Professional Documents
Culture Documents
Mikes, George - Papucsban
Mikes, George - Papucsban
Mikes, George - Papucsban
PAPUCSBAN
Fordította: Borbás Mária és Dezsényi Katalin
A borítót tervezte: Tettamanti Béla
Válogatta, és az előszót írta: Ungvári Tamás
Mikes – papucsban 3
Anglia papucsban 13
Pont, ugye, mint az angolok... 15
Bevezetés 17
Hogyan legyünk külföldiek? 19
Bemutatkozás 20
Az időjárás 22
Lélek és egyebek 25
Tea 26
Nemi élet 27
Az angol nyelv 28
Hogyan ne legyünk okosak? 31
Hogyan legyünk gorombák? 32
A kompromisszum tana 34
Hogyan legyünk hipokriták? 36
Apróbb örömökről 36
A nemzet szenvedélye 37
Még két fontos szempont 38
Hogyan legyünk különleges külföldiek? 38
Irodalmi titánok 38
Mayfairi zsúrfiú 41
Filmproducer 42
Autók 45
Három játék kezdő autóbuszvezetők számára 47
Városrendezés 48
Köztisztviselő 53
Újságírás, avagy a sajtó szabadsága 56
Angol állampolgárság 58
Van-e angol humor? 61
Ha jó, akkor angol 65
Csak az angolok? 69
Mi a humor? 73
Mi nem a humor? 83
Aki egyszer pennát ragad... 85
Aki a humorban nem ismer tréfát 91
Aki nem tud ángliusul 97
Dybwad 103
Princ 107
Más szemében a szálkát... 117
Hogyan lehetsz a világ közepe? 119
Hogyan lehetsz nimfa? 123
Hogyan kápráztassuk el embertársainkat? 124
"Elnézést, én tehetek róla..." 129
Őrizkedj a szerelemtől! 131
A házasságról 135
A válásról 141
Igaz lelkedre: szegény akarsz lenni? 145
Fukarság 153
Alkalmi vétel 161
Schlamperei 171
Svájc bemutatása 179
Proust és a borjúborda 193
Hogyan találjunk oda? 197
A latin szellem világossága 199
Merde-alors-izmus 203
A szex és az Egyesült Nemzetek 207
A kávéházban üldögélés művészete 211
St. Germain des Prés 217
Itália kezdőknek 223
Szállodák 223
A székesegyház 227
A város 230
Képtárak 232
Turisták 233
Hogyan legyünk görögök? 237
Tanóra kezdőknek 237
Kínos felfedezés 244
Tanóra haladóknak 245
Manhattan 251
A város 251
Őrizkedj a földalattitól! 255
Hogyan legyünk sznobok? 258
Hogyan legyünk öntudatosak? 260
Hogyan vásároljunk? 264
Országúton 265
Mikes – papucsban
Ungvári Tamás
Siklóstól Londonig
Esernyőm összecsavartan
Karomra akasztva hordom,
Szivart nem szívok, csak pipát,
S a nácit azt "nézi"-nek mondom,
Vasárnap délután ások
– Kis kertem igazán jó kert –,
Nem iszom spriccert, csak cocktailt,
S nem játszom ferblit, csak pókert.
Reggeltől délután fél hétig dolgozom,
S aztán holtfáradtan két órát golfozom...
De porridge... és yorkshire-i puding...
Itt zavarba jövök kicsinykét:
Míg élek, örökkön imádom
A nokedlis paprikás csirkét.
Bevezetés
Bemutatkozás
Az időjárás
Példák – jó időre:
Tea
Nemi élet
Az angol nyelv
Amikor megérkeztem Angliába, azt hittem, tudok angolul. Egy órai itt-
tartózkodásom után rájöttem, hogy nem értek egy szót sem. A következő
egy hét folyamán megtanultam annyit, hogy tűrhetően megértettem
magam, és az ezután következő hét év lassan és fokozatosan meggyőzött,
hogy angolul sohasem fogok jól tudni. Tökéletesen... arról nem is
álmodom. Ez persze szomorú. Egyetlen vigaszom csak az, hogy senki sem
beszél angolul tökéletesen.
Nem szabad elfelejteni, hogy az az ötszáz szó, amelyet az átlag angol
használ, távolról sem meríti ki a nyelv egész szókincsét. Megtanulhatsz
még ötszázat és még ötezret, és ezek után is találkozhatsz további ötezerrel,
amit sohasem hallottál. És mások is ritkán.
Ha elég hosszú ideig élsz itt, lassan rájössz, hogy a nice – szép – nem az
egyetlen melléknév, amely az angolban létezik, bár itt-tartózkodásod első
három esztendejében nemigen kell más melléknevet megtanulnod.
Elmondhatod, hogy az idő szép – bár ezt ritkán mondhatod el –, ez vagy az
a vendéglő nem jó, hanem szép, Mr. Brown nem kedves és barátságos,
hanem szép, egy csésze tea nem ízes vagy frissítő, hanem szép, a délután
nem kellemes vagy mulatságos, hanem szép, általában minden és mindenki
mindig és mindenütt szép.
Aztán döntened kell, milyen akcentussal óhajtasz beszélni. A külföldi
kiejtésed meglesz és megmarad, ennek megőrzésével nem kell túlságosan
sokat fáradnod, de sokan szeretik a külföldi kiejtést még valamivel
komplikálni és vegyíteni. Ismertem egy Lengyelországból idevándorolt
urat, aki ír és jiddis akcentust kevert. Ez nagy sikert aratott mindenütt
Londonban, bár sokan egy árnyalatnyit túlzottnak tartották a dolgot. A
legegyszerűbb módja annak, hogy az ember azt a látszatot keltse, mintha
idegenes akcentusát elvesztette volna, hogy egy nem égő pipát tart a
szájában, értelmetlenül és érthetetlenül motyog a foga között, és minden
mondatát ezzel végzi: "isn't it?" Az emberek nem fogják megérteni, mit
mond, de ehhez hozzá vannak szokva, és ezért változatlanul nagyra fogják
tartani.
Sok külföldi az oxfordi kiejtéssel is megpróbálkozik. Ennek az az előnye,
hogy azt az érzést kelti másokban, hogy állandóan tudósok, halbiológusok
és középkori érmék szakértője társaságában tölti idejét. Viszont az a
hátránya, hogy az állandó éneklés rosszat tesz az ember torkának, és az
állandó affektálás olyan fárasztó, hogy még az angol anyanyelvűek is
gyakran elfelejtkeznek róla. Igen, kieshet a szerepéből, esetleg elkezd
természetesen beszélni, és ez igazán nagyon kínos érzés lehet.
Nagyon ajánlatos a mayfairi kiejtés is. A mayfairi angolnak az az óriási
előnye, hogy egyesíti az oxfordi kiejtés affektáltságát egy analfabéta
parkett-táncos bájával. A legsikeresebb kísérleteket azonban a több
szótagos vagy mondjuk poliszillabikus fronton tették. Sok külföldi tanult
latinul vagy görögül az iskolában, és itt meglepetéssel és örömmel veszi
észre, hogy az angol nyelv számtalan görög és latin kifejezést kebelezett
be, aminek következtében a) e hosszú görög és latin szavakat könnyebben
meg lehet tanulni, mint a sokkal egyszerűbb angolszász eredetű szavakat,
b) e végtelenül hosszú szavak felségesen művelt benyomást keltenek,
amikor az ember a fűszeressel, a portással vagy a biztosítási ügynökkel
tárgyal. Képzeljük el például, hogy a házban, ahol laksz, szigorúan tilos a
szemétládát kitenni az ajtó elé reggeli fél nyolc óra előtt. A portás e
szabály megszegése miatt élénk szemrehányást tesz. Ha az ember
fölfortyan, és azt feleli: "Hagyjon békében, és ne morogjon annyit" – erre
csak hosszú és fárasztó vita következik, és mindenképpen a portásnak lesz
igaza, mert biztos lehetsz, hogy a bérleti szerződésed utolsó oldalán,
egészen kis betűkkel, találsz majd egy záradékot, amely szerint mindig a
portásnak van igaza, és te feltétlen engedelmességgel tartozol mind a
főportásnak, mind az összes kisegítő portásnak. Ha azonban ezt feleled
neki: "Protestálok petulens exklamációi ellen", akkor a vitának nyomban
vége lesz. A portás büszke lesz, hogy ilyen művelt úriember lakik a
házában, és attól a naptól kezdve, ha kedved tartja, reggel négykor
kiakaszthatod a szemétládát az ablakon.
De még a Curzon Streeten, a legsötétebb Mayfairben is, ha valakit tough
guynak, mondjuk "stramm srác"-nak nevezel, ezt közönségesnek és
ízléstelennek találják – és joggal. De ha azt mondod valakiről,
inkvizitorikus és peremtorikus Homo sapiens, senki sem fogja tudni, hogy
miféle szerzet az illető, de érezni fogják csontjaikban, hogy ezt csak valami
remek ember mondhatta. Amikor már tudod az összes hosszú szót, nem árt,
ha az egy szótagúakkal kezdesz foglalkozni.
A hosszú szavak használatánál némi óvatosság mindenesetre ajánlatos. Egy
barátom egyszer csodálatos szerencsével felfedezte, hogy nota1gia
hátfájást jelent. Szerencsétlenségére azonban összetévesztette a szót a
honvággyal, és ezt mondta egy nagy társaságban: "Olyan nosztalgiám
van!"
A háziasszony részvéttel megkérdezte: "Hazavágyik Nyizsnyij
Novgorodba?" "Nem, csak nem tudok leülni."
A kompromisszum tana
Ha igazán angol akarsz lenni, tudnod kell, hogy légy hipokrita. Hát
hogyan?
Sokan azt tartják, hogy egy jó példa gyakran világosabb bármely
elméletnél, tehát megpróbálom ezúttal ezt a módszert. Egy angol
barátommal ittam egy pohár sört az egyik kocsmában. Magas széken
ültünk a pult előtt, amikor egy szárnyas bomba lecsapott vagy száz
méternyire tőlünk. Bevallom, bizony megijedtem, néhány másodpercig
nem is láttam, és amikor újra körülnéztem, sehol sem találtam a barátomat.
Végül is felfedeztem a földön, egész hosszában a padlón feküdt, mint a
palacsinta. Amikor megértette, hogy a kocsmában semmi különösebb baj
nem történt, kissé zavarodottan felkecmergett, leporolta kicsit a ruháját, és
fölényes, gúnyos mosollyal odafordult hozzám:
"Mi az, öregem? Úgy megijedtél, hogy moccanni sem bírtál?"
Apróbb örömökről
Meg kell tanulnod élvezni az élet apróbb örömeit, mert ez nagyon angolos.
A legtöbb komoly, felnőtt angol szeret krikettezni, kis nyilakat célba
dobálni és más játékokat játszani. Egy híres angol politikusról azt tartotta a
hír, hogy délelőttönként feladott egy-egy kisebb európai államot a
németeknek, délután pedig lepkét fogott. A francia és angol katonák között
kisebb nézeteltérésre került sor, mert a franciák gyermetegnek tartották az
angol katonáknak azt a szokását, hogy folyton futballoztak, vagy
szembekötősdit játszottak. Unalmas és nagyképű külföldiek képtelenek
megérteni, hogy miért ülnek össze angol miniszterek, hogy a "Daisy,
Daisy" című és kezdetű dalt énekeljék kórusban. Nem értik, hogy miért
játszanak komoly üzletemberek játékmozdonyokkal, míg tizenhárom éves
fiuk trigonometriát tanul a szomszéd szobában. Nem értik, hogy magas
állású bírák miért töltik szabad idejüket azzal, hogy ritka madarakat
próbálnak fogni, amikor a ritka madarak amúgy is ritkák, és nem lehet
sokat fogni belőlük. Mi-ért ambícionálják komoly és érett egyének, hogy
kis labdákat pöcköljenek kis lyukakba? Miért nevezik énekeikben azt a
nagy politikust, aki megmentette Angliát a legnagyobb veszélytől, "derék,
jókedvű fickó"-nak?
Nem értik, miért énekelnek az angolok, ha egyedül vannak, viszont miért
ülnek órákig szótlanul a klubjukban. És még kevésbé értik, miért fizetnek
ezért a szórakozásért évi 21 fontot, és miért nevezik ezt társadalmi életnek.
A nemzet szenvedélye
Mayfairi zsúrfiú
Ha igazán nagy nemzeti brit filmeket akar valaki készíteni, akkor kis
idegen vér nemcsak előnyös, hanem egyszerűen elengedhetetlen.
Az angol filmgyártó első nagy feladata, hogy leckét adjon Hollywoodnak.
Ne engedd, hogy az V. Henrik vagy a Pygmalion példája félrevezessen. E
filmekből arra lehet következtetni, hogy nagyszerű színdarabokból remek
filmeket lehet készíteni, és hogy az idejétmúlt Shakespeare-t és a nem
filmszerű Bernard Shaw-t nem kell "szakértőkkel" átíratni.
Igen, felejtsd el e félrevezető példákat, hiszen nyilvánvaló, hogy
Shakespeare nem tudhatott semmit a filmtechnikáról, és a legújabb
kutatások igazolták, hogy még nyolcüléses, 75 lóerős, bordó Buick kocsija
sem volt, sem pedig egyenruhás sofőrje. Kerüld el a tipikusan amerikai
témákat. Ilyeneket: egy fiatalember Carthagóban (Kentucky) gyönyörűen
tud tangókat fütyülni, és sok csalódás után végül is megalapítja saját jazz-
bandjét, és New York éjszakai életének egyik vezető csillaga lesz. (Ez, ha
komolyan vehetjük az amerikai filmeket, körülbelül a legtöbb, amit
amerikai állampolgár tisztességben, rangban és karrierben elérhet.) Közben
az ifjú beleszeret a sarki drogéria kiszolgáló kisasszonyába, egy
platinaszőke, gyönyörű tündérbe, aki egy árnyalattal szebben énekel, mint
Galli Curci és Deanna Durbin együttvéve, és amellett titokban a század
egyik legnagyobb színészi tehetsége. A hős színdarabjának bemutatóján
botrány tör ki a világhírű primadonnával, a hatmillió főnyi közönség már
kezd ideges lenni, amikor a drogistalány beugrik a szerepbe, és elénekli
Gounod egy kissé megváltoztatott dalocskáját. ("Te légy az én cucimucim,
és én leszek a picikéd.") A kislány tomboló sikert arat, majd a jazz-band
karmestere feleségül veszi, és Toscanini szerződteti szájharmonikája
tisztogatására.
Vagy hogy a "mély" amerikai filmek egy példáját említsük: él egy
jókedvű, mindig vidám, de koldusszegény fiatalember Párizsban (Alabama
államban). A fiatalember óriási vagyont szerez azzal, hogy léglökéses
traktorokat és hatmotoros repülőgépeket ad el hozzá hasonló szegény
fickóknak. Minél gazdagabb lesz azonban, annál boldogtalanabbá válik –
ez okos és tapintatos módja ama tétel bizonyításának, hogy a gazdagság
nem jelent boldogságot is, tehát a mozilátogató jobban teszi, ha szegény,
lehetőleg munka nélküli napszámos marad. A hős két hatalmas autót vesz
és három repülőgépet, majd fájdalmasan sóhajt; hatalmas, fényűző palotát
építtet, de kedélye egyre borongóbbá válik. Végül a Nő, akit tizenöt éve
hiába ostromol, belészeret. Ez annyira letöri, hogy három napon át
keservesen zokog. Hogy a film "mélységét" fokozzák, a hőst a
legmeglepőbb szögekből fotografálják: az operatőr a lába alá mászik, a
csilláron hintázik, vagy belebújik egy tál levesbe. A közönség odavan a
film gazdag mondanivalójától, és ünnepli a rendező eredetiségét. Az angol
filmrendezők egész más irányt követnek. Rájöttek, hogy a közönség
nagyobb része mégsem rosszul fejlett elemistákból áll, és hogy az
intelligens film nem bukik meg szükségszerűen. Óriási kockázattal jár, de
az eredmény megéri a kockázatot. Van azonban néhány szabály, amelyet
az igazán brit filmrendezőnek egy pillanatra sem szabad elfelejtenie.
1. Felfedezték a munkásszívet. Ez annyit jelent, hogy rájöttek, hogy a
munkásnak is van szíve. E korszakalkotó felfedezés eredetileg Noël
Cowardtól származik, akiről azt mondják, hogy állítólag ismer egy urat,
aki egyszer közelről látott egy munkást. Azóta minden angol filmben
szerepelnie kell egy munkásnak, ötpercenként tennie vagy mondania kell
valami nemeset és jószívűt.
2. Rájöttek, hogy egyszerű emberek a mindennapi életben néha használnak
nem parlamentáris kifejezéseket. Felfedezték azt is, hogy minél
gyakrabban mondanak ilyeneket, hogy "a fene egye meg", "az ördög vigye
el" és "ejnye", annál realisztikusabb a film hatása, mert állítólag
őrmesterek és tengerészek gyakran mondják, hogy "ejnye", ha nagyon
elragadja őket az indulat. Az összes puritán angol klub és egyesület
tájékoztatására ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy nem helyeslem ezt
a durva és sajnálatos módon elharapódzott szokást – egyszerűen
megállapítom elterjedését. De ha már divatba jött a kifejezések használata,
a szerző válaszbélyeg ellenében hajlandó filmrendezőjelölteknek
rendelkezésükre bocsátani a katonai, természetrajzi és geológiai
kifejezések olyan listáját, amely bármely új angol filmet meglepően
realisztikussá varázsolna.
3. Egy angol filmproducer számára semmi sem lehet elég jó. Hallottam egy
úriemberről, aki egy Egyiptomban játszódó filmet rendezett, és felépítette a
szfinxet stúdiójában. Amikor a társaság külső felvételekre Egyiptomba
utazott, magukkal vitték a sivatagba saját, vadonatúj szfinxüket. Teljesen
igazuk volt. Először is az eredeti szfinx már meglehetősen régi, és angol
filmeken nem mutogathatnak használt tárgyakat. Másfelől a régi szfinx jó
lehetett esetleg az egyiptomiaknak (akik végeredményben közönséges
foreignerek), de nem lehet elég jó egy angol filmtársaságnak.
4. Láttam politikai események történetét filmen izgalmas detektívtörténet
formájában; láttam híres történelmi figurákat mint "nagy szerelmeseket"
(és semmi egyebeket). Ezért kívánatosnak látszik, hogy a filmen az eredeti
művek műfaját kissé megváltoztassák. Kívánatos lenne Pósa bácsi meséit
filmre vinni mint gyilkossági rémdrámát és az Oxfordi Tájkifejezések
Szótárát mint nagyoperettet.
Autók
Városrendezés
Ezzel az egyszerű kis trükkel el lehet érni, hogy az utcának az egyik oldalát
így hívják, a másik oldalát meg amúgy.
Utóirat. Közölték velem, hogy fenti elméletem hamis, és alapja csak
közép-európai önteltségem lehet. Az angolok nem törődnek az
idegenekkel, és várostervezésük alkalmával az idegenek jelenléte vagy
jelen nem léte egyáltalában nem befolyásolja őket. Anglia viszont az
egyetlen állam, ahol van külön városrendezési minisztérium. Ez a zűrzavar
igazi oka.
Köztisztviselő
Újságírás,
avagy a sajtó szabadsága
A tény
The Times
Végzetesen veszélyes lenne túlbecsülni e partraszállás jelentőségét, de
talán még veszélyesebb lenne nem értékelni kellőképpen igazi jelentőségét.
A támadás világosan bizonyítja, hogy a bennszülöttek védőállásai nem
nagyon erősek; tévedés lenne azonban egyszersmind arra is következtetni,
hogy e védőállások gyengék. Az elfogott bennszülöttek számát sajnos nem
közölhetjük, de nagyon valószínűnek látszik, hogy számuk körülbelül 216
és 218 között mozog.
Az Alsóházban
Evening Standard
(LONDONER'S DIARY)
Angol állampolgárság
Nagyon hamar gyanút fogtam, hogy angol humor talán nincs is. Alig pár
héttel az után, hogy 1938-ban Angliába érkeztem, néhányan tudomásomra
hozták, hogy nagyon angol a humorom. Ezt nyilvánvalóan bóknak szánták.
Még ennél is nyilvánvalóbban éktelen nagy marhaság volt. Akkor
érkeztem Magyarországról; ott születtem, ott nevelkedtem; életemben egy
szál angol könyvet nem olvastam, mivelhogy nem tudtam elég jól angolul;
továbbá születésem óta összesen három angolt láttam, darabonként öt
percig. Hogyan, mikor és miért tehettem volna szert angol humorra?
Azt azonban megállapítottam, hogy csak a jó vicceim részesülnek ebben a
kitüntető dicséretben. Sületlen tréfa, szellemtelen megjegyzés, ostoba
szóvicc még véletlenül sem. Soha senki ilyet nem mondott: "Az ön humora
abszolút dögletes, de nem tagadhatom, hogy nagyon angol." Humorom
pont úgy járt, mint a szigetországban minden: ha jó, akkor angol – ha
szemét, akkor külföldi.
Ám hamarosan kételyek támadtak keblemben. Végtére is: hátha tényleg
van speciálisan angol humor...? Akkoriban hallottam a következő viccet:
"Két pasas támogatja a falat egy külvárosi metrómegállóban, éjjel fél
tizenkettőkor. Rajtuk kívül mindössze egy ember áll a peronon: egy gyanús
képű, rongyos ürge.
– Tudod ki az ott? – böki meg a cimboráját az egyik pasas.
– Kicsoda?
– Hát a canterburyi érsek.
– Ne játszd az eszedet, hapsikám.
– Ha mondom! A canterburyi érsek.
– Ide figyuzz, hapsikám, mi a jó istent keresne a canterburyi érsek éjjel fél
tizenkettőkor ebbe a metrómegállóba? Ilyen cuccba?
– Azt én meg nem mondom. De láttam a képét elégszer, hát tudom, hogy ő
az.
– Bármibe fogadok, hogy nem az.
– Egy ficcs?
Fogadnak egy fontban; az egyik pasas odamegy a rongyos ürgéhez, és
megszólítja.
– Elnézést, nem maga véletlenül a canterburyi érsek?
– Hogy ki? – kérdi komoran az ürge. Láthatólag nem tetszik neki a dolog.
– A canterburyi érsek.
– Eriggy innét a jó..., míg meg nem bánod. Törődj a magad dolgával, és
menj a ...!
A pasas visszaballag a cimborájához.
– A fogadás tárgytalan – közli. – Nem lehet ebből egy egyenes választ
kihúzni."
A viccet eléggé mulatságosnak tartottam, és – ami sokkal lényegesebb –
nagyon angolnak. Hogy miért? Nézzük először is az aranyos
nonszenszelemet. A második pasas kérdése felettébb ésszerű: valóban, mit
is keresne Canterbury érseke éjjel fél tizenkettőkor, rongyos ruhában egy
kültelki metróállomáson? Nagyon angol a rongyos ürgéhez intézett
udvarias kérdés is. Nemkülönben a fogadás. Igazán angol a vicc azonban
az álfair elemtől lesz. Mert hogy a humortalanság vádján kívül csupán
egyetlenegy állítás hatol minden vérbeli angolnak a szíve gyökeréig: ha
rámondják, hogy nem fair. Összeakadsz, mondjuk, az angol börtönben egy
gyilkosságért elítélt rabbal. Készségesen elismeri, hogy szakmai
pályafutása során hét embert tett el láb alól. De merészeld csak, teszem azt,
azzal vádolni, hogy előrefurakodott a pénztárnál a sorban – menten te
leszel a nyolcadik! A brit igazságszolgáltatással kapcsolatban – amelyet
egyébiránt szintén világelsőnek minősítenek – ez a szólás járja: nem elég
az igazság, érvényt is kell neki szerezni. Magyarra lefordítva ez körülbelül
annyit jelent, hogy pokolba az igazsággal: az a lényeg, hogy az ítéletet
mindenki igazságosnak tartsa. A fenti vicc ugyanezt a mentalitást tükrözi.
Az első pasas – más népek vicceiben – visszajönne, és azt mondaná:
"Mocskos szájú az ürge, nem létezik, hogy ő a canterburyi érsek. Nyertél,
hapsikám." Ami igaz volna, de hülyeség. "A fogadás tárgytalan" – ez igen.
Ez nagyon angol, és roppant agyafúrt.
A regények, elbeszélések, filmek stb. döntő többsége arra tanít, hogy ennek
a veszedelmes lelki és testi kórnak áldozatául esni merő ábránd és gyönyör,
minden teremtett lélek szíve vágya. S ki vagy te, hogy kétségbe vonhatnád
e tan bölcsességét? Szívleld csak meg szépen eme legmagasabb
szaktekintélyek oktatását, és hidd, hogy e világot főleg szerelmesek és
gyilkosok, avagy a kettő kombinációi lakják: szerelmesek, akik
gyilkosságot követnek el, és gyilkosok, akik szerelembe esnek.
Az effajta irodalom tanításának alapjául szolgáló axiómákból íme egy
csokornyi
1. "A Szerelem – mint értesülök – természettől való: az állatok is
szerelmesek." Az állatok érdekét szemem előtt tartva mindig is
berzenkedtem e megállapítás ellen. Nem vagyok szakértő az állatlélektan
terén, de arra akár meg is esküszöm, hogy teremtett medve még soha
briliánsgyűrűt nem vásárolt szíve medvehölgyének, csak azért, mert az
utóbbi hajlandónak mutatkozott megosztani vele a barlangját.
2. "A Szerelem elengedhetetlenül szükséges, mert az emberi fajnak fenn
kell maradnia." Ez a premissza – miszerint az emberi fajnak fenn kell
maradnia – még nem nyert bizonyítást, de üsse kő: fogadjuk el
becsületszóra.
Kisfiú voltam még, amikor először hallottam ezt a kifejezést: "Ez az ember
kétmillió koronát ér."
– Honnét tudod? – kérdeztem elképedten.
Aki mondta, jót derült gyermeki ártatlanságomon.
– Onnét, hogy ennyi pénze van.
Túlságosan kicsi voltam még, hogy teljességgel felfogjam, de a kifejezés
megragadt bennem: "Ez az ember kétmillió koronát ér." Aztán lassacskán
rájöttem, hogy azokat, akik így beszélnek, nem kápráztatja el az ügyvéd
előkelő társadalmi helyzete. Azokat nem érdekli, van-e valakinek felsőfokú
végzettsége, vagy nincs. Az ilyen ember szemében a másik nem önmagától
az, ami, hanem attól, amije van. Annyit "ér", amennyi pénz a zsebében
van, és hogy hogyan szerezte, az a kutyát se érdekli.
Nem tudom biztosan, szent vagyok-e, avagy különc – habár meg kell
hagyni, hogy a szentek mind különcök. Talán nem helyes – vagy nem
volna szabad – a szentségre igényt formálnom, de egy kicsikét azért
bizonyára különc vagyok, amennyiben engem utálattal tölt el az, ami
embermilliók szívének vágya.
Volt egy barátom, aki rettentően büszke volt arra, hogy az íróasztala
akkora, hogy szinte át sem tudja tekinteni, és hogy ez az íróasztal egy
olyan vastag szőnyegbe süpped bele, amelyen alig lehet keresztülgázolni.
Ha én azt álmodnám, hogy egy ilyen íróasztal mögött ülök, és egy ilyen
szőnyeg van a lábam alatt, az álmom rémálommá változna, és én hideg
verítékben fürödve ébrednék (gondolom – ugyanis sosincsenek
rémálmaim).
Másik rémálmom, hogy sofőr vezesse a kocsimat, aki pattan, hogy kinyissa
az ajtót. Véleményem szerint a Rolls-Royce különösképpen közönséges és
hivalkodó kocsi. Ha holnapra multimilliomos válna belőlem – köztudottan
valószínűtlen feltételezés –, akkor sem süllyedhetnék olyan mélyre, hogy
Rolls-Royce-szal furikázzak.
Gyűlölök minden szolgát, nem mint osztályt. Senkinek nem volna szabad
"szolgálni" a másikat. A nagyon elfoglalt embernek persze nem muszáj
magának tisztítania a cipőjét, vagy magának főznie az ebédjét. Ezeket a
feladatokat munka gyanánt elvállalhatják mások, de hajlongás,
sapkaemelgetés és hasonló szolgalelkű megnyilvánulások nélkül. Az ilyen
szolgalelkűség, hál' istennek, kiveszőfélben van.
Még a gondolatát sem bírnám elviselni, hogy valakinek a főnöke legyek.
Életemben nem volt titkárom. Még amikor a legnagyobb szükségem volt
rá, akkor is gépíró ügynökségekkel írattam le a kézirataimat, és vigyorogva
fizettem ki a számlát.
Nemegyszer megesett, hogy valamelyik újság, képes magazin vagy egyéb
szervezet első osztályú repülőjegyet küldetett számomra. Majd minden
alkalommal átkönyörögtem magam a másodosztályra, és külön
szerencsének tartottam, ha visszaminősítésemhez hozzájárultak.
Szívesebben utazom a másodosztály utasaival; s magamat sem tudom "első
osztályú utasnak" tekinteni. És hogy hányan tűzik ki hivalkodón rózsaszínű
jegyüket a mellényzsebükre! Képzeljék el azt a szegény hülyét, akinek
effajta kérkedésre van szüksége. Én a vonaton is szívesebben utazom
másodosztályon. Gyakorta hallani, hogy: "Számomra csak a legjobb a
megfelelő!" Engem ez mindig elképesztett. Mire céloz ilyenkor az illető?
Hogy ő az élőlények legjobbika? Ha az emberek érdemeik szerint
részesednének a dolgokból, akkor sokan azok közül, akik előszeretettel
használják ezt a kifejezést, rémülten tapasztalnák, mi jut nekik.
Akik aranycsapot szereltetnek be a fürdőszobájukba, azoktól csak hányni
tudok. Az ilyen emberek valami egészen más fajtához tartoznak, legalábbis
szeretném remélni. De miféle fajtához? Az általam ismert állatok java
részének ennél több esze van: az állatok nem imádják az aranyat. Ez a
gazdagellenes felfogás azelőtt különcségszámba ment, de elégedetten
tapasztalom, hogy Nyugat-Európa nagy része ma már hasonlóképpen
gondolkodik. Anglia elszegényedett, ezért divatba jött a szegénység. A
pénz – a puszta, felhalmozott vagyon – veszít vonzerejéből, s már-már
megvetés tárgya. A gazdag embert ma már nem imádják; a sikeres
igazgató, a tekintélyes szervező foglalja el a helyét. Nem tudom, jobb-e ez
így, de a változás kétségtelen. A kérkedés csak az emberi fajjal együtt fog
kiveszni, de legalább új formákat ölt. Machismo követi az újgazdagok
büszkeségét. Akadnak, akik egyenesen dicsekszenek a szegénységükkel
(mint jómagam). A szegények sznobizmusa már egy kis lépés a helyes
irányba, mert – és szerintem ez a lényeg – az ember ne csupán lemondóan,
ne csak kacér hányavetiséggel vegye tudomásul a szegénység tényét.
Hanem legyen rá büszke. Határozottan vágyakozzon rá. Őszintén áhítozza
a szegénységet.
Egyvalamit azonban legyen szabad megjegyeznem. Nem az éhező indiai
koldusokról beszélek itt, sem pedig a harmadik világ alultáplált
gyermekeiről. Még csak nem is saját társadalmunk szánni való
kitaszítottjairól. Ővelük más tanulmányok foglalkoznak. Én csupán a
tiszteletre méltó – mi több, kívánatos – középosztálybeli szegénységről
beszélek, egy néma és kiváltságos többség szegénységéről. Elsa Maxwell,
egy letűnt korszak ünnepelt New York-i vendéglátó háziasszonya tette a
következő megjegyzést: "Voltam szegény, voltam gazdag. Gazdagnak
lenni jobb." Tévedett.
Szegénynek lenni jobb.
Ha igazi francia akarsz lenni, vagy legalább meg akarod érteni a franciákat,
tudnod kell, mi a latin szellem világossága. A latin szellem világossága egy
speciálisan francia fogalmi zűrzavar. Legfőbb jellemzője, hogy se nem
latin, se nem világos. A latin szellem világosságának alapja az a
gyermekes, ám megingathatatlan hit, mely szerint a) a dolgok azok,
amiknek látszanak; b) annak látszanak, amik; és hogy c) egy meghatározás
bármit meghatároz.
Minden nemzet büszke arra a speciális zűrzavarra, amelyet használ, és
amelyben hisz. A döntő érv, amire az emberek bizonyos viták során
előszeretettel hivatkoznak – elködösült tekintettel, a semmibe bámulva –,
hogy egy bizonyos fajta okfejtés annyira angol, francia, német, bolgár,
vagy annyira perzsa, hogy azt a másik nem is értheti. Szülőhazámban a két
háború között az embereknek nyíltan kellett megválasztaniuk parlamenti
képviselőiket, a csendőrség és az adóhatóság éber tekintete előtt – és ezt
igazi demokráciának nevezték, méghozzá a demokrácia továbbfejlesztett
változatának. Az érv meggyőző volt, de tartok tőle: annyira speciálisan
magyar, hogy azt önök nem bírják felfogni.
Az angoloknak természetes elemük a fogalmi zűrzavar. A rendet nem
kedvelik, és nem is bíznak benne. Ha sikerül a káoszt rendetlenséggé,
mégpedig elfogadható rendetlenséggé tompítaniuk, azt már rendnek
nevezik. Gyűlölik az okoskodást, és van bennük valami ösztönös
leleményesség, melynek segítségével minden problémát le tudnak
egyszerűsíteni annak illogikus következményeire. Az angolok egy olyan
alkotmánynak engedelmeskednek, amely nem is létezik. Szinte ideálisnak
mondható igazságszolgáltatásuk olyan jogrendszeren alapul, amely a
művelt világban messze a legrosszabb és legelavultabb. Szigorúan ellenzik
az alkoholizmust, s ezért bizonyos napszakokban, amikor a kutyának se jut
eszébe, hogy igyék valamit, bezárják a kocsmáikat. Az anglikán egyház a
szerencsejátékokat igen fertelmes bűnnek tartja, és következetesen harcol
azért, hogy megszerezze magának a lottó, totó stb. szervezési jogát. Az
angolok irtóznak a rádióreklámtól, de engedélyezik a tévéreklámot. A
teljes szólásszabadságot a legszigorúbb cenzúrával, a habeas corpust pedig
azzal a törvénnyel kombinálják, miszerint egy ember letartóztatható
valamilyen rossz szándékért; és egyes jó szocialisták azzal teszik fel a
koronát az egyenlőség ellen vívott kitartó küzdelmükre, hogy a birodalom
főrendjeivé lépnek elő. Az angol józan ész vitathatatlan erejét az a
meggyőződés adja, hogy az okoskodást nem szabad túlzásba vinni; az
okoskodás valóban csak bizonyos órákban engedélyezett.
A franciáknak és németeknek viszont elveik vannak, és az összes
ostobaság és képtelenség logikusan következik ezekből a bámulatra méltó
elvekből. Meglepő ugyan, de még a németekben is megvan valamelyest a
latin szellem világossága. A weimari köztársaság demokratikus
alkotmánya – miként az összes tisztességes demokratikus alkotmány –
magába foglalta önmaga megsemmisítésének csíráit, és mit tesz isten, meg
is semmisült.
Ha Angliában egy férfi felhív a lakására egy ifjú hölgyet, egészen őszintén
többféle elképzelése lehet; Franciaországban csak egyetlenegy. Ha
Angliában valaki bemegy az étterembe, annak több oka lehet, kezdve attól,
hogy táncolni akar, egészen addig, hogy le akarja faragni a
jövedelemadóját; Franciaországban feltehetően enni akar az illető.
Angliában a szalvétát az ember az ölébe teríti – ily módon bepiszkíthatja a
szalvétát anélkül, hogy sikerülne önmagát tisztán tartani; Franciaországban
a nyakába gyömöszölheti a szalvétát, és teljességgel kiröhögtetheti magát
azzal, hogy arra használja, amire való. Az angol ember az autója dudáját
ugyanarra használja, amire a saját hangját; néhanapján barátságosan vagy
barátságtalanul felhorkan. Franciaországban az autódudát a vezető ülésébe
építik be, azon kell ülni. Ha egy s más oknál fogva az ember jelezni akar,
egy pillanatra megemelkedhet, és ha egy-két másodpercig nem dudál, az
már fölöttébb gyanús. De amikor kiderült, hogy a dudálás erkölcsileg
elítélendő, teljességgel betiltották, eltörölték, szinte el is felejtették. A
franciák élesen különválasztják a munkát a pihenéstől; vagy dolgoznak,
vagy nem. Angliában a munka két csésze tea között kifejtett könnyed
tevékenység. Mi több, az angolok úgy kipihenik magukat a munkaidejük
alatt, hogy mihelyt hazaérnek, azonnal hozzálátnak, hogy nehéz fizikai
munkát végezzenek, felássák a kertjüket, kifessék a szobájukat vagy
golfozzanak. A francia mosolyog, ha elégedett, és ordít, ha mérges; az
angol hallgat, amikor elégedett, és még hallgatagabb, amikor mérges.
Ám a latin szellem világossága itt nem ér véget.
A köztársasági érzület azt jelenti, hogy számozzák a köztársaságaikat, mint
mások a királyaikat, és hogy a brit monarchia népszerűbb
Franciaországban, mint bármely más nem brit országban. A kommunizmus
Franciaországban a nacionalizmus legextrémebb esete, az
internacionalizmus pedig a kommunizmus ellen szőtt nacionalista
összeesküvés. A gaulle-isták nem De Gaulle követői. A parlamenti
demokrácia legfontosabb biztosítéka a kormány megváltoztatásának joga.
Mivel Franciaország igazi demokrácia, ezt a jogát általában hetente kétszer
gyakorolja. Olyan ez, mint mikor addig lovagolnak egy lovon, amíg az
holtan esik össze, hogy meggyőződjenek róla, hogy csakugyan él.
A franciák ismerik ennek a világnak az összes törvényeit, és elvárják, hogy
a dolgok és események logikusan kövessék egymást. Csak az a baj a
világegyetemmel, hogy sokkal kevesebb benne a latin szellem világossága,
mint a franciákban, s ezért mindig az illogikus, a váratlan, a lehetetlen – és
néha a teljességgel valószínűtlen – következik be. Ami persze a
világegyetem hibája, nem a franciáké.
Szállodák
A székesegyház
A város
Múzeum.
A palazzót elhagyva az Óvárosba érünk, amely zömében középkori, itt-ott
reneszánsz beütéssel. Az Óvárosban, csakúgy, mint a külső kerületekben,
felettébb romantikus emberek láthatók. Legtöbbjük nagyon éhes, ami
szintén romantikus jelenség. Festői rongyokat viselnek, ezek télvíz idején
még festőibbek. Legtöbbjüknek ezenfelül romantikus szaguk is van.
Sétánkat itt szakítsuk meg néhány percre, és gondolkozzunk el a
következőkön: Itália gazdagságának és szépségének java része az egykori
századok öröksége. Újabb jelenséfiek közé tartozik az olasz opera.
Egészében véve, eltekintve Olaszország örökkévaló természeti
szépségeitől, emberkéz alkotta szépségei közé jobbára a régi római
maradványok sorolhatók, valamint a későbbi századok műkincsei, de ezek
is legalább háromszáz esztendősek. Itália gazdagságával egyetlen ország
sem vetekedhet – Itália szegénységével is csak alig néhány. Az olaszok
láthatólag szemkápráztató zsenialitással oldották meg a roppant nehéz
problémát: hogyan maradhat szegény egy ország a leggazdagabb örökség
birtokában.
Képtárak
Turisták
Aztán van még egy nagy különbség a szén meg a turista között. A szén ott
marad, míg nagy szakértelemmel és kemény munkával ki nem aknázzák. A
turista viszont elillan, akár kiaknázzák nagy szakértelemmel és kemény
munkával, akár nem. A turista átmeneti – illékony – jelenség, és ahány lírát
távozáskor magával visz, az mind vendéglátójának kudarcát és veszteségét
jelzi.
Nincs ebben a gondolkodásmódban igazán semmi rossz. Nem törekszem
olcsó paradoxonra, amikor Itália nyersanyagforrásának nevezem a turistát.
Csupán ragaszkodom az igazsághoz. A turista az olasz ember szemében
Isten adománya, mennyei manna; kihívás a nemzeti találékonyság
kifejtésére. Nem lehet az angol bányászt azért hibáztatni, hogy lassan
dolgozik, ugyanakkor pedig felhánytorgatni az olasz aranyásónak, hogy
gyorsan kopasztja meg a turistát – vagy így, vagy úgy.
Az olaszok nagy többsége nincs közvetlen kapcsolatban a turistákkal, ám
ez a gondolkodásmód ragadós. Nőket meghódítani rohamtempóban; az
üzleti kereskedelmi életben meggazdagodni – öt perc alatt. Az olasz ember
minden kínálkozó alkalomban bikát lát: szarvánál ragadja meg, és
rohamtempóban megfeji.
Uraságod erre megjegyezheti, hogy a bikát nem lehet megfejni. Az olaszok
mégis megpróbálják. És uraságod meglepődne, ha látná, milyen gyakran
sikerül nekik.
Tanóra kezdőknek
Kínos felfedezés
Tanóra haladóknak
A város
Őrizkedj a földalattitól!
New York a világ egyik legnagyobb városa. New York vidéki város; nem a
fővárosa az Egyesült Államoknak, de még csak New York államnak sem.
A mi szemünkben New York jellegzetes amerikai város. Azok az írók,
akik megkísérelték faji, történelmi és gazdasági alapon megadni a
"nemzet" meghatározását, többnyire kudarcot vallottak, mert sem az
Egyesült Államokat, sem Svájcot nem lehet semmiféle meghatározás
skatulyájába zárni. Úgy vélem, nagyjából jogosan állíthatjuk, hogy egy
nemzet olyan emberekből áll, akik ugyanazokat az újságokat olvassák,
ugyanazt a rádióműsort hallgatják, ugyanazokat a játékokat játsszák, és
ugyanúgy tartják a kést meg a villát. Ebben az értelemben New York száz
százalékig amerikai. Ugyanakkor New Yorkban több brit él, mint
Brightonban vagy Birkenheadben, majdnem annyi ír, mint Dublinban, több
német, mint Kölnben, több lengyel, mint Krakkóban, több osztrák, mint
Salzburgban, épp annyi magyar, mint Szegeden, több orosz, mint
Kijevben, több olasz, mint Nápolyban, több néger, mint Dél-Nyugat-
Afrikában, és ötször annyinál is több zsidó, mint Izraelben.
Az amerikai és a New York-i életmód nyilvánul meg az egész közösség
felszínén, alatta azonban, vagy vele párhuzamosan, a különféle közösségek
élik a maguk életét, és láthatólag mindenki büszke az eredetére.
Megérkeztem New Yorkba, és másnap sétára indultam a kínai negyedben.
Bementem egy tejcsarnokba, ahol egy tejesember üldögélt, élénk
társalgásba merülve a bolt kínai tulajdonosnőjével. Az amerikaiakra
jellemző szókimondó és köntörfalazás nélküli modorban megszólított
engem is:
– Maga zsidó? Mert annak látszik.
Aztán jobban megnézett, és kijelentette:
– Nem, nem látszik zsidónak, csak menekültnek.
– Köszönöm – bólintottam, nyugtázva szívességét.
– Úgy öltözik, mint a menekültek.
– Kétségtelenül. (Legjobb angol öltönyöm volt rajtam.)
– Ne vegye sértésnek.
– Nem veszem sértésnek.
– Magam is zsidó vagyok.
– Csakugyan? – kiáltottam fel meglepetten.
– Az. Büszke is vagyok rá.
A kínai tejcsarnokosnéhoz fordultam, de mielőtt előadhattam volna
kívánságomat, a tejesember folytatta a társalgást.
– Hát maga mi?
– Én is büszke vagyok.
– Na, komolyan. Mi maga?
– Lengyel néger.
– De hisz fehér.
– Az. De nem annyira, mint gondolná.
– Épp eléggé.
– Európában fehérek a négerek. Nem tudta?
Ezt már nem vette be.
– Hülyéskedik. Mikor jött?
– Tegnap.
– Tegnap? De hisz jól beszél angolul.
– Londonban élek.
– Londonban? Ott angolul beszélnek?
– Lehet mondani – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, és ezzel
berekesztettem a társalgást.
Hogyan vásároljunk?
Országúton