New ​York a világ egyik legizgalmasabb és legösszetettebb városa.

Az amerikai álom és a szabadság szimbóluma. Ennek a városnak

az életét meséli el Edward Rutherfurd nagyszabású, három és fél
évszázadon átívelő regénye.

A történet nyomon követi New York küzdelmeit és felemelkedését

az alapítástól kezdve egészen 2001. szeptember 11-ének mindent
megrázó tragédiájáig. A hajdani szerény halászfaluból a szemünk
láttára fejlődik ki a minden képzeletet felülmúló metropolisz,
milliónyi ember otthona. Közülük is kitűnik a Master család, akik
a puritán ősök letelepedésétől fogva igyekeznek talpon maradni a
függetlenségi harcok, pénzügyi válságok és bandaháborúk okozta
viharokban. Az egymást követő generációk eltérő sorsa és sokféle
küzdelme lenyűgöző részletességű tablóvá áll össze, amely méltó
ahhoz a sokszínűséghez és mozgalmassághoz, ami New Yorkot
mindig is egyedülállóvá tette.

Rutherfurd regénye nem pusztán egyszerű városrajz, hanem

családok, emberek sorsának finom érzékenységgel megrajzolt
krónikája. A város története ugyanis a benne élő emberek
történetéből íródik, szorgos polgárok, gátlástalan pénzemberek,
jobb sorsra érdemes emigránsok életéből, akik szerettek és
gyűlöltek, örültek és elbuktak ebben a sosem alvó, gigászi
vadonban.
 Fordította
Babits Péter
 A fordítás az alábbi kiadás álapján készült:
Edward Rutherfurd: New York
Arrow Books, 2010
The Random House Group Ltd.
20 Vauxhall Bridge Road, London SW1V 2SA

Copyright © Edward Rutherfurd, 2009

Hungarian translation © Babits Péter, 2016

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2016

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
Telefon: (72) 777-000
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandra.hu
www.aIexandrakiado.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Milbacher Róbert
Tördelte Király Zsolt
A borítót Tóth Gábor tervezte

Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.

Felelős vezető Vadász Katalin igazgató
Megjelent 63,72 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 357 942 8

Ezt a regényt, egy életre szóló hálával,
Eleanor Janet Wintle-nek ajánlom
 Előszó

A New York elsősorban és mindenekelőtt: regény. Valamennyi

család, melynek hányattatásait a történet követi, a képzeletem
szülötte, akárcsak a történelmi eseményekben betöltött szerepe.
Ugyanakkor, amikor e képzeletbeli családok életét követtem az
évszázadokon át, igyekeztem őket olyan személyek és történelmi
események közé ágyazni, melyek a valóságban is léteztek – vagy
legalábbis létezhettek volna.
A főszereplő családok neveit úgy választottam meg, hogy a
vonatkozó hagyományokat tükrözzék. A Van Dyck közkeletű és
könnyen megjegyezhető holland vezetéknév. A Master hasonlóan
gyakori az angolban, bár meg kell vallanom: miközben a család
kereskedő és bankár tagjainak sorsát tervezgettem, önkéntelenül is a
„Master of the Universe”, „a világ ura” kifejezés járt a fejemben. A
White szintén jellemző angol vezetéknév. A Keller az ötvenedik
leggyakoribb német név, jelentése „pince”. Az O’Donnell
Írországban ismert, a Caruso Olaszország déli részén elterjedt, míg
a német Adler – jelentése „sas” – Közép-Európában található meg
mindenfelé. Azon családok közül, amelyek csak futólag bukkannak
fel, a Rivers képzeletbeli, az Albion pedig már Az erdő című
regényemben is szerepelt. Juan Campos nevét a híres Puerto Rico-i
zeneszerző, Juan Morei Campos ihlette. Amennyire tudom, a
Humblay név nem létezik, csak a „humbly” (alázatos) jelző régies
formájaként szerepel a tizenhatodik századi imakönyvekben. A
Vorpal és Bandersnatch nevek eredetével kapcsolatban ajánlom
olvasóim figyelmébe Lewis Carroll Jabberwocky című költeményét.
{1}
A narratíva megkövetelte bizonyos történelmi események
minimális szintű elferdítését. Az olvasmányosság kedvéért itt-ott
egyszerűsítettem a komplex történelmi folyamatokat és részleteket,
ám ez reményeim szerint sehol sem ütközik a hitelességgel. Ezzel
együtt fűznék néhány megjegyzést a történelmi háttérhez.
Az amerikai indián törzsek. Noha utaltam bizonyos helyi
törzsekre, mint a tappanok és hackensackek, melyeket máig őriznek
a földrajzi nevek, New York térségében oly sok törzsi csoport élt,
hogy nem kívántam megzavarni az olvasót egy túlságosan hosszú
felsorolással. Inkább követtem a közkeletű gyakorlatot, mely közös
nyelve alapján algonkinként hivatkozik e néptörzsekre.
Hasonlóképpen, az északi törzseket nyelvük alapján gyakran
nevezik irokéznek, ám ahol szükségesnek találtam, megemlítettem
egyes törzseket, köztük a mohikánokat. Az olvasót talán meglepi,
hogy történetem első részében nem használom a „lenape” nevet
Manhattan őslakosainak megnevezésére, de ezt csupán egy későbbi
történelmi időszakban alkalmazták ezekre a népcsoportokra, ezért
helyesebbnek véltem elhagyni. Az érintettek számára a név amúgy
sem jelentett volna semmit.
Egyes újabb történeti művek, különösen Russel Shorto Új-
Amszterdamról szóló remeke, a The Island at the Center of the
World (Sziget a világ közepén), nagy hangsúlyt fektet azokra a
polgárjogokra, melyeket a hollandok hagyományoztak New Yorkra.
Igyekeztem ezt a motívumot is megjeleníteni a történetben, azzal a
meghagyással, hogy a polgári függetlenségi törekvések
hagyománya a középkori Angliában és Európa más részein
gyökerezik.
Az eredeti kéziratban kifejtett nézetem, miszerint az angolok
keményebben bántak a rabszolgáikkal, mint a hollandok, némiképp
módosult Graham Hodges professzorral folytatott beszélgetésem
hatására, miközben a neves történész Root & Barnch (Gyökér és ág)
című munkájában még részletesebben járja körül ezt a kérdést.
Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az angol kormányzó,
Lord Cornbury szeretett nőnek öltözni. Szerencsére ezt a véleményt
több neves történész munkája is alátámasztja.
Az angolok és amerikaiak közti kapcsolat változó jellegéről
alkotott nézeteimet nagymértékben befolyásolta az a beszélgetés,
melyet a Gotham kiváló társszerzőjével, Edwin G. Burrows
professzorral folytattam, akinek témába vágó műve, a Forgotten
Patriots (Elfeledett hazafiak) éppen könyvem keletkezése idején
jelent meg.
New York hatalmas témakör – egyszersmind a világ egyik
legösszetettebb városa –, ezért egy írónak, ha fel kívánja dolgozni
gazdag történelmét, óhatatlanul kompromisszumokat kell kötnie.
Csupán abban reménykedem, hogy az olvasó úgy véli majd,
regényemnek sikerül átadnia valamennyit ennek az általam
olyannyira szeretett városnak a karakteréből és szelleméből.
 A fordító megjegyzése

A földrajzi neveket illetően nem sikerült olyan egységes rendszert

találnom, amit a fordítás során alkalmazhattam volna. Sok
ismertebb tulajdonnevet magyarítottam – Ötödik sugárút,
Világkereskedelmi Központ –, másokat azonban meghagytam
eredeti formájukban, miután sosem használjuk őket másképp (pl.
Central Park). A számozott utcanevek magyarul szerepelnek, sok
helyütt viszont célszerűbbnek láttam megtartani az eredeti formát –
kivéve azokban az esetekben, ahol maga az elnevezés is szerepet
játszik a történetben. A holland eredetű nevek zöme megmaradt
eredetiben (mint Staten Island), szemben az angolszászokkal (pl.
Ellis-sziget), kivéve például a Coney Island, mely ezen a néven
híresült el. A New York-i „landmarkok” nevét csak akkor
magyarítottam, ha úgy ismertebb, vagy ha az eredeti túlságosan
nehézkes lett volna.

Babits Péter
 New Amsterdam

1664

Ó, hát ez a szabadság!
Ahogy a kenu a folyó árjával haladt, a víz nekicsapódott
orrának. Dirk van Dyck pedig a kislányt nézve azon tűnődött, hogy
talán az egész út egy szörnyű tévedés.
A nagy folyam északra hívogatta, a végtelen égbolt nyugatnak.
A számtalan folyó, számtalan hegy, számtalan erdő földje. Hol ér
véget? Senki se tudja. Legalábbis teljes bizonyossággal. Csak a
napkorong láthatja egész kiterjedésében, miközben messze, a
sasoknál is magasabban, vég nélküli köreit rója.
Itt a vadonban találta meg a szabadságot és a szerelmet. Van
Dyck megtermett fickó volt. Holland pantallót, kifordított szárú
csizmát és bőrujjast viselt inggel, most pedig, ahogy közeledett a
kikötő felé, feltette széles karimájú, tollas kalpagját is. Miközben
meredten nézte a kislányt.
Az ő leányát. Bűnének gyümölcsét, amiért hite szerint lakolnia
kell. Milyen idős? Tíz, tizenegy? Milyen izgatott lett a kislány,
amikor belement, hogy magával viszi. Anyja szemét örökölte. Bájos
kis indián gyermek. Sápadt Toll, a népe így hívja – egyedül fakó
bőre árulkodik származásáról.
– Nemsoká itt van – szólt hozzá algonkinul, a helyi törzsek
nyelvén. New Amsterdam. Új Amszterdam. A kereskedelmi
állomás, a cölöpkerítés védelmében megbúvó előretolt állás és
kisváros, ami igencsak fontos a holland gyarmatbirodalom
szempontjából.
Van Dyck büszkén vállalta holland származását. Lehetett a
hazája bármily apró, a rettenthetetlen németalföldiek útját állták a
megszálló spanyoloknak, és kivívták függetlenségüket. Roppant
töltéseket emeltek, hogy termékeny földeket hódítsanak el a víztől.
Olyan kereskedelmi hálózatot építettek ki, melyre minden más
nemzet irigyen tekintett. Nagyvárosaik – Amszterdam, Delft,
Antwerpen –, a csatornák és vízi utak mentén sorjázó magas
oromzatos házaikkal, egész Európából vonzották a művészeket,
tudósokat és gondolkodókat, mígnem beköszöntött a Rembrandt és
Vermeer nevével fémjelzett németalföldi aranykor. Igen, büszkén
vallotta magát hollandnak.
Alsóbb szakaszain a folyót dagály duzzasztotta. Reggel a víz
lefelé, az óceán irányába vonult, délután azonban megfordult az ár,
és visszaindult északnak.
A kislány előre, a folyás irányába nézett. Van Dyck vele
szemben ült, míg hátát a nagy halom – jobbára hódoktól származó –
prémen nyugtatta, ami megtöltötte a kenu középső részét. A nagy és
széles csónak oldalfala fakéregből készült, így kellően erős lett,
mégis könnyű maradt. Négy indián evezett, kettő elől, kettő hátul.
Közvetlenül mögöttük, a második csónakban saját emberei követték
őket. Az indián kenut is el kellett hoznia, hogy elférjen minden,
amit felvásárolt. Északon a késő tavaszi égbolt viharral fenyegetett.
Felettük is szürke fellegek dagadoztak, lentebb azonban vakítóan
szikrázott a víz.
Egy felhő mögül hirtelen éles fénypászma tört elő. A hullámok
élesen kopogtak a csónak oldalán, mintha dobjelzéssel
figyelmeztetnék a veszélyre. A szellő úgy pezsgett az arcán, akár
egy testetlen habzóbor. Nem akarta bántani a lányt, de ennek is meg
kellett lennie.
– Nem mondhatod el, hogy az apád vagyok.
A lány lenézett a nyakában viselt kis függőre. Parányi faragott
arc, vörösre és feketére festve. Fejjel lefelé, indián szokás szerint.
Végtére is ésszerű: ha valaki kézbe veszi a függőt, éppen így néz
szembe vele. Szerencse-hozó amulett. Az Álarcos, az Erdők Ura, a
természet egyensúlyának őre.
Sápadt Toll nem válaszolt, csak meredten nézte indián
istenének arcát.
Mi járhat a fejében? Megérti őt? Ki tudhatja?
A sziklaszirtek mögül, melyek magas kőcölöpökként sorjáztak
a nyugati part mentén, már a vihar távoli morajlása hallatszott. A
kislány elmosolyodott. A hollandok, miként más tengerjárók, nem
szívelték a vihart, mely számukra csakis kárt és félelmet hozott, az
indiánok azonban bölcsebben tekintettek rá. Ők tudták, mit jelez a
mennydörgés: a tizenkét menny legalacsonyabb szintjén lakozó
istenek megóvták a világot a gonosztól.
A hang betöltötte a folyót, mielőtt elhalt a roppant térben.
Sápadt Toll kecses kis mozdulattal hagyta lehullni a függőt, azután
felnézett.
– Találkozhatok az asszonyoddal?
Dirk van Dyck vett egy nagy levegőt. Felesége, Margaretha
nem is sejtette, hogy a közelben jár. Nem üzent neki, hogy visszatér.
Csakugyan azt remélte, hogy partra szállhat a lánnyal és
letagadhatja őt az asszonya előtt? Elment az esze. Esetlenül
elfordult, ahogy végignézett a folyón. Máris elérték a Manhattannek
nevezett, keskeny terület északi végét, ahonnét a dagály sebesen
repítette őket tovább. Késő lett volna visszafordulni.
 *
Margaretha de Groot érzéki ajkai közé fogta az agyagpipa szárát, s
ahogy beleszippantott, tűnődve elnézte a falábú férfit, miközben
azon merengett, milyen érzés lenne lefeküdni vele.
Magas, egyenes tartásé és elszánt, metszőén éles a tekintete –
lehet, hogy már ősz, és benne jár a korban, de még mindig
rettenthetetlen. Ami meg a falábát illeti, büszkén viselheti, mint
valami harci trófeát. Az a seb mindenki mással végzett volna, de
nem Peter Stuyvesanttal, aki még mindig döbbenetes fürgeséggel
rótta az utcákat. Ahogy elnézte a csiszolt kemény fát, érezhetően
megborzongott, bár a férfi ezt aligha vette észre.
Milyennek láthatja őt? Kedveli, ez egészen biztos. Miért is ne
tenné? Szép szál, telt keblű, a harmincas éveiben járó asszonyság,
széles arccal és szőke hajjal. Nem eresztett hájat, mint oly sok
holland feleség. Még tartja az alakját, minden kézre álló idomát.
Ami pedig a pipát illeti, a legtöbb holland füstöl – férfiak és nők
egyaránt.
A férfi észrevette, és elmosolyodott.
– Szép reggelt, Greet. – Greet, ez a meghitten bensőséges
megszólítás. Miként a legtöbb holland asszonyt, Margaretha van
Dycket is leánykori nevén, Margaretha de Grootként ismerték, ő
pedig elvárta, hogy így is szólítsák. A férfi persze már kislány kora
óta ismerte, de akkor is… máskor oly sokat ad a formaságokra. Kis
híján elpirult. – Még egyedül?
Otthona, a jellegzetes holland lakóház előtt állt, melynek
egyszerű szögteles tömbje két emelet magasra szökött, az oldalain
deszkaborítással, az utca felé forduló keskeny oromfalán a fekete és
sárga téglák tetszetős mintázatával. Rövid lépcsősor vezetett fel a
nagy utcára nyíló ajtóhoz, melyet tornác védett, hollandul „stoop”.
Az ablakok talán nem nőttek nagyra, a hatást mégis megkapóvá
tette az általuk olyannyira kedvelt magas oromzat és a szélkakassal
megkoronázott, meredek esésű tető.
– Az urad még északon van? – ismételte meg a kérdést
Stuyvesant. Rábólintott. – Mikor jön meg?
– Ki tudja? – Megvonta a vállát. Aligha panaszkodhatott, amiért
a férjét északra szólította az üzlet. A szőrmék, kivált a mindennél
értékesebb hódprém kereskedelme olyan méreteket öltött, hogy a
helybéli indiánok lassan a kihalás szélére sodorták az állatokat. Van
Dyck mind gyakrabban utazott a távoli észak vad határvidékére,
hogy az irokézektől szerezze be készletét. Ennek köszönhette
rendkívüli sikerességét.
De vajon ily soká kell elmaradnia? Házasságuk elején az
utazásai alig néhány hetet vettek igénybe, ám idővel egyre tovább
húzódtak. Ha éppen otthon volt, jó férjként, figyelmesen, szeretettel
bánt vele s a gyerekekkel, mégis óhatatlanul kezdte úgy érezni,
hogy elhanyagolja. A kislánya éppen ma reggel kérdezte tőle, mikor
tér haza az apja. „Amint tud – felelte mosolyogva. – Ebben biztos
lehetsz.” De ha mégis kerüli őket? Ha más nők is vannak az
életében?
Margaretha de Groot nagy fontosságot tulajdonított a hűségnek,
aligha volt hát meglepő, hogy a hűtlenségétől rettegve morálisan
gyenge teremtménynek hitte férjét, s arról ábrándozván, hogy egy
szilárdabb jellem karjaiban lel vigaszt, nem fojtotta el a kis belső
hangot, mely azt suttogta: „Bár ő is olyan lenne, mint Stuyvesant
kormányzó.”
– Nehéz időket élünk, Greet. – Stuyvesant arca talán nem is
árulkodott róla, de ő kihallotta hangjából a szomorúságot. – Tudod,
mennyi ellenségem van.
A férfi megbízott benne. Hirtelen támadt érzelgősségében
legszívesebben a karjára fektette volna kezét, de nem merte.
– Azok az istenverte angolok.
Az asszony bólintott.
Amint a holland gyarmatbirodalom Keletről Amerika felé
terjeszkedett, az angol kereskedők sem maradtak el mögötte. A két
protestáns nemzet olykor együtt lépett fel közös ellenségei,
Spanyolország és Portugália katolikus birodalmai ellen, ám ennél is
többször rivalizált egymással. Tizenöt esztendővel ezelőtt, amikor
Olivér Cromwell és istenfélő serege elragadta Angliai Károlytól a
koronáját – s vele a fejét –, a versengés csak tovább fokozódott. A
hollandok ugyan kézben tartották a jövedelmező rabszolga-
kereskedelmet Afrika és a Karib-tenger térségében, Cromwell
azonban egyértelmű célt fogalmazott meg.
„A rabszolga-kereskedelemnek Angliához kell kerülnie.”
Ha sok jó hollandban fel is merült a kétely, hogy mennyiben
Istennek tetsző az emberekkel való szenvtelen kereskedés, Anglia jó
puritánjai nem foglalkoztak az efféle kérdésekkel – Cromwell
hamarosan el is vette Jamaicát a spanyoloktól, hogy hídfőt verjen a
térségben. Négy évvel korábban ugyan meghalt, és II. Károly király
visszafoglalta Anglia trónját, az irányvonal azonban változatlan
maradt. Mostanra New Amsterdamba is eljutott a hír, miszerint az
angolok Afrika guineai partvidékén holland kikötőket támadtak
meg, s vele az a szóbeszéd is, hogy nem csupán a holland
rabszolga-kereskedelemre fáj a foguk, de magára New Amsterdam
kikötőjére is.
Pedig New Amsterdam nem nőtt nagyra. Mindössze az erődből,
néhány szélmalomból és egy hegyes tornyú templomból állt;
egyetlen csatornát vájtak ki itt, az is inkább emlékeztetett árokra; a
keskeny ormú házakkal szegélyezett néhány utcát, a szerény
gyümölcsösöket és veteményeseket is csak egyetlen fal oltalmazta,
mely kelet-nyugati irányban haladt Manhattan déli végében – mégis
megvolt a maga történelme. A Mayflower indulására még tíz teljes
évét kellett várni, amikor a Holland Nyugat-indiai Társaság,
felismervén a roppant természetes öböl értékét, már előretolt
kereskedelmi állást hozott itt létre. S most, fél évszázaddal a
küzdelmes kezdetek után, a helyből forgalmas kikötő vált, melynek
külső települései több tucat mérföldnyire szétszóródtak a csak New
Netherlandnek, Új Hollandiának nevezett területen.
A hely máris önálló jelleggel bírt. A hollandok és protestáns
szomszédjaik, a francia ajkú vallonok két nemzedéken át küzdöttek,
hogy kivívják a függetlenséget uruktól, a katolikus
Spanyolországtól, míg végül győzelmet arattak. A két nemzet New
Amsterdamot is együtt népesítette be, miután egy vallon, Pierre
Minuit – akinek nevét még mindig francia módra, „minvínek”
ejtették – négy évtizeddel korábban megállapodott az őslakos
indiánokkal, és megvásárolta a jogot, hogy letelepedhessenek
Manhattanben. A protestáns kalmárok független, harcos lelkülete
kezdettől átjárta ezt a helyet.
Mégis, mindennél többet nyomott a latban a kikötő fekvése.
Katonaszemmel az erőd talán nem tűnt túl impozánsnak, de így is
uralta a Manhattan-sziget déli végét, miközben messze kinyúlt a
védett öbölbe, hogy megvédje a nagy Északi-folyó torkolatát.
S az egészet Peter Stuyvesant uralta.
Az angol ellenség azonban közeledett. A massachusettsi s
különösen a connecticuti új angolok – az élükön megátalkodott
kormányzójukkal, Winthroppal – mindig is próbáltak a külső
holland telepek kárára terjeszkedni. Amikor Stuyvesant zömök falat
és cölöpkerítést emelt a város északi oldalán, Új Anglia lakóinak azt
mondták, „ez tartja majd távol az indiánokat”, de persze senkit sem
tettek lóvá. A fal az angolokat volt hivatott távol tartani.
 A kormányzó még most is meredten nézte az asszonyt.
– Bár az angolok lennének az egyetlen ellenség!
Jaj, szegény ember. Túlságosan is jó hozzájuk, New Amsterdam
hitvány polgáraihoz.
A városban mintegy ezerötszázan laktak – úgy hatszáz holland
és vallon, háromszáz német s közel annyi angol, akik inkább éltek
holland uralom alatt. A többi lakos a világ minden tájáról érkezett,
köztük még zsidók is – de vajon hányán erkölcsösek és egyenes
gerincűek? Margaretha úgy vélte, nem sokan.
Ő maga sem tartozott a bigott hívők közé. A holland református
egyház szigorú kálvinista tanokat hirdetett, melyeknek nem
mindenben tudott vagy kívánt megfelelni, viszont nagyra tartotta
azokat az erős férfiakat, akik igen – mint Bogard, az öreg prókátor
és maga Stuyvesant. Ők a rend pillérei a káoszban.
Amikor Stuyvesant felemelte hangját a mértéktelen italozás
ellen, betiltotta a tagadhatatlanul pogány népünnepélyeket, és
próbálta megszabadítani a várost a tébolyult kvékerektől vagy az
elfajzott anabaptistáktól, ugyan hány kereskedő állt ki mellette?
Alig páran. Nem számíthatott még a Holland Nyugat-indiai
Társaságra sem, melynek alkalmazásában állt. Amikor egy
hajórakomány szefárd zsidó érkezett Brazíliából, és Stuyvesant
közölte velük, hogy eredjenek máshová, a Társaság ráparancsolt:
„Jöjjenek csak. Jót tesznek az üzletnek.”
Senki sem tagadhatta, milyen remek kormányzó. Előtte csupa
korrupt és felfuvalkodott fráter volt – egyikük még egy értelmetlen
háborút is kiprovokált, hogy az indiánok kis híján felégessék a
kolóniát –, Stuyvesant azonban bölcsen uralkodott. Északon
megálljt parancsolt az angoloknak, míg délen rövid úton elbánt a
Schuykill-folyó menti, feltörekvő svéd telepesekkel, mihelyt
kezdtek fejfájást okozni. Fellendítette a cukorkereskedelmet, egyre
több rabszolgát hozatott. Minden otthonról érkező hajó fenéksúly
gyanánt a legjobb minőségi holland téglát szállította, hogy ebből
épüljenek fel a városka új házai. Az utcákat tisztán tartották, kis
kórházat emeltek, az iskolában latint tanítottak.
De vajon hálával adóznak mindezért Stuyvesant előtt?
Nemigen. Átkozzák az uralmát. Ostobák, azt hiszik, képesek
lennének elvezetni önmagukat. De vajon képesek lennének? Aligha.
A legrosszabb közöttük az a szélkakas ügyvéd volt, van der
Donck. A Jonker, így nevezték – az Apród. Ő szervezkedett a
kormányzó háta mögött, ő írogatott a Nyugat-indiai Társaságnak és
kürtölte világgá a panaszokat, hogy megbuktassa Stuyvesantot. S mi
végre? „A Jonker a szabadság élharcosa” – mondogatta á férje.
„Mind bolondok vagyok – csattant fel ilyenkor. – Ő csak a saját
érdekeiért harcol. Ugyanúgy uralkodna rajtunk, ha módja lenne rá.”
Szerencsére a Jonkernek nem sikerült megbuktatnia
Stuyvesantot, viszont rátette a kezét egy nagy földbirtokra a város
északi részében. Még könyvet is írt Új Hollandiáról, amit a férje
egyszerűen csodásnak talált. Az intrikus azóta meghalt és eltűnt az
életükből – Istennek legyen hála! –, New Amsterdam népe azonban
még mindig „Jonker földjének” hívta a kiterjedt birtokot, mintha a
fickó még élne, a példa pedig átragadt a kereskedőkre, akikben így
Stuyvesant – legalábbis Margaretha véleménye szerint – egyáltalán
nem bízhatott.
A kormányzó keményen a szemébe nézett.
– Számíthatok rád, Greet?
A szíve kihagyott egy ütemet. Nem tehetett róla.
– Ó, igen.
A férfi persze boldog házasságban élt, legalábbis a látszat erre
utalt. Judith Bayarddal egy bouwerién lakott, ahogy a hollandok a
farmot nevezték, minden jel szerint teljes elégedettségben. Judith
idősebb volt Peternél. Amikor a kormányzó elveszítette a lábát, ő
gondoskodott a felépüléséről, ezután házasodtak össze. Amennyire
Margaretha tudta, a férfi csak egyszer folytatott futó viszonyt, azt is
tévelygő ifjúként, mielőtt még megismerte Judithot. A kis botrány
még jót is tett vele – ha ez sincs, talán ő is kálvinista lelkész lesz,
mint az apja, így sosem lép a Nyugat-indiai Társaság kötelékébe,
hogy a tengerentúlon keresse a boldogulást.
– Hát az urad? Rá is számíthatok?
– Az uramra? – Bárhol is legyen. Bárhogy is kerülje őket.
Ám ez nemsokára megváltozik. Míg Dirk messze járt, alaposan
végiggondolta a kérdést, és kiötlött egy tervet, ami megnyugtatóan
rendezte a jövőjüket. Szerencse, hogy a holland szokásjog messze
nagyobb szabadságot – s hatalmat – juttat az asszonyoknak, mint
bármely más népé. Istennek legyen hála továbbá a házassági
szerződés holland intézményéért. Mihelyt hazatér, szembesíteni is
fogja Dirk van Dycket a döntésével.
– Ó, igen – felelte. – Azt teszi, amit mondok neki.
– Lesétálok az erődhöz – bólintott Stuyvesant. – Nincs kedved
velem tartani?

*
London. Vidám tavaszi nap. A Temzén hemzsegtek a bárkák.
Thomas Master elnézte az előtte ringó hajót, miközben próbált
döntésre jutni.
Kezében még most is a levelet szorongatta, melyben Eliot
testvére tudatta, hogy az atyjuk meghalt, ahhoz azonban túlságosan
egyenes ember volt, hogy úgy tegyen, mintha sajnálná ezt.
Huszonkét évesen végre szabad lehetett.
Akkor hát, melyik legyen? Anglia vagy Amerika?
Balján némán és titokzatosan magasodott a londoni Tower
zordon, szürke tömbje; mögötte, ha hátratekintett, helytelenítően
tekintett le rá a régi Szent Pál hosszú, magas teteje. Hogy mit
rosszait ennyire? Kétségkívül őt magát. Elvégre szégyenszemre
küldték Londonba.
Harminc esztendeje, amikor az Anglia keleti partvidékéről
származó Adam Master és a nyugati országrészből érkező Abigail
Eliot első ízben találkozott Londonban, a két buzgó fiatal puritán
tüstént arra a meggyőződésre jutott, hogy Anglia fővárosa Istentől
elrugaszkodott hely. Akkoriban I. Károly ült a trónon, aki francia
katolikus asszonyt vett maga mellé, és igazi despotaként uralkodott
Anglián, míg csatlósa, Laud érsek eltökélten rá akarta bírni az
angolokat, hogy hajoljanak meg – nevét leszámítva minden egyéb
tekintetben pápista – egyházának harsány ceremóniái és dölyfös
tekintélye előtt. Miután összeházasodtak, Adam és Abigail néhány
évig még Londonban maradtak abban a reményben, hogy talán
javul a helyzet, de a puritánokra mind nehezebb idők jártak, így
végül Adam és Abigail is csatlakozott azokhoz, akik kivándoroltak
Amerikába.
Az angolok két nemzedék óta telepedtek át Virginiába. Mire a
Temze déli partján álló Globe színház bemutatta Shakespeare
darabjait, London lakóinak fele már jóféle amerikai dohánnyal
tömte agyagpipáját, habár akkoriban még csak kevesen távoztak
véglegesen Virginiába. Némely mindenre elszánt lélek
Massachusettsig merészkedett, s másutt is új telepek nőttek ki a
földből, de kivándorlási hullámról még aligha lehetett beszélni.
I. Károly uralkodása idejére azonban már felgyorsult a
folyamat. Anglia puritánjai egyre nagyobb számban mozdultak
meg. Délről, keletről és nyugatról gyűltek a csoportok – olykor
családok, máskor egész közösségek –, hogy áthajózzanak az
Atlanti-óceánon. Egy hét alig múlt el anélkül, hogy valahonnét ne
indult volna újabb hajó. Az 1630-as évek közepére angliai Károly
alattvalóinak mintegy ötödét veszítette el ily módon. Úriemberek,
mint Winthrop és módos fiatalok, mint Harvard; kalmárok és
iparosok, napszámosok és prédikátorok, valamint ezek asszonyai,
gyermekei és szolgái – mind Amerikába hajóztak Károly és az
érseke elől. Ekkor duzzadt fel először az amerikai gyarmatok
népessége, s mindez nem egészen egy évtized alatt.
Károly király nem látszott gyászolni e veszteséget. Miért is tette
volna? Ahelyett, hogy odahaza nehezítették volna az életét, ahol
próbálta kiterjeszteni tekintélyelvű uralmát, ellenlábasai
előzékenyen benépesítették királyságának távoli gyarmatait.
Akármerre is kalandoztak a roppant, feltérképezetlen amerikai
kontinensen, a földet Angliának hódították meg, miközben továbbra
is mind egy szálig az alattvalói maradtak. Ami pedig a
vallásszabadságot illeti, legalább nem nagy nyilvánosság előtt
gyakorolták a vallásukat – és a későbbiekben még ezt is lehetett
korrigálni.
Adam és Abigail Master Bostonba utazott, ahol megtalálta a
kedvére való gyülekezetei és annak olykor kíméletlenül
következetes istenhitét. Nem is azért jöttek, hogy vallási toleranciát
hirdessenek, sokkal inkább azért, hogy felépítsék Isten földi
királyságát. Legidősebb fiuk, Eliot e tekintetben szorosan a
nyomukban járt. Iparkodó, óvakodó, eltökélt fiúként megtestesített
mindent, amit csak egy bostoni atya kívánhatott magának. Tom
ugyanakkor egészen más lapra tartozott.
Tom Master szőke hajú, kék szemű fickó volt, akit a nők kissé
előreálló fogai dacára vonzónak találtak. Vékony, izgága kisfiúként
egy percre sem állt meg, mindig kitalált valamit. Mire kezdett
férfivá érni, már egész lénye gyors észjárást és jó kedélyt sejtetett.
Szinte duzzadt az élettől, viselkedése és barátai viszont hagytak
némi kívánnivalót maguk után.
Hiába is próbálnánk eltitkolni, hogy már e korai időkben
akadtak olyanok – tengerjárók és halászok, kalmárok és
gazdálkodók, hogy az alacsonyabb rendűeket ne is említsük –, akik
sokkal inkább a pénzkereseti lehetőséget látták Massachusettsben,
semmint az üdvözülés esélyét. A nyáj lehetőség szerint
érvényesítette az akaratát, ám fekete bárányok mindenütt akadtak.
Az ifjú Tom – szülei és fivére, Eliot legnagyobb bánatára –
mintha nyílegyenes úton haladt volna a pokol felé. Nem
foglalkozott a tanulmányaival, pedig az esze meglett volna hozzá,
ám az iparkodás fájóan hiányzott belőle. Ellenben ivott és rossz
társaságba keveredett, egyszer még a vasárnapi istentiszteletről is
elmaradt. S bár atyja nem tartóztatta az ő vesszejét, idővel be kellett
látnia, hogy ez nem fegyelmezés vagy tekintély kérdése. A
rosszaság oly mélyen gyökerezett Tomban, hogy ezen az atyai
szigor sem változtathatott.
Adam Master ügyvédként jövedelmező és kiszámítható praxist
épített ki. Vásárolt egy farmot. Vett egy hajót. Eliot fia jogot tanult,
de prédikálni akart, míg Tóm, akit kereskedőtanoncnak adtak, némi
hajlamot mutatott az üzletelésre. Ezzel kellett beérnie.
Két esemény azonban megtörte atyai szívét. Az első akkor
következett be, amikor Abigail a halálos ágyán feküdt. Az asszony
kisebbik fiáért küldetett, majd a férje jelenlétében azért könyörgött,
hogy változtasson életén. A saját üdvére, s hogy megkönnyítse
távozását, meg akarta esketni, hogy életében nem vesz magához
több alkoholt. Reményei szerint ezzel rálépett volna az üdvösség
felé vezető útra, de mit válaszolt erre a fiú?
– Jaj, az ördögbe is, anyám! Tudja, hogy ezt nem ígérhetem
meg. – Mondta mindezt a szülőanyja halálos ágyánál. Adam soha
nem is bocsátotta meg neki, ám ezzel együtt nem tagadta ki. Tudta,
hogy Abigail sem akarná ezt, így hát önuralmat gyakorolt. Tette,
amit egy atyának kell, ám közben jól tudta, a kisebbik fiának esze
ágában sincs megtérni.
Amikor aztán Tom tizenkilenc esztendősen viszonyba
keveredett egy hajóskapitány asszonyával, miközben a jobb sorsra
érdemes férfiú – saját hajójának kapitánya – messze járt, Eliotra
való tekintettel elsimította az ügyet, de közölte az ifjú Tommal,
hogy tüstént el kell hagynia Massachusettset. Egy személytelen
hangú ajánlólevél kíséretében és azzal a kifejezett óhajjal küldte őt
egy ismerős londoni kereskedőhöz, hogy soha többé ne térjen
vissza.
Tom így lett száműzött az Óvilágban, miután nem bizonyult
elég jónak az Újvilág számára.
Tetszett neki London. Illett hozzá. Jóllehet Cromwell és a
puritánok egy évtizeden át uralták Angliát, a király nélküli
hatalomgyakorlás nemes kísérlete nagy káosz és vérfürdő
kíséretében megbukott. Mire megérkezett, az angolok már
visszaállították a királyságot, és megkoronázták a kivégzett király
fiát, II. Károlyt, aki rokonszenves fickónak bizonyult. Öccse, Jakab,
York hercege talán büszke volt és karót nyelt, ám maga a király
rugalmas és elővigyázatos – már csak azért is, nehogy atyja sorsára
jusson. Száműzetésének évei után szórakozni vágyott, s örült, ha
alattvalói is ekként tettek. Előszeretettel hajszolta a nőket,
versenyeztette a lovakat és látogatta a színházakat. Őszinte
érdeklődést mutatott a tudományok iránt.
A Tom által megismert London átmenetet képezett két világ, a
középkor és a modernség között. Ahogy Britannia tengerentúli
birtokai terjeszkedtek, a londoni kereskedőknek úgy nyílt mind több
lehetőségük a meggazdagodásra. Vagyonos arisztokraták és
úriemberek diktálták a divatot. Lehetőség nyílt mindennemű
szórakozásra. Tom egy éven át nem is lehetett volna boldogabb.
Egy idő után mégis kezdett visszavágyni Amerikába. Persze
nem Bostonba, és nem is puritán családjához – valami olyasmi
csalogatta, amit nem tudott egykönnyen szavakba önteni. A
végtelen tér, a határok feszegetése, az Újvilág alakítása. Vágyódás a
szabadságra, talán a vadon szabadságára. Nem tudta megfogalmazni
az érzést.
S most, hogy atyja meghalt, már semmi sem gátolhatta meg a
visszatérésben.
Figyelembe kellett vennie egy másik fejleményt is. Londonban
azt beszélték, hogy II. Károly király és fivére, Jakab újult
érdeklődést mutat az amerikai gyarmatok iránt. Ha ez igaz, egy
hozzá hasonlóan becsvágyó fiatal férfinak még több oka lehetett,
hogy Amerikában keresse a boldogulást.
Mit tegyen hát? Maradjon és élvezze London gyönyöreit, vagy
vágjon neki az óceánnak? Könnyen meggyőzhetné a kereskedőt,
akinek dolgozik, hogy atyja halálával Eliot hazahívja. Kevéske
javait se tartana sokáig összecsomagolni. Ez a hajó pedig holnap
Bostonba indul. A kapitánya fenntart neki egy priccset. Elfogadja
vajon?
Nevetve megcsóválta a fejét, elővett egy érmét, és feldobta. Fej:
Boston, írás: London.

*
Odafent északon tombolt a vihar, ám előttük, ahol a széles folyó
elérte az öböl nyílt vizét, mintha olvadt aranytó terült volna el.
Van Dyck előző éjjel próbálta megértetni a hely fontosságát
Sápadt Tollal, s ehhez a saját maga által készített térképet használta.
Beszéd közben pipaszárával mutogatott az egyes pontokra.
 – Ez a vonal, ami egyenesen halad fentről lefelé, az Északi-
folyó. Sok napnyira felfelé nagy tavak terülnek el, és vízi utak
húzódnak egészen a jég birodalmáig. A folyótól balra – húzott
vízszintes vonalat a pipaszárral – ott van Amerika egész kontinense.
Jobbra pedig – mutatott a kiterjedt, ék alakú, lefelé mutató
földdarabra, melynek széles alapja messze kinyúlt az Atlanti-
óceánra – Connecticut, Massachusetts és sok egyéb hely fekszik. Ez
itt mellettük a nagy óceán, melyen a népem átkelt. – A pipaszár
lesiklott az ék déli végébe, hogy rámutasson egy szembeötlő
jellegzetességre: a húsz mérföld széles és száz mérföld hosszú
szigetre, amit mintha csak lehorgonyoztak volna az ék mentén. A
sziget és a kontinens partvonala közt hosszú védett öböl húzódott. –
Ezen a területen – mutatott az ék végére és a sziget szomszédos
csücskére – a te néped lakott sok nemzedéken át. Ez pedig –
kocogtatta meg az ék legdélebbi csücskét –, ez itt Manhattan.
Manna Hatta. Indián név. Amennyire tudta, mindössze annyit
jelentett: „a Sziget”. Igazából keskeny félsziget, az északi
csücskében egy keskeny és meredek szurdok beengedi az Északi-
folyó vizét, hogy az kígyózva beletorkolljon a hosszú sziget védett
öblébe, ily módon Manhattan félszigete szigorúan véve valóban
sziget.
Ha a hosszan elnyúló sziget nem oltalmazná meg, Manhattan ki
lenne szolgáltatva az Atlanti-óceán pusztító erejének, ám e
szerencsés körülménynek hála az Északi-folyó mellékága
Manhattan csücskében egy pompás és nyugodt vizű, mintegy négy
mérföld széles és hét mérföld hosszú horgonyzóhelybe torkollhat,
amit a tengerészek Felső Öbölként ismernek. S ami még jobb: amint
az Atlanti-óceán felé áthaladnak a kikötő déli végén nyíló keskeny
csatornán, mindkét oldalon egy-egy kiterjedt homokpad szolgál
külső hullámtörőként, hogy ezáltal elkerítse a nyugodt vizű Alsó
Öblöt, melynek roppant területén a föld összes vitorlása
lehorgonyozhatna.
– Ez észak kapuja – magyarázta, Sápadt Toll azonban nem
értette. Habár tovább mesélt neki a kereskedelemről és
áruszállítástól, látta rajta, hogy nem fogja fel a fehér ember
térképének jelentőségét.
Fehér emberek már Kolumbusz Kristóf óta jöttek. Eleinte
aranyat kerestek, vagy épp utat a mesés Keletre. Egyiküket, az
1524-ben érkezett Verrazanót, név szerint ismerték, míg mások
feledésbe merültek. S nemcsak fehéreket láttak – egy Gomez néven
ismert portugál hajóskapitány éppenséggel fekete volt. Csak jött,
elfogott csaknem hatvan őslakos indiánt, hogy eladja őket
rabszolgának, azután eltűnt a látóhatáron. Egy másik férfi érkezése
ugyanakkor mindent megváltoztatott azok számára, akik a nagy
Északi-folyó mentén éltek.
Az angol Henry Hudsont éppenséggel a rivális hollandok bízták
meg, hogy keleti irányban keressen rövidebb utat Kína felé. Miután
vetett egy pillantást az Oroszország felett nyíló mesebeli
Északkeleti-átjáróra, amit teljességgel haszontalannak ítélt, az
összes parancsra fittyet hányva visszafordult az Atlanti-óceánon, és
inkább északnyugaton keresett átjárót. Hudson volt az is, aki
bemerészkedett a Manhattan alatt nyíló öbölbe, majd miután
napokon át hajózott felfelé a széles folyón, kijelentette: „Ez az út
nem Kínába vezet.”
„Talán nem vezet Kínába – toldotta meg holland munkaadói
előtt, miután visszatért –, de fenséges vidék. S tele van hódokkal.”
Észak-Európa népe pedig kielégíthetetlen mohósággal vágyott a
hódokra.
– A hód a lehető leghasznosabb teremtmény – magyarázta van
Dyck a gyermekeinek. – A hódolaj enyhíti a csúzt, fogfájást és
gyomorfájdalmakat. A hód porított és vízzel higított heréje képes
visszaadni egy háborodott ép elméjét, míg a prémje tömött és
meleg. – A legjobban mégis mindenki a külső bundaréteg alatt
megbúvó puha irhára vágyott. Hogy miért? Mert abból készült a
nemez.
Abból pedig a kalap. Mindenki nemezkalapot akart, noha csak a
tehetősek engedhették meg maguknak. Ez testesítette meg a
divatosság csúcsát, noha a kalaposok, akik készítették őket, olykor
valóban megháborodtak a nemezelés során használt mérgező
ólomtól. Talán az is felér a tébollyal, vallotta be magának van Dyck,
hogy egy egész kolónia, sőt birodalom jött létre, melynek lakói az
életüket kockáztatják, s olykor el is veszítik – egyetlen divatcikk
miatt. Csak hát a világ így működik. Amerika északkeleti
partvidékét talán azért gyarmatosítják, hogy lehalásszák az Atlanti-
óceánt, Új Amszterdam fenséges kikötőjét és széles Északi-folyóját
azonban nem másért népesítik be, mint a nemezkalapért.
Ezt az Északi-folyót, a merész felfedező előtti főhajtás gyanánt,
van Dyck és a hozzá hasonló prémkereskedők emiatt kezdték el
Hudson folyójának nevezni.

– Itt is van. Új Amszterdam. – A holland elmosolyodott, ahogy látta

leánya izgatott borzongását. Előttük Manhattan déli csücske nyúlt
be az öböl végtelen vizébe. Tengeri madarak köröztek a kis
hullámok felett, és az orrukban érezték a levegő sósságát.
Sápadt Toll meredten nézte a szélmalmok óriás vitorláit és a
nyílt víz felett őrködő erőd zömök falait. Ahogy megkerülték
Manhattan csücskét, ahol a kereskedők oromzatos házai többé-
kevésbé szabályos sorokba rendeződtek, van Dyck megmutatott
néhány látnivalót.
– Látod azokat a házakat az erőd közelében? A népednek ott
volt tábora még a fehér ember eljövetele előtt-. Akkora hegyekben
hagyták hátra az osztrigák héját, hogy De Peral Straetnek, a
gyöngyök utcájának neveztük el. Az a fakó ház Stuyvesanté. Fehér
Háznak hívják.
Miután elhagyták a déli fokot, befordultak a Manhattan keleti
oldala mentén haladó nagy, széles csatornába. Noha hivatalosan
nem számított folyónak, ezt a vízi utat Keleti-folyóként ismerték.
Van Dyck a szemközti part felé mutatott.
– Brooklyn. – A hollandok egy Amszterdam közelébe eső
helyről nevezték el.
– A népem földje – bólintott a kislány.
– Az volt.
A rakpartot a fok keleti oldalán építették meg, amerre a kenu
tartott. Számos hajó horgonyzott a közeli Keleti-folyón. Ahogy
közeledtek a part felé, kíváncsi szempárok követték őket.
Nem tartott soká intézkedni, hogy a prémeket nagy
kézikocsikon átszállítsák a Nyugat-indiai Társaság nagy raktárába.
Van Dyck a kocsik mellett gyalogolt, míg Sápadt Toll könnyedén
tartotta vele a lépést. A kereskedő kurtán biccentett azoknak, akiket
ismert. Mindenféle népek megfordultak a vízparton: matrózok
nyitott ingben, kalmárok széles pantallóban, még egy feketébe
öltözött és magas, kúpos, széles karimájú kalapot viselő lelkész is.
Ahogy maguk mögött hagyták a partot, találkozott két módos
holland kereskedővel, Springsteennel és Steenburgennel, akiket
nem intézhetett el egyetlen főhajtással.
– Az asszonyod az erődnél sétálgat Stuyvesanttal, Meinheer van
Dyck – jegyezte meg Springsteen.
 – Bármelyik percben összefuthattok – tette hozzá Steenburgen.
Van Dyck magába fojtott egy káromkodást. Tegnap még
minden olyan egyszerűnek tűnt. Emberei kirakják a bárkáját és az
indián kenut. Az indiánok kivárják a dagályt, mielőtt
visszaindulnak, így marad ideje, hogy körbevezesse Sápadt Tollat a
városban, majd ajándékozzon neki egy kis holland kekszet –
megkoronázásaként az együtt töltött rövid, de boldog időnek.
Ezután az indiánok biztonságban hazaviszik a folyón, ő pedig
megtér az asszonyához és a gyermekeihez.
Még ha Margaretha hírét is veszi az érkezésének, tudja, hogy
először az üzletet és a raktározást kell elintéznie, csak azután mehet
haza. Arra végképp nem számított, hogy az erődnél fogja várni.
Nos, ettől még betarthatja a lánynak tett ígéretét, csak
óvatosabbnak kell lennie.
– Gyere, Sápadt Toll.
Nem ment könnyen, egyszerre fürkészni a járókelőket és
körbevezetni Sápadt Tollat, de ahogy a lány boldogan ugrándozott,
azon kapta magát, hogy büszke a városára. Senki sem tagadhatta,
hogy Stuyvesant sokat javított a körülményeken. A latyakos partot
részben lekövezték. Még a legforgalmasabb részen, a piac
közelében is magas, lépcsős ormú házak emelkedtek, mögöttük
takaros kertekkel. Ahogy átértek a keleti oldalra, átkeltek a kis
csatornán, és elértek a városházához, a Stadt Huyshoz. Tekintélyes
épület volt, középütt nagy kapuval, három sor ablakkal s még
kettővel a meredek manzárdtető és korlátos fellépője alatt. A
lakóházakkal összeépült Stadt Huys közvetlen a Keleti-folyóra
tekintett, előtte a bűnösök elrettentésére szolgáló kettős kalodával.
El kellett magyaráznia Sápadt Tolinak, hogyan zárják ide azokat,
akiket meg akarnak szégyeníteni.
– Odaát bitófák is állnak – mutatott a part felé –, ahol kötéllel
fojtjuk meg azokat, akik súlyosabb bűnöket követnek el.
– Az én népemnél nincs ilyen – jegyezte meg a lány.
– Tudom – felelt lágy hangon –, de nálunk van.
Épp megtorpantak az egyik fogadó előtt, ahol néhány tengerész
vedelt, amikor a sarok mögül, lazán lobogó ruhában és
agyagpipával a kezében, felbukkant Margaretha van Dyck.

*
Margaretha meredten nézte férjét és a kislányt. Még csak néhány
perc telt el, mióta Meinheer Steenburgen felesége megsúgta neki,
hogy van Dyck a városban van. Talán csak a képzelődött, de amikor
az asszony megosztotta vele a hírt, mintha huncut kis fény csillant
volna a szemében – olyasféle, mintha egy másik nővel látta volna a
férjét. Ez óvatosságra intette.
Szégyenbe hozná őt Dirk mindenki előtt? Hirtelen fagyos
félelem markolt a szívébe, de uralkodott magán, és rendületlenül
tovább mosolygott az asszonyra, mintha éppen mára várta volna
haza az urát.
Aki erre felbukkan egy indián lánnyal. Szemlátomást nem az
ágyasa, ugyanakkor kissé sápadt… legalábbis indiánnak.
– Hát visszatértél – ölelte meg kapkodva a férjét. Azzal hátra is
lépett.
– Igen. Most rakodunk ki.
Valóban feszeng? Úgy tűnik.
– Sikerrel jártál?
– Nagyon is. Még egy indián kenut is kölcsön kellett kérnem,
hogy az összes prémet haza tudjam hozni.
– Az jó. – Meredt tekintettel fordult Sápadt Toll felé. – Hát ez a
lány?
Dirk van Dyck vetett egy gyors pillantást a kislányra, miközben
azon tűnődött, mennyit ért a szóváltásból. Hirtelen ráeszmélt, hogy
nem tudhatja. Némelyik indián ért hollandul, de ők mindig a lány
anyanyelvén társalognak. Magában elrebegett egy néma imát.
– Az indiánokkal jött, a kenun – felelte közönyös hangon. – A
Teknős klánból való. – A helybéli indiánok körében a vérvonal női
ágon öröklődött. Mindenkit az édesanyja klánja alapján
azonosítottak. – Baráti viszonyban vagyok velük.
Margaretha elgondolkodva méregette Sápadt Tollat.
– Ismered az anyját?
– Nem – rázta a fejét van Dyck. – Halott.
– Félvérnek tűnik.
Gyanítja talán? Belemart a félelem, de kapkodva félresöpörte.
– Én is annak nézném.
– Az apja?
– Ki tudja? – Megvonta a vállát.
Asszonya beleszívott a pipájába.
– Ezek az indiánok mind egyformák.
Fura, merengett el van Dyck. Kálvinista hitük ellenére a holland
nők gyakran tartanak ágyasokat, mielőtt férjhez mennek, amit el is
néznek nekik. Ugyanakkor, csak mert némelyik indián nő, akinek
népét elűzte a fehér ember, arra kényszerül, hogy a testét árulja a
kereskedelmi állomások lakóinak – oly csekély összegekért,
melyeknek az értékét alig ismeri –, a felesége mindjárt azt hiszi,
hogy az összes indián nő közönséges szajha.
– Nem mind – felelte csendesen.
– Szemrevaló kis jószág – fújta ki a füstöt Margaretha a szája
sarkából. – Kár, hogy nem sokáig maradnak ilyenek.
Igazat mond? Még megéli, hogy a kislány szépsége megfakul?
 Látta, hogy Sápadt Toll üres tekintettel mered maga elé. Szent
ég, csak nem érti, miről beszélnek? Talán a hanglejtésük is elárul
mindent?
Dirk van Dyck szerette a feleségét. Talán szerethette volna
jobban is. A maga módján rendes asszony volt, odaadó anyja a
gyermekeiknek. Gyanította, hogy egy házasság sem tökéletes, de
bármi is hibádzott az övékből, azért ő ugyanúgy felelt. Akkor is, ha
túlnyomórészt hűséges maradt feleségéhez – leszámítva Sápadt Toll
anyját, akit különleges kivételnek tekintett.
Ezzel együtt Margarethának semmi oka nem volt arra
gyanakodni, hogy Sápadt Toll az ő gyermeke. Semmi – leszámítva
a női ösztönt.
– Csak ne hozd haza – tette hozzá Margaretha.
– Dehogy hozom – hallotta magát.
Gyanakodott, immár biztosan tudta. Nyíltan meg is vádolja
majd, ha hazaér? Jelenetet rendez? Talán, de ha következetesen
tagad, a végén úgy fog tűnni, hogy csak oktalan féltékenység beszél
belőle. Margaretha pedig túlságosan büszke ahhoz, hogy bolondot
csináljon magából.
Ezzel együtt nem akart fájdalmat okozni neki.
– Küldd el – utasította a felesége éles hangon. – A gyermekeid
már várnak. – Elfordult, hogy távozzon.
Semmiképp sem hibáztatatta, sőt inkább csodálta. Méltósággal
viselkedett, egyben tartotta a családot. A tekintete ekkor lesiklott
Sápadt Tollra.
A lány még most is némán meredt maga elé, de az arcára kiülő
döbbenet elmondott mindent. Nem is kellett értenie a szavakat – a
hanghordozásuk és tekintetük ékesen árulkodott. A varázslatos nap,
amit neki ígért, fájdalomba és nyomorúságba fulladt. Nem akarta,
mégis elárulta őt. A megbánás hullámokban söpört át rajta. Nem
hagyhatta ennyiben a dolgot.
Margaretha faképnél hagyta. Bármilyen fájdalmat okozott is
neki, ezen már nem változtathat. A felesége ráadásul erős, felnőtt
nő, míg a kislány csupán ártatlan gyermek. Sietve végiggondolta a
dolgot.
– Még nem végeztem az üzlettel, Greet – kiáltott asszonya után.
– Maradt egy kis elintéznivalóm Smit bouwerién. Emlékszel, a
prémek egynegyede őt illeti. – Valóban fel kellett keresnie a gazdát,
csak ezt nem mára tervezte be. – Mondd meg a gyerekeknek, hogy
holnapra hazatérek.
– S mikor mégy el megint? – fordult vissza a felesége.
– Mikor megyek el? – Elmosolyodott. – Még hónapokig
biztosan nem.
Margaretha bólintott. Sikerült megenyhítenie?
– Akkor hát holnap – felelte.
Egy ideig nem szólt sem ő, sem Sápadt Toll. Legszívesebben
átkarolta és megnyugtatta volna, de nem merte, így csak néma
csendben baktattak az utcán, mielőtt a lány megtörte hallgatásukat.
– Ez volt a feleséged?
– Igen.
– Jó asszony?
– Igen. Jó asszony.
Megtettek még néhány lépést.
– Akkor most visszaküldesz?
– Nem – mosolygott rá. – Jöjj velem, leányom.
*
Egy órába se telt előkészülni. Elküldte egyik emberét a lováért,
közben hozatott némi élelmet és két pokrócot. Azután, hogy
utasította az indiánokat, útnak indult Sápadt Tollal.
 A New Amsterdamból kivezető főút a piactól, az erőd elől
indult, és a város nyugati felén át haladt a fal felé.
Van Dyck lassan lovagolt, míg Sápadt Toll beérte azzal, hogy
mellette gyalogolt. A holland kereskedők házai rövid úton átadták
helyüket a megművelt parcelláknak és gyümölcsösöknek. Amikor
elérték a falat, áthaladtak a kőből épült kapubástyán. A széles út
még néhány száz méteren át folytatódott, túl a temetőn és egy
szélmalmon, mielőtt elkeskenyedve jobbra fordult. A Keleti-folyó
felőli oldalon elhagytak egy kis dohányültetvényt, majd egy
ingoványt. Balról nemsokára nagy tó bukkant elő. Innét csapás
vezetett északnak, egészen a sziget csúcsáig.
Manhattan-sziget fura hely volt: széltében alig egy-két mérföld,
hosszában azonban tizenhárom. Lápokkal, mezőkkel és erdőkkel
teli, kis dombokkal és sziklás kinyúlásokkal szabdalt tarka vadon,
valaha az indiánok pompás vadászterülete. Azelőtt a csapást is ők
használták, amelyen most haladtak.
Manatéknek nevezték az indiánokat, akik egykor lakták a
szigetet, s akik csupán egyike voltak a térséget benépesítő
számtalan algonkin ajkú népcsoportoknak. Rajtuk kívül itt, a Keleti-
folyó mentén, Brooklynban éltek a kanarszi indiánok, míg a kikötő
túlsó felén – a széles földdarabon, amit a hollandok Staten-
szigetnek neveztek – laktak a raritánok. Ha felfelé indultak a nagy
folyón, hakenszek és tappán indiánokkal találkozhattak. Tucatnyi
hasonló néptörzs akadt. A fehér embernek kezdettől feltűnt, milyen
magasak és méltóságteljesek ezek a férfiak, milyen nemesen
metszettek az asszonyok vonásai. Ahogy van Dyck tekintete a
mellette gyalogló kislányra vetült, most is önkéntelenül eltöltötte a
büszkeség.
Persze csak kevés fehér vette a fáradságot az indiánok
tanulmányozására. Vajon ő megtenné, tűnődött el, ha a sors nem
sodorja útjába a kislány anyját?
Már maga a manhattani telep is kaotikus körülmények közt
született. Amikor a helybéli indiánok elfogadták Pierre Minuit
javait, számukra egyértelmű egyezség köttetett: a fehér ember
hagyományos módon, ajándékokkal váltotta meg a jogot, hogy egy-
két idényen át használhassa a vadászterületeket – ahogy az
európaiak mondanák; mindössze haszonbérletbe adták az
életterüket. Miután a hagyományos értelemben ők sem birtokolták e
földet, eszükbe se jutott, hogy Minuit örökre ki akarja sajátítani.
Nem mintha New Amsterdam derék polgárait érdekelné, mennyit
értettek meg az egyezségből, gondolta keserűen van Dyck. A
hollandok gyakorlatiasan közelítenek a földbirtoklás kérdéséhez:
amit elfoglalnak, az az övék.
Nem csoda, ha a kapcsolatuk idővel feszültté vált. A
feldühödött indiánok támadásokat indítottak, melyek következtében
a külső telepek elnéptelenedtek. Még itt, Manhattanben is súlyos
károkat szenvedett két dán falucska – a nyugati oldalon néhány
mérföldnyire fekvő Bloomingdale és az északi Harlem.
A fehér ember végül mégis egyre több földet hódított meg.
Fentebb a folyón hatalmas birtokok szálltak a holland atyafiakra.
Egy Bronck nevű dán lefizette az őslakos indiánokat, hogy
ürítsenek ki egy tekintélyes területet Manhattantól északra. Néhány
kisebb indián közösség még tengődött Bronck földjén és Manhattan
vadonjaiban, de más nem maradt.
Úgy öt mérföldet tehettek meg a csapás mentén, és már elérték
a sziget közepén fekvő erdőséget, amikor van Dyck úgy döntött,
ideje enni valamit. A nyugatra leágazó ösvény kis földteknőkön át,
sziklás kinyúlások közt vezetett, mígnem elértek egy tisztásra, ahol
erdei szamóca piroslott a fűben. Van Dyck itt leszökkent a
nyeregből, hogy kikösse lovát egy facsemetéhez. Takarót terített a
földre, és leültette Sápadt Tollat.
– Most pedig – mosolyodott el –, lássuk, mit hoztunk az útra.
Könnyedén beszerezte a kukoricakását, szárított mazsolaszőlőt,
hikori magvakat és némi füstölt húst – a keveréket, amit az indiánok
„pimekannak” neveztek. Akadt még holland káposztasaláta,
rozskenyér, s olyan finomságokat is hozott – csokoládét és kekszet
–, melyek bármelyik gyermeket levették a lábáról. Atya és lánya
egymás mellett ültek a pokrócon, és meghitten falatoztak. A lány
már elrágcsálta az első süteményét, amikor hirtelen az apja felé
fordult, és megkérdezte:
– Szerinted legyen tetoválásom?
Van Dyck eltűnődött. Milyen bájos kis teremtmény. Apró lábát
mokaszinba bújtatta, hosszú sötét haját szalaggal hátrakötötte.
Miként az év melegebb hónapjaiban a vele egyidős indián lányok, ő
is csak testének alsó részét fedte a térdig érő szarvasbőr szoknyával.
Mellkasa a kis függőt leszámítva csupasz maradt; a mellei még nem
kezdtek el nőni. Bőre – amit mosómedveolaj vékony rétegével
védett a naptól és szúnyogokról – makulátlannak tűnt. Idősebb
korában talán kevés vörös festéket visz fel az arcára és sötétíti a
szemhéját, ám addig reményei szerint megmarad ilyen tökéletes
kislánynak. Nem mintha az indián nők úgy kedvelnék a
tetoválásokat, mint a férfiak, de akkor is…
– Szerintem még várj vele – felelt óvatosan. – Hadd legyen a
tetoválás ajándék a leendő férjednek.
A kislány végiggondolta a dolgot, mielőtt bólintott.
– Akkor várok.
Néma csendben ücsörögtek, bár úgy tűnt, valami még jár a lány
fejében. Egy idő után felnézett rá.
– Öltél már medvét?
A beavatási szertartás. A népének szokása szerint ahhoz, hogy
férfinak tekintsék, minden fiúnak le kellett ölnie egy szarvast,
méghozzá jó okkal. Ez bizonyította, hogy képes ellátni élelemmel a
családját. Ugyanakkor, ha a fiú igazán bátor volt, vállalta a medve
megölésével járó sokkal nehezebb és veszedelmesebb feladatot. Aki
ezt megtette, joggal tekintették igazi harcosnak.
– Öltem. – Hét éve, odakint az irokézek területén, a helybéli
indiánok figyelmeztették, hogy több embert is támadás ért azon a
hegyi ösvényen, amelyen készült elindulni: A medvék nem gyakran
támadtak emberre, ám ha megtették, az áldozat ritkán úszta meg
elevenen. Felkészülten indult hát útnak, mégis, amikor a bestia
felbukkant és rárontott, épp csak sikerült leterítenie a muskétájával.
– Egy fekete medvét – tette hozzá –, odafent a hegyekben.
– Egyedül?
– Igen.
A lány nem szólt többet, de látható elégedettséggel töltötte el,
hogy az apja igazi harcos.
Még csak kora délután volt. A napfény a faleveleken átszűrődve
a füves partoldalra vetült, ahol az erdei szamóca termett. Dirket
végtelen békesség töltötte el, ahogyan hátrahajtotta fejét. A hirtelen
jött ötlettől vezérelve az egész napot a kislánnyal tervezte eltölteni.
Reggel aztán az indiánok eljönnek a kenuval a sziget északi végébe,
hogy visszavigyék Sápadt Tollat az otthonába, míg ő elindul Smit
bouweriéje felé, hogy még jóval sötétedés előtt hazatérjen. Ha a terv
beválik, rengeteg ideje lesz. Behunyta a szemét.
Elbólinthatott néhány percre, mert amikor hirtelen felült, rá
kellett döbbennie, hogy Sápadt Tollnak nyoma veszett.
Körülnézett. Sehol se látta. Összeráncolta a homlokát. Egy
pillanatra rátört az oktalan félelem. S ha valami történt vele? Már
kezdte volna szólongatni, amikor apró mozdulat vonta magára a
figyelmét. Úgy százméternyire, a fák között szarvas emelte fel a
fejét. Ösztönösen mozdulatlanná vált, és egy hangot se adott ki. A
szarvas éppen felé fordult, de nem vette észre, mert már éppen
leszegte a fejét.
Azután meglátta Sápadt Tollat. Tőle jobbra lapult egy fa
mögött, szemben a széllel, hogy az állat ne szagolja ki. Ajkára
préselt mutatóujjával jelezte, hogy hallgasson. Azután lassan
kilépett rejtekhelyéről.
Van Dyck gyakran látta a szarvas becserkészését. Ő maga is
sokszor csinálta, de sohasem így. Ahogy óvakodva kisurrant a fák
közül, a lány súlytalannak tűnt, akár az árnyék. Hiába fülelt a
mokaszin apró neszeire, semmit sem hallott. Amint közelebb
lopódzott, a lány szinte a földre lapulva, macskaként settenkedett –
mind lassabban és lassabban, minden lépés előtt megtorpanva,
nesztelenül. Máris a szarvas mögé került, csak tizenöt méter
választotta el föle… azután tíz… öt… de a szarvas még most sem
vett észre semmit. Alig hitt a szemének. A lány egy fa mögé bújt,
alig háromlépésnyire a jószágtól, mely még mindig a fejét lehajtva
rágcsálta a füvet. Azután Sápadt Toll előrevetette magát. Akár a
villám, úgy szelte a levegőt. A szarvas felriadt, megugrott és riadtan
menekült a fák között – ám előtte még a kislány diadalmas kis
kiáltással megérintette.
Azután nevetve szaladt apjához, aki felkapta és szorosan
magához ölelte. A hollandus Dirk van Dyck ekkor döbbent rá, hogy
soha életében nem volt és nem lesz olyan büszke egyetlen
gyermekére sem, mint az ő súlytalanul szökellő, kis indián
lánykájára.
– Megérintettem – lelkendezett a kislány.
– Meg bizony. – Még szorosabban ölelte. Ha csak belegondolt,
hogy ez a tökéletes gyermek az ő ágyékából sarjadt, ámuldozva
csóválta a fejét.
 Ezután még ücsörögtek kicsit a pokrócon. Nem sokat szóltak,
de a lány láthatóan nem bánta. Már arra gondolt, ideje
továbbállniuk, amikor hirtelen felé fordult.
– Mesélj az anyámról.
– Hát – rágta meg a választ –, gyönyörű teremtés volt. Akárcsak
te.
Az első találkozásukra gondolt, arra a szorosra, ahol a népe
nyáron kagylót gyűjtött. A szokott rönkházak helyett vigvamokból
vertek tábort a parton. Kiszárogatták a kagylókat és kikaparták
belsejüket, majd miután eltemették a héjakat, a szárított osztrigát és
éti kagylót elraktározták későbbre, hogy levest főzzenek belőle.
Miért ragadta meg a figyelmét éppen az a fiatal nő? Mert nem
tartozott senkihez? Talán. Volt már házas, de elveszítette a férjét és
a gyermekét. Vagy csak meglátott benne valamit, azt a különös
kíváncsi fényt a szemében? Az is lehet. Két napot töltött ott, és
egész este vele beszélgetett. A vonzalom kölcsönösnek tűnt, őt
azonban szólította az üzlet, így a társalgáson túl semmi sem történt,
mielőtt folytatta az útját.
Aztán egy héttel később visszatért.
A vele töltött idő alatt ismerte meg igazán az indiánokat, és
értette meg, hogy az első holland telepesek, akik saját asszonyok
híján indiánokat vettek feleségül, miért nem voltak hajlandók
lemondani róluk még a legkeményebb vallási üldöztetések
közepette sem. A lány ruganyosan karcsú volt, akár az erdő vadjai,
de galamblelkű is tudott lenni, ha fáradtnak vagy bosszúsnak látta.
– Nagyon szeretted?
– Igen, nagyon – felelte az igazsághoz híven.
– Azután jöttem én.
Népében, kiterjedt családjában hagyományosan mindig jutott
hely az új jövevények számára.
 – Ha nem lett volna asszonyod a fehér ember városában,
feleségül vetted volna az anyámat?
– Hát persze. – Hazugság, még ha kegyes is.
– Sokszor elmentél hozzá.
Addig a három évvel ezelőtti rettenetes tavaszig, amikor arra
tért vissza a faluba, hogy Sápadt Toll anyja súlyos beteg.
– Tegnap volt az izzasztó kunyhóban – tudta meg –, de nem
használt. Most a gyógyítókkal van.
Ismerte a szokásokat. Egy indián még magas láz esetén is
visszavonult a kis kunyhóba, amit forró kövekkel addig hevítettek,
míg olyan nem lett, akár a kemence. Miután addig ücsörgött itt,
hogy patakzott róla a veríték, a beteg előjött, megmártózott a hideg
folyóban, azután pokrócba burkolózott, és megszáradt a tűz mellett.
Az eljárás sokszor működött. Ha nem, következtek a vajákosok és a
gyógyító füveik.
Amikor van Dyck közeledett a házhoz, ahol a nő betegen
feküdt, idős férfi lépett elé.
– Már csak a meteinu segíthet rajta – közölte gyászos hangon. A
meteinu képességei messze meghaladták a közönséges gyógyítókét.
Kapcsolatban állt a szellemvilággal, és ismerte a titkos
ráolvasásokat. Ha már csak ő segíthetett, a beteg a halál mezsgyéjén
járt.
– Miféle kórság ez?
– Láz. – Az öreg férfi bizonytalannak tűnt, de elfintorodott. – A
bőre… – Mintha himlőhólyagokra utalt volna, mielőtt szótlanul
hátat fordított.
Himlő. Van Dyck megborzongott. A fehér ember legnagyobb
átka, amivel Amerikát sújtotta. Náthaláz, kanyaró, bárányhimlő – az
Óvilág közkeletű nyavalyái, melyek ellen az indiánok nem
rendelkeztek védettséggel. Egész falvak pusztultak ki. A térség
őslakosainak talán már a fele is eltűnt. Mocsárláz jött a fehér ember
hajóin, meg persze bujakór, de a legfélelmetesebb mind közül mégis
a bárányhimlő. A rettenetes betegség épp előző évben irtott ki szinte
egy teljes törzset Új Hollandia déli részén, de még Új
Amszterdamban is felütötte a fejét.
Hát ide is eljutott?
Ekkor szörnyű bűnt követett el, még ha talált is rá alkalmas
indokot. Gondolnia kellett magára, asszonyára és gyerekeire, meg
persze Új Amszterdam derék népére. Ahogy a prédikátor mondaná:
a magasabb rendű célra. Ó, igen, akadt mentség bőséggel. Helyesen
cselekedett, amikor vonakodni kezdett, majd anélkül, hogy akár egy
pillantást vetett volna Sápadt Toll anyjára, visszatért a csónakjához,
és elindult lefelé a folyón.
Nem várhatott volna mégis ahelyett, hogy gyáván
megfutamodott? Akkor, amikor az egész családja mellette állt, ő
sorsára hagyta indián asszonyát. Nem nézhette volna meg legalább
a gyermeket? A fájdalom, a rettenetes és dermesztő szégyen azóta
kísértette. Még mindig felriadt rá az éjszaka közepén, gyötrelmes
kiáltással az ajkán.
Amikor egy hónappal később visszatért, kiderült, hogy Sápadt
Toll biztonságban él új családjában, míg anyja egy nappal a
távozása után meghalt, de nem himlőben, hanem kanyaróban.
Próbálta kárpótolni a lányát. Minden évben, amikor népe
megülte a holtak ünnepét, elment hozzá. Máskor senki sem említette
a holtakat, ám az évnek ebben az időszakában a tabu érvényét
vesztette, és imát mondtak a lelkűkért. Ő is ezt tette az elmúlt
néhány napban, mielőtt levitte Sápadt Tollat a folyón.
– Mondd el, milyen voltam kiskoromban – kérte a lány.
– Mennünk kell – felelte –, de majd útközben elmesélem.
Elhagyták a tisztást, ahol erdei szamóca piroslott, s újra
rátaláltak a régi indián ösvényre. Ahogy lassan poroszkált lovával,
Dirk lehetőség szerint felidézett minden apró kis történést, amire
csak emlékezett a lány gyerekkorából – azokból az időkből, amit
vele és az anyjával töltött. Sápadt Toll látható örömmel hallgatta.
Egy idő után, noha még most sem fáradt ki, felültette maga elé a
nyeregbe.
Jóval szürkület előtt elérték Manhattan végét, és letáboroztak a
fennsíkon, az indián barlangok felett. Miután beburkolóztak a
takarókba, háton fekve nézték a tiszta csillagos eget.
– Tudod, hol van most az anyám? – kérdezte a lány.
– Igen. – Tudta, mit hisznek erről az indiánok. Kinyújtotta
karját a Tejút vonala mentén. – Lelke a csillagok útján eljutott a
tizenkettedik mennybe. Most már minden dolgok Teremtőjével van.
A lány hosszú ideg hallgatott, amíg már azon tűnődött, ébren
van-e. Idővel aztán meghallotta álmos hangját.
– Sokat gondolok rád.
– Én is terád.
– Ha nem látsz, akkor is hallhatsz.
– Mondd el, hogyan.
– Ha szellő támad, hallgasd, hogyan sóhajtozik a fenyőfák
között. Akkor majd hallod a hangomat.
– Fülelni fogok – ígérte neki.
Másnap reggel lementek a vízpartra, ahol rátaláltak a nagy
kenunál várakozó két indiánra. Elbúcsúztak, azután Dirk van Dyck
hazatért.

*
Margaretha van Dyck három hetet várt. Vasárnap délután volt. A
férje mesét olvasott a gyerekeknek és Quashnak, a rabszolgafiúnak
a kis társalgóban, míg ő a székéből nézte őket. Ezeket a pillanatokat
szerette a legjobban. Jan már betöltötte a tizenhármat – erős,
kóchajú fiú lett, aki felnézett atyjára és a nyomdokaiba akart lépni.
Dirk elvitte magával a raktárba, és elmagyarázta a hajók működését,
mesélt neki az általuk érintett kikötőkről és a passzátszelekről,
melyeket a kapitányoknak követniük kell, Jan mégis inkább az ő
atyjára emlékeztetett. Nem fűtötte az a kalandvágy, ami Dirket,
annál otthonosabban érezte magát a kis irodában, az üzleti könyvek
társaságában. Nem kétellte, hogy boldogulni fog.
Néhány éve a láz elvitte két másik gyermekét, amit rettenetes
csapásként élt meg, kárpótlásként azonban megérkezett a kis Clara.
Az alig ötesztendős lányka szőke hajával és kék szemével igazi kis
angyalnak tűnt. Kedves, édes természetével nem is cáfolt rá erre a
képre. Az apja egyszerűen imádta.
Ami a rabszolgafiút illeti, ő is boldogult. Egyidős lehetett
Jannal, akivel gyerekként sokat játszott. A kis darával is jól bánt, de
közben mindig tudta a helyét.
Míg elégedetten elnézte férjét a gyermekei körében, Margaretha
arra gondolt, hogy a házasságuk még nagyon is örömteli és boldog
lehet – csak néhány kisebb kiigazítás kell hozzá.
Így, miután a felolvasás véget ért, és a gyermekek átmentek a
szomszédba, a férje pedig megjegyezte, hogy lassan időszerű lenne
újra felhajózni a folyón, óvatosan előkészítette a csapdát.
– Arra gondoltam, Dirk, hogy ideje lenne csatlakoznod egy
szindikátushoz.
A férfi felkapta a tekintetét, majd megvonta a vállát.
– Nem engedhetjük meg magunknak.
Mégis látszott, hogy felkeltette az érdeklődését.
Dirk van Dycknek volt tehetsége a prémüzlethez. Negyed
évszázada, amikor a Nyugat-indiai Társaság még monopóliumot
élvezett, tekintélyesebb piaci szereplő is lehetett volna, ám azóta Új
Amszterdam megnyílt, és számottevően terjeszkedett, míg a
legnagyobb családok – Beekmanék, a van Rensselaerek, a van
Cortlandtok s még vagy tucatnyian – szindikátusokba tömörültek,
hogy pénzeljék a dohány, a cukor, a rabszolgák és egyéb kelendő
árucikkek szállítását. Egy ilyen tehetséges férfiú egész vagyonra
tehetett szert a körükben, csakhogy a lehetőséget nem adták ingyen.
– Több pénzünk van, mint hinnéd – jegyezte meg csendesen.
Többes számot használt, mintha kettejük közös vagyonáról
beszélne, de mindketten tudták, hogy nem így van. Amikor hat
hónappal korábban meghalt az apja, Margaretha egyedül örökölt; a
házassági szerződés értelmében férje nem gyakorolt befolyást a
vagyona felett. Még azt sem tudhatta, mekkora ez a vagyon. –
Szerintem befektethetnénk egy szindikátusba – tette hozzá.
– Kockázatos – figyelmeztetett a férfi.
Tudta ő is. A gyarmatokon a legnagyobb befektetők a tehetős
özvegyek és feleségek sorából kerültek ki. Tárgyalt már minddel.
– Nem kétlem, de megbízom az ítélőképességedben. – Figyelte,
ahogy a férfi megfontolja a dolgot. Gyanítja vajon, mit tervez?
Talán, de egy ilyen ajánlatot akkor sem utasíthat vissza. A férfi
hosszan gondolkodott, mielőtt elmosolyodott.
– Drága feleségem – felelt gyengéd hangon –, megtisztelsz a
bizalmaddal, s én mindent meg is teszek a családunk üdvére.
A gyarmatokon élő leggazdagabb asszony – egy özvegy, aki
csak nemrég ment hozzá jócskán fiatalabb harmadik férjéhez – ezt a
tanácsot adta neki: „Ne uralkodj a férjeden, de jelöld ki a határokat,
amelyek közt döntéseket hozhat.” Amennyire Margaretha látta, nem
tarthatott soká, hogy van Dyck rákapjon a nagyobb ügyletekre, s a
velük járó pezsgő társasági életre. Nemsokára túlságosan elfoglalt
lesz ahhoz, hogy az indián nőket zargassa a vadonban. S amint
megszokja új életét, rettegni fog tőle, hogy elvágja az anyagi
erőforrásait, még ha kísértést is érezne a tévelygésre.
– Ám ettől még fel kell hajóznom – tette hozzá a férfi.
– Valóban? – Összevonta a szemöldökét.
– Nem hagyhatok fel az üzlettel, legalábbis még nem. Egyelőre
szükségünk van erre a bevételre, nem igaz?
Margaretha habozni kezdett. A bevétel valóban kapóra jött, s
hacsak nem akarta bevallani, mennyi pénze is van, el kellett
fogadnia az érvet. Ugyanakkor átlátott a férje szándékán. Próbált
szabadulni a csapdából. A fene vigye el!
Csakugyan ágyast tart odakint a vadonban? Esetleg többet?
Nem kételkedett abban, hogy az indián gyermek az övé. Szigorúan
véve akár meg is üthetné ezért a bokáját. Az erkölcsi rend
védelmében Stuyvesant törvénytelenné nyilvánított az indiánokkal
folytatott mindennemű testi kapcsolatot, de bármit is gondoljon,
azzal aligha oldaná meg a problémát, ha a kormányzó bírósága elé
citálná a férjét. Nem, ezt higgadtan kell megoldania. Ficánkoljon
csak, ahogy tud, az ő eszén nem jár túl. Majd talál neki más
elfoglaltságot, hogy ne legyen ideje felhajózni.
– Igazad van – vette elő a legédesebb hangját. Hadd higgye,
hogy ő győzött.

*
Az első néhány hét jól alakult Dirk van Dyck számára. Rövid úton
bekerült a nagykereskedők egy csoportjába, mely dohányt hajózott
át az Atlanti-óceánon, hogy ellássa a régi Amszterdam nagy
dohánykeverő és ízesítő gyárait. Margarethával hamarosan bejárása
lett a fényűző otthonokba, ahová azelőtt jószerivel a lábát se tehette
be. Vett egy új kalapot, még néhány finom selyemharisnyát is. A
társalgóban a kémény belső falát tetszetős kék-fehér delfti
csempékkel burkolta. Margaretha fogta Quasht, a mindenesként
szolgáló rabszolgafiút, szépen felöltöztette, és megtanította, hogyan
szolgáljon fel az asztalnál. Amikor az öreg lelkész tiszteletét tette
náluk, külön is kiemelte a rabszolgafiú eszességét.
Egy júniusi napon, amikor van Dyck végzett a tekejátékkal a
fogadóban, egy ifjú holland Főnöknek szólította. S akit egy holland
„Baasnak” szólított, az tudhatta, hogy nagy ember, köztiszteletben
álló ember. Újult magabiztosság töltötte el, asszonya pedig nem is
lehetett volna boldogabb.
Ezért is érte meglepetésként a perpatvar.
Egy júliusi estén történt. Másnap reggel kellett volna
felhajóznia. Margaretha már jó ideje tudott erről, ezért először nem
is értette, mi akar azzal mondani, hogy:
– Szerintem holnap nem kéne elmenned.
– Ugyan miért nem? Már mindent előkészítettem.
– Nem szabadna itt hagynod a családodat ekkora veszély
közepette.
– Miféle veszélyről beszélsz?
– Tudod te azt. Az angolokról.
– Ó. – Megvonta a vállát. – Az angolokról.
Az asszony nem a levegőbe beszélt. Springsteen, akinek a
véleményét nagyra tartotta, a minap ugyanígy előhozakodott a
kérdéssel:
– Az angoloknak érthető módon fáj a foga a prém- és rabszolga-
kereskedelmünkre. Évente több tízezer fontot kereshetnének a
dohányon, ami keresztülmegy ezen a kikötőn, ám mindenekelőtt,
barátom, ha megkaparintanák Új Amszterdamot, övék lenne a folyó,
s vele egész észak.
Az angolok egyre merészebben léptek fel. Mindig is uralták a
hosszú sziget túlsó végét, de a Manhattanhez közelebb erő területet
meghagyták a hollandoknak, a múlt évben azonban Winthrop,
Connecticut kormányzója adót követelt a holland településektől,
amit egyikük sem mert megtagadni.
Nemrégiben pedig ennél is nagyobb szégyen érte őket.
Anglia királya, II. Károly a szórakoztató gazfickók közé
tartozott, az öccsét, Jakabot, York hercegét azonban egészen más
fából faragták. Őt nem sokan kedvelték – túlzottan büszkének,
merevnek és becsvágyónak tartották –, ezért is okozott nagy
döbbenetét a hír: „A király a fivérének ajándékozta amerikai
gyarmatait, Massachusettstől le egészen Marylandig.” Ez a terület
magába foglalta Új Hollandiát is, York hercege pedig hadiflottát
küldött Amerikába, hogy elfoglalja birtokát.
Stuyvesant újult erővel látott munkának: megerősítette a
védőműveket, őrszemeket helyezett ki. A Nyugat-indiai Társaság,
noha csapatokat vagy pénzt nem küldött, elrendelte a kolónia
védelmét, a merész kormányzó pedig eltökélte, hogy legalább Új
Amszterdamot megtartja.
Ám ekkor újabb üzenet érkezett Hollandiából. A brit kormány
feltétlen és egyértelmű garanciát adott a hollandoknak, hogy
nincsenek tervei a gyarmataikkal. A flotta Bostonba tart. Nem
sokkal ezután még megnyugtatóbb hírt hallottak: a flotta
megérkezett Bostonba, s ott is maradt. A válság lezárult. Stuyvesant
máris felhajózott a folyón, hogy elsimítson néhány kisebb
problémát az ottani mohikánokkal.
Ezért, amikor Margaretha az angol fenyegetést hozta fel
ürügyként, hogy miért ne induljon útnak, van Dyck okkal
gyanakodott, hogy így próbálja megrendszabályozni. Amit
semmiképp sem engedhetett.
– Hát az üzlet? – tette fel a kérdést.
– Várhat.
 – Nem hinném. – Egy pillanatra elhallgatott, míg az asszony
gyanakodva méregette. – Te és a gyerekek nem vagytok veszélyben
– tette hozzá.
– Mondod te.
– Mert így igaz.
– Úgy hát nem vagy hajlandó maradni?
– Még a muszka herceg se tart veszélytől – vont vállat
könnyedén. Új Amszterdam népe, mely gyakran nehezményezte
diktatórikus módszereit, csak így emlegette háta mögött a
kormányzót.
– Nem kéne ilyen ostoba névvel illetned a kormányzót –
csattant fel az asszony dühösen.
– Ahogy kívánod. – Megvonta a vállát. – Akkor legyen
Tuskólábú.
Úgy tűnt, még feleségének tehetős barátai közül is csak kevesen
kedvelik Stuyvesantot – vagy a Nyugat-indiai Társaságot, ha már itt
tartunk. Némelyek, vélte van Dyck, azzal se törődnek, mely nemzet
zászlaja leng a gyarmat felett, míg zavartalanul üzletelhetnek. Még
mulattatta is, hogy felesége barátai inkább osztják az ő nézeteit.
– Tízszer többet ér, mint bárki közületek – kiáltott fel dühödten
Margaretha.
– Istenem – nevetett fel a férfi. – Még azt hihetném, szerelmes
vagy belé…
Ezzel túl messzire ment. Az asszony kifakadt.
– Csak erre tudsz gondolni? Talán nem önmagadból kiindulva
kéne megítélned másokat. Amit pedig az indiánoknál tett
látogatásaidat illeti… – Engedte, hogy a visszafojtott keserűség
átitassa a szavait, így kétség se maradjon a jelentésük felől. –
Jobban teszed, ha három héten belül megfordulsz, ha tovább akarod
költeni a pénzemet. – Az utolsó szavakat már úgy üvöltötte, hogy
felpattant a helyéről. A tekintete lángolt az indulattól.
– Megfordulok – közölte a férfi fagyos hangon –, amint
végeztem a dolgommal. – Mire befejezhette volna, az asszony már
kiviharzott a szobából.
Másnap hajnalban anélkül indult el, hogy akár csak elbúcsúzott
volna tőle.

*
Gyönyörű nyári reggel köszöntött rájuk, amint a széles palánkos
csónak, az evezőknél négy jó emberével, északnak siklott a vízen,
ám ahelyett, hogy Hudson nagy folyójának vágott volna neki, van
Dyck Manhattan másik oldalán, a Keleti-folyón kezdte meg
utazását. A bárka közepén nagy halomban állt a vastag, szívós,
düftinként ismert holland szövet – ez a rakomány volt hivatott távol
tartam a kíváncsi tekinteteket.
Békésen hajóztak. Idővel elhaladtak a folyó közepén fekvő,
hosszan elnyúló homokpad mellett, majd, miután csaknem
nyolcmérföldnyire elhagyták Új Amszterdam rakpartját, jobbra
befordultak a keleti oldalon benyúló kis mólóhoz, ahol egy csapat
férfi várta őket valódi rakományukkal, egy szekérnyi hordóval.
Időbe telt berakodni mindet. A munkavezető, egy testes holland
gazda, rákérdezett, meg kívánja-e kóstolni az árut.
– Ugyanaz, mint korábban? – tudakolta van Dyck.
– Pontosan.
– Megbízom benned. – Számtalanszor üzleteltek már ezzel.
A borpárlattal. Az indiánok nem tudtak betelni vele, csakhogy a
brandyvel történő üzletelést törvény tiltotta.
– Hogy ne legyen főbenjáró bűn – bökte oldalba kedélyesen a
munkavezető –, felvizeztem kicsit. – Épp csak annyira, hogy az
indiánok ne érezzék a különbséget, ám van Dyck ezen is keressen
plusz tíz százalékot. Miután a hordókat mind berakodták, a bárka
újra nekiindult a folyónak.
Az üzletmenetet csak egy valami nehezítette: az árut a Keleti-
folyón kellett berakodni, s hacsak nem térnek vissza Új
Amszterdamba, Manhattan keleti oldalán kellett továbbhajózniuk,
hogy elérjék Hudson nagy Északi-folyóját. Ami bizonyos
veszélyekkel járt.
A Keleti-folyó a torkolatnál villaszerűén kettéágazott. Balról
keskeny csatorna kerülte meg Manhattan északi csücskét, míg
jobbról szélesebb társa vezetett keletnek, a roppant tengeri szorosba,
mely a csaknem száz mérföld hosszú szigetnek köszönhette
védettségét. A veszélyt maga az elágazás jelentette. Még ha
mindhárom, vízi út kellően nyugodtnak tűnt is, az árapály és a
különféle áramlatok olyan összetett vízmozgást eredményeztek, ami
megnehezítette a kis szigetek alapján történő navigálást. Odakint a
szorosban még a legnyugodtabb napokon is, amikor meg se rezdült
a part menti nád, könnyen előfordulhatott a tapasztalatlan hajóssal,
hogy az örvények és áramlatok játékává vált bárkájával nekiszaladt
egy vízfalnak, mely mintha haragos tengermélyi istenként szökött
volna fel előtte. „A pokol kapuja”, így nevezték a helyet. Aki
tehette, elkerülte.
Épp ezért elővigyázatosan közel maradtak a manhattani
oldalhoz, ahogy betértek a balról nyíló keskeny csatornába. Ha
hánykolódtak is egy sort, biztonságban továbbhaladtak.
A baljukon terült el Harlem aprócska települése. Itt, noha
szélessége alig érte el az egy mérföldet, Manhattan északi csücske
impozáns magasságba szökött. Jobbról látták Bronck földjének
végét. A keskeny csatorna még néhány mérföldön át folytatódott,
hogy miután elhagyott néhány ősi indián barlangot és táborhelyet,
egy meredek falú, kanyargó szoroson át kivezessen az Északi-
folyóra. Itt is le kellett küzdeniük a veszélyes áramlatokat, de
miután kifutottak a nagy folyóra, van Dyck végre
megkönnyebbülten sóhajthatott fel.
Innét már könnyű út várt rájuk. Amint az atlanti dagály átért a
kikötőn, és visszájára fordította a folyó sodrását, az áramlat sok
mérföldön át felfelé segítette őket. Az evezősök csekély erőfeszítése
mellett is gyorsan haladtak északnak. Jobbról elhagyták Jonker
uradalmát; balról a nyugati part magas sziklaszirtjei sorjáztak,
mígnem átadták helyüket egy púpos hátú dombnak. Jobbra már látta
is úti céljukat, a keleti part lankáin fekvő indián falut.
– Itt reggelig megpihenünk – közölte az evezősökkel.

*
A lány örült, hogy láthatja, és boldogan vezette körbe a kis faluban,
hogy köszönthesse az összes családot. A meghajtott facsemetékből
épült és fakéreggel burkolt otthonok a víz fölé kinyúló természetes
teraszon szóródtak szét, mindenféle védőkerítés nélkül. A
legnagyobb ház – hosszú és keskeny építmény – öt családnak
biztosított lakhelyet. A közelében két diófa állt, míg mögötte a
bozótosban vadon termett a szőlő. A lenti folyóparton fakeretekre
hajtogatták a nagy halászhálókat. A nádasnál hattyúk és vadkacsák
tanyáztak.
Lehet bármily szegény, gondolta van Dyck, a lányom semmivel
sem él rosszabbul, mint én.
Kora este vacsoráztak, frissen fogott halat ettek. Még órákig
világos maradt, amikor Sápadt Toll arra kérte, sétáljanak fel a
domboldalon a kiugró sziklához, ahonnét szép kilátás nyílik a vízre.
Felfigyelt rá, hogy a lány egy levelekbe csomagolt kis tárgyat hoz
magával. Miután kényelmesen elhelyezkedtek az esti napfényben,
és figyelték a felettük köröző sasokat, a lány megszólalt.
– Ajándékot hoztam neked. Én magam csináltam.
– Megnézhetem?
Odaadta neki a kis csomagot. Széthajtogatta a leveleket. Azután
szélesen elmosolyodott.
– Kagylópénz – kiáltotta. – Gyönyörű! – Isten tudja, hány
órájába telhetett elkészíteni.
Kagylópénz. Az apró kagylóhéjakat – a parti csiga fehér és az
éti kagyló lila vagy fekete vázát – középütt átfúrták, és madzagokra
fűzték fel, hogy övék, fejékek és mindenféle egyéb díszítmény
formájában hordják.
Sőt, fizetőeszközként használták. Az indiánok felfűzött
kagylópénzzel fizettek az árukért; ezt adták hozományként és
sarcként is. Miután a gazdagságot testesítette meg, a törzs bölcsei
gondoskodtak róla, hogy a kagylópénzből jusson minden családnak.
Túl a szépségén és értékén, a kagylópénz gyakran rejtett
jelentést is hordozott – a fehér jelképezte a békét és életet, a fekete a
háborút és halált.
A kagylókból szövevényes és mások által olvasható mintákat,
képeket is kialakíthattak. A nagy, több láb hosszú ünnepi övék
kiemelt eseményeken, békekötéseken jutottak szerephez, míg a
szent emberek kagylófonatai mélyebb jelentéstartalmat hordoztak.
A hollandok rövid úton felismerték, hogy az általuk sewannak
nevezett kagylópénzen prémeket vásárolhatnak, a Massachusettsben
élő angol puritánok azonban ennél is jobbat találtak ki. Az indiánok
hagyományosan nyáron ásták ki a homokból a kagylókat, és télen
végezték el felfűzésük időigényes munkáját. Az acél fúrószárak
jelentősen felgyorsították a termelést, így amint belefogtak a saját
kagylópénzük gyártásába, az angolok hamar kiszorították a piacról
az indiánokat, ám ami még rosszabb: a kagylópénz-gyártás felfutása
és az árucikkek iránti növekvő kereslet miatt mind több kagylópénzt
kellett fizetni ugyanazért az áruért. A holland és angol kereskedők
hozzászoktak ehhez a pénzromláshoz, a kagylópénz szépségéhez és
magasabb rendű jelentéséhez szokott indiánok azonban úgy érezték,
a fehér ember becsapja őket.
Van Dyck most egy övét tartott a kezében. Tíz centi széles
lehetett, hossza viszont a két méterhez közelített, így több mint
kétszer átérte a derekát. A fehér kagylók hátterében kis lila mértani
formák rajzolódtak ki. A lány büszkén mutatott rájuk.
– Tudod, mit jelentenek? – kérdezte.
– Nem – vallotta meg.
– Az áll itt – szaladt végig a lány ujja az íráson –, hogy „Sápadt
Toll Atyja”. – Elmosolyodott. – Viseled majd?
– Örökké – ígérte meg.
– Akkor jó. – A lány boldogan nézte, ahogyan felvette, azután
hosszú ideig csak ültek, és nézték, ahogyan a napkorong előbb
vörösre váltott, majd alábukott a folyón túli erdők mögé.
Reggel, távozás előtt arra is ígéretet tett, hogy a visszaúton újra
meglátogatja a falut.

*
Dirk van Dyck utazása azon a nyáron kellemesen alakult. Szép
maradt az idő. A nyugati parton távolba vesző vadon terült el, ahol
még az algonkin ajkú törzsek uralkodtak, melyek közé a lánya népe
is tartozott. Ismerős vizeken hajóztak, ahogy ő szerette mondani: a
folyó vendégeként. Az óceáni dagály még százötven mérföld
távolságban, Fort Orangie-nél is éreztette erejét – nyáron a sós
tengervíz is közel hatvan mérföldnyire feljutott Hudson folyóján –,
így az út java részén csak hagyta sodortatni magát úti célja, a
mohikán terület felé.
Sokan féltek a mohikánoktól. A Manhattan körül élő indiánok
mind algonkin nyelven beszéltek, ugyanakkor a harcias törzsek,
melyek észak kiterjedt vidékei felett uralkodtak, az irokézt
használták. Márpedig az irokéz mohikánok nem szívelték az
algonkinokat, akiket immár negyven éve elnyomás alatt tartottak.
Megszállták lakóhelyeiket, és sarcot követeltek tőlük, ám bármilyen
félelmetes hírben álltak, a hollandok egyszerűen és gyakorlatiasan
közelítettek a kérdéshez:
„Minél többet háborúznak a mohikánok az algonkinokkal, annál
jobb. Kis szerencsével lekötik őket annyira, hogy ne okozhassanak
nekünk fejtörést.” E gondolat jegyében még fegyvereket is adtak el
a mohikánoknak.
Van Dyck szerint ez a politika rejtett magában némi kockázatot.
Új Hollandia északi elővédjei, fent Fort Orangie-nél és
Schenectadynél, mohikán területen feküdtek, az ottani indiánok
pedig néha főfájást okoztak nekik – a minap is egy ilyen probléma
szólította Stuyvesantot Fort Orangie-be. Bármily kevéssé kedvelte
Stuyvesantot, van Dyck nem kétellte, hogy a szívós öreg csataló
elbír a mohikánokkal, akik lehetnek bármily harciasak, hajlanak a
tárgyalásos megoldásra, ha ez áll az érdekükben.
Ami őt magát illeti, nem tartott a mohikánoktól. Beszélte az
irokézt és ismerte a szokásokat. Különben sem ment Fort Orangie-
ig, csak egy kereskedelmi állomásig, ami egy teljes napnyira délre
esett az erődtől. Tapasztalatai szerint, akármi is zajlott a világban, a
kereskedőket mindig szívesen látták. Csak el kellett mennie a
vadonba, hogy eladja a mohikánoknak a törvénytelen italt, és
elhozza a cserébe kapott prémeket.
„Bízz a kereskedelemben – szokta mondani. – Királyok jönnek-
mennek, de a kereskedők uralma örökké tart.”
Sajnálta persze, hogy a mohikánokkal kell üzletelnie. Jobban
kedvelte lánya algonkin népét, de mi mást tehetett volna? A fehér
ember oly mohón vágyta a prémet és az indiánok oly mohón a
kedvére tettek, hogy Hudson folyójának alsó szakaszain már alig
maradt hód, amit az algonkinok áruba bocsáthatták. Még a
mohikánoknak is be kellett törniük a még északabbra eső húron
területre, hogy csillapítsák a fehér ember kielégíthetetlen éhségét,
de ők legalább szállították az árut. S egyedül ez számított. Ezért
lettek ők a legfőbb üzletfelei.
Az utazás tíz napig tartott. Ahogy a vadon mélyére hatolt, nem
történt semmi érdemleges. A kereskedelmi állomást az algonkin
falvakkal ellentétben állandóra építették és cölöpkerítéssel övezték.
A mohikánok talán ingerlékenyek és harciasak voltak, de elfogadták
a brandyjét.
– Jobb lett volna, ha fegyvereket hozol – jegyezték meg, mégis
az egyik legnagyobb prémszállítmánnyal indult vissza, amit valaha
szerzett. Ugyanakkor bármilyen értéket is képviselt a rakomány,
nem szándékozott visszasietni Manhattanbe. Akkor inkább
mindenféle módon késleltette érkezését – egy napot eltöltött itt, egy
másikat meg ott.
Meg akarta várakoztatni Margarethát.
Ha nem is túl hosszú ideig. Gondos számítást végzett. Az
asszony megszabta a határidőt, ő pedig szántszándékkal túllépi.
Természetesen azt mondja majd, hogy az üzletkötés tovább tartott a
vártnál, az asszony meg természetesen gyanakszik majd, de mi mást
tehetne? A lényeg, hogy bizonytalanságban tartsa. Szereti a
feleségét, de akkor sem hagyhatja, hogy parancsolgasson neki. Egy
hét késés éppen megteszi. így hát az evezősök nem erőltették meg
magukat, ahogy lefelé csorogtak a folyón, míg van Dyck számolta a
napokat, és élvezte az utat.
Egy dolog nem hagyta csak nyugodni – valami, amiről csúnyán
elfeledkezett. Talán apróság, de akkor sem tudta kiverni a fejéből.
Nem vitt ajándékot a lányának.
A kagylópénz öv, amit tőle kapott, természetesen anyagi értéket
is képviselt, számára azonban messze többet jelentett. A kislánya a
saját kezével készítette neki: hosszú órákon át fűzögette a kis
kagylóhéjakat, míg azok egyetlen üzenetben, a szeretet gyönyörű
megnyilvánulásában egyesültek.
Hogyan felelhetne erre? Mit adhatna viszonzásul? A
kézügyességével semmire sem ment – nem tudott se faragni, se
szőni. Híján van minden ősi készségnek, tudatosult benne, csak a
vásárláshoz és eladáshoz ért. Hogyan mutathatná ki a szeretetét,
hacsak nem egy drága ajándékkal?
Kis híján vett egy mohikánok által készített kabátot, de annak a
lány aligha örült volna. Amellett, valami olyasmit szeretett volna
adni, ami a saját népétől származott, melyhez szegről-végről ő is
tartozott, de bárhogy törte a fejét, nem tudott dönteni, így a
probléma megoldatlan maradt.
Miután visszaértek az algonkin területre, utasította embereit,
hogy evezzenek ki a nyugati partra, ahhoz a faluhoz, ahol korábban
már üzletelt. Szerette gondozni kapcsolatait, s ezáltal is
késleltethette hazatérését.
Lelkes fogadtatásban részesült, jóllehet a falu lakóit elfoglalta a
betakarítás. Miként a legtöbb őslakos indián, ők is kukoricát ültettek
márciusban, majd veteménybabot májusban, aminek hasznos
támasztékként szolgáltak a magas kukoricaszárak – most pedig
mindkettőt betakarították. Van Dyck embereivel két napot maradt a
faluban, hogy segítsen ebben. A hőségben alaposan megizzasztotta
a munka, mégis élvezte. Noha prémet már nem kínálhattak, az
algonkinok továbbra is ellátták a fehér embert kukoricával, ezért
van Dyck ígéretet tett rá, hogy egy hónapon belül visszatér az újabb
szállítmányért.
A betakarítás jól ment. A harmadik napon mind együtt ültek le
az esti étkezéshez, és az asszonyok már elkezdték hordani az ételt,
amikor kis csónak tűnt fel a láthatáron. Egyetlen ember hajtotta.
Van Dyck nézte, ahogy a lélekvesztő közeledett. Amint elérte a
partot, a férfi kilépett belőle, és sietve a szárazra vontatta. Szőke
hajú, fiatal fickó volt, még a húszas évei elején, némiképp előreugró
fogakkal. Kellemes vonásai ellenére sem tűnt puhánynak. A
forrósággal dacolva lovaglócsizmát és sárfoltokkal tarkított fekete
kabátot viselt. Kék szemében eleven fény csillant. A csónakból egy
bőrzsákot emelt ki, amit széles mozdulattal vetett a vállára.
Az indiánok gyanakodva méregették. Amikor az egyikük
megszólította, nyilvánvaló lett, hogy nem beszéli az algonkin
nyelvet, egyszerű gesztusokkal mégis az értésükre adta, hogy ételt
és fedelet keres, amit az algonkinok szokás szerint senkitől sem
tagadtak meg. Van Dyck intett az idegennek, hogy telepedjen mellé.
Néhány pillanat múltán kiderült, hogy a fiatal férfi hollandul
sem ért. Angol volt, van Dyck tűrhetően beszélte ezt a nyelvet, ám
úgy tűnt, mintha a sötét kabátos fickó még az anyanyelvén is
óvakodna megszólalni.
– Honnét jössz? – tudakolta van Dyck.
– Bostonból.
– Mi járatban?
– Kalmárként.
– De mi hozott ide?
– Connecticutban voltam. Kiraboltak. Elvesztettem a lovam.
Gondoltam, a csónakra bízom magam. – Elfogadta a felkínált
kukoricát, és enni kezdett, elkerülve minden további
kérdezősködést.
Van Dyck kétféle embert ismert Bostonban; Az istenes fajtát, a
mord puritánokat, kiknek nyája az Úr világosságában élt, legyen
bármennyire bántó is az a fény. Stuyvesant talán nem szívelte a
kvékereket és hasonlókat, ezért távol tartotta őket a falaiktól, ám ez
semmiség volt ahhoz képest, amit Massachusetts lakói műveltek
velük – minden beszámoló szerint félholtra ostorozták őket. Nem
mintha az idegen túlbuzgó kereszténynek tűnt volna. A második
fajtába azok tartoztak, akik azért jöttek Új Angliába, mert a
halászattól és kereskedelemtől reméltek meggazdagodást. Kemény,
szívós fickók. A fiatal idegen talán ebbe a kategóriába tartozott.
A meséje viszont nem tűnt hihetőnek. Valamiféle szökevény
lehetett, aki nyugat felé menekült, hogy lerázza üldözőit? Nyilván a
csónakot is úgy lopta. Eltökélte magában, hogy rajta tartja a szemét.

*
Tom Masterre rájárt a rúd. Az angol flottát, mellyel Bostonba
utazott, viharok sújtották. Amikor végül elérte Bostont, és megjelent
a családi otthonban, ahol immár a fivére, Eliot lakott, előbb a
döbbent tekintetekkel szembesült, majd az órákon át tartó néma
csenddel, amit még a tomboló tengeri viharnál is nehezebben viselt.
A fivére ugyan nem hajította ki a házából, de a maga csendes,
eltökélt módján nyilvánvalóvá tette: bár az apja meghalt, ám az
akarata ugyanúgy érvényben marad, Tom pedig áthágta a jóérzés
minden törvényét, amikor újra megkísérelt belerondítani a családi
fészekbe.
Tomot ez előbb fájdalommal töltötte el, majd felbőszítette.
Harmadnap aztán úgy döntött, az egészet rosszízű tréfaként kezeli,
és a háta mögött kineveti karót nyelt testvérét.
 A bostoni álláskeresés ugyanakkor a legkevésbé sem tűnt
tréfadolognak. Akár a híre előzte meg, akár Eliot figyelmeztetett
mindenkit, sok jóval egyetlen ismerőse sem kecsegtette. Ha
Bostonban marad, szemlátomást nehéz élet vár rá.
Eszébe ötlött, hogy atyjuk talán rá is gondolt, amikor
megfogalmazta a végakaratát, ám amikor megkérdezte erről fivérét,
Eliot csak ennyit felelt:
– Csupán bizonyos feltételek esetén, melyeket nem teljesítesz. –
Ezzel kétségkívül színigazat mondott.
Mihez kezdhetett? Eliot nyilván kész örömmel fizette volna a
visszaút-ját Londonba, ha ily módon végleg eltávolíthatja őt
Bostonból, neki azonban nem fűlött a foga ahhoz, hogy a tulajdon
fivére futamítsa meg.
Amellett, még valamit számításba kellett vennie.
York hercegének flottája ugyan Boston kikötőjében maradt, és
parancsnoka látványosan úgy tett, mintha a herceg bostoni ügyeit
intézné, ám egy fiatal tiszttel folytatott társalgása megerősítette,
amit régóta gyanított. A flotta Új Amszterdamba hajózik, méghozzá
hamarosan. „Ha a herceg elveszi Új Hollandiát a hollandoktól,
egész királysága lehet ideát – jelentette ki a tiszt. – Elég
ágyúgolyónk és lőporunk van ahhoz, hogy rommá lőjük Új
Amszterdamot.” A garancia, amit Anglia királya adott a
hollandoknak, csupán az élveteg uralkodó kedvenc taktikai húzása
volt: arcátlan hazugság.
Ha pedig így áll a dolog, ez sokat javít egy becsvágyó angol ifjú
kilátásain. Nagy botorság lett volna éppen most hátat fordítani az
újsütetű amerikai gyarmatoknak. Nem kell más, csak egy terv.
Másnap meg is szállta az ihlet. Mint oly sok korábbi ötlete, ez is
botrányosra sikeredett, ugyanakkor nem volt híján a humoros
felhangoknak. Egy fogadóban találkozott egy ismerős lánnyal, aki
hozzá hasonlóan nem örvendett túl jó hírnévnek. Miután egy ideig
eltársalogtak, másnap visszatért hozzá, hogy újra beszéljenek.
Amikor elmondta, mit vár és mennyit hajlandó fizetni érte, a lány
csak felkacagott, és beleegyezett mindenbe.
Aznap este beszélt is a fivérével.
Bocsánatkéréssel kezdte, és elmondta Eliotnak, mennyire gyötri
a bűntudat múltbéli tévelygései miatt. Amikor a kijelentést néma
csend fogadta, hozzáfűzte, hogy le óhajt telepedni, bármily szerény
körülmények között is, hogy új életet kezdjen.
– Remélhetőleg nem itt – jegyezte meg a fivére szárazon.
Ezt ő maga se szeretné, nyugtatta meg. Sőt, tette hozzá, már a
lelki társát is megtalálta. Eliot, ha lehet, még nagyobb
hitetlenkedéssel fogadta ezt a hírt.
Korábbról ismeri a menyasszonyát, magyarázta Tóm, aki
korántsem példás életet élt, ám hozzá hasonlóan kész vezekelni.
Létezik-e vajon alkalmasabb módja a keresztény könyörület és
alázat kimutatásának, minthogy kimenti őt a fertőből?
– Miféle nő ez? – firtatta Eliot szenvtelenül.
Tom megadta a lány nevét és a fogadóét is, ahol dolgozott.
– Azt remélem – tette hozzá –, hogy segítesz az újrakezdésben.
Másnap délre Eliot épp eleget tudott. A kérdéses lány
közönséges szajha volt. Igen, erősítette meg, boldogan hozzámenne
Tomhoz, hogy üdvözöljön, és itt Bostonban éljen, bármily szerény
körülmények közt is. Jelenlegi züllöttségénél minden csak jobb
lehet. Noha Eliot nyomban felismerte, hogy az egész csak porhintés,
nem vette félvállról a dolgot. Igazából nem is számított, igaz-e,
vagy sem. Tom szemlátomást arra készült, hogy bajt és szégyent
hozzon a fejére, viszont feltehetően nyitott volt egy másik
megoldásra, az azonnali távozásra – megfelelő fizetségért persze.
Aznap este újra leültek beszélni.
 Az esemény abban a fennkölten komor hangulatban zajlott,
amit Eliot láthatóan tökélyre fejlesztett. Abban a kis négyzet alakú
szobában kerített rá sort, amit az irodájaként használt. Tom az
íróasztalon, kettejük között tintatartót, Bibliát, törvénykönyvet,
papírvágót és egy fenyőfa dobozkát látott, benne frissen vert
ezüsttallérral.
Eliot ily külsőségek között ajánlotta fel neki az örökséget, amit
Adam Master azzal a kikötéssel hagyott kisebbik fiára, hogy csak
abban az esetben juthat hozzá, ha előbb csatlakozik a hívők
közösségéhez. Eliot ezúttal is színigazat mondott, amikor
megjegyezte:
– Ezzel megtagadom atyám végakaratát.
– Boldogok az irgalmasok – szólt ünnepélyes hangon Tóm.
– Megtagadod hát, hogy visszatérj Angliába.
– Meg én.
– Akkor e levél ellenében megkapod a jussodat a connecticuti
Hartford-ban. Odalent – tette hozzá szárazon – elnézőbbek a hozzád
hasonlókkal. Az egyetlen feltétel, hogy soha, de soha nem térhetsz
vissza Massachusetts-be. Egyetlen napra sem.
– Az evangéliumi tékozló fiú is visszatért, hogy tárt karokkal
fogadják – jegyezte meg nyájas hangon Tom.
– Ő is csak egyszer tért vissza, miként te. Nem kétszer.
– Az utazáshoz pénzre lesz szükségem. A leveledre nem kapok
semmit, csak ha elérem Hartfordot.
– Ennyi elég lesz? – Eliot adott neki némi kagylópénzt, meg
egy tarsolyt, benne pár shillinggel. Utóbbiból kifizetheti a lányt a
fogadóban, számolgatott Tom, a többi meg elég lehet az útra.
– Köszönöm.
– Aggódom a lelki üdvödért.
– Tudom.
 – Esküdj, hogy nem térsz vissza.
– Esküszöm.
– Imádkozom érted – tette hozzá a fivére, noha láthatóan nem
hitt ennek eredményességében.
Tom másnap korán ellovagolt. Mielőtt elhagyta a házat, még
besurrant a fivére irodájába, és kicsente az ezüsttallért a dobozból,
csak azért, hogy felbőszítse.
Nem sietett, ráérős tempóban vágott át Massachusettsen, és az
útba eső tanyákon szállt meg. Amint elérkezett a Connecticut
folyóhoz, délnek kellett volna fordulnia, hogy eljusson Hartfordba,
de azért se tette, amire a bátyja utasította, és minden különösebb ok
nélkül további napokat lovagolt nyugat felé. Valóban nem sietett. A
pénz, amit a kis tarsolyban őrzött, kitartott egy ideig. Mindig azt
hallotta, milyen fenséges látvány a nagy Északi-folyó. Talán elmegy
addig, mielőtt visszafordulna Hartford felé.
Miután elhagyta Connecticutot, holland területre ért, de nem
találkozott senkivel, ezért még néhány napot itt töltött, miközben
éber tekintettel kutatta az esetleges indiánokat. A második nap
estéjén a terep lejteni kezdett, majd nemsokára meglátta a nagy
folyó szélesen elnyúló ívét. A folyópart felé kinyúló egyik sziklán
holland tanyát talált. Aprócska birtok volt: egyszintes rönkház
széles tornáccal, egyik oldalt pajtával, a másikon istállóval és
alacsony melléképülettel. Rét vezetett a folyóparthoz, ahol fából
ácsolt mólót és csónakot látott.
Az ajtóban inas, savanyú arcú, hatvan körüli férfi fogadta, aki
egy szót sem beszélt angolul. Amikor Tom elmutogatta, hogy
szállást keres éjszakára, a gazda vonakodva beleegyezett, hogy a
házban étkezzen, de aludnia már a pajtában kellett.
Miután ellátta a lovát, Tom belépett a rönkkunyhóba, és ott
találta a gazdát, két másik férfit – alighanem az idénymunkásokat –,
meg egy fekete rabszolgát, akik az estebédhez készülődtek. A ház
úrnője – alacsony, szőke hajú, a gazdánál jócskán fiatalabb asszony
– asztalhoz parancsolta a társaságot, majd megmutatta az ő helyét
is. Gyerekeknek nem látta nyomát. Korábban hallotta, hogy a
holland gazdák együtt étkeznek a rabszolgáikkal, s valóban, mind
egyszerre ülték körül az asztalt.
Az asszony remek szakácsnak bizonyult. Fenséges ragut főzött,
amit sörrel öblítettek le, azután még egy nagy gyümölcstortát is
eléjük tett.
A társalgás ezzel együtt is akadozott, s miután nem értett
hollandul, Tom a maga részéről semmivel sem járult hozzá.
Elmerengett hát. A gazda talán özvegy, aki újraházasodott?
Vagy ez a nő a lánya? Netán valami házvezető? Bármilyen aprócska
volt, telten kerekedett, és határozottan érzéki benyomást keltett. Az
ősz gazda Annetiének szólította. A férfiak tisztelettel kezelték, ám
közte és a gazda között érezhető feszültség lappangott. Amikor a
férfi megszólalt, mintha kizárta volna őt a társalgásból, s bár a nő
beérte a hallgatással, Tom felismerte az arcára kiülő elfojtott
bosszúságot. Egyszer-kétszer olyan érzése is támadt, mintha őt
figyelné. Amikor véletlenül találkozott a tekintetük, még el is
mosolyodott.
Miután az étkezés lezárult, a napszámosok a rabszolgával
együtt visszavonultak a melléképületbe, míg Tom aludni tért a
pajtába. Már leszállt a szürkület, de még ki tudta venni a
szalmabálákat, melyekre ráterítette a kabátját. Épp készült volna
nyugovóra térni, amikor egy alakra lett figyelmes, aki lámpával a
kezében közeledett.
Annetie volt az. A kezében egy kancsó vizet és néhány
asztalkendőbe burkolt kekszet tartott. Ahogy odaadta neki,
megérintette a karját.
 Tom meglepetten nézett rá. Jól ismerte az árulkodó jeleket, így
nem lehetett kérdéses számára, mit tervez. Elnézte a lámpafénynél.
Mennyi lehet? Harmincöt? Csakugyan vonzó teremtés. Belenézett a
szemébe és elmosolyodott. A nő gyengéden megszorította a karját,
azzal elfordult, ő meg csak nézte a lámpás imbolygó fényét,
ahogyan újra átkelt az udvaron, a rönkház felé. Megette a kekszet,
megitta a vizet, és lefeküdt. Fülledt volt az éjszaka, tárva-nyitva a
csűr ajtaja. Utóbbin keresztül látta, ahogyan fény szűrődik ki a
tanyaház ablakán. Idővel aztán sötétség telepedett a házra.
Nem tudta, mennyi ideig szunyókált, amikor egy hangra ébredt.
A tanyaház felől jött, igen hangosan. A gazda hortyogott. Talán még
a folyó túloldalán is hallották. Tom betapasztotta a fülét, és aludni
próbált, ami kis híján sikerült is, amikor rádöbbent, hogy nincs
egyedül. A csűr ajtaja időközben bezárult, és Annetie mellette
feküdt, a testével melegítette. A házban tovább zengett a gazda
horkolása.
Lassan megvirradt, mire felébredt. Az ajtó alatt már ki tudta
venni a beszüremlő szürke fényt. Annetie még most is mellette
feküdt, a horkolás viszont abbamaradt. Felébredt a gazda?
Megbökte Annetiét, aki mocorogni kezdett. Miközben így tett, a
csűr ajtaja megcsikordult, és a fakó szürke fény rájuk vetült.
Az öreg gazda állt az ajtóban. Kovás puskával a kezében. Amit
Tomra szegezett.
Annetie üres tekintettel meredt az idős férfira, ő azonban le sem
vette a szemét Tomról. Intett neki, hogy álljon fel. Miután
felöltözött, Tom felállt, majd magához vette kabátját és zsákját. A
gazda az ajtó felé terelte.
Odakint akarja lepuffantam? Amint kiértek, a férfi a felfelé
vezető csapásra mutatott. Egyértelmű üzenetet küldött: takarodjon a
földjéről.
 Tom az istállóra mutatott, ahol a lovát hagyta. A gazda felhúzta
a kakast. Tom megtett felé egy lépést. A gazda becélozta. Vajon
tényleg megtette volna? Mérföldekre voltak mindentől. Ki
mozdítaná a füle botját is, ha nyoma veszne? Vonakodva fordult a
csapáshoz, és kaptatott fel a fák közé.
Amint látótávolságon kívül került, megtorpant. Kivárt egy
ideig, mielőtt visszalopakodott a tanyaház felé, melyre néma csend
borult. Akármi is zajlott le a gazda és Annetie között, most nem
látta nyomát semmilyen tevékenységnek. Széles ívben megkerülte a
házat, hogy az istálló felé settenkedjen.
Az éles dörrenésre majd’ kiugrott a bőréből. A golyó a feje
mellett süvített el, mielőtt az istálló kapujába fúródott. Megpördült,
és meglátta az öreg gazdát. A tornácon állva épp újratöltötte a
puskát.
Rémülten kereste a kiutat. Rohanni kezdett a folyó felé. Elérte a
kis mólót és a csónakot. Szemvillanás alatt eloldozta. Istennek hála,
az evezőt a csónakban találta, ám alig mászott be, mielőtt újabb
lövés dörrent, és közeli csobbanás tudatta, hogy az öregember alig
kétlábnyira hibázta el. Megragadta a lapátot, ellökte magát, és
eszelős igyekezettel evezni kezdett lefelé. Nem állt le, de még
vissza se nézett, csak már negyed mérföld távolból. Ezután az árra
bízta a hajót, majd amikor megfordult, kievezett a partra, és
lepihent.
Pihenés közben felötlött benne, hogy még most sem tudja,
Annetie kije volt az öregembernek: a felesége, a lánya, netán
egészen más viszonyban voltak? Egy dolog tűnt csak biztosnak. A
gazda megkaparintotta a lovát, ami messze többet ért ennél a
csónaknál.
Bosszantotta a tudat.
 *
Van Dyck egy ideig hagyta békében enni Tomot, mielőtt
megkérdezte, hogy látta-e a Bostonban horgonyzó angol flottát.
Tom habozott néhány pillanatig, mielőtt nehézkesen bólintott.
– S egész pontosan mit csinált a flotta? – firtatta van Dyck. A
fiatal férfi újra habozni látszott, mielőtt megvonta a vállát.
– Amikor eljöttem, javában Bostonban horgonyzott. – Elvett
egy kukoricalepényt, és elgondolkodva rágcsálta, miközben a földre
meredt, van Dycknek mégis olyan érzése támadt, hogy többet tud
annál, mint amennyit elárul. Az indiánokat az érdekelte, jó ember-e.
– Nem tudom – felelte algonkin nyelven. – Tartsátok rajta a
szemeteket. Az indiánok arra kérték, hogy a nyár végén térjen
vissza, és vadásszon velük. Van Dyck korábban is megtette már ezt.
Élvezte az ilyen nagy vadászatokat, bár az indiánok nem ismertek
kegyelmet. Miután kiszúrták a szarvast, a csapat legyezőszerűen
szétterült – minél többen, annál jobb –, majd a fák között a víz felé
terelték a prédát. Miután a víz lelassította a szarvast, könnyedén
végeztek vele. Amíg akadt vad az erdőben, az algonkinok nem
éheztek. Van Dyck megígérte, hogy a nyárutón visszatér. Ezután
egy ideig még tovább társalogtak és nevetgéltek.
A fiatal angolt láthatóan kíváncsivá tette az indiánokkal ápolt
barátsága. Egy idő után rá is kérdezett, mennyire általános, hogy a
hollandok ilyen nyájasak az őslakókkal.
– Ti angolok nem foglalkoztok azzal, hogy megismerjétek az
indián szokásokat? – kérdezett vissza a holland.
A fiatal férfi megrázta a fejét.
– A bostoniakat csak az érdekli, hogy megszabaduljanak tőlük.
Nem is nehéz. Csak egyvalami kell hozzá.
– Mi?
 – Kagylópénz. – A fiatal férfi szárazon elmosolyodott. – A
bostoniak aszerint róják ki a sarcot az indiánokra, hogy hány férfi,
asszony és gyermek van a törzsben, de az indiánok ezt rendszerint
nem győzik kagylópénzzel, így aztán földdel fizetnek helyette. Az
indián népesség minden évben tovább zsugorodik.
– S ha idővel tudnak majd fizetni?
– Akkor az angolok pénzbírságot szabnak ki rájuk a bűneikért.
– Miféle bűnökért?
– Attól függ – vonta meg a vállát Tom. – Massachusettsben
bármikor bármit bűnnek nyilváníthatnak. Az indiánok egy napon
mind el fognak tűnni.
– Értem. – Van Dyck utálkozva nézett a fiatal angolra.
Legszívesebben megütötte volna, amíg belé nem villant: a
hollandok talán különbek? Új Hollandiában minden évben csökken
az algonkinok száma. Manhattanben jószerivel nem maradt már
vadászterületük. Bronck és Jonker birtokairól elűzték az indiánokat,
miután megváltották tőlük a földterületet. Ugyanígy a Hosszú-
szigeten. Nem lehet kérdés, hogy idővel a folyó felső szakaszán is
hátrébb szorulnak, ahol a hollandok egyelőre még csak néhány kis
telepet hoztak létre. S akkor még nem beszélt az európai nyavalyák
okozta pusztításról – a kanyaróról, himlőről és hasonlókról. Nem,
gondolta szomorúan. Mindegy, honnét érkezik a fehér ember, előbb
vagy utóbb elpusztítja az indiánokat.
Ám bármennyire is nyomasztották ezek a súlyos gondolatok,
van Dyck vágyat érzett rá, hogy helyre tegye az önhitt angolt.
Amikor Tom megjegyezte, hogy a kagylópénz talán jó az
indiánoknak, de Bostonban manapság már angol fontban
számolnak, elérkezettnek látta az alkalmat.
– Ez a gond veletek, angolokkal – jegyezte meg –, hogy csak
beszéltek a fontról, de nincs semmi a kezetekben. Az indiánoknak
legalább ott a kagylópénz. Amennyire én látom – tette hozzá fagyos
hangon e tekintetben még ők is előttetek járnak. – Elhallgatott, hogy
kivárja, amíg a fickó megemészti a szavait.
Színtiszta igazat mondott. Odaát Angliában meg lehetett találni
a hagyományos pennyket, egy- és kétshillingeseket, de a nagyobb
értékű pénzérmékből ott is hiányt szenvedtek. A gyarmatokon ez
egyenesen primitív állapotokat teremtett – Virginiában például a
dohány számított fizetőeszköznek, és gyakran kötöttek
barterüzleteket. Új Angliában, noha a kereskedők font sterlingben
vezették a könyveiket, és egymás közt hitellevelek útján rendezték
az adósságaikat, gyakorlatilag nem akadt semmilyen angol ezüst
vagy arany.
Ám bármennyire is zavarba próbálta hozni az ifjú angolt, a
terve csődöt mondott. Tom elnevette magát.
– Kár lenne tagadni – ismerte el. – Meg is mondom, én milyen
pénzben bízom. – Azzal fekete kabátja belsejéből elővarázsolt a kis
lapos dobozt, amit halkan megkocogtatott, mielőtt átnyújtotta van
Dycknek. A fenyődobozka jól illett a holland tenyerébe, ahogy
hátrahajtotta fedelét. Odabent, kipárnázott szövetágyon egyetlen
érme feküdt, megcsillanva a gyorsan enyésző fényben.
Az ezüsttallér volt, amit a fivérétől csent el.
Daalder, a hollandok így hívták; a szó leginkább a német
„thalerre” hasonlított. A kereskedők immár csaknem másfél
évszázada használták. Az Újvilágban megtalálható tallérok nagy
részét a hollandok verték. Ezekből háromfélét ismertek. Egyrészt a
ducatoont, ismertebb nevén dukátot, melyre egy lovast nyomtak –
ezért hat angol shillinget adtak. Azután jött a rijksdaaler, amit az
angolok birodalmi tallérnak hívtak – ez öt shillinget ért, vagy nyolc
spanyol reált, ha délebbre hajózott az ember. A leggyakoribbnak az
oroszlános tallér számított.
 Ez valójában kicsivel kevesebbet ért a többinél, viszont sokkal
tetszetősebb volt. Nagyobb is. Az egyik oldalán lovag állt, a pajzsán
ágaskodó oroszlánnal, míg a másik oldalt ugyanez az oroszlán
töltötte ki teljes egészében. Némelyik érmének akadt egy kis hibája
– nem mindig sikerült jól kiverni –, de ez nem számított. A szép
holland oroszlános tallért használták Új Angliától egészen a spanyol
karibi térségig.
– Holland pénz – vigyorodott el Tom, ahogy van Dyck kivette,
és alaposan tanulmányozta az érmét.
Az oroszlános tallérok hamar megkoptak, ám ezen egy
karcolást se látott. Nemrég került ki a verdéből, töretlen fénnyel
ragyogott. Miközben nézte, a hollandnak hirtelen ötlete támadt.
Felkelt, és elsétált oda, ahol két, nagyjából Sápadt Tollal
egykorú indián lány ült. Megmutatta nekik az érmét, engedte, hogy
kézbe vegyék. Ahogy az ujjaik közt forgatták a fényes korongot,
megvizsgálták az ábráit, és látták a felszínén megtörő napfényt,
egészen kivirultak. Miért van az, tűnődött el van Dyck, hogy az
ezüst mindenkit lenyűgöz, férfi és nőt egyaránt?
– Gyönyörű – lelkendeztek a lányok, így miután visszatért a
Bostonból jött ifjúhoz, van Dyck ajánlatot tett.
– Megveszem.
– Egy dukátodba kerül – kapott az ajánlaton Tom –, meg egy
hódprémedbe.
– Micsoda? Ez kész rablás.
– Megkapod a dobozt is – tette hozzá vidáman Tóm.
– Dörzsölt egy gazfickó vagy – ingatta a fejét a holland –, de
elfogadom. – Nem is bajlódott az alkudozással. Végre megoldotta a
gondját. Már-már jobban is érezte magát attól, hogy fel kellett
áldoznia a prémet. így tud mit adni a lányának.
Aznap éjjel, hogy ne lophasson el semmit, Tom a csónakban
aludt. Ahogy a prémeken feküdt, míg a kis fadobozka az
ezüsttallérral biztonságban lapult az övére kötött tarsolyban, van
Dyck hallgatta a fák közt neszező szellőt, és elképzelte, ahogyan a
kislány ígérete valóra válik – szinte hallotta is a hangját. Önfeledten
elmosolyodott.

*
Reggel hátrahagyta a fiatal angolt. Még sötétedés előtt Sápadt Toll
falujánál lehet, lányával töltheti az egész másnapot, azután
harmadnap továbbindulhat Manhattan felé.
Az idő meleg maradt. Nyitott inget viselt, és lecserélte derekán
a máskor viselt bőrövet, hogy felkösse helyére a kagylópénz övét,
amit a lányától kapott. A kis tarsoly ezen függött, benne az
ezüsttallérral.
A folyón alig jártak. Néha látott egy-egy indián kenut a
sekélyesben, ám ahogy lefelé siklott az árral, kisajátította magának
az egész széles utat. A magasra nyúló nyugati part megvédte a
folyót a széltől, a víz alig fodrozódott. Szinte éteri csendben
siklottak. Idővel elhagyták a folyókanyart, ahol a nyugati oldalon
magas csúcs nőtt a víz fölé, mintha csak őrt állna. Van Dyck saját
neveket talált ki az ilyen tájékozódási pontoknak – ezt itt Nyugati-
foknak hívta. Valamivel később a folyó újabb kanyart vett a kis
hegynél, melyet ellaposodó púpja láttán a Medve-hegy névre
keresztelt. Innét a folyó kiszélesedett, parttól partig két-három
mérföld is meglehetett, ami dél felé haladva egészen tizenöt
mérföldig öblösödött, mielőtt hosszú csatornává szűkülve elhaladt
Manhattan mellett, és bevezetett pompás kikötőjébe.
Telt az idő. Még most is mérföldek választották el őket a
csatornától, amikor az egyik evezős biccentett felé, van Dyck pedig,
amint visszanézett a folyón, mintegy öt mérföldre mögöttük egy
másik dereglyét vett észre. Ahogy figyelte, ráeszmélt, hogy egyre
fürgébben közeledik.
– De nagy a sietség – jegyezte meg kedélyesen, de nem
mutatott különösebb érdeklődést.
Félórával később, már a csatorna bejárata felé, újra
visszapillantott, és döbbenten látta, milyen közel került hozzájuk a
bárka. Messze nagyobbra nőtt az övénél, árboc magasodott a
közepén, de miután a szél délről fújt, az emberek nekiveselkedtek
az evezőknek, hogy máris megfelezzék az őket elválasztó
távolságot. Nem látta, hányan vannak, de egy dologban biztos
lehetett.
– Úgy eveznek, mint a háborodottak.
Beértek a keskeny csatornába, ahol van Dyck pihenőt adott az
evezősöknek. A vízi út nyugati oldalán futottak be. Felettük a
szirtek szürke sziklakerítése verte vissza a délutáni nap fényét. A
víz itt már láthatóan felborzolódott. Vetett egy pillantást hátrafelé,
de a folyókanyar elrejtette előle a másik hajót, ami vélhetően a
csatornába is követte őket.
Azután hirtelen megjelent. Olyan sebesen közeledett, hogy már
minden részletet ki tudott venni: az egymást lapoló palánkokat, a
középütt lefedett fedélzetet és az onnét kiemelkedő árbocot. Nyolc
evezős hajtotta négy pár lapáttal. Magasan ült a vízen, vagyis nem
rakodták meg. Mi lehet ilyen sietős egy üres bárkának? A tatban
magányos alak állt, bár még nem látta, miféle.
A hajó lassan befogta őket. Alig néhány hosszal maradt le
mögöttük, azután már csak eggyel, végül melléjük ért. Kíváncsian
nézett a tatban álló férfiúra.
Azon kapta magát, hogy egy nagyon is ismerős arcot lát. Az
ösztöne máris azt súgta, hogy ebből a találkozásból semmi jó nem
sülhet ki. A férfi rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.
Stuyvesant.
Sietve félrekapta a tekintetét, de már elkésett.
– Dirk van Dyck – harsant az érces hang a víz felett.
– Szép napot, kormányzó – kiáltott vissza. Mi mást mondhatna?
– Siessen, ember! Miért nem halad gyorsabban? – Stuyvesant
mostanra egyvonalba került vele, és anélkül hogy kivárta volna a
válaszát, az evezőseihez fordult. – Evezzenek! – rivallt rájuk. –
Fürgébben. – Az evezősök, mihelyt felismerték a félelmetes alakot,
nyomban engedelmeskedtek, mire a csónak nekiiramodott a
csatornának. – Ez az – kiáltott fel a férfi.
– Csak így tovább. Maradjanak mellettem. Innét együtt
megyünk tovább, Dirk van Dyck.
– De hát miért? – kiáltott vissza van Dyck. A kormányzó kicsit
már előrébb is került, de embereinek sikerült felvenniük a tempót,
így a két férfi tovább kiáltozhatott egymásnak a folyó felett.
– Hát nem tudja? Az angolok Manhattan kikötőjében vannak.
Az egész flotta.
Úgy, hát mégis eljöttek. Eddig nem hallott róla, bár ez aligha
meglepő. Új Amszterdam lakói felküldhettek egy gyors lovast Fort
Orangie-ba, értesíteni a kormányzót, aki most az ár hátán sietett
vissza városába. A hír nemsokára az indiánok között is elterjed, ám
ehhez több időre van szükség.
Az angolok tehát nyilvánvalóan hazudtak. A Bostonból érkezett
fiatal fickóra gondolt. Tom tudta, hogy eljönnek? Alighanem. Ezért
vonakodott felelni, amikor az angol flottáról faggatta.
– Most mit csinálunk? – kiáltott át Stuyvesantnak.
– Harcolunk, van Dyck. Harcolunk. Szükség lesz minden
emberre.
A kormányzó arcát mintha gránitból faragták volna. Ahogy
falábára támaszkodva kihúzta magát, nem is lehetett volna
félelmetesebb jelenség. Csodálattal kellett adóznia előtte, ám ha a
teljes angol flotta idehajózott Bostonból, akkor elsöprő erővel
számolhattak. A hajók nyilván nem hagyták otthon az ágyúikat.
Bármily erőfeszítéseket tett is Stuyvesant, van Dick nem tudta
elképzelni, hogyan tarthatnának ki Új Amszterdam védelmi vonalai.
Ha Stuyvesant csakugyan harcolni akar, véres és céltalan
összecsapásra készülhetnek.
Mintha csak összhangban lenne borús gondolataival, egy felhő
keresztezte a nap útját, hogy á fölé tornyosuló sziklaormok mogorva
és fenyegető szürkére váltsanak.
Akármit mondott is Stuyvesant, hirtelen egy másik gondolat
ötlött fel van Dyckben. Ha én látom ezt a veszélyt, döbbent rá, az
összes többi kereskedő is látja. Vajon Új Amszterdam népe
támogatni fogja kormányzóját az angolok elleni harcban? Ha az
angolok komolyabb erőket vonultatnak fel, nem feltétlenül. A
családja veszélyben forog? Aligha. Az angolok szétlőnék a várost
csak azért, hogy halálos ellenségeikké tegyék a holland
kereskedőket? Inkább örülnek egy gazdag kikötőnek, mint egy
dühödt romhalmaznak, ezért minden okuk megvan, hogy előnyös
feltételeket kínáljanak a megadásért cserébe. Amennyire ő látja, a
politika és a vallás teszi veszélyessé az embereket. A
kereskedelemtől csak bölcsebbek lesznek. Akármit is higgyen
Stuyvesant, meg fognak egyezni.
Akar visszatérni Manhattanbe Stuyvesant oldalán, mint egy
bosszúálló angyal?
Elnézte maga előtt a folyót. Ilyen tempóban egy óra alatt elérték
Manhattan felső csücskét. Vetett egy pillantást evezőseire. Képesek
tartani az ütemet? Nem, de talán jobb is így. Ha diszkréten elmarad,
leválik Tuskólábról, mielőtt elérné Új Amszterdamot.
 Kivárt. A kormányzó hajója máris egy teljes hosszal előrébb
járt.
– Ne maradjanak le – kiáltott Stuyvesant. Teljesen
visszafordult, hogy a haladásukat figyelje.
– Ön mellett állok, tábornok – kiáltott neki vissza van Dyck. A
válasz hallatán evezősei belehúztak, hogy egy ideig együtt
haladjanak a nagyobb hajóval. így is jó. Csak fárasszák ki magukat.
Ezzel egy időre a kormányzót is leszereli.
Kis hullám csapott a csónak orra alá, amitől felemelkedtek,
majd alábuktak, mire hirtelen előregörnyedt. Ahogy
felegyenesedett, az övén függő tarsoly könnyedén megkocogtatta a
combját. Lenézett, a dobozkában lapuló ezüsttallérra gondolt, és
rémülten ráeszmélt: mindjárt elérik Sápadt Toll faluját. Stuyvesant
és a vele való váratlan találkozás teljesen kiverte fejéből a kislányt.
A tarsoly juttatta eszébe.
Sápadt Toll. Mihez kezdjen most?
Stuyvesant továbbra is átható tekintettel figyelte. Így nem
húzódhat le a falunál. Amennyire ismeri, a kormányzó képes lenne
utána jönni és a fülénél fogva magával rángatni. Nagyon is kitelik
tőle az ilyesmi.
Percek múltak el. A két csónak, melyet eggyé forrasztott
Stuyvesant akaratának láthatatlan ereje, nagy sebességgel siklott
lefelé a folyón. Már a falu vonalában jártak, mely a keleti parton
feküdt. Van Dyck látta a sekélyesben halászó indiánokat, míg
mások – vélhetően az asszonyok – a partoldal magasából nézték
őket. Sápadt Toll is köztük lehet? Nem tudni biztosan, de ha most is
őt figyeli? Ha látja, ahogy elszáguld, és egy pillanatra sem áll meg,
pedig megígérte? Ha azt gondolja, hogy az apja hátat fordít neki?
Elnézett a folyó túlsó partja felé, azután félrekapta a tekintetét.
Ha ott várja a kislánya, nem akarja, hogy lássa az arcát. Micsoda
ostobaság. Ilyen távolról még az ő éles szemével sem ismerheti fel.
Leszegte fejét, és a lábánál heverő prémekre meredt, ahogy
eltöltötte a szégyen. A túlsó parton a kis indián falu kezdett
elmaradozni. Visszatekintett. Még látta az asszonyok sorát, de már
csak elmosódottan, alaktalanul.
Újabb száz métert tettek meg. Majd újabbat.
– Forduljatok vissza – adta ki a parancsot. Az evezősök
elképedten nézték.
– De, Főnök… – tiltakozott egyikük.
– Vissza! – A keleti partra mutatott. Elvégre ő a Főnök. Az
evezősök, ha kelletlenül is, de engedelmeskedtek.
Amint kezdtek elfordulni, Stuyvesant rajtakapta.
– Mi az ördögöt művel? – rivallt rá a víz felett.
Van Dyck habozott. Válaszoljon? Sebesen jártak a gondolatai.
– Követni fogom – kiáltotta, reményei szerint olyan
meggyőződéssel, ami jelezte, hogy leghőbb vágya a kormányzó
oldalán harcolni. – Nemsokára jövök.
– Tartsa az irányt – kiáltott vissza Stuyvesant. Egy pillanattal
később parancsoló hangja újra felharsant a víz felett. – Most ne az
indián fattyával törődjön, van Dyck. Gondoljon a hazájára.
Tud Sápadt Tollról? Magában elátkozta a kormányzót. Hiba
volt Új Amszterdamba vinni a lányt. Nem kellett volna ezt tennie.
– Kövessen, van Dyck – hallotta újra Stuyvesant hangját. –
Hagyja azt a korcsot, és kövessen, különben a felesége is hallani fog
erről, esküszöm.
Van Dyck tovább szitkozódott. Á kormányzó és a felesége
kitárgyalják a háta mögött? Ugyan miféle kapcsolatban állnak?
Akármilyenben is, valós a fenyegetés, hogy Stuyvesant kitálal
Margarethának. Egy dolog, ha hagyja kételyek közt vergődni az
asszonyt, és megint más, hogy ellenszegül a kormányzónak,
elmulasztja megvédeni a családját, s mindezt miért? Egy korcs
fattyúért, ahogyan Stuyvesant fogalmazott? Ez már komoly vád.
Margaretha sem hagyná annyiban. Isten tudja csak, milyen
következményekkel járna az üzletre és a családjára nézve. Átkozott
Tuskóláb. Pokolba vele. Biccentett embereinek.
– Kövessétek – adta ki lemondóan a parancsot.
A csónak orra átfordult, hogy újra a folyásirányba mutasson.
Van Dyck meredten nézett maga elé. Mennyi hiábavaló
erőfeszítés! Hát tényleg arra ítéltetik, hogy a pokolba is kövesse
Tuskólábat? Amikor mindig ez ellen küzdött?
Vonakodása nyomán a két hajó ismét eltávolodott egymástól.
Az előttük várakozó angol flottára gondolt, a konokul eltökélt
kormányzóra, asszonyának sebzett és dühtől eltorzult arcára. Azután
az ártatlan, védtelen kislányra, aki várta. A cölöpkerítésként
magasodó szürke sziklák mintha néma gyászsorfalat álltak volna a
lábuknál elsuhanó csónak felett. Még egyszer visszanézett. A falu
már eltűnt, fák rejtették a szeme elől. A lányát akarta látni, ehelyett
tovaszáguldott a folyó túlsó oldalán.
– Visszafordulunk.
– Főnök?
– Visszamegyünk. Forduljatok meg. – Az evezősök értetlenül
néztek össze. – Harcolni akartok az angolokkal? – rivallt rájuk. A
férfiak újra egymásra sandítottak, azután engedelmeskedtek. A
csónak orra a keleti part felé fordult.
Stuyvesant még most is figyelte. Mindent látott és értett.
Hangja sebzetten csapott fel a folyó felett.
– Áruló! – A szó viharként mennydörgőn van Dyck feje felett,
de olyan ádázul, hogy amennyire tudhatta, még a folyó északi
eredésénél is hallották. – Áruló!
Meredten nézte a kormányzó hajóját, de nem változtatott irányt.
Végérvényesen szétváltak, ezt mindketten tudták. Ahogy a folyó
hömpölygő árja tovább repítette délnek a kormányzó hajóját, ő
kiélvezte kérészéletű szabadságát, és visszafordult, hogy odaadja
kislányának a fénylő ezüsttallért.
 New York

A nevem Quash, ami annyit tesz, hogy vasárnap születtem. Azt

mondják, Afrikában, ahonnét a népem származik, a gyerekeket
gyakran nevezik el a nap után, amelyen születnek. Azt is hallottam,
hogy Afrikában a nevem Kwasi lenne. Ha pedig pénteken szülétek,
akkor Kofi, ami angolul Cuffe. A hétfői gyermek Kojo, angolul
Cudjo, s így tovább, csupa hasonló név.
Úgy számítom, hogy a Mi Urunk 1650-ik esztendeje táján
születhettem. Apámat és anyámat eladták rabszolgának, hogy
Barbadoson dolgozzanak. Ötéves koromban anyámat és engem
elvettek az apámtól, hogy újra eladjanak. A piacon anyámtól is
elválasztottak. Attól a perctől semmit sem tudok róla. Engem egy
holland hajóskapitány vásárolt meg, ami nagy szerencse, mert a
holland kapitány elhozott Új Amszterdamba, ahogyan akkoriban
hívták. Ha máshová kerülök, már aligha élnék. Új Amszterdamban
a holland kapitány eladott, így Meinherr Dirk van Dyck tulajdonába
kerültem. Hat év körüli lehettem. Apámra egyáltalán nem
emlékszem, anyámra is csak homályosan. Nyilván mindketten rég
meghaltak.
Egész kis koromtól arról álmodoztam, hogy egy napon szabad
leszek. Az ötlet akkor vert gyökeret bennem, amikor nyolc- vagy
kilencévesen találkoztam egy öreg feketével. Akkortájt Új
Hollandia területén talán ha hatszáz rabszolga élhetett, azok fele is a
városban. Némelyeket családok birtokoltak, másokat a Holland
Nyugat-indiai Társaság. Aztán egy nap a piacon megláttam az öreg
feketét. Egy kocsiban ücsörgött, nagy szalmakalapban, és szélesen
mosolygott, mint aki nagyon elégedett önmagával. Odaléptem
hozzá, és koromhoz képest váratlan nyíltsággal megszólítottam:
– Boldognak tűnsz, öregember. Ki a gazdád?
Mire azt felelte:
– Nincs gazdám. Szabad vagyok. – Aztán elmagyarázta, hogy is
megy ez. A dolog úgy állt, hogy a Holland Nyugat-indiai Társaság
évekkel korábban felvásárolt egy nagyobb szállítmány rabszolgát,
akikkel olyan munkákat végeztetett, mint az erőd építése, az utcák
kövezése és hasonlók. Ezután földet adott némelyiknek, akik a
leghosszabban és a legjobban dolgoztak, meg az ő Urukat imádták,
hogy bizonyos további szolgálatok fejében szabadon élhessenek. Az
ilyet nevezték szabadosnak. Megkérdeztem, sokan vannak-e.
– Nem – felelte –, csak kevesen. – Némelyek a falon túl éltek,
mások feljebb, a sziget keleti oldalán, megint mások az Északi-
folyó túlsó partján, a Pavoniának nevezett területen. Nem sok
reményt láttam rá, hogy megélem ezt, de akkor is vonzónak tűnt a
szabadság.
Azért abban legalább szerencsém volt, hogy jó helyre kerültem.
Meinherr van Dyck, ez az életerős férfiú, szeretett kereskedni és fel-
alá járni a folyón. Az asszonya, egy nagytermetű és szépséges
hölgy, élt-halt a Holland Református Egyházért, a lelkészekért, meg
Stuyvesant kormányzóért. Rossz véleménnyel volt viszont az
indiánokról, ezért sosem örült, amikor a férje közöttük járt.
Amikor először léptem abba a házba, egy szakács és egy Anna
nevű cseléd dolgozott ott. Utóbbinak a család fizette a hajóutat,
hogy átkelhessen az óceánon, cserébe hét éven át dolgozott, minek
elteltével kapott némi pénzt, és szabadon távozhatott. Én voltam az
egyetlen rabszolga.
Meinherr van Dyck és a felesége sokat törődött a családjával.
Ha veszekedtek is, mi csak ritkán hallottuk, pedig mindennél
nagyobb örömet okozott nekik, ha családi körben lehettek.
Minthogy a házban dolgoztam, sok időt töltöttem a gyerekeikkel,
emiatt majdnem úgy beszéltem hollandul, mint ők.
A fiúk, Jan egykorú lehetett velem. Jóvágású fiú tömött barna
hajjal. Az apjára hasonlított, csak testesebb volt, amit, gondolom, az
anyjától örökölt. Kisebb korunkban sokat játszottunk együtt, mindig
nagy barátságban. Ami a kishúgát, Clarát illeti, az
aranyhajacskájával és eleven kék szemével nem akadt nála szebb
gyermek. Kiskorában a vállamon lovagolt, de még tíz-tizenegy
évesen is, közben meg kacarászott, csak hogy bosszantson, mint
mondta. Szerettem azt a gyermeket.
Mindig is gyorsan vitt a lábam. Néha Meinherr van Dyck
futóversenyt rendezett nekem, Jannak és a kis Clarának, de ilyenkor
Jant messze előre állította, Clarát meg egészen a célvonalhoz. Jant
általában lehagytam, de amikor a kis Clarához értem, visszafogtam
magam, hogy győzhessen, aminek mindig annyira örült.
Némelyik holland gazda kegyetlenkedett a rabszolgáival, de
Meinherr van Dyck és az asszonyom mindig kegyesen bánt velem
azokban az években. Fiatal fiúként csak könnyebb munkákat
kaptam, de ahogy idősödtem, Meinherr van Dyck egyre több
feladatot bízott rám. Mindig hoztam-vittem valamit, de csak
egyetlenegyszer kaptam ki, amikor Jannal betörtünk egy ablakot.
Akkor mindkettőnket kiosztottak a derékszíjjal, méghozzá
egyformán.

*
Amikor tizennégy év körül jártam, Meinherr van Dyck nagyon
fontos ember lett a kereskedésben, ezért mindenki kezdte Főnöknek
hívni, engem is beleértve. Mostantól így is fogok róla mesélni.
Ekkoriban jutott a gazdasszonyom eszébe, hogy milyen jól festenék
libériában, mint egy igazi szolga. A Főnök nevetett, de ráhagyta a
dolgot, én meg nagyon is jól festettem abban a kék színű libériában.
Nagyon büszkén viseltem. A gazdasszonyom megtanított, hogyan
nyissam ki az ajtót a vendégek előtt és szolgáljak fel az asztalnál,
amit nagy örömmel tettem. Azt mondta:
– Nagyon szép a mosolyod, Quash. – Így aztán folyton
mosolyogtam, amitől csak még jobban kedvelt, és a Főnök
nemkülönben. Egy napon az öreg Cornelius tiszteletes jött
vendégségbe. Nagy befolyással bíró férfiú volt, magas és a kora
ellenére szálfaegyenes. Mindenhová feketében ment, de még ő is
megjegyezte a Főnök feleségének, milyen jól festek. Attól fogva
nem tudtam rosszat csinálni. Talán a jó bánásmód miatt, de igen
nagy véleménnyel voltam magamról. Annyira, hogy egy ideig már
nem is rabszolgának, de egyenesen cselédnek láttam magam.
Gyakran merengtem azon, mit tehetnék, hogy a család még nagyobb
becsben tartson.
Úgy egy hónappal azután, hogy nálunk vendégeskedett,
miközben az asszonyom egy megbízását teljesítettem, megláttam az
utcán az öreg lelkészt a fekete ruhájában és a hegyes, széles
karimájú kalapjában. Alig néhány nappal korábban gyökeret vert
bennem a gondolat, hogyan tehetném magam még becsesebbé a
Főnök és a családja szemében. Eszembe jutott, amit az öreg fekete
mondott arról, hogy a szabadosok keresztények lehetnek a Holland
Egyházban, így amikor megláttam az öreg lelkészt, odaléptem
hozzá, és nagyon tisztelettudóan megszólítottam:
– Jó reggelt, uram. – Erre nagy, szúrós szemekkel nézett rám,
amiért megzavartam a gondolkodásban, de utána már megismert.
– Te vagy van Dyckék rabszolgája.
 – Igen, uram – bólintottam. – Csak azon merengtem – tettem
hozzá –, kérdezhetnék-e Őméltóságától valamit.
– Igazán? No, és mi lenne az?
– Arra gondoltam, talán beléphetnék az egyházba.
Egy pillanatig úgy meredt rám, mintha ménkő csapott volna
belé.
– A gyülekezetem tagja akarsz lenni?
– Igen, uram – bólintottam.
Akkor egy ideig nem szólt, csak állt, és bámult rám azokkal a
hideg, szúrós szemeivel. Amikor végül megszólalt, alig lehetett
hallani a hangját.
– Különbbé akarsz válni? – kérdezte.
– Igen, uram – feleltem reménykedve, és elővettem a legszebb
mosolyomat.
– Ahogy gondoltam – mormolta, inkább csak magában, mint
nekem. Azután kurtán biccentett. – Akik belépnek a
gyülekezetembe, Isten iránti szeretetből tegyék, ne holmi jutalom
reményében.
Minthogy a van Dyck famíliával éltem, s láttam, miként nevelik
a gyermekeiket, úgy gondoltam, tudok egy s mást a keresztény
vallásról. Talán emiatt feledtem el, hogy közönséges rabszolga
vagyok, és merészkedtem vitába szállni egy lelkésszel.
– De hát mindenki el akarja kerülni a kénköves poklot –
kockáztattam meg.
– Nem. – Látszott, hogy nem szívesen társalog velem, de
lelkészként kötelességének érezte, hogy kioktasson, még ha csak
egyszerű rabszolga vagyok is. – Előre eldöntetett, ki kerül a
pokolra, és ki üdvözül. Az igaz hívek az Ő üdvéért szolgálják Istent,
nem a maguk hasznára. – Rám bökött csontos ujjával. – Alázat,
fiatalember, ez nyitja meg az egyház kapuját. Megértetted?
 – Igen, uram – feleltem.
– Nem te vagy ám az első rabszolga, aki azt képzeli, hogy az
egyházunk megnyitja neki az utat a szabadság felé, de ez szóba sem
kerülhet. Mi azért vetjük alá magunkat Istennek, mert Ő jó, nem
pedig hogy különb emberekké váljunk. – Itt úgy felemelte a hangját,
hogy egy arra járó férfi felénk fordult. – Istenből nem lehet gúnyt
űzni, fiatalember – kiáltott fel, s még egyszer rám villantotta a
tekintetét, mielőtt otthagyott.
Néhány nappal később a Főnök ezzel fordult hozzám:
– Hallom, beszélgetést folytattál Cornelius lelkésszel. – S vetett
rám egy fura pillantást.
– Igen, Főnök. – Attól fogva ügyeltem rá, hogy ne hozzam
többé szóba a vallást.

*
Nemsokára fontosabb dolgokkal kellett törődnöm, mint a lelkem
üdvössége. Azon a nyáron, míg a Főnök fent járt-kelt a folyón,
megjöttek az angolok.
A konyhában dolgoztam, amikor Jan futva érkezett a hírrel.
– Gyere gyorsan, Quash – kiáltotta. – Gyere le a vízhez! Lásd a
saját szemeddel!
Elmerengtem, mit szólna hozzá az asszonyom, de egy
pillanattal később ő is megjelent a kis Clarával. Emlékszem, Clara
kis kerek arca egész kipirult az izgatottságtól. így hát mindnyájan
lementünk a vízpartra, az erőd alá. A tiszta időben be lehetett látni
az egész kikötőt, s ott, a távolban, a két angol vitorlást. A kikötő
bejáratánál álltak, hogy senki se ki, se be. Néha-néha fehér
füstpamacs látszódott, azután hosszú pillanatok teltek el, mielőtt
arról a hét mérföldről meghallottuk az ágyúk hangját, mint az
égzengést. Erre a vízparton álló népek mind felkiáltottak. Híre
ment, hogy a brooklyni angol telepesek fegyvert ragadtak, és
idegyűltek, de biztosat senki se tudott. Az erőd falain álló férfiak
egy ágyút irányítottak a kikötő felé, de a kormányzót sehol sem
lehetett látni, és más sem vette át a parancsnokságot, ami igen
bosszantotta az asszonyomat. Azt hiszem, ő szívesen átvette volna a
parancsnokságot.
Máris küldöncöt menesztettek fel a folyón, hogy riassza a
kormányzót, de kellett egy-két nap, amíg ideért. Ez idő alatt az
angol hajók maradtak, ahol voltak, és nem jöttek közelebb.
Azután egyik este megjött a kormányzó, hogy átvegye a
parancsnokságot. Amint ezt meghallotta, a gazdasszonyom elment
hozzá. Amikor hazatért, látszott, mennyire dühös, de nem mondta,
miért. Másnap reggel megjött a Főnök is.
Amikor a Főnök belépett az ajtón, az asszonyom megkérdezte,
hol maradt ilyen sokáig, mire ő azt felelte, hogy jött, amint tudott. A
kormányzó nem ezt mondta, érkezett a válasz. Asszonyom hallotta,
hogy megállt a folyón. Azzal sötét pillantást vetett rá. Megállt,
miközben tudta, hogy az angolok a családját fenyegetik.
– Igaz – közölte a Főnök széles mosollyal –, de ennek inkább
örülnöd kéne.
Asszonyom még sötétebb szemmel nézett rá, ahogy ezt mondta,
de ő nem bánta.
– Gondold csak át – folytatta. – Amikor Stuyvesanttól
meghallottam, hogy itt vannak az angolok, nem tudhattam, hogy
állnak a dolgok. Az is lehetett volna, hogy már betörtek a városba,
lefoglalták minden javunkat és elüldöztek minket az otthonunkból.
Nem inkább arról kellett gondoskodnom, nehogy az angolok kezébe
kerüljön a rakomány is, ami mellesleg példátlanul gazdag? Úgy
gondoltam, talán ez mindenünk, ezért keresnem kellett neki egy
biztonságos helyet. Annak az indián falunak a törzsfőjére bíztam,
ahol Stuyvesant látott megállni. Sok éve ismerem ezt az indiánt,
Greet. Egyike a keveseknek, akikben bízhatok. A rakománynak nála
kell maradnia, amíg vége nem lesz ennek. Remélem, ebben
egyetértünk.
Erre a gazdasszonyom már nem tudott mit mondani, hiszen
megint csak kiderült, mennyire jó ember a Főnök, amiért mindenek
elé helyezi a családját.
Aznap egész Új Amszterdamon úrrá lett a káosz. Csónakok
hozták-vitték az üzeneteket az angol parancsnoktól, Nicolls
ezredestől Stuyvesant kormányzónak, majd vissza, de senki sem
tudta, mi áll ezekben, minthogy a kormányzó nem árult el semmit.
Az angol hajók mindenesetre maradtak a kikötő torkolatánál.
Másnap, amikor a Főnökkel és Jannal lementünk a vízpartra,
egész tömeget találtunk ott. Mindenki balra, Brooklyn felé
mutogatott. Aztán már mi is láttuk a csillogást a fegyvereken,
ahogyan az angol katonák a kompnál gyülekeztek. Valaki a szoros
felé mutatott, és azt mondta, hogy nyugatra, annál a földdarabnál,
amit a hollandok Staten-szigetnek neveztek, még több angol katona
szállt partra.
Eljött Meinherr Springsteen is.
– Százötven emberünk van az erődben – mondta a Főnöknek –,
s talán ha kétszázötven harcképes férfi a városban. Ez még a
rabszolgákkal együtt is legfeljebb ötszáz fő. Az angol ezredes
kétszer ennyi képzett katonát tud kiállítani, ráadásul azt mondják,
hogy a hosszú sziget angol telepesei is fegyvert ragadtak.
– Ott vannak az ágyúk – vetette fel a Főnök.
– Alig van lőpor és muníció. Fia az angol hadihajók közelebb
jönnek, rommá lőnek minket. – Megragadta a Főnök karját. – Azt
beszélik, hogy a város megadását követelik, de Stuyvesant
hajthatatlan.
Miután Meinheer Springsteen elment, Jan megkérdezte a
Főnököt, hogy az angolok megölnek-e minket.
– Kötve hiszem, fiam – felelte ő. – Elevenen sokkal többet
érünk nekik. – Azután elnevette magát. – Persze sose lehet tudni. –
Azzal elindult, hogy szót váltson a többi kereskedővel.
Miután hazamentünk, azt mondta a gazdasszonyomnak, hogy
egyik kereskedő se akar háborúzni, mire ő megharagudott, és azt
válaszolta, hogy mind gyávák.
A rákövetkező napon a connecticuti Winthrop kormányzó
érkezett hajón. Láttam. Alacsony, sötét arcú férfi volt. Újabb
üzenetet hozott Nicolls ezredestől. Ő és Stuyvesant kormányzó egy
fogadóba ment tárgyalni. Mostanra az összes kereskedő, köztük a
Főnök is a vízpartra sereglett, és tudni akarta, mi lesz. Amikor a
Főnök visszatért, azt mesélte, hogy kereskedők szerint az angolok
bármilyen feltételbe beleegyeznek, csak Stuyvesant kormányzó adja
át nekik a várost, ezért Winthrop távozása után azt követelték
Stuyvesant kormányzótól, hogy mutassa meg nekik az angolok
ajánlatát. Ahelyett, hogy megmutatta volna, Stuyvesant kormányzó
a szemük láttára széttépte a levelet, amiért nagyon megharagudtak,
de összeszedegették és összeragasztották a darabokat. Ekkor
kiderült, hogy az angolok készen állnak engedélyezni, hogy a
hollandok megtartsák az összes szokásukat és a teljes vagyonukat,
így minden ugyanúgy maradhatott, mint annak előtte, csak
Stuyvesant kormányzó adja át nekik a várost. Mindnyájan ezt
akarták, kivéve persze Stuyvesant kormányzót.
A gazdasszonyom mindenben neki adott igazat.
– Nagyon jól teszi – kiáltotta. – Ő itt az egyetlen valódi férfi! –
Azzal minden korcsnak és egyébnek elmondta a kereskedőket, de az
illendőség miatt ezeket nem jegyzem le.
 Épp ekkor valaki kiáltozni kezdett az utcán.
– Jönnek az angolok! – Erre mind kiszaladtunk, és a vízparton
csakugyan azt láttuk, ahogy az angol hadihajók megindultak felénk
a kikötőben. Szép lassan körülvették a várost, felénk irányították az
ágyúikat, azután úgy maradtak, csak hogy tudjuk, mit tehetnének
velünk, ha akarnának.
Másnap reggelre a kereskedők mind aláírták a petíciót, amiben
felszólították a kormányzót a megadásra. Asszonyom megkérdezte
a Főnököt, hogy ő is aláírta-e, mire azt felelte, hogy igen. Még
Stuyvesant kormányzó tulajdon fia is aláírta, ami nagy csapás
lehetett az atyja számára, de akkor sem adta be a derekát. Erre mind
lementünk a vízpartra, és ott láttuk a kormányzót, egyedül a sáncon.
Az egyik ágyú mellett állt, fehér haját csak úgy fújta a szél.
– Az ördögbe is – mordult fel a Főnök –, még a végén maga
süti el azt az ágyút. – Ekkor két lelkészt láttunk, akik felmentek
hozzá, és esengtek, hogy ne tegye, mert abba mindnyájan
belepusztulunk. Isten szolgáinak végül sikerült meggyőzniük őt,
hogy jöjjön le. Így került a város az angolok kezére.

*
Odaát, az óceán túlsó partján az angolok annyira megörültek a
győzelemnek, hogy hadat üzentek a hollandoknak, hátha még több
birtokot szerezhetnek tőlük, de a hollandok nemsokára
visszavágtak, és elfoglalták néhány zsíros földjüket a trópusokon. A
rákövetkező évben szörnyű ragály sújtotta Londont, azután az egész
város leégett a nagy tűzben, majd még egy évre rá a hollandok a
Temzén felhajóztak egészen Londonig, hogy elragadják és
elvontassák a király legszebb hadihajóját, amit a meggyengült
angoloknak tétlenül kellett végignézniük. Akkor kitört a béke. A
hollandok visszavették a földeket a trópusokon, amiket az angolok
raboltak el tőlük a rabszolgák és az ültetvények miatt, Manhattan
azonban az angolok kezén maradt. Az asszonyom nem örült neki,
de a Főnök nem bánta.
– Mi csak gyalogok vagyunk egy nagy sakkjátszmában, Greet –
vonogatta a vállát.
Amikor Nicolls ezredes lett az új kormányzó, azt mondta a
hollandoknak, hogy ha akarnak, szabadon távozhatnak, de ha mégis
maradnak, sosem kényszerítik őket, hogy a hollandok ellen
harcoljanak, bármi legyen is a viszály oka. A város nevét pedig
New Yorkra változtatták, minthogy York hercegéé lett, a környező
területét pedig Yorkshire-ré. A városnak polgármestere és tanácsa is
lett, mint minden angol városnak, sőt ezt a tanácsot nagyobbrészt a
holland kereskedők alkották, akik jobban érezték magukat, mint
Stuyvesant kormányzó alatt, mert Nicolls ezredes mindenben
kikérte a véleményüket. Szívélyes ember volt, mindig megemelte a
kalapját, ha találkozott asszonyommal a városban. Lóversenyeket is
szervezett, amit mindenki szeretett.
Stuyvesant kormányzó hazahajózott Hollandiába, és beszámolt
róla, hogyan veszítette el a várost, azután a maga idejében szépen
visszatért a bouweriéjére. Nicolls ezredes nagy tisztelettel bánt vele,
sőt ők ketten a legjobb barátok lettek. Az angol kormányzó rengeteg
időt töltött az öregember farmján, csak asszonyomnak nem sikerült
megszeretnie az angolokat.
– Azt azért meg kell adni, hogy Nicolls finom úriember – tette
hozzá.
A következő kormányzó hajazott Nicolls ezredesre.
Postaszolgálatot indított Bostonba. Ő maga is szépen keresett. A
gazdag kereskedők nem bánták, de a szegényebb hollandok, akik
számukat tekintve többen voltak, idővel már nem örültek annyira az
angol uralomnak, minthogy a városban elszállásolt angol katonák
sok bajt okoztak és sokba kerültek.

*
Kisfiú koromban a Nyugat-indiai Társaság építési munkákra fogta a
legtöbb rabszolgáját. A kereskedők rabszolgái inkább
kertészkedtek, vagy ki-be rakodták a hajókat a parton, sőt akadtak,
akik hajókon szolgáltak. Voltak rabszolganők is, akiket többnyire
mosásra és a nehezebb házimunkákra tartottak, bár néhányuk főzött
is. Az utcákon jártak-keltek a rabszolgaférfiak, s különösen este tájt
meg-megálltak a kerítésnél, beszélgetni a rabszolganőkkel. Amint
az várható, egy-egy ilyen társalgásból gyermek született, s bár a
hitük ellen való volt, a gazdáik nem bánták ezt. Ennek oka elég
nyilvánvaló.
A rabszolga-kereskedelem jól jövedelmezett. Egy Afrikából
frissen érkezett rabszolga a beszerzési ára tízszeresét is megérte
Manhattan kikötőjében, másutt meg ennél is többet. így, még ha a
rakomány nagy része oda is veszett útközben, egy kalmár jól megélt
a rabszolgák kereskedelméből. Az öreg Stuyvesant kormányzó és új
urunk, York hercege ezért remélte, hogy virágzó rabszolgapiaccá
teheti Manhattant. Már Stuyvesant kormányzó idejében és utána is
százszámra érkeztek a rabszolgák Új Amszterdamba, némelyik
egyenest Afrikából. Sok rabszolga ezen a környéken is maradt, míg
másokat eladott Virginiába és a többi ültetvényre. Ezért ha egy New
York-i rabszolgának gyermeke született, a gazdája kivárta, amíg
elért bizonyos kort, azután eladta – vagy olykor megtartotta,
munkára fogta, és inkább az anyját adta el, nehogy elkényeztesse a
túl sok figyelemmel.
A városban szép számmal akadtak fiatal lányok, akik
mindinkább felkeltették az érdeklődésemet, s mire megjöttek az
angolok, már nagyon buzgón vágytam rá, hogy ezen a téren is
férfivá érjek. Emiatt nyitott szemmel jártam-keltem a városban, és
szüntelenül a rabszolgalányt kerestem, aki megajándékozhatott
ezzel a tapasztalattal. Vasárnaponként, amikor a Főnök a többi
családdal együtt elvonult a templomba, a feketék előjöttek a
házakból, hogy kicsit elengedjék magukat. Ilyenkor találkozhattam
a város más részein élő rabszolgalányokkal, de azzal az egy-
kettővel, akit megismertem, csak nagy nehézségek árán tölthettem
hosszabb időt. Kétszer is megkergettek az utcán, amiért próbáltam
belopózni az egyikhez, míg máshol ostort kaptam csak azért, mert
szóba elegyedtünk. Egyszóval nehezen boldogultam.
A városban – kikötő lévén – akadtak olyanok, akik készséggel
megadtak a férfinak mindent, amire vágyott, csak fizessen érte.
Akadt is egy kis megtakarításom. A Főnök időről időre adott
költőpénzt, ha elégedett volt velem. Ha egész napra elvitt magával,
amit sokszor megtett, némi apró erejéig én is részesültem a
haszonból, ezt a pénzt pedig eltettem egy biztos helyre. Arra
gondoltam, hasznosan elkölthetném valakire, aki beavat a férfiasság
rejtelmeibe.
Egyik este néhány rabszolga társaságában kisurrantam. Ők
vittek el a Bowery úton egy messzi helyre, tisztes távolságra a
várostól, ahol a legtöbb szabados fekete élt.
Fából ácsolt, a többinél nagyobb épületbe mentünk, egy
fogadóba. Nagydarab férfi vezette a helyet, akitől kaptunk édes
kalácsot és egy kis rumot. Tucatnyi más fekete is lehetett ott,
némelyik rabszolga. Már egy ideje az asztalnál ücsörögtem, amikor
figyelmes lettem a sarokban szunyókáló szalmakalapos feketére.
Rájöttem, hogy ugyanaz az öreg, akivel gyerekként a piacon
találkoztam, és aki azt mondta, hogy szabad ember. Megkérdeztem
már a tagbaszakadt férfitól, akié a fogadó volt, hogy ki az, mire azt
felelte: „Az apám.” Egy ideig elbeszélgettünk. Nagy hatást tett rám.
Ő birtokolta a házat és a környező földet, még munkásokat is
dolgoztatott. Épp olyan szabadon élt, mint akármelyik fehér ember,
és nem volt híján a pénznek. Cudjónak hívták.
Miután egy ideje már társalogtunk, és ittuk a rumot,
felfigyeltem egy velem nagyjából egykorú lányra, aki akkor toppant
a házba. Csendesen leült a sarokba, közel a hortyogó öregemberhez,
ahol senki ügyet se vetett rá, csak én bámultam kitartón, miközben
az járt a fejemben, ő vajon észrevett-e engem. Végül felém
fordította a fejét, és egyenesen rám nézett. Amint így tett, láttam,
hogy nevet a szeme, és milyen meleg a mosolya.
Már készültem odalépni hozzá, amikor Cudjo vasmarokkal
megragadta a karomat.
– Jobb lesz, ha őt békén hagyod – közölte csendesen.
– Miért? – kérdeztem. – Az asszonyod?
– Nem – felelte.
– A lányod?
– Nem – rázta meg a fejét. – De az enyém. A rabszolgám.
Először nem hittem neki. Nem tudtam, hogy egy feketének
lehet rabszolgája. Azt is furának találtam, hogy egy ember, akinek
az apja kínkeservvel vívta ki a szabadságát, rabszolgát tartson.
Pedig így volt.
– Nőt keresel, fiatal barátom? – kérdezte ekkor Cudjo, mire
bólintottam. – Volt már dolgod vele? – tudakolta, mire megráztam a
fejem.
– Várj itt – mordult rám, azzal elment.
Idővel aztán visszatért egy fiatal nővel. Úgy gondolom, húsz és
huszonöt közt járhatott. Majdnem olyan magas volt, mint én. Lassú,
könnyed mozgásából azt olvastam ki, hogy bármit gondoljanak
mások, ő igenis békében van a világgal. Odajött a pádhoz, ahol
ültem, letelepedett mellém, a nevemet kérdezte. Eltársalogtunk és
eliszogattunk. Azután vetett egy pillantást Cudjóra, aki kurtán
bólintott.
– Miért nem megyünk el valahová? – kérdezte.
Így hát vele mentem, miközben Cudjo biztatóan mosolygott
rám.
– Minden rendben lesz.
Aznap éjjel férfivá értem.
A rákövetkező években baráti viszonyba keveredtem sok
városbéli rabszolgalánnyal. A Főnök mindig szólt, ha valamelyik
meinheer bepanaszolt, amiért a rabszolgalánya várandós, s szerinte
ez az én művem. Némelyik szomszéd azt is mondta, hogy jobban
tenné, ha elküldene egy távoli farmra dolgozni, de ő sosem küldött
el.

*
Mindig az volt a célom, hogy a Főnök és az asszonyom egyformán
elégedett legyen velem, de ez néha nem ment olyan könnyen, mert
ők maguk se egyeztek egymással.
Az asszonyom például nem mindig szívelte a Főnök barátait.
Elsőként Meinheer Philipse szolgált rá a rosszallására. Az ember azt
hitte volna, kedvére való, hiszen holland, ráadásul a feleségével
mindig közel álltak egymáshoz. Pénze is volt elég. A
gazdasszonyom mégsem bocsátotta meg Meinheer Philipse-nek,
hogy szerinte túlzottan angolos, elfeledkezik a holland gyökereiről.
Attól a Főnök még ugyanúgy kedvelte.
A másik barát az alábbi módon került az életünkbe.
A Főnök mindennél jobban szeretett hajózni. Folyton ürügyet
keresett rá – olykor még a családját is magával vitte. Egyszer
elmentünk egy Manhattan csücskénél fekvő kis szigetre, amit Nut-
szigetnek neveztek.
Egy kosárban élelmet és innivalót vittünk, hogy ott töltsük az
egész délutánt. Másnap még feljebb hajóztunk, át a kikötőn, fel egy
Oyster-sziget nevű helyig.
Egy nap a Főnök azt mondta, elmegy a hosszú sziget egyik
helyére, mi pedig Jannal elkísérjük.
A rakparttól indultunk, és felhajóztunk a Keleti-folyón. Amikor
elértünk oda, ahol a víz elágazik, a kelet felé tartó csatornán
mentünk tovább. Itt a víz örvényleni kezdett, és úgy fortyogott,
hogy rám tört a félelem. Még Jan is sápadtnak tűnt, pedig nem
akarta kimutatni, hogy fél, de a Főnök csak nevetett.
– Ez csak a Pokol Kapuja, fiúk – árulta el. – Ne féljetek.
Miután áthaladtunk, a víz elcsendesedett. Akkor hozzám
fordult.
– Ez a Szoros, Quash. Ezen az oldalon – mutatott balra – a part
felmegy egészen Connecticutig és Massachusettsig. Amazon –
mutatott jobbra –, a hosszú sziget száz mérföld hosszan nyúlik el.
Most már örülsz, hogy eljöttél?
Életemben nem láttam még szebb helyet. Tiszta kék volt
felettünk az ég, bőrömön éreztem a nap erejét. Bármerre néztem,
nyugodt vizek és lágyan emelkedő lankák vettek körül, partok és
nádasok váltogatták egymást, tengeri madarak siklottak a kis
hullámok felett. Mintha a Paradicsomba kerültem volna.
Órákon át hajóztunk, mire a Szoros sziget felőli oldalán
elértünk egy kis faluba, ahol megrakták a hajót minden jóval, amit a
Főnök eladhatott a városban. Már épp végeztünk volna, amikor egy
férfi odalépett hozzánk. Angol kereskedő volt. Sokáig
elgondolkodva nézte a Főnököt, majd amikor az visszanézett rá,
megszólalt:
– Nem magának adtam el azt az ezüsttallért?
– De igen – felelte a Főnök.
Akkor jó félórán át tartó beszélgetésbe kezdtek. Nem hallottam
mindent, de elég közel álltam, amikor az angol azt mondta, hogy
néhány éve megnősült, s hogy mennyire örül, amiért annak idején
idehajózott Londonból. Végezetül, amikor már távoztunk, hallottam
a Főnököt, amint azt mondta a férfinak, hogy New Yorkban kéne
élnie, ahol szépen boldogulna, mire az angol azt felelte, hogy még
meggondolja,
Masternek hívták ezt a férfit, aki később rengeteg fejfájást
okozott.

*
Egyszer alkalmam volt nagy örömet okozni az asszonyomnak.
Az amerikai gyarmatokon mindenki tudta, hogy az élete azon
múlik, milyen egyezségeket kötnek egymással az óceán túlsó
partján élő gazdáik.
Öt évvel azután pedig, hogy az angolok és hollandok utolsó
vitája elsimult, újra kezdődtek a bajok. Csak ezúttal egy családi
viszály miatt.
Angliai II. Károly király közeli rokona volt a francia XIV.
Lajos királynak, és már elfeledte, milyen csúnyán elverték rajta a
port a hollandok, ezért amikor 1672-ben Lajos király rátámadt
Hollandiára, Károly király is csatlakozott hozzá. A dolgok ezúttal se
mentek túl fényesen, mert amint a francia csapatok megérkezte
Hollandiába, a hollandok kinyitották a zsilipeket és elárasztották a
földeket, így a katonák nem tudtak átkelni. A rákövetkező nyáron
hallottuk, hogy holland hajók jöttek fel a part mentén, és felégették
az angolok dohányszállító hajóit, meg mindenféle egyéb galibát
okoztak. Július végén meg azt láttuk, hogy holland hadihajók
horgonyoztak a Staten-szigetnél.
Akadt akkoriban a városban egy fiatal úriember, név szerint
Leisler. Német volt, ha jól tudom, mégis Manhattanbe jött, ahol
feleségül vett egy gazdag holland özvegyet, és egész szépen
boldogult. Élt-halt mindenért, ami holland, a gazdasszonyom már
ezért is nagyon kedvelte. Míg a Főnök távol járt, ez a Leisler sokat
forgolódott a házunkban. Hallottam, amikor azt mondta az
asszonyomnak, hogy sokan szívelik a hollandokat, ezért azt se
vennék zokon, ha kitessékelnék az angolokat Manhattanból.
– Egyesek szerint küldöttséget kéne meneszteni a Staten-
szigetre – tette hozzá –, de engem aggasztanak azok az ágyúk az
erődben. Az a negyvenhat löveg súlyos károkat tenne a holland
hajókban.
Amikor Leisler távozott, a gazdasszonyom gondolkodóba esett,
majd miután a Főnök hazatért, beszámolt neki arról, amit Leisler
mondott. A Főnök is hallotta már a szóbeszédet, és azt felelte,
maradjanak csak otthon, majd ő kideríti, amit lehet.
Alig ment el, a gazdasszonyom hívatott.
– Van kalapácsod, Quash? – Volt bizony, hátul a műhelyben.
Ahogy körülnézett odakint, megakadt a szeme a fémpeckeken,
amikkel a Főnök a sátrat szokta leverni. – Azokat is hozd – utasított.
– Velem jössz.
Féltem menni azok után, amit a Főnöktől hallottam, de
ellentmondani se mertem. Így hát elindultunk az erődbe.
A nap már lefelé bukott, de még sokan jártak arrafelé. Egy
százados volt szolgálatban a katonáival, épp az önkénteseket
mustrálgatta az erőd előtt, a Bowling Greennek nevezett területen.
Az asszonyom mintha meg se látta volna, csak besétált velem az
erődbe, s közben magához intett néhány önkéntest. Talán ha húszan
gyűlhettünk össze. Ekkor az asszonyom egyenest az ágyúkhoz
ment, s mielőtt bárki észbe kaphatott volna, elvette tőlem a
kalapácsot, azzal nekiállt beverni a pecket az első ágyú lőrésébe,
hogy ne lehessen elsütni. A katonák persze meglátták, kiáltozni
kezdtek és próbálták megállítani, de ő oda se bagózott rájuk, csak
buzgón verte a pecket a lőrésbe, amíg beragadt. Bedugaszolta,
ahogy mondták.
A katonák egyre izgatottabbak lettek. Nem kaptak valami jó
kiképzést. Ahogy szaladni kezdtek felénk, az önkénteseket
biztatták, hogy állítsák meg az asszonyomat, de mint hollandok,
egyik se tett ilyet önként. Asszonyom máris továbblépett a
következő ágyúhoz.
Ekkorra az egyik katona odaért, és sújtásra emelte a muskétáját,
mire nem volt mit tenni, rávetettem magam. Mielőtt még
lesújthatott volna, ledöntöttem a lábáról, ő meg úgy beütötte a fejét
a földbe, hogy lent is maradt. Hanem addigra megérkezett a
következő katona is, aki egyenest rám szegezte a nagy pisztolyát, és
meghúzta a ravaszt. Azt hittem, menten meghalok, de szerencsémre
nem porozta fel rendesen a pisztolyt, úgyhogy az nem sült el. Az
asszonyom megfordult, látta ezt, és ráripakodott az önkéntesekre,
hogy tartsák távol a katonákat, amit meg is tettek.
Most már hatalmas lett a kavarodás. A katonák nem tudták,
mihez kezdjenek, az önkéntesek csak úgy sereglettek az erődbe, az
asszonyom segítségére, még a százados is csak állt tehetetlenül. Az
asszonyom addig dugaszolgatta az ágyúkat, amíg ki nem fogyott a
peckekből. Akkor az önkéntesek kezébe nyomta a kalapácsot, hogy
folytassák a művét.
Másnap a hollandok hatszáz katonája partra szállt a falak feletti
tisztáson. Az erődhöz meneteltek, ahol a hollandok megéljenezték
őket, a századosnak pedig meg kellett adnia magát. Nemigen
tehetett mást.
Ezután nagy becsben álltam az asszonyomnál. Féltem, hogy a
Főnök haragudni fog, amiért megtagadtuk a parancsát, és az
erődhöz mentünk, de a történtek másnapján odajött hozzám.
– Az asszonyod azt mondja, hogy megmentetted az életét.
– Igen, uram – feleltem.
Erre elnevette magát.
– Akkor, gondolom, hálásnak kell lennem. – S többé nem
említette a dolgot.

*
Így foglalták vissza a hollandok New Yorkot. Ezúttal New Orangie-
nek nevezték el, de az egész csak egy évig tartott. A gazdáink az
óceán túlsó felén újabb egyezséget kötöttek, minket meg újra
elfoglaltak az angolok, aminek a gazdasszonyom nagyon nem örült.
Egy ideig mégse háborgott senki. Manhattant újra New
Yorknak nevezték, de az új angol kormányzó, akit Androsnak
hívtak, beszélte a hollandot, és segítette a kereskedőket, kivált a
gazdagabbját. Feltöltette a várost keresztülszelő kanálist – az
asszonyom szerint nem akarta, hogy emlékeztesse a népeket
Amszterdamra, de az az árok veszettül bűzlött, úgyhogy szerintem
inkább azért. A fölé épült széles utcát Broad Streetnek nevezték el.
Ekkoriban történt, hogy Mr. Master, akivel a hosszú szigeten,
Long Islanden ismerkedtünk meg, New Yorkba jött lakni. Ő és a
Főnök sokat dolgozott együtt. A Főnök szeretett prémmel üzletelni
fent a folyón, de a parton egyre többen kereskedtek Nyugat-India
cukornád-ültetvényeivel, és Mr. Master ebbe vágott bele. A Főnök
is részesedést kapott az utazásaiból, akárcsak Meinheer Philipse.
 A Főnök csinált még valamit, amivel nagyon megörvendeztette
az asszonyomat. Amikor Jan betöltötte a kort, a Főnök elintézte,
hogy elvehessen egy jó házból való holland lányt. Lysbet
Petersennek hívták, és tekintélyes hozományt kapott. Láttam már a
városban, de sosem beszéltem vele azelőtt, hogy eljött hozzánk az
eljegyzés bejelentésére.
– Ő itt Quash – mutatott be Jan, miközben szívélyesen rám
mosolygott, mire az ifjú hölgy kurtán biccentett. Annyira örültem,
amikor Clara kisasszony még hozzátette:
– Quash egész életünkben mellettünk volt, Lysbet. Ő a legjobb
barátom.
Az ifjú hölgy most már melegen mosolygott, mert megértette,
hogy velem kedvesen illik bánni.
Örültünk is mindnyájan azon a menyegzőn, hogy mosolyogni
láttuk a lelkész urat, s oly elégedettnek a Főnököt meg a
gazdasszonyomat.

*
A rákövetkező évben olyan szolgálatot tettem a Főnöknek, ami
megváltoztatta az életem.
Az 1675-ös évet írtuk, amikor szörnyű felkelés tört ki az
indiánok között. A vezetőjüket Metacomnak hívták, bár sokan
egyenesen Fülöp királynak nevezték. Nem nagyon tudom, mi
okozta a perpatvart, de az indiánok szíve megkeseredett a fehér
ember irányába, aki elvette a földjüket, ezért felkeltek
Massachusettsben, de még Connecticut távoli részem is. Az
indiánok és a fehér emberek nemsokára halomra gyilkolták
egymást, New York lakói pedig halálra rémültek.
 Minthogy ezek a békéden törzsek mind az algonkin nyelvet
beszélték, természetesnek tűnt, hogy idővel a New York körüli is
fellázadnak. Mert bármennyire is meggyengültek, az indiánok még
mindig szép számban éltek a folyó felső szakaszán és odakint a
Long Islanden.
Hanem tudta ezt Andros kormányzó is. Összeterelte valamennyi
indiánt, és megeskette őket, hogy nem harcolnak, majd sokakat egy
táborba költöztetett a város közelében, ahol rajtuk tarthatta a
szemét. Ezután felment a folyón a mohikán indiánokhoz, akiknek
kereskedési jogot és nagy gazdagságot ígért azzal a kikötéssel, hogy
ha a New York körüli algonkinok békétlenkednének, akkor eljönnek
és leverik őket. A terv bizonyosan működött, mert Manhattant
elkerülte a békétlenség.
Egy napon a Főnök elvitt Manhattan végébe, arra a helyre, ahol
az indiánoknak táborozniuk kellett. Azt mondta, régről ismeri
ezeket az embereket, mert valaha kereskedett velük. Több vigvamot
egy tisztás mellett vertek fel. Jó helynek tűnt, a fű csak úgy piroslott
az erdei epertől. A Főnök hosszan tárgyalt az indiánokkal a saját
nyelvükön. Látszott, hogy örülnek neki, de az is, hogy némelyik
nagybeteg. Idővel aztán a Főnök odajött hozzám.
– Te nem félsz a láztól, Quash?
A láz időről időre felütötte fejét a városban. Amikor úgy
tizennyolc lehettem, minden korábbinál hevesebben tombolt, elvitt
néhány gyereket és öreget is, de engem valahogy sosem rémített.
– Nem, Főnök.
– Helyes – bólintott. – Azt akarom, hogy egy időre maradj
ezekkel az emberekkel, és gondoskodj minden szükségükről. Ha
étel vagy orvosság kéne nekik, csak gyere a városba, és szólj.
Így hát velük maradtam majdnem egy hónapig. Sok család
megszenvedte a kórságot. Az egyik asszony, aki sápadtabb volt a
többinél, elveszítette a férjét, s kis híján a gyerekeit is, de én
segítettem levinni azokat a gyerekeket a folyóhoz, ahol lehűtöttük
őket, azután bementem nekik a városba zabkásáért és hasonlókért.
Azt hiszem, ha én nem segítek, a gyerekek is odavesznek. Amikor
meséltem erről a Főnöknek, azt mondta, nagyon helyesen tettem.
Amikor aztán vége lett, és hazatértem, a küszöböt is alig léptem
át, az asszonyom máris nekem esett.
– Csak vesztegeted az időt azokra az indiánokra – kiabált
velem. – Gyerünk, ess neki a munkádnak, amit egy teljes hónapig
elhanyagoltál. – Tudtam, milyen rossz véleménnyel van az
indiánokról, de nem az én hibám volt, hogy segítettem nekik. A
Főnök azt mondta, nincs félnivalóm, de a gazdasszonyom máris
elfelejtette, hogy megmentettem az életét, és utána sokáig cudarul
bánt velem.
Ez ébresztett rá, hogy az egész életemet leélhetem ezekkel az
emberekkel, akkor se fogom őket kiismerni soha.

*
Legalább a Főnök háláját kiérdemeltem. Úgy egy hónappal később
behívott a szobába, ahol dolgozott, és azt mondta, csukjam be az
ajtót. Pipázott, és elgondolkodva méregetett, ezért persze azt
gondoltam, hogy valamit elrontottam.
– Tudod, Quash – szólalt meg egy jó perc után –, senki sem él
örökké. Egy napon én is meghalok, és elgondolkodtam, mi lesz
akkor veled.
Én azt hittem, akkor majd a fiának, Jannak fogok dolgozni, de
tartottam a számat, és csak figyeltem illedelmesen.
– Arra jutottam – tette hozzá –, hogy akkor szabad leszel.
Amikor ezt meghallottam, alig mertem elhinni. Csak olyan
szabadost ismertem, aki azelőtt a Holland Nyugat-indiai
Társaságnak dolgozott. Még nem hallottam, hogy egy New York-i
gazda is felszabadította volna a rabszolgáját. így amikor ezt mondta,
elöntött a hála.
– Köszönöm, Főnök – feleltem.
Egy ideig elgondolkodva szívta a pipáját.
– Viszont míg életben vagyok, szükségem van rád – tette hozzá,
én meg nyilván alamuszi képet vághattam, mert nevetni kezdett. –
Most azon tűnődsz, meddig húzom még, igaz?
– Nem, Főnök. – Mindketten tudtuk, hogy így igaz, de ettől
még inkább nevethetnékje támadt.
– Hát, én magam se sietnék meghalni. – Azzal kedvesen
elmosolyodott. – Talán még hosszú ideig kell várnod, Quash, de
akkor se felejtelek el.
Nagyon úgy tűnt, hogy egy napon valóra válnak a szabadságról
szőtt álmaim.

*
Emiatt nem számítottam rá, hogy még nagyobb öröm érhet.
Az indiánok békétlensége után New York újra csendes lett.
Még néhány gazdag angol ültetvényes is ideköltözött Barbadosról,
meg az efféle helyekről. A legtöbbjük nagy házakban lakott a
Keleti-folyó partján, és még az sem okozott nekik gondot, hogy
hollandul beszéljenek. Sok holland család is áthozatta ide a
rokonait. így, azzal a sok holland házzal és a sok holland beszéddel
az utcákon, az ember szinte azt hihette, hogy még mindig az öreg
Stuyvesant kormányzó a nagyfőnök.
Meinheer Leisler akkoriban fontos szerepet kapott a városban,
és a szegényebb holland népek mind kedvelték. Gyakorta eljárt az
asszonyomhoz is, mindig nagyon udvariasan és szépen kicsípve,
tollas kalapban. A figyelmessége jólesett az asszonyomnak, mert
lehetett bármennyire jóvágású, lassan közeledett ahhoz a korhoz,
amikor már nem lehetett gyereke, s emiatt sokat szomorkodott. A
Főnök megértette ezt, mindig figyelmesen bánt vele, és megtett
mindent, csak hogy neki örömet szerezzen.
Bár ugyanezt mondhatnám Clara kisasszonyról is, de a fivére
házassága után a kislányból, akit annyira szerettem, kész szörnyeteg
lett. Alig tudtam elhinni. Kinézetre ugyanaz az édes arcú, aranyhajú
lány maradt, akit mindig ismertem. Velem még mindig kedvesen
bánt, többnyire az apjával is illemtudóan viselkedett, hanem az
anyjával ördögként. Ha az kérte, segítsen neki főzni vagy a piacra
menni, tüstént panaszkodni kezdett, hogy az egyik barátjához
esedékes látogatóba, amit az anyja pontosan tud, meg hogy hogyan
lehet ilyen szívtelen. Bármit mondott is a gazdasszonyom, Clara
kisasszony biztos az ellenkezőjét állította. Akármi érte, az anyját
hibáztatta érte, amíg az asszonyom már nem bírta tovább. A Főnök
ilyenkor eltársalgott darával és büntetéssel fenyegette, de ő persze
nemsoká újra nyafogni kezdett. Ilyenkor szívből sajnáltam az
asszonyomat.
Egy napon Mr. Master jött a házba az egyik angol ültetvényes
társaságában. Azok és a Főnök angolul társalogtak. Én is ott voltam.
Akkorra már értettem néhány szót angolul – annyit mindenesetre,
hogy értsem, miről folyik a szó.
Alig kezdtek bele, a Főnök hollandul megkért, hogy keressek
meg neki valamit, amit meg is tettem. Amikor odavittem, kérdezett
még valamit, amire könnyen válaszoltam, s ezzel megnevettettem,
mielőtt visszaálltam a helyemre. Láttam, ahogy az angol ültetvényes
szúrós szemmel rám nézett, azután angolul azt mondta a Főnöknek,
hogy csak ne legyen ilyen barátságos velem, mert nekik odalent az
ültetvényeken van épp elég bajuk a fekete rabszolgákkal, akiket
csak úgy lehet féken tartani, hogy állig felfegyverkeznek, és
megostorozzák, aki pimaszkodni próbál. Én csak meredtem a
padlóra, és úgy tettem, mint aki nem érti, míg a Főnök nevetett, és
azt felelte, hogy majd észben tartja.
A társalgás is éppen a rabszolgákról folyt. Mr. Master akkor tért
vissza New Yorkba egy rakomány rabszolgával, akik közt akadtak
indiánok is. Miután más országok panaszt emeltek, amiért
elhurcolták lakóit rabszolgának, Andros kormányzó parancsba adta,
hogy csak fekete embereket lehet eladni a piacon – mert abban
minden ország egyetértett, hogy a négerek legyenek csak rabszolgák
–, és ez gondot okozott Mr. Masternek.
– Igyekszem bizalmas körben eladni ezeket az indiánokat. Van
egy szép fiatal lány is, akinek talán örülne.
Épp ekkor lépett be a gazdasszonyom, de olyan mérgesen, hogy
azt hittem, megint Clara kisasszony dúlta fel a békéjét. Az
asszonyom sokszor úgy tett, mint aki nem is ért angolul, de most
meg se próbált alakoskodni, csak felkiáltott:
– Ebben a házban aztán nem lesz semmilyen büdös indián. –
Azzal a Főnökhöz fordult. – Viszont egy rabszolgalányra
szükségem van. Vegyél nekem egy feketét.
A Főnök annyira örült, amiért a kedvére tehetett, hogy már
másnap elment megvenni azt a rabszolgalányt, akit Naominak
hívtak.

*
Akkora már vagy harmincesztendős lehettem. Naomi tíz
esztendővel fiatalabb, ám annál bölcsebb. Aprócska teremtés volt,
kerek arccal és kis kerek testtel, amit kedvemre valónak találtam.
Először, újként az idegen házban, még nagyokat hallgatott, de
azután sokat beszéltünk. Ahogy teltek a napok, jobban megismertük
egymást, és mindketten beszéltünk az életünkről. Ő egy ültetvényen
élt, de a jó szerencséjének köszönhetően cselédként dolgozott a
házban. Amikor a ház tulajdonosa elveszítette a feleségét és újra
megházasodott, új hitvese csupa új rabszolgát akart a házba, a
régieket meg eladták egy kereskedőnek, aki New Yorkba hozta
őket, ahol jobb árat kaphatott értük.
Mondtam Naominak, hogy ez egy rendes ház, amitől láthatóan
megnyugodott.
Naomival nagyon jól megértettük egymást. Olykor segítettem
neki a nehezebb feladatokban, amikor meg elfáradtam, ő segített
énrajtam. Ha néhány napra lebetegedtem, gondoskodott rólam. Nem
csoda, ha a kedvessége miatt Naomi idővel nagyon a szívemhez
nőtt.
Amíg már azon kezdett járni az agyam, hogy feleségül veszem.
Sosem szenvedtem hiányt barátnőkből. A városbélieken felül
volt egy lány, akihez szívesen eljártam. Egy kis faluban lakott a
Keleti-folyó partján, épp a Hog-sziget alatt, és Violetnek hívták.
Nyári estéken, amikor a Főnök azt mondta, hogy nincs már rám
szüksége, fel-felmentem hozzá. Violetnek több kölyke is volt,
némelyik alighanem tőlem.
Naomi azonban más volt, mint a többi nő. Meg akartam
oltalmazni. Ha közelebbről is meg akartam ismerni, el kellett őt
vennem, ami korábban eszembe se jutott volna. Ez annyira
megriasztott, hogy egy ideig próbáltam csak a barátja lenni, de nem
engedtem közelebb magamhoz. Idővel láttam rajta, hogy nem tudja
mire vélni ezt a viselkedést, de szólni nem szólt, ahogy én se
mondtam, miket gondolok.
Azután egy este, az első telén, úgy találtam Naomit, hogy csak
ült és reszketett. Mindig meleg helyeken élt, nem tudhatta, milyen
hideg bír lenni New Yorkban, ezért hát leültem mellé, és
átkaroltam. Egyik dolog lassacskán elvezetett a másikhoz, azután
már nem telt bele sok, hogy úgy éljünk együtt, mint férj és feleség.
Ha a Főnök és az asszonyom tudtak is róla, nem tették szóvá.

*
Tavasszal a Főnök közölte, hogy fel kell mennem vele a Hudsonon.
Mindig is kíváncsi lettem volna a nagy folyóra, ezért szívesen
mentem, bármeny-nyíre nem kívántam elválni Naomitól. A Főnök
általában néhány héttel később indult erre az útra, de Clara és az
asszonyom annyit civódott, hogy szerintem alig várta, mikor
kerülhet tőlük távol.
Épp mielőtt elmentünk, ő és az asszonyom váltottak néhány
keresetlen szót. Az asszonyom sosem örült, ha a Főnök jött-ment a
folyón, és most Clara viselkedéséért is őt hibáztatta. Becsukták az
ajtót, ezért nem hallottam mindent, de amikor elindultunk, a Főnök
csak leszegte a fejét, és nem szólt semmit.
Egy kagylópénz övét viselt a derekán. Megfigyeltem, hogy
mindig ezt vette fel, ha a folyónak indultunk. Biztosan az egyik
indián törzsfő adhatta neki.
Négyen eveztek, és a Főnök megengedte, hogy én álljak a
kormánylapátnál. Mire kiértünk a vízre, már neki is jobb kedve lett.
Az ár és a szél ellenünk dolgozott, ezért csak lassan jutottunk előre,
de a Főnök ezt se bánta. Szerintem már az boldoggá tette, ha a
folyót járhatta. Még látni lehetett Manhattant, amikor megálltunk
táborozni.
Másnap reggel még alig indultunk neki a folyónak, amikor rám
nézett.
 – Ha jól gondolom, Quash, az asszonyoddá tetted Naomit. Nem
tudtad, hogy ehhez engedély is kell?
– Nem tudom, igazából az asszonyom-e, Főnök – feleltem. –
Ahhoz, hogy elvegyem, a templomba kéne menni. – Elmerengtem,
mit fog erre mondani.
– Az angoloknak erre is van szavuk – bólintott. – Az angol
törvény értelmében, ami ránk is vonatkozik, míg egy fedél alatt
éltek, mintha összeházasodtatok volna. Ő az „élettársad”. –
Elmosolyodott. – Légy hát jó hozzá.
– Ugye nem haragszik ránk, Főnök? – kérdeztem, mire
elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Hát a gazdasszony?
– Ne félj. – Felsóhajtott. – Legalább ebben egyetértünk.
Egy ideig csak nézett felfelé a folyón, szembe a széllel, én meg
az arcát fürkésztem, hogy jó kedvében van-e. Akkor felém fordult,
és elmosolyodott.
– Kérdezhetek valamit, Főnök? – bátorodtam fel.
– Csak rajta – felelte.
– Hogy is mondjam csak, Főnök… Azt ígérte, hogy egy napon
elnyerem a szabadságom, de még ha Naomi az élettársam is, attól
neki nem lesz könnyebb. Ugyanúgy rabszolga marad.
Nem válaszolt.
– Tudja, Főnök, azon gondolkodom, mi történne, ha gyerekünk
születne.
Ezt a törvényt nagyon is jól ismertem. Ebben az angolok és a
hollandok mind egyeztek. Egy rabszolga gyermeke a gazda
tulajdona. Ha a gazda fel is szabadítja a rabszolgáját, a gyerek attól
az övé marad, amíg fel nem szabadítja azt is. Ez a törvény.
Egy hosszú pillanatig nem válaszolt, azután csak ingatta a fejét.
– Hát, Quash, ezen még gondolkodnom kell, de nem most. –
Láttam rajta, hogy nem akar többet hallani erről.
 *
Aznap délután lehúzódtunk egy indián falunál, és a Főnök azt
mondta, várjak a hajóban, míg ő elmegy beszélni a törzzsel. Hosszú
időre elment, majd amikor visszatért, beült a hajóba, és azt mondta
az evezősöknek, hogy továbbmegyünk felfelé. Valami láthatóan járt
a fejében, ezért tartottam a számat, és csak kormányoztam.
Úgy félórája hajózhattunk, túl a folyó kanyarulatán, amikor
hozzám fordult.
– Emlékszel az indián gyerekekre, akiket megmentettél?
– Igen, Főnök – feleltem.
– Tudod… az anyjuk meghalt. Lázban.
Nem nagyon bánkódtam az anyjuk miatt, de azokért a
gyerekekért keményen megdolgoztam, ezért megkérdeztem, jól
vannak-e.
– Igen – bólintott –, a gyerekek élnek.
– Akkor jó, Főnök – feleltem.

*
Akkor este tábort vertünk. A tűznél ettünk, a Főnök, én meg a négy
evezős. A Főnök mindig jól bánt az embereivel. Tisztelték, de azért
tudta, hogyan üljön közéjük, és tréfálkozzon velük. Még ha más
dolgok jártak is a fejében, mindig szakított időt az embereire.
Most is rendes ételt és egy kis hordó sört hozatott. Miután mind
ettünk és ittunk, a férfiak nevetgéltek, incselkedtek velem, és
felemlegették a nőket, akikhez azelőtt jártam, azután csak úgy
általában a nőket. Az egyikük bevallotta, hogy tart az asszonyomtól.
 – Őt aztán nem szívesen haragítanám magamra, Főnök –
jegyezte meg. Tudván, hogyan civódott a Főnök és az asszonyom,
azt kívántam, bár ne szólt volna. Láttam, ahogy sötét felhő suhant át
a Főnök arcán, de azután csak elmosolyodott.
– Egy nőt se szívesen haragítanék magamra – felelte, amivel
minden jelenlévő egyetértett, de utána még hozzátette: – Most már
ideje lefeküdni. – Nem telt bele sok, a férfiak békésen hortyogtak,
és én is lefeküdtem.
Csak a Főnök nem aludt. Ott ült a tűz mellett, nézte a folyót, és
gondolataiba merült. Biztosan, amiért perlekedett az asszonyommal,
ezért mélyen hallgattam.
Hosszú ideig ücsörgött így. Lassan a tűz is leégett. A csillagok
szépen világítottak a folyó felett, de a felhők kezdték eltakarni őket,
azután idővel kis szellő támadt, és a fák közt susogott, békésen,
mintha csak altatót dúdolna. Ahogy hallgattam, egészen
elálmosodtam, de a Főnök csak nem akart aludni.
Lassacskán eszembe jutott, hogy talán segíthetnék neki
elaludni, ha elfeledtetném vele, akármi jár is a fejében.
– Hallgassa csak a szelet, Főnök – szólaltam meg.
– Ó! Te még ébren vagy?
– Talán az segít elaludni, Főnök.
– Talán, Quash.
– Olyan lágy az a szellő, Főnök – tettem hozzá. – Mintha egy
hang susogna a fák közt. Hallgassa csak.
Erre nem mondott semmit, de egy perc után láttam, ahogy
leszegte a fejét, biztos azért, hogy a szellőt hallgassa. Amikor egy
ideig nem mozdult, úgy tűnt, el is aludt, ám ekkor hirtelen felkelt, és
vetett felém egy pillantást. Úgy tettem, mintha aludnék.
Akkor hátat fordított, és a sötétben lement a vízpartra.
Hosszú ideig feküdtem, és vártam, hogy visszajöjjön, de nem
jött. Lassacskán kezdtem aggódni érte. Sok medve élt azokban az
erdőkben, habár biztosan kiáltott volna, ha megtámadják. Amikor
még mindig nem jött vissza, felkeltem, és elindultam utána a
folyópartra. Óvatosan lépkedtem, hogy egy hangot se adjak, de
sehol nem láttam. Nem akartam kiáltozni, ezért csak mentem
tovább. Már vagy fél mérföldet legyalogoltam, amikor észrevettem.
Kis füves tisztáson ült a vízparton, a csillagok alatt.
Görnyedten, felhúzott térdekkel, megereszkedett vállal. És sírt. Az
egész teste remegett, szinte levegőt se kapott. Soha nem láttam így
zokogni egy meglett férfit sem. Nem mertem előrébb menni, de
nem is szívesen hagytam volna magára ebben az állapotban, ezért
csak ácsorogtam ott, míg ő úgy zokogott, mint akinek a szíve
szakad meg. Hosszú ideig nem moccantam, a szél meg egyre
erősebb lett, de ő észre se vette. Azután idővel elállt a szél, néma
csend lett a csillagok alatt. Akkor egy kicsit ő is elcsendesedett.
Nem akartam, hogy meglásson, ezért visszalopództam.
Amikor visszatértem a tűzhöz, aludni próbáltam, de folyton
csak a neszekre füleltem. Már pitymallott, mire visszatért.

*
Napokon át csak mentünk felfelé a széles Hudson folyón, míg végül
megláttunk egy nagy mohikán falut faházakkal és cölöpökkel. A
Főnök itt nagyon sok prémet vásárolt. S amikor visszatértünk, én
rohantam az én Naomimhoz, ő furcsa kis mosollyal fogadott.
Azután elárulta, hogy gyermeket vár, aminek nagyon megörültem.
Nem sokkal később felötlött bennem, hogy ha fiú lesz, Hudsonnak
fogom hívni, annak az utazásnak az emlékére.
Naomi azt is mondta, hogy az asszonyom és Clara kisasszony
csúnyán összekapott aznap reggel, aminek az lett a vége, hogy Clara
kisasszony elszaladt a háztól.
– A gazdasszony cudar kedvében van – tudtam meg.
A társalkodó szoba közelében jártam, épp, miután a Főnök
bement. Az ajtó nyitva állt, így hallottam, amint a Főnök azokról a
prémekről mesélt az asszonyomnak, amiket a mohikánoktól
vásárolt, mire az asszonyom nem szólt semmit.
– Hol van Clara? – kérdezte ekkor a Főnök.
– Elment – felelte az asszonyom, majd egy idő múlva: –
Gondolom, az indián barátaidnál múlattad az időt.
– Nem maradtam soká – válaszolta a Főnök. – Nincs már
prémjük.
Az asszonyom erre nem mondott semmit.
– Amúgy pedig – tette hozzá a Főnök –, Sápadt Toll meghalt.
Már egy ideje az ajtónál füleltem, és arra gondoltam, ideje
lenne továbbállni, amikor meghallottam az asszonyom hangját.
– Miért mondod el ezt nekem? – kérdezte. – Mit számít nekem,
ha egy büdös indiánnal több vagy kevesebb?
A Főnök ezek után sokáig hallgatott. Amikor végül megszólalt,
alig lehetett hallani a hangját.
– Szívtelen vagy – közölte. – Az anyja sokkal jobb asszony
volt, mint te. – Akkor hallottam, ahogy elindult kifelé a szobából,
mire gyorsan kereket oldottam.
Ezután úgy tűnt, mintha valami hidegség állt volna be a
viszonyukba. Mintha valami meghalt volna köztük.

*
Utána sokat gondolkodtam a szavaikon, és úgy tűnt, értem is, mit
jelentenek, de azért nem foglalkoztam velük túl sokat. Megvolt már
a saját családom, amivel törődnöm kellett.
 Minden eltelt évvel jobban áldottam a szerencsémet, amiért az
utamba sodorta Naomit. Elvégezte az összes munkát a házban, még
nagyra nőtt hassal is, sosem panaszkodott. Tudtam, mennyi a
tennivalója, ezért segítettem, ahol tudtam. A nap végén mindig
tartogatott számomra egy mosolyt. Megosztoztunk mindenen, és az
évek során olyan erős vonzalom alakult ki közöttünk, hogy már el
se tudtam elképzelni, hogyan élhettem nélküle.
Az én kis Hudsonomnál nem akadt elevenebb kisbaba. Annyira
szívesen játszadoztam azzal a gyermekkel, de még a Főnök is eljött,
hogy játsszon vele. Hudson azt hihette, hogy a Főnök a nagyapja,
vagy mije. Mire betöltötte a kettőt, Naomi szült még egy gyereket,
egy kislányt, akit Marthának neveztünk el. Kerek kis arca volt, mint
a mamájának, s ahogy felcseperedett, már látszott, hogy tényleg az
anyja természetét örökölte.
Hudson mintha semmi idő alatt ért volna ötéves fiúvá. Már úgy
szaladt, hogy a Főnök nem tudta elkapni. Naomi azt mondta,
szakasztott olyan, mint én. A vállamra ültettem és magammal
vittem a városba, amikor elküldték valamiért, de ha csak kis időnk
akadt, levittem a folyópartra, mert mindennél jobban szerette a
hajókat. A legjobban azt, amikor kibomlottak a vitorláik, és csak
úgy verdesett, csapdosott a szélben.
Egy nap, amikor Mr. Master hozzánk látogatott, megkérdezte
Hudsont, mi szeretne lenni, ő meg elkotyogta, hogy leginkább
tengerész.
– Hát – fordult Mr. Master a Főnökhöz –, akkor dolgozhatna
nekem. – A Főnök vele nevetett, de ha arra a sok rabszolgára
gondoltam, akiket Mr. Master szállított New Yorkba, inkább nem
akartam, hogy a fiam afféle hajón szolgáljon.
Amit Marthát illeti, imádnivaló kisgyermek lett. A karjaimba
vetette magát, még ha csak kis időre is mentem el valahová, azután
csak csüngött a nyakamon, és azt mondta, nem enged el, amíg nem
mondok neki egy mesét. Nem ismertem meséket, de nem telt bele
sok idő, hogy meséket találjak ki egy Hudson nevű nagy vadászról,
aki a nevét viselő folyó partján él, szabadon, mint a madár, és van
neki egy Martha nevű testvére, gondoskodó és bölcs. Hihetetlen,
micsoda kalandokat éltek meg ők ketten a vadon állatai között.

*
Ekkortájt a Főnök talált egy nagyon jó férjet Clara kisasszony
számára. Azt hiszem, az asszonyommal együtt ő is örült, ha végre a
házon kívül tudhatta. A Főnök most is az asszonyom kedvét kereste,
és talált egy igazán jó holland családot, így ő is a holland
templomban házasodhatott, és ugyanúgy egy holland lelkész
eskette, mint a fivérét, Jant. A férje nem a városban élt, hanem Long
Islanden, ezért nem láttuk túl gyakran, de a gazdasszonyom időről
időre ellátogatott hozzá, és minden jel szerint megbékélt vele,
amióta férjhez ment.
Ami a Főnököt és az asszonyomat illeti, együtt éltek és nem
civódtak, de mindkettő a maga útját járta.
A Főnök és Mr. Master igen közel került egymáshoz. Mr.
Master azok közé tartozott, akik mintha sose öregednének meg.
Keskeny arcával, szerteszét álló sárga hajával, kemény kék
szemével és inas testével mindig ugyanolyannak láttam, tán csak a
ráncai szaporodtak. Kellemes modora volt, és mindig mesterkedett
valamiben. Akárhányszor felénk járt, mindig így köszöntött: „Jó
napot, Quash”, és mindig úgy búcsúzott: „Jó ember vagy, Quash”,
azzal gyorsan végigmért a metsző kék szemével. Néha odafordult a
Főnökhöz azzal, hogy „Quashsal jó barátok vagyunk, igaz-e,
Quash?”, mire én: „Igen, uram.”
Ezekben az években, hogy maga mellett tudja a vagyonos
holland családokat, és profitáljon a barátságukból, az angol
kormányzó nagy földeket adományozott nekik. Az angol
kereskedők is jól éltek. Mr. Master azon mesterkedett, hogy a
Főnök is szerezzen magának földet. Angliában, mondta, senkit se
tekintenek igazi úriembernek, ha nincs jó nagy birtoka. Márpedig a
fontos emberek, mint Meinheer Philipse és a van Cortlandok,
akiknek nagy birtoka volt a várostól északra, mind siettek
úriemberré válni, ahogy csak tőlük telt. Az asszonyaik meg
feltornyozták a hajukat, és szép ruhákat viseltek, ami lenyomta a
hasukat, és felpolcolta mellüket.
Láttam, hogy a Főnöknek kezd tetszeni az ötlet. Jan is jónak
találta, meg is mondta, hogy szerezniük kellene egy birtokot, csak
az asszonyom nem akarta. Ő még mindig egyszerű kerek sipkát
viselt a fején, és bő ruhákat hordott, mint sok más holland asszony,
hanem azok a holland asszonyságok még az angoloknál is jobban
szerették az ékszereket. Asszonyom is szerette, ha nagy drágakövek
lógnak a füléből, és minden ujjára jut egy köves gyűrű. S közben
mindig ott lógott a szájában az agyagpipa.
Látszott, hogy még annyira se szíveli az angol módit, mint
előtte.
– Micsoda förtelmes emberek – mondogatta. – Hagyják, hogy a
pápisták uralkodjanak felettük.
Kiderült, hogy új gazdánk, York hercege titokban mindvégig
katolikus volt. Sokak szerint ugyanez állt II. Károly királyra, de ő
legalább tagadta. York hercege aztán nem tagadott semmit. Annyira
szeretett katolikus lenni, hogy még New Yorkba is katolikus
kormányzót küldött, pedig New Yorkban szabadon lehet űzni szinte
bármilyen vallást, vagy épp semmilyet. Azt mondják, az emberek
fele nem is hisz egyetlen vallásban se, de szinte mindenki fél a
katolikusoktól.
Az a katolikus kormányzó rendeletet adott ki, hogy szabadon
meg lehet választani a tartomány képviselőit, és megígérte, hogy
nem lesz semmiféle adóemelés, amíg ezek a választott képviselők
azt nem mondják. Ezért még a vallásos hollandok is úgy látták,
hogy együtt tudnak élni az új kormányzóval. Egyedül csak az
asszonyomat nem tudta meggyőzni.
– Sose bízz egy angolban – jelentette ki –, de egy pápistában
még kevésbé.

*
1684 végén szokatlan kemény tél köszöntött be. A várostól északra
eső nagy tó három teljes hónapra befagyott. Ahogy a legtöbb
holland, a Főnök is szeretett a jégen korcsolyázni, ezért egy reggel
mind felmentünk oda, Jannal és a két kislányával együtt.
Jan az apjának dolgozott, de azokban az években egyre jobb
üzlet lett melaszból rumot párolni. Sokáig csak egyetlen
lepárlóüzem működött a kikötő túlsó végében, a Staten Islanden, de
utána Jan is létrehozta a magáét a városban, Mr. Masterrel közösen.
Hollandiából érkező szeszekkel is üzletelt, amilyen a genevernek
nevezett gin.
A gazdasszonyom is eljött Clara kisasszonnyal. Neki még nem
született gyereke, de még sosem láttam ilyen szépnek. A Főnök
minden gyereknek, még az én Hudsonomnak is megtanította,
hogyan kell korcsolyázni, az asszonyomnak meg fülig ért a szája.
Azt mondta, ez a sok ember épp úgy korcsolyázik a tavon, mint egy
holland festményen. Még azt se bánta, hogy Mr. Master is eljött a
családjával.
Mr. Masternek volt egy Henry nevű fia, aki akkoriban
tizennyolc éves lehetett. Szakasztott úgy festett, mint az apja.
Amikor ez a fiatalember meglátta a csinos Clara kisasszonyt, ahogy
szépen kipirult a mozgástól és friss levegőtől, a szemét se tudta
levenni róla. Sokat korcsolyáztak együtt. Még az asszonyom is
megjegyezte:
– Az a fiú szerelmes beléd.
Ez a nap mindig úgy marad meg bennem, mint egy nagyon
boldog nap.

*
A csapás 1685-ben ért minket. A hír olyan váratlanul jött, akár az
égzengés. II. Károly király meghalt, és a fivére, York hercege lépett
a helyére. II. Jakab király, a katolikus.
New Yorknak katolikus királya lett, aki rövid idő alatt a
katolikusok kezébe adta a dolgok irányítását. Ők pedig széttépték a
papirost, ami engedte, hogy a tartomány saját képviselőket
válasszon.
– Megmondtam – csóválta a fejét az asszonyom. – Egy
pápistában nem lehet megbízni.
Még csak nem is ez volt a legrosszabb. Odaát Franciaországban
XIV. Lajos király hirtelen eltökélte, hogy kiutasít az országából
minden protestánst. Sokan éltek nála ilyenek, akik menekülés
közben alig győzték magukkal vinni az értékeiket. Némelyek
Hollandiába mentek, s nem sokra rá megjelentek New Yorkban is.
Az emberek hugenottáknak nevezték őket.
Egy napon Meinheer Leisler eljött az asszonyomhoz az egyik
ilyen hugenotta, egy Monsieur Jay nevű nagyon előkelő férfiú
társaságában. Monsieur Jay azt mondta, Jakab király levélben
gratulált Lajos királynak, amiért az összes protestánst kiebrudalta a
királyságából. Azt beszélték, Angliában nagy az elégedetlenség a
katolikus király miatt. Ugyan a Főnök is megütközött a dolgon, de
ami az asszonyomat illeti, ő attól fogva másról se tudott beszélni.
Azt mondta, az angoloknak fel kéne lázadniuk, hogy elűzzék a
királyt. A hollandok is ezt tették a katolikus spanyol király alatt. A
Főnök szerint az angolok készen álltak kivárni, mivel Jakab
királynak nem volt fia, csak két protestáns lánya. Idővel, mondta,
minden visszatér a régi kerékvágásába, ám asszonyomat ez nem
nyugtatta meg.
New Yorkban két éven át mindenki csak a királyt szidta.
Azután 1689 egyik tavaszi napján a gazdasszonyom széles
mosollyal lépett be az ajtón, és elmondta, hogy az angolok elűzték
II. Jakab királyt a tulajdon országából.
– Meglett Isten akarata – tette hozzá.
Egy gyermek miatt történt minden. Miután Jakab királynak
éveken át nem volt utódja, hirtelen nemzett egyet, aki persze
katolikus lett.
– Ezt már az angolok se nézhették tétlenül – mesélte az
asszonyom. Úgy tűnt, ezek után már semmi idő alatt kiebrudalták a
királyt, és elküldettek a legidősebb lányáért, Máriáért. Ez lett a
dicsőséges forradalom.
– Mária nemcsak hogy protestáns – lelkendezett az asszonyom
–, de ráadásul hozzáment a mi Vilmosunkhoz, Hollandia urához.
Vilmos és Mária mostantól együtt uralkodnak Anglia fölött. –
Majdhogynem táncra perdült örömében, mert azt hitte, minden újra
a hollandoké lesz.

*
Nem sokkal a dicsőséges forradalom után jött a hír, hogy a
hollandok és az angolok hadba léptek Franciaország katolikus
királya, Lajos ellen. Kitört Vilmos király háborúja, ahogy nevezték.
Mind féltünk, hogy a katolikus franciák odafent északon egyesítik
erőiket az irokéz indiánokkal, és lejönnek egészen New Yorkig. A
franciák és az indiánok csakugyan megtámadtak néhány holland
telepet feljebb a folyón, de az olyan kereskedők számára, mint a
Főnök és Mr. Master, a háború újabb lehetőségeket is teremtett.
Sosem felejtem ezt a nyári napot, amikor a Főnök azt mondta,
hogy mind menjünk le vele a vízpartra. így hát mind lementünk, a
Főnök és az asszonyom, még Hudsont is vihettem. Amikor
odaértünk, Jan és Mr. Master várt ránk a fiával, Henryvel. Ezután
mind kieveztünk egy East Riveren horgonyzó hajóhoz. Remek hajó
volt, magas árbocokkal és sok ágyúval. Mr. Master körbevezetett
minket. Hudson mindent alaposan megnézett a fedélzeten, még
sosem láttam ennyire izgatottnak. Sok kereskedő fektetett abba a
hajóba, hogy menjen és támadja meg a francia kereskedőket,
akikkel immár hadban álltunk, azután vegye el a rakományukat. Mr.
Master egynyolcad részt kapott, míg a Főnök és Jan további egy-
egy nyolcadot. Láttam, milyen fürgének építették azt a hajót.
– Lehagy bármit, amit a franciák ki tudnak állítani –
büszkélkedett Mr. Master, aki nagyon elégedett volt magával. – A
kapitánya elsőrangú kalóz. Kis szerencsével egy vagyont keresünk.
Hudson ekkor rángatni kezdte az ingujjamat, mint aki kérdezni
szeretne valamit. Csendre intettem, de Mr. Master észrevette.
– Hadd kérdezzen csak.
Erre Hudson egyenesen rákérdezett.
– A kalózkodás nem bűn?
A Főnök és Mr. Master összenéztek, azzal elnevették magukat.
 – Csak ha tőlünk lopnak – felelte a Főnök. – Másként érdem.

*
Nem sokkal a hajó távozása után Clara kisasszony férje betegségbe
esett és meghalt. A kisasszonynak nem született gyermeke, így hát
visszatért a házba, hogy egy ideig a szüleinél lakjon. Vártam, mikor
tör ki megint a perpatvar, de múltak az évek, és egészen jól kijöttek
az anyjával. Clara kisasszony persze illendően gyászolt, de én
kihallgattam az asszonyomat, amint ezt mondta a Főnöknek:
– Találnunk kell neki egy másik férjet. – Mégis úgy tűnt,
egyelőre nem bánja a társaságát.
Az én Naomim nagyon jól bánt a tűvel, megfoltozott mindent,
amit csak kellett. A kis Marthát is elkezdte tanítani a varrásra. Nem
telt sokba, és Clara kisasszony is felfigyelt Martha ügyességére.
Fiatal lévén apró ujjai voltak, de olyan fürgén jártak, hogy győztük
nézni. Clara kisasszony nemsokára kijelentette:
– Ez a gyermek egy kincs. – A sétáira is magával vitte Marthát.
A gazdasszonyom nem bánta.

*
Egy dolog kalózokat küldeni az ellenségre, és megint más uralni a
tartományt. Egy időre minden összezavarodott. Odafent, Bostonban
börtönbe vetették Jakab király kormányzóját, New Yorkban meg azt
sem tudta senki, ki vezeti a tartományt. Ekkor lépett előre Meinheer
Leisler. Minthogy amúgy is egyike volt a városi polgárőrség
vezetőinek, a városatyák őt kérték meg, hogy amíg tisztázódnak a
dolgok, vegye át a parancsnokságot.
 Nem csoda, ha az asszonyom olyan nagyon örült. A befolyásos
dánok is őt támogatták, mint Beekman doktor és sok Stuyvesant. A
kisebb kalmárok, iparosok és a szegényebbek is mellé álltak, amiért
holland volt. A hugenották, akik egyre csak jöttek a hajókon,
szintúgy kedvelték, mert segített nekik, hogy új települést
alapítsanak, amit az egyik francia város után, ahonnét kiebrudalták
őket, New Rochelle-nek neveztek el. Az angolok, kivált Long
Island lakosai pedig azért szerették, mert ki nem állhatta a
katolikusokat, és jó protestánsként viselkedett. A vallásosabbja
odáig ment, hogy a dicsőséges forradalomban jelet látott, miszerint
közeleg Isten Királysága.
Így Meinheer Leisler egy ideig békében kormányozta New
Yorkot, ha nem is könnyűszerrel. Emlékszem, egyszer eljött
meglátogatni az asszonyomat, és elpanaszolta, milyen nehéz
megőrizni a rendet.
– Az adókat is muszáj lesz emelnem – tette hozzá. – Azután
majd nem szeretnek annyira. – Láttam is az arcán, ami máskor
mindig oly derűs volt, hogy mennyire fáradt és kimerült. – Egy
valamit viszont megígérek – jelentette ki. – Sosem engedem, hogy
még egyszer a katolikusok parancsoljanak. – Azután Meinheer
Leisler még úgy másfél évig vezette a várost.
Hanem, akárhogy támogatta is az asszonyom, a Főnök óvatos
maradt.
Akkor kezdtem kapiskálni, mi jár a fejében, amikor egy nap a
széles főutcán jártunk, amely az erődtől a kapuig vezetett. Az
angolok Broadwaynek hívták. A városnak ezt a részét inkább
alacsonyabb rendű hollandok lakták – ácsok, kocsisok, vályogvetők,
vargák, tengerészek, akik mind szerették Leislert. Meg is jegyeztem
a Főnöknek, hogy mennyire népszerű errefelé.
– Hm – gondolkodott el. – Nem mintha sokra menne vele.
 – Az meg hogy lehet, Főnök? – kérdeztem, de nem árulta el.
Nemsokára így is kiderült, Meinheer Leisler ugyanis elkezdte
beültetni a közönséges népeket a városi hivatalokba, és ezzel
hatalmat adott nekik, aminek a gazdag holland kereskedők nem
örültek. A lelkészek némelyike is elkezdett lázítani ellene.
A gazdasszonyom nem törődött a jajveszékelésükkel.
Mindenkor Leisler mellett szólalt fel.
– Ő legalább holland, ahogy a király is – hajtogatta.
– Aki egyszersmind angol király – figyelmeztette egyszer a
Főnök –, és Londonban van az udvara. A nagykereskedőknek pedig
vannak barátaik ebben az udvarban, de Leislemek nincsenek. –
Ezért óvta őt attól, miket mond.
Ahogy teltek a hónapok, a hatalmasságok közül oly sokan
fellázadtak Meinheer Leisler ellen, hogy elkezdett vadászni rájuk.
Lefogatta Meinheer Bayardot, közben körözést adott ki van
Cortlandtra és sok másik emberre. Az egyszerű hollandok, akik
szerették Meinheer Leislert, még a gazdagok házait is ostrom alá
vették. Minthogy közéjük tartozott, a Főnök aggódott, hogy
eljönnek hozzá is. Egy este azzal jött haza, hogy nagy gondok
lesznek az utcákon, mire mondtam neki, hogy az asszonyom is
odakint van.
– Menjünk, Quash – ragadott karon. – Jobb lesz, ha
megkeressük. – Körbejártuk az egész várost. Már a Broadway alján,
a Beaver Streeten jártunk, amikor megláttuk, hogy vagy száz
asszony masírozik az erődhöz, mind azért, hogy támogassa
Meinheer Leislert. Az élen nem más haladt, mint az asszonyom.
Egy pillanatig a Főnök olyan dühösnek tűnt, hogy azt hittem, a
fülénél fogva rángatja haza, de akkor hirtelen elnevette magát.
– Hát, Quash – csóválta a fejét –, így legalább abban biztosak
lehetünk, hogy a mi házunkat nem égetik fel.
 A végén persze a Főnöknek lett igaza. Hajó jött Londonból, tele
katonákkal, hogy azok vegyék át a várost. Meinheer Leisler, aki jól
ismerte az ellenségeit, megtartotta az erődöt, mondván, hogy
Vilmos király határozott parancsa nélkül nem adja át. Hát végül az
is megjött. Akkor aztán letartóztatták, mert a király veszedelmes
rebellisnek nyilvánította.
– A barátaid állnak az egész mögött – vádaskodott az
asszonyom.
– Örülj, hogy nem tartóztatnak le téged is – felelte a Főnök, de
amikor a városatyák azt kérték Vilmos királytól, hadd végezzék ki
Meinheer Leislert, azt mondta, hogy ezért szégyellhetik magukat.

*
Nem sokkal ezután hazatért a Főnök és Mr. Master kalózhajója.
Csak csekély zsákmányt harácsolt össze, ami nem sok haszonnal
kecsegtetett, de hozott néhány rabszolgát is. Nagyon nem tetszett,
ahogy kinéztek.
– Nem hinném, hogy egészségesek – értett egyet Mr. Master. –
Jobb lesz gyorsan továbbküldeni őket. – Már másnap túladott rajtuk.
Mindeközben szegény Meinheer Leisler a tömlöcben várta,
hogy döntsenek a sorsa felől. A városban a legtöbben megütköztek
ezen. A mi házunkra is nagy komorság telepedett, a gazdasszonyom
szóba se állt senkivel. Május elején, amikor az egyik asszony, akivel
az erődhöz masírozott, kölcsönkérte Naomit néhány napra, hogy
megfoldozzon ezt-azt a farmján, és az asszonyom kölcsönadta,
szerintem Naomi is örült, hogy kicsit elszabadulhatott. Olyan
szomorú lett a ház, hogy én biztattam: „Vidd magaddal Marthát is.”
Elmentek hát arra a bouweriére, ami csak néhány mérföldre esett
északnak, és tíz napon át ott maradtak.
 Ekkoriban az idő nagyon változékony lett. Egyszer tombolt a
hőség, és úgy megállt a levegő, hogy az utcákon alig lehetett
elviselni a lótrágya bűzét, máskor hirtelen lehűlt az idő, és szakadt
az eső. Ez mindenkit megviselt. Általában jó kedélyű vagyok, de
akkor még én is elkámpicsorodtam. Alig dolgoztam valamit. Végül
Naomi és a kis Martha egy este visszatért. Nem sokat beszéltünk.
Olyan fáradtak voltak, hogy mindketten egyből aludni mentek.
Másnap reggel kimentem a Főnökkel a vízpartra. Mr. Master és
a többi kereskedő elszámolt a kalózkapitánnyal, és arról tárgyalt,
hogy küldjenek-e még egy hajót. Ezután elmentünk az erődhöz,
mert a Főnök és Mr. Master hírt akart hallani Meinheer Leislerről.
Amikor kijöttek, a Főnök a fejét csóválta.
– Bayard mindenáron végezni akar vele – mondta Mr.
Mastemek. – Szerintem még Vilmos király parancsát se várja meg.
Azzal bementek egy fogadóba, amikor megláttam a kis
Hudsont, ahogy felénk szaladt.
– Mi az, fiú? – kérdezte tőle a Főnök.
– Martha, uram. – Sírva fakadt. – Azt hiszem, halódik.

*
Szegény gyermek, sütött a láztól. Rettenetes volt nézni. Naomi is
kezdett lebetegedni, ő is láztól reszketett.
– Azok a rabszolgák a Főnök hajójáról – árulta el. – Arra a
bouweriére adták el őket, ahová mentünk. Már betegen érkeztek, az
egyikük meg is halt. Biztos tőlük kaptunk el valamit.
Senki sem tudta, mi ez a kórság. Az én kis Marthám egész éjjel
lángolt, amíg reggelre már levegőt is alig kapott. Naomival
gondoztuk, de az éjszaka közepén Naomi is rosszabbul kezdett
lenni. Megfürdettem hideg vízben, hogy leszorítsam a lázat, de az
sem segített.
Azután reggel Clara kisasszony jelent meg az ajtóban.
– Ne jöjjön be, Clara kisasszony – figyelmeztettem. – Nem
akarom, hogy elkapja.
– Tudom, Quash – felelte –, de gondoskodni akarok róla.
Fojtogatott a sírás, ahogy ezt mondta, de nyomban szóltam az
asszonyomnak, hogy tartsa távol tőlünk Clara kisasszonyt. Az
asszonyom mondta is neki, hogy nem jöhet be hozzánk, de Clara
kisasszony mindig a maga feje után ment. Nem fogadott szót, még a
Főnöknek és az asszonyomnak se. Azt mondta, addig nem megy
sehová, amíg nem adott Martinának valami gyógyteát, amit azért
vett, hátha használ neki. A Főnök azt mondta: „Akkor add oda
Quashnak”, de ő nem, ő Martha kezét szorongatta, amíg belediktálta
azt a teát. Martha alig tudta lenyelni, de talán tényleg használt neki,
mert utána elcsendesedett. Azután Clara kisasszonyt is sikerült
kiterelnem a szobából.
Szürkületkor az én kis Marthám mégis meghalt. Az anyja
annyira kimerült, hogy nem sokkal előtte lázálomba zuhant. Nem
akartam, hogy a gyermek teste ott legyen vele a szobában, ezért
ölbe kaptam és kicsempésztem az udvarra. A Főnök azt mondta,
egyelőre tegyem az istállóba, azután éjjel majd eltemethetem.
Amikor visszaértem, Naomi próbált felülni, és Marthát kereste.
– Hol van? – kiáltott fel.
– Odakint hűvösebb van. – Nem tudtam rávenni magam, hogy
megmondjam az igazat. – Csak pihen egy keveset. – Ám abban a
pillanatban odakintről meghallottuk Clara zokogását. Akkor
tudhatta meg.
– Halott, igaz? – kérdezte Naomi. – Az én kis Marthám halott.
Nem tudom, mi ütött belém, de egy szó se jött ki a számon.
Akkor Naomi visszazuhant az ágyra, és lehunyta a szemét.
 Késő éjjel kezdte újra elővenni a láz. Borzongott és lángolt.
– Elmegyek, Quash – sóhajtott fel. – Ma éjjel elhagylak.
– Tarts ki, ha tudsz – feleltem. – Szükségünk van rád,
Hudsonnak is és nekem is.
– Tudom.
Másnap reggel esni kezdett. Lassú, áztató eső. Csak Naomira
gondoltam, mintha az egész világ megszűnt volna létezni. Délután
aztán a Főnök bejött az udvarra, és Naomi után érdeklődött.
– Hallottad a hírt? – kérdezte azután. – Ma kivégezték szegény
Leislert.
– Sajnálom, Főnök.
– Nagyon lesújtotta az asszonyodat – tette hozzá. –
Hazaárulóként bántak vele.
Tudtam, mit jelent ez. Felakasztották, de nem elég ideig, hogy
megfulladjon, azután kiszaggatták a beleit, és levágták a fejét.
Belegondolni is szörnyűség volt, hogy ilyesmi történt egy ilyen
finom úriemberrel.
– Ugyanúgy nem volt áruló, mint én – jelentett ki a Főnök. – Az
emberek szétszaggatták a ruháját, hogy ereklyeként hazavigyenek
egy-egy foszlányt. Azt mondják, igazi vértanú. – Felsóhajtott. –
Azért jobb lenne, ha Hudson ma este a konyhában aludna.
– Igen, Főnök – feleltem.
Aznap éjjel tovább esett. Nem tudtam, segít-e a lehűlés
Naomin, de nem úgy tűnt. Az éjszaka közepén már hánykolódott és
forgolódott a láztól, közben meg hangosan sikoltozott. Azután
elcsendesedett. A szemei becsukódtak, bár nem tudtam, azért-e,
mert jobban van, vagy csak mert feladta a harcot. Hajnal felé
észrevettem, hogy elállt az eső. Naomi felületesen vette a levegőt,
és iszonyú gyengének tűnt. Azután felnyitotta a szemét.
– Hogy van Hudson? – kérdezte.
 – Jól – feleltem.
– Látni akarom – suttogta.
– Nem lehet – feleltem.
Ezután magába roskadt. Hajnaltájt felkeltem, és egy percre
kimentem, hogy friss levegőt szívjak, és felnézzek az égre.
Kitisztult. Keleten fénylett a hajnalcsillag.
Mire visszatértem, Naomi már elment.

A temetés utáni napokban a Főnök és a gazdasszony nagyon jó volt

hozzám. A Főnök gondoskodott róla, hogy legyen elég dolgom, és
lefoglalta Hudsont is. Nagyon jól tette. Ami az asszonyomat illeti,
nem sokat szólt, de látszott rajta, mennyire megviselte Meinheer
Leisler meggyilkolása.
Egy napon, míg az udvaron dolgoztam, az asszonyom odajött,
és megállt mellettem. Szomorúnak tűnt. Egy idő után megszólalt.
– Te és Naomi boldogan éltetek, igaz? – Bólintottam. – Sosem
veszekedtetek?
– Soha egy rossz szót nem váltottunk – feleltem.
Egy-két pillanatig hallgatott, azután:
– A szavak szörnyű sebeket ejtenek, Quash. Sokszor megbánjuk
őket, de amit egyszer kimondtunk, már nem lehet visszaszívni.
Nem tudtam, mit feleljek erre, ezért csak dolgoztam tovább.
Még egykét pillanat múltán bólintott egyet, azzal visszament a
házba.

*
Később a gazdasszonyom hozott egy másik rabszolgát Naomi
helyére – s talán azt hitte, a feleségem helyére –, de lehetett
bármennyire jó asszony, nem találtuk a hangot egymással. Az igazat
megvallva, nem is hittem, hogy bárki az én Naomim helyébe
léphetne.
A kis Hudson szolgált a legnagyobb vigaszomra. Minthogy
csak mi maradtunk egymásnak, sok időt töltöttünk együtt. Jóvágású
fiúcska lett, rendes gyerek. Sosem unta meg a vízpartot. Rávette a
matrózokat, hogy tanítsák meg csomót kötni. Szerintem minden
létező bogot ismert, még mintákat is formázott belőlük. Én is
megtanítottam mindenre, amit csak tudtam. Még azt is elmondtam
neki, hogy ha a Főnök is úgy akarja, egy napon szabadok leszünk,
bár erről csak szőrmentén beszéltem; nehogy hamis ábrándokba
kergessem, és csalódás legyen neki, ha jó ideig mégse kapnánk meg
a szabadságunkat. Mindig öröm volt nekem, amikor ott lépdelt az
oldalamon. Sokat sétáltunk és beszélgettünk. Ilyenkor a vállán
nyugtattam a kezem, majd amikor megnőtt, és magasabb lett, mint
én, ő fogta az én vállam.
A gazdasszonyomra viszont nehéz idők jártak. Még akkoriban
is jó kiállású asszony volt – szőke haja talán megőszült, de az arca
nem sokat változott ezekben az években mégis szarkalábak gyűltek
a szeme alá, s mikor elszomorodott, egészen öregnek látszott. Úgy
tűnt, semmivel sem lehet a kedvére tenni, mert bár a városban sokan
még mindig hollandul beszéltek, minden évvel egyre több angol
törvény vonatkozott ránk.
Az angolok végül azt akarták, hogy az ő vallásuk legyen az első
– az anglikán egyház, ahogy ők nevezték. A kormányzó rendeletbe
adta, hogy bárki járhat bármelyik templomba, de akkor is adóznia
kell az anglikán papoknak. Ez sokakat feldühített, leginkább az
asszonyomat, de a lelkészeink olyan buzgón kívántak a kormányzó
kedvére tenni, hogy nem panaszkodtak – sőt még a saját
templomaikat is felajánlották az anglikánoknak, amíg az övéik
felépülnek.
Vigaszként ott volt neki a család, bár a Főnök még mindig sokat
dolgozott, pedig már túllépte a hatvanat. Vilmos király háborúja a
franciák ellen tovább folyt, és sorra futottak ki a kalózhajók, a
Főnököt és Mr. Mastert leginkább ez kötötte le. Egyszer lementek
velük egészen Virginiáig.
Az asszonyom gyakran eljárt Jan házába, ami nem esett messze,
hogy látogassa az unokáit. Clara is nagy megnyugvás volt neki,
csak ő sokat eljárt otthonról. Ilyenkor az asszonyom biztosan
magányosnak érezte magát.

*
Egy nyári délután, nem sokkal azután, hogy a Főnök és Mr. Master
megtért Virginiából, az egész család összegyűlt ebédre. Ott volt Jan
és a felesége, Lysbet a lányaival, meg Clara kisasszony is.
Hudsonnal mi szolgáltunk fel. Mindenki jól érezte magát. Épp csak
behoztuk a madeirát az étkezés végén, amikor Clara kisasszony
felállt, és nagy bejelentést tett.
– Jó hírem van. – Végignézett a jelenlévőkön. – Férjhez
megyek.
Az asszonyom egészen elhűlt, mielőtt megkérdezte, hogy ki
kérte meg.
– Az ifjú Henry Master – felelte ő.
Na, akkor majdnem eldobtam a kezemből a tányért. Ami az
asszonyomat illeti, ő is teljes döbbenettel nézte Clara kisasszonyt.
– A Master fiúhoz? – csattant fel. – Még csak nem is holland.
 – Tudom – bólintott Clara kisasszony.
– Sokkal fiatalabb nálad – sorolta tovább az asszonyom.
– Sok asszony van a városban, aki fiatalabb férfihoz ment –
védekezett Clara kisasszony. Meg is nevezett egy holland
szépasszonyt, aki már a harmadik fiatal férjénél járt.
– A lelkésszel már beszéltél erről?
– Semmi szükség rá. Az anglikán templomban fogunk esküdni,
Mr. Smithnél.
– Az anglikánoknál? – hördült fel az asszonyom. – A családja
állt elő ezzel a követeléssel?
– Én magam találtam ki.
A gazdasszonyom csak meredt rá, mint aki nem hisz neki.
Azután a Főnökhöz fordult.
– Te tudtál róla?
– Hallottam ezt-azt, de hát Clara már több mint harminc,
ráadásul özvegy. Maga is tud dönteni.
Ekkor az asszonyom a fiához fordult, és tőle is megkérdezte,
tudott-e az egészről.
– Gyanítottam – felelte amaz.
Ezek után az asszonyom egészen belerogyott a székébe.
– Kíméletesebb lett volna – szólt egy idő után –, ha valaki
velem is közli.
– Egyikünk se volt benne biztos – védekezett Jan.
– Ez nem rossz hír, Greet – élénkült fel a Főnök. – Henry
rendes fiú.
– Ha jól értem, Clara – folytatta kimérten az asszonyom –, a
legkisebb lelkifurdalás nélkül hozzámész egy angolhoz, és elhagyod
miatta a hitedet. Az egész semmit sem jelent a számodra?
– Szeretem – felelte Clara.
– Az elmúlik – legyintett az asszonyom. – Nyilván tudod, hogy
az angol törvények értelmében nem sok jogod lesz.
– Ismerem a törvényt.
– Egy asszony ne legyen a férje tulajdona, Clara. A holland nők
szabadnak születnek.
– Én nem aggódom emiatt, anya.
Egy hosszú pillanatig senki sem szólt. Az asszonyom csak
meredten nézte az asztalt.
– Most már értem – szólalt meg legvégül. – Semmit sem
jelentek a családomnak. – Magában bólogatott. – Mind egy követ
fújtok Masterrel. – Clara kisasszonyhoz fordult. – Kívánom, hogy
legyen benne sok örömötök.
Mr. Smith, az angol lelkész még abban az évben összeadta őket.
Az asszonyom nem volt hajlandó elmenni a szertartásra, ami nem
meglepő. Sok holland barátja ugyanígy tett volna a helyében.
Amikor a Főnök hazajött, olyan fenyegetően ült a társalgóban, mint
egy viharfelhő. A Főnök jókedvűnek tűnt, és látszott, hogy ivott
néhány pohárkával.
– Ne aggódj, kedvesem – jegyezte meg. – Nem hiányolt senki.
Boldogabb lettem volna én is, ha az én Hudsonom nem
vágyódik annyira a tengerre. Mindig ezért nyaggatott, a Főnök meg
adta alá a lovat. Mr. Master bármikor szívesen magával vitte volna,
de mert a Főnök tudta, mennyire nem örülnék neki, és hogy Hudson
a mindenem, nem adta neki kölcsön.
– Sok pénzemben vagytok, Quash – jegyezte meg egyszer, és
nem tréfált.
Egy napon Mr. Master eljött a házba egy Kidd kapitány nevű
skót úriemberrel, aki kalóz volt, és feleségül vett egy gazdag
holland özvegyet. Nagydarab férfiú volt, szálas, akár az árboc.
Viharvert arca volt, de mindig szép parókát viselt, s hozzá hibátlan
kravátlit meg vörös vagy kék kabátot. Az asszonyom közönséges
martalócnak tartotta, de minthogy sok pénze lett, nagy tiszteletben
állt, bejárása volt a kormányzóhoz és a legjobb családokhoz. Mr.
Master eldicsekedett, hogy az ifjú Hudson megköt bármilyen
csomót, és amikor Hudson meg is mutatta neki, a kapitány nagyon
elégedettnek tűnt.
– Ez a kis lurkó a tengerre termött, van Dyck – mondta vaskos
skót kiejtésével. – Matróznak való. – Azután a társalgóban, Hudson
előtt kérkedett a Főnöknek a kalandjaival, hogy utána egy hónapig
csak azt hallgassam a fiamtól, mennyire nagyon vágyódik a
tengerre.

*
Egész életemet a házban töltöttem, és megszoktam, hogy hallom,
amint a család szabadon társalog körülöttem. Ha valamit mégis el
akartak hallgatni, a Főnök és az asszonyom visszavonultak, és
becsukták az ajtót, mielőtt kitárgyalták a dolgot. Az emberek
sokszor mégis kiöntik a szívüket, kivált az asztalnál. így aztán,
ahogy mentek az évek, nem sok családi ügy akadt, amiről én nem
tudtam.
Egyszer mégis volt valami, amit jobb lett volna nem hallanom.
Nem én tehettem róla. A ház mögött feküdt egy kedves kis kert.
A szoba, amit a Főnök használt, erre nézett, s ahogy minden holland
kertet, ezt is gondosan rendben tartották. Egy körtefa is állt itt, a
tulipánágyás mellett, ahol külön vetettük a káposztát, hagymát,
répát és endíviát, meg az indiánok kukoricáját. A fal mentén, védett
helyen, barack is termett. Fiatalabb koromban sosem szerettem a
kertben dolgozni, de idővel megkedveltem az itt termő növényeket.
Egy meleg tavaszi napon is itt dolgoztam szép csendesen, nem
messze a Főnök irodájától, aminek az ablaka nyitva állt. Még azt se
tudtam, hogy odabent van, amíg meg nem hallottam a fia, Jan
hangját.
– Úgy hallom, Meinheer Philipse angol végrendeletet
készíttetett.
– Ó – hallottam meg a Főnök hangját is.
– Ahogy igazi úriemberhez illik – tette hozzá Jan. – Te is
megfontolhatnád.
Amikor a halálra került a sor, nagy különbség volt az angolok
és hollandok közt. Ha egy holland meghalt, az özvegye birtokolta
tovább a házat, és vitte az üzletet, amíg meg nem halt ő is, azután
mindent felosztottak a gyerekek között, fiúk és lányok közt
egyformán. Az angolok nincsenek tekintettel a lányokra. Ha egy
angol nő megházasodik, mindene a férjére száll, mintha a
rabszolgája lenne. Az asszony nem is vehet részt az üzletben. Ha
pedig a férj meghal, szinte mindent a legidősebb fiú örököl,
leszámítva egy kis részt, amiből az özvegy tengődik. Az angolok
még egy törvény is elfogadtak, ami alapján a fiú negyven nap
múltával kiebrudal-hatja az anyját a házból.
A nagy földbirtokosok szerették így intézni a dolgokat, mert így
egyben maradt a birtok, és a család megtartotta a befolyását. A
hollandok némelyike, miután igazi úriember lett, ugyanebből az
okból végrendelkezett így, a legtöbb holland azonban fittyet hányt
az angol törvényekre. Gondolom, az asszonyok is ezt
szorgalmazták. Soha nem képzeltem volna, hogy a Főnök másként
gondolkodjék.
– Mi még a házasságunk elején megírtuk a holland
végrendeletünket – felelt a Főnök. – Az öreg Schermerhornnál,
édesanyád ügyvédjénél van. Nem állnék meg előtte, ha változtatnék
rajta.
 – A mamának nem kell tudnia. Az új angol végrendelet
érvénytelenítené az előzőt.
– Te nem bánnád?
– Ha őszinte akarok lenni, apám, már nem bízok az
értékítéletében. Abban a szerencsétlen Leisler ügyben végképp
lejáratta magát. Nem hinném, hogy alkalmas lenne a pénzünk
kezelésére, Clarának úgysem kell mitől tartania. Tekintélyes
hozományt kapott, az első férje révén is van járadéka, és Isten a
megmondhatója, hogy Henry Master sem szenved hiányt semmiben.
Nem kétséges, hogy az apja végrendelete értelmében ő kapja majd a
teljes Master vagyont, Clara messze gazdagabb nálam.
– Értem, mire gondolsz – felelt a Főnök.
– Tudod, hogy mindig gondoskodnék anyáról. Ahogyan Clara
is.
– Nem kétlem.,
– Csak azt gondoltam, ezzel megvédhetnél engem és a van
Dyck családot, ez minden.
– Meggondolom, Jan, ígérem, de jobb lenne, ha ez kettőnk
között maradna.
– Feltétlenül – válaszolt Jan.
Ezután szép csendben elvonultam a kert távoli végébe. Amikor
végül visszamentem a házba, egyetlen szóval sem említettem a
dolgot, még Hudsonnak se.

*
Az 1696-os esztendőből két dologra emlékszem. A város északi
végét lezáró fal már kezdett omladozni, ezért néhány éve az angolok
egy utcát húzták el a vonala mentén, amit Wall Streetnek neveztek.
Ott, ahol az új Wall Street találkozott a Broadwayjel, ebben az
évben egy új templom alapjait is megvetették, amit a
Szentháromság után a Trinity Church névre kereszteltek.
A második esemény Kidd kapitány utolsó útjához kapcsolódott.
Vilmos király háborúja a franciák ellen tovább folytatódott.
Kétszáz mérfölddel fentebb a folyón egy Schenectady nevű holland
települést megtámadtak a franciákkal szövetkező indiánok, míg az
óceánon akkora galibát okoztak francia kalózok, hogy az angolok
úgy könyörögtek Kidd kapitánynak, menjen és tegyen rendet. A
kapitány már visszavonult, s mint mondtam, nagy tiszteletben állt.
Akkora tiszteletben, hogy még a Wall Streeten álló Trinityt is
segített felépíteni, de azért elfogadta a felkérést.
– Nem mintha sokba került volna meggyőzni – merengett a
Főnök. – Az ilyen vén tengeri medvék hamar elunják magukat a
szárazföldön.
Egy délután épp hazafelé tartottam,, amikor Hudson jött oda
hozzám. Láttam, mennyire izgatott, de nem mondott semmit. Csak
sétált mellettem, ahogy mindig. Én meg a vállára tettem a kezem,
ahogy mindig. így mentünk, szépen egymás mellett, amikor végül
nagy nehezen kibökte:
– Kidd kapitány el akar vinni a tengerre.
Éreztem, ahogy a szívem süllyedni kezd, mint egy meglőtt hajó.
– Túl fiatal vagy még, hogy ilyeneken járjon az eszed.
– Nemsoká tizenhat leszek. A hajón vannak sokkal fiatalabbak
is.
– A Főnök úgysem engedné. – Imádkoztam, hogy így legyen. –
Ennyire szabadulnál már az apádtól? – kérdeztem.
– Dehogy – kiáltotta, azzal átkarolta a nyakam. – Nem azért,
csak a tengeren kitanulnám, hogyan legyek matróz.
– Azt tanulnád ki, hogyan legyél kalóz. – Gyakran láttam
azokat a matrózokat, és reszkettem, ha csak belegondoltam, hogy
Hudson ilyenek közt élne.
Még alig értünk a házhoz, amikor a Főnök értem küldetett.
– Hát, Quash – vágott bele –, Kidd kapitány megvenné
Hudsont. Jó árat kínál érte.
Csak néztem egyikről a másikra. Nem tudtam, mit mondhatnék.
Azután letérdeltem elé. Ez volt minden, amit tehettem.
– Ne küldje el a tengerre, Főnök – könyörögtem. – Ő a
mindenem.
– Tudod, hogy ő is menni akar.
– Tudom – feleltem –, de ő még nem érti. Kidd kapitány finom
úriember, nem is kérdés, de a legényei… Vannak köztük
közönséges martalócok.
– Nem tarthatod örökké magad mellett, Quash – jelentette ki.
Olyan fürgén járt az eszem, amennyire csak tőlem telt.
Nemcsak a tenger veszélyeitől féltettem Hudsont, de attól is, mit
tenne vele Kidd kapitány, ha az övé lenne. S ha eladja a fiamat
valami távoli kikötőben? Mi lesz akkor Hudsonból? Még mindig
reméltem, hogy a Főnök egyszer őt is felszabadítja.
– Kidd kapitány talán fizethetne Hudson szolgálataiért anélkül
is, hogy megvenné – próbálkoztam. – Odaadhatná neki bérbe, akkor
a kapitánynak vissza kéne hoznia. Még többet is érne magának,
mint képzett tengerész. – Mondtam én mindent, ami csak az
eszembe jutott. Láttam, hogy a Főnök is elgondolkodott.
– Nem rossz ötlet, Quash – ismerte el. – Most elég legyen
ennyi, majd holnap beszélünk.
Másnap eldöntetett, hogy Hudsont bérbe adják Kidd
kapitánynak. Hálás lehettem ezért is. Még hetekig tartott
előkészíteni a hajót. Ez az idő nagyon értékes lett a számomra, mert
azt gondoltam, hogy soha többé nem látom a fiamat. Nem mintha
elmondtam volna neki, mi jár a fejemben: Olyan izgatott volt, hogy
ha csak el tudott szabadulni, máris rohant a vízpartra.
Sokan remélték, hogy megszedhetik magukat azon az úton.
Nemcsak a kormányzó, de sok angol nagyúr is pénzelte a
vállalkozást. Azt mondták, még Vilmos királynak is van benne egy
titkos része. A gályát Adventure Galleynek nevezték, minthogy
valódi evezőshajó volt, így szélcsendben is rátámadhatott más
hajókra. Százötven fős legénységet és harmincnégy ágyút vitt
magával.
Ahogy közelgett az idő, amikor a gálya vitorlát bontott,
leültettem magam mellé Hudsont.
– Mindenben engedelmességgel tartozol Kidd kapitánynak,
mert most már ő a főnököd, de tudd, hogy akik vele hajóznak, sokan
rossz emberek. Mindig törődj a saját dolgoddal, és maradj meg
magadnak, akkor talán nem zargatnak. Sose feledd, amit apád és
anyád tanított neked, akkor nem esik bajod.
Végül, az 1696-os esztendő szeptemberében, az Adventure
Galley kifutott New York kikötőjéből, én meg csak néztem Hudson
után, amíg el nem tűnt a szemem elől.

*
Teltek a hónapok, de egy szót se hallottunk. Tudtam, ha közelebb
nem talál zsákmányt, Kidd kapitány átkel az óceánon is, Afrika déli
része és a Jóreménység foka felé. Ha Madagaszkár szigete felé
megkerüli a Fokot, könnyedén talál magának francia kereskedőket
és kalózokat.
Egy napon hajó érkezett azokról a vizekről, s azt a hírt hozta,
hogy Kidd kapitány Madagaszkár közelében az emberei
egyharmadát elveszítette kolerában. Hogy valóban így történt-e, s
hogy Hudson az áldozatok közt van-e, sehogy sem deríthettem ki.
Azon a tavaszon Clara kisasszony fiúnak adott életet. Jannak
eddig csak lányai születtek, ezért a Főnök nagyon örült a kisfiúnak,
akit őutána Dirknek kereszteltek.
– Unokám van, Quash – lelkendezett. – Kis szerencsével még
láthatom felnőni. Hát nem nagyszerű?
– De igen, Főnök – feleltem. – Maga nagyon szerencsés, uram.
De hiába hozta el Clara kisasszony megmutatni a kisbabát, az
asszonyom még most sem örült, hogy lett egy anglikán unokája.

*
S ekkor, amikor már nem is számítottam rá, megjött a hír, amire
egész életemben vártam. Az asszonyom aznap elment, a Főnök
pedig behívott magához.
– Tudod, Quash – kezdte –, egyszer azt ígértem, hogy
felszabadulsz, ha majd meghalok.
– Igen, Főnök – bólintottam.
– Hát, a szabadság távolról sem olyan, mint képzeled, de a
végrendeletemben szabaddá teszlek, és juttatok neked egy kis pénzt
is.
– Én is kezdek már korosodni – jegyeztem meg, miközben
magamban elrebegtem egy néma imádságot. – Hudson is szabad
lehet?
– Igen – bólintott a Főnök –, őt is felszabadítom. Ha még él.
– Köszönöm, Főnök.
– Erről senkinek sem beszélhetsz, Quash – figyelmeztetett a
Főnök. – Se Hudsonnak, se senkinek a családból. Olyan okokból,
amiket nem kell ismerned, ennek köztünk kell maradnia.
Megértetted?
– Igen, Főnök – feleltem.
Gyanítottam, hogy az angol végrendelethez lehet köze.
– Van még egy feltételem – tette hozzá. – Meg kell ígérned,
hogy miután elmentem, megteszel nekem valamit. – Rongyba
bugyolált kis csomagot vett elő. A kagylópénzből készült öv lapult
benne, amit akkor viselt, amikor felmentünk a folyón.
– Láttad már ezt?
– Igen, Főnök – bólintottam.
– Ez egy különleges öv, Quash – árulta el. – Nagy jelentősége
és értéke van. Akkora, hogy számomra drágább mindennél. Ha
majd meghalok, Quash, azt akarom, hogy gyere el érte. Ne szólj
senkinek, még az asszonyodnak se, csak vidd el ezt az övét Clara
kisasszonynak, és mondd meg neki, hogy ez az ajándékom a kis
Dirknek. Az övé legyen, őrizze meg, és egy napon adja tovább a
fiának, ha lesz neki, vagy egy másik leszármazottamnak, hogy ne
merüljön feledésbe az emlékem. Megteszed ezt értem, Quash?
– Igen, Főnök – feleltem. – Megígérem.
– Jó. – Megmutatta nekem a rejtekhelyét, ahová együtt tettük el
a kagylópénz övét, hogy biztonságban legyen.

*
A Kidd kapitánnyal kapcsolatos hírek a rákövetkező tavaszon
kezdtek szállingózni. Hajók jöttek azzal, hogy Kidd kapitány már
nem franciákra vadászik, hanem maga is aljas kalóz lett.
Megkérdeztem a Főnököt, mit gondol erről.
– Ki tudja – vonta meg a vállát –, mi történik a tengeren?
Az én Hudsonomra gondoltam, de nem szóltam. Ment tovább a
szóbeszéd, biztosat azonban csak a rákövetkező évben hallottunk.
1699 tavaszán hírét vettük, hogy az angol hadihajók Kidd
kapitányra vadásznak, aki azon a nyáron végül Bostonban bukkant
fel, ahol állítólag le is fogták.
A Főnök ekkor valóban kitett magáért. A hír alig egy órája
érkezett meg, de máris elindult Bostonba, hogy utánajárjon
Hudsonnak. Próbáltam megköszönni a fáradságát, de csak
elmosolyodott és azt felelte, hogy gondos gazdaként bánik a
tulajdonával.
Aznap egy gyors hajón ment fel Bostonba, de utána két hét is
eltelt, mielőtt egy délután két férfit láttam a ház felé gyalogolni. A
Főnök volt az egyik. Egy fekete férfi a másik, valamivel magasabb
nálam, szép szál, erős legény. A legnagyobb döbbenetemre szaladni
kezdett felém, és a karjaiba vett, én meg csak akkor láttam, hogy az
én Hudson fiam az.

*
A rákövetkező napokban Hudson mindenfélét mesélt az utazásról, a
koleráról, meg hogy nem találtak egyetlen francia hajót se. Azt
mondta, a kapitány követni akarta a parancsot, de alig tudott
megálljt parancsolni a martalócoknak, akik még a hollandokra is
rátámadtak volna. Rossz emberek voltak, erősítette meg Hudson.
Végül elfogtak egy francia hajót, de annak kapitányáról is kiderült,
hogy angol. Itt kezdődött az igazi baj.
– Engem is lefogtak Bostonban – tudtam meg Hudsontól –, de
amikor a Főnök megjelent, és azt mondta, hogy csak kölcsönadott
Kidd kapitánynak, akit becsületes kalóznak gondolt, úgy döntöttek,
nem törődnek egy rabszolgával, és eleresztettek, bár szerintem a
Főnöknek fizetnie is kellett valamit.
 Kidd kapitány nem úszta meg ilyen szerencsésen. Hosszú ideig
tartották fogva Bostonban, azután elküldték, hogy Angliában álljon
bíróság elé.
New Yorkban az emberek másról se beszéltek, csak a pénzről,
amit Kidd kapitány rabolhatott az útja során. A befektetők semmit
se kaptak, leszámítva a kormányzót. Kidd kapitány a kincs egy
részét elásta egy Gardiner nevű szigeten, és csak a kormányzónak
mondta meg, hol, hogy elhozathassa. Az emberek azt beszélték,
hogy több kincset is eltemetett valahol máshol, talán Long Islanden.
Amikor megkérdeztem erről Hudsont, csak a fejét rázta, mire még
én is elmerengtem, hogy talán nem mindent mond el nekem.
Nem mintha érdekelt volna a kincs. Nekem csak az számított,
hogy visszakaptam a fiamat, s hogy egy napon mindketten szabadok
leszünk. Mindenesetre tartottam magam az ígéretemhez, és
senkinek sem szóltam erről.

*
Másért is hálás lehettem. Miután együtt portyázott a kalózokkal, az
én Hudsonom már nem vágyott úgy a tengerre. Boldogan beérte
azzal, hogy velem él a házban, és hosszú ideig nem is gondolt
másra. New Yorkban is béke lett. A Főnök gyakran eljárt Janhoz és
Clara kisasszonyhoz, de láttam, hogy legjobban Dirk unokájának
örül.
1701-ben azt hallottuk, hogy Kidd kapitány Londonban
kivégezték kalózkodásért. Hudson szerint a tárgyalást csak
színjátéknak rendezték, bár azt ő is megengedte, hogy a kapitány
valóban megölt egy embert. Sajnáltam Kidd kapitányt, de nem
győztem hálálkodni, hogy a fiam immár látja a kalózkodás
veszélyeit.
 A Főnök gyakran kölcsönadta Hudsont, hogy egy ideig
másoknak dolgozzon, és miután jól kitanítottam, egész csinos pénzt
kapott érte. A Főnök ilyenkor mindig adott egy kis rész Hudsonnak,
aki lassacskán kezdte félretenni a pénzét.
Egy októberi reggelen a Főnök üzent velem egy embernek,
akinek Staten Islanden volt rumlepárló üzeme. Ritkán jártam
arrafelé, ezért boldogan mentem. Bárka vitt oda a partról, és
kellemesen telt az út, keresztül az öblön, mígnem kikötöttünk az
óvárosnak nevezett fairmái. Az angolok Richmondnak keresztelték
el a szigetet. Tudtam, hogy két nagybirtok terül itt el, és láttam a
dombokat pettyező kisebb farmokat is. Nagyon szépnek tűnt
minden.
Csak valamikor délután érkeztem vissza. Már a vízparton
sétáltam hazafelé, amikor megláttam felém szaladni Hudsont.
– Gyere gyorsan – kiáltozta. – A Főnök halódik. – Rohantunk
egész a házig. Ott megtudtam, hogy amint elmentem, a Főnök
szörnyű gutaütést kapott, s úgy tűnik, nem is marad meg. Azonnal
vittek is, hogy még lássam.
Vele volt a doktor, meg többen a családból, köztük Clara
kisasszony. A Főnök egészen szürkének tűnt, és láttam, milyen
felületesen veszi a levegőt. Engem azért felismert, s ahogy közelebb
léptem, mosolyogni próbált.
– Biztonságban visszatértem, Főnök – szóltam hozzá. –
Sajnálom, hogy ilyen állapotban találom. – Mondani próbált
valamit, de csak egy harákoló hangra telt tőle, én mégis tudtam, mit
mond: „Szabad vagy, Quash. Szabad vagy.” Bár senki se értette, én
elmosolyodtam. – Tudom, Főnök. Tudom. – Egy pillanat múltán
hátrabukott a feje. – Most ne ezzel törődjön, Főnök. – Megfogtam a
kezét. Akkor a homlokát ráncolta, és mintha próbálta volna
megrázni a karom, miközben szigorúan a szemem közé nézett.
Tudtam, mit akar. – Nem felejtem el az ígéretem, Főnök. Tudom,
mit kell tennem. – Bár ekkor se tudott szólni, erőtlenül
megszorította a kezem.
Aznap még sokáig élt. Már esteledett, odakint voltam az
udvaron Hudsonnal, amikor Clara könnyes szemmel kijött, és
elmondta, hogy a Főnök újabb nagy gutaütést kapott, ami elvitte.
– Tudom, hogy szeretted, Quash – tette hozzá.
– Igen, Clara kisasszony. – Egy részem elszomorodott, mert a
Főnök valóban úgy bánt velem, ahogy egyik rabszolgával se szokás,
egy másik részem azonban nem tudott másra gondolni, csak a
szabadságra. Nem tudtam, hogy a Főnök beszélt-e erről a
családjával, csak azt tudtam, hogy benne van a végrendeletében,
ezért nem aggódtam.

*
A Főnök pompás temetést kapott. Fél New York eljött rá, hollandok
és angolok egyaránt. Mindenki kedvesen és tisztelettudóan
viselkedett az asszonyommal. Akkor estére elment Janhoz, bennem
meg felötlött, hogy itt a jó alkalom, elővenni a Főnök indián övét a
rejtekhelyről. Bementem, és ezt is tettem. Ki se bontottam, csak
elvittem oda, ahol aludtam, és elrejtettem, hogy senki ne lássa.
Másnap délelőtt az asszonyom bejelentette, hogy elmegy
elintézni valamit a Főnök üzletével kapcsolatban. Akkor eszembe
jutott, hogy most már hamarosan szót kell ejtenem a
szabadságomról. Ha majd visszatér, a hangulatától függően talán
elő is hozakodok vele. Addig pedig jót állhatok a Főnöknek tett
ígéretemért, és elvihetem az indián övét. Fogtam hát, és elindultam
Clara kisasszony háza felé, ami lent állt a Bridge Streeten.
Talán félúton járhattam, épp csak a Mill Street végén, amikor
hangot hallottam magam mögött.
– Mi az ott nálad, Quash?
Az asszonyom volt. Azt gondoltam, úgy tehetnék, mintha nem
is hallanám, és forgatni kezdtem a fejem, merre oldjak kereket, de
mielőtt bármit tehettem volna, már éreztem is a kezét a vállamon.
Megfordultam és elmosolyodtam.
– Tehetek valamit magáért, asszonyom?
– Nem – felelte –, kivéve, hogy megmutatod, mi az ott nálad.
– Csak néhány személyes holmim – feleltem. – Igazán semmi.
– Akkor hát mutasd meg!
Ennyi idő után csak nem gondolhatta, hogy lopni akarok tőle.
Nem akartam megmutatni az övét, ha egyszer a Főnök azt mondta,
tartsam titokban, de miután így rátette a kezét, nem sok mindent
csinálhattam. Elkezdtem kicsomagolni. Egy pillanatig zavartan
nézett, majd amikor meglátta, mi az, elsötétült az arca.
– Add ide! – parancsolt rám.
– A Főnök mondta, hogy az enyém lehet. – Nem akartam
elárulni neki, mire készültem, inkább úgy tettem, mintha nekem
adta volna.
– Én meg azt mondom, hogy add ide. – Hirtelen rángatózni
kezdett az indulattól. Nem tudta, miért zaklatta fel ennyire az öv
látványa, de semmit sem tehettem ellene.
Akkor aztán tényleg fürgén járt az agyam. Tudtam, hogy be kell
tartanom az ígéretemet. Amellett, ha azt teszem, amit a Főnök
mondott, és odaadom az övet Clara kisasszonynak, senki sem
vádolhat lopással. Arra gondoltam, ha az asszonyom dühös is, már
nem számít, mert úgyis szabad ember vagyok. így hát ahelyett, hogy
engedelmeskedtem volna, megfordultam, és megállítani se tudott,
olyan gyorsan elszaladtam, hogy a kocsikat kerülgetve meg se álljak
Clara kisasszony otthonáig.
 Amikor odaértem, ott találtam Clara kisasszonyt, és átadtam
neki a Főnök üzenetét, pontosan úgy, ahogy meghagyta.
Elmondtam, hogy az öv a kis Dirket illeti, utána pedig az ő fiait,
amíg csak megvan a család, mert a Főnök így akarta.
Megemlítettem az asszonyomat is, mire azt mondta, ne aggódjak,
majd ő beszél vele. Végül eljöttem, de egész délutánig kivártam a
hazatéréssel, hogy az asszonyomnak legyen ideje lenyugodni.

*
Az asszonyomnak nyomát se láttam, amikor a házba léptem,
Hudson azonban elmondta, hogy Jan és az ügyvéd nemrég érkezett,
azóta bezárkóztak a társalgóba. Úgy gondoltam, csakis a
végrendeletről lehet szó.
Kimerészkedtem a folyosóra, hátha hallok valamit. Az ajtót
gondosan bezárták, de így is hallottam az asszonyom hangját.
– Pokolba az angol végrendeleteddel, nem érdekel, mi áll
benne. Van rendes holland végrendeletem.
Ezután már nagyon is közel merészkedtem az ajtóhoz.
Hallottam az ügyvéd hangját, bár az ő szavait nem tudtam kivenni,
csak az asszonyom méltatlankodását.
– Mi az, hogy egy évet még maradhatok? Ez az én házam!
Életem végéig itt maradok, ha úgy tartja kedvem. – Azután újra az
ügyvéd hangja. – Felszabadítani Hudsont? Azt majd én döntöm el.
Hudson az enyém. – Megint hallottam az ügyvéd halk és kimért
hangját, mielőtt az asszonyom újra kikelt magából. – Tudom én, mi
folyik itt, te kígyó. Még az se biztos, hogy a férjem írta alá ezt a
végrendeletet. Látni akarom a kézjegyét. Add csak ide!
Egy pillanatra néma csend lett. Azután meghallottam Jan
kiáltását.
 Most már szinte az ajtóra tapasztottam a fülem, így amikor
felpattant, kis híján bebucskáztam a szobába. Ugyanabban a
pillanatban az asszonyom viharzott el mellettem. Egyenesen maga
elé meredt, még az se biztos, hogy meglátott. Egy iratot lobogtatott
a kezében, úgy csörtetett a konyha felé, azután már csak azt vettem
észre, hogy Jan nekem ront, miközben utána indul. Mire
visszanyertem az egyensúlyomat, asszonyom már be is vágta maga
mögött a konyhaajtót, és hallottam, ahogyan bereteszeli. Jan lekésett
róla, hogy visszatartsa. Ordítozni kezdett, és az öklével püfölte az
ajtót, de nem ment vele semmire.
Hudson, aki a konyhában volt, később elmondta, mi történt. Az
asszonyom egyenest a tűzhöz ment, a lángok közé vetette a
végrendeletet, azután csak nézte, ahogyan hamuvá ég. Ekkor fogta a
piszkavasat, hogy még a hamut is széttúrja, majd teljes lelki
nyugalommal kinyitotta az ajtót, ahol Jan mellett ott állt az ügyvéd
is.
– Hol a végrendelet? – kérdezte az ügyvéd.
– Miféle végrendelet? – kérdezett vissza. – Én csak arról tudok,
amelyik ott lapul az ügyvédem pénzszekrényében.
– Ezt nem teheted – közölte Jan. – Tanúk előtt írta alá. Ezért
bíróság elé citálhatlak.
– Csak rajta, de nem biztos, hogy győzni fogsz. Ha pedig így is
lesz, bármennyire a húsom és a vérem vagy, gondoskodom róla,
hogy semmit se kapj. Ha kell, elverek mindent. Addig is, amíg a
bíró mást nem mond, ez a ház és benne minden az enyém.
Jan és az ügyvéd elment azzal, hogy még hallani fog felőlük, én
meg arra gondoltam, hogy most nekem kell szembenéznem a
haragjával, de meglepetésemre nyugodtan fordult felém.
– Hoznál nekem egy pohárka genevert, Quash? – Amikor
odavittem neki, még hozzátette: – Mára elfáradtam, Quash, de
holnap beszélünk a szabadságodról és Hudsonéról.
– Igen, asszonyom – feleltem.

*
Másnap reggel az asszonyom korán kelt, majd elment azzal, hogy
vigyázzunk a házra a távollétében, és senkit se engedjünk be.
Késő délelőtt üzent Hudsonért, hogy segítsen neki a piacon,
ezért elküldtem hozzá. Idővel, még Hudson előtt visszatért, és
behívatott a társalgóba.
– Hát, Quash – kezdte –, ez az elmúlt néhány nap nagyon
elszomorított.
– Sajnálom, ami a Főnökkel történt – hajtottam le a fejem.
– Azt nem kétlem. – Egy pillanatra elhallgatott, mintha
elgondolkodna. – Elszomorított, Quash, hogy a férjem ki akart
semmizni, el akart űzni az otthonomból, és ebben az egész
családom mellé állt. – Fagyos pillantást vetett rám, mielőtt lesütötte
a szemét. – Az is elszomorított, Quash, amikor tegnap nem
engedelmeskedtél, és elszaladtál azzal az indián övvel. Talán te is
tudtál az angol végrendeletről. Azt hitted, ha már te és a fiad
felszabadultok, szabadon sértegethetsz.
– A Főnök csak nemrég mondta meg, hogy ha meghal,
felszabadít Hudsont és engem. – Ezzel igazat is mondtam.
– Nos – közölte kimért hangon –, én másként döntöttem.
Hudsont már el is adtam.
Csak meredten néztem, ahogy próbáltam megértem, mit mond.
– Eladta? – kérdeztem.
– Igen, egy kapitánynak. Már a hajóján is van.
– Látni szeretném.
 – Nem – vágta rá.
Ekkor kopogtatás hallatszott, és egy ősz hajú úriember lépett
be, hogy meghajoljon az asszonyom előtt. Tudtam, hogy láttam már
korábban is, amikor eszembe jutott, hogy ő volt az angol
ültetvényes, akit Mr. Master évekkel korábban hozott a házba. Az
asszonyom odabiccentett neki, mielőtt felém fordult.
– Miután minden az enyém, ami a férjem után maradt –
legalábbis, amíg a bíróság másként nem dönt –, te is az enyém vagy,
Quash. Bármit ígért neked a férjem, amiért engedetlen voltál, úgy
döntöttem, hogy téged is eladlak. Ma találkoztam a piacon ezzel az
úriemberrel, és ő megvásárolt. Most azonnal vele mész.
Döbbenetemben szólni se tudtam. Úgy forgattam a fejem, mint
aki a kiutat keresi.
– Velem van két emberem – szólt rám élesen az ültetvényes. –
Eszedbe se jusson.
Még most sem hittem el, hogy az asszonyom ilyet tesz velem.
– Asszonyom – kiáltottam –, ennyi év után…
De ő már elfordította a fejét.
– Ennyi. Vihetitek. – Az ültetvényes hangjára két férfi lépett a
szobába. Az egyik akkora lehetett, mint én, de látszott, hogy
bivalyerős. A másik meg valóságos óriás.
– A holmim… – motyogtam.
– Hozd – mordult rám az ültetvényes. – Menjetek vele – szólt
az embereire.
Így hát összeszedtem a holmimat, beleértve a kevéske kis pénzt,
amit elrejtettem. Féltem, hogy elveszik tőlem, de nem tették. Utána
kábultan hagytam, hogy kivezessenek, és egy szekéren elhajtsanak
velem.

*
Az ültetvényesnek Manhattantól tíz mérföldre északra volt a farmja.
Korábban holland tanyaházat építettek ide kontyos tetővel, de az
angol kibővítette egy verandával, ami minden oldalról közrefogta.
Tucatnyi rabszolgája volt, akiket egy alacsony fészerben, a
tehénistálló közelében tartott.
Amint megérkeztünk, az ültetvényes rám parancsolt, hogy
vegyem le az ingem, amíg megvizsgál.
– Hát, fiatal épp nem vagy – döntötte el –, de elég erősnek
tűnsz. Van még benned néhány év. – Már a fészer felé tereltek,
amikor utánam szólt. – Megállj!
– Egy nagy cölöp állt itt. A két embere hirtelen elkapta a karom,
hogy rákattintsa a csuklómra a bilincset, ami egy láncon lógott le a
faoszlop tetejéről.
– Szóval, nigger – emelte fel hangját az ültetvényes –, az
asszonyod elmondta, hogy loptál tőle, és próbáltál elszökni. Felénk
az ilyesmit nagyon komolyan veszik, megértetted? – Azzal
biccentett az alacsonyabb férfinak, a munkafelügyelőnek, aki a
verandán keresztül belépett a házba, és egy rettenetes formájú
ostorral tért vissza. – Ideje, hogy megtanulj viselkedni – tette hozzá
az ültetvényes, én meg úgy forgattam a fejem, mint aki még most
sem hiszi el, hogy ez történik vele.
Életemben először korbácsoltak meg.
Még soha nem ütöttek meg ostorral. Csak egyetlenegyszer
kaptam ki, akkor is a Főnöktől derékszíjjal, még gyerekkoromban,
de az nem is hasonlított erre az ostorozásra.
Amikor a korbács a hátamba hasított, mintha tűz égette-
perzselte volna. Annyira meglepődtem, és megdöbbentem, hogy
fájdalmamban felsikoltottam.
Azután hallottam, ahogy az ostor újra fütyült és csattant, de ez
már sokkal rosszabb volt, mint az első. Majd’ megvesztem a kíntól,
s közben láttam, hogy az ültetvényes csak engem figyel. A
harmadik csapás annyira iszonyú volt, hogy azt hittem, elevenen
széttép a fájdalom. Még a fejem is hátrabicsaklott, a szemem meg
majd’ kipattant a helyéből. Akkor egy pillanatra megálltak. Az
egész testem reszketett, de azt gondoltam, talán végeztek vele.
Azután láttam, ahogy az ültetvényes biccentett a
munkafelügyelőnek, mintha csak azt mondaná, „nagyon is
rászolgált”.
– Életemben nem loptam – kiáltottam fel. – Nem szolgáltam rá.
De az ostor megint lecsapott, azután újra és újra. Lángolt
mindenem. A testem megfeszült, és az oszlophoz verődött
kínomban. Olyan görcsösen szorongattam a béklyót, hogy a vér
kiserkent az ujjaimból. Mire megkaptam a tucat korbácsütést, azt
hittem, meghalok, de ők akkor sem hagyták abba, amíg húszig nem
értek.
Akkor az ültetvényes közelebb lépett, és a szemembe nézett.
– Na, nigger, van még valami mondandód?
Csak lógtam azon a cölöpön, több mint ötvenévesen, miután
életemben először megostoroztak. Eltűnt belőlem minden méltóság.
– Sajnálom, Főnök – feleltem. – Megteszem, amit csak mond.
– Ne hívj Főnöknek – csóválta a fejét. – Nem vagyok nyavalyás
hollandus.
– Nem, uram – suttogtam. Fia volt is bennem harag, olyan
borzalmasnak éreztem azt a korbácsolást, hogy a port is felnyalom,
ha azt mondja. S ahogy belenéztem a szemébe, még inkább
kétségbe estem.
– Ne szólj hozzám – figyelmeztetett –, hacsak nem kérdezlek.
Ha pedig hozzám beszélsz, te tolvaj nigger söpredék, végig a földet
bámuld. Soha többé ne merj rám nézni, megértetted? – Amikor
lesütöttem a tekintetem, rámordult a munkafelügyelőre. –
Gondoskodj róla, hogy sose felejtse el.
Erre a munkafelügyelő kimért még tíz korbácsütést. A végére
elveszíthettem az eszméletem, mert nem emlékszem rá, hogy
levettek, és a fészerbe vittek.

*
Fél évet dolgoztam azon a farmon. Kemény volt a munka. Télen,
amikor megjöttek a havak, az ültetvényes kinyittatta a
kovácsműhelyt, és megtaníttatta a rabszolgákat szöget verni, amit
napi tíz órában csináltunk. A szögeket azután eladták. Valahogy
mindig dologra fogtak minket, hogy nyereséget termeljünk.
Rendesen etettek és melegen tartottak, hogy tudjunk dolgozni. S
még ha eszünkbe is jutott volna, a nap végére mindig túlságosan
kimerültünk ahhoz, hogy galibát okozzunk. Többet nem ostoroztak
meg, de tudtam, ha baj lesz velem, újra megteszik, és akkor még
többet kapok.
Most gondoltam csak bele, milyen szerencsés voltam annyi
éven át, míg a Főnöknek dolgoztam – miközben a Mr. Masterhez
hasonlók minden évben sok ezernyi négert szállítottak az
ültetvényekre, ahol ilyen vagy még rosszabb körülmények fogadták
őket. Szomorúsággal töltött el a gondolat, hogy a szüleim sem
ismerhettek mást, csak ezt a magányos, nyomorúságos életet.
Tavasszal újra a földeken fogtak munkára, ástunk és
szántottunk. Egyik nap déltájt is dolgoztam, nyakig sárosán, amikor
könnyű kis kocsi fordult be az úton, és egy férfi meg egy nő szállt le
róla, majd bementek a házba. Valamivel később kijött az
ültetvényes, és kiáltott, hogy menjek oda hozzá, amit sietve meg is
tettem. Ahogy ott álltam előtte, földre szegezett tekintettel,
ruhasuhogás hallatszott a veranda felől, de nem mertem felnézni,
amíg meg nem hallottam az ismerős hangot.
– Már meg sem ismersz, Quash? – Akkor ébredtem rá, hogy
Clara kisasszony az.

– Megváltoztál, Quash – mondta Clara kisasszony, miután ő és Mr.

Master visszahozott New Yorkba. – Rosszul bántak veled?
Még mindig szégyelltem, hogy így megostoroztak, ezért nem
beszéltem róla.
– Megvagyok, Clara kisasszony.
– Beletelt egy időbe, amíg kiderítettük, hol vagy. Anyám nem
volt hajlandó elárulni, kinek adott el. Mindenki utánad faggatózott.
Csak a minap tudtuk meg az igazat.
Megkérdeztem, kiderült-e valami Hudsonról is.
– Egy hajóskapitánynak adták el, de nem tudni, melyiknek.
Bárhol lehet. Sajnálom, Quash, de talán örökre elveszítettük.
Egy percig szólni se bírtam.
– Rendes maguktól, hogy értem jöttek – nyögtem ki végül.
– Sok pénzt kellett fizetnem érted – nevetett az ifjú Henry
Master. -A vén zsugori tudta, hogy kellesz nekünk, ezért felsrófolta
az árat.
– Tudjuk, hogy már rég szabadnak kéne lenned – mosolygott
Clara kisasszony.
– Hm – gondolkodott el a férje –, ebben azért nem vagyok
olyan biztos. Főleg azután, amit ki kellett fizetnem. Maradjunk
annyiban, hogy még gondolkodunk a dologról, Quash.
Úgy tűnt, ezt a gondot is a gazdasszonyom okozza. Nemrégiben
felhajózott egészen Schenectadyig, hogy ott éljen. Azért választotta
azt a helyet, mert ott erős maradt a holland egyház, és alig akadt
angol.
– Amíg ott marad, magunknál tarthatunk vagy a fivéremnél –
magyarázta Clara kisasszony –, de Jan nem akarja, hogy
visszatérjen, és itt találjon téged. Ettől csak megint feldühödne, és
jelenleg minden az ő kezében van. Sajnálom, hogy még nem lehetsz
szabad – tette hozzá.
– Nem számít, Clara kisasszony. – Náluk sokkal jobb dolgom
volt, mint az ültetvényen, és nem érdekelt szabadságom sem, amíg a
fiam rabszolga maradt.

*
Azon a tavaszon és nyáron Clara kisasszonynál és a családjánál
dolgoztam. S miután értettem minden ház körüli munkához, nagy
hasznomat vették.
Különösen a fiúban, Dirkben találtam sok örömet. Pajkos kis
legényke volt, tele élettel, s mintha lett volna benne valami a
Főnökből is. Szőke haját és kék szemét az anyjától örökölte, de
máris fürgén járt az esze, csak valahogy a tanulást hanyagolta el.
Mennyire szeretett ő is a vízparton lebzselni! Ebben a saját fiamra
emlékeztetett. Levittem és hagytam, hadd nézze a hajókat, hadd
elegyedjen szóba a matrózokkal. Mégis, mindennél jobban szeretett
az erődön túlra menni, ahonnét fellátott a folyón. Az a folyó mintha
csalogatta volna magához. A születésnapjára,, ami nyárra esett,
megkérdezték, mit szeretne. Azt felelte, felmenni a folyón. Így hát
egy szép napon Henry Master a kisfiúval és velem felszállt egy
nagy vitorlásra, hogy a szél és ár hátán felmenjen a folyón, túl a
szirteken is. Éjszakára letáboroztunk, mielőtt visszafordultunk.
Azon az úton Dirk viselhette az indián övét is, ami háromszor
körülérte a derekát.
– Ez az öv fontos, igaz, Quash? – kérdezte tőlem.
– A nagyapád számára nagyon értékes volt – feleltem –, és ő
neked adta, hogy egész életedben őrizd meg, azután add tovább a
családodban.
– Tetszenek a mintái.
– Különleges jelentésük van – árultam el. – Arról szólnak,
milyen nagy ember volt a Főnök, meg effélék. Talán az indiánok
adták neki, hogy megmutassák, milyen nagyra tartják, de többet én
se tudok.
Látszott, hogy a fiú imád a folyón hajózni. Ott érezte magát
igazán otthon. Reméltem is, hogy itt keres magának megélhetést,
nem valami rabszolgahajón.
Utóbb kiderült, hogy talán sikerült is befolyásolnom az egész
hátralévő életét. Történt, hogy egy napon a padlásszobámban
mosdottam, és azt hittem, magam vagyok, amíg meg nem hallottam
Dirk vékonyka hangját.
– Mik azok a nyomok a hátadon, Quash?
Az a korbácsolás szörnyű hegeket hagyott rajtam, de mindig
elrejtettem, és a világért se mutattam volna meg a fiúnak.
– Ez már réges-rég történt – feleltem. – Jobb lesz, ha el is
felejted. – Azzal leküldtem az alsó szintre.
Később, amikor bejött a kertből, Clara kisasszony gyengéden
megérintette a karom.
– Annyira sajnálom, Quash. – Néhány nappal később az
asztalnál szolgáltam fel, amikor a kis Dirk elkotyogta magát.
– Apám, helyes dolog megkorbácsolni egy rabszolgát?
Az apja kissé kellemetlenül érezte magát.
 – Hát, az attól függ – felelte, de Clara kisasszony egyenesen a
szemébe nézett.
– Nem, az sosem helyes. – És én tudtam, hogy őszintén és
komolyan így is gondolja.
Még azt is hallottam, amikor egyszer megemlítette a férjének,
hogy nem bánná, ha ennek az egész rabszolgaságnak vége
szakadna. Mr. Master erre azt felelte, hogy amint a dolgok állnak, a
Brit Birodalom gazdagságának jó része a cukornád-ültetvényeken
dolgozó rabszolgáknak köszönhető, így mostanában nemigen
szakad vége.

*
Abban az évben Clara kisasszonynál és a férjénél maradtam.
Ekkoriban tört ki a sárgalázjárvány, de szerencsére a mi házunkat
elkerülte. Az év jó részében itt laktam.
Mostanra odaát Angliában Mária királyné és a férje, a holland
Vilmos király is meghalt, így a trón Mária testvérére, Annára szállt.
Az udvar ekkoriban annyira fontosnak találta Amerikát, hogy egy
kivételes úriembert küldött ide, magát a királynő unokatestvérét,
akit Lord Comburynek hívtak. Ez a Lord Cornbury New Yorkba jött
lakni.
Mindez nem sokat változtatott volna az életemen, ha nincs a
régi asszonyom. Ki tudja, miért – Jan szerint azért, mert odafent is
összeveszett mindenkivel –, de októberben levelet küldött azzal,
hogy visszatérne New Yorkba, mire Clara kisasszony áthívta
magához Jant, hogy megbeszéljék, mi legyen. Én is velük voltam a
társalgóban.
– Ha idejön, talán jobb volna, ha te nem lennél itt, Quash –
értettek egyet.
 – Persze azért gondoskodnánk rólad – szögezte le Clara
kisasszony.
– Természetesen – bólogatott Jan. – Talán tudom is a
megoldást. Van egy hely, ahol könnyű munkád lehet, és rendesen
megbecsülnek. – Biztatóan elmosolyodott. – Nemrég szót váltottam
magával a kormányzóval.
– Lord Conburyvel? – kérdezett közbe Clara kisasszony.
– Bizony. Úgy tűnik, Őlordsága éppen inast keres. Beszéltem
neki Quashról, és nagy érdeklődést mutatott iránta. – Felém fordult.
– Ha neki dolgozol, Quash, a lehető legjobban bánnak veled, és van
még más is. A kormányzók csak néhány évet maradnak nálunk,
azután visszatérnek Angliába. Ha Őlordsága elégedett lesz veled,
ami nem is kérdés, a távozása előtt bizonyára visszaadja a
szabadságodat.
– De ha meggondolja magát, és úgy dönt, hogy eladja? –
tiltakozott Clara kisasszony.
– Erre is gondoltam. Bírom Lord Combury ígéretét, hogy ha
nem lesz elégedett Quash szolgálataival, ugyanazért az árért
visszaszolgáltatja nekünk, amennyit fizetett érte.
– Biztos, hogy jó helye lesz ott? – aggódott Clara kisasszony.
– Jó helye lesz-e? – nevetett Mr. Master. – Jobb helye lesz, mint
nekünk.
– Quash – fordult felé Clara kisasszony –, ha nem becsülnek
meg, csak szólj.
– Nos – emelte fel a kezét Jan –, Lord Combury még nem
találkozott Quashsal, de ha minden jól megy, Quash, én sem leszek
hálátlan, mert így talán sikerül a kormányzó kegyeibe férkőznöm.
– Mindent elkövetek – bólintottam.
Így esett, hogy alig másfél esztendő alatt a szívtelen
ültetvényestől magához a kormányzóhoz kerültem.
 *
Őlordsága a Hyde-ok ősi családjába született, miközben fia és
örököse volt Clarendon earljének, a királynő nagybátyjának. Ezáltal
ő is a királyi családhoz tartozott, mégse volt egyetlen kevély
porcikája sem. Mindenkivel jól bánt, még az ilyen rabszolgákkal is,
mint én. Magas volt és jó felépítésű, sötét hajjal és nagy barna
szemekkel. Ha nem borotválkozik minden áldott nap, füstösképűnek
nézték volna, ezért a feladataim közé tartozott, hogy
megborotváljam. Még sosem éltem egy arisztokrata házában, ezért
sokat figyeltem, hogy egyrészt megtanuljam, mivel tehetek a
kedvére, másrészt lássam, miket csinál.
Hamarosan kiderült, miért igyekszik Jan is Lord Combury
kedvére tenni.
– Tory vagyok – mondta mosolyogva Őlordsága. – A királynő
és az udvar kegyeltje. Hogy is lehetne másképp, ha egyszer
unokatestvérek vagyunk? – Mindig kedvezett a nagyobb
családoknak, melyek modorukat tekintve elmentek angolnak is,
nekik juttatta a hivatalokat, szerződéseket, birtokokat. Erről a
kevésbé befolyásos hollandoknak tüstént eszükbe is jutott, miért
nem kedvelte szegény Meinheer Leisler Lord Comburyt, bár azt
hiszem, ő sem volt jobb véleménnyel róluk. Akárhogy is, mostanra
elég jól beszéltem az angolt, s miután sok éven át dolgoztam a
Főnöknek, jól tudtam, mivel tehetem elégedetté a gazdámat.
Őlordságának és a feleségének öt gyermeke született, de csak
kettő maradt életben: Edward, aki tizenkettő lehetett, amikor
odaérkeztem, és a szép, sötét hajú, nyolcéves Theodosia. Edward a
legtöbb időt a tanítóival töltötte, Theodosia meg az anyjával, így az
én feladataim Őlordságára korlátozódtak. Könnyen ki lehetett jönni
vele, mert bárhogy ragaszkodott is a megszokott rendhez, mindig
elmagyarázta, mit vár, és közölte azt is, ha elégedett volt valamivel.
Mindig udvariasan bánt azokkal, akik eljöttek hozzá, mégis látni
lehetett, hogy a jó modora mögött mennyire becsvágyó.
– Egy kormányzó tegye le a kézjegyét – hallottam egyszer.
Különösen azzal törődött, hogy felépítse az anglikán
templomot.
A Trinity tanácstagjai, akik közé a legnagyobb kereskedők
tartoztak, gyakran eljöttek hozzá, ő pedig a város nyugati oldalán
jókora birtokot adományozott a templom céljaira, a Broadwayt meg
kiköveztette a Trinitytől egészen az erőd előtti Bowling Greenig.
Anglikán lelkészeket küldött a presbiteriánus és holland
templomokba is, ahol egyáltalán nem örültek, de ez cseppet sem
zavarta.
– Sajnálom, uraim – mondta nekik –, de ez a királynő kifejezett
óhaja. – Mindent szépen eltervezett. Egy nap a szobában voltam,
amikor beszélt a Trinity egyházközségének tanácstagjaival. – New
York a nevében már angol – jelentette ki –, most pedig önökre és az
anglikán lelkészekre vár a feladat, hogy a szíve mélyén is az legyen.
Talán nem volt kevély, de szerette stílusosan intézni a dolgokat.
A kormányzói rezidencia az erődben állt, benne csupa jó szobával,
de neki nem volt eléggé hivalkodó.
– Ennyi nem elég – jelentette ki. Egy nap hajóval átvitt a Nut-
szigetre, ami csak rövid útnyira esett Manhattan csücskétől, s ahogy
a gesztenyefák közt sétálgatott, hozzám fordult. – Ez nagyon
kellemes hely, Quash. Határozottan kellemes. – Ezután semmi idő
alatt ide építtetett egy gyönyörű házat. Erről nevezték a helyet a
Kormányzó Szigetének, Governor’s Islandnek.
Ami persze nem ment ingyen. A város védelmére befizetett adó
több mint ezer fontot tett ki, azt használta fel. Ezzel feldühítette a
kereskedőket, akik az adót befizették, de ő nem törődött velük.
– Most úgy sincs háború – vonogatta a vállát.
Ekkoriban hébe-hóba láttam Clara kisasszonyt és a családját, a
régi asszonyomról azonban nem jött hír, amíg egy napon a Wall
Streeten találkoztam Jannal.
– Megjött, Quash – mesélte. – Megjött, és látta, mi mindent tesz
a kormányzó az anglikánokért, azután három nap múlva visszatért
Schenectadybe, hogy hátra se nézzen. – Elnevette magát. – Isten
áldja Lord Comburyt – tette hozzá.
Nekem is volt okom, hogy hálás legyek Őlordságának. Egy
napon látta a szomorúságomat, és rákérdezett, mi bajom, mire
elmondtam neki, hogy nem tudom, mi lett az én Hudsonommal.
Ekkor nem kevesebbet tett, mint levelet küldetett minden kikötőbe,
ahol csak angolok kereskedtek, és minden egyes angol hadihajóra,
hogy kérdezzenek utána.
– Időbe telik, és nem ígérek semmit, de megpróbáljuk. –
Ennyire derék ember volt.

*
Már több mint egy éve szolgáltam mellette, amikor egyszer igazán
meglepett.
Lady Cornbury karcsú, elegáns asszonyság volt. Nem sok
alkalmunk nyílt rá, hogy szót váltsunk, de olyankor mindig
udvariasan beszélt velem. Tudtam, mennyit fáj miatta Őlordsága
feje. Sokszor láttam, ahogy tanácstalanul állt a kifizetetlen számlák
felett.
– Hogyan fogjuk ezt mind kiegyenlíteni? – Merthogy Őlordsága
nem volt olyan tehetős, mint hitték. Amikor Őladységével kettesben
maradt, mégis sokat hallottam a nevetgélésüket.
 Egy napon Őlordsága szólt, hogy Őladységével és két
barátjával vacsorázik, akik nemrég érkeztek Londonból. Akkor este,
miután szépen megborotváltam, és kikészítettem a ruháit, azt
mondta:
– Itt már nincs rád szükségem, Quash. Azt akarom, hogy menj
le, nyiss ajtót a vendégeknek, és szolgálj fel az asztalnál. – Ki is
nyitottam az ajtót az angol úriembernek és a feleségének, hogy
bevezessem őket a szalonba, ahol Őladysége fogadta őket, amíg
Őlordsága lejött. Idővel Őladysége jelezte nekem, hogy lesz egy
titkos vendég is, egy nagy személyiség, akit csak engedjek és
jelentsek be. Amikor azt is megmondta, kit is kell bejelentenem,
majd’ elájultam. Mégis tettem, amit mondott, kinyitottam az ajtót. A
nagy személyiség ott is állt, ezért elfordultam, és hangosan
bejelentettem:
– Őfelsége, a királynő.
Akkor a szemem láttára belépett Anna királynő. Hanem amikor
elsuhant előttem, rájöttem, hogy Őlordsága az.
Őladysége egyik ruháját viselte, ami kicsit feszült rajta, de így
is tudta illegetni magát. Még női parókát is vett. Miután
megborotváltam, addig púderezté, rúzsozta és festette az arcát, amíg
elment volna jóvágású asszonynak is.
– Istenemre, Corny! – kiáltott fel az angol úriember. – A rossz
nyavalyát hoztad rám. A magasságod elárul, de másként
elképesztően hasonlítotok. Döbbenetes!
– Nem véletlenül vagyunk rokonok – mosolygott Őlordsága,
igencsak elégedetten a fogadtatással.
– Mutasd a lábad – követelte az angol úrhölgy, mire Őlordsága
felhúzta a szoknyáját, és megmutatta a lábát, ami így
selyemharisnyában egészen nőiesnek tűnt. Azután úgy kezdte magát
illegetni, hogy egész belepirultam. – Tudod, Corny – nevetett a
hölgy –, elmennél primadonnának.
– Olykor az is – jegyezte meg Őladysége csendesen.
Őlordsága körbejárt a szobában, pukedlizett a vendégek előtt, s
azok mind megtapsolták.
Felszolgáltam a vacsorát, és mindnyájan nagyon jól mulattak.
Őlordsága levette a parókát azzal, hogy elviselhetetlenül meleg,
majd történeteket mesélt azokról, akiket az angol udvarban ismert.
Örömmel láttam, milyen boldog, mert bármily magas posztot töltött
is be New Yorkban, a kormányzó és a hitvese nyilván hiányolta a
színházat, az udvart, meg a londoni barátait.

*
Úgy tűnt, Őlordsága élvezte az estét, mert egy hónapra rá másikat
szervezett. Ezúttal segítettem az öltözésénél, de nagyon
megszenvedtünk Őladysége ruhájával, ami túl szoros volt rá.
– Muszáj lesz kezdenünk ezzel valamit – jegyezte meg.
Ezúttal két úriember jött a nagy angolpárti holland családokból:
egy van Cortlandt és egy Philipse. Mindketten megdöbbentek,
amikor a királynő belépett, s miután még egyikük sem látta a
nevezett asszonyságot, egy-két pillanatig nem tudták, hogy az egész
csak tréfa. Nem hiszem, hogy élvezték volna Őlordsága előadását,
noha ezt nagy udvariasan eltitkolták előle.
Ahogy korábban, erre az estélyre is a kormányzó erődbéli
házában került sor. Miután a vendégek elmentek, Őlordsága egy kis
friss levegőre vágyott, ezért azt mondta, sétáljak fel vele az erőd
sáncaira, ahonnét belátni a kikötőt.
Szép volt az éjszaka, a csillagok szikráztak a vízen. Odafent
csak egy őr állt, aki azt hitte, Őladységét látja. Amikor kiderült,
hogy mégsem, alaposabban is végigmérte, de a nagy sötétben nem
tudta megállapítani, ki ez a magas hölgy.
– Biztosan itt történt – jegyezte meg Őlordsága. – Itt állt
Stuyvesant, amikor az angolok elfoglalták a várost.
– Azt hiszem, Őlordsága – feleltem.
Egy ideig itt álltunk, azután visszasétáltunk. Ahogy elhaladtunk
az őr mellett, a kormányzó ráköszönt:
– Jó éjt. – Amint meghallotta a férfihangot, az őr ijedtében
majd’ kiugrott a bőréből. Az biztos, hogy sokáig nézett utánunk.
Miután lementünk, meg is jegyeztem, mennyire meglepődött,
amikor egy finom úrhölgy férfihangon szólt hozzá, amit nem tudott
mire vélni. Őlordsága erre elnevette magát.
– Netán megrémítettem? – Akkor értettem csak meg, hogy
amekkora nagy arisztokrata, a kormányzót cseppet sem érdekli, mit
gondol róla egy közönséges katona. S rájöttem, hogy ez gyengeség.
Ezekből az estékből még két dolgot leszűrtem. Először is,
Őlordsága szívesen emlékeztetett másokat, hogy a királynő rokona,
aki ráadásul még hasonlít is rá. Másodszor, királynő ide vagy oda,
Lord Cornbury nagyon is szívesen öltözött női ruhákba.

*
Bárhogy legyen, ezután a kormányzó a kegyeibe fogadott, és arról
sem feledkezett meg, hogy a van Dyck család útján kerültem hozzá.
Egy napon az erődbe hívatta Jant. Éppen a szobában szolgáltam,
amikor Jan bejött. Akkoriban sok szerződés várt gazdára, Őlordsága
pedig gondosan kiválasztott egyet, hogy odaadja neki.
– Jól szolgálatot tett azzal, hogy beajánlotta Quasht – közölte. –
Esetleg leszállíthatná őfelsége kormányának ezeket a javakat.
Ahogy Jan elolvasta a szerződést, kikerekedett a szeme.
– Őlordsága nagyon kegyes. Az adósává tesz.
 – Akkor talán nem lenne ellenére – bólintott Őlordsága –, ha
cserébe ön is lekötelezne. – S csak várt.
– Örömömre szolgálna – biztosította Jan –, ha adhatnék
Őlordságának ötven fontot, már ha Őlordsága kitüntetne a keggyel,
hogy elfogadja.
Őlordsága nagy kegyesen elfogadta. Mindezt érdeklődéssel
néztem, miközben megértettem, hogyan köttetnek az ilyen üzletek.
Továbbra is figyelmesen tanulmányoztam Őlordságát, hogy
tudjam, mivel tehetek a kedvére. Nem sokkal ezután, a szerencsés
véletlen folytán elsétáltam az egyik Dock Street-i szabász műhelye
előtt, ahol láttam egy nagyobb méretű selyem alsószoknyát, ami
ránézésre épp ráillett volna Őlordságára. Miután félretettem minden
pénzt, ami az utamba került, nem okozott gondot megvásárolni, és
aznap este, miután kettesben maradtuk, át is adtam Őlordságának.
– A legközelebbi alkalomra, amikor Őlordsága Őfelségének
öltözik – magyaráztam.
Láthatóan örült, és tüstént felpróbálta.
– Nem is kellene más – sóhajtott fel –, csak egy ugyanekkora
ruha.
Megfigyeltem, hogy valahányszor királynőnek öltözött, a
gyermekeit elküldte otthonról. Ebből gyanítottam, hogy Őlordsága
mégiscsak tart attól, mit gondolnak erről a szokásáról. Ezért is
ügyeltem rá mindig, nehogy kicsit is gunyorosnak találja a
viselkedésemet. Egy héttel azután, hogy megvettem neki az
alsószoknyát, felhúzta egy ruha alá, amikor kettesben vacsorázott
Őladységével. Miközben felsegítettem rá, megkérdezte:
– Nem tartod különösnek, hogy így öltözködöm?
– Afrikában, Őlordsága – feleltem –, ahonnét a népem
származik, bizonyos törzsekben a nagyfőnökök is fel szoktak
öltözni női módra. Nálunk ez ritka kiváltság, a legnagyobb tisztelet
jele. – Csak kitaláltam az egészet, de Őlordsága ezt nem tudhatta.
– Ó – sóhajtott fel, és nagyon elégedettnek tűnt.
Teltek a hónapok, és Őlordsága immár nemcsak királynőnek
öltözött be, de néha úgy döntött, csak úgy sétál egyet női ruhában.
Ebben az esztendőben történt, hogy Őladysége kezdett nem jól
lenni. A doktorok nem tudták, mi baja, ezért eret vágtak rajta,
gyógyfüveket adtak neki, és sok pihenést javallottak. A házban a
szokott mederben folytak a dolgok. Őlordsága gyakorta részt vett a
fia óráin, vagy Theodosia társaságát élvezte, és mesét olvasott neki,
de feltűnt, hogy mióta Őladysége rosszabbul van, éjszakánként
sokszor nyugtalan, és csak járkál a szobájában. Azt is tudtam, hogy
ilyenkor nőnek van öltözve.

*
Egy ideje már azon merengtem, hogyan fordíthatnám javamra a
helyzetet, amikor egy nap, ahogy a piacon jártam, nem másba
botlottam, mint Violetbe, a mulatt nőbe az East Riverről, akivel
azelőtt együtt voltam. Sokkal idősebbnek tűnt, de ráismertem,
ahogy ő is énrám. Egy kislány volt vele, talán úgy kilencesztendős,
az unokája.
– Lehet, hogy az én unokám is? – kérdeztem tőle pajkosan,
mire elnevette magát.
– Lehet. – A kislány a Rose nevet viselte.
Ez a Rose ügyesen bánt a varrótűvel, Violet meg épp keresett
valakit, aki rendszeres munkát adna neki. Amikor megtudta, hogy
már a kormányzónál vagyok, eltűnődött, tehetnék-e valamit az
ügyben.
– Várj egy keveset – feleltem –, és kiderül.
 *
Másnap belefogtam. Vékony pálcákból vázat készítettem, mint egy
vesszőkosarat, hogy durván megformáljam a kormányzó testét.
Szerencsére mindig megvolt a kézügyességem, így könnyen
boldogultam. Fogtam az egyik ingét is, hogy tökéletesre passzítsam
a bábut, majd annyi selymet és bélést vettem, ami felemésztette az
összes megtakarított pénzem, de biztosan tudtam, hogy idővel
visszakapom. Ezután Őladysége egyik megunt ruháját is
kölcsönvettem, amiről tudtam, hogy már sosem veszi fel, és az
egészet kocsira raktam, hogy elvigyem Violetnek.
– Őladysége meg kívánja lepni egy ruhával az egyik Long
Island-i barátját. Ez a testformája, de nem biztos a magasságában,
ezért hosszúra kell hagyni a ruhát, hogy majd csak később szegjék
be. – Megmutattam a magammal hozott ruhát, hogy erről mintázzák
az újat, és azt ígértem, hogy Rose rendes fizetséget kap, ha meg
tudja csinálni.
– Meg tudja – bólintott Violet. Megállapodtunk, hogy két hét
múlva visszajövök.
Mire visszatértem, el is készült. Én pedig elmentem
Őlordságához, és közöltem vele, hogy van egy ruhám, ami jobban
illik rá. Amikor meglátta, ámuldozott az anyagán, megtapogatta a
selymét, és nem győzte dicsérni az ízlésemet. A ruha tökéletesen
illett rá. Én magam szegtem be, Őlordsága legnagyobb örömére.
– Nem is került sokba, Őlordsága – bátorodtam fel, azzal
mondtam egy összeget, amennyiért a város egyetlen ruhakészítője
se vállalta volna a munkát. Ott helyben megkaptam tőle a pénzt.
Másnap kifizettem Rose munkáját. Nem sokat kapott, de ahhoz
eleget, hogy örüljön. Azután csak vártam.
Akkortájt Őladysége is kezdett jobban lenni. Őlordságával
visszatértek a régi életükhöz. Őlordsága sokszor felvette azt a ruhát
a vacsorákra, és láthatóan elégedett volt vele, ám egy idő után,
ahogy számítottam, megkérdezte, hogy szereznék-e neki másikat.
Azt ígértem, hogy megpróbálom. Másnap aztán lógó orral jelentem
meg előtte.
– Akadt egy kis gond, Őlordsága. – Elmondtam, hogy a
ruhakészítőm kezd gyanút fogni. Nem én vagyok a kormányzó
rabszolgája, kérdezte tőlem, majd azt is mondta, hogy ha Őladysége
ruhát akar, fizessen előre. Őlordsága erre nagyot sóhajtott. – Azt is
tudni akarta, kinek lesz a ruha – tettem hozzá. – Nagyon nem
tetszett, ahogy nézett, ezért inkább azt feleltem, hogy meg kell
kérdeznem Őladységétől.
Bár csak kitaláltam a mesét, Őlordsága is tudta, hogy mennyire
népszerűtlen a hollandok, a presbiteriánusok és sok mindenki más
szemében. Megvoltak az ellenségei, akárcsak Őladységének, a sok
kifizetetlen számla miatt. Az emberek pusmogni kezdtek a fura
öltözködési szokásairól is, ami önmagában elég lehetett, hogy
óvatossá tegyen még egy ilyen büszke férfit is.
– Jól tetted – bólintott. – Talán jobb lesz, ha egyelőre nem
foglalkozunk ezzel. – Azért láttam rajta, mennyire csalódott.
Kivártam néhány napot, majd egyik este, amikor egészen
bánatosnak tűnt, belevágtam.
– Gondoltam, Őlordsága – kezdtem –, talán tudok megoldást a
gondjára.
– Ó? – élénkült fel.
– Igen. – Mindig úgy képzeltem, meséltem neki, hogy ha valaha
szabad leszek, nyitok egy kis üzletet a városban, hogy mindenféle
holmikat áruljak a finom hölgyeknek, meg szép ruhákat is készítsek.
Úgy véltem, Jan és Clara kisasszony is bátor szívvel ajánlana
másoknak, sőt már varrónőt is találtam, akit alkalmazhatnék. – Ha
meglenne ez a kis boltom, annyi ruhát készíthetnék Őlordságának,
amennyit csak szeretne, és senki se kérdezősködne. Akkor már nem
úgy néznének rám, mint Őlordsága rabszolgájára. Senkinek még
csak tudnia se kéne, hogy én szállítok Őlordságának. Dolgozhatnék
Őladységének is. Persze ami Őlordságát illeti, nem a magam
hasznát keresném. Jó áron szállítanék Őlordságának és
Őladységének.
– Jó áron? – kérdezte, mire bólintottam.
– Nemcsak ruhákat, Őlordsága, de alsószoknyákat,
selyemharisnyákat, meg minden egyebet, amit csak őlordsága és
őladysége kíván.
– Hm – gondolkodott el Őlordsága. – S mindezt cserébe azért,
hogy felszabadítsalak?
– Másként nem tehetném meg – feleltem.
– Még meggondolom – bólintott.
Ha bárki is azt hitte, nagy kockázatot vállalok Őladységével, aki
nem mindig fizet, én úgy gondoltam, Őlordsága jobban ügyelne
azokra a számlákra, hogy mindig hozzájusson a ruháihoz.

*
Másnap szólítottak a kis szalonba. Arra számítottam, hogy
Őlordságát találom itt, de Őladysége várt. Egy székben ült, és
elgondolkodva méregetett.
– Őlordsága beszámolt róla, miről tárgyaltatok – vágott a
közepébe. – S valami nem hagy nyugodni.
– Őladysége? – ráncoltam a homlokom.
– Ha egyszer felszabadítunk, Őlordsága nem tudja majd
megakadályozni, hogy megeredjen a nyelved. Pontosan tudod,
miről beszélek. – Egyenest a szemem közé nézett. – Meg kell őt
védenem – tette hozzá.
Igazat adtam neki, mert Őlordsága valóban kiszolgáltatta magát
nekem, és azért is nagyra tartottam, amiért a szemembe mondta.
Egy pillanatig hallgattam, azután levettem az ingemet. Láttam,
ahogy megbotránkozott, de miután elfordultam, hallottam halk
sóhaját is, amint meglátta hátamon a hegeket.
– Ezt egy ültetvényes művelte velem, Őladysége, mielőtt
idekerültem. Az igazat megvallva, Őladysége, szíves-örömest
megölném érte, ha tehetném.
– Ó!
– De ebben a házban – folytattam – nem kaptam mást, csak
kedvességet. – Őszintén mondhattam, mert így is volt. – Ha pedig
Őlordsága megadja a szabadságomat, amire egész életemben
vágytam, inkább hagyom magam újra megkorbácsolni, mint hogy
árulással fizessek érte.
Hosszan, elgondolkodva nézett, mielőtt bólintott.
– Köszönöm, Quash. – Akkor visszavettem az inget,
meghajoltam, és távoztam.

*
Így történt, hogy az 1705-ös esztendőben, már vagy ötvenöt évesen,
végre elnyertem a szabadságomat. Minden úgy ment, ahogy
elterveztem. Jan jó volt hozzám, segített kibérelni egy üzletet a
Queen Streeten, ami a város jobb környékei közé tartozott, és azt is
megmutatta, hogyan vásároljam fel a legjobb anyagokat, Clara
kisasszony meg annyi ügyfelet küldött, hogy nem győztem
kiszolgálni. Nemcsak a kis Rose-t alkalmaztam, de két másik
magafajta lányt is. Fiatalok lévén nem sokat kerestek, mégis örültek
a rendszeres munkának, és hamarosan egészen szép pénzt
csináltam.
Ebből és a korábbiakból azt szűrtem le, hogy az tesz szabaddá,
ha megadjuk az embereknek, amire a legjobban vágynak.
A rákövetkező évben Őladysége meghalt. Őszintén sajnáltam.
Egy évre rá Őlordsága pártja elvesztette a helyét Londonban. Amint
ennek híre ment, Őlordsága New York-i ellenségei tüstént
kérelmezték Londonban, hogy a felhalmozott adósságai miatt
fosszák meg Őlordságát a hivatalától. Még azzal is megvádolták,
hogy női ruhákban kelleti magát, merthogy a szóbeszéd egyre csak
terjedt – tőlem azonban senki nem hallott egy szót se. Őlordságát
még az adósok börtönébe is becsukták.
Nagy szerencséjére meghalt az apja, így ő lett Clarendon earlje,
ami az angol jog alapján azt is jelentette, hogy nem lehetett perbe
fogni. Szép kis jog, annyit mondhatok. Mostanra Őlordsága is
rendben visszatért Angliába.
Jan és Clara kisasszony továbbra is segítettek. Mindig tudatták,
ha selyem vagy más finom kelme érkezett a kikötőbe, és segítettek,
hogy szabott áron jussak hozzá az áruhoz. Ezért sem lepődtem meg,
amikor nem sokkal Őlordsága távozása után üzenetet kaptam Jantól,
hogy van számomra valamije, ha egyik nap a házuk felé kerülnék.
Amikor megérkeztem, Clara kisasszony is ott volt, és mind
együtt mentünk be a szalonba.
– Arra gondoltam, ez talán érdekelne, Quash – mosolygott Jan.
– Clara szerint is tetszeni fog.
Tudtam, milyen jó szeme van, ezért alig vártam, hogy lássam az
árut.
– Itt is van. – Hallottam, ahogy kinyílt a szalon ajtaja, ezért
arrafelé fordultam. S belépett rajta az én Hudson fiam.
– Mr. Master egyik kapitánya vette odalent Jamaicában –
mesélte Jan. – Igényt tartasz rá?
Hudson erősnek és mosolygósnak tűnt. Azt hiszem, Clara
kisasszony is mosolygott, vagy tán sírt, nem is tudom, mert hirtelen
olyan könnyes lett a szemem, hogy nem láttam tisztán.
Miután összeölelkeztünk, meg kellett bizonyosodnom róla,
hogy jól értettem.
– Akkor Hudson már… ?
– Hudson szabad ember – jelentette ki Clara kisasszony. –
Megvettük, s most neked adjuk.
– Akkor hát szabad. – Beletelt egy-két pillanatba, amíg meg
bírtam szólalni.
Ám ekkor – ki tudja, miért – felötlött bennem, hogy nem jó ez
így. Tudtam, hogy kedveskedni akarnak nekem és Hudsonnak.
Tudtam, mert egész életemben láttam, hogy mennyire szörnyű
dolog az emberkereskedelem, amiben Mr. Master is részt vesz. A
szívem mélyén azt gondoltam, hogy sem ő, sem senki más nem
lehet gazdája egy másik embernek, ezért csak jó, ha legalább egy
rabszolgáról lemond. Tudtam, hogy még a tulajdon szabadságomnál
is jobban vágytam Hudson szabadságára – mindezek ellenére mégis
úgy éreztem, hogy nem vagyok elégedett azzal, ahogy a dolgok
alakultak.
– Hálásan köszönöm a kedvességét – fordultam Janhoz –, de én
vagyok az apja, ezért nekem kell fizetnem a fiam szabadságáért.
Láttam, ahogy Jan vetett egy pillantást Clara kisasszonyra.
– Öt fontomba került – árulta el. Biztosan tudtam, hogy túl
alacsony árat mondott, de kijelentettem, meg fogja kapni, és még
aznap este ki is fizettem az első részletet.
– Így már az apád szabadított fel – mondtam a fiamnak. Nem
tudom, jól tettem-e, de ez mindennél többet jelentett számomra.
 *
Mindez két esztendeje történt. Immár hatvanéves vagyok, idősebb,
mint ameddig a legtöbb ember – s messze idősebb, mint a legtöbb
rabszolga – elél. Manapság már nem olyan jó az egészségem, de
talán maradt még egy kis időm, és az üzlet is virágzik. Az én
Hudson fiamnak van egy kis fogadója a Wall Street felett, ő is
elboldogul. Tudom, hogy szívesebben járná a tengert, de a
kedvemért marad, s már felesége és kisfia is van, akik talán itt
tartják. Minden évben együtt megyünk el Clara kisasszony házába,
a kis Dirk születésnapjára, és látjuk, ahogy felveszi azt a
kagylópénzekből készült övét.
 A bostoni lány

1735

A tárgyalás másnap kezdődött. Az esküdteket a kormányzó

mozgatta, sőt egytől egyig maga választotta ki a saját emberi közül.
így aztán senki sem kételkedett az ítéletben. Mármint az első
esküdtszékében.
Amikor ugyanis a két bíró felismerte ezt, lehetett bármennyire
Cosby kormányzó barátja, kiszórta a Bólogató Jánosokat, és elölről
kezdte a válogatást. Az új esküdtszéket már nem rángatták dróton.
Rendes tárgyalást tartottak, a brit fair play szabályai szerint. New
York talán messzire esik Londontól, de attól még ugyanúgy angol.
Az egész gyarmat visszafojtott lélegzettel várt.
Nem mintha mindez számított volna. A vádlottnak reménye
sem lehetett.

*
Augusztus harmadik napja, a Mi Urunk 1735-ik esztendejében. A
Brit Birodalom a két György király alatt aranykorát éli. Anna
királynő után hasonlóképp protestáns csatlósát, Hannoveri Györgyöt
kérték fel a trón elfoglalására, őt pedig a fia, II. György követte, aki
immár egy egész birodalom felett uralkodik. Eljött a magabiztos
elegancia és értelem kora.
 Az 1735-ös év augusztusának harmadik napja: New York egy
forró és fülledt délutánon.
Az East River felől tekintve mintha Vermeer festette volna a
tájat. A távolba nyúló hosszú rakpartok – melyek még most is olyan
neveket viseltek, mint Beekman és Ten Eyck –, a meredek ormú
keskeny házak, a zömök raktárépületek és a lehorgonyzóit
vitorlások – mind-mind egy éterien békés tájkép elemei. A
panoráma középpontjában a Trinity Church karcsú kis tornya tűként
bökdöste az eget.
Az utcákon ugyanakkor nyomát sem lehetett látni ennek a
békének. Immár tízezer ember élt New Yorkban, s a hely minden
évvel csak egyre nagyobbra duzzadt. A korábbi sáncok vonalában
húzódó Wall Street immár félúton keresztezte a kikötő partvonalát.
A Broadwaytól nyugatra megmaradtak a gyümölcsösök és takaros
holland kertek, a keleti oldalon azonban már szorosan
összetömörültek a téglából és fából emelt házak. A gyalogosoknak
dúcok és állványok, vizes hordók és lengő zsalugáterek, zörgő
szekérkerekek közt kellett utat törniük maguknak a porban vagy a
kikövezett úttesten, ha el akartak jutni a zajos piacra.
A város lakóinak életét legjobban mégis az áporodott levegő
erjedt bűze keserítette meg. Lótrágya és tehénlepény, a házakból
kiborított szennyvíz, szemét és mocsok, döglött macskák és
madarak, mindenféle és fajta ürülék hevert szétszórva a földön, arra
várva, hogy az eső elmossa vagy a nap szárazra aszalja. Forró és
fülledt napokon a gyomorforgató mocsokról fojtogató, naptól érlelt
bűz szakadt fel, hogy felkússzon a fából ácsolt falak és kerítések
mentén, bevegye magát a téglába és habarcsba, görcsbe szorítson
minden gyomrot, és könnyesre marjon minden szemet, amint az
oromzatos tetők fölé emelkedik.
A nyári New York tömény bűzt izzadt ki magából.
 Viszont Isten kegyelméből mindez a briteké lehetett. Aki
elnézett felé az East River felett, közel került Brooklyn falujához,
ahol talán még mindig beszélték a hollandot, ám ettől még a Kings
Countyhoz tartozott, ahogyan a folyón felfelé a következő megye is
a Queens nevet viselte. Manhattan szigete mögött, a Hudson-folyón
át látni lehetett a kontinens szárazföldjét is, mely területnek maga II.
Károly király adományozta a New Jersey nevet.
Új Amszterdam meredek tetős holland házai még most is
elbűvölő negyedet alkottak, kivált a Wall Street alatt, az újabb
házakat azonban már az egyszerűbb György korabeli stílusban
építették. A régi holland Városházát egy klasszicista épület követte,
mely önhitten terpeszkedett a Falon, és tekintett le a Broad Streetre.
A piacon még hallani lehetett holland szót, de a kereskedők
otthonaiban már nemigen.
Az angol nyelvvel angol szabadosságok is jártak. A város
kiváltságlevelet kapott, rajta a király tulajdon pecsétjével. Igaz, a
volt kormányzó kenőpénzt követelt a királyi charta kieszközléséért,
de ilyesmire mindig számítani lehetett. S miután a kiváltságlevélre
rákerült a királyi pecsét, a város szabad lakói később is bármikor
előcitálhatták, és immár megválaszthatták a saját városi
képviselőiket. Szabad születésű angoloknak számítottak.
New Yorkban nem kevesen akadtak, akik azt mondták, hogy ez
az angol szabadosság távol jár a tökélytől. Ezt tanúsította az egyre
növekvő számú rabszolga is, akik a Wall Street lábánál fekvő
piacon cseréltek gazdát, habár a New York-iak nagy többsége
mindig is úgy vélte, hogy a négerek alacsonyabb rendű faj. A New
York-i nők – akik még élénken emlékeztek a holland törvényekre,
melyek egyenjogúvá tették őket a férfinéppel – szintén alávetett
státuszba kerültek a brit törvények jóvoltából, bár a derék angol
férfiak nem tartották illendőnek, ha a gyengébb nem tagjai
felpanaszolták ezt.
Már csak azért sem, mert mindennél sokkal többet nyomott a
latban, hogy az itt élők lerázták magukról a zsarnok uralkodók
igáját. Puritánok és hugenották egyként vallották ezt. Itt nem volt
sem despota Lajos, sem katolikus Jakab. Az 1688-as dicsőséges
forradalom gondoskodott róla, hogy a protestáns brit parlament
felügyelje a királyt. Ami a polgárokra vonatkozó törvényeket, a
pártatlan bírósági tárgyaláshoz és a túlzó adóztatás elleni
tiltakozáshoz való jogot illette, némelyik rendelkezés akár ötszáz
évre, a Magna Charta korára és még előbbre visszanyúlt. Ily módon
New York lakói éppoly szabadságot élveztek, mint angol
honfitársaik, akik nem egészen egy évszázada lefejezték a
királyukat, amikor zsarnokoskodni próbált.
A másnapra kitűzött tárgyalás épp ezért vált ilyen fontossá.

*
A két férfi együtt sétált az utcán. Amelyikük a szorosan
összegombolt barna kabátot viselte, láthatóan kényelmetlenül érezte
magát. Talán csak a hőség miatt, de az is lehet, hogy másvalami
aggasztotta.
A bostoni Mr. Eliot Master jó ember volt, aki törődött a
gyermekeivel – amellett elővigyázatos ügyvéd. Készséggel
mosolygott, ha helyénvalónak ítélte, még nevetett is, amikor kellett,
bár soha nem túl harsányan, sem nem túl hosszan. Most mégis azon
aggodalmaskodott, hogy talán szörnyű hibát követett el.
Még csak alig ismerkedett meg New York-i unokatestvérével,
de Dirk Master máris fenntartásokat ébresztett benne. Mindig tudta,
hogy nagyszüleik – névrokona, Eliot és Dirk nagyapja, Tom – külön
utakon jártak. Emiatt a bostoni Masterek sem tartottak semmilyen
kapcsolatot a New York-i Masterekkel, ám miután New Yorkba
készült látogatni, Eliot eltűnődött, hogy talán ideje lenne
helyreállítani a családi kapcsolatokat. Mielőtt azonban írt volna
rokonának, körbekérdezett vele kapcsolatban, és megbizonyosodott
róla, hogy tehetős ember. Ez megkönnyebbüléssel töltötte el.
Nagyot csalódott volna, ha rokona nem boldogul a világban. Ami
viszont a jellemét illette… nos, ez hamarosan kiderült.
A forróságra tekintettel a kereskedő a banyan néven ismert
könnyű és egyszerű kabátot viselte, őt mégis inkább az alatta
megbúvó selyem mellény nyugtalanította. Túlzottan tarka. A
parókája is túl hivalkodó, a kravátlija pedig túl lazán kötött. Vajon
ezek a külső jelek jellembéli fogyatékosságokra utalnak? Jóllehet
rokona szívélyesen meghívta, hogy a tárgyalás idejére lakjon a
házában, Eliot Master előre intézkedett, hogy egy megbízható
ismerős ügyvédnél szálljon meg, és a tarka selyem láttán ezt a
döntést bölcs elővigyázatosságnak vélte.
Senki sem gyanította volna rokonságukat. Dirk nagydarab volt
és szőke, előreugró fogakkal és a könnyed magabiztosság
légkörével. A közepes termetű és barna hajú Eliot széles arcával
komolyabb ember benyomását keltette.
A bostoni Masterek a Purchase Streeten éltek. Eliot az Old
South gyülekezet templomában presbiterként, míg a városi
tanácsban tanácstagként szolgált, emellett jól kiismerte magát az
üzleti életben. Hogy is ne tette volna, Boston rakodópartjai és vízi
malmai közt? Feleségének bátyja talán sörfőzésből élt – ami
méltányolhatóan jó és tisztességes vállalkozás –, de mint a Bostoni
Latin Iskola és a Harvard Egyetem egykori diákja, Eliot mindennél
nagyobbra értékelte az iskolázottságot és az erkölcsösséget.
S nem kételkedett abban, hogy New York-i rokona híján van
mindkettőnek.
 Ám lehetett bármily elővigyázatos, Eliot Master készen állt
megküzdeni az elveiért – ez esetben a rabszolgasággal kapcsolatos
markáns véleményéért. „A rabszolgaság rossz”, tanította a
gyerekeinek is. A tény, hogy immár Bostonban is minden tizedik
ember rabszolgasorban élt, mit sem változtatott ezen. Ő maga egyet
sem tartott a házában. Sok megcsontosodott régi bostonival
ellentétben támogatta a vallásszabadságot, amennyiben a
protestánsokra korlátozódott, s mint büszke puritán elődjei,
mindennél jobban taszította a királyok önkényuralmi hajlama. Most
is ezért érkezett New Yorkba, hogy szemtanúja legyen a
tárgyalásnak.

*
Rokona illő módon meghívta őt és leányát ebédre, majd miután
Kate megpihent a szállásukon, körbevezette őt a városban. A
kereskedő tudott mindenről, és szemlátomást büszkén tekintett a
városára. Miután felsétáltak a Broadwayn és megcsodálták a Trinity
Churchöt, az északnak vezető utat választották, és az ősi indián
vadászösvény vonalát követve közeledtek a régi tóhoz.
– Néhány éve innét keletre csak ingoványok terpeszkedtek –
mesélte a kereskedő –, de Roosevelt barátom felvásárolt mindent, és
nézze csak meg most. – A területet lecsapolták, és tetszetős utcákra
osztották fel.
– Lenyűgöző fejlődés – ismerte el az ügyvéd –, főleg annak
fényében, hogy úgy hírlik, a New York-i kereskedelem
megszenvedte az utóbbi éveket.
– Jelenleg elég rossz a helyzet – ismerte el a kereskedő. – A
nyugat-indiai ültetvényesek túl mohóvá váltak, hatalmas a
túltermelés. Ezt sokan megsínylik, ahogy mi is, akik az ő
kiszolgálásukból élünk. Ráadásul azok a philadelphiai gazfickók
alacsonyabb áron kínálják a lisztet, mint mi. -Megcsóválta a fejét. –
Ez így nincs jól.
Miután a New York-iak fél évszázadon át kilopták a kenyeret a
bostoni kereskedők szájából, egy bostoni se tudta megállni, hogy ne
tekintsen kárörömmel a New York-iak jelenkori nehézségeire.
– Azért még boldogul, nem igaz? – kérdezte Eliot.
– Én mindennel kereskedek – vont vállat rokona. – A
rabszolgákban még van pénz.
Eliot Master elnémult.
Úton visszafelé elhaladtak a Mill Street mellett, ahol Dirk
Master egy épületre mutatott.
– Az ott a zsinagóga – jegyezte meg könnyed hangon. – Helyre
kis épület. Itt két zsidó közösség is van: a szefárdok, akik
Brazíliából jöttek ide, és kész úriemberek, meg az askenázik, akik
németek, és nem épp úriemberek, viszont annál többen vannak.
Ezért aztán mindig askenázit választanak a gyülekezet fejévé,
miközben az istentisztelet maga szefárd. Isten tudja, mit értenek
belőle a németek. Mulatságos, nem találja?
– Nem hinném, hogy egy vallási kérdés nevetésre adna okot –
felelt csendesen az ügyvéd.
– Nem, persze. Nem is így értettem.
Talán csakugyan nem, a bostoni mintha mégis kihallott volna a
kalmár hangjából egyfajta léha könnyelműséget – ami igazolta a
selyem mellénnyel kapcsolatos aggályai jogosságát.
Már épp különváltak volna, amikor Dirk Master hirtelen
megtorpant, és előremutatott.
– Ott van – kiáltotta, majd amikor látta Eliot értetlenkedő arcát,
elmosolyodott. – Az a komisz kis ördög – tette hozzá –, ő a fiam.
Az ügyvéd elborzadva nézte.
 Eliot Master talán sosem vallotta volna be, hogy van kedvence,
de öt gyermeke közül a lányát, Kate-et szerette a legjobban. Benne
látta a legtöbb értelmet, még ha sajnálta is, hogy mindez egy
lányban megy veszendőbe. Örült, ha az asszonynép írt és olvasott,
de csak addig a mértékig, amit még helyénvalónak gondolt. Lánya
ugyanakkor szinte bűnösen édes teremtés volt, akit már
ötesztendősen elborzasztott a bostoni szegények sanyarú sorsa. Ez
szép és jó, de három teljes évébe telt, amíg végtelen türelemmel
megértette vele, mi a különbség felelős és vétlen szegénység között.
Ezért is aggasztotta, hogyan talál majd megfelelő férjet Kate
számára. Értelmes, kedves és szilárd jellemű férfiút. Egy időben
komolyan mérlegelte köztiszteletben álló szomszédja fiát, az ifjú
Samuel Adamset, aki ugyan néhány évvel fiatalabb volt Kate-nél,
ám rövid úton felismerte, hogy léhaságra való hajlamával és
szorgalmának fájó hiányával a fiú önmagát zárja ki ebből a
lehetőségből. Ahogy Kate lassan betöltötte a tizennyolcat, még
inkább óvakodott attól, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amiből
kisarjadhat egy nemkívánatos viszony.
Természetesen módon attól is tartott, hogy ha New Yorkba
hozza, rokonai – akikről semmi sem tud – növelhetik ennek
kockázatát.
A lány azonban könyörgött, hogy vele tarthasson. Részt akart
venni a tárgyaláson, márpedig messze jobban átlátta a jogi
kérdéseket, mint akármelyik testvére. Vele mindvégig biztonságban
lehetett, és azt is be kellett ismernie, hogy élvezi a társaságát. Így
hát igent mondott.
Most pedig, nem egész ötvenjardnyira, egy magas, szőke hajú
ifjút látott, aki három közönséges matróz társaságában lépett ki egy
ivóból. Látta, ahogyan az egyik matróz felnevetett és kedélyesen
megpaskolta a vállát, mire az ifjú – aki kifogásolható tisztaságú
inget viselt – nemhogy tiltakozott volna, de még inkább kivette a
részét az ugratásból és nevetésből. Amint ezt tette, félig elfordult,
hogy az ügyvéd jól láthassa az arcát. Jóvágású volt. Több is, mint
jóvágású.
Akár egy ifjú görög isten.
– Úgy egykorú lehet a lányával – jegyezte meg kedélyesen a
kereskedő. – Biztos szót értenek majd egymással. Akkor háromra
várjuk estebédre.

*
Kate Master elnézte magát a tükörben. Némely ismerős lány kis
babákat tartott otthon, a legfrissebb párizsi és londoni divat szerint
felöltöztetve. Az ő apja sosem engedett volna ilyen hívságot a
házában, de ha egyszerűbben öltözött is, az eredmény éppúgy
megelégedéssel töltötte el. Tetszetősnek találta az alakját, akárcsak
a kebleit – nem mintha bárki láthatta volna őket, miután a csipke
illendően elfedett mindent. Ruhadereka és szoknyája egyszerű
anyagból készült, akárcsak hasonlóan dísztelen inge. Természetesen
hordta barna haját, s bár kerekített orrú cipője kapott némi sarkot,
semmiképp se túl magasat. A legfrissebb divat szerinti hegyes orrú
cipőről apja hallani sem akart. Üde arcbőrét jól kiegészített a púder,
amiből épp csak annyit használt, hogy az apja ne vegye észre.
New York-i rokonai kedvéért akart jól festeni. Belegondolt,
akad-e köztük egy korban hozzáillő fiatalember.

*
Amikor megérkeztek a divatos South Wardba, az erőd közelébe,
Kate és az apja egyaránt lenyűgözve nézte a megkapó házat. Az
alagsor felett két további emelet terpeszkedett, rajta öt
ablakfülkével, egyszerű klasszicista stílusban. Egy úriember háza.
Amint beléptek, felfigyeltek a hallban álló és nyilvánvalóan holland
eredetű tölgyfa pohárszékre, valamint a két egyenes támlájú székre,
amelyek még II. Károly idejéből származtak. A szalonban
festmények örökítették meg Dirk ünnepélyes tartásba merevedett
szüleit; polcokon sorakoztak a Kínából hozatott fekete és arany
teáskészlet darabjai, és elegáns diófa székeket láttak kárpitozott
ülőpárnával, Anna királynő stílusában. Minden azt hirdette, hogy a
New York-i Masterek régóta a befolyásos pénzemberek közé
tartoznak.
Dirk szívélyesen köszöntötte őket, mielőtt magas és elegáns
felesége is értésükre adta, milyen magabiztosan tölti be magas
társadalmi rangját. S akkor megjelent a fiuk, John.
Az apja nem beszélt neki a fiúról. Noha próbált ellenállni a
kísértésnek, azon kapta magát, hogy lopott pillantásokat vet felé. A
fiú a legfinomabb vászonból való, makulátlanul fehér inget viselt,
zöld és arany selyemmellénnyel. Parókát nem vett – miért is tette
volna, ilyen fenségesen sűrű és hullámos aranyhaj mellett? Életében
nem látott még nála szebb ifjút. Amikor bemutatkoztak, John
elmormolt néhány udvarias szót, de ő alig hallotta. A későbbiekben
is beérte azzal, hogy hagyta beszélni az apját, mialatt óhatatlanul
azon tűnődött, mi járhat az ifjú fejében.
Étkezés előtt a társalgása családdal kapcsolatos kérdésekre
korlátozódott. Kiderült, hogy Johnnak van két lánytestvére –
mindkettő távol –, viszont nincsen fivére. Vagyis ő az örökös.
Fenséges estebédet kaptak: ételt bőséggel s hozzá finom bort.
Kate a kereskedő oldalán ült, közte és John között. A beszélgetés
általános és kedélyes mederben folyt, ezzel együtt ő is látta,
mennyire óvakodik mindenki, nehogy megsértse a másik felet. Mrs.
Master megjegyezte, hogy ismeri az ügyvédet, akinél megszálltak,
mire a férje hangot adott reményének, hogy rokona ismer még
hasonló gondolkodású jogászokat a New York-i kamaránál.
– New York nem csupán kiváló jogászokban bővelkedik – felelt
előzékenyen Eliot. – Biztosíthatom, hogy Hunter kormányzó
körének híre egészen Bostonig eljutott.
Hunter kormányzó, aki a némiképp különc Lord Cornburyt
váltotta, figyelemre méltó baráti kört épített ki, többnyire hozzá
hasonlóan skótokból, afféle értelmiségi klubként, melyet még két
évtizeddel később is a tisztelet hangján emlegettek. Kate gyakorta
hallotta, hogy az apja említést tett róla. Vetett egy pillantást a tőle
jobbra ülő fiúra. Teljes érdektelenséget olvasott le az arcáról. Az
anyja is a távolba révedt.
– Á, Hunter – felelte házigazdájuk. – Bár mindig ilyen
szerencsések lennénk a kormányzóinkkal.
Abban a reményben, hogy Johnt is bevonhatja a társalgásba,
Kate megjegyezte, hogy New Yorkban még annál is több négert
látni, mint Bostonban. Igen, felelt a fiú csendesen, a város
népességének jó egyötöde rabszolga.
– Apám helyteleníti a rabszolgaságot – élénkült fel a lány,
miközben elcsípte Eliot figyelmeztető pillantását. Házigazdájuk
könnyed társalgási hangnemben avatkozott közbe.
~ Nyilván ön is észrevette, Kate kisasszony, hogy ebben a
házban nem rabszolgák dolgoznak, hanem szerződéses ír cselédek,
jobbára annak fejében, hogy idehozattuk őket. Igaz ugyanakkor,
hogy részem van a rabszolga-kereskedelemben. Akárcsak a legjobb
bostoni családoknak, mint a Waldóknak és a Faneuileknek. Egy
kereskedő ismerősöm szerint Bostonban is az ír vaj, az olasz bor és
az afrikai rabszolga a három fő árucikk.
 – A lányom nem akart tiszteletlen lenni, kedves rokon – sietett
leszögezni Eliot –, és Bostonban is csak kevesen osztják a
véleményemet. – Láthatóan eltökélte, hogy nem rontja el a kellemes
hangulatot. – Noha be kell vallanom – tette hozzá mégis –, angol
alattvalóként nem tudok elfeledkezni a tényről, hogy a rabszolgaság
intézményét több magas rangú bíró szerint is törvénytelenné kellene
nyilvánítani Angliában.
Dirk Master elgondolkodva nézte bostoni rokonát. Mint a New
York-i férfiágon az egyetlen Master, őszintén várta a vele való
találkozást. Van Dyck rokonai mind férjhez mentek, és elköltöztek a
városból, így csak nagyon kevés hozzátartozója maradt. A bostoni
ügyvédet nyilvánvalóan egész más fából faragták, de ettől még nem
érzett iránta ellenszenvet. Kezdetnek megtette ez is. A lánya is
egészen kellemes teremtésnek tűnt. Hátradőlt székében, ahogy
alaposan megrágta a szavakat.
– Negyven éve – kezdte – holland nagyapám prémmel
kereskedett. A prémkereskedés még ma is folyik, de már közel sem
olyan léptékben. A másik nagyapám, Tom Master, Nyugat-Indiával
kereskedett. Ez az üzlet mára akkorára nőtt, hogy a város teljes
kereskedelmének háromnegyede a cukornádültetvények ellátásához
kötődik. Ezekre az ültetvényekre pedig rabszolgák kellenek. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Ami a rabszolga-kereskedelem erkölcsi
oldalát illeti, egyetértek önnel, rokon. Holland nagyapám is fel
kívánta szabadítani mindkét rabszolgáját.
Eliot bizonytalanul bólintott.
A kereskedő tekintetében ekkor huncut kis fény villant.
– Ugyanakkor, rokon – folytatta –, önnek is el kell ismernie,
hogy a britek igencsak képmutatóak ezen a téren. Azt mondják,
hogy a rabszolgaság szörnyű dolog,, de csak ha magát Britannia
szigetét illeti. A Brit Birodalom többi részében nagyon is
megengedett. Az Anglia számára oly fontos cukor termelése
elképzelhetetlen rabszolgák nélkül, akiket éppen a brit hajók
szállítanak ezerszámra.
– Ez tagadhatatlan – ismerte el Eliot.
– Önt nem aggasztja, uram – merészkedett felszólalásra Kate –,
hogy New York léte egyetlen üzletágtól függ?
A kereskedő tekintete elismerően pihent meg rajta.
– Nem túlságosan – felelte. – Nyilván hallott már a Sugár
Interestről. A nagy cukorültetvényesek csoportba tömörültek, hogy
nagyobb befolyásuk legyen a londoni parlamentre. Amekkora
vagyonuk van, meg is tehetik. Ők és a barátaik ott ülnek a
törvényhozásban, meggyőzik vagy lefizetik a parlament egyéb
képviselőit. Ez a rendszer egészen a legfelsőbb szintekig kifejti a
hatását. A lobbizás, ahogyan mostanság nevezik, teljességgel
sikeres. Az elmúlt években, amikor a cukorkereskedelem csökkent,
a brit parlament két közvetlen intézkedést is megszavazott a
védelmében. A nagyobbik ezek közül, hogy a Királyi
Haditengerészetnél szolgáló valamennyi tengerész jogosult napi fél
pint rumra. Nem tudom, mibe kerül ez a kormánynak, de ha
felszorozzuk a mennyiséget a teljes hadiflottával és az év napjaival,
valóban tekintélyes mennyiségű rumról beszélhetünk, s ennek
kapcsán rengeteg melaszról, amit az ültetvények szállítanak. –
Elmosolyodott. – A rumfejadag nemcsak megmenti az
ültetvényeseket, de örök üdvösségükre szolgál. Ha egy matróznak
egyszer fejadagba adják a rumot, erről a jogáról sosem fog
lemondani. Amint leáll a rumellátás, fellázad a hajó. A flotta
ráadásul növekszik, ezzel pedig a rummennyiség és az
ültetvényesek vagyona is. Láthatja, Kate kisasszony, New York
szilárd alapja valójában az angol cukorlobbi.
Kate vetett egy pillantást az apjára. Tudta, mennyire helyteleníti
az üdvösség ily cinikus említését, ő azonban titokban örült a
kereskedő kéretlen egyenességének.
– Két intézkedést említett, uram – kockáztatta meg.
– Á, igen. A melaszra vonatkozó törvény. Ennek értelmében
csakis angol kereskedőktől és angol hajóktól vásárolhatunk melaszt,
ami tartósan magasan tartja a melasz árát, és védi az angol
ültetvényesek érdekeit. Ennek magam sem örülök, mert magam is
gyártok rumot itt, New Yorkban. Ha engednék, a francia
kereskedőktől sokkal olcsóbban beszerezhetném a melaszt. –
Megvonta a vállát.
Az ifjú John Master elérkezettnek látta az időt, hogy
megszólaljon.
– Tudják, mit teszünk? – Kate-hez fordult, és elvigyorodott. –
Megvesszük a melaszt a franciáktól valahol a kikötőn túl, aztán
szépen becsempésszük. Nem törvényes persze, de a papát ez nem
zavarja. Én intézem az ilyesmit – tette hozzá látható büszkeséggel.
A kereskedő bosszús pillantást vetett rá.
– Elég, John – emelte fel a hangját. – Sokkal szívesebben
hallanánk – biccentett Eliot felé –, milyen véleménnyel van
rokonunk a holnapi tárgyalásról.
Eliot Master az asztalra meredt. Igazság szerint
megkönnyebbülést érzett. A lelke mélyén már érkezésük előtt
rettegett attól, hogy lánya meg találja kedvelni jóvágású rokonát, ám
amikor a házba lépvén azt látta, hogy az ifjú szépen kimosakodott,
majd rádöbbent, hogy akkora vagyon örököse, ami messze
meghaladja a sajátját, még kínosabb érzés kerítette hatalmába:
akármit is tartson ezekről a New York-iakról és az üzletükről, lenne
joga megtagadni az áldását Kate-től, ha az hozzá kívánna menni
vagyonos rokonához? Mostanáig ezzel vívódott, ám az ostoba
közbevetésnek köszönhetően az ifjú végre felfedte önmaga és a
családja igazi arcát. Úgy, hát nemcsak rabszolga-kereskedők, de
csempészek is. Ez magyarázatot ad a sajátjánál messze
tekintélyesebb vagyonukra. Természetesen továbbra sem enged az
udvariasságból, de az ő szemében akkor sem különbek a
közönséges gonosztevőknél. Atyaként pedig nincs más kötelessége,
mint hogy ezt a tényt leánya számára is egyértelművé tegye.
Ezzel a komor elégtétellel fordíthatta gondolatait John Peter
Zenger pere felé.
Noha a másnapi tárgyalás komoly következményekkel járhatott
az amerikai gyarmatokra nézve, az eredete egészen Angliáig nyúlt
vissza. Sosem telt hosszú időbe, amíg a londoni politikai viharok
New Yorkban és Bostonban is hullámokat vetettek. Amint azt Dirk
Master szerette mondani: „Londonból kapjuk a törvényeket, a
háborúkat és a ripőköket.” „Ripőkök” alatt ez esetben a királyi
kormányzókat értette.
Noha akadtak tiszteletreméltó kivételek, mint Hunter
kormányzó, a legtöbben csupán azért jöttek Amerikába, hogy
kitömjék a zsebüket – s a gyarmatokon élők tudták ezt. Cosby, a
jelenkori kormányzó a legrosszabbak közé tartozott, és a velejéig
korrupt volt: rövid időn belül törvénytelenül megsápolta a
közpénzeket, megvette a bíróságokat és választásokat, s közben
eltávolított mindenkit, aki nem tett a kedvére. A város egyetlen
újságja is az ő irányítása alatt állt, ezért a kereskedők némelyike
saját lapot alapított, hogy Cosbyt támadva feltárja a visszaéléseket.
Az újság kiadását egy John Peter Zenger nevű nyomdászra bízták.
A kormányzó eltökélte, hogy betiltatja a lapot, és e célból a múlt
évben börtönbe küldette Zengert, most pedig perbe fogta
becsületsértésért.
Eliot Master összefűzte az ujjait. Ügyvédként több kérdést is
látott maga előtt.
 – Először is – kezdte –, itt van Zenger letartóztatásának módja.
Úgy tudom, nem vagyonos ember.
– Szegény bevándorló a németországi Pfalzból – bólintott a
kereskedő. – Itt tanulta ki a nyomdász mesterséget, mielőtt kiderült,
hogy van tehetsége az újságíráshoz.
– S miután letartóztatta, a kormányzó oly botrányosan magas
óvadékot állapított meg, amit Zengernek nem állt módjában
megfizetni? S ennek eredményeként nyolc teljes hónapja senyved a
börtönben?
– Pontosan.
– Akkor itt sérül egy fontos alapelv – vélte a bostoni ügyvéd –,
a méltányos óvadék megállapításához való jog. Ami nem
megengedhető, de a lényeg nem is ez – tette hozzá –, hanem a
királyi kormányzó személyének megsértése.
– Mi is sértőnek találjuk ennek a királyi kormányzónak a
személyét – jegyezte meg a házigazda –, csak szerencsétlen Zenger
mindezt papírra vetette, ezért csinálnak belőle bűnbakot. Az
embereink készek megadni neki a legjobb védelmet, és az új
esküdtszék is feddhetetlen. Azt hiszem, az esküdtek közül heten
még hollandok is, úgyhogy semmiképp nem tekinthetők a
kormányzó barátainak. így már jobbak az esélyek?
– Nem hinném – felelte Eliot. – Ha bebizonyosodik, hogy
Zenger rágalmazó állításokat adott közre, a törvény szerint az
esküdteknek bűnösnek kell őt találniuk.
– Nos, az nem kétséges, hogy közreadta az állításait, sőt
továbbra is megjelenteti az újságját, csak most a cellája ajtaja alatt
csúsztatja ki az új cikkeket a feleségének. No de mi a helyzet azzal,
hogy történetesen minden szó igaz, amit Cosbyról ír? Ezt nem
kellene számításba venni?
– A brit törvények szerint sajtóvétség esetén ez nem lehet érv –
válaszolta az ügyvéd. – Ha pedig a sértés a király tisztviselőjét éri,
egyenesen felségsértő uszításról beszélhetünk. Az mit sem számít,
hogy az állítás igaz-e, vagy hamis.
– Ez rettenetes – vélte a kereskedő.
– Csakugyan – bólintott Eliot. – Magam is aggódom amiatt,
hogy a törvényt rossz célra használják. Ezért várom feszült
figyelemmel a tárgyalás kimenetelét.
– Bizonyára – jegyezte meg rokona –, ha egész idáig elfáradt
miatta Bostonból.
– Megmondom nyíltan – folytatta Eliot Master –, szerintem ez
nagy horderejű ügy. Véleményem szerint a Zenger-ügy az angol
szabadságjogok gyökeréig hatol le. – Egy pillanatra elhallgatott. –
Egy évszázada őseink elhagyták Angliát, mert I. Károly király
zsarnoki uralmat kívánt rájuk erőltetni. Amikor megkérdőjelezték e
jogát, megpróbálta lefogatni a parlament tagjait; amikor a tiszta
szellemű puritánok nyomtatásban közreadták a bűneit, levágatta a
fülüket, megbélyegezte és tömlöcbe vetette őket, s ehhez ürügyként
ugyanilyen koholt vádakat használt. Nyolcvanöt esztendeje Károly
király rémuralma véget ért, amikor a parlament halálra ítélte őt, de
ez nem vetett gátat a későbbi visszaéléseknek. Most, a jelenlegi
kormányzó zsarnoksága alatt is ugyanezt látjuk megismétlődni.
Meggyőződésem szerint ez a tárgyalás azért engedtetett meg, hogy
próbára tegye a szabadság értékébe vetett hitünket. – A szónoklat
közben kitartóan egyre feljebb emelte a hangját.
– Hát, rokon – szólt a kereskedő új keletű elismeréssel –, ön
valódi orátor.
Kate csak nagyritkán hallotta elővigyázatos atyját ily hévvel
beszélni.
Mérhetetlen büszkeséget érzett. Remélve, hogy ezzel nem lépi
túl az illendőség kereteit, bekapcsolódott a társalgásba.
 – Amikor Locke a természet törvényéről, az élethez és
szabadsághoz való természetes jogról beszél, nem szól vajon arról a
jogunkról is, hogy szabadon kifejthessük véleményünket? – tette fel
a kérdést.
– De igen, feltehetően – fogalmazott óvatosan az apja.
– Locke? – kérdezett közbe Mrs. Master némiképp értetlenül.
– Á, Locke – bólintott házigazdájuk. – Filozófus – magyarázta
feleségének, miközben próbált felidézni bármit a nagy
gondolkodóval kapcsolatban, akinek tanairól tudta, hogy az Atlanti-
óceán mindkét partján nagy hatást gyakorolnak a szabadságszerető
emberek gondolkodására.
– Ön filozófiát olvas? – kérdezte Mrs. Master Kate-től, ha lehet,
még értetlenebbül.
– Csak a híresebb gondolatmeneteket – felelte élénken Kate,
miközben mosolyogva fordult a fiú felé, akiről feltételezte, hogy
hasonló élvezeteknek él, de az ifjú John Master csak meredten nézte
az asztalt, és megcsóválta a fejét.
Kate ebből arra következtetett, hogy az oldalán ülő görög isten
alighanem túl félénk. Ez még inkább felkeltette érdeklődését, és
belegondolt, mivel bátoríthatná. Minthogy Boston irodalmi
szalonjaihoz szokott, még most sem ismerte fel, mennyire idegen
területre tévedt.
– Múlt nyáron – jegyezte meg – néhány harvardi előadásában
volt szerencsém látni Addison Catójának egyik felvonását. Úgy
hallom, az amerikai gyarmatokon idén előadják a teljes színművet.
Nem tudja, New Yorkban is látható lesz? – A kérdés kapcsolódott
Zenger tárgyalásához, Addison ugyanis, mint az angol Spectator
alapítója és minden kulturált angol úriember eszményképe, éppen
azzal aratott zajos sikert, hogy egy köztársaságpárti római nemes
Caesar zsarnoksága elleni küzdelméről mesélt. A színdarab híre rég
átkelt az Atlanti-óceánon, és Kate nem kétellte, hogy erről
asztaltársasága is értesült, válasz gyanánt azonban be kellett érnie
ennyivel:
– Nem tudom.
– Bizonyára elnézi nekünk, Kate kisasszony, ha nagyobb
figyelmet szentelünk az üzleti ügyeknek, mint az irodalomnak –
jegyezte meg a kereskedő, de azért kötelességének tartotta, hogy
feddő pillantást vessen örökösére. – Ugyan már, John, te is hallottál
Addison Catójáról.
– A kereskedelem a szabadság kulcsa – jelentette ki
határozottan az ügyvéd, hogy a segítségére siessen. – A
kereskedelem a vagyonszerzés eszköze, s mint ilyen, hozzájárul a
szabadsághoz és egyenlőséghez. Dániel Defoe is így gondolja.
Az ifjú John reménykedve nézett fel.
– Aki a Robinson Crusoe-t írta?
– Ő bizony.
– Azt olvastam.
– Nos – mosolyodott el az ügyvéd –, ez is valami.

*
Nem tettek további kísérletet az emelkedett társalgásra, inkább
annak a három gyümölcstortának szentelték figyelmüket, amit
ekkor szolgáltak fel. Mégis, ahogy körülnézett az asztaltársaságon,
Eliot Master nem érezte magát kényelmetlenül. Elégedett lehetett
kis szónoklatával is, amelynek minden szavát komolyan gondolta.
Rokona találóan jegyezte meg, hogy aligha fáradt volna ide
Bostonból, ha a kérdés nem ébresztene benne bizonyos szenvedélyt.
Ami pedig Dirk jellemét illeti: rokona lehet bármekkora csirkefogó,
semmiképp sem ostoba. Kezdetnek ez is elég. Ha a kereskedő
feleségét illendőség szerint kihagyja a számításból, marad a fiú.
Egyértelműen kiviláglott, hogy lehet bármilyen megnyerő a
fellépése, a fiú híján van az értelemnek. Matrózok és csempészek
közt talán emeli a társaság fényét, másként azonban igazi bugris.
Immár bizonyos, hogy Kate, aki oly elmésen kivette a részét a
társalgásból, semmilyen körülmények közt nem mutathat
érdeklődést a fajankó iránt. E megnyugtató gondolattal vette
magához a második szelet almatortát.
Még nagyobb megelégedésére szolgált a rövid szóváltás, amivel
az estebéd zárult.
Lassan elérkezett a távozás ideje. Kate mostanáig a legjobb
képessége szerint szórakoztatni próbálta John unokatestvérét.
Megkérdezte, mivel múlatja az időt, cserébe megtudta, hogy
legszívesebben a parton őgyeleg, vagy ami még jobb, egy hajó
fedélzetén. Gyengéd unszolásra további részleteket is kiderített a
családi üzletről. Miként a hozzájuk hasonló kalmárok, a New York-i
Masterek is mindenből kivették a részüket. A hajóik mellett vittek
egy forgalmas boltot, rumot pároltak (noha illegálisan beszerzett
melaszból), s közben még más kereskedőhajók biztosításával is
foglalkoztak. A fiú nem szaporította a szót és csendesen beszélt, de
amikor egyszer-kétszer felemelte rá a tekintetét, alig tudta megállni,
hogy ne piruljon bele égszínkék szemei látványába. Hogy ő milyen
benyomást tett rá, nem is gyanította.
Mielőtt felálltak volna az asztal mellől, Dirk Master
megígértette az apjával, hogy újra eljönnek hozzájuk, míg New
Yorkban tartózkodnak. Örült, amikor apja udvariasan elfogadta a
meghívást.
– Az egész tárgyalás idején a bíróságon lesz? – érdeklődött a
kereskedő.
– Az elejétől a végéig.
 – És Kate kisasszony?
– Nos, igen – felelt lelkesen. – Míg atyámat a zsarnokság elleni
harc foglalkoztatja, én a sajtószabadság támogatására jöttem ide.
Az apja elmosolyodott.
– A lányom osztja a költő nézetét: „Aki elpusztít egy jó
könyvet, mintha csak egy jó embert pusztítana el.”
Bostoni köreikben az efféle idézetek a hét bármely napján
elhangozhattak.
– „Aki elpusztít egy jó könyvet, magát az értelmet pusztítja el”
– tette hozzá tüstént Kate.
Házigazdájuk végignézett rajtuk, mielőtt megrázta a fejét.
– Ismerősen hangzik, de kitől is idéznek? – kérdezte ártatlanul.
Kate-et meglepte, hogy emlékeztetnie kell erre. A szavak nem
mástól származtak, mint John Miltontól, az Elveszett paradicsom
szerzőjétől, ha nem is magából a költeményből, de egy röpiratból –
történetesen a legnagyobb hatású röpiratból, amit a szólás- és
sajtószabadság védelmében valaha papírra vetettek.
– Milton Areopagiticájából való – árulta el.
– Á, Milton – élénkült fel házigazdájuk.
Csak az ifjú John ráncolta még mindig a homlokát.
– Kinek a patikájából? – kérdezte.
Ez készületlenül érte. Még gondolkodni sem maradt ideje,
Kate-ből egyszerűen csak kitört a nevetés.
Az ifjú John Master pedig elpirult, és láthatóan restelkedett.

– Hát – jegyezte meg vidáman az apja, amint visszasétáltak a

szállásukra –, azért lehetett volna rosszabb is. Csak azt sajnálom,
hogy New York-i rokonaink csempészeknek bizonyultak.
– Mr. Master tájékozottnak tűnik – vetette fel.
– Hm, a maga módján, talán. Másfelől a fiú – tette hozzá
magabiztosan – teljesen menthetetlen.
– Ne legyünk ilyen szigorúak – kockáztatta meg.
– Azok lennénk?
– Nekem tetszett, apám – vallotta meg. – Nagyon is.

*
A bíróság a Wall Street-i Városháza fénnyel teli és hivalkodóan
hatalmas földszintjén ült össze. A két bíró, Philipse és Delancey
parókában és skarlátszín talárban trónolt az emelvényen. Az
esküdtek két padot foglaltak el a baljukon, míg a különféle rendű és
rangú érdeklődőkből álló tömeg oldalt és a csarnok padlóján ült.
Mintha csak egy protestáns gyülekezet készült volna meghallgatni a
prédikációt. Középütt, a bírák előtt, a vádlott körülkerített padját
állították fel. Nem kellett sokat fáradnia, hogy idejöjjön – az
alagsori cellából kísérték fel.
Az apja jó helyet szerzett nekik az első sorban. Kate mohó
pillantásokkal nézett körül a termen, mintha magába akarna inni
minden apró részletet, mégis mindennél érdekesebbnek találta az
apjában lezajló változást. A külső szemlélő számára Eliot Master
megmaradt csendes, elővigyázatos ügyvédnek, Kate azonban
arcának sápadtságából, tekintetének elevenségéből, izmainak apró
rezdüléséből egészen mást olvasott ki. Még életében nem látta az
apját ennyire izgatottnak.
Bradley, a parókát és fekete köpenyt viselő kövér ügyész
magabiztosan és kurtán biccentett ennek-annak. A bíróság egy
Chambers nevű, hozzáértőnek tűnő ügyvédet jelölt ki a nyomdász
védelmére. Az ügyész odabólintott Chambersnek is, mintha csak azt
mondaná: „Nem az ön hibája, jó uram, hogy a földbe fogom
döngölni.”
Mozgolódás támadt. A terem végében nyíló kis ajtón két
hatalmas, dongóra emlékeztető porkoláb kísérte be Zengert. Kis kék
kabátjában egészen eltörpült mellettük, mégis bátran kihúzta magát,
és feltartotta a fejét, ahogy a vádlottak padjához vezették, és
bezárták a fából ácsolt falak közé.
Felolvasták a vádat. Szóra emelkedett az ügyész.
Kate azelőtt is járt már tárgyalásokon. Tudta, mire készüljön.
Nem kellett soká várnia, míg az ügyész kijelentette, hogy Zenger
„uszító szellemiségű ember”, aki rágalmak útján próbálta
bemocskolni a jó Cosby kormányzó becsületét. Az esküdtek
figyelmesen hallgatták. Kate nem tudta volna megmondani, mi jár a
fejükben.
Ezután Chambers emelkedett fel, hogy ejtsen néhány fáradt szót
a nyomdász védelmében. Látta, ahogyan apja a homlokát ráncolja.
– Azt gondoltam – súgta a fülébe –, hogy Zenger támogatói
ennél különb védelmet szereznek.
Ám ekkor valami különös dolog történt. Egy idős úriember, aki
mindeddig csendesen ült leghátul, hirtelen felállt, és sietve
előreindult.
– Ha megengedik, méltóságos uraim, engem kértek fel a vádlott
védelmére.
– S ön kicsoda? – kérdezte bosszúsan az egyik bíró.
– A nevem Hamilton, méltóságos uram. Andrew Hamilton
Philadelphiából.
Kate akkor azt látta, hogy az apja izgatottan előrehajol.
– Ki ez? – kérdezte tőle.
– Amerika legkiválóbb ügyvédje – felelte apja fojtott hangon,
miközben az egész bíróság felzúdult.
Látszott, hogy a bírákat és az államügyészt teljesen
készületlenül érik a történtek, de semmit sem tehetnek ellenük.
Annál inkább elképedtek, amikor a philadelphiai ügyvéd nyugodt
hangon belekezdett védőbeszédébe.
– Ügyfelem nem tagadja, hogy sértő tartalmú cikkeket adott
közre. – Az ügyésznek ily módon nem kellett szólítania egyetlen
tanút sem. A kijelentést néma csend fogadta, mígnem a láthatóan
zavart ügyész közölte, hogy amennyiben a vádlott nem tagadja a
becsületsértő kijelentések közzétételének vádját, úgy az
esküdtszéknek bűnösnek kell őt találnia. Miközben vetett egy
nyugtalan pillantást Hamilton felé, Bradley arra is emlékeztette az
esküdteket, hogy e tekintetben nem számít, igazat vagy valótlant
állítottak-e az újságcikkek. A sajtóvétség vádja akkor is megáll.
Ezután az ügyész hosszú ideig idézte a törvényt, a szokásjogot és a
Bibliát, hogy rámutasson, milyen kivételesen súlyos bűn a
becsületsértés, s hogy a hatályos törvények értelmében az
esküdteknek miért nincs más választásuk, mint hogy kimondják
Zenger bűnösségét. Csak ezután ült vissza a helyére.
– Hamilton máris veszített – súgta Kate az apja fülébe, de ezt a
választ kapta:
– Várjuk ki a végét.
Szemlátomást az idős philadelphiai férfiú sem kapkodott.
Kivárta, amíg Chambers mondott néhány szót a vádlott
védelmében, majd miután egy ideig pepecselt a papírjaival,
komótosan felállt. Noha illő módon szólította meg a bíróságot, az
arckifejezése azt sejtette, mintha érthetetlennek találná ezt az egész
eljárást.
Mint elárulta, nehezére is esett megérteni, mit keresnek itt
egyáltalán. Számára újdonságként hatott, hogy a rossz közigazgatás
méltányos kritikája becsületsértésnek minősül. Olyannyira – vetett
egy gyors pillantást az esküdtekre –, hogy nem is tudta volna, kire
vonatkoznak a Zenger lapjában megjelent írások, ha a vád fel nem
hívja a bíróság figyelmét a kormányzó személyére. Erre az esküdtek
közül többen elmosolyodtak.
Mindemellett, ment tovább, a becsületsértési vád jogi
precedensét a tizenötödik századi Anglia zsarnoki Csillagkamarája
teremtette meg, ami aligha lelkesítő tudat. Nem fordulhat elő, hogy
egy évszázadokkal korábban, Angliában született törvény érvényét
veszíti napjaink amerikai gyarmatain?
Kate számára ez felért egy felségárulással, ám ahogy
tanácstalanul odafordult hozzá, apja közel hajolt, és a fülébe súgott:
– Ne feledd, az esküdtek közül heten is hollandok.
Valami okból az idős férfi ekkor elkalandozni látszott. Olyan
ez, jelentett ki, mint az amerikai gazdák esete, akik úgy tartoznak az
angol törvények hatálya alá, hogy azok egészen másféle
földbirtoklási rendszer viszonyait szabályozzák. Láthatóan nagy
érdeklődést tanúsított a gazdálkodás iránt. Lovakról és marhákról
beszélt, azután egészen belemelegedett a baromfitartás kérdésébe,
mire az ügyész felpattant, és rámutatott, hogy az egésznek semmi
köze az ügyhöz. Kate azt hihette volna, hogy az idős philadelphiai
elvesztette saját érvelésének fonalát, ha nem látja, amint három
esküdt – szemlátomást maga is gazdálkodó – sötét pillantást vet az
ügyészre.
A vád igazát persze senki sem tagadhatta. Becsületsértés
történt, emlékeztette őket, amit a védelem is elismert. Az öreg
Andrew Hamilton mégis a fejét rázta.
– A vád „bizonyos hamis, ártó szándékú, uszító jellegű és
botrányt okozó rágalmak” nyomtatásba adására és közzétételére
vonatkozik – mutatott rá. Vagyis az államügyésznek kell
bizonyítania, hogy Zenger állításai a gonosz kormányzóról nem
állják meg a helyüket. Miközben ő, tette hozzá, örömmel hajlandó
bizonyítani, hogy minden szavuk igaz.
Kigyúlt az esküdtek arca. Épp erre a kibúvóra vártak. Kate
azonban látta, ahogy az apja megcsóválja a fejét.
– Ezzel nem húzza ki a pácból – mormolta maga elé.
Csakugyan: bármily hatásosan érvelt is a koros ügyvéd, az ügyész a
bíróval karöltve újra és újra félbeszakította azzal, hogy megcáfolja.
A törvény az törvény. Az igazság semmin sem változtat. A
vádlottnak nem lehet mentsége. Az ügyész elégedettnek tűnt, az
esküdtszék kevésbé. Az öreg Andrew Hamilton csak állt a széke
mellett. Megfeszült az egész arca, mintha fájdalmak kínoznák, és
legszívesebben lerogyna.
Hát így ért véget. A jogrend szörnyszülöttje eltiporta szegény
Zengert. Kate elnézte a nyomdászt, aki most is sápadtan, mégis
egyenes derékkal állt a vádlottak padján, s nemcsak együtt érzett
vele, de ugyanúgy szégyenkezett is a rendszer miatt, ami erre a
sorsra ítélte. Ezért is lepte meg, amikor apja váratlanul elismerő
pillantást vetett az élemedett Hamiltonra.
– Istenemre – mormolta maga elé ez egy ravasz vén róka. –
Mielőtt még magyarázatot kaphatott volna, Kate is meglátta a
philadelphiai ügyvéd átalakulását.
Figyelemreméltó változás zajlott le. A férfi arca kitisztult. Teste
kiegyenesedett. Mintha csodálatos módon életre kelt volna. Új fény
költözött a tekintetébe, s ahogy felszólalt, hangjából új keletű
tekintély csendült ki. Ezúttal senki sem merte félbeszakítani.
Az összegzése éppoly mesteri volt, mint amilyen egyszerű.
Ennek a bíróságnak, emlékeztetett, az esküdtszék a választott
döntőbírája. A jogászok vitázhatnak, a bírák kedvük szerint
rendszabályozhatják őket, dönteni mégis egyedül az esküdteknek áll
hatalmában. Ami felelősséget ró rájuk. Ez az idejétmúlt rágalmazási
törvény pedig éppoly céltalan, mint amilyen rossz. Nem lehet olyat
állítani, amit kiforgatva ne lehetne rágalmazási pert indítani. Még
akkor sem, ha valós visszaélések miatt emelünk panaszt, ami
minden ember természet adta joga.
E törvénnyel a kormány, ha nem szíveli a kritikát, fegyverként
használja a jogot és törvényen felül helyezi önmagát. Ez nem más,
mint a hatalommal való visszaélés törvényileg engedélyezett
formája. De ki állhat az efféle zsarnokság és az emberi
szabadságjogok gyakorlása közé? Ők, az esküdtek. Senki más.
– A gondolkodó ember szemében a szabadság elvesztése
rosszabb a halálnál is – jelentette ki. Az ügy nem egy New York-i
nyomdászról szól, hanem mindnyájuk jogáról, sőt kötelességéről,
hogy megvédjék a szabad embereket a hatalom önkényétől, amint
azt előttük oly sok bátor férfi tette.
Most, szólította meg egyenesen az esküdteket, minden önökön
áll. Az önök kezében van a döntés. Azzal visszaült a helyére.
A bíró nem örült. Közölte az esküdtekkel, hogy mindannak
dacára, amit a philadelphiai ügyvéd elmondott, a törvény
értelmében bűnösnek kell találniuk a nyomdászt. Az esküdtszék
visszavonult.
Míg a hallgatóság sustorogni kezdett, és Zenger
szálfaegyenesen ült tovább a vádlottak padján, az apja elmagyarázta
Kate-nek a történteket.
– Én magam se ébredtem rá, mire készül. Felbőszítette az
esküdteket, amikor hiába próbált a józan értelemre hivatkozni
Zenger védelmében – arra a tényre, hogy a szegény ördög csak
kimondta az igazat –, mielőtt kijátszotta a kártyát, amit mindvégig
akart. Az esküdteknek ugyanis jogában áll szabadon dönteni egy
ügyben, függetlenül mindattól, amit a vádlott terhére felhoztak,
vagy amit a törvény megkövetel. Ez az utolsó és egyetlen védelem a
rossz törvények ellen. Ha az esküdtszék felmentő ítéletet hoz, attól
még nem változik meg a törvény, de csak kevés ügyész kockáztatja
meg, hogy a későbbi esküdtek is ugyanezt tegyék. Az öreg
Hamilton mindvégig erre játszott, méghozzá briliáns módon.
– De beválik-e?
– Úgy látom, mindjárt kiderül.
Az esküdtek máris visszatértek. Besorjáztak a helyükre. A bíró
megkérdezte, hogy meghozták-e az ítéletet. Az esküdtszék vezetője
igennel felelt. A bíró kérte, hogy fedje fel.
– Nem bűnös, méltóságos uram – jelentette ki határozottan a
férfi.
A bíró égnek emelte a tekintetét. A hallgatóság tagjai
üdvrivalgásban törtek ki.
Eliot Master oly boldognak tűnt kifelé jövet, hogy Kate
egyenesen belekarolt. Ilyen bizalmaskodással másként nem
próbálkozott volna, ám ezúttal hálás fogadtatásra talált.
– Ez korunk legfontosabb napja – lelkendezett az apja. –
Annyira örülök, Kate, hogy itt lehettél. Azt hiszem, holnap vissza is
térhetünk Bostonba. – Szárazon elmosolyodott. – Csak egyvalamit
bánok.
– Mi az, apám?
– Ma este még a rokonainkkal kell vacsoráznunk.

*
Az ifjú John Master befordult a Broadwayre. Több ismerőse mellett
is elhaladt, de csak kurtán biccentett, és leszegte a fejét. Ahogy
elhagyta a Trinity Churchöt, felnézett. A tetszetős anglikán
templomtorony megvetéssel tekintett le rá. Bár másik utcát
választott volna.
Ami ne arra emlékeztetné, mennyire mihaszna.
Amint azt a karót nyelt bostoni tegnap is nyilvánvalóvá tette.
Persze csak a maga behízelgő módján, de amikor meghallotta, hogy
olvasta a Robinson Crusoe-t, az a leereszkedő „ez is valami”
mindent elárult. A bostoni ügyvéd idiótának tartotta. Már
hozzászokott. A templomi lelkész, az iskolai tanító, mind ezt
gondolták.
Apja engedte, hogy besegítsen az üzletbe, és élvezze a
matrózok társaságát. Az ő körükben jól érezte magát, de csak mert a
kedvében jártak, és elfogadták annak, aki.
Apját és a tanítóit nyilván meglepte volna, ha tudják, hogy John
titokban néha próbált tanulni. Ha elég tudást szed magára, gondolta,
egy napon meglepi mindnyájukat, de semmire se ment. Hiába
meredt a könyvre, a szavak értelmetlen masszává olvadtak a szeme
előtt, csak babrált, és kifelé tekingetett az ablakon, majd újra a lapra
meredt, de bárhogy iparkodott, semmit se használt. Még ha át is
küszködte magát néhány oldalon, utóbb azon kapta magát, hogy
semmire sem emlékszik a szövegből.
Isten a megmondhatója, az apja se nagy tudós. Elnézte, hogyan
színészkedett, amikor a bostoni ügyvéddel és a lányával filozófiáról
meg effélékről társalgott, de ő legalább az alakoskodáshoz értett. S
még ő is zavarba jött, amikor kiderült, hogy nem hallott Addison
Catójáról. Most is szégyenkezett, ha felidézte magában feddő
hangját.
Még azt sem mondhatta, hogy ezek a bostoniak egy másik
világból valók. Hogy „ezek ügyvédek, tudós egyházfik, semmi
közük az olyanokhoz, mint mi.” A saját rokonai, a saját vérei.
Közeli hozzátartozók. Kate ráadásul egykorú vele. Mit gondolhat
New York-i rokonairól?
 Nemcsak hogy ostobák és faragatlanok, de közönséges
csempészek is. Igen, amilyen bolond, ezt is sikerült kikotyognia,
csak hogy még nagyobb szégyenbe hozza az apját.
A legrosszabb mégis, aminek az emlékébe is belesápad, a lány
megnyilvánulása.
Igazság szerint, noha behatóan ismerte a nőket, akikkel a
matrózok társaságában ismerkedett meg, mindig is félénken
visszahúzódott, ha a hozzájuk hasonló családok lánygyermekeire
került a sor. Mind tudták róla, mennyire rosszul tanult az iskolában.
Mennyire bárdolatlan a modora. Még a család vagyonával együtt
sem számított nagy fogásnak, s ez a tudat még inkább arra
ösztönözte, hogy elkerülje a köreiket.
A bostoni lány egészen más, ezt a legelső pillanatban látta.
Szép, mégsem mesterkélt. Egyszerű és kedves. Hálásan követte
erőfeszítéseit, ahogy próbálta áttörni félénkségének falát. Még ha
nem is olvasta a könyveket, amiket ő, lenyűgözőnek találta,
ahogyan az apjával beszélt, s amilyen gyengédséggel tekintett rá.
Megvan benne minden, gondolta, amit egy napon a feleségében is
látni szeretne. Míg beszéltek, azon kapta magát, hogy
elgondolkodik: reménykedhet egyáltalán egy ilyen lány
szerelmében? Másod-unokatestvérek. Ez közéjük áll, ugyanakkor
furcsamód bizsergető érzés. Lehetséges, hogy minden
faragatlansága ellenére a lány vonzódik hozzá? Noha Kate nem
tudta, de alaposan megfigyelte. Valahányszor a társalgás felfedte
műveltségének hiányát, korholta magát, hogy ostobaság akár csak
gondolnia is rá. Majd minden alkalommal, amikor kedvesen bánt
vele, új reményt élesztett benne.
Míg csak ki nem nevette. Tudta, hogy nem szántszándékkal
tette – ami csak rontott a helyzeten. „Kinek a patikájából?” –
kérdezte, mire a lány akaratlanul is felnevetett. Nem hibáztatta érte.
Ő csinált bolondot saját magából. A lány szemében sosem lehet
más, csak faragatlan bugris. Ami igaz is. Nem más. Mihaszna.
Most, hogy a lány és az apja újra náluk vacsorázott, az apja a
lelkére kötötte, hogy ne késsen el.
Előtte az utcasarkon fogadó nyílt. Belépett.

*
Ünnepi hangulatban költötték el a vacsorát. Ünnepelt az egész
város. A nyomdász Zengert szabadon engedték, Hamilton nagy
híresség lett. Akkor este született meg a később sokat idézett
mondás: „Ha sarokba szorítanak, fogadj egy philadelphiai
ügyvédet.”
Dirk Master elővette a legjobb borát, Eliot pedig, engedékeny
hangulatában, örömmel fel is hörpintette. Noha a vacsora általában
könnyebb étkezésnek számított, mint hivatalosabb délutáni társa, a
pohárszék és az asztal csak úgy roskadozott az osztrigától, sült
sonkától, hideg felvágottaktól, édességektől és minden egyébtől.
Mrs. Master is kevésbé tűnt tartózkodónak, mint korábban. Noha
jóindulattal sem lehetett az irodalom szerelmesének nevezni, mint
kiderült, Kate-el együtt buzgón olvasta a népszerű női regényeket,
így bőven találtak társalgási témát.
Csupán egyetlen rejtélyes mozzanat akadt: hol az ifjú John
Master?
Kate sokat gondolkodott előző találkozásukon, és szörnyen
bánta azt a meggondolatlan kacajt, ami nem csupán bántó volt, de
goromba is. Mindig arra tanították, hogy bármily kirívó is egy hiba,
mindig van mód helyrehozni, ezért eltökélte magában, hogy ezúttal
jobb benyomást tesz, sőt jóváteszi a bűnét. Már egy órával indulás
előtt erre készült. Magában elpróbálta a társalgási témákat,
melyekkel a fiú közelébe férkőzhetett – s általában, számításba vett
mindent, amivel csak kiköszörülheti a csorbát. Az alkalomhoz
egyszerű, barna-fehér kockás ruhát választott, ami jól illett hozzá.
Önmagát is meglepte azzal, mennyire nem találja zavarónak az
ifjú John Master neveltetésbéli hiányosságait. Nem csupán azért,
mert a küllemével megszégyenít egy görög istent – noha némi
pironkodással megvallotta, hogy azért ez is szerepet játszik. Nem,
valami mást ismert fel benne: egy belső tartást és gerincességet, sőt
értelmet, ami talán különbözik az apjáétól, de akkor sem
megvetendő. Ehhez járult az a furcsamód megejtő és újdonsága
okán még vonzóbb felismerés, hogy a görög isten nagyon is
sebezhető.
Így hát érkezése pillanatától csak arra várt, hogy. felbukkanjon.
Látta, hogy az apja tűvé tette érte a házat, nem is minden
nyugtalanság nélkül. Amikor végül leültek vacsorázni, felbátorodott
annyira, hogy rákérdezzen: a fia mikor csatlakozik hozzájuk.
– Majd jön, Kate kisasszony – felelt a kereskedő kurtán, némi
zavartsággal. – Sejtelmem sincs, hol lehet.
Már leszedték a halat és a húst, de még mindig nem jött. S talán
nem annyira az előzékenység, mint inkább az a remény mondatta
vele, hogy viszontláthatja a fiút, amikor atyja füle hallatára
megkérdezte vendéglátójukat: reménykehet-e, hogy családjával
valamikor meglátogatja őket Bostonban?
Apja csak nagyritkán veszítette el a jó modorát. Most is csak
egyetlen pillanatra suhant át arcán a rosszallás, de így is mindenki
láthatta. Noha nyomban erőt vett magán, már nem tudta orvosolni a
kárt.
– Csakugyan! – élénkült fel. – Nálunk kell vacsorázniuk.
Jöjjenek el hozzánk, ha majd Bostonban járnak.
– Milyen kedves – felelte New York-i kissé szárazon.
 – Alig várjuk, hogy… – sietett leszögezni Eliot, ám az már nem
derülhetett ki, mit vár annyira, mert az ajtó hirtelen kivágódott, és
az ifjú John Master berontott a szalonba.
Nem nyújtott megnyerő látványt. Ha az inge is éppoly fehér,
mint az arca, talán jobb lett volna, csakhogy mocsokfoltok
tarkították. Összeborzolt hajjal és üveges szemmel nézett körül,
mint aki összpontosítani próbál. Alig állt a lábán. Láthatóan teljesen
elázott.
– Istenemre, uram… – tört ki az apja.
– Jó estét. – Nem úgy tűnt, mintha meghallotta volna az apját. –
Elkéstem volna? – Noha az ajtóban állt, a leheletéből és ingéből
áradó kocsmabűz máris betöltötte a szobát.
– Kifelé! Távozzon innét, uram! – A kereskedő hiába
méltatlankodott, Jolin tapodtat se mozdult.
– Á. – A tekintete megállapodott Kate-en, akinek, minthogy a
háta mögött állt, meg kellett fordulnia, ha látni akarta. – Kate
kisasszony – bólogatott magában a fiú. – Az én unokahúgocskám.
Az imádnivaló, úgy bizony, az imádnivaló Kate kisasszony.
– Uram? – Kate láthatóan nem tudta, mit mondhatna ilyen
helyzetben, de nem is kellett törnie a fejét. Unokatestvére láthatóan
nem várt választ, csak hirtelen előrelépett. Egy pillanatra
megtántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát, azután meg sem állt
a székéig, melynek háttámláján sikeresen megtámaszkodott, míg a
válla fölé hajolt.
– Milyen csinos ruha, húgom – kiáltott fel. – Ön gyönyörű ma
este. Ön mindig gyönyörű – igazította ki magát. – Az én gyönyörű
Kate húgom. Csókolom a kezét. – Áthajolt a szék háttámlája fölött,
átemelte kezét a lány vállán, és megpróbálta elhalászni. Azzal
okádni kezdett.
Lehányta a haját, a vállát, a karját, a tetszetős barna-fehér
kockás ruhát. Még akkor is hányt, amikor felbőszült apja kirángatta
a szobából, hátrahagyva a botrány nyomán kitörő káoszt.

*
Fényes, tiszta augusztusi reggel virradt, valamivel hűvösebben, mint
az előző napok, amikor a kis hintó nekiindult Kate-tel és az apjával
a bostoni útnak. Mögöttük ágyúlövések rázkódtatták meg az eget.
Akár tetszett a kormányzónak, akár nem, New York népe formális
sortűzzel búcsúztatta Andrew Hamiltont, amint útra kelt a másik
irányba, Philadelphia felé.
– Aha – szólt az apja jóleső elégtétellel. – Méltó tisztelgés.
Megérte ide látogatnunk, Kate, dacára a tegnap esti
kellemetlenségnek. Annyira sajnálom, gyermekem, hogy áldozata
lettél egy ilyen szerencsétlen incidensnek.
– Én nem bánom, apám – felelte. – A testvéreimet is láttam már
ilyen betegnek.
– De nem ugyanettől – keményedett meg Eliot hangja.
– Még fiatal, apám. Szerintem túlzottan félénk.
– Ugyan – legyintett az apja.
Nincs bennem rosszallás, sőt…
– Semmi okunk arra – jelentette ki az apja-, hogy még egyszer
találkozzunk ezekkel az emberekkel.
S minthogy Boston messze esett, az ő sorsa pedig apja kezében
volt, Kate tudta, hogy soha életében nem láthatja többet John
unokatestvérét.

*
Ahogy az ágyúlövések bevisszhangozták a New York-i kikötőt, és
az öreg Hamilton elindult hazafelé, a városlakók nem csupán a
gyűlölt kormányzó felett aratott győzelmüket ünnepelték, hanem
valami sokkal többet. Eliot Master jól sejtette: a Zenger-féle per
nem változtatta meg a becsületsértési törvényt, de értésére adta
minden leendő kormányzónak, hogy New York és az amerikai
gyarmatok többi nagyvárosa gyakorolni kívánja, amit akkor is
természet adta jogának vél, ha nem filozófusok lakják: a szabad
szóláshoz és véleményhez való jogot. A tárgyalás nem ment
feledésbe, sőt Amerika történelmének egyik mérföldköve lett. S a
kor embere ezt előre megérezte.
A tárgyalásnak akadt egy másik következménye is, amiről
kevesebb szó esett.
A jog, amelyben Eliot Master hitt, amelyre Adrew Hamilton
hivatkozott, s amelyet az esküdtszék érvényre juttatott, magában az
angol szokásjogban gyökerezett. Európában egyedül az angolok
vették a bátorságot, hogy kivégezzék despotának tartott
uralkodójukat; Anglia nagy költője, Milton vette védelmébe a sajtó
szabadságát; egy angol filozófus, Locke érvelt az ember természetes
jogainak létezése mellett. Azok, akik elsütötték a New York-i
ágyúkat, tudták ezt, és büszkén vallották magukat briteknek.
Ám amikor az öreg Hamilton megszólította az esküdteket,
rámutatott még valamire, amivel tetszést aratott. Egy ősi törvény,
jelentette ki, Angliában talán lehetett jó törvény, de évszázadokkal
később Amerikában mégis rossz törvénnyé vált. Jóllehet ezt a tényt
senki sem emelte ki, az elképzelés magva termékeny földbe hullt,
hogy idővel gyökeret eresszen, és átszője Amerika roppant
kontinensét.
 A philadelphiai lány

1741

A fiú óvatosan mozgott. A május estében, a hosszúra nyúlt árnyak

közt sehol sem lehetett biztonságban – sem az utcán, sem egy
házban. Ha érkezésekor tudta volna, mi történik, egészen másképp
cselekedett volna, de minderre csak egy órája eszmélt rá, amikor
egy rabszolga a fogadóban az értésére adta: „New Yorkban egy
néger sincs biztonságban. Most aztán sehol. Vigyázz magadra.”
Tizenöt éves volt, s ahogy a dolgok álltak, ez lehetett életének
legrosszabb éve.
Tízéves korában romlott el minden. Ekkor halt meg az apja;
ezután állt össze az anyja egy másik férfival és ment el, magával
vitte a testvéreit is. Azt se tudta biztosan, merre lehetnek. Ő
hátramaradt New Yorkban, a nagyapja fogadójában, ahová
jóformán csak matrózok jártak. A nagyapjával jól megértették
egymást. Mindketten szerették a kikötőt, a hajókat és mindent,
aminek csak köze volt a tengerhez. Ezért is látta a sors kezét abban,
hogy születésekor ugyanaz lett a neve, mint neki: Hudson.
Hanem a sors csúnyán kitolt vele ebben az évben. Senki
emberfia nem emlékezett ilyen kemény télre, amikor még a kikötő
vize is befagyott. Január utolsó napján egy fiatal fickó érkezett a
kocsmába, aki egy fogadás végett hetvenmérföldnyire északról
korcsolyázott le a befagyott folyón. Az ivóban mindenki fizetett
neki egyet. Vidám nap kerekedett – az utolsó ilyen. Az idő azután
még keservesebbre fordult. Alig lehetett élelemhez jutni. A
nagyapja is betegségbe esett.
Miután ő meghalt, egy szál maga maradt a világon. Nem
rendezett neki nagy családi temetést. Télen csak csendesen
elkaparták a halottakat. Alig néhány szomszéd és állandó vendég
jött el. Azután döntenie kellett, hogyan tovább.
A döntés önmagától kínálkozott. A nagyapjával megbeszélték a
dolgot, mielőtt meghalt. Ilyen fiatalon hiába is próbálná meg
átvenni az ivót. Különben is, mindketten tudják, mit akar.
– A tengerre vágysz, igaz-e? – A vénember felsóhajtott. – A te
korodban nekem is csak azon járt az eszem. – Azzal megadta a
fiúnak két hajós-kapitány nevét. – Ismernek. Csak mondd meg
nekik, ki vagy, majd ők vigyáznak rád.
Itt követte el a nagy hibát. Türelmetlenségében. A fogadótól
könnyen megszabadult, minthogy csak bérelte a helyet. Más nem
tartotta a városban, így aztán, amint márciusban fordult az idő, útra
akart kelni. A nagyapja egy kis ládában tartotta szerény
megtakarítását és kevéske értékét. Hudson fogta a ládikát, és rábízta
a nagyapja legjobb barátjára, a fogadó közelében élő pékre. Azután
már szabadon mehetett, ahová akart.
Miután egyik kapitány sem tartózkodott a kikötőben, aláírt egy
harmadiknak, hogy még a hónap tizenhetedikén, Szent Patrik
napján kihajózzon New Yorkból. Az utazás meglehetősen telt.
Elérték Jamaicát, eladták a rakományt, majd a Szél felőli-szigetek
irányába megkezdték a visszautat, ám azon a helyen a hajó javításra
szorult. Miután őt kifizették, elszegődött egy másik hajóra, hogy a
part mentén vitorlázzon fel New Yorkba és Bostonba.
Itt aztán megtanulta a leckét. Az a kapitány iszákos
semmirekellő volt. A hajó kétszer is kis híján odaveszett a
viharokban, mielőtt még elérte Chesapeake-et. A legénységet nem
fizették ki, amíg el nem vergődtek Bostonba, de ő már jóval New
York előtt eldöntötte, hogy lenyeli a veszteséget, és inkább lelép a
hajóról. Megtartotta az előző útján kapott fizetséget, és úgy
számította, New Yorkban kihúzza addig, amíg nagyapja valamelyik
ismerőse fel nem bukkan.
Aznap reggel ki is surrant a hajóról. Csak néhány napig kellett
kerülnie a vízpartot, amíg a hajó a részeges kapitánnyal együtt
továbbállt. Ugyan néger volt, ám attól még szabad ember.
Délutánra járt, mire a pékhez ért. A pék gyerekét, egy vele
egykorú fiút talált az üzletben, aki valamiért fura pillantásokkal
méregette. Amikor a pék után kérdezett, a fiú megrázta a fejét.
– Egy hónapja halott. Anyám viszi az üzletet.
Hudson kifejezte részvétét, majd elmondta, hogy a ládájáért
jött, de a fiú csak a vállát vonogatta.
– Nem tudok semmilyen ládáról. – Hudson számára úgy tűnt,
hazudik. Megkérdezte, hol az anyja. Csak másnap jön. Akkor
körülnézhet a ládája után? Nem. Azután ennél is furább dolog
történt. Sosem kedvelték egymást különösebben a pék fiával, de
szinte egész életükben ismerték egymást. A fiú most mégis úgy
tekintett rá, mintha először látná.
– A helyedben én nagyon vigyáznék, nigger – sziszegte
kárörvendően, mielőtt elhessegette. Hudson csak azután tért
magához a döbbenetből, hogy bement a fogadóba, ahol a rabszolga
elmondta neki, mi történik éppen.
Legjobb lett volna visszamenni a rakpartra, de nem akart
találkozni a kapitánnyal, aki nyilván már kereste. A legrosszabb
esetben kimehetett a városon kívülre, hogy a szabadban aludjon, de
ehhez nem fűlött a foga, és az sem hagyta nyugodni, ahogyan a pék
családja ellopta minden megtakarítását.
 Ezért aztán csak óvatosan mozgott, ahogy az utcákat járta.

*
A baj március 18-án kezdődött. Rejtélyes tűz ütött ki a kormányzó
házában, és az egész erőd leégett. Senki sem tudta, mi vagy ki
okozta. Pontosan egy héttel később újabb tűzeset történt. Hét nappal
ezután van Zant raktára lobbant lángra.
Nyilvánvalóan gyújtogatás történt, de mi célból? Tolvajlásokra
is sor került. Vajon a betörők bandái gyújtogattak, hogy eltereljék a
figyelmet? Vagy a pápisták álltak az egész mögött? A britek újra a
katolikus spanyolokkal háborúztak, ezért a helyőrség nagy részét
kivezényelték a spanyol Kuba megtámadására. A spanyol jezsuiták
szervezkedhettek a brit gyarmatokon? A tüzek csak sokasodtak.
Azután elkaptak egy Cuffee nevű fekete rabszolgát, amint
menekülni próbált az egyik helyszínről.
Rabszolgafelkelés: minden rabszolgatartó ültetvényes
legszörnyűbb félelme. A város 1712-ben már megélt egy ilyet –
ugyan gyorsan leverték, de mindenkit megrémített, míg tartott.
Újabb lázongások azóta is kitörtek a nyugat-indiai ültetvényeken és
Karolinában. Rabszolgákból álló csürhe éppen tavaly próbálta
felégetni Charlestont.
Így amikor a vizsgálóbíró nekiállt a nyomozásnak, a gyanú
rövid úton a négerekre terelődött. Nem sokba telt, amíg ráakadtak a
hírhedt fogadóra, amit egy orgazda hírében álló ír üzemeltetett, és
jobbára négerek látogattak. A fogadó szajháinak hamar megeredt a
nyelve. Pénzt kínáltak nekik, el is mondták, amit vártak tőlük.
A rabszolgákat még könnyebben rávették a vallomásra: csak
raktak egy máglyát valami nyilvános helyen, rákötözték a négert,
meggyújtották a tüzet, majd feltették a kérdéseket. Nemsokára
megvádoltak és a fenti módszerrel ki is vallattak néhány rabszolgát,
köztük tiszteletre méltó városlakók szolgáit is. Miután
megpörkölték a talpukat, kerten – az egyikük a mészáros John
Roosevelt négere – be is vallották, amit kellett, s abban a
reményben, hogy az utolsó pillanatban megmenekülnek, sorolni
kezdték a neveket. Szemvillanás alatt ötven név pattant ki ily
módon. A vizsgálóbíró a hasznos vallomásért cserébe meg is
kímélte volna a feketéket, ha nincs a tömeg, mely jogos
felháborodásában maga is lázadással fenyegetett, ha nem láthatja
égni őket.
Végre kezdetét vehette az igazságszolgáltatás, és a
vádaskodásnak azóta sem lett vége. Minden feketét, aki kicsit is
gyanúsnak tűnt, nyomban tömlöcbe vetettek. Május végére a város
néger lakosainak közel fele rács mögött várta, hogy megvádolják
valamivel.

*
John Master elgondolkodva nézte az indián övét. Mindig, egészen
kiskorától kezdve szerette. „Van Dyck nagyapám végakarata volt,
hogy az enyém legyen – mondta oly gyakran az apja. – Nagyon
nagy becsben tartotta.” Így amikor a huszonegyedik születésnapján
neki ajándékozta azzal, hogy „hozzon neked is szerencsét”, John
egészen meghatódott, s azóta is nagy tölgyfa szekrényében őrizte.
Néha elővette és elismerően nézegette a kagylók tetszetős
mintázatát, de csak nagyritkán vette fel. Ma este azonban
különleges alkalom kínálkozott erre. S nagyon remélte, hogy
valóban szerencsét hoz.
Aznap készült megkérni Mercy Brewster kezét.
Az elmúlt öt év látványos módon átformálta az ifjú John
Mastert. Noha megőrizte megnyerő külsejét, nagy és zömök alakká
terebélyesedett. Már nem tartotta magát mihasznának. Bostoni
rokonaik látogatása fordulópontot jelentett az életében. A Kate
kapcsán történt szégyenteljes incidens másnapján látta először
igazán dühösnek az apját, s ez csak jót tett neki. Az eset annyira
megrázta, hogy eltökélten próbálta összeszedni magát. Újult
elszántsággal vetette magát az egyetlen dologba, ami iránt
tehetséget mutatott, és minden korábbinál keményebben dolgozott a
családi üzletben.
Apja, Dirk elképedt, de meg is örült. A kagylópénz öv
átruházása bizonyította, mekkora hitet vet belé, John pedig nem is
tévedt le többet a helyes útról. Lassacskán elsajátított minden tudást,
így mostanra kész kereskedőnek tartották, ám ettől még tisztában
volt a saját gyengeségeivel. Tudta, hogy természettől fogva
hajlamos a tunyaságra, és oda kell figyelnie arra, mennyit iszik. S
minthogy nem ringatta magát illúziókba a saját fogyatékosságaival
kapcsolatban, jobb szívvel tekintett másokéra is. Ahogy közeledett a
húszas évei közepéhez, John Master kiegyensúlyozott és átfogó
képet kapott az emberi természetről.
Beszélték, hogy politikai pályára készül, de ő nem
különösebben iparkodott errefelé. Az elmúlt néhány év túlságosan is
sok mindenre megtanította.
A Zenger-féle tárgyalást követően a korrupt Cosby kormányzó
meghalt, így New York megindulhatott a reformok útján. Új
szereplők bukkantak fel a város vezetésében – kevésbé vagyonos
kereskedők, iparosok, a nép gyermekei. Az ember azt hihette,
örökre leáldozott a múlt korrupt rendszerének, de nem is tévedhetett
volna nagyobbat. A magas hivatal, a jó fizetés és a meggazdagodás
esélye rövid idő alatt korrumpálta az új embereket is. Ahogy
Londonban, úgy New Yorkban is beigazolódni látszott az öreg brit
miniszterelnök bölcsessége: „Mindenkinek megvan a maga ára.”
– Akkor már inkább keresem a kenyerem tisztességes
gazfickóként – jelentette ki kedélyesen John.
Ahogy aznap este útnak indult, ezüstvégű sétabotjával a
kezében, minden ízében tiszteletreméltó városi benyomását keltette.
Sötétedés után veszélyessé váltak az utcák, de őt ez sem zavarta.
Nem sok útonálló bajlódott volna vele.
Ami a néger összeesküvést illette, egyetlen szót sem hitt el az
egészből. Ismerte a város összes fogadósát, köztük a megvádoltat is,
a legnagyobb gazfickót valamennyi közül. Lehetségesnek tartotta,
hogy gyújtogatott, akár még bandát is toborozhatott az elégedetlen
rabszolgákból és másokból, akik neki dolgoztak, ám ezen felül nem
hitt el róla semmit. Egy szajha bármit hajlandó kijelenteni, ha
megfizetik érte. Akárcsak a rabszolga, ha szó szerint ég a talaj a
talpa alatt. Kínzással bármit ki lehet csikarni az emberből. Látta,
ahogyan a vizsgálóbíró buzgón lejegyezte a rémülten sikoltozó
rabszolgák szavait, s nem győzött utálkozni. Mindenki hallott az
előző évszázadban, a massachusettsi Salemben tartott
boszorkányperekről. Véleménye szerint a jelenkori események is
ide vezettek – vég nélküli vádaskodáshoz, kivégzésekhez és abszurd
képtelenségekhez. Csak azt remélte, hogy nem tart soká.
Istennek hála, aznap este örömtelibb dolgokon járhatott az esze.

*
Amikor először közölte apjával, hogy el akarja venni Mercy
Brewstert, Dirk Master teljesen elképedt.
– A kvéker lányt? Biztos vagy ebben? Az ég szerelmére, de hát
miért?
Ami az anyját illeti, ő is csak a kétkedésének adott hangot.
 – Nem hinném, hogy boldoggá tennétek egymást, John.
John Master azonban eltökélte magát, és tudta, hogy a szülei
tévednek. Súlyosan tévednek.
– Ami azt illeti, nem kvéker. – Amikor először találkoztak, ő is
annak vélte. Végtére is, a családja Philadelphiából érkezett, a lány
pedig mindenkit „kegyelmednek” meg „kendnek” szólított, ám
hamarosan kiderült, hogy bár az apja egykor valóban kvéker volt,
kiközösítették a gyülekezetből, mert az anglikán egyház egyik tagját
vette el. Azóta nem tartozott egyik gyülekezethez sem, s bár
megengedte, hogy felesége az anglikán templomba vigye a
gyerekeiket, ragaszkodott hozzá, hogy otthon az általa hőn szeretett
kvéker szokásokat gyakorolják.
– Kegyelmed egy igazi kvékerrel társalog, aki épp csak a
nevében nem az – árulta el Mercy mosolyogva Johnnak. –
Philadelphiában sok a vegyes család, mint a miénk, de azért nem
engedjük, hogy mások eszméi túl mélyen felkavarjanak bennünket.
Johnnak legelőször az tűnt fel, hogy ez a kvéker lány mit sem
törődik a megjelenésével. Nem úgy, mint a legtöbben. Mióta egyre
sikeresebbé vált, elpárolgott korábbi félszegsége, amit a társadalmi
osztályába tartozó lányokkal kapcsolatban érzett. Ha belépett egy
szobába, a legtöbb női szempár rá szegeződött. Ha a fiatal lányok
szemközt találták magukat vele, sokszor elpirultak. Csak Mercy
Brewster nem. Ő nyugodtan a szemébe nézett, és a legnagyobb
természetességgel társalgott vele.
Úgy tűnt, nincs is igazán tisztában a tulajdon külsejével.
Átlagos lány volt, némiképp alacsony, középen szétválasztott bodor
hajjal és szélesen ülő barna szemekkel. Egyszerű teremtés, aki
békében él önmagával. Még sosem találkozott hasonlóval.
Csak egyetlen feszélyezett pillanatra emlékezett.
– Szeretek olvasni – közölte az első alkalommal, amikor
meglátogatta, mire a szíve kihagyott egy ütemet. Csakhogy a lány
nem valami elvont filozófiai értekezést mutatott neki, hanem a
philadelphiai nyomdász, Benjamin Franklin színes Almanachját,
melynek rövid történeteit és élceit maga is szívesen böngészte.
Hónapokon át csupán a barátjaként tekintett rá. Fesztelenül,
családi barát gyanánt látogatta, ha pedig másnál találkoztak,
kedélyesen elcsevegtek, miközben fel sem tűnt neki, hogy mindenki
másnál több időt tölt a társaságában. Társalgásuk sosem folyt
romantikus mederben. Hétköznapi dolgokról, üzleti ügyekről
beszéltek. Miként a legtöbb kvéker lányt, őt is abban a szellemben
nevelték, hogy a maga csendestársi módján egyenrangú bármely
férfival, s azt sem tagadhatta, hogy jó érzéke van az üzlethez.
Ahogy a szállítmányozásról kérdezte, fürge észjárásról tett
tanúbizonyságot, és megértett mindent, amiről mesélt neki. A lány
sosem flörtölgetett, ahogyan ő sem vele. Nem kérdőjelezte meg a
kijelentéseit, látható készséggel elfogadta olyannak, amilyen.
Oldottnak és önfeledtnek érezte magát a társaságában.
Egyszer-kétszer azon kapta magát, hogy küld felé egy gyengéd
mosolyt, avagy könnyedén megérinti a vállát, mintha csak választ
provokálna, de a lány az efféle kedveskedést is barátságuk jelének
tudta be. Olyannyira, hogy nemrégiben már azon tűnődött, talán
szántszándékkal igyekszik tartani a távolságot.
Akkor változott meg minden, amikor elment a prédikációra.

*
A kereszténység történetében sokszor felbukkantak karizmatikus
igehirdetők, akik magukhoz vonzottak és inspiráltak másokat, míg
végül egész mozgalom szerveződött köréjük – és minden
mozgalom, akár a kiáradó folyó, hátrahagyta a maga termékeny
üledékét az eljövendő nemzedékek számára.
John Master néhány évvel korábban hallott először a Wesley
fivérekről, akik élő hitüktől és evangelizációs törekvéseiktől fűtve
néhány oxfordi barátjukkal új mozgalmat indítottak az anglikán
egyházon belül. 1736-ban John Wesley megérkezett az amerikai
gyarmatokra, a georgiai Savannah-ba, hogy megtérítse az ott élő
indián őslakosokat, s bár néhány év múlva némiképp csalódottan
tért haza, Georgiában azonnal felváltotta őt oxfordi barátja, George
Whitefield. Mindeközben a Wesley fivérek evangéliumi mozgalma
odahaza szép csendesen növekedett, hogy az igehirdetések szövegei
az Atlanti-óceánon átkelve eljussanak Philadelphiába, Bostonba és
New Yorkba. Némelyik egyházfi eltévelyedésnek ítélte a
mozgalmat, és a buzgó fiatalokra megvetően csak úgy hivatkozott,
mint „metodistákra”, de a gyújtó hangú prédikációk ettől csak még
többeket hoztak lázba.
1739 nyarán, miután Angliába látogatott és tárgyalt a Wesley
fivérekkel, George Whitefield visszatért, hogy a gyarmatokon még
szélesebb körben hirdesse tovább az örömhírt. Elsőként
Philadelphiában állt meg.
– Igen figyelemreméltó ember, tudja – jegyezte meg Mercy
John Masternek.
– Elment meghallgatni a prédikációját?
– Természetesen. Ben Franklinnel, aki jó barátja. Bár az is
bizonyos – tette hozzá mosolyogva –, hogy ha egy ünnepelt híresség
odalátogat, addig nem szabadul Philadelphiából, amíg ismeretséget
nem köt vele.
– Nagy hatást tett önre?
– Igen, nagyot. A hangja erőteljes és oly tiszta, hogy egy
mérföldre elhallatszik, miként Urunké a hegyi beszéd alatt. S bár
ugyanolyan szavakat használ, mint akármely más prédikátor, mégis
hatalmában áll úgy lefesteni egy jelenetet, hogy szinte magunk előtt
látjuk. Nagyon magával ragadó. A szabadban, sok ezres tömegek
előtt beszél. Sokan egészen fellelkesülnek tőle.
– Mr. Franklin is fellelkesült?
– Mielőtt indultunk, azt mondta nekem: „Whitefield rendes
fickó, de nem hagyhatom, hogy kifosszon. Láthatja, minden
pénzemet kitettem. így nem törhet rám a kísértés, hogy bármit adjak
neki, amíg le nem higgadok.”
– Úgy hát Franklintól nem kapott semmit.
– Épp ellenkezőleg. Mr. Whitefield a georgiai árváknak
gyűjtött, és a prédikáció végére Mr. Franklin úgy fellelkesült, hogy
tőlem kért kölcsön, csak legyen mit beletennie a perselybe. Utána
természetesen megadta a tartozását – tette hozzá.
Whitefield kétszer látogatott New Yorkba. Az anglikánok és a
holland lelkészek nem engedték a templomaikba, a presbiteriánus
lelkipásztor azonban tárt karokkal fogadta. A szabadban is hirdette
az igét. Nem mindenki örült az üzenetének. Amikor arról beszélt,
hogy a rabszolgák lelki üdvével is törődni kell, sokan úgy
gondolták, hogy csak bajt kavar. Azután, előző év novemberében,
újra eljött a városba.
– Nem jön el meghallgatni? – kérdezte Mercy.
– Nemigen – szabódott John.
– Szeretném újra látni, ahogyan a szabadban prédikál, de ekkora
tömegbe nem mehetek egymagámban. Igazán kedves lenne öntől,
ha elkísérne – tette hozzá, némiképp feddő hangon.
John erre igazán nem mondhatott nemet.

*
Egy hideg őszi napon indultak neki a Broadwaynek. Elhagyták a
Trinity Churchöt és a presbiteriánusok imaházát. Néhány utcával
arrébb a kvékerek imaháza mellett is elhaladtak, majd valamivel
távolabb, ahol a régi indián ösvény jobbra ágazott, már kezdődött a
Common nagy, háromszög alakú tere. Lehetett bármily csapnivaló
az idő, jókora emberár hömpölygött errefelé. Mire John és Mercy
megérkezett, máris tekintélyes tömeg gyűlt össze.
A tér közepén fából magas emelvényt ácsoltak. Mindenféle
népek eljöttek: tekintélyes kereskedők a családjukkal, iparosok,
inasok, matrózok, kétkezi munkások, rabszolgák. Ahogy
körültekintett, John ötezer főre becsülte a számukat, miközben
folyamatosan egyre többen érkeztek.
Noha több mint félórája várakozott, a tömeg jól viselkedett, és
meglepően csendes maradt. Szinte tapintani lehetett a várakozás
izgalmát. Ekkor végül féltucatnyi férfiúból álló csoport indult az
emelvény felé, majd mikor elérték, egyikük felhágott a lépcsőkön,
és szembenézett a tömeggel. John számított valamiféle felvezetésre,
de szó sem volt ilyesmiről. Se énekek, se imádságok. A prédikátor
csak felemelte hangját, hogy munkához lásson, és felolvassa a
Szentírás egyik passzusát.
George Whitefield egyszerű fekete köntöst viselt fehér
hajtókával, a fején hosszú parókával. John még ebből a távolságból
is láthatta, hogy a prédikátor csak a húszas éveiben jár.
Mégis, mily magabiztosan hirdette az Igét. Lázárról beszélt, aki
feltámadott holtából. Hosszan idézte az igeszakaszt és az egyéb
utalásokat, de oly modorban, hogy bárki könnyen követhette. A
tömeg odaadó figyelemmel, áhítattal hallgatta a tanítást, ahogy
megkapó részletességgel felelevenítette a jelenetet. Semmit sem
hallgatott el. Képzeljük el a tetemet, mondotta, amint nemcsak
holtan fekszik a sírban, de már bűzlik. Képzeljük el, hogy ott
vagyunk. Ahogy élénk színekkel tovább ecsetelte a részleteket, John
Master szinte orrában érezte a bomló test bűzét.
Most pedig tegyük mérlegre a jelenet belső üzenetét – biztatta
őket Whitefield –, lássunk túl magán a csodatételen. Hát nem
vagyunk Lázárok mi mindannyian? Bűzlünk a bűneinktől, és holtak
vagyunk Isten szemében, hacsak nem engedjük, hogy Krisztus
feltámasszon. John ekkor önkéntelenül is saját dicstelen múltjára
gondolt, hogy elfogadja a prédikátor szavainak mély igazságát.
Whitefield tovább korholta őket – a bűnükért és a restségükért,
amiért nem fordítanak hátat a gonosznak. Felhozott minden létező
ellenvetést, miért nem akarna valaki Istenhez járulni, majd pontról
pontra megcáfolta valamennyit. S ekkor, miután a tömeg megindult,
magába tekintett, és már nem rejtőzhetett sehová, rátért a
buzdításra.
– Jöjjetek – kezdett felemelkedni a hangja –, siessetek Hozzá
mind, és járjatok Istennel. Állj meg – dörrent zengő hangja –, állj
meg, te bűnös ember. Fordulj vissza, ó, fordulj vissza, te tévelygő
bűnös. Mondom, ne késlekedj tovább, egy lépést se többet ezen az
istentelen úton. – A tömeg fel-felkapdosta a szavait. A markában
tartott mindenkit. – Ints búcsút a test vágyainak! – kiáltotta. –
Távozzatok tőlem, nem járok többé veletek. Hagyj el, oktalan
kevélység! Nincs semmi keresnivalód az életemben! Isten az Ő
magasztos kezével elvesz tőlem, ó igen! – Hangja eksztatikus
magasságokba szökött, s körben mindenütt arcok tekintettek fel rá,
némelyek sugárzón, mások könnytől fényesen. – Életed bírája, ím,
az ajtónál kopogtat. Ő, aki majd újra eljő, s nem késlekedik. – Most
– rivallt rájuk –, most van itt az idő, most jött el az óra, hogy
megragadjátok az üdvösséget. S mind úgy fényeskedünk majd,
miként a csillagok a mi Mennyei Atyánk királyságának boltozatán,
örökkön-örökké…
Hívta őket, hogy lépjenek elő e szent percben, és térdepeljenek
le Uruk előtt, amit a legtöbben meg is cselekedtek.
Akarata ellenére John Master szemében is könnyek csillantak,
ahogyan az érzelmek forró árja elöntötte. S ahogy az oldalán álló
Mercyre tekintett, hogy lássa az arcáról sugárzó jóságot és higgadt
magabiztosságot, úgy tűnt számára, ha mellette lenne egész
hátralévő életében, vele megélhetné mindazt a szeretetek
boldogságot és békét, amit korábban soha.
Akkor döntötte el, hogy feleségül veszi.

*
Szülei esengtek, hogy még ne valljon szerelmet. Ismerje meg őt
jobban, tanácsolták, legyen biztos a dolgában. Gyanították, hogy a
Whitefield által felkavart érzelmek is szerepet játszhatnak
döntésében, ezért is örültek, amikor az evangélista nem sokkal
később elhagyta a várost, s még jobban, amikor tavasszal sem tért
vissza.
Mindeközben John a szokott gyakorisággal látogatta Mercyt.
De még ha óvakodott is elárulni magát, tavaszra a lány
figyelmét sem kerülhette el, hogy egyre fokozódó vonzalma immár
nem csupán a meghitt barátság jele. Ez az óvatos közeledés számára
is újdonság volt – eddigi viszonyait a kéretlen őszinteség jellemezte,
hogy azok így vagy úgy, de gyorsan megoldódjanak. Ez a fokozatos
közeledés, melynek során minden nappal tisztábban látta és
nagyobbra tartotta a lány értékeit, teljesen ismeretlen terepre
vezérelte. Húsvétra fülig beleszeretett Mercybe, amit neki is tudnia
kellett. Ekkor már csak a városban tapasztalható felfordulás gátolta
meg abban, hogy szerelmet valljon. És még valami.
Nem tudta biztosan, hogy vonzalma viszonzásra talál.
A szemérmes tartózkodás igazán nem jellemezte Mercy
Brewstert – nagyon is határozott véleményt formált mindenről –,
mégsem tudhatta, hozzá miként viszonyul. Nem kapott tőle
semmiféle jelet. Csak annyit tudhatott, hogy barátjaként szereti őt,
de van valami, ami miatt vonakodik udvarlásra bátorítani. Pedig ő
igazán egyértelművé tette a szándékait: elhalmozta
gondoskodásának jeleivel, könnyedén a derekára siklatta karját,
szűzies és kevésbé szűzies csókokkal borította el, mindhiába – noha
semmivel sem utalt rá, hogy helytelenítené a törekvéseit, érzékelte a
vonakodását és a távolságtartást, ami messze túlmutatott a kvéker
szemérmességen.
Eljött hát az ideje, hogy tisztázza a dolgot. Tudatta vele, hogy
ma este felkeresi, továbbá négyszemközt óhajt szót váltani vele,
amiből nyilván levonta a megfelelő következtetést. Habár ettől még
ugyanúgy nem tudta, mi lesz a válasz.
Mindezek után nem csoda, ha selyem mellénye alá felvette a
szerencse-hozó kagylópénz övét is.

*
Mercy Brewster takarosán felöltözött, és meglehetősen jól festett.
Ennyi pedig, döntötte el, éppen elég.
Már régen beszélt a szüleivel John Masterről. Végtére is, az
apjának a beleegyezését kell adnia. Mr. Brewster némi kétkedéssel
tekintett az ifjú erkölcsi alapjaira, de mást nemigen hozhatott fel
ellene. Az anyja is ismerte John szüleit, és túl vagyonukon, amely
senki érdeklődését nem kerülhette el, tiszteletreméltónak tartotta
őket.
Nem meglepő, hogy John Master oldottnak érezte magát Mercy
Brewster társaságában. A lány igen kellemes helyen nevelkedett.
Noha csak a tizenhetedik század végén alapították, Philadelphia oly
ideális helyen feküdt – ahol nem csupán a déli piacokat szolgálhatta
ki, de tárt karokkal fogadhatta más nációk és hitvallások újonnan
érkezett képviselőit is hogy méretét tekintve máris lehagyta Bostont
és New Yorkot. Talán azért is, mert ellentétben Massachusetts
szikes-sziklás földjével, Philadelphia gazdag legelők karéjában
feküdt, ami szerethető hellyé tette. A vallás szintén szerepet játszott.
A városban prominens szerepet játszó kvékerek természetüktől
fogva kedves, maguknak való emberek voltak – nem úgy, mint a
Bostont alapító sótlan puritánok, akik szent kötelességüknek
érezték, hogy pálcát törjenek mások felett.
Ha egy philadelphiai olvasott is, nem kívánta másra erőltetni az
olvasmányait. A túl sok tanulás, túl sok tudás, túl sok siker, túl sok
bármi megzavarhatta a zöldellő legelők és széles völgyek meghitt
békéjét, amitől a boldog Philadelphia kezdettől irtózott. John Master
értett a dolgához, jó családból származott, és barátságos társalgónak
bizonyult, egy kedves philadelphiai lány nem is kívánhatott többet.
John Master egyvalamiben mégis tévedett. Azt hitte, Mercynek
nem tűnt fel a görög istenekhez való hasonlósága. Nagyon is feltűnt.
Amikor legelőször szót váltottak, Mercynek minden józan kvéker
neveltetése elkélt, hogy megőrizze a higgadtság látszatát. A lelkület
a fontos, nem a hívság, emlékeztette magát újra és újra, de mégis
hogyan lehetséges, tette fel nyomban a kérdést, hogy ilyen
megnyerő külső éppen egy ilyen szürke kis egér társaságára vágyik?
Hosszú ideig feltételezte, hogy csak ártalmatlan barátot lát benne –
ép ésszel nem is hihette, hogy ennél többről lenne szó. Amikor John
egyszer-kétszer többet sejtetett, eltűnődött, hogy talán csak
játszadozik vele, majd ahogy érzései láthatóan és kitartóan tovább
erősödtek, mindig akadt valami, amit aggasztónak találhatott.
Nem tudta például, számíthat-e a gyengédségére. Gyengéd volt
persze, a szó hétköznapi értelmében. Szerette a szüleit, őszintén
kedvelte a barátait, csakhogy e tekintetben egy kvéker lány
magasabbra tette a mércét, mint azt John feltételezte. Képes-e
vajon, tette fel magában a kérdést, igaz szívvel mások felé fordulni?
Persze még fiatal, és a fiatalság önző, de akkor is bizonyosságot kell
szereznie.
Előtte mindennek a kételyének természetesen nem adhatott
hangot. Ha a fiú csak megsejti az aggodalmát, könnyedén tehetett
valami nemes gesztust, hogy eloszlassa. Nem maradt más, csak a
várakozás és a reménykedés. Mert e bizonyosság nélkül nem
adhatja neki a szerelmét.
A fiú nem sejthette, de a próbatétel az a prédikáció lett, amelyen
együtt vettek részt. Ha akkor nem tart vele, csendesen visszavonul
magába, vonakodva becsukja szívének titkos ajtaját, és barátok
maradnak, de semmi több. Whitefield igehirdetése alatt, noha a fiú
nem vette észre, mindvégig őt figyelte. Elégedetten látta
megindultságát, az őszinte könnyeket a szemében. Jó ember,
mondta magában, melegség lakik a szívében – de vajon csak azért,
mert megindította Whitefield prédikációja, vagy ez valami
komolyabb, szilárdabb, nemesebb? Tovább figyelte hát. Még
miután nyilvánvalóvá vált, hogy készen áll megkérni a kezét, akkor
sem engedte magát eltéríteni alapállásától, hogy továbbra is
bizonytalan marad, és fenntartja a háromlépésnyi távolságot.
Amit végképp megnehezített, hogy immár hónapok óta
teljességgel és menthetetlenül szerette őt.
Ma este pedig eljött hozzá. Tudta előre, mit fog mondani. Csak
azt nem, mit fog válaszolni.

*
Az ifjú Hudsont elkerülte a szerencse. Próbálkozott néhány
fogadóban, de mindenhol azt mondták, nincs szobájuk. Ismert
néhány rossz hírű helyet, ahol megszállhatott volna, de ezeket
messze elkerülte. Elment egy ismerős szabóhoz, hátha ott
meghúzhatja magát, a férfi azonban a nehéz időkre való tekintettel
elhagyta a várost. Egy másik barátja – hozzá hasonlóan szabad
fekete – máris börtönbe került. Éppen úton volt egy ismerős
kötélverő háza felé, amikor a Vesey Streetnél szörnyű hibát vétett.
Nyomban felfigyelt a füstölgő kéményre. Egy házhoz tartozott,
tőle néhány ajtónyira. Még a sűrűsödő sötétben is feltűnt a tömött
fekete füst, noha lángoknak nyomát se látta. Valaki jól tenné, ha
ránézne arra a füstre, gondolta, de minthogy nem akart
belekeveredni semmibe, tovább is indult, amikor két járőr fordult be
a sarkon.
Ők is meglátták a tüzet. És meglátták a fekete embert. És
végigmérték. Szigorú tekintettel.
Akkor pánikba esett.
Tudta jól, mi jár a fejükben. Vajon a fekete ember okozta a
tüzet? Persze megállhatott volt előttük, hogy az ártatlanságát
bizonygassa, de hinnének-e neki? Minthogy a hajóskapitány
keresteti, aligha akarhatja, hogy a hatóságok elé citálják. Csak
egyvalamit tehetett. Sarkon fordult, és rohanni kezdett. A járőrök
kiáltoztak és utána eredtek, de lehagyta őket. Sebesen bevette magát
egy szűkös közbe, át egy falon, végig egy másik sikátoron, és már el
is vesztették a nyomát.
Már félúton járt a Ferry Streeten, ahol reményei szerint végre
biztonságban lehetett, amikor léptek hallatszottak mögötte, és
megfordulva éppen a két járőrt látta.
Egy pillanatra eltűnődött, mit tegyen. Szaladjon újra el? Talán
kereket old, de ha mégsem, csak a bűnösségét bizonyítja. Vajon
biztosak lehetnek abban, hogy ő ugyanaz a fekete, akit a másik
utcában láttak? Nemigen, de talán nem is törődnek ezzel. Habozott,
már-már újra a menekülés mellett döntött, amikor meglátott egy
másik férfit, aki az utca másik végéből tartott felé. Nagydarab,
keménykötésű fickónak tűnt, a kezében ezüstvégű sétabottal. Ha
elfut, és a járőrök üldözőbe veszik, a sétabotos férfi bizonyosan
elkapja. Nem tehetett mást, mint megvetette a lábát, és összeszedte
minden maradék méltóságát.

A két járőr beérte. Noha meg se moccant, az egyikük

megragadta a grabancát.
– Megvagy. – A fickó még meg is rázta. – Láttunk.
– Mit láttak?
– Téged a Vesey Streeten. Gyújtogattál.
– Nem én! Nem is jártam a Vesey Streeten.
– Ne szájalj velünk, nigger! Mégy a tömlődbe.
A sétabotos férfi odaért hozzájuk.
– Mi folyik itt? – érdeklődött.
– Láttuk a niggert, ahogy felgyújtott egy házat a Vesey Streeten
– felelte az egyik járőr. – Nem igaz, Herman?
– Meglehet – felelt a másik, noha Hudson látta, hogy nem teljes
meggyőződéssel.
– Nem, az nem én voltam – tiltakozott. – Még csak nem is
jártam arrafelé.
– Mikor volt ez? – tudakolta az idegen.
– Úgy tíz perce, nem igaz, Jack? – felelt ezúttal Hermán.
– A nigger tömlöcbe való – bólintott Jack.
– Ez ugyan nem – felelt az idegen higgadt hangon –, mert amíg
öt perce el nem küldtem, hogy intézzen el valamit, mindvégig
velem volt. – Egyenesen belenézett Hudson szemébe, mielőtt
visszafordult a járőrök felé. – A nevem John Master. Az apám Dirk
Master, és ez a rabszolga az enyém.
– Valóban? – kérdezte gyanakodva Jack, de Herman már
készen állt kapitulálni.
– Mindjárt gondoltam. Ezért tűnt olyan másnak.
– A fene vigye – mormolta Jack.
Az idegen kivárta, amíg a járőrök befordulnak a sarkon, mielőtt
megszólalt.
– Nem te gyújtottad azt a tüzet, igaz?
– Nem, uram – felelte Hudson.
– Mert ha mégis, nagy bajban vagyok. Kié vagy?
– Senkié, uram. Szabad vagyok.
– Úgy? És hol élsz?
– A nagyapámnak volt egy kis ivója a parton, de ő meghalt.
Hudsonnak hívták.
– Ismerem a helyet. Ittam már ott.
– Nem emlékszem önre, uram.
– Csak egyszer-kétszer mentem oda, de hát megfordultam az
összes többi helyen is. Ittam én mindenfelé. Hogy hívnak?
– Az én nevem is Hudson, uram.
– Hm. Akkor most hol laksz?
– Jelenleg sehol. A tengerről jövök.
– Hm. – Megmentője újra elgondolkodott. – Megléptél a
hajóról? Hudson bölcsen hallgatott.
– Ma láttam a parton egy részeg hajóskapitányt, aki arról
zagyvált, hogy a négere meglépett. Nem mondanám, hogy jó
benyomást tett rám. A hajón is ilyen iszákos?
Hudson végiggondolta a dolgot. Valamiért úgy érezte, az
idegen az ő pártján áll.
 – Kis híján kétszer is elvesztette a hajót, uram – vallotta meg.
– Akkor jobb, ha egy ideig mellettem maradsz – bólintott John
Master. – Játszd el a rabszolgámat, amíg jobbra nem fordulnak a
dolgok.
– Szabad ember vagyok, uram – emlékeztette Hudson.
– Akarsz velem tartani, vagy sem? – tette fel a kérdést jótevője.
Miután nemigen látott más kiutat, Hudson elfogadta az
ajánlatot. Így legalább kis időre biztonságban lehetett.

*
Mercy Brewster igencsak meglepődött, amikor John egy ismeretlen
rabszolgával állított be. Beletelt néhány percbe, amíg elmondta, mi
történt, azután Hudsont leküldték a konyhába.
– Szerintem igazat mond – jegyezte meg John, amint Hudson
hallótávon kívül került. – Ha nem, szörnyű hibát követtem el. –
Elmosolyodott. – Attól tartok, hazudtam, Mercy. Ezt nyilván
helyteleníti.
– Azért hazudott, hogy megmentsen egy ártatlant az igaztalan
vádaktól. Talán önnek köszönheti az életét.
– Meglehet. Nem hagyhattam ott szerencsétlen flótást.
– Nem – szólt csendesen a lány. – Megértem.
– Remélem, nem bánja, hogy idehoztam.
– Jaj, dehogy – rebegte Mercy elfúló hangon. – Egyáltalán nem.
– Egy hosszú pillanatig elnézte a fiút, mielőtt eldöntötte a dolgot.
Igen, kedves lélek. Nem tett volna ilyet, ha nem lenne az. S ekkor,
hogy a szíve már a torkában dobogott, belenézett a fiú szemébe. –
Lenne valami, amit el szeretne mondani nekem, John?
 Montayne fogadója

1758

Eljött Guy Fawkes napja, és New Yorkban pápát égettek.

November ötödike fontos nap volt Anglia életében. Másfél
évszázad telt el, mióta a katolikus Guy Fawkes megkísérelte
felrobbantani a protestáns parlamentet. Attól a naptól minden évben
máglyán égették el az őt jelképező bábut, és az ünnepi külsőségek
idővel kezdték háttérbe szorítani még a mindenszentek ősi
szertartását is, Guy Fawkes éjjele persze New Yorkba is eljött,
hanem a New York-iak lassacskán úgy döntöttek, feljavítják kicsit
az angol példát, és a dolgok velejéig hatolnak. Ennek okán magát a
pápát hordozták végig az utcákon, majd máglyán elégették,
mindenki legnagyobb örömére. Vagy legalábbis csaknem
mindenkiére – a városban élő katolikusok persze tiltakoztak, de
miután nem voltak túl sokan, bölcsen hallgattak.
Amikor John Master aznap este a Broadwayn örvénylő
tömegben meglátta Charlie White-ot, mosolyogva integetett neki.
Charlie bólintott, de nem mosolygott. Ebből John rájött, hogy már
évek óta nem beszéltek, ezért nyomban felé indult.
Egy kicsit ő is feszengett, amikor azt mondta: „Jó, hogy látlak,
Charlie”, s már-már hozzátette, hogy „a minap épp rád gondoltam”,
de nem tette, mert szemenszedett hazugság lett volna, amit
mindketten tudtak. Ekkor szerencsére kiderült, hogy éppen
Montayne ivója előtt állnak, ezért felélénkült.
– Igyunk egyet. – Mint a régi szép időkben. Charlie is élénken
emlékezett rájuk. Azok voltak csak a szép idők, amikor John
Masterrel együtt gyerekeskedtek.
Többnyire csakugyan szép idők voltak. Horgásztak a folyónál.
Egymásba karolva járták a Broadwayt. Az erdőben aludtak, s azt
hitték, medvét hallanak. Kieveztek a Kormányzó szigetére, hogy ott
töltsék az egész napot, miközben Johnnak az iskolában lett volna a
helye. Mindenféle csibészség-be keveredtek. John egyszer-kétszer
azt is megengedte, hogy vele tartson apja egyik hajóján, amikor
éjjelente melaszt csempészett a francia hajókról.
John apja ilyenkor takaros zsebpénzt adott neki, hogy
hallgasson a dologról, noha Charlie az élete árán is megvédte volna
a titkát.
Szinte mintha a családhoz tartozott volna. Az volt ám a
barátság!
Ahogy John idősebb lett, kocsmázni is együtt jártak, Charlie
persze nem ihatta le magát úgy, mint John. Neki dolgoznia kellett.
Így amikor John lerészegedett a matrózokkal, általában ő vitte haza.
Amikor John hátat fordított mindennek, és dolgozni kezdett,
nem sokat látta Charlie-t, amit Charlie meg is értett. Nem akar látni,
gondolta, mert arra emlékeztetem, amitől örökre szabadulni akar.
Arra, amilyen azelőtt volt. Megértette, mégis fájt. Időről időre azért
látták egymást, még ittak is együtt, de már minden megváltozott.
Charlie egyszer elkövetett egy apró hibát. A piacon járt, s
valahogy észrevette Johnt, aki az erőd kapujának közelében egy
kereskedővel társalgott. Odament, és köszöntötte a barátját, ahogy
máskor is tette volna, mire John hűvös tekintettel végigmérte,
amiért félbeszakította. A kereskedő sem örült, hogy egy hozzá
hasonló fickó zavarja a köreit. Charlie sietve eloldalgott, s úgy
érezte, bolondot csinált magából.
Johnnak másnap legelső dolga volt, hogy eljöjjön hozzá.
– Sajnálom a tegnapit, Charlie – kezdte. – Megleptél! Még
sosem kötöttem üzletet azzal a fickóval. Veszettül próbáltam
megérteni, mit akar.
– Rendben van, John. Nem történt semmi.
– Szabad vagy ma este? Ihatnánk valamit.
– Ma este nem jó, John. Majd jelentkezem.
De persze nem tette. Mi értelme lett volna? Valóban más
körökben mozogtak.
John akkor sem feledkezett meg róla. Úgy egy évvel később
újra eljött. Charlie kétkezi munkásként dolgozott, de volt egy nagy
kézikocsija, amivel időnként szállítmányozást is vállalt. John
megkérdezte, leszerződne-e a Master családdal, hogy árut szállítson
néhány közeli farmra. Rendszeres munka lenne, minden héten egy
egész nap, és a család jó feltételeket kínál. Charlie örült, majd egy
ideig rendben is mentek a dolgok. Ha tehette, John egyéb
megbízásokat is szerzett neki.
Ilyen a dolgok természete: a gazdag ember munkát ad a
szegénynek. Azután, az utolsó alkalommal, amikor a Masterek
munkát adtak Charlie-nak, már nem John, hanem egy titkár intézte
az ügyletet.
Közben mindketten megházasodtak. John egy philadelphiai
kvékert vett el, Charlie egy fuvaros lányát. Mindketten családot
alapítottak. John nem tudta Charlie gyermekeinek nevét, Charlie
azonban továbbra is mindent tudott Johnról.
Mert Charlie igenis sokszor gondolt Johnra. Gyakran elhaladt
Master tetszetős otthona előtt, és tudta, hogyan fest Mercy Master,
hogyan a gyerekei. Hallotta az ivóban a velük kapcsolatos
szóbeszédeket, és engedett kíváncsiságának, lett légyen bármily
morbid. Magát John Mastert lepte volna meg a legjobban, ha tudja,
milyen gonddal követi Charlie White az ügyei alakulását.

*
Ott ültek a sarokba húzott félreeső asztalnál, ahol az italaikat
dajkálgatták.
– Hogy van a család, Charlie? Minden rendben?
Charlie-ra ráfért volna egy borotválkozás, az arca is egyre
barázdáltabb lett. Szemei résnyire szűkültek bozontos sötét haja
alatt.
– Megvagyunk – felelte. – Azt mondják, te is szépen
boldogulsz.
– Hát, igen. – Kár is lett volna tagadni. – A háborúból sokan jó
hasznot húztak.
Három év telt el, mióta az anyja meghalt, és az apja, Dirk
visszavonult az üzlettől, hogy Manhattantól északra, Westchester
megyében vegyen magának egy darabka földet. Ott élt teljes
elégedettségben, egy házvezetőnő gondjaira bízva.
– Olyan vagy, mint egy igazi holland – jegyezte meg gyengéd
hangon a fia –, aki visszavonul a bouweriéjére. – Bár Dirk szerette,
ha tájékoztatta az üzletek állásáról, immár John Master felügyelte a
család tevékenységét. Ami, köszönhetően a háborúnak, minden
korábbinál több hasznot hajtott.
Franciaország és Nagy-Britannia vetélkedése ugyanis új
szakaszba lépett. Noha az előző évszázadban ádáz küzdelmet
folytatott az indiai szubkontinensért, a jövedelmező nyugat-indiai
cukorüzletért és az északi prémkereskedelemért, a két nagyhatalom
Amerikában jobbára beérte az irokézek bevonásával folytatott
kisebb összecsapásokkal, melyekre a Hudson vagy a Szent Lőrinc
felső folyásánál, New Yorktól tisztes távolságra került sor. Nemrég
ugyanakkor mindkét birodalom szemet vetett a nyugatra fekvő
Ohio-völgyre, mely összekapcsolhatta Franciaország déli birtokát a
Mississippi-folyó menti Louisiana kiterjedt északi területeivel.
1754-ben a brit hadsereg egy meglehetősen fiatal és tapasztalatlan
virginiai tisztje, George Washington behatolt az Ohio-völgybe, és
felállított egy kis helyőrséget, hogy a franciák nem sokkal később
páros lábbal rúgják ki. Az incidens önmagában nem érdemelt volna
szót, mégis döntésre késztette a brit kormányt. Elérkezett az ideje,
hogy egyszer s mindenkorra elűzze északkeletről az ősellenséget.
Hogy végre rendes háborút viseljen.
– Köszönőlevelet kéne írnom George Washingtonnak – nevetett
fel John Master –, amiért egész vagyont keresett nekem.
A háború együtt járt a kalózkodással, mely téren John Master
otthonosan mozgott. Ez az üzletág nagy kockázattal járt, de ő
kiismerte: a legtöbb út talán veszteséget termel, néhány
zsákmányolt hajó azonban mindenért kárpótol, ha pedig egyszerre
tucatnyi hajóban is részesedést szerez, s ezáltal megosztja a
kockázatot, a haszon messze meghaladja a veszteséget. Olyannyira,
hogy minden évben megkétszerezi, sőt megháromszorozza
befektetéseit. Ezt a hazárdjátékot csak az igazán gazdagok
engedhetik meg maguknak, de ő közéjük tartozik.
New York számára az igazi hasznot mégis a brit hadsereg
hajtotta. Rövid idő alatt tíz-, húsz-, sőt nemsokára huszonötezer
vörös kabátos érkezett Angliából, hogy a franciák ellen harcoljon, s
ehhez jött még a hatalmas flotta: a csaknem tizenötezer tengerész.
Ezek mind New Yorkban és Bostonban kötöttek ki.
A seregeknek és flottáknak pedig ellátmány kellett. S nemcsak
az – a tisztek rendes lakóhelyet és mindenféle szolgáltatásokat is
igényeltek. A karibi térség ellátásán felül így John Master nagy
kormányzati megrendeléseket teljesített: gabonát és épületfát,
szövetet és rumot szállított, akárcsak a legtöbb kereskedő ismerőse.
A felszökő kereslet miatt a legszerényebb iparosok is árat emeltek, s
bár a kétkezi munkások arra panaszkodtak, hogy a szolgálaton
kívüli katonák részmunkákat vállalnak, és elveszik a kenyerüket,
összességében nézve az olyan munkáscsaládok is, mint Charlie-é,
hallatlanul magas jövedelemhez jutottak. A legtöbb New York-i,
akinek bármi eladnivalója akadt, teljes őszinteséggel mondhatta:
„Isten áldja a vörös kabátosokat.”
– Sok az építkezés – vont vállat Charlie. – Nem panaszkodom.
Eltársalogtak a családról és a régi időkről, kellemesen
átiddogálták az estét. Ahogy felidézte ifjúságát, John úgy érezte,
egyáltalán nem rossz, hogy a Charlie-hoz hasonló fickókkal múlatta
az idejét. Talán már vagyonos negyvenes kereskedő, aki
kényelemben él, gondolta, de ismeri az utcát, a kikötők és fogadók
életét, s emiatt az üzlethez is jobban ért. Ismeri a Charlie-hoz
hasonlók gondolkodását, tudja, mikor hazudnak. Tudja kezelni őket.
A saját fiára, James-re gondolt. Rendes fickó, nem is lesz vele
semmi gond. Kiemelt figyelmet fordított a tanítására, és
elmagyarázta neki a város kereskedelmének működését, hogy tudja,
mire ügyeljen. Helyes útra terelte. Ezzel együtt, merengett el, a
nemzedéke kezd kissé elkényelmesedni. Jamesnek leginkább arra
lenne szüksége, döntötte el, hogy megtanulja azokat a leckéket,
amiket annak idején ő maga is.
Így amikor késő este Charlie megjegyezte, hogy Sam fia
tizenhárom esztendős, épp, mint James, John hirtelen felélénkült.
– Én azt mondom, Charlie, hogy a te Samednek és az én
Jamesemnek meg kellene ismerkedniük. Te mit gondolsz?
– Örülnék neki, John.
– Miért is ne küldeném el hozzád?
 – Tudod, hol találsz.
– Akkor legyen holnapután. Délben.
– Várni fogjuk.
– Ő pedig ott lesz. Igyunk még egy utolsót.
A pápa teljesen elhamvadt, mire elváltak útjaik.

*
Másnap reggel John Master beszélt James fiának Charlie White-ról,
és hogy holnap elmegy hozzá látogatóba. Este újra emlékeztette
erre. A kérdéses nap kora reggelén, mielőtt elment otthonról,
elmagyarázta Jamesnek, hogyanjuthat el Charlie házához, és
figyelmeztette, hogy ne késsen el. James megígérte, hogy pontos
lesz.

*
Aznap délután Mercy Masterhez is látogató érkezett. Gondosan
választotta meg az időpontot: James és a nővére, Susan egyaránt
elment otthonról, a férje pedig még hosszú ideig nem tért haza.
Amikor az építész megérkezett, Hudson bevezette a társalgóba, ahol
letakarították a kis asztalt, hogy előkerülhessenek a rajzok.
A férje síremlékét tervezgette.
Nem mintha John halálát várta volna. Távolról sem. Éppen
hogy életcéljának tekintette a róla való gondoskodást – elevenen s
holtan egyaránt. Kvékerként pedig mindig gyakorlatiasan
gondolkodott.
Férje iránti odaadása az évek múlásával csak fokozódott. Ha
meglátott egy új parókát, egy legújabb londoni divat szerinti kabátot
vagy egy pompás hintót, tüstént arra gondolt: milyen jól festene
ebben John. Ha találkozott egy szép selyemruhával, elképzelte, mily
örömet okozna neki, ha viselné, s mily pompásan néznének ki
együtt. Ha a szomszéd Chippendale széket vagy valami tetszetős
tapétát vásárolt a házába, ő is megkívánta ezeket, csak hogy
otthonuk elegánsabb, s ily módon a férjéhez méltóbb legyen. Még a
portréját is megfestette a sajátjával együtt a felkapott Mr. Copley-
val.
Ártatlannak vélte e szenvedélyét. Sosem vágta el kvéker
gyökereit, és az efféle hívságoknak sem azért engedett, hogy a világ
előtt kérkedjen, de miután a férje oly jó ember volt, aki oly sok
áldást élvezett az üzleti életben, semmi rosszat nem látott abban, ha
örömét leli a földi javakban, melyeket Istennek köszönhettek. E
téren más kvékerek is példával jártak elöl. Philadelphiában a kvéker
oligarchák velencei dózsék módjára irányították a várost, míg New
York felett egy Murray nevű vagyonos kvéker fenséges vidéki
nyaralót építtetett magának, mely a Murray Hill nevet viselte.
Isten magában a városban is példátlan lehetőségeket nyitott meg
az elegánsabb élet előtt. Ha Boston és Európa műveltebb társadalmi
rétegei John fiatalkorában kissé még bárdolatlannak is találták New
Yorkot, a dolgok gyorsan változtak. A gazdagok mind távolabb
kerültek az utca forgatagától; a takaros György-stílusú utcák és
terek békés csendben szigetelődtek el. A régi erőd előtt a londoni
Vauxhall és Ranelagh mintájára épült diszkrét és kellemes park, a
Bowling Green szolgált tetszetős díszletként a gazdagok
felvonulásához. A színházi és hangversenyidény talán nem
kényeztette el a választékos ízlésű társaságot, de a nemrég érkezett
brit tisztek a városban éppoly kellemes házakat találhattak, mint
amilyeneket otthon hátrahagytak. Az egyik tehetős kereskedőcsalád
– a Waltonok -palotája tölgyfa burkolataival és márvány előterével
még a brit kormányzó lakóhelyét is szégyenbe hozta.
Anglia megmaradt viszonyítási pontnak. Ha a brit kereskedelmi
törvények gondoskodtak is róla, hogy a kontinentális Európából
csak vajmi kevés árucikk juthasson az amerikai kikötőkbe, ez mit
sem számított – Anglia gondoskodott mindenről, amit csak az
elegancia megkövetelt. Porcelán és üveg, ezüst és selyem, minden
fényűzés és cicoma Angliából érkezett New Yorkba, a vásárlásra
buzdító könnyített hitelfeltételekkel együtt. Mercy Master pedig
vevő volt mindenre. Olyannyira, hogy legszívesebben átkelt volna
az Atlanti-óceánon, és Londonban a saját szemével győződik meg
arról, hogy semmiről sem maradt le. Ami persze szóba se
kerülhetett, míg a férjét teljesen lekötötte az üzlet.
John Master csupán egyetlen valamit tagadott meg tőle: egy
vidéki házat. Persze nem egy farmot, valami ósdi bouweriét,
amilyet a Stuyvesant-félék tartottak fent. Az efféle vidéki házhoz is
tartozhatott néhány száz hold föld, de az egész nem erről szólt. Egy
ilyen hely nemcsak menedéket kínált az egészségtelen város
tikkasztóan forró nyarai elől, de mindenekelőtt trófeaként szolgált.
Egy villa a park közepén – mi sem alkalmasabb arra, hogy egy
úriember számot adjon jó ízléséről. Micsoda nemes tradíció: a
vagyonos urak parkokat létesítettek a reneszánsz idején, a
középkorban, de már a Római Birodalomban is. Most New Yorkra
került a sor. Parkok létesültek Manhattanben – a Watts ház a Rose
Hillen; értelemszerűen a Murray Hill, az olyan, londoni neveket
viselő helyek, mint Greenwich vagy Chelsea –, és valamivel
északabbra is, mint a van Cortlandtek birtoka Bronxban. Mennyire
illene férje egy ilyen pompás helyre. Meg is engedhetné magának.
Valamiért mégis ádázul ellene van.
– Bármikor elmehetünk apám farmjára – felelte mindig, pedig
északon, Dutchess megyében már megvett és megtisztított kétezer
holdat. – Westchester és Dutchess lesz az észak éléskamrája –
jelentette ki. – Gabonát fogunk termeszteni minden talpalatnyi
földön. – Bárhogy is sóhajtott, kvékerként igazat kellett adnia neki.
Mégis időről időre azon tűnődött, mit tehetne még a férjéért,
akár a városhatárokon belül? Van házuk, van bútorzatuk, van
portréjuk – mi maradt még?
Hát egy síremlék. Egy mauzóleum. Ha nem építhet házat,
amelyben élhetnek néhány szép évet, majd sokkal kisebb költségen
épít egy sírt, ami egy örökkévalóságon át az otthonuk lesz. Egy
mauzóleum méltó emléket állít a férjének, ő pedig mellé
temetkezik, ahogyan teszik majd a sarjaik is. Megszületett a terv,
már csak egy építész kellett. Egy hónapja foglalkozott ezzel a
legnagyobb titokban. Újév napján kívánta meglepni a férjét.
Így amikor John aznap délután a vártnál korábban, már
háromkor hazaért, és ott találta az építésszel, kis híján megpukkadt
mérgében.

*
John Master elnézte sírjának terveit. Római császárhoz illettek
volna. Jól tudta, a térség régi nagybirtokos családjai – kivált a
presbiteriánusok – nevetnek a New York-i kereskedők
pöffeszkedésén, és nem is hibáztatta őket, mégis gyengéd
pillantással fordult feleségéhez.
– Ugyan, Mercy. Még alig múltam negyven, de te máris
eltemetnél? – Azután, minthogy imádott feleségének csak azt az
egyet róhatta fel, hogy nem mindig értette a tréfát, és a síremlék
nevetséges nagyzolása újfent tudatosult benne, leült Chippendale
székébe, és nevetésben tört ki.
Majd fürgén fel is pattant, hogy megcsókolja feleségét, és
kifejezze neki, mennyire hálás. Magában eközben jóleső érzéssel
konstatálta, hogy sikerült lelepleznie a tervet, mert úgy alakult,
hogy ő maga is készült egy meglepetéssel, ám ez a titok, gondolta
mély elégtétellel, még nem pattant ki.
– Amúgy James visszatért már Charlie White-tól? – kérdezte,
mire kiderült, hogy még nem. – Helyes – bólintott. Ez csak azt
jelenthette, hogy a találkozó jól sikerült.

*
Aznap délben Charlie White és a fia az udvaron várakozott. Az
utca, ahol laktak, a Broadway nyugati oldalán húzódott, nem
messze Montayne fogadójától, és mintegy félmérföldnyire északra a
Trinity Churchtől, mely e területet birtokolta. Ha a város előkelő
negyedeiben takaros téglaépületek álltak is a lekövezett utcákon, a
Common közelében, ahol Charlie élt, a poros földutak mentén
festetten deszkákból tákolt összevissza házak sorjáztak. A környék
ennek ellenére – vagy épp ezért – lüktetőén elevennek tűnt.
Az udvaron ott állt Charlie kocsija, rajta a vörössel felfestett
számmal. Charlie-nak három fia volt és két lánya. A legidősebb fiú
matróznak állt, a következő tűzoltónak – s büszkén feszített a
Londonból küldött egyik új tűzoltókocsin –, míg a kis Sam neki
segített. Utóbbi nem nagyon tudta, mit gondoljon James Master
látogatásáról.
– Mit csináljak vele? Vigyem magammal az utcára, osztrigát
árulni? – Osztrigát, a szegény ember eledelét. Sam sokszor keresett
egy kis mellékest az eladásából.
– Csak légy önmagad. – Többet nem kellett mondania. Ha a
gazdag kis James Master mégis Sam barátja lenne… sosem lehet
tudni, mi jó származik egy ilyen barátságból.
 Igazság szerint Charlie White izgatottan várta az alkalmat.
Ennyi év után még megújulhat a Masterekkel ápolt gyermekkori
barátsága? Visszatérhetnek a régi szép idők?
Előző este mesélt családjának ezekről az időkről, melyeket John
Master társaságában töltött. Kicsit felöntött a garatra, talán
kérkedett is. A gyermekei mindig is tudták, hogy egykor barátság
fűzte őket egymáshoz, de úgy tűnt, ez nem sokat számít, és apjuk is
csak ritkán említette. Előző este ezért is lepődtek meg, és hallgatták
apjukat lenyűgözve.
A felesége már kevéssé örült. Mrs. White testes, házias
asszonyság volt. Szerette Charlie-t, de ennyi év után jól ismerte a
gyengéit is. Fuvarozási vállalkozása sosem ment olyan jól, mint az
apjáé. Nem mindig összpontosított az adott munkára. Félt, hogy
végül ez a találkozás is csalódást okoz, ezért sem akarta, hogy a
gyermekei hiú ábrándokba lovalják magukat. A Charlie mellett
töltött évek kétkedővé tették.
– Szóval ittál néhányat John Masterrel, erre idehívtad a fiát.
– Nem az én ötletem volt – védekezett Charlie. – O találta ki.
– Miután beivott.
– Eleget láttam részegen. Most nem volt az.
– Gondolod, hogy a gazdag ifiúr el fog jönni?
– Biztos vagyok benne. Az apja megmondta.
– Hát, vagy így lesz, vagy nem – vont vállat a felesége. – Egy
dolgot azért megmondok, Charlie. John Master akar valamit. Nem
tudom, mi az, de miután megkapta, újra el fog feledkezni rólad,
ahogy azelőtt.
– Te ezt nem érted – tiltakozott Charlie. – Ő a barátom.
A gyermekei mind őt nézték. A felesége nem szólt többet.
– Majd meglátod – tette hozzá Charlie.
Így hát Charlie és Sam várakozott. Az utcán zajlott az élet. A
tömegben néha feltűnt egy tekintélyesebb személy, de az ifjú James
Masternek híre-hamva se volt. Eltelt egy negyedóra. Sam vetett egy
pillantást az apjára.
– Eljön – bizonygatta Charlie.
Újabb negyedóra múlt el.
Egy órakor Charlie a fiához fordult.
– Most már bemehetsz, Sam.
Ő maga azonban még hosszú ideig maradt, s csak meredten
nézte az utcát.

*
Este hatkor James Master hazafelé tartott, és remélte, hogy az apja
nincs otthon. Még mindig nem találta ki, mit mondjon.
El akart menni Charlie White házába. Ha jobban belegondol,
kis híján meg is tette, de legalábbis időben elindult, valami mégis
visszatartotta. Nem igazán akart találkozni Charlie White-tal. Nem
mintha lenézte volna a szegényeket. Szó sincs erről. Egyszerűen
csak nem akarta, hogy apja tovább kísérletezzen vele.
Azonnal tudta, mi ez az egész. Egy újabb pompás terv, hogyan
csiszolja a jellemét. Szerinte szüksége van olyan barátokra, mint
Sam White, hogy megértse a világ működését.
Bárcsak ne emlékeztetné folyvást a hiányosságaira, s ne
terelgetné ilyen erőszakosan. Természetesen nem védekezhetett
ezzel, de számára úgy tűnt, sokkal inkább az apja hibája, mintsem
az övé, hogy nem ment el a találkozóra.
Mondhatta, hogy maga a sors avatkozott közbe. Már úton volt,
amikor találkozott egy barátjával, aki hosszan feltartóztatta. Még
azután is kis híján elment, de rájött, hogy miután a barátja oly soká
tartóztatta, már menthetetlenül elkésne.
 Vagy talán felhozhatta, hogy nem találta meg a helyet, de
másnap majd tovább keresi. El is döntötte, hogy ezt fogja tenni,
amikor a vártnál valamivel előbb, már a ház előtt találkozott az
apjával.
– Nos, James, hogy ment? – kérdezte apja várakozó mosollyal.
– Charlie valódi csodabogár, igaz? És milyen Sam? Alma a fájáról?
– Hát… – James arca visszatükrözte apja lelkesedését. – Nem.
Igazából elég csendes.
– De azért barátságos, ugye? Te is az voltál?
– Igen… igen, az voltam. – Egyre mélyebbre süllyedt a
hazugságban, pedig nem ezt akarta. Törjön meg, és valljon be
mindent? Apja nyilván elverné a szíjával, de nem ezt bánta. Sokkal
inkább, hogy csalódást okozna. Semmire se vágyott, csak hogy az
apja végre leszálljon róla.
– Találkoztok még? – tudakolta az apja reménykedve.
– Azt hiszem. Ne aggódjon, apám, ha azt akarjuk, tudjuk, hol
találjuk egymást.
– Ó.
– Hadd döntsük ezt el mi magunk, apám.
– Hogyne, persze. Ne aggódj, fiam, nem fogom erőltetni. –
Azzal engedte, hogy bemeneküljön a házba.

*
Ezzel meg is úszta? Nem biztos. Tudta, hogy apja nem gyakran látja
Charlie White-ot, de ettől még bármikor összefuthattak. A legjobb
lesz, jutott elhatározásra, ha már másnap elmegy Charlie White
házába, megmondja, hogy eltévesztette a napot, és eltölt némi időt
Sammel. Ezzel többé-kevésbé fedezi magát, és mindent helyrehoz.
Kis híján meg is tette, de másnap addig késlekedett, míg délután
nem lett, s mint olyan, sajnálatosan kései időpont egy látogatáshoz.
Ugyanígy járt a rákövetkező napon is. Harmadnapra már kezdte
volna elfeledni az egészet, amikor az utca közepén megállt egy
vörös számot viselő nagy kordé, és a borostás, keménykötésű, nehéz
bőrkabátot viselő kocsis megszólította:
– Uraságod lenne James Master?
– Meglehet. Ki kérdi?
– A nevem Charlie White. A minap azt hittem, eljön felénk.
Megkapta hát az esélyt. Megmondhatta, hogy át fog menni.
Mentegetőzhetett. Mindent helyrehozhatott. Azután a pillanat
elszállt. Miért nem ragadta meg? Talán mert magában ellenezte az
egészet, vagy rátört a pánik, amiért lelepleződött? Még azt is alig
értette, mi történik és miért, amikor máris meghallotta a saját
hangját.
– Nem értem, mi okom lett volna rá, Mr. White. Tehetek önért
valamit? – Mindezt oly előzékeny hangon és oly ártatlan
arckifejezéssel, hogy Charlie White nem is látta értelmét a további
beszédnek.
– Semmit, ifjú uraság. Én tévedtem. Bizonyára összekevertem
valakivel. – Azzal suhintott az ostorral, és továbbment.

*
Hát az asszonynak lett igaza, gondolta Charlie. Miután ilyen vérmes
remények éledtek benne, miután azt hitte, hogy az úgynevezett
barátja gyengéd érzelmeket táplál iránta, Master még csak nem is
szólt a fiúnak. Hagyta, hogy bolondot csináljon magából Sam és az
egész családja előtt. Máris el kellett szenvednie a felesége konok
hallgatását. Látnia, ahogy a gyerekei szánalommal vegyes gúnnyal
tekintenek rá. John talán elfeledte az egészet, vagy meggondolta
magát. Akármi is legyen az oka, egy dolog bebizonyosodott: a
szegény ember érzései végső soron mit se számítanak. Nincs
barátság, se tisztelet, csak a gazdagok megvetése. Ez az egyetlen
magyarázat. Attól a naptól, noha nem is tudott róla, John Master
szert tett egy titkos ellenségre.

John Master az elkövetkező hetekben sem látta Charlie White-ot.

Újra rákérdezett Jamesnél, találkozott-e Sammel, de a fiú csak
kitérően hümmö-gött valamit, így annyiban hagyta a dolgot. Ettől
talán még elment volna meglátogatni Charlie-t, de közbejött egy
kisebb incidens.
James fia tizenhárom esztendősen talán túlságosan
visszahúzódó volt, ám három évvel idősebb Susan lánya, aki
megörökölte aranyszőke haját és ragyogó külsejét, máris
magabiztos és népszerű fiatal nő volt, aki magára vonta a New
York-i férfiak érdeklődését. Susan könnyed és vidám teremtés
benyomását keltette, noha pontosan tudta, mit akar: hozzámenni
valakihez, akinek tekintélyes birtoka van Westchester vagy
Dutchess megyében. Küllemét és társadalmi helyzetét tekintve erre
meg is volt minden esélye.
Így amikor két fiatal New York-i – mindkettő a Yale
Egyetemről – eljött hozzájuk vacsorára, Master okkal feltételezte,
hogy szemet vetettek a lányára, épp ezért egyforma buzgalommal
harcolnak majd a kegyeiért.
Bár ne terelődött volna a társalgás az egyetemek kérdésére!
Minthogy Massachusettsnek ott volt a Harvard, Connecticutnak
pedig a Yale, a New York-iak kezdték úgy gondolni, hogy nekik is
jár egy patinás egyetem. Ezért jött létre a King’s College, noha csak
szerény léptékben, a város szegényebb felében, ahol Charlie White
is élt – igaz, egészen a Hudson-folyóig terpeszkedő parkkal.
Minthogy a Trinity Church adta hozzá a földterületet, az
egyházatyák úgy tartották helyesnek, hogy az intézményt anglikán
alapokra helyezzék. Ezzel az angol kormányzó is egyetértett,
ugyanakkor más egyházak képviselői – kivált a presbiteriánusok –
nem győztek méltatlankodni.
Sok vagyonos városi kereskedő Masterhez hasonlóan az
anglikán egyházhoz tartozott – a Trinity brancshoz, ahogy sokan
hívták őket. Az is igaz, hogy a Trinity emberei uralták a városi
tanácsot, és döntöttek a legjobb hivatalok sorsáról, így amikor a
műveltség új fellegvárát is megpróbálták az uralmuk alá
kényszeríteni, más felekezetek ebben a hatalommal való visszaélés
jelét látták. A presbiteriánusok egyenesen összeesküvést
rebesgettek, de még a szegényebbek is, akiknek pedig nem sok
érdekük fűződött az egyetemhez/ sértéseket vágtak a kivételezett
anglikánok fejéhez. Az indulatok egyre magasabbra hágtak. Master
úgy vélte, képtelenül felnagyították az egész ügyet. Ha végül
sikerült is kompromisszumos megoldást találni, az ügylet felszínre
hozta a lappangó ellenérzéseket, és továbbra is hallani lehetett a
morgolódók hangját.
A Yale-en tanuló ifjak a presbiteriánusok közül kerültek ki, így
a vita idővel parázzsá fajult. Olyannyira, hogy az ifjak sértegetni
merészelték, és egyenesen a kormányzó bábjának titulálták – a
tulajdon házában! Amikor ezt követően kihajította őket, Mercy és
Susan is mellette állt, de ő még napokig füstölgött és bosszankodott.
S miután Charlie White, aki maga aligha törődött az
egyetemmel, egy olyan társadalmi osztályhoz tartozott, mely bőszen
támadta az anglikánokat, John Master akaratlanul is viszolygott a
gondolattól, hogy épp most látogassa meg a kocsist és a családját.
Nagy igazságtalanságot követett el, aminek szinte tudatában is alig
volt, de az év vége is eljött anélkül, hogy Charlie házának küszöbét
átlépte volna.

*
Újév napján John Master meglepő bejelentést tett. Fokozatosan
vezette fel.
– Tudja, Mercy – kezdett bele –, az a két kellemetlen ifjú a
Yale-ről és az egyetemmel kapcsolatos rossz érzések tűnődésre
késztettek. Nem bánnám, ha egy időre elmennénk a városból.
– Elmehetnénk vidékre, John – vetette fel az asszony. – Vagy a
philadelphiai rokonaimhoz, ha úgy jobban tetszik.
– Sajnos, van egy probléma, ami megakadályoz abban, hogy
elvonuljak e helyek bármelyikére – folytatta. – Aggaszt ez a sok
üzleti ügy, amit Albionon keresztül intézünk, mikor nem is
ismerem.
Öt éve, miután apjának régi londoni ügynöke visszavonult,
önmaga helyett Albion cégét ajánlotta a Masterek figyelmébe. Az új
együttműködés be is váltotta a reményeket, csakhogy a céggel való
kapcsolatuk kizárólag levélváltásokra korlátozódott, miközben a
londoni szállítmányok értéke minden évvel tovább nőtt. John úgy
érezte, itt az idő személyesen is megismerni Albiont, esetleg
összemérni a cégét más kereskedőházakkal.
– Akkor hát mire gondolt? – kérdezte a felesége.
– Arra – áradt szét arcán a sugárzó mosoly –, hogy legjobb
lenne Londonba utaznom. S eszembe jutott, hogy talán volna kedve
velem tartani.
 London

1759

Ó, Anglia! Hát ide is eljutott. A Temze partjára, a Brit Birodalom

szívébe.
Árbocok és tornyok, kupolák és templomok magasodtak a
szikrázó égbolt alatt. A vízparton az ódon Tower regélt a régi
időkről, maga felett a protestáns Szent Pál magasztos és dicső
kupolájával. Mérhetetlen öröm és izgatottság lett úrrá Mercyn,
amint arra készült, hogy végre a szárazföldre tegye a lábát.
Mert dacára minden hibájának – az öt évszázad óta sűrűsödő
kormos ködnek, az olcsó gin mámorában fetrengő alacsony
néposztályoknak, a gazdagok és szegények közti mérhetetlen
különbségnek – London mesés hely volt, egész Európa legnagyobb
városa. A középkori negyed girbegurba, patkányoktól hemzsegő
sikátorai jórészt odavesztek az előző évszázad Nagy Tüzében –
miközben a fenséges gótikus csarnokok és templomok érintetlenek
maradtak –, hogy a helyüket betöltsék a György-stílusú házakkal
övezett szellős utcák és terek, melyek hatalmas legyezőként terültek
szét egészen a Westminsterig. Belegondolni, hogy mindez hosszú
hónapokra az övé! Miközben az égvilágon semmiért sem kell
aggódnia.
Leszámítva az ifjú Jamest.
 *
John Master könnyen elszabadult otthonról. Egy megbízható titkára
átvette a mindennapi ügyek intézését a raktárban, a rumlepárlót
annak vezetőjére hagyta, míg a Dutchess megyei birtok máris egyik
megbízottjának szigorú felügyelete alatt állt, aki a városban is
számos bérletet szedett. Ami a családi otthont illette, azzal sem
lehetett gond, mégis kellett valaki, aki összefogta az egészet, és
nyomon követte a szerteágazó üzleti tevékenységből származó,
számolatlanul sok kamatbevételt is. Minthogy Londonnal
ellentétben New Yorkban még nem működött bank, az üzleti élet
fenntartásához szükséges kölcsönöket Master és a többi hasonszőrű
nagykereskedő nyújtotta.
Az apja, Dirk bele is egyezett, hogy visszatérjen a városba, és a
házban éljen, amíg ő távol jár. Gyanította, hogy nem szívesen tett
eleget e kötelességének, de senkit sem találhatott, aki inkább
megfelelt volna a feladatra.
Már csak egy problémát kellett megoldania.
Mercyt látható csalódottság töltötte el, amikor Susan lányuk
nem kívánt velük tartani Londonba, de elfogadta a döntését. Nem
mintha Susanből hiányzott volna a szülei iránti gyengéd
ragaszkodás vagy az egészséges kíváncsiság, egyszerűen csak
mindent megkaphatott a New York-i gyarmaton, amire vágyott:
barátokat, s majdan egy férjet, bárki legyen is az. Az átkelés az
óceánon még ekkoriban sem számított gyerekjátéknak; egy év is
beletelhetett, mire visszatértek. Egy Susan korú lány számára – s
főként minden praktikus cél nélkül – ez végtelenül hosszú idő, amit
Amerikában sokkal gyümölcsözőbben is eltölthet. Semmi értelme,
hogy vitába szálljanak vele. Persze kényszeríthették volna, de végső
soron: miért? Meggondolni úgysem fogja magát. A nagyapja
jelenléte pedig garancia rá, hogy biztonságban lesz.
James viszont egészen más lapra tartozott. Amikor megvallotta,
hogy neki sincs kedve Londonba utazni, az anyja nem kertelt:
– Édesapád hellyel-közzel eldöntötte, hogy jönnöd kell, James.
– Látván fiának dacos arckifejezését, még hozzátette: – Tudod, a
szíve szakadna bele, ha nem jönnél.
Nem mintha meglepődött volna. Az ilyen fiúk gyakorta
szeszélyesek. A helyzetet csak rontja, hogy egyedüli fiúgyermek,
akihez az apja oly vérmes reményeket fűz. Amilyen természetes,
hogy John fényes jövőt szán a fiának, éppoly természetes, hogy
James emiatt elnyomottnak érzi magát, s ezen még ő sem
változtathat.
– Édesapád szeret, és csak jót akar neked – emlékeztette Jamest.
Másként ő is egyetértett a férjével. Jamesnek Londonba kell jönnie,
amit meg is mondott neki.
Az utazás ezzel együtt jókora próbatétellé vált. Már
megkezdődött a nyár, mire felszálltak a postahajóra, mely több
társával – és a francia kalózok elleni védekezésként haditengerészeti
kísérettel – kelt át az Atlanti-óceánon. Férje bámulatos tengerésznek
bizonyult, akit a hajón töltött hetek cseppet sem viseltek meg – akár
az éjszaka néma csendjében, a csillagok kupolája alatt merengett,
akár a viharban hánykódó fedélzeten vetette meg a lábát, még
életében nem látta őt ennyire boldognak. James másfelől órákon át
ücsörgött a fedélzeten, ahonnét úgy meredt az Atlanti-óceánra,
mintha a személyes ellensége lenne. A viharok alatt, míg apja fent
dacolt az elemekkel, nyomorúságosán gubbasztott odalent, és abban
a gondolatban lelte vigaszát, hogy ha megfullad, az egész az apja
hibája lesz, amiért elrángatta erre a teljesen felesleges útra. Amikor
férje felpanaszolta, hogy Jamesnek nem lehet szavát venni, Mercy
csak ennyit felelt:
 – Abban a korban van, John. Nem bírja az összezártságot.
– Szerintem engem hibáztat – jegyezte meg John szomorúan.
– Ugyan már. – Remélte, hogy James Londonban majd jobb
kedvre derül.

*
Alig érkeztek meg a londoni kikötőbe, egy megnyerő, középkorú és
hihetetlenül kék szemű férfiú kinyújtott kézzel indult feléjük.
– Mr. Master? Arthur Albion vagyok, uram, szolgálatára. –
Perceken belül a hintójába ültette őket, míg két fiú berakodta hátra a
poggyászaikat. – Vettem a bátorságot, és előre lefoglaltam a
szállásukat – jelentette be Albion –, közvetlen közel egy másik
kiváló férfiúhoz, aki szintén az amerikai gyarmatokról érkezett, bár
e pillanatban nem tartózkodik Londonban.
– Csakugyan? – húzta fel a szemöldökét John Master. – S ki
lenne ez az illető?
– Mr. Benjamin Franklin, uram. Úgy vélem, nemsokára
visszatér Londonba.
Ha az elkövetkező hetekben nem is látták Ben Franklint,
mindez mit sem számított, mert London beteljesítette Mercy minden
álmát – s még sokkal többet.
Nem telt bele sok idő, John is elégedetten jelenthette ki, hogy
Albioné London egyik legjobb kereskedőháza: tisztességes és
megbízható. Arthur Albiont nem véletlenül választották be a város
egyik legjobb céhébe.
– Ami Albion barátunkat illeti – nevetett John –, talán kimért
úriember benyomást kelti, de ha esély nyílik keresni néhány pennyt,
nincs nála fürgébb az egész földtekén.
Albion kiváló idegenvezetőnek bizonyult. Noha kereskedő volt
és városi ember, régi földbirtokos családból, a New Forestből
származott, így családi kapcsolatainak és előkelő modorának
köszönhetően bejárása volt számos londoni arisztokrata házába.
Feleségének ősei a francia hugenották közül kerültek ki.
– Selyemkereskedők és ékszerészek voltak – mesélte az
asszony lelkesen Mercynek. Ugyan ki lehetett alkalmasabb arra,
hogy körbevezesse a legfelkapottabb londoni üzletekben? Egy héten
belül összebarátkoztak. Kalapok és szalagok, selyemruhák és
cipellők, nem is beszélve a Fortnum & Masonnél kínált
finomságokról – valamennyi terítékre került. S miután a kényelmes
szállás szolgák felvételét is megkövetelte, a két asszony együtt
kérdezte ki a jelentkezőket.
Ám ami mindennél fontosabb, Mercy végre alaposan
bevásárolhatott a férjének.
Azonnal átlátta, hogy Mr. Albion, noha visszafogottan
öltözködik, tökéletes ízléssel rendelkezik a divat terén. John szépen
öltözködött, és a londoni divat gyors ütemben elérte New Yorkot,
ám egy bizonyos stílusjegy, egy különleges és nehezen megfogható
ismertetőjel mindig azonosíthatóvá tette a londoni szabó munkáját.
Érkezésük után egy héttel Mr. Albion ruha- és parókakészítője
máris John rendelkezésére állt.
Mennyi minden akadt, amit ő és Mrs. Albion együtt
vásárolhatott meg! Ezüstcsatok a cipőkhöz, szép új zsebóra, kard és
kardbojt, vásznak az ingekhez. Még ezüst tubákos szelencét is vett.
A tubákolás divatja természetesen eljutott New Yorkba. Immár több
amerikai dohánykereskedő is foglalkozott a gyártással, ám ha John
Master időként el is szívott egy pipát, a tubákolásnál megvonta a
határt.
– Ha én egyszer elkezdek tüsszögni, egész nap abba sem
hagyom, de még éjszakára sem – ígérte kedélyesen.
 *
John Master csakugyan élvezte Londont. Albion bölcsen választotta
meg szállásukat – nem messze a Strandtői, a dolgok sűrűjében.
Megfordult a legfinomabb kávézókban, ahol újságokat kínáltak és a
Gentlemen’s Magazine-t, ahol beszédbe elegyedhetett a
legérdekesebb férfiúkkal. A színházak az ízlésének megfelelő
komédiákat adtak. Mercy kedvéért még egy Händel-koncertet is
végigült, sőt végigélvezett.
A legnagyobb megkönnyebbülést mégis James kapcsán érezte.
John Master túlontúl élénken emlékezett saját gyermekkorára, s
hogy mekkora csalódást okozott az apjának, ezért ha szőtt is
terveket James jövőjére nézve, csakis abban a reményben tette,
hogy a fia nála is jobban boldoguljon. S ha New Yorkban még azt is
hitte, hogy James tanulhatna a Charlie White-hoz hasonló fickóktól,
itt egészen más távlatok nyíltak meg előtte. Itt, a birodalom
kútfőjénél, esélye nyílt megismerni a történelmi múltat, a törvényt, s
mindazt a jó modort, aminek egy úriembernek birtokában kellett
lennie, ezért még indulás előtt írt Albionnak, kérvén, hogy találjon
Jamesnek egy tanítót. Csak remélni merte, hogy fia ettől nem válik
még morózusabbá, ám hamarosan kiderült, hogy Albion ezen a
téren is jól választott: egy élénk eszű oxfordi ifjút, aki James
alkalmas társa lehetett.
– Az első néhány napban – jelentette ki az ifjú – jobb lenne, ha
csak körbevezetném Jamest a városban. Menet közben is
beavathatom a történelem rejtelmeibe. – Úgy tűnt, ez bevált. Egy
héttel később, amikor elsétált vele Westminsterbe, Master meglepve
tapasztalta, mennyi mindent tud James a brit parlament történetéről.
Néhány nap múlva udvariasan, de határozottan kiigazította egy
nyelvtani hibáját is.
– Micsoda arcátlanság – pirított rá, noha egyáltalán nem bánta.
James minden várakozásánál jobban boldogult ifjú tanítójával.
Amikor az Albionok bemutatták a vele egykorú, jómódú londoni
fiúknak, nem találta őket annyira különbözőnek. Ami azt illeti, a
vagyonos New York-i családok sarjai is ugyanolyan orrhangon
húzták el a szavakat, mint a londoni felsőbb osztályokban. James
felismerte ezt, így senki sem lepődött’ meg, hogy az angol fiúk
maguk közül valónak ismerik el. Olyannyira, hogy Albion fia, a
három évvel fiatalabb Grey egyenesen felnézett Jamesre, aki ettől
csak még lelkesebbé vált. A Lincoln-féle fogadó mellett hamarosan
már második otthonaként tekintett Albionék házára.
Újsütetű magabiztosságában James még az apjára is másként
tekintett.
John Master tudta, hogy az ő korában a fiúknak szükségük van
az apjuk társaságára, így alig várta, hogy megismertesse a fiával
Londont. Arra viszont nem készült fel, hogy a fia ismertesse meg
vele.
Egy-két naponta útnak indultak a Strand közelében eső
szállásról, hogy együtt fedezzék fel a nagyváros csodáit. Keletre
rövid sétával eljuthattak a régi Knights Templarhoz, melyet
mostanra az ügyvédek népesítettek be. Ezen túl a Fleet Street
szorgos nyomdászai és hírlapírói dolgoztak a város ősi dombján álló
Szent Pál árnyékában. Eljutottak a Towerbe. Albion Grey
társaságában őket is elvitte a Királyi Értéktőzsdére és a kikötőbe.
Ha a Strandnél nyugatnak indultak, a Whitehallon át a
Westminsterhez jutottak, vagy útban a királyi palota felé elérték a
Mailt, és felsétáltak a Piccadillyhez. James minden héten legalább
egyszer megkereste apját valami új ötlettel. Elmennének-e
Tyburnbe, ahol épp a múlt héten kötöttek fel egy útonállót? Vagy
Ranelagh parkjába, csónakkal le Greenwichbe, vagy fel Chelsea-be?
Johnt megindította, hogy fia meg kívánja osztani vele ezeket a
dolgokat, s bár nem mondta meg neki, itt töltötte életének
legboldogabb napjait.

*
Furcsamód éppen Mercy kezdte kényelmetlenül érezni magát.
Arthur Albion számos kereskedő, ügyvéd és egyházfi társaságában
a Mastereket is meghívta vacsorára. Ismert tanult embereket, írókat,
festőket, mégis helyesen ítélte meg, hogy John Master nem
különösebben vágyik megvitatni a költő Popé vagy a regényíró
Fielding érdemeit, sem találkozni a tekintélyes Dr. Johnsonnal, aki a
Strandhez közel eső házában szerkesztette nagy szótárát. Bemutatta
viszont egy sor parlamenti képviselőnek, s mielőtt kitelt volna a
szeptember, vacsorák és kisebb fogadások alkalmával megfordultak
számos jó nevű házban. Akadt viszont egy kaszt, ahová eddig még
nem nyertek bebocsátást. Erre egészen október első hetéig kellett
várni.
– Drágám – jelentette be John egy napon –, meghívást kaptunk
a Burlington-házba.
Mercy kívülről már sok nagyszerű palotát látott. A Strandén
minden áldott nap elhaladt a Northumberland House roppant
homlokzata előtt, és már legalább tucatnyi más, hasonlóan patinás
lakóhelyet megmutattak neki. Tudta, hogy ezek a kapukkal és
falakkal körülzárt enklávék Anglia legnemesebb uraihoz tartoznak,
de miután sok száz méter hosszan terpeszkedtek, feltételezte, hogy
belső udvarukon mindenféle egyéb üzleti vagy kormányhivatalnak
is helyet adnak.
Miközben hintójukon az esti fogadás helyszíne felé tartottak,
Albion felkészítette őket.
– Igazából ez nem privát rendezvény – árulta el mosolyogva. –
Azt hiszem, New Yorkban talán a kormányzói fogadás állna hozzá a
legközelebb. Nagy tömeg lesz, és talán részünk lehet a kiváltságban,
hogy bemutassanak a házigazdának, de talán nem. Akárhogy is,
esélyünk nyílik, hogy lássuk Anglia legnagyobb arisztokratáit.
A Burlington House a Piccadillyn állt, nem messze a Fortnum
& Masontől. Mercy és Mrs. Albion ugyanannak a ruhakészítőnek és
hajszobrásznak a szolgálatait vette igénybe, így Mercy egy gyors
pillantással azt is felmérhette, hogy John pontosan úgy fest, mint
Albion. Mégis, ahogy beléptek a kiterjedt udvarra, ahol látta a
roppant oszlopcsarnokot és a bejárati ajtókhoz vezető lendületes ívű
lépcsősort, önkéntelenül is rátört egyféle nyugtalanság. A Palladio-
stílusú palota homlokzata semmire sem emlékeztetett jobban, mint
római palazzóra. Az impozáns bejárat mellett libériás lakájok álltak
sort. Hallotta, amint férje feltette a nagyon is helyénvaló kérdést:
– Mire használják ezt az óriási helyet… mármint a
hétköznapokon?
– Hát még mindig nem érti, barátom – mosolygott Albion. – Ez
egy családi rezidencia.
Mercy ekkor először rémült meg.
Még soha nem érzett ilyesmit. A kazettás mennyezetű termek és
folyosók oly hatalmasan terpeszkedtek, oly magasra nőttek, hogy
bármelyikben elfért volna New York legfényesebb lakóháza. Ehhez
képest még a Trinityhez hasonló templomok is eltörpültek. Amerika
nem tudott ilyesmit, nem álmodott ilyesmit, s még csak nem is
tudta, mihez kezdjen ilyesmivel. Mily szerénynek, mily
jelentéktelennek tűnhetett volna New York legnagyszerűbb palotája
is az efféle helyek lakói szemében! Európa-szerte mégis egy egész
társadalmi osztály szokott ilyen élethez – egy teljes kaszt,
amelynek, ébredt rá hirtelen, eddig a létéről se nagyon tudott.
– Ekkora gazdagság – hallotta férje megjegyzését Albion felé –
bizonyára roppant hatalommal jár.
– Valóban. Northumberland hercege például – kinek londoni
háza ennél is nagyobb – egy olyan nagybirtokos család sarja, mely
évszázadokon át királyként uralkodott egész észak felett.
Napjainkban a herceg több tucatnyi parlamenti képviselőt is a
markában tart, akik a kedve szerint szavaznak. Más befolyásos
mágnások is ugyanezt teszik.
– Nálunk a gyarmatokon nincsenek ilyen patinás családok.
– Maryland és Pennsylvania nagybirtokosai akkora
földterületek felett diszponálnak, melyek ugyanekkora hatalommal
ruházzák fel őket – mutatott rá Albion.
Igaz, ami igaz: a tizenhetedik században a korona hatalmas
földterületeket adományozott néhány kiváltságos családnak, köztük
a Penneknek, és ezek a Hudson-menti óriásbirtokok – melyek jogát
a családok az akkor még üresen álló terület fejlesztésére nyerték el –
szinte feudális jogokhoz juttatták a mágnásokat.
– Azért ilyen palotákat nem építenek – jegyezte meg John.
Mindeközben Mrs. Albion Mercy fülébe sugdosott.
– Ott van Devonshire hercegnéje. Van egy hasonló házuk nem
messze innét. Az ott Lord Granville. Ó, édes Istenem, ott van Lady
Suffolk. Őt csak nagyritkán van lehetőségünk látni.
– Kicsoda Lady Suffolk?
– Jaj, kedvesem, hát a király régi ágyasa. Nagyon kedves hölgy,
köztiszteletben áll. Nézzenek csak oda. – Egy szépséges hölgy felé
mutatott, aki előtt mindenki meghajolt. – Ő Lady Yarmouth, a
király jelenlegi ágyasa. A legfontosabb személy az udvarban.
– A király ágyasa a legfontosabb személy?
– Hát persze. A királyné halála után ő lett, úgymond, a királyi
hitves.
– S mielőtt meghalt, mit tartott a királyné a férje ágyasáról? –
kérdezte Mercy epésen.
– Ó, a legjobb barátnők voltak. Azt mondják, a király a királyné
tanácsát is kikérte, mivel vegye le a lábáról Lady Yarmoutht. Tőle
balra, az Lord Mansfield, aki szintén nagyon befolyásos.
Mercy nem követte a tekintetét; még most is a száját tátotta a
királyi ágyas miatt. Miként lehetséges, hogy az ország vezetője és
az anglikán egyház feje nem csupán ágyasokat tart, de azok
ugyanolyan becsben állnak, mint a tisztességes feleségek? Isten a
tudója, New York sem szűkölködött becstelenségben, kvéker lelkét
mégis mélyen felháborította az arcpirító bűnök nyilvános
elfogadása.
– Az udvarban mindenki tart szeretőt? – kérdezte elhaló
hangon.
– Távolról sem. Lord Bute, a király legközelebbi tanácsadója,
kikezdhetetlen erkölcsű, mélyen vallásos ember.
– Ezt örömmel hallom. Nem követelne minden közhivatal olyan
méltó férfiút, aki mentes az erkölcstelenségtől?
A kedves Mrs. Albion őszinte elképedéssel nézett Mercyre.
– Nos – kacagott fel –, akkor nem maradna senki, hogy a
királyságot igazgassa.
Mercy erre nem tudott mit mondani.
Ekkor mozgolódás támadt az ajtónál. Amint bejelentették az
érkezőt, a tömeg kettényílt előtte. Ő is látni akarta, ki az.
Egy húsz év körüli ifjú. Nagydarab és ormótlan, dülledt
szemekkel és aránytalanul kis fejjel. Kissé félénknek tűnt, ám amint
meghajoltak előtte, Mercy ráeszmélt, ki lehet.
György herceg, a király unokája, és atyja korai halála óta a trón
várományosa. Hallotta róla, hogy élénk érdeklődést mutat a
mezőgazdaság kérdései iránt, de másként is jó szándékú ifjú. A
meghajlásokat és pukedliket kísérő mosolyokból azt szűrte le, hogy
nagy népszerűségnek örvend. Leereszkedett hát közéjük a walesi
herceg is.
Ahogy elnézte őt aznap este, és látta viselkedésének
egyszerűségét, önkéntelenül is azon tűnődött, vajon királyként
képes lesz-e bármit tenni az arisztokraták hivalkodása és züllöttsége
ellen. Valahogy kétellte.

*
Tíz nappal később az Albionok elvitték őket egy nyugati
kirándulásra. James is eljött, akárcsak a fiatal Grey Albion. Mercy
kellemes társaságban érezte magát, annál is inkább, mert esélye
nyílt megfigyelni fiát és az Albion-sarjat. A kis Grey jó természetű
gyermek volt, James pedig látható örömmel játszotta el a nagy
testvér szerepét. Lementek a New Forestbe, ahonnét az Albion
család származott, majd át Sarumig és Stonehenge-ig. Élvezték az
erdő ősi meghittségét, megcsodálták a Sarum körüli nagybirtokok
gondozottságát. Albion sokat mesélt a fejlett földművelési
módszerekről és gépezetekről, melyeknek Anglia egyre növekvő
jólétét köszönhette. Stonehenge-től Bathba mentek, ahol eltöltöttek
néhány élvezetes napot a felkapott római fürdőben.
Itt, a forrásvíz fölé emelt oszlopcsarnokban találkoztak Albion
egyik barátjával. A harmincas évei végén járó, karcsú és kecses
mozgású Stanton Rivers százados befolyásos családból származott,
egy lord fiaként látta meg a napvilágot, a címet és a birtokot
azonban idősebb testvére örökölte, így a századosnak magának
kellett érvényesülnie a világban.
– A brit hadiflotta minden tisztje háborúra áhítozik – árulta el
megnyerő mosollyal –, mert csak így lehet reménye a gazdag
zsákmányra. Tudják, mi itt a flottánál alig vagyunk különbek a
kalózoknál. Itt Bathban is – tette hozzá kéretlen őszinteséggel –
mindig rengeteg hozzám hasonló tisztet találni, akik abban
reménykednek, hogy találnak egy örökösnőt vagy gazdag özvegyet.
Bár ami engem illet – tette hozzá –, nekem más valami jár a
fejemben. Azt találtam ki, hogy Amerikába megyek.
– S ott mihez szándékozik kezdeni? – tudakolta Albion
szórakozottan.
– Hírt kaptam Arthurtól, karolinai barátomtól, hogy van ott egy
özvegy, örökösök nélkül, de még szülésre alkalmas korban, aki két
pompás ültetvényt birtokol, és újra kíván házasodni. Jó családból
való úriembert szeretne. A barátom küldött róla egy miniatúrát, és
biztosított, hogy nem tudta elsorolni annyi jellemhibámat, amivel
eltántoríthatta volna attól, hogy komolyan mérlegelje a frigyünket.
– Akkor hát Karolinába utazik?
– Amennyit lehetett, máris kiderítettem az ültetvényekről. Úgy
vélem, meg tudnám tanulni, hogyan irányítsak egyet.
Szándékomban állt bejárni a gyarmatokat, és ellátogatni New
Yorkba is. Karolinai özvegy, vagy sem, a lehető legtöbbet
szeretném megtudni amerikai gyarmatainkról.
Egyetlen Albionra vetett pillantás megerősítette John Mastert
abban, hogy házigazdájuk szeretné, ha lekötelezné a barátját. Nem
is várt több buzdításra.
– Akkor, remélem, kitüntet bennünket azzal, hogy New York-i
tartózkodása során nálunk száll meg. Nagy örömmel lennénk a
szolgálatára.
Bathból Oxfordba utaztak. Itt rátértek a sima felületű vámútra –
ami, ezt még Mercy is felismerte, köszönőviszonyban sem állt Új-
Anglia bakhátas országútjaival –, így egyetlen nap alatt hetven
mérföldet tettek meg. Oxford egészen elbűvölte kerengős
kollégiumaival és álomszerű tornyaival. S mielőtt még visszatértek
Londonba, Albion elvitte őket, hogy lássák a Churchill család
vidéki házát, a közeli Blenheim-palotát.
Ahol, miként a Burlington-házban, Mercyre újabb döbbenet
várt. Ő maga eddig csak bájos nyaralókat ismert vidéki házak
gyanánt, így semmi sem készítette fel erre. A park körülvette őket,
ameddig a szem ellátott. A roppant palota kőből emelt szárnyai fél
mérföld hosszan terpeszkedtek. Negyed mérföld vezetett csak a
konyhától az étkezőig, míg az általa meghitten bensőségesnek
ismert könyvtár itt hatvan yard hosszúra nyúlt. A palota hűvös
barokk fényűzése torkára forrasztotta a szót, s mégis: míg Albion
büszkén megmutatott mindent, amit férje és a két fiú illő áhítattal
megcsodált, ő kvéker lelkületével nyomban átlátott a pompán. Nem
a vagyonnal való kérkedésre ismert, még csak nem is a hatalom
fennhéjázására. A Churchillek egyszerű, ám annál felkavaróbb
üzenetet küldtek a világnak: „Mi már nem vagyunk egyszerű
halandók. Istenek vagyunk. Hódoljatok nagyságunk előtt.” Lucifer
bűne. Mercy érezte, ahogy a szíve hevesen kalapálni kezd.
– Úgy vélem – jegyezte meg John aznap este –, egy angol lord
számára Amerika épp olyannak tűnne, mint a vidéki Anglia a
császári Róma egy szenátorának.
A gondolat nem hozott számára megnyugvást. Attól a naptól,
noha nem említette férjének, Mercy csak arra várt, hogy
visszatérjenek Amerikába.

*
Decemberben találkoztak Ben Franklinnel, akinek a lakóhelye
valóban közel esett a Craven Streeten, a Strand közelében.
Szerényen, de kényelmesen lakott egy meghitt György-stílusú
házban, amelynek a legjobb szintjét kapta, ahol odaadó
háziasszonya és néhány szolgája gondoskodott róla. John örült,
hogy az ifjú James a nagy ember közelébe kerülhet, és biztatta,
hogy gondosan figyeljen mindenre, amit csak Franklin mond.
Mercyt is eltöltötte az izgatottság. Noha tudta, hogy Ben
Franklint az elektromosság terén végzett kísérletei és egyéb
találmányai avatták világhírűvé, philadelphiai emlékeiben még
mindig úgy élt, mint a Poor Richard’s Almanack szerzője: a
kedélyes jó barát, aki eljárt vele az igehirdetésekre. A férfi kerek
holdvilágképével, vállára omló barna hajával és eleven tekintetével
mindig barátságos szatócsra emlékeztette.
Amikor a két Master és fiúk belépett, ugyanaz a férfi
emelkedett fel az üdvözlésükre, akit ismert – valahogy mégis más
lett.
Mr. Benjamin Franklin az ötvenes évei elején járt. Divatosan
öltözött – színpompás, arany gombos kék kabátba, makulátlanul
fehér kravátliba, rizsporos parókába –, ám arca a vártnál kevésbé
tűnt teltnek, és a szeme sem csillogott már úgy. Inkább értelmet és
éberséget látott benne – mily sikeres ügyvéd lehetett volna! A
puszta modorával is mintha azt éreztette volna: bármily szívesen
látja honfitársait, az idejük szűkre van szabva.
– Ne feledjük, Franklin üzletemberként kész vagyont szerzett,
mielőtt szerepet vállalt a közéletben – jegyezte meg John előző nap.
– Bármibe is kezd, gondja van rá, hogy megfizessék. A brit
kormány tekintélyes summát áldoz rá, mint a gyarmatok
postamesterére – még akkor is, ha háromezer mérföldnyire él a
szolgálati helyétől –, a második fizetését pedig Pennsylvania
népétől kapja, hogy képviselje az érdekeit itt Londonban.
– Elvigyorodott. – A barátunk, Mr. Franklin igencsak agyafúrt
fickó.
Mindazonáltal Franklin lelkesen fogadta őket, emlékezett
Mercyre, és maga mellé ültette az ifjú Jamest. Miközben a
szegényes vendéglátás miatt szabadkozott, elmondta, hogy körutat
tett a skót egyetemeken, ahol találkozott Adam Smithszel és más
skót lángelmékkel.
– Hat hét a legmélyebb elköteleződés jegyében – biztosította
őket, bár hazatérve a legkülönfélébb rendezetlen ügyek várták.
Nagyon kedélyesen társalgott velük, ám hamarosan nyilvánvaló
lett, hogy a Masterek nem ismernek londoni nyomdászokat,
szerzőket és tudományos gondolkodókat, kiknek a társaságát
Franklin módfelett élvezte, ezért – hogy ne untassa, és fenntartsa a
társalgást – John diszkréten érdeklődni kezdett, hogyan halad
Pennsylvania népének szolgálata.
Pennsylvania lakói talán busásan megfizették Ben Franklint,
hogy képviselje őket Londonban, ám ezzel nehéz terhet róttak rá.
Míg William Penn a múlt században arra tett erőfeszítést, hogy
létrehozzon egy amerikai kvéker gyarmatot, Angliában élő utódai
már inkább azon fáradoztak, hogy megkapják adómentes
bevételeiket az általuk örökölt pennsylvaniai nagybirtokok után.
Pennsylvania lakói torkig voltak velük és a hűbérjogaikkal, ezért
ugyanolyan alapító okiratot akartak, mint a többi gyarmat.
Csakhogy a Permeknek befolyásos barátaik vannak az udvarnál,
magyarázta most Franklin. Ha pedig Pennsylvania birtokjoga
kérdésessé válik, ugyanaz vár Marylandre és a többi adományozott
területre is. A brit kormány ezért vonakodik megbolygatni a
darázsfészket. Túl sok érdek sérülhetett.
– További nehézség, amit én sem láttam előre – folytatta
Franklin –, hogy a kormány sok minisztere egészen sajátosan tekint
a gyarmatok igazgatására, amit a helyi ügyeken túlmenően nem
feltétlenül gyarmati szinten képzel el. Szerintük a gyarmatokat
olyan nagybirtokosoknak kellene igazgatniuk, mint a Pennek, vagy
közvetlenül a királynak és a tanácsának.
Az ifjú James alkalmasnak látta közbeszólni.
– Ily módon a gyarmatok nem olyan helyzetbe kerülnének,
uram, mint Anglia I. Károly uralkodása idején, amikor a király
kénye-kedve szerint megtehetett bármit?
– Látom, ismered a történelmet – jutalmazta meg Franklin egy
mosollyal a fiút. – Nos, nem egészen, minthogy a londoni parlament
továbbra is felügyeli a királyt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Igaz,
vannak olyan képviselők, még a barátaim közt is, akik attól
tartanak, hogy az amerikai gyarmatosok egy napon el akarnak majd
válni az anyaországtól, pedig biztosítottam őket, hogy ilyen
törekvésnek sosem láttam jelét Amerikában.
– Ne is lássuk soha – tette hozzá John Master.
Ekkor hirtelen Mercy szólalt fel.
– Pedig nagyon is jó lenne. – A szavak még azelőtt kibuktak
belőle, hogy megrághatta volna őket, méghozzá olyan
vehemenciával, hogy a férfiak egyként meredtek rá. – Épp eleget
láttam az angol nagyurakból – tette hozzá csendesebben, ám nem
kevesebb szenvedéllyel.
Ben Franklin meglepettnek tűnt, mégis eltűnődött. Csak rövid
szünet után válaszolt.
– Nos, jómagam ellenkező véleményen vagyok – jelentette ki. –
Bár készséggel megengedem, Mrs. Master, hogy tovább kell
lépnünk. Meggyőződésem szerint a jövőben Amerika lesz a Brit
Birodalom központi alapköve. Azt is megmondom, miért. Angol a
nyelvünk, angol a törvénykezésünk. A franciákkal ellentétben mi
megtagadtuk a zsarnok királyok uralmát, és minden reményem
megvan arra, hogy az ifjú walesi herceg a maga idejében rendkívüli
király lesz. A kormányzásunk távolról sem tökéletes, de mindent
számba véve, hálát adok a gondviselésnek a brit szabadságjogokért.
– Egyetértek minden szavával – lelkendezett John.
– Még valamit vegyünk tekintetbe – lépett tovább Franklin. –
Amerika roppant területei az óceán túlsó felén fekszenek – mi hát
Amerika, ha nem szabadságszerető nemzetünk nyugati határvidéke?
– Ahogy végignézett rajtuk, tekintetében lázas fény csillant. –
Tudta, Master, hogy Amerikában korábban házasodnak, és kétszer
annyi egészséges gyermeket nemzenek a világra, mint bárhol
Európában? Az amerikai gyarmatok népessége minden húsz évben
megkétszereződik, mégis évszázadokra elég földterület marad, hogy
benépesítsék. Amerika birtokai folyamatosan bűvölő piacot
jelentenek a brit vállalatoknak. Britannia és amerikai gyarmatai más
nemzetektől függetlenül, évszázadokon át együtt növekedhetnek.
Hiszem, hogy ez a sorsunk.
Ben Franklin ilyennek látta a jövőt. Egyikük sem kétellte, hogy
szenvedélyesen hisz ebben.
– Lendületes jövőkép – bólintott John.
– Úgy ám – vigyorodott el Franklin. – Már csak egyvalami kell,
hogy angol ajkú birodalmunk tökéletessé váljon.
– Mi lenne az? – kérdezte John.
– Ki kell ebrudalnunk a franciákat Kanadából, hogy miénk
legyen az egész hely – közölte vidáman a nagy ember.
Alig mondta ki e szavakat, egy szolgáló lépett a szobába, a
tálcáján válogatott frissítőkkel. Mintha csak ez jelezte volna a
komoly társalgás végét, vendéglátójuk kedélyes mosollyal a
lelkűkre kötötte, hogy feltétlenül igyanak egy teát, mielőtt távoznak.
Ahogy gyalogosan elindultak szállásuk felé, Master alig
leplezett szemrehányással fordult felesége felé.
– Nem sejtettem, hogy ennyire idegenkedik az angoloktól. Azt
gondoltam, kedvére való a látogatásunk.
Mercy máris megbánta az egészet. Nem akart fejfájást okozni a
férjének, aki minden igyekezetével boldoggá akarta tenni.
– Nem is tudom, mi ütött belém. Azt hiszem, Mr. Franklinnek
igaza van, csak néha nehezemre esik megemészteni az angol
gondolkodást, John. A szívem mélyén talán mindig is kvéker
maradok. – Azzal eltökélte magában, hogy amíg Londonban
maradnak, minden létező módon próbál a férje kedvére tenni.
John Master beérte a felemás igazsággal, és kikérte James
véleményét is.
– Azt gondolom, apám, hogy Mr. Franklin nagy ember – felelte
amaz.
– Tetszenek az Amerika jövőjével kapcsolatos nézetei?
– Ó, igen.
– Akárcsak nekem. – Ha belegondolt, mennyire megszerette a
fia Londont, s hogy milyen szédítő lehetőségeket látott Franklin az
egyesült Brit Birodalomban, John Master számára a jövő nem is
festhetett volna fényesebben.
Aznap este, vacsora közben és igen kedélyes hangulatban,
Mercy valami másra is megjegyzést tett.
– Észrevette, mi történt, amikor az a cselédlány felszolgálta a
teát? – tudakolta.
– Nem, nem hinném – felelte John.
– Amikor azt hitte, hogy senki sem látja, Mr. Franklin
elhaladtában megpaskolta a lány hátsóját.
– A vén ördög.
– Tudja, azt mondják – mosolyodott el Mercy –, hogy
teljességgel javíthatatlan.

*
Ám bármennyire magába fojtotta is Mercy a britekkel kapcsolatos
ellenérzéseit, azok nem enyhültek, sőt karácsony előtt tovább
éleződtek.
Úgy tűnt, nem merült feledésbe az a kedves invitálás, amit a
Bathban megismert tiszttől, Rivers századostól kaptak. December
közepén hivatalos meghívást kaptak, hogy a rákövetkező héten
vacsorázzanak a férfi apjánál, Lord Riverdale-nél.
A Riverdale House, ha nem is palotaként, de tekintélyes
udvarházként magasodott a Hanover Square közelében. A kétszintes
előcsarnokból széles lépcsősoron emelkedtek fel a piano nobilébe,
ahol hatalmas szalon kapcsolta össze a ház elülső és hátsó
homlokzatát. Nem várta őket nagy társaság. Őlordsága, aki fia
idősebb, zömökebb másának bizonyult, özvegyemberként élt, míg a
ház úrnőjének szerepét nővére töltötte be. Rivers százados elhívta
néhány katona barátját. Mercyt Őlordsága jobbjára ültették, aki
köszönetet mondott a fiát ért kedves meghívásért, mielőtt hosszan
ismertette a százados viszonyait.
Bőven volt miről mesélnie. Épp aznap reggel érkezett a hír,
hogy a brit erők az Atlanti-óceán túlsó felén, Québecnél
megfutamították a franciákat. Noha a merész fiatal brit tábornok,
Wolfe tragikusan életét vesztette, úgy tűnt, Ben Franklin óhaja
nemsoká valóra válik, és. a franciákat kiebrudalják északról.
Amikor Mercy beszélt Lord Riverdale-nek a Franklinnél tett
látogatásról és az ott elhangzott nézetekről, az öreg arisztokrata
láthatóan felvidult, és kérte, hogy a társaság kedvéért ismételjen el
mindent.
Ám bármily elbűvölő házigazdaként viselkedett is a lord,
Mercy a jobbján ülő ezredesben már nem lelt ennyi örömet. Izig-
vérig katonás jelenség volt, s mint ilyen, a végletekig büszke a brit
haderőre.
– Egy jól képzett vörös kabátos túltesz a legkülönb francia
katonán is, Mrs. Master – jelentette ki. – Azt hiszem, ez újfent
bizonyítást nyert. Ami az alantasabbját illeti…
– Az alantasabbját? – kérdezett közbe.
A férfi elmosolyodott.
– Tudja, harcoltam negyvenötben.
Negyvenötben. Még tizenöt év sem telt el, mióta a csinos
Károly herceg partra szállt Skóciában, és megpróbálta visszavenni a
királyi címet a londoni Hannover uralkodóktól. A vad, romantikus
kísérlet óhatatlanul tragédiába torkollt. A vörös kabátosok
könnyűszerrel szétzúzták a rosszul felszerelt és képzetlen skótokat.
– Megfelelő kiképzés nélkül senki sem állhat ellen egy reguláris
hadseregnek, Mrs. Master – folytatta az ezredes komor hangon. –
Ez egyszerűen nem lehetséges. Ami a felföldi skótokat illeti… –
Elmosolyodott. – Nos, alig többek a vadaknál.
Mercy épp elég skótot látott már Philadelphiába és New Yorkba
érkezni. A szemében nem tűntek vadaknak, az ezredes azonban
láthatóan komolyan hitt ebben, és sem a hely, sem az időpont nem
tűnt alkalmasnak a kérdés megvitatására.
A társalgás valamivel később ráterelődött az ír ügyekre.
– Az őslakos írek – jegyezte meg az ezredes – alig jobbak az
állatoknál. – Bármennyire tudta, hogy egy ilyen kijelentést nem
szabad szó szerint venni, a benne lakozó kvéker öntelten
arrogánsnak és igazságtalannak találta a sommás ítéletet. Ezzel
együtt feltűnt neki, hogy az asztalnál senki sem ellenkezik vele.
– Írországot kemény kézzel kell uralni – közölte csendes
eltökéltséggel Lord Riverdale. – Azt hiszem, ebben mindnyájan
egyetérthetünk.
– Arra nyilvánvalóan nem képesek, hogy önmagukat
kormányozzák – toldotta meg az ezredes. – Még a protestáns írek
sem.
– Mégis van ír parlamentjük, nem igaz? – kérdezte Mercy.
– Önnek teljesen igaza van, Mrs. Master – felelte mosolyogva
Lord Riverdale. – Nekünk pedig feladatunk gondoskodni arról,
hogy az ír parlament ne jusson túlzott hatalomhoz.
Mercy nem szólt többet, csak udvariasan mosolygott. Az est
hátralévő része kellemesen telt, de már eldöntötte magában: ha ez a
birodalom színe-virága, ő bizony nem kér belőle.

*
Az ifjú James Master nem tudta, mit tegyen. Szerette a szüleit.
Amint megkezdődött az új év, beszélt is az apjával – de nem az
anyjával.
Mióta Londonba jöttek, nemcsak a magabiztossága nőtt, de ő
maga is. Érkezésük óta teljes másfél hüvelykkel lett magasabb, és a
szép új kabát, ami apja akkor vett neki, lassan a csuklójáig ért.
– Szerintem magasabb leszel, mint én – nevetett az apja.
Nem meglepő, hogy James beleszeretett Londonba. Kétséget
kizáróan ez volt az angol ajkú világ fővárosa. A nagyváros, ahol
úgy pezsgett az élet, hogy a nagy Johnson doktor szerint „aki elunta
Londont, az életét unta el”. Tanítójában szert tett egy kalauzra, míg
az ifjú Grey Albionban egy lelkes kisöcsre. A vele egykorú angol
fiúk is befogadták maguk közé. Mit is akarhatna többet tizenöt éves
korára?
Egyetlen dolgot: Oxfordba menni. Még mindig túl fiatal, de
tanítója iránymutatása alapján nagy lépésekkel halad előre a
tanulmányaiban. „Nem látom okát, néhány éven belül miért ne
lenne felkészült az oxfordi tanulmányokra” – közölte a tanító
apjával. Az igazat megvallva, John Mastert is vonzotta az ötlet.
„Jobban boldogulsz, mint én a te korodban” – árulta el neki teljes
őszinteséggel. Ahogy eszébe jutott a megaláztatás, ami bostoni
rokonai részéről érte, nem tudta magába fojtani somolygását. A
Harvard és a Yale persze remek hely, de egy fiú, aki Oxfordban
végzett – az lenne csak a fricska a bostoni Mastereknek!
Másvalamit is számításba kellett vennie. Ismerte a tartományi
gyűlés tagjait és a kormányzóhoz közel álló New York-iakat –
meglepő arányban mind Angliában végeztek. Egy oxfordi diploma
hasznos lehetett az egész család jövője szempontjából.
Amikor beszélt erről Albionnal, a londoni kereskedő egyetértett
vele.
– Ha James Oxfordba megy – gondolkodott el –, a szünidők
alatt lakhatna nálunk Londonban. Máris úgy tekintünk rá, mint
családtagra.
Csupán egyetlen gond akadt.
Újév napján Mercy váratlan hírrel lepte meg.
– Várandós vagyok, John.
Oly sok év után az újság teljes meglepetésként érte, de úgy tűnt,
semmi kétség. A hírhez ugyanakkor egy óhaj is kapcsolódott.
– Vissza akarok térni New Yorkba, John. Azt akarom, hogy a
gyerekem otthon szülessen meg, ne Angliában.
John kivárt néhány napot, mielőtt felhozta James és Oxford
kérdését. Előre felkészült felesége tiltakozására, de nem erre a
szörnyülködésre.
– Hadd járjon a Harvardra, John, de ne hagyjuk itt, könyörgök.
– Amikor rámutatott az ötlet kézzelfogható előnyeire, az asszony
csak még inkább kétségbeesett. – Megszakad a szívem, ha itt kell
hagynom a fiamat ezen az istentelen helyen.
Amikor tájékoztatta az anyja érzéseiről, James nem szólt, de oly
boldogtalannak tűnt, hogy John kért még néhány nap gondolkodási
időt.
Ebben a néhány napban John Master a lehető leggondosabban
körül is járta a kérdést. Megértette Merev érzéseit. A tudat, hogy
háromezer mérföld választja el a fiától akár hosszú éveken át,
éppúgy meggyötörte őt, mint a fiú anyját – sőt, ha figyelembe vette
egyre bővülő londoni társasági körüket, még inkább. Másfelől,
James nyilvánvalóan elhatározta magát, ő pedig szemernyit sem
kételkedett abban, hogy Oxford jót fog tenni a fiának.
Mindezzel szemben tekintettel kellett lennie az anya
másállapotára. A terhesség mindig veszélyes, s ahogy egy asszony
idősödik, még inkább az. Okozhatnak-e Jamesszel ekkora törést
Mercy életében? Ha, Isten ments, valami rosszul alakul? Lelki
szemei előtt látta feleségét a betegágyon, ahogy háromezer
mérföldre lévő fiát szólongatja. Látta szemrehányó tekintetét. Látta
a fia bűnbánatát.
Óvatosan még egyszer előhozakodott a kérdéssel, ám az
asszony éppoly eltökélten ellenezte a dolgot, mint korábban. Úgy
tűnt, csak egyetlen döntés lehetséges.
– Visszatérsz velünk Amerikába – közölte Jamesszel. – Ott is
maradsz néhány hónapig, ám azután, ha nem gondolnád meg
magad, újra átbeszéljük a dolgot. Nem ígérek semmit, csak hogy
mérlegelni fogjuk. Addig is, fiam, mutasd a legjobb arcodat, és
nagyon ügyelj arra, nehogy szívfájdalmat okozz édesanyádnak. Ha
csak egy panaszt is hallok rád – emelte fel a hangját vészjóslóan –,
soha többé nem beszélünk Oxfordról.
Nem árulta fel fiának, hogy feltett szándéka őt egy éven belül
visszaküldeni Angliába.
Akár sejtette ezt James, akár csak hallgatott a szavára, a tél
hátralévő részében John Master elégedetten látta, hogy James olyan
kedves és engedelmes fiú, amilyenre minden szülő vágyik.
Továbbra is nagy boldogságban éltek Angliában. S végül, az új
tavasz első szelíd napján, miután érzékeny búcsút vett az
Albionoktól, a három Master hajóra szállt, hogy megkezdje a
hosszú visszautat New Yorkba.
 Abigail

1765

Sok nemzet dédelgetett nagyhatalmi ábrándokat, ám az 1760-as

évekre épelméjű ember nem kételkedett abban, hogy Britannia
hivatott az igazi nagyságra. Nem sokkal azután, hogy a Masterek
visszaérkeztek New Yorkba, híre ment, hogy az öreg király
meghalt, és III. György néven a visszahúzódó, jólelkű walesi herceg
foglalta el a trónt. Attól fogva a birodalom mintha minden évben új
áldással gazdagodott volna.
Amerikában Britannia seregei kiűzték az ősi rivális franciákat
Kanadából. Az 1763-ban megkötött párizsi békében a franciák
lemondtak a roppant amerikai területtel kapcsolatos mindennemű
követelésükről, csak a Mississippi lápvidékén fekvő New Orléans
szerény városát tarthatták meg, miközben katolikus spanyol
szövetségeseik is elveszítették kiterjedt floridai birtokaikat.
Immár Amerika egész keleti partvidékét a britek uralták –
persze, csak ha nem számítjuk az őslakos indiánokat. Ekkortájt
éppen az otava indiánok lázadtak fel Pontiac nevű főnökük
vezetésével, hogy a rémült massachusettsi gyarmatosítók
segítségére siető brit hadsereg – helyi mesterlövészek segítségét is
igénybe véve – rövid úton leszámoljon velük. A gyarmatlakók
újfent megtanulhatták, mennyire rá vannak utalva az anyaországra,
ám az efféle keménykedéseket leszámítva inkább hittek a bőkezű és
bölcs elővigyázatosságban – féljenek csak az indiánok, de azért ne
fogjanak össze a betolakodók ellen. Keleten még mindig bőven
akadt lakatlan föld, és a nyugati irányú terjeszkedésre is várni kellett
még egy-két emberöltőt. A britek egyelőre beérték azzal, hogy
művelték kertjeiket a keleti partvidéken, és élvezték munkájuk
gyümölcseit.
Maga Ben Franklin sem álmodhatott volna szebb jövőt. A nagy
hazafi – fáradhatatlan lobbitevékenységének köszönhetően – nem
csekély részt hasított ki ebből a roppant vállalkozásból, amikor
William fia jogi diplomájával felvértezve, ugyanakkor minden
közigazgatási tapasztalat nélkül lehetett New Jersey tartományának
kormányzója.
Ami a földgolyót felölő birodalmat és Franciaországgal való
örökös rivalizálását illette, immár Britannia uralta India mesés
gazdagságát és Jamaica értékes cukorszigetét. Haditengerészetének
dominanciája valamennyi óceánra kiterjedt – még a vizeket is
uralma alá hajtotta.
Ilyen volt Britannia jó szándékú ifjú királyának felvilágosult,
boldog világbirodalma.
Melynek áldásait nem mindenki élvezte.

*
Amennyire Charlie White látta, a helyzet kitartóan és egyre csak
romlott. Ahogy nekiindult a Broadwaynek, a Hudson-folyóról
felszakadó északi szél késpengeként hasított a januári szürkületbe.
A hó vékony fagyos kéregben dermedt rá az utcákra, Charlie kedve
pedig nem is lehetett volna cudarabb.
Eljött a vízkereszt. Ajándékot kellett adnia a feleségének, de
nem volt semmije.
 Vagyishogy majdnem semmije. A piacon ráakadt egy pár
ujjatlan kesztyűre, amit olcsón kínáltak, de ennyiben ki is merült a
szerencséje.
– Venni akartam neked egy új ruhát – közölte szomorúan –, de
csak annyira telik, hogy ételt rakjak az asztalra.
– Semmi baj, Charlie – vigasztalta az asszony. – A fő, hogy
gondoltál rám.
Ugyanígy járt a legtöbb szomszédjuk is. Azóta így ment ez,
hogy az átkozott brit hadsereg odébb állt.
Véget ért a háború, ez jelentette a gondot. Elmentek a vörös
kabátosok, akiknek ellátmány kellett; elmentek a tisztek, akik házat,
bútort és szolgát igényeltek. A flotta hajói még befutottak, de csak
rövid időre, azzal vitorláztak is tovább. A visszaesést pedig
mindenki megszenvedte. Híját látták a pénznek. A londoni
kereskedők áthajózták a fölös készleteket az óceánon, hogy nyomott
áron értékesítsék New Yorkban, így a tisztességes mesteremberek is
alig tudtak megélni. Miközben a piaci gazdák, minthogy kevesebb
vásárlójuk akadt, veszteségeik ellensúlyozására árat emeltek.
– Angliának csak egy támaszpont kell a franciák ellen –
magyarázta a családjának –, ám amint a háborúnak vége, a
sorsunkra hagynak.
Egyedül a gazdagok nem senyvedtek. Ők mintha másik
világban éltek volna. Zsúfolásig telt a színház. Megnyitottak a
fényűző parkok, melyeket londoni társaikról neveztek el, egyebek
közt Ranelagh-nak. „London New Yorkban”, mondták róla. A John
Master-félék nem is élhettek volna fényesebben.
Charlie azután is kerülte Mastert, hogy a kereskedő visszatért
Londonból. Mindent tudott arról, hogy az ifjú Jamest Oxfordba
fogják küldeni.
Mintha nem lenne elég a keserűsége, Charlie nyomon követte a
család minden lépését, pedig ha gyűlöletes egykori barátja egyszer
is betette volna hozzá a lábát, minden magyarázat nélkül arcon köpi.
Olyan rosszul állt a White család szénája, hogy a felesége
templomba kezdett járni, de persze nem az anglikán templomba. Az
legyen csak a Trinity-brancsé, gondolta Charlie. Az asszony a
disszenterekhez húzott. Néha, csak hogy boldoggá tegye, ő is vele
tartott egy-egy istentiszteletre vagy prédikációra, pedig ő maga nem
hitt semmiben.
– Anyád rákapott az ájtatosságra, fiam – jegyezte meg Sam
fiának. – Biztosan a nélkülözés vitte rá.
De hol a csudában lehetett most Sam? Ezért vágott neki a
Broadwaynek a fagyos szürkületben. Meg kellett keresnie a
legkedvesebb fiát, akit dél óta nem látott. Mi az ördög üthetett belé?
Gyanította persze, miben sántikál. Sam már betöltötte a
tizenhetet, Charlie pedig nem minden büszkeség nélkül figyelte
meg, milyen jól boldogul a lányokkal. Akadt egy csinos kis cseléd,
aki épp a múlt héten szemelte ki magának – a kis csibész nyilván
felé járt.
Hanem vízkereszt estéjén akkor is együtt kell lennie a
családnak. Sam igazán lehetne tapintatosabb. Beszél is a fejével,
csak találja meg.
Eltelt egy óra. Felkereste a West Side összes fogadóját, de sehol
sem látták a fiát. Bosszúsan ment haza. A család többi tagja csak azt
várta, mikor ehet végre, így hát nekiláttak Sam nélkül. A felesége
azt mondta, nem bánja, csak Samnek ne legyen baja – ami persze
arcpirító hazugság.
Így hát miután megülték az estét, Charlie újra nekiindult. A
felesége nem látta semmi értelmét, de akkor sem ülhetett ölbe tett
kézzel. Odakint teljesen besötétedett, a szél is egyre erősebben mart
a képébe. Az égen rongyos viharfelhők száguldoztak, hogy
foszlányaik mögül néha felvillanjon egy-egy csillag fénye. Az utcák
szinte teljesen kiürültek.
Végighaladt a Broadwayn, és benézett néhány ivóba, ezúttal is
minden siker nélkül. Miután elhagyta a Trinity Churchöt, délnek
indult tovább, így jutott abba a negyedbe, amit mostanra teljes
szívéből gyűlölt.
A Court, mostanság így nevezték, míg a régi erőd a Fort George
nevet kapta. Előtte a Bowling Green kis parkját takarosán
elkerítették; még utcai lámpákat is állítottak minden sarokra, hogy a
csavargók kedvét elvegyék a lebzseléstől. Itt állt a kormányzó háza,
de még a fogadókra is királyi címer került.
A sötétben mindenfelől fényűző paloták meredeztek.
Gazdáiknak – az olyan családoknak, mint a Livingston, Bayard, van
Cortlandt, De Lancy, Morris – vajmi keveset számított, virágzik-e a
város, vagy sem. Öröklött biztonságuk sebezhetetlenné tette őket.
Charlie keletnek fordult, a Beaver Streetre. Ennek végében
kerítéshez ért, rajta tetszetős és lámpákkal szegélyezett vaskapuval.
Ezek oltalmazták a kövezett felhajtót és a nagy házhoz vezető széles
lépcsőket. A zsalugátereket nem hajtották be, így a magas
ablakokon át meleg fény ömölhetett ki az udvarra.
John Master háza. Nem sokkal azután építtette, hogy visszatért
Londonból.
Charlie átkelt Manhattan déli végén, mígnem elérte az East
Rivert. A mólókkal és raktárakkal tagolt hosszú vízpartra csend
telepedett, a hajók árnyakként lebegtek a vízen. Nekiindult a
rakpartnak, majd inkább ráfordult a Queen Streetre. Itt is világoltak
az ablakok, nyitva álltak a fogadók.
Ötven métert tehetett meg, amikor földön fekvő alakra lett
figyelmes. Fekete férfi volt, takaróba bugyolálva, egy raktárépület
falánál. Ahogy felnézett Charlie-ra, minden reménykedés nélkül
felé nyújtotta a kezét.
– Főnök?
Charlie lenézett rá. A nehéz idők újabb jele: a pénzhiányban
szenvedő szegényebb gazdák a városban mindenütt felszabadítják
házi rabszolgáikat. Még mindig inkább ez, mint hogy etessék őket.
Mindenfelé beléjük lehetett botlani: szabad feketékbe, akik nem
tehettek mást, az utcán koldultak. És éheztek. Charlie adott neki egy
pennyt. Schemmerhom kikötője után elért egy nagyobb fogadót,
ahová bement.
Egész kis tömeg gyűlt ide, javarészt matrózok. Az egyik
asztalnál meglátott egy ismerős kocsist. Sosem kedvelte túlzottan
ezt a nagydarab, vörös képű fickót, de ha emlékszik a nevére, talán
így is szóba elegyedik vele – a fickó azonban megelőzte, és felé
indult. Nem akart goromba lenni, ezért biccentett neki.
Erre a fickó megragadta a karját. Bili, ez az. így hívják.
– Sajnálom, ami a fiaddal történt, Charlie…
– A fiammal? Úgy érted, Sammel? – Érezte, ahogy elsápadt. –
Mi történt vele?
– Hát nem tudod? – Bili aggodalmas arcot vágott. – Nem halt
meg, Charlie – sietett hozzátenni –, semmi ilyesmi, de a toborzók
délután elvitték, őt és még tucatnyi másik fiút.
– A toborzók?
– Megjelentek, és olyan gyorsan végeztek, hogy nem is hinnéd.
A hajó már ki is futott. A te Samed már a királyi flottában szolgálja
őfelségét.
Charlie érezte, ahogyan egy erős kar elkapja, mielőtt
elvágódhatna.
– Ülj ide, Charlie. Hozzatok neki rumot! – A maróan erős
folyadék végigperzselte a torkát és átmelegítette a gyomrát, ő meg
csak ült tehetetlenül, míg a nagydarab vörös fickó oldalról
megtámasztotta.
Azután Charlie White szitkozódni kezdett. Elátkozta a királyi
hadiflottát, amiért elrabolta a fiát, és a brit kormányt, amiért romba
döntötte a várost. Elátkozta a kormányzót és az egész Trinity-
brancsot, de legfőképp John Mastert, a nagy házát és az oxfordi fiát.
Pokolba kívánt mindenkit.

*
Néhány héttel később, egy nyirkos tavaszi napon Hudson benézett
munkaadójának kis könyvtárába, és azt találta, hogy John Master
próbálja befejezni a papírmunkát, csakhogy a térdén ugráló ötéves
kislány ezt nem hagyja, a felesége pedig éppen a városban jár.
– Mehetünk, papa? – kérdezte a kislány.
– Nemsokára, Abby – felelte Master.
Így hát Hudson előlépett, és csendesén leemelte a gyermeket az
apja térdéről.
– Majd én vigyázok rá, míg készülődik – ajánlkozott, mire
Master hálás mosollyal nézett fel rá. A gyermek már a nyakán
csimpaszkodott, ahogy visszavonult a konyha felé. – Keresünk
valami édességet, Abby kisasszony – ígérte.
Abigail nem tiltakozott. Hudson a születése óta jó barátságban
állt vele. Olyannyira, hogy kis híján ő segítette a világra.
Negyed évszázada, mióta John Master megmentette, Hudson
mindvégig a Master családnak dolgozott. Saját szabad akaratából
tette ezt. A legelső este óta Master egyszer sem kérdőjelezte meg
kijelentését, hogy nem rabszolga. Méltányos bért fizetett neki, és
Hudson bármikor tetszése szerint elmehetett. Öt alkalommal, ami
rájött a mehetnék, tengerre is szállt Master valamelyik hajóján, ám
ahogy múltak az évek, egyre kevésbé vágyott a világban kóborolni.
John először mindenesként alkalmazta, majd egyéb minőségekben
is. Mostanra ő vezette az egész háztartást. Amikor a család
Londonba utazott, Master nem habozott a gondjaira bízni a helyet.
Tizenöt évvel korábban megnősült. A felesége rabszolga volt a
Masterek házában, és Cleopatrának hívták – már amíg ide nem
érkezett, Mercy ugyanis nem tartotta helyénvalónak, ezért Ruthra
keresztelte át. Hudsonnak és neki született egy lánya, majd egy fia.
Amikor Hudson a Solomon nevet adta fiának, és Mercy
megkérdezte, miért választott a Biblia alapján, azt felelte, hogy
Salamon király híres bölcsessége miatt, ám négyszemközt
bevallotta feleségének: „Az a Salamon király híresen gazdag is
volt.” Minthogy a felesége rabszolga volt, a gyermekeik is annak
születtek, Master azonban tisztességes alkut kínált.
– Rendes piaci árért megvásárolhatod őket, Hudson, vagy az
enyémek maradnak, amíg huszonöt évesek nem lesznek. Akkor
felszabadítom őket az anyjukkal együtt. – Minthogy a gyermekek
így nem szenvedtek hiányt ételben és ruhában, ráadásul Master arról
is gondoskodott, hogy Solomon megtanuljon írni, olvasni és
számolni, az alku előnyösnek tűnt.
– Nem olyan jó ám szabad feketének lenni New Yorkban –
emlékeztette Hudson Ruthot. – Legalábbis mostanság.
A városban talán elszaporodtak a felszabadított feketék, ám az
elmúlt fél évszázad csak nyomorúságot hozott a négereknek. Az
emléke is feledésbe merült a régi időknek, amikor a fehér holland
gazdák és fekete szolgáik egymás mellett dolgoztak a földeken.
Ahogy az angol cukorkereskedelem léptéke minden korábbit
túlhaladt, meredeken nőtt a piacokon eladott rabszolgák száma is.
Hudson nagyapjának gyermekkora óta Nyugat-India közel
egymillió rabszolgát szippantott fel, s immár a teljes afrikai
rabszolga-kereskedelem a britek kezében összpontosult. Ilyen
virágzó piacon természetszerűen gyorsan estek az árak. Már a
legtöbb városi kereskedő és iparos is megengedhette magának, hogy
lesétáljon a Wall Streeten a folyóparti piacra, és vegyen magának
egy-két házi rabszolgát. A gazdák a brooklyni réven jártak át Kings
Countyból, hogy munkásokat vegyenek a földekre. New York
térségében a népességhez viszonyítva több rabszolga élt, mint
Virginiától északra bárhol.
S miután ezek a feketék átruházható vagyontárgyak voltak, a
többség vélekedése szerint Isten is alacsonyabb rendűnek teremtette
őket. Ha pedig alacsonyabb rendűek, logikus módon nem lehettek
szabadok. Az itt élők persze az olyan rabszolgafelkeléseket sem
felejtették el, mint az 1741-es gyújtogatások. A feketék nagyon is
veszélyes vadak.
Ha tehát sokan feltételezték is, hogy Hudson John Master
rabszolgája, őt ez nem zavarta.
– Így legalább békében hagynak. – Nem tehetett mást, mint
örült a szerencséjének, és remélte, hogy egyszer jobbra fordulnak a
dolgok.
Gond nélkül elvezette a házat az öreg Dirk Masternek, míg John
és Mercy Angliában járt. Hudson és John apja mindig jól kijött
egymással, ezért Dirk Londonba küldött levelében nem győzte őt
dicsérni. Igaz, ha Hudson küldött volna ugyanilyen jelentést Dirk
Masterről, annak a gazdái aligha örültek volna. A problémát a fiatal
Susan kisasszony okozta.
Susan Master nem csupán gyönyörű, de gyakorlatias
gondolkodású és szenvedélyektől mentes ifjú hölggyé érett, aki
pontosan tudta, mit akar. Ahogy egyszer a nagyapja is megjegyezte:
„Legalább miatta nem kell aggódnom.”
Nos, Hudson nem volt olyan biztos ebben. Amikor az ifjú Mr.
Meadows udvarolni kezdett neki, egyértelműen látszott, hogy ez
Susan kedvére való. A feltűnően jóvágású ifjú nem csupán remek
lovon ült, de egy napon megörökölte Dutchess megye egyik
legszebb birtokát. Ezért, lehetett bár szemtelenül fiatal,
megtestesített mindent, amire Susan vágyott.
Gondot csupán az okozott, ha már az esküvő előtt túl messzire
mentek. Lehetőségük feltétlenül nyílt rá. A két fiatal sokszor hosszú
ideig felügyelet nélkül maradt a nagy házban.
– Meg kell mondani neki, hogy vigyázzon jobban – erősködött
Hudson a feleségének, mielőtt összeszedte minden bátorságát, hogy
az öreg Dirket is figyelmeztesse a valós veszélyre. – Ha meg talál
esni, az ifjú Mr. Meadows pedig meggondolja magát… – lamentált
Ruthnak.
– Akkor a Masterek majd kényszerítik, hogy vegye el –
biztosított róla Ruth.
– Meglehet, de akkor se festene jól. – Azzal újra figyelmeztetni
próbálta a lány nagyapját.
Csakhogy az öreg Dirk Master nem volt hajlandó emiatt
aggódni. Jól érezte magát New Yorkban. Az üzlet nem sok terhet
rótt rá, s úgy tűnt, azt se engedi, hogy egyéb dolgok feldúlják a lelki
békéjét. Amellett Susan önfeledt vidámsága és megfontolt jelleme is
rácáfolni látszott Hudson minden félelmére. Mégis, amikor
Solomon fia egy nyári reggelen futva jött haza a hírrel, hogy a
Masterek visszatértek, és tüstént le kell mennie eléjük a kikötőbe,
felszabadult megkönnyebbülés töltötte el.
Amit azonmód páni rémület követett. Amikor a szekérrel leért a
vízpartra, azt találta, hogy Mercy kis híján megszülte gyermekét. Ő
és Master segítette fel az asszonyt a kocsira, míg Solomon futva
indult a doktorért és a bábáért. Miközben Masterrel elvitte az
asszonyt a házba, majd fel egészen a hálószobájába, Hudson végig
úgy érezte, hogy a gyerek világra jön, mielőtt felérnek az emeletre.
Micsoda egy nap volt, micsoda örömet hozott! Nem egészen két
óra múlva megszületett a kis Abigail, akit Hudson ugyanúgy
szeretett, ahogy mindenki más. A pufók kis lánykának tömött barna
haja és mogyoróbarna szeme volt. Kisbabaként csak nagyritkán sírt,
kislányként pedig mintha az egész világot magához ölelte volna
piciny karjaival.
– A legédesebb gyermek, akit valaha láttam – lelkendezett
Ruthnak. A lányka mosolyt csalt ráncos arcára, ezért minden
alkalmat megragadott, hogy játszhasson vele, mintha csak a sajátja
lenne.
Abigail kárpótolta Mercyt a többi gyermeke kirepüléséért.
Susan még ugyanabban az évben férjhez ment, míg James visszatért
Angliába, hogy felkészüljön Oxfordra.
– Legalább Abigail itt van – jegyezte meg Master mosolyogva
Hudson-nak –, hogy mindnyájunkat megfiatalítson.
Hudson most is boldogan töltötte a lányka társaságában azt a
közel fél órát, míg John Master odafent készülődött.

*
John Master sóhajtva nézte az előtte fekvő két levelet. Tudta, hogy
jól tette, amikor visszaengedte Jamest Angliába, de akkor is
hiányzott neki, és azt kívánta, bár visszajönne már.
Az első levél Rivers századostól érkezett. Mióta csak
Londonban jártak, tartották a kapcsolatot. Rivers ígérete szerint
ellátogatott New Yorkba, ahol eltöltött egy kellemes hetet, mielőtt
továbbutazott Karolinába, ahol feleségül vette a jómódú özvegyet.
Máris született két gyermekük. A százados minden számítás szerint
jól boldogult az ültetvényekkel, és Master tudta, hogy remek
kapcsolatban áll Albionnal is. A szomszédjai ugyanakkor, írta meg
Rivers, sokat panaszkodnak angol hitelezőikre. Éveken át jól éltek,
ezért mindenfélét összevásároltak hitelbe, amit a londoni
kereskedők szíves-örömest meg is adtak nekik. „Most, hogy
nehezebb idők járnak – írta –, nem tudnak fizetni.” Rivers velük
ellentétben jól tudta, meddig nyújtózkodhat.
A százados beszámolt Virginiában tett látogatásáról. George
Washington, a brit hadsereg volt tisztje látta őt vendégül, aki jókora
birtokkal rendelkezett arrafelé. Washington is panasszal illette az
anyaországot, noha egészen más miatt. „Nem szíveli a kormányzó
korlátozásait, különösen a vaskereskedelem terén, ahonnét
feleségének tekintélyes vagyona származik” – írta Rivers. Ennél is
mélyebb keserűséggel említette a nyugati határvidéket. Miután a
hadseregben szolgált, Washington jutalomként földbirtokot kapott
az indiánok területén, csakhogy a londoni kormány, fenn kívánván
tartani a törékeny békét, megtiltotta, hogy a földjeit birtokba vegye
és az indiánokat kiebrudalja. „Sok virginiai is hasonló helyzetben
van – írta Rivers. – Azt remélték, az adományba kapott földekből
megalapozzák jómódjukat, ezért most háborognak, noha
Washington türelemre inti őket.”
Egészében véve Master helyesnek tartotta a brit megközelítést.
Keleten talán bőven akadnak még szabad területek, de minden
évben ezrével érkeznek az anyaországból a családok – angolok,
skótok, írek –, akik mind olcsó földet keresnek, és meg is találják.
Washingtonnak és a barátainak nincs más dolga, mint kivárni az
idejüket.
Inkább aggasztotta a másik levél, ami Albiontól érkezett.
Pedig jó hangulatban kezdődött. James boldogan él Oxfordban.
Magas és jóvágású, kész hős az ifjú Grey Albion szemében.
Londonban egy Wilkes nevű fickó cikkezett a kormány ellen, ezért
börtönbe került, mire az egész város fellázadt, s most Wilkes
valóságos nemzeti hős. Masternek eszébe jutott Zenger tárgyalása,
és örült – ha meg nem is lepődött –, hogy a jó angolok most is
kiállnak a szólásszabadság mellett.
Albion ezután rátért levelének valódi témájára.
Britannia pénzügyei a fejük tetején állnak. A sokévnyi háború
eredménye nem csupán egy hatalmas világbirodalom, de egy hozzá
mérhető adóssághegy is. Egyre nehezebb hitelhez jutni. A kormány
mindenáron igyekszik adót emelni, az angolokat azonban máris
több adóteher sújtja, mint bármely más európai nemzetet. Egy
kísérlet az almabor megadóztatására nemrégiben nyílt lázongásba
torkollt West Countryban. Ráadásul, minthogy ígéretet kaptak a
háborús birtokterhek enyhítésére, a parlament tagjai inkább
kardoskodnak az adócsökkentés, mintsem adónövelés mellett.
Britanniának a legnagyobb terhet Amerika jelenti. A Pontiac-
féle felkelés bebizonyította, hogy a gyarmatok megvédése még
mindig helyőrségek kiterjedt hálózatát követeli meg – de ki tartsa
ezt fenn?
„Mindezek után aligha meglepő – írta Albion –, hogy a
kormány szerint az amerikai gyarmatoknak, melyek mindeddig
szinte semmit sem fizettek, hozzá kellene járulniuk tulajdon
védelmük költségeihez. A cukorra múlt évben kivetett behozatali
vám csupán a szükséges összeg egynyolcadát fedezi.”
Master megcsóválta a fejét. Az előző évben elfogadott
Cukortörvény bosszantó szabályozások rosszul összeszerkesztett
fércmunkájának tűnt, ami okkal bőszítette a New York-iakat. Igaz
ugyanakkor, hogy a kormány már a szokásjog alapján is vámot
szedhetett a behozott áruk után, így a méltatlankodó hangok idővel
talán alábbhagytak.
„Ezért is indítványozták – folytatta Albion –, hogy a
postabélyegre kivetett adót, amit itt mindnyájan megfizetünk,
terjesszék ki a gyarmatokra.”
Csakhogy a Bélyegtörvény tárgya már nem a behozatali vám.
Adó a javából. Angliában minden törvényes okirat, minden
kereskedelmi szerződés és nyomtatott iromány után adót kellett
fizetni. Nem nagy összeget, de mégiscsak adót.
Egyvalamiben ugyanakkor minden jó brit megegyezett: a király
nem vethet ki adót a nép beleegyezése nélkül. A gyarmatok
véleményét pedig nem kérte ki senki.
– Nem vall jó ítélőképességre a király miniszterei részéről –
jegyezte meg John a feleségének –, hogy épp azt az adónemet
választják, amivel egyszerre haragíthatják magukra a kereskedőket,
ügyvédeket és nyomdászokat.
Amikor a tervezettel kapcsolatos első szóbeszéd eljutott
Amerikába, válaszként panaszok és kérelmek árja zúdult Londonra.
New Yorkban Cruger polgármester tüstént bejelentette, hogy a
városi tanácsnak nem áll módjában tűzifát biztosítani a
laktanyákban elszállásolt brit katonáknak. „Hadd fagyoskodjanak –
jegyezte meg kaján örömmel Master előtt. – Az majd észhez téríti
őket.” A John Masterhez hasonló mérsékeltek ugyanakkor
egyetértettek azzal, hogy valahonnét pénzt kell szerezni.
„Dolgozzák ki ennek a módját a törvényes képviselők, az egyes
gyarmatok közgyűlései” – javasolták. Ben Franklin úgy vélte, a
gyarmatoknak kongresszust kellene összehívniuk a közös megoldás
érdekében – Londonban erre bejelentették, hogy a kérdést egy év
múlva újra áttekintik. Ezzel, Master reményei szerint, pont került az
ügy végére, Albion levele azonban másról tanúskodott:

Aggaszt, hogy legutóbbi levelében a gyarmatok és a

miniszterek közti egyeztetésről beszél, a király ugyanis az egész
 kérdést legfőbb államminisztere, Grenville kezébe adta, s bár
Grenville egyenes és alapos ember hírében áll, a természete
türelmetlen s némiképp hajthatatlan. Ezért is érzem
kötelességemnek, hogy figyelmeztessem: biztos forrásból úgy
értesültem, Grenville-nek nem áll szándékában kivárni, amíg a
gyarmatok előállnak bármiféle javaslattal. A Bélyegtörvény
húsvétra hatályba lép.

S ezzel a kormány, gondolta komoran John Master, alaposan

megbolygatja a darázsfészket. Ám bármennyit olvasta is a levelet,
miközben a várható következményeket latolgatta, úgy döntött,
egyelőre nemigen tehet mást, mint hogy elviszi sétálni a kislányát,
amint azt megígérte. Az üzleti ügyeken ráér eközben rágódni.
Miután megtalálta a konyhában, ráadta a kabátját, amikor pedig
a kislány édesen azután érdeklődött, Hudson velük tarthat-e, csak
szélesen elmosolyodott.
– Hát hogyne, Abby. Egy kis mozgás neki sem árt.

*
Hudson örömmel szabadult ki a házból. A szél nyirkos maradt, de a
nap tündökölt, ahogy elérték a Broadwayt. El akartak sétálni
egészen a Bowling Greenig, ahol Abigail játszhatott, de a lányka ma
úgy döntött, szívesebben sétálna. Hudson néhány lépéssel lemaradt
mögöttük. Örömmel töltötte el, ahogy nézte a magas, jóvágású
férfit, amint a kislány kezét fogta, és a többi járókelő mosolyogva
üdvözölte őket. Abigail kis szürke köpenyét viselte, és a régi
holland stílusú hegyes kalapot, amire olyannyira büszke volt.
Master barna szövetből készült, jó szabású, mégis egyszerű kabátot
vett föl.
 Ha manapság egyszerűbben öltözködött is, Hudson tudta, hogy
ez nem véletlen. Néhány hónapja hír érkezett a londoni dendik egy
újabb csoportjáról, mely a Makarónik nevet viselte. A londoni West
Enden, extravagáns tollas kalpagban és ékköves kardhüvelyekkel
parádézó piperkőcök hatalmas botrányt keltettek. „S miután minden
londoni divat a következő hajóval New Yorkba ér – figyelmeztette a
barátait John –, jobb lesz vigyáznunk.” A szorongatott helyzetben
lévő New Yorkban az efféle különcségek sokak érzékenységét
sérthették. „Ne hagyjuk, hogy a családjainkból bárki Makaróni
módjára öltözködjék – tette hozzá John. – Ezek nem azok az idők.”
John Master azok közé tartozott, akik tevékeny szerepet
játszottak a helyi szövetek és vásznak népszerűségének
növelésében, így a korábban kedvelt divatos kelmék és élénk színű
selyem mellények helyett az elmúlt hónapokban előnyben
részesítette a jóféle amerikai házi szövetet, valahányszor a
nyilvánosság előtt mutatkozott.
Mire elérték a Trinityt, már visszafordult volna, de a kis Abigail
tovább kívánt menni. Visszafelé majd vihetem a vállamon, gondolta
Hudson mosolyogva. Egyre közeledtek a város szegényebb
negyede, a Common felé. Hudson belegondolt, bölcs dolog-e
errefelé menniük, majd úgy döntött, felzárkózik melléjük.
Valamivel előttük megjelent Montayne fogadója.
Az ajtó mellett, a nyílt utcán egész kis tömeg iddogált:
matrózok, kétkezi munkások, szegényebb kézművesek. A tömeg
láttán Abigail bizonytalan pillantással nézett fel Hudsonra, aki
elmosolyodott.
– Ne félj, nem bántanak – nyugtatta meg.
– Fiatalabb koromban én is sokat jártam ilyen helyekre –
jegyezte meg kedélyesen Master. Már egy vonalba kerültek az
ajtóval, amikor egy arc láttán hirtelen felkiáltott. – Hisz ez Charlie
White! – Azzal kézen ragadta Abbyt. – Gyere, Abby, bemutatlak
egy régi barátomnak. – Ahogy átvágott a tömegen, előre felkiáltott.
– Charlie!
Hudson ötméternyi távolságból látta, ami ezután történt.
Charlie White elfordult, és meredten nézte.
– Charlie. Csak nem felejtettél el?
Charlie tovább meredt rá.
– Ez itt a kislányom, Charlie. Abigail. Köszönj szépen a
barátomnak, Mr. White-nak, Abby.
Charlie egy pillantást is alig vetett Abigailre, csak
szántszándékkal kiköpött a földre, Master lába elé. Hudson látta,
ahogyan Master elvörösödött. Charlie ekkor a fogadó előtt ácsorgó
emberekhez fordult.
– Ez itt Mr. Master – kurjantott fel. – A kormányzó szomszédja.
A fia Angliában tanul, az Oxfordi Egyetemen. Na, ehhez mit
szóltok?
A férfiak sötét tekintettel méregették Mastert. Valaki hallhatóan
felhorkant. Hudsonnak minden izma megfeszült.
– Mi ez az egész, Charlie? – kiáltotta Master, Charlie White
azonban ügyet sem vetett a kérdésére. Azután hirtelen egészen
közel dugta dühtől eltorzult arcát.
– Nem vagyok a barátod, te kétkulacsos angol. Takarodj innét!
– Lenézett a csúcsos kalapot viselő Abigailre. – És vidd ezt a
boszorkát is.
Abigail elkerekedett szemmel nézett fel rájuk, azután sírva
fakadt. Hudson odalépett hozzá.
Master addigra utálkozó kis vállrándítással elfordult. Néhány
perc múlva már gyors léptekkel haladtak lefelé a Broadwayn.
Hudson felvette Abbyt, aki görcsösen kapaszkodott a nyakába.
Masternek minden vonása kővé dermedt. Egyetlen szót se szólt.
 – Ki volt ez a gonosz bácsi? – suttogta Abby Hudson fülébe.
– Ne törődj vele – felelte neki halkan. – Nincs eszénél.

*
A megaláztatása utáni napokban John Masterben fortyogott az
indulat. Ha Charlie-t nem vették volna körül a barátai, akik csak a
jelre vártak, és nincs vele a kislánya sem, ott helyben nekiesett
volna. így viszont a kislánya halálra rémült, míg méltóságán
tekintélyes csorba esett.
Valamit akkor sem értett. Miért fordult így ellene a régi barátja?
Mi váltotta ki Charlie gyűlöletét? Az elkövetkező hetekben sokszor
eszébe jutott, hogy elmegy hozzá, és tisztázza a dolgot. Ha
megteszi, talán ki is deríthette volna az igazságot, ám a tapasztalat –
jobb nem bolygatni az ilyesmit – és a sebzett büszkeség meggátolta
ebben.
Egy dolog azonban így is egyértelművé vált. A városban
uralkodó közhangulat rosszabb, mint gondolta. Látta azokat az
arcokat a fogadóban, és megrázta a róluk sugárzó rosszindulat.
Tudta, hogy a Charlie-hoz hasonlók nem szívelik a gazdagokat – az
anglikánokat, a Trinity-brancsot –, különösen ilyen nehéz időkben.
Meg is értette, ha megvetették a korrupt királyi kormányzókat, de
amikor angolnak nevezte őt, hogy ebbe az egyetlen szóba sűrítse
minden elfojtott utálatát, hátrahőkölt döbbenetében. Amennyire őt
látta, Charlie-val mindketten gyarmatosok voltak – e tekintetben
nem különböztek.
Mindig is büszkeséggel töltötte el, hogy ismer Charlie-hoz
hasonló embereket. Lehet, hogy azokban az években, mióta
visszatért Londonból, eltávolodott az utca népétől? Rádöbbent,
hogy alighanem így van, ezért eldöntötte, hogy tesz valamit az ügy
érdekében. A rákövetkező hetekben több időt szánt arra, hogy
elbeszélgessen a raktárban dolgozó emberekkel. Szóba elegyedett
az árusokkal a piacon, betért a házához közel eső ivókba, és
kihallgatta a vendégek társalgását. Nemsokára meg is győződött
arról, hogy a rossz érzések sokkal szélesebb kört érintenek, mint
hitte. Láthatóan mindenki lázongott. Akármi rossz történt az
életükben, az emberek a kormányt hibáztatták. A kormány pedig
Londonban székelt.
Okkal aggódott hát, amikor késő tavasszal megjött a hír, hogy a
Bélyegtörvény életbe lépett.
A tiltakozási hullám még így is meglepte. Lent Virginiában egy
Patrick Henry nevű fiatal ügyvéd gyújtó hangú beszédet mondott a
közgyűlésben, és egyenesen zsarnoknak nevezte György királyt.
Egy felbőszült városi tanácstag, akivel Master az utcán találkozott,
így beszélt: „Hát most már tudjuk, John. Azok a nyavalyások ott
Londonban azt akarják, hogy a rabszolgáik legyünk.” Úgy tűnt, a
szegényebbek körében is legalább ennyire izzik az elégedetlenség.
Ami azért különös, tűnődött el Master. Igaz, hogy az újságok és
almanachok is az adó hatálya alá tartoznak, gyaníthatóan mégis az ő
társadalmi osztályának kell elhordozni a teher oroszlánrészét, nem a
Charlie-féléknek. Ügy tűnt, az adó egyfajta jelkép lett: arcátlan
követelés, amit London a megkérdezésük nélkül támasztott, annak
bizonyságára, hogy a brit kormány úgy gondolja, bármit megtehet a
gyarmatokkal.
A törvény november elsején lépett hatályba. Addig is
megérkezhettek Angliából a törvényesen felbélyegzett papirosok.
New York fortyogott, méghozzá nem egymagában. Híre jött,
hogy Bostonban a csőcselék felgyújtotta a bélyegterjesztő házát.
Fenyegetés érte Rhode Island-i és connecticuti társait is. A New
York-i terjesztő nem várta ki a bajt, inkább lemondott a
megbízásról.
New Yorkot akkoriban ideiglenes kormányzó irányította:
Cadwallader Colden, az idős skót orvosdoktor, aki Long Island
egyik farmján élt. Évekkel korábban az ő sárgalázzal kapcsolatos
kutatásai alapozták meg a város első közegészségügyi szabályait, de
most ez sem számított. A feldühödött tömeg városi háza elé gyűlt,
hogy ott tiltakozzon. Colden lehetett hetvenhét esztendős, ettől még
megmaradt szívós vén rókának: katonákat hívott a folyó felső
szakaszairól, és újabb ágyúkat állíttatott fel a Fort George-ban, ám a
tiltakozók kedvét ezzel sem vette el.
Egy napon Master látta, ahogyan Charlie egy csapatnyi
felbőszült ember élén az erőd felé tartott. Emlékezett Charlie dühös
szavaira, ezért figyelmeztette Mercyt:
– Ne engedd ki Abbyt. Ebből még nagy baj lehet.
Délutánra összeterelte az egész házat. Mercy és Abigail mellett
eljött Hudson és Ruth is. Hudson lánya, Hannah csendes teremtés
volt, aki szívesen dolgozott anyjával a házban, az ifjú Solomon
azonban épp az ellentéte – életteli fiatal, aki azt szerette legjobban,
ha Master bérbe adta valakinek, s ilyenkor megkapta a haszon egy
részét. Rajtuk kívül csak három fizetett szolga dolgozott a házban.
Master higgadtan és halkan elmondta, hogy szeretné, ha
mindenki nagyon vigyázna magára, amíg ez a felfordulás tart, ezért
néhány napig mindenki maradjon a házban, és az engedélye nélkül
ne menjen ki senki az utcára. Hudson csak ezután lépett hozzá, hogy
elkéredzkedjen, hátha kideríthet valamit. Bólintott. Amikor
szürkületkor hazatért, Hudson komoran figyelmeztette:
– Az lenne a legjobb, Főnök, ha sötétedés után behajtanánk a
zsalugátereket, és bezárnánk az ajtókat.
Aznap este, odalent a pincében, Hudsonnal átvizsgálták
önvédelmi fegyvereiket. Master két sörétes vadászpuskával, egy
kovás puskával és három pisztollyal rendelkezett, valamint a
szükséges lőszerrel és száraz lőporral, a fegyvereket azonban rég
nem használták, ezért rászántak egy órát, hogy megtisztogassák és
beolajozzák őket. Master váltig reménykedett abban, hogy nem lesz
rájuk szükség.
A New York-i tartományi gyűlés felől ugyanakkor felcsillant a
reménysugár. Akadtak még értelmes vezetői a gyarmatnak. Master
megkönnyebbülten fogadta egyiküket, aki a nyár végén kereste fel.
– Megegyeztünk abban, hogy valamennyi gyarmat részvételével
kongresszust hívunk össze New Yorkban.

*
A Kongresszus októberben ült össze. Kilenc gyarmat huszonhét
küldötte szállt meg a város különféle fogadóiban, és találkozott két
teljes héten át. Minden áldott nap látta őket az utcán. Valamennyi
józan, belátó férfiúnak tűnt. Amikor bevégezték a munkájukat,
konklúziójuk, noha szép szavakba csomagolták, nem hagyott
kétséget. A parlamentnek és magának a királynak címzett
petíciójukban kijelentették: „A Bélyegtörvény ellentétes a brit
alkotmánnyal.”
Ha John Master abban reménykedett, hogy ez lecsillapítja a
kedélyeket, rövid úton csalódnia kellett. A kereskedők nem érték be
ennyivel, miként Charlie White és a hasonlók sem a békés
megoldást keresték. Az sem segített, hogy éppen a Kongresszus
zárónapján hajó érkezett a kikötőbe, fedélzetén az első két tonna
felbélyegzett papirossal, amit az új törvény értelmében fel kellett
használni. Az öreg Colden kormányzó agyafúrt módon, a sötétség
leple alatt csempészte be a rakományt az erődbe, de ez még nem
oldotta meg a problémát. Tömeg vette körül az erődöt, fenyegető
hangú röpiratokat nyomtattak, a városban mindenfelé félárbocra
engedték a zászlókat. Már csak egy hét maradt, mielőtt a törvény
hatályba lép, és a felbélyegzett papirosokat használni kell. Isten
tudja csak, mi történik akkor.
A hónap végén Master részt vett a tanácskozáson, melyre a
város kétszáz vezető nagykereskedője jött el. Némelyek vele együtt
mérsékletre intettek, a többség akarata azonban egyértelműen
ellenük fordult. Amikor hazatért, ezt mesélte Mercynek:
– Aláírtak egy importtilalmi megállapodást. Többé semmilyen
árut sem vagyunk hajlandók átvenni Britanniától. Ravasz megoldás,
mert súlyosan érinti az Albionhoz hasonló londoni kereskedőket,
akik ezért nyomást gyakorolnak majd a parlamentre. Ezzel együtt
azt kívánom, bár ne tettük volna.
Október utolsó éjszakáján a vízparton állt, a csillagok alatt.
Manhattan csücskében a Fort George sötét tömbje immár kilencven
ágyúval őrködött a felbélyegzett papírok biztonsága felett. Ezeket a
papirosokat másnap kezdték el terjeszteni, majd öt nap múlva
elérkezett november ötödike, a pápa napja, kétségkívül a szokásos
örömtüzekkel. Reméljük, tette hozzá gondolatban, hogy addig nem
lobban lángra az egész város.

*
Elkezdődött a nap. Tisztán kéklett az égbolt. A kikötőn erőtlen,
fagyos szél suhant végig, ahogy elsétált a Bowling Greenig. A
városra csend telepedett. Hazatért, megreggelizett Mercyvel és
Abigaillel, majd szentelt néhány órát az üzletnek.
Délben újra kiment. Látott embereket, de rendbontásnak semmi
nyoma sem volt. Felsétált az erődhöz, ahol semmi nem utalt arra,
hogy az öreg Colden kormányzó megkísérelné szétteríteni a
felbélyegzett papirosokat. Hálát adott Istennek a kis
könnyebbségért. Újra hazatért, és nekilátott a munkának.
Akadt dolga bőséggel. Az importtilalom természetesen az ő
londoni üzleteit is érintette, ugyanakkor új lehetőségeket is nyitott.
Miként minden leleményes üzletember, ő is listába szedte
mindazokat a javakat, melyek New Yorkban beszerezhetetlenné
váltak. Melyeket gyárthatná le helyben? Miket pótolhatna a
legkönnyebben? Mihez kezdjen a londoni hitelegyenlegével? Ez az
igazán érdekes kérdés. A délután közepén Hudson kopogott be
azzal, hogy óhajt-e valamit. Teát kért, majd arra biztatta Hudsont,
küldje ki a fiát, hátha hall valamit a városban. Azzal visszatért a
munkához. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire Hudson újra a
szobába lépett.
– Solomon visszatért. Azt mondja, történik valami a
Commonban.
Elnyújtott léptekkel vágott neki a Broadwaynek. A novemberi
délután máris kezdett átfordulni szürkületbe. Jobbjában szorongatta
ezüstvégű sétabotját, ahogy elsietett a Trinity Church mellett. Maga
előtt már látta Montayne fogadóját s azon túl a Commont, de tovább
nem jutott.
A felé hömpölygő tömeg több ezer főt is számlálhatott.
Kinézetre szegényebb népek alkották – nincstelen iparosok és
matrózok, felszabadított rabszolgák és bérmunkások. A menet
közepén jókora szekér haladt, mintha csak a felvonulásra díszítették
volna fel. Félrehúzódott, hogy elengedje a tömeget.
Elsőre nem tudta felmérni a hangulatát. Inkább fenyegető, mint
feldühödött, gondolta. Sokan nevetgéltek és tréfálkoztak is. Ami
pedig a feldíszített szekeret illette, felért egy műalkotással.
A pápa napja lévén teljes léptékű bitófát ácsoltak rá, csakhogy a
pápa helyett ezúttal nagyméretű és igencsak valósághű bábut
lógattak rá, amely Colden kormányzót formázta, maga mellett egy
másik bábuval, magával az ördöggel. A kormányzó nagy köteg
felbélyegzett papirost tartott a kezében, emellett egy dobot is
hordozott. John akaratlanul is elismeréssel adózott a készítők torz
humorérzéke előtt. A tömeg ez évben a pápa helyett szemlátomást a
kormányzót kívánta elégetni – csak az kérdés, mi egyebet kíván
még tenni? Csatlakozott a többi bámészhoz, és tartotta a lépést a
feldíszített kocsival, amint az végighaladt a Broadwayn.
Negyed mérföldet gyalogolhatott így, amikor meghallotta a
hangzavart. Egy mellékutcából jött, és mind hangosabbá vált.
Gyorsan közeledett valami, amit még nem látott.
A Broadwayre hirtelen kirontó másik tömeg néhány száz főből
állhatott. Ennek tagjai is egy képmást hordoztak, bár kissé másfélét.
A farakás felett ezúttal is a kormányzó nagy és obszcén bábuja
rángatózott, ám az inkább emlékeztetett kalózra, mint pápára. Ez a
második menet indián huhogás és kiáltozás közepette torkollt bele
nagyobbik társába, hogy mint egy folyó kisebb oldalága, jókora
örvényt vessen. Az első felvonulási kocsi úgy hánykolódott, mint
egy zátonyon vergődő hajó, mielőtt megállapodott.
Az új csődületből sokan lámpásokat és fáklyákat hordoztak.
Furkós-botokat is lehetett látni. Akármire is készültek,
szemlátomást komolyan vették. Közben a felduzzadt tömeg olyan
lendületet vett, hogy John Master hosszú lábaival is alig tudta
tartani a tempót.
Ahogy az öreg kormányzó két képmása szinte vállvetve hagyta
el a Trinityt, sikerült jobban megnéznie magának a második kocsit –
s legnagyobb döbbenetére ráeszmélt, hogy nem hétköznapi szekér.
A farakást, melyen a bábu rázkódott, nem akármilyen járművön
rakták, hanem egyenesen a kormányzó hintáján. Ördög tudja csak,
hogyan sikerült megkaparintaniuk. Látta, ahogy egy alak felmászott
rá. Szögletes kalapot viselt, és vadul kiáltozott. Charlie White volt
az. Immár nem lehetett kérdés, merre tartanak: amint elérték a
Broadway déli végét, egyenesen az erőd felé vették az irányt.
Master a Bowling Green pereméről figyelte őket. A tömeg a
szürkületben hunyorgó fáklyákkal, érces hangon szidalmazta a
kormányzót. Látott egy csapatot, mely előreszaladt, hogy üzenetet
szegezzen az erőd vaskos kapujára. Ezután a tömeg minden oldalról
körülvette a falakat, majd elkezdte dobálni a botokat, köveket és
minden mást, ami csak a keze ügyébe került. Szinte ösztökélte a
kormányzót, hogy nyisson rá tüzet.
Ha pedig tüzet nyit, gondolta Master, felperzselik az egész
helyet. A helyőrség szerencsére nem adott életjelet a zömök falak
mögül.
A tömeg ugyanakkor cselekedni akart, méghozzá eltökélten.
Egy nagyobb csapat kurjongatva és huhogva vonszolni kezdte a
kormányzó két képmását a Bowling Green felé, míg egy másik
szalmabálákat halmozott fel. Azután már fel is lángoltak a tüzek.
Felgyújtották a bábukat, a feldíszített szekeret, a kormányzó
hintáját, mindent. Master a veszélyről már-már megfeledkezve,
megigézett gyermekként meredt a tüzekre – amíg meg nem hallott
egy sziszegő hangot.
– Tetszenek a tüzeink? – Charlie volt az. Arca ártó
rosszindulattal fénylett, és vicsorogva eltorzult a lángok vörösében.
– Ha itt végeztünk, hozzád is elmegyünk.
Master annyira megdöbbent, hogy sokáig szólni sem tudott.
Mire kinyögte, hogy „de Charlie…” már elkésett. Egykori barátja
beleveszett a tömegbe.
Amikor hazaért, megkönnyebbülten látta, hogy minden
zsalugátert lezártak. Odabent ráparancsolt Hudsonra, hogy
reteszelje el az összes ajtót. Mindenki tudta, mi folyik a közeli
erődnél, még Mercy is aggódó pillantásokat vetett rá.
– A fegyverek készen állnak, Főnök – súgta neki Hudson, de ő
csak megrázta a fejét.
– Túl sokan vannak – mormolta. – Jobb, ha nem provokáljuk
őket. Ha idejönnek, Solomonnal vigyétek le a nőket a pincébe. – A
legrosszabb pillanat akkor jött el, amikor Abigail félelemtől
elkerekedő szemmel megkérdezte:
– A rossz emberek, akik utálnak minket, meg fognak ölni?
– Dehogyis, gyermekem. – Elmosolyodott. – Most szépen
bemegyünk a szalonba, és olvasok neked egy mesét.
Így aztán ő, Mercy, Hudson felesége és a többi szolgáló mind
bevonultak a társalgóba, ahol John felolvasott a mesekönyvből, amit
Abigail úgy szeretett. Hudson és a kis Solomon eközben az emeleti
ablakoknál őrködött.
Eltelt egy óra, majd még egy. Időről időre kiáltozást hallottak
az erőd irányából, de nem úgy tűnt, mintha a tömeg feléjük tartana.
Végül Hudson lejött az emeletről.
– Úgy hallom, elvonulnak. Talán kimegyek körülnézni.
Master nem tudta, engedheti-e ezt.
– Nem akarom, hogy bajod essen – tiltakozott.
– Ma este nem a feketékre vadásznak, Főnök – felelte
csendesen Hudson. Néhány perc múlva kisurrant az utcára.
Egy óra is eltelt, mire visszatért. Nem hozott jó híreket. Miután
elégette a bábukat, a tömeg visszavonult a Broadwayn, az erőd
angol tüzérparancsnokának, James őrnagynak a házához.
– Mindent elvittek: porcelánt, bútort, könyveket. Amit tudtak,
összezúztak, amit nem, felégettek. Még sosem láttam ekkora
pusztítást.
Az elkövetkező napokban lecsendesedtek az indulatok. Az öreg
Colton átszállíttatta a felbélyegzett papirosokat a városházára, de
onnét egyelőre nem kerültek tovább. Azután, karácsony előtt, újabb
felkelés robbant ki. A hangadók közt a legkülönfélébb emberek
akadtak. Master gyanította, hogy a zömük Charlie-hoz hasonló
bajkeverő – egyikükről biztosan tudni lehetett, hogy elítélt bűnöző
–, aggodalomra mégis a többiek szolgáltattak okot. Ketten közülük,
Sears és McDougall kalózkodás útján küzdötte fel magát a
nincstelenségből a viszonylagos gazdagságba, mégsem
távolodhatott el túlságosan a gyökereitől, ha ilyen hatással tudott
lenni a csőcselékre. A vezetők Montayne fogadójában vertek tábort,
és kész programot dolgoztak ki: „Először uniót kötünk az összes
gyarmattal, azután a pokolba Londonnal, majd mi magunk vonjuk
vissza a Bélyegtörvényt!” Mozgalmuk felkavaró nevet is kapott: a
Szabadság Fiai.
A Szabadság Fiai, John Master így nevezte őket. Olykor
meggyőzéssel próbálkoztak, máskor erőszakkal. Egy este, amikor
John és Mercy elment egy darabra, a Szabadság Fiai tömege betört
a színházba, hogy közölje a döbbent közönséggel: nem kellene ilyen
jól szórakozniuk, míg a város többi része nélkülözik. Máskor a
rakparton őrjáratoztak, és gondoskodtak arról, hogy senki ne
rakodhasson ki Angliából érkezett árut.
A tartományi gyűlés, melyet elborzasztottak a fejlemények,
bőkezű kárpótlást szavazott meg James őrnagynak az ingóságaiban
keletkezett kárért, és minden tőle telhetőt megtett a csőcselék
kordában tartására. Noha a gyűlés két fő frakcióra oszlott,
mindkettő vezére – Livingston és De Lancey – a vagyonos
kereskedők közül került ki, s mint ilyen, baráti kapcsolatban állt
John Masterrel. Mindketten ugyanazt mondták:
– Nekünk, úriembereknek szembe kell szállnunk ezekkel a
Szabadság Fiaival, mielőtt végképp elszabadul a pokol. – Csakhogy
ez nem ment olyan könnyen.
 Albion felcsillantott Master előtt egy halvány reménysugarat.
Londonban, tudta meg az angol kereskedőtől, a konok Grenville
helyére új miniszterelnököt választottak. Lord Rockingham átérzi a
gyarmatok helyzetét, s meg kíván szabadulni a Bélyegtörvénytől.
Mások is támogatják ebben. „Ugyanakkor a radikálisok és az itteni
csőcselék annyira aggasztják őket, hogy a jelen helyzetben félnek
bármilyen engedményt tenni, ami gyengének tüntetné fel őket. Ezért
hát legyen türelemmel, barátom.”
Mondja ezt a Szabadság Fiainak, gondolta John keserűen.
Még további hat hetet kellett kibírnia, mire végül hajó érkezett a
hírrel: a parlament visszavonta a törvényt.
A város ünnepelt. A Szabadság Fiai diadalt kiáltottak. A gyűlés
megszavazta, hogy a Bowling Greenen állíttassák új szobor György
király tiszteletére. A kereskedők örvendeztek, hogy végre helyreáll
a rend. Mastert megdöbbentette, milyen hirtelen képes ellentétjére
fordulni a közhangulat.
Ám bárhogy örült is a hírnek, John Master nem adhatta át
magát teljesen a megkönnyebbülésnek- Ugyanaz a hajó egy másik
levelet is hozott. Jamestől érkezett.

Szeretett Atyám!
Minthogy rövidesen befejezem oxfordi tanulmányaimat,
magától adódik a kérdés, mihez kezdjek. Mr. Albion felvetette,
hogy ha úgy tetszik, s Ön a beleegyezését adja, tovább
csiszolhatnám az üzlettel kapcsolatos ismereteimet azáltal, hogy
egy ideig nála dolgozom. Mint tudja, kiterjedt üzleti
kapcsolatokat ápol nemcsak az amerikai gyarmatokkal, de
Indiával és a birodalom sok egyéb részével is. Noha vágyom
megtérni szerető családom kebelére és újra Önökkel lenni, nem
tekinthetek el attól a ténytől, hogy mindnyájunk érdekét
 szolgálná, ha egy ideig még itt maradnék. Erre az időre
megszállhatnék Mr. Albionnál, de természetesen tiszteletben
tartom az Ön akaratát, úgy is, mint
szerető fia,
James

Miután egyedül, irodájának magányában elolvasta a levelet, Master

néhány napig elrágódott a tartalmán. Alaposan végig kellett
gondolnia a dolgot.
Egyik este, csaknem egy héttel később, belépett a szalonba,
ahol drága feleségét és a kis Abigailt találta. Nemrégiben újra
elolvasta a levelet, s most elgondolkodva nézte őket. Aligha van
férfi a világon, merengett, aki nálánál jobban szeretné a feleségét és
a gyermekét, mégis: most döbbent csak rá, milyen nagyon várta a
fia visszatérését.
Eddig fel se ötlött benne, hogy James ne akarna hazatérni.
Persze nem hibáztatta. Nyilvánvalóan megkedvelte Londont. S ha a
Bélyegtörvényt vissza is vonták, a dolgok képlékenyek maradtak itt
New Yorkban. James biztosabb helyen lehetett odaát.
Mit tegyen hát? Megtárgyalja a dolgot Mercyvel? S ha ő
követelné James hazatérését, miközben a fiúnak ez láthatóan nincs
ínyére? Nem, azzal nem használna senkinek. James akarata ellenére
hazatérne, azután neheztelne az édesanyjára. Úgy tűnt, ennél is az is
jobb, ha a saját kezébe veszi a döntést. Ha pedig Mercy hibáztatni
fogja ezért, ám legyen.
Egy dolog mégsem hagyta nyugodni, ahogy szomorúan elnézte
feleségét és kislányát. Látja-e még valaha a fiát?
 A lojalista

1770

Az ifjú Grey Albion a szoba ajtajában állt. James Master

mosolyogva nézte. Túl azon, hogy elment volna a kisöccsének,
mindig mulattatta, ahogyan az ifjú Albion haja szerteszét állt.
– Nem jössz, James?
– Meg kell írnom egy levelet.
Amint Grey távozott, James felsóhajtott. A levélírás nem
ígérkezett könnyű feladatnak. Noha mindig fűzött megjegyzéseket a
jelentésekhez, melyeket Albion rendszeresen megküldött az
apjának, pironkodva ébredt rá, hogy több mint egy éve nem írt
rendes levelet a szüleinek. Össze kellett hát szednie a gondolatait,
hogy olyan levelet szerkesszen, mely kellően hosszú, és reményei
szerint élvezetes a szülei számára. A levélírás igazi indokára ráért a
legvégén rátérni.
Korántsem biztos, hogy annak is örülni fognak.
„Drága szüleim” – írta, majd megtorpant. Hogyan is kezdjen
bele?

*
John Master életében nem civakodott a feleségével, ám ezen a
tündöklő tavaszi napon igencsak közel állt hozzá. Hogyan
gondolhat egyáltalán ilyesmire? A tekintete feddést sugallt, ám
belül majd’ szétfeszítette az indulat.
– Könyörgöm, ne menjen! – tiltakozott.
– Ezt nem kérheti tőlem, John – felelt az asszony.
– De hát nem látja, hogy istenverte bolondot csinál belőlem?
Hogy nem érti? Tavaly, amikor a Trinity egyházközségi
tanácstagjának hívták, a felkérés legyezgette a hiúságát. A
kinevezés persze nemcsak presztízzsel, de kötelezettségekkel is járt
– egyebek mellett azzal, hogy nem engedhette a feleségét
nyilvánosan mutatkozni a disszenter csürhe találkozóin. Öt éve ez
még nem tűnt akkora szörnyűségnek, ám az idők változtak. A
másként gondolkodók veszélyt jelentettek.
– Megkérem kegyedet, hogy ne káromolja az Urat.
– Ön a feleségem! – tört ki. – Követelem, hogy
engedelmeskedjen.
Az asszony egy pillanatra elhallgatott, míg leszegett fejjel,
gondosan mérlegelte a szavait.
– Sajnálom, John – felelt végül csendesen –, de ebben a legfőbb
bíró parancsának kell engedelmeskednem. Nem tilthatja meg, hogy
halljam Isten szavát.
– És magával akarja vinni Abigailt?
– Igen.
Megrázta a fejét. Tudta, hiába is próbálna vitába szállni a
felesége lelkiismeretével. Különben pedig enélkül is van épp elég
baja.
– Akkor hát menjen – kiáltott fel lemondóan –, de ne is várja az
áldásomat. – Vagy a köszönetemet, tette hozzá magában. Azzal
hátat fordított, amíg az asszony távozott.
Amint 1770 tavaszán John Master elnézte a világot, egy
dologban biztos lehetett: nem volt még idő, amikor a gyarmaton
nagyobb szükség lett volna jó emberekre, jó akaratra és józan
ítélőképességre, mint most. Öt éve, amikor Linvingston és De
Lancey kinyilatkoztatták, hogy az úriembereknek kell kordában
tartaniuk a Szabadság Fiait, igazat mondtak – épp csak nem sikerült
ezt megvalósítani.
A tartományi gyűlés fő frakciói immár hosszú ideje többé-
kevésbé az angol politikai élet törésvonalai mentén különültek el.
De Lancey-t és a vagyonos anglikánokat nagy általánosságban
toryknak hívták, és Master, a Trinity tanácstagja egy oxfordi fiúval,
feltétlenül közéjük tartozott. A Livingston és a presbiteriánus
ügyvédek irányítása alatt álló whigek ugyan kiálltak a
közemberekért, és elleneztek mindent, ami a királyi hatalommal
való visszaélésnek tekintettek, ám ettől még megmaradtak vérbeli
úriembereknek. A mérsékelt, pártoskodástól mentes John Masternek
rengeteg barátja akadt a soraikban.
Okkal érezte hát, hogy ha a hozzá hasonló tisztességes emberek
közös akaratra jutnak, helyre tehetik a gyarmatok ügyét. Mégsem ez
történt. Az elmúlt öt év felért egy katasztrófával.
Miután a Bélyegtörvényt visszavonták, egy ideig remélte, hogy
a józan értelem győzedelmeskedik. Azok közé tartozott, akik
sürgették a gyűlést, hogy újra biztosítsa a brit csapatok ellátását.
– Isten a megmondhatója – mutatott rá az egyik whignek –,
kellenek azok a katonák, őket pedig etetni és fizetni kell.
– Nem megy, John – jött a válasz. – Ez elvi kérdés. Olyan adó,
amibe nem egyeztünk bele.
– Akkor hát miért nem egyezünk bele? – tette fel a kérdést.
Megértette, ha a londoni tisztviselők gáncsoskodónak találták a
gyarmatokat, de nekik miért kellett ilyen arcátlanul arrogánsnak
lenniük?
A következő lépésük is felért egy újabb arcul csapással. Egy új
miniszter, Townsend ötlötte ki: egy sor vámteher, ami áruk széles
körét érintette, beleértve a papírt, üveget és teát. „Új miniszter, új
adó – sóhajtott fel Master. – Mindig ezt a nótát fújják?” Az ördög
azonban a részletekben lakozott. Az így befolyt pénzből ugyanis
nemcsak a katonákat kívánták fizetni, hanem a gyarmati
kormányzókat és tisztviselőket is.
Ami természetesen felbőszítette a whigeket.
– A kormányzókat mindig is a választott gyűlés fizette –
tiltakoztak. – Ez az egyik módja, hogy befolyásunk legyen rájuk. Ha
a kormányzók Londonból kapják a fizetésüket, ügyet sem vetnek
majd az igényeinkre.
– Egyértelmű helyzet, John – közölte egyik kereskedőtársa. –
London el akar tiporni minket. – Mire másvalaki hozzátette: – Úgy,
a pokolba vele!
A kereskedők hamarosan újra megszakították a kapcsolataikat
Londonnal. Master számára úgy tűnt, a gyűlés kezéből kicsúszott az
irányítás, a legnagyobb fejfájást mégis az átkozott Szabadság Fiai
okozták, Charlie White és a cimborái. Akik gyakorlatilag átvették
az uralmat az utcák felett.
Hatalmas Szabadság-oszlopot állítottak a Bowling Greenen,
éppen az erőd előtt, de olyan magasat, mint egy hajó árboca. Itt
folyvást összecsaptak a vörös kabátosokkal. Ha a katonák
ledöntötték az oszlopot, a Szabadság Fiai állítottak egy másikat,
még nagyobbat, mint dacos diadaluk újabb totemjét. A gyűlés
olyannyira megrettent, hogy beadta nekik a derekát.
– Ha nem vigyázunk – figyelmeztetett Master –, a csőcselék
fogja uralni az egész várost.
Mindennek a tetejébe ott voltak még a disszenterek.
Mastert sosem zavarták az anglikán egyháztól elpártolok.
Mindig is bőséggel akadtak New Yorkban: tiszteletreméltó
presbiteriánusok, francia hugenotta gyülekezetek, s persze a
hollandok. Meg a lutheránusok és morva hittestvérek, a metodisták
és kvékerek – egy Dodge nevű fickó új közösséget is szervezett
„baptisták” néven. A disszenterek mellett ráadásul tekintélyes
számú zsidó is lakott New Yorkban.
A polémiát egy közönséges jogi kérdés váltotta ki. A Trinity
Church egyházi testületként működött, ami bizonyos pénzügyi és
törvényi előnyökkel járt. Nem csoda, ha a presbiteriánus templomok
is úgy döntöttek, hogy intézményesülni kívánnak, ami azonban
felvetett egy igen kényes kérdést: a király koronázási esküje és a
történelmi jogalkotás egyformán az anglikán egyház védelmére
kötelezte a kormányt. Egy elhajló felekezet elismert társadalmi
státusza jogi és bizonyos politikai aggályokat válthatott ki, ráadásul
amint a presbiteriánusok ezt indítványozták, nyomban az összes
többi egyház is intézményesülni akart. A kormányzó persze
megtagadta a kérést, amit a disszenterek csalódottsággal fogadtak.
Sajnálatos módon ezt John sem tagadhatta, az anglikán egyház
további tápot adott az elégedetlenségnek, amikor egy vérmes
anglikán püspök nyilvánosan kijelentette: „Az amerikai
gyarmatosok hitetlen barbárok.”
Ezek után mire számíthattak? A felháborodott disszenterek
kivont karddal rontottak az egész brit uralkodó osztálynak.
Tekintélyes presbiteriánusok találták magukat egy táborban a
Szabadság Fiaival. Épp, amikor a legnagyobb szükség lett volna
hűvös mértékletességre, a város legkiműveltebb lakói közös célért
küzdöttek a legaljával.
Master azt is megértette, miért akarta Mercy mindenáron hallani
az aznapi igehirdetést. Maga a nagy Whitefield tért vissza a
városba. Az a hír járta, hogy a prédikátor nincs jól, mégis hatalmas
tömeg gyűlt össze, hogy őt hallja. Nem mintha ellenezte volna
magát Whitefieldet, vagy akár az üzenetét. A tömegben kétségkívül
ott lapultak az anglikán egyház tagjai is. Olyanok, akik – ahogy
Mercy mondaná – ki akarnak jönni a fényre.
Ám ettől ez még óriási hiba. Az efféle gyűlések csak feltüzelik
a szenvedélyeket. Charlie White legközelebb az én házamat égeti
porig, gondolta, és majd azt mondja, hogy az Úr parancsára tette.
Ilyen sötét gondolatok rajzottak a fejében, miután Mercy és
Abigail elment. Elesettnek és magányosnak érezte magát.

*
Amikor a prédikátor széles arcával felnézett az égboltra, mintha
még a nap is felragyogott volna. Ahogy felsegítették az emelvényre,
csakugyan betegnek tűnt, dallamos hangja mégis ércesen zengett a
Commonra gyűlt tömeg felett, mintha a fényből és az üzenet
erejéből merítene új életet. A tömeg elragadtatással nézte
átalakulását.
Csak Mercy nem tudott összepontosítani.
Abigail ott állt mellette. Már betöltötte a tízet, így elég idős lett,
hogy értse. Abban a pillanatban is kötelességtudóan a prédikátorra
függesztette a tekintetét, ám Mercy gyanította, hogy ő sem figyel.
Máris többször rajtakapta, hogy körbetekinget.
Hazudott a gyermeknek, amikor azt mondta, hogy az apja nem
tud eljönni, és látta rajta, mennyire csalódott emiatt. Gyaníthatóan
Abby is hallotta szóváltásukat. Vajon mi járhatott a fejében? Szinte
azt kívánta, bár ne jöttek volna el, de már nem tehetett semmit.
Noha a tömeg szélén álltak, akkor sem sétálhattak el egy igehirdetés
közepén. Hogy venné ki magát? Benne is van büszkeség.
Teltek a percek. Azután Abby hirtelen rángatni kezdte a karját.
– Nézze! Itt a papa.
Hosszú léptekkel tartott feléjük. Istenem, lehetett volna ennél is
meg-kapóbb látvány? S ahogy mosolygott… alig merte elhinni.
Amint odaért, a férfi megfogta a kezét.
– Egyszer elmentünk együtt egy igehirdetésre – szólt csendesen.
– Azt gondoltam, újra megtehetnénk.
Nem válaszolt, csak megszorította a kezét. Tudta, mekkora
erőfeszítésébe került. Azután, egy-két perc múltán, felé fordult.
– Menjünk haza, John.
Ahogy egymásba karolva sétáltak, a kis Abby előttük
ugrándozott örömében, amiért újra boldognak látta a szüleit.
– Tartozom egy vallomással, John – törte meg a csendet idővel
Mercy.
– Mondja csak – felelt gyengéd hangon.
– Azt hiszem, csak azért mentem el az igehirdetésre, mert
titokban évek óta haragudtam önre.
– Miért?
– Kegyelmedet hibáztattam, amiért engedte Londonban
maradni Jamest. Már öt esztendeje nem láttam az egyetlen fiamat.
Bárcsak velünk lenne!
John bólintott. Azután megcsókolta a felesége kezét.
– Még ma megírom neki, hogy haladéktalanul térjen haza.

*
James és vele együtt Albion levele aznap kora este érkezett meg.
Hudson vitte be mindkettőt a könyvtárba, míg Mercy és Abigail a
szalonban olvasgatott. Master egyedül olvasta el őket.

Ha a gyarmatok ügyei rosszul is alakulnak, talán el sem hinné

nekünk, mi mindennek vagyunk szemtanúi itt Londonban.
Apám bizonyosan emlékszik arra a Wilkesre, kinek
becsületsértési pőre sok szempontból hasonlóságot mutatott a
mi hírhedett New York-i Zenger-ügyünkkel. Azóta Wilkes,
még mindig a rácsok mögül, megválasztatta magát a parlament
képviselőjének. Amikor ezt érvénytelenítették, a londoni
radikálisok feltüzelték a csőcseléket, s kis híján átvették az
uralmat London utcáin. „Wilkesért és a szabadságért”,
kiáltozzák, miként a mi New York-i Szabadság Fiaink. Akármi
is legyen az igazság az ügyben, szégyenletes látni a feldühödött
és fékevesztett tömeget, no meg a kormányt, mely nem
hajlandó beadni az derekát sem itt, sem a gyarmatokon, habár a
parlamentben ülő úriemberek aligha támogatnák ebben.
Reméljük, a józan értelem és a rend végül győzedelmeskedik.
Ami az amerikai gyarmatokat illeti: amikor kereskedőink
megszakítják kapcsolatukat Angliával, nem csupán hűtlenné
válnak az anyaországhoz, de kevesebb kárt is okoznak neki,
mint hinnék. Ennek két oka van. Először, Boston és New York
talán betartja az embargót, a déli gyarmatok azonban maguk
közt fittyet hánynak rá. Még Philadelphia is kereskedik
Londonnal. Másodszor, az Albionhoz hasonló kereskedők
bőven kárpótolják a kiesést Indiával és az európai országokkal
folytatott kereskedelmi tevékenységük révén. Bárhogy legyen,
véleményem szerint ez a jelenlegi civódás a gyarmatokkal már
nem tart soká. Az új miniszterelnök, Lord Noth jó szívvel
viseltetik az amerikai gyarmatok iránt, és vélhetően mindent
megtesz majd annak érdekében, hogy véget vessen a
háborúságnak. Csupán némi türelemre és megfontoltságra van
szükség, melyben New York uralkodó társadalmi osztályai
aligha szenvednek hiányt.
S most, drága szüleim, hadd számoljak be egy sokkal inkább
örömteli eseményről…
Master felnyögött, mielőtt elolvasta a hátralévő sorokat. Utána
néhány percig némán meredt maga elé, majd újra végigolvasta a
levelet. Amint ezzel végzett, félretette, és figyelmével Albion
üzenetéhez fordult, mely szintén csak az üzleti ügyek hosszas
taglalása után jutott el James ügyéhez.

Mostanra nyilván értesült arról, hogy James házasságot készül

kötni. Szokványos esetben sosem adnám áldásomat arra, hogy
ily módon elkötelezze magát, míg az én hajlékomban lakik, s
meg nem szerezte az Ön beleegyezést, őszintén meg kell
azonban vallanom, hogy az ifjú hölgy állapota semmilyen
haladékot nem tesz lehetővé. A gyermek születése nyáron
esedékes. Még valamit tudatnom kell a fia feleségével
kapcsolatban – merthogy bizonyosan az lesz, mire kézhez veszi
e levelet.
Vanessa Wardour kisasszony – nevezzük így, noha rövid ideig
házasságban élt a tragikus vadászbalesetet szenvedett Lord
Rockbourne-nal – tekintélyes vagyonnal rendelkező ifjú hölgy,
amellett, ezt szintén érdemesnek tartom a tudomására hozni,
anyai ágon Rivers százados unokahúga. Van egy saját
tulajdonában álló csinos háza a mayfairi Mount Streeten, ahol
Jamesszel lakni fognak. Amint arra nyilván már rájött, a hölgy
néhány évvel idősebb Jamesnél, ám vagyona és remek
kapcsolatai mellett széles körben elismert szépsége mindenképp
mellette szól.
Nem állítom, hogy nincsenek bizonyos fenntartásaim az
ügyben, sem hogy részem lenne a dolgok ilyetén alakulásában –
amennyire tudom, James első ízben Lord Riverdale házában
találkozott a hölggyel –, Londonban mégis általános nézet,
 hogy a fia remek partit csinál.

John Master letette a levelet. Jó időbe telt, amíg rábírta magát arra,
hogy megmutassa Mercynek.
 1773

Senki nem emlékezett cudarabb télre. Az egész East River

befagyott, s nem csupán a szörnyű hideg viselte meg New Yorkot,
de a nyomorúság is, ami vele járt – meg a rengeteg áldozat.
Sötétedett, Charlie White azonban nemsokára hazaér. Szemébe
húzta kalapját, és sálába bugyolálta arcát. A befagyott folyón
kocsizott át Brooklynba, hogy vegyen egy fél mázsa lisztet az egyik
ismerős holland gazdától. Legalább egy ideig kenyér jutott a család
asztalára.
Az elmúlt években Charlie olykor dühöt érzett, máskor inkább
csüggedtséget. Ha a John Master iránti személyes ellenszenve nem
is enyhült, lassan feloldódott a felháborodás és fájdalom
általánosabb érzésében.
Jól ismerte a szegények gondjait, miután a családja sokszor
kivette a részét ezekből, és számára úgy tűnt, ennél sokkal jobban is
lehetne igazgatni a világot. Egy ilyen roppant és termékeny
kontinensen, mely nyugati, déli és északi irányban szinte a
végtelenbe vész, New York dolgos lakóinak csak nem kellene
éhezniük. Nem járja, hogy a Masterhez hasonló pénzeszsákok a brit
egyház és a brit fegyverek támogatásával tovább hízzanak, míg az
utca embere nem jut munkához. Valami nagyon rosszul működik.
Valamin változtatni kell.
Ha a hozzá hasonló szabad emberek vezetnék a várost, nem
pedig a tehetős kereskedők – ha az ő választott képviselőik uralnák
a földet a királyi kormányzók helyett, akik vajmi keveset törődnek a
gyarmatlakók igényeivel –, csak jobb lenne a helyzet.
 A Bélyegtörvény elleni tiltakozás működött. Az új
miniszterelnök, Lord Noth visszavonta Townsend adóit is –
leszámítva a teáét, csak hogy mentse a tekintélyét. Charlie
alkalmasnak látta az időt, hogy a Szabadság Fiai tovább folytassák a
harcot, ám a régi rend híveinek hatására – amilyen John Master is –
a városi hatóságok ellenük fordultak, és a Bowling Greenen
felállították György király szobrát. Újra mindenki azt fújta, hogy
„Isten óvja a királyt”. Egy Tryon nevű új kormányzó képviselte az
angolokat, és Gage tábornok vezetésével még több brit katona
érkezett. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Még Montayne is
közölte a Szabadság Fiaival, hogy többet nem találkozhatnak nála.
Hát a pokolba vele. A fiúk máris új gyülekezőhelyet találtak,
amit Hampden Hallnak neveztek el a nagy hős után, aki az angol
parlamentben felkelt a zsarnok I. Károly ellen. Ami John Mastert és
a brancsát, meg Tryont és Gage tábornokot illeti… nos, jobb lesz
emlékezniük arra, mi történt Károly királlyal. Az utcák talán
lecsendesedtek, de Sears és a Szabadság Fiai nagy frakciót alkotnak
a gyűlésben, ahol most már odafigyelnek rájuk. „Változnak a
dolgok – mondogatta Charlie komor hangon a barátainak, egy-egy
ital felett-, s ha egyszer végképp megváltoznak…”
Azért még nem ezen a télen. Tavaly összeomlott a londoni
hitelpiac, aztán nem telt bele sok idő, és ezt a gyarmatok is
megszenvedték – s mindez még azelőtt, hogy lecsapott volna a
kíméletlen fagy. A legszegényebbek máris éheztek. A városi
hatóságok lehetőség szerint próbálták ellátni őket, de alig győzték
tartani a lépést.
Charlie épp elért a Common déli végére, ahol találkozott a
Broadwayjel, amikor meglátta az asszonyt és a lányát, amint
kiléptek a nyomorúságos szegényházból.
Az asszony egy pillanatra megtorpant, hogy aggódó pillantást
vessen a sötétedő égre. Úgy tűnt, tovább maradt a szegényházban,
mint gondolta volna, és a sötétség meglepetésként érte. Azután
levette a sálát, és bebugyolálta vele a lányát, mert a szél máris
csípett.
Az utcán szinte senki sem járt. Melléjük ért. Az asszony
felnézett.
– Lefelé megy a Broadwayn? – Sejtelme sem volt róla, kicsoda.
Nem válaszolt neki. – Levinne minket? Örömmel megfizetem.
Tudja, féltem a lányomat…
Jó oka volt rá. Az elmúlt hónapokban, ahogy keservesebbre
fordultak a dolgok, az utcák mind veszélyesebbé váltak. Ismert
asszonyokat, akik a testüket árulták egy kis mellékesért, és férfiakat,
akiket itt raboltak ki. Az asszony és a lánya jobban jár, ha nem
flangál az utcákon sötétedés után.
– Honnét tudja, hogy nem rabolom ki? – mormolta a sálja alól.
Ahogy felnézett, az asszony csak a szemét láthatta. Mégis
kedvesen elmosolyodott.
– Nem ártana nekünk, uram, ebben biztos vagyok.
– Na, akkor pattanjon csak fel – mordult rá. A mellette lévő
üres helyre mutatott, majd biccentett a szekér vége felé. – A kis
hölgy megülhet a zsákon.
A Broadway felé fordította a lovakat.
Ez hát John Master felesége. Nyomban ráismert, még ha az
asszony nem is ismerte őt. Azt hitte, sosem ártana neki. Nem is,
gondolta, csak felgyújtanám a házadat.
Ahogy nekiindultak a Broadwaynek, éles pillantást vetett rá.
– Maga nem olyannak tűnik, mint aki szegényházba való –
jegyezte meg nem túl barátságos hangon.
– Minden nap eljövök ide – felelt az asszony egyszerűen.
– Minek?
 – Ami feleslegünk van, fel szoktuk hozni a kocsinkon.
Takarókat és más effélét. Pénzt is adunk a szegényeknek, hogy
élelmet tudjanak venni. – Vetett egy pillantást a lisztes zsákra. –
Tesszük, amit tudunk.
– A lányával?
– Igen. Hadd lássa, milyen városban élünk. Van mit tennie egy
jó kereszténynek.
Lassan egy vonalba kerültek a Trinity Churchcsel. Charlie
utálkozó pillantást vetett felé.
– Már hogy a Trinity-félének?
– Mindenféle kereszténynek, azt hiszem. Az én apám is kvéker
volt. Ezt Charlie is tudta, de nem szólt.
– A lányom elbeszélget az idősekkel – folytatta az asszony
csendesen. – Szeretnek gyerekhangot hallani. Megnyugtatja őket. –
Vetett felé egy pillantást. – Járt már a szegényházban?
– Nem mondhatnám.
– Sok gyermek is van ott, köztük sok beteg. Ma elláttam az
egyiküket. Őket szánom a leginkább. Vannak, akik meghalnak a
hidegben, de a legtöbbnek legalább jut élelem. Csak nagyon
gyengék. Az idősek és a gyerekek közül egyre több a beteg. Ez a
járvány el fogja vinni őket.
– Maga is megbetegszik, ha sokat jár oda – jegyezte meg.
– Csak ha ez Isten akarata. Különben én nem vagyok ilyen
legyengült állapotban. Nem hinném, hogy veszélyben lennék.
Még száz métert tehettek meg a Broadwayn, amikor szemből
egy gyorsan közeledő szekérre lettek figyelmesek. A bakján fekete
férfi ült.
– Á, itt van Hudson – élénkült fel az asszony. – Hello, Hudson
– kiáltott oda neki. Amikor a két szekér egymás mellé ért, Hudson
láthatóan megkönnyebbült.
 – A Főnök küldött, hogy biztonságban hazavigyem.
– Nos, mint láthatja, ez a kedves ember elhozott idáig, de azért
átülök.
– Charlie-hoz fordult. – Nem is tudom a nevét.
– Nem számít.
– Azért hadd adjak valamit, amiért ennyit fáradt velünk.
– Nem. – Megrázta a fejét. – Isten szolgájának nem kell
fizetnie.
– Akkor hát, Isten áldja, uram. – Az asszony és a lánya
leszálltak. – Isten áldja magát is – felelte, ám ahogy újra egy
vonalba került a Trinity-vel, már átkozta magát. Mi a fenéért kellett
ezt mondania?

*
John Master csak azért nem ment Mercy elé, mert váratlan
látogatója érkezett. Rivers százados kívánta látni, aki aznap reggel
hajón érkezett Karolinából, és elmondta, hogy már szállást is talált a
városban. Idősebbnek tűnt. Lassan megőszült, John mégis csodálta
egyenes és férfias kiállását, mellyel megnevezte látogatásának okát.
Nevezetesen, hogy csődbe ment.
Azaz nem egészen. Ha az elmúlt évtizedben sok déli
földbirtokos bajba is sodorta magát londoni hitelezőinél, a londoni
hitelpiac mostani összeomlása egyenesen felért egy katasztrófával.
Maga Rivers kapitány mindig Albionnal üzletelt, és jó adós hírében
állt, a felesége azonban más lapra tartozott.
– Már a házasságunk előtt kapcsolatban állt más londoni
kereskedőkkel, de hogy mily mértékben, arról magam is csak
mostanában értesültem. Úgy tűnik, sokkal nagyobb adósságot
halmozott fel, mint hittem.
 – Nem lehet átütemezni? – kérdezett közbe Master.
– Már megtettük. Az ültetvényeink továbbra is jó bevételi
forrást jelentenek, de a londoni hitelezőink nem hagynak minket
élni. Ők messze vannak, nem értik, hogy mennek felénk a dolgok.
Számukra csak egyek vagyunk a bajba keveredett gyarmati
ültetvények közül. Azt szeretném, ha kifizethetném az összes
tartozást, és itt a gyarmatokon találnék valakit, aki hitelt nyújtana
ehhez. Az ültetvények kellő biztosítékot nyújtanak. Ha ellátogat
Karolinába, a saját szemével is meggyőződhet arról, hogy belátóan
gazdálkodunk. Felügyelőt is hagyhat nálunk, ha akar. Nincs
rejtegetnivalónk.
Alapjában véve John hajlott rá, hogy mérlegelje az ajánlatot. Az
ösztönei azt súgták, hogy Rivers jótállna a szaváért. Ezt meg is
mondta neki.
– Ám mielőtt még elkötelezném magam – tette hozzá –,
szeretnék élni a felkínált lehetőséggel, és megnézném magamnak a
helyet. – Elmosolyodott, ahogy meghallotta, amint felesége és lánya
megérkezett. – Vacsorázni készülünk. Remélem, velünk tart.

*
A vacsora kedélyes hangulatban telt. Szó sem esett Rivers százados
üzleti ügyeiről. Mercy, aki már korábbi találkozásaik alkalmával
megkedvelte őt, most is örült a viszontlátásnak. A férfi azt is tudta,
hogyan bírja szóra Abigailt. A lány tizenhárom éves korára kezdett
fiatal hölggyé érni, s ahogy elnézte őt, amint lendületes társalgást
folytatott az angollal, Master nem kis elégtétellel gondolt rá,
mennyire szemrevalónak ígérkezik.
A lehetőségnek is örült, hogy rákérdezhet Riversnél egy másik
ügyre.
 Mióta megházasodott, James rendszeresen írt nekik. Fia, akit a
Weston névre kereszteltek, már betöltötte a második évét. Albion
időközben bevette üzlettársának. Utolsó levele tanúsága szerint
született egy kislánya, de nyomban meg is halt. A levelek
megemlítették a feleségét, Vanessát is, sőt időről időre
kötelességtudóan tolmácsolták üzeneteit.
– Ennek ellenére alig tudunk valamit az unokahúgáról –
panaszolta fel John Rivers századosnak. – Nem mesélne róla?
Ha Rivers habozott is, csak egy pillanatig tartott.
– Vanessáról? Természetesen gyermekkora óta ismerem, s
mondhatom, már akkor is gyönyörű volt. Miután a szülei
meghaltak, a neveltetéséről, mondhatni, egyik bácsikája
gondoskodott. Minthogy se fivére, se nővére, tekintélyes vagyont
örökölt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Noha semmi pénzért nem
hagyná ki a londoni idényt, kedveli a vidéket is. – Felnevetett. – Ki
merem jelenteni, hogy előbb-utóbb vidéki uraságot farag Jamesből
is. Vadászni feltétlenül meg kell tanulnia.
– Istenfélő asszony? – kérdezett közbe Mercy.
– Hogy istenfélő-e? – Rivers egy pillanatig zavartnak tűnt, de
gyorsan összeszedte magát. – Természetesen. Az egyház odaadó
támogatója, ebben biztos lehet.
– Nos – sóhajtott fel Mercy –, James remélhetőleg nem
várakoztat már bennünket soká, mielőtt hazatér vele.
– Remélhetőleg – visszhangozta szórakozott hangon Rivers.

*
Master kivárta, amíg a hölgyek visszavonultak, és kettesben maradt
a századossal, csak ezután hozta fel újból Vanessát és a fiát.
– Elgondolkodtam azon, amit az unokahúgáról mesélt, és
eszembe jutottak a londoni élményeim – kezdte csendesen. – Talán
nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az unokahúga szeretné,
ha a férje divatos fiatalember lenne.
– Vélhetően – felelt Rivers.
– Így viszont aligha tetszik neki, hogy kereskedő.
– Mit is mondhatnék?
– Abból, amit Londonban tapasztaltam – folytatta zavartalanul
Master –, az angolok senkit sem tekintenek igazi úriembernek, míg
kereskedik. Egy angol születhet dzsentri családba, és foglalkozhat
kereskedéssel, ha nincs más – miként a barátunk, Albion teszi –, ám
amint tisztes vagyonra tesz szert, eladja a vállalkozását, vásárol egy
vidéki birtokot, és valódi úriemberként él. A kereskedés és az
úriemberség nem megy együtt. Mit gondol, miért van ez?
– Igaz – bólintott Rivers –, Angliában egy úriember lehet
parlamenti képviselő vagy akár katonatiszt, de a kereskedőházaknak
még a környékét is kerüli. – Elnevette magát. – Elvárják tőle, hogy
a király hadra fogható katonája legyen. Gáncstalan lovag, tudja.
Legalábbis elméletben.
– Amerika más.
– Egy olyan ember, mint a virginiai Washington – mármint egy
katonatiszt nagy vidéki házzal és birtokkal – Angliában kétségkívül
igazi úriembernek számít. Még Ben Franklin is visszavonult a
kereskedéstől – tette hozzá mosolyogva. – Londonban úriemberként
is bánnak vele.
– S ebből mi következik rám nézve? – kérdezte szárazon
Master.
Egy pillanatra látta átsuhanni a nyugtalanságot az arisztokrata
arcán. Istenem, gondolta, most azon mereng, hogy ha sértőnek
találom a válaszát, megtagadom tőle a kölcsönt.
– Karolinában a raktárunkban dolgozom – felelt Rivers
egyszerűen –, sőt én magam adom ki az árut, amit megvesznek. Ön
nyilván egy pennyt sem hitelezne nekem, ha túlságosan büszke
lennék megtenni. Itt New Yorkban, uram, ön messze fényűzőbben
él, mint én. Vannak hajói és üzletei, melyeket mások vezetnek ön
helyett. Tekintélyes birtokai. Ha valaha eszébe jutna visszatérni
Angliába, úgy élhetne, mint egy igazi befolyásos úriember. –
Kíváncsi pillantást vetett Masterre. – Most, hogy a fia odaát van,
nyilván megfordult a fejében. Főként, hogy számos barátja várja,
köztük a Riverdale család is, efelől biztosíthatom.
Okos válasz és kellően tapintatos. Egyszersmind meglepő.
Visszatérni Angliába? Miután a Masterek több mint egy évszázada
jómódban élnek New Yorkban? Soha eszébe se jutott ilyesmi.
Aznap éjjel, ahogy átgondolta a dolgot, be kellett ismernie,
hogy Rivers feltevése nagyon is kézenfekvő. A fia elment, és angol
nőt vett feleségül. James már minden számítás szerint angol. Vak,
aki ezt nem látja. Az angol felesége pedig vélhetően azt várja, hogy
James megörökölje a vagyont, és örökre visszavonuljon az üzlettől.
John Master valami mást is felismert. Meg kell állítania ezt az
angol asszonyt. El kell érnie, hogy James visszatérjen Amerikába.
De hogy az ördögbe csinálja?

*
Ahogy a Master házba beköszöntött 1773 tavasza, Hudsonnak sok
minden járt a fejében. Szerencsésnek tartotta magát, amiért a
családjával rendesen étkezhet és melegedhet New York egyik
legjobb házában, ám ennyi áldás mellett is maradt épp elég
aggódnivalója. Legelőször is Mercy Master.
Március elején John Master lehajózott a part mentén
Karolinába, ahol el kívánt tölteni némi időt a Rivers ültetvény
inspekciójával. Már három napja elment, amikor Mercy betegségbe
esett. Hudson okkal gondolta, hogy csakis a szegényházban tett
látogatásai során szedhette össze a kórt. Doktort hívtak, ám az
asszonyt ezután is napokig verte a láz, s bár a felesége és a lánya,
Hannah szüntelenül mellette volt, Ruth bizalmasan elárulta neki,
hogy az asszonyuk talán nem marad meg. Levelet küldtek John
Master után, de ki tudja, mikor éri utol. Addig is Solomont
menesztették Dutchess megyébe, hazahívni Susant.
Hudsont a leginkább Abigail viselkedése indította meg. Még
csak tizenhárom esztendős volt, de máris oly megfontolt, akár egy
kész felnőtt. Talán azok a látogatások készítették fel így az élet
nehézségeire, melyeket anyja oldalán a szegényházban tett. A
leghevesebb lázrohamok idején Hannah-val váltották egymást a
betegágy mellett. Mire a nővére megérkezett Dutchess megyéből,
Mercy láza már valamelyest alább hagyott, de Abigail továbbra is
ott ült az ágyánál, a homlokát törölgette, s közben halkan beszélt
hozzá, hogy ne érezze magát egyedül.
Susan lendületes, gyakorlatias asszony volt, aki máris két
gyermeket nevelt, miközben a harmadikat várta. Egy hétig maradt a
házban, és kellemes társaságnak bizonyult, ám amint meggyőződött
arról, hogy az anyját nem fenyegeti közvetlen veszély, kijelentette,
hogy vissza kell térnie a családjához. S mint azt teljes joggal
hozzátette: senki sem válhatott nagyobb hasznára az anyjuknak,
mint Abigail.
Csaknem egy hónap telt el, mire John Master – igencsak
zaklatott állapotban – visszatért, hogy a hálószobába rontva az
ágyban, halálos sápadtan, de már gyógyulófélben találja a feleségét.
Mosolyogva látta, hogy Abigail éppen felolvasott neki. Mercy még
ilyen gondoskodás mellett is hetekig falfehér és fásult maradt,
miközben Hudson szánakozva látta az elgyötört és aggódó
kifejezést John Master arcán.
Persze Hudson jobban tette, ha legalább ennyit törődött a saját
családjával is. Nem tudta biztosan, mikor kezdődött, de azon a
tavaszon változásokat vett észre Solomonon. Mitől lett a fia
egyszeriben ilyen dacos? Megkérdezte erről a feleségét. „Nekem
nincs vele bajom – felelte Ruth –, de azt kell mondanom, hogy a
fiúk az ő korában gyakran összekülönböznek az apjukkal.” Akármi
is bujkált a háttérben, a fiú kezdett eltünedezni. Eleinte azt hitte, a
lányok után jár, ám egy este kihallgatta, amint azzal kérkedett a
testvérének, Hannahnak, hogy Sam White-tal és Szabadság Fiai
közül még többekkel töltötte az időt.
Korábban is gyanította, hogy találkozgat velük. Master olykor
elküldte Solomont a partra, hogy a raktárban dolgozzon, odalent a
kikötőben pedig a legkülönfélébb népek fordultak meg.
– Tartsd magad távol a Szabadság Fiaitól – parancsolt rá a fiára.
– Mit szól Mr. Master, ha megtudja?
– Talán Mr. Master már nem sokáig lesz ebben a városban –
válaszolt Solomon pimasz hangon. – Akkor aztán nem fog
számítani, mit szól.
– Ne halljam, hogy még egyszer így beszélsz róla – emelte fel a
hangját. – S azt se tudjam meg, hogy kifecseged Mr. Master üzleti
ügyeit.
Nem akart beszélni gazdájának az esetről, de hosszan
elgondolkodott, hogyan tarthatná távol Solomont veszélyes
barátaitól. Végül április elejen felvetette Masternek, hogy egy időre
talán felküldhetné Solomont Dutchess megyébe, ahol dolgozhatna
Susan lányának. Master azt felelte, hogy majd meggondolja, de
egyelőre nem nélkülözheti Solomont. Így aztán Hudson nem sok
mindent tehetett.
 *
Miután hazatért, John Master egyik legelső dolga volt, hogy levelet
írt Jamesnek. Tájékoztatta őt az anyja betegségéről. Ahogy
betegágyában feküdt, Mercy szinte naponta felemlegette, hogy nem
tudja, látja-e még valaha a fiát, ezért John kéretlen egyszerűséggel
közölte Jamesszel, hogy itt az ideje a látogatásának. Ennél többet
nem tehetett. Így is hetekig kellett várnia, amíg válasz érkezett
Londonból.
A gyarmaton addig sem állt meg az élet. A következő
válsághelyzetet furcsamód Ben Franklin okozta, s még furcsább
mód éppen azzal, hogy próbálta lecsendesíteni a kedélyeket.
Néhány évvel korábban egy Hutchinson nevű királyi tisztviselő
levelet írt massachusettsi barátjának. Felbőszülvén az általa
megismert nehézségeken, azt tanácsolta neki, hogy a gyarmatokon
csínján bánjon az angol szabadságjogokkal, és tegyen róla, hogy
Amerika tudja, hol a helye. Ez a levél Londonban merő
véletlenségből Franklin kezébe került, aki – miután még mindig hitt
Britannia világbirodalmi hivatásában – bizalmasan továbbküldte
amerikai barátainak. Nem bajt akart kavarni, csak figyelmeztetni,
milyen reakcióra számíthatnak egy esetleges lázadás esetén. Jobban
el sem számíthatta volna magát. Amikor massachusettsi barátai még
azon a nyáron megjelentették a Hutchinson-levelet, a gyarmatok
egyszerre bolydultak fel. Immár bizonyítva látták, hogy az angolok
el akarják tiporni az amerikai szabadság-jogokat. S mintha csak erre
várt volna: a brit kormány szállított is égy intézkedést, amire
rázúdulhatott a gyarmatlakók minden jogos felháborodása.
A probléma egyszerűnek tűnt, és a birodalom egy másik részét
érintette. Maga a nagyhatalmú Kelet-indiai Társaság került bajba.
„Hatalmas raktári fölöslegük gyűlt össze teából – írta Albion
Masternek –, amit nem tudnak máshová átcsoportosítani.” Amikor
az ilyen kiterjedt kereskedőbirodalmak elszámították magukat,
hagyományosan a kormánytól várták a mentőövet, így szinte
magától kínálkozott a megoldás, hogy árasszák el a teával a nagy
amerikai piacot. „Amíg a raktárak ki nem ürülnek, rossz lesz az
Önhöz hasonló kereskedőknek, mert visszaesik a bevétel – írta
Albion –, mégsem lehet kétséges, hogy az amerikai piac képes
felvenni ennyi teát.”
– Emiatt mindenki azt gyanítja – panaszolta el Master
Mercynek –, hogy a kormány összeesküdött ellenünk.
Kínálkozott egy értelmes megoldás, amit Ben Franklin vetett
fel. Terítsék szét a teát, javasolta londoni barátainak, de vegyék le
róla a közterhet. A raktárak kiürülnének, a gyarmatosok olcsóbban
jutnának teához. A Masterhez hasonló kereskedők így is
megszenvednék az árubőséget, de csak rövid ideig, és mindenki más
örülne.
– Megteszik, John? – kérdezte Mercy.
– Nem hinném. Még gyengeségnek vennék. – Master
megcsóválta a fejét. – Attól tartok, nincs más, mint átvenni a teát, és
remélni, hogy a jövőben bölcsebb vezetők jönnek.
– Gondolja, hogy bajok lesznek?
– Előfordulhat.

*
Bajok lettek. Amikor azon a nyáron megérkezett az új Teatörvény
híre, Sears és a Szabadság Fiai nyomban az utcákon teremtek.
Árulónak kiáltottak ki mindenkit, aki átvette az angol teát, és
Master csalódottan tapasztalta, hogy a kereskedők zöme egyetért
velük.
 – Megint ugyanaz a helyzet áll elő, mint a Bélyegtörvénnyel –
jegyezte meg szomorúan. Csak azt remélte, hogy a
teaszállítmányokat a lehető legtovább késleltetni tudják.
Nyár végén levél jött Jamestől, aki a legjobbakat kívánta
édesanyjának. Vanessával megbeszélik, mikor tudnának New
Yorkba utazni, biztosította apját, s amint lehet, megkezdik az
előkészületeket. Noha a levél hemzsegett a gyengéd figyelem
jeleitől, Master mégsem találta kielégítőnek. Remélte, hogy James
legközelebb már a konkrét tervekről tájékoztatja.
Azon az őszön a közhangulat a városban kitartóan romlott.
Novemberre egyesek a Szabadság Fiai közül már arról beszéltek,
hogy amint megérkeznek a teahajók, elpusztítják a rakományukat,
és megölik a kormányzót is. A Kelet-indiai Társaság ügynökei
annyira beijedtek, hogy sorban felmondtak. New Yorkra
rátelepedett a feszült várakozás légköre.
A hír végül mégis Massachusettsből érkezett. Decemberben
lovas jött a régi bostoni úton – egy ezüstműves, aki lelkesedésében
küldöncnek csapott fel. Paul Revere-nek hívták. Elképesztő hírt
hozott: az első tearakomány megérkezett Bostonba, mire egy
csapatnyi férfiú – köztük nagy tiszteletben álló polgárok –
indiánnak öltözve felszállt a hajókra, és a bostoni kikötő vizébe
borította az egészet. A Szabadság Fiai lelkendeztek.
– Mi is ezt tesszük, ha a hajók New Yorkba jönnek – jelentették
ki.
Csakhogy a hajók nem jöttek. Megkezdődött az új év. Mercy
megfázott, ezért egy ideig újra az ágyat nyomta. John Master
bosszankodott, amiért nem hallott James felől, ezért újra írt neki.
Philadelphiából hír jött, hogy a teahajók odaérkeztek, de békés
módon visszafordították őket. Márciusban John már azt mondhatta
Mercynek:
 – Nem hinném, hogy ide is eljönnének. Istennek legyen hála!

*
Áprilisban történt, hogy Hudsont felküldték Dutchess megyébe. Egy
szekérre való árut vitt, amit John Master el akart küldeni idősebb
lányának, néhány régi szép családi bútor és porcelán társaságában,
amiről Mercy gondolta, hogy Susan örülne neki.
Kellemesen telt az utazás, kellemes maradt az idő. A bakhátas
utak lassították a haladást, Hudsont mégis jó érzések töltötték el,
ahogy New York kiterjedt parti síkságától és Westchester hosszan
elnyúló gerinceitől északra meghittebb dombok és völgyek közt
haladt át, melyek egyikében ott lapult Susan családjának farmja.
Tetszetős volt a ház: kívülről nyers mészkő falazat megtört
manzárdtetővel, belül kék-fehér csempék a kandallók körül. Ezek a
jellegzetes holland motívumok egészültek ki a bájos homlokzaton
sorakozó öt György-stílusú ablakkal és a központi hallal, a magasan
ívelt mennyezetekkel és faburkolatos szobákkal, melyek a rang és
fontosság jellemzően brit értékeit hirdették. Hudson két éjszakát
töltött itt Susannel és a családjával, akik a lehető legszívélyesebben
bántak vele. Ez megerősítette abbéli eltökéltségében, hogy ideküldi,
s ezáltal távol tartja a bajtól egyetlen fiát.
Csak azután értesült a teahajókról, hogy elérte Manhattant.
– Kettő jött. Az első visszafordult, a második kapitánya
azonban kijelentette, hogy kirakja a teát, a Szabadság Fiai pedig
forduljanak fel. Kis híján fellógatták.
– S azután?
– Rendeztek egy teadélutánt. Micsoda nap volt!
Besötétedett, mire elérte a házat. Ahogy belépett a konyhaajtón,
Ruthot egyedül találta. Az asszony szorosan magához ölelte, majd a
fülébe súgta:
– Hála az égnek, hogy megjöttél!
Ám amikor megkérdezte, hol van Solomon, az asszony az
ajkára préselte mutatóujját.
– A Főnök is kereste. Azt mondtam neki, hogy Solomon beteg
és alszik, de az igazság az, hogy reggel óta nem láttam. O, Hudson,
azt se tudom, hová ment!
Hudson szitkozódva lépett ki az udvarra. Gyanította, hová
mehetett Solomon. Átsietett a Bowling Greenbe, azzal nekiindult a
Broadwaynek. Solomont alighanem az egyik fogadóban találja.
Alig kettőben fordult meg, amikor a szeme sarkából felfigyelt
egy indiánnak öltözött alakra, amint elsietett az egyik mellékutcába.
Azonnal felismerte. Néhány pillanattal később az indián azon kapta
magát, hogy a falnak szegezik, és vasmarokkal szorongatják.
– Mit csinálsz erre, fiam? Mit ügyködtél egész nap? Csak nem
teát borogattál?
– Még az is lehet.
Az elkövetkező néhány percben válogatott szidalmak
hangzottak el, de fia még azután sem szállt magába, hogy Hudson a
kirohanás végére ért. „Mit szólna Master, ha tudná?” – tette fel
magában a kérdést.
– Mit tudsz te? – kiáltott fel Solomon. – Már mindenki a
Szabadság Fiaival van, még a kereskedők is. Mondtam Sam White-
nak, hogy a Főnök szerint át kellene vennünk a teát, mire Sam azt
mondta, hogy a Főnök áruló. A Szabadság Fiai elűzik a
gyarmatokról a vörös kabátosokat és az árulókat.
– S azután mi lesz velünk? – csattant fel az apja. – Gondolod,
hogy a Szabadság Fiai fikarcnyit is törődnek egy feketével? – Igaz,
a szegényebb iparosok, matrózok, napszámosok és hasonlók mellett
sok szabados is helyet kapott a Szabadság Fiai közt, de jelentett ez
bármit is? Még valamit számításba kellett venniük. – Jobb lesz, ha
nem felejted el, hogy rabszolga vagy, Solomon – tette hozzá
vészjósló hangon. – Ha a Főnök el akar adni, senki sem gátolhatja
meg, úgyhogy vigyázz magadra.

*
‘74 nyarán úgy tűnt, a konfliktus kezd elmérgesedni. Amikor a
bostoni teadélután híre elért Londonba, a várható reakciót szülte.
„Minden arcátlanságot és engedetlenséget meg kell torolni” –
jelentette ki a brit parlament. Gage tábornokot felküldték New
Yorkból Bostonba, hogy erős kézzel kormányozza a várost, és
májusra gyakorlatilag lezárja a bostoni kikötőt.
„Kényszerintézkedések” – mondta a brit parlament. „Zsarnoki
kényszer” – mondták a gyarmatlakók.
Most is Paul Revere vágtázott New Yorkba, ám ezúttal
segítségért. Sears és a Szabadság Fiai természetesen kiálltak a
bostoniak mellett, ahogy sok kereskedőt is fellázítottak London
önkényes törvényei. A Szabadság Fiainak a társadalom minden
osztályában akadtak támogatói. Egy napon Master a kereskedelmi
embargóért tüntető asszonyok felvonulásába ütközött a Broadwayn.
A helyzet egyre tovább mérgesedett. Egy brit tiszt elkapta az utcán
Searst, és kardlappal hátba vágta.
Mindezek dacára Master elégedetten látta, hogy az amerikai
gyarmatok tekintélyesebb képviselői felszólalnak a radikalizálódás
ellen. Nyár végére a többi gyarmat általános kongresszust hívott
össze Philadelphiába, és a New York-i gyűlés megállapodott abban,
hogy követeket küld. E feladatra, Istennek hála, mérsékelt és művelt
úriembereket választottak ki: a presbiteriánus Livingstont, az
ügyvéd John Jayt, egy Duane nevű vagyonos ír kereskedőt és
hasonlókat. A kongresszusnak szeptemberben kellett összeülnie.
Addig is Master minden rendelkezésére álló eszközzel arra
törekedett, hogy csillapítsa a felbolydult kedélyeket. Háza fontos
találkahely lett a mérsékelt megoldások hívei számára. Vendégei
olykor a régi nagy tory családok tagjaiból kerültek ki – mint a
Watts, Bayard, De Lancey, Philipse –, ám még gyakrabban olyan
kereskedőket hívott meg, akik talán ingadoztak, de reményei szerint
megmaradtak a helyes úton – mint Beekman vagy a szeszfőzdés
Roosevelt. Ezzel együtt jól tudta, hogy most azok számítanak a
legtöbbet, akik rendelkeznek a kellő befolyással és
meggyőzőerővel. Különösen nagy reményt fűzött az ügyvéd John
Jayhez – a magas, jóvágású és ékesszóló férfiúhoz, aki a tartomány
sok régi családjával ápolt kiváló kapcsolatot.
– Jay és a hozzá hasonlók majd lehűtik a kedélyeket –
biztosította Mercyt.

*
Augusztus végén lovasok felvonulása érte el a várost. A
massachusettsi delegáltak és kíséretük érkezett. Ahogy
végighaladtak a postaúton, menet közben a connecticuti küldötteket
is felszedték. A városban töltött második napjukon Master a Wall
Streeten beszélgetett a gyűlés egyik tagjával, aki előző este velük
vacsorázott, amikor egy kisebb társaság jelent meg az utcán.
– Látja azt a nagyfejű fickót harsány vörös kabátban? –
mormolta beszélgetőtársa. – Az Sam Adams. A szederjes arcú
kopaszodó férfi feketében az unokatestvére, John Adams. Ügyvéd.
Azt mondják, csavaros eszű és beszédes, bár vacsora közben alig
lehetett a szavát venni. Nem nagyon tetszik neki New York. Talán
nem szokott hozzá, hogy félbeszakítsák!
 Valamivel később, már úton hazafelé, Master észrevett egy
idősebb férfiút. Merev léptekkel, ám annál céltudatosabban járt.
Barna kabátját szorosan összegombolta. Valahogy ismerősnek tűnt.
John próbálta felidézni, hol találkozhattak.
Azután rájött. Az unokabátyja, Eliot. Kissé összement, és az
arca is beesett, de hát nem csoda, gondolta John, nyolcvan is
elmúlhatott. Odalépett hozzá.
– Mr. Eliot Master? Talán nem ismer meg, uram, de a rokona
vagyok, John.
– Tudom, ki maga – közölte a férfi minden lelkesedés nélkül.
– A bostoni küldöttséggel érkezett?
– Látni kívánom a philadelphiai eseményeket.
– Emlékszem a lányára, Kate-re.
– Azt meghiszem. Immár nagymama.
John úgy döntött, más vizekre evez.
– Ez a kongresszus nagyon fontos, uram. Remélem, a mérsékelt
álláspont jut győzelemre.
– Csakugyan? – Az öreg Eliot tekintete kiéleződött. – És miért?
John Master még negyven év után is nehezen találta a szavakat,
amint az ügyvéd tekintete rászegeződött.
– Úgy értem… amire itt most szükség van… az a mértéktartás.
– Bólintott. – A kompromisszum.
A bostoni felhorkant.
– New York – jegyezte meg száraz hangon. – Jellemző.
– Már elnézést – csattant fel John. A pokolba is, gondolta, már
nem vagyok iszákos kamasz, hogy csak úgy leteremtsenek. – A vita
tárgya az adóteher önrendelkezés nélkül, jól mondom?
– Jól.
– Nos, nem vagyunk teljesen híján az önrendelkezésnek.
– Azt gondolja? A mi gyűlésünket minden hatalmától
megfosztották. – Az öreg Eliot egy pillanatra elhallgatott. – Vagy
netán a közvetett érdekképviseletre gondol? – Végtelen megvetéssel
ejtette a szavakat.
John Master jól tudta, mire utal. Londonban sokan azzal
érveltek, hogy miután a brit parlament szívén viseli a gyarmatokon
élők sorsát, bármenynyire nincsenek is képviselőik a brit
törvényhozásban, közvetett érdekképviselettel azért rendelkeznek. El
tudta képzelni, milyen nevetséges szófacsarásnak tartja a bostoni
ügyvéd a felvetést is.
– Természetesen nem erre a képtelenségre gondolok, de
legalább hallatjuk a hangunkat Londonban. Nem lenne bölcsebb, ha
megegyezésre próbálnánk jutni a király minisztereivel, ahelyett
hogy botor módon provokáljuk őket?
A bostoni egy pillanatig hallgatott, amiből John arra
következtetett, hogy talán sikerült gondolkodóba ejtenie, de nem
volt ilyen szerencséje.
– Amikor korábban találkoztunk – szólalt meg végül az ügyvéd
olyan hangon, amivel egyértelművé tette, mennyire nem szívesen
emlékszik erre –, éppen a Zenger-ügy tárgyalása zajlott.
– Emlékszem Zengerre.
– Egy elvi kérdésről folyt a vita.
– Valóban.
– Nos, ezúttal is. – Eliot Master indulni készült.
– Nem jönne el hozzánk, mielőtt távozik? – ajánlkozott John. –
A feleségem nagyon…
Eliot azonban már elindult.
– Inkább nem – felelte.

*
A philadelphiai Kongresszus szélsebesen munkához látott, ám ha
valamiféle bölcs kompromisszumban reménykedett, John
Masternek csalódnia kellett.
– Elment az eszük – háborgott, amikor hírét vette, miről
határoztak. – Boston fegyvert ragad az anyaország ellen? Mi lett a
mértékletességgel és józan értelemmel? – Majd amikor a
Kongresszus támogatói patriótáknak kezdték hívni magukat, tovább
értetlenkedett. – Hogyan lehet hazafi az, aki hűtlenné válik a
királyához és a hazájához?
Ekkortájt kezdett tudatosan használni egy másik kifejezést, ha
önmagára hivatkozott.
– Ha ők patrióták – jelentette ki –, úgy én lojalista vagyok.
Az események azonban nem őt igazolták. Olyan decens férfiak
is a patrióták oldalára álltak, mint Beekman és Roosevelt.
Meggyőzték még John Jayt is, aki mindig azt hirdette, hogy azok
igazgassák az országot, akik birtokolják.
– Nekem sem tetszik jobban, mint önnek – felelt Master
ellenvetéseire –, de nem hiszem, hogy tehetnénk mást.
A városban napról napra gyengült a gyűlés hatalma. A
Szabadság Fiai diadalt ültek. A kisebb iparosok megalakították a
saját szakmunkás bizottságukat. Master úgy hallotta, hogy Charlie
White is benne van. Most pedig a Szabadság Fiai közölték a
gyűléssel: „Mi gondoskodunk róla, hogy a Kongresszus akarata
New Yorkban is betartassék, nem maguk.”
– Valóban fel akarja váltani a parlamentet – mely, elismerem,
nincs a helyzet magaslatán – egy törvénytélen kongresszussal és a
csőcselék zsarnokságával? – követelte a választ John Jaytől. – Nem
vezethet egy várost olyan emberekkel, mint Charlie White.
Amellett figyelembe kellett venniük egy másik, kézenfekvő
következményt. Ha a gyarmatok a nyílt rebellió mellett döntenek,
azzal válaszra kényszerítik Londont. Erőszakos válaszra.

*
John Master egy napon a Broadwayn sétált a Trinity felé, amikor
meglátott egy ismerős lelkészt, aki tudós férfiúként a King’ s
College-ban is tanított. Előző héten a kiművelt egyházfi határozott
hangú, érvekkel megfelelően alátámasztott értekezést jelentetett
meg, melyben hatásosan érvelt a lojalisták ügye mellett, ezért John
kötelességének érezte, hogy odalépjen hozzá, és köszönetét
mondjon neki. A lelkész szemlátomást örült a biztatásnak, azután
karon ragadta.
– Tudja, önnek is szerepet kéne vállalnia – közölte bizalmasan.
– Milyen formában?
– Vezetőkre van szükségünk, Master. Önt nagyra tartják a
városban. Jay és a cimborái eladták magukat. Ha az önhöz hasonló
úriemberek nem veszik kézbe a dolgokat, ki fogja?
– Még sosem vállaltam köztisztséget, túl azon, hogy az
egyházközség tanácsnoka vagyok.
– Annál jobb. Felléphet tisztes polgárként, akit csupán a
kötelességtudata vezérel. Mondja csak, az ön véleménye szerint a
városi nagykereskedők közül hányán mondhatók lojalistának?
– Talán a felük.
– Hát a kisebb kereskedők és a jobbféle iparosok közül?
– Nehéz megmondani. Kevesebb mint a felük, de sokan talán
meggyőzhetők.
– Pontosan. Kell valaki, aki mögé felsorakozhatnak. Ön
alkalmas, ha van hozzá mersze. – Amikor látta Master ingadozását,
sietve folytatta: – Vannak gazdák felfelé a folyón és odakint Long
Islanden, akik támogatnák az ügyünket. Tudomásom szerint Queens
megye túlnyomó része szintén lojalista. Az alantasabb rangú
városiakat is rábírhatnánk, hogy térjenek észhez. Még nincs minden
veszve. Hallgasson a lelkiismeretére, Master, és tegye a
kötelességét.
A szavak hízelegtek a hiúságának, mégis tovább
bizonytalankodott. Odahaza megtárgyalta a kérdést Mercyvel.
– Tegye, amit a lelkiismerete diktál – biztatta a felesége. – Én
mindenben kelméd mellett állok.
Egy álló hétig gondolkodott, mielőtt munkához látott. Immár
nemcsak befolyásos kereskedőket hívott magához, de mélyebbre
merítette a hálót, és szívesen látott mindenféle tisztességes kalmárt
vagy iparost, akiről azt gondolta, visszaállítaná a régi rendet. Átkelt
a brooklyni réven, és kilovagolt a holland gazdákhoz, akik nem
szívelték a radikálisokat. Nem kis mersz kellett hozzá, de még a
város fogadóiba is eljárt, hogy megtárgyalja a dolgot a
bérmunkásokkal és matrózokkal. Az egyik ilyen alkalommal
észrevette, hogy Charlie White a közelben ácsorog. Charlie
utálkozó pillantást vetett rá, de nem avatkozott közbe.

*
Talán azért történt, mert túlságosan elmerült ebben a
tevékenységben, de eleinte nem fordított kellő figyelmet feleségére,
amikor az kezdett kimerültnek tűnni.
Kisebb megbetegedést feltételezett, akárcsak Abigail. Mercyt
ezúttal nem vette elő a láz, a szokott módon élte mindennapi életét.
Az elmúlt években rászokott, hogy délutánonként lepihen, ám most
egyre többször mondta Abigailnek, hogy aznap délután egy kicsit
tovább marad ágyban. Ahogy a novemberi napok egyre rövidültek,
a pislákoló nappal együtt mintha az ő életereje is kialudt volna.
Mégis, valahányszor férje a szobába lépett, lerázta magáról
letargiáját, és részletesen beszámoltatta, mit végzett aznap. Amikor
a férje tapintatosan rákérdezett a rosszullétére, csak ennyit felelt:
„Nincs semmi bajom, John, csak az időtől ilyen nyomott a
hangulatom.” Ha felvetette, hogy szívesen vele marad – amit
nemegyszer megtett –, Mercy hallani sem akart róla.
Sápadtságát is az időjárásnak tulajdonították. Valahányszor
előbújt a reggeli nap, Abigail meggyőzte arról, hogy sétáljanak el a
Bowling Greenre, vagy akár le a vízpartra, és az anyja mindig azt
mondta, hogy élvezi ezeket, a kis kirándulásokat. A nap közepén
Ruth és Hannah forró erőlevest diktált bele, hátha attól lábra kap –
éppen úgy, ahogy a doktor meghagyta, amikor egyszer-kétszer
elhívták. „Délben egy pohár vörösbor, este egy jó konyak” –
javallta még az orvos.
November végén, amikor egy hajó a téli időjárással dacolva
nekivágott az óceánnak, John levelet küldött a fiának. Bár semmi
oka a riadalomra, írta, édesanyját elhagyta az életereje, ezért
igencsak időszerű lenne, ha meglátogatná.
Már december közepén jártak. Egy fogadó emeleti szobájában
éppen első nyilvános beszédére készülődött, amikor Solomon
felbukkant, és egyenesen hozzá lépett.
– Jobb lesz, ha gyorsan hazajön, Főnök – suttogta elhaló
hangon. – Az asszonyom rosszul van. Nagyon rosszul.

*
Vérzett egy kicsit, azután elvesztette az eszméletét. Az ágyon
feküdt, és elcsigázottnak tűnt. Mint kiderült, korábban is vérzett,
csak eltitkolta. Hívatták a doktort, de az nem tudott mit tenni.
John csaknem egy hónapon át gondolta, hogy Mercy állapota,
ha lassan is, de javul. Talán mert ezt hallotta tőle; talán mert ezt
akarta hinni. Valahogy csak jobban lesz. Ám amikor december
végén újabb hajó indult
Anglia felé, levelet küldött Jamesnek. „Édesanyád haldoklik.
Nem tudom, mennyi van még neki hátra, de könyörgök, ha tudsz,
azonnal gyere.”
Ezután korlátozta politikai tevékenységét is. Abigail nem
tágított az anyja mellől, de nem engedhette, hogy egymaga
hordozzon el minden terhet. Mindennap rávette, hogy menjen ki
egy-két órára, s ilyenkor ő ült Mercy ágyánál. Felesége szerette, ha
felolvasott neki, leginkább az evangéliumokból. A terjengős
mondatokból áradó erő és békesség valahogy neki is megnyugvást
hozott, még ha nem is eleget. Olykor, ha Mercyt fájdalom gyötörte,
vele együtt szenvedett.
Ahogy teltek a hetek, felesége mind sápadtabb és soványabb
lett, így csak távolról követte a világ eseményeit. Februárban a
mérsékeltek győzelmet arattak, amikor a New York-i Gyűlés úgy
döntött, nem meneszt küldötteket a második philadelphiai
kongresszusra. Gratulált a józan ész diadalához, s remélte, hogy a
maga szerény eszközeivel ő is hozzájárult ehhez, ám az öröme nem
tartott sokáig. A patrióták válaszlépésként elfoglalták az utcákat, és
újabb bizottságokat állítottak fel. Az eseményeket uralni képtelen
Gyűlés lassan elvesztette minden jelentőségét.
Márciusra John Master számára úgy tűnt, Mercy már nem
sokáig marad mellette, csupán az eltökéltség pislákoló lángja
marasztalja.
– Gondolja, hogy James eljön? – kérdezte olykor.
– Decemberben írtam neki – felelt az igazsághoz híven –, de az
út időbe telik.
– Várok rá, amíg tudok.
 Amikor Abigail ült az anyja mellett, néha énekelgetett neki.
Nem volt erős hangja, ám annál dallamosabb. Mercyt megnyugtatta,
ha őt hallgatta.
John Master minden este Abigaillel étkezett. Hudson szolgált
fel nekik. Master igyekezett más témákra terelni a beszélgetést.
Mesélt lányának a nagy kereskedelmi hálózatról, mely összekötötte
New Yorkot déllel, Nyugat-Indiával. és Európával. Néha a politikai
helyzetet is megvitatta vele. A lány szerette, ha mesélt neki
Angliáról, s mindarról, amit ott látott: az Albionokról meg persze
Jamesről. Máskor a gyermekkoráról és ifjúságáról faggatta.
Miközben próbálta elterelni a lány figyelmét, John idővel ráeszmélt,
hogy a maga csendes módján Abigail csak azért faggatja, hogy
addig se gondoljon jelenkori megpróbáltatásaira. Hálásan fogadta
ezt a figyelmességet.
Amiként Abigail támaszul szolgált a számára, úgy Hudson fia,
Solomon is a saját apjának. Hudson mindig megtalálta a módját,
hogy a házon belül tartsa. Amint egy vihar után beázott valahol a
tető, a fiatal fickó máris odafent termett, és alapos munkát végzett.
Az új esztendő első hónapjaiban Hudson kétszer is rákérdezett, nem
lenne-e Solomon a segítségére Susannek odafent Dutchess
megyében, de a fiatalember oly hasznossá tette magát itt New
Yorkban, hogy Master nem akarta elengedni.
Március közepére Mercy ijesztően lefogyott, és az arca is
beesett, ugyanakkor a természet kegyéből mindinkább erőt vett rajta
az aluszékonyság. John annyira aggódott Abigail miatt, akit
fáradtnak és elgyötörtnek látott, hogy alig ismerte fel, mennyire
kimerült ő maga is. Nem sokkal március vége előtt, amikor egy éjjel
ott ült Mercy ágyánál, felesége lágyan a karjára fektette kezét.
– Nem bírom tovább, John – suttogta.
– Nem menjen még…
 – Itt az ideje – felelte az asszony. – Eleget szenvedett miattam.
Nem érte meg a hajnalt.

*
Három héttel később a raktárban dolgozó egyik alkalmazott futva
hozta meg a Bostonból érkezett hírt.
– Összecsapás volt. A patrióták Lexingtonnál elpáholták a brit
vörös kabátosokat.
John Master tüstént elhagyta a házat. Egy órán belül
összegyűjtött minden hírt, amit csak lehetett. Ahogy a vízpartra ért,
látott egy hajót, ami épp akkor érkezett Angliából, a figyelmét
mégis a tömeg vonta magára, mely egy másik, indulni készülő
hajónál gyülekezett. A férfiak nagy kurjong-tás és kiáltozás
kíséretében rakodták ki terhét a partra.
– Mi az ördögöt csinálnak? – kérdezett egy ladikost.
– Ez az angol katonák utánpótlása. A Szabadság Fiai
gondoskodnak róla, hogy ne kapják meg. Egy másik csapat felment
a fegyverraktárba, hogy lefoglaljon minden fegyvert és lőszert. – A
ladikos elvigyorodott. – Ha a katonák idejönnek Bostonból, készen
találják majd a fiainkat.
– De hát ez forradalom – tiltakozott Master.
– Még szép.
Master még akkor is azon tűnődött, mit tegyen, amikor az ifjú
Solomon rátalált.
– Abigail kisasszony üzeni, hogy tüstént jöjjön haza, Főnök.
– Miért, mi történt?
– James uraság megérkezett Londonból.
– James?
– Igen, Főnök. Van vele egy kisfiú is.
– Azonnal jövök – bólintott Master. – Hát az asszony?
– Az nincs, Főnök. Nincs asszony. Csak ők ketten.
 A hazafi

Korán ebédeltek, James, az apja, Abigail és Weston, a kisfiú.

Hudson és Solomon szolgált fel.
Ahogy végignézett családján, Jamesben különféle érzelmek
viaskodtak. Az érkezése utáni első óráira a melankólia nyomta rá a
bélyegét. Miután megtudta, hogy anyja eltávozott, keserű
szemrehányást tett magának, amiért nem jött korábban, ám most,
hogy látta családját, hirtelen szétáradt benne a gyengéd
ragaszkodás. Itt az apja, a még mindig jóvágású férfiú, és Abigail, a
kishúga, akit alig ismer, pedig lassan betölti a tizenötöt, és máris
szép ifjú hölggyé cseperedett. Mily örömmel és reménnyel
köszöntötte. S mily buzgón vágyott őt megoltalmazni.
S persze ott volt Weston. James megfigyelte, ahogy a fiúcska
láttán apjának arca ellágyult, és a tekintete kigyúlt. Szőke hajával és
kék szemével Weston a nagyapja miniatűr változatának tűnt.
Oly sok mindent kellett megbeszélniük. James hallani akart
Susanről és a családjáról, azután megállapodtak, hogy amint lehet,
meglátogatják Dutchess megyében. Tolmácsolta nekik Albion
híreit, és mesélt a legfrissebb londoni eseményekről. Épp csak
egyetlen személy említését kerülte.
– Sajnáljuk, hogy nincs alkalmunk megismerni a feleségedet –
jegyezte meg végül az apja.
– Hát, igen. – Vanessa. Érkezésekor James kurtán jelezte, hogy
a nagy sietség miatt felesége nem tudta elkísérni az úton. Ő is
érezte, mennyire suta ez a magyarázat, mégis, ahogy vetett egy
pillantást kisfiára, olyan sugárzóan mosolygott, mintha ez lenne a
világ legtermészetesebb dolga. – Vanessa is alig várja a kitüntető
alkalmat.
Egy időre csend lett. Várták a folytatást. Hiába.
– Sokáig tervezel itthon maradni, James? – érdeklődött Abigail.
– Még semmi sem biztos.
– Bizonytalan idők – jegyezte meg az apja komoran.
James ezután könnyedebb témák felé terelte a társalgást.
Mindent tudni akart Abigail életéről, kedvenc időtöltéseiről és
könyveiről. A kis Weston közben elbájolt mindenkit.
James csak később ült le az apjával, miután Abigail elvitte
lefektetni a kis Westont, hogy megtárgyalják a gyarmatok helyzetét.
John Master részletesen beszámolt a Lexingtonban történtekről.
Akármit is gondoljanak erről a bostoniak, mutatott rá, mindössze
rövid csörteváltás zajlott a patrióták és a katonák egy kisebb
alakulata között, ami korántsem jelenti, hogy a patrióták valódi
ellenfelei lehetnének a jól képzett brit csapatoknak. Ami pedig az
utánpótlás eltérítését és a fegyverraktár kifosztását illeti, azok olyan
rebellis cselekedeteket, melyeknek bizonyosan megfizetik az árát.
– De hadd fejtsem ki az események hátterét. – Miközben
ismertette a gyarmati történelem elmúlt néhány évét, John Master
éppoly kendőzetlenül beszélt a királyi kormányzók
tehetetlenségéről és a londoni miniszterek kompromisszum-
készségének hiányáról, mint a bostoniak hajthatatlanságáról. Mesélt
Jamesnek a tartományi gyűlés hanyatlásáról és a Szabadság Fiainak
felemelkedéséről, a felkelésekről, találkozásairól az öreg Eliot
Masterrel, Rivers századossal és Charlie White-tal. Tiszta, érthető
és kiegyensúlyozott összegzést nyújtott.
James ugyanakkor érzékelte a tárgyilagos hangnem mögött
lappangó fájdalmat. Minden megrendült, amiben John Master
valaha hitt. Különösen Charlie White törte össze az apja szívét,
amiért minden ok nélkül ellene fordult. E felfordulás közepette,
felesége nélkül, aki támasza lehetett volna, John végtelenül
magányosnak érezte magát, és rettegett a jövőtől.
– Annyira örülök, hogy itt vagy – sóhajtott fel végül az idős
férfi. – A koronához lojális családként el kell döntenünk, mit
tegyünk.
– Apám mit gondol?
John Master egy ideig elgondolkodva nézte, mielőtt
megcsóválta a fejét.
– Elmondok valamit. Amikor Rivers százados eljött hozzám,
azt kérdezte, gondoltam-e már arra, hogy Angliában éljek.
Akkoriban nem értettem, hogy mondhat ilyet. Isten rá a tanúm,
nemzedékek óta itt élünk. Mégis, ha nem javulnak a dolgok, akkor
azt kell mondanom, már csak a húgod érdekében is komolyan
fontolóra kell vennem, ne térjünk-e vissza mindnyájan Londonba.
James nem fejtette ki a véleményét, csak további kérdéseket tett
fel apjának. Lehetőség szerint próbált a vigaszára szolgálni, és
megígérte, hogy az elkövetkező napokban még foglalkoznak a
kérdéssel.
Már épp készült visszavonulni, amikor apja váratlanul
megállította.
– Nem akarom beleütni az orrom a dolgaidba, James, de
meglep, hogy az anyja nem tartott Westonnal. Minden rendben a
feleségeddel? Nincs semmi, amit el kívánsz mondani?
– Nem, apám, egyelőre nincs.
– Ahogy gondolod. – Noha láthatóan aggódott, John nem
erőltette a kérdést. James pedig, miután jó éjt kívánt apjának, örült,
hogy bemenekülhet a szobájába, s legalább egy időre megúszta a
további faggatózást.
 Minthogy nem csupán Vanessa ügyét igyekezett kerülni.
Valami mást is titokban tartott az apja előtt.

*
Másnap már épp végeztek a reggelivel, amikor Hudson bejelentette:
– Solomon szerint rengeteg ember tart felfelé a Wall Streethez.
Mire James és az apja odaért, már ezres tömeg torlaszolta el az
utcát. A figyelem középpontjában a városháza állt. Néhány perce
lehettek csak itt, amikor egy férfi lépett hozzájuk. James azon kapta
magát, hogy bemutatják az ügyvéd John Jaynek, meg egy másik,
színes mellényt viselő robusztus alaknak, akiről megtudta, hogy ő
Duana, a kereskedő.
– Mi folyik itt? – tudakolta John Master.
– Azt akarják, hogy fegyverezzük fel a várost a britek ellenében
– felelte Jay.
– Felháborító! – kiáltotta Master.
– És mit tesznek? – érdeklődött James.
– Gondolom, megadjuk nekik, amit kérnek – felelte higgadt
hangon Jay. – Szemet huny a fegyveres felkelés felett? – harsant fel
újra Master.
Olyan pillantást vetett Jamesre, mintha azt mondaná: „Hát ide
jutottunk.” Azzal visszafordult Jayhez, hogy a tömeg felé mutasson.
– Ezt akarják, maga és az emberei?
James gondosan megfigyelte a patrióta ügyvédet, miközben az
indítékait latolgatta. A tömeg ekkor váratlan üvöltésben tört ki.
– Az embereim? – John Jay viszolyogva nézett végig a
tömegen. – Förtelmes csőcselék.
– Mégis az élükre akar állni – vádolta Master.
– Sokkal több forog itt kockán – felelt kitérően az ügyvéd.
 – Mi mást tehetnénk, Master? – tette fel a kérdést Duane. –
Csak így tudjuk az uralmunk alatt tartani őket.
Master hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Menjünk haza, James – mordult a fiára.
James azonban még nem akart menni. Közölte apjával, hogy
nemsokára jön, azután őgyelgett egy ideig az utcákon, s csak
figyelte az embereket. Ahogy körbejárt a városban, itt-ott megállt
szót váltani a boltosokkal és az útjába kerülő más polgárokkal – egy
kötélverővel, néhány matrózzal, kalmárokkal. Nem sokkal dél előtt
betévedt egy fogadóba, ahol leült, és hallgatta a körötte folyó
társalgást. Déltájra meg is győződött arról, hogy a benne kiforrott
terv megállja a helyét.
Kora délután elért egy Hampden Hall nevű fogadóba. Miután
beszélt a fogadóssal, egy félreeső asztalhoz irányították, ahol ketten
ültek. Odalépett, hogy megszólítsa az idősebb férfit.
– Mr. White? Mr. Charlie White?
– Ki kérdi?
– A nevem James Master. Ha jól sejtem, ismeri az apámat.
Charlie meglepetten ráncolta a homlokát.
– Ugyan mit akar maga tőlem? – kérdezte gyanakodva.
– Csak egy szóra. – Pillantást vetett a másik férfi felé, aki vele
egykorú lehetett. – Ön lenne Sam? – A férfi jelezte, hogy talán igen.
James bólintott. – Az a helyzet, uraim, hogy tartozom önöknek egy
bocsánatkéréssel. Nem bánják, ha leülök?
Nem telt sok időbe, amíg James elmesélte, hogy az apja sok
évvel ezelőtt arra utasította, menjen el Charlie-hoz és ismerkedjen
meg a fiával. Elmondta, hogy próbált engedelmeskedni, mégis
visszakozott, amikor pedig elmulasztotta a találkozót, még hazudott
is az apjának.
– A fiúk ebben a korban hajlamosak ilyesmire – tette hozzá
szomorúan. – Apám azóta is abban a hitben él, hogy akkor
elmentem önökhöz, mégis, amikor utána találkoztunk, Mr. White,
önt is abba a hitbe ringattam, hogy egyáltalán nem szólt nekem. –
Megvonta a vállát. – Ezért mondtam, hogy tartozom egy
bocsánatkéréssel önöknek, meg persze szegény apámnak is.
Sam vetett egy pillantást az apjára. Charlie nem szólt.
– Olybá tűnik, idősebb koromra sem lett jobb ember belőlem –
folytatta James. – Apám egyre csak hívott, hogy látogassam meg az
édesanyámat, de én nem jöttem. Most, hogy végül itt vagyok,
kiderült, hogy elkéstem. Édesanyám meghalt, míg a tengeren
voltam.
– Az édesanyja nagyon rendes asszony volt – szólt Charlie
csendesen. – Sajnálom, hogy elment. – Egy pillanatra elhallgatott. –
De ettől még nem leszek az apja barátja.
– Tudom.
– Maguk örökre lojalisták maradnak. Mi Sammel patrióták
vagyunk. Amennyire én látom, sokáig viaskodhatunk még
egymással.
– Talán igen, Mr. White, de talán nem. Van ugyanis még
valami, amit tudnia kell.
– Mi lenne az?
– Nem vagyok lojalista, Mr. White. Patrióta vagyok.
 Vanessa

Amikor Londonba érkezett, James Master el se tudta volna

képzelni, hogy feleségül fogja venni Vanessa Wardourt.
Ami azt illeti, ez az esemény Londont is készületlenül érte. Az
ifjú gyarmatlakó jóvágású ördög volt, semmi kétség, amellett
tekintélyes vagyon várományosa, az imádnivaló Vanessa Wardour
viszont mégiscsak az úri társaság krémje. Nyilvánvalóan mindenki
arra számított, hogy egy vidéken élő arisztokrata, esetleg egy
jómódú dendi felesége lesz, így az ifjú Master hihetetlenül
szerencsésnek érezhette magát, amikor a gyarmati ismeretlenségből
szinte egyetlen lépéssel felhágott a birodalom kiválóságainak
legfelsőbb köreibe.
James büszkén vallotta magát britnek, hisz erre nevelték.
Amikor a szülei Londonba hozták, teljes elragadtatással hallgatta,
hogyan szónokol Ben Franklin Britannia eleve elrendelt birodalmi
nagyságáról. Mily örömmel utazott Oxfordba, látta precízen kimért
tereit és álomba illő tornyait, s tette magáévá az ősi Görögország és
Róma tudását, ahogyan az rendes angol úriemberhez illik. Hisz
amikor az angol arisztokraták London klasszikus léptékű utcáit és
tereit járták, vagy Bath fürdőit élvezték; amikor vállalkoztak az
itáliai Nagy Körútra, majd hazatérve Palladio szellemében építtették
újjá otthonaikat; vagy amikor latin idézetekkel teletűzdelt dagályos
szónoklatokat tartottak a parlamentben, ugyan minek látták
magukat, ha nem a magasztos Róma modernkori örököseinek?
Britannia birodalmi terjeszkedésének korában angol úriembernek
lenni valóban a létező dolgok legjobbikának számított – nem csoda,
ha az érintett ifjak könnyen beleestek a bocsánatos bűnbe, hogy
felsőbbrendűnek hitték magukat.
Ugyancsak természetes, hogy amikor azt latolgatták, miként
igazgassák kiterjedt birodalmukat, az angolok a Római
Birodalomban találták meg a dicső példaképet. S hogyan uralták
annak idején a Római Birodalmat? Nos, elsősorban természetesen
Rómából. A tartományokat meghódították, a római békét
meghonosították, a kormányzókat kivezényelték. A barbárok ily
módon részesülhettek a civilizáció áldásaiból, amiért nem lehettek
elég hálásak. Mi mást kívánhattak még? Ami a törvényeket és
adókat illeti, azokról értelemszerűen a császár, a szenátus és Róma
népe döntött.
James Master csakugyan kivételezettnek számított, amiért része
lehetett ennek az elitnek.
Csak nagyritkán emlékeztették kétes státuszára. Itt egy könnyed
kis megjegyzés valamelyik oxfordi diáktársától: „Gyere már,
Master, te nyamvadt gyarmatos.” Ott egy jó szándékú baráti intés:
„Mit számít, ha James gyarmatos, most már közénk számítjuk.” A
tréfának szánt, cseppet sem komolyan vett szavak mind ugyanazt
bizonyították: a szívük mélyén ezek az ifjú angol úriemberek egy
amerikait sosem tekintettek velük egyenrangúnak. Jamesnek
alaposan kijutott ezekből az ugratásokból, ami csak tovább
erősítette eltökéltségét, hogy belépjen ebbe a zártkörű angol klubba.
Miután az egyetem után visszatért Londonba, boldogan élt. Az
Albionokra rég úgy tekintett, mint a második családjára. Ő és Grey
egy évet együtt is járt Oxfordba, ahol külön örömére szolgált, hogy
fogadott öccsének mentora lehet. Londonban is ő mutatott neki
példát – kivált, amikor a lányokra került a sor.
James nagy hatást gyakorolt a gyengébb nem tagjaira. Jó
megjelenésével, kétségbevonhatatlan jómódjával, kellemesen
könnyed modorával nagy népszerűségnek örvendett a férjre vadászó
fiatal hölgyek és a kevésbé tartós kapcsolatra vágyó idősebb dámák
körében – igaz, előbbiek sajnálkozva vették tudomásul, hogy
vagyona a gyarmatokon található, ám ettől még maradhatott
Londonban, vagy tehette, amit sok gazdag New York-i kereskedő:
házat tartott fent mindkét helyen. Oxfordi neveltetésén túl az
életszemlélete is józan gondolkodású ifjúról árulkodott. Szerette
Londont, hitt birodalmi nagyságban, amikor pedig a London és New
York békéjét feldúló csőcselék került szóba, határozott
véleménynek adott hangot: „Meg kell leckéztetni őket – jelentette
ki. – Mindenáron helyre kell állítani a közrendet.”
Ilyen körülmények közt aligha meglepő, hogy James Master az
úri társaság kedvence lett.
Egy nyári napon aztán Grey Albion felvetette, hogy James vele
és Hughes barátjával vacsorázhatna. Egy Strandhez közeli
fogadóban találkoztak. A két barát sajátos párt alkotott: Albion, a
kivételezett ifjú úriember madárfészek hajával és kacagó kék
szemével; Hughes, az egyszerű gyertyaöntő sarja, aki kitartó
munkával küzdötte fel magát az ügyvédi irodában, s mindig
makulátlanul öltözött. Igaz, a visszahúzódó és tisztelettudó modor
mögött, árulta el Grey Jamesnek, meglepően merész és
rettenthetetlen lélek lakozott.
Az étkezés alatt a fiatalok kedélyesen cseverésztek. Marhasültet
rendeltek, melyhez a fogadós felkínálta nekik a legjobbik
vörösborát. Éltek a lehetőséggel, noha James megfigyelte, az ifjú
ügyvédbojtár csak egy-két pohárral ivott. Kiderült, hogy Hughes
nem érdeklődik a politika iránt, atyja azonban igazi radikális.
Hughes a maga részéről kérdéseket tett fel Jamesnek a családjáról és
New York-i gyermekkoráról, mielőtt kifejezte reményét, hogy egy
napon eljut oda.
– Te magad vissza szándékozol térni Amerikába? – érdeklődött.
– Igen, a maga idejében – felelte James.
– Megkérdezhetem, hogy a jelenkori vitában melyik oldal
mellett teszed le a voksod?
– A családom lojális – jelentette ki James.
– Nagyon lojális – tette hozzá Grey Albion vigyorogva.
Hughes elgondolkodva bólogatott. Keskeny arcával, kampós
orrával és gyöngyszerű szemeivel törékeny kismadárra emlékeztette
Jamest.
– Nos, az én családom kétségkívül az ellenkező oldalon áll –
jegyezte meg. – Mint tudod, sok londoni iparos és radikális úgy
véli, hogy a gyarmatosok panaszai jogosak. S nemcsak az egyszerű
népek érzik így, mint az én családom. Némely whig, sőt vagyonos
vidéki arisztokrata is azt mondja, hogy a gyarmatosok se követelnek
mást, csak amit dicső elődeink, mielőtt lemetélték Károly király
fejét. Semmi adót képviselet nélkül. Ez minden angolnak öröklött
joga.
– De még nem ok a lázongásra – vetette közbe Grey Albion.
– Egy évszázada Anglia is fellázadt.
Grey nevetve fordult Jameshez.
– Megmondtam, hogy a barátunknak sajátos az észjárása.
– Te talán nem félsz a rendbontóktól? – kérdezte James.
– A rojalisták is féltek, amikor panaszt emeltünk a király
zsarnoksága miatt. Minden kormány retteg a rendbontóktól.
– De a birodalom…
– Á. – Hughes meredten nézte James-t. A szeme veszedelmesen
csillant meg. – Te is azt gondolod, hogy miként a Római
Birodalmat, úgy a Brit Birodalmat is a központból kell irányítani.
London lenne az új Róma.
 – Mi mást gondoljak? – vont vállat James.
– Mindenki ezt teszi – értett egyet Hughes –, ám Amerika
esetében éppen ez jelenti a nehézséget. Több is ez, mint nehézség.
Önmagában vett ellentmondás.
– Amennyiben?
– A gyarmatlakók angoloknak hiszik magukat. Az apád nem
tartja magát angolnak?
– Dehogyisnem. Méghozzá hű alattvalónak.
– Csakhogy miután Amerikában él, az apádat éppen azok a
jogok nem illetik meg, amelyek angollá és hű alattvalóvá teszik. A
birodalom rendszere ezt nem teszi lehetővé. Az apád nem szabad
brit ember, hanem gyarmatos. Hálás lehet, amiért a Londonban élő
szabad britek döntenek a sorsáról – ami persze még mindig jobb,
mint egy zsarnok uralma alatt élni de ez mindene. Ha az apád azért
lojális a királyhoz és a birodalomhoz, mert angol alattvalónak hiszi
magát, akkor önmagát csapja be. Csupán azért, mert senki sem
tudja, hogyan másképp lehetne kormányozni egy birodalmat. Azt
kell mondanom, hogy ebből következően előbb-utóbb konfliktus
lesz. Az apád pedig, ha van benne jóérzés, fellázad. – A rideg
ellentmondás látható elégtételt okozott Hughesnak, aki diadalmas
tekintettel mérte végig mindkettőjüket.
James elnevette magát.
– Nem hinném, hogy beszámolok apámnak arról, hogyan
beszéltél róla. Azért mondj meg valamit: hogyan lehetne még
kormányozni egy birodalmat? Hogyan lehetne megteremteni az
amerikai gyarmatlakók képviseletét?
– Két lehetőség van. Ülhetnének amerikai képviselők a londoni
parlamentben. Talán nehézkes módszer, minthogy Amerikát egy
óceán választja el Londontól, de ez megváltoztatna mindent.
– És a gyarmatosok is szavaznának Anglia belügyeiről? – szúrta
közbe Grey Albion. – Nem hinném, hogy ezt egyetlen kormányzat
is engedné.
– Látod már – vetett Hughes kaján mosolyt Jamesre –, mivel
álltok szemben? Ami azt illeti – fordult vissza Albionhoz –, ha a
kormányzat bölcs lenne, ennél is nagyobb léptékekben
gondolkodna. Ha az amerikai gyarmatoknak képviselete lenne
Londonban, ahogy növekednek, úgy a képviselőik is
szaporodnának, így egy-két évszázadon belül talán olyan
parlamentünk lehetne, amelyben az amerikai tagok kerülnek
többségbe. Ki tudja, talán még a király is elhagyná Londont, és New
Yorkba költöztetné az udvart!
Grey Albion nevetésben tört ki. James szórakozottan, ám
egyszersmind elgondolkodva csóválta a fejét.
– Azt mondtad, két lehetőség is van – emlékeztette Hughest.
– Valóban. A másik, hogy engedjük az amerikaiakat, hadd
kormányozzák önmagukat, de legalábbis véleményezzék a rájuk
kivetett adókat.
– Már amennyiben hajlandóak lennének adót fizetni.
– Ez bizony fogas kérdés, de a védelmi költségeiket akkor is
nekik kell megfizetniük. Akárhogy is, a londoni miniszterek
fogcsikorgatva ragaszkodnak minden hatalmukhoz.
Albion ezen a ponton közbelépett.
– Figyelmen kívül hagysz valamit, Hughes. A minisztereink
joggal tartanak attól, hogy ha beadják a derekukat az
amerikaiaknak, a birodalom többi része is nagyobb szabadságot
akar – gondolok itt elsősorban Írországra –, s emiatt az egész Brit
Birodalom összeomlik.
– Szerintem még nagyobb gondok lesznek, ha nem adják be a
derekukat.
– Vagyis úgy véled – vette vissza a szót James –, hogy a
jelenlegi berendezkedés nem tart már ki soká?
– Úgy vélem, hogy az olyanok, mint Ben Franklin és az apád,
csupán átmeneti kompromisszumot kötöttek, miközben az egész
rendszer alapjaiban rossz.
Amikor véget ért az este, James és Grey Albion együtt indult
hazafelé. Grey kedélyesen idézte fel az elhangzottakat.
– Nem megmondtam, hogy Hughes igazi csodabogár?
Mindenről megvan a saját véleménye. Sokak szerint hibbant, de én
élvezem a társaságát.
James némán bólogatott. A legkevésbé sem hitte, hogy Hughes
hibbant lenne. Az ügyvédbojtár szavai egyszerűen nyugtalanná
tették, és szerette volna alaposabban is átgondolni a hallottakat.

*
A rákövetkező estén történt, hogy először találkozott Vanessával.
Lord Riverdale házában járt, és pompás kék kabátját viselte, amiről
tudta, hogy még ellenállhatatlanabbá teszi. Minthogy Variessa Lady
Rockbourne-ként mutatkozott be, feltételezte róla, hogy férjnél van.
Egy ideig eltársalogtak – addig mindenképp, amíg feltűnt neki,
mennyire gyönyörű. Karcsú és szép, halovány kék szemekkel,
melyek mintha mindig a távolba révednének. Ezzel együtt nem
gondolt többet a találkozásukra, csak már az este vége felé, amikor
a társaság egy másik hölgytagja elárulta neki, mily nagy hatást tett
Vanessára. James ekkor megjegyezte, hogy sajnálatosan nem
találkozott a férjével.
– Hát nem tudja? Vanessa özvegy. – A hölgy sokatmondó
pillantást vetett rá. – S meglehetősen független.
Néhány nappal később dombornyomású meghívót kapott a
fogadásra, melyet Lady Rockbourne rendezett mayfairi házában.
 Egy hónapba telt, amíg végül lefeküdtek egymással. Ebben az
időben James tudatában volt, hogy Vanessa alkalmakat teremt a
gyakori találkozásra, egyszersmind számba veszi előnyös vonásait.
Idővel abban sem kételkedett, hogy testi vonzalmat érez iránta,
ennyi azonban nyilvánvalóan nem lehetett elég, így amikor végül
mégis megkapta tőle a jelzést, érthető módon lekötelezve érezte
magát. Épp csak azt nem tudta, miért éppen rá esett a választása.
Valahányszor rákérdezett, komolytalan és kitérő válaszokat kapott.
Ezelőtt még sosem került bensőséges kapcsolatba egy
arisztokratával. Olyannyira, hogy meg kellett vallania: Vanessa
részben társadalmi rangjának köszönhette vonzerejét, noha nem
annyira sznobsága, mint inkább a kíváncsisága okán. A nő oly
fölényes felsőbbrendűséggel tekintett le a világra, amit nyilván
megbotránkoztatónak talált volna, ha éppen szenvedő áldozata, így
azonban, hogy az előnyére szolgált, nagyon is mulattatta.
Megfigyelte eleganciáját, ahogyan a dolgokat intézte; a minden
mozdulatát jellemző hihetetlen könnyedséget; a finom hanglejtést,
mellyel a szavak egész jelentését megváltoztathatta, vagy épp
ironikus felhanggal gazdagította, vagy épp ellenkezőleg: a kéretlen
egyenességet, amivel az alacsonyabb rendű halandók felé fordult,
akik ilyenkor azt kívánták, bár kevéssé lenne közvetlen. Mindez a
sok újdonság lenyűgözte Jamest, miközben érzékelte a nő lelkében
lappangó belső bizonytalanságot és sebezhetőséget, ami felélesztette
benne a vágyat, hogy megoltalmazza. Talán titokban másról se
álmodozik, gondolta, csak egy erős, mégis gyengéd karról.
Ahogy teltek a hónapok, mind több és több időt töltött a
társaságában.
Ha Vanessa egy-két napig nem látta, lakája megjelent az Albion
háznál az üzenettel, melyben magához szólította. Egyre inkább
kötődött hozzá.
 Ő a maga részéről legalább ennyire lenyűgözőnek találta a
személyét, így amikor bejelentette a terhességét, a legkevésbé sem
érezte különösnek, hogy megkérje a kezét.
A nő nem válaszolt azonnal, egy hét gondolkodási időt kért.
Megértette – elvégre nem rendelkezett említésre méltó ranggal vagy
birtokkal. Egy dolog a legbensőbb barátság, megint más a házasság.
Apa nélkül gyermeket vállalni nyilvánvalóan komoly dolog, még
egy ilyen magas társadalmi szinten álló özvegy számára is – bár
ilyen esetben bármikor elutazhat a kontinensre, hogy vissza se
térjen, csak miután a gyermek megszületett, és biztonságban rá lehet
bízni a nevelőszülőkre. Akárhogy is, a hét leteltével Vanessa
kijelentette, hogy hajlandó hozzámenni.
A házasságot bizalmas körben, csupán az Albionok, a
Riverdale-ek s néhány közeli barát jelenlétében, a divatos Hanover-
téri templomban, a Szent Györgyben kötötték meg. S rá hat hónapra
világra jött a kis Weston.
James imádattal csüngött Westonon, aki már csecsemőként is
apjára emlékeztetett, miközben óhatatlan büszkeséggel töltötte el a
tudat, hogy a Master családnak most először sikerült beházasodnia
az arisztokrácia köreibe. Az eljövendő nemzedékek ereiben már
nemesi, sőt királyi vér csörgedezhet, melynek eredete messze a múlt
homályába vész.
Vanessa is boldognak tűnt. Noha immár egyszerűen Mrs.
Master lett, a puszta személyével patinás fénybe vonta a nevet, és
örömét lelte abban is, ahogyan mindenki körülrajongta a gyermekét.
Házasságuk első éve szinte súrlódásoktól mentesen telt – leszámítva
egyetlen kisebb ügyet.
Dolgozott tovább. Noha kevesebb időt töltött Albion
kereskedőházában, mint korábban – amit maga Albion is megértett
–, ettől még korántsem hanyagolta el az üzletet.
 – Muszáj ilyen látványosan kereskednie, James? – jegyezte meg
a felesége, de ő csak nevetett.
– Nem mintha olyan sok időt töltenék a raktárban. Albion
úriember, makulátlan hírnévnek örvend az üzleti világban, s csak
azért járok hozzá, hogy rajta tartsam a szemem a család
befektetésein, melyek nem éppen csekélyek – emlékeztette
Vanessát.
– Esetleg, James – vetette fel az asszony –, mi is
befektethetnénk egy vidéki házba. Igazgathatná azt. A parlamentben
is szívesen látnám.
– Nincs ellene kifogásom – felelte –, de a családi üzletet akkor
is kézben kell tartanom.
Felismerte, hogy miként a legtöbb asszony, Vanessa is át akarja
formálni a férfit, akit szeret. Szórakoztatónak találta ezt az
igyekezetét, ám ettől még ugyanúgy nem kívánta elhanyagolni a
kötelességét.
A maga részéről ő arra célozgatott, hogy lassan ideje lenne
átkelniük az óceánon és meglátogatniuk a családját, mely alig várja,
hogy megismerje őt. Vanessa rendre így felelt:
– Még ne, James. Ne, amíg Weston ilyen kicsi. – Minthogy ezt
jogos érvnek találta, nem is szállt vitába vele.
Amikor a felesége újra teherbe esett, őszintén örült. Remélte,
hogy ezúttal kislánya születik. Amikor a kisbaba meghalt, nagyon
elszomorodott, ám úgy tűnt, a veszteség még jobban megviseli
Vanessát.
Felesége teljesen magába zuhant. Hetekig a házban maradt, alig
mozdult ki, csak élettelen tekintettel meredt az ablakon át az égre.
Mindent kedvetlenül csinált. Próbálta megvigasztalni, elcsábítani
egy kis kikapcsolódásra, de a legtöbbször hiába. Mintha elzárkózott
volna a meghittség elől. Még Weston se tudta oldani rosszkedvét –
miután rövid ideig játszott vele, csak visszaadta a dajkának, és
intett, hogy vigye el.
Hosszú időben telt, amíg visszatért a régi életéhez. Legalábbis
úgy tűnt, ám valójában minden megváltozott. Noha beengedte őt az
ágyába, látta, hogy nem igazán vágyik az ölelésére. Igyekezett
gyengéd lenni, és reménykedett a javulásában, ám a Westonhoz
való viszonyulását így sem tudta elfogadni.
Feltétezte, hogy természeténél fogva minden nőben ott munkál
az anyai ösztön, ezért is találta különösnek, hogy Vanessa még
felépülése után sem látszott törődni a fiával. Ha a kívülálló
szemében igazi mintaanyának is tűnt, valójában beérte a megszokott
rutinnal, és a gyermek iránti figyelme nélkülözött minden
melegséget. Egyszer, amikor a kisfiú a térdén ült, Vanessa meredten
elnézte arcát, mielőtt megjegyezte:
– A kiköpött mása.
– Igazából az apámra hasonlít – felelte James.
– Ó – szomorodott el az asszony. – Valóban? – Oly közönyös
mozdulattal tette le a kis Westont, hogy James önkéntelenül
eltűnődött: érez-e fikarcnyi szeretetet is iránta – vagy az apja iránt.
Nem sokkal ezután történt, hogy a Strandén összetalálkozott
Benjámin Franklinnel. Amikor bemutatkozott, és elmondta,
kicsoda, a nagy ember szívélyesen elmosolyodott.
– Kísérjen vissza a szállásomra – ajánlotta fel –, és
beszélgessünk kicsit.
Ahogy mindig, Franklin társasága most is fellelkesítette.
Beszéltek a patrióták ügyéről is, melynek kapcsán James
megemlítette az ifjú Hughesszal folytatott társalgását.
– Meg kell vallanom – tette hozzá –, azóta is sokat gondolok a
szavaira, s hogy igaza van-e. Talán a brit kormány és az amerikai
gyarmatok sosem jutnak közös nevezőre.
 Franklin bizakodóbbnak tűnt.
– Nem hibáztatom ifjú barátját, amiért erre a következtetésre
jutott – felelte élénken –, de a politika inkább az alkudozás és a
kompromisszum művészete, semmint a logikáé. Nem az a kérdés,
hogy a Brit Birodalom logikusan felépített-e, hanem hogy az
emberek tudnak-e békében élni a keretei között. Ez itt a lényeg. Én
még mindig reménykedem abban, hogy tudnak, és bízom benne,
hogy idővel maga is így gondolja.
James máris könnyebb léptekkel indult vissza a Strandtői a
Piccadilly felé. Miután elérte Mayfairt és a házat, az inas beengedte,
s közben tájékoztatta arról, hogy feleségének hölgylátogatója van,
akivel a kis társalgóba vonultak vissza. James felsietett a lépcsőn a
szalon felé, s kis híján be is nyitott, amikor meghallotta felesége
hangját.
– Már alig bírom elviselni. Minden nap, amit e fedél alatt
töltök, felér egy tortúrával.
– Ennyire nem lehet szörnyű – hallotta a látogató gyengéd
tiltakozását.
– Nagyon is. Összekötöttem az életemet egy gyarmatossal, aki
magával akar rángatni az átkozott gyarmatára. Reszketek a
gondolattól, hogy amint ott lennénk, azt akarná, hogy maradjunk.
– Amerikában maradni, amikor esélye lenne Londonban élni?
Én ezt nem hiszem.
– Csak mert nem ismered. El nem tudod képzelni, milyen.
– Mindazonáltal, hogy mint férj…
– Ó, nem is a férfiassága ellen van kifogásom. Azt hiszem, egy
időben még szerettem is, de ma… elviselni se tudom, ha hozzám ér.
– Az ilyesmi a legjobb házasságban is előfordul. Majd elmúlik.
– Aligha. Ó, hogy lehettem ilyen ostoba? Hogy engedhettem
így lépre csalni magam? S mindez az istenverte gyereke miatt.
 – Nem mondj ilyet, Vanessa. Tudja, mit érzel?
– Ő? Egy gyarmatos? Nem tud az semmit.
James némán elfordult az ajtótól. Hát már tudja, gondolta
komoran. Miután visszatért a földszintre, szólt az inasnak, hogy
nem szükséges megemlítenie a hazaérkezését a feleségének,
különben is újra el kell mennie, mert eszébe jutott valami. Csak egy
óra múlva tért haza.

*
A rákövetkező évben James szokás szerint intézte tovább az üzleti
ügyeit. Eközben gondosan figyelte a feleségét, hátha jelét adja
leplezett utálatának, vagy éppen iránta való érzései változásának, de
nem tapasztalta egyiket sem. A tudat többnyire távol tartotta őt az
ágyától, s emiatt a felesége sem panaszkodott – csak alkalmanként
utalt rá, hogy elvárná gyengéd figyelmét, de miután vonzó asszony
volt, ő pedig ereje teljében lévő férfi, ilyenkor sem okozott gondot
megadni számára az áhított kielégülést. Máskülönben egy diszkrét
mayfairi intézményt látogatott, ahol állítólag csak a legtisztább
lányok dolgozhattak. Az igazat megvallva, sokszor torkig lett azzal,
hogy fenntartsa házasságának siralmas látszatát – csakhogy
gondolnia kellett a kis Westonra.
Ahogy az amerikai gyarmatokról egyre újabb botrányokról
érkezett hír – mint a patrióták felkelése vagy a philadelphiai
kongresszus –, a brit kormányt pedig minden új kihívás csak egyre
konokabbá tett, James gyakran gondolt drága New York-i családjára
és drága londoni kisfiára. Eközben azon tűnődött: valóban azt
akarja, hogy Weston az anyja világához tartozzon, vagy inkább
éljen abban a tisztább és egyszerűbb világban, ahol ő is nevelkedett?
 Mennyire vágyott rá, hogy megismertesse Westont a
nagyszüleivel. Mily gyötrelmeket okozott, válaszolni apjának, aki
minden levelében azért könyörgött, hogy térjen haza. Ha egyszer-
kétszer fel is hozta a dolgot Vanessa előtt – még arra is ígéretet tett,
hogy csak rövid látogatást tesznek –, minden alkalommal szilárd
ellenállásba ütközött.
Ezért is furcsa, hogy a perpatvar, ami végül kenyértörésre vitte
a dolgot, mégsem a családja, hanem Ben Franklin miatt robbant ki.
Az esemény 1774 decemberében történt.
Amikor a Hutchinson-levelekkel kapcsolatos jó szándékú
beavatkozása visszafelé sült el, Franklin nem csupán a gyarmatokon
kavart nagy felháborodást – Londonban is sokan arra jutottak, hogy
szántszándékkal okozott bajt, amiért egyenesen elátkozták.
Megtorlás gyanánt Franklin írt néhány értekezést, melyekben
rámutatott a londoni kormányzat súlyos hibáira, ám ezzel csak
tovább mérgesítette a helyzetet. Bár a parlamentben ülő befolyásos
barátai kitartottak mellette, Franklin általános ellenszenvnek
örvendett.
James és Vanessa hintón kocsikázott hazafelé egy vacsoráról,
végig a fagyos éjszakai utcákon, amikor James botor módon
megjegyezte, mennyire sajnálja, hogy az asztaltársaság ilyen rossz
véleménnyel van Franklinról.
– Nem kétlem – mormolta Vanessa.
– Csak jót akar – védte James.
Az ártatlan megjegyzés – ha nem is más okból, csak mert oly
régóta magába fojtotta valódi érzéseit – dühödt kifakadást csalt elő
Vanessából.
– Franklin csak egy istenverte gyarmatos. Hazug vipera, aki az
úriember szerepében tetszeleg.
– Ez kissé igazságtalan, úgy vélem.
 – Idejött Londonba. Azt ígérte, hasznossá teszi magát. Úgy
kezeltük, mintha angol lenne, még a fattyú fiát is megtettük New
Jersey kormányzójának. Egy ilyen feltörekvő kis senki csak egy
dolgot tehet, ha valóban úriember: tartja a száját, amíg azt nem
mondjuk, hogy kinyithatja. Ha rajtam állna, őt és minden gyarmatos
árulót kirángatnék a vérmezőre, hogy agyonlőjem. Akkor majd rend
lenne a gyarmatokon.
– Nos, legalább már tudjuk, mit gondol.
– Nem ismerek senkit, aki mást gondolna, maga hitvány
vadember – kiáltotta az asszony. – Inkább legyen hálás, hogy a fia
egy civilizált országban született. Imádkozom Istenhez, hogy soha a
lábát se kelljen betennie arra az elátkozott földre.
James jelzett a kocsisnak – aki nyilván mindent hallott a
szóváltásból –, hogy állítsa meg a hintót. Kiszállt. Vanessa egy szót
sem szólt.
Ahogy hazasétált, James nem érzett bánatot vagy haragot,
csakis viszolygást. Miután belépett a házba, csendben felment a
dolgozószobájába, hogy elővegye a levelet, amit utoljára kapott az
apjától. Újraolvasta a fohászt, hogy mielőbb térjen haza, ha még
látni akarja az édesanyját. Elöntötte a szégyenkezés. Ha a családja
nélkül is, de eltökélte magát, hogy a legelső hajóval odautazik.
Ezután vonult csak vissza az öltözőszobájába.
Másnap későn kelt, és egyedül reggelizett. Már épp indulni
készült Albion irodájába, amikor az inas levelet nyújtott át neki. A
papiros magán viselte Vanessa lendületes kézírását. Felesége
tudatta, hogy kora reggel távozott, a kontinensre utazik, és nem
tudja megmondani, mikor tér vissza.

*
Valamivel karácsony előtt elment meglátogatni Ben Franklint.
Amikor beszámolt neki a döntéséről, meglepetésére az idős férfi
meg se próbálta lebeszélni.
– Az a helyzet – vallotta meg –, hogy magam is ugyanerre a
következtetésre jutottam, miután bekopogtattam London minden
ajtaján. Némelyik még most is megnyílik előttem, de mindenütt
ugyanazt hallom: a brit kormány nem hajtja meg a derekát. Mindig
azt hittem, hogy lehetséges a kompromisszum. Nos, már nem
hiszem. – Elmosolyodott. Úgy tűnik, mégiscsak a fiatal ügyvéd
barátjának lesz igaza. Hamarosan én is követni fogom.
– Nem hittem volna, hogy ennyire lenéznek minket,
gyarmatosokat. – A britek dühösek. Amikor az emberek dühösek,
bármilyen sértés megteszi, az előítéletet pedig addig nagyítják, amíg
indokot nem szolgáltat a gyalázatos tettekre.
– Azt sem gondoltam, hogy a britek ilyen arrogánsak.
– Minden birodalom arrogáns. Természetszerűleg.
Mielőtt elváltak, James a legjobbakat kívánta az idős férfinak.
Már nem maradt más, csak felkészülni az utazásra, s minthogy az
anyja elment, magával vinni a kis Westont is. Már ez is áldás.
Weston mégiscsak megismerheti a nagyszüleit.
Ahogy kézen fogva felkísérte a kisfiút a hajó fedélzetére,
egyvalamit megfogadott magában: sosem tudhatja meg, hogy az
anyja nem szerette.
 Háború

1776. március

Odakint kéklett az ég. Hudsontól már tudta, hogy az utcák

csendesek, így miután visszaadta a levelet apjának, mosolyogva
kilépett az előtérbe, ahol a kis Weston várakozott.
– Gyere, Weston – fogta kézen a gyermeket –, sétálunk egyet.
A kisfiú mintha csak a sajátja lett volna. Az imádnivaló kis
csibész. Az élete árán is megoltalmazta volna.
Alig egy év telt el James visszatérése óta, mégis mekkorát
fordult a világ. Egy ideig még hallatszódtak mérsékeltebb hangok.
A Kontinentális Kongresszus is esküdözött, hogy nem vár mást
Britanniától, csak szolgáltasson igazságot. New Yorkban a John
Jayhez hasonló befolyásos embereknek sikerült visszafogniuk a
Szabadság Fiait, de már nem sokáig.
A felkelés önálló életre kelt. Először, a lexingtoni és concordi
összecsapások után, amikor Howe tábornok és a vörös kabátosai
megpróbáltak kitömi Bostonból, a patrióták Bunker Hillnél szörnyű
veszteségeket okoztak a soraikban. Azután, a Hudson felső
folyásánál, Ethan Allen és a Zöld Hegy-i Fiúk meglepetésszerű
támadást indítottak a vörös kabátosok ellen, hogy elfoglalják
Ticonderoga kis erődjét s annak minden ágyúját. Ezek után a
Kongresszus annyira felbátorodott, hogy megpróbált betörni
Kanadába is.
 Odalent Virginiában a brit kormányzó szabadságot ígért minden
rabszolgának, aki el akart szökni gazdájától, hogy berukkoljon a brit
hadseregbe, amivel persze magára haragította a déli ültetvényeseket.
Ezután György király bejelentette, hogy az amerikai gyarmatok
felkeltek ellene – ami ekkorra már fedte is a valóságot –, ezért
lezáratta valamennyi kikötőjüket.
– A király hadat üzent nekünk – harsogták a Szabadság Fiai.
A közvélemény leginkább mégsem a háború hírére boly dúlt
fel. 1776 januárjában röpirat jelent meg. Noha a szerző személyét
nem hozták nyilvánosságra, rövid úton kiderült, hogy egy Thomas
Paine nevű angolról van szó, aki csak nemrég érkezett
Philadelphiába. A vitairat a „Józan ész” címet viselte. „Átkozott
uszítás” – méltatlankodott John Master, az írás azonban nem is
lehetett volna hatásosabb.
Paine nem csupán a független Amerika mellett érvelt – Isten
országa mellett, ahol az elűzött Szabadság biztos menedéket lelhet
Európa ősi gonosza elől de olyan frázisokat használt, melyek
megragadtak az emberek fejében. György király így lett „Britannia
koronás frátere”, míg a brit uralomról Paine így írt: „Van abban
valami nagyon visszás, hogy egy sziget kormányozzon egy
kontinenst.” A függetlenségről egyszerűen és emlékezetesen ennyit
mondott: „Ideje különválni.” A „Józan észt” heteken belül mindenki
olvasta a gyarmatokon.
Mostanra tehát elkerülhetetlenné vált a háború. New York mint
fontos kikötő és a Kanadához vezető északi vízi út kapuja, kiemelt
szerepet játszott. A virginiai Washington, akit a Kongresszus
katonai főparancsnoknak választott, máris megszemlélte a várost,
mielőtt 1776 elején bizalmas tábornokát, Leet küldte a
megerősítésére.
Ha Charles Lee tábornok rokonságban is állt a neves virginiai
Leekkel, nyilván csak szegről-végről, minthogy igen különc
angolnak bizonyult. Amerikában szolgált a franciák és indiánok
elleni háborúban, majd feleségül vett egy indián nőt, mielőtt
visszatért Európába, hogy ott harcoljon tovább. Csak nemrégiben
tért vissza Amerikába, ahol le kívánt telepedni. Ez a forrófejű
katona, aki szenvedélyesen támogatta a gyarmatlakók ügyét, öles
léptekkel, vadászkopói társaságában járta a várost, nyomában
általában falkányi kíváncsi kisgyermekkel. Mindazonáltal értette a
dolgát. Egy hónapon belül lefektette New York védelmi vonalának
alapjait.
Jelenléte a városban egy további következménnyel is járt a
Master családra nézve. Amikor James elment, hogy felajánlja
szolgálatait, oly nagy hatást gyakorolt a paprikás kedvű tábornokra,
hogy az rögvest Bostonba küldte Washingtonhoz.
Ahogy Abigail a Beaver Streeten sétált, gondolatai visszatértek
hőn szeretett bátyjára, és eltűnődött, mennyi időnek kell eltelnie,
mire viszontlátja. Átkelt az utcán a Bowling Green felé. A kis
Weston máris rángatta a kezét. Engedte, hadd szaladjon előre.

*
John Master újra végigolvasta a sorokat. Angliából mostanság nem
lehetett egykönnyen levelet kapni, s mint ismert torynak, neki
különösen vigyáznia kellett. Az elmúlt hónapokban sok ismerőse
hagyta el a várost – már Tryon, a királyi kormányzó is a kikötőben
lehorgonyzott hajója biztonságát élvezte. Aki nem félt maradni,
jobban tette, ha nem vonta magára a figyelmet. Aki pedig levelezést
folytatott Angliával, azt könnyedén kémnek hihették, ezért Albion
ravaszul Bostonon át küldte a levelet, amit előző este küldönc
nyomott egyenesen Solomon kezébe.
 A levél, mely tisztán és egyértelműen összegezte a helyzetet,
nem derítette jobb kedvre.
Hatalmas had gyülekezett. Akkora, hogy már a brit vörös
kabátosok se lehettek elegen – a kormány német zsoldosokat
toborzott, sőt még Oroszországból is megpróbált csapatokat
szerezni, Katalin cárnő azonban nem adta be a derekát. Innét már
nem lehetett visszatáncolni.
Sokan vannak Angliában, emlékeztette Albion, akik együtt
éreznek a felkelőkkel. Kivált a londoniak közt vannak barátai a
gyarmatosoknak. Maga Lord Noth is hajlott volna a megbékélésre,
mielőtt a harcok kirobbantak. Az alsóházban Bürke, Charles James
Fox és sok más kiváló képviselő szólalt fel a gyarmatosok mellett,
míg a lordok közül a nagy Chatham – aki a legutóbbi háborúban
győzelemre vezette az angolokat a franciák ellen – és Franklin
barátja, Lord Darthmouth biztatott további kompromisszumokra.
Még olyan tisztek is akadtak, akik nem voltak hajlandók hadra lépni
a gyarmatlakók ellen.
Ám amint brit katonák haltak meg, a közvélemény kezdett
átpártolni a kormányoldalhoz – amint azt várni is lehetett. Az
egyenes gerincű György király kötelességének tartotta, hogy semmi
szín alatt ne hátráljon meg, a parlamenti többség pedig vele értett
egyet – s ha mégsem, oly sok parlamenti képviselő kapott jól fizető
közhivatalt mindennemű munka nélkül, vagy viselt katonai
beosztást, ahol előléptetése a kormánytól függött; oly sokak barátai
híztak a zsíros kormánymegbízásokon, vagy csak kaptak
egyszerűen kenőpénzt, hogy Lord Noth biztos lehetett a többség
támogatásában.
Van-e még remény? Igen, felelt meg Albion a saját kérdésére,
méghozzá két okból is. Az első a hadsereg felállításának máris
számottevő költsége. A második, hogy Franciaország, látván a
britek amerikai lekötöttségét, vélhetően támadást indít a birodalom
egyéb részein, hogy megpróbálja visszaszerezni, amit az előző
háborúban elveszített. Amint a patrióták is meglátták, mivel állnak
szemben, s így megrettennek, s talán lemondanak legmerészebb
követeléseikről, így elérhető közelségbe került egy bölcs
kompromisszum.
Albion a levelet könnyedebb hangvételben zárta:

Említette James, hogy a szóbeszéd szerint Lord Noth anyja

felszarvazta férje urát a király apjával? S hogy ily módon
György király és miniszterelnöke féltestvérek? (Küllemre
hasonlítanak, ez nem is kérdés.) Ha a miniszterelnök bele is
fáradna az igyekezetbe, hogy megzabolázza a gyarmatlakókat,
királyi fivére, aki Isten, felkent harcosaként tekint önmagára,
feltétlenül gondoskodni fog arról, hogy megerősítse benne a
küldetéstudatot.

Master gondosan figyelte Abigailt, amint elolvasta a levelet.

Szórakoztatónak találta pironkodását a királyról és fivéréről szóló
passzus felett.
– Sosem hittem volna, papa – nézett fel –, hogy Lord Noth a
király balkézről való testvére. Ilyesmi gyakran megesik Angliában?
– Megesik az ilyesmi Amerikában is – felelte neki mosolyogva.
A lényeg, gondolta most, ahogy újra olvasta a levelet, hogy
még van remény. Harcok mindenképpen lesznek, ám amint a
patrióták ráeszmélnek, mit tettek, történnie kell valamiféle
kiegyezésnek – bármit is mondjon Charlie White és a Szabadság
összes Fia, Lee tábornok és a kompániája, vagy épp a saját ostoba
fia, James. Még van remény a számára, Albionnak, és a kis
Westonnak.
 Egy ideig némán ücsörgött, a helyzetet latolgatta, mígnem
dörömbölés hallatszott. Némiképp meglepve lépett ki az előtérbe,
ahol Hudson küszködve próbálta zárva tartani az ajtót két
megtermett férfi előtt. Egy pillanattal később kivágódtak az
ajtószárnyak.
Ő pedig döbbenten meredt a látványra.

*
Csak néhányan jártak a Bowling Greenen, de a kis Westonnak nem
kellett sok, hogy jól érezze magát. James megtanította, hogyan
hajítsa és kapja el a labdát, amit órákon át bírt volna csinálni.
– Magasabbra – rikoltozta, vagy: – Messzebbre! – Imádta, ha
megmutathatta, milyen magasra ugrik, és mekkorákat vetődik a
labdáért. A korához képest valóban ügyes, gondolta Abigail, aki
aggódott ugyan, hogy a fiúcskának hiányzik az anyja, de remélte,
hogy valamelyest pótolhatja őt. Bármily unalmasnak találta az
órákon át zajló labdázást, ezért is töltötte el jóleső érzéssel a tudat,
hogy a kis fickó ilyen önfeledten boldog és büszke magára. Bár
James is itt lenne, hogy lássa!
Izgatottan fogadta hazaérkező bátyját. Mily magasnak és
jóvágásúnak látta! S mennyire megmelengette a szívét, amikor
együtt ültek a családi asztalnál. Micsoda megkönnyebbülést érzett.
Most, hogy James hazatért, már biztosan minden jobbra fordult.
A harmadik napon tudta meg, miután James és az apjuk
csaknem egy órára bezárkóztak. Hallotta apja sebzett kiáltását, az
ingerült szóváltás kiszűrődő hangjait, majd a fojtott beszélgetést,
mielőtt apja sápadt és komor arccal megjelent.
– A testvéred úgy döntött, hogy a patrióták oldalára áll –
közölte vele. – Megértem az indokait, noha nem értek egyet velük.
így hát, Abby – lágyult el a hangja –, ránk hárul, hogy összetartsuk
ezt a családot, rád és rám. A szükségesnél többet ne beszélj erről
Jamesszel, és semmiképp ne szállj vitába vele. Ő a fivéred, akit
szeretned és támogatnod kell. Mindenekelőtt arra ügyelj, hogy a kis
Weston nem halljon egyetlen rossz szót se.
Így is tettek. A ház egyetlen vendége sem gyaníthatta, hogy
James és az apja az ellentétes oldalon állnak. A nap híreit mindig
hideg fejjel tárgyalták meg. Master kifejthette véleményét
Washington hozzáértésével vagy a katonái hozzá nem értésével
kapcsolatban, miként James is megcsóválhatta a fejét egy-egy
Londonban hozott oktalan vagy arrogáns döntés miatt, a vita
azonban mindig udvarias és civilizált mederben folyt.
Nem sokkal James visszatérése után mindnyájan felutaztak
Dutchess megyébe. Abigail kellemes emlékeket őrzött a
nagyapjával, az öreg Dirk Masterrel kapcsolatban, akinek farmján
kislányként sokat időzött. Miután ő meghalt, John Master
megtartotta a tanyaházat, amelyet nyaranként időről időre
felkerestek. A család tekintélyes itteni birtokát, a saját területével
együtt, Susan nővérének férje gondozta.
Ez alkalommal Susannél szálltak meg. Kellemesen érezték
magukat. Susanből igazi matróna lett, akit, noha boldogan vendégül
látta családját, sokkal inkább foglalkoztattak a gyermekei és a farm
igazgatása, mint a külvilág nagyszabású ügyei. Férje, a tevékeny és
jó kedélyű birtokos, nem is köntörfalazott.
– Mi itt igyekszünk kimaradni a bajból, ha lehet. – Ő és James
jól elboldogult egymással, bár Abigail úgy látta, a család iránti
lojalitáson túl nem sok közös akad bennük.
Mielőtt eljöttek, Susan megragadta James karját, hogy gyengéd
hangon megjegyezze:
– Jöjj el hozzánk máskor is, James. Ne kelljen ennyit várnunk a
következő alkalomra. Örülök, hogy ennyi év után újra itt tudhatom
a testvéremet.
– James meg is fogadta, hogy így tesz.
Ami az ő kettejük kapcsolatát illette, Abigail nem is kívánhatott
volna jobb testvért. James gyakorta leült vele, hogy beszéljen
mindarról, amit megélt. Méltóságteljes megjelenése dacára olyan
mulatságos diákköri történeteket idézett fel, amelyekkel mindig
megnevettette. Rövid úton kiderítette, miket szeret, s még ha le is
zárták a kikötőt, rendre szerzett neki valamit – hol egy csipkét vagy
színes szalagot, hol egy könyvet, hol egy bokrétát, amiről tudta,
hogy szívesen elnézegetné. Amellett igazi mintaapa lehetett volna.
Valahányszor látta őt, ahogyan Westonnal játszadozott, tanítgatta őt
olvasni, vagy csak elvitte sétálni, mérhetetlenül büszke volt a
bátyjára.
Így azután, Istennek hála, nem kellett választania az apja és a
fivére között. Immár ő vezette a házat, reményei szerint a lehető
legjobban. Hudson és a felesége az ő véleményét kérte ki a
mindennapos dolgokban. Legjobb tehetsége szerint vigasza próbált
lenni az apjának, társalkodója Jamesnek, és anyja a kis Westonnak.
De miért jött James egyedül? Hol lehetett a felesége? Nem
sokkal érkezése után megpróbálta kideríteni, de James csak
semmitmondó választ adott, és kedvesen lebeszélte arról, hogy a
kérdést feszegesse. Apja sem tudott többet. Három hétnek kellett
eltelnie, mire James rászánta magát, hogy meséljen nekik
megromlott házasságáról.
– Még van remény a megbékélésre – tette hozzá –, de azért nem
építenék rá. – Abban mindnyájan egyetértettek, hogy Westonnak az
egészből semmit sem kell tudnia. Neki James csak annyit mondott,
hogy anyja lehetőség szerint csatlakozik hozzájuk, s bár a kisfiúnak
láthatóan hiányzott az anyja, ezt is elfogadta, mint a felnőttek
világához kapcsolódó érthetetlen rejtélyek egyikét.
Néhány hónap múltán levél jött Vanessától. Vastag papírra
vetették, merész és határozott vonásokkal. Miközben anyai
szeretetét küldte Westonnak, Vanessa kifejezte aggodalmát a
felkeléssel kapcsolatban, és rákérdezett Jamesnél, mikor
szándékozik hazatérni. Egyetlen szóval sem utalt rá, hogy
csatlakozna hozzá.
Mindeközben, ahogy a felkelés egyre terjedt, James jelenléte
némi védelmet kínált a ház számára. Sok más tory lojalista elment.
Némelyek Angliába hajóztak, mások visszavonultak vidéki
farmjukra, ahol reményeik szerint nem zargatják őket. Sokan
távoztak Long Island lojalista Kings és Queens megyéibe is, noha
ott a patrióták rajtaütéseitől nem sok nyugtuk lehetett. Akárhogy is,
amíg James a városban tartózkodott, a Master házat a patrióta
fészkek közé sorolták.
Abigail egy ideje már játszott Westonnal, amikor óvatlanul
elhibázta a dobást. Ahogy oldalt vetődött, a kisfiú beütötte a térdét
egy kisebb kőbe, és csúnyán lehorzsolta. Odaszaladt hozzá, ahogy
felkelt, és kis arca fájdalmasan eltorzult. A vére eleredt, s azt is
látta, hogy zúzódás maradt a nyomában. Várta, mikor fakad sírva.
– Most már mehetünk? – kérdezte, miközben zsebkendőjébe
bugyolálta vérző térdét, de Weston csak megrázta a fejét. Abban a
szilárd meggyőződésben, hogy a fiúk nem sírnak, újra felvette
korábbi helyét, s ahogy könnyedén felé hajította a labdát, egyszerre
ébresztett a szívében sajnálatot és büszkeséget.
Egy-két percet tovább játszottak, amikor mögötte az utcán
kiáltozás harsant. Megállt fülelni, de a zajongás rövid úton elhalt. A
labda még néhányszor ide-oda járt, amikor ráeszmélt, hogy a pázsit
végében a többi járókelő is a hang irányába indul, mintha valami
odavonzaná őket. Habozott, nem tudván, mit tegyen.
 – Dobd, Abby – kiáltotta Weston, amint odahajította neki a
labdát.
Úgy tett, mint aki elhibázza, és elfordult, hogy összeszedje a
labdát, hátha így jobban látja a történéseket, de csak Solomonra lett
figyelmes, aki futva közeledett felé.
– Itt kell maradnia, Abigail kisasszony – zihálta kifúlva, amint
odaért.
– Mi történt?
– A Főnök – súgta Solomon, hogy Weston ne hallhassa. – Érte
jöttek. Azt mondják, kém, mert leveleket kap Angliából. Nem
mehet most oda – erősködött, de Abigail nem hallgatott rá.
– Maradj Westonnal – parancsolta, ahogy odadobta neki a
labdát. – Tartsd itt. – Azzal szaladni kezdett.
A ház előtt egész tömeg gyűlt össze. Mindenkin feszült
várakozás lett úrrá. Próbált átfurakodni, de mielőtt még a kapuhoz
ért volna, a ház ajtaja feltárult, és a tömeg felhördült.
Az apját derékig lecsupaszították, és mezítelen volt a lába is.
Nagydarab, erős férfiúként bárkivel megküzdhetett volna, de most
legalább tucatnyian vezették ki, túl sokan ahhoz, hogy
ellenállhasson. Igyekezett megőrizni a méltóságát, noha az arca
hamuszürkére sápadt. Még sosem látta őt ilyen kiszolgáltatott
helyzetben. A férfiak úgy lökdösték előre.
A tömegből kiáltások harsantak. Amennyire hallani lehetett, a
nép bosszúra szomjazott. A ház lépcsőin megállították az apját.
Valaki egy szurokkal teli vödröt hozott.
Abigail hirtelen megértette. Hiába próbált volna közbeavatkozni
– tudta, hogy semmit sem tehet. Gyorsan ki kellett találnia valamit.
Elfordult és rohanni kezdett. Hová mehetne? Fel a Wall Streetre?
Ott a városháza, a törvény emberei, az erőd azonban közelebb esik.
Nem sok ideje maradt. Meddig tarthat, kátrányba és tollba
hempergetni valakit?
Micsoda könyörtelen szokás ez a rituális lealacsonyítás.
Levetkőztetni valakit, kátránnyal összekenni, majd tollat dobálni rá,
hogy rajta ragadjon. Egyszerre alázni meg a mezítelenség
szégyenével, a forró szurok perzselő fájdalmával, a sötét bőrrel,
mintha indián őslakó vagy egyenesen rabszolga lenne, és a
tollakkal, melyek a csirkére, a gyávaság jelképére utalnak. A
szerencsétlent ezután még végig is vezették az utcákon, hogy
mindenki gúnyt űzhessen belőle. A végén nem győzte lekaparni a
mocskot felhólyagosodott bőréről. Akadtak, akik túl sem élték ezt a
megpróbáltatást.
Szaladt, ahogy csak tudott, közben vadul forgatta a fejét, hátha
segítséget remélhet valakitől, aki elejét veszi ennek a barbárságnak.
Amint elérte az erődöt, az őrszemhez rohant.
– Hol van az ügyeletes tiszt? – kiáltott. – Egy tisztre van
szükségem.
– Itt nincs – felelt egykedvűen a katona.
– Az apám… kátrányba és tollba akarják mártani…
– Talán a városházán – vont vállat a fickó.
– Pokolba magával! – rivallt rá, azzal elfordult, és
kétségbeesésében nekivágott a Broadwaynek.
Száz métert tehetett meg, amikor meglátott egy szekeret. Az
utca szélén várakozott, míg a kocsis egy járókelővel társalgóit. Nem
habozott.
– Segítsen! – kiáltott rá a kocsira, aki felé fordult. – A
városházára – zihálta. – Kérem, vigyen oda. Kátrányba és tollba
akarják mártani az apámat.
Istennek hála, a kocsis nem habozott. Erős karjával felkapta, és
a bakra ültette. Ahogy meglátta az arcát, halványan ismerősnek tűnt
számára, de nevet nem tudott hozzátársítani. A férfi egy szó nélkül
csattintott ostorával, mire a ló életre kelt és a szekér fürgén
megindult, ám ahelyett, hogy észak felé követte volna a Broadwayt,
széles ívben visszafordult.
– A városházára! – kiáltott rá. – Az ég szerelmére, vigyen a
városházára.
A kocsis ügyet se vetett rá, majd meglepetésére rámordult:
– Ha meg akarja őt menteni, Abigail kisasszony, akkor
maradjon veszteg.
Mielőtt megérhette volna, mi történik, már be is fordultak a
Beaver Streetre. A tömeg láttán a kocsis jottányit se lassított, csak
egyenesen az emberek közé hajtott, akik alig győztek félreugrálni.
Apja még most is a lépcsőn állt. A férfiak már bekenték a mellkasát
és a hátát, épp készültek ugyanezt tenni a lábával. Meglepetten
néztek fel, amikor megzavarták őket.
– Elég legyen! – kiáltott fel a kocsis nyers hangon. Láthatóan
elvárta, hogy engedelmeskedjenek neki.
A férfi a kátrányos kefével habozni kezdett, de a társa a
vödörrel szitkozódott és tiltakozott.
– Ez egy átkozott tory kém.
A kocsis ostora oly sebesen csattant, hogy Abigail alig látta.
Egy szemvillanással később a goromba fickó feljajdult, ahogy az
ostor elkapta a csuklóját, és elejtette a vödröt, tartalma a lépcsőkre
ömlött.
– Vitába akartok szállni velem? – csattant fel a kocsis.
– Dehogy, Charlie – biztosította a kefés férfi. – Nem vitázunk.
– Helyes – bólintott Charlie White –, mert ez itt a patrióta
James Master háza, és védelem alatt áll. Ha valaki még egyszer
rátámad az itt lakókra… – Nem kellett befejeznie a mondatot.
– Rendben, Charlie – emelte fel kezét megadóan a kefés férfi. –
Ahogyan csak akarod. Gyertek, fiúk. – Kivezette embereit az utcára.
 Charlie végighordozta tekintetét a tömegen, miközben könnyed
mozdulattal megpattogtatta az ostort a fejek felett. A tömeg jobbnak
látta feloszlani.
– Jobb lesz, ha gondját viseli az apjának, Abigail kisasszony –
szólt rá Charlie a lányra csendesen, ahogy lesegítette a bakról. Mire
elért a lépcsőhöz, a szekér már útjára indult. Hajtója vissza se
nézett.

*
Ezután nem zargatták őket, noha apját mélyen megdöbbentette
Charlie White oltalma. Amikor két nappal később az utcán
viszontlátta, Abigail megállította a kocsist.
– Apám köszönetet akar mondani – kezdte, de a kocsis
megrázta a fejét.
– Ez most nem róla szól – közölte nyers hangon, mielőtt
továbbment.
Istennek hála, James egy hónappal később megtért Bostonból,
méghozzá igencsak elégedetten. Howe tábornok és a vörös
kabátosai engedelmesen eltávoztak Bostonból Új-Skócia irányába,
Washington pedig századossá nevezte ki, apja megaláztatásának
emléke azonban mostanra sem halványult el Abigailben, ezért
tapintatosan emlékeztette rá, hogy elsősorban a családja
biztonságáért felel.
Egy napon James kedélyesen rákérdezett:
– Mondd csak, Abby, te voltaképpen mi vagy? Tory vagy
patrióta?
Nem válaszolt a kérdésre.
– Azt hiszem, Weston kezd megfázni – felelte ehelyett. – Ma
inkább ne vidd el sehová.
 Nem lehetett egykönnyen megmondani, ki is parancsol New
Yorkban. A királyi kormányzó és a régi gyűlés nyilvánvalóan
elvesztette a hatalmat. Létezett ugyan egy Patrióta Tartományi
Kongresszus az olyanok vezetésével, mint a régi elithez tartozó
Livingston, és a mérsékelt New York-i Kongresszus is tovább
reménykedett a kiegyezésben, New York utcáin azonban az történt,
amit a Szabadság Fiai akartak.
Folytatódtak a háborús előkészületek. A britek ugyan
elvonultak Új-Skóciába, de mindenki tudta, hogy még visszatérnek.
Miközben egyre újabb patrióta csapatok alakultak, a Szabadság Fiai
kiélvezték a kényelmet, melyet az eltávozott lojalisták otthonaiban
találtak. A King’s College tory fellegvárából gyakorlatilag laktanya
lett, míg a Charlie White háza feletti téren egész sátortábor nőtt ki a
földből. Amikor Charlie White és emberei erősködtek, hogy minden
nélkülözhető ember segítsen megépíteni az új sáncokat a folyó
mentén, némi tiltakozás után még John Master is beleegyezett, hogy
odaküldi Solomont.
– Ha ettől jobban érzi magát – jegyezte meg James –, Lee
tábornok se hiszi, hogy megtarthatnánk a várost. A brit hajók csak
bevitorláznak a kikötőbe, és ízekre lőnek minket, ha úgy tetszik.
Igaz, ezzel nem is könnyítjük meg a dolgukat.
– És Washington? – kérdezte az apja.
– Megparancsolta, hogy tartsunk ki.
– Azt beszélik – árulta el John Abigailnek nem minden gúny
nélkül –, hogy a Tartományi Kongresszus elhagyja a várost, amint a
britek felbukkannak.
– Hová mennének?
– Alighanem White Plainsbe. Huszonöt mérföldre északnak. –
Elvigyorodott. – Majd ott eldöntik, kihez pártoljanak.
 *
Június közepén levél érkezett Albiontól, ezúttal egy nyugat-indiai
kereskedő útján. Részleteket tudhattak meg az immár közelgő
hatalmas haderőről és a brit vezetőiről: a főparancsnok Howe
tábornokról, és fivéréről, a flottát irányító Howe tengernagyról; a
New Yorkban nevelkedett Clinton tábornokról, és hasonlóan
szakavatott, ám forróbb fejű társáról, Cornwallisról. Albion szolgált
egy érdekes adalékkal is: a Howe fivérek tekintélyes jutalomra
számíthattak, ha kieszközölnek egy előnyös megadást. „Vagyis
egyszerre szorgalmaznak háborút és békét.”

Említést tettem már arról a sajátos körülményről, hogy a Howe

fivérek másként a király unokatestvérei? Ez abból adódik, hogy
a király dédapjának volt egy balkézről született mostohanővére,
akihez sokak szerint oly közel állt, hogy egyenesen az ágyasává
tette. Akármi legyen is az igazság, az érdemes hölgy férjhez
ment, s leánya utóbb, immár Lady Howe-ként, világra szülte a
tábornokot és az admirálist. A király kedveli, sőt az
unokaöccseinek szólítja őket, így hát nem túlzás azt állítani,
hogy az amerikai hadjárat valóban családi ügy.

A levél biztosította Mastert, hogy ilyen nyomasztó erőfölény esetén

a győzelem nem soká várat magára; Angliában valamiért különben
is az a nézet alakult ki, hogy az amerikai gyarmatosok túl puhányok
a harchoz. A levél egy meglepő hírrel zárult.

Kötelességem tájékoztatni arról is, hogy Grey fiam az

expedíciós haderővel tart. Jobb meggyőződésem ellenére
sikerült rávennie, hogy rangot vásároljak számára a
 hadseregben. Imádkozom, hogy biztonságban hazatérjen, s
remélem, alkalma lesz találkozni önnel. Ki tudja, talán ő és
James vállvetve harcolhatnak majd.

Amikor apja megmutatta neki a levelet, Abigail leplezetlen

döbbenettel olvasta az utolsó sort.
– Úgy tűnik, papa – jegyezte meg –, hogy Mr. Albion nem tud a
mi Jamesünk patrióta voltáról, pedig számos alkalommal írt neki,
mióta ez kiderült. Nem árulta el neki?
– Kimehetett a fejemből – mosolygott apja bánatosan. – Talán
azt reméltem, hogy James még meggondolja magát.
– Ó, papa – sóhajtott fel, és megcsókolta.

*
Június utolsó hetében tanúja lett egy beszélgetésnek apja és a fivére
között, melynek hallatán egyformán büszke lehetett mindkettőjükre.
Május óta ülésezett a philadelphiai Kontinentális Kongresszus,
hogy részletes nyilatkozatban adjon számot tettei okáról és későbbi
szándékairól. Amikor mind a tizenhárom gyarmat megkapta a
felkérést, hogy menesszen küldötteket, a New York-i Kongresszus
mérsékeltjei is engedelmeskedtek, noha nem nagy lelkesedéssel,
pedig a felhívás eredményeként nem vad radikálisok gyűltek össze,
hanem nagyon is józan gondolkodású kereskedők, gazdák és
ügyvédek, akiket gyakran személyes szálak kötöttek Britanniához.
Sokan Amerika legjobb egyetemein végeztek – a Harvardon, a
William and Maryn, a Yale-en, és a New Jersey-i Egyetemen,
Princetonban –, míg egy délről érkezett úriember egyenesen a
francia jezsuitáknál tanult. Három küldött Edinburgh és St.
Andrews skót egyetemeiről került ki; kettő Cambridge-ből, egy
Oxfordból, hat másik pedig további angliai intézményekben tanult.
Hozzájuk csatlakozott még Ben Franklin, a brit nagybirodalmi
politika egykori híve, aki az elmúlt húsz évet szinte teljes egészében
Angliában töltötte.
Hangadóik mégis elkötelezték magukat a függetlenség mellett,
miként Boston leggazdagabb embere, John Hancock, aki kiesett a
brit korona kegyeiből – igaz, nem annyira magasztos elvei, mint
inkább jövedelmező csempésztevékenysége miatt. Jefferson, az
európai felvilágosodás szellemi örököse és John Adams, a tudós
ügyvéd, ha hosszas lelki tusa után is, de arra a következtetésre
jutott, hogy a függetlenség szükségszerűség, a küldöttek közül
azonban sokan nem kötelezték el magukat. Június végén is azt
lehetett hallani Philadelphiából, hogy a gyarmatok még nem jutottak
egyezségre.
A beszélgetés vacsora mellett zajlott.
– Bocsáss meg, kedves fiam – kezdte óvatosan Master –, de
minthogy nemsokára megérkezik a brit hadsereg, fel kell tennem ezt
a kérdést. Ha csakugyan nagy erőkkel jönnek, és megsemmisítő
vereséget mérnek Washingtonra, ezzel nem ér véget minden? Nem
teszed-e fel mindenedet egyetlen kockázatos és kósza esélyre?
– Nem, apám – felelte James. – A csatát talán elveszítjük, de
még a brit tábornokok is arra figyelmeztetnek, hogy egyetlen
hadsereg sem képes örökké kordában tartani egy népet, ha az
szabadságra vágyik.
– A népesség egynegyede még mindig lojalista, míg sokan
mások együtt úsznak az árral. A Howe fivérek talán felkínálnak egy
kompromisszumos megoldást, ami a legtöbb patrióta
megelégedésére szolgál.
– Meglehet, de minden jel arra mutat, hogy Britannia nem
óhajtja megadni nekünk a valódi függetlenséget, amire vágyunk.
 – Mit reméltek létrehozni? Egy köztársaságot?
– Igen. Egy szabad köztársaságot.
– Jól vigyázz, mit kívánsz, James. Oxfordba jártál, jobban
ismered a történelmet nálam, de a Római Köztársaság talán nem
hullt bele a dekadenciába? S miután lefejezték a zsarnok Károly
királyt, Cromwell uralma nem fordult át olyan diktatúrába, hogy
Anglia inkább visszatért a monarchiához?
– Úgy hát nekünk jobban kell igyekeznünk.
– Nemes cél, fiam, de egy ekkora ország sosem valósíthatja
meg.
– Hittel igen, apám.
– Bennem nincs már hit, de ez más kérdés. A Philadelphiában
jelenleg is zajló kongresszusnak az a célja, hogy előálljon egy
dokumentummal, ami deklarálja a gyarmatok függetlenségi vágyát,
igazam van?
– Feltétlenül.
– Miért olyan fontos ez?
– Az őszinte válaszomra kíváncsi?
– Természetesen.
– Mert ennek híján a franciák nem vesznek komolyan minket.
– A franciák? Az egész a franciáknak szól?
– Ugyanúgy nekünk is, csak a franciák teszik szükségszerűvé.
Gondoljon bele. A brit haditengerészet uralja a tengereket, míg
nekünk, gyarmatosoknak csak kalózaink vannak. A királyi flotta
ellen semmi esélyünk, a franciák ugyanakkor erős haditengerészetet
tartanak fenn, és fontos szállítói a fegyvereknek. Odalent délen
máris ők látják el a patriótákat, még ha titokban is. A franciák és a
flottájuk segítsége nélkül nem győzhetjük le Britanniát, számukra
azonban, bármennyire szeretnének csapást mérni Britanniára, a
beavatkozás túlságosan költséges. Nem kockáztatják meg, amíg
biztosak nem lehetnek abban, hogy komolyan gondoljuk a dolgot.
Ezért van szükségünk arra a nyilatkozatra. Megmutatni a
franciáknak, hogy ezt akarjuk.
– Akkor hát valóban hazaárulók vagytok – sóhajtott fel apja –
mert szövetkeztek Britannia legádázabb ellenségével. – John Master
megrázta a fejét. – S ezen túl is, James. Franciaország a pápisták
zsarnoksága. Megtestesít mindent, ami ellen saját elmondásod
szerint küzdesz.
– Nem tehetünk mást, apám.
– Nos, nem vagyok biztos abban, hogy be fog válni. Nem
hinném, hogy a gyarmatok képesek lesznek összetartani.
Túlságosan nagyok a különbségek, kivált észak és dél között.
Philadelphiában sem sikerül egyezségre jutni. Georgia még csak
delegáltat se küldött.
– Talán apámnak lesz igaza. Kár lenne tagadni.
John Master szomorúan bólintott, mielőtt újratöltötte James
borospoharát. Ezután egy ideig még megvitatták a kétségbeesett
óvintézkedéseket, de közben egyetlen rossz szó nem hangzott el
közöttük. Tudván, mekkora fájdalmat él át apja, Abigail
önkéntelenül is csodálta az önmérsékletét.
James pedig, gondolta, hatalmas áldozatokat hoz. Ő aztán
valóban megtehette volna, hogy Angliában marad, és a gyarmatosok
ügyét kárhoztatja. Nem kellett volna veszélybe sodornia magát.

*
Június huszonkilencedik napján befutott a brit flotta előőrse. Abigail
és apja az erődből nézte. Száz hajó vitorlázott fel a szoroson, majd
horgonyzott le Staten Islandnél, a fedélzetén kilencezer vörös
kabátossal. Impozáns látványt nyújtottak. A britek partra szálltak,
ám egyebet nem tettek – nyilván bevárják az erősítést. A város
lélegzetvisszafojtva várt. Két nappal később James komor hangon
bevallotta:
– A Staten Island-i milícia átállt a britek oldalára. Long
Islandről is hajószám érkeznek a lojalisták.
Apja nem válaszolt, ám aznap este – amikor mindketten azt
hitték, hogy már visszavonult – Abigail hallotta, amint felvetette:
– Még neked se késő, hogy jelentkezz Staten Islanden, James.
Veled mehetnék, hogy kezeskedjek érted.
– Nem lehet, apám – felelte James.

*
Július nyolcadikén James izgatottan jött haza.
– A philadelphiai Kongresszus megállapodott a Függetlenségi
Nyilatkozatban.
– Minden gyarmat elfogadta? – kérdezte az apja.
– Csaknem mind, bár a legutolsó pillanatban. New York még
tartózkodik, de jóvá fogja hagyni.
Másnap, apja legnagyobb viszolygására, óriási tömeg
hömpölygött le a Broadwayn a Bowling Greenre, hogy ledöntse
György király bronzszobrát, levágja a fejét, és elszállítsa a törzsét.
– Beolvasztjuk, hogy legyen elég golyónk a vörös kabátosok
ellen. Aznap este James elhozta a Nyilatkozat egy nyomtatott
példányát az apjának.
– A javát a virginiai Jefferson írta, de Ben Franklin is
belejavított. El kell ismernie, apám, hogy igen hatásos.
Apja kétkedve olvasta végig.
– „…jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a
Boldogságra való törekvésre…”{2} Ez utóbbi merőben újszerű.
Mintha csak Tom Paine egyik ömlengéséből lenne.
– Ami azt illeti, a filozófus Locke nyomán született, csak ő
„tulajdont” ír „boldogság” helyett.
– Nos, az számomra is jobb befektetésnek tűnik – vélekedett az
apja.
Nyilatkozat ide vagy oda, a patrióták helyzete nem állt túl
rózsásan. Jóllehet délen továbbra is feltartották a vörös kabátosokat,
odafent Kanadában semmire se jutottak. Július 12-én pedig a Staten
Islanden partra szállt britek is megindultak. Abigail, az apja és
James a vízpartról nézte őket.
Két brit hajó szelte át a kikötőt. A patrióták készenlétbe
helyeztek egy üteget a Governor’ s Islanden, nem messze a
kikötőtől, miközben megtartották a szokásos ágyút a régi erődben,
egy másikat pedig a Whitehall Docknál, a Hudson-folyó
torkolatának őrzésére. Ahogy a brit hajók a Hudson felé vették az
irányt, valamennyi üteg egyszerre nyitott tüzet.
– Még lőtávolságon kívül vannak – méltatlankodott James. –
Mit csinálnak ezek az ostobák? – A hajók fokozatosan közelebb
értek. A parti ágyúk mostanra szétlőhettek volna őket, ha nem
céloznak ilyen szánalmasan félre. A brit hajók, noha könnyedén
megsemmisülhettek volna, azzal sem bajlódtak, hogy viszonozzák a
tüzet. Azután az egyik parti üteg felől hatalmas robbanás hallatszott.
– Úgy látszik, sikerült felrobbantaniuk saját magukat – jegyezte
meg John Master szárazon. James nem felelt. A brit hajók
besiklottak a Hudson-ra, és továbbhaladtak északnak.
Aznap este történt, amikor a napnyugta lángoló fénye szétterült
a kikötő vízén, hogy Abigail és James, aki újra lesétált a partra, a
látóhatáron meredező árbocokra lett figyelmes. Ahogy teltek a
percek, egyik hajó a másik után érkezett meg, majd fordult a szoros
felé. Odalent maradtak a víznél, miközben a napkorong vörösen
alábukott, s csak nézték, amint egész magasztos flotta
lehorgonyzott.
– Szent ég – mormolta James –, legalább háromszázötvenen
vannak. – Abigail a szürkület fakó fényénél is láthatta, hogyan
feszül meg fivérének bátor arca.

*
A britek mégis kivártak. Kivártak több mint egy hónapot. Miután
befutott a flottájával, Howe tengernagy éppúgy nem kapkodott,
ahogy a fivére. Washington ezalatt a Morris családtól rekvirált
Harlem-folyóra néző házba költözött, hogy onnan oly higgadt
méltósággal felügyelje a várost, New Jersey és Long Island
védelmét, amit csak csodálni lehetett.
Mire végzett, a Hudson felé igyekvő hajóknak két erőd közt
kellett elhaladniuk – a Harlem Heightson álló Fort Washington és a
szemközti, New Jersey-i parton létesült Fort Lee között –, nem
számítva a kisebb erődök sorát, melyeket az East River Brooklyn
Heights felőli oldalán emeltek, hogy megoltalmazzák a várost a
Long Island felől érkező támadásoktól.
Augusztus elején délről megérkezett Clinton és Cornwallis
flottillája nyolc további ezreddel. Néhány nappal később még
huszonkét hajó jutott be, fedélzetén tovább brit regimentekkel.
Augusztus 12-én a New Yorkiak elképedten látták a harmadik nagy
flottát – ezúttal vagy száz hajót –, mely a német zsoldosokat hozta.
A brit haderő erőfölényét senki sem vonhatta kétségbe. Európa
legkülönb harminckétezer katonája sorakozott fel Washington
képzetlen önkéntesei ellen. Ezerkétszáz hajóágyú két kis parti üteg
ellen, mely az orra előtt elvitorlázó hadihajókat sem tudta eltalálni.
Ha Howe tengernagynak úgy tetszett volna, tüzérei a föld színével
tehették volna egyenlővé New Yorkot. Ami a patriótákat illette,
James beszámolója szerint a katonák némelyikét a gondolattól is
rosszullét gyötörte.
Howe mégsem lőtte szét a várost. Tárgyalni próbált, ha nem is
sok sikerrel. Washington az első levelét azzal küldte vissza, hogy
„elmulasztotta tábornoknak címezni”, majd közölte az admirálissal,
hogy inkább ne is vele, hanem a Kongresszussal tárgyaljon.
– Washington ennyire ostoba lenne, papa? – kérdezte Abigail
egy nap.
New Yorkban sokan így gondolták. Minden nap újabb családok
rakták szekérre ingóságaikat, és indultak északnak, elhagyva a
várost. Akadtak utcák, ahol az összes ház kiürült.
– Csak blöfföl – felelte Master –, de Howe reméli, hogy a
fenyegetéssel megadásra bírja. Hogy mi jár igazából Washington
fejében, én sem tudom. Ha valóban azt hiszi, hogy ellenállhat a
briteknek, akkor ostoba, bár nem hinném, hogy erre játszana. Howe
a patrióta ellenállást akarja megtörni azzal, hogy békét ajánl, ezért
Washingtonnak rá kell vennie, hogy támadjon, és ontson amerikai
vért.
– Ez kegyetlenség, papa.
– Hazárdjáték. Ha a patrióták pánikba esnek, vagy Washington
odaveszik, mindennek vége, viszont ha életben marad, azzal
megerősíti a patrióták harci morálját. Ami a briteket illeti: ez a
hatalmas flotta és sok ezer katona minden áldott nap egész vagyont
húz ki a kormány zsebéből. – Elmosolyodott. – Ha a britek lőni
akarnák New Yorkot, rég megtehették volna.
Maradt hát a kérdés, merre indulnak tovább. Athajóznak
egyenesen a kikötőn, hogy ágyúik védelmében partra szálljanak
Manhattanben? Vagy a másik irányból közelítenek, Long Island
nyugati végén át Brooklynba, majd átkelvén az East Riveren?
Megoszlottak a vélemények – miként a patrióta milíciák is a város
és Broolyn Heights között.
Abigail elnézte, ahogyan átkeltek Brooklynba. Számára nem
tűnt impozáns csapatnak. Rendezetlen sorokban vonultak, sokan
megfelelő egyenruha nélkül, csupán a kalapjukba tűzött zöld
ágakkal.
Augusztus harmadik hetében Washington minden civilnek
megparancsolta, hogy hagyja el a várost. Abban a hitben, hogy
felmennek Dutchess megyébe, Abigail elkezdte előkészíteni a
távozásukat, ám legnagyobb meglepetésére John Master közölte,
hogy maradnak.
– Itt tartaná a kis Westont? – kérdezte tőle.
– Meggyőződésem, hogy itt is van olyan biztonságban, mint
bárhol – felelte az apja.
Aznap délután egy szakasznyi katona nekiállt kidönteni a ház
előtt álló cseresznyefát. A város sok gyümölcsösét kivágták már
tűzifának, de ez akkor is képtelenségnek tűnt. Apja már épp indult
volna tiltakozni, ő pedig az ajtóból nézte, amikor nagy
meglepetésére James sétált be. S ennél is nagyobb meglepetésére
egy magas, egyenes testtartású férfival érkezett, akit nyomban
felismert.
Washington tábornok volt az.
Csakugyan impozáns jelenség. John Master is száznyolcvan
magasra nőtt, a tábornok azonban közel tíz centit rávert, és
szálfaegyenes termetével szintén óriási testi erőről árulkodott.
Amint meglátta apját, James bemutatta őt a tábornoknak.
– Ő itt az apám, uram. John Master. Apám, ő itt Washington
tábornok.
A tábornok John Master felé fordította szürkéskék szemét, és
kurtán biccentett. Higgadt méltóság sugárzott belőle, amire egész
termetével ráerősített – nem csoda, ha mindenki elfogadta
vezérének. Abigail is azt várta, hogy apja előzékeny meghajlással
fogadja a figyelmét.
Ám úgy tűnt, John Master ez egyszer nem kíván áldozni a jó
modor oltárán. Miután alig észrevehető biccentéssel köszöntötte a
nagy embert, ingerült mozdulattal mutatott a fejszét lóbáló katonára.
– Mi az ördögért kell kivágniuk ezt a fát? – kérte számon.
Washington meredten nézte.
– Megmondtam, hogy az összes civil hagyja el a várost –
engedte el füle mellett a kérdést.
– Én pedig maradok – jelentette ki az apja.
– Felteszem, a britekre vár.
– Még az is lehet.
Abigail a száját is eltátotta, míg azon tűnődött, mi lesz most.
Washington bilincsben vezetteti el az apját? Még James is
elborzadt.
A tábornok azonban csak, szenvtelenül nézte Mastert. Nem adta
jelét semmiféle érzelemnek, s végül egyetlen szó nélkül
továbbment. Csak néhány lépést tett meg, mielőtt egy pillanatra
megtorpant James mellett.
– Tipikus jenki – hallotta halk megjegyzését Abigail. Azt nem
lehetett tudni, hogy apja szintúgy hallotta-e, de a fát mindenesetre
kidöntötték.

*
Öt nap múlva megkezdődött, bár Abigail nem sokat láthatott a
vízpartról. A hajók a Staten Island-i horgonyzóhelyről indultak, a
hadművelet azonban Long Island déli csücske mögött, Brooklyn
alatt, látótávolságon kívül zajlott. Csak apja kis sárgaréz látcsövével
tudta kivenni a tucatnyi lapos fenekű bárkát, tele a vörös
kabátosokkal, akik láthatón Flatbushon át akartak Brooklynba és az
East Riverhez jutni. Ez az útvonal pedig keresztezte a gerinceket,
ahol a patrióták előre beásták magukat.
Másnap reggel, miközben a britek még több katonát szállítottak
át Long Islandre, Washington átment Brooklynba, ahová Jamest is
magával vitte. Este James részletes hírekkel tért haza.
– Számottevőek a brit erők, és úgy számítjuk, holnap áthozzák a
német zsoldosokat. Azután fel kell sorakoztatniuk az amerikai
kontingenst is.
– Mármint a lojalistákat? – kérdezett közbe az apja.
– Azokat. Miután elmenekült a városból, Tryon kormányzó
másfelé tette hasznossá magát, és lojalista milíciát toborzott. Van
két regimentje a New York-i és Long Island-i önkénteseknek is.
Washingtonnak Brooklynban nemcsak britek, de amerikaiak ellen is
harcolnia kell. Ó, igen, és nyolcszáz szökött rabszolga is a britek
oldalán állt.
– Mit szándékozik tenni Washington?
– Beástuk magunkat a gerinceken. A briteknek vagy a tűzünk
alatt kell elmasírozniuk, vagy meg kell ostromolniuk a
magaslatokat, ami Howe-nak oly sok véráldozatba került Bunker
Hillnél. Szerintem megtartjuk őket.
Másnap reggel, amikor elment, James megcsókolta Westont és
Abigailt, majd melegen megrázta apja kezét. Abigail tudta, mit
jelent ez.

*
A britek ezután sem kapkodtak. Három újabb nap telt el. Abigaű
lekötötte magát a kis Westonnal. Apjának elmondása szerint dolga
akadt a városban, de ő pontosan tudta, hogy a vízpartra jár, ahol kis
távcsövével órákon át próbálja kifürkészni, mi történik. Augusztus
huszonhatodikén éjjel meglepően lehűlt a levegő. A hold szinte
kidomborodott az égből.
Azután kora reggel meghallották az ütegek első morajlását.
Egész délelőtt ágyúdübörgés és muskétaropogás hangjai
telepedtek a vízre, füst szakadt fel Brooklyn dombjairól, mégsem
lehetett tudni, mi zajlik éppen. Valamivel dél után a hangok elültek.
Még este előtt megjött a hír: a britek szétzúzták Washingtont, noha
a patrióták megtartották a folyó szemközti oldalán magasodó
Brooklyn Heightset. Estére eleredt az eső is.
Abigail másnap reggel a vízparton találta apját. Egy flaskában
forró csokoládét vitt neki. Apja nagykabátba burkolózva, széles
háromszögletű kalapban ácsorgott az esőben. Zsebéből most is
kikandikált kis távcsöve. Remélte, nem fázik meg, mert tudta, hogy
hiába is próbálná hazacsábítani.
– Szétszakadozott a felhőzet – jegyezte meg John Master. –
Láttam a fiainkat. A britek oldalról megkerülték a magaslatot.
Beszorítják Washingtont a folyóba, nincs hová menekülnie. Vége.
Meg kell adnia magát. – Felsóhajtott. – Bár azt tenné!
– Apám gondolja, hogy James…
– Reméljük a legjobbakat.
Az eső egész nap szakadt. Amikor apja végül bejött, Hudson
forró fürdőt készített neki. Aznap este a kis Weston is megkérdezte:
– Meghalt az apám?
– Dehogy halt meg – felelte Abigail. – Csak biztosabb helyre
vonultak.
A másnap hasonlóan alakult, csak az apja jobbára otthon
maradt.
Délben ugyanakkor szelídült az eső, mire nyomban lesietett a
vízpartra. Egy órával később utána ment.
– Mi az ördögre várnak? – csattant fel apja bosszúsan. – A
britek kivégzik őket, mihelyt kiszárad a puskaporuk. Az ég
szerelmére, miért nem adják már meg magukat?
Mégsem történt semmi. A vacsora feszült hangulatban telt, John
Master haragos tekintettel meredt mindenre és mindenkire. Éjjel
újra kiment, de hamarosan vissza is tért.
– Átkozott köd – morgolódott. – Nem látni semmit.
*
Éjféltájt dörömbölni kezdtek az ajtón. A zajra az egész ház
felriadt. Abigail sietve felkelt, és leszaladt a fölszintre, ahol apja
felporzott pisztollyal a kezében biccentett Hudsonnak, hogy
kinyithatja az ajtót.
Charlie White lépett be. Csak egyetlen pülantást vetett a
fegyverre.
– Estét, John. Kellenek a kulcsaid.
– Miféle kulcsok, Charlie?
– A nyavalyás bárkáidhoz. A raktárba még könnyen betörtünk,
de azokkal az istenverte lakatokkal csak az időnket vesztegetjük.
– Mit akarsz a hajóimmal, Charlie?
– Kimenteni a fiúkat Brooklynból. Nem sietnél kicsit?
– Szent ég! – kiáltott fel Master. – Én is jövök.
Egy órával később tért vissza. Abigail már tűkön ült.
– Életemben nem láttam ilyet – számolt be az apja izgatottan. –
Egész flotta gyűlt össze. Dereglyék, kenuk, csónakok. Minden, ami
úszik. Az éj leple alatt megpróbálják kimenekíteni az egész
hadsereget.
– Lehetséges ez?
 – Csak amíg a britek rá nem jönnek a turpisságra. Istennek
legyen hála ezért a ködért.
– És James?
– Még semmit sem tudni. Azt akarom, hogy keltsd fel Hudsont
és Ruthot, készítsenek forró fürdőt, erőlevelest, bármit. Akiket
láttam partra szállni, rettenetes állapotban voltak.
– Patriótákat fogunk ellátni? – kérdezte Abigail elképedve.
A férfi megvonta a vállát.
– Bőrig áztak, a szegény ördögök. Nekem most vissza kell
mennem. Tette, amire kérte. Egy órával később is a konyhában
várakozott Hudson-nal és Ruthtal, amikor az apja visszatért. Ezúttal
fülig ért a szája.
– Megjött James, nemsokára itt is lesz. Mondtam neki, hogy
hozza az embereit. Megvan a fürdő és a leves?
– Nemsokára, apám. Hány emberét hozza?
– Vagy kétszázat. Ugye, nem baj?
A két nő összenézett.
– Dehogyis baj – felelte Abigail.

*
Miközben emberei bezsúfolódtak a házba, James félrevonta
Abigailt és az apját, hogy sietve beszámoljon a történtekről.
– Nem biztosítottuk megfelelően a bal szárnyunkat. A Long
Island-i lojalisták felismerték ezt, és szóltak a briteknek. Egy
britekből és Long Island-iekből álló csapat éjjel megkerült a
Jamaica-hágón, hogy reggel hátba támadjon, és ettől az egész
arcvonal összeomlott. Legalább ezerkétszáz embert veszítettünk,
mármint ennyi halt meg. A sebesülteket nem is számoljuk. Kész
katasztrófa. Ha Howe nem rest, és ránk ront a Brooklyn Heightson,
mostanra végünk lenne. így viszont… – Reményvesztetten
megvonta a vállát. – Maradt még egy napunk harcolni. Jó esetben.
Embereinek elcsigázott tekintetéből és elgyötört arcából ítélve
Washington seregének maradéka aligha vehette fel a kesztyűt a
britekkel.
A nap hátralévő részére a ház hevenyészett táborhellyé alakult.
Az udvaron kerítéseken és köteleken száradtak az elázott sátorlapok
és uniformisok, így amikor végül előbukkant a nap, a felszálló gőz
körülvette az egész házat. Hudson kivitt egy nagy dézsát a kapuhoz,
amit Abigail újra és újra feltöltött erőlevessel, hogy minden arra
járó katona kiszolgálhassa magát.
Déltájban, amikor maga Master merte a levest, Washington
lovagolt arra. Fáradtnak és megtörtnek tűnt, mégis meglepettnek,
amiért ilyen helyzetben találja a lojalista kereskedőt.
Egyetlen szó nélkül megbökte a kalapját, mielőtt továbbügetett.

*
Ahogy teltek a napok, a helyzet csak súlyosbodott.
– A connecticuti milícia háromnegyede, hatezer ember szedte a
sátorfáját -jelentette James. – Senki sem hiszi, hogy megtarthatnánk
New Yorkot, egyedül talán Washington. Ki tudja?
Noha a britek taktikai előnyt élveztek, stratégiájukon ez mit
sem változtatott. Továbbra is tárgyalni kívántak. Szeptember 11-én
John Adams, Rutledge és maga Ben Franklin is a Staten Islandre
érkezett, hogy beszéljen a két Howe-val.
– A britek mindent megbocsátanak, ha elfelejtjük a
Függetlenségi Nyilatkozatot – tudták meg Jamestől. – A küldöttség
nem tehetett mást, nemet mondott.
Apja hallgatott.
 – Véleményem szerint átkozottul jól tették volna, ha igent
mondanak – mondta később bizalmasan Abigailnek.
Másnap a patrióta vezetők haditanácsot ültek.
– Leszavazták Washingtont – mesélte James. – Nem tarthatjuk
meg a várost, de van más módja is, hogy megtagadjuk New Yorkot
a britektől.
– Mi lenne az? – kérdezte az apja.
– Ha felégetjük.
– Lerombolni New Yorkot? Épeszű ember nem tesz ilyet.
– John Jay megtenné. – James elmosolyodott. – Azért ne
aggódjon, apám. A Kongresszus megtiltotta.
Két nappal később Washington visszavonta erőit északra,
Harlem Heights természetes sziklaerődjébe, közel a
főhadiszállásához, de Putnam tábornok parancsnoksága alatt így is
hátramaradt ötezer ember, aki harc nélkül nem akar lemondani New
Yorkról.
– Én is maradok Putnammel – árulta el James.
– Töltsd a lehető legtöbb időt Westonnal – biztatta Abigail.
Utána hosszú ideig nem találkozhat az apjával, tette hozzá
gondolatban.

*
Végül erre sem maradt idő. A britek másnap reggel eljöttek. A
Kips-öbölnél, jó három mérfölddel a város sáncai felett, a Murray
Hill közelében keltek át az East Riveren. A városlakók a vízpartról
nézték felvonulásukat, ami mindenki szerint elrettentő erővel bírt.
Közvetlen lőtávolságból öt hadihajó sorozta meg ágyúival a
partot, míg a lapos fenekű dereglyék fedélzetén négyezer vörös
kabátos kelt át a vízen. Amint a lövészek rohamra indultak
Manhattan partja ellen, a megmaradt milicisták – nem meglepő
módon – szanaszét rohantak, és mentették az irhájukat.
Abigail és apja a kis Westonnal a házban maradt. Nem maradt
mit tenni. Hudsontól megtudták, hogy a patrióta erők a
Bloomingdale úton tartanak Manhattan nyugati vége felé. Vajon
harcba akartak bocsátkozni a vörös kabátosokkal, vagy elszökni
előlük? Jamesről még ennyit se tudtak. Apja a kapuban állva
hallgatta az ágyúdörgést.
Ahogy a patrióta katonák menekülőre fogták, úgy a megmaradt
patrióta civilek is. Fura jelenetek játszódtak le. Családok haladtak
el, miután minden javukat szekerekre vagy kis kézikocsikra
rakodták. Amikor kiment az apjához, megtudta, hogy Charlie White
nemrég vágtázott arra.
– Szólt valamit? – kérdezte tőle.
– Nem, csak intett.
Eltelt egy óra, majd még egy. Kísérteties lett a némaság. Végül
apja muskétaropogást hallott, ám ez rövid úton elhalt, azután újra
csend lett. Húsz perc telt el így. Végül magányos lovas bukkant fel
az utcán.
James volt az, aki berontott a kapun.
– Vége. El kell mennem.
– Összecsapás volt?
– Összecsapás? Azt nem mondanám. A britek átkeltek. Az
embereink a Murray Hill felett vetették meg a lábukat, maga
Washington állította fel őket, de az első lövésre így is szétszéledt
mindenki. Washington, akár egy őrült, kardlappal ütötte őket,
szitkozódott, gyáva féregnek és még rosszabbnak nevezte őket, de
senki sem figyelt rá. Csak elinaltak, mint a nyulak. Micsoda
szégyen!
– Azt hittem, Washington higgadt fickó.
 – Dehogy. Rendkívül indulatos, csak többnyire uralkodik
magán.
– Hol vannak most a britek?
– Úton idefelé. Howe csigatempóban halad, szinte mintha azt
akarná, hogy egérutat nyerjünk. Talán így is van, ki tudja?
Akárhogy is, mennem kell, apám. Csak búcsúzni jöttem.
– Fiam – Master James vállára helyezte a kezét. – Látod,
milyenek ezek a patrióták. Könyörgök, a saját jól felfogott
érdekedben és a családod érdekében, hagyj fel ezzel a vesztes
üggyel. Még most sem túl késő. Vesd le ezt az uniformist. Maradj
velünk a házban. Nem hinném, hogy a britek háborgatnának, ha így
tennél.
– Nem lehet. Mennem kell. – Megölelte Abigailt, majd a kis
Westonhoz lépett, aki tágra nyílt szemmel várta, hogy felvegye és
megcsókolja. Ezután fordult csak vissza az apja felé. – Még valamit
el kell mondanom, apám.
– Mondd hát.
– Nincs a világon senki, akire jobb szívvel rábíznám a fiamat.
Azzal összeölelkeztek, és már távozott is.
Nézték, amíg el nem tűnt a szemük elől. Miután visszatértek a
házba, apja elvonult az irodájába, és bezárta az ajtót. Egy pillanattal
később Abigail az ajtón át is hallotta, ahogy könnyekben tört ki.
– Gyere, Weston – fordult a kisfiúhoz. – Menjünk le a Bowling
Greenre.

*
A britek hódító seregként vonultak be. Akár örömükben, akár
félelmükben, de az emberek integetve és kurjongatva üdvözölték
őket. Apja kitűzte az ajtó fölé a brit lobogót. Minthogy a város nagy
része kiürült, a sereget könnyedén bekvártélyozták.
– Ezzel együtt – figyelmeztetett apja – valami ezredes biztosan
kiszemeli magának a házat.
A britek immár mozgásba lendültek, hogy kisajátítsák
Manhattan túlnyomó részét, ám másnap a patrióták, akik oly
szégyenletesen megfutamodtak, váratlanul ismét hallattak
magukról.
Odafent a sziget északi végében, közvetlen a Harlem Heights-i
patrióta táborhely alatt, néhány száz vörös kabátos a connecticuti
rangerek egy kisebb csapatát üldözte, amikor hirtelen arra lett
figyelmes, hogy a magaslatról patrióták tömege özönlik felé. A
gyors összecsapás után ezúttal a patrióták nyomultak előre, és a
vörös kabátosoknak kellett menekülniük.
Mindez kétségkívül felpezsdítette a patrióták harci kedvét, ám
ami még különösebb, Abigail úgy látta, apját is elégtétellel tölti el.
– Legalább az amerikaiak kiköszörülik a csorbát – jegyezte
meg.
Másnap délelőtt pontban tizenegykor, míg apja odakint járt,
Hudson azzal kereste meg, hogy egy angol tiszt várakozik az
ajtónál.
– Kétségkívül ki akarja sajátítani a házat – sóhajtott fel, mielőtt
az ajtó felé indult.
Odakint egy fiatal tisztet talált, valamelyest még a bátyjánál is
fiatalabbat. A haja madárfészekre emlékeztette, ugyanakkor úgy
érezte, életében nem látott még ilyen szikrázóan kék szempárt.
– Abigail kisasszony? – kérdezte. – Grey Albion vagyok.
 Tűz

1776

A nagy New York-i tűzvész szeptember 30-án éjfélkor ütött ki.

Hudson látta meg a lángokat, amikor felment behajtani az
emeleti zsalugátereket. Nem lehet messze, gondolta, alighanem az
erőd alatt, a Whitehall Docknál.
– Erre fúj a szél – beszélt a látottakról Ruthnak. – Jobb lesz, ha
elmegyek megnézni.
A ház kapujától csak alig néhány méterre esett a Broad Street
sarka. Amint ráfordult a széles utcára, a rakpart felé vette az irányt,
és arcában érezte a csípős szelet, amint az East River felett,
Brooklyn felől fújt. A Dock Street kereszteződésében azután
szembesült a tűzzel. Az utca túlsó végében, a Whitehall felé támadt.
Láthatta, hogy a Harci Kakasokhoz címzett fogadó már lángokban
áll, ahogyan azt is, hogy a tűz szélsebesen terjed. Belegondolt,
hogyan történhetett mindez ilyen gyorsan. A környéken élők csak
álltak, és tehetetlenül nézték a pusztítást – minthogy patrióta lévén
szinte az összes tűzoltó elmenekült, nem volt mit tenni. Már a
fogadó melletti ház is lángolt. Délen egy kisebb raktárra is kezdett
átterjedni a tűz.
Hudson összevonta a szemöldökét. Ezt végképp furának találta.
A szél az ellenkedő irányba fújt.
Azután felfigyelt valamire.
 *
Mire Hudson hazaért, a tűz már szétterjedt egy egész lakótömbön.
Mostanra Master és a ház többi lakója is felébredt.
– A szél felénk fújja, Főnök – jelentette –, és nincsenek
tűzoltók.
– Akkor nem sok mindent tehetünk – sóhajtott komoran Master.
Az ifjú Mr. Albion váratlanul megszólalt.
– Úgy vélem, uram, hogy azért megpróbálhatnánk.
Amikor Mr. Albion felbukkant az ajtajában, a Főnök nyomban
felismerte a kínálkozó esélyt. Másnapra már be is kvártélyozta
magához Albiont és két fiatal tiszttársát.
– Mr. Albion a személyes jó barátunk, Hudson – magyarázta. –
Inkább lássak vendégül néhány fiatal tisztet, mint valami mord
ezredest. – Az ifjú Mr. Albion kifogástalan úriembernek bizonyult,
és két fiatal társa sem okozott gondot.
Aznap este pedig egyenesen kitettek magukért. Rövid idő alatt
minden létező edényt feltöltöttek vízzel. Solomon felbukkant a
konyhában, mire Hudson kiküldte, hogy kezelje a karos szivattyút.
Nemsokára vízzel teli vödrök és vályúk sorakoztak az emeleten, a
délnyugati oldal minden ablakánál. Maga Albion a tetőn vert tanyát,
ahol máris eldugaszolta az elvezető csöveket, és feltöltötte a
csatornákat.
– A tető szerencsére pala – jegyezte meg. – Ez még jól jöhet.
– Attól tartok, csapdába esik odafent – osztotta meg vele az
aggodalmát Abigail, de Hudson csak a fejét ingatta.
– Ne aggódjon, kisasszony. Úgy látom, tud vigyázni magára.
Mindeközben a tűz kitartóan közeledett. A szél két háztömb
széles lángfalat terelt feléjük, melynek terjedését az is segítette,
hogy a régi mázas holland tetőcserepek helyét az elmúlt
évtizedekben fokozatosan átvették a fazsindelyek. A vízpart felől
haladva a tűz a Whitehall és a Broad Street közötti lakótömbökön
söpört végig, méghozzá sebesen. Egy órakor már alig kétsaroknyira
járt. Félórával később, amikor a kapuból elnézett a Beaver Streeten
a Bowling Green felé, Hudson már látta az utolsó ház tetejébe
belekapó lángokat.
Az utca déli oldala felett immár roppant fekete füst gomolygott,
dohogó mélyén parázsló szikrákkal. Hallani lehetett, ahogyan a
közeli épületek üszkös gerendái megroppantak. Egy ház már az utca
túloldalán is lángra kapott. A tűzoszlop robajlása mind hangosabban
ért el hozzájuk. Master lekiáltott neki, hogy zárja be az ajtót, mire
sietve visszavonult a házba.
Az ifjú Albion lázasan serénykedett. A fiatal tisztek csörlőt
szerkesztettek, hogy feljuttassák neki a vizet. Hosszú nyélre szerelt
kefét is kapott, hogy lesöpörhesse a szálló szikrákat a tetőről.
Minthogy maguk a falak tömör téglából épültek, az elsődleges
feladatot a fából ácsolt elemek és a zsalugáterek nedvesen tartása
jelentette. Kis szerencsével a vízzel teli csatornák kioltották a
szikrákat, mielőtt begyújtották az ereszt, de azért a padlásra is
felküldtek egy fiatal tisztet, aki próbálta meggátolni, hogy a
tetőszerkezet lángja kapjon. Abigail csatlakozott apjához az egyik
ablaknál. Solomon tovább működtette a szivattyút.
– Ha azt mondom – rendelkezett Master –, mindenki
haladéktalanul hagyja el a házat. – Hudson eltűnődött, így lesz-e. A
fiatalok láthatóan nagyon is elemükben voltak. Albion megüzente
odafentről, hogy már a fél Beaver Street lángol.
Lassan kettőre járt, mire a lángok belekaptak a szomszédos
házba. Odafent a tetőn Albion lázasan ténykedett, és Hudson is
felment, hogy a segítségére legyen. Amikor a lángok már a ház
oldalát nyaldosták, kiürítették a vödröket a tetőnek arra a részére,
hogy a csatornából kicsorduló víz végigfolyjon a falon. A hőség
kezdett elviselhetetlen lenni. Albion arcát feketére mázolta a korom.
Amikor az apró szikrák belekapdostak szerteszét álló hajába,
Hudson a fejére borított egy vödör vizet, mire a fiatal tiszt
önfeledten felnevetett. Odalentről Master hangja hallatszott, amint
leparancsolta őket. Ahogy Hudson felé fordult, a fiatal tiszt
elvigyorodott.
– Én nem hallok semmit, Hudson. Hát maga?
– Én sem, uram.
Miközben újabb lobokat sepertek le a tetőről, Hudson észrevett
valamit. A füstre mutatott. Albion belefúrta a tekintetét, mielőtt
diadalmasan felkiáltott.
– Gyorsan, Hudson. Szóljon, hogy jöjjenek vissza. Még
megmenthetjük a házat.
Fordult a szél.

*
A Master-ház aznap éjjel megmenekült a New York-i Nagy Tűztől.
A pusztulás elüszkösödött sávja végigvonult a Beaver Street egész
déli oldalán, az északi oldal Broad Streettel szomszédos két utolsó
épülete azonban megmenekült. A város többi része nem volt ilyen
szerencsés, a szél ugyanis keletire fordult, ami keresztülűzte a tüzet
a Broadwayn, majd valamivel később újra irányt váltott, s ezúttal a
széles utca hosszában terelte tovább a lángfalat. Semmit sem
tehettek a megállítására. A Trinity Church nemes tornyával együtt
fellobbant, és reggelre elszenesedett romhalmazzá vált. Tőle északra
és keletre a szegénynegyedek kis faviskói gyújtásként kaptak
lángra. A tűz csak terjedt és terjedt, egész álló éjjel és a rákövetkező
reggelen, a Broadwaytől le a Hudsonig, amíg végül megállapodott –
nem sokkal azután, hogy egyetlen villanással felemésztette Charlie
White szerény hajlékát –, de csak mert üres telkekhez ért, ahol nem
akadt több felfalni való ház.
Honnét indult a tűzvész? Baleset történt? Vagy szándékos
gyújtogatás? Ha ez utóbbi, csakis a patrióták lehettek. Vizsgálat
indult, de semmit sem állapítottak meg. Elfogtak egy patrióta tisztet,
aki bevallotta, hogy kémkedni jött, azt viszont tagadta, hogy
gyújtogatott volna. Howe tábornok felköttette mint civil ruhás
kémet – ahogy azt a háború szabályai megkövetelték –, a tűz
eredetére azonban nem derült fény.

Hudson kivárt egy hetet, mielőtt beszélt a fiával, Solomonnal.

– Amikor kimentem megnézni a tüzet – kezdte csendesen –,
láttam valami érdekeset. Két ember szaladt ki a fogadóhoz közeli
raktárból. Az egyikük szakasztott Charlie White.
– Valóban?
– A másik fickó fekete volt. Fiatalabb. Ha már itt tartunk,
megesküdnék rá, hogy te magad.
– A házban voltam, amikor visszaértél.
– No de előtte?
– Nem épp te mesélted, hogy egyszer ártatlanul megvádoltak
gyújtogatással?
– Csak maradj távol a bajtól – vetett rá Hudson sötét pillantást.
 Szerelem

1777. július

Abigail egy összecsukható széken foglalt helyet, napernyővel a

feje felett, az apjával a háta mögött. Weston keresztbe lett lábbal ült
a pázsiton. Egész kis tömeg gyülekezett a Bowling Green
mezsgyéjén: hölgyek és urak, tisztek és civilek.
– Szép ütés! – kiáltott fel az apja, amint a labda elsüvített a
fejük felett. Mindenki tapsolt. – Grey jól kihasználja az idejét – tette
hozzá mosolyogva. Csakugyan: Albion máris közel ötven átfutást
csinált.
Krikettet játszottak.
Immár két csapat is alakult New Yorkban – egy a város feletti
Greenwich Village-ben, egy pedig odaát Brooklynban –, de a város
felkapottabb negyedében bármelyik utcán látni lehetett labdával és
ütővel játszadozó gyermekeket. Albion már Westont is megtanította
a labda elhajítására és elütésére.
– Az átfutásról nem sok mindent taníthatok neki – nevetett. –
Nem szívesen lennék ütőjátékos, ha Weston a másik csapatban
játszik.
Grey Albion a Tűz Éjszakája óta nagy becsben állt John
Masternél. Olyannyira, hogy az azóta eltelt időben szinte John
második fia és Weston kedvenc bácsikája lett. Noha a húszas évei
végén járt, így csaknem olyan idős volt, mint James, valahogy
megőrizte kisfiús báját, amiért leginkább jóvágású arca és kusza
hajzata felelt. Sokat rosszalkodott Westonnal, a számtalan
környékbeli gyermek mellett még a tiszttársait is rávette a
szembekötősdire, sőt olykor nem átallta megtréfálni magát Abigailt
sem, miáltal napokra megtöltötte a házat nevetéssel.
Abigail persze tudta, hogy más lányok is vonzónak találják.
– Olyan igazságtalan – panaszolta fel – hogy ide kellett vennie a
házunkba. – Ám ha a szikrázó szemektől más lányok el is aléltak,
réges-rég eltökélte, hogy az ő szívét nem fogják meglágyítani. Ezt
nagyban megkönnyítette, hogy a férfi szinte a kishúgaként bánt
vele, s ezzel halálra bosszantotta. Nem mintha bármit is várt volna
tőle. Sokkal inkább dühítette az arrogáns felsőbbrendűségi tudat.
– Ez a szerencsétlen história a lázadókkal hamarosan véget ér –
biztosította róla a férfi. – Egy-két ütközet egy igazi hadsereggel, s
mint a nyulak, úgy inainak el. Ezt a csőcseléket még csak nem is
úriemberek vezetik, leszámítva persze James bátyját.
Nem mintha a többi fiatal tiszt másként vélekedett volna.
Valamennyien ugyanilyen önhitt megvetéssel tekintettek a
lázadókra, amiként a patriótákat hívták. Még ha valaha egyet is
értettek a panaszaikkal, amint fegyvert ragadtak a királyuk ellen,
lázadóvá lettek, a lázadókat pedig le kell verni. Erről nincs mit
beszélni többet.
Valahányszor szóba került, hogy James a patrióták mellé állt,
Albion teljes értetlenségének adott hangot. Abigail a jelenlétében
nem is igen említette Jamest. Ha mégis szóba került a neve, Albion
mindig a legnagyobb tisztelet és gyengédség hangján szólt róla, bár
egy alkalommal hallotta, amint ezt mondta apjának: „Őszintén
megvallva, uram, nem értem, mi vette rá erre. Ha most besétálna
ide, azt se tudom, hirtelen mit mondanék neki.”
Egyszer próbálta őt rávenni, hogy beszéljen fivére feleségéről.
Az újév elején John Master levelet kapott Vanessától, melyből
kiderült, hogy tartja a kapcsolatot Jamesszel, aki értésére adta, hogy
a patriótákkal tart, Weston pedig New Yorkban marad. Az asszony
nem is titkolta ellenérzéseit. Lendületes kézírásából harsányan
kiemelkedtek a nagybetűs szavak: SZÉGYENLETES, ÁRULÓ,
GAZEMBER. Hálát adott Istennek, amiért a kisfia biztonságban
lehet egy lojalista otthonában, és kifejezte reményét, hogy
nemsokára viszontláthatja Westont – jóllehet arra nem tért ki, hogy
erre mikor és milyen körülmények közt kerülne sor.
– Milyen Vanessa? – faggatta Abigail Albiont.
– Ó, nagyon szép hölgy – felelte a férfi.
– Mármint a jelleme.
– Nos… – Grey láthatóan habozott. – Nemigen mozgok ilyen
magas körökben, ezért nem ismerem túl jól, de valahányszor
találkoztunk, mindig előzékenyen bánt velem. Kivételesen okos és
szellemes teremtésnek ismerik.
– Szereti Westont?
– Úgy vélem, minden anya szereti a gyermekét, Abigail
kisasszony. – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt, némiképp
titokzatosan, hozzátette: – Egy divatos és előkelő úrhölgynek
mindazonáltal nem sok ideje marad a gyermekére.
– A fivéremet is szereti?
– Nem hinném, hogy hozzáment volna, ha nem így lenne. –
Újra elhallgatott. – Ámbár nyilván nem helyesli, hogy lázadó lett.
– Miért nem utazik ide?
– Á. – A férfi láthatóan meghökkent. – Tudja, hogy Weston
biztonságban van az apjánál. Felteszem, a maga idejében megkéri
majd, hogy küldje haza Angliába, de nyilván úgy véli, hogy a
patrióta kalózok miatt jelenleg túlságosan veszélyes az átkelés.
Minthogy a patrióta kalózok aligha vették fel a versenyt a brit
konvojokkal, a kifogás igen erőtlennek tűnt, Albion azonban
láthatóan vonakodott erről beszélni, így inkább nem erőltette
tovább.
Ősszel Jamestől aggasztó hírek érkeztek. Noha továbbra sem
kapkodta el a hadjáratot, Howe tábornoknak nem kellett sok, hogy a
Hudson-folyó túlsó partjára űzze Washingtont és a seregét. Harlem
Heights, White Plains, és a folyópart lázadó erődítményei: Fort
Washington, Fort Lee – mind elesett. Rengeteg patrióta esett el,
ezrek kerültek fogságba. Cornwallis ezután délnek kergette
Washingtont, túl Princetonon és át a Delaware-folyón, egész
Pennsylvaniáig. „Olyan idők ezek, melyek megpróbálják az ember
lelkületét” – jelentette ki Tom Paine.
Karácsonykor Washington merész portyára indult a Delaware
túlsó partjáról, hogy lecsapjon a britek és a német zsoldosok
helyőrségeire. A bátor kirohanás után kikerülte Cornwallist, és
elvezette seregét a morristowni táborhelyre, ahonnét – Istennek hála
– James meg tudta írni, hogy életben van. John Master ezzel együtt
nem adott esélyt a patriótáknak.
– Washington talán sikeresen blöffölt, de az összes ütőkártya a
britek kezében van.

New Yorkban Abigail tanúja lehetett az új brit rendszer

térnyerésének. Mostanra számára is kiderült, hogy Howe tábornok
igazi arisztokrata módjára vívja a háborút. A nyár talán az ütközetek
ideje, a tél azonban a pihenésé és szórakozásé – már ha valaki igazi
úriember. Szemlátomást Howe tábornok is eltökélte, hogy jól fogja
érezni magát.
Nem mintha New York üdülőhelyre emlékeztetett volna. Épp
ellenkezőleg, a teljes káosz benyomását keltette. Már csak azért is, a
város nyugati oldalának tekintélyes része kiégett a tűzben. A bájos
György-stílusú épületek, az oromzatos és favázas holland házak
helyén immár minden irányban kilométer hosszú elüszkösödött
senki földje terült el – télen fagyos sártenger, nyáron bűzhödt láp. E
helyre ideiglenes tábor települt, de oly viszolyogtató, hogy Master
szárazon megjegyezte: „Nem szívesen vagyok a Broadwayn,
amikor nyugati szél fúj.” A csapatokat ezen felül néhány
laktanyában és a Common állandó táborában helyezték el, a brit
tisztek és a jobb körökből származó lojalisták azonban messzire
elkerülték a helyet, ahol még az élelmezés is komoly gondot
jelentett.
Ami azokat a szerencsétlen sorsú patriótákat illette, akik nagy
számban estek hadifogságba: őket a szegényházban, a
nonkonformista templomokban és a többi, jól őrizhető helyen zárták
el, miközben örülhettek, ha az ételmaradékból jutott nekik.
A háziurak mindazonáltal profitáltak a szálláshiányból.
– Épp most kínáltak háromszoros bérleti díjat a Maiden Lane-i
házainkért – árulta el az apja Abigailnek egy tavaszi napon.
John Master másként is hamar a megszállók kegyeibe férkőzött,
mint széles körű tapasztalatokkal rendelkező lojalista kereskedő, aki
élt Londonban, és hitt a kompromisszumos megoldásban. Szerintük
minden amerikainak ilyennek kellett volna lennie. Howe tábornok
különösen megkedvelte, és többször vendégül látta a vacsoráin.
Master bölcsen bevallotta az igazat Jamesszel kapcsolatban, s úgy
tűnt, a tábornok ettől csak még jobban bízik benne. „Ben
Franklinnek ugyanilyen gondja akadt a fiával, Williammel” –
jegyezte meg kedélyesen. Master rövid idő alatt le is szerződött,
hogy minden létező forrásból gabonát és húst szállítson a briteknek.
Az áru olykor Dutchess megye távolságából érkezett a városba, s
miután apja ellátta a szükséges passzusokkal, Susan maga
szállíthatta le. Albionnal is helyreállt az üzleti kapcsolata. A tisztek
vevők voltak minden fényűzésre és kényelemre, amivel csak el
tudta látni őket. „Életemben nem dolgoztam ennyit” – vallotta meg.
A zord körülmények dacára a brit tisztek minden tőlük telhetőt
elkövettek, hogy Amerikában is megteremtsék London kényelmét.
Színházat nyitottak, s miután társulatot hiába is kerestek volna,
maguk játszották el a szerepeket. Ahogy eljött 1777 tavasza,
versenyeket, bálokat és krikettmérkőzéseket rendeztek. Emellett,
természetesen, ott voltak a hölgyek is.
– A seregek vonzzák a hölgyeket – jegyezte meg az apja
Abigailnek, aki pontosan tudta, mire gondol. Az utcák talán úsztak a
mocsokban, de a színes öltözékükben rajtuk parádézó tisztek így is
pompás tollazatú madarakra emlékeztettek. Még a város férjezett
asszonyai sem lehettek érzéketlenek a tisztek önmutogatására –
vagy éppen hatalmára. Mrs. Loringot, a hadifoglyok őrzéséért
felelős biztos hitvesét oly gyakran látták Howe tábornok
társaságában, hogy az ő feleségének hitték.
– Az ágyasa? – kérdezett rá Abigail az apjánál.
– Csak annyit mondhatok – felelt apja titokzatosan –, hogy
mindenütt vele látni.
A fojtott érzékiségnek ez a légköre, mely magából a parancsnok
személyéből áradt szét, rátelepedett a város vagyonosabb részére.
Abigail mind gyakrabban lett figyelmes arra, hogy Grey Albion
esténként eljár, s nem érkezik haza, mire Hudson bezárja a házat.
Kíváncsiságból néha megleste, amint csendesen belopódzott,
miután Hudson pirkadat után újra kinyitott. Amikor egy májusi
reggelen elmerengett erről a jelenlétében, szórakozott kis mosolyt
látott Ruth ajkán.
– Az már biztos, Abigail kisasszony, hogy az ifiúr nem szenved
hiányt semmiben.
Ám ahogy közeledett a nyár, mindenki tudta, hogy a briteknek
meg kell indulniuk. Noha a gyarmatok az északi Bostontól és New
Hampshire-től a déli ültetvényekig névlegesen patrióta felügyelet
alatt álltak, az egyetlen szervezett patrióta hadsereg továbbra is
George Washington rosszul képzett és kimerült csapata maradt,
mely New Jerseynél vágta el a Philadelphiába vezető utat.
Júniusban Howe tábornok kirohanást intézett Washington ellen,
ezért Grey Albion és tiszttársai egy időre távoztak. Noha ifjú
tisztjeivel együtt nem kételkedett abban, hogy nyílt ütközetben a
reguláris csapatok felőrölnék a patrióták ellenállását, Howe Bunker
Hül példájából megtanulta, hogy alkalmas fedezékből a patrióta
mesterlövészek rettenetes pusztítást végezhetnek a soraiban. így,
miután nem kapta meg az ütközetét, a hónap végén vissza is tért
New Yorkba. Csupán egy kérdés maradt nyitva: hogyan tovább?
Épp előző nap történt, hogy Howe elhívta vacsorára az apját, ő
pedig, hirtelen jött szeszélyből, magával vitte.
Különösnek találta, hogy ilyen közel üljön a tábornokhoz.
Rajtuk kívül csupán Mrs. Loring és még néhány tiszt kapott
meghívást. Tudván, amit tudott, valahányszor a tábornok őfelé
fordította nagy húsos arcát és kidülledő szemeit, Abigail óhatatlanul
azt elképzelte, hogy magát III. György királyt látja.
Egyszerű, mégis élvezetes ételt kaptak. Howe-ot jó kedvében
találták. Látszott, hogy kedveli az apját, ugyanakkor az is, hogy
valamit meg kíván tárgyalni vele.
– Mondja csak, Master – élénkült fel egy idő után –, van
tudomása arról, milyen terepviszonyok uralkodnak odafent a
Hudson mentén? – Amikor apja igennel felelt, Howe továbbment: –
Úgy vélem, még nem találkozott Burgoyne tábornokkal. Gentleman
Johnnie, csak így hívják. Remek fickó, nagy hamiskártyás.
Szabadidejében színműveket ír. – Felhorkanásából Abigail is
megérthette, hogy ez utóbbit nem elismerésnek szánta.
– Hallottam, hogy jól boldogult odafent Kanadában, bár kissé
konok – jegyezte meg apja kéretlen őszinteséggel.
– Nagyobb a füstje, mint a lángja, bár elismerem, bátor és
vakmerő. Jól áll a szénája a kormányban, főként Lord George
Germainnél. Mint tudja, éppen arra készül, hogy lejöjjön Kanadából
a Hudson völgyén át, elfoglalja Albanyt, megtartsa Ticonderogát és
a többi erődöt, s ily módon elvágja Washingtont egész
északkelettől. Merész elképzelés. Nevet akar szerezni magának. Azt
hiszi, az csak úgy megy.
– Milyen úton akar haladni?
– Nem tudni biztosan. Nyilván az erdei ösvényeken.
– Az nem lesz könnyű. A csapásokat könnyű lezárni.
Célpontként kínálkozik majd a lövészeknek.
– Germain szerint oda kéne mennem, hogy csatlakozzak hozzá,
azután együtt jöhetnénk le, de persze nem ragaszkodik hozzá. –
Árulkodó pillantást vetett Abigailre. – Tudom, hogy ön megbízható,
Master, de ennek köztünk kell maradnia. – Elhallgatott.
Az apja odafordult hozzá.
– Meg kell esküdnöd, Abby, az apád iránt érzett szeretetedre,
hogy soha egy élő léleknek nem beszélsz arról, ami ma este ebben a
szobában elhangzik. Szavadat adod?
– Igen, apám. A szavamat adom.
– Helyes. – Howe kurtán biccentett, mielőtt folytatta. – Az
elkövetkező napokban berakodjuk a hajóinkat. Ezt bármilyen kém
láthatja, ha van szeme, azt viszont nem tudhatja, hová megyünk.
Felmehetünk a folyón Burgoyne-hoz, vagy le a part mentén délnek,
ahol a lojalisták felkelhetnek a támogatásunkra. Vagy akár
átvitorlázhatunk a Chesapeake-öbölbe is, fel Philadelphia irányába.
 – Ahol a Kongresszus van.
– Pontosan. Ha elfoglaljuk a legnagyobb támaszpontjukat, és
elvágjuk Washingtont déltől, hogy csapdába essen New York és
Philadelphia között, akkor a pozíciója szerintem tarthatatlanná
válik. New Yorkban így is tekintélyes helyőrség marad, ami csak
tovább erősödik Burgoyne érkezésével. Akkor Washingtonnak nyílt
terepen kell megütköznie két reguláris hadsereggel, de kis
szerencsével erre nem kerül sor, és lesz benne any-nyi belátás, hogy
feladja a harcot. – John Master szemébe nézett. – A vezérkarom
megosztott a kérdésben, ön viszont ismeri a terepviszonyokat.
Szóval, mit gondol, meg lehet csinálni?
– Igen – felelt Master lassan és kimérten. – Úgy vélem, igen.
Ezután egyéb dolgokról társalogtak, de Abigail látta, hogy apja
mélyen gondolkodóba esett. Amikor elbúcsúztak, Master
felsóhajtott.
– Úgy gondolom, a terve be fog válni, tábornok úr – jegyezte
meg szomorúan –, de mondja meg: hogyan eszközölhetném ki a
bocsánatát szegény megtévedt fiamnak?
Howe megértően ingatta a fejét, csak épp nem válaszolt.

*
S most, ezen a fényes júliusi napon, lázas rakparti ténykedés tudatta
Abigaillel, hogy megkezdődött a hajók berakodása. Hosszú ideig ez
lehetett az utolsó krikettmérkőzés, amelyen Grey Albion és a barátai
részt vettek.
Akárcsak a többi játékos, ő is fehér pamutinget és bricseszt
viselt, míg a szemét hegyes sapka óvta a vakító napfénytől.
Kétségkívül kecses atléta benyomását keltette, ahogyan csapásra
emelte ütőjét.
 A labda elsüvített a fejük felett; Grey elvégezte a győztes
átfutást; Weston felpattant és vadul összeütötte a tenyerét. A
Bowling Green körül mindenütt taps hallatszott, amint a játékosok
lesétáltak. Grey feléjük indult, miközben levette sapkáját. Ahogy
közelebb ért, feltűnt, hogy bodor haja alól kis verítékcseppek
csorognak a homlokába.
– Szép összecsapás, Grey – ismerte el az apja.
– Köszönöm, uram – felelte a férfi, mielőtt mosolyogva hozzá
fordult. – Ön élvezte a játékot, Abigail kisasszony? – tudakolta, s
amint ezt tette, egy apró izzadtságcsepp lehullt homlokáról az ő
csuklójára.
– Ó, igen – felelte. – Meglehetősen.

*
James Master a lován ült, jobb szemén a kis távcsővel. Innét, New
Jersey partjáról beláthatta az egész végtelennek tűnő kikötőt. S ha a
krikettlabdára nem is lett figyelmes, amint a levegőt szelte az erőd
mögött, látott valami sokkalta érdekesebbet. Egy hajót, amint épp
ellátmánnyal rakták meg. Három órája járt itt, így immár a második
rakodást nézte végig. Mögötte tucatnyi katonája várakozott
türelmesen.
James Master százados sokat változott az elmúlt évben.
Külleme és meggyőződése ugyanaz maradt, ám közben harcban
edzett és tapasztalt tisztté vált. Valami többé. Boldogtalan londoni
házassága talán megkeserítette, az elmúlt év azonban ennél is többet
tanított neki az emberi megbízhatóság korlátairól. S erre a tudásra
még csak nem is a csaták hevében tett szert, hanem oly módon,
hogy tanulmányozta egy olyan férfiú rideg eltökéltségét, akit idővel
mindenkinél többre tartott.
 Az elmúlt év decemberében, miután képzetlen csapatait a vörös
kabátosok kikergették New Jersey-ből, senki sem csodálkozott
volna, ha George Washington kétségbe esik. Két tábornoktársa –
Lee, akire New York megerősítését bízta, és Gates odafent a
Hudson völgyében, mindkettő brit katonatiszt, aki tárgyi tudásban
felette állt – keményen küzdött azért, hogy a helyére lépjen. Előre
láthatóan még képzetlen katonái is kereket oldottak a hónap végére,
miután egy naptári évre rukkoltak be, miközben mások ezt a
határidőt sem várták ki, csak dezertáltak. Egy-két kisebb csetepatét
le-’ számítva a seregét minden alkalommal földbe döngölték,
megritkították és szétkergették. Ahogy a hadviselésre alkalmas
évszak véget ért, emberei maradékával a Delaware-folyón túl
táborozott, melynek másik partját harcban edződött német
zsoldosok tartották. Washington, aki nem adott sok hitelt Howe
háborúval kapcsolatos arisztokratikus nézeteinek, attól tartott, hogy
amint befagy a Delaware, a brit parancsnok egész seregével átkel
rajta.
– Akármit is tegyen – mondta Jamesnek –, muszáj hallatnunk
magunkról, mielőtt az emberek szétszélednek. – Tennie kellett
valamit a harci morál felélesztéséért.
A patrióták legalább a rajtaütésekben jeleskedtek. James
számos ilyenben részt vett – zaklatták az ellenséget, ugyanakkor
értesüléseket is szereztek. A térségben szép számmal akadtak
amerikai lojalisták, akik a német zsoldosok támogatását élvezték.
Anélkül, hogy bármi különöset tettek volna, a legtöbbjüket a magas
és pisztolyos James puszta megjelenése is rábírta a beszédre. „A
németek bevonultak Trentonba – tudta meg egy meghunyászkodó
farmertől. – Úgy ezernégyszázan lehetnek. A terület nyílt,
nincsenek sáncok. A saját dezertőrjeid figyelmeztették őket, hogy
támadni készülsz, de a parancsnokuk ennek ellenére se emeltetett
sáncokat, annyira rossz véleménnyel van rólad.”
Nem sok katonájuk maradt – legfeljebb ötezer ember, ezek
harmada is alkalmatlan a szolgálatra –, december elején azonban
felbukkant Lee kétezer embere, majd, Istennek hála, Gates ötszáza,
és még ezer Philadelphiából. Még mindig szerény haderő, de mégis
valami. Ha nincs is jól ellátva, lőszer még akadt – mindenki kapott
legalább hatvan golyót és elegendő lőport –, az uniformisok
azonban szánalmasan festettek. Sok katonának elrongyolódott a
bakancsa, ezért hóban-fagyban úgy masírozott, hogy csak egy
rongyba tekerte a lábát.
A nehézségek dacára Washington merész tervet dolgozott ki.
Ők fognak átkelni a folyón – a tél derekán és éjnek évadján –, hogy
meglepetésszerű támadást indítsanak a zsoldosok ellen.
– Három átkelést hajtunk végre – magyarázta Jamesnek. –
Egyet figyelemelterelésnek. A másodikban az erősítés vonul fel, de
a két és fél ezer fős derékhad velem kel át, azután még pirkadat előtt
lerohanjuk Trentont. Számbeli fölényben vagyunk a németekkel
szemben, így véleményem szerint van esélyünk. Kis szerencsével a
három haderő egyesülhet, és támadást intézhet Princeton ellen is.
Micsoda egy éjszaka volt! Karácsony délutánján gyűltek össze,
majd szürkületkor a folyóparti rejtekhelyekről előkerültek
szállítóeszközeik is: nagy, nyitott kompok az ágyúknak és lovaknak,
magas oldalfalú durhami bárkák az embereknek. Annak érdekében,
hogy megismerjék egymást a sötétben, jelszót használtak:
„Győzelem vagy halál!” A keskeny folyón mindenfelé zajlott a jég,
s ahogy mélyült a sötétség, a szél tajtékosra ostorozta a hullámokat.
Nemsoká megjött a havas eső, majd a jégverés.
Washington az első bárkával ment, biztosítani a partraszállást,
James pedig mellette utazott. Meg sem próbáltak leülni a fagyos
vízzel feltelő csónakban, mindketten álltak. A sötétben és viharban
James a kezét is alig látta, hiába emelte az arca elé. Nem hallott
mást, csak a jégeső és a bárkák oldalainak ütköző jégtáblák
kopogását.
– Micsoda éjszaka, Master – mormolta maga elé Washington.
– Megvan az előnye, uram – felelte James. – A zsoldosok se
gondolnák, hogy ilyen időben átkelünk.
Miután bőrig ázva partra vergődtek, visszaküldték a bárkákat,
majd kivárták, amíg a következő csapat is átért. Nem tarthatott túl
soká, James számára mégis úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságba
telne. Csakugyan: bár Washington úgy tervezte, hogy éjfélre a
lovakkal és ágyúkkal együtt áthozza teljes haderejét, már hajnali
háromra járt, mire a merész delaware-i átkelés befejeződött, és a
kétezer-négyszáz ember végre két hadoszlopba fejlődött, hogy az
éjszaka hátralévő részében bemasírozzon Trenton védtelen
kisvárosába.
Amíg megindult a menet, James önkéntelenül is elmerengett: ha
túléli ezt a kalandot, és az unokája valaha megkérdezi, milyen volt
átkelni Washington oldalán a Delaware-en, teljes őszinteséggel azt
feleli: „Az orrunk hegyéig se láttunk.”
A jégeső átadta helyét a havazásnak. Amint az oszlop mellett
lovagolt, James látta, hogy a csizmátlan katonák vérző lába hosszan
elnyúló sötét nyomot hagy a havon, mégis tovább törtek előre.
Washington fel-alá lovagolt az oszlop mentén, bátorító szavakat
mormolt a sötétben. Már pirkadt, mire elérték a trentoni előretolt
állásokat.
A harctéri emlékek gyakran zavarosak, ám bizonyos dolgok
tisztán megmaradtak James elméjében. Washington személyesen
vezette a rohamot a külső védelmi vonal ellen, míg a jól képzett
német zsoldosok, noha meglepték őket, szervezetten vonultak
vissza, s közben megállás nélkül tüzeltek. Azután a kora hajnali
szürkületben felbukkant Trenton – két széles utca és ötletszerűen
szétszórt faházak, a hirtelen támadt háborúság dacára furcsamód
békésen.
A pillanat izgalmában alig tudatosult benne a veszély, amit a
mellette elfütyülő muskétagolyók jelentettek, ám annál nagyobb
büszkeséggel töltötte el, milyen jól harcolnak a patrióták.
Döbbenetes fürgeséggel állították fel a tábori ágyúkat a főutca
végében, hogy kartáccsal szórják meg a zsoldosokat. Egy
különítmény fürgén elvágta a Princetonba vezető utat, amerre az
ellenfél visszavonulhatott volna. A lelkes előretörés nyomán a
németek csapdába estek egy gyümölcsösben, és kilencszázan
megadták magukat.
Még délelőtt véget ért minden. Miután értesült róla, hogy a két
másik parancsnok éjjel elmulasztott partra szállni, Washington még
aznap délben bölcsen visszavonult a túlsó part biztonságába.
A német zsoldosokat így is legyőzték. Sok száz hadifoglyot
ejtettek. Washington győzelmének híre rövid időn belül eljutott
mind a tizenhárom gyarmatra, örömmel töltötte el a Kongresszust,
és reményt ültetett minden patrióta szívébe.

*
A rákövetkező hónapok keservesen, de elviselhetően teltek. James
mind közelebb került Washington tábornokhoz, s nem csupán a
külső nehézségeket ismerte meg, melyekkel szembenézett – mint az
utánpótlás hiányosságai, a dezertőrök és kémek, az egy évre
szerződött önkéntesek nyűgjei –, de azt is látta, hogy rendíthetetlen
fellépése mögött titokban kétely és melankólia lappang. A tény,
hogy sikerült felülemelkedni e lelki vívódáson, csak tovább fokozta
iránta érzett csodálatát.
 Márciusban Mrs. Washington érkezett meg Virginiából, hogy a
táborban csatlakozzon férjéhez, ami mindenki lelki állapotára
jótékony hatást gyakorolt. Ha a tábornok hajlott is a zord
távolságtartásra, Martha Washington közvetlenül és barátságosan
viselkedett. Még a legfiatalabb tiszteket is meghívta, hogy
étkezzenek velük, mintha mind egyetlen kiterjedt családhoz
tartoznának. Hiába volt – méghozzá a saját érdeméből – Virginia
legvagyonosabb asszonyainak egyike, mégis odaadással gondozta a
sebesülteket és betegeket. 1777 tavaszára James már úgy tekintett
csodált parancsnokára, mintha a második apja lenne. Cserébe
láthatóan a tábornok is megkedvelte, sőt megajándékozta a
bizalmával.
Kapcsolatuk egy sajátsága különösen szórakoztatta – amint azt
egy fiatal jenki tiszt húsvétkor fel is panaszolta Jamesnek.
– Tisztességtelen előnyt élvez velem szemben, Master, mármint
a tábornoknál.
– Mi lenne az?
– Azért kedveli magát, mert úriembernek tartja. Engem meg
azért nem kedvel, mert nem tart annak.
– Nagyon jó véleménnyel van önről – biztosította James.
– Ó, nagyon is jól bánik velem. Ő a legegyenesebb ember, akit
valaha ismertem, a pokolba is követném, de velünk, északkeleti
jenkikkel mind ugyanez a helyzet. Ki nem állja a modorunkat.
Az igazat megvallva, James is megfigyelte ezt. Washington
születésénél fogva déli úriemberként élt, Marthával kötött házassága
pedig Virginia legfelsőbb társasági köreibe repítette, így életvitele
sokkal közelebb állt a földbirtokos angol dzsentrikéhez, mint egy
Massachusettsből vagy Connecticutból érkezett jenki
kereskedőéhez.
– A társaságában mindig előveszem legjobb társasági
modoromat – vallotta meg nevetve James –, de ezzel se mennék
sokra, ha elhanyagolnám a kötelességemet.
James gyanította, hogy a nagy ember Londonban töltött évei
miatt is hasznosnak találja a közelségét – gyakran megkérdezte tőle,
hogyan reagálna egy született angol erre vagy arra a helyzetre. Nagy
hatást gyakorolt rá azzal, hogy személyesen ismerte Ben Franklint,
és részletesen be kellett számolnia róla, hogyan viselte magát
Londonban. Amikor híre jött, hogy a Kongresszus Franklint küldi
Párizsba, a francia támogatás kieszközlésére, a tábornok nem
rejtette véka alá a véleményét.
– Amit itt teszünk, nagy fontosságú, de hosszú távon a háború
kimenetele Párizsban fog eldőlni. Örülök, hogy ennyi jót hallottam
öntől Franklin diplomáciai érzékéről.
Ha Washington kedvelte is az úriemberhez méltó modort, mint
az Óvilág idejétmúlt báját, a brit viselkedés egy másik vetülete nagy
aggodalommal töltötte el. Nevezetesen a szörnyű bánásmód, ami az
amerikai hadifoglyokat sújtotta. James, noha ugyanúgy
helytelenítette, jobban megértette ezt.
– A britek még most sem tekintenek bennünket igazi
katonáknak. Lázadóknak tartanak, mert ha kicsit is jobb
véleménnyel lennének, azzal beismernék ügyünk jogosságát. Az ő
szemükben a Brooklynban elfogott patrióták sem hadifoglyok,
csupán hazaárulók, akik ily módon szerencsések, hogy nem lógatják
fel őket.
Washington képtelen volt ezt elfogadni.
– A jelentések szerint a foglyokkal rosszabbul bánnak, mint az
állatokkal – csattant fel, mégis parancsban tiltotta meg, hogy
emberei engedjenek a kísértésének, és az elfogott német
zsoldosokon torolják meg a társaikat ért sérelmeket. Amióta
tudomást szerzett erről, személyesen írt a brit tábornokoknak, és
tiltakozott a bánásmód ellen, a britek azonban semmi jelét nem
adták, hogy akár csak elolvasták volna a leveleit. – Hát nincs
ezekben emberség? – fakadt ki egyszer.
– Nálunk az emberség felette áll a törvényességnek – felelte
James. – Angliában ennek a fordítottja igaz.
Bármennyire tudta, hogy semmivel sem csillapíthatja
Washington jogos felháborodását, James önkéntelenül is azon
tűnődött, hogy a britek könyörtelenségének híre talán éppen
ellentétes hatást gyakorol a gyarmatokon, mint azt szeretnék. Egy
farmer, aki egész szekérderékra való zöldséget hozott a táborba, jól
összefoglalta ezt az általános érzést:
– A fiam fogságba esett. Miért akarnám, hogy olyanok
uralkodjanak felettünk, akik állat módjára bánnak vele?
Mindeközben, a német zsoldosok elleni sikeres fellépés dacára,
a patrióták helyzete ingatag maradt. Amikor júniusban Howe arra
buzdította, hogy nyílt ütközetben csapjanak össze, Washington
kikerülte a csapdát, ám egyetlen nagyobb csata így is felőrölhette a
teljes patrióta sereget, ezért mindennél inkább azt kellett megtudnia,
mi lesz Howe következő lépése. Próbát tett a kémekkel, és őt is
elküldte, hogy szaglásszon körbe New Yorkban. James eltökélte,
hogy nem okoz neki csalódást.
Most lassan leengedte a távcsövet, és felsóhajtott. A hajók
berakodása tudatta vele, hogy valami készül, ám ennél több kellett.
Eljött az ideje, hogy megpróbálkozzon egy másik módszerrel.

*
Abigail másnap délelőtt már eljött volna a Bowling Greenről a kis
Weston-nal, amikor egy férfi lépett hozzá. Farmernek tűnt, aki a
terményeit hozta a piacra, ezért igencsak meglepődött, amikor
halkan a nevén szólította.
Azután felismerte. Charlie White állt előtte.
Nem telt sokba hazavinni a kis Westont, majd visszatérni a
Broadwayre. Mire odaért, a szíve már hevesen vert. Biztosan nem
tudta, mit jelent mindez, de nagyon is gyanította. Charlie egyetlen
szó nélkül elindult vele a Broadwayn, majd a Wall Streetnél
keletnek fordultak, és átkeltek az East Riveren. Jó tíz percen át
tartottak északnak a rakpart mentén, míg szinte már elérték a város
határában meredező cölöpkerítést. Itt követte Charlie-t egy kis
raktárépületbe, és az árnyak mélyén egy nagykabátot viselő magas
alakra lett figyelmes. Mostanáig egy hordón ücsörgött, de most
felkelt, és elindult felé.
Egy pillanattal később a bátyja karjában találta magát.
James a kabátja alatt teljes uniformist viselt. Abigail gyanította,
hogy iszonyú melege lehet, mégsem tehetett mást, tudta meg, mert
ha civil ruhában kapják el, agyonlőhetik, mint kémet. Kiderült, hogy
Charlie egy szekérnyi áruval csempészte be a városba, bár James
ennél többet nem árult el. Mindent tudni akart viszont Westonról és
az apjukról. Mélyen megütközött, amikor hírét vette, hogy Grey
Albion a házukban lakik.
– Bármennyire is szeretném – tette hozzá –, hogy beszélj a
találkozásunkról drága apánknak és a kis Westonnak, s hogy
elmondd nekik, mindennap gondolok rájuk, attól tartok, ez nem
lenne bölcs dolog.
Idővel rátértek látogatásának valódi okára.
– Charlie fülelt egy kicsit a piacon. Nyilvánvaló, hogy Howe
tábornok ellátmányt rakodik a hajóira, de a városlakók nemigen
tudják, hová készül.
– Nem hinném, hogy bárkinek elmondta volna – felelte Abigail.
– Te sem sejted?
 Abigail szíve kihagyott egy ütemet. Lesütötte a tekintetét.
Azután újra belenézett a bátyja szemébe.
– Gondolod, hogy a tábornok a hozzám hasonló csacska
lányokra bízza a titkait? – Logikusan hangzott. S ezzel nem is
hazudott.
– Nem. – James elgondolkodva ráncolta a homlokát. –
Szerinted Albion tudja?
– Meglehet, bár még fiatal és alacsony rangú. Nem említette.
– Apánk?
Egy pillanatig habozott. Mit mondjon erre?
– Ha apánk tudja is, nem kötötte az orromra. – Szigorúan véve
ez is igaz volt.
James bólintott, és bánatosnak tűnt.
Ahogy elnézte őt, Abigailen is eluralkodott a végtelen
szomorúság. Tudta, hogy a fivére szereti. Tudta, mennyire vágyik
látni az apjukat és a kisfiát, amit semmi szín alatt nem tehet meg.
Mégis, óhatatlanul belé-nyilallt a fájdalom, ha arra gondolt, hogy
csak azért kereste fel, mert meg akart tudni valamit – éppen azt,
aminek az elárulása esküszegővé tette volna.
Másra se vágyott, mint hogy elmondja, hisz James az életét
kockáztatta, amikor idejött. Talán meg is teszi – bármit ígért az
apjának és Howe tábornoknak –, ha ezzel az életét menti meg, de a
helyzet másként állt. Az értesülés csupán esélyt adott
Washingtonnak és a patriótáknak, hogy tovább húzzák ezt a
szerencsétlen konfliktust. James csupán tette a kötelességét,
ahogyan ő is a magáét. Semmin sem változtathattak.
Legszívesebben sírva fakadt volna, de még ezt sem engedhette meg
magának.
– Sajnálom, hogy Grey Albion is itt van – szólt idővel a bátyja.
James alighanem arra gondolt, hogy nem szívesen harcol a
barátja ellen.
– Apánk kedveli – vont vállat.
– Hát te?
– Elismerem, hogy megnyerő, de úgy tűnik, nem éppen
makulátlan a jelleme. Szerintem öntelt és arrogáns.
A fivére bólintott.
– Épp, ahogy egy brit tiszttől telik. – Egy pillanatra elhallgatott.
– Isten a tanúja, milyen jó barátok voltunk. Az apja nem is lehetett
volna kedvesebb hozzám.
– Csak a háború tett benneteket ellenségekké.
– Többről van szó, Abby. Alapvetően változtak meg az
érzéseim Anglia és mindazon dolgok iránt, amiket Grey képvisel.
Ha őszinte akarok lenni, az sem biztos, hogy szívesen látnám újra. –
Fürkésző pillantást vetett az arcára. – Szívből sajnálnám, ha
túlságosan megkedvelnéd.
– Akkor hát örülhetsz, mert igen kevéssé kedvelem.
Bátyja elégedettnek tűnt a válasszal, de közölte, hogy nem
maradhat tovább. Néhány perc múlva Abigaü egyedül indult vissza
a városba.

*
Howe tábornok még ugyanabban a hónapban kihajózott a kikötőből
óriás flottájával, hogy megkezdje útját a partvonal mentén. Vele
tartott Grey Albion és a házban lakó többi fiatal tiszt is. Noha
apjával és a kis Weston-nal lement a rakpartra elbúcsúzni, Abigail
nem különösebben bánkódott vendégük távozása miatt.
Az expedícióval kapcsolatos hírek bizakodást szültek. Noha
Howe tábornok rövid utazását Chesapeake-be rossz idő kísérte, a
terv ettől függetlenül bevált: a készületlenül ért Washingtonnak
vissza kellett vonulnia észak felé, s bár Brandywine Creeknél bátran
megvetette a lábát, a vörös kabátosok végül elfoglalták
Philadelphiát. Grey Albion levelet küldött az apjának azzal, hogy a
telet a városban tölti Howe-val.
Eleinte az északról érkező hírek is a lojalisták örömére
szolgáltak. Johnnie Burgoyne a tervek szerint délnek indult
Kanadából, hogy nemsokára bevegye Ticonderoga erődjét. Az
indiánok is vele tartottak – hat irokéz nemzetségből négy úgy
döntött, a britek oldalára áll.
– A patrióták imádni fogják ezért – jegyezte meg John Master
szárazon.
– Annyira kegyetlenek az indiánok? – kérdezte Abigail.
– Megvannak a szokásaik. Harminc évvel ezelőtt, György
király háborújában az északi milíciák brit tábornoka jó pénzt fizetett
minden francia skalpért, amit az irokézek vittek neki, beleértve a
nőkét és gyermekekét is.
– Remélem, már nem tesznek ilyesmit.
– Ne végy rá mérget.
Szeptemberben arra a hírre számítottak, hogy Burgoyne
biztosította Albanyt, és a Hudson-folyón javában New York felé
tart, csakhogy másféle szóbeszéd járta. A helyi patrióta milíciák
lelassították őt a mesterlövészeikkel, így az északi vadonban
ragadtak, ahol az indiánok is elpártoltak mellőlük. Vörös
kabátosokat küldtek fel a Hudsonon, hátha a segítségükre lehetnek.
Október végén aztán sebes hajó érkezett a folyón a döbbenetes
hírrel. Apja hozta meg a háznépnek.
– Burgoyne megadta magát odafent a folyón. A patrióták ötezer
embert ejtettek fogságba.
– Hol? – kérdezte.
– Saratogánál.
 A saratogai vereség híre oly fenyegetően morajlott a brit sorok
felett, mint a közelgő vihar távoli mennydörgése. Apja ugyanakkor,
ha el is komorodott, meg nem lepődött.
– Előre figyelmeztettem Howe-ot – csóválta a fejét. – Egy
elbizakodott tábornok olyan terepen, amit nem ismer…
A patrióták bennszülött taktikája – az utakra döntött fatörzsek,
az elhajtott állatok, az állandó élelemhiány – teljesen szétzilálta a
végtelen vadonban bolyongó sereget. A patrióta tábornokok, Gates
és Benedict Arnold két összecsapást követően le is gyűrték őket, s
bár Burgoyne britjei és német zsoldosai bátran küzdöttek, délről
érkező erősítés híján számban messze alulmaradt a tizenhétezer
patrióta milicistával szemben.
– Saratoga jelzés – ítélte meg John Master. – Azt mutatja, hogy
akárhány katonát is állítanak ki a britek, a helyi milíciák bármikor
túlerőbe kerülhetnek, ám ami ennél is fontosabb: üzenet azoknak,
akik a legtöbbet számítanak.
– S kik lennének azok? – kérdezte Abigail.
– A franciák.

*
Ha Saratoga okot is adott az örvendezésre, James az év
decemberében, Washington seregében ennek vajmi kevés jelét látta.
A Kongresszus elmenekült Philadelphiából, Howe bevonult a
helyére, míg az immár tizenkétezer főre fogyatkozott patrióta
hadsereg nyílt terepen várta a tél közeledtét. Washington már ki is
választotta a következő szálláshelyüket.
Valley Forge-ot. A helynek megvoltak az előnyei: a Mount Joy
és Mount Misery nevet viselő magaslatok közelsége, továbbá a
Schuylkill-folyó jól védhetővé tette, s miután nem egészen húsz
mérföldre esett Philadelphiától, a brit csapatmozgásokon is rajta
tarthatták a szemüket.
A patrióta sereg neki is látott a táborverésnek. Fürtökben
épültek a zömök rönkkunyhók – a végére ezernél is több –, hogy
egész kiterjedt várost alkossanak. A munka legalább lefoglalta az
embereket, akik büszkén tekintettek erőfeszítéseik gyümölcsére,
még ha Jamesnek mérföldekre ki is kellett lovagolnia csapatával,
hogy kidönteni való fatörzset találjon. A lényeg, jelentette ki
Washington, hogy a tető jól szigeteljen.
– Itt a philadelphiai téllel kell megbirkóznunk – emlékeztette
őket –, nem az északival.
Nem telt sokba, hogy a jenki katonák számára kiderüljön, mire
is gondolt. Északi hótakaró helyett, ami leszigetelt mindent, Valley
Forge-ot a tél minden átka egyszerre sújtotta. Időről időre havazott
vagy havas eső szakadt rájuk, ám a csapadék rövid úton elolvadt.
Ezután, ha esett, a víz utat talált minden repedésen és hasadékon át,
mielőtt jött az újabb fagy. Az északi száraz tél is végezhetett azzal,
aki nem talált előle menedéket, Valley Forge nyirkos szelei és
borzongató hidege azonban még az emberek csontjába is beette
magát.
Rönkkunyhók ide vagy oda, a ruháik rongyokban lógtak,
sokaknak még most sem jutott csizma, és mindenkinek kopogott a
szeme az éhségtől. Pedig a hadbiztos remek munkát végzett. A
folyóban hemzsegett a hal, néha akadt hús is, és a legtöbb napon
mindenkinek jutott egy font rendes kenyér. A legtöbb napon.
Máskor viszont nem maradt más, csak komiszkenyér – ahogy a víz
és a liszt ízetlen keverékét nevezték, amit a szakácsok hiába
próbáltak ízletesre sütni –, vagy még az se. James a saját szemével
látott embereket, akik fűből és levelekből próbáltak levest főzni.
Néhány hét alatt a sereg egyharmada alkalmatlanná vált a
szolgálatra. A lovak csonttá fogytak, és sorban elpusztultak. Nem
maradt takarmány; mérföldekre nem akadt egyetlen tehén. Amikor
Jamest mégis elküldték a környékbeli kisvárosokba, hogy
ellátmányt vásároljon, az élelemért cserébe nem kínálhatott mást,
csak a Kongresszus által kibocsátott papírpénzt, amire a legtöbb
kereskedő gyanakvással tekintett.
Minden nappal több katonát temettek el. Ahogy telt az idő, a
holtak száma százakban lett mérhető, meghaladta az ezret, elérte a
kétezret. James néha eltűnődött, életben maradnának-e egyáltalán a
tábor civil lakói nélkül, akik úgy ötszázan lehettek – jobbára a
férfiak asszonyai és nőrokonai. Fél fejadagot és fizetséget kaptak,
cserébe viszont legjobb képességük szerint gondoskodtak a
férfinépről. Februárra Martha Washington is csatlakozott hozzájuk.
Férje mindig rettenthetetlennek mutatkozott emberei között, James
azonban elég időt töltött a társaságában, hogy tudja, mennyire közel
áll a teljes összeomláshoz. Noha ő és a fiatal tisztek mindent
megtettek, hogy támogassák parancsnokukat, egyszer megjegyezte
Mrs. Washingtonnak: „A tábornok mentette meg a sereget, ön pedig
a tábornokot.”
Még valaki Washington megnyugvására szolgált: a fiatalember,
akit a tántoríthatatlan Ben Franklin küldött Franciaországból.
Néhány hónappal korábban érkezett. Noha alig töltötte be a
huszadik évét, máris több évet szolgált a muskétásoknál, s amint
Amerikába érkezett, nyomban vezérőrnaggyá léptették elő.
Marie-Joseph Paul Yves Roch Gilbert du Motier, Lafayette
márkija, mint vagyonos fiatal arisztokrata, megörökölte ősei
pompás birtokát. Ifjú felesége, akit hátrahagyott Franciaországban,
egy herceg leányaként látta meg a napvilágot, míg egyik őse Jeanne
d’Arc alatt szolgált. Azért hagyta el hazáját, mert mindennél jobban
vágyott valamire, s csakis erre: a dicsőségre. Híres akart lenni.
Abban a meggyőződésében, hogy ez elősegíti a jó kapcsolatait
Franciaországgal, Washington a vezérkari tisztjévé tette. Majd
meglepetten fedezte fel, hogy lassan a nevelt fiaként szereti.
Lafayette nem ringatta magát illúziókba – pontosan tudta,
mennyire tapasztalatlan, ezért megtett bármit, amire kérték.
Eközben hozzáértőnek és értelmesnek bizonyult. Brandywine-nál
jól harcolt, meg is sebesült, mégis arisztokrata neveltetése és
kikezdhetetlen becsületessége tette őt igazán kedvessé Washington
szemében. A karcsú és elegáns, kifogástalan modorú és a félelmet
hírből sem ismerő férfiú a végletekig hű maradt parancsnokához,
amit a legtöbb patrióta főtisztről aligha lehetett elmondani. Amikor
Gates a többi tábornokkal a háta mögött szervezkedett, és a fiatal
francia tudomást szerzett erről, haladéktalanul figyelmeztette
Washingtont. Ellenlábasai igyekeztek is megszabadulni tőle,
felvezényelték egészen Kanadába, ám ő hamarosan kijutott, és újra
csatlakozott parancsnokához Valley Forge-ban, ahol franciás
sármjával segített oldani a nehéz helyzet komorságát.
James is megkedvelte Lafayette-et. Minthogy a művelt
úriemberektől elvárták, hogy értsenek a diplomácia nyelvén,
Londonban valamelyest ő is megtanult franciául. Most, hogy Valley
Forge-ban oly lassan telt az idő, Lafayette segített neki
továbbfejleszteni a nyelvtudását.
Nem Lafayette volt az egyetlen, akit Ben Franklin ideküldött.
Másik, még nagyobb ajándéka az új évben érkezett meg. S ha
Lafayette Washington seregébe hozott némi franciás könnyedséget,
von Steuben báró alapjaiban változtatta meg azt.
Von Steuben báró, a középkorú porosz tiszt, arisztokrata és
meggyőződéses agglegény, egykor Nagy Frigyes alatt szolgált, s
most olasz agara társaságában, Ben Franklin által írt levelével,
valamint azzal az ajánlattal érkezett, hogy megadja a rongyos
gyülevészhadnak ugyanazt a kiképzést, amit egész Európa
legnagyszerűbb hadserege kap. S a maga különc módján jót is állt a
szaváért.
Valley Forge-ban előbb hóban és latyakban, majd sárban,
azután az első hóvirágok közt és a fákon zöldellő rügyek alatt
gyakorlatoztatta őket, mint még senki azelőtt. A különféle milíciák
szedett-vedett módszerei helyett egyetlen átfogó, klasszikus
kézikönyvet dolgozott ki a teljes kontinentális hadsereg számára.
Ezután készítette csak fel azokat a válogatott tiszteket, akik a
kiképzői lehettek, majd teljes díszuniformisban vágtázott egyik
gyakorlótérről a másikra, hogy felügyelje és bátorítsa a
kiképzőmunkát. Mindeközben felváltva szórta a német és francia
szitkokat, melyeket beosztottjai híven le is fordítottak. Ily módon,
ahogy zajlott a kiképzés, a patrióta sereg minden katonájának
gazdagodott a szókincse a válogatott káromkodások háromnyelvű
szótárával is.
Eleinte őrültnek hitték, azután megtanulták tisztelni, tavasz
végére pedig megszerették. Megtanította őket gyakorlatozni,
menetelni, hadmozgásokat végezni, sortüzet adni. Miután kiderült,
hogy alig van, aki hússütésen kívül bármi másra használná a
bajonettjét, betanította a szuronyrohamot is. „Úgy fogtok győzni a
csatában, hogy még lőszer se kell hozzá” – ígérte nekik.
Mire végzett, minden mérték szerint jók lettek. Nagyon is jók.
– Egy német kellett hozzá, hogy megtanítson harcolni a
németek ellen – jegyezte meg Washington szárazon Jamesnek.
– A britek talán jól megfizetik a zsoldosokat – felelt
mosolyogva James –, de az igazi németek velünk varrnak.
– Azt beszélik – árulta el neki Washington –, hamarosan
várhatjuk az első önkénteseket, akik három évre írnak alá.
 Ám a hír, ami igazából véget vetett Valley Forge agóniájának,
nem sokkal e beszélgetés után érkezett.
Ben Franklin megcsinálta: a franciák hadat üzentek
Britanniának. Valley Forge-ban, Washington iránymutatása alapján,
von Steuben báró hatalmas diadalmenetet rendezett.

*
Az Abigailnek szóló meghívás május első napján érkezett,
méghozzá abban a levélben, amit Grey Albion az apjának küldött
Philadelphiából.
– Megerősíti a szóbeszédet, amit hallottam: Howe tábornokot
tényleg hazarendelték. – Master megcsóválta a fejét. – Szégyenletes
ügy. Amikor Londonban hírét vették a saratogai megadásnak, a
parlament annyira felháborodott, hogy a kormány újságírókat bérelt
fel, akik minden felelősséget Howe-ra hárítottak. Ezért hívják most
haza. Úgy tűnik, fiatal tisztjei mégis le akarják róni tiszteletüket
előtte. Fényes bált rendeznek, meg az ördög tudja, mi mindent. Még
bajvívás is lesz. Albion a lovagok egyike. Azután érdeklődik, lenne-
e kedved odautazni.
A meghívás oly készületlenül érte, hogy azt se tudta, mit
feleljen. Amennyi csinos lány akadt Philadelphiában – már az is
meglepte, hogy egyáltalán emlékezett rá. Azért el kellett ismerni,
hogy ez nagyon kedves tőle. Ha pedig a fényes külsőségekre, a
lovagi tornára és a lehetőségre gondolt, hogy a mesés
Philadelphiába utazzon, tüstént eldöntötte, hogy ebből nem
származhat kára.
Az apja másnapra azonban meggondolta magát.
– Nagyon messze van, Abby, és sosem lehet tudni, ki leselkedik
az utakon. Én magam nem tarthatok veled, de akkor ki menjen? Ha
patrióta katonákkal találkozol, talán nem ártanának neked, de nem
lehetünk biztosak semmiben. Nem – döntötte el a dolgot. – Igazán
kedves Grey-től, hogy gondolt rád, de ez most nem megy.
– Bizonyosan igaza van, papa – bólintott. Ha Mr. Grey Albion
csakugyan el akarja vinni a bálba, gondolta magában, más alkalmat
kell találnia.

*
Az előző év októberi saratogai vereség és a franciák tavaszi hadba
lépése csüggedést ültetett a britek szívébe, John Master világa
azonban csak 1778 hosszú nyarán kezdett meginogni. A változás
oly lassan történt, hogy nem is vette észre, pedig az elméjében és a
szívében egyszerre zajlott.
Úgy tűnt, a háború teljesen holtpontra jutott. Odalent
Philadelphiában, szerencsétlen Howe távozása nyomán, Clinton
tábornok vette át a parancsnokságot. Most, hogy a francia flotta
inváziója fenyegetett, a britek bölcsebbnek látták kivonulni és
visszatérni New Yorkba. Nemcsak a katonák távoztak, de hétezer
lojalistának is fel kellett szállnia a hajókra.
– Szegény ördögök – csóválta a fejét Master. – A britek igényt
tartanak a támogatásukra, de megvédeni már nem tudják őket.
Ahogy brit derékhad szárazföldi úton visszavonult, Washington
árnyként követte. Híre ment a Monmouthnál történt összecsapásnak
– Lee és Lafayette parancsnoksága alatt a patrióták sikeresen
megtámadták Cornwallis brit utóvédjét, és nagyobb károkat is
okoztak volna, ha Lee nem vonul vissza –, de a britek végül így is
biztonságban elérték New Yorkot, s a fiatal Albion szintúgy.
A Kongresszus végre visszatérhetett Philadelphiába, New York
azonban újra brit támaszpont lett, csak ezúttal Clinton tábornok
parancsnoksága alatt – miközben a város feletti White Plainstől
egészen a Hudson túlsó partján fekvő New Jersey-ig a patrióták
uralták a terepet. Júliusban Washington ötvenmérföldnyire előretört
a Hudson völgyében, fel West Point nagy magaslati erődjéig. A
gyengéd hangú levél, mely a Dutchess megyében élő Susan útján
jutott el hozzájuk, tudatta a családdal, hogy James biztonságban van
West Pointban. Fia arra kérte John Mastert, hogy intézzen el
számára néhány apróbb ügyet, ám ezen felül nem közölt többet.
Nem sokkal ezután, mintha csak rá akarná irányítani a
figyelmet a megváltozott stratégiai helyzetre, d’Estaing tengernagy
megérkezett a kikötőbe tekintélyes francia flottájával. Egy ideig ott
is maradt, elzárva a nyílt óceán felé vezető utat. Amikor megjött a
brit erősítés, az admirális időlegesen biztosabb helyet keresett a
partvonal mentén, a Rhode Island-i Newportnál, az üzenet azonban
így is célba ért. A franciák hadba léptek, és a britek immár a
tengereket sem uralják.
Két további bosszúság is nyomasztotta John Mastert.
Augusztusban újabb tűz ütött ki a városban, ami elpusztította
néhány bérházát, ám ennél is aggasztóbbnak találta a Dutchess
megyei birtokát érő fenyegetést.
Abban az évben sajátos helyzet alakult ki: New Yorkot a brit
Clinton tábornok uralta, míg a város körüli kiterjedt térséget, mely a
patrióták felügyelete alatt állt, egy azonos nevű patrióta kormányzó
– noha kettejük kapcsolata kimerült a névrokonságban. A patrióta
Clinton kormányzó égett a vágytól, hogy elkobozza minden ismert
lojalista hozzá tartozó földbirtokát. „Miután mi gondozzuk, ránk
maradt, tehát a mi birtokunk” – írta neki Susan, Master számára
mégis úgy tűnt, hogy csak idő kérdése, mielőtt a patrióta kormányzó
végképp megfosztja a földjétől.
 *
Augusztus végén váratlan látogató érkezett a házba, Rivers
százados. Rossz hírt hozott: feladta.
– Dél-Karolina immár két éve a patrióták kezén van, de Észak-
Karolinában még sok hozzám hasonló lojalista kitartott, tavasz óta
azonban elviselhetetlen az életünk. A feleségem és a gyermekeim
már útnak indultak Anglia felé. Nem tehetek mást, az ön kezébe
helyezem ültetvényem sorsát, abban a reményben, hogy egy napon
fedezik majd az adósságomat.
– A rabszolgák?
– Természetesen ők képviselik a legnagyobb értéket.
Átszállítattam őket égy barátom birtokára, ami a biztonságos
övezetben fekszik, de hogy meddig maradhatnak itt, azt nem tudom.
– Részletesen számot adott a rabszolgákról. – Sokuk képzett, így
értékesebbek. Ha talál rájuk vevőt, nyugodtan értékesítse őket.
– Nem tudna maradni még egy keveset? – kérdezte Master. –
Talán már nem tart soká…
Miután Philadelphiát elhagyták, a britek újabban egy dél elleni,
átfogó támadást emlegettek. Clinton tábornok már be is jelentette,
hogy expedíciós haderőt küld az egyik karibi sziget elfoglalására,
meg egy másikat Georgia ellen, ahol kevés a patrióta helyőrség,
viszont annál több a lojalista – de Rivers csak a fejét rázta.
– Figyelemelterelés, Master, hogy szétforgácsoljuk az erőinket.
Szaladgálhatunk körbe-körbe Amerika végtelen vadonjában, amíg
csak tetszik, de véleményem szerint akkor se szelídítjük meg.
Ezúttal nem.
A vacsoránál őszinte hangú beszélgetés folyt. Csupa régi barát
ülte körül az asztalt: John Master és Abigail, Rivers és Grey Albion.
Egy ponton Rivers Masterhez fordult.
 – Egyszer megkérdeztem, gondolt-e rá, hogy visszavonuljon
Angliába. Akkor nem foglalkoztatta a lehetőség, de most talán más
színben látja a dolgot?
– Apám örömmel a szolgálatára lenne, uram – szúrta közbe
Albion –, amennyiben rá kívánná bízni a vagyonát. Máris ő kezeli
az ottani letétjeit.
– Egyelőre nem gondolok erre. – Master figyelemre méltónak,
ám egyszersmind lehangolónak találta, hogy Rivers és az ifjú
Albion egyaránt erre buzdítják.
Az igazi dilemmát mégsem katonai vagy anyagi ügyek, hanem
az erkölcsi aggályok okozták.
Tavasszal a brit kormány, megriadván a franciák hadba
lépésétől, újabb megbízottakat küldött New Yorkba, hogy még
egyszer próbáljanak megegyezésre jutni a gyarmatosokkal. Master
találkozott velük, mielőtt elutaztak délre, hogy próbát tegyenek a
Kongresszussal. A legkülönbnek egy Edén nevű férfit talált, ám
bármily hosszan társalgott is vele, amikor hazatért, csak a fejét
csóválta.
– Úgy tűnik – árulta el Abigailnek –, hogy György király abban
látja a kiutat, ha megvesztegeti a Kongresszus tagjait. Meg is
mondtam: „Tudja, ez nem a brit parlament.”
Egy-két napig elgondolkodtatta a dolog – még ha mélyebb
következtetést nem is vont le belőle –, hogy a Kongresszus
vélhetően magasabb erkölcsi szinten áll, mint a kormány, amelynek
ő lojális híve.
A felfedezésre, ami alapjaiban rendítette meg, augusztus végén
került sor.
West Pointból küldött levelében James egy olyan szolgálatot
kért tőle, amit immár hetek óta halogatott, csak mert túlságosan
időrablónak gondolt. Augusztus végén azonban, mardosó
bűntudatának hatására, elszánta magát, hogy a dolog végére jár.
James egyik emberének fivérét fogságba ejtették a britek. A
család már több mint egy éve nem hallott felőle, és úgy hitte, New
Yorkban börtönözték be. James megkérdezte apját, kiderítené-e, mi
lett vele. A férfit Sam Flowernek hívták.
Egy egész napjába került megtudni, hogy Flower egységét
előbb a város egyik templomában őrizték, majd áthajózták az East
River túlsó partjára. Egyéb értesülés nem állt rendelkezésre.
A másnapi tikkasztó hőségben még örült is, hogy elszabadulhat
a bűzös városból, és kompon átutazhat Brooklynba. A kompkikötő a
város északi felével szemközt feküdt, ahonnét a folyó keletnek
kanyarodott. Manhattan felől a vízparti épületek lassan
elmaradoztak. A brooklyni oldalon a folyókanyart megkerülve az
ideérkező szikes mezőket, zsinegfűcsomókat, nyílt vizet és
ingoványokat láthatott maga előtt, melynek holland nevét már
réges-rég Wallabout-öbölre változtatták. Itt, ebben az öbölben
alakították ki az általa keresett börtönöket.
Hajótestekben. Használaton kívüli hajókban, jobbára
olyanokban, amelyekkel az állatokat szállították. Komoran,
megfeketedve, megroppanva, árboc nélkül horgonyoztak a
sekélyesben, nem egészen másfél mérföldnyire a várostól, a
folyókanyarnak köszönhetően mégsem szem előtt. Itt volt a Jersey,
az úgynevezett kórházhajó; a Whitby, a tavaly kiégett üres hajóhéj,
melynek elszenesedett és csorba bordái gyászosan meredeztek az
égre; meg a tucatnyi egyéb hajó, mind telezsúfolva rabokkal.
Könnyen talált egy dereglyést, aki kivitte a vízre. Az első hajón
a szolgálatos – nagydarab férfi tömött pofaszakállal – vonakodott a
fedélzetre engedni, de egy aranypénztől jobb belátásra tért, így
nemsokára ott állhatott a hajón.
A reggeli napfényben, szemközt az alig egy mérföldre eső
Manhattan-szigettel, akár még kellemesnek is találhatta volna a
fedélzetről nyíló panorámát, a börtönőr azonban továbbra is olyan
gyanakvó és ellenséges maradt, hogy amint a hajóra tette a lábát,
kezdte úgy érezni, mintha sötét felleg takarná el a napot. Amikor
megemlítette Sam Flower nevét, a fickó csak megvetően vonogatta
a vállát.
– Kétszáz lázadó kutya van itt – felelte. – Elég ennyit tudnom.
Amikor azt kérdezte, lemehet-e körülkérdezni, a fickó úgy
nézett rá, mintha megháborodott volna. Ezzel együtt elvitte egy
fedélzeti ajtóhoz, hogy felnyissa előtte.
– Le akar menni? – kérdezte. – Hát csak menjen. – Ám ahogy
Master belépett, oly erővel csapta meg a vizelet, a mocsok és a
rothadás bűze, hogy hátratántorodott.
E pillanatban egy másik fedélzeti nyílás mögül hanyagul
felöltözött muskétás jelent meg, a nyomában két alakkal. Amint
azok ketten a fedélzetre léptek, az ajtó döngve lecsapódott.
– Kettesével engedjük fel őket – jegyezte meg a börtönőr. –
Mindig csak kettesével.
Master alig hallotta. Meredten nézte a férfiakat, akik nem
csupán lesoványodtak, de valóságos élő csontvázaknak, tűntek.
Mindkettő halálosan sápadt volt, ám egyiküket beesett szeme
alapján még láz is gyötörte, és láthatóan alig állt a lábán.
– Éheznek – mormolta maga elé.
– Még szép, hogy éheznek. – A börtönőrnek most először
változott meg az arckifejezése, amikor szó szerint elmosolyodott. –
Én aztán nem adok nekik enni.
– Szerintem ez az ember beteg – hebegte Master.
– Beteg? Remélem, haldoklik.
– A halálát kívánja?
– Legalább lesz hely a következőnek.
 – Hát nem kap pénzt, hogy etesse őket? – emelte fel a hangját
Master.
– De kapok. Ők meg élnek vagy halnak tetszésük szerint.
Inkább halnak.
– Hogy bánhat így, uram, a gondjaira bízott foglyokkal?
– Ezekkel? – A férfi arca eltorzult az utálkozástól. – Férgek, én
csak úgy hívom őket. Hazaárulók, akiket egytől egyig fel kéne
kötni. – Biccentett a város felé. – Gondolja, hogy odaát jobb a
helyzet?
– Nem tudom, uram, mit szólnának ehhez a felettesei – jegyezte
meg fenyegetően Master.
– A feletteseim? – A férfi olyan közel hajolt, hogy arcában
érezte pállott leheletét. – A feletteseim, uram, azt mondanák: „Jól
van, jó és hű szolgám.” Miért nem megy és kérdezi meg őket, ha
már ennyire érdekli, mit gondolnak? – Azzal leparancsolta a
hajójáról.
A következő úszó börtönnél egy fiatal tiszt dugta ki a fejét,
majd tájékoztatta előzékenyen, hogy nem jöhet a fedélzetre, mert a
rabok fele sárgalázban szenved.
A harmadik helyen mindazonáltal több szerencséje volt. Maga a
hajótörzs szinte teljesen szétkorhadt, ugyanakkor a magas, vékony,
markáns arcvonásokkal rendelkező foglár, aki odafent fogadta,
szabványos tiszti egyenruhát viselt, és szabatosan felelt a kérdéseire
is. Pontos nyilvántartást vezetett azokról, akik valaha megfordultak
a hajóján. Sam Flower is köztük volt.
– Meghalt, uram, hat hónappal ezelőtt.
Amikor rákérdezett, hol földelték el, a tiszt a sós ingovány felé
intett. A tetemeket ott és körben mindenfelé tömegsírokba temetik,
magyarázta. Túlságosan sokan vannak, egyébként is közönséges
bűnözők.
 Master nem szólt. Legalább megtudta, amiért ideküldték. Már
távozni készült, amikor tűz nyomaira lett figyelmes az előfedélzeten
– a lángok nemrég csaphattak fel, de nem jutottak messzire. Miután
nem tartotta valószínűnek, hogy a zord foglár ne tartana kézben egy
ilyen váratlan eseményt, merő kíváncsiságból megkérdezte:
– Hogyan jutnának ki a foglyok, ha a tűz elterjedne?
– Sehogy, uram.
– Csak kiengedné őket, hogy a vízbe vethessék magukat?
– Nem én, uram. Lezárnám a fedélközt, és hagynám, hogy
bennégjenek. Ezt a parancsot kaptam.
John Master komor hangulatban tért vissza a városba.
Leginkább azon ütközött meg, hogy az angolok, a tulajdon
honfitársai képesek így viselkedni. A patrióták törvényes
értelemben talán nem hadifoglyok – erről még folyt a jogi huzavona
de bármi is legyen a státuszuk, mit mond saját kormányának
emberségéről, ha így bánik velük? Hívhatják őket lázadóknak és
bűnözőknek, gondolta, mondhatják, hogy kötelet érdemelnek –
kivált, ha idegenekről van szó, nem a saját fiaikról –, de olyan
tisztes gazdákkal, kiskereskedőkkel és iparosokkal szemben, akik a
patrióták zömét alkotják, miféle vakság, előítélet – ne adj Isten:
könyörtelenség – kell ahhoz, hogy hajóközökbe zárják, s ily módon
meggyilkolják őket?
Eddig persze ő se tudott erről, nyugtatgatta magát, hiszen a
hajók félreeső helyen horgonyoznak. Igaz, a látogatásai során Susan
beszámolt neki a patrióta újságok cikkeiről, melyek élesen kikeltek
a foglyokkal való bánásmód ellen, ám ezeket durva túlzásoknak
tartotta, s ebbéli meggyőződésében mások is megerősítették –
köztük közeli barátja, Howe tábornok.
De vajon elment egyszer is a városi börtönbe, alig
százlépésnyire az otthonától? Nem, nem ment. Ahogy erre gondolt,
fülébe visszhangzott egy másik, mindennél borzasztóbb mondat,
amit az első hajón megismert kellemetlen fickó szájából hallott:
„Gondolja, hogy odaát jobb a helyzet?”
A rákövetkező héten belefogott diszkrét nyomozásába. Nem
szólt Albionnak – nem akarta nehéz helyzetbe hozni –, de a
városban így is akadtak elegen, akiktől beszerezhette az értesüléseit.
Itt egy kedélyes beszélgetés valamelyik őrrel; ott néhány bizalmas
szó egy tiszttel. Csendes eltökéltséggel, s felhasználva mindama
készséget, amire ifjúkorának fogadóiban tett szert, fokozatosan
kiderített mindent.
A börtönőr jól mondta: a városbéli börtönökben ugyanilyen
körülmények uralkodtak. A kisajátított templomok és raktárak falai
közt a foglyok hullottak, akár a legyek, hogy tetemeiket kocsikra
rakodják, és az éj leple alatt elszállítsák. Loring, kinek felesége az
öreg Howe tábornok társaságaként szolgált, arcátlanul ellopta
javaikat és az élelmezésükre adott pénzt. S nem lehetett kétséges:
bárhogy tagadta, a kedélyes Howe tábornok, akinél oly sokszor
vacsorázott, tudott mindenről.
Szomorúság, szégyen és viszolygás lett rajta úrrá, de mégis, mit
tehetett volna? Mások felvethetnék a kérdést, de ha ő lenne, mit
mondanának az emberek? Master fia patrióta, a lojalitása tehát
erősen kétes. Nem, nem tehetett semmit. Abigail és a kis Weston
érdekében hallgatnia kellett.
Nem kis gyötrelmet okozott hát neki, amikor szeptember elején
az unokája tőle kért iránymutatást. A társaság kedvéért beíratta
Westont egy közeli iskolába, ahol más lojalista gyerekekkel tanult.
Jól tudta, hogy apjának személye előbb vagy utóbb előkerül, ezért
gondosan betanította a kisfiúnak, mit mondjon. Az alkalom most el
is jött.
– És mit mondtál? – tudakolta.
 – Hogy apámat rászedték a patrióták, és meggyőzték arról, hogy
továbbra is hűek a királyhoz, de mi reméljük, hogy nemsokára
hazatér.
– Helyes. – Az érvelés aligha állta meg a helyét, de Master mást
nem tudott kiokoskodni.
– Azt mondják, hazaáruló.
– Nem. Apád sok mindennel nem ért egyet, de attól még nem
áruló.
– De a lojalistáknak van igazuk, ugye?
– Remélhetőleg, bár ez egy összetett probléma.
– De ha az egyik oldalnak igaza van, a másik téved. – Weston
kezdett összezavarodni.
Master felsóhajtott. Mit mondhatna egy ilyen kisfiúnak?
– Én lojalista vagyok, nagypapa, ugye? – erősködött Weston. –
Mindig azt mondta.
– Igen – mosolyodott el Master. – Te lojális vagy.
– Nagypapa is lojalista, igaz? – Weston láthatóan vágyott a
megerősítésre.
– Természetesen – felelt Master. – Lojalista vagyok.
Nem mondhatta meg neki az igazat. Hogy olyan lojalista, aki
elveszítette a meggyőződését.

*
Ám ettől még jó üzletember maradt. Clinton tábornok is kedvelte,
így amikor szeptemberben felvetette, hogy ideje lenne felszerelni
egy újabb kalózhajót, Clinton elégedettnek tűnt.
– Vegyen csak el a franciáktól és patriótáktól mindent, ami
tetszik – biztatta a tábornok. – Minket csak lekötelez vele.
Az út előkészületei jól haladtak, amikor kisebb incidens történt,
ami meglepetésként érte. Egy reggel a kis könyvtárban dolgozott,
amikor Hudson belépett, és bizalmasan szót kívánt váltani vele.
– Solomonról szeretnék beszélni, Főnök – kezdte. – Már egy
ideje betöltötte a huszonötöt.
Hát persze. Master elfojtott bűntudatot érzett. Mindig azt ígérte,
hogy felszabadítja Solomont, amint betölti a huszonötöt, és a háború
sem lehetett elégséges indok, hogy erről elfeledkezzen.
– Még ma szabad lesz – ígérte meg tüstént, ám legnagyobb
elképedésére Hudson megrázta a fejét.
– Azt reméltem, Főnök, hogy egy ideig még rabszolga
maradhat.
– Csakugyan? – Master teljes értetlenséggel meredt rá.
– Az a helyzet – vallotta meg Hudson –, hogy rossz társaságba
keveredett.
Hudson nem tartotta szükségesnek, hogy beszámoljon
Masternek a vitáról, amit aznap reggel folytatott Solomonnal, és
végképp nem kívánt hangot adni annak a gyanújának, hogy mivel is
foglalatoskodik Sam és Charlie White társaságában. Türelmetlen
ifjúnak látta a fiát, aki csak a kalandot keresi. Apaként meg is tudta
érteni, egyvalamit azonban kristály-tisztán látott.
Aki feketének született, abban senki sem bízik. A britek ugyan
szabadságot kínálnak a rabszolgáknak, de csak azért, mert így
akarják meggyengíteni a déli patrióta ültetvényeseket. Ha
megnyerik a háborút, aligha segítik tovább a feketéket. Ha pedig
valamiért mégis a patrióták győznek, igyekeznek majd a lehető
legtöbb rabszolgát visszaszerezni.
Biztos semmiben sem lehetett, de Hudson úgy érezte, azzal
teszi a legtöbbet családjáért, ha rábízza John Master védelmére.
Ezért is borzasztotta el a fiú fenyegetőzése: „Ha megkapom a
szabadságom – jelentette ki –, megyek és csatlakozok Master
századoshoz.” „S ha nem kapod meg a szabadságod – kérdezte
maró gúnnyal akkor mi lesz?” „Akkor talán elszökök a britekhez, és
úgy vívom ki.” Akármelyik ostobaságot követi is el a fia, Hudson
nem látott mást, csak katasztrófát.
– Solomon nem akar semmi rosszat, Főnök – bizonygatta
Mastemek – csak nagyon nyughatatlan, és attól félek, mindenféle
bajba sodorná magát, ha szabad lenne. Az a helyzet – ismerte be
gyászos hangon –, hogy nem tudom, mihez kezdjek vele.
– Ez esetben – mosolyodott el Master –, talán én tudok egy
megoldást. Hadd szolgáljon az új kalózhajón. Így kalandozhat,
mégis távol marad a bajtól is. Amit összerabolnak, abból a
legénység is részesül, és amint vége ennek a perpatvarnak,
felszabadul. Ez megteszi?
– Nagyon is, Főnök – felelte Hudson. – Azt meghiszem.
Nem sokkal utána, hogy Solomon elvitorlázott a kalózhajóvá
alakított kereskedőhajón, Master mosolyogva fordult Hudsonhoz:
– Minden reményünk megvan, hogy remek New York-i kalóz
válik belőle!

*
Október havában John Master újabb levelet kapott Vanessától.
Többször is elolvasta, amíg biztos nem lehetett, hogy jól megértette
az abban foglaltakat.
Akárhogy is csűri-csavarja, gondolta, a tettei alapján
egyértelmű, hogy vajmi kevés érdeklődést mutat a férje vagy a fia
iránt – legyen ez az ő számára bármily felfoghatatlan.
– Ha Vanessa szeretné a fiút – jegyezte meg Abigailnek –
mostanra már eljött volna érte.
Aktuális levelében az asszony a maga szenteskedő módján
hangot adott reményének, hogy a kis Weston jó helyen van a
házában, majd szenvelegve arról érdeklődött, megtévelyedett
férjében fellobbant-e végre a tisztesség szikrája, hogy hátat
fordítson a lázadók ügyének, s miként rokona, Rivers százados,
New Yorkot hátrahagyva visszatérjen a civilizációhoz. Dióhéjban:
visszaviszi-e a kis Westont Londonba? Master, aki figyelmesen
tanulmányozta a levelet, és pontosan olvasott a sorok között, rövid
úton kihámozta a lényeget.
Az asszony tisztázni akarta, hogy neki kell-e gondoskodnia a
kisfiáról, vagy pedig háborítatlanul élhet tovább. Ez alighanem azért
vált ilyen fontossá, mert egy másik férfi felé kacsingatott. Ha
szeretőt akart tartani, a kisfiú jelenléte ezt határozottan
megnehezítette volna. Csaknem annyira, mint a férjéé.
Gondosan fogalmazta meg a hasonlóan álságos válaszlevelet.
Tudja, írta, mennyire vágyakozik látni egyszülött fiát, ám jelen
pillanatban, amikor a patrióta kalózok a nyílt tengereken is
kivetették a hálójukat, alkalmasabbnak véli New Yorkban tartani a
fiút.
Belegondolt, továbbítsa-e a levél tartalmát Jamesnek, de úgy
döntött, nem sok értelme lenne. A kis Weston felé sem tolmácsolta
anyja legjobb kívánságait. A fiú már csak nagyritkán említette az
anyját, és jónak látta, ha ez így is marad.

*
Abigail számára csendesen teltek az elkövetkező hónapok. Akadt
épp elég dolga a ház vezetésével. O vigyázott Westonra, ha épp nem
az iskolában tanult, és néhány hetente részletes jelentést írt a
fejlődéséről, ami a családi hírekkel egyetemben, Susan
közvetítésével jutott el Jameshez. Noha a levelek hosszú időn át
utaztak, mire elérték West Pointot, Abigail tudta, hogy fivére
hálásan fogadja őket.
Grey Albion és tiszttársai visszatértek a házba. Egy ideig úgy
tűnt, Grey-t levezénylik Georgiába, Clinton tábornok azonban
meggondolta magát, és New Yorkban tartotta, viszont úgy
elhalmozta feladatokkal, hogy Abigail egyre kevesebbet látta.
Ahogy közelgett a tél, Clinton őt bízta meg azzal, hogy melegen
tartsa a katonáit.
– Attól tartok – jegyezte meg Albion egy decemberi napon –, ki
kell vágatnom néhány igen szép fát az északi birtokokon. Nem
szívesen teszem, de nincs más választásom. – Gyakran napokra
elment. Abigail nem feltétlenül követte, hogy merre jár, de még
neki is el kellett ismernie, hogy nagykabátjában,
szőrmekucsmájában és fejszével a kezében a brit tiszt igen
jóvágásúnak tűnt.
Ha mégis otthon tartózkodott, Albion ugyanúgy eljátszadozott a
kis Westonnal, mint azelőtt, és őt is elkísérte, amikor sétálni vitte a
fiút. A viselkedésében mindazonáltal észrevett némi változást. A
hetyke arrogancia, ami korábban olyannyira bosszantotta, mintha
visszaszorult volna benne. Mióta elűzték őket Philadelphiából, s
útközben többször összecsaptak a patriótákkal, több tiszteletet
mutatott ellenfelei iránt.
– Igazi reguláris hadsereg benyomását keltik – ismerte el. – A
következő hadjáratban számíthatunk néhány kemény ütközetre.
Abigailnek feltűnt, hogy vele is másként viselkedik. Ha azelőtt
úgy bánt vele, mint a kishúgával, most már komolyabb témákat is
szóba hozott – a háború állását, a békekötés esélyét, a gyarmatok
jövőjét –, sőt a véleményét is kikérte, és azt ugyanolyan súllyal
mérlegelte, mint a magáét.
– Bár megmutathatnám Londont, Abigail kisasszony! –
sóhajtott fel egyszer.
A társalgás fenntartása érdekében megkérdezte, mi tetszik neki
a leginkább Londonban. Apja mesélt neki a főbb látnivalókról,
Albion azonban meghittebb dolgokat említett: a folyóparti régi
parkokat; az ősi templomokat, ahol egykor keresztesek imádkoztak;
a szűkös ki utcákat a favázas házakkal és kísérteties visszhangokkal.
Ilyenkor jóvágású arca egészen ellágyult.
Egy másik napon a családjáról mesélt.
– Úgy vélem, tetszenének önnek, Abigail kisasszony. Édesapám
nagyon udvarias. Otrombának és esetlennek érzem magam mellette.
– Egyszer még öreg nevelőjét is szóba hozta. – Még mindig a
házunkban él, noha már közel járhat a nyolcvanhoz. Szívesen leülök
mellé, és beszélgetek vele, ha időm engedi. – Abigail jóleső érzéssel
gondolt bele, hogy ilyen gyengéd és gondoskodó tud lenni.
Ahogy eljött 1779 tavasza, reménykeltő hírek jöttek délről.
Odalent Georgiában a vörös kabátosok elfoglalták Savannah-t, majd
Augustát. Nemsokára egész Georgia visszakerült brit fennhatóság
alá. New Yorkban beszélni kezdtek egy felfelé irányuló újabb
expedícióról. Albion csak futólag említette neki ezeket a terveket,
apja azonban mást is elárult:
– Könyörgött Clintonnak, hadd mehessen. Tenni akar végre
valamit. – Nem sokkal később ezt hallotta tőle: – Albionnak
teljesült a kívánsága.
Május végéig kellett várni, amíg a kis flottilla készen állt az
útra. Abigail ott állt apjával a rakparton, hogy lássa távozását. A
skarlátszín tunikát és fehér keresztszíjat viselő katonák nagyon
fessnek tűntek. Míg Grey Albion lelkesen tette a dolgát, Abigail
ráeszmélt, hogy még sosem látta őt így: keményen, szigorúan,
pattogósan parancsokat osztogatni – érthető módon ahhoz is túl
elfoglaltan, hogy felfigyeljen rá.
 Ahogy a hajók kisoroltak a folyó közepére, és északnak
indultak, az apjához fordult.
– James is ott van, papa. Mi lesz, ha ő és Grey…
– Tudom, Abby – felelt csendesen Master. – Inkább ne is
gondoljunk rá.

*
Eltelt némi idő, mire szállingózni kezdtek a hírek. A vörös
kabátosok derekasan harcoltak. Washington megtartotta West
Pointot, két kisebb erődről viszont le kellett mondania. Azt
beszélték, hogy komoly veszteséget szenvedett.
Grey Albiont egy nappal ezután hozták haza. Abigailnek át
kellett vinnie Westont az egyik barátjához, míg a seborvos a
munkáját végezte.
– Nincs miért aggódni – jelentette ki határozottan az apja. –
Csak kapott egy muskétagolyót a lábába. A seborvos rövid úton
kiszedi. – Amikor később visszatért, apja mégis komornak tűnt. –
Minden rendben, csak alszik – nyugtatta meg Westont, Abigailnek
azonban bevallotta: – Sok vért veszített.
Amikor reggel meglátogatta, a férfi félig lehunyt szemmel is
ráismert, és bágyadtan elmosolyodott. Másnap többször bement
hozzá. Este feltűnt neki, mennyire borzong. Éjjelre már magasra
szökött a láza.
A seb elfertőződött. A doktor, aki jól ismerte őket, azonnal ott
termett.
– Kérem, gondoskodjon róla, Abigail kisasszony – fordult
hozzá, miután kitisztította a sebet. – Ön jobb szolgálatot tehet neki,
mint akármelyik nővér. Imádkozzunk, hogy a fertőzés ne terjedjen
tovább – tette hozzá –, akkor talán nem kell levágnom a lábát.
Tegyen meg mindent, hogy leszorítsa a lázat. Az most a legnagyobb
ellenségünk.
Az elkövetkező napokban Albion állapota ingadozó volt, olykor
láz gyötörte és félrebeszélt, ilyenkor lehetőség szerint próbálta
hűvösen tartani a homlokára és testére fektetett vizes törölközőkkel,
máskor, világosabb pillanataiban, láthatóan aggódott.
– Le fogják vágni a lábamat? – kérdezte.
– Dehogy – hazudta –, erről szó sincs.
Istennek hála, a fertőzés nem terjedt tovább – noha tíz teljes nap
telt el, mire a seb gyógyulni kezdett, és több mint egy hónap, mire
mankóra támaszkodva és bicegve már emlékeztetett régi önmagára.
A megelőző napon, mielőtt először járni kezdett, történt valami
– már ha megtörtént egyáltalán. A füles karosszékben ücsörgött a
szobájában, míg a férfi aludt. A délutáni napfény kellemesen
beáradt a nyitott ablakon. A szobára némaság borult. Bizonyára ő is
elszenderedett, mert álmában együtt sétálgattak a vízparton, amikor
a férfi hirtelen felé fordult, hogy lágy hangon, mégis nagy átéléssel
megjegyezze: „Még mindig oly fiatal, de hol találhatnék önhöz
hasonlót?”
Ahogy felriadt, a férfit is ébren találta, amint elgondolkodva
nézte őt. Utána sokáig tűnődött, hogy valóban kimondta-e a
szavakat, vagy csupán álmodta őket.

*
Ekkoriban Master üzletének sajátos részét képezték Susan
látogatásai. Nagyobbik lánya gyakorta leutazott Dutchess megyéből
két-három szekérre való terménnyel. Ilyenkor ő gondoskodott ezek
értékesítéséről, a britek pedig készséggel felvásároltak mindent,
amit csak az asszony kínált. Az üzlet az utóbbi hónapokban a
szokásosnál is jövedelmezőbbé vált, addig ugyanis az északi
irokézek csónakokon szállították a városba a kukoricát, ám ezt az
útvonalat a patrióták lezárták. Amikor Susan legutoljára két szekér
kukoricát hozott, Master a háború előtti árak ötszörösét is megkapta
érte.
Ami az efféle ügyletek tisztaságát illeti: Susan egyszerű
válasszal szerelte le húgát, amikor azt firtatta, kinek az oldalán áll.
– Amelyik oldalon a szomszédjaim, Abby – felelte. – Sokan
vagyunk így. A patrióták uralják Dutchess megyét, így hát én is
patrióta vagyok, de ha a britek jó pénzt adnak a kukoricámért, tőlem
megkaphatják. Ami a selymet, teát és bort illeti, amit New Yorkból
visszafelé szállítok, a felénk élő patrióták örömmel átveszik, és
egyetlen szóval se kérdezik, honnét való.
– Mit gondolna Washington attól, hogy eladod nekünk a
kukoricád? – kérdezte Abigail.
– Felrobbanna mérgében, de nem fogja megtudni.
– Hát James?
– Hasonlóképpen, ezért neki sem kell megtudnia.
Az ellentétes irányú üzleti forgalmat a brit hatóságok
nyilvánították törvénytelennek. New York lojalista kereskedői
semmit sem adhattak volna el a lázadóknak, a tiltással azonban
senki sem törődött. A brit kereskedők örömmel ellátták a patriótákat
bármilyen luxuscikkel, amit csak meg tudtak fizetni. Retorzió
egyedül azokat érhette, akik lebuktak, ilyesmi azonban ritkán
történt. Amikor elhagyta a várost, Susan egyszerűen lefizette az
őröket.
Master ezen a téren is tanújelét adta régi vágású lojalitásának.
Noha pontosan tudta, mit művel Susan, következetesen megtagadta,
hogy ő maga is részt vegyen a patrióták ellátásában. Abigail ezért
lepődött meg azon a beszélgetésen, amelyre szeptember egyik
napján, az apja könyvtárában került sor.
Grey Albion nem tartózkodott otthon. Előző nap – hálája
jeleként, amiért odaadóan ápolta – két gyönyörű ajándékot is adott
Abigailnek: egy selyemsálat, amit gondosan úgy választott ki, hogy
passzoljon legkedvesebb ruhájához, valamint a Gulliver utazásai
egy díszkötéses példányát, miután Abigail egyszer megjegyezte,
mennyire tetszett neki. Örömmel töltötte el, és mélyen megérintette,
hogy a férfi vállalta ezt a fáradságot. Albion aznap délelőtt elment
az erődbe, hogy találkozzon Clinton tábornokkal, és sokáig nem is
várták vissza. Weston iskolába ment, így Abigail és az apja
kettesben lehettek, amikor Susan megérkezett a házba.
Aznap három szekérrel jött a városba. Apja tüstént indult, hogy
gondoskodjon a termények eladásáról, ám még előtte, Abigail
őszinte döbbenetére, megjegyezte:
– Van a raktárban egy kis selymem, meg némi finom borom és
konyakom. Mit gondolsz, tudnád értékesíteni odafent?
– Hogyne. – Susan felkacagott, Abigail azonban mélyen
megbotránkozott.
– Apám! Csak nem akarja támogatni a patriótákat?
Apja megvonta a vállát.
– Miért hagynám elveszni a készleteket?
– De ha Clinton tábornok rájön?
– Reméljük, nem teszi. – Apja hangjában valami arról
árulkodott, hogy – ki tudja, milyen okból – nagyot változott a
meggyőződése.
Amint otthagyta apját és Susant a könyvtárban, hogy kilépjen a
folyosóra, meglátta Grey Albiont. Nem hallotta őt visszatérni. A
férfi rezzenéstelenül állt, és elgondolkodva nézte. Attól tartva, hogy
kihallgatta az iménti szóváltást, elpirult, kimentette magát, és
visszatért a könyvtárba, hogy figyelmeztesse apját. Mire visszatért a
hallba, Albion már eltűnt.
Aznap sokat tűnődött azon, mit tenne Albion, ha kihallgatta
volna őket. Kötelességének érezné, hogy tájékoztassa Clinton
tábornokot? Úgy viselkedne, mint aki semmit sem tud? Nem tehet
mást, kivárja a végét.
Annál nyugtalanabb lett, amikor Albion este azt kérte, hogy
válthasson néhány szót bizalmasan az apjával. A két férfi
visszavonult a könyvtárba, magára zárta az ajtót, és jó ideig fojtott
hangon tárgyalt odabent. Amikor végül kilépett az ajtón, Albion
komolynak tűnt, de nem mondott semmit. Megkérdezte apját,
előhozta-e Grey az illegális szállítmányok kérdését, de az csak
ennyit felelt:
– Ne kérdezz semmit.
Minthogy Grey az elkövetkező napokban hivatalosan nem
emelt panaszt az apja ellen, Abigail feltételezte, hogy négyszemközt
rendezték a kérdést.

*
Nem sokkal ezután Albion újra felvette a szolgálatot. Clinton
tábornok a vezérkarban vette hasznát, így minden korábbinál
elfoglaltabb lett. Talán az új feladata miatt, de Abigailnek úgy tűnt,
hogy – miután kifejezte háláját a gondoskodásáért – némi
távolságtartással kezeli őt. S bármennyire tudta, hogy erre nincs
semmi jogalapja, a tudat bosszúsággal töltötte el.
Mintha az egész házra egyfajta komorság telepedett volna. Híre
jött, hogy a patrióta kormányzó elvette Masterék birtokát.
Bármennyire is lehetett előre sejteni, ez sem vette el a csapás élét.
Az óceán túlsó partjáról még rosszabb hírek érkeztek.
 – Úgy tűnik – árulta el neki Albion –, Európa egészen
megragadja az esélyt, hogy csapást mérjen a Brit Birodalomra. A
franciák meggyőzték a spanyolokat, hogy csatlakozzanak hozzájuk.
A francia és a spanyol flotta már a Csatornában van, de vélhetően
Gibraltárnál is támadni fog. A spanyolok nyilván megindulnak
ellenünk Floridában is. A hollandok szintén ellenünk vannak, a
németek és oroszok pedig kaján örömmel háttérbe vonulnak, hogy
lássák, ki győz. – Mindennek a tetejébe az amerikai kalóz, John
Paul Jones a franciáktól kapott hajókkal nem átallta feldúlni
Britannia partvidékét.
Közben a brit katonák újabb kontingense érkezett.
– A fél csapat már betegen jött – csóválta a fejét Albion. – El
kell különítenünk őket, nehogy másokat is megfertőzzenek. –
Abigail az elkövetkező két hétben alig látta őt.

*
Október elején, amikor egyik este a szalonban találta őt, Grey
Albion szerényen bejelentette:
– A többi tiszttel kis táncmulatságot készülünk tartam, Abigail
kisasszony. Nem tudom, részeltetne-e a kiváltságban, hogy a
társaságát élvezhessük. – A helyőrségi összejövetel, ahogy
hivatalosan nevezték, havonta kétszer került megrendezésre a
Broadwayn álló City Tavern nagytermében. Néha az apja is elvitte
ide, ám a meghívás most közvetlenül a férfitól jött, ami
meglepetésként érte. Habozni látszott.
– Mindazonáltal figyelmeztetnem kell – sietett hozzátenni a
férfi –, hogy a mulatság talán nem az ízlése szerint való.
– Amennyiben?
– Nos, az ilyet abesszin bálnak szokás hívni.
 Abigail meglepetten nézett rá.
Az elmúlt néhány hónapban még egy szembeötlő változás
történt New Yorkban. Akkor kezdődött, amikor a háborút minden
létező szintre kiterjesztő Clinton tábornok bejelentette: a patrióta
hadseregben szolgáló négerek, amennyiben New York városába
dezertálnak, szabad emberként élhetnek, és tetszésük szerinti
foglalkozást űzhetnek. A bejelentésnek a vártnál is nagyobb hatása
lett – olyannyira, hogy Albion bevallotta Masternek:
– Be kell vezetnünk valamiféle korlátozást.
Mindez érthető módon felbőszítette a patriótákat. A Long
Island-iek máris komoly károkat szenvedtek, miután a szökevény
rabszolgák elárulták a brit csapatoknak, hol találják elrejtett
értékeiket, míg a Staten Islanddel szemközt, Monmouth megyében
egy dandár – a vakmerő fekete tiszt, Tye ezredes vezetésével –
patrióta csapatokat terrorizált. „Az átkozott britek újabb
rabszolgafelkelést kavarnak” – tiltakoztak sokan, a városban
azonban mindez sajátos visszhangot vert. „Végre találtam egy
rendes ácsot és raktárost” – hálálkodott az égnek Master. „Végre
kaptunk rendes erősítést” – jelentette Albion. A Broadwayn még
egy új laktanyát is fel kellett húzni.
A legfurcsább változás mégis a város társasági életében zajlott.
A birodalom sajátos érdekessége maradt, hogy míg Britannia
minden más nemzetnél több rabszolgát árult és dolgoztatott az
ültetvényeken, magában Britanniában alig láttak rabszolgát. Albion
és a hasonszőrű fiatal tisztek számára New York szabad feketéi így
egzotikus különcségnek számítottak, ezért táncesteket szerveztek,
ahol feketék játszottak hegedűn és bendzsón, s hogy még
érdekesebb legyen: az ilyen alkalmakat megnyitották a feketék előtt
is. Remek móka, gondolták. Ilyen aztán nincs máshol.
– Nem biztos, hogy az apja helyeselné.
 Igaz, ami igaz: némely tory lojalista hangot adott
felháborodásának, amiért a feketék így elárasztották a várost,
Master azonban a Trinity tanácsának tagja volt, a Trinity pedig
mindig is nagy hangsúlyt fektetett a fekete közösség iskoláztatására.
– Örömmel elmennék a mulatságukra – felelte Abigail, épp
csak csipetnyi rosszallással.
Apja vetette fel, hogy Hudson és a felesége elkísérhetné a
fiatalokat. A mulatságot nem messzire rendezték, így mindnyájan
gyalogosan is megtehették az utat.
Jókora tömeg gyűlt össze: felerészben feketék, mutatóba
néhány civil a városból, a többi brit tiszt és a vendégeik. Ezer
gyertya fénye ragyogta be a termet. Bármily nehézséget okozott is
az élelmiszer beszerzése, pazar frissítők álltak rendelkezésre. A
zenekar megalapozta a jó hangulatot, és a tánc is a szokásos rendet
követte, leszámítva a formális nyitótáncot – jelen helyzetben a
francia négyeshez senki sem érzett kedvet. A társaság egyenesen
rátért a dzsigekre, reelekre, quadrillekre és népies táncokra. Olyan
népszerű dallamok hangzottak el, mint a „Sweet Richard”, a
„Fisher’s Hompipe” és a „Derry Down”. Abigail elégedetten látta
azt is, hogy legyen bármily pezsgő a hangulat, a mulatság
megmarad az illendőség keretei között.
Hudson elemében érezte magát, Abigail pedig rádöbbent, hogy
még életében nem látta őt ilyen környezetben. Többször is azon
kapta magát, hogy egy-két pillanatra vele kerül párba, és a férfi
nevetve megpörgeti. Látta, ahogyan Albion hasonlóképpen tesz
Hudson feleségével. Persze ő maga is sokszor megfordult a karján.
Mind egy asztalhoz ültek: Albion és a barátai, a Hudsonok és
két másik fekete pár, akit itt ismertek meg. Vidám társalgás folyt.
Abigail dicsérte Hudson tánctudását, mire a férfi komoly hangon
köszönetét mondott.
 – Hát én hogy táncolok, Mrs. Hudson? – tudakolta Albion
jókedvűen. Az asszony csak egy pillanatig habozott.
– Nem rosszul… ahhoz képest, hogy csak egy jó lába van!
A kijelentést önfeledt taps és nevetés fogadta.
– Annyi is elég, hogy nemsokára csatába menjen – jegyezte
meg egyik tiszttársa.
– Igaz – ismerte el Albion mosolyogva.
– Ó? – élénkült fel Abigail. – Csakugyan elmegy?
– Igen – bólintott a férfi. – Csak ma kaptuk a hírt, hogy Clinton
tábornok egyesíti az erőit odalent délen, és engem is magával visz.
Talán újra kivehetem a részem a harcokból.
– Mikor indul? – kérdezte tőle.
– A hónap végén, ha minden igaz.
– Menjünk – kurjantott fel valaki. – Táncoljunk még egyet!
Utána mind együtt sétáltak haza. Már éjfél is elmúlt. Noha
érvényben maradt a kijárási tilalom – amihez Clinton tábornok
valami okból ragaszkodott –, az ilyen társasági események idején
lazítottak a szigoron. Az utcai lámpák szórványos fénye alapján
könnyen tájékozódtak. A két Hudson elöl haladt, míg ő és Albion
kissé lemaradt mögöttük. A férfi felkínálta neki a karját.
– Vigyáznia kell, nehogy odalent délen még egyszer meglőjék –
jegyezte meg. – Nem szívesen ápolnám újra.
– Igyekezni fogok – felelte a férfi –, bár nyilván végtelenül
unalmas lesz. Sehol egy kis csetepaté.
– Legalább lesz alkalma csapni a szelet a gyönyörű déli
lányoknak – vetette fel.
– Meglehet. – A férfi egy pillanatra elhallgatott. – De hol
találhatnék önhöz hasonlót? – kérdezte csendesen.
A szíve kihagyott egy ütemet. Ugyanazok a szavak. Hát
mégsem álmodta.
 Egy könnyed felelettel próbálkozott, de hang Se jött ki a torkán.
Csak sétáltak tovább némán.
Miután hazaértek, Hudson kinyitotta a bejárati ajtót, és beterelte
őket a szalonba. Az átható csendből arra lehetett következtetni,
hogy az egész ház aludni tért.
– Úgy vélem, a többiek szívesen innának egy pohárka brandyt
lefekvés előtt – szólt Hudson csendesen. – Csak egy percet kérek.
A szobában meleg fogadta őket. A kandallóban még parázslott
a tűz, amit Albion sietve felpiszkált. Abigail lerázta magáról
köpenyét. A férfi megfordult.
– Alig hiszem el, hogy itt hagy – törte meg a csendet Abigail.
– A legkevésbé sem vágyom rá. – A férfi olyan gyengéd
pillantást vetett rá, amit nem érthetett félre.
Felnézett rá, s az ajkai résnyire szétnyíltak, amint a férfi hozzá
lépett, és magához ölelte.
Teltek a percek, de Hudson nem tért vissza. Csupán a feléledő
tűz pattogása hallatszott, miközben a férfi megcsókolta. Egyre
szenvedélyesebben simultak egymáshoz, olyan hevesen
csókolóztak, hogy már ott helyben majdnem odaadta magát neki, de
ekkor kinyílt az ajtó, és apjának hangja hallatszott be a folyosóról,
mire ijedten szétrebbentek.
– Á – szólalt meg könnyed hangon az apja, amint ráérősen
besétált a szobába –, hát visszatértetek. Remek. Felteszem, jól sült
el a mulatság.
– Ó, igen, uram, nagyon is jól – felelt Albion.
Váltottak még néhány udvarias szót, mielőtt a férfi elment
lefeküdni.

*
Az indulásig hátralévő időben Albionnak rengeteg dolga akadt.
Clinton tábornok nyolcezer katonájával szándékozott lehajózni
Georgiába, így nemcsak a kikötőben ténykedett, de gyakran
elutazott, hogy egész napokat töltsön Long Islanden és a város
körüli többi előőrsnél.
Túlságosan is hamar eljött a távozás napja. A férfi búcsút
mondott a család tagjainak, hogy társaival a kikötő felé induljon –
ám előtte még bevonta őt a szalonba, hogy kettesben lehessenek. Itt
megragadta a kezét, és őszinte rajongással nézett a szemébe.
– Drága Abigail! Hogyan is köszönhetném meg mindazt, amit
értem tett? Azt a sok örömöt, amit a társasága jelentett. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Remélem, még látjuk egymást, de
háborúban sosem lehet tudni. Arra az esetre, ha mégsem
találkoznánk, szeretném, ha tudná, hogy mindig úgy fogok
emlékezni az együtt töltött időre, mint életem legszebb és
legörömtelibb napjaira.
Azzal gyengéden megcsókolta az orcáját.
A férfi mindezt végtelen melegséggel mondta, ő pedig
szemérmes főhajtással fogadta az elismerő szavakat.
Mégis reménykedett valamiben – noha maga sem tudta, miért.
Valami többre vágyott.
Később az apjával levitték Westont a kikötőbe, hogy lássa az
elvitorlázó hajókat.

*
Ahogy jött, úgy el is múlt a karácsony. Susantől hallották, hogy
James átköltözött Washingtonnal a téli táborhelyre. Mostanra cudar
hidegre fordult az idő. Hóviharok törtek rájuk, újra meg újra, hogy
maguk alá temessék az utcákat. Nemcsak a Hudson-folyó, de még a
kikötő is befagyott. Senki nem emlékezett hasonlóra. Abigail
nyugtalanul gondolt arra, hogyan boldogulhat a fivére. A partvonal
mentén mindenütt viharok söpörtek végig. Clintonról és a flottájáról
nem jött hír.
– Ne feledd, el kell hagyniuk New Jersey-t, Virginiát és
mindkét Karolinát – emlékeztette az apja. – Az légvonalban
számítva is nyolcszáz mérföld.
Végül hír jött, hogy a hajók, noha megszenvedték a viharokat,
megérkeztek a Savannah folyó torkolatához. Abigail türelmesen
várta Albion levelét, ám az csak február végén érkezett meg.
Apjának címezték, és arról tudósított, hogy Grey biztonságban van,
míg a hadsereg Clinton és Cornwallis parancsnoksága alatt arra
készül, hogy a part mentén behatoljon Dél-Karolina patrióta
gyarmatára. „A stratégiai célunk minden kétséget kizáróan
Charleston városa” – írta a férfi, aki üdvözölte a családot, s még
Westonnak is küldött egy tréfás üzenetet, amikor buzdította, hogy
amint az idő engedi, kezdjen készülődni a krikettévadra. Abigailnek
a legjobbakat kívánta.
– Természetesen válaszolunk neki – jelentette ki az apja, s már
másnap írt, ő pedig hozzáfűzte levelét az övéhez.
Számára nem ment olyan egyszerűen a levélírás. Szabatosan
fogalmazott, röviden beszámolt a városban történt eseményekről és
Westonnal tett sétáiról – csak azt nem tudta, hogyan fejezze be.
Merje-e papírra vetni az érzéseit? Vajon milyen fogadtatásra
találnának? Jobban teszi, ha talányos marad, s épp csak sejteti,
milyen gondolatok forognak a fejében? Nem tudott dönteni.
Végül azt írta, hogy ő és Weston egyaránt reméli, biztonságban
visszatér hozzájuk, így „személyesen lesz módja krikettezni a
fiúval, s alkalmasint táncolni vele”. Bárhogy sántított a szöveg, be
kellett érnie ennyivel.
 *
Csendesen telt a tavasz. Elfoglalta magát Westonnal, és a szokott
módon tartotta a kapcsolatot Jamesszel. Időről időre hírek jöttek
délről. Egy Tarleton nevű fiatal és tüzes lovastiszt nevet szerzett
magának azzal, ahogyan a patriótákat kaszabolta. Azután májusban
megtudták: Charleston elesett.
New York örömünnepet ült. Felvonulások és fogadások
követték egymást, majd levél érkezett Grey Albiontól is.
– Ez alapjaiban változtatja meg a helyzetet – vélte az apja. – Ha
délen előretörünk, azután minden erőnkkel Washington ellen
fordulunk, még a jobban képzett embereivel sem tarthat ki sokáig. –
Apja összegezte neki Albion levelét. – Úgy tűnik, az ifjú Tarleton
észak felől teljesen elvágta Charlestont. A módszerei brutálisak, ám
annál hatékonyabbak, legalábbis
Albion szerint. Sokan megadják magukat. Hamarosan egész
Dél-Karolina a britek kezébe kerül. Észak-Karolina patrióta csapatai
is rossz állapotban vannak. Rivers barátunk talán túl korán feladta. –
Hónapok óta nem látta ilyen felszabadultnak az apját. – Clinton
tábornok annyira elégedett, hogy azt tervezi, visszatér New Yorkba,
és Cornwallisra bízza a hadjáratot.
– Akkor Albion is visszatér?
– Még nem. Cornwallisszal akar maradni. Nyilván ő is nevet
akar szerezni magának.
– Értem. Nekem nem üzent semmit?
– Csak hálásan köszöni, hogy írtál neki, és a legjobb
kívánságait küldi. – Apja elmosolyodott. – Odaadom a levelét,
olvasd csak el.
– Majd később, papa. – Csalódottan elhagyta a szobát.
 Egész New York napokon át ünnepi lázban égett – leszámítva
Abigailt. Az igazat megvallva, ő nemigen tudta, mit érez.
Leginkább korholta magát ostobaságáért. Egy háborúba induló
fiatalember megcsókolta – nyilván nem ő az első, akivel megtette.
Azt mondta, gyengéd érzelmeket táplál iránta – talán valóban, de az
ilyesmi el is múlhat. S mit érez eközben ő maga? Ki tudja?
Az biztos, hogy az egész világa éteri fényben úszik, ami
összemossa a határokat.
Biztosan tudta, hogy Albion elég dicsőséget szerzett már
magának – miért nem tért hát vissza Clinton tábornokkal? S nem
kellett volna legalább válaszra méltatnia a levelét? Ha valóban
számítana neki, biztosan megtenné! Két napon át búslakodott ezen,
amíg apja nem bírta tovább, félrevonta, és kéretlen őszinteséggel
rákérdezett:
– Mivel adtam okot ekkora boldogtalanságra, gyermekem?
– Semmivel, papa, higgye el.
Apja elhallgatott, mintha eltűnődne valamin.
– Van ennek bármiféle köze Grey Albionhoz?
– Nincs, papa. Semmi az égvilágon.
– Szerintem nagyon is van, Abby. – A férfi felsóhajtott. –
Bárcsak élne még az édesanyád! Bizonyára nem könnyű ilyesmiről
beszélni az apáddal.
Abigail megadta magát,
– Azt hittem, legalább írni fog. – Megvonta a vállát. – Mintha
számítanék neki.
Apja bólintott, láthatóan döntésre jutott, és átkarolta a vállát.
– Akkor hát, Abby, hadd meséljek el valamit. Emlékszel a
napra, amikor Susan eljött, én pedig árut küldtem vele a
patriótáknak? Albion akkor este megkeresett. Rólad beszélt…
méghozzá a lehető leggyengédebb szavakkal.
 – Valóban?
– A legnagyobb, mondhatni nemes egyszerűséggel kifejezte az
érzéseit. – Apja bólogatva idézte fel magában az emléket. –
Ugyanakkor még nagyon fiatal vagy, Abby, s itt ez a háború… ez a
sok bizonytalanság… ezért úgy határoztunk, hogy legjobb lesz várni
ezzel. Addig, amíg véget nem érnek a harcok. Ki tudja, hogyan
állnak majd a dolgok akkor? Addig is, legalább annyira az ő
érdekében, mint a sajátodéban, tekints rá a barátodként. Ha úgy
tetszik, legdrágább barátodként.
Abigail meredten nézte az apját.
– Megkérte a kezemet?
Apja vonakodni látszott.
– Ez a lehetőség is szóba került, igen.
– Ó, papa – csóválta a fejét rosszallóan.
– Úgy hát gyengéd érzéseket táplálsz iránta?
– Igen, papa.
– Nos, én is kedvelem – árulta el az apja.
– Magával akar vinni Angliába?
– Bizonyára. Nagyon hiányoznál, Abby. Szeretnél vele menni?
– Apám is jönne?
– Könnyen lehet, Abby, ha a patrióták erőre kapnak, és
győznek.
– Akkor megmondhatja neki, papa – mosolyodott el –, hogy
vele tartok, ha az én papám is jön.

*
Solomon boldog volt. Gyönyörű júniusi nap virradt rájuk, a tenger
csak úgy szikrázott. Virginia partjánál hajóztak a tündöklőén kék
égbolt alatt és a délkeletről érkező friss szélben – New York felé.
 Egy francia hajón. Martinique partjainál zsákmányolták, egy
rakomány pompás francia selyemmel, borral és konyakkal, sőt egy
kisebb kincses ládával együtt. A kapitány felosztotta a legénységet,
hogy első tisztjével New Yorkba küldesse a zsákmányt. Tucatnyi
embere – köztük négy rabszolga – mellett a hat elfogott francia is az
első tiszttel tartott.
Noha alig várta a szabadulását, Solomon jól érezte magát a
tengeren. Nem is volt rossz az élet egy kalózhajó fedélzetén, kivált
egy olyanon, ami Master tulajdonában állt. A gazdag kereskedő házi
rabszolgájának sem a kapitány, sem a tisztje nem nehezítette meg az
életét, amíg megfelelően ellátta a feladatát, így rövid úton a
legénység megbecsült tagjává vált. Amikor legutóbb lecsapott rájuk
a vihar, az első tiszt egyenesen a segítségét kérte: „Vedd át
kormányt, Solomon – utána pedig megdicsérte: – Tudtam, hogy te
megtartod.”
Ennek ellenére alig várta, hogy New Yorkban viszontlássa apját
és anyját. Ilyen gazdag zsákmány mellett abban sem kételkedett,
hogy Master neki is juttat valamennyit a haszonból.
Amikor észrevették, a másik hajó a Chesapeake torkolatától
tartott feléjük, méghozzá egyre fürgébben. Az első tiszt szeméhez
emelte látcsövét, majd elfojtott egy keserves szitkot.
– Kalózok – jelentette. – Csillagsávos lobogóval.
Solomon később úgy gondolta, az első tiszt aznap az életét
mentette meg, amikor kezébe nyomott egy pisztolyt.
– Vidd le a nyavalyás francokat! Nem maradhatnak a
fedélzeten. Ha bármelyik szökni próbál, csak puffantsd le.
így a fedélközben tartózkodott, amikor valamivel később
muskéták kezdtek ropogni, majd az ágyúdörej nyomán kartácstűz
söpört végig a fedélzeten. Ezután lábdobogás hallatszott, amit
erélyes dörömbölés, majd parancs követett, hogy azonnal nyissa ki.
Vonakodva megtette, és felmászott a fedélzetre.
Véres jelenet tárult elé. A New York-i legénység zöme meghalt,
vagy a legjobb úton haladt a halál felé. Az első tiszt még élt, bár az
egyik lábát cafatokká lőtték. Tucatnyi patrióta szállt át a hajóra,
köztük egy tagbaszakadt, vörös hajú férfi, kezében karikás ostorral,
az övében két pisztollyal. Solomon gyanította, hogy ő lehet a
kapitány. Ahogy megjelentek a franciák, és meglátták a patriótákat,
a saját nyelvükön terjengősen köszöntötték őket. A vörös hajú
kapitány sietve a fedélzet egyik oldalára terelte őket, mielőtt
leküldte kutakodni két emberét. Két másik fekete már meghalt, de a
harmadik a hajókonyhán dolgozott, így hamarosan rátaláltak, és
felzavarták.
– Ez minden, kapitány – jelentették.
A kapitány a sebesült első tiszthez fordult.
– Egy francia hajó, amit elfogtatok? – Az első tiszt bólintott. –
New Yorkba indultatok? – Az első tiszt újra bólintott. – Ezek meg –
intett a franciák felé – az eredeti legénység?
– Úgy – erősítette meg a tiszt.
– Hm. A franciák a barátaink, fiúk – kiáltott embereinek. –
Bánjatok velük rendesen. – Visszafordult a szakácshoz. –
Rabszolga? – Az első tiszt bólintott. – Hajószakács?
– Jól főz.
– Annak hasznát vesszük. Hát ez? – Solomonhoz fordult.
– Matróz. Érti a dolgát. Nagyon is.
A vörös hajú kapitány metszőén kék szemeivel Solomon arcát
fürkészte.
– Hát te, fiú? – mordult rá. – Rabszolga vagy?
Solomon agya szélsebesen járt.
– Az vagyok, Főnök – felelt buzgón. – James Master patrióta
százados a gazdám, aki Washington tábornok oldalán szolgál.
 – Az meg hogy lehet?
– Erővel kényszerítettek erre a hajóra, hogy ne szolgálhassak
Master százados mellett, uram. Ha utánakérdez, ő jótáll értem.
Ügyes próbálkozás volt. A kalóz mérlegelte is, noha nem
sokáig.
– James Master százados? Nem ismerem, de nem is számít. Ha
a rabszolgája vagy, meg kellett volna szöknöd a nyavalyás britektől,
hogy visszanyerd a szabadságod. Vagyis ami engem illet, szerintem
egy követ fújsz az ellenséggel. így holtbiztos, hogy rabszolga is
maradsz, fiú. Hazug, csavaros eszű rabszolga, aki verést érdemel. –
Ám mielőtt tovább foglalkozott volna Solomonnal, végignézett a
fedélzeten, és intett az ott heverő tetemek felé. – Vessétek át őket a
palánkon. – Azzal visszatért az első tiszthez. – Nem festesz valami
jól, barátom – jegyezte meg.
– Túlélem – nyögött fel az első tiszt.
– Nem vennék rá mérget – csóválta a fejét a kapitány. Azzal
előhúzta az egyik pisztolyát, és főbe lőtte. – Őt is dobjátok be –
rendelkezett.
Miután ez is megtörtént, visszatér Solomonhoz. Szétvetett
lábakkal és elgondolkodva méregette, miközben ujjai a korbács
nyelét simogatták.
– Ahogy mondtam, rád férne egy korbácsolás. – Elhallgatott,
eltűnődött, majd lassan bólintott. – De bárhogy rád férne, nem
foglak megostorozni. Nem, inkább füllentek rólad. Majd azt
mondom, azért nem ostoroztalak meg, mert te vagy a
legszófogadóbb, legengedelmesebb és legdolgosabb rabszolgám.
Olyan istenfélő nigger, amilyen még nem járt a föld színén. Igen,
ezt fogom mondani. – Bólintott. – Tudod-e, miért?
– Nem, Főnök.
– Azért, te hazug, lojalista, semmirekellő korcs, mert az első
kikötőben eladlak.

*
Csak miután a kapitány hazatért és nem találta a francia hajót,
melynek már New Yorkba kellett volna érnie, Master akkor döbbent
rá, hogy elveszítette a zsákmányt, ráadásul Hudsonnak is meg kell
mondania, hogy a fia eltűnt.
– Nem hinném, hogy a francia hajó elsüllyedt volna.
Valószínűbb, hogy elfoglalták. Solomon még odakint van valahol,
úgyhogy nem szabad feladnunk a reményt. – Ha a hajó épen maradt,
előbb-utóbb biztosan hírt kaptak róla.
Mindeközben egyre újabb déli sikerekről meséltek. Az olyan
patrióta hősök, mint Rutledge, Pickens vagy Marion „Mocsári” Fox
mindent megtettek a vörös kabátosok és támogatóik zaklatására, a
déli patrióta sereg azonban nem nyújtotta a legjobb formáját. A
Kongresszus Gates tábornokot küldte Dél-Karolinába, Cornwallis
azonban hamarosan súlyos csapást mért rá Camdennél.
Talán azért, hogy ne legyen ideje aggodalmaskodni, Master
lefoglalta a háza népét. A New Yorkba visszatért Clinton tábornok
számos alkalommal vacsorázott náluk, Abigail és Ruth pedig
gondoskodott róla, hogy a lehető legjobb kiszolgálásban
részesüljön. Abigail a tábornok és tisztjei viselkedéséből azt szűrte
le, hogy a maguk részéről befejezettnek tekintik a háborút. Apja is
osztozott meggyőződésükön.
– Biztos vagyok abban, hogy Clintonnak máris megvan a terve
– árulta el –, de bármi legyen, egyelőre titokban tartja.
Abigailnek külön örömére szolgált a vacsora, amelyre Clinton
tábornok két különleges vendéget hívott. Az egyikük Wüliam
Franklin kormányzó volt, akit a patrióták kiebrudaltak New Jersey-
ből, ezért most a városban lakott.
Érdekesnek találta, hogy ilyen közelségből figyelheti meg Ben
Franklin fiát. A férfi magán viselte atyja számos jellegzetességét,
ám amíg annak arca kellemesen és pirospozsgásan kitelt, addig
vékonyabb fia nemesebb, ugyanakkor keserűbb ember benyomását
keltette. Ami a patriótákkal kapcsolatos nézeteit illeti, nem rejtette
őket véka alá.
– Ebben a házban nyíltan beszélhetek erről, Abigail kisasszony,
minthogy az ön fivére ugyanúgy patrióta, mint az én apám, de
akárhány tisztességes és elvhű ember is álljon a patrióták oldalán, a
legtöbbjüket lázadóknak és közönséges banditáknak tartom. Az
embereim odaát New Jersey-ben e percben is hajtóvadászatot
tartanak, és személy szerint is nagy elégedettségemre szolgál, ha
minél többet fellógathatok közülük.
Mindezzel nem lopta be magát a szívébe.
Az ifjú André ezredes egészen más lapra tartozott. Nagyjából
egykorú lehetett a bátyjával, amellett svájci hugenotta, aki hallható
francia akcentusával is különleges bájt kölcsönzött a társalgásnak.
Őt mégis azzal nyűgözte le a legjobban, hogy Clinton vezérkari
tisztjeként jól ismerte Grey Albiont. Egész este róla beszélgettek.
– Meg kell vallanom, Abigail kisasszony – árulta el a férfi –,
hogy már hallottam önről Albiontól, aki mindig a legnagyobb
csodálat hangján említi.
– Valóban? – Nem tudta megállni, hogy el ne piruljon
örömében.
A férfi kedvesen elmosolyodott.
– Ha nem tartja bizalmaskodásnak, Abigail kisasszony, azt
mondanám, a lehető legnagyobb becsben tartja önt. S az a
benyomásom támadt, hogy ön sem egészen közömbös iránta, ha
meg nem sértem.
 – Jól látja, André őrnagy – ismerte el. – Nagyon is jól.
– Nos, úgy vélem, érdemesebb személyt ki sem tüntethetne az
érzelmeivel. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Azt is elárulta, hogy
közeli barátja volt az ön James fivérének…
– Remélem, egy napon újjáéled a barátságuk.
– Mindnyájan e nap eljövetelében reménykedünk – értett egyet
a férfi.
– Nos, Abby – szólította meg az apja, miután a vendégek
távoztak –, jól érezted magad?
– A lehető legjobban, apám – felelt boldogan.

*
Annál jobban megütközött, amikor tíz nappal később apjától
megtudta:
– André őrnagyot elfogták, és fel fogják akasztani.
– Hogyan? Hol?
– Fent a Hudsonon, West Point felé.
Master másnapra mindent megtudott Clintontól.
– Ördögi egy terv – csóválta a fejét apja. – Most már tudom,
mire készül Clinton, s azt is, miért nem beszélhetett róla. Egy éve
ezen mesterkedik, és az ifjú André járt el a közvetítőjeként.
– Miféle terv, papa?
– Meg akarta szerezni West Pointot. Az uralja a Hudson-folyót,
aki elfoglalja West Pointot. Ha megkapja, Clinton végzetes csapást
mérhetett volna Washingtonra, s ezzel véget vethetett volna a
háborúnak.
– El akartuk foglalni West Pointot?
– Nem, meg akartuk vásárolni. Washington egyik legjobb
parancsnoka, Benedict Arnold tartotta azt az erődöt. Clinton már
több mint egy éve győzködte, bár ahogy mondja, jobbára a
fizetségről alkudoztak. Arnold másként gondolkodás nélkül
hajlandó lett volna átjátszani az erődöt.
– Vagyis áruló.
Apja megvonta a vállát.
– Más célok is lebegtek a szeme előtt. Nem örült, hogy a
patrióták parancsolnak neki. Helytelenítette, hogy bevonták a
franciákat. Pénzt akart a családjának. Ettől persze még áruló.
– Washington szemében. Clinton tábornok szemében nyilván
igaz hazafi.
– Ami azt illeti, Clinton semmire se tartja. Viszont, ahogy ő
mondja, West Pointért cserébe az ördöggel is lepaktálna.
– Mi történt?
– André barátunk odautazott, hogy megkösse a végleges
egyezséget. Azután elkapták, így a patrióták tudomást szereztek az
alkuról. West Point továbbra is Washingtoné, Arnold pedig
átmenekült a mi táborunkba.
– És André?
– Szerencsétlen história. Az ostoba fickó levetette az
egyenruháját, így közönséges kémként kezelik. A háború törvényei
szerint Washington és az emberei gond nélkül felköthetnék, de nem
akarják – szemlátomást megkedvelték –, ezért próbálnak egyezségre
jutni.
– Az is lehet, hogy találkozott Jamesszel.
– Nem lennék meglepve.
Apja néhány nap múlva jelentette a lesújtó hírt:
– Attól tartok, Andrét felkötötték. Clinton alig bírt a
könnyeivel. „Arnoldot akarták cserébe – mesélte –, de ha átadom
nekik, többé egyetlen patrióta sem áll át. Ezért aztán felkötötték
szegény Andrét.”
 Abigail egy pillanatra belegondolt, hogy James ott lehetett-e a
kivégzésen. Azután gyorsan félresöpörte a kéretlen gondolatot.

*
Amikor James Master közeledett a kőházhoz, ahol a halálraítéltet
őrizték, nem számított rá, hogy soká marad. Maga Washington bízta
rá ezt a könyörületes cselekedetet. Gyorsan és előzékenyen le akarta
tudni, aztán mielőbb távozni. Természetesen sajnálta a fickót –
szerencsétlen história –, de James Masternek mostanság nem maradt
ideje az efféle érzelgősségre.
Aki évek óta nem látta, nyilván mélyen megütközött volna,
mekkorát változott. Az arca nem csupán soványabb lett: élesebben
rajzolódott ki állkapcsának vonala, és görcsösen megfeszült
valamennyi izomrostja, ami a hangulatától függően jelezhetett
fájdalmat vagy keserűséget. Aki szerette, leginkább a tekintetétől
borzadt volna el. Várható módon acélos eltökéltség csillant benne,
ám ugyanakkor kiábrándultság, harag és viszolygás is.
Egyik sem meglepő. Az elmúlt két év rettenetesen alakult.
A franciák bevonása, bármily döntő fontosságúnak tűnt is,
visszás lépésnek bizonyult. Talán már csak Washington
reménykedett abban, hogy mégis meghozza a gyümölcsét.
D’Estaing tengernagy talán félelmet ültetett a britek szívébe, ám
amikor Washington próbálta meggyőzni arról, hogy egy közös
erőfeszítéssel visszafoglalhatnák New Yorkot, a francia kereken
visszautasította, és flottájával inkább odalent, Nyugat-Indiában
múlatta az időt, hogy meggyengítse az ottani brit érdekeltségeket.
Idén júliusban Rochambeau tábornok érkezett meg a Rhode Island-i
Newportba hatezer francia katonájával, ő azonban ragaszkodott
hozzá, hogy a brit hadiflotta által sakkban tartott francia hajókat
védelmezze, így annyi hasznát sem látták, mintha meg sem érkezett
volna. Amennyire James látta, a franciák mellékesnek találták az
amerikai gyarmatok sorsát. Ha a patrióták erkölcsi támaszra vártak,
éppoly magányosak érezhették magukat, mint a legelején.
S akkor még nem beszélt maguknak a briteknek a
viselkedéséről. A gyarmatokon megjelenő összes patrióta újság az
amerikai hadifoglyokat érő embertelen bánásmódtól harsogott.
Washington is fáradhatatlanul próbált közbejárni a brit
parancsnokoknál, James azonban mindezek láttán sem akarta
elhinni, hogy az emberek, akik közt élt, s akiket jól ismert, ily
szörnyű gaztettekre lennének képesek. Végül az apjától kapott levél
győzte meg. Maga az üzenet a lényegre szorítkozott, mindössze
arról tájékoztatta, hogy Sam Flower betegség áldozata lett egy
börtönhajón, és hogy nincs sír, ahol a családja felkereshetné. A levél
e szavakkal zárult: „Ennél többet, drága fiam, nem mondhatok, s
nem is kívánok mondani.” James ismerte az apját – amiről
hallgatott, az is többet árult el minden szónál. Akkor tört fel benne a
harag és viszolygás, ami a hosszú hónapok során végtelen
keserűséggé érlelődött benne.
Az elmúlt tél csak fokozta nyomorúságát. Washington
morristowni táborát gondosabban mérték ki és építették meg. A
hosszú rönkkunyhókat agyaggal tömhették, és még maga
Washington is egy közeli házban lakott, ám erre az időjárásra senki
sem számított. Huszonnyolc hóvihar temette be szinte tetőig a
kunyhókat. Olykor napokig nem ettek semmit. Washington tartotta
bennük a lelket – még tiszti bált is rendezett a helyi fogadóban,
noha csak szánokkal juthattak oda –, de a tél végére a kontinentális
hadsereg így is kimerült.
A tavasz és a nyár újabb katasztrofális déli vereségek hírét
hozta. Charlestonban két és fél ezer katonájuk esett fogságba, nem
számítva a helyi milíciák tagjait. A patrióták mégis kitartottak, és
reménykedtek a fordulatban – részben mert a James Masterhez
hasonló férfiak eltökélték magukat, hogy ha már ennyit elértek a
gyűlöletes ellenséggel szemben, most már nem fordíthatnak hátat.
Ez a zord arcú, vasakaratú férfi tartott most a kőház felé, ahol
szerencsétlen André őrnagy a kivégzésére várt.
A nap tündöklően sütött le a tábornok tappani táborára. A
Hudsonon lefelé Manhattan északi vége innét alig tíz mérföldre
esett. Tíz mérföldre, amit a fogolynak nem sikerült megtennie.
André őrnagyot nem csupán a szerencséje hagyta el, de a józan esze
is, amikor levette az uniformisát, hogy álruhában oldjon kereket.
Ezzel egy csapásra kémet csinált magából. Washington
ragaszkodott a tisztességes tárgyaláshoz, és meggyőzően érvelt az
ügye mellett, más ítélet azonban így sem születhetett. A foglyot
másnap fellógatták.
André némán ücsörgött a szobában, ahol fogva tartották. A
leveleit már megírta; tálalóján ott hevertek a Washington saját
asztaláról küldetett ebéd maradványai. James az elmúlt napokban
távolról figyelte a férfit, de eddig még nem váltott vele szót.
Érkezésére a fiatal svájci udvariasan felállt. James tájékoztatta
ittlétének okáról.
– A tábornok úr utasított, hogy gondoskodjam minden
szükségletéről. Győződjem meg arról, nem kíván-e levelet küldeni,
esetleg nincs-e más, amit önért tehetnék…
– Azt hiszem, megvan mindenem, amire csak vágyhatok – felelt
André halvány mosollyal. – Jól hallottam, hogy ön Master
százados?
– Szolgálatára, uram.
– Mily különös. Akkor, úgy vélem, nemrégiben abban a
szerencsében volt részem, hogy a kedves édesapjával és húgával
vacsorázhattam. – Amikor látta James meglepettségét, hozzátette: –
Akkor még nem sejtettem, hogy önnel is alkalmam nyílik
találkozni. Felteszem, szívesen hallana a hogylétük felől.
Tíz teljes perc múlt el, mire André beszámolt neki az apjáról és
a húgáról. Mindketten tökéletes egészségnek és jó kedélynek
örvendenek, biztosított róla. Az ifjú Westont sajnos csak futólag
látta, de Abigailtől tudja, hogy a fiúcska jól van, és szeret iskolába
járni. James csakugyan szomjazta e híreket. A tél folyamán nem
tarthatott kapcsolatot a családjával, így csak az elmúlt hónapokban
hallott róluk ismét, miután találkozhatott Susannel. Miután
kielégítette a kíváncsiságát, André rövid hallgatás után csendesen
megjegyezte:
– Míg Clinton tábornokkal odalent Charlestonban tartózkodtam,
az a szerencse ért, hogy megismerkedtem egy régi barátjával. Grey
Albionnal.
– Grey Albionnal? – James meredten nézte. Kis híján azt
felelte, hogy nincs már oka a barátjának tekinteni Albiont, de sietve
összeszedte jó modorát, és előzékenyen azt felelte, hogy valóban
kellemes emlékeket őriz azokból az időkből, melyeket Albionék
londoni házában töltött.
– Charlestonban értesültem arról, hogy Albion gyengéd
érzelmeket táplál az ön húga iránt – ment tovább André. – Örömmel
hallottam, hogy az érzései viszonzásra is találnak.
– Á! – sóhajtott fel James.
– Reménykedjünk, hogy ez a kellemetlen háború, így vagy úgy,
de mielőbb véget ér. Akkor ez a két elbűvölő fiatal végre
megtalálhatja a másik mellett az áhított boldogságot. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Talán a szemtanúja leszek odafentről –
vonta meg a vállát.
James nem felelt, csak lehajtott fejjel meredt a padlóra. Egy
pillanatra elgondolkodott, majd miután megnyerő maszkká rendezte
arcvonásait, feltette a kérdést:
– Amennyiben összeházasodnának, az ön benyomása szerint
Grey visszamenne Londonba?
– Kétségkívül. Amennyire tudom, ezt a család ottani helyzete is
kívánatossá teszi.
– Csakugyan. – James felállt.
– Egyvalamit mégis megtehetne az érdekemben, barátom –
élénkült fel André. – Már kérelmeztem ezt a tábornok úrnál is, de ha
van rá némi befolyása, talán lenne oly kedves szorgalmazni az
ügyemet. Kémként kötnek föl, mint egy közönséges bűnözőt. Ha
szólna egy szót az érdekemben, talán lehetővé tenné, hogy golyót
kapjak, ahogy egy úriemberhez illik.

*
Októberben apja tudatta Abigaillel, hogy levelet kapott Grey
Albiontól, aki arról értesítette, hogy a sereg visszaindul északra.
Úgy tűnt, Cornwallis elképzelhetőnek tartja, hogy végigmasírozhat
a keleti parton. John Master nem bizakodott ennyire.
– Clinton is aggódik. Azt mondja, Cornwallis nem rossz
parancsnok, lelkes és mindig kész támadni, ám épp ez a gyengesége
is. Washingtonnal ellentétben nem tanulta meg értékelni a türelem
erényét. Új keletű győzelmei okán hősként tekintenek rá, s miután
jó kapcsolatokat ápol az arisztokráciával, közvetlen a kormánnyal
egyezkedik, és azt hiszi, bármit megengedhet magának. Clintonnak
máris csapatokat kellett küldenie a támogatására, s attól fél,
Cornwallis túlvállalja magát.
Nem mondta ki nyíltan, de Abigail így is értette, mit sugalmaz.
– Úgy érti, papa, hogy Albion nagyobb veszélyben van, mint
gondolnánk.
– Ó, azért én nem aggódnék miatta – felelte az apja.
Az év későbbi részében Clintonnak újabb csapatokat kellett
Cornwallis segítségére küldenie. A katonákat a frissen beszervezett
főtiszt, az áruló Benedict Arnold alá rendelte.

*
James Master nem ment el az akasztásra. André kivégzőosztagra
vonatkozó kérését ugyan elutasították, de azt megengedték, hogy a
kötelet ő maga hurkolja saját nyakára, amit oly ügyesen megtett,
hogy amint a szekeret elhúzták, és ő alábukott, a halála szinte
nyomban bekövetkezett.
James azonban a rákövetkező hónapokban sem tudott
megfeledkezni arról, amit Abigaillel kapcsolatban mondott. Ha
tehette volna, bizonyosan felkeresi húgát, hogy szembesítse a
döntésével, így viszont, hacsak be nem csempészte magát a városba
– amiről Washington nyilván hallani sem akart –, nem sokat
tehetett. Elkezdte megfogalmazni az apjának szóló levelet, ám ezt
több okból is félretette. Először is, nyilvánvalónak tűnt, hogy Grey
Albion nem tartózkodik New Yorkban, így e pillanatban a kapcsolat
aligha fejlődhet tovább. Magát a témát sem szívesen említette volna
egy levélben, ami oly könnyen rossz kezekbe kerülhetett, ám
mindennél nagyobb fájdalommal töltötte el, hogy Abigail a
kívánsága ellenére cselekedne – s ami még rosszabb: sem ő, sem az
apjuk nem fáradt azzal, hogy mindezt a tudomására hozzá. így csak
magában fortyogott.
Isten a megmondhatója, a rákövetkező télen bőséggel akadt
ideje a fortyogásra.
Washington most is Morristownt választotta fő táborhelyének,
ám ezúttal szétosztotta erőit több más helyen, hátha így
megfelelőbben el tudja látni őket és lovaikat. Enyhébb tél
köszöntött rájuk, de bánatban nem szűkölködött ez sem. A
Kongresszus által kibocsátott kontinentális papírpénz jóformán
semmit sem ért, miután háromezerszeres értékcsökkenést szenvedett
el. A katonák zsoldját az őket küldő tartománynak kellett állnia,
márpedig akik Pennsylvaniából jöttek, három éve nem kaptak
semmit. Amint tudomást szerzett róla, hogy egy nagyobb csapat a
zendülés szélén áll, Clinton tábornok küldöncöket menesztett azzal,
hogy a katonák teljes zsoldját kifizeti, amennyiben átállnak hozzá,
ám bármennyire elégedetlenkedtek is a pennsylvaniaiak, nagyobb
utálattal tekintettek a megvesztegetési kísérletre, s végül szerencsére
Pennsylvania is fizetett. Máshol is kitörtek kisebb lázongások, de a
patrióta sereg többé-kevésbé sértetlenül vészelte át a telet.
Ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy a teljes összeomlás
küszöbén áll a hadsereg. Jóllehet Washington elküldte a dacos
Nathaniel Greene-t, hogy vezesse ki a déli patrióta sereg maradékát,
ő is tudta, milyen kevés katonája maradt odalent. Tűnhetett bár az
eltökéltség szobrának, bizalmasan megvallotta Jamesnek: „Ha a
franciák nyáron nem csatlakoznak hozzánk egy átfogó támadásra,
akár itt északon, akár délen, akkor nem tudom, hogyan
folytathatnánk tovább.” Arra, hogy mi történik a patrióták
összeomlása után, még csak gondolni sem mert senki.
Mindaddig azonban nem sok tennivalójuk akadt, ezért e hosszú
és nyomorúságos hónapokban James másra se gondolt, csak
Albionra és a húgára. Ahogy a körülötte lévő világ gyászossá és
baljóslatúvá vált, úgy lepték el a képzeletét a sötét árnyak. Úgy
érezte, a családja elhagyta; erőtlenné és kiszolgáltatottá vált. Saját
boldogtalan házasságának képei kísértették; az angol arrogancia,
ridegség és könyörtelenség megszállta gondolatait. Olykor
egyenesen azt érezte, hogy – bármily képtelenség – Albion és
Abigail szántszándékkal szövetkezett ellene, s ilyenkor egészen
elvakította az indulat. Az a legkevesebb, döntötte el végül, hogy
Albion el akarja venni a húgát, tudatosan elszakítja a családjától, és
egy olyan országba hurcolja, amit immár keservesen gyűlöl. Miért
is ne, tette hozzá gondolatban. Ha nem élem túl a háborút, talán
apámmal együtt mindannyian odamennek, és visszaviszik Angliába
a kis Westont is.
Mindeme kényszerképzetek mögött, melyekkel önmagát
gyötörte, ott lapult a mély meggyőződés, a szenvedélyes
azonosságtudat, ami a háború előtt még csak fel sem ötlött benne.
Abigail és Weston, a drága családja – egyáltalán nem angol. Soha
nem is lesz. A gondolatát se tudná elviselni. Ők nem angolok,
hanem amerikaiak.
Tavasszal szállingózni kezdtek délről a hírek. A patrióták
lekötötték Cornwallist, és komoly veszteségeket okoztak. Még a
félelmetes Tarletont is csúnyán elpáholták egy összecsapásban.
Cornwallis ezzel együtt benyomult Virginiába Benedict Arnolddal.
Richmond elesett, és Arnold a parton vert tábort.
Washington a rá jellemző módon felismerte, hogy Jamest nem
hagyja nyugodni valami, még ha nem is tudta, hogy mi az. James
mindebből csak annyit vett észre, hogy a tábornok egy napon
magához hívatta.
– Nem engedhetjük, hogy Cornwallis és Arnold szabadon
portyázzon Virginiában – jelentette ki Washington. – Odaküldök
háromezer embert, hogy meglássuk, mit tehetünk. A
parancsnokságot Lafayette-nek adom, mert benne megbízom, de
szerintem maga se bánná, Master, ha odamehetne.

*
Elmúlt a május, majd a június. Az idő meleg maradt, és New Yorkra
átmeneti nyugalom telepedett. Tudni lehetett, hogy Lafayette délre
ment, de a legtöbben még mindig úgy gondolták, ha elegendő
támogatást kap a franciáktól, Washingtonnak északon kell
hadmozdulatot kezdeményeznie.
Senki sem hallott Jamesről, így Abigail sem tudhatta biztosan, a
közelben van-e még, vagy valahol távol. Ezúttal valamilyen okból
erőt vett rajta a rettegés, amin nem tudott úrrá lenni. Sőt, ahogy
teltek a hetek, baljós előérzete addig erősödött, míg már őszintén
hitte, hogy ha bárkivel megosztaná, azzal csak a beteljesülését
siettetné. Nem tehetett mást, magába fojtotta szorongását.
– Az imént találkoztam Clintonnal – jelentette be az apja egyik
délután. – Meggyőződése, hogy Washington meg akarja támadni
New Yorkot. Clinton fel akarja hozni ide Cornwallis derékhadát,
London azonban lelkesen támogatja Cornwallis virginiai kalandját,
és hallani sem akar erről. – Megvonta a vállát. – Cornwallis
megütközik Nathaniel Greene-nel és rendre győz, ám minden
alkalommal embereket veszít, míg Greene rendezi a sorsait, és újra
nekiront. A parancsnokaink még mindig várják a nagy lojalista
felbuzdulást, de ez sosem fog bekövetkezni, miközben a patrióták
már támadásokat intéznek minden előretolt állás ellen. Cornwallis
maga alatt vágja a fát. Clinton megmondta neki, hogy hozzon létre
haditengerészeti támaszpontot, és küldje fel ide a csapatokat, de
bármennyit ígérgeti, hogy létrehozza a bázist Yorktownnál,
Cornwallis eleddig egyetlen katonát se küldött.
Nyár derekán megjött a Washington által állított és Clinton által
rettegett hír: de Grasse tengernagy parancsnokságával új flotta
érkezett Franciaországból. Nemsoká fel is tűnt a láthatáron. Júliusra
Rochambeau ötezer veterán francia katonájával megindult Rhode
Islandről, hogy a város felett elterülő White Plainsen találkozzon
Washingtonnal, aki mind közelebb és közelebb merészkedett
erőivel. Brit felderítők jelentették: „Láttuk az amerikaiakat. Órákon
belül itt lehetnek.” A város utcái megteltek gyakorlatozó
katonákkal. Megerősítették az északi cölöpfalat. A kis Weston
egyre izgatottabb lett.
– Csata lesz? – kérdezte.
– Nem hinném – hazudott Abigail.
– Apám eljön megvédeni minket?
– Clinton tábornoknak is van elég katonája.
– Bár eljönne az apám! – sóhajtott Weston.
Furcsamód mégsem történt semmi. A hosszú augusztusi napok
is elmúltak. A város feszülten várt, a francia és amerikai
szövetségesek azonban nem indultak meg. Mintha csak vártak volna
valamire.
Azután a hónap végén hirtelen távoztak. A francia katonák,
Washington derékhada, a nagy francia flotta – mindannyian
elmentek. Szemlátomást változott a terv.
– Talán úgy döntöttek, New York túl nagy falat a számukra –
vetette fel Abigail, de apja csak a fejét rázta.
– Csak egyetlen magyarázat lehetséges – jelentette ki. – Úgy
hiszik, csapdába csalhatják Cornwallist.

*
A Brit Birodalom sorsa mégsem a hadseregen múlt, ahogyan soha
előtte és soha ezután sem. A brit haditengerészet uralta a tengereket,
látta el a katonákat, és mentette ki őket szükség esetén.
Augusztus végén tucatnyi hajó érkezett a New York-i kikötőbe
a kiváló főtiszt, Rodney tengernagy parancsnoksága alatt.
 – Mindössze tizenkét hajót hozott – panaszolta fel Master –,
amikor nekünk egy egész flottára lenne szükségünk.
Amint értesült Cornwallis fenyegetettségéről, Rodney még
tizenkét hadihajót vett a maga tucatja mellé, és tüstént útnak indult a
Chesapeake felé, ám a vitorlák alig tűntek a távolba, a hajók máris
megtépázva menekültek vissza a kikötőbe.
– Nem voltak elegen, Abigail, de Grasse visszaverte őket.
Rodney készen áll újabb próbát tenni, ám ahhoz ráncba kell szednie
magát.
Mindeközben Newport francia támaszpontja felől francia
hajóraj érkezett, hogy odakint az öbölben várjon az összecsapásra.
A brit hajók előkészítése lassan haladt. Most látszott csak,
milyen súlyos károkat szenvedtek.
– Clinton hírt kapott Cornwallistól – jelentette Master. – Úgy
tűnik, rendesen csapdába csalták. Nem tud kitömi.
A hajóácsok ennek ellenére ráérősen végezték a dolgukat, így
egészen október közepéig kellett várni, hogy a flotta újra
kihajózhasson.

*
James Master elnézett Yorktown felé. Kis porfészeknek tűnt,
rövidke rakparttal a York folyó mentén. A víz túlsó partján,
Gloucester Pointnál feküdt a sokkal kisebb brit tábor. A franciák és
patrióták nagy félkörben bekerítették Cornwallist, aki nagyobb
erőkkel megtarthatta volna az arcvonalat meghatározó négy külső
állást, ő azonban belátta, hogy gyenge hozzá, így az állások
mostanra a szövetségesek kezére kerültek.
Immár valódi szövetségesek kezére. Amikor a francia tábornok,
Rochambeau először találkozott Washingtonnal, haladéktalanul és
előzékenyen a parancsnoksága alá helyezte magát, Washington
cserébe bevonta minden döntés meghozatalába. A félkör bal oldali
ívét adó franciák a maguk tetszetős fehér kabátját viselték,
Washington kontinentális haderejének katonái kék egyenruhát (már
ha rendelkeztek ilyennel), míg a milíciák egyszerű és durva
öltözéket hordtak. Északi erősítés nélkül Cornwallis vörös kabátos
britekből és kék kabátos porosz zsoldosokból álló déli hadserege
összesen hatezer főt számlált. A szövetségesek száma eközben a
tizenhat-ezret is meghaladta.
Az ostrom szeptember végén kezdődött, s immár több mint két
hete tartott. Öt nappal korábban, amikor maga sütötte el az első
ágyút, Washington jelt adott az erőd tüzérségi támadására, ami
azóta is kitartóan és hatékonyan zajlott. A briteket lassan szétlőtték,
az ágyúzás azonban még mindig nagy távolságból történt, ezért
eljött az ideje, hogy az arcvonal meginduljon, és a tüzérek közelebb
kerüljenek. Ehhez kellett elfoglalni a külső védelmi vonalat.
Washington fondorlatos tervet dolgozott ki. Miután egész álló
nap folyt a szokásos ágyúzás, este fél hétkor egy csapat francia
figyelemelterelésként támadást indított az egyik nyugati állás ellen,
majd nem sokkal később a sereg megkezdte, ami a yorktowni
vonalak elleni általános támadásnak tűnt. Csak amikor az ellenség
fejvesztve reagálni próbált, akkor került sor a valódi hadmozdulatra.
Egyszerre mindjárt kettőre. Két, egyenként négyszáz fős
különítménynek kellett megtámadni a 9-es és 10-es számú
harcálláspontot, mely a keleti oldalon, a folyó közelében feküdt. A
9-es harcálláspont ellen a franciák intéztek támadást, a 10-es számú
ellen a patrióták. A rohamot Alexander Hamilton vezette, akit
Lafayette engedélyével James Master is elkísért.
Izgatottan várta, hogy végre harcolhasson – olyannyira, hogy
nem is emlékezett az utolsó alkalomra, amikor valami ilyen
izgalommal töltötte el. A roham véresnek ígérkezett. A katonák
felszerelték a szuronyokat, és sokan harci bárdot is hordoztak, hogy
azzal törjék át a védvonalat.
Közeledett az este, de még nem sötétedett be. A távolban
megkezdődött a franciák elterelő hadmozdulata. James végignézett
emberei arcán. A várakozás talán felőrölte az idegeiket, de amint
előretörtek, minden más feledésbe merült. Már csak percek
maradtak a harc előtt. Érezte, ahogyan a vér újult erővel pezseg az
ereiben.
Tudta, hogy a katonák alakzata a csatamező túlsó felén
megkezdi a manővert. Mily félelmetes látvány lehet a megtépázott
brit vonalak felől! Már csak a jelre várt. A percek kész
örökkévalóságnak tűntek. Kardot szorongatott a kezében; két
pisztolyát is előre megtöltötte. Azután csak várt. Végül megjött a
jel.
Megindultak. A harcállás nem esett messze, csak alig százötven
méterre. Mily különös. Rohamra lendültek, mégis mintha minden
lelassult volna. A brit védők észrevették őket. Ropogott a
muskétatűz, és egy golyó elszisszent a feje mellett, de alig vette
észre. Máris ott magasodott előtte a harcálláspont töltésfala.
Lerohanták a külső védelmi vonalat, emberei fejszékkel aprították a
kerítést, mielőtt áttörték. Amint letudták az árkot, máris
felkapaszkodtak a mellvédre. Brit sisakot látott maga előtt, és
arrafelé tört, hogy levágja a katonát, ám egyik embere megelőzte, és
máris előredöfött a szuronyával.
Ahogy átkelt a mellvéden, mintha mindenütt vörös kabátosok
hemzsegtek volna. Hátrahúzódtak, próbáltak felsorakozni egy
sortűzhöz. Most a gyorsaságon múlt minden. Gondolkodás nélkül
rohamra indult, noha tudta, hogy csak hárman-négyen lehetnek
mellette. Egy vörös kabátos már ráemelte puskáját, amikor teljes
erejével beledöfött a hasába, közvetlen a mellkasa alatt. Érezte,
ahogyan az acél belehasított az uniformis tömött anyagába, majd
csikorogva csontot ért. Lábával támaszkodott meg a tetemen, ahogy
kirángatta a pengét, mielőtt még a vörös kabátos el vágódott volna.
Az elkövetkező néhány pillanat összemosódott – még azt is alig
érzékelte, amit ő maga tett. A harcálláspontban hemzsegtek az
egymással tusakodó katonák, s úgy tűnt, a támadók puszta tömege
meghátrálásra készteti a vörös kabátosokat. Egy sátor előtt találta
magát, majd ahogy megkerülte, vörös kabátos lövész termett előtte,
akinek szuronyát egy kardmozdulattal hárította, mielőtt emberei
lerohanták. Maga a sátor furcsamód mintha menedéknek tűnt volna
a kavarodásban. Ahogy félrehajtotta a sátorlapot, egy brit tisztet
talált odabent, aki szemlátomást megsebesült, de valahogy még
bevonszolta magát ide. Erősen vérzett a lába. Sisakja félrecsúszott a
fején, így láthatta bozontos haját. Ahogy elővette a pisztolyát, a tiszt
odafordult hozzá, és várta az elkerülhetetlent.
Grey Albion meredt és döbbent tekintettel nézett fel rá. Nem
mosolyodott el. Mégiscsak csatában voltak.
– Hát, James – szólalt meg színtelen hangon –, ha már meg kell
halnom, legalább te ölj meg.
James kivárt egy pillanatot.
– Ha megadod magad – közölte hideg hangon –, a foglyom
vagy. Ha nem, lelőlek. Ez a szabály.
Albion tekintete körberebbent. Az arcvonal lassan átvonult a
sátor felett, amint a vörös kabátosok egyre hátrébb szorultak. Tőlük
hiába várt volna segítséget. A kardja mellette feküdt, a lába azonban
megsebesült, és James övében két pisztolyt is látott. Hacsak nem
sültek be, nem maradt más lehetősége. Felsóhajtott.
Azután James újra megszólalt.
 – Még valami. Hagyd békén a húgomat. Soha többé nem írhatsz
neki, és nem láthatod. Megértetted?
– Szeretem őt, James.
– Döntened kell!
– Ha nemet mondok?
– Lelőlek, és senki sem fog tudni semmit.
– Nem éppen úriemberhez méltó alku.
– Nem, nem az. – James a fejéhez szegezte a pisztolyt. – Dönts.
A szavadat kell adnod.
Albion habozott.
– Ahogy óhajtod – sóhajtott végül. – A szavamat adom.

*
Miután a külső állásokat elfoglalták, már kötöttségek nélkül
ágyúzhatták Cornwallist, aki két nappal később megpróbált kitömi
és átkelni csapataival a folyón, a rossz időjárás azonban meggátolta
ebben. Három nappal később, október 19-én, nem lévén más
lehetősége, megadta magát. Ahogy katonái kivonultak, a „Derry
Down”-t játszották.

*
1781. november 19-én hajó érkezett Virginiából New Yorkba.
Fedélzetén nem kisebb személyiség utazott, mint maga Lord
Comwallis. Miközben katonáit fogságba vetették, a tábornok
kieszközölte feltételes elengedését, hogy hazautazhasson Londonba,
kimagyarázni a fiaskót.
Míg az angliai hajóra várt, visszavonult egy városi házba, ahol
levelezésébe temetkezett. Nem is azért jött New Yorkba, hogy a
társasági életet élvezze. A viszony közte és Clinton tábornok között
kimondottan feszültté vált – míg Clinton forrófejűnek és
meggondolatlannak tartotta, ő azzal védekezett, hogy a Londonból
kapott parancsoknak engedelmeskedett, csak épp Clinton nem adott
meg neki minden támogatást. A katasztrófa nyomán mindketten
igyekeztek lerázni magukról a felelősséget.
Cornwallis hajóján gyengéd hangú levél érkezett Jamestől is,
aki részletesen beszámolt mindenről. Úgy tűnt, a yorktowni diadal
nyomán Washington máris egy New York elleni támadásra készült,
hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a háborúnak, de Grasse
tengernagyot azonban jobban érdekelte, hogy tovább gyengítse a
britek karibi állásait. „Ki merem jelenteni – írta –, hogy még sok
héten át toporgunk New York kapui előtt, mialatt én mindvégig az
otthonomra és drága családomra gondolok.” Ezzel együtt
érezhetően nem kételkedett abban, hogy a háború lezárása
karnyújtásnyi távolságba került.
Beszámolt a yorktowni eseményekről és a külső állások
elfoglalásáról is. A levél következő lapját apja egyetlen szó nélkül
adta Abigail kezébe.

Itt be kell számolnom egy szomorú hírről. Amint lerohantuk az

egyik állást, a britek bátran küzdöttek, kivált az egyik tisztjük,
akiben csupán az összecsapás végén, miután már elesett,
ismertem rá Grey Albionra. Noha nem halt meg, súlyosan
megsebesült, így a többi hadifogollyal a vonalaink mögé
szállították. Itt gondoskodtak róla, állapota azonban nem
kecsegtetett a felépülés esélyével. Amikor visszatértem a
táborba, legnagyobb sajnálatomra arról kellett értesülnöm, hogy
két nappal korábban meghalt.
Abigail még egyszer végigolvasta a sorokat, mielőtt zokogva
kirontott a szobából.

*
1782 elején New Yorkra újra a szokott csend telepedett. Cornwallis
már Londonba ért. Clinton tábornok arra számított, hogy az
amerikai milíciák tömeges lázadása végigsöpör a városon, ám
miközben a tél tavaszba fordult, a patrióták továbbra sem
mocorogtak – bár senki sem tudta, hogy a harcok értek-e véget,
mint azt James gondolta, vagy Londonban döntöttek egy újabb
hadműveletről.
– Ki kell vámunk, hogy a király újra nekiveselkedjen – sóhajtott
fel Master elcsigázottan.
Vagy, mint kiderült, beletörődjön a vereségbe.
A legutóbbi választáson, noha a parlament több tagja is a
szemére hányta az amerikai hadjárat sikertelenségét, György
királynak a megosztás, az előléptetés és a megvesztegetés
hagyományos eszközeivel még sikerült elérnie, hogy a többség az ő
javára döntsön. Ami kereken százezer fontjába került.
Csakhogy a legjobban szervezett törvényhozásban is eljön az a
pont, amikor már nem lehet megvásárolni a szavazatokat. Amikor a
parlament hírét vette, hogy Yorktown elesett és Cornwallis egész
serege fogságba került, a királyi többség felőrlődött. Még a királyi
fivéréhez oly hű Lord Noth is bedobta a törölközőt. A kormány
megbukott, az irányítás az ellenzék kezébe került. Azon a tavaszon
a patrióták négy eszes férfiút küldtek Párizsba – Ben Franklint, John
Jayt, John Adamst és Henry Laurenst hogy Franciaország,
Spanyolország, Hollandia és Britannia követei mellett részt
vegyenek a sorsdöntő béketárgyaláson.
Abigail sötét időszakon ment keresztül, sokat gondolt Albionra,
de legalább Weston lekötötte – ami felért egy áldással. Apja
szintúgy kereste a módját, hogy másra terelje a figyelmét. Clinton
tábornok időközben visszatért Londonba, de miután megérkezett a
helyettese, a brit helyőrség élete többé-kevésbé visszatért a régi
mederbe. A városban sok fiatal tiszt állomásozott, kivált a flotta
állományából, és az apja szerint modortalanságra vallott volna, ha
elkerüli rendezvényeiket. Még akkor is, ha nem sok örömét leli a
társaságukban.
Nagyritkán azért olyanokkal is találkozott, akik felkeltették az
érdeklődését. A király fiainak egyike, aki alig nőtt ki a
gyermekkorból, kadétként egy New Yorkban horgonyzó hajón
szolgált. Kellemes modorú, egyenes fiatalember benyomását
keltette, akit némi kíváncsisággal figyelt meg, még ha nem is illett
volna hozzá. Annál inkább ínyére lett volna egy üde arcú
tengerésztiszt, aki csak néhány évvel lehetett idősebb nála, mégis
kapitányi rangot viselt – nem csupán jó családi kapcsolatai, de saját
érdemei miatt is. Ha éppen nem Albiont gyászolja, bizonyára
nagyobb örömmel töltötte volna el Horatio Nelson kapitány
figyelme.
Apja arra buzdította, hogy foglalja el magát. Úgy alakult, hogy
azon a nyáron új és érdekes üzleti lehetőség adódott. New York tory
kereskedői egyre nagyobb számban döntöttek úgy, hogy itt már
nincs jövőjük, s ahogy behajóztak, egész háztartások felvásárlására
nyílt lehetőség. Egy hét is alig telt el anélkül, hogy apja ne kérte
volna meg egy-egy újabb ajánlat mérlegelésére. Szinte bagóért
jutott hozzá porcelánokhoz, üvegtárgyakhoz és drága bútorokhoz,
függönyökhöz, falikárpitokhoz és szőnyegekhez. Miután
tanácsokkal szolgált némely ilyen ügyletnél, apja közölte vele:
„Mostantól rád hagyom ezt, Abigail. Vásárolj fel mindent, amit
érdemesnek tartasz, és csak küldd el a számlát.” Ahogy teltek a
hónapok, any-nyi mindent vett, hogy lassan kezdett gondot okozni a
raktározás. Az árak annyira lementek, hogy szinte már furdalta a
lelkiismeret.
Őszre mind több patrióta tért vissza a városba,, hogy
visszakövetelje egykori tulajdonát. Ha katonákat talált a házában,
elhangzott néhány keresetlen szó, de erőszakra csak ritkán került
sor. Csendesen eltelt a tél, tavasszal pedig híre jött, hogy a britek és
patrióták közt vége minden ellenségeskedésnek. Ahogy a patrióták
kezdtek visszatérni, a lojalisták pedig készültek távozni, Abigail
tucatnyi olyan házról is tudott, amit a feldühödött patrióták
egyszerűen lefoglaltak maguknak. Mindeközben Clinton, New York
patrióta kormányzója igyekezett a lehető legtöbb lojalistától
megszabadulni.
James is ekkoriban jelent meg. A kötelmei még Washington
mellett tartják, mentegetőzött, de azért két napot maradhat. Weston
szinte kibújt a bőréből örömében, és a család is boldog órákat töltött
el együtt. James és az apja rövid úton megegyezett abban, hogy
előbbire kell íratniuk a házat és minden városi ingatlant, mielőtt
még lojalista vagyonként lefoglalják. Egy ügyvéddel gyorsan meg is
íratták a szerződést.
A második délutánon a család együtt sétált a Broadwayn,
amikor találkoztak Charlie White-tal. Aránylag kedélyesen
üdvözölték egymást, noha Charlie nem tűnt túlzottan boldognak.
– Tehetnék érted valamit, Charlie? – érdeklődött Master.
– Nem, hacsak nincs egy házad – felelte bánatosan Charlie. –
Az enyém leégett.
– Gyere át holnap – vonta félre Master –, és meglátjuk, mit
tehetünk az ügyben.
 Másnap Charlie már új házában lakott a Maiden Lane-en.
Abigail pedig gondoskodott róla, hogy szebb bútorok és drágább
porcelánok töltsék meg, mint amilyenekről Charlie valaha is
álmodott.

*
Abigail hosszú hónapokon át gyászolta Grey Albiont, ám a
fájdalom idővel kezdett enyhülni. Annak fényében, hogy mások az
apjukat és a férjüket veszítették el, a sajátja csekély veszteségnek
tűnt, s ez a tudat segített begyógyítani a sebet. Ahogy már várni
lehetett, James azon a nyáron újra meglátogatta őket. Ezúttal egy
barátját is elhozta.
– Hadd mutassam be francia fegyvertársamat, de Chablis
grófot.
A fiatal francia, akit mintha csak skatulyából húzták volna elő,
üde egyéniségnek bizonyult. Látható örömmel töltötte el New York,
sőt ami azt illeti, az egész teremtett világ, s ha nem is jól, de
érthetően beszélt angolul. Abigailnek a nap végére be kellett
vallania, hogy a francia egészen elbájolta.
– A barátod annyira kellemes és megnyerő – jegyezte meg
Jamesnek, miután kettesben maradtak. – Nehezemre esik elképzelni
a csatamezőn.
– Csak az arisztokrata modorosság teszi, ahogyan Lafayette-nél.
Chablis bátrabb az oroszlánnál.
Két napig maradtak, melynek végére már teljes szívéből bánta,
hogy a grófnak nemsoká vissza kell térnie Franciaországba.
E látogatás idején történt, hogy megtanulta értékelni apja
csavaros eszét, mellyel az üzleti ügyeit intézte. Az első napi
vacsorát követően, miután a gróf már visszavonult, és leültek a
szalonban, James egy papirost vett elő, hogy átnyújtsa az apjának.
– Gondoltam, esetleg érdekelné – jegyezte meg.
A levelet Washington küldte New York patrióta
kormányzójának.

Úgy értesültem, kedves uram, hogy ön elkonfiskálta a tory John

Master New York-i birtokait. Lekötelezve erezném magam, ha
ezeket a birtokokat James Master ezredesre ruházná át, aki
egyébként is örökölte volna azokat, s aki e hosszú idő alatt
kezdetektől a legnagyobb szolgálatot áldozta
ügyünkre.

Apja elmosolyodott.
– Úgy, hát kineveztek ezredessé? Fogadd elismerésem.
– Köszönöm, apám. Attól tartok, Washington levele ezzel
együtt sem nagy segítség. A farmokat már eladták, pokoli nehéz
lenne visszaszerezni őket.
– Ez esetben hadd mutassak neked valamit. – Apja felkelt az
asztaltól, hogy néhány perccel később egy papírköteggel térjen
vissza, amit átadott a fiának. James meglepetten nézett rá.
– Ez patrióta pénz, apám.
– Kongresszusi kötelezvény, hogy pontosak legyünk. Látra
szólnak, mármint arra az esetre, ha a Kongresszus jót tud állni értük.
Az évek során, mint azt te is tudod, a Kongresszus kötelezvényei
egyre inkább leértékelődtek. Nem sokkal Yorktown után kezdtem el
felvásárolni őket, szinte bagóért. Amennyire én látom, a
Kongresszus immár elfogadhatja őket névértéken, ellentételezésként
az elkobzott lojalista birtokokért.
– Ez egy kisebb vagyon! – kiáltotta James.
 – Úgy vélem, a háború után jócskán több földünk lehet, mint
annak előtte – felelte az apja visszafogottan, de nem kis elégtétellel,
aztán Abigail felé fordult. – Te porcelánt és üveget vásároltál fel,
Abby, én adósságokat. Ugyanaz a játék, csak magasabb kockázat,
ennek megfelelően alacsonyabb ár. Persze én rendelkeztem elég
pénzzel is, hogy belevágjak.
A kereskedő nemcsak e tranzakciók felett érezhetett jogos
elégtételt – más is a megelégedésére szolgált. Miután James és a
barátja elutazott, félrevonta egy szóra Abigailt.
– Felfigyeltem rá, hogy de Chablis gróf igen vonzónak tűnt a
számodra.
– Ennyire nyilvánvaló, papa? Ugye, nem hoztam szégyent a
fejemre?
– A legkevésbé sem, csak hát egy apa észreveszi az ilyesmit. És
nagyon örülök neki, Abby.
– Miért, papa?
– Lassan két esztendeje lesz, hogy Albion meghalt.
Meggyászoltad az elvesztését, ahogy illik, de most már ideje, hogy
újra elkezdj élni.
Abigail tudta, hogy igaza van.

*
Amint 1785 nyara őszbe fordult, egyértelművé vált, hogy a
briteknek hamarosan el kell hagyniuk a várost, a brit parancsnok
azonban megvetette a lábát. „Majd akkor megyünk el, ha
biztonságban útnak indult az utolsó lojalista is, aki távozni kíván.”
Márpedig ezrével kívántak távozni. Zömükben nem is New
York-iak, inkább olyan lojalisták, akik New York érintésével
utaztak tovább. Némelyek Angliába, a legtöbben mégis Kanadába.
A brit kormány fizette az átkelést.
Ott voltak még az egykori rabszolgák is, akiket a britek
szabadítottak fel. Ok is felkerekedtek, noha más okból – patrióta
gazdáik elől menekültek. Nap alig telt el anélkül, hogy Abigail ne
hallott volna valami patriótáról, aki a városba érkezett, és tűvé tett
mindent a rabszolgái után.
– Washington egyértelműen állás foglalt a kérdésben – jegyezte
meg Master. – Szerinte a gazdáknak minden joguk megvan arra,
hogy visszaköveteljék a tulajdonukat, de a britek szerint ez így nem
tisztességes. Akárhogy is, a szegény ördögök előbb fagynak meg
odafent Új-Skóciában, mint hogy újra rabszolgák legyenek.
Egy rabszolgáról nem jött csak hír. Beletelt némi időbe, de
Master végül kiderítette, mi lett az elrabolt francia hajóval.
– Odalent a Karib-tengeren visszaállt a franciák szolgálatába, de
hogy Solomonnal mi történt, azt nem tudtam meg. Csak az biztos,
hogy már nem dolgozik a hajón. – Hudsonnak megígérte: – Tovább
fogom kerestetni. Lehet, hogy eladták, de akkor is reménykednünk
kell. – Abigailnek megvallotta: – Ha megtalálom, visszavásárolom
Hudsonnak, és nyomban felszabadítom, de attól tartok, nincs sok
esélyünk rá, hogy viszontlássuk.

*
Már október elején jártak, amikor Vanessa levele megérkezett.
Szokás szerint John Masternek címezték. Az asszony lendületes
kézírásával tudatta, hogy elhagyja Londont, miután a kötelesség
Franciaországba szólítja. Erről többet nem árult el. Kifejezte
sajnálkozását, amiért nem utazhat New Yorkba meglátogatni
Westont, és újfent hálát adott a Teremtőnek, amiért a nagyapja
házában biztonságban tudhatja. Master döbbenetét mégis az utóirat
váltotta ki:

A legújabb londoni hír, hogy Grey Albion a múlt héten

megnősült.

Abigail West Pointban találta a bátyját. Hudson vitte el oda. A

sáncokhoz irányították, és ott, amint megtalálta, átadta neki a
levelet.
Míg arról olvasott, hogy a felesége el kívánja hagyni Londont,
ugyanakkor nem kívánja meglátogatni a fiát, James arca komor, ám
szenvtelen maradt. Miközben az utóiratot olvasta, Abigail tüzetesen
figyelte. Miután átfutott rajta, bátyja összeráncolta a homlokát, majd
újra elolvasta a sort, de utána sem nézett rá. Csak a távolt, a
sáncokat és az odalent hömpölygő Hudsont fürkészte.
– Nekem azt mondták, meghalt – közölte színtelen hangon.
– Nem bizonyosodtál meg róla?
– Rengeteg tennivalóm volt. Washington átküldött a folyó túlsó
partjára, ahol Tarleton emberei szintén megadták magukat,
méghozzá ugyanazon a napon. Mire visszatértem, kiderült, hogy
sok hadifoglyot már el is temettek. Azt hittem… – Megvonta a
vállát.
– Csak hallanod kellett róla, hogy életben van.
– Nem feltétlenül. Nem követtem nyomon a foglyok sorsát. –
Tovább meredt a távolba. – Nyilván felépült, azután a
becsületszavát adta, és hazamehetett Londonba. Előfordulhat. –
Újra összeráncolta a homlokát. – Az apja semmit sem írt erről?
– Nem. Egy újabb rejtély.
James beharapta az ajkát.
– Talán a fia kérte meg rá. Ki tudja?
– Nagyon különösnek találom ezt az egészet – mondta ki
Abigail.
– Akárcsak én. – James vetett rá egy pillantást, majd félrekapta
a tekintetét, mint aki mélyen eltűnődik. – Azért ennél különösebb
dolgok is történnek egy háborúban, Abby – mormolta maga elé. –
Ilyenkor egyikünk sem tudhatja, mit kell tennie. Mi magunk se
tudjuk, mire vagyunk képesek. – Komor tekintettel fordult vissza
hozzá. – Bármilyen okból távozott is Grey Albion egyetlen szó
nélkül, azért reméljük, rátalált a boldogságra. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Egy háborúban annyi minden történhet, Abby, hogy
én már megtanultam nem firtatni az okát semminek. A sors már
csak ilyen. Azt hiszem – tette hozzá soha többé nem látjuk őt.
– Nem – bólintott Abigail. – Szerintem sem.

*
1783. november 25-én, nyolcszáz kontinentális katona élén, George
Washington tábornok békésen beporoszkált a régi indián ösvényen
Harlem falujába, majd magába New York városába. Miután a tömeg
üdvrivalgása közepette végigügetett a Bowery és Queen Streeten,
ráfordult a Wall Streetre és elérte a Broadwayt, ahol terjengős
beszéddel köszöntötték.
Az egész Master ház elment a Wall Streetre, hogy tanúja legyen
ennek. James Washington oldalán lovagolt, mindössze négy
méterrel mögötte. Abigailnek feltűnt, hogy apját látható
elégedettséggel tölti el ez a fejlemény.
– Washington nagyon méltóságteljes – jegyezte meg Master
elismerően.
Ám egy aprócska mozzanat ennél is nagyobb örömet okozott
neki.
A tábornok bankettet adott a Fraunces fogadóban, alig egy
kőhajításnyira a Master háztól, ahová James eljött átöltözni. Már
indult, amikor az utca felől patadobogás jelezte Washington és a
többi tiszt érkezését. James köszöntötte őket, míg Abigail és az apja
a nyitott ajtóból nézte mindezt.
Ekkor, amint vetett feléjük egy pillantást, a magas, zord arcú
tábornok előzékenyen biccentett Abigailnek, majd ahogy korábban
– ám ezúttal elismerő bólintás, sőt halovány mosoly kíséretében –
megbökte kalapját az apja előtt, aki viszonzásként mélyen
meghajolt.
Valamivel később, az Abbyvel és a kis Westonnal elköltött
vacsoránál, amikor megkérte Hudsont, hogy bontson egy palackkal
a legfinomabb vörösborából, Master köszöntésre emelte a poharát.
– Nos, Abby – szólt alig leplezett ujjongással –, és te is,
Weston, drága unokám, az általunk ismert világ visszavonhatatlanul
megváltozott, igyunk hát erre az újra.
 A főváros

1790

John Master meredten nézte őket. A forró nyári naptól mintha

áporodott lett volna a ház levegője, vagy talán csak túl sokat ivott.
Kár, hogy Abigail nem lehet itt – ő mindig kordában tudta tartani –,
de miután már bármelyik napon világra hozhatja első gyermekét,
odafent maradt Dutchess megyei házában. Így csak meredten nézte
őket – James fiát, az oxfordi diplomást, Weston unokáját, aki
nemsokára a Harvardra megy, valamint érdemes vendégüket, akinek
botrányos kijelentését James és Weston egyaránt késznek tűnt
elfogadni.
– Ami engem illet – közölte Thomas Jefferson –, mind
elmehetnek a pokolba.
Nem mintha Thomas Jefferson hinne a pokolban, gondolta
Master, vagy akár a mennyben, ha már itt tartunk.
John Mastert furcsamód egészen mostanáig elégedettséggel
töltötte el a tudat, hogy az Amerikai Egyesült Államok polgára
lehet. Washingtont is mélyen tisztelte. Amikor sor került
beiktatására az új nemzet New York-i fővárosában, ő is a Wall
Streetre sereglett tömegből nézte, ahogy a nagy ember a Federal
Hall erkélyén letette az esküt, és külön büszkeséggel töltötte el,
hogy amikor az utcán járt Jamesszel, az új állam vezetői – Adams,
Hamilton, Madison – mind nagyra becsült barátként köszöntötték a
fiát.
Ami az új alkotmányt illeti, melyet a nemzet bölcsei
Philadelphiában szövegeztek meg, Master lenyűgözve olvasta a
remekművet. Számára úgy tűnt, a fékek és ellensúlyok rendszerénél
jobbat ki se lehetne találni. Amikor Madison és pártja a föderáció
ellenzőivel folytatott vitában kijelentette, hogy az államoknak le
kell mondaniuk bizonyos mértékű függetlenségről, hogy a
köztársaság központi kormánya minél erősebb lehessen, minden
szempontból a föderáció híveinek adott igazat.
– El kell fogadnunk az alkotmányt úgy, ahogy van – jelentette
ki, ám ezen a ponton eredendő óvatossága konfliktusba sodorta a
fiával.
– Én Jeffersonnal értek egyet – közölte James. Jefferson
akkortájt az új állam párizsi követeként szolgált, s bár üdvözölte az
alkotmányt, hangot adott egy ellenvetésnek.
– Az alkotmány továbbra sem védi az egyén szabadságát.
Hacsak nem fűzünk hozzá kiegészítést, köztársaságunk is
ugyanolyan zsarnokságként végzi, mint a régi monarchiák, köztük
Anglia. – Ez erős túlzás, vélte Master, James azonban tovább
erősködött. A vallásszabadság nem kap kellő hangsúlyt, vélte, sem a
sajtó szabadsága. Ez utóbbi témában nem habozott kioktatni apját a
Zenger-per tanulságairól, míg Masternek a végén már emlékeztetnie
kellett:
– Ismerem a Zenger-pert, James. Magam is jelen voltam.
– Akkor hát, apám, bizonyosan nem volt Zenger ellen, igaz?
Ahogy visszaemlékezett szerencsétlen ifjúkori botlására
Bostonból idelátogató rokonai előtt, John Master beérte ennyivel:
– Hallottam, ahogy Eliot rokonom lelkesen védelmébe vette
Zéngert, és meg kell mondanom, ő sokkal elegánsabban tette –
jegyezte meg, csak hogy helyére tegye Jamest.
 – Még ‘77-ben Jefferson törvényjavaslatot terjesztett be –
folytatta rendületlenül James –, hogy garantálja a vallásszabadságot
Virginiában. Nekünk is valami hasonló kiegészítésre van
szükségünk. Enélkül New York nem ratifikálja az alkotmányt, sem
Virginia. – Amikor az Első Kiegészítés megjelent, James ezt úgy
könyvelte el, mint Jefferson személyes győzelmét.
Nyilván eredendően konzervatív gondolkodása miatt, de Master
bármennyire nagyra tartotta is az új köztársaságot, valahogy nem
tudott megbarátkozni ezzel az átfogó, világias toleranciával.
Ebben még Washingtont is bűnösnek tartotta. Az elnök
természetesen eleget tett az illemnek. Míg a Trinity a Nagy Tűz
után újjá nem épült, a Masterek a közeli Szent Pál-kápolnába jártak,
ahol John Masternek külön elégedettségére szolgált, hogy a
padsorokban láthatta Washingtont és a feleségét, még ha
Washington az úrvacsora előtt távozott is. Ugyanakkor nem lehetett
kétséges – minthogy maga Washington mondta –, hogy az elnököt a
legkevésbé sem érdekli, milyen vallást követnek polgártársai.
Protestánsok és katolikusok, zsidók és ateisták, de még Mohamed
próféta követői is egy elbírálás alá esnek, jelentette ki Washington,
amíg betartják az új alkotmányt.
Master számára úgy tűnt, mások még agyafúrtabbak. Mielőtt
azon a tavaszon meghalt, az öreg Ben Franklin az összes felekezet
tagjának nyilvánította magát, sőt sorban imádkozott is minden
gyülekezettel. A ravasz vén róka.
De Jefferson, ez a jó vágású déli nemes a kiváló iskoláival és a
piperkőc párizsi barátaival, aki azért tért haza Amerikába, hogy a
külügyeket igazgassa – ő vajon micsoda? Nyilván egy deista.
Olyasvalaki, aki szerint léteznie kell valamilyen felsőbb erőnek, de
az embernek az égvilágon semmi köze hozzá. Mit is várhatna egy
kifent denditől?
 Most pedig nem átall kioktatni engem, gondolta Master, a
Trinity egyházközségi elöljárója, New York erkölcsi romlottságáról,
és arról, mennyire méltatlan lenne Amerika fővárosának? Éppen ő,
aki önfeledten dagonyázott Párizs fertőjében? Ugyan, kérem.
Ez elfogadhatatlan.
– Tetszik vagy sem – jelentette ki a vita hevében –, de New
York, uram, Amerika fővárosa, és az is marad.

*
Kezdett is igazi fővárosként festeni, pedig nem volt könnyű az élet,
mióta Amerika egységes nemzet lett. A brit és európai kereskedelmi
korlátozások láncaiban vergődő, háború adósságokkal sújtott
államok nehezen is találtak kiutat, New York azonban gyorsabban
kilábalt a válságból, mint a legtöbben. A vállalkozó kedvű
kereskedők meglelték az üzletkötés új útjait, az újonnan érkezők
folyama pedig megállíthatatlanul hömpölygött.
Igaz, még mindig akadtak negyedek, ahol látszottak a tűz
üszkös nyomai, de a város lassan újjáépült. Színházak nyíltak; az új
Trinity Church tornyai fenségesen magasra szöktek. Amikor a
Kongresszus eldöntötte, hogy itt lesz az új nemzet fővárosa, a New
York-iak nyomban reagáltak. A Wall Streeten álló városháza – a
Federal Hall, ahogy mostanság nevezték – teljesen átalakult, hogy
méltó ideiglenes otthona legyen a törvényhozásnak, míg odalent
Manhattan végében a régi erődöt máris elbontották, hogy köveivel
feltöltsék a területet, mielőtt fenséges új palotát emelnek a
Szenátusnak, a Képviselőháznak és a többi vízparton székelő
kormányhivatalnak. Hol másutt kapott volna a döntés ilyen lelkes
fogadtatást, mint New Yorkban?
James közbeavatkozott, hogy csülapítsa a kedélyeket.
 – Tény, apám, hogy sokak szerint a New York-iak egyedül a
pénzt istenítik, és a fényűzést imádják.
– Mintha ez Washingtont annyira aggasztaná – torkolta le apja.
Az elnök pompás hatlovas hintójánál nem akadt különb fogat a
városban. George és Martba Washington máris átköltözött a
Broadway új fényűző palotájába, ahol ugyanolyan léptékű
fogadásokat adott, mint akármelyik patinás New York-i kereskedő.
No, de miért ne tehetnék?
Ha Master készen állt elátkozni Jeffersont, a déli úriember
kétszeresen is készen állt viszonozni ezt. Nemesen metszett arca
gránittá kövült, ahogyan éles pillantást vetett a kereskedőre.
– New Yorkkal az a legnagyobb baj – mutatott rá hűvös hangon
hogy hiába vívtunk háborút a függetlenségünkért, ezt a várost
jórészt még mindig toryk lakják.
Ezzel azért mondott valamit. Jóllehet a háború magas posztra
emelt egy sor patriótát és alacsony származású egyszerű polgárt, a
város régi urai – köztük nagy számban a toryk – valóban sikeresen
átvészelték a történelmi vihart. Ha elnézte azokat, akik felvásárolták
az elüldözött nagybirtokosok házait és földjeit, már maguk a nevek
is önmagukért beszéltek: Beekman, Gouvemeur, Roosevelt,
Livingston – csupa jómódú kereskedő, mint ő maga.
Ám ettől New York máris alkalmatlan lenne fővárosnak?
Nem, döntötte el Master, ez csak kicsinyes féltékenység, a
maga egyszerű és vegytiszta formájában. Az még érthető, ha
Philadelphia pályázik a főváros címére. Minden város a maga
előnyét keresi – bár most, hogy Ben Franklin meghalt, gyaníthatóan
Philadelphia sem lesz olyan életteli hely –, csakhogy az igazi
nyomás nem Philadelphia felől nehezedik rájuk.
Éppenséggel délről, Hívják csak nyavalyás jenkinek, gondolta
Master, de épp eleget hallott a déli államokról. Nézete szerint a
délieknek meg kellett volna elégedniük az alkotmánnyal. Ha az
északi patriótákat bizonytalanná is tették a rabszolgatartással
kapcsolatos erkölcsi aggályok, garanciát vállaltak rá, hogy még egy
nemzedéknyi ideig fenntartják a rabszolgaság intézményét. Amikor
pedig a dél azzal érvelt, hogy minden három feketét két fehér
embernek kell venni, amikor megadják az egyes államok
népességét, ezzel talán nem kongresszusi küldöttjei számát akarta
feltornászni?
A legutóbbi panaszukat is ugyanilyen jellemzőnek találta.
Kedvelte Alexander Hamiltont, bár e téren is vitába szállhatott
volna Jamesszel, aki mellette szolgált Washington seregében.
Hamilton eszes fickó volt, aki bizonyítani akart. Balkézről született
– noha egy úriember fiaként –, márpedig az ilyesmi sokszor sarkall
nagy tettekre. Most, hogy kinevezték a kincstár élére, az ifjú
Hamilton tökéletesen ésszerű javaslattal állt elő. A nemzet
pénzügyeinek stabilizálása érdekében fogni akarta a roppant
háborús adósságot – a rengeteg értéktelen kötelezvényt –, hogy új
kormányzati adóssággá gyúrja át, amelynek fedezetéül az
adóbevételek szolgálnak.
Természetesen egy ilyen intézkedés nem lehet mindenkivel
igazságos. Egyes déli államok mostanra kinyögték adósságaikat.
„Miért kellene adót fizetnünk, hogy másokat kiváltsunk?” –
firtatták, mégsem ez szította fel leginkább az elégedetlenségüket. A
délieknek leginkább New York kiemelt szerepe fájt.
Mielőtt még bejelenthette volna tervét, Hamiltonnak
mérlegelnie kellett egy nagy kérdést. A háború vége felé a
Kongresszus és az egyes államok által kibocsátott kötelezvények
szinte értéktelenné váltak. A névértéknek mekkora hányadáért
álljanak jót? Tíz fontot fizessenek minden száz régi font után?
Húszat? Mennyire legyen nagylelkű a kormány?
 Miként azt néhány éve John Master is tette, sok spekuláns
vásárolta fel nyomott áron ezeket a követeléseket olyanoktól,
akiknek beváltható készpénz kellett, ezért örömmel megszabadultak
az elértéktelenedett bankóktól. Délen sok ilyen akadt.
Természetesen, ha egy spekuláns bennfentes értesülésekből
megtudja, mekkora lesz az átváltási ráta, letarolhatja az egész
piacot. Épp ezért Hamilton, amint az elvárható, a nyilvános
bejelentésig egyetlen szót sem árult el erről.
Nem úgy a helyettese. Persze egy New York-i. Aki szólt a
barátainak.
Az a döbbenetes hír járta, hogy az adósságot névértéken váltják
meg. Teljes áron. Aki olcsón jutott a papírokhoz, így egész vagyont
kereshetett.
Nem csoda, ha a jól értesült New York-iak körében egész
felvásárlási láz tört ki. A déli úriemberek, nem sejtvén, mi lesz a
vége, készséggel eladták értéktelennek hitt papírjaikat – míg csak rá
nem döbbentek az igazságra. Akkor aztán égig csapott a
felháborodás.
„Az átkozott New York-i jenkik, a Dél nyomorúságának
vámszedői.”
„Ha nem költekeznétek túl, vagy kicsit is értenétek a piac
működését, most nem lennétek bajban” – felelték a szívtelen New
York-iak.
Az efféle bennfentes ügyletelés talán törvényesnek számított,
ám egy dolog biztos: New Yorkot meggyűlölték érte. S nem csak
délen – neheztelt mindenki, aki olcsón megszabadult a papírjaitól.
Ami Jeffersont, a virginiai ültetvényest illette, nem is lehetett
kétséges, kivel érez együtt. Leplezetlen utálattal tekintett a New
York-i nyerészkedőkre.
 *
John Master már készült volna válogatott szavakkal illetni a déli
úriemberek neveltetési hiányosságait, amikor James és Weston
zavarát látva inkább vett egy nagy levegőt, hogy megálljt
parancsoljon önmagának.
Mégis, hogy gondolja? Az unokája nemsokára elutazik a
Harvardra. James is elmegy, csak az ég tudja, hány hónapra,
Angliába. Valóban a fejére akarja vonni fia neheztelését? Azt
akarja, hogy Weston úgy őrizze meg emlékeiben a nagyapját mint
kiállhatatlan vénembert, aki összetűzésbe keveredett még a nagy
Thomas Jeffersonnal is?
James utazása szükségessé vált. Évek teltek el, mióta Albion
visszavonult az üzlettől. Noha rosszallással gondolt Grey Albion
viselkedésére, John Master kitartott az idősebb Albion mellett, ám
mióta ő visszavonult, másik londoni ügynököt kellett kerítenie,
akinek tevékenységével viszont nem volt elégedett. Jamesnek
kellett Londonba utaznia, hogy keressen valakit, ő mégis azt
kívánta, bár ne most hagyná magára.
– A legérdekesebb időkben utazol Európába. – S a
legveszélyesebb időkben, tette hozzá magában.
Amikor 1789 őszén a francia forradalom híre elérte New
Yorkot, sokan örvendeztek, köztük James is, aki nem sokkal ezután
levelet kapott barátjától, de Chablis gróftól.
– Azt írja, Lafayette és a barátai mind támogatják. Új
köztársaságot akarnak, méghozzá amerikai mintára. – Nemsokára
már az ifjú Weston is az új és áldásos francia jogokról beszélt:
szabadságról, egyenlőségről, testvériségről. Mindez nagyon szépen
hangzott, csak nem John Master fülének.
– Vérfürdő lesz a vége – figyelmeztetett. – Lafayette
Amerikáról álmodik, ebben nem kételkedem, de ez a francia
forradalom mégis más. Nemsokára kitör a belháború, ami szörnyen
eldurvulhat.
James nem értett vele egyet. De Chablis biztos abban, mondta
apjának, hogy kompromisszumos megoldást találnak, s akkor a
franciák egy korlátozott parlamenti monarchiában élhetnek,
hasonlóan Angliához. John Master erre zord hangon emlékeztette
Jamest és Westont:
– Elfeledkeztek a csőcselék hatalmáról. Amikor Angliában
utoljára belháború tört ki, lefejezték a királyt.
– Nagyapám már örökre megmarad torynak – nevetett Weston.
– Azért csak vigyázz – intette Master Jamest. – Ha lehetséges,
kerüld el Párizst.
Egy reményt azért ő is fűzött James utazásához. Hosszú ideje
nem hallottak Vanessa felől, de gyanította, hogy ő is Londonban
lehet. Noha James az elmúlt években bizalmas viszonyt folytatott
egy elbűvölő New York-i özveggyel, Master még mindig nem adta
fel a reményt, hogy egy szép napon megállapodik egy új feleség
mellett, ehhez azonban hivatalosan is véget kellett vetnie
Vanessával kötött házasságának. Talán, sugallta óvatosan, ennek is
utána járhatna, ha már ott van.
Így hát, helyreállítandó a békét és harmóniát, most mereven
meghajolt Jefferson előtt.
– Elnézését kell kérnem, uram, meggondolatlan szavaimért –
szólt udvariasan. – Talán megbocsátja, ha túlzott hevességgel
védelmezem a várost, ahol születtem. E tekintetben olyan vagyok,
mint a hűséges férj, aki megoltalmazza feleségét a kritikáktól, még
ha tudja is, hogy van bennük igazság.
A cirkalmas szabadkozás hallatán James megkönnyebbültnek
tűnt, míg Weston reménykedő pillantást vetett Jeffersonra.
 Csakhogy Jefferson, aki nem volt egészen híján az önérzetnek,
még nem állt készen megbocsátani. Ahogy karót nyelten, egyenes
derékkal ült, nemesen metszett arcára mély utálkozás ült ki. Egy
hosszú pillanatra néma csend lett, mielőtt Master – már csak a maga
megnyugtatására is – még egy gondolatot fűzött az
elhangzottakhoz:
– Azt kell mondanom, uram, hogy bármily nagyok legyenek is
New York hiányosságai, ha elhelyezkedését, roppant kikötőjét és
természetes előnyeit tekintjük, nem valószínű, hogy találnánk
alkalmasabb fővárost.
Mintha leplezetlen diadal csillant volna a nagy ember
szemében.
– Nemsokára ön is megtudja, hogy az amerikai főváros
kérdésére megnyugtató válasz született. Nem feltétlenül az ön óhaja
szerint – tette hozzá kárörvendő hangon.
– Úgy? – ráncolta a homlokát Master. – A Kongresszus vissza
kíván térni Philadelphiába?
– Philadelphia szép város, jómagam bármikor szívesebben
tartózkodom ott, mint itt, de úgy vélem, valamivel délebbre építünk
új fővárost.
– Új fővárost?
– Ahogy mondom.
– Ez rengeteg pénzébe kerül majd a Kongresszusnak – jegyezte
meg szárazon Master. – Remélem, megengedheti magának.
Megkérdezhetem, hol történne mindez?
– Lent a Potomac folyón.
– A Potomacen? – ütközött meg Master. – De hát az egy
mocsár!
– Még mindig nem annyira ingoványos, mint New York –
jelentette ki Jefferson nem kis elégtétellel.
 Vajon a virginiai igazat mondott? New York háttérbe szorul
egy mocsár mellett? Képtelennek tűnt a felvetés is. Vetett egy
pillantást a fiára, de James csak komoran bólintott.
– Ez a legújabb hír, apám. Épp ma hallottam. Philadelphia lesz
az átmeneti főváros, amíg minden átköltözik az új helyre.
Master egyszerűen nem tudta elhinni. A tekintete ide-oda járt
közöttük.
– Ez valami tréfa? – csattant fel.
– Nem, apám – rázta a fejét James. Jefferson ajkán apró mosoly
játszott.
Ekkor, feledvén minden jó szándékát, szegény Master dühödten
kifakadt.
– Úgy, hát legyen átkozott a potomaci mocsara, uram – rivallt
rá Jeffersonra –, és legyen átkozott maga is!
– Úgy vélem – fordult Jefferson méltóságteljesen James felé –,
ideje távoznom. – Elfordult, de Master akkor sem engedhette, hogy
övé legyen az utolsó szó.
– Csináljon, amit akar, uram, de egyet mondhatok. New York
Amerika igazi fővárosa. Minden New York-i tudja ezt, és Istenemre
mondom, soha nem is felejtjük el!
 Niagara

1825

Az indián kislány nézte az örvényt. A hajóról máris sokan

nekiindultak az erdőn átvezető csapásnak. Nemsokára kiértek a
nagy füves és sziklás fennsíkra, hogy döbbenten szembesüljenek a
robajló víztömeggel.
Az indián kislány kilencesztendős volt. A családjával jött el a
roppant vízeséshez, ahonnét nemsokára továbbindult Buffalóba.

*
Frank az apja mellett gyalogolt. Gyönyörű októberi nap volt, a fák
koronája felett kéklett az égbolt. Noha kettesben maradtak, az
eltaposott vörös és sárga falevelekből tudni lehetett, hogy aznap
sokan jártak már előttük ezen az ösvényen.
– Mindjárt ott vagyunk – törte meg a csendet apja. Weston
Master a szép időben nem gombolta be házi szövésű kabátját, ami a
ködtől ugyan nyirkossá vált, ám egyre inkább átmelegítette a nap.
Nagy kendőt kötött a nyakába, és felvette a kagylópénz övét is – a
réges-régi darabot, amit csak nagyritkán viselt, hogy megkímélje.
Erős sétabotot szorongatott a kezében, s ahogy szivarozott, édes
dohányillat lengte körül.
Frank tudta, hogy apja a családja körében érzi magát a
legjobban. „Én egyáltalán nem emlékszem az édesanyámra – szokta
mondogatni –, apám pedig a háborúban harcolt, míg kisfiú voltam.
Aztán, hogy a Harvardra mentem, még annyit se láttam.” Esténként,
ha leült a füles karosszékbe, a tűz mellé, feleségének és öt
gyermekének – négy lánynak és az ifjú Franknek – mind ott kellett
lennie, hogy eljátszadozzon velük vagy felolvasson nekik.
Szórakoztató könyveket választott, mint Washington Irving meséje
Rip Van Winkle-ről, vagy New York mókás története, ahogyan egy
Diedrich Knickerbocker nevű hollandus megálmodta.
A család minden nyáron két teljes hetet töltött Abigail néninél
és a családjánál Westchester megyében, majd további néhány hetet
unokatestvéreinél Dutchess megyében. Minél többen gyűltek köré a
kiterjedt családból, Weston annál inkább örült.
Ám az elmúlt hónapban, amikor a kormányzó meghívta
északra, a nagy csatorna megnyitójára, Weston kijelentette: „Csak
Franket viszem magammal.”
Nem az volt az első eset, hogy Frank odafent járt a Hudsonon.
Három évvel korábban, nem sokkal a hetedik születésnapja után
nagy sárgalázjárvány tört ki New Yorkban. A kikötőkben nem
számított ritkaságnak az ilyesmi. „A hajók hozzák délről –
magyarázta az apja –, ezért mindig ki vagyunk téve a kockázatnak.
Tudod, New York nyáron ugyanolyan forró és fülledt, mint
Jamaica.” Amikor aztán a városban hullani kezdtek az emberek,
Weston az egész családját felvitte a folyón Albanybe.
Frank azt az utat is élvezte. Ahogy felfelé haladtak és elnéztek
nyugatnak, a Castskill-hegység felé, apja emlékeztette: „Ott történt,
hogy Rip Van Winkle elaludt.” Franknek Albany is tetszett. Immár
ez a mozgalmas város lett New York állam fővárosa, amit apja jó
ötletnek tartott, minthogy Manhattan az állam alsó végében feküdt,
s amúgy is volt épp elég funkciója. Albany közel esett az állam
szívéhez, és gyorsan fejlődött. Egy napon Weston elvitte őket
Ticonderoga régi erődjéhez, ahol elmesélte, hogyan foglalták el az
amerikaiak a britektől. Frankét nem különösebben érdekelte a
történelem, mégis élvezettel nézte a régi kőfalak és ágyúfészkek
pontosan kimért vonalait.
Most, miután a Hudsonon feljött egészen Albanyig, az apjával
nyugatnak tartottak. Először a fogattal végigzötyögtek a régi fizetős
úton a Catskills északi nyúlványától Syracuse-ba, majd követték a
Finger tavak hosszan elnyúló vonalát, túl Senecán és Geneván,
mígnem eljutottak Bataviába, s végül Buffalóba. Az út napokig
tartott.
Frank gyanította, hogy az apja ezért hozta magával – nemcsak
mert ő az egyetlen fiú a családban. Szerette tudni, hogyan
működnek a dolgok. Otthon is élvezte, amikor apja elvitte a
gőzhajókra, hogy láthassa a kazánokat és a dugattyúkat. „Angliában
ugyanezen az elven működnek a nagy gőzhajtású gyapotmagtalanító
gépek – magyarázta Weston. – Az általunk pénzelt déli ültetvények
jobbára nyers gyapotot termelnek, amit azután átszállítanak a
tengeren, azokba a gyárakba.” Frank olykor lement a partra, s csak
nézte a jégszállítmányokat, melyek odalent, a trópusi Martinique
nagy házainak konyháiban is egész napra fagyosak maradtak.
Amikor a munkások azon a tavaszon gázvilágítást szereltek a házba,
nyomon követte minden hüvelyknyi cső lefektetését.
Ezért is tűnt természetesnek a számára, hogy apja az összes
gyermeke közül őt választotta társának, amikor elment megnézni a
vad észak legújabb mérnöki vívmányát.

*
Weston Master mélyen magába szívta a szivarfüstöt. A föléjük
boruló lombok közt mintha alagútban jártak volna, de nem messze
előttük, ahol az erdő véget ért, már elő-elővillant a kék ég. Lenézett
fiára, és magában elmosolyodott. Örült, hogy elhozta magával
Frankét. Jót tett a fiúnak, ha eltöltött egy kis időt az apja
társaságában. Amellett, akadtak dolgok, amiket meg kívánt osztani
vele ezen az utazáson.
Több mint harminc év telt el saját apjának Angliában
bekövetkezett váratlan halála óta. A levélből, melyet az öreg Mr.
Albion küldött – miután nem kevés fáradság árán feltárta az eset
részleteit –, csupán annyi derült ki, hogy James Mastert haramiák
támadták meg azzal a szándékkal, hogy kifosszák, ő azonban
vállalta az egyenlőtlen küzdelmet. Az egyik gazfickó ekkor mérte
fejére azt a rettenetes ütést, amiből már sosem tért magához. A hír
nem csupán borzalmas megrázkódtatást okozott Westonnak, de
olyan előítéletet oltott belé, mely egész hátralévő életében elkísérte.
New Yorkban töltött gyermekkorában, oly okból, amit akkor még
nem érthetett, Anglia tartotta távol tőle fájóan hiányolt édesanyját.
Az Angliával vívott háború vette el tőle az apját; a többi fiú az
iskolában emiatt csúfolta őt árulónak. E korai sebek csak részben
gyógyulhattak be, amikor hírét vette, hogy Anglia – mint valami
engesztelhetetlen bosszúálló isten, akinek nem elég semmilyen
véráldozat – az apja életét is elragadta. Noha racionálisan
gondolkodó fiatalemberként ekkor már a Harvardra járt, aligha
meglepő, ha ezek után zsigeri szinten idegenkedett Angliától s
mindentől, ami angol.
Ahogy telt az idő, a viszolygás csak mélyült benne. Míg a
Harvardra járt, a nagy forradalom idején, úgy tűnt számára, hogy
Franciaország lehet az a hely, ahol az amerikai példa nyomán
felvirrad az új európai szabadság kora, ám a Lafayette és barátai
által megálmodott alkotmányos monarchia helyét rövid úton átvette
a népterror, majd a napóleoni császárság. Weston ebből azt a
következtetést vonta le, az Újvilág szabadság-jogai sosem jöhetnek
el az Óvilágban. Európát túlságosan is megfertőzi a nemzetek közti
ősi gyűlölet és rivalizálás. Ezáltal Weston képzeletében az egész
kontinens olyan veszedelmes hellyé vált, mellyel a lehető
legkevesebb közösséget kívánta vállalni.
Jobb társaságot nem is kívánhatott volna. A búcsúbeszédében
maga Washington óvta az újdonsült amerikai nemzetet attól, hogy
belegabalyodjon az idegen érdekek hálójába. Jefferson, az európai
felvilágosodás zászlóvivője s egykor maga is Párizs lakója,
hasonlóképp kijelentette, hogy Amerikában őszinte baráti
kapcsolatot kell ápolnia valamennyi nemzettel, ugyanakkor
tartózkodnia kell mindennemű szövetségtől. Madison egyetértett
vele. Még a nagy diplomata, John Quincy Adams is ezt hirdette,
pedig ő Oroszországtól Portugáliáig számos helyen megfordult.
Európa egyet jelentett a bajjal.
E tétel igazolását látták tizenkét évvel korábban, amikor
Britannia és Napóleon birodalma gigászi harcot vívott, az Egyesült
Államok pedig, melyet a történelmi barátság Franciaországhoz
fűzött, váratlanul a szembenálló hatalmak közt találta magát.
Weston először azon háborodott fel, hogy Britannia – nem tudván
elviselni Amerika semleges státuszát – elkezdte zaklatni az amerikai
hajókat. Később ez az érzés hatalmasodott kétségbeeséssé, majd
féktelen haraggá, amikor 1812-ben Amerika és Britannia újabb
háborúba bonyolódott egymással.
Keserű emlékeket őrzött erről a konfliktusról. A New York-i
kikötő brit blokádja kis híján tönkretette az üzletét. A harcok,
amelyek a keleti partvidéken zajlottak, fel egészen Kanadáig,
dollártízmilliókba kerültek, miközben a nyavalyás britek még az
elnök washingtoni palotáját is felégették. Amikor az egész átkozott
história három évvel később véget ért, miután Napóleon dicstelenül
távozott a történelem színpadáról, Weston megkönnyebbüléséhez
egyedül konok eltökéltsége volt mérhető.
Amerika soha többé nem kerülhet ilyen helyzetbe. Erősnek kell
maradnia, mint egy büszke várnak. Elég erősnek, hogy egymagában
is ellenálljon bármekkora hatalomnak. Mostanság Monroe elnök
még tovább vitte ezt az elképzelést. Annak érdekében, hogy
Amerika valóban biztos vár legyen, jelentette ki, az Atlanti-óceán
teljes nyugati felét – Észak-Amerikát, a karibi térséget, Dél-
Amerikát – be kell vonni az amerikai érdekszférába. Az európai
nemzetek csak torzsalkodjanak egymással, ha úgy tetszik, de ne
Amerika területén. Weston a maga részéről feltétlenül egyetértett e
törekvéssel.
Miért is lenne szükségük az amerikaiaknak az óceán túlsó felén
elterülő Óvilágra, amikor megvan a saját kontinensük? Bővizű
folyók és gazdag völgyek, végtelen erdők, fenséges hegyek és
termékeny mezők – a vég nélküli lehetőségek hazája, ameddig csak
a szem ellát. Egy érintetlen földrész összes szabadsága és
gazdagsága, minden irányban több ezer mérföldön át, csak az övék.
Weston ezt a nagy igazságot, ezt a nagyszerű víziót kívánta
megosztani fiával, amikor magával vitte nyugatra.
Az újonnan épült csatorna szervesen hozzátartozott a dolgok új
rendszeréhez – általában New York számára, de a Master családnak
különösen. Mielőtt elhagyták a nagyvárost, be akarta mutatni
Franknek a fontosságát, ezért a könyvtári asztalon kiterítette elé
Észak-Amerika térképét, hogy megmutassa legjellegzetesebb
elemeit.
– Nos, Frank, ez itt az Appalache-hegység, mely odalent
Georgiában kezdődik, és végigvonul az ország egész keleti felén.
Észak-Karolinában Smoky-hegységgé válik, s miközben végighalad
Virginián, Pennsylvanián és New Jersey-n, ahol előbb Catskills,
azután Adirondack néven ismerik, mielőtt elérné New Yorkot. A
régi tizenhárom gyarmat mind az Appalache keleti oldalán fekszik,
a jövő azonban a nyugati oldal, Frank. A végtelen amerikai Nyugat.
– Széles kézmozdulattal végigsöpört a térképen, egészen a Csendes-
óceánig.
A térképen kiszínezték a területeket, melyek már az Egyesült
Államokhoz tartoztak. A távoli nyugatot, túl a Sziklás-hegységen,
értelemszerűen még nem. Az 1812-es háború után a spanyolok
feladták Floridát, hatalmas mexikói birodalmuk azonban még most
is felnyúlt a Csendes-óceánig, egészen Oregonig, melynek államát
Amerika és Britannia közösen uralta. Ugyanakkor a Sziklás-
hegységtől keletre eső kiterjedt területeket, Kanadától le egészen
New Orleansig, színek jelölték. Ezt a térséget, mely akkora volt,
mint a régi tizenhárom gyarmat együtt, Jefferson bagóért vásárolta
meg Napóleontól. „Napóleon pompás hadvezér volt – csóválta a
fejét Weston –, ám csapnivaló üzletember.” A louisianai szerződés
által érintett területek még nem szerveződtek államokká, de Weston
nem kétellte, hogy hamarosan ez is megtörténik. Most pedig a
nyugatra legközelebb eső, Nagy Tavak alatt elterülő vidékre
irányította fiának figyelmét.
– Nézd ezeket az új államokat, Frank. Ohio, Indiana és Illinois,
felettük a michigani területtel, alattuk Kentucky és Tennessee
állammal. Mindenben gazdagok, kivált gabonában. Ez az eljövendő
világ éléskamrája, New York azonban nem profitál belőle. Mindez a
rengeteg gabona a nyugatról származó jószágokkal és egyéb
terményekkel együtt délnek mozog, le az Ohio-folyón, majd a
Mississippin – követte ujjával a kiterjedt folyórendszert –, míg
végül eléri New Orleanst, ahol behajózzák. – Elmosolyodott. – Hát
ezért építettük meg, fiam, az Erie-csatornát.
 A domborzati viszonyok igencsak megkönnyítették a New
York-iak dolgát. Odafent Albany közelében – a Hudson nyugati
oldalán, ahol a Mohawk-folyó betorkollt –, a Catskills és
Adirondack hegységek között húzódó széles szurdok alkalmas
helyként kínálkozott a csatorna elvezetéséhez. A Hudsontól a
csatorna nyugatnak haladt egészen a Középnyugaton elterülő Nagy
Tavak pereméig.
– Itt – tette hozzá Weston –, közvetlen az Ontario-tó alatt és az
Erie-tó felett fekszik Buffalo városa. Mindenféle terményt
szállítanak ide, a csatorna pedig közvetlen Buffalo alatt ér véget.
– Vagyis arra használjuk a csatornát, hogy dél helyett keletnek
szállítsuk a terményeket?
– Pontosan. Szárazföldön nehézkes és költséges a szállítás,
viszont a gabonával megrakott uszályok Buffalóból indulva alig hat
nap alatt elérhetik New Yorkot. Ami pedig a költségeket illeti…
nos, azok tonnánként száz dollárról ötre csökkennek. Ez mindent
megváltoztat. Nyugat gazdagsága át fog áramolni New Yorkon.
– Ami nem jó hír New Orleansnak.
– Valóban nem, de ez legyen az ő gondjuk.
Előző nap Weston és Frank a csatorna utolsó szakaszának
megtekintésére szánta a napot, Örömteli órákat töltöttek el. Egy
mérnök körbevezette őket, Frank pedig azt csinálta, amihez a
leginkább értett. Weston büszkén látta, mennyire lenyűgözőnek
találta a mérnök a fiú kérdéseit.
Ma azonban valami egészen mást kívánt megosztani a fiával.
Utazásuk során egyszer-kétszer felhozta már a témát. Ahogy
felfelé indultak a Hudsonon, elnézett a Palisades méltóságteljes
szirtjei mellett, egészen a távoli, aranyszínű fényekben fürdő New
York-i kikötőig.
– Ugye, milyen pompás látvány, Frank? – jegyezte meg, bár
nem tudta volna megmondani, mi jár a fiú fejében. Ahogy elértek
West Pointhoz, és elnézték az északnak kanyargó Hudson-völgy
szépségét – mely mindig vadul romantikus képzeteket keltett benne
–, Weston újfent felhívta figyelmét a tájra.
– Nagyon szép, papa – felelte Frank, bár gyaníthatóan csak
azért, hogy megfeleljen az elvárásainak. Ahogy a hosszú északi
úton haladtak, tavakon és hegyeken át, fenséges látképek és mesés
naplementék tárultak eléjük, melyeket Weston híven meg is osztott
a fiúval.
A táj léptéke és gazdagsága mellett Amerika spirituális távlatait
is érzékeltetni kívánta fiával – a teremtett világ végtelenségét, a
szabadság fenségességét, a természet dicsőségét és tanúságát a
Mindenható létéről. Az Óvilágban sincs ennél különb – hasonlóan
festői talán akad, de ily grandiózus aligha. Itt, a Hudson gyönyörű
völgyében kezdődnek a nyugat síkságai, sivatagjai és égbe szökő
hegyei – az érintetlen természet, ahogyan Isten megteremtette.
Amerika, amilyennek őslakos fiai láthatták a számtalan évszázad
során, mielőtt tulajdon őseik ideérkeztek. Meg akarta osztani
mindezt a fiával, hogy az ő szívében is hasonlóan romantikus
képzeteket ébresszen.
Ezért hozta ma őt ide. Ha az a fenséges látvány sem kavarja fel
a fiú szívét, ami nemsokára elébük tárul, hát nem tudja, mi lenne
képes erre.
– Az Ontario-tó magasabban fekszik, mint az Erie – folytatta
csendesen, amint a csapás végéhez közeledtek –, így amikor a víz
átáramlik a kettejüket összekötő csatornán, óhatatlanul alá kell
zúdulnia. Nem is csekély magasságból, mint azt látni fogod.
Frank élvezte az előkészületet az utazásra. Apja odahaza
sikeresen keltette fel az érdeklődését, amikor térképpel igazolta a
csatorna szükségességét. Szerette a térképeket. A könyvtár falán is
ott függött New York City távlati fejlesztési tervének nagy,
bekeretezett nyomata, rajta a hosszú utcák tökéletesen szabályos
hálójával. A város máris mérföldekkel túllépte a britek alatt
megvont régi határokat, és a terv szerint az utcaháló egy napon
egészen Harlemig nyúlik. Frank szerette a térkép egyszerű,
kíméletlen geometriáját, miként azt a tényt is, hogy a jövőt mutatja,
nem a múltat.
Élvezte a tegnapi csatornajárást is. A Nagy Árkot, ahogyan
tréfából mindenki hívta, pedig cseppet sem tűnt tréfásnak, sokkal
inkább fantasztikus vállalkozásnak. Mindent tudott róla. A csatorna
roppant árka nyugati irányban százhatvan mérföldön át húzódott a
Mohawk-folyó völgyében, majd újabb kétszáz mérföldön át Buffalo
városáig. Hosszú útja során ötven, egyenként négyméteres zsilip
révén kétszáz méteres szintkülönbséget küzdött le. ír munkások
ásták ki a medrét; német kőművesek húzták fel a falait.
Tegnap megengedték neki, hogy működtesse a zsilipeket és
segítsen mozgatni az egyik roppant kaput. Eközben a mérnök
elárulta, hány gallon vizet mozgatnak meg és milyen ütemben, amit
saját zsebóráján is ellenőrizhetett. Mindez szerfelett boldoggá tette.
Másnap, a hivatalos megnyitó után DeWitt Clinton kormányzó
őket is szívesen látta az uszály fedélzetén, mely az ötven zsilip
érintésével lefuvarozta őket a Hudsonon New Yorkig. A kormányzó
unokaöccse volt az öreg patrióta Clinton kormányzónak, aki még a
függetlenségi háború idején vezette a várost. Két nagy vödörben
vizet is merített az Erie-tóból, hogy utazásuk végén a New York-i
kikötőbe üríthesse őket.
Az apjával már az ösvény végén járt. Ahogy kiértek a
világosságra, Franket elvakította az erős fény, miközben a víz
robaja teljesen készületlenül érte. Az emberek csapatokra oszlottak
a széles sziklapárkányon, s némelyek a szirtekre is kimásztak, hogy
még szédítőbb látványosságban legyen részük. Észrevett egy
csapatnyi indiánt, akik tőlük húszyardnyira telepedtek a földre.
– Hát, Frank, ez az – szólt az apja. – A Niagara-vízesés.
Néma csendben meredtek a látványosságra. A lezúduló
víztömeg fenséges ívénél hatalmasabbat még életében nem látott. A
vízpermet dagadozó felhőkben szakadt fel a lent hömpölygő
folyóról.
– Megfoghatatlan – suttogta az apja. – Maga a Mindenható,
Frank. Isten hangja.
Frank szívesen mondott volna valamit, csak nem tudta, mit.
Kivárt, amíg végül megszállta az ihlet.
– Hány gallon víz folyik le percenként?
Apja eleinte nem felelt.
– Nem tudom, fiam – bökte ki végül. Hangja csalódottságról
árulkodott. Frank lehajtotta a fejét. Azután megérezte a vállán apja
kezét. – Hallgasd csak, Frank.
Frank hallgatta. Jó ideje ezt tette már, amikor felfigyelt az
indián lányra. Vele egykorú lehetett, s épp feléjük indult. Mintha
egyenesen őt nézte volna, bár ebben nem lehetett biztos.
Nemigen érdekelték a lányok, az indián kislányban valami
mégis felkeltette a figyelmét. Aprócska volt, ám annál arányosabb –
mondhatni, bájos. Még mindig az ő irányába nézett, mintha
érdeklődne iránta.
– Papa – szólalt meg bátortalanul –, az az indián lány minket
néz.
Apja megvonta a vállát.
– Lemehetünk a folyóhoz, ha van kedved, hogy odalentről
nézzünk fel a vízesésre. Vezet oda egy ösvény. Persze eltart egy
ideig, de azt mondják, megéri.
– Rendben – bólintott Frank.
 Azután Frank már látta, hogy az indián lány egyenesen feléjük
tart. Oly könnyedén lépdelt, mintha csak lebegne a föld felett. Apja
is meglátta, és megtorpant, hogy végigmérje.
Frank tudott ezt-azt az indiánokról. Amikor megkezdődött az
1812-es háború, egy Tecumseh nevű nagy törzsfőnök sokakat
meggyőzött, hogy harcoljanak a britek oldalán. Itt, a mohikánok
földjén is több törzs csatlakozott hozzá, amivel nagy hibát követtek
el. Tecumseht megölték, és az indiánok csúfos vereséget
szenvedtek, ezeken a részeken azonban még mindig sok mohikán
élt. Gyanította, hogy a lány is közéjük tartozhat.
A sziklaperemen többen is mosolyogva figyelték az indián
kislányt. Láthatóan senki sem bánta, hogy csak így odajön
hozzájuk. Igazán bájos jelenségnek tűnt.
Frank azt gondolta, a lány őt nézi, ám amint közelebb ért, némi
csalódottsággal tudatosult benne, hogy figyelmének
fókuszpontjában nem ő, hanem az apja áll. A lányka egyenesen
hozzá lépett, és a derekára mutatott.
– A kagylópénz övem érdekli – állapította meg az apja.
A lány láthatóan meg kívánta érinteni. Weston egy bólintással
engedélyt adott rá. A lány ujjai végigsiklottak a kagylópénzeken.
Ahogy körülsétálta, az apja engedelmesen megemelte a kabátját,
hogy láthassa az egész övét. Miután végzett, a lány megállt apja
előtt, hogy felnézzen rá.
Mokaszint viselt, de Frank így is láthatta, milyen takarosán apró
a lába. Arra is felfigyelt, hogy noha barna a bőre, a szeme kék. Ez
apjának is feltűnt.
– Nézd csak a szemét, Frank. Ez azt jelenti, hogy fehér vér is
csörgedezik az ereiben. Néha látni ilyet. – Megszólította a lányt.
– Mohikán?
A lány nemet jelzett.
 – Lenape – felelte csendesen.
– Tudod, kik azok a lenapék, Frank? – kérdezte az apja. –
Azokat az indiánokat hívták így, akik egykor Manhattan körül éltek.
Ma már alig látni ilyet. A maradék szétszóródott, csatlakozott a
nagyobb törzsekhez, nyugatnak vándorolt. Ha jól tudom, néhányan
Ohióba mentek, de egy nagyobb csapat együtt maradt, és az Erie-tó
túlsó végében telepedett meg. A Teknős klán, így nevezik őket.
Nincsenek sokan és nem kavarnak bajt. Többnyire megmaradnak
maguknak.
– Ők éltek Manhattanben, amikor a családunk megérkezett oda?
– Meglehet. – Weston lenézett a kislányra. – Hát nem édes
teremtés?
Frank nem válaszolt, ám ekkor a lány elfordult és egyenesen a
szemébe nézett, mire zavarában félrekapta a tekintetét.
– Biztosan – hebegte.
– Az övem kellene, igaz? – kérdezte apja a lánytól, azon a
nyugodt és kedélyes hangon, amivel otthon a kutyához is beszélt. –
Hát, azt nem adhatom oda.
– Érti, amit mond, papa? – tudakolta Frank.
– Sejtelmem sincs – felelte az apja, azután valami felkeltette a
figyelmét. – Hmm. Ez meg mi? – Intett a lánynak, hogy meg
szeretné tekintetni a nyakában viselt függőt. Frank látta, hogy a
dolog nincs ínyére a lánynak, de miután apja megmutatta neki az
övét, ő sem mondhatott nemet.
Anélkül, hogy hirtelen mozdulatot tett volna, apja
előrenyújtotta a kezét.
Takarosnak tetszett. Két apró fakarikát tapasztottak egymáshoz,
hogy kis kétoldalú keretet formázzon, melynek egy keresztirányú
gallyacska adott merev tartást. A vázon vékony bőrszíjat fűztek át,
hogy a lányka a nyakába köthesse. A kis keretbe foglalt drága kincs
tompán fénylett, ahogy apja feltartotta és megvizsgálta.
– No, ezt nem hittem volna. Tudod, mi ez, Frank?
– Olyan, mint egy új dollár.
– Az is, meg nem is. Amerikai dollárokat ilyen vagy olyan
formában negyven éve verünk, de ez itt sokkal régebbi. Holland
dollár. Oroszlános tallér, azelőtt így nevezték.
– Még sosem hallottam róla.
– Az emberek még a gyerekkoromban is használták, de addigra
annyira megkopott és elnyűtt lett, hogy csak aljadollárnak hívták.
Megesküdnék rá, hogy ez itt sosem került forgalomba. Meglehet
vagy százötven esztendős, talán több, mégis úgy fest, mintha új
lenne. – Ámuldozva ingatta a fejét, ahogy átnyújtotta a függőt
Franknek.
Frank megvizsgálta az érmét. Az egyik oldalán ágaskodó
oroszlánt, a másikon valamiféle lovagot látott. Visszaadta az
apjának.
Apja elgondolkodva nézte a lányt.
– Nem tudom, vajon eladná-e nekem. – Jelzett a lánynak, hogy
szívesen megvenné tőle. A lány riadtnak tűnt, és a fejét rázta. –
Hmm. – Apja tovább gondolkodott. Azután az övére mutatott. –
Csere?
Frank látta, hogy a lány habozik, de csak egyetlen pillanatig.
Azután újra megrázta a fejét, és a kezét nyújtotta az érméért.
Nyugtalannak tűnt.
Apját nem olyan fából faragták, hogy ilyen könnyen feladja.
Elmosolyodott, és újra felkínálta az övét, miközben magasra tartotta
az érmét a lány elől.
A lány tovább rázta a fejét, és tartotta a tenyerét.
Apja elnézett a távolabb ülő indiánok felé. Szenvtelenül
figyelték őket.
 – Felteszem, az a családja. Talán ráveszik, hogy adja el nekem.
– Az érme köré tekerte a bőrszíjat, hogy az öklébe szorítsa a kis
csomagot. – Azt hiszem, beszélek velük.
A lányka mostanra kezdett megrémülni. Egyre sürgetőbben
nyújtogatta feléjük a kezét.
– Adja vissza neki, papa – szólalt meg váratlanul Frank. –
Hagyja békében.
Apja meglepetten ráncolta a homlokát.
– Mi a baj, fiam?
– Az övé, apám. Adja vissza neki.
Apja kivárt egy pillanatot.
– Azt hittem, örülnél neki.
– Nem.
Apja nem tűnt elégedettnek, de egy vállrándítással visszaadta az
érmét a lánynak, aki elvette, és szorosan megmarkolta, mielőtt
visszaszaladt a családjához.
Apja bosszúsan meredt a vízre.
– Nos – mormolta maga elé –, ez lett volna a Niagara-vízesés.
Már visszafelé indultak a csapáson, amikor újra megszólalt.
– Ne engedd, hogy az érzelmek befolyásoljanak az üzletben,
Frank.
– Nem engedem, papa.
– Annak a lánynak az ereiben valahol talán fehér vér is
csörgedezik, de attól még vadember, érted?
Aznap este a kormányzó társaságában vacsoráztak a
nagyteremben, ahol minden egybegyűlt köszöntőt mondott az új
csatornára, amit nemsokára végighajóz. Frankét is izgatottsággal
töltötte el az előttük álló út – a sok zsilipkapu, melyen áthaladnak.
Az étkezés végén, amikor a férfiak az asztaloknál ülve
iddogálni és szivarozni kezdtek, megkérdezte az apját, kimehetne-e
egy kicsit.
– Hogyne mehetnél, fiam, csak ne túl messzire. Ha majd
végeztél, megkeressük a szállásunkat, és visszavonulunk. Ki kell
aludnunk magunkat a nagy nap előtt.
Buffalo aprócska város volt. Sokan faluként hivatkoztak rá, de
Frank szerint ráillett a kisváros megnevezés, főként hogy
mindenfelé a terjeszkedés jeleit látta – még ha most nem is
találkozott mással. Az ég tisztán borult fölé, de nem érzett hideget.
Átkelt a csatorna felett, hogy elérjen egy rövid folyóparti
szakaszra, melynek lapos síkját csak néhány szikla és fenyőfa törte
meg. Leült az egyik sziklára, hogy elnézze a vizet. Erezte, ahogy
arcát cirógatja a könnyű szellő, mely idővel úgy felerősödött, hogy
odafent a fák közt távoli susogását is hallotta.
Ahogy itt ücsörgött, a lány képe jelent meg előtte, s ahogy
rágondolt, örömmel töltötte el, amit érte tett. Eltűnődött, hol lehet
most. Lehet, hogy ő is róla ábrándozik? Remélte, hogy így van.
Idővel hűlni kezdett a levegő, mégis kint maradt, és tovább gondolt
a lányra, miközben hallgatta a fenyvesben sóhajtozó szelet.
Azután visszatért az övéihez.
 Az Öt Ponton túl

1849

Mary O’Donnell korán elhagyta a boltot. Fürgén mozgott.

Ahelyett, hogy követte volna a szokott útvonalat a Faunces fogadó
mellett, lefordult a Whitehallon, miközben egyre csak hátrafelé
tekingetett, nehogy az ördög a nyomában legyen. Istennek hála,
sehol se látta. Azt mondta neki, hogy még egy óráig nem megy
sehová. Mire elindul megkeresni őt, már rég nyoma veszett.
Aminek nem fog örülni. Nagyon nem.
De ez sem érdekelte, amíg nem tudott a szándékáról.
Az elmúlt években a környék sokat változott. A két nagy tűz –
az első 1835-ben, amikor még alig született meg, a második négy
évvel később – felperzselte a hangulatos régi tömböket a Wall
Street alatt. A szép ódon házak, holland és György-stílusúak, mind
eltűntek. Mostanra Manhattan déli vége inkább lett üzleti, semmint
lakónegyed. A bolt, ahol dolgozott, még a jobbak közé tartozott, de
ő akkor is változtatni akart – elszökni és új életet kezdeni. Távol az
ördögtől és minden csalárdságától. S most, őrangyalának hála,
esélye nyílt erre.
Mary útja máskor elvezetett volna az East Riverhez, túl a
rakparton és a kereskedők South Street-i elszámoló házain, egészen
Fultonig, majd nyugat felé egy sarkot, azután északnak fel a
Boweryn. Átsietne az Öt Ponton, mielőtt a Bikafej kocsmánál és
medveheccelő veremnél keresztezné a Csatornát. Innét már csak
négy tömb a Delancey Street, ahol az apjával él.
Ma mégis egyenesen nekiindult a Whitehallnak, míg végül
megkönnyebbült sóhajjal ráfordult a Broadway szélesen hömpölygő
utcájára. Mindenütt tömeg. Az ördögnek semmi nyoma.
Nemsokára elérte a Trinityt. A templom néhány éve, kései
gótikus stílusban épült újjá. Csipkés ívei és zömök tornya némi
ódivatú fennköltséget kölcsönöztek a helynek, mintha csak
emlékeztetnék az arra járót, hogy a Wall Street protestáns
pénzemberei – akik gyakorta megfordulnak falai közt – olyannak
őrizték meg hitüket, amilyen a középkorban lehetett, még ha a
falain kívül oly leplezetlenül imádták is világi bálványaikat. A Wall
Streeten tort ült a pogányság – még a Federal Hall is, ahol
Washingtont elnökké iktatták, átadta a helyét egy hamisítatlan
görög templomnak, melynek zömök oszlopai közt a vámhivatal
működött.
Előretekintett. Washington idejében a Broadway házai fél
mérfölddel a Wall Street felett belevesztek a mezőkbe és tanyákba,
mostanra azonban egész Manhattan beépült, folyótól folyóig,
további három mérföld hosszan. New York utcái kezdték behálózni
az egész szigetet – mintha valami óriás minden tavasszal új épületek
szabályos sorait hintené el a földön. Mary előtt a Broadway széles
főutcája újabb két mérföldön át nyújtózott egyenes vonalban,
mielőtt tunyán északnyugatnak fordult, és átlós irányban haladt
tovább, fel egészen a régi Bloomingdale útig. Célja e fordulótól
félmérföldnyire volt.
Elérte a régi Commont, ahol megmaradt a nagy nyílt
háromszög, bár néhány éve idetelepítették a hatalmas új városházát.
A City Hall, mint valami hivalkodó francia vagy itáliai palota,
márványhomlokzatával dölyfösen tekintett le a sugárútra, ám aki
mögé került, meglepő dologgal szembesült – az északi homlokzatot
nem borította márvány, mint a délit, csupán egyszerű barna
homokkő. Építése idején a város java része, s vele az összes előkelő
negyed délre feküdt, így nem lett volna értelme pénzt pazarolni az
északi oldalra, amit úgyis csak a szegények láthattak. Márpedig a
hivalkodó palota mögött, a város nagy központi teknőjében,
hamisítatlan szegénynegyed feküdt.
Az Öt Pont.
Egyszer régen nagy halastó terült itt el, mellette a felszabadított
rabszolgák falujával, azon túl az ingovánnyal. A tó és a mocsár még
Washington idejében is megvolt, ám amikor a város északi irányban
kezdett terjeszkedni, a hatóságok mindkettőt lecsapolták, és
csatornát építettek a víz elvezetésére. Azután téglaépületekből álló
utcákat emeltek a csatorna fölé.
Az Öt Pontot, ami máig megmaradt ingoványnak. Erkölcsi
fertőnek – utcákkal és sikátorokkal tagolt, bérházakkal és
bordélyokkal telizsúfolt nyomornegyednek, kellős közepén egy
korábbi sörfőzde ódon romjával, akár a bűn katedrálisával, mely
szélesre tárt kapukkal vár minden szentségtelent. Aki kakasviadalt
akart látni, vagy kutyákat, amint patkányokat tépnek szét; aki fel
akarta kínálni a tárcáját a zsebmetszőknek, vagy olcsó szajhára
vágyott, akitől elkaphatta a bujakórt, mind az Öt Pontba jött. Itt
bizton megtalálta, amit keresett, s még annál is többet – akár a
protestáns Bowery fiúk utcai harcait a katolikusok bandáival. Sokat
tapasztalt utazók szerint nem akadt züllöttebb nyomornegyed a
világon.
S kik éltek itt? A válasz kézenfekvő. Bevándorlók.
Akadt belőlük elég. George Washington idejében a város
harminc-negyvenezer lelket számlált. Mire elkészült az Erie-
csatorna, ehhez adódott még vagy százezer, így a népesség messze
meghaladta bármely más városét, még Philadelphiáét is. Mary
gyermekkorára a növekedés még inkább felgyorsult. Úgy hírlett, a
népesség mára átlépte a félmilliót.
Mindenféle ember élt a városban. Sokan az Óvilágból
menekültek át, hogy szerencsét próbáljanak az Újban – az ő családja
húsz évvel korábban kerekedett fel Írországból –, mások a
farmokról, Connecticutból, New Jersey-ből vagy még távolabbról
költöztek át, hogy a nagyvárosi életet válasszák. Az elmúlt két
esztendőben ugyanakkor egy új, váratlanul és minden korábbinál
nagyobb menekülthullám is elérte Amerika partjait, melyet az
Írországban kitört tragikus éhínség indított útjára.
Hajószámra jöttek, s bár nem a legszegényebb írek közül
kerültek ki – ha sokszor amerikai rokonaik segítségével is, de ki
tudták fizetni az átkelést –, amint megérkeztek, csak magukra
számíthattak. Ha pedig minden más csődöt mondott, s nem tudtak
hová menni, végső menedékként kínálkoztak számukra az Öt Pont
nyomortanyái. Isten tudja csak, hány szerencsétlen ír zsúfolódott itt
össze.
Az egész környéken egyetlen szép, téglalap alaprajzú és palota
léptékű épület állt csak, mely keskeny ablaknyílásaival és vaskos
oszlopaival egyiptomi stílusjegyeket idézett. Az ember azt hihette,
az ősi fáraók hátrahagyták piramisaikat, hogy New Yorkban
telepedjenek meg, a hely lakói azonban aligha értékelték a
fényűzést. Ez volt a helyi börtön, a „Sírbolt” – markáns emlékeztető
arra, hogy az Újvilág is lehet ugyanolyan kemény és rideg, mint az
Óhaza.
Ám ahogy elnézett az Öt Pont felé, Mary egy dologban biztos
lehetett: minden rab, minden szajha, minden fogadós, minden
szegény ír jöttment – minden egyes lélek ismeri az ördögöt, miként
az is őket. Minden más helynél jobban szeret itt élni. Szaporázta is a
lépteit, hogy mielőbb túljusson rajta.
Csak azért állt meg néhány pillanatra a Reade Streeten, hogy
vessen egy lopott pillantást A. T. Stewart rövidáruüzletének
tetszetős kirakatára. Nem gyakran járt erre, s ki tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy ne csodálja meg a közszemlére tett
kartonvásznakat és selymeket, gyönyörű kesztyűket és sálakat?
Egyszer még be is merészkedett ide, hogy megnézze a hölgyeknek
való alsóneműket, melyeket fiókokban rejtegettek a pult mögött.
Csupa csipke mind. Nem mintha egyszer is megfordult volna a
fejében, hogy megengedjen magának ilyesmit, de már attól kéjes
izgalom fogta el, hogy láthatta őket.
Még egy perce sem állt itt, s már épp készült továbbsietni,
amikor egy kéz rákulcsolódott a vállára.
– Jézus, Mária és Szent József – kiáltott fel.
– Készülsz valahová? – tudakolta az ördög.
– Törődj a magad dolgával.
– Azt mondtad, későig bent kell maradnod.
– A főnök meggondolta magát.
– Ne hazudj, Mary. Mindig tudom, mikor hazudsz. A Fraunces
fogadótól egész úton követtelek – árulta el neki a testvére, Sean.
– Tényleg te vagy az ördög – vágta rá.
Már nem is emlékezett, mikor adta neki ezt a gúnynevet.
Hosszú-hosszú ideje. Az ördög. Illett is hozzá. Sosem lehetett biztos
benne, miben sántikál, s gyakran jobb is volt, ha nem tudta. Még
alig töltötte be a tizenhatot, amikor először ölt embert. Legalábbis
ezt pusmogták – akit megöltek az Öt Pontban, annak a holtteste
csak nagyritkán került elő. Akárhogy is, a szóbeszéd sokat lendített
a pályafutásán.
Nem mintha vele nem úgy viselkedett volna, mint a
legfigyelmesebb testvér – ezt ő sem tagadhatta. Épp csak uralkodni
akart felette, amit nem hagyhatott szó nélkül.
– Szóval, merre indultál? Akár el is mondhatod, ha egyszer
úgyis kiderítem.
– A pokolba veled!
– Nem kell átkozódnod, így is, úgy is odakerülök – felelte a
testvére vidáman.
– Állást keresek.
– Mondtam, hogy van egy a Lord & Taylornál – emlékeztette
Sean. – Rendes hely. Jól is megy.
Csakhogy a Lord & Taylor a Catherine Streeten működött,
túlságosan közel az Öt Ponthoz. Nem akart oda járni. Különben is,
valami egészen mást forgatott a fejében.
– Szolgálatba állok – árulta el. – Egy tisztes házban.
– Apa tudja?
– Nem – felelte. – Még nem mondtam el neki.
– Hát, ezt nem hányom a szemedre.
Apjuk, John O’Donnell jó ember volt, egészen 1842-ig. Ebben
az évben fejeződött be a munka a nagy vízvezetéken, s szintén
ebben az évben halt meg a felesége. Ezek után változott meg, bár
eleinte nem szembeötlően. Mindent elkövetett, hogy egyben tartsa a
családját, csak épp rákapott az italra, és belekeveredett egy-két
kocsmai csetepatéba. Azután elbocsátották az állásából, majd a
következő helyről is. Mire betöltötte a tízet, hiába volt ő a
legkisebb, Mary már az egész házat vezette, miután két nővére a
saját útját járta. A fivére, Sean sokat segített neki – akkor és azóta
is. Meg kellett adnia az ördögnek, ami neki járt.
Csak az elmúlt hónapokban lett minden elviselhetetlen, Brian
Ború halála után.
Brian Ború apjuk bullterrierje volt, John O’Donnell pedig
semmire és senkire nem tekintett olyan büszkeséggel, mint arra a
kutyára. Ami pénzt csak keresett, azt mind Brian Borúnak
köszönhette. „Ő az én legjobb befektetésem” – mondogatta, mintha
csak zsíros bankbetétről beszélne. Brian Ború pedig, született ír
harcosként, tette a dolgát. Nem sok kutya akadt, amely kiállhatott
volna ellene.
John O’Donnell mindig úgy fogadott Brian Borúra, mintha a
bankba vinné a pénzét. Amennyire Mary tudta, azon túl, amit ő és
Sean hazaadott, éveken át egyedül Brian Ború nyereményei
jelentettek bevételi forrást az apjuknak. Brian Ború még némi
méltóságot is kölcsönzött neki, miközben egyre többet ivott, ám
most, hogy meghalt, nem maradt semmi, amiért élni akart volna. A
helyzet rohamléptekkel romlott. Ha Mary hazaadta a bérét, az apja
egy nap alatt elitta, de nemcsak ez zavarta. Addig se éltek
palotában, de legalább a Delancey Street jó fél mérföldre esett az Öt
Ponttól. Ahogy a dolgok álltak, a háziurat nem sok választotta el
attól, hogy kiadja az útjukat. Ezt még Sean sem akadályozhatta
meg.
– Ki kell szabadulnom onnét, Sean – kiáltott fel tehetetlenül.
– Tudom – bólogatott az ördög. – Apát majd én elrendezem.
– Ne öld meg. Ígérd meg, Sean, hogy nem ölöd meg.
– Tennék én ilyet?
– Bizony tennél.
– Bánt, hogy így félreismersz – jegyezte meg Sean szórakozott
hangon. – Mit gondolsz, merre jártam, mielőtt eljöttem utánad?
– Biztos valami nőcskénél.
Általában így látta: a karján egy nőcskével, esetleg kettővel,
ahogy a Boweryn parádézott a flancos kabátjában. A nyomornegyed
piperkőce, széles mosollyal az arcán – s éles késsel a zsebében.
– Nem, Mary. Egy bár micvón jártam.
– Egy bár micvón? Az ég szerelmére, de hát miért? Elhagytad a
vallást?
– Mi nemcsak az írekről gondoskodunk, Mary. Keresztények,
zsidók, hitetlenek: ha az én területemen élnek, a legjobb barátjuk
vagyok. Ennek a családnak is segítettem beilleszkedni, miután
megérkeztek.
– Én nem érezném jól magam egy zsidó házában.
– A zsidók is csak olyanok, mint az írek, Mary. Tégy nekik egy
szívességet, és sosem felejtik el. – Elvigyorodott. – Ők is ugyanúgy
viszálykodnak egymás közt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Merre
mész?
– A felsővárosba.
– Veled tartok.
Ez hiányzott a legkevésbé. Odafent az utcák rendezetté váltak.
Arrafelé jobb módú népek éltek. A helyen, ahová indult, csendes és
erkölcsös leányt vártak. Mit fognak gondolni róla, ha meglátják vele
az Öt Pont ördögét, a Bowery fiút a rikító kabátjában? Akkor már
jobb, ha azt se tudják, hogy van fivére. Mert ha tudják,
megkérdezik, mivel foglalkozik, s akkor mit mondjon?
Mivel is foglalkozik Sean? Rendet tart a nyomornegyedben?
Igen. Segíti a szegényeket? Semmi kétség. Szállítja a szavazatokat?
Természetesen. Elvégez ezt-azt a barátjának, Fernando Woodnak?
Miért is ne? Késsel szerez érvényt az akaratának? Inkább he is
feszegessük.
Sean bármit megtesz, hogy kedvére tegyen a Tammany Hall-i
fiúknak.
A Tammany amolyan indián név. A Tammany emberei
Bátraknak hívják magukat, míg a vezetőjük ugyanúgy főnök, mint
az indiánoké. Kicsit úgy is szerveződnek, mint egy törzs – csapatok
és bandák laza szövetségeként, melyet a kölcsönös segítségnyújtás
kötelessége tart össze. A gyülekezőhelyük értelemszerűen a
Tammany Hall, a Common túlsó felén. Meg kell hagyni, értik a
dolgukat. Ha valaki csak néhány órája szállt le a hajóról, ide vezet
az első útja, ahol segítenek szállást találni, esetleg beszállnak a
bérletbe, ám ami még fontosabb: munkát szereznek – kivált, ha
valaki ír. Lehet, mondjuk, tűzoltó, míg a felesége és a lánya
dolgozhat otthon, varrhat ruhákat a Brooks testvéreknek. S persze a
Tammany Hall mondja meg, kire szavazzon. A fiúknak gondja van
rá, hogy őket válasszák.
Ha a Tammany szívességet tesz, viszonzásként szívességet vár.
Akinek van esze, nem is haragítja magára. Ha bárkinek kételyei
támadnának, a Seanhoz hasonló fiúk felvilágosítják, mik az
elvárások. Rendes emberek már csak ezért sem szívelik a
Tammanyt.
– Elvagyok egyedül is – jelentette ki.
– Akkor befizetlek a vonatra – ajánlkozott Sean.
Ez már nagyobb kísértés. A New York-Harlem vasútvonal
szerelvényei oly előkelőek, hogy még a Wall Street gazdagjai is
utaznak rajtuk. A városházától indulnak, és nyugodt tempóban
felzötyögnek északnak, túl az Öt Ponton, mielőtt felkaptatnának a
Boweryn és az épülő Negyedik sugárúton. Amíg el nem érik a
lakóövezet végét, ahol tiszteletben kell tartani a csendrendeletet, a
kocsikat erős lovak húzzák. A lakónegyed határától, a Harlembe
vezető hosszú úton, a kocsik elé gőzmozdonyt fognak.
– Nem lehet – felelte. – Megígértem Gretchennek, hogy
találkozunk.
– Jaj, Istenem – kiáltott fel a bátyja. – Tudhattam volna. A
csokoládébaba. Isten kicsi báránykája.
Mondhatta volna, hogy „ő sem kedvel téged”, de nem tette.
– Szóval Gretchen találta neked a helyet.
– Ismeri a családot, de egyáltalán nem biztos, hogy felvesznek.
 A fiú megvonta a vállát.
– Ahogy tetszik.
Együtt indultak tovább, hogy elhagyják a kórházat és a
szabadkőművesek épületét. A Canal Streetnél a Broadway
emelkedni kezdett, ahogyan keresztezte az egykori lápvidéket.
Néhány perccel később elérték a Houston Streetet. A maga látható
teljességében itt kezdett csak kirajzolódni a gondosan megtervezett,
mértani pontosságú utcahálózat, melyet a sziget déli végének
öregebb V-alakú mintája eddig elfedett. A keresztirányú utcák már
nem is neveket, hanem számokat viseltek. A Grace Churchnél, ahol
a Broadway elfordult, Mary a testvéréhez fordult:
– Gretchen feljebb vár. – Fivére zsörtölődve beleegyezett, hogy
egyedül menjen tovább, de búcsúzóul még figyelmeztette:
– Ugye, tudod, hogy mindent kiderítek erről a helyről?
Csak oda ne gyere, gondolta magában.

*
Gretchen a Union Square sarkában várt rá.
– Jó leszek így, Gretchen? – kérdezte izgatottan Mary, amint
odaért. Azzal körbepördült, hogy a másik megvizsgálhassa.
– Tökéletes vagy – biztosította barátnője.
– Hozzád képest nem – sóhajtott fel Mary. A rendes, istenfélő,
makulátlan kis Gretchen mindig alaposan megmosta az arcát, és
takaros kontyba kötötte aranyszín fürtjeit. Egyetlen hajszála sem
lóghatott ki; egyetlen sárpetty sem lehetett a kabátján. Gretchen
Keller valóban úgy festett, mint egy tökéletes kis porcelánbaba, ám
akit egyszer a barátságába fogadott, azt sosem hagyta cserben.
A német Kellerek két évvel Mary anyjának halála előtt érkeztek
New Yorkba. Mr. Keller és a felesége kis csokoládéüzletet tartott
fenn a Boweryn, a Hatodik utcánál. Mr. Keller fivére, Willy bácsi
néhány ajtóval lejjebb szivart árusított, míg Gretchen unokatestvére,
Hans egy zongorakészítőnek dolgozott ugyanebben a negyedben.
Jóllehet az Amerikába érkező németek zöme gazdálkodott,
néhányan New Yorkban is maradtak, s hacsak nem engedhettek
meg maguknak egy jobb helyet, abban a negyedben telepedtek le,
mely a Bowerytől az East Riverig, illetve a déli Delancey Streettől –
ahol az O’Donnellek laktak – a Tizennegyedik utcáig terjedt. Két
népcsoport tagjai keveredtek itt, a németek és az írek azonban jól
megfértek egymással, amíg egyik sem akart a másik tyúkszemére
hágni. Az itt élő írek jobbára kétkezi munkát végeztek, főleg
építkezéseken dolgoztak, míg asszonyaik a házaknál szolgáltak. A
németek közül kerültek ki a szabók, kézművesek és boltosok.
Utóbbiak az elmúlt évtizedben oly nagy számban jöttek, hogy az itt
élő írek ellenére a negyedet kezdték „Kleindeutschlandként”
emlegetni.
Aligha meglepő hát, hogy a szőke német és a sötétbarna ír lány
előbb találkozott, majd összebarátkozott. A Kellerek talán nem
kedvelték John O’Donnellt, Maryvel azonban kedvesen bántak, sőt
Willy bácsi időről időre egy ingyen szivarral is megszánta az apját.
A jövő pedig egyre tisztábban rajzolódott ki Mary szeme előtt. A
Delancey Streettől délre, ahogy közeledett az Öt Ponthoz, a környék
mind szegényebb lett, míg a Delancey-től északra egyre
rendezettebb utcák következtek. A Kellerek hamarosan
továbbköltöztek északnak, míg John O’Donnell inkább délnek
tartott.
– Annyira félek – vallotta meg Mary, amint a Tizennegyedik
utcáról ráfordultak az Irving Place-re. – Mit fognak gondolni rólam?
– Az asszony évek óta tőlünk veszi a csokoládét – emlékeztette
Gretchen. – Nagyon kedves. S ez nem olyan, mintha csak úgy
bekopogtatnánk az utcáról. Ő maga kérdezte meg az édesanyámtól,
ismer-e egy lányt, akit érdekelne az állás.
– Csak mert olyasvalakire gondolt, mint te.
– Nincs veled semmi baj, Mary.
– S ha meglátják Seant?
– Majd nem látják meg.
– S ha megkérdezik, mivel foglalkozik az apám? Utoljára akkor
volt rendes munkája, amikor a vízvezetéket falazta, az is évekkel
ezelőtt. Manapság pedig…
– Majd azt mondjuk, hogy az apád kőműves. Az jól hangzik. Én
azt mondom, Mary, hogy csak légy önmagad, és válaszolj mindenre
őszintén. Nincs miért aggódnod.
– Hála Istennek, hogy itt vagy velem! – sóhajtott fel Mary,
ahogy az Irving Piacé végén elérték a tágas teret.

*
A Gramercy Park ízig-vérig előkelő hely benyomását keltette.
Nagy, széles, vörös téglás lakóházai, melyek alapterületük alapján
elmentek városi palotáknak is, takaros rendben vették körül a
középütt zöldellő, téglalap alakú parkot, ami akár London csendes,
arisztokrata környékein is fekhetett volna. Ha a New Yorkban
mostanság épült házak némelyike tobzódott is a fényűző
külsőségekben, a Gramercy Park megőrizte a klasszikus méltóság és
mértékletesség légkörét. Tökéletes hely lehetett törvényszéki
bíráknak, szenátoroknak, felvilágosult kereskedőknek. A házak
mintha csak azt sugallták volna: „Mi talán újak vagyunk, de a
gazdagság régi.” Olyannyira, hogy még magát a területet is Peter
Stuyvesant egyik leszármazottjától vásárolták.
Frank Master rendelkezett ugyan egy szerény könyvtárral, ám
amikor hazatért az elszámoló házból, az étkezőbe ment, hogy az
asztal teljes hosszában kiteregethesse a magával hozott térképeket.
Pompa vette körül. A súlyos csillár alatt terpeszkedő asztalnál több
mint húszan foglalhattak helyet. A kandalló felett függő festmény –
a Hudson-iskola egyik darabja – a Niagara-vízesést ábrázolta.
Ahogy elkezdte széthajtani a térképeket, a feleségéhez fordult.
– Az ír lány… – szólalt meg. – Mielőtt felvennéd, látni akarom.
– Hogyne, kedvesem – felelt az asszony. – Ahogy kívánod. –
Lágy hangon beszélt, férje figyelmét mégsem kerülte el annak jól
leplezett éle, ami veszélyt sejtetett. Ez a háztartás belügye. Az
asszony felségterületére tévedt.
Frank Master szerette a feleségét. Hat éve vette el, és már két
gyermeket szült neki. Ha az alakja ki is kerekedett, mióta
összeházasodtak, ettől csak még szemrevalóbbnak találta. S még
kedvesebbnek. Hetty Master egyszerű, szívből jövő, mégis
gyakorlatias filozófiát képviselt: segíteni próbált mindenkin, akin
csak tudott. Gyanította róla, hogy titokban úgy érzi, az Úr indítja őt
ilyen jótékony tettekre, noha Hetty sosem állította ezt, csupán a
sorsra hivatkozott. Más kérdés, hogy időről időre szükségét érezte
beavatkozni a sors folyásába.
Ami a házvezetést illeti, Hetty nem könnyítette meg a dolgát.
Néhány hónappal az esküvőjük előtt Frank apja, Weston meghalt,
így házaséletüket az anyja társaságában, a nagy családi házban
kezdték meg. Négy hónapig bírták. Ezután Hetty gyengéden
értésére adta, hogy ő és az anyja nem igazgathatnak egyazon
háztartást, ezért jobb lesz elköltözniük. Épp ezen a napon hallott is
egy házról, ami éppen felszabadult. „Szilárd meggyőződésem –
jelentette ki –, hogy a sors is így akarja.” Nem maradt választása.
Elköltöztek a Gramercy Parkba.
Ha Frank ki is akarja kérdezni az ír lányt, nem zárkózik el a
kérés elől. Megtanulta, hogy ilyenkor jobb kivárásra játszani. Témát
váltott.
– Nézd meg ezeket a térképeket, és mondd el, mit gondolsz. –
Azért kellett igénybe vennie a jókora étkezőasztalt, mert a térképek
által ábrázolt terület messze felnyúlt a Hudson mentén, New
Yorktól egészen Albanyig.
– A Hudson-folyó Vasútvonal – mondta ki nagy elégtétellel. –
Az északi fele már teljesen elkészült. Nemsokára minket is elér.
Hetty engedelmesen megvizsgálta a térképet, mielőtt
elmosolyodott.
– Ebből majd tanulnak a nyavalyás jenkik – jegyezte meg.
George Washington talán még jenkinek tartotta John Mastert, a
legújabb nemzedék azonban más értelemben használta a szót.
Lehetett beszélni connecticuti jenkikről, ahogy Boston is
egyértelműen a jenkikhez tartozott, a New York-iak ugyanakkor
szerettek másként tekinteni önmagukra, és szívesebben vették
kölcsön Washington Irving írói álnevét, hogy „knickerbockereknek”
nevezzék magukat. Noha a New York-i kereskedők közt szép
számmal akadtak connecticuti jenkik és bostoniak, ettől a
különbségtétel még nagyon is élt. Amikor pedig New York és
Boston rivalizálása került szóba, a bostoniak rövid úton a nyavalyás
jenkik soraiban találták magukat.
Nem mintha gyakran fordult volna elő, hogy a bostoni jenkik
túljártak a New York-iak eszén. A knickerbocker kereskedők
kikötőjüknek köszönhetően lefölözték a déli gyapotkereskedelem
javát, miközben New Yorkból több gyors Kína-járó klipper indult
útnak, mint bármely más kikötőből. Sőt, ezek a hajók zömükben az
East Riveren is épültek. Talán épp az elbizakodottság tette vakká a
knickerbockereket, amikor nem ismerték fel, hogy a bostoniak –
látván a Középnyugatról az Erie-csatomán lecsordogáló rengeteg
árut – vasútvonalat építettek egészen Albanyig, hogy a javakat
szélsebesen Bostonba repítsék, így azok ne jussanak a Hudson
közvetítésével New Yorkba.
Erre az áldatlan helyzetre pedig mielőbb megoldást kellett
találni. Miután elkészült, a Hudson Vasútvonal újra New Yorkba
vonzotta az árukat, Frank Master mégsem csak emiatt akarta
megnézni a térképet.
– Szóval, mit tervezel, Frank? – kérdezte a felesége.
– Hogy gazdagabb leszek, mint John Jacob Astor – felelte
vigyorogva. A terv kissé talán becsvágyónak tűnt, de korántsem
lehetetlennek. Elvégre a Masterek máris vagyonosak voltak, Astor
történetét pedig mindenki ismerte. A Waldorf német kisvárosából
származó nincstelen bevándorló fivére londoni hangszerkészítő
műhelyét hagyta ott, hogy szerencsét próbáljon az Újvilágban, és
valahogy belekeveredjen a prémkereskedelembe. Azután pedig a
Kínával való kereskedelembe.
Ez utóbbi téren a legnagyobb hasznot természetesen a
bódítószerek hozták. A kormányuk támogatását élvező brit
kereskedők hatalmas mennyiségű ópiumot juttattak törvénytelenül
Kínába. Nemrégiben, amikor a kínai császár felrótta nekik, hogy
nyomorba döntik a népét, a derék brit kormány hadihajókat küldött
a megtámadására, kényszerítette a kínaiakat az ópium átvételére, s
nem mellesleg elfoglalta Hong-Kong szigetét.
Maga Astor ugyanakkor nem. ópiummal kereskedett. Prémeket
adott el a kínaiaknak, cserébe selymet és fűszert importált, amivel
megsokszorozta a hasznot, hogy azt a létező legegyszerűbb
befektetésbe forgassa vissza: földet vásárolt Manhattanben.
Fejlesztéssel általában nem foglalkozott, csak megvette, azután
bérbe adta, vagy haszonnal kiárusította a birtokait. Ahogy a város
gyors terjeszkedésnek indult, az ingatlanárak az égbe szöktek, ő
pedig csendben tette a dolgát, miközben a város tiszteletreméltó
atyja, Audubon és Edgár Allén Poe patrónusa, sőt az Astor
Könyvtár alapítója lett. Előző évben bekövetkezett halálakor
húszmillió dolláros vagyonával Amerika leggazdagabb emberének
számított.
– Gondolod, hogy ez a vasútépítési üzlet ekkorára nő? –
kérdezte Hetty.
– Nagyon is – bólintott Frank. – Gyerekkoromban apám elvitt
az Erie-csatorna megnyitójára. Az a csatorna önmagában átformálta
a gabonaszállítást, és fellendítette az Albanyhez hasonló helyeket.
Idővel az új vasútvonalak messze túlszárnyalhatják az eredményeit,
sőt megváltoztathatják az egész földrészt. A csatornákkal
ellentétben könnyű megépíteni őket, miközben ugrásszerűen nő a
sebesség is, mellyel az áruk és az emberek helyet változtatnak. A
földek ára mindenhol felmegy a vasútvonalak mentén, csak előre
tudni kell a helyüket. Lesz lehetőség arra is, hogy magukba a
vasútvonalakba fektessünk be.
– Akkor hadd nézzen még egyszer azokat a térképeket –
mosolygott a felesége.
Mindig is egyenrangú társa volt, már a kezdetektől fogva.
Mindig támogatta, bármibe kezdett; osztozott vele az érdeklődésén
és lelkesedésén. Valaki egyszer megkérdezte, mikor dőlt el benne,
hogy feleségül veszi Hettyt, mire legnagyobb meglepetésére ezt a
választ kapta: „A Croton vízvezeték miatt történt minden.” S ezzel
színigazat mondott.
Ha New York vízellátása évtizedek óta akadozott is, a város
végül hatásos választ adott a kihívásra. Negyven mérföldre északra
a Hudsonba torkolló Croton-folyót arra a sorsra ítélték, hogy óriási
víztározó legyen. A vizet innét zárt csatornán juttatták délre, míg
egy hídon át nem kelt a Harlem folyó felett, hogy elérje Manhattan
északi végét. Miután útközben két további akvadukton áthaladt, a
víz beletorkollt a Nyolcvanhatodik és a Hetvenkilencedik utca közt
elterülő harmincöt holdas tározóba. Innét újabb ötmérföldnyi
vízvezeték és cső szállította a vizet a tározóból a Murray Hillre,
ahol a Negyvenkettedik utca alatti, leginkább erődítményre
emlékeztető elosztó központ húszmillió gallon vizet tárolhatott.
Hettyt nem lepte meg, amikor Frank még megismerkedésük
idején, az 1842-es átadás előtt kijelentette, hogy szándékában áll
megismerni e mérnöki csoda minden centijét. Annál inkább
meglepte Hetty Franket – s vele mindenki mást –, amikor közölte:
„Én is jövök.”
Így is lett. A családi hintóval felmentek Manhattan végébe,
Westchester megyén át egészen a Croton gátjáig, ahol egy mérnök
lelkesen megmutogatta nekik a zsilipeket és a csatorna első
szakaszát. Ahogy lefelé haladtak, benéztek az őrházakba a Harlem-
folyón, majd átgyalogoltak a hídon. Tanulmányozták a csatornákat,
tározókat, vezetékeket és csöveket. Az expedíció négy teljes napig
tartott, mialatt sok mérföldet legyalogoltak.
S végül, a Negyvenkettedik utca erődszerű tározójánál, Frank
Master odafordult e rendkívüli fiatal hölgyhöz, fél térdre ereszkedett
előtte, és megkérte a kezét. Hetty úgy érezte, hogy már csak ezért is
megérte a hosszú séta.
Most pedig, előtte az asztalra kiteregetett térképekkel, Frank
Master és a felesége eltölthetett egy újabb boldog félórát, míg
számba vette az új Hudson Vasútvonal által érintett városokat és
területeket, melyek a jövőbeli fejlesztések szempontjából a
leginkább ígéretesnek tűntek. Még akkor is ezzel foglalatoskodtak,
amikor a szobalány bejelentette Keller kisasszony és az ír lány
érkezését.
– Találkozni akarok ezzel az ír lánnyal, Hetty – ismételte meg
Master. – Nem lehetünk elég óvatosak.
– A városban majdhogynem minden házban írek szolgálnak,
Frank – mutatott rá a felesége.
– Tudom, de van különbség ír és ír között. Szép számmal
akadnak köztük rendes lányok, viszont kerülni kell azokat, akik az
Öt Pontról valók. Felük olyan gyenge, hogy mindenféle betegséget
hordoz.
– Valakinek rajtuk is segítenie kell, Frank…
– Igaz, csak nekünk tekintettel kell lennünk a gyermekeinkre is.
Márpedig akik nem betegek, azok bűnözők. Egész bandák vannak.
Nézd csak meg, mit történt az Astor Place-en.
Ez valóban szörnyű história volt: a Bowery ír lakói fellázadtak,
s nem másért, csak mert az új Astor Operában fellépett egy angol
arisztokrata színjátszó. Meg lehetett érteni, ha az írek Angliát
hibáztatták a szörnyű éhínségért, de miután abban az évben
mindenfelé forradalmak robbantak ki Európában, a New York-i
hatóságok nem kívántak kockáztatni. Riasztották a polgárőröket,
azok pedig a tömegbe lőttek. Százötvenen sebesültek meg és
húsznál is többen vesztek oda.
– Nem akarok senkit a Boweryről – jelentette ki Master.
– Gretchen szerint a lány csendes és illemtudó.
– Talán valóban az, de mi a helyzet a hozzátartozóival? Ők is
azok? Amellett, még valamit figyelembe kell vennünk.
– S mi lenne az, kedvesem?
– A Tammany Hall. – Akárcsak ősei, Frank sem kételkedett
abban, hogy a várost a jobbféle embereknek, a szolid és megbízható
földbirtokos rétegnek kell vezetnie. E tekintetben igencsak
óvakodott azoktól, akiket a Tammany Hall erőszakolt be a tanácsba.
– Nem szeretném, ha az efféle írek közül egy is beszivárogna a
házamba.
 – Ügyelni fogok rá, Frank – bólintott Hetty.
– Minden tudni akarok a családjáról – ismételte Frank. – Se Öt
Pont, se Bowery, se iszákosok és szerencsejátékosok, se Tammany
Hall.

*
Amikor az Irving Place-ről a Gramercy Parkba értek, s meglátta a
házak léptékét, Mary vett egy nagy levegőt. A hátsó bejáratot
használták, ahonnét a keményített főkötőt viselő szobalány
nyomban átvezette őket a méltóságteljes halion és visszhangos
márványfolyosón, be egészen a tömött keleti szőnyeggel leterített
társalgóba, ahol engedélyt kaptak, hogy leüljenek a párnázott
kanapéra.
– Ó, Istenem, Gretchen – suttogta Mary –, látod ezt a helyet?
Azt se tudom, mihez kezdenék egy ekkora házban.
– Nem lesz semmi baj – nyugtatgatta Gretchen. – Nagyon
kedves asszony.
Mintha csak igazolni akarná e kijelentést, Hetty Master jelent
meg az ajtóban, és leült a karosszékbe velük szemben.
– Szóval te vagy Mary – szólalt meg kellemes hangon. – S
persze Gretchen, téged nagyon jól ismerlek. – Elmosolyodott. –
Felteszem, régtől barátnők vagytok.
A ház úrnője világosbarna selyemköntöst viselt. Haját, melybe
halvány vörös árnyalat vegyült, középen elválasztotta és takarosán
elrendezett csigákban viselte. Még fiatal volt. Mary úgy számította,
harminc körül járhat, s csakugyan barátságosnak tűnt, de tőle e
percben akkor sem telt több mint annyi, hogy:
– Igen, asszonyom.
Gretchen sietett a segítségére.
 – Amikor New Yorkba érkeztünk, Mrs. Master, Mary és a
családja nagyon sokat segített. Mrs. O’Donnellnek köszönhetem,
Isten nyugosztalja, hogy megtanultam angolul. – Mosolyogva
fordult Mary felé. – Azóta nap is alig telt el anélkül, hogy ne
látogattuk volna meg egymást.
Mrs. Master helyeslően bólogatott, míg Mary csodájára járt
barátnője gyors észjárásának. Gretchen, ha tehette, messzire
elkerülte O’Donnellék hajlékát, de miután Mary gyakorta
megfordult Kellereknél, a kijelentést akár igaznak is vehette.
– Mégis annyira különböztök egymástól – jegyezte meg Mrs.
Master.
Ha tudná, gondolta Mary, ám Gretchen hihetetlen módon vitába
szállt vele.
– Én német vagyok, Mary pedig ír, ugyanakkor mindketten
nagy gazdálkodó családokból származunk – apám rokonai ma is
Pennsylvania földjét művelik –, így a szüleink hellyel-közzel
ugyanúgy gondolkodnak,
Mary hallott már a Kellerek gazdálkodó rokonairól, no de az
O’Donnell-ek? Néha, egy-két ital után, apja mesélt a családja
írországi földjéről, de Isten tudja csak, hogy ezalatt rendes tanyát
értett-e, vagy csak egy napszámos nyomorult viskóját. Akárhogy is,
Gretchen szájából a hasonlóság egész meggyőzőnek tűnt.
– A családotok egymás közelében is lakik Germantownban?
– Igen – mosolygott sugárzóan Gretchen. – Mr. O’Donnell a
bácsikámtól szerzi be a szivarjait.
– Kőműves – nyögte ki Mary.
– Értem. Említenél egy helyet, ahol dolgozott?
– Nos… – Mary habozni kezdett. Nem akart füllenteni. – A
kőművest mindig máshová hívják, de úgy tudom – tette hozzá
reménykedve –, hogy hosszú ideig a Croton-vízvezetéken dolgozott.
 – Csakugyan? A Croton-vízvezetéken? – Valami oknál fogva
Mrs. Mastert ez örömmel töltötte el. – A hidakon és a tározókon is?
– Úgy tudom, asszonyom. Szerintem dolgozott mindenfelé.
– Mindent tudok arról a vízvezetékről – jelentette ki Mrs.
Master büszkén.
Mary el se tudta képzelni, mit akar ezzel, de csak
tisztelettudóan meghajtotta a fejét.
– Akkor talán még látta is ott Mr. O’Donnellt, Mrs. Master –
szúrta közbe Gretchen.
– Nos – bólintott Mrs. Master, ha lehet, még elégedettebben –az
bizony nem lehetetlen. – Azután összeszedte magát. – Az apád
kapcsolatban áll bármilyen módon a Tammany Hallal?
– Az apám? Jaj, dehogy! Semmilyen módon.
– Helyes. Mondd csak, Mary – lépett tovább –, milyen
tapasztalataid vannak a házimunka terén?
– Amióta édesanyám meghalt, asszonyom, én vezetem otthon a
házat. Nekem kell csinálnom mindent. – Látta, ahogyan Gretchen
lelkesen bólogatott. Szerencse, hogy Mrs. Master nem ismeri a
helyet, gondolta.
– Akkor hát nem félsz a munkától, igaz?
– Ó, nem – felelte Mary. – A legkevésbé sem. – Addig se kell
másra gondolnia.
– Ha viszont az apád rád bízta a házvezetést – gondolkodott el
hirtelen Mrs. Master –, nem lenne hálátlanság tőled, Mary, ha
cserbenhagynád, és ideköltöznél?
Mary dermedten nézett rá. Azután összesandítottak
Gretchennel. Erre nem gondoltak. A kérdés magától értetődött,
mégsem felelhetett anélkül, hogy ne rombolta volna le azt a
tiszteletreméltó képet, amit Gretchen oly nehezen felépített. Mary
érezte, ahogyan minden vér kifut az arcából. Mit mondhatna erre?
Semmi sem jutott az eszébe.
Gretchen ugyanakkor máris visszafordult Mrs. Masterhez, hogy
végtelen nyugalommal válaszoljon.
– Nem tudhatjuk egészen biztosan, Mrs. Master, de… – Egy
pillanatig habozni látszott, mielőtt folytatta: – Ha lenne egy tisztes
özvegyasszony, aki kacérkodna a gondolattal, hogy hozzámegy Mr.
O’Donnellhez, de megszokta már, hogy maga vezeti a házát…
– És mivel foglalkozik az apád? – fordult Mrs. Master
egyenesen Mary-hez.
Mary a száját is eltátotta. Az ég szerelmére, miket hord össze
Gretchen? Hogy egyetlen valamirevaló asszony is összekötné az
életét John O’Donnellel? Elment az ép esze?
Gretchen ügyet sem vetett rá, csak tovább társalgott Mrs.
Masterrel, mintha megosztana vele egy féltve őrzött titkot, amiről
maga Mary nem szívesen beszél.
– Ha valóban így történne, az említett hölgynek pedig nagyon
határozott elképzelései lennének a házvezetésről…
Mary lassan megértette. Csodálattal adózott Gretchen
találékonysága előtt. Hogyan lehetséges, hogy skatulyából
előhúzott, angyalarcú kis barátnője szemrebbenés nélkül kitaláljon
ilyesmit? Hogy mondhat ilyen arcpi-rongató hazugságot? Jó, a szó
szorosan vett értelmében nem hazugság, hiszen ő sem állítja, hogy a
kérdéses özvegyasszony létezik – csupán felteszi a kérdést: ha
létezne? Mary tudta, hogy ő ezer év alatt se találna ki hasonlót.
– Akkor, tudja, Marynek nagyon nehéz lenne egy fedél alatt
élnie vele – magyarázta Gretchen. – Ostobaságnak tűnhet…
Mrs. Master ezen a ponton félbeszakította.
– Nem az – jelentette ki. – A legkevésbé sem.

*
Frank Master épp Saratogára meredt a térképen, amikor Hetty
megjelent. Egyedül.
– Nem vált be a lány? – kérdezte.
Hetty elmosolyodott.
– Éppenséggel tökéletes. Nagyon jól nevelt. Ő és Gretchen
jóformán szomszédok Germantownban.
– Értem. A családja?
– Az apja kőműves. Özvegyember, aki vélhetően újra akar
házasodni. Na, és hol dolgozott éveken át?
– Te mondd meg.
– A Croton-vízvezetéken. – Hetty szeme izgatottan felcsillant. –
Ki tudja, talán még látta is, ahogy megkérted a kezem.
– Á.
– Határozottan érzem, Frank – jelentette ki felesége –, hogy ez a
sors akarata.
Frank Master gyengéd pillantást vetett a feleségére. Nem volt
ostoba. Pontosan tudta, mikor kell visszavonulót fújni.
– Akkor jobb, ha nyomban felvesszük – mosolyodott el.
 Kristálypalota

1853

Üzleti pályafutásának legkönnyebb döntését Frank Master 1853

nyarán hozta meg. Az irodájában állt. A régi, tetszetős téglaépület,
amelyhez hátul raktár kapcsolódott, a South Street felől tekintett a
folyóra. A nap fényesen ragyogott le az East Riveren
összezsúfolódott hajókra. Kettő ezek közül az ő tulajdonában állt –
egy Kínába tartó sokvitorlás klipper, és egy lapátkerekes gőzhajó,
mely lassan útnak indult a Panama-szoros felé. Az utóbbi által
szállított bálákat szárazföldi úton vitték át Panamán, majd egy
másik gőzösön fel Kaliforniába. Az aranylázban égő kalandorok,
akik az elmúlt néhány évben elözönlötték az ottani városokat, vagy
találtak aranyat, vagy sem, viszont mindenképp szükségük volt a
New Yorkban gyártott erős, ellenálló ruhadarabokra, így Frank
Master rengeteg pénzt keresett ezek fuvarozásával.
Foglalkozott gyapottal, teával, húsfeldolgozással és
ingatlanspekulációval is, de erre az alkura sosem szedték rá.
– Uraim – közölte –, én ebben nem kívánok részt vállalni, s ha
megfogadják a tanácsomat, maguk is kiszállnak, mielőtt a
Parancsnok visszatér. Mert ha ez bekövetkezik, higgyék el,
elevenen megnyúzza magukat.
– Mintha bármit tehetne ellenünk – szólt az egyikük.
– Annyira azért nem kemény – mondta másvalaki.
 – Tévedés – rázta a fejét Master. – Mind a kettő.
Cornelius Vanderbilt mindig megtalálta a módját, hogy tegyen
valamit.
A gőzhajók már több mint harminc éve megjelentek a
Hudsonon, az Atlanti-óceáni kereskedelembe mégis meglepően
sokára kapcsolódtak be. Korábban egy brit vasúttársaság
próbálkozott ezzel, mégis egy Cunard nevű vállalkozó kedvű
lojalista lett – kinek családja nemzedékekkel korábban Kanadába
menekült –, aki először indított sikeres gőzhajójáratot az óceánon.
Igaz, a New York-iak sem sokkal maradtak le mögötte. S egyikük
sem vállalt nagyobb kockázatot, mint Vanderbilt.
Régi, angol és holland eredetű New York-i családból
származott, mégis szegényen kezdte – még annál is szegényebben,
mint Astor. Hetty Master nem kedvelte – „mocskos szájú
dereglyés”, csak így nevezte. Igaz, hogy fiatalon evezősként kezdte,
és vaskos kifejezésekkel színesítette a beszédjét, lángelméje,
kíméletlen céltudatossága és a gőzhajói mégis a város egyik
leggazdagabb emberévé tették. És nem volt vele ajánlatos ujjat
húzni.
Frank Master nem is tette. Sőt, összebarátkozott vele. Amikor
gőzhajókat akart küldeni Panamába, hogy Kaliforniában
kereskedjen, elment Vanderbilthez, és kikérte a véleményét.
– Hány hajó? – kérdezte a Parancsnok.
– Legfeljebb néhány.
– Legyen – tüntette ki Vanderbilt egy kurta biccentéssel.
– Engedélyt kértél tőle? – hüledezett Hetty.
– Inkább, mint hogy kiszorítson az üzletből.
S most, miközben a Parancsnok külföldön tartózkodott, ez a két
fickó, aki az alkalmazásában állt, le akart csippenteni magának egy
darabkát Vanderbilt birodalmából.
 Csak csodálni tudta az ötlet leleményességét. Ahelyett, hogy
átszállította volna az árut Panamán, a Parancsnok nyitott egy
olcsóbb útvonalat Nicaraguán át, s ezzel ezer tengeri mérfölddel
lerövidítette az utat.
– Csakhogy a nicaraguai kormány bizonytalan lábakon áll –
magyarázta a két férfi. – Mi lenne, ha támogatnánk egy felkelést?
Ha a mi emberünk lenne az új elnök, aki kizárólagos
szállítmányozási jogot adna nekünk, Vanderbiltet pedig egyszerűen
kihagyná?
– Valóban azt hiszik, hogy ezt megtehetik?
– Igen, méghozzá komolyabb kiadás nélkül. Benne van?
– Uraim – nevette el magát Master –, nem félek megbuktatni
Nicaragua kormányát, no de magamra haragítani Cornelius
Vanderbiltet? Azt már nem. Kérem, hagyjanak ki a terveikből.
Még egy órával később is a két gazfickó tervén somolygott,
amikor felment a városba, hogy találkozzon a feleségével.

*
Hetty Master az Ötödik sugárút és a Negyvenedik utca sarkán állt,
háta mögött a víztározó erődre emlékeztető épületével. Aznap a fél
világ elhaladt előtte, így bárki azt hihette, hogy érzékelt valamit a
forgatagból, vagy legalábbis leste hű férjének érkezését.
De nem. Ő olvasott. Csak állt a napernyője alatt,
rezzenéstelenül, akár egy szobor, és olvasott.
Ha fordít bármi figyelmet a környezetére, talán elmereng azon,
hogy csaknem nyolcvan évvel korábban szegény George
Washington a közelben püfölte kardlapjával embereit, amikor azok
menekülni próbáltak a vörös kabátosok elől. Netán eszébe jut, hogy
Frank ezen a helyen kérte meg a kezét. De nem. Ő csak olvasta a
könyvet.
Persze mindig is szeretett olvasni. Azokban az időkben, míg
Frank körülötte legyeskedett, a nagy Charles Dickens átjött
Londonból, hogy megkezdje dicsőséges amerikai körútját. Az
emberek ezrével csődültek hozzá – ő maga nem kevesebb, mint
három felolvasására is elrángatta Franket, csak hogy hallhassa.
„Szeretem a szereplőit és a történeteit – áradozott Franknek –, s
ahogy kiáll a társadalmi igazságosság mellett, arról csak
szuperlatívuszokban lehet beszélni.” A London szegényeiről írott
történetek bizonyosan megértő fülekre találtak itt New Yorkban, ám
aznap Hetty mégsem Charles Dickenst olvasott.
Hanem valami sokkalta veszélyesebbet.
Frank eleinte nem is vette észre, de hát oly sok minden magára
vonhatta a figyelmét. Kezdetnek mindjárt a legmagasabb építmény,
a Latting-kilátó – ez a fából és vasból szerkesztett, égbe nyúló
építmény, melynek kilátószintje ötven méter magasról tekintett le a
Negyvenkettedik utcára. Első két szintjére a felvonónak nevezett új,
varázslatos találmánnyal lehetett feljutni. Master alig várta, hogy
kipróbálhassa, a kilátó mégis háttérbe szorult a legfőbb attrakció
mellett, mely éppen a víztározó mögött állt, így közeledtében Frank
tisztán láthatta felső elemeit.
A Kristálypalota.
Két évvel korábban, amikor a britek világkiállítást rendeztek a
London közepén üvegből és vasból felépült óriási
Kristálypalotában, a világ minden részéből kerek hatmillió ember
zarándokolt oda, hogy lássa a kultúra és az ipartervezés remekeit. A
Hyde Park-i palota, mint valami roppant melegház, hatszáz méter
hosszúra nőtt, és csaknem hét holdon terpeszkedett. New York
ekkor döntött úgy, hogy neki is kell egy. Noha a Negyvenedik utcai
Kristálypalota léptékeiben elmaradt attól, ami a Brit Birodalom
szívében állt, negyvenegy méter magas fenséges kupolájával nem
kevésbé tetszetős építmény volt. Még csak előző nap nyílt, de Frank
Master máris alig bírta kivárni, hogy beléphessen üvegfalai közé.
Azután meglátta a feleségét. Magában felnyögött. Már megint
azt az átkozott könyvet olvasta.
– Tedd most félre – szólt rá gyengéden, ahogy megragadta a
karját –, és lássuk azt a kiállítást.
A Hatodikról mesés bejárat nyílt: klasszicista oszlopsorával és
kupolájával velencei katedrálist idézett, csak épp üvegből. Balra és
jobbra francia és brit zászlók repkedtek, míg középütt a nagy
csillagsávos lobogó.
Frank ismerte a legtöbb szervezőt, kivált William Cullen
Bryantet és August Belmontot, akik olyan kiállítást ígértek, mely
bemutatja valamennyi nemzet iparát. Frank számára úgy tűnt,
tisztes munkát végeztek. Ahogy körbevezette Hettyt, láthattak
tudományos eszközöket és lövegeket, szivattyúkat és fagylaltkészítő
gépeket, fotográfiák készítésére és sürgönyök küldésére alkalmas
berendezéseket – nem is említve George Washington óriási lovas
szobrát. Beköszöntött az ipari világ új korszaka, Frank pedig imádta
minden vívmányát.
– Nézd ezt az órát – lelkendezett Hettynek. – Mi is vehetnénk
egyet. – Felesége mosolyogva bólogatott. – Vagy mit szólnál egy
olyan varrógéphez? – próbálkozott.
– Igen, szívem – felelt gépiesen az asszony.
Noha egy teljes órán át barangoltak körbe-körbe, és a felesége
mindent kötelességtudóan megvizsgált, Frank tudta, hogy
gondolatban egészen másutt jár.
– Menjünk fel a kilátóba – javasolta.
A kilátó tetejéből mesés panoráma tárult eléjük. Kelet felé
egészen Queensig, nyugatnak a Hudson felett New Jersey-ig lehetett
látni, míg északnak a sugárutak által kijelölt szabályos utcaháló úgy
hatolt be mind mélyebben Manhattan megművelt földjeire, mint egy
megszálló hadsereg. Mindketten élvezték a felvonót, mely az alsóbb
szintekig vitt fel, ám eközben Frank másvalamire is figyelmes lett.
Míg Hetty pihent egy sort, utána járt a dolognak.
– Ez igazán érdekes volt – jelentette később. – Egy Otis nevű
fickóval találkoztam. Ő tervezte a felvonót, amelyen utaztunk.
Kidolgozott egy biztonsági rendszert, hogy a felvonó akkor se
zuhanjon le, ha a kábelek elszakadnának. Szerintem az ilyesminek
lenne helye a nagy üzletekben, de még a lakóházakban is. –
Bólintott. – Most készül belevágni a gyártásba. Érdekes befektetés
lenne.
– Igen, drágám – felelt Hetty.
– Menjünk haza – sóhajtott fel Frank megadóan.
Tudta, hogy szóba fogja hozni a dolgot. Nem vágott bele
azonnal, kibírta egy teljes háztömbnyi útig, csak a
Harminckilencediknél kezdte.
– Frank – szólalt meg –, ezzel tenni kell valamit. Szeretném, ha
elolvasnád ezt a könyvet.
– A csudába is, Hetty – csattant fel –, nem olvasom el. – Azzal,
hogy bosszúságát leplezze, elmosolyodott. – Nincs rá szükségem,
ha egyszer úgyis elmondtad, miről szól.
A szerző, Harriet Beecher Stowe, kétségkívül jó szándékú és
tisztességes nő volt, mégis azt kívánta, bár más időtöltésnek hódolt
volna az írás helyett. A Tamás bátya kunyhója közel egy hete
megszállás alatt tartotta a házát. Sőt, amennyire látta, az egész
országot.
Amiért a déli rabszolgatartók nyilván nem győzték átkozni.
Az átkos regény eleinte nem kavart nagy port, csak
folytatásokban jelent meg egy jelentéktelen magazinban, amit
kizárólag az abolicionista brancs olvasott, tavaly azonban egy
könnyelmű kiadó könyv formájában is megjelentette, ami azután
megdöntött minden eladási rekordot. Amerikában máris
háromszázezer példány kelt el belőle, és töretlenül népszerű maradt.
Úgy hallotta, odaát Angliában további kétszázezer talált gazdára.
Egy barátja, aki nemrég tért vissza Londonból, azt mesélte: „Az
angolok élvezettel olvassák, nem is annyira a rabszolgaság kérdése
miatt, hanem mert érzékletesen bemutatja, milyen vademberek
vagyunk mi kimosakodott amerikaiak valójában.” Ezzel együtt
Amerikában se akart véget érni az őrület. A kiadó már
megjelentetett egy százhúsz illusztrációval gazdagított díszkiadást
is, míg maga a szerző Kulcs Tamás bátya kunyhójához címmel
külön művet írt arról, mi ihlette a regényt. Nem kétellte, hogy rövid
úton ez is kelendő lesz.
S miről szól az egész? Egy rabszolgacsaládról és annak
megpróbáltatásairól. Mi ebben az újdonság? Legfeljebb a
szentimentális stílus, a fekete mami, a rosszcsont gyerekek, a
felbomlott rabszolgacsalád – meg persze a szeretnivaló Tamás
bátya, a sokat szenvedett, a gazdáihoz mégis hűséges apa, aki a
végén kileheli a lelkét. Nem csoda, ha a nők imádják.
– A mi családunknak is volt egy olyan rabszolgája, mint Tamás
bátya – jegyezte meg. – Hudsonnak hívták. A nagyapám ismerte is.
Amennyire tudni lehet, boldogan élt. Legalábbis én sosem hallottam
panaszkodni.
– Ő nem rabszolga volt, hanem szabad ember – igazította ki
Hetty. – S elveszítette az egyetlen fiát, akit elfogtak, és alighanem
rabszolgának adtak el délen. A családod éveken át kerestette, de
hiába. Az apád sokat mesélt erről.
– Meglehet – vont vállat –, de ez a könyv akkor is érzelgős
mese egy öreg rabszolgáról, aki mindenkit szeret. A való életben
nincsenek Tamás bátyák.
– Ez is azt mutatja, hogy nem olvastad a könyvet, kedvesem.
Tamás bátya éppoly valóságos, mint te vagy én, s a legkevésbé sem
érzelgős. Amikor eljön az ideje, ő buzdítja szökésre a rabszolgákat.
S ha már valóság: a rabszolgáktól elveszik a gyermekeiket,
megostorozzák, és eladják őket le a folyón. Vagy talán azt mondod,
ilyesmi sem szokott történni?
– Dehogy mondom – felelt Frank.
– Mindenki csodálatosnak tartja ezt a könyvet.
– A déliek aligha. Azt hallottam, Arkansasben elkergettek
valakit a városból, csak mert árulni merészelte. A déliek szerint
aljas rágalom és handabanda az egész. Tombolnak haragjukban.
– Inkább mutatnának egy kis bűnbánatot.
– Meg is értem őket – folytatta Frank engedékeny hangon. –
Végtére is, a könyv főgonosza jellegzetes déli rabszolgatartó.
– Ha olvastad volna a könyvet, akkor tudnád, hogy igazából
jenki, aki délre költözött. A déli úriembert a könyvben jólelkűnek
mutatják be.
– Hát, a déli úriemberek ezt egészen másként látják.
– A lényeg, hogy a könyv nem egyetlen személyről, hanem a
rendszerről szól.
Már a Harminchatodik utcáig jutottak. Master meglátott egy
bérkocsit és leintette, hátha ezzel véget vet a kínos társalgásnak.
Hiába tette.
– A rendszerről, Frank – folytatta az asszony, amint beültek –
mely lehetővé teszi, hogy ugyanúgy birtokolhassunk egy embert,
mint valami ingóságot. Ez a könyv – vette elő, szemlátomást azzal a
szándékkal, hogy neki adja – igazi keresztény mű, Frank. Kihívást
intéz minden hívő keresztényhez. Képesek vagyunk tenni ily
gonoszság ellen?
 – Szerinted mégis mit kellene tennünk? – tette fel elgyötörtén a
kérdést.
Az asszony egy pillanatig kivárt. Láthatóan alaposan megrágta
a választ.
– Szerintem, Frank – válaszolt csendesen –, át kellene
gondolnunk, hogy tovább üzletelünk-e azokkal a rabszolgatartókkal.
Kis híján felkiáltott: „Elment a józan eszed?” De szerencsére
észbe kapott, és kivárt néhány pillanatig, mielőtt válaszolt:
– Nehéz volna New York-i kereskedőnek lennem úgy, hogy
semmi közöm nincs a déli gyapothoz.
Nem túlzott. New York-i kereskedők nemzedékei udvarolták
körül szégyentelenül a déli ültetvényeseket – eleinte felvásárolták és
Angliába szállították a nyers gyapotot (mígnem a déliek
megerősödtek annyira, hogy közvetlenül maguk szállítsanak és
megtakarítsák a komissziót), majd pedig minden létező igényüket
kiszolgálták, mígnem a pénzügyeik olyannyira egymásba
gabalyodtak, hogy egyik aligha létezhetett a másik nélkül. Maga
Frank Master nemcsak gyapotot szállított, de árucikkeket és hitelt is
adott a délieknek. Az üzlet pedig virágzott.
Felesége gyengéden a karjára fektette kezét.
– Tudom, Frank. Megértem, hogy nem lenne könnyű, de azt is
tudom, hogy jó keresztény vagy. Nemcsak a pénzedért mentem
hozzád – mosolyodott el.
Én pedig nem azért vettelek el, gondolta magában Master, hogy
beleüsd az orrod abba, hogyan keresem. Amint a kocsi
hazafuvarozta őket, nem is szólt többet, ám így is érzékelte,
mennyire elszánt a felesége. Házasságuk több mint tíz
esztendejében sosem civódtak Hettyvel, így okkal félt attól, hogy
most kezdjék el.
 *
Miközben Frank és Hetty felemelkedett a kilátó magasába, Mary
O’Donnell arra készült, hogy elbúcsúzzon barátaitól. Kellemes
délutánt töltöttek együtt ők négyen: Mary és Gretchen, valamint
Gretchen kisöccse, Theodore és unokatestvére, Hans.
Mary igen kedvelte a kis Theodore-t, aki öt évvel Gretchen után
született, az övénél is kéklőbb szemei kissé távol ültek egymástól,
és szőke nővérével ellentétben apja göndör barna haját örökölte.
Már egészen kiskorától meglepően öntudatos volt. Alig ötéves
lehetett, amikor egy hölgyvásárló merő kedvességből megkérdezte
tőle: „Teddynek szoktak hívni?” Theodore határozottan megrázta a
fejét. „Miért nem, szívem?”, kérdezte a hölgy. „Azért – felelt neki
ünnepélyes hangon –, mert nem szívelem.” Tízéves korában
kijelentette, hogy apját sem óhajtja követni a csokoládéüzletben.
„Akkor mihez kezdesz, Theodore?” – kérdezték tőle. „Bármihez,
amiben nincs csokoládé” – felelte. Édesanyja nagyon nem örült
ennek, apja azonban megértőén bólogatott. „Hagyd csak – szólt rá.
– Különben sem akkora üzlet.” A nagy korkülönbség dacára
Gretchen és Mary rendszerint magával vitte Theodore-t.
Hans egészen más lapra tartozott. Mary fiatalabb korából
ködös, távoli alakként emlékezett rá, bár Gretchen sokat mesélt róla,
így tudta, hogy komoly fiatalember, és sokat dolgozik a
zongorakészítőnél. Egyszer-kétszer látta is, de nem nyílt alkalmuk
találkozni, minthogy Gretchen semmi pénzért el nem vitte volna az
O’Donnel házba.
Mary egy napon – miután néhány hónapja már Masteréknél
dolgozott – Gretchennel sétált, amikor a barátnője közölte, hogy be
akar nézni az unokafivére munkahelyére. Nem maradtak soká,
Marynek mégis volt ideje, hogy alaposan megfigyelje. Hans a
húszas évei elején járt. Magas, vékony fiatalember volt, lenszőke,
máris ritkuló hajjal és kis aranykeretes szemüveggel. Mindig
elfoglaltnak, mégis barátságosnak tűnt. Gretchen megkérte, hogy
játsszon nekik valamelyik zongorán. „Nagyon ért hozzá – árulta el
neki. – Őt kérik meg, hogy mutassa be a zongorákat a vásárlóknak.”
Aznap Hans mégsem állt kötélnek, így eljöttek. A férfi láthatóan
komolyan vette a munkáját. Ez tetszett Marynek.
Egy héttel később valamiért a zongoraüzlet felé járt, s úgy
döntött, benéz. Hans eleinte nem ismerte fel, de amikor Gretchenre
hivatkozott, kedvesen elmosolyodott, és megmutatta a zongorát,
amin éppen dolgozott. Feltett néhány kérdést, mire a férfi
elmagyarázta, milyen fákat használnak, és az egyes alkatrészek
hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Ezután elvitte egy másik
pianínóhoz, hogy bemutassa neki a hangolását.
Nagyon csendesen beszélt, miközben arany keretes szemüvege
mögül időről időre komoly tekintettel nézett rá. Tán csak azért,
hogy udvariasan megszabaduljon tőle, de végül leült az üzlet
legdrágább zongorája elé, és játszani kezdett.
Mary nem sokat tudott a zenéről, bár szeretett énekelni, és
szívesen hallgatta a zongoristákat, ahogyan a színházban, meg
persze a kocsmában zenéltek, ám ehhez foghatót még sosem hallott.
A férfi egy Beethoven-szonátát választott, őt pedig teljesen
megigézte a muzsika szépsége és eleven ereje. Lenyűgözve nézte
Hansot is – elképesztőnek találta ügyességét és gyönyörűnek a
kezét, ám mindennél inkább az átalakulás fogta meg, amit az
arcvonásain ért tetten. Összpontosítást, teljes koncentrációt és
ragyogó értelmet látott – valamiféle révületet, mintha játék közben
egy egészen másik világban járna. Semmit sem tudott erről a
világról, az arckifejezésén mégis láthatta, hogy Hans a szeme láttára
röppent el oda, amivel teljesen lenyűgözte. Sosem hitte volna róla,
hogy ilyen finom lélek.
Hirtelen gondolat ötlött fel benne. Gyerekkorában a papok
szüntelenül az angyalokról meséltek, akiket mindig úgy képzelt el,
ahogyan a festményeken látta: éteri arccal és mesebeli szárnyakkal.
Most, hogy elnézte a férfi arcát, arra gondolt: nem – egy angyal így
fest, telve szépséggel és lélekkel, értelemmel és hatalommal.
– Neked mindig játszanod kellene – sóhajtott fel, miután a férfi
befejezte, és visszatért a földre.
– Ó, nem – felelt Hans némi szomorúsággal. – Hallanád csak az
igazi zongoristákat. – Gyengéden elmosolyodott. – Most már vissza
kell mennem dolgozni, Mary.
Tíz nappal később, amikor ő és Gretchen hajókirándulásra
ment, a kikötőben Hans is csatlakozott hozzájuk. Akár ő találta,
akár Gretchen, könnyed és kedélyes volt a modora, így pompásan
érezték magukat.
Nem sokkal ezután, amikor Gretchen mellékesen megkérdezte,
mit tart az unokafivéréről, Mary felkacagott.
– Legszívesebben feleségül mennék hozzá. – Bár ne mondta
volna. Gretchen nyomban összeráncolta a homlokát, és lesütötte a
tekintetét, amiből tüstént kiderült az igazság. Milyen ostoba vagyok,
gondolta, hogy ilyesmiről ábrándozom, miközben egy centem sincs.
Egy ilyen eszes fiatalembernek olyan feleség kell, akinek van
legalább egy kevéske pénze.
Gondot csak az okozott, hogy akármelyik fiatal férfival is
találkozott ezután, Hansszal összehasonlítva mind butának és
bárdolatlannak tűnt.
Azután jött valaki, akit Sean ajánlott a figyelmébe.
Mindent egybevetve, Marynek is el kellett ismernie, hogy mióta
belépett a Masterekhez, Sean megemberelte magát. Persze rövid
időn belül mindent kiderített róluk, ebben nem is kételkedett.
„Egészen le vagyok nyűgözve, Mary – árulta el neki. – Ezúttal
tényleg talpra estél.” Még a háztól is távol tartotta magát. „Csak
amíg tudom, hogy nincs semmi bajod. Persze – tette hozzá
megnyugtatónak szánt mosollyal – fültől fülig átvágom a torkát, ha
csak kezet emel rád.”
Az apjukkal is jól bánt. Miután eljött, John O’Donnell még
sebesebben rohant lefelé a lejtőn. Sean segíteni próbált, de nem
sokat tehetett. Maryt olyan bűntudat gyötörte, hogy legszívesebben
kilépett volna a munkahelyéről, hogy hazaköltözzön, de Sean nem
hagyta. „Ezer ilyet láttam már, Mary. Mind ugyanúgy végzi, akár
ott vagy vele, akár nem.”
Hat hónapja küldöncöt menesztett hozzá a hírrel, hogy az apjuk
meghalt.
A temetéssel megadtak minden illő tisztességet. Hó borította a
földet, mégis meglepően sokan jöttek el. Sean egy kis fekete
dobozzal érkezett, amit, miután váltott néhány szót Declan atyával,
áhítattal elhelyezett a leeresztett koporsón. Ezután mind hazatértek a
lakásba, amit Mary előzőleg gondosan kitakarított.
– Mi volt a dobozban? – tudakolta tőle hazafelé.
– A kutya maradványai.
– Brian Borúé?
– Az éjjel ástam ki.
– Jesszusom, Sean, hát már a holtakat se tiszteled? – kiáltott fel.
– Ez szentségtörés.
– Apánk így akarta volna – felelt a bátyja komor hangon. –
Megkérdeztem Declan atyát, de ő se tiltakozott.
Sean gondoskodott róla, hogy legyen étel, hegedűs, meg
rengeteg innivaló. Rendes virrasztást tartottak John O’Donnell
emlékére.
Ez alkalommal mutatta be őt Paddy Nolannek.
 Aki meglepő módon tetszett neki. Meglepő módon, mert
természeténél fogva óvakodott mindenkitől, aki bármilyen
kapcsolatban állt a fivérével. Nolan csendes, harminc körüli férfi
volt, sötét hajjal és gondosan nyírt szakállal. Előzékenyen bánt vele,
sőt egyenesen Mary kisasszonynak szólította. Tetszett neki, hogy
ilyen nagy tiszteletben tartja. Láthatóan a bátyjára is úgy tekintett,
mint befolyásos személyre. Idővel megkérdezte, hogy részeltetné-e
a kiváltságban, és megengedné, hogy valamelyik nap felkeresse, ő
pedig, nem kívánván goromba lenni, igennel válaszolt.
– Nagyon rendes férfi, csak hogy tudd – közölte vele később
Sean. – Pénze is van. Övé az egyik ivó, pedig ő maga egy csepp
alkoholt sem iszik.
– Régóta ismered?
– Üzleteltünk. – Elmosolyodott. – Tetszel neki, Mary. Én aztán
látom. Pedig, Isten a tudója, válogathat a lányok között egy ilyen
intézménnyel a háta mögött.
Tíz nappal később találkozott Nolannel, aki meghívta ebédelni,
majd megmutatta neki az ivóját, ami odalent állt a Beekman
Streeten.
Egy ivó nem olyan hely, ahová tisztes hölgy valaha betenné a
lábát, de miután a tulajdonos társaságában látták, a férfiak mind
előzékenyen biccentettek felé. Az ivó szemlátomást felette állt az
efféle intézményeknek; az itt megforduló úriemberek olyan közeli
lapoknak és magazinoknak dolgoztak, mint a New York Tribune és a
The Knickerbocker.
– Mindenféle olvasott úriember megfordul itt – büszkélkedett a
maga visszafogott módján Nolan. – Mr. Lewis Gaylord Clark, Mr.
William Cullen Bryant, Mr. Herman Melville. – Az egyik sarokban
egy asztalt mutatott, tele nemrég megjelent művekkel. – Az újságíró
urak hagyják itt, hogy mások is elolvashassák. – Láthatóan próbálta
úgy beállítani az ivót, mint valami irodalmi szalont, Mary pedig
értékelte az erőfeszítést.
Ezután omnibusszal mentek fel a Negyedik sugárúton, majd a
férfi udvariasan elkísérte egészen Masterék házáig.
Vasárnap rendszerint szabadnapot kapott, ilyenkor többször
eljártak együtt. Egy hónap után engedte neki, hogy megcsókolja.
Egyszer találkozott a barátaival, akik mind nagyon kedvesen
viselkedtek. Csupán egyszer érezte magát kellemetlenül, amikor –
egyik ismerősének házassága kapcsán – a férfi megjegyezte: „Bánj
rendesen a nővel, én mindig azt mondom. Akkor megtesz neked
bármit.” A férfiak nevettek, míg a nők sanda pillantást vetettek rá,
Nolan azonban kedélyes mosollyal fordult felé, mielőtt
megjegyezte: „Egy férfi sosem tudhatja, hányadán áll egy nővel,
nem így találod, Mary?”
A megjegyzés ártatlannak tűnt, ő mégis kelletlenül feszengett,
miközben még azt sem tudta, miért.
Amikor legközelebb találkoztak, és a vízparton sétálgattak, a
férfi elejtett egy megjegyzést a gyapotkereskedelemről. Miután a
Masterek házában élt, és sokat hallotta a kereskedőt, megtudott ezt-
azt az üzletről, így mielőtt még végiggondolta volna a dolgot, Nolan
értésére adta, hogy téved. Egyetlen pillanatra sötét felhő vonult át a
férfi arcán. Azután anélkül, hogy felé fordult volna, feszes mosolyra
préselte ajkait. „Többször ne merj ellentmondani nekem” – szólt
csendesen. Látszott, hogy komolyan gondolja.
Tudta, hogy nem volna szabad túlságosan a szívére venni az
ilyesmit. A legtöbb férfi ilyen. S meg kellett vallania, hogy sok
minden szól Nolan mellett. Tavaszra úgy tűnt, hogy bármikor
megkérheti a kezét.
Természetesen kitárgyalta a dolgot Gretchennel, akinek
mostanra szintén lett egy vőlegénye. A szülei ütötték nyélbe az
egyezséget. Egy német fiút szemeltek ki – egy azonos családnevű,
de csak igen távoli rokont –, aki egyetlen gyermekként örökölte apja
pékségét és cukrászüzletét. Henrynek hívták, és Mary elég
kedvesnek tartotta. Kis bajuszt viselt, és szeretett a cukrászatról
társalogni.
Mary mégsem értette igazán barátnője eljegyzését. Gretchen
láthatóan nem töltött túl sok időt a jegyesével, mégis teljesen
elégedettnek tűnt - mint aki készséggel letudott egy gondot, ami
amúgy is csak főfájást okozott neki.
– Még a nevemet sem kell megváltoztatnom – jegyezte meg
vidáman. – Maradhatok Gretchen Keller.
– De szereted? – kérdezte tőle egyszer Mary.
– Ó, igen, kedvelem – felelt Gretchen higgadt hangon, noha
egyszer sem hozta el a vőlegényét, ha elmentek valahová. Gretchen
és Henry esküvőjét az ég végére tűzték ki.
Amikor Nolan szóba került, Gretchen egyszer sem kérdezte
meg tőle, hogy szereti-e, azt viszont igen, hogy figyelmes és
kedves-e, valamint hogy miből él. Ahogy teltek a hetek, Marynek
bőven akadt ideje eltűnődni a helyzetén, s ha összevetette a Keller
család szolid családi helyzetét az Öt Pont morbid káoszával, egyre
bölcsebbnek vélte Gretchen megközelítését. Május végén, amikor
barátnője rákérdezett, hogy igennel felelne-e Nolan esetleges
házassági ajánlatára, már meggyőződéssel válaszolta: „Azt hiszem,
igen.”
Nolan júniusig várt a kérdéssel. Egy vasárnap délelőtt jött el
érte a Gramercy Parkba, amikor a melegben egyetlen felhő se
csúfította az eget. Bérelt egy kedves kis kétüléses bricskát, hogy egy
piknikkosár és takaró kíséretében nekivágjanak a Broadwaynek,
majd a régi Bloomingdale útnak. Nem sokkal később a városi utcák
átadták helyüket az üres telkeknek és a háborítatlan vidéknek. Jó öt
mérföldet tehettek meg. Mary azt gondolta, egy Hudsonra néző
kellemes kirándulóhelyet céloznak meg, ám ehelyett jobbra
fordultak, és addig zötykölődtek, míg a kis dombokkal és sziklákkal
tagolt vadonba nem értek.
A férfi itt kipányvázta a lovakat, felkapta a kosarat és takarót,
azzal nekiindult egy csapásnak.
– Mégis, hova a csudába megyünk? – kérdezte tőle.
– Egy helyre, amit nemrég fedeztem fel. Csak várd ki. –
Elhaladtak egy fákkal és bokrokkal félig benőtt magas szirt mellett.
– Már nincs messze. – A férfi megfogta a kezét, ahogy átvezette a
fák között. – Itt is vagyunk.
Meg kellett vallania, bájos helyet talált. Kis tisztást, ahol a
napfény lágyan hullt a szellőtől fodrozódó fűre, melynek szálai közt
mindenfelé vadszamóca piroslott.
– Tökéletes hely a piknikhez – jelentette ki a férfi.
Hozott egy üveg bort, frissen fogott lazacot, sült csirkét
zsírjában, s hozzá illatos kenyeret, amit mintha egyenesen a
kemencéből szedtek volna, meg édességet és friss gyümölcsöt is.
Etel még sosem esett neki ilyen jól. Miközben ettek, a férfi
kedélyesen elcsevegett erről-arról, sőt még tréfálkozott is, amit,
mint megfigyelte, másként nem sokszor tett.
Így amikor megcsókolta, számított rá, s nem is tiltakozott.
Amikor a férfi lefeküdt mellé, hogy mind lázasabban csókolja,
viszonozta a szenvedélyét. Amikor az ujjai lágyan cirógatni
kezdték, halkan felsóhajtott, ám amikor tovább kalandoztak volna,
miközben ő maga egész testével fölé kerekedett, azon kapta magát,
hogy ezt már nem kívánja. Ellenállt, és megkérte, hogy fejezze be.
A férfi engedelmeskedett, de láthatóan nem hitt neki, és hirtelen
újra ostromolni kezdte.
– Ne, Paddy. Kérlek. – Felült, és rosszallóan nézett le rá. – Nem
vagyok a feleséged.
Míg a férfi a hátára fordult, és az égre meredt, Mary azon
tűnődött, hogy itt és most megkéri a kezét. Valóban az a benyomása
támadt, mintha ezt mérlegelné, ám a férfi egy idő után felült, és csak
elgondolkodva méregette.
Végül töltött neki egy pohár bort, amit elfogadott, majd töltött
magának is. Azután elmosolyodott.
– Gyönyörű nap ez a mai, Mary – sóhajtott fel. – Nem tudom,
mi ütött belém.
Nem is mondott mást, csak egy idő után elkezdte összeszedni
az ebéd maradékát, és mindent eltett a kosárba. Majd újabb sóhajjal
megjegyezte, bár ne kéne elintéznie valamit az ivóban.
– De hát a kötelesség az első – tette hozzá.
Azzal visszakísérte a kis bricskához, és hazavitte.
Miután elment, órákon át ücsörgött a szobájában, hogy
kielemezze a történteket. Mit jelenthet mindez? A férfi mégsem
vágyik komoly kapcsolatra, csak el akarja csábítani? Biztosan tudta,
hogy nem fogja ráerőszakolni magát – ha valaha ilyesmit tenne, a
hátában érezné Sean bicskáját. Viszont nyilván az udvarlásra se
szánna ennyi erőfeszítést, amikor rengeteg lány kész odaadni magát
neki, ha éppen ágyasra vágyna. Nem, az eddigiekből ítélve
nyilvánvalóan úgy tekint rá, mint reménybeli feleségére.
Bárcsak átbeszélhette volna a dolgot Gretchennel, de ő és a
családja azon a héten rokonlátogatóba ment New Jersey-be.
Különben is, tette hozzá gondolatban, nincs szüksége senkire, hogy
átlássa a helyzetét.
De vajon mi ez az egész? Talán egyszerűbb, mint hinné: a férfi
kóstolót akar, mielőtt megveszi az árut. Nem hibáztathatja ezért.
Vidéken az ilyesmit nem is tartják elítélendőnek, amíg a házasság
előbb köttetik meg, mint hogy az első gyermek megszületne.
 Mégis visszautasította. Miért? Ezt követelte a tisztesség? Isten a
tudója, a férfi kellően diszkrét helyet választott. Nem kívánta őt?
Akkor és ott, talán nem. Ki tudja, miért? De vajon elég indok ez a
visszautasításra? Nolan most csalódott? Haragszik? Lemondott
róla?
Már esteledett, amikor elhagyta a házat, de még tartott a
szabadnapja. Lesétált az Irving Place-en a Tizennegyedik utcáig, át
a Negyedik sugárútig, majd vonattal le a városházáig. Innét már
nem esett messze a Beekman Street.
Még el sem döntötte, mit fog mondani vagy tenni, már el is érte
az ivót. A legrosszabb esetben elmondhatta, mennyire sajnálja, hogy
csalódást okozott. Egyelőre talán elég ennyi. Meglátja, milyen lesz
a fogadtatás, azután majd eldönti a többit.
Félúton járhatott az utcán, amikor meglátta: éppen kilépett az
ivóból, és dühösnek tűnt. Nyugtalanul megtorpant a láttára. Először
ösztönösen arra gondolt, hogy ő tehet rossz kedélyéről. A férfi neki
háttal elindult az utcán. Nem sokan jártak a környéken, mégsem
akart csak úgy utána kiáltani, ezért sietve elindult a nyomában, hogy
beérje.
Észrevette, hogy a férfi útjába esik egy rongyos, ránézésre hét-
nyolc év körüli kis süvölvény. Ahogy közeledett, a kis koldus felé
nyújtotta a tenyerét. Nolan bosszúsan félreintette, de a lurkó nem
hagyta magát, csak megvetette a lábát, és feltartotta a kezét. Nolan
odaért hozzá, azzal megtorpant. A keze mintha a zsebébe tévedt
volna, majd némán és konok eltökéltséggel, mégis oly erővel vágta
pofon a kis csatornapatkányt, hogy az felröppent a levegőbe, mielőtt
fájdalmasan a kövezetnek csapódott. A járókelők is megfordultak a
hangra. A kisfiú úgy megrémült, hogy nyikkanni sem mert. Nolan
pedig továbbment, mintha mi sem történt volna.
Mary megtorpant. Meredten nézett maga elé. Odaszaladt volna
a kis lurkóhoz, ám ezt megtették mások, s valamiért egyébként is
földbe gyökerezett a lába. Idővel elfordult és elsietett. S közben úrrá
lett rajta egy váratlan érzés – nem csupán a döbbenet, de egyfajta
viszolygás.
A városháza felé vette az irányt. Már indult a vonat, gyorsan
felkapaszkodott rá. Nem csupán leülni akart, de valahogy távol
kerülni az utcától. Ahogy a szerelvény felfelé araszolt a Boweryn,
próbált értelmet találni mindabban, amit látott.
Kileste Nolant. Kileste egy óvatlan pillanatában, amikor nem
tudott róla. Látta őt a maga leplezetlen valóságában, látta őt
dühösen, de még ha ő váltotta is ki ezt, akkor sem jogosította fel
semmi, hogy ezt tegye. Nem annyira az erőszak zaklatta fel – látott
már rosszabbat az Öt Ponton –, de Nolan rideg és számító
könyörtelensége, amint így napvilágra került.
S mindez egy olyan férfitól, akihez hozzáment volna, aki
megcsókolta, s aki alig néhány órája hozzádörgölőzött a testével.
Lehetett bármilyen ostoba gondolat, hisz a fiú szenvedte el az
erőszakot, mégis úgy érezte, mintha őt gyalázta volna meg.
Amikor a férfi a rákövetkező héten újra eljött a Gramercy
Parkba, kiüzent neki, hogy nincs jól. Néhány nappal később Mrs.
Master segítségét kérte. Csak néhány részletet árult el: Nolan
udvarol neki, de ő megtudott róla valami rosszat. Néhány
puhatolózó kérdés után Mrs. Master megígérte, hogy intézkedik az
ügyben. A rákövetkező vasárnap, amikor Nolan eljött
megtudakolni, hogy érzi magát, maga Hetty Master mondta az
arcába, hogy Mary nem kívánja őt többé látni.
– Nem nagyon örült – árulta el utána, nem csekély elégtétellel.
Mary egyedül attól rettegett, hogy Nolan panaszkodni talál a
testvérének, mire Sean megjelenik a háznál, de szerencsére semmi
ilyen nem történt. A következő vasárnap ugyanakkor, amikor
lement Gretchenhez, Seant várható módon az utcán találta.
– Mi ez az egész Nolannel? – kérdezte. – Kínos helyzetbe
hoztál.
– Soha többé nem akarok találkozni vele. – Elmesélt mindent,
amit látott.
– Rendben, Mary – bólintott Sean. Azóta nem is hozta szóba
Nolant.
Ma azonban teljesen ki tudta verni a fejéből a történteket. Az
üzletben találkozott Gretchennel, majd egymásba karolva és
Theodore társaságában indultak neki az utcának.
– Hová megyünk? – tudakolta.
– Ó, csak Hansért – felelt vidáman Gretchen.
A szíve kihagyott egy ütemet, de remélte, hogy ez nem látszik.
– Régóta nem láttam – vallotta meg.
Miután felvették Hanst a zongoraüzletnél, együtt indultak el az
East River mentén, hogy elsétáljanak egészen a Battery Parkig.
Fagylaltot ettek a nagy koncertterem mellett, majd elnéztek a kikötő
vize felett Staten Island felé. Valaki létesített itt egy kis tekepályát,
így játszhattak egyet. Hans bizonyult a legjobbnak, ő pedig
mindvégig figyelte anélkül, hogy a férfi látta volna. Ezután
megkerülték a fokot, és felnéztek a Hudsonon. Egyszer, amikor
Hans megragadta a karját, hogy megmutasson neki egy hajót, kis
híján elakadt a lélegzete, de sikerült megőriznie a lélekjelenlétét.
Úton visszafelé a férfi megemlítette, hogy amikor legközelebb
eljönnek, elhozna bemutatni egy fiatal hölgyet is, mire Gretchen a
fülébe súgta, hogy amennyire tudja, Hans és a fiatal hölgy nemsoká
összeházasodnak. Miközben elmosolyodott, és közölte, hogy alig
várja az alkalmat, Mary felülkerekedett a gyomrába markoló rideg
fájdalmon, sőt meggyőzte magát arról, hogy örül Hans
boldogságának.
 Már közeledett a Gramercy Park felé, amikor észrevett egy
férfit, aki ekkor lépett be a ház ajtaján. Csak egyetlen pillanatra
látta, de megesküdött volna, hogy a fivére, Sean az.
„Mi az ördögöt kereshetett Sean Mr. Masternél?” – tűnődött
nyugtalanul.

*
Miután nyomasztó beszélgetést folytatott feleségével a rabszolgaság
kérdéséről, Frank Master kész örömmel vonult vissza a könyvtárba.
Itt a bőr karosszékbe telepedett a New York Tribune legfrissebb
számával. Talált egy cikket a lap új londoni tudósítójától, egy Karl
Marx nevű fickótól, amit nekiállt elolvasni.
Igencsak meglepődött, amikor az inas behozott egy névkártyát,
rajta Fernando Wood nevével, de még annál is jobban, amikor
kiderült, hogy a kérdéses úriember nem maga Mr. Wood a
Tammany Halltól, csupán annak képviselője.
Vizit az ellenségtől. Összeráncolta a homlokát, egy pillanatnyi
tanakodás után mégis úgy döntött, bölcs dolog lenne megtudni a
látogatás okát, ezért utasította az inast, hogy engedje be az idegent.
S nem sokkal ezután ott állt előtte Sean.
Az ír fickó harsányan öltözködött, ruházata kicsit túlságosan
feszes volt az ő ízlésének, ahogy méretes barkóját is túlzónak
tartott, de legalább a csizmáját szép fényesre sikálta, amit csak
helyeselhetett. Intett a fiatalembernek, hogy foglaljon helyet.
– Ha jól értem, magától a Tammany Hall főnökétől jött.
– Mr. Fernando Woodtól, uram – felelt Sean gördülékenyen. –
Csakugyan.
Ha meg kellett volna neveznie New York legnagyobb
gazemberét – márpedig erős vetélkedés folyt a címért –, pillanatnyi
habozás nélkül Fernando Woodot említi. Wood Philadelphiában
született – az ő adottságaihoz képest túlságosan is szelíd helyen –, s
miután New Yorkba költözött, még harmincéves kora előtt
válogatott módokon meggazdagodott, és bejutott a Tammany
Hallba. Akkor lépett politikai pályára.
A Tammany Hall érdemeit nem lehetett elvitatni. Ötven évvel
korábban a korrupt Aaron Burr új politikai erőként építette fel a
Tammanyt, hogy megválasztassa magát alelnöknek, s miközben
sikeresen támogatta Andrew Jacksont az elnökségért folytatott
harcban, Demokrata Párt-i gépezete félelmesen hatékonnyá vált.
A Tammany választatta meg Woodot a Kongresszus demokrata
képviselőjének, majd indította el New York polgármesteri székéért,
amit kis híján szintén megszerzett. Nem lehetett kétséges, hogy a
gazfickó nemsokára újra megjelenik a páston. Addig is, Tammany
Hall-i barátai segítségével, benne van minden jóban.
– Megkérdezhetem a nevét, uram?
– A nevem O’Donnell, uram, de bármit is mondok, Mr. Wood
nevében beszélek.
– S mivel kapcsolatban kíván szót váltani velem? – érdeklődött
Master.
– Egy politikai természetű üggyel kapcsolatban, uram – felelt az
ír.
Csak nem képzeli, gondolta Master, hogy támogatná Woodot a
polgármesterségért vívott harcban?
– Nyilván tudja, Mr. O’Donnell – szólt színtelen hangon –,
hogy nem ápolok baráti viszonyt a Tammany Hallal.
– Tudom, uram – felelt tárgyilagosan a férfi –, mégis úgy
vélem, hogy egy adott területen önnek és Mr. Woodnak azonosak az
érdekei.
– S mely terület lenne ez?
 – Amelyik a Harmincnegyedik utcában, a Broadwaytől
nyugatra fekszik.
Master meglepetten kapta fel a fejét. Hat hónap telt el, mióta
későbbi ingatlanfejlesztés céljára felvásárolt négy telket abban a
tömbben, de még nem döntötte el, pontosan mihez kezd velük.
– Ön jól tájékozott – jegyezte meg szárazon.
– Mr. Wood is szeretne telkeket vásárolni ezen a helyen –
folytatta a küldönc –, csakhogy akadt egy probléma. Úgy tűnik,
hogy egy harmadik úriember, akinek szintén van itt érdekeltsége,
feldolgozó üzemet kíván nyitni ezen a helyen.
– Feldolgozó üzemet?
– Igen, uram. A mészárszékről származó állatokat dolgozná fel,
hogy pontosabb legyek. Döglött lovakat szintúgy. Kész csoda, mi
mindent ki lehet nyerni belőlük. Jó üzlet, mint hallom, csak kissé
véres és büdös. Nem túl jó a szomszédságnak.
– Nem bizony.
– Nem jó önnek, uram. Nem jó Mr. Woodnak sem.
– No, de mit tehetünk?
– Harcolhatunk ellene, uram. Úgy véljük, jogi útra terelhetjük a
kérdést, csakhogy az ügyvédek drágák és az eljárás hosszadalmas.
Talán hatékonyabb lenne meggyőzni egy-két városi elöljárót, hogy
tagadják meg az engedélyeket.
– Lefizetni őket?
– Szerintünk ezzel egy csapásra megszűnne a probléma.
– Értem – tűnődött el Master. – Hanem ez pénzbe kerülne.
– Az kell mondanom, uram – bólintott a küldött –, hogy ön
fején találta a szöget.
– Ami pedig a saját hozzájárulásomat illeti…
– Ezer dollár.
Frank Master hátravetette a fejét, úgy nevetett.
 – Szivart, Mr. O’Donnell?
Frank Master a korrupciót önmagában nem ellenezte. Adjunk
munkát egy befolyásos ember fiának, s később még nagy
szívességet tehet nekünk. Adjunk jó befektetési tippet egy
színházigazgatónak, s tiszteletjegyet küld a legújabb darab
bemutatójára. Az ilyen kölcsönös szívességek mozgatják a világot.
Hogy mikor válik mindez bűnné? Nehéz megmondani. Talán a
mértéktől függ.
Azt hitte, ismeri a Tammany Hall összes trükkjét. Eltekintve az
alapoktól – mint az engedélyekért fizetett kisebb, vagy a
szerződésekért adott nagyobb kenőpénzek –, az igazán biztos
bevételt a beszerzési eljárások hozták. El kellett látni a várost,
mondjuk, a szegényeknek szánt étellel. A valódi számlaértékhez
adjunk pár százalékot, majd osszuk el a különbséget azzal, akitől a
szerződést kapjuk. Azután menjen így évről évre. Nehéz észrevenni,
még nehezebb bizonyítani, s szinte lehetetlen eljárni ellene – már ha
akadna is valaki, aki megpróbálná. Az évek során a haszon
tekintélyes lehet.
O’Donnell trükkje azonban neki is újdonság volt. Ahogy
szivarra gyújtottak, kedélyesen nézte a fiatal férfit.
– Szép próbálkozás.
O’Donnell éles pillantást vetett rá, de nem szólt.
– Ezer dollár már elég tisztes haszon – tett hozzá barátságos
hangon Master.
– A tervezett üzem…
– Nem létezik, Mr. O’Donnell. – Frank Master elmosolyodott. –
Én is szoktam fizetni ezért vagy azért a városi fiúknak, de egy nem
létező vágóhíddal fenyegetőzni… elismerem, bravúros ötlet. Sokan
beugranak?
Sean O’Donnell egy-két pillanatig hallgatott, majd elbűvölő
mosollyal nézett vendéglátójára.
– Magunk közt, uram?
– Feltétlenül.
– Meglepően sokan.
– Nos, minden tiszteletem Mr. Woodé, de én nem tartozom
közéjük.
O’Donnell végiggondolta az új helyzetet.
– Csak egy gond van, uram. Nem szívesen térnék vissza Mr.
Woodhoz üres kézzel. Nem lenne jó ötlet.
– Csakugyan. Mennyi lenne az ő része?
– Legkevesebb ötszáz.
– Kettő-ötven.
– Annyi nem elég, uram. Tudja, a következő választás után
alighanem ő lesz az új polgármester.
– Ön pedig százasával szállítja neki a szavazókat.
– Semmi kétség – felelt Sean vidáman.
– Kétszáz neki, és ugyanennyi magának.
– Ön igazán megértő, uram.
Frank Master felemelkedett, elhagyta a szobát, majd visszatért
egy köteg bankjeggyel.
– Készpénzt elfogad?
– Természetesen.
Master visszaült a székébe, ahol pöfékelt egy sort.
– Van nálunk egy szobalány, aki szintén az O’Donnell nevet
viseli – jegyezte meg könnyed hangon. – Mary O’Donnell.
– Közkeletű név – vágta rá Sean.
Master tovább pöfékelt.
– A húgom – árulta el végül Sean –, de nem tudja, hogy itt
vagyok. Nem is nagyon szível, ami azt illeti.
– Úgy hiszem, jól bánunk vele.
 – Valóban.
– Azt mondja, zaklatta őt egy fickó. A feleségem elküldte azzal,
hogy többet ne jöjjön ide.
– Többé nem is fogja zaklatni.
– Nyilván nem szeretné, ha Mary tudomást szerezne arról, hogy
megismerkedtem önnel.
– Lehetőleg nem. – Sean tekintete körbejárt a gazdagon díszített
szobán. Master elgondolkodva figyelte.
– Tudja – szólalt meg csendesen –, ezt a játékot nem a
Tammany fiúk találták fel. Az őseim már azelőtt ilyesmivel
foglalkoztak, hogy Stuyvesant idejött volna. Úgy vélem, a
nagyvárosok már csak ilyenek. Talán mindig ilyenek is lesznek. –
Elégedetten ingatta a fejét. – Új lakók, régi szabályok.
– Akkor egy napon az unokám is egy ilyen helyen lakik majd?
– Meglehet. Talpraesett fickónak tűnik.
– Ez tetszik – mondta meg Sean őszintén, mielőtt elvigyorodott.
– Talán ettől a kishúgom is jobb véleménnyel lenne rólam. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Nagyon jól bánt velem, uram. Nem fogom
elfelejteni. Különösen, ha figyelembe vesszük a köztünk lévő óriási
különbséget.
Master lassan beszippantotta a szivarfüstöt, miközben félig
lezárt szemhéja mögül a fiatal férfi arcát fürkészte.
– Nem is különbözünk annyira, O’Donnell – szólalt meg végül
–, csak én jobb leosztást kaptam. Ez minden.
 Lincoln

1860

Amikor Hetty megkérte, hogy kísérje el, Frank kis híján nemet
mondott. Végül nem is azért ment el, hogy a kedvére tegyen, hanem
mert úgy vélte, jobb lesz megnézni magát ezt a nyavalyás Lincolnt,
ha már New Yorkba ette a fene.
Frank Master néhány évvel korábban hallott először Abraham
Lincolnról, amikor azzal szerzett nevet magának, hogy Illinois
államban indult a szenátusi posztért az addigi demokrata képviselő,
Douglas ellen. Amikor a két férfiú nyilvánosan vitázott egymással,
a lapok részletesen beszámoltak érveikről, s minthogy a Lincoln-
Douglas viták túlnyomó többsége a rabszolgaság kérdése körül
forgott, Master gondosan figyelemmel követte a tudósításokat.
Habár Lincoln végül nem nyerte el a szenátusi széket, nem lehetett
kétséges a számára, milyen tehetséges politikus.
Ezt követően mégsem fordított sok figyelmet az illinoisi
ügyvédre, egészen a közelmúltig, amikor az elnökválasztási év
elején a befolyásos Chicago Tribune hirtelen és váratlanul őt
kiáltotta ki a nagy esélyesnek. Így annak ellenére, hogy nem
osztozott felesége lelkesedésén, ráadásul fagyos és nyirkos lett a
februári este, mégiscsak elment Hettyvel az Astor Place-en álló
Cooper Intézet nagy előadótermébe. S miután a csarnok alig
tucatnyi sarokra esett a Harmadik sugárúttól, úgy döntött, sétálnak
egyet.
Amint elhagyták a Gramercy Parkot, a karját nyújtotta, amit
Hetty elfogadott. Evekkel korábban egy ilyen gesztus a világ
legtermészetesebb dolga lett volna. Isten tudja csak, tűnődött el
Frank, hány mérföldet sétáltak egymásba karolva, amikor Hetty
még fiatal hajadonként megcsodálta vele a Croton-vízvezetéket.
Mostanság már nemigen sétáltak kart karba öltve, s ahogy lopott
pillantást vetett feleségére, eltűnődött azon is, mikor hidegültek így
el egymástól.
Gyanította, hogy akkortájt kezdődött, amikor Hetty elolvasta
azt a pokoli művet. A Tamás bátya kunyhója nem pezsdítette fel a
házasságukat, az egyszer biztos. Frank elképesztőnek találta, hogy
épp a rabszolgaság verjen éket közé és a felesége közé, pedig nem
volt min csodálkozni, amikor a kérdés megosztotta az egész
nemzetet. S nem csupán jó vagy rossz volta, de azok a mélyebben
gyökerező morális meggyőződések is, melyeket a parttalan viták
felszínre hoztak – azok a különbségek, amelyek ellen, végső soron,
nem tehetett semmit.
Hetty meggyőződéssel hitte, hogy a rabszolgaság rossz, amivel
ő voltaképpen nem is vitatkozott. Csakhogy számára a kérdés itt
nem ért véget. „Nekünk ebben a világban kell boldogulnunk, nem
abban, amilyennek lennie kéne” – mutatott rá nem egy alkalommal.
Nem mintha a kérdés új keletű lett volna. Washington és
Jefferson – mindketten rabszolgatartók – maguk is elismerték, hogy
a rabszolgaság összeegyeztethetetlen a Függetlenségi Nyilatkozat
eszméivel. Mindketten hangot adtak reményüknek, hogy a
rabszolgaság szép lassan eltűnik, ugyanakkor mindketten
felismerték, milyen nehéz lesz ez a folyamat.
Néhány nyárral korábban Frank és Hetty felutazott a Hudsonon,
a saratogai üdülőhelyre. A szállodában megismerkedtek egy
elbűvölő virginiai családdal, mely kisebb ültetvényt birtokolt. Frank
különösen megkedvelte az apát, ezt a magas, elegáns, ősz hajú
úriembert, aki szívesen elvonult a könyvtárba, és beletemetkezett
egy-egy jó könyvbe. Miközben órákat beszélgettek át, a virginiai
teljes őszinteséggel nyilatkozott a rabszolgaság kérdéséről is.
– Egyesek szerint a rabszolgák olyanok, mint gazdáik önkéntes
szolgálói – jegyezte meg –, míg mások szerint rosszabbul bánnak
velük, mint az állatokkal. Bizonyos szempontból mindkét állítás
igaz, mert kétféle ültetvény létezik. A kisebb ültetvényeken, mint az
enyém, a házban dolgozó rabszolgák már-már olyanok, mintha a
családhoz tartoznának, s remélem, a földeken dolgozó társaikkal is
hasonlóan bánunk. Erre azonban önző okunk van. Nyilván tudja,
hogy az elmúlt évszázadban a legtöbb rabszolgát importálták.
Tulajdonosaik lehettek belátóak vagy sem – inkább az utóbbi, attól
tartok –, ám amint kivették a rabszolgából a maguk hasznát,
vásárolhattak egy másikat. Századunk elején ugyanakkor a
Kongresszus véget vetett a rabszolga-kereskedelemnek, így a
rabszolgák iránti igényt belföldről kell kielégíteni, és a tulajdonosok
érdekeltek abban, hogy gondos gazda módjára bánjanak velük – ha
úgy tetszik, mint az értékes jószágokkal, nem pedig mint a
barmokkal, akiket halálra lehet dolgoztatni. Azt gondolhatnánk
tehát, hogy a rabszolgák helyzete számottevően javult.
– Csakhogy odalent, egészen délen, teljességgel másfélék az
ültetvények. Hatalmasak, akár a roppant gyárak, ahol a rabszolgát
még most is halálra dolgoztathatják. – Komoran bólintott. – A
körülmények hasonlóak, mint Anglia gyáraiban és szénbányáiban,
ahol a szabad munkások csak alig valamivel élnek jobban, még ha
ki is szúrják a szemüket a szánalmas bérrel. Az egyetlen különbség
– legalábbis elméletben –, hogy amíg az angol nincsteleneknek
legalább jogaik vannak, a rabszolgáknak azok sincsenek. Azok a
nagy ültetvények, uram, felzabálják a rabszolgákat, ezért folyton
újakra van szükségük. S hol szerzik be őket? Többnyire északabbra.
Eladják őket le a folyón, ahogy mondani szokás. Virginia minden
évben több rabszolgát szállít.
– Ön is?
– Én nem, de nekem nincs is annyi rabszolgám, mint némelyik
szomszédomnak. Pénzre sincs úgy szükségem, de máskülönben
óriási lenne a kísértés. – Felsóhajtott. – Én nem veszem
védelmembe a rendszert, Master, csupán jellemzem. A szomorú
igazság pedig az, hogy amíg a nagy déli ültetvényeseknek
rabszolgák kellenek, addig Virginiában sok gazda megél abból,
hogy ellátja őket.
– Pedig az ültetvényesek a kisebbség – mutatott rá Frank. – A
legtöbb déli farmernek alig van vagy egyáltalán nincs rabszolgája.
Nekik miért áll érdekükben, hogy a rendszer fennmaradjon?
– Délen egy fehér ember lehet szegény, de legalább lenézheti a
feketét. Azután ott a két legnagyobb félelmük. Először is, ha a
feketék szabadok lesznek, szörnyű bosszút fognak állni rajtuk.
Másodszor, a fekete elveheti a munkájukat és a földjüket. Így vagy
úgy, Master, de a Dél gazdagsága teljesen összefonódott a
rabszolgasággal. A déliek meggyőződése, hogy a rabszolgaság
eltörlésével maga Dél is megszűnik létezni. Rettegnek attól, hogy az
északiak elnyomják őket, és nem akarnak meghunyászkodni a
könyörtelen New York-i pénzemberek, vagy akár a maguk arrogáns
jenki puritánjai előtt. – Elmosolyodott. – Legyenek bár oly
kedvesek, mint a maga felesége.
Ahhoz képest, hogy a gépészet terén Frank Master mindig
izgatottan fogadta az új és merész megoldásokat, politikai ügyekben
éppoly konzervatív maradt, mint lojalista dédapja. Ha a Dél
összefonódott a rabszolgasággal, ő inkább kompromisszumos
megoldást keresett volna – elvégre a Kongresszus és a kormány is
ezt tette az elmúlt fél évszázadban. Nem sajnált semmilyen
erőfeszítést, hogy fenntartsa a két eltérő kultúra egyensúlyát. Amint
létrejöttek az új rabszolgatartó államok, mint Mississippi és
Alabama, északon is új szabad államok születtek. Amikor három
évtizeddel korábban a rabszolgatartó Missouri belépett az Unióba,
Massachusetts északi feléből nyomban kikanyarították Maine új
államát, hogy megőrizzék az egyensúlyt. Hasonlóképpen, a szabad
Hawaii nem lehetett tagállam a Dél tiltakozása miatt, miközben a
rabszolgatartó Kubát többször is kis híján annektálták.
Ami magát a rabszolgaság kérdését illette: nem lett volna jobb
legalább egy időre elfeledkezni róla? A legtöbb északi államban is
alacsonyabb rendűnek tekintették a feketéket. A New Yorkban,
Connecticutban és Pennsylvaniában élő négerek talán szabadok
lehettek, de nem szavazhattak. Az 1850-es szökevénytörvény
értelmében még odafent Rhode Islanden és Bostonban is szövetségi
bűncselekményt követett el az, aki nem adott ki egy szökött
rabszolgát, ha annak déli tulajdonosa igényt tartott rá. Az ilyen
nehézkes kompromisszumok talán felbőszítették a moralistákat és
abolicionistákat, de Frank Master véleménye szerint nagyon is
szükség volt rájuk.
Ebben különbözött ő és Hetty. Frank Master szerette a feleségét
az eszéért és a jelleméért. Mindenben vele egyenrangú partnernek
tartotta, és megértette, hogy nem hallgathatja el, ha következetesen
hisz valamiben. Az sem lepte meg, hogy magáévá tette az
abolicionisták ügyét, de ha még el is kellett ismernie, hogy az
erkölcsi igazság az ő oldalán áll, ettől semmivel sem lett okosabb.
Eleinte, amikor felesége vitába szállt vele, próbálta elvenni a
dolog élét, ám ahogy múlt az idő, Hetty egyre inkább beleélte magát
ebbe. Egy nap, miután hazatért az istentiszteletről, ahol egy
meggyőző abolicionista lelkész prédikált, egyenesen letérdepelt elé,
úgy könyörgött:
– A rabszolgaság szörnyű, Frank. A szíved mélyén te is tudod.
Kérlek, tarts velem. Mások, hozzád hasonló emberek is megtették.
Nem engedhetjük, hogy ez így menjen tovább. – Hettyt oly mélyen
érintette az egész, olyannyira megkérdőjelezte belső tartását, hogy
feltétlenül ki kellett állnia a meggyőződése mellett – amit ő nem
tehetett, és nem is tett meg.
Így történhetett meg, hogy Hetty akarata ellenére mind
kevesebbre tartotta a férjét. Ő pedig, megérezvén ezt, mindinkább
eltávolodott tőle. Néha már veszekedtek is. Igaz, a város
kereskedőinek és bankárainak egy részét olyannyira megindították a
prédikátorok szavai, hogy abolicionisták lettek, a többség azonban
nem engedett. New York szállította a gyapotot, biztosította a
pénzügyi fedezetet és látta el különféle árukkal a rabszolgatartó déli
államokat. Mondja meg a barátainak, hogy forduljanak fel? –
kérdezte Frank. Csak keressenek más megélhetést, felelte az
asszony.
– Nézd csak meg az angolokat – mutatott rá ő. – Teljes
mellszélességgel kiállnak a rabszolgaság ellen, pedig Anglia
pamutfeldolgozói csak azért működhetnek még mindig, mert a
fekete rabszolgák ellátják alapanyaggal.
– Úgy hát hitvány képmutatók – vágta rá Hetty, és gyaníthatóan
őt magát is egy kalap alá vette velük. Frankén a sértődöttség és a
türelmetlenség bosszantó elegye lett úrrá.
A néhány évben, mióta Észak és Dél kapcsolata kitartóan
romlott, nem engedte, hogy bármilyen retorikai fordulat
megingassa. Valahányszor kiéleződött a vita – nem is az államok,
hanem az azokon túl elterülő földek vonatkozásában –, ragaszkodott
hozzá, hogy ugyanolyan következetesen vizsgálja kérdést, mintha
csak mechanikai probléma lenne.
– Szeretem a vasutat – jegyezte meg egy nap Hettynek –, de
igazából éppen a vasútvonalak okozták ezt a kalamajkát. –
Mindenki egyetértett abban, hogy a Középnyugatnak vasutak
kellenek. 1854-ben Chicago vezetői arra jutottak, hogy ideje
transzkontinentális vonalakat építeni Kansas és Nebraska roppant,
zabolátlan földjén át. Problémát csak az jelentett, hogy egyetlen
vasúttársaság sem vállalt ilyen mérvű befektetést, amíg a
Kongresszus közigazgatása alá nem vonta ezeket a vad nyugati
területeket. Igazán kár, gondolta Frank, hogy hosszú csatározás után
a Kongresszus a déli államoknak engedett, és ezeken a helyeken is
engedélyezte a rabszolgatartást. „Ostoba döntés – mutatott rá akkor.
– Alig él rabszolga ezeken a területeken, és a telepesek többségének
még ők sem kellenek.” Csak hát politikai döntés született, így a
valóság nem sokat nyomott a latban. Észak és Dél ádáz politikai
csatározása lassan mindenre rányomta a bélyegét.
„A Nebraskai Terület felnyúlik egészen a kanadai határig –
panaszolták fel az északiak. – A déli rabszolgatartók be akarnak
keríteni minket.” Amikor pedig megalakult az új Északi
Republikánus Párt, hogy távol tartsa a rabszolgaságot ezekről a
területekről, vezetőik – köztük Abraham Lincoln – nemsokára már
nyíltan azon tűnődtek, hogy a Délnek nem kellene ráerőszakolnia a
rabszolgaságot az egész nemzetre. „Ezek az északiak eltörölnék a
rabszolgaságot – jött a Demokrata Párt felháborodott válasza Délről
–, hogy a szegény fehérek se legyenek különbek egy négernél.”
Egyesek felvetették, hogy talán az érintett területeknek
maguknak kellene eldönteniük, „szabad állammá” alakulnak-e,
avagy engedélyezik a rabszolgaságot. Az északi reformerek a
szabad állam híveit telepítették Kansasbe, mire a Dél
rabszolgatartókat küldött. A vérontás nem soká váratott magára.
Még Washingtonban is előfordult, hogy egy déli képviselő
megsuhintott nádpálcájával egy északi szenátort.
A legfelsőbb bíróság épp ekkor, rettenetes időzítéssel teremtett
egészen váratlan precedenst. A Dred Scott-ítélet kimondta, hogy a
Kongresszusnak nincs joga betiltani a rabszolgaságot egyetlen
területen sem, minthogy az alapító atyák soha nem szándékoztak
állampolgári jogokat biztosítani a feketéknek. A döntést még
Franket is megrázta. Hetty valósággal tombolt.
Végül, olajként az amúgy is lángoló tűzre, John Brown betört a
virginiai Harper’s Ferry fegyverraktárába, hogy botor módon
megpróbáljon rabszolgafelkelést kirobbantani. A kísérlet kezdettől
kudarcra volt ítélve, Virginia állam nemsokára fel is lógatta Brownt,
Hetty azonban rövid úton eljutott a következtetésre:
– John Brown igazi hős volt.
– Nem volt hős – tiltakozott Frank –, csak egy futóbolond.
Kinek jutna eszébe rátámadni Harper’s Ferryre? Láthatóan
elfeledkezel a tényről, hogy ő és a fiai addigra öt embert is megöltek
teljes hidegvérrel, csak mert a rabszolgaságot pártolták.
– Ezt csak úgy mondod.
– Mert ez az igazság.
Ahogy az 1860-as év megkezdődött, Észak és Dél kapcsolata
történelmi mélypontra zuhant. S akadt még egy tényező, ami Frank
számítása szerint még inkább ingataggá tette a helyzetet.
Frank Master eleget élt, hogy tudja: a nagy transzatlanti
kereskedelmi rendszernek, miként az időjárásnak, megvannak a
maga nagy ciklusai. Fellendülés és csőd kéz a kézben jár. Bármily
tartósnak ígérkezik is a prosperitás, minden néhány évben
óhatatlanul eljön az újabb válság, és minden újabb válságnak újabb
kereskedők esnek áldozatul – aki viszont jól keveri a lapokat, az a
csődhelyzetben is megtalálja a számítását.
 A transzatlanti rendszert már jó ideje tépázták a gazdasági
viharok, ám ezt nem mindenki szenvedte meg – az ő üzlete még
gyarapodott is. Maguk a déli kereskedők sosem érzékelték, ha
megfordult a szélirány – jöhetett felvirágzás vagy válság, úgy tűnt, a
világnak mind több és több pamutra van szüksége. A nagy
ültetvényesek nem is élhettek volna fényesebben.
„A gyapot mindent visz” – jelentették ki diadalmasan. A Dél jó
szerencséje oly magabiztossá tette őket, hogy még olyan hangokat
is lehetett hallani, amelyek az önállósodás mellett érveltek: „Ha a
jenkik megválasztanak egy republikánust, hogy tönkretegyenek
minket, akkor pokolba az egész Unióval. A Dél egyedül is
boldogul.”
Mindezt Északon csak kevesen vették komolyan. „Ezek a déli
hencegők összevissza beszélnek” – jegyezte meg Hetty megvetően,
Frank azonban nem volt olyan biztos ebben.
Amennyire ő látta, a közelgő elnökválasztás veszedelmes
helyzetet teremthetett. Akármit is írt a Chicago Tribune,
valószínűtlennek tartotta, hogy Lincoln legyen a republikánus jelölt.
Mások mögött erősebb támogatói bázis állt. Mindazonáltal
kíváncsian várta, hogy végre megnézze magának ezt a Lincolnt.

*
A Cooper Intézet sötétvörös épülete a Harmadik sugárút és az Astor
Place közötti háromszögletű tömböt foglalta el. Frank mindig is
nagyra tartotta alapítóját, Peter Coopert, az autodidakta iparbárót,
aki megépítette Amerika első vasúti gőzmozdonyát, majd
megalapította ezt a rendkívüli egyetemet, ahol ingyenes esti
kurzusokat tartottak a dolgozó férfiaknak és nappali képzést a
nőknek. Véleménye szerint az egész intézmény legmeg-kapóbb
része a nagy előadóterem lett. Még csak tavaly járt itt a Cooper
Intézet hivatalos megnyitóján, de máris az egyik legnépszerűbb
auditóriumnak számított a városban.
Jó időben érkeztek, s jól is tették, mert a hely rövid úton
megtelt. Ahogy körülnézett, Frank gyors fejszámolást végzett,
mielőtt Hettyhez fordult.
– Az embered egész tömeget vonzott ide. Legalább
ezerötszázan lehetnek.
Teltek a percek. Hetty látható örömmel méregette a gyarapodó
tömeget, s itt-ott ismerősöket is felfedezett. Frank eközben azzal
múlatta az időt, hogy magában felidézte mindazt, amit a Lincoln-
Douglas vitákról olvasott. Rövid töprengés után nem is tudta
megállni, hogy ne hozzon fel egy ilyen kérdést.
– Ez a te Mr. Lincolnod hisz a feketék szabadságában és
egyenjogúságában, igaz, Hetty?
– Bizonyosan.
– Mégis, határozottan emlékszem, hogy az illinoisi vitában azt
mondta, semmi szín alatt nem adna szavazati jogot a feketéknek, s
azt sem engedné, hogy esküdtek legyenek. Erről mi a véleményed?
Hetty állhatatos pillantást vetett rá.
– Szerintem ez végtelenül egyszerű, kedvesem. Ha mást mond,
sosem választják meg.
Frank épp készült rámutatni, hogy eszerint a felesége is kész
erkölcsi kompromisszumokat kötni, amennyiben érdekei ezt
diktálják, amikor a pódiumon támadt mozgolódás tudatta vele, hogy
kezdődik az esemény.
Az úriember, aki bemutatta az est szónokát, a lényegre
szorítkozott. Ejtett néhány udvarias szót a díszvendégről, majd
kifejezte reményét, hogy meleg fogadtatásban részesítik, és
érdekesnek találják a mondandóját. Azzal elfordult, hogy előrehívja
a szónokot. S Abraham Lincoln megjelent.
– Szent ég – mormolta Frank.
A lapokban látott róla egy-két képet, s gyanította, hogy azok
kevéssé hízelgők, ám semmi sem készíthette fel a döbbenetre,
amikor először látta Lincolnt a maga testi valójában.
A pódiumot sötét hajú, nagyon magas és vékony férfi szelte át
merev léptekkel, némiképp meggörnyedve. Frank legalább
százkilencven centire becsülte. Hosszú fekete frakkot viselt. Egyik
karját az oldala mellett lógatta, míg hozzájuk közelebb eső lapátnyi
kezében kötegnyi papirost szorongatott. Amint elérte a pódium
közepén magasodó emelvényt, a tömeg felé fordult. Frank pedig
levegő után kapott.
Lincoln simára borotvált arcán olyan mély barázdák húzódtak,
mint egy-egy kanyon. Bozontos szemöldöke alól sötétszürke
szemek pásztázták a tömeget – halálos komolyan, s úgy tűnt,
minden remény nélkül. Frank még életében nem látott ilyen gyászos
arcot. Lincoln a háta mögé helyezte kezeit, s miután egy-két
pillanatig némán meredt rájuk, beszélni kezdett.
Frank erre összerezzent, méghozzá akaratlanul. A hórihorgas és
szögletes gyászhuszárból oly vékony, oly érdes és kellemetlenül
csikorgó hang jött elő, ami ellen minden érzéke kétségbeesetten
tiltakozott. Ez volna a férfiú, akinek a chicagói lap szerint
elnökölnie kéne? Akárhogy is, egyéb dolga nem lévén,
meghallgatta. S rövid idő után több dologra is felfigyelt.
Legelőször is, Lincoln nem tett kísérletet a retorikai magaslatok
elérésére, ahogy nem adta jelét érzelmeknek sem. Egyszerűen és
szabatosan, amúgy ügyvédmódra fejtette ki érveit, kezdve ezzel:
A sajátos Dred Scott-féle ítéleten felbátorodott ellenfelei úgy
érveltek, hogy az alkotmányt megszövegező alapító atyák sosem
szándékoztak a Kongresszus kezébe adni a hatalmat, mellyel
megtilthatták, avagy szentesíthették a rabszolgaságot, ő azonban
utánajárt a kérdésnek, és a harminckilenc alapító atyából
huszonegyre nézve bizonyítékot talált, miszerint alkotott
törvényeket pontosan ebben a kérdésben. Még maga Washington is
aláírt olyan rendelkezéseket, melyek törvényerőre emelték a
rabszolgaság tiltását egyes területeken. így tehát vagy az alapító
atyák tagadták meg a tulajdon alkotmányukat, vagy az mégiscsak
felruházta a Kongresszust a joggal, hogy önállóan döntsön a
kérdésben.
Lincoln minderre természetesen úgy is rámutathatott volna,
hogy kiemel néhány statisztikai és törvényhozási adatot, amit azután
magasröptű frázisokkal aláhúz, az ő retorikai géniusza azonban
éppen abban rejlett, hogy gyötrelmesen aprólékos maradt.
Szándékolt lassúsággal megadta az időpontokat, megnevezte az
érintett alapító atyát, és kifejtette az adott ügy körülményeit, hogy
ezáltal ízekre szedjen minden egyes döntést. Újra és újra megtette
ezt, miközben minden egyes alkalommal szinte szóról szóra
ugyanazt a következtetés vonta le: „Az alkotmány sem szellemében,
sem a helyi és a szövetségi hatalomágak elkülönítésében, sem
bármilyen más módon nem tiltja meg a szövetségi kormánynak,
hogy a szövetségi területek vonatkozásában szabályozza a
rabszolgaság kérdését.” S ahogy e szavakat ismételte – nem
diadalmasan, hogy minden pörölycsapással földbe döngölje
ellenfeleit, csak a maga szenvtelen tárgyilagosságával, mintha egy
másik gondolkodó embert igyekezne meggyőzni –, a hatás nem is
maradt el.
Egyéb követeléssel nem is állt elő, csupán kétséget kizáróan
bizonyította, hogy a Kongresszusnak joga van dönteni a kérdésben.
S azzal, hogy a józan logikához folyamodott, maradéktalanul
megragadta a hallgatóság figyelmét. Megigézett mindenkit.
 Ahogy belemelegedett a témába, úgy tűnt, figyelemre méltó
változás zajlik le magában a szónokban is. Az arca ellazult, mintha
meggyőződésének belső fényével ragyogna fel. Időről időre
megemelte a jobb kezét, elevenebbé vált, egy-egy érvének már
úgyis hangsúlyt adott, hogy hosszú, csontos ujjával a levegőbe
bökött. S ami a leghihetetlenebb: Frank hirtelen azon kapta magát,
hogy már bántó hangja sem zavarja, csupán tudatosul benne, hogy
az előtte álló férfiú felfoghatatlan tekintéllyel bír.
Miután ismertette a republikánus álláspontot a
rabszolgatörvények területi hatályával kapcsolatban, Lincoln még
két kérdést kívánt tisztázni. Először is, pártja hisz az alkotmányban.
A Dél fenyegetését, miszerint egy republikánus elnök
megválasztása esetén kilép az Unióból, az északi szavazók
homlokának szegezett fegyverként értékelte, mégis óvta saját
republikánus híveit. Minden tőlük telhetőt el kell követniük, üzente
nekik, amivel meggyőzhetik a déli államokat arról, hogy a
republikánusok – ha nem is szívelik a rabszolgaságot – nem
kívánnak fellépni a meglévő rabszolgatartó államok ellen. A Dél
megnyugtatása érdekében ezért támogatniuk kell a szökött
rabszolgákra vonatkozó törvényt, melynek értelmében ki kell
szolgáltatniuk a rabszolgákat déli tulajdonosaiknak.
Miután erre figyelmeztetett, a zárszóban összegezte pártjának
erkölcsi hitvallását. Hagyják békében a déli rabszolgaságot, ha már
ott van, és a szükség megköveteli, a republikánusok azonban
álljanak ki szilárdan á meggyőződésük mellett. A szónoklatot
frappáns, mégis emlékezetes fordulattal zárta:
„Legyen hitünk abban, hogy az igazság győzedelmeskedik, és
ez a hit adjon nekünk erőt, hogy végül merjük megtenni, amit a
kötelességünknek érzünk.”
Hatalmas tapsvihar fogadta szavait, melyek Frankre ugyanolyan
mély hatást gyakoroltak, mint bárki másra. Briliáns szónokot ismert
meg Lincoln személyében – olyan politikust, aki nemcsak
erkölcsös, de realista is. A szavak mögül mintha kiérezte volna a
Dél iránti puritán megvetést, de ha így is volt, ezen aligha lepődött
meg.
Ahogy hazafelé indultak, Hetty odafordult hozzá.
– Nos, Frank? Mondd meg őszintén, mit gondolsz róla?
– Lenyűgöző.
– Szerintem is. – Hetty elmosolyodott. – Úgy örülök, hogy
eljöttél velem.
– Hát még én – felelt gyengéd hangon.
– Úgy vélem, ő lesz az elnök, Frank.
– Meglehet – bólintott, s ugyanúgy felkínálta a karját, mint
korábban. Ahogy elfogadta, a felesége alig érezhetően
megszorította.
Ezért nem mondta ki azt, ami igazából nyugtalanította: ha
Lincolnból csakugyan elnök lesz, rettegéssel tekint a jövőbe.
 A sorozás

1863

Gyönyörű júliusi nap virradt rájuk, még egy felhőt se láttak az

égen. Mary izgatottságában megölelte Gretchent, ahogy ott ültek
Mrs. Master kényelmes kis nyitott kocsijában, és megkerülték a
parkot.
– Meglepetésem van a számodra – jelentette be Gretchen.
– Mi az?
– Előbb keljünk át kompon. Azután majd meglátod.
A városban alig látták jelét a háborúnak. Sehol egy katona; a
park is ugyanolyan fenségesen zöldellt, mint mindig.
Két héttel korábban nem mondhatták volna el ugyanezt. Június
végén, amikor Lee tábornok és a déli szövetségesek átkeltek a
Potomac-folyón, hogy benyomuljanak Pennsylvaniába, egész New
York felbolydult. Minden ezredet délnek vezényeltek, hogy
felduzzasszák az uniós hadsereget. „Ha Lee mégis legyőzi vagy
akár megkerüli őket – mutatott rá Master –, napokon belül itt lehet.”
Július elejére nagy ütközet kezdődött odalent Gettysburgnél.
Eleinte senki sem tudta, ki áll nyerésre, ám negyedikén, a múlt
vasárnap híre jött a távírón, hogy az Unió fényes győzelmet aratott.
Csütörtökre Mrs. Master ki is jelentette: „Úgy vélem, Mary szívem,
hogy most bár biztonságban elmehetsz nyaralni.”
Végre elszabadult. Egy álló hónapja a nyaralást tervezgette.
Gretchen férje erősködött, hogy a barátnője pihenje ki magát –
addig ő tovább viszi az üzletet, míg a három gyerek ellehet
Gretchen szüleinél, akik a közelben laknak. Abban is
megállapodtak, hogy Marynek vele kell tartania, így Gretchen
biztonságban és az illendőség keretei közt utazhat, a két barátnő
pedig élvezheti egymás társaságát. Jó előre bejelentkeztek egy
hotelbe, Long Islandre. S mielőtt délután átkeltek a komppal, Mrs.
Master felajánlotta nekik, hogy nyugodtan használják csak a
kocsiját, így kezdetnek átfurikáztak a Central Parkon.
Gretchen gyerekei és az üzlet vezetése mellett a két barátnő
nem láthatta egymást oly gyakran, mint a régi szép időkben – noha
rendszeresen tartották a kapcsolatot, és Mary keresztanyja lett az
egyik gyermeknek –, ezért is várták felhőtlen örömmel, hogy egy’
teljes hetet együtt töltsenek a parton. Máris önfeledten kacarásztak,
mint két bakfis.
– Olyanok vagyunk, mint két előkelő hölgy, akik a parkban
kocsikáznak – nevetett Mary.
Imádta a Central Parkot. Még csak néhány év telt el, mióta
Olmstead és Vaux ihletett tervei alapján elkerítették a nagy, két és
fél mérföldes téglalapot, hogy megteremtsék a kikapcsolódás oly
áhított terét, a város zöld „tüdejét”, melyet egy napon bizonyára
minden oldalról körülvesz majd a teljessé váló utcahálózat.
Mocsarakat csapoltak le, nyomorúságos ki falvakat söpörtek el,
dombokat egyengettek el. A pázsitok és tavak, fák és sétányok
máris oly elegáns látképben egyesültek, mely vetekedett a londoni
Hyde Parkkal vagy a párizsi Bois de Boulogne-nyal. Még a
munkára szerződött vállalkozások sem számoltak fel tisztességtelen
hasznot – ilyet se látott még senki.
A két barátnő bizonyosan nem lógott ki az előkelő
környezetből. Gretchen megengedhette magának az igényes
küllemet, de már Marynek is akadt néhány szép ruhája. A New
York-i szolgálók kétszer annyit kerestek, mint a gyári munkások –
nem számítva a kvártélyt és ellátást. Habár a legtöbben hazaküldték
a pénzt, Marynek abban a tizennégy évben, amit a Masterek
szolgálatában töltött, egyetlen napig sem kellett a családját
támogatnia, így tekintélyes summát takarított meg.
Persze, ha pénzre lett volna szüksége, Sean is bármikor
kisegíthette. A fivére már-már vagyonos embernek számított. Nyolc
évvel korábban Nolan ivóját is átvette a Beekman Streeten. Amikor
rákérdezett, mi történt Nolannel, csak kitérő választ kapott:
– Nem jött ki a fiúkkal – vont vállat Sean. – Ha jól tudom,
elment Kaliforniába.
Az igazat megvallva, nem érdekelte, mi történt Nolannel, egy
dolgot azonban biztosan tudott: Sean abból az ivóból gazdagodott
meg. Mostanra megnősült, családja lett, egészen tisztes emberré
vált.
– Tudod, nem kell ám szolgálnod – mondta többször is. –
Nálam mindig lesz neked hely.
Mégis ragaszkodott a függetlenségéhez, s mostanra okkal érezte
úgy, hogy a Master ház az ő otthona. Ha a kis Sally Master
bármilyen bajba került, legelőször mindig az ő ajtaján kopogtatott
be. Amikor pedig az ifjú Tom Master nyárra hazatért a Harvardról,
ugyanazt az örömet érezte, mintha a saját gyerekét látná viszont.
Gondolt-e még a házasságra? Néha. Még most sem lett volna
késő, ha találkozik a megfelelő emberrel, de valahogy sosem alakult
úgy. Ha Hans kéri meg, alighanem igent mond, Hans azonban évek
óta boldog házasságban élt. Ahogy telt az idő, már nem is gondolt
rá. Vagy csak nagyritkán.
– Az Ötödiken, James – kiáltott ki Gretchen a kocsisnak, hogy
egy perccel később kihajtsanak a park alsó végén, és nekivágjanak a
széles sugárútnak.
– Hová megyünk? – tudakolta Mary, de a barátnője nem
válaszolt.
Noha a Broadway nemzedékek óta uralta a társasági életet, az
Ötödik sugárút manapság egyre nagyobb fontosságra tett szert. S
bár a divatos Central Park még arra várt, hogy a terjeszkedő város
elérje, az Ötödik fallal övezett palotái egészen közel kerültek hozzá.
Az első említésre méltó otthon – valóban kész palota, hét
utcányira a parktól – közvetlen a befejezés előtt állt.
– Ez Madame Restellé – jegyezte meg Gretchen. – Hát nem
csodálatos? – Miután egész vagyont keresett azzal, hogy
megszakította a jómódú hölgyek nemkívánatos terhességét,
Madame Restell nemrégiben úgy döntött: házat építtet magának az
Ötödiken, s ott élvezi ki a békés öregkort. Ha Mary némi
borzongással tekintett is a házára, az újabb tömb láttán már
ájtatosan keresztet vetett.
Az Ötödik és Tizenötödik kereszteződése, a Szent Patrik-
székesegyház. Egy évtized is eltelt, mióta Hughes bíboros lefektette
annak a nagy templomnak az alapkövét, melyre a város ír katolikus
közössége oly nyilvánvalóan rászolgált. Az sem lehetett kétséges,
mi a hely üzenete. Ha egy ideig a gótikus Trinity vitte is a prímet,
az Ötödiken magasba szökő új katedrális a protestáns
episzkopálisoknak is megadta, ami járt nekik – miközben
hathatósan emlékeztetett rá, hogy az általuk élvezett megbecsülés
megilleti az ír katolikusokat is.
Mary büszkén tekintett a Szent Patrikra. Ahogy telt az idő,
egyre inkább a vigaszára szolgált az egyház – gyermekkorának,
népének vallása, melyre mindig támaszkodhatott. Minden vasárnap
elment a misére, hogy megvallja csekélyke s jelentéktelen bűneit a
papnak, aki kegyesen feloldozta, és megújította életét. Imádkozott a
kápolnában, ahol az árnyak jótékonyan elfedték az emberi
szenvedést, a gyertyák a szeretet meleg fényével ragyogtak, ő pedig
tudhatta, hogy a néma csend az egyház öröklétének rezzenéstelen
nyugalmát jelképezi. E szellemi kielégüléssel élete csaknem teljessé
vált.
Végighajtottak az Ötödiken, túl a Negyvenharmadik néger
gyerekeknek létesült árvaházán és a víztározó erődszerű
építményén, le egészen a Union Square-ig, ahol a Boweryn
folytatták.
– Sejted már, hová megyünk? – tudakolta Gretchen.

*
Theodore Keller jól felszerelt fotográfiai műterme két részre oszlott.
A kisebbik helyiségben kamerát állítottak fel a függöny elé
helyezett karosszékkel szemben, miután Theodore – akárcsak a
Bowery többi fényképésze – az utóbbi években jószerivel mást se
fotografált, csak fiatal férfiakat, akik büszkén feszítettek vagy éppen
félénken topogtak szokatlan egyenruhájukban, mielőtt elindultak a
Dél elleni harcba. A régi dagerrotípiánál gyorsabb, papíron
könnyebben reprodukálható képekből olykor naponta harmincat is
készített. Ebből fizette a lakásbérletet. Első, vizitkártya méretű
portréi még meghitten vidámnak tűntek, mintha csak a tengerparton
készültek volna, ám ahogy a polgárháború veszteségei egyre csak
nőttek, illendőbbnek találta a siralmasan egyszerű portrékat, melyek
leginkább sírkövekre emlékeztettek – az utolsó mementóra, mielőtt
a szerencsétlen fickó örökre elvált a családjától. S ha igyekezett is
minél több életet lehelni e fotográfiákba, ügyfeleinek sosem árulta
el az okát.
 A műterem nagyobbik része egészen más képet mutatott. Itt egy
szófa állt, mögötte nehéz bársonyfüggönnyel, számtalan háttérrel és
kellékkel a nagyobb szabású képekhez. Ha éppen nem dolgozott,
Theodore is itt ejtőzött. A beavatott szem megannyi apró jelét
láthatta, hogy nem csupán hozzáértő mesteremberként, de igazi
művészként, már-már bohémként tekint önmagára. Az egyik
sarokban tartóra helyezett hegedű várta, hogy játsszon rajta, míg a
falhoz állított kis kerek asztalra a könyveket dobta le, melyeket
éppen olvasott. Ma, a rongyosra olvasott Edgár Allen Poe-
rémmesék mellett, két vékony verseskötet is itt feküdt. Egyiküket,
Baudelaire Fleurs du Malját franciául nyomták, így nem okozhatott
bonyodalmat, a másik kötet verseit azonban egy amerikai írta, s ha
nem a saját nővére jön látogatóba, a biztonság kedvéért alighanem a
fiókjába rejti.
Ahogy Gretchen érkezésére várt, még mindig nem döntötte el,
melyik hátteret használja. Ha akadt elég ideje, szerette megfigyelni
az alanyokat, hogy a pillanat sugallatára döntsön a mesterséges
környezet elemeiről. A nővérét és a családját természetesen
gyakorta meglátogatta, Maryt azonban már jó ideje nem látta.
Különben is, kettejüket együtt akarta felmérni, hogyan festenek, és
mit viselnek, mielőtt döntött az alkalmas kellékekről.
Nővérének ötlete, hogy megajándékozza egy portréval a
legjobb barátnőjét, oly nagy hatást gyakorolt rá, hogy még pénzt
sem kért a munkáért.
Amikor a két nő megérkezett a műtermébe, köszöntötte őket.
Maryn látta, hogy egyszerre örömteli és tartózkodó, ezért úgy
döntött, megmutatja neki néhány sikerültebb portréját. Mary azt
hitte, azért teszi, hogy elismerje a tehetségét, pedig egészen más cél
lebegett a szeme előtt. Nem is telt sokba, hogy az arckifejezését
figyelve és a megjegyzéseit hallgatva pontos képet alkosson arról,
milyennek szeretné látni önmagát a képen.
Már a pályája elején felismerte, hogy a hivatásos fotográfus
művészete meglepően közel áll a portréfestőéhez. Az alanynak itt is
mozdulatlanul kell ülnie – az expozíció körülményeinek
függvényében akár több mint harminc másodpercen át. Azután ott
volt még a fény színe – gyakran azt találta, hogy a kék fény
szolgáltatja a legjobb eredményt – továbbá az iránya. Ha jól
bevilágította a jelenetet – azaz engedte, hogy a modell arcára árnyak
vetüljenek –, meg tudta mutatni a fej valódi arányait és szerkezetét,
a legkisebb barázdákat és ráncokat, az alany egész személyiségét.
Ez olykor maradéktalanul sikerült, csakhogy a modellek általában a
hátuk közepére se kívánták az élethű képet. Valami egészen másban
– valami előkelőben, valami hagyományosban, valami teljességgel
érdektelenben –reménykedtek, ő pedig megszokta már, hogy a
kedvükre tegyen. Kis szerencsével a fotografálás folyamata is elég
kihívást tartogatott a számára, hogy szórakoztatónak találja.
Mary nem dédelgetett túlzó reményeket, csupán úgy akart
festeni, mint egy úrhölgy, lehetőleg fiatalabb kiadásban. Húsz perc
alatt meg is komponálta portréját, melyen egy kárpitozott széken
ült, a bársonyfüggöny előtt, virágvázás asztalnál – a képet, ami
kétségkívül sok örömet okozott neki, s amit továbbörökíthetett a
családjára, hogy egy távoli napon valaki megjegyezze: „Látjátok,
hogy nézett ki Mary néni fiatal korában? Kész úrhölgy.”
Gretchen egészen más lapra tartozott. Róla már számos portrét
készített, az elmúlt években azonban árnyalt változásokat figyelt
meg rajta. Részben természetesen azért, mert addig beszélt neki a
munkájáról, míg már kezdte érteni a különbséget érdekes és
érdektelen között – ám nem kizárólag ezért. Újabban többször is
tetten érte ezt a huncutságot, ezt a kalandvágyat, sőt anarchiára való
hajlamot, melyet gondosan ápolt küllemével leplezett. Lehetséges,
hogy Gretchennek van egy titkos belső énje?
– Itt az ideje a közös képünknek – jelentette ki a nővére.
Ő sem értette, miért, de ezúttal pontosan tudta, mit akar. Azt a
hátteret, amit már jó ideje nem használt, mert a legtöbben
idejétmúltnak gondoltak. Visszavonult a műterem végébe,
megtalálta, amit keresett, és felerősítette.
A háttér virágos, tizennyolcadik századi parkot ábrázolt, a
rokokó stílusában és érzékiségével – talán Watteau vagy Boucher
festhette a francia udvarnak. Hintát lógatott be elé széles paddal,
majd gyakorlott kézzel girlandokat csavart a hinta köteleire, hogy
jobban passzoljon a festmény szellemiségéhez. Ezután elővarázsolt
két széles karimájú szalmakalapot, és mindkettőjüket megkérte,
hogy tegyék fel.
– Mary, te ülj a hintába – rendelkezett. – Gretchen, te állj mögé.
Egészen jól működött: humoros, mégis bájos jelenet. Megkérte
Gretchent, hogy tegyen úgy, mintha meglökné Mary hintáját.
Beletelt egykét percbe, míg beállított mindent, de végül valóban úgy
tűnt, mintha a hinta épp készülne mozgásba lendülni. Ráparancsolt a
lányokra, hogy ne moccanjanak, azzal levette a képet.
– Még egyet – kérte Gretchen.
Nem vitázott, csak beállította a kamerát, majd begörnyedt a
fekete lepel alá. Ahogy ezt megtette, Gretchen előrenyúlt, hogy
lelökje Mary kalapját, mire Mary nevetésben tört ki, s miközben
hátrahajtotta a fejét, sötét haja kibomlott. Théodore hirtelen támadt
sugallatra lefotografálta.
Ahogy előmászott a lepel alól, elnézte a két modellt: az ő
huncutul mosolygó nővérét, és Maryt a kibomlott hajával, miközben
arra gondolt: eddig hogy nem vettem észre, milyen gyönyörű?
Limonádéval és ánizsos süteménnyel kínálta őket. Kellemesen
elcsevegtek a családjukról és az előttük álló nyaralásról.
Kedveskedett Marynek, míg Gretchen szórakozottan körüljárta a
műtermet. A tekintete hirtelen kigyúlt a verseskötet láttán.
– Ez meg mi, Théodore? – kérdezte, mire az öccse
elmosolyodott.
– Gonosz kis könyv, Gretchen – figyelmeztette a nővérét.
– Fűszálak – olvasta Gretchen. – Walt Whitman. Hol is
hallottam róla?
– Irt egy verset a háborúról, „Harsogjatok, dobok!” címmel, ami
néhány éve keltett némi figyelmet. Ez a kötet korábbi, de kisebb
botrányt okozott ez is. Érdekes a versezete.
Théodore vetett egy pillantást Maryre, s meglepetten látta,
ahogy elpirult. Minthogy Whitman homoerotikus verseit tudomása
szerint sehol nem taglalták, csakis szűk irodalmi körökben, őszintén
érdekelte, Mary honnét tudhat róluk. Mégis úgy döntött, nem kérdez
rá, majd hirtelen belé villant: amiért ilyen könyveket olvas, Mary
talán azt gondolja, hogy osztozik a költő hajlamain.
– Whitman lángelme, de szerintem Baudelaire még jobb –
sietett leszögezni. – Ezt hallgassátok. – Mosolyogva nézett a két
fiatal nőre. – Képzeljétek magatokat egy nyári napfényben fürdő
szigetre. Minden csendes, csak a partot nyaldosó hullámok zaja
hallik. A vers címe „Invitation au Voyage”.
– De ez francia – tiltakozott Mary, amint összeszedte magát.
– Csak figyeld a hangzását. – Azzal olvasni kezdett: – „Mon
enfant, ma soeur, Songe à la douceur, D’aller là-bas vivre
ensemble…”
Mary figyelt. Csak egyetlen pillanatra hozta őt zavarba Walt
Whitman említése. Nem mintha sokat tudott volna róla – csupán
egy társalgásból emlékezett rá, amit a Master házban, az
étkezőasztalnál hallgatott ki. Annyi feltétlenül kiderült a számára,
hogy Mr. Whitman erkölcstelen ember, s miután volt némi fogalma
arról, mit is jelent ez, hirtelen pironkodnia kellett, amiért Théodore
talán azt hitte, mindenféléket tud az ilyen emberek viselt dolgairól.
Akárhogy is, még egyszer nem kívánt bolondot csinálni magából,
ezért csak mozdulatlanul ült és figyelt.
Még soha senki nem olvasott neki verset, végképp nem
franciául, mégis be kellett vallania, hogy a költemény lágy, érzéki
hangjai valóban emlékeztetik az óceán hullámverésére. Gyanította,
ha értene franciául, ugyanolyan csodálatosnak találná a verset,
amilyennek szemlátomást Theodore is.
– Köszönöm, Theodore – hajtotta meg udvariasan a fejét,
amikor a fiú végzett.
Ekkor Theodore hirtelen így szólt:
– Hadd mutassam meg még néhány munkámat, mielőtt
elmentek. – Mary nem tudta, mire gondol, de míg Theodore a széles
fiókos szekrényhez lépett, hogy előhúzzon néhány irattartót,
Gretchen magyarázatot adott.
– Tekintsd magad kivételezettnek, Mary. Theodore ugyan a
portrékból él, de sokkal jobban érdeklik a maga kedvére készített
munkái. Még ha nem is beszél róluk.
Amikor visszatért, Theodore letette az asztalra az irattartókat,
majd felütötte őket, hogy Mary szembetalálja magát azokkal a
képekkel, melyek alapvetően különböztek az eddig látott portréktól.
Némelyik modellekről készült, egy-kettő egészen közelről, a
legtöbb azonban nagyméretű tájképnek bizonyult. A város utcái és a
nyílt vidék. Tanulmányok olyan sikátorokról és udvarokról, ahol
élesen kirajzolódtak az árnyak. Toprongyos alakok és kéregetők.
Forgalmas rakpartok, a kikötő nyílt vize és a ködben úszó hajók.
Mary nem tudta biztosan, mit gondoljon róluk, annyira
ötletszerűnek tűntek, ám ahogy vetett egy pillantást Gretchenre,
majd gondosan tovább tanulmányozta a fotográfiákat, megértette,
hogy kell lennie valamiféle rendezőelvnek, még ha ő maga nem is
látja át. Valahogy Theodore-t is más színben látta. Megmaradt
ugyanannak a fiatal férfinak, akit mindig is ismert, de az az
öntudatos komolyság, ami gyermekkorában oly mulatságossá és
szerethetővé tette, ifjúkorára valami mássá alakult. Ezt az
összpontosítást és elfojtott szenvedélyt figyelte meg Hans arcán is,
amikor zongorázott neki. S ahogy látta a két testvért, amint
megosztoztak ezen a számára érthetetlen művészeten, önkéntelenül
azt kívánta, bár őt is bevennék a körükbe.
Egy fotográfia különösen megérintette. A West Side-on készült,
ahol a vasútvonal a Hudson folyó mentén haladt. Nehéz esőfelhők
függtek az égen, melyek csillámló széle mintha visszatükrözte volna
az alant futó sínek fémes szürkeségét. A folyó ugyanakkor nem
csillogott, csak sötét szalagként követte a sínpárt, melynek mentén –
ki közelebb, ki máris a távolba veszve – a várost elhagyó feketék
szomorú alakjai sorjáztak.
Eléggé gyakori látvány, szó se róla. A földalatti vasút, ahogy
mindenki hívta, azelőtt is New Yorkba hozta a szökött feketéket, ám
most, ahogy tombolt a polgárháború, a folyam özönvízzé duzzadt.
Miután az ár elérte New Yorkot, a feketék nem találtak se munkát,
se vendégszeretetet, így bármely napon látni lehetett, hogyan
indulnak meg a vasútvonalak mentén, hátha felkapaszkodhatnak
egy arra haladó szerelvényre, vagy legalábbis a vasutat követve még
északabbra juthatnak, reménykedve a melegebb fogadtatásban.
A különös kísérteties fényekkel, az élesen megvillanó sínekkel
és a folyó feketeségével a fotográfia tökéletesen megragadta a
pillanat poétikus reményvesztettségét.
– Tetszik? – kérdezte Theodore.
– Ó, igen – felelte. – Olyan szomorú. Csak…
– Bántó?
 – Nem gondoltam volna, hogy a vasút… – Nem igazán tudta,
hogyan fogalmazza meg. – Szóval, hogy ilyen szép lehet.
– Á. – Theodore elégedett pillantással fordult a nővéréhez. –
Marynek jó szeme van.
Nem sokkal ezután indulniuk kellett, ám ahogy a kocsi délnek,
a kompkikötő felé repítette őket, Mary odafordult a barátnőjéhez.
– Bárcsak úgy érteném a fotográfiákat, ahogyan te, Gretchen!
Gretchen elmosolyodott.
– Theodore megtanított néhány dologra, ez minden. Neked is
megmutathatom, ha érdekel.
A komp a Battery Point közeléből indult, és az utazás néhány
órán át tartott. A szép nyári napon örömmel hajóztak a nagy kikötő
felső csücskébe, ahonnét a hajók beléptek az East River torkolatába.
Innét követték Brooklyn partjának széles ívét, mígnem elérték a
Brooklyn és Staten Island közötti szűkös szorost, melyen át lassan
kihajóztak a határtalan Alsó-öbölbe.
Egy helyütt, nem sokkal a brooklyni part után, ahol egy kis erőd
maradt el mellettük, valamelyik utastársuk megjegyezte:
– Ez a Fort Lafayette. Egy rakás délit tartanak itt fogva. Az
elnök ide záratta őket, minden vád vagy tárgyalás nélkül. – Az
úriember nem árulta el, hogy helyesli vagy helyteleníti a déliek
jogainak ilyetén sárba tiprását.
Nem mintha Gretchen vagy Mary hallani kívánt volna a
foglyokról. Amint arcukban érezték a sós atlanti szelet, a komp
pedig izgatottan ficánkolni és ugrándozni kezdett a tajtékos
hullámokon, délkeletre most először megpillanthatták úti céljuk
széles homokos tengerpartját.
Coney Islandet.

*
A másnap délutáni vita közte és a felesége között pontosan úgy
alakult, ahogy Frank Master előre eltervezte. Négy órára járt, mire
hazaért. Hettyt a szalonban találta.
– Tom itt van? – kérdezte vidáman, mire megtudta, hogy a fiuk
elment. – Mindegy is – bólintott mosolyogva –, a lényeg, hogy
elintéztem. Nem hívják be. Kifizettem érte a háromszáz dollárt, és
megkaptam az igazolást. Azután felmentem a városba, megnézni,
hogy áll a sorozás. Úgy tűnik, nem lesz gond.
Hetty néma csendben fogadta a hírt.
A két évben, amióta Amerika északi és déli államai közt
kirobbant a fegyveres konfliktus, az Unió összes ezredét önkéntesek
alkották. Lincoln elnök csak nemrégiben szorult rá, hogy elrendelje
a mozgósítást. A harcképes férfiak közül szerencsehúzással
választották ki azokat, akiket behívtak.
Kivéve persze a gazdagokat. Akinek volt elég pénze,
elküldhetett maga helyett egy szegény embert, vagy fizethetett
háromszáz dollárt a hatóságoknak, hogy azok keressek helyette
mást.
Frank Master számára ez méltányos alkunak tűnt. S még inkább
Tom Master számára, aki legkevésbé sem vágyott a harcmezőre.
Ha Európa előkelőségei büszkén emlegették is harckészségüket,
Amerikai északi államainak krémje nem ringatta magát efféle
illúziókba. Angliában az arisztokraták, az úriemberek, s kivált a
kisebbik fiák tülekedtek azért, hogy bekerüljenek a divatos
ezredekbe, jó pénzt fizettek a tiszti kinevezésért, és kivételes
fickóknak tartották magukat, ahogyan díszes uniformisaikban
parádéztak. Tán nem ők – tényszerűen vagy átvitt értelemben – a
középkori Anglia harcias báróinak és lovagjainak örökösei? Az
arisztokraták nem kereskednek, hitelesítenek végrendeleteket vagy
kúrálnak betegeket. Isten ments. Arra ott a középosztály. Az
arisztokraták földeket igazgatnak, és embereket vezetnek a csatába.
Virginiától délre talán még hallani lehetett e tradíció gyenge
visszhangját, de nem úgy Bostonban, Connecticutban vagy New
Yorkban. Még csak az kellett volna. Inkább megfizették az árát,
hogy a szegény haljon meg helyettük.
Amit persze a szegények is tudtak.
„Ez a gazdagok háborúja és a szegények harca” – panaszolták
fel azok, akik nem engedhették meg maguknak a háromszáz dollárt.
A városi hatóságok aggódtak is, hogy a sorozás nyílt lázongássá
fajul.
Ennek megfelelően aznap, szombat reggel a válogatást a
kilencedik kerületi főhadiszálláson kezdték, melynek épülete
elszigetelten állt a Harmadik és Negyvenhetedik üres telkei között,
tisztes távolságra a város központjától. Frank Master elment oda,
hogy körülnézzen, és nagy tömeget találjon, mely azt figyeli,
hogyan húzza ki a neveket a békebíró. Nem hallatszott hőzöngés,
így miután végzett, a békebíró látható megkönnyebbüléssel
jelentette be, hogy a sorozás hétfőig szünetel.
– Nem tűnsz túl elégedettnek – jegyezte meg most Hettynek.
Felesége továbbra sem szólt.
– Azt akarod, hogy Tom is harcoljon ebben az istenverte
háborúban? Mert nem fűlik hozzá a foga, abban biztos lehetsz.
– Neki kell meghoznia a saját döntéseit.
– Megtette – közölte Master olyan hangon, amivel kétségkívül
arra utalt: „Ahogy te is meghoztad a magadét.”

*
Frank és Hetty házassága már a Cooper Intézetben elhangzott
beszéd előtt feszültté vált, és az azóta történt események sem
javítottak a helyzeten. Lincoln rövid úton republikánus elnökjelölt
lett, aki nagyon meggyőző kampányt folytatott.
– Akármit higgyen is édesanyád – magyarázta Frank az ifjú
Tómnak –, az igazság az, hogy az Észak elvben ellenzi a
rabszolgaságot, de valójában nem izgatja a kérdés. Lincoln beveheti
a rabszolgaságot a programjába, de ő is tudja, hogy ezzel nem
győzhet. – Ahogy közeledett az 1860-as választás, a republikánusok
jelszava a „Szabad föld, szabad munka, szabad emberek!” lett. A
dolgos északiak a kormány támogatásával elfoglalhatták a nyugati
területeket, építhették a vasutakat és fejleszthették az ipart, míg a
rabszolgaság támogatása okán alacsonyabb rendűnek tartott déliek
lemaradtak mögöttük.
– Ingyen földet és kormányzati segítséget ígér – jegyezte meg
szárazon Frank. – Igencsak vonzó ösztönzők, hogy a nép helyesen
döntsön.
Közeledett a választás, Lincoln azonban megtorpanni látszott.
New York állam a republikánusokra szavazott, de nem New York
City demokratikus népe – ők elutasították Lincolnt.
Mert bármilyen célt is tűzött ki maga elé, Lincoln csak bajt
jelenthetett. A kereskedők gazdagsága, s ezáltal minden dolgozó
ember munkahelye, függött a Déllel ápolt üzleti kapcsolattól. A
Tammany Hall és Fernando Wood polgármester tudta ezt – nem is
tartotta magában véleményét. Ha Lincoln kockára akarja tenni a
város megélhetését, úgy hát a pokolba vele.
New York dolgozói azt se tudták, nagy általánosságban hogyan
állnak a republikánusokkal. A republikánus szabad gazdáknak, akik
a szorgalomból és önerőből való boldogulásban hittek, nem sok
barátjuk akadt a dolgozók szakszervezeteiben, melyek a tömeg
erejében látták az érdekérvényesítés legjobb eszközét. A munkások
valami mást is gyanítottak. „Ha meglenne Lincoln akarata, feketék
milliói indulnának északra, hogy bagóért dolgozzanak, és elvegyék
a munkánkat. Hát azt már nem.”
Hetty Master viszolygott ettől a megközelítéstől, amit Frank
nagyon is érthetőnek tartott. Főként, miután az elszakadással
kapcsolatos félelmei beigazolódtak.
1860. december 20-án Dél-Karolina kilépett az Unióból, hogy a
legdélebbi államok szép sorban kövessék a példáját. 1861
februárjára a kivonult államok megalapították a Konföderációt, és
saját elnököt választottak maguknak. Mások tartózkodtak ettől a
drasztikus lépéstől, az elszakadáspárti szecessziós államok azonban
érdekes lehetőséget láttak a kilépésben. „Ha az Unió felbomlik –
jelentették ki –, megtagadhatjuk, hogy kifizessük az adósságot,
amivel a New York-i pénzeszsákoknak tartozunk.” A kereskedők
küldöttségei – demokraták és republikánusok egyaránt – New
Yorkból sietve Washingtonba mentek, hogy mielőbb
kompromisszumos megoldást találjanak. Lincoln átutazott a
városon, de nem sikerült lenyugtatni a kedélyeket.
A legsúlyosabb fenyegetés mégis Fernando Wood polgármester
szájából hangzott el: ha Lincoln háborúzni kíván a Déllel, hogy
ezzel nyomorba taszítsa a várost, akkor New Yorknak mérlegelnie
kell még egy lehetőséget.
„Nekünk magunknak kell kivonulnunk az Unióból” – jelentette
ki.
– New York City hagyja el az Egyesült Államokat? – kiáltott
fel Hetty. – Elment az esze?
– Nem egészen – felelte Frank.
Egy szabad város, egy vámmentes kikötő – nem új elképzelés.
Az olyan európai nagyvárosok, mint Hamburg és Frankfurt már a
középkor óta független városállamokként működtek. New York
kereskedői heteken át mérlegelték az elgondolás
megvalósíthatóságát, míg a vitáknak végül a Konföderáció vetett
véget, amikor márciustól a déli kikötők elengedtek mindennemű
vámot.
– Kizárnak minket – jelentette be Frank drámai hangon a
családjának. – Közvetlenül kereskednek Britanniával.
Ezután már semmit sem tehettek, New York City vonakodva
beállt Lincoln mögé. A rákövetkező hónapban, amikor a
Konföderáció tüzet nyitott a Sumter erődre, hivatalosan is
megkezdődött a polgárháború. Le kell vernünk a Dél felkelését,
érvelt Lincoln, máskülönben az államok Uniójának, melyet az
alapító atyák álmodtak meg, örökre vége. Az Uniót pedig
mindenáron meg kell védeni.
Minthogy a tartós házasság alapköve a jó modor, és ő még
mindig szerette a feleségét, Frank Master tőle telhetőén udvarias
maradt, és kerülni próbálta az olyan dolgok említését, melyekkel
felzaklathatta hitvesét. Hetty persze ezt is másként élte meg.
Szerette Frankét, de mit tehet egy asszony, ha a férje mindennap
lepaktál az ördöggel, és minden előzékenysége dacára ez a
legkevésbé sem zavarja? Az sem segített, hogy miután
megkezdődött, a háború mindenben igazolta férje előrelátását, s
miután a Dél elszakadt, Frank nem tudta megállni, hogy ne dörgölje
az orra alá: „Én megmondtam.” Mire a polgárháború az első
esztendejébe lépett, Frank és Hetty – noha házastársi uniója kitartott
– többé már nem nézegette együtt a térképet vagy tervezgette a
jövőt. Esténként, míg azelőtt meghitten ültek egymás mellett a
kanapén, most csendesen meghúzódtak a saját székükben, és csak
olvastak. A látszat ellenére mindkettejük lelkében ott parázslóit az
indulat tüze.
S olykor már a jó modor is csődöt mondott.
 *
Aznap, amikor fejére olvasta a fiát és a sorozást, Frank
szántszándékkal felbőszítette feleségét.
– Gyűlölöd ezt a háborút, mert csak a profitra tudsz gondolni –
jegyezte meg ridegen Hetty.
– Ha már szóba hoztad – szállt higgadtan vitába –, ez a háború
csak még gazdagabbá tesz.
Ahogy másokat is, részben a szerencsének köszönhetően. 1861
első rettenetes hónapjai után, amikor a Déllel folytatott
kereskedelmi kapcsolatok összeomlottak, a sors felkínált New
Yorknak egy váratlan lehetőséget. A brit gabonatermés
katasztrofálisnak ígérkezett – épp amikor a Középnyugaton minden
korábbit meghaladt. A városon roppant mennyiségű gabona haladt
át, útban Anglia felé. A Hudson Vasútvonal és a régi jó Erie-
csatorna százszorosan is bizonyította hasznosságát. Azóta is
virágzott a búzakereskedelem, akárcsak a jószágok, a cukor és a
pennsylvaniai olaj forgalma.
Frank Master felismerte az igazságot, amit az előző
évszázadban élt kereskedők nemzedékei is tanúsíthattak: a háború
jót tesz az üzletnek. A hadsereg szükségletei óriásiak. A város
vasművei teljes kapacitással dolgoztak, gyártották a hadihajók
páncélburkolatait; a Brooks fivérek ezrével szállították az
uniformisokat. S túl mindezen: a hadi kormányzás roppant
erőforrásokat igényelt. A Wall Streeten egész vagyonok kerengtek
hadikötvényekben. Még a tőzsde is felvirágzott.
Hetty elengedte füle mellett a megjegyzést, ahogy újra
támadásba lendült.
– A rabszolgatartó barátaid veszíteni fognak.
 Jól gondolta? Alighanem. A Virginiához hasonló ingadozó
államok a Dél mellett tették le voksukat, a küzdelem azonban így is
reménytelenül egyoldalúnak tűnt. Ha bárki megnézte a két oldal
tartalékait, az Észak emberi erő, ipar és mezőgazdaság terén is
messze lekörözte a déli államokat. Nem kellett mást tennie, mint
blokád alá venni és megfojtani őket.
Nem mintha a Dél számára nem maradt volna remény.
Katonáik bátran küzdöttek, tábornokaik értették a dolgukat. A
háború elején, Bull Runnál Kőfal Jackson megállította az Unió
katonáit, sőt visszakergette őket Washingtonba. Robert Lee
tábornok is született stratéga volt. Ráadásul míg az uniós csapatok
azért küzdöttek, hogy ráerőszakolják akaratukat a szomszédjaikra,
addig a déli katonák a saját területükön, a saját történelmi
örökségükért harcoltak. Ha a Dél elég soká kitart, az Észak talán
elveszíti a lelkesedését, és békén hagyja. Igaz, tavaly Antietamnál
szörnyű veszteségek árán megfutamították Leet, és Grant nemrég
szétzúzta a konföderációs erőket Gettysburgnél, ám ezzel a háború
még nem ért véget. Távolról sem.
– Az Észak győzhet – engedte meg Master de milyen áron? A
shiloh-i csata felért egy mészárszékkel. Több tízezer katona esett el.
A Dél romokban hever, s mindez miért?
– Hogy az emberek szabadon élhessenek, Isten rendelése
szerint.
– A rabszolgákra gondolsz? – Master megcsóválta a fejét. –
Nem hinném. Lincoln elítéli a rabszolgaságot, ezt nem tagadom, de
azért háborúzik, hogy fenntartsa az Uniót. Ezt nyilvánvalóvá tette,
sőt kis is nyilatkozta: „Ha megmenthetném az Uniót azon az áron,
hogy egyetlen rabszolgát sem szabadítok fel, azt tenném.” Az ő
szavai, nem az enyémek. – Egy pillanatra elhallgatott. – Mit tervez
Lincoln a rabszolgákkal? Ki tudja? Úgy hallom, legfőképpen azt,
hogy alapít nekik egy kolóniát Afrikában vagy Közép-Amerikában,
azután odaküldi őket. A feketék egyik küldöttségének egyenesen a
szemébe mondta, hogy nem akar négereket az Egyesült Államok
területén. Tudtad ezt?
Akár tisztességesen harcolt, akár nem, a tény, hogy a fenti
állításoknak mind megvolt a maga alapja, csak még inkább
felbőszítette Hettyt – amint azt Frank előre látta.
– Egyáltalán nem ez a szándéka! – kiáltott fel. – Hát a
Nyilatkozat?
Master elmosolyodott. Az Egyenjogúsítási Nyilatkozat Lincoln
mesteri húzása. Az abolicionisták persze imádták – épp, ahogy
Lincoln várta. A múlt évben tette, majd idén tavasszal
megismételte. Az egész világon szétkürtölte, hogy felszabadítja a
déli rabszolgákat.
De csakugyan?
– Megértetted, kedvesem, mit is mond valójában a mi szeretett
elnökünk? – érdeklődött Frank. – Azzal fenyeget, hogy felszabadítja
a rabszolgákat minden olyan államban, amely továbbra is támogatja
a felkelést. Ez csak kényszerítő eszköz. Azt üzeni a
Konföderációnak: „Most még feladhatjátok a harcot, de ha
késlekedtek, felszabadítom az összes rabszolgátokat.” A
Nyilatkozat kizár minden egyes olyan rabszolgát, aki a jelenlegi
Unió területén él. Isten tudja, hány rabszolga élhet Lincoln
fennhatósága alatt, ám azok közül egyetlenegyet sem szabadít fel.
Egy lelket sem. – Diadalmas pillantást vetett a feleségére. – Ennyit
az abolicionisták hőséről.
– Várj csak, amíg vége lesz a háborúnak – csattant fel Hetty. –
Majd meglátod.
– Talán így lesz.
– Csakis azért gyűlölöd, mert neki van tartása.
 Frank megvonta a vállát.
– Tartása? Úgy érted, minden tárgyalás nélkül tartja az
embereket a Lafayette erődben? Az ártatlanság vélelmével sem
törődik? Börtönbe vet embereket csak azért, mert kritizálni
merészelik? Úgy tűnik, a mi jogász elnökünk még a Zenger-perről
se hallott. Megmondom én, mi a te Lincoln barátod. Cinikus
zsarnok.
– Te áruló!
Rézfejű, manapság így mondták. Álnok kígyó. Lincoln
értelmezésében mindenki, aki megkérdőjelezi a háborús
erőfeszítéseket.
– Ha ezt úgy érted, hogy szerintem elkerülhető lett volna ez a
háború – szólt burkoltan fenyegetően hangon –, és szívesebben
vettem volna egy béketárgyalást, akkor jól mondod. S nem vagyok
egyedül. Ettől máris gonosz lennék? Tudod, mit? Gondolj, amit
akarsz. – Elhallgatott, mielőtt hirtelen kirobbant. – Én legalább nem
akarom értelmetlenül elveszejteni a fiamat. Nem úgy, mint te. –
Azzal sarkon fordult.
– Ez olyan igazságtalan – kiáltott fel Hetty.
– Az irodába megyek – vetette oda neki. – Ne várj meg.
Egy perccel később maga mögött hagyta a Gramercy Parkot.
Csak amikor már félúton járt az Irving Place-en, akkor lassított, és
engedett meg magának egy félmosolyt.
Minden úgy ment, ahogy eltervezte.

*
Mary nézte az óceánt. A szél halkan sustorgott a tengeri fű száraz
csomói közt, és bele-belekapott a hajába. A hosszan elnyúló
hullámok sziszegve fordultak át és törtek meg, ahogy tajtékjukkal a
homokot nyaldosták.
Mérföldekre nyugatra láthatta a Staten Island kiemelkedő déli
partját, míg előtte, az Alsó-öböl két karjának ölelésében, ott
terpeszkedett a végtelen Atlanti-óceán.
– Menjünk el a fokra – javasolta Gretchen.
Szombat reggel lévén a legtöbb hétvégi látogató még nem
érkezett meg, a part távolba nyúló fövenyén csak alig néhányan
sétálgattak. Az 1820-as évek óta, amikor is töltésút létesült Coney
Island és a szárazföld közti keskeny öbölben, sokan tettek vasárnapi
kirándulást a szelíd dűnékre és az óceánpartra, ám a hely ettől még
éterien békés maradt.
Coney Island közepén kis fából ácsolt szállodákból és
fogadókból álló falucska szolgálta ki a jobb módú családokat,
melyek megengedhették maguknak, hogy akár egy-két hétig is
élvezzék a tengeri levegőt és csendet. Ismertebb emberek is
ellátogattak ide, mint Herman Melville, Jenny Lind vagy Sam
Houston, a hely mégsem vált annyira felkapottá, hogy elveszítse
diszkrét báját. Akik egyszer felfedezték maguknak Coney Islandet,
rendszerint visszatértek ide. A Gretchen és Mary szállodájában lakó
féltucatnyi család minden évben ezt tette.
A fogadó tengerre néző széles verandáján fogyasztották el
tojásból, palacsintából és kolbászból álló kiadós reggelijüket,
mielőtt sétára indultak.
A sziget nyugat vége volt az egyetlen hely Coney Islanden,
amely azért egy kissé közönségessé vált az idők folyamán. Néhány
évvel korábban pár éles szemű üzletember idejött, s úgy döntött, kis
pavilont nyit ezen a helyen, hogy frissítővel és szórakozási
lehetőségekkel várja a kompon érkező látogatókat. Nyár közepére a
helyet hamiskártyások, csalók és egyéb nem kívánatos népek
sajátították ki maguknak, ezért a szálloda lakói úgy tettek, mintha a
pavilon nem is létezne. Csakugyan, a falucskából sem látni, sem
hallani nem lehetett, Gretchen és Mary azonban el-eljárt ide, hogy
megnézze magának a cukorkaárusokat és szélhámosokat.
Azután, hogy a sziget szárazföld felőli oldalára kerültek, elérték
a töltés-utat.
Ha valaki mostanság Manhattanból átnézett az East River felett,
láthatta, milyen mozgalmas hellyé vált Brooklyn. A vízparton
hajógyárak működtek, feljebb raktárak és gyárak sorjáztak,
Brooklyn Heightsben új városrész nőtt ki a földből. Amikor 1776-
ban a brit vörös kabátosok itt táboroztak, Brooklyn kétezernél is
kevesebb lakost számlált. Számuk mostanra meghaladta a százezret.
Már arról folyt a szó, hogy odafent közparkot is létrehoznak
Prospect Park néven. A magaslaton túl ugyanakkor mérföldeken át
szinte háborítatlanul terpeszkedett a vidék, melyet a tizennyolcadik
század óta alig változó kisvárosok és holland falvacskák pettyeztek.
Amint visszanézett a töltésúton, a szellőtől felborzolt
homokdűnéken, mocsáron és termőföldeken át a láthatatlan város
felé, Mary önkéntelenül is megjegyezte:
– Mintha egy másik világba csöppentük volna.
Ezután újra az óceán felőli oldalra kerültek, és keletnek sétáltak
a hosszan elnyúló Brighton Beachen, ahol magukba itták a friss
tengeri levegőt. Mire visszatértek a fogadóba, dél is elmúlt, ők
pedig igencsak megéheztek.
– Ne egyél túl sokat – figyelmeztetett Gretchen –, különben
elálmosodsz.
– Az sem érdekel. – Mary felkacagott, és elvett még egy szelet
almatortát, aminek ezután már Gretchen sem tudott ellenállni. A
fogadó elé nádszékeket állítottak, itt egy ideig elücsöröghettek. A
szél alább hagyott, ezért arcukba húzták a szalmakalapot, hogy
védekezzenek a forró napsütés ellen.
 Eltelt egy kevés idő, mire Gretchen megtörte a csendet.
– Van számodra még egy meglepetésem. – Amikor Mary
rákérdezett hogy mi az, így felelt: – Gyere fel az emeletre,
megmutatom.
Elbűvölő kis hálószobát kaptak. A rózsaszín takarókkal fedett
két ágy felett kis ablak tekintett a tengerre. A falakat fehérre
meszelték, de mindkét ágy felett aranykeretbe foglalt kis virágos
csendélet függött, közöttük kis képpel valakinek az őséről, akik kék
kabátot és gyászos fekete cilindert viselt. A kandalló párkányán
díszes francia óra állt, míg a padlóra szép szőnyeget terítettek.
Előkelő szállásnak tűnt – Mary gyanította is, hogy bármit állítson
Gretchen, a férje fizette a szállás nagyobbik részét.
Gretchen kinyitotta a bőröndjét. Két papírba tekert kis
csomagot vett elő, hogy az egyiket átadja Marynek.
– Nekem is van. Ez a tiéd. – Elmosolyodott. – Meg se nézed?
Ahogy kicsomagolta, Mary valamilyen ruhaféleségre ismert.
Kiterítette.
– Nem tudom, mi ez – vallotta be.
Gretchen felkacagott.
– Ez egy fürdőruha, Mary.
– De mihez kezdjek vele?
– Hát felveszed, és megfürdesz benne a tengerben. – Gretchen
diadalmas mozdulattal tartotta fel a magáét. – Látod? Mindkettőnké
ugyanolyan.
Minden fürdőöltözék két részből állt. Az alsó részt a pantalló
alkotta, amit a lábszáron szalagokkal lehetett megkötni. Ezt takarta
a hosszú ujjú felső, le egészen a térdig. Minden gyapjúból készült,
hogy melegen tartsa a testet. Gretchent látható büszkeséggel töltötte
él a választása. A pantalló fodros szegést kapott, a felső csipkés
ujjakat. Az övé halványabb, Maryé sötétebb kékben készült. Úgy
illettek egymáshoz, mint két nővér.
Amint elhagyták a fogadót, hogy a csapáson elinduljanak a part
felé, Maryt még mindig kételyek gyötörték. Mindketten felvették
fürdőruhájukat, továbbá harisnyával és cipővel védekeztek a
tengerfenék láthatatlan veszélyei ellen. Emellett törölközőt vittek
magukkal, és a hőségben szalmakalapot is tettek a fejükre.

*
Theodore Keller leszállt a kompról. Laza szabású vászonzakót és
széles karimájú kalapot viselt. Egyik kezében kis utazótáskáját
tartotta, s miután eligazítást kért, gyalogosan indult a fogadó felé.
Önfeledten vidámnak tűnt. Evek óta nem járt már Coney Islanden.
Csak aznap reggel döntött az utazás mellett, miután felkelt.
Merő szeszélyből indult útnak – tündökölt a nap, és a komp szinte
hívogatta, hogy fordítson hátat a nagyvárosnak. S persze
kellemesnek ígérkezett a kilátás, hogy együtt lehet a nővérével. Meg
Mary O’Donnellel.
Miért űzték a férfiak a nőket? Theodore szerint ennek számos
oka lehetett: szenvedély, kísértés, vágyódás a test bűneire. Benne is
ugyanúgy munkáltak, mint bármely vele egykorú ifjúban, miként a
test bűnei sem maradtak ismeretlenek előtte – nagyon is érzékinek
gondolta magát buzgalmát legfőképp mégis a kíváncsiság táplálta.
A nők felkeltették az érdeklődését, s amikor találkozott egy-egy
érdekesebb teremtéssel, nem önmagáról beszélt, mint oly sok
férfitársa tette, hanem őt kérdezgette. Mindent tudni akart az
életéről, a véleményéről, az érzéseiről. A nők ezt hízelgőnek
találták. Mindegyikük egyformán érdekelte – a műtermében
megforduló elegáns dámák éppúgy, mint a szegény cselédlányok,
akikbe az utcán botlott. Nem tett köztük különbséget, az
egyéniségük értékelte. Miután felszították a kíváncsiságát, már nem
volt megállj. Fel akarta tárni legféltettebb titkukat, és birtokolni
kívánta őket – egytől egyig.
Nem minden számítás nélkül csavarta el a nők fejét. Fotográfiai
műterme ragyogó lehetőséget teremtett erre. Ha egy divatos úrhölgy
modellt állt vagy ült neki, kéklő szemével és átható pillantásával
percekig méregette, mielőtt állított a fény helyzetén, csak hogy
ezután tovább nézegesse; esetleg megkérte, hogy forduljon erre
vagy amarra, majd helyeslőén felmordult, mintha érdekes
felfedezést tenne. Kevesen akadtak, akiknek nem keltette fel az
érdeklődését – akik nem kérdeztek rá, hogy milyennek látja őket.
A módszer változatlan maradt. Ha az illető nem számított
különösebb szépségnek, olyasmit válaszolt, hogy „nagyon nemes a
profilja, tudja?”. Másfelől, ha a hölgy megszokta már, hogy
legyeskednek körötte, hanyagul megjegyezte: „Nem kétlem, hogy
mindenki gyönyörűnek tartja”, majd mintha nem is lenne fontos,
hozzátette: „Van azonban még valami – mormolta, majd pillanatnyi
szünetet tartott, mintha elemezni próbálná valami abban, ahogyan a
tekintete megpihen a tárgyakon, melyeket érdekesnek talál. Szokott
rajzolni vagy festeni?” Szinte mindig kiderült, hogy igen. „Á –
mondta erre –, akkor hát ez az. Olyan a szeme, mint egy igazi
művésznek. Tudja, milyen ritka az ilyesmi?”
Mire végzett a fotografálással, rendszerint megállapodtak
abban, hogy a hölgy mikor keresi fel ismét.
Mi érdekelte hát Maryben? Még nem tudta biztosan. Őt is
meglepte, amikor a műteremben hirtelen olyan gyönyörűnek látta.
Ahogy sötét haja hullámokat vetve aláomlott nyakának halovány
bőrére, ahogy meglátta annak hibátlanságát – eddig miért nem
figyelt fel rá? Elképzelte, milyen lehet ruhátlanul. Eljátszadozott a
legkülönfélébb igéző lehetőségekkel. Életre kelt a kíváncsisága.
 Nővére barátnője, a fiatal nő, akit kisfiú korától ismert, igazi
kelta szépségnek bizonyult. Mindig is tartózkodóan és illemtudóan
viselkedett, ám a látszat néha csal. Mi járhat igazából a fejében?
Ha meg is kapta az esélyt, hogy kiderítse, akadtak bizonyos
nehézségek. A szokásos kockázatokon felül számolnia kellett
Gretchen reakciójával, s akkor még nem említette Mary testvérét,
aki veszedelmes fickó hírében állt. Igaz, korábban nem egy
felszarvazott férj haragját megkockáztatta, de ettől még óvatosnak
kellett lennie.
Akárhogy is, abból még nem származhat baj, ha eltölt egy-két
kellemes napot a nővérével Coney Islanden. Azután vagy jut
valamire Maryvel, vagy sem. Csak ki kell várnia, mi történik.

*
– Mostanság sokan rákaptak a fürdőzésre – jegyezte meg Gretchen.
– A doktorok szerint a sós víz árt a bőrnek – tiltakozott Mary.
– Annyi ideig nem leszünk bent – ígérte Gretchen.
Egy homokdűne mellett kerekeken gördülő kis fülkék várták
azokat, akik át kívántak öltözni. Megvizsgálták az egyiket. Kissé
bűzlött – már csak ezért is örültek, hogy a fogadó biztonságában
hagyták a ruháikat. Ahogy végignézett a parton, Mary távolabb
tucatnyi fürdőzőre lett figyelmes, akik dermedten álltak a hullámok
közt, s éppoly bizalmatlanul tekintettek erre az új keletű hóbortra,
mint ő maga. Vett egy nagy levegőt, azzal elfogadta Gretchen
felkínált kezét, s engedte, hogy a fövenyen át a tengerbe vezessék.
A víz hirtelen és hidegen nyaldosta körül a bokáját. Élesen
felszisszent.
– Ugyan már – korholta Gretchen. – Nem harap.
 Mary megtett még néhány lépést. A víz már-már a térdéig ért,
amikor hirtelen feltámadt egy hullám, hogy átsöpörjön rajta, és
néhány pillanatra felcsapjon a lábszárára. Meglepett kis kiáltást
hallatott. Érezte, ahogyan a fürdőruha felsőjének szegélye a víztől
elnehezülve a térdére tapad, miközben a pantalló anyaga hidegen
beburkolja egész lábát. Megborzongott.
– Tarts ki – biztatta Gretchen. – Mindjárt nem lesz olyan hideg.
– Dehogyisnem – nevetett Mary, mégis követte Gretchent, és
addig lépdelt előre, amíg a víz már a derekáig ért. Hamarosan
kiderült, hogy Gretchennek van igaza. A víz már nem érződött
hidegnek, ahogy kezdte megszokni, bár megesküdött volna, hogy az
átázott fürdőruha a puszta súlyával képes lenne a mélybe rántani, ha
elvéti a lépést.
Örült, hogy bármikor megragadhatja Gretchen kezét, ha a
szükség úgy kívánná. A sekélyesből a mély víz felé három
méterenként leszúrt és kötéllel összefűzött karók sorakoztak. Ha
belekapaszkodtak a kötélbe, a fürdőzök anélkül is kijjebb
merészkedhettek, hogy tartaniuk kellett volna a hullámok
sodrásától. Távolabb, a parttal párhuzamosan újabb cölöpsor
húzódott, így a fürdőzők nagy karámban érezhették magukat. Mary
nem sok értelmét látta ennek – csak amikor a víz már a mellkasáig
ért, és egy óceán felől érkező hirtelen hullám ledöntötte a lábáról.
Ahogy kétségbeesetten próbálta a víz felett tartani fejét,
meglepetten tapasztalta, hogy az ár milyen messze sodorja. Csupán
a karám fala gátolta meg, hogy kisodródjon a tengerre.
– Fogd meg a kezem – ajánlkozott Gretchen, mielőtt
visszahúzta a sekélyebb vízbe. – Azt mondtam, fürdőzünk –
jegyezte meg mosolyogva –, nem azt, hogy úszunk. – Ahogy
visszanézett a part felé, Mary láthatta, hogy a legtöbb fürdőző be is
éri a sekélyessel, ahol a víz alig a derekáig ér.
 Gretchennel ők is emellett döntöttek. Kellemesen érezték
magukat, lábszárukon a víz hűvösével, arcukban a nappal és a sós
tengeri levegővel. Egyedül az nem tetszett neki, hogy a nyers
gyapjú nehéznek érződött, és kissé szúrta a bőrét. Idővel leültek a
partra, és a sekélyesbe lógatták a lábukat, hogy a kis hullámok
rajtuk törjenek meg. A víz által kimosott kagylók és a visszavonuló
homok oly bizsergetően cirógatta bőrüket, hogy minden
hullámverés után önfeledten felkacagtak.
Akkor is itt ücsörögtek, amikor nagy meglepetésükre
felbukkant Theodore.
Mary annyira elképedt, hogy levegő után kapkodva elpirult.
– Hát te mit keresel itt? – tudakolta Gretchen, majdhogynem
ellenséges hangon, bár Mary nem kétellte, hogy csak amiatt, mert
készületlenül érte őt.
– A fogadóban mondták, hogy a parton talállak titeket – felelt
vidám hangon Theodore, azzal levette széles karimájú kalapját. –
Ebben a szép időben úgy döntöttem, elhagyom a várost, és
csatlakozom hozzátok.
Ahogy vetett rá egy pillantást, és elmosolyodott, Maryben
hirtelen tudatosult, hogy míg Theodore állig fel van öltözve, ő pedig
a lábát mutogatja. Ettől kissé zavarba jött, de a férfi csak
szórakozottan elnézett a többi fürdőző felé.
– Később talán én is megmártózom – mormolta maga elé.
– Most már visszamegyünk a fogadóba – jelentette be Gretchen,
így Theodore is velük tartott.
Amikor visszatért a szobába, Mary nagy gonddal vetkőzött.
Tőle telhetően még odakint igyekezett megszabadulni a homoktól,
Gretchen le is seperte, de a homokszemek így is a fürdőruhához
tapadtak, ő pedig nem akart rendetlenséget. Lassan húzta le
pantallóját és harisnyáját, ily módon a homok javát bennük tartotta,
hogy majd levihesse, és kötélre aggathassa, száradás után pedig
leporolhassa őket.
Mindig is szégyenlős volt. Noha szinte egész életében ismerte
Gretchent, korábban is az ágya mögött öltözött át, és gyorsan
magára kapdosta a fürdőruhát. Most is azon tűnődött, hogyan
szabadulhatna meg tőle a legilledelmesebben, amikor látnia kellett,
ahogyan Gretchen könnyed mozdulattal lehántotta a magáét, majd
tetőtől talpig pőrén libbent át a szobán. A mosdóállványnál vizet
töltött a nagy porcelán tálba, és mosdani kezdett, mintha ez lenne a
világ legtermészetesebb dolga.
Még sosem látta Gretchent egyetlen szál ruha nélkül.
Barátnőjének szép teste volt: nem kövér, inkább tömzsi. Néhány
terhességcsíkot leszámítva senki se mondta volna meg róla, hogy
két gyermeket szült. Most is feltűzve tartotta szőke haját, s ahogy
Maryhez fordult, elmosolyodott.
– Amilyennek Isten megteremtett. Ugye, nem bánod? Elvégre a
férjem is ilyennek lát.
– Valóban?
Gretchen felnevetett.
– Tudom, hogy némelyik feleség elfedi a testét, részben
legalábbis. Anyám is ezt csinálta, tőle magától tudom. – Megvonta a
vállát. – A férjem annyiszor láthat, ahányszor csak akar.
– Meglep, hogy Theodore idejött – sóhajtott fel Mary.
– Engem már semmivel sem tud meglepni – felelte Gretchen.
Minthogy Gretchen levette a fürdőruháját, Mary is jobbnak
találta, ha ugyanígy tesz. Mit gondolna Theodore, ötlött fel benne,
ha így látná? A lehető leggyorsabban lemosta magáról a maradék
homokot, mielőtt kapkodva felöltözött.
A fogadóban ötkor szolgálták fel a vacsorát. Az étkezés
családias hangulatban telt, a gyermekek társaságában, bár a szüleik
szigorúan odafigyeltek rájuk.
Pompás étket kaptak: hideg salátát, frissen sült kenyeret és
mesés halragut. A fogadós büszkén vallotta, hogy csakis a legjobb
tengeri étkeket kínálja – kagylót, rákot, és a Lond Island szorosában
megélő összes halfélét, amit hűs fehérborral öblíthettek le.
Desszertnek felszolgálták az idény első görögdinnyéjét, továbbá
gyümölcsös zselét és piskótát.
Theodore láthatóan remekül érezte magát. Az étkezés elején
Gretchen megkérdezte tőle:
– Mikor indul az utolsó komp, Theodore? Nyilván nem akarod
lekésni…
– Nem kell aggódni – felelt a férfi megnyerő hangon. –
Maradok. Kivettem egy szobát a fogadóban. Igaz, hogy aprócska,
de megteszi.
– Ó – sóhajtott fel Gretchen, Mary azonban elégedettnek tűnt.
Theodore csak mesélte az egyik mókás történetet a másik után.
Mary azt kívánta, bár beszélgethetne vele az őt érdeklő dolgokról,
de nem tudta, hogy fogjon bele, és Theodore különben is beérte a
könnyed csevegéssel. Amikor nevetett a tréfáin, mindig
megjutalmazta őt egy mosollyal, s ettől egyre inkább elengedte
magát a társaságában.
– Hát nem örülsz, hogy maradok? – bökte oldalba Theodore
játékosan a nővérét.
– Meglep, hogy nem valamelyik barátnőddel múlatod az időt –
felelte kissé mogorván Gretchen. – Sok barátnője van ám – árulta el
Marynek.
– Azért az túlzás – fordult Theodore mosolyogva Maryhez. –
Művész vagyok, s mint olyan, szinte remeteéletet élek.
– Nem hiszek önnek, Mr. Keller – kacagott Mary. – S remélem,
azt sem várja, hogy megütközzem ezen. – Ha arra a sok lányra
gondolt, aki Sean oldalán megfordult, nem is beszélve mindarról a
dévajságról, amit a hét bármely napján láthatott az Öt Ponton, miért
kellett volna szemérmet színlelnie, csak mert Theodore Keller is
kiveszi a részét a mókából?
– Ha ön nem is botránkozik meg, Mary, én annál inkább. –
Azzal mindketten elnevették magukat.
– S mit keresel ezekben a barátnőkben? – kérdezett rá Mary
merészen.
A férfi először nem válaszolt, csak elgondolkodva meredt a
távolabbi asztalok felé.
– Ha tudni akarod az igazat – felelt végül –, nem azért
hajszolom őket, amiért a legtöbb férfi. Ha egy nő barátságát
keresem, az azért van, mert érdekesnek találom.
Az étkezés után a gyerekek szabadon szaladgálhattak. A
felnőttek közül többen visszatértek a partra, míg mások szívesebben
kártyáztak odakint a verandán. Theodore szivarra gyújtott, és
lesétált a vízhez, míg Gretchen és Mary egy ideig elkártyázott egy
Westchesterből jött megnyerő férfival és a feleségével, majd helyet
foglalt a tengerre néző nagy nádszékekben, hogy elnézze a nyári
alkonyt.
– Jó lehet, ha az embernek férje van, meg gyerekei – sóhajtott
fel Mary. – Azt hiszem, irigyellek ezért.
– Nem akkora mulatság ám. Inkább kemény munka.
– Bizonyára, de ha van valaki….
Gretchen csak egy pillanat múltán szólalt meg.
– Idővel minden megszokássá válik.
– De a férjed azért jó hozzád, nem?
– Ó, igen. – Gretchen felnézett az égre. – Nem panaszkodom.
– És szereted a gyerekeidet.
– Hát persze.
 – Talán én is hozzámentem volna Nolanhez, ha nem, derül ki,
mekkora vadállat igazából.
– Akkor hát örülj, hogy nem tetted.
– Még szép, hogy örülök.
– Magányos vagy? – kérdezte Gretchen egy idő után.
– Nem annyira. Talán egy kicsit.
Ezután egy hosszú percre elnémultak.
– Úgy vélem, idővel a testvérem is megállapodik – sóhajtott fel
Gretchen. Azzal elnevette magát. – Majd úgy ötvenévesen. – Vetett
rá egy pillantást. – Tartsd magad távol tőle, Mary. Tudod, nagyon
veszélyes.
Gretchen kétségkívül aggódott érte, Mary mégis úgy érezte,
nincs joga ily módon eltiltania a fivérétől. Óhatatlanul feltolult
benne a neheztelés, sőt a lázadás szelleme.
– Elég idős vagyok, hogy vigyázzak magamra, köszönöm
szépen.
Amikor Theodore visszatért, mind egyetértettek abban, hogy
ennyi friss levegő és testmozgás után itt az ideje lepihenni.
Az ég még vöröslött, amikor Mary és Gretchen levetkőzött, és
ágyba bújt. A nyitott ablakon át Mary hallotta a tenger zúgását. Már
kezdett elbóbiskolni, amikor suhogást hallott, s rájött, hogy
Gretchen kelt fel. Felemelte a fejét, hogy lássa, hová indul, majd
rádöbbent, hogy Gretchen az ágya fellett áll. Kibontott haja a
vállára omlott. A barátnője fölé hajolt, hogy arcán érezze haját, és
homlokon csókolta őt, mielőtt visszafeküdt a helyére. Maryt pedig
boldogsággal töltötte el a tudat, hogy bármennyire megharagudott
rá, Gretchen mindig is a legjobb barátnője lesz.

*
Sean O’Donnell kilenckor kelt. Felesége és gyermekei még
reggeliztek, amikor lement a földszinti ivóba. Hudson már
dolgozott, összetakarított az előző éjszaka után. Kurtán biccentett
felé, mielőtt az utcai ajtóhoz lépett, és kikémlelt.
Vasárnap reggel. Az utca csendesnek tűnt, de kíváncsi ember
lévén egy ideig még bámészkodott.
Végül megfordult. Ezúttal elgondolkodva mérte végig az ifjú
Hudsont.
– Tervezed, hogy elmész? – kérdezte tőle.
– Még délelőtt, a templomba – felelt a fekete férfi.
A Shiloh presbiteriánus templomba, ami nem esett messze.
– Majd szólj, mielőtt indulsz – bólintott Sean.
Három év telt el azóta, hogy találkozott Hudsonnal. Miként a
legtöbb néger, ő is a hosszú és veszedelmes úton, a földalatti
vasúton érkezett, mely Shiloh templomnál végződött. Egy újságíró,
a Shiloh néger tiszteletesének barátja kérdezte meg tőle, nem
találna-e neki egy helyet. Sean, hogy lekötelezze törzsvendégét,
belement a találkozóba.
Személy szerint nem sietett túlságosan a szökött rabszolgák
kedvére tenni. Miként a legtöbb ír katolikus, ő sem kedvelte az
abolícióról prédikáló kiváltságos protestáns lelkészeket, ahogy nem
kívánta magára vonni a déliek haragját sem. Ugyanakkor a New
York-i ivókban az alantasabb munkákat mindenütt feketék
végezték, akikkel nemigen törődött senki.
– New York nem túl barátságos hely egy fekete számára –
figyelmeztette Hudsont.
– A nagyapám szerint innét valók vagyunk – felelte Hudson. –
Gondoltam, itt ellehetnék.
Sean adott neki egy esélyt, Hudson pedig jó munkaerőnek
bizonyult.
 – A Hudson a családneved? – kérdezte tőle.
– Az apám is Hudson volt, uram. Én meg az ifjabbik Hudson.
Más nevem nincs.
– Akkor hát szükséged lesz egy családnévre – állapította meg
Sean. – A Hudson Hudson elég ostobán hangzik, ha engem
kérdezel. – Eltűnődött.
– Miért nem veszed fel a folyó nevét? Lehetnél Hudson River.
Nekem nagyon úgy hangzik, mint egy igazi New York-i név.
A fiatalembert, akit így hamarosan Hudson Riverként vettek
nyilvántartásba, fura neve rövid úton az ivó kabalájává tett.
– Hudson – szólt most Sean O’Donnell –, gyere és segíts
bezárni, rendben?
Együttes erővel húzták le a nagy zöld redőnyöket, melyek az
utcára néző két ablakot fedték, majd Sean kilépett, hogy húzni-
vonni kezdje őket, miközben azok ropogva tiltakoztak. Amikor
bement, és megkérdezte Hudsont, rendesen tart-e a retesz, Hudson
azt felelte, hogy nem, nem annyira.
– Mit gondolsz, ha keresztben egy rudat erősítenél rá, jobban
tartana?
– Hudsonnak volt érzéke az ilyesmihez, s most is igennel felelt.
– Azt akarom, hogy még ma csináld meg – bólintott Sean.
– Baj lesz?
Sean O’Donnell kiszagolta a bajt. Az Öt Pont utcáin senki sem
húzhatott ki harmincnyolc évet anélkül, hogy ne érezte volna
ösztönösen a veszélyt. Sean egészen kis korától meg tudta mondani
valakiről csupán a járása alapján, ha kést tartott magánál. Néha már
azelőtt megérezte a bajkeverőt, hogy befordult volna a sarkon –
maga se tudta, hogyan.
Most, hogy idősebb lett, és értékes javakkal rendelkezett,
ugyanezt az ösztönt kiterjesztette az üzletre is. A pénzügyekhez
ugyanilyen sajátosan közelített.
– Minthogy az Öt Ponton szemrebbenés nélkül kirabolnak, ha
módjuk nyílik rá – magyarázta egyszer a húgának –, s nincs
egyetlen városi elöljáró sem, akit ne lehetne lefizetni, miért épp a
South Street-i kereskedők vagy a Wall Street-i bankárok
különböznének? Az én szememben ők ugyanúgy közönséges
bűnözők. – Ezért sem tudta pontosan senki, mennyi pénze van, mert
nem volt hajlandó rábízni egyetlen pénzintézetre sem. Kölcsönadott
azoknak, akiket személyesen ismert, és megérték a kockázatot.
Számos vállalkozásba invesztált, hogy saját maga őrködjön a
befektetései felett, még államkötvényeket is vásárolt. „Az állam
ugyanolyan korrupt, mint bárki más, de legalább pénzt nyomhat.” A
vagyona javát ezzel együtt lezárt ládákban, biztos helyen rejtegette.
Ez az elővigyázatosság, tűnhetett bármily primitívnek, sok
főfájástól kímélte meg. Úgy hat éve, amikor a nagy Ohio
Biztosítótársaság elnöke, aki mindenféle kockázatos hitelbe
fektetett, felszámolta cégét, és próbált meglépni a megmaradt
pénzzel, New York bankjainak fele – minthogy maga is
kölcsönözött az Ohiónak – nem tudta teljesíteni a fizetési
kötelezettségeit. S minthogy valamennyi pénzintézet kölcsönzött a
többinek, miközben nem is sejtette, ki áll jót a kölcsönökért, az
1857-es válság rövid úton kiterjedt a fél világra, s bár csak rövid
ideig tartott, számtalan Wall Street-i bankárt magával sodort. Egy
Jerome nevű csavaros eszű fickó, aki gyakorta bejárt az ivójába,
még időben felmérte a helyzetet, és nagy összegben fogadott a piac
összeomlására. Néhány hónappal később megsúgta Seannak: „Több
mint egymillió dollárt csináltam készpénzben.”
Ami Seant illeti: előásta a kincses ládáit, és felvásárolt néhány
ingatlant, amelyeknek hirtelen lement az áruk, azután tovább mérte
az italt azoknak, akik még meg tudták fizetni.
 Múlt éjjel, amikor kihallgatta azt a társalgást a bárban, mégsem
pénzügyi természetű bajt szagolt ki. Valami egészen mást,
mélyebben gyökerező gondot, ami inkább tartozott az Öt Pontra,
mint a Wall Streetre. A szombat esti tömeg ugyanis különbözött a
hétköznap estitől. Újságírók helyett jobbára a helybéli írek jöttek.
Ahogy hallgatta őket, ezt is érezte: jóféle ír bajt.
Az ír közösség nagyra tartott Seant. Ha még akadtak is az Öt
Ponton, akik félelemmel emlékeztek a késére, még többen voltak
olyanok, akik a számtalan kivándorlóval egyetemben a nagy
éhínség elől menekültek ide. Nekik minden okuk megvolt rá, hogy
hálásak legyenek, amiért szállást és munkát kerített nekik, s úgy
általában: megkönnyítette beilleszkedésüket új közösségükbe.
Még mindig közel állt Fernando Wood polgármesterhez. Wood
fivére, Benjamin – aki kiadott egy napilapot, és írt egy könyvet –
időről időre megjelent nála, s bár a polgármester ázsiója nemrégiben
nagyot esett a Tammany Hall szemében, Sean vele is fenntartotta jó
kapcsolatát. Egyszer valaki, akit Tweed főnöknek ismertek,
csendben megjegyezte: „Hűséges vagy Woodhoz. Ezt tiszteletben
tartjuk, de akkor is közénk tartozol, O’Donnell. Gyere majd el
hozzám, miután neki vége…” A választásokon Sean egymaga
legalább ezer szavazatot szállított.
Az ivóban királyként tisztelték, amit nem sokkal azután, hogy
munkába állt, az ifjú Hudson is megtapasztalt. 1860 őszén nem
kisebb személy, mint Viktória királynő fia, a walesi herceg tett
látogatást Kanadában és az Egyesült Államokban. Miután
végignézte, ahogyan Blondin egy kötélen áttáncolt a Niagara-
vízesés felett – majd udvariasan elhárította a mutatványos ajánlatát,
hogy ugyanazon a kötélen, egy talicska segítségével őt is átviszi –, a
tizenkilenc esztendős herceg Manhattanbe érkezett. A város királyi
fogadtatásban részesítette, az ír bevándorlók azonban, akik Angliát
okolták a nagy éhínség miatt, már nem tekintettek rá ilyen jó
szívvel. A 69. ír ezred katonái mind egy szálig megtagadták, hogy
felvonuljanak előtte, az pedig senkinek eszébe sem jutott, hogy
körbevezesse őt az Öt Ponton.
Örök rejtély marad, hogy bizonyos jó szándékú emberek,
miután bemutatták neki az újságíró negyedet, miért döntöttek mégis
úgy, hogy egy jellegzetes New York-i ivóban tett látogatással
koronázzák meg a napot. Tán azt gondolták, hogy ha az újságírók itt
múlatják az időt, O’Donnell kocsmája csakis biztonságos hely lehet.
Akármi legyen is az oka, aznap egy órakor úriemberek egy
csoportja – köztük az inkognitóban is könnyen felismerhető
herceggel – belépett a kocsmába, ahol udvariasan italt rendelt.
Ebben az időpontban természetesen tucatnyi újságíró és
nyomdász tartózkodott az ivóban, ám ami fontosabb: húsz ír vendég
is.
Az ivóra döbbent csend borult. Az újságírók kíváncsian vártak,
míg az írek rettenetes, fagyos tekintettel méregették az ifjút. Még a
sarokban ücsörgő ír rendőrök arcán is az tükröződött, hogy ha bármi
történne, ők bizony nem láttak vagy hallottak semmit. A királyi
küldöttség vette is az üzenetet. Ahogy az angolok riadtan forgatták a
fejüket, és azon tűnődtek, hogyan tovább, a fojtogató csendet
hirtelen kettévágta Sean kedélyes hangja.
– Üdv az O’Donnell bárban, uraim – köszöntötte őket,
miközben végighordozta tekintetét minden egyes jelenlévőn –, ahol
hagyományos ír vendégszeretettel fogadunk mindenkit, aki
idetévedt.
Nem is kellett több. A halk társalgás folytatódott. A királyi
küldöttség megkapta a kért italokat, majd nem sokkal később
hálásan eloldalgott.
A múlt éjjel azonban egészen más természetű beszélgetés
zajlott. Ezúttal nem a nagy éhínségről vagy az angol megszállókról
folyt a szó, hanem az Unióról és New Yorkról. S hacsak az ösztönei
nem csaltak, ez bajt jelentett. Nagy bajt. Akkora bajt, aminek sem ő,
sem más nem vehette elejét.

*
Minden politikus tudja, milyen változékony a közhangulat. A
változás néha fokozatosan megy végbe; máskor viszont mintha
felduzzadt víz törné át a gátat, hogy mindent félresöpörjön az
útjából.
Amikor Fernando Wood felvetette, hogy a város lépjen ki az
Unióból, talán csak pillanatnyi előnyt próbált szerezni, szavai mégis
híven tükrözték sok New York-i ír akkori hangulatát. Mégis, alig
néhány héttel később, miután kirobbant a polgárháború, a
polgármester és ír támogatói egyszeriben más nótát kezdtek fújni.
Vajon miért?
Nos, erről csakis a Dél tehetett, amikor kizárta a New York-i
szállítmányozókat, felhagyott adósságai törlesztésével, és tüzet
nyitott a Sumter erődre. New York pedig elképesztő állhatatosságról
tett tanúbizonyságot: az első évben több mint hatvan regimentet
állított ki önkéntesekből. Minden bevándorló közösség kivette a
részét: Kleindeutschland németjeit, a lengyel légió, az olasz
Garibaldi Gárda – immár a rendíthetetlen ír dandárok is. Isten tudja
csak, hány ezredre való bátor ír menetelt büszkén a csatába Hughes
bíboros áldásával, ír lobogók alatt. Anyjuk, szerelmük, családjuk
hímezte ki szíve minden szeretetével azokat az ezredzászlókat –
Mary O’Donnell maga varrta egyiküket.
A fiúk természetesen kaptak zsoldot. Kilencven nap harctéri
szolgálat után pénzzel kitömött zsebbel térhettek haza – nem is
rossz üzlet egy merész és állástalan ír fiatalnak. Aki gyűlölte az
angolokat, úgy érezhette, ha kárt okoz a Délnek, az angol
pamutkereskedelmet gyengíti, aki pedig arról álmodott, hogy egy
napon hazatér, és elűzi hazájából az utált megszállókat, legalább
szert tett némi harctéri tapasztalatra.
Mindenekelőtt mégis az ír kevélység fűtötte őket.
Hibáztathatták az angolokat a nagy éhínségért – amint az
Újvilágba érkeztek, már senkit nem hibáztathattak semmiért. S még
itt, a végtelen lehetőségek honában is egy nyomortanyán kellett
összezsúfolódniuk a családjukkal, ha pedig munkát kerestek, az
ajtóra kitett tábla már messziről tudatta: „íreket nem alkalmazunk.”
Micsoda megaláztatás a nagy ír hősök büszke leszármazottainak.
Nem csoda hát, ha szerették Hughes bíborost, amiért fenséges
katedrálist épített nekik, és kiharcolta az ír iskolákat. Nem csoda, ha
tömegével jelentkeztek rendőrnek és tűzoltónak, hogy némi
tekintélyhez és tisztességhez jussanak. Nem csoda, ha a Tammany
Hall védelmét keresték. Most alkalmuk nyílt, hogy bizonyítsák
Amerika iránti hűségüket és harctéri rátermettségüket – nem csoda
hát, hogy oly büszkén meneteltek ír lobogóik alatt.
Csakhogy ennek már két éve múlt.
Akkor még azt gondolták, a háborúnak rövid úton vége lesz.
Nem lett. A borzalmakat sem látta előre senki. Pedig láthatta volna.
A gépesített hadviselés, a nagy hatótávolságú és pontosságú
huzagolt csövű puskák megjelenése – nem is beszélve egyes
parancsnokok hozzá nem értéséről – iszonyú áldozatokat követelt.
A csata felért egy vérfürdővel. S ha ez nem lenne elég: e vérfürdőt
fotográfiák örökítették meg, a fotográfiákat pedig bárki láthatta a
napilapokban. A Bellevue kórház hamar megtelt megnyomorodott
és megsebesült katonákkal, csakúgy, mint az Irgalmas Nővérek
kórháza a Central Parkban. Az utcákon végtag nélküli emberi
roncsok kéregettek. S még ők voltak a szerencsések.
Sokan nem tértek vissza. A Garibaldi Gárda megszűnt létezni.
A merész ír dandárokat felőrölték.
S a családok, ahol a férjek vagy a fiák a fronton harcoltak,
megkapták vajon a beígért zsoldot? Lincoln kormánya csaknem egy
éven át nem fizetett; máskor a katonák saját tisztjei tették zsebre a
pénzt. A városháza mellett álló sátrat, ahol az önkéntesek
jelentkeztek, rég lebontották. Manapság már nem jött senki.
Ezért hát Lincoln sorozásba kezdett.
Azon a szombat estén az írek erről társalogtak az ivóban.

*
Seannak egy órájába telt számba venni mindent. Hudson addigra
elkészült. A nappalos nemsokára megérkezett, ezért Sean felment a
feleségéhez, és megkérte, hogy engedje majd be. Azután elment
Hudsonnal.
Talán egy mérföldet kellett gyalogolniuk a Prince Streetig,
hogy a Shiloh presbiteriánus templomhoz érjenek. Ahogy felfelé
haladtak a Broadwayn, el a városháza mellett, Sean vetett egy
pillantást arra a helyre, ahol nemrég még az önkénteseket hívogató
sátor állt. Természetesen nem beszélt erről Hudsonnal, de
ironikusnak találta a helyzetet. Az ivóban járó ír törzsvendégek a
sorozásra panaszkodtak, ám amikor a városban élő feketék
gyakorlatozni kezdtek, hogy majd önként jelentkezzenek a
szolgálatra, Kennedy rendőrfőnök azt mondta nekik: „A saját jól
felfogott érdeketekben hagyjátok abba, vagy a város munkásai
hagyatják abba veletek.” Nem mintha Sean meglepődött volna.
Százszor is hallotta már a kocsmában: „Sose adj fegyvert egy néger
kezébe.” Később, amikor három ezredre való néger önkéntes is
jelentkezett, New York kormányzója egyszerűen megtagadta a
felvételüket.
Vajon mire következtet mindebből Hudson? – tűnődött el. A
férfiak az ivóban aránylag jól bántak vele. Számukra Hudson is a
berendezés részét képezte. Láthatóan tudta a helyét, nem okozott
bajt, ezzel együtt neki is hallania kellett, miket beszélnek körülötte.
Titokban vajon fortyogott a haragtól és a megalázottságtól, ahogyan
az írek tették, amikor megvetés sújtotta őket? Talán. O aztán nem
kérdezte meg. S nem kétséges, hogy Hudson erőt és megnyugvást
merített a Shiloh fekete gyülekezetéből.
– Tudod te, milyen igét hirdetnek azokban a fekete
templomokban? – kérdezte egyszer tőle egy felháborodott
dokkmunkás. – Mert nem ám a keresztényi alázatot és
engedelmességet tanítják nekik. Azt mondják, a halálunk után Isten
megbüntet minket, fehér embereket a gonoszságunkért és
megátalkodottságunkért. – Ki tudja, gondolta O’Donnell fanyar
mosollyal, talán a néger prédikátoroknak lesz igazuk.
A gondot az okozta, hogy a közhangulat kezdett a négerek ellen
fordulni. Nem is olyan régen sztrájkba fogtak a brooklyni
dokkmunkások, mire a cégek olcsó fekete munkaerőt alkalmaztak,
hogy megtörjék az ellenállásukat. Erről aligha a feketék tehettek –
akiket amúgy se fogadtak volna tárt karokkal a sztrájkolok
szakszervezeteiben –, de persze mindenki őket okolta.
Mindez azonban közelébe sem ért a Lincoln-féle
Egyenjogúsítási Nyilatkozat hatásának.
„Felszabadítani az átkozott déli niggereket, hogy idejöjjenek, és
elvegyék a munkánkat? – tiltakoztak a New York-i dolgozók. – A
pokolba is, négymillióan vannak.” A tényen, hogy Lincoln a
gyakorlatban egyetlen rabszolgát sem szabadított fel, nagyvonalúan
felülemelkedtek. Politika és realitás ritkán találkozik egymással. „A
fiaink azért harcolnak, és ontják a vérüket, hogy megássák a saját
fajtájuk sírját? Azt már nem.”
Lincoln háborúja immár sok hónapja gyűlöletbeszéd tárgya volt
azokon a szombat estéken.
Ez a gyászhuszár elnök, a republikánusai, meg a gazdag
abolicionista barátaik arra kényszerítik őket, hogy a nyavalyás
niggerekért harcoljanak, akár akarják, akár nem?
„Belőlünk, tisztességes munkásokból lesz ágyútöltelék, nem az
abolicionisták kölkeiből. Hát nem. Elküldik a szegény embert, hogy
értük áldozza az életét, hacsak meg nem tudja váltani magát. Ezt az
alkut kínálja Lincoln.”
Előző nap tetőfokára hágott az elégedetlenség. Aznap több mint
ezer nevet húztak ki a sorsoláson. Ezalatt viszonylagos csend
uralkodott, ám estére az embereknek már esélyük nyílt, hogy
számba vegyék a neveket és az ügy várható kimenetelét. Este az
ivóban mindenkinek akadt vagy három-négy besorozott ismerőse.
– Conal unokaöcsém – csattant fel dühösen egy férfi –, aki épp
a jövő héten házasodott volna… Szégyen!
– A kis Michael Casey, aki öt lépésről se találna el egy lovat? –
csatlakozott hozzá szomszédja. – Egy hetet se húz ki.
Mások szitkozódtak, megint mások magukban fortyogtak. Az
este végén, amikor felment lefeküdni, Sean meghozta a sommás
ítéletet:
– A walesi herceget talán megmentettem, de én mondom, ha
Abraham Lincoln látogat ma este hozzánk, semmit se tehettem
volna érte. Fellógatják a legelső szögre.
S másnap, hétfőn reggel elölről kezdték a válogatást.
Néma csend ülte meg a Broadwayt, ahogy Hudsonnal felfelé
haladtak. A nap élénken ragyogott. Átvágtak a Canal Streeten. Még
itt sem látták jelét lázongásnak, Sean azonban tudta, hogy ez mit
sem jelent. Miután biztonságban elkísérte Hudsont a Prince Streetig,
elváláskor még annyit mondott:
– Templom után gyere egyenest a kocsmába. S miután
hazaérsz, erősítsd meg azt a redőnyt.
A Prince Streettől északnak gyalogolt. Egy idő után jobbra
fordult, és megtett egy háztömbnyi utat, azután a Boweryn folytatta.
Menet közben rajta tartotta szemét a környezetén. Még most sem
látott túl sok járókelőt. A keleti Tizennegyedik utcánál újra jobbra
kanyarodott, majd felment az Irving Place-en, egészen a Gramercy
Parkig.
Egy ideje nem járt már Master házában. Eltelt néhány év,
amióta Maryhez fűződő rokoni kapcsolata megszűnt titoknak lenni,
így hébe-hóba nyíltan is meglátogathatta a húgát. Mindenki tudta,
hogy hatalmában állna gondoskodni róla, Mary azonban boldogan
megmaradt cselédnek. Azt is szívesen vette volna, ha férjhez megy,
Mary azonban ráparancsolt, hogy ebbe végképp ne üsse bele az
orrát. Hát, idősnek elég idős volt ahhoz, hogy tudja, mit akar.
Időről időre azért találkozott Frank Masterrel. Rég megszolgálta
a kedvességét, amit még ‘53-ban tanúsított felé, amikor felkínált
neki megvételre egy ingatlant, amit a polgármester igencsak
nyomott áron dobott piacra. Egy évvel ezután, amikor merő
véletlenségből összefutottak a South Streeten, Master újabb
szívességet tett neki.
– Van egy ismerősöm, aki szívesen látna néhány befektetőt egy
kisebb vállalkozásban – súgta meg Seannak. – A haszon busás
lehet, ha nem bánja, hogy vállalnia kell egy csekély kockázatot. –
Sean csak egyetlen pillanatig habozott. Feltétel nélkül megbízott
Masterben.
– Érdekelne – bólintott.
Takaros összeget vett ki a pénzes ládájából, hogy megejtse azt a
befektetést, de néhány hónappal később a háromszorosát tette
vissza. Ő és Frank Master azóta is tett egymásnak ilyen-olyan
szívességeket – ami azt illeti, épp a minap végzett el Mastemek egy
diszkrét kis szolgálatot.
A főkapuhoz ment, nem a cselédbejáróhoz. Mindig is külön
gondot fordított erre. Egy szobalány nyitott ajtót, aki a kérdésére
közölte, hogy Mary nincs itt.
– Elutazott Coney Islandre a barátnőjével. Egész héten odalesz.
Tudott erről a tervről, és hogy egy ideig késedelmet szenvedett,
mégis bosszantónak találta, amiért Mary nem szólt neki. Másfelől
örült, hogy éppen most nem tartózkodik a városban. Már épp
távozni készült, amikor Mrs. Master bukkant fel a szobalány
mögött, majd mikor meglátta, intett, hogy lépjen be. Maga mögött
hagyta a kinti ragyogó napsütést a hall árnyas hűvöséért.
– Jó reggelt, Mr. O’Donnell – köszönt az asszony. – Attól
tartok, Mary elutazott.
– Tudtam, hogy elmegy nyaralni, csak azt nem, hogy máris
elindult.
Nem szívelte a Mrs. Master-féléket. A kiváltságos
evangélikusokat, buzgó abolicionistákat, átkozott republikánusokat.
Amikor kilencvenkét előkelő dáma bizottságba tömörült, hogy
javítson a város közegészségügyi helyzetén, cseppet sem lepődött
meg azon, hogy ő is közéjük tartozik. Ha jót is tettek az emberekkel,
nem nagyon érdekelte.
Az asszony ellenben jó barátja volt Marynek. S többet nem is
kellett tudnia róla.
– Megvan a fogadó címe, ahol megszálltak – ajánlkozott az
asszony. – Tehetek még valamit önért?
– Nem, nem hinném. – Egy pillanatra elhallgatott. – Igazából
azért jöttem, Mrs. Master, mert úgy gondolom, lehet némi gond.
 – Ó. Mégis miféle gond, Mr. O’Donnell?
– Rendbontás és effélék. Remélem, tévedek, de ezért szólni
akartam neki, hogy vigyázzon. Ez önre és Mr. Masterre is áll – tette
hozzá.
– Ó – sóhajtott az asszony megint. Sean szeme mostanra
megszokta a hall félhomályát, így feltűnt neki, hogy az asszony
szokatlanul sápadt. A szeme is vörös, mintha sírt volna. – Ha
összefutna a férjemmel – élénkült fel az asszony –, kérem,
feltétlenül figyelmeztesse, vagy akár… – Ahogy habozni kezdett,
kiolvasta tekintetéből a kétségbeesést. – Megkérhetné, hogy jöjjön
haza. Csak hogy tudjam, biztonságban van.

*
A St. Nicholas Hotel óriási fehér márványhomlokzata egy egész
háztömböt uralt a Broome és Spring Street között, a Broadway
nyugati oldalán. Hat emelet, hatszáz szoba – a fényűzés netovábbja.
Jómódú látogatók szálltak meg itt, New York-i barátaik pedig kész
örömmel találkoztak velük a faburkolatos csarnokokban, ahol festett
mennyezetek és gázégős csillárok alatt teázhattak.
Így ha egy New York-i úriember látogatást tett valamelyik
vendégnél, ez senkinek sem tűnt fel. Frank Master már szombat
délután óta a St. Nicholas Hotelben tartózkodott.
A vendég, akit felkeresett, szintén a városban lakott. Lily de
Chantalnak hívták, vagy legalábbis mostanság ezt a nevet használta.
Amikor harminchárom esztendővel korábban megszületett a New
Jersey-i Trentonban, még Ethel Cook-ként ismerték, de művészneve
– amit még akkor választott, amikor arról ábrándozott, hogy nagy
énekesnő lesz – olyannyira hozzánőtt a szívéhez és mindazokéhoz,
akik ismerték, hogy többé nem bajlódott a régi nevével.
 Sok sikeres énekesnő a nagy hangterjedelemhez illő terjedelmes
testtel is rendelkezett. Lily hangja talán nem volt elég nagy ahhoz,
hogy az elismert énekesek soraiba repítse, a csomagolására azonban
igazán nem lehetett panasz. Csendes kimértséggel beszélt. Egy
ihletett művész pontosságával gyakorolta be ezt a beszédmodort,
így ha nem is büszkélkedhetett francia akcentussal, senki sem
gyanította róla – legfeljebb azokban a szenvedélyes, intim
pillanatokban –, hogy Trentonból származik. Igazából senki sem
tudta hová tenni.
Lily de Chantalnak mindössze öt nagy szerelme volt életében.
Mindet abban a reményben választotta ki, hogy tovább lendíthetik a
pályáján. Első és legjobb választása egy impresszárió volt, a
második egy karmester, a maradék három tehetős üzletember.
Közülük csak az első kettő számított nagy névnek az operavilágban.
Frank Master is eljárt az operába, de semmi több – éppen ez
mutatta, hogy Lily elérkezettnek látta az időt másféle módon is
bebiztosítani magát.
Azt viszont mindenki elismerte, hogy akit Lily kiválasztott,
attól nem tagadott meg semmit. Egy pillanatig sem lehetett
unatkozni mellette, gyakorta gyengéd, s olykor sebezhető volt.
Valamennyi egykori szeretőjével fenntartotta baráti kapcsolatát. Ha
csak kicsit is teltebben zeng a hangja, mindene meglett volna, amire
valaha vágyott.
Frank Master a szó szoros értelmében még nem tartozott a
szeretői közé. Noha nem tudott róla, még mindig a próbaidejét
töltötte. Lily értelmesnek és kedvesnek találta, s bár az operához
nem különösebben értett, ezt a hiányosságát idővel orvosolhatták.
Nem meglepő, hogy Frank Masternek éppen az operában kellett
megismerkednie Lily de Chantallal. Amióta a város egy
évszázaddal korábban megismerkedett az operával – éppenséggel
Mozart szövegírója jóvoltából –, operába járni divatos dolognak
számított New Yorkban. Ilyen zeneműveket számos színházban
játszottak, s nem csupán a vagyonos elit kedvére. Amikor Jenny
Lind a szabadban, hatalmas tömeg előtt énekelt, nyomban a város
legnagyobb kedvence lett. Manapság az előadások legfelkapottabb
helyszínének az Irving Place-i Zeneakadémia számított, ami alig
egy kő-hajításnyira esett Frank Master Gramercy Park-i házától.
Ebben a tetszetős épületben több mint négy és fél ezren foglalhattak
helyet – a legnagyobb operabarátok külön páholyokban. Frank
Master ez utóbbiak közé tartozott.
Amennyire Frank látta, nagyon is eljött az ideje egy ilyen
viszonynak. Házassága java részében, noha természetesen más
nőket is észrevett, egyedül Hettyre vágyott, ám az együtt töltött
hosszú évek nem múltak el nyomtalanul. S a tudattól, hogy felesége
a szíve mélyén már nem igazán tiszteli, Frank, mintegy
önvédelemből, úgy gondolta: „Megmutatom neki, még ha nem is
tudhat róla.”
Lily de Chantal a kórusban énekelt aznap este, amikor
megismerte. Azzal az ürüggyel, hogy az operáról beszélgessenek,
meggyőzte őt, hogy a rákövetkező héten ebédeljen vele a
Delmonico’s-ban, mire Lily hálából elhívta egy kisebb estélyre,
ahol ő lépett fel. Elment, és újult érdeklődéssel tekintett rá. Tetszett
neki, ahogyan egymagában kiállt a csodálói elé. Nagy benyomást
tett rá, egyszersmind kihívás elé állította. Azon a napon lett egy
csinos nőből vágyai tárgyává. Ezzel együtt meglepődött, amikor az
estély végén Lily diszkréten az értésére adta: ha valamikor a
rákövetkező héten, a matiné előadás után elhívná vacsorázni, az
cseppet sem lenne ellenére.
Lily kellemes kis házat tartott fenn a Broadway közelében, a
keleti Tizenkettediken, nem messze az operától. Itt, a vacsorát
követően, Frank próbálkozásait nem fogadta merev elutasítás, ha
épp feltétel nélküli megadás sem.
– Haza kell mennie, másként hiányolni fogják – küldte el Lily.
– Nekem is gondolnom kell a jó híremre.
– Hol találkozhatunk? – kérdezte Frank reménykedve.
– Azt mondják, a St. Nicholas Hotel kellemes hely – felelte a
nő.
Már találkoztak ott tíz nappal korábban. A találkozó minden
szempontból kielégítőnek bizonyult. Két egymást követő délután
járt ott, s mindkétszer kora estig maradt.
Nyomban több felismerést is tett. Talán mert oly sok éven át élt
Hettyvel, és az általa ismert dámák mind vele egy szinten álltak a
ranglétrán, de izgalmas újdonságnak találta a tényt, hogy Lily de
Chantalnak dolgoznia kell a megélhetésért. Meg is volt mindenről a
határozott elképzelése, miközben a művészetekről messze többet
tudott, mint ő. A tudás új kapuit tárhatta ki előtte, hogy ezáltal még
pallérozottabb és fontosabb emberré váljék. Nem lehetett panasza
felesége értelmi képességeire, ahogyan a közegészségügyi
bizottságban és más jótékonysági szervezetekben végzett munkáját
is kellően fontosnak ítélte, Lily de Chantal azonban egészen más
világban élt, egészen más utat választott. Bohém volt, mégis
előkelő; megrészegítő, mégis biztonságos – tökéletes kaland.
Ám lehetett egyfelől bármily független, másrészről végtelenül
sebezhetőnek tűnt. Kellett neki valaki, aki felemelte, de legalábbis
megvédelmezte. A tudat, hogy olyan szeretőt tart, aki a saját jogán
elismert tagja a művészvilágnak, mégis szüksége van rá, újsütetű
hatalommal ruházta fel Frankét, amit egyszerre tartott hízelgőnek és
izgatónak.
Megbeszélték, hogy a hétvégén újra találkoznak, s ezúttal
eltökélte, hogy éjszakára is marad. Büszkén gondolt bele, milyen jól
eltervezte azt a veszekedést Hettyvel. Felesége azt hiheti, az
irodában éjszakázik, vagy sértődötten elvonul egy szállodába, az
viszont fel sem ötlött benne, hogy egy másik nővel találkozik. Meg
sem találhatná, miután a szobát egy harmadik fél foglalta le, akinek
diszkréciójában nem volt oka kételkedni.
Hivatalosan a szobát egy bizonyos Mr. Sean O’Donnell vette
ki.
Most pedig eljött a vasárnap délután. Hazamenjen végre? Vetett
egy pillantást a mellette fekvő bájos teremtésre.
Nem. Itt marad, majd csak hétfő este tér haza. Hadd higgye
Hetty, hogy haragjában nem is egy, de mindjárt két éjszakára vonult
el. Ezzel két legyet is üt egy csapásra.

*
A vasárnapi reggeli után Theodore bejelentette, hogy elolvasna egy
újságot, így Mary és Gretchen egyedül indult sétálni. Ahelyett, hogy
a fokhoz mentek volna, ezúttal keletnek indultak Brighton Beach
nyílt homokfövenyén. Nem sokkal később már teljesen magukban
lehettek. Több mérföldön át tovább gyalogoltak. Könnyű szél
támadt, mégis úgy tűnt, az előzőnél is melegebb nap virradt rájuk.
– A templomban kéne lennem – törte meg a csendet Mary. –
Vasárnap mindig elmegyek a misére.
– Sebaj – mosolygott Grétchen. – Egy napra lehetsz pogány.
Mary a vállára vetve könnyű vászontáskát vitt. Amikor
Gretchen rákérdezett a tartalmára, bevallotta:
– Egy vázlattömb.
– Mikor kezdtél rajzolni? Azelőtt nem csináltad.
– Ez az első alkalom. – Mary sokat tűnődött, mit hozzon
magával a nyaralásra, amikor Mrs. Master javasolta a vázlattömböt.
A rajzolás úriasszonyos foglalatosságnak tűnt, de miután
belegondolt, arra jutott, miért is ne? Amikor másnap egy üzlet
kirakatában meglátta a rajztömböt, nyomban meg is vásárolta, két
A. W. Faber márkájú rajzceruzával együtt.
– Nem hoztam volna el, ha Theodore is velünk tart – tette
hozzá. – Ő igazi művész.
– Akkor hát örülök, hogy otthon maradt.
Idővel elértek egy helyre, ahol két világ találkozott. Egyik
oldalt a tengeri fű, a föveny és a sekélyes fényes lapként ült rá az
óceáni horizontra, míg a kis homokdűnéken túl zöldellő legelőket és
moha lepte földet láttak, középütt kis árnyat adó ligettel.
– Mi lenne, ha itt rajzolnál? – vetette fel Gretchen.
– Csak ha nem nézel – felelte Mary. – Zavarban lennék.
– Majd bámulom a sirályokat. – Gretchen leült egy kis dombra,
és úgy meredt az óceánra, mintha ő ott sem lenne.
Mary azonban még nem állt készen. Ahelyett, hogy lerajzolta
volna a tengeri látképet, átkelt a homokdűnén, és a zöldellő
csapáson át a kis liget felé vette az irányt. Visszatekintve meglepte,
hogy már nem látja a tengert, noha érzi láthatatlan jelenlétét. Csak
rövid utat tett meg, amikor meglepetésére az is tudatosult benne,
hogy nincs egyedül.
Szarvast látott. Egy dámvadat.
Megtorpant, és mozdulatlanná kövült. A szarvas nem hallotta
meg. Úgy tűnt, egyikük sem számított a másik felbukkanására.
Réges-rég, az őslakos indiánok idejében rengeteg szarvas élt itt,
ám amint a hollandok és angolok megtelepedtek, a vadaknak kevés
esélyük maradt. A gazdák nem törődtek a szarvasokkal, egyszerűen
lepuffantották őket. Manapság Long Island teljes száz mérföldes
hosszán alig néhány rezervátum maradt, ahonnét a vadakat még
nem űzték el. A szarvas másként nem menekülhetett volna meg.
Mégsem úszhattak át a Long Island-i szorost – bár úgy tűnt, néhány
példánynak azért sikerült átkelnie a töltés-útón, hogy Coney Island
lakatlan földjén találjanak menedéket.
A szarvas tőle nem állt messze, s úgy tűnt, nincsenek társai.
Néhány lépéssel előtte kidőlt fatörzs keresztezte az ösvényt. Mary
óvatosan előrelépett, letelepedett rá, és felhúzta a térdét, hogy
ráfektesse a tömböt. Lassan felütött egy üres lapot, majd miután
kézbe vette a ceruzát, rajzolni kezdett.
A szarvas láthatóan nem sietett továbbállni. Néha-néha felütötte
a fejét, és hegyezte a fülét, egyszer még felé is elnézett, de
nyilvánvalóan nem látta meg.
Mary hébe-hóba készített kisebb rajzokat – hol egy házról, hol
egy lóról vagy macskáról –, de még sosem próbálta élőben
megörökíteni a témát, így nemigen tudta, hol kezdje. Első papírra
vetett vonala mintha nem is lett volna kapcsolatban a szarvas
alakjával, ezért próbált csak a fejére összepontosítani, és kisebben
elkezdeni. Nem ismert egyetlen szabályt sem, ezért pontosan úgy
próbálta reprodukálni a vonalakat, ahogyan azok megjelentek a
szeme előtt. Eleinte nehézkesnek és formátlannak találta a rajzot,
ám ahogy tovább erőlködött, lassacskán kezdtek megjelenni a
felismerhető formák. Ekkor, legnagyobb meglepetésére, valami más
is történt.
Nem csupán a szarvas fejének vonalai, de mintha az egész rajz
önálló, varázslatos életre kelt volna. Sosem hitte, hogy ilyesmi
lehetséges, mert korábban még sosem tapasztalta. Félóra alatt két-
három kis rajzot is készített, melyek minden tökéletlenségük
ellenére valahogy megragadták a szarvas valójának lényegét.
Igazán jól érezte magát, Gretchen azonban jó ideje várta
türelmesen, ezért felkelt. A szarvas felriadt és felé nézett, mielőtt
megugrott, és beszaladt a fák közé.
 Miután visszatért, Gretchent ugyanazon a helyen találta, ahol
hagyta. Annál inkább meglepte, hogy Theodore is vele van. A férfi
levezette a zakóját, és kigombolta ingnyakát, hogy előtűnjenek a
mellkasát díszítő göndör szőrszálak. Ez valamiért pironkodásra
késztette. A férfi mosolyogva nézett fel.
– Mutasd.
– Miért?
Nagy ostobaság volt ezt felelnie. Azt akarta mondani, hogy
„nem”, de az elutasítás túlságosan durva lett volna, ezért valahogy a
„miért” bukott ki belőle. Theodore felnevetett.
– Hogy érted azt, hogy miért? Mert látni akarom.
– Zavarba hozol. Még sosem rajzoltam azelőtt. – A férfi
azonban nem hagyta magát, és elvette tőle a tömböt.
Miután belelapozott, hosszan meredt a rajzokra. Átható
tekintettel.
– Alaposan megfigyelted, igaz? – kérdezte.
– Azt hiszem.
– Nézd csak, Gretchen. – Megmutatta a vázlatokat nővérének. –
Nézd csak, mit alkotott. – Gretchen bólintott. Mary láthatta, hogy
mindkettőjükre nagy hatással van, amit látnak. – Ez jó, Mary. Nem
azt próbálod lerajzolni, amit szerinted látnod kellene, hanem amit
igazából látsz.
– Nem tudom. – Mary örült a bóknak, ha nem is tudta biztosan,
mire vélje.
– Úgy látod a világot, mint egy igazi művész – tette hozzá a
férfi. – Tudod, milyen ritka az ilyen?
– Ó. – Mary kis híján újra elpirult.
Gretchen felállt.
– Induljunk. Sétáljunk vissza.
Délben megebédeltek, s miközben ezt tették, Theodore ismét
szóba hozta a rajzot, amit Mary a szarvasról készített.
– Ha csak teheti, mindennap rajzolnia kellene – jegyezte meg a
nővérének.
Délután Mary és Gretchen újra felöltötte egymáshoz illő
fürdőruháját. Ezúttal Theodore is csatlakozott hozzájuk. Úszóruhája
elfedte testének nagy részét, de Mary így is ki tudta venni férfias
alakját. Theodore játékos kedvében volt, a vízben lelocsolta a
lányokat, akik önfeledten kacarásztak. Azután Mary felbukott,
amint egy hullám ledöntötte a lábáról, és amikor a férfi felsegítette,
egy pillanatra magán érezte erős szorítását. Félt, hogy Gretchen
mellőzve érzi magát, így amikor kijöttek a tengerből, leült mellé, és
azt mondta Theodore-nak:
– Most már hagyj magunkra minket, lányokat. – így Theodore
sétára indult a parton, Mary pedig átkarolta Gretchent, és addig
beszélt hozzá, amíg jobb kedvre nem derült.
– Emlékszel, hogyan szerezted nekem az állást Masteréknél? –
kérdezte. – Sosem hittem volna, hogy ilyen folyékonyan tudsz
hazudni, Gretchen. Teljes megütköztem.
– Én nem hazudtam.
– Azt mondtad apámról, Isten nyugosztalja, hogy össze kívánja
kötni az életét egy özvegyasszonnyal.
– Csak azt mondtam, ha összekötné. Sosem állítottam, hogy be
fog következni.
– Micsoda szörnyeteg vagy.
– Ha tudnád – mosolyodott el Gretchen.
Miután Theodore megjött, mindnyájan visszatértek a fogadóba.
Gretchen rákérdezett Theodore-nál, hogy most már visszatér-e a
városba, de a férfi közölte, hogy nem, maradni kíván még egy
napot.
Miután átöltöztek, lementek a földszintre. Míg Gretchen és
Mary kártyázott más vendégekkel, Theodore egy karosszékben ülve
beletemetkezett a könyvébe. Az idő tikkasztó maradt, akárcsak a
lapjárás, a kétnapnyi tengeri levegőtől és testmozgástól Mary mégis
csodálatosan üdének érezte magát.
– Legszívesebben egész héten csak feküdnék, és semmit se
tennék – jegyezte meg Gretchennek, mire barátnője elmosolyodott.
– Az jó, mert ezen a héten nincs is más dolgod, mint a
semmittevés.
Az estebédet a szokott módon költötték el. Társalogtak és
nevetgéltek, mígnem az ételtől, a bortól és a friss levegőtől Mary
olyan megrészegítő könnyedséget érzett, hogy odasúgta
Gretchennek:
– Azt hiszem, kicsit túl sokat ittam.
– Akkor jobb lesz sétálni egyet a parton – bólintott Gretchen. –
Ott majd kitisztul a fejed.
Így amikor a vendégek végre felálltak az asztaltól, Mary és
Gretchen közrefogta Theodore-t, hogy együtt tegyék meg a sétát.
Mindhárman egymásba karoltak, és Theodore menet közben egy
indulót kezdett dúdolgatni. Nagyon is jó érzés, gondolta Mary,
belekarolni Theodore-ba. Önkéntelenül is az járt a fejében, milyen
csodálatos lenne, ha mind egy családhoz tartoznának – ha
hozzámenne Theodore-hoz, s így Gretchen a sógornője lenne. Tudta
persze, hogy ez lehetetlen, de kicsit valóban többet ivott a
kelleténél, s ilyenkor az embernek mindenféle butaságok járnak a
fejében.
A napkorong még a tenger felett függött, amikor megtértek a
fogadóba. Néhányan, akik maguk is kitikkadtak, már
visszavonultak; mások a verandán ülve várták a naplementét. Mary
még mindig szédelgett, ezért a visszavonulás mellett döntött.
Theodore jó éjszakát kívánt neki, mielőtt Gretchen felkísérte.
 A puha esti fények beszüremlettek a kis ablakon át, ahogy
hálóingbe bújtak. Mary az ágyra omlott, és a mennyezetre meredt,
ami mintha lágy hullámokat vetett volna. Gretchen odalépett az
ágyához, és leült a szélére.
– Részeg vagy – korholta.
– Csak egy picit – felelte Mary.
Kis szünet után Gretchen újra megszólalt.
– Bár elmenne már Theodore.
– Ne mondj ilyet – szólt rá Mary.
– Szeretem a testvéremet, de azért jöttem ide, hogy veled
lehessek.
– Nagyszerűen érezzük magunkat. – Mary máris kezdett
elálmosodni.
Gretchen egy ideig megint nem szólt, csak gyengéden cirógatta
Mary haját.
– Voltál már valaha férfival, Mary? – kérdezte végül.
– Hogy érted?
– Tudod te azt.
– Én rendes lány vagyok – mormolta Mary. Nem akart beszélni
erről Gretchennel, ezért behunyta a szemét, s úgy tett, mintha
kezdene elaludni. Gretchen tovább cirógatta a haját, majd hallotta,
ahogyan halkan felsóhajtott.
– Nem akarlak megbántani… – Mary tudta, hogy barátnője
figyelmeztetni akarja, mégis tovább színlelte, hogy alszik. S
miközben így tett, arra gondolt, hogy már huszonkilenc éves, de
még sosem akadt dolga férfival, s ha már meg kell lennie, inkább
Theodore-ral legyen meg, mint bárki mással – leszámítva persze
Hanst. O legalább rendesen bánna vele, nem úgy, mint Nolan. Ha
pedig valóban megtörténik, óvakodnia kell, mert ez kockázatos
játék. Ő pedig tényleg rendes lány.
 De miért az? A Gramercy Parkban azért, hogy olyan legyen,
mint a Masterek, míg kislánykorában ezen a téren is különbözni
akart az Öt Pont lakóitól. Mégis, ha jobban belegondolt, igazából
nem tartozott egyik világhoz sem. Idekint, ahol nem volt más, csak
az óceán és a partot nyaldosó hullámok halk csobogása, valahogy
már azt sem tudta, akar-e még ilyen lenni. Gretchen addig cirógatta
a haját, amíg végül valóban elaludt.

*
Sean hétfőn korán kelt, és egyenesen lement a bárba. Ahogy
kinyitotta a bejárati ajtót, gyors pillantással végigmérte az utcát.
Minden csendes. Betette az ajtót, visszatolta helyére a reteszt,
azután ellenőrizte a söntést.
Még csak néhány perce dolgozott, amikor a felesége megjelent.
Egy bögre teát hozott neki.
– Sokat forgolódtál az éjjel – jegyezte meg.
– Ne haragudj.
– Még mindig aggódsz?
– Csak eszembe jutott 1857.
Az Öt Pont története talán tömény szégyen, de hat évvel
korábban a hely még önmagán is túltett. Nagyjából az évnek ebben
a szakában történt, hogy két katolikus banda – a Döglött Nyulak és
a Csirkefogók – nagy harcba bocsátkozott hagyományos
vetélytársaival, a protestáns Bowery Fiúkkal. Ki tudja, mi váltotta ki
a hirtelen indulatot? S kit érdekelt? A lényeg, hogy az összecsapás
idővel annyira elmérgesedett, és oly sokfelé fellángolt, hogy Sean
már attól tartott, a bárt is eléri. Wood polgármester rendőrsége
semmit sem tehetett. Amikor már egész utcák hevertek romokban,
végül a milíciának kellett beavatkoznia. Isten tudja csak, hányán
vesztek oda – a bandák maguk temették el a halottaikat. Sean
gyanította, hogy sok holttestet az Öt Pont legsötétebb zugaiban
rejtettek el.
– Gondolod, hogy újra megtörténik?
– Miért is ne? A bandák még megvannak. – Felsóhajtott. – Azt
hiszem, akkoriban én se voltam különb.
– Nem. – A felesége elmosolyodott. – Te is képes voltál ölni, de
sosem indulatból.
Sean belekortyolt a teájába.
– Tudod, ki jött be tegnap az ivóba? – kérdezte. – Chuck White.
– A környéken bőséggel akadtak White-ok. Hatvan évvel korábban
szert tettek némi vagyonra, de egy ilyen kiterjedt famíliának elég
két-három emberöltő, hogy visszajusson oda, ahonnét indult. Chuck
White bérkocsit hajtott, emellett önkéntes tűzoltóként is dolgozott. –
Nagyon nem örül a mozgósításnak. Azt mondja, a tűzoltókkal
kivételt kéne tenniük, de nem tesznek. – Megcsóválta a fejét. – Nem
jó ötlet, felbőszíteni a tűzoltókat. – Ivott még egy korty teát. – Épp
azért mentek tűzoltónak, mert szeretik a tüzet.
– Akkor nem is fogják eloltani?
– Nem. Ők fogják fellobbantani.
Hat harminckor Hudson jelent meg, hogy szó nélkül nekilásson
a takarításnak. Sean biccentett felé, de ő sem szólt semmit.
Valamivel hét után kopogtatás hallatszott az utcai ajtó felől.
Sean odalépett, és óvatosan kikémlelt. A szomszédos trafikost látta.
Kinyitotta neki az ajtót.
– Egy csomó ember gyülekezik a West Side-on. Nagy a tömeg,
és egyre csak nagyobb lesz. Gondoltam, jó, ha tudja.
– Merrefelé tartanak?
– Még semerre, de felfelé, a Central Park irányába indulnak
majd. A sorozóirodához, ha jól sejtem. Már csak három óra van
hátra, azután újrakezdik az átkozott sorsolást.
Sean köszönetét mondott, mielőtt Hudsonhoz fordult.
– Becsukjuk és elreteszeljük a zsalugátereket – közölte.
– Gondolod, hogy utána errefelé jönnek? – kérdezte a felesége.
– Meglehet. – Sean megvizsgálta a zsalugátert, majd még
egyszer az ajtót, mielőtt Hudsonhoz fordult. – Te menj le a pincébe.
Majd szólok, ha biztonságban feljöhetsz.
– Mi köze a sorozásnak Hudsonhoz? – kérdezte felesége,
miután a fekete férfi, ha vonakodva is, de levonult a pincébe.
Sean O’Donnell nem válaszolt.

*
Kilenckor Frank Master tudta, hogy most már valóban mennie kéne.
Elnézte Lily de Chantalt, aki csipkés hálóingében ült az ágyon, és
oly kívánatosnak tűnt, ám mielőtt távozott, még fel kellett tennie
neki egy kérdést.
– Egy nap lenne kedve felutazni velem Saratogába?
Szerette a felkapott üdülőhelyet, s azt, hogy egészen stílusos
módon juthatott fel oda. Akik megengedhették maguknak, azokat
úszó szállodát idéző gőzhajó várta, hogy Albanyig hajózzanak,
majd hintók fuvarozzák őket a nagy nyaralókba és gyógyszállókba.
Az utazás a folyón még most is ugyanolyan izgalommal töltötte el,
mint kisfiú korában.
Egy ilyen hétvége után nem maradt benne kétely, hogy a nővel
kívánja megtenni ezt az utat. Persze körültekintőnek kellett lennie.
Nem jól vette volna ki magát, ha vállalja a viszonyt a nyilvánosság
előtt – még Saratogában sem, ahol a New York-i társaság krémje
megfordult –, ám az ilyesmit diszkréten is el lehetett intézni.
Sokakat ismert, akik így tettek.
 A kérdés csak az: Lily de Chantal mit szól hozzá?
– Ön aztán szereti a Hudson-folyót, igaz? – kérdezte a nő. –
Mikor hajózott rajta először?
– Még gyerekkoromban. Apám vitt fel, a sárgalázjárvány elől.
Azután, valamivel később, egészen a Niagara-vízesésig, az Erie-
csatorna hivatalos megnyitójára.
– Elképzelem önt kisfiúként. Milyen volt az apja? Jó ember?
– A legjobb. – Frank elmosolyodott. – Meg kívánta mutatni
nekem, milyen fenséges látványt nyújt a Niagara. Meg akarta
osztani velem az élményt. Megnyitni a szívem.
– És sikerült?
– Akkor még nem – csupán a leomló víz tömege érdekelt de az
emlék megragadt bennem.
– Most már nyitva van a szíve?
– Igen. Azt hiszem, igen.
A nő elgondolkodva bólintott.
– Akkor elmegyek önnel Saratogába, Mr. Master, csak előbb
várjunk kicsit. Azután, ha a szíve még mindig ezt súgja, kérjen meg
újra.
– Ahogy kívánja.
– Így kívánom.
Frank hirtelen elnevette magát.
– Csak eszembe jutott, milyen dühös voltam aznap. A
Niagaránál.
– Miért?
– Igazából semmiség. Csak egy indián lány miatt.
– Maradnék még néhány órát, mielőtt hazamegyek – jelezte a
nő. – Szívesen lustálkodnék egy kicsit. Nem bánja?
– Maradjon csak, ameddig tetszik.
– Köszönöm.
 Már a szálloda előterében értesült a csődületről.
– Előbb a West Side-on vonultak fel, majd az Easten – hallotta
egy vendégtől. – A sorozás ellen tiltakoznak. Az East River partján
több gyár be is zárt, hogy így támogassa őket.
– Kik ezek?
– Szakszervezeti tagok. Lázongó írek persze, de sok német
munkás is van köztük. Ha jól sejtem, körül akarják venni a
sorozóirodát.
– Erőszakosak?
– Arról még nem hallottam.
– Hm. – Master belegondolt, hogy talán haza kéne mennie.
Ugyanakkor a szakszervezeti munkásoknak semmi keresnivalójuk
nem lehetett a Gramercy Parkban, minthogy a sorozóiroda több
mint húsz háztömbbel északra esett. Úgy döntött hát, hogy előbb az
irodájába megy.
Sűrűnek és nyomasztónak érezte a levegőt, ahogy kilépett az
utcára. Újabb forró és párás júliusi nap állt előttük. Elindult lefelé a
Broadwayn, ahol csak egymérföldnyire esett a városháza.
Csendesnek tűnt a főutca. Továbbhaladt a Trinity Churchig, majd a
Wall Streeten az East River felé vette az irányt. Néhány perc alatt
elérte az elszámoló házat. Titkára szokás szerint csendesen körmölt.
Tíz perc után egy ismerős kereskedő nézett be.
– Úgy tűnik, kezd eldurvulni a helyzet az East Side-on –
jelentette. – Elvágták a távíró vezetékeit. Betörtek egy üzletbe, és
zsákmányoltak egy rakomány fejszét. Ha rajtam állna, én bizony
elhalasztanám a mai sorsolást.
Közölte a titkárával, hogy később még visszatér, de ha bármi
jelét tapasztalja a veszélynek, nyomban zárjon be. Azzal elindult a
vízparti South Streeten. A Fulton Streetnél talált egy bérkocsit, és
azon indult a Bowerynek, hogy onnét vágjon át a Gramercy Park
felé. Minden csendesnek és békésnek tűnt.
– A Harmadik sugárúton menjen – utasította a kocsist. Még
nem fűlött a foga ahhoz, hogy találkozzon a feleségével.
A Negyvenedik utcánál a kocsis visszafogta a lovakat.
A hatalmas tömeg az egész sugárutat elzárta. Néhányan táblákat
tartottak „ELÉG A SOROZÁSBÓL!” felirattal, mások
rézserpenyőket vertek, mintha gongok lennének. Úgy tűnt, csak
néhány tucatnyi rendőr vigyázza a békebíró hivatalát, ahol
nemsokára meg kellett kezdődnie a sorozásnak, bár erre ilyen
gyilkos hangulatban aligha került sor. A közelben meglátott egy
hozzá hasonló úriembert, akihez odalépett.
– Miért ilyen kevés a rendőr? – tudakolta.
– Opdyke polgármester miatt. Igazi republikánus, sejtelme sincs
semmiről. Remélem, ön nem republikánus – tette hozzá
szabadkozva a férfi.
– Nem vagyok – mosolygott Master.
– Jaj, Istenem, nézze!
A tömeg is nézte, és helyeslően felmorajlott, amint a 33-as
számú Black Joke tűzoltó osztag tagjai teljes felszerelésben
kimasíroztak az egyik mellékutcából, hogy egyenesen az épület felé
vegyék az irányt.
– Tudja, miért vannak itt? – kérdezte a férfi Mastert, aki
megrázta a fejét. – Szombaton besorozták a vezetőjüket.
– Az bizony hiba.
– Én is úgy vélem.
– Mi lesz most?
– Gondolja csak meg – felelt vidáman a másik. – A sorozási
lapok még odabent vannak az épületben. Ha elpusztítják a
nyilvántartást…
– Fel fogják gyújtani.
 – Csak ha következetesek.
A tűzoltók nem fecsérelték az időt. Perceken belül téglák és
macskakövek sorozattüze zúdult az ablakokra. Miután a rendőröket
félresöpörték, a tűzoltók bemasíroztak az épületbe, megkeresték a
sorsoláshoz használt tartályt, terpentint locsoltak mindenre, majd
lángra lobbantották az egész házat. Szakértő módon végezték a
dolgukat, a tömeg pedig helyeslőén morajlott.
Amikor a semmiből váratlanul lövés dörrent.
– Jobb, ha megyünk – sietett el a másik úriember.
Frank Master nem kapdosott. Néhány saroknyira talált egy
védett kapualjat, onnét követte az eseményeket. A tömeg mostanra
teljesen felbátorodott, felszaggatta a kockaköveket, és megsorozta a
lángoló épületet. Egy idő után egyenruhások tűntek fel.
Megindultak a sugárúton, ám amikor látta őket közeledni, Master
kis híján elborzadt.
Sebesült katonák voltak, akik még a kórházban lábadoztak, a
szerencsétlen ördögök. Minden harcra kész férfiút két héttel
korábban Gettysburgbe küldtek. Az invalidusok mégis bátran
vállalták a harcot.
A tömeg mit sem törődött a bátorságukkal vagy a sebeikkel,
csak dühödt csatakiáltással nekik rontott. Repkedtek az utcakövek
és minden egyéb, ami csak akadt. A súlyos emberhátrányban
harcoló katonák rövid úton visszaszorultak.
A tömeg immár a vért is megízlelte. Mire a lángok felcsaptak a
sorozóiroda falai között, megindult a városon át, hogy menet
közben bezúzza a házak ablakait. Frank követte a tömeget. Látott
néhány asszonyt, aki feszítővassal szaggatták fel az utcai síneket. A
Lexington sugárútnál diadalmas üvöltés hallatszott: megtalálták és
péppé verték a rendőrfőnököt. A lakók közben kiözönlöttek a
bérházakból, és tovább duzzasztották a tömeget. Egy nagyobb
csapat az Ötödik sugárút felé indult, és délnek fordult. Már épp azon
tűnődött, hogyan lesz tovább, amikor újabb kiáltás harsant:
– Fegyvert, fiúk! Szerezzünk fegyvert! – Majd egy pillanattal
később: – A fegyverraktárba!
A másik csapat is levált a tömegről, hogy átszelje a várost. A
legközelebbi arzenál a Második sugárút és a Huszonharmadik utca
kereszteződésében állt. Alig másfél tömbnyire a Gramercy Parktól.
Master elfordult, és rohanni kezdett.

*
Az ifjú Tom még sosem látta ilyen állapotban az anyját. Egy órája
kis híján elment az apja irodájába, majd mégis úgy döntött, jobb
lesz, ha itthon marad. Pokolba az apjával, hadd duzzogjon csak
magában, gondolta. Neki most az a kötelessége, hogy
megoltalmazza az édesanyját.
Hetty Master két éjjele alig aludt. Első este azt mondta Tómnak,
hogy az apjának üzleti ügyben el kellett utaznia. A másodikon
bevallotta, hogy csúnyán összekaptak.
– Holnap már nyilván hazatér – tette hozzá nyugodt hangon.
Ahogy elnézte sápadt és elkínzott arcát, Tom elismeréssel adózott a
méltósága előtt.
Ám ez a mai délelőtt még egy ilyen erős jellemet is megviselt.
Először a csődületet hallották, amint a tömeg megindult a
sugárutakon, bár a Gramercy Parkot elkerülte. Tom elment
körülnézni, így találkozott egy szomszéddal, aki akkor tért vissza a
South Streetről.
– Felmennek a városba, tiltakozni a sorozás ellen, de a South
Streeten egyelőre csendes minden. A belvárosban sincs rendbontás,
de még az Öt Ponton se. – A hír lenyugtatta a kedélyeket, Tom
pedig eldöntötte, hogy nem bajlódik az apjával.
Azóta viszont eljutott hozzájuk a sorozóirodánál történt
lázongás híre, ami újra felizgatta az anyját. Most ott állt a nagy
ablakban, s miközben meredten nézte a teret, maga elé suttogott:
– Hol lehet? Hol lehet?
– Elmegyek és megkeresem – ajánlkozott már Tom, de most
anyja könyörgött neki, hogy maradjon.
– Épp elég baj, hogy az apád odakint van.
Miután Tom úgy érezte, hogy nemsokára talán meg is kell
védelmeznie anyját, nem erőltette a kérdést.
Felment inkább az épület legmagasabb pontjára. A padlástéri
ablakból látta a sorozóirodát felemésztő lángokat, huszonöt
tömbnyire északra. Egy ideig elmerült a látványában, mielőtt lejött.
A hallban sehol sem látta az anyját. Szólogatni kezdte. Semmi
válasz. A szobalány jött elő.
– Mrs. Master elment. – Mint kiderült, anyja észrevette a
szomszédban megálló bérkocsit, kiszaladt hozzá és beült. – Azt
mondta, uraságod maradjon, és vigyázzon a házra – tette hozzá a
szobalány.
Tom felsóhajtott. Az édesanyja nyilvánvalóan elment. így akár
meg is húzhatja magát, ahogy kérte.

*
Már délre járt, mire Frank Master megérkezett a Gramercy Parkba.
Az ifjú Tom nem fogadta túl barátságosan – miután elárulta, hogy
az anyja alig néhány perce hagyta el a házat, megkérdezte apjától,
merre járt, majd amikor azt a választ kapta, hogy „dolga volt”,
haragos pillantást vetett rá. Frank számára úgy tűnt, semmi értelme
követni Hettyt a South Street-i irodához, ahová nyilvánvalóan ment
– úgyis csak elkerülnék egymást, amint visszatér. Akkor már inkább
a házban várja meg. Ha pedig a fiúk továbbra is ilyen mérges
pillantásokkal bombázza, jobban teszi, ha őt is elküldi a házból.
– Egy nagyobb tömeg a Másodikon lévő fegyverraktár felé tart,
Tom. Legjobb lenne, ha szemmel tartanád. Ne menj a közelébe,
csak figyeld, mire készül, és tudasd velem. – Körülnézett. – Addig
én bezárom a zsalugátereket.

*
A South Street folyópartján csend honolt. Hetty nem tudta biztosan,
milyen soká várakozott az elszámoló háznál, de az öreg titkárból
legalább annyit kiszedett, hogy Frank nem tűnt el. Ez is valami. A
titkár nyilvánvalóvá tette, hogy Frank azt mondta, nemsokára
visszatér, ezért a várakozás mellett döntött. Csak a kemény padon
foglalhatott helyet – mint oly sok elfoglalt üzletember, Frank sem
bátorította látogatóit arra, hogy hosszú ideig maradjanak. Ez sem
zavarta, ameddig viszontláthatta őt. ám ahogy teltek az órák,
továbbra sem látta nyomát.
Időről időre emberek jöttek, hogy ezt-azt gyorsan elintézzenek
az öreg titkárral. Ezt leszámítva nem hallott mást, csak az acélhegyű
írótoll sercegését, amint a főkönyvek papirosát szántotta. Felötlött
benne, hogy hazamegy, de riasztotta a gondolat, hogy így útközben
elkerülhetik egymást. Már lassan két órára járt, amikor egy másik
irodában dolgozó fiatal titkár dugta be fejét az ajtón.
– Kezd eldurvulni a helyzet odakint – jelentette. – Mi bezárjuk
a boltot.
– Mi történik? – kérdezte tőle.
– Attól tartok, asszonyom, hogy a felfordulás átterjedt a West
Side-ra is. Most ott hajszolják a niggereket. Nem tudom,
fellógattak-e már egyet is, de alighanem ez a szándékuk.
– Mi a fene közük van a feketéknek a sorozáshoz? –
méltatlankodott.
– Ha meglesz Lincoln akarata, a várost elárasztják a niggerek,
hogy elvegyék az írek munkáját. Legalábbis, az írek ebben a hitben
vannak. Meg hát nem is igen szívelik őket – tette hozzá további
magyarázatként.
Hetty úgy elborzadt, hogy szólni is alig bírt.
– Más is van? – kérdezte a fiatal titkártól.
– Ahogy lefelé jönnek az Ötödik sugárúton, feldúlják a házakat.
Már a polgármesternél is jártak, de őt nem találták otthon. A St.
Nicholas Hotelben hívta össze az embereit. Ott találkoznak, hogy
kitalálják, mitévők legyenek. Többet nem tudok.
– Mrs. Master vagyok – árulta el neki Hetty. – Nyilván ismeri a
férjemet.
– Hogyne, asszonyom. Kiváló úriember.
– Őt nem látta valahol?
– Nem, asszonyom, de több kereskedő és Wall Street-i bankár a
St. Nicholasba ment, kideríteni a polgármester szándékát. Meglehet,
ő is ott van.
– Ha a férjem mégis visszatérne – fordult az idős titkárhoz –,
mondja meg neki, hogy ott talál.

*
Sean O’Donnell két óráig nem hagyta el az ivót. Noha a
törzsvendégek kedvéért kinyitott, behúzva és elreteszelve hagyta a
zsalugátereket. A vendégek közül többen is kérdezték, hol van
Hudson.
– Elküldtem Coney Islandre, hogy vigyen el néhány holmit a
húgomnak – hazudott meggyőzően. – Egy-két napig odalesz. –
Mindeközben a felesége ételt csempészett le a pincébe, hogy a
fekete férfinak legyen mit ennie.
– Nem nagyon örül, hogy lent kell lennie – jelentette.
– Majd örül, ha életben marad, mire ennek vége lesz. – Nem
sokkal ezután meglátogatta Hudsont, és újra a lelkére kötötte: – Itt
maradsz, és meg sem pisszensz.
Két órakor mégis úgy döntött, átsétál a St. Nicholas Hotelbe,
hátha kideríthet valamit.

*
Rendőrsorfal húzódott a szálloda előtt, amikor Hetty odaérkezett,
bár őt átengedték. Az előtérben rengetegen zsúfolódtak össze. Mint
megtudta, a polgármester számos úriember társaságában
visszavonult az egyik lakosztályba. Történetesen maga az igazgató
is a pult mögött tartózkodott, és készséggel benézett a
polgármesterhez, hogy megkérdezze, Frank Master vele van-e.
– A férje nincs a polgármesternél – tudatta –, de majd az egyik
boy körülnéz az előcsarnokban. Bárhol lehet. – Öt perccel később a
boy fejcsóválva tért vissza. – Csak nyugodtan várja meg itt –
mosolygott az igazgató, és utasította a boyt, hogy keressen neki egy
ülőhelyet.
A nagy tömeg ellenére a fiú kerített is neki egy üres szófát a
társalgóban, melynek hatalmas ablakából láthatta, kik érkeznek a
szállodába. Hálásan foglalt helyet.
Öt perce ücsöröghetett itt, amikor egy másik hölgyvendég is a
társalgóba lépett. Elegánsan öltözött, valahogy mégis feldúltnak
tűnt. A válla felett vetett egy pillantást az ablakra, majd láthatóan
habozni kezdett, hogy maradjon-e, vagy inkább térjen vissza az
előtérbe. Láthatóan nem ismerte Hettyt, Hetty azonban annál inkább
ismerte őt. Mosolyogva állt fel.
– De Chantal kisasszony? – nyújtotta felé a kezét. – Egyszer
találkoztunk az operában. Mrs. Master vagyok.
Lily de Chantal mintha kissé sápadtnak tűnt volna.
– Ó, Mrs. Master.
– A férjemet keresem.
– A férjét? – szökött magasba az énekesnő hangja.
– Nem látta véletlenül?
Lily de Chantal bizonytalan pillantást vetett rá.
– Rengeteg ember van az előtérben – felelte rövid töprengés
után.
– Tudom.
Mintha csak hirtelen visszaemlékezne szerepének elfeledett
mondatára, Lily de Chantal összeszedni látszott magát.
– Ne haragudjon, Mrs. Master, ha kissé szétszórtnak tűnök.
Azért jöttem ide, hogy menedékre leljek. Épp az imént tudatták
velem, hogy nem ajánlatos kimennem.
Hetty elnézett az ablak felé, majd vissza Lily de Chantalra.
– Már azt se tudom, mi folyik itt – mormolta maga elé.
Mintha csak a végszóra várt volna, Sean O’Donnell toppant a
helyiségbe.

*
Miután beszélt az előtérben összegyűlt emberekkel, Sean alig
néhány perc alatt kiderített mindent, amit kellett. A polgármester
taktikája, hogy kisebb rendőri egységeket küld az egyes
gócpontokra, csúfos kudarcot vallott – minden esetben szétkergették
őket. Az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy egyre több támadást
intéznek a feketék ellen, ezért nagyon is jól tette, hogy elrejtette
Hudsont. Már csak körül akart nézni, hátha találkozik valaki
érdekessel, mielőtt hazasietett.
Az alapján, amit Frank Masterről és Lily de Chantalról tudott,
mindenre számított volna, csak arra nem, hogy Lilyt és Hettyt
egymás társaságában találja. Ez meg mit jelenthetett?
– Mrs. Master – hajolt meg előzékenyen. – Mi hozta önt ide egy
ilyen tragikus napon? – Meghajtotta a fejét Lily felé is.
– Elmentem a férjem irodájába, Mr. O’Donnell, de nem
találtam ott. Azt mondták, talán idejött, hogy kiderítse, mik a
polgármester szándékai a lázongást illetően.
Sean vetett egy pillantást Lilyre és látta arcán a végtelen
megkönnyebbülést, mielőtt komolyan bólintott.
– Magam is pontosan ezért jöttem. Akárhol legyen a férje, Mr.
Master, most az lenne a legbölcsebb, ha hazatérne, ám semmi szín
alatt ne induljon el gyalogosan. Ön se, se Chantal kisasszony.
Beszélek az igazgatóval, és szerzek önnek egy kocsit, Mrs. Master,
de ez időbe telhet. A legtöbb bérkocsis távol tartja magát a bajtól. –
Nem tudván ellenállni a kísértésnek, még hozzátette: – Biztos
vagyok benne, hogy de Chantal kisasszony örömmel itt marad
önnel, amíg kerítek egy kocsit.

*
Az öreg titkár Master irodájában megelégelte a dolgot. Gondolnia
kellett a családjára, és ha Mr. Master eddig nem tért vissza, ma már
aligha teszi meg. Már csak azt nem tudta, mihez kezdjen Master
feleségének üzenetével. Szegezze az ajtóra? Az rosszul venné ki
magát, ártana a cég jó hírének. Nem, majd üzenetet ír, és az asztalán
hagyja. Masternek van kulcsa. Ha mégis visszajön, legfeljebb
használja.

*
Fél háromra Frank Master kezdett határozottan bosszús lenni. A
Második sugárút sarkán jókora tömeg vette körül a fegyverraktár
épületét, ám ugyanilyen tekintélyes számú védő rekedt odabent,
méghozzá állig felfegyverezve. Időről időre kövek reppentek az
ablakok felé, s bár mind ez idáig a tömeg nem próbálta meg
lerohanni az épületet, egyik utcát a másik után szállta meg. Körben
mindenfelé.
Hol a pokolban lehet ilyenkor Hetty? Csapdába esett a South
Streeten? Netán gyalogosan próbál hazavergődni? Megtámadták?
Megsérült? Ha csak sejtené, melyik útvonalat használja, legalább
utána mehetne. Magának is alig akarta beismerni, de rettenetes
bűntudat gyötörte. Bár ne hetyegett volna Lilyvel. Bár maradt volna
itt, hogy vigyázzon rá. Milyen rémült lehet – nem is beszélve arról,
mekkora veszélyben forog. Feleségének halálra vált arca úgy
kísértette, akár egy lidércnyomás. Szinte látta maga előtt, ahogyan a
lázongok üldözik, leterítik, vagy még rosszabb.
Az egész az ő hibája. Egyedül az övé.
– Apa. – Tomot hallotta. – Ki kell állnunk a kocsival. Meg kell
keresnünk anyát.
– Igen, én is erre gondoltam. Megtennéd, fiam? Amíg elmegyek
a városba, vigyáznál helyettem a házra?
– Nem, apa. Jobb lesz, ha én megyek. Ha visszatér, és nem talál
itt, nem biztos, hogy meg tudom állítani.
– Ez képtelenség, Tom. Nekem kell mennem.
– Addig nem lesz nyugta, apa, amíg viszont nem lát. Én
mondom, csak azzal törődik, hogy te biztonságban légy.

*
A hotel igazgatója valamivel fél négy után kereste meg Hettyt,
aki Sean O’Donnell távozása óta többször is érdeklődött a
recepción, ám mindeddig eredmény nélkül.
– Ön az első a sorban – biztosították –, de nem találunk egy
bérkocsit se, amelyik elvinné. – Lily de Chantalnak kétszer is vissza
kellett tartania, amikor gyalog akart útnak indulni.
– Ne az én kezemhez tapadjon a vére – kiáltott fel Lily második
alkalommal, bár hogy de Chantal kisasszony miért aggódott ennyire
a biztonsága miatt, Hetty el sem tudta képzelni.
– Mrs. Master – hallotta most a szálloda igazgatóját –, az egyik
hölgy arrafelé megy a hintájával, és hajlandó elvinni önt. –
Láthatóan zavarban volt. – Azt kell mondanom, hogy nem ígérkezik
más lehetőség.
– Értem. Az illető hölgy?
– A neve Madame Restell.

*
New York leggonoszabb teremtése kényelmesen hátradőlt hintája
plüss ülésén, úgy méregette útitársát. A telt keblű és markáns arcú
asszony tekintete valamiért ragadozó madarat juttatott Hetty eszébe.
Ő hát Madame Restell, az angyalcsináló. Tudta róla, kicsoda, s
bár még sosem látta ilyen közelségből, erre nem is vágyott. Ha
Madame Restell gyanította is ezt – ahogy bizonyosan –,
szemlátomást magasról tett rá.
 – Nos, megtudtam, amit akartam – jegyezte meg. – A
polgármester egy pojáca. – Megvetően felhorkant. – Csaknem olyan
ostoba, mint Lincoln.
– Sajnálattal hallom, hogy ostobának tartja az elnökünket –
jegyezte meg Hetty mereven. Ugyan elfogadta a felkínált fuvart, de
azt nem engedte, hogy Madame Restell megfélemlítse.
– Épp elég bajt okozott nekünk.
– Úgy veszem ki a szavaiból, hogy ön nem republikánus –
bólintott kimérten Hetty.
– Azt mondják, mindenki szabadon azt tehet, ami jól esik neki.
Ezzel egyet is értek. Aki viszont elkezd papolni, az felőlem elmehet
a pokolba.
– Nos, minden azon múlik, mit ért szabadság alatt.
– Segítek a nőknek, hogy szabadok legyenek. Ne kelljen
megszülniük egy nem kívánt gyermeket.
– Megszakítja a terhességüket.
– Nem éppen úgy, mint hiszi. Legalábbis nem gyakran.
Legtöbbször kapnak egy port, amitől elmúlik.
Nyilvánvaló lett, hogy Madame Restell nem csupán azt teszi,
amit akar, de ezzel előszeretettel henceg is.
– Franciaországban talán más mértékkel mérnek, madame… –
kezdte Hetty udvarias, ám határozott hangon.
A másik harsány nevetéssel szakította félbe szavait.
– Azt hiszi, francia vagyok, csak mert Madame Restellnek
hívatom magam?
– Úgy gondoltam.
– Angol vagyok, kedvesem, amit büszkén vállalok.
Gloucesterben születtem. A jó öreg Gloucesterben. Szegények
voltunk, mint a templom egere, most viszont van egy palotám az
Ötödiken. S továbbra is ostobának tartom Lincolnt.
 – Értem. – Hetty annyiban hagyta a dolgot. Elhaladtak a Grace
Church mellett.
– Ismeri Lincoln feleségét? – kérdezte váratlanul a
magzatelhajtó.
– Még nem részesültem a szerencsében.
– Életemben nem láttam nőt olyan lázasan vásárolgatni.
Egyszer a saját szememmel figyeltem meg. Amint beszabadul New
Yorkba, mintha megtébolyodna, pedig ez gyakran előfordul. Nem
csoda, ha már a Kongresszusban is panaszkodnak miatta.
– Mrs. Lincolnnak be kell rendeznie a Fehér Házat – vette
védelmébe az elnök feleségét Hetty.
– Na persze.
– Nos – szedte össze minden méltóságát Hetty –, én is úgy
vélem, hogy az embereknek szabadon kell élniük. Úgy vélem, a
szabadság minden embernek Isten adta joga, fajtól és bőrszíntől
függetlenül. És úgy vélem, hogy Mr. Lincolnnak ebben nagyon is
igaza van.
– Még szép, hogy igaza van, kedvesem. Legyen is. Nekem
semmi bajom a feketékkel. Semmivel sem rosszabbak magánál
vagy nálam, az egyszer biztos. Csak ne kéne olyan sok embernek
meghalnia emiatt.
Mostanra elérték a Union Sqaure-t. Már készültek jobbra
kanyarodni a Tizennegyedikre, amikor a kocsis lelassított, majd
ostornyelével megkocogtatta az ablakot. Az utcában, az Irving Place
elején, legalább százfős tömeg zárta el az utat.
– Forduljon meg – csattant fel Madame Restell.
Elővigyázatosan megkerülték a Union Square-t, hogy próbát
tegyenek a Negyedik sugárúton. Fenyegető tömeget találtak minden
utcában. Ahogy egy vonalba kerültek a Gramercy Park felső
végével, a tömeg sűrűbbé vált, s immár a nagyobb csőcseléket is
látták, amint ostrom alá vette a fegyverraktárt. E pillanatban is
macskakövek záporoztak a házra, majd valaki meggyújtott
kátrányos hordót hajított be az egyik ablakon. A tömeg diadalmas
üvöltésben tört ki.
– Ez nem jó – döntötte el Madame Restell. – Menjünk az
Ötödiken – szólt előre a kocsisnak.
– Ki kell szállnom – kiáltott fel Hetty. – Itt az otthonom.
– Ne legyen ön is ostoba, szívem – csóválta a fejét Madame
Restell. – Ezeken nem jut át.
Hetty legszívesebben leugrott volna, de ő sem tagadhatta
Madame Restell szavainak igazát.
– Jobb lesz, ha eljön hozzám – ajánlotta fel Madame Restell. –
Van egy inasom, aki átverekszi magát bármilyen tömegen. Igazi kis
Öt Pontból való csatornapatkány. Majd ő elmegy a férjéhez, hogy
tudassa, hol van.
Logikus tervnek tűnt, Hettynek mégsem tetszett. Előttük
megnyílt a sugárút, mire a kocsis csettintett ostorával. Átsuhantak á
Madison Square-en. A hőségben és a lovak patái nyomán
felverődött porban elmosódott a házak homokkő homlokzata.
Rosszullét fogta el, mintha akarata ellenére ragadná magával e
különös, lüktetően forró porförgeteg. Máris a Harmincadik
környékén jártak. Jobbról üres telket látott faiskolával. A balján
hirtelen téglából épült templomtorony szökött a magasba.
Azután meglátta a víztározó roppant erődre emlékeztető
tömbjét. A helyet, ahol Frank megkérte a kezét. A hőségben és
porban is zordan őrködött, akár piramis a sivatagban. Házasságának
biztos alapzata. Hagyta, hogy ezt is maguk mögött tudják. Biztosan
elment az esze, gondolta.
Elmaradt a Negyvenkettedik utca is.
– Állj! – Feltépte az ablakot, úgy kiáltott ki a kocsisnak. –
Azonnal álljon meg.
A hintó lassított.
– Mit művel? – méltatlankodott Madame Restell. – Tovább –
rivallt rá a kocsisra, de már elkésett. Hetty kinyitotta az ajtót, s
mielőtt még a kocsi megállapodott volna, kibucskázott az út porába.
– Buta tehén! – förmedt rá Madame Restell az ablakon keresztül,
míg ott térdepelt a Negyven-harmadik utca porában. – Azonnal
szálljon vissza!
Hettyt már ez sem érdekelte.
– Köszönöm a fuvart – kiáltotta, azzal visszaindult az Ötödiken.
Szerzett néhány horzsolást, de máris jobban érezte magát. Legalább
tett valamit.
Ahogy a hintó továbbindult az Ötödiken, egy pillanatra azért
megtorpant, hogy eligazítsa magán az öltözékét. A hőség és pára
minden mást elfojtott. Körülnézett. A szemközti sarkon tekintélyes
épület állt. Amikor meglátta, még el is mosolyodott.
Ha a víztározó a technikai fejlettségről árulkodott, úgy a
szemközti fekete árvaház arra emlékeztette, hogy az erkölcsi
értékek még az ilyen kaotikus időkben sem merülhetnek feledésbe,
amíg a város jómódú lakói – a hozzá hasonlók – megfizetik az
árvák ellátását, s nem csupán a látszat kedvéért. Kétszázharminchét
fekete gyermeknek adnak fedelet, ruhát, ellátást – és igen, tudást –
abban az Ötödik sugárúti épületben. Kétszázharminchét fekete
gyermeknek adnak esélyt egy jobb életre.
Ha Madame Restell, a férje vagy bárki más tudni akarja, miért
harcol Lincoln, gondolta, jöjjön csak el az Ötödik sugárúti
árvaházba, és nézze meg az ottani gyermekeket.

*
Nem látta a csődületet, csak amikor már utolérte. A mellékutcák
felől özönlött ki a széles sugárútra – férfiak és nők vegyesen, a
kezükben téglákkal, furkókkal, késekkel és minden egyébbel, amit
útközben szedtek össze. Ahogy szétáradtak a sugárúton, már
látszott, hogy százával hemzsegnek.
Nem álltak meg, hogy bezúzzák az ablakokat, de még csak fel
sem néztek. Egyetlen cél lebegett a szemük előtt. Az árvaházat
vették célba.
Ahogy közelebb értek, érces kiáltás harsant:
– Halál a nigger fattyakra! – A tömegből hatalmas üvöltés
szakadt fel.
Hetty, aki abban a pillanatban még a férjéről is elfeledkezett,
elborzadva nézte őket. Nem fordíthatott csak úgy hátat. Tennie
kellett valamit.

*
Frank Master a fia mellett állt az étkezőben, a Niagara-vízesést
ábrázoló nagy festmény előtt. Azután elfordult, és az ablakhoz
lépett, hogy kikémleljen.
– Nem tudom, mit tegyek – sóhajtott fel.
Igazság szerint teljesen magánkívül volt. Addig kárhoztatta
magát, amíg már belefáradt, és úgy érezte, egy pillanatig sem képes
tovább elviselni ezt a tehetetlenséget. Csinálnia kell valamit,
verekednie valakivel, vagy bármi mást.
Tom oly sokáig elmaradt, amíg már azt hitte, vele is történt
valami. Amikor végül megjött, magyarázatot adott a késedelemre.
– Az irodát bezárva találtam, amikor odaértem. A hely teljesen
elhagyatott. Hazafelé keresztül-kasul bejártam az összes utcát, ezért
tartott ilyen sokáig, de sehol sem láttam. Nyoma veszett.
 Tom alig néhány perce jöhetett meg, amikor a fegyvertár
irányából felhangzó kiáltozásra Frank végül kiment az utcára. A
tömeg csak rászánta magát a rohamra. Az épület tüzet fogott – látta,
ahogyan többen is megjelentek az emeled ablakokban és a háztetőn.
Lentről úgy tűnt, csúnyán megégtek. Nem mintha bármit is tehetett
volna értük. Elviselni alig lehetett a házból sugárzó forróságot,
amint egyesítette erejét a fullasztó hőséggel. Sietve hazatért.
Az arzenál elleni roham egy eredménnyel biztosan járt:
odavonzotta a környéken tartózkodó bajkeverőket, így a Gramercy
Park átmenetileg felszabadult. Óvakodva fel is nyitotta az étkező
egyik zsalugáterét. A fegyvertárból felcsapó lángok szikraesőt
hánytak az égre.
Hirtelen egy fiú szaladt a ház bejáratához, hogy öklével verni
kezdje az ajtót. A szobalány futva jött, hogy megkérdezze tőle, mit
tegyen. Azt felelte, ki ne nyissa.
– Nyilván csapda. – Egy sötét alak téglával vagy fáklyával a
kezében csak arra vár, hogy elhajíthassa fegyverét, amint megnyílik
az ajtó. Összezárta a redőnyt és visszatért a hallba.
– S ha a mama üzen? – tette fel a kérdést Tom.
– Nekem is eszembe jutott. – Jelzett Tomnak, hogy maradjon
mögötte, mielőtt az ajtóhoz lépett. Menet közben felkapta a
sétabotját, hogy furkósbot gyanánt a feje fölé emelje, amint elhúzza
a reteszt és résnyire kinyitja az ajtót. – Igen?
– Maga Mr. Master?
– És ha én vagyok?
– Az asszonya az Ötödiken van az árvaháznál, nyakig a
lekvárban.
– Ki vagy?
– Billie, uram. Madame Restellnek dolgozom. Magához vett. A
hintájában van a Lexingtonon. Azt mondja, annál közelebb nem
megy. Jobb lesz, ha siet, uram.
El nem tudta képzelni, mi köze lehet a hírhedett Madame
Restellnek Hettyhez. Akárhogy is, nem késlekedett.
– Vigyázz a házra, Tom. – Egyik kezével megmarkolta a botot,
a másikkal meg a fiú karját, hogy hagyja magát elvezetni a
Lexington sugárútra. – Ha hazudsz – sziszegte neki útközben –, a
csontodat is összetöröm.

*
Hetty mit sem tudott a tömeg természetéről. Nem tudta, hogy adott
pillanatban és adott hangulatban bármire rávehető, vagy éppen
teljesen önálló életre kel.
A tömeg végezni akart a gyermekekkel, csak mert feketének
születtek, és fel akarta égetni az épületet, csak mert az
abolicionisták fellegvárának tartotta. A jómódú fehér
protestánsokénak, akik a biztos halálba küldték jó katolikus fiaikat,
csak hogy a négymillió felszabadított rabszolga északra jöjjön, és a
munkájukat is elvegye. Merthogy a tömeget jórészt ír katolikusok
alkották. Nem teljesen, de jórészt.
A tömeg ezenfelül ki akarta fosztani az épületet, csak mert a
fekete gyerekek kaptak ételt, ágyat, takarót, de még lepedőt is,
amivel a szűkös nyomortanyákon élők nem rendelkeztek.
Kövekkel dobálták az épületet, most pedig a férfiak
előrerontottak, hogy betörjék az ajtót.
Hetty eközben próbált átfurakodni a tömegen.
– Hagyják abba – kiáltozta. – Ezek még csak gyerekek. Hogy
tehetik?
A tömeg nem hallgatott rá. Küszködve jutott előrébb, de az
emberek túlságosan összepréselődtek. Végül egy nagydarab, vörös
hajú ír mellett találta magát, aki haragjában ugyanúgy
torkaszakadtából üvöltött, mint a többi. Ezzel sem törődött. Öklével
püfölni kezdte a hátát.
– Engedjen át!
A férfi végül megfordult, hogy végigmérje.
– Mondja meg nekik, hogy hagyják abba – rivallt rá. – Hagyná,
hogy ártatlan gyermekeket mészároljanak le? Hát keresztény maga?
– A férfi meredten nézte kék szemével, ahogyan egy kelta óriás
méregetné a vacsoráját. Tegye csak, ha ehhez van kedve. – Hogy
mondaná meg a papjának, hogy ártatlan gyermekeket ölt? – hívta ki
maga ellen. – Nincs magában emberség? Engedjen át, majd én
megmondom nekik, hogy fejezzék be.
Az ír óriás ekkor lenyúlt érte, és roppant karjába kapta, míg ő
arra gondolt, hogy itt és így fog meghalni.
Ám legnagyobb elképedésére a férfi utat tört vele a tömeg első
soraiban. S néhány pillanat múltán ott állt a nyílt téren.
Előtte az árvaházzal, mögötte – ahogy az óriás letette és
elfordult – a csőcselékkel.
A tömeg rettenetes látványt nyújtott. Haragja lüktető
sárkánytűzként sugárzott felé. Meredten bámult és sivalkodott,
köveket hajított és lobot vetett az árvaházra. Most, miután elébe állt,
hogyan beszéljen ezzel a tűzokádó szörnyeteggel? Meghallja
egyáltalán?
Ekkor hirtelen tekintetek fordultak felé, és karok szegeződtek
neki. Valami történt a háta mögött. Arrafelé fordult.
Valamivel odébb megnyílt az árvaház oldalsó bejárata. Egy
asszony dugta ki a fejét. Hetty ráismert. Az árvaház felügyelőnője.
Az asszony elborzadva nézett ki az utcára, de úgy tűnt, már
eldöntötte, hogy nincs más lehetőség, mert egy kis fekete gyermek
bukkant fel mellette, azután még egy, majd újabb. Az árvaház lakói
sorjáztak ki. Hetty elképedve látta, ahogy engedelmesen sorba
állnak.
Szentséges Isten, mintha csak a templomba indultak volna!
Valamivel később megjelent az árvaház igazgatója is – ő terelte ki a
gyermekeket az utcára. Nem maradt senki, hogy intézkedjen, csak a
felügyelőnő és az igazgató. A gyerekek pedig csak sorjáztak, ahogy
az igazgató sürgette, és a felügyelőnő takaros oszlopba rendezgette
őket.
Kiterelték mind a kétszázharminchét gyermeket, egyenest az
oroszlán torkába, mert nem tehettek mást. Nem estek pánikba. A
gyermekek érdekében halálos nyugalmat erőltettek magukra, a
gyerekek pedig engedelmesen ki is vonultak. Az igazgató háttal
fordította őket a tömegnek, hogy ne is lássák.
Ami nem tetszett a tömegnek. A legkevésbé sem.
Mint valami gonosz varázslat folytán, társaik tekintetéből még
azok is értesültek a gyerekek jelenlétéről, akik másként nem látták
őket.
Egyszeriben az egész tömeg rázkódni kezdett a dühtől, amiért
prédája menekülni próbál. Az első sorok máris araszolni kezdtek
előre, lassan, akár a kígyó, mely villás nyelvét nyújtogatja áldozata
felé. Akkor valaki újra elkurjantotta magát:
– Halál a nigger kölkökre! – A csatakiáltás szájról szájra járt.
A gyerekek hallották ezt, és összerezzentek.
Hetty most eszmélt csak rá, hogy egyedül ő és az ír óriás áll a
tömeg és a gyerekek között.
Furcsamód azt is megértette, hogy a tömeg nem igazán látja őt.
Talán a látómezejébe esett, mégis a gyerekekre fókuszált, akik
mostanra szinte mind előjöttek. Gyors pillantást vetett feléjük. A
felügyelőnő rájuk szólt, hogy induljanak el. Fürgén, de ne túl
gyorsan. A tömeg is látta ezt. Éles női hang szelte ketté a levegőt:
– Meglógnak a niggerek! – Hetty érezte, hogy a hangadók
bármelyik pillanatban kitörhetnek a tömegből, és elrohanhatnak
mellette.
– Elég! – sikoltott fel. – Ártatlan gyermekeket ölnének? –
Felemelte és szélesre tárta a karját, mintha ezzel megállíthatná őket.
– Ezek még csak gyerekek.
A tömeg most már látta, és meredten nézte. Pontosan annak
látta, aki volt: tehetős republikánus protestánsnak – az ellenségének.
Az ír óriás kitartóan hallgatott mellette, amíg már az is átsuhant a
fején, hogy talán ezért hozta őt ide: élőáldozatként a tömegnek.
A tömeg egyelőre még ingadozott. Azután a nő éles hangja újra
felharsant:
– Ezek csak nigger porontyok, hölgyem. Nem számítanak.
Helyeslő morgás hallatszott. A tömeg közelebb araszolt.
– Ezt nem tehetik! Nem tehetik! – kiáltozta Hetty
kétségbeesetten.
S ekkor, legnagyobb meglepetésére, az ír óriás is elbődült
mellette:
– Mit képzeltek? Nincs bennetek emberség? Hát nincs senkiben
egy csepp emberség?
Hetty mit sem tudott a tömeg természetéről. Gyűlölhette őt
bármenynyire, egyetlen okból mégis habozott rátámadni: úrhölgy
volt. Az óriás ugyanakkor hozzá tartozott. A sajátja, aki árulóvá
vált, amikor az ellenség pártját fogta. Dühödt sikollyal két asszony
is rárontott, nyomában szorosan a férfiakkal. Ha a gyermekeket nem
kaphatták meg, hát megkapják őt. A könnyebbik prédát.
A termete sem segített rajta – az óriási is elvész a tömegben.
Semmi idő alatt ledöntötték a lábáról.
Hetty még sosem látta, ahogyan a csőcselék lerohan valakit.
Nem ismerte a tömeg erőszakosságát és erejét. A férfi arcával
kezdték, ököllel ütötték, és nehéz csizmákkal rugdalták. Látta vérét,
és hallotta csontjai roppanását, azután már félre is söpörték az útból.
A férfi egész teste eltűnt támadói alatt, akik minden erejüket és
indulatukat latba vetve taposták, egyre tovább és tovább.
Mire végeztek, az ír óriásból alig maradt valami.
A tömeg ezután betört az árvaházba. Mindenkinek akadt elég
zsákmány. Élelem, takarók, ágyak – mindent lecsupaszítottak. A
gyerekeknek azonban, Istennek legyen hála, sikerült időben
távozniuk a helyszínről.
Lassan Hetty is felkelt, hogy lenézzen a széttaposott
hústömegre, mely valaha roppant erejű férfiú volt, azután
levonszolta magát az Ötödik sugárútra. Ott, miközben még azt se
tudta, mi történik vele, hirtelen két erős kar ölelte körül, mielőtt
meglátta a férje arcát. Rajta csüngött, ahogyan botladozva haladtak
tovább a tározóig, majd keletnek egészen a Negyvenedikig. A
következő sugárútnál azután beemelték egy ott várakozó hintóba.
– Hála az égnek, hogy eljöttél – suttogta. – Egész nap
kerestelek.
– Én is kerestelek.
– Ne hagyj el többé, Frank. Kérlek, ne hagyj el.
– Soha – felelt a férfi könnyes szemmel. – Soha, amíg élek.

Ahogy Sean O’Donnell kora este körülnézett az ivóban, tudta, hogy

jól tette, amikor lezavarta Hudsont a pincébe. A West Side-on
mindenfelé rátámadtak a feketékre: házaikat felégették, őket
magukat összeverték. Lincselésekről beszéltek. A St. Nicholas
Hotelben a katonaság is csatlakozott a polgármesterhez, miután
csapatokat vontak össze a városban. Lincoln elnöknek
megsürgönyözték: ha már a konföderációs erők visszavonultak
Gettysburgnél, nélkülözhetne néhány ezredet, mielőtt egész New
York lángba borul. Úriemberek egy csoportja muskétákkal
fegyverkezett fel, és kivonult a Gramercy Park védelmére, amit
Sean örömmel hallott. Mindeközben fegyverropogás hallatszott az
Öt Pont felől.
– Már nem tart soká – figyelmeztette a családját. – Lassan mi
következünk.
Negyedórával később egy lelógó harcsabajszú, kalandor
küllemű férfi toppant lendületes léptekkel az ivóba. Sean
elmosolyodott.
– Mr. Jerome. Mit adhatok?
Kedvelte Leonard Jerome-ot. A rettenthetetlen pénzember
ugyan nem az Öt Ponton született, mégis rendelkezett egy utcai
harcos merészségével és ösztönével. Jobbára olyanok társaságában
látták, mint August Belmont és William K. Venderbilt, ám Jerome
ugyanúgy szerette az újságokat, és az újságírók is őt. Azt beszélték,
sok pénzt fektetett a sajtóba. Hébe-hóba az ivóba is benézett.
Sean egyszer megkérdezte tőle, hová való a családja.
– Az apámat Isaac Jerome-nak hívták, ezért Belmont szerint
csakis zsidó lehetek. – Jerome elnevette magát. – Persze, azt sem
szabad elfeledni, hogy Belmontot is Schoenbergnek hívták, mielőtt
nevet változtatott, de hát az igazság kevéssé érdekes. A Jerome-ok
francia protestánsok voltak. Hugenották, akik az 1700-as években
jöttek ide. Vidéki farmerek és jegyzők azóta is. – Elvigyorodott. – A
feleségem családja esküszik rá, hogy irokéz vér is folyik az
ereikben.
– Ön elhiszi?
– Egy férfi mindig higgyen a feleségének, uram.
 Sean mostani kérdésére így válaszolt:
– Whiskyt, Mr. O’Donnell? Egy jó nagy adagot? Mozgalmas
éjszaka áll előttünk.
– Kalamajkára számít?
– Azt várom, mikor gyújtják fel a házamat. Eddig még nem
történt meg, de errefelé tartanak. Már javában úton vannak,
úgyhogy jobban teszi, ha eldugja előlük a niggerjét.
– Már megtettem. Gondolja, hogy az ivót is útba ejtik?
– Talán nem, de fáj a foguk az abolicionista lapokra, a Timesra
és hasonlókra. – Felhajtotta whiskyjét, mielőtt szélesen
elvigyorodott. – Kívánjon jó szerencsét, Mr. O’Donnell. Mégiscsak
a sajtószabadság védelmére indulok.
– Aztán milyen eszközzel védi meg? – kérdezte Sean, amint
Jerome nyújtott léptekkel kifelé indult.
A férfi visszafordult felé.
– Jóféle Gatling puskával. – Azzal távozott.
Egy Gatlinggal. Isten tudja csak, honnét szerezte. A nemrég
szabadalmaztatott ismétlőfegyvert talán még a hadseregben sem
rendszeresítették, de a sebesen pörgő puskacsövek folyamatosan
köpdösték a golyókat, hogy meghunyászkodásra bírjanak bármilyen
csőcseléket. Akinek van esze, nem haragítja magára Jerome-ot,
gondolta Sean. Ő aztán nem retten meg egy kis utcai harctól.
Újból ellenőrizte a zsalugátereket, de az ivót még most sem
zárta be. Ha a lázongok megszomjaznak és nem szolgálja ki őket…
na, akkor dühödnek csak fel igazán.
Hálát adott az égnek, hogy Mary biztonságban van Coney
Islanden.

*
A hétfő jól indult Mary számára. Amikor lejött reggelizni, azt
találta, hogy Gretchen már az asztalnál ül, és egy másik édesanyával
társalog. Amint helyet foglalt közöttük, Gretchen épp megjegyezte,
hogy az asszony fia igencsak hasonlít a saját gyermekére, amiből
aztán lendületes beszélgetés kerekedett magáról az anyaságról. A
hölgy Maryt is megkérdezte, van-e gyermeke, mire így felelt:
– Előbb férjhez kéne mennem.
– Az már igaz – nevetett a hölgy.
Theodore ezután jelent meg.
Fürödtek aznap délelőtt. Mary ezúttal a kötélbe kapaszkodva
elmerészkedett odáig, ahol a víz már a mellkasáig ért, azután szinte
egészen a határolóig kiúszott. Amint ezt tette, Theodore elsiklott
mellette, majd a kötél alatt átúszva lendületes karcsapásokkal
nekivágott a nyílt tengernek. Meglehetős ideig odakint maradt.
Mary és Gretchen már a parton ücsörgött, amikor visszatért, és
csepegve kiemelkedett a vízből.
– Rendkívül üdítő – kiáltott fel önfeledten, azzal nekilátott,
hogy megtörölközzön.
Az ebédnél Theodore megkérdezte, fog-e ma is rajzolni, mire
azt felelte, hogy talán igen. Így az ebédet követően fel is ment a
vázlattömbjéért. Mire lejött, Gretchen és Theodore már
beszélgetésbe merültek, ezért Gretchen arra biztatta:
– Menj csak, Mary, majd mi is jövünk.
Csak rövidke utat tett meg a homokon, amikor a táskájába
nyúlva ráeszmélt, hogy a ceruzákat a szobájában felejtette, ezért
vissza kell mennie. A fogadóba érkezvén nem látta Gretchent és
Theodore-t, ezért feltételezte, hogy Gretchen felmehetett a
szobájukba, a szobát azonban üresen találta, ezért csak fogta a
ceruzáit, és újra lement.
 Épp csak nekivágott az ösvénynek, amikor meglátta őket.
Valamivel távolabb, a fogadó fehér léckerítésének végében, egy
árnyas kis fa alatt álltak. Nem vették észre, oly mélyen belemerültek
a társalgásba. Bár nem hallhatta őket, nyomba látta rajtuk, hogy
civódnak. Gretchen máskor nyugodt arca eltorzult az indulattól.
Még soha nem látta őt ilyennek. Theodore is bosszúsnak és
türelmetlennek tűnt.
Nem tehetett mást, elsietett, és úgy tett, mint aki semmit sem
látott.
Barátai veszekedése nem kívánt módon megzavarta az idillt,
mintha csak sötét felhő jelent volna meg a másként tündöklő égen.
Már csak ezért is megszaporázta a lépteit, hogy minél távolabb
kerüljön a két Kellertől. Nem akarta, hogy bármi elrontsa a napját.
Mire jó egymérföldnyit gyalogolt, s nem találkozott mással, csak az
óceán és a meleg homok töretlen vonalával, sikerült visszatalálnia
lelki nyugalmához. Felismerte, hogy közel jár ahhoz a helyhez, ahol
előző nap rajzolgatott, s miután átkelt a kis dűnén, forgatni kezdte a
fejét, hátra újra felbukkan a szarvas. Egyelőre sehol sem látta.
Valamivel odébb észrevett viszont egy kis fakunyhót, melyet
láthatóan a sorsára hagytak: teteje bedőlt, a támaszként egykor
szolgáló oszlopok csorbán meredeztek az égre. A közeli fákkal
együtt különös, szinte kísérteties kompozíciót alkotott, amit nem
tűnt nehéznek megörökíteni, ezért neki is látott. Egy idő után,
amikor legnagyobb megelégedésére sikerült felvázolnia a jelenet
egy részét, letette a tömböt, és felállt kinyújtóztatni a lábát. Átkelt a
kis dűnén, és elnézett visszafelé a parton, hátha látja közeledni
Gretchent, de a föveny teljesen elhagyatottnak tűnt.
Miután visszatért a vázlattömbjéhez, egy ideig még rajzolgatott,
azután levette szalmakalapját, és egy pillanatra ledőlt, hogy élvezze
a napsütést. Ahogy arcára és csupasz karjaira hullt, a fény
bizsergetően jó érzéssel töltötte el. Nesz is alig hallatszott,
leszámítva a hullámok távoli, tompa morajlását. Minden olyan
békésnek tűnt, mintha egy másik világba csöppent volna – egy
időtlen helyre, mely érintőleges kapcsolatban sem áll az általa
ismert nagyvárossal. Talán, ábrándozott el, ha elég soká itt maradna,
ő is egészen másvalaki lenne. Néhány percig csak feküdt, és csak
itta magába a lüktető napsugarakat. A gyíkok érezhetik magukat
így, gondolta, amikor kifekszenek a forró kövekre.
Amikor meghallotta a fű susogását, csak alig emelte fel a fejét.
Már épp készült köszönteni Gretchent, amikor egészen másvalakit
látott meg.
– Á – szólt Theodore. – Gondoltam, hogy itt talállak.
– Hol van Gretchen? – tudakolta tőle.
– A fogadóban. Lepihent kicsit.
– Ó!
– Nem bánod, ha leülök?
Nem válaszolt, de a férfi így is leült. Felvette a vázlattömbjét,
és tanulmányozta a rajzát.
– Még nincs kész…
– Ígéretesnek tűnik – jegyezte meg a férfi, miután vetett egy
pillantást a romos faházra. Letette a rajztömböt a másik oldalára,
ahol ő nem érhette el, majd teljes hosszában elnyúlt a földön. Kicsit
zavarban érezte magát, így félig felülve, és azon tűnődött, hogy
talán visszavehetné a szalmakalapját.
– Feküdj csak vissza nyugodtan – hallotta a férfit. – A napfény
jót tesz. Mértékkel, persze. Amikor így fekszem a napon –
nyújtóztatta ki tagjait –, úgy érzem, mintha gyík lennék.
Mary elnevette magát.
– Én is épp erre gondoltam, mielőtt jöttél.
– Látod? A nagy elmék egy rugóra járnak. Vagy a nagy gyíkok?
 Hátradőlt. Egy férfi mellett feküdt, de itt senki sem láthatta.
Így amikor a férfi elfordult, és gyengéden megcsókolta, nem
tiltakozott, amikor pedig azt mondta: „Annyira gyönyörű vagy,
Mary” – annak is érezte magát.
A férfi idővel kezdte úgy csókolni, mint még senki más előtte:
felfedezte az ajkait és a nyelvét – ebből tudta, hogy ez csakis
olyasvalaminek lehet a kezdete, amit nem szabadna megtenniük.
Mégis átengedte magát, s ahogy viszonozta a csókot, a szíve mind
hevesebben és hevesebben vert.
– S ha meglát valaki? – zihálta.
– Mérföldeken belül nincs egy lélek sem – felelte a férfi.
Azután a csókjai még szenvedélyesebbé váltak, ujjai felfedezőútra
indultak, ő pedig olyan izgatottá vált, hogy bármennyire
helytelennek találta mindezt, esze ágában sem volt megakadályozni.
Miért is tenné? – ötlött fel benne. Ha most nem, akkor talán soha.
Érezte, ahogyan mereven nekifeszült. Máris kezdte kioldozni a
ruháját. A lélegzete apró kis fújtatásokkal tört fel a torkából.
Azután jött Gretchen hangja. Gretchen hangja a partról.
Gretchen közeledő hangja a partról.
– Mary?
Theodore átkozódva vonult vissza. Mary egy pillanatig csak
feküdt elárvultan, azután a hirtelen rátörő páni rémületben Theodore
mögé bújt, és megragadta a rajztömbjét, majd rátalált a kalapjára, és
a fejébe húzta, így amikor néhány pillanattal később Gretchen
előbukkant a homokdűne mögül, azt láthatta, hogy ha kissé zilált
ruházatban is, de békésen rajzolgat, míg a fivére néhány lépéssel
odébb ücsörög, s ahogy közeledik felé, olyan pillantásokkal
méregeti, mint egy lecsapni készülő csörgőkígyó.
– Hello, Gretchen – köszönt Mary nyugodt hangon. – Nem
vinnéd el Theodore-t sétálni, amíg befejezem a rajzomat?
 *
Már késő délutánra járt, mire visszatértek a fogadóba. Nem
beszéltek sokat, ám ahogy beléptek, az egyik vendég tudatta velük,
hogy aznap csúnyán eldurvult a helyzet Manhattanben. A délutáni
komppal jött a hír.
– Mi történt? – élénkült fel Theodore.
– Megtámadták a sorozóirodát a Negyvenhetediken. Úgy hírlik,
fel is gyújtották.
Vacsora után a fogadóstól megtudták, hogy délután folytatódtak
a zavargások. Egy másik szállodástól hallotta, aki azt mesélte, hogy
többfelé is fellángoltak a tüzek.
– Nem működik a távíró – tette hozzá –, így többet nem tudok.
Talán nincs is mit tudni.
Forró és fülledt maradt az idő. Odakint, ahol lágy tengeri szellő
kélt az Atlanti-óceánról, a pára nem tűnt olyan elviselhetetlennek,
New York zárt utcáin azonban egészen más érzetet kelthetett.
Amikor vacsora után kiültek a verandára, még ők is tikkasztónak
érezték a meleget.
Idővel Gretchen néhány percre magukra hagyta őket.
– Elmegyek sétálni a partra – jelentette be Theodore, és szivart
vett elő.
– Én is jövök – bólintott Mary.
A partra teljes némaság borult.
– Sajnálom, hogy Gretchen megzavart – törte meg a csendet
Mary. Theodore bólintott.
– Igen.
– Maradsz még néhány napot?
– Szeretnék – felelte a férfi. – Bár lenne munkám a
műteremben…
– Ó! – sóhajtott Mary.
Elnéztek a víz felé. A látóhatáron fellegek gyülekeztek, melyek
esőt és megkönnyebbülést ígértek.
– Meglátjuk, mit hoz a holnap – mormolta maga elé Theodore.
Akkor este Gretchen és Mary szokás szerint lefeküdt. Gretchen
egy szóval sem említette Theodore-t. Nem sokkal sötétedés után
Mary úgy érezte, menten sírva fakad. Hálásan fogadta hát az esőt,
mely néhány perccel később verni kezdte az ablaktáblát, hogy
jótékonyan elfedjen minden más hangot.
Az éjszaka közepén hirtelen felébredt, és ráeszmélt, hogy
Gretchen nincs a szobában. Várt egy keveset. Neszt se hallott.
Akkor kikelt az ágyból, és az ablakhoz lépett. Az eső már elállt, újra
felragyogtak a csillagok. Ahogy kinézett, eleinte semmit sem látott.
Azután már kivett egy sápadt alakot, amint a nedves fűcsomók közt
arrébb libbent. Gretchen volt az, aki hálóingben fel-alá járkált
odakint.
Mary nem akart odakiáltani neki, nehogy felverje a házat, ezért
csendesen kilopódzott a szobából, lesurrant a lépcsőn, és kilépett a
szabadba.
– Mit művelsz? – sziszegte. – Csurom víz leszel.
– Nem tudok aludni – hallotta Gretchent. – Aggódom.
– Miért?
– A gyerekek miatt. A gyújtogatók miatt.
– Azt mondják, nem súlyos a helyzet.
– Nem tudnak ezek semmit. Innét még csak nem is látni a
várost.
Mary szíve fájdalmasan megsajdult, de csak szemvillanásnyi
ideig habozott.
– Menjünk vissza, hogy láthasd a saját szemeddel?
 – Épp ezen tűnődöm.
– A reggeli komppal hazamegyünk – bólintott Mary. – Ha
minden rendben van, még mindig visszajöhetünk.
– Igen.
– Most már gyere lefeküdni, mielőtt teljesen átfázol.

*
Az első komp csak késő délelőtt indult, de már mindhárman ott
várakoztak a foknál. Theodore ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje
őket. A komp késett. Egy órát vártak, majd még egyet. Azután jött
valaki, és közölte, hogy a komp nem közlekedik, mire visszatértek a
fogadóba, hátha időközben újabb hírek érkeztek.
– A kompot megtámadták, ha jól tudom, fel is gyújtották –
értesültek a fogadóstól. – Csak az imént érkezett egy lovas a
brooklyni lapokkal. A városban mindenfelé nagy bajok vannak.
Tüzek lángolnak. Csapatokat kérnek Lincoln elnöktől.
– Küldhetünk sürgönyt? – tudakolta Theodore.
– Attól tartok, nem. Minden távíróvonalat elvágtak. Kész. Itt
vannak a legnagyobb biztonságban.
– Vissza kell mennem a városba – jajdult fel Gretchen. – Ott
vannak a gyermekeim.
– Hívhatok egy bérkocsit, hogy elvigye Brooklynba –
kockáztatta meg a fogadós –, de kétlem, hogy azzal bármire menne.
Végül sokkal jobbat szerzett: félórán belül egy kétkerekű sebes
pónifogat repítette őket Brooklyn felé. Még délelőtt át is keltek
Brooklyn Heightsba, ahonnét maguk alatt láthatták az egész várost.
Tüzek lángoltak mindenütt. Tucatnyi helyen is tömött
füstoszlop emelkedett fel. Egyedül a pénzügyi negyed tűnt
sértetlennek, minthogy egy ágyúnaszád horgonyzott az East
Riveren, éppen szemközt a Wall Street végével. A város többi része
a pokol emésztő tüzében is elhamvadhatott, de a Wall Street
emberei gondoskodtak róla, hogy a házaik épségben maradjanak.
Amikor leereszkedtek a komphoz, még szörnyűbb hírek várták őket.
– A fekete negyed fele lángokban áll – tudták meg a kompostól.
– Isten tudja csak, hány niggert öltek meg. Az East Side-on
mindenfelé barikádok állnak. Már a gazdagokra is vadásznak, egy
kereskedő sem meri kitenni a lábát az utcára. Még a Brooks fivérek
üzletét is kifosztották.
– Át akarok kelni – jelentette ki Gretchen.
– Ha már mennie kell valakinek, én leszek az – rázta a fejét
Theodore. – Ti ketten maradjatok itt.
– Nem hagyom a gyerekeimet – makacsolta meg magát
Gretchen.
– Veled megyek – visszhangozta Mary.
– Úgysem viszi át magukat senki – hűtötte le a kedélyeket a
kompos. – Máris felégették a kompok felét, de még a vasúti síneket
is felszedik. Fel vannak fegyverezve. Kész háború van odaát.
Tehetetlenül járkáltak fel-alá a parton. Senki sem vitte el őket.
Ahogy közeledett az este, Mary megszólalt:
– Jobb lenne keresni egy helyet, ahol megalhatunk.
Gretchen meg se hallotta.
Nagy tüzet láttak lángolni a Bowery felől is, ahol Gretchen
szülei laktak. Gretchen elakadó lélegzettel nézte, míg Theodore
komoran meredt maga elé. Mary jobbnak látta, ha nem szól többet.
A nap már zordan alábukott a kikötő vizébe, amikor egy idős
férfi odalépett hozzájuk.
– Van egy csónakom. Az asszony meg odaát. – A South Street
felé mutatott. – Nemsokára besötétedik, akkor átmegyek. Ha
akarják, magukat is elviszem.
 *
Különös érzés volt az éjszaka sötétjében átevezni az East Riveren.
A legtöbb házon lezárták a zsalugátereket, egész utcák váltak eggyé
az éjszakával. Sok gázlámpa sem működött, noha kétségkívül
eresztette a veszedelmes gázt. A várost rőt fénybe vonta a tüzek
izzása; a víz felett pattogó hangok és fojtogató füstszag terjengett.
A víz felőli South Street mostanra elcsendesedett, így békében
kiköthettek, és partra szánhattak. Theodore adott néhány dollárt az
idős férfinak a kedvességéért. Noha Gretchen tiltakozott, Theodore
és Mary meggyőzte őt, hadd menjen előbb az öccse a Boweryre.
Addig Mary elviszi őt Sean ivójába, ami nem esett messze.
– Ha van hely, ahol biztonságban lehetünk, akkor az Sean háza
– mutatott rá.
Sean épp bezárt, amikor elértek hozzá. Gyorsan beterelte őket,
és egyáltalán nem örült, hogy így találkoznak.
– Azt reméltem, biztonságban vagy Coney Islanden. – Ezzel
együtt megértette őket. – Egy anya szíve a gyerekeihez húz – vonta
meg a vállát. – Mit lehet tenni?
Félórával később megérkezett Theodore. A gyermekeket
átvitték a nagyszülők házába.
– Biztonságban oda tudlak vinni – tette hozzá.
Ahogy távoztak, Theodore még odafordult Maryhez.
– Majd beszélünk, Mary, ha ennek az egésznek vége.
– Talán – bólintott.
Nem mintha nem ejthették volna meg a dolgot. Ha átmentek
volna a műtermébe, nyilván keríthettek volna rá sort, csakhogy
odakint Coney Island-en minden más volt. Most már visszatért a
városba. A saját valóságába.
 Ebből adódott az újabb kérdés: hová menjen most?
– Jobb, ha maradsz – tartóztatta Sean. Amikor mégis el akart
menni a Gramercy Parkba, tovább győzködte: – Nem tudom, mi
folyik ott, de sokkal nagyobb biztonságban vagy itt, a családoddal.
Ha nem is mondta ki, de igazából már a Mastereket tekintette a
családjának. Amikor pedig tovább erősködött, Sean, ha vonakodva
is, de elkísérte. Óvatosan közeledtek a Gramercy Parkhoz, s mire az
Irving Place-hez értek, nyilvánvaló lett, hogy a baj ide is elért.
Üvegcserép és törmelék borította az egész környéket. Sean hallotta,
hogy a tér északi oldalán húzódó Huszonegyedik utcát
elbarikádozták. Amikor a nyugati oldalról közelítettek, azt találták,
hogy az utat nem a rendbontók, hanem maguk a Gramercy Park
pisztolyokkal és muskétákkal felfegyverzett lakói állják el. Ezek a
férfiak nem ismerték Seant, az egyikük azonban ráismert Maryre. S
miután ragaszkodott hozzá, hogy köszönjön el a bátyjától,
személyesen kísérte őt a Master házig. Sean addig az ellenőrzési
pontnál várta a hírt, hogy biztonságban hazaért.
Mrs. Master nyomban felkelt, hogy a konyhában belediktáljon
egy csésze forró csokoládét.
– Most pedig irány az ágy, Mary – utasította. – Majd reggel
szépen beszámolsz a kalandjaidról.

*
Hanem Mary reggel nem számolt be a kalandjairól. Akár a hőség,
akár az átélt megpróbáltatások, akár egyéb ok miatt, de az éjszaka
folyamán elővette a láz. Másnap reggel már egész testében
borzongott és lángolt. Mrs. Master maga ápolta, itatta és helyezett
nedves ruhát a homlokára.
– Most ne beszélj, Mary – csitítgatta, valahányszor Mary
köszönetét akart mondani. – Elég az, hogy biztonságban hazaértél.
Mary így nem lehetett tudatában a gyújtogatásnak és
mészárlásnak, ami aznap is tovább folytatódott a városban. Nem
tudta, hogy Brooklynban is kitörtek a zavargások – éppen azon a
vízparton, ahol előzőleg járt –, sem hogy az erőszak futótűzként
terjedt az East River mentén. Csak miután végre lement a láza, és
csütörtök reggel farkaséhesen ébredt, akkor tudta meg, hogy
időközben megérkeztek a katonák, puskatűzzel sorozták meg a
csőcseléket, és immár a Gramercy Parkot is tarackokkal őrzik.
A sorozások miatt kitört iszonyatos, 1863-as felkelés véget ért.
Délre járt, amikor a cselédlány bejött egy tányér levessel, leült
az ágyára, és beszélni kezdett. Tudja-e, mi minden történt a
távollétében, firtatta a lány. Mr. Master eltűnt, azután Mrs. Master
is, aki próbálta megmenteni az árvaházat, s talán meg is ölik érte, ha
Mr. Master és az angyalcsináló Madame Restell ki nem mentik. Az
elképesztő hírekre már Mary is felült az ágyban.
– S veled történt valami? – érdeklődött a cselédlány.
– Velem? – kérdezett vissza Mary. – Ó, nem. Semmi
érdemleges.
 Holdfény-szonáta

1871

A Coney Island-i látogatása óta eltelt nyolc esztendőben Theodore

Keller pályája szépen ívelt felfelé, amit nagyrész két okra lehetett
visszavezetni. Először is, a rettenetes zavargások nyárutóján úgy
döntött, délre utazik, és megörökíti a polgárháború befejező
hadmozdulatait. Másodszor, ami még fontosabb, Frank Master
személyében szert tett egy patrónusra.
Mégis, ezen a meleg októberi délutánon, közvetlenül élete
legfontosabb kiállítása előtt, az Astor Place-hez közeli fényűző
galériában, amit mecénása bérelt ki ez alkalomra, kis híján
elvesztette a béketűrését Masterrel szemben.
– Tönkretesz mindent! – rivallt rá végső kétségbeesésében.
– Márpedig én mondom – jelentette ki Master határozottan –,
hogy ezt kell tennie.
Nem ez volt az első nézeteltérésük. Amikor Master azt
javasolta, hogy egyik Lily de Chantalról készült portréját is állítsa
ki, még hagyta magát, ám amikor figyelmeztette, hogy Madame
Restell arcképét nem válogathatja be a többi közé, elszakadt nála a
cérna.
– Az egyik legjobb képem – tiltakozott.
Madame Restell portréja valódi remekmű lett. Elment az
otthonába, talált egy nagy díszes széket, és úgy ültette bele, mint
trónoló Kleopátrát. Ahogy nagy busa fejét és rosszindulatú
tekintetét a kamera felé fordította, az asszony szinte rémítő
Minótaurosznak tűnt. Még Grant tábornok portréja mellett is
magának követelt minden figyelmet.
– Theo – csóválta a fejét Frank Master –, az az asszony olyan
hírben áll, hogy még a házával szomszédos telket se tudják eladni.
Az Ötödik sugárúton, az ég szerelmére! Senki sem akar mellette
élni. Ha kiakasztja a portréját, búcsút inthet a megrendeléseknek. –
Vonakodva, de még Hetty Master is egyetértett vele. Pedig amikor
Madame Restell megneszelte, hogy nem szerepel a kiállításon,
tombolt haragjában.
Mastert ennél is jobban aggasztotta a kiállítás egy másik
vetülete: a politikai felhangok.
– Legyen óvatos, Theo – figyelmeztette. – Nem akarom, hogy
bajba sodorja magát. – Talán bölcs tanácsot is adott, Theodore
azonban fittyet hányt rá, és nem hagyta magát.
– Csak az igazat mondom – jelentette ki. – Egy művésznek ez a
dolga.
E tekintetben váratlan szövetségesre akadt Hetty Master
személyében.
– Igaza van – nyugtatta meg az asszony a férjét. – Hadd állítson
ki minden művet, amit csak szeretne. Kivéve talán Madame Restellt
– tette hozzá, kissé még mindig bizonytalanul.
Amikor azonban a kiállítás megnyitójának napján Master újabb
váratlan módosítást eszközölt, Theodore-nál betelt a pohár. Ezen az
sem segített, hogy patrónusa személyesen jött el a galériába,
megvitatni a kérdést. Éppen ellenkezőleg.
– Gondolja csak meg – kiáltott Frank lelkesen. – Tegyük a
hármat egy falra. Tweed főnök balról, Thomas Nast jobbról, és a
kép, amit a városi bíróságról készített, közvetlen alájuk. Vagy
föléjük, ha úgy jobban tetszik – tette hozzá megadóan.
– De hát kit érdekelne ez? – csattant fel Theodore. A birtokában
lévő több ezer fotográfia közül kiválasztott három kép legfeljebb
tisztes iparos munka volt, de semmi több.
– Theodore – felelt Frank Master oly türelmesen, mintha csak
egy értet-len kisgyermekhez beszélne. – Tweed főnököt ma
letartóztatták.

*
Ha a Tammany Hallról elmondható, hogy értett a pénzcsináláshoz,
Tweed főnöknek feltétlenül érdemére vált, hogy olyan szintre
emelte a szerződések elcsalásának művészetét, amiről korábban
senki sem álmodott. Nem mintha olyan komplikált dolgot tett volna
– csupán érdekkört alkotott Sweeny bizottsági elnökkel, Connolly
főellenőrrel és Oakey Hall polgármesterrel, amikor a városi
szerződések kiosztására került a sor, ám amíg a múltban több
tízezres szerződéseket fejeltek meg egy-két ezer dollárral, most,
hogy minden az ő kezükben összpontosult, messze magasabbra
törtek. A szerződések összegét immár több mint egy évtizede
megötszörözték, megtízszerezték, sőt megszázszorozták, majd
miután a szerződött felet kifizették, a tekintélyes fölösleget a kör
tagjai felosztották egymás között.
Legragyogóbb vállalkozásuk a városháza mögötti új bíróság
lett, ami immár tizedik éve épült anélkül, hogy a vége látszott volna.
Ha egyszer elkészül, kétségkívül a város egyik legpompásabb
épülete lehet – kész palota, a legszebb neoklasszicista stílusban –,
csakhogy a kör nem iparkodott a befejezésével, az építőművészet új
csodája ugyanis felért egy aranytojást tojó tyúkkal. Mindenki
részesedett a haszonból – leginkább persze a kör számos barátja.
Egyszerű iparosokból egyik napról a másikra tehetős vállalkozó lett.
Senki sem tudta, hány milliót öltek már az épületbe, csak egyvalami
tűnt biztosnak: a bíróság máris többe került, mint amennyiért
nemrég felvásárolták egész Alaszkát.
A sajtó mégis csak két évvel korábban kezdte nagy elánnal
támadni az építkezést. Amikor ez végül bekövetkezett, a támadás
egyszerre két irányból érkezett: a New York Times felől szavakban,
a Harper’s Weekly felől Thomas Nast zseniális karikatúráival.
Tweed főnök Thomas Nast karikatúráitól tartott inkább.
Választói talán nem tudtak olvasni, de a gúnyrajzokból ők is
kihámozták a lényeget. Még félmillió dollárt se sajnált, hogy
megpróbálja lefizetni Nastet, de hiába. Most pedig Tweed főnököt
letartóztatták.

*
Theodore nem volt különösebben elégedett a portréval, amit néhány
évvel korábban készített. Tweed boltozatos homlokával és
szakállával akár-mely testes politikusnak elment volna, habár a
műtermi fények arcára csalogatták azokat az agresszív és mohó kis
barázdákat. Nast fotografálását már inkább élvezte. Nagyjából
egyidősek lehettek, és mindketten német családból származtak. Az
ihletett karikírozónak meglepően sima, kerek holdvilágképe volt,
melynek csupán a bozontos bajusz és kecskeszakáll tette kissé
vadabbá eredendő szelídségét. Theodore ezzel együtt úgy vélte,
sikerült megörökítenie a fiatal férfi eleven, fürkésző szellemét is.
Ami a bíróságról készült fotográfiát illeti: jól ábrázolta a
terebélyesedő épületet, épp csak érdekesnek nem tűnt.
– Csak a nyilvánosság figyelmét hajszolja – panaszolta fel
Masternek.
 – A nyilvánosság jót tesz az üzletnek – vágta rá Frank.
– Én is tudom, de nem látja, mi lesz ebből? Az emberek
felkapják majd a Tweed-képeket, mert éppen ő szerepel a hírekben,
és elsiklik a figyelmük a fontosabb munkák felett.
– Előbb szerezzen magának nevet – oktatta ki mecénása. – A
többi jön magától.
– Nekem ez nem megy.
– Arra kérem, Theodore, hogy mégis tegye meg. Itt van az
összes többi műve is, amit be akar mutatni. Az emberek azokat is
látni fogják, megígérem. – Pillanatnyi hatásszünetet tartott. – Sokat
jelentene nekem.
Kedélyes mosoly kísérte e szavakat, Theodore mégis kihallotta
mögülük a lappangó fenyegetést. Ha vágyott Master későbbi
támogatására, a kiállításba ölt pénzére és az általa küldött
ügyfelekre, akkor annak a három fotográfiának fel kellett kerülnie.
Felsóhajtott. Az árat megszabták. A kérdés már csak az: hajlandó-e
megfizetni?
– Most négy óra van – hallotta Mastert. – Hatkor, még a
megnyitó előtt, újra eljövök.
– Addig átgondolom – bólintott Theodore.
– Tegye azt.
Az elkövetkező félórában a lehetőségeket latolgatta. Szívesen
tett volna egy sétát, míg a kérdésen tűnődött, de nem mehetett el,
mert valaki mást is várt. Remélte, hogy nemsokára megjön.

*
Mary O’Donnell a Gramercy Parktól gyalogosan is hamar a
galériához ért. Eljöhetett volna este a Masterekkel – ami azt illeti,
maga Mrs. Master ajánlotta fel neki a lehetőséget –, de bármennyire
tudta, hogy Gretchen is ott lesz, csak feszengett volna a sok előkelő
vendég közt. Inkább választotta hát, hogy Theodore diszkréten
körbevezesse a tárlaton. Az ő társaságában korántsem feszengett
úgy.
Végtére is, szeretők voltak.
Ha nem is sokáig. Az 1863 nyarán történt lázongásokat
követően úgy döntött, mégsem keresi fel őt a műtermében. Tudta,
hogy amikor Coney Island tengerpartján elcsábította őt, a férfi nem
akart komoly kapcsolatba bonyolódni. Nem is bánta. Miután
visszatért a városba, a Master házban tovább folytatta régi
megszokott életét, és egy hét után a bizsergető emlék már
fakulásnak is indult.
Így nem tudhatta be másnak, csakis hirtelen jött szeszélynek,
amikor augusztus elejének egyik szombatján, amikor szabadnapot
kapott, s nem akadt egyéb dolga, váratlanul benézett a Boweryn álló
műterembe.
Theodore épp egy fiatal férfi arcképén dolgozott, amikor
belépett. Udvariasan köszöntötte őt, mintha csak újabb ügyfél lenne,
majd megkérte, hogy várakozzon a nagyobb helyiségben. Az ottani
kanapéra telepedett le, mielőtt pillantása az asztalon fekvő
könyvekre vetült. Aznap nem versesköteteket látott, csak egy
újságot és Nathaniel Hawthorne A skarlát betűjének egy
szamárfüles példányát. A könyvet már olvasta, így beérte az
újsággal. Hallotta a fiatal férfi távozását, majd azt is, ahogyan
Theodore a műteremben foglalatoskodott.
Azután belépett, és mosolyogva megállt előtte.
– Nem hittem, hogy eljössz.
– A környéken jártam – vont vállat. – Gondoltam, benézek.
– Ez volt a mai utolsó ügyfelem. Nincs kedved enni valamit?
– Ha gondolod. – Felállt.
 A férfi odalépett hozzá.
– Kis idő múlva indulhatunk is. – Azzal szenvedélyesen
megcsókolta.
A viszony abban a hónapban és a következőben is folytatódott.
Persze csak adott alkalmakkor találkozhattak, mégis meglepte, hogy
egy kis találékonysággal mi mindent el lehet érni. A szabadnapjain
sétálgattak, koncertekre és színházba jártak – tették, amihez kedvük
volt. A férfi hébe-hóba mesélt arról, hogyan készíti a fotográfiákat,
komponálja meg a felvételeket és állítja be a fényforrásokat, róla
pedig kiderült, hogy veleszületett érzeke van az efféle dolgokhoz.
Hamarosan már felismerte a sikerültebb munkákat, s olykor azt is
megmondta, hogyan érték el a hatást.
Tudta, hogy Theodore nem fogja elvenni. Nem is biztos, hogy
szerette volna. Beérte a tudattal, hogy izgalmasnak találja a
viszonyt, és bírja a férfi gyengéd vonzalmát.
Gretchennek nem árulták el.
Már szeptember közepén jártak, amikor Sean eljött
meglátogatni. Együtt sétálgattak a Gramercy Parkban.
– Szóval, mi ez az egész Theodore Kellerrel? – kérdezte
hirtelen a bátyja.
– Nem értem, mire gondolsz.
– Dehogyisnem. Mindent tudok, Mary.
– Csak nem lihegsz a nyomomban, Sean? Nemsokára harminc
leszek. Nincs jobb dolgod?
– Nem számít, honnét tudom. Nem engedem, hogy cicázzanak a
húgommal.
– Te jó ég, Sean. Hány lánnyal cicáztál már életedben?
– Egyik se volt a húgom.
– Ez meg csak rám tartozik, senki másra.
– Elintézhetem, ha akarod.
 – Szent Isten, Sean, még csak eszedbe se jusson!
– Szereted?
– Nagyon jó hozzám.
– Ha megesel, Mary, akkor el kell vennie. Ebből nem engedek.
– Nem akarom, hogy beleártsd magad az életembe, Sean. Ez a
mi kettőnk ügye, az enyém és az övé. Ha bárhogyan beleavatkozol,
többé ne kerülj a szemem elé. Komolyan mondom.
Sean ezután egy-két pillanatra elhallgatott.
– Ha valaha bajba kerülnél, Mary, azt akarom, hogy hozzám
fordulj. – Ellágyult a hangja. – Neked mindig lesz helyed nálam. –
Rövid szünetet tartott. – Csak egy dolgot ígérj meg. Nem mondasz
le egy gyerekről se. Soha. Ha kell, majd én gondoskodom róla.
– Egy ujjal se nyúlhatsz Theodore-hoz, megértetted? Ő nem
tehet semmiről. Meg kell ígérned.
– Ahogy óhajtod.
Akkor októberben, amikor Theodore úgy döntött, leutazik a
csataterekre, sokat szenvedett, de a férfi nem engedte, hogy
találkozzanak. Végül rádöbbent, hogy jobb is így, mielőtt még
annyira a szívéhez nőne, hogy nem tudná elviselni a különválást.
A férfi egy hete utazhatott el, amikor felmerült benne, hogy
talán valóban gyermeket vár. Halálra rémítette a bizonytalanság,
mégsem tehetett mást, mint hogy beletemetkezett a munkájába,
miközben Sean szavai egyre ott visszhangoztak a fülében. Azután,
legnagyobb megkönnyebbülésére, elmúlt a veszély.
Theodore több hónapig volt távol, s miután visszatért,
bármekkora kísértést érzett is, Mary úgy döntött, beéri a
barátságával. Isten a megmondhatója, hogy úgyis talált magának
valakit, ha eddig még nem tette.
Így hát barátok maradtak. Nem tett szert újabb szeretőre, és
olyan férfi se akadt, aki feleségül kívánta volna venni. Közben
magában őrizte és büszkén dédelgette a titkos emléket.
Még Theodore hasznára is vált. Amikor megtudta tőle, hogy
patrónust keres, ő ment oda Frank Masterhez, s kérte arra, hogy
tekintse meg a munkáit. Mindez öt éve történt. Master azóta is
támogatta Theodore-t – megbízásokkal, ajánlásokkal, s mindennel,
amit csak egy művész kívánhatott. Amikor azt hallotta, hogy
elkelne néhány újságíró a kiállítás ünnepélyes megnyitóján, Mary
még Seanhoz is elment, hogy szóljon néhány ismerősének.
Most pedig, hogy Theodore tajtékzott a dühtől, alaposan
kifaggatta mindenről. Miután körülnézett, és megcsodálta a
munkáit, csendesen megjegyezte:
– Ha odateszed Tweed főnököt és Nastet – mutatott a falra, ahol
akadt még hely –, nem is festenének rosszul.
– Biztos igazad van – zsörtölődött a férfi.
– Tedd meg az én kedvemért.

*
Az esti megnyitóra jókora tömeg gyűlt össze. Természetesen
mindenki elment megnézni Tweed és Nast portréját, ám Frank
Masternek annyiban igaza lett, hogy eközben körbejárta a galéria
többi részét is, és hosszan elidőzött a sikerültebb darabok előtt.
így miután köszöntötte a nővérét és udvarias társalgást
folytatott mindazokkal, akiket a Masterek bemutattak neki,
Theodore kezdett ellazulni – ha nem is teljesen. Egyvalaki még nem
érkezett meg. Messze a legfontosabb személy. Már amennyiben
vette magának a fáradságot.
A New York Times riportere. Sean O’Donnell ígérte meg, hogy
itt lesz, de hét órakor még híre-hamva se volt. Sem tíz perccel
később. Lassan fél nyolc lett, mire Master közelebb lépett, és
odasúgta:
– Szerintem ő az.
Horace Slim csendes, harmincas férfi volt, vékonyka bajusszal
és mélabús tekintettel. Barátságosan üdvözölte Theodore-t, s bár
nemigen árulkodott benyomásairól, valahogy mégis azt éreztette,
hogy csak kényszerűségből van itt, és amint elég anyagot gyűjt,
vissza se néz.
Theodore-nak ennél pedig több kellett, ezért próbált lehiggadni.
Tudta, hogy semmi értelme se lenne ráerőltetni magát a férfira;
csupán annyit tehet, hogy reménykedve kivár. S minthogy akadt
már dolga a zsurnalisztákkal – és nem volt híján a dörzsöltségnek
sem –, kimért udvariassággal biccentett a férfinak.
– Körbevezetem, Mr. Slim.
A tárlat több termet töltött meg, téma szerinti felosztásban.
Előre eldöntötte, hogy a portréknál kezdenek, mégsem mentek
egyenesen Tweed főnökhöz. Nélküle is akadt itt elég híresség.
Olyan nevek, melyeket az újságíró haszonnal forgathatott.
– Itt van Grant elnök – mutatott előre. – És Sherman tábornok.
És Fernando Wood. – Síim kötelességtudóan jegyzetelt.
Következtek a nagynevű kereskedők, mögöttük impozáns épített
hátterekkel; egy operadíva s persze Lily de Chantal. Theodore itt
megállt.
Tudta, miért szeretne Frank Master portrét készíttetni Lily de
Chantal-ról, de istenverte bolond lett volna, ha ezt sejteti. A gyanúja
nem egészen tíz perccel korábban nyert újabb megerősítést, amikor
kihallgatta Hetty Master szikár megjegyzését:
– Idősebbnek tűnik, mint a való életben. – A fotográfia, melyet
színházi díszletek közt készített, mindenesetre remekül sikerült.
– Ezt a tavalyi előadása után vettem fel. Ön is jelen volt?
– Nem mondhatnám.
 – Kivételes esemény volt, igazi társasági alkalom. Esetleg
említést érdemelne.
Slim tanulmányozta a többi portrét, mielőtt lekörmölt még
néhány nevet. Gondosan válogatták meg őket, hogy ezzel még több
ügyfelet vonzzanak. Azután elérkeztek Tweed főnökhöz, Thomas
Nasthez és a bíróság épületéhez.
– Jó időzítés – jegyezte meg Mr. Slm, miközben lefirkantott
néhány sort.
– Nyilvánvalóan – bólintott Theodore. – Sokan megnézték őket.
– Jó lesz ezzel indítani a cikket.
– Csak másról is essen szó.
– További érdekes modellek? – kérdezte az újságíró
szenvtelenül. – Bárki fontos?
Vetett rá egy éles pillantást. A mélabús firkász többet tudott
annál, mint amennyit elárult? Netán hallott Madame Restellről is?
– Az összes modellem érdekes és fontos – válogatta meg
gondosan a szavait Theodore, aki jól tette, ha elegendő anyagot
szolgáltatott a fickó cikkéhez. – Elmondom inkább, mi hibádzik.
Először is Abraham Lincoln és a gettysburgi beszéd…

*
A sorozás miatt kitört zavargások nyarán, amikor úgy döntött, egy
időre elhagyja a várost, és a harctéren követi a háború alakulását,
ezt csak egyféleképpen tehette meg – jelesül, hogy Matthew
Bradynek dolgozott. Brady nyerte el a kormányzati koncessziót; ő
küldte ki embereit, akiket még egy mozgó sötétkamrává alakítható
különleges járművel is ellátott. így tehát 1863 novemberében, több
más fotográfussal együtt Theodore is odalent találta magát a
pennsylvaniai Gettysburgben, ahol új temetőt létesítettek az alig
néhány hónapja lezajlott ütközet elesett hőseinek.
Akkoriban már senki sem kételkedett benne, hogy a gettysburgi
csata fordulópontot jelentett a háborúban. 1863 júliusa előtt, ha
mindkét fél bele is fáradt a küzdelembe, a Konföderáció még
támadólag lépett fel. Odalent a Mississippinél Grant tábornok hiába
próbálta elfoglalni a konföderációs államok vicksburgi
erődítményét. Lee tábornok és Kőfal Jackson egyaránt egy kétszerte
nagyobb uniós hadtesttel küzdött a Potomac folyónál, s bár Jackson
meghalt, Lee és a konföderációs csapatok Marylanden át betörtek
Pennsylvaniába, ahol már Baltimore-t és a fővárost fenyegették.
Ám ekkor, július negyedikén, az Unió kettős győzelmet aratott:
Grant végre bevette Vicksburgöt, majd Lee hősiesen harcoló seregét
felőrölték, és megfutamították Gettysburgnél.
Az Észak átvette a kezdeményezést. A Dél védtelenné vált az
átfogó offenzíva előtt.
A háború azonban még távolról sem ért véget. Maga a New
York-i zavargás is csupán szélsőséges kifejeződése volt annak az
általános elégedetlenségnek, mely az Unióban a háborút övezte. Az
Észak eltökéltsége bármikor megtörhetett. A Dél akár még
győzhetett is. A washingtoni kormány jól tudta ezt.
Az új gettysburgi temető átadása ezért vált kiemelten fontossá.
Ünnepségért kiáltott. Hangos híradásokért és idézhető beszédért.
Ez utóbbit először a kor nagy orátorára, a Harvard elnökére
bízták. Csak később jutott valaki eszébe – akkor is talán
előzékenységből –, hogy magát Lincolnt is meghívják. Theodore jól
emlékezett rá, hogy a többi fotográfussal egyetemben ő sem tudta
biztosan, megjelenik-e az elnök.

*
– Végül aztán eljött – mesélte most az újságírónak. – Nagy tömeg
gyűlt egybe, tudja, kormányzók, helybéliek, meg a többi. Talán
tizenötezren is.
Lincoln a külügyminiszterrel érkezett, ha jól emlékszem, és
Chase-zel, a pénzügyminiszterrel. Csak elfoglalta a helyét a többiek
közt, egyszerűen beült közéjük, s ahogy levette a cilinderét, alig
látszott. Jómagam vethettem rá egy pillantást, amikor még simára
borotvált arccal beszédet tartott a Cooper Intézetben, de ezzel a
szakállal még sosem láttam. Akárhogy is, elhangzott valami zene,
azután imádság következett, ha jól emlékszem.
Végül szólásra emelkedett a Harvard elnöke.
– Az volt aztán a beszéd. Nem aprózta el, annyit mondhatok,
két és fél órán át szónokolt, majd amikor eljutott a végére, csak úgy
mennydörgött a taps. Akkor elénekeltek egy zsoltárt, azután
váratlanul felemelkedett Lincoln, és mi végre jól láthattuk.
– Mármost tudtuk, hogy nem szónokol sokáig – a nagybeszéd
épp az imént ért véget –, ezért nekünk, nekem és a többi
fotográfusnak, igencsak csipkednünk kellett magunkat. Nyilván
tudja, hogy megy az ilyesmi.
A polgárháború fotografálása bizony nem ment egyszerűen. A
képek három dimenzióban készültek, ami azt jelentette, hogy egy
kettős objektívval rendelkező kamerába két fényérzékeny lemezt
helyeztek – egyet balra, egyet jobbra. Az üveglemezeket sietve
kellett megtisztogatni, kollodiummal beborítani, majd még
nedvesen ezüst-nitrátba mártani, mielőtt a kamerába kerültek. Maga
az expozíció talán csak néhány másodpercet vett igénybe, de a
nedves lemezzel még át kellett sietni a mozgó laboratóriumba is.
Nem számítva a nehézséget, hogy mozgó embereket kellett több
másodperces záridővel megörökíteni, a nehézkes eljárás szinte
lehetetlenné tette a harctéri felvételek elkészítését.
 – Szóval, amint meghallottam az első szavait – „Nyolcvanhét
esztendővel ezelőtt atyáink…” –, már neki is láttam előkészíteni a
lemezeket.
A többiek előtt végeztem, becsúsztattam őket a kamerába, és
már készen álltam az expozícióra, amikor azt hallottam: „… a
néptől, a nép által, a népért való hatalom soha el nem tűnik a föld
színéről.” Azután, ahogy éppen ráfókuszáltam volna, elhallgatott. S
néma csend lett. Akkor lenézett az egyik szervezőre, és mondott
neki valamit. Mintha csak szabadkozott volna, egészen
bátortalannak tűnt. Azzal visszaült a helyére. Úgy meglepődött
mindenki, hogy még tapsolni is elfelejtett. „Ennyi?”, kérdezte a
mellettem álló fickó, aki még ekkor is próbálta beerőltetni a
kamerába a lemezeket. „Úgy tűnik”, feleltem. „Jesszusom – nyögött
fel ezt gyorsan letudta.” Az a beszéd mára híressé vált, de akkoriban
a hallgatóság még nem sokra tartotta, nekem elhiheti.
– Akkor nincs is képe a gettysburgi beszédről? – kérdezte
Horace Slim.
– Bizony, hogy nincs. Sem senki másnak, amennyire tudni.
Látott egyetlen fotográfiát is arról a nevezetes napról?
– Egész jó történet – ismerte el az újságíró.
– Akkor most hadd mutassam a Nyugatot – javasolta Theodore.
Egy újabb kivételes lehetőség. Kormányzati megbízás, hogy a
földmérők társaságában a nyugati vadonba utazzon, és olyan
fotográfiákat készítsen, melyek odavonzzák a telepeseket. Jó
munkát végzett. Végtelen panorámákon elevenedtek meg a
gazdagnak tetsző földek és a barátságos indiánok. A kormány
emberei elégedettek lehettek. Egy indián kislányról készült bájos
fotográfia annyira felkeltette Frank Master figyelmét, hogy jó pénzt
fizetett Theodore-nak a nyomatáért.
Az újságírót mégis untatta a téma, Theodore látta rajta. Sietve
bekísérte hát a nagyobb helyiségbe.
– Itt vannak a képek – élénkült fel –, amelyek bemutatásáról
igyekeztek lebeszélni.
Csak mert a polgárháborút örökítették meg.

*
Már senki sem akart hallani a polgárháborúról. Míg zajlott,
mindenkit ez érdekelt. Amikor a mord skót, Alexander Gardner
elkészítette a Lázadó mesterlövész otthona című képét, nyomban
híressé vált – amikor egy évvel a háború után bemutatta páratlan
képeit, semmit sem adott el.
Pedig Brady is mindent elkövetett. Sokan hitték, hogy ő
készítette az összes polgárháborús képet, elvégre az ő neve szerepelt
az általa felbérelt fotográfusok képein – amiért sokan nehezteltek is
–, azt viszont meg kellett adni, hogy ő ment ki először a terepre. A
háború elején, amikor a konföderációs erők Bull Runnál
tönkreverték az uniós sereget, Brady már a harctéren dolgozott, és
nem kis szerencsével úszta meg élve.
Nem Brady tehetett róla, hogy romló látása miatt mind
nehezebben tudott fotografálni – még lelkes fiatalokat is toborzott
maga helyett, akiket a saját pénzén mozgó sötétkamrával is
felszerelt. S hová jutott ezzel, miután a háború véget ért? Anyagi
csődbe.
– Az emberek nem akarnak emlékezni a szörnyűségekre –
sóhajtott fel Theodore. – Már akkor el akarták feledni őket, amikor
a háború véget ért. – Mint hallotta, Délen akkora gyötrelmet okozott
a háború elvesztése, hogy némelyik fotográfus megsemmisítette a
saját munkáit.
 – Akkor miért mutatja be mégis? – tette fel a kérdést Horace
Síim.
– Ugyanazért, amiért maga is ír, ha jól sejtem – felelte
Theodqre. – Egy fotográfusnak és egy újságírónak egyaránt
kötelessége dokumentálni a történteket, elmondani az igazat, és nem
hagyni, hogy az emberek felejtsenek.
– A háború borzalmaira gondol, az öldöklésre?
– Nem feltétlenül. Természetesen ez is fontos, Mr. Síim, ám ezt
már mások is megörökítették.
– Köztük Brady.
– Pontosan. ‘62-ben, amikor a legvéresebb csaták kezdődtek,
Brady fotográfusai Grant tábornokkal tartottak Tennesseebe.
Megörökítették a shiloh-i mészárlást is. Brady fiai Virginiában
voltak azon a nyáron, amikor Kőfal Jackson és Lee tábornok
megmentette Richmondot a pusztulástól. Ott voltak, amikor a
Konföderáció visszavágott nekünk Kentuckyban, majd ősszel
odafent Marylandben, amikor Lee Antietamnál meghátrált.
Emlékszik a nagy kiállításra, amit Brady szervezett Antietam után,
hogy megmutassa a nagyvilágnak, miként festett a csatatér a véres
ütközet után? Ami engem illet, uram, csodálkozom, hogy azok a
fotográfiák nem vetettek véget nyomban a háborúnak. –
Megcsóválta a fejét. – Brady fotográfusokat küldött a következő
nyáron zajló gettysburgi csatába is, bár én még nem tartoztam
közéjük, miután csak néhány hónappal később léptem a
szolgálatába. Ezért is kaptam más feladatot. Akárhogy is – intett a
falra függesztett képek felé –, ez lett belőle.
Az újságíró nem sietett, épp ahogy Theodore remélte. Az első
kép, ami felkeltette az érdeklődését, a Hudson River címet viselte.
Egy New York-i utcát ábrázolt, szemcsésségével jól érzékeltette
annak poros-koszos voltát. Néhány tömbnyire a kamerától az utca
véget ért, azon túl hatalmas üresség kezdődött – nyilvánvalóan
maga a Hudson, noha a vizet nem lehetett látni.
– A zavargások?
– Pontosan. A harmadik nap. Szerda.
– Miért hívja Hudson Rivernek? Alig látni a folyót.
– Mert így hívják a férfit.
A képen mindössze egyetlen alak szerepelt. Egy fán lógott
megfeketedve. Azért megfeketedve, mert lincselés után elégették.
Alig maradt belőle valami.
– Hudson River volt a neve?
– Igen. Egy ivóban dolgozott, Sean O’Donnellnek.
– Őt ismerem.
– O’Donnell elrejtette a pincében. Nem tudni, hogy jutott ki.
Talán beivott odalent, vagy csak nem bírta tovább az unalmat –
végtére is, három teljes napot töltött a pincében. Akármi legyen az
oka, az ifjú Hudson River kilopódzott. Megkerülhette a Battery
Parkot, és már nekiindult a West Side-nak, amikor elkapták. Sok
feketét meglincseltek aznap. Fellógatták arra a fára, azután
alágyújtottak.
Horace Slim nem szólt, csak továbblépett.
– Ez különös – jegyezte meg egy másik kép láttán. – Mit
ábrázol?
– Ez egy kísérleti fotográfia – árulta el Theodore. – Akkoriban
Grant tábornok seregével utaztam. A kamera egy nagyítóüvegen át
néz, amit a fotográfia témája fölé tartottam, így valójában a tárgy
felnagyított képét látja.
– Értem, de mi ez?
– Egy ólomlövedék. Egy puskagolyó, amit felvágtam, hogy
látszódjon a belső szerkezete. Megfigyelheti, hogy bár a lövedék
külső köpenye folytatólagos, az alján kis üreget alakítottak ki.
Eredetileg egy Minié nevű francia találta ki – ezért is nevezik
Minié-lövedéknek. Mint tudja, a régi huzagolatlan csövű muskéták
legfeljebb rövid lőtávolságban lehettek pontosak, a huzagolt csövű
karabély azonban, köszönhetően a cső belső oldalán található spirál
alakú horonynak, megpörgeti a golyót, így az nagyobb távolságban
is veszélyes lehet.
– Hát a kis üreg?
– A lőpor berobbanásakor a lövedék alsó szoknyája szétnyílik,
és belekap a puska falának hornyolásába. Ez a kis üreg sok ezrek
haláláért felelős.
– Milyen eredeti. Mármint a fotográfia. – Továbblépett. – Hát
ez a leharcolt bakancs?
– Maga Grant tábornok mutatta meg, méghozzá végtelen
viszolygással. Ez is New Yorkból való. Az állapota alapján mintha
vénséges vén lenne, pedig alig egy hét alatt esett szét ennyire.
– Már értem. A nyerészkedők.
A háború egyik legnagyobb botránya. A hadibeszállítók – nem
kevesen New Yorkból – jól fizető szerződéseket szereztek a
hadsereg ellátására, azután a leghitványabb termékeket szállították.
Maguktól szétmálló uniformisokat, vagy ami még szörnyűbb:
bakancsokat, melyek külsőre bőrnek tűntek, talpuk azonban
közönséges préselt kartonpapírból készült, ami az első esőben
szétázott.
– Ez talán érdekelheti – jegyezte meg Theodore, és elvezette az
újságírót a következő képhez, mely két plakátot örökített meg. – Két
külön helyen találtam őket, azután egymás mellé tettem a falon. –
Mindkettő azt hirdette, mennyit fizetnek annak, aki önként
csatlakozik az Unió hadseregébe.
– Emlékezhet rá, mennyire vonakodott a saját államunk attól,
hogy fekete férfiak harcoljanak a hadseregünkben. Pedig mint
kiderült, a háború végére a fekete ezredek közül kerültek ki az Unió
legjobbjai.
A plakátok egyértelművé tették a helyzetet. Egy fehér
közlegénynek 13 dollár zsold dukált egy hónapra, s mellé 3,50
dollár ruhapénz. Egy fekete közlegénynek már csak 10 és 3 dollárt
kínáltak.
– Ezt miért csinálta? – kérdezte az újságíró. – A
megbotránkoztatás a célja?
– Nem, csupán ironizálok – felelte Theodore. – Emlékeztetőnek
szánom, ha úgy tetszik. Nem kétlem, hogy sok fehér katona
jogosnak találta ezt a különbséget – elvégre egy fehér ember
családjának többre van szüksége, ha már jobban él.
– Nem mindenkinek fog tetszeni – figyelmeztetett Síim.
– Tisztában vagyok vele. A barátaim is próbáltak lebeszélni
arról, hogy kiállítsam. Én meg – persze szívélyes baráti
hangnemben – elküldtem őket a pokolba. Ha már megörökít
valamit, pontosan tegye, Mr. Slim. Mint újságíró, nyilván ön is így
van ezzel. Ha nem csorbítatlanul adjuk tovább az igazságot, inkább
ne is tegyük. – Elmosolyodott. – Hadd mutassak egy tájképet is.
A polgárháborús részen ezt az egyetlen tájképet állították ki –
valójában három tájképet, melyet egyetlen széles panorámává
fűztek össze, alatta a címmel: Menet Georgián át.
– ‘64 őszén visszatértem New Yorkba. Grant akkoriban
Virginiában rekedt. A háború kezdett olyan népszerűtlenné válni,
hogy a legtöbben úgy vélték, Lincoln elveszti az újabb választást, a
demokraták pedig békét kötnek a Déllel, így a Konföderáció akár
kikiálthatja a győzelmet is. Csakhogy Sherman bevette Atlantát, s
ezzel minden megváltozott. Az Unió ügye újabb lendületet kapott,
Lincolnt újraválasztották, Sherman pedig Atlantától egészen a
tengerig menetelt. Egy kivételes fotográfus, akit jól ismertem, név
szerint George Barnard, lement csatlakozni Shermanhez, én pedig
vele tartottam. így készült el ez a fotográfia is.
– Menet Georgián át – ismételte Horace Slim. – Remek
csatadal.
– Igen. Tudja, ki utálja szívből? Maga Sherman. Ki nem állja.
– Pedig ezt játsszák, ahol csak megjelenik.
– Tudom. – Theodore megcsóválta a fejét. – Gondoljon csak
bele a szövegébe, uram. – Halkan énekelni kezdett: – „Hurrá, hurrá,
zászlód emeld hát! Hurrá, hurrá, ez tesz szabaddá!” – Az újságíróra
nézett. – Vidám ének, nem találja? Épp ez teszi utálatossá azok
számára, akik velünk voltak odalent.
– A rabszolgák azért csak örültek maguknak, nem?
– Igen. „Mind örültek a színesek, hallván öröménekét”, ahogy a
dal szövege mondja. A rabszolgák felszabadítóként köszöntötték
Shermant, ez igaz. Habár amikor elindult, még nemigen érdekelték,
idővel hinni kezdett az ügyükben, és sokat tett értük. Azért érdemes
odafigyelni a következő sorokra: „Hogy fortyogott a pulykakakas, s
főtt az édesburgonya.”
– Mily ékesszólás.
– Mellébeszélés, uram. Amit lehetett, elragadtunk attól a szép
vidéktől. Fiókákat, sarjakat, mindent. Meggyaláztuk a földet. Amit
pedig nem tudtunk elrabolni, azt felégettük. Szántszándékkal, hideg
fejjel, sosem látott léptékekben, csak mert Sherman így akarta. Mi
több, szükségesnek tartotta. „Hadd nehezítsük a dolgukat”, mondta.
Nem állítom, hogy tévedett, csak azt, hogy senki sem zengett
öröméneket azon a földön. Lerontottunk minden tanyát,
felperzseltünk minden mezőt és gyümölcsöst, csak hogy
kiéheztessük a Dél lakóit. – Egy pillanatra elhallgatott. – Fel tudja
idézni az ének vonatkozó sorait?
– „Hogy a szabadságnak utat szabjunk, hatvan mérföld
szélesen.”
– Úgy ám. Háromszáz mérföldnyi felperzselt föld és üszkös
pusztaság. Teljes megsemmisülés. Hatvan mérföld szélesen, uram,
és háromszáz mérföld hosszan. Hát ezt csináltuk mi odalent Délen.
Nem hinném, hogy tettek már ilyen szörnyűséget a hadviselés
történetében. – Egy pillanatra elhallgatott. – Érre valami istenverte
bolond dicsőítő éneket fabrikált belőle. – A tájképre mutatott. –
Ebből.
A panoráma csakugyan tág teret nyitott: mérföldekre el lehetett
látni, egészen a távoli horizontig. Az előtérben egy tanyaépület
elszenesedett maradványai éktelenkedtek. Mindenütt máshol,
ameddig csak a szem ellátott: kietlen és fekete senki földje.
Akadt még egy kisebb helyiség, melynek képei nem tartoztak
egyetlen kategóriába sem. Az újságíró figyelmét legelőször az a kép
vonta magára, amelyen a feketék a csillogó folyó és a melléfektetett
vasúti sín mentén vonultak.
– Ez tetszik – jegyezte meg.
– Á. – Theodore őszintén elégedettnek tűnt. – Ez egy korai
darab, de még most is büszkeséggel tekintek rá.
Akadtak kisebb tanulmányok a családtagokról és barátokról –
köztük unokatestvéréről, a zongorakészítő Hansról, aki a
billentyűknél ült, miközben egy láthatatlan ablak lágy fényei
kirajzolták finom vonásait.
Egy falon három szögből lehetett látni a Niagara-vízesést,
melyet Frank Master megbízásából örökített meg. A hosszú
expozíciós idő éteri jelenséggé avatta a vízesés lábánál felszakadó
vízpermetet, amitől az egész kép festményszerűnek tűnt.
– Hm – gondolkodott el Horace Síim. – Ezek szépen hoznak
majd a konyhára.
Theodore elmosolyodott.
 – Nekem is élnem kell valamiből, Mr. Slim. Technikai
értelemben amúgy kivételes darabok.
Akadt néhány New York-i látkép, köztük egy az Ötödik
sugárúti víztározóról. Erre Hetty Master adott megbízást.
S ezzel többé-kevésbé végig is járták a tárlatot. Leszámítva egy
apró és komor hangvételű képet az egyik félreeső sarokban. Horace
Slim közelebb lépett, hogy gyorsan szemrevételezze. A fotográfia a
Holdfényszonáta címet viselte.
Beletelt néhány pillanatba, amíg értelmezte. A jelenet nagyon
hosszú expozíciós időt követelt, minthogy a telihold fényénél
készült. Ki lehetett venni egy lövészárok vonalát, és egy őrszemet,
aki a tábori ágyú mellett állt, melynek csöve lágyan felragyogott a
holdfényben. Sátrakat láthatott még, meg egy kis kicsavarodott fát.
– Polgárháborús?
– Igen, de valahogy nem illett abba a másik terembe. Talán mert
személyesebb hangvételű. Az is lehet, hogy leveszem.
A mélabús tekintetű újságíró bólintott, ahogy összecsukta
jegyzetfüzetét, és eltette a zsebébe.
– Nos, azt hiszem, végeztem is.
– Köszönöm. Akkor megírja?
– Igen. Nem tudom, mikor jelenik meg, az csakis a
szerkesztőtől függ, de megvan hozzá minden.
Együtt indultak kifelé.
– Csak merő kíváncsiságból, nem is a cikk kedvéért: mi a
története annak a sötét kis képnek?
Theodore megtorpant.
– Egy bevetés előtti éjjelen készült, Virginiában. A mieink
meglapultak a lövészárkokban, ahogyan a konföderációsok is a
sajátjukban, alig néhány kőhajításnyira onnét. A holdfény, mint
láthatja, megvilágította a jelenetet. Mindenféle férfiak pihengettek
azokban az árkokban, ha jól gondolom. Olyanok, akik már benne
jártak a korban, és olyanok is, akik még alig nőttek ki a
gyereksorból. Persze nők is akadtak szép számmal. Feleségek és
egyebek.
– Úgy tűnt, lassan mindenki elalszik, amikor a konföderációs
árokban valaki énekelni kezdte a Dixie-t. Nemsokára mindenki
bekapcsolódott, végig az arcvonal mentén. Egy ideig csak úgy
harsogott a Dixie, azután lassan abbamaradt.
– Persze a mi fiaink nem hagyhatták ennyiben a dolgot. Egy
kórusra való katona hamarosan énekelni is kezdte a John Brownt.
Rövid idő múlva már az egész árok zengett. Egészen szép hangok is
hallatszottak.
– Amikor vége lett, újra csend telepedett ránk. Akkor odaát a
konföderációs árokban meghallottunk egy vékonyka hangot.
Egészen fiatal fiú lehetett. Egy zsoltárt énekelt, a huszonharmadikat.
Sosem felejtem el.
– Amint azt tudja, Délen minden gyülekezetnél bevett gyakorlat
a zsoltárok éneklése. Nem csoda, ha nemsokára újra bekapcsolódott
az egész lövészárok, ám ezúttal lágyan, csendesen, visszafogottan.
Talán csak a holdvilág miatt, de meg kell mondanom, életemben
nem hallottam ennél gyönyörűbb hangot.
– Majd’ elfelejtettem, hogy a mi fiaink is szoktak ám
zsoltárokat énekelni. Amennyi ocsmány beszédet mostanság hallani
a laktanyákban, az ember hajlamos elfeledkezni róla, pedig így van.
Legnagyobb meglepetésemre a mi fiaink is bekapcsolódtak az
énekbe. Egy ideig a két hadsereg teljes harmóniában együtt énekelt,
végig a sorok mentén, elfeledkezve még a körülményekről is,
mintha mind egyetlen gyülekezethez tartoznának ott a holdfény
alatt. Elénekeltek még egy zsoltárt, majd újra elővették a
huszonharmadikat. Azután már csend lett egész éjszakára.
 – Ekkor készítette el azt a fotográfiát.
– Másnap reggel korán jött az ütközet. Sajnálattal kell
mondanom, Mr. Slim, de mielőtt delet haragoztak volna, alig valaki
maradt életben azokból a lövészárkokból. Végeztek egymással.
Meghaltak, uram, szinte az utolsó szálig.
Theodore Keller ekkor hirtelen elhallgatott. Úgy elragadták az
érzelmei, hogy egy-két percig szólni sem tudott.
 Hó

1888

Hárman ültek a Delmonico’s asztalánál. Frank Master

nyugtalanul. Nem akart eljönni – sőt egyenesen megdöbbent,
amikor Sean O’Donnell arra kérte, hogy találkozzon Gabriel Love-
val.
– Mi az ördögöt akar tőlem? – Gabriel Love hiába volt jól
ismert figura, egészen más körökben mozgott, mint ő, és Frank nem
is kívánt változtatni ezen.
– Csak jöjjön el, és találkozzon vele – kérte Sean. – Tegye meg
nekem ezt a szívességet. – Így, miután sok szívességgel tartozott
O’Donnellnek, vonakodva beleegyezett a találkozóba.
Legalább az étteremválasztást sikeresnek mondhatta. A
Delmonico’s azelőtt a belvároshoz közelebb működött, most
azonban a Huszonhatodik és Ötödik sarkán, hogy a Madison Parkon
át Leonard Jerome régi házára nézzen. Frank kedvelte a helyet.
Mielőtt besétált oda, mégis Sean felé fordult, és határozottan
kijelentette: – Ne feledje, O’Donnell, ha bármi illegális, itt sem
vagyok.
– Nem lesz semmi gond – biztosította Sean. – Bízzon bennem.
Sean O’Donnell manapság igen elegáns férfi benyomását
keltette. Simára borotválta arcát, míg a haja sűrű maradt, ha kissé
meg is őszült. Méretre szabott gyöngyszürke öltönyt viselt,
tökéletesre kötött selyem csokornyakkendővel és olyan inggel,
melynek gombjaiba kis gyémántokat ültettek. Ahogy a cipője
fénylett, senki nem hitte volna, hogy valaha életében is pocsolyába
lépett volna. Leginkább tehetős bankárnak nézték. Igaz, megtartotta
az ivót, ahová időről időre be is nézett, de már csaknem húsz éve
elköltözött onnét. Azóta az Ötödik sugárút alsó részén épült házban
lakott – talán nem egy palotában, de épp akkora otthonban, mint
Master a Gramercy Parkban. Sean O’Donnell immár a jómódú New
York-iak köréhez tartozott.
Hogyan jutott el idáig? Master gyanította. Miközben Fernando
Wood tudta, hogyan zsarolja ki New York pénzét, utódja, a
Tammany Hall-i Tweed főnök pedig önálló művészeti ággá
fejlesztette az üzletet, O’Donnell mindvégig sikeresen maradt a
nagy emberek közelében, és sokat profitált ügyleteikből. Tucatnyi
helyen is építkezett az egyre terjeszkedő városban, hogy az
épületeket nagy haszonnal bérbe vagy tovább adja. „Sosem voltam
benne a túlárazásokban – árulta el egyszer, mivel keresi Tweed a
millióit –, viszont megengedte, hogy befektessek 10 000 dollárt a
nyomdájába.” A város összes nyomdai megbízását ez a cég kapta,
persze jóval a piaci ár felett. „Egy évre rá már 75 000 dollár
osztalékot kaptam a 10 000-es befektetésemre” – vallotta be.
Amikor Tweed megbukott, s vele együtt belső körei is
lelepleződtek, O’Donnell egyike lett a keveseknek, akik, miután
éveket át mértéket tartottak, most sikeresen eltüntethették a
nyomaikat, és diszkréten folytathatták az üzletet.
S akkor még nem is beszéltek a Wall Streettel ápolt
kapcsolatáról.
Az olyanokról, mint Gabriel Love.
Gabriel Love terjedelmes férfiú volt. Szemközt ült Frank
Masterrel, és vizenyős kék szemével az ő arcát fürkészte, miközben
fehér szakálla vízesésként omlott tekintélyes hasára, melyet féltő
gonddal az asztal szélén pihentetett.
Mindenki ismerte Gabriel Love-ot, aki nemcsak küllemében
emlékeztetett a télapóra, de a helyi segélyszervezeteket is legendás
ajándékokkal kényeztette. Szeretett a templomban mutatkozni, ahol
magas fejhangján harsogta a zsoltárokat, és a zsebét mindig
teletömte a gyerekeknek szánt édességekkel. „Love apó” – sokan
csak így hívták. Kivéve persze, ha áldozatul estek machinációinak.
Akkor úgy nevezték: a „Medve”.
Gabriel Love szívélyesen köszöntötte Mastert. Miután a
pincérek kihozták az ételt, bejelentette, hogy asztali áldást kíván
mondani, amit nagy átéléssel meg is tett. Ezután Seanre hagyta a
társalgást, amíg ő egymaga felfalt egy egész csirkét. Csak ezt
követően fordult Frankhez, hogy rákérdezzen:
– Szokott ön fogadni, Mr. Master?
– Hébe-hóba – felelt Master elővigyázatosan.
– Amennyire én látom, a Wall Street-i pénzemberek élnek-
halnak a fogadásért. Már arra is hallottam fogadni őket, hogy az
ablaktábla üvegéről melyik esőcsepp csurran elsőként a párkányra.
– Elgondolkodva bólogatott. – A Wall Street-i ember kapzsi, de
nincs ebben semmi rossz. Azt szoktam mondani, hogy kapzsiság
nélkül civilizáció se lenne. Csakhogy a Wall Street-i embernek
nincs türelme megművelni a földet vagy legyártani valamit. Eszes,
ámde sekélyes. Vállalatokba invesztál, de nem sokat érdekli, kikből
áll és mivel foglalkozik. Csak az izgatja, hogy fogadhasson rájuk. A
Wall Street mindig is tele lesz ifjakkal, akik élnek-halnak a
fogadásért.
– Ifjakkal? – kapott a szón Sean. – Hát az idősebbek, Gabriel?
– Na, igen. Az ifjú idővel megöregszik, családot alapít, vállalja
a felelősséget. S persze változik, ilyen az emberi természet. Ezt látni
mindenfelé.
A felelősségteljes ember pedig már nem ugyanúgy fogad.
Másként tevékenykedik.
– Amennyiben?
Gabriel Love elnézte mindkettőjüket mielőtt vizenyős
szemében hirtelen acélos keménység csillant.
– Megosztja a kockázatot – felelt élesen.
Frank azonnal tudta. Ahogy elnézte Gabriel Love nagy, fehér és
megtévesztő télapószakállát, minden ösztöne azt harsogta, hogy
ideje távoznia.
O’Donnelltől nem tartott – Sean talán gond nélkül ölt, de sosem
olyat, aki mellette állt. A sorsuk rég egymásba fonódott, előbb Mary
révén, majd egyéb módokon is. Seanban megbízhatott. Gabriel
Love viszont egészen más lapra tartozott. Csakugyan kész
összeszűrni vele a levet, életének éppen ebben a szakában?
Nemsokára betölti a hetvenhármat. Nem látszott rajta – sokan
tíz évvel is fiatalabbnak hitték. Megritkult a haja és fehér lett a
bajusza, ám ettől még erőteljes, jó megjelenésű férfiú maradt, akit
ez büszkeséggel töltött el. Még mindig naponta lejárt az irodába. Ha
olykor-olykor belé is nyilallt a fájdalom, vagy úgy érezte, mintha
összeszorulna a mellkasa, csak megrázta magát. Ha kezdett is
öregedni, nem akart tudomást venni róla.
Élvezte a korral járó megbecsülést, a mögötte álló hosszú és
eredményes életút minden gyümölcsét. Tekintélyes vagyont
szerzett, amit felesleges kockázatok nélkül is könnyen
gyarapíthatott. Immár az unokáira is gondolnia kellett, Gabriel Love
szavaiból pedig azt szűrte le, hogy itt valami nagy törvénytelenség
készül. Kezdett felállni.
– Uraim – jelentette ki –, én már túl öreg vagyok a börtönhöz.
Sean O’Donnell a karjára fektette kezét, hogy visszatartsa.
 – Várjon már, Frank, az ég szerelmére. Csak hallgassa meg, mit
ajánl Mr. Love.

*
Egy héttel később történt, hogy Lily de Chantal a hintáján indult
útnak az Egyesült Államok távoli, északnyugati területéről a
Gramercy Park felé.
Dakota Terület – nem állam, csak végtelen vadon. Mégis,
amikor néhány évvel korábban hatalmas szabadon álló bérházat
emelt a Central Park nyugati oldalán, fel egészen a Hetvenkettedik
utcáig, az ingatlan-fejlesztő Mr. Edward Clark úgy döntött, hogy a
Dakota nevet adja neki. Szemlátomást lenyűgözték őt az indián
nevek: már épített egy másik lakóházat Wyoming néven, és
reményei szerint a West Side-i sugárutak egyike is az Idaho nevet
kapja. Minthogy a szomszédos telkeken csak néhány kisebb üzlet és
kalyiba állt, a fenséges magányában kiemelkedő Dakota-ház
valóban távoli földterület is lehetett volna – legalábbis az előkelőbb
körök szemében.
– Az ég szerelmére, itt senki sem él – panaszolták fel. – De hát
ki is akarna lakásokban tengődni?
A válasz kézenfekvőnek tűnt. Egészen az elmúlt évekig csak a
szegényebbek éltek szintenként megosztott házakban, vagy
bérlakásokban, ahol még az egyes szinteket is felosztották. A
fényűző lakások talán jelen lehettek az olyan nagy európai
fővárosokban, mint Bécs vagy Párizs, de nem New Yorkban. Itt
minden valamirevaló ember házban lakott.
A dolgok azonban változtak. Mind több megosztott lakóház
bukkant fel a városban, noha egy sem oly fényűző, mint a Dakota.
Az épület – a francia reneszánsz némiképp bukolikus változata –
talán zordan tekintett a Central Parkra és annak tavára, ahol télen
sokan korcsolyáztak, azt azonban nem lehetett eltagadni, hogy
megvan az értelme.
Ha nagyvonalúan legyintettek Mr. Clark által alkalmazott
monumentális indián díszítményekre, a lakosztályok kellemesen
nagyra nőttek, és elegendő cselédszállás kapcsolódott hozzájuk; a
nagyobb lakosztályok szalonjai égbeszökő mennyezetükkel éppoly
hatalmasnak tűntek, mint sok palota fogadószobája. Az emberek
hamarosan valami másra is figyelmesek lettek: a lakosztályok
kényelme felülmúlt minden várakozást. Ha például valaki a nyári
hónapokra el akart vonulni vidéki házába, biztonságban bezárhatta
lakását, még házvezetőt sem kellett tartania. Nemsokára már
mindenki elmondhatta magáról, hogy ismer valakit, aki ilyen helyen
él.
Az ötvenes éveiben járó Lily de Chantal is úgy döntött, tesz egy
próbát a Dakotával. Mára már elképzelni sem tudta volna, hogy
máshol éljen. Kiadta korábbi lakóházát, befektette többi
megtakarítását, így immár csendesen és kellemesen, kis
személyzettel múlatta napjait a Dakotában. Életstílusát még
kényelmesebbé tette, hogy titokban Frank Master fizette a bérlet
felét.
Ma délután azonban – az előző nap érkezett meghívó nyomán –
nem Frankkel készült teázni, hanem Hettyvel. Ami érthető módon
nyugtalansággal töltötte el.
Belegondolt, mit akarhat tőle.
Még csak alig kezdődött meg a március, de a nap meglepően
melegnek ígérkezett. Ahogy elhaladt a Central Park déli oldala
mentén, sárga nárciszokat figyelt meg. Csak akkor ráncolta össze a
homlokát, amikor átkelt a Hatodik sugárút végén.
Sosem tudott megbékélni a magasvasút hosszan elnyúló
vonalával, ami teljesen tönkretette a Hatodik látképét. Az El, csak
így nevezték – az emelt vasút, melynek pöfögő és kormozó
szerelvényei rémisztő ricsajjal dübörögtek a hétköznapi halandók
feje felett, hatméternyire az utcaszinttől. A Másodikon, a
Harmadikon és a Kilencediken is épült ilyen, noha örömmel
jelenthette, hogy legalább a Kilencedik vonala nem zavarja a
Dakota nyugalmát. A magasvasútra talán feltétlenül szükség volt,
hisz évente több mint harmincmillió utast szállított, Lily szemében
mégis a város rohamléptékű fejlődésének sötét oldalát testesítette
meg, amiről nem kívánt tudomást venni.
Az El hamarosan elmaradt, majd egy hosszú háztömbbel odébb,
a park sarkánál ráfordult a messze vonzóbb Ötödik sugárútra.
Nem is kérdés, az Ötödik mind jobbá és jobbá vált. Ha az El lett
New York növekvő gazdagságának szükségszerű motorja, úgy az
Ötödik sugárút e gazdagság legmarkánsabb megnyilvánulása –
paloták utcája, királyok völgye. Csak rövid utat tett meg, de máris
elhaladt a megátalkodott Madame Restell egykor magányosan álló
lakóháza mellett. Magányosnak rég nem lehetett nevezni. Mióta a
rossz hírű asszonyság pokolra szállt, az út túlsó felén a Vanderbiltek
emeltettek maguknak ragyogó palotákat.
Elhaladt Szent Patrik immár teljesen kész katedrálisa mellett,
mely az ír katolikusok dicsőségét zengve túlnőtt még a Vanderbiltek
hivalkodó otthonain is.
Örült, hogy a felgyorsult fejlődés dacára csupán a Szent Patrik,
a Trinity, a Wall Street és még maroknyi templom tornya emelkedik
a város fölé. A nagy városi paloták továbbra is megmaradtak
ötszintesnek, de még az öntöttvas gerendákat hasznosító nagyobb
középületek is csak ritkán nőttek tíz emelet fölé.
Ráadásul még a legfényűzőbb új paloták is, melyek szertelen
díszítményei túlzónak, sőt egyenesen közönségesnek tűnhettek a
puritánabbak szemében, még ezek a pénzuralmi jelképek is
ugyanúgy a klasszikus világ művészetéből merítettek ihletet, mint
vasba öntött társaik. Hagyomány, szaktudás és emberi lépték
jellemezte mindnyájukat.
A város lehetett óriási, megőrizte kecses báját. És talán mert ő
maga is kezdett korosodni, ennek nagy jelentőséget tulajdonított.
Elhagyta a Negyvenkettedik utcai víztározót. A harmincas
utcákon következtek az Astorok lakóhelyei. Csak ezután
kanyarodott rá a Gramercy Parkra.
Kettesben maradtak, ő és Hetty Master. Miután bevezették a
társalgóba, Hetty mosolyogva köszöntötte.
– Annyira örülök, hogy eljött, Lily. – Intett, hogy szeretné, ha
Lily mellette foglalna helyet a kanapén.
El kell ismerni, gondolkodott el Lily, hogy Hetty Master jól
tartja magát. Ősz a haja, de hát az enyém is az lenne, tette hozzá
magában, ha engedném. A keble matrónásan telt, de semmiképp
sem lehet rá mondani, hogy elhagyná magát, és még az arca is
vonzó. Bármely józanul gondolkodó hetvenes férfi örülne egy ilyen
feleségnek.
De mely korban gondolkodnak a férfiak józanul?
Az elmúlt két évtizedben vélhetően minden évben többször is
találkoztak az operában vagy mások otthonában. Ilyen alakmakkor
Hetty mindig figyelmesen és előzékenyen bánt vele. Egyszer, úgy
tizenöt éve, az egyik fellépése után – amit természetesen Frank
finanszírozott még néhány logikus kérdést is feltett neki a zenével
kapcsolatban. Mindez a nagy ház zeneszalonjában történt, így Lily a
zongorához vezette, ahol hosszasan fejtegette, mely részéket a
legnehezebb énekelni és miért. E társalgás végén nem kételkedett
abban, hogy bármilyen egyéb érzéseket tápláljon is iránta, Hetty
szakmai szempontból igazán nagyra tartja.
 Gyanította vajon, hogy Frank szeretője? Sosem adta jelét. Nem
tudta, mit tenne, ha egyszer rájönne, de miután nem kívánt neki
fájdalmat okozni, remélte, hogy ez sosem következik be. Mindig is
diszkréten intézték a dolgot, és Frank váltig állította, hogy Hetty
nem sejt semmit.
Most pedig Hetty teát töltött neki, azután kivárta a szobalány
távozását.
– Azért kértem, hogy jöjjön ide, mert a segítségére lenne
szükségem – fogott bele nyugodt hangon.
– Segítek, ha tudok – felelt Lily kissé bizonytalanul.
– Aggódom Frankért. – Hetty gyors pillantást vetett Lilyre. –
Ön nem?
– Én?
– Igen – felelt Hetty tárgyilagos hangon. – Amiatt a lány miatt.
Találkozott már vele?
Lily egy pillanatig nem válaszolt.
– Azt hiszem, nem igazán értem – válaszolt óvatosan.
– Csakugyan? – Hetty elmosolyodott. – Tudomásom van róla,
hogy hosszú ideig Frank szeretője volt.
– Ó – sóhajtott Lily. Majd: – Mióta?
– Húsz éve.
Lily lenézett a kezeire.
– Nem tudom, mit mondhatnék…
– Ha már lennie kellett valakinek – vont vállat Hetty –, talán
nem is bánom, hogy ön az.
Lily nem válaszolt.
– Ön kivételesen diszkrét – tette hozzá Hetty. – Ezt nagyra
értékelem.
Lily továbbra sem felelt.
– Részben az én hibám is, most már tisztán látom. Elüldöztem
magamtól, ezért másutt keresett vigaszt. – Hetty felsóhajtott. – Ha
újra kezdhetném az életem, másként csinálnám. Nem könnyű egy
férfinak, ha azt hiszi, hogy a felesége már nem tiszteli.
– Ön nagyon belátó.
– Az én koromban már annak kell lenni. Az önében is, ha nem
veszi sértésnek. Akárhogy is, szívesebben vagyok a felesége, mint
az ágyasa.
Lily bólintott.
– Nos, még mindig a felesége.
– Csakugyan. A házasság talán nem tökéletes megoldás, de
védelmet nyújt, kivált idősebb korban. S mindnyájan egyre csak
idősebbek leszünk, kedvesem. – Vetett egy pillantást Lilyre, mielőtt
folytatta. – Még megvan az otthonom, a gyerekeim és az unokáim.
No, meg persze a férjem. Frank talán eltévelyedett, ám attól a
férjem marad. – Rezzenéstelen tekintettel nézett Lilyre. – Minden
értelemben.
Lily lehajtotta a fejét. Mit mondhatott volna?
– Bántott, hogy Franknek szeretője van, nem is tagadom, de így
is inkább vagyok a magam helyében, mint lennék az önében. Kivált
most.
– Most?
– Itt ez a fiatal nő. Aki elszerette magától.
– Ó.
– Mit tud róla?
– Nem sokat.
– Nos, én igen. – Egy pillanatra elnézte Lilyt. – Szeretné ön is
tudni? – Majd amikor Lily habozni kezdett: – Donna Clipp
kisasszony szép kis firma. Csak a pénz érdekli, igazi aranyásó. S ha
ez nem lenne elég, Philadelphiában tolvajlásért eljárás indult ellene.
Bizonyítani tudom.
 – Értem.
– Egy ügyvéd utánajárt. Természetesen Frank költségén, bár ő
nem tudott róla. Azt hitte, új függönyt veszek. Annak a nőcskének
nem ő kell, csakis a pénze.
– Nyilván rólam is ezt gondolja – jegyezte meg szomorúan Lüy.
– A legkevésbé sem, kedvesem. Frank bizonyára nagyon
bőkezű, de hát meg is engedheti magának. Nem mintha attól félnék,
hogy Clipp kisasszony túl sokat kivasalna belőle. Frank nem ostoba,
kivált pénzügyekben, de attól még rámehet erre az egészre. –
Felsóhajtott. – Mindketten tudjuk, hogy a férjem kezd megöregedni.
Miközben éppoly hiú, mint minden férfi. Az a nő pedig még nincs
harminc. Nyilván csak bizonyítani akar magának.
– Gondolja, hogy esetleg a szíve látja kárát?
– Ön nem?
– Előfordulhat – engedte meg Lily.
Hetty komoly pillantást vetett rá.
– Szereti a férjemet?
– Idővel a szívemhez nőtt.
– Akkor segíteni fog.
– Mégis miben?
– Ugyan már. Megszabadulni ettől a nőcskétől. Szépen
megszabadulunk Donna Clipptől.

*
Mary O’Donnell meglepődött, amikor megtudta, hogy Lily de
Chantal együtt teázik Mrs. Masterrel. Tudta, hogy ők ketten csupán
felszínesen ismerik egymást, de Mrs. Master talán csak felkérte az
énekesnőt, hogy lépjen fel valamelyik jótékonysági estjén. Amikor
azonban kiderült, hogy Mrs. Master vele is találkozni akar,
elképzelni sem tudta az okát.
A páros meghitten ücsörgött egymás mellett a kanapén.
– Mary, kedvesem – fordult felé mosolyogva Mrs. Master –, a
segítségedre lenne szükségünk.
– Igenis, Mrs. Master – felelt engedelmesen.
Mit akarhatnak tőle?
– Sok éve ismerjük egymást mi ketten, Mary – folytatta Mrs.
Master –, most mégis arra kell, hogy kérjelek, légy velem teljesen
őszinte, ugyanakkor őrizz meg egy titkot. Megtennéd ezt értem?
Megígérnéd?
Harmincöt évnyi kedvesség után?
– Igen, Mrs. Master. Megígérem.
– Nos, akkor. Aggódom a férjem miatt, akárcsak de Chantal
kisasszony. De Chantal kisasszony a férjem nagyon közeli barátja. –
Mosolyogva nézett Lilyre. – Mindketten nagyon aggódunk miatta,
Mary, de talán te segíthetnél nekünk.
Mary meredten nézte. Mi ez az egész? Mennyit tud igazából?
– Mint tudod, Mary, a fivéred sok éven át üzleti kapcsolatban
állt a férjemmel, s mint kiderült, Sean de Chantal kisasszonyt is
ismeri. Arra lennénk kíváncsiak, hogy beszélt-e valaha de Chantal
kisasszonyról.
– De Chantal kisasszonyról?
– Igen. Úgy is, mint a férjem barátjáról.
– Miért… – Minden ígérete ellenére Mary épp hazudni készült.
Meg is teszi, ha el nem pirul. Amit Mrs. Master észrevett.
– Minden rendben, Mary – nyugtatta meg Hetty Master. – Húsz
éve tudomásom van róla. Te mióta tudod?
– Tíz éve – felelt Mary esetlenül.
– Sean említette?
Mary bólintott. Hosszú ideig magában tartotta, ezt meg kell
adnia, de végül csak kibökte.
– Rendben, ez még a hasznunkra válhat. Donna Clipp
kisasszonyról is beszélt neked?
– Clipp kisasszonyról? – Mary habozni kezdett. – Nem ismerem
ezt a nevet. – Igazat mondott. Két héttel korábban Sean
megjegyezte, hogy Master bolondot csinál magából, meg hogy
ebben a korban jobban is vigyázhatna, de többet nem hallott tőle.
– Nos, hát ez a neve. A segítségedre van szükségünk, Mary. Mr.
Master már nem fiatal, meg kell óvnunk őt ettől. Legközelebb
mikor találkozol a fivéreddel?
– Szombatonként gyakran elmegyek hozzá.
– Az holnap van – állapította meg Hetty Master nagy
elégtétellel. – Most is találkozol vele?
– Ha éppen akarok…
– Éppen erre szeretnénk megkérni.

*
Nem kérdéses, gondolta Sean, Gabriel Love terve igazi mestermű. S
a legszebb az egészben, hogy ilyesmire aztán senki sem számítana
Love apótól.
Love apó szerette a határidős ügyleteket. Ha megérezte, hogy a
piac hanyatlóban van – vagy ami még jobb, bennfentes információt
kapott arról, hogy egy részvény nagy bajban lesz –, felajánlott
megvételre egy részvénycsomagot, későbbi fizetéssel, jócskán a
jelenlegi árfolyam alatt. A mit sem sejtő áldozat azt hitte,
bombaüzletet kötött. S éppoly bombabiztosán el is jött a nap,
amikor az adott részvények ára nagyobbat esett, mint bárki hitte
volna, Love pedig olcsón felvásárolta őket, majd rákényszerítette
áldozatát, hogy az előre megállapított magasabb áron átvegye. így
tekintélyes hasznot vágott zsebre, míg a másik tekintélyes
veszteséget szenvedett. Ehhez csupán alkalmas balekot kellett
találnia – miután bennfentesen kereskedett, mindig tudott valamit,
amit más nem.
Csakhogy Gabriel Love ezúttal épp az ellenkezőjét tette.
Minden játékban vannak győztesek és vesztesek. Ebben a
játékban a vesztest Cyrus MacDuffnak hívták.
– Cyrus MacDuff ki nem állhat – magyarázta Mr. Love
Seannak. – Ez itt a bökkenő. Húsz éve ki nem állhat.
– Vajon miért?
– Mert egyszer kicsaltam tőle egy kalap pénzt, de ez sem
mentség. Ha Mr. MacDuff gyakorolná a keresztényi
könyörületességet, rég megbocsátott volna, s ezzel elkerülné a
szörnyű végzetet, ami lesújtani készül rá. Az önhitt
megátalkodottság az, higgyen nekem, ami vakká teszi, s amiért az
Úr ily szigorúan megbünteti.
– Nekem nincs is ezzel bajom – vont vállat Sean. – És hogyan
sújt le az Úr haragja?
– A Hudsom-Ohio Vasútvonalon keresztül – árulta el Mr. Love.
A végtelen amerikai Nyugat megnyitásával végtelen
lehetőségek nyíltak a vasúti árufuvarozók előtt is. Hatalmas
vagyonok keletkeztek. Márpedig ahol pénz van, ott verseny is. Míg
a britek az egész világot átszövő birodalmukat építgették, Európa
pedig sietett gyarmatosítani Afrikát, a Keleti Part vakmerő
vállalkozói sínekkel hálózták be az egész vadnyugatot.
Sokszor robbant ki harc egy-egy vasútvonalért, vagy azért a
cégért, mely korábban létrehozta. Előfordult, hogy két csoport
egymással vállvetve, párhuzamosan épített ki új vonalat, hogy
lássák, ki ér elsőként célba. A rivális vasúttársaságok még
vagonrakományra való fegyverest is toboroztak, hogy ezek döntsék
el a konkurenciaharcot – a vadnyugatot nem véletlenül nevezték
vadnak. Máskor viszont a küzdelem árnyaltabb formában zajlott.
A Niagara Vasútvonal szerény vállalkozásnak indult – kedves
kis vasútnak, ami gazdaggá teheti a nyugati földműves régiót,
mihelyt becsatlakozik valamelyik nagyobb vasútvonalba, hogy
árukat szállítson egészen a Hudsonig. Amikor három évvel
korábban megszerezte a felügyeletet a Niagara felett, Mr. Lőve még
azt hitte, hogy nemsokára meg is lesz a kapcsolat a Hudson-
Ohióval.
– S ekkor, uram, ez a megátalkodott ember, ez a Mr. Cyrus
MacDuff átvette az uralmat a Hudson-Ohióban, és merő gyűlöletből
keresztbe tett nekem. Még arról a profitról is lemondott, amit a
Niagara forgalma kitermelt volna, csak lásson csődbe menni. Sokat
invesztáltam a Niagarába, de ha nem tudom összekapcsolni a
Hudson-Ohióval, a Niagara-részvényeim értéktelenné válnak. Most
mondja meg – emelte fel a hangját Gabriel Lőve –, hát így
viselkedik egy keresztény?
– Nem – felelt Sean kurtán. – Szóval, mi a javaslata?
– Fényt hozok a sötétségbe – felelt Mr. Lőve átszellemült
hangon. – Titokban részesedést szerzek a Hudson-Ohióban, ezután
egyesítem a Niagarával.
– Merész terv – jegyezte meg Sean. – A Hudson-Ohio nem kis
vonal. Képes rá?
– Talán igen, talán nem. MacDuff-fal mindenesetre elhihetem,
hogy képes vagyok. A hit pedig – tette hozzá Gabriel Lőve angyali
mosollyal – hegyeket képes megmozgatni.
Csak amikor körvonalazta a konkrétumokat, Sean akkor mérte
fel a maga teljességében Mr. Love tervének szépségét.
Először is, nem volt híján a türelemnek. Két évvel korábban
kezdett szép csendben Hudson-Ohio-részvényeket vásárolni.
Mindig csak keveset, mindig csak közvetítőkön keresztül. Oly
furfangosan csinálta mindezt, hogy még az éles szemű Mr. MacDuff
sem szúrta ki.
– Mostanra enyém a cég harminchat százaléka – árulta el
Seannak. – MacDuffnak negyven százaléka van. Tíz százalékot más
vasúttársaságok birtokolnak, vagy olyan befektetők, akikről tudom,
hogy nem adják el a részvényeiket. A kisrészvényeseké négy
százalék, míg az utolsó tíz százalék az ön barátja, Frank Master
kezében van.
– Nem tudtam, hogy ilyen nagy ember.
– Ez a legkomolyabb befektetése. Hosszú idő alatt szerezte, és
jó üzleti érzékre vall, hogy erre tette fel a pénzét. – Elmosolyodott.
– Ha viszont mégis eladná nekem, megszerezném a többségi
uralmat a vállalat felett. S miután önök ketten barátok, szeretném,
ha bemutatna neki.
– Azt akarja, hogy eladja önnek a tíz százalékát?
Gabriel Love tovább mosolygott.
– Nem. Csak el akarom hitetni MacDuff-fal, hogy ez a
szándékom.
Sean tehát nyélbe ütötte a vacsorát a Delmonico’s-ban, melynek
végére Gabriel Love iránti csodálata nem ismert határokat. A terv
gondosan megmunkált, szimmetrikus volta formálódó műalkotásra
emlékeztette. S mit kellett tennie Frank Masternek? Voltaképpen
semmit – csupán eltűnni néhány napra.
A rákövetkező pénteken ismét találkoztak a Delmonico’s-ban,
hogy még egyszer ellenőrizzék az előkészületeket.

*
Sean szombat délután is ezen az üzleten töprengett, amikor Mary
húga meglátogatta.
Eltöltöttek egy kellemes órát, cseverésztek erről-arról, mielőtt a
szó a Master családra került.
– Azt mondtad, hogy Frank Master nagy bolondot csinál
magából, meg hogy jobb lenne, ha vigyázna – jegyezte meg Mary. –
Jól gondolom-e ezek alapján, hogy egy fiatal hölgy van a dologban?
– Ugyan miért lenne?
– Nem is tudom. Olyan önelégültnek tűnik, csak kissé
kimerültnek. Valamiért ez jutott az eszembe.
– Nos – vigyorodott el Sean –, telibe találtad. A neve Donna
Clipp. Clipper, ő csak így hívja. Pedig jobban tenné, ha ejtené. –
Vetett rá egy lapos pillantást. – Szerinted a felesége gyanakszik?
– Ennyi év alatt sosem adta jelét, hogy tudna Lily de Chantalról
– vont vállat Mary. – Ha róla nem tudott, miért tudna éppen erről?
– Ezt örömmel hallom – bólintott Sean. – Mrs. Master rendes
asszony, mármint a maga módján. Nem szívesen venném, ha
gyötrődne emiatt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Tudtad, hogy
Master vasárnap üzleti ügyben felmegy a folyón? Ellesz néhány
napot, és a lányt is magával viszi. – Megvonta a vállát. – Remélem,
nem tart már soká.
– Nincs nagyobb bolond a vén bolondnál – állapította meg
Mary.
– Azért ezt inkább ne hangoztasd.
– Kikotyogtam valaha bármit is?
– Nem – bólintott helyeslőén Sean. – Azt nem mondhatnám.

*
Egy órával később Mary tájékoztatta Hetty Mastert.
– Vasárnap felviszi a lányt a folyón. És Clippernek szólítja.
 – Helyes – bólintott Hetty. – Ennyi éppen megteszi.

*
Frank Master habozott, de végül a rákövetkező szerdán elszánta
magát. Miután késő délelőtt elhagyta házát, keletnek indult a
Tizennegyediken, mígnem elért az állomásra, felkapaszkodott az El
nyitott lépcsősorán, és kilépett a peronra.
Ahogy a lépcsőket mászta, rátört némi rosszérzés, de
múlandónak tűnt, ezért csak vett egy nagy levegőt, kidüllesztette a
mellét, és gratulált magának, amiért ilyen jól tartja magát. Azzal
szivarra gyújtott.
Késő délelőttre járt, nem sok utast látott a peronon. Ahogy
nekiindult, lenézett a pillérek közt futó kábelkötegekre és az utca
túloldalán álló kis házak palatetejére. A tetőket úgy elborította a
korom, amit az El odafent dübörgő szerelvényei hagytak maguk
után, hogy általában még ilyenkor tavasszal is gyászosnak és
nyomasztónak tűntek, a márciusi meleg azonban csodát tett velük:
szurtosan, mégis vidáman derengtek fel a napfényben.
Nem soká kellett várni, mielőtt a fújtatás és kerékcsikorgás
tudatta vele, hogy az El szerelvénye közeledik felé a magasvasúti
síneken. Most valahogy mégsem örült ennek. Két okból sem.
Először is, a fiát készült meglátogatni. Másodszor, ehhez el kellett
zarándokolnia a Wall Streetre.
Eltelt néhány hét, mióta utoljára látta Tomot. Akármennyire
szerette a fiát, mégis kimondatlan feszültség vibrált a levegőben,
valahányszor találkoztak. Tom sosem utalt ilyesmire – ez nem
vallott volna rá –, de a zavargások kirobbanása óta úgy érezte,
valamiért elutasítja őt. A tekintete mintha ezt sugallta volna:
elhagytad az anyámat, s ezt mindketten tudjuk. Nos, talán igaza
volt, de ez már rég történt – elég rég, hogy bűnbocsánatot nyerjen.
Igaz, Lily de Chantallal azóta is tartotta a kapcsolatot, de szinte
biztos lehetett abban, hogy Tom nem tud erről – így ez sem
szolgálhat a mentségére.
Tomnak mindazonáltal megvolt a maga haszna. S ahogy a
vonat a belváros felé robogott, Frank úgy érezte, most valóban elkél
a segítsége.
A Fulton sarkánál szállt ki, és gyalogosan lépett a Wall Streetre.
Miért érezte magát ily kényelmetlenül? Azelőtt még kedvelte is
a helyet. Még mindig itt állt a Trinity Church – uralkodó
jelenségként az utca nyugati végében, ünnepélyes pompájával
megnyugtató látvány. Vajon nem ez a Wall Street történelmének
origója? A Master család tagjai nem tartoznak nemzedékek óta az
egyházközség tanácsába? Otthon kéne éreznie magát a Wall
Streeten.
Az utca pezsgett, mint szokásosan. Sötét kabátos férfiak
szaladgáltak ki-be a Tőzsdénél, a cilinderük szalagja mögé tűzött
pénzügyi megbízásokkal. Titkárok siettek magas kakasülőjük és
íróasztaluk mögé. Küldöncöket látott, utcai árusokat, hozzá hasonló
úriembereket és az őket szállító bérkocsisokat. Mint a régi New
Yorkban, nem igaz?
Nos, nem. Nem igazán. Már nem.
Elhaladt egy zordon és tömör épület előtt. A 23-as szám, a
Drexel és Morgan székháza. Ahogy látta, nem tudta megállni, hogy
ne hajtson fejet. Igen, még egy Master, a Stuyvesantok és
Rooseveltek, Astorok és Vanderbiltek barátja is félelemmel vegyes
borzongást érzett Morgan irodái előtt. Ez okozta a gondot. Ezért
nem érezte már magát idevalónak.
Tom azonban igen. S néhány perccel később ott állt előtte.
 *

– Apa. Micsoda váratlan meglepetés. – Tom hátratolta székét a

redőnyös íróasztaltól. Frakkja egy vállfán lógott, szürke mellénye
azonban éppoly hibátlannak tűnt, mint fehér inge, selyem kravátlija
és a gyöngyház nyakkendőtű, amely a helyén tartotta.
Megjelenésének minden apró részlete azt harsogta, hogy ez az
ember nem kereskedik, csakis pénzzel. Az őseivel ellentétben nem
kereskedő, csakis bankár.
– Van egy perced? – kérdezte tőle.
– Számodra? Természetesen. – Tomnak mondani sem kellett,
mennyire elfoglalt. A mellényén függő arany óralánc tanúskodott
róla, milyen értékes az ideje.
– Tanácsra lenne szükségem – vágott bele Frank.
– Örömmel segítek – bólintott Tom, ám tekintetében, akár egy
lelkészében, akivel nyájának egyik tagja négyszemközt kíván szót
váltani, máris elővigyázat és gyanakvás csillant. Mint aki kész előre
pálcát törni felette.
Ez a gond a bankárokkal, gondolta. Egy kereskedőt csak az
ügylet körülményei érdekelnek. Egy bankár legalább annyira áhítja
a pénzt, mégis kinevezi magát a kereskedő élő lelkiismeretének,
hogy ezáltal a felsőbbrendűség légkörét árassza. Tom fia, aki már a
negyvenes éveiben jár, ugyanilyen sima modorú, ugyanilyen
bűnösen gazdag és pöffeszkedő.
A tanácsára viszont akkor is szüksége van, és legalább nem kell
fizetnie érte.
– Van tíz százalékom egy vasútban – közölte kéretlen
egyszerűséggel.
 Meglepetten nézett a fiára. Nem azért mondta, hogy ámulatba
ejtse - egyszerűen csak megállapított egy tényt –, Tom átalakulása
mégis szinte tapintható volt.
– Tíz százalék egy vasúiban? – Tom csupa fül lett. – S milyen
nagy ez a társaság?
– Közepesnek mondanám.
– Értem. Megkérdezhetem, melyik az? – Tom hangjából olyan
szívélyességet hallott ki, mint korábban még soha.
– Ez pillanatnyilag még bizalmas.
– Ahogy óhajtod.
Nem is lehetett kérdés – látta Tom szemében, ahogyan új keletű
tisztelettel tekint rá. Még az erkölcsi megítélése is javult, mintha az
említett lelkész nem egy megtévedt báránnyal, hanem egy nagylelkű
támogatóval szembesült volna. Az új helyzetet felismervén Frank
nem is habozott, próbálta még inkább belopni magát a szívébe.
– Ezzel a tíz százalékkal én vagyok a mérleg nyelve – tette
hozzá csendesen.
Tom hátradőlt székében és szeretetteljes pillantással nézegette
apját. Mintha egy csapásra eltöröltettek volna a bűnei. Immár
beléphetett a mennyek kapuján.
– Nos, apám, mi itt pontosan ilyesmivel foglalkozunk. – Tom
arcán széles mosoly áradt szét. – Isten hozott a Wall Streeten!

*
Igazából a polgárháború változtatta meg a Wall Streetet. A
polgárháború és a Nyugat. Hatalmas tőke kellett, hogy
finanszírozzák az egyiket, és fejlesszék a másikat. S hol találtak rá
erre? Az egyetlen lehetséges helyen, az egész világ pénzügyi
központjában: Londonban.
London bélelte ki pénzzel Amerikát. Csakúgy, mint az előző
évszázadban, Amerika gazdaságát a London, New York és nyugat-
indiai cukornád – utóbb déli gyapot – háromszög határozta meg,
csak épp az egész gépezetet egy kevésbé látványos, ám hasonlóan
erőteljes motor hajtotta: a hitel és a részvények áramlása London és
New York között.
Morgan kereskedőháza is ennek köszönhette a felemelkedését.
Junius Morgan, a tiszteletreméltó connecticuti úriember, kinek
walesi ősei két évszázaddal korábban Bristolból hajóztak ki
Amerikába, újra átkelt az óceánon, hogy Londonban bankárként
kezdjen dolgozni. Kedvelték és megbíztak benne, a megfelelő
időben a megfelelő helyen volt, emellett fel is tudta mérni a
kínálkozó lehetőségeket. Londonból intézett hiteleket Amerikának,
méghozzá egyre nagyobb léptékben. Erre az állandó és tisztes
üzletre alapozta tekintélyes gazdagságát.
Mostanra a fia, John Pierpont Morgan vette át a kormányrudat.
A több mint száznyolcvan magas, hordónyi mellkasú J. P. Morgan –
akinek orra bosszúságában kitörni készülő vulkánként vöröslött fel;
akinek tekintélyt követelő tekintete a közeledő vonat fényszóróját
juttatta sokak eszébe –már a maga korában is legendának számított.
Mr. J. P. Morgan és néhány hasonszőrű cimborája uralta a Wall
Streetet, akik közt még az olyan tehetős kereskedők sem érezhették
otthon magukat, mint Frank Master. A bankárok ügyletei és ipari
érdekeltségei, s velük a befektetett tőke oly hatalmasra hízott, hogy
a Masterhez hasonlók többé már nem számítottak piaci
tényezőknek. A bankárok nem termékeket és szolgáltatásokat adtak-
vettek, hanem egész vállalkozásokat. Nem szállítmányozást
finanszíroztak, hanem háborúkat, önálló iparágakat, sőt kisebb
országokat.
 Morgan talán ugyanahhoz az egyházközségi tanácshoz tartozott
– a nagyobb társasági eseményeken még találkozott is vele a
befolyása azonban messze túlnőtt Frankén, amit mindketten tudtak.
Frank nem tehetett mást, mint meghunyászkodott.
Meghunyászkodni pedig senki sem szeret.
A bankárok ugyanakkor érdeklődtek a vasutak iránt. A vasutat
kellően nagy üzletnek tartották.
Mr. Morgan maga is tevékeny szerepet vállalt a vasútépítésben:
hatalmas mennyiséget közvetített ki a londoni befektetőknek a
legjobb vasúti részvényekből.
S immár elérkezettnek látta az időt, hogy rendet vágjon a
káoszban. Akár egy király, ha szembekerül a háborúzó
földesurakkal, ő is várába szólította a vasútvonalak tulajdonosait,
hogy próbáljon véget vetni a viszálynak és rendet teremteni az
egymással versengő társaságok közt. El is ért bizonyos
eredményeket, az engedetlen vasútmogulok mégis megtalálták a
módját, hogy társaik kárára terjeszkedjenek.

– Okom van feltételezni, hogy nemsokára megindul a harc a

vasútvonal feletti többségi uralomért – magyarázta Master. – Ha így
lesz, az egyik párt megpróbál majd még több részvényre szert tenni,
de a piacon nem talál annyit, ami megfordítaná a tulajdonosi
viszonyokat. A hiány pedig felhajtja a részvényeim értékét.
– Elfogadhatóan hangzik – bólintott Tóm.
– Nem kívánok tenni semmit. Hadd menjenek fel az árak. Ha
majd elég magasak lesznek, talán eladok egy részt.
– Nem érdekel, ki irányítja a vasúttársaságot?
 – Cseppet sem. A kérdés csak az, törvényt szegek-e?
Tom Master végiggondolta a választ.
– A hallottak alapján azt mondanám, fedezve vagy. Van még
valami, amiről tudnom kellene?
– A másik fél szeretné hátráltatni a részvényeim eladását, hogy
ezzel is felhajtsa az árakat. Szeretné, ha a jelenlegi többségi
tulajdonos kivásárolná, csak kellően magas áron.
– Hm. Neked is fizet?
– Nem.
– Akkor azt mondanám, minden azon múlik, mi mást csinál, és
mit tud még. Manapság már vannak játékszabályok – mosolyodott
el Tom. – Mi, bankárok igyekszünk egy kis rendet teremteni a
piacon.
Mi, bankárok: Tom mindennél büszkébben vallotta magát
bankárnak. Istenítette Morgant – még olyan redőnyös asztalt is vett,
mint példaképe. Nem mintha hibáztatta volna ezért. Ha a bankárok
maguknak követelik az erkölcsi felsőbbrendűséget, és be akarnak
szabályozni mindenki mást, ő sem tagadhatja, hogy sok minden
mellettük szól.
Ha visszatekintett az elmúlt néhány évtizedre – vagy akár
pályája túlnyomó részére Frank azt látta, hogy a New York-i
Értéktőzsde korántsem számított a tisztesség fellegvárának. Ha egy
vasútvonal elég haszonnal kecsegtetett, zavartalan ámokfutást
rendezhetett a tőzsdén. Megúszhatott szinte bármit.
A többségi irányítás megszerzése ment a legkönnyebben – a Jay
Gould-hoz hasonlók készséggel kibocsátottak új részvényeket
anélkül, hogy a kisrészvényeseknek szóltak volna, vagyis
szemrebbenés nélkül eltették az új részvényesek pénzét, miközben
csökkentették a régi befektetések értékét. Felvizezték a
részvényeket, ahogy ők mondták, sőt még új vállalatokat is
létrehoztak a régiek felvásárlására, amíg már senki sem tudta, miben
van tulajdona. Megvásárolták a politikusokat, hogy számukra
kedvező koncessziókat nyerjenek, sőt részesedést kínáltak nekik.
Ám mindenekelőtt: manipulálták a saját cégeik árfolyamát, hogy
annak részvényeire spekuláljanak.
Mígnem a Morganhez hasonló befolyásos férfiak új szabályokat
hoztak. A piac, ha lassan is, de kezdett megtisztulni.
– Manapság azokra a cégekre néznek a legrosszabb szemmel –
magyarázta Tom –, melyek a saját árfolyamukkal manipulálnak.
Tegyük fel, hogy egy társaság eladásra kínál neked egy
részvénypakettet nyomott áron, majd mindenféle machinációk árán
eléri, hogy a részvényei szinte értéktelenné váljanak. Ekkor oly
módon szolgálhat ki a részvényeiből, hogy azokhoz szinte ingyen
jut hozzá, majd egy héttel később, miután elül a mesterséges pánik,
csinos kis profitot könyvelhet el. Ha viszont közben a
tőzsdealkuszok is elkezdenek fogadásokat kötni a részvényár
mozgására, ők is csúnyán megégethetik magukat. Gabriel Lőoe a
legnagyobb csirkefogó mind közül. Ismered?
– Hallottam már a nevét – felelt Frank Master óvatosan.
– Börtönben lenne a helye – jelentette ki Tom határozottan –, de
a te vasúttársaságodnál nyilván másként mennek a dolgok. A
részvényeidnek köszönhetően gyakorlatilag döntési pozícióba
kerültél, és ennek megfelelő a profitráta is. Persze csak akkor, ha a
háttérben nem folynak másféle alkuk.
– Szóval szerinted nem lesz gond?
– Örömmel kezelem a részvénypakettedet, ha gondolod.
– Ez igazán kedves tőled, Tom, de én is tudok rá vigyázni.
– Ahogy óhajtod. Ha megneszelsz bármit, ami törvénytelennek
tűnik, csak egyvalamit kell tenned: ragaszkodj a részvényeidhez. Ne
add el őket, de legalábbis várd ki, amíg elül a vihar. Az árfolyam
talán tartósan magas marad, így később is ráérsz eladni és
bezsebelni a hasznot.
– Köszönöm, Tom.
– Szívesen. Nem akarod elárulni, melyik vasút az?
– Egyelőre még nem.
– Hát, sok szerencsét. S ne feledd: tartsd magad távol Gabriel
Love-tól.
– Köszönöm. Nem felejtem el.

*
A Delmonico’s-ban elköltött második vacsorára pénteken került sor.
Ezúttal is csak ők hárman ültek asztalhoz: Frank, Sean O’Donnell és
Gabriel Love. Ahogy korábban, Gabriel Love most is lassan
terpeszkedett el a helyén, hogy hófehér szakálla mögül rajtuk
nyugtassa nyájas tekintetét. Sean biztatóan mosolygott Frankre,
mintha csak azt mondaná: „Nem akármilyen figura, igaz?”
Master alaposan felkészült erre a találkozóra, s miután
megrendelték az italokat, rá is tért a lényegre.
– Szeretném, Mr. Love, ha aprólékosan átvennénk a tranzakció
folyamatát. – Elmosolyodott. – Csak hogy tudjam, mibe ártom
magam.
Ahogy korábban, a vizenyős szemek most is joviálisan
méregették, de vajon a szívélyesség mögött valóban
türelmetlenséget látott megvillanni?
– Az üzlet, barátom – felelt Mr. Love végtelen jóindulattal –,
maga a tőrőlmetszett egyszerűség. Az ön feladata mindössze annyi,
hogy egy-két napig távol tartja magát a várostól. Engedélyez egy
röpke szünetet, kipiheni fáradalmait egy olyan helyen, ahol
távíróval sem érhetik el. Ez minden. – Kedvesen elmosolyodott. –
Egy rövid kis vakációval letudhat minden gondot. – Seanhoz
fordult. – Jól mondom?
– Pontosan – bólintott Sean. – Valahol fent a folyón.
– Holnap szombat – ment tovább Gabriel Love. – A piacok
délelőtt még nyitva tartanak, mielőtt egész hétvégére bezárnak.
Holnap délelőtt pedig, közvetlenül a zárás előtt, megejtem a vételt
bizonyos harmadik felek nevében, hogy több részvénypakett által
összesen félszázaléknyi részesedést szerezzek a Hudson-Ohio
Vasútvonalban. Tudom, hogy meg tudom szerezni ezeket a
részvényeket, ugyanis már az ügynökeim kezén vannak, akik
készséggel eladják nekem. Ezek a tranzakciók nem vonják magukra
a figyelmet, a piac mégis fel fogja jegyezni őket.
– Mr. Cyrus MacDuff Bostonban tartózkodik, ahol holnap részt
vesz az unokája menyegzőjén. Abban a valószínűtlen esetben, ha az
ügynöke sürgöny útján tájékoztatná őt az adás-vételről,
előfordulhat, hogy megpróbál majd üzenni önnek. Ha megteszi, ne
válaszoljon a táviratára, bár e pillanatban az a legvalószínűbb, hogy
nem értesül majd a tranzakcióról.
– Vasárnap este egy bizonyos bíró az ismeretségi körömből Mr.
MacDuff-fal vacsorázik. Ő fogja tájékoztatni arról, hogy tudomása
szerint titokban harminchat százalékot felvásároltam a vasútjából, s
hogy úgy hírlik, az alkuszaim szombat délelőtt még több részvényt
vettek. Mindeközben nekem gondom lesz rá, hogy a szóbeszéd New
York minden fertályára eljusson. – Bölcsen bólogatott. – Ekkor
történik majd meg, barátaim, hogy Cyrus MacDuffon felülkerekedik
a gonosz természete. Az ördög, mely egész lényét megszállva tartja.
– Megkísérel majd kapcsolatba lépni önnel, és biztosítékot
szerezni, hogy nem készül eladni a tíz százalékát. Vagy ha mégis,
neki adja, nem pedig nekem. Először megpróbál majd sürgönyözni,
azután visszatér New Yorkba, már ha ilyen későn talál vonatot, de
önt akkor sem fogja elérni, mert nem lesz a városban. Az ön
elérésére tett minden kísérlete meg fog hiúsulni, így nem tudhatja
meg, hogy ön visszatartja-e a részvényeit, avagy eladja őket.
Hatalmas nyugtalanság vesz rajta erőt. S miért? Nem másért, mert
szívből gyűlöl, és nem akarja, hogy bármekkora részem is legyen a
vasúttársaságában. Lesz itt sírás-rívás, uraim, és fogaknak
csikorgatása.
– Hétfőn reggel Cyrus MacDuff ügynökei fejvesztve próbálnak
majd részvényeket venni a Hudson-Ohio Vasútvonalban. A
sietségükkel felhajtják az árfolyamot, de így is csak néhány
részvényhez jutnak hozzá, pedig még az ügynökeim is eladnak a
sajátunkból, csak hogy fenntartsák az érdeklődésüket – igaz, közel
sem annyit, amennyire szükségük lenne. A piac is látja ezt. A piac
felbolydul, és eszébe jut még valami – annál is inkább, mert az
ügynökeim emlékeztetni fogják rá: „Ha Gabriel Love megszerzi az
uralmat a Hudson-Ohio felett, nyomban összekapcsolja a
Niagarával, mely esetben a Niagara Vasúttársaság a többszörösét
fogja érni.” Mindeközben MacDuff emberei előásnak minden létező
Hudson-Ohio-részvényt, így a Niagara árfolyama kilő a csillagos
égbe. Ezzel egy időben én elkezdem árulni a Niagara-
részvényeimet. A nap végére várhatóan meg is szabadulok a cégtől.
– Mindeközben én ne tegyek semmit? – kérdezett közbe
Master.
– Ön nem lesz itt, uram, ön nem tud semmiről. Hallom, az előző
megbeszélésünk után titkos rendelkezéseket hagyott az alkuszának.
– Ha a Hudson-Ohio ára meghaladná az egy húszat, a
legmagasabb kínált áron eladja a részvények felét.
– Logikus rendelkezés, bármely más befektető is ezt tenné, bár
úgy vélem, megy az árfolyam sokkal feljebb is. Ekkor már az egész
piac azokra a részvényekre hajt majd. Senki sem tudja, mi történik.
Még én is áruba bocsátom a részvényeimet. Csinos kis profitot
vágunk zsebre, Mr. Master. Valóban csinos kis profitot.
– Gyönyörű – szúrta közbe Sean.
– Abban rejlik a szépsége – magyarázta Mr. Love jóindulatúan
– hogy mindenki megkapja, amit akar. Én tekintélyes nyereséggel
megszabadulok a részvényeimtől, Mr. Master mindenfajta kockázat
nélkül tisztes profitot könyvelhet el. Még azok is jól járnak, akik
megveszik a Niagarát. Miután MacDuff számára kiderül, hogy
kiléptem a cégből, nem lesz már oka rá, hogy ne tegye, amit a
szükség diktál, és bekapcsolja a Niagarát a Hudson-Ohióba, hogy
ezáltal értéket adjon a részvényeknek. Még maga MacDuff is
megkapja, amit akar, hiszen a nap végére bizonyosan övé lesz a
teljes irányítás a Hudson Ohio felett. – Itt Mr. Lőve vizenyős kék
tekintete nem csupán acélosan keménnyé vált, de résnyire szűkült,
mígnem arca már nem is télapóra, hanem kivételesen gonosz, nagy,
kövér patkányra emlékeztetett. – Csak előbb gondom lesz rá –
sziszegte hogy keservesen megfizesse az árát.
Egy időre csend lett. Azután felbukkant három pincér, három
tányéron a newburgi szósszal tálalt homárral, a Delmonico’s
specialitásával.
– Áldást mondok – közölte Gabriel Love, azzal egymásba fűzte
húsos ujjait. – „Ó Urunk, köszönjük Néked a Te áldásodat, a
newburgi homárt. S ha akaratod szerint való, add nékünk a Hudson-
Ohio Vasútvonal feletti uralmat.”
– De mi nem akarjuk a Hudson-Ohio feletti uralmat –
tiltakozott Sean.
– Igaz – értett egyet Gabriel Love –, de ezt a Mindenhatónak
még nem kell tudnia.
Helyesen cselekszenek? Törvénybe nem ütközik. Frank Seantól
várta a megerősítést, aki elmosolyodott.
 – Nekem épp az tetszik – jegyezte meg Sean –, hogy
teljességgel törvényes. Részvényeket vásárlunk, MacDuff pánikba
esik, a piac felbolydul, ön és Master haszonnal túlad a részvényein.
Nincs ebben semmi rossz. Be is fog válni, ha MacDuff nem szagolja
ki mégis.
– Ezért vártam ki, hogy elutazzon – bólintott Gabriel. – Ha
besétálhatna Master irodájába, hogy szemtől szemben találkozzon
vele, vagy akár sürgöny útján elérhetné, az egész tervem
összeomlana. Csak hát nem teheti, amitől bizonytalanná válik, a
bizonytalanság pedig a félelem szülőanyja. Különben sem lesz
önmaga. A kedvenc unokája házasodik, és MacDuff nagyon
érzelmes ember. – Felsóhajtott. – Ilyen az emberi természet, uraim.
Mindig az eredendő bűn taszít szerencsétlenségbe. – Atyai
tekintettel végigmérte őket. – Piaci spekuláns vagyok, uraim, de ez
is része Isten tervének, mert az ember csak a maga kárán tanul.
Ezért megbüntetem az emberi gyengeséget, az Úr pedig
megjutalmaz érte.
– Ámen – bólintott vigyorogva Sean O’Donnell.
Végeztek a homárral. A pincér orosz krémtortát ajánlott, amit el
is fogadtak, mielőtt rátértek a konyakba áztatott körtére. A társalgás
előbb a színpad, majd a lóverseny körül forgott. Francia
desszertbort szolgáltak fel. Franket enyhe rosszullét kínozta:
görcsölt a gyomra. Úgy érezte, túlette magát, ezért nemet mondott a
maradék orosz krémtortára.
– Nos – fordult ekkor Sean Gabriel Love-hoz –, miután ezt
meglépte, mit csinál legközelebb?
– Legközelebb? – Mr. Love tekintete megnyugodott az
asztalon. – Semmit, Mr. O’Donnell. Az égadta világon semmit sem
csinálok.
– Ez nem vall önre – jegyezte meg Sean.
 – Visszavonulok – jelentette be Gabriel Love. – Teljes
egészében a jó szolgálatnak szentelem magam.
– Elveszítette az érdeklődését a piac uránt?
– Túl sok a szabályzó, Mr. O’Donnell. Túl sok a Morganhez
hasonló bankár. Nekem ezek túl nagy falatok. Amellett – ingatta
bánatosan a fejét –, minden életet, minden szépséget kivesznek
ebből az üzletből.
Néma csend lett, míg a két férfi az élet korábbi szépségét
latolgatta.
– A hatvanas évek – sóhajtott fel Sean O’Donnell. – Azok
voltak csak az idők.
– Igaz – értett egyet Gabriel Love.
– A zsebükben tartottak mindent – tette hozzá Sean. – Ön és
Tweed főnök.
– Az akkori rendszer – bólintott Lőve – közel járt a
tökéleteshez.
Frank figyelmesen hallgatta őket. Természetesen mindenki
tudott a polgárháború utáni időkről. Ha a jelenlegi vasútmágnások
feudális nagybirtokosoknak számítottak, a hatvanas évek végének
Wall Streetje maga volt a sötét középkor – a New York-i korrupció
ekkor érte el a pénzpiacokat. Frank nem hagyhatta ki a lehetőséget,
hogy az egyik legnagyobb spekuláns szájából hallja a történteket.
– Mindig mondtam, hogy a barátja, Fernando Wood jobban is
boldogulhatott volna – jegyezte meg Gabriel Love Seannak –, ha
közel marad a Tammany Hallhoz.
– Alighanem így van – értett egyet O’Donnell.
– Ebben a városban a Tammany Hall a válasz mindenre, és
Tweed főnök pontosan tudta ezt. Kis pénzt politika nélkül is lehet
keresni, de aki nagy pénzt akar, annak meg kell vennie a
törvényhozást. Másképp nem megy.
 – Azok a városi szerződések! – sóhajtott fel O’Donnell.
– A városi szerződések, úgy bizony – visszhangozta Love. –
Egész vagyon van a városi szerződésekben, de aki távolabbra tekint,
annak ez csupán a kezdet. Márpedig Tweed főnök távolabbra
tekintett. Azt akarjuk, hogy a vasútvonalunk bizonyos irányba
haladjon, s erre a városnak vagy államnak engedélyt kell adnia? Le
kell fizetni azokat, akik a törvényeket hozzák, be kell venni őket az
igazgatói tanácsba. Beperelik a vállalatot? Meg kell vásárolni a
bírót. A Tammany elintézhette mindezt. Tweed főnök volt a mi
emberünk. – Egy pillanatra behunyta szemét, hogy átadja magát a
kellemes emléknek. – A rendőrséget is istenfélő Tammany fiúk
adták. A bírák, a törvényhozók, maga New York állam
kormányzója – mind-mind Tweed főnök tenyeréből ettek.
Lekaszáltuk a Wall Streetet. Felvizeztük a részvényeket, határidős
üzleteket kötöttünk a saját részvényeseinkkel, bármit lehetett. Ha
egy bíró ellenünk is döntött, a másik érvénytelenítette a döntését,
így éveken át játékban maradhattunk.
– Azok voltak csak a szép idők azoknak, akik távlatokban
gondolkodtak. Jay Gould – véleményem szerint minden idők
legnagyobb spekulánsa – kis híján meggyőzte az Egyesült Államok
elnökét, magát Ulysses Grantet, hogy tartsa vissza az
aranytartalékot, így ő lefölözhesse az aranypiacot. Ulysses Grant,
lett légyen bármekkora államférfi, nem értett az ilyen magasabb
rendű dolgokhoz. Igen, uram, felhasználta magát az elnököt, s ha
valami kotnyeles gazfickó nem árulja el Grantnek, mire készül, Mr.
Gould meg is csinálja. Az lett volna csak a diadal. – Felsóhajtott. –
Csak hát az értéktőzsde, a nyavalyás felügyelet, Mr. Morgan és a
hozzá hasonlók véget vetnek mindennek. – Fejcsóválva gondolt
bele végtelen ostobaságukba. – A móka már kiveszett az üzletből,
uraim. Már nem lehet kiegyenlíteni a piaci kockázatokat. Ideje,
hogy Gabriel Love távozzon.
– De hát még nincs vége a játéknak – tiltakozott Sean. – Még
sok mindent tehetünk a Wall Streeten. Most is mire készülünk.
Egy szemvillanásnyi ideig – épp csak látni lehetett – Mr. Love
figyelmeztető pillantást lövellt O’Donnell felé.
– Erre még Mr. Morgan is képes, amire készülünk – jegyezte
meg bosszúsan, mielőtt újra felsóhajtott. – Visszavonultam,
O’Donnell – ismételte meg. – Számomra vége a játéknak.
Frank az egész beszélgetés alatt megigézett döbbenettel figyelt.
Nem mintha egy kis korrupció ellenére lett volna – ez is
hozzátartozott a város életéhez –, ám ahogy elhallgatta ezt a két
fickót, akikkel üzletelni készült, amint könnyes nosztalgiával idézik
fel a csalások és a korrupció mindent átszövő hálóját, érthető módon
nyugtalanná vált. Az alku talán törvényesnek tűnt, de ha volt
valami, amit nem kötöttek az orrára? Ha Jay Gould gátlástalanul
felhasználta strómannak az Egyesült. Államok elnökét, Gabriel
Love-ot ugyan mi tartotta vissza attól, hogy bolondot csináljon
belőle? Hirtelen új értelmet nyert Tom figyelmeztetése is: „Tartsd
magad távol Gabriel Love-tól.”
Az a görcsös kis érzés csak tovább erősödött benne.
– Teljesen biztosak abban, hogy az ügylet törvényes? – bukott
ki belőle.
– Hogyne – felelt Sean mosolyogva. – Bízhat bennem.
Csakhogy Gabriel Love már nem mosolygott. Nagyon fura
pillantást vetett rá, ami egyáltalán nem tetszett neki.
– Nem fog cserbenhagyni, ugye? – kérdezte.
– Nem – felelte akaratlanul is Frank.
– Soha ne hagyjon cserben – figyelmeztetett az öreg Gabriel
Love.
– Nem fogja cserbenhagyni – biztosította sietve Sean.
 Gabriel vetett felé egy pillantást. Azután szétáradt arcán a
kedélyes mosoly.
Megérkezett a konyakba áztatott körte.

*
Másnap Frank Master gyorsan bekapta a reggelijét, mielőtt kiment a
ház mögötti kertbe. Az idő meglepően meleg, a hőmérséklet tíz fok
feletti maradt. Egy újságcikk említette a Középnyugaton tomboló
vihart, de az előrejelzés egész hétvégére meleg időjárást ígért, amit
csak néhány zápor szakíthatott meg. Jelenleg kéklett felette az
égbolt. A sáfrányok idő előtt virágba borultak – mindenfelé
mályvaszín, fehér és sárga szirmok tarkállottak. 1
Miután egy ideig elsétálgatott a kertben, Frank úgy döntött,
visszatér a Wall Streetre.
Ezúttal bérkocsit fogadott – amit, mint kiderült, rosszul tett.
Alig érte el a Lower East Side-ot, megrakott szekerek sora
akasztotta meg a belváros felé tartó forgalmat. A Barnum, Bailey és
Hutchinson cirkusz érkezett a városba. Hogy is felejthette el! Időt
kell szakítania rá, hogy Hettyvel elvigyék az unokákat, mielőtt a
cirkusz továbbáll. A szekerek most mindenesetre eltorlaszolták az
egész utcát, így nem kis időbe telt, amíg átverekedték magukat.
A szombat délelőttök általában csendesen teltek a Wall
Streeten, de a piac csak délben zárt, és még sokan kereskedtek.
Belépett a tőzsde épületébe, ahol néhány pillanat alatt felmérte,
hogy a kereskedés visszafogottan zajlik. Odalépett az egyik
alkuszhoz.
– Van valami? – érdeklődött.
– Nem sok. Elkelt néhány Hudson-Ohio, de semmi drámai
változás.
 – Az egy jó részvény – vont vállat Master.
Úgy hát Gabriel Love megtette a kezdőlépést. Kihelyezte a
csapdát. Master egy ideig kivárt. Úgy tűnt, a piac készen áll a
nyugodt hétvégére.
Mit tegyen? Ezen gondolkodott, mióta csak felkelt. A fiától
kapott tanács kétségkívül jól hangzik: kétely esetén ne csináljon
semmit. Ehhez csak annyit kell tennie, hogy utasítást ad az
ügynökének. Megmondja neki, hogy semmilyen áron ne adjon el.
Ilyen egyszerű.
Másfelől, ha Gabriel Love ügylete törvényes, hatalmas profitot
könyvelhet el. Már egy húsznál is megduplázhatja a pénzét, de
könnyen lehet, hogy az árfolyam még feljebb szökik. Nagy a
kísértés, az egyszer biztos.
Van egyáltalán bármi oka aggódni? A tegnap esti vacsoránál
engedte, hogy elragadja a képzelete? Jó húsz percen át őrlődött, de
csak nem tudta elhatározni magát. Akkor átkozni kezdte gyávaságát
és ostobaságát. Pokolba az egésszel, mondta magában. Légy férfi.
Holnap elhajózik Donna Clipp-pel. Senki sem tudja majd, hol
van, ő pedig alaposan kimulatja magát. Ha Gabriel Love a
távollétében felforgatja a piacot, annál jobb. Az ügynöke eladja a
részvényeit, hogy még gazdagabban térjen vissza a városba. Miért is
ne?
Ez itt a Wall Street. Ez itt New York. Ő pedig egy Master, az ég
szerelmére. Elég nagyfiú az efféle játékokhoz. Férfias elégtétellel
sétált ki a New York-i Értéktőzsde épületéből.
Száz métert se tett meg, amikor észrevette J. P. Morgant.
A bankár az utcasarkon állt. Magas cilinderében és frakkjában,
mosolytalan arcával és hordónyi mellkasával egyszerre idézett
római császárt és díjnyertes bokszolót. Még az ötvenkettőt se
töltötte be, de mintha máris a halhatatlanok közé tartozott volna. Ha
J. P. Morgan bérkocsit óhajtott, nem intette le. Csak kiállt az utcára,
s akár egy világítótorony, tekintetével végigpásztázta a forgalmat.
A nagy bankár most közvetlenül az útjába esett. Egyenesen felé
tartott, s ahogy közelebb ért, megfordult.
– Mr. Morgan – hajolt meg előzékenyen.
Várta, hogy Morgan viszonozza a köszönést – nagy
gorombaság lett volna, ha nem teszi –, noha nem számított sokra.
Morgan szűkszavú fickó hírében állt.
A bankár biccentett felé. Nem lehetett benne biztos, de
bozontos bajsza alatt mintha halvány mosoly játszadozott volna.
Ekkor, alig egyetlen pillanatra, Frank Master ostoba késztetést
érzett. Bár felfedhetné a tervet J. P. Morgannek. Bár
félrevonulhatnának valamelyik ivóba, hogy kertelés nélkül
egyenesen rákérdezzen: „Anélkül, hogy visszaélnék
ismeretségünkkel, Mr. Morgan, megkérdezhetném, hogy ön szerint
mit kellene tennem?” Természetesen nem tehette. Ez túlment volna
minden határon. Csak illemtudóan elsétált mellette.
J. P. Morgan pedig beült egy bérkocsiba, és elhajtott.
Alig olvadt bele a forgalomba, Master borzongva gondolt bele a
késztetés mélységesen ostoba voltába. Ki hajtja végre az ügyletet? –
kérdezné Morgan. Gabriel Love – válaszolná. Meg kellene vallania
a nagy embernek, hogy Love apóval üzletel.
Bármekkora is ebül szerzett vagyona, bármily tiszteletet is
ébreszt hófehér szakálla, bármennyit is adományoz jótékony
célokra, Mr. Gabriel Love sosem léphetné át a Morgan
Kereskedőház küszöbét. Mr. Morgan szóba se állna olyasvalakivel,
mint Gabriel Love; még csak az irataiból se nézne fel a kedvéért.
Egyesek önhittnek bélyegeznék, mások sznobnak, de tény, hogy
Morgannek lenne igaza.
Egy elvetemült bűnözővel állt le üzletelni, s csak
imádkozhatott, hogy jól üssön ki. Frank Master sietve hátat fordított
a Wall Streetnek, és hazaindult.

*
Már sötétedett, amikor Mary elhagyta a Gramercy Park-i házat. A
délután csendesen telt. Miután visszatért a Wall Streetről, Frank
Master kissé mordnak tűnt, de a délutáni szunyókálástól visszatért a
jókedve, és lefoglalta magát azzal, hogy felkészült a másnapi
albanyi utazásra.
A Gramercy Parkból Mary bérhintóval ment az Ötödik
sugárútra, a fivére házához. Miután eltöltött egy kis időt a
családjával, kérte, hogy négy-szemközt beszélhessen Seannal.
– Szívességet kérnék tőled, Sean – kezdte.
– Ki vele.
Elővette a levelet – valójában csak egy kis üzenetet borítékba
zárva. A borítékra Donna Clipp nevét és címét írták. Átadta a
fivérének, aki tanulmányozta.
– Ez Frank Master kézírása – állapította meg Sean.
Mary elmosolyodott. Ami azt illeti, a boríték és a benne lapuló
rövidke üzenet néhány nappal korábban keletkezett Hetty Master
jóvoltából, aki rengeteg mintát talált Frank kézírására. Nem mintha
ezt Seannak tudnia kellett volna.
– Holnap, déltájban kellene kézbesíteni, a címzett saját kezébe.
Biztosra tudnom kell, hogy megkapja. El tudod intézni?
– Van egy fiú, aki kézbesítheti.
– Ha megkérdezik, azt kell mondania, hogy tőled kapta.
– Rendben.
– S ami még fontosabb: te sem tőlem kaptad, Sean. Nem is
jutottál hozzá, csak holnap reggel. Egy úriember, nyilvánvalóan
Frank Master hagyta nálad a legnagyobb sietséggel és azzal a
meghagyással, hogy nyomban gondoskodj a kézbesítéséről.
– Ez lenne a szívesség?
– Ez. Csak ne feledd, hogy nem tőlem kaptad.
Sean bólintott.
– Miért?
– Nem akarod tudni.
– Ha te mondod.
– Én mondom – bólintott Mary. – Méghozzá a te érdekedben.
A férfi a mellényzsebébe csúsztatta a levelet.
– Vedd úgy, hogy el van intézve.
Amikor Mary aznap este hazatért, a kocsis megjegyezte neki:
– Este nagy cirkuszi felvonulás volt a belvárosban. Az ember
azt hinné, máris itt a nyár.

*
A kompnak vasárnap délután négykor kellett volna indulnia. Ötkor
még mindig a mólónál vesztegelt. A hajtómű okozta a gondot. A
kapitány elnézést kért a késedelemért, ugyanakkor biztosította róla
az utasokat, hogy nemsokára elindulhatnak.
Sovány vigasz Frank Masternek.
Mi az ördög üthetett Donna Clippbe? Se híre, se hamva. Már
háromra ide kellett volna jönnie. Húsz perccel a megbeszélt időpont
után maga hajtatott bérkocsin a házához, csakhogy nem találta
otthon, a házinéni pedig közölte, hogy már több mint egy órája
távozott, és azt mondta, néhány napig ne is várják. Visszasietett hát
a partra, ám a jegykezelő és az utaskísérő egyaránt biztosította róla,
hogy a leírásának megfelelő ifjú hölgy nem tűnt fel a távollétében.
Akkorra lassan négy óra lett, felszállt hát a hajóra.
Balesetet szenvedett? Meglehet, ám valószínűbb a másik
lehetőség: máshová ment, pácban hagyta, a bolondját járatta vele.
Egy másik férfi kiütötte őt a nyeregből. Nyilván egy fiatalabb. Újra
átélte azt az émelyítő érzést, amit utoljára egészen fiatal férfiként,
még Hetty előtt.
Betért a fedélzeti bárba, hogy igyon egy konyakot. Ostobának
érezte magát és magányosnak. Időnként az ajtóhoz lépett, és
kikémlelt a partra, hátha mégis felbukkan, de híre-hamva se volt.
Nem látott mást, csak a kihalt partot, néhány férfit vízhatlan
kabátban, meg a szélben lengedező lámpást.
És az esőt.
Az eső még kilátástalanabbá tett mindent. Sokkal-sokkal
rosszabbá. Egész korán eleredt, s bármit jeleztek előre, az idő
később se tisztult ki. Kitartó zápor kavarta fel a Hudson vizét, és
dobolt komoran a bár tetején, miközben időről időre matrózok
bukkantak fel a motortérből, hogy jelentést tegyenek a kapitánynak,
majd újra eltűntek.
– Még legfeljebb egy-két óra – közölte a kapitány hatkor.
Frank kétszer is rákérdezett nála, mi a gond. Olajszivárgás, jött
a válasz elsőre. Egy henger leállása, hallotta ezután. A
magyarázatok nem tűntek ésszerűnek. Szokványos esetben lement
volna, hogy maga nézzen rá – van olyan képzett, mint a komp
gépésze –, ám most túl öregnek és rosszkedvűnek érezte magát
ehhez, így csak magában ücsörgött és a konyakját dédelgette. A
legtöbb utas visszavonult a kabinjába. Hárman-négyen maradhattak,
hogy a bárban társalogjanak, ő azonban ehhez sem érzett kedvet,
így inkább félrevonult.
Hétkor felötlött benne, hogy talán feladja az egészet, és hazatér.
Ha csak Donna Clippet várta volna, talán meg is teszi, de ott volt
még Gabriel Love és a vasúttársaság ügye. Távol kellett tartania
magát a várostól. Próbált a csinos kis profitra összpontosítani, amit
a Hudson-Ohio Vasútvonalon keresett, újratöltette a konyakos
poharát, és még egy órán át komoran meredt maga elé. E
pillanatban, emlékeztette magát, odafent Bostonban valaki közli
Cyrus MacDuff-fal, hogy Gabriel Love meg akarja szerezni a
vasútját. Legalább van valaki, tette hozzá gondolatban, aki nálam is
pocsékabbul érzi magát. Gyanította, hogy MacDuff hamarosan
megpróbálja felvenni vele a kapcsolatot, ami nem fog neki
sikerülni. Ez a nyavalyás hajó tökéletes rejtekhely. Talán magányos,
ám egyszersmind láthatatlan. A tudat kissé felvidította.
Nyolckor a kapitány bejelentette, hogy hamarosan indulnak.
Frank Master ivott még egyet, botor módon újra kilesett a rakpartra,
azután leült egy asztalhoz, hogy almás pitét és zöldségtálat
rendeljen. Ez legalább nyomban megérkezett.
Kilenckor a kapitány megsúgta neki, hogy a probléma
szerencsésen megoldódott, már csak ki kell próbálniuk a
hajtóművet. Frank igencsak mogorván vágta rá:
– Majd akkor szóljon, ha kész vannak. – Miután elhessegette
magától a férfit, hallotta beindulni, majd leállni a motort. Tízkor
újabb próbát tettek. A motor ezúttal nem állt le. Néhány perccel
később a hajó kifutott a vízre, hogy a sötét és a zuhogó zápor
azonnal elnyelje.

*
Donna Clipp torkig volt az egésszel. Már rég távozott volna, ha nem
szakad az eső. Az a rohadék Frank Master pedig forduljon fel. Már
éjszaka tíz is elmúlt.
 Az üzenetet akkor sem érthette félre.

Drága Clipper!
Változott a terv. Várj meg a brooklyni Henry’s Hotelben.
Három után, amint tudok, odamegyek. Long Islandre utazunk.
Alig várom, hogy lássalak.

F.M.

Jellemző, gondolta. Alig várja, hogy lássa, aztán mégse jön. A

férfiak mind ugyanolyanok, már igazán megtanulhatta volna. Épp
eleget ismert a fajtájukból.
Bőséggel akadt pénzük. Az idősebbjének mindenképp – mi
másért lett volna egy öregemberrel, ha nem a pénzéért? A kérdés
csak az: elköltik-e valaha is?
Igazából emiatt gyűlölte meg őket. A bőrük alatt is pénz volt.
Ők sem élnek örökké – de talán még akkor sem tudnának elverni
ennyi pénzt mégis spórolnak. Tán megszokásból. Á vén zsugorik.
Ó, a kicsit nem nézték. Vettek pezsgőt, talán szőrmebundát is,
csupa apróságot, hogy boldoggá tegyék – vagy legalábbis ezt
higgyék. Még a lakásbérletét is fizették, ha szerencséje volt, de
vajon megadták neki, amire igazán vágyott? Láthatóan azt hitték,
hogy aki szegény, az mindjárt ostoba is.
Hallott olyanokról, akik az idősebb férfiaknak köszönhetően
egy életre megcsinálták a szerencséjüket. Hallott róluk, de még
eggyel se találkozott. Legalábbis nem a hozzá hasonlók körében. S
miért? Mert a férfiak nem törődtek velük. Nem tisztelték őket.
Elvették, amit megkívántak, de ha bármit kértek cserébe,
szerencsevadásznak vagy még rosszabbnak hívták őket.
Ilyenek a gazdagok, gondolta keserűen Donna Clipp. Igazából
mocskok, ha jobban belegondol. Talán kicicomázzák magukat, de a
máz alatt csak mocskok maradnak. Rosszabbak mindennél.
Tízre járt, koromsötét lett és szakadt az eső, ő pedig ott
ücsörgött valami hülye szállodában, a Brooklyn híd rossz oldalán,
ahol hírét-hamvát se látta az úgynevezett szeretőjének.
Donna Clipp szép lány volt: tömött – ráadásul természetes –
szőke haj, s hozzá kéklő szem, mely tetszés szerint kacaghatott,
vagy tűnhetett izzóan igézőnek. Sosem kellett kiállnia az utcára,
mindig volt rendes munkája – ruhákat készített, amiket aztán
eladott. Volt is érzéke a divathoz. Meg a színészkedéshez, de hiába
próbált bejutni a színpadra, mindig azzal utasították el, hogy nem
elég magas. Alacsony, gömbölyded alakja persze nem okozott
gondot a bensőségesebb alkalmakkor, így többé-kevésbé különböző
férfiak tartották el. Miután New Yorkba jött, a Greenwich Village-
ben talált magának tisztes szállást, és egy hónapon belül megismerte
Frank Mastert. Azóta időről időre találkoztak, bár nem sok minden
szólt a kapcsolatuk mellett.
Az elmúlt három hétben el is tűnődött, mihez kezdjen vele.
Másvalamit is mérlegelnie kellett. Néhány hete levelet kapott
egy barátnőjétől, akivel egy szálláson osztozott Philadelphiában. A
levelet gondosan fogalmazták, mégis egyértelműen kiolvasta
üzenetét.
Valaki kérdezősködött utána. A barátnője azt nem tudta meg
mondani, rendőr-e vagy haragos, csak az látszott biztosnak, hogy
valamilyen eltűnt értéktárgyakat kér rajta számon. Amilyen az általa
most is viselt arany karkötő.
Állíthatta volna, hogy ajándékba kapta őket, de mennyire
hihető, hogy egy tehetős ember ellopja a tulajdon felesége ékszereit,
és neki adja? Meg tudná győzni erről az esküdteket? Aligha.
Ha a férfi nem viszi hátsó szándékkal a házába, akkor ő nem
látja, milyen gyönyörű ékszerei vannak a feleségének, és mindez
sosem történik meg. Jogos volt hát a vád, bár ez nem sokat segített
rajta. Ha pedig Philadelphiában a nyomában járnak, New Yorkba is
követik? Meglehet. Ha nem is azonnal, de egy szép napon biztosan
megtalálják. Még nem tudta, mihez kezdjen ezzel.
A legegyszerűbb az lett volna, ha megszabadul a kérdéses
ékszerektől – akkor semmit sem lehetne rábizonyítani –, csak hát az
értékük. Mielőtt lemond róluk, ki kell csikarnia valamilyen
elköteleződést Frank Masterből.
Így amikor a férfi felvetette, hogy egy fényűző gőzhajó teljes
kényelmében felutazhatnának a Hudsonon, úgy érezte, mégiscsak
ráragyog a szerencse. Gondosan felkészült az útra – ezért is érzett
végtelen bosszúságot, amikor közvetlenül az indulás előtt változott
a terv. Mégsem tehetett mást, mint hogy belemegy ebbe, és majd
meglátja, mi sül ki belőle.
Betette hát a poggyászát egy bérkocsiba, azzal átzötyögött
Greenwich Village-ből Brooklynba.
Nagy kár, hogy így szakadt az eső. Amikor öt évvel korábban
megnyílt, a Brooklyn híd felfüggesztett útpályáját az Újvilág csodái
közé sorolták. Több mint egy mérföld hosszan és száznegyven láb
magasan hidalta át az East River bejáratát, hogy két fenséges
tornyának hegyesen kicsúcsosodó boltívével és az acélkábelek
hosszan elnyúló, kecses vonalával megidézze az iparosodás korának
minden lüktető erejét és gótikus szépségét.
Középütt két sínpárt fektettek le a vonatoknak, míg mellettük
kétoldalt, a folyónak fel és lefelé széles panorámával, a lovak és
hintók számára alakítottak ki úttestet. A vasúti sínek felett
végtelennek tűnő, felfüggesztett gyalogjárót építettek, mely
elegánsan ívelő pályájával mintha ég és föld határát vonta volna
meg.
 Aki a szélső sávban haladva kitekintett hintája ablakán,
fenséges látványnak lehetett szemtanúja.
Csak nem ma. Ahogy kíméletlenül szakadt az eső, nem látta az
alant kavargó vizet, de még a fölé tornyosuló pilonokat sem. Mintha
magában a viharfelhőben lett volna, ami nyirkos, szenvtelen,
nyomasztó sötétjével kiölt belőle minden reménységet.
Ahogy telt a délután, eleinte azt hitte, hogy Master csupán
késik. Kora este belegondolt, hogy talán történt vele valami.
Nyolckor már arra a következtetésre jutott, hogy a rossz idő miatt
lefújta az egész kirándulást – bár annyi azért lehetett volna benne,
hogy üzen neki, és küld érte egy kocsit. Megkérte a pincért, hogy
hozzon neki egy csésze forró teát, majd tovább várakozott arra az
esetre, ha a férfi mégis eljönne. Kilenckor rendelt egy forró levest.
Most pedig tíz is elmúlt, neki pedig elege lett. Nem érdekelte, mi
lett a fickóval, ő hazamegy. Megkérte a hotel portását, hogy hívjon
neki egy bérkocsit.
Azóta egy újabb óra is eltelt, de a kocsi csak nem jött.

*
Éjfél elmúlt, mire Lily de Chantal úgy döntött, ideje lefeküdni.
Alaposan átvette másnapi fellépését. Nem mintha olyan nehéz
szerep lett volna, egyszerűen csak a legjobb formáját kívánta hozni.
S az az igazság, hogy előre élvezett minden pillanatot.
Édes volt a bosszú, még egy ilyen kifinomult lélek számára is.
A délelőtt kilenc épp megfelelő lesz, gondolta. Ha a kis Clipp
kisasszony eddig még nem tért vissza az útról, mellyel az ördögnek
és neki tartozott, addigra már biztosan megtette. Akkor kell
lecsapnia, mielőtt még észbe kaphatna.
– Én magam nem csinálhatom, kedvesem – védekezett Hetty –,
mert ha Frank valaha rájönne, még a szememre hányná. Ön viszont
megteheti. Egy férfi könnyebben megbocsát a szeretőjének, mint a
feleségének. Amellett – tette hozzá mosolyogva –, úgy hiszem,
ennyivel tartozik nekem.
Kiosztották hát a feladatokat. Hetty megírta a levelet, Mary
elintézte a kézbesítését, most pedig ő következett, hogy örökre
kisöpörje életükből a kis rüfkét.
Hettytől megkapott mindent, amire csak szüksége lehetett, és
alaposan elpróbálta a szerepét is.
„Attól tartok, Clipp kisasszony, bizonyítékom, méghozzá
kétségbevonhatatlan bizonyítékom van arra nézvést, hogy ön
ékszereket lopott a philadelphiai Mrs. Linfordtól. Még tanúim is
vannak, akik látták önön a kérdéses ékszereket azok eltűnése után.
Börtönbe fogják zárni, Clipp kisasszony, hacsak nem hagyja el New
Yorkot még a mai nap folyamán, éspedig anélkül, hogy egyetlen
szót is szólna Mr. Masternek. Ha a jövőben bármikor is kapcsolatba
próbálna lépni vele, haladéktalanul a rendőrséghez fordulok a
bizonyítékaimmal.”
Donna Clipp ezután gyorsan le fog lépni. Nem lesz más
választása.
Hetty néhány nappal korábban összegezte az átgondolt tervet.
– El akarom hitetni Frankkel, hogy felültették. A lány nem ment
el a megbeszélt útra, majd elköltözött, mire ő visszatér. Attól tartok,
ezzel megsebzem a büszkeségét, ám észhez is térítem. Akkor majd
vigaszt és megnyugvást keres. Akkor majd visszatér hozzánk.
– Hozzánk?
– Önhöz, hozzám, a régi dolgokhoz. Azt hiszem, túl öregek
vagyunk már ahhoz, hogy apróságokon civódjunk, nem találja?
– Ön kivételes asszony – felelte Lily de Chantal. – A férje
szerencsés, hogy ön mellette áll.
 – Köszönöm, kedvesem. Magam is úgy hiszem.
Igen, gondolta most. Szíves-örömest útjára indítja a kis Donna
Clippet, mindkettőjük üdvére.
Ezért is lepődött meg, amikor húsz perccel később a portás
bekopogott lakása ajtaján, hogy megtudakolja, hajlandó lenne-e
fogadni egy látogatót. Hát még akkor mennyire meglepődött,
amikor a portás mögül előbukkant a bőrig elázott Frank Master.

*
Hajnali egykor a brooklyni Henry’s Hotelben különös párharcra
került sor. Az igazgató mérhetetlen bosszúságára Donna Clipp
szobát követelt, ám fizetni nem volt hajlandó azon az alapon, hogy a
szálloda hibájából nem kapott bérkocsit.
– Kilökhetném egyszerűen az utcára – jelentette ki a tulaj.
– Azt próbálja meg – vágta rá Donna. – Még nem hallott
sikoltozni.
A férfi ezzel együtt kilépett az ajtón, méghozzá azzal a
szándékkal, hogy a nőt is kitessékeli rajta, amikor furcsa jelenségre
lett figyelmes. Havazott. Az egész héten magas hőmérséklet is
vészesen zuhant. Már épp készült visszafordulni az előtér felé,
amikor mély morgást és nyögést hallott a folyó irányából. Egy
pillanattal később üvöltő szélvihar söpört végig az utcán, vagdosta
be a redőnyöket, hajlítgatta meg a kisebb fákat, és döntötte le kis
híján őt is. A férfinak a fagyos orkánban a keretbe kellett
kapaszkodnia, ahogy visszahúzódott az előtérbe, és bevágta a
bejárati ajtót.
– Nesze. – Odavetett neki egy kulcsot. – A kutyát sem verik ki
ilyen időben. – A lépcsőre mutatott. – Arra fent. Balról a második.
Azért a poggyászait nem segítette felcipelni a kis rüfkének.
 *
Ahogy az ablakon át a Central Parkot nézte, míg Frank a forró
fürdővízben olvadozott, Lily de Chantal is látta a fel-feltámadó
széltölcsérekben kavargó hópelyheket. A Gramercy Parkban Hetty
már egy ideje arra a különös sürgönyre meredt, mely az est korábbi
részében jött Bostonból, és azt tudakolta Franktól, szándékában áll-
e eladni a vasutat, most azonban, a hátborzongató süvöltést és a szél
fütyülését hallva, elhúzta a függönyt, hogy elképedten lássa az
odakint tomboló hóvihart. Csak remélni merte, hogy szegény Frank
biztonságban van odakint a Hudson fagyos vizén, egy ilyen
rettenetes éjszakán.
„Honnét került ide egy ilyen váratlan hóvihar?” – tűnődött el.

*
Nyugatról. A dermesztő szelekkel támadó nagy förgeteg a Csendes-
óceán felől az egész kontinensen végigsöpört, és napi hatszáz
mérföldet tett meg, ám ehhez a cudar időhöz még valami kellett:
Georgia felől egy nagy és csapadékos melegfront. A két időjárási
jelenség a Delaware-folyó torkolatának közelében, New York alatt
százhúsz mérfölddel egyesült.
A hőmérséklet gyorsan zuhant, a légnyomás esett, tenger és
folyó egyszeriben tajtékzani kezdett. Azután, végig a partvonalon,
megjött a fagyos csapadék. Valamivel éjfél után New Yorkra is
leszakadt a hó, a hőmérséklet fagypont alá süllyedt, míg a
széllökések sebessége meghaladta a nyolcvan mérföldet óránként.
A hóvihar egész éjjel tombolt. Amikor felvirradt – vagyis
inkább fel kellett volna virradnia –, fittyet hányt erre is, csak
tombolt tovább, hogy kioltsa fényeit. Ahogy telt az idő, az egész
északkeleti partot és minden itt élő teremtényt elborított a roppant
fehér hurrikán.

Nem sok minden akadt, amit a Dakotában ne tettek volna meg egy
bérlőért, de ez annyira túlment minden határon, hogy Lily de
Chantal már-már szégyenkezett miatta. A portás fia mégsem bánta.
Láthatóan élvezte a kihívást, míg a portás megnyugtatta: „Az én
fiam eltalálna az Északi-sarkra és vissza, de Chantal kisasszony.
Maga csak ne aggódjon.”
Rábízta hát az üzenetet az ifjú Skipre, és kérte, hogy legyen
óvatos.
Skip hétfőn délelőtt tíz órakor hagyta el az épületet. Tizennégy
éves volt, korához képes kissé satnya, ám annál szívósabb. Vaskos
hótaposó csizmát viselt, míg a nadrágszárát egy zsinórral szorosan
megkötötte a bokáján. Felülre pulóvert és rövid kabátot vett, ami
megkönnyítette számára a mozgást. A fejét tömött gyapjúsapka,
fülvédő és az arca köré tekert sál is melegítette. Skip nem is lehetett
volna boldogabb.
Ahogy elhagyta a nagy előtér biztonságát, már el is döntötte,
mitévő lesz. Meg sem próbált átkelni a parkon, mely most, hogy a
hóvihar minden korábbinál hevesebben tombolt, sarkvidéki tájra
emlékeztetett. Még közvetlenül mellette sem mert átkelni, inkább
megtett nyugatnak fél ház-tömbnyi utat, majd lefordult a Kilencedik
sugárútra. Innét csak néhány sarkot kellett kutyagolni, mielőtt elérte
a Broadway széles átlóját.
 Még a gyaloglás se ment könnyen. A fagyos széllökések kis
híján ledöntötték a lábáról, miközben a szél olyan erős maradt, hogy
a hó meg sem tudott telepedni. Helyenként embernyi torlaszok
keletkeztek, míg a szélnek leginkább kitett területeken a földet is
látni lehetett.
A sugárút szinte teljesen kihalt. Az emberek megpróbáltak
munkába menni – elvégre New Yorkban éltek –, ám a legtöbben
idővel feladták. Még az El is leállt – sínjeit olyan jégkéreg borította,
hogy ha a mozdonyok el is indultak volna, kerekeik sehol sem
tapadhattak meg.
Miután végigküszködött kétsaroknyi utat, Skip mégis
reménykeltő dolgot látott. Egyetlen hintó és két türelmes lova épp
ekkor fordult rá a sugárútra, hogy lassan előrearaszoljon. Skip egy
pillanatig sem habozott. Amint a hintó elhaladt mellette, felpattant a
kocsis mellé. A fickó már készült volna lelökni a szemtelen lurkót,
hadd tanulja meg, mi a tisztesség, amikor egy nyers hang a kocsi
belsejéből rámordult:
– Hagyja.
– Szerencséd van – csóválta fejét a kocsis.
– Honnét jönnek? – tudakolta Skip.
– Yonkers, Westchester megye – válaszolt a kocsis.
– Az jó messze van.
– Hat óta úton vagyunk. Azt hittem, a lovak is belepusztulnak,
de kibírták. Jó nagy szívük van.
– Miért nem maradtak otthon?
– Az uramnak fontos dolga van a városban. Azt mondja, egy
förgeteg sem akadályozhatja meg benne.
– Nem akadályoz engem se – bólintott Skip elégedetten. Ilyen
az igazi New York-i küzdőszellem, gondolta. A világ minden
pénzéért se élt volna máshol. – Westchesterből se jár a vonat? –
érdeklődött.
– Ahogy átkeltünk a hídon, láttunk egyet beragadya a hóba.
Alighanem így járt az összes.
A Hatvanötödik utcánál ráfordultak a Broadwayre. Amikor
elérték a Central Park délnyugati sarkát, a kocsi továbbindult délnek
a Nyolcadikon, mire Skip leugrott. Követni akarta a Broadway
vonalát.
Az emberek egy ideje már lapátolták a havat, lehetőség szerint
próbálták tisztán tartani a gyalogjárókat. A megtisztított csapások
egyre inkább árkok benyomását keltették. Skip felfigyelt rá, hogy a
távíróvonalak összekuszálódott kötegei is megfagytak. Nemsoká
eljutott arra a pontra, ahol a leszakadt kábelek feküdtek a földön,
egymásba gabalyodva, több háztömbön át. Az Ötvenötödik utcánál
elcsúszott és elesett, de úgy bebugyolálta magát, hogy nem esett
baja. Csak nevetett egyet, majd körülnézett, hol szerezhetne még
egy potya fuvart. Nem látott rá lehetőséget. Se bérkocsit, se hintót.
Ember is alig járt az utcán. Az üzletek és irodák némelyike
láthatóan kinyitott, de senki sem járt ki-be az ajtókon. Elcsúszkált
még kétsarok-nyit, mielőtt egy ivóhoz ért. Bement. Itt talált néhány
vendéget, akik hozzá hasonlóan bebugyolálva támogatták a pultot.
Letekerte arcáról a sálat.
– Iszol valamit, fiú? – kérdezte a csapos.
– Nincs pénzem – hazudott Skip.
A bárpultnál állók egyike kitett maga elé némi aprót, majd
intett, hogy lépjen közelebb. A levegőben whisky és forró rum bűze
terjengett.
– A vendégem vagy, fiú – mordult fel a férfi. – Adj neki kocsis
fröccsöt – reccsent a csaposra, aki bólintott. – Csak gyömbérsör és
pirospaprika – magyarázta Skipnek. – Ezt isszák a kocsisok. Egy
ideig melegen tart.
 Skip lassan ivott. Máris érezte a melegséget a gyomrában. Egy
idő után köszönetet mondott jótevőjének, és újra nekiindult az
utcának, miután az ajtóban szorosan a sálba bugyolálta arcát. Amit
nagyon is jól tett, mert amint kilépett a Broadwayre, a hó úgy
kavargott körötte, mintha személyes támadást intézne ellene és a
sála ellen. Skip hősiesen kitartott, csak leszegte a fejét, és
botladozva ment előre.
Ekkor, alig néhány tömbnyire onnét, ismét rámosolygott a
szerencse. Nem egyebet látott, mint egy Sörfőző szekerét. A sál
mögött ajka kaján vigyorra húzódott. Semmi sem állíthatta meg a
sörfőzőket. Amint New Yorkban megszűnt a sörellátás, tudni
lehetett, hogy eljött a világvége.
A hatalmas szekeret öblös söröshordókkal rakodták meg. Úgy
imbolygott, mint egy méltóságteljes hajó a fagyos északi tengeren.
Nem kevesebb, mint tíz testes normandiai húzta. A hajtó nem látta,
ahogyan felpattant hátúira. Itt is maradt, hogy nehézkesen, mégis
könnyű szívvel elkocsikázzon egészen a Huszonnyolcadik utcáig.
Innét már korlátokba és egyéb stabilnak tűnő tárgyakba
kapaszkodva gyalogolt tovább, hogy a hóvihart legyőzve eljusson a
Gramercy Parkba.

*
Hetty Master igencsak megdöbbent, amikor Skip megérkezett Lily
de Chantal üzenetével, ám nem kevésbé mohón olvasta el. A levél
mondandóját nem engedték bő lére. Frank hajója előző éjjel arra
kényszerült, hogy visszaforduljon a folyón. Maga Frank bőrig ázva
érkezett meg, s úgy tűnt, meg is fázott. „Mindazonáltal
biztonságban ágyba dugtam, és minden órában belediktálok egy
kevés forralt whiskyt. Senkivel sem akarja tudatni, hogy a városban
van, noha nem árulja el, miért.” Hetty nem tudta megállni
somolygás nélkül. Legalább biztonságban tudhatta Frankét, és Lily
híven gondoskodott róla. Utóiratot is talált.

Kis barátunk nyilvánvaló módon nem ment el a hajóhoz.

Meglehet, a hó fogságába esett Brooklynban!
A megbeszéltek szerint rá is gondom lesz, amint Frankét újra
kiengedhetem az utcára.

Hetty kis híján felnevetett. Remélte, hogy Clipp kisasszonynak az

orra is lefagy, bárhol legyen. A maga körülményes módján, de a
terv még mindig működött.

*
Ami azt illeti, e pillanatban Donna Clipp éppen a Brooklyn híd
bejáratánál állt. S kezdett igen mérges lenni.
Természetesen maradhatott volna a szállodában, csak ott egyre
erélyesebben követelték, hogy fizessen, meg különben is elunta
magát. Donna Clipp nem szívelte a semmittevést. Az egyik vendég
felajánlotta, hogy kölcsönad neki egy könyvet, Donna azonban nem
sok értelmét látta az olvasásnak. Az is csak untatta.
Úgy döntött hát, hogy hazatér. Fogta csekélyke értékeit, és
betuszkolta őket kézitáskájába. Kikövetelt egy darabka kötelet,
majd azzal olyan szövevényes és erős csomókkal kötötte körbe a
táskáját, hogy akkor se tudta volna kibogozni őket, ha beletörik a
körme. Ezután íratott a tulajjal egy átvételi elismervényt, és közölte,
hogy néhány napon belül maga jön el a holmijáért, ha pedig nem
találja itt, menten hívja a rendőröket. Azzal kijelentkezett.
Közlekedési eszköz most sem kínálkozott – egész Brooklyn otthon
maradt –, ám a tulaj ezúttal nem próbálta megállítani. Sőt, remélte,
hogy a hóviharban halálra fagy, lehetőleg minél távolabb a
szállodájától.
Donna Clipp a Brooklyn híd felé indult, ami nem esett messze.
Bár mire odaért, ugyan sétáló hóemberre emlékeztetett, de még
nagyon is élt. Vasúti kocsikat látott a hídon, s miután ezeken
átverekedte magát, így vagy úgy, de eljutott a szállására. A hídon
azonban nem várt akadállyal szembesült.
– A híd le van zárva – közölte egy rendőr.
A fenséges építmény csakugyan elhagyatottnak tűnt. Roppant
íve felemelkedett a hóförgetegbe, majd beleveszett annak
fehérségébe. Torlaszok emelkedtek az útpályán, míg a peronon
rekedt vasúti kocsik jégtömbökké fagytak. A rendőr bölcsen
behúzódott a vámbódéba, melynél a gyalogosoknak le kellett
szurkolniuk a pennyjüket az átkelésért. Egy lámpással tartotta magát
melegen, és még annyi időre is vonakodott kinyitni a fülke apró
ablakát, amíg szóba állt vele.
– Hogy érti, hogy le van zárva? – méltatlankodott. – Ez egy
istenverte híd.
– Ami zárva van. Mert túl veszélyes, hölgyem.
– Manhattanbe kell jutnom – tiltakozott Donna.
– De nem ma éjjel. Nem járnak a kompok, a híd meg le van
zárva. Sehogy se lehet odajutni.
– Majd átgyalogolok.
– Megháborodott, hölgyem? – tört ki a rendőr. – Épp most
mondtam, hogy a híd zárva van. Legfőképp a gyalogosok előtt. – A
süvöltő viharba vesző csapásra mutatott. – Itt sosem jut át.
– Mennyi a híd vám? Itt az áll, egy penny. Ennél többet ne is
várjon.
 – Egy pennyt se kell fizetnie – harsant fel a rendőr –, mert,
ahogy már háromszor is elmondtam, a híd le van zárva.
– Maga szerint.
– Úgy ám. Hagyjon már békén, hölgyem.
– Addig ácsorgók itt, amíg nekem tetszik. Nem szegek meg
vele semmilyen törvényt.
– Jesszusom – fakadt ki a rendőr. – Felőlem akár halálra
fagyhat, de akkor sem kel át a hídon.
Öt perccel később a nő még mindig ott állt. A rendőr
kétségbeesésében hátat fordított neki. Egy-két percig vissza se
nézett. Amikor megtette, már nem látta sehol. Istennek legyen hála!
Felsóhajtott, vetett egy pillantást a hídra, majd dühödten elbődült.
A nő odafent volt a gyalogjárón, máris pár száz lábnyira, épp
készült beleveszni a hóviharba. Hogy az ördögbe jutott fel oda?
Kinyitotta az ajtót, mire a dermesztő vihar alaposan képen törölte.
Meredten nézett a nő után, közben váltig szitkozódott.
Azután abbahagyta. A szél nemsokára úgyis felkapja és átfújja
a nőt a korláton, hogy lezuhanjon a sínekre, az útpályára, vagy
egyenesen az East River fagyos vizébe. Elégedetten tért vissza a
bódéba.
– Én nem is láttam – mormolta maga elé.
Dögöljön meg, ha az a vágyása.
Donna Clipp kitartóan tört előre. A vámbódét rég elveszítette
szem elől, és tudta, hogy mostanra elérhette a hosszú függőhíd
legmagasabb pontját. A szél felnyögött. A kísérteties hangból időről
időre süvöltés lett, mintha valami feldühödött ősvilági Leviatán
vergődne odalent a kikötőben, az East River vizében – egy óriás
tengeri kígyó, amely bármelyik pillanatban leránthatja a mélybe. A
hó addig csipdeste a bőrét, míg már az arcát sem érezte. Elfeledte,
hogy odakint a víz felett, ahol védtelen, a hideg szörnyűbb, sokkal
szörnyűbb tud lenni. Ha nem talál hamarosan menedéket, elfagy
valamije. Talán itt is pusztul.
Donna Clipp nem akart meghalni. Még hosszú-hosszú ideig
nem tervezett semmi effélét.
Így viszont nem maradt más: át kell kelnie azon a rettenetes és
vakító égi alagúton, amíg csak el nem éri a túlsó végét.
Gyötrelmesen lassan jutott előre. Ha egy pillanatra is elereszti a
korlátot, a széllökések ledönthetik, felkaphatták és lerepíthették a
mélységbe. Nem tehetett mást, görcsösen markolta, miközben
lépésről lépésre vonszolta magát előre. Tudta, hogy nem állhat meg.
Csak jusson át a túlsó partra. Csak legyen ereje továbbmenni.
Sikerült félútig jutnia. Megkezdődött a hosszú ereszkedés.
Megtett újabb száz métert. Azután még százat. S ekkor, közvetlen
maga előtt, észrevett valamit.
Megtorpant.

*
A hóvihar egész nap folytatódott, egyesek már Fehér Hurrikánnak
hívták, ám hamarosan újabb nevet kapott. A hóval borította
pusztaság után, mellyel – okkal vagy ok nélkül – a területet
azonosították, Dakota-hóvihar lett a neve.
Ha a város járhatatlanná is vált aznap, néhány erőssége
megpróbált látványosan dacolni a cudar idővel. A Macy’s áruház
rövid időre kinyitott, vásárló azonban egy se jött, szegény elárusító
hölgyeknek viszont itt kellett átvészelniük a Dakotát, minthogy
hazamenni már nem tudtak. Némely bank is próbált kinyitni, de
végül néhány nappal meghosszabbította hiteleinek futamidejét, ha
már senki sem tudta felkeresni. A New York-i Értéktőzsde kinyitott
azon a hétfő reggelen, még néhány üzletet is lebonyolított, de
csupán maréknyi alkusz dolgozott, és ebéd után ők is feladták a
hiábavaló küzdelmet.
A gazdát cserélő csekély számú részvény egyike sem tartozott a
Hudson-Ohio Vasútvonalhoz. Mr. Cyrus MacDuff egyetlen
ügynökének sem adhatott parancsot a kereskedésre, minthogy
Boston és New York közt az összes távíróvezeték leszakadt. A
felbőszült úriember személyesen se siethetett vasútvonala
megmentésére, minthogy minden utat félméteres hó borított, a
vasútvonalak mind járhatatlanok lettek, a tenger pedig úgy
háborgott, hogy a part mentén tucatszám süllyedtek el a hajók.
Miközben a Dakota odakint tombolt, a nevén osztozó fényűző
bérházban Lily de Chantal továbbra is gondoskodott Frank
Masterről, aki estére kissé be is lázasodott.
Kedd reggelre mintha kicsit jobban lett volna, a város azonban
továbbra is el volt vágva a külvilágtól, és a Dakota hóvihar
zavartalanul tombolt tovább.
Délután ugyanakkor az emberi leleményesség hozott egy apró,
ám annál hasznosabb felfedezést. Néhány eszes bostoni felismerte,
hogy mégiscsak kapcsolatba lehet kerülni New Yorkkal távirati
úton, ha a nemzetközi hálózatot használják, és jókora kerülővel,
London érintésével küldenek üzenetet.

*
Szerda reggel a vihar kezdett veszíteni erejéből. A város továbbra is
tetszhalálba dermedt, lakói azonban lassan kezdték kiásni magukat.
Amint a szél alábbhagyott, valamelyest a dermesztő hideg is
enyhült.
Hetty Master ezzel együtt igencsak meglepődött, amikor
délelőtt tizenegy órakor Tom fia és egy számára ismeretlen
úriember toppant be, hogy Frank után érdeklődjön.
– Nincs itthon – közölte.
– El kell érnünk, anya – erősködött Tom. – Sürgősen. Nem
árulnád el, hol van?
– Nem, azt nem tehetem – felelt Hetty kissé esetlenül. – Nem ér
rá egykét nap múlva?
– Nem – jelentette ki a fia. – Nem ér rá.
– Akkor beszélhetnénk négyszemközt? – kérte tőle.

*
Lily de Chantal igencsak megdöbbent, amikor Tom Master és a
másik úriember délben beállított a Dakotába. Hogy miként
szereztek tudomást Frank hollétéről, és milyen magyarázattal
állhatták elő a tolakodásukra, nem is sejtette – nem mintha a
legkisebb hajlandóságot is mutatták volna arra, hogy ezzel
bajlódjanak. Csupán a lehető legkéretlenebb formában közölték,
hogy találkozniuk kell Frank Masterrel.
– Nincs túl jól – felelte. – Magas láza volt.
– Sajnálattal hallom – mormolta Tom.
– Megkérdem, fogadja-e önöket – döntötte el Lily.

*
Frank Master a felpolcozott párnáknak dőlve nézett végig
látogatóin. El nem tudta képzelni, hogyan találtak rá, de ezen már
késő lett volna tépelődni. Tom társa, a csendes és jól öltözött
harmincas férfiú, leginkább bankárnak tűnt.
 – Mr. Gorham Grey – mutatta be Tóm. – A Drexel és
Morgantől.
– Ó.
– Köszönöm, hogy hajlandó fogadni, Mr. Master – kezdte
Gorham Grey udvariasan. – Szeretném egyértelművé tenni, hogy J.
P. Morgan személyes képviseletében járok itt. Ő maga kért arra,
hogy találkozzam önnel.
– Ó – ismételte Frank.
– Miután ismerem a fiát, először hozzá fordultam, hogy
mutasson be minket – ment tovább Gorham Grey.
– Pontosan – erősítette meg Tom.
– Mi ez az egész? – Frank idegesen markolászta az ágytakarót.
– Mr. Morgan vásárolni kíván öntől egy részvénypakettet –
felelt Gorham Grey. – A Hudson-Ohio Vasútvonalét. Önnek tíz
százaléka van tehermentes részvényekben, ha jól tudom.
– Ó – hebegett tovább Frank.
– Egészen nyíltan meg kell mondanom – folytatta Gorham Grey
–, hogy Mr. Morgan tegnap sürgős táviratot kapott Mr. Cyrus
MacDufftól, aki jelenleg Bostonban tartózkodik, s mint azt ön is
tudja, a Hudson-Ohio legnagyobb részvényese. Maga Mr. MacDuff
nem tudta önt elérni, minthogy Bostonban rekedt. Ezért gondolta,
hogy az a legbölcsebb, ha az egész ügyletet rábízza Mr. Morganre,
cselekedjen belátása szerint.
– Pontosan – erősítette meg Tom.
– A lehető legegyszerűbben szólva – ment tovább Gorham Grey
–, Mr. MacDuff úgy véli, hogy Mr. Gabriel Love megpróbálja
elorozni tőle a vasúttársaságát. Ismeri Mr. Love-ot?
– Csak futólag – felelt erőtlen hangon Frank.
– Rövid vizsgálódás után nyilvánvaló lett számunkra a
mögöttes cél, miszerint Mr. Love többségi tulajdonosa a Niagara
vonalnak, csakhogy MacDuff nem engedi bekapcsolni a Niagarát a
Hudson-Ohióba.
– Valóban? – ráncolta a homlokát Frank.
– A megoldás ezáltal nem is lehetne egyszerűbb. Mr. Morgan
tájékoztatta Mr. MacDuffot, hogy csakis akkor fog lépni az ügyben,
ha ő, Mr. Morgan, méltányos áron megszerzi Mr. Love részvényeit
a Niagarában, Mr. MacDuff pedig garanciát ad neki, Mr.
Morgannek, hogy a Niagara becsatlakozhat a Hudson-Ohióba. Mr.
MacDuff a maga részéről azzal a feltétellel egyezett bele mindebbe,
hogy ő, mármint Mr. MacDuff megszerezheti a Hudson-Ohio
részvényeinek abszolút többségét. Ez pedig szükségszerűvé teszi,
uram, hogy felvásároljuk az ön tízszázalékos részesedése felét.
– Ó – nyögött fel Frank. – És Gabriel Love?
– Három órája vásároltam fel a Niagara-részvényeit – árulta el
Gorham Grey. – Azt hiszem, magasabb árfolyamban reménykedett,
de miután egyértelművé tettem előtte, hogy Mr. Morgan nem
vásárol meg semmit, hacsak nem elégedett valamennyi
intézkedéssel, Mr. MacDuff pedig nem vásárol semmit Mr. Morgan
ajánlása nélkül, sikerült megállapodnunk. Mr. Love haszonnal adott
tovább a részvényein, így egész jól kijött az egészből.
– Mit kínál a részvényeimért? – kérdezett rá Frank.
– A Hudson-Ohio jelenlegi piaci ára hatvan. Megállapodhatunk,
mondjuk, hetvenben?
– Egy húszban reménykedtem – kockáztatta meg Frank.
– Love terve kudarcba fulladt – emlékeztette csendesen Mr.
Gorham Grey.
– Á – mondta Frank.
Egy időre csend lett.
– Mr. Morgan szerint a leendő Hudson-Ohio-Niagara hasznos
szövetség lesz, s mint ilyen, minden félnek jövedelmező – folytatta
Gorham Grey. – A megmaradó Hudson-Ohio részvényei
kétségkívül sokkal többet fognak érni. S bár jóval a jelenlegi piaci
ár felett vásárolta meg őket, Mr. Morgan reméli, hogy a maga
idejében a Niagara-részvényei is csinos kis hasznot hajtanak.
Vagyis mindenki jól jár. Hacsak – tette hozzá szigorú hangon
Gorham Grey – nem válik túlontúl mohóvá.
– Akkor el kell adnom – döntött Frank, nem minden
megkönnyebbülés nélkül.
– Pontosan – erősítette meg Tom.
A nap hátralévő részében tovább javult az idő. Csütörtök reggel
Frank visszatért Gramercy Park-i otthonába, ahol Hetty úgy
köszöntötte, mintha mi sem történt volna.

*
Lily de Chantal három nappal később meglátogatta Hettyt. Amikor
kettesben maradtak, különös pillantást vetett rá.
– Híreim vannak – vágott a közepébe. – Clipp kisasszonyról.
– Ó.
– Elmentem a szállására, de nem találtam ott.
– Még Brooklynban lehet?
– Elmentem a hotelbe. Hétfőn reggel távozott. A táskája még
most is ott van.
– Azt gondolja…
– Mint tudja, a városban mindenfelé előkerülnek azoknak a
holttestei, akik odakint rekedtek a viharban, és halálra fagytak.
– Azt hallottam, közel ötvenen vannak.
– A Brooklyn híd gyalogjáróján is találtak egyet. Nála volt a
táskája, egy jegyzetfüzet a nevével, meg még néhány holmi. Clipp
kisasszonyt senki sem keresteti, és a hatóságoknak enélkül is van
elég dolguk. Úgy tudom, a többi áldozattal együtt holnap temetik el.
– Tennünk kéne valamit? Úgy értem, mi küldtük Brooklynba.
Mi tehetünk az egészről.
– Biztosan ezt akarja?
– Nem, csak szörnyen érzem magam.
– Valóban? – mosolyodott el Lily. – Jaj, Hetty, ön túlságosan jó
hozzánk.

*
Így ért véget a Dakota-hóvihar. A rá következő héten a vonatok újra
megindultak, és New Yorkban az élet visszatért a régi
kerékvágásba.
A következő szerdán, amint útnak indult egy Chicagóig
közlekedő szerelvény, senkinek nem keltette fel a figyelmét, amikor
egy takarosan öltözött sötét hajú hölgy, aki új poggyászait
vadonatúj ruhákkal tömte tele, csendesen felszállt. A vagonban is
egyedül ücsörgött, nyitott könyvvel az ölében. A Prudence Grace
nevet viselte.
Amikor a vonat mozgásba lendült, az ablakon át kitekintett a
lassan elvonuló városra. Ha a kocsiból bárki is vetett volna felé egy
pillantást, amint utoljára látja az elmaradozó várost, talán
észreveszi, ahogyan ajkai némán mozognak, mintha csak hálaimát
rebegnének.
Azután Donna Clipp elégedetten sóhajtott fel.
Abban a pillanatban megszállta az ihlet, hogy megtalálta azt a
holttestet a Brooklyn hídon. Halottabb nem is lehetett volna,
egyetlen kéklő jégtömbbé fagyott. A nő arca nem különösebben
emlékeztetett rá, ugyanakkor egyidősek lehettek, mindketten barnák
és nem túl magasak. Megérte a kockázatot. Csak egy-két pillanatba
telt, míg a halott nő mellé tette a táskáját, és ráaggatta néhány
holmiját, amiből azonosíthatták.
Ezután kényszerítette magát, hogy továbbinduljon, végig azon a
rettenetes gyalogjárón, ahol talán ő is halálra fagyott volna, ha nem
talál ilyen új és sürgető okot az életben maradásra.
Ha a rendőrök valaha a nyomára akadnak, már csak a halálát
állapíthatják meg. Új nevet és személyazonosságot szerzett, most
pedig eljött az ideje, hogy átköltözzön egy új városba. Ahol új életet
kezdhet.
Szabad lett, ami önfeledt örömmel töltötte el. így amikor New
York elmaradozott mellette, még egyszer utoljára Frank Masterre
gondolt, miközben maga elé suttogta:
– Ég veled, vén gazember!
 Régi Anglia

1896

Ezen a meleg júniusi estén, az 1896-os esztendőben, Mary

O’Donnell pompásan festett hosszú fehér estélyi ruhájában és fehér
kesztyűjében, ahogy felsétált Sean Ötödik sugárúti házának
lépcsőjén. Amikor az inas ajtót nyitott neki, mosolyogva nézett rá.
Mosolya azonban szörnyű félelmet leplezett, mely kezdte
szétmarcangolni.
A szélesen ívelt lépcsősor lábánál ott állt fivére, aki fehér
nyakkendőjével és frakkjával valóban elegáns jelenségnek tűnt.
– Itt vannak? – kérdezte Mary csendesen.
– A társalgóban – használta Sean a helyiség angol
megnevezését.
– Miért kevertél bele ebbe, te ördögfajzat? – Próbált könnyed
hangot megütni.
– Épp csak vacsorázunk.
– Egy lorddal, az ég szerelmére!
– Van ott még, ahonnét ez jött.
Mary vett egy nagy levegőt. Személy szerint nem sokra tartotta
az angol lordokat, de ez most nem számított. Tudta, mit keres itt az
a vendég, ahogy azt is, mit vár tőle a családja. Másként jól
elboldogult az ilyen társasági eseményeken, most mégis elfogta a
félsz. Kérdések hangozhattak el – olyan kérdéseket, melyektől előre
rettegett.
– Jézus, Mária és Szent József – mormolta maga elé.
– Fel a fejjel – biztatta Sean.
Öt év telt, mióta Mary végre engedett bátyjának, és kilépett
Masteréktől, de csak mert tudta, hogy az ifjabb generáció is ezt
akarja.
A véletlen folytán megürült egy ház az Ötödik sugárútról nyíló
egyik utcában, alig néhány ajtónyira Sean tágas otthonától, amit
aztán Sean fel is vásárolt. „Kiadni nem akarom – árulta el –,
úgyhogy szívességet tennél vele, ha ott laknál.” Sean palotájával
összevetve a ház igencsak szerénynek tűnt, de így is messze
meghaladta az igényeit, amikor azonban bátyjának gyermekei és
unokái könyörögni kezdtek, végül kötélnek állt. Hálóját leszámítva,
melyet egyszerűen, a saját ízlése szerint rendezett be, a ház többi
részét engedte a nekik tetsző módon kialakítani. Azóta egy hét is
alig telt el úgy, hogy az ifjabb nemzedékből ne jött volna át valaki a
barátaival teázni egyet Mary nénivel, ő pedig éppen abban a
modorban szórakoztatta őket, amit a Gramercy Parkban megszokott.
Nem esett nehezére, elvégre negyven éven át láthatta, hogyan
csinálja Hetty. Ily módon, mindenki megelégedésére, teljessé tette
az újgazdag, ám annál befolyásosabb család képét. Ő sem bánta, ha
ezzel boldoggá tette a többieket.
A mai este mégis más volt. Őlordsága feltehetett zavarba ejtő
kérdéseket. Teszem azt: mivel foglalatoskodott az elmúlt negyven
évben?
Az igazat megvallva, amikor átköltözött nagyszerű új
otthonába, fájóan hiányzott neki kis szobája Masteréknél, ám az
események utóbb indokolttá tették ezt a berendezkedést.
Egy éve élhetett új házában, amikor Frank Master
megbetegedett és meghalt. Hetty Master csak néhány hónapot
tölthetett özvegyen, amikor megkérte Maryt, hogy járjon át hozzá.
„Olyan magányos vagyok így, Mary. Neked itt mindig lesz egy
szobád, amikor csak át kívánsz jönni, hogy legyen egy kis
társaságom.” Amikor Mary felajánlotta, hogy heti két-három
éjszakát eltöltene a Gramercy Parkban, Hetty azonnal rábólintott:
„Azt gondoltam, használhatnád a kék hálót.”
Régi szobája a cselédszinten nyílt, míg a kék háló nem messze
Hettyétől. Mary elfogadta az ajánlatot, és immár a szolgák is
„O’Donnell kisasszonynak” szólították. Tudták róla, hogy gazdag.
Mary így megosztotta idejét az Ötödik sugárút és a Gramercy
Park közt – méghozzá boldogan. Új életvitele mellett is maradt elég
ideje, amit hasznos módon töltött ki. Szeretett rajzolni, művészeti
kurzusokra járt, Hettyvel gyakorta előfordult a tárlatokon és
előadásokon. Zenei ízlése meglehetősen egyszerű maradt, ám
amikor Gilbert és Sullivan briliáns operettjei Londonból New
Yorkba érkeztek, mindig elment rájuk. A Mikádót és A gárdistát
háromszor-négyszer is látta.
Megvolt a családja és a barátai, legelsősorban Gretchen.
Theodore réges-rég megházasodott, gyermekei is születtek, de azért
időnként látták egymást. Az évek során sokszor feltette magának a
kérdést, hogy férjhez mehetett-e volna, ha jobban próbálkozik, de
valamilyen okból sosem találkozott a „Nagy Ő”-vel. Az igazság az,
ismerte fel, hogy ő mindig egy Hanshoz vagy Theodore-hoz
hasonló férfiról álmodott, amilyen csak nagyritkán akad. Talán ha
már korábban él Sean ajánlatával, és felmond Masteréknél, nagyobb
esélye lehetett volna, de hát ezen már hiába törte a fejét. Mindent
összevetve, tette hozzá gondolatban, a békés öregkor egyáltalán
nem rossz kilátás egy olyan lánynak, aki az Öt Pont közelében nőtt
fel.
Az Öt Pont. Ha Őlordsága rákérdez, hol született és
nevelkedett? Mit mond akkor? „A Negyedik sugárút végén” –
tanította ki Sean, ám ha azokra az időkre és a hozzájuk társuló
emlékekre gondolt, fagyos borzongás szaladt végig a testén. Talán
el is pirul, mond valami ostobaságot, és felfedi a szomorú igazságot
a családdal kapcsolatban, hogy ezzel cserbenhagyjon mindenkit.
„Ne aggódj – nyugtatgatta Sean. – Majd én beszélek.”
Seannak ez egyszerűbben ment. Ő már ismerte az ilyen
embereket. Miután három évvel korábban elveszítette a feleségét,
utazgatni kezdett, hogy előző évben Daniel fiával és a családjával
Londonba is eljusson. Ekkor történt, hogy Daniel leánya, Clarissa
találkozott az ifjú Gerald Riversszel. Clarissa jó neveltetést kapott,
vérmes ifjú hölgyként és remek háziasszonyként éppen vadászott,
amikor megismerkedtek. A fiú, aki akkor tért vissza amerikai
utazásából, nyomban áldozatul esett az amerikai lány üdítően friss
csáberejének. Szülei figyelmét nyilván nem kerülte el Clarissa
szemmel látható gazdagsága, Gerald és Clarissa azonban még
fiatalka volt, így az érintett felek megállapodtak abban, hogy
kivárnak néhány hónapot, mielőtt tárgyalásba kezdenének az
eljegyzést illetően.
Amikor Sean először beszélt neki az üzletről, Mary cseppet sem
lepődött meg. Mindenki tudott arról, hogy a brit arisztokraták újult
érdeklődéssel tekintenek az amerikai örökösnőkre. Sean jól
összegezte a helyzetet:
– Csak futnak a pénzük után.
Mióta ugyanis a csatornák és vasútvonalak megnyíltak a
Középnyugat felé, az olcsó amerikai import gabona és húsféle
jócskán megrövidítette a brit gazdákat. Anglia ősi termőföldjeinek
értéke töredékére esett vissza, így az arisztokrácia fényűző
életvitelét támogató jövedelmek is megcsappantak. Aligha lehetett
hát hibáztatni a nemeseket, ha figyelő tekintetüket az Atlanti-óceán
túlsó partjára függesztették, ahol számolatlanul akadtak becsvágyó
anyák, akik készséggel áruba bocsátották vagyonos leányaikat. Az
örökösnők ráadásul messze jobb iskolákba jártak, és szórakoztatóbb
társaságnak tűntek, mint az angol vidéki lányok.
– De mi a jó ebben az amerikaiaknak? – kérdezte Mary a
fivérétől.
Sean megvonta a vállát.
– Ha egy férfi vagyont szerez, és mindent megvett már
Amerikában, amit lehetett, új világok meghódítására tör. Mi maradt
még? Európában olyan dolgokat lát, amilyeneket Amerikában hiába
keresne. Művészeti alkotásokat, ősi előjogokat, titulusokat.
Megveszi hát azokat is. A semminél több. S persze az anyák is
versenghetnek egymással.
Mary belegondolt, hogy magukat a lányokat ez mennyiben teszi
boldoggá. Eszébe jutott mindaz, amit Consuelo Vanderbilt és
Marlborough hercegének frigyéről olvasott. Kivételes társasági
esemény volt, valódi diadal Consuelo anyjának. Az újdonsült
házasok részesedtek a Vanderbilt-milliókból, így fényűző palotát
tarthattak fenn, ugyanakkor ő Hetty Mastertől hallhatta a történet
másik oldalát is:
– Szegény Consuelo, tudod, fülig szerelmes Winthrop
Rutherfurdba. Ő is régi amerikai család sarja, de a lány anyja
eltökélte magában, hogy címet szerez a családnak. Szó szerint
bezárta szerencsétlen lányt, úgy kényszerítette, hogy hozzámenjen a
herceghez. Consuelo végigzokogta az egész esküvőt. Rendkívül
gyászos esemény volt.
Clarissa ugyanakkor nem másvalakit szeretett, sőt nagyon is
megkedvelte Lord Rivers második fiát, ezt a jóvágású ördögöt, aki
tisztként szolgált egy patinás ezredben. Nem is tűnt rossz jelöltnek,
ha némi pénz is járt hozzá. Sean, akinek három unokája is született,
szórakoztatónak találta.
– De hát Clarissa katolikus – mutatott rá Mary –, ő meg
bizonyára anglikán.
– Ez csakis Clarissán múlik – szögezte le Sean. – Az apját nem
érdekli.
– Hát az anyját?
– Az anyja azt szeretné, ha mielőbb hozzámenne egy lord
fiához – felelt Sean csendesen.
Ezért is érte őket meglepetésként, amikor Lord és Lady Rivers
bejelentette, hogy Amerikába kíván látogatni. Sean rövid úton
megtett minden szükséges előkészületet: néhány nap New Yorkban,
majd gőzössel fel a Hudsonon, rövid kikapcsolódás Saratogában,
azután utazás Bostonba, amit az arisztokraták kimondottan kértek.
Míg Lord Rivers és a felesége New Yorkban tartózkodott,
Seannak is szerepet kellett játszania, hogy minél tisztesebb színben
tüntesse fel az O’Donnelleket. A britek persze azt feltételezték –
sokszor nem is alaptalanul –, hogy minden amerikai gazdag
újgazdag. Clarissa tehetős nagyapja és tiszteletreméltó húga már
csak azért is sokat tehetett, hogy megkönnyítse Clarissa
beilleszkedését.
Így amikor Sean előző nap megjegyezte: „A legjobb formánkat
kell nyújtanunk, hugi, ha érted, mire gondolok”, Mary úgy érezte,
mintha a szíve kihagyna egy ütemet.
– Én nem tudok úgy hazudni, Sean – tiltakozott. – Sosem
tudtam.
– Tudom – bólintott fivére.
– Akkor mégis mit vársz tőlem?
– Csak légy önmagad.
– Jó, de te mit csinálsz?
– Nem sokat. – Elmosolyodott. – Csak engedem, hadd higgyék,
hogy régebb óta megvan a pénzünk, mint valójában. Ha érted, mire
gondolok.
– Nagyon is értem. Ezért szeretném, ha kihagynál belőle.
Mondd azt, hogy lebetegedtem.
– Ugyan már – csóválta fejét a férfi. – Mindenkit leveszel majd
a lábáról. Ezért jött most el, ha kalapáló szívvel is, hogy találkozzon
Riversékkel.

*
Meg kell adnia, nagyon előzékenyen viselkedtek. Az ifjú Gerald
Rivers alig töltötte be a huszonötöt, és láthatóan igyekezett
megkedvelni jegyesének családját. Lord és Lady Riverdale
egyformán magas, sötét hajú és elegáns volt. Bármit gondolt is
magában, egy egész életen át csiszolgatott választékos modora
megkímélte vendéglátójukat és önmagát minden kínos jelenettől.
Daniel és a felesége hasonló könnyedséggel viselkedett, míg
Clarissa valósággal sugárzott. Miután megtörtént a bemutatkozás,
már csak Marynek kellett néhány udvarias szót váltani a becses
vendégekkel arról, hogyan telt az utazás a White Star Line hajóján,
és hogy milyennek találják a szállodát. Lady Rivers ezután feltett
néhány kérdést a város múzeumaival és képtáraival kapcsolatban,
majd látható elismeréssel nyugtázta, amikor Mary meg tudta
nevezni a legkiválóbb tárlatokat.
– Örömmel vennénk, ha kalauzolna bennünket – jegyezte meg
–, miután a férjemmel mindketten úgy vagyunk itt, mint Mark
Twain hősei. Ártatlanok külföldön, ha olvasta.
Mindent egybevetve, a társalgás kellemesen alakult, mielőtt
bejelentették a vacsorát.
Sean étkezője mindenkinek tetszett. Sokszor húszán is helyet
foglaltak itt, és a kiszolgálásra sem lehetett panasz. Mary látta, hogy
a Riverseket is sikerült lenyűgözniük. Minthogy nyolcán
vacsoráztak, a nagy kerek asztal köré telepedtek le.
– Nyolc főt olyan nehéz leültetni, nem találja? – jegyezte meg
Lady Riversnek, amint készültek helyet foglalni, s közben hálát
adott Istennek, amiért Hetty Mastertől hallott a megfelelő „ültetési
rend” fontosságáról. Tudta, hogy illendőség szerint a vendégek az
egyik oldalukon ülő féllel beszélgetnek, majd az egyes fogások
között oldalt váltanak, hogy így tartsák fenn a társalgást,
ugyanakkor az ilyen meghittebb alkalmakkor és a kerekasztal
megléte esetén a kötetlen beszélgetés szintén elfogadottnak számít.
Lord Rivers azután érdeklődött, merre él, mire az igazsághoz híven
elmondta, hogy alig egy saroknyira a bátyjától, ahol, ha úgy óhajtja,
egyik délután szívesen vendégül látja teára Lady Riverst. Őlordsága
nem sokkal utóbb megjegyezte, hogy tudomása szerint a
Vanderbilték hatalmas palotákat építettek maguknak az Ötödik
sugárúton. Mary már épp válaszolni készült, amikor hirtelen eszébe
jutott egy szófordulat, amit Hetty használt a Gramercy Park
vonatkozásában:
– Mi itt többre értékeljük a nyugalmat. – így beszéltek a régi
vágású gazdagok. Őlordsága bólintott.
– Hát hogyne, O’Donnell kisasszony – szólt elismerő hangon.
Eddig minden jól ment.
Hamar nyilvánvaló lett, hogy a Riversek hangsúlyozni
igyekeznek meglévő amerikai kapcsolataikat.
– Többször találkoztunk egyik elbűvölő honfitársukkal –
jegyezte meg Lord Rivers Marynek. – Mr. Henry Jamesszel, az
íróval. Évek óta Londonban él, s immár elmaradhatatlan része a
fogadásoknak.
– Igen kivételes ember – bólintott Mary –, jóllehet, attól tartok,
nem olvastam minden könyvét.
– Miként magam sem – mosolyodott el Őlordsága.
Lord Rivers mesélt egy keveset a családjáról, s közben
elhullajtott néhány érdekesnek tűnő adalékot.
– Tudják, a Rivers család nemzedékek óta kötődik a flottához.
Két tengernagyot is adtunk a hazának. A cím és a birtok csak egy
igen távoli rokonunk halála után szállt az apámra. Amerikai
kapcsolatunk is akad: a mi águnk Rivers századostól ered, aki
Karolinában ültetvényeket igazgatott, amíg 1776 után el nem űzték.
– Elmosolyodott. – Attól tartok, meggyőződéses lojalista volt.
– Bocsánatos bűn – viszonozta Mary a gesztust. – Mi történt az
ültetvényekkel?
– A barátai vették át, egy New York-i família, a Masterek.
Ennél többet sajnos nem tudok.
– A Masterek? – Mary hangja a meglepetéstől érezhetően
feljebb szökött, hogy fivére, unokaöccse és a fiatal Clarissa egyaránt
aggódó pillantást vessen rá.
– Úgy tudom, még mindig befolyásos üzletemberek itt, New
Yorkban – tette hozzá Őlordsága. – Netán ismeri őket?
Ahogy a sötét szakadék megnyílt alatta, mindenki rémülten
látta mélységét – a számtalan évet, amit a Master házban szolgált le.
Miután levegőhöz jutott, tökéletes mosoly áradt szét arcán.
– Hetty Master talán a legközelebbi barátnőm – felelt
határozottan. – Csaknem ötven éve ismerem. – Igazat mondott a
legutolsó szóig.
– Nos – dőlt hátra Lord Rivers látható elégedettséggel –, kicsi a
világ, nem igaz?
– Feltétlenül – vágta rá Mary.
Mire a halakhoz értek, már pompásan kijött Őlordságával, így
eljött az ideje, hogy az ifjú Geraldnak szentelje figyelmét. Minthogy
a vadászatról és horgászatról, puskákról és hadseregekről mit sem
tudott, találomra választott társalgási témát. Jobb híján a színházra
terelte a szót, ám kiderült, hogy az ifjú kedveli Gilbert és Sullivan
darabjait, így ezen a nyomvonalon messzire juthattak. Ahogyan
szégyenlős pillantásokkal vizslatta Clarissát és az asztaltársaság
többi tagját, az is nyilvánvaló lett, hogy Gerald Rivers, aki már ivott
egy-két pohárral, kötelességének érzi minél jobb benyomást tenni
leendő arája családjára. Mary aggódva gondolt bele, hogy ez milyen
formát fog ölteni.
A fiatalember nagy pillanata a főfogással érkezett el, amikor
Lord Rivers azt tudakolta Marytől, ismer-e egy elbűvölő New York-
it, aki immár Angliában él.
– Bizonyos Mr. Crokert. Surrey-ben van birtoka.
Mary kissé elképedve, mégis gördülékenyen válaszolt.
– Nos, New Yorkban mindenki ismeri Mr. Crokert.
Gerald elérkezettnek látta a pillanatot, hogy közbeszóljon.
– Amikor tavaly Amerikában jártam, apám, meglátogattam a
New York-i Jachtklubot – emelte fel a hangját kicsit túlságosan is –,
és ott azt mesélték, összeszűrte a levet a Tammany Hallal, és azért
hajózott át az Atlanti-óceánon, hogy elkerülje a börtönt.
Noha e szavak tapintatlanul hangozhattak, tökéletesen
összegezték a helyzetet. Ha Tweed főnök neve összeforrott a
szégyentelen korrupcióval, úgy utódja, Croker továbbvitte e nemes
hagyományt, mígnem a méltatlankodás oly magasra csapott, hogy
egy időre az óceán túlsó partján kényszerült meghúzni magát. A
felvetés, hogy Angliában tiszteletreméltó földbirtokosként él, igen
szórakoztatónak tűnt.
– Igaz ez? – kérdezte Lady Rivers Seant, ő azonban túlságosan
közel állt a Tammany Hallhoz, hogy beleharapjon kenyéradója
kezébe.
 – A Tammany Hall összetett szervezet – fogalmazott óvatosan.
– Nagyon fontos politikai gépezet, melyet csak nagy elővigyázattal
szabad működtetni.
– Vagy úgy – mondta Lord Rivers sokat sejtetően. Az
arisztokraták láthatóan respektálták a politikusokat, csakhogy az ifjú
Gerald Rivers még nem végzett.
– New Yorkban találkoztam egy remek fickóval, Teddy
Roosevelttel – folytatta. – Nagy tervei vannak a New York-i
rendőrség megtisztítására, mely, mint hallom, a velejéig korrupt.
– Szent igaz, nem tökéletes – ismerte el Sean, mielőtt cinkos
pillantást vetett Lord Riversre. – Az ifjú Mr. Rooseveltben buzog a
tettvágy, de a feladat talán nehezebb, mint gondolná.
– Azt mégsem tagadja, hogy New York városa korrupt? –
erőltette a kérdést Gerald.
Sean kimért tekintettel fordult az asztal túlsó felén ülő
arisztokratához.
– Miért is tagadnám? Attól tartok, immár kétszázharminc éve
az. – Egy pillanatra elhallgatott. – Amióta csak a britek elvették a
hollandoktól.
– Ó, ezt jól megmondta – lelkendezett Lord Rivers. Ő és a
felesége szemlátomást élvezte a riposztot, miközben Mary
csodálattal adózott Sean lélekjelenléte előtt. Fivére jól mérte fel
ezeket az angol arisztokratákat, és pontosan tudta, miként bánjon
velük.
– Ha van amerikai, akivel én szívesen találkoznék Londonban –
ment tovább Sean, miközben huncut fény csillant a tekintetében –,
az Jennie Jerome, ahogy azelőtt hívták. Immár Lady Randolph
Churchill. Emlékszem rá kislány korából.
A két Riverdale összenézett.
– Szép – jegyezte meg őlordsága titokzatosan.
 – De nem jó? – kérdezett rá Mary.
– A walesi hercegnek megvan a maga sajátos köre, O’Donnell
kisasszony – felelt Lady Rivers csendesen. – Mi nem tartozunk
ehhez a körhöz. Mi csak „feltörekvőnek” nevezzük, és Lady
Randolph Churchill tagja ennek.
– Ó. A férfiak New Yorkban is gyakran tartanak szeretőt.
– Nos – felelt Lady Rivers –, a feltörekvők úgy vélik, hogy e
tekintetben egyenlő jogok illetik meg mindkét nemet.
– Ettől függetlenül Jennie Churchill igazán rendkívüli teremtés
– sietett hozzátenni Őlordsága, majd egy pillanatra elhallgatott. –
Amint azt talán önök is hallották – halkította le a hangját –, sokan
azt beszélik, hogy az apja zsidó.
– Csak a név hangzása miatt – biztosította Sean. – Másként a
Jerome név francia. Hugenotta. – Kuncogott egy sort. – Esetleg
némi indián vérrel keverve, de csak a feleség ágán.
– Vannak Jennie-nek gyermekei? – tudakolta Mary.
– Két fiú – válaszolt Lady Rivers. – Nemrég találkoztunk az
idősebbel, Winstonnal.
– Nem mindenki kedveli – szúrta közbe Gerald, amivel
kiérdemelt apjától egy megrovó pillantást.
– Ugyan miért? – kérdezte Sean.
– Azt mondják – felelte Gerald –, túl tolakodó.
– Akkor hadd meséljek el egy történetet – bólintott a házigazda.
Azzal felidézte, hogyan találkozott Leonard Jerome-mal a
sorozások miatt kitört zavargások idején. Csupán azt a részletet
változtatta meg, hogy akkoriban egy ivót működtetett – az
O’Donnell kocsma irodává nemesedett, a többi azonban változatlan
maradt. – Szóval betoppant az irodámba, és azt mondta: „Megyek,
megvédem a tulajdonom ettől a csőcseléktől.” „Mégis, hogy
képzeli, Jerome?”, kérdeztem tőle. „Van egy Gatling ágyúm”,
kiáltotta. Máig nem tudom, hol és miként tett szert rá, de ilyen
ember volt Jerome. Született utcai harcos. Ha tehát az ifjú Winston
Churchill túlságosan tolakodó, tudják, kinek a vére. – Elnevette
magát. – Az ifjú Winston Churchill a híre alapján hamisítatlan
szivaros New York-inak tűnik!
Szerették Seant, a tenyeréből ettek. Mary kezdett ellazulni. Az
étkezés során alig nyúlt a borához, most azonban kiürítette a
poharat. Minden jól ment. Elégedetten pihentette rajtuk a szemét, és
csak fél füllel hallgatta a társalgást, amíg Lord Riverdale azt nem
mondta:
– Amikor Gerald hazatért New Yorkból, hozott nekem egy
fotográfiát a városról. A kikötőből készült, naplemente idején, ha jól
gondolom, háttérben a Brooklyn híddal. Igazán megkapó látvány.
Kedvem lett volna hajóra szállni, és nyomban odautazni. –
Mosolyogva fordult fiához. – Szép ajándék.
– A fotográfusnak hála – tette hozzá Gerald Rivers. – Talán
ismerik is. Theodore Keller.
Mary sugárzóan elmosolyodott. Egyszerre mindnyájukra.
Azután a fivérére sandított. Ha neki ilyen jól ment a színészkedés, ő
sem sülhetett fel.
– Nem csupán ismerem – közölte –, de én győztem meg Frank
Mastert, hogy támogassa az első fontos kiállítását. Magam is
számos fotográfiát őrzök tőle.
– Közelről ismeri? – élénkült fel Gerald.
– A nővérét inkább – felelt szemrebbenés nélkül. Seanra
mosolygott. – Ha már itt tartunk – tette hozzá –, apám azelőtt a
bácsikája üzletéből szerezte be a szivarjait. – Bizonyos értelemben
igazat mondott.
– No, és mivel foglalkozott az apja? – érdeklődött Gerald.
– Az apám? – Olyannyira eltelt magával, hogy nem készült
további kérdésekre. – Az apám? – Érezte, ahogyan kezd elsápadni.
A nyomortanyának beillő otthon, az Öt Pont, az a sok minden,
amiről nem beszélhetett, hirtelen összes borzalmával együtt a
nyakába szakadt, miközben a fiú családja árgus szemekkel fürkészte
az arcát. Most mi a csudát mondjon?
– Á – sóhajtott fel Sean hangosan. – Na, ő aztán igazán színes
egyéniség.
A tekintetek nyomban felé irányultak.
– Az apám – folytatta Sean –, befektető volt, s mint ilyennek,
megvoltak a maga jobb és rosszabb időszakai. Sosem tudhattuk,
hogy gazdagság vár-e ránk, vagy végromlás. Ugyanakkor –
mosolyodott el kedélyesen – még itt vagyunk.
Miután kis híján fulladozni kezdett, Mary kapkodva levegőt
vett, de közben lenyűgözve meredt a bátyjára, aki éppenséggel nem
hazudott -apjuk csakugyan szerette befektetésnek nevezni a
fogadásait, ahogyan valóban megvoltak a maga jobb és rosszabb
napjai –, valahogy mégis azt sugallta, mintha az öreg a Wall
Streeten dolgozott volna. Ugyanazzal a csodálattal figyelte, ahogyan
egy született zongorista ügyességét. Ahogy hozzátette: „Még itt
vagyunk” – mesteri húzás. Persze, hogy itt vannak, másként nem
ülhetnék körül az asztalt, mégis úgy értette – és vendégei is úgy
értették hogy a családi vagyon nem veszett oda, sőt még
gyarapodott is. A fivére még nem fejezte be.
– Ám mindenekelőtt, akárcsak Jerome, Belmont, s oly sokan
mások, apám is született sportember volt. Élt-halt a versenyért, a
fogadásért. – Maryhez fordult, hogy az asztal felett egyenesen a
szemébe nézzen. – Még saját versenylova is volt, a szíve csücske,
Brian Ború.
Alig tudta megállni csuklás nélkül. Lesütötte a szemét. A
szörnyű vén harci kutya, aki velük élt a bűzlő szobában, fürge és
elegáns versenylóvá lényegült át. Csak egy igazi ír tudta így
kiforgatni a valóságot.
– Amikor meghalt – tette hozzá Sean –, a maradványait vele
temették el.
– Valóban? – Lord Rivers nem is lehetett volna lelkesebb. Az
angol arisztokraták egyformán szerették a sportembereket és a
különcségeket. – Milyen remek fickó. Bár ismerhettem volna.
Sean még most sem végzett.
– A család papja együtt temette el mindkettőjüket. – Itt
hátradőlt, és kedélyes pillantással nézte őket.
– Fenséges – kiáltott Őlordsága és a fia teljes egyetértésben.
Stílus, különcség, a vérbeli arisztokraták öntörvényűsége és egy
pap, aki nem mert ellentmondani neki. – Ez a Mr. O’Donnell igazi
jellem lehetett, szívünk szerint való férfi.
– A pap csakugyan együtt temette el őket? – kérdezte Lady
Rivers Maryt.
– Ott voltam, és tanúsíthatom: a pap Brian Borúval együtt
temette el apámat.
Egyetlen hazug szó sem hagyta el az ajkát.

*
Később, miután a Rivers család távozott, Mary és Sean együtt
vonult be a szalonba, hogy áttekintse az este eseményeit.
– Rám férne egy ital – sóhajtott fel Mary.
A bátyja hozott neki. Egy ideig kezében dédelgette a konyakos
poharat.
– Mi jár a fejedben, Mary? – kérdezte Sean.
– Hogy tényleg magad vagy az ördög – felelte.
 – Nem igaz.
– Brian Ború.
Csak nevettek és nevettek. Addig nevettek, amíg a könnyük is
kicsordult.
 Ellis-sziget

1901

Salvatore Caruso 1901-ben, Újév napján, ötévesen érkezett meg az

Ellis-szigetre. A város fagyos hidegbe dermedt, de a havas táj és a
kikötő végtelen vize felett kristálykéken feszült az ég.
A Caruso család szerencsésnek vallhatta magát. Nápolyból a
Hohenzollern fedélzetén utaztak ide – a német hajók a legjobbak,
mondta az apja –, így nem egészen tíz nap alatt átkeltek az Atlanti-
óceánon. A fedélközben hatalmas tömeg zsúfolódott össze. A
latrinák bűzétől felfordult a nyomra, míg a motorok lüktető zaját
anyja szerint Isten küldte rájuk büntetésül. Elkerülték viszont a
viharokat, és mindennap felmehettek egy órára a fedélzetre, friss
levegőt szívni. Anyja elég élelmet hozott – sonkát és szalámit,
olajbogyót, szárított gyümölcsöt, még kendőbe bugyolált kenyeret is
–, hogy kitartson az utazás alatt. Esténként Luigi bácsi lágy tenorján
nápolyi dalokat énekelt, mint a „Finiculi, Finicula”.
Nyolcan utaztak együtt: a szülei, az anyja testvére, Luigi bácsi
és az öt gyermek. A tizenöt éves Giuseppe volt köztük a legidősebb:
erős testalkatú, akár az apja, jó munkás. Az összes gyermek
felnézett Giuseppére, de ő már a kora miatt is távol állt tőlük. Két
másik fiú, akik nem születettek ilyen erősnek, még újszülöttként
elhaltak, így a sorban Anna következett, a maga kilenc évével.
Azután jött Paolo, Salvatore és a kis Maria, aki alig töltötte be a
hármat.
Amint a hajó befutott a New York-i kikötőbe, a fedélzeten
egymást taposták az utasok. Mindenki izgatottan tekingetett körbe.
A kis Salvatore is boldog lett volna, ha nem leplez le egy szörnyű
titkot.
Anyja kézen fogta a kis Mariát. Amíg Maria nem jött, Salvatore
számított a legkisebb báránykának, ám mostantól valaki rá is
felnézett, neki pedig meg kellett őt oltalmaznia. Szeretett játszani a
kishúgával, megmutogatni neki a dolgokat.
Anyja fekete kabátot viselt a metsző hideg ellen. A legtöbb
asszony fehér sálat borított a fejére, anyja azonban a téli idő dacára
felvette legszebb, szintén fekete kalapját a rongyos kis fátyollal,
karimáján az ernyedt művirággal. Salvatore hallotta, hogy valaha
két virág díszítette, de ez még a születése előtt volt. Megértette,
miért viseli most ezt a kalapot. Az amerikaiaknak is látniuk kell,
hogy a családjának van tartása.
Az alacsony, sötét hajú és engesztelhetetlenül büszke Concetta
Caruso tudta, hogy falujának népe felette áll a szomszédos falvak
népeinek, és hogy az olasz dél, a Mezzogiorno messze különb a
világ más tájainál, bárhol is legyenek azok. Talán nem tudta, mit
esznek a népek azokon a helyeken, de nem is érdekelte. Az itáliai
konyhának úgysem akad párja.
Concetta azt is tudta, hogy bármelyik szenthez fohászkodik is
segítségért, Isten látja a világ minden bűnét, és egyedül O dönti el,
kinek kegyelmez.
Minden meg van írva. A végzet megkerülhetetlen, s éppoly
biztos, mint az égbolt kékje. Ezen az sem változtat, ha Amerikába
jönnek.
– Miért megyünk Amerikába? – firtatta Salvatore, ahogy ott
ültek a szekéren, és a család kis földjéről Nápoly felé zötykölődtek.
 – Mert Amerikában van a pénz, Toto – felelte apja. – Nagy
halom dollár, amit hazaküldhetünk a nagyanyádnak és a
nénikéidnek, hogy fenntartsák a birtokot.
– Nápolyban nincs dollár?
– Nápolyban? Nincs. – Apja elmosolyodott. – Tetszeni fog
neked Amerika. Francesco bácsikád már ott él, meg az összes
unokatestvéred, akivel még nem találkoztál. Mind alig várják, hogy
lássanak.
– Igaz, hogy Amerikában mindenki boldog – kérdezte Salvatore
–, és hogy az csinálhat, amit akar?
Mielőtt még apja válaszolhatott volna, anyja közbevágott. .
– Neked csak ne legyen gondod a boldogságra, Salvatore –
hűtötté le. – Isten dönti el, ki méltó rá. Te csak légy hálás azért,
hogy élsz.
– Igen, Concetta, hát persze… – kezdte apja, aki ennyire azért
nem volt vallásos, Concetta azonban nem hagyta magát
megbékíteni.
– Csak a banditák tesznek kényükre-kedvükre, Salvatore.
Camorristi. Isten meg is bünteti őket. Engedelmeskedj a szüleidnek,
dolgozz keményen, vigyázz a családodra. Ennyi a dolgod.
– Azért van, amiben mi dönthetünk… – próbálkozott Luigi
bácsi.
– Nem, nincs. – Concetta lenézett az ő kicsi fiára. – Jó fiú vagy,
Salvatore – lágyult el a hangja –, de nem szabad túl sokat remélned,
különben Isten megbüntet. Ezt sose feledd el.
– Igen, mama – bólintott.
Anyja mellett most Luigi bácsi állt, aki Maria kezét szorongatta.
Luigi bácsi aprócska ember volt kerek fejjel, aki hiába fésülte
keresztbe hosszú hajszálait, nem leplezhette a tényt, hogy kopasz.
Nem nőtt olyan nagyra és erősre, mint Salvatore apja, aki ezért épp
csak megtűrte. Egy üzletben dolgozott; tudott írni és olvasni, és
szívesen eljárt a templomba a nővérével, amivel a család egyetlen
férfitagjára sem tett nagy hatást. „írni-olvasni időpazarlás –
jelentette ki Salvatore apja. – A papok meg mind gazemberek.”
Luigi bácsi kissé furán viselkedett: néha magában dudorászott, és
csak bámult az égre, mint aki ébren álmodik. A gyerekek
ugyanakkor szerették, és Concetta bárkitől megvédte.
Salvatore Anna és Paolo között állt. Anna vékony volt és
komoly. Bár még alig töltötte be a kilencet, legidősebb lányként
mindenben ő segített az anyjának. Ő és Paolo sosem jöttek ki,
Salvatore azonban szerette Annát, mert kiskorában hosszú sétákra
vitte az erdőbe, és csokoládét adott neki.
Paolótól még két év sem választotta el. Őt tartotta a legjobb
barátjának; mindent együtt csináltak. Az utazás alatt Paolo
megbetegedett, és sokat köhögött, de már kezdett jobban lenni.
Luigi bácsi szerint a friss levegő csodákat tett vele.
Salvatore szerette a családját. Nem tudta elképzelni az életet
család nélkül. Most pedig, hogy biztonságban átkeltek az óceánon,
és az Ellis-sziget közvetlenül előtte feküdt, tudta, hogy
megvizsgálják őket, mielőtt beléphetnek Amerikába.
Ehhez kapcsolódott a szörnyű titok, amit apja nem egészen egy
órája osztott meg az anyjával. A család egyik tagjától meg kell
válniuk.

*
Rose Vandyck Master a képre meredt. Az elbűvölő kis akvarell
newporti nyaralóját ábrázolta. Mindig akkora örömmel tekintett rá,
hogy a budoárja falára akasztotta, közvetlen a kis francia szekreter
fölé, melyen a leveleit írta. A férje, William dolgozott, a gyerekek
elmentek, így nyugodtan összpontosíthatott. Épp az imént tette fel
gyöngysorát. Valami rejtélyes okból mindig jobban ment neki a
gondolkodás, ha viselte a gyöngysort. Most pedig tisztán kellett
látnia, minthogy élete talán legnehezebb döntése előtt állt.
Rose Master tudta, milyen kiváltságos életet él, mint hűséges
feleség, szerető anya és a családi fészek őre, ám mindehhez
mindenféle kemény munka vagy számítás nélkül jutott – s ha már
idáig jutott, nem meglepő módon még távolabbra vágyott. A férje
talán azon dolgozott, hogy gyarapítsa a családi vagyont, rá azonban
az a feladat hárult – s ezzel legtöbb nőismerőse is egyetértett –,
hogy emelje a család társadalmi rangját. Egy férjezett asszony az ő
helyzetében, jó adag becsvággyal megáldva vagy megverve, nem is
igen tehetett mást.
Korántsem egyszerű problémát kellett megoldania – rengeteg
tényezőt kellett számításba vennie, lehetőségeket megragadnia,
buktatókat elkerülnie. Márpedig minél magasabbra emelkedett
valaki a ranglétrán, annál inkább beszűkült a választási szabadsága.
Hol éljen ezután a család?
Persze nem nyáron – ez már rég megoldódott. Arra ott a
nyaraló.
Minden családnál elkélt egy nyaraló. „Nyaraló” alatt
természetesen egy tengerparton álló nyári lakhelyet értett. Lehetett
szerény vagy épp fényűző, de az édesanyák és gyermekeik itt
töltötték a nyári hónapokat, míg a férj – feltéve, hogy munkája a
városba szólította – hétvégenként látogatott ide. Az igazán felkapott
nyaralók a Rhode Island-i Newportban álltak.
Newportra jó okból esett a választás. Amint azt a britek és
franciák évszázadokkal korábban felfedezték, a kikötő kellően
mély, védett és tágas. A New York-i Jachtklub, mely immár minden
évben elverte az elit Brit Királyi Hajórajt az Amerika Kupában, ezt
a helyet választotta otthonának. Newport sok mérföldes háborítatlan
partvidéke elegendő teret kínált a nyaralóra vágyó előkelő társaság
igényeinek – többet is, mint elegendőt, a newporti társaság ugyanis
ragaszkodott zárt jellegéhez. Akit a newporti társaság befogadott, az
felért a csúcsra.
Ami természetesen módon megkövetelte az állandó jelenlétet.
Néhány évvel korábban, amikor a férje Londonban vitte nyaralni,
ragaszkodott hozzá, hogy július második hétvégéjére visszaérjen
Newportba. Miután sok amerikai örökösnő máris beházasodott az
angol arisztokráciába, és a brit fővárosban egész brit kolónia alakult
ki, a kordivatnak felülő újgazdagok – a „gőzhajósok” – talán
szívesebben töltötték a telet New Yorkban és a nyarat Londonban,
Rose azonban szeretett Newportban mutatkozni. „Másként még az
hinnék – adta férje tudomására –, hogy lepottyantunk a világ
végén.”
Newport tökéletesen megfelelt a nyarakra. A problémát New
York okozta.
A család a városban mindenfelé képviseltette magát. William
nagyanyja, az élemedett Hetty Master még most is Gramercy Park
elszigeteltségében élt. Apja, Tom nemrégiben vásárolta meg a néhai
Mr. Sean O’Donnell fényűző otthonát az Ötödik alsó részén, miután
a tulaj angliai látogatása során elhalálozott. Ami Williamet és Rose-
t illette, ők az elmúlt néhány évben szép otthont béreltek ugyanazon
a sugárúton, csak valamivel feljebb, most azonban a tulajdonos
vissza akarta kapni a házat, ezért saját tulajdon után kellett nézniük.
– Jobb lesz, ha te döntöd el, hová menjünk, Rose – ajánlotta fel
William nagylelkűen a választást. – Brooklyn vagy Queens,
Manhattan vagy Bronx, akár a Staten Island is, ha úgy tetszik, csak
a városban legyen.
Elméletig persze már az általa említett Isten háta mögötti helyek
is a városhoz tartoztak. A környező területeket – Brooklynt és
Queens Countyt a Long Islanden, a régi holland Bronx birtok egy
részét Manhattantól északra, valamint a megművelt Staten Islandet
délre, a kikötő végében – közvetlenül az új évszázad kezdete előtt
beolvasztották a tágabb értelemben vett New York Citybe, bár a
függetlenségét büszkén őrző Brooklynt csak nemrégiben sikerült
rábeszélni a csatlakozásra. Az immár öt önálló városrészt egyesítő
New York valóságos metropolisz lett – London után a világ
legnépesebb városa.
Mesés otthonok, kellemes parkok és szellős vidéki birtokok az
öt városrész mindegyikében akadtak, Rose Master mégsem
válogathatott köztük kedvére. A család kizárólag Manhattanben
élhetett, s ott sem túl sok helyen.
Alsó-Manhattan szóba se jöhetett – a régi város területét
kisajátították az üzletemberek. Még a Greenwich Village és Chelsea
körüli kellemes területeket is megszállták a bevándorlók, ezért
egyik bérházat a másik után alakították ki. A New York-i társaság
így fokozatosan északabbra költözött, és mozgásban is maradt. Sok
patinás bolt a Broadwayn, mint a Tiffany’s ékszerüzlete, a
vásárlóival együtt költözött feljebb. A Lord & Taylor és a Brooks
Brothers – immár mindkettő divatos és felkapott – már a húszas
számozású utcáknál járt.
S akkor még nem beszélt a zajról. Miután az 1888-as szörnyű
hóvihar befagyasztotta az egész várost, mindenki egyetértett azzal,
hogy a távíró vezetékeit a föld alá kell rejteni. Ezt könnyedén
megtették, rengeteget javítva a hely általános megjelenésén. Sokan
érveltek a földalatti közlekedés mellett is, ami nem látható, és
ellenáll az időjárás szeszélyeinek, ezt azonban már nem lehetett
olyan egyszerűen kivitelezni. Addig is az El szerelvényei – a
szokott zaj, füst és a mindenki ablaka előtt elhaladó sínpálya
jelenléte mellett – tovább püfögtek és zakatoltak a sziget keleti
oldalának sugárútjain és a nyugati oldal felsőbb részein szintúgy.
Amikor tehát a divatos New York északra költözött,
hátrahagyta a zajt és füstöt is, hogy keblére ölelje a háborítatlan
nyugalmat. Az Ötödik és a Madison sugárutak, valamint a
közelükbe eső utcák mind-mind felkapott lakónegyeddé váltak.
– Mit szólnál a Park sugárúthoz? – vetette fel William.
– A Parkhoz? – kiáltott fel, mielőtt rájött, hogy a férfi csak
ugratja. – Senki sem lakik a Parkon.
A Park sugárúttal kapcsolatos gondok harminc évvel korábbra
mutattak, amikor az öreg Vanderbilt kapitány a Negyvenkettedik
utcánál nagy vasúti csarnokot épített a Negyedik sugárútra, hogy az
egyfajta terminálként szolgáljon. A Negyedik neve ekkortájt
változott Parkra, ami talán jobban hangzott. A csarnok és a
hozzátartozó rendező pályaudvar azonban észak felé egy tucatnyi
háztömböt elfoglalt. Még az Ötvenhatodik utcánál is, ahol a sínek
pedig egymásba torkoltak és alagutat kaptak, a sugárút közepéről
felszakadó zaj és füst ékesen árulkodott a pokol alant megbúvó
bugyrairól.
– Akkor a West Side? – próbálkozott a férfi. – Ott nagyobb
értéke lenne.
Tudta, hogy csak incselkedik vele. Nem mintha a nyugati oldal
olyan megvetendő lett volna. Rég elmúltak az idők, amikor a
Dakota még a vadonban állt, a West Side-on mégis viszonylagos
csend honolt, és az árak se szöktek olyan magasra. Az utcákban
sorakozó nagy családias otthonok sokszor nagyobbra nőttek, mint
az East Side-on álló lársaik, és néhány igazi palota is akadt
közöttük.
No de ki lakik itt? Mert ez a lényeg. Milyen a hely hangulata?
Van-e egy West Side-i cím olyan előkelő, mint egy newporti
nyaraló?
Nem, valahol az Ötödik és a Madison környékén kell élniük. A
kérdés csupán az: mennyire fent?
Csaknem húsz év telt el, mióta a Vanderbiltek megépítették
fenséges kastélyaikat az Ötödiken, az ötvenesek magasságában.
Azóta építkeztek az emberek egyre északabbra. A hatvanasokon és
a hetveneseken, a Madisonon és az Ötödiken a legkülönfélébb
stílusú paloták születtek olyan építészirodák bábáskodása mellett,
mint a Carrére & Hastings, Richard Morris Hunt vagy a Kimball &
Thompson. Francia château-k és reneszánsz palazzók, a vén Európa
építészeti palettájának legharsányabb színei elevenedtek meg, hogy
tulajdonosaik úgy tekinthessenek végig a Central Parkon, mint a
dózsék és vagyonos kereskedők kései utódai.
A Masterek nem engedhettek meg maguknak egy ilyen palotát,
élhettek viszont a közelben. Vajon ezt is kellett tenniük?
J. P. Morgan nem odafent élt. Pierpont Morgan palotája a
Madison keleti oldalán, a Harminchatodik utcánál állt. Mr. Morgan
nyíltan felvállalta véleményét, miszerint az Ötödiken feljebb
sorakozó főúri kastélyok némelyike vulgáris förmedvény, és senki
sem tagadhatta, hogy van némi igazsága. A legtöbb új udvarházat
újgazdagok emeltették. A legújabb gazdagok, ami azt illeti. Morgan
kivételes vagyona talán csak az apjától, Júniustól eredt, mégis a
legnagyszerűbb módon: Londonban végzett pénzügyi
szolgáltatásokból. A Morganek módosnak számítottak már a
tizenhetedik századi Connecticutban is. A hollandok mellett ők
voltak a legrégebbi gazdagok.
S csak ez számított.
Rose el nem múló hálát érzett apósa iránt, amiért ily gonddal
választotta meg fiúgyermeke nevét. Az sem érdekelte, hogy a név
csupán véletlenül adódott – Tom feleségét valamiért elbűvölte a
Vernon név, Tom azonban ki nem állhatta, ezért javasolta helyette a
Vandycket. Egyedül az számított, hogy így joggal hívathatta magát
Mrs. William Vandyck Masternek – s ezáltal közhírré tehette, hogy
férje nem csupán angolszász és protestáns pénzember, de olyan
holland gyökerekkel büszkélkedhet, mely Stuyvesant koráig vagy
még régebbre nyúlik vissza.
A Masterek talán csak mérsékelten gazdagnak számítottak,
vagyonuk azonban régről származott. S amíg a család
megengedhette magának, hogy a társaság krémjéhez tartozzon, ez
sokat nyomott a latban.
Ezt a törékeny egyensúlyt kellett hát számba vennie akkor
délután. Mily közel kerülhetnek egy hivalkodó palotához, amilyenre
a szíve mélyén ő is vágyik? Vagy mily messze, hogy fenntartsák a
higgadtság és távolságtartás látszatát? Ha jól játszotta ki a lapjait,
tökéletes eredményt érhetett el: az újkori dózsék meghívták
palotáikba, és remélték, hogy el is jön.
William a harmadik házassági évfordulójukra ajándékozta meg
a gyöngysorral. Alexandra walesi hercegné is ilyet viselt a londoni
társasági eseményeken készült fotográfiákon, ezért többet jelentett
Rose-nak minden más ékszerénél. Engedte, hogy ujjai
eljátszadozzanak a gyöngyszemekkel, mialatt gondolatban fel-alá
járt az Ötödiken és a Madisonon, utcáról utcára számba vette, kik
laknak az egyes tömbökben, és – amennyiben a környék társasági
szempontból előnyösnek ígérkezik – akad-e eladó lakóház vagy
egyéb épület a környéken.

– Ott van, Toto – mutatott előre Anna. A hajóhíd eddig eltakarta

előlük a nagy szobrot, most azonban az utasok mind baloldalra
tömörültek, hogy közeledés közben rálássanak. – A Szabadság-
szobor.
A korláthoz se kellett furakodniuk, a roppant szoboralak így is
föléjük tornyosult. Feltartott karjával és a kezében szorongatott
fáklyával mintha a felhőket szurkálta volna. Salvatore döbbent
csendben nézett fel rá. Ez hát Amerika.
Nem sokat tudott erről az országról. Tudta, hogy nagy, és hogy
az emberek angol nyelven beszélnek, amelyen Luigi bácsi is ért
néhány szót. Tudta, hogy aki dolgozik, az dollárt kap, hogy
hazaküldhesse. Életében nem hallott sem angolszász puritánokról,
sem holland telepesekről, sem Új Anglia Istenfélő gazdáiról.
Családja sosem mesélt neki a bostoni teadélutánról, sem Ben
Franklinről, vagy akár George Washingtonról. Ahogy elnézte a
Szabadság szobrát, nem következtetett a keresztény és demokrata
hagyományok jelenlétére.
Mégis, ahogy feltekintett, a Földközi-tenger medencéjéből
érkezett tudatlan fiú is ösztönösen érezte, mit lát.
Erőt. Hatalmat. A halványzöld kolosszus, a pogány istenség
egymagában állt a víz felett, súlyos talapzatán. Sok száz láb
magasan, fenséges diadémja alól kifejezéstelen, mégis hősies arccal
meredt a távolba, hogy felemelt karjával egyetlen szót sugalljon:
győzelem. A szoboralak talán őt is köszöntötte, üdvözlete mégis
azoknak a birodalmaknak szólt, amelyek felett ősei is uralkodtak.
Egy dolog zavarta csupán.
– Ez most férfi vagy nő? – súgta Annának.
Anna bizonytalanul méregette. A kerek arc mintha egy
férfiistenhez tartozott volna, a leomló köpeny robosztus redői
viszont méltóságteljes római matrónát sejtettek. Anna megrángatta
Luigi bácsi kabátujját, hogy kikérje a véleményét.
 – Nő – tudta meg Luigi bácsitól. – A franciák adták az
amerikaiaknak.
Ha Luigi bácsi tudja, nyilván hozzáteszi, hogy a francia-német
határon fekvő Elzászból származó szobrász Egyiptomban is tanult,
ezáltal nem meglepő, hogy a szabadságnak szentelt emlékműve
nemcsak időtlen, akár a piramisok, de visszatükrözi a klasszicista
stílust, a francia Második Birodalom korát – s talán valamelyest a
német birodalmi pompát is.
Egyenesen elhajóztak az Ellis-sziget mellett. A kabinokkal
rendelkező első- és másodosztályú utasoknak nem kellett átmenniük
a beléptetésen, őket még a fedélzeten, rövid és udvarias formában
átvizsgálták, mielőtt a hajó a kikötőbe ért, és utána ők kedvükre
szabadon leszállhattak.
A jobboldalon elúszott mellettük a Governor’s Island, majd
Manhattan csücske a kis erőddel és parkkal. Az East Riveren
egyenlő számban meredeztek a gőzösök kéményei és a vitorlások
karcsú árbocai. Baloldalt Salvatore még a Palisades magas szirtjeit
is látta felszökkenni a Hudsonról, mielőtt a hajó lassan átfordult a
New Jersey-i Hoboken mólói felé, ahol a német tengerjárók
horgonyoztak.
A folyón túl ott terpeszkedett New York mérföldeken át. Egyik
utca a másik után következett, téglából és barna homokkőből emelt
házak végtelen soraival, köztük itt-ott sok emelet magas
irodaépületekkel. A közelben a Wall Street-i Trinity sötét tornyai,
távolabb a Brooklyn híd gótikus boltívei emelkedtek az égre, igazán
drámai hatást mégis a közel tucatnyi felhőkarcoló váltott ki, melyek
százméternyi magasan nyújtóztak a menny boltozata felé. Miközben
mindenki mohó tekintettel itta magába a látványt, Salvatore mégis
valami egészen máson kezdett gondolkodni.
A fedélzetre vezető vaslépcsők fordulójában történt. Ott
hallgatta ki, mit mondott az apja. A többi gyerek nem hallotta, mert
ők már a fordulón túl jártak.
A szülei épp azelőtt vitáztak Luigi bácsi miatt. Apja
felpanaszolt valamit, amit Luigi bácsi elkövetett, mire az anyja a
védelmébe vette, ahogy máskor is. Salvatore nem is igazán figyelt
oda, ám ekkor apja odafordult az anyjához:
– Te is tudod, mi lesz az Ellis-szigeten, ugye? Vissza fogják
küldeni a bátyádat.
– Ne mondj ilyet, Giovanni – ütközött meg az anyja.
– De hát ez az igazság. Tudom, mi lesz. Beszéltem valakivel,
aki már járt ott. Nemcsak a mellkasodat és a szemedet nézik meg,
különleges orvosaik is vannak, akik kiszúrják az őrülteket. Krétával
keresztet rajzolnak a mellükre, leültetik őket egy padra, és kedvesen
beszélnek hozzájuk, azután – tett hirtelen kézmozdulatot – már vége
is. Mindenkit kiszúrnak. Amerika legjobb elmegyógyintézeteiben
dolgoznak. Egy szemvillanás alatt megmondják, hogy a bátyád
háborodott, azzal vissza is küldik Itáliába. Ecco. Majd meglátod.
– Ne mondd ezt, Giovanni. Nem akarom hallani. – Azzal anyja
sírva fakadt.
Salvatore azonban nagyon is hallotta. Amikor felértek a
fedélzetre, meg is rángatta apja kabátujját, majd a fülébe súgta:
– Igaz, papa, hogy hazaküldik Luigi bácsit, mert őrült?
Apja komor tekintettel nézett le rá.
– Csitt – szólt rá. – Ez titok. Senkinek sem mondhatod el. Ígérd
meg.
– Megígérem, papa – fogadkozott Salvatore, pedig nehezére
esett megőriznie egy ilyen súlyos titkot.
Beletelt egy órába, mire leengedték őket a hajóról. Apja,
Giuseppe és Luigi bácsi cipelte a nehéz bőröndöket. Luigi bácsi
táskája nádfonatból készült, és úgy feszült, mintha bármelyik
pillanatban szétpattanhatna. Volt egy hajóládájuk is, amit kerekes
kocsin toltak át. A fedélközi utasokat egyenesen a mólóhoz terelték,
ahol egy bárka várakozott. Az apja siettette őket, hogy elöl
legyenek. Sokakkal beszélt, akik megjárták Amerikát, így pontosan
tudta, hogy mennek a dolgok.
– Néha egész nap várakoztatnak a bárkán, mielőtt engednek
leszállni az Ellis-szigeten – mesélte. – Ilyen időben jobb odabent
várakozni, mint kint a fedélzeten.
Amint mind felszálltak a bárka fedélzetére, csak néhány perc
kellett, hogy a szigethez érjenek. S bár egy ideig várniuk kellett, egy
újabb óra múltán beállhattak a hosszú sorba, ami a nagykapu felé
araszolt.
Az Ellis-szigeti ellenőrző állomás egy nagy, tetszetős, vörös
téglából emelt épületben kapott helyet, ahol négy zömök sarokpillér
támasztotta alá a hatalmas központi csarnok tetőszerkezetét. A sor
lassan, de kitartóan haladt a bejárat felé. Amint odaértek, egy férfi
felkiáltott, és a hordárok elvették a csomagjaikat. Anyja nem akarta
átadni a táskáját, mert biztosan tudta, hogy el fogják lopni, de akkor
sem tehetett mást. Ezután léptek az előtérbe, és figyelték meg, hogy
a padlót apró fehér csempékkel burkolták. Katonaorvosok álltak itt
sötét egyenruhában és magas szárú csizmában. Segítőik beszéltek
olaszul, és mindenkinek megmondták, mit kell tennie. Salvatoréra
hamarosan több címkét is aggattak. Anyja és Anna közelében
próbált maradni.
Ekkor a férfiakat elterelték az egyik irányba, míg a nőket és a
gyerekeket a másikba, így apjának, Giuseppének és Luigi bácsinak
el kellett hagyniuk őket. Ez elszomorította Salvatorét, mert tudta,
hogy többé nem látja a nagybátyját, ezért utána kiáltott:
– Viszlát, Luigi bácsi. – Bácsikája a nagy zajongásban nem
hallotta.
 Előtte egy fiatal doktor mindenkinek belenézett a szemébe.
Salvatore látott egy gyereket, akit T betűvel jelölt, meg. Amikor
végül eljutott a Caruso családhoz, az orvos a kis Mariával kezdte, és
az ujjaival óvatosan tágra nyitotta szemét, majd ugyanezt tette
Salvatoréval is. Salvatore megkönnyebbült, mert apja korábban azt
mesélte neki, hogy kampókkal emelik majd fel a szemhéját, ami
fájni fog, de neki akkor is bátornak kell maradnia. A doktor
gondosan megvizsgálta Paolót, Annát és az anyjukat, mielőtt
továbbengedte őket.
Széles, négyzet alapú lépcsőház következett. Apja ezzel
kapcsolatban is figyelmeztette őket.
– Az egy csapda. Nagyon-nagyon vigyázzatok, mert figyelnek
majd titeket. Bármit csinálhattok, csak ne tűnjetek fáradtnak, és ne
kapkodjátok a levegőt.
Úgy is lett. Salvatore látta, ahogyan az egyenruhás férfiak
némán figyelték őket a lenti és fenti folyosókról. Az egyik
egyenruhás a lépcsőknél állt, és mondott valamit az előtte
elhaladóknak.
Előttük egy nagycsalád haladt, a doktorok hosszabb időn át
beszéltek a tagjaival. Míg ez tartott, a sor egy helyben toporgott, és
Salvatore kezdte elunni magát. Azután végre újra megindultak.
Amikor Salvatore odaért, az egyenruhás férfi a nevét kérdezte,
méghozzá a nápolyiak nyelvén, hogy ő is érthesse. Olyan hangosan
és büszkén mondta meg a nevét, hogy a férfi elmosolyodott, ám
amikor Paolóra került a sor, ő köhécselt egyet, mielőtt válaszolt. A
férfi nem szólt semmit, csak kék krétával jelet hagyott Paolo
mellkasán. Azután néhány pillanattal később valaki elvitte Paolót.
Az anyjuk szinte halálra vált.
– Mit csinálnak? – kiáltozta. – Hová viszik a fiamat?
– Az orvosi rendelőbe – felelték neki –, de ne aggódjon.
 Ezután az egyik férfi megkérte Salvatorét, hogy vegyen egy
nagy levegőt, mire ő kidüllesztette a mellkasát. Egy pillanat múltán
a férfi bólintott, és elmosolyodott. Ezt követően más valaki
megvizsgálta a fejbőrét és a lábait. Beletelt egy időbe, amíg mindent
ellenőriztek, de végül közölték az anyjával, hogy továbbmehetnek.
– Addig nem mozdulok, amíg vissza nem adják a fiamat –
vetette meg anyja a lábát, de amazok azt mondták:
– A regisztrációs irodában kell megvárnia. – Nem tehetett mást,
engedelmeskedett.
Nagy kétszárnyú ajtón át léptek a regisztrációs irodába, amely
Salvatorét templomra emlékeztette – öblös terével és vörös csempés
padlójával, égbe szökő falaival és magas boltozatával pontos mása
lehetett volna az Itália-szerte ma is álló római bazilikáknak. Úgy öt
méterrel a fejük felett vaskorlát szaladt körbe a falakon, az
egyenruhások onnét felülről figyelték őket. A tér túlsó végén egy
sorban tizennégy asztalt állítottak fel, melyek előtt a sorok ide-oda
kígyóztak az elválasztó korlátok között. Egész tömeg várt arra is,
hogy beállhasson valamelyik sorba.
Körülnéztek, de sehol sem látták Paolót. Senki nem mondott
nekik semmit.
A közelben megláttak egy férfit, akivel a hajón találkoztak.
Iskolai tanító volt, művelt ember. Amint meglátta őket, mosolyogva
közelebb lépett, mire Concetta elpanaszolta neki, mi történt
Paolóval.
– Csak köhög kicsit – tette hozzá. – Semmiség az egész. Miért
vitték el?
– Ne aggódjon, Signora Caruso – csitítgatta a tanító. – Itt van a
kórház is.
– Kórház? – szörnyedt el az anyja. Miként a legtöbb falubeli
asszony, ő is szilárdan hitte, hogy aki egyszer bemegy a kórházba,
soha többé nem jön ki.
– Amerikában más – nyugtatta meg a tanító. – Itt kikúrálják az
embert. Azután egy-két hét múlva elengedik.
Concetta még most is kételkedett. Megrázta a fejét.
– Ha Paolót visszaküldik, nem mehet egyedül…
Salvatore is úgy gondolta, hogy Paolo nélkül nem lenne olyan
jó móka Amerikában élni.
– Ha Paolót hazaküldik, én is vele mehetek? – kérdezte.
Anyja felzokogott, és a melléhez kapott.
– Most meg a legkisebb fiam akarja elhagyni a családját? Hát
ennyire nem szereti az anyját?
– Nem, nem, signora – mosolygott a tanító. – Csak még kicsi.
Anyja azonban már elfordította az arcát Salvatorétól.
– Nézzétek! – kiáltott fel Anna.
Paolo jött, Giuseppével és az apjukkal.
– Megvártuk – magyarázta Giovanni Caruso a feleségének.
Úgy tűnt, Paolo igencsak elégedett önmagával.
– Három orvos is látott – mesélte büszkén. – Azt akarták, hogy
szívjam be a levegőt, és köhögjek, ezután lenéztek a torkomba.
Ketten a mellemet hallgatták, egy másik meg a hátamat.
– Akkor biztonságban vagy? – kiáltotta anyja. – Nem vittek el
sehová? – Keblére ölelte és szorosan ott tartotta fiát, mielőtt
hátralépett, és keresztet vetett. – Hol van Luigi? – kérdezte ekkor.
Giovanni Caruso vállat vont.
– Nem tudom. Elválasztották tőlünk.
Salvatore tudta, mi történt. A bolondok házából jött orvosok
kikérdezték Luigi bácsit. Mégis tartotta a száját.
A család beállt az asztalok előtt kígyózó sorba. Hosszú időbe
telt, mire előrejutottak, de Luigi bácsi akkorra sem került elő. Végül
odaértek a nagy asztalokhoz, melyek mögött a hivatalnokok
várakoztak – ki ülve, ki az asztal mögött állva.
– Akik állnak, azok a tolmácsok – suttogta apja. – A világ
összes nyelvén beszélnek.
Amikor elérték az asztalt a férfi nápolyi nyelven szólította meg
Giovanni Carusót, amit a Mezzogiorno bármely lakója megértett.
Miután kikereste a nevüket egy listán, elmosolyodott.
– Caruso. Legalább a hajó élelmezési tisztje helyesen írta a
nevüket. Iszonyú kavarodások tudnak lenni. – Elvigyorodott. –
Követnünk kell a hajón felvett jegyzéket, tudják. Mind itt vannak?
– A sógoromat kivéve. Nem tudjuk, hol lehet.
– Ő nem Caruso?
– Nem.
– Engem csak a Carusók érdekelnek. – A férfi feltett néhány
kérdést, és elégedettnek tűnt a válaszokkal. Saját maguk fizették az
útjukat? Igen.
– Van már állásuk Amerikában?
– Még nincs – hallotta Salvatore apja határozott válaszát.
Salvatore erről is tudott. Giovanni Caruso alaposan felkészítette
az egész családot. Jóllehet Francesco bácsi már szerzett nekik
munkát, ezt egyikük sem árulhatta el, különben visszafordították
volna az Ellis-szigetről. Két oka is van ennek a furcsa szabálynak,
magyarázta apja. Először is, az Egyesült Államok olyan embereket
akar, akik készséggel elvállalnak bármilyen munkát, amit csak
találnak. Másodszor, vissza akarják szorítani a törvénytelenséget.
Vannak ugyanis padronék, akik munkát ígérnek, fizetik az emberek
útját, sőt még együtt is utaznak a bevándorlókkal a hajón – persze
ők első- vagy másodosztályon. Sok buta ember megbízik a
padronékban, csak mert ők is olaszok. A gazemberek a kikötőhöz
közeli parkokban várnak rájuk, hogy a szállásukra vigyék őket, és
mire az újonnan bevándoroltak észbe kapnak, már a hatalmukba is
kerülnek, rabszolgaként dolgoztatják és mindenüktől megfosztják
őket.
Miután végzett a kérdezősködéssel, a férfi az asztalnál
továbbintette őket.
– Üdvözlöm Amerikában, Signor Caruso – mosolygott. – Sok
szerencsét.
Áthaladtak egy forgókapun, lementek egy lépcsősoron, majd
kiértek a poggyászterembe, ahol előrecsomagolt ebédet és egy
zacskó friss gyümölcsöt kaptak. Megtalálták a táskáikat és a nagy
hajóládát is. Semmit sem loptak el. Salvatore elnézte, amint apja és
Giuseppe elkezdték felrakni egy kerekes kocsira a csomagjaikat.
Tudták, hogy díjmentesen átszállíttathatják bármely megadott városi
címre, de Concetta annyira megkönnyebbült, amiért nem loptak el
tőlük semmit, hogy nem akarta még egyszer szem elől veszíteni a
poggyászokat.
Anyja továbbra is nyugtalankodott Luigi bácsi miatt. Salvatore
tudta, hogy úgysem fog jönni, ezért nem törődött vele.
Anyja ekkor hirtelen felkiáltott:
– Luigi! Luigi! Itt vagyunk. – Izgatottan integetett. Salvatore a
terem túlsó végében meg is látta a bácsikáját, amint feléjük indult.
Mosolygott.
– Luigi bácsi! – Salvatore szaladni kezdett felé. Nagybátyja a
kezében fogta táskáját, de a szabad karjával felkapta Salvatorét, úgy
vitte őt vissza a nővéréhez.
– Hol voltál? – faggatta Concetta. – Sehol sem láttunk.
Luigi bácsi letette Salvatorét.
– Előttetek jöttem át. Már tíz perce itt várok.
– Istennek legyen hála – fakadt sírva az asszony.
Salvatore nem is lehetett volna izgatottabb.
– Beengedtek Amerikába, Luigi bácsi. Mégiscsak beengedtek.
 – Persze, hogy beengedtek. Miért ne engedtek volna?
– Mert bolond vagy. Visszaküldik az összes bolondot.
– Mi? Bolondnak neveztél? – A bácsikája pofon vágta
Salvatorét. – Hogy beszélsz a bácsikáddal? – Concettához fordult. –
Hát erre tanítod te a gyerekeket?
– Salvatore! – ripakodott rá az anyja. – Mit mondtál?
Könnyek perzselték Salvatore szemét.
– Ez az igazság – tiltakozott. – Keresztet tesznek a mellükre, a
bolondok házából jött orvosok kikérdezik, és mindet hazaküldik.
Luigi bácsi keze újabb pofonra lendült.
– Elég – csattant fel az anyja, amikor Salvatore a szoknyájába
temette arcát. – Luigi, segíts Giovanninak a csomagokkal. Mintha
nem lenne épp elég bajunk. Poverino, nem is tudja, mit beszél.
Percekkel később, amikor apja mellé került, Salvatore
panaszosan felnézett apjára.
– Luigi bácsi pofon vágott.
Apjától azonban hiába remélt vigaszt.
– A te hibád – közölte. – így jár, aki nem tud titkot tartani.
 1907

Október 17-én, valamivel dél előtt csörrent meg a telefon. A

komornyik vette fel, majd bejött, és közölte Rose-zal, hogy a férje
kíván szót váltani vele.
– Mondja meg, hogy tüstént lemegyek – bólintott. Felcsatolta
nyakába a gyöngysort. Elegánsnak tűnt szürke selyemruhájában.
Akármennyire szerette Williamet, azt kívánta, bár ne most
telefonálna. Tudhatná, milyen elfoglalt. Eljött a hónapnak az a
napja, amikor kocsikázni viszi a nagyanyját.
Rose ugyan kötelességből fuvarozta az öreg Hetty Mastert,
mégis talált benne örömet. Hetty lassan betöltötte a kilencvenet, az
elméje azonban éles maradt, mint a borotva. Olykor a saját
hintájával ment, de még jobban szerette, ha elkísérték.
Beszédtémában sosem akadt hiány. Hetty mindennap elolvasta a
lapokat, így miután Rose tájékoztatta a gyermekei viselt dolgairól,
Hetty szinte bizonyosan kérdéseket tett fel a Pulitzer lapok
alternatív nézőpontjáról vagy éppen Mr. Hearstéről. Rose néha csak
üggyel-bajjal tudott neki felelni.
Mégis kívánatosnak tartotta a család – s a vele kapcsolatban
dédelgetett törekvései – szempontjából, ha egy ilyen nagyasszony
áll a háttérben.
Olykor azzal az ürüggyel, hogy szórakoztatják az idős hölgyet,
még előkelő barátait is meghívta ezekre az alkalmakra. Ezek a
barátok, ismervén a Gramercy Park-i ház patinás szépségét, nem
csupán annak jártak csodájára, milyen éles eszű Mrs. Master – ami
egyszersmind emlékeztette őket, hogy Rose gyermekei mindkét
oldalról kivételes értelmet örököltek –, de Rose gyengéd unszolása
nyomán végighallgatták az öreg hölgy visszaemlékezéseit azokról
az időkről, amikor az opera még lent volt az Irving Place-en, és a
Master család birtokolta a kevés páholy egyikét. Újgazdagok sosem
juthattak ilyen páholyokhoz, bármekkora összeget is áldoztak volna
rá. A Vanderbiltek, Jay Gould, de még maga J. P. Morgan is felsült
– ezért alapították meg a Metropolitan Operát, ahová manapság
mindenki járt –, a Mastereknek azonban állandó helyük volt az
Irving Place-en. Ez a tény mindent elmondott róluk.
– És a férje nem lépett ki a Union Clubból? – ösztökélte Rose.
– Mindig is kedveltem a Union Clubot – felelte ilyenkor Hetty.
– Nem tudom, miért hagyták el az emberek.
– Azt mondják, túl sok olyat engedtek be, akik nem közénk
valók – emlékeztette Rose. – Ekkor hozták létre a Knickerbocker
Clubot – magyarázta vendégeinek –, ahol az apósom máig tag.
– Nem volt semmi baj a Unionnal – ismételte konokul az öreg
Mrs. Master.
Akárhogy is, eljött az ideje, hogy kabátot húzzon és elinduljon.
Remélte, a férje nem tartóztatja sokáig. Odalent a komornyik felé
nyújtotta a telefonkagylót.
– Mi az, drágám? – kérdezte.
– Csak gondoltam, felhívlak. Kicsit rázósak itt a dolgok, Rose.
– Milyen értelemben, drágám?
– Még nem tudom pontosan. Nem tetszik a tőzsde.
– Nyilván minden rendben lesz, William. Emlékezz csak, mit
történt márciusban.
Azon a tavaszon nyugtalan napokat éltek. Miután egy ideig
könnyen lehetett hitelhez jutni, hirtelen kipattant, hogy több jelentős
vállalat is gondban van, azután földrengés sújtotta Kaliforniát,
eladási pánik tört ki a piacon, és a hitelfeltételek is szigorodtak. A
veszély végül elmúlt, ám azon a nyáron, amit Rose és a gyerekek
Newportban töltöttek, a piaci utórengések nyomán az árfolyam
kiszámíthatatlanul ingadozott.
Tudta, hogy William kockázatot vállal – mindenki ezt tette –, s
nem is ez volt az első alkalom, hogy az idegőrlő munka kezdi
megviselni. Miként nyilván nem is az utolsó.
– Majd este beszélünk – ígérte. – Most el kell vinnem a
nagyanyádat.
Strucctollas kalapot és rókaprémmel bélelt kabátot viselt, ahogy
kilépett az Ötvennegyediken álló házból. Igazán körültekintően
választotta ezt az otthont, mely az Ötödik és a Madison között állt,
kissé közelebb ez utóbbihoz, alig néhány saroknyi a Central Parktól
és közel a Vanderbiltek Ötödiken álló mesés palotáihoz. Az is
beigazolódott, hogy az utcák a sugárutaknál is vonzóbbak.
Előre megérezte. Az Ötödik jellege már akkoriban változásnak
indult – nem fentebb, a park mentén, de itt, a széles főutak divatos
kereszteződésénél –, és a vásárlást követő néhány évben a változás
be is érett.
Szállodák épültek, a St. Regis és Gotham. Fényűző helyek,
semmi kétség, de mégiscsak hotelek, épp az Ötödik és az
Ötvenötödik kereszteződésében. Most meg egy üzletházat húztak
fel északra – a szóbeszéd szerint a párizsi ékszerész, Cartier
szándékozott idejönni. Ennél semmi sem lehetett elegánsabb, a
lakóház jelleg mégis elveszett. Az oldalirányban szétágazó utcák
ugyanakkor mind megmaradtak lakóövezetnek.
Néhány ajtónyira lakott a Moore család. A férfi tehetős ügyvéd
volt, így családjával egy szép ötemeletes fehér mészkő házban
élhetett. A három klasszicista ablakfülke alatt korlát és lámpasor
vezetett a főbejárathoz, míg a piano nobile szinten faragott kőerkély
kapott helyet. A Master ház barna homokkőből épült ugyanebben a
tömbben – ha nem is ilyen tetszetősen, de kellően hatásosan.
Rose rajta tartotta szemét a Moore házon, melyet
zsinórmértéknek tartott. Moorékat kilencfős személyzet szolgálta ki.
William és Rose hat embert alkalmazott – egy skót komornyikot,
egy angol nevelőnőt, valamint az ír háztartási személyzetet. A
gyerekek hetente kétszer átkeltek – a Central Parkon, a nyugati
Hatvanhatodikon működő Durland’s lovaglóiskola irányába.
Elégedett lehetett hát a választásával, ahogyan a rövid lépcsősoron
leereszkedett az utcára.
Ha tudta volna, hogy az öreg Hetty Master mit tartogat a
számára, hanyatt-homlok visszamenekül a házba.
Ehelyett csak elmosolyodott. Előtte ugyanis, fénylőn, akár
Apollón fogatja, ott állt az új szerzemény, ami még a legtehetősebb
New York-iak körében is piedesztálra emelte a családot. Amint a
sofőr kinyitotta előtte az ajtó, beült.
– Ennek igazán semmi köze hozzám – legyintett mindig
nevetve. – Ez a férjem bolondériája. – Vagy helyesebben szólva:
hasznos különcsége.
Szépítő körülírás lett volna azt mondani, hogy William Master
fanatikusként tekint az automobilokra. Az elmúlt húsz esztendőben
a város hatalmas változásokat élt meg. Csendesebb villamosok
közlekedtek a Harmadikon és a Broadwayn; villamosították az El
szerelvényeit. Még a lovas bérkocsikat is kiszorították a
taxaméterrel felszerelt gépesített járművek, a magántulajdonban
lévő automobilok ugyanakkor megmaradtak a gazdagok
játékszereinek.
Ezzel együtt mindinkább bővült a választék: az első
tömeggyártású automobil, az ívelt vonalú Oldsmobile mellett ott
volt a drágább Cadillac, mely Detroit francia arisztokrata
alapítójáról kapta nevét, továbbá a Ford számos modellje. William
Master ismerte mindet. Szívesen méltatta a Ford csúcskategóriás K
modelljét – ami elképesztő összeggel, 2800 dollárral, egy
Oldsmobile árának nyolcszorosával tette szegényebbé az embert –,
szemben a nagy európai riválissal, a Mercedes Benzzel. Azon a
tavaszon mégis egy Angliából érkező hír ajzotta fel.
– Kijött az új Rolls-Royce. Claude Johnson próbára tette
Skóciában, és az eredmények valami elképesztőek. Az Autocar
szerint ez a világ legjobb automobilja. Ráadásul csendes. Johnson a
magáét Ezüst Szellemnek nevezte el. Eddig még csak maroknyi
épült, de mindenki ilyet akar majd. Mármint azok – tette hozzá
mosolyogva –, akik megengedhetik maguknak.
– Mit kóstál?
– Nos, a Rolls-Royce az alvázat és a motort szállítja. Úgy
vélem, ez olyan ezer brit font körül lehet. Ezután még meg kell
rendelned a személyre szabott felépítményt egy karosszériaépítőtől,
ami további száz. Ha számításba vesszük a többi apróságot is, a
végeredmény ezerkétszáz körül járhat.
– Mennyi most a font a dollárhoz viszonyítva, William?
– Egy font négy dollár és nyolcvanhat cent.
– Az hatezer dollár! Ennyit senki se ad érte.
William nem válaszolt. A kocsi már a múlt héten megérkezett a
kikötőbe.
– Én is olyanra építtettem, amilyen Johnsoné: ezüst festés,
ezüsttel futtatott szerelvények. Johnson zöld bőrülést választott, de
nekem jobban tetszett a piros. Az enyém is Ezüst Szellem lesz. Na,
hogy tetszik?
Nagyon is tetszett. A hét hátralévő részében William és a sofőr
együtt járatta be a járművet. A sofőr előző nap vezette először
önállóan, ma pedig Rose beült, és igazi hercegnőnek érezhette
magát, ahogyan az Ötödiken végighajtott a Gramercy Park felé.
 Mire a házhoz ért, Hetty Master már várta. Érdeklődéssel
tanulmányozta az automobilt, rákérdezett az árára, majd közölte:
– Nem helyeslem. – Ezzel együtt készséggel beült. Néha a
barátnőjét, Mary O’Donnellt is elhozta a kiruccanásokra, ma
azonban egyedül jött.
Kevesen élvezik az öregkort, de ami az eddigieket illette, Hetty
Master közéjük tartozott.
Gazdag idős hölgyként is teljes birtokában maradt szellemi
képességeinek. Családja szerette, és a közelében élt. Azt mondhatta
és tehette, amit csak akart. Hódolhatott néhány különcségnek, amit
fiatalabb korában bölcsebbnek látott kordában tartani, sőt önmaga
szórakoztatására néhány újabbra is szert tett.
Noha őt sosem érdekelte úgy a társasági élet, és határozottan
konzervatívabb nézeteket képviselt, mint Rose, megértette, sőt
tiszteletben tartotta a fiatalabb nőben munkáló becsvágyat. Ezzel
együtt nem találta rangján alulinak, hogy olykor incselkedjen vele.
– Hová menjünk? – tudakolta Rose.
– Majd elmondom menet közben – felelte az idős hölgy. –
Először vegyük fel Lilyt.
Rose jobban ismerte annál, hogy kérdezősködni kezdjen.
Miközben visszatértek az Ötödikre, Hetty irányította a társalgást: a
Huszadiktól a Harmincadikig mindent tudni akart a gyerekekről,
majd a Harmincadiknál megjegyezte, hogy az automobil
kimondottan kényelmes, ám így is túlságosan drága, ezért szólnia
kéne az ifjú Williamnek, hogy ne szórja ilyesmire a pénzt. Rose
csak azután szakította félbe, hogy elérték a Harmincnegyediket.
Akkor is azért, hogy panaszosan felnyögjön.
– Már tíz év telt el – intett kesztyűs kezével egy fényűző épület
felé –, de még most is alig tudok ránézni, ha arra a botrányra és
szegény drága Mrs. Astorra gondolok. Hát ön?
 A Waldorf-Astoria hotel előtt haladtak el.

*
Természetes módon sokan beházasodtak az Astor családba, ám
Rose gyermek- és ifjúkorában a közmegegyezés Caroline
Schermerhorn Astort tartotta a Mrs. Astornak – lett légyen bármi is
a hivatalos címe. Az isteni Mrs. Astor. Rose példaképe, mentora és
barátja.
Kivételesen gazdag asszony, ez magától értetődő – ő és a férje a
két Astor palota egyikét lakta. Az Astor név a család vagyona és
múltja alapján értelemszerűen belépőt jelentett New York
legfelsőbb társasági köreibe, Caroline származása azonban holland
Schermerhorn ősei révén egészen a város alapításáig vezetett vissza.
Ő pedig előjogával élve és minden lelki erejét latba vetve herkulesi
feladatot vállalta magára: a New York-i felsőosztály kiművelését.
A véletlen egy segítőt is adott mellé, aki ugyanerre biztatta: Mr.
Ward McAllister déli úriembert, aki előnyös házasságot kötött,
egész Európát bejárta, hogy megfigyelje az arisztokraták szokásait,
az életét tette fel erre a küldetésre. McAllister az alacsony, kreol
bőrű és némiképp telt Mrs. Astorban a múzsájára ismert, így ketten
együtt próbáltak előkelőséget kölcsönözni a New York-i
társaságnak.
Nem mintha Amerikában oly ismeretlen lett volna a
kasztrendszer. Boston, Philadelphia és több más nagyváros is
igyekezett megszilárdítani a társadalmi rendet azáltal, hogy
névjegyzékbe szedte az előkelőségeket. New Yorkban az ősi
holland földbirtokosok és a régi angol kereskedők – akik páhollyal
rendelkeztek a Zeneakadémián – szintén nem mentek a szomszédba
egy kis sznobságért. Amikor Mr. A. T. Stewart üzlettulajdonos
megtollasodott, és házat épített az Ötödiken, nem tartották eléggé
úriembernek, ezért oly durván mellőzték, hogy kétségbeesésében
elköltözött.
New Yorknak ugyanakkor meg kellett küzdenie egy komoly
kihívással: egyre nagyobb vonzerőt gyakorolt.
Bankjaival és transzatlanti kapcsolataival olyannyira a
kontinens pénzügyi központja lett, hogy minden nagyvállalatnak
irodát kellett itt fenntartania. A réz- és ezüstmágnások, a
vasúttulajdonosok, az olajbárók, mint a pittsburghi Rockefeller,
acélmogulok, mint Camegie és bányatulajdonosok, mint Frick, a
Középnyugatról, Délről, de még Kaliforniából is mind New Yorkba
sereglettek. S amekkora vagyonokat felhalmoztak, bármit
megtehettek.
Mrs. Astor és mentora persze helyesen állapította meg, hogy a
pénz önmagában nem elég. A régi New York talán a pénzről szólt,
de nem nélkülözte a kellemet. A pénzt irányítani, zabolázni,
civilizálni kell – s ki alkalmasabb erre, ha nem a régi gárda? A
társadalom csúcsára csakis a legjobbak kerülhettek, a patinás régi
gazdagok, akik lassan és egyenként engedték magukhoz az
újgazdag családokat, miután azok a hosszú várakozási idő alatt
bizonyították érdemességüket. McAllister három nemzedéknél
húzta meg a határvonalat, vagyis pontosan azt tette, amit az angol
Lordok Háza évszázadok óta.
Akadtak persze kivételek, mint az újgazdag Vanderbiltek. Az
öreg Parancsnok, a kocsisokra szégyent hozó mocskos szájával,
soha nem törődött a társasági körökkel, ám a következő, nagyon
gazdag és nagyon elszánt generáció bebocsátást nyert még azelőtt,
hogy megszületett volna a trónörökös. Győzött a gyakorlatiasság.
No, de ki válogassa össze ezt a bennfentes kört? McAllister
máris létrehozott egy bizottságot a környék legkiválóbb
úriembereiből, mely eldöntötte, ki vehet részt az évente
megrendezésre kerülő Pátriárka bálon. Amint Mrs. Astor is a
kezdeményezés élére állt, ő lett az est királynéja, aki uralkodói
pecsétjével szentesítette a kiválasztottak listáját. S hogy hány
vendég kapott meghívót? Változó, de négyszáznál sosem több.
McAllister úgy határozott, ennyi a nagy metropolisz azon lakóinak
száma, akik még nem érzik feszélyezve magukat egymás
társaságában. Ha tekintetbe vesszük a New York-i ezreket, akik
táncestélyekre jártak és legalább annyi fényűző helyen
megfordultak, mint maga McAllister, ez a kör kissé szűkösnek
tűnhetett, McAllister mindenesetre itt vonta meg a határt, így
maradt a négyszáz.
El kell ismerni, Mrs. Astor listái figyelemreméltóan
következetesek maradtak. Akadtak persze roppant vagyonokkal
rendelkező újabb családok, maguktól az Astoroktól a legújabb
belépő Vanderbiltekig; megbízható régi nevek – Otis, Havemeyer,
Morgan – és olyan tizennyolcadik századi dzsentrik, mint
Rutherfurd és Jay, a névjegyzék értékét leginkább mégis azok a
patinás családok adták, melyeknek eredete a térség tizenhetedik
századi kezdeteiig vezetett vissza: Van Rensselaer, Stuyvesant,
Winthrop, Livingston, Beekman, Roosevelt. Ha Mrs. Astor New
York kevéssé hivalkodó régi gazdagjait kívánta felmutatni annak
példájaként, hogyan kellene intézni a dolgokat, jobb munkát nem is
végezhetett volna.
Amikor Rose találkozott leendő férjével, Williammel,
legelőször – még az áldott középső név előtt – azt fedezte fel, hogy
a régi gazdagokhoz tartozó Masterek szerepelnek Mrs. Astor
névjegyzékében. Amikor pedig házasságkötésük után az öreg Mrs.
Astor maga mellé vette őt, Rose remek tanítványnak bizonyult. Oly
sok délután ült mestere lábánál, hogy elsajátítsa a társasági etikett
finomságait!
E szabályok közül csupán egy okozott neki nehézséget.
– Mrs. Astor azt mondja – mesélte Williamnek –, az embernek
azután kell érkeznie az operába, hogy az előadás már elkezdődött,
és még a vége előtt távoznia kell.
A sajátos elképzelés a vén Európából származott, ahol a
legjobbak csak azért jártak operába, hogy megmutassák magukat.
Ott, ha a művészeket az a kiváltság éri is, hogy kizárólag
arisztokratákból álló válogatott közönség előtt léphetnek fel,
bizonyára tömeges kivonulás zajlott volna a darab vége előtt, hogy
az opera záróakkordjának már csak egy néma és üres operaház
legyen tanúja – s üy módon elejét vegyék a visszatapsolás és
virágeső fárasztó rutinjának is.
– Huncut legyek, ha elmulasztom a nyitányt és a finálét, amikor
jó pénzt fizettem érte – közölte a férje érthető módon. Még
hozzátehette volna, hogy ez sértés a zeneszerző, a művészek és a
hallgatóság többi tagjával szemben, ha nem tudja pontosan, hogy
részben ez is cél. Az arisztokraták magasan felette állnak a zenének,
a művészek és a hallgatóság érzéseivel pedig fikarcnyit sem
törődnek. – Te mehetsz – tette hozzá –, de én maradok.
Rose talán habozott volna kivételt tenni, ha nem érez feltétlenül
hűséget Mrs. Astor iránt.
Végül ő és William okos kompromisszumot kötött. Rose
kevéssel a vége előtt távozott, és az utcán néhány méternyire álló
kocsiban várakozott, hogy amint William csatlakozik hozzá,
megelőzhessék a kevésbé kiművelt operalátogatók járműveit.

*
– Felforr a vérem, ha belegondolok, hogyan bánt Mrs. Astorral a
saját családja – jegyezte meg most Hetty Masternek.
Mrs. Astor szomszéd házban lakó ifjú unokaöccse követte el a
szörnyű bűnt. Miután apja meghalt, nem átallta kijelenteni, hogy
gyakorlati értelemben ő lett a család feje, így joggal követeli, hogy
feleségét illesse a Mrs. Astor megszólítás, míg Caroline-nak be kell
érnie a kevésbé arisztokratikus Mrs. William Astorral.
– Persze ő sosem volt igazi úriember – tette hozzá Rose. – Még
történelmi regényeket is írt.
Akárhogy is, Mrs. Astor joggal utasította vissza. A kor és a
hírnév okán neki járt a kiváltság. Az ifjú Astor erre sértődötten
Angliába utazott, vissza se tért, sőt amekkora köpönyegforgató, még
a brit állampolgárságot is felvette. Egy dolog, ha valaki engedi,
hogy a lánya hozzámenjen egy angol arisztokratához, füstölgött
magában Rose, s megint más, ha maga is angollá vedlik át.
– Azt mondják, manapság egy várban él – jegyezte meg Hetty
Master. Jól értesült. Az ifjú Astor a kenti Hever várat, Boleyn Anna
gyermekkori otthonát vásárolta meg. – Talán ott írja az újabb
regényét – tette hozzá.
Ezzel együtt bosszút állt a nagynénjén: tizenhárom emeletes
hotellé alakíttatta át egykori New York-i lakhelyét, hogy a fölé
tornyosuló épület lehetetlenné tegyen számára mindennemű
magánéletet. A szálloda a Waldorf nevet kapta.
Négy évvel később Mrs. Astor beismerte a vereséget, és
elköltözött. Az Astor család ekkor az ő házát is szállodává
alakíttatta Astoria néven, majd a két intézményt hamarosan
összekapcsolta a fenséges Peacock Alley-vel. Ahová Rose a lábát
sem tette volna be.
– Mrs. Astor szobrot érdemelne a kiállásáért – jelentette ki
most.
Rövid csend lett.
 – Azt mondják – törte meg Hetty –, hogy teljesen magába
fordult.
– Nincs jól – engedte meg Rose.
– Úgy hallom, teljesen elment az esze – ütötte a vasat Hetty.
A Rolls-Royce elérte a negyveneseket. A régi víztározót már
nem használták, a helyére pompás új könyvtárat építettek. A
családban mindenki tudta, hogy Frank itt kérte meg Hetty kezét,
ezért Rose is illedelmes hallgatásba burkolózott, amint elhaladtak
mellette. Jobbról hamarosan a Szent Patrik tornyosult föléjük.
Amint elérték az ötveneseket, ahol a Vanderbilt paloták mellett új
szállodák szöktek fel az égre, Hetty megjegyezte, hogy mostanság
mintha minden olyan magas lenne a városban.
– Meglep, hogy szívesen élsz odafent a sok hotel között –
jegyezte meg.
– Mi egy mellékutcában lakunk – emlékeztette Rose.
– Tudom, de akkor is… – Kérésére nyugatnak tartottak, át az
Ótvenhetedik utcán, így elhaladtak az új koncertterem mellett,
melynek építését Mr. Camegie, az acélmágnás finanszírozta. Az új
milliomosok nem voltak mind feltétlenül gálánsak, de azt nagyon is
tudták, hogyan pártolják a művészetet.
– Ott voltam a nyitógálán – emlékeztette most Hetty. –
Csajkovszkij maga vezényelt.
Nem sokkal ezután kigördültek a Central Park Westre. A
környék manapság egyre tetszetősebbé vált. A Dakota társaságot
kapott: a szomszéd tömböt immár elegánsabb társa, a Langham
foglalta el. A park túloldalán is fényűző épületek emelkedtek.
A Dakotánál Lily de Chantal odalent várta őket. Az évek
szelíden bántak vele; máig megnyerő maradt. A két asszony
megölelte egymást, majd beült hátulra, míg Rose átköltözött előre, a
sofőr mellé.
 – Először felmegyünk a Riverside Drive-on – adta ki az
utasítást Hetty.
Az Upper West Side talán nem számított olyan előkelőnek, de
sok szép utcája akadt. A West Enden lakóházak sorakoztak, falaik
közt tágas hallal, fenségesen ívelt lépcsősorokkal és zeneszobákkal
vagy könyvtárakkal. Némelyik valóban fenségesnek tűnt. Egy
helyütt a díszes homlokzat, mely akár a gótikus Flandriából is
származhatott volna, szélességének csupán a kétszeresére nőtt;
másutt a roppant, rusztikus, vörös téglából emelt lakóház várkastély
léptékű tömbjét a francia béllé époque hagymakupolás
manzárdteteje koronázta meg. Akik itt éltek – doktorok, egyetemi
tanárok, közepes méretű vállalatok tulajdonosai – jócskán
kevesebbet fizettek, mint a park túloldalán lakók, mégsem
szenvedtek hiányt pompában. A kocsi már a Riverside Drive-nak
azon a részén járt, ahol az út széles ívet írt le a Hudson felett,
amikor Hetty felkiáltott:
– Ez az. Ezt akartam látni.
Meg kell adni, valóban fenséges látkép tárult eléjük. A ház csak
mostanában készült el. A telek kitöltötte a teljes lakótömböt, és az
odalent hömpölygő Hudsonra tekintett.
A hely a reneszánsz francia château-k modorában épült, fehér
mészkőből, kis tornyokkal és hetvenöt szobával. Zsúfoltságuk miatt
még az Ötödik legfényesebb palotái is nagypolgári hivalkodásnak
tűntek mellette. Tulajdonosának, Mr. Charles Schwabnak volt annyi
mersze és esze, hogy felmérje: a város legnagyobb értéke a
Hudsonra nyíló háborítatlan panoráma, ezért a divatra fittyet hányva
uralkodóhoz méltó kastélyt emeltetett magának. Ők talán nem
tudták, de ezzel messze lekörözte mindnyájukat – az Astorokat,
Vanderbilteket, mindenkit, kivéve talán Pierpont Morgant. Korábbi
főnöke és üzlettársa, Andrew Carnegie is megmondta: „Látta már
Charlie házát? Az enyém viskó mellette.”
Néhány percig a kapu előtt álltak a Rollsszal, hogy
megcsodálják a helyet. Rose-nak is el kellett ismernie: West Side
vagy sem, a hely megér egy kitérőt.
– Most pedig – jelentette be Hetty –, felmegyünk a Columbia
Egyetemhez. – Elmosolyodott. – Meglátogatjuk az ifjú Mr. Kellert.
– Mr. Kellert? – nyúlt el Rose arca.
– Úgy ám, kedvesem. Theodore Keller barátom fiát. Már vár
minket.
– Ó. – Rose eltűnődve meredt maga elé. Nem akarta látni Mr.
Kellert a Columbián. A legkevésbé sem akarta látni.
A Riverside Drive festői környezetben vezetett felfelé. Több
kerékpáros mellett is elhaladtak. Mostanság nagy divatnak számított
felkerekezni a Hudsonra néző mauzóleumhoz, ahol Ulysses Grantet
és hitvesét helyezték örök nyugalomra.
– Bár én is megtehetném! – sóhajtott fel Hetty.
Mielőtt odáig érhettek volna, keletnek fordultak, elhaladtak a
terület mellett, ahol a Szent Jánosról elnevezett anglikán
székesegyház emelkedett, és végül elérték az egyetemi campust.
A Columbia Egyetem máris patinás intézménynek számított.
Pályafutását a tizennyolcadik század közepének belvárosában,
anglikán King’s College-ként kezdte, majd nevet változtatott, és
feljebb költözött, mígnem alig egy évtizede újabb helyre, a
Száztizenötödik és a Broadway közti pompás területre került.
Campusa máris tetszetősnek tűnt – a Low Könyvtárt fedő széles
kupola a Harvardon vagy a Yale-en is megállta volna a helyét.
Ahogy lehúzódtak ide, Rose megpróbált az egyetlen kibúvóhoz
folyamodni, ami eszébe jutott.
– Én majd itt várok – jelentette be, azzal intett a sofőrnek, hogy
kísérje be a két idős hölgyet, de hiába.
 – Ó, ezt nem teheted, kedvesem – rázta a fejét Hetty. – Tudja,
hogy veled jöttünk. Szörnyű modortalanság lenne.
Így hát néhány perc múlva ő is a sportos küllemű, sötétbarna
hajú és kék szemű férfi irodájában találta magát, aki a húszas évei
végén járt, nyomban három karosszéket állított az íróasztala elé, és
szemlátomást örült, hogy látja őket.
– Üdv az odúmban – köszönt Mr. Edmund Keller megnyerő
mosollyal. Körben a falakon könyvespolcok sorakoztak, köztük egy
Mona Lisa nyomattal és a Niagara-vízesésről készült fotóval, az
idősebb Keller munkájával. A könyvek gerincére vetett egyetlen
pillantásból kiderült, hogy a férfi klasszika-filológus és történész.
Rose engedte magát bemutatni, azután bölcsen hallgatott.
– Lilyvel a minap láttuk apádat – jelentette be Hetty. – Eljött
hozzám teára.
Rose hagyta őket cseverészni. Emlékezett rá, hogy Theodore
Keller a keleti Tizenkilencediken lakik, alig egy kőhajításnyira a
Gramercy Parktól, és természetesen azt is tudta, hogy valamikor az
öreg Frank Master patronálta. Mindez szép és jó, de a fia egészen
más tészta. Hallotta, miféle ember Mr. Edmund Keller, méghozzá
hiteles forrásból. Nem kisebb személyiségtől, mint magától a
Columbia Egyetem rektorától.
Nicholas Murray Butler impozáns férfi volt. Kiváló tudós,
internacionalista és politikus, akit Theodore Roosevelt elnök a
barátjának nevezett, s akinek a nézetei éppoly mértéktartónak
számítottak, mint amilyen konzervatívnak. Mindenki mondta,
milyen nagy dolgokat végzett a Columbiával. Ha tehát gyanakvással
tekintett az ifjú Mr. Kellerre, arra nyilvánvalóan megvolt a maga
alapos oka.
Az egyik jótékonysági esten találkozott Mr. Butlerrel, akivel
egy ideig elcsevegtek. Mindig is gondot fordított rá, hogy értesüljön
a város életének minden eseményéről, ezért figyelmesen hallgatta,
milyen fejlesztések zajlanak az egyetemen. Megtalálták egymással a
közös hangot. Amikor megkérdezte tőle, elégedett-e a
jelentkezőkkel, igennel felelt, majd fojtott hangon hozzátette:
– Csak talán túl sok a zsidó.
Maga Rose nem viseltetett ilyen ellenérzésekkel. Sok kiváló
New York-i – mint a nagy bankár, Schiff, akit maga Morgan is
sokra tartott – a zsidóság soraiból került ki, mégis a társasághoz
tartozott. A régi német zsidó családok, melyek az Upper West Side-
on vagy Harlem kellemes elővárosában laktak, hasonlóan nagy
tiszteletnek örvendtek.
Természetesen a szegény zsidók tömegei, melyek az elmúlt
negyed évszázadban özönlötték el a Lower East Side-ot, már
egészen más lapra tartoztak. Persze sajnálta őket, hiszen szörnyű
pogromok elől menekültek ide, Oroszországból és máshonnét – de
akkor is. Ahogy elnézte őket azokban a zajos és nyüzsgő
kerületekben, valóban nem tudta elképzelni, hogy olyan finom
fiatalembereket adjanak az egyetemnek, amilyeneket Mr. Nicholas
Murray Butler szívesen látna.
– Félre ne értsen – sietett hozzátenni a férfi –, vannak kiváló
zsidó tanáraink, és rengeteg zsidó fiút felveszünk, de muszáj
korlátoznom a számukat, különben elárasztják a helyet.
Ekkor történt, miközben próbálta kitalálni, mit is mondhatna
még, hogy eszébe jutott Theodore Keller fia, akiről azt hallotta,
hogy a Columbián tanít. Amikor megemlítette a nevét, Butler arca
váratlan módon elfelhősödött.
– Ismeri őt? – kérdezte tőle.
– Személyesen nem.
– Hm. – Vonakodni kezdett. – Természetesen neki is joga van
önálló véleményt formálni, de a politikai nézeteink finoman szólva
sem egyeznek.
– Ó. Súlyos ellentéteik vannak?
Újabb szünet.
– Nos, csupán a nyilvánosan elhangzott kijelentéseiből
ítélhetek, ám ezek alapján az a benyomásom – nem is, inkább a
szilárd meggyőződésem –, hogy Edmund Keller szocialista
nézeteket vall.
Rose Keller nem sok mindent tudott a szocialistákról, csak amit
olyan helyekről hallott, mint Oroszország vagy az ismeretlenebb
európai államok. Ők azok, akik nem tisztelik a magántulajdont.
Akiknek nincsenek sem gyökereik, sem erkölcseik. Eszébe jutott,
amit egy brit politikus mondott neki valamelyik estélyen, amikor ő
és William Londonba látogatott: „Ezek az emberek elvennék
minden létező szabadságjogunkat. Kapitalistáknak neveznek
minket, bármit is jelentsen ez, és azt hirdetik, hogy a mi
kapitalizmusunk eredendően bűnös. Ez az ürügyük arra, hogy
elpusztítsanak mindent, ami csak kedves a számunkra. Ha az ő
akaratuk érvényesülne, szolgák lehetnénk egy mindenható
államgépezetben, mint Dzsingisz kán keleti birodalmában.
Ráadásul, minthogy meg vannak győződve az igazukról, bármire
készek – sztrájkokat szítanak, gyilkolnak, és hazudnak, mint a
vízfolyás –, hogy elérjék a céljukat.”
– Szocialista? – hördült fel Mr. Nicholas Murray Butler szavai
hallatán. – Ez rettenetes.
– Bár tévednék – sóhajtott fel a férfi –, de egyértelműen látni az
elhajlását.
– Mit tesz az ügyben?
– Ez a Columbia egyetem, Mrs. Master. Nem vagyok
rendőrtiszt, de rajta tartom a szemem.
Így most, míg Hetty és Lily elcsevegett a megnyerőnek tűnő
fiatalemberrel, Rose olyan gyanakodva figyelte őket, ahogyan egy
aligátort vagy csörgőkígyót szokás.
Valahogy szóba került, hogy Rose hozta őket ide a Rolls-
Royce-án. Rose még most is áthatóan figyelte Kellert. Egy ilyen
kapitalista hívság nyilván szemébe csalta az elfojtott indulat
szikráit.
– Egy Rolls-Royce-on? – A férfi egyenesen ránézett metszően
éles, kéklő szemével. – Melyik modell?
– A férjem csak Ezüst Szellemnek nevezi – felelt vonakodva,
miközben még közelebbről fürkészte az arcát.
A férfin lázas izgatottság lett úrrá.
– A Silver Ghost? Amit csak most mutattak be? Hat henger
kétsoros elosztásban? Kalapácsszaggató mágnessel? – Kis híján
felpattant asztala mögül. – Igazi mestermű. Hogy szerezték be ilyen
gyorsan? Ó, milyen szívesen megnézném. Láthatom?
– Ha leszel olyan szíves lekísérni – felelt Hetty kellemes
hangon.
– Nos – tette hozzá Lily – úgy tűnik, bearanyoztuk a napodat.
– Be ám – felelte a férfi megejtő őszinteséggel.
Rose-t azonban nem tette bolonddá. Nem felejtette el, amit
hallott. Ezek hazudnak. Mindig hazudnak.
Tíz perccel később már az utcán álltak. A két idős hölgy nagy
mulatságára Mr. Keller még a sofőrt is rávette, hogy nyissa fel neki
a motor-háztetőt. Miután végzett a motor tanulmányozásával,
sugárzó mosollyal végignézett rajtuk, és elköszönt.
– Amikor legközelebb meglátogatod az apádat, hozzánk is
feltétlenül nézz be – ígértette meg vele Hetty. – Nem lakom olyan
messze.
– Úgy lesz – bólintott a férfi.
– Kedvesem – fordult az idős hölgy Rose-hoz –, jobb lesz, ha
odaadod Mr. Kellernek a névkártyádat, hogy felkereshessen.
William bizonyára szívesen elvinné kocsikázni. Hadd
beszélgessenek egy jót a motorokról.
– Nagyon kedves – mosolygott Keller. – Örömmel venném.
Rose arca kővé dermedt. Még szép, hogy örülne, gondolta, de
ha Edmund Keller azt hiszi, hogy a szocialista eszméivel együtt
befészkelheti magát a házába, hát súlyosan téved.
– Nincs nálam névjegy – hazudta hősiesen –, de majd küldetek
egyet – tette hozzá minden lelkesedés nélkül.
– Ne fáradj – szólt Hetty, azzal kis kézitáskájából előhalászta a
saját névjegyét, valamint egy kis ezüst ceruzát, mellyel lefirkantotta
Rose címét a hátoldalára. – Könnyű megtalálni. A Gotham Hotelnél
kell lefordulni.
– Köszönöm, majd felkeresem – bólintott Keller, ahogy
elhajtottak.
– Hát nem elbűvölő férfi? – kérdezte Hetty.

*
Kora este, amikor William hazatért, Rose beszámolt neki
mindenről. Férje figyelmesen hallgatott és bólogatott, de láthatóan
más járt a fejében. Csak kért a komornyiktól egy nagy adag
whiskyt.
– Szörnyű napom volt a tőzsdén – panaszolta fel.
– Annyira sajnálom, drágám – mosolygott Rose megértőén. –
Biztosan csak átmeneti nehézség…
– Meglátjuk. – A férfi a homlokát ráncolta, kiitta poharát, majd
felment az emeletre, megnézni a gyerekeket. Vacsoránál Rose újra
felhozta a Keller kérését, mire a férje így felelt:
– Elviszem egy körre, azzal letudjuk a dolgot.
 Rose egyáltalán nem ezt akarta hallani. Eltökélte magát abban,
hogy Mr. Keller árnya sosem vetülhet az ajtajára. A vacsora végén
William közölte, hogy fáradt, és elmegy lefeküdni.
Jobb híján sóhajtott egyet. Úgy tűnt, neki magának kell
megbirkóznia Kellerrel.

*
Péntek délután William Vandyck Master belépett a Wall Street-i
Trinity Churchbe, és beült az egyik hátsó padsorba, ahol imádkozni
kezdett.
A Trinity, köszönhetően a tizenhetedik században kötött
tulajdon-átruházási szerződésnek, mindmáig birtokolta a környék
java részét. Ez gazdaggá tette, az egyházi tanács pedig bölcsen
használta fel a pénzt: számtalan templomot alapított az egyre
terjeszkedő nagyvárosban, miközben már akkor is gondoskodott a
fekete gyermekek taníttatásáról, amikor még minden más felekezet
helytelenítette ezt a gyakorlatot. Mindeme gazdagság dacára a
templombelső megmaradt letisztultan egyszerűnek: csak egyetlen
színezett üvegablakot helyeztek a templom keleti végébe, a többi
helyre egyszerű üvegtábla került, bár a belső tér így is lágy fényben
fürdött. A falak faburkolatot kaptak. A templom már-már
könyvtárra vagy klubra emlékeztette Williamet – utóbbi esetben
olyan előkelő klubra, ahol maga a Mindenható is alapító tag.
Nem tartotta magát túlzottan vallásosnak. Eljárt a misére, és
adományozott jótékony célokra, ahogy mindenki más, de nem sokat
imádkozott – igazából csak vasárnaponként a templomban. Ám
lehetett most még csak péntek, szükségét érezte a fohásznak.
Annyira mardosta a félelem.
Elveszítheti mindenét.
 Ha jobban belegondolunk, tette fel William, sok pénzt csupán
kétféle módon kereshet valaki a Wall Streeten. Az első a
hagyományosabb; rá kell bírnia másokat, hogy fizessenek neki,
amiért kezeli vagy akár csak egyik helyről a másikra teszi a
pénzüket. Ezt csinálják a bankárok. Ha az összeg kellően nagy – ha
mondjuk valaki meggyőzi a kormányt, hogy bízza rá a pénzalapjait
–, akkor a jutalék, legyen bármily csekély százaléka is a teljes
tranzakciónak, egész kis vagyonra tehető.
A második módszer a hazárdjáték.
Azzal persze senki nem jut messzire, ha a saját pénzét teszi
kockára. Ehhez nagyobb summát kell kölcsönkérni. Ha, mondjuk,
egymillión csinál tíz százalékot, alacsony kamat mellett sietve
visszaadja a kölcsönt, és megtarthat közel százezret. Akármilyen
tranzakciót hajt végre, bármilyen szövevényes fogadást is köt ennek
vagy annak a jövőbeli árfolyamára, ez a sok számítás és
mesterkedés mind egyetlen alapvetésre épül: az ember valaki más
pénzét teszi kockára.
Ezalatt természetesen időről időre elszenved veszteségeket,
amíg azonban mások nem tudják, hogy elveszítette a pénzüket,
újabb kölcsönöket vehet fel a régebbiek fedezetére, hogy
átcsoportosítsa a téteket. Végül azonban mindig eljön a pillanat –
talán később, de egy tőzsdepánik esetén túlságosan is hamar –,
amikor meg kell fizetni a tartozást.
William Vandyck Master pedig nem tudott fizetni. Átszámolt
mindent, de a kötelezettségei messze meghaladták a saját tőkéjét. S
most, hogy kitört a pánik, mindenki vissza akarta kapni a pénzét.
Teljesen kiszipolyozták.
Nem mondta el Rose-nak. Nem lett volna sok értelme, de
másként se tudta rábírni magát. Inkább Istennel kettesben próbálta
értékelni a helyzetét, miközben arra várt, hogy az Úr talán
megváltja ettől a nyomorúságtól.
Bár azt tette volna, amit az apja akart. Tudta, hogy csalódást
okozott neki. Tom Master mindig arról álmodott, hogy a fiából
bankár lesz – igazi bankár. S amikor Tom Master igazi bankárt
említett, William tudta, hogy csupán egyetlen példa lebeg a szeme
előtt.
J. P. Morgan. A rettenthetetlen Pierpont, apja szemében
valóságos hős. Amikor kezdte átszervezni a vasúthálózatot, a nagy
bankár átnyergelt a szállítmányozásra, bányászatra és mindenféle
ipari tevékenységre. Amikor pedig U. S. Steel néven összegyúrta
mindezen érdekeltségeit, az emberiség történelmének legnagyobb
ipari konglomerátuma született meg. A Morgan ház hatalma
mindenre kiterjedt, az igazgatótanácsi elnökségek révén több mint
egymilliárd dollár értékű ipari érdekeltséget felügyelt.
Morgan behálózta az egész földgolyót. Úgy élt és uralkodott,
akár egy király. Úgy is rettegték a nevét. Talán még egy királyénál
is jobban. Akár egy istenét. Jupiter – a Wall Street csak így hívta.
William még a Harvardra járt, amikor Tom Master kieszközölt
számára egy meghallgatást a nagy embernél. Morgan hírneve
félelmet ébresztett. Rettegett is tőle, Morgan azonban megüzente,
hogy este várja a Harminchatodik utcán álló házában, és amikor
végül bekísérték a szalonba, már-már nyájas kedvében találta a
bankárt.
Morgan egy hosszú asztalnál ült. A függönyöket összevonták, a
lámpákat meggyújtották. A bankár magas termetével, busa fejével
és gumószerű orrával épp úgy festett, mint azt William várta.
Tekintetének delejes erejéről legendák születtek, ám otthona
magányában szinte atyaian pihent meg rajta. Az asztal egyik
végében ősrégi könyvek halma állt, a másikon egy márvány
szoborfő, míg előtte a sötét szöveten különféle drágakövek –
zafírok, rubinok, opálok –, melyek sejtelmesen csillantak meg a
lámpafénynél. Az asztal közepén illusztrált középkori kódex feküdt
szétnyitva; a nagy ember éppen ezt tanulmányozta.
Kire is emlékeztet, tűnődött el William. Óriásra a barlangjában?
Kalózra a kincsei közt? Reneszánsz hercegre, egy Medicire? Vagy
valami még sejtelmesebbre, mondjuk a kelta varázslóra, Merlinre?
– Nézze csak – invitálta közelebb az ifjú Williamet.
William lenézett az illusztrált kódexre, a telt színekre, a
titokzatos fényű aranyfüstre.
– Gyönyörű, uram. – Hallotta, hogy Morgan a bank hatalmas
profitjából tekintélyes részt szán efféle kincsekre.
– Az – mormolta Morgan, mielőtt figyelme a ritka kincsről
átvándorolt vendégére. – Üljünk le. – A tűz mellé húzott bőr
karosszékek felé intett. Amint helyet foglaltak, belevágott: – Az
apja szerint ön szereti a gépeket.
– Igen, uram.
– Gépészetet tanul?
– Ez inkább csak hobbi.
– Hát a matematika? – A szemek, akár a lezárt ajtajú hevítő
kemencék, felé fordultak.
– A gépeket jobban kedvelem, mint a számokat.
– Mi mást kedvel még?
William habozott. Nem tudta biztosan. Morgan tovább
fürkészte arcát, nem is ellenségesen.
– Ha majd kitalálta, jöjjön el ismét. – Azzal felállt. A
meghallgatás véget ért.
– Köszönöm, uram – hátrált ki William a szobából.
– Hogy ment? – tudakolta apja mohó érdeklődéssel, amint
hazaért.
– Azt mondta, máskor is elmehetek hozzá.
 – Valóban? Ez csodálatos, William. Csodálatos.
William még azt sem mondhatta, hogy Morgan igazságtalan lett
volna vele. Kevesebb, mint fél percébe került, hogy teljes
bizonyossággal megállapítsa: ennek az ifjúnak sejtelme sincs arról,
mit akar. Nem fűti becsvágy, és nincs különösebb tehetsége, se
érdeme – semmije, amivel bármilyen hasznot hajthatna a Morgan
banknak. Nem vesztegette hát rá az idejét. Jöjjön vissza, mondta, ha
majd bármit fel tud mutatni. Igazat kellett adnia neki.
Ám apja legnagyobb bánatára sosem tért vissza hozzá.
Több barátja is dolgozott brókerházaknál, mások
alapkezelőknél. „Ha Morgan felvesz, halálra dolgoztat” –
figyelmeztették, de a szíve mélyén tudta, hogy Morgan amúgy sem
venné fel. Nem látott rá okot, miért tenné.
Teltek a hónapok, ő pedig csendben hagyta leülni az ügyet.
Apja nyilvánvalóan csalódott benne, de nem szólt.
A rákövetkező években nem is boldogult rosszul. Mostanra
társtulajdonos lett egy brókercégnél. Spekulálgatott kicsit, a
legnagyobb pénzt mégis a vagyonkezelésnek köszönhette.
Az ilyen „trust”-ok nagy haszonnal kecsegtettek. Eredetileg
azért hozták őket létre, hogy kezeljék az olyan régi családok
vagyonát, mint a Masterek. Amikor a nagyapja végrendelkezett, az
egész vagyont letétbe helyezte és egy trust gondjaira bízta, amíg az
örökség teljes kifizetésre nem került. A letétbeadás feltételei szerint
ez akár éveket is igénybe vehetett, a vagyonkezelők ily módon
kiszámítható és konzervatív pénzügyi tevékenységet végeztek – más
szóval, megbízhatóak voltak. Elméletben, legalábbis.
Néhány fiatal pénzügyi elme ugyanis felismerte, hogy léteznek
bizonyos törvényes kibúvók. A vagyonkezelők pénzt is
befogadhatnak, s azt tetszésük szerint befektethetik, vagyis
pénzintézeti tevékenységet végezhetnek anélkül, hogy a szigorú
banki szabályozás rájuk is vonatkozna. Magas kamatokkal további
pénzeszközöket csábíthatnak magukhoz, gond nélkül
vállalkozhatnak akár hajmeresztő spekulációkra is. Tűnhetnek így
bármily kikezdhetetlennek és tiszteletreméltónak, valójában
rablógazdálkodást folytatnak. Az igazi bankárok, mint az apja,
okkal gyanakodtak az efféle cégekre.
– Miféle könyvelést vezettek ti ott? – tudakolta egyszer Tom
Master.
– Ó, meglehetőst – felelte, ami természetesen azt jelentette,
hogy szinte semmilyet.
– A minap egy fogadáson találkoztam Pierpont Morgannel –
folytatta apja. – Megkérdeztem, mit tanácsolna egy fiatalembernek,
aki egy trustnál dolgozik. Tudod, mit felelt? „Szálljon ki.”
Nos, Pierpont Morgan mostanra félig visszavonult. Ideje nagy
részét az episzkopális egyház támogatásának szentelte. Bámulatos
könyvtárt építtetett a háza mellé, hogy itt helyezze el mesés könyv-
és drágakőgyűjteményét. Minden évben Európába utazott, hogy
felbecsülhetetlen értékű ritkaságokkal térjen haza – régi
festményekkel, görög és egyiptomi antikvitásokkal, középkori
aranytárgyakkal. Ezeket rendszerint nyomban a Metropolitan
Múzeumra hagyományozta. Fia, Jack Morgan, az elsőrangú, ám
kevésbé félelmetes bankár vitte tovább a napi pénzügyeket.
A nagy ember talán lenézte, gondolta William, de az elmúlt
években egészen jól elboldogult. A piac jobbára prosperált. A
letétek szépen fialtak, a brókerház szintúgy. Sok pénzt keresett,
tehát valamit csak jól csinált. Társaival még több tőkét vontak be,
kötelezettséget vállaltak az általuk kezelt részvényekre, majd ezt is
spekulációra fordították. Minél magasabbra tudták építeni a
kártyavárat, annál ügyesebbek voltak. Logikus.
Még a fellegekben járt, amikor olvasott az új Rolls-Royce-ról,
bár az első repedések már megjelentek a rendszer falán. Azon a
tavaszon megrázkódott a piac, és szigorodtak a hitelhez jutás
feltételei, ezért az amerikai ipar legnagyobb szereplői összejöttek,
hogy megtárgyalják a helyzetet. Frick képviselte a bányákat,
Harriman a vasutakat, Rockefeller az olajipart, Schiff és a
Morganek a bankszektort. Konzorciumot akartak alapítani a piac
támogatására. Jack Morgan egyetértett ezzel, az idős Pierpont
azonban nem, így a tervből nem lett semmi.
William egész nyáron figyelte, hogyan satnyul el a piac,
miközben végig abban reménykedett, hogy majd erőre kap, de
legalábbis küld egy jelet. A piacnak nem kellene bölcsnek lennie?
Azt mondták, William azonban egyre inkább kételkedett ebben.
Számára néha úgy tűnt, a piac nem más, mint egyének összessége –
hasonlatos egy nagy halrajhoz, mely a remény morzsáin él, mígnem
a hirtelen támadt riadalom rá nem veszi az irányváltásra. Mindeme
kételyek közt a Rolls-Royce nemsokára várható érkezése tartotta
benne a lelket. Amikor végül megérkezett, az automobil
kikezdhetetlen nagyszerűsége mintha azt sugallta volna: senki sem
lehet bajban, amíg egy Rolls-Royce birtokosa.
Milyen ironikus, hogy a korhadt gerenda, ami miatt az egész
piac beszakadni készült, az egyik legpatinásabb nevet viselte.
A Knickerbocker Trust. Neve alapján bárki azt gondolhatta
volna, hogy szilárd alap, akár egy kőszikla. A Knickerbocker egyet
jelentett a tradícióval, apja ligájával, a régi vágású pénzemberekkel,
a tartós értékekkel. Nos, délre az egész város megtudta, hogy a
Knickerbocker komoly bajban van.
Három órakor William cégének tulajdonosai szörnyű
következtetésre jutottak:
– Ha a Knickerbocker bedől, kitör a pánik. Mindenki a pénzét
akarja majd. A vagyonkezelők sorban kifekszenek, mint a
tekebábuk. A miénket is beleértve. – S ez még csak a dolgok
kezdete.
A megbeszélés után bement az irodájába, és becsukta az ajtót.
Papírt ragadott, és számításokat próbált végezni. Mennyivel
tartozik? Egészen biztos csak abban lehetett, hogy többel, mint
amennyije van. S mit tehet ilyen helyzetben? Semmit az égvilágon.
Imádkozhat.

*
Azon a hétvégén, szombaton William Master elvitte a feleségét és a
gyerekeit kirándulni a Rollsszal. Felmentek egészen Westchester
megyéig. Az idő meleg maradt, a vörösbe és aranyba fordult
levelekkel szegélyezett úton jólesett a kocsikázás. Bedfordban
piknikeztek is egyet. Ilyen egy tökéletes nap.
Vasárnap természetesen mind elmentek a templomba. A
prédikáció elment, bár kicsit unták. A vikárius az episzkopális
egyház nagyjaival, köztük J. P. Morgannel együtt Virginiába utazott
egy liturgiái konferenciára. Segédlelkésze a reményről beszélt.
Aznap este mesét olvasott a gyerekeknek. Minden különösebb
ok nélkül Rip Van Winkle történetét választotta. Amikor eljutottak
ahhoz a részhez, ahol a hollandusok tekét játszottak a Hudson fölé
tornyosuló hegyek közt, óhatatlanul is arra a tarolásra gondolt, amit
a tőzsdepiac bedőlése fog véghezvinni a vagyonkezelők közt, arca
azonban ekkor sem árulkodott semmiről. Hadd maradjon meg
családjának emlékezetében ez az utolsó felhőtlen hétvége.
Akkor éjjel, amikor Rose megjegyezte, hogy két asszony arról
pusmogott a templomban, milyen nagy gondok adódhatnak a
tőzsdén a jövő héten, csak kedélyesen elmosolyodott.
– Szerintem minden megoldódik magától.
 Mi értelme lett volna mást mondani?

*
William néha eltűnődött azon, hogy a világon minden kapcsolatban
van egymással, de Alaszkával még ő se számolt. Másnap reggel a
brókerházban tartózkodott, amikor távírón megérkezett az üzenet.
Ártatlannak tűnt. A Guggenheimek – a vagyonos német zsidó
bányamogulok – kiaknázták a hatalmas alaszkai réztartalékokat.
Ami alapjában véve jó dolog, gondolhatta volna bárki, ám amikor
William meglátta ezt, tehetetlenül felkiáltott:
– Mindennek vége!
Nem sokkal korábban spekulánsok egy kisebb csoportja
eldöntötte, hogy learatja a rézpiacot. Ismerte is őket. A rézkészletek
szűkössége miatt az árak az egekbe szöktek, ezekről az átkozott
alaszkai bányákról pedig egyetlen szó sem esett. A spekulánsok,
hogy rezet vásároljanak, előbb egész vagyont vettek fel a
Knickerbocker Trusttól, ám most, hogy a Guggenheimek hatalmas
új készletek felett diszponáltak, a réz ára várhatóan a sötét
mélységbe zuhan. A spekulánsok csakis bukhattak az üzleten.
Két órába se telt, hogy a réz árfolyama beszakadjon. William
átment a vagyonkezelő irodájába. Alig lépte át a küszöböt, az egyik
igazgató odasúgta neki:
– A Knickerbocker az imént folyamodott hitelért, de
elutasították. – Hát ennyi, gondolta. A Knickerbocker hitele
semmivé foszlott.
A piac felhördült. A piac elalélt. Az árfolyamok egész délután
estek. William biztosan tudta, hogy a Knickerbocker Trustnak el
kell buknia. S azután…
Délután közepén az egyik társtulajdonos hozta meg a váratlan
hírt.
– Morgan próbálja megmenteni a vagyonkezelőket.
– Jack Morgan Londonban van – mutatott rá William. – Nem
tudom, mit tehetne onnét.
– Nem Jack, az öreg Pierpont. Különvonattal jött fel
Virginiából. Már tegnap este óta itt van.
– De hát ki nem állja a vagyonkezelőket. Megvet
mindnyájunkat.
– Igaz, de olyan sok pénz kötődik hozzájuk, hogy úgy látja,
nincs más lehetőség. Ha ők elbuknak, mindennek vége.
Felcsillant a reménysugár? William kétellte. Még Jupiter sem
tudta eltakarítani a villámaival ezt a roppant adóssághegyet.
Másban mégsem reménykedhetett. Aznap este, amikor Rose
nyugtalanul kérdezgette, hogy ment a napja, csak bátran
mosolygott.
– Morgan majd rendet tesz – jelentette ki. Mi értelme lett volna
pánikot kelteni a tulajdon otthonában is? Amúgy sem tudta volna
elviselni.

*
Kedd reggelre egész tömeg gyűlt a Knickerbocker Trust irodái elé.
Nemsokára már a rendőröknek kellett sorfalat vonniuk. Mindenki
híreket várt. Mindenki megnyugtatásra várt. Mindenki a pénzére
várt. Míg odabent Morgan emberei átvizsgálták a könyveket.
Ebédidőben William sétára indult a Broadwayn. Ahogy elérte a
Bowling Greent, elhaladt a két nagy hajótársaság, a Cunard és a
White Star Line irodái mellett. Miután leért a vízpartra, a kikötőn át
elnézett az Ellis-sziget felé.
Mennyi választja el attól, hogy ugyanolyan nincstelen legyen,
mint azok a szegény ördögök, akik minden nappal hajószámra
érkeznek oda? – tűnődött el.
Olyan szegény, mint egy olasz földműves? Jó, annyira azért
mégsem. A szülei kétségkívül gondoskodnak majd a feleségéről és
a gyerekeiről. Talán a nagyanyja is tesz értük valamit, bár az sem
lesz egyszerű – Hetty pénzének jó része egy pénzalapban van, amit
Tom kezel, miközben Tom két nővére is arra vár, mikor kapja meg
a részét az örökségből. A Rolls-Royce-nak búcsút inthet. A felesége
gyöngysorának. Isten tudja csak, miféle élet vár rájuk.
Belegondolt, hogyan fogadja majd Rose. A maga módján
szereti őt, ugyanakkor egy adott életstílusba házasodott be. Ezt
kínálta neki: régi nevet sok pénzzel. Ha a pénz elúszik, mi marad a
házasságból? Ki tudja? Az Ellis-szigetre érkező zsidó menekültek
és olasz parasztok legalább szegényen is házasodnak. Onnét csak
felfelé vezet az út. E tekintetben szabadok lehetnek.
Már-már mókás, gondolt bele. Egész életében gazdag volt,
mégis mintha börtönben élt volna – egy fényűző cellában, amit
Elvárásnak hívtak. Még most sem szabadulhat onnét.
Egy módon talán mégis. Miután amennyire lehet, rendbe teszi
az ügyeit, odamehet a White Star Line irodájához, és vehet egy
jegyet Londonba. Mondhatja, hogy üzleti útra indul. Nem is kell
első osztályú elhelyezés, úgysem tudja meg senki. Azután, valahol
az Atlanti-óceánon, az éjszaka sötétjében csendben leugorhat a
hajóról. Nem is rossz halál. Senkinek sem okoz vele gondot.
Miféle életről mondana le? Volt valaha is boldog? Nem igazán.
Szerette az otthonát? Nem annyira. A Rolls-Royce-át szerette, nem
is kérdés, de vajon mit szeretett benne? A tényt, hogy drága? Ezüst
karosszériáját, vörös bőrüléseit, a csodálatot és irigységet, amit
keltett? Nem. A motorját. Az izgatta. Ahogy működött, a mechanika
szépségét. Szegény szerelőként ugyanilyen boldog lett volna.
 Aki építette azt a Rolls-Royce-ot, szerencsésnek vallhatta
magát. Olyasmit csinált, amit szeretett, és mindenkinél jobban
értette a dolgát.
Szeretem én, amit csinálok? – tette fel a kérdést. Nem igazán.
Jó vagyok benne? Legfeljebb középszerű. Most pedig teljesen és
menthetetlenül csődöt mondott. Hogy érzi magát ettől?
Megalázódnak, kitaszítottnak. Szégyelli magát, ám mindennél
inkább: retteg.
Mire visszatért a Wall Streetre, már kipattant a hír. Morgan
emberei arra jutottak, hogy a vagyonkezelő menthetetlen. A
Knickerbocker Trust csődbe ment. Sorok alakultak ki a többi
vagyonkezelő előtt, beleértve a sajátját is. Mindenki kivette a
pénzét.
Társai előre eldöntötték, mit tesznek, ha ez bekövetkezik: a
lehető legtovább húzzák a kifizetést. A délutánt talán át is vészelik
így, de azután? Nem is sejtette. Elnézte a sort. Lassan, mégis
megállíthatatlanul hömpölygőd előre, akár egy folyó. Még Pierpont
Morgan se parancsolhatod megálljt egy folyónak.
Aznap este a vacsoránál kedélyesen mosolygod családjára.
Igen, kitört egy kisebb pánik a Wall Streeten, vallotta meg
gyermekeinek. Látták a lapokban, hallottak is róla, de nemsokára
elmúlt.
– A piaci kilátások kedvezőek – nyugtatod meg mindenkit. –
Ami azt illeti, itt a remek alkalom a felvásárlásra.

*
Másnap az emberek már kora hajnalban letáboroztak az irodák előtt,
hátha a többiek előtt a pénzükhöz jutnak. Mindeközben társai
próbáltak készpénzt felhajtani. Amint kinyitottak, az emberek az
alkuszokhoz mentek és visszakérték az összes kölcsönüket. Mire
beért a brókerházba, társai csak a fejüket csóválták.
– Szerencsések vagyunk, ha ezt a napot kihúzzuk. Holnapra
végünk.
William kiment levegőzni. Úgysem tehetett volna semmit.
Bánatosan nézett fel az égre. Mordan, vigasztalanul borult fölé.
Elfordult, hogy újra elsétáljon a Bowling Green irányába. Egyedül
akart lenni.
Alig egy saroknyira jutott, amikor az egyik titkár futva beérte.
Egészen kivörösödött az izgalomtól.
– Jöjjön gyorsan – sürgette. – Ó, uram, úton a segítség.

*
Theodore Roosevelt elnök okkal tekintett gyanakvóan New York
Cityre. Egy évtizede kemény harcot vívott a rendőri korrupció
felszámolásáért. Azt is látta, hogyan építette fel J. P. Morgan
páratlan ipari konglomerátumát, ami korántsem tetszett neki –
amennyire ő látta: túl nagy gazdasági hatalom koncentrálódott túl
kevés kézben. New York állam választott kormányzójaként, majd
alelnökként, McKinley elnök meggyilkolása után pedig, alig
negyvenkét esztendősen, a Fehér Ház lakójaként is tovább harcolt a
Wall Street térnyerése ellen. Pierpont Morgant ugyanakkor még
Roosevelt is nagy becsben tartotta.
Így azután szerdán, a korai órákban rendkívüli dolog történt. Az
Egyesült Államok kormánya hatalmas summát, huszonöt millió
dollárt bízott Pierpont Morganre, csupán egyetlen kikötéssel:
– Tegye, amit jónak lát, de mentsen meg minket.
És Jupiter, minden istenek legnagyobbika, szórni kezdte a
villámait.

Amikor William Master visszatekintett ezekre a napokra, úgy

emlékezett, mint valami nagy csatára: az idegtépő várakozásra; a
hirtelen izgatottság és zavarodottság pillanatira; azokra a képekre,
melyekről tudta, örökre kísérteni fogják. Az öreg Pierpont Morgan a
kormányzati pénz birtokában még nagyobb magánvagyont
mozgósítva és személyiségének erejében bízva munkához látott.
Azon a szerdán nekiállt feltőkésíteni a vagyonkezelőket; másnap
megmentette a brókerházakat a New York-i Értéktőzsdén; pénteken
pedig, amikor Európa elkezdte kivonni a tőkét, és annyira nem
lehetett hitelhez jutni, hogy a Wall Street csikorogva leállt,
személyesen ment el a bankszövetséghez, és vette rá, hogy
bocsásson ki ideiglenes fizetőeszközt, amivel tovább folytathatja a
kereskedést. Tekintélyének legfényesebb megnyilatkozására mégis
aznap este került sor, amikor házába rendelte New York egész
klérusát, hogy bejelentse: „Vasárnap prédikálni fognak. Meg is
mondom, hogy mit.”
Morgannek két hetébe telt megmenteni a pénzügyi rendszert.
Menet közben, amikor New York City bejelentette, hogy szintén
csődbe fog menni, megmentette a várost is. Végső aktusként
magához hívatta a Wall Street összes nagyobb bankárát és
pénzkezelőjét, hogy megbeszélést tartsanak uralkodóhoz illő
könyvtárában, majd bezáratta az ajtókat, és senkit sem engedett ki,
amíg nem tett eleget a követelésének.
William Master emlékeiben mégis inkább magának a Wall
Streetnek a képe maradt meg. Az első pénteken történt. Nyugatnak
tartott, amikor elért a főkereszteződéshez. Balról a sarkon, a 23-as
szám alatt ott állt a Morgan Ház, vele szemközt az Értéktőzsde
pompás homlokzatával. Jobbról a Federal Hallt látta, majd kissé
feljebb a Nassau Streetnél, a Clearing House-t, előtte, alig
harminclábnyira, a Broadwayt és a Trinity Churchöt. Az amerikai
pénzvilág centrumában állt. Ezen a héten, legalábbis, az egész világ
kormányállásában.
E a pillanatban kivágódott a 23-as számú ház ajtaja, és maga
Morgan lépett ki rajta. Az utcán hemzsegtek az emberek.
Milliomosok és igazgatók, titkárok és küldöncök, mind ott
örvénylettek az Értéktőzsde és a Federal Hall körül. Alkuszok is
akadtak szép számmal, akiket Morgan talán túl közönségesnek talált
ahhoz, hogy érintkezzen velük, ők mégis megéljenezték a
tőzsdepalota tetejéről, amikor megmentette őket. Alapkezelők,
akiket mélyen megvetett, ők mégis az ajtaja előtt vertek tábort, hogy
a kegyeiért folyamodjanak. Mindennemű és mindenrangú Wall
Street-i ott hemzsegett ezen a szűkös fórumon, amint a szálas,
testes, cilinderes bankár elnyújtott léptekkel előjött szentélyéből.
Jupiter nem nézett se jobbra, se balra. Szeme úgy parázslott,
mintha vulkáni tűz lobogna mögötte. Duzzadt gumószerű orra
hegyoromként meredezett, míg bajsza ezüstös lávafolyamként tört
fel belőle. Vajon Vulkán isten barlangjaiban kovácsolta villámait?
Még az is lehet.
Amint fürge léptekkel nekiindult az utcán, a tömeg úgy nyílt
szét előtte, ahogyan közönséges halandók térnek ki egy istenség
útjából. Jól is teszik, gondolta William.
Morgan ugyan támogatta az egyházat, és szeretett püspökökkel
értekezni, de amikor a bankárok Olümposzáról alászállt a Wall
Streetre, magasan a halandók felett állt. Mert Morgan valóban maga
volt Jupiter, minden istenek királya.
 *
Ám ettől még, sajna, ő is csak ember. Az elkövetkező hónapokban
gyakran el is hangzott a kérdés: „Morgan se marad velünk mindig.
Mihez kezdünk azután?”
Némelyek még több szabályt sürgettek, hogy gátat vessenek a
visszaéléseknek, melyek a válsághoz vezettek. William Master
ugyanakkor tudta, hogy ez elvetélt ötlet.
– Kicsit kicsúsztak a dolgok a kezünkből – engedte meg –, de
akkor sem kérünk a szocializmusból. A bankok képesek
megregulázni magukat, ahogy Londonban is teszik.
Hat teljes évbe telt, mire a korlátozott hatalommal rendelkező
szövetségi jegybank végre létrejött.
William számára az élet nemsokára visszatért a régi
kerékvágásba. Amikor a felesége rákérdezett: „Kis híján
elveszítettünk mindent?” – ezzel nyugtatta meg:
– Úgy vélem, Rose, ha minden alap csődbe megy, a miénk sem
menekült volna meg, de igazán komoly bajban sosem voltunk. – A
feleségén akkora megkönnyebbülés lett úrrá, hogy egy pillanatra
szinte ő maga is elhitte, amit mondott.
November első hétvégéjén egyedül autózott ki a Rolls-Royce-
szal egy ötven mérföldes útra. Eszébe jutott az ifjú Keller, de végül
úgy döntött, nem viszi magával. Rose csak bosszankodna, ha
megtudná.

*
Ha az 1907-es tőzsdepánik meg is változtatta a fiatal Salvatore
Caruso életét, mégis egy olyan kisebb esemény maradt meg az
emlékeiben, ami az előző hónapban történt.
Már felöltözött. Zakót viselt hosszú nadrággal, amely a
bátyjáról maradt rá. Fehér ingjén egyetlen ránc sem látszódott. Az
elsőáldozására is elmehetett volna így, ám ez a mai találkozó még
annál is fontosabbnak ígérkezett mindenki érintett számára –
leszámítva talán az anyját. Nem csoda, ha mielőbb teljesíteni akarta
a megbízását.
Az anyja találta ki, hogy menjen el a paphoz. Nem a
sajátjukhoz, hanem az ősz hajú öregemberhez, aki előző héten
prédikált a templomban. S hol lakott? Nem másutt, mint a zsidó
negyedben.
Nem esett messze. Csak át kellett kelnie a Boweryn, és meg is
érkezett – a Lower East Side tizedik és tizenharmadik kerületébe,
ami a régi német negyed alatt egészen a folyóig terjedt. A Division
és Hester utcák körüli térség, át a Delancey-n, fel egészen a
Houstonig, kis gyáraknak, festéküzleteknek, vasműveknek és
bérházaknak adott otthont, melyeket már egy emberöltő óta a Kelet-
Európából érkező zsidók népesítettek be. A Rivington Streeten, a
folyó közelében mégis egy katolikus templom állt.
Salvatore nem élvezte az idős pap igehirdetését. Krisztus
megkísértéséről szólt, amikor Krisztus felment a hegyre, és a sátán
arra biztatta, hogy vesse le magát, majd Isten megmenti. Jézus okkal
utasította vissza az ajánlatot, emlékeztette őket a pap.
– Miért nem ugrott? – súgta oda Salvatore Annának. Elvégre,
ha Jézus tudott járni a vízen, épp repülni ne tudott volna? Neki
tetszett is az elképzelés, az öreg papnak azonban a legkevésbé sem.
„Ne kísértsd a te Uradat!” – kiáltotta, miközben egyenesen
Salvatoréra nézett. Isten mindenható, magyarázta, amit nem
szükséges bizonyítania. Szentségtörés kihívni az Urat, nézett ismét
szigorú tekintettel Salvatoréra, hogy bármit is megtegyen. Ő csak
azt teszi, ami szükséges isteni tervéhez, amit mi nem érthetünk. Ha
az Úr szegénységgel sújt, ha az Úr betegséggel sújt, ha az Úr
elragadja a szeretteinket, az mind része az O tervének. A támaszáért
folyamodhatunk, de a sorsunkba bele kell törődnünk. Ne kérjetek
Tőle többet, mint amit érdemeltek. Ha Isten azt akarná, hogy az
ember repüljön, szárnyakat adna neki. Ne is próbálkozzatok –
intette őket –, mert ez a sátán kísértése.
Concetta Carusónak annyira tetszett a tanítás, hogy utána külön
köszönetet mondott az idős papnak. Beszédbe elegyedtek. Kiderült,
hogy a férfi anyja ugyanabból a faluból származott, ahonnét az övé.
Meg hogy a pap kedveli a cukrozott mandulát.
De vajon miért választotta éppen ezt a napot, hogy elküldje
hozzá Salvatorét egy zacskó cukrozott mandulával? Ki tudja?
Biztosan ez is Isten rendelése.
Salvatore olyan fürgén vágott át a zsidó negyeden, ahogy csak
telt tőle. Nem mintha félt volna, de valahogy mindig feszengett
odaát. A fekete kabátot és kalapot viselő férfiak, fura szakálluk és
még furább nyelvük alapvetően különbözött mindentől. A fiúk mind
betegesen sápadtnak tűntek, akik meg hosszú pajeszt viseltek,
azokra rá se tudott nézni. Pedig sosem kellett verekednie velük.
Ahogy átfurakodott a kézikocsik és utcai bódék között, hamarosan
elérte a Rivington Streetet, és maga előtt meglátta a katolikus
templomot.
Más furcsaságot is megfigyelt a zsidókkal kapcsolatban. Úgy
tűnt, nincsenek plébániáik, mint a keresztényeknek. Még a nagyobb
zsinagógák is zömök kis építményként ékelődtek a bérházak közé,
udvar vagy külön papiak nélkül. Némelyek csupán egyetlen
helyiségből álltak, melyhez szűkös folyosó vezetett. Három-négy
ilyet is látni lehetett egy tömbben. Anyja nem szívelte a zsidókat.
Azt mondta róluk, hogy pogányok és az Úr megbünteti őket, de apja
csak a vállát vonogatta.
– Talán nem szenvedtek eleget, mielőtt idejöttek? Amerikában
nincsenek pogromok, Concetta, hála Istennek. Basta. Elég ebből.
Hagyd őket békében.
A pap elégedettnek tűnt az ajándékkal, és a köszönetét küldte
Salvatore anyjának.
Salvatore semmiképp nem akart elkésni, ezért egész visszaúton
szaladt. Miután a Boweryn átkelve visszajutott az olasz negyedbe,
három háztömbnyi utat tett meg, azután balra fordult a Mulberry
Streeten, ahol a családja élt. Már az utcán várták, kiöltözve a nagy
alkalomra. Szülei és Giuseppe, Paolo testvére, mind ünnepélyes
arccal. Nővére, Anna még a kis Maria haját igazgatta.
– Végre – sóhajtott fel apja, amint Salvatore megérkezett. –
Mehetünk.
– De hol van Angelo? – kiáltotta anyja, mire apja türelmetlenül
felnyögött. – Anna! hol van Angelo? – Legidősebb lányként
mindenben Annának kellett segítenie az anyját. Angelót is
állandóan őrá bízták.
– Maria haját csinálom, mama – felelt Anna elcsigázottan.
– Majd Salvatore megkeresi – jutott anyja eszébe. – Eredj,
Toto, hozd a testvéredet.
– Akkor még nem tudtuk – mesélte apjuk oly sokszor –, de
amikor megérkeztünk az Ellis-szigetre, a kis Angelo már a
családhoz tartozott. – Nyolc hónappal később meg is született.
Angelo mostanra betöltötte a hatot, bár még mindig ő számított a
család legkisebb báránykájának. Mind szerették is, bár apja néha
elveszítette a türelmét vele szemben. A korához képest apró és
törékeny Angelo leginkább az álmodozáshoz értett. – Olyan, mint
Luigi bácsikája – sóhajtott fel Giovanni Caruso. Anna ilyenkor
tüstént a védelmébe vette.
– Érzékeny és eszes – jelentette ki, bár ezzel nem hatott meg
senkit.
Salvatore beszaladt a házba, ebbe a jellegzetes Lower East
Side-i bérkaszárnyába. Eredetileg ötemeletes sorháznak épült, a
bejárati ajtóhoz felvezető lépcsővel, tulajdonosa azonban réges-rég
rájött, hogy egy ravasz ötlettel megduplázhatja az általa beszedett
bérletet. A lehető legsilányabb megoldásokkal beépítette a kis hátsó
udvart, ily módon különösebb beruházás nélkül kétszeresére növelte
a kiadható alapterületet. S minthogy a szomszédos ház és a kert
végében kezdődő szomszédos utcai ingatlan gazdája is ugyanígy
döntött, a ház hátsó felébe a levegő csak kétféleképpen juthatott el:
a két épület közti keskeny szellőzőaknán, vagy a leghátul
megmaradt zsebkendőnyi területen keresztül – miközben ez utóbbin
két árnyékszék szolgálta ki valamennyi bérlő igényeit.
Amikor rokonaik először mutatták meg nekik a helyet –
mindjárt másnap, hogy az Ellis-szigetre érkeztek Giovanni és
Concetta Caruso nem győzött fintorogni, ám hamar kiderült, hogy
még ők a szerencsések. Három szobát kaptak a felső szinten, az utca
felől. Igaz, fel kellett kapaszkodniuk a bűzlő lépcsőházban, hogy
odajussanak, de az utca felől kaptak friss levegőt, és kijuthattak a
tetőre is, ahol a mosott ruhák száradtak.
Amikor Salvatore berontott, Angelo a hátsó szobában ácsorgott.
Felvette az ingét, de nem tűrte be, és szomorkodva nézte a lábát.
– Hatévesen még mindig nem tudod bekötni a cipőfűződ? –
csattant fel Salvatore türelmetlenül.
– Én próbálom…
– Maradj veszteg. – Lerángathatta volna kistestvérét a lépcsőn,
de akkor Angelo biztosan lebucskázik. Kapkodva nekiállt hát, hogy
megkösse helyette a fűzőjét. – Tudod, kit megyünk megnézni? –
kérdezte közben.
– Nem. Elfelejtettem.
– Kis hülye! A legnagyobb olaszt.
Nem tette hozzá, hogy a valaha élt legnagyobb olaszt. Ez a cím
Kolumbuszt illette. Utána, legalábbis az északiak számára, a nagy
hazafi és Itália egyesítője, az alig negyed évszázada elhunyt
Garibaldi következett, de ha valaki déli olaszként élt New Yorkban,
annak szemében csak egyetlen igazi és élő hős létezett.
– Carusót – kiáltotta. – A nagy Carusót, akivel névrokonok
vagyunk. Elmegyünk megnézni Carusót! Hogy felejthetted el?
Apjuk szemében Enrico Caruso istennek számított. Amerikában
az opera talán megmaradt a gazdagok kiváltságának, az olasz
közösség mégis oly árgus figyelemmel követte a nagy tenor
pályafutását és előadásait, akár egy nagy tábornokot és csatáit.
– Világszerte mindenfelé énekelt – mesélte nekik apjuk. –
Nápolyban, Milánóban, Londonban, Szentpéterváron, Buenos
Airesben, San Franciscóban… – Énekelt már Melbával. Most
Geraldine Farrarral lép fel, és Toscanini vezényel. S mit mondott a
nagy Puccini, amikor először hallotta Carusót énekelni: „Ki küldte
hozzám? Maga az Úristen?” S Caruso nem csupán Olaszországban,
de Nápolyban született, ráadásul egyazon néven osztoztak. –
Rokonságban állunk – jelentette ki apja, bár amikor Salvatore
rákérdezett a rokonság természetére, csak vállat vont, mintha már a
kérdés is ostobaság lenne. – Ki tudhatja az ilyet? – válaszolta.
Ma pedig vele találkoztak.
Luigi bácsinak köszönhették, aki egy közeli étteremben talált
munkát. Nem valami fényűző helyen, elvégre a szegény olasz
negyedben éltek. A tehetősebb északi olaszok – a doktorok,
üzletemberek, az iskolázottak, akik mindig is lenézték, sőt szinte az
állatokkal egy napon emlegették déli honfitársaikat – a város más
részein, köztük Greenwich Village-ben éltek, és az ottani
éttermekben is ettek.
Caruso ugyanakkor sosem feledte el a szegényes nápolyi
otthont, ahonnét származott, ezért szeretett odalent, Kis Itáliában
vacsorázni. Amikor nemrég betért Luigi bácsi munkahelyére,
rokonuk megkérdezte tőle, bemutathatja-e neki a családját, ha majd
legközelebb erre jár. Caruso, ez a nemes jellem nyomban igent
mondott, és ma újfent náluk ebédelt.
Salvatore épp készült levinni Angelót a lépcsőn, amikor
kisöccse közölte, hogy pipilnie kell. Salvatore elcsigázott sóhajjal
kísérte hátra a kis udvarra, az árnyékszékekhez.
– Siess – sürgette, míg türelmetlenül várt az ajtónál. Néhány
perc múlva Angelo előjött. – Siess – rivallt rá megint.
Azután még egyszer felkiáltott, de már elkésett.
Annak ellenére, hogy közös illemhelyet kaptak, az udvar felett
lakók állandó jelleggel az ablakon borították ki a szennyvizet, ami
kiemelten veszélyessé tette az árnyékszékhez vezető utat. Mindenki
tudta, hogy felfelé kell néznie, miközben megteszi. Mindenki –
kivéve Angelót.
Odafentről most egy vödör kiborított tartalma zuhant alá,
amelyet valaki a padló felmosására használt, a kis Angelo pedig épp
időben nézett fel, hogy a fekete víz az arcába ömöljön. Elesett, az
inge elázott és mocskos lett. Egy pillanatig csak ült a fekete
tócsában, ahhoz is túl ijedten, hogy hang jöjjön ki a torkán. Azután
visítani kezdett.
– Stupido! Idióta! – rikoltozta Salvatore. – Most nézd meg
magad. Csak szégyent hozol ránk. – A hajánál fogva ragadta meg
kisöccsét, hogy a folyosón át kirángassa az utcára, ahol a család
döbbent kiáltásokkal fogadta.
Apja égnek lökte a karját, és Salvatorét hibáztatta, mire
Salvatore kiáltozni kezdett, hogy ez nem igazság. Ő tehet róla, ha a
testvére nem képes megkötni a cipőfűzőjét vagy odafigyelni, ha ki
kell mennie? Apja türelmetlen mozdulatot tett, de nem szállt vitába.
Mindeközben anya berángatta a házba a kis Angelót.
– Maradjon inkább itthon – tette hozzá Salvatore –, mint hogy
szégyent hozzon ránk. – Néhány perc múlva bűnbánó testvére
mégis visszatért, és tiszta, bár az elsőnél jócskán öregebb inget
viselt. Azzal mind nekiindultak a Mulberry Streetnek.
Az olasz utcák csaknem olyan zsúfoltnak tűntek, mint a közeli
zsidó negyed, akadtak viszont különbségek. Néhol kis fák vetettek
árnyékot; itt-ott tetszetős katolikus templomok törték meg a
lakóházak sorát, olykor fallal körülvett udvarral. Emellett minden
utca sajátos karakterrel rendelkezett. A nápolyi régióból érkezett
bevándorlók többnyire a Mulberryn éltek, a calabriaiak a Motton, a
szicíliaiak az Elizabethen, miközben minden nagyobb város adott
térséget foglalt el. Amennyire lehetett, az óhaza viszonyait
próbálták újrateremteni.
Nem mintha Concetta valaha otthon érezte volna magát. Hogy
is tehette volna, amikor életében nem ismertek mást, csak a
napfényes Dél-Itáliát? Szegényként is ott volt nekik a föld, a falu, a
mediterrán partok és hegyek időtlen szépsége. Itt nem kaptak mást,
csak zajos és bűzös utcákat egy végtelen, zabolátlan vadon
peremén. A hely talán városnak hívatta magát, de hol maradtak a
piazzák, ahová leülhettek, ahol beszélgethettek, és megmutathatták
magukat? Hol maradt a városközpont?
Igaz, a Mulberry alsó végében – ahol a város végre elbontatott
néhány nyomortanyát, amely züllöttségében már-már a szomszédos
Öt Ponttal vetélkedett – kis park létesült, mely a Krisztus
Színeváltozása-templomra nézett. Sokan jártak oda, de ettől még
nem érződött igazi olasz térnek.
 – Itt minden olyan otromba – sóhajtozott.
Valahányszor belépett az ajtón, a túlzsúfolt ház a szűkös
lépcsővel, imbolygó gázlángokkal, hámló tapétával és tömény
bűzzel elvette minden életkedvét. Ahányszor csak tehette, felment a
tetőre, ahol a közeli házakban élő asszonyok előszeretettel
pletykálkodtak. Olykor leült, és ruhákat foldozott, vagy sűrített
paradicsomot készített. Nyáron idefent is aludt a kicsikkel, míg
Giuseppe és Anna odakint pihent a tűzlétrán. Bármit megtettek,
csak kiszabaduljanak levegőtlen odújukból.
Ám lehetett Amerika bármily szörnyű, mégiscsak pénzhez
juttatta őket. Egy emberöltővel ezelőtt erős ír bevándorlók
dolgoztak az építkezéseken, ásták a csatornákat, építették a
vasutakat és takarították az utcákat, ám ezek az írek jórészt
továbbléptek. Rendőrök, tűzoltók, sőt diplomások lettek, ezért most
az újonnan érkezett olasz bevándorlókra hárult a legnehezebb
munka, ami talán nem fizetett jól – csak a feketék kaptak náluk is
kevesebbet –, de Giovanni Caruso és a fia, Giuseppe keményen
hajtott. S miután Anna is darabbéres munkát vállalt, a legtöbb olasz
családdal egyetemben ők is félre tudtak tenni valamennyit.
Giovanni Caruso minden hónapban elment a Mulberry és Grand
sarkán álló Stabile Bankba, hogy dollárt küldjön Itáliában maradt
nővéreinek. Valamennyit maguknak is félre tudott tenni – néhány
év alatt talán eleget ahhoz, hogy kis üzletet nyisson, netán saját
otthont vegyen. Ez az álom adott értelmet a hosszú évek kemény
munkájának. Mindeközben, csak hogy boldoggá tegye feleségét,
meghagyta az iskolában Paolót és Salvatoret – noha a tizenhárom
éves Paolo lassan elég idős lett volna, hogy megkeresse a kenyerére
valót.
Már csak néhány év kellett. Kivált, ha Signor Rossi is segít.
Miként Kis Itáliában mindenki, Signor Rossi is azért jött ide,
mert nem tehetett mást, ám ettől még megmaradt prominentének,
kivételes embernek.
– Az apám ügyvéd volt – vont vállat –, és ha nem hal meg,
mielőtt elvégzem az iskolát, ma is egy fényes házban laknék
Nápolyban. – Signor Rossi mindazonáltal kedves és okos férfiú
volt, ám ami még fontosabb, jól beszélt angolul.
Giovanni Caruso még hat New York-i év után is csak törte a
nyelvet, Concetta pedig egyetlen szót sem tanult meg.
Szomszédjaik, barátaik, de még rokonaik is, akik évekkel korábban
áttelepültek Amerikába, mind ugyanebben a cipőben jártak –
legjobb képességük szerint újra felépítették a maguk Kis Itáliáját,
ám az azon túl elterülő külvilág idegen maradt a számukra. Ha tehát
segítség kellett, hogy tárgyaljanak a városi hatóságokkal, vagy
megértsék egy szerződés lényegét, Signor Rossi magyarázott el
nekik mindent, akár egy közjegyző. Mindig jól szabott öltönyt
viselt, méltóságteljes jelenlétével eloszlatta az amerikaiak kételyeit,
és készséggel intézkedett mások nevében. Ezekért a szolgálatokért
sosem kért pénzt, viszont ha betért bármelyik fűszereshez, vagy
meg kellett csináltatnia valamit a házán, mindenki mosolyogva
utasította vissza az általa felkínált fizetséget. A megélhetését mégis
az biztosította, hogy gondoskodott az emberek megtakarításairól.
– Jó, ha a pénz bankban áll, barátom – magyarázta de még jobb,
ha fial. Az amerikaiak is fialtatják a pénzüket, akkor mi miért ne
vennénk ki a részünket a jóból? – Az évek során Signor Rossi
sikeres banchista lett. Tudta, hová kell befektetni; tucatnyi család
áldotta a szerencséjét, amiért őrá bízta a megtakarításait. Giovanni
Caruso minden hónapban kicsivel több spórolt pénzt adott Signor
Rossinak, míg Rossi minden hónapban rövid kivonatban számolt be
szerény vagyonának gyarapodásáról. – Légy türelmes – tanácsolta.
– Ha bölcsen fektetsz be, ebben az országban meg is lesz a
gyümölcse.
A család büszkén haladt végig az utcán: Giovanni a felnőtt
fiával, majd Concetta a kis Angelóval és Anna Mariával, végül
pedig Salvatore és Paolo, akik szokás szerint pusmogtak és
nevetgéltek.
A kis étterem még nem telt meg. Luigi bácsi a karjára vetett
kendővel szolgált ki egy nagy asztalnál, ahol csak egyetlen személy
ült – a testes nápolyi, aki nem is sokban különbözött apjuktól, csak
a tekintete ragyogott különös fénnyel. Ahogy beléptek, és Luigi
intett nekik, hogy jöjjenek közelebb, az asztalnál ülő férfi sugárzó
mosollyal fordult feléjük, és szélesre tárt karokkal invitálta őket,
hogy üljenek az asztalához.
– Üdvözlet a Caruso családnak – kiáltott fel.
Salvatore sosem felejtette el azt az étkezést. Életében nem látott
még ennyi ételt.
Nem mintha olyan rosszul étkeztek volna az olasz negyedben.
Vonakodva, de még anyjuk is elismerte, hogy Amerikában több
húst és tésztát ehet az ember, mint a Mezzogiornóban. Nincs olcsó
rozskenyér se – Amerikában mindenki könnyű fehérkenyeret eszik,
akár a gazdagok.
A nagy tenor ugyanakkor, aki hetente dollárezreket keresett,
annyi ételt vett, amennyit csak akart. Az asztal így hamarosan
roskadozott az olasz tésztától és az amerikai bisteccától, a salátás
tálaktól és olajos kancsóktól, a chiantis és – a nápolyi régió
tiszteletére – a Vezúv lábánál termett Lacryma Christis palackoktól,
a kenyérkosaraktól, szalámi- és sajttálaktól. Mindezek felett a
paradicsom, a paprika és az olaj fenségesen telt illata terjengett.
– Mangia, egyenek – biztatta őket Caruso, ahogy feléjük tolta
az ételt, és ragaszkodott hozzá, hogy egy bisteccát helyezzenek
minden gyermek elé. Salvatore úgy érezte, mintha a mennyben
járna.
A nagy Carusóból a melegségnek és nagylelkűségnek oly
bensőséges aurája sugárzott, ami betölteni látszott az egész éttermet.
– Az amerikai Itália még jobb is – jegyezte meg mosolyogva
Giovanni Caruso –, mint az itáliai Itália. – Elégedetten paskolta meg
a hasát. – Nekünk, olaszoknak ide kell jönnünk, hogy felhizlaljanak.
– Csakugyan: a Mezzogiornóból érkezett ösztövér bevándorlók egy-
két éve alatt még a Lower East Side bűzös bérkaszámyáiban is
magukra szedtek pár kilót.
A nagy tenor levette lábáról Concetta Carusót is. Ismerte a
faluját, még az egyik rokonát is, így az asszonynak nemsokára fülig
ért a szája. Ami Giovanni Carusót illette, aki hallott a tenor legendás
bőkezűségéről, semmiképp sem akarta azt a benyomást kelteni,
mintha vissza akarna élni ezzel.
– Jól boldogulunk – bizonygatta. – Máris van megtakarításom.
Néhány év, és veszünk egy saját házat.
– Bravó – bólintott Caruso. – Akkor igyunk a lehetőségek
hazájára.
– Mégis ön az, Signor Caruso – tette hozzá az apja
tisztelettudóan –, aki dicsőséget hozott a nevünkre. Ön emelt fel
minket.
Akár egy törzsfőnök, Caruso úgy fogadta a hódolatot.
– Emeljük hát a poharunkat, barátaim, a Caruso névre.
Étkezés alatt sorban szót váltott a család tagjaival. Gratulált
Giuseppének, amiért segít az apjának, és Concettának, amiért ilyen
remek gyermekeket szült. Annában azonnal felismerte a család
második anyját. Paolo bevallotta neki, hogy tűzoltó akar lenni,
amikor pedig Salvatoréra került a sor, őt az iskoláról kérdezte.
A Krisztus Színeváltozása-templom a Mott és Mulberry utcák
között, a kis parkra néző alacsony dombon állt. Amikor a Carusók
először érkeztek ide, a főtemplomban egy ír pap misézett ír
gyülekezetének, míg egy olasz pap az anyanyelvén prédikált az
itáliai gyülekezetnek odalent az altemplomban. Azóta az olaszok és
a papjuk felköltöztek a felszínre, annak jeleként, hogy mostanra
többségbe kerültek a környéken. A templom mellett működött az
iskola, ahová a Caruso gyerekek jártak.
– Tanulj meg mindent, amit csak lehet – biztatta a nagy ember
Salvatorét. – A déli olaszok túlságosan is lenézik a műveltséget. Azt
mondják, „miért tudjon a fiú többet, mint az apja”, de nincs igazuk.
Dolgozz keményen az iskolában, akkor sokra viheted Amerikában,
megértetted?
Salvatore nem szerette az iskolát, ezért nem szívesen hallotta
ezt, de azért illemtudóan fejet hajtott.
– És ez a fiatalember – fordult Caruso a kis Angelóhoz – miket
tanul az iskolában?
Angelo lehetett született álmodozó, az iskolában jól teljesített.
Olyannyira, hogy máris jobban olvasott a bátyjainál. A rajzoláshoz
is volt tehetsége. Félénkségében szólni sem tudott, ezért anyja hozta
mindezt a nagy ember tudomására, míg Salvatore – aki nem látta be,
mi haszna volna Angelo tehetségének – sokatmondó pillantást
váltott Paolóval. Annál inkább hátrahőkölt a következő kérdéstől.
– És a testvéred, Salvatore, jó hozzád?
Súlyos csend lett. Azután Angelo egyszeriben életre kelt.
– Nem – kiáltott fel. – A testvérem nem jó hozzám.
Paolo ezt mulatságosnak tartotta, Caruso azonban kevésbé.
Nyomban Salvatoréhoz fordult.
– Szégyelld magad.
– Anna vigyáz Angelóra – szúrta közbe az anyjuk, nehogy a
nagy ember azt higgye, elhanyagolják a legkisebb gyermeket, ám
bárhogy bólogatott, Caruso továbbra is szigorúan meredt
Salvatoréra.
– A fivéred született álmodozó, Salvatore. Nem olyan erős,
mint te, de ki tudja, egyszer talán nagy gondolkodó, pap vagy
művész lesz belőle. Te vagy a bátyja, neked kell megoltalmaznod.
Ígérd meg, hogy mostantól jó leszel hozzá.
Abban a percben Salvatore legszívesebben elnáspángolta volna
Angelót, mégis kivörösödött arccal tett fogadalmat:
– Az leszek, Signor Caruso.
– Helyes. – A nagy ember a semmiből elővarázsolt egy
csokoládét, hogy Salvatorénak adja. – Ez csak a tiéd, Salvatore,
hogy ne feledd, mit ígértél. – A kezét nyújtotta, hogy Salvatore
megrázhassa. – Ecco. Az alku megköttetett. – Olyan komoly
pillantással mérte végig őket, mintha törvényes szerződést írtak
volna alá.
Salvatore elnézte a kis Angelót, akinek egészen elkerekedett a
szeme, majd a tenort és a családját, miközben magában a sorsot
kárhoztatta. Mihez kezdjen most?

*
Nem telt bele sok idő, hogy a hír körbejárjon. Egy napon belül
egész Kis Itália tudta, hogy a Caruso család együtt étkezett a nagy
tenorral. Giovanni Caruso mindazonáltal bölcsen intézte a dolgot.
Valahányszor megkérdezték tőle, hogy a nagy Caruso rokona-e,
mindig felnevetett, mielőtt így felelt: „Annyi Caruso létezik. Nem is
család vagyunk már, hanem egész nemzetség.” Az emberek így
hamarosan azt kezdték mondogatni: „Giovanni Caruso be nem
vallaná a rokonságot, Caruso mégis a fivéreként bánik fele. Nem
zörög a haraszt.” Azzal, hogy félig-meddig tagadta a rokonságot
Caruso csak felerősítette az emberek gyanakvását. Még a háziúr is,
amikor egy nap összefutott vele, mosolyogva megállította, és
megkérte, hogy feltétlenül szóljon, ha tehet érte valamit.
Ami Salvatorét illette, ő kötelességének érezte, hogy jó legyen a
kis Angelóhoz, ami Paolo számára természetesen okot szolgáltatott
a véget nem érő mulatságra. Nap is alig telt el anélkül, hogy ne
üldözte volna Angelót. Ha elvette az almáját vagy elcsente egyik
bakancsát, kaján örömmel csak annyit mondott: „Ne félj, majd a jó
testvéred, Salvatore visszaszerzi.” Angelónak sokszor meg is kellett
verekednie vele.
A Wall Streeten a következő hónapban kitört pénzügyi pánikról
alig értesültek. Az ilyen dolgok nemigen érintették a Lower East
Side szegény lakóit. Aztán egy nap Luigi bácsi azzal állított be,
hogy egy banchiste, aki rendszeresen náluk étkezik, rengeteg pénzt
veszített – a magáét és az ügyfeleiét egyaránt.
– Remélem, Signor Rossi rendben van – tette hozzá.
– Signor Rossi messze okosabb annál, hogy ilyen hibát
kövessen el – torkolta le Giovanni Caruso, de még Salvatore is látta,
hogy az apja komolyan aggódik.
Két nappal később apja elment, hogy találkozzon a
banchistával. Hamuszürke arccal tért vissza. Miután Concettával
kettesben visszavonult a tetőre, Salvatore nemsokára meghallotta
anyja sikoltozását. Aznap este az egész család összegyűlt a kis
lakásban. Giovanni ekkor osztotta meg velük a hírt.
– Signor Rossi elveszített mindent. Az ügyfelei összes pénzét.
Bonyolult ügy, sokan mások is ebben a helyzetben vannak, de a
megtakarításunk füstbe ment. Elölről kell kezdenünk mindent.
– Hazugság – kiáltott fel az anyjuk. – A pénz nem válik csak
úgy füstté. Rossi ellopta.
– Nem, Concetta, nekem elhiheted. Rossi a saját pénzét is
ugyanúgy elveszítette. Azt mondja, azt se tudja, mit fog enni.
 – Te még hiszel neki? Hát nem látod, Giovanni, hogy mit
művel? Kivár egy kicsit, azután eltűnik az összes pénzzel. A hátunk
mögött kinevet minket, Giovanni.
– Te nem érted ezt, Concetta. Signor Rossi tisztességes ember.
– Tisztesség? Minden férfi ostoba. Bármelyik asszony átlát
rajtatok.
Salvatore még sosem hallotta, hogy az anyja ilyen tiszteletlenül
beszélt volna az apjával. Belegondolt, mi lesz most, de apja
elengedte füle mellett a sértést. Nyilván nem akarta tovább rontani
az amúgy is szörnyű helyzetet.
– Paolónak és Salvatorénak most már muszáj lesz dolgozniuk –
tette hozzá csendesen az apjuk. – Ideje, hogy segítsenek, ahogy
Anna teszi. Munka akad rengeteg. Maria és Angelo egyelőre
maradhat az iskolában. Néhány év alatt talpra állunk, és minden
rendbe jön.
Salvatore számára a körülmények változása határozott javulást
hozott. Nem kellett iskolába járnia, így felmentést kapott a nagy
Caruso parancsa alól, hogy minden igyekezetével tanuljon. S
miután ő és Paolo elfoglalta magát a munkával, nem okozott
számára gondot, hogy jó legyen a kis Angelóval. Az utcán
számtalan módon kereshettek pénzt, ő és Paolo a legtöbbet mégis
cipőtisztítással foglalkozott. Átmentek Greenwich Villagebe, és
fényesre suvikszolták az ott ebédelő olaszok cipőjét; találtak egy
olasz vállalkozást, ahol bemehettek az irodába, és kitisztíthatták az
ott dolgozók cipőjét. Együtt végezték a munkát, felváltva políroztak
és sikáltak, habár Paolónak el kellett ismernie, hogy Salvatore
nagyobb fényt csal a cipőre, mint ő. „Biztos van valami a
nyáladban, amit én nem örököltem” – jegyezte meg rosszallóan.
Spórolt pénzük elvesztése anyjuk életét is megváltoztatta. A
három kis szoba legvilágosabbikába, közvetlen az ablak mellé
varrógép került. Itt ő és Anna felváltva végezte a darabbéres
munkákat, ami rosszul fizetett, de legalább a házban maradhattak,
gondoskodhattak a kisebbekről, és ételt tehettek az asztalra. A
Signor Rossi elleni kirohanás óta Concetta egyetlen szóval sem
említette a dolgot, de még Salvatore is látta, milyen boldogtalan.
Egy este kihallgatta a szüleit, amint fojtott hangon tárgyaltak
odafent a tetőn. Apja gyengéd, meggyőző hangon beszélt, s bár
Salvatore nem tudta kivenni a szavait, annál inkább hallotta anyja
válaszát.
– Nem kell több gyerek, Giovanni. Ide nem. Könyörgök.
Pontosan tudta, hogy érti.
Már az év vége felé történt, a Mulberry Streeten gyalogolt az
apjával, amikor Luigi bácsi utánuk szaladt az étteremből. Jöjjenek
azonnal, kérte őket kifúlt hangon. A nagy Caruso náluk étkezik, és
szót akar váltani velük.
Caruso melegen üdvözölte őket, majd végigkérdezte az egész
családot.
– Adja át üdvözletemet a feleségének – kérte Giovannit, aki
megígérte, hogy így tesz. – Aztán jól vannak? – tudakolta.
– Assolutamente – biztosította róla Giovanni. – Minden jól
alakul.
– Bene. Bene – bólogatott Caruso. – Jó vagy a testvéredhez? –
akarta tudni, ahogy Salvatoréhoz fordult.
– Igen – esküdözött Salvatore.
– Rendesen tanulsz az iskolában?
– Mint még soha – vágott közbe az apja, mielőtt még Salvatore
felelhetett volna. Salvatore látta, ahogy Luigi bácsi meglepetten néz
rá, Caruso azonban a másik irányba fordult, így nem vette észre.
Előhúzott viszont egy borítékot, hogy Giovanni kezébe nyomja.
– Két jegy az operába, önnek és a feleségének. – Szélesen
elmosolyodott. – Eljönnek?
– Természetesen. – Giovanni Caruso akadozva köszönetét
mondott.
A beszélgetés után néhány saroknyira eltávolodtak már az
étteremtől, amikor az apja Salvatoréhoz fordult.
– Nem mesélhettem el neki, milyen szerencsétlenség ért, Toto –
sóhajtott fel. – Nem árulhattam el, hogy már nem jársz iskolába.
– Tudom, papa – bólintott Salvatore.
– Én is Caruso vagyok. Nem lehetek brutta figura. – Az
önérzet. Az olasz büszkeség. Salvatore megértette. Még az apja
kezét is megszorította.
– Jól tetted, papa.
Azon a napon, amikor az operába készültek, anyja bejelentette,
hogy nem érzi jól magát.
– Vidd valamelyik gyereket – kérte a férjét. – Mondjuk, Annát.
– Ám apja, miután végiggondolta a dolgot, Salvatore mellett
döntött. Mégiscsak ő volt vele, amikor Carusótól megkapták a
jegyeket.
Mily büszkén járt Salvatore azon az estén, ahogyan a
Broadwayn közeledtek az operaház felé. A hatalmas szögletes
épület, mely egy egész háztömböt kitöltött a Harminckilencedik és
Negyvenedik utca között, Salvatore szemében leginkább
nagyáruházra emlékeztetett, a többi vendég ruházata azonban nem
hagyott kétséget afelől, milyen elegáns helyen járnak. A bejárat
közelében még egy Rolls-Royce is elsuhant.
Salvatore még sosem járt a városnak ebben a részében. Ismerte
a pénzügyi negyed és a rakpart mozgalmas utcáit, de csak ritkán
kellett a Greenwich Village-től északabbra mennie. Ugyan az
Ötödik sugárút alján is látott elegáns hölgyeket, akik ki-be jártak
otthonaikban, de az estélyi ruhás tömeg mégis az újdonság erejével
hatott rá.
Ahogy belépett, Salvatore levegő után kapkodott. A hatalmas
előadótér a roppant csillárral égi palotának tűnt a szemében. Súlyos
arany damasztfüggöny takarta el a színpadot, míg az ívelt
proszcéniumon nagy zeneszerzők neveit olvasta. Beethovenről már
hallott, Wagnerről még nem. Viszontlátta ugyanakkor a nevet,
melytől büszkeség dagasztotta minden olasz keblét: Verdi nevét.
Aznap este az Aidát mutatták be.
Hamar felismerte, hogy Caruso tapintatosan nem egy drága
ülőhellyel ajándékozta meg őket, ahol mindenki estélyi ruhát viselt.
Persze mindketten zakót és tiszta inget vettek – apja még
nyakkendőt is kötött –, ám ahogy utat törtek maguknak a tömegben,
Salvatore akaratlanul is felfigyelt rá, milyen pillantásokkal
méregetik őket az opera törzsvendégei. Amikor nappal a cipőjüket
sikálta, a tehetős üzletemberek barátságosnak tűntek, ám most,
ahogy betolakodtak az ő területükre, többen lenéző pillantással
illették őt és apját. Egy asszony félrekapta estélyi ruháját, mielőtt az
érintésükkel megfertőzhették volna, míg férje alig burkoltan
megjegyezte:
– Nyavalyás digó népség.
– Az operánkat talán szeretik, Toto, de minket nem – sóhajtott
fel apja bánatosan.
Miután megtalálták a helyüket, már láthatták, hogy a
szomszédjaik ugyanolyan egyszerű olaszok, mint ők maguk – talán
ők is Caruso nagylelkűségének kedvezményezettjei. Az apja
beszédbe is elegyedett velük, Salvatore azonban csak a gazdagok
lesajnáló tekintetére tudott gondolni. Addig fortyogott magában,
amíg fel nem húzták a függönyt.
Az Aida cselekményét könnyedén követte, főként, gondolta
maró gúnnyal, hogy olaszként értette a szöveget. Aida hercegnő
Egyiptomban élő rabszolga, míg szerelme a hős Radames. A
háromszög az egyiptomi fáraóval vált teljessé – de micsoda pompát
kerekített Verdi az egyszerű történet köré! Milyen fenséges
indulókat, milyen megejtő jeleneteket! Csodálatos hangjával –
szívbe markoló, mint egy igazi tenor, ám közben telt, mint egy jó
bariton – Caruso hőse bűvkörébe vonta az egész közönséget. Ami a
körítést illette, a Metropolitan Opera erre az évadra új, páratlan
szépségű díszletet készített. Ahogy a zene és a látvány elragadta
Salvatorét, maga körül érezte mediterrán hazájának minden
nagyságát, Itáliától le egészen Afrikáig. Egész bensője
beleremegett.
A fiú számára a legmegindítóbb pillanat akkor érkezett el,
amikor a halálra ítélt főhőst elevenen befalazták a sírboltba. A
színpadi fényekkel sejtelmesen megvilágított sötét falak Radames
fölé tornyosultak, és könyörtelenül összezárulva megpecsételték a
sorsát, amikor ráeszmélt, hogy Aida, akit az árulójának hitt,
elrejtőzött idelent, és osztozott vele végzetén. Ekkor történt, amikor
a két szerelmes belekezdett utolsó szívfacsaró duettjébe, hogy a
sötétségben Salvatore felnézett apjára.
Giovanni Caruso felfelé billentette arcát, ezt a hétköznapi arcot
– egy mezzogiornói munkás széles és füstös arcát –, a profilja
azonban éppoly finoman íveltnek tűnt, mint akármely római
nemesé. A fakó fények közt Salvatore azt is láthatta, hogy apjának
arca, noha meg se rezzen, könnytől fénylik.
Igencsak elképedt volna, ha tudja, hogy előkelő páholyában egy
Rose Vandyck Master nevű divatos dáma már a távozáshoz
készülődik, mielőtt az opera véget érne.

*
Salvatore a rákövetkező tavaszon kapott először össze a fivérével,
Paoló-val. Akkor történt, amikor szokás szerint körbejártak egy
zsúfolt irodában, hogy suvikszolásra váró cipőket keressenek.
Hihetetlen, mily gyorsan elfeledkezett mindenki a tavaly őszi
tőzsdepánikról. Jól ment az üzlet. Az irodában dolgozó férfiak
láthatóan sok pénzt kerestek, jókedvükben néha még a fiúknak is
egy kerek dollár borravalót adtak. Ez alkalommal, miután végeztek
fél tucat cipővel, és megkapták a fizetségüket, az egyik irodai
dolgozó, akit lefoglalt a telefonálás, kinyújtott kézzel egy bankót
kínált fel Salvatorénak, amikor már épp az ajtó felé indultak volna.
Már a felvonónál jártak, amikor Salvatore megnézte, és ráeszmélt,
hogy nem is egy dollár, hanem öt. Megmutatta Paolónak.
Csakis tévedés lehetett, amit bárki könnyen elkövetett. A
dolláros bankón egy kopasz fejű sas mellett lehetett látni Lincoln és
Grant portréját, míg az ötösre szaladó szarvast nyomtak. Ezt
leszámítva a pénzek azonos méretűek voltak, a férfi figyelmét pedig
teljesen lekötötte a telefon.
– Jobb lesz, ha szólunk neki – döntötte el Salvatore.
– Megőrültél? – nézett le rá megvetően Paolo.
Paolo csak nemrégiben nőtt Salvatore fölé, de tavaly annyira
megnyúlott, hogy magasságban máris verte az apjukat.
– Giuseppe sosem nőtt így – jelentette ki az anyja. – Talán
Amerika teszi. – Láthatóan nem örült Paolo hirtelen jött
magasságának, ahogyan maga Paolo sem, ha a
hangulatváltozásaiból következtetni lehetett. Ő és Salvatore
továbbra is együtt csináltak mindent, Paolo azonban már nem
tréfálkozott úgy, mint korábban. Néha, amikor az utcát járták, és
Salvatore odafordult hozzá, rá kellett döbbennie, hogy sejtelme
sincs arról, mi jár a bátyja fejében.
Salvatore egyáltalán nem tartotta őrültségnek. Öt dollár nagy
pénz. A férfi biztosan tévedett. Nem lenne tisztességes eltenni
ekkora borravalót.
– Eltévesztette. Ettől tolvajnak érzem magam.
– Legyen az ő baja. Honnét tudhatod, hogy nem egy ötöst akart
adni?
– Nagyon dühös lesz, ha rájön – vitázott Salvatore – és majd
rajtunk csattan az ostor. Mindig olyan jó volt hozzánk. Ha
megmutatom neki a pénzt, talán olyan elégedett lesz velünk, hogy
meg is tarthatjuk.
– Semmit nem értesz, igaz? – sziszegte Paolo, aki kezdett
igazán mérgesnek tűnni. E pillanatban megérkezett a felvonó, mire
betaszította Salvatorét a fülkébe, és jelzett neki, hogy tartsa a száját.
Csak azután fordult újra hozzá, hogy elhagyták az épületet és
megálltak odakint a járdán.
– Tudod, mit fog gondolni, ha megmutatjuk neki? Lesajnál
majd minket. Ez itt New York, Toto, nem egy kolostor. Aki kapja,
marja. – Amikor továbbra sem győzte meg Salvatorét, megragadta,
és a vállánál fogva megrázta. – Szerinted mit csinálnak azok az
emberek egész álló nap? Kereskednek. Vesznek és eladnak. Aki
hibázik, megfizet. Aki nyer, gazdag lesz. Ezek a szabályok. Nem
kell a pénz? Akkor született vesztes vagy.
– Papa szerint fontos, hogy az emberek bízzanak bennünk –
tartott ki az igaza mellett Salvatore.
– Papa szerint? Mit tud ő? Papa Signor Rossiban is megbízott,
aki elszedte az összes pénzünket. Apánk egy idióta, egy balek. Te
nem tudtad?
Salvatore elképedve meredt a fivérére. Még sosem hallotta,
hogy így beszélt volna az apjukról. Paolo arca eltorzult a
megvetéstől. Határozottan csúnyának látta.
– Nem mondd ezt – kérlelte.
 Amikor aznap este hazaértek, szokás szerint minden pénzt ki
tettek anyjuknak az asztalra. Paolo felváltotta az ötöst
egydollárosokra, de anyjuk így is meglepődött az összegen.
– Ez úgy kerestétek? – kérdezte gyanakodva. – Ugye, nem
loptátok?
– Én sosem lopok – felelte Salvatore, amivel anyjuk be is érte.
Ám az elkövetkező hónapokban, ha Paolo jó kedélye
valamelyest vissza is tért, Salvatore számára úgy tűnt, egyre
mélyebb szakadék tátong közte és a fivére között. Soha nem
beszéltek erről.
A nővéréhez, Annához érezte magát egyre közelebb. Ha azelőtt
úgy is érezte, hogy basáskodik, most, hogy idősebb lett és
dolgozott, a korkülönbség mintha eltűnt volna közöttük. Látta,
mennyit gürcöl otthon az anyjával, és próbált a segítségére lenni.
Napközben a két legkisebb gyermek iskolában volt, de amikor
hazajöttek, jórészt Annára hárult, hogy ellássa őket, és ételt tegyen
eléjük, míg anyja tovább dolgozott. Sok erőfeszítésébe került az is,
hogy távol tartsa a kis Angelót apjuktól, akit akaratlanul is halálosan
bosszantott legkisebb fia ábrándos természete. A kis Mariával már
könnyebben megtalálta a hangot. A kerek arcú és eleven tekintetű
lányka a család nagy kedvence lett.
Napközben anyja túlnyomórészt az utcafronti szoba ablakához
húzott Singer varrógépnél ült, amit részletre vásároltak. Óraszám itt
varrta darabbérben a ruhákat, míg Anna a kis karosszékben ülve a
kézi öltéseket végezte. Nyáron nem is volt rossz munka, de a hosszú
téli estéken már egészen más képet mutatott. A bérleményben csak
a gázlámpa mellett dolgozhattak. Még ha beüzemeltek mellé egy
petróleumlámpát, Salvatore akkor is láthatta, ahogyan mindketten
hunyorogva merednek a munkára, míg anyja néha-néha megrázza a
fejét és Annához fordul: „A te szemed jobb. Mondd, egyenes ez a
varrás?”
Tudta, hogy a Lower East Side-on a zsidó és olasz nők mind
ilyen apró szobákban görnyedeznek a munka felett. Egyes családok
egész munkásnyúzó üzemeket létesítettek a bérleményükben, ahol a
náluknál is szegényebb lányokat dolgoztatták éjt nappallá téve. A
ruhaipar már csak így működött. Anna a ruhakészítőtől mindig egy
rakat félkész darabbal érkezett, amit a fején egyensúlyozott. Amikor
a munka elkészült, Salvatore néha felajánlotta, hogy segít
visszavinni.
Egy júniusi este valamiért egy épület felé vezetett az útja,
ahonnét fiatal nők egész csoportját látta kijönni. A legtöbben zsidó
lányok voltak, de nem úgy tűnt, mintha bánták volna, ha egy
kíváncsi olasz fiú az után érdeklődik, mit dolgoznak itt. Vidáman
válaszolgattak neki, mielőtt az útjukra indultak. Salvatore hazafelé
egész úton azon merengett, amit hallott. A vacsoránál aztán
előhozakodott vele.
– Van egy gyár, ahol ruhákat készítenek. Egy csomó lány
dolgozik ott, olyasformák, mint Anna. Egy nagy teremben
dolgoznak, ahol magas a mennyezet, és van villanyfény, meg egy
sor varrógép. A fizetség sem rossz, és állandó a munkaidő. Anna
talán dolgozhatna ott.
Ilyen döntést csakis az apjuk hozhatott meg. Giovanni Caruso
pedig a fejét rázta az elgondolásra, hogy Anna ne legyen állandóan
otthon. A felesége ugyanakkor mérlegelte a lehetőséget.
– Anna itt csak tönkreteszi a szemét. Megvakul, mielőtt férjet
találna. Hadd nézzen körül azon a helyen, Giovanni, csak hogy
lássa, milyen.
Így hát Annával másnap odamentek. Egy héttel később Anna
Caruso dolgozni kezdett a Triangle ruhagyárban.
 *
Salvatore napi rutinja megváltozott. Kora estig cipőket suvikszolt
Paolóval, azután fogta Angelót és Anna elé ment.
A Triangle ruhagyár egy macskaköves utcán, a Washington
Square Parktól keletre, az Ötödik sugárút lábánál állt. Vele szemben
a parkban, gránit talapzaton, a nagy Garibaldi szobra. Északi olasz,
szó se róla, de legalább olasz. Hatalmas hős, aki száműzetése idején
még a Staten Island-en is élt. Salvatorét büszkeséggel töltötte el,
hogy a város közepén kapott emlékművet. Ő és Angelo minden este
itt várta, hogy Anna megjelenjen. Nővérük néha előre szólt, hogy
későig bent kell maradnia. Ha ilyenkor nem jelent meg időben,
Salvatore hazavitte Angelót, de általában megjelent, és együtt
sétáltak haza, hogy útközben néha megálljának egy fagylaltra vagy
sütire.
Boldognak látta Annát. A Triangle Ingblúz Vállalat, ahogy
nevezték, egy nagy, szögletes, tízemeletes épület felső három
szintjét foglalta el. A gyár jobbára bokáig érő szoknyákat és fehér,
behúzott derekú, „ingblúznak” nevezett Gibson Girl blúzokat
gyártott, mint a dolgozók nők és a lányok divatos ruházatát. A
legtöbb munkafolyamatot hosszú asztalok mellett végezték, ahol a
varrógépek sorait egyetlen villamos motor hajtotta meg – sokkal
hatékonyabban, mintha Annának pedáloznia kellett volna, mint
anyja otthoni varrógépén. Messze több férfi dolgozott itt – sokan
alvállalkozók alkalmazottjai –, de lányok is szép számmal akadtak.
Zömükben zsidók, akiknek talán a harmada is rokoni szálakkal
kötődött a tulajdonosokhoz, Mr. Blanckhez és Mr. Harrishez, de
azért sok olasz lányt is felvettek. Mindnyájan panaszkodtak a bér és
a munkaidő miatt.
– De legalább van bőven levegő és fény – mondta ilyenkor
Anna – és a lányok is barátságosak. – Salvatore gyanította, hogy
szívesen marad távol nyomorúságos otthonától is.
Az új rendszer másik folyományaként Salvatore közelebb került
a kistestvéréhez.
Angelo megmaradt álmodozónak. Az iskolában egyenetlen
teljesítményt nyújtott, rajzolni viszont mindennél jobban szeretett.
Kis ceruzát hordott a zsebében, és összerajzolt minden fecnit, ami
csak a keze ügyébe akadt. Amikor Salvatoréval kimentek a nővérük
elé, gyakran váltogatták az útvonalat. Szinte minden alkalommal
talált magának valami érdekességet, amit elkezdett felvázolni, amíg
Salvatore odébb nem rángatta. Olykor az ajtók kőkeretének
faragványai keltették fel a figyelmét, máskor a magas irodaépületek
koronapárkányai vagy sarokdíszei. A családból senkit sem
nyűgözött le ezzel a képességével, csakis Luigi bácsit.
– Hát persze, hogy szereti a faragásokat – jelentette ki. – Mert
hát kik is faragták őket? Az olasz kőművesek. Az egész városban.
Nézzétek csak meg az amerikaiak otthonait, mind az ősi Rómát
másolják. Most meg már itt vannak ezek a magas irodaházak is,
alapjában véve fémketrecek, mégis téglába és kőbe öltöztetik őket,
majd római díszeket aggatnak rájuk, hogy az itáliai palazzókra
emlékeztessenek. Egész New York kezd olyan lenni, mint egy olasz
nagyváros – lelkendezett. – A mi kis Angelónkból nagy építész lesz,
tiszteletreméltó ember. Ezért rajzol annyit.
A becsvágyó terv természetesen sosem válhatott valóra, ezért
senki nem figyelt rá. Az apja vonakodva csak ennyit engedett meg:
– Talán egyszer kőműves lesz.
Ami Angelót illette, ő háborítatlanul ábrándozott tovább. Anna
egyszer bizalmasan megjegyezte Salvatorénak:
 – Mi ketten egész életünkben vigyázhatunk rá.
Anna minden probléma nélkül több mint egy évet ledolgozott a
Triangle ruhagyárban.

*
Az 1910-es esztendő szombaton kezdődött. New Yorkban szitált hó,
ám vasárnap reggel, amikor Rose Master beült a Rolls-Royce-ba,
hogy a belváros felé vegye az irányt, az ég tisztán kéklett.
Még maradt egy órája, mielőtt együtt ebédelt az öreg Hettyvel,
de meg akart győződni arról, hogy megtörtént minden előkészület.
Ahogy beszállt az autóba, közölte a sofőrrel, hogy menet közben fel
kell venniük néhány utast. Amint elindultak, megadta a címet. Az
elképedt sofőr ekkor belenézett a tükörbe, és azt tudakolta, nincs-e
itt valamilyen tévedés.
– Nincs bizony – felelte. – Maga csak vezessen.
Más se hiányzott neki – nem is gondolta, hogy erre valaha sor
kerül mint összeveszni az öreg Hetty Masterrel. Beszélt erről
Williammel. „Tévednék?” – kérdezte. „Nem – felelte a férje –, de
akkor sem állíthatod meg.” Érvelni próbált, gondosan elmagyarázta
a férje nagyanyjának, miért rossz ötlet ez az ebéd, de Hetty
hajthatatlan maradt. Külön gondot okozott, hogy az emberek máris
erről pusmogtak. Hetty neve előkerült minden társalgásban, és Rose
okkal tartott tőle, hogy ebben a vonatkozásban előbb-utóbb a
lapokba is bekerül. Tennie kellett valamit.
Tervet szőtt hát. Csavaros és kifinomult tervet. Még egy
ismerős újságírót is mozgósított, akire számíthatott, hogy az ízlése
szerint írja meg a történetet. Kis szerencsével előnyére fordíthatta az
egészet anélkül, hogy túlságosan megbántotta volna Hettyt. Akármit
is ért el, egyvalamit eltökélt: nem engedi besározni a Master nevet.
 *
Edmund Keller sietős léptekkel haladt az Ötödik sugárúton.
Szeretett gyalogolni, arcán érezni a friss levegőt. A délelőtt első
felét Gretchen néni családjánál töltötte, odafent a Nyolcvanhatodik
utcában. Mint a régi Kleindeutschland oly sok lakója, ők is rég
átköltöztek az Upper East Side yorkville-i negyedbe, ahol a
Nyolcvanhatodik utcát már Német Broadwaynek hívták. Gretchen
néhány éve elhalálozott, de ő ugyanúgy közel állt a gyerekeihez és a
családjukhoz.
Csak alig hatvanöt saroknyi utat kellett megtenni a Gramercy
Parkig. Az ilyen tündöklően fényes napokon mindig gyalogolt.
Minden tíz percben egy tucat háztömböt hagyott maga mögött,
ahogyan északról délnek tartott. Miközben átvágott a városon, a
tömbök mind hosszabbra nyúltak, de már csak az Ötödiktől a
Lexingtonig kellett eljutnia.
Hetty Master hívta meg ebédre. Az idős hölgy jócskán túllépte
a kilencvenedik évét, gondolta, már csak ezért sem okozhat neki
csalódást. Utoljára az apjánál találkoztak, egy héttel korábban. A
beszélgetés mindvégig a ruhaiparban dolgozó lányok körül folyt.
Talán most erről akart beszélni. Nem igazán érdekelte. Miután
kielégítette az öreg hölgy társaságigényét, átsétált az apjához, és
vele vacsorázott.
Az Ötödik sugárút vasárnap egészen békésnek tűnt. Elhaladt a
Metropolitan Múzeum vörös téglahomlokzata előtt, majd tovább
folytatta a hosszú főúton, ahol a milliomosok palotái a Central
Parkra tekintettek. Az Ötvenes utcák magasságában átkelt a nyugati
oldalra, hogy elkerülje a Szent Patrik-székesegyházból kiözönlő
tömeget. A Negyvenkettediknél megfigyelte, hogy a klasszicista
homlokzattal épülő új könyvtárépület kis híján elkészült, mégis
egészen a Huszonharmadikig kellett várni – ahol a Broadway átlós
irányban kettészelte az Ötödiket –, hogy Edmund Keller elégedetten
elmosolyodjon.
Itt magasodott a Flatiron Building. A Vasaló.
Manapság már feljebb is akadtak magas épületek, mégis a
Vasaló jelezte, hogy belépett az igazi felhőkarcolók világába. A
Vasaló nem csak emiatt állt nagy becsben – a több mint húsz emelet
magas, háromszög alaprajzú épület, mely a két nagy sugárút
metszéspontjában állt, és a Madison Square-re tekintett, máris a
város egyik legelegánsabb jelképének számított. Kivált a szűkös
sarokirodákért folyt öldöklő küzdelem.
Edmund Keller szerette a felhőkarcolókat. Természetesnek
tartotta, hogy a zsúfolt Wall Street kereskedői és pénzemberei a
lehető legtöbbet akarták kihozni az irodaházak alapterületéből, így
felfelé építkeztek. Az elmúlt húsz évben, az acélgerendás
tartószerkezetnek köszönhetően, az épületek tömegét immár nem a
falak, hanem az acélból gyorsan és hatékonyan előállítható vázak
viselték. A középkorban az építők kőoszlopok és összetett favázak
segítségével növelték meg a házak magasságát, ám az efféle
struktúrák rengeteg pénzt emésztettek fel. Az acélházak ezzel
szemben egyszerűen és olcsón elkészülhettek.
A korszellemet is remekül tükrözi, gondolta, hogy Amerika
üzleti világának titánjai égbe szökő felhőkarcolókat emelnek, hogy
akár a sasok, úgy tekintsenek le az általuk uralt roppant kontinensre.
S ha az épületek hegyekként tornyosultak föléjük, a közöttük vezető
sugárutak nemsokára óriás kanyonokká váltak, melyekbe merész
óriásléptekkel toppanhat be a napfény.
A Vasalótól a Gramercy Parkig rövid, alig ötsaroknyi út
vezetett. Amint a komornyik ajtót nyitott, a kiszűrődő hangok
sejtették, hogy nagyobb társasághoz készül csatlakozni. Nem látta,
de mögötte egy ezüstszínű Rolls-Royce húzódott le a padka mellé.

*
Ahogy Rose meglátta Edmund Kellert, magában bólogatott. Eddig
sikeresen távol tartotta a férfit. Egyszer, amikor a délután folyamán
jött a házba, utasította a komornyikot, hogy mondja azt, nincsenek
itthon. Nem kívánt vendégeket szoktak így kezelni, és a férfi el is
ment, ám nem sokkal később levelet írt, melyben kifejezte
reményét, hogy nemsokára találkozhatnak. Válaszul hasonlóan
előzékeny hangnemben közölte vele, hogy egyik gyermekük
kanyarós lett, így most nem alkalmas az idő. A férfi ezután már nem
zavargóit. Ahogy most látta belépni őt Hetty házába, azt gondolta:
ha a szocialista Mr. Keller eljön ide, akkor nagyon is jól teszi, hogy
közbeavatkozik. Ha a férfi háborút akar, tőle megkaphatja.
– Itt kiszállunk – jelezte még a társaságában lévő két fiatalnak,
hogy néhány pillanattal később elviharozzon az elképedt komornyik
mellett.
Sugárzóan mosolygott, noha a vendégsereg láttán óhatatlanul is
örült, hogy Mrs. Astor tizennyolc hónappal korábban elhunyt.
Istennek hála, gondolta, hogy ezt már nem élte meg.

*
Az egész szerencsétlen história ősszel kezdődött. A belvárosi
ruhagyárak némely dolgozója panaszkodni kezdett a
munkakörülmények miatt. Talán okkal, Rose nem tudta, ám idővel
az agitátorok – mint hallotta: Oroszországból való szocialisták és
forradalmárok – felkorbácsolták az indulatokat. A dolgozók nem
átalltak sztrájkkal fenyegetőzni, amin a gyár-tulajdonosok
mélységesen felháborodtak.
Csak Mr. Blanck és Mr. Harris, a Triangle ruhagyár
tulajdonosai nem – ők házi szakszervezetet alapítottak a
munkásoknak, és határozottan kijelentették, hogy elbocsájtják, aki a
militáns külső szervezetekhez csatlakozik.
Hamarosan feje tetejére állt az egész ruhanegyed: a munkások
általános sztrájkra szólítottak fel, míg a bátrabb foglalkoztatók –
élen a Triangle-lel – kirúgták őket, és másokat vettek fel helyettük.
Egyes munkaadók közönséges gazfickókat bíztak meg, hogy verjék
össze a hangadókat. A rendőrséget felügyelő Tammany Hall a
munkaadók párját fogta, így megkezdődtek a letartóztatások is,
csakhogy a szakszervezetek a nőket tolták előtérbe, akiknek a
bebörtönzését a közvélemény nem nézte jó szemmel. Még a New
York Times is elbizonytalanodott, pedig általában a munkaadók
véleményét szajkózta.
Rose sem helyeselte a rossz bánásmódot és erőszakot, ám az
efféle indulatokat kordában kellett tartani, mielőtt végleg
elszabadulnak. Ami sosem következett volna be, ha nem létezik a
nők egy bizonyos csoportja. Nevezetesen azok, akik e szobában
tartózkodtak.
Meg kellett adnia az öreg Hettynek, valóban színpompás
társaságot talált. Kezdetnek mindjárt féltucatnyi lányt a Vassarról,
akiknek igazán több esze lehetett volna. Nem tudta biztosan, mit
tartson a nők továbbtanulásáról. New York államban két főiskola
működött, a Vassar és a Barnard, Philadelphiában a Bryn Mawr,
míg Massachusettsben további négy – a Hét Nővér, így nevezték
őket, mint egyfajta női Borostyán Ligát. Patinás intézmények, nem
kérdés, de vajon szükség van arra, hogy a régi családok
lánygyermekei mindenféle ostoba eszméket vegyenek a fejükbe?
Aligha.
Hát itt az eredménye: Vassar lányok parádéznak a városban,
hogy tábláikkal a sztrájkot támogassák. Együtt élnek a Lower East
Side-on a szegényekkel, s miért? Hogy felvilágosultnak
mutatkozzanak? Hát, legalább annyi mentségük van, hogy még
fiatalok. Amit ugyanakkor nem mondhat el a szeme elé kerülő
következő alakról.
Alva Vanderbilt – legalábbis így hívták akkoriban, amikor
Marlborough hercegéhez kényszerítette a leányát, Consuelót. Alva
mindig elérte, amit akart. Miután egy kalapnyi pénzért elvált
Vanderbilttől, August Belmont fiához ment, és odafent Newportban
épített magának fényűző palotát. Rose gyanúja szerint egyszerűen
elunta magát, s valamiért úgy döntött, azzal véteti észre magát, hogy
szavazati jogot követel a nőknek. A szüfrazsett mozgalom céljaival
kapcsolatban talán fölmerülhetett némi kétely, ám Alva szereplési
vágyát illetően aligha. Mennyire rá vallott, hogy a ruhanegyed
mozgolódása láttán felhasználta e szerencsétlen gyári munkásokat a
saját céljai érdekében, és kijelentette, hogy a vita tárgya ezúttal is a
női egyenjogúság.
A munkásnők legnagyobb elképedésére Alva elkezdett
megjelenni a bíróságokon, hogy kifizesse a büntetéseket.
Tömegtüntetéseket szervezett. Még Mrs. Pankhurstöt, a brit
szüfrazsett mozgalom vezéralakját is Amerikába hozatta. Láthatóan
jó érzékkel bánt a közvéleménnyel – Hearst és Pulitzer lapjai
egyaránt ügyének a szószólói lettek –, a legagyafúrtabb lépése
mégis az volt, hogy maga mellé állította azt a nőt, aki most Rose és
két fiatal kísérője felé indult.
– Hello, Rose. Nem gondoltam, hogy itt találkozunk. –
Elizabeth Marbury sötét kabátot és szoknyát, míg a fején kis fekete
kalapot viselt. Egymaga kitöltött bármekkora teret, s nemcsak a
termetével, de a puszta jelenlétével is. Oscar Wilde, Bernard Shaw
és sok más híresség irodalmi ügynökeként oda ment, ahová neki
tetszett. Miután felkarolta a munkásnők ügyét, latba vetette a
színész szakma támogatását és a tehetős Shulbert család pénzét, de
még ebédet is adott a sztrájkolóknak a Colony Club patinás
szentélyében.
Legalább a barátnőjét nem hozta el. Ő és Elsie de Wolfe
divattervező évek óta együtt éltek. Mármint egynemű párként. New
York, London és Párizs divatvilága elfogadta ezt, Rose azonban
távolról sem. Elizabeth Marbury hűvös pillantást vetett rá.
– Kik az ifjú barátaid? – tudakolta.
Rose elmosolyodott, de minden magyarázat nélkül
továbbterelte őket. A teremben az említetteken felül jobbára az úri
társaság tagjai és Hetty régi barátai tartózkodtak. Lily de Chantal
influenzával az ágyat nyomta, Mary O’Donnell azonban híven
eljött, ahogy mindig. Rose indult, hogy köszöntse.
– Mennek este a Carnegie Hallba? – érdeklődött Mary. – Úgy
érzem, Hetty mellett a helyem, aki eltökélten ott akar lenni, de ha ön
és William elvinné – tette hozzá reménykedve –, szívesebben
maradnék otthon.
Mert hát erről szólt az egész ebéd. Kis társasági összejövetel a
nagy esemény előtt.
Ma este a Carnegie Hallban csúcsosodott ki az elmúlt két hónap
minden erőfeszítése. Talán ez lett az általános sztrájk első
mozzanata. Eredetileg szakszervezeti gyűlésnek indult, de aki azt
hitte, távol tarthatja az Alvóhoz hasonlókat, nem ismerte eléggé
New York gazdag és befolyásos asszonyait. Alva a Szavazati Jogot
a Nőknek Liga nevében egy egész páholyt kibérelt.
– Sajnálom, Mary – felelte Rose, mire Mary valóban
csalódottnak tűnt.
 – Már csak egyvalakire várunk. – Mary vetett egy gyors
pillantást az ajtó felé. – Aki meg is érkezett.
Még Rose is megfordult, noha ösztönösen tudta, ki az. Alva
Belmontot és Marburyt valahogy még elviselte, akadt azonban New
Yorkban valaki, akit teljes szívéből gyűlölt, akinek sosem bocsátott
meg – és aki épp ekkor lépett a helyiségbe.
Anne Morgan széles karimájú kalapot és prémstólát viselt,
miközben Rose szemében ugyanolyan önelégültnek tűnt, mint
bármely más tetszőleges időpontban. Sosem kedvelte őt, de mióta
egy követ fújt Marburyvel és de Wolfe-fal, egyenesen lehetetlennek
találta. Egy ideig mindhárman együtt éltek Franciaországban, egy
versailles-i villában, ezért szinte királyi fenségeknek képzelték
magukat. Ami a kapcsolatuk jellegét illeti, ezt Rose nem ismerte, de
nem is kívánta megismerni. Akárhogy is, Anne Morgan bőkezűen
támogatta a munkásnők ügyét, az oroszokat és a szocialistákat,
amivel az idegeire ment. Isten tudja csak, mit gondolt minderről az
apja.
Ki hitte volna, hogy a nagy Pierpontnak, magának J. P.
Morgannek ilyen lánya lesz? Aki csakis azért viselkedhet így, mert
évi húszezer dollárt ad neki? Rose nem értette, miért nem vonja
meg tőle a járandóságát.
Ez zavarta igazán. Ha egy pillanatra is elhiszi, hogy a
jelenlévők valóban törődnek az olyanok munkakörülményeivel,
mint az a két fiatal, akit magával hozott, cseppet sem bánta volna.
Csakhogy ezek a tehetős társasági dámák, a régi családok sarjai,
akinek jó példával kellett volna elöl járniuk, kizárólag önös
érdekből, tulajdon hatalmuk fitogtatására – sőt, véleménye szerint
merő hiúságból – segítették a sztrájkolókat, tüzelték fel a
közvéleményt, és támogattak egy olyan ügyet, mely mögött
kétségkívül azok a szocialisták, anarchisták és egyebek álltak, akik
szent céljuknak tekintették felszámolni a rendszert, melynek a
gazdagságukat köszönhették. Ezek a nők elárulták a sajátjaikat –
talán ostobaságukban, de mégiscsak pusztító módon. Gyűlölte
valamennyit.
Szinte már látta is a lapokat: „Mrs. Master a Carnegi Hall-i
gyűlés előtt ebéden látta vendégül Mrs. Belmontot és Miss
Morgant.” Vagy, ami még szörnyűbb: „A Master család támogatja a
sztrájkot.”
Mindez csak megerősítette hitében, hogy jól tette, amikor
idehozta a két fiatalt.

*
Amikor leültek ebédelni a nagy étkezőben, az öreg Hetty Master
végtelen elégedettséggel nézett körül. Sokat dolgozott ezért, és az
időzítés közel járt a tökéleteshez.
Kezdettől érdeklődéssel kísérte a ruhaipari dolgozók sztrájkját.
Maryvel megismerték a környéket, részt vettek néhány gyűlésen is.
Beszélt Alva Belmonttal és sokakkal; meg is állapodott velük, hogy
a házában találkoznak a Carnegie Hall-i gyűlés előtt.
Egy kilencven esztendős asszony számára ilyen esemény
házigazdájának lenni – nos, ez felért a társasági normák
felrúgásával, de mostanság nem sok lehetősége nyílt, hogy a dolgok
sűrűjében érezze magát. Ki tudja, kap-e az életben még egy ilyen
esélyt?
Lehetett bár kilencven, Hetty hitt abban, hogy haladni kell a
korral. Oly sok változást megélt már. Látta jönni a csatornákat,
majd a vasutakat és a gázlámpákat, azután a villamosságot és a
gőzhajókat, most pedig az automobilokat. Látta, ahogyan a
Zeneakadémia patinás közönsége átadta helyét a Metropolitan
Opera vagyonos támogatóinak; ahogyan sosem hallott nevek – mint
a Vanderbiltek – kerültek fel Mrs. Astor négyszázas listájára. Ha
Rose visszavonultabb életet tartott is volna illendőnek, ő arra
vágyott, hogy élete utolsó éveit csipetnyivel több izgalommal
fűszerezze. Az életben egyetlen egyszer ő akart divatot diktálni.
Márpedig a ruhaipari sztrájk divatossá vált. Minden
együttérzése azoké a szerencsétlen sorsú lányoké volt – bár nem tett
úgy, mintha valóban ismerné a problémáikat-, ám ez a mai ebéd
emlékezetessé tette. Ha csak apró lábjegyzetként is, de Hetty Master
beírhatta magát New York történetébe.
Ezért hordozta végig a tekintetét olyan nagy elégedettséggel
vendégein.
Edmund Kellert mintegy hirtelen sugallatra hívta meg. Előző
héten találkozott vele az apjánál, ahol rákérdezett, lenne-e kedve
eljönni, hogy ne csak az asszonynép képviseltesse magát. Ami
Rose-t illeti, őt egyáltalán nem akarta meghívni – meg is lepődött,
amikor unokamenye megneszelte a dolgot, és kijelentette, hogy itt
akar lenni. „Nem szükséges, kedvesem” – biztosította. Rose
azonban kitartott, és túlságosan kínos lett volna elutasítani. Most
pedig magával hozott két fiatalt a Lower East Side-ról, és
ragaszkodott hozzá, hogy mellé ültessék őket. Mitől változott meg
ily hirtelen a véleménye?
A társalgás az este körül forgott. Fontos szakszervezeti vezetők
jöttek el. Samuel Gompers és emberei a mérsékelt vonalat
képviselték – jobb béreket és munkafeltételeket, ha lehetett –,
mások azonban, akik politikai célokat is kergettek, már nem érték
be ennyivel. Senki sem tudta előre, mi fog történni, ami külön
izgalmat kölcsönzött az alkalomnak. Hetty már el is feledkezett
unokamenyéről és a fiatalokról, amikor a főfogás előtt Rose hirtelen
felállt, és bejelentette, hogy van itt egy fiatal lány a ruhanegyedből,
aki szólni kíván az egybegyűltekhez. Azzal az oldalán ülő egyik
fiatalhoz fordult. – Most felállhatsz, kedvesem.

*
Anna Caruso lenézett Salvatoréra. Azzal a feltétellel jött el, hogy a
testvére is ott lesz, hogy megvédje. „Csak mondd el a történetet a
magad szavaival, ahogy nekem is mesélted” – kérte Rose, ám ahogy
szembesült ezekkel az emberekkel, az óriási házzal, és a ténnyel,
hogy még most sem beszéli olyan jól a nyelvet, egyre
nyugtalanabbá vált.
Meglepte, amikor a múlt héten Mr. Harris magához hívatta a
gyárban.
– Ez a hölgy – magyarázta – szót kíván váltani egyik hűséges
dolgozónkkal, és mondtam neki, hogy te értelmes ifjú hölgy vagy. –
A férfi egyértelművé tette, hogy jobban teszi, ha szót fogad.
Elmondta hát a hölgynek, amit tudni akart. Ekkor a hölgy
megkérdezte, hogy eljönne-e vele az otthonába, megismerkedni a
családjával. Az lett a vége, hogy felvette Salvatorét és Angelót a
parknál, majd mindnyájukat hazavitte az autóján a Mulberry
Streetre. A Rolls-Royce felbukkanása a házuk előtt óriási szenzációt
keltett. Amikor a hölgy közölte, a rákövetkező vasárnap el akarja
vinni őt a barátaihoz, hogy beszéljen nekik a gyárról, apja nem akart
kötélnek állni, ám amikor Mrs. Master átnyújtotta a névkártyáját, és
húsz dollárt kínált fel a kellemetlenségért cserébe, elengedte őt azzal
a feltétellel, hogy lesz kísérete.
– A nevem Anna – kezdte –, és a családom a Mulberry Streeten
él. – Elmesélte, hogyan érkezett Amerikába még kislány korában,
hogyan veszítette el apja minden megtakarításukat az 1907-es
tőzsdepánikban, és hogyan kellett mindnyájuknak munkát
vállalniuk, csak hogy újra talpra álljanak. Láthatta, hogy a története
érdeklődést kelt. A tőzsdepánikról szóló részt együtt érző sustorgás
kísérte, ami helyeslő morgásba csapott át, amikor a nagyobb
gyerekeket kivették az iskolából, és munkára fogták. Elmondta,
mennyit küszködött az anyjával odahaza, s hogy mennyivel jobb
munkakörülmények fogadták a Triangle gyárban.
Ekkor az előkelő hölgy kérdezősködni kezdett.
– Tagja vagy a szakszervezetnek? – tudakolta.
– Van saját szakszervezetünk odabent a gyárban.
– A tulajdonosok csak a külsős szakszervezettel, a Nők
Szakszervezetével nem találták a hangot. Csatlakozni kívánsz
ehhez?
– Nem.
– Amikor kizárták a dolgozókat, veled mi történt?
– A szüleim azt szerették volna, hogy dolgozzak tovább. A
papunk is azt mondta, hogy dolgoznunk kell. Ezért odamentem Mr.
Harrishez a gyárban.
– S ő visszaadta a munkádat?
– Igen.
– Új lányokat alkalmazott a gyárban?
– Igen.
– Többnyire olyan olasz, katolikus, jól nevelt lányokat, mint te?
– Igen.
– A lányok, akik elveszítették a munkájukat és csatlakoztak az
NSZ-hez, jórészt zsidók?
– Igen.
– Köszönöm, kedvesem. Most leülhetsz. – Rose az
egybegyűltekhez fordult. – Azt hiszem, senki számára nem
kétséges, hogy becsületes fiatal lánnyal van dolgunk – jelentette ki.
– Abban is biztos vagyok, hogy orvosolni kell a sérelmeket,
melyeket egyes üzemek okoztak, mégis úgy vélem, körültekintően
kell eljárnunk. Mit akarhatnak a zsidó lányok, amit az Anna-félék
nem? Valóban a jobb munkakörülményekért sztrájkolnak? Vagy
politikai célokért? Az oroszok közül hányán lehetnek szocialisták?
– Diadalmasan körbehordozta a tekintetét. – Úgy vélem, fel kell
tennünk ezt a kérdést.
Élvezte a szavait követő néma csendet. Végre sikerült
megszólaltatnia a józan értelem hangját. A vendégek alighanem
még inkább megütköztek volna azon a kis újságcikken, ami
beszámolt róla, hogy az öreg Mrs. Master házában rendezett ebéden
a Master család tagjai, ismervén a munkások valódi
életkörülményeit, megkérdőjelezték egyes sztrájkolok és a
mögöttük megbúvó szocialista agitátorok indítékait. Az öreg Hetty
így is megélte nagy pillanatát – ebédje távolról sem ment feledésbe
–, csak nem egészen úgy, ahogy tervezte. Miközben a család
becsületén sem esett folt. Az esti lapok le is hozták a tudósítást.
A néma csendben Hetty hitetlenkedve meredt maga elé. Az
unokamenye csak azért jött, hogy tönkretegye a fogadását, és
nyíltan szembeszegüljön vele? Nyomban meg is hozta a döntést.
Rose kétségkívül tudta, hogy William mindettől függetlenül
megkapja a járandóságát, ám ha azt remélte, hogy bármit is láthat
ebből a házból, akkor fájdalmas csalódás vár rá.
Körülnézett, ki menthetné meg a napot. A tekintete Edmund
Kelleren állapodott meg. Egy próbát megért.
– Nos, Mr. Keller – szólította fel –, lenne az én gáncstalan
lovagom?
Edmund Keller nem válaszolt azonnal. Kedvelte az öreg Hetty
Mastert, és kész örömmel lekötelezte volna, az ügy azonban
mindennél többet nyomott a latban. Az igazság pedig messze
összetettebb volt annál, mint ahogy Rose beállította.
Eléggé ismerte a várost, hogy tudja: miután elszenvedték a
politikai és vallási üldöztetést, az orosz bevándorlók készek felvenni
a harcot bármi ellen, amit az új elnyomatás eszközének látnak. Az
olaszok ezzel szemben csak a szegénység elől menekültek,
hazaküldték a pénzüket, és sokan nem is tervezték, hogy
Amerikában maradnak – a kikötőben néha több hazatelepülő
várakozott, mint újonnan érkező. Az olaszok nem akartak bajt, ezért
távol tartották magukat a politikától, inkább elfogadták a
méltánytalan bánásmódot. S ezzel még mindig nem írta le a
szövevényes helyzetet. Tudósként semmit sem gyűlölt annyira, mint
amikor félrevezető módon leegyszerűsítettek egy összetett
folyamatot.
– A sztrájkolok körülvették a Triangle gyárat? – kérdezte
Annától.
– Igen, uram.
– Vannak zsidó lányok a kordonban?
– Igen, uram.
– Olasz lányok is?
– Igen, uram.
– Ha jól tudom, a tiltakozó lányok egynegyede is olasz.
– Körülbelül.
– Akkor te miért nem tiltakozol?
Anna habozott. Emlékezett a napra, amikor egy nő az NSZ-től
feltartóztatta, és a szemére hányta, hogy elárulja a többieket. Azóta
gyötörte a bűntudat, de amikor mesélt erről a szüleinek, apja
ráparancsolt, hogy többé elő se hozakodjon ezzel.
– A családom nem akarja, uram.
Mormolás hallatszott az étkezőben. Keller Rose Masterhez
fordult.
 – Azt hiszem, nagyobb gonddal kell eljárnunk. A
gyártulajdonosok nyilván el kívánják hitetni velünk, hogy csak a
zsidók sztrájkolnak, talán mert a szocialisták bujtogatják őket, de
ezzel félrevezetnek minket. – Nem akart goromba lenni. Csakis
tárgyilagos.
Az öreg Hetty sugárzóan elmosolyodott. Rose arca maszkká
dermedt.
Edmund Keller pedig óriási hibát követett el.
Nem volt ostoba, egyszerűen csak kevéssé gyakorlatias.
Szobatudósként nem látta át teljesen, hogy New York – vagy
London, vagy Párizs – befolyásos dámái számára a politika csupán
társasági játék annak igazolására, kié a legnagyobb befolyás. Azt
hitte, e tevékenység mögött az igazság utáni vágy munkál. Nem
fogta fel, hogy amikor helyre tette a dolgokat, egyszersmind sárba
döngölte Rose-t.
– Természetesen érthető – folytatta – miért nem akarja ennek a
lánynak a családja, hogy köze legyen az NSZ-hez, ugyanakkor ki
kell mondanunk, hogy az európai történelemben a gyári munkásokat
mindig is kizsákmányolták, amíg egy kellően erős szakszervezet
vagy kormány közbe nem avatkozott.
Ha a hölgyek egy történelmi előadáson vesznek részt, az efféle
érvelés talán célba is talál – csak hát másért jöttek ide. Rose
nyomban felismerte a kínálkozó alkalmat.
– Az európai történelemben? Ön nyilván mindent tud erről, Mr.
Keller. Vagy tán nem igaz, hogy Európa tele van szocialistákkal?
Ön nem tudja, hogy amikor ártatlan olasz lányokat kényszerítenek,
vagy csapnak be, hogy a szakszervezeteket támogassák, valójában
az orosz szocialisták szekértolóivá válnak? Ó, nem kétlem én, hogy
mindent tud a szocialistákról, Mr. Keller. Hiszen, ezt biztos
forrásból tudom, ön is közéjük tartozik.
 Keller nem különösebben érdeklődött a szocialista tanok iránt,
és azt sem sejtette, hogy a Columbia rektora, gyűlölvén őt túlzottan
liberális nézeteiért, szocialistának kiáltotta ki. Nagy meglepetéssel
nézett hát vádlójára, aki ebben kétségkívül a bűnös lelkiismeret
megnyilvánulását látta.
– Aha – kiáltott fel Rose diadalmasan.
– Nos – szólt Hetty, aki felismerte, hogy a beavatkozás nem
várt eredménnyel járt –, meg kell mondanom, ez módfelett érdekes
volt. – Edmund Keller megértette, hogy e körökben ez annyit tesz: a
vitának egyszer s mindenkorra vége.

*
Anna nyugtalankodott.
– Remélem, most már hazavisz – suttogta Salvatorénak, miután
az étkezés véget ért, Rose Master azonban belemerült a társalgásba,
míg ők magukban ácsorogtak.
Rosszat mondott azzal, hogy olasz lányok is vannak a
tiltakozók között? A hölgy szólni fog Mr. Harrisnek a gyárban, és
akkor majd bajba kerül?
Egy-két percet ácsoroghattak így, amikor a ház idős
tulajdonosnője lépett hozzájuk. Egy másik, valamivel fiatalabb
hölgy kísérte.
– Mrs. Master vagyok – mutatkozott be az idős hölgy. – Csak
meg akartam köszönni, hogy eljöttek. – Nagyon udvarias hangon
beszélt. – Ő a barátnőm. O’Donnell kisasszony – tette hozzá.
Látták, hogy ez utóbbi hölgy is gazdag, mégis kedvesnek tűnt,
és azután érdeklődött, hol élnek.
– Azelőtt onnét nem messze, a Bowery túlsó oldalán laktam –
árulta el, mire Anna hitetlenkedve meredt rá. El sem tudta képzelni,
hogy a gazdag hölgy valaha járt a Lower East Side közelében, de
nem mert hangot adni kételyének. Amikor az idős hölgy látta
arckifejezését, elmosolyodott. – Azelőtt naponta eljártam az Öt Pont
mellett.
– Úgy érti, olyan bérlakásban élt, mint mi? – bátorodott fel
végül Anna.
– Úgy ám. – Mary O’Donnell elhallgatott, mintha
visszaemlékezne azokra az időkre, azután vetett egy pillantást Hetty
Masterre. – Ami azt illeti, apám részeges semmirekellő volt, még
dolgozni se akart. Ami pedig az otthonunkat illeti… – Megcsóválta
a fejét. – Bármi áron el kellett kerülnöm onnét. – Annához és
Salvatoréhoz fordult. – Úgy tűnik, az apjuk jó ember. Akármit is
tesznek, tartsák egyben a családot. Ez a legfontosabb.
Rose épp ekkor bukkant fel. Szerencsére elégedettnek tűnt a
dolgok alakulásával, és hazavitte őket. Anna így sosem tudta meg,
hogyan szabadult ki a gazdag hölgy a Lower East Side-ról.

*
Hetty kérésére Mary O’Donnell azután is maradt, hogy mindenki
más elment. Mary tudta, hogy meg akarja beszélni valakivel a
történteket.
– Egész jól ment – jegyezte meg Hettynek. – Emlékezetes ebéd
lesz. Egyszersmind gondolatébresztő.
– Rose csalódást okozott – jelentette ki Hetty.
– Mr. Keller viszont kitett magáért.
– Ő csak jót akart, Rose viszont… – csóválta meg a fejét –
hűtlenné vált.
– Azért csak bocsásson meg neki – biztatta Mary.
– Talán megbocsátok – felelt Hetty –, de nem felejtek, az
biztos.
– Édes volt az a kis olasz lány.
– Jut eszembe – kapott a szón Hetty. – Miért mondtad, hogy az
apád iszákos volt, és nem dolgozott? Az apád tiszteletreméltó ember
volt, a Kellerek barátja. Élénken emlékszem rá, amikor Gretchen
mesélt róla.
Mary egy ideig hallgatott, csak szégyenlős pillantásokat vetett
Hettyre.
– Amikor megláttam azt a lányt és a testvérét – vallotta meg –,
és hallottam a körülményeikről, hirtelen minden eszembe jutott.
Nem is tudom, miért bukott ki így belőlem.
Hetty szúrós pillantással méregette.
– Azt akarod mondani, Mary O’Donnell, méghozzá ennyi év
után, hogy mindvégig hamis személyazonossággal dolgoztál nálam?
Hogy nem is tiszteletreméltó családból származol?
– Nekem biztos nem ment volna, de Gretchen beszélt
helyettem. A legjobb barátnőm volt – mosolyodott el gyengéden. –
Aki, attól tartok, a legarcpirítóbb hazugságokkal traktálta.
Hetty végiggondolta a szavait.
– Nos – döntötte el –, nagyon örülök, hogy így tett.

*
Edmund Keller kellemes estét töltött az apja társaságában. Csak
másnap reggel értesült róla, mi történt a Carnegie Hall-i gyűlésen.
Pedig micsoda éjszaka volt! A radikálisok kivételes szónokra
találtak a szocialista Morris Hillquit személyében, aki ragyogó
ékesszólással adta a zsúfolásig telt csarnok értésére, hogy a
gyártulajdonosok és az őket támogató hatóságok mind az elnyomás
páncélba bújtatott öklei.
 – Nővéreim – kiáltotta –, az ügyünk igazságos, és diadalt is
aratunk. – Arról is meggyőzött mindenkit, hogy a ruhaipari
dolgozók sztrájkja csupán a kezdete valami még csodálatosabbnak.
A szakszervezetek győzelemre vihetik az évezredes osztályharcot,
ami nem csupán a Lower East Side gyárait változtatja meg, de a
teljes várost, sőt Amerika egészét. A felvillanyozó beszédet
valóságos tapsorkán fogadta.
Igaz, utána egy mérsékelt ügyvéd következett, aki önfegyelmet
és jogi megoldást javasolt, ám ő olyan unalmasan szónokolt, hogy a
hallgatóság csak nyugtalanul fészkelődött, így amikor az NSZ
részéről Leonora O’Reilly emelkedett szólásra, hogy az ügyvédet
korholja, és hallgatóságát lelkesítse a ténnyel, miszerint a sztrájk
máris többet elért, mint a szakszervezeti küzdelmek elmúlt egy
évtizede, őt is megünnepelték. Nem csoda, ha emelkedetté vált a
hangulat.
Persze nem mindenki örült. A Tammany Hall a politikai
hatalom megtartásában volt érdekelt, nem a zűrzavarban, ahogy a
Sam Gompers-féle nagy amerikai szakszervezeti vezetők sem
tartották jó stratégiának a forradalomról prédikálni. Attól az estétől
a mozgalmárok szivarfüstös szobáiból nem is érkezett több
támogatás. S ezzel együtt más valami is elapadt: a pénz.
Vajon Rose közbeavatkozása tette meg a magáét? Ki tudja? Egy
dolog bizonyos: amikor Anne Morgan részt vett a Carnegie Hallba
szervezett munkásgyűlésen, nem tetszett neki, amit hallott. Már
másnap mindenkinek értésére adta, hogy szívesen támogatja a
ruhagyári munkások jogaiért vívott küzdelmet, de nem a
szocializmust. Az ő pénzén nem fognak forradalmat kirobbantani.
Más tehetős támogatók is követték a példáját.
A sztrájk végül február elején ért véget. A nők munkaideje
lerövidült, mindössze heti ötvenkét órára, és még a szakszervezetek
is szabadon toborozhattak. A Triangle és a többi ruhagyár
ugyanakkor maga is szabadon megválogathatta, kit alkalmaz.
Edmund Keller mindenesetre úgy vélte, hogy Rose elégedett
lehet magával. Meglepte, amikor azzal vádolta, hogy szocialista, de
minthogy nem volt az, nem törődött többet a légből kapott váddal.
Még most sem értette, hogy miután szocialistának tartotta, s
úgy érezte, megpróbálta őt megszégyeníteni a nyilvánosság előtt,
Rose Master immár a halálos ellensége.

*
Az 1910-es esztendő jól alakult Salvatore számára. Tizennégy éves
lett, kezdett fiatalemberként tekinteni önmagára. Ebben az évben
döntötték el Annával, hogy megedzik a kis Angelót. Anna ezt úgy
remélte elérni, hogy felhizlalta kisöccsét. Valahányszor hazafelé
tartottak a ruhagyárból, betértek az étterembe, ahol Luigi bácsi
dolgozott, és a tulaj adott neki egy nagy zacskóra való maradékot.
– A kis nyeszlettnek – tette mindig hozzá.
Salvatore hatékonyabb módszert talált. Akadt néhány kisebb
súlyzója, és kényszerítette kilencéves testvérét, hogy mindennap
előtte eddzen. „Izmokat építek rá” – közölte mindenkivel. Nyáron
elkezdte levinni az East Riverre, ahová, bár tiltották, a környékbeli
fiúk úszni jártak. Amikor ezt megtudta, Anna dührohamot kapott.
„Mocskos a víz. Beteg lesz tőle” – siránkozott, ám ahogy teltek a
hónapok, Angelo mintha kezdett volna megerősödni. Csak épp
ugyanolyan álmodozó maradt.
Anna tizennyolc éves korára fiatal hölggyé érett, mégis
megmaradt ugyanolyan vékonynak, mint kislányként. A férfiak
megfordultak utána az utcán, ő azonban még nem talált senkit, s
nem is igazán akart. Salvatore egyvalamit biztosan tudott: „Ha bárki
próbálkozna – jelentette ki –, nemcsak apánk jóváhagyását kell
megszereznie, de az enyémet is.” Ez volt a legkevesebb, amit
megtehetett a nővéréért.
– S ha nem leszel vele kibékülve? – incselkedett Anna.
– Akkor behajítom az East Riverbe. – Komolyan is gondolta.
December elején volt Anna születésnapja, ezért ötödikén Luigi
bácsi az egész családot elvitte színházba. A Negyvenkettedik
utcába, a Music Hallba mentek, a The Wow Wow című darabra, amit
egy Londonból érkezett brit társulat adott elő, az élen egy nagyon
tehetséges fiatal angol színésszel, akit Charles Chaplinnek hívtak.
Mesésen érezték magukat. A rákövetkező héten Anna eldicsekedett
azzal, hogy emelést kapott. Immár heti 12 dollárt keresett, az
eddigieknél egy dollárral többet. Jól ért véget az év.
Kivéve egyvalamit.
Egy napfényes októberi reggelen Paolo váratlanul közölte
Salvatoréval, hogy el kell mennie elintézni egy üzleti ügyet.
– Találkozunk négykor a Broadway és a Fulton sarkán. – Azzal,
mielőtt Salvatore bármit kérdezhetett volna, már faképnél is hagyta.
Aznap délután Paolo azt is megmondta Salvatorénak, hogy
senkinek sem beszélhet a távollétéről.
– Van egy fickó, akinek elintézek ezt-azt – tette hozzá. – Ez
minden. – Beadott némi pénzt, mintha cipőt pucolt volna, de
Salvatore gyanította, hogy több is lapul a zsebében.
A rákövetkező héten ugyanez történt. Idővel a kimaradások
rendszeressé váltak. Karácsonykor Paolo ajándékot adott a család
minden tagjának. Azt mondta, régóta erre spórolt. Mindenki örült.
Salvatore egy zsebórát kapott, Anna egy szép sálat. Egyedül
Concetta aggódott. Még újév előtt kikérdezte őt a testvére dolgairól.
Salvatore hazudott neki, ahogy a testvére kérte, de látta, hogy anyja
nem hisz neki.
 – Valami camorristának dolgozik – csóválta a fejét. így
hivatkozott minden rossz emberre. – Vagy még rosszabb. Talán a
Manó Nérónak. – A Fekete Kéz nem számított igazi
bűnszövetkezetnek, de ha bármelyik banda pénzt próbált kizsarolni
– általában a saját közösségükhöz tartozó jómódú olaszoktól –,
ezzel a rettegett jelképpel ültetett félelmet a szívébe.
– Nem – vágta rá Salvatore.
– A rendőrség hibája – sóhajtott fel az anyja. – Miért nem
tesznek valamit?
A város harmincezer rendőre – zömükben katolikus írek –
között alig akadt valaki, aki beszélt olaszul. Igaz, a New York-i
Rendőrség megalakította az olasz különítményt, ám annak vezetőjét
szicíliai látogatása során meggyilkolta egy Don Vito nevű
gengszter, s ezután az osztag minden jelentőségét elveszítette. Amíg
az olasz bűnözés Kis Itália határai között maradt, a New York-i
rendőrök nemigen avatkoztak közbe.
Aznap este anyjuk azzal vádolta meg Paolót és őt magát, hogy
bűnözők lettek. Salvatore tagadott mindent, és nagyon dühös lett,
amíg végül apjuk kijelentette, hogy erről többet nem beszélnek.

*
1911 márciusában mégis felbukkant egy reménybeli udvarló. Egy
este Salvatorét, Angelót és Annát az étterembe hívták, ahol Luigi
dolgozott. Várniuk kellett néhány percet, mialatt Salvatore felfigyelt
egy jó megjelenésű fiatal férfira, aki érdeklődéssel méregette őket,
de hamarosan elfeledkezett róla. Másnap ugyanakkor Luigi bácsiba
botlott az utcán, aki egyébként is akart vele beszélni.
Kiderült, hogy a fiatal férfi már korábban felfigyelt Annára.
Pasqualénak hívták, és jó állása volt, titkárként dolgozott.
Találkozni szeretett volna Annával, csak félt őt megszólítani.
– Ha te már ismernéd – kacsintott rá Luigi bácsi –, nem lenne
semmi kivetnivaló abban, hogy egy nap Annával is
megismerkedjen.
– S ha nekem nem tetszik, Annának se kell megismernie? –
kérdezte hangsúlyosan Salvatore.
– Si, si, hát persze.
Salvatore így másnap ott találta magát az étteremben, ahol
Pasquale kávét és édességet kért. Luigi bácsi nagy örömére
megkedvelte a fiatal férfit.
Komoly fickónak tűnt, dolgosnak és iparkodónak. Talán nem
származott módos családból, de több pénze volt, mint a
Carusóknak. A beszélgetés végén megállapodtak abban, hogy
miután Anna jövő szombaton végez a munkával, szokás szerint
eljönnek az étterembe. Ha akkor ott találják Pasqualét, bemutatja
Annának, Luigi bácsi pedig mindkettőjüknek hoz egy dolcét.
Salvatore élvezte a közvetítő szerepét, és várakozással tekintett
a szombat elé. Csak azt nem tudta, hogyan szóljon Annának.

*
1911. március 25-én, szombaton Anna szokás szerint dolgozni
ment. Sütött a nap, a szombat pedig a legrövidebb munkanap volt a
Triangle gyárban: kilenckor kezdődött és háromnegyed ötig tartott,
negyvenöt perces ebédszünettel. Mire Anna megérkezett, már
kisebb tömeg várakozott a bejutásra.
Noha a gyár mindkét tulajdonosa és dolgozóinak zöme a zsidók
közül került ki, a Triangle gyárban csupán maroknyian tartották a
szombati pihenőnapot. Aznap is csaknem ötszázan dolgoztak.
Az épületbe két bejáraton lehetett jutni: a Washington Place és
a sarkon túli Greene Street felől. Anna a Washington Street-i
bejáratot használta, onnét ment fel a lépcsőkön. A felvonót csupán a
vezetőség és a látogatók használhatták.
A Triangle gyár az épület legfelső három szintjét, a nyolcadik,
kilencedik és tizedik emeletet foglalta el. A lépcsőn találkozott
Yettával, a nyolcadikon dolgozó zsidó lánnyal, és belépett vele az
emeletére, hogy befejezzék a beszélgetést. A hosszú munkaasztalok
és varrógépek mellett a nyolcadikon vágóasztalok is álltak, melyek
alatt a nagy ládák hamarosan megteltek a leeső maradékokkal. Az
egyik asztalnál Yetta megmutatta Annának a pulykajárásnak
nevezett új tánc lépéseit. Mindketten szerettek táncolni, de az egyik
munkavezető szigorú pillantása elvette ettől a kedvüket, így aztán
Anna továbbindult a kilencedikre, ahol dolgozott.
A délelőtt eseménytelenül telt. A kilencediken nem sokkal
azelőtt különb mosdóhelyiségeket és szép fapadlót helyeztek el, ami
most megcsillant a napfényben. Ebédidőben kimentek és a
Washington Square Parkban sétálgattak. Anna a tánclépésekre
gondolt, melyeket a barátnője mutatott neki, majd eltűnődött,
Pasquale szeret-e táncolni.
Nem került sok fáradságába, hogy kiokosodjon Pasqualéval
kapcsolatban. Amint Salvatore megemlítette, hogy esetleg
találkozhatnak egy barátjával az étteremben, tüstént gyanította,
hogy készül valamire. Bármilyen szánalmas kísérletet tett is az
öccse ennek tagadására, rövid úton kiszedett belőle mindent. Miután
vallomásra bírta, haragot színlelt – épp csak azt nem árulta el, hogy
neki is feltűnt a fiatal férfi figyelme, s hogy egyáltalán nem bánja a
találkozót. Salvatorénak, csak hogy bosszantsa, azt mondta, még
nem döntötte el, mit tesz. Most magában mosolyogva tért vissza az
épületbe, a délutáni műszakra.
A szombat délutánok mindig zűrzavarban teltek. A hét végén a
szállítást intéző titkárok fel-alá szaladgálva próbálták teljesíteni az
összes megrendelést. Ahogy közeledett a műszak vége, kiadták a
fizetést tartalmazó borítékokat. A csengőszó előtt természetesen
senki sem távozhatott, ám azok a lányok, akikre odakint kicsípett
fiatalemberek várakoztak, alig várták, hogy sietősen távozhassanak.
Amint a csengő megszólalt, és a gépeket működtető generátor leállt,
mindenki elhagyta a helyét. Anna nem sietett. Kis tükröt halászott
elő a táskájából. Akár rendbe is szedhette magát, mielőtt találkozott
titkos hódolójával. Ezzel foglalatoskodott, míg a többiek az ajtó felé
indultak, s még akkor is asztalnál ült, amikor különös hangot hallott.
Valaki sikoltott.

*
Garibaldi szobrától szép kilátás nyílt a Washington Place-re.
Nyáron a lombok jórészt eltakarták, ám ahogy most felnézett,
Salvatore tisztán láthatta a gyárépület magasabban fekvő szintjeit,
és sarkán a cégtáblát a körbe zárt háromszöggel. Vetett egy
pillantást az órára, amit Paolótól kapott karácsonyra.
– Idő van – jegyezte meg Angelónak.
– Kapok Luigi bácsitól forró csokoládét?
– Persze. – Salvatore elnézett a kapu felé. A lányok most már
bármelyik pillanatban kiáradhattak rajta. Fiatal férfi járt arra, s egy
pillanatra megtorpant, hogy elnézzen ugyanabba az irányba.
Ekkor különös dolog történt. Kis pukkanás hallatszott. Semmi
több, csak egy apró pukkanás a nyolcadik emelet egyik ablaka
mögül. Egy pillanattal később kis füstpamacs szökött ki ugyanazon
az ablakon, és már az utcán is hallani lehetett az üvegcsörömpölést.
Egy odalent várakozó szekér előtt hirtelen megugrott a ló. Odafent
füst kezdett szivárogni a törött ablakon. Egy férfi átszaladt az
úttesten.
A fickó, aki az imént megtorpant előtte, sietős léptekkel a kapu
felé vette az irányt, hátrahagyva Salvatorét és Angelót.
Pillanatokkal később sípszó harsant egy tűzoltóállomás felől, azután
lovas rendőr ügetett át az úton, majd szaladt be az épületbe.
Emberek özönlöttek ki a járdákra, miközben a park túlsó végében
megjelent a tűzoltók szerkocsija.
– Maradj itt – mordult Salvatore Angelóra. – Ha Anna kijön, itt
várjatok.
Amikor elérte az épületet, előbb a főbejáratot ellenőrizte, majd
a sarkon túl, a Greene Streetről nyíló ajtót. Annának nyomát se
látta. Pillanatokkal később lányok egy csoportja jött ki a
főbejáraton. Kikérdezte egyiküket, de ők a nyolcadikról jöttek
felvonóval.
– A tűz belekapott a pamutbálákba – tette hozzá a lány. – Úgy
lángol, mint a petróleum.
– És a többi szint? – kérdezte, de a lány nem tudott mit
mondani.
Mind több tűzoltó érkezett. El kell ismerni, sietve a helyszínen
termettek. A tűzoltók – többnyire írek – csatlakoztatták tömlőiket a
tűzcsapokhoz, mielőtt berontottak az épületbe.
Nem engedtek utánuk senkit. Salvatore nem tehetett mást, egyik
bejárattól a másikig szaladgált, hátha hall valami a leérkező
lányoktól, vagy ami még jobb, elcsípi a tűzoltók szóváltását.
Mint kiderült, az épület saját tömlői csődöt mondtak, viszont a
tűzcsapok megfelelő nyomást biztosítottak. A tűz a nyolcadikon
lobbant fel, amit mostanra úgy elborítottak a lángok, hogy a
tűzoltók sem tudták átverekedni rajta magukat. Valaki megemlítette
a tűzlépcsőt, ami egészen az épület közepéig leért, ám az leomlott.
Néhány lánynak ezen az úton sikerült lejutni az alacsonyabb
szintekig – mások is épp ezzel próbálkoztak, amikor leszakadt. A
felső ablakokon át immár a Greene Streetre gomolygott a lángoktól
szabdalt, tömött füst.
Salvatore látta, ahogy egyesek a tetőre mutogattak, ezért
hátrébb szaladt, hogy jobban lásson. A munkások egy csoportja a
tetőn állt, míg a New York-i Egyetem szomszédos épületéről
létrákat nyújtogattak feléjük, hogy azokon át meneküljenek. Vajon a
kilencedik emeleti lányok is kijutottak? Senki sem tudta.
Visszatért Garibaldi szobrához.
– Hol van Anna? – Angelo szemei hatalmasra kerekedtek.
– Mindjárt itt lesz.
– Hol van?
– Talán a felvonóval jön, bár némelyik lány felment a tetőre. Ha
itt várunk, biztosan megtalál minket.
– Nincs veszély?
– Ugyan. – Salvatore mosolyogni próbált. – Nézd, mennyi kocsi
és tűzoltó van itt. Nézd, mennyien jönnek ki.
Angelo bólintott, de nem tűnt kevésbé rémültnek.
S ekkor Salvatore meglátta.
Anna az egyik kilencedik emeleti ablakban állt. Lányok kezdtek
feltünedezni a többi ablakban is. Elmosódott az alakjuk, nyilván a
helyiségben kavargó füsttől. Ahogy kinyitottak egy ablakot, a füst
nyomban kitört. Mintha lángok táncoltak volna a mögöttük nyíló
roppant térben. A tűz mostanra ezt a szintet is elérhette.
Miért álltak az ablaknál? Nem tudtak kijutni? Biztosan forróság
lehet odabent. Iszonyú forróság.
Anna kilépett az ablakpárkányra. A kilencedik szint felett
vaskos párkány futott körbe az épületen, hogy egylábnyira is
kinyúljon. Anna felnézett rá. Talán arra gondolt, ha felmászik oda,
még biztonságba juthat. Talán nem is sejtette, hogy a tűz már a
tizedik emeletet is elérte. Az épület szintjei három méter magasra
nőttek, ezért a legfelső emeleten túl sehogy sem juthatott.
Más ablakok is megnyíltak, más lányok is kimerészkedtek
párkányaikra. Egy fiatal férfi is kilépett, hogy lenézzen a harminc
méteres mélységben futó utcára. Most már a lángokat is látni
lehetett mögöttük. Nyilván nem bírták már a hőséget odabent.
A tűzoltók észrevették őket és arrafelé irányították az egyik
tömlőt. A vízsugár az ég felé ívelt, de mire elérte a harminc méteres
magasságot, permetként szóródott szét. Visszaszaladtak a
szerkocsihoz, hogy létrát támasszanak az épület oldalának, de ez
sem segített – abba a magasságba sehogy sem értek fel. A létra csak
támaszkodott a falnak, csábítóan, mégis haszontalanul. Most
hálókat feszítettek ki a járda felett. Az emberek az
ablakpárkányokról lenéztek rá. Megtartják őket, ha leugranak?
Iszonyú nagyot kellett zuhanniuk. Még a tűzoltók se biztatták őket
erre. Ők is haboztak.
Azután Salvatore látta, ahogy Anna feléjük néz. Odafentről
láthatta Garibaldi szobrát, a tekintetével nyilván őt és Angelót
kereste, bár a vízpermetben és a füstben nem lehetett egyszerű
kivenni az alakjukat. Salvatore integetett. A kis Angelo is követte a
példáját. Anna nem integetett vissza.
– Annának integetünk? – kérdezte Angelo. – Te látod, hol van?
Salvatore nem válaszolt. Az egyik lány leugrott. A fiatal férfi
utána.
Azután Anna következett.
Angelo szerencsére nem látta.
– Várj itt – kiáltott rá Salvatore, azzal rohanni kezdett az épület
felé.
A hálók persze hasztalannak bizonyultak. A tűzoltók is csak
utolsó mentsvárként folyamodtak hozzájuk. Anna arca hihetetlen
módon épségben maradt, pedig koponyájának egész hátsó fele
beszakadt. Nem kellett mentőorvosnak lennie, hogy megállapítsa a
halálát.
– A nővérem. – Megadta a nevét a tűzoltónak. – Most haza kell
vinnem a kisöcsémet, de utána visszajövök. – Őt magát is meglepte,
mennyire összeszedett.
Visszatért a szoborhoz.
– Anna ugrott le? – faggatta Angelo.
– Igen. Jól van, csak a lába fáj, ezért kórházba viszik. Azt
mondta, vigyelek haza, és szóljak a mamának. Később majd
mindnyájan bemehetünk hozzá.
– Most akarom látni.
– Nem, azt mondta, egyenesen vigyelek haza.
– Biztos, hogy nem esett baja?
– Jól van.

*
1911. május 23-án nem kisebb személyiség, mint az Egyesült
Államok elnöke látogatott New Yorkba, hogy részt vegyen egy igen
fontos ünnepségen. A régi erődszerű víztározó helyén végre
megnyílt az Ötödik sugárút nagy könyvtára.
Az Astor és Lenox gyűjtemények összeolvasztásából
tekintélyes könyvállomány jött létre. A Watts és Tilden
hagyatékból, a Carrère & Hastings tervei alapján készült szecessziós
épület két háztömbnyi területet foglalt el a Negyvenedik és
Negyvenkettedik utca között. Talán végtelennek tetsző időbe került
felépíteni, de minden erőfeszítést megért. Márvány homlokzatával
és két oroszlánnal közrefogott széles kőlépcsőjével aligha lehetett
volna fenségesebb, mégsem tűnt elutasítóan zordnak. Hála Andrew
Carnegie nagylelkű adományának, a New York-i Közkönyvtár a
világ egyik legnagyszerűbb ingyenes intézménye lehetett.
Jóllehet a közkönyvtár csak másnap nyitott meg a köz előtt, a
város leggazdagabb és legfontosabb emberei is egész tömeget
alkottak, amint Taft elnök megnyitója nyomán körülnéztek az
épületben.
Az öreg Hetty Master csak komótosan mozgott.
– Annyira örülök – mosolygott Mary O’Donnellre –, hogy te is
itt vagy velem.
Az elmúlt év látványos hanyatlást hozott Hetty egészségében,
ahogyan azt ebben a korban már várni lehetett. Miután áthaladtak a
márvány előtéren, az idős asszony mégis ragaszkodott ahhoz, hogy
vágjanak neki a lépcsőknek.
– Két teljes emelet – figyelmeztette Mary. – Méghozzá
rendkívül magas két emelet.
– Még tudok járni – erősködött az idős hölgy –, és látni akarom
az olvasótermet, amiről mindenki beszél. – A harmadik emeleti
csarnok az épület teljes hosszán végigvonult, csaknem száz méter
hosszan. – Tudod, én még a Kristály-palotát is láttam, ami egykor
itt állt – tette hozzá.
– Tudom – bólintott Mary.
Időbe telt, de amikor elérték az olvasótermet, valóban
elképedtek. Úgy terpeszkedett előttük, mint egy végtelenbe vesző
vatikáni folyosó.
– Hát – vélte Hetty –, nagynak elég nagy.
– Az – értett egyet Mary.
– Remélem – nézett végig Hetty az asztalok során –, találnak
ennyi embert, aki olvasni akar. Én mindig csak elalszom a
könyvtárban, igaz?
– Én meg alig járok oda – vallotta be Mary.
 – Itt rengeteg hely van aludni. No, most már visszamehetünk.
Odakint tündökölt a nap, ahogy lassan kiléptek az Ötödik
sugárútra.
– Örülök, hogy láttam – bólintott Hetty de most már szívesen
hazamennék. Kissé kimerültem. – Mary indult is volna taxit fogni. –
Azt meséltem, hogy a férjem itt kérte meg a kezemet, amikor épp
csak felépült a víztározó?
– Igen – felelte Mary mosolyogva.
– Az volt csak a csodás nap – ábrándozott el Hetty.
– El tudom képzelni.
Azután Hetty hirtelen megtorpant.
– Ó.
– Mi az? – kérdezte Mary.
Hetty nem válaszolt. Csak megtántorodott, mint akit szélütés
ért.
– Jól érzi magát? – tudakolta Mary, de mielőtt a kérdés végére
ért volna, Hetty kezdett összerogyni. Próbálta megtartani, de nem
tudta, így Hetty a földre zuhant.
Kész szerencse, hogy egy cipőtisztító fiú arra járt, amikor az
egész történt. Nyomban letette a holmiját, hogy a segítségükre
siessen. Feltámasztotta Hettyt, s miközben Mary megtartotta,
bérkocsiért kiáltott. Miután az idős hölgy eszméletlennek tűnt,
segített Marynak betenni a kocsiba, majd megkérdezte, hogy
hazakísérje-e őket.
– Ó, az nagyon jó lenne – hálálkodott Mary.
Így a fiú betette a taxiba a holmiját, Mary pedig előreszólt a
sofőrnek, hogy induljanak el az Ötödiken, amit haladéktalanul meg
is tettek. Hetty szája tátva maradt, s mintha egész testében rázkódott
volna. A fiú közelebb hajolt, hogy esetlenül nekitámassza az ülés
támlájának.
 – Gramercy Park – jelzett a sofőrnek.
– Ezt meg honnét tudod? – ráncolt a homlokát Mary.
– Már jártam a házban – felelte a fiú.
Mary csak most döbbent rá, hogy nem először látja.
– Te vagy annak az olasz lánynak az öccse, aki néhány hónapja
nálunk ebédelt. A nővéred a Triangle gyárban dolgozik.
Amikor a fiú nem szólt semmit, Marynek eszébe jutott a
szörnyű tragédia, ami márciusban történt a gyárban. Az a rettenetes
tűz. Hatalmas botrány – száznegyvenen vesztek oda, jobbára az ott
dolgozó zsidó lányok közül.
– Remélem, a nővéred jól van – tette hozzá szorongva.
Salvatore Caruso egy hosszú pillanatig nem felelt, csak elnézte
az idősebb asszonyt. Ő már rájött arra, amire Mary még nem: Hetty
Master az imént halt meg. A kedves hölgynek épp elég lesz a maga
baja.
– Jól van – bólintott lassan.
 Empire State

1917

Az Amerikai Egyesült Államokat több mint egy évszázadon át

elkerülték az Óvilág tragikus viszályai és hasztalan torzsalkodásai.
Három évvel korábban, amikor a rivalizálás és szövetségek
szövevényes hálójában vergődő európai nemzetek kirobbantották a
Nagy Háborút, a többi gondolkodó amerikaival együtt William és
Rose Master is remélte, hogy hazája távol marad e szükségtelen
vérontástól. Egy ideig meg is volt erre minden reményük.
Indokolta stratégiai szükségszerűség a hadba lépést? Nem
igazán. Netán valamilyen érzelmi késztetés? Jóllehet a legtöbb
amerikai alapvetően angolajkúnak tartotta hazáját, valójában több
amerikai származott német ősöktől, mint angoloktól vagy írektől. A
britek 1917-ben különösebb népszerűségnek sem örvendtek – a
húsvéti felkelés könyörtelen eltiprása legalábbis felbőszítette az ír-
amerikaiakat, míg a brit tengeri blokád számtalan amerikai hajót
zaklatott. Woodrow Wilson elnök, aki ennek ellenére is kedvelte a
briteket, élelmet küldött nekik, de ebben ki is merült a támogatása.
Ha az európaiak újra szét akarják tépni egymást, mondták a
legtöbben, legyen az ő bajuk. Amerika kerüljön minden külhoni
elköteleződést.
A végén Németország sodorta bele Amerikát a háborúba.
Wilson, aki igyekezett megőrizni országa semlegességét, mind ez
idáig tudta kezelni a németeket – amikor a tengeralattjárók
elsüllyesztették az amerikaiakat szállító Lusitaniát, hivatalosan
tiltakozott, mire a német főparancsnokság véget vetett a
tengeralattjáró-hadviselésnek –, mostanra azonban minden
megváltozott. A németek förtelmesen viselkedtek: látván a káoszba
hulló Oroszországot és az éhínség küszöbén álló Britanniát, arra a
következtetésre jutottak, hogy egyetlen utolsó nagy
nekirugaszkodással megnyerhetik a háborút. A tengeralattjárók újra
támadásba lendültek. „Minthogy a hajóitok élelmet szállítanak a
briteknek – közölték a németek Wilson elnökkel –, a nyílt tengeren
minden amerikai hajót megtorpedózunk.” S mintha csak tetézni
kívánnák a sértést, nem átallottak ajánlatot tenni Mexikónak:
„Támadjátok meg Amerikát, mi majd segítünk visszaszerezni
Texast, Új-Mexikót és Arizonát.”
Ezek után nem maradt más, csak a háború. A gőzerővel zajló
amerikai mozgósítás hamarosan megtanította a németeknek, mit
jelent, ha valaki kihívja maga ellen az Atlanti-óceán túlsó partjának
szabad nemzetét. William és Rose épp az elmúlt héten ment le az
Ötödiken a Washington Square Parkba, hogy lássa, amint
vállalkozó kedvű fiatalok máglyán elégetik a német császár
képmását.
A távoli európai konfliktus mostanáig nem nagyon érintette a
Master családot. Olyannyira, hogy William Master elégedetten
állapíthatta meg: egészen jól jött ki belőle. 1914-ben ugyan néhány
hónapra bezárt az értéktőzsde, a hadikötvények mozgalmas piaca
azonban megmaradt, és nemsokára jövedelmező üzlet lett ellátni
Európa egymással hadakozó államait. Az amerikai ipar tovább
szárnyalt. Henry Ford immár modern szerelőszalagon, nagy
tömegben gyártotta autóit.
Rose és William számára így a legnagyobb aggodalomra fiuk,
Charlie adott okot.
Legalább hadkötelesként nem vették nyilvántartásba. Ez is
valami. A nyilvántartási kötelezettséget előíró 1917-es törvény
csupán a huszonöt és harmincegy közötti férfiakat tekintette
hadkötelesnek, Charlie azonban így is elég okot szolgáltatott a
fejfájásra.
Rose már azt is aggasztónak találta, amikor ragaszkodott ahhoz,
hogy a Harvard helyett a Columbia Egyetemre jelentkezzen. „Szeret
New Yorkban lenni” – mutatott rá férje. „Tudom – felelte. – Épp ez
aggaszt.” Eltekintve a ténytől, hogy a Harvard az Harvard, azt is
előre elképzelte, hogy Bostonban Charlie kevesebbszer keveredik
bajba. „Attól tartok, itt nemkívánatos barátokat szerez.”
Így is lett. Még mielőtt a Columbiára felvették volna, Charlie
már élénk érdeklődést mutatott a város éjszakai élete iránt. Ha
bevette magát a színházi negyedbe vagy Greenwich Village-be,
senki sem tudta, merre keresse. Nemegyszer részegen állított haza.
– S mindezek dacára – mutatott rá anyja igen helyesen – még
mindig éretlen gyermek.
Most, hogy egyetemre járt, már a véleményét se merték kikérni.
Egyszer közölte, hogy az orosz bolsevikok jó ügyért harcolnak;
másszor azon gondolkodott, hogy csatlakozik a háborúellenes
tüntetőkhöz. Eszméi és rajongásának tárgyai, úgy tűnt, heti szinten
változnak.
William mindezt ugyan mulattatónak találta, de azt pontosan
tudta, hogy a Columbia élén álló Nicholas Murray Butler e kritikus
időkben hazafias és politikailag mértéktartó intézményt akar faragni
egyeteméből. Máris figyelmeztette a fakultást és a hallgatókat, hogy
aki bármilyen nyilvános módon tiltakozik a háború ellen, azt
kicsapja – Charlie nemrégiben vallotta meg, hogy két barátja is erre
a sorsra jutott. Rose azóta rettegésben élt, hogy egy napon ő is
hazaállít a lesújtó hírrel.
– Biztos vagyok benne – közölte William kedélyesen –, hogy
ha Charlie bajba kerülne, te majd elsimítod Butlerrel. Csak hívd
meg valamelyik fogadásodra.
Igaz, ami igaz: Rose Master manapság olyan tekintélynek
számított, akit nem lehetett csak úgy megkerülni. Az öreg Hetty
Master halálával jókora vagyon szállt William szüleire, amikor
pedig néhány éve William anyja is meghalt, majd Tom Master még
ugyanabban az évben követte, William és Rose a vagyonkezelő
jóvoltából olyan tekintélyes jövedelemhez jutott, amivel szabadon
kezdhetett bármit.
Nemrégiben költöztek át egy jócskán nagyobb városi házba, a
hatvanasok magasságába, alig néhány tömbnyire Henry Frick
fenséges új palotájától. A ház nem csupán klasszikus homlokzatot
kapott, de egy olyan sajátos építészeti megoldást is, amit a
kiadómágnás Mr. Scribner közelben álló lakóházáról másoltak le. A
legtöbben átalakított fészerekben tartották autóikat, a Masterek új
házában azonban a bejárat a kettős kapuboltozaton át kis belső
udvarra vezetett, ahonnét az autó külön felvonó segítségével
süllyedt le a földalatti garázsba. William egy új Rolls-Royce-t is
vásárolt, egy Sedanca de Vilié modellt, mely idelent lakott.
Ha az elmúlt évtizedben Rose meg is alapozta hírnevét, mint
olyan házigazda, aki a régi gazdagokhoz illő mértéktelesség korlátai
közé szorítja az önfeledt szórakozást, ugyanezt immár sokkalta
nagyobb léptékben valósíthatta meg. S való igaz: ezáltal meglepően
nagy befolyást gyakorolt.
Ugyanakkor jól ismerte a korlátait.
– Ha Charlie magára haragítja Nicholas Murray Butlert –
jelentette ki –, még én sem tudom megmenteni.
S most, ahogy attól előre rettegett, Charlie veszedelmes hibát
készült elkövetni.

*
Így ezen a novemberi estén minden félreértést kizáró hangon adta
Charlie értésére:
– Nem, Charles. Nem tűröm meg azt az embert a házamban.
Hogy a Columbia Egyetemen előadó számtalan tanár közül
Charlie miért éppen Edmund Kellert választotta példaképének, fel
nem érte ésszel. Amit őt magát illette, a két család közt
mindennemű kapcsolat Hettyvel együtt a sírba szállt, ám ősszel,
miután találkozott a népszerű egyetemi tanárral, aki meleg szívvel
emlékezett a Master család szerepére apja karrierjének építésében,
Charlie teljesen Keller hatása alá került.
– Kiderült, hogy még mindig megvan néhány az apja fényképei
közül – árulta el anyjának. – Megkérdezte, nem kívánok-e a
művészetek patrónusa lenni.
– Csak hízelegni próbál.
– Egyáltalán nem – ráncolta Charlie a homlokát. – Te ezt nem
érted. Keller fontos ember a Columbián, nincs szüksége ránk.
Butler valóban példátlan önmérsékletről tett tanúbizonyságot,
amikor engedte, hogy Mr. Keller folytassa egyetemi pályáját, és Mr.
Keller élt is a lehetőséggel, ám ez akkor sem változtatott a lényegen.
Először, Edmund Keller szocialista volt, s nyilván az is maradt.
Másodszor, a fia túlságosan is könnyen befolyásolható.
Most pedig Charlie, gyermeki hiszékenységének szép
példájaként, meghívta ezt a nemkívánatos személyt az egyik
fogadására. Ahogy elnézte Charlie szőke haját és ártatlan kék
szemét, felötlött benne, hogy talán bölcsebb lenne árnyaltabb
megközelítést választani. Kellerrel úgy kell elbánni, hogy eközben
ne hangolja maga ellen a fiát.
– Bizonyára szívesen eljönne a fogadásra, Charlie – fogalmazott
óvatosan –, de én tudok valami még jobbat. Jöjjön el hozzánk
vacsorára, egy egyszerű családi vacsorára, hogy jobban
megismerhessük.
Egy héttel később az alkalomhoz illő módon szmokingot és
fekete nyakkendőt viselő Edmund Keller megérkezett a házhoz.
Amikor Charlie először vetette fel, hogy vacsorázzon a szüleivel,
kissé vonakodott. Nem felejtette el, hogy Rose egykoron
szocialistának bélyegezte a nézeteit – bár ez egy vita hevében,
hosszú évekkel ezelőtt történt, ezért feltételezte, hogy a vele
kapcsolatos rossz érzései azóta elmúltak. A vacsora személyes
jellege is ezt erősítette meg.
Edmund Keller nem volt ostoba, épp csak egészen más világban
élt, mint Rose Master. Fel sem ötlött benne, hogy ha az asszony
családi vacsorára invitálja, azt a legkevésbé sem szánja baráti
gesztusnak, sokkal inkább jelzésnek, hogy nem óhajtja őt
megismertetni a barátaival. Önhitt elégedettséggel lépett hát be,
nem is sejtve, mennyire nemkívánatos a jelenléte.
Elsőként Charlie-val és az apjával találkozott az udvaron.
Vacsorához öltöztek, noha William épp készült eltenni az autóját.
Néhány percet rászántak a Rolls-Royce érdemeinek taglalására,
mielőtt William megkérdezte, lenne-e kedve egy gyors körre. Keller
udvariasan azon merengett, illő-e megvárakoztatni a ház asszonyát,
de tudván, hogy felesége felől akár Maine-be is elautózhatnak,
William biztosította arról, hogy ezzel nincs semmi gond. így hát
leautóztak az Ötödiken a Washington Square-re, azután tette egy
kört, feljöttek a Hatodikon, vissza a Central Park South mentén, el a
Plaza Hotel mellett, az Ötödikig. William szemlátomást élvezte a
vezetést, miközben nagy lelkesedéssel avatta be Kellert a műszaki
részletekbe. Miután visszatértek, leereszkedtek a felvonóval a
garázsba, majd az esti levegőtől kipirult arccal csatlakoztak Rose-
hoz a szalonban. Pillanatokkal később bejelentették a vacsorát.
Az étkezőben ettek. Az asztalt összecsukták, így ha formális
kötöttségek között is, de bensőségesebben étkezhettek. Keller
William és Rose között foglalt helyet, szemközt az ifjú Charlie-val.
Könnyed társalgást folytattak. Elmondta Rose-nak, mennyire
csodálja új autójukat, azután Charlie előhozta Theodore Keller és a
fotográfia témakörét, különös tekintettel a Niagara-vízesésről
készült remekbe szabott fényképre, amelyre még William nagyapja
adott megbízást. Theodore Keller már a hetvenes évei végén járt.
Miután eltávozik, árulta el Edmund, hagyatékát egy kurátor fogja
gondozni.
– Nem akármilyen archívum lesz – tette hozzá. Ezzel a társalgás
a polgárháborúra terelődött, ahonnét már egyetlen lépéssel
eljutottak a Németország ellen viselt jelenkori háborúhoz.
William és Edmund megtárgyalta, átjuthatnak-e az atlanti
konvojok az ellenséges tengeralattjárókon, majd mindnyájan
eltűnődtek, meddig tarthat még a háború. Ekkor Keller
megjegyezte, hogy a szörnyű véráldozaton túl a háború valóságos
kulturális katasztrófa.
Amint az Egyesült Államok hadba lép Németország ellen,
megkezdődik az ízléstelen németellenes hecckampány. Gyanússá
válik minden, ami kicsit is németnek tűnt. Német nyelvű újságokat
tiltanak be. Britanniában, idézte fel Keller, még a Lordkancellárt is
lemondásra szólították fel, amikor egy óvatlan pillanatában elárulta,
hogy továbbra is kedveli a német zenét és filozófiát.
– Mit mond el ez énrólam? – tette fel a kérdést. – A családom
német, és az biztos, hogy a háború sem tántoríthat el Beethoventől,
Goethétől vagy Schillertől. Micsoda képtelenség. Én még beszélek
is németül.
– Csakugyan? – kérdezett közbe William.
– Igen. Apám csak néhány szót értett, de néhány éve komolyan
érdekelni kezdett a német irodalom, s hogy eredetiben olvashassam,
leckéket kezdtem venni. Szinte már folyékonyan beszélek.
A beszélgetés innét az antialkoholista mozgalomra terelődött,
mely egyre nagyobb teret nyert a közbeszédben.
– Ki nem állhatom őket – közölte Charlie szenvedélyes hangon.
Apja mosolyogva jegyezte meg, hogy ez aligha meglepő. Keller
előzékenyen az tudakolta, mi Rose véleménye a kérdésben.
– Az episzkopális egyházhoz tartozunk – felelt csendesen az
asszony. Kellernek is tudnia kellett, hogy a hozzá hasonlóknak
semmi köze a szesztilalommal kapcsolatos követelésekhez, melyek
immár a Kongresszushoz is eljutottak. Az egész mozgalmat a
metodisták, baptisták, kongregacionalisták és olyan egyéb
felekezetek vezették, melyek egészén más társadalmi rétegek lelki
igényeit szolgálták ki.
– A helyzet iróniája – jegyezte meg William –, hogy ha
megszavazzák a szesztilalmat, azt csakis a háborúnak köszönhetjük.
Az episzkopális és katolikus egyház talán nem támogatja a
javaslatot, ám eddig a leghatásosabban azok a sörgyárak lobbiztak
ellene, melyeket többnyire a németes hangzású családok
birtokolnak. Amint azt helyesen megállapította Keller, manapság a
németek annyira népszerűtlenek, hogy senki sem akarja
meghallgatni őket. Micsoda képtelenség.
– De vajon mit gondol a ház asszonya a nők szavazati jogáról?
– tudakolta Keller.
– A nők szavazati jogáról? – Rose elgondolkodott. Alva
Belmont elért némi előrelépést, de most, hogy a háború lefoglalta az
emberek figyelmét, a szüfrazsettek is háttérbe szorultak. Rose
ugyan nem szívesen fújt egy követ Alva Belmonttal, vonakodva
mégis beismerte: – Azt hiszem, el fog jönni. Nincs más út.
Rose láthatta, hogy ha William meg is érti a tartózkodását
Keller iránt, ettől még szórakoztatónak találja a történész társaságát.
Meg akarta tudni, hogy mi Keller véleménye az oroszországi
helyzetről. Edmund Keller, nagy meglepetésére, pesszimistának
tűnt.
– Lehetetlen megjósolni a kimenetelét, de ha ítélhetünk a
történelem alapján, okkal félhetünk. A francia forradalom talán
sorsfordító eseménye a történelemnek, ám ettől még véres terrorba
torkollt.
– Számomra a legnagyobb tragédia – jegyezte meg William
Master –, hogy a helyzet dacára az orosz gazdaság gyors ütemben
fejlődött, amíg meg nem kezdődött a háború. Oroszország akár
virágzó és elégedett nemzet is lehetett volna.
Keller ezzel már nem érthetett egyet.
– Nem hinném, hogy a cári diktatúra fenntartható lett volna.
Történészként talán tartok a vérontástól, de aligha lehet hibáztatni
az oroszokat, amiért kormányváltást akarnak.
– Még ha szocialista kormány kerül is hatalomra? – kérdezte
élesen Rose.
Keller meggondolta a választ. Őszinte kívánt lenni.
– Azt mondanám, az oroszok helyében talán én sem bánnám.
Rose nem szólt többet. Edmund Keller hiába próbált kibújni az
egyenes válasz alól, ezzel mit sem változtatott a politikai
megítélésén. Charlie persze készen állt távolabb merészkedni ezen a
veszélyes terepen.
– Nem gondolja, hogy a kapitalizmus elnyomja a munkásokat?
– vetette fel. – Szerintem igen.
Keller habozni kezdett.
 – Úgy vélem – felelt végül megnyerő hangon –, hogy bármely
rendszer, mely hatalmat ad egy társadalmi osztálynak, egyben a
hatalom nélküli rétegek kizsákmányolására csábítja azt. Ilyen az
emberi természet.
– A kapitalista rendszer pedig természeténél fogva
kizsákmányoló – jelentette ki Charlie. – Azzá teszi a kapzsisága.
Anyja az égre emelte tekintetét. Apja csak mosolygott.
– Majd emlékeztess, hogy vonjam meg a járandóságodat.
Keller, az egyetemi tanár ugyanakkor nem engedhette meg
magának, hogy ne mérlegeljen komolyan egy ilyen felvetést.
– Az mindenesetre biztos, hogy a bármely erős meggyőződés
vakká teszi az embert mások igazságára. A nyereségességbe vetett
hit igazi önkényúr lehet, amennyiben minden más rovására megy.
Nézzük csak, ami a Triangle ruhagyárban történt.
Rose meredten nézte. Valóban fel akarta hozni a Triangle-ben
kitört sztrájkot? Emlékeztetni arra, hogyan próbálta őt megalázni
hét évvel korábban Hetty ebédjén? Vitát szítani a munkáslányokról,
vendégként a tulajdon házában? Ilyen tapintatlannak, sőt egyenesen
erőszakosnak lenni?
– Azokat a sztrájkoló munkáslányokat csak kihasználták a
szocialisták és a forradalmárok – jelentette ki határozottan. – A
Carnegie Hallban rendezett gyűlés világosan megmutatta.
Keller egy pillanatig értetlenül nézett rá.
– Ó. Sajnálom, én nem a sztrájkra gondoltam. A tűzesetről
beszélek.
A Triangle gyárban történt tragédia utóéletét mindenki ismerte.
Hatalmas botrány kerekedett, amikor a gyár tulajdonosait, Blancket
és Harrist bíróság elé citálták. Kiderült, hogy a kilencedik szint
kijáratát, ahol oly sok lány meghalt, lezárták, és tűz esetére szinte
semmilyen óvintézkedést nem tettek. Ugyanakkor még ezek után is
a szakszervezetek nyomása kellett ahhoz, hogy a városban
javítsanak a dolgozók munkakörülményein.
– Arra utalok, hogy a gyár tulajdonosait teljesen elvakította a
profit hajszolása. Olyannyira, hogy a saját rokonaik is a tűz
áldozatai lettek, melyben akár ők maguk is meghalhattak volna.
– A tűzben? Ó. Értem.
– Szomorú, ami azzal a lánnyal történt, nem gondolja?
– A lánnyal?
– Az olasz lánnyal, akit elhozott az ebédre. Anna Carusóval.
Akkoriban megakadt a szemem a nevén.
– Mi történt vele?
– Meghalt a gyártűzben. Láttam a nevét a lapokban, amikor
lehozták az áldozatok listáját.
– Ezt nem tudtam.
– Anya! – Charlie hitetlenkedve meredt rá. Rose érezte, ahogy
elvörösödik.
– Honnét tudhattam volna? – kérdezte bosszúsan.
– Én szégyellem magam – jegyezte meg Charlie a tanárának.
Rose dermedten nézett Edmund Kellerre, aki újra bolondot
csinált belőle – ezúttal a saját fia előtt. Amennyire tudhatta, Charlie
nemsokára már jobban tiszteli őt, mint a tulajdon anyját. Azelőtt
sem kedvelte a szocialista Mr. Kellert, most azonban egyenesen
viszolygott tőle. Még ha nem is mutatta.
– Meséljen egy kicsit az egyetemi munkájáról, Mr. Keller –
kérte édes hangon. – Igaz, hogy könyvet ír?

*
A burgundi nem is lehetett volna finomabb. Mire félúton jártak az
étkezésben, a komornyik nem egyszer újratöltötte a poharát.
Edmund kezdte otthonosan érezni magát, amint az ókori
Görögországról és Rómáról szóló művéről, illetve az ezzel
kapcsolatos kutatómunkáról mesélt. Az ifjú Charlie boldognak tűnt,
az apja szívélyes érdeklődéssel hallgatta, de még az anyja is
előzékenyen figyelt, pedig az ő érzéseiben okkal kételkedett. Úgy
érezte, barátok közt van. Rövid hallgatás után úgy döntött, a
bizalmába is fogadja őket.
– Magunk közt szólva – halkította le hangját –, jövőre talán
eljuthatok Angliába. Oxfordba.
– Ó. – Charlie határozottan csalódottnak tűnt.
– Úgy hallom, szörnyen kiürült az a hely – jegyezte meg
William Master.
– Épp erről beszélek. Oly sok diák és tanár harcol a háborúban,
hogy Oxford kong az ürességtől. Egy évig lakhatnék valamelyik
kollégiumban, mint vendégprofesszor: kicsit tanítgatnék, és
dolgoznék a könyvemen. Talán esélyem nyílna rá, hogy
megismerjenek. Még állandó státuszt is kaphatnék.
– Hogyan adódott az alkalom? – tudakolta William.
– Elihu Pusey révén – felelte Keller. – Netán ismerik? – Nem
ismerték. – Nos, nemcsak tehetős New York-i úriember, de neves
tudós is. A kutatómunka során találkoztunk. Vannak kapcsolatai két
oxfordi kollégiummal, a Trinityvel és a Mertonnal. Megígérte, hogy
mindkét helyen szól egy jó szót az érdekemben.
– Mily szerencsés – mormolta Rose.
– Egyedül az apám miatt vagyok bizonytalan. Kezd elesett
lenni, nem szívesen hagynám magára, bár erősködik, hogy menjek,
sőt kész finanszírozni az egész utat.
– Önző okból remélem, hogy mégis marad – szúrta közbe
Charlie.
– Kérem, senkinek se mondják el.
 – Ez csak természetes – bólintott Rose.
Rose számára határozottan vonzónak tűnt a gondolat, hogy
Edmund Keller távol marad a Columbiától, amíg Charlie nem
végez, ám ha latba is vetette minden társasági kapcsolatát, nem
tudta, hogyan érhetné ezt el. Elihu Pusey jól tette, ha beajánlotta
Kellert az oxfordi ismerőseinek, ő azonban semmilyen befolyással
nem rendelkezett odaát.
Az egész szinte ki is ment a fejéből, amikor egy héttel később, a
New York-i Közkönyvtár javára tartott fogadáson meglátta a
vendéglistán Mr. Pusey nevét. Nyomban kérte, hogy mutassák be
neki.
Mr. Pusey kiváló úriembernek bizonyult. Rose-nak nem került
sok erőfeszítésébe, hogy a Columbia Egyetemre terelje a szót, majd
megemlítse, hogy a fia ott tanul, míg ő maga személyesen ismeri
Mr. Nicholas Murray Butlert.
– Természetesen én is ismerem Butlert – felelt az úriember
előzékenyen, noha minden melegség nélkül.
– Van ott egy óraadó tanár, akit a fiam nagyon megkedvelt, a
neve Edmund Keller. Nem tudom, találkoztak-e már.
– Edmund Kellerrel? – Elihu Pusey láthatóan felélénkült. –
Nagyon is jól ismerem. Ígéretes tehetség. Ami azt illeti… – Mintha
mondani készült volna valamit, azután meggondolta magát.
– A minap nálunk vacsorázott. – Rose elhallgatott és várta a
reakciót. – A férjemmel mindketten lelkesednek a Rolls-Royce
automobilokért – tette hozzá. – Mr. Keller igazi anglofil.
– Á. – Elihu Pusey éles pillantást vetett rá, majd egy pillanatig
kivárt. – Közelebbről is ismeri?
– Nem mondanám, bár sok mindent tudok róla. A férjem
nagyszülei, Frank és Hetty Master még a pályája legelején
patronálták az apját, a fotográfust.
 – Értem. A Masterek. – Rose látta, ahogy magában összeszedte
mindazt, amit a családról tudott. – Akkor ön az a Mrs. Master, aki
az Ötödik sugárúton lakik? Hallottam a fogadásairól.
– Nagyon örülök. Esetleg lenne kedve eljönni az egyikre?
– Feltétlenül. – A férfi újra felélénkült. Akár a fogadás
kilátásától, akár azért, mert a Masterek mértéktartó konzervatívok
hírében álltak, de Elihu Pusey szemlátomást készen állt elárulni, mi
jár a fejében. – Ami azt illeti – halkította le a hangját –, talán ki is
kérném a véleményét egy diszkrét ügyben. Hogy ne mondjam,
bizalmas ügyben.
– Az emberek az én helyzetemben megtanulják értékelni a
diszkréciót, Mr. Pusey.
– Bizonyára. A helyzet az, hogy ajánlólevelet készülök írni az
ifjú Keller számára.
– Értem.
– Ám mielőtt ezt megtennem, arra gondoltam, talán
körbekérdezek. Mint tudja, a családja német eredetű. Ő maga még
németül is beszél, a jelen körülmények között pedig…
Pontosan tudta, mi jár Elihu Pusey fejében, és nagyon is együtt
érzett vele. A férfi elképzelte, mit gondolnának oxfordi barátai, ha
ajánlása nyomán Keller Angliába érkezne, és németbarát nézeteket
kezdene hangoztatni.
– Edmund Kellertől úgy tudom, hogy csak olvasmányai miatt
tanult meg németül – felelt színtelen hangon –, egyébként több
idegen nyelvet is beszél. Azt is elmondhatom, hogy az apja,
Theodore, egy szót sem ért németül. A család épp annyira amerikai,
mint, nem is tudom, Astor, Hoover vagy Studebaker.
– Á. – Elihu Pusey tovább habozott. – Van még valami, egy
ennél is súlyosabb aggály. Beszéltem Nicholas Murray Butlerrel,
aki hangot adott kétkedésének. Attól fél, hogy Mr. Keller politikai
nézetei esetleg… – Az idős férfi láthatóan arra is nehezen vette rá
magát, hogy kimondja a szót. – Nos, némiképp szocialista
természetűek.
Ha létezik alkalmas idő a színpadiasságra, most jött el. Rose
arcán értet-len döbbenet tükröződött.
– Szocialista természetűek?
– Igen.
Elmosolyodott.
– Nyilván ön is jól ismeri Mr. Butlert, Mr. Pusey. Olyan ember,
akit az előítéletei határoznak meg.
– Igaz.
– Nos, a fiamtól tudom, hogy Mr. Keller az előadásaiban
mindig kiemelt gondot fordít mindkét oldal érveinek bemutatására,
Mr. Butlerről pedig el tudom képzelni, hogy akikről rossz
véleménnyel van, azokat igaztalanul megvádolja… – Megvonta a
vállát. – Mindegy is, mivel. Egy dologban feltétlenül biztos lehet:
ha Mr. Kellernek bármi köze lenne a szocialista eszmékhez, sosem
tehetné be a lábát az én házamba.
– Butlert talán vakká teszik az előítéletei – engedte meg Pusey
–, de ön biztos Keller személyes meggyőződésében?
– Méghozzá okkal, Mr. Pusey. Alig néhány évvel ezelőtt,
amikor annyi fejfájást okozott azoknak a ruhaipari dolgozóknak a
sztrájkja, részt vettem egy ebéden, és hallottam Mr. Kellert a
leghatározottabban a sztrájkolok ellen beszélni. Kéretlen
egyszerűséggel figyelmeztette a jelenlévőket, hogy a szocialisták,
oroszok és anarchisták tüzelik fel őket, ezért nem szabad tekintettel
lennünk a követeléseikre. Emlékszem, milyen átéléssel beszélt
erről. S milyen igaza lett. – Miután rávette magát erre a példátlan és
arcpirongató hazugságra, jelentőségteljes pillantással bólintott. –
Ennyit Nicholas Murray Butlerről – tette hozzá szárazon.
 – Á. – Elihu Pusey mérhetetlenül hálásnak tűnt. – Rengeteget
segített, Mrs. Master. Nem is hittem volna.

*
Csak néhány hónapot kellett várnia, és Charlie arról tájékoztatta,
hogy Edmund Keller nemsokára Oxfordba utazik.
– Tudom, hogy ez a vágya – felelt mosolyogva. Az övé pedig,
hogy háromezer mérföld válassza el befolyásolható fiától, de ez
megmarad az ő kis titkának.
– Azt mondta, szót emeltél érte annál az embernél, aki
beajánlotta. Nem is mondtad. Keller annyira hálás.
– Semmiség. Csak találkoztam Mr. Pusey-val egy
összejövetelen, ez minden.
– Tudom, hogy azelőtt nem kedvelted Kellert. Nyilván akkor
változott meg a véleményed, amikor eljött vacsorára.
– Nyilván.
– Nagy hatást tett rám, hogy képes voltál erre. Mármint
változtatni a véleményeden.
– Hát, köszönöm.
– Egyvalamit tudnod kell.
– És mi az, Charlie?
– Edmund Keller örökre hálás lesz neked – felelt a fiú sugárzó
mosollyal.

*
Salvatore Caruso családjának életét furcsamód nem Anna halála,
nem a háború, nem Paolo fokozatos elhidegülése, de még csak nem
is a bizarr – és egy bortermelő nemzet fiai számára értelmezhetetlen
–, új törvény változtatta meg, mely megtiltotta az amerikaiak
számára az alkohol fogyasztását, hanem a legidősebb fivér és a
Long Island-i Vasút.
A LIV felért egy csodával. Kiterjedt és szövevényes
rendszereként a vasúti pályáknak, melyek némelyike csaknem
évszázados múltra tekintett vissza, Pennsylvaniából indult, hogy
Manhattant átszelve érje el Long Islandet. A manhattani Penn
pályaudvar és a Long Island-i Jamaica nagy csomópontján át immár
milliónyi ingázó közlekedett. A vasút sokakat arra ösztökélt, hogy
Long Islandet válasszák lakóhelyüknek, ahonnét könnyedén
bejuthatnak a nagyvárosba. A vasútvonalak terjeszkedő hálózatát
pedig jobbára olaszok építették.
Ennek következtében az olasz közösségek számos helyen
megtelepedtek Long Island kellemes déli partvidékén.
Amikor Amerika belépett a háborúba, Giuseppe Caruso önként
jelentkezett a szolgálatra, mielőtt még bármiféle sorozás
megkezdődött volna. Az apja ezt nem feltétlenül tartotta jó ötletnek,
Giuseppe azonban így érvelt: „Olaszok vagyunk, papa. Még mindig
idegenek. Meg kell mutatnunk, hogy az olaszok ugyanolyan jó
amerikaiak, mint bárki más. Mivel én vagyok a legidősebb, nekem
kell mennem.”
Salvatore élénken emlékezett a napra, amikor a bátyja
biztonságban visszatért, és uniformisában végigvonult a Mulberry
Streeten, hogy mosolyogva fogadja a szomszédok elismerő szavait,
de még az ott posztoló ír rendőr szívélyes biccentését is. Talán
ekkor jött el a pillanat, hogy Salvatore valóban amerikai lett – és
büszkén tekintett nagy testvérére, aki a szolgálatával kitaposta előtte
az utat.
Nem sokkal a hazatérése után Giuseppe egy csapatnyi
fegyvertársával eldöntötte, hogy a Long Island-i Vasúton fog
dolgozni. Egy év se telt bele, az egyik munkatársa bemutatta egy
szép olasz lánynak. A lány családja Long Islanden, Valley Stream
közelében élt, a Carusókat mégis azzal nyűgözte le, amit
Giuseppétől hallottak: „Földjük is van.”
Persze nem sok, de egy veteményeshez nem is kell. Sok más
olaszból is Long Island-i kisgazdálkodó lett. Egy vállalkozó kedvű
olasz família, a Broccoli még külön zöldségfajtát is termelt ezen a
néven, és szerződéses beszállítója lett New York legkiválóbb
éttermeinek.
A lány családja szerényen, de megélt, és ami még jobb:
minthogy nem született fiútestvére, a hagyomány úgy kívánta, hogy
a szülei után a farm egy napon rá szálljon. Akkor a Caruso család
visszatérhetett oda, ahová tartozott: a földhöz és műveléséhez.
Hagyományos esküvőt tartottak, igazi olasz falusi lakodalmat.
Egy éven belül Giovanni és Concetta Caruso is kiköltözött Long
Islandre. Nem engedhették meg maguknak, hogy visszavonuljanak,
de Giuseppe mindkettőjüknek talált könnyebb munkát. A
huszonegynéhány évben, mióta Amerikába érkezett, Concetta
Caruso most először szabadult fel. Maria a szüleivel tartott, s
nemsokára már egy Long Island-i üzletben dolgozott.
Így csupán Salvatore, Angelo és Luigi bácsi maradt a városban.
Meg persze Paolo. Nem mintha sokat látták volna. Néhány
hónappal Anna halála után felhagyott a cipőpucolással. Közölte
családjával, hogy egy férfinak dolgozik, akinek Greenwich Village-
ben van háza. Salvatore egyszer elment a címre, és egy irodát talált,
melyen több olasz könyvelő osztozott. Amikor közölte, hogy Paolót
keresi, értésére adták, hogy nincs bent, és nincs is értelme
megvárnia. Ennél többet nem derített ki. Paolo minden héten pénzt
rakott az asztalra, anyjuk azonban csak vonakodva vette el, ha pedig
a fia ajándékkal próbált kedveskedni, mindig visszautasította.
Ahogy telt az idő, már alig beszéltek egymással, míg végül Paolo
bejelentette, hogy elköltözik otthonról.
Ugyanakkor minden néhány hónapban – rendszerint olyankor,
ha Salvatore egyedül volt valahol – váratlanul felbukkant. Mindig
elegánsan öltözött, és mosolyogva megölelte Salvatorét, azután
elbeszélgettek, esetleg bekaptak néhány falatot. Ezzel együtt
Salvatore ridegnek és fenyegetőnek látta bátyját. Minden meghitt
közelség kiveszett a kapcsolatukból. Mielőtt elment, Paolo mindig
küldött vele pénzt a szüleinek.
Salvatore és Angelo is megvitatta, hogy kiköltözzön-e Long
Islandre, de rövid úton megállapodtak abban, hogy ezt egyikük sem
akarja. Átalakították hát a bérlakást, hogy Luigi bácsi hozzájuk
költözhessen, s miután mindhárman keményen hajtottak, és
felosztották a bérleti díjat, minden héten félre tudtak tenni egy
keveset. Luigi bácsi, aki borravalót is kapott, miközben alig evett
mást, csak ami az étteremben megmaradt, tekintélyes
megtakarításra tett szert. Legalábbis Salvatore így gondolta, noha
bácsikája sosem avatta be a pénzügyeibe. Amikor egyszer
megkérdezte tőle, mihez kezd a pénzével, titokzatosan így felelt:
„Befektetem.” Amikor pedig rákérdezett, hogyan dönti el, mibe
fektessen, Luigi bácsi azt felelte: „Imádkozom Szent Antalhoz.”
Salvatore sosem tudta meg, komolyan gondolta-e.
Ahogy azt sem felejtette el, mire kérte Anna. Mindig odafigyelt
Angelóra, és cseppet sem bánta ezt. Szerette kisöccsét. Anna halála
után elkezdte megmutatni neki a világot. Amikor a Carusók New
Yorkba érkeztek, a földalatti vasút még csak Harlemig vitte el őket,
ám az azóta eltelt két évtizedben a hálózat elérte Bronxot,
Brooklynt, sőt Queenst is, miközben fizetni csak öt centet kellett,
bárhová mentek. Néha Angelóval kiutaztak a bővülő elővárosokig,
csak hogy elmondhassák, ott is jártak.
Salvatore egy mérkőzésre is elvitte Angelót. Mióta Babe Ruth a
Yankees-ben játszott, New Yorkban felkapott sport lett a baseball.
Paolónak köszönhetően, aki valahogy szerzett jegyet, bejutottak a
Polo Groundsba is, hogy lássák Jack Dempsey küzdelmét Luis
Firpóval, vagy másként el Toro Salvaje de las Pampasszal. A
párharc emlékezetesre sikerült – Dempsey-t még a ringből is
kiütötték, mielőtt visszatért, hogy győzelmet arasson.
Angelo legjobban mégis a mozgófilmeket szerette. Ezt a
szórakozást könnyedén megengedhették maguknak. Együtt látták a
Keystone Kopst és Charlie Chaplint, aki Amerikában telepedett le,
miután a színpadról átnyergelt a filmre. Újra és újra megnézték D.
W. Griffith nagyszabású eposzait. Attól a pillanattól, hogy a
zongorista játszani kezdett, Angelo feszült figyelemmel tapadt a
vászonra. Hihetetlen emlékezőtehetsége volt: fejből felidézte az
összes kedvenc színésze nevét, szerepeit és életének apró részleteit,
ahogyan más kölykökben a baseball-eredmények maradnak meg.
Külön odaadással követte Mary Pickford és Lillian Gish pályájának
alakulását.
Úgy tűnt viszont, hogy rajtuk kívül nincs más nő az életében.
Salvatore szeretett lányokkal találkozgatni, és úgy tervezte, egy
napon meg is házasodik, ha majd elég pénzt spórolt össze. Addig is,
hetente egyszer látogatást tett a régi lebuj negyedben, a Broadway
és a harmincasok környékén. Kis Itáliában is akadt elég prostituált,
ám életének ezt a részét teljes diszkrécióval akarta kezelni. Luigi
bácsi tudta, hová jár, s nemegyszer figyelmeztette, hogy legyen
nagyon óvatos: „Tudod, te – kérdezte –, hogy amikor a háborúban
nem lehetett óvszerhez jutni, a katonáink háromnegyede elkapott
valamit?” Még azt is megmondta, hol juthat a ritkább latex
kivitelhez. Salvatore megtette a szükséges óvintézkedéseket, s egy
vállrándítás kíséretében kedélyesen megjegyezte: „A szajhák
pénzbe kerülnek, de még mindig inkább ez, mint megháborodni.”
Nem tudta biztosan, miért kerüli Angelo a nőket. Talán
veleszületett félénksége miatt. Sokszor gondolt rá, hogy tennie kéne
valamit az ügyben, Luigi bácsi azonban azt tanácsolta, hogy hagyja
annyiban a dolgot.
Luigi bácsit nem annyira Angelo szabadideje nyugtalanította,
mint inkább a munkája. Amikor Salvatore kőműves lett, Angelo
csendben követte a példáját. Talán a súlyoknak is köszönhetően,
melyeket máig emelgetett, szikár és izmos fiatalemberré
cseperedett, aki gond nélkül elvégezte a legnehezebb testi munkát
is.
„Mégsem szabadna falaznia meg vakolnia – tiltakozott Luigi
bácsi. – Amikor ilyen tehetsége van.” Talán felhagyott a hasztalan
ábrándokkal, hogy Angelóból építész lehet, de egy ilyen fiatal férfi
sok minden mást is csinálhatott: lehetett szobafestő, épületszobrász,
vagy bármi, amivel kamatoztathatta istenadta tehetségét. Mégis úgy
tűnt, szívesebben dolgozik a fivérével. Épp csak a rajzolgatást nem
hagyta abba. Salvatore vacsora után elmehetett a bárba, Angelo a
konyhaasztalnál maradt, s néha olvasgatott, ám legtöbbször rajzolt.
Ártatlan arcán ilyenkor végtelen összpontosítás tükröződött. Néha,
ha korábban jött haza, Salvatore belépett a szobába, és percekig állt
mögötte, mire Angelo felfigyelt a jelenlétére. Luigi bácsi fogta
néhány rajzát, hogy bekeretezze, és eladja őket az étterem
vendégeinek, ám ez idáig hiába próbálta rávenni Angelót, hogy
megrendelésre dolgozzon. „A munkám is fizet – felelte mosolyogva
nagybátyjának –, és utána azt rajzolhatok, amit akarok.”
Legalább munkában nem szenvedtek hiányt. Amerika talán a
háború miatt tekintett gyanakodva az idegenekre, Salvatore nem
tudta biztosan, de a kormány korlátozta a bevándorlást. Leszámítva
a feketéket, akik továbbra is érkeztek Délről, lassan elapadt a New
Yorkba érkező új bevándorlók folyama, miközben a város
látványosan tovább fejlődött. Jó fizetést kaptak, ami egyre csak nőtt.
Teltek az évek. 1925-re Salvatore megtakarításai elérték azt a
szintet, amikor már elkezdhetett azon gondolkodni, hogy ha úgy
kívánja, kereshet magának egy feleséget.

*
Egy hideg decemberi napon a Hatodik sugárúton sétált, amikor
találkozott Paolóval. Fivére elegánsnak tűnt kétsoros
nagykabátjában és keménykalapjában. Bankárnak is elmehetett
volna. Vagy gengszternek. Láthatóan meglepődött, amikor
észrevette Salvatorét, de elmosolyodott.
– A legjobb helyen futottunk össze, kölyök. Gyere, együnk
valamit. -A Fronton egy alagsort foglalt el, a Washington Square-től
egysaroknyira nyugatra, a Hatodiknál. Az ifjú Jack Kriendler és
Charlie Berns által üzemeltetett hely a város egyik legjobb
zugkocsmájának számított. Salvatore azt is megfigyelte, hogy amint
Paolo arca megjelent a kémlelőnyílásban, melyen át a látogatókat
alaposan végigmérték, az ajtó nyomban kitárult, és Paolót a nevén
köszöntötték.
A Fronton tágas pincehelyiségre emlékeztetett. Területét
jobbára fehér abrosszal leterített asztalok foglalták el. A helyiség
egyik oldalán bárpult üzemelt, míg a falat a vadnyugatról készült
festmények díszítették. A hely máris megtelt az ebédidős tömeggel,
melyben Salvatore kiszúrt egy-két ismerős arcot. Mindketten
steaket rendeltek, s amíg várakoztak, ír whiskyt ittak. Salvatore
megjegyezte, milyen jól néz ki Paolo, mire testvére mosolyogva
megemelte a poharát.
 – Igyunk a szesztilalomra, öcsém. Jobbat nem is tehettek volna
velem.
Amikor az antialkoholista mozgalom sikert aratott, és az
alkotmány tizennyolcadik kiegészítése 1920-as hatállyal megtiltotta
a „hódító szeszfélék” forgalmazását, Amerika egész arculata
megváltozhatott volna – csak hát az emberek nem hagytak fel az
ivással. Lehetett bármily szigorú, az emberek milliói nem hittek a
törvényi korlátozásban. A tekintélyesebb éttermek különféle álcákat
eszeltek ki – egy tál levesről bármikor kiderülhetett, hogy likőrből
áll –, míg a New Yorkhoz hasonló nagyvárosokban, az állandó
rendőri ellenőrzések dacára mindenfelé virágoztak a tiltott helyek. S
miként minden törvény, mely alapvető emberi igényeket próbál
korlátozni, a szesztilalom is hatalmas és jövedelmező piacot hozott
létre, ahol a tiltott árunak megkérték az árát. Az olyan
szeszcsempészek, mint Rothstein, Waxy Gordon, Frank Costello,
Nagy Bill Dryer és Lucky Luciano egész vagyonokat kerestek.
Salvatore régóta azon tűnődött, hogy a fivére is benne lehet a
szeszcsempészetben. Paolo csak megerősítette gyanakvását:
Eltársalogtak a családról. Amikor Salvatore szerelmi élete
került szóba, Paolo megjegyezte:
– Szerezhetek neked egy igazi klasszist, a legjobbak közül.
Pénzbe se kerül. – Elvigyorodott. – Sokkal tartozik nekünk. Nem
akarod kipróbálni?
– Még meggondolom. – Salvatore nem kívánt közösködni
Paolo barátaival, amit mindketten tudtak. – Talán inkább keresek
egy rendes lányt, és megnősülök – tette hozzá.
– Bene. Bene. – Paolo elégedettnek tűnt. – Meghívsz az
esküvődre?
– Hát persze. Hogy is hagyhatnám ki a bátyámat?
Ezután Angelóról beszéltek, meg Luigi bácsiról, aki még
mindig befolyásolni próbálta előbbi életét.
– Talán neki van igaza – gondolkodott el Paolo. – A kölyök
járhatna festőiskolába vagy valahová. Ha pénz kell…
Ahogy elnézte fivérét, Salvatorét hirtelen eltöltötte az iránta
érzett gyengéd szeretet. A gengszterben, akivé lett, még mindig ott
élt a régi Paolo. Jót akart a családjának, ki akarta mutatni a
szeretetét, s talán arra is vágyott, hogy viszontszeressék. Felé
nyújtotta kezét, hogy megszorítsa a karját.
– Jó testvér vagy. Majd szólok, ha Angelónak szüksége lesz
bármire.
Az étkezés végén Paolo kávét rendelt.
– Kérdezhetek valamit? – törte meg Salvatore a csendet.
– Persze.
– Nem aggaszt, hogy a törvény szerint a rossz oldalon állsz?
Paolo elgondolkodott a válaszon.
– Emlékszel 1907-re, amikor Rossi elveszítette apánk minden
megtakarítását?
– Hogyne emlékeznék.
– És emlékszel 1911-re, amikor Anna meghalt abban a
gyárban?
– Hogy felejthetném el?
– Én sem felejtem el, Salvatore. – Ahogy bólintott, Paolo
hangjából hirtelen sütni kezdett az elfojtott indulat. – Haraggal
emlékszem rá. Keserűséggel. A családunk szegény volt, tudatlan és
védtelen, ezért mertek meglopni minket, ezért égettek el elevenen. –
Indulatosan megvonta a vállát. – Hogy is ne tették volna? Hisz csak
olaszok vagyunk. Jöttmentek. Digók. Hát, én azt mondtam
magamnak: nem leszek ilyen. Kerüljön bármibe, de én győzni
fogok. – Újra elhallgatott, amíg összeszedte magát, és lassan
elmosolyodott. – Talán én is meggazdagszom, megnősülök, és
veszek egy nagy farmot, ahol mindnyájan együtt élhetünk. Az hogy
tetszene, öcsém?
Salvatore végre megtudta, miről álmodott mindig a fivére.
A szomszédos asztalhoz csak nemrég telepedett le egy négyfős
társaság. Felsővárosi emberek. Akadt köztük egy húszas éveiben
járó fiatal férfi, némiképp laza öltözetben, meg egy fiatal lány –
tipikus divatmajom, gondolta. Kinézetükből ítélve a középkorú férfi
és nő a fiú szülei lehettek. Az apa Wall Street-i jenkinek tűnt
jóvágású arcával és kék szemével.
Az anya gyöngysort és szőrmét viselt. Nyugtalanul tekingetett
körbe. Salvatore mintha látta volna már valahol. Próbált
visszaemlékezni.
– Csak remélni merem, Charles – jegyezte meg a nő –, hogy
nem lesz razzia. Az olyan kínos lenne.
Ekkor, Salvatore legnagyobb meglepetésére, Paolo áthajolt az
asztalukhoz.
– Bocsásson meg, asszonyom – szólt olyan megnyerő hangon,
amilyennek Salvatore még sosem hallotta –, de úgy vélem,
felesleges aggódnia.
Salvatore elképedve nézte. Még életében nem látta ilyennek a
fivérét. Az a Paolo, akit gyerekkorától ismert, s aki még most is
enyhe olasz akcentussal beszélt, nyom nélkül eltűnt. Elegáns férfi
lépett a helyébe – modora alapján leginkább felkapott ügyvédnek
látszott.
– Ó. – A hölgy láthatóan örült a szavainak. – Annyira örülnék,
ha igaza lenne.
– Nos – mosolyodott el Paolo –, két nyomós okom is van ezt
feltételezni. Először is, ha a rendőrség rajtaütne a helyen, én már
tudnék róla. Másodszor pedig, két asztallal önök mögött, ott ül New
York polgármestere.
 Férje az említett asztal felé fordult, majd széles mosollyal
vissza Paoló-hoz, mielőtt nevetésben tört ki. Nem mást látott, mint
James J. Walkert, New York elbűvölő ír polgármesterét, aki minden
téren kénye-kedve szerint tett – beleértve a bort, nőket és
mulatságot is.
Miután újabb mosolyt küldött a hölgynek, és tisztelettudóan
biccentett a polgármester felé, Paolo távozni készült.
– Tényleg tudtad volna, ha razzia készülne? – kérdezett rá
Salvatore, amint kiléptek az utcára.
– Még szép, kölyök. A hekusoknak gondjuk van rá. Lucky
Luciano nem a semmiért fizet hetente több mint tízezer dollárt. –
Kuncogni kezdett. – Szép az a gyöngysor a hölgy nyakában, bárki is
legyen.
– Ami azt illeti, én ismerem.

– Hát – fordult Rose Charlie-hoz –, mindig kész kaland, ha elviszel

minket ebédelni. – Nem bóknak szánta. S mert tudta ezt, Charlie
felnevetett.
Amikor utoljára elvitte a szüleit, az Algonquin Hotelben jártak.
Azt is meglehetősen élvezték, elvégre a nyugati Negyvennegyedik
utcában még egy háztömbnyire se távolodtak el az Ötödik
sugárúttól. A Harvard Klub néhány házzal odébb nyílt, s ami még
jobb, a New York-i Jachtklub, anyja newporti nyarainak jelképe
szinte közvetlen mellette tartott fenn mesés klubházat. „Százszor is
jártam a hotel környékén – jegyezte meg anyja –, de egyszer sem
jutott eszembe, hogy bekukkantsak.”
Az Algonquin legvonzóbb tulajdonságának a nagy asztal
számított, amelynél mindennap a város irodalmi nagyságai gyűltek
össze. Charlie megmutatta az író Benchley-t és Sherwoodot, a
kritikus Dorothy Parkert, valamint Rosst, aki épp abban az évben
indította be a New Yorker magazint. Rose különösen ez utóbbinak
örült. Az emberek mindenfelé kezdtek a New Yorkerről beszélni.
Ahogy most körülnézett a zugkocsmában, Charlie eltűnődött,
akad-e még valaki a polgármesteren felül, akit megmutathatna
anyjának.
– Az Edna St. Vincent Millay, a költőnő – intett az egyik
sarokban helyet foglaló, feltűnően gyönyörű nő felé. – Pulitzer-díjat
nyert. – Kísértést érzett rá, de végül nem tette hozzá, hogy az illető
hölgy szívesen összefekszik az érdekes emberekkel, bármely
nemhez tartozzanak is. Így sem állt túl jól a szénája az anyjánál.
Rose Master nem helyeselte, hogy író akar lenni, amit meg is
értett.
– Vásárolhatsz képeket, de a mi fajtánk nem szokott festeni,
szívem – jegyezte meg az anyja egyszer, még gyerekkorában, és
szerinte ugyanez állt az írásra is. Egy egyetemi tanár természetesen
írhatott történelmi tanulmányokat; a kalandos életű úriembereknek
is jól álltak az emlékiratok. A háború alatt a Washbum család egyik
érdemes tagja még a londoni The Times levelező tudósítójaként is
szolgált. Ami egészen más, mint Greenwich Village-ben lakni,
nemkívánatos barátságokat ápolni, vagy a zenekiadók környékén
lebzselni. Általában véve, egy fiatalember, aki a világon bármi
másba belekezdhetett volna, bűnösen elvesztegette az életét, ha
színművek és zenedarabok írására adta a fejét. Amikor Charlie azt is
bevallotta, hogy úgy szeretne írni, mint Eugene O’Neill, anyja még
inkább megbotránkozott. „De hát az egy iszákos – tiltakozott –, a
barátai meg kommunisták.”
Charlie gyanította, hogy anyja nem csupán a bohém életstílus
erkölcsromboló hatásaitól tartott, de attól is, hogy nem lesz
tisztességes megélhetése.
Különös módon apja személyében lelt titkos szövetségesre.
William állást adott neki az irodájában, munkát viszont alig, és azt
se bánta, ha naponta csak legfeljebb néhány órára nézett be.
– A pénzkereset igazából rém unalmas – jegyezte meg egyszer
William. – Sokkal jobb móka kocsikázni.
Bár ezzel alighanem igazat mondott, Charlie úgy sejtette, hogy
apja az örökölt vagyona mellé egy másik teljes vagyont is
megkeresett.
A legtöbb ismerősük hasonlóan jól boldogult. Habár a Nagy
Háború végeztével beköszöntött a szokásos recesszió, ez nem tartott
soká. S amint elmúlt, New Yorkban megkezdődtek az Üvöltő
Húszas Évek.
Izgalmas időszak volt ez egy New York-i számára. A háborútól
elgyötört Európa még ki sem lábalt a bajból, és a Brit Birodalom is
vészesen meggyengült. London talán megmaradt pénzügyi
központnak, New York azonban gazdagabbá és befolyásosabbá vált.
A trösztellenes törvényeknek és egyéb piaci szabályzóknak
köszönhetően egész Amerikában felvirágoztak a kisvállalkozások.
Eljött az amerikai ipar és nagyváros fénykora, miközben New York
lett az a pénzügyi centrum, amelyen mindeme gazdagság átáramlott.
A Wall Street kereskedői bevásárolták magukat az újonnan létrejött
cégekbe, kereskedtek a részvényeikkel, s azok ára az égbe szökött.
A brókerek meggazdagodtak a piac fellendülésén, a spekulánsok
még annál is inkább. William Master is spekulált, üzleti
erőfeszítéseit mégis a brókerházra összpontosította, melynek
mostanra hellyel-közzel a kizárólagos tulajdonosa lett.
Ha apja meg is békélt irodalmi ambícióival, Charlie e mögött
két számítást sejtett megbújni. Először is, William úgy gondolta,
bölcsebb cinkostársnak lenni, mint szüntelenül vitázni. Másodszor,
a család immár annyi pénzzel rendelkezett, hogy ez mit sem
számított.
Charlie pedig boldogan élt. Imádta a Village-et, bensőséges
légkörét és színházait, íróit és művészeit. Felvette a szerény
fizetséget, amit apja kínált, és sosem kért többet. Megjelent a
társasági összejöveteleken, amikor anyja óhajtotta, és ilyenkor
rendre elbűvölte a vendégeket, akik elmésnek és szórakoztatónak
találták. Ha dalokat írt a zenekiadóknak, örömmel hallották.
Megígérték, hogy elmennek a darabjaira, amint színpadra kerülnek.
„A fiatalok manapság ilyen színes életet élnek”, gondolták.
Azután jött Peaches. A szülei még nem találkoztak vele, így az
anyja óvakodva méregette.
– Milyen kedves kis gyűrű, szívem – szólalt meg végül.
Peaches kurta ruhát viselt és divatos kabátot szőrmegallérral,
amit kigombolt, miután helyet foglalt. Fiúsan rövidre nyírt haját
harang alakú kalap alá rejtette. Sötétvörösre rúzsozta az ajkát. Míg a
pincér kihozta az italaikat, hosszú szipkát vett elő, cigarettát tűzött a
végébe, majd miután mélyen magába szívta a füstöt, udvariasan
Rose feje fölé fújta. Az elegáns art deco gyűrű fehérarany
filigránjába egy pár drágakövet foglaltak. A gránátok tökéletesen
illettek ajkaihoz.
– Egy barátom készítette – felelte. – Ő a legtrendibb.
Rose nem szerette az efféle csitriket – túlságosan fiús
hajviseletüket és túlságosan kurta ruhájukat. A háború előtt a
Gibson Girl divat – a takaros blúzok és szoknyák, melyek a
Triangle ruhagyárhoz hasonló helyeken készültek – egészen újfajta
nőiességet sejtetett, míg a háború végén csakugyan beköszöntött a
nők igazi felszabadulására szavazati jog elnyerése. Rose számára a
szabadság ugyanakkor felelősséget is jelentett, csakhogy ezek a
nőcskék láthatóan úgy gondolták, hogy egy füst alatt az erkölcsi
kötöttségek alól is felszabadulnak. Dohányoztak és charlestont
táncoltak; sokan talán a szabad szerelmet is gyakorolták. S bárhová
nézett, mindenütt őket látta.
Nem lepte meg, hogy Charlie figyelmét egy ilyen léha teremtés
keltette fel, legfeljebb szokás szerint csalódottságot érzett.
– Honnét származik? – Nem túl összetett kérdés.
– Londonból. – A lány unottnak tűnt. Charlie ezt valamiért
külön mókásnak találta. – És Párizsból – tette hozzá a lány. –
Azután Washingtonból.
– Kedvelte Washingtont? – érdeklődött hűvös hangon Rose.
– Unalmas volt.
– És hol találkozott Charlie-val?
– Egy bögrecsárdában. Félig ki volt ütve.
– Szerintem teljesen – vigyorgott Charlie.
– De azért láttam, hogy nem valami pancser – tette hozzá
Peaches a megnyugtatásukra.
– Milyen rendi tőled.
– Pukkadj meg.
Mennyire gyűlölte Rose, ahogyan a fiatalok beszéltek. Persze
ezt is mindenfelé hallani lehetett. Ettől hitték eszesnek magukat.
Kezdett derengeni benne, hogy Peaches nem élt sem Londonban,
sem Párizsban, de talán még Washingtonban sem, csak a maga
módján így adja tudomására, ha nincs kedve válaszolni egy neki
nem tetsző kérdésre.
– A városban dolgozik? – faggatta tovább Rose.
– A zeneiparban.
William Master itt lépett közbe. Kedvelte a Broadway
musicaleket. Egy héttel korábban részt vett Kaufman A kókuszdiók
című darabjának bemutatóján, főszerepben a Marx testvérekkel.
Megkérdezte Peachest, látta-e, mire a lány kitüntette egy mosollyal.
– Egész jó – ismerte el.
– Maga szerint műsoron marad?
– Ja, még turnéra is elviszik. Ebben a hónapban a
Gershwineknek is lesz egy premierük.
– Tudom, a Tip-Toes. Van rá jegyünk. Esetleg van kedvük
csatlakozni Charlie-val?
Ez újabb mosolyt érdemelt.
– Naná, hogy jövünk – vágta rá Charlie. – Amikor apa tavaly
elment a Kék rapszódiára – mesélte Peachesnek –, azt mondta,
ennél gyönyörűbb darabot még életében nem hallott.
– Az is egész jó. – A lány Williamhez fordult. – Bírnék még
egy italt.
– Szeret italozgatni? – jegyezte meg Rose.
– Mindig van nála egy kis dugi pia – felelt Charlie vidáman.
Rose vetett egy pillantást Peaches kis kézitáskájára. A rúzson és
púderen kívül más aligha fért bele. Peaches felkacagott.
– Nem ott. – Felállt, hogy felhúzza kurta szoknyáját. A combján
harisnyakötőt viselt, s e felett, harisnyája mögé dugva, kis ezüst
flaskát. – Itt – mutatta diadalmasan.
Rose döbbenten nézte. Észrevette, hogy férje is a lány combjára
mered, noha minden rosszallás nélkül.
– Hát, kedvesem, örülök, hogy ilyen könnyen hozzáférhető
helyen.
Már hazafelé tartottak a férjével, amikor Rose jelét adta valódi
érzelmeinek.
– Itt az ideje – jelentette ki –, hogy rendes munkát adj Charlie-
nak.

*
Salvatore június elején vitte ki Angelót a Coney Islandre. Bárki, aki
fél évszázaddal korábban, még kis tengerparti faluként látta a
helyet, döbbenten szembesült a változással. Előbb jött a körhinta,
azután a hullámvasút, majd a varieték és a vidámparkok. A
tizenkilencedik század végére egy nyári napon már több mint
százezren látogattak el ide. Manapság már földalatti vasúttal is el
lehetett jutni Coney Islandre.
A kellemes időben Angelót teljesen lenyűgözte a hely, ahogy a
tengerparti sétányon elhaladtak a Brighton Beach Hotel előtt, majd
továbbsétáltak az Orientál Boulevard mentén. Míg az édes sziruppal
leöntött fagylaltot nyalogatták, Salvatore arra biztatta öccsét, hogy
nézze meg a tengerben fürdőző szép lányokat.
A Luna vidámpark közelében álltak, amikor a harsány fények
között észrevett két fiatal nőt. Mintha olasznak tűntek volna, de nem
tudta biztosan. Egyikük az ízléséhez képest túl magasra nőtt, a
másik azonban megragadta a figyelmét. Arcbőrének barnasága azt
sejtette, hogy egy farmról utazhatott ide. Pamutruhát viselt. A
mellei nem tűntek nagynak, ám annál teltebbnek. A lába és kissé
kerekded alakja is tetszett neki. A lány kontyba fogta barna haját.
Kedvesnek látta a tekintetét.
Elindult Angelóval, majd közvetlen mellettük megtorpant, mint
aki nem tudja, merre induljon tovább. A lány vetett felé egy
pillantást, és elmosolyodott, bár a legkevésbé sem kacéran. Azzal
visszafordult barátnője felé.
– Nos – szólalt meg olaszul –, ha már nem akarsz
hullámvasutazni, menjünk inkább máshová?
Salvatore elmosolyodott, mielőtt olaszul megszólította.
– A testvérem fél a hullámvasúitól – hazudta.
– Az én unokahúgom is.
 – Talán ha mind a négyen mennénk, megjönne a bátorságuk.
A lány gyors pillantással felmérte, hogy rendes fiú, mielőtt
visszafordult unokatestvéréhez, aki csak megvonta a vállát.
– Andiamo – bólintott a lány. – Teresának hívnak – tette hozzá.
– Engem Salvatorénak. Olasz vagy?
– Majdnem. – Felnevetett. – Albán. Inwoodból.
Salvatore egy pillanatra meglepődött. A Manhattan felső
végében fekvő Inwoodot jobbára írek és zsidók lakták. Azután
eszébe jutott: itt Long Islanden is akadt egy Inwood, a Jamaica-öböl
keleti oldalán. Tudta, hogy az évszázadok során az albánokat
sokszor szülőhazájuk elhagyására kényszerítették. Itália déli részén
egész közösségek beszélték a részben albán dialektust, a toscát. Egy
nagyobb albán-olasz közösség a Long Island-i Inwoodban is
megtelepedett.
Így hát Teresa és Salvatore, a lány unokahúga és Angelo mind
együtt indult hullámvasútazni. Azután dodzsemezni, azután
lóversenyezni, azután hot dogozni, azután táncolni.
A nap végén megkérdezte Teresét, szeretne-e újra találkozni
vele, mire a lány elárulta, hogy ő és egy másik unokatestvére jövő
vasárnap ellátogat a városba. Meg is egyeztek, hogy találkoznak
Luigi bácsi éttermében egy fagylaltra, azután felmennek a városba.
– Hozd az unokatestvéred – bólintott Salvatore –, én majd
hozom Angelót. – Attól, hogy társaságuk is lesz, a lány mintha kissé
csalódottnak tűnt volna. Salvatore titokban örült ennek, de akkor is
óvatos léptekkel akart haladni, betartva minden illemszabályt.

*
Luigi bácsinak tetszett Teresa. Kedves és értelmes lánynak találta.
Az albán, jelentette ki, csaknem olyan jó, mint az olasz. Úgy tűnt,
Teresa is megkedvelte Luigi bácsit. Miután megették a fagylaltot, a
lány sétálni akart a Central Parkban, majd felkeresni az üzleteket.
Salvatore rövid úton megértette, hogy bármennyire szereti is a
családját, melynek minden tagja Long Islanden lakik, a legnagyobb
örömet mégiscsak az okozza, ha bejöhet a városba.
Két héttel később a Coney Island-i versenypályánál találkoztak.
Teresa elhozta egy fiú unokatestvérét, Salvatore azonban egyedül
jött. Élvezték a versenyeket, s ahogy gyalogosan a földalatti felé
indultak, a lány pajkosan belekarolt. Amikor az unokatestvér
néhány percre kettesben hagyta őket, Salvatore is arcon csókolta a
lányt. Teresa felkacagott, de nem úgy tűnt, mintha bánná. Elárulta,
hogy két hét múlva újra a városba jön, és meg is beszélték, hogy
találkoznak.
Ezúttal magával vitte Angelót, akinek a lelkére kötötte, hogy ha
Teresa az unokatestvérével jön, maradhat, ha viszont egymagában,
akkor fel kell szívódnia. Angelo nem bánta. Salvatore legnagyobb
bánatára a lány ezúttal is kísérettel jött, de amikor elmentek a
táncterembe, és mind együtt ropták, remekül érezte magát. Meg is
állapodtak, hogy két hét múlva megismétlik az alkalmat.
A rá következő hetekben Salvatore gondosan eltervezte
lépéseit. Szenvedélyes fellángolást talán nem érzett Teresa iránt, ám
amint találkoztak, tudta, hogy ő az igazi. Bizalmasan beszélt erről
Luigi bácsival, aki csak szerénykedett:
– Mit tudok én erről? Sosem házasodtam meg.
– Attól még adok a véleményedre.
– Akkor azt mondom, az a legfontosabb, hogy a feleséged
legyen a legjobb barátod.
Minden könnyebben ment volna, ha Teresa a városban él, így
gyakrabban láthatja, ám valahányszor találkoztak, egyre erősebben
érezte a köztük lévő barátságot és gyengéd vonzalmat. Habár a lány
vigyázott, nehogy túl sokat áruljon el érzelmeiből, szinte biztosan
tudta, hogy ő is így gondolja. Minden alkalommal belékarolt, és
engedte, hogy arcon csókolja. Nyár végére Salvatore el is tervezte,
hogy megteszi a következő lépést. Már azon tűnődött, mi legyen az,
amikor a lány átvette az irányítást.
Augusztus végén rettenetes dolog történt; hatalmas
megrázkódtatás minden olasznak és a nyugati világ nőnemű
lakóinak. Rudolph Valentino, a latin szerető, a némafilm
legnagyobb csillaga egy New York-i operációt követően, alig
harmincegy éves korában váratlanul meghalt. Amint kipattant a hír,
százezres tömeg gyűlt össze a kórháznál.
Legutolsó filmje, A sejk fia, csak akkor került a
filmszínházakba, melyek előtt hosszú sorok kígyóztak a bejutás
reményében. Néhány nappal később Salvatore is elvitte Teresát,
hogy a lány unokatestvére és Angelo társaságában megnézzék a
filmet. Teresa kifelé jövet megemlítette, hogy jövő vasárnap a
családja otthonában nagy ebédet tartanak, amire őt és Angelót is
várják, ha van kedvük eljönni.
Vagyis azt akarta, hogy megismerje a családját.
A rá következő vasárnapon a két fivér elment meglátogatni a
szüleit Giuseppe testvérük Long Island-i otthonában. A gyönyörű
időben csak alig egy órát kellett sétálniuk, hogy Giuseppétől
eljussanak Inwoodba.
Teresa családja nagy faházban élt, mely széles tornácával és kis
viktoriánus saroktornyával a félholdas telek közepén magasodott. A
hátsó udvarban kis melléképület is állt. Teresa már várta, mikor
érkeznek meg, és nyomban bekísérte őket, hogy menet közben
mutassa be rokonait.
Perceken belül megismerkedtek három fivérrel – akik közül
ketten már megnősültek –, valamint egy férjezett nővérrel és két
hajadonnal. Az egyik nős testvér és a felesége lakott a kis hátsó
melléképületben. Habár Teresa férjezett nővére és másik nős fivére
a saját közeli otthonában élt, a család élete láthatóan ebben a házban
zajlott.
Mindenki barátságosan fogadta őket, zsongott az egész hely.
Fél tucat gyerek szaladgált körülöttük. Teresa fivérei és nővérei
olaszul szóltak Salvatoréhoz, a gyerekeik azonban csak angolul
értettek.
– A szüleim egy kicsit beszélnek angolul – jegyezte meg Teresa
mosolyogva –, de maguk közt inkább a toscát használják.
Átvezette őket a konyhán.
– Ő itt Salvatore és Angelo – közölte egy markáns arcú
asszonnyal, aki fürge és éles pillantással végigmérte őket. – Az
édesanyám – mutatta be az asszonyt Teresa. – Ő pedig – fordult a
magas, őszes szakállú férfi felé, aki épp akkor toppant be – az
édesapám.
Teresa apja ráérősen, méltóságteljesen mozgott. Nem is lehetett
kétség afelől, hogy ő a kiterjedt család feje. A Garibaldiról készült
képeket idézte. Szívélyesen köszöntötte a két fiatalt, de többet nem
szólt.
Salvatore hamarosan rájött, hogy a családot leszámítva
Angelóval ők kerten az egyedüli vendégek. Mielőtt még leülhettek
volna étkezni, megtudta, hogy Teresa apja nem csupán néhány
további földet birtokol, de egy zöldség-gyümölcs boltot is, amit az
egyik fiával visz. A veje a helyi rákhalászatban volt érdekelt, míg
két másik fia egy helyi szállítmányozási vállalatot vezetett.
Az asztalokat T-alakban állították fel, hogy a legnagyobb
szobában mind a tizennégy felnőtt és fél tucat gyermek helyet
foglalhasson. Teresa Salvatore és Angelo közé került, míg a sógora
– keménykötésű, meglehetősen szókimondó, harmincas férfi –
Salvatoréval szemközt. A lány apja az asztalfőn ült, a közvetlen
közelükben, ahonnét rajtuk tarthatta a szemét. Az étkezés elején,
merő udvariasságból feltett néhány kérdést Salvatorénak a
családjával és a szülőhazájával kapcsolatban.
Salvatore azt felelte, hogy olasz és a városban lakik, a család
többi része azonban már kiköltözött Long Islandre, ahol idősebb
fivére nemsokára megörököl egy farmot. Teresa apja bólintott, majd
megjegyezte, hogy remélhetőleg nemsokára ő és az öccse is
elhagyhatja a várost.
– Édesapám szerint a város egészségtelen – magyarázta nevetve
Teresa.
Teresa apja a továbbiakban nem bajlódott vele, de az étkezés
így is kedélyes hangnemben folytatódott. Teresa láthatóan jól érezte
magát, mulatságos kis történeteket mesélt a rokonairól. Ahogy
körülnézett, Salvatore úgy érezte, akár a Caruso család is lehetne
ilyen, ha csak kevéssel több pénze lenne.
Teresa a desszert alatt Angelóval beszélgetett, míg a sógora őt
szemelte ki. Rákérdezett a munkájára, majd amikor azt hallotta,
hogy kőműves, megcsóválta a fejét.
– A fizikai munka fiatalon nem olyan rossz, de az embernek
gondolnia kell a jövőjére. Tudsz spórolni? – Amikor Salvatore
bólintott, kéretlen őszinteséggel folytatta: – Az jó. Pénz kell ahhoz,
hogy beindíts egy önálló vállalkozást. Mihez fogsz kezdeni? –
Salvatore még sosem gondolkodott el ezen. Számára a félretett pénz
csupán tartalékként szolgált arra az esetre, ha kellett egy új ruha,
megbetegedett, vagy valami nagyobb dolgot tervezett – teszem azt
megnősült. Amikor látta zavarát, a férfi továbbment: – Az öreg –
biccentett Teresa apja felé – olyan férfihoz akarja adni a lányát,
akinek van valamilyen vállalkozása. Vagy legalább némi készpénze.
– Elvett egy szelet pitét. – Ez nagyon fontos számára.
 Salvatore nem szólt. Étkezés után a fiatal férfiak mind elmentek
sétálni, míg a nők rendet raktak. Minthogy vendégeket hozott,
Teresa is sétálhatott a fiúkkal. Lementek a vízpartra, ahol a halászok
osztrigát és rákot fogtak. Teresa elárulta, hogy szívesen bemenne
újra a városba, megnézni egy mozgófilmet.
– Apám nem szereti a várost, de én igen. – Azt beszélték meg,
hogy két hét múlva újra találkoznak.
Távozáskor Salvatore köszönetet mondott a lány szüleinek a
vendégszeretetért. Amazok, noha udvariasan bántak vele, nem
fejezték ki reményüket, hogy még viszontlátják. Esetlenül is érezte
volna magát, ha Angelo hirtelen fel nem bukkan egy darab
papirossal.
– Ajándék a fivéremtől és tőlem – jelentette be mosolyogva,
ahogy odanyújtotta a lapot Teresa anyjának, aki homlokráncolva
elvette, majd miután meglátta, mi az, szélesen elmosolyodott, és
megmutatta a férjének. A rajz megkapó hitelességgel örökítette meg
a házat, olyan részletekkel együtt, mint a felette köröző tengeri
madarak. Ezek után már melegebb hangulatban váltak el.
Salvatore mégis magába zárkózott, miután visszatértek a
városba. Nem kétellte, hogy Teresa sógora igazat mondott. Van
egyáltalán bármi esélye, hogy Teresa családja elfogadja? S ha már
itt tartunk: boldog lehet valaha egy ilyen lány egy ilyen csóró
mellett? Nem tudta a választ. Ahogyan azt sem, mit kezdjen ezzel
az egésszel.

Charlie Master gyakran járt Harlembe. Nem másért, mint a

dzsesszért. Néha Edmund Kellerrel is találkozott a
Száznegyvenkettedik utcai Cotton Clubban. A klubot szigorúan
„Csak Fehéreknek” tartották fent, bár néha szemet hunytak egy-egy
fekete híresség és a barátaik felett.
Harlem még mindig határvidéknek számított a rasszok
keveredése terén.
Amíg a sorozások miatt kitört 1863-as szörnyű felkelésben
támadást nem intéztek ellenük, a legtöbb déli fekete az alsóvárosi
részen élt. Ezt követően indult meg az elvándorlás a középvárosi
West Side lezüllött negyedei felé, ahol a kabarék és színházak olyan
sikert arattak, hogy a környéket hamarosan csak „Fekete
Bohémtanyaként” ismerték. A század végére, amikor a Jim Crow
törvények elől menekülő, Virginiából és a két Karolinából érkező
bevándorlók felduzzasztották a népességet, a feszültség újra
kiéleződött a feketék és az ír közösség között, arra azonban már
csak Charlie gyerekkorában került sor, hogy az afrikai amerikaiak
nagyobb számban jelenjenek meg Harlem főként zsidók és olaszok
lakta utcáin. Noha itt sem látták őket jó szívvel – általában többet
kértek tőlük a lakásbérletért –, mégis jöttek, és mostanra
kisajátították az egész környéket.
A Cotton Club is megérte a pénzét. Az utcáról nézve, ahogyan
fényesen kivilágított bejáratával uralta a Lenox sugárúti sarkot,
filmszínháznak tűnhetett. Csak a drága autók és az estélyi ruhás
vendégek sejttették, mi zajlik odabent.
A klub hatalmas volt és elegáns. A vendégek kis kerek
asztaloknál foglaltak helyet, melyek közepén egyetlen szál gyertyát
állítottak a makulátlanul fehér asztalterítőre. Akadt hely a táncra, a
legfőbb attrakciónak mégis a műsor számított. A tágas színpadot
minden oldalról rivaldafények vették körül. Aznap este a színpad
elülső része tükörpadlót kapott, hogy felnagyítsa a tánckar képét,
míg a színpad hátsó felét a Fletcher Henderson Band töltötte meg.
 Charlie úgy tervezte, hogy aznap este elhozza ide Peachest is,
csakhogy Peaches nem jött. Peaches egy másik férfival ment el.
Charlie fel is zaklatta magát emiatt, bár tudta, hogy ennek nincs sok
értelme, ha Peachesről van szó. Tudta már akkor, amikor
elkezdődött. Tudta, hogy így fog véget érni.
Felhívta Edmund Kellert és megkérdezte, lenne-e kedve vele
tartani a klubba. Keller szerencsére ráért. Vacsorát rendeltek, és
hallgatták a zenét.
– Istenemre, Henderson nagyon jó – vélte Keller. Charlie
bólintott.
Miután végeztek az étkezéssel és újabb italt rendeltek, Charlie
körülnézett a teremben.
– Látsz valakit? – tudakolta Keller.
Sosem lehetett tudni, ki jelenik meg a Cotton Clubban. A
polgármester feltétlenül – ezt a helyet neki találták ki. Zeneszerzők,
mint Irving Berlin és George Gershwin; énekesek, mint Al Jonson
és Jimmy Durante. Bárki a New York-i úri társaságból. Charlie
nemrégiben belekezdett egy regénybe. Szívesen lejegyzett
bármilyen jelenetet, amit később még felhasználhatott, és mindig
gondot fordított rá, hogy beszélgessen másokkal – egyrészt
érdekelték az emberek, másrészt hasznos dialógusokat nyerhetett.
– Nem tudom, vajon Madden itt van-e – vetette fel.
Vajon aggasztotta cseppet is a válogatott úri közönséget, hogy a
helyet a szeszcsempész Owney Madden vitte, aki, amikor a klub
elindult, épp a Sing Singben ült emberölésért? Nem úgy tűnt.
Madden talán végzett azokkal, akik az útjában álltak, de kit érdekelt
néhány piti gyilkosság, ha övé volt a város legjobb dzsesszklubja?
Nem is beszélve illusztris barátairól. A rendőrök már csak ezért sem
razziáztak a klubban.
Charlie egyszer-kétszer beszélt is Maddennel, aki ír neve dacára
Anglia északi részén született és nevelkedett, amit büszkén vallott.
A szeszcsempész és dzsesszklub tulajdonosa máig harsány
yorkshire-i akcentussal beszélt.
Charlie épp végzett a hely feltérképezésével, amikor tekintete
megakadt a mögöttük álló asztalon. Három férfi ült és társalgott itt,
akiket eddig nem vett észre. Ketten közülük épp távoztak, a
harmadik azonban maradt. Mostanáig háttal ült neki, ám ekkor a
színpad felé fordult.
Az arca ismerősnek tűnt, de beletelt néhány pillanatba, amíg
rájött, honnét. Felismervén az adódó lehetőséget, kurtán biccentett
felé, és elmosolyodott. A férfi üres tekintettel nézett vissza rá.
– Talán nem emlékszik – szólította meg könnyed hangon
Charlie –, de egyszer már találkoztunk a Frontonban. Nagyon
kedves volt az édesanyámhoz. Megnyugtatta, hogy nem kell félnie a
razziától.
A férfi a homlokát ráncolta, ahogy lassan kezdett emlékezni.
– Á, igen. Volt ott egy lány is.
– Aki már nincs.
– Sajnálom.
– Ne tegye. – A kezét nyújtotta. – Charlie Master.
– Paul Caruso. – A férfi sima modorúnak, mégis ébernek tűnt.
Charlie tudta, hogy óvatos léptekkel kell haladnia, bár nyílt
felsővárosi modorával általában leszerelte az érdekes embereket.
– Sajátos név. Esetleg rokona a nagy Carusónak?
– Egyszer találkoztam vele – felelt az olasz elővigyázatosan. –
A családom vele ebédelt.
– Nagyszerű ember. Hatalmas szívvel. – Valami az olasz férfi
modorában azt sugallta, hogy nem szívesen árulna el többet a
családjáról. Charlie el is döntötte, hogy nem erőlteti a kérdést, ezért
némiképp kellemetlenül érintette, amikor Edmund Keller is
bekapcsolódott a társalgásba.
– Ismertem egy ilyen nevű lányt, még évekkel ezelőtt. Anna
Carusót. A Triangle ruhagyárban dolgozott. – Charlie-hoz fordult. –
Édesanyád egyszer elhozta az öreg Mrs. Master házába. Talán
emlékszel rá, hogy meséltem róla. Attól tartok, meghalt abban a
rettenetes tűzben.
Charlie gondosan megfigyelte az olasz férfit. Paolo Carusónak
arcizma se rezzent, csak lesütötte tekintetét az asztalra.
– A Caruso gyakori név az olaszoknál.
– Hát, öröm volt önnel beszélni, Mr. Caruso – élénkült fel
Charlie. – Attól tartok, most más mennünk kell. – Elmosolyodott. –
Találkozunk a következő zugkocsmában. – A kezét nyújtotta.
Paolo Caruso röviden kezet rázott vele és biccentett. Nem
mosolygott.
– Ez nagyon kínos volt – jegyezte meg Charlie, amint Kellerrel
kiléptek az utcára.
– Miért?
– Szerintem a lány a rokona volt.
– De hát tagadta.
– Igazából nem. Szerintem csak nem akart róla beszélni. –
Charlie megvonta a vállát. – Vagy csak elragadott a képzelet. – Az
írók hajlamosak kapcsolatot képzelni egyes dolgok közé, mintha a
város összes lakója része lenne valamiféle óriási organizmusnak,
hogy az életük egymásba szövődjön. Eszébe jutott a mondás, amit a
prédikátorok oly szívesen idéztek: „Egyetlen ember sem sziget.”
Vagy a másik: „Sose kérdezd, kiért szól a harang. Érted szól.”
Nyilván az elme szentimentális, buta kis trükkje, mélyén a valóság
magvával. – Ne is törődj velem – élénkült fel. – Mihez értek én?

*
Paolo Caruso a helyén maradt, noha eleinte nem Annán járt az esze.
Más dolgokat kellett számításba vennie.
Eszébe jutott a két férfi. Amikor Charlie megszólította, egy
pillanatig még azon is eltűnődött, hogy azok ketten őt követik,
pedig hát nyilvánvalóan a gazdag elithez tartoztak, nem az ő
világához. Arra az esetre is emlékezett Charlie anyjával. El is
hessegette az ötletet, mint teljes képtelenséget.
Néhány üzlettársával jött a klubba. Olyanokkal, akikben bízott.
Ugyanakkor remélte, hogy találkozhat Owney Maddennel, akinek
néhány évvel korábban tett egy kisebb szolgálatot, és most bízott a
hálájában. Talán a Cotton Club tulajdonosa ki tudta segíteni.
Csakhogy Madden nem bukkant fel, és senki sem tudta
megmondani, hogy bent lesz-e aznap este.
Úgy döntött, vár egy keveset. Itt legalább biztonságban van.
Senki sem akar bajt egy olyan felkapott helyen, mint a Cotton Club.
Idővel talán Madden is előkerül.
Bár ne mászott volna bele ebbe. Nem tartozott a szokásos
tevékenységi köréhez. A főnökei sem tudtak róla, és nem is örültek
volna, ha megtudják. Nagyon oda kellett figyelnie, hogyan adja be
az egészet Maddennek. Az ír fiatal korában a Hopher bandában
kezdte, s bár ma már saját szeszcsempész hálózatot tartott fent a
West Side-on, a Pokol Konyhájában, aligha szimpatizált
olyasvalakivel, aki engedély nélkül önállósította magát. Viszont
mindenfelé voltak érdekeltségei – találhatott neki valamit a városon
kívül, ahol meghúzhatta magát. Erőtlen próbálkozás, de a semminél
jobb.
Nem ez volt az első megbízás, amit elvállalt – a bandák földjén
mindennaposnak számított a gyilkosság –, ha azonban kívülről
kérték fel egy különleges feladatra, a pénz jelentette a legnagyobb
kísértést. A mostani előtt is elfogadott egy megbízást – épp másnap
hajtotta végre, miután Salvatoréval ebédelt a Frontonban. Az jól sült
el. Kétségkívül ezért ajánlották fel neki ezt a másik melót.
Ami teljesen félrement. Jól eltervezett mindent, csak hát a
legjobb terv is csődöt mondhat egy váratlan eseménytől.
Besötétedett. A szél feltámadt, zúgásával elfedte a lövések hangját.
Az utcán nem járt senki. Kilépett a kapualjból a férfi elé, aki arcába
húzott kalappal védekezett a szél ellen, és már célba is vette.
Közvetlen közelről. A legjobb gyorsan túllenni az ilyesmin, hogy az
áldozatnak meglepődni se legyen ideje.
Ki gondolta volna, hogy a tetőről épp abban a pillanatban zúg le
egy palacserép, s amint összetörik a járdán, a fickó felkapja a fejét?
Fürgébben járt az esze, mint neki. Ahelyett, hogy elszaladt
volna, egyenesen nekirontott, ledöntötte a lábáról, és kirúgta
kezéből a pisztolyt. Azután nekiiramodott az utcának, bevette magát
a sarok mögé, és eleresztett felé néhány golyót, ami csak
hajszálnyira kerülte el. Mire újra megmarkolta a fegyverét,
viszonozta a tüzet, és a fickó után eredt, áldozata már felszívódott.
Miután meglátta az arcát.
Most pedig egy rakás brooklyni csak rá fente a fogát.
A kérdés az: mi lesz most? Talán jobb lenne elhagyni a várost,
de hová mehetne? Madden esetleg tud egy helyet.
A zenekar játszani kezdte a „Gin House Bluest”, Henderson
saját szerzeményét. Néhány évvel korábban a Henderson banda
hangzását gazdagította egy Louis Armstrong nevű fiatal trombitás
is. Sajnos ő továbbállt Chicagóba, de egy nap talán visszatér. Paolo
tudta, hogy Madden szemet vetett egy Duke Ellington nevű
feltörekvő zenekarvezetőre is, aki a Kentucky Clubban játszott. Ezt
csodálta annyira Maddenben. Mindig kereste az újat.
Vetett egy pillantást az órájára. Máris hajnali kettőre járt.
Kétellte, hogy Madden előkerül, mégis úgy döntött, marad még egy
ideig.
Gondolatban visszakanyarodott a Charlie-val és barátjával
folytatott társalgáshoz. Milyen különös, hogy a fickó ismerte Annát.
Élénken emlékezett azokra a borzalmas napokra, a nővére halála
után. Emlékezett tombolására, tehetetlen haragjára. Igazából ez
indította el az úton – ezen a rögös, veszélyes úton, a magas és sötét
hely felé, ahonnét nem akart visszazuhanni. Szerette Annát.
Igazából szerette az egész családját. Bár ne lettek volna született
balekok, gondolta. Megvonta a vállát. Nemsokára talán ő is
csatlakozik a vesztesek táborához.
Jelzett a pincérnek, hogy fizetne. Hiába várt volna tovább.
Ahogy kilépett az utcára, összegombolta nagykabátját. Hideg
lett, a hó is eleredt, máris centi vastagon borította az utcát. Óvatosan
körülnézett, de csak néhány feketét látott. A fehérektől kellett
óvakodnia. Szemébe húzta kalapját – részben, hogy elrejtse arcát,
de még inkább, mert a szél a képébe hordta a havat. Elindult.
Elővigyázatként három napja új helyre költözött, nem messze a
Nyolcadik sugárúttól, ahol senki sem ismerte. Elgyalogolt a
földalattiig, meggyőződött róla, hogy nem követik, és kerülő úton
hazaindult. Lefordult a Lenox sugárúton.
Pokoli hideg lett.

*
Októberben Salvatore egyszer sem látta Teresát. A lakásában nem
volt telefon, viszont a közelben állt egy fülke, és Teresa szülei már
beköttették a vonalat a házba. Tíz napot várt, mielőtt telefonált, és
kérte, hogy beszélhessen vele. Gondosan megfigyelte a lány
hanglejtését. Úgy tűnt, örül, hogy hall felőle.
 – A szüleim mondták, hogy újra köszönjem meg a képet.
Átadnád Angelónak?
– Persze.
– Most egy ideig nem jövök a városba.
– A szüleid miatt?
– Szerintük az unokatestvéremmel kell mennem, de ő most nem
ér rá.
– Nagyon úgy hangzott, mint egy kifogás. – Pedig én
szeretnélek látni – tette hozzá a lány.
– Majd még hívlak – ígérte neki.
Maradt még remény? Hosszas beszélgetést folytatott Luigi
bácsival a pénzügyeiről.
– Ha nincs is sok pénzed – tanácsolta Luigi bácsi —, legalább
fialtasd, amid van. Tedd részvényekbe a megtakarításodat, azzal
nem veszíthetsz. Az árfolyam folyton felfelé megy. Az egész ország
minden nappal csak egyre gazdagabb lesz. – Elvigyorodott. –
Engedd, hogy az ár elragadja a te kis papírhajódat is. – Logikus
lépésnek tűnt, de Salvatore még élénken emlékezett Signor Rossira
és apja elveszett befektetésére, ezért sem tudta rászánni magát.
Nemcsak a pénzét féltette.
– A családjának olyan férj kell, aki vállalkozik – árulta el
bácsikájának. – Még ha lenne is elég pénzem, mire vállalkoznék? –
Igaz, kemény fizikai munkát végzett, de könnyen bírt vele, és
szeretett a levegőn dolgozni, akár még rossz időben is. Szerette ezt a
szabadságot. Ledolgozta a magáét, elvégezte a munkát, kifizették,
azután tehette, amit akart. A hozzá hasonló képzett szakmunkásokat
mindenfelé tárt karokkal fogadták. Nem kellett aggódnia. Ha
viszont saját üzletbe fog, előre tudta, hogy másból se áll majd ki,
mint aggódásból. Ücsöröghet egy irodában vagy boltban ahelyett,
hogy dolgozna, mint egy igazi férfi, a szabad levegőn.
 Heteken át tépelődött, de végül arra jutott, ha ekkora árat is kell
fizetnie, Teresa megéri. Az már más lapra tartozik, hogy meg tud-e
felelni a családja elvárásainak.
Október végén Angelo beteg lett. Senki sem tudta, mi a baja.
Egyszerű megfázásnak indult, s bár a láza tíz nap után lement,
továbbra is elesett maradt, és gyötörte a köhögés. Nappal Luigi
bácsi vigyázott rá, esténként Salvatore. November végén Salvatore
az anyjáért küldetett, aki tüstént eldöntötte, hogy Angelónak ki kell
költöznie Long Islandre.
Néhány nappal később telefonált Teresának, hogy elmondja, mi
történt.
– Talán elmehetnék meglátogatni – vetette fel a lány –, ha úgy
gondolod, hogy társaságra van szüksége. Kerékpáron nincs messze.
– Egy pillanatra elhallgatott. – Ha te is ugyanakkor jönnél, még
láthatnánk is egymást.
Salvatore elmosolyodott. A lány tökéletes ürügyet talált rá,
hogy láthassa. Megígérte, hogy még karácsony előtt sort kerítenek
erre.

*
Egy fagyos decemberi estén két ír rendőr jelent meg nála.
Havazott előző éjjel, az utakat még akkor is hó borította. Luigi bácsi
elment az étterembe. Salvatore tudta, hogy semmi rosszat nem tett,
így nem ijedt meg, amikor személy szerint őt keresték. Azután
elmondták, miért kell velük mennie.
Egy harlemi hullaházba vitték. Az alagsorban nagy sivár terem
nyílt. Talán a kinti idő miatt érezte fagyosnak a levegőt, vagy
másként is hidegen tartották a helyet, ahol csak néhány egyszerű
fémasztal állt, lepedővel leborítva. A középsőhöz vezették, és
félrehajtották a leplet.
A szürke tetem szmokingban feküdt előtte. Az állát felkötötték,
arca mégis jóvágásúnak tűnt. Fehér ingét ugyanakkor jókora
megfeketedett vérfoltok mocskolták be.
– Öt golyó – jegyezte meg az egyik rendőr. – Azonnal meghalt.
– Kérdő pillantást vetett Salvatorére.
– Igen – bólintott Salvatore. – A testvérem, Paolo.

*
A család a városban gyűlt össze a temetésre. Szomszédok és barátok
is jöttek. A pap diszkréten úgy beszélt Paolóról, mint szerető
gyermekről és testvérről, aki ismeretlen gonosztevők áldozata lett
Harlemben. Mindenki tudta az igazat, csak senki sem mondta ki.
Karácsonykor a család ismét Long Islanden gyűlt össze.
Salvatore beszélt Teresával, és megemlítette a fivére halálát, de nem
vetette fel, hogy találkozzanak.
Angelo nagyon sápadtnak tűnt. Anyja a hidegben ki sem
engedte a házból, egész nap az ágyban feküdt, de mintha ez sem
szegte volna a kedvét.
– Az időm nagy részét azzal töltöm, hogy unatkozom – árulta el
Salvatorénak. Sikerült beszerezni mindenféle régi újságokat és
magazinokat, melyek halomban gyűltek az ágya mellett, miután
kiolvasta őket.
Luigi bácsi remek lehetőséget látott arra, hogy terjessze a
meggazdagodás igéjét, és hosszasan beszélt Angelónak arról, hogy
be kéne fektetnie a spórolt pénzét. Nagy meglepetésére Angelo így
felelt:
– Talán igazad van, és ezt kellene tennem. – Azután több mint
egy órán át figyelmesen hallgatta bácsikáját, miközben komolyan
bólogatott. – Nem sok befektetnivalóm van – jelezte, majd amikor
bácsikája rákérdezett, hogy mégis mennyi, csak ártatlanul
mosolygott. – Nem sok.
– Olyan vagy, mint én – kiáltott fel Luigi bácsi nevetve. – Sose
mondd el senkinek, mennyid van. Hadd találgassanak.
Ami Luigi bácsi gyakorlati segítségnyújtását illeti: Angelo
közölte, hogy a bácsikája kapcsolatba hozhatja egy megbízható
személlyel, aki részvényeket vásárol a számára, de a döntéseket ő
maga kívánja meghozni. Mindezt olyan csendes, mégis határozott
módon adta a tudtára, amivel egészen lenyűgözte Salvatorét. A
kisöccse végre kezdett felnőni.
Giuseppe és a felesége meggyőzte Angelót, hogy vállaljon el
egy kisebb megbízást. Egy szép táblát szerettek volna, rajta a
családi farm nevével. Noha nem szívesen dolgozott megrendelésre,
Angelo kötélnek állt, és karácsonyra megajándékozta őket a
táblával. Fogta a tőlük kapott deszkát, fehérre mázolta, majd kék
betűkkel felírta rá a Clearwater Farm nevet, alá pedig kis képet
festett a majorról, mely akár Noé bárkája, a kék tengeren úszott.
Olyan eredeti és emlékezetes képet alkotott, hogy nem győztek neki
hálálkodni. Amennyire Salvatore látta, Angelónak hízelgett a
figyelem, és örült, hogy értékelik az erőfeszítéseit.
Két nappal karácsony után azonban Angelo újra megbetegedett,
s abban a néhány napban, amit Salvatore még a családjával töltött,
nem is kelt fel az ágyból.

*
Január harmadik hetében, amikor Salvatore legközelebb
meglátogatta a szüleit, Teresa is átjött. O és az unokatestvére
kerékpáron érkeztek. A Iá-togatás nagy sikernek bizonyult. Teresa
illedelmesen és tisztelettudóan viselkedett.
– Látszik, hogy jó családból való – jelentette ki az anyja.
Salvatore elégedetten látta azt is, milyen kedvesen és gyengéden
bánik Angelóval. A lány csendesen ült Angelo ágya mellett, és
történeteket mesélt neki, amelyekkel megnevettette.
Angelo mintha jobban lett volna, a köhögése is sokat enyhült,
de még mindig nagyon sápadtnak tűnt, és szinte az egész napját a
négy fal között, egy nagy karosszékben töltötte. Azért nem
lustálkodott. Mellette az asztalon újságkivágásokat látott, jobbára a
pénzügyi rovatokból, néhol piros ceruzával bekarikázott számokkal.
A helyi pékség cégtábláját is megtervezte. Az apja intézte neki ezt a
megbízást. Nem sokat fizetett, de Angelo láthatóan örült, hogy
lekötheti magát valamivel. Amikor Teresa javasolt neki egy apró
változtatást, Angelo figyelmesen tanulmányozta a terveket, mielőtt
megrázta a fejét.
– Nem. Én így akarom.
Úgy tűnt, ezzel kicsit megbántotta Teresát, de a lány végül
elmosolyodott, és könnyed hangon megjegyezte:
– A betegnek mindig igaza van.
Angelo ezek után közölte, hogy készít két rajzot: egyet róla,
egyet pedig az unokahúgáról. Ezzel örömet okozott a két lánynak, s
míg a munka zajlott, Salvatore meglátogathatta Giuseppét. Ezután
Teresával sétálni indultak a partra és vissza, míg az unokahúg
Angelo mellett maradt. Séta közben Teresa elárulta, hogy
nemsokára újra a városba látogat.
Miután a lányok elmentek, látta, hogy Angelo elgondolkodva
méregeti.
– Gondolod, hogy valaha is megnősülök? – kérdezte Angelo.
– Hát persze – felelte Salvatore.
 – Meglátjuk. – Angelo láthatóan kétkedett ebben. – Neked
viszont el kéne venned Teresát, Salvatore – élénkült fel hirtelen. –
Amint tudod.
– Előbb meg kellene kérnem. Őt és a szüleit. – Azzal elnevette
magát. – Elvehetnéd az unokahúgát. – Meglepetésére Angelo
egészen komolynak tűnt. – Rendes család – tette hozzá csendesen.
Néhány perccel később anyja jegyezte meg:
– Ne hagyd elveszni Teresát, Toto. Nála jobbat nem találsz.
– Biztosan, mama. – Csak még most sem tudta, mivel tehetne a
lány családjának kedvére.

*
Két héttel később, egy pénteki napon, amikor hazaért a munkából,
magas, vékony férfiú várt rá. Ötvenes éveiben járhatott, fekete
kabátját egészen az álláig begombolta. Salvatore felé nyújtotta a
névjegyét.
– Ügyvéd vagyok – adott magyarázatot jelenlétére. – Néhai
fivére, Paolo Caruso képviseletében jöttem. Az irodám kezeli a
hagyatékát. Nem mehetnénk be? – Amint felértek az emeleti
lakásba, az ügyvéd feltette a kérdést: – Mennyire ismerte ön a fivére
ügyeit?
– Még azt sem tudtam, hol lakik – vallotta meg Salvatore egy
vállrándítás kíséretében.
– Sokat költözött – árulta el az ügyvéd. – Mellesleg nálunk van
a személyes holmija is. A hivatalos hagyatéki eljárás még hátravan,
de ön örökli minden ingóságát.
– Én? És a család többi része?
– A végrendeletében egyértelműen fogalmazott. Tudatom
önnel, amint lezárult a hagyatéki eljárás. Azután be kell fáradnia az
irodánkba, hogy elintézzük a formaságokat. – Egy pillanatra
elhallgatott. – A hagyaték több mint tízezer dollár.
– Tízezer dollár? Nekem?
Az ügyvéd halványan elmosolyodott.
– A végakaratában így nevezte önt: „Salvatore Caruso, a
fivérem és legjobb barátom.” Azt kívánta, hogy minden az öné
legyen.

*
Akkor vasárnap, a szülei házában Salvatore úgy döntött, nem szól.
Talán babonaságból, de amíg a kezében nem érezte a pénzt, nem
kísértette a sorsot azzal, hogy beszél róla.
Máris eldöntötte viszont, mihez kezd vele. Giuseppe már
önállóvá vált. A szüleiről gondoskodtak, s ha bármi egyéb kellett,
megadhatta nekik. Maria húga férjhez ment, nem szenvedett hiányt
semmiben, ahogy Luigi bácsinak is megvolt mindene – Isten tudta
csak, mennyit értek a befektetései. Egyedül Angelo maradt. A
pénzből gondoskodhatott az öccséről.
Még aznap bebizonyosodott, milyen helyesen döntött.
Teresa és az unokatestvére újra átjött. Míg az unokatestvér leült
Angelo mellé, Salvatore Teresával átsétált Giuseppéhez és a
családjához, hogy eltöltsön velük egy kis időt. Ahogy a családok
ügyeiről diskuráltak, előkerült Angelo. Salvatore észrevette, hogy
fivérének két kisgyermeke az említésére összenéz és felkiált:
„Angelo bácsi.” Azután nagyot nevetnek. Giuseppe felesége adott
magyarázatot.
– Angelo segít nekik a tanulásban. Közben mindenfélét
rajzolgat nekik.
– Az jó – bólintott Salvatore. – Legalább elfoglalja magát.
 – Angelo nagyon is hasznos tud lenni – jegyezte meg Giuseppe.
– Írnom kellett néhány üzleti levelet a farm dolgában, de ő
megoldotta helyettem. Jobban, mint én valaha képes lettem volna.
– Remélem, azért fizettek neki valamennyit ezért a sok
szolgálatért – vetette fel Salvatore, de Giuseppe csak a vállát
vonogatta.
– Ő a fivérem. Miért baj, ha a család hasznára van?
– Sosem kér semmit – tette hozzá a felesége.
Ez nem tetszett Salvatorénak. Számára nagyon úgy tűnt, hogy a
családja lelkifurdalás nélkül kihasználja Angelo engedékeny
természetét. Nem szólt, mégsem tudta kiverni fejéből a gondolatot,
hogy ha bármi történne vele és Luigi bácsival, Angelót csak addig
tartanák valamire, amíg hasznot hajt. Felötlött benne az is, hogy
próbára tehetné Teresát ebben a kérdésben. Úton vissza, a szülei
háza felé, meg is szólalt:
– Tudod, kicsit aggódom Angelo miatt. Mielőtt meghalt a
gyártűzben, a nővérem a lelkemre kötötte, hogy mindig vigyázzak
rá. Azt hiszem, jól is tette. – Egy pillanatra elhallgatott. – Akárhogy
alakul az életem, még ha egy nap megnősülök, és gyerekeim
lesznek, a házam akkor is nyitva áll majd Angelo előtt, ha nálam
szeretne élni. Szerinted ez őrültség? – A lány arcát fürkészte, ahogy
feltette neki a kérdést.
– Dehogy – felelt Teresa gyengéd mosollyal. – Hogy is
kedvelhetnélek ennyire, ha másként gondolkodnál? – Egy pillanatig
elgondolkodott. – Mások talán nem tartják sokra Angelót, de
tehetséges, és hatalmas szíve van.
– Ő is szeret téged – biztosította róla Salvatore, mielőtt
elnevette magát. – Azt mondja, ha valaha megnősül, olyan lányt
akar elvenni, mint te.
– Azt mondja? Micsoda bók. Akkor hát találnunk kell neki
valakit. – Játékos pillantást vetett rá. – Persze, nem lesz egyszerű.
Vagy azt hiszed, az ilyen lányok, mint én, a bokorban teremnek?
– Nem. Ilyen lány nincs még egy.
– Örülök, hogy így gondolod.
Salvatore úgy látta, jól alakul a beszélgetés, ezért hát eldöntötte,
hogy egy lépéssel tovább merészkedik.
– Talán – ment tovább óvatosan –, ha lenne hozzá pénzem,
belevágnék valamilyen üzletbe. Talán a városban, talán itt, a
családom közelében. Csak még nem tudom, mihez kezdjek.
A lány egy-két pillanatig nem felelt. Amikor végül megtette, az
a benyomás támadt Salvatoréban, hogy egy ideje már rágódik a
kérdésen.
– Ne tégy semmi olyat, amit nem akarsz, Salvatore. Nem tudlak
elképzelni, ahogy a négy fal között gubbasztasz. Gazdálkodhatnál,
vagy benne lehetnél a halászatban, mint a fivéreim, leginkább mégis
azt csináld, ami boldoggá tesz. Csak ezt kívánom neked.
Oly egyenesen és oly gyengéd féltéssel mondta ezt, hogy kis
híján akkor és ott beszámolt neki a szerencséjéről. Valamiért mégis
tartóztatta magát. Csak belekarolt és megcsókolta. A lány
viszonozta a csókot, mielőtt kacagva elhúzódott.
– Szerencséd, hogy a szüleim nem látták ezt – rótta meg, de így
is látta rajta, mennyire boldog.

*
Az ügyvéd február végén hívta. A beígértek szerint megkapta a
hagyatékot. Ugyanazon a napon valamivel több mint tízezer dollárt
helyezett letétbe a Mulberry és Grand Street sarkán álló Stabile
Bankban.
Vasárnap ki kellett volna menni Long Islandre, hogy újra
ellátogasson Teresa szüleinek otthonába, de a hideg meggátolta
ebben. Amikor telefonált Teresának, és elmondta, hogy nem tud
kimenni, a lány megkérdezte, nem lesz-e csalódott Angelo.
Bizonyára, felelte neki.
– Akarod, hogy meglátogassam? – kérdezte a lány. – Hogy ne
legyen olyan magányos? Tudom, hogy aggódsz miatta.
– Megtennéd?
– Érted? Hát persze. – Édesebb nem is lehetett volna a hangja.
– Akkor menj – felelte. – S amikor legközelebb jövök, mondok
neked egy nagy újságot.

*
A lánykérésre saját szüleinek kis házában, a nappaliban, március
harmadik vasárnapján került sor. Odakint szürkébe fordult a világ, a
kandallóban azonban pattogott a tűz, hogy puha fényeivel
visszatükrözze a lány arcának kedvességét.
Először arról beszélt neki, hogy van tízezer dollárja. Azután
elmondta, hogy boldogan élne a városban, odakint Long Islanden,
vagy bárhol másutt a világon, mert csak egyetlen dolog van, ami
igazán boldoggá tenné. Elmondta neki, hogy szereti őt, és
megkérdezte, hozzájönne-e feleségül.
A lány igencsak meglepte a reakciójával. Nem válaszolt
azonnal, csak lesütötte a szemét, mint aki alaposan mérlegeli az
ajánlatot.
– Kaphatnék egy kis időt? – bökte ki végül.
– Időt? Hát persze. – Összeráncolta a homlokát. – Valami baj
van?
– Nincs. – Mégis habozni látszott, mint akit zavar valami.
– Talán nem is kedvelsz…
 – Salvatore, te vagy a legjobb ember, akit ismerek. Óriási
megtiszteltetés, hogy engem választottál. Nem is mondtam nemet.
– Akkor a szüleid miatt van? Ha kell, beszélek az apáddal…
– Ne. – A lány elmosolyodott. – Még ne. Adj egy kis időt,
Salvatore, és megkapod a választ.
Többet nem is mondott. Salvatore némiképp összezavartan tért
vissza New Yorkba.

*
Egy hét is eltelt, mire újra beszélt vele. Amikor felhívta a házat, ő
maga vette fel a telefont. Nagyon barátságosnak tűnt, ám amikor
megemlítette, hogy vasárnap talán kimegy Long Islandre, tudatta,
hogy a szülei aznap nem engedik el otthonról, így le kellett
mondania az útról.
A rá következő csütörtökön Luigi bácsi állított be izgatottan. Az
étteremben Long Islandről keresték telefonon. A Carusók
látogatókat kaptak.
– Teresát és a szüleit – árulta el Salvatorénak. – A lány odavitte
őket, hogy Angelo lerajzolhassa az apját. Még fizettek is érte. Az
apja és az anyja elbeszélgettek a szüleiddel, s úgy látszik, jól
kijönnek egymással. Barátokként váltak el.
Amint ezt hallotta, Salvatore nem győzte csodálni a lányt, akit
szeretett. Nyilvánvalóan jól sejtette: mégiscsak kifogások merültek
fel a családját illetően, melyeket a lány a lehető legegyszerűbben
oldott fel: elvitte hozzájuk a szüleit, hadd szeressék meg maguktól a
Carusókat. Ezzel pedig kikövezte az utat a házasságuk előtt.
Alig várta, mi lesz a következő lépése.
 *
Áprilisra, ahogy az idő felmelegedett, Angelo is kezdte visszanyerni
az erejét. A második hét végére visszatért a városba, és bejelentette,
hogy készen áll dolgozni. Valóban jól festett.
Az építkezés, ahol Salvatore dolgozott, az Ötödik sugárút és a
Negyven-ötödik sarkán zajlott. Mr. French, az ingatlanfejlesztő úgy
döntött, hogy az épület a saját nevét fogja viselni, méghozzá jó
okkal. Az épület a valaha emelt egyik legszebb felhőkarcolónak
ígérkezett.
Annak érdekében, hogy New York ne váljék sötét kanyonok
roppant hálójává, a város törvényileg szabályozta, hogy a
felhőkarcolók semmilyen magasságban nem lóghattak az építési
telek határain túlra, sőt adott magasságokban lépcsőket kellett
betervezni, hogy a fény beáradhasson az utcákra. Ez a szabályozás
olykor felfordított távcsövekre emlékeztető épületeket
eredményezett, az építészek azonban hamar felismerték a
lehetőséget, hogy elegáns lépcsők, párkányok és lekerekítések révén
szövevényes mintákat hozzanak létre. A French Building közel állt
a befejezéshez, hogy az Istár-kapu által ihletett faragott bronz
bejáratával és függőkertszerű teraszaival megidézze az ősi Babilont.
A gazdag art deco előtéren át mintha egy templomba lépett volna a
látogató, Salvatorét mégis a meleg narancsszínű téglákkal kirakott
homlokzat nyűgözte le leginkább, a széleken használt mélyvörös és
fekete kerettel együtt. Egész New Yorkban nem akadt még egy
ilyen falazat.
Az elkövetkező két hétben a testvérek együtt dolgoztak a
fenséges épületen, aminek Angelo láthatóan örült. Azután Teresa
eljött a városba.
Azért tette, hogy választ adjon a kérdésére? Nem tudta. Szokás
szerint az unokahúgával érkezett, és azt javasolta, mind a négyen
menjenek el a moziba. A film után megkérdezte, bent van-e Luigi
bácsi az étteremben, mert már egy ideje nem látta. Biztosan, felelte
Salvatore.
Elmentek hát az étterembe, ahol Salvatore meghívta őket
ebédelni, Luigi bácsi pedig kiszolgálta őket. Jól érezték magukat.
Salvatore elsütött néhány régi viccet, amiken mindenki nevetett:
Luigi bácsi, aki odaadóan követte a híreket, beszámolt a hősies
repülőkről.
– Most már bármikor megnyerhetik a fődíjat – tette hozzá.
Mr. Orteig, a Lafayette Hotel francia származású tulajdonosa
évekkel korábban 25 000 dollárt ajánlott fel annak, aki először repül
egy huzam-ban New Yorkból Párizsba. Nemrégiben két merész
amerikai is belehalt a kísérletbe, miután Langley-ből útnak indultak,
Luigi bácsi azonban úgy értesült, hogy két francia pilóta nemsokára
felveszi a kesztyűt, és Párizsból teszi meg az idevezető utat.
– Most, hogy van pénzed – fordult Angelo mosolyogva
Salvatoréhoz –, itt az esély, hogy még többet keress!
– Nekem a felhőkarcoló teteje is épp elég magasan van –
felelte.
Az étkezés vége felé Teresa megkérdezte Luigi bácsit, váltana-e
vele néhány szót bizalmasan. Többet nem mondott. Ezután a páros
átült egy másik asztalhoz, ahol csaknem negyedórán át
beszélgetésbe merült. Végül a lány felállt, és arcon csókolta Luigi
bácsit.
– Örülök, hogy beszéltem a bácsikáddal – jegyezte meg, ahogy
visszaült. – Nagyon bölcs ember.
Étkezés után Teresának haza kellett mennie. Luigi bácsi
megkérte Angelót, hogy intézzen el neki valamit, így Salvatore
kísérte ki a két lányt az állomásra. Amikor búcsúzóul megcsókolta
Teresát, kérdő pillantást vetett rá, de a lány csak kedvesen
mosolygott.
– Nemsokára megint jövök – ígérte.

*
Szerdán este Luigi bácsinak nem kellett dolgoznia, ezért
megbeszélték, hogy elmennek vacsorázni. A szép időben Salvatore
élvezte, hogy odafent dolgozhat a tisztán kéklő égbolt alatt. Az
épület csúcsán, a lapos tetőn színpompás panelekkel fedték a nagy
víztartályt körülölelő falakat. A nagy mozaikkövek aznap reggel
érkeztek, és a művezető előzékenyen megmutatta a terveket a két
fivérnek. Két panel Merkúr istent ábrázolta, a legnagyobb hatást
mégis egy roppant zöld téglalap keltette, közepén a vörösen kelő
nappal, annak két oldalán aranyszárnyú griffmadarakkal. Angelo
egészen a hatása alá került.
Amikor hazatértek, mégis fáradtságra panaszkodott. Salvatore
aggódó pillantást vetett rá, fivére azonban megnyugtatta, hogy nincs
semmi baj.
– Menjünk – javasolta Luigi bácsi. – Hadd pihenjen. Nem
maradunk soká.
Találtak egy kis éttermet Greenwich Village-ben, ahol remek
steaket lehetett kapni, mégsem volt nagy a zsúfoltság. Mindketten
hátszínt rendeltek, amihez Luigi bácsi választott vörösbort. Míg
ettek, Luigi bácsi megosztotta vele a repülőkkel kapcsolatos
legfrissebb híreket.
– A franciák vasárnap felszálltak Párizsból. Még látták, ahogy
Írország felől kirepültek az Atlanti-óceán fölé, de azóta semmit se
tudni róluk.
– Akkor nyilván belezuhantak az óceánba.
 – Micsoda bátor fickók. – Luigi bácsi elgondolkodva méregette
Salvatorét. – Te bátor vagy, Salvatore?
– Nem tudom – felelt Salvatore.
– Hát, az ilyesmi nem is derül ki, csak ha próbára tesznek.
Karamell flant rendeltek. Miután kihozták, Luigi bácsi újra
méregetni kezdte Salvatorét.
– Mondd csak, Salvatore, szereted Teresát?
– Igen – bólintott Salvatore.
– Úgy gondolod, hogy ő is szeret téged?
– Nem tudom biztosan. Azt hiszem.
– Nos, a válasz igen. Szeret, Salvatore. Nekem elmondta.
– Az jó.
– Igen, de van rossz hír is. Lehet, hogy mégsem mehet hozzád
feleségül. Ezért akart beszélni velem. Meg van rémülve, és nem
tudja, mit csináljon.
– A szülei miatt?
– Nem.
– Akkor beteg? Majd gondoskodom róla…
– Nem. Most kell bátornak lenned, Salvatore. Szerelmes lett. –
Luigi bácsi egy pillanatra elhallgatott. – Ez számára is nagyon
nehéz. Nem kereste ezt a szerelmet, őt is teljes meglepetésként érte.
Küzdött ellene, de most már úgy gondolja, hogy tiszta
lelkiismerettel nem mehet hozzád. – Az idős férfi felsóhajtott. –
Nagyon rendes lány, Salvatore, nem akar fájdalmat okozni neked.
Nagyra tartom ezért.
Salvatore egy ideig nem szólt.
– Ez mindent megmagyaráz – sóhajtott fel végül. Meredten
nézett maga elé. – No, és ki a szerencsés fickó? – kérdezte végül.
– A fivéred, Angelo.
 *

Salvatorét megdöbbentette, milyen gyorsan történt minden. Először,

néhány órára, teljesen lebénult, azután feléledt benne a düh. Nem
csak mert fájdalmat okoztak neki. Nem csak mert a lány, akit
szeretett, az öccsét választotta helyette. Azért is, mert tulajdon
testvére – a bácsikája hallgatólagos beleegyezésével – bolondot
csinált belőle.
Nem telt sok időbe, hogy kipattanjon az igazság többi része.
Luigi bácsi beszámolt Angelónak Teresa érzéseiről, míg Salvatore
kikísérte őt az állomásra. Angelo három teljes napig dolgozott
mellette úgy, hogy egy szót se szólt. Okkal érezte, hogy elárulták.
– Meg kell értened – nyugtatgatta Luigi bácsi. – Teresa nekem
megvallotta az érzéseit, de Angelónak nem. Nekem kellett
beszélnem vele, hogy kiderítsem, vajon viszonozza-e őket. Mint
kiderült, igen. Angelo szereti őt, teljes szívéből, mégis úgy érezte,
hogy hozzád tartozik. Halálra rémült. Teljesen elveszett. Nem tudta,
mit tegyen. Én is azt kértem, hogy ne szóljon neked, amíg nem
beszéltünk.
Salvatore végighallgatta a magyarázkodást, de ez semmin sem
változtatott. Angelo elorozta a menyasszonyát, és hazudott neki.
Napokig látni se bírta a testvérét. A munkahelyen is másik brigádba
kérte magát, hogy messzire elkerülje. Otthon a lehető legkevesebb
időt töltötték együtt; ha mégis kettesben maradtak, egy szót sem
szólt Angelóhoz. Néhány nap múltán Angelo megkérdezte:
– Akarod, hogy elmenjek?
Salvatore csak megvonta a vállát.
– Minek? Nemsokára úgyis elmész.
A következő hétvégén Angelo eltűnt. Nem lehetett kétséges,
hogy Long Islandre ment. Salvatore a városban maradt. Amikor
Angelo visszatért, semmit sem szólt, de Luigi bácsi másnap átadta
Teresa levelét, amit nyilván ő hozott el. A levél tele volt gyengéd
megnyilvánulásokkal – a lány remélte, hogy megbocsát neki,
megérti, s mindezek ellenére barátok maradnak. Kis híján
összetépte, de végül csak utálkozva eltette a fiókba.
– Talán elmegyek Kaliforniába – vetette fel Luigi bácsinak, aki
szomorúan csóválta a fejét.
– Én meg egyedül maradok.
Bácsikája még valamit elmondott neki, hátha a vigaszára
szolgál.
– Tudod, Salvatore, rajtam és az érintetteken kívül senki sem
tudja, hogy te udvaroltál Teresának. Soha semmi nem hangzott el.
Semmi sem történt. Mindenki csak annyit tud, hogy Teresa
összebarátkozott két fivérrel, és hozzámegy az egyikükhöz. Nem
leszel bruttó, figura.
Akkoriban ez sovány vigasznak tűnt, ám ahogy teltek a hetek,
legalább ezt elmondhatta.
Az is megdöbbentette, milyen gyorsan elfogadta Teresa
családja Angelót. Eldőlt, hogy nyomban kiköltözik Long Islandre,
ahol alapítanak neki egy kis szobafestő vállalkozást; emellett
cégtáblákat tervezett a helyi üzleteknek, és más dekorációs
munkákat is elvállalt. Egy dolog biztosnak tűnt: a család helyi
kapcsolataival nem szenvedett hiányt megbízásokban.
– Azt hittem, nem szeret megbízásra dolgozni – jegyezte meg
Luigi bácsinak.
– Csakhogy most házasodni készül – felelt a bácsikája. – Azt
mondta, amikor betegen feküdt, kezdte felismerni, hogy nem élhet
örökké a kőművességből. Amellett, jobban élvezi az efféle
munkákat, mint hitte volna. – Luigi bácsi lelkesen gesztikulált a
kezével. – Az embernek alkalmazkodnia kell. Vállalnia a
felelősséget.
A legjobban mégis az képesztette el Salvatorét, ahogyan Angelo
átvette az irányítást az arája felett. Még csak két hete lakhatott Long
Islanden, amikor visszatért a szállásukra, hogy elvigye néhány
holmiját. Ez alkalommal Salvatore rábírta magát, hogy szóba álljon
vele, ám amikor megjegyezte, hogy Teresa nem is olyan rég még a
városban akart élni, Angelo csak mosolygott, és a fejét rázta.
– Nem – felelt nyugodt hangon –, ezzel csak áltatja magát. Nem
engedem, hogy elhagyja Long Islandet.
Salvatore alig hitte el, hogy ilyet hall az öccse szájából.
Még több időbe telt, de fokozatosan kezdte felismerni – még ha
nehezére esett is, még ha meg is alázták –, hogy Teresának, a
szüleinek és Luigi bácsinak van igaza.
A fivére az, aki tehetséges. A fivére az, aki szívesebben
dolgozik a fejével, mint a két kezével. A fivére, Angelo az, aki
elücsörög egy irodában, leveleket írogat, és lekönyveli a számlákat,
míg ő, Salvatore, a szabad levegőn érzi jól magát. Még a tízezer
dollárjával sem belőle, hanem Angelóból lesz üzletember. A sors
igazságtalan, de kár harcolni ellene.

*
Az esküvőt június második vasárnapján, Long Islanden rendezték.
Salvatore érthető módon nem akart a vőlegény tanúja lenni, ezért
Luigi bácsi diszkréten úgy intézte, hogy Giuseppe vállalja át a
szerepet. Az alkalom meglepően nagyra sikeredett. A Carusók is
meghívták néhány városi barátjukat, Teresa családja azonban a fél
környéket, ami látványosan bizonyította, mennyire oszlopos tagjai a
közösségnek.
A szertartás okozott némi fájdalmat Salvatorénak. Amikor
meglátta Teresát, milyen gyönyörű, a szíve kihagyott egy ütemet.
Ahogy elnézte őt, hirtelen belémart a szerelem minden gyötrelme,
miközben csak arra tudott gondolni: hogy történhetett ez?
Amikor a kisöccsét meglátta, egy pillanatra rá sem ismert.
Angelo rövidre vágatta a haját, miközben bajuszt növesztett.
Vékony arca többé nem törékenynek, hanem férfiasnak és
megkapóan jóvágásúnak tűnt. Ahogy elindult Salvatore
köszöntésére, mintha egy táncos kecsességével és
magabiztosságával mozgott volna.
Újult erővel, a maga kéretlen igazságával tudatosult benne,
milyen jól döntött Teresa és a családja. Kiválasztották azt, aki
csakugyan különleges volt, aki rendelkezett a képességgel, hogy
nagyra nőjön, és a maguk szerény módján segítették abban, hogy
sikeres legyen. Féltékenységet érzett, mégis felismerte az igazukat.
– Annyira büszke vagyok rád – súgta Angelo fülébe, amikor
összeölelkeztek. Komolyan is gondolta.
A szertartás után mind elgyalogoltak Teresa szüleinek házához.
Ahogy olasz esküvőkön szokás, a vőlegény tanúja a kapuban várta
őket egy nagy tálca itallal, hogy koccinthassanak a menyasszony és
a vőlegény egészségére. Ezután elhaladtak az asztal mellett, ahol a
két örömanya ült, közvetlenül a segítőik előtt, akik feljegyeztek
minden ajándékot.
A család természetesen előre megajándékozta a párt. Teresa
kiterjedt famíliája elhalmozta a párt ajándékokkal, s bár Angelo
családja nem tarthatta vele a lépést, Luigi bácsi szép porcelán
étkészlete megmentette a becsületét – akárcsak a nagyméretű
dedikált fénykép, melyet a nagy Caruso személyesen küldött.
Ezeket kiállították, hogy mindenki megcsodálhassa. Salvatore sokat
törte a fejét, milyen ajándék lenne a legmegfelelőbb, míg végül
gyönyörű kristályvázája ott állt Luigi bácsi porcelánjai mellett.
 A menyasszonytáncnál az ara selyem tarsolyt viselt, amit a
vendégek kitömhettek pénzzel, az asztal azonban külön lapra
tartozott. Itt azok a vendégek, akik tartoztak ennyivel a családnak,
közszemlére tették ajándékaikat, a segítők pedig pontosan
lejegyezték mindennek az értékét. Jaj volt annak, aki csalódást
okozott. Mindenki megtudta róla, hogy garasoskodó – igazi brutta
figura.
Minthogy a szűk családhoz tartozott, nem várták tőle, hogy
megálljon az asztalnál. Amikor odaért, mégis bemondta a
segítőknek a nevét.
– Szeretnék még egy ajándékot adni a korábbin felül – szólt
csendesen.
– Ez a testvéremé, Angelóé, akit szeretek, az esküvője
tiszteletére. – Azzal előhalászott zsebéből egy papirost, és letette a
segítők elő, akik egyszerre kaptak levegő után. Egy csekk feküdt
előttük, ami ötezer dollárról szólt.

*
1927 júniusának második hétfőjén nagy esemény történt New York
Cityben. Május első felében átfogó keresés indult a két bátor francia
pilóta után, akik azután tűntek el gépükkel, hogy nekivágtak az
Atlanti-óceán légterének. Senki sem látta őket többé, bár a
szóbeszéd, hogy motorzúgást hallottak Új-Fundland és Maine felett,
ébren tartotta a reményt. A franciák végül mégsem kerültek elő.
Bármi is lett velük, New Yorkot bizonyosan nem érték el.
Május 20-án azonban egy ifjú amerikai, akiről még csak
kevesen hallottak, sikeresen felszállt a Long Island-i Roosevelt
Fieldről együléses, egymotoros gépével, mely a St. Louis Szelleme
nevet kapta. A rá következő nap éjjelén, miután átrepült esőn,
szélen és ködön, olykor a felhők felett szárnyalt, máskor alig
méternyire az Atlanti-óceán hullámai felett, a fiatalember
megérkezett a párizsi Le Bourget repülőtérre, ahol a kései időpont
dacára 150 000-en gyűltek össze a köszöntésére. Az ifjú Charles
Lindbergh abban a pillanatban a világ legnagyobb szenzációja lett.
Noha két honfitársukat is elveszítették abban a hónapban, a franciák
a szívükbe zárták a fiatal amerikait. Olyannyira, hogy a
külügyminisztérium minden protokollra fittyet hányva felhúzta a
csillagsávos lobogót Quai d’Orsay-i épületére, a francia elnök pedig
becsületrenddel tüntette ki a hőst.
Most pedig Lindbergh hazatért Amerikába, márpedig egy ilyen
alkalmat a New York-i Walker polgármester semmi pénzért nem
hagyott volna ki. Június 13-án, hétfőn Charles A. Lindberghet
hamisítatlan konfettieső fogadta.
Salvatore és Luigi bácsi együtt nézte, amint a díszmenet
végighaladt az Ötödik sugárúton. Ahogy a papírszalagok és
konfettik a nyakukba szakadtak, a tömeg pedig hangorkánban tört
ki, Luigi bácsin teljesen erőt vett az izgatottság.
– Tudod, mikor tartották az első konfettis felvonulást? – ordított
Salvatore fülébe.
– Nem – felelte Salvatore –, de most majd megtudom.
– 1886-ban, a Szabadság-szobor felavatásakor. Érted? Az a
szobor ajándék volt Franciaországtól. Lindbergh is Franciaországba
repült, ezért ugyanabban a tisztességben részesítjük.
– Már értem. Vive la Francé!
– Esattamente.
Ahogy az ünnepség után hazaindultak, Salvatore szeretettel
nézte nagybátyját. Luigi bácsi immár a hatvanas éveiben járt, mégis
ugyanazzal a kíváncsisággal és lelkesedéssel fordult a világ felé,
mint a harmincas éveiben. Élj örökké, gondolta. Iszonyú magányos
lennék nélküled.
– Remek dolog, amit Angelóért tettél – jegyezte meg Luigi
bácsi. – Nem hiszem, hogy én képes lettem volna rá.
– Az már biztos. – Igazság szerint, nem is esett olyan nehezére.
Az biztos, hogy az ázsiója nagyot nőtt a család szemében.
Mindenkit sikerült lenyűgöznie, aki csak megjelent az esküvőn.
Abban sem kételkedett, hogy Paolo azt szerette volna, ha megosztja
a pénzt Angelóval. Volt még valami, ami eszébe ötlött.
– Anna is ezt akarta volna – mondta ki.
S bizonyos szempontból végül ez a nemes gesztus tette
szabaddá.
 1929

Szeptember közepe táján Luigi bácsi elment a brókeréhez.

Általában élvezte ezeket a látogatásokat. Húsz évvel korábban
kihallgatott a munkahelyén valakit, amint a cégről beszélt. Mindig
igyekezett figyelni, ha Wall Street-i üzletemberek jártak az
étteremben, s miután olyan hely hírében álltak, ahol elsőrendű olasz
házi koszt kapható, ilyesmi elő is fordult. Sok mindenről értesült ily
módon. A kérdéses brókerház, mint hallotta, nagyban kereskedett és
a legfontosabb pénzemberek támogatását élvezte, ugyanakkor kis
betéteket is kezelt, és minden ügyfelével egyformán előzékenyen
bánt.
Szeretett belépni tetszetős kapuján, látni az asztaloknál
serénykedő sok titkárt, ücsörögni a nagy bőrfotelben, miközben
évente egyszer egy rangidős irodista tájékoztatta a pénzügyei
alakulásáról.
– Azon tűnődöm – mondta most Luigi bácsi –, hogy eladom az
összes részvényem.
– Miért tenne ilyet? – Az aprócska titkár, akit mintha
skatulyából húztak volna elő, a negyvenes éveiben járt.
– A piac lefelé tart.
– Némiképp csökkent a nyereség, de ez nem meglepő.
– Semmi sem tart örökké – mutatott rá Luigi bácsi. – Nézze
csak az ingatlanpiacot.
Igaz, ami igaz: 1925 óta, noha virágzott a tőzsde, az amerikai
ingatlanok értéke egészében véve kitartóan csökkent. Az irodista
mégis csak a vállát vonogatta.
 – Az ingatlan egy dolog, a piac megint más. A helyzet az, hogy
az elmúlt hat esztendőben a részvények értéke az ötszörösére nőtt. E
hónap harmadikán a Dow háromszáz-nyolcvanegyen állt. Nyilván
tudja, hogy ezzel történelmi csúcsot ért el.
– Részben épp ez aggaszt – kockáztatta meg Luigi bácsi. –
Átlagban a részvények harminckétszer annyit érnek, mint amennyit
hoznak.
A titkár diszkrét mosollyal tudatta, mennyire lenyűgözi, hogy a
kis olasz tud minderről.
– Abban egyetértünk, hogy a jövőben nem várhatók ilyen nagy
hozamok, de nem látjuk semmi okát, miért esne a piac. Úgy véljük,
elértünk egy tartósan magas árfolyamot. Arról pedig kezeskedem,
hogy a befektetések üteme nem fog lassulni.
Luigi bácsi elgondolkodva bólogatott. Az alkusz igazat
mondott. Az emberek tovább tömték a piacot a pénzükkel, de hát
erre ösztönözték őket. Egy évvel korábban a takarosan öltözött
titkár előzékenyen tájékoztatta: „Ön sok éve az ügyfelünk, a
befektetései is elegendő biztosítékot nyújtanak, ezért örömmel
felajánlhatok önnek olyan hitellehetőségeket, melyek révén tovább
gyarapíthatja a portfolióját.” Luigi nem élt az ajánlattal, viszont
eltűnődött azon, hogy a részvénypiacon forgó tőke hány százaléka
származhat kölcsönökből. Minél nagyobb lett ugyanis a kölcsönök
aránya, annál valószínűbben kipukkadt ez a buborék.
– Azt tanácsolja tehát, hogy tartsam meg a részvényeimet? –
kérdezte a brókertől rövid gondolkodás után.
– A közeljövőben újabb emelkedésre számítunk. Nem
szeretném, ha kimaradna belőle. – A titkár elmosolyodott. –
Biztosíthatom róla, hogy én is felvásárolom, amit tudok.

*
Rose Master akkor éjjel nagy döntést hozott. Nem ment
egykönnyen, de már jó ideje ezen gondolkodott. Előfordulhat, hogy
nagyobb mértékben befolyásolta a család jövőbeli boldogságát és
helyzetét, mint azt bárki is gondolta volna, de lehetett a maga
módján bármily eszes a férje és a fia, úgy vélte, az előrelátás
képessége egyedül neki adatott meg.
A newporti nyaralóról volt szó.
Aznap este Charlie jött vacsorára, miután a nyáron oly nagy
szívfájdalmat okozott neki. Egész idő alatt mindössze egyszer jött
Newportba, nyilván akkor is az apja rángatta le azzal, hogy
„legalább egyszer gyere, hadd örüljön anyád”. Amikor végül beadta
a derekát, persze mindenkit levett a lábáról, de ez mit sem
változtatott az ő érzésein.
Egyre komolyabban aggódott a fiáért. Lassan harminc lett, de
még mindig Greenwich Village-ben, a Downing Streeten élt – bár
hogy miért akart bárki is errefelé lakni, el nem tudta képzelni.
Továbbra is eljátszotta, hogy az apjának dolgozik, és legutóbb
éppen egy színművet írt. Nem tudta, miféle nőkkel tart fenn
kapcsolatot, de nem is akarta tudni. A pocakjából ítélve sem ilyen,
sem másmilyen módon nem mozgott eleget, viszont annál többet
ivott. Elérkezettnek látta az időt, hogy a fia végre összeszedje
magát, és megházasodjon. Végtére is, mi értelme, hogy a szívét
kiteszi a családjáért, ha nem marad senki, aki továbbvihetné a
nevet?
Mindent egybevetve, aggódott, és szükségét érezte, hogy
kimondja, ami a szívét nyomja. William mindazonáltal
figyelmeztette:
– Tudom, hogy bánt téged, de ne vitázz vele. Még elmarod
tőlünk.
 Így amikor Charlie aznap este eljött vacsorára, felvetette, hogy
törődhetne kicsit az egészségével, de semmi több.
Mindenféle dolgokról beszélgettek. Charlie anekdotákat mesélt
színpadi szerző barátairól, Rose pedig úgy tett, mint aki remekül
szórakozik. Elmondta, hogy talán átalakítja a newporti házat, mire
Charlie tett úgy, mintha ez érdekelné. Közösen megvitatták a
részvénypiacot. Rose tudta, hogy egyesek szerint túlértékelt, amiről
eszébe jutott az a szörnyű ijedelem 1907-ben, a férje azonban
cseppet sem aggódott: A feltételek most egészen mások,
biztosította.
– Mellesleg – jegyezte meg Charlie az apjának –, tudod, hogy
új vetélytársunk akadt a szakmában, épp szemben az irodánkkal? –
Elvigyorodott, – Ki nem találod, ki az. A cipőpucoló.
– A cipőpucoló? – kiáltott fel anyja.
– Istenre esküszöm. A cipőmet tisztogatta, közben meg
befektetési tippeket adott. Saját portfoliója van. Amúgy jó hírt
mondott: szerinte a piac felfelé ível.
– Nálunk van a számlája? – tudakolta apja mosolyogva.
– Nem hinném.
– Akkor hozd csak be. Keress egy kis jutalékot, fiam.
– Ugye, ezt nem mondod komolyan? – fakadt ki Rose.
William csak megvonta a vállát.
– Mindenki a piacról él, Rose.
– Van még egy újságom – folytatta Charlie. – Edmund Keller új
könyvet adott ki. Róma dicső napjainak történetét, a nagyközönség
ízléséhez szabva. Reméli, hogy kelendő lesz. – Keller azóta
dolgozott a művön, mióta visszatért Oxfordból, ahol három boldog
évet töltött.
– Remek – bólintott William. – Én biztosan veszek egy-két
példányt.
 – Nem rendezhetnénk neki egy fogadást? – vetette fel Charlie. –
Tudod, mennyire közel állok hozzá…
Rose nyomban felismerte a lehetőséget.
– Csak ha megígéred, hogy többet mozogsz és lefogysz. S
tudod: ígéret szép szó…
– Rendben, rendben. Áll az alku.
Miután Charlie elment, William megcsókolta a feleségét.
– Ez kedves volt tőled – ismerte el. – És cseles – tette hozzá. –
Charlie tényleg hálás érte.
– Akkor jó – bólintott Rose.
Eljött a pillanat. Minden, ami elhangzott a vacsoránál, csak
megerősítette eltökéltségét.
– William, drágám – vágott bele óvatosan. – Szeretnék kérni
tőled valamit.
– Bármit.
– Elvégeztetnék egy kis munkát a newporti nyaralón. Azt
akarom, hogy különleges legyen.
– Már meg is van a lakberendeződ?
– Ami azt illeti, szívem, itt építészre lesz szükség. Meg egy kis
pénzre. Kaphatnék egy kis pénzt?
– Miért is ne kaphatnál? Mennyire lenne szükséged?
– Félmillió dollárra.

*
Október elején, miután csaknem egy hónapon át botladozott, a
részvény-árfolyam ismét felfelé indult. Nem kell sok, mondta
mindenki, és újabb csúcsot dönt. Október 17-én, csütörtökön, Mrs.
Master partit adott annak tiszteletére, hogy megjelent Edmund
Keller Dicső Róma című regénye. Az a hír járta, hogy a könyv
remekül sikerült.
Rose minden követ megmozgatott, és minden érintettet
meghívott, aki csak partikat adott, könyvesboltot üzemeltetett, vagy
a New York-i Közkönyvtárat támogatta (az öreg Elihu Pusey sajnos
már elhalálozott), nem is beszélve a Charlie által összetrombitált
újságírókról, szerkesztőkről és irodalmi ügynökökről. A társasági,
üzleti és irodalmi világ krémje jött össze. Még Nicholas Murray
Butler is megjelent, elvégre egy ilyen esemény hasznos lehet az
egyetem számára is. Kellert egy asztalhoz ültették, hogy dedikálja
könyvének példányait. Kétszázat helyben letudott, Rose pedig
további ötvenet vásárolt barátainak, hogy mindenfelé elvigyék a jó
hírét.
Edmund Keller szólni is alig tudott ennyi figyelmesség láttán.
Azután mégis – az est fénypontja éppen az általa tartott
köszönőbeszéd lett. Egyetemi előadóként eltöltött évei élvezetes és
pallérozott szónokká tették. Megnevettette, és hangos
tetszésnyilvánításokra ragadtatta őket, Rose-t leginkább mégis az
indította meg, ahogyan a Master családról beszélt:
– Ez az este különleges öröm és kitüntetés számomra. Több
mint hatvan esztendővel ezelőtt apám, Theodore Keller, a neves
fényképész, aki a jó szerencséjének köszönhetően felhívta magára a
város egyik legpatinásabb családjának megtisztelő figyelmét, Mr. és
Mrs. Master mecénási támogatásának hála elindulhatott sikeres, s
talán nem szerénytelenség úgy fogalmazni, kivételes pályáján. Ezért
örvendeztetett meg néhány évvel ezelőtt a lehetőség, hogy a
Columbia Egyetemen a dédunokájukat, Charles Mastert taníthattam,
akit ma már bízvást nevezek a barátomnak. Ha most láthatna minket
– ahogy hitem szerint láthat is –, tudom, apám is örömmel venné,
hogy fia megörökölte legbecsesebb kincsét: a Master család
kedvességét és támogatását.
 Hatvanévnyi támogatás, a város egyik legpatinásabb családja.
Régi gazdagság. Rose sugárzó mosollyal nézte. Az est messze
fényesebben alakult, mint számított rá.

*
Nem gyakran esett meg, hogy Luigi bácsi templomba ment, ám
ezen a vasárnapon megtette, s hogy ne legyen egyedül, Salvatore is
vele tartott.
Az elmúlt két hét megviselte Luigi bácsit. Ahogyan az irodista
a brókerházban megjósolta, a piac megerősödött, lassan újra
kapaszkodni kezdett a szeptember eleji csúcs felé, Luigi bácsit ez
mégsem nyugtatta meg. A megtakarításai valóban figyelemre
méltóan gyarapodtak. Még nem akarta abbahagyni a munkát, de ha
megteszi, ennyiből már kényelmesen megélhetett volna. Sosem
említetté, de máris úgy rendelkezett, hogy halála után Salvatore
örökölje a pénzét. Ez tűnt helyesnek. Ezért aztán a maga
szempontjából és az unokaöccse érdekében is kötelességének
tartotta, hogy őrködjék a megtakarításai biztonsága felett.
Többször is kis híján eladott mindent, ám minden alkalommal
ott visszhangzott fejében a titkár hangja: „Nem szeretném, ha
kimaradna belőle.”
Senki sem szeret ostobának tűnni. Senki sem szeret kimaradni a
jóból.
Végül abban a reményben, hogy a templomi látogatás nyomán
megszállja az ihlet, de legalábbis kitisztul a feje, adott egy esélyt a
vallásnak.
A Krisztus Színeváltozása-templomba sokan elmentek aznap
reggel, a pap mégsem mulasztotta el kiszúrni Luigit, akiről pontosan
tudta, milyen ritkán tünteti ki a jelenlétével. Minthogy gyónni sem
járt, Luigi bácsi úgy döntött, nem veszi magához az ostyát – nem
akart még közelebb kerülni a pap éber tekintetéhez. A misét azért
végighallgatta.
A szentbeszéd Krisztus sivatagi megkísértéséről szólt. Luigit
meglepte a témaválasztás, ami inkább illett a nagyböjt idejére,
mindazonáltal odafigyelt. A pap emlékeztette a híveket, hogy a Mi
Urunk felment a magas helyre, ahol az ördög arra biztatta, ugorjon
le a mélybe, az angyalok úgyis megmentik. „Ne kísértsd a te
Uradat, Istenedet”, felelte erre Krisztus. El kell fogadnunk Isten
akaratát, fejtegette a pap. Nem szabad túlságosan nagyra
törekednünk, sem fogadásokat kötnünk abban a reményben, hogy
Isten majd segít nekünk. A pap efféléket mondott, Luigi bácsi pedig
figyelmesen hallgatta.
Salvatore nem élvezte annyira az alkalmat. Bosszúsan babrált
az ujjaival.
– Biztos vagyok benne, hogy gyerekként többször is hallottam
ugyanezt a prédikációt – jegyezte meg kifelé jövet.
– És mit gondolsz róla most?
– Nem sokat – vont vállat Salvatore.
Luigi bácsi viszont annál többet gondolt róla, s még inkább
elgondolkodtatta.

*
Október 23-a, szerda, szeles nap volt. William Master szokás szerint
a Rolls-Royce-án hajtott az irodájába.
Még manapság is csak kevés Rolls-Royce akadt New Yorkban.
Egy évtizeddel korábban a cég gyárat épített a massachusettsi
Springfieldben, termékeit azonban csak a leggazdagabbak
engedhették meg maguknak. Szinte már hagyománnyá vált, hogy
Mr. Master minden reggel a Rollsszal gördült be a brókerház elé. A
kép jót tett az üzletnek.
Ezt a modellt öt éve vette, amikor a patinás öreg Silver Ghost
átadta helyét a Phantomnak. William Fantomja, melyhez a Long
Island-i Queens-boróban működő Brewster cég készített
karosszériát, most is ezüst festést kapott. Az új modell, a Phantom
II, csak nemrégiben jött ki, de ha jövőre megvásárolja, annak a
karosszériáját is ezüstre festeti.
Miután kiszállt az irodánál, közölte Joe-val, a sofőrrel, hogy
aznap már nincs szüksége rá, így elvihette Rose-t vásárolni. Joe jó
alkalmazott volt, valahonnét a Középnyugatról, ahol állítása szerint
egy igazi indián nagymama nevelte fel. Mindig előzékeny maradt,
és csak akkor beszélt, ha kérdezték.
Még el kellett mennie a Negyvenkettedik utcába egy
megbeszélésre, ezért taxit fogott, de miután á tárgyalás véget ért,
testmozgás gyanánt gyalogosan indult a Lexington felé. Amint így
tett, felnézett a sarkon magasodó felhőkarcolóra. Azután
megtorpant, s csak meredt felfelé. Még a szája is tátva maradt.
– Te jó Isten! – nyögött fel.
Meg kellett adnia: Walter Chryslernek van stílusa. Amikor az
autógyártó belefogott a nevét viselő építkezési projektbe,
ragaszkodott a merész art deco formatervhez, mely a kerekek,
hűtősapkák és egyéb alkatrészek stílusvilágát ötvözte. A jelenlegi
munkafázisban az épület csúcsa gyönyörű boltívek sorával
emelkedett a záró elem felé, miközben mindent rozsda-mentes
acéllapok borítottak. Ennek a kivételesen elegáns megoldásnak az
egész világon nem akadt párja.
S akkor még nem beszélt a magasságáról. A világ építményei
közül a legmagasabbra természetesen a párizsi Eiffel-torony nőtt,
New York vakmerő építői azonban már egészen közel jártak hozzá.
Egy Ohrstrom nevű befektető a Wall Street 40. alatt olyan égbe
szökő tornyot építtetett, mely a Chryslerrel vetekedett, s bár
Ohrstrom épülete eleganciában nem lehetett vetélytársa a másik
felhőkarcolónak, úgy hírlett, a magassága két teljes szinttel
meghaladja amazét. A Harmincnegyediken egy harmadik épület is a
magassági rekorder babérjaira tört, ám ennek építését még el sem
kezdték.
Messze odafent, a Chrysler Building tetején, a még acélburkolat
nélküli piramis gerendák összetett vázaként magasodott az égre.
S most, miközben William Master nézte, valami kivételes dolog
történt. Az épület csúcsából hirtelen újabb fémszerkezet kezdett
kiemelkedni. Méterről méterre tört felfelé, akár egy gigászi,
összecsukható távcső. Három méterre, öt méterre, tíz méterre. Eddig
az építmény rejtette magába, most azonban valamilyen gépezet
kiemelte. A hegyéhez csillagsávos lobogót erősítettek, mely vadul
csapdosott az erős szélben. William még sosem látott hasonlót, ám
ami még különösebb: ahogy körülnézett az utcán, ez rajta kívül
senkit sem látszott érdekelni.
Mennyivel nőhetett ki? El sem tudta képzelni. A felhők
átszáguldottak a fölötte feszülő égbolton – Isten tudja csak,
mekkora szél lehet odafent –, a roppant tüske mégis kitartóan
emelkedett. Harminc méterre, negyven méterre, mind magasabbra
és magasabbra.
Amikor végül megállapodott, úgy számította, ötven-hatvan
méterrel is növelhette az épület teljes magasságát. A szegecselők
hangyákként özönlötték el, hogy a helyére rögzítsék.
Idővel észrevett egyetlen apró alakot, amint felfelé mászott a
keskeny acélszerkezeten. Csak mászott és mászott, mígnem elért a
csapdosó zászlóig, félúton a mennyország felé. Mit akarhatott?
Leengedte az ólmot, és meggyőződött arról, hogy a felhőkarcoló
egyenesen áll. Kis idő múltán elégedetten visszamászott.
Master pedig lenyűgözve nézte. Egyszer próbált pillantást vetni
az órájára, de azt találta, hogy hátrahajló nyaka teljesen
elgémberedett, alig tudja kiegyenesíteni. Akkor derült ki, hogy már
másfél órája itt ácsorog.
Nem bánta, hisz történelmi pillanat szemtanúja lehetett. Az
agyafúrt Chrysler briliáns tervet eszelt ki: ezzel az egyszerű
módszerrel olyan jelentősen megnövelte épülete magasságát, hogy
azzal minden vetélytársát készületlenül érte. Biztos nem lehetett
benne, de Master számára úgy tűnt, a Chrysler Building lehagyta
magát az Eiffel-tornyot is.
Mily alkalmas jelkép. New York a világ közepe. A piac
szárnyal. A felhőkarcolók az égbe szöknek. Minden a fejlődésről
szól.
Iszonyúan elkésett, de nem érdekelte, csak leintett egy taxit, és
azzal ment be az irodájába.
Ahogy az ajtó felé tartott, elhaladt egy idősebb alak mellett, aki
épp távozott. Talán a hatvanas éveiben is járhatott, és ránézésre
olasznak tűnt. Mindig arra ösztönözte embereit, hogy ne nézzék Te
az ilyen kisrészvényeseket. „Ne feledjék, ők Amerika jövője.”
Amint belépett, az első ügyintézőtől megkérdezte, ki volt a fickó.
– Egy olasz, uram. Évek óta nálunk tartotta a befektetéseit.
Figyelemre méltó ember. Kis Itáliában dolgozik pincérként, mégis
tekintélyes megtakarítása van.
– Mennyit ér?
– Úgy hetvenezer dollárt, uram. Sajnálatos módon épp most
adta el az összes részvényét. Ma fizettünk ki mindent.
– Eladta az összesei?
– Én próbáltam meggyőzni, hogy ne tegye, de hétfőn bejött, és
közölte, hogy nem kísérti tovább a sorsot. – Az ügyintéző
elmosolyodott. – Azt mondta, Szent Antaltól kapott jelet.
– Valóban? Nos, szerintem félreértette. – Elvigyorodott. – Ő
még nem tudja? Isten nem áll szóba mással, csakis a Morganekkel.
– Igen, uram. Bár ami azt illeti, uram, a távollétében a piac
némiképp esett.

*
Az 1929-es nagy tőzsdekrach kezdeteként az október 24-i Fekete
Csütörtököt szokás megadni, ami pontatlanság. Minden szerdán
kezdődött – azon a napon, amikor a Chrysler Building a világ
legmagasabb épülete lett –, miután az árfolyam hirtelen 4,6
százalékot zuhant. Az agyafúrt trükköt, amelyhez Walter Chrysler
folyamodott, talán csak kevesen vették észre, a szerdai leértékelődés
azonban senkinek sem kerülte el a figyelmét.
Csütörtök reggel William Master már nyitáskor belépett az
Értéktőzsde épületébe, ahol feszült légkör fogadta. Ahogy felnézett
a látogatói karzatra, ismerősnek tűnő arcot pillantott meg. „Az
Winston Churchill, a brit politikus – jegyezte meg egy kereskedő. –
A legjobb napot választotta.”
Igazat mondott. Amint megkezdődött a kereskedés, Master nem
győzött szörnyülködni. A piac nem csupán esett – teljes pánikba
esett. Már az első óra végén gyötrelmes nyögések és kiáltások
hallatszottak. Felszívódott mindenki, aki hitelt kínált volna a
befektetésekhez. A kereskedők fennhangon mondták be az árakat,
de előfordult, hogy egyetlen vevő sem akadt a piacon. Ahogy
közeledett a dél, William úgy számolta, a visszaesés hamarosan
eléri a tíz százalékot. Az elszabadult indulatok akkora hangzavarba
torkolltak, hogy már semmit sem hallott, így jobb híján hátat
fordított.
 Az utcán elképesztő jelenet fogadta. Hatalmas tömeg
gyülekezett a Federal Hall lépcsőin. Láthatóan mindenkin úrrá lett a
döbbenet. Meglátott egy férfit, aki a tőzsdéről kilépve könnyekben
tört ki. Egy idősebb ismerős bróker elhaladt mellette, miközben a
fejét csóválta.
– Az 1907-es összeomlás óta nem láttam ilyet.
Csakhogy 1907-ben még élt az öreg Pierpont Morgan, hogy
megmentse a helyzetet. S ha a fia, Jack tett valamit? Bajosan, míg
az Atlanti-óceán túlsó felén, Angliában vadászgatott. A rangidős
Morgan társtulajdonos, Thomas Lamont tartotta a frontot.
Mintegy varázsütésre csapatnyi férfi sietett fel a Wall Street 23.
alatt álló Morgan Ház lépcsőin. Azonnal ráismert a legnevesebb
bankok vezetőire. Talán ők megállíthatták a pánikot?
Úgy tűnt, igen. Aznap fél kettőkor Richard Whitney, az
Értéktőzsde elnöke és a Morgan brókere komótosan kilépett a Wall
Street 23. szám alól, átsétált a tőzsdére, és vásárolni kezdett. Nagy
pénzért, nagynevű részvényeket, jóval a piaci ár felett. A bankok
240 milliót adtak össze, hogy szükség esetén rendelkezzen vele, ám
ennek csak a töredékét használta fel. A piac megkönnyebbült
sóhajjal nyugodott le.
Pierpont Morgan szelleme alászállt az Olümposzról, hogy újra
rendet tegyen az utcán.
Aznap este William is részt vett a brókerek tanácskozásán.
Mindenki egyetértett abban, hogy a pánikot semmi sem indokolta.
Pénteken és szombat délelőtt a piac nem szenvedett el további
megrázkódtatást.
A hétvége hátralévő része békésen telt. Vasárnap Charlie jött
ebédre.
– Szigorúan véve – jegyezte meg William –, az eladási láz
nyomán a piac jobb állapotba is került, mint hónapok óta bármikor.
– Ezután megkérte Charlie-t, hogy maradjon egy kicsit az anyjával,
míg ő sétálni megy a Central Parkba.
Igazság szerint egyedül akart maradni, hogy gondolkodhasson.
Mi történt valójában? A probléma gyökere, döntötte el
magában, hogy az elmúlt években túlságosan sok készpénz áramlott
a részvénypiacra. Ami azért is fura, mert a gazdaság többi része
nem teljesített jól. A föld és termények ára a mélybe zuhant, ezért a
hagyományosabb befektetési formák helyett mindenki a
részvényeket választotta. Áradt a tőke, így gomba módra
szaporodtak a brókerházak, bankok, pénzintézetek, s miután még a
roppant amerikai gazdaság sem kínált elegendő jövedelmező
részvényt ennyi befektetésre, az árak meredeken emelkedtek. Ami
persze csak még mohóbbá tette az embereket.
A kisbefektetők, akiknek szolid, megbízható részvényekben
kellett volna tartaniuk megtakarításukat, mindent felvásároltak. A
teljes százhúszmilliós amerikai népességből két-három millióan is
jelen lehettek a piacon, ami döbbenetesen magas arány. Ráadásul e
kisbefektetők fele alig tízszázalékos önrésszel vásárolt –
ezerdollárnyi befektetésből mindössze száz dollárt fizetett ki
zsebből, a többit a pénzintézetek kölcsönözték. Még a nagynevű
brókerházak is, amilyen az övé, megfinanszírozták ügyfeleiknek a
felvásárolt részvények értékének kétharmadát, a pénz pedig csak
még magasabbra hajtotta az árfolyamot. Nem veszíthettek – s nem
is csak részvényekkel kereskedtek. William jól tudta, hogy egyes
bankok felaprózzák legrosszabb latin-amerikai adósságaikat, és
azokat értékes kötvénynek csomagolva a balekokra sózzák. Amíg a
piac szárnyalt, senki nem gyanított semmit.
Itt nemcsak az utca emberére gondolt – a brókerek, kereskedők
sem voltak különbek. Megrészegültek önnön sikereiktől, miközben
a legtöbben még életükben nem láttak tartós piaci hanyatlást.
 William átsétált a parkon, amíg el nem érte a szemközti
Dakotát. Azután a gondolataiba temetkezve lassan visszaindult.
Talán ez a piaci sokk a javukra válik. Talán ideje, hogy az egész
rendszer megrázkódjék. Nemcsak a piac, de a város önmaga.
Mintha egész New York elfeledkezett volna az erkölcsi
korlátokról. Mi történt a felelős befektetőkkel? A kemény munkával
és takarékossággal? Mi történt a hagyományos puritán értékekkel a
zugkocsmák és szesz-csempészek, bandaháborúk és könnyűvérű
nőcskék világában? Túl egyszerű az élet, ezért mindnyájan
elpuhultak. Ő maga is épp oly bűnös, mint bárki más. Elég csak
megnézni Charlie-t. Elbűvölő meg a többi, de alapjában véve csak
egy elkényeztetett gazdag ficsúr. Ami legalább annyira az én hibám
is, gondolta, mint az övé. Én engedtem szabadjára.
De mit lehet most tenni? Ha megveszett, se tudta, de ha ez a kis
pánik emlékeztette az embereket az élet alapigazságaira, már
megérte, bármenynyibe is került.
Az igazat megvallva, nem tudta biztosan, mennyi ez a
bármennyi. Csak azt tudta, hogy pokoli csapást szenvedtek el, de
még éltek. Reggel át kellett nézetnie a könyveket.

*
Charlie Master azon a héten végig az apja irodájában tartózkodott.
Talán amiatt, amit az anyja mondott; talán mert ösztönös érzéke volt
az emberi drámákhoz, de tapodtat se mozdult. Akárhogy is, az
ösztönei beigazolódtak. A Wall Street-i Fekete Hétfő és Fekete
Kedd eseményei soha nem merültek feledésbe.
Hétvégén a tömegek elolvasták a lapokat, végiggondolták a
bankárok megnyugtatónak szánt kijelentéseit, majd levonták a saját
következtetésüket. Egyetlen szóval ki lehetett fejezni: eladni.
 Hétfőn Charlie tanúja lehetett a piac összeomlásának. Aznap a
Dow több mint tizenkét százalékot zuhant, a kedd pedig még
tragikusabban alakult. A visszaesés százalékos aránya nagyjából
ugyanaz lett, leginkább mégis az értékpapírok volumene okozott
döbbenetét – több mint tizenhatmillió részvény cserélt gazdát. Ilyet
még senki sem tapasztalt. Annyi tranzakció zajlott egyszerre, hogy
az árfolyamjelző papírszalagja két és fél órás késéssel jött ki a
gépből. Ahogy aggódva figyelte apját, Charlie azon tűnődött,
melyik brókerház képes átvészelni ekkora veszteséget.
William Mastert talán éppen az a tudat segítette át mindezen,
hogy a fia figyeli. Állta a pofonokat, megvetette a lábát – nevezzék
bárhogy, de mindent elkövetett azért, hogy példát mutasson.
Miközben a piac két nap alatt elveszítette értékének egynegyedét,
arca egyszer sem árulkodott a benne dúló érzelmekről. Komor
maradt, ám higgadt. Szerda reggel Joe szokás szerint elvitte az
irodájába az ezüst Rolls-Royce-on. Miután kiszállt, mindenkit maga
köré gyűjtött.
– Legyenek éberek, uraim. Nagyon hamar, talán már ma eljön a
nagy felvásárlási lehetőség.
S láss csodát, eljött.
Szerdán, október 30-án, a tőzsdeindex elképesztő mértékben,
tizenkét és fél százalékkal emelkedett. Valamivel dél előtt William
bizalmasan elárulta Charlie-nak:
– Vásárolunk. – Másnap a piac ebédidőben újabb öt százalékos
emelkedéssel zárt. Ahogy elhagyták az irodát, megsúgta Charlie-
nak: – Újra eladunk.
– Máris? – ráncolta a homlokát Charlie.
– Kell a profit. Múlt héten sokat veszítettem, de a felét máris
visszahoztam.
A rá következő héten azután a piac újra megroggyant. Hétfőn öt
százalékot esett, szerdán kilencet. Majd minden nappal tovább
csúszott lefelé a lejtőn. November 13-án a Dow 198-on állt, csak
valamivel több mint a felén a szeptemberi csúcsnak.
A kis- és nagybefektetők, akik jelentős hitelállománnyal
rendelkeztek, mind csődbe mentek. A brókerházakra, amelyek
kölcsönadtak nekik, hasonló sors várt.
– A gyengébb bankok is mind elbuknak árulta el William
Charlie-nak, az utca mégis mindennap szemtanúja lehetett, amint
William Master megérkezett az irodája elé ezüstszínű Rolls-Royce-
án, és oly nyugodtan folytatta a kereskedést, mintha nem állna feje
tetején a világ. – Veszteségeket szenvedtünk el – közölte
mindenkivel – de a cég biztos lábakon áll. Akárcsak az ország
gazdasága – szerette hozzátenni. Ugyanezzel nyugtatta meg
feleségét és fiát is.
Magabiztossága kifizetődött: miután elérte a novemberi
mélypontot, a piac stabilizálódott, s amint eljött 1930, az index
emelkedni kezdett.
– Még mindig rengeteg az olcsó hitel – mutatott rá William. –
Ha az emberek óvatosabban vásárolnak, az csak jó.
Mindeközben Charlie számára kiderült, hogy apja a saját
kontójára is komoly üzleteket köt. Nem ismerte a számokat, csak
azt tudta, hogy tekintélyesek.
– Hitelre vásárolsz? – kérdezte tőle.
– Valamelyest – felelte William titokzatosan, ám március
végén, amikor az egyik ügyintéző az apja helyett vele ellenőrizte az
egyik ilyen tranzakciót, Charlie látta, hogy apja kilencdollárnyi
kölcsönt vesz fel minden általa letett dollárra – éppen úgy, mint a
becsődölt kisrészvényesek a krach előtt. Amikor megkérdezte erről,
William bevitte az irodájába, és becsukta az ajtót.
– A helyzet az, Charlie, hogy múlt novemberben a saját
pénzemet is be kellett tennem a cégbe, különben összeomlott volna.
Erről ne szólj édesanyádnak, se senki másnak. Ebben a játékban a
diszkréció mindennél fontosabb. Különben is, már kezdem
visszaszerezni a pénzem.
– Biztos vagy benne, hogy felmegy az árfolyam?
– A 198 volt a mélypont, Charlie. Nem azt mondom, hogy
visszaállunk 381-re, de eljön még a 300. Ebben biztos vagyok.
Attól a naptól ez lett a szállóige a Master brókerházban. „Eljön
még a 300” – mondogatták egymásnak. „Eljön még a 300 –
mondogatták az ügyfeleknek. – Mr. Master biztos benne.” Úgy tűnt,
Mr. Masternek igaza is lesz. Április 30-án a Dow elérte a 294-et.

*
Ezen a forró augusztusi reggelen Salvatore Caruso a világ tetején
állt. Gyors ütemben és precízen rakosgatta a téglákat, de közben
alig figyelt a munkájára. Néhány percenként azon kapta magát,
hogy letekinget az alant húzódó utcára, fürkészi az árulkodó jeleket.
Nem mintha nem élvezte volna a munkáját. Az elmúlt
tizennyolc hónapban számos építkezésen megfordult, de minden
szempontból ezt találta a legizgalmasabbnak. Az Ötödik sugárúton
dolgozott, lent a Harmincnegyedik utcánál. Az év elején itt még a
méltóságteljes Waldorf-Astoria Hotel állt. Márciusra nem maradt
utána más, csak egy hatalmas, tizenhárom méter mély gödör, mely
lenyúlt egészen a tömör sziklaágyig.
Ebből a sziklaágyból nőtt ki elképesztő sebességgel az a
felhőkarcoló, mely magasabb lett minden korábbinál.
Az Empire State.
Ezzel a projekttel kapcsolatban minden egészen hihetetlennek
tűnt. A beruházó, Raskob a nincstelenségből emelkedett ki, hogy a
mindenható du Pont család jobbkeze és a General Motors pénzügyi
bizottságának elnöke legyen. A frontember, Al Smith, talán még
szegény volt, de máris New York demokrata kormányzója, akit
talán az Egyesült Államok elnökének is megválasztottak volna, ha
nem katolikus. Mindkettő hivalkodó jelenség volt. Mindkettő
gyűlölte a szesztilalom képmutatását. Mindkettő szerette a
kihívásokat.
Ha Walter Chrysler azt hitte, agyafúrt acéltüskéje megőrzi
számára az elsőbbséget New York egén, hát jobban tette, ha csak
figyelt. Az Empire State Building lefőzte, méghozzá nemsokára.
Salvatore az elmúlt években ugyanabban a kőműves brigádban
dolgozott. Együtt vándoroltak egyik helyről a másikra, és mindenütt
megbízható csapatnak ismerték őket. Jól boldogult társaival, de
néha annak ellenére, ami köztük történt, visszasírta a régi időket,
amikor még egymás keze alá dolgoztak Angelóval.
Tekintetével újra az utcát fürkészte. Várta a testvérével
kapcsolatos hírt.
A munkát tökéletes szervezettségben végezték. Annak
érdekében, hogy ne zavarják meg az Ötödik sugárút lakóinak életét,
az utat sosem torlaszolták el. A teherautók minden reggel szigorú
beosztás szerint fordultak be az építési területre, hogy a másik utcán
át távozzanak, miközben rakományukat máris sietve felvitték arra a
szintre, ahol felhasználták.
Az alapanyagok számos helyről érkeztek. A nagy T-gerendák
Pittsburghből, a mészkő Indiánából, az épületfa a csendes-óceáni
partvidékről, a márvány Olaszországból és Franciaországból.
Amikor a beszállítók nem győzték a tempót, a beruházó felvásárolt
egy egész németországi kőbányát.
Leginkább a munkavégzés sebessége képesztette el az
embereket. Ahogy a roppant acél vázszerkezet kitartóan emelkedett,
a kőművesek és kőfaragók szorosan a nyomában jártak. Az Empire
State Building szinte naponta magasabb lett egy új szinttel.
Ekkor, néhány emelettel feljebb és balra, nagy acélgerenda
lendült némán a képbe, rajta lovagló ülésben néhány munkással.
– Itt jönnek az indiánok – jegyezte meg egyik munkatársa.
A mohikánok tucatszám dolgoztak az építkezésen. Fél
évszázaddal korábban, Kanada hídjain egész családok tanulták ki a
szerelőmunkás mesterséget, most pedig leutaztak rezervátumaikból,
hogy New York felhőkarcolóin dolgozzanak. Salvatore szerette
nézni, ahogyan a szédítő magasság felett is teljes nyugalomban
ülnek a gerendákon. Ők terelték helyükre az acéltartókat az épület
roppant fémvázán, hogy a négyes csapatokban dolgozó szegecselők
nekiláthassanak fülsüketítő munkájuknak. A mohikánok és
szegecselők a legjobban fizetett munkások közé tartoztak.
Kőművesként Salvatore is kiemelt bért kapott: több mint tizenöt
dollárt naponta. Ám ami ennél is fontosabb: dolgozhatott.
Mostanság sok jó szakember nem talált magának állást.
A helyzet iróniája. Épp amikor az Empire State Building
kezdett felemelkedni, maga Amerika mintha megroggyant volna.
Az ország nem szenvedett el újabb pénzügyi csapást – váratlan
tőzsdekrachot –, de mint egy bokszoló, aki kemény csapások
sorozatát élte túl, az amerikai gazdaság is kezdett térdre
kényszerülni.
Miután elérte áprilisi csúcsát, a részvényindex mintha feladta
volna a küzdelmet. Minden nappal, miközben az Empire State
Building egy szinttel magasabb lett, á piac úgy süllyedt egyre
lejjebb. Nem sokkal, mindig csak kevéssel, de nap mint nap, egyik
hét a másik után, egyre csak esett. Felhagyott a védekezéssel, és
feladta a harcot, mintha már nem látná értelmét annak, hogy
felálljon. Nyárra alig lehetett hitelhez jutni. A vállalatok
elbocsátották dolgozóikat; a vállalatok csődbe mentek. Csendben és
kitartóan zajlott ez a folyamat, mind tovább és tovább.
Persze sokan hajtogatták, hogy a dolgok idővel javulnak, a piac
vészesen alulértékelt, a gazdaság jó állapotban van. Akárcsak a
segédedzők a ring széléről, ők is arra biztatták a piacot, hogy emelje
fel a kesztyűjét, és védekezzen, emberük azonban egyre inkább a
sarokba szorult, és láthatóan nem adta bele a harcba szívét-lelkét.
Ahol csak új állást hirdettek, hosszú sorok várakoztak a bejutásra.
Tizenegy órakor Salvatore felfigyelt egy ezüstszínű Rolls-
Royce-ra, amint végighajt az Ötödiken. Emlékezett a hölgyre az
ezüst Rollsszal, aki egyszer elvitte őt és Annát a Gramercy Parkba.
Eltűnődött, vajon ugyanazt látja-e.

*
Ami azt illeti, ugyanazt látta. Rose épp akkor jegyezte meg a
barátnőjének:
– Ha szegény Mrs. Astorra gondolok, mármint az igazi Mrs.
Astorra, és a hotelra, amivé az otthona lett… Nos, szörnyűségnek az
is épp elég volt, de amit most építenek, ez a rettenetes monstrum…
– Elfordította a fejét. – Látni se bírom.

*
Amikor eljött az ebédidő, legtöbben lementek az épület tövébe, ahol
remek büfé üzemelt. Egyedül az olaszok maradtak távol, akik jól
tudták, hogy csakis az olaszok által elkészített olasz étel emészthető,
ezért otthonról hoztak maguknak ebédet.
 Salvatore éppen sonkát és mozzarellát helyezett egy szelet
kenyérre, amikor újra elnézett az épület peremén túlra. Néhány
szinttel felette kövekkel burkolták az épület külső homlokzatát. A
munkások felülről lelógatott pallókon dolgoztak. Közvetlen alattuk
újabb deszkasor húzódott, hogy felfogja, ami leesik, majd tizenöt
szinttel ezalatt következett a biztonsági háló. Az építkezésen
mindeddig csak kevesen sérültek meg. Még senki sem zuhant le.
Épp a lent kifeszített biztonsági hálót nézte, amikor észrevette
Luigi bácsit. Nem veszélytelen helyen, az Ötödik sugárút kellős
közepén állt, és a forgalomra ügyet sem vetve lázasan integetett.
Hát megjött a hír. Salvatore hamar leért bácsikájához, aki
megölelte, és mindkét orcáját megcsókolta.
– Megszületett a gyerek, Salvatore. Minden jól ment.
– Bene. Lány ez is? – Angelo és Teresa már házasságuk első
évében gazdagodott egy lánygyermekkel, akit Annának neveztek el.
– Nem, Salvatore. Fiú. Egy fiú a Caruso családban.
– Perfetto. Erre iszunk este.
– Még szép. – Luigi bácsi sugárzóan elmosolyodott. –
Salvatorénak hívják. Azt akarják, hogy te légy a keresztapja.

*
William Master aznap nem ment egyenesen haza. Ahogy az
Ötödiken gyalogolt, megtorpant a Szent Patriknál. A város mintha a
feje tetején állt volna. Mindenütt építkeztek, amerre csak nézett.
Lent a Harmincnegyediken az Empire State Building talán a
legmagasabb felhőkarcoló babérjaira tört, a legnagyobb építési
terület mégis a hatalmas komplexumhoz tartozott, mely az
Ötödiktől a Hatodikig teljes három háztömböt foglalt el. Ezt az
ifjabbik John D. Rockefeller sajátította ki magának. Master nem
kételkedett benne, hogy a kész épületegyüttes kivételesen elegáns
lesz, ám ehhez még évek kellettek, és addig a Szent Patrikkal
szemközti területen kaotikus állapotok uralkodtak.
Az Ötvenkettedik utcánál nyugatnak fordult, majd megtett
néhány métert a kapualjig, mely az utca északi oldalán nyílt. Ráfért
egy ital.
A 21 Club csak az év elején nyitott, de akik ismerték, azok
számára máris kötelező hellyé vált. Charlie hozta el ide nem sokkal
a nyitás után. Ugyanaz a két fiatal férfi vitte a helyet, aki korábban a
Frontont a Village-ben. Ahogy felfelé költöztek, végül a nyugati
Ötvenkettedik utca 21-es számánál állapodtak meg – a korábbinál
jóval sikkesebb helyen.
A nagy földszinti helyiségben a vendégek a falnál kialakított
bokszokban foglalhattak helyet, hogy háborítatlanul élvezzék
italukat. Ha a 21 Clubon valaha is rajtaütöttek a rendőrök, a szeszt
akkor sem találták meg egykönnyen – egy két és fél tonnás
rejtekajtó mögött, a szomszédos ház alagsorában lapult.
William csendben ücsörgött, és dajkálgatta italát. Örült az
egyedüllétnek. Aznap este Charlie náluk vacsorázott, és örült az ő
társaságának is, de bizonyos dolgokat nem mondhatott el neki.
Ugyanazokat a dolgokat, amiket másnak se.
A fenébe is, az árfolyam nem eshet örökké! Ha viszont nem tér
magához záros határidőn belül, tényleg nem tudja, mihez kezd.
Mire hazaért, Charlie már megérkezett. Megcsókolta a
feleségét, aki barátságos mosollyal fogadta. Örült ennek is.
Már egy hónapja rosszul aludt. Néha annyira hánykolódott,
hogy inkább kivonult a kanapéra, legalább Rose hadd aludjon
valamennyit. Jó ideje nem szeretkezett már a feleségével. Részben
kimerültsége miatt, de mostanság azért sem, mert bárhogy próbálta,
nem ment. Felesége megértően fogadta a nehézséget, de ez sem
segített oldani a feszültséget.
A vacsora kellemesen telt. Mindenféléről beszéltek, bár a
piacok említését mindenki kerülte. Desszertnek gyümölcsöt kaptak.
Miközben Rose felvágott egy almát, könnyed társalgási hangon
megjegyezte:
– Szükségem lenne még százezer dollárra a newporti
nyaralóhoz. Ugye, nem baj?
William meredten nézte. Ezen a nyáron még csak nem is látta
azt az istenverte nyaralót. Rose járt odafent, de azt mondta, a sok
munkás miatt egyelőre nem lakható. William azt is alig tudta, mi a
csudát akar kezdeni vele, noha felesége biztosította róla, hogy az
eredmény megér majd minden erőfeszítést. Addig is, inkább a
barátaival vitatta meg a terveket.
Furcsamód a ténykedése csak jót tett az üzletnek. „Ha Master
ennyi pénzt öl a newporti házába – vélték az emberek –, nem lehet
olyan nagy a gond.” Ilyen időkben, amikor oly sokan befuccsoltak,
az ő presztízse még erősödött is.
Ám ezzel együtt – még százezer?
– Istenem, anya – kiáltott fel Charlie –, muszáj ezt?
Anyja elengedte füle mellett a kérdést.
– Mire kell, Rose? – kérdezte csendesen William.
– Márványra, szívem. Olaszországból. A hall teljes egészében
márványból lesz. Nancy de Riversnek is márvány hallja van – tette
hozzá némiképp feddő hangon.
– Á – sóhajtotta William.
– Olyan vagy, mint egy megszállott – hányta a szemére Charlie.
– Ha adok még százezret, annyiból már be tudod fejezni? –
kérdezte William.
– Igen – felelte Rose.
– Akkor rendben – bólintott a férje.
 Már csak elő kellett kerítenie valahonnét azt a pénzt.

*
Szeptember 19-ére, péntekre – csaknem két héttel a határidő lejárta
előtt -az Empire State Building óriás acélketrece kis híján elkészült.
A kőművesek tartották az ütemet, és már csak tíz emelet maradt
hátra. Az építkezés megkezdése óta eltelt hat hónapban nyolcvanöt
szintet húztak fel, ami szédületes eredmény.
Amikor Salvatore megkörnyékezte a kérésével, jó kedvében
találta a munkavezetőt. Velük tölthetne egy napot a testvére,
Angelo?
– Igazi művész – magyarázta. – Le szeretne rajzolni minket,
ahogy az épületen dolgozunk.
A munkavezető mérlegelte a kérést. Az építkezés helyszíne nem
számított lezárt területnek. A fiúk is rendszeresen feljártak oda,
hogy vizet áruljanak az építőmunkásoknak, a fényképészek pedig
megörökítették, ahogy a szerelőmunkások békésen ücsörögtek az
égen függő gerendákon. Hírverésnek sem utolsó.
– Nem lesz baja? – kérdezte.
– Azelőtt ő is kőműves volt – felelte Salvatore. – Nem csinál
semmi ostobaságot. – Elvigyorodott. – Ami azt illeti, néhány perce
magáról is készített egy vázlatot. – Odaadta a munkavezetőnek a kis
rajzot, amit Angelo firkantott le.
– Hát, ez tényleg az én fizimiskám – vigyorodott el a
munkafelügyelő.
– Na, menjenek – intette tovább őket.
Ahogy felfelé utaztak a teherfelvonón, vetett egy pillantást a
testvérére. Angelo öltönyt és puha kalapot viselt. Épp olyan
jóvágásúnak és elégedettnek tűnt, mint az esküvője napján. Csak
annyi változott, hogy az arca láthatóan kikerekedett, és körüllengte
őt a sikeresség légköre. Elegendő munkát kapott, hogy talpon
maradjon. Emblémákat tervezett, és ő festett reklámfeliratokat
számos Long Island-i vállalkozás teherautóira. Nem is lehetett
kétséges, Angelo megvetette a lábát.
Az új Otis felvonók, melyek hamarosan az irodai dolgozókat
szállították, a korábbi liftek sebességének csaknem kétszeresével
haladtak, de még az ilyen teherliftek is fürgén mozogtak. Salvatore
büszkén tekintett az épületre, és menet közben eldicsekedett
csodáival.
– Most már bármelyik nap elkezdhetik felállítani a csúcson az
árbocot – jegyezte meg.
Az Empire State Building legfelső irodaszintje fél méterrel
magasabbra került, mint a Chrysler Building zászlórúdjának hegye,
ám amíg a Chrysler a pimasz, semmire sem való tüskével főzte le
vetélytársait, addig az Empire State legfelső építménye magába
foglalta a kilátót, annak tetején pedig óriási árboc meredezett,
amelyhez kiköthették a kormányozható léghajókat.
– Jövő húsvétra mindennel elkészülünk – jelentette ki
Salvatore.
A hetvenkettedik emeletre érkeztek meg. Salvatore a külső
falhoz lépett, ahol dolgozott.
Az Empire State Building építése a viszonylag egyszerű
felépítés miatt is gyorsan haladt. Először jött az óriás
acélgerendákból álló vázszerkezet, mely elhordozta az épület teljes
tömegét. Némelyik függőleges acélpillérre ötmillió kilogrammnyi
terhelés jutott, de ennél sokkal többet is elviselt volna. Mindent
túlbiztosítottak. A tartógerendák között készült el a függönyfal,
melynek egyetlen szerkezeti funkciója az volt, hogy kívül tartsa az
időjárás elemeit.
 A tervezők lángelméje itt mutatkozott meg. A függőleges
tartópillérek külső élei króm-nikkel bevonatot kaptak, ami lágy
szürkeségbe vonta őket. Ezt leszámítva a roppant torony teljes külső
homlokzatát csupán ismétlődő elemek tagolták: először, a fém
ablakkeretek téglalapjai; másodszor, valamennyi keret alatt és felett
egyetlen alumínium panel; harmadszor, minden ablakpár között
egy-egy világos mészkőtömb. Az égbe szökő homlokzatot ily
módon a kő és fém letisztult függőleges vonalai határozták meg.
Csak a falazat szögletes pilléreinek legteteje kapott elegáns art deco
motívumot, hogy ez is felfelé vonzza a tekintetet. A homlokzaton
dolgozó munkások alapjában véve annyit tettek, hogy a
szegecselőket követték, miközben helyükre illesztették a kereteket,
kitöltéseket és mészkőtömböket.
Ezután jöttek csak a kőművesek.
– Mint láthatod, belülről dolgozunk kifelé – magyarázta
Salvatore. – Két sor tégla, húsz centi vastagon. – A téglák a mészkő
és a csegelyek mögé kerültek, hogy megtartsák és leszigeteljék őket,
ám emellett még egy fontos funkciót betöltötték. – A falazat védi a
gerendákat – mutatott rá Salvatore. Az égetett téglák értelemszerűen
tűzállók voltak, márpedig nagy hőségben még az acélgerendák is
sérülékennyé váltak. A tégla beburkolta és megvédte őket. – Az
épület olyan, akár egy erőd, még felégetni se lehetne.
Amikor Salvatore és a brigád munkához látott, Angelo leült
füzetével egy téglarakásra, és rajzolni kezdett. A felettük dolgozó
szegecselők olyan zajt csaptak, hogy alig értették egymás szavát.
Egyes napokon a hangzavar reggel hétkor kezdődött, és este
kilencig tartott, és betöltötte az egész utcát. A helyi lakosoknak meg
kellett tanulniuk együtt élni ezzel.
Ahogy a kőművesekről készülő rajzon dolgozott, Angelo
figyelmét megragadták az alumínium panelek, melyeket a felvonó
közelében halmoztak fel. Az építészek, Shrere, Lamb és Hármon,
jobbára a Comellen és a Columbián szerezték tudásukat – bár Lamb
megfordult a párizsi Ecole des Beaux-Arts-ban is –, igazából mégis
a New York-i Carrére & Hastings iskolájához tartoztak, így a
francia art deco stílust képviselték.
Az alumínium panelek tökéletesen példázták ennek
eleganciáját. Miközben sok százszor ismétlődtek az épület
homlokzatán, minden panel ugyanazt az egyszerű mintát viselte
magán – stilizált art deco villámokat balról és jobbról, melyek
egyetlen elektromos kisülésben egyesülve cikáztak a kéklő ég felé.
Angelo meredten nézte a mintát, mielőtt rajzolni kezdett.
Míg testvére rajzolt, Salvatore egy pillanatra ugyanazt az
ábrándos kifejezést látta arcán, amit gyerekkorában, ám ahogy
belemerült a munkába, ennek helyét átvette az intenzív és céltudatos
koncentráció, amit ijesztőbbnek talált.
Luigi bácsi jól mondta: Angelo művésznek született. Inkább
tartozott azokhoz, akik az efféle épületeket tervezték, mintsem az
egyszerű kőművesek közé.
Ahogy tovább dolgoztak, Angelo megörökített mindent, ami
csak megragadta a figyelmét, Salvatore pedig csak rakta a téglát a
fiúkkal, amíg fel nem hangzott az ebédidőt jelző sípszó.
Salvatore elegendő ételt hozott mindkettőjüknek. Kenyeret tört
testvérének, majd szalámit vágott hozzá. Míg ettek, Angelo
megjegyezte, hogy szívesen felmenne az épület tetejére körülnézni.
A szegecselők is ebédszünetet tartottak. Különös, szokatlan
csend töltötte be az acélgerendák közti teret, ahol nem hallatszott
más, csak a szél fütyülése, esetleg a daruk kinyúló gémének
roppanása.
Magasan felettük szürke és ezüst felhők fátyla fodrozódott az
égen, mely mögül, akár egy fojtott sóhaj, szüremlett elő a nap
visszfénye. Előttük, Manhattan végének tornyain túl, tompán
fénylett a New York-i kikötő végtelen vize.
Ahogy körülnézett, Salvatore valami másra is figyelmes lett. A
felhőkarcolók csúcsához közelebb eső kisebb felhők ellenkező
irányokba mozogtak. Jobbra, a Hudson túlsó partján, mintha
habozva megálltak volna New Jersey felett, mielőtt északnak
fordultak; balra, Queensnél, máris délnek vonultak. Változott a
szélirány? Vagy a szél úgy döntött, mostantól a világ új
középpontja, a roppant toronyház körül kering majd?
Arcán érezte a hirtelen széllökést, ami emlékeztette, hogy ilyen
magasan senki sem képes kiszámítani a hirtelen támadó örvényeket
és egyéb légmozgásokat.
Mindeközben Angelo elsétált a szint déli, Harmincnegyedik
utca felőli pereméhez. Salvatore tudta, hogy onnét kilenc emelet
mélyen húzódik a lelógatott állvány, majd további hetvenöt emelet
az utca szintje. Néhány indián ücsörgött békésen a gerendán, amely
ideiglenes párkányt alkotott. Csak egyetlen pillantást vetettek
Angelóra, aki láthatóan nem ébresztette fel az érdeklődésüket.
Angelo néhány lábnyira tőlük telepedett le, mielőtt elővette a
vázlatfüzetét. Áthajolt a peremen, és lenézett. Valami felkeltette a
figyelmét – talán a felfüggesztett pallók –, s néhány pillanat múltán
rajzolni kezdett. Salvatore az egyik függőleges tartóelemhez lépett,
hogy nekitámaszkodjék a szélárnyékban.
Csakugyan mesés kilátás tárult elé. Erről a magaslatról úgy
tűnt, mintha a világ minden gazdagságát elé halmozták volna: a
nyüzsgő nagyvárost, a távoli elővárosokat, a mozgalmas Wall
Streetet, a roppant kikötőt, a határtalan óceánt. Ha a föld bármely
pontja magának követelhette ezt a tisztességet, az Empire State
Building bizonyosan az egész világegyetem új középpontja lett – az
emberiség legfenségesebb temploma. O pedig, Salvatore Caruso,
szemtanúja lehetett ennek, miközben a fivére mindent megörökített
a rajzán, amit talán – ki tudja? – eljövendő nemzedékek egész sora
csodál majd. Látta meglebbenni a lapot fivére vázlatfüzetében.
Angelo láthatóan elfeledkezett róla, ám arról a helyről, ahol állt,
Salvatore megfigyelhette testvére arcát – nemesen metszett,
figyelemtől feszes vonásait.
Abban a pillanatban, oly váratlanul, hogy teljességgel
készületlenül érte, hirtelen újra belényilallt az elárultság és
féltékenység minden gyötrelme, amit akkor érzett, amikor megtudta
az igazat fivéréről és Teresáról. Mint a szökőár hulláma, úgy támadt
rá. A semmiből jött, elragadta és magával sodorta, borzongással és
gyilkos haraggal töltötte el. Miért vette el Angelo a nőt, akit ő
szeretett? Miért adta neki a fél vagyonát – és Angelo miért fogadta
el? Miért éppen Angelo ilyen tehetséges, jóvágású és nemes? Miért
kapott ajándékba olyasvalamit, ami sosem lehet az övé?
Annyi éven át óvta még a széltől is. Azt tette, amit helyesnek
vélt, amire Anna kérte. Angelóra áldozott mindent – s mit kapott
cserébe? Átléptek rajta, háttérbe szorították, bolondot csináltak
belőle.
A felismerés oly készületlenül érte, hogy semmit sem tehetett
ellene. Vad gyűlölettel meredt a fivérére. Ha ketten vannak egy
sivatagban, ott helyben agyonüti.
Hosszú időn át, míg fülébe sziszegett a szél, a szívében gyilkos
indulattal meredt Angelóra.

*
Megérezte a veszélyt, mielőtt lecsapott volna.
A szél nem törik meg a felhőkarcoló vázán. Úgy öleli körül,
akár egy kígyó: összeszorítja, és a fejével hirtelen lecsap a védtelen
nyílásokra, hogy a túlsó oldalon újra előtörjön. Tekereg, megfeszíti
testét – halálos és kiszámíthatatlan. Mielőtt bárki megérezné, csak a
hirtelen széllökés tompa dörejét hallja, ahogyan akadálytalanul felé
kígyózik.
Az Empire State acélgerendáin egyetlen széllökés képes volt
ledönteni valakit a lábáról.
Ahogy rátámadt, Salvatore ösztönösen megragadta a függőleges
tartóelemet, és megkapaszkodott, a fivére azonban már jó ideje nem
dolgozott ilyen magas épületen, és különben sem figyelt eléggé.
A széllökés elérte Angelót. Belekapott a vázlatfüzetébe, és
kitépte a kezéből, tízméternyire is elrepítette, ahol az ellenirányú
szél felkapta, akár a papírsárkányt. Angelo ösztönösen a rajza után
kapott. Kinyúlt a végtelen térbe, az üres levegőt markolászta.
Előrebillent.
Elveszítette az egyensúlyát.
Salvatore már azelőtt látta, mi történik, hogy Angelo felfoghatta
volna. Testvére felé vetette magát. Érzékelte, ahogy az Angelo
balján ülő két mohikán is arra lendül, figyelmét mégis egyetlen cél
kötötte le. Meg kellett ragadnia a testvére zakóját.
Angelo átbillent a peremen. Már nem maradt ideje
felegyenesedni. Karcsú teste kicsavarodott, ahogy kezével
kapaszkodót keresett, de már elkésett.
Ekkor hirtelen – amint Salvatore kinyújtott karja előrelendült,
mintha így még elérhette volna – Angelo teste élesen balra dőlt.
Az indiánok elkapták. Maguk felé rántották, és szorosan
tartották. Istennek legyen hála.
Ha nem fordul ki, hogy elnézzen a mohikánok felé,
megtarthatta volna az egyensúlyát. Így azonban elérte a peremet,
megcsúszott, és átbillent a gerendán, hogy belezuhanjon a
mélységbe.
 Salvatore Caruso tudta, hogy meg fog halni. Ahogy átbukott a
peremen, sebesen jártak a gondolatai, és kitisztult a feje. Úgy halok
meg, mint a nővérem, Anna, gondolta. El akarta mondani
Angelónak, hogy szereti, és egyáltalán nem gyűlöli, amikor
ráeszmélt, hogy Angelo nem is sejti, milyen szégyenletes
gondolatok kavarogtak a fejében alig néhány pillanattal korábban,
ezért nem kell aggódnia.
Kilenc emelettel lejjebb lógott az állvány, ami tetőt is kapott,
hogy megóvja a kőműveseket a lehulló törmeléktől. Ha a tetőbe
csapódik, abba biztosan belehal, az esését azonban ez sem állította
meg. Miután lepattan, holtsúlyként zuhan alá az utcára. Meg kell hát
próbálnia elkerülni az állványt, és esés közben figyelmeztetnie az
alatta dolgozókat.
Odafent valaki a nevét kiáltotta.
– Salvatore. – Angelo volt az.
Csak egyetlen dologra nem gondolt. Egy pillanattal később
ébredt rá. Nem zuhant olyan gyorsan, mint kellett volna.
Amikor a szél nekiront egy magas épületnek, az áramlása
megtorpan. Keresi az útját, amit leggyakrabban felfelé talál meg.
Ahogy a levegő feltör a sziklafalon, és hátraveti azt, aki lenéz a
mélységbe, a szél ugyanúgy végigsöpörhet egy felhőkarcoló
függőleges falán is.
Most, hogy zuhant, Salvatore hirtelen észrevette Angelo
vázlatfüzetét, melynek alatta kellett volna lennie, mégis, akár egy
verdeső madár, felette repkedett. Míg a nyugati oldalon támadt
hirtelen légmozgás kitépte Angelo kezéből, a változékony szél
örvényei felfelé törtek a keleti homlokzat mentén.
Mintha csak egy angyal hordozná a tenyerén, a lezuhanó
Salvatore hozzápréselődött az épület vázszerkezetéhez, hogy rövid
repülése végén, alig három szinttel lejjebb tompa puffanással
nekicsapódjon egy nyílt mellvédfalnak.
Az ütközésben elveszítette az eszméletét, és eltörte a lábát.

*
1931 egyik tavaszi reggelén, hétfőn, William Master éppen
öltözködött. Nem is tudta, miért azt a fiókot húzta ki. Hónapok óta
nem tette. Csak néhány régi nyakkendőt és mellényt tartott benne,
amelyeket sosem hordott. Amikor felfigyelt az övre.
Előhúzta. Isten tudja csak, mióta öröklődött tovább a családban.
Apja így adta át neki: „Jobb lesz, ha vigyázol rá. Kagylópénz.
Szerencsét hoz.”
William megvonta a vállát. Nem is kérdés, hogy ma nagyon
ráfér a szerencse. Hirtelen sugallatra eldöntötte, hogy felveszi, de
persze csak az inge alá – nem akarja, hogy bolondnak nézzék.
Ezután úgy öltözött fel, ahogy szokott, hogy minden ízében sikeres
üzletembernek tűnjék. Ha már vesznie kell, legalább vesszen
stílusosan.
Különben sincs még oda minden remény.
Mint akármely más napon, lement a földszintre, búcsúzóul
megcsókolta Rose-t, és az ajtóhoz lépett.
Joe a Rolls mellett várta.
– Jó reggelt, uram – nyitotta ki előtte az ajtót.
– Jó reggelt, Joe. – Pillanatnyi megnyugvást érzett, ahogy beült.
Joe jó ember. Belegondolt, meddig tarthatja még az
alkalmazásában. Talán már nem sokáig.
Ahogy lefelé haladtak az Ötödiken, kinézett a parkra. A
pázsiton mindenfelé sárga nárciszok és kikericsek nyíltak.
Megmondta Charlie-nak, hogy ma nincs szüksége rá az
irodában. A főkönyvelőn kívül senkit sem akart látni.
Legmegbízhatóbb embere mást se csinált egész hétvégén, csak a
könyveket bújta.
Most pedig eljött az igazság pillanata. Nem odázhatta tovább.
Ma egy sor olyan hívást vár, ami színvallásra kényszeríti. Persze ha
a piac váratlanul meglódul, az mindent megváltoztathat, csakhogy a
piac nem lódult meg. Múlt év áprilisában azt mondta, lesz még a
Dow 300. Sosem lett. Már csak alig több mint a fele.
Míg főkönyvelője a hétvégén átnézte az üzleti könyveket,
ugyanezt tette a saját számláival is. Dolgozószobája magányában
mérte fel, mije maradt. A brókerházat természetesen már nem
menthette meg. Eredendően nem kellett volna a saját pénzén életben
tartania, de akkor még élt benne a remény, hogy fordul a kocka.
Abba a hitbe ringatta magát, hogy valami csak történik. Valójában
nem tudott szembenézni a kudarccal. Képtelen volt beismerni a
bukását. Nem tudta elengedni ezt az egészet. Most pedig már
mindenhez késő.
A háznak mennie kell. Nehéz lenne megmondani, mennyit ér a
mostani nyomott piacon, de ettől még elképesztő ingatlan. Remek
fedezet. A newporti nyaraló már más lapra tartozik. Eíárom héttel
korábban, mintegy mellékesen megkérdezte Rose-tól, maradt-e
bármi abból a 600 000 dollárból, amit a felújításra adott.
– Egy cent se, William – felelt a felesége édes mosollyal. – Ami
azt illeti, kellene még egy kevés.
– Még mindig nincs kész?
– Van még mit tenni. Ismered ezeket az építészeket. A
kivitelezőkről meg jobb nem is beszélni.
Egy befejezetlen palota Newportban. Isten tudja csak, mit érhet
– manapság senki nem vesz flancos nyaralókat. Feltehetően az
értéke töredékét se kapja érte.
 Ha addig nem történik csoda, az elkövetkező néhány órában azt
is megtudja, hogy a saját nettó piaci értéke pozitív, nulla vagy
negatív. Jobb egyedül túlesni ezen. Azután, ha majd vége lesz,
hazamegy, és közli Rose-zal, hogy csődbe mentek.
Amiről persze sejtelme sincs.
– Négykor jöjjön értem, Joe – kérte, ahogy kiszállt.

*
A nap még fényesen ragyogott, amikor aznap délután Joe újra
kinyitotta neki az ajtót. Kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen,
és kinézett az utcára.
– Vigyen egy kört, Joe – kérte. – Menjünk fel a West Side-on. –
Elmosolyodott. – Vigyen el a Riverside Drive-ra.
Jó ideje nem járt már odafent a Hudsonnál. A hetvenes utcák
magasságában kinézett a hömpölygő folyóra. Feltételezte, hogy nem
sokat változott, amióta az első Masterek és Van Dyckek a városba
érkeztek. Ők is ugyanezt láthatták. Ahogy annak előtte az indiánok.
Erről eszébe jutott a kagylópénz öv. Még mindig viselte azt a
vackot. Napközben el is feledkezett róla. Hát, nem hozott sok
szerencsét. Amennyire tudhatta, miután a brókerház bezárt, a
házakat eladták és minden adósságot kifizettek, ötvenezer dollár
maradt a teljes vagyona. Épp csak hajszállal jobb a teljes csődnél.
A család háromszáz év alatt felgyülemlett vagyona semmivé
vált. Elveszett minden. Miattam veszett el, tette hozzá gondolatban.
A nemzedékek hosszú sorából ő lett az, aki mindent elvesztegetett.
Továbbra is mosolyogva nézett ki az ablakon, ahogy vett egy nagy
levegőt, de ez sem használt. A teste hirtelen megrázkódott. A
szégyentől fészkelődni kezdett a helyén. Úgy érezte, nem lesz képes
elviselni.
 Vajon Joe felfigyelt a hirtelen mozdulatra a vezetőülésből?
Nem adta jelét. Joe jó ember. Sosem kérdez semmit. Vele nem lesz
gond.
William némán ülve meredt a folyóra. Próbált nem sírni. Egy
idő után elhaladtak Grant síremléke mellett.
Előttük újabb pompás látványosság bukkant fel. A roppant
amerikai gazdaság talán recesszióba süllyedt, a Wall Street talán
összeomlott, de manapság bárhová is nézett Manhattanben,
mindenfelé épült valami.
A Hudsonon átívelő és nemsokára teljesen elkészülő függőhíd
nem csupán hatalmas volt, de egyenesen fenséges. Még a Brooklyn
híd is eltörpült mellette.
– Maga sosem nősült meg, igaz, Joe? – jegyezte meg a
sofőrnek.
– Nem, uram.
– Család? Szülők?
– Meghaltak, uram. Van egy fivérem New Jersey-ben.
– Szép ez a híd, Joe.
– Valóban, uram.
– Álljon félre, ha odaérünk. Meg szeretném nézni.
A híd lábánál Master felvette a kalapját és kiszállt, majd
nyújtott léptekkel a híd felé indult. A függesztés kábelei már mind a
helyükre kerültek. A gyalogút is átért a túlsó partra, már az úttestet
építették. Elhaladtak néhány munkás mellett, mielőtt egy
munkavezetőnek tűnő férfi lépett eléjük. Master barátságos
mosollyal nézett rá.
– Fantasztikus munkát végeznek, fiúk.
– Köszönöm, uram.
– A minap szóba is került a társaságban. – Látta, amint a
munkavezető eltűnődik, pontosan kiket is értsen „társaság” alatt. –
Jóval a határidő előtt végezni fognak.
– Bizonyára, uram. Ön talán… ?
– Mr. Master – közölte határozott hangon William. – Ha
megkérném, körbevezetne? Szeretném közelebbről látni.
A munkavezető csak egy pillanatig habozott, míg végigmérte a
gazdag úriembert, és vetett egy pillantást a Rolls-Royce-ára, azután
eldöntötte, hogy jobban teszi, ha engedelmeskedik.
– Erre, uram – bólintott. – Azért vigyázzon.
Ahogy megálltak a járdán, William elnézett észak felé. Milyen
magasztos a folyó, mily háborítatlan, ahogyan csendesen
lehömpölyög a távoli helyekről. Milyen nemesnek tűnnek a
Palisades kőszirtjei, mégis mily zordnak és engesztelhetetlennek.
Déli irányban látta Manhattan hosszan elnyúló vonalát, a pénzügyi
negyed ködös tornyait, s azon is túl, a kikötő nyílt vizét.
Családja visszatért hát a kezdetekhez. Csak ő van és a folyó.
Lenézett a vízre. Ha le akar ugrani, most van itt az ideje.
Évekkel korábban egy fickó fogadásból levetette magát a Brooklyn
hídról. Nem élte túl. Innét leugrani még egyszerűbb, és nem is a
legfájdalmasabb módja az elmúlásnak. Kis szerencsével a folyó
csendje magába fogadja, többé nem kell. tudnia semmiről. Csak
kiszáll a Rolls-Royce-ából, s ahogy úriemberhez illik, és átlép a
feledésbe. A család boldogul nélküle. Jobb lesz így mindenkinek.
Hát nem? Charlie megmarad Charlie-nak. Szegény lesz, de
ilyen életvitel mellett talán észre se veszi a különbséget. Viszont mi
lesz Rose-zal? Rose-zal, a newporti nyaralóval, a márvány hallókról
szőtt ábrándokkal? Hogyan fogja viselni a tettei következményeit?
Nyilvánvalóan nem jól. Megrázta a fejét.
Kevesebb bátorság kellett az ugráshoz, mint a hazatéréshez,
mégis haza kellett mennie. Elfordult. A munkavezető nyomban
hozzálépett, hogy visszakísérje.
 – Itt lesz az ünnepélyes megnyitón, Mr. Master? – kérdezte
udvariasan.
– Hát, szívből remélem.

*
Késői éjjelig nem szólt Rose-nak. Aznap este különösen szépnek
látta őt selyem köntösében. A gyöngysort is felvette, amit úgy
szeretett. Bárcsak jobb hírrel szolgálhatott volna neki!
A vacsoránál, a személyzet előtt nem mondott semmit. Akkor
sem szólt, amikor utána ott ültek a könyvtárban, a kandalló mellett,
hátha Rose pánikba esik, és jelenetet rendez. Kivárta, amíg
mindenki visszavonult, és valóban kettesben lehettek.
A hálószobájukból kis budoár nyílt. Rose közölte a komornával,
hogy nincs már rá szüksége, s egyedül ücsörgött, míg levette a
fülbevalóját. Megállt mögötte.
– Rossz hírem van, Rose – kezdett bele.
– Sajnálom, szívem.
– Nagyon rossz hírem. Most erősnek kell lenned.
– Készen állok, szívem. Elvesztettük mindenünket?
– Igen.
– Nem maradt semmink?
– Talán ha ötvenezer dollárunk. A cég bezárt. A házakat el kell
adnunk. Ezt is. – Egy pillanatig szólni se bírt. Rose felnézett rá, és
megfogta a kezét.
– Tudod, nem lep meg. Számítottam rá.
– Igazán?
– Gyanítottam, hogy bajban vagyunk. Ahogy oly sokan.
– Nem tudom, mit mondhatnék.
– Mit szeretnél mondani?
 – Én… én annyira sajnálom. – Kis híján megtört, de
összeszedte magát. – Mit fogsz termi?
– Mit fogok tenni? Melletted leszek, ahogy eddig. Ahogy csak
szeretnéd, ahol csak szeretnéd. Nem vágyom többre.
– De ez a sok minden…
– Csodás életünk volt, William. Most majd lesz egy másik
csodás életünk. Csak kicsit más.
– Mihez kezd majd Charlie?
– Dolgozni fog – jelentette ki Rose.
– Én… – kezdte volna, de a felesége belefojtotta a szót.
– Most már ideje lefeküdnünk.
Amikor egy-két perc múltán előjött a budoárjából, William
nagy meglepetésére nem viselt hálóinget. Nem viselt semmit, csak a
gyöngysort, amit tőle kapott. Középkorú asszonyként is jó karban
tartotta magát. Valamiért bizsergetően erotikusnak tűnt. Levegőt is
alig kapott.
Az asszony megállt az ágynál, felemelte kezét, és kikapcsolta a
gyöngysort. Azután felé nyújtotta.
– Valamit csak ér ez is. – Elmosolyodott.
Vonakodva vette el.
– Nem várom el, hogy ettől is megválj…
– Csak rád van szükségem – közölte Rose egyszerűen. –
Egyedül ez számít. – Befeküdt mellé, hogy szorosan magához
vonja.
– Nem hinném, hogy menne – sóhajtott fel William szomorúan.
– Csitt – suttogta, ahogy a mellkasára vonta a fejét. – Most már
kisírhatod magad. Nagyon itt az ideje.

*
Órákkal később, jóval azután, hogy szeretkeztek, és a férje elaludt,
Rose Vandyck Master még mindig éberen feküdt, és a mennyezetre
meredt.
Igazából örült, hogy vége. Tizennyolc hónap telt el, mióta
először megsejtette, hogy a férje bajban van, és nehezére esett
végignéznie a szenvedését. Mégsem tehetett mást, mint végignézte,
és kivárt.
Emlékezett, milyen volt még 1907-ben – az akkori pánik is kis
híján eltemette őket, a férje mégsem tudta elmondani neki. Amikor
az árfolyamok újra esni kezdtek, okkal gyanította, hogy ugyanez
lesz. Hónapokon át türelmesen várt. William nyilvánvalóan
gyötrődött – ennyire már ismerte –, mégsem tudta rávenni magát,
hogy elmondja.
Ezúttal nem nézte végig karba tett kézzel. Ha nem is sok
mindent, de valamit mégis tett. A férje pedig nem sejtett semmit.
Már csak egy kérdés maradt: mikor árulja el neki?
Még nem. Jobb kivárni, amíg leül a por, és kifizetnek minden
adósságot. Szigorúan véve törvénytelen gyakorlat elrejteni a pénzt a
hitelezők elől, de ezen a hídon majd ráér akkor átmenni, ha odaér.
Kis szerencsével talán enélkül is marad minimális pénzük. A
lényeg, hogy sikerült megmenteni a vagyon egy tekintélyes részét,
mielőtt az is elveszett volna a brókerházzal együtt.
Hatszázezer dollárt, egész pontosan. Biztonságban megőrizte, öt
különböző bankszámlán, a saját nevén. Egyetlen centet sem költött
belőle.
Kész szerencse, hogy a férjét ennyire nem érdekli Newport. Ha
ragaszkodik hozzá, hogy odautazzanak, rövid úton felfedezte volna,
hogy a néhány vízhatlan vásznat leszámítva, amivel a tetőt borította,
nem sok minden változott. Se építészek, se kivitelezők, se márvány.
Semmi. Időről időre munkásokat küldött oda, hogy azt a látszatot
keltse, mintha zajlana valami, a sövény pedig hatékonyan leplezte
az igazságot. Már csak el kellett terjesztenie a szóbeszédet, és
minden ment a maga útján.
Hatszázezer dollár. Ebből bérelhetnek egy tisztességes lakást a
Park sugárúton. Vannak szép dolgaik. Vannak barátaik és beváltásra
váró baráti szívességeik. Miközben sokan akkora veszteségeket
szenvednek, hogy örökre kiírják magukat a jobb körökből, ők
lesznek a kivételek.
Talán nem sok pénzük lesz, de az megmarad régi
gazdagságnak.
 Brooklyn

1953

Sarah Adlerben legelőször a keskeny arcot uraló, hangsúlyosan

nagy, teknőckeretes szemüveg tűnt fel. Ha a lány előrehajolt,
Charlie a kis zsidócsillag-formájú függőt is látta, amint a mellek
felső ívén pihent, most mégis a szemüvegre meredt, ami mögül nem
csupán eleven, de varázslatosan barna és tűhegynyi fénypontokkal
tarkított szempár nézett vissza rá.
Sarah Adler huszonnégy éves volt, s ahogy barna szemével
Charlie Master arcát fürkészte az elegáns St. Regisben, azon
tűnődött: ő milyen idős lehet? Talán ötven. Kétszer annyi biztosan,
mint ő. Bár jó formában tartja magát.
Nem is kérdés, hogy az idősebb férfiak messze érdekesebbek.
Az Ötödik és az Ötvenötödik sarkán álló St. Regis nem csupán
szálloda volt, de valóságos palota. A férfi meghívta egy italra a
fapanelekkel burkolt bárba, melyet Maxfield Parrish óriási tündöklő
falfestménye, az Old King Cole vont meleg ragyogásba. Ez is
tetszett neki, hát még az oszlopos étterem, ahová utána átsétáltak.
Mr. Charles Master láthatóan tudta, mi kell egy lánynak. Amellett
remek beszélgetőpartnernek bizonyult.
Még csak három hét telt el, amióta munkát kapott a galériában,
így amikor Mr. Master beállított a hihetetlen
fényképgyűjteményével, és a tulajdonos őt bízta meg, hogy vegye a
gondjaiba, alig hitt a fülének. Most pedig itt ül a St. Regisben, ahol
élete egyik legizgalmasabb beszélgetését folytatja.
A férfi láthatóan mindenki ismert. Barátai közé sorolta Eugene
O’Neillt és a húszas évek színházi életének valamennyi
meghatározó szereplőjét, miközben maga is írt. Harlemben még
azelőtt hallotta a dzsessz nagyjait, hogy híressé váltak volna, és
emlékezett azokra az időkre, amikor Charlie Chaplin még színpadon
szerepelt. Most pedig valami még izgalmasabbat mesélt.
– Ismeri Ernest Hemingwayt? – Sarah rajongott Hemingwayért.
– Hol találkozott vele? Párizsban?
– Spanyolországban.
– Úgy érti, a spanyol polgárháborúban?
Sarah még csak hétesztendős volt, amikor a spanyol
polgárháború kitört, de tanult róla az iskolában – s persze otthon.
Adlerék brooklyni otthonában vég nélküli viták folytak.
Természetesen egyikük sem azt az oldalt támogatta, amelyik végül
győzött. A fasiszta Franco tábornok, a tekintélyelvű katolikus és
monarchista, egy személyben testesített meg mindent, amit az Adler
család gyűlölt. „Nem jobb, mint Hitler” – mondogatta az apja.
Anyja, Esther Adler, aki liberálisok és szakszervezeti aktivisták
családjából származott, maga is készen állt volna belépni egy
nemzetközi brigádba, és fegyvert ragadni. Igen, a családjában
mindenki balra húzott.
Leszámítva Hermán bácsit. Apja testvérét, a köpcös férfiút, aki
mindig azzal büszkélkedett, mennyire átlátja az európai
folyamatokat. Akármilyen téma került is elő, mindig övé lett az
utolsó szó.
– Franco régi vágású diktátor – jelentette ki. – Talán
szemétláda, de nem náci, oké?
Anyja persze nem hagyta annyiban.
 – S azok a királypárti katolikusok? Tudod te, mit tettek a
spanyol inkvizítorok a zsidókkal?
Ebből aztán hamar parázs vita kerekedett.
– Azt hiszed, a Franco ellen harcolók mind amerikai liberálisok,
mint te? Akkor hadd mondjam el, Esther, hogy a felük trockista és
anarchista. Érted már? Azt akarják, hogy Spanyolország is olyan
legyen, mint Sztálin Oroszországa. Szerinted ez jó ötlet? – Hermán
bácsi hirtelen elbődült, amint a fivére megpróbálta belé fojtani a
szót. – Nem és nem! Tudni akarom, hogy szerinte ez jó ötlet-e.
– A bácsikád él-hal a vitákért – árulta el az anyja a kis Sarah-
nak. – Sokszor azt se tudja, miket beszél.
Amikor kettesben maradt vele, Herman bácsi cukorkát adott, és
mesét olvasott neki, Sarah ebből tudta, hogy jó és kedves. Csak épp
szeret vitázni.
Sajnálatos módon Sarah mindössze ennyi emléket őrzött
Hermán bácsiról. A spanyol polgárháború még javában zajlott,
amikor Európába ment, ha nem is azért, hogy Spanyolországban
harcoljon. Talán egészen másként alakul a sorsa, ha ezt teszi.
Herman bácsi ugyanis sosem tért vissza. Apja még beszélni sem
volt hajlandó róla, így a család egyszerűen kitörölte az
emlékezetéből.
– Újságíró voltam – mesélte most Charlie. – A Hearst lapoknak
dolgoztam. Néhányszor ittunk együtt Hemingwayjel, ez minden.
Sarah hangosan felkacagott.
– Gúnyt űz belőlem – korholta a férfi.
– Dehogy. Teljesen lenyűgöz. Milyen volt Hemingway?
– Társaságnak egész jó. Jobb, mint Dos Passos vagy George
Orwell.
– Dos Passos? Orwell? Jesszusom, az fantasztikus lehetett.
– Igaz, de egy polgárháború akkor se játék. Vér és veríték.
 – Hemingway meg is sebesült.
– Ahogy én is, ha már itt tartunk.
– Valóban? Hogyan?
– Egy férfi elesett, nem messze onnét, ahol tudósítottam.
Hallottam az üvöltését. Hordágy még akadt, de csak egyetlen
szanitéc. – Megvonta a vállát. – Segítettem, cserébe repeszt kaptam.
– Elvigyorodott. – A lábamban maradt is egy, megbízhatóan jelzi az
időváltozást.
– A sebhely is megmaradt?
– Hát persze.
– Viszont megmentett egy embert.
– Ő nem élte túl.
Charlie Master őszes bajuszt viselt. Sarah nem tudta eldönteni,
hogy Hemingwayre vagy Tennessee Williamsre emlékezteti-e.
Akárhogy is, vonzónak találta. Említette, hogy van egy fia, de mi a
helyzet a feleséggel?
– És a második világháborúban mit csinált? Európában harcolt?
– Newportban.
– A Rhode Island-i Newportban?
– Az ország egyik legjobb mélyvizű kikötője. A britek is
használták a függetlenségi háború idején. Sok minden történt ott,
különösen ‘43-ban és ‘44-ben. Partvédelem, haditengerészeti
akadémia, amit csak akar. Én a Parti Őrségnél szolgáltam. –
Elmosolyodott. – A gyerekkoromat idézte. Azelőtt ott volt
nyaralónk.
– Úgy érti, vidéki kastélyuk?
– Azt azért nem mondanám, bár kellően tágas volt. Miután
apám mindenét elveszítette a tőzsdekrachban, a városi házunkat és a
newporti nyaralót is eladtuk. A szüleimnek a Park sugárútra kellett
költözniük.
 Annyit magától is látott, hogy Charlie Master kékvérű. A
beszéde is erről árulkodott – no de, hogy valaki szegénységében a
Parkra költözzön? Ez tényleg egészen más világ.
– Iszonyúan megviselhette a világválság. – Nyomban meg is
bánta az epés megjegyzést.
A férfi fanyar pillantást vetett rá.
– Képzelem, milyen ostobán hangzik, de higgyen nekem: a
válság alatt csak egy lépés kellett ahhoz, hogy valaki a fényűzésből
alázuhanjon a teljes nincstelenségbe. Minden állásért hosszú sorok
kígyóztak. A Wall Street-i brókerek, még az igazán ismert
kereskedők is almát árultak az utcán. Emlékszem, egyszer apámmal
sétáltunk, amikor rámutatott az egyikre: „Csak néhány
százalékpont, Charlie, és az ott én is lehetnék.”
– Elhitte neki?
– Ó, nagyon is. Amikor apám brókerháza lehúzta a rolót, akár
teljes csődbe is mehettünk volna. Ha látta volna a Central Parkot a
válság korai éveiben. Az emberek kalyibákat eszkábáltak
maguknak* egész kis nyomornegyedet, hogy legyen hol lehajtani a
fejüket. Apám egyik nap itt találta az egyik barátját. Hazahozta, és
utána hónapokig velünk élt. Emlékszem, a kanapénkon aludt.
Nekünk talán szerencsénk volt, de higgye el, megtanultuk értékelni.
– Elgondolkodva bólintott. – Hát az ön családja? Hogyan vészelte
át?
– Az én hibbant családom? Apám felmenőinél szokás volt,
hogy egy gyereket mindig kitanítottak. A választás az apámra esett,
akiből így fogorvos lett. Az embereknek pedig még a válság alatt is
meg kellett csináltatniuk a fogukat. Boldogultunk.
– Az jó.
– Nem annyira. Apám sosem akart fogorvos lenni. Mindig arra
vágyott, hogy nagy zongorista legyen, ezért tartott egy zongorát a
váróban, és míg a betegeket várta, kitartóan gyakorolt.
– Jó zongorista volt?
– Igen, viszont csapnivaló fogorvos. Anyám sosem engedte,
hogy a fogaihoz nyúljon.
Sarah nem igazán kívánt a családjáról beszélni. A férfi életéről
akart hallani, így egy ideig a harmincas évekről társalogtak, amit
bizsergetően izgalmasnak talált. Kiderült az is, hogy képes
megnevettetni a férfit.
Végül vissza kellett mennie a galériába. A következő találkozót
egy hónappal későbbre beszélték meg, így feltételezte, hogy addig
nem hall róla, ám amikor búcsúzkodtak, a férfi megjegyezte:
– Jövő héten új tárlat nyílik Betty Parsons galériájában. El
szokott járni a megnyitókra?
– Igen. – A kérdés készületlenül érte.
– Akkor talán előbb látjuk egymást.
– Meglehet.
Az biztos, hogy én ott leszek, gondolta. Bár az még mindig nem
derült ki, hogy Charlie Master házasember-e. Igaz, mást se nagyon
tudott róla.

*
Szombaton Charlie a komppal átkelt Staten Islandre. A kellemes
októberi napsütésben élvezte az utat. Minden második hétvégén
kiruccant ide, hogy elhozza a kis Gorhamet.
Nem ő találta ki, hogy ezt a nevet adják a fiának. Julie akarta a
nagyapja nevére keresztelni, az ő anyja pedig rábólintott: „Nincs
abban semmi, ha egy alapító atya nevét viseli.” A lényeg a régi
keletű gazdagság.
Márpedig a lenszőke hajú, kék szemű és sótlan Julie a régi
gazdagokat képviselte, méghozzá nem is szegényen. Családja
ugyanúgy szerepelt a társasági névjegyzékben, mint a Masterek.
Mrs. Astor és a híres négyszázas lista talán a múlt ködébe veszett,
ám az nagyon is sokat nyomott a latban, ha valaki a jobb körökhöz,
Amerika patinás, régi családjainak köréhez tartozott. Annyit
feltétlenül számított, hogy senkinek ne kelljen e körökön kívül
keresgélnie, ha kielégítő társasági életre vágyott. Anyja már csak
ezért is örült, amikor a háború végén feleségül vette Julie-t.
S már csak ezért sem örült, amikor tavaly elváltak.
Vélhetően az ő hibájából. Julie egyszerűen belefáradt, hogy
mindig másutt keresi a boldogulást. Nem mintha rosszul éltek
volna. A harmincas években, bármennyire híját látták is a pénznek,
egy sor önálló vállalkozásnak köszönhetően mindig boldogult. A
szórakoztatóipar még a világválság éveiben sem állt le.
Színdarabokra és filmekre szerződött le; mire megházasodott,
szerény részt kapott még egy Broadway-musical után is. Miután a
lakást Julié hozta, neki csak a fenntartást és efféléket kellett fizetnie.
Amikor megszületett a fiuk, remélte, hogy ő majd közelebb hozza
őket egymáshoz.
A kis Gorham. A legtöbb ismerőse valamilyen becenevet
használt. Aki Johnnak született, rövid úton Jack lett. A Henryből
Harry, az Augustusból Gus, a Howardból Howie, a Winthropból
Win, a Prescottból Pres. Így szólították egymást az emberek –
persze csak a közeli ismerősök –, az ifjú Gorham azonban valamiért
megmaradt Gorhamnek.
Azután Julie közölte, hogy el akar válni, és hozzámegy egy
Staten Island-i orvoshoz. Nem mintha bármi baja lett volna Staten
Islanddel. A richmondi szigetközséget, ahogy hivatalosan nevezték,
még nem kötötte össze híd a város többi részével, így
fennmaradhatott az a hellyel-közzel tizennyolcadik századi vidékies
báj, ami a Manhattan-szigetből már rég kiveszett. A Staten Island
kellemes rálátást kínált a nagyvárosra – csak ne kellett volna ekkora
utat megtennie, hogy hétvégére elhozhassa a fiát.
Julie és Gorham a komp végállomásán várta. Julie új kabátot és
kis nemezkalapot viselt. Jól nézett ki. Amikor elváltak, nem vitatta
egyetlen anyagi követelését sem. Nem érte volna meg a pereskedést.
Julie azóta eladta a lakást, miután az orvos tetszetős családi házban
lakott, így gondtalanul költhetett magára.
Úton visszafelé átkarolta a fiát, és megmutatott neki ezt-azt. Az
ötéves Gorham megörökölte szülei szőke haját és kék szemét. A
gyermekek életkoruk változásával mindig más hozzátartozójukra
emlékeztetnek – a kis Gorham pillanatnyilag az apja kicsinyített
másának tűnt. Charlie tudta, hogy a fiának szüksége van rá, ezért
mindent meg is tett érte.
– Ma este elmegyünk egy előadásra? – kérdezte Gorham.
– Igen. Megnézzük a Déltengert.
– Tényleg? Igazán?
– Megígértem.
A kisfiú arcán széles mosoly áradt szét.
– A Déltengert – mormolta maga elé.
Még nagyon kicsinek tűnt ehhez, valami okból mégis ezt akarta
látni – hát mit tehetett volna? Amikor néhány éve hallotta, hogy
Rodgers és Hammerstein musicalt írt James Michener könyvéből,
belegondolt, hogyan fog működni a darab a színpadon. Nos, fél
tucat népszerű slágerrel és csaknem kétezer előadással később
megkapta a választ. Még most is kétszeres árat kellett fizetnie a
jegyüzérnek, hogy helyük legyen az esti előadásra. Ennyi
erőfeszítés mellett őszintén remélte, hogy a fiúnak tetszeni fog a
darab.
Míg Gorham alig várta az előttük álló estét, ő visszagondolt a
korábbi találkozóra a lánnyal.
Fontosnak tartotta ezt a fényképgyűjteményt. Őszintén kedvelte
Edmund Kellert. A válság éveiben Keller nem csupán jó barátként
állt mellette, de még előadásokat is szervezett neki a Columbiára,
hogy egy kis mellékeshez jusson. Ezért sem talált szavakat, amikor
Keller néhány éve elmondta neki, hogy rákos.
– Azt akarom, hogy te légy az őrangyala apám fényképeinek,
Charlie. A családban nincs senki, aki tudná, mihez kezdjen velük.
Ha pénzzé tennéd őket, tarts meg magadnak egy szerény jutalékot, a
többi pedig add az örököseimnek. Megteszed ezt értem?
Valóban páratlan gyűjtemény került hozzá. Keller a Columbia
közelében, a Riverside Drive-on, irodaként és raktárként egyaránt
szolgáló kis lakásában őrizgette, ahol Charlie gyakran megfordult.
Nem sokkal korábban kereste meg a galéria, melynek tulajdonosa
maga jött el megnézni a kollekciót, mielőtt beleegyezett egy
tárlatba. A hírverésről Charlie gondoskodott.
Ugyanakkor határozottan bántónak érezte, amikor a fickó
váratlanul lepasszolta a munkát valami éretlen kis taknyosnak, aki
akkor kezdett nála. Vonakodva mutatta csak meg neki a portfoliót,
amit magával vitt.
Ahelyett, hogy csak átlapozta, és udvariasan hümmögött volna
hozzá, a lány minden egyes képre perceken át és oly átható
tekintettel meredt vastag szemüveglencséi mögül, hogy kezdte úgy
érezni, mintha róla el is feledkezett volna.
– Ezek – választott külön féltucatnyi újabb fotót –, ezek csakis
korai Stieglitzek lehetnek.
Jól látta. New York legendás fényképész vállalkozója a
századforduló táján maga is készített néhány szép munkát, miután
visszatért Németországból. A képei rokon vonásokat mutattak
Keller fotóival.
 – Találkozhattak? – kérdezte a lány.
– Igen, többször is. Benne van Keller naplójában.
– Ezt feltétlenül említsük meg. – A lány előhúzott egy régebbi
fotográfiát, melyen férfiak vonultak a Hudson partjára fektetett
sínek mentén. – Remek választás – jegyezte meg elismerősen. –
Tökéletes kompozíció.
Beszélgetni kezdtek Keller technikájáról. És csak beszélgettek.
Egy óra múltán felvetette:
– Ezután be kell mennem a belvárosba. Ne ugorjunk be a St.
Regisbe?
Belegondolt, hogy a lány jövő héten eljön Betty Parsons
galériájába.
A manhattani kompkikötőben fogott egy taxit. Hamarosan
felfelé tartottak az East River Drive-on, és keresztezték az Első
sugárutat. Ahogy elhagyták a Negyvenkettedik utcát, az ablakon át
az ENSZ új folyóparti székházára mutatott. Tetszett neki letisztult,
modern formája. Gorham megnézte magának az épületet, de Charlie
nem tudhatta, mi jár a fejében.
– Innét nincs messze a River House – jegyezte meg. – A
nagymamádnak sok barátja van abban az épületben. – Talán az
egész város legfényűzőbb lakóházában. Amiről a kis Gorhamnek
persze fogalma sincs.
Charlie mindig úgy gondolta, hogy fia ugyanebben a világban
fog élni. Sosem kételkedett ebben, amíg Julie ki nem költözött
Staten Islandre. Be lehet lélegezni e nagyszerű város légkörét
odakint a szigeten is? Talán, elvégre az öt nagy városrész egyike, de
vajon mit ért a fia mindebből? Tudni fogja valaha is, melyek az
Upper East Side legjobb házai? Megismeri majd az éttermeket és
klubokat? Greenwich Viliágé meghitt képeit és illatait, a Soho
karcosságát? Charlie-t az ilyen pillanatok ébresztették rá arra,
mennyire szereti Manhattant. Szörnyű fájdalom és gyász töltötte el
a tudattól, hogy nem oszthatja meg mindezt egyetlen fiával.
Balra fordultak a Negyvenhetedik utcánál. Ahogy átkeltek a
Lexingtonon, dél felé mutatott.
– Odalent van a Grand Central pályaudvar. – Gorham
hallgatott. Miután elérték a Park sugárutat, északnak fordultak. –
Kisfiú koromban itt futottak a sínek – jegyezte meg. – Akkor még
nem volt ilyen szép a Park. A vasútvonalak azóta a föld alá
kerültek, és a sugárút is igazán szép lett, nem?
– Igen, apa – felelte a kisfiú.
Valami más is van, ébredt rá, amit tovább kellene adnia a
fiúnak. Valami mélyebb és fontosabb, túl a fenséges házakon és
lakásokon, a nyüzsgő utcákon, az újságokon, színházakon és
galériákon – vagy akár a szüntelenül pezsgő üzleti életen.
Gorhamnak, mint egyetlen örökösének, azt kell megismernie, ami
igazán fontos: New York töretlen erejét.
A várost még a nagy válság sem tudta térdre kényszeríteni.
Három emberóriás mentette meg. Először is természetesen FDR, az
elnök – akinek családneve, a Roosevelt, egyidős lehetett magával
New Yorkkal. Csakis egy tökös és merész New York-i verhette át a
New Dealt. Másodszor, a harmincas évek elejétől egészen ‘45-ig,
New York apró termetű, ám annál tüzesebb polgármestere, La
Guardia, aki elméletben talán a republikánusokat erősítette, mégis
szívvel-lélekkel támogatta a New Dealt, miközben sosem látott
tisztességgel vezette a várost, és karolta fel szegényeit. Harmadszor
pedig, nem kevésbé drámai, bár sajátosabb módon, a brutális óriás,
Robert Moses.
Soha senki nem látott olyan mérvű változást, mint amilyet a
várostervező Moses elvégzett. Azok a hatalmas hidak: a
Triborough, Long Island és Manhattan között, vagy a gyönyörű
Whitestone, Long Islandtől Bronxig. Az a számtalan közpark, S
mindenekfelett az új úthálózat, mely körgyűrűkre terelte az egyre
növekvő forgalmat. E gigászi építési projektekkel Moses
sokmilliónyi szövetségi dollárt hozott a városnak, és ezreknek adott
munkát.
Némelyek szerint Mosest és a módszereit valóban egyfajta
brutalitás jellemezte. Azt mondták, a Long Island-i gyorsforgalmi
utak elkerülték a gazdagok birtokait, elsöpörték viszont a szegények
otthonait, míg Mosest csakis az autóforgalom érdekelte, és ügyet
sem vetett a tömegközlekedésre. Még az is elhangzott, hogy az új
országutak fizikai korlátokat emeltek a fekete környékek és a
közparkok közé.
Charlie kétellte mindezt. New York tömegközlekedési hálózata
egészen jól boldogult, és az autók modern világában a város
reménytelenül bedugult volna új utak nélkül. A parkokat és a fekete
környékeket illető kritikák talán megálltak, az úthálózat azonban
megtette a dolgát. Ahogy felfelé hajtott a West Side-i Henry
Hudson Parkwayen, mely egészen a George Washington-hídig
követte a folyó széles kanyarulatát, Charlie szinte bármit
megbocsátott volna Mosesnek.
Csak az a kérdés, gondolta, amint a Parkon lehúzódott anyja
háza elé, hogyan magyarázza el mindezt a fiának?
A fehér kesztyűs ajtónálló a felvonóhoz kísérte. Rose a lakás
ajtajában várta őket. Talán már túl járt a nyolcvanadik évén, de akár
hatvanötnek is elment volna. Melegen köszöntötte, és a nappaliba
vezette őket.
Kellemes lakásban élt. Ahogyan manapság számoltak, hat
szobával rendelkezett: nappalival, étkezővel, konyhával, két hálóval
és a konyhából nyíló cselédszobával. A három fürdőszoba nem
számított. Egy jómódú özvegynek a hely kellően tágas lehetett, de
nem egy ilyen családnak. Charlie is jobban örült volna nyolc
szobának – még egy hálónak vagy könyvtárnak, továbbá még egy
cselédszobának. Egy nyolcszobás lakásban a helyiségek nagyobbak
is. Amikor összeházasodott, Charlie és Julie egy ilyenbe költözött –
igaz, nem a Parkon.
Persze, ha a Wall Streeten dolgozik, és annyit keres, mint
némelyik barátja, mostanra vehetett volna egy igazán nagy lakást a
Parkon vagy akár az Ötödiken. Tíz-tizenöt szobával. Az ilyenek
felérnek a különálló házakkal; négy-öt fős személyzet tartozik
hozzájuk.
Manapság mégis a Hetvennyolcadik és Harmadik sarkán élt,
nem messze az anyjától. A Hetvennyolcadik jó hírben állt, a lakások
pedig akkora nappalit kaptak, ami beillett műteremnek. Egy
egyedülálló férfi beérhette ennyivel. Talán csak az ajtónálló
hiányzott. Minden házra ráfért egy ajtónálló.
Rose értett a gyerek nyelvén. Fényképeket mutatott a kis
Gorhamnek a nagyapjáról és a dédapjáról. A fiú örömmel nézegette
őket. Akadt néhány kép a newporti házról is – emlékeztetőül
Gorham számára, hogy tudja, hová tartozik.
Délben lementek, és áttaxiztak a szemközti Plaza Hotelbe. A
Palm Court-ben egy asztalhoz kísérték őket. Charlie látta, hogy
Gorhamet lenyűgözi a Pálma-udvar.
– Néha felsétálok a Carlyle-ba – jegyezte meg Rose –, de itt is
kellemes. Közel van a park.
Salátát csipegetett, míg unokája kötelességtudóan megette a
halat, mielőtt beleásta magát a, csokoládés habrolóba. Az iskoláról
beszéltek, amit épp csak elkezdett.
– Ha majd nagyobb leszel, a Grotonra fogsz járni – emlékeztette
Rose.
Julie is belement. Megállapodtak. Pontosabban szólva, gondolta
Charlie, az anyja és a volt felesége megállapodtak, neki csak a
számlákat kell fizetnie. Szerette volna, ha Gorham valamelyik
városi iskolába jár, de a Staten Islandről ezt nem lehetett
egykönnyen megoldani. Az sem tűnt kivitelezhetőnek, hogy a fiú
vele vagy a nagyanyjával lakjon – amennyiben utóbbi megéri ezt.
– Te is a Grotonba jártál, apa? – kérdezte a kisfiú.
– Nem – felelte helyette Rose –, de talán jobb lett volna.
Persze előkelő helyre került. A massachusettsi bentlakásos
iskolát az angliai Cheltenham College-ról mintázták. Latin
jelmondata mindent elárult: „Szolgáld Istent, és Uralkodj!” A férfias
kereszténység mottója. Episzkopális, persze: józan mértéktelesség,
és semmi intellektuális kihívás. Rengeteg testmozgás és hideg
zuhany. Miként a Brit Birodalom urai, Amerika nagy vagyonainak
örökösei sem puhulhatnak el.
– Ott találkozik a megfelelő emberekkel – jegyezte meg
vidáman Charlie. Roosevelt, Auchincloss, Morgan, Whitney, du
Pont, Adams, Harriman, Grew – ilyen nevek jártak a Grotonba.
– Nem volt ott egy Peabody is? – kérdezte Gorham.
– De igen, Gorham – mosolyodott el Charlie. – Ő alapította.
Ötven évig volt igazgató. Kivételes ember.
– Nem Peabody, szívem – szúrta közbe Rose. – Úgy ejtik: pí-
bádi.
– Jaj, anya – sóhajtott fel Charlie. – Ebben a korban még…
– Pí-bádi – ismételte anyja makacsul.
Charlie-t mindig szórakoztatta, hogyan adoptálták a régi
amerikai családok az angol szokást, és csalták különféle nyelvtani
csapdákba a beava-tatlanokat. A régi gazdagok sajátosan ejtettek
bizonyos neveket, de még bizonyos szavakat is, hogy ezáltal is
elkülönüljenek a tömegtől. A férfiak szmokingját manapság
előszeretettel hívták „tuxedónak”, vagy ami még szörnyűbb,
„tuxnak”, ám ilyen kifejezéseket csakis a közönséges középosztály
használt. A régiek maradtak az „estélyi öltözéknél”.
– Mindazonáltal – jegyezte meg anyja csendesen –, úgy hallom,
nemrég egy fekete fiút is felvettek a Grotonra.
– Bizony – bólintott Charlie. – Néhány éve. Jól is tették.
– Hát – sóhajtott fel az anyja –, legalább nem volt zsidó.
Charlie megcsóválta a fejét. Jobban tette, ha az efféle
megjegyzéseket eleresztette a füle mellett.
Miután kiléptek az utcára, Gorham a sarkon meglátott egy
tetszetős régi bérfogatot, és megkérdezte, mehetnének-e egy kört.
Charlie vetett egy pillantást anyjára, aki bólintott.
– Miért is ne? – felelt a kisfiának.
Kellemesen utaztak. Először lementek az Ötödik sugárúton.
Anyja persze hozta a szokott formáját. Amikor elhaladtak Bergdorf
elegáns áruháza előtt, Gorhamhez fordult: „Ez volt azelőtt a
Vanderbilt-ház”, magyarázta. Néhány perccel később, amint
közeledtek a Szent Patrik gótikus homlokzata felé, szomorú hangon
tette hozzá: „Itt valaha lakóházak álltak, most meg csak templomok
és üzletek.”
Közben, ébredt rá Charlie, elérkeztek a belváros spirituális
középpontjához. Nem a székesegyházhoz, tűnhetett bármily
fontosnak. Nem, Manhattan szellemi központja épp a katedrálissal
szemközt, az utca túlsó oldalán magasodott.
Élénken emlékezett azokra a hosszú évekre, a harmincasokra és
azokon túl, amikor Manhattanre nézve csak az Empire State
Building hatalmas tornyát látta, amint markáns jelképként uralta az
eget. No, de mit szimbolizált? A kudarcot. Nyolcvanöt emeletnyi
kiadhatatlan irodát. Végül valamennyi gazdára talált, de a válság
éveiben az üres toronyházat csak Empty State Buildingnek
csúfolták. Az ember azt hihette volna, hogy többé senki sem veri
magát ilyen kalandba.
Persze, csak ha nem ismeri New Yorkot, vagy a Rockefeller
családot.
Nem sokkal a ‘29-es krach előtt az ifjabbik John D. Rockefeller
az Ötödik sugárút nyugati oldalán teljes 22 holdnyi területet vett
haszonbérletbe, hogy art deco irodaházakból és egy operából álló
komplexumot emeljen. A tőzsde összeomlása után Rockefeller az
operaházról talán lemondott, de a terv többi részéről nem. A világ
legtehetősebb családja egymaga építtetett fel nem is egy, de
tizennégy irodatornyot, tetőkertekkel és plazá-val, hogy ezáltal
megszülessen a város legelegánsabb tere, ahol nyáron szabadtéri
étterem, télen korcsolyapálya üzemelt. Az építkezés tizedik éve
végén néhány építőmunkás azt is elhatározta, hogy decemberben
karácsonyfát állít ezen a helyen.
A Rockefeller Center végül diadal lett. Hatalmas, elegáns,
gazdag – olyan New York-iak öröksége, akik sosem törődtek bele a
kudarcba. Akiket még a válság sem bírhatott meghátrálásra. Ez az,
gondolta Charlie. Ez New York lényege. A bevándorlók talán
nincstelenül érkeztek ide, mégis megcsinálták a szerencséjüket –
Isten a megmondhatója, még az első Astoroknak sem volt
semmijük. Ez a hagyomány visszavezet egészen az első keleti parti
telepesekig, akiktől ő és a fia is származik. Rockfeller titánként
magasodott föléjük, akárcsak Pierpont Morgan vagy Roosevelt
elnök – ők a világ királyai és a New York-i szellem képviselői,
egytől egyig.
– Az ott a Rockefeller Center – mutatta meg a fiának. – A
válság éveiben is tovább épült, csak mert Rockefellernek megvolt
hozzá a pénze és kitartása. Hát nem szép?
– De – felelte Gorham.
– Egy New York-it nem lehet két vállra fektetni, Gorham, mert
mindig feláll a földről, újra és újra. Ezt sose felejtsd el.
– Jó, apa – bólintott a kisfiú.
A hintó körbevitte őket, fel a Hatodikon és vissza a Central
Parkon át. Valóban remekül érezték magukat, ám ahogy
visszaérkeztek, Charlie óhatatlanul is eltűnődött egy
visszavonhatatlan igazságon. Kis pónifogaton utaznak, akár a
turisták. Ma este elmegy Gorhammel egy musicalre, ahogyan egy
turista tenné. Holnap pedig visszatér vele Staten Islandre.
A kisfiú ekkor megszólalt:
– Apa.
– Igen, Gorham.
– Ha majd megnövök, itt fogok élni.
– Nos, reméljük, így lesz.
A kisfiú összeráncolt homlokkal és olyan komoly tekintettel
nézett fel apjára, mintha az félreértette volna.
– Nem, apa – jelentette ki határozottan. – Ezt fogom tenni.

*
Charlie korán érkezett a galériába, de Sarah Adlert már ott találta.
A Betty Parsons Gallery az Ötvenötödik utcában állt. Csak
1946-ban nyílt, de máris híresnek számított – nem kis részben Betty
karaktere miatt.
Miután beleszületett a régi gazdagságba, ő is követte a számára
kijelölt utat – fiatalon és rangjához méltóan ment férjhez ám ezután
fellázadt. Párizsba utazott, és ott összeköltözött egy másik nővel. A
harmincas években Hollywoodban élt, mint Greta Garbó barátnője.
Végül pedig, maga is, mint művész, galériát nyitott New Yorkban.
Az 1950-es évek New Yorkjában, ha valaki a modern művészet
után érdeklődött, előbb-utóbb elvetődött ide.
 Korábban is léteztek amerikai iskolák – a Hudson-iskola a
tizenkilencedik században, a Hudson-völgy, a Niagara és a Nyugat
fenséges tájképeivel; vagy az amerikai impresszionisták, akik
gyakran Franciaországban, Monet birtokán, Givernyben tanultak,
mielőtt hazatértek –, ám lehettek ezek bármily sikeresek, aligha
újították meg a festészet kifejezésmódját. A modem absztrakt
meghatározó alakjai, kezdve egészen a kubistáktól, szintén
Európából származtak.
Most azonban változni látszott mindez. New York
művészvilágából olyan merészen elvont művek, művészek
bukkantak fel, mint soha korábban. Jackson Pollock, Hedda Steme,
Bamett Newman, Motherwell, de Kooning, Rothko – csupa
öntörvényű alkotó, akinek irányvonala az absztrakt
expresszionizmus nevet viselte.
Ez lett a modern Amerika saját művészi önkifejezése, a
földrengésszerű változások epicentrumában pedig egy aprócska,
mégis fáradhatatlan hölgy állt, akik beleszületett a New York-i
magániskolák és newporti nyaralások világába, mégis jobban
kedvelte a kor lobbanékony művészeinek társaságát: Betty Parsons.
Akinek nevét a galéria viselte.
Vegyes tárlat nyílt. Jelen volt Motherwell, Helen Frankenthaler
és Jackson Pollock is. Charlie bemutatta Sarah-t Pollocknak, mielőtt
együtt nézték végig a műveket.
A bemutató remekül sikerült. Különösen egy Pollock ragadta
meg a figyelmüket – barnák, fehérek és szürkék földszínű
örvénylése.
– Mintha kerékpáron tekerne körbe-körbe a vásznon – suttogta
Sarah.
– Talán azt is teszi – mosolygott Charlie, számára mégis úgy
tűnt, mintha az absztrakt színek kavalkádja mélyen szövevényes és
komplex minták ismétlődnének, hogy a vászon szívében lüktetve
elemi erőt kölcsönözzenek a műnek. – Sokak szerint utánérzés –
tette hozzá –, de szerintem Pollock igazi lángelme.
Akadt egy szép Motherwell is, az Elégia a Spanyol
Köztársasághoz sorozat egyik darabja: fehér vásznon fekete
rejtjelekkel és függőleges sávokkal.
– Mintha magában lüktetne – jegyezte meg Sarah. – Akár egy
keleti mantra, nem gondolja?
– De igen. – Azért fura, gondolta Charlie. Mit sem számít, ha
valaki kétszer olyan idős vagy éppen feleannyi, a nagy szellemek,
ha találkoznak, egymásra ismernek. Magában elmosolyodott. A
pénzt és a hatalmat tartják a legerősebb vágykeltőnek, pedig a közös
képzelet legalább olyan hatásos – ráadásul tovább is tart.
Mindketten megláttak néhány ismerőst, és elindultak, hogy
beszéljenek velük. Váltott néhány szót Betty Parsonsszal is.
Kedvelte Bettyt. Ahogy látta szabályos New England-i arcát,
szögletes állát és széles homlokát, meg persze a szárnyaló
szellemét, legszívesebben megcsókolta volna – bár tudta, hogy
aligha örülne a figyelmének.
Eltelt egy óra. Ahogy végignézett a termen, látta Sarah-t, amint
beszélgetésbe merült néhány vele egykorú fiatal művésszel. Belül
megadóan felsóhajtott, ahogy az angolos távozás mellett döntött.
Végül mégis odalépett hozzá, hogy elköszönjön.
– Máris hazamegy? – A lány csalódottnak tűnt.
– Hacsak nincs kedve velem vacsorázni. Persze, ha inkább a
barátaival maradna…
– Szívesen önnel vacsorázom. Indulhatunk?

*
A Sardi’s mellett döntöttek. Még korán volt ahhoz, hogy a színházi
közönség megtöltse az éttermet, így asztalra sem kellett várniuk.
Charlie mindig szerette a hely tematikáját, a színészekről készült
karikatúrákat a falakon. A turisták talán ide is elzarándokoltak, mert
a Sardi’s híres helynek számított, de ettől még jól érezhették
magukat.
Rostélyost és vörösbort rendeltek, majd hamarosan rátértek a
második palackra. Nem a kiállításról beszélgettek. Charlie a fiáról
és a közös hétvégéjükről mesélt, azután a harmincas évek New
Yorkja került szóba. Megosztotta Sarah-val a Rockefellerrel,
Roosevelttel és a New York ősi lelkületével kapcsolatos érzéseit.
– Azért ne feledkezzünk meg La Guardiáról – emlékeztette a
lány. – Ő is megmentette New Yorkot.
– Hatalmas igazság – mosolyodott el Charlie. – Isten óvja az
olaszokat.
– La Guardia nem volt olasz.
– Bocsásson meg, de akkor mi?
– Az apja talán olasz volt, az anyja azonban zsidó. Ettől ő is
zsidónak számít. Kérdezze csak meg a családomat.
– Oké, de mit mondanának Robert Mosesről? O aztán színtiszta
zsidó.
– Ki nem állják.
– Pedig sokat tett a városért…
– Igaz, csakhogy Ruth nénikém Bronxban él, Moses pedig
eladhatatlanná tette a házát. – A nagy Cross Bronx Expressway a
legkeményebb fának bizonyult, amibe a nagy városrendező valaha
belevágta a fejszéjét. Rengeteg embert kiköltöztettek a
főközlekedési útvonal miatt, miközben még többnek leértékelődött
az ingatlana, aminek persze cseppet sem örült. – Csak azt reméli,
hogy egy nap kitöri a nyakát. – Elvigyorodott. – A családom
egyetért vele, és amilyen összetartó népség vagyunk, Mosesnek
meg vannak számlálva a napjai.
– Nagy családja van?
– Egy nővér, két fivér. Anyám rokonai mind elköltöztek New
Yorkból. Ruth néni apám nővére. – Egy pillanatra elhallgatott. –
Apámnak volt egy testvére, Herman, aki azelőtt New Yorkban élt,
de a háború előtt Európába ment, azután… – Elhallgatott.
– Nem tért vissza.
– Sosem beszélünk róla.
– Sajnálom.
A lány megvonta a vállát, mielőtt témát váltott.
– Szóval a fia Staten Islanden lakik. Anyja is van?
– Igen, a volt feleségem.
– Nem mintha rám tartozna…
– Semmi gond. Nincs köztünk harag. – Elmosolyodott. – Tudja,
amikor a galériában azt mondták, hogy maga szervezi Keller
kiállítását, nem repestem az örömtől.
– De most már igen?
– Tetszett, ahogy Keller és Stieglitz munkáját méltatta. Persze
ebből még nem derül ki – tette hozzá –, hogy érti-e a munkáját.
– Értem. Amúgy Alfred Stieglitz nagy rajongója vagyok.
Nemcsak a fényképei miatt, de a tárlatokért is, amiket szervezett.
Tudta, hogy ő szervezte Ansel Adams egyik első New York-i
kiállítását?
1936-ban, nem sokkal azelőtt, hogy elment a spanyol
polgárháborúba, Charlie életét bearanyozta az a kiállítás, melyen
Adams egészen elképesztő amerikai tájképeit mutatták be.
– Ott voltam – árulta el.
– A magánélete is példaértékű a számomra. Akihez Georgia
O’Keeffe hozzáment, csakis kivételes egyéniség lehetett.
 Amennyire Charlie látta, a fényképész és a festőnő viszonya,
majd házassága a huszonegyedik századi művészet talán
legnagyobb alkotói frigye volt – még ha hírhedten viharos is.
– Ha nem is a hűségéről híres – jegyezte meg.
– Stieglitz az Stieglitz – vont vállat a lány. – Azért nem
akármilyen teljesítmény. Csaknem ötvenöt évesen költözött
O’Keeffehez. És hatvannégy évesen szűrte össze a levet azzal a
másik lánnyal.
– Dorothy Normannel. Ami azt illeti, őt is ismertem.
– Alig huszonkettő volt.
– Tekintélyes korkülönbség.
A lány a szemébe nézett.
– Mindenki annyi, amennyinek érzi magát.

*
Péntek délután Sarah Adler metróval utazott Brooklynba. Egy új
könyvet olvasott – a Toko Ri hídjait, James Michener rövid, gyors
tempójú regényét a jelenleg is zajló koreai háborúról. Alig érzékelte
az állomásokat, amíg ki nem ért Flatbushba.
Szerette ezt a helyet. Aki Brooklynból származott, örökre oda
tartozott. Részben talán a hely földrajza miatt: kétszázharminc
négyzetkilométer több mint háromszáz kilométernyi vízparttal –
nem csoda, ha a hollandok kedvelték. Vagy talán inkább a
brooklyni fények miatt? Elfoglalhatták az angolok és elnevezhették
Kings Countynak. Hidak épülhettek Manhattan irányába – a
Brooklyn híd mellett a Williamsburg és Manhattan –, nem is
beszélve a földalattiról. Hetvenévnyi szakadatlan fejlődés
elboríthatta lakóházakkal a csendes vidéki tájat, még ha a kiterjedt
parkok és lombos utcák meg is maradtak – csendes hétvégi
reggeleken, a barna homokkőből emelt tornácos házak és a puhán
simogató brooklyni fények közt az ember úgy érezhette magát, mint
egy Vermeer festményben.
Ez a fény burkolta be most is, amint maga mögött hagyta az
állomást. Egész Flatbush a gyermekkorára emlékeztette, kezdve az
olyan ártatlan örömöktől, mintha az üdítővizes tartályból adagolt
csokoládés-tejes ital, a kóser delikátesz és a Pirkin sugárút étterme,
egészen magáig Ebbets Fieldig, a megszentelt földig, ahol a
Brooklyn Dodgers játszott. Elhagyta a cukorkaüzletet, ahol azelőtt
minden gyerek lebzselt, hogy beforduljon az utcára, ahol annak
idején oly sokat labdázott.
Az Adlerek az egyik barna kőházban laktak. Kiskorában apja
csak a lépcső alatti szuterént bérelte, de a háziúr, aki a válság idején
ragaszkodott megbízható bérlőihez, hamarosan felkínálta szüleinek
a két felső szintet is, amiért három hónapig fizetniük se kellett. Nem
is kívánhattak volna jobb körülményeket. A szülei azóta is itt éltek.
Amikor megérkezett, anyja nyitott ajtót.
– Michael kész van, apád és Nathan is nemsokára lent lesz.
Rachel holnap jön, de azt mondja, hogy mind betegek.
Sarah nem féltette túlságosan két évvel idősebb nővérét, aki
tizennyolc évesen ment férjhez, és azóta sem értette, miért nem
követi a példáját. Megpuszilta az öccsét, Michaelt, aki tizennyolc
éves korára jóvágású fiatalember lett, mielőtt felment és bekopogott
Nathan ajtaján. A szoba mit sem változott: a falakon mindenütt a
baseball hőseit ábrázoló fényképek és a Dodgers háromszögletű
zászlói. A tizennégy éves Nathan jól tanult a helyi jesivában – igaz,
bele is adott mindent mégis a Dodgerst tartotta az élete értelmének.
– Kész vagyok, kész vagyok – kiáltozta. Utálta, ha bárki
belépett a szobájába. Sarah ekkor megérezte a vállán apja kezét.
Dr. Daniel Adler alacsony, kerekded férfiú volt, aki felül szinte
teljesen megkopaszodott, és kis sötét bajuszt viselt. Ha meg is
bánta, hogy fogorvos lett, nem zongorista, nagy vigaszt talált a
családjában és a vallásában. Mindkettőt szerette – olyannyira, hogy
számára egyet jelentettek. Sarah hálát érzett emiatt. Ha tehette, ezért
is utazott Flatbushba minden péntek délután, hogy itt töltse a
sabbatot.
A nappaliban gyülekeztek. A két gyertyát már kitették az
asztalra. Míg a család néma csendben állt, Sarah anyja meggyújtotta
őket, majd kezével elfedte szemét, ahogy elmondta az áldást:
– Baruch atah Adonai eloheinu melech haolam…
Az anya kötelessége volt elmondani a micvát. Csak miután ezt
elvégezte, azután fedhette fel szemét, és láthatta meg a fényt.
Sarah értékelte a rituálét, az egész sabbat lényegét: a
nyugalomnapot, Isten ajándékát kiválasztott népének, a családi
összejövetelt és a meghitt örömet. Ha ő maga nem is gyakorolta a
vallását, ilyenkor mindig szívesen hazatért.
Miután meggyújtották a gyertyákat, a család szürkületkor
elindult a zsinagógába.
Sarah szerette népe vallását. Akik nem értettek az ilyesmihez,
azt hitték, hogy a közel egymillió brooklyni zsidó mind ugyanúgy
imádja az istenét. Messzebb nem is járhattak volna az igazságtól.
Odaát Brownsville-ben, noha zömében zsidók lakták, ugyanúgy
akadtak veszélyes környékek, és a legtöbben annyira világias
szemléletet követtek, hogy egyáltalán nem jártak istentiszteletekre.
Borough Parkban rengeteg cionista élt. Williamsburg megmaradt
ortodoxnak, és az utóbbi néhány évben sok magyar haszid is
érkezett ide, akárcsak Crown Heightsba. A hagyományos
öltözködési előírásokat követő és az ősi törvényekhez a végletekig
ragaszkodó haszidok egészen más világban éltek.
A zömében Németországból és Kelet-Európából jött brooklyni
zsidók kezdetben askenázik voltak, a húszas évektől azonban több
szíriai zsidó költözött Bensonhurtsbe. Ez a szefárd közösség teljesen
különbözött a többitől.
Flatbusht még színesebb összetétel jellemezte. Egyazon utcán
belül élhettek ortodox, konzervatív és reformszemléletű zsidók, de
már néhány magyarországi haszid is megjelent. Ezzel együtt
mindenki kijött a többiekkel – persze csak amíg a Dodgersnek
szurkolt.
Az Adlerek a konzervatív vonalat erősítették. „Ortodoxnak
lenni jó, ha valaki erre vágyik – jelentette ki az apja nemegyszer de
nekem az túl sok. Jó dolog a jesiva, de máshol is lehet tanulni. Ezért
vagyok én konzervatív, de nem ortodox.”
Néhány ajtónyira tőlük egy család a reformgyülekezetbe járt.
Daniel Adler kezelte a családtagok fogait, ahogy kiskorában Sarah
is játszott a lányaikkal, de már akkoriban is értette a különbséget.
„A reformzsidók viszont túl messzire mennek – magyarázta neki
apja. – Azt mondják, a Tóra nem szent, megkérdőjeleznek mindent.
Azt hiszik, ez a megvilágosodás útja, de ha túl sokat jársz ezen az
úton, végül semmid sem marad.”
Sarah legtöbb városi barátja a liberálisok és a világiak közé
tartozott. Hét közben ők szolgáltak társaságául, hétvégére azonban
hazajött a családjához. Szívesen élt egyszerre két világban.
A rövid pénteki szertartás után gyalogosan indultak haza.
Otthon az asztal köré gyűltek, a szülők megáldották gyermekeiket,
apjuk elmondta a bor felett a kiddust, imádkoztak a két barhesz
felett, azután nekiláttak az étkezésnek.
Sarah egész gyermekkorában tudta, mikor milyen ételt fognak
elé tenni. Pénteken csirkét ettek, szerdán bárányt. A húsételek ki is
merültek ennyiben. A kedd mindig halat jelentett, a csütörtök
tojássalátát és latkeszt. Egyedül a hétfő maradt kiszámíthatatlan.
 A sabbat további része csendesen telt. A szombat reggeli
istentisztelet mindig hosszúra nyúlt, kilenctől délig tartott, amit
azelőtt mindig megpróbáltatásként élt meg, de már furcsamód nem.
Ezután jött a kellemes, oldott hangulatú családi ebéd. Miután apjuk
felolvasott nekik, visszavonult egy kicsit pihenni, míg ő és Michael
dámázott. Sarah és a testvére mindig élvezték egymás társaságát.
Michael is kedvelte a zenét, ezért vasárnap délután elment apjával
egy koncertre a Brooklyn Museumba. Sabbat végéig nem
kapcsolhatták be a televíziót, apja azonban megkérdezte, lenne-e
kedve meghallgatni a lemezt, amit nemrég vásárolt. Az RCA
felvételén Bernstein vezényelte saját első szimfóniáját. Sarah leült
apja mellé, és mosolyogva figyelte, amint kerek arcán lassan
szétárad a földöntúli boldogság. Ezután korán elmentek lefeküdni.
Tökéletes nap állt mögöttük.
Vasárnap reggel viszont, amikor Sarah betoppant a konyhába, a
dolgok már nem álltak túl fényesen. Egyedül találta az anyját, amint
francia pirítóst készített. Odalent hallani lehetett, ahogyan apja a
zongorán gyakorol, ám amikor lement volna köszönni, az anyja
utána kiáltott.
– Apádnak rossz éjszakája volt. – Megcsóválta a fejét. – Eszébe
jutott Herman bácsi.
Sarah felsóhajtott. A második világháború kirobbanása előtti
évben Herman bácsi Londonban élt, de jól beszélt franciául, és sok
időt töltött Franciaországban, ahol kis export-import céget tartott
fenn.
Ha egy évig nem hallottak Herman bácsiról, azon se lepődtek
meg. „Sosem ír, csak úgy megjelenik” – panaszolta fel apja. 1939
végén mégis levelet kaptak tőle: Londonból közölte, hogy
Franciaországba készül utazni. Ez aggasztotta az apját. „Nem
tudom, hogyan jut be oda – sóhajtozott –, sem azt, hogyan jut ki.”
Hónapok teltek el, egyetlen hír nélkül. Csak remélték, hogy mégis
Londonban maradt. Amikor aztán a németek rátámadtak Nagy-
Britanniára, apjuk azt mondta: „Talán mégis inkább azt remélem,
hogy Franciaországban van.”
Továbbra sem hallottak róla semmit.
Több mint négy évbe telt, mire végül értesültek a sorsáról. Ez
volt az egyetlen alkalom, amikor Sarah azt látta, hogy az apja
kifordult magából. Vigasztalhatatlannak tűnt. Most először értette
meg a gyász hatalmát. Apja szenvedése láttán, lehetett bármily
fiatal, mindenben a támasza kívánt lenni.
Az Adler család megtette, amit minden zsidó család a szerettei
elvesztésekor: sivát ült.
A rokonok és barátok – hacsak nem követték a kevésbé szigorú
gyakorlatot – ilyenkor hét napon át ételt és megnyugvást hoztak a
házba. Miután étkezéskor elmondták a részvétnyilvánítás
hagyományos héber szavait, a látogatók halk szavakkal vigasztalták
a gyászolókat, akik alacsony zsámolyokon vagy ládákon ültek.
Sarah anyja letakarta a ház összes tükrét. A gyerekek mind
gyászszalagot viseltek, apjuk pedig megszaggatta az ingét, és egy
sarokba ült. Sok barát eljött; mindenki együtt érzett Dániel Adler
fájdalmával, és a vigaszára próbált lenni. Sarah sosem felejtette ezt
el.
– Az a siva, amit Herman bácsiért ültünk, életem legszörnyűbb
időszaka volt – csóválta a fejét anyja. – Annál is rosszabb, mint
amikor elbocsátottak.
A nap, amikor anyját elbocsátották, szintén vastag fekete
keretet kapott a családi legendáriumban. Még jóval Sarah születése
előtt történt, mielőtt az anyja egyáltalán férjhez ment volna. A
belvárosba járt dolgozni, egy banknál kapott titkárnői állást. Az apja
figyelmeztette, hogy ne fogadja el, de ő valamiért be akarta
bizonyítani, hogy téved. Vörös haja és kék szeme alapján senki sem
gondolta volna róla, hogy zsidó. „A nevem is Susan Miller” –
jelentette ki. „Valaha Millstein volt” – csóválta a fejét apja, aki azt
is hozzátehette volna, hogy a Miller a harmadik leggyakoribb zsidó
név Amerikában.
A bank mindenesetre nem firtatta a származását, ő pedig hat
hónapot ledolgozott a legnagyobb boldogságban. Igaz, emiatt nem
ülhette meg a sabbatot, de miután a családja nem volt annyira
vallásos, nem nagyon bánta.
Egy óvatlan megjegyzés árulta el. Egyik pénteken szóba
elegyedett egy másik lánnyal, akihez egészen közel került. Az egyik
pénztáros került szóba, egy rossz természetű fickó, aki panaszkodott
a lány barátjára. „Ne is törődj vele – vigasztalta a lányt –, igazi
mesüge.” Gondolkodás nélkül használta a jiddis szót, még azt se
vette észre, milyen fura pillantást vet rá a másik.
„Bizonyítani nem tudom, de megesküdnék rá, hogy aznap a
siksze egészen hazáig követett. A lényeg, hogy a következő hétfőn
láttam, amint az igazgatóhoz kérette magát, és délben már el is
bocsátottak. Csak mert zsidó vagyok.”
Az incidens megváltoztatta anyja életét. „Ekkor döntöttem el,
hogy elegem van a gojokból. Visszavettem a vallást.” Egy évre rá
hozzáment Daniel Adlerhéz.
Az emlékezést Michael és Nathan zavarta meg, amint reggelire
érkezett. Sarah segített anyjának a tálalásban, míg apja tovább
zongorázott odalent.
Miután a testvérei elmentek, Sarah az anyjával rendbe rakta a
konyhát.
– Szóval – fordult hozzá anyja, miután minden visszakerült az
eredeti helyére –, még mindig jól érzed magad abban a lakásban?
Anyja egyáltalán nem örült, amiért a városba költözött, pedig a
szerencse is mellé pártolt. Apja egyik páciensének fivére birtokolt
egy lakást Greenwich Village-ben. Amikor Kaliforniába költözött
egy-két évre – ő maga sem tudta, pontosan mennyi időre –, csak azt
a feltételt szabta, hogy amint szüksége lesz a lakásra, el kell
hagynia, másként kész örömmel és szerény összegért bérbe adta a
megbízható családnak. Sarah így még abból a kevés pénzből is
elélhetett, amit a galéria fizetett neki.
– Jól – felelte –, és szeretem a munkámat.
– Hazajössz jövő hétvégén?
– Biztosan. Miért?
– Emlékszel, hogy meséltem neked Adélé Cohen unokájáról?
Aki a Harvardra járt? Akiből orvos lett?
– Aki Philadelphiába ment?
– Na, igen, de most New Yorkban kapott állást. Nemrég
költözött át, és jövő hétvégén meglátogatja a nagyanyját. Szerintem
nagyon kedves fiú.
– Még nem is találkoztál vele.
– Ha Adélé unokája, csakis kedves lehet.
– Milyen idős?
– Adélé szerint jövőre lesz harminc. És nagyon érdeklődik a
művészetek iránt. Vett egy festményt.
– Ez biztos?
– Adélé-től tudom. Azt mondja, nem is ez az első.
– Miféle festményt?
– Honnét tudjam? Mind egyforma.
– Szerinted hozzá kéne mennem.
– Találkozhatnál vele.
– Pénze van?
– Orvos. – Anyja hangsúlyos csenddel jelezte, hogy ez az
egyetlen szó mindent elmond. – Amikor az apja elvette Adélé
lányát, könyvelő volt, de nem szeretette a munkáját, ezért
vállalkozásba fogott. Radiátorokat meg légkondicionálókat árult
New Jersey-ben. Adélé szerint jól boldogult.
Vagyis Adélé unokájának lehetett elég pénze. Sarah
elmosolyodott. Szinte látta maga előtt, ahogyan az anyja és Adélé
elrendezte az egészet. Miért is ne? Talán tökéletesen összeillenek.
– Találkozom vele – ígérte meg.

*
Amikor aznap késő délután visszatért Brooklynból, a metrón
mégsem az orvos kötötte le a gondolatait, hanem Charlie Master.
A Sardi’s-ban persze flörtölgetett vele, ugratta egy kicsit a
korával. Felkeltette az érdeklődését, nem is kérdés, mégis
elővigyázatos maradt, aminek alighanem tudta az okát.
A férfi nem tett semmit, ami ha rosszul sül el, veszélybe
sodorhatja Theodore Keller fényképeinek kiállítását. Tényleg
törődött a munkáival, ő pedig tiszteletben tartotta ezt. A férfi egyik
fele vonzódott hozzá, a másik azonban szakmai mederben akarta
tartani a kapcsolatukat. Ez a kihívás tette még izgalmasabbá az
elcsábítását.
Sarah Adler szerette a munkáját. Szerette a családját. Szerette a
vallását. Olykor azonban szerette megszegni a szabályokat.
Sarah Adler nem volt már érintetlen. Amit a szüleinek nem
kellett megtudniuk.
Charlie Master érdekes, érett férfinak tűnt, akit szívesebben
megismert volna közelebbről is. Kíváncsiságot keltett benne, még
többet akart tudni róla. Meg persze nem volt zsidó.
Tiltott gyümölcs.
Nem csoda, ha lázasan jártak a gondolatai.
 Másnap belefogott a Keller-tárlat előkészítésébe. Ahogyan az
egyensúly és folytonosság megteremtésén fáradozott, úgy érezte,
sokat javítana a helyzeten, ha Kellér életének bizonyos szakaszaiból
több munka is a rendelkezésére állna. Lejegyezte mindezt, továbbá
felvázolta a leendő katalógust. Charlie Master gondoskodott a
szövegről, de azért felsorolt vagy tucatnyi pontot, melyeket
hasznosnak látott érinteni.
A galéria komoly pártoló tagsággal rendelkezett, mindazonáltal
felötlött benne, hogy hasznos lenne listába szedni mindazokat a
gyűjtőket és intézményeket, melyek korábban megvásárolták
Stieglitz vagy Ansel Adams műveit. Ezt is beleírta a feljegyzésbe,
és Charlie véleményét kérte, hogyan tehetne szert egy ilyen listára.
Azután, hogy megmutatta az anyagot a galéria tulajdonosának,
mindent elküldött Charlie-nak.
Akár elcsábítom, Mr. Master, akár sem, gondolta, fantasztikus
tárlatot hozunk össze mi ketten. Már alig várta.

*
Nem szeretett bele azonnal. Tíz nappal azután, hogy megkapta tőle
az anyagot, találkoztak a kis irodában, a Columbia
szomszédságában, ahol rászántak néhány órát a kollekcióra. Együtt
választottak ki öt további felvételt, és együtt döntötték el, hogy egy
másikat kihagynak a válogatásból.
A lány csodálatos hatékonysággal, mégis kellő alázattal tette a
dolgát. Ez tetszett neki.
– Ez az első tárlat, amit a galériának szervezek – árulta el. –
Még temérdek tanulnivalóm van. Nem akarok hibázni.
– Remekül csinálja – biztatta.
A rákövetkező héten a galériában találkoztak, ahol a lány egy
részletes ábra segítségével bemutatta, hogyan fog festeni a tárlat.
– Addig nem lehetünk biztosak, amíg ki nem állítjuk a műveket
– vélte Charlie –, de így elsőre jónak tűnik. Nagyon jónak. –
Amikor a lány hallótávolságon kívül került, megjegyezte a
tulajdonosnak: – Kivételes tehetsége van.
– A minap este tízig bent volt, hogy átnyálazza a levelezési
listákat – árulta el a tulajdonos. – Ez mindenképp becsülendő.
Néhány nappal később Charlie vacsorára hívta, hogy bemutassa
neki egy gyűjtő ismerősét. Őt is sikerült lenyűgöznie.
– Nagyon érti a dolgát – jegyezte meg utólag a férfi. – És a
vastag szemüveglencsék mögött… – Elvigyorodott. – Nos, igazi tűz
lobog.
– Úgy véli? – kérdezte Charlie.
– Még nem próbálkozott nála?
– Hm – gondolkodott el Charlie. – Még nem.
De úgy vélte, talán lehetne a mentora.

*
Végül merő véletlenségből történt meg. Egyik este egy találkozóról
gyalogolt hazafelé, amikor rájött, hogy egészen közel esik a galéria.
Hirtelen sugallatra és a bentről kiszűrődő fény hatására úgy döntött,
bekukkant. Egyedül találta Sarah-t, aki láthatóan örült, hogy látja.
– Még épp zárni készültem.
– Én meg csak erre jártam. Gondoltam, még egyszer megnézem
a kiállítóteret.
– Csak rajta.
A galéria két nagy teremből állt. Belépett a másodikba, és
megállt, hogy körülnézzen a falakon.
– Szeretne több fényt? – kiáltott be neki a lány.
 – Nem, köszönöm. Lassan megyek is. Mit csinál ma este?
– Ami azt illeti, az egyik barátom fellép a társulatával. Ma este
lesz a bemutató. Nem tudom, mit adnak elő, de megígértem, hogy
elmegyek.
– Érdekesnek tűnik.
– Hát tartson velem.
Habozni kezdett.
– Rég nem jártam színházban. – Elmosolyodott. – Miért is ne?
A színház a West Village-ben működött, egész pontosan az
egyik barna homokkőből épült ház alagsorában. Az utcán két-három
fiatal lézengett, egyikük nagy bögre kávéval a kezében. Az alagsor
ajtaját ugyanakkor zárva találták. Egy cetlit tűztek rá ezzel a
felirattal: „A ma esti előadás elmarad.”
– Hát ez remek – sóhajtott fel Sarah.
– Talán nem jött össze a közönség – jegyezte meg Charlie.
– Ez még sosem gátolta őket – kotyogta közbe a fiatal férfi,
nagy bögre kávéval a kezében. – Julian betegedett le.
– És mi van Markkal? – tudakolta Sarah.
– Összeveszett Helgával.
– Ó.
– Talán holnap – tette hozzá segítőkészen a férfi.
– Sajnálom – fordult Sarah Charlie-hoz. – Buta ötlet volt.
– Abból nekem is van pár – mosolygott Charlie. – Most már
mehetünk vacsorázni?
Átsétáltak a Village-en, a kávézók és éttermek között. Végül
egy kis olasz trattoriánál állapodtak meg, Chiantit rendeltek, hozzá
két tál spagettit. Charlie elvigyorodott.
– Mintha újra húszéves lennék.
– Nincs abban semmi rossz.
Vacsora közben a zenéről beszélgettek, és Charlie elárulta, hová
érdemes menni, ha valaki jó dzsesszt akar hallani. Sarah cserébe
elmesélte, milyen szerencsével jutott hozzá a lakásához. A tészta
után karamell flant rendeltek.
– Sétálgatott már a Village-ben? – kérdezte Sarah, miután ezzel
is végeztek.
– Persze. Miért?
– Kedvem lenne hozzá.
– Rendben.
A kis utcákon pezsgett az élet; az éttermek nem szenvedtek
hiányt vendégekben. Charlie nem tudta biztosan, merrefelé tart az
este, sem hogy merrefelé szeretné, ha tartana. Kissé esetlennek
érezte magát. Elhaladtak egy kis hely mellett, ahol az asztalokon
sakk-készleteket állítottak fel. Több férfi is ücsörgött itt ünnepélyes
merevséggel. A pincérek időről időre italt hoztak nekik.
– Van kedve sakkozni? – vetette fel Sarah.
– Oké. Persze, miért is ne? – Leültek, és kértek maguknak egy
kis konyakot. Fél órán át csendben játszottak, mielőtt Charlie
gyanakodva felnézett. – Hagyja, hogy nyerjek?
– Nem.
– Egész biztos?
– Hazudnék én magának?
– Igen.
– Bízzon bennem.
– Hmm. Sakk-matt.
– Tessék – kacagott Sarah. – Észre se vettem.
Távozás után felfelé indultak az utcán. A sarkon még nyitva
találták a kis cukorkaboltot. Sarah feltartott kézzel megállította, és
beszaladt, hogy két kis zacskóra való tejkaramellával térjen vissza.
Az egyiket odanyújtotta neki.
– Ajándékba.
 – Köszönöm.
– Nincs kedve egy kávéhoz? A lakásom itt van a sarkon, a Jane
Streeten.
Charlie egy pillanatig habozott.
– Nem muszáj – tette hozzá a lány.
– A kávé jól hangzik – bólintott Charlie.

*
Tél közepétől kora tavaszig találkozgattak, általában hetente
kétszer-háromszor – hol az ő belvárosi lakásában töltötték az
éjszakát, hol a lánynál a Village-ben. Mindkettőjük számára
kalandként indult. Charlie tudta, hogy Sarah áhítja mindazt a tudást
és tapasztalatot, aminek a birtokában van, míg ő a maga részéről
élvezte, hogy az általa hőn szeretett dolgokat egy ilyen fogékony
elmével oszthatja meg, miközben látja fejlődését. Legalábbis ezzel
áltatta magát.
Januárra Sarah vékony, sápadt teste egészen a rögeszméjévé
vált. Délutánonként, amikor Sarah a galériában dolgozott, csak ült a
Columbiához közel eső kis irodában vagy a lakásában, és órákon át
róla ábrándozott. Ha együtt voltak, annak a ruganyos testnek csak
hozzá kellett simulnia, és máris felülkerekedett rajta a vágy, hogy
birtokba vegye.
A lány minden szeretkezésük előtt leemelte a nyakában viselt
kis függőt, hogy ez a gépies kis gesztus elválaszthatatlanul
összekapcsolódjon az izgatottsággal és gyengédséggel. Szeretkezés
közben a végletekig felkorbácsolta szenvedélyét, mégis több lett
számára fiatal ágyasnál. Valami mást érzett, amit nem is tudott
szavakba önteni – valami ősi késztetést, ami talán a távoli
napkeletről eredt. Azon az első éjszakán felfedezte, hogy az apró
keblek messze nagyobbak és teltebbek, mint gondolta volna.
Amikor szeretkeztek, amikor utána ott feküdt mellette, úgy tűnt
számára, hogy Sarah nem csupán egy lány – legyen bármily
izgalmas –, de maga az örök nő, tele gazdagsággal és
misztériummal.
Oly sokat ábrándozott róla, hogy néha már szemrehányást tett
magának, amiért nem tud betelni vele.
Szokás szerint minden második hétvégén elhozta Gorhamet.
Legszívesebben őt is bemutatta volna, de még ha azt is mondta
volna róla, hogy a barátja, Julié előbb-utóbb hírét veszi és rájön az
igazságra, akkor pedig megnézheti magát. Amellett, a hétvégekre
Sarah mindig hazautazott a családjához.
– Gyanakodnak, ha egy hétvégét is kihagyok – védekezett
nevetve.
Néha azért hétvégén is találkoztak. Január végén elvitte őt síelni
Vermontba. A lány jó néhányat esett, de nem vette zokon, csak
szomorúan nézegette sérüléseit, és belement, hogy adjon még egy
esélyt a dolognak, de csak majd valamikor máskor. Februárban
azután Connecticutba indultak, egy családias vidéki hotelbe.
Egy hideg péntek délután kiautóztak New Yorkból. Az utakat
megtisztították, a padkán azonban hegyekben állt a hó. Charlie
büszkeségén, az 1950-es De Soto Custom Sportsmanen utaztak.
Charlie előre lefoglalta a szobát az ismerős és elbűvölő helyen,
ami alig egyórányira esett a várostól. Mr. és Mrs. Charles Master
névre. A szállodások általában nem gyanakodtak, amíg így is írták
alá a vendégkönyvet. Már szürkült, mire megérkeztek. Néhány
bőröndjüket ő maga vitte el a fehér faház bejáratáig. Az előtér
kandallójában lobogott a tűz. Míg a szálloda vezetője köszöntötte,
és a kis pulthoz vezette Charlie-t, hogy aláírja a könyvet, Sarah a
melegség felé indult. Egy-két perc után levetette a kabátját, majd
helyet foglalt a kis zsámolyon, amit a vidáman pattogó lángok elé
húztak. Fehér blúzt és kardigánt viselt. Charlie vetett felé egy
pillantást, és elmosolyodott, ahogyan a tűz meghitt fénybe burkolta
az arcát. Ekkor egy parázs pattant ki a tűzből. A parázsfogóért
nyúlt, hogy visszategye, miközben a nyakában viselt kis Dávid-
csillag előrelendült a láncon, hogy megcsillanjon a tűz fényénél.
Miután visszahelyezte a parazsat, felkelt, és a pult felé indult.
A szállodás épp készült volna megmutatni a szobájukat, amikor
Charlie észrevette, ahogyan éles pillantást vetett a tűz fölé hajoló
Sarah-ra. Most pedig, hogy a lány ott állt mellette, meredten nézte a
nyakát.
– Jól esett a meleg – jegyezte meg Sarah.
– Bocsássanak meg. – A szállodaigazgató elvonult a pult
mögött nyíló kis irodába. Egy perc is eltelt, mire visszatért. –
Sajnálom, uram – közölte Charlie-val –, de úgy tűnik, van egy kis
gond a foglalásával. Sajnálatos módon összekevertem egy másik
vendéggel. Úgy tűnik, Master névre nincsen semmilyen
foglalásunk.
– De hát telefonáltam. Biztos, hogy foglaltam szobát.
– Nem tudom, mi történhetett, uram, és őszintén sajnálom, de
attól tartok, teltházunk van. Csak azért mentem hátra, hogy
meggyőződjek róla. Valamennyi hétvégi vendégünk megérkezett.
– Csak van egy szobájuk…
– Nincsen, uram. Nem tehetek önért semmit. Nem tudom, mi
egyebet mondhatnék.
– Egészen a városból jöttünk idáig.
– Értem, uram. Néhány mérföldnyire van egy másik hotel,
ahová elirányíthatom. Ott talán akad még szabad hely.
– Nem akarok másik hotelt. Itt foglaltam. A szobámat akarom.
– Nagyon sajnálom.
 – Charlie. – Sarah odalépett mellé. – Gyere oda a tűzhöz,
Charlie – kérte halkan. – Mondani szeretnék valamit. – Charlie
bosszús vállrándítással engedelmeskedett.
– Mi az? – kérdezte.
– Nem akarok itt maradni, Charlie. Majd a kocsiban
elmagyarázom. – Tiltakozni kezdett volna, de a lány gyengéden a
karjára fektette kezét. – Kérlek, Charlie.
Bosszúsan és értetlenül, de fogta a bőröndöket, és visszatért
vele a kocsihoz. Amint beültek, a lány odafordult hozzá.
– Miattam van, Charlie. Miattam nem kaptuk meg a szobát.
Észrevette.
– Mit vett észre? Hogy nem viselsz jegygyűrűt? Nem hinném,
hogy…
– Nem, Charlie. A függőmet.
– A függődet?
– A Dávid-csillagot. Rájött, hogy zsidó vagyok.
– Ez képtelenség.
– Ebben a szállodában nem tűrnek meg zsidókat, Charlie, ez itt
Connecticut. Mennyire lehetünk Darientől?
Azt mondták, zsidó még házat sem vehet a közeli Darienben.
Charlie nem tudta, igaz-e ez, vagy csak ocsmány szóbeszéd.
Különben is, a harmincas évek és a háború borzalmai mindent
megváltoztattak. Az emberek már nem kértek a zsidógyűlöletből.
– Ezt nem hiszem el.
– Ha velem vagy, Charlie, el kell fogadnod, hogy ilyesmi
bármikor megtörténhet. Vagy talán azt hiszed, hogy egy zsidót
felvennének az előkelő golfklubokba? Édesanyámat a
munkahelyéről is elbocsátották, csak mert zsidó. Azt akarod
mondani, hogy az ismerőseid vagy akár a rokonaid körében nem
hallani egyetlen antiszemita megjegyzést sem?
 Charlie egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt megvonta a
vállát.
– Oké, néha talán igen, de az episzkopálisok, a régi gazdagok
már csak ilyenek. Az anyámhoz hasonlók mindig is lenézték, aki
nem tartozott közéjük. Zsidókat, íreket, olaszokat. Nevetséges
előítélet, tudom, de tényleg nem akarnak rosszat. Hidd el, ők
sosem…
– Igazad van, Charlie. Sajnálom. Mondd csak, milyen érzés,
hogy kidobnak egy szállodából?
– Megyek, és megszerzem azt a szobát.
– Menjünk innét, Charlie. Nagyon kedves tőled, hogy elhoztál
ide, de most már menjünk vissza a városba, jó? Kérlek.
Ahogy teltek a hetek, Charlie felismerte, hogy a lánynak igaza
van. Minthogy a színházak és művészetek foglalkoztatták, mindig is
sok zsidó barátja akadt. Mindenféle barátja akadt, ha már itt tartunk.
A társaságukban néha hallott megjegyzéseket a zsidó
származásukról, de éppúgy az ő episzkopális kékvérű
arisztokráciájáról is, mégsem ragadt le ezeknél. Ha a saját fajtájával
találkozott, az egykori osztálytársakkal és effélékkel, talán
elhangzottak dolgok, amiket más társaságban sosem mondtak volna
el, de ezek sem tűntek többnek ártatlan előítéleteknél, apró
tréfáknál. Valahogy egyik se számított, amíg másra vonatkoztak –
most azonban kezdett egészen más szemmel tekinteni rájuk.

*
Gyakran mesélt Sarah-nak a családjáról – apró kis történeteket a
dicső régmúltból, melyet anyja ma is minden megnyilvánulásával
képviselt.
 – Szeretném, ha megismernéd – vetette fel egyszer.
– Szerintem ez nem jó ötlet – tiltakozott Sarah.
A gondolat azonban nem ment ki a fejéből. Március elején egy
délután, amikor ellátogattak az Ótvenhetedik egyik galériájába,
hirtelen a lányhoz fordult.
– Menjünk fel a Parkba, és látogassuk meg anyámat.
– Nem is tudom, Charlie – felelte Sarah. – Mit fogsz majd
mondani?
– Pofonegyszerű. Te vagy, aki a Theodore Keller-tárlatot
szervezed. Mondtam már, a családunk volt a legelső patrónusa.
– Hát legyen. – Sarah megadta magát, de láthatóan továbbra is
kételkedett.
Pedig a látogatás remekül ment. Az anyja láthatóan örült nekik.
Elmesélte Sarah-nak, hogy a régi időkben mekkora fogadást adott
Edmund Keller könyvének tiszteletére, és megígérte, hogy a barátait
is elviszi a kiállítás megnyitójára.
– Szeretném, ha legalább harminc meghívót kapnék öntől,
kedvesem, hogy továbbküldhessem. Majd írok és telefonálok
mindenkinek. Biztos vagyok abban, hogy sokan vásárolnak majd a
képekből.
– Az nagyszerű lenne, Mrs. Master – mosolygott Sarah.
Már elhagyták az épületet, amikor aprócska incidens történt.
George, az ajtónálló hívott nekik taxit. Charlie nem szerette, ahogy
az utasoknak arrébb kell csusszanniuk az ülésen, ezért megkerülte a
kocsit, míg George kinyitotta az ajtót Sarah oldalán. A lány már
beült a kocsiba, amikor Charlie meglátta, ahogy az ajtóálló
leplezetlen ellenszenvvel nézett le rá.
– Valami gond van, George? – kérdezte élesen.
– Nincs, Mr. Master.
– Remélem is – vágta rá fenyegető hangon. Egy napon ő
örökölte a lakást, ezért George jobban tette, ha vigyázott.
Homlokráncolva ült be Sarah mellé.
– Mi volt ez? – kérdezte a lány, ahogy elindultak a Parkon.
– Semmi.
– Ugyanígy nézett akkor is, amikor megérkeztünk. Csak nem
vetted észre.
– Kirúgatom.
Sarah egy pillanatra kinézett az ablakon, mielőtt témát váltott.
– Az anyád nagyszerű asszony. Tényleg sokat segíthetne
azokkal a meghívókkal.
Egy héttel később Charlie az anyjánál vacsorázott, amikor
Sarah neve is előkerült.
– Kedvesnek tűnik a barátnőd – jegyezte meg az anyja.
– Hogy érted?
– A lányra gondolok, akit idehoztál.
– Sarah Adler. Nagyszerű munkát végez a tárlattal.
– Nem kétlem, hogy nagyszerű munkát végez a galériában, ám
amellett a szeretőd is. – Rose belenézett a szemébe. – Az ilyet
mindig meglátom.
– Ó.
– Nagyon fiatal. Boldogulsz vele?
– Igen.
– Az jó. Nem nehéz, hogy zsidó?
– Annak kéne lennie?
– Ne butáskodj, szívem. Tudod, hogy ez nem igazán zsidó
környék.
– Az a nyavalyás ajtónálló leplezetlenül megbámulta.
– Mire számítottál? Amennyire tudom, még sosem került elő,
de a lakóközösség aligha engedné, hogy egy zsidó megvásárolja
valamelyik lakást.
 Charlie mindig is mulatságosnak találta a társasházi létnek ezt a
vonását. A Park legtöbb épülete mostanra különálló társasházzá
szerveződött, így többé az anyja sem bérelte a lakást, hanem az
épület társtulajdonosává vált. Mintha csak részvényesek lennének, a
tulajdonosok igazgatótanácsot választottak, mely megvétózhatott
minden felvásárlási kísérletet. Ha egy tulajdonos olyasvalakinek
próbálta eladni a lakását, akit a többi lakó nem-kívánatosnak tartott,
az igazgatótanács megakadályozhatta az adásvételt, még csak
megindokolnia sem kellett. A lakók hallgatólagosan megegyeztek a
szabályokban.
– Ez képtelenség – csóválta a fejét. – Ez már az ötvenes évek,
az ég szerelmére.
– Sok más épületben is ez a szabály. A West Side-on,
legalábbis. – Anyja elgondolkodva méregette. – Nem szándékozod
feleségül venni, ugye?
– Nem. – A felvetéstől is megdöbbent.
– Azzal kiírnád magad az előkelő körökből.
– Még sosem gondoltam erre.
– Nos, ők gondolnak, nekem elhiheted. Nem bánják, ha szegény
vagy – tette hozzá –, de az igenis fontos, kit veszel el.
– Pokolba az előkelő körökkel!
– Különben is – jegyezte meg az anyja tárgyilagos hangon –,
úgysem engedhetnél meg magadnak még egy családot, nem igaz?

*
A kapcsolat nyomán az a felismerés is megérlelődött benne, hogy
gyakorlatilag semmit sem tud a zsidó hitről. Akadt elég zsidó
barátja, hogy eljárjon egy-egy esküvőre vagy temetésre, de
amennyire ő látta, a kippát és a pohártörést leszámítva a zsidó
esküvő nem sokban különbözött a kereszténytől. Az ismerős
keresztény áldások is a héber hagyományokban gyökereztek.
Mindezen túl nem sokat tudott. Olykor meg is kérdezte Sarah-t
a család életéről és a zsidó szokásokról. Egyre inkább érdekelte a
kérdés.
Már március végére járt, amikor Sarah váratlanul megkérdezte:
– Nincs kedved eljönni pészahra?
– Egy szeder estre? Hová?
– Brooklynba. A családomhoz.
– Úgy érted, bemutatnál a szüleidnek? – Pontosan tudta, hogy
Sarah szülei mit sem sejtenek az egész kapcsolatról. Sok egyéb
mellett úgy képzelik – vagy legalábbis, remélik –, hogy Sarah még
érintetlen. Az ötlet, hogy megismerje őket, nemcsak kíváncsivá, de
nyugtalanná is tette Charlie-t. – Szerinted ez jó ötlet? – kérdezte.
– Kitüntetésnek vennék. Ne feledd, ők úgy ismernek, mint a
Keller-gyűjtemény tulajdonosát. A legelső nagy ügyfelemet.
Tudják, hogy sokat jelentesz a számomra.
Amikor elérkezett a nap, Charlie áthajtott a Williamsburg
hídon, majd végig Brooklynon. Nem ismerte a környéket. A
vízparton végig óriási dokkok sorakoztak, mellettük végtelen sorban
a kis gyárak, raktárak és üzemek, melyek az amerikai ipar egyik
fellegvárává avatták a helyet. Természetesen Charlie is tudta ezt,
bár az ő világából csak kevesen vették a fáradságot, hogy a saját
szemükkel győződjenek meg erről. Egy professzor barátja a
Prospect Park közelében, a Heights egyik tágas és tetszetős házában
lakott, nála járt néhányszor. A helyről a West Side szellős otthonai
jutottak eszébe. Kellemesnek találta a Prospect Parkban tett sétát, és
tudta, hogy onnét néhány mérföldre keletre fekszik Brownsville.
Hallotta, hogy ott sok zsidó él, de még inkább hogy ebben a
lecsúszott nyomornegyedben ténykedett a Murder Inc. néven
elhíresült bűnbanda. A Flatbush sugárút mindazonáltal délnek
haladt a Prospect Parktól, így gyanította, hogy maga Flatbush is
rendesebb környék lehet.
Felesleges is mondani, Sarah pontosan eligazította, így minden
nehézség nélkül megtalálta a szülei házát. Az ajtóban várt rá, hogy
bevezesse.
Mind ott voltak: a szülei, a testvérei, Rachel nővére a
családjával. Még Ruth néni is eljött, aki annyira utálta Robert
Mosest. Charlie kicsit kilógott a sorból, mint az egyetlen nem zsidó,
de az Adler család ezt láthatóan nem bánta. Ahogy Sarah előre
megígérte, megbecsült vendégként tekintettek rá.
– Majd menet közben megismertetjük a széderrel – biztosította
róla Rachel. Az ötletet az egész család támogatta.
Dr. Adler pontosan olyannak bizonyult, ahogyan Charlie
elképzelte. Mint a család feje, rendkívül fontosnak, tartotta ezt a
napot, és atyai mosollyal tekintett minden jelenlévőre. Csak néhány
percbe telt, hogy Charlie beszélgetésbe elegyedjen vele a kedvenc
zeneszerzőiről, és a zongoristákról, akiket a Carnegie Hallban
alkalma nyílt meghallgatni.
A család a Theodore Keller-kiállításról is hallani akart, melyen
Sarah oly fáradhatatlanul dolgozott, ezért elmondta, hogy a
Masterek már nemzedékek óta kapcsolatban állnak a Kellerekkel,
Edmund Kellert a legközelibb barátai közé sorolta, és külön
megtiszteltetésnek érezte, amikor rábízta apja hagyatékának
kezelését.
– Számomra megtisztelő kötelesség bemutatni a gyűjteményt –
ismételte a nyomaték kedvéért –, de ennél is többről van szó.
Tisztelettel tartozom adózni a művész munkássága előtt is. – Dr.
Adlerhez fordult. – Képzelje csak el, mit érezne, ha egy ön által
nagyra becsült zeneszerző önre bízná a hagyatékát, amelyből
tucatnyi ismeretlen szerzemény, akár egész szimfóniák is
előkerülnének, melyeket korábban még senki sem hallhatott.
Dr. Adler a legnagyobb elismerés hangján felelt.
– Óriási felelősség lenne – bólintott.
– Nos – ismerte fel Charlie a kínálkozó esélyt –, ezért is vagyok
annyira hálás az önök lányának a csodálatos munkáért, amit a
galériában végez. Ez nagyon sokat jelent a számomra.
Dr. Adler szélesen elmosolyodott. Az egész család vele örült.
Eddig is kedélyesen és barátságosan kezelték, de most mintha új
melegség sugárzott volna belőlük.
Csak egyetlen hiba csúszott be. Charlie épp Rachellel beszélt,
amikor fél füllel meghallotta. Sarah tőle nem messze beszélt az
anyjával.
– Még nem válaszoltál – hallotta Mrs. Adlert. – Mikor vagy
hajlandó újra találkozni Adélé unokájával?
– Nem tudom. Gondolom, hamarosan.
– Adélé mesélte, hogy elvitt vacsorázni a városba.
– Hát nem lehet semmi magánéletem?
– Azt mondja, nagyon tetszettél neki.
– Ezt miből gondolja?
– Ő maga mondta. Nagyon jó orvos ám.
– Elhiszem.
– Hát, én nem fogok beleavatkozni…
– Jó tudni.
Charlie úgy fülelt, hogy kis híján elveszítette a fonalat, pedig
Rachel éppen a gyermekeiről mesélt. De milyen orvos? Mikor
vacsorázott vele Sarah?
Azután eljött az idő. Az asztalt szépen megterítették, csak úgy
ragyogtak rajta az ezüstök. Ahogy az étkezés lassú, szertartásos
ütemben folyt, Rachel és az anyja felváltva magyarázta, mi történik
éppen. Néha Sarah is közbekotyogott.
– A pészah micvája az egyiptomi fogságról és szabadulásról
tanítja a következő nemzedéket – hallotta Rachelt. – A szertartás
ezért két részből áll. Az első egyiptomi szolgaságunkra emlékeztet
bennünket, a második a szabadulásunkra.
– Az pedig a macesz, a keletlen kenyér – nézett el Charlie az
asztal végébe állított tányér felé.
– Pontosan. Három macesz. A széder tál keserűfüve a
rabszolgaság keserűségére emlékeztet. A haroset – ami olyan, mint
a tészta – a habarcsot jelképezi, amit az Egyiptom gabonaraktárait
építő zsidó rabszolgák használtak. Zöldségként mi petrezselymet
használunk. Ezt mártjuk sós vízbe, hogy kiontott könnyeinkre
emlékezzünk. Jelképként szerepel még a sült tojás és a sült bárány
csontja. Az étkezés során megiszunk még négy pohár bort – a
kisebbek szőlőlevet –, hogy ez emlékeztessen bennünket Isten négy
ígéretére.
Dr. Adler áldással nyitotta meg a szédert, amit a rituális
kézmosás követett. A zöldséget sós vízbe mártották, a maceszt
kettőbe törték, azután megkezdődött az első pászkaünnep meséje.
Ahogy lassan követték egymást az események, Charlie
ámulattal figyelt. Sosem gondolta volna, hogy ennyire megindítja az
alkalom. Amikor elhangzott a széderre szóló meghívás, nem is
héberül, hanem arámi nyelven, eleven erővel tudatosult benne, hogy
maga Jézus is pontosan ezt a szertartásrendet követhette az Utolsó
Vacsorán. Miután oly jól ismerte az újvilági episzkopálisokat,
belegondolt, értik-e vajon, hogyan illeszkedik vallásos hitük ebbe a
gazdag közel-keleti hagyományrendszerbe.
Eljött az idő, amikor Rachel legkisebb gyermeke feltette a négy
kérdést, kezdve az elsővel: „Miben különbözik ez az este a
többitől?”
 Csakugyan megindítónak találta. A hálaadásra, az amerikai
hagyományok legmélyebben gyökerező ünnepére és az étel örömteli
megosztására gondolt. A hálaadás ilyen valóságos. Fontos, és több
mint három évszázados múltra tekint vissza. Természetesen a
karácsony is régi ünnep, ám a modern hagyomány – a vacsora és a
karácsonyfa-állítás, de még a télapó is, melyekről manapság a
karácsonyt ismerik – közel sem olyan ősi, mint a hálaadás. A zsidó
családok eközben egy olyan hagyományt tartanak életben, mely
nem is évszázadokra, de évezredekre tekint vissza.
Eközben a gyermekeket mindvégig tanították. Az első
pászkaünnep története, a négy kérdés, a széder jelentése – mind-
mind tudatosult bennük. Dr. Adler hosszan okította őket az
egyiptomi szolgaság és szabadulás fontosságára, még a tíz csapást is
elsorolta, mielőtt jött a második pohár bor, az újabb kézmosás és az
újabb áldás.
Ahogyan a széder rituáléja tovább folytatódott, Charlie nem
csupán megindult, de elismeréssel adózott vendéglátója előtt. Dr.
Adler melegséget sugárzó arca bármelyik nagyapáé lehetett volna,
aki megosztja ételét az unokáival, ám a kedélyes külső mögött oly
szenvedély lángolt, melynek hevességét Charlie csak csodálni tudta.
Ezekben az emberekben még élt a tisztelet a hagyomány, a tanulás,
a szellemi dolgok iránt.
Megtalálható-e mindez a nem zsidók közt? Bizonyosan,
egyetemi és iskolai tanárok, papok köreiben, de sehol sem ezzel az
intenzitással. Sár ah családja egy olyan közösséghez tartozott, mely
öntudatosan ápolta háromezer évre visszanyúló gyökereit, miközben
hitte, hogy magától a Teremtő Istentől kapta ezt a tüzet.
Aznap éjjel, mielőtt visszaautózott Manhattanbe, új keletű
tisztelettel és csodálattal vált el Sarah-tól és családjától.
 *
Persze nemsokára kifaggatta Sarah-t arról az orvosról.
– Adélé Cohen unokája? Nagyon kedves ember, de nem az
esetem. Azért csak hadd gondolja a családom, hogy lehet belőle
valami, ha ettől boldogabb. – A lány szórakozott pillantást vetett rá.
– Ha az esetem lenne, szerintem hozzá is mennék. Minden jóravaló
zsidó lány ilyen férjről álmodik.
Charlie nem tudta biztosan, mit gondoljon erről. Amikor utólag
megrágta a dolgot, és lappangó féltékenységet érzett, magára
pirított, hogy ne legyen ostoba. A lánynak előbb-utóbb meg kell
állapodnia egy magafajta jóravaló fiatal mellett. Majd valamikor.
Csak még hosszú ideig ne. Addig is, egészen a magáénak akarta.
A széder estének lettek bizonyos következményei. Elkezdett
például kérdéseket feltenni. Néha egészen egyszerű kérdéseket.
– Ti miért mondjátok, hogy zsinagóga, amikor sok zsidó
ismerősöm a templomot használja?
– Minden azon múlik, miféle zsidó az ember. Az igazi
templom, a jeruzsálemi, csaknem kétezer évvel ezelőtt elpusztult.
Az ortodox és konzervatív zsidók úgy hiszik, hogy egy napon
újjáépül, és az lesz a harmadik templom. A reformzsidók
ugyanakkor nem akarják ezt kivárni, ezért a zsinagógát is
templomnak nevezik. A zsinagógára a legkülönfélébb szavakat
használják a diaszpórában. Az ortodox zsidók gyakran shulnak
nevezik, ami jiddis eredetű. Az én családom zsinagógát mond. A
reform zsidók meg általában templomot.
Más kérdéseknek is a mélyére próbáltak ásni. Mit tart Sarah a
zsidók kötelező rituáléiról? Hogyan akar élni? Valóban hisz
Istenben? Meglepetésére a lány lelkében nagy harc dúlt.
– Isten? Mit tudhatunk mi Istenről, Charlie? Senki sem lehet
biztos semmiben. Ami a többit illeti, rengeteg szabályt megszegek.
Veled is miket művelek. – Megvonta a vállát. – Az igazság az, hogy
hét közben világi vagyok, aztán hétvégére hazamegyek, hogy
tartsam a hagyományt. Sejtelmem sincs, mi lesz velem hosszú
távon.
Egyszer a lány azon kapta, hogy egy judaizmusról szóló
könyvet olvas.
– Lassan többet tudsz erről, mint én – nevetett.
Charlie-t nem csupán a judaizmus érdekelte. A találkozás a lány
családjával elgondolkodtatta: hány olyan közösség él ebben a
nagyvárosban, melyeket eddig észre sem vett? írek, olaszok, meg
akik a többi helyről jöttek? Mennyit tud valójában a
szomszédjairól? Ha őszinte akart lenni, szinte semmit.

*
A kiállítás áprilisban nyílt, és hatalmas sikert aratott. Rose Master
túltett önmagán: a gyűjtőket, a múzeumok igazgatótanácsának
tagjait, a társasági élet szereplőit – mindenkit sikerült összeterelnie.
Tökéletesen sikerült a katalógus, melyet Sarah kis történelmi
adalékokkal is kiegészített. Charlie hozta az újságírókat és az
irodalmárokat; a galéria hozzátette a többit.
Mielőtt meghalt, Theodore Keller ezernyi nyomatot aláírt –
ezek jelentős része az este folyamán el is kelt. Emellett egy kiadó
megkörnyékezte Charlie-t azzal, hogy szerkesszenek albumot a
kiállítás anyagából.
Több Keller is megjelent: Theodore és a nővére, Gretchen
leszármazottai. Eljött Sarah családja, s bár szerényen a háttérbe
húzódtak, látható büszkeséggel tekintettek lányuk sikerére. Charlie
egy pillanatra pánikba esett, amikor tudatosult benne, hogy több
barátja is tud titkos viszonyáról, mígnem az egyik pár megnyugtatta,
hogy erről senki sem szólt a mit sem sejtő családnak.
Elbűvölő beszédet mondott Theodore és Edmund Kellerről,
majd illendően köszönetet mondott a galériának és külön Sarah-nak
a csodálatos tárlatért, melynél különbet, biztosította őket, maga a
művész sem kívánhatott volna.
Egy kiállítás megnyitója után a galéria általában meghívta
vacsorára a művészt és közeli barátait. Nyilvánvaló okokból erre
most nem került sor, Charlie mégis válaszút elé került. Amikor a
galéria tulajdonosa, Sarah és a családja elindult az étterembe,
szíves-örömest velük tartott volna, az anyja azonban elfáradt, és
azok után, amit érte tett, kötelességének érezte hazakísérni.
Amikor elköszönt Sarah-tól és a családjától, oly mérhetetlen
büszkeséggel, ugyanakkor oly féltéssel tekintett a lányra, hogy
egyszeriben eluralkodott rajta a szomorúság, amiért el kellett válnia
tőle.
Bárcsak nyíltan vállalhatnák a kapcsolatukat, gondolta. De
milyen formában?

*
Az is mulattatta, amikor elnézte Saraht a lakásában. Válása óta
visszatért a korábbi agglegényléthez. Nem mintha rendetlenné vált
volna – sőt ami azt illeti, steril lakásának fehérre festett falai közt
szigorú rend és precizitás uralkodott. „Szinte olyan, mint egy
galéria” – jegyezte meg a lány, amikor legelőször szembesült
spártai egyszerűségével. A konyhában alig akadt étel, miután
rendszerint étteremben evett, Sarah mégis edényeket, serpenyőket
és konyhai eszközöket hozott, melyekről nem hitte, hogy valaha is
használni fogja. A fürdőbe is új törölközőket vett. Ügyelt rá, nehogy
véletlenül is tolakodónak tűnjék, ugyanakkor oly elégedettnek tűnt
az eredménnyel, és oly otthonosan érezte magát, hogy Charlie úgy
látta, az ízlésük nagyon is megfér egymással. Azt hitte, nehezen
férne meg olyasvalakivel, aki átrendezi a lakást és virágos
függönyöket aggat mindenhová, ahol ő rolettát szeretne, most mégis
úgy érezte, semmi pénzért sem térne vissza régi életformájához.
– Mókás, de cseppet sem bánom, hogy felforgatod a lakásomat
– jegyezte meg egyszer.
– Ha ezt bóknak szántad, akkor köszönöm – nevetett a lány.
– Tudod jól, hogy értem.
Egyszer tapasztalt csak múló bosszúságot és pillanatnyi
félelmet, de szinte azonnal elmúlt. Egyik este benyitott a hálójába,
ahol rajtakapta a lányt, amint a fiókjaiban matatott.
– Keresel valamit? – tudakolta éles hangon.
A lány megpördült.
– Most lebuktam – felelt ártatlan mosollyal. – Látnom kell a
nyakkendőidet.
Charlie-t tapasztalatai szerint a nők sosem olyan nyakkendővel
ajándékozták meg, ami neki is tetszett. Már azon tűnődött, hogyan
vehetné el Sarah kedvét a reménytelen próbálkozástól, amikor a
lány összeráncolt homlokkal előhúzott valamit a fiók legmélyéről.
– Ez meg mi? – kérdezte.
Jó ideje nem látta már a kagylópénz övét. Elvette tőle és
hosszan vizsgálgatta.
– Mit gondolsz?
– Indián övnek tűnik.
– Az is. – Ahogy ujjbegyei végigszaladtak az apró díszeken,
durvának érezte felületüket. – Kagylópénz. Látod ezeket a fehér
gyöngyszemeket? Tengeri kagylók. A sötétek adják ki a mintát, ami
ez esetben valamiféle írás. Ennek a kagylópénz övnek feltehetően
üzenete van.
– Honnét való?
– Hosszú-hosszú ideje a családomé. Talán évszázadok óta. Nem
tudom, hogyan került a birtokunkba, de állítólag szerencsét hoz.
Mint egy talizmán.
– Neked hozott valaha szerencsét?
– Az apám viselte aznap, amikor elveszítette minden pénzét.
Tudod, a tőzsdekrachban. Azt mesélte, akkor is rajta volt, amikor
azon tűnődött, hogy leugrik a GWB-ről. Végül nem ugrott le,
különben már az öv sem lenne meg. Szóval mondhatjuk, hogy
szerencsét hoz.
– Megnézhetem?
Odaadta neki. A lány az ablak melletti kisasztalra fektette, hogy
alaposan tanulmányozza. Miközben ezt tette, Charlie az övre és
készítésére gondolt. Mennyi időbe telhetett? Szeretetből készítették,
avagy puszta kötelességből? Szerette hinni, hogy az előbbi, bár
sosem tudhatta meg az igazat.
– Akármit is jelent, fantasztikus ez a formavilág – jelentette ki
Sarah. – Egyszerű, mégis erőteljes.
– Tetszik?
– Imádom. Csodálatos lehet ilyesmit továbbörökíteni a
családban.
– Bizonyára.
– Igazi műremek – tette hozzá a lány.
Tíz nappal később kapott tőle egy nyakkendőt. Mondani se kell,
kiválasztotta a tökéletes példányt – érdes selymet sötétvörös
alapszínnel és alig kirajzolódó levélmintával. Diszkrét, mégis
elegáns.
– Jó lesz? – kérdezte.
– Több is, mint jó – felelte.
 – Viselni fogod?
– Feltétlenül.
Sarah elégedetten elmosolyodott.
– Tartogatok neked valami mást is.
– Még egy ajándékot?
– Csak úgy megláttam, de az enyém is maradhat, ha neked nem
tetszik.
Egyszerű papírba burkolt szögletes csomagot nyújtott felé.
Könyvnek tűnt volna, ha nem olyan könnyű. Óvatosan nyitotta fel.
Azután elképedten meredt rá.
Robert Motherwell egyik rajzára.
– Gondoltam, oda kerülhetne – mutatott a lány a nappali
falának egy üres felületére. – Már ha tetszik – fűzte hozzá.
– Hogy tetszik-e? – Meredten nézte a rajzot, szinte szólni is alig
bírt. Egyszerű absztrakt volt, fekete a fehéren, ami leginkább kínai
írásjelekre emlékeztette. Gyönyörű kalligrafikus betűkre.
– Ne mozdulj. – A lány elvette tőle a rajzot, hogy a falhoz
lépjen vele, és feltartsa. – Na, mit gondolsz?
Több volt, mint tökéletes. Átformálta az egész szobát.
– Istennő vagy – mormolta.
– Igazán?
Olyan, de olyan elégedettnek tűnt.
Mibe kerülhetett neki? Bele se mert gondolni. Betty Parsons
kétségkívül odaadta részletre, hogy valamennyit levonjon szerény
fizetéséből, de Sarah így is hónapokkal, ha nem évekkel fizetett
ezért a rajzért.
Mégis készen állt meghozni ezt az áldozatot. Ami egyszerre
megdöbbentette és meghatotta.
Utána napokig azon gondolkodott, mit adhatna viszonzásként.
Mi lenne helyénvaló? Olyannak kellett lennie, ami örömet okozott,
ám ennél sokkal többnek is. Egy drága kabát vagy ékszer, amit
másként nem engedhetett meg magának, talán örömet okozott
volna, önmagában mégsem lehetett elég – olyan ajándék kellett, ami
nagy erőfeszítésről árulkodott. Valami jelentős. Valami, aminek
súlya és érzelmi értéke van. Sokáig törte a fejét, mi lehetne az.
Azután hirtelen támadt egy ötlete.
Vasárnap volt, ropogósan tiszta nap, valamivel dél előtt, amikor
megérkezett a lány lakására. Sarah Brooklynban járt a szüleinél, de
reggel hazajött, hogy vele tölthesse a napot. Óvatosan kiemelte a
taxiból az ajándékot. Nehéz volt, csak lassan haladt felfelé a
lépcsőn.
Odafent letette a nappali padlójára.
– Csak neked – jelentette be mosolyogva. – Tőlem.
– Vajon mi lehet? – A csomagolás önmagában is furának tűnt:
huszonöt centi széles és két méter hosszú. Betelt egy-két percbe,
míg lefejtette róla a papírt.
– Kicsit fura, elismerem. – A lány mégis remekül fogadta.
– Ó, Charlie. – Tátott szájjal meredt rá. – Ezt nem adhatod
nekem.
– Dehogyisnem.
– A te örökséged, Charlie. Tovább kell adnod Gorhamnek, hogy
ő is ráhagyja a saját gyerekére. A családodhoz tartozik.
– Gorham nem is tud róla, és szerintem te sokkal inkább
értékeled, mint bárki, akit ismerek. A keretező egész szép munkát
végzett, nem gondolod?
Csakugyan. A kagylópénz övét kisimították, és úgy erősítették a
hosszú, keskeny, szövettel borított hátlapra, hogy könnyedén
leemelhető maradjon. A hátlap egy hosszú fehér dobozba illett, ami
üveg előlapot kapott, és az egész kis vitrint fel lehetett szegezni
vagy függeszteni a falra.
 – Igazi absztrakt műalkotás – mosolyodott el Charlie.
– Nem tudom elhinni, hogy nekem adod, Charlie. Komolyan ezt
akarod?
– Hidd el, alaposan végiggondoltam, Sarah. Tudom, hogy nálad
lesz a legjobb helyen.
– Ez megható, Charlie. Igazán megható.
– Ez esetben, azt hiszem, jól választottam.

*
Azon a hétvégén kezdett arra gondolni, hogy lehetnének-e férj és
feleség.
Egész nap ez járt a fejében. A nehézségeket persze senki sem
tagadhatta – akadtak bőven –, de ha jobban belegondolt, mit
számítottak?
Rendben, idősebb nála, de ez még nem jelenti, hogy öreg. Ismer
párokat, ahol a férfi sokkal fiatalabb nőt vett el, mégis boldogulnak.
Cseppet sem tűnik úgy, mintha boldogtalanok lennének.
Mit kezdhetnek a vallási ellentétekkel? A családja nyilván azt
várja, hogy Sarah a zsidó orvost választja. Másfelől, ha mindent
számításba vesznek, ez a házasság feltétlenül nagy előrelépés a
számára. Belegondolt, milyen lehetne az esküvői szertartás. Az
egyszerű episzkopális ceremónia amúgy is közel áll a zsidó
istentisztelethez.
Ha összeházasodnak, a lány a védelme alá kerül. Ha anyjának
ajtónál-lója akár csak sanda szemmel néz rá, búcsút mondhat az
állásának. A barátai is mind befogadnák – ha mégsem, nem a
barátai. Különben is, mi olyan jó a régi gazdagokban? Mi köze van
hozzájuk egyáltalán? S ha egyszerűen csak járná a maga útját?
Ismer olyanokat – hozzá hasonlóan régi patinás családok sarjait –,
akik előbb kötelességből házasodtak, és csak szenvedtek, majd
másodszor a szívükre hallgattak, és boldogan éltek, míg meg nem
haltak.
Számításba kell még vennie az anyagiakat. Fiatal lévén Sarah
nyilván szeretne egy-két gyermeket. Megengedhet magának egy új
háztartást, magániskolákat és efféléket? Úgy számította, ha igazán
odaszánja magát, sokkal több pénzt kereshet, mint jelenleg. A
házasság is erre ösztönözné. A Keller-tárlat sikert aratott, a
könyvszerződés is szép summát hozhat. A pénz egy részét
természetesen a Keller-örökösök kapják – ez magától értetődik
ugyanakkor nincs kikötve semmilyen százalékos jutalék. Minden az
ő megítélésén múlik, ahogy, Isten látja a lelkét, a munkát is ő
végezte. Csupán tisztes fizetséget kér érte.
Ha valóban kilép a klubból, ahogy mondani szokták, talán még
távolabb is juthat. A kis Gorhammel nem lesz gond, neki
köszönhetően rendes iskolákba járhat, és ott van neki az anyja pénze
is. Sarah nyilván egészen más elvárásokat támaszt a gyereknevelés
terén. Mi lenne, ha elköltöznének egy olyan helyre, mint
Greenwich, ahol az állami iskolák is vannak olyan jók, mint másutt
a magániskolák? Megtehetnék. Ahogy végiggondolta mindezt,
Charlie úgy érezte, mintha tiszta fény áradna be az életébe.
Szabadságérzet lett rajta úrrá.
Mindent egybevetve, középkorú férfiként beleszeretett egy
sokkal fiatalabb nőbe.

*
Kellemesen meleg volt az idő. Májust írtak, nemsokára júniust. Az
imént nézték meg a New York-i Közkönyvtárban kiállított
nyomatokat, és most letelepedtek a széles lépcsőfokokra.
 – Egy kis családi hagyomány kapcsolódik ehhez a helyhez –
jegyezte meg Charlie.
– Valóban?
– Még arra az időre datálódik, amikor víztározó állt ezen a
helyen. A dédapám itt kérte meg a dédanyám kezét. Valahol itt, az
utcán. Manapság ez már sokkal veszélyesebb lenne.
– Egyenesen halálos. Boldogan éltek?
– Igen. Amennyire tudom, sikeres házasságot kötöttek.
– Az jó.
Charlie hirtelen fél térdre ereszkedett.
– Hozzám jössz feleségül, Sarah?
A lány elnevette magát.
– Oké, oké. Tényleg nagyon romantikus jelenet lehetett.
Charlie nem adta fel.
– Hozzám jössz feleségül, Sarah Adler?
Többen is jártak arrafelé, akik kíváncsi tekintettel méregették
őket, mielőtt nevetve összesúgtak.
– Ez most komoly, Charlie?
– Életemben még semmit sem vettem ilyen komolyan.
Szeretlek, Sarah. Veled akarom tölteni életem hátralévő részét.
– Charlie… nem tudtam… – Egy pillanatra elhallgatott. – Azért
átgondolhatom?
– Addig gondolkodhatsz rajta, amíg csak tetszik.
– Charlie, én igazán… Ez most tényleg meglepett. Le vagyok
nyűgözve. Komolyan gondolod? – Elmosolyodott. – Azt hiszem,
jobb lesz, ha megyünk. Egész kis tömeg gyűlt körénk. – Csakugyan.
Fél tucatnyian figyelték őket, némelyek nevetgélve. Ahogy felállt,
Sarah megcsókolta Charlie-t. – ígérem, hogy alaposan
végiggondolom.
 *
Rose Master igencsak meglepődött, amikor két nappal később
George, az ajtónálló közölte – méghozzá olyan hangon, ami azt
sejtette, hogy legszívesebben az ajtón kívül tartaná látogatóját hogy
Adler kisasszony látni kívánja.
– Küldje fel – utasította Rose, aki személyesen nyitott ajtót
Sarah-nak. Miután beléptek a nappaliba, még inkább meglepődött,
amikor Sarah megkérdezte, válthatnának-e néhány bizalmas szót. –
Természetesen – felelt óvatosan –, ha úgy kívánja.
– Charlie nem mondott semmit? – kérdezte a lány.
– Nem. – Valóban nem.
– El akar venni.
– Ó. Értem.
– Eljöttem megkérdezni, hogy mit gondol erről.
– Eljött, hogy megkérdezzen?
– Ezért vagyok itt.
Rose hosszan meredt rá, mielőtt elgondolkodva bólintott.
– Nos, kedvesem, ön igazán illedelmes. – Egy pillanatra
elhallgatott. – És okos. – Az egyenes támlájú széken ült, míg Sarah
a kanapén. Vetett egy pillantást az ablak felé, melyen át beszűrődtek
a kora esti Park sugárút lágy fényei. – Felteszem, elvárja, hogy
őszinte legyek.
– Ha kérhetem.
– Nos, szerintem ez nem jó ötlet, bár tökéletesen megértem, ha
beleszeretett önbe.
– A zsidó lányba a teknőckeretes szemüvegben?
– Ó, igen. Ön intelligens és vonzó. Meg merném kockáztatni,
hogy már elsőre is valaki hasonlót kellett volna elvennie.
Természetesen akkor is kézzel-lábbal tiltakoztam volna. –
Megvonta a vállát. – Ön mondta, hogy az igazat akarja hallani.
– Úgy bizony.
– Szerintem most már túl késő ehhez. Szereti?
– Igen. Alaposan végiggondoltam. Szeretem.
– Szerencsés Charlie. És mit szeret benne?
– Sok mindent. Ő a legérdekesebb férfi, akivel valaha
találkoztam.
– Ez csak azért van, kedvesem, mert idősebb önnél. Az idősebb
férfiak mindig érdekesebbnek tűnnek, mert tudnak dolgokat, de ők
maguk talán nem is annyira érdekesek.
– Ön nem tartja érdekesnek? Mégiscsak az anyja.
Rose felsóhajtott.
– Szeretem a fiamat, kedvesem, és természetesen a legjobbat
akarom neki, de már túlságosan öreg vagyok a képmutatáshoz.
Tudja, mi a gond Charlie-val? Értelmes, talán még tehetséges is,
csakhogy régi gazdag. Nem mintha lenne pénze, tudja, egyszerűen
csak ide tartozik. Az én hibám, attól tartok. – Újra felsóhajtott. – Ez
mindig olyan fontosnak tűnt a számomra.
– Már nem az?
– Megvénültem. Fura, hogy idősen mennyivel másképp látunk
mindent. A dolgok… – legyintett kecses mozdulattal – elmúlnak.
– Charlie előtt nem ismertem egy régi gazdagot se, Mrs. Master.
Én Charlie-ba magába szerettem bele. Elbűvölő férfi.
– Elbűvölő, az bizony. Mindig is az volt. Viszont hadd mondjak
el még valamit a hozzánk hasonlókról, kedvesem. Bennünk nincs
ambíció. – Egy pillanatra elhallgatott. – Igaz, néha a mi társadalmi
köreinkben is felbukkan a becsvágy, elég csak megnézni a két
Rooseveltet. Két elnök egyetlen családból… még ha a család
nagyon különböző ágairól is… – Újra kinézett az ablakon. – Charlie
azonban nem ilyen. Mindenféléket tud, élvezet vele társalogni,
figyelmes, velem is nagyon kedves, csak éppen sosem csinál
semmit. Még ha ön mellette is áll, kedvesem, félek, ez akkor sem
változik. Egyszerűen ilyen a természete.
– Gondolja, hogy csak a törtető zsidók hajlamosak csinálni
valamit?
– A zsidókról nem sokat tudok, de a törtetőkről? Mindent. –
Komor pillantást vetett Sarah-ra. – Ha a fiam elveszi magát,
kedvesem, nem tudom, miből fog eltartani még egy családot. De ha
meg is szerzi rá a pénzt, sokkal hamarább megöregszik, s ahogy
telik az idő, attól tartok, egyre türelmetlenebb lesz vele. Ön sokkal
különb sorsot érdemel, ennyit látatlanban megmondhatok.
– Nem számítottam rá, hogy ez hallom öntől.
– Az igazat akarta hallani, nem?
– De igen – bólintott Sarah.

*
Pénteken Sarah szokás szerint hazament. Jó volt megtérni a
családjához, hallani testvérei mindennapi életéről. A sabbat
csendesen telt. A reggeli istentiszteleten odafigyelt a rabbira,
próbált nem elkalandozni, délután azonban a testvére háromszor is
oly könnyen legyőzte dámában, hogy alig hitt a szerencséjének.
Ezután mélyen beletemetkezett a gondolataiba.
Mit érez valójában Charlie iránt? Tényleg nem számított rá,
hogy így megkéri a kezét. Erre egyáltalán nem készült fel. Szereti
egyáltalán?
Egyvalamit megfigyelt. Ha nem volt mellette, hiányzott. Ha
látott egy képet, ami tetszett neki, ha hallott egy érzelmes számot,
vagy akár csak egy viccet, meg akarta osztani vele. A minap,
amikor egy ellenszenves ügyfél nézelődött a galériában, óhatatlanul
is azt gondolta: bár itt lenne Charlie, ő még nálam is jobban utálná.
Szeretett úgy felöltöztetni, ahogyan szerinte ki kellett volna
néznie. Vett egy kék sálat, ami remekül állt neki, csak ez a rémes
ósdi kalap – semmivel sem tudta rávenni, hogy letegye. Nem baj.
Ez is egy újabb kihívás, ezt is feladja idővel. Csalódna is benne, ha
minden ellenállás nélkül tenné.
Milyen érzés lenne Charlie feleségének lenni? Igazából jó. Ha
pedig lenne egy kicsi Charlie, vagy egy kislány, akit elkényeztetne
– az lenne a világ legjobb dolga.
De mi lesz a vallással? Ragaszkodna hozzá a Master család,
hogy a gyermekeik keresztelkedjenek meg? Abba nem egyezhetne
bele. Igaz, Charlie még sosem hozakodott elő ezzel, úgyhogy
valószínűleg nem foglalkoztatja annyira a kérdés. Alighanem az
öreg Mrs. Master jelentené a legfőbb akadályt, bár – hacsak nem
blöffölt – a zsidó származása már neki sem jelentett túl sokat. Ha
lehetett így mondani: az episzkopális Masterek inkább tűntek
világinak, semmint gyakorló kereszténynek.
Ami őt magát illeti: bármennyire szereti a hagyományt,
vélhetően nem okozna számára gondot, hogy világi zsidóként
Manhattanben éljen, s akár ebben a szellemben nevelje fel a
gyermekeit – persze csak ha bármikor megmártózhatnak a
hagyományokban, valahányszor ellátogatnak a szüleihez. Ha
Charlie hajlandó erre a kompromisszumra, nem lehet gond. Tudja,
hogy működne. Több barátja is él vegyes házasságban, és egyik sem
tűnik boldogtalannak.
Marad viszont egy nagy probléma. Az ő szülei, s különösen az
apja. Mindenki tudja, hogyan gondolkodik Dániel Adler.
Javít a helyzeten bármit, hogy az apja kedveli Charlie-t?
– Aggódtam miattad, amikor a városba költöztél – mondta neki
egyszer –, de ez a galéria komoly dolog, én is látom. Az ügyfeled,
Mr. Master pedig kivételes ember. – Nem lehetett kérdés, hogy az
apja nagyon kedveli Charlie-t. Talán ez is nyom valamennyit a
latban.
Arra is emlékeztetheti az apját, hogy az unokái ettől még zsidók
lesznek, hiszen zsidó az anyjuk. Talán Daniel Adler is meg tudna
békélni a világi unokákkal, amíg azok eljárnak hozzá a széderre,
hogy okíthassa őket. „Végtére is – hallotta magát, ahogyan apjának
érvelt –, így majd nagy korukban hozhatnak felelős döntést. A
fiúunokád akár rabbi is lehet, ha az a vágya.”
Ilyen remények, számítások, jelenetek kavarogtak Sarah
fejében, míg a családi otthon melegében a férfira gondolt, akit
szeretett.
Talán tényleg működhet. Nem tudja. Talán a hét végére
tisztábban lát. Addig is úgy döntött, senkinek sem szól a dologról.
Ezért is érte teljesen készületlenül, amikor aznap este, közvetlen
lefekvés előtt, az anyja hirtelen odafordult hozzá.
– Hallom, ez a férfi, Mr. Master, teljesen beléd szeretett.
Mindez szerencsére oly váratlanul hatott, hogy Sarah csak tátott
szájjal meredt rá.
– Hogy érted? – sikerült kinyögnie.
– Á – lökte Esther Adler égnek a karjait –, nem tudsz te
semmit!
– Kinek jutna eszébe ilyesmi? És miért?
– A nővérednek. Két napja szólt. Akkor vette észre, amikor az a
férfi itt volt. Épp beszélgettek, amikor Adélé Cohen unokájáról
kérdeztelek, ő pedig kihallgatta. Rachel szerint csak terád figyelt,
még a kérdéseire se válaszolt.
– Ez máris azt jelenti, hogy szerelmes belém?
– Tán nem?
– Csak azt szeretnéd, anya, ha mindenki szerelmes lenne belém.
Még csak nem is zsidó.
– Azt mondtam, szerelmes, nem azt, hogy el is fog venni.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy értem, hogy légy nagyon óvatos.
– Óvatos leszek, anya. Ez minden?
– Ha beszélni akarnál velem, Sarah, én mindig itt leszek.
Apádnál ne is próbálkozz, érted?
– Nem, nem értem. Most már lefekhetek?
Anyja megvonta a vállát.
– Nekem mindent elmondhatsz.
Úgy lesz, gondolta Sarah. Addig is beérte annyival, hogy
felmenekült az emeletre.

*
A vasárnap reggel békésen telt. Sarah és az anyja francia pirítóst
készített a fiúknak. Apja odalent gyakorolt a zongorán, néhány skála
után belekezdett egy Chopin-darabba. Szépen játszott.
Milyen boldognak érezte magát – mennyire örült, hogy ilyen
otthona lehet. Charlie is jól érezné magát ebben a közegben,
gondolta. Elmélyülten olvasná a vasárnapi lapokat, míg apja odalent
zongorázik. Ilyen világnézet és intellektus mellett számára se lenne
olyan rettenetes az átállás.
Mégiscsak beszélnie kéne erről az anyjával? Elmondani neki az
igazat, akár már reggeli után, amint kettesben maradnak? Még most
sem tudta biztosan.
A fiúk még ettek, amikor csöngettek. Anyja a tűzhelynél állt, a
fiúk pedig semmi pénzért nem hagyták volna abba az evést, így neki
kellett mennie. Egy buta pillanatában – bármennyire tudta, hogy a
fiával a városban tölti a napot – azt remélte, hogy Charlie az.
 Kinyitotta az ajtót.
Két ember állt a legfelső lépcsőfokon. A teljesen ismeretlen
szőke asszony, aki az ötvenes éveiben járt. Mellette testes férfi
fekete kabátban és széles karimájú puha kalapban. Értetlenül meredt
rájuk.
– Elnézést a korai zavarásért – szabadkozott a nő, láthatóan
mély zavarában. Brit akcentussal beszélt.
– Ez szép – szólalt meg a férfi. – Hát már be sem hívod a te
Herman bácsikádat?

*
A konyhában álltak. Odalent az apja tovább zongorázott, mit sem
sejtve a történtekről.
– Mondtam neked, hogy szépen játszik – jegyezte meg Herman
bácsi a feleségének.
– Nem szabadott volna így idejönnöd – korholta Sarah anyja. –
Írnod kellett volna, vagy legalább telefonálnod.
– Én mondtam neki… – védekezett Hermán bácsi felesége, de
őrá senki sem figyelt.
– Hogy aztán ne fogadjatok? – csattant fel Herman bácsi. –
Inkább egyből idejöttem. – Végigmérte Michaelt. – Rád emlékszem.
– Nathanra nézett. – Téged nem ismerlek. Hermán bácsi vagyok.
Esther Adler vetett egy pillantást Herman feleségére, mielőtt
megszólította sógorát.
– Nem akarom tudni, mi van veled.
– Látod? – Herman bácsi a feleségéhez fordult. – Én
megmondtam. Sivát ültek felettem, amikor feleségül vettelek, mert
nem vagy zsidó. A számukra halott vagyok, érted? Úgy kezelnek,
mintha meghaltam volna. Elhívták az összes barátjukat, hogy
meggyászoljanak, és azután soha többé ne beszéljenek rólam.
Mifelénk már csak így szokás. Látod, milyen különlegesek
vagyunk?
– Még nem is hallottam ilyet – mosolygott az asszony
szabadkozva. – Nem tudtam…
– Ne aggódj – nyugtatta meg Herman bácsi –, csak én haltam
meg, te nem.
– El kell menned, Herman – sürgette Mrs. Adler. – Majd
mondom neki, hogy itt jártál. Talán meglátogat. Nem tudom…
– Micsoda hülyeség – csóválta a fejét Herman bácsi.
Sarah nem szólt, csak csendben kisurrant a konyhából.
Apja nem is hallotta, ahogy belépett a váróba. Csak amikor
felnézett, és meglátta, akkor mosolyodott el. Békésnek tűnt az arca,
s ahogy elnézte, Sarah teljes szívéből szerette. Odalépett hozzá.
– Apám – szólította meg halkan –, történt valami. Neked is
tudnod kell.
Apja félbehagyta a darabot.
– Mi az, Sarah?
– Jobb lesz, ha felkészülsz.
Apja odafordult felé. Arca megfeszült az aggodalomtól.
– Minden rendben, senkinek nincs baja. Senki nem beteg. –
Sarah vett egy nagy levegőt. – Herman bácsi van itt. A feleségével.
– Egy pillanatra elhallgatott. – A felesége igazán kedves. Herman
bácsi persze oda sem figyel rá. – Elmosolyodott. – Épp olyan, mint
ahogy emlékeztem rá, de anya el akarja küldeni. Te is ezt akarod?
Apja egy hosszú pillanatig nem szólt.
– Herman itt van?
– Igen. Egyszer csak megjelent.
– A nővel, akit feleségül vett? Minden figyelmeztetés nélkül
idejön, és elhozza azt a nőt a házamba?
 – Találkozni akar veled. Szerintem ki akar békülni. Talán
bocsánatot is kér. – Habozni kezdett. – Hosszú idő telt el – tette
hozzá csendesen.
– Hosszú idő. Elkövetek egy bűnt. Várok néhány évet. Eltörli
ez a bűnt? Jóváteszi a kárt?
– Nem, apám, de talán ha beszélnél vele.
Apja lassan előrehajolt, hogy a zongora elefántcsont
billentyűire meredjen. Megcsóválta a fejét. Azután ingatni kezdte a
testét előre-hátra.
– Nem láthatom – hallotta fojtott hangját.
– Talán ha…
– Te ezt nem érted. Nem láthatom. Nem megy…
Sarah hirtelen megértette. Az apja nem haragudott. Rettenetes
kínt élt át.
– Így kezdődik – sóhajtott fel. – Mindig ugyanígy.
Németországban a zsidók azt hitték, ők is németek, és házasodni
kezdtek a németekkel, de akinek a nagyanyja vagy akár a dédanyja
zsidó volt, ugyanúgy megölték. Gondolod, hogy valaha elfogadják a
zsidókat? Ez csak illúzió.
– Az Hitler volt…
– Előtte meg a lengyelek, az oroszok, a spanyol inkvizíció…
Sok ország befogadta a zsidókat, Sarah, de végül mind ellenük
fordult. Mi csak akkor maradhatunk fenn, ha erősek vagyunk. Ezt
tanultuk a történelemből. – Felnézett rá. – Azt a parancsot kaptuk
Istentől, hogy őrizzük meg a hitünket, Sarah. Hadd mondjak
valamit: valahányszor egy zsidó a nem-zsidóval házasodik,
gyengébbek leszünk. Ha egy nem-zsidóval kötöd össze az életedet,
két-három nemzedék múltán már a családod sem lesz zsidó. Talán
biztonságban lesz, talán nem, de a végén így is, úgy is elveszik
mindenünket.
 – Ezt érzed?
– Ezt tudom. – Megrázta a fejét. – Sivát ültem a fivérem felett.
Halott a számomra. Menj és mondd meg neki.
Sarah habozott, mielőtt a lépcső felé fordult. Ám mielőtt
elindulhatott volna, odafentről meghallotta Hermán bácsi hangját.
– Én vagyok az, Daniel. Nem állsz szóba a tulajdon fivéreddel?
Sarah vetett egy pillantást az apjára, aki még most is a
billentyűkre meredt. Herman bácsi hangja újra felharsant.
– Sok idő telt el, Daniel. – Pillanatnyi szünet. – Többet nem
jövök ide. – Újabb szünet, majd egy dühös kifakadás: – Ha így
akarod, én is végeztem veled.
Egy pillanattal később becsapódott a bejárati ajtó. Azután néma
csend lett.
Sarah leült a lépcsőre. Nem akart tolakodó lenni, de az apját
sem hagyhatta így magára. Kivárt egy ideig. Azután látta, ahogyan
apja válla megrázkódik, s bár egyetlen nesz se hallatszott, tudta,
hogy újra megsiratja a testvérét.
Jobb meggyőződése ellenére oda kellett mennie hozzá. Újra
leereszkedett a lépcsőkön, és megállt a mellette, hogy átkarolja, és
magához szorítsa.
– Azt hiszed, nem szeretem a testvéremet? – sikerült
megszólalnia az apjának hosszú idő után.
– Tudom, hogy szereted a testvéredet.
Apja lassan bólintott.
– Szeretem a testvéremet. Mit tegyek most? Mit tehetek?
– Nem tudom, apa.
Apja elfordult, hogy felnézzen rá. A könnyek végigperegtek az
arcán, le egészen a bajuszáig.
– Ígérd meg, Sarah. Ígérd meg, hogy soha nem teszed azt, amit
Herman tett.
– Ígérjem meg?
– Azt már nem tudnám elviselni.
Kivárt a válasszal, de csak egyetlen pillanatig.
– Megígérem.
Talán így is volt a legjobb.
 Verrazano-szoros

1968

Mindenki egyetértett abban, hogy Gorham Master sikerre

ítéltetett. Magabiztos volt. Pontosan tudta, mit akar. Mindent előre
eltervezett, és nem rettent vissza semmilyen akadálytól.
Már a Grotonon is lenyűgöző teljesítményt nyújtott, most pedig
másodéves lett a Harvardon. Ha az egyetemi tanulmányai sokat is
jelentettek neki, a baseball még inkább – külső védőként még azzal
a kivételes ösztönnel is rendelkezett, hogy az elütés pillanatában
reagált a labdára. A fiúk szerették; a lányok még inkább. A
kékvérűek azért kedvelték, mert közéjük tartozott; mindenki más
azért, mert barátságos volt és előzékeny, igazi sportember. Néhány
év múltán azért vették majd fel a munkaadói, mert kellően
értelmesnek találták, keményen hajtott, és tudta, hogyan
illeszkedjen be.
A legközelebbi barátai még két dolgot tudtak róla. Először,
noha nem volt híján a bátorságnak, tetteit tudatos visszafogottság és
óvatosság jellemezte. Másodszor, és az első folyományaként,
eltökélte magában, hogy a lehető legjobban különbözik az apjától.
Ezen a fagyos februári hétvégén mégis az apja miatt tért vissza
New Yorkba.
Szerdán anyja egyértelmű üzenetet küldött neki. Jöjjön, amint
csak tud. Akkor sem kertelt, amikor szombat este megérkezett a
Staten Island-i házba.
– Tudod, hogy évek óta nem találkoztam apáddal, de egyik este
felhívott. Látni akart, hogy elbúcsúzhasson. Elmentem hozzá, és jó,
hogy megtettem.
– Ennyire szörnyű?
– Igen. Az orvosok szerint rák. Azt mondják, gyors lefolyású,
amiben már csak az ő érdekében is reménykedem. Természetesen
téged is azonnal értesítettelek.
– Nem könnyű ezt megemészteni.
– Nos, reggelig lesz rá időd. És Gorham – tette hozzá határozott
hangon –, légy vele kedves.
– Mindenkivel az vagyok.
Az anyja szúrós pillantást vetett rá.
– Csak ne állj le veszekedni.

*
Vasárnap reggel, ahogy a komp nekivágott a kikötő széles vizének,
keletről hideg szél támadt. Kisgyermek korában hányszor kelhettek
át apjával, tűnődött Gorham. Kétszázszor? Háromszázszor? Nem
tudta, egyvalamit azonban igen: valahányszor a kompon utazott, és
látta Manhattan közeledő partvonalát, eltökélte magában, hogy
egyszer ott fog élni. Most, ahogy újra felszállt a kompra, tűnhetett
bármily komornak e szürke februári reggelen, a város nem kevésbé
vonzotta.
Persze a gyerekkora óta sokat változott, kezdve mindjárt a
vízparttal. Azelőtt Alsó-Manhattan kikötőjében hemzsegtek a
dokkmunkások. Némelyik hajó kirakodása még bizonyos
szakértelmet is igényelt, csakhogy a régi ládák és bálák helyét azóta
átvették a konténerek, így a munkásoknak mind kevesebb dolguk
akadt, még a brooklyni parton is. Az új rakpart gigászi toronydarui
már odaát New Jersey-ben magasodtak, Newark és Elizabeth
kikötőiben. A Hudsonról érkező személyhajók még a West Side-nál
kötöttek ki, de bármily szívesen elnézte őket, a vízpart már csupán
halovány árnyéka volt régi önmagának.
Gorham számára úgy tűnt, mintha a város is rendezetté és
áramvonalassá vált volna. Robert Moses mindenható keze egyre
újabb gyorsforgalmi utakat rajzolt fel a gépkocsik és teherautók
számára, melyek ellátták, bár sokszor el is torlaszolták a belvárosi
utcákat. Moses el akarta söpörni az East River parti
nyomornegyedeket, amelyek helyén mindenfelé új felhőkarcolók
szöktek az égre, hogy javítsanak vagy éppen rontsanak a látképen.
Urbanisztika, így nevezték az új tudományágat, és
városfejlesztésnek magát a folyamatot. A kis gyárak és üzemek,
melyek a szegényebb kerületekben, különösen Brooklynban és a
New York-i vízpart körül csoportosultak – a város gazdagságának
szurtos, csikorgó, ormótlan motorjai –, lassan kezdtek eltünedezni.
Igen, Manhattannak megváltozott az arculata, a termelést
kiszorította a szolgáltatóipar, az Ellis-sziget rég bezárt, és New
Yorkba immár kevésbé látványos formában, az országhatárokon át
érkeztek a bevándorlók tömegei, a metropolisz öt nagy kerületében
azonban továbbra is hemzsegtek a föld legtávolabbi sarkaiból
érkezett színes közösségek.
Némelyik harvardi barátja őrültségnek tartotta, hogy New
Yorkban akar élni. Az elmúlt években valóban súlyos gondok
adódtak a városban. A költségvetés válságba került, az adók
kitartóan emelkedtek. Fokozódott az etnikai feszültség, nőtt a
bűnözés. A városban lassan három gyilkosság is történt naponta. A
nagyvállalatok, amelyek még a századforduló idején jöttek New
Yorkba, más városokba költöztették központjukat. Gorham Master
számára mégis New York maradt a világ közepe. Amint
lediplomázott, célba vette Manhattant. Ugyan vonzó ajánlatokat
kapott más városokból, de mindet visszautasította az első
tisztességes New York-i állásért. Egyedül csak azzal nem számolt,
hogy apja már nem lesz mellette.
El kellett ismernie: számos hibája ellenére Charlie Master nem
élt unalmas életet. Az elmúlt két évtizedben pedig nagyot fordult
körülöttük a világ. Az ötvenes évek biztonsága szertefoszlott, a
korlátok sorra ledőltek. Eljött az új szabadság, s vele az új
veszélyek.
Bármily furcsa, Gorhamnek rá kellett ébrednie, hogy e
változások zöméről nem a saját kortársaitól, hanem az apjától
értesült. Míg középiskolába járt, Charlie csatlakozott a polgárjogi
mozgalmakhoz – ő vette rá, hogy hallgassa Martin Luther King
beszédeinek hangfelvételeit. Egyikük sem gondolta, hogy a
vietnami háború jó ügyért folyik, ám míg Gorham csupán azt
remélte, hogy a sorozások véget érnek, mire kijárja a Harvardot,
addig apja befolyásos ellenségeket szerzett, amikor háborúellenes
újságcikkeket írt.
Legalább a politikai nézeteiért tisztelhette az apját. Charlie
egyéb dolgai már más lapra tartoztak. Az apja, nem pedig ő ismerte
az összes bandát. Az apja mesélt neki a pszichedelikus élményeiről,
marihuánát is ő szívott először. „Nem bánom, ha apa nem öregszik
– panaszolta fel egyszer anyjának –, de muszáj minden nappal egyre
fiatalabbnak lennie?” Az utóbbi években apja választott életstílusa
okozott köztük némi súrlódást. Gorham nem botránkozott meg a
dolgain, egyszerűen csak kezdett úgy tekinteni rá, mint egy éretlen,
mégis koravén kamaszra.
Ám lehetett bármily éretlen, életének utóbbi néhány évében
Charlie-ra rámosolygott a siker. Miután oly sok éven át
próbálkozott színműírással, a televízió megragadta a figyelmét, és
tisztes pénzt keresett vígjátékok írásával. Azután anélkül, hogy
előre szólt volna bárkinek, kiadta a regényét.
A komp már messze kint járt a vízen. Ahogy visszanézett,
Gorham látta a Verrazano híd hatalmas ívét, s mint annyiszor,
ámulattal csóválta a fejét. Charlie-nak, minden hibája ellenére,
sikerült elérnie, hogy élete hátralévő részében, valahányszor New
Yorknak erre a nevezetes építményére néz, mindig ő jusson az
eszébe.
Verrazano-szoros. Találó cím. Nem sokan emlékeznek rá, hogy
az itáliai Verrazano volt az első európai, aki még a tizenhatodik
század elején elsőként érkezett a New York-i kikötőbe. Mindenki
hallott Hudsonról, aki csak több mint nyolcvan évvel később ért ide,
Verrazano azonban feledésbe merült. Az olasz közösség vezetői
éveken át lobbiztak, hogy emléket állíthassanak a nagy hajósnak.
Amikor a kikötő bejáratánál végül elkészült az óriási híd, az olaszok
róla akarták elnevezni. Robert Moses ellenezte a nevet, az olaszok
azonban Nelson Rockefeller kormányzót vették célba, és végül
elérték, amit akartak. Valahogy helyénvalónak is tűnt, hogy a Staten
Islandet Brooklynnal összekötő nagy függőhíd egy itáliai nevét
viselje. Aligha akadt ennél elegánsabb építmény.
A Verrazano-szoros, Charles Master regénye, 1964-ben jött ki –
ugyanabban a hónapban, amikor a hidat átadták. Regénynek
sorolták be, mégis inkább tűnt elbeszélő költeménynek. Sokan a
negyvenes évek nagy művéhez, A Grand Central pályaudvarnál
ültem és sírtamhoz hasonlították. A szerelemi történet egy férfiról
szólt, aki fiával Staten Islanden élt, miközben szenvedélyes viszonyt
folytatott egy brooklyni nővel. A címben szereplő szoros azokra az
előítéletekre is utalt, melyekkel a párnak meg kellett küzdenie.
Gorham gyanította, hogy a történet bizonyos fokig önéletrajzi
jellegű, bár apja sem neki, sem másnak nem utalt a regényben
szereplő nő kilétére. Akárhogy, a könyv irodalmi szenzáció lett.
Még filmet is forgattak belőle. Charlie körbeutazta az országot,
rengeteg új barátra tett szert San Franciscóban, és egy ideig a
Nyugati Parton élt, ahol megtanult füvezni.
Miután elérte a kompkikötőt, Gorham metróra szállt. Nem
sokan utaztak rajta kívül. A kocsi végében fekete pár állt, és
kéretlen pillantásokat vetett felé. Magába fojtott egy szitkot. Talán
ártalmatlanok, gondolta, de manapság az ember nem lehet elég
óvatos. A városban élők antennát növesztettek, ami vészjelzést
küldött, valahányszor fenyegetést érzékelt. Ami azt illeti, aznap
nagyobb mennyiségű készpénzt is tartott magánál. Nem szabadott
volna így beszállnia egy néptelen kocsiba.
Értelmes dolog gyanakodni valakire, csak mert fekete? Illendő-
e olyasvalaki részéről, aki betéve tudja Martin Luther King
beszédeit? Nem, a legkevésbé sem – mégis mindenki így tesz. A két
fekete magában beszélgetett, ügyet sem vetett rá. Ahogy sorjáztak
az állomások, mások is felszálltak, ők pedig le.
Épségben eljutott a Lexington sugárútig, ahol már csak egy
sarok választotta el a Parktól. Ahogy elérte a lépcsősor tetejét,
megfordult, és magába fojtott egy újabb szitkot, mielőtt kilépett a
járdára.
Szemét. Fekete szemeteszsákok, egymás hegyén-hátán.
Szeméthegyek, ameddig csak a szem ellátott.
New York: a sztrájkok városa. Két éve a közlekedési dolgozók
szüntették be a munkát. Ettől még nem állt le a város – a New York-
iak gyalog is elmentek dolgozni –, de a helyzet nem javított a város
megítélésén, most pedig a köztisztasági dolgozók sztrájkoltak. A
polgármester, John Lindsay lehetett bármily rendes és tisztességes
ember, az még nem derült ki, képes lesz-e kézben tartani a forrongó
várost és annak pénzügyi válságát. Addig is, a járdákon egyre
magasabb hegyekben állt a szemét. Legfeljebb annak örülhettek,
hogy még csak februárt írnak. Bele se mert gondolni, milyen bűz
lesz itt augusztusban.
Miközben Charlie Master haldoklott, a szemét hegyekbe gyűlt
az utcákon, Gorham pedig megmagyarázhatatlan módon úgy érezte,
mintha szeretett városa ezzel is megcsúfolná apja egész életét.
Amikor végre elért a Park sugárútra, jobb kedvében találta
apját, mint remélte.
Miután Rose az évtized elején elhunyt, Charlie költözött a
lakásba. Egy ideig a Hetvennyolcadikon lévő régi otthonát is
megtartotta, és galériának használta, azután mégis lemondott róla,
és ideiglenesen átköltöztette képeit a Parkra. Szóba került, hogy
valahol bérel nekik egy kis stúdiólakást, de Gorham gyanította,
hogy erre már nem kerül sor.
Charlie gondját Mabel, a nagyanyja házvezetőnője viselte, és
napjában többször egy nővér is ellátta. Ha lehetett, Charlie egészen
a legvégéig itt akart maradni.
Amikor belépett a lakásba, apját felöltözve, az egyik
karosszékben találta. Nyúzottnak és sápadtnak tűnt, mégis vidáman
mosolygott.
– Örülök, hogy látlak, Gorham. Mivel utaztál?
– Vonattal.
– Nem repültél? Manapság mintha mindenki repülne. A
repterek nem győzik fogadni azt a sok embert. – Igazat mondott:
mindhárom reptér – a Newark, a JFK és a La Guardia – egyre
nagyobb forgalmat bonyolított. A város az ország és a világ egyik
fontos csomópontja lett. – Néha elgondolkodom, hová repülhetnek
ilyen sokan.
– Legközelebb talán én is repülök.
 – Megtehetnéd. Csak hétvégére jöttél?
Gorham bólintott, azután hirtelen rátört a bűntudat. Hogy képes
erre? Ez itt az apja, aki haldoklik.
– De maradhatok…
Charlie megrázta a fejét.
– Inkább csak tanulj. Majd hívlak, ha szükségem lesz rád. –
Újra elmosolyodott. – Tényleg nagyon örülök, hogy látlak.
– Tehetek érted valamit?
– Felteszem, nincs nálad fű.
Gorham már készült azt felelni, hogy „jaj, az ég szerelmére”, de
elharapta a szavakat. Inkább csak felsóhajtott.
– Sajnálom, apa. Nincs.
Ez volt kettejük között az egyik súrlódási pont. Gorham
életében csupán egyszer szívott marihuánát – azon a hétvégén,
miután leérettségizett, még ‘66-ban. Emlékezett vonakodására, meg
a társai győzködésére, hogy ‘64-ben Bob Dylan itt New Yorkban
ismertette meg a Beatlest a fűvel, és a fiúk azután írták a legjobb
dalaikat. Vajon igazat mondtak? Sejtelme sem volt róla.
A lényeg, hogy többé nem csinált ilyet. Első alkalommal sem
igazán élvezte, a beleoltott konzervatív gondolkodás és óvatosság
meggátolta ebben. A barátai közül többen az LSD-t is kipróbálták,
katasztrofális eredménnyel, ezért magában egyenlőségjelet tett a
kemény és könnyű drogok közé. Akármi is legyen az oka, baráti
körében jórészt csak olyanok akadtak, akik még sosem nyúltak
kábítószerhez, ezért némiképp szégyellte, hogy az apja igen.
– Nagy a fejetlenség odakint. Mindenütt szemét.
– Igen.
– De a város iránti rajongásunkat ez sem kezdheti ki.
– Nem.
– Gondolom, még mindig ide akarsz költözni, hogy bankár
légy.
– Családi hagyomány. Kivéve persze téged. – Engedte, hogy
némi rosszallás férkőzzön a hangjába. Ha apja ki is hallotta, úgy
döntött, nem foglalkozik vele.
– Emlékszel, amikor a nagyanyád gyerekkorodban adott neked
egy Morgan ezüstdollárt? Igazából semmi köze a Morgan bankhoz,
csak hogy tudd. A tervezője után kapta a nevét.
– Még emlékszel rá? Ma is magamnál tartom. Mint egy
talizmánt, egy szerencsehozó amulettet. – Gorham kissé
szégyenlősen mosolyodott el. – Gyerekes dolog, tudom. – Igazából
a dollár sokkal nagyobb jelentőséggel bírt: a család dicső múltjára
emlékeztette, a bankárokra és kereskedőkre, azokra az időkre,
amikor még megvolt a vagyon – a vagyon, amit eltévelyedett apja
sosem próbált visszaszerezni.
Ám Gorham legnagyobb meglepetésére apja elégedetten
elmosolyodott.
– Ez jó, Gorham. A nagyanyád is annyira örülne. Adni akart
valamit, amit igazán értékelsz. Szóval amint lediplomázol,
megpróbálsz elhelyezkedni a bankszektorban?
– Pontosan.
– Kár, hogy az apám nincs már, sokat segíthetne. Bár én is
ismerek néhány fejest, akit megkérhetek.
– Jó ez így.
– A bankárok kedvelik az ilyen fickókat.
– Nagyon remélem.
– Nem aggódsz a sorozás miatt?
– Még nem, de ha végzek, könnyen behívhatnak. Talán
jelentkezek egy posztgraduális képzésre vagy valamire. Sokan
csinálják, hogy mentesüljenek.
– Martin Luther King azt mondja, hogy a háború eredendően
erkölcstelen, de felteszem, nem ezért akarsz tiltakozni ellene.
— Inkább csak meghúzom magam.
– Később elmehetnél egy jó üzleti iskolába. Szerezz MBA
végzettséget.
– Azt tervezem, hogy dolgozom néhány évet, azután irány a
Columbia.
– És az MBA után? Megházasodsz?
– Majd ha alelnök leszek valahol. Esetleg helyettes alelnök. Ha
megtalálom az igazit, az is elég lesz.
– Valakit a cégtől?
– Gondolom.
Charlie bólintott.
– Anyádból remek alelnökfeleség lett volna. Mi több, kiváló. –
Egy pillanatra elhallgatott. – A dolgok nem mindig úgy alakulnak,
ahogy eltervezzük őket, Gorham.
– Tudom.
– A helyedben én megtartanám ezt a lakást. A fenntartás nem
kerül olyan sokba, és hagyok rád eleget, hogy fedezze. Sok
nehézségtől megkímél, ha a város megfelelő részén laksz.
– Nem akarok most ezen gondolkodni, apa.
– Nem is kell gondolkodnod rajta. Egyszerűen így lesz. Ez a
hely jobban illik majd hozzád, mint hozzám. Nekem át kellett volna
költöznöm a Sohóba. – Felsóhajtott. – Ezt is elszúrtam.
A Soho: a Houston utcától délre. Csendes, sivár környék
raktárépületekkel és kockaköves utcákkal, ahol a művészek egészen
kis pénzért bérelhetnek műtermet vagy tetőlakást. Csak egy rövid
séta észak felé, és ott a Greenwich Village. Gorham tudta, hogy az
apja boldog lett volna ott. Épp azon tűnődött, mit mondhatna erre,
amikor Charlie hirtelen felélénkült.
– Tudod, mit szeretnék? Látni a Guggenheimet. Elvinnél oda?
 Taxit fogtak. Charlie törékenynek tűnt, de mire elérték az
Ötödik és Nyolcvankilencedik sarkát, mintha új erőre kapott volna.
Frank Lloyd Wright mesterműve talán nem felelt meg mindenki
ízlésének, de Gorham értette, mi tetszik benne az apjának. A
múzeum fehér falai és hengeres szintjei, akár egy földbe ásott
hatalmas csigavonalú gúla teteje, éles kontrasztot alkottak a
környezettel, és fellázadtak a kor városépítészeti irányvonala ellen.
A roppant üvegtornyok, melyek az ötvenes évek végétől szökkentek
szárba a városban, dühítették Charles Mastert. Mostanra persze
lazítottak a túlnyúlási előírásokon, melyek arra kényszerítették az
építészek előző generációját, hogy kreatív módokon alkossanak
egyre magasabb és karcsúbb felhőkarcolókat. A roppant, lapos
tetejű üvegacél monstrumok negyvenemeletnyire vagy még
magasabbra nőttek, hogy teljesen eltakarják az eget; cserébe csupán
egy plázaszerű területet kellett nyitniuk a földszintjükön, ám ezek
gyakran oly ridegre és lélektelenre sikeredtek, hogy senki sem
használta őket. Ami pedig magukat az üvegtornyokat illeti: rondák
és unalmasak, panaszolta fel Charlie. Különösen a belvárosi bankok
egyik komplexumát kárhoztatta, mely a Parkon állt, így mintha
személyes támadást intézett volna élettere ellen.
A Guggenheim furcsán ívelt tömbje ugyanakkor organikusnak
tűnt, mint valami egzotikus növény. Charlie imádta, bár most beérte
azzal, ha kívülről megcsodálhatta. Miután itt végeztek, megkérte
Gorhamet, hogy sétáljanak egyet az Ötödiken.
Ha az elmúlt két évtizedben kitartóan nőtt is a város utcáin
közlekedő járművek száma, akadt egy könnyebbség: a legtöbb nagy
sugárút mostanra egyirányú lett. A Park, melynek széles útpályáját
középütt kettéosztották, megmaradt kétirányúnak, de a nyugati
Madisonon csak felfelé, míg az Ötödik sugárúton csak lefelé
lehetett közlekedni. Így a vasárnap délelőtti séta az Ötödiken, kivált
ilyen hideg időben, meghitten csendes lehetett. A szeméthegyek
elkerülése végett a park felőli oldalon gyalogoltak.
A Múzeumok Mérföldje, ahogyan sokan nevezték, a város
egyik leghangulatosabb sétaútvonalának számított. Miután
elhagyták a Guggenheimet, elhaladtak a szemközt magasodó
tetszetős lakóházak előtt, majd a Metropolitan Museum hosszú,
neoklasszicista homlokzata után jó tízsaroknyit sétáltak a Frick felé.
Charlie lassan, mégis látható eltökéltséggel lépdelt, és időről időre a
Central Park felé fordult, hogy megcsodálja téli szépségét. Amikor
egy vonalba kerültek a Frickkel, felsóhajtott.
– Kicsit elfáradtam, Gorham. Azt hiszem, jobb lesz, ha taxival
megyünk vissza. – Az út rövidnek tűnt az autózáshoz, de Gorham
nem vitatkozott, és néhány pillanat múltán el is kapott egy sárga
taxit. Már a kocsiban ültek, amikor Charlie száraz mosollyal felé
fordult. – Nem találtam meg, amit kerestem – sóhajtott fel.
– Mi volt az?
– Egy fickó piros baseballsapkában. Általában a parkban
szokott lógni. Nagyon jó anyaga van.
– Ó. – Szóval az egész kirándulás arról szólt, hogy marihuánát
szerezzenek. Gorham múló bosszúságot érzett, amit apja nyomban
felismert.
– Te ezt nem értheted, Gorham – tette hozzá csendesen. –
Csillapítja a fájdalmat.
Miután visszaértek a lakásba, Mabel levest és könnyű ebédet
tálalt nekik. Evés közben beszélgettek, jobbára arról, amit közösen,
még Gorham gyerekkorában csináltak. Miután az ebéd véget ért,
Charlie újra a fiához fordult.
– Szeretném, ha megtennél nekem valamit, Gorham, ha ennek
az egésznek vége lesz.
– Persze.
 – Van egy papírlap, rajta nevekkel és címekkel, az iratszekrény
mellett. Idehoznád? – Gorham megtalálta a listát. Tucatnyi nevet
olvasott rajta. – A legtöbbjük ilyen vagy olyan barátom. Szerepel
rajta az orvosom, a Keller család egy tagja, s még néhányan. A
végrendeletemben kis emléktárgyakat hagytam rájuk. Egyik se nagy
érték, de nagyon örülnék, ha személyesen adnád át őket azzal, hogy
én kértelek rá. Inkább a te kezedből kapják meg, mint az
ügyvédemtől postán. Megteszed a kedvemért?
– Mondtam már, hogy igen. – Gorham tekintete végigszaladt a
listán. A doktort ismerte, ahogy több más nevet is. Akadtak viszont
ismeretlenek. – Sarah Adler?
– Galériája van. Némelyik képemet tőle vettem. Neked is talál
valamit, ha megkéred. Akkor számíthatok rád?
– Természetesen.
– Tényleg elfáradtam, Gorham. Ledőlök egy kicsit. Neked
pedig, gondolom, vissza kell menned az iskolába.
– Jövő héten újra jövök.
– Legyen inkább két hét múlva. Jövő hétvégén el kell intéznem
ezt-azt, és nem akarom, hogy ennyit fáradj. Két hét múlva is jó lesz.
Gorham látta, hogy az apja kezd teljesen kimerülni, ezért nem
vitázott. Miután elbúcsúzott tőle, megsúgta Mabelnek, hogy a
napokban majd telefonál.
Amikor kilépett az utcára, rájött, hogy több mint egy órája
maradt a következő bostoni vonatig. Úgy döntött, szív egy kis friss
levegőt. Átkelt a Madisonon és az Ötödiken, hogy belépjen a
Central Parkba.
A fák kopáran magasodtak fölé, és hó ülte meg a földet, a
levegőt mégis száraznak és ropogósán tisztának érezte. Ahogyan
fejében végigpörgette a napot, úgy érezte, rosszabbul is alakulhatott
volna. Egyszer sem kritizálta az apját, nem veszítette el a türelmét.
A találkozás a szeretet és harmónia jegyében telt. Hála Istennek!
Belegondolt, apja meddig húzza még. Néhány hónapig
feltétlenül. Addig még rengetegszer meglátogathatja. Segíthet neki
abban, hogy lelki békét találjon az elmúlásban.
Tíz perce sétálhatott, amikor az egyik fa mellett meglátta a piros
baseballsapkás fickót.
Fekete férfi volt, jó százkilencven magas, hosszú fekete
kabátban és fekete sálban, amit többször is körbetekert a nyakán.
Keskeny vállai megereszkedtek. Ahogy Gorham közelebb ért, felé
fordult, bár láthatóan nem sok reményt táplált iránta. Amikor
elhaladt, minden meggyőződés nélkül kérdezte: „Fű? Hasis?”
Gorham szintén csak megszokásból vetett rá egy zord pillantást, és
próbált ügyet se vetni rá.
Megtett egy kis utat, mielőtt apja szavai visszhangozni kezdtek
a fülében. „Csillapítja a fájdalmat.” Tényleg olvasott róla, hogy a
rákos betegek marihuánát szívnak. Miért is ne, elvégre azok a
fájdalomcsillapítók is drogok, amiket az orvosok írnak fel. Legális
ez? Gorham nem tudta, de aligha lehetett, ha Charlie-nak a parkban
kellett beszereznie.
Vetett egy pillantást az órájára. Nem kéne már elindulni a
vonatjához? Nem, még nem.
Pontosan mit is mond a törvény? A piros baseballsapkás fickót
biztosan letartóztathatnák a szer terjesztéséért, de mi a helyzet azzal,
aki csak vesz egy keveset? Törvénytelen szer birtoklásáért is
tartóztatnak le embereket, ezt biztosan tudta. Milyen esélyei lesznek
elhelyezkedni egy banknál, ha letartóztatják a Central Parkban?
Nem, ez nagyon nem jó ötlet. Továbbindult.
Akkor hagyja szenvedni az apját? Szegény apját, aki a maga
eszement módján, de egész életében jó volt hozzá? Apját, akivel
talán semmi közös nincs bennük, mégis mindig azzal a
kedvességgel kezelte, amivel ő talán csak a lelki társát tudná? Apját,
aki némán elszenvedte indulatos fellobbanásait, melyeket még egy
haldokló társaságában sem tudott magába fojtani?
Megfordult. A piros baseballsapkás fickó még mindig ott állt.
Körülnézett. Hacsak nem rejtőzött valaki egy fa mögött, a parknak
ez a része kongott az ürességtől. A díler felé indult.
A fickó kérdő pillantást vetett rá. Vékony arca volt és gyér,
kusza szakálla.
– Mennyi?
– Egynyolcad?
A férfi mondott valamit, de Gorham alig értette az árat.
Nyugtalanul tekintett körbe.
– Legyen inkább fél uncia. – Ha a férfi meg is lepődött, nem
adta jelét. A zsebébe nyúlt, hogy elkezdje előszedni a kis műanyag
zacskókat. Gorham feltételezte, hogy kiméri neki a fél unciát,
amiről tudta, hogy nem kevés. Egyenként átvette, és a nagykabátja
alatt nadrágzsebbe gyömöszölte a kis zacskókat. Azzal ment is
volna.
– Fizetni ki fog, ember? – kérdezte a fickó.
– Ó, persze. – Gorham előhúzott néhány bankjegyet. – Ennyi
elég? – Lassan kezdett pánikba esni.
– Elég – bólintott a díler. Nyilván túl sokat adott neki, de már
ez sem érdekelte. El akart tűnni innét. Kapkodva nekiindult az
ösvénynek. Csak egyszer tekintett vissza, abban a reményben, hogy
a díler felszívódott, de ugyanott állt. Követte az ösvényt, amíg bele
nem torkollt egy másikba, majd keletnek indult, az Ötödikre nyíló
kijárat felé. Hála Istennek, a fickó végre eltűnt a fák közt.
Már kilépett az Ötödikre, amikor észrevette a rendőrt. Tudta,
mit kell tennie: a lehető legkisebb feltűnést kelteni. Elvégre
jólnevelt, hagyománytisztelő fiatalember a Harvardról, akiből egy
szép napon bankár lesz, nem valami felelőtlen ficsúr, fűvel degeszre
tömött zsebbel – mégsem tudott uralkodni magán. Ledermedt. Úgy
festett, mintha az imént gyilkolt volna meg valakit.
A rendőr felfigyelt. Elindult felé.
– Jó napot, biztos úr – köszönt rá. A helyzet kezdett abszurd
lenni.
– A parkból? – kérdezte vontatott hangon a rendőr.
– Igen. – Gorham lassan kezdett úrrá lenni magán. – Rám fért
egy kis séta. – A rendőr tovább méregette. Gorham szomorúan
elmosolyodott. – Nem nézek ki valami fényesen.
– Mondhatni.
– Talán rám fér egy kávé is, mielőtt visszamegyek. Nincs jó
napom – tette hozzá gyászos hangon. – Az apám rákos. – S ekkor,
mert igazat mondott, érezte a szemébe szökő könnyeket.
A rendőr is meglátta.
– Sajnálattal hallom. Ha követi ezt az utcát a Lexingtonig, talál
egy helyet, ahol jó erős kávét adnak.
– Köszönöm. – Átkelt az Ötödiken, és meg sem állt a
Lexingtonig. Itt északnak fordult, megtett néhány saroknyi utat,
majd visszatért a Parkra.
Apja még fent volt, amikor Mabel beengedte a lakásba. A
széken ücsörgött, de ernyedten borult az egyik karfára, és egészen
összeráncolódott az arca. A mögötte álló nap láthatóan sokat kivett
belőle.
– Megtaláltam a piros baseballsapkás fickót – újságolta el
Gorham, mielőtt kiürítette a zsebét. Elvigyorodott. – Kis híján
letartóztattak.
Charlie-nak kellett néhány pillanat, hogy összeszedje magát, ám
amikor megtette, olyan hálával nézett fel rá, hogy belesajdult a
szíve.
– Hát mégis megtetted értem?
– Igen – felelt Gorham. És arcon csókolta.
 Sötétedés után

1977

Július 13-a, szerda estére az egész napon át forró és fülledt levegő

kezdett fojtogatóvá válni. Úgy érződött, mintha bármelyik
pillanatban kitörhetne a vihar. E körülményt leszámítva Gorham
nem sokat várt az előtte álló estétől – hacsak azt nem, hogy
viszontláthatja jó barátját, Juant.
Felfegyverkezett egy nagy esernyővel, mielőtt Park sugárúti
lakásából sietősen észak felé indult. Csak úgy félévente találkozott
Juannal, de mindig élvezte az ilyen alkalmakat. Noha minden
szempontból különböztek, barátságuk a Columbia óta kitartott, s bár
Gorhamet büszkévé tette a tudat, hogy széles baráti körében a
legkülönfélébb kor- és társadalmi osztályok képviseltetik magukat,
Jüant valahogy mindig különlegesnek érezte. „Sajnálom, hogy az
apám nincs már – mondta egyszer Juannak. – Ő is kedvelt volna.”
Gorham szájából ez nagy elismerésnek számított.
Az 1977-es esztendőre Gorham Master joggal állíthatta, hogy
az élete – legalábbis eddig – terv szerint alakul. Apja halála után
harvardi tanulmányainak hátralévő részére kiadta a Park sugárúti
lakást. Ha a városba látogatott, inkább anyja Staten Island-i házába
ment. Szerencséjére olyan számot kapott a nagy nemzetei lottón,
hogy elkerülte a besorozást, azután pedig sikerült annyira
lenyűgöznie a Columbiát, hogy minden munkatapasztalat nélkül
felvételt nyert a mesterképzésre. Nem akarta húzni az időt, mielőbb
bele akart vágni az életbe, a Columbia ezzel együtt csodás
tapasztalatokkal gazdagította. Az üzleti iskola megteremtette azokat
a józan intellektuális kereteket, melyek alapján megszervezhette
életét, és szert tett egy sor érdekes barátra is, amilyen Juan Campos.
Miután megszerezte az MBA-t, a húszas évei elején abban az
irigylésre méltó helyzetben találta magát, hogy van egy hatszobás
lakása a Park sugárúton, nincs egy cent tartozása sem, viszont elég
készpénzt örökölt, hogy éveken át fenntartsa ezt az életformát. S
mindezt még azelőtt, hogy dolgozni kezdett volna.
Társadalmi osztályának mércéjével mérve talán nem számított
gazdagnak, de ha másféle jellem, ekkora vagyon is könnyedén
elpusztíthatta volna még az életpályája elején, hogy kiöljön belőle
minden kezdeményező készséget. Szerencséjére erős becsvágy
dolgozott benne, hogy visszaállítsa családjának korábbi kitüntetett
státuszát, így mindez csupán az első lépcsőfokot jelentette –
nevezetesen azt, hogy a család jelenlegi fejeként lehetőleg
kivételezett helyzetből kezdhesse el karrierjét. A következő lépés
egy állás valamelyik nagybanknál, azután pedig kész bármire, ami
újra a csúcsra repítheti. Apja a hagyományos értelemben nem lett
sikeres, ő azonban erre készült. Ez a küldetéstudat vezérelte.
Charlie mégis jobban hiányzott neki, mint valaha gondolta
volna.
Túlságosan hamar meghalt – ezt a tényt mintha még halálának
időpontja is alá kívánta volna húzni. 1968 ugyanis a tragédia
ellenére kivételes évként maradt fent. A Tét-offenzíva kudarcot
vallott, New Yorkban tömegek tüntettek a vietnami háború ellen.
Áprilisban brutálisan meggyilkolták Martin Luther Kinget,
júniusban Robert Kennedyt. Richard Nixon, Hubert Humphrey és
George Wallace emlékezetes harcot vívott az elnökségért.
Európában a párizsi diáktüntetések és a Prágai Tavasz szovjet
eltiprása változtatta meg a nyugati világ történelmét. Andy Warhol
megsebesült, amikor rálőttek, míg Jackie Kennedy hozzáment
Aristotle Onassishoz. A modern történelem oly sok jelképértékű
eseménye zajlott abban az évben, Charlie Master mégsem lehetett
szemtanúja és krónikása mindezeknek. Ami olyan
természetellenesnek és igazságtalannak tűnt.
Bizonyos szempontból Gorham mégis örült, hogy apja nem élte
meg az utóbbi néhány évet. ‘68 elejének nagy szemetes sztrájkja
ugyanis nem a tetőzése, csupán a kiindulópontja lett New York
bajainak. Az általa olyannyira szeretett város évtől évre tovább
züllött. Pedig óriási erőfeszítések történtek, hogy az egész világnak
eladják New Yorkot, mint pezsgőén izgalmas helyet. A
marketingesek fogták a nagyváros húszas évekből eredő, kevésbé
ismert becenevét, és nemcsak Nagy Almáról kezdtek beszélni, de
még emblémát is társítottak a névhez. A Central Parkot
megtöltötték a koncertek és színdarabok, mindenfajta szabadtéri
tevékenység, ám a látványos kirakat mögött a város gyors oszlásnak
indult. A park poros föld-teknővé változott, ahová sötétedés után
senki sem merészkedett szívesen. Az utcai bűnözés meredeken nőtt.
A szegényebb környékek, mint Harlem és Dél-Bronx, mintha
lepusztulásuk végső fázisába értek volna.
1975-ben azután a Nagy Alma csődöt jelentett. Kiderült, hogy a
könyveket évek óta meghamisították. A város olyan bevételek
terhére is kölcsönöket vett fel, melyekkel nem rendelkezett. Senki
sem akarta felvásárolni New York adósságát, és Ford elnök a
kisujját se mozdította, amíg a városban el nem indultak a reformok.
„FORD A VÁROSNAK: DÖGÖLJ MEG”, ez a szalagcím
díszelgett a Daily News címlapján. A teljes összeomlástól csak a
szakszervezetek pénzalapjai mentették meg őket, a Nagy Alma
azonban továbbra is a csőd szélén táncolt.
Charlie nem szívesen nézte volna végig ez a megaláztatást,
Gorham mégis azt kívánta, bár vele maradt volna, hogy
átbeszélhessék a dolgokat. Talán nem értenének egyet, de a jól
tájékozott Charlie-nak mindenről megvolt a maga véleménye, és
sosem burkolózott passzivitásba. Távozása óta egyedül kellett
értelmet találnia ebben a káoszban, s olykor, ha magányosan
ücsörgött hatszobás lakásában, ez igencsak elszomorította.
Természetesen mindent megtett, amit az apja kért tőle.
Leszállította barátainak az apró ajándékokat, cserébe hallhatta a
vigasztaló szavakat és apja méltatását. Könnyedén teljesítette a
kellemes küldetést, leszámítva egyetlen címzettet. Sarah Adler nem
tartózkodott a városban, európai körútra indult. A neki szánt rajzot
apja oly gondosan becsomagolta, hogy nem is sejtette, mi az.
Többször is kézbesíteni akarta, de valahogy mindig akadt más
dolga, majd egy év elteltével már szégyellte volna, hogy ilyen
sokáig várt. Az ajándék így azóta is a szekrényében lapult,
érintetlen csomagolásban. Megígérte magának, hogy egy napon
ettől is megszabadul. Isten a tanúja, hogy komolyan is gondolta.
A karrierje jól indult. Először azt kellett eldöntenie, hogy
milyen pénzintézethez szeretne elszerződni. Tudta, hogy mióta az
1933-ban, a nagy tőzsdekrach után született Glass-Steagall törvény
szabályozza a pénzpiacokat, minden feltörekvő ifjú kétfajta banki
karrier közül választhat: valamelyik lakossági banknál, mely az
emberek betéteit kezeli, vagy egy befektetési banknál –
kereskedelmi banknál, ahogy Londonban nevezik –, ahol a
pénzemberek kötnek ügyleteket.
A lakossági bankok, amennyire hallotta, kisebb kockázatot és
kevésbé frenetikus tempót jelentettek, emellett egész életre szóló
hivatást ígértek, viszont a befektetési bankok nagyobb kockázat
mellett nagyobb haszonnal is kecsegtettek. Alapjában véve inkább
vonzotta a kereskedelmi bankok nagyobb hatalma és piaci
tekintélye – tetszett neki a szolid megbízhatóság, amit
megtestesítettek. Amikor az egyik legnagyobb ilyen banknál
kínáltak neki állást, készséggel el is fogadta.
Illett hozzá ez az élet. Jól teljesített a gyakornoki programban,
és az autóipari üzletágba osztották be, ahol hosszú órákon át
készítette elő a hiteldokumentációk számításait. Kellően gyorsan
dolgozott, ügyelt a részletekre, és amikor alkalma nyílt
tanulmányozni a kölcsönszerződéseket, természetes módon kezelte
azok kitételeit és jogi következményeit. Miközben más kék-
vérűekkel ellentétben nem csupán elvégezte a feladatát, de még
többet kért.
– Látom, nem fél a munkától – jegyezte meg a főnöke egy
hosszú nap végén.
– Ez a legjobb módja a tanulásnak – felelt Gorham kedélyesen.
Amikor a főnöke magával vitte a tárgyalásokra, az ügyfelek is
megkedvelték. Az autóiparban az ügyfelekkel való kapcsolattartás
oldott körülmények között, rendszerint a golfpályán folyt. Charlie
messze elkerülte az ilyen klubokat, Gorham azonban még a
Grotonon megtanult golfozni, és azóta is fejlesztette a játéktudását.
Az ilyen alkalmakon annyira jól szerepelt, hogy a főnökének is
feltűnt. Az ügyfélkapcsolat mindennél fontosabb a bankszakmában.
Két évvel korábban helyettes alelnökké nevezték ki.
Továbblépett az úton. Már csak az hiányzott, hogy egy cégprofilba
illő feleséggel tökéletesre csiszolja a képet. Több barátnővel is járt,
de egyikük sem tűnt alkalmasnak Mrs. Gorham Master szerepére.
Ezzel együtt nem aggódott. Maradt ideje bőven.

*
Hét harminckor Maggie O’Donnell gyalogosan elindult a
Nyolcvanhatodik utcán álló Croydon bérháztól, megtett néhány
saroknyi utat felfelé a Madisonon, elhagyta a Jackson Hole-t, ahol
hamburgerezni szokott, mígnem elérte a kis családi éttermet, mely
naponként változó menüt kínált kedvező áron. A Carnegie Hill
környékén, minthogy az Upper East Side tetején feküdt, sok olyan
fiatal értelmiségi lakott, aki szívesen vette a kellemes környezettel
párosuló olcsó választékot, így a kis étterem fél tucatnyi asztala
ritkán állt üresen.
A testvérével, Martinnal találkozott. Már ha eljött.
Becsületére legyen mondva, előre figyelmeztette. A
könyvesboltban, ahol dolgozott, aznap este az egyik szerző olvasott
fel könyvéből. Ha szükség volt a jelenlétére, másik napon kell
találkozniuk. Ha nem, eljön az étterembe..
Maggie hatékonyan osztotta be az idejét. Fél hatra ütemezte be
a felülvizsgálatot orvosánál – a Parkon, a nyolcvanas utcák
magasságában –, így utána maradt ideje hazamenni, elvégezni a
múlt hétvégén elmaradt mosást, majd elmenni az étterembe. Miután
evett, taxival bejuthatott belvárosi irodájába, hogy éjfélig vagy akár
egy óráig csiszolgassa egy szerződés tervezetét. Ügyvédként
dolgozott a Branch & Cabellnél, s mint az összes nagy manhattani
cég fiatal munkatársai, keményen hajtott. A Branch & Cabell
alkalmazottai már-már szuperképességekkel bírtak: nem volt
szükségük pihenésre és alvásra. Patinás felhőkarcolóban dolgoztak,
tanácsokat osztogattak a hatalmasságoknak, és elképesztő
összegekről állítottak ki számlákat.
Maggie boldogan élt. A városban született, de nyolcéves
korában a szülei elköltöztek. Apja, Patrick, akit gyanúja szerint
sokkal inkább érdekelt a baseball, mint hogy biztosítási ügynök
legyen, mindig azt mondogatta: miután a Giants San Franciscóba, a
Dodgers pedig Los Angelesbe költözött, egyetlen nyavalyás indokot
se talált, amiért New Yorkban maradt volna. Az igazság az, hogy
szülei is ahhoz a több százezernyi fehér, középosztálybeli családhoz
tartoztak, mely az ötvenes és hatvanas években elhagyta Manhattan
mind zűrösebb utcáit a békésebb kertvárosok kedvéért.
Okkal aggasztotta hát a szüleit, hogy a testvére még 1969-ben
visszaköltözött a városba. Amikor elkezdett dolgozni a Branch &
Cabbellnél, őt még inkább féltették. Feltétlenül látni akarták a
lakását, mielőtt kivette, amikor pedig bejelentette, hogy kocogni
szándékozik a Central Park tava körül, alig tízpercnyire a háztól,
ünnepélyesen megeskették, hogy sötétedés után sosem merészkedik
oda.
– Akkor fogok kocogni, amikor mindenki más – nyugtatta meg
őket. Amikor a nyári hónapokban már reggel hétkor lement,
valóban több tucatnyi más kocogót talált a parkban. – Jackie
Onassis is a tó körül szokott futni – tette hozzá anyja kedvéért. Nem
mintha egyszer is találkozott volna Jackie Onassisszal, de valahol
olvasott róla, és remélte, hogy ennyi elég anyja megnyugtatására.
Ezen a nyáron újabb fenyegetés tartotta lázban a szüleit.
– Bárcsak elkapnák már azt a borzalmas embert – jegyezte meg
anyja minden alkalommal, ha csak telefonált. Sam fia így hívatta
magát. Az elmúlt hónapokban halálra rémített mindenkit: fiatal
nőket lőtt le, közben fura leveleket küldözgetett a rendőröknek és
újságíróknak, melyekben előre elárulta, hol csap le megint. A
támadásai eddig Queensre és Bronxra korlátozódtak, de Maggie
hiába is próbálta emlékeztetni erre az anyját. – Honnét tudod, hogy
legközelebb nem Manhattanben fog lecsapni? – Maggie
természetesen nem tudta a választ.
Egész nap fojtogató és tikkasztó maradt az idő, mint egy újabb
hőhullám érkezése előtt, ezért könnyű pamutszoknyát és blúzt vett.
Alig várta, hogy igyon egy hűsítő italt.

*
Juan Campos a járdán állva a nagy vízválasztóra meredt. Neki is
feltűnt a párás hőség, és most mintha még elektromos szikrák is
pattogtak volna a levegőben. Minden pillanatban várta, mikor hallja
meg a mennydörgés távoli moraját.
Elnézett a Central Park felé. Barátnője, Janet a West Side-on, a
Nyolcvanhatodikon, az Amsterdam közelében lakott. Átsétált a
parkon, hogy találkozzon vele.
Egy mentő süvöltő szirénával és villódzó fényekkel fordult ki a
Harmadik sugárút sarkán, majd száguldott végig az utca északi
oldalán, a Madison felé. Nem látott ebben semmi szokatlant. A
keleti Kilencvenhatodik utcán, a kórház közelében mindig mentők
zajongtak.
Juan a Kilencvenhatodik és a Park kereszteződésében torpant
meg. A ház, ahová nemrég beköltözött, a Lexington sugárút másik,
északi oldalán állt. Egy évre kötött bérleti szerződést az egyik
lakásra, de hogy utána mi lesz vele, még nem tudta. Az életében
mindeddig egyetlen biztos pont sem akadt – nem várta, hogy éppen
ez legyen az. Egyetlen dolog tűnt csak biztosnak: mindig a nagy
vízválasztó északi oldalán fog élni.
Ez az ő utcája. A Kilencvenhatodik. Persze kétirányú, akárcsak
a Nyolcvanhatodik, a Hetvenkettedik, az Ötvenhetedik, a
Negyvenkettedik, a Harmincnegyedik és a Huszonharmadik,
melyeknek mind megvan a maga sajátos arculata. A
Kilencvenhatodik utca határvonalként húzódik két világ között.
Alatta fekszik az Upper East és Upper West Side, felette pedig
Harlem, ahová az olyanok, mint a barátja, Gorham Master, a
lábukat se tennék be. Pedig ha a kívülállók azt is feltételezik,
Harlemet manapság már nem csak feketék lakják. Számos egyéb
közösség is megtelepedett itt – ezek közül messze a legnagyobb a
déli részen, a Kilencvenhatodik felett és az Ötödiktől keletre.
El Barrio, a spanyol Harlem. A Puerto Rico-iak otthona.
Juan Campos Puerto Rico-i volt, és egész életében az El
Barrióban élt. Apja hétéves korában halt meg. Anyja, Maria azóta
sokat küszködött, és minden takarítást elvállalt, csak hogy eltartsa
egyetlen gyermekét.
Az El Barrióban nem volt könnyű az élet, Maria Campos lelkét
mégsem tudta megtörni. Az asszony büszkén tekintett
származásukra, amit a Puerto Rico-i konyha alapját jelentő csípős
spanyol, tainó és afrikai ételekkel is kifejezésre juttatott. Bableves,
pollo con arroz, pörkölt, mofongo és olajban sült ételek, kókusz és
banán, okra és maracuja – ezekből állt Juan étrendje. Maria néha
elment szórakozni, hogy a bomba dübörgő dobjaira vagy a pörgő
guarachára táncoljon. Juan csak ilyenkor látta felhőtlenül
boldognak az anyját.
Maria Campost mindennél inkább az égető becsvágy
jellemezte. Tudta, hogy az ő élete már aligha fog megváltozni,
fiának azonban egészen mást szánt, és mert nagyot álmodni.
„Emlékezz Jose Celso Barbosára”, mondogatta neki. A
nincstelen és látászavaros Barbosa népéből elsőként szerzett orvosi
diplomát, hogy hősként és honfitársai támaszaként fejezze be földi
életpályáját. „Te is lehetsz olyan, Juan”, tette hozzá, csakhogy
Barbosa rég meghalt. A kis Juan inkább az olyan élő hősökre nézett
fel, mint Roberto Clemente, a baseballsztár, de csenevész és
rövidlátó gyermekként hiába is próbált volna az ő nyomában járni.
Ezzel együtt mindent megtett, hogy anyja kedvére tegyen –
egyvalamit leszámítva.
„Tartsd magad távol Carlos unokatestvéredtől” – hallotta
mindig az anyjától, Juan azonban hamar felismerte, hogy ha túl
akarja élni az El Barrio aljas utcáit, ezt leginkább magas és jóvágású
rokona révén érheti el.
Minden utcának megvan a maga bandája és minden bandának a
maga vezére. A kölykök körében, ahol Juan élt, Carlos szava
törvénynek számított. Ha egy suhanc ki akart rabolni egy boltot
vagy droggal akart kereskedni, nagy ostobaság lett volna a részéről,
ha előtte nem kéri ki Carlos engedélyét. Aki csak egyetlen ujját is
ráemelte egy Carlos védelme alatt álló kölyökre, olyan verésre
számíthatott, amit sosem felejtett el.
Ha Juan csenevész maradt, és nem is látott jól, Isten egyéb téren
kárpótolta ezért a hátrányért. Természetes kedvesség áradt belőle, és
bárkit megnevettetett. Nem is telt bele sok idő, hogy Carlos úgy
döntsön, a szárnyai alá veszi. A banda örökbe fogadta, mint afféle
kabalát. Ha az anyja azt akarta, hogy iskolába járjon, ám legyen –
mi mást csinálhatna egy ilyen kölyök? A lényeg, hogy gyermekkora
hátralévő részében senki nem háborgatta Jüant.
Maria pedig elvárta, hogy tanuljon, méghozzá nem is
akárhogyan. „Ha jobb életet akarsz, szerezz képesítést” – hajtogatta.
Talán ha nagy és erős, nem figyel rá annyira, de egy kis hang
odabent azt suttogta, hogy az anyjának igaza van. így ha játszott is a
többi kölyökkel az utcán, sokszor csak színlelte a fáradtságot, hogy
bemehessen tanulni.
Juan és az anyja két nyomorúságos szobában élt a Lexington
sugárúton, a Száztizenhatodik utca közelében. Noha itt is működtek
katolikus iskolák, Juan a legtöbb Puerto Rico-ival egyetemben az
állami iskolában tanult. Mindenféle kölykök jártak ide, és már a
nevük alapján sejteni lehetett, ki merre él. A fekete kölykök a
Parktól nyugatra, a Puerto Rico-iak a Parktól a Pleasantig, az
olaszok – akik a legrégebben költöztek Harlembe – a Pleasanttől
keletre. Az iskolában zsidó diákok is akadtak, és a tanítók közül is
többen zsidók voltak.
Juan nagyon jól járt az iskolával, mert ha valaki odaszánta
magát, itt valóban minőségi oktatást kaphatott. Remekül érezte
magát, cseppet sem találta megerőltetőnek a tanulást, és úgy tűnt,
számtanban különösen tehetséges.
Hamarosan összebarátkozott a többiekkel, kivált egy Michael
nevű zsidó fiúval, akivel sok időt töltött. Michael egy napon azt
mondta neki: „Ha majd kikerülök innét, a szüleim azt remélik, hogy
bejutok a Stuyvesantra.” Juan nem tudta, mi az a Stuyvesant, ezért
Michael elmagyarázta neki, hogy egy állami iskolából kikerülő diák
számára a három legjobb választás a Hunter, a Bronx Science és a
Stuyvesant odalent a pénzügyi negyedben. A középiskola ingyenes,
tette hozzá Michael, viszont a felvételi vizsga szigorú és a
túljelentkezés óriási.
Amikor beszámolt anyjának Michael középiskolával
kapcsolatos terveiről, Juan nem gondolta, hogy mindez rá is
vonatkozna. Ezért döbbent meg, és szégyenkezett a többiek előtt,
amikor Maria már másnap felhívta az iskolát, és azt tudakolta az
egyik zsidó tanártól, hogyan kerülhetne be a fia egy ilyen helyre.
Meglepődött maga a tanár is, ám egy héttel később félrevonta
Juant, és feltett neki egy csomó kérdést arról, mennyire szereti az
iskolát, mik a kedvenc tantárgyai, meg hogy milyennek képzeli a
jövőjét. Miután Juan örömet akart okozni az anyjának, aki oly
keményen hajtott érte, azt felelte, hogy minden vágya bekerülni a
Stuyvesantba.
A tanár kétkedő pillantást vetett rá. Akkoriban Juan azt hitte,
hogy a jegyeit nem tartja elég jónak, később azonban tudatosult
benne, hogy a tanár pontosan tudta: a Stuyvesant nem arról híres,
hogy fekete Puerto Rico-iakat venne fel. „Ha azt akarod, hogy
bármi esélyed legyen – közölte vele –, legalább olyan jó jegyeket
kell szerezned, mint Michael barátod.”
Ezután Juan úgy hajtott, ahogy csak bírt, és olyan
osztályzatokat szerzett, mint Michael. Érzékelte, hogy némelyik
tanára több figyelmet szentel rá, olykor szigorúak vele, és több
feladatot adnak neki, de miután úgy gondolta, hogy csak segíteni
próbálnak, nem panaszkodott. Azután, hogy sor került a felvételi
vizsgára, Michaellel együtt bekerült a Stuyvesantra. A fejlemény őt
is izgatottsággal töltötte el, míg anyja a hír hallatán egyenesen a
földre borult, és sírva fakadt.
Juan Campos így nyert felvételt a Stuyvesantra. Carlos
unokatestvére szerencsére a banda győzelmének tudta be a sajátos
fejleményt. A kabalájuk minőségi oktatást kapott, talán még
nagymenő ügyvéd is lehetett, hogy a saját mocskos játékában verje
meg a fehér embert. A Stuyvesanton töltött évek során ő és Michael
minden reggel, majd minden este ugyanazon a metrón utaztak. Juan
nyáron elvállalt minden munkát, amit csak talált, bár jobbára pizzát
és egyéb ételeket szállított ki odalent a Carnegie Hillen, ahol rendes
borravalót adtak. Ezzel is segíteni próbált anyjának.
Azután, az iskolában töltött utolsó évében, gyökeresen
megváltozott az élete.
„Azt hiszem – mesélte Gorhamnek évekkel később –, ez volt az
a pillanat, amikor fel kellett nőnöm.”
Egy este arra tért haza, hogy anyja elesett, és megütötte a lábát.
Másnap nem tudott munkába menni. Napokon át feküdt; Juan ápolta
minden este, miután hazajött az iskolából. Anyja nem akart
orvoshoz fordulni, de a fájdalom és a bokáján képződött duzzanat
végül rávette erre. Akkor derült ki az igazság.
 „Azt hiszem, mindvégig tudta, mennyire beteg, csak nem akart
tudomást venni róla.” Amikor az orvos elmondta Juannak, hogy az
anyja bokája egy hónapon belül helyrejöhet, a szíve azonban
vészesen gyenge, egyértelmű lett, mit kell tennie.
A Stuyvasant diákjai a legjobb egyetemeken pályázhattak
ösztöndíjakra, de Juan tudta, hogy ez nem működhet. Ezzel
szemben a nyugati Százharminchetedik utcában működő City
College ingyenesen is minőségi oktatást kínált. Oda otthonról is
eljárhatott, miközben gondoskodott anyjáról. A rákövetkező
években nappal az egyetemen tanult, míg esténként és nyaranta
dolgozott, hogy eltartsa magukat. Amikor Maria már azt a néhány
könnyebb munkát se győzte, amit még megtartott, halasztást kért az
iskolától, hogy megállás nélkül dolgozzon, és félretegyen egy kis
pénzt. Sokat robotolt, és valahogy boldogultak.
Azután, a City College-ban töltött utolsó évében, az anyja
meghalt. Tudta, hogy el akar menni: állandó fájdalmak gyötörték, és
jártányi ereje se maradt, leginkább mégis arra vágyott, hogy ő
szabad legyen.
Amíg anyja le nem betegedett, Juan nem sok figyelmet fordított
a környezetére. Tudta, hogy a szobákra ráférne egy festés, a
folyosón nem ég a villany, és a háziúr minden javítást megígér, de
egyet sem végez el, anyja azonban mindig ragaszkodott hozzá, hogy
a háztartás az ő dolga, neki csak a tanulással kell törődnie. Olykor
arról álmodott, hogy egy szép házban lakik majd – bár nem tudta,
merre –, hogy megházasodik, és nagy családja lesz, miközben
rendesen gondoskodik az anyjáról. Ezt az álmot válthatta valóra, ha
keményen dolgozott az iskolában. A jelen ennek tükrében csak
átmeneti nehézségnek tűnt.
Ám ahogy Maria gyengült, és neki kellett a helyébe lépnie, a
jelen rideg realitása nagyon is kézzelfoghatóvá vált. Fizetni kellett
az albérletet, az ennivalót. Bizonyos heteken ennyi pénzük se jött
össze, ezért nemegyszer arra kényszerült, hogy hitelt kérjen a sarki
fűszerestől. A férfi jó barátságban állt Mariával, és sokat segített.
Amikor egy délután megvitte neki a néhány dollárt, amivel
tartozott, csak megrázta a fejét: „Tedd el, kölyök. Majd megadod,
ha gazdag leszel.”
A háziúrral nem boldogult ilyen könnyen. Mr. Bonati kis,
kopasz, középkorú férfi volt, aki hosszú ideje birtokolta a házat, és
maga szedte be a bérleti díjat. Amikor Juan csak késve tudott
fizetni, megértette. „Régóta ismerem az anyádat – bólintott. –
Sosem volt vele baj.” Ám amikor Juan felhozta előtte a korhadó
lépcsőt, az eldugult lefolyót, vagy bármit, ami megnehezítette
mindennapi életüket, Bonati mindig talált valami kifogást, azután
nem tett semmit. Végül, amikor már kezdett az idegeire menni,
karon ragadta Jüant.
– Figyelj, én látom, hogy okos kölyök vagy, még egyetemre is
jársz. Gondold csak meg: hány kölyköt ismersz a környékről, aki
egyetemre jár? A legtöbb a középiskolát se fejezi be. Úgyhogy
figyelj nagyon rám. Az anyáddal alacsony bérleti díjat fizettek.
Tudod, miért? Mert ebben a házban hatóságilag szabályozzák a
bérleti díjat, ezért én se kérhetek többet. Azt viszont már nem
engedhetem meg magamnak, hogy elvégezzem a javításokat. Ti
még szerencsések vagytok, némelyik ház bármikor összeomolhat.
Te is tudod. – Mr. Bonati a kezével északnyugat felé legyintett. –
Emlékszel arra, innét néhány saroknyira, ami tizennyolc hónapja
égett le? – Juan élénken emlékezett arra a tragikus tűzre. – A
tulajdonos már semmire se tudta használni, ezért kivette belőle a
használható vezetékeket, azután, hogy az épület leégett, begyűjtötte
a biztosítást. Érted már, mire akarok kilyukadni?
– Úgy érti, ő gyújtotta fel? – Juan is hallotta a szóbeszédet.
 – Ezt nem mondtam, oké? – Bonati éles pillantást vetett rá. –
Így megy ez az egész El Barrióban, egész Harlemben. Ezek valaha
tisztes környékek voltak, tele németekkel, olaszokkal, írekkel. Mára
minden megváltozott. Az egész széthullik, de senkit sem érdekel.
Az itteni kölykök rettenetes körülmények között élnek, se
munkájuk, se tudásuk. Se reményük, amivel ők is tisztában vannak.
Ugyanez megy Chicagóban és a többi nagyvárosban. Én mondom
neked, egész Harlem egy nagy időzített bomba.
Néhány nappal később szerelők jöttek, hogy megcsinálják a
lefolyót, de Bonati ezen túl nem tett semmit. Juan próbált helyet
szerezni maguknak valamelyik lakótelepen, de semmire se jutott.
– Tudod, mit, kölyök? – jegyezte meg a sarki fűszeres. –
Azokon a lakótelepeken csak a fehérekről és feketékről akarnak
tudni, a Puerto Rico-iaknak ott sincs helyük. Vannak környékek,
ahonnét el is kergetik őket.
Elment néhány jótékonysági szervezethez is, de csak alig
burkolt megvetéssel találkozott. Ez nem lepte meg, ám ugyanúgy
felbőszítette, és nemcsak önmaga vagy az anyja, de általában a
Puerto Rico-iak miatt, akiket ilyen megkülönböztetések értek. Most
kezdte megérteni: anyja nem csupán abban reménykedett, hogy
elmenekülhet a szegénység elől, és rendes életet teremthet magának
a világban, de még ennél is nagyobb ábrándokat dédelgetett.
Amikor Barosóról mesélt, nemcsak a nagy ember sikereire hívta fel
a figyelmét, de arra a fontos erőfeszítésre is, mellyel a népét
igyekezett felemelni. Ezért a nagyszabású, nemesebb ábrándért csak
még jobban szerette.
Miután meghalt, Juan – akiből mostanra ruganyosán karcsú és
határozottan jóvágású fiatal férfi lett – visszatért az iskolába.
Kitüntetéssel végzett, és azt kívánta, bárcsak anyja is láthatná. Azon
a napon indult meg a hosszú és küzdelmes úton, amit, úgy tűnt,
maga a sors jelölt ki a számára.

*
Gorham Master könnyedén megtalálta a Juan által választott kis
éttermet. Elsőként érkezett, és helyet foglalt egy négyszemélyes
asztalnál, háttal a falnak. Jó megjelenésű, vörös hajú lány érkezett
néhány perccel később, hogy a szomszédos asztalhoz üljön. Ő is
hátat fordított a falnak, ahogy a partnerét várta.
Noha mindig szívesen találkozott Juannal, most különösen
kíváncsivá tette az új barátnője. Öt perccel később meg is érkeztek.
Juan jól festett. Mióta utoljára találkoztak, pengevékony bajuszt
növesztett, ami némiképp katonássá tette intelligens, jóvágású arcát.
Széles vigyorral köszöntötte barátját, mielőtt bemutatta neki a
barátnőjét.
Janet Lorayn, figyelte meg áhítattal Gorham, tüneményes
szépség volt, aki megjelenése és mozgása alapján elment volna a
fiatal Tina Turnernek. Miután felvillantott felé egy sugárzó mosolyt,
vele szemközt ült le, a balján Juannal. A szűkös helyen a kis
asztalokat olyan közel húzták egymáshoz, hogy Juan szinte
belebámult a szomszéd asztalnál ülő vörös hajú lány arcába.
Üdvözölték egymást. Gorham elismerő megjegyzést tett Juan
bajszára, mire Juan azt felelte, hogy a barátnőjét egy kalózra
emlékezteti.
– Persze a kalózok a gyengéi – tette hozzá.
A pincérnőtől egy palack fehérbort rendeltek. Gorham kinézett:
odakint elsötétedett az ég, ahogy kezdett megtelni felhőkkel. Miután
bort töltöttek, és a pincérnő ismertette a kétféle menüt, Janet a
figyelmével Gorham felé fordult.
– Szóval bankár vagy? – kérdezte.
 – Úgy bizony. És te?
– Pillanatnyilag egy irodalmi ügynökségen dolgozom. Érdekes
munka.
– Épp ma adta el egy készülő regénysorozat jogait – tette hozzá
büszkén Juan.
– Gratulálok. Akkor igyunk erre. Egyszer apám is írt egy
regényt.
– Hallottam – bólintott Janet. – A Verrazano-szorost. Nagy
dobás lett.
Juan közben megfigyelte a szomszéd asztalnál ülő vörös hajú
lányt.
Nyilván hallotta társalgásukat, de előzékenyen ügyet sem vetett
rájuk, csak időről időre elnézett az ajtó felé, a híres regény
említésére azonban kíváncsi pillantást vetett Gorhamre.
– Janet arra gondol, hogy inkább a tévéiparban szeretné
kipróbálni magát – jegyezte meg Juan. – Van egy barátja az NBC-
nél.
Gorham többek közt ezt szerette a városban. Akárcsak apja
fiatal korában, amikor a neves szerzők ott ültek az Algonquin
Kerekasztalánál, a nagy kiadóvállalatok fennmaradtak, akárcsak a
mindenható New York Times, vagy a vezető magazinok, a Time-tól
a New Yorkerig. Mostanra a nagy tévéhálózatok is csatlakoztak
hozzájuk, amikor valamennyi Manhattan belvárosába költözött,
egymás közvetlen közelébe. Úgy tűnt, Janet mégsem az előtte álló
tévés karrierről kíván társalogni.
– Kíváncsi lennék, hogyan találkoztatok ti ketten…
– A Columbia üzletvezetési szakán – árulta el neki Gorham. –
Ez a nagyszerű az MBA kurzusban. Mindenféle emberrel
találkozni, a hétköznapi bankároktól az olyan szokatlan figurákig,
mint Juan. Rengetegen, akiket az MBA képzésen ismertem meg,
nonprofit szervezetekhez mentek dolgozni, humanitárius munkát
végeznek, kórházat vezetnek. Amit csak akarsz.
Juan nagy hatást tett Gorhamra, akárcsak a Columbia felvételi
bizottságára. Akkor már Gigante atyának, a dél-bronxi szegényeket
segítő polgárjogi vezetőnek és papnak dolgozott, majd még egy évet
lehúzott Dél-Bronxban, a Hunts Point-i Szolgáltatóházban. Mielőtt
kamatoztathatta volna a képességeit az El Barrióban, valaki azt
javasolta, próbálkozzon meg az MBA kurzussal, ahová nemcsak
felvették, de még ösztöndíjat is kapott.
– A Columbia nyilván úgy gondolta, hogy ilyen háttérrel valaki
csakis New York-i polgárjogi harcos lehet. – Gorham elvigyorodott.
– Persze én ennél is fényesebb jövőt jósolok neki.
– Mi lenne az? – kérdezett rá Janet.
– Először is új életre kelti az El Barriót, amihez politikai
pályára kell lépnie. Utána lehetne New York polgármestere, az új
La Guardia, végül pedig indulhatna az elnökségért. Addigra én már
nagystílű bankár leszek, aki támogatókat szerez a kampányához,
hogy amikor végül megválasztják elnöknek, megjutalmazzon egy
kényelmes nagyköveti poszttal.
– Jól hangzik – kacagott fel Janet. – Hová mennél?
– Talán Londonba vagy Párizsba. Bármelyiket elfogadnám.
– Legyen London – bólintott határozottan Juan. Janethez
fordult. – A franciáját hallgatni is szörnyű.
– Le vagyok nyűgözve, Gorham – bólogatott Janet. – Előre
eltervezted az egész életét.
– Persze minden Juanon múlik…
– Körbevitt már valaha Harlemben?
– Az El Barrióban többször is – felelt Juan. – Ő kérte. Ott sem
olyan szörnyű minden – a zenéink és az ételeink külön tetszettek
neki. Igaz, Gorham?
 – Bizony.
– Persze – csillant fel Juan tekintete –, ha valami igazán
lenyűgözőre vágysz, látnod kell Gorham lakását. Övé az egész hely,
ráadásul nem máshol, mint a Parkon.
Noha Janetnek mondta mindezt, a szomszédos asztalnál ülő
vörös hajú lány a szeme sarkából őket figyelte. S ahogy várta, most
újabb pillantást vetett Gorhamre.
Odakint dörögni kezdett, majd eleredt az eső. Ahogy Juan újabb
pillantást vetett az ajtó felé, fiatal párt látott, amint reménykedve
próbált bejutni, csakhogy minden asztalnál ült valaki. Nyomban
felismerte az esélyt, és a vörös hajú lányhoz fordult.
– Elnézést, de vár valakit?
– Igen – válaszolt a vörös hajú lány feszült hangon. Azután,
hogy ne tűnjék gorombán elutasítónak, hozzátette: – A testvéremet.
– Gondolja, hogy eljön?
Juan olyan elbűvölő tolakodott mások magánéletébe, hogy azok
hajlamosak voltak ezt megbocsátani.
– Talán igen. – Vetett egy pillantást az órájára. – Talán nem.
– Én csak arra gondoltam – folytatta simulékony hangon Juan
–, hogy ha átülne az asztalunkhoz, annak a szegény fiatal párnak
nem kéne bőrig áznia odakint.
A vörös hajú lány hűvös pillantással méregette, de miután látta
az ajtóban toporgó párt, megenyhülni látszott.
– És ha mégis eljön a testvérem?
– Akkor majd helyet szorítunk neki az asztalnál – mosolygott
Juan.
A vörös hajú lány szórakozottan ingatta a fejét.
– Rendben – adta be a derekát. – Maggie O’Donnell vagyok. –
Bemutatkoztak. – Ha minden igaz, én már tudom, mivel
foglalkoznak. A magam részéről ügyvéd vagyok.
 Az étkezés kellemes hangulatban telt. Megtudták, hogy Maggie
a Branch & Cabellnél dolgozik.
– Ezt azt jelenti, hogy ebéd után vissza kell mennie dolgozni,
igaz? – kérdezte Gorham. Maggie elismerte, hogy így van.
Gorham rövid úton arra a következtetésre jutott, hogy
határozottan vonzónak találja az ügyvédnőt, ezért próbált minél
többet megtudni róla. Kiderítette, hogy ebédidőben a Történelmi
Városkép Bizottság ülésén járt, és szenvedélyesen igyekszik
megóvni a város klasszikus épületeit az acélüveg felhőkarcolók
könyörtelen terjeszkedésétől. Apja helyeselte volna e törekvését –
ez mindenképp mellette szólt –, ugyanakkor azt is megfigyelte,
hogy a lány vérbeli ügyvédként gyakorlottan hárítja a kérdéseket,
amelyekre nem kíván felelni.
Az is érdekelte, mit csinál manapság Juan. Megtudta, hogy a
közeli Mount Sinai kórházban gondoskodik az El Barrio lakóinak
egészségügyi ellátásáról, miközben próbál javítani a csapnivaló
lakáshelyzeten. Több radikális Puerto Rico-i aktivistát is
megkeresett, hogy támogassák az erőfeszítéseit.
Mindez teljesen lenyűgözte.
– Szép munka, Juan – lelkendezett. – A kapcsolat a Mount
Sinaijal zseniális húzás. – Maggie szintén élénken figyelt, de
láthatóan egyre inkább zavarba jött.
– Hogyan működhet együtt a radikálisokkal? – ráncolta a
homlokát. – Amennyire tudom, azok az emberek veszélyesek.
Juan felsóhajtott. Tudta, mi aggasztja a lányt. A hatvanas évek
vége felé néhány fiatal Puerto Rico-i Fiatalurak néven csoportot
alapított, hogy jobb körülményeket követeljen az El Barrióban. Egy
ideig vállvetve harcoltak a chicagói Fekete Párducokkal is, ezért a
sajtó kígyót-békát kiabált rájuk. Nem csoda, ha egy kedves, fehér,
középosztálybeli ügyvédnő rémisztőnek találta az ilyen aktivistákat.
 – Tudnia kell, Maggie, milyen kivételezett vagyok.
Tanulhattam, kimaradtam a bandaháborúkból. Máskülönben én is
könnyen börtönbe kerülhettem volna, mint Carlos unokatestvérem.
A bűnözés egyes közösségekben a mindennapi élet része. – Maggie
tovább ráncolta a homlokát. Ügyvédként egyáltalán nem tetszett
neki, amit hallott, Juan mégis folytatta: – Tudja, Harlemben és Dél-
Bronxban ugyanazok a problémák, mint akármelyik amerikai
nagyvárosban. New York vagy Chicago, egyre megy. Adott a
szegény lakosság, mely megszenvedi, hogy hosszú éveken át senki
sem törődött vele, miközben szinte esélye sincs rá, hogy
kiszabaduljon azokból az átkozott utcákból, és okkal hiszi, hogy a
sorsa senkit sem érdekel. Az El Barrio szegényei talán
Fiataluraknak hívatták magukat, de ingyen reggeliket és orvosi
ellátást szerveztek. Nem tettek semmi kirívót, csupán segítséget
követeltek a népüknek. Ahogyan, a maguk módján, a chicagói
Fekete Párducok is. Amikor a Puerto Rico-iak önrendelkezésről
beszéltek, nagyon ésszerű követelést fogalmaztak meg, hiszen senki
sem törődött velük.
– Egyesek indulatukban erőszakos demonstrációkat hirdettek.
Ennek én is ellene vagyok. Az is igaz, hogy mindehhez politikai
felhangok társultak. Szocialistáknak, sőt kommunistáknak
bélyegezték őket, bármit is értettek ezen. Hoover és az FBI fújta fel
ezt kommunista fenyegetést’. Én a legkevésbé sem vagyok
szocialista, mégis megértem az érzéseiket. Amikor a társadalom
hátat fordít egy közösségnek, annak tagjai joggal érzik úgy, hogy
jobb életük lenne egy másik rendszerben. Ilyen az emberi természet.
Ezért próbálok változtatni az alapvető problémákon. Sokan
keményen dolgoztak azért, hogy hiteltelenné tegyék a Fiatalurakat
és a Fekete Párducokat, ami jórészt sikerült is, ám ettől még
megoldatlan maradt a probléma, ami életre hívta ezeket a
csoportokat. Harlem még most is forrong, és higgye el, nem ok
nélkül.
Juan érezte, hogy kezd tűzbe jönni, de nem tehetett róla. A
vörös hajú lány arcát fürkészte, próbálta felmérni a reakcióját. Azt
gondolta, összehozhatná Gorhammel, de ha rosszul reagál mindarra,
amit hallott, talán mégsem jól választott.
– Ez érdekes – bólintott a lány.
Gorham elnevette magát.
– Született ügyvéd.
A szó ezután a jelenlévők gyerekkorára terelődött. Janet
Queensben nevelkedett.
– Fekete katolikusként. A mamám nagyon szigorú.
Gorham is mesélt a nagymamájánál tett látogatásairól. A
beszélgetést egyszer-kétszer megszakította a mennydörgés és
villámlás, amint a vihar délről északra vonult Manhattan felett.
Gorham megtudta, hogy Maggie nagyapja egy óriási házban, az
Ötödik sugárút alsó végén nőtt fel.
– Az öreg Sean O’Donnellnek a bőre alatt is pénz volt. Régi
vagyon. – Megvonta a vállát. – Már nincs meg.
– A tőzsdekrach idején veszítette el? – kérdezett rá Gorham.
– Egy részét talán igen, de az ír családoknál már csak így megy.
Három-generációnyi idő alatt rengeteg gyerek született, a vagyon
pedig szépen felaprózódott. Apám egész életében gürizett, de még
mindig jelzálog van a házán. Mit mondhatnék?
Az étkezés vége felé Maggie egyszer-kétszer diszkrét pillantást
vetett az órájára. Láthatóan az járt a fejében, hogy vissza kéne
mennie, ám amíg így szakad az eső, esélye sem lehet taxit fogni.
Végül, amikor már a desszertnél tartottak, a vihar elvonult
északnak. A mennydörgés tovább morajlott a Hudson felett, de az
eső már csillapodni kezdett. Lassan fél tíz lett.
 – Nos – emelte fel a hangját Maggie –, tényleg jól éreztem
magam, de most már vissza kell mennem. – A távolban felizzó
villámfény mintha csak megerősítette volna abban, hogy egy percet
sem várhat tovább.
– Nem inna előbb egy kávét? – vetette fel Gorham. – Segítene
ébren maradni.
– Jó ötlet – bólintott Maggie.
Abban a pillanatban minden fény kialudt.
Nemcsak a kis étteremben. Egyszeriben az egész környék
elsötétedett. Néma csend lett, amit ideges nevetgélés követett. Kis
üvegcsékben gyertyák világítottak az asztalokon, és néhány perc
múlva a tulaj előjött a konyhából, hogy továbbiakat gyújtson meg.
Mint kiderült, a kávé már korábban lefőtt, így akár meg is ihatták.
– Szerintem mindjárt vége – törte meg a csendet Gorham. – Az
áramszolgáltatónak hatalmas tartalék kapacitása van.
– Vagy újra az lesz, mint ‘65-ben – vélte Juan. – Hirtelen
megugrik a népesség. – Statisztikai tény, hogy kilenc hónappal az
utolsó nagy, 1965-ös áramszünet után megnőtt a helyi születési ráta.
Gorham Maggie-hez fordult.
– Attól tartok, így nehéz lesz eljutnia a munkahelyére.
– Majd fogok egy taxit. Már alig esik.
– Viszont sötét van.
– Az irodában talán van tartalék generátor.
– S ha nincs?
– Majd lesz gyertya.
– Melyik emeleten dolgozik?
– A harminckettediken.
– Gyalogolni akar harminckét emeletet? – kérdezte Gorham.
Maggie habozni látszott. – Lehet, hogy a Branch & Cabellnél így
tesztelik a dolgozók eltökéltségét?
 – Nagyon vicces – felelt epés hangon a lány.
Megitták a kávéjukat. A lézengő járókelőktől megtudták, hogy
az egész városban kialudtak a fények. Tizenöt perc telhetett el,
mielőtt Juan és Janet közölte, hogy lassan elindul. Miután Gorham
és Juan erősködött, hogy ők fizetik a számlát, Maggie köszönetet
mondott Gorhamnek, majd mindnyájan kilépek az utcára, ahol Juan
és Janet északnak fordult.
– Szóval tényleg bemegy az irodába? – kérdezte Gorham.
Maggie elnézett délnek, a belváros totális sötétje felé.
– Muszáj lenne, de nem fog összejönni.
– Van egy javaslatom. Lesétálunk a Parkon a lakásom felé, ami
a hetvenesek magasságában van. Ha visszajönnek a fények,
továbbmegy. Ha nem, kap tőlem egy italt, utána hazakísérem. Áll az
alku?
– Az a javaslata, hogy menjek be egy sötét épületbe valakivel,
akit alig ismerek?
– Egy Park sugárúti társasházba. Az egyik legelőkelőbbikbe.
– Ahol egykor a lányok erényét óvták?
– Erről nincs tudomásom.
– Csak egyetlen italra. Van gyertyája? Nem ücsörgök a
sötétben.
– A szavamat adom.
– Hányadik emelet? Ha már nincs lift…
– A harmadik.
Húsz perccel később a lány nevetni kezdett.
– Azt mondta, a harmadikon lakik.
– Ilyet soha nem állítottam. Az ötödiken lakom. Mindjárt ott
vagyunk. Nézze. – Előreszegezte az elemlámpát, amit az
ajtónállótól kapott. – Egyenesen előre.
Miután a lakásba léptek, a nappaliban ültette le a lányt, majd
néhány perccel később visszatért egy pár díszes ezüst
gyertyatartóval. Az asztalra helyezte, és meggyújtotta a gyertyákat,
azután az étkezőhöz legközelebb eső szekrényhez lépett, hogy
elővegye mindazt a számos ezüst gyertyatartót, amit még a
nagyanyjától örökölt. Az előtér, a konyha, a nappali, az étkező –
hamarosan minden meleg gyertyafényben úszott. Maggie a
kanapéról figyelte erőfeszítéseit.
– Szép lakás.
– Köszönöm. Örököltem. Mit kér inni?
– Vörösbort. – A gyertyafényben Maggie vörös haja
varázslatosan felragyogott. Ahogy arcvonásai ellágyultak, mintha
egész lénye oldottabbá vált volna. – Talán összeüthetne egy könnyű
szuflét is.
– Csapnivaló szakács vagyok.
A lány felállt, és körülnézett, míg hozta a borát. Miután
visszaült, elgondolkodva forgatta ujjai között az üvegpoharat.
– Szóval így szokta csinálni – mosolyodott el. – Felhozza a
lányt egy italra, hadd lássa a mesés lakását, azután elviszi
vacsorázni azzal a kifogással, hogy csapnivaló szakács. Ebből a
lány le is vonja a megfelelő következtetést, hogy magára és a
lakására egyformán ráfér a gyengéd gondoskodás.
– Teljesen félreismer. Ha ez igaz volna, már rég nős lennék.
– Olcsó kifogás.
Könnyedén elcsevegtek. Gorham elmesélte, hogy kisfiú kora
óta mindig a városban akart élni, majd megkérdezte a lányt, hogy ő
miért jött ide.
– Igazából a testvérem miatt. Odalent lakik a Village-ben, és
egyik vasárnap elvitt magával sétálni a Sohóba. Ez még ‘73 elején
történt, nem sokkal azután, hogy elkészültek a Világkereskedelmi
Központ tornyai. Beborult, de a napfény mindenáron próbált áttörni
a felhőkön. Ott voltak ezek a nagy szürke tornyok az égen, és ahogy
a napfény rájuk vetült, szinte mintha életre keltek volna. Életem
egyik legvarázslatosabb pillanata volt. Akkor döntöttem el, hogy
New Yorkba kell költöznöm.
– Azt hittem, nem szereti az ilyen épületeket. Ezt a nemzetközi
stílust.
– Egyébként nem is, de a tornyok mások. Azt hiszem, a
felületük miatt, ahogyan a fény játszik rajtuk.
– A testvére nős?
– Nem. Igazából meleg. – Egy pillanatra elhallgatott. – A
szüleink nem tudják.
– Nem lehet könnyű. Mikor tudta meg?
– Nyolc éve. Martinnal nagyon közel állunk egymáshoz, ezért
nekem elmondta. Ez még 1969-ben, a Stonewall-zavargások idején
történt, amikor a rendőrség lerohanta azt a melegbárt a Village-ben.
Én még iskolába jártam.
– Nem lenne itt az ideje elmondani a szüleiknek is?
– Nem ilyen egyszerű. Hatalmas megrázkódtatás lenne apának.
Martin az egyetlen fia, ezért tőle várja, hogy továbbvigye a család
nevét. Előbb-utóbb persze el kell mondania, de jobb lenne, ha akkor
tenné, amikor én is ott vagyok. Mindenkinek szüksége lesz rám, de
legfőképpen neki. –Elmosolyodott. – Mindig mindenben rám
támaszkodott.
Gorham bólintott. Több volt ebben a csinos ügyvédnőben, mint
elsőre gondolta.
– A család nagy befolyást gyakorol ránk. Én is érzem ezt az
erős késztetést, hogy helyreállítsam a régi rangját, de az igazság az,
hogy én döntöttem így. Az apám mindig mást akart. Maguknál is
létezik ez?
– Nem érzem, hogy bármivel is tartoznék a múltamnak,
magamnak viszont annál inkább. Ezt az édesanyámnak
köszönhetem. Mindig tőle hallottam, hogy bármi lehetek, ami csak
akarok, de karriert kell csinálnom. Menj férjhez, mondta, de soha ne
függj a férjedtől. Ő egy iskolában tanít.
– Nincsenek súrlódások közte és az apja között?
– Nem, odaadóan szeretik egymást. Egyszerűen csak ebben
hisz.
– Ismerek néhány ügyvédnőt, akik jól boldogultak, de feladták
a karrierjüket, miután gyerekeik születtek.
– Engem más fából faragtak.
– Úgy gondolja, megkaphat mindent?
– Megtehetek mindent, elérhetek mindent. Persze. Csak hinnem
kell benne.
– Nem lesz könnyű.
– A szervezés a kulcsa mindennek. Remek szervező vagyok,
bár attól tartok, csapnivaló bankárfeleség lennék.
– Akkor menjen inkább egy ügyvédhez. Olyanhoz, aki megérti,
milyen szakmai kihívásokkal kell szembenéznie.
A lány megrázta a fejét.
– Szó sem lehet róla.
– Miért?
– A versengés miatt. Minden hivatásban ott ez a versengés, ha
pedig valaki nyer, valakinek veszítenie is kell. Helyezzük ezt egy
házasság keretei közé, és kész a katasztrófa.
– Csak mert nem képes veszíteni?
– Magának talán az a vágya?
– Nem, tényleg nem – ismerte el Gorham. – Akkor, mi a nagy
terv?
– Az, hogy nincs terv. Csak remélem, hogy megtalálom az
igazit. A nagy Ő-t. Valakit, aki kalandként fogja fel az életet, aki
folyton növekedni akar. Szakmailag és a magánéletben egyaránt.
Gorham belegondolt. Ez az ügyvédnő komoly kihívás elé
állította.
– Mit gondol a barátomról, Juanról? Feltűnően hallgatott,
miután elmondta a kortesbeszédét a Fiatalurakról és a Fekete
Párducokról.
– Nem, csak végiggondoltam, amit hallottam. Igazából nagyra
becsülöm az igyekezetét.
Gorham bólintott. Sok nővel találkozott New Yorkban, aki
karriert akart csinálni, Maggie azonban nemcsak az eszével és az
eltökéltségével emelkedett ki közülük, de ezzel az érzékenységgel
is, amit oly vonzónak talált. A számító ügyvéd maszkja alatt igazi
szabad szellemre ismert.
Egy ideig csendben ücsörögtek, amikor megszólalt a telefon.
– Hé, Gorham. – Juan jelentkezett. – Látod, mi történik?
– Hogy érted?
– Persze, a Parkon minden csendes.
– Nagyjából.
– Akkor maradj is ott, haver. Amúgy kiderült, mi történt.
Villám csapott a hálózatba. New Jersey-ben égnek a lámpák, de
szinte a teljes öt kerület elsötétült. A dolgok kezdenek elvadulni az
El Barrióban, és ha nem lesz gyorsan világosság, ma este Harlem is
a feje tetejére áll. Épp most láttam, ahogy betörtek egy üzletbe az
utcánkban.
– Úgy érted, fosztogatnak?
– Persze, hogy fosztogatnak. Az üzletek tele vannak olyan
dolgokkal, amikre vágynak, és senki nem lát az orráig sem. – Szinte
kaján öröm hallatszott a hangjában. – Ha lenne egy rakat kölyköd,
pénzed meg semmi, te is fosztogatnál. Csak szólni akartam, hogy
jobb, ha nem mész sehová. Ahogy elnézem, ez bármikor átterjedhet
a belvárosra is.
– Te mihez kezdesz?
– Talán kimegyek körülnézni, de én itthon vagyok, ha érted,
hogy gondolom.
– Nehogy bajba kerülj, Juan.
– Te csak ne aggódj, Gorham.
Letette, majd elmondta Maggie-nek, amit Jüantól hallott.
– Talán jobb lesz, ha itt marad – tette hozzá. – Van
vendégszobám.
A lány cinikus pillantást vetett rá.
– Ócska trükk.
Szokványos körülmények között talán tényleg tett volna egy
óvatos kísérletet, hogy lássa, mi lesz belőle. Maggie kezdte
komolyan felkelteni az érdeklődését, de nem most volt itt az ideje,
hogy rámozduljon.
– Nem – csóválta meg a fejét. – Bármennyire élvezem a
társaságát, Maggie, most nem próbálkoznék semmivel, legfeljebb
azzal, hogy biztonságban hazajuttassam, de ha Juan azt mondja,
hogy itt is gond lehet, inkább nem vállalom a kockázatot.
– Oké. Ez rendes magától.
Egy ideig még beszélgettek. Megkérdezte a lánytól, felhívhatja-
e, mire az igennel felelt, és megadta a számát. Végül úgy döntött,
hazakíséri. Mielőtt megtette, feltárcsázta Juant a legfrissebb
hírekért, de a barátja nem vette fel a telefont.
A Parkon nem találtak taxit, ezért elsétáltak a
Nyolcvanhatodikig. Mindenre sötétség és csend borult, ám ahogy
elnéztek a széles sugárút vége felé, a távolban izzó fények tüzeket
sejtettek. Szó nélkül továbbindultak. Amikor elérték a
Nyolcvannegyediket, Maggie hirtelen megtörte a csendet.
– Mi jár a fejében?
 – Semmi különös. Ostobaság.
– Hadd találgassak. Aggódik, amiért Juan nem vette fel.
Felé fordult a sötétben. Alig tudta kivenni az arcát.
– Igen. Persze képtelenség. Úgy ismeri az El Barriót, mint a
tenyerét.
– Hol él?
– A Kilencvenhatodik és a Lexington sarkán. Ahol még
portaszolgálat is van.
– Miután biztonságban elkísért a Nyolcvanhatodikig, elmegy
hozzá, igaz?
– Megfordult a fejemben, igen.
– Értem. – Belekarolt. – Menjünk együtt.
– Maga nem jöhet.
– Próbáljon megállítani.
Elképedve fordult újra felé.
– Maga átkozottul furcsa lány, O’Donnell kisasszony.
– Nem is gondolná.
Amikor megérkeztek a Kilencvenhatodik utcai
kereszteződéshez, ráláthattak a spanyol ajkú Harlem szinte
egészére. Az utcákon egyelőre csend honolt, de több helyen is tüzek
lángoltak. Juan házához siettek. A portás bezárta az ajtót, de miután
elemlámpájával az arcukba világított, kinyitotta előttük, így Gorham
elmondhatta, mi járatban vannak.
– Mr. Campos nem ment el itthonról, annyit mondhatok. –
Gorham kifejezte megkönnyebbülését. – Korábban is járt már itt? –
kérdezte a portás, amire Gorham igennel felelt. – Nos – döntötte el,
hogy Gorham és Maggie nem tűnik bajkeverőnek –, több bérlő is
felment a tetőre. Talán ott lesz. A kaputelefon nem működik, de ha
megvan a száma, felhívhatom telefonon, hátha már lejött.
Juan ezúttal felvette. Meglepődött, hogy Gorham a házból
hívja.
– Azt hittem, a helyes kis vörössel lógsz.
– Itt van velem.
– Nincs kedved feljönni a tetőre? Mindenki itt van, majd
bontunk egy sört. Igaz, ehhez tizenkét emeletet kell lépcsőznöd.
Gorham tolmácsolta a meghívást Maggie-nek.
– Menjünk – bólintott a lány.
A tetőn valóban találtak néhány bérlőt. Innét jó kilátás nyílt
Harlemre, míg keleten Brooklyn felhőkarcolóinak sziluettjei is
kirajzolódtak. A környéken mindenfelé tüzek lángoltak.
A tűzoltók szirénái bevisszhangozták az éjszakát. Idővel,
néhány saroknyira a Lexingtonon, fékcsikorgás és üvegcsörömpölés
hallatszott, mintha valaki egy furgonnal belehajtott volna
valamelyik üzlet kirakatába.
– Ez a szupermarket lesz – jegyezte meg nyugodt hangon Juan.
Azután Maggie-hoz fordult, hogy hozzátegye: – Az El Barrio. Az
enyéim.
Kortyolgatták a dobozos sört, közben nézték, hogyan terjednek
a tüzek a fülledt és nyirkos éjszakában. Egy idő után Brooklynban is
jókora tűz lángolt fel. Félóra is eltelt, de csak terjedt tovább
zavartalanul.
– Lehet vagy húsz háztömb – becsülte meg Gorham.
– Szerintem több – vágta rá Juan.
Még a kora hajnali szürkeségben is odafent kuksoltak a tetőn.
Csak nézték, ahogyan New York hatalmas és a végletekig
megosztott városa kiadta magából a felgyülemlett feszültséget,
haragot és nyomorúságot.
 Születés

1987

Gorham Master körberohanta az egész lakást, pedig tudta, hogy

nem szabadna pánikba esnie. A hálóban immár hetek óta takaros
csomagban várakozott Maggie holmija – miért nem ragadja meg és
indul el vele? Maggie máris úton van a kórház felé, egy taxi
száguldozik vele a novemberi utcákon. Csak annyi kell, hogy mire
beér, ő is megérkezzen a cuccával.
Az első gyermekük. Hosszú ideig vártak, de mindketten
egyetértettek abban, hogy ezt is kell tenniük. Maggie előrébb akart
jutni a pályán, és ő támogatta ebben, de most végre elérkezett a
nagy nap – ő pedig azt se tudta, hová kapjon.
Készen áll Maggie erre az egészre? Nem lesz semmi baja?
A múlt héten már tényleg elérkezettnek látta az időt, hogy
abbahagyja a munkát, de ő megnyugtatta, hogy minden rendben
lesz.
– Hogy őszinte legyek, szívem – tette hozzá –, nem is bánom,
ha a munka elvonja a figyelmemet. – Belátta, hogy igaza van, de
nem vitte kicsit túlzásba? Most, hogy eljött a perc, szívébe markolt
a félelem. Könyöröghetett volna, hogy ma már ne menjen be
dolgozni. Ha, ne adj’ Isten, történne valami, az egész az ő hibája
lesz.
Maggie reggel nyolckor ment el hazulról. Azután tizenegykor,
egy értekezlet közepén, a Branch & Cabell belvárosi irodájának
hatalmas, faburkolatos tárgyalójában vajúdni kezdett. Nagyon
higgadtan fogadta – szinte látta maga előtt. Kimentette magát,
felhívta, hogy hozza a holmiját, majd leliftezett a földszintre, hogy
taxival bemenjen a kórházba. Ebben a napszakban ez nem is
tarthatott soká. Neki is iparkodnia kellett.
– Bella – kiáltotta.
– Igen, Mr. Master. – Bella máris mögötte állt. Hála Istennek. Ő
mindig tudja, mi merre van.
– Nem felejtettem el valamit?
Bella valóságos kincs volt. Guatemalából származott, s mint oly
sok New York-i háztartási alkalmazott, illegális bevándorlóként
kezdte pályáját, amíg előző munkaadója meg nem szerezte neki a
zöldkártyát. Három évvel korábban vették fel – végtére is,
mindketten teljes munkaidőben dolgoztak, igazán rájuk fért egy
házvezetőnő. Amikor először jelent meg náluk, Gorham nem tudta
biztosan, milyen megszólítást kéne alkalmazniuk, de Bella ezt is
megoldotta. Korábban egy nagy Ötödik sugárúti lakásban dolgozott,
és helyesen érzett rá, hogy a Park lakói is elvárják a formalitást.
„Mr. és Mrs. Masternek” szólította őket, ami ellen nem tiltakoztak.
Bella alkalmazását más is indokolta. Jó ideje tervezgették a
gyereket, és Maggie akart valakit, akiben teljes szívéből
megbízhatott, mielőtt még a család kibővült. Úgy képzelték, hogy
amint a gyermek megszületik, ő lesz a dadája, Bella azonban
célozgatni kezdett rá, hogy így is van elég tennivalója. Gyanította,
hogy Bella úgy képzeli, hamarosan egy dadust is felvesznek a
házvezetőnő mellé, ezt azonban nem akarták megtenni. Így viszont
nemsokára összeütközésbe kerülhettek.
– Nem, Mr. Master. – Azt sejtette a hanghordozásával, hogy
mindig rajta keresi a dolgait? Aligha. Annál is inkább, mert szélesen
mosolygott. – Minden a legnagyobb rendben lesz.
Korholta is magát ostobaságáért. Bellának természetesen igaza
van. Maggie a legjobb egészségnek örvend. Látták az ultrahangon
készült képeket, a babával sincs semmi gond. Fiú lesz – Gorham
Vandyck Master, az ifjabbik. A nevet Maggie találta ki, de csak
ezért, mert tudta, hogy ezzel örömet szerez neki. Talán nem
osztozott dinasztikus törekvésein, de készséggel beadta a derekát. S
ezzel a névvel valóban örömet szerzett neki.
A bébi egészséges volt, az orvosa pedig egyenesen kiváló.
Caruso jó hírnévnek örvendett. Manapság csak kevesen vállalták,
hogy szülésznek menjenek – ha bármi rosszul sült el, mindenki
azonnal a szülészt akarta beperelni, ennek megfelelően a szülész-
nőgyógyászok olyan magas biztosítási díjat fizettek, amiről a
legtöbb orvostanhallgató azt gondolta, sosem engedhetné meg
magának. Caruso csak néhány évvel lehetett idősebb nála, Maggie
azonban alaposan lenyomozta, és csakis a legjobbakat hallotta róla.
Mindennek a tetejébe még kedves fickónak is bizonyult. Hat
hónappal korábban merő véletlenségből összefutott vele, amint
éppen hazafelé tartott. A rendelője csak néhány saroknyira esett a
Park sugárúton, így együtt sétáltak tovább, s közben jót
beszélgettek.
– Itt élek a West Side-on – árulta el a doktor Gorhamnek –, a
West End sugárúton. Hacsak nem túl rossz az idő, mindennap
gyalog járok dolgozni, és minkét irányban átsétálok a parkon. –
Elmosolyodott. – Testmozgásra még az orvosoknak is szükségük
van.
– A West Side-on is nőtt fel?
– Brooklynban. Apámnak Park Slope-ban volt háza, de iskolába
már a városban jártam. – Megnevezett egy magániskolát, amit
Gorham jól ismert.
 – Remek hely. Szerette?
– Az igazat megvallva, nemigen. A többiek úgy bántak velem,
mintha pestises lennék.
– Amiért Brooklynban élt? – Igaz, ami igaz, a Park Slope barna
kőházai az ötvenes évekre úgy lerobbantak, hogy a jobb módúak
zöme máshová költözött, a hatvanas években azonban megindult
valami. A legkülönfélébb emberek költöztek a környékre, közöttük
olyanok, akik készen álltak teljesen felújítani otthonaikat. A
magániskola diákjai persze továbbra sem itt éltek, de akkor is… –
Én Staten Islanden nőttem fel – árulta el Gorham.
– Kellemes hely. Nem mintha Brooklynnal bármi baj lett volna.
– Ösztöndíjjal tanult? Azért bántak rosszul magával, mert nem
volt elég pénzük? Megvetem az ilyen viselkedést…
– Nem. Ami azt illeti, egyáltalán nem szenvedtünk hiányt
semmiben. Apám kőművesként kezdte, míg édesanyám családja egy
kis fűszerüzletet vitt, de az apám idővel örökölt a nagybátyjától, és
ingatlanfejlesztő lett. Kicsiben csinálta – brooklyni házakat vásárolt
fel, hogy felújítsa, azután továbbadja őket –, de így is szépen éltünk.
– Dr. Caruso elgondolkodott. – Nem, a probléma közel sem volt
ennyire árnyalt. Egyszerűen azért gyűlöltek, mert olasz vagyok.
Nem másért. Az olasz nevemért. – Megvonta a vállát. – Most meg
hozzám járnak rendelésre.
– Remélem, rendesen megfeji őket – jegyezte meg szárazon
Gorham.
– Jól élek. Ami azt illeti, a fiam most kezdett egy
magániskolában, és nincs semmi gondja.
Manapság már divat valamelyik etnikumhoz tartozni, gondolta
Gorham, aminek csak örült. Hallott olyan zsidó családokról,
amelyek egy nemzedékkel korábban angolosították kelet-európai
nevüket, most mégis úgy döntöttek, visszaveszik az eredetit.
Változtak az idők. Saját arisztokratikus neve csak azért szolgált
örömére, mert a történelmi múltban gyökerezett. „A ranggal
kapcsolatban szigorúan posztmodern nézeteket vallók – szerette
hirdetni a partikon. – Ártalmatlan kis cicoma, amivel jó kérkedni a
barátok előtt.” Ennyi épp elég, gondolta.
Caruso vajon rokonságban áll a híres tenorral, tette fel a
kérdést. A szülész-nőgyógyász nemes arcvonásai még hasonlítottak
is a nagy operaénekesről készült képekre.
– Ki tudja? – vont vállat Caruso. – Talán, valami távoli ágon. A
családom személyesen ismerte, amire végtelenül büszke volt, és ő
maga mindig azt bizonygatta, hogy rokonok vagyunk. –
Elmosolyodott. – Tudja, végtelenül kedves ember volt.
Gorham Master örült, hogy Dr. Caruso segíti világra a fiát.

*
Megragadta Maggie táskáját, megkérte Bellát, hogy maradjon a
lakásban arra az esetre, ha bármiért fel kellene őt hívnia, azzal
leliftezett a földszintre. Az ajtónálló hívott neki egy taxit.
Az út nem tarthatott soká. Át a Madisonra, majd fel a
Százegyediken, egészen az Ötödik sugárútig, és már el is érte a
Mount Sinai kórházat. Dr. Caruso nyilván már várta.
A taxisofőr megtett háromtömbnyi utat a Parkon, mielőtt balra
fordult. Már csak egy sarok választotta el a Madisontól, amikor
fékezett.
– Valami baj van?
– Baj, igen – felelt a sofőr vaskos orosz akcentussal. –
Teherautó. Nem mozog.
– Oda kell érnem a kórházba. – Maggie nyilván már beért.
– Mit tehet, ha egyszer nem mozog?
 Semmit. Szálljon ki, és fogjon egy másik taxit a Madisonon?
Ha így tesz, abban a percben, hogy a Madisonra ér, itt is megszűnik
a dugó. Azután az orosz elmegy, és akkor se áll meg, ha újra leinti.
A Madisonon pedig nem lesz több taxi. Korábban is történt vele
ilyen. Gorham Master lehunyt szemmel, magában szitkozódott.
Türelem. Tisztítsd meg az elméd. Csak nyugi.
S végképp ne gondolj arra a másik dologra. Arra, amiről még
Maggie-nek se meséltél.

*
Mindent egybevetve, az elmúlt évtizedben élete a terveknek
megfelelően alakult. Évekkel korábban alelnök lett, és a bankban
szemlátomást remek véleménnyel voltak róla. Jó érzékkel bánt az
ügyfelekkel, és még agyafúrtabban válogatta meg céges mentorait.
Több éve hatszámjegyű bónuszt is kapott a fizetése mellé, ezen a
tavaszon pedig rangidős alelnökké nevezték ki. Fontos előrelépést
tett, ám még fontosabbnak találta azt, amit ezután kínáltak fel neki.
Részvényopciót – lehetőséget, hogy kedvezményes áron jusson
hozzá a bank részvényeihez. Arany karperec, csak így hívták. Úgy
alakították ki, hogy az igazán nagy hozam eléréséhez az adott
személy lekösse magát a banknál. Bármelyik alelnök kaphatott
előléptetést és magasabb fizetést, de az igazi megbecsülést
mégiscsak ez mutatta. Ha a bank tényleg meg akart tartani valakit,
részvényopciót kínált neki.
Láthatóan a város is felvirágzott. 1977-ben, az áramszünettel
járó szörnyű gyújtogatások és fosztogatások után, megválasztották a
tettre kész Koch polgármestert, aki legelőször is nekiállt rendbe
tenni a város katasztrofális pénzügyeit. Figyelemre méltó sikert ért
el: a városi költségvetés néhány éven belül nullszaldós lett. ‘81-ben
a demokrata és a republikánus párt is Kochot jelölte, ami még
sosem fordult elő. „Hogy csinálom?” – kérdezte a polgármester,
valahányszor nagyobb tömeg előtt beszélt, és a legtöbbször azt a
választ kapta, hogy nagyon is jól.
Gorham pedig feleségül vette Maggie-t.
A darutánc időszaka jól jellemezte a kapcsolatot, melyben
mindkét fél heti kilencven órákat dolgozik. Ez nem feltétlenül így
szerepelt az eredeti tervben.
Gorham Master néha eltűnődött: nem viszik kicsit túlzásba a
nagy ügyvédi irodák és bankok ezt a túlóráztatást? Persze a fiatal
munkatársak csakis így bizonyíthatták, hogy kellően motiváltak és
elkötelezettek, de nem olyan az egész, mint valami szadista
beavatási szertartás? Ami éveken át tart, amíg valakiből üzlettárs
nem lesz?
Maggie vállalati joggal foglalkozott. Sokszor, ha nagy
horderejű ügyletek zajlottak, éjjel kilenc-tíz körül bement érte az
irodájába, elvitte egy gyors vacsorára, azután visszaengedte
dolgozni, akár hajnali kettőig-háromig. Udvarlása és házasságuk
első évei is ebben a mederben folytak. A legfurább pillanatokban
romantikáztak; rövidke szünetekre osztották be együttléteiket.
Ebben is megtalálták az izgalmat. Háború idején lehetnek ilyenek a
viszonyok és házasságok, gondolta Gorham. Csakhogy itt sokat
kellett várni a békére.
Egy éven át tartott a viszonyuk, mielőtt megkérte a kezét.
Akkorra már teljesen belehabarodott – az sem érdekelte, ha nem
ideális bankárfeleség. Maggie a maga részéről nem csupán szerette,
de néha ámuldozva jegyezte meg: „Egyszerűen nem tudom elhinni,
hogy képes vagy megbékélni egy ilyen őrült munkabeosztással,
mint ami nekem van.” Gorham úgy látta, elismerése és hálája lehet
az a kötőanyag, ami még szilárdabbá teszi házasságuk alapját.
 – Ha neked tényleg minden kell, Maggie – emlékeztette kaján
vigyorral –, akkor jusson eszedbe, hogy én is a mindenbe tartozom.
Házasságukat Maggie szüleinek katolikus templomában, a
connecticuti Norwalkban kötötték meg. A szülők egyszerűen
tökéletesnek találták Gorhamet. Még azt se bánták, hogy nem
katolikus. Ami Maggie-t illeti, talán nem vallotta meg a papnak, de
előre biztosította Gorhamet, hogy leendő gyermekeik olyan
vallásúak lesznek, amilyennek ő akarja.
A vőlegény tanúja Juan lett – aki addigra feleségül vette Janetet
–, míg Maggie-t a testvére, Martin is elkísérte az oltárhoz. Martin
kellemes, értelmes fickónak bizonyult, akivel Gorham remekül
kijött. Az esküvő végén Maggie apja csendesen megjegyezte, hogy
amennyiben Martin soha nem szándékozik megházasodni,
valamikor talán a tudomására hozhatná ezt.
Életük szabványos mintája csak alig változott, miután átléptek a
nyolcvanas évekbe. Ha Gorham magával akarta vinni valamelyik
üzleti vacsorára, Maggie komoly erőfeszítést tett azért, hogy ez
sikerüljön. Egyszer, amikor a Branch & Cabell egy üdülőhelyen
pikniket szervezett az üzlettársak, munkatársak és hitveseik részére,
Gorham szórakoztatónak találta, hogy az ügyvédek visszavonulása
után a többi hitvessel együtt őt is körbevezették és elszórakoztatták.
– Szeretek hitves lenni – vallotta meg Maggie-nek vigyorogva.
– Húsz feleség jut egyedül csak nekem.
A nyolcvanas évek elején pozíciójuk elmaradhatatlan
jellemzőjének tűntek az új keletű rövidítések.
– Mindig is WASP voltam – jelentette ki joggal Gorham –, s azt
hiszem, nevezhetnek preppynek, Maggie viszont határozottan
yuppie.
1986-ban azután ez is megváltozott, amikor Maggie-ből
üzlettárs lett.
 – Mint a Branch & Cabell teljes jogú üzlettársát – jelentette ki
–, többé nem nevezhetnek yuppie-nak.
– Csak szimplán vörös hajú csinibabának?
– Annak sem. Viszont hadd áruljak el valamit a Branch &
Cabell legújabb üzlettársáról.
– Éspedig?
– A Branch & Cabell legújabb üzlettársa – vigyorodott el –
feltehetően terhes.
A terhesség pedig felvetett egy újabb kérdést.
Boldogan éltek a Park sugárúti lakásban. Amikor
összeházasodtak, Maggie végzett némi átalakítást, és azt is élvezték,
ha együtt vásárolhattak új bútorokat. Házasságuk harmadik évében,
amikor tekintélyes bonuszt kapott, Gorham karácsonyi ajándékként
adott elég pénzt egy új konyhára. Ami nem kevésbe került.
Maggie még egy kisebb módosítást eszközölt. Egyik nap
kinyitotta a szekrényt, és talált egy gondosan becsomagolt képet.
Amikor rákérdezett, Gorham szégyenkezve vallotta be, hogy apja
halála után egyedül ezt az ajándékot nem kézbesítette.
– Azóta pedig annyi idő telt el, hogy nem szívesen adnám oda a
jogos tulajdonosának – tette hozzá.
– Akkor meg is nézhetem, mi az? – kérdezte felesége.
– Gondolom.
– Istenem, Gorham – kiáltotta Maggie, miután lefejtette a papírt
a csomagról –, ez egy Robert Motherwell! Nagyon értékes.
– Nem tudom, mihez kezdhetnék vele – vallotta meg.
– Amíg eldöntöd, akár ki is tehetnénk a falra. – A kép olyan
különleges eleganciát kölcsönzött a nappalinak, hogy azóta se
vették le.
Most azonban, miután bővült a család, el kellett gondolkodniuk
azon, hogy nagyobb helyre költöznek. Egy gyerekkel még elférnek
a hatszobásban, ha átalakítják a második vendégszobát, de ha jön
még egy, akkor tényleg elkél a nagyobb tér. Szerették az épületet,
így amellett voksoltak, hogy kivárják, hátha megürül egy nagyobb
lakás. Két fizetés mellett ki tudták fizetni a jelzálogot és a magasabb
fenntartási költségeket.
Minden egybevetve, Gorham és Maggie boldog házasságban
élt. Csupán egy téren szenvedtek hiányt, ám ezt mindketten
megérezték. A barátaikra már nem maradt idejük. Mennyi is telt el
azóta, hogy Maggie bátyja utoljára náluk vacsorázott? Legkevesebb
három hónap. Senki sem tehetett róla, egyszerűen nem engedte az
időbeosztásuk. Ami Jüant illeti -nos, őt több mint egy éve nem
látták.
A helyzetet tovább rontotta, hogy Juan nehéz időszakon ment
keresztül. Koch polgármester remek munkát végzett a
Kilencvenhatodik utcától délre, ám ugyanezt nem lehetett
elmondani az olyan negyedekről, mint Harlem, az El Barrio vagy
Dél-Bronx. Sokan úgy látták, hogy ezek sorsa egyszerűen nem
érdekli; mások rámutattak, hogy ilyen hatalmas problémákat még
Koch sem oldhat meg egyik napról a másikra. Akárhogy is, Juan
nem sok eredményt könyvelhetett el. „Az El Barrióban még
rosszabb a helyzet, nem hogy javult volna” – panaszolta fel.
Annyira elkeseredett, hogy már azon gondolkodott, munkát vállal
valamelyik nagy közműcégnél, ahol legalább az üzleti
végzettségének hasznát látta.
Amint a kisbaba megszületik, tökélte el magában Gorham,
kiemelt gondot fordít rá, hogy felhívja Juant, és egyik este együtt
vacsorázzanak.
Leszámítva a lelkifurdalást, amit emiatt érzett, Gorham minden
szempontból a szerencsés kevesek közé sorolhatta volna magát.
Meg is teszi, ha nem ismeri fel, hogy a szerencse önmagában nem
elég.
Ha jobban belegondolt, New York mindig is azokat vonzotta,
akik többet akartak. Lehettek akár nincstelen bevándorlók, akár
gazdag kereskedők, az emberek azért jöttek New Yorkba, hogy
jobban éljenek. Rosszabb időkben a túlélés, jobb időkben az
előrelépés, fellendülés idején a meggazdagodás motiválta őket.
Igen, mindenki gazdag akart lenni. Minél hamarabb.
S ahogy teltek a nyolcvanas évek, New York a fellendülés korát
élte.
A részvénypiac lendítette fel a várost. A tőzsde és a
szolgáltatóipar, köztük az ügyvédi irodák. ‘84-ben a tőzsdén először
bonyolítottak egymillió tranzakciót egyetlen nap alatt. A
kereskedők, brókerek, s mindenki más, aki részvényekkel vagy
kötvényekkel üzletelt, lehetőséget láttak a gyors meggazdagodásra.
A korhangulatot remekül összegezte Tom Wolfe regénye, A hiúság
máglyája, mely éppen Maggie teherbe esésének idején lett
sikerkönyv.
A kapzsiság mindent átitatott, és izgalmat csempészett az
életükbe. A sikeres kapzsikat hősként tisztelték. A kapzsiság erény
lett.
Gorham feltette hát a kérdést: ő maga elég kapzsi?
Olykor, ha az irodájában ücsörgött, elővette az ezüst Morgan
dollárt, amit a nagyanyjától kapott, és szomorúan nézegette. Vajon a
régen élt Masterek, a kereskedők és a kalózhajók birtokosai, a
részvény- és ingatlanspekulánsok, vajon ők is csendben megültek az
irodáikban, és felvették a fizetésüket – oké, a bónuszokkal és
részvényopciókkal növelt fizetésüket –, hogy megpihenjenek a
babérjaikon, míg mások rövid úton meggazdagszanak? Aligha. New
York a fénykorát élte, ő pedig eltunyult, tulajdon
elővigyázatosságának és előkelőségének foglya lett.
 Vajon saját társadalmi osztálya, a régi gazdagok, a társaság
krémje örök középszerűségre van ítélve? Nem, hiszen egyesek –
mint maga Tom Wolfe – kitörtek a korlátok közül.
Idáig talán nem merészkedett, de szép csendben elkezdett a
saját szakállára kereskedni, és egész jól boldogult. Persze
kölcsönpénzt fektetett be – csak így tehetett szert elég forgótőkére
–, de a kitartó növekedés mellett a kockázat elhanyagolhatónak tűnt.
Mire Maggie teherbe esett, egész szép kis portfoliót gyűjtött.
Maggie-nek nem szólt erről. Arra várt, hogy összegyűljön
annyi, amennyivel tényleg lenyűgözheti – márpedig ez nem kevés
egy olyan ügyvéd szemében, aki tekintélyes tőkével rendelkező
vállalati ügyfelekhez szokott. Mindenesetre erre törekedett, és e
tevékenységét könnyedén leplezhette előtte, minthogy külön
adóztak.
Maggie javasolta ezt, mindjárt a házasságuk elején. Így nem
tudta, mennyit keres Maggie, ahogyan Maggie sem, mennyit ő,
viszont számon tartották a kiadásokat, melyeken egyenlő arányban
osztoztak. Többet nem is kellett tudniuk. Amíg Maggie üzlettárs
nem lett, úgy vélte, többet keres nála, de már nem volt olyan biztos
ebben. Nem mintha bármit számított volna. A részvényopciókkal és
rendszeres bónuszokkal együtt… nos, igen, feltehetően többet vitt
haza, bár a nagy ügyvédi irodák üzlettársai is piszok jól kerestek.
Ha viszont lekaszálja a részvénypiacot, gondolta kaján elégtétellel,
ez többé már nem is lehet kérdés.
Minden jól is ment, egészen a múlt hónapig.
Októberben ugyanis a részvénypiac összeomlott. Nem úgy,
mint a nagy tőzsdekrach idején, de komoly korrekciókra került sor,
amit a nagy brókerházak is megszenvedtek. Rengetegen kerültek
lapátra. Mindez nem ütött vissza a hozzá hasonlókra, akik egy
kereskedelmi bankban dolgoztak – s még annyira sem az
ügyvédekre, akik minden katasztrófán csak kerestek –, a
magánjellegű befektetései azokban jóvátehetetlen kárt szenvedtek.
Két napja áttekintette, ami megmaradt, és arra jutott, hogy pontosan
ott tart, ahonnét évekkel korábban elindult. Ennyit a
teljesítményéről. Még szerencse, hogy nem kezdtek nagyobb lakást
keresni.
Maggie-nek ezt sem mondta el. Még csak az kellett volna, hogy
felzaklassa egy ilyen hírrel – nem mintha a szülés után meg akarta
volna osztani vele. Minden jó kereskedő ezt csinálja, gondolta.
Enyhíti a károkat, szép csendben leírja a veszteségeket, azután
gyorsan továbblép.
Három nappal korábban történt, hogy váratlan ajánlatot kapott.
Telefonon hívta egy bankár, akit távolról ismert. Diszkrét találkozó
következett, majd további megbeszélések az érintett befektetési
bank vezetőivel, azután egy induló ajánlat, hogy legyen min
gondolkodnia.
A kérdés így szólt: lenne-e kedve átnyergelni a befektetési
szférába? Természetesen megtisztelőnek érezte. A befektetési bank
vezetői úgy gondolták, birtokában van mind a képességeknek, mind
a megfelelő kapcsolatoknak, hogy hasznos legyen a számukra, és
amikor részletesebben is kitárgyalták a kérdést, meg kellett hajolnia
az érveik előtt. A pozíció jónak tűnt, és az is tetszett, hogy ezekkel
az emberekkel dolgozhat.
Ahogy a befektetési bankoknál lenni szokott, számíthatott az
izgalmi faktorra, a lehetőségre, hogy saját kreatív kezdeményezései
legyenek, és az esélyre, hogy sokkal-sokkal több pénzt keressen.
Persze sokkal-sokkal több munka árán.
Ez lehetett a nagy esélye. Éppen olyan lehetőség, gondolta,
amire a korábban élő Masterek ugrottak volna. A dolog hátulütője,
hogy így elveszít egy sor részvényopciót, és kevesebbet látja a
családját, mint szeretné.
Mi lenne a helyes lépés? Megvan a kellő önbizalma? Miután a
tőzsde egyszer már maga alá gyűrte, készen áll feladni az eddigi
biztonságot?
Nem tudta. Meg akarta vitatni a dolgot Maggie-vel, de az ember
nem hozakodik elő ilyesmivel, amikor a felesége éppen szül.

*
Megindultak. A teherautósofőr végzett a rakodással, az orosz
mindennek elmondta, a sofőr hasonló hangnemben felelt, majd
miközben az orosz az anyanyelvén tovább motyogott maga elé,
felfelé száguldottak a Madisonon. Szerencsére itt működött a
zöldhullám, nem kellett megállniuk minden nyolcadik-tizedik sarok
után, ahogy a Parkon. Perceken belül a Mount Sinaihoz értek, ahol
berontott a bejáraton, hogy megkeresse Maggie-t.
Közben már felvitték az ötödik emeletre. Amikor odaért,
legelőször Dr. Carusóba botlott.
– Minden rendben – nyugtatta meg az orvos. – Nyomban
felhozattam ide. Ami azt illeti, elég gyorsan tágul.
– Nem szabadott volna bemennie az irodájába, igaz?
A doktor vállat vont.
– A maga felesége. Hacsak nem adódik komplikáció, a
tevékeny nők könnyebben szülnek. – Elvigyorodott. – Higgye el, én
is jobban örültem volna, ha nem kéne így kapkodnunk.
– De legalább nem a Branch & Cabell tárgyalótermében kell
levezetnie a szülést. Ezért is hálás lehet.
– Az vagyok. Szóval, Maggie szerint bent akar lenni a
szülésnél.
– Muszáj.
 – Semmi se kötelező.
– Nem, nekem tényleg muszáj. – Gorham elmosolyodott. –
Majd később elmagyarázom.
– Akkor be kell öltöznie – bólintott Caruso. – A nővértől kap
egy köpenyt, és ha van magán karóra, most vegye le. A szülőszoba
egyébként itt van, mindjárt a második ajtó.
Ahogy elnézte Maggie-t, eltöltötte az iránta érzett szeretet.
– Szia. Meghoztam a táskádat. Minden rendben?
– Jól vagyok – felelt Maggie élénk hangon. – Semmi gond.
Kissé beijedt, de ezt legfeljebb Gorham látta rajta.
– Hallom, félbeszakadt miatta az értekezlet – tréfálkozott. –
Legelőször azt tanítjuk meg a babának, hogyan kérjen időpontot.
– Nem tudtam lebeszélni. – Elmosolyodott. – Makacs, mint a
mamád.
– A te mamád és papád már tud róla? – A szülők nemrég
vonultak vissza Floridába.
– Igen. Megígértem, hogy rögtön utána felhívom őket. Veled mi
a helyzet?
Gorham anyja szintén Floridában élt.
– Még nem volt időm telefonálni.
Megjött a nővér a halványkék köpennyel. Gorham felvette,
majd belegondolt, mihez kezdjen az órájával. Nem akarta a
szobában hagyni, inkább magánál tartotta. A köpenyen talált zsebet,
úgyhogy ide tette el.
Dr. Caruso visszatért, és megvizsgálta a pácienst. Szélesen
elmosolyodott.
– Lám, lám. Tényleg nem vesztegeti az időt. Mindjárt jövök.
Gorham az ágya mellé lépett, hogy megfogja a kezét.
– Minden rendben?
Maggie, rá jellemző módon, visszautasította az epidurális
érzéstelenítést. Mindent egyedül, segítség nélkül, a maga erejéből
csinált.
– Oké. – Gorham az ágy lábához lépett, ahonnét szigorú
pillantást vetett rá. – Most bánhatod csak igazán, hogy kihagytad a
légzőgyakorlatot.

*
Az első foglalkozásra három hónappal korábban került sor. A
férjeknek és feleségeknek együtt kellett részt venniük, mint egy
igazi csapatnak. A modem férj- és apaszerephez ez is
hozzátartozott, ezért ő se bánta. A kórház egyik kis kezelőjében
gyülekeztek. O és egy másik apuka ért oda elsőként. Néhány
perccel később megérkezett a nővér, aki az órát tartotta. Azután
vártak.
Öt perc múltán a nővér megkérdezte, hol vannak a feleségek.
Tíz perc múltán kezdett bosszús lenni. A másik férfi – alacsony,
kopaszodó, vele nagyjából egyidős fickó – elkínzott sóhajjal fordult
felé.
– Mivel foglalkozik a felesége?
– Ügyvéd. Hát a magáé?
– Befektetési bankár.
Mindketten a nővérhez fordultak.
– Jobb lesz, ha elkezdjük nélkülük – javasolták.
Most, hogy Maggie üzlettárs lett, enyhült valamelyest a
nyomás, de ha bárki azt hitte, hogy megszakít egy fontos találkozót
holmi légzőgyakorlat miatt…
Hát nem. Sem elsőre, sem másodszorra. Vagy harmadszorra. A
nővér nagyon nem örült, Gorham azonban nem bánta, és mostanra
jól begyakorolta a légzést.
– Oké – vetett a nővér egy zord pillantást Maggie-re. – A
lényeg, hogy tartsa az ütemet, az segít nyűgödtnak maradni. Kezdje
el a belégzést, ha azt hallja, NYU… számoljon… egy… kettő…
három… és jön a GI. NYU… egy… két… há’… – GI. Ahogy
gyorsulnak az összehúzódások, úgy fokozzuk az ütemet. Csak
kövesse a férjét, ahogy diktálja a tempót. És NYU… egy… két…
Az ügyeletes nővér bedugta fejét az ajtón.
– Ms. O’Donnellt keresik telefonon.
– Megmondaná, hogy majd később visszahívja? – csattant fel a
nővér.
– Attól tartok – nyögött fel Maggie –, ezt muszáj felvennem. –
Az ajtó felé indult.
– Lenne szíves visszafeküdni? – ripakodott rá dühösen a nővér.
– Elnézést – szólt vissza Maggie a válla felett.
– A kisbabájáról van szó! – kelt ki magából a nővér.
Maggie visszafordult, gyengéd pillantást vetett Gorhamre, majd
kitüntette a nővért egy tündöklő mosollyal.
– Ne aggódjon, összeszokott csapat vagyunk. A férjem lélegzik,
én megszülöm a babát.

– Belégzés… két… három… tolás – diktálta az ütemet Gorham és a

doktor.
— Belégzés… két… három… tolás.
– Most toljon… – emelte fel a hangját a doktor. – Jó kislány…
ez az… mindjárt megvan… tolja… ahogy csak bírja…
– Á – kiáltott fel Maggie.
 Dr. Caruso most nem beszélt. Elfoglalta magát azzal, hogy
kihúzza belőle a gyereket.
– Még egyszer – kiáltotta. Maggie ajkát újabb sikoly hagyta el.
Gorham meredten nézte, ahogy Dr. Caruso hátrébb lépett. A
kisbaba felsírt. Caruso elmosolyodott.
– Gratulálok. Fiuk született.
Ezzel meg is történt.
Néhány perccel később az orvos megjegyezte:
– Látom, mindketten eljártak a légzőgyakorlatra. Remek
összmunka. Gorham lenézett Maggie-re, Maggie felnézett
Gorhamre.
– Tökéletes – mosolygott kimerülten Maggie.

*
Minden remekül ment. Egy idő után Maggie pihenni akart kicsit,
ezért Gorham úgy döntött, addig hazamegy. Levette a halványkék
köpenyt, a nővér pedig megkérte, hogy csak dobja be a kürtőbe, ami
a mosodába vezet. Összeszedte a dolgait, és távozni készült. Már
épp elindult volna Dr. Carusóval, amikor tudatosult benne, mit tett.
– A fenébe. A köpeny zsebében hagytam az órámat. Amit
leküldtem a mosodába.
– Sajnálattal hallom – csóválta a fejét Caruso. – Legalább Rolex
volt?
– Ó, nem. Igazából nem nagy érték, de mégis…
– Jelezze a nővérnek, ő majd szól a mosodásoknak. Hátha
előkerül.
– Gyakran történik ilyesmi?
– Előfordul.
 – Meg szokták találni az ilyen órákat?
– Ki tudja? Az biztos, hogy nagy a tülekedés a mosodai
állásokért.
– Értem.
– Nézze máshonnan – javasolta kedélyesen Caruso. – Talán
elvesztett egy karórát, de kapott helyette egy egészséges
fiúgyermeket.

*
Miután hazaért, Gorham felhívta Maggie szüleit és az anyját, majd
bontott egy palack pezsgőt, és rábeszélte Bellát, hogy igyon vele a
gyermek egészségére. Arra is megkérte, hogy jöjjön be vele a
kórházba, ha majd elmegy megnézni a kisbabát. Azt akarta, hogy
kialakuljon benne a kötődés.
Ám addig maradt még egy kis ideje. Ahhoz túlságosan izgatott
volt, hogy leüljön tévézni, és ilyen állapotban dolgozni se lett volna
értelme. Járkálni kezdett a lakásban.
Talán felhívhatná Juant. Ideje lenne.
Mégis elnapolta a dolgot, miközben tovább járkált a lakásban.
Nem akart most erre gondolni, mégsem tudta megállni.
Mi a nyavalyát kezdjen azzal a befektetési bankkal?
 Millennium

A krízis fokozatosan érett be Gorham Master életében, így az évek

múltával már azt se tudta, mikor kezdődött a folyamat. Talán
amikor az ifjabbik Gorham születése után elutasította a befektetési
bank ajánlatát. Akkoriban ez tűnt a legjobbnak, és Maggie is egyet
értett a döntésével.
Az élete azóta a megszokott mederben csordogált. A ‘87-es
tőzsdei összeomlás hamarosan távoli, bár fájdalmas emlékké vált,
hogy elfoglalja az őt megillető helyet a pénzpiacok történetében,
mint egy újabb kellemetlen epizód a tőzsdei fellendülések és
összeomlások szabályosan ismétlődő ciklusaiban, melyek Londont
és New Yorkot csaknem háromszáz éve egyformán érintették.
A nyomában pedig újabb recesszió járt, ezúttal a New York-i
ingatlanpiacon, ami a Master családnak éppen kapóra jött. Nem
sokkal második fiuk, Richard születése után az épületben
felszabadult egy nyolcszobás lakás. „Csak alig a hetven százalékát
kérik annak, amit két-három éve fizetnünk kellett volna érte” –
újságolta lelkesen Maggie-nek. A pénzügyi logika is mellettük
szólt: lefelé tartó piacon vásárolni érdemes. Az ingatlan a saját
tulajdonukba került. A társasház igazgatói tanácsa sem
kifogásolhatta, ha egy olyan szilárd alapokon álló vásárló
jelentkezett, aki régóta itt élt, és még csak ingatlanközvetítési díjat
se kellett fizetniük. Gorham és Maggie ilyen körülmények közt igen
előnyös alkut kötött: eladták a hatszobás lakást, közös
jelzálogkölcsönt vettek fel a különbözetre, és megvásárolták a
nyolcszobást. A rákövetkező évben Gorham indult a lakóközösségi
tanács választásán. Immár négy éve szolgált a testületben.
Hamarosan a nyolcszobást is kinőtték, a két fiú után ugyanis
mindketten vágytak egy kislányra, így 1992-ben megszületett
Emma. A két fiú ezután közös szobán osztozott, míg Emma
megkapta a harmadik hálót. A nyolcszobásban két cselédszoba nyílt
a konyhából, így mire Emma megérkezett, Bellához, a
házvezetőnőhöz csatlakozott Megan, a dada is. Utóbbi – jó kedélyű
wisconsini lány – éveken át lakott velük, mielőtt Millie unokahúga
átvette a helyét. Ilyen Upper East Side-i háztartással bárki elégedett
lett volna.
Életében először Gorham mégis arról kezdett ábrándozni, hogy
kiköltözik New Yorkból.
Nem mintha bármi baja lett volna a várossal. New York sokak
számára élhetőbb hely lett, mint korábban bármikor. Koch
polgármestert Dinkins polgármester követte, aki afroamerikaiként
jobban értette a Harlemet és a többi szegénynegyedet sújtó
problémákat, a városban ugyanakkor továbbra is rekordot döntött a
bűnözés. Különösen a rablások számítottak gyakorinak, mielőtt a
kilencvenes évek közepe táján hatalomra került a keményvonalas
Giuliani. Akár szerették az új polgármestert, akár nem, a „zéró
tolerancia” politikája láthatóan működött. Az emberek manapság
már nem féltek kilépni az utcára.
A város tisztábbnak is tűnt. A New York-i Közkönyvtár
mögött, ahol egykor a Kristálypalota állt, a Bryant Park kis
zöldterülete korábban a lezüllöttség jelképének számított –
patkányok surrantak a bokrok közt, drogdílerek űzték itt az ipart –,
mostanra azonban olyan kellemes hellyé vált, ahová a közeli irodák
dolgozói szívesen kiültek egy cappuccinóra. A Negyvenkettediken a
Times Square felé felszámolták az összes förtelmes pornómozit,
míg lejjebb a Soho és az immár Tribecaként ismert környék lett
divatos lakóhelye mindazoknak, akik szívesen éltek a nagy területű
lóitokban. Igaz, az új divathóbortoknak köszönhetően sok elveszett
a város régebbi jellegéből, de mindent egybevetve Gorham
előnyösnek tartotta a változást.
Nem is emiatt akarta elhagyni a várost, csupán mert –
legalábbis eleinte – nagyobb élettérre vágyott.
Lehetett bármily tágas és tetszetős a lakás, a család minden
tagja vágyott egy saját kuckóra, ahol kicsit kinyújtózhatott, és a fiúk
is örültek volna a külön szobának. Júliusban és augusztusban New
York City ráadásul szinte elviselhetetlenné vált. A Gorham által
ismert kereskedelmi bankárok többsége is a zöldövezetben élt. Két
barátja – hozzá hasonlóan rangidős alelnök – mesés házat vett New
Canaanben, körötte két-három hold területtel, teniszpályával,
úszómedencével. Talán korán kelt, hogy időben bejusson a városba,
de neki így is megérte.
– Az ő feleségük nem dolgozik – mutatott rá Maggie a
kétségbevonhatatlan tényre. – Én nem engedhetném meg
magamnak, hogy ingázzak.
– Elmosolyodott. – Még akkor sem, ha lenne külön sofőröm és
autóm. Különben is – tette hozzá –, a városban jobbak az iskolák.
1997-ben azután találtak egy kompromisszumos megoldást.
Egy vidéki nyaralót. Kissé alkalmatlannak tűnt, hogy mindketten
egy kis North Salem-i tanyaépületbe szerettek bele. Még egy-két
mérföld, és már Putnam megyében járnak, ahol alacsonyabbak az
árak és az ingatlanadók – míg North Salem éppen belül esett
Westchester megyén, ahol a helyi iskola fenntartása végett
szokatlanul magas ingatlanadót vetettek ki –, mégis beleszerettek a
házba, ráadásul meg is engedhették maguknak.
Gorham elégedett lehetett. Itt töltötték a legtöbb hétvégét, és a
gyerekek is imádták. Nyáron Maggie-vel a hét többi napján is innét
jártak be dolgozni. Ajtótól ajtóig éppen egy és negyed órájukba telt,
akár autóztak, akár vonattal mentek a Grand Centralig. Gorham úgy
érezte, mintha új lehetőségek tárulnának fel előtte.
Azt is meg kellett vallania, hogy ez illett a tervébe. Mások talán
jobban szerettek házat venni vagy bérelni Long Islanden – a jómódú
családok egész vagyonokat fizettek azért, hogy jelen lehessenek
valamelyik Hamptonban –, sokan azonban a csendesebb,
vidékiesebb környezetet kedvelték, mely a Westchester közepén
fekvő Bedfordból széles sávban követte a Hudson völgyét északnak,
a felkapott Dutchess megye felé. Az itt lakók előszeretettel tartottak
lovat is. North Salem talán még nem számított ősvadonnak, de
elővárosnak sem. Saját vadászterülete volt, s némelyik birtok több
száz holdon terpeszkedett. Bedfordhoz hasonlóan sok gazdag járt
ide, ami külön elégtétellel töltötte el Gorhamet. A Master család
végre az őt megillető helyre került.
No de ő?
Valamikor a kilencvenes évek közepe táján ébredt rá, hogy
ennél magasabbra nem jut a bankban. Nem vallott kudarcot –
biztonságban tudhatta az állását, továbbra is megbecsülték –,
egyszerűen csak akadtak a korosztályából, akik kicsivel jobban
boldogultak. Talán jobban el tudták adni magukat; talán nagyobb
szerencséjük volt. Akárhogy is, belőle sosem lett elnök-
vezérigazgató, és a lényegi döntéseket meghozó szűk felsővezetésbe
sem fért be. Rendes tag maradt, aki épp csak nem ütötte meg a
szintet.
Támadt egy másik, még felkavaróbb gondolata is. Lassan
időszerűvé vált egy fúzió. A bankok mind nagyobbra híztak, s mint
egy roppant pénzügyi Pac-Manben, egyikük felfalta a másikat.
Sokan úgy látták, csak a legnagyobb maradhat életben, hogy
monetáris hatalmával és költséghatékonyságával eltiporja minden
vetélytársát. Az ő bankját eddig még nem vásárolták fel, ahogy ők
sem vásároltak fel senkit, ám ha ez bekövetkezik, nagy
valószínűséggel két következménye lesz: egy jó és egy rossz. A jó
az, hogy a banki részvényei és opciói révén sok pénzre tesz szert.
Egy ilyen ügylet jóvoltából számottevően gazdagabb lesz, de semmi
több. Az igazán nagy részvényopciók felett a felsővezetők szűk
köre rendelkezett. Ismert olyan átlagos bankigazgatót, aki egy
fúziónak köszönhetően ötvenmilliót, százmilliót vagy még többet
kaszált, ő viszont, ha megragad a jelenlegi pozíciójában, lemarad az
igazán nagy pénzekről. Legfeljebb néhány millióban reménykedhet,
ha szerencséje lesz.
Annál inkább nyomasztotta a dolog negatív következménye. Ha
számításba vette a többi bankot és az általa ismert vezetőket, egy
dologban szinte bizonyos lehetett: minden elképzelhető
forgatókönyv szerint a másik banknál dolgozó ellenlábasát kérik
majd fel a maradásra, őt pedig a távozásra.
Ami persze nem feltétlenül baj. Ilyet is látott már. Sokan
felnyalták a pénzt, és élvezték a megszolgált pihenést, hogy
boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Ő azonban többet akart
ennél – a csúcsot, a nagy bulit. Olyan ember akart lenni, akit fontos
közhivatalokra kérnek fel, aki igazgatótanácsokban és
felügyelőbizottságokban ül. Mindig is így tervezte.
Ehelyett a B & C üzlettárs Maggie O’Donnell hitvese lett – a
kedves fickó, aki bankár volt, míg ki nem golyózták. Miközben a
kölykei még iskolába jártak. Mindez talán még nem történik meg,
de a kilátás is nyomasztotta.
Tán még ez sem lett volna olyan szörnyű, ha nem látja mindazt,
ami körötte történik.
Újgazdagok, sőt újabb gazdagok, egyenest a kilencvenes
évekből. A hetvenes és nyolcvanas évek sem alakultak rosszul, csak
amikor a vállalkozók kifejlesztették a technológiákat, melyek életre
hívták a Szilíciumvölgyet, még volt valami hősies az
erőfeszítéseikben. Az IT-szektor mágusai elzálogosították a
házaikat, és garázsokból kezdték meg a terjeszkedést, mint merész
őskapitalisták, akik bíznak látnoki víziójuk erejében. Olyan cégek
születtek, melyek idővel bevonzották a tőkét, és megváltoztatták a
világot. Mindeközben e vállalkozók némelyike mesésen gazdag lett,
mégis sikerült elkerülnie a vagyonnal járó hagyományos buktatókat.
Továbbra is izgalmas és tartalmas életet éltek, jótékonysági
szervezeteket hoztak létre, melyek munkájából személyesen is
kivették a részüket. A vagyon immár nem a státuszról, hanem az új
ötletekről szólt.
A kilencvenes évek újgazdagjai, legalábbis Gorham szemében,
alapvetően mások voltak. A dotkom forradalom arra készült, hogy
az új technológiákat felhasználva különféle szolgáltatásokat
nyújtson, miközben olyan szédítő tempóban alakultak az egyre
újabb cégek, hogy követni se tudta. Némelyiknek talán esélye nyílt
a sikerre, mások azonban olyan ingatag elképzelésen alapultak,
hogy óhatatlanul eszébe jutott a történet arról az üzleti tervről, amit
az 1720-as nagy londoni Déltengeri Buborék tőzsdekrach előtt
bocsátottak ki – ebben az egyik cégről csak az állt, hogy „a
későbbiekben meghatározandó” céllal hozzák létre. Mégis sorra
születtek az ilyen vállalkozások, részvényeiket pedig rendre
túljegyezték, hogy alapítóik még azelőtt meggazdagodjanak, mielőtt
egyetlen cent hasznot is termelnének.
– Amennyire én látom – jegyezte meg Maggie-nek –, a
folyamat arra hasonlít, ami a tizenkilencedik században a vasutakkal
történt. Azokban az időkben az egymással versengő cégek azért
küzdöttek, hogy megszerezzék az uralmat az útvonalak felett,
melyeken később a személyek és áruk továbbítása folyt. A dotkom
cégek az információs szupersztrádát akarják kisajátítani, hogy
hatalmas hálózatot építsenek ki, mielőtt még a valós forgalom ezt
indokolná. – Megvonta a vállát. – Az emberek a várakozásokba
fektetnek.
Nemcsak befektettek, de mérhetetlenül gazdagok lettek. A
NASDAQ-on pezsgett az élet. Huszonéves kölykök sétáltak el tíz-,
vagy akár százmilliókkal, hogy hatalmas loftlakásokat vegyenek
maguknak Tribecában, mert a Park és az Ötödik régi gazdagjait
túlontúl unalmasnak találták. Azok, akik a tőzsdei bevezetéseket
felügyelték, hasonló hasznot könyvelhettek el. A Wall Street-i
brókerek példátlan bónuszokat kaptak, és sokmilliós lakásokat
vettek készpénzért.
Az ő családja vajon részesül ebből a hirtelen jött gazdagságból?
Maggie jól boldogult – ahogy az ügyvédek mindig. A testvére,
Martin, most egy fickóval élt, aki, miután eladta kis dotkom cégét,
megvett egy egész épületet a Sohóban, hogy rezidenciaként és
művészeti galériaként hasznosítsa, miközben tengerparti házat
tartott fent Fire Islanden.
Ő azonban kimaradt a buliból. Így utólag már bánta, hogy ‘87-
ben nem fogadta el a befektetési bank ajánlatát. Azt az utat kellett
volna választani – ki tudja, mostanra hol tartana. Napközben, az
irodájában, körötte a hasonszőrű bankárokkal, túlságosan is
lefoglalta a munkája, hogy ilyesmin rágódjon, a világ azonban
kíméletlenül emlékeztette rá, miről maradt le.
Ilyen alkalom volt, amikor elment megnézni egy meccset a
gyerekei magániskolájában, és nem tudta nem észrevenni a
limuzinokat, melyekből némely más apuka – kivétel nélkül Wall
Street-i nagymenő – kiszállt. Nem mintha egyszer is éreztették
volna vele, de míg ő összerezzent a tandíj láttán, ezek a fickók
dollármilliókat adományoztak az iskolának, hogy cserébe az
iskolaszék tagjai legyenek. Tudta. A kölykök is tudták. Az emberek
is tudták. A mélypontot mégis ‘99 őszén érte el, amikor ő és Maggie
együtt vacsorázott Peter Codforddal.
Peter Codford együtt járt vele a Columbiára. Egy ideig
kockázati tőkebefektetéssel foglalkozott Kaliforniában, később
azonban saját alapkezelőt hozott létre New Yorkban. Már jó ideje
nem látták egymást, amikor véletlenül összetalálkoztak egy
konferencián, ahol Peter meghívta őt vacsorára.
Peter Codford százkilencven magas volt, szikár és sportos alkat,
ugyanazzal a sűrű sötétbarna hajkoronával, amit az MBA diploma
átvételekor is viselt. Legfeljebb csak az arcvonásai mélyültek el.
Most még nagyobb könnyedséggel gyakorolta azt az uralkodó
tekintélyt, melynek már huszonévesen is a birtokában volt.
Felesége, Judy, hasonlóan eszesnek és energikusnak tűnt. Mint
kiderült, Maggie-vel ismerték egymást a jogi egyetemről.
– Egy ideig még azután is dolgoztam, hogy Peterrel
összeházasodtunk – mesélte Judy –, de aztán Peternek költöznie
kellett, így leálltam, és azóta se mentem vissza. – Elmosolyodott. –
Bánom is.
Codfordék az Ötödiken, a Metropolitan közelében éltek egy
tizenöt szobás lakásban, melyben kétszer is bőven elfért volna
Gorham és Maggie Park sugárúti otthona. Peter emellett fenntartott
egy házat Hamptonban, a Georgica Pondnál, meg egy másik lakást
a San Francisco-i Nob Hillen.
Könnyedén megtalálták a közös hangot. Mindkét pár hasonló
háttérrel rendelkezett, és közös emlékeken osztozott. Gorham
érdekesnek találta, hogy Peter hozzá hasonlóan óvakodott a dotkom
üzlettől.
– Sokan sok pénzt keresnek vele – vélte –, de előbb-utóbb
lennie kell egy nagy korrekciónak. – Ő maga a kereskedelmi
bankok hitelkihelyezési gyakorlatáról érdeklődött. Változott az
elmúlt évben? Felvázolta egy olyan cég helyzetét, melyben
kisebbségi tulajdonrészt szerzett. Mit tanácsolna Gorham, ha egy
kereskedelmi bankhoz folyamodna kölcsönért?
Beszélgettek a családról. Gorham és Maggie megtudta, hogy
Peter és Judy elveszítette a fiát.
Kitárgyalták a millenniumi pánikot. Tényleg a világ összes
számítógépe le fog állni, amint a dátum átáll nullára?
– A bank egy vagyont költött az átállásra – árulta el Gorham –,
de Maggie szerint semmi se fog történni. – Azt is tudni akarta, mely
területen kíván Peter a legközelebb befektetni.
– Továbbra is Amerika lesz a fókuszban – felelte Peter. –
Európa egyre kevésbé. Szerintünk a Távol-Kelet a fejlődés új
iránya. Judyval azt tervezzük, hogy néhány éven belül Hawaiira
költözünk. így közelebb lehetünk az eseményekhez.
Kellemesen telt az este. Utána Gorham és Maggie gyalog indult
haza az Ötödiken.
– Tényleg élveztem – mondta Maggie. – Kellemes meglepetés
volt viszontlátni Judyt.
Gorham bólintott, de nem felelt. Néma csendben tettek meg egy
ház-tömbnyi utat.
– Szerinted mennyi pénze van Peternek? – törte meg végül a
hallgatást.
– Fogalmam sincs.
– Legalább százmillió.
Százmillió. Valaha egymillió is hatalmas pénznek számított, ám
azóta jóval magasabbra került a léc – főként az elmúlt két
évtizedben. Gorham úgy számította, hogy annak, aki Peterhez
hasonlóan nemzetközi szinten is sikeres, a százmillió legfeljebb
belépőszintű vagyon. Manapság hány embernek lehet százmilliója
New Yorkban? Soknak. Egyre többnek. Manapság az igazi
gazdagság mértéke már a milliárd.
– Mi az? – kérdezte Maggie, miután elértek egy újabb sarokra.
– Totális kudarc az életem.
– Nagyon szépen köszönöm. Olyan jó ezt hallani. Gondolom, a
feleséged és a gyerekeid már semmit sem érnek.
– Nem így értettem.
– Dehogyisnem. Mi vagyunk az életed, ha nem tudnád.
– Hát persze, hogy ti vagytok. Csak Peterrel együtt jártunk
MBA-re. Szakmai szempontból ő jól csinálta, én meg nem.
– Baromság. Másképp csináltad, ez minden. Árulj el valamit:
mikor vagy a legboldogabb?
– Amikor veled és a gyerekekkel vagyok, azt hiszem.
– Ezt örömmel hallom. Eljutott a füledig, hogy Peter
elveszítette a fiát? Tényleg azt gondolod, hogy kettőtök közül ő a
szerencsésebb?
– Nem, csak a szakmailag sikeresebb.
– Legyél hálásabb azért, amid van, Gorham. – Egy újabb percig
hallgattak. Látta, hogy Maggie komolyan felhúzta magát. – Juan
Campos is veled járt a Columbiára – szólalt meg a felesége hirtelen.
– A szemedben az ő élete is totális kudarc? Mert én nem így
gondolom.
Juan Campos nehéz időket élt meg, amikor az El Barriót és a
város többi szegénynegyedét minden korábbinál inkább
elhanyagolták, mégis felülemelkedett ezen, és nagy sikereket ért el
az állami felsőoktatási rendszer reformjában. Gorham úgy érezte,
hogy Juan karrierje fog még feljebb is ívelni.
– Oké – sóhajtott fel. – Igazad van.
Azon a hétvégén a városban maradtak. Szombaton tiszta,
napfényes időre ébredtek. Lementek a South Street-i partra, ahol
Gorham meglepte a gyerekeket azzal, hogy kereskedő őseikről
mesélt, akik éppen ezen a környéken építették fel
elszámolóházaikat. Ezután mindnyájan elmentek moziba. Vasárnap
Maggie ebédet főzött, és áthívták néhány barátjukat, este pedig
Gorham segített a kölyköknek a házi feladatban. Ezután sokkal
jobban érezte magát – hetekig lefoglalta magát a munkájával, a
kölykökkel, meg persze Maggie-vel. Már-már minden visszatért a
régi kerékvágásba, amikor egy nap kihallgatta Maggie-t, amint
telefonon beszélt az egyik barátnőjével.
– Tényleg nem tudom, mihez kezdjek vele – mondta éppen. –
Olyan nehéz. – Amikor meglátta őt belépni a szobába, azonnal
letette.
– Mi volt ez? – kérdezte tőle.
– Csak egy ügyfél, aki megnehezíti az életem – felelte. – Inkább
ne is beszéljünk róla.
Megesküdött volna rá, hogy a felesége róla beszélt.

*
Megkezdődött az új évezred. Az olyannyira várt Y2K katasztrófa
végül elmaradt Amerikában, az Egyesült Királyságban és azokban
az országokban, ahol alaposan felkészültek rá, de nagy kárt azokon
a helyeken sem okozott, ahol nem törődtek vele. Azon a tavaszon a
doktkom cégek fénykorukat élték, mielőtt a NASDAQ index lefelé
kezdett ívelni.
Április elején Juan Campos telefonált vidám hangon. Együtt
ebédeltek, és kiderült, hogy a dolgai szerencsésen alakulnak. Janet
dokumentum filmet forgatott a népfőiskoláról.
 – Dokumentumfilmmel ugyan egy centet se lehet keresni – tette
hozzá Juan –, mégis hatalmas elégtétel ez neki. Egyszer majd
személyesen akarja bemutatni neked. – Gorham örömmel látta
barátja jó kedélyét, és megígérte, hogy hamarosan ellátogatnak
hozzájuk.
Csak amikor Maggie megkérdezte, hogy ment az ebéd – majd
felvetette, hogy ők négyen elmehetnének valamikor egy közös
vacsorára –, akkor suhant át Gorham agyán, hogy Juan talán a
felesége ösztönzésére hívta fel. Maggie tényleg úgy látja, hogy
ennyire ráfér a buzdítás? Pedig ő azt hitte, hogy tökéletesen
boldognak tűnik.
A nyáron Európába vitték a gyerekeket. Eljutottak Firenzébe,
Rómába, Pompejibe. A fiúk érdeklődését sikerült is felkelteni, a kis
Emma viszont csak nyolcéves volt, túl fiatal az egészhez, bár
hősiesen kiállta a hosszú sorokat – ha épp nem fogadtak
idegenvezetőt, hogy elkerüljék őket. Ezután néhány napig a
tengerparton pihentek, hogy ellensúlyozzák a sok kulturális
látnivalót. Évek óta nem nyaraltak ekkorát.
Miután visszatértek New Yorkba, Gorham eltökélte magában,
hogy egyenesbe hozza az életét. Újra indult az épület
igazgatótanácsi választásán, és könnyedén bejutott. A tanács többi
tagját nem különösebben szívelte, de nem is erről szólt az egész.
Elhatározta, hogy minden lehetőséget megragad; egyet sem enged
kicsúszni a kezéből. Kiemelt figyelmet fordított arra, hogy legalább
minden két hétben egyszer elvigye Maggie-t egy romantikus
vacsorára. Szigorú rend szerint élt. A munkában természetesen
eddig is követte a napirendet, most azonban átszervezte a
szabadidejét is. Kétszer egy héten játszott a Sutton Place-hez közeli
Városi Teniszklubban, vagy, a téli hónapokban, az Ötvenkilencedik
utcai fedett pályán. Az év hátralévő részében úgy is érezte, hogy ura
a helyzetnek. Boldoggá tette Maggie-t; őróla mintázhatták volna
meg a mintaférj és mintaapa szobrát. Ahogy közeledett az évvége,
nem is lehetett volna büszkébb önmagára. Ezért is érte teljes
meglepetésként a következő csapás.
Egy koktélpartin történt, egy héttel karácsony előtt. Gorham
egy kellemes fickó társaságában találta magát, aki történészként
dolgozott a Columbián. Beszélgettek kicsit az egyetemről, mielőtt
Gorham rákérdezett a történésznél, mivel foglalkozik manapság.
– Igazából alkotói szabadságon vagyok – felelte a férfi hogy
végre befejezzem a könyvet, amin évek óta dolgozom. Ben Franklin
londoni éveiről szól. Tudományos, filozófiai és politikai
kontextusba próbálom helyezni az ottani tevékenységét.
– Nagyon érdekesen hangzik.
– Szerintem az is.
– Meséljen még róla.
– Csak majd állítson le, ha belemelegednék. – Gorham úgy
látta, a férfi egyidős lehet vele. Közepes testmagasságú, kerek arcú
és kopaszodó, fémkeretes szemüvegével és csokornyakkendőjével
igazi szobatudós. Mégis, ahogy megelevenítette Ben Franklin
világát, s mindazt a gondolatiságot, amit képviselt, szinte tapintani
lehetett izgalmát és lelkesedését. Utóbbi kezdett átragadni rá. –
Untatom? – kérdezte néhány perc után a férfi.
– A legkevésbé sem. – Amikor a történész elhallgatott, majd
hozzátette, hogy nagyjából erről szólna a könyve, Gorham
késztetést érzett rá, hogy amint megjelenik, ő is beszerezzen egy
példányt. – Veszek egy egész csomaggal – biztosította róla a férfit
–, hogy szétosszam a barátaim között. Magának sejtelme sincs arról
– tette hozzá –, mennyire irigylem.
A férfi meglepett pillantást vetett rá.
– Pedig sokkal több pénze van, és sokkal nagyobb tiszteletet
kap a világtól, mint bármelyik tudós – jegyezte meg jóindulatúan.
– Hát az elme szárnyalása?
– Az általam ismert bankárok túlnyomó része nem csupán
kivételesen okos, de ezt a tulajdonságát kamatoztatja is. Egy üzlet
legalább annyi figyelmet és gondolkodást igényel, mint a történelem
ismerete.
– Ebben nem vagyok biztos – ingatta a fejét Gorham –, de még
ha így is lenne, egyvalamit sosem mondhatok el magamról.
– Mi lenne az?
– Ön létrehoz valamit, amit a sajátjának nevezhet. A könyve
örökre fenn fog maradni.
– Az örökké olyan hosszú idő – nevette el magát a férfi.
– Amit én teszek, annak nincs kézzelfogható eredménye –
folytatta Gorham. – Amikor a bankok szövetkeznek egy-egy nagy
kölcsönre, a tényt újsághirdetésben hozzák a világ tudomására.
Közlik a hitel összegét, és felsorolják az összes résztvevő bankot.
Ezt nevezzük mi a szakmában sírkőnek. Azt hiszem, mondhatjuk,
hogy az életem másból sem áll, mint ilyen sírkövek faragásából.
– Olyan vállalkozásokat jelképeznek, melyek másként nem
jöhetnének létre. Én ebben a születést látom, nem a halált. – A
történész elmosolyodott.
Gorham is mosolygott, azzal elváltak útjaik, ám az éjszaka
magányában feltette magának a kérdést: mi olyat tettem, ami
kézzelfogható? Mire tekinthetek vissza, hogy azt mondjam: „Ez az
enyém. Ezt hagyom magam után.” Amikor nem talált semmit, nem
érzett mást, csak rettentő lelki ürességet.
2001 januárjában jelentkezett egy fejvadásznál. Nem szólt
senkinek, még Maggie-nek sem. Talán a fejvadász talál valamit,
ami értelmet ad az életének, mielőtt túl késő lenne.
 Társasházi társasjáték

2001. szeptember 8.

Gorham épp az órájára sandított, amikor megszólalt a telefon.

Lassan indulniuk kellett. Ha ő és Maggie veszekedtek is az elmúlt
éjjel, ezt senki nem mondta volna meg róluk.
Mindig izgatottan várták az eseményt. Az ifjabbik Gorham,
Richard és az ifjabbik Gorham legjobb barátja, Lee, de még maga
Gorham is. Elvégre egy Yankee-meccsre készültek.
– John Vorpal az – jelezte Maggie. Mi a francért zaklatja
Vorpal éppen most?
– Mondd meg neki, hogy indulnom kell a meccsre.
– Mindenképp beszélni akar veled, szívem.
– Ma este nálunk vacsorázik, nem?
– Azt mondja, ez bizalmas. A házról van szó. – Maggie átadta
neki a telefont.
Gorham magába fojtott egy szitkot. Igazság szerint nem
kedvelte John Vorpalt, de miután mindketten a ház igazgatói
tanácsában ültek, meg kellett próbálnia elviselni. Akkor is, ha
Vorpal a tanács elnöke lett, és Jim Bandermatch-csel egy csomó
olyan dolgot tett, amit nem tudott helyeselni.
– Most nincs időm, John.
– Meg kell beszélnünk a 7B-t. Választ akarnak. Vasárnap
leszel?
 – Nem. Fel kell mennem Westchesterbe.
– Nem örülök, Gorham.
– Ma este, vacsora után?
Maggie sötét pillantást vetett rá, de hát mit tehetett? így
legalább gyorsan túlesnek a dolgon.
– Legyen vacsora után. – Vorpal sem örült.
Ha mindenáron ragaszkodik hozzá, hogy bizalmasan
beszéljenek a 7B-ről, amikor jövő szerdára már beütemezték a
következő találkozót, kit érdekel? Azt a néhány percet még kibírja.
Csak egyetlen gond akadt. Ha John Vorpal azt készült mondani,
amire számított, akkor súlyos ellentétbe kerülnek. Nevezhetik
kibékíthetetlen ellentétnek is. Márpedig egy Park sugárúti lakóház
igazgatótanácsának tagjai erre vágytak a legkevésbé.

*
A meccs valamikor egy után kezdődött. Most már tényleg indulniuk
kellett.
– Menjünk metróval – vetette fel.
– Metróval? – döbbentek meg a fiúk.
Hát a családból senki sem használja már a tömegközlekedést?
Amikor a dadus elvitte valahová az ifjabbik Gorhamet vagy a
testvéreit, fogott egy taxit. Amikor Bella elvégzett valamit Maggie-
nek, ő is taxival ment. Még ez se került annyiba, mint egy saját autó
sofőrrel, ahogyan a ház sok lakója közlekedett.
A Masterek csupán két autót tartottak fenn: egy Mercedest a
sarki mélygarázsban, és egy szép kék terepjárót Maggie-nek, a
nyaraló garázsában.
– Iszonyú nehéz eljutni a Yankee-stadionig, majd vissza –
jelentette ki. – A metró sokkal gyorsabb.
 Ahogy a metrón utaztak, Gorham gyengéd szeretettel nézett
végig a három fiún.
A szőke hajú, tizenhárom éves ifjabbik Gorham Vandyck
Masteren; a tizenegy éves Richardon, fivére vékonyabb, szikárabb
másán; és az ifjabbik Gorham legjobb barátján, Leen.
Nem tudta Lee eredeti kínai nevét, de ez nem is számított, mert
mindenki Leenek hívta. Egyszer találkozott csak a szüleivel, amikor
eljöttek hozzájuk a fiukért. Harlemben éltek, egy szót is alig
beszéltek angolul. Az apa talán vízszerelő volt, a fia viszont igazi
kis zseni.
Valahogy úgy érezte, hogy Leevel kapcsolatban minden kerek –
kezdve egyenes szálú fekete haja alatt megbúvó barátságos arcával,
és nem kövér, mégis kerekded testével. Oly könnyen hangot talált
mindenkivel, hogy a személyiségét is kereknek képzelte, akár egy
gumilabdát, amiről minden lepattan. Lee minden reggel metrón
utazott be Harlemből. Szinte látta őt, ahogy labdává gömbölyödött,
és az állomástól úgy gurult-pattogott be az iskolába.
Lee írta az évfolyam legjobb dolgozatait. Nem lehetett kétséges,
hogy a Harvardon, a Yale-en vagy valami borostyánligás helyen fog
végezni. S hogy mi akart lenni? Egyszer, amikor mind ott ültek a
konyhában, bevallotta: szenátor. Amellett a kínai műtárgyak neves
gyűjtője. „Tudod, mit? – jegyezte meg utána a fiának. – Szerintem
össze is jön neki.” A tudat, hogy ilyen hazája és városa van,
büszkeséggel töltötte el.
Mert hogyan került be ez a kölyök a fia drága magániskolájába?
Természetesen ösztöndíjjal. Talán a kölykök húsz százaléka is
ösztöndíjjal tanult.
A New York-i magániskolák semmihez sem értettek annyira,
mint a pénzszerzéshez. Még alig fizette ki az előkészítős Gorham
első féléves tandíját, a szülői munkaközösség máris nyomást
gyakorolt rá, hogy támogassa az iskolát. Nem vesztegették az időt.
S mielőtt még végeztek volna, a tizenkettedikes kölyköket
beszervezték, hogy öregdiákként is jótékonykodjanak. Csak hogy
szokják. Az adományok mértéke is elképesztette. A szülők minden
évben dollármilliókat kalapoztak össze, és ijesztően nagy
összegekkel gazdálkodtak.
Ám lehetett bármily ijesztő a rendszer, ez tette lehetővé, hogy a
szegényebb otthonokból származó tehetséges kölykök az
Amerikában elérhető legjobb oktatást kapják, amit a gazdag szülők
szívest-örömest támogattak. Ahogyan az Amerikában szokás.
Persze, ez nem ártott az iskolai tanulmányi színvonalnak sem.
Az ifjabbik Gorham nem szenvedett hiányt barátokban, mégis
Lee állt hozzá a legközelebb. Mindketten rendes kölykök voltak,
akik a kiválóságra törekedtek. Büszkén tekintett fiára, amiért ilyen
barátot választott magának.
Még időben megérkeztek a stadionba.

*
A Yankee-stadion, amit Ruth tett naggyá. Babé legfényesebb
győzelmeinek színhelye most zsúfolásig megtelt a vérmes
tömeggel. A Yankees, Amerika legnagyobb sport franchise-a,
sorban a negyedik Vüágkupa megszerzésére tört. Hat éven belül az
ötödikre.
Remek helyet szereztek: egy szinten a pályával, a harmadik
bázisnál. A fiúk izgatottan várták a kezdést. A Yankees ma a Red
Sox ellen játszott.
A nagy rivális bostoni Red Sox ellen. Ősi viszály, tele
szenvedéllyel – s szívfájdalommal, ha valaki a Red Soxnak
drukkolt.
 Negyed kettőkor megkezdődött a mérkőzés. Az elkövetkező
három és egynegyed órában Gorham Vandyck Master életének
egyik legcsodálatosabb délutánját élte át. Fantasztikus játszmát. A
tömeg kikelt magából, ő pedig, fittyet hányva a vacsorára és a
koleszterinre, három hot dogot is magába tömött. A fiúk nyilván
sokkal többet, de ki számolta?
Micsoda mérkőzés! A Yankees hét hazafutást csinált a hatodik
játékrészben, és Tinóm Martinez két hazafutásával végül 9-2-re
megverte a Red Soxot.
– Hát, fiúk – csóválta a fejét Gorham –, erre a meccsre életünk
végéig emlékezni fogunk.
Amikor hazaértek, a lakásban lázas tevékenység folyt. Már
megérkeztek az ételszállítók.
– Szedjétek magatokat ráncba, fiúk, és ne legyetek láb alatt. –
Maggie a hanghordozásával éreztette, hogy ez Gorhamre is
vonatkozik.
Lee náluk aludt, miután az ifjabbik Gorhammel Greg Cohen bár
micvájára készültek. Könnyen ez lehetett az év eseménye, márpedig
a zsidó fiúk és lányok szokás szerint az egész osztályt meghívták a
bár vagy bát micvájukra. A közelebbi barátok általában magán a
templomi szertartáson is részt vettek, az ifjabbik Gorham azonban
csak a partira ment el. Amire aznap este került sor.
Gorham egyenesen a hálószoba felé vette az irányt, hogy
lezuhanyozzon, és átöltözzön a vacsorához. Neki kellett elvinnie a
két fiút a bár micvára, hogy néhány percet maradjon, és gratuláljon
a Coheneknek, majd még a vendégek érkezése előtt hazaérjen. A
menetrend szorosnak ígérkezett, de úgy vélte, tartani tudja.
Negyed hétre elkészült. Maggie is megjelent a hálóban, hogy
átöltözzön, de neki még egy fontos feladatot el kellett intéznie,
mielőtt elvitte a fiúkat. Belépett a konyhába.
 – Szia, Katie. – Mosolyogva lépett az ételszállítóhoz, hogy
arcon csókolja.
Katie Keller Kulinária. Amikor két évvel korábban belevágott
az üzletbe, Katie megkérdezte tőlük, mit gondolnak. Maggie-vel
mindketten azt mondták, hogy elég figyelemre méltó.
Gorham az apja haláláig nem igazán ismerte a Kellereket.
Charlie megőrizte Theodore Keller fényképgyűjteményét, és
végakaratának megfelelően Gorham elment a családhoz, hogy
kiderítse, mit terveznek a képekkel. Rövid időn belül megállapodtak
abban, hogy találnak egy jó műkereskedőt, aki az évek során
csendben meghirdette és el is adogatta a kollekciót. A szerény
bevételen ő és a Kellerek osztoztak. Kapcsolatban is maradtak, így
Gorham egész életében ismerhette Katie Kellert, és örömmel
megtett mindent, hogy segítségére legyen, ha már a családjaik oly
régóta ismerik egymást.
Katie mostanra huszonöt lett, noha szoros kontyba fogott szőke
hajával és profi szakácsruhájában alig tűnt többnek tizennyolcnál.
Magától értetődött, hogy minden alkalommal az ő szolgálatait
vették igénybe.
Nem mintha olyan sokat szórakoztak volna – csak néha
tartottak egy-egy fogadást vagy vacsorát. Bella főztje megfelelt
számukra, de nem az ilyen kivételes alkalmakra, ezért, mint a
köreikből oly sokan, ők is egy ételszállító szolgálatait vették
igénybe.
A ma esti vacsorát tíz főre tervezték, így Katie négy fogással
készült. Egyetlen teljes munkaidős alkalmazottja, Kent mellett két
fiatal színészt is felbérelt, hogy felszolgáljanak, majd vacsora után
elmosogassanak.
Gorham úgy számolta, hogy az italokkal együtt a teljes este
kijön valamivel több mint ezer dollárból, ami még mindig kevesebb,
mintha kifizetné tíz ember vacsoráját valami puccos étteremben.
Ám előbb még el kellett rendeznie a bort.
Talán nem rendelkezett nagy borpincével, de tudott ezt-azt a
borokról, és büszkén tekintett szerény kollekciójára. Az épület
alagsorában a hőmérséklet nyáron elérhette a harmincöt fokot, ezért
a nyaralóban tartotta borait, és ilyen alkalmakkor egyszerűen
elhozta, amire szükség volt, hogy felszolgálásig a borhűtőben
tárolja. Miután előző héten megállapodtak a menüben, kiválasztott
néhány palack francia Chablis-t, egy megbízható kaliforniai Pinot
Noirt, és egy pompás desszertbort, melyet egy gazdag San
Franciscó-i fogorvos kis pincészetében érleltek.
A boroskancsók némelyike még a régi Gramercy Park-i házból
származott. Ilyen alkalmakkor szívesen elővette őket, bár a Pinot
Noirral vigyázni kellett, nehogy túl korán megbontsák. Kent is
komoly tudásanyaggal rendelkezett a borok terén, így könnyed és
élvezetes társalgást folytattak, míg megállapodtak a felszolgálás
rendjében.
Ezután vonta csak félre Katie-t néhány szóra.
Kívülről – s különösen munka közben – szemlélve Katie
komoly, érett személyiségnek tűnt, aki takaros rendben tartott
mindent. Tökéletes volt, akár egy meisseni porcelánbaba, ám a
felszín alatt nagyon is gálád humorérzék lappangott. Miközben
beszélgettek, a lány kicsomagolta az előételeket, majd hirtelen
elmosolyodott.
– Mondhatok valamit? – kérdezte.
– Hogyne.
– Útban vagy.
– Bocs. – Oldalt lépett. – Hogy van Rick? – A barátja.
Helyesebben, a vőlegénye. Jövőre esküsznek.
– Jól. Találtunk egy házat.
 – Hol?
– New Jersey-ben.
– Az jó.
– Az. Ha lesz rá pénzünk.
– Szerinted lesz?
– Talán. Ha jól megy az üzlet. És ha…
– Mi?
– Ha nem leszel az utamban.
Elnevette magát.
– Itt se vagyok. – Amennyire ő látta, az ifjú Rick megfogta
Isten lábát.

*
Miután ő is be akart nézni, taxival vitte a fiúkat a partira, hogy ne
vesztegesse az időt parkolásra. A bulit egy nagy belvárosi
szállodában rendezték, így néhány perc alatt megérkeztek. Az
előtérben kihelyezett tábla az egyik felvonóhoz irányította őket,
hogy néhány perc múlva belépjenek Greg Cohen bár micvájának
csodálatos világába.
Mrs. Cohen láthatóan eltökélte magában, hogy különlegessé
teszi az estét. Kiválasztotta a témát, majd rendezvényszervezőt
bérelt, aki a látottak alapján látványtervezők, berendezők és
virágkötők egész seregének parancsolt. Csak így történhetett, hogy
a belvárosi hotel emeleti bálterme erre az egyetlen estére varázslatos
trópusi szigetté változott. Jobb kéz felől füves partoldallal
szegélyezett homokföveny húzódott, helyenként egy-egy
pálmafával; bal kéz felől tánctér terült el, természetesen DJ-vel és
profi táncosokkal. A teremben különféle vidámparki bódék álltak,
ahol kisebb díjakat lehetett nyerni – persze a minden vendégnek
járó emléktárgyakon felül –, a legjobban mégis a terem végében
működő hullámvasút döbbentette meg. Mindennek a tetejébe, a
központi főhelyen, hamisítatlan New York-i hot dogos kocsi állt.
– Hű – ámuldoztak egyszerre a fiúk.
A Betsey Johnson ruhákat viselő lányok máris nagy csoportban
gyülekeztek, az ifjabbik Gorham, Richard és Lee azonban a másik
nem csapatához csatlakozott. Fura volt látni, hogy ezek a hetedikes-
nyolcadikos fiúk, bármilyen modern szellemben is nevelkedtek,
még mindig hittek a nemek szerinti elkülönülésben. A profi
táncosok kapták a feladatot, hogy valahogy rábírják őket a
keveredésre. Tizenegyedik-tizenkettedik osztályra persze mindez
megváltozott – nem is kicsit. Ahogy eszébe jutott a saját lánya, nem
biztos, hogy végig akarta gondolni. Akárhogy is, a lányok egyelőre
magukban táncoltak.
Mibe kerülhetett mindez, tűnődött el. Alsó hangon
negyedmillióba. Járt helyeken, ahol még többet tapsoltak el. A
maga részéről ezt is túlzásnak tartotta. Régen ilyen nem történhetett
volna, az biztos.
Vagy mégis? Ahogy elnézte a pompás jelenetet, hirtelen
belévillant, mekkorát téved. Amikor a New York-i aranykor
kiváltságos plutokratái adtak fényes fogadásokat – mint az a fickó,
akinek mind a húsz vendége lóhátról vacsorázott –, az vajon
mennyiben volt más? Tudott ezt-azt a történelemről. Az Edward-
kori Anglia, Versailles, Erzsébet Angliája, a középkori
Franciaország, vagy akár a Római Birodalom visszafogottabb lett
volna? A festmények és a feljegyzések mindent megörökítettek. S
mindig ugyanazt: mérhetetlen pompát és hivalkodást.
New Yorkban ugyanez ment, már akkoriban is, amikor az ősei
ideérkeztek. A város urai, akár angol kormányzókat vesztegettek
meg, akár jó ügyekre szánták pénzüket, mindig a gazdagok közül
kerültek ki. Astorok, Vanderbiltek váltották egymást. Ismert egy
fickót, aki korábban teherautót vezetett, most pedig egy háromezer
négyzetméteres palotában élt a New Jersey-i Alpine-ban. Ő aztán
fényűző partikat adott…
Ami a saját családját és a hozzá hasonlókat illette, hallotta a
mondást: régi gazdagság nem gazdagság. A régi gazdagokat a
visszafogottság és jó modor jellemezte, amit ő mindennél többre
értékelt. Ma már persze ez mit sem ért, ha végén úgyis mindent
egyvalami döntött el. Mennyit érsz? Amennyi a számládon van.
Észrevett egy másik szülőt, Mrs. Blumot. A lánya eljött a
bulira, ő pedig megígérte Maggie-nek, hogy a fiúkat is hazaviszi.
Odalépett hozzá, köszönetet mondott, és megerősítést kapott a
fuvarra.
Már csak a Cohenek maradtak. Látta őket a bejáratnál. Az apát,
David Cohent rendes fickónak tartotta. Szeretett Floridában
horgászni.
– Gratulálok. Fantasztikus ez a parti.
– Az egész Cindy műve – utalt Dávid mosolyogva a feleségére.
– Csodálatos munkát végzett – fordult Gorham Cindyhez.
– Jó a partiszervezőm – szerénykedett Cindy.
Ősz hajú pár állt mellettük.
– Ismeri a szüleimet, Gorham? Michaelt és Sarah-t?
Gorham kezet rázott velük. Dávid anyja mintha tüzetesen
végigmérte volna.
– Nem értettem a nevét…
– Gorham Master.
– Sarah Adler Cohen.
Újabb jelzés: a teljes nevét adta meg. Sebesen járt az agya. Az
asszony végül kisegítette.
– Enyém a Sarah Adler Galéria. Ön pedig vélhetően a Keller-
gyűjteményt kezelő Charlie Master fia.
– Igen, az vagyok.
Azután hirtelen támadt borzongással megértette. Ennek a
hölgynek kellett volna leszállítania a Motherwellt. A rajzot, ami
még most is a lakása nappaliját díszítette. Vajon számított rá?
Tudta, mire kérte őt az apja? Rettenetes bűntudat vett rajta erőt.
Az öreg hölgy azonban fesztelenül csevegett. Mit is mondott
éppen?
– Fiatal koromban, mielőtt még saját galériám lett volna, az
apja eljött arra a helyre, ahol dolgoztam, és elintézte, hogy kiállítsák
Theodore Keller munkáit. Én szerveztem meg a tárlatot, életem
legelső kiállítását. Akkor találkoztam az apjával. Sajnálattal
hallottam, hogy elhunyt.
– Én… nem tudtam – hebegte. – Örülök, hogy megismerhetem.
– Úgy számította, az asszony a hetvenes éveiben járhat. Kedves,
intelligens arca volt. Vetett egy pillantást a férjére és a fiára, de őket
lefoglalta a többi vendég.
– Tetszik a parti? – tudakolta tőle.
– Hogyne. Önnek?
Az asszony vállat vont.
– Nekem ez már túlságosan hivalkodó. – Elgondolkodva
méregette őt, ahogyan talán egy festményt szokott, amikor
felbecsüli az értékét. – Valamikor ellátogathatna a galériámba –
jegyezte meg. – Délután általában bent vagyok. Hétfőn zárva
tartunk, de én egész nap dolgozom. Olyankor egyedül vagyok, ha
fel akarna hívni. – Belenyúlt kis kézitáskájába, hogy előhúzzon egy
névjegyet. Vetett egy pillantást a férjére, de az még mindig mással
beszélt. – Ami azt illeti – tette hozzá csendesen –, van nálam
valami, amit az apja önnek szánt. Akkor hétfőn felhív?
– Úgy lesz – ígérte meg, azután vetett egy pillantást az órájára.
– Borzasztóan sajnálom, de mennem kell… nálunk is vacsora
lesz…
– Ez esetben máris elkésett. – Sarah Adler elmosolyodott. –
Menjen. Menjen. – Ám mielőtt elfordult, még hozzátette: – Hétfőn.
Nehogy elfelejtse.

*
Az idős asszonynak jól látta: elkésett. Ahogy hazaért, Maggie
csalódott pillantást vetett rá, de szerencsére még csak egy házaspár
érkezett meg, ők is a kedvencei: Herbert és Mary Humblay. Mióta
Herbert visszavonult a lelkészi hivatástól, a Sutton Piacé egyik
kedves régi társasházában éltek. A Humblay házaspár jó szolgálatot
tehetett bármely vacsorán. Széles baráti és még szélesebb
érdeklődési körük volt, ha pedig bármilyen feszültség lappangott a
vacsoravendégek között, a puszta jelenlétükkel képesek voltak
eloszlatni.
Amikor megérkezett, a Humblay-k épp látni szerették volna
Emmát, hogy köszönjenek neki. Mary Humblay megjegyezte:
– Azért remélem, nem kellett kicsípnie magát, csak mert mi itt
vagyunk. – Mire Herbert hozzátette: a saját unokájukat arra is
nehezen tudják rávenni, hogy legalább a vasárnapi mise előtt
mosakodjon meg. Gorham kezdett ellazulni. Örült, hogy a
Humblay-k, nem pedig a Vorpalek érkeztek elsőnek, hogy
megadják az este alaphangulatát.
Akárhogy is, amikor Emma belépett a barátnőjével, Jane-nel,
aki náluk töltötte az éjszakát, mindketten hasonlóan csinos
rózsaszín-kék ruhát viseltek. A kiskutyát is magukkal hozták.
A házban még egy évvel korábban sem lehetett háziállatot
tartani. Senki nem tudta az okát, egyszerűen ez volt a szabály.
Azután, amikor Mrs. Vorpal akart magának egy kutyát, a férje
meggyőzte a tanácsot arról, hogy lazítsanak a szabályokon.
A két lány éppen szóba elegyedett volna Mr. és Mrs. Humblay-
val, amikor a Vorpal házaspár megérkezett. Kent nyitott ajtót, és
felvette az italrendelésüket, mielőtt bevezette őket a nappaliba. Mrs.
Vorpal vodkamartinit kért; Vorpal maradt a whiskynél.
– Jó estét, Emma – tett úgy Vorpal, mintha szeretné a
gyerekeket.
– Jó estét, Mr. és Mrs. Vorpal – köszönt Emma.
Gorham bemutatta a Vorpaleket és Humblay-kat.
– Épp ezt a kiskutyát nézegettük – mosolygott Herbert.
Meg kell adni, a kiskutya tudta szerettetni magát. A bolyhos
fehér szőrgombóc hatalmas szemekkel nézett fel rájuk.
– Mr. Vorpalnek köszönd – jegyezte meg Maggie. – Nélküle
nem lehetne kiskutyád.
– Köszönöm, Mr. Vorpal – hálálkodott illedelmesen Emma.
Vorpal baltaszerű arcán kedélyesnek szánt mosoly áradt szét.
– Nagyon szívesen. Azt gondoltam, a gyerekek biztosan
örülnének, ha tarthatnának háziállatot.
– Ez nagyon kedves öntől – mosolygott Mary Humblay.
– Ebben egyetértünk – toldotta meg Herbert.
– Oké, lányok – élénkült fel Maggie. – Most már mehettek, de
ne hangoskodjatok, rendben?
A pincérek behordták a zsúrszendvicseket. Megérkezett az
újabb vendég pár: O’Sullivanék. A férfi egy nagy ügyvédi iroda
üzlettársa volt, csendes, megfontolt, mégis kellemes társaság; a
felesége, Maeve, vékony és szembetűnően elegáns asszony, aki
saját brókerházat vezetett. Utolsónak érkezett Liz Rabinovich és a
barátja, Juan. Liz beszédeket írt. Ismert politikusoknak dolgozott,
bár manapság céges ügyfelei is akadtak. Liznél sosem lehetett tudni
– afféle szabad szellemnek számított. Ami Juan illeti, ő megmaradt
izgalmas rejtélynek. Liz állította róla, hogy kubai, noha ő maga
egyszer azt mondta Gorhamnek, hogy az anyja családja venezuelai,
a pénzük mégis Svájcban van. Ha New Yorkba jött, Juan Liznél
lakott, aki szerint Párizsban mesés lakást tartott fenn. Gorham nem
bízott Jüanban. „Liz csak azokat a férfiakat kedveli, akikben nem
bízik” – jegyezte meg egyszer Maggie.
A vacsora jól alakult. Liz, aki mindig friss washingtoni
pletykákkal szolgált, O’Sullivan mellett kapott helyet – a diszkrét,
ám jól tájékozott ügyvéd láthatóan élvezte is a társaságát. Vorpal ki
akarta deríteni, miből él Juan, míg Gorham élvezettel figyelte,
hogyan vall kudarcot minden próbálkozása. Egyszer, amikor szóba
került az ingatlanpiac, az öreg Herbert Humbley elmagyarázta
nekik, hogyan működött annak idején a Trinity alapítványozása. Az
egyházközségi tanács az évszázadok folyamán nemcsak templomok
sorát alapíthatta a befolyó bérleti díjakból, de világszerte számos
más templom munkáját is segíthette. A pénzügyi negyedben fekvő
ingatlanok értéke a csillagos eget verte. Ahogy Vorpal figyelmesen
hallgatta Humblay szavait, és magában gyors számításokat végzett,
új keletű tisztelettel tekintett az ősz egyházfira.
S persze ott volt Maggie. Gorham ránézett az asztal felett.
Felesége szinte tündökölt: vörös haját aznap délután vágatta le, s
külön gondot fordított a manikűrjére. Ahogy mosolyogva
visszanézett rá, csupán szemének apró csillanása utalt a
veszekedésre, amit előző éjjel folytattak.

*
Nyilván ő tehetett róla. Talán ha több információt oszt meg vele,
másként alakul a beszélgetés. Csak hát nem osztott meg.
 Nem mesélt neki arról, hogy az év elején egy fejvadászhoz
fordult, talán mert ezzel beismerte volna, hogy nem tud megbékélni
az életével, sőt egyenesen kudarcnak tartja. Már csak azért sem
szólt, mert pontosan tudta, mit tanácsolna Maggie: maradjon a
bankban és hagyja békén azt a fejvadászt. Ha kap egy ajánlatot,
amit komolyan mérlegelhet, még mindig ráér szólni a feleségének.
Maggie így nem tudott semmit. Értelemszerűen azt sem, hogy a
fejvadász nyolc hónap alatt egyetlen lehetőséget sem talált a
számára.
Tudta, hogy a fickó érti a dolgát. Időről időre felhívta, csak
hogy bejelentkezzen, de ő mindig ugyanazt mondta:
– Türelmesnek kell lennie, Gorham. Nem valami középvezetői
pozícióról beszélünk. Igazán komoly lehetőséget keresünk,
csúcsvezetői szintet és tökéletesen passzoló helyet. Ilyen lehetőség
nem adódik mindennap.
Gorham elfogadta az érvelést, mégsem tudott szabadulni az
érzéstől, hogy semmi sem történik, senkinek sem kell. Még sosem
érezte magát ilyen pocsékul. Megannyi apró jelét adta
szorongásának: jobbára általános rosszkedvével, de néha egy-egy
indulatos kirohanással is Maggie vagy a gyerekek felé.
Így amikor péntek este a felesége leültette, hogy javasoljon
valamit, a lehető legrosszabb időben és a lehető legszerencsétlenebb
eredménnyel próbálkozott.
– Szívem – kezdte –, érzem, milyen boldogtalan vagy. Talán a
házasságunk miatt, de szerintem a munkád tehet róla.
– Nincs semmi bajom – csattant fel.
– Ne mondd ezt, Gorham. Látom rajtad. Nem vagy jó passzban.
– Kösz szépen.
– Én csak segíteni akarok, szívem.
– Mégis hogyan?
 – Csak azt látom, hogy már nem szereted, amit csinálsz.
– És?
– Azzal, amit félretettünk, a részvényekkel és a többivel, plusz
amit én keresek, igazán nincs miért aggódnunk. Kiléphetsz, ha
akarsz, és csinálhatod, amit igazán szeretnél. Nagyszerű férj és
remek apa vagy. Tökéletes életünk lehetne, ha végre találnál
valamit, ami boldoggá tesz.
– Azt mondod, menjek nyugdíjba?
– Nem. Azt mondom, csináld azt, amit szeretnél. A pénz nem
akadály.
Hát ennyi. A feleségének már a keresetére sincs szüksége.
Elismeréssel figyelte Maggie-t, ahogy megszervezte a karrierjét, a
háztartást, a gyerekek szórakozását, mindent. Úgy tűnt, most őt is
be akarja szervezni. Ez volt a kegyelemdöfés. Előbb kudarcot
vallott, most meg ki is herélték.
– Menj a pokolba – mordult rá.
– Ez így nem tisztességes.
– Mást pedig ne várj. Irányítgasd csak a saját életedet. Majd én
élem az enyémet.
– Nekünk közös az életünk, Gorham.
– Van, ami közös benne, és van, ami nem. Szokj hozzá.
Aznap este nem beszéltek többet.

*
Gorham tapasztalatai szerint minden vacsorán elhangzott
egyvalami, ami szöget ütött a fejébe. Az aznap esti megjegyzést
Maeve O’Sullivan szállította.
Gorham nagyra tartotta Maeve-et. Rengeteg pénzt kezelt,
méghozzá nagy szakértelemmel, de ez sem elégíthette ki az
intellektusát. Négy nyelven beszélt. Profi szinten zongorázott. És
olvasott, méghozzá rengeteget.
A hosszú munkaidő került szóba, amit a kölykök ledolgoznak a
pénzügyi negyedben.
– Tudjátok – jegyezte meg Maeve –, a minap Virginia Woolfot
olvastam. Ő írta, hogy életének egy szakaszában rengeteg mindent
elvégzett, csak mert mindennap három órán át zavartalanul
dolgozhatott. Arra gondoltam, mi a csudáról beszél? Csupán három
óra egy nap? Azután végignéztem az irodában azokon, akik napi
tizennégy órákat hajtanak, és eltűnődtem: közülük vajon hányán
töltenek napi három órát igazi, kreatív agytevékenységgel? Arra
jutottam, hogy talán egyikük sem. – Elmosolyodott. – Virginia
Woolf messze nagyobbat alkotott, mint ők valaha is fognak,
mindössze napi három órában. Ez elgondolkodtató. Kevesebb
munkaórával talán sokkal többre mennének.
– Viszont ő öngyilkos lett – jegyezte meg John Vorpal, mire
mindenki felnevetett.
Pedig Maeve nagyon is jól mondta. Ezen érdemes volt
elgondolkodni.

*
Az este kellemesen ért véget. Láthatta, hogy a vendégek jól érezték
magukat. Miután elköszönt az utolsótól is, visszatért a nappaliba,
hogy szembenézzen John Vorpallel, akit már-már a barátjának
tekintett. Egyedül találta a férfit, a felesége visszavonult.
– Oké, Gorham – vette elő Vorpal a papírokat. – 7B.
Gorham sajnálta, hogy elveszítik a 7B lakóit, de nagy lehetőség
nyílt a számukra Kaliforniában, így a lakást piacra dobták. Érkezett
is egy jó ajánlat. Az eladók el kívánták fogadni, de a leendő
vásárlóknak ehhez meg kellett jelenniük az igazgatótanács előtt.
Vagy pontosabban: a tanács bizottsága előtt. Mióta Vorpal elnök
lett, most először adtak el egy lakást. A bizottságnak össze kellett
ülnie, hogy meghallgassa a jelöltet, amire szerdán került sor. Ha
tehát Vorpal még előtte szót akart váltani vele, az csak egyet
jelenthetett. Bajt.
Maggie lépett a szobába.
– Nem baj, ha csatlakozom?
Gorham összeráncolta a homlokát. Őt vették fel a tanácsba, nem
a feleségét. Nem örült, hogy beleavatkozik az ügyeibe, de Vorpal
felnézett, és megértően elmosolyodott.
– Dehogy, szívesen látunk. – Vorpal kedvelte Maggie-t.
Feltételezte, hogy mint a Branch & Cabell üzlettársa, vele ért egyet,
míg Gorhamet kissé megbízhatatlannak tartotta. Átnyújtotta a
kérvény egy példányát.
– Azt hiszem, ez egy kicsit problémás. Jim Bandersnatch is
mellettem áll.
– Dr. Caruso? – ráncolta a homlokát Maggie.
– Jobb, ha szólok, hogy jó ismerősünk – jelezte Gorham. –
Mind a három gyermekünk nála született. Kedveljük.
Vorpal arca megnyúlt.
– Nem mintha ez befolyásolná Gorhamet abban, hogy
tárgyilagosan ítélje meg Dr. Caruso alkalmasságát – jegyezte meg
csendesen Maggie.
Gorham meredten nézte. A felesége szándékosan aláásta a
tekintélyét. Ezzel együtt megőrizte a hidegvérét. Higgadtnak kellett
maradnia.
– Mi hát a probléma? – tette fel a kérdést.
– A West Enden él – vágta rá Vorpal.
– Méghozzá évek óta. Sok jó ember él a West Enden.
 – Én a Central Park Westet preferálom.
– A West Enden is vannak exkluzív társasházak. Te is tudod.
– Az övé nem olyan – felelt száraz hangon Vorpal.
– Jók a referenciái. Ezt a Mount Sinai felügyelőbizottságának
tagja írta. Oda nem választanak be akárkit. Ez az Anderson
nagyágyú.
– Igen, a szakmai referenciái kiválóak. A társasági referenciái
már nem annyira.
– Miért?
– Anderson a zöldövezetben él. Caruso többi társasági ajánlása
is a városon kívülről származik. – Vorpal megcsóválta a fejét. – Mi
azt szeretjük, ha az ajánlás olyasvalakitől származik, aki egy patinás
épületben lakik, lehetőleg annak igazgatótanácsi tagja. Egy olyan
épületben, mint a miénk. Valaki, aki hozzánk hasonló.
– Értem.
– Klubokra gondolok, Gorham, olyan emberekre, akik szerepet
játszanak a város társasági életében, a nagy jótékonysági
szervezetek munkájában. Nem látok ilyet, egyetlenegyet sem. Még
egy golfklubot sem. Ennek a kérvénynek nincs… – Nincs „súlya”,
mondta volna legszívesebben.
– Majd én írok neki ajánlást – vetette fel Gorham gonosz
mosollyal.
Vorpal arckifejezése azt sugallta, hogy személy szerint ő ezt
sem találná elegendőnek, de ennél sokkal agyafúrtabb választ adott:
– Fontos kiemelni, hogy nem kért meg sem téged, se mást,
hozzád hasonló páciensét.
– Még valami? – kérdezte Master.
– Beszélnünk kell az anyagiakról.
– Oké.
– Természetesen mi mindig is a készpénzes vásárlásban hittünk.
 Sok épület megengedte, hogy a jelzálogkölcsön akár a lakás
értékének felét is elérje. Miért ne? A pénzügyi stabilitás lehetővé
tette ezt. A kisebb épületekben hatvan, sőt hetven százalék felett is
szemet hunytak, bár ahol a kilencven százalékot is elnézték, ott
tényleg nem lehetett sok jóra számítani. A legjobb helyek
ugyanakkor, az igazán zárt közösségek, semmiféle adósságot nem
engedélyeztek. Akinek kölcsön kellett kérni, hogy megvegye a
lakását, nem tartozott ide. Ha valaki mégis ezt az utat választotta,
legfeljebb elzálogosította a nyaralóját.
– A pénzzel nem lehet gond. A Caruso családnak van elég.
Történetesen tudom, hogy az asszony néhány éve örökölt. Az
anyagi helyzetük jobb mint kiváló.
A szokásos banki és adóhivatali igazolásokon felül a tanács
részletes kimutatást kért a jelentkező saját tőkéjéről. Teljes
transzparendát követelt. Más házak is elvárták, hogy a jelentkező
nyilatkozzon az anyagi helyzetéről, Vorpal és Bandersnatch
azonban nem érte be ennyivel, csakis a teljes átláthatósággal.
– Hm. Nem rossz, de talán így sem elég jó. Mint tudod,
Gorham, az épület mindig is nagy ráhagyással számolt. Alapjában
véve teljes bizonyosságot akarunk arra nézve, hogy nem lesz gond
sem a havi fenntartási költségekkel, melyek a Caruso lakás esetében
havi hatezerre rúgnak, sem az esetleges további költségekkel,
melyeket a tanács jónak lát kivetni. Szeretjük, ha vannak biztonsági
tartalékok. Hosszú ideje elvárás, hogy a leendő vásárlók a lakás
értékének két-háromszorosát is kényelmesen le tudják tenni.
– Én ezt mindig is túlzásnak tartottam…
– Nos, úgy vélem, s ebben Jim is megerősít, hogy a jelenlegi
gazdasági helyzetben még ez sem megnyugtató.
– Még többet akartok?
– Igazából úgy véljük, az ötszörös fedezet lenne helytálló.
 – Elvárod Carusótól, hogy legyen huszonöt millió dollárja?
– Nem hinném, hogy ez akkora túlzás.
– Az ördögbe is, John, nekem nincs huszonöt millióm.
– A családod már hetven éve itt él. Ezt értékeljük.
– Mégis azt akarjátok, hogy az újaknak ennyi legyen a beugró?
– Ilyen lakókat szeretnénk, igen.
– Neked van huszonöt milliód, John?
Maggie figyelmeztető pillantást vetett rá. Rossz ötlet volt
nyíltan nekiszegezni a kérdést Vorpalnek, de Gorham akkor sem
visszakozott.
– Te is tudod, John, mit mondott Groucho Marx: „Nem akarok
olyan klubhoz tartozni, amelyik felveszi a magamfajtákat.” Nem
érzed úgy, hogy az egész kezd nevetséges lenni?
– Már házak is így működnek, Gorham. Le vagy maradva.
Legalább egy épületről tudok ezen a sugárúton, amelyik tízszeres
biztosítékot vár.
– Úgy érted, ötvenmillió alatt szóba se állnak veled?
– Pontosan így értem. Nézz csak körül, Gorham.
Gorham nem szólt. Valójában nagyon jól ismerte a világot, és
épp a minap hallott egy patinás épületről, ahol épp az ellenkezője
történt. Valami huszonöt éves pénzügyi guru a Wall Streetről
bejelentkezett az egyik épületbe, ahol megvillantotta a frissen
szerzett vagyonát. A tanács elnökét annyira bosszantotta, hogy a
kölyöknek máris több a pénze, mint neki, hogy visszautasította.
Amikor kérdőre vonták, így felelt: „Nekünk nem újgazdagok
kellenek.”
Mégsem idézte fel a történetet Vorpalnek.
– Értem, amit mondasz, John, és alaposan végiggondolom.
– Remélem is. – Vorpal Maggie-hez fordult. – Köszönöm a
varázslatos estét. – Azzal távozott.
 – Azt akarom, hogy Caruso itt lakjon – jelentette ki Gorham.
Maggie arca maszkká dermedt.
– Nem biztos, hogy el tudod érni.
– Vorpalen és Bandersnatchen felül még két tagja van a
bizottságnak. Meggyőzöm őket.
– Vagy majd ők.
– Kösz a támogatást – jegyezte meg szárazon, mielőtt egyetlen
további szó nélkül hátat fordított.

*
Másnap kora reggel felment a North Salem-i házba. A kerítésre
ráfért a javítás, hogy kívül tartsa a szarvasokat. Estig nem is tért
vissza.
 A tornyok

2001. szeptember 10.

Hétfőn reggel Maggie korán elhagyta a lakást. Gorham maradt,

hogy még lássa a gyermekeit elmenni az iskolabusszal. Már ő maga
is távozni készült, amikor Katié Keller jött fel a konyhai
szervizlifttel. Egyik alkalmazottja kísérte. A hétvégi vacsora után
általában szerette már hétfőn reggel begyűjteni az üres edényeket és
tálcákat, melyeket takaros rendben a konyha sarkában polcoztak fel.
– Lesz valami nagyobb parti? – kérdezte tőle.
– Talán még annál is jobb – felelte a lány. – Tárgyalásban
vagyok egy céggel, amelyik egész rendezvénysorozatot akar rám
bízni. Ez óriási előrelépés lenne. Holnap reggel találkozunk, lent a
pénzügyi negyedben. Ott vannak az irodái.
– Ez nagyszerű, Katie. Sok szerencsét.
Azután bement az irodájába. Mozgalmas nap állt előtte.
Vasárnap folyamán sikerült szót váltania az egyik bizottsági
taggal, és felhívta rá a figyelmét, milyen rendkívüli ember Dr.
Caruso. Talán nem multimilliomos, de szilárd lábakon álló és
teljességgel tiszteletre méltó ember. „Maggie-vel már csaknem húsz
éve ismerjük” – túlzott kicsit. Amint beért az irodába, a másik
tagból is kipréselte az ígéretet: „Megnézzük magunknak.”
Ez is valami. Felötlött benne, hogy szólhatna Carusónak, mire
számítson. Nemes gesztus lenne, de talán nincs is szükség rá.
Vorpal mostanra a 7B jelenlegi tulajdonosainak értésére adhatta,
hogy nem örülne egy ilyen változásnak, hátha maguktól is
visszakoznak. Jobb, ha addig se piszkálgatja a dolgot. Ez az ügy
máris kezdi megviselni.

*
A fejvadász fél tizenegykor hívta. Csak néhány percét vette
igénybe, de miután letette, Gorham lemondta a déli megbeszélését,
és közölte az asz-szisztensével, hogy ebédelni megy. Ezután nem
kis izgatottsággal zárta be az ajtót, és meredt ki az ablakon.
12.10-kor elhagyta az irodáját, hogy taxival a belvárosba
menjen. Délután háromig vissza se tért.

*
Az idős hölgy már csak négy körül jutott az eszébe. Némán
kárhoztatta magát, amiért megígérte neki, hogy felhívja, de az ígéret
szép szó. Különben is, az előtte álló napok épp elég zsúfoltnak
tűnnek; jobb lesz mielőbb letudni az ügyet. Felhívta a megadott
számot.
Az asszony örült, hogy hallja a hangját.
– Féltem, hogy elfelejt felhívni.
– Hogy is felejthettem volna el?
– Van nálam valami, ami az öné. Ráér délután?
– Attól tartok, nem. – A fejvadász hívása miatt nem győzte
magát utolérni a munkával. Az idős asszony csalódottnak tűnt.
– Ma felhívott a lányom. Szeretné, ha a napokban átmennék, és
segítenék neki kicsit, utána pedig nyaralni indulunk a férjemmel.
Mindig is szerettem nyomban elintézni a dolgokat, mielőtt feledésbe
merülnének. Ön nem így gondolja?
Bűntudattal gondolt arra a harminchárom évre, mióta az idős
asszony Mitherwell-rajza az ő lakását díszítette.
– De igen – felelte.
– Korán szokott kelni? – kérdezte az asszony.
– Általában igen.
– Holnap tárgyalásom lesz, de ha gondolja, találkozhatnánk egy
korai reggelire.
– Attól tartok, fél kilenckor már nekem is megbeszélésem van.
– Pompás, akkor lesz az én tárgyalásom is. Mit szólna a hét
órához? A Regencyben héttől szolgálnak fel reggelit. A Parkon,
nem messze a lakásától.
Nem tudta, mit mondhatna. Egy hetvenes éveit taposó asszony
arról győzködte, hogy hajnalok hajnalán reggelizzen vele. Sarokba
szorítva érezte magát. Nem csoda, ha a nőnek saját galériája van.
– Az remek lenne – hallotta magát.
Fél hétig dolgozott, azután felhívta Maggie-t, hogy megtudja,
mikor ér haza. Negyed nyolckor, jött a válasz.
– Vacsora után beszélni szeretnék veled – közölte vele.
– Ó. – Maggie hangja feszültnek tűnt. – Miről?
– Üzleti ügy – felelte. – Nem telefontéma. Történt valami.
Szokás szerint együtt ettek a gyerekekkel, majd besegítettek a
házi feladatukba. Kilenckor a gyerekek lefeküdtek, és becsukták a
szobájuk ajtaját. Maggie nyugtalanul fürkészte az arcát.
– Oké – vágott bele. – Ma felhívott egy ismerős fejvadász.
Ebédidőben bementem a városba, hogy találkozzunk. Esély van rá,
hogy felkínáljanak egy állást.
– Miféle állást? – Feleségének arca nem árulkodott semmilyen
érzelemről.
 – Operatív igazgató lehetnék egy banknál. Persze egy kisebb
banknál, de nagyon vonzó a csomagjuk. Alapjában véve
kivásárolnának a jelenlegi bankomból, és teljesítményarányos
juttatásokat ajánlanak, ami sok pénzt jelenthet. – Egy pillanatra
elhallgatott. Úgy tervezte, három-négy éven belül elnök-
vezérigazgató lehet. – Azt mondják, megvan a tapasztalatom, hogy
felfuttassam őket. A hallottak alapján szerintem jól gondolják.
Maggie máris látta, merrefelé tartanak.
– Hol van ez a bank?
– Bostonban. Hetente ingáznék. Működhetne.
– Vagyis csak hétvégén látnánk?
– Igen.
– Ha látnánk.
– Hétvégéken itt lennék.
– Te mit gondolsz?
– Nyilván jobb lenne itt New Yorkban, de arra szerintem hiába
várok. Szakmai szempontból mindig is ezt akartam elérni.
– Csak közben lett három gyereked, akiknek szüksége van rád.
Tényleg hátat fordítasz nekik, nekem?
– Ez annyira igazságtalan. Nem akarok hátat fordítani se nekik,
se neked, de ez nem is azt jelentené.
– Elméletben talán nem, ahogyan most látod a dolgokat, de
gyakorlatban pontosan ezt tennéd.
– Ahogy most látom a dolgokat, Maggie? Hogy lehetsz ilyen
lekezelő?
– Oké, nem leszek lekezelő. Ha ez feltétlenül szükséges lenne,
ha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy meg tudjunk élni, egyet
is értenék, csakhogy ez teljesen szükségtelen. Jól megvagyunk, te
mégis azt tervezed, hogy faképnél hagyod a feleségedet és a
családodat.
 – Én egyáltalán nem vagyok meg jól, Maggie. Végre esélyem
lesz irányítani egy bankot.
Ez már túl sok volt. A felesége elveszítette a türelmét.
– Ez a lényeg, Gorham. Ez majd jót tesz az egódnak. Hogy ettől
boldog leszel-e, az már más lapra tartozik. Ha tudni akarod,
egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a bankárság valaha
boldoggá fog tenni.
– Mármint azért, mert nem értek hozzá.
– Egészen jól elboldogulsz. – Aknamezőre lépett, amit neki is
tudnia kellett, de a harag teljesen elvakította. – Oké, van ez a
küldetéstudatod, hogy nagy bankár légy, de a kettő azért nem
ugyanaz.
– Nos, holnap reggel elmegyek a fejvadász irodájába, a
Világkereskedelmi Központba, és találkozom a bank elnökével. Ha
minden jól megy, és passzolunk egymáshoz, a jövő hét elején
felmegyek Bostonba, hogy találkozzak még néhány emberrel.
Azután, ha úgy gondolom, hogy jó ötlet elvállalni az állást, azt is
fogom tenni.
– Akkor viszont nekem is mérlegelnem kell, mit fogok tenni,
Gorham. Úgy gondolom, ezzel a lépéssel nagyobb feszültségnek
teszed ki a házasságunkat, mint amennyit képes elviselni. Jó lenne,
ha ezt is számításba vennéd.
– Tönkre akarod tenni a házasságunkat? Megtennéd a
gyerekekkel?
– Nem erről van szó.
– Valóban nem? Most őszintén, Maggie. Megvan a karriered, az
életed, a gyerekeid. Talán már nmcs is szükséged egy férjre.
Átvehetnéd a helyem a bizottságban John Vorpal mellett, és
boldogan élhetnél, amíg meg nem halsz.
– Kímélj meg a szánalmas kapuzárás előtti pánikodtól.
 – Tudod, mit, Maggie? Igazad van. Mindig igazad van. Te vagy
a tökéletes Branch & Cabell ügyvéd, aki mindig tudja a megoldást.
Talán csak dagonyázni akarok a kapuzárás előtti pánikban. Ki tudja,
talán ebben leszek igazán jó, talán ehhez van igazi tehetségem.
Talán egy rakás pénzt is keresek vele.
– Szerintem vessünk véget ennek a társalgásnak.
– Végre egyetértünk valamiben.

*
Kedden tiszta szeptemberi nap virradt. Dr. Caruso kora reggel eljött
West End sugárúti lakásáról.
Hallotta, hogy gondok lehetnek a Park sugárúti ház
bizottságával, ami kissé sértette az önérzetét.
– Azért, mert olasz a családnevem? – kérdezte az
ingatlanközvetítőt. Gyermekkori emlékei még elevenen éltek benne.
– Távolról sem – nyugtatta meg a nő. – Több társasági
referenciát szerettek volna, és anyagi problémák is felmerültek. A
bizottság új elnöke nyitni akar a tehetősebbek felé.
Akkor hát, ennyi. Caruso nem különösebben bánta. Maga miatt
biztos nem, és a feleségét sem akarta kitenni ennek a
megaláztatásnak. Felötlött benne, hogy megkereshetné a
Mastereket, de őket sem akarta kínos helyzetbe hozni.
– Azt hiszem, el kellene mennünk a megbeszélésre – jelentette
ki feleségének. – Megkérdezem tőlük, mit akarnak, és ha nem
tetszünk nekik, hát semmi gond, egyenesen megmondom, hogy nem
akarunk mindenáron odaköltözni. Udvariasan, persze, de nem tűröm
el, hogy szarakodjanak velem.
Ettől máris jobban érezte magát.
Különben is, reggel találkoznia kellett a biztosítási ügynökével,
aki évek óta győzködte, hogy változtasson a kockázati
életbiztosítása feltételein. Végül kötélnek állt, és belement egy kora
reggeli találkozóba, hogy utána a szokott időben megkezdhesse a
rendelést.
Tündökölt a nap. A biztosító irodájából, a Világkereskedelmi
Központ déli tornyának magasából, biztosan lélegzetelállító
panoráma nyílt.

*
Katie Keller csendes eltökéltséggel tekintett a nap elé. Senki sem
tagadhatta, hogy a reklámanyag pompásan sikerült. Talán
megörökölte Theodore Keller művészi vénáját, de a vacsorákról és
fogadásokról, céges rendezvényekről és színes terítékekről készült
fotók remekül passzoltak a menükhöz és köszönőlevelekhez. Még
egy ismert pénzemberről készült felvétel is a könyvbe került, a
háttérben diszkréten meghúzódó büféasztallal.
Fényképek készültek a különféle csapatokról, köztük egy céges
munkaebédről, melyen tucatnyi pincér és pincérnő szolgált fel – egy
Off-Broadway darab teljes szereplőgárdája. Az rendesen odavert.
Akárcsak a konyhák, a hihetetlenül sok rozsdamentes acél. Oké,
kicsit felturbózták a képeket.
A konyháknál már csak a virágkompozíciók gyakoroltak
nagyobb hatást.
Közölte az árlistákat és elmaradhatatlan diagramokat, melyek
azt sejtették, hogy az árai éppen alatta maradtak a meghatározó
konkurenseknek. A céges megrendelők imádták az ilyesmit.
Okkal örült hát. Olyan ruhát viselt, melyben egyszerre tűnt
csinosnak és profinak. Két oldalról támadt.
A vőlegénye, Rick vezetett. Amint átértek a George
Washington hídon, a folyón felfelé elnézhettek a Palisades felé, míg
lefelé a távolban megcsillant a New York-i kikötő végtelen vize.
Megkapó látvány.
Miután elérték a vízparton haladó Henry Hudson Parkwayt,
hosszan elnézte a folyót. A Hetvenkilencedik magasságában
elhagyták a jachtkikötőt, majd az Ötvenesek alja felé a nagy
mólókat, ameddig a Cunard óceánjárói még manapság is feljöttek.
Balról a nagy raktárszerű épületek domináltak. Katié eleget
tudott Theodore Keller munkásságáról, hogy felismerje: valahol
errefelé készült a híres felvétel, melyen az elcsigázott munkások a
vasúti sínek mentén baktattak.
A forgalom mérsékelt maradt, így a Világkereskedelmi
Központ impozáns ikertornyai hamarosan föléjük nőttek.
Katie Keller szerette a tornyokat. Tudta, hogy amikor harminc
évvel korábban megépültek, sokan elcsépelten unalmasnak találták
őket, rá azonban ez nem vonatkozott. Az azóta felhúzott üvegacél
hasábok némelyike talán hivalkodónak és jellegtelennek tűnt a
szemében, de ezek a tornyok soha. A széles vízszintes sávok
szabályos szekciókra osztották az égbe szökő felületet, ami
furcsamód intimitást kölcsönzött a tornyoknak. S ahogy a vékony,
ezüstös függőleges osztások végigszaladtak a homlokzatokon, oly
módon tükrözték vissza az égbolt szüntelenül változó fényeit, hogy
a tornyok felszíne folyamatosan, a kikötő roppant öblével és a
magasztosan hömpölygő Hudsonnal együtt változzon – olykor
selymes ezüstfényben fürdött, máskor tompa szemcsés szürkében.
Néha, egy-egy emlékezetes pillanatra, a sarkok fényesen villantak,
akár a kard pengéje, ahogyan szikrázva megtöri a napfény ívét.
Imádta, hogy amikor átsétál a Sohón, az üveghasábok magasan
és kecsesen a háztetők fölé szöknek, akár egy katedrális tornyai.
A Világkereskedelmi Központ jobbról közeledett, míg a Liberty
Street közvetlen előttük húzódott. Rick lassított, hogy kitegye.

*
Reggel háromnegyed hétkor Gorham belépett a nappaliba. Miután
újságokat terített a padlóra, óvatosan leemelte a falról a Motherwell-
rajzot, köré hajtogatta a papírt, majd ragasztószalaggal átkötötte a
csomagot. Maggie még zuhanyozott. Belegondolt, feltűnik-e neki a
kép hiánya, amikor majd elindul az irodájába. Talán nem fog örülni,
de ez van. A rajz sosem tartozott hozzájuk. A karja alá csapta,
mielőtt elhagyta az épületet.
Sarah Adler már várta a Regencyben, ahol nyomban nekiláttak
a reggelinek. Az idős asszony frissnek és gyakorlatiasnak tűnt.
Egyszerű, mégis elegáns krémszínű kosztümkabát-szoknya
összeállítást viselt, amit bőr aktatáska egészített ki.
Mint elmondta, egy kis pénzintézetet készült meglátogatni,
mely kisebb műgyűjteményre vágyott, hogy legyen mit kiállítania
az iroda falaira. Mielőtt mérlegelte a lehetőségeket, fel kellett
mérnie a terepet, meg persze az üzletfeleket.
– Mit akar megtudni róluk? – kérdezte Gorham.
– Hogy méltóak-e a művészeimre – felelte az asszony
határozottan.
Amikor átadta a csomagot, és némiképp pironkodva bevallotta,
hogy a Motherwell bő harminc éven át díszítette a nappalija falát, az
asszony ezt igen szórakoztatónak találta.
– Természetes, hogy nem akart megválni tőle – nyugtatta meg.
– Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett. Tudta, hogy eredetileg én
adtam az apjának?
– Nem, vallotta be, nem tudta.
– Akkor azt sem tudja, milyen kapcsolatban álltam az apjával?
 Újfent be kellett ismernie tájékozatlanságát.
– Emlékszik arra a brooklyni lányra a könyvéből, a Verrazano-
szorosból?
– Hogyne.
– Nos, az én vagyok.
Sarah röviden ismertette a történteket.
– A férjemnek sosem mondtam el. Nagyon boldog házasságban
élek, és minden nő szereti megőrizni a titkait. Különben sem
akartam, miután az a könyv olyan híres lett, hogy a férjem páciensei
azt mondják: „Ó, igen, az ő felesége szerepel a könyvben.”
Akkoriban ez egészen mást jelentett volna. Az apja is diszkréten
kezelte a dolgot. Kivételes ember volt.
– A könyv alapján úgy tűnik, nagyon közel álltak egymáshoz.
– Feleségül akart venni, én pedig kis híján kötélnek álltam. Én
lettem volna a mostohaanyja. Most mondja meg.
– Szerintem csodálatos lett volna.
– Talán. Akkoriban minden másképp volt. – Elgondolkodott. –
Az apja a maga módján valóban rendkívüli ember volt.
Olyasvalakinek, mint Charlie, feleségül venni egy brooklyni lányt,
ráadásul egy konzervatív zsidó családból… Nem mondom, kellett
hozzá képzelőerő.
– Nyilván. Szerettem az apámat, de azt hiszem, kicsit csalódtam
is benne. Úgy gondoltam, többet is kezdhetett volna az életével.
Talán ha elveszi önt, minden másként alakul.
– Ki tudja? – Sarah Adler megvonta a vállát. – Túl sokat
megéltem ahhoz, hogy azt higgyem, ki lehet számítani az emberek
viselkedését. Akárhogy is, az apja könyvét még sokáig olvasni
fogják. Megmarad az emberek emlékezetében. Emlékszünk
egyetlen másik ősére is?
– Talán nem.
 – Tudja, nagyon hasonlít rá. Őt látom magában.
– Szerintem pedig nagyon különbözünk.
Sarah Adler előrehajolt. Felnyitotta a táskáját, és kiemelt belőle
valamit.
– Tudja, mi ez? – kérdezte.
—Indián övnek tűnik.
– Az is. Kagylópénz öv. – Kiterítette. – Nézze csak a mintáját.
Hát nem csodálatos? Persze jelentése van, még ha már nem is
tudjuk, mi az. Azért absztrakt műalkotásnak se utolsó. Tudja, ez az
ön családi öröksége, Charlie mégis nekem adta. Be is keretezte,
csak a keret túlságosan nagy, ezért kivettem, hogy el tudjam hozni.
Szerintem magánál van a helye.
– Nem fogadhatom el. Nyilván szép emlékei fűződnek hozzá.
– Valóban, mégis szeretném, ha a magáé lenne. Ugyanúgy
visszajuttatom a családjának, ahogyan ön is visszajuttatta a rajzot. –
Elmosolyodott. – A kör bezárul.
Gorham nem szólt. Hirtelen eszébe jutott az üres hely a
nappalija falán, és arra gondolt, hogy a kagylópénz öv kitölthetné-e.
Aligha. Azután felötlött benne, hogy ha a házassága tönkremegy,
talán nem is látja olyan sűrűn azt a nappalit.
Sarah Adler elgondolkodva fürkészte az arcát.
– Nem tűnik túl boldognak. Látom, aggasztja valami.
– Talán.
– Nem akarja elmondani? Végtére is, kis híján a nevelőanyja
lettem.
Gorham úgy gondolta, ha meg akarja osztani a terveit bárkivel,
ez a csavaros eszű öregasszony, aki egykor annyira szerette az apját,
van olyan jó, mint bárki más. Rövid úton elmondott neki mindent.
Miután végzett, Sarah egy hosszú pillanatig nem szólt. Azután
szomorúan elmosolyodott.
 – Látom már – szólt csendesen –, hogy Charlie valóban
kudarcot vallott.
– Mindig is így éreztem, de az előbb mintha azt mondta volna,
hogy nincs igazam.
– Nem. Nem arra értettem, hogy Charlie kudarcot vallott
bankárként vagy bármi másként, aminek maga szerint lennie kellett
volna. Arra gondolok, hogy kudarcot vallott, mert nem tanított
magának semmit. – Felsóhajtott. – Az a sok hétvége, amikor elhozta
Staten Islandről, hogy megmutassa New Yorkot. Az a rengeteg
erőfeszítés… mégsem tanult meg semmit erről a városról. Ez olyan
szomorú. Szegény Charlie!
– Nem értem.
– Ez a rengeteg gazdagság, ez az élet… az újságok, a színházak,
a galériák, a dzsessz, az üzletek, ez a lázas tevékenység… nincs
semmi, amit ne találhatna meg New Yorkban, ő pedig mindent meg
akart mutatni magának. Az emberek a világ minden tájáról ide
özönlenek, mindenféle közösség és kultúra megtalálható itt, de
magának semmi sem kell, kivéve egyetlen jelentéktelen dolgot.
Bankigazgató akar lenni. Mintha az olyan izgalmas lenne.
– Tudja, én mindig arra az anyagi sikerre vágytam, amit csak
New York adhat meg. A hatalomra.
– Volt ez a dotkom láz, amíg ki nem pukkadt, mint egy
buborék.
– Igen.
– Hát nem érti, hogy van egy másik buborék is? A vágyaink
buborékja. Nagyobb ház, magánrepülő, jacht, szédítő fizetések és
bónuszok. Az emberek vágynak ezekre, de végül ez a buborék is
kipukkad, mint a többi.
– Akkor kinek fogja eladni a Picassóit?
– Jöjjön el a galériámba, és gyönyörű dolgokat fog találni
méltányos áron, a lényeg mégis az, hogy ezek örök értékek. A
valódi szépség, az alkotó szellem megnyilvánulásai. A művészet.
New York tele van hozzám hasonló emberekkel, de maga észre sem
vesz minket. Csak a pénzt látja.
– Amikor kisfiú voltam – sóhajtott fel Gorham –, a
nagymamám adott nekem egy ezüstdollárt. Azt hiszem, számomra
ez jelképezte a családot, mármint ami azelőtt volt, amikor még nem
veszítette el a pénzét. A mai napig a zsebemben tartom, hogy
emlékeztessen rá, honnét jövök. Emlékeztessen a régi Master
családra, még az apám elhajlása előtt. Nyilván ostobaságnak tartja,
de úgy érzem, mintha a nagymamám úgy hagyta volna rám, mint
valami talizmánt.
– Valóban? Akkor az nyilván a Morgan dollár.
– Honnét tudja?
– Akkoriban jól ismertem az apját, ő mesélt róla. A nagyanyja
adni akart valamit, és Charlie-tól kért tanácsot, ő pedig a kezébe
nyomta azt az ezüstdollárt, amit egy gyűjtőtől vásárolt, hogy adja
magának. Az az ezüstdollár valójában Charlie-tól származik.
Minden mást maga költött hozzá.
Gorham néhány pillanatra elhallgatott, mielőtt megcsóválta a
fejét.
– Azt mondja, álomvilágban élek.
– Az emberek azért jönnek New Yorkba, hogy szabadok
legyenek, maga mégis börtönbe zárta önmagát. – Felsóhajtott. –
Szerettem az apját, Gorham, de örülök, hogy a férjemhez mentem.
Tudja, hogyan épül fel egy házasság? Rétegről rétegre. Közös
élmények, gyerekek, hűség – egyik réteg a másik után, amíg végül
olyasvalami birtokába kerülünk, ami értékesebb mindennél, amit
csak el tud képzelni. Ezt próbáljuk azután továbbörökíteni a
gyerekeinkre. Minden szülő ezt akarja – megtanítani a
gyermekeinek, hogyan éljen. Nem hinném, hogy maga ezt teszi, ha
Bostonba költözik. – Az órájára pillantott. – Most már mennem kell.
– Azt hiszem, nekem is.
Sarah Adler felállt.
– Leckét adtam az életről, most hadd adjak egy ajándékot.
Tudom, hogy tetszik. Egykor az apjának adtam, most pedig
magának. – Felé nyújtotta a Motherwell-rajzot. – Kérem, Gorham,
menjen vissza a családjához, és élvezze az életét. Nagyon boldoggá
tenne ezzel. – Kedvesen elmosolyodott. – Engedem, hogy kifizesse
a reggelit.
Azzal faképnél is hagyta.
Míg a számlára várt, hirtelen gondolat ötlött fel benne. Kisietett
az étteremből.
Sarah Adler már készült beszállni egy taxiba, amikor utolérte.
– Én is adni akarok valamit. – Felé nyújtotta a kagylópénz övét.
– Apám azt akarná, hogy magánál legyen. Tudom, hogy így van, de
tekintheti úgy is, mint az én ajándékomat.
– Hát, köszönöm. – Az idős asszony felnézett rá. –
Gondolkodjon el azon, amit mondtam. – Huncut mosollyal a
derekára kanyarította, és megkötötte az övét. – Na, hogy festek?
– Imádnivaló.
– Ahogy mindig. – Az asszony beült a taxiba és útnak indult,
míg ő visszatért az étterembe, hogy kifizesse a számlát.
– Hová? – kérdezte a sofőr Sarah Adlert, amint a taxi nekiindult
a Parknak.
– A Világkereskedelmi Központba – felelte.

*
Gorham néhány percig egyedül ült az asztalnál, míg azon tűnődött,
mitévő legyen. Vetett egy pillantást az órájára. Ha a megbeszélt
időpontban ott akar lenni a fejvadász irodájában, mennie kell. A
rajzzal a hóna alatt kilépett a Parkra, és néhány perccel később már
dél felé autózott.
Az FDR Drive-on gyorsan haladt előre. A taxi a Williamsburg
hídon kerülte meg a Lower East Side kinyúlását. A Manhattan híd
következett, majd a Brooklyn híd, s közvetlen ezután, a vízparti
South Street Seaport.
Itt jutott döntésre. Amint a taxi kiért a South Streetre és
egyenesen ráhajtott a Whitehallra, előhúzta a mobilját. Nem megy
el a megbeszélésre.
Az irodájába sem akart visszamenni. Kiszállt a taxiból, és úgy
döntött, felhívja Maggie-t.

*
2001. szeptember 11-én, hozzávetőleg 7.59-kor, az American
Airlines 11-es számú Los Angeles-i járata felszállt a bostoni Logan
nemzetközi repülőtérről. A Boeing 767-es fedélzetén a
személyzettel együtt kilencvenkét személy utazott. Nem sokkal 8.16
után a gép 8800 méteres magasságban letért a kijelölt útvonalról, és
nem válaszolt a bostoni légi irányítási központ hívásaira. Egy ideig
semmit sem lehetett tudni a hollétéről.
8.26-kor a Boeing délnek fordult. A központ ekkor már hallotta,
amint a gépeltérítők parancsokat adtak az utasoknak. 8.37-kor a gép
újra megjelent. Délnek repült, hozzávetőleg a Hudson vonala
mentén. Miután értesítették a NORAD-ot, a massachusettsi Otis légi
támaszponton két F-15-9-es vadászgépet készítettek elő felszállásra.
8.43-kor a gép végül Manhattan irányába fordult.
Nagyon kevesen észlelték, amint a város felé közeledett.
Először is, nem volt rá sok idő. Alapvetően egy Manhattan felett
alacsonyan elhúzó gép nem is keltett volna feltűnést – ha nem is
ezen az útvonalon, de rengeteg gép ereszkedett egészen alacsonyra,
mielőtt leszállt a közeli La Guardián. Ahogy átsiklott a város felett,
az utcák szűkös kanyonjaiból is csak kevesen láthatták a gépet. Nem
úgy a vízparton és a folyó másik partján, New Jersey-ben. Noha
nem úgy tűnt, mintha elveszítették volna felette az irányítást, a
Boeing immár feltűnően alacsonyan repült. Némelyik szemtanú azt
hitte, a pilóta bajban van, s talán abban reménykedik, hogy
kényszerleszállást hajthat végre a Hudsonon.
A gép csak a legutolsó pillanatban állt vízszintesbe, látszott
felgyorsulni, s tartott a Világkereskedelmi Központ egyes számú
tornyának északi homlokzata felé. Az emberekben még ekkor sem
tudatosult, hogy ezt a hihetetlen röppályát szándékosan jelölték ki.
8.46-kor a gép valamivel a kilencvenharmadik szint felett
belecsapódott az Északi Torony oldalába, és hatalmas robbanás
kíséretében mélyen az épületbe fúródott. 404 csomós, azaz 750 km/
órás sebességgel haladt, és 38 000 liter üzemagyagot vitt magával.

*
8.35-kor Dr. Carusót bekísérték az irodába, ami csak a Déli Torony
huszadik emelete táján nyílt, mégis fantasztikus panorámát kínált a
folyóra. Doug, a biztosítási ügynök és régi barát arra kérte, hogy
várjon egy percet. Ahogy megállt az ablaknál, körülnézett.
Az Északi Torony tőle nem messze magasodott. Tetején, a 106.
és 107. emeleten kapott helyet a Windows on the World, az
Egyesült Államok legjövedelmezőbb étterme. Amikor más
városokból érkező barátait fogadta, szerette felvinni őket oda. Erre
évente néhány alkalommal került sor, és sosem unt rá. Ha körbejárt
a bárban, egyik oldalról Brooklynra tekinthetett, a másikon New
Jersey-re, északon a Hudsonra, míg délen a kikötőre. Húsz
mérföldre is el lehetett látni. Olykor alacsonyan úszó felhők is
elsiklottak alattuk, hogy vékony fátyolba burkolják a város egyes
részeit. Elmosolyodott.
Doug sietett be az irodába, és szabadkozott, amiért
megvárakoztatta.
– Van itt egy csomó anyag, amit át kéne nézned – jelentette be
széles vigyorral. – Azután majd elmondom, szerintem mit kellene
tenned.
– Remek. – Dr. Caruso helyet foglalt. – Mit szólnál ahhoz, ha
először te mondanád el, mit tennél? Azután, ha megvan a diagnózis,
majd megvizsgálom a pácienst.
– Jól hangzik. – Doug a biztosítási statisztikák tükrében nekiállt
jellemezni az életkilátásait, majd elmondta, mit jelent mindez a
későbbi hozamok szempontjából. Végül javaslatokkal élt arra
nézve, hogyan takaríthatna meg tekintélyes pénzt, persze hosszú
távon.
Épp ismertetni kezdte volna az ajánlatot, amikor elhallgatott, és
felnézett az Északi Toronyra, azután csak meredt maga elé.
– Mi az ördög? – mormolta.

– Ms. O’Donnell irodája.

– Itt a férje. Bent van?
– Sajnálom, Mr. Master, megbeszélésen van. Próbálja meg a
mobilján, bár valószínűleg azt is lenémította. Üzen neki valamit?
– Mondja meg, hogy később újra próbálom. És hogy mégsem
megyek Bostonba. Érteni fogja.
Letette. Már épp arra készült, hogy gyalogosan induljon vissza
az irodájába, amikor a hirtelen támadt zajra felkapta a fejét.
Magasan a Világkereskedelmi Központ Északi Tornyában hatalmas
tűz ütött ki. A füst gomolyogva tört elő.
– Mi történt? – kérdezett meg egy közelben ácsorgó férfit.
– Szerintem bomba – felelte a férfi.
-Becsapódott egy repülőgép – cáfolta meg egy fiatal nő. –
Láttam. Biztosan lezuhant.

– Azt mondják, kiürítik az épületet – jelentette Doug. – Nem tudom,

miért. A másik épületben van a tűz.
Elindultak a liftek felé. Máris kisebb tömeg gyűlt az előtérbe.
– Szívesebben mennél a lépcsőn? – kérdezte Caruso.
– Huszonegynéhány emeletet? – hördült fel Doug. – Nem
annyira.
– Szerintem várjunk türelemmel – bólintott Caruso. –
Befejezhetjük a tárgyalást odalent a járdán?
– A világon bárhol befejezhetjük a tárgyalást, beleértve az
összes közeli bárt – felelte Doug –, de azért mégiscsak jobb lenne az
irodámban.
A felvonók mind megteltek.
– Nem hiszem, hogy ez szükséges – panaszolta fel valaki.
Néhány perccel később a recepciós kilépett egy közeli irodából.
– Most szóltak, hogy mégsem kell kiüríteni az épületet –
jelentette. – Nincs semmi gond, mindnyájan biztonságban vagyunk.
Mindenki visszamehet dolgozni.
 Egy kollektív sóhaj nyomán elkezdtek visszasorjázni az
irodákba.
– Oké – élénkült fel Doug, miután újra tárgyalóasztalhoz ültek.
– Térjünk vissza a várható élettartamodhoz.

Gorham még akkor is az Északi Toronyban tomboló lángokat

kémlelte, amikor a második repülőgép becsapódott.
Mennydörgésszerű hang hallatszott az épület távoli sarkából, talán
nyolcvan emelet magasból, majd szinte ugyanebben a pillanatban
óriási tűzgolyó nőtt ki az épület oldalából. Gorham egy kapubeálló
felé vetődött, hogy elkerülje a lehulló törmeléket.
Hallotta a rémült sikolyokat. Akik korábban elkezdték kiüríteni
az épületet, most rontottak ki a felvonókból. Gorham gondolatai
vadul kavarogtak.
Ez nem lehet baleset. Két gép egyszerre? Lehetetlen. Óvatosan
kilépett a kapualj alól. Fekete füst- és lángoszlop tört elő mindkét
épületből, hogy vérvörös, olajos felhőként dagadozzon a
halványkék égen.
Rohanni kezdett.
Amikor három-négyszáz méternyire jutott a Church Streeten,
megállt, hogy átgondolja a helyzetet. Számára csak egyetlen
magyarázat tűnt lehetségesnek: terrortámadás. Mi más lehetne?
Elvégre 1993-ban a terroristák már elrejtettek egy robbanószerrel
teli teherautót a Világkereskedelmi Központ mélygarázsában. Az a
robbanás is hatalmas károkat okozott, ezernél is több embert
megsebesített, és könnyen ledönthette volna az ikertornyokat. A
mostani kísérlet hasonlónak tűnt. Ha ez igaz, mi jöhet még?
 Emberek sorjáztak előtte. Úgy tűnt, mindenki el akarja hagyni a
területet.
Csörögni kezdett a telefonja.
– Mr. Master? – Maggie asszisztense jelentkezett. – Merre van?
– A Világkereskedelmi Központ közelében. Nincs semmi
bajom, nem voltam az épületben.
– Most láttuk a tévében, mi történt. Csak a második gépet
mutatták.
– Azt láttam én is. Beszélt a feleségemmel?
– Ezért hívom. Azt hittem, ön talán igen.
– Nem. A tárgyalás idejére biztosan lekapcsolta a telefont.
– Csak… – Maggie asszisztense egy pillanatig mintha habozott
volna. – Mr. Master… ő is odament.
– Hogy érti? Áttették a tárgyalást a Világkereskedelmi
Központba?
– Ezt mondta az asszisztensének, mielőtt elment. Ó, annyira
sajnálom, Mr. Master. Nagyon aggódom érte.
– Melyik toronyba ment?
– Nem tudjuk.
– A cég neve?
– Most próbáljuk kideríteni.
– Az ég szerelmére, csak tudják, kivel találkozott!
– Most ellenőrizzük. Az egyik igazgató tudja, de ő is
tárgyaláson van.
– Akkor szakítsák félbe a tárgyalást – parancsolta ellentmondást
nem tűrő hangon. – És hívjon vissza, amint megtud valamit.
– Igen, Mr. Master.
– Azonnal hívjon! – A pokolba is. Vadul vert a szíve. Ha kell,
felmászik a tűzlétrán vagy az épület oldalán, de akkor is kihozza
Maggie-t. Nem is kérdés. Csak tudja meg, melyik épületben van.
 Próbálta Maggie telefonját. Semmi. Visszaindult a
Világkereskedelmi Központ felé. Percek teltek el. Egyre többen
jöttek szembe. Csak néhány percet adott Maggie irodájának, nem
többet.
Újra életre kelt a telefonja.
– Apu? – Emma volt az.
– Szia, szívem. – Próbált könnyednek tűnni. – Miért nem vagy
órán?
– Most megyek be. Minden rendben, apu? A belvárosban vagy?
Mi történik ott?
– Az utcán vagyok, szívem. Valamilyen tűz ütött ki a
Világkereskedelmi Központban, de nekem kutya bajom.
– Ez egy bomba, vagy valami?
– Lehet.
– Anyu hol van?
– Tárgyaláson.
– Nincs ott, ugye?
Habozott, de csak egyetlen pillanatig.
– Miért lenne ott?
– Nem tudom. Csak hívtam a mobilján, és nem vette fel.
– Tudod, hogy mindig lekapcsolja a fontos tárgyalások előtt.
– Tudom, csak…
– Valahol a városban van, szívem. Minden rendben, menj
szépen vissza az órádra.
– Oké, apu.
Letette. Majd azonnal újrahívta Maggie irodáját.
– Sajnálom, Mr. Master, még mindig nem tudunk közelebbit.
– Akkor most nagyon figyeljen rám. Ha bármelyik gyerek
telefonál, ne mondja meg, hogy az anyja a Világkereskedelmi
Központban van. Ez nagyon fontos. Mondja csak azt, hogy valahol
a belvárosban. Nem akarom, hogy halálra izgulják magukat, ha nem
feltétlenül szükséges. Megértette?
– Igen, Mr. Master. Megértettem.
– Azonnal hívjon fel, amint van valami! Tudnom kell. – Letette.
Újabb tíz perc telt el, de Maggie továbbra se telefonált.

*
Dr. Caruso örült, hogy kiszabadult Doug irodájából. Alig néhány
perccel azután, hogy visszaültek tárgyalni, máris meggondolta
magát. Nem annyira a saját biztonsága miatt aggódott, mint inkább
arra gondolt, milyen sokan megsérülhettek az Északi Toronyban. A
mentősök nyilván tették a dolgukat, de ettől még orvos maradt.
Ugyan szülész-nőgyógyász, de mégiscsak orvos. Úgy döntött,
lemegy megnézni, hátha segíthet valamiben.
Rövid úton megtalálta a tűzoltók egyik parancsnokát.
– Kösz, doki. Itt maradna a közelben?
– Persze. – A lenti előtérben álltak.
– Majd szólok.
A második gép abban a pillanatban csapódott be.
Most már itt várakozott egy ideje. Tűzoltók jöttek és mentek –
csupa elszánt fickó, mégis úgy tűnt, a helyzet óriási kihívás elé
állítja őket. Azóta még a parancsnokot se látta.

*
9.25-kor újra megcsörrent a mobilja. Nem ismerte a számot.
Türelmetlenül fogadta a hívást, hogy a lehető leghamarabb lezárja.
– Szívem? Hallasz?
 – Maggie? Hol vagy?
– A Világkereskedelmi Központban.
– Azt tudom, de melyik toronyban?
– A déliben. Korábban hívtalak volna, de ez a nyavalyás mobil
lémerült. Szerencsére ez a kedves fickó engedte, hogy használjam
az övét. Hol vagy?
– A Church Streeten, a Chambersnél. Nem megyek Bostonba,
Maggie, oké? Nem is tudom, mit gondoltam. Szeretlek.
– Ó, hála Istennek, Gorham! Én is szeretlek. Lefelé tartok a
lépcsőn, de csak lassan haladok. Recseg-ropog az egész épület.
– Odamegyek érted.
– Ne, szívem. Kérlek. Még én se tudom, hol vagyok. Sosem
találnál meg, elkerülnénk egymást, azután én sem találnálak téged.
Csak maradj ott. Már úton vagyok. Az épület nem fog leomlani
vagy ilyesmi.
– Akkor csak beszélj hozzám.
– Vissza kell adnom a telefont, szívem. Majd hívlak. Csak várj
meg, és ölelj magadhoz, ha odaérek.
– Oké, Maggie, de… – A vonal már megszakadt. – Szeretlek –
suttogta a telefonba.

*
9.40-kor Dr. Caruso úgy döntött, ha hasznára akar lenni bárkinek,
jobban teszi, ha körülnéz, és maga méri fel a helyzetet. A felső
előtérben hallotta meg az első tompa puffanást. Eleinte nem ismerte
fel. Néhány pillanattal később két másik követte.
Testek. Az Északi Toronyból zuhantak alá. Megértette, mit
jelent ez. Sokan csapdába estek odafent, ahol a hőség
elviselhetetlenné vált, így nem maradt más választásuk: vagy
elevenen elégnek, vagy leugranak. Olvasott már olyanokról, akik
épületekből ugrottak ki, de ez itt más volt – az emberek háromszáz
métert zuhantak. Könnyű kiszámolni: tíz méter per szekundumos
gyorsulás és háromszáz méteres magasság mellett a test valóban
félelmetes sebességgel csapódik egy nagyon kemény felületbe. Nem
tudni, öntudatánál van-e a becsapódás pillanatában, de a halál
egyetlen szemvillanás alatt bizonyosan bekövetkezik. Ha csak e két
lehetőség közül választhat, ő is az ugrás mellett döntött volna.
Mégis, ez a hang… Próbálta kizárni a fejéből.
– Itt az én dokim. Azt hitte, elfelejtettem? – Az ír
tűzoltóparancsnok arca kivörösödött az erőlködéstől. – Megtenne
nekem valamit?
– Persze.
– Azt szeretném, doki, hogy menjen át a Trinity Churchbe.
Lehetnek ott néhányan, akik ellátásra szorulnak, köztük néhányan
az embereim. Megtenné?
– Már itt se vagyok.
Kilépett a Libertyre, és nekiindult a Broadwaynek. Örült, hogy
végre tehet valamit. Jobban teszi, ha a feleségét is felhívja, ne
nyugtalankodjon feleslegesen – ő majd beszól a rendelőjébe. S ha
már telefonál, jutott hirtelen eszébe, felhívhatja az
ingatlanközvetítőt is, hogy tudassa: meggondolták magukat azzal a
puccos Park sugárúti lakással kapcsolatban. Már cseppet sem kívánt
ott lakni.

*
Lassan tíz óra lett. Mi tartott ilyen sokáig? Gorham újra felnézett.
Míg az Északi Torony magasában tovább táncoltak a lángok, a Déli
Torony mintha mogorván füstbe burkolózott volna. Több robbanást
is hallott az alacsonyabban fekvő szintekről. Gázvezetékek vagy
generátorok? Az is lehet, találgatott, hogy a gépek üzemanyaga
leszivárgott az épületek belsejébe, újra összegyűlt, és hirtelen
szikrát fogott. Ki tudja? Akármi is okozta a robbanásokat, a Déli
Toronyból továbbra is csak füst gomolygott.
Pár másodperc múlva tíz óra lett. A felesége most már bármikor
felbukkanhatott.
Megcsörrent a telefonja.
– Én vagyok az, szívem.
– Hála Istennek!
– Rohadt hosszú volt ez a lépcső.
– Maggie…
– Mi az?
Tekintetével a Déli Torony felső részére tapadt. Valami történt.
A torony teteje mintha megdőlt és kicsavarodott volna.
– Hol vagy, Maggie?
A torony most mintha kihúzta volna magát, de csak mert lejjebb
valami elpattant, vagy elhajlott. Az óriási hasáb teteje hirtelen
süllyedni kezdett.
– Minden oké, Gorham. Már lent vagyok és…
– Maggie…
Semmi. Süket csend. Az óriási torony teteje tovább ereszkedett
lefelé. Még sosem látott ilyet, hacsaknem katasztrófafilmekben
vagy régi híradókban. Mint amikor régi toronyházakat robbantanak
fel – elképesztő, ahogyan magukba omlanak, akár az összepréselt
harmonika. Most is ezt történt. A Déli Torony összeomlott.
Elképesztően, hihetetlenül lassan. Másodpercek teltek el,
mintha csak lassított felvételt nézett volna, ahogy a torony teteje
lesüllyedt. Egy másodperc, két másodperc, három… négy… A
torony méltósággal, konok eltökéltséggel és kimérten omlott alá,
akár egy magasztos vízesés, mígnem a lábánál, fokozatosan erősödő
zúgás kíséretében, hatalmas szürke porfelhő robbant elő.
– Maggie. – Néma csend.
Már a föld is remegett, érezte a talpa alatt. A dagadozó porfelhő
úgy hömpölygött felé az utcán, akár egy kitörő vulkán lávafolyama.
Jobban tenné, ha hanyatt-homlok menekülne előle. Nem maradt
más választása, nem maradhatott itt. Behátrált a Chambers Streetre
abban a reményben, hogy a porförgeteg nem söpör át a háztetők
felett, és dönti le a lábáról, ám a mennydörgő robaj folytatódott,
kilenc végtelennek tűnő másodpercen át, mígnem a torony
összeomlott, s ezalatt a porfelhő, mintha önálló életre kelt volna,
egyre csak nőtt, dagadt, terjengett a környező utcákon, hogy
kioltson minden fényt.
Hallotta az embereket, ahogy köhögve-fuldokolva menekültek
észak felé. Egy idő után kigombolta és a fejére húzta ingét, ahogy
próbált délnek indulni, bele egyenest a porviharba, de semmire sem
ment – nem kapott levegőt, nem látott semmit. Végül, ahogy
mindenki más, visszavonult az utcán, mígnem elért egy pontra, ahol
a levegő valamelyest kitisztult. Itt lerogyott a járdára, s csak nézte a
szürke porral borított alakokat, akik úgy sorjáztak előtte, mint
Hádész alvilágának árnyai. Még most sem adta fel a reményt, hogy
az egyikük a feleségének bizonyul.
S akkor, jó tíz perccel később, megjelent előtte.
– Reméltem, hogy itt talállak.
– Azt hittem…
– Épp akkor jöttem ki a házból, amikor kezdett leomlani. Biztos
azért szakadt meg a kapcsolat. Többen bementünk egy kávézóba,
hogy elmeneküljünk a por elől, de amint lehetett, kijöttem az utcára.
Rémesen nézel ki.
– Te pedig csodálatosan. – Magához ölelte.
 – Tiszta por vagyok.
– Élsz.
– Azt hiszem, a legtöbben kijutottunk, bár nem tudom, hányan
ragadtak a felsőbb szinteken, a tűzön túl.
– Úristen!
– Mi az?
– Katie Keller. Azt mondta, valahol a pénzügyi negyedben lesz
megbeszélésre. Megvan a száma?
– Azt hiszem.
– Próbáljuk felhívni.
Amikor megtették, nem kaptak választ.

*
Ahogy ide-oda járt azon a reggelen, Sarah Adler derekára kötve,
odafent a torony magasában, a kagylópénz öv mesésen nézett ki.
Fehér és színes kagylói éppoly fényesen ragyogtak, mint felfűzésük
napján. Akik el tudták olvasni az oly nagy szeretettel beleszőtt
üzenetet, ezt láthatták: „Sápadt Toll atyja.”
Ahogy a roppant máglya fellángolt, és a gigászi torony
megingott, majd összeomlott, oly nagy lett a hőség és oly
elviselhetetlen a zuhanás, hogy a kagylópénz öv, miként minden
más felette s alatta, finom porrá hamvadt, ami szinte eggyé vált a
levegővel. Rövid ideig a semmivé lett torony lábánál kerengett, ám
a suttogó szél végül lágyan elragadta felhőjét – messze fel, magasan
a kikötő vize, a város és az északnak kígyózó nagy folyam fölé.
 Epilógus

2009 nyara

A kávézóban ültek, tündöklő napsütésben. Gorham elnézett a

Metropolitan felé, mielőtt mosolyogva a lányához fordult. Látta,
hogy el akar mondani valamit, de türelmesen tovább várt.
A lány komoly arcot vágott.
– Apa.
– Igen, szívem.
– Szerintem figyelemzavaros vagyok.
– Igazán? Hát ez szép.
– Ne, apa, most komolyan. Nem tudok koncentrálni.
– Hát, ezt sajnálattal hallom. Mikor derült ki a számodra?
– Idén, azt hiszem.
– Szerinted van ennek bármi köze a bulikhoz, ahová jársz?
– Ne már, apa…
– Komolyan beszélek. Egyvalamit tudnod kell, Emma. Te nem
lehetsz figyelemzavaros.
– Honnét tudod?
– Figyelj, amikor ma reggel idehoztalak, hogy megnézd azt a
két Chagallt a Met bejáratánál, volt ezzel valami gondod?
– Naná.
– Nem arra gondolok, hogy végignyafogtad az egész utat,
amiért el kellett jönnöd ebbe a francos operaházba – ami mellesleg
gyönyörű operaház, sokkal szebb, mint a régi, de most nem ez a
lényeg. Úgy értem, volt gondod azzal, hogy megnézd és befogadd a
Chagallokat?
– Nem is kicsi.
– Dehogy volt. Figyeltelek.
– Nem igazság. Rosszabb vagy még anyánál is.
— Ezt nevezem sértésnek. – Komoly pillantást vetett rá. – Meg
kell értened, Emma, hogy a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar
tényleg létezik. Csak kevés embernél jelentkezik, de ha valakinél
igen, az nem tréfadolog. Miért van, hogy minden második kölyök
bepróbálkozik ezzel?
– Több időt kapsz a dogára?
– Pontosan. Kamu az egész. A szülők azt mondják az
orvosoknak, hogy a gyerekük beteg, az orvosok meg belemennek,
ahogy mindenki más is. A figyelemhiányos kölykök így több időt
kapnak a dogára, és javíthatnak a jegyeiken.
– Szerintem ez elég jó indok.
– Nem az. És tudok a Ritalin-kamuról is.
– Mármint?
– A Ritalin olyan gyógyszer, amit FHZ-re írnak fel. A Ritalin
segít koncentrálni, és megvan az a hasznos tulajdonsága, hogy éjjel-
nappal segít ébren és éberen maradni. Ha előtte egész éjjel buliztál,
akkor is végig tudod csinálni a dogát. Vagyis a kölykök, akiknek
állítólag FHZ-jük van, felíratják maguknak a Ritalint, azután
továbbpasszolják a fősulisoknak. Azt hiszed, nem tudom?
– Hová akarsz kilyukadni?
– Attól még nem lesz helyes valami, hogy van másodlagos
piaca.
– Anya nem mondja, hogy nincs FHZ-m.
– Akkor mit mond?
 – Azt, hogy nem tudja.
– Anyád vérbeli ügyvéd.
– Most agyasnak hiszed magad?
– Fizetem az iskoládat. Fizetem a magántanáraidat: a múlt
évben egy matektanárt, egy fizikatanárt, meg külön egyet, aki
felkészített az érettségire. Rövidesen szükséged lesz egy újabbra,
aki felkészít a felvételire. Anyád ragaszkodik hozzá. Annyi
magántanárod van, hogy tényleg nem tudom, miért fizetem az
iskolát, de az FHZ-det nem fogom fizetni. Ez az utolsó szavam. És
hadd mondjak még valamit. Egy csomó kölyök van Amerikában,
akinek nincs flancos magántanára, mégis képes leülni, és minden
segítség nélkül megírni egy érettségit vagy felvételit.
– Csak ők nem jutnak be a legjobb sulikba.
– Óriásit tévedsz. Örömmel mondhatom, hogy a legjobbak
bejutnak.
Gorham megcsóválta a fejét. Mondhatja persze, hogy az egészet
magának köszönheti. Ő kényeztette el a gyerekeit, csak mert a
legjobbat akarta nekik – hát most megfizeti az árát. Mindez azonban
túlmutat a kölykein, akik lehetnek bármily elkényeztetettek,
mégiscsak biztos lábbal állnak a földön. Nem, úgy tűnt, New York
csupán a kivetülése egy általánosabb problémának.
Elég csak megnézni, mi történik, ha egy kölyök beteg lesz.
Máris diktálják bele az antibiotikumokat. Nem csak New Yorkban
vagy Amerikában – Európai barátaitól tudja, hogy az ottani orvosok
is ezt csinálják. Antibiotikumot adnak a kölyköknek, és biztosra
mennek, csakhogy így meggátolják a természetes ellenálló képesség
kifejlődését. Az antibiotikumoknak ellenálló új baktériumok
fejlődnek ki, és megbetegítik őket.
Nincsenek többé hullámvölgyek, semmit sem engednek rosszra
fordulni. Az igazi amerikai küzdőszellem már csak a sportpályán
lelhető fel, de vajon ez elég?
– Nem hiszem el, hogy még egy kis FHZ-t se engedsz meg –
nyafogott Emma.
Ám valahol a lelke mélyén, gondolta, Emma igenis örül. A
kölykök szeretik, ha nemet mondanak nekik. Eszébe jutott, amit
egyszer a fia mondott neki, még egészen kiskorában egy másik
gyerekről: „A szülei egyáltalán nem törődnek vele, apa. Engedik,
hogy azt csináljon, amit akar.” Mekkora bölcsesség.
– Sétáljunk vissza – javasolta.
– Sétáljunk? Felőlem…
Ám előbb egy kis kitérő, gondolta. Csak fel a Hetvenkettedik
utcán. A legjobb hely a sétára. Ahogy elértek a Central Park
Westhez, megállt, és a Dakotára mutatott.
– Tudod, ki élt ott?
– Ne kímélj.
– John Lennon. A Beatles.
– Tudtam ám. Ott lőtték le. A felesége, Yoko Ono gyönyörű
kertet csinált a parkban.
– Jártál már ott?
– Tudtam, hogy egyszer úgyis elviszel.
– Naná, hogy elviszlek.
Átkeltek a Central Park Westen, és beléptek a parkba, ahol
elvezette Emmát Yoko Ono kertjének bejáratához.
– Strawberry Fieldnek hívják, a híres Beatles-dal után.
– Oké.
– Nézd csak meg azt a táblát a földön. Mi áll rajta?
– Az, hogy „képzeld el”.
– Pontosan. A híres dal után. – Dúdolni kezdett.
– Tényleg nem kéne énekelned, apa.
– Arról szól, hogy a világon mindenki békében él egymással.
Meg egy csomó más dologról, amit Jóim Lennon fontosnak tartott,
de a lényeg mégis ez. Megváltoztathatod a világot, ha készen állsz
elképzelni valami jobbat. Használnod kell a képzeleted, érted?
– Ha te mondod.
– Igen, én mondom.
Megkerülték a kertet.
– Itt valamikor szarvasok legelésztek.
– Mint egész Westchesterben.
– Pontosan. Manhattan nagy indián vadászterület volt, mielőtt
eljöttek a hollandok. Tudod, az őseid.
– Igen, apa. – A lány a szemét forgatta, mégis mosolygott. –
Tudom. A hollandoktól, angoloktól, meg még ki tudja, kiktől
származom.
– A Broadway hellyel-közzel indián vadászösvény volt. Egy
másik csapás valahol a Central Parktól keletre vezetett felfelé.
– Remek. Tényleg fontos tudnom ezt?
– Szerintem igen.
– Még valami?
Gorham egy pillanatig nem szólt, csak elgondolkodott.
– Fura, hogy a dal után Strawberry Fieldnek hívják, mert
amikor még indiánok éltek itt, tényleg megteremhetett a
vadszamóca. Ettél már vadszamócát?
– Nem hinném.
– Ezt feltétlenül orvosolnunk kell. Majd elmegyünk
kempingezni, és vadszamócát eszünk.
Meglepetésére Emma nem vetette el az ötletet.
– Megtehetnénk. Sátrazhatnánk együtt. – Még belé is karolt. –
Elmegyünk? Megígéred?
– Megígérem.
Egymásba karolva sétáltak át a parkon. Melegen sütött a nap.
Gorham nem prédikált tovább, a lánya pedig boldogan lépdelt az
oldalán.
A gyerekek rendben lesznek, gondolta, csak egy kis kihívás kell
nekik. Elég megnézni a barátaikat – mint Leet, a kínai srácot,
akinek muszáj a Harvardra járnia. Vagy azokat, akik az elmúlt
évtizedekben a város polgármesterei lettek – mint Fiorello La
Guardia, Ed Koch, David Dinkins és Rudy Giuliani. Zsidók,
feketék, olaszok, akik mind kemény munkával küzdötték fel
magukat a szegénységből. Nem kell mindnyájukat szeretni, de
mennyi mindent elmond ez erről a nagyszerű városról! Gazdag
kölykeinek sok barátja olyan családokból jön, amelyek két
nemzedékkel korábban még a Lower East Side-on éltek. Az
amerikai álom nem álom – valóság. Az emberek a szabadságot
keresték itt, amit ha nehezen is, de megtaláltak, és hogy elérjék,
keményen hajtottak. Ami jó dolog.
Dr. Carusóra gondolt, aki minden héten egy napot fizetés nélkül
dolgozott bronxi rendelőjében. Kevesen tudták, de a fickó okosan
fektetett be a szárnyaló tőzsdén, majd még épp időben, a 2008-as
összeomlás előtt szállt ki. Komoly összegért vett magának családi
házat a Parkon. Csak véletlen, de a fickót, aki végül megvette a 7B-
t, épp abban a hónapban tartóztatták le sikkasztásért.
– Ilyen se volt még – jegyezte meg Vorpalnek. – Innét még
senkit sem vittek el bilincsben. – Megcsóválta a fejét. – Ki gondolta
volna? Pedig a fickó hatszoros fedezettel rendelkezett.
Szerencsére Vorpal mit sem értett a szavak mögött bujkáló
iróniából.

*
9/11 után még két év telt el, mielőtt Gorham Master végleg
otthagyta a bankot. A döntés, amikor megszületett, a világ
legtermészetesebb dolgának tűnt. Egyik este, vacsoránál történt.
Maggie-vel külön gondot fordítottak arra, hogy minden néhány
hónapban találkozzanak Jüannal és Janettel. Azon a vasárnapon
Campóék lakásán ebédeltek, amikor Juan megjegyezte, hogy az
összes fickó közül, akivel együtt tanult a Columbián, egyedül Peter
Codforddal szeretne újra találkozni.
– Ez megoldható – bólintott, és később, amikor Peter a
városban tartózkodott, Maggie-vel mindnyájukat meghívta
vacsorára.
A három régi barát örömmel látta viszont egymást. Petert
különösen az érdekelte, amivel Juan foglalkozott.
– Felkeltette a figyelmem, amit az El Barrióról mondtál –
jegyezte meg a desszertnél –, miután Judyval épp készülünk
létrehozni egy alapítványt, ami Amerika nagyvárosi közösségeire
fókuszálna. Országos szinten fel szeretnénk mérni a problémákat, és
az El Barrio éppen olyan területnek tűnik, ami érdekelhet minket.
– Most már elhiszem, hogy tényleg gazdag vagy – nevetett
Juan.
– Aki sikeres az üzletben, annak idővel el kell döntenie, mihez
kezd a pénzével. Az én hozzájárulásom egyébként csak annyi, hogy
létrehozom az alapítványt. A támogatók bevonása döntő fontosságú
lesz a későbbi működés szempontjából. Ehhez szerintem egy bankár
vagy elnök-vezérigazgató kell.
– Gorham megcsinálhatná – vetette fel Maggie.
– Valóban? – Peter Gorhamhez fordult. – Érdekelne a dolog?
Közel annyit se fizetne, mint a bank, viszont érdekes kihívás lenne.
– Vetett egy pillantást Judyra, aki bólintott, és elmosolyodott. –
Szívesen beszélnék veled erről, ha tényleg érdekel.
Hat hónappal később Gorham lett a Codford Alapítvány első
elnök-vezérigazgatója. A részvényei hozamával megtoldva az
alapítványi fizetés épp elég volt ahhoz, hogy boldoguljanak. Még
így is kevesebbet hozott haza, mint Maggie, de kit érdekelt?
Azóta fantasztikus sikereket ért el. Bankárként eltöltött évei
számos készséggel felruházták, mégis feltétlen lelkesedése tette az
ügy hasznos szószólójává. Bár, mint kiderült, a támogatások
gyűjtéséhez is van tehetsége. Ez lett életének legboldogabb
időszaka. Egy évvel korábban ki is tüntették egy New York-i
jótékonysági gálán.
– Még hosszú út áll előttem – mondta akkor Maggie-nek. –
Addig nem tekinthetem magam igazán sikeresnek, amíg nem
sajtolok ki egy jelentősebb adományt Vorpalből és
Bandersnatchből.
– Majd vállvetve küzdünk ezért a nemes célért ígérte Maggie.

Amikor elérték a házhoz, arcon csókolta Emmát.

– Kösz, hogy eljöttél velem, megnézni a Chagallokat.
– Buli volt. Te nem jössz fel?
– El kell intéznem valamit. Félóra, és jövök.
– Oké, apa. – Elmosolyodott. – Kösz.
Elindult a Parkon. Igazából nem kellett elintéznie semmit, csak
kicsit még sétálgatni akart. A sugárút a legjobb formáját hozta. Ki
gondolta volna, hogy újra nehéz időket élnek – ami az ügyvédeket
persze megint nem érinti, a családi tőke azonban komolyan
megcsappant az elmúlt tizennyolc hónapban. Sokaknak persze még
sokkal nehezebb.
Mégis, ha jobban belegondolt, a fellendülés és összeomlás,
fejlődés és recesszió körforgása már évszázadok óta tartott a világ
két legnagyobb pénzügyi központjában, New Yorkban és
Londonban. Némelyik összeomlás talán súlyosabb a többinél – mint
a nagy világválság –, ez a gyönyörű sugárút mégis túlél mindent.
S még mindig érkeznek szegény bevándorlók, hogy rátaláljanak
a vágyott szabadságra és gazdagságra.
Ha pedig a múltbéli zavargásokat, brutalitást, vagy akár a letűnt
nemzedékek előítéleteit tekinti, New York minden hibája ellenére
messze élhetőbb hely, mint a története során bármikor.
A Nagy Alma. Sokan azt hiszik, a kifejezés a hatvanas években
született. Igazából a húszas évek végéről és a harmincas évekből
ered – de mit is jelent? Valami olyasmit, hogy mindenkinek jár
belőle egy harapás. Egyesek szerint az alma kísértette meg Ádámot
és Évát. Semmi kétség, New York mindig is anyagias volt, ám
egyszersmind a kiválóság, a művészetek, a zene, a végtelen
lehetőségek hazája is.
Megállt egy divatos üzletnél, ahol a kirakatban meglepetten
látott egy Theodore Keller-nyomatot. Csodásán festett, aminek
igazán örült.
Erről eszébe jutott Katie. Katie Keller, aki mesésen boldogult.
A rendezvényszervezésen túl saját éttermet is nyitott
Westchester északi részén. Maggie-vel gyakran elmentek hozzá a
nyári hétvégeken.
Élénken emlékezett a pánikhangulatra és arra a rettenetes napra,
amikor a toronyházak leomlottak. Hála Istennek, Katie egy közeli
utcában tárgyalt, de így is órákba telt, amíg végül sikerült
kapcsolatba lépnie vele.
Azon a szörnyű napon csupán egyetlen ismerősét veszítette el:
az öreg Sarah Adlert. Ha ő nincs, akkor egy fejvadász irodájában ült
volna a Világkereskedelmi Központban. Már sosem derül ki, hogy
csapdába esett volna-e egy lángoló irodában, de akár neki
köszönhette az életét, akár nem, Sarah minden létező módon
megmentette.
Sarah Adler elment. Több mint ezer más áldozattal együtt annyi
se maradt belőle, hogy azonosítsák. Eltűnt, mintha sosem létezett
volna.
Teljesen mégsem veszett oda, hisz az emléke fennmaradt.
Valahányszor felnézett az égen arra a hatalmas űrre, ahol egykor a
tornyok álltak, mindig hálával és szeretettel gondolt rá. Ahogyan
mások az ezernyi többi áldozatra.
Örömmel hallotta, hogy az új Szabadság-torony fogja kitölteni
az egykori ikertornyok helyét, mert a számára úgy tűnt, ez jelképez
majd mindent, amit New York jelent. Jöhetnek bármilyen
nehézségek, a New Yorkiak sosem adják fel.
Továbbindult. Elhaladt a Waldorf-Astoria és a Szent Bertalan-
templom bájos bizánci tömbjét övező irodaépületek mellett. Ahogy
közeledett az ebédidő, az egyik bank bejáratánál dzsesszbanda
kezdett játszani. Sokan megálltak, hogy a zenét hallgassák.
Ragyogóan sütött a nap. Még itt, New Yorkban is megesett,
hogy úgy tűnt, mintha megállt volna az idő.
Akkor hirtelen tudatosult benne. A Strawberry Fields, ahonnét
jött, és a Szabadság-torony, amelyen tűnődött: együttesen magukba
foglalták azt a két szót, ami mindent elmondott a városról – azt a két
szót, ami igazán számított. Két szó: egy felhívás és egy eszme, egy
kaland, egy szükségszerűség. „Képzeld el” – susogta a kert.
„Szabadság” – harsogta a torony. Képzeld el a szabadságot. Ezt
üzeni a város, amit annyira szeret. Igazán nem is kell több.
Megálmodni és valóra váltani. Ám legelőször is, megálmodni.
Az amerikai álom. A szabadság. Mindörökre.
 Köszönetnyilvánítás

Mialatt a kutatómunkát végeztem, számtalan nagyszerű könyvvel,

cikkel és egyéb forrással találkoztam, mégis külön ki szeretném
fejezni a köszönetemet és a hálámat az alábbiaknak.
Őszinte hálám Kenneth T. Jackson professzornak,
legelőzékenyebb és legkedvesebb kalauzomnak, a New York City
enciklopédiájáért, mely most is főhelyen áll az íróasztalomon,
Edwin G. Buríows és Mike Wallace csodálatos Gothamje mellett.
Harminc év adósságát rovom le a New York-i Közkönyvtár
kurátorainak és személyzetének, továbbá a New York-i Városi
Múzeum, a New York-i Történeti Társaság, az Amerikai
Természettudományi Múzeum, az Amerikai Indián Múzeum, a
South Street Seaport, a Lower East Side Lakásmúzeum és az Ellis-
szigeti Bevándorlási Múzeum munkatársainak; emellett külön
köszönetem a Felhőkarcoló Múzeum munkatársának, Carol
Willisnek a segítségéért és útmutatásáért.
Írói pályám egyik legnagyobb kiváltsága, hogy kutatómunkám
során a legragyogóbb történészekkel, tudósokkal és szakértőkkel
kerülhetek kapcsolatba. Az alábbi személyek áldozatkészen
elolvasták kéziratom egyes fejezeteit – olykor több száz oldalt –,
hogy kijavítsák hibáimat, és felbecsülhetetlen értékű tanácsokkal
szolgáljanak. Az a megtiszteltetés ér, hogy köszönetét mondhatok
Graham Hodges-nak, a Colgate Egyetem korai amerikai történelem
tanszéke professzorának; Edwin G. Burrowsnak, a New York-i
Városi Egyetem Brooklyni Kollégiuma történészprofesszorának;
Christopher Graynek a Városi Történeti Irodától, a The New York
Times „városvédő” tudósítójának; Barry Morenónak, az Ellis-szigeti
Bob Hope Emlékkönyvtár kurátorának; Robert Orklandnek, a
westporti Temple Israel rabbijának; és Mark Feldmannek, szintén
Westonból. A kötetben szereplő hibák természetesen a sajátjaim.
Külön köszönet illeti még Dan McNerney-t a kutatómunkában
nyújtott értékes segítségéért. Bár a helyhiány miatt nem sorolhatok
fel mindenkit, aki segítségével, támogatásával és tudásával
hozzájárult e regény létrejöttéhez, külön is szeretném kiemelni az
alábbi személyeket: Theresa Havell Carter, Sam Delgado, Harry
Morgan, Joan Morgan, Miles Morgan, Maria Pashby, Michele
Kellner Perkins, Ed Reynolds, Winthrop és Mary Rutherfurd, Susan
Segal, Tim Smith, és a néhai Isabella H. Watts.
Hálás köszönet Mike Morgenfieldnek a térképek szíves
elkészítéséért, és újfent Heidi Boshoffnak, amiért bámulatos
hatékonysággal készítette elő kéziratomat.
Végezetül, szokás szerint köszönet ügynökömnek, Gil
Coleridge-nek, aki nélkül teljesen elvesznék; csodálatos
szerkesztőimnek, Oliver Johnsonnak a Centurynél és William
Thomasnak a Doubledaynél, kiknek példamutató gondossága és
kreatív problémamegoldó képessége nagyban hozzájárult a kész
szöveg megszületéséhez; valamint Charlotte Haycocknak a
Centurynél és Melissa Danaczkónak a Doubledaynél, amiért
kedvesen és türelmesen gondozta a kéziratot az előkészítés utolsó
fázisaiban.
{1}
Tótfalusi István fordításában Gruffacsór.
{2}
Vecseklőy József fordítása.
 Tartalom
Előszó
A fordító megjegyzése
New Amsterdam
New York
A bostoni lány
A philadelphiai lány
Montayne fogadója
London
Abigail
A lojalista
A hazafi
Vanessa
Háború
Tűz
Szerelem
A főváros
Niagara
Az Öt Ponton túl
Kristálypalota
Lincoln
A sorozás
Holdfény-szonáta
Hó
Régi Anglia
Ellis-sziget
Empire State
Brooklyn
Verrazano-szoros
Sötétedés után
Születés
Millennium
Társasházi társasjáték
A tornyok
Epilógus
Köszönetnyilvánítás