvacsoráján 1763 karácsonyán vettem részt.
A férjemmel közösen mondtuk el a Miatyánkot – de nem
összekulcsolt kézzel, hanem egymás kezét fogva.
– Milyen volt? – nézett a szemembe kedvesen.
– Jó – nyögtem ki sokára, nehezen tértem magamhoz. –
Még soha senkivel nem imádkoztam így. Együtt.
Ebédre Mihály is csak mákos tésztát evett. A végén
felvágott egy almát, és kétfelé osztotta.
– Ez milyen? – kérdeztem izgatottan. Szerettem hallgatni a
fajtaneveket. Ismeretlen elnevezések röpködtek a
gyümölcsök közelében, és a jól csengő szavakat
előszeretettel ismételgettem én is. A körték közül például az
Ambrette és Laisse Bonne volt a kedvencem.
– Rosmarin Rouge – ejtette ki lassan a francia szavakat.
– Mondja még egyszer – kértem felvillanyozva.
– Rosmarin Rouge – vigyorgott.
– Finom – mondtam, miután beleharaptam. – Rosmarin
Rouge – utánoztam.
– Tu es la pomme la plus délicieuse – mondta Mihály.
– Mit mondott?
 – Eszes vagy, le tudod fordítani. Pomme?
– Az alma!
– Délicieuse. Az vajon mi lehet? Angolul deliciousnek
tanítottad.
– Ízletes.
– Tu es la pomme la plus délicieuse – ismételte újra egyben.
– La plus. A fokozás. La plus délicieuse, azaz a legízletesebb
vagy inkább a legfinomabb.
Te vagy a legfinomabb alma – fordítottam le magamban.
– Mondja ki még egyszer egyben! – kértem tőle.
– Meg foglak tanítani. Aki így szereti hallgatni, annak
beszélni is kell…

Ostor solymászni indult, mi pedig vele tartottunk. Az

udvarban vártuk, míg összekészítette a madarakat. A
tornácról néztem a macskánkat, aki egy sovány csurit kapott
el éppen a ház oldalában. Eszembe jutott a vásár.
– Azt jósolta nekem egyszer egy cigányasszony, hogy a
macska nem eszi meg a madarat.
– Nem fürét mondott? – kérdezte Mihály.
– De, azt. Maga is ott volt akkor?
– Én nem, de Gergely mesélt róla. Hogy kiabált veled a
vénasszony. Bár hallottam volna!
– Nem is sejtettem, hogy a Darna Gergely hisz az
ilyesmikben.
A férjem mögém lépett, és átkarolt.
– Ő nem is, de én igen – búgta a fülembe.
– Maga? Ezt nem hiszem el.
Szembefordultam vele.
 – Nem régóta hiszek – mondta.
– Mióta?
– A vásár végére én is odaértem, és akkor utánam szaladt
az a cigányasszony. Hogy károgott! Hiába fenyegette
Gergely, csak mondta a magáét.
– Mit mondott?
– A macska kiköpi a fürét, és fészekben tanyázik…
– Én lennék a szerencsés madárka?
– Úgy tűnik.
– Én nem hiszek ebben!
– Meglátjuk.
Szorosan ölelt. Néha úgy éreztem magam, mint egy
hajótörött, aki egy deszkán úszott, és egy szigetet talált.
Mihály volt a sziget.
– Olyan gyorsan jött az egész, hogy még magamhoz sem
tértem. Fél éve még 2020-ban éltem – tűnődtem hangosan.
– Én sem nősülni készültem – nevetett Mihály.
– Azt hiszem, erre mondják, hogy ember tervez, Isten
végez.
– Az első éjszakákon… amikor felkerestelek…
– Dörömbölt az ajtómon – helyesbítettem mosolyogva.
– Nem bírtam tovább uralkodni magamon – vallotta be. –
Nem gondolkodtam. Mint egy őrült, úgy mentem hozzád. A
fürdőnél voltam, vendégekkel, és egyszer csak elindultam,
mert nem értettem, hogy mit csinálok ott a parton. Éppen a
szakadó esőben világosodtam meg, és látni akartalak…
Azonnal.
– Be is engedtem.
– Élvezted, hogy így futok utánad, ugye?
 – Én tán nem mutattam ki, mennyire vágyom magára?
– Mikor elmentél a napfordulókor, attól féltem, hogy nem
látlak többé.
– Én nem… – védekeztem, de közbevágott:
– Ha téged elveszítelek, úgy elveszítek mindent!
– Nem fog elveszíteni. Nekem ott a helyem, ahol maga van
– mondtam, mire válaszul megcsókolt.
A karácsonyi cigány kántálók érkezése szakított minket
félbe, ilyenkor a köszöntők végigjárták egész Füredet,
angyali énekeket énekelve. Beöltözve vonultak be az
udvarra, mégis jó pár ismerősnek tűnt – ők húzták a
lánykérésen is a nótát.
– Szabad-e kántálni, nagyságos uram? – kérdezte egy
idősebb cigány.
– Hogyne volna! Már aggódtam, hogy nem is jöttök!
Ostor is közelebb jött, Géza borral és pálinkával
csatlakozott, Rozi pedig szorgalmasan hordta kifelé a
süteményeket. Még a béreslegények is megjelentek, némán
hallgatták a cigányokat, amikor a Csordapásztorokat
énekelték. A muzsikájukban élet volt, és nem csak a
mulatozáshoz értettek. Az a szomorúság, ami aznap a
zenéjükben megszólalt, elért a szívemig. Nem a
megrendelőnek szólt a nóta, nem Mihály tekintetét
fürkészték, aznap nem a szórakoztatás volt cél – nem
akartak csillogtatni. Persze tudták, hogy számíthatnak a
fizetségre, mégsem ez látszott az arcukon. A távolba
tekintettek és a lelkükből énekeltek: nem a gazdának,
hanem az Úrjézusnak.
Az egész Oroszy-udvar mozdulatlanul állt, még Kata is
szótlanul bámult feléjük. Ostor úgy állt, akár egy kőszobor,
nem is pislogott. A cigányok – akiknek szavát nem sokra
tartották – aznap elhozták a karácsonyi örömhírt. Az egyik
béreslegény – olyan tizenhat éves forma – sírt a
meghatottságtól. Bele is pirult, amikor észrevettem.

Ostor mindennap foglalkozott a sólymokkal – amióta én a

háznál voltam, naponta hordta haza a galambokat, hogy
bőségesen táplálhassa a ragadozókat, a háza előtti hordókon
tanítgatta a fiókákat.
– Szépen kézhez szoktattad valamennyit – jegyezte meg
Mihály. Az erdő szélén jártunk, az Eveteshez mentünk, ahol
a farkasvermeket is ellenőrizték.
– Volt időm – válaszolt kurtán Ostor.
A sólymok fejét bőrsapkák fedték, a lábukat pedig béklyó
kötötte. Ezek a fiókák májusiak voltak, ez volt az első
ünnepélyes röptetésük, amelyre mindkét férfi áhítattal
készült. Én még sosem láttam ilyen közelről sólymokat, és
valamiért azt gondoltam korábban, hogy a csőrük a
veszélyes, és habár nem szerettem volna megcsípetni
magam, a karmaiktól mégis sokkal jobban tartottam. Ostor
karján is bőrkesztyű volt, azon kapaszkodtak.
– Könnyű tartani? – kérdeztem tőle.
– Nekem igen – mondta szárazon.
– Talán indításkor könnyebb – mondta Mihály –, a
visszatérés a nehezebb dió.
– A legbonyolultabb pedig az idomítás – mondta Ostor. – A
hasukon keresztül kell őket megfogni.
– Éhesek most? – tudakoltam.
 – Igen, de nem maguknak vadásznak – válaszolt Mihály. –
Nekünk. A zsákmányból csak jutalmat kaphatnak, de most
azt se fognak.
Ostor a tarisznyájára mutatott.
– Hoztam nekik húst, cserébe a vadászatért.
– Visszatérnek mindig?
– Csipasz koruk óta én etetem őket! Vissza!
Mihállyal pár lépéssel hátrébb álltunk, úgy figyeltük a
férfit. Lélegzetelállító látvány a solymászat, főleg egy ilyen
vadásszal, mint Darna Gergely. Az állatokkal máshogy bánt,
mint az emberekkel, szerintem a lelkével kapcsolódott
hozzájuk. Az emberek elől elzárta lénye ezen részét,
ösztönösen tartózkodott tőlünk. Mihállyal tett valamiféle
kivételt, de volt egy titkos szoba – a hetedik –, ahova ő sem
juthatott be.
– Mióta ismeri? – kérdeztem Mihályt, Ostor felé biccentve.
– Korán elárvult, apám pedig a házhoz vette.
– Kedves gesztus volt az apjától.
– Igen, az, pedig apám nem volt kedves ember.
– Milyen asszony volt Gergely felesége?
– Kevesen tudják, és ez így van jól… De az ő felesége nem
parasztlány volt. Egy nemesember leányát vette el.
– Hogyan kapta meg a kezét?
– Nagy szerelem volt az övék – mondta szomorúan. –
Apám vitte magával mindenhova, és egy alkalommal a
házigazda lánya… – Mihály köhintett. – Hogy is mondjam…
– Lefeküdtek.
– Igen – helyeselt –, de ez önmagában nem lett volna eset.
Ám a leány másnap ezt el is újságolta mindenkinek!
 Elkerekedett a szemem.
– Igen – nevetett Mihály. – Nem tágított, hozzá akart
menni feleségül!
– És Ostor? – kérdeztem lelkesen.
– Milyen Ostor? Mi? – kérdezett vissza Mihály értetlenül.
– Gergelyt akartam mondani. Na de mondja már!
Mihály elkomorodott.
– A vége elég szomorú.
– De ilyen könnyen megkapta a lányt? Csak mert együtt
háltak? – kanyarodtam vissza.
– A lány mindent elkövetett, az életének a kioltásával is
megfenyegette a tulajdon apját. Végül apám kezeskedett
Gergelyért, házat és földet adott nekik. A többit már
bizonyára ismered.
– Nem az a barátkozó fajta – jegyeztem meg.
– De ha barátodnak fogad, számíthatsz rá. Amíg él!
– Nem magányos?
– Csak, ha akar – derült fel ismét Mihály arca. –
Elkényeztetik a nők. Örömmel vigasztalják. Bécsben
levakarni is alig tudta őket, egy vén grófné is zaklatta!
Ezen már én is hangosan nevettem.
– Magát is zaklatták?
– Anna…
– Igen? Maga is hallott a vőlegényemről.
– Nem szolgált örömömre – válaszolt mogorván.
– Magáról semmit sem tudok! – fakadtam ki.
– Eleget tudsz!
– Mi történt a Nyáry kisasszonnyal?
– Nem tartozom elszámolással, de válaszolok arra, amire
kíváncsi vagy. Egy ujjal sem értem hozzá.
– Ezt örömmel hallom, de tartozik. Igenis tartozik! A
férjem!
– Akkor még nem voltál a feleségem.
– Ó, tehát magának joga volt mással vigasztalódni, míg én
majd belepusztultam a hiányába? – kérdeztem keserűen.
– Az istennyilát, Anna! Nem csináltam semmit!
– Hallottam, hogy sírt a kisasszony. Nem mindegy, hogy
miért – vágtam vissza.
– Ez most honnan jutott eszedbe? – kérdezte zavartan.
– Csak tudni akarom… Mindenhogyan szeretem magát, ne
féljen, de kíváncsi vagyok.
– Nem tartozik rád, de jó… Ez az első és ez az utolsó ilyen
beszélgetés! – Beleegyezően bólintottam, mire folytatta. –
Nem szeretek nőről így beszélni, főként nem kellemetlen
helyzetbe hozni őket. No, ez a fiatal leány bejött utánam a
pincébe. Senki más nem volt ott. A borokat pakoltam, felé se
néztem, ő pedig beszélt. Sokat és összevissza. Arra a részre
fordultam meg, amikor azt hallottam, hogy szerelmes
belém.
– Na, ne mondja, hogy ez zavarta! Igazán szép leány.
– Inkább zavart, mint izgatott.
– Láttam, hogy néz magára. Engem ezzel nem lepett meg.
– Engem meglepett – vágott vissza. – Nem tettem neki a
szépet!
– Miért sírt?
– Visszautasítottam.
– Ezért sírt olyan nagyon?
– Aki szerelmes, annak ez nagy arcul csapás, nem? –
kérdezett vissza keserűen. – Egy fiatal leány… Több ilyen
diskurzusban nem veszek részt! Te vagy a feleségem, nem
más!
Erre csak bólintottam. Megértettem az ellenállást. Nem
akart beszélni, de nem azért, mert a lelke egy részét
rejtegette előlem, és nem is egy megfakult régi szerelem
emlékét dédelgette. Ez a némaság az összes nőnek szólt:
Oroszy Mihály nem akart egyetlen nőnemű becsületébe sem
gázolni azzal, hogy felfedi előttem kilétüket.
– Anna, én nem ígértem soha semmit senki másnak.
Ritkán teszek ígéretet, de ha igen, akkor azt betartom!
Megfogta a kezem, és visszatértünk Ostorhoz.
– Apámmal minden karácsonykor ezt csináltuk – jegyezte
meg.
Ostor továbbra sem engedett a szokásból, de nem pogány
hitből tette, nem más Istent ünnepelt. Mikor erről faggattam
őket, nem tudták elmesélni egyértelműen a solymászat
eredetét. Meséket és legendákat emlegettek.
– Minden más szokásunk a múltba veszett – mondta
Ostor. – Csak ezt tartjuk! Ez igazi magyar dolog, ugye,
Árgus? – kérdezte a sólymot, aztán útjára engedte.
Ámulatba ejtett a kireptetés: egyszerre volt nyugtalanító
és izgalmas. A havas tájon szokatlan békesség honolt, a
sólyom kirepülésével a lelkemben tanyázó aggodalmak is
tovaszálltak. Nem őrizgettem őket tovább. Csak néztem a
fákat, a friss havat, majd felnéztem az égre, és egy mély
lélegzetet vettem. Magamba akartam szívni örökre az érzést,
azt, amit ott és akkor először éreztem: megérkeztem.
Elöntött a felismerés, hogy ez egy végzetes találkozás,
hogy az én sorsom immáron Mihályétól függött. Tőlem
kétlépésnyire állt, éppen ivott a kulacsból, a kortyot
tartogatta a szájában, amikor észrevette, hogy őt nézem.
Nagyot nyelt, és nyomban rám mosolyogott.
Egy néma fogadalmat tettem akkor.
A magyarok összes Istenére és nem Istenére esküszöm, a
családomat soha el nem felejtem, de ezzel a férfival itt élek és
halok, bármi is legyen a végzete!
Mihály megérezhette hangtalanul tett ígéretemet, mert
abbahagyta a mosolygást, elém lépett és homlokon csókolt.
– Bármi is lökött bele téged abba az örvénybe – suttogta –,
örökké hálás leszek érte!

Szelíd békében teltek az év végi utolsó napok, Füred

elcsendesedett. Korán feküdtünk, korán keltünk, édes
napok voltak. A hó folyton esett, kimozdulni sem lehetett
volna, de nem is akartunk.
Nem tudhatom, mit tartogat számomra még a sors, de csak
a közeli jövő érdekel, a távolira nem gondolok. Somogyi
hamarosan átjön hozzánk koccintani, januárban pedig majd
egy festőt várunk. Mihály rendelt rólam egy portrét. Azt
akarja, hogy a skarlát ruhában fessenek meg.
Vajon ez a kép fennmarad rólam?

Füred, 1763. december 31.

Apósomnak, Ivković-Ivandekić Josipnak
 Naplóbejegyzés

1935. JANUÁR 3.

Az élettől el kell fogadnunk, amit ad. Néha nem is tehetünk

mást. Gyakran gondolok erre, annak ellenére, hogy
mostanában lefoglal a vendéglő. A munka közben azonban
időnként megállok, és hagyom, hogy a gondolataim a
felszínre törjenek.
Ugyanilyen csendesen havazott 1915 telén is, azon a
napon, amikor anyám a jéghideg szobánk vetetlen ágyán
ölébe vett. Ötéves voltam akkor. Zavartan elmosolyodott és
közölte, hogy nemsokára lesz új apukám, és egy nagy házba
költözünk. Ez félelemmel és bizonytalansággal töltött el,
mert számomra csak egyetlen apa létezett, és nem akartam
helyette senki mást.
Amíg élt Szűcs István, az édesapám, minden olyan más
volt. Még Margo, az anyám is, akiből áradt a szeretet,
amikor a férjére nézett, hozzáért, vagy ahogy hozzá szólt. Az
apám, ha meglátott engem, kitárta a karját, hogy az ő
Madárkája az ölébe repüljön. Amikor vasárnap
délutánonként az asztalra került a meleg szilvalekváros
bukta, ahogy ettük, a porcukor a nevetésünktől szállt a
levegőben…
Aztán édesapám egy nyári nap, Palicson, a férfistrandon,
felhevülve hideg sört ivott a barátaival, és másnap ágynak
esett. Az orvosok azt mondták, hogy leforrázta a tüdejét. Két
hét után – így magyarázták el nekem a felnőttek –, elment föl
az angyalokhoz. Hatalmas űrt hagyott maga után.
Alig egy év elteltével jött aztán ez az idegen férfi, Grgo
Neorčić. Nekem már messziről úgy tűnt, hogy nem olyan
selymes tapintású a haja, mint édesapámnak, és bajusza volt,
ami egész biztosan szúrt volna, ha megpuszil. Amikor
meglátott engem, bunyevácul{1} szólt hozzám: „Di si mala?”{2}
Én csak Margót néztem ijedten, mert nem értettem, mit
kérdezett.
Ez az ember pár hónappal később feleségül vette őt, és
onnantól mindhárman Neorčićok lettünk. Anyám azt
mondogatta nekem, higgyem el, jó lesz így, ez csak egy név,
sose lehet tudni… De most már mindegy is, mert mióta
férjhez mentem Stevanhoz, Mandić lett a vezetéknevem, és így
a most már hároméves fiunké is, aki József lenne, ha nem
Josipnak anyakönyvezik a szerbek…
A nevelőapám felbukkanása óta hívom anyámat
majkónak. Annyiszor mondta ezt így Grgo, hogy először azt
hittem, viccesen Margót akar mondani, és azért selypít, de
megtanultam, hogy a bunyevácok így nevezik az anyákat.
Mindenesetre gyakran hívom őt Margónak is. Talán
öntudatlanul, mert így senki sem kérheti számon rajtam,
hogy a mostohám miért csak Grgo, és nem apa. Mivel ő csak
egy-két szót tud magyarul, mint „Szervusz”, és
leggyakrabban – ahogy kiejti – „Ánya picsája!”, vagy „Bássza
meg a mácska!”, ezért itthon is mindig bunyevácul beszélünk.
A vendéglőben meg két-három nyelven, magyarul, bunyevácul
vagy e kettőt keverve, úgy, mint a vendégek is, igyekezve,
hogy mindenkinek a kedvére tegyünk.
 Itt, Szabadkán, ahol annyiféle nemzetiség él együtt, nincs
semmi rendkívüli egy vegyes házasságban. Mégis: akkortól,
hogy Margo összekötötte az életét Grgóval, gyökeresen
megváltozott az enyém is. Azóta is gyakran elgondolkodom,
ki vagyok én.
Eszti, aki magyarnak születtem. Először Szűcs, aztán
Neorčić, aztán Mandić… Így lettem félig bunyevác. Az Isten
bocsássa meg majkónak, hogy a Miatyánkot bunyevácul
tanította meg nekem, így reggelenként, esténként és
vészhelyzetben az Očenaš-t{3} suttogom. Isten biztosan
megérti, mert a kettő szóról szóra ugyanaz, és mindegy neki,
hogy a Szent Rókus templomban magyarul vagy a Barátok
templomában ezen a másik nyelven imádkozunk…
Itt élünk az öregekkel közösen ebben a vendéglővel
egybeépített házban. Elférünk benne mindannyian, még a
kisfiunknak – akit Józsikának vagy Joškicének becézünk – is
van külön szobája.
A vendéglősség korán a vénámba oltódott. Majkótól és
Grgótól gyerekkorom óta lestem el apránként a szakma
fortélyait.
Anyámat soha nem láttam túlzottan boldognak. Akkor
ragyogott csak, amikor a vendéglőben szorgoskodott. Azt
hiszem, hogy a korábbi háború, az apám elvesztése, és a
nélkülözés miatt lett neki mindennél fontosabb a biztos
megélhetés, amit Grgónak köszönhetett. Mégis felnéztem a
majkóra gondoskodó természete és vendégszeretete miatt.
Ahogy nyiladozott az értelmem, felfogtam, hogy a
mostohaapámnak a „Kedvenchez” vendéglő mellett a
Topnička utcában egy másik üzlete is van, amelynek az
emeletén bordélyházat üzemeltet, amit a mai napig
szégyellek és helytelenítek. Azt láttam, Grgo azon igyekszik,
hogy a belvárosnak abban az eldugott, szűk utcájában – ahol
ma is a ház falán és az ablaküvegek mögött éjjelente vöröslő
lámpafények gyúlnak ki – éjt nappallá téve dolgoztasson
vagy tucatnyi kéjnőt, a majko pedig jobb híján folyton
imádkozik.
De az eltelt húsz év alatt a mostohámmal mégiscsak
összefonódott az életünk, és minden jel azt mutatja, hogy
végül én leszek az egyetlen örököse. Sajnos, őt a mai napig
nem tudtam teljesen elfogadni. A Kedvenchez vendéglőt –
szépen hangzik bunyevácul is: Kod Omiljeni – mégis átvettük
tőle Stevannal. Volt bennem emiatt visszás érzés, amit
tisztáztam magamban. Rájöttem, néha félre kell tenni a
büszkeséget, ha úgy néz ki, mindannyiunknak valami
hasznos származhat belőle.
A majko nem buta asszony. Elmagyarázta Grgónak,
érdemes nekünk átadnia a vendéglőt. Mert ha ne adj’ Isten a
Topnička utcaival valami történne, ez legalább
megmaradjon. Nem volt könnyű elfogadnom, de ha már így
alakult, a férjemmel úgy gondoltuk, mutassuk meg az
embereknek, mit tudunk. Adja Isten, hogy sikerüljön!
 ELSŐ FEJEZET

1935. JANUÁR 4.

A falióra hatot csengett. Odakint havazott, és lassan

világosodott az égbolt. Az éjszaka olyan hideg volt, hogy
reggelre a pára ablaküvegekre fagyott csipkéket mintázott. A
szoba félhomályában Eszti visszazárta a szemét, és a másik
oldalára fordult a dunyha alatt. Kezét az ágy széle felé
nyújtva Stevant kereste, de már csak testének melegét
érezte. Aztán a férfi nadrágjának suhogásából – ahogy húzta
magára – és a derékszíj csatjának kattanásából tudta, hogy
nem sokkal korábban kelhetett fel.
– Máris indulsz, Aranyom? – kérdezte álmosan, és lábát
épp csak kinyújtóztatta.
– Hozom a vendéglőbe az új székeket – lelkendezett a
férfi, és elindult kifelé, de az ajtóból még visszalépett. –
Tegnap elfelejtettem mondani neked, hogy ma benéz
hozzánk Martin. Valamit meg kell beszélnem vele.

Stevan és Martin Lamić gyerekkoruk óta ismerték egymást.

Együtt nevelkedtek a tanyavilágban és testvérként
ragaszkodtak egymáshoz akkor is, amikor már
kamaszodtak. Olyanok voltak, mint két egymásba illeszkedő
fogaskerék. Ami egyikükből hiányzott, ott volt a másikban.
 Stevan akkor volt elemében, ha társaság vette körül –
Martin jól meg volt magában is. Szertornázott és szerette az
állatokat, különösen a lovakat, amelyek gond és baj esetén
gyógyírt jelentettek számára.
Eszti férje törődő és gondoskodó volt, aki a szeretetét ily
módon tudta leginkább kifejezni, a barátja viszont sármos
és bátor. Ha tűzből kellett volna kimenteni valakit, biztos,
hogy Stevan kezdeményezett volna, de Martin ugrik
elsőként.
A két férfi olyannyira összetartozott és mutatkozott
gyakran együtt, hogy a palicsi Vigadóban, a bálokon, az
emberek azt beszélték, az sem lenne csoda, ha ugyanabba a
lányba szeretnek bele.
Eszti egy ilyen összejövetelen barátkozott össze Anával,
Martin húgával. A legjobb barátnők lettek, és általa ismerte
meg később Martint és Stevant. Hamarabb történt meg a
fordítottja annak, mint amit a bálban híreszteltek. A fiatal
lány lett szerelmes – titokban mindkettőjükbe egyszerre.
Néha, amikor az utcán sétáltak és a fiúk közrefogták, két
élet lehetősége vetődött fel előtte újra és újra. Az egyikben
Stevannal élt, mint a tökéletes családanya, és látta, ahogy
esténként a gyerekeik körbeülik az asztalt, ő pedig elébük
teszi a gőzölgő vacsorát. A másikban a szertornász férjjel,
aki támogatja felesége éppen kibontakozó festőművész
karrierjét, és akivel hétvégente nagyokat sétálnak,
színházba mennek és hasonszőrű barátok veszik körbe
őket. Meg persze gyerekek. A férfi nem volt kifejezetten
szép, de a tekintetéből sugárzó kedvesség és titokzatosság
úgy vonzotta a lányt, mint a mágnes.
 Eszti képtelen lett volna választani közülük.
Összezavarodott, és nem tudta, áldás-e vagy átok, hogy ő két
férfihoz vonzódik. De nem akarta, hogy őt is szájára vegyék
az emberek, mint a főúti rövidáru-kereskedő lányát, a szép
és rafinált Cilkát – akinek az ajtaján egyik este a Furus
András, másik este a Lalo Tumbas jött ki –, ezért szigorúan
őrizte a titkát. Még Anának sem mondta el.
A két fiatalembert szinte egy időben sorozták be
katonának is. Stevant Újvidékre, Martint Kragujevácra.
Végül Stevan – a seregbe való bevonulás előtt – megnyerte
őt gondoskodó szeretetével, miközben Martin egy csekély
jelet sem mutatott felé. Bár tőle is kapott leveleket, de a férfi
csak később vallotta be mit érez iránta – amikor Eszti és
leendő vőlegénye éppen elkezdték tervezgetni a közös
jövőjüket. A lány erre már csak egyféleképpen tudott
válaszolni…
Aztán Martin az esküvő után eljegyzett valakit, aki okos
volt és talpraesett – még külsőre is hasonlított Esztire. Sötét
hajú, zöld szemű, és enyhén telt… Majd egy jelentéktelen
megfázásból tüdőgyulladás lett, és a lány meghalt. Martin
évekig nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy már
nincs többé.
Eszti szívből szerette Stevant, de továbbra is finom szálak
fűzték a másik férfihoz. Bár tudta, hogy férjes asszonyként
Martintól nem remélhet semmit, mégis úgy érezte, a
szívében mindkét férfi ott van. Néha eltűnődött azon, vajon
a másikéban ő még mindig benne van-e.

Lassan kinyitotta a szemét, és a még homályos falak

hengerelt mintáit nézte. De amint az aznapi teendőkre
gondolt, gyorsan kikelt az ágyból, megmosakodott és
felöltözött. A pipereasztal fölötti tükörbe nézve megijedt a
látványtól. Mint egy hosszú vágás sebhelye, olyan volt az
arcába belenyomódott párna gyűrődése. De aztán megrázta
a fejét, megfésülködött, a haját laza kontyba tűzte. Arcát
bepúderezte és vörösre festette az ajkait. Az asztali piperék
közt ott állt egy apró tégely, korommal elkevert vazelinnel.
Egy pálcikát nyomott a kencébe, és az arca jobb oldalán lévő
szemölcsöt megerősítette egy pöttyel. E nélkül soha nem
indult nap.
A gyerekre a még meleg ágyban feladta a kedvenc
nadrágját, pulóverét, körbepuszilgatta, és kézen fogva
átkísérte Margóhoz. Kissé vacogott, ezért magára terítette
vállkendőjét.
A veranda felőli hátsó ajtón lépett be a vendégtérbe.
Keserves látvány fogadta. Idegesen a fejéhez kapott, és a
hajába túrt. Két nap múlva nyitni kellene, és a festők sehol.
Jönnek, csak elakadhattak a havas úton – nyugtatta magát.
Körbenézett. A dohányfüsttől elsárgult függönyök
kupacokban hevertek a fapadlón, a falak foltokban
hámlottak, a lámpák búra nélkül árválkodtak magukban.
Poharak, étkészletek, evőeszközök mindenfelé faládákban.
Cigarettafüstszag keveredett festékszaggal, és rozoga létrák
támaszkodtak egykedvűen egymásnak, körülöttük vödrök,
ecsetek és meszelők szerteszét.
Azon törte a fejét, mit tehetne, mikor a konyha felől a
személyzetet, Miškót és Ilkát hallotta az edényekkel
zörögni. Ilka jóval idősebb volt nála, akár az anyja is
lehetett volna. Halk szavú, alkalmazkodó bunyevác
asszony, sovány, mélyen barázdált arcú és már bajuszos.
Margónak régóta nélkülözhetetlen segítsége volt a vendéglő
konyháján, ezért, miután a fiatalok átvették az étterem
vezetését, ő is velük maradt, akár a hűséges Miško. Egy
medvetermetű, öblös hangú férfi, aki az évek során
bebizonyította, hogy végtelenül diszkrét. Amit nem kellett,
azt nem látta és nem hallotta.
Eszti széles vigyorral az arcán dörzsölte össze a két
tenyerét. Mindkét embert előrehívta a konyhából, és hogy
mind felmelegedjenek, kinyitott egy üveg birsalmapálinkát
– rakiját –, és fityókokba{4} töltötte ki. Éppen felhajtották,
amikor az utca felől kivágódott az ajtó, és a szél egy csomó
havat kavart be.
Eszti nagyot nézett, és egy pillanatra elakadt a lélegzete.
Először azt hitte, hogy Stevan érkezett, de annak barátja
lépett be.
A nő szíve, még ennyi év után is, amikor csak meglátta
Martint, hevesebben kezdett dobogni, és ettől mindig
zavarba jött. Pedig nem volt jellemző rá, hogy könnyen ki
lehetett volna zökkenteni a nyugalmából. Mindenesetre
Miškót egy szerény mosoly kíséretében leszalasztotta a
pincébe az üres palackokat szétválogatni, Ilkát pedig
sebtében hátraküldte a konyhába.
Martinon is látszott – miközben egyik karjával a pultra
támaszkodott és hüvelykujjával simogatta a kézfejét –, hogy
szintén feszeng. Eszti összehúzta mellén a lecsúszni
készülő vállkendőt, és hogy oldja a hangulatot, elővett még
egy fityókot. Mosolyogva töltött mindkettőjüknek. A férfi
visszamosolygott, és egyszerre felhajtotta, a nő azonban
összeszorította a szemhéját, és kortyonként, akadozva
gurította le.
Szavak nélkül álltak egymással szemben, csak a pult
nyújtózott el hosszában közöttük. Kerülték a másik
tekintetét. A konyhából az edények csörömpölésének
szakadatlan hangja szűrődött ki, ám ők hallgattak, mintha a
zajban elrejtőzve, egymás gondolataiba akartak volna
férkőzni. A nő mintha ugyanazt a csalódottságot látta volna
felvillanni a férfi szemében, amit évekkel korábban. Mikor
megmondta neki, hogy már túl késő. Bár, futott át rajta,
talán nincs is így, csak a pálinka miatt látja ilyennek. Ennek
ellenére mégis keserédes érzés hatotta át, és mielőtt a
férfihez fűződő emlékképekben akaratlanul is elmélyült
volna, még egyszer töltött a karcsú üvegcsékbe. Azt is
felhajtották, és utána tudott csak megszólalni.
– Nemsoká jön az uram – jelentette ki olyan tárgyilagosan,
mintha épp azt mondta volna, hogy esik a hó.
Martin a kabátjának belső zsebéből előhúzta tárcáját, és
megsodort egy szál cigarettát. Eszti odanyújtott neki egy
hamutálat. Nézte a másik vékony csuklóját, amit a kabátujj
szabadon hagyott, a finom vonalú kezet, amelyet akkor
érintett utoljára, amikor könnyek közt kimondta azt a két
szót: „Túl késő…”
A férfi közben szabad kezével a zsebében kotorászott. Az
asszony halványan elmosolyodott, és a fiókból előhúzott
gyufát. Meggyújtotta, és két könyökével a pultra
támaszkodva előrehajolt, egészen közel Martin
halványpiros arcához, hogy odanyújtsa a tüzet. A vállára
terített kendő megindult lefelé a hátán, és szabadon hagyta
a megszokottnál is mélyebb dekoltázsát.
Martin hátrahőkölt, de tekintete megakadt Esztin. A nő
zavarában hangosan felnevetett, amikor észrevette.
– Ne haragudj, nem szoktam ennyit inni –
magyarázkodott, és ügyetlenül, mintha a keze is akadozna a
rakijától, húzogatta vissza magára a kendőt. Jó, hogy ezt
Stevan nem látja – gondolta, kifújva magából az összes
levegőt.
Martin hallgatott, arcán egy halvány mosoly jelent meg,
majd elfordította fejét jobbra a fal felé, és hosszan
beleszívott a cigarettájába.
Eszti kissé megtántorodva egyenesedett fel, és a másik
oldalra nézett. Stevan ott állt mellettük, sapkája feltolva a
feje tetejére. A nő egy pillanatra megdermedt, kezével
hullámos hajához kapott, aztán lassú mozdulattal
összefogta a négy fityókot, és eltolta őket maga mellől.
– Tölts még a barátomnak! Látom rajta, hogy szüksége van
rá. És nekem is – mutatott a férje először az italra, aztán
Martinra, akinek átkarolta a vállát, és félrevonult vele az
egyik asztalhoz.
A beszélgetés végeztével a látogató odament a pulthoz és
higgadtan, mintha azt közölte volna, hogy elállt a hóesés,
megköszönte az italt, és távozott.
– Jók lettek az új feliratok – vetette oda Stevan a
feleségének, aki értetlenül nézett vissza rá. – Vagy nem
vetted észre, hogy a díszfestők felrakták az új cégtáblákat?
Mint azt sem, hogy ki volt a fél melled. Jó, hogy a
vendégeknek egy kicsit kirakod, de neki is? Pont neki? A
barátomnak? – Egyre jobban emelte a hangját.
– Ja, hogy ez a baj! – kapott nevetve a fejéhez Eszti.
– Ez egyáltalán nem nevetséges. Te mit szólnál, ha én is…?
– Igen, véletlen volt – szakította félbe az asszony, és
indulatosan meglendítette a karját. – Mi ütött beléd? Te is
kedves vagy a nő vendégekkel!
– Mi a francot tehetnék? – vágott vissza amaz
elvörösödött fejjel. – Azok nem a barátaim. Hanem…
vendégek.
Eszti jobbnak látta, ha inkább hallgat, és előbb saját magát
nyugtatja le. Tudta, hogy Stevan olyan, mint egy bika: erős,
szívós, sokáig tűr, de legjobb nem felhergelni.
Kimelegedett, és levette magáról a vállkendőt. A férfi háta
mögé lépett, átkarolta a derekát, majd puhán belecsókolt
oldalt a nyakába. Stevan teste megfeszült, próbálta az
asszony kezét lefejteni magáról, de az eléje fordult. Amikor
rámosolygott a férfira és két karját átvetette a vállán, majd
telt mellét a mellkasához szorította, annak elernyedt karja
jelezte, hogy megadja magát.
– Nézd, itt vagyok neked, Aranyom – súgta fülébe csengő
hangon a nő, és a férje kezét megfogva a mellkasára
helyezte, majd lejjebb csúsztatta a melleire, a derekára,
végül állát gyengéden a férfi vállgödrébe fektette. És
élvezte, hogy utána Stevan – mintha először fedezné fel a
hajlatokat és domborulatokat egy női testen – újra
végigsimogatta a fenekétől a derekán, a lapockáján, a mellén
át a füle tövéig. De csak egyszer, mert alig ért végig,
megnyikordult a veranda felőli ajtó, és belépett rajta a
majko, jelezve, hogy megjött Színes István a mindenes, akire
már reggel óta vártak.

Eszti, ahogy kiszabadult férje karjából, kisietett a nyitott

verandára és jólesően szívta be a hószagú levegőt, hogy
kitisztuljon a feje, mielőtt megjelenik anyja öreg barátja
előtt. Kívülről, a konyhaajtó üvegén keresztül a testes
Margo és a nála még ülve is jóval alacsonyabbnak látszó
sovány férfi – fityókkal a kezükben és kipirosodott arccal –
különös párost alkotott. Tetézte a látványt, hogy olyan
felszabadultan nevetgéltek, mint gyerekek a
vándorcirkuszban a bohócon. Az asztalon lévő literes üveg
csak félig volt itallal, bár ő úgy emlékezett, hogy előző este
még teli volt.
Nézte a két öreget és arra gondolt, ha Grgo látná őket,
kétségtelen, hogy ő is féltékeny lenne, akárcsak előtte
Stevan. Lehet is, mert vele a majkót soha nem látta ilyen
vidámnak. De Grgo nem jelenhetett meg most, mert kora
délelőtt általában aludt. A Topnička utcából hajnal előtt
ritkán tért haza.
Kislány volt, amikor először találkozott Színessel. A férfi
még most is frissen borotválta az állát, citromos arcvizet
használt, és hajolajjal hátrafésült haja és vékony bajusza
ugyanolyan volt, mint húsz évvel előtte, csak szinte teljesen
kifehéredett. De az olajtól fényes kalapja aznap is mellette a
széken, egy újságpapíron feküdt. Hetente, néha gyakrabban
is megjelent náluk a Margo listáján összeírt dolgokkal:
zöldségek, kakaó, cukor, mosószappan és kávé, cigaretta…
Bármit beszerzett, amit az asszony kért, még rugós habverőt
vagy selyemharisnyát is. Sose kérdezték honnan.
Gondolták, bizonyára valamilyen alkalmi vételből…
Margo elmagyarázta a férfinak, hogy a fiatalok átvették a
vendéglőt, és Színes biztosította Esztit szolgálatairól,
nyomatékosan hozzátéve, hogy bármiben számíthat rá, akár
a listán kívül is. A fiatal nő egyelőre nem igazán tudta, mi
lehetne az, ahol még jól jöhet a férfi segítsége.
Aztán a nap folyamán megérkeztek a festők, és befejezték
a munkát. A személyzet takarított és rendet rakott, az új
székek is elfoglalták helyüket, és a pincéből előkerült egy
tucat festmény, amelyet Eszti még gyerekkorában festett.
Tízéves volt, amikor egy versenyen a bírák azt mondták,
hogy tehetséges, és Belgrádba, a festőakadémiára
irányították. Bánatára a szülők nem akarták, hogy távol
legyen tőlük. Így aztán, miközben teltek az évek, szép lassan
feladta az álmát. De néha még eszébe jutott, és olyankor azt
gondolta, amit a horvátok arrafele mondogatni szoktak:
Malo sutra… Majd egyszer. Talán egy álomban…

Este mindketten fáradtan kerültek ágyba. Eszti egy széles

selyemsálat tekert a hálóinge fölé, amely betakarta a
mellkasát, a vállát és a nyakát.
Férje a Subotičke Novinét{5} tartotta maga előtt, amikor
befeküdt mellé.
– Ehol ni, ezt akartam elolvasni. Beszélték, hogy ez a
Hitler miket művel. Németországhoz csatoltak valami
területet. – A férfi rábökött a cikkre.
– Tényleg? – kérdezte álmosnak tettetve magát a nő, és
felé fordult.
A vendéglőben a futótűzként terjedő helyi pletykák
mellett állandó téma volt a politika, de Esztit csak annyira
érdekelte, amennyire őt személyesen befolyásolta. Stevan
sem bonyolódott bele mélyen, de szerette tudni, mi történik
a világban. Ezért elejétől a végéig elolvasta a híreket, és ha
Eszti mellette volt, kommentálta is.
– Ja, igen. Itt írja, hogy a Saar-vidéket, aminek a lakossága
tömeges tiltakozással reagált a francia elnyomásra, és így
tovább, és így tovább… – mormolta. – A nép szavazott, hogy
Németországhoz csatolják – fejezte be nyomatékosan.
– Érint ez minket? – kérdezte Eszti, és átvetette lábát a
férje derekán, de az nem reagált rá.
– Hát, nem – felelte elgondolkodva. – Bár hasonló helyzet
volt már errefelé is, de ezt inkább hagyjuk. Mindenfélét
beszélnek, ki tudja, mi lesz még itt – tette hozzá, aztán
összecsukta az újságot.
– Naná… – suttogta a nő, és a férfi fölé hajolt, annak
mellkasát simogatva.
– Mi ez a nyakadban? – húzta össze sűrű szemöldökét
Stevan, és odakapott az asszony felsőtestét teljesen eltakaró
sálhoz. Eszti felegyenesedett, mint a hőségben lekonyult
virág az eső után, és elkezdte magáról lassan letekerni a
kelmét, amíg elő nem bukkant a mellét sejtelmesen láttató,
vékony pántos kombiné.
– Na ne! – nyögte Stevan, és keze azonnal becsúszott a
fehérnemű alá. Végighúzta a nő derekán, közben
hüvelykujjával megérintette a mellét, aztán szorosan
magához vonta. Az asszony érezte, ahogy a férje ágyéka
megfeszül. Akkor magukra húzta a dunyhát, lefordult
oldalra, és átadta magát a másiknak.
Ahogy másnap felébredt, kezét az ágy széle felé nyújtotta, és
még ott találta férje testének melegét. Álmosan kászálódott
ki a paplan alól, felöltötte meleg köntösét, és a fagyos
verandán, a reggel sötétjében átballagott a vendéglőbe. A kis
ajtó üvegén keresztül látta odabent a lámpák fényét.
Óvatosan nyitott be. A búrák a helyükön lógtak, a képek a
falon, tökéletes hangulatot adva a vendéglőnek.
Csend volt. A meleget sugárzó kályha mellé állt, kezét
közel tartotta annyira, amennyinél még el tudta viselni a
forróságot. Korán volt még, a személyzet csak egy óra
múlva jött, de Stevan már begyújtott, és Eszti imádta, hogy
olyan gondoskodó.
Ahogy a kezét jólesően melengette, a sörcsap irányába
pillantott. Egy lapos, fényes tárgy csillant meg a pulton.
Amikor közelebb ért hozzá látta, hogy Martin
cigarettatárcája az. Elmosolyodott. Magához vette, és két
tenyerében úgy tartotta, mint egy átfázott kismadarat, amíg
meg nem melegedett. Ujját oda-vissza végigsimította a doboz
fedelére vésett vékony indamintán, mielőtt a zsebébe
csúsztatta, hogy majd később odaadja Stevannak, hogy
juttassa vissza a barátjának.
{1}
Kosáryné Réz Lola fordítása.

{1}
A horvát nyelv egyik dialektusa.

{2}
Hogy vagy kislány?

{3}
A Miatyánk imádság bunyevácul.

{4}
Bácskában és a Dél-Alföldön használt keskeny nyakú 2
vagy 3 cl-es üvegfiola.

{5}
A szerb nyelven megjelenő Szabadkai Hírlap.