SIMAI MIHÁLΥ

ROBOGUNK
AZ ÉSZ-TRABANTON
 MÓRA

A RAJZOKAT GAAL ÉVA KÉSZÍTETTE

© Simai Mihály, 1982

Kilenc éven felülieknek
ISBN 963 11 3056 8

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató
Kossuth Nyomda (811188) Budapest, 1982
Felelős vezető: Bede István vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Simonits Mária
Műszaki vezető: Haás Pál
Képszerkesztő: Csejdy Virág
Műszaki szerkesztő: Beszédes Natasa
25 000 példány, terjedelem: 14,7 (A/5) ív, IF 4570

ELSŐ FEJEZET
melyben csuda dolgokat művel
egy tréfás kedvű föltaláló,
zűrzavar támad a vadászlakomán,
és betyárul megtáncoltatnak egy farkascsapatot

-2-
 Azzal kezdődött, hogy az őszi Nagy
Hajtóvadászaton három robotőzike átjutott a
vadászok gyűrűjén. Hogy mi is az a robotőzike?
Pontosan olyan, mint egy igazi őz: füle, szeme, orra,
lába, szőre színe, mindene egyezik. De belül: gép,
ügyes szerkezet, el lehet indítani, és le lehet állítani,
akárcsak az autómotort.
De hát hogy kerültek a robotőzikék a
Kékszömörce-erdőbe, mikor ott még soha senki sem
látott ilyen négylábúakat? Elárulom nektek : a híres-
nevezetes feltaláló, Nagykópé Haspók jóvoltából.
Nagykópé Haspókot látnotok kellene: tiszte letreméltó
sárga szakálla csak úgy hullámzik hatalmas pocak ján,
amikor nevet. Márpedig leginkább nevet: vagy
mosolyog, vagy vigyorog, vagy kacarász, vagy
harsányan hahotázik saját tréfáin.
Nagyon szereti megtréfálni az embereket
különleges találmányaival. Csípdmegfalván egyszer
egy lépcsőt átalakított mozgólépcsővé, de olyanná
ám, hogy aki lefele akart menni, azt fölfele vitte, aki
meg fölfele ment volna, azzal lefele szaladt. Máskor
egy futószőnyeget repülőszőnyeggé változtatott:
porolás közben egyszer csak felszállt, és repült, repült, mint
valami papírsárkány. Ennél jobban örültek
Csípdmegfalván szúnyogirtó porszívójának, ma már
mindenki használja is, mert hát ez a falu a szúnyogjairól
kapta a „Csípdmeg" nevet.
Azt is mesélték Nagykópé Haspókról, hogy a várnak
is beillő, nagy terméskövekből épített villájában
robotkutya ugat, és robotinas szolgálja föl a reggelit.

-3-
Robotőzikékről azonban még senki se hallott.
A Nagy Hajtóvadászat egyébként idé n is úgy
zajlott le, mint az eddigiek. Riadtan menekültek az
őzek, nagy-nagy lármával, csattogtatással
nyomukban a hajtók. Aztán szemközt, a Három
Rabló-vízmosásból egyszerre durrogni kezdtek a
vadászfegyverek: piff-puff, dirr-durr, pamm, papamm!
Bukdácsoltak a szép futású, karcsú állatok, ott
maradt vagy tíz, három azonban átugrott a
vízmosáson, és eltűnt a Kékszö mörce-erdő mélyén.
Meg sem álltak Nagykópé Haspók birodalmáig.
Ott a kapuban várta őket a kövér feltaláló, rengett a
hasán a citromsárga szakáll, úgy hahotázott.
– Jó l v a n, k edv esk é im, el me het t ek ! – s imo g at t a
me g egyenként a robotőzikéket, és megnyomott egy
zöld gombot a kezében tartott készüléken. Azok már
futottak is a sűrűbe. Nem sokkal később egész sereg
igazi őzet engedett ki a kertjéből Nagykópé Haspók.
Aztán egyik kezével a szakállát, másikkal a pocakját
simogatva boldogan nevetgélt tovább. Hát még
amikor bekapcsolta saját készítésű televízióját: a
vadászházban elrejtett kamerák olyan képeket
közvetítettek egész este, hogy majd megpukkadt.
Mert hát az a tíz lelőtt őz is egytől egyig robot volt.
Mikor a fővadászmester ünnepélyesen jelt adott a
nyúzásra, darabolásra, mikor a főszakács már odaállt,
hogy a vacsora érdekében tüsténtkedjék, hát akkor
derült fény a sosem látott furcsaságra. Nincs őz, csak
gépek, huzalok, elemek, nincs vacsora, de még egy
kutyának való csont se. Ilyen szégyen még nem érte a

-4-
csípdmegfalvi vadásztársaságot! Lógatta is az orrát a
fővadászmester, hónapokig nem mert emberek közé
menni, mert mindenütt az a nóta járta: hát tegnap
hány mosógépet lőttetek? Ugyan nem kapnál-e
puskavégre egy jó hároméves centrifugát? Mások
meg a televíziót ajánlgatták a vadászok nak: láttam
egy kapitális őzbakot, a tetők fölé ér hatágú
agancsa, ugyan terítse már le, vadász uram! A
végén még szólás is született a szomszéd faluban az
esetből: rágódik, mint a csípdmegfalvi vadász az
őzgerincen – szokták mondani, ha valaki éhen vagy
hoppon marad.
Nagykópé Haspók tréfája azonban ezzel még nem
ért véget. Merthogy magában a Kékszömörce -
erdőben is okozott némi kavarodást a robotőzikék
jelenléte. Ordas Horpasz, a környék legöregebb
farkasa, már a második napon észrevette a három jó
húsú, fiatal őzet. Futott utánuk vagy két mérföl det,
akkor az egyik úgy tett, mintha megsántult volna. Rá
is vetette magát Ordas Horpasz, de vesztére. Már az
első harapástól ropogni kezdtek a fogai, a másodiktól
már az egész állkapcsa fájt, sajgott, a harmadikra
meg már ideje sem volt, mert a robotőzike úgy
odacsapta egy öreg fához, hogy csillagokat látott.
Ráadásul olyan bugyuta pofával hevert ott még egy
fél napig, hogy a kékszömörcei cserfes szarkák nem
győzték körbecserregni az erdőt: most ájuldozik!
most ámuldozik! most rázza a fejét, és azt morogja:
hihetetlen! Most az állkapcsát tapogatja! Most a
tarkóját lapogatja! Most, most kiköpi a jobb

-5-
metszőfogát!
Az erdő minden lakója erről csivitelt, csörgött,
makogott, bőgött, huhogott napokon át. Ordas
Horpasz dühöngött, s pár nap múlva már egész
farkascsapattal eredt az őzek nyo mába, hogy bosszút
álljon a fájós fogáért, a zúgó fejéért meg a szörnyűséges
szégyenért. No, kár volt annyira sietniük. Az őzek
csak egyet-kettőt ugrottak, aztán megálltak,
összedugták a fejüket, mintha tanakodnának.
Félfülű Ibrahim, a nagy, szürke farkas, már kapott is az
egyik őz nyakához.
És akkor: sssz ! zss-zss! Sisteregve szikrázni
kezdtek az őzek. Ibrahimnak meg az az érzése
támadt, mintha egy nagy barnamedve pofozná, és
közben ezernyi méhecske is csípné a fejét, a nyakát, a
gerincét. S éppígy jártak a többiek is. A villanyáram,
amivel Nagykópé Haspók feltöltötte a robotőzikéket,
kegyetlenül megrázott minden farkast, amelyik
megpróbált beléjük marni.
Az egyik bestia valahogy odaszorult az őzek közé, ott
sistergett, vonyított keservesen, ezt megpróbálták
kiszabadítani a többiek, s ekkor valami ismeretlen erő
láncba kapcsolta őket. Fogták egymást, és el sem
bírták engedni egy darabig: csak a sok sssz! meg zszs!
meg a medvepofonok és a fulánkos szúrások. Mikor
már rekedtre vonyították magukat, az őzek
szökkentek egyet. És ezzel megszűnt a varázs:
megszabadultak a farkasok, de egy életre elment a kedvük
az őzpecsenyétől.
Csörögefalvi Csirregő Csöre, a legszájasabb szarka -

-6-
asszonyság mesélte a minap: az igazi őzeknek most
aztán igazán jó soruk van a Kékszömörce-erdőben.
Csöre a saját szemével látta, amint két pettyes
őzgida ingerkedett Félfülű Ibrahim mal :
– Gyere, fogjál meg!
– Mrrr! Hrrr!
– Na, mi lesz? Nem hallasz már a megmaradt
füleddel se? – Nem érdekeltek! – morogta Ibrahim. –
Diétázom!
– Fogjál meg, fogjál meg! Ha nem fogsz meg, kutya
vagy! – Mrrr! Hrrr! Hrrr!
− Kutya Ibrahim! Kutyuli! Kiskutyám! –
csúfolkodtak a gidák.
– Majd bolond leszek! Úgyis robotőzek vagytok!
Tudom én jól! Ha futni van kedvetek, sohase érlek
utol. Ha sétálni van kedvetek, és utolérlek, agyba-
főbe püföltök a varázserőtökkel.
– Szóval nem akarsz fogócskázni? Hát majd mi
megfogunk! Gyerünk, hajrá, fogjuk meg Ibrahimot!
És Félfülű Ibrahim, a félelmetes hírű szürke farkas
eliszkolt a gidák elől, mert még jól emlékezett az
őzektől kapott áramütésekre! Bebújt a barlangjába,
ott mirgett-morgott. És tovább diétázott.
Így mesélte Csöre, a szarkaasszonyság. S ha már így
van, szólni kellene a más erdőkben lakó őzeknek is: ha
veszély leselkedik rájuk, kerekedjenek költözzenek
át a Kékszömörce-erdőbe – ott idomított farkasok
vannak. Csupa olyan nagy hős, mint Ibrahim.

-7-
 MÁ SODIK F E JE ZE T
melyben színre lépnek
a fagyoshármasikrek,
megismerjük a fagylaltos nagybőgőt
és Nagykópé egyéb találmányait;
no meg Lűbele Balázs f ővadászt,
aki méregzöld, de úgy kell neki

Olyan ember volt Nagykópé, bárhol forgott is a

világban, mindenütt cimboraságba került a
gyerekekkel. Már csak azért is, mert szerette
megtréfálni, megnevettetni őket.
Most is három fiú üldögélt vele az áprilisi zsenge
füvű réten. Langyos déli szél fújdogált, de a hármak
nyakig begombolkozva. Hörcsögbunda, füles sapka,
téli kesztyű mindegyiken. Hanem apró
krumpliorruk, széles szájuk meg barnás -zöld
macskaszemük egyformaságából Nagykópé így is
kitalálta, hogy ikrek.
Meg is szólította őket:
– Ugye, ti ikrek vagytok, cidrikéim?
– Hármas ikrek! – mondták a fiúk, kicsit büszke és
picit reszkető hangon.
– Bazsalikom Miklós! – nyújtotta a kezét Nagykópé.
– Ti meg ne is mondjátok a neveteket, úgyis tudom
már! Ti vagytok a fagyoshármasikrek: Pongrác, Szervác és
Bonifác.
És Nagykópé nevetett. Hatalmas nevetés volt ez.
Rengett a pocakja, s ugyancsak feszült a kék ingén a

-8-
széles, zöld nadrágtartója. Dús, hosszú, citromsárga
szakálla úgy hullámzott, akár a tenger.
Mosolyogtak, göcögtek, kuncogtak a hármas ikrek is,
hogy Nagykópé így telibe találta a nevüket.
Összebarátkoztak egykettőre.
Pongrác, aki rágógumit rágott, azt mondta:
– Milyen szép lepkeháló!
Szervác, aki egy fűszálat rágicsált, azt mondta:
– Épp ilyen kéne nekem is.
Bonifác, aki a saját körmét rágta, azt mondta:
– Én tudnék vele lepkét fogni!
„Na tessék, máris rágják a fülemet" – mondta
Nagykópé, de csak úgy, magában.
Hangosan egyet se szólt. Úgy tett, mint aki
elmerülten gyönyörködik a Kékszömörce-erdő üde
kék levelű, szépen hajladozó lombkoronáiban.
A hosszú nyelű, fényes, kék lepkehálót széles övéhez
tűzte. Meg-megbillent a szélben, mintha maga is lepke
volna. Szinte ingerkedett a srácokkal.
Ekkor Nagykópé pattintott valamivel. A közelben
zümmögés, zúgás támadt. Hátranéznek: egy
nagybőgő közeledett könnyű siklással a füvön.
Azazhogy egy nagybőgőtok. Becsukva.
És gyorsan, mintha üldöznék.
A fagyoshármasikrek meglehetősen ritkán
találkoztak ilyen elszabadult zeneszerszámokkal.
Ámulva nézték, hogy ez a micsoda megáll Nagykópé
előtt. A föltaláló megtáncoltatja szemöldökét; rájuk
nevet, és kinyitja.
„Nagybőgőzni fogunk!" – gondolták a fiúk. Ám a

-9-
tokról tüstént kiderült, hogy nem más, mint egy
mozgó hűtőszekrény, és nem bőgő van benne,
hanem főtt tojás, sajt, abált szalonna meg más effélék.
Még fagylalt is.
– Ez a kedvenc hangszerem! Magammal hívom
mindenhová! – mutatott a fura szerkezetre a
föltaláló. Hirtelenében bekapott három főtt tojást. S
egy-egy fagyit nyomott a fagyosok kezébe. – Szeretitek,
cidrikéim? Na, akkor egyétek!
S a három fiú bizony elfeledkezett róla, hogy nekik
ilyenkor még tilos a fagylaltozás. Nyalakodtak nagy vígan.
Közben Nagykópé az órájára pillantott. Nem volt
az akármilyen időmérő!
Mutatója egyben szándékjelző is.
Most kilengett. Nagyon.
Jajdeborzasztónagyon! Csapkodott jobbra -balra,
mint egy madárszárny. Csuda nagy rosszindulatot jósolt.
Jött Lűbele Balázs, a fővadász. Egy nagydarab -
kisdarab ember. Hosszú is, meg girhes is. Amolyan
vadászpuska formájú, különleges lény. Annyira
vadászpuska formájú volt, akár ő maga is lóghatott
volna a puskája vállán. Hanem hát mégis úgy volt az,
ahogyan lenni szokott: Lűbele Balázs, vállán a
puskájával, jő, nagy haragosan, nagy keményen.
De milyen keményen! Csattogva. A föld szinte
döndül, úgy csapja hozzá nagy csizmás pipaszárlábát.
Mereszti ólomszürke szemét, meredez hét szál sárga
bajusza is. Az arca meg zöld, akár a levelibéka.
A szándékjelző eddig csak csapkodott. Most meg
már vészjóslóan villog.

- 10 -
 „Ez az ember ősz óta dühös rám – gondolja
Nagykópé Haspók, és elnéző mosolyra húzódik a
szája. – Annyit mérgelődött már az őzek miatt,
egészen belezöldült. No, ha eszi a kefét, csak egye.
Majd megbékül... ha akar ..."
Újabb pattintás: hazaküldi a nagybőgőnek álcázott
hűtőgépet.
Azzal újra a gyerekekhez fordul.
– Nem rossz hangszer, mi? Jóízű kis zenét ad, mi?
A fagyoshármasikrek ragyogtak. Fülig ért a
vaníliafagylaltos szájuk. Macskaszemük meg újra a
lepkehálón:
– Csak egypár percre, Kópé bácsi!
– Csak nekem, csak énnekem!
– Tessék ideadni a hálót! Csak egyet hadd fogjak vele!
Kérincséltek, kunyeráltak. Nagykópé elnevette magát,
hogy a szakálla repdesett belé. A lepkeháló is csak
úgy rezgett. De ott tartotta továbbra is, az övébe tűzve.
– Lassabban a testtel, édes gyerekeim! Ha egyszer azt
mondtam, hogy nem adom...
– De miért nem?
– Elsőbb is: mert nem lepkeháló.
– Neem?
– Miért nem?
– Hát akkor mi a csuda? – álmélkodott Szervác,
Pongrác, Bonifác a nagy bundában, a füles
sapkában, a téli kesztyűben. A fagyoshármasikreket
mindig ilyen melegen öltöztette az édesanyjuk. Hej,
mert náluk fázósabbat, didergősebbet, vacogóbbat
még nem hordott hátán az öreg föld!

- 11 -
 Nagykópé meg suttogóra fogta a hangját.
– Másodszor: mert üstöllést szükségem lesz rá! – Egy
kicsit megrázta a csuklóját. Rá is fújt. A szándékjelző
teljesen átforrósodott, már sütögette a bőrét.
– Lepkét tetszik akarni fogni? – kérdezte Szervác,
és már pattant is, mint a g umilabda. – Majd én...
seg ítek!
A föltaláló legyintett.
– Á! Tudjátok, hogy én sok mindent előre látok?
– Hát persze. Hallottunk az előrelátó szemüvegről.
– Nem erről van szó. Az még csak kísérlet. A kezdet
kezdete... na, de mindent úgyse kötök az orrotokra.
Különben is már itt a fő... táguljatok innen, csibéim,
mert ez a méreg zsák lőni fog!
– Miiit? Még hogy ... Ugyan máááár!
– Sipirc! Amíg nem késő! Tudom, amit tudok! –
kiáltotta a föltaláló.
A zt án: DIR R -DURR !
Égszakadás- földindulás!
A fagyosikrek hárman voltak, de négyfelé vetették
magukat. Nagykópé meg akkorát kacagott, mintha
egy jó viccet meséltek volna neki.
– Nahát! Maga kis kelekótya mufurc! És ha
véletlenül eltalál egy kissrácot? He?!
A fővadász már tetőtől talpig méregzöld volt.
Egyszerűen nem hitt a szemének. Nagykópénak kutya
baja. A golyó meg ott ficánkol a fényes kék lepkehálóban.
– Tu. .. tudok én cé. . . célozni! – tért vissza nagy
nehezen a hangja.
– Cö-cö-cö! Azt látom! – nevet tovább a Kópé, veszi

- 12 -
ki a golyót a hálóból, táncoltatja a tenyerén.
Ezt már megsokallta Lűbele Balázs fővadász.
Odapörkölt újra, de íziben.
Piff és puff!
Hanem a háló most se volt rest. Egyet lebbent,
elkapta az újabb golyót; egyet csapott, úgy vágta
vissza a puskacsőbe, mint a villám. S akkora erővel,
hogy a puska rögvest visszarúgott a tusával, arcon
zuhintva a méregzöld embert.
Hanyatt esett a fűben Lűbele Balázs. A
fagyoshármasikrek pedig együtt nevettek Nagykópé
Haspókkal. Hemperegtek bundástul a réten. Pongrác
fejéről leesett a füles sapka. Bonifácnak a könnyei
potyorásztak.
Most már értették a lepkeháló titkát.
Feltápászkodott az el zöldült fővadász.
Körülvizslatott. Ő biz meg nem foghatta, mi
történt, s hogy a csudába rúg hatta úgy meg a puska.
Lábra állt és eloldalgott, hahotától kísérve.
– Aztán máskor lassabbacskán a lődözéssel,
fővadász uram! – szólt még utána a kövér
tréfamester. Alig bírta a b b a h a g y n i a h e h e r é s zé s t .
– N a e z az t á n .. . ! L á t t át o k , komák?
Akkor jelent meg a rét szélén a negyedik kisfiú.
Mellette piros nyelvű, fekete szőrgombolyag guringázott.
Egy fürge növendék puli.
A fiú lehajolt hozzá. Súgott valamit a fülé be. A puli
meg, mint h a r ug ó r a j ár n a, u z sg y i N ag y k ó p é
Ha spó k fe l é ! Mind a kiskutyára figyeltek.
Sajnos, a puska formájú méregzsák is.

- 13 -
 – De a kutyáját csak fogja a golyó! – hördült
dühösen. S abban a pillanatban rá is lőtt a kedves
kis állatra. A puli meg – bármilyen furcsa, így történt
– egyszerűen felröppent a golyó elől. Vagyis hogy el.
Éppen úgy, ahogy egy fácán fölvág a földről. Szállt
is vagy nyolc-kilenc métert. Aztán szépen lepottyant
Nagykópé elé.
Vinnyogott egy aprót. A gazdája meg messziről kiabált:
– Rálőttek a kutyámra! Mi van veled, Plútó?
– Kutya baja, öcskös! – nyugtatta a föltaláló, aztán
Lűbele Balázs felé nézett. Egyenesen a szeme közé.
Távolról, de olyan erősen, hogy a fővadász egyszerre
irtózatosan gyöngének érezte magát. Meg kicsinek.
Mint egy töpörtyű. És ahogy szállt el belőle az erő,
úgy érezte egyre nehezebbnek a puskáját. Karja
leereszkedett, ujjai szétnyíltak : zutty, a puska
lepottyant, épp egy pocsolyába.
Egy hang zúgott, nem is tudta, kívül -e vagy benn
a fejében:
– Maga soha többé puskát a kezébe nem vehet!
Maga soha többé puskát ... ! Maga soha többé... ! Maga soha
... !
– Dehogy veszek ... – motyogta –, dehogy .. dehogy ...
Jaj, istenkém, ennek még a kutyája is... repülő
kutyája van! Lehet, hogy megőrültem a sok
méregtől?! Jaj, el innen!
Vánszorgott, támolygott, vonszolta hosszú lábát a
zúgó fejű fővadász. S most már egyáltalán nem
hasonlított eg y vadászpuskára. Szó, ami szó:
leginkább egy kivert kut y ára hasonlított. De egy

- 14 -
kivert kutya nem fogja a fejét, és nem ismételgeti: jaj,
istenem, talán csak nem őrültem meg?! Repülő
kutyák gallyaznak föl a fákra, és lepkehálók
lövöldöznek a fő y adászokra! Jaj -ajaj ! Kegyelem!
Soha többé! Soha, de soha!

H A R M A D I K F E J EZ E T
melyben bemutatkozik Plútó,
a repülő puli,
és számos csodálóra tesz szert.
Báró K u ku m berg tov ább sárgu l .
Gazsi vonatra ül.
Plútó eltűnik
A fagyoshármasikrek fölmelegedtek ám: dobálták le
magukról a bundát, a sapkát, a sálat. Közben Szervác
nagy álmélkodva:
Ezzel aztán jól elbánt, Kópé bácsi!
Ki hitte volna, hogy repülő robotkutyája is van! –
így Pongrác.
– Hadd játsszak vele! – kezdte a régi nótát Bonifác.
A föltaláló, karján dajkálva a szőrpamacsot, nagyot
kiáltott:
Gyere csak, Gazsi, gyere csak! Hát miféle
csodakutyát hoztál, te gyerek? Ő az unokaöcsém! –
mutatta be az érkezőt a hármas ikreknek. – Te, ezek
már azzal gyanúsítanak, hogy föltaláltam egy repülő

- 15 -
robotkutyát. Haha, jó vicc, mi?! Ak kor már
robotalbatroszt csinálnék. De ami igaz, az igaz.
Pompás rugói vannak ennek a pöttöm pulina k!
Kutyát még éltő életemben nem láttam ekkorát ugrani...
Szcsókolom! Sziasztok! – köszönt Gazsi, de olyan
jókedvűen, még a haja gesztenyetüskéi is csak úgy
ragyogtak. Nagy rejtélyesen rájuk vigyorgott. – Még hogy
rugók! Hallod, Mivelélsz? – vette vissza a szőrmók
kutyust. – Rugók . . . Nem ló ez, Miklós bácsi.
– Hát mi a szösz ? – nézett le rá Bazsalikom Miklós.
– Talán bizony egy fekete madár? He?
– Madárnak nem madár. De repülni azt tud! –
vágta ki Gazsi a nagy szót. S emelte följebb karján a
pulit, akár madarász a sólymát. – Megmutassuk nekik,
Mivelélsz?
Súgott valamit a szőrgombolyagba. Oda, ahol a
fülnek kellett lennie. S akkor újra láthatóvá vált a
csudaság. Mivelélsz röppent vagy ötméternyit. Ott
leült. Lassúdan feléjük for dult. Aztán egy újabb
röppenettel vissza Gazsi karjába.
Ritkán esett meg, de most Nagykópénak is elfogyott
a szava a meglepődéstől. A fagyoshármasikreknek
meg bundátlanul is olyan melegük lett, hogy még!
Valós valójában láttak egy röpködő pulit!
– No, öcsém, ha csak a szemem nem káprázik –
dörzsölte a látókáját Nagykópé –, ez csakugyan egy
repülő kutya. Szárnya van, csak a szőrtömegben nem
látszik.
– Igy igaz – mondta Gazsi. – Azért hoztam el, hogy
megmutassam neked.

- 16 -
 – Hát ez sikerült – nevettek mindannyian.
Gazsi akár kétszeresére dagadhatott volna a
büszkeségtől. Ráadásul épp arra tartott Mendegélő
Vendel, Nagykópé legkedvesebb barátja. Jött nagy
léptekkel a hatalmas, kétméte res férfiú, hét határ
leghíresebb állatorvosa és kutyaszakértője. Odaállt a
körbe Mivelélsz csodájára, s csak hümmögött ő is.
Látott sok mindent a világban, de Mivelélszhez
fogható jószágot soha.
– Mesélj hát, Gazsi! Hogy jutottál hozzá?
Gazsit nem kellett soká noszogatni.
– Plútóval, mert Plútó a másik neve Mivelélsznek,
szóval Plútóval akkor ismerkedtem meg, amikor még
nem volt Plútó, és nem is tudott repülni. Sőt,
valójában már akkor, amikor még puli sem volt.
Először persze a nyulakat kell elmondanom. A kilenc
angórát meg a tizenkét bécsi kéket a szép új
ketrecekben. Apával meg Lackóval eszkábáltuk a
ketreceket, de a nyulak az enyémek voltak, én etettem
őket, én takarítottam, meg minden. És hat kisnyúl is volt,
pici, piros szemű angóra-pamacsok. Gondolhatjátok, mit
éreztem, mikor egy reggel apu azzal ébresztett:
odavannak a nyulak, gyere, nézd meg, mi történt!
Huszonhat aranyos tapsifüles pusztult el azon az
éjszakán. Kicsik, nagyok, mind. Némelyik ketrecet
betörték a kutyák, másokba nem tudtak bejutni, de
ott is véres, halott állatok voltak : annyira ugráltak-
vergődtek félelmükben, valósággal agyonzúzták
magukat. Az udvaron fehér és kékesszürke
szőrdarabok, véres csonkok, egy kutyalakodalom

- 17 -
maradványai. Nem szégyelltem sírni, pedig már
évek óta el nem bőgtem magam, pláne ha más is lát.
A szomszéd bácsi később el mondta, rettentő vad
ugatást hallott az éjszaka. Mi meg föl sem ébredtünk.
Ma sem értem, miért!
Apa egy árva szót sem szólt, kereste a nyomokat,
nézte, a kerítésréseket, a drót alatt kapart lyukakat.
Ott jöttek be a nyúlgyilkosok. Én ezalatt a
krumplisorok között megtaláltam az egyetlen életben
maradt nyuszkót : egy kis piros szeműt.
És persze átkoztam a kutyákat.
Estére kész volt apám haditerve. A réseket
beszögezte, ahol bejáratot hagyott, oda hurkot
sikerített. Nem tudtam elaludni, figyeltem az éjszaka
hangjait. Vonításra rezzentem föl. Igen, ez az ! – ki az
ágyból, rohanok a színbe apához. Persze ő is hallotta a
keserves vonítást, vinnyogást.
„Megvagy, bitang!”
Életemben nem hallottam ilyen fájdalmas hangot.
Mindketten megkeményítettük a szívünket, de mire a
kertvégbe értünk, már csak azt néztük, hogy vágjuk le
a kötélről a rángatózó fekete kutyát.
Hátha nem is járt erre tegnap – mentegettem a félig
megfulladt jószágot. Apa csak bólintott, szalajtott
vízért. Zuhintom a kutya fejére, az bizony alig moccan.
– Nézd csak, puli! – mondja közben apám, és
ahogy forgatjuk, még hozzáteszi : – Mekkora hasa
van! Ez bizony vemhes!
Végül még mi izgultunk az életéért.
Na, híresek – nevette anyám, mikor bevittük a

- 18 -
színbe –, ti aztán tudtok bosszút állni!
Ugyan, ő nem lehetett! – erősítgettük apámmal, s
valósággal körülugráltuk az éledező pulit.
– Mint két kutyus, olyanok vagytok! Eredjetek
már! Anya legyintett, aztán mosolyogva hozta a
tálka tejet. Hadd lám, eszik-e mást is, vagy csak nyúlhúst?
Hát így került hozzánk, Ancsa, a derék puli. Már
másnap meg is kölykedzett. Addigra az is
kitudódott, hogy gazdája egy öreg, nyugdíjas juhász,
nevezetesen Gál Ferenc. A kerítés felől jött, nagy garral,
egy apró, szürke szőrmók kíséretében :
– Idenyomoztunk! – jelentette kemény, de
békességes szóval. – Na, hol vagy, te csavargó?
Ancsa már jelentkezett a színből, vékonyka nyüszítéssel.
Apámmal is, velem is kezelt az öreg Gál. Ennek
nagyon örültem. Mikor azonban pár nap múlva
elvitték a kutyacsaládot, könny sajtolódott a szememből.
Talán nem is vették észre. Apa mindenesetre
megnyugtatott: ne félj, a legszebbet neked szánja a
bátyó! S meg is kaptam.
Hát bizon y az első éjszaka vonyíkolt, nvüszített,
nvavalygott – mutatott Mivelélszre a gazdája. – Az
apám föl-alá járt, a haját tépte, megivott két kancsó
vizet, és a meszet is majd leette a falról mérgében.
Anyám megsajnálta, mármint a pulit, próbálta úgy
dajkálni, ringatni, mint engem pólyás ko romban. De
az a kis bitang csak vonyíkolt tovább. „Kiteszem a kert
végébe! – mennydörögte Apa. – Ki én! Nekem holnap
előadást kell tartanom a ripityomi
pulykatenyésztésről!" Erre gyorsan kikaptam a

- 19 -
kölyköt anyám kezéből. Zsupsz, be a paplanom alá!
Ott végre elcsöndesedett. Már meg nem tud nám
mondani, melyikünk aludt el hamarább... de
reggel arra ébredtem, hogy nyalogatja a kezemet.
– Jól fölcseperedett! – Az állatorvos szakértő
tekintete szeretettel pihent a szimatolgató jószágon. –
S micsoda szép puliszeme van!
– A szeme? Nem is látni! – ellenkezett Szervác.
– Épp ez az, fiú! Egy puli szemének nem is kell
látszania. Csak éppen valamicskét, néha-néha. Neki is
így jó ám. Ha levágnád előle a szőrt, hogy „jaj, ez a
szegény nem lát !", a nagy káprázástól szemgyulladást
kapna. Igy van ez rendjén. Mivel-élsz a szőrfüggöny
mögül nézi a világot. De mért pont Mivelélsz Plútó lett
a neve?
– Mert alig evett eleinte – folytatta Gazsi. – Mindig
csak szimatolt az ennivaló fölött. Kérdeztük is: mivel
élsz te, a szagával? No, ez rajta is maradt. Mivelélsz!
Mivelélsz! Plútónak meg azért hívtuk, mert fekete,
mint az ördög. Igy aztán teljes neve : Csíkmákfalvi
Mivelélsz Plútó.
– Szép név! – ebben mindannyian megegyeztek.

Gazsi elmondta még, hogy a puli naponta elkísérte

az iskolába. A tornazsákjában lapult az órákon.
Később kezdődtek ám a bajok! Plútó kimászott, s
nyalogatta a gyerekek lábát, a csiklandósabbak föl-
fölvisítottak. Mikor meg előbukkant a tanári asztalnál,
Elvira néni halálra ijedt tőle. „Vidd innen ezt a
fenevadat!" No, Gazsi ki is tessékelte a folyosóra.

- 20 -
Senki se gondolta, hogy ennek még gyászos
következményei lesznek. Plútó annyi kárt csinált a
hátralévő félórában, mint egy kisördög. Benyargalt a
nyitva hagyott szertárba, a kitömött álla tok közé.
Játszani kezdett velük. Amúgy puli módra. De se a
menyét, se a hörcsög, se a róka nem hagyta tereltetni
magát. S a gólyatöcs se, a búbos banka se, a többí
madár se. Plútó ezen nagyon fölmérgesedhetett, mert
szünetig rendre kihordta a folyosóra az egész
állatseregletet. Persze pont Gazsiék osztályajtaja elé.
Épp a kitömött fülesbaglyot fuvarozta nagy keservesen,
mikor kicsöngettek.
A többit képzelhetitek.
Plútó soha többé be nem tehette a tappancsait az
iskolába. Azt hiszitek, belenyugodott ebbe?
Á, dehogy! Ezentúl az iskola előtt várakozott kis
gazdájára.
Hanem ha odabenn ő csinált felfordulást, idekint
meg őrá leselkedett veszedelem. Ebben az
országban, Amandánföl dön, nem járt jó világ a
magányos kutyákra. Kicsi és szegény ország volt ez
az Amandánföld, abból szereztek pénzt, amiből
lehetett. Újabban kóbor kutyákat adta k el olyan
országoknak, ahol sok volt a kóbor macska. Igen ám,
de mert ezek az országok is pénzszűkében voltak,
cserébe kóbor macskákat ajánlottak. Ettől bizony
fölkophatott az amandánföldiek álla. De mert a
rendeletet a kereskedelemügyi miniszter őmagassága
hozta, nem is vonhatta vissza senki más, csak ő. Arra
meg várhattak!

- 21 -
 Mentek hát a sintérek csapatostul. Seregnyi
főkutyaütő az élen. Kergették a kóbor állatokat.
Pláne a fajkutyákat, mert az is benne állt a
rendeletben, hogy „a belterületen illetékte lenül és
gazdátlanul tartózkodó kóbor ebek közül előnyben
kell részesíteni a fajtiszta állatokat, melyekért jobb
fizetség remélhető".
– Előnyben! ... – csóválta a fejét Nagykópé. –
Azaz hátrányban, mert őket kell elkapni.
– Talán csak nem? – riadozott Bonifác. Kezdte
kilelni a hideg.
– De bizony! – ütött rá a fejével Gazsi, mire
Szervác és Pongrác fogai is vacogni kezdtek.
– Látom már, cidrikéim, ki kell hogy hívjam
hozzátok Wladiszláv doktort! – nézett rájuk félig
szemrehányóan, félig sajnálkozva Nagykópé Haspók.
Aztán tovább hallgatták Gazsit.
– Szóval az én Mivelélsz kutyám ott várt az iskola
előtt. Ha esett, ha fújt, ha nap sütött, várt, várdogált
a fagyalbokrok alatt. Míg csak az egyik japrikapancsi föl
nem fedezte.
– Japrikapancsi?
– Igy hívják Csíkmákfalván a sintéreket. Na, ez a
japrikapancsi mindjárt szólt a társának: itt egy príma
fajkutya, fekete puli, külön fajpénzt is kapunk, ha
befogjuk. Igy történhetett, mert ahogy jövök ki –
elsőnek, hogy hamarabb találkozzunk –, megállt
bennem az ütő! Épp akkor veti rá magát egy nagy,
hórihorgas sintér az én Plútómra. Ő meg kirántja a
fejét a hurokból. Elugrik. Kap utána a másik két

- 22 -
marokkal. Akkor meg zsumesz, fől a levegőbe!
Gazsi emlékezően nézett valahová az erdőn túlra.
– Hát .. akkor láttam először r epülni. Igy
kezdődött. A japrikapancsik nem akartak hinni a
szemüknek. Én is alig. Hát ... így menekült meg ... az
én Plútóm.
Hümmögtek. Tűnődgettek. Hogy lehet ez?
Tapogatták a repülő pulit. A szárnyakat kitapintani
is alig lehetett. Látni semennyire.
– Talán ha kopaszra nyírnánk? – szólott balul
Pongrác. El is röstellte magát, mert Gazsi majd
keresztülszúrta a pillantásával.
– Kopaszra nyírni egy pulit? Te, te! – feddegette
Mendegélő Vendel.
De röptében is alig látszik a szárnya. Egészen más,
mintamikor egy madár repül – töprengett N a g y k ó p é .
Megröptették újra a kutyát.
S míg a puli rekordot repült, vagy tíz métert, újabb
csodáló érkezett a rétre.
Maga báró Kukumberg Pancselin.
Az aranykeresztes föltaláló.
Egy zirgő-zörgő csontú, sovány ember. Csíkos
nadrág, borvörös kabát, fehér keszt y ű. És irtózatosan
sárga arc a fekete köcsögkalap alatt. De olyan
rikítóan, olyan szembántóan sárga, hogy nagyon.
Gazsi eddig azt hitte, ilyen sárga nincs is a világon.
Pedig hát van.
Az irigységszín ilyen. Báró Kukumberg Pancselin
azóta sárgult így az irigységtől, mióta Nagykópé
Haspók szerencsésen hazaszökött Samandánlandból,

- 23 -
és itt, a Kékszömörce-erdő mellett telepedett le. Báró
Kukumberg Pancselin ugyanis hiába kapott
aranykeresztet egyetlen találmányáért, melyben a kerek
asztal négyszögletűvé alakítását és viszont, a
négyszögletű asztalok kerekké formálását oldotta
meg, érezte ő, hogy ez mind semmi. Tudta, hogy
Nagykópé Haspók kisujjában, sőt a kisujja körme
feketéjében több föltalálói tehetség van, mint benne,
bárói címestül, aranykeresztestül, minde nestül.
Hát ettől volt olyan borzasztó sárga.
Most meg, lám, itt a repülő kutya. A robotkutya
meg a robotőzikék után még ez is! Ajaj, szinte sajgott
az arca, a mája, minden ízében reszketett az irigységtől.
Persze azért igyekezett uralkodni magán. Odaállt
Nagykópé elé, és ezt rebegte:
– Szívből gratulálok, tisztelt kolléga. Az új robotja
igazán kiváló elmeszülemény.
– Elmeszülemény a fittyfenét! Puliszülemény ez –
akarta mondani Haspók mester. De lenyelte a cáfoló
szót. Jobb gondolata támadt : – Kollégája magának a
zöld fülű, kék farkú viháncmadár, de nem én! Én
nem vagyok báró, maga pedig nem föltaláló, hát
akkor mi az ördögért kollégáznánk egy mást?!
Hanem ha az új robotomat bámulja – kezdte ugratni
a sárga arcút –, hát csak tátsa el jól a száját, mert
ehhez fogható elmeszüleményem még csakugyan nem volt!
Tátogott is jó ideig báró Kukumberg. Aztán
sietősen beszállt az autójába. A négy gyerek meg a
két jó barát közben majd megszakadtak a nevetéstől.
Persze nem tudták, hogy a sárga arcú báró egy

- 24 -
dombtetőn megállott, és onnét távcsövezi őket.
Gazsi mesélte, hogy Plútót mostanában be kell
zárnia a színbe a japrikapancsik miatt. Ezzel rendben
is volnának, de van egy verekedős osztálytársa, a Piszkos
Frici, aki hazafelé menet már kétszer is elagyabugyálta. Mert
erős ez a Piszkos Frici, nem is mer ujjat húzni vele
senki, csak ő. Most aztán, hogy Mivelélsz Plútó nincs
mellette, bizony ő is megkapta tőle a magáét.
– Khm! – Nagykópé erősen gondolkozott. – És mért
hívjátok piszkosnak?
– Mert az. Koszos. Szurtos. Csupa szutyok az egész
gyerek. De egyszer úgyis ráeresztem Plútót, és csúffá
teszem! Nagykópé megint hümmentett.
– Lassabban a testtel, édes pintyőkém! Csak
szépecskén, csak gondosdad ! Nem lehet Lűbele
Balázs módjára! Khm... Khm
Elővett a zsebéből egy rádió adó -vevőt. Ujjával
zongorázott a gombokon. Aztán beleszólt a szitaszerű,
kerek nyílásba.
– Gradix rükverzen szutyix, most rögtön ide! –
Valamit mormogott még, de azt nem értették.
Három perc múlva Mendegélő Vendel olyat hallott,
mintha fütyülő réce közeledne a levegőben. Mire
fölnézett, potty, már a lábuk elé is hullott az apró,
narancsvörös tubus.
Nagykópé – mintha a világ legtermészetesebb dolga
lenne, hogy utasítására narancsvörös tubusok
potyorásszanak a magasból – intett Gazsinak.
– Ezt neked hozta a légiposta. Bekened vele a
ruhádat. – Végigmustrálta. – Mondjuk, ezt a mellényt.

- 25 -
 Gazsi már csinálta is. Buzgón kenegette a színtelen,
olajos valamit. Közben megkérdezte:
– És aztán?
– A többit bízd a gradix rükverzen szutyixra! – Arca
titokzatos lett. Többet nem lehetett kihúzni belőle.
Fél óra múlva Gazsi már a madzagvasút egyik kocsijában
ült. Pontosabban: állt. Sőt, ki is hajolt az ablakon
búcsút inteni. A kupéban rajta kívül csak Mivelélsz
Plútó tartózkodott. Indult is hamarosan a csühögő -
dohogó kisvonat Csíkmákfalva felé. Elmaradtak a
fagyoshármasikrek meg Nag y kópé meg Mendegélő
Vendel. Eltűnt az állomás ékes fölirata is: Csípdmegfalva-
Fölső.
– Na látod, Mivelélsz koma... – kezdte mondani. S
elhűlve nézett körül. Az ülés – üres! Eltűnt a repülő puli!
Gazsi előbb nem tudta, mitévő legyen. Aztán
elhatározta: végigjárja a vonatot, hátha elment a kutya
szaglálódni.
Hát ahogy megy, mendegél nagy szomorúan,
elkámpicsorodva, szembetalálkozik Piszkos Fricivel.
Ő is utazott. Unatkozott. Keresett valakit, akit jól
megkalapálhat unaloműzésképp.
Mindjárt mellbe is vágta Gazsit, ahogy összejöttek a
peronon. Hanem a saját ütésétől úgy elvágódott, de
úgy, mint egy ólajtó. Újra fölkelt, neki Gazsinak, de
újabb hatalmas lökést érzett. Elterült ismét. Mint egy
nagykapu.
Mikor nagy nehezen összekaparta magát, bezzeg
igyekezett elhátrálni Gazsi elől! Gazsi meg csak ment
utána, csak ment rá folyton-folyvást. És bár egy ujjal

- 26 -
sem nyúlt hozzá, minden lépésével lökött egy hatalmasat
a hírhedt verekedőn.
Az végül beesett a vonati vécébe.
– Kegyelem! – nyöszörögte. És szerencséjére, mert
ha Gazsi még utánalép, tán a lefolyón is átpréseli a
mellén y ében lévő titokzatos erő.
– Na, fogsz-e még verekedni, Fricike? – kérdezte
Gazsi, akiben megvilágosodott Nagykópé trükkje:
piszoktaszító tömény anyaggal kenték be a mellényt, s
ez megannyi lórúgást jelentett a szutykos-mocskos
kötekedőnek.

NEGY EDI K F EJEZ ET

melyben Fehér Sörényű Fekete Ló Fia
beszélgetni szeretne egy közrendbelivel,
de e gy s zi gorú an rákvörös f érf i ú n em engedi .
„Pukkadj meg azzal a címeres vacakkal!"
A Háromszáz éves Törvény rejtélye

Piszkos Frici persze esküdözött égre-földre. Gazsiba meg

újra beleállt a búsongás – már csak Plútóra gondolt, a
kutyájára. Ott hagyta Piszkos Fricit, ahol volt. Fordult a
sarkán, hogyindul vissza.
Ekkor találta magát szemben Fehér Sörényű Fekete
Ló Fiával. Azazhogy Gazsi nem tudta a nevét. Meg
Fehér Sörényű Fekete Ló Fia se tudta Gazsiét. Gazsi
egy tizenhárom éves forma, nyúlánk, fekete szemű,
fekete hajú, fényes fejdíszű fiút látott, amaz meg egy
diószemű, szemtelenül fitos és éktelenül szeplős

- 27 -
legénykét. De annyi szent, mind a ketten nagyon
rokonszenvesnek találták a másikat.
Meg a rokon bánat felhőjét is azon nyomban
meglátták
egymás arcán.
Igy hát amikor Fehér Sörényű Fekete Ló Fia azt
mondta Gazsinak: – No, ezt a szemét alakot jól
elintézted! – hősünk csak legyintett egyet a levegőbe.
Lassan emelte a kezét, gyorsan ejtette vissza. Fehér
Sörényű Fekete Ló Fia pedig ennyiből is megértette,
hogy ez mind semmiség, Gazsinak sokkal nagyobb
gond nyomasztja a lelkét.
Aújdenagyonnagy!
Kimondhatatlan.
Na, é ppe n ily en baj ban vo lt F ehér S ö rény ű
F e k e t e Ló Fia is.
Megálltak ott a peronon, nekitámaszkodtak a vasúti
kocsi oldalának, és pontosan ugyanabban a
pillanatban sóhajtot tak. És pontosan ugyanakkorát.
Igy kezdődött a barátságuk.
Hanem aztán megeredt a nyelvük. Gazsi szinte
hadarva mondta, milyen volt és hogy tűnt el
Csíkmákfalvi Mivelélsz Plútó. Aztán Fehér Sörényű
Fekete Ló Fia kezdte rá, hogy:
– Ajajbizony, nemsokára tizennégy esztendős
leszek, borzasztóság, hogy nem lehet megállítani a
napokat. Érted ugye, mire gondolok?
Gazsi egyáltalában nem értette. És éppen ezt akarta
mondani Fehér Sörén y ű Fekete Ló Fiának, mikor
hirtelen mellettük termett egy cvikkeres, cilinderes,

- 28 -
rákvörös ember. A mellén hosszú sor cifra kitüntetés.
A szemében meg rémes szigorúság.
– Uram – zihálta a cvikkeres-cilinderes –, az ön
szökése csaknem az őrületbe kergetett! Nemkülönben
az, hogy khm, köhö, hm – Gazsira pillantott sandán
–, itt kell találnom, bah, egy közrendbelivel szóba
elegyedve, egy közrendű vonat közönséges folyosóján...
Nahát, uram!
Közben a vonat zökkent néhányat, és megállt a
sültgalambóci állomáson. Mire Gazsi fölfogta, mi
történik, a szigorúan rákvörös férfiú már le is ráncigálta
mellőle új barátját.
Lentről azért még visszaszólt a fiú:
– Még látjuk egymást, és akkor ...
A csühögő-dohogó kisvonat elindult. Gazsi kihajolt az
ablakon. Alig akart hinni a szemének : egy vakítóan
fehér, cirkálószerű autócsodába száll be az iménti
beszélgető társa.
Integetett neki. Az is visszaintett, de a cvikkeres már
húzta be a csodakocsiba. Az autón színes címerpajzs
virított.
„Pukkadj meg azzal a címeres vacakkal! – gondolta
magában Gazsi. – Mit akarsz a barátomtól?"
„Pukkadj meg ezzel a címeres vacakkal! – gondolta
magában Fehér Sörényű Fekete Ló Fia is. – Mért fáj neked,
hogy összebarátkoztam egy kedves sráccal?"
És mind a kettőjükben megsajdult, hogy nem
mondhatták el egymásnak, amit akartak.
De gondolhattak bármit, sajoghatott akárhogy,
bizony ez már csak így esett. Zaremba, a cvikkeres

- 29 -
 főtanácsnok, Sárkányvárad felé robogott Fehér
Sörényű Fekete Ló Fiáv al, Gazsit pedig Csíkmákfalvára
vitte a madzagvasút.
– Még a nevét se tudom! – bosszankodott Gazsi.
– Csak annyit tudok róla, hogy volt egy repülő pulija
– motyogta Fehér Sörényű Fekete Ló Fia.
– Ön mindig a legrosszabbkor érkezik, Zaremba
főtanácsnok – fordult aztán a cvikkereshez.
Legszívesebben lenyelte volna keresztbe, olyan dühös
volt rá.
– Fölségednek pedig éppen most nem lenne szabad
elfeledkeznie magáról – sziszegte Zaremba. – Most, a
tizennegyedik év első napjaiban...
Ettől a számtól megint elbúsult Fehér Sörényű
Fekete Ló Fia. A törvény jutott eszébe. Igen. Milyen
kegyetlen az apjához, s milyen kegyesnek próbál látszani
vele szemben!
– Pedig ez egy hülyeség... – mormolta maga elé.
– Hogyan, fölség?
– Semmi, Zaremba. – Fehér Sörényű Fekete Ló Fia,
vagyis a fejedelemfi tudta, hogy a főtanácsnoktól nem
várhat segítséget. Pláne a Törvény ellen.
Magába zárkózva, szótlanul, méltóságteljes tartással
ült a suhanó kocsiban.
A Háromszázéves Törvény – tűnődött. – Tűz
égetné meg, aki kitalálta! Mikor fia betölti a
tizennegyedik életévét, a fejedelemnek reá kell
ruháznia minden hatalmat. Attól fogva a fiú az ország
feje. Igy van ez évszázadok óta.
S ami a legnagyobb baj, azután már soha többé

- 30 -
nem láthatja az apját. Miért kell ennek így lennie? –
törte rajta a fejét ezeregyszer. A Törvény azt mondja,
hogy „az apa bölcs lelke pedig rászáll". De hát
hogyan? És hová megy el Fehér Sörényű Fekete Ló
azon a szomorú napon? Tőle magától nem
kérdezheti, mert amióta tudatták vele a Törvényt,
apja külön palotában lakik. Zaremba meg fapofával
csak annyit szól: Majd egyszer... mindent a maga idejében,
fölség!
Micsoda keserves dolog. Elválasztották az apjától,
akit annyira szeretett. Félfüllel hallotta a suttogást:
„Fehér Sörényű Fekete Ló készül a nagy útra."
Mi lehet az a „nagy út"?
Fehér Sörényű Fekete Ló Fia nem tudta. De minden
érzése és gondolata lázadozott ellene.
S hogy attól kezdve ő kormányoz majd, egyedül?
„Örülnie kellene, fölség !" – mondta sunyin az egyik
tanácsnok. Őrül az ördög! Egy magamkorú fiú focizni
szeretne meg olvasni meg nenevesskoránozni meg más
effélét! És legfőképpen beszélgetni az apjával. Úgy, mint
régen.
A távolban már föltűntek a főváros, Sárkányvárad
toron y -ló házai. S ekkor, mintha villámfény hasítana az
éjszakába, megvilágosodott Fehér Sörényű Fekete Ló Fia
előtt valami.
„Aha! – mondta magában. – Itt valami
összeesküvésnek kell lennie! De vajon kik szőhetik, és mi
a céljuk?"
A címeres, fehér autó begördült a sárkánvváradi
főutcára. S hirtelen újabb villámfényszerű gondolattal

- 31 -
rádöbbent: a főtanácsnokok ! Hát persze! A gyerek
helyett ők szeretnének kormányozni. Tizennégy
esztendős korától őt hívják majd Fehér Sörényű
Fekete Lónak. De a kormánypálca a tanács noki kar
kezében lesz.
„Csakhogy engem sem ejtettek a fejem lágyára!
Velem aztán meggyűlik a bajuk, Zaremba úr!" –
morfondírozott tovább. Elszántnak és erősnek érezte
magát.
– Mondott valamit fölséged? – kérdezte a főtanácsnok,
miközben befordultak a palota pálmákkal -
ciprusokkal ékes kertjébe.
Semmit az égvilágon, Zaremba! De hát mit is
mondhatnék: megérkeztünk!
Fehér Sörényű Fekete Ló Fia még rá is mosolygott a
cvikkeresre. „Úgy látszik, megjött az esze" – gondolta
az. És tulajdonképpen fején találta a szöget.
Csak másképp, mint ahogy ő képzelte.
Igaz viszont, hogy Fehér Sörényű Fekete Ló Fia sem
sejtette, mit forgat a fejében a főtanácsnok. Tisztán
hallotta ugyanis, amit a fiú amúgy magában
motyogott: – Csak annyit tudok róla, hogy volt egy
repülő pulija. – Azazhogy mégsem egészen tisztán,
mert úgy értette: – Van egy repülő pulija.
„No, ha van – gondolta a mohó főtanácsnok –, meg
kell szerezni tőle.” S máris összevissza cikáztak a
fejében a gondolatok : mi mindent lehet kezdeni egy
repülő pulival?

- 32 -
 ÖTÖDIK FEJEZET
amelyben általános
elérzékenyülés közepette
ál l a tvé del m i el l e n ő r zés z aj l i k.
„Nincs is zsák a kutyámban. . ."
Nagykópé a barátságról mesél
egy magas rangú madárijesztőnek.
Egy pepita meg egy ló a hátsó vagonban

– Hej, azt a hetvenhét lángon sült hétszázhetvenhét

káposztás lángosát! – rikkantotta Nagykópé Haspók,
mikor Gazsi vonatja eltűnt a messzeségben. – Csak
már azt is megérhetném, hogy az én szegény
Krumpendlinszkym visszatér Sa mandánlandból!
Istók zicsi, fölvirágoznám a kedvéért az állomást!
Kitűznénk a lobogókat, harsogna a katonazenekar.
Egész elérzékenyült a gondolatra. Mendegélő
Vendel is majdhogynem. A fagyoshármasikrek meg
sürgősen begombolkoztak.
– Ha meggondolom, hogy ott raboskodik – merengett
Nagykópé Haspók.
– Sínylődik ! – vacogta Szervác.
– Senyvedez ! – dadogta Pongrác.
Bonifácnak alig jött ki a torkán a szó:
– Fa-fa-brr ! . . . fagyoskodik a tömlöcben ! Brr . . .
irtózatos !
– És énmiattam ! – sóhajtott a föltaláló. – Azazhogy
énhelyettem! Mert ruhát cserélt velem, amikor a
siralomházba vittek a samandánok. Pedig menthette
volna az irháját. De nem. Engem mentett meg. Ezt a

- 33 -
vacak kis életemet, amiért akkor már egy fabatkát se
adtak volna.
Hallgattak egy sort. Közben egy tehervonat
tolatott át a vágányokon. Nagy zajjal, zakatolással. Ki
nem hallotta volna belőle senki a kutyavonítást, ha
nincs velük Mendegélő Vendel. A vadonokat járó
állatorvos. Aki hangjáról megismer bármilyen
énekes madarat. Hallását egy farkas megirigyel hetné.
Fülelt most nagyon Vendel bátyó. Hol vonít az a
szegény jószág? Sehol egy négylábú lélek. Még
jobban körülnéz: hát ott igyekszik kifelé az állomásról
egy borvörös kabátos, fehér nadrágos alak. Arcát
elfordítja erősen, de sárga füle virít. A kalap
félrebillenve a fején. S mit tart fehér kesztyűs
kezében? Egy hupikék-jajvörös zsákot!
– A zsákból jön a hang! – jelentette ki Mendegélő
Vendel, és már ott is termett a zsákos embernél. –
Állatvédelmi ellenőrzés! – vette elő az igazolványát, s
megvillantotta a fickó előtt. Hát ahogy ránéz, látja
ám, hogy a zsákot báró Kukumberg Pancselin tartja a
markában.
– Hogy képzeli ezt? Tudja, ki vagyok én? –
háborgott-hőbörgött a báró. De már addigra
Nagykópé meg a fagyoshár masikrek is körülállták.
– Nocsak-nicsak! Hát újra önhöz van
balszerencsém! –fintorgott Nagykópé.
– Mit akarnak? Nincs is zsák a kutyámban! –
dadogott a báró, szörnyű zavarban. Mert a
vakkantást most már vala mennyien tisztán hallották.
– Nem valami pontos a fogalmazás, de fölér egy

- 34 -
beismerő vallomással! – dörögte Mendegélő.
Kirántotta a fehér kesztyűs kézből a zsákot. Bogozzák
sebesen: hát eláll szemük-szájuk!
Plútó volt benne, a repülő puli.
Kukumberg a nagy ámuldozásban persze el akart
illanni. De Plútó röppent ám utána, mint a nyíl!
Végighasította a csíkos nadrágszárat, cincálta a
borvörös kabátot, szárnyával lecsapta a fekete
cilindert. Bezzeg sivalkodott most a báró, de a puli
nem hagyta, két perc alatt visszaterelte Nagykópé
Haspók elé.
– Jaj-jaj-jaj! Könyörgök, szóljanak már a kutyának! –
esedezett a megtépázott uraság.
– Miért is szólnánk? – csapkodta a térdét
Nagykópé. – Ugyan szép madárijesztőt csinált
magából! Szívből sajnálnók, ha nem folytatná.
A kezével azért mégis intett az okos állatnak:
„Csihadj, öreg harcos!" Az meg engedelmesen leült.
– Hát akkor most íziben megkezdjük a kihallgatást!
Kutya teremtette, ugyan miért tette, maga elvetemült
ebtolvaj?
A halvány sárg a ar cú Kuk umber g erre
bev allott a: szét akarta szerelni a találmányt, hogy
rájöjjön, miképp kell az ilyen röprobotkutvát
összeszerkeszteni.
– És aztán?
Még jobban elhalványodott a báró. Ökögö tt-
makogott, ötölt-hatolt.
Az igazat! Vagy még ijesztőbb madárijesztőt
csináltatok magából! Plútó, szagold csak!

- 35 -
 A puli közelebb ugrott.
– Nem! Nee! Inkább mindent...
Nagy keservesen kinyögte, hogy a robotot be akarta
adni, per sze saját t alálmány ak ént, a Találmány i
Hiv at alnak . Már csak az ítélet volt hátra.
– Adjuk át a rendőrségnek mint tolvajt! – javasolta
Szervác, akit most hol a hideg rázott, hol a forróság fűtött.
– Egy szál ember az egész rendőrség. Mire őt
megtaláljuk, elévül a bűne – legyintett rá Vendel bátyó.
– Nekünk kell intézkednünk! Mégpedig rögvest. –
Nagykópé maga elé állította a bűnöst. – Mielőtt
megzavart, épp a szegény Krumpendlinszky Adalbert
járt az eszemben. A magántitkárom és barátom! Hát
maga most végig fogja hallgatni Krumpendlinszky
hőstettét. Vigyázzállásban! És minden mondat végén
tiszteleg! Nem! Legjobb, ha véges-végig úgy tartja a
kezét! Elfogadja, vádlott?
De kérem, ön megfeledkezik bárói rangomról!
– Plútóóó! Ez túl szép madárijesztőnek! Szaggasd
még egy ki... !
– Jó, jó! Beleegyezem! –A tépett alak vigyázzba
vágta magát. Jobbjával feszesen tisztelgett, és
borzasztó fancsali arcot vágott hozzá.
Nagykópé pedig mesélt világjáró útjáról s arról,
hogyan találkozott össze Krumpendlinszkyvel. Meg
hogy mennyit dolgoztak együtt a legkülönfélébb
találmányokon. Samandán landon csak át akartak
utazni, Nagykópé terve az volt, hogy hazatér
Amandánföldre. A szülőföldjére. Hisz valaha itt látta
meg a napvilágot egy szép kis faluban, Meseegyházán.

- 36 -
 Na, mondja, még pár nap, és otthon vagyunk.
A baj csak az volt, hogy a híre megelőzte. Sokat hallottak
találmányairól Samandánlandban is. Alighogy
megmelegedett a szállodában, hát maga a király hívatja
pecsétes levéllel.
– Kicsi hiba, nem nagy baj. Jövök nemsokára! –
köszönt el a magántitkárától. S ment üstöllést a
palotába. Félretolta a két alabárdost az ajtóból, és
bebattyogott a trónterembe.
– Jó napot adjon isten! – köszöntem oda
Hétmeghetedik Túrósmazsolás Palacsinta Péterpálnak.
Mert, hogy szavamat ne felejtsem, abban a beste
országban ilyen neveket adnak a királyoknak. Ki
mennyit eszik meg a kedvenc ételéből, aszerint hívják
meg számozzák – mesélte Nagykópé. – Bár a
számozással bajban vannak, mert aki tíznél tovább
tudott számolni, szóval okosabb volt, azt az udvari
főemberek mind száműzették. Nem is tudják, hogy a
hétmeghetedik az pont annyi, mint tizennégy. No,
elég az hozzá, ott kövérkedett az ablak mellett
Túrósmazsolás Palacsinta Péterpál király. De olyan
kövér embert még nem láttatok, hékám! Talán
hárman ha körülérnénk.
– Bagoly mondja verébnek! – kottyantott közbe a
báró. – Maga is kövér, mint egy ... mint egy ...
– Tisztelegni! – mordult rá a föltaláló. Aztán
folytatta a történetet:
Egyetlenegy aranyozott-cifra szék állt a terem
közepén. Nagykópé elég fáradt volt, kapta magát,
belehuppant. No, ha belehuppant, rosszul tette. Ez

- 37 -
főbenjáró bűn volt. Samandánlandban ugyanis csak
egyetlen embernek volt szabad leülnie a király
jelenlétében. Mégpedig magának a királynak.
Ezért is rendezték úgy, hogy csak az egyetlen
trónszék álljon a trónteremben. S pont ebbe csüccsent
bele szegény föltalálónk.
Tapsolt is a király hármat, de nagyot ám!
Nagykópé meg nagy szerényen azt mondta : „Köszi
szépen, felség, tapsot azért nem érdemlek, igyekszik
az ember, forgatja az esze kerekét meg minden."
„Felségsértő!" – rikoltozott a király, mint egy
papagáj. S már ott is termett tizenkét porkoláb. Vit ték
a dutyiba, s kimondták rá a halálos ítéletet.
– Most aztán két kézzel tisztelegjen, Pancselinkám!
– kiáltott fől Nagykópé. – Mert most jön a sűrűje! Ahogy
elvittek a siralomházba – semmi, csak egy szál gyertya,
egy kupa víz meg egy asztal, hogy az elítélt
ráborulhasson, zizeg egy papíro s az ajtó alat t.
Nézem. Krumpendlinszky írt. Hogy az utolsó
kíván ságom az legyen, hogy vele még egyszer
négyszemközt beszélhessek. Amikor ezt teljesítették, akkor
rábeszélt: cseréljünk ruhát. Halálra őt nem ítélhetik, mert
nem felsé g sé r t ő , azt án meg v ala hogy majd megszökik
ő is.
Én majd segítem. Szerencsére senki se vette észre.
Pedig hej de szorult a pocakom a szűk nadr ág ban!
K r umpe ndlin szk v nagy, kockás köpenyben jött, az
jótékonyan takarta a kövérségemet. Mentem a
robotszakácsnőmért, Lolitáért, és még azon az éjszakán
átszöktünk a határon.

- 38 -
 Nagykópé megint elérzékenyült.
Enne k már maj dnem ö t hó na pj a, bar át aim!
M ag a e lme het ! – fo r dult a báró ho z. – R emélem,
ok ult a tör té ne temből!
Inalt is a megtépázott Pancselin, nagy ugatások
kíséretében. A föltaláló elko morodva folytatta :
Mindent megpróbáltam. Szép szóval, pénzzel,
ravaszsággal. De sehogy sem sik erült a szöktetés.
Most van egy újabb tervem : egy szédületesen gyors
autón dolgozgatok. Ha kész lesz, újra megkísérlem.
Mendegélő egyik lábáról a másikra állt.
– Nehéz lesz. Hisz tőlünk, amandánoktól meg
éppenséggel a te kiadatásodat követelik á llandóan
azok a Palacsinta Péterpálék.
– Nehéz, nehéz, de nagyon szégyellném magam, ha
cserbenhagynám! – dobbantott Kópé mester.
Éktelen füttyel érkezett az újabb kisvonat. Mind
azon voltak, hogy elinduljanak, mielőtt kiözönlik
belőle a nép. De akkor zöld villámok kezdtek cikázni
Nagykópé óráján.
– Megálljunk csak! A jóhír-jelző! – gyökerezett
földbe a lába.
Gazsit hozta a vonat. Rohant oda lélekszakadva, s
boldogan kapta ölbe a puliját. Míg a többiek
elmesélték, mi és hogyan, a föltaláló tovább figyelt a zöld
cikcakkokra.
– Kell itt még lennie valaminek. Vagy valakinek.
Nem tévedett.
A legutolsó kocsi egy tehervagon volt. Ahogy
félretolták az ajtót, fura, pepita arcú ember hajolt ki belőle.

- 39 -
 A ruhája is csupa pepita. És rongyos.
– Nagykópéééé! Nagykópéééé! – integetett pepita
karjával a furcsa szerzet. Mellette bánatos lófej kandikált ki.
– Szent kalafantyú! – hördült föl a föltalálók
gyöngye. – Mit tettek veled, barátom? – S
magyarázólag odaszólt a többieknek : – A kettő
közül az egyik Krumpendlinszky. De hogy melyik

HA TO DI K F E J EZ E T
melyben Krumpendlinszky elmeséli
fogságának és szökésének
történetét, továbbá azt,
miképp lehet valakiből
a királylány lovának negyedik lába

Igaz, ami igaz : Krumpendlinszky Adalbert siralmas

látványt nyújtott. Ha nem tudnák, hogy egyenest a
bürtönből jön, most megszakadnának a nevetéstől
mind az öten. Akárki azt hihetné, hogy valamelyik
cirkusz tarka bohóca kászálódik lefelé a vagonból,
fellépésre készen.
A szikár, magas férfiúnak pepita volt az inge, a
pizsamaszerű nadrágja, a bakancsa, a sapkája. Hanem
ez még hagyján: az arca is pepita volt. Aztán ahogy
összeölelkeztek Nagykópéval, s leesett fejéről a sapka,
kiderült, hogy a feje se különb. Kopasz – és pepita.
– Szép tőled, hogy vártál, te vén akasztófavirág!
– Csakhogy itt vagy, drága öreg börtöntöltelék!

- 40 -
 Lapogatták egymás hátát, nevetgéltek, örülgettek.
– No, hadd nézzelek! – harsogta Nagykópé Haspók.
– Dejszen hiába is nézlek, csak a hangod a régi. Mit
műveltek veled, édes egy komám?!
Addigra odagyűltek a gyerekek is.
Krumpendlinszky nem volt valami barátságos.
– Mit bámultok, hé? Nem láttatok még szökött
fegyencet?
Ne vegyétek tőle zokon! A szíve arany! – mentegette
barátját a föltaláló. – Képzelhetitek, mit szenvedett
szegény! Újból vállon veregette.
– Igaz, öreg cimbora?!
Kopaszra nyírtak. Mint egy bakát! Kipingáltak,
mint egy kerítést. És ráadásul pont pepitára! –
Krumpendlinszky égnek emelte a kezét. Olyan volt,
mint egy pepita fölkiáltójel. – Még a szemüvegem is
kipepitázták azok a hülye börtönpiktorok.
Akkor látták, hogy a szemüveg a nyakában lóg,
cukorspárgával felkötözve.
Naná, hogy levettem – folytatta a szökevény. – Nem
valami kellemes dolog kis fehér lyukakon át nézelődni.
De hát miért tették? Engem egyáltalán nem
akartak kipingálni – csodálkozott Nagykópé.
– Téged?! Te csak egy közönséges felségsértő voltál, akit
pricc-pracc-prucc fellógatnak, és kész! De én!
Segítettem egy másik embernek ... áldozatot hoztam
valakiért! Nahát ezt ott a legeslegnagyobb bűnnek
tartják. „Mi vitte rá? Hogy ! tehetett ilyet?! Ugye, most
már szánja-bánja?" Vége-hossza se volt a
kihallgatásoknak. És a bajuszomat is lenyírták! A

- 41 -
pajeszomat is! Az ebfajzatok! A nyüvesek! A
koszlobárok! A tepelák bitang samandánjai!
Olyan cifrán szidta a rabtartóit, hogy még
Nagykópé is megsokallta:
– Ejnye már! Nem szégyelled a kutya előtt?!
– Pláne azt, hogy ebfajzat! – nevetett Mendegélő
Vendel. Plútó meg csahintott, mintha csakugyan
megsértődne az öszszehasonlítás miatt.
Ekkor nagyot nyerített mögöttük a vagon. Azazhogy
avagonbeli paripa, akiről teljesen megfeledkeztek a
nagy örömmámorban.
– Jövök már, Horkos, jövök már! Bocsáss meg, de
hát tudod, hogy van az ilyenkor! – ugrott a ló felé a
pepita magántitkár. S csak úgy háttal állva vetette oda
a szót: – Mert tudjátok meg, úgy, ahogy van: ennek a
szép párductarka paripának köszönhetem a
szabadságomat. Na, lássuk csak! Volt itt egy lejáró...
Ahogy azt előkerítette, hívta lefelé a lovat.
Gyere, na, Horkos, gyere csak! Támaszkodj rám,
ahogy szoktuk.
A párductarka fájdalmasan nyihogott. Akkor
látták, hogy a jobb mellső lábát csak úgy lógatja maga
mellett. Sebesült, véres. A magántitkár meg odaugrik,
alátámaszkodik jobbfelől, s biztató szavára megindul
a csodaszép ló. Lassan, nehezen, mert azért
Krumpendlinszky mint láb mégsem volt az igazi.
Különösen így, lefelé jövet.
De azért sikerült.
A palacsintasütős vasutas, aki már indította volna
a vonatot, majd lenyelte ámulatában a palacsintasütőjét.

- 42 -
 Ahogy a szerelvény elkattogott a váltókon,
odalépdelt hozzájuk. Még tisztelgett is.
Hát bizony ennek a szegény párának nincs más
hátra, csak a golyó. – Úgy állt feszesen, mintha egy
ravatalnál állna díszőrséget. – Megváltás az az
ilyeneknek, mink is úgy csináltuk a rég múlt háborúban.
– Hát nem elég, hogy azok a koszlobárok
meglőtték? Maga is ilyeneket mond! Tudja egyáltalán,
kicsoda ez a ló? – kiabált Krumpendlinszky. – Hogy
is tudhatná, mikor maga egy süsü! Egy sü-sü!!!
Még a kezét is mozgatta a homloka előtt.
– Mit merészel maga ... maga pepita majom! –
fortyogott a forgalmista, a palacsintasütőt emelve.
Na, ebből elég! – állt a hepciáskodók közé
Nagykópé. A mérgelődés árt a szépségnek!
Különben is itt a fő-fő szakember!
– Golyóról aztán szó sincs! – simogatta meg a ló
nyakát Mendegélő Vendel. – Azért mi, állatorvosok
is csak tudunk egyet-mást.
Már esteledett, mire Horkos – a három lábán s még
Krum, pendlinszkyn – föllépkedett a lószállító
teherautóra. Szép állat volt, azt meg kell adni.
– Az indiánoktól vették meg a samandán királylánynak
kezdett a történetbe a pepita magántitkár, ahogy
mind elhelyezkedtek a kocsiban, s megindultak az
állatkórház felé. – No, nemhiába hívják Hisztéria
Mizériának ezt a királyi libát. Nem szerettem volna
szegény Horkos bőrében lenni. Először is a súlya!
Legalább kilencvenkilós, és napról napra többet
eszik. Tudjátok, hogy ott a királyi méltósággal

- 43 -
 együtt jár a nagyevő virtus. No, őkelme, ahogy
mesélik, a Harmincharmadik Töltött Káposzta
címet már elérte : annyit eszik meg egy
ültőhelyében. De hát ez az ő dolga. Ha mangalica
akar lenni, ám legyen. Elbirt volna ez a Horkos két
kövér királylányt is, olyan remek ló. Hanem, ahogy
híre járt, folyton ütötte szegény jószágot! Gyorsan
ment? Nem volt jó. Lassított? Nem volt jó. Ügetés,
vágta, megállás – semmi se volt jó ennek a
hisztérikának. Horkos nagyon sokáig tűrte. Tán négy
hétig is. De a végén már csak nem bírta cérnával.
Úgy ledobta, azt se mondhatta: nyekk! S aztán már
nem bírták elfogni. Mintha tudta volna, hogy halál lova,
ha elkapják. Mert a felségsértő lovat éppúgy föllógatják
azok a nyavalyás samandánok mint ahogy téged is
szerettek volna – bökött Nagykópé felé.
– Még mindig viszket a nyakam, ha rágondolok –
kacarászott tokáját simogatva a föltaláló.
Krumpendlinszky pedig mesélte tovább : egy csapat
foglyot épp akkor készültek elszállítani a Malária-
szigetre. Őt is. Mennek az utcán, egyszer csak nagy
riadalom támad körülöttük. Jött a ló. Hátrább az
üldözők, láncokkal, lasszókkal. Ő meg érezte : ez az
utolsó alkalom a szökésre. Egy lendülettel fölkapott a
száguldó paripára, sugdosott a fülébe, hogy :
Mostazegyszersegítsrajtam, édeskicsilovacskám!
Tevagyazénéletemmegmentője! – meg ilyesmiket. A
lelkes állat, úgy látszik, örült, hogy egy kedves szavú
gazdája akadt. Szökkent, rohant, repült vele, akár a
szélvész.

- 44 -
 – A határig simán ment minden. Az üldöző
hadroncok lemaradtak. Persze első dolguk volt
értesíteni a határőrséget. Próbáltuk mi bevenni
magunkat az erdőbe, fölvágni a hegyi utakra, de az
egész környék tele puskásokkal. Már csak száz
méterre lehetett a határ, mikor elütötte az az ostoba
golyó a lábunkat. Azazhogy a Horkos lábát. De már
akkor egy szív, egy lélek voltunk mi ketten. Mit is
tehettem volna? Beálltam az elejére negyedik lábnak.
Fogalmatok sincs, milyen nehéz egy ló. Majd
megszakadtam. De hát ha ő megmentett engem,
nekem is kutyakötelességem volt. No, szóval beálltam.
A bokrok, fák között nagy keservesen elvergődtünk a
határig. Át is kecmeregtünk. Akkor meg már segítettek
az itteni határőrök. Nagyon rendesek voltak. Ámbár
folyton röhögtek a pofázmányomon . . . Vonat ra
raktak – a többit meg már tudjátok.

HE TE DI K F E JE Z E T
melyben Bazsalikom-major
titokzatos és érdekes,
az állatorvos fürge és ügyes,
a szendvics különlegesen finom,
a robotszakácsnő pedig éppenséggel tündérszerű

Kicsinykét várakoztak az állatkórház előtt.

Mendegélő Vendel lehozta a lábgyóg ításhoz y

szükséges holmikat, síneket, kötszereket, mieg y mást.

Aztán tovább robogtak Bazsalikommájor felé.

- 45 -
 Nagykópé Haspók birodalmát hívták Bazsalikom -
majornak. Most ugyan sötét volt, nem sokat láttak
belőle. A kapu azonban „látta" őket, és később is
minden ajtó. Fotocellákkal nyitódtak, mihelyt ember
formájú lényt érzékeltek.
Nem értem, hogy lehet sötétben látni! –
morfondírozott Bonifác.
Egyszerű infravörös érzékelők – szerénykedett
Nagykópé.
– Na és ha betörők jönnek? Rablók, zsiványok? –
firtatta a fiú.
Akkor a szándékjelző lép színre. Megállapítja, hogy
betörni jönnek, és automatikusan törli az ajtónyitási
utasítást. Mellesleg pedig bekapcsol egy magnót: ekkor a
börtönélet viszontagságait kezdi ecsetelni nekik e gy
roppant barátságos hang.
– A tied, mi? Saját élményeid alapján, mi? kacagott
felKrumpendlinszky. – No, ha akarod, én majd
kiegészítem. Tudod, milyen zsivány bandával ültem
én ott együtt?! Zsebmetszőkkel, virágtolvajokkal,
hamiskártyásokkal, fagylalthamisítókkal!
Közben már be is értek a zöldeskék fényben úszó s
valahogy akváriumra emlékeztető nagy szobába.
– Csüccsenjetek le! – invitálta őket Nagykópé. – Mi addig
Vendelinóval rendbe tesszük a lovat.
– É n is meg y e k ! – cs at l ak o zo t t ho z záj uk
K r um pe nd linszky.
– Nagyon helyes. Hát ti? Üljetek már le, mire
vártok? Mire, mire ... Ha egyszer a tölgyfalevél
formájú, üdezöld asztal mellett nincsenek székek!

- 46 -
 A föltaláló hahotázott.
– Ott vannak azok, a fiókokban. – Odalépett, s szép
komótosan előszedte a „székeket". Félig fölfújt
léggömbre hasonlító valamik voltak. Néhány gomb és
egy pöttömnyi pumpa segítségével azonban percek
alatt röldagadtak: bársonyos tapintású, rengő-ringó
fotelokká változtak át.
A srácok élvezettel süppedtek beléjük. Attól
fogva úgy érezték, kék meg lila meg okkersárga meg
meggypiros hullámok hátán ringatóznak.
– Akár a tengeren! – suttogta Bonifác áhítatos
képpel. Mint aki már néhány tengert megjárt a
vitorlásával. Mégsem nevették ki: mind ugyanazt érezték,
amit ő.
– És nem lehet vele fölborulni! – billegtette
meggypiros gömbjét Gazsi. Addig-addig, míg csak le
nem csusszant róla. Nevetve mászott vissza, s kezdte
elölről.
Olyan jót játszottak, észre se vették, hogy
Nagykópé még most is ott van. Állt az ajtóban, s nézte a
fotelpróbát.
– No, jól van! A robotszakácsnőm, Lolita
Margerita, már tud rólatok. Rögtön ellát benneteket finom
szendvicsekkel.
S valóban, alighogy elment, kilépett a szemközti
falból Lolita Margerita.
Persze zaj talanul csukódó-nyitódó, áttetsző
üvegajtó nyílt meg ott, a gyerekeknek mégis úgy
tűnt: a falból lép elő. S hogy egyik csodálkozásból a
másikba essenek: a robotszakácsnő egyáltalán nem volt

- 47 -
szakácsnőszerű!
Sőt: robotszerű sem volt.
A robotszakácsnő – tündérszerű volt.
Karcsú és kecses és kék selyemruhás és fekete hajú
és kék szemű, arca pedig bájos, barnapiros. Szóval
egy szemvidítóan, szívmelegítően szép lány volt
Nagykópé Haspók robotszakácsnője.
Míg a fiúk leesett állukat visszaigazították, be is
mutatkozott:
– Szervusztok, gyerekek! Lolita Margerita vagyok,
Bazsalikom Miklós házvezetőnője. Tudom, tudom, ő
csak egyszerűen robotszakácsnőnek emleget. Az is
vagyok. De takarítok is. Rendben tartom a házat.
Ezért úgy gondolom, nyugodtan kinevezhetem
magamat házvezetőnőnek.
– És csakugyan robotnak tetszik lenni? – kérdezte Szervác
hitetlenkedve.
Tetszik, vagy nem tetszik, ez a helyzet – mosolygott
rájuk Lolita Margerita. Azzal lerakta a kezében
dajkált műanyag tálcát, s ugyanúgy, ahogy jött, már el is
tűnt a másik falban.
– Hát én ilyen szép lányt még csak filmen láttam!
És a hangja, mintha hegedű szólna!
– Milyen vidám! – Vicces.
Nem győzték dicsérni a tündérszerű robotot, aki
szakácsnő meg házvezetőnő is.
Közben nekiláttak a tálcán hozott finomságoknak.
Azazhogy – megpróbálták a dolgot. Mindegyikük
előtt ott a tányér, nem is egy, hanem kettő. Az alsóra
ráborították a másikat. Le akarják venni, hogy lássák,

- 48 -
hol is a harapnivaló, de mintha összeragasztották volna a
tányérpárt.
Kezdték úgy érezni magukat, mint a gólya a róka
vendégségében. Tányérban a koszt, csak hozzájutni nem
lehet.
Nagy kópé a nagybátyád, csakugyan! – fordult
Gazsihoz Szervác, míg a körmével feszegette a felső
tányérkát.
Nem feszegetni! Eszegetni! – szólalt meg mellettük
egy muzsikáló hang. Lolita Margerita újra előttük
termett. – Ez a híres kópészendvics. Kenyértészta
tányérok. Tojás, vaj, szalámi, sajt meg egy kis
zöldpaprika van bennük. Harapjatok bele nyugodtan!
Jó étvágyat!
Hitetlenkedve néztek rá, aztán a tányérokra.
Keménynek gondolták őket tapintás után. S lám,
ahogy a fogukat rávésték, puha, ízes-zamatos
anyagba hatolt. Többé nem is kellett biztatni őket. Nem
ettek még hasonló finomat.
Ezt pedig annak a csodálatos repülő kutyusnak –
mondta Lolita Margerita. Óriás sonkaszelet terült el
a kenyértányéron. Jókora csont is meredezett belőle. –
Ugye, Plútó, így szereted, csontjával?
Megsimogatta. A puli hálásan végignyalt a kezén.
– Jó étvágyat, Csíkmákfalvi Mivelélsz úr! Jó
étvágyat!S mint egy tünemény, megint el a szemük elől.
– Te, ez tud köddé válni! – vélekedett Pongrác.
– Aligha! – töprengett Gazsi. – Az viszont majdnem
biztos, hogy olvas a gondolatokban.
– Hogyan?

- 49 -
 – Mit beszélsz?
Honnét tudná, hogy hívják a kutyámat?
Nagykópéval nem válthatott egy szót sem – az
ellenkező oldalon lépett be. Mi sem szólítottuk előtte
Plútót. Hát akkor? Gon-do-lat-olva-só!
– Naháááát!
– Ezt jól kisütötted! – lelkesedtek az ikrek.
Vagy Nagykópé közölte vele gondolati úton, vag y
úgy olvas fejünkben, mint egy nyitott könyvben.
– Huu! De izgalmas! És nem leh et, hogy a
nagybátyád rádión beszélt neki erről?
– Velünk volt. Nem rádiózott. Csak délután, a tubusért.
És Gazsi büszkén végigsimított a piszoktaszitós
mellényén. Mind egyetértően hallgattak. S most azon sem
csodálkoztak, hogy a levegőben odalebeg egy tálca; vidáman
kortyolgatták a légi úton érkezett málnaszörpöt.
Ahogy közben körülnézdegéltek, mindenféle
műszerpultokat vettek észre. Gazsi megnyomott egy
gombot. A tévéjelzésűt. Attól az egy gombn y omástól
kivilágosodott az oldalsó fal. Négy sorban hat-hat kép
jelent meg rajta. A ház más és más helyiségei.
Legtöbbjük sötét vagy félhomályos. De az egyik ben
ugyancsak világítottak.
Mendegélő éppen fölegyenesedett Horkos mellől.
– Hát ezzel megvolnánk!
A párductarka ló sérült lába szinte világított a
gipszharisnyában.
– Jobb lesz, mint új korában.
– Köszönjük ! Nagyon köszönjük ! Ugye, Horkos? –
rázta az állatorvos kezét Krumpendlinszky. Meg is

- 50 -
ölelgette nagy-nagy örömében.
– Nem kell a telepre vinned. Ne bízd másra! Itt
ellehet. A titkárom majd gondozza! – ajánlotta
Nagykópé. – Meg aztán... úgyis van most egy
kísérletem... egy állatnyelvtol mács szerkentyűt
próbáltam fabrikálni.
Hű, micsoda kilátások! – most meg a főállatorvos
lelkendezett.
– A te könyveid alapján, öregem! Ha jó lesz, a tiéd
az érdem. Én csak beprogramozom egy
zsebszámológépbe a hangjeleket.
– Meg a mozgásokat. Mert az állat a testtartásával
is beszél. Mint írom az Amondó vagyok minyauban. . .
– Tudom, tudom. Olvastam. Hát, úgy képzelem, a
mozgási jeleket át lehet alakítani hangjelekké és ezeket
áttenni a mi nyelvünkre.
A gyerekek a tévéfal előtt óriásit hurráztak.
– Hurrá! Hurrá!
– Hallod, Plútó! Majd elbeszélgetünk!
– Éljen Nagykópé Haspók!
– Bravó, Miklós bácsi!
Nagykópé meg egyszer csak megállt, intett, mintha
nekik intene.
– Mit babráltok azon a műszeren, ti
mufurcmackók! Látlak ám benneteket! Szervác, ne
tátsd a szádat! Na, tessék, Pongrác, te meg elejtetted a
szörpös üvegedet. Ne izgulj, most már nem eshet lejjebb!
– Jé, lát minket! Lá-át! – dadogta Gazsi.
– Lehetetlen! – mondta Bonifác.
– Jé, látom őket! – ámult el Nagykópé Haspók is.

- 51 -
 – Jól adod! – nevetgélték körül a barátai. – Mindig
kifundálsz valamit, aztán meg adod a meglepettet.
S bárhogy esküdözött, nem hitték el neki, hogy ez
számára is új fölfedezés. Ügyan már! Itt, ahol
mindenféle csodamasinákat fabrikál?
Krumpendlinszky azt javasolta, hogy hallgassák
meg a rádióban az esti híreket. Benne lesznek -e ők
is. Mármint a lóval.
– Én és Horkos úgy gondoljuk...
megérdemelnénk egy röpke méltatást.
Újabb székek a fiókokból. Mind letelepedtek a nagy
szobában. Egy gyufaskatulyányi rádiót vett elő
Nagykópé. Végighúzott rajta egy gyufaszál formájú
valamit. Ettől villant és kattant egyet. Aztán pik -pik,
pik-pik – mondta is már a bemondó, hogy a pontos idő
húsz óra.
Kedves hallgatóink! Híreket mondunk. Mint
ismeretes, a mai napon megszökött
Samandánlandból és hazánkban kért menedékjogot
két ottani elítélt: Krumpendlinszky Adal bert
magántitkár, valamint a samandán királylány
Horkos nevű lova.
– Kérte az ördög! – dörmögte Krumpendlinszky,
pepita fejét vakargatva.
– Ebben az ügyben már délután fölkereste Fehér
Sörényű Fekete Lovat, országunk nagyfejedelmét a
samandán követ. Jegyzéket nyújtott át, melyben a
szökevények azonnali kiadatását követelik. Fehér
Sörényű Fekete Ló szavazásra kérte a tanácsnokokat.
Tízen a szökevények kiadása mellett, tízen ellene

- 52 -
szavaztak. Nagyfejedelmünk ekkor emlékeztetett
arra, hogy valaha a fejedelmi család tagjai is
menekültként érkeztek erre a tájra. Befogadta őket
Amandánland, s később a jippi-iappákkal vivott csatában
Csillagoshomlokú Bölény olyan vitéz harcosnak
bizony tik, hogy vezérré, majd fejedelemmé
választották, s az Amandánland Megmentője nevet
adományozták neki. Soha nem lehet tudni, mondta a
tanácsnokoknak Fehér Sörényű Fekete Ló, nem válik-e
utóbb hasznunkra ez a Krupendlinszkv Adalbert nevű
menekült.
- De lehet! De lehet! - harsogta Krumpencliinszk y
meg Nagykópé egyszerre.
- Ami pedig a lovat illeti. mindig is őrültségnek
tartottuk azt a samandán törvényt, mely szerint
állatokat, tudatlan lényeket bebörtönözhetnek s
kivégezhetnek felségsértés címén idézte tovább a rádió a
nagyfejedelem véleményét.
- Jól beszél! - mondta a hírek végén Mendegélő
Vendel. És megnézte a zsebóráját: pontos-e?
Azaz csak megnézte volna. Az óra, amit még az órás
nagyapja csinált neki negyven évvel ezelőtt, a szép
emlék ezüstóra nem volt sehol.
Minden zsebét kiforgatta. Hiába. Helyette csak egy
idétlen nagy fekete gombot talált. Panaszkodott a
többieknek, de azok rá se figyeltek. Nagy
örömmámorban úszott mindenki. Az ikreket alig
lehetett hazazavarni. Nagykópé telefonált
Csíkmákfalvára, így Gazsi ott aludhatott kutyástul.
Ol y an jókat álmodott a kagylószerű, kényelmes

- 53 -
ágyban, hogy hajnalban alig akaródzott fölkelnie és a
vonathoz indulnia. De hát muszáj volt: nyolc órára a
csíkmákfalvi iskolában kellett lennie.

NYOLCADIK: FEJEZET
melyben Gazsi nem várt levelet kap,
s megtudja, hogy aki meccsbokszot és ellenőrzőt
vi sz i skol ába, az p ór u l j ár;
hogy Bonifác helyesírása _kéccségbeelytő" ;
hogy egy kedves bolond áldás a háznál,
a hogy a sárkánygyík farkára rá szabad lépni,
de a salátákra nem. Plútó másodszor is eltűnik

Gazsi váratlanul levelet kapott. Jó vastagot.

Nem is akarta elhinni. Nem a vastagságát, hanem
hogy neki szól. Személyesen.
Tarabó Gáspár, avagy nem Tarabó Gáspár?
kérdezte szigorú szemmel a postás.
– T ar a b ó n ak T ar a b ó . . . de if j a b b . . .
Na, akkor ez éppen neked szól! - és a kezébe
nyomta. A halványkék borítékon élénkpiros betűk:
ifj. Tarabó Gáspár
Csíkmákfalva
István juhász útja 6. szám

– Ugyan ki írhat nekem? - pislogott Gazsi a

pulijára. Izgalmában rosszul tépte föl a borítékot, a
levél széle is elszakadt. A boríték belső
selyempapírjából meg sehogy sem akart kijönni az

- 54 -
iromány. Mikor végre kihámozta és széthajtogatta,
fölkiáltott meglepetésében:
– Az ikrek írtak, Plútó! Na, lássuk csak! Heg yezd
a füled! Plútó szép csöndben leült. És hegyezte.
– Így kezdődik: Kedves Barátunk, Gazsi! Ez zöld. És
így folytatódik, barnával: Kedves Gazsi Barátunk!
Aztán még kékkel is: Gazsi, Kedves Barátunk! Na és most
pirossal a többi.akarná kifejezni, fölröppent a virágzó
barackfa alsó ágára. Onnét hegyezte tovább a fülét az
ikrek levelére.
– Zölddel folytatják: Kedves Barátom, Gazsi!
Bevezetés: Mi írunk neked, az ikrek.
Tárgyalás: Talán még emlékszel rá, hogy mindig
fáztunk. Azért is szólított így Nagykópé Haspók : na, hogy
ityeg a fityeg, cidrikéim! Most azonban beszélt Wladiszláv
Sztaniszlávval, aki orvos, másképpen tanár vagy professzor
úr. Hát a professzor úr megvizsgált minket. Meg kikérdezett.
És úgy döntött, hogy rossz a hőháztartásunk. Vagyis
megállapította. Mi meg nagyon szégyelltük magunkat érte.
De megmagyarázta, hogy nem kell. Mert a szégyelléstől csak
még rosszabb lesz. Még attól is, ha félünk. Tehát — mondta
a professzor úr — a teendő a hideg és meleg hatások
kiegyensúlyozása. Most már kezdtük kapiskálni. Azért jobb, ha
magunkra veszünk minden létező göncöt. Meg ha
összebújunk. Most mi magyaráztuk Stanicli bácsinak ( a
nagybátyád így hívja, és ő nem haragszik érte, mert már
akkor is így hívták, amikor együtt jártak iskolába). De
Stanicli, aki professzor lett, jobbat mondott. Gondoljunk
valakire szeretettel. De nagy-nagy szeretettel ám. És olyankor
írjunk neki levelet. Mind a hárman.

- 55 -
 Befejezés: Hát mi rád gondoltunk szeretettel. És küldjük
neked a leveleinket. Ha te viszont utálsz levelet írni, akkor
neked nem muszáj, és ne válaszol»
Utóirat: Vagy csak annyit, hogy megkaptad-e. Mert
lehet, hogy megkapás nélkül nem érvényes a szeretetes levél.
Itt véget ért a piros krikszkraksz-folyam.
— Hát persze hogy válaszolunk! — rikkantott
Plútónak Gazsi. A kutya is beleegyezően vakkantott. Sőt,
mintha örömét
Először én írok, Szervác. Nagy újság van! És nem is egy.
A rosszabbal kezdem. Nagyon rossz, hogy mindig eltűnik
valamink. Nekem a Williams meccsbokszom tünött el. Vagyis
veszett. Pedig annyi kacat volt még a zsebemben, 1 db
zsebkendő, 3 db üveggolyó, 2 db U-szeg, x számú befőttesgumi,
egy teljes gombfocicsapat meg 1 db rozsdás vasdarab, ami belül
kerek, és kívül szögletes. Egyiket se sajnáltam volna úgy,
mint a Williamsemet. És én nem is hiszem, hogy kiesett,
mert a zsebkendőm úgy volt téve, hogy a lyukat teljesen
takarja. Különben is kicsi. Mármint a lyuk. A zsebkendő
nem. Meg az is gyanús, hogy a meccsboksz helyén egy db kb.
olyan súlyú, békaszínű kavicsot találtam. Azt hiszem, lopnak
az iskolában. Ráadásul még szemtelen is a tolvaj, hogy a
kavicsot volt pofabőre odatenni.
Ha van meccsbokszod, sohase vigyed az iskolába! Ezt
tanácsolhatom én, a póni járt.
Most pedig a jó hírt: Bazsalikom-majorban nagy a vidámság.
Krumpendlinszky arcáról sikerült lekaparni a festéket, már
nem pepita. Csak a feje, mert azt nem hagyta kaparni, nehogy a
hajhagymái tönkremenjenek. Most Nagykópé föladta a leckét
az Agytröszt számítógépének, hogy kísérletezze ki a lemosót.

- 56 -
A lova is jól van, a Horkos. Addig sapkát visel, míg a lemosószer
nem lesz kész — tudniillik Krumpendlinszky. Csak dolgozni
nem akar semmit. Mindig azt mondja : „Én és a lovam úgy
gondoljuk, épp eleget senyvedtünk." Kópé bácsi meg nevet és
ráhagyja, de néha odadörmög: „Nagy szamarak vagytok, te és a
lovad."
Mi azért úgy gondoljuk, hogy egy magántitkárnak mégis
kéne valamit csinálni. Ő meg csak kártyatrükköket csinál, amiket
a börtönben tanult a hamiskártyásoktól. És sajnos nem tanít meg
ráj u k. És azt sem en gedi meg, hogy mi jártassuk a lovat.
Pedig tudnánk. A Horkos még csak lábadozik ! —jelentette ki,
nagyon kell vigyázni vele, még ránézni se szabad erősen,
megértettétek, gézengúzok?!
Na de nem ettől nagy a vidámság. Képzeld el, új vendég
érkezett!
De itt nagy szeretettel üdvözöllek, mert Pongrác ki akarja ütni
a kezemből a tollat, és ő akarja folyt .. . úgyhogy szia !
– Úgy látszik, sikerült neki! Jól elmaszatolódott az aláirás .
. . – vigyorgott Gazsi. Ráemelte szemét a barackfaágra. A
virágos ág csóválkozott. Igen. Ezt tette, mert Plútó
nagyszorgalmasan csóválta rajta a farkát. Olyan kedvesen
bumfordi volt, Gazsi odament hozzá, megsimogatta. –
Ugye, jó hogy levelet kaptunk? Énés a k uty ám ú gy
go ndo lj uk, remek do log levelet kapni. Nahát
akkor lássuk csak tovább! Ez kékkel van. És ronda,
te Plútó, ez majdnem olvashatatlan.
Gazsi, Kedves Barátom ! Amigg ezekelveszekednek
egymásal, én fojtatom. Nagy szerettel üdvözlek ! Höpörtyű
Töhötömnek hivják. Aszt a vendéget. Költő és ágrólszakatt.
Ami meg is látszik rajta. És éhenkórász volt nagyolt. Mert

- 57 -
utálta a hivatalát, ahol dolgozott. Aszt mondta Nagykópénak,
hogy ő volt a hivatalban a másodelutasító, és minden
kérvényre olyan irgalmasan kellett neki válaszolni. De nem,
tévedtem : cirkalmasan kellett Pl. hogy a folyó év, folyó hó,
folyó napján folyó órában ilyenésilyentárgyban beadott
kérvényére kénytelenitettve vagyunk azt válaszolni, hogy
állóka kiutalása nem ül módunkban. Vagy hogy ülőke
kiutalása nem áll módunkban. Indokolás stb. stb. Höpörtyű
Töhötöm szerint ez volt a legundokabb. Az indokolás. Hát ő
nem tudott nemet mondani. Mindenkinek a kérésére ezt írta
: teljesíttyük. Erre kiruktág!
Szóval eszt mind elmondta a nagybátyádnak. Ő megszánta,
és adott neki szálást élvszakára. Asztán több éjszaka is.
Aszt mongya, ilyen kedves bolondok áldást hoznak egy házra.
Hát röhögni aszt tényleg lehet. Mert ojan kicsi és
szakállas, a feje meg tökkopasz. És van egy tőrött szemüge, a
bal oldaláról hiányzik az üveg. Meg még az is kész
röhedelmes, hogy ropant bánatoskenguru mindig. Aszt
abajogja, hogy a témáit elvesztette, és azok nélkül nem tud
verset írni.
Nekem meg elveszett a töltőtólam. Lópnának az iskolába
— vagy mégse? Ezen morfondírosztunk a fiúkkal. Részemről
Höpörtyű is gyanúsított egyén. Hátha annyira
ágrólszakatt, hogy nem csak a témái vesztek el, hanem a
tólaiis?! És kellett neki az enyém. Bár aszt vég kép nem
értem, hogy akkor mért tett volna a tóiam helyére egy tólnagyságu
alumíníumcsövet. Ha ő lett volna. Ami a legnagyobb
tólvajpimaszság.
Egy versett mégis írt. A Höpörtyű. Nem ismertem rá, az
én tólammal írta-e. Nincs ki zárva. Már aszt hittük,

- 58 -
megtalálta az elveszett témájaitt. De nem. Aszt állija, régi
verse ez, csak visszaemlékeszve írta.
ljen :
VERELMES SZERS
(Hodálatos Cserminámnak)

Bokaji torban, bokaji torban, uslinca múszik, irinyó pállat.

Sza erelemben fúgy uldokoltam, makár uslinca bokaji torban.

Nagykópé meg Krumpli bácsi majd halálra nevették

magukat. — Hát ezt én is tudom! — mondta Krumpendlinszky.
És rákezdte :
Kegyszer egy irályú git mondolt magában. . .
Végig monta a verseit, ugyanúgy kiforgatott minden
szókezdő -be-tűt. Még mi is kőtöttünk egypár sort:
Opnak a liskolában! Moda az eccsboksz, moda az eccsboksz. Eg
maz tén öltőtollam is, eg maz tén öltőtollam is!
Hát ilyen a mi ujj vendégünk. Te is sokat röhögnél rajta,
egésszen bisztos. Azt mondja, hogy a sok buta hivatali
kifejezés tette tönkre a tehetségét, azért ír ilyen összekeverve.
Remélli, hogy még kinövi.
Gazsi barátom, eszi írom szeretettel, és ne haragudj a
hejesírási hibákat még nem tudom elég helyesen, mert a
szótárunkat is ellopták, ami kéccségbeelytő, ezért hol így írom, hol
meg amúgy, hogy legalább ötven-százalékban lyó legyen.
(Kérlek, ne húzd alá pirossal a hibájimat, hátha akkor nem
érvényes, amitt a Wladiszláv professzor mondott.)
Most már Pongrác akarja folytatni, kibékültek.
Szia!
Bonifác

- 59 -
 Gazsi közben is föl-fölnevetett, most meg csak úgy
hahotázott Bonifác helyesírási ravaszkodásán. No, a
hahotától megrémült a kerten átóvakodó zöld szemű,
fekete macska. Egy ugrással a barackfához, egy
iramodással föl a törzsön, gyorsan, menedéket keresve.
Már ahogy azt egy macska szokta.
S fönn, a virágzó fa legalsó vastag ágán... ó,
borzalom! ó, képtelenség! Az éjfekete kandúr
nyávogni se tudott riadalmában. Nem ! Ilyet még nem
látott macskafia, mióta a természet mászókarmokat adott
neki!
Az ágon — a biztonságosnak hitt barackfaágon — ősi
ellenség terpeszkedett.
Egy félelmetes szőrgombolyag. Vagy szőrgomoly -
felhő. Villámló fehér fogak!
Jaj! Kutya a fán!
Miaujau! A kutyafáját! Ez egy kutyafa! Pont erre
kellett menekülnöm! Miaujau!
Na és az ugatása! Mint a mennydörgés!
Később kiderült, hogy bizony nagy mesélő volt ez
az éjfekete kandúr. Alaposan k iszinezte az esetet.
A csodapuli ugyanis mindössze egyet mord ult és
vicsorított. Villámlásról, mennydörgésről szó sem volt. S
micsoda rémlegenda kerekedett mégis ebből a
barackfai találkozásból! A macskaanyák éveken át a
kutyatermő fával ijesztgették pajkos csemetéiket.
Ebből persze abban a pillanatban Gazsi és Plútó
mit sem sejtett. A macska le- és elugrott, el is tűnt azon
nyomban.
– Ezt jól elijesztettük! állapította meg Gazsi. Plútó

- 60 -
vakkantott egy kurtát, s folytatódott a levélböngészés.
Mert ez a barna írás is eléggé kacskaringós betűkből állt.
Kedves Gazsi Barátom !
Nagy-nagy szeretettel írjuk neked ezt a levelet. Ebben
mindnyájan megegyeztünk. Csak abban nem, hogy mi legyen
benne. Az öcsikéim összehordtak neked hetet-havat. Fölfújnak
jelentéktelen dolgokat. Hisz mind semmiség. Bagarol az egész!
De nekem az ellenőrzőmet lopta el valami elvetemült, embertől
és iskolától egyaránt elrugaszkodott csirkefogó. És ha legalább
jó osztályzatok lettek volna benne! De csupádon-csupa rossz
jegy! Kettesek csapata. Egyesek serege. Mindössze egy iciri-
piciri hármas! Most aztán mindenki azt hiszi, szándékosan
veszítettem el. Pedig ellopták! És a mesterséges csibekeltetésről
szóló mezőgazdasági szakkönyvet csempészték a helyére.
Azóta mindenki azzal nyaggat – saját szüleim is! –, hogy
mondjam már meg az igazat. De ha már megmondtam, mit
mondjak?!
Szóval – borzasztóak ezek az eltűnések! S láthatod, hogy nekem a
legborzasztóbb. Jó, hogy megírhattam neked, máris érzem, hogy
megkönnyebbültem. Mégiscsak lehet valami abban, amit a
doki mondott ( a Wladiszláv).
Most figyelj, ez a legérdekesebb ! A Kukumberg Pancselinnal
van a legnagyobb újság. A báróval. Aki olyan sárga, tudod,
az irigységtől. És mindig arrafelé sündörög a Kékszömörce-
erdőben, amerre mi járunk. Figyel, fülel, ki akarja hallgatni
Nagykópét. Szörnyen ravaszkodik.
Képzeld: a múltkor kökénybokornak álcázta magát. Eléggé
bután: erre ugyanis százféle bokor megterem, csak épp a
kökény nem. Különben is, kivirított a sárga arca meg a
borvörös kabátja. A nadrágja most nem volt fehér, mert mióta

- 61 -
Plútó megtépte, zöldet visel.
Elég az hozzá, hogy Kópé bácsi intett: _Gyertek,
megtréfáljuk őbáróságát . 1 " „De hogyan?" „Bízzátok ide! Ti
csak nyaggassatok, hogy m i kor lesz m ár kész az a
vil l ám hárí tós bi ka." ,. Vi ll ám hárí tós bika. Mikor lesz kész.
Na, kezdhetitek."
Gondolhatod, nehezen bírtuk pukkadozás nélkül. De
megtettük a magunkét.
„Miklós bácsi, mikor lesz kész az a bika? Az a
villámhárítékos?"
„Nem villámhárítékos, kisfiam. Villámhárítós. Hát
egyhamar nem készülök el vele, mert ez borzasztóságos nagy
munka ám."
Azzal letelepedtünk a Kukumberg-kökénybokor mellé, a
fűre. Kópé bácsi meg előadta, hogy miféle ötvözetből csinálja
neki a szarvakat. Meg hogy a szokásos mozgatószerkezetet építi
bele.
„Anatómiailag — így mondta — pont olyan lesz, mint egy
közönséges falubikája. Na de a viselkedése egészen más. Ez,
kérlek szépen, minden zivatarkor életeket fog megmenteni.
Azt bizony. A neve se lesz más : Életmentő, a villámhárítós
bika.-
A nagybátyád rém komolyan magyarázgatott. Hogy ugye
jön a jó idő. A gyereknép ki a szabadba. A mezőre, a
ligetekbe. S ha egyszer csak nyakukon a zivatar, mit
csinálnak? Mind töri magát, hogy a fa alá álljon. A
villámnak meg több se kell, bele a magas fába. És mi lesz
akkor a srácokkal?!
„Meg kéne tanítani őket, hogy ne álljanak alá" – kotyogott
közbe Szervác. Majdnem elrontotta.

- 62 -
 ,Csakhogy nem akarják megérteni. Majd az én bikám
elintézi az ügyet. Minden kétlábú lényt kizargat a fa alól.
Ki az esőre. Inkább ázzanak meg, nem igaz?"
Bólogattunk. És majd szétpukkadtunk. A kökénybokor
meg csak úgy rezgett, mert rettentő gyorsan jegyezgette a báró
Nagykópé szavait. Főleg amikor a működését ecsetelte, egész
részletesen. Aztán Bonifác röhögcsélni kezdett, de én jó erősen
hátba vágtam, meg a többiek is, és mondtuk, hogy : kuckuc,
félrenyeltél, Bonifác, máskor jobban vigyázz, Bonifác, és így
megmentettük a helyzetet.
Most aztán rágódhat a bikán a sárga arcú. Jó tréfa, mi?
Még többet is írnék, de pontosan hat órakor kikérdezik tőlem
a leckét. A miatt az ellenőrzőtolvaj bitang miatt. Úgyhogy
búcsúzom – azzal, hogy még a Vendel bácsi zsebórája sem
került elő. ( Pedig ő nem is jár iskolába.)
Szeretettel üdvözöl:
Pongrác
Volt azonban még egy utóirat :
Jaj, Gazsi, egy még érdekesebbet majdnem elfelejtettem. Amivel
a Höpörtyűt szoktuk ijesztgetni. Puszta jóakaratból, hátha
témát merít belőle.
Ugyanis azon a műszerfalon, amit akkor este nyomkodtunk, van
egygomb Km felirattal. Azaz egy főgomb van, kék színű,
meg három algomb , vagyis billentyű, piros, zöld meg sárga.
Egyik este, hazaindulóban, Szervác gazemberségből — most
persze tiltakozik, és hátba vág, de akkor is gazemberségből! —
megnyomta a nagy kéket meg a kis pirosat. Még mondta is : ez
a Km talán kilométer? És most jön a meglepetés, ami akkor
jött: kilépve a kertbe, egyszer csak az ősvilágban találtuk
magunkat! Akkora őslények, sárkánygyíkok meg ilyesmik

- 63 -
álltak ott félkörben, mint . . . mint . . . hirtelen persze nem is
tudtuk, hogy mekkorák, mert belebújtunk volna az
egérlyukba is. Azt hittük valami varázslattal a mesék
birodalmába kerültünk. Iszkolunk vissza, a nagy bátyád meg
csapkodja a térdét:
,Na mit sápadoztok, na mit sápítoztok?! Hát nem ti
kapcsoltátok be a kertmozimat?"
Igy derült ki, hogy mozigépész is. És a Km kertmozit
jelent. Sejtheted, hogy nem közönségeset. Ahogy ő
magyarázta, ez térhatású mozi, valami helo vagy hollógráfikus
vagy ilyesmi. Félkörben jön a kép, és ettől az ember benne érzi
magát dfilmben. Irtó izgi volt. Sokáig néztük az
ősjószágokat, vagyis szauruszokat, ami sárkányt is jelent.
Megjegyzem, egyik rondább, mint a másik. Legpocsékabb
sárkány a zsarnokgyík : a hátsó lábaira emelkedve vagy 12
méter magasról vicsorog az emberre. Az óriási mocsári hüllő
még magasabb, olyan, mint egy kétemeletes ház, de legalább
szelíd pofájú, mármint amahhoz képest. Mert annak idején, az
őskorban növényevő volt ez az ötventonnás picur. Sorolhatnám
még a lemeztaréjos ősgyíkot meg a kardfogú tigrist, de
egyszer majd meglátod. Kópé bácsi mind idevarázsolta a
kertjébe. A tigris tetszik legjobban. Odamentem, és
bedugtam a fejem a szájába, a két kardfoga mellett. Erre
Pongrác is ingerkedni kezdett a sárkányokkal. Szervác meg
rálépett a mennydörgő gyík farkára. Bumm — támadt erre
nagy mennydörgés, Szervác hanyatt is esett! Nagykópé
ugyanis bekapcsolta a kertmozimagnót, mert szerinte már nagyon
elszemtelenedtünk, és Szervác a salátákon taposott, amik
valóságosak, nem úgy, mint a sárkány farka.
Mert amúgy az egész kertmozi a rendes kertben van.

- 64 -
Állítólag a rózsafák mellé szúrt üveggömbökből jön ki a kép,
vagyis a sugárzás vagy káprázat, vagy hogy is mondja.
Kópé bácsi leállította a kérdezősködést : „Nono, mindent
azért nem kötök az orrotokra, mert még meg talál nyúlni!"
De azt még megmondta, hogy a másik két műsoron — amit a
sárga meg a zöld gomb kapcsol — teljesen szelíd látványok
vannak.
( Hát köszönöm az ilyen szelídet! A sárga egy másik
bolygó, borzasztó fene lényekkel : öt lábuk, két fejük és annyi
karjuk van, mint egy jól fölszerelt polipnak. A harmadikat már
alig merte bekapcsolni Szervác öcsi. Pedig kiderült, hogy
igazán szép : egy őserdő, csodás virágokkal, kolibrikkal meg
paradicsommadarakkal.)
Még annyit ideírok a kertmoziról, hogy a szegény
Höpörtyű költő frászt kapott, mikor első este őslények nőttek
ki a salátaágyásból. Szörnyűmód megijedt. Csuklani kezdett.
És később se mert cicázni a kardfogú tigrissel, mint én.
La hátom
szeme örnyeket,
szem nólok,
ak cselszörnyedek.
Hukk, hukk, hukk,
csuszáj muklani.
Picsoda mocsék
mertkozi!
Ezt a verset is csak másnap merte megírni róluk. Ideírom rendes
fordításban is : „Ha látom / eme szörnyeket, / nem szólok, /
csak elszörnyedek. I Hukk, stb. / muszáj csuklani. I Micsoda
pocsék I kertmozi!
U. i. Pedig nem is olyan rossz! Szia!

- 65 -
 Barátod, P.
Gazsi nagy vidáman vitte be a házba a levelet.
Füttyentett a kutyának.
– Gyere te is, Mivelélsz! Üzsonnázzunk!
A jól ismert csahintás azonban késett. A fiú
megcsóválta a fejét, aztán szelt magának a szalámiból,
s külön csinált Plútónak is kutyaszendvicset.
Mi az, nem vagy éhes? – nézett a barackfára, mikor
újra kijött. – Egy fejlődő puliszervezetnek sok jó
pacalra van szüksége ... meg teper
A tőt már nem mondta ki.
Rádöbbent, hogy a levegőnek beszél.
Plútó, akárcsak egykor a vonatból, varázslatos
hirtelenséggel eltűnt.
Gazsi Plútót kereste. S egyszerre eszébe jutott a
kisvonatbeli nyúlánk, fekete hajú fiú is. Sokszor
gondolt már rá találkozásuk óta, de most szinte maga
előtt látta az okos, komoly, bánatos arcát.
– Akkor veszett el Plútó először! – susogta halkan.
– Milyen furcsa ...
Tovább kiabált a kutyájának.
– Plúuuutóóó! Plúuutóóó!
Semmi válasz.
Már-már búnak eresztette a fejét, mikor figyelmes lett a
macskazsivajgásra. Nem egy macska nyávogott, nem is
kettő. Legalább tíz nyervákolt, miákolt, jaavukolt,
nyavalygott segélykérően.
Mintha a környék összes macskája egy helyen
gyűlésezne. Szó, ami szó, így is volt.
A kertvégi szomszéd telkén állt egy óriás diófa. Jó

- 66 -
diótermő amúgy. Hanem most macskák termettek rajta.
Cirmosok, szürkék, sárga sávosok, fehértarkák,
hatalmas kandúrok és pöttöm kiscicák.
Csak úgy himbálóztak a diófaágak.
A fa alatt pedig, aprókat vakkantva, ott körözött
az elveszett csodapuli: Csíkmákfalvi Mivelélsz Plútó.
Gazsi határtalan örömében ripsz-ropsz átmászott
hozzá a kerítésen. Aztán megállt: hol a fára bámult,
hol a buzgón őrködő kutyára. És nevetett
torkaszakadtából.
Plútó meg majd fölrepült a boldogságtól.
Hármat csahintott, s talán kacsintott is a rejtőző
puliszemével. Mintha azt mondta volna:
– No, mit szólsz, édes gazdám? Egy macskafa. Egy
valódi macskafa! Összetereltem ezt a sok elbitangolt
jószágot. Furcsa egy brancs, nem mondom: a világ
minden kincséért nem maradnának a földön. Ha meg
én is fölrepülök a fára, akkor csak úgy dobálják lefelé
magukat. De azért sikerült összeszedni őket. Szép kis
nyáj, nemdebár?
Értette Gazsi a puliszándékot. Hogyne értette
volna! Kacagott is a fa tövében mindaddig, míg a
kertlábszomszéd, Wirtigli bácsi, oda nem uszult a nagy
botjával.
– Hát ti meg mit kerestek itt, ilyenolyanadta?
Mind letapostátok a retket, de még a fokhagymát is!
– Jaj, ne tessék már annyira haragudni! – kérlelte
Gazsi, persze már a kerítésen túlról. – Csak a
macskanyájat csődítettük össze, ott vannak, ni,
tizenhét vagy tizennyolc. Most már a bácsira hagyjuk az

- 67 -
őrzést. Gyere haza, Plútókám!
Miii? Macskanyáj? Miféle csacskaságokat fecsegsz, -
te fiú? – perlekedett Wirtigli. Tántorgott is
valamel y est, mert előzőleg jócskán bepálinkázott. S
akkor egyszerre csak azt látja : felröppen a diófájára a
fekete puli. A macskák meg mint az érett diók
potyognak lefelé.
Wirtigli szomszéd eltakarta a szemét. Azt hitte,
káprázik. S jó, hogy így tett, mert az egyik zuhanó
kiscirmos épp a fejére esett, a karmaival bele is szántott a
keze fejébe.
– Teringettét! Azt hiszem, mégiscsak orvoshoz kell
mennem! – motyogta maga elé egy perc múlva a
kárvallott ember. – Rémképeket láttam. Még hogy
repül a kutya! Meg hogy a macskák úgy zuhogjanak
alá, mint a diók! Hej, Ba lambér, Balambér, ne igyál
annyit, mert megbolondul a fe jed! Láthatod: nincs itt
se kutya, se macska, se az a gézengúz Gazsi!
Való igaz: a látomás eltűnt. Sehol senki, sehol
semmi. Azazhogy a kiscirmos apró karmolása mé g
ott volt a kezén, de már annyira megzavarodott
szegény Wirtigli Balambér, hogy azt se merte elhinni,
amit látott.
– Le kell szoknom a pálinkáról! – sóhajtott mél y et.
– Balambér, Balambér, legközelebb már azt
fantáziálod, hogy fehér egerek szaladgálnak a
paplanodon! No, egyezzünk meg: erről senkinek egy
szót se! Soha! Megértetted?!
Képzelhetitek: a mi Gazsinkban volt annyi
huncutság, hogy a kertvégi málnabokrok közt lapulva

- 68 -
végighallgatta Balambér bácsi kesergését. Plútó is ott
feküdt mellette. Kissé bánatos pofával, mert hát pillanat
alatt szétszóródott a nyáj.
Ő nem fog elárulni, kiskutyám! – lélegzett föl a
fiú. –Nem szeretné, ha bolondnak néznék. Ugye,
más nem látott meg, amikor a macskákat pásztoroltad?
A puli ugatott vagy hatot válaszképpen. De hog y
ezzel igent mondott-e, vagy nemet, azt Gazsi képtelen volt
megfejteni.

K I LE NC EDI K F E J E Z ET
melyben Gazsi nem kapja meg a várt levelet;
de aztán mégis, csakhogy más írja.
„Bőgött és berregett egyszerre,
mintha autó is lenne, meg rendes bika is."
A k ó r h á z b a n k e d v e se k a z i k r e k h e z ,
viszont az injekciós tű
ott is hegyes

Gazsi ugyancsak igyekezett.

Még a nagydiófai macskazűr napján válaszolt a
fagyoshármasikreknek.
Hát ha a gy or saság meg nö v eli a Wladiszláv -féle
k úr a gyógyhatását — gondolta bölcsen. Meg aztán

- 69 -
annyi minden történt, bőven volt mesélni — azaz
megírnivalója.
Várta a hamari választ.
De bizony egyik nap, akár a másik : nem jött, és nem jött.
Mind hitetlenebbül csóválgatta a fejét. Plútó meg a
farkát. Végre egy szép verőfényes májusi napon mégis
megérkezett a várva várt levél.
Fehér boríték, gépelt betűk:
ifj. Tarabó Gáspár tanulónak.
Izgatottan tépte föl a borítékot.
Szép, rendes, olvasható a megszólítás is: Kedves Gazsi!
A mi Gazsink meglepődött : ez az írás csöppet sem
hasonlít az ikrek macskakaparására.– Ez nekünk gyanús,
ugye, Plútó? Nagy-nagy örömmel olvastuk leveledet. – Szóval
megkapták, hallod?
Főleg az első részét. Mert mire a végére jutottunk volna,
már jött is az a rettentő bika.
Emiatt sajnos a leveled már nincs meg. Ugyanis
fölmenekültünk előle a fára.
A fa sincs már meg.
Kiöklelte.
Borzasztó nagy bika volt.
De itt a kórházban igazán nagyon kedvesek. Adtak
levélpapírt meg tollat is, hogy írhassunk neked. De fáj
minden tagunk, és inkább diktáljuk Piri nővérnek, aki a
legaranyosabb nővérke, és megteszi. (Persze hogy meg, hisz ez a
kötelességem! Közbevetés tőlem: Piri nővér.)
Most a bikáról.
Kicsit túllőttünk a célon.
Más szóval visszafelé sült el. Tudniillik Nagykópé

- 70 -
 tréfája. Azazhogy túl jól sikerült.
Már a bika. Amit aztán a Kökényberg báró fabrikált, tudod, aki
Kukumbokornak álcázta magát. Vagy fordítva? A báró neve
Kukumberg, a bokoré kökény. Igen. Igy igaz. ( Én írom,
ahogy mondják. Közbevetés tőlem: Piri nővér.)
Még szerencse, hogy mi nem törtünk össze.
Kedves Gazsi! Ne haragudj, hogy így összevissza
diktáljuk, de a fejünk egy kicsit még zúg. A zuhanástól van.
Elég magas fa volt. Meg az ijedelemtől. És a nyugtató
injekcióktól, amiket sajnos a fenekünkbe szúrkálnak. Még Piri
nővér is! (Kérem szépen, nekem ez a kötelességem! Közbevetés
tőlem: Piri nővér.)
Most az egyszer Nagykópé Haspók lemarházta saját
magát. De hát ki hitte volna, hogy minden szóról szóra
beválik, amit ott az erdőben összehalandzsázott? Nemhiába
rezgett annyira a bokor, Pancselin mindent följegyzett akkor, és
Nagykópé szerint az volt a baj, hogy mindent rosszul írt le.
Mert már ő is szándékosan fordítva mondta, amit mondott, a
báró viszont fordítva jegyezte és csinálta meg, mert
kétbalkezes. És épp ez lett a jó. Mármint neki, és nem a
turistáknak meg a szegény kiránduló gyerekeknek, mármint
nekünk.
Éppen vasárnap volt. És nagyon szép idő. Rengetegen
sétáltak ki a zöldbe. Akkor jött a leveled expressz. Olvastunk.
És nagy lett a kiabálás. Meg a zörgés. Mindenki
sikongatott. Láttuk, rohan egy bika. Akár a tank. A szarvai
leszegve. Bőgött és berregett egyszerre, mintha autó is volna
meg rendes bika is. De sokkal bolondabb volt annál, ahogy
Nagykópé kitalálta. Nemcsak a fa alól kergette ki a hűsölőket,
hanem a rétről is a napozókat. Mindenkit.

- 71 -
 Kukumberg a hátán ült, vasnyeregben. Csak már nem volt
észnél. ( Eszméleténél. Helyesbítés tőlem : Piri nővér.)
Akkor, mikor a fánknak ment, le is esett. Tudniillik a báró.
Borzalmas látvány egy ilyen acélszerkezet. A lábaival kapálta
a földet. A szarvával vadul szaggatta a fánk gyökereit. Egyszer
csak dőlt, és mi elengedtük az ágakat.
A többit már csak hallomásból tudjuk. Azt mondják, akkor
ért oda a nagybátyád. És rápattant a hátára, és addig ült
rajta, míg csak ki nem kapcsolta.
Úgy látszik, ehhez is ért.
Megmentett hármunkat meg még egy csomó embert, akik
a fákon reszkettek. A polgármester fölajánlotta neki az
„Életmentő- érmet. Nem fogadta el. Azt mondja, hogy csak a
kötelességét teljesítette.
Hát ez igaz.
Kukumberg Pancselin is itt van. A szomszéd kórteremben.
Éjszaka hallatszik, ahogy nyög. Ő a legnyögősebb beteg.
Biztos a bikáról álmodik.
Néha mi is.
Bonifác azt mondja, hogy ő nem.
Ő n e k i . Reménykedünk, hogy legközelebb
már otthonról írhatunk. Még van egy nagy titkunk. A
Dödöke-terv. Viszont azt így, diktálva nem írhatjuk meg. Még
Piri nővérnek se szabad tudnia. Egyelőre. Hiába, a titok az
titok. ( Most azt hiszik, furdalja az oldalam a kí váncsiság.
Egy csudát. Az a Dödöke valami idétlen kisfiú lehet, valami
Ödönke-féle, és hogy milyen tervük van vele, engem csöppet sem
érdekel. Megjegyzés tőlem : Piri nővér.)
Kedves Gazsi! Most szeretettel elköszönünk, mert
hőmérőzés lesz. Kerüld a bikákat, különösen a robotokat, bár

- 72 -
remélhetőleg nincs több !
Üdvözölnek barátaid
Pongrác, Szervác, Bonifác
( Ismeretlenül üdvözli: Piri
nővér)
Utóirat: Tegnap voltak itt hárman az osztályból.
Megmutatták a leckét.
Sok.
Csúnyán lemaradtunk.
Nagykópé megsajnált. Adott egy doboz Memoricid
tablettát. Kicsit büdösek. De használtak.
Neked is küldünk belőle.
Frissíti az emlékezetet, meggyorsítja a tanulást, úgyhogy ne
törődj a szagával!
Próbáld ki! Üdv.
P.,Sz.,B.

T I Z E D I K F E J EZ E T
amelyben kibontakozik egy madárvédelmi
ellentámadás. A kissárkány tojáshéjsapkával köszön,
s ettől fogva lerázhatatlanul hűséges,
és kibírhatatlanul éhes,
továbbá úgy nő, mintha húznák.
Halló! 777-999! Segítsenek!"
Ismét bebizonyosodik, hogy Plútó aranyat ér

A környéken már a verebek is azt csiripelték, hogy

Popozán Szvetozár a legveszedelmesebb tojásgyűjtő.
A sirályok is ezt rikoltozták, a pintyek is ezt pityegték,

- 73 -
a csízek is csivogták, a vércsék is vijjogták.
És persze gyanította a Madárvédő Egyesület meg
az Ifjú Madarászok Klubja is.
Csak éppen tetten érni nem sikerült soha a tojástolvajt.
Hogy csinálta, hogy nem, mindig akkor és úgy
lopkodta ki a madártojásokat a fészkekből, mikor senki se
látta.
Otthon aztán nagy titokban kiszívatta a tojások
tartalmát. S az üres héjakat halomszám rakosgatta be
az üveges szekrényeibe.
Mi célja volt velük?
Se több, se kevesebb: ő akarta megnyerni a
tojásgyűjtők világversenyét.
– Az enyémek a legkülönlegesebbek. A legszebbek
– motyogta a szekrények előtt álldogálva. – Enyém
lesz az idei fődíj : az Aranytojás.
Épp ez idő tájt úgy esett, hogy Szervác, Pongrá c meg
Bonifác is belépett az Ifjú Madarászok Klubjába. Vagyis az
IFM AK LU -ba. M endeg élő Vendel hívt a el ők et a
k lubba, Zabszerdahelyre. Na, ha elmentek,
legszívesebben ott is maradtak volna, úgy megtetszett
nekik a madarászkodás.
Először gólyaszámlálók akartak lenni. De még csak
kettőnél tartottak, mikor Pancselin báró bikája egy
időre számlálásképtelenné tette őket. A kórházban
aztán az ágyban heverészve meg Nagykópéval, Vendel
bácsival cseverészve meghányták-vetették az új, nagyszerű
vállalkozás tervét.
„Madárvédelmi ellentámadás P. Sz. ellen." Avagy:
a Dödöke-terv.

- 74 -
 Csakugyan megvalósítható? – kérdezte Szervác
Nagykópé t.
Azt hiszem, már említettem: számomra nincs
lehetetlen! – simogatta sárga szakállát a föltaláló.
Nem sokkal ezután egy szépnapon valami nagy,
fehér, tojásforma gömbölyűség tűnt fel a
Sárkányváradot Zabszerda-hellyel összekötő út
mentén. Fehérlett, szinte vakított a tavaszi
napsütésben. Akik arra autóztak, rendre
megállapították: olyan, mint egy óriás tojás.
– Mint egy sárkánytojás! – mondta társának a
sörtehajú kamionsofőr.
– Ugyan, a sárkányok rég kihaltak! – torkolta le
amaz.
Mikor Popozán Szvetozár arra kanyarodott
kocsijával, szeme-szája elállt a csodálkozástól. Hisz
éppen ilyenre vágyott. Egy ilyen különleges óriás
tojásra. Ugyan mekkora madár rakhatta?
Fékezett, kiszállt, odaügetett a fehér gömbhöz. S
majdhogy rá nem taposott az ott heverésző ikrekre.
Megütődve nézett rájuk : ezeknek is pont itt kell
lenniük, mikor ő már kinézte magának a világbajnok
tojást!
– Hát t i m it k er est ek it t , j ó madar ak ?! –
r ipak o do t t a fiúkra.
Bonifác az eget kémlelte.
Szervác hunyorgott az erős napsütésben.
Pongrác jeleket firkált a földre egy ágacskával.
Aztán nagy sokára megszólaltak.
Mindhárman egyszerre:

- 75 -
 – Pszt! Psssszt! Ppssssztt!
– Mért pisszegtek? – álmélkodott a tojásgyűjtő.
– Ránk bízták az őrzését! – magyarázták halkan. –
És azt is mondták, csöndre van szüksége.
– A a tojásnak?
– Persze! – susogták Pongrácék. – Ez egy valódi
őssárkánytoj ás.
– Én úg y t anult am, ho g y a sár k á ny o k rég
k ihalt ak ! – mondta izgatottan Popozán.
– Halljátok, ő úgy tanulta! – kuncogott Szervác.
– Mikor járt iskolába a bácsi? – érdeklődött
Bonifác. Pongrác csúfolkodva mondta:
– Az őskorban!
– Hu-hu-huszo nhat év e – eset t go ndo lko dó ba a
toj ás gyűj tő.
– Az más. Akkor tényleg úgy tanították – néztek
egymásra a hármas ikrek. – Csak hát azóta jöttek az új
föltárások. Ásatások. Napfényre kerültek az új leletek.
– E... e... ez egy új ?
– le-let. Az hát. A tudósok bízvást remélik, hogy a
nap melege kikölti.
– Hogy mondod? Bízvást remélik ...
– Igen. De most már csöndesség legyen. Úgyis
eleget zúgnak neki a motorok.
– Akkor mért ide hozták, az út mellé?
– Kiszámították, hogy itt a legtökéletesebb a
besugárzás. Aha.
Popozán Szvetozár agya lázasan működött. El kell
innét távolítani a gyerekeket! Hogyan járhatna túl
az eszükön? — K h m . . . k h m . . . n e m . ?

- 76 -
 – Pisssszt! ...nem őrizhetném én is egy kicsit ezt a... ?
– Ránk bízták. Nem lehet. Nekünk fizetnek érte.
Egy napra 30 új fityinget.
Végül csak kiegyeztek a tojásgyűjtővel: ő 90 új
fityinget fizet, ha rábízzák az óriás tojás őrzését. És
becsszavára úgy fog rá vigyázni, mint a szeme fényére.
– Legyen. De mint a szeme fényére! . Úgyis
unalmas volt már – állt föl a három fiú. Bonifác egy
cédulát nyomott a gömbölyű ember markába. – 777-999.
Ide kell telefonálni, ha kikel a sárkánycsibe.
– Mikorra várható?
Körülbelül száz nap múlva. De lehet, hogy száz év.
Ki tudja ezt? Szcsókolom!
A fiúk eltűntek az erdős domboldalon. Előre
sejtették, mit látnak, ha majd a fák közül visszanéznek
: Popozán odaállt a kocsijával az óriás tojás mellé. Két
perc múlva már a csomagtartójában volt a zsákmány.
„Most aztán kereshettek, barátocskáim!" – gondolta
a tojástolvaj, és szédületes iramban elrobogott
Zabszerdahelv felé.
– Hadd legyen egy kis öröme, megbosszulja majd
Dödöke! – nevetgéltek az IFMAKLU tagjai.
Hazatérve, Mendegélő Vendelhez siettek. Az állatorvos
beszámolt róla, hogy
Popozán szerencsésen megérkezett a rakománnyal,
s bezárta maga mögött a hatalmas vaskaput.
– Kár, hogy olyan magas a kőfal – sajnálkozott
Pongrác. –Jó lenne bekukucskálni.
– Lesz rá módotok! Krumpendlinszky elrejtett
egypár tévékamerát a Popozán-házban. Szabályos

- 77 -
tévéközvetítést láthattok majd Dörömb-Dörömb-
Dömötörről – vidította őket Nagykópé.
Ami ezután következett, azt sohasem fogja elfelejteni
Popozán Szvetozár.
Eleinte minden a legnagyobb rendben. Begörgeti a
tojáshéjraktár-szobába a sárkánytojást. Megméri: egy
méter ötven centiméter magas.
Világrekord! lihegte. Enyém az aran ytojás! –
zihálta. – Potom kilencven fityingért! hahotázta.
Ki is szívatta volna mindjárt, de az apró szivatt y úit
kicsinyellte a nagy munkához.
– Holnap veszek egy neki valót! – Nézegette,
méregette.
Haj, Szvetozár, Szvetozár, te aztán megfogtad az Isten lábát!
Éjszaka erős kopogás riasztotta Mintha zápor
verné az ablakot. Aztán meg mintha mennydörögne
is. De hiszen teliholdas, nyugodt az éjszaka! Mi ez?
Megy a legnagyobb szoba felé.
A zaj erősödik.
Benyit.
Hát uramfia!
Égszakadás földindulás,
repedez a sárkánytojás!
Prong! Drong! Dirr -durr! Brang! Dratta -dratta!
Drongdrong!
Popozán Szvetozárnak földbe gyökerezett a lába:
kopaszodó, tojás formájú fején égnek meredt a sárga
hajcsimbók.
Szeretett volna megmozdulni, elfutni, de bizony
moccanni se tudott félelmében.

- 78 -
 Aztán egyre tisztábban hallotta:
– Dörömb-dörömb! Dör-dör! Dörömb!
S egyszerre csak, fehér tojáshéjsapkával a fején, előtte
állt a fénylő csőrű, piros szemű, pikkelyes nyakú
sárkányfióka.
– Dörömb-dörömb! – csattogtatta a csőrét.
Popozán Szvetozár elhűlve nézte.
– Dör-dör! – A jelenség, mintha köszönne, egy
fejmozdulattal ledobta a tojáshéjsapkát. Aztán –
Brang-brang! – szétrúgta a tojás többi részét.
Előmászott a héjdarabok közül.
Csúnya volt.
Ijesztően csúnya.
Mint egy felfújt törzsű, csőrös krokodi l. Hosszú
kutyalábakkal.
Akárhogy számolta a tojástolvaj: öt volt belőlük. Két
mellső láb, két hátsó láb, egy pedig külön a farok
alatt. Szóval a faroknak külön lába volt.
Rögvest megláthatta, mire szolgál. A sárkányfióka
fölkunkorította a farkát, aztán a faroklábával megvakarta a
hátát. Majd a feje búbját is. Szabályosan tisztálkodott vele.
És közben folyton-folyvást a „dörömb-dörömb".
Mikor emberünk végre magához tért, össze akarta szedni
a tojáshéjdarabokat.
– Majd összeragasztom. Még úgy is világcsoda lesz!
– reménykedett.
A sárkányivadék azonban nem engedte. Csapkodott a
far-kával, harciasan döbögtette a csőrét. Aztán, mintha
kitalálta volna elrablójának gondolatát, nekiállt falatozni.
Még apróbb darabokra törte a tojáshéjroncsokat, s nagy

- 79 -
dörö mb -dörö mbözés közepett e meg ett e
v alame nny it . Ettől a látványtól csaknem elájult Popozán.
Vége a reményeinek! Fölzabálta ez az ősállat!
Dühbe gurult. El akarta űzni a házából. Egy lapát
akadt a kezébe, azzal sújtott feléje.
– Pusztulj innen, te dög!
S a következő pillanatban – elesett.
A sárkányocska ugyanis villámgyorsan kikapta
kezéből a lapátot a farkán lévő lábával. A fanyelét
letörte és eldobta, magát a lapátot pedig
összehajlította, szinte összegöngyölte a csőrével.
– Dörömb-dörömb! Dör-dör! – mondta
elégedetten. És – lenyelte a lapátgöngyöleget.
Popozán Szvetozár nagy kínnal föltápászkodott.
Kimenekült a szobából. Ne is lássa ezt a veszedelmet!
Dörömb-dörömb Dömötör viszont hűségesen
utánaballagott. Először a hálószobába. Aztán a
konyhába. Aztán a fürdőszobába.
Hiába, ilyen ösztöne volt: követni akarta azt, akit
születésekor megpillantott. Csak azt tette, amit a
tojásból kikelő lények általában.
Követte hát a padlásra is.
A pincébe szintén.
A krumpliveremben Popozán sírni kezdett. A
lerázhatatlan kissárkány kíváncsian pislogott rá piros
szemével.
– Dörömb-dörömb? – kérdezte.
A tojásgyűjtő bőgött, mint az anyátlan szamár.
Legszívesebben föltárcsázta volna a számot, a 777 -
999-et. De bizony akkor be kellene vallania, hogy

- 80 -
hazalopta a tojást. Vagy hívta volna a tűzoltókat. A
mentőket. A katonaságot. Bárkit, aki megszabadítja.
Csakhogy akkor fény derül sötét üzelmeire.
Várt inkább. Majd csak elmegy ez a fenevad!
Két nap múlva az ikrek fogadásokat kötöttek,
meddig birja még Popozán úr.
Ki negyed-, ki fél órát tippelt. Pongrác adott még
neki egy teljes órát, mert biztosra akart menni.
Időközben a Popozán-ház valamelyest
megváltozott. Először is eltűnt az ezeregyszáztizenegy
tojásból álló páratlan gyűjtemény.
Dödöke fölfedezte és megette.
Eltűntek továbbá az ajtókilincsek, a zárak, a
zománcos lábosok, az alumínium edények, a
kakukkos órák, a két rézmozsár. Dödöke hammolta be
ezeket is. Fölfalt egy csomó szerszámot. Hersegve ette
a villanyborotvát. Kétségbeesett tulajdonosa hasztalan
igyekezett eldugni előle bármit is.
Dödöke nyomon követte mindenhová.
És Dödökének folyvást ehetnékje volt.
A kést kiette Popozán kezéből reggeli közben. A
csillárokat lelegelte a plafonról.
Elérte már.
Tízakkora volt, mint születése
é j s z a k á j á n . Dörömb-dörömb! – és gyűrte magába a
garázsajtó hullámlemezeit.
– Ne! Azt ne! – könyörgött a „gazdi".
De Dömötörnek ugyan mondhatta. Elkezdte kibelezni a
csodaszép Toyota kocsiját. Lassan, nyugodtan,
megállíthatatlanul.

- 81 -
 A lökhárítótól a kipufogócsőig mindössze fél óra
kellett neki.
Popozán Szvetozár ekkor összecsuklott. Kitépte az
utolsó szál haját, és odatámolygott a telefonhoz.
– Halló! 777-999? Segítsenek! Megöl a sárkányuk!
– Mi a csuda! Tehát már kikelt a kis aranyos? –
érdeklődött vidoran Nagykópé Haspók. Mert persze
az ő telefonszáma volt a 777-999.
– Iigeen! Azazhogy én keltem ki magamból! Ez
szörnyű! Jöjjenek gyo... gyorsan! – sivalkodott
Popozán, mint akit nyúznak.
– Halló, mit mond?
– Se... semmit... most már... mert a telefont
i s . . . z a. .. za b á lj a .. . S eg ít s. .. !
Itt megszakadt a beszélgetés.
– Ahogy mondtam, egy teljes óra! –
diadalmaskodott Pongrác. Ő nyerte a fogadást és a
három eperfagyit.
Pár perc múlva megálltak a tojástolvaj házának a
kapuja előtt.
Azazhogy – akkorra már a kapu is romokban hevert.
Egy óriási sárkány szaggatta le róla a lemezeket. S
minden nyelés után azt mennydörögte: dörömb-dörömb!
Dör-dör!
Miután a tojástolvaj minden bűnét bevallotta, s
írásba adta, hogy megváltozik, Nagykópé kikapcsolta
az égig érő Dödökét.
– Ő az első önépítő robot, akit láttam! – veregette a
megmerevedett testet Bonifác.
Látsz még majd különbet is! – szerénykedett a

- 82 -
föltaláló. – A célnak mindenesetre megfelelt.
Aztán intézkedett, hogy jöjjön egy kamion meg egy
daru, s a Dödökét szépen hazaszállították Bazsalikom-
majorba.
Az ikrek az egész Dödöke-kavarodást részletesen
megírták Gazsinak. Bonifác még nagy büszkén
hozzátette, hogy a Memoricid tabletták hatására
csudamód megjavult a helyesírása – mint azt Gazsi is
láthatja a levélből. Kérdezték: hát ő hogy áll ötösök
dolgában, használtak-e a küldött tabletták?
Alig dobták be a postaládába a díszes borítékot, az utcán
szembetalálkoztak a postással. Kezükbe nyomta
Gazsi levelét. Barátjuk nagy diadallal írt a
Memoricid tablettákról. Mind a hatot Plutónak adta
be. A puli még tanulékonyabb lett tőle.
Rengeteg kunsztot tud – írta Gazsi. – Legalább száz
szót megért már. Bármit odahoz, amit kérek. Ha például
leteszek három sapkát, az enyémet, a kis Fi ceréét meg a Piszkos
Friciét ( Frici megjavult, mióta az apja, Wirtigli bácsi nem
pálinkázik, és nem veri: ez is Plútónak köszönhető!), szóval
hármunk sapkái közül azét hozza el, akinek a nevét
mondom. Megtanítottam, hogy elkísérhet az iskolába, de
aztán sipirc haza. Képzeljétek, be tudja magát zárni a színbe!
A fogával ráakasztja a kampót. Ott van, amíg vége nincs az
óráimnak, s mindig órarend szerint jön elém. Ez ám az ész,
Ikrek! Sőt egy kis csalafintaságra is kapható. Péntek délben
visszahozta a tanáriból a matek-dolgozatfüzetemet, ugyanis az
utolsó példában osztottam a szorzás helyett, s erre csak a
szünetben jöttem rá. Plútó bement (berepült!) a tanáriba,
hozta a dogát, helyesbítettem az eredményt, aztán

- 83 -
visszarakattam a helyére. Ötös lett.
Aranyat ér ez a puli, én mondom!
Bár azt nem tudta kinyomozni, hova tünedeznek a
krumplik mostanában. A kamrából, a szatyorból, de még a
levesből is eltűnnek. Ja : és itt senki nem tesz semmit a
helyükbe ! Hát ez különös! Mikor kérdeztem, hol a krumpli,
Plútó minduntalan az eget szaglászta. Aztán fél óra múlva
hozott egy sárgarigószínű, de szarka nagyságú madarat.
Farkcsóválva lerakta elém. A rigó (vagy szarka?!)
villámgyorsan elszállt, én meg ráparancsoltam Plútóra,
hagyja békén a madarakat. Nem elég neked a
macskaabajgatás? — dorgáltam. Mert azokat még egyre
kergeti : föl a fára, le a ‘fáról.
Nálunk egyébként nem lopnak az iskolában. Már Plútón
kívül, de ő is csak dolifüzetet. Hát Csípdnzegfalván abbahagyták-e
már?
Erről jut eszembe : a múltkor itthon felejtettem a
tornazsákom, és Plútókám utánam hozta egy szóra.
Mondom, hogy aranyat ér.
A tízóraimat meg kérés nélkül is elhozta.
Igaz, hogy a szájában.
Küldjetek még Memoricidet!
Baráti üdvözlettel:
Gazsi
Utóirat: Plútó is üdvözöl benneteket, ez az ő
tappancslenyomata ! Írni ugyanis még nem tud.

TI Z E NE GY E DI K F EJ EZ E T
melyben a legfőbb kutyaütők tanácskoznak.

- 84 -
 Nyomozás a Hétpecsétes Törvénytárban.
Egy kis kéményseprő
kisurran a palotakapun

Zaremba főtanácsnok, Fehér Sörényű Fekete Ló

Fiának nevelője, elégedetlenül né zegette a
jelentéseket. Százhúsz fő japrikapancsi levele hevert
az asztalán. Mind a százhúszan azt írták benne :
még nem sikerült a repülő puli nyomára lelniük.
– Ezek után – írta a sültgalambóci fő japrikapancsi
– bátorkodom megkockáztatni azt a föltevést , hogy
ilyen repülőpuli-fajta nem is létezik.
Na, ettől a föltevéstől csak még szigorúbb és még
rákvörösebb lett Zaremba főtanácsnok arca. Azonnal
fölhívta telefonon a japrikapancsik főkapitányát.
Meg a Külkereskedelmi Minisztérium kutyaütőügyi
főosztályát. Meg még néhány kutyaügyekben járatos
embert. Magához rendelte őket. Azon nal!
Közben előkereste a cvikkerét, és a szemére
illesztette. Minden érkezőre úgy nézett a cvikkerén
keresztül, mintha a veséjébe akarna látni. Őssze is
húzták magukat mindnyájan. Féltek a nagy hatalmú
főtanácsnoktól. Némán hallgatták parancsait.
– Ha kisbalták potyognak is az égből, négy hét alatt elő
kell keríteni azt a repülő pulit! De még ha
hentesbárdok potyognak, akkor is!
– S ha netán alabárdok? – érdeklődött reszketeg
hangon a kutyütőügyi főosztályvezető.
– Megmondtam : mindenképpen és mindenáron.
Ez parancs! Vegyenek föl pótjaprikapancsikat meg

- 85 -
segédkutyaütőket, meg amit akarnak, de négy hét
múlva itt legyen az a szárnyas csodapuli! Megértették?
Bólogattak rá megadóan. Mi mást tehettek?
Cidriztek ettől a cvikkerestől, ha csak rájuk nézett is.
Ezekben a napokban ugyancsak nagy gondban
volt Fehér Sörényű Fekete Ló Fia. A fejedelemfi újra
és újra megkísérelte, hogy az apja közelébe férkőzzék.
Legalább néhány szóra. El akarta mondani, hogy
gyanús neki mostanában az egész tanácsnoki kar.
Meg akarta kérdezni, hogyan lehetséges az, hogy egy
fejedelem helyett mások parancsolnak. Legfőképp
pedig tudni szerette volna: vajon apja
beleegyezésével történik-e mindez?
Hasztalan volt minden igyekezete. Apja a héttornyú
vörös kastélyból ki sem mozdult. Őt magát az őrség
minduntalan föltartóztatta:
– Nem lehet, felséges fejedelemfi! Fehér Sörényű
Fekete Ló a hallgatás és elmélkedés évében senkit sem
fogad.
– Még a saját fiát sem? – dobbantott ő.

- 86 -
 – Még a saját fiát sem ! A Háromszázéves Törvényt be
kell tartani!
Fütyülök a Háromszázévesre, ha miatta nem
örülhetek a tizennégy évemnek ! – morgolódott magában
Fehér Sörényű
Fekete Ló Fia. – Hanem azért szeretném én látni azt a
Törvényt, betűről betűre!
Zarembától kérte. A szemébe nevetett. Másik
tanácsnokot környékezett meg.
Falra hányt borsó volt.
No, akkor elszánta magát. Megvásárolta egy szegény
ké-
ményseprőinas csupa korom gúnyáját és
szerszámait. Az arany fejdíszét adta oda érte. Mindenféle
mesteremberek jártak a palotában, tettek -vettek,
renováltak; ebben a ruhában ő is szabadabban
mozoghatott. Addig-addig, míg délután bejutott a
Hétpecsétes Törvénytárba is.
Meg is lelte, amit keresett.
S mivel a Törvénytár épp Zaremba szobája mellett volt,
úgy esett, hogy kihallgatta a főtanácsnok meg a kutyaütők
beszélgetését. Nagy haragra lobbant. Saját magát is
hibáztatta: miért motyogta el a repülő kutya titkát
akkor, az autóban?
A szökést úgyis elhatározta már előzőleg. Indult
rögvest.
Zsebében a Háromszázéves Törvény tekercse, feje
csak úgy zúgott az újonnan hallottaktól. Igyekezett minél
gyorsabban elhagyni a palotát. Hamar odaszegődött a
kőművesek, ácsok, szobafestők, villanyszerelők csapatához.

- 87 -
 Mélyen, felszabadultan lélegzett, mikor végre kívül volt
a kapun.
Érezte, hogy nehéz kalandok előtt áll, de nem félt
semmitől. Egy fejedelemfi nem félhet. Fehér Sörényű Fekete
Ló Fia különösképpen nem.
Elindult, hogy megkeresi a barátját. Azt, akit a vonaton
ismert meg. Sürgősen értesíteni kell a repülő puli
dolgában. Igen ám, csakhogy sejtelme sem volt, merre
találja. Hát csak ment, ment a kéményseprő-
fejedelemfi, egyenesen az or ra után. Vitte a hosszú
kotrót meg a karcsú létrácskát. Ko romfeketén a
koromfekete éjszakában.
Elhatározta, hogy csak éjszaka vándorol. Nappal
meghúzza magát az erdőben. Aztán ha majd a
madzagvasúthoz ér, sorra járja az állomásokat, és
kérdezősködik a kutyás fiú után.
S mindig, mindenütt óvatosan, nagyon -nagyon
óvatosan, nehogy Zaremba emberei a nyomára
bukkanjanak, mielőtt megfejti a Törvényt.
A Háromszázéves Törvény ugyanis titkosírással
volt a pergamentekercsre róva. Különös, számára
érthetetlen jelek. Fehér Sörényű Fekete Ló Fia úgy
remélte, ha megfejti a jelek értelmét, fényt derít
mindenre.

- 88 -
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
melyben tűrhetetlenül
elszemtelenednek a krumpliposzáták.
A nyomok Soponya Balastyánhoz vezetnek.
.Nagykópé gondolkozik,
a küldöttségek reménykednek.
Egy végső, elkeseredett kísérlet, avagy
a Sefülese Farkas-akció

Nagykópé birodalmában minden a rendes

kerékvágásban haladt ez idő tájt. A mester és
Krumpendlinszky a gyorsautón dolgoztak. Horkos,
a párductarka ló, gyönyörűen gyógyult; a
magántitkár most már megengedte a hármas
ikreknek, hogy jártassák a réten. Ráülni még nem
volt szabad.
Közben az eltűnések folytatódtak, ezért a fiúk
leszoktak arról, hogy zsebkendőn kívül mást is
hordjanak a zsebükben. Höpörtyű Töhötömnek
rendre kámforrá váltak a holmijai. Mendegélőnek is
mindig elveszett valamije.
– Túl szórakozottak vagytok! Az a baj! –
nevetgélt Nagykópé Haspók. – Én mindig mindent ott
találok, ahova tettem.
Aztán délután nem lelte a tempusz kandikátort:
az előrevetítő kontaktlencsét. Azt az egyetlenegy
példányt, ami elké szült belőle. A „jövőbekukkantót".
Ugyan hová lett? – tanakodott. Akkor meg Lolita

- 89 -
Margerita állt elő azzal, hogy a meghámozott
krumplik egytől egyig eltűntek a tálból, míg
kiszaladt a kertbe petrezselye mért.
– Mi lehet emögött? – tanakodtak. De sehogy se
tudták kitalálni.
Ezen a délutánon Szervác védte a IV/A -sok
kapuját. Tegyük hozzá : jobb híján. Edömér, az
osztálykapus, ugyanis influenzás volt. Szervác
vállalta, hogy beáll helyette. A IV/Bsek előre
dörzsölték a markukat. Mutogatták, hogy egy tízest
rúgnak a mazsola kapusnak.
Igaz, ami igaz, zúdították is a kapu felé a labdát
becsülettel. Szervácnak azonban lehetetlen volt gólt
rúgni. Mindig pontosan oda ugrott, oda nyúlt, arra
öklözött, ahová kellett. Előrehajított labdáival pedig
remekül ugratta ki az A-s csatárokat. Megszerezték a
vezetést. Újabb gólokat lőttek.
Félidőben hat-nullra vezetett a IV/A.
Nagy volt az öröm az öltözőben.
Szervác meg félrehúzódott. Kicsippentette a bal
szemhéja alól a csodálatos kontaktlencsét, Nagykópé
találmányát. Mert hogy ő csente el a laboratóriumból.
Letette az asztalra.
Íme! Olyan, mint valami egyszerű kis cukordarab,
ami félig már elolvadt. És mégis mi mindent tud!
Pontosan odavetíti az ember elé a fél perc múlva
bekövetkezőket; persze csak azt, amire épp kíváncsi.
Igy aztán a jobb szemével nézi a jelent, a ballal meg
már a jövőt is láthatja. A kapusnak ennyi éppen elég.
Előre tudja, mikor lövik a labdát és hová száll! Hát

- 90 -
ezért nem lehetett gólt rúgni Szervácnak!
Picit ugyan nyomta a szemét a lencse, de hát ennyit
megért a dicsőség. Hej, csak Pongrác ne szerette volna
annyira a cukorféléket!
Míg Szervác térült-fordult, mosdott, törülközött,
ivott, testvére meglátta a „cukordarabkát" az
asztalon. No, ha meglátta, be is kapta.
Nem érzett semmi édességet. Sebtében lenyelt e hát.
S még dohogott is:Ilyen seízű cukrot életemben nem ettem!
Erre jött oda Szervác. Majd sírva fakadt, mikor
rádöbbent, hogy ikertestvére az ő csodalencséjét
nyalakodta el. Minek szaporítsuk a szót? A második
félidőben Szervác pocsékul védett, hat gólt beszedett,
így lett hat-hat a végeredmény.
Este aztán jött a szánom -bánom. Bevallották
Nagykópénak, hogy: volt lencse, nincs lencse.
Pongrác hasában a jövőbe kukkantó! A föltaláló
nevetett rajtuk, megbarackolta a fejük búbját,
megbocsátott Szervácnak.
Most egyébként is nagyobb gond foglalkoztatta: a
zöldségboltos is panaszolta, hogy zsákszámra vész el
a krumplija. Mintha sárga madarakat látott volna
elröppenni, ahogy benyitott a pincéjébe.
– Mekkorákat? - kérdezte Mendegélő Vendel.
– Mint egy csóka vagy egy szarka, olyanformák lehettek.
– Gazsi is ilyesmikről írt - emlékeztek vissza az
ikrek. Mendegélő a homlokára csapott.
− Soponya Balastyán! - kiáltotta. És egy szó nélkül
elrohant.
– Ki az? - kérdezték az ikrek Nagykópétól.

- 91 -
 − Attól tartok, egy ugyanolyan nagy tudós, mint
Pancselin báró! - sóhajtott a föltaláló.
Amandánföldön ettől a naptól számították a
N a g y Krumpliposzáta-járás kezdetét.
Másnap már szinte mindenki saját szemével
láthatta a különös, aranysárg a mellényű
madarakat. A kkorák voltak, mint a szarkák. És
gyorsak, mint a villám. Vitték, ették a krumplit, ahol
érték.
− Ez az! – mutatta Nagykópééknak a tavalyi újságkivágást
Mendegélő. – Itt írnak Soponya Balastyán
kisérleteiről. Aszongya, hogy: „Olyan madarakat
tenyésztek ki, melyek egyszer s mindenkorra
megszabadítják mezőgazdaságunkat a rovarkártevőktől.
A burgonyabogárra gondolok elsősorban. Kísérleteim
biztatóak: az első száz fészekalj ilyen madár már
kikelt. Burgonyabogár-poszátáknak neveztem el őket.
Falánk és szapora faj lesz, mint viselkedésükből ítélem.
Nem kegyelmeznek majd a burgonyabogaraknak,
melyek fő táplálékukat fogják képezni."
− Akár ne is olvasd tovább! - morogta Nagykópé
Haspók. - A dolog teljesen érthető. A madárkák
hamar rájöttek, hogy a krumpli mégiscsak bőségesebb
meg finomabb is, mint az a csíkos burgonyabogár.
Most aztán nem a terméspusztítókat pusztítják, hanem
magát a termést.
Mendegélő csak bólogatott, bólogatott. Arcára olyan
kifejezés ült, mintha vadkörtébe harapott volna.
− Én már akkor figyelmeztettem Soponyát.
Veszélyes ám csak úgy ukmukfukk fejest ugrani egy

- 92 -
ilyen kísérletbe. Ő persze nem hallgatott rám. Hát
most egye meg, amit főzött!
− Egye meg? Ember! És te mit eszel majd? Maholnap
nem lesz egyetlen szem krumpli egész Csípdmegfalván.
Meg Zab-szerdahelyen. Meg Sárkányváradon!
Bonifác hozzátette:
− Csíkmákfalván se! Plútónak volt igaza...
látjátok... csak Gazsi nem hitt neki, mikor odahozta
a madarat. Hallgatásba merültek.
Töprenkedtek.
Mit is lehetne tenni a falá nk sárga mellén y esek
ellen? A másnapi újságok tele voltak a növekvő pusztítás
híreivel.
A Sárkányváradi Hírlap vészmadaraknak nevezte a
kártevőket.
Nincs többé krumplipaprikás?! – kongatta a
vészharangot a Zabszerdahelvi Hírharsona. A
fényképeken sárga madarak felhői látszottak.
A Csípdmegfalvi Friss Újság egy madártudós
nyilatkozatát közölte. A tudós megállapította, hogy az
új madárfajt burgonviensis Posataenak nevezi a
tudomány: vagyis ő. Elmondta, hogy három
csoportba sorolhatók - vannak: l. főttkrumpli-
poszáták, 2. sültkrumpliposzáták és 3.
nyerskrumpliposzáták. Legtöbbjük azonban, így a
tudós, vegyes táplálkozású, vagyis egyaránt megeszi a
főtt, a sült és a nyers krumplit.
A rádió déli híradójában egyre-másra számoltak be
a madárinvázió újabb fejleményeiről. Nyilvánvalóvá
lett, hogy a sebtében kiállított madárijesztőknek

- 93 -
fittyet hánynak. A kereplőkre rá se hederítenek. A
fecskendőből rájuk lőtt vízsugarakat meg eg y enesen
élvezik. Leszállnak, és vígan fürdenek a tócsákban.
Amellett szédületes gyorsasággal repülnek tova,
mihelyt bármilyen puskaforma tűnik fel a környéken.
Eddig mindössze hármat sikerült lelőni a sok ezerből.
A nyomok Soponya Balastyánhoz vezetnek! – harsogta a
televízió riportere, majd megjelent a képernyőn
maga Sopo nya is. – Belátja, hogy tévedett, Soponya
úr? – érdeklődött a riporter, és a mikrofont
odadugta a kockafejű, nagy fülű, sötét szemüveges
Soponya Balastyán orra alá.
– Tévedni'emberi dolog! – emlékeztette Soponya.
– Hja, néha az ember a legjobb akarattal is bajt okozhat.
– A baj nem egészen ideillő szó; nézőinknek az a
véleménye, hogy ez a rengeteg krumpliposzáta
valóságos istencsapás. Kész sáskajárás! Katasztrófa!
Tragédia!
Kétségtelen, hogy a helyzet pillanatnyilag így fest.
De hadd kérdezzek öntől valamit. – Most Soponya
dugta vissza a mikrofont.
– Csak tessék! – készségeskedett a riporter.
– Mi a krumplievő poszáták természetes ellensége?
Ha én azt tudnám! – így a főriporter.
– Nos, én tudom ! – Soponya diadalmasan bökte
ki: – A krumplievő poszáta termé szetes ellensége a
poszátaevő krumpli. Világos, nemde?
– Háát, nem egészen!
Húsevő növények, uram! Gondoljon a hús-,
legeslegelső-sorban a madárhúsevő növényekre!

- 94 -
Ilyenekkel fogom keresztezni a krumplit. Érti már?
Jön a krumpliposzáta, odadugja azt a falánk fejét, a
poszátaevő krumpli meg hamm! – bekapja!
– Hamm ! Bekapja! Bravó! Kedves nézőink ! Azt hiszem,
gratulálhatunk Soponya Balastyánnak, aki, aki ... Hol
is tart a megvalósítással, kedves Soponya úr?
– Ma reggel már papírra is vetettem a vázlatát!
Mendegélő dühösen fölpattant, és kikapcsolta a
készüléket. Arcáról leolvashatták a véleményét.
Később, a vacsoránál, el is dünnyögte, ami a begyét
nyomja.
– Aztán majd – mondta, míg egy
krumplispogácsát szúrt a villájára – az lesz belőle,
hogy a húsevő krumplijai megeszik a cinkéket is . . .
meg a csirkéket meg a malacokat. Tán még a borjakat
is ... Eh ...
Tovább nem folytathatta. Mintha sárga villámok
cikáztak volna keresztül a teraszon. Négy másodperc
ha eltelt, de a tányérokról eltűnt a krumplispogácsa.
Sőt, Mendegélő villájáról is.
– A vég kezdete! – sóhajtotta Höpörtyű Töhötöm, költő és
éhenkórász.
Való ban: ez a v ég kezdet e! – dör mögt e
baj uszába a főállatorvos.
Krumpendlinszky az asztalt ütögette tenyerével.
– Valamit tenni kell!
– Valamit enni kell! – harsogta Nagykópé, és
titokzatos módon üzent Lolita Margeritának. –
Tennivalóinkat az ennivalóink utánra halasztom.
Csak azért is alaposan bevacsoráztak. Gyulai kolbászt

- 95 -
ettek zöldhagymás vajas kenyérrel.
De a kezüket – legalábbis az ikrek – óvón tartották a
harapnivaló fölött. Ki tudja, mire vetemednek még azok a
madarak?
Másnap reggel a sültkrumpli-árusok küldöttsége
siránkozott Nagykópé Haspóknak:
– Tönkrementünk! Minden krumplinkat megették!
Aztán a kertészek mondták ugyanezt.
Utánuk a vendéglősök búval bélelt csapata következett.
– Gondolkozom ! – nyugtatta meg őket a föltaláló.
– Nem hallják? Gondolkozik ! – szólt rájuk Mendegélő.
Ha gondolkozik, majd csak kisüt valamit! –
hagyták helyben a dolgot a küldöttségek, és
reménykedve elmentek. Útközben többen
észrevették, hogy eltűnt a zsebórájuk. Né melyiknek a
pénztárcája meg a díszzsebkendője is. A
krumpliposzátákra gyanakodtak volna, ha az
elveszett tárgyak helyén nem találnak egy-egy szem
apró krumplit. De már annyi meglepő dolog történt
velük, hogy csak fásultan legyintet tek. Délben az
amandán rádió hírül adta : Bazsalikom Miklós föltaláló
e percekben is lázasan töri a fejét a megoldáson. Azt is
bemondták: dr. Soponya Balastyánt a Rend Őre
letartóztatta kétbalkezességből elkövetett országos
krumplitlanság miatt.
Az igazsághoz hozzátartozik: nemcsak Nagykópé,
hanem a GXZZY is gondolkozott a poszátaveszély
elhárításán.
Nagykópé egy különös sisakforma valamit tett a
fejére. Szemét lehunyta, mint aki erősen töpreng. Intett is:

- 96 -
ne zavarják.
Természetes, hogy Pongrác csak azért is
megkérdezte egy idő múlva:
– Most mit csinált, Kópé bácsi?
– Beszélgettem.
– Kivel?
– Az eszemtokjával.
Hát az e szemto kja az tulajdonképpen az
Agytröszt. A számítógépem. Gondolati úton
szoktunk beszélgetni. Kell hozzá ez a sisak, ami
fölveszi a gondolataimat, s továbbadja neki. Azért ez a
fácántollszerű fémizé a tetején, ez sugározza oda. Na,
erről ennyit! Most csönd legyen!
Az acél fácántoll egyre sugározta a felvillanó
gondolatokat a kompjuter gépagyába. A GXZZY
aztán elrágódott rajtuk egy kicsit.
Számítgatták például, hogy ha Plútóhoz hasonló
repülőpuli-r o botokat készítenének , meghozná -e a
k ív ánt er e d ményt? - Nem! - volt a válasz.
Beláthatatlan időbe telne, mig összefogdosnák a
krumpliposzátákat. A vészt hozó madarak ugyanis
időközben tovább szaporodnának.
Akkor hát érdemes-e álkrumplival kísérletezni s így
kelepcébe csalni a sárga mellényeseket? Erre is
nemmel felelt a kompjuter.
Repülőgépes riasztás?
„Nem!
Várjunk, és rejtsük el előlük az ókrumplit, aztán úgyis el-
pusztulnak élelem híján?
Nem, mert már a földből kiásnák az újkrumplit!

- 97 -
 Nagykópé még végig sem gondolta, a számítógép máris
figyelmeztette:
Szó sem lehet vegyszeres poszátairtásról, mert
mérhetetlen kárt okoznának a védett madarak s négylábúak
között is!
– Persze, persze. Nem is gondoltam komolyan! –
vakargatta a sisakja búbját Nagykópé.
Sok-sok nemleges válasz után végül csak
összeegyezkedtek a számítógéppel. A vészmadarak nem
adnak hangot. Talán éppen ebben rejlik a megoldás kulcsa:
hangokkal kell próbálkozni!
Nosza, nekibuzdultak a mennydörgettyűs
madárijesztők gyártásának. Nagykópé minden gépe,
robotja, Mendegélő, Krumpendlinszky, de még
Höpörtyű is éjt nappallá téve dolgozott. Az újabb és
újabb küldöttségek tagjait (a szakácsokat, a
krumplicukor- és krumplitörőgyárosokat) is mind ott
fogták segítségnek. Aztán kitették az első ötszáz példányt.
Mennydörögtek szakadatlanul.
Mint ötszáz óriás ágyú.
Addig-addig, hogy már a süketek is befogták a
fülüket. Bezzeg a krumpliposzáták rá se hederítettek ! Sőt,
kíváncsian körülröpködték őket. Mintha szíves
örömest hallgatnák. Nagykópé csak annyit mondott:
– Hogy a mennydörgős mennykőbe ?!
Aztán újabbakat gyártatott.
A következő ötszáz már villogott, sőt villámlott is.
A krumpliposzáták némi érdeklődéssel figyelték
őket. Aztán továbbcikáztak, hogy az utolsó
amandánföldi krumplikat is megszerezzék.

- 98 -
 Sebbel-lobbal másféle madárijesztőket kezdtek csinálni
Bazsalikom-majorban.
Népszerű rock and roll-együttesek és popsztárok
őrjöngő zenéjét, üvöltözését sugározta szét ezernyi szikrázó
gépezet. Az eredmény azonban csak néhány a farkára
kötött csengőtől már amúgy is idegbajos macska
eszeveszett rohangászása lett. A krumpliposzátákat meg
éppenséggel foldobta a zenevihar. Nagykópé
sürgősen kikapcsoltatta a készülékeket: fönnállott a
veszély, hogy még az étvágyukat is növeli.
A hármas ikrek időközben csúzlibrigádokat
alakítottak. De csak ablakokat találtak telibe. A
felnőttek egy része is vadászgatott a maga módján.
Vajmi kevés eredménnyel. Amandán-földön nem
voltak fegyvergyárak, az újságok némelyike tehát
követelni kezdte, hogy gyártsanak gépfegyvereket a
krumpli-poszáták ellen. Lűbele Balázs lelkesen
támogatta indítványukat, s bejelentette, hogy szívesen
kezelné az első géppuskát. Azt ugyanis nem fogadta
meg Nagykópénak, hogy géppuskát sem vesz a kezébe.
Végül a rádió, az esti mese kellős közepén, adását
megszakítva közölte : Bazsalikom Miklós egy végső,
elkeseredett kísérletre szánta el magát. Kérték az
ország lakosságát, erősítse meg lelkét és idegeit,
valamint mindenki gondoskodjék ébresztőórákról,
mert ez a megoldás bizony kemény próba elé állítja
valamennyiüket. A gyerekektől külön elnézést kértek,
hogy a mese második részét csak néhány nap múlva
hallhatják.
Ettől a perctől vette kezdetét a Sefülese Farkas-akció.

- 99 -
 Sefülese Farkas volt Amandánfóld
legbőbeszédűbb, leg unalmasabb, legálmosítóbb
szónoka. Nagykópé valaha meghallgatta egy hosszú
beszédét; most, a vészmadárjárás perceiben hirtelen
visszaemlékezett rá, hogy akkor ellenállhatatlanul
rátört az álmosság. Valami bénító, lebéklyózó, nehéz
álmosság zuhant rá, míg Sefülese Farkas csak mondta,
mondta, mondogatta a maga bárgyú, se füle, se farka
szövegét. Nagykópé bizony elaludt az
előadóteremben, és csak a szónoklat végén, két óra
múlva ébredt föl.
Nagykópé meg a GXZZY meg Mendegélő úgy
döntöttek, be kell vetni Sefülese Farkas összes
szónoklatait a krumpliposzáták ellen.
Az esti mese megszakításától kezdve ezeket
sugározta a tévé és a rádió, ezeket forgatta minden
magnó és lemezjátszó, ezeket utánozta valamennyi
utánzóművész. Sőt, maga Sefülese Farkas is csatasorba
és sámlira akart állni, de bizony mire belekezdett volna
szokásos bugyutaságaiba, őrá is rátört a beszédeiből
áradó álmosság, s elaludt a szónoki kis sámliján.
Szerencsére a krumpliposzátákra is ugyanígy hatott
a sok se füle, se farka szónoklat. A sárga mellényes
vészmadarak rendre leszálltak a hangszórók,
rádiók, tévék, magnók, le mezjátszók közelében lévő
fákra, bokrokra. Mind álmosabban pislogtak, mind
bóbiskolóbban billent a fejük. Aztán ahogy teltek az
órák, sorra lepottyantak a földre.
Gyerekjáték volt megfogni őket.
Azazhogy – lett volna.

- 100 -
 Mert akik össze akarták szedni a lehullott
vészmadarakat, azok is elbóbiskoltak, elszunnyadtak,
álomba merültek.
– Nagy hatású szónok! Igazán nagy hatású! –
dörzsölte össze a kezeit Nagykópé. Mellette
Mendegélő éppen elnyomott egy ásítást. A hármas
ikrek mélyen aludtak székükön. Höpörtyű horkolt, mint
egy ló.
No, mikor idejét látták, lefújták az akciót.
Elcsöndesedett az ország. Hosszabb-rövidebb idő
múlva mindenütt megszólaltak a vekkerek. Az
emberek rendre fölébredtek. Siettek összeszedni a
sárga madársereget, nehogy elhussanjanak a betyárjai.
Kár volt a sietségért.
Azok bizony úgy elaludtak, mintha többé fel sem ébreszt-
hetné őket semmi, még a csőrök elé rakott paprikás
krumpli sem.
– Szabályos téli álomba merültek! – vélekedett
Pongrác. Nyáriba! – ellenkezett Szervác és Bonifác.
Nem szabályosba!-- vizsgálgatta a madárságot
Mendegélő Vendel. – Ez sokkal hosszabb lejáratú.
Afféle Csipkerózsika-álom. Száz évig alszanak majd így
egyfolytában.
– Százig? Jaj, de jó! Akkor ugye nem kell őket kiirtani?
Örülgettek az Ifjú Madarászok Klubjának tagjai. –
Addig majd csak kitalálunk valami végleges
megoldást! Igaz, Kópé bácsi?
A feltaláló valami olyasfélét hümmögött, hogy jó,
jó, de a következő 99 évben hagyják békén a
krumplipószátákkal. Különben ő is majdnem olyan

- 101 -
álmos, mint Csipkerózsika. Leült a karosszékébe, és
átaludt két teljes napot.
Igy ért véget Amandánföldön a krumpliposzáta -
járás: álommúzeumba került száztizenhétezer sárga
mellényes madár.
Ott vannak ma is.
Sefülese Farkas egyszer csak arra ébredt, hogy
tapsolnak körülötte.
– Jól beszéltem? – kérdezte a népektől.
– Soha jobban! – mondták neki. És elsiettek, nehogy
folytatni akarja a szónoklást.
S azóta él Amandánföldön a szólásmondás:
lebeszélte, mint Farkas a poszátákat.

T I Z E N H A R M A D I K F E J EZ E T
melyben hasztalan keresik
a fejedelemfit.
Plútó harmadszor is eltűnik.
Három japrikapancsi többet iszik
és fecseg a kelleténél.
A kutyaviadal-rendező fogságában

K ét megdöbbentő hír csapot t le a Bazsaliko m -

maj or iak jókedvére.
Ki tud róla?
Ismeretlen helyre távozott a fejedelemfi!

- 102 -
 Egymillió bongó a nyomravezetőnek!
A Nagykópé dicsőségét zengő újságok első oldaláról
most Fehér Sörényű Fekete Ló Fiának képe tekintett
mindenkire. Nyúlánk fiú, fekete hajjal, homlokán aranyos
fejdísz.
Már egy hete keresi a testőrség, mindhiába – írta a
Csípdmegfalvi Friss Újság. – Most már csak abban
reménykedik Fehér Sörényű Fekete Ló, a fejedelem – akivel az
elmélkedés e napjaiban nem is tudatták azonnal a balhírt –,
hogy a nép közt kóborol valahol a fejedelemfi. Utolsóként az a
kéményseprőinas beszélt vele, akivel elcserélte a kormos ruháját.
Kérnek tehát mindenkit, aki látott egy hozzá hasonló kis
kéményseprőt, jelentse a sárkányvára di fejedelmi udvarba, a 333-
789-es telefonszámon vagy személyesen, éjjel vagy nappal,
bármikor, de mielőbb. Busás jutalom: 1 millió bongó üti a
markát annak, aki megtalálja.
A másik hír távirat formájában érkezett. Csíkmákfalváról.
Pluutoot elraboltaak. Buenoes ismeretlen. Segiitsetek
kereseeseeben! joevoek koevoetkezoe vonattal ! Gazsi.
Az ikrek nem voltak járatosak a táviratolvasá sban.
De a vastagját értették. „Plútót elrabolták."
Bűnös ismeretlen. Segítsetek keresésében! Jövök a
következő vonattal – tolmácsolta nekik a többit
Höpörtyű Töhötöm. – A táviratok már csak ilyenek. Az én
aláírásom például Hoepoertyue Toehoetoem lenne. Értitek?
Olyan búbánatos képpel néztek rá, hogy neki is
nyomban megnyúlt az orra.
– Minő szo morú téma! – sóhajtotta. – Szinő
momorú! Ez már az ihlet jele volt. Kisvártatva dalra
is fakadt Höpörtyű. Vagyis hát versturmixra. Mert

- 103 -
most is keverte a kezdőbetűket, ahogy szokta.

Lútót pelrabolták, tegjött máviratban, Perváccal, Szongráccal,

músan begsirattam.
Hajnaltól hapestig írok, mint egy sárva, gokogva zondolok Pazsi
gulijára.

Bonifác megsértődött, mert ő kimaradt a

költeményből. Nem fértél bele. Sajnálom! A
kedvedért sem ronthatom el a ritmust – tárta szét a kezét
a versfaragó.
Ám az ikrek már nem is törődtek a zengeménnyel.
Azon járatták az eszüket: nem Pancselin
vetemedett-e az újabb pulirablásra?
A műhelyben egy nagy áramvonalas autó test
mellett üg y ködött a föltaláló meg a magántitkár.
Nagykópé megvédte a sárga bárót.
Az a bibije, van alibije! Hisz tudjátok, a bika úgy
odanyekkentette, azóta is ápolják.
– De a kórházból hazament! Odahaza kezelik. Magától
Staniclitől tudom.
Nagykópé újra az autó alá bújt.De nem sokáig.Ugyanis
megérkezett kisírt szemű unokaöccse.
Fogadására mindenki a vendégszobába sereglett.
Lolita Margerita is megjelent a maga tündéri
szépségével meg az első sötétpiros ropogós
cseresznyékkel. Frissítő italokat is hozott egy tálcán.
Gazsi azonban nem nyúlt semmihez se. Vigasztalták,
biztatgatták – hiába. A szeplők is sírásra álltak az orra
körül. Még gesztenyeszín haja is nedves volt a feje

- 104 -
búbjáig, mintha fölfelé is csorogtak volna a könnyei.
Akkorákat sóhajtott, mint a böjti szél. A szavai meg
rendre szipogásba fúltak.
– Csak a japr ikapancsik sszp... lehettek ...
Plútókám olyan. .. szpppp ... fegyelmezett volt
már... Szépen bezárt a .. . s s sz pp h üp p p. . . m ag át a
sz ín be .. . Va lak i meg le szedte a ssszp... hüpp...
tetőcserepeket... Hukk
Szegény Gazsi most már csuklott is.Puszta együttérzésből
a hármas ikrek is ezt tették.
– Na, öcsém – dörmögte Nagykópé –, most aztán
elég az egéritatásból! Tudod, hogy a múltkor is
visszakerítettük! Lolita ad neked egy kis szemvidító füvet,
aztán majd meglátjuk.
Lolita Margerita már oda is suhant.
Hanem bizony a gyógyfűtől is csak a jobb szeme
vidámodott meg valamelyest a mi Gazsinknak. A
másikból még inkább patakzott a könny.
– É s a b ar á t o m at is . . . h ü p p h u k k . . . F e h ér
S ö r é ny ű Fekete Ló Fiát is.. . elrabolták ... Hát lehet
ezt, Miklós bác s i? . . . h ü p p f e j e d e lem f iú k a t m e g
r e p ü l ő p u l ik a t r a bo l n i. . . h u k k
A nagybátyja megnyugtatta, hogy nem lehet.
Legalábbis büntetlenül nem.
– Gondolod, pintyőkém, hogy ha a
krumpliposzátákkal elbánt u nk , eg y ny av aly ás
e bt o lv aj k ifo g hat r aj t unk ? Nem, ezt valóban senki
sem gondolhatta.
S főképpen azért, mert nem sejtették, hogy a nagy
hatalmú Zaremba keze is benne van a dologban.

- 105 -
 Hisz ha sejtették volna – hatalom ide, hatalom oda –,
mentek volna rá mindannyian számonkérő nagy
haragjukban. S bizony az tréfásan sült volna el: mert
Zaremba a szárnyas puli hollétéről ebben a
pillanatban egy mukkanásnyival se tudott többet, mint
ők.
A főtanácsnok a japrikapancsik főkapitányát
nyaggatta éppen ekkor. A főkapitány meg azt a
három lesunyt fejű, harapott kezű, karmolt arcú
kutyaütőt, akik Plútót elővadászták a színből.
– Az igazat akarom hallani, főkapitány!
– Az igazat mondjátok, gézengúz
sundámbundámjai! – vasvillaszemezett amazokra a
főkapitány. – Tehát kihoztátok a kutyát a színből. És?
– Igen, de mire zsákba nyekkentettük, úgy
megharapdosott a beste lelke .. . !
– Csiba – a ti bajotok! Mi lett a kutyával? –
toporzékolt Zaremba, és a cvikkerén keresztül rájuk
meredt. De úgy ám, hogy a hátuk borsódzott belé.
Addig-addig, hogy csak kivallották : a sebesülésekre
meg a várható nagy jutalomra igen kívánkozott egy kis
borital. Be is tértek a felső-galambóci állomáson a
restibe. Sokat ettek, még többet ittak, s valamelyikük
(mind azt állította persze, hogy ő nem!) dicsekedni
kezdett a Nagy Fogással. Hogy senkinek a világon
nem volt még olyan kutyája, mint nekik itt, a
zsákban. Egy nyájas képű, sima szavú, pösze beszédű
úr üldögélt a szemközti asztalnál. Nagyon elegáns úr,
bár az egyik füle hiányzott, azaz csak a cimpa
csonkja fityegett; úgy festett, mintha leharapták

- 106 -
volna. No, ez az ember fölfigyelt a hencegésükre,
odajött hozzájuk, újabb üveg fekete bort hozatott, a
Bivalyvért, amit mind a hárman szörnyen szeretnek.
Be is mutatkozott: Sámuel Sámlikovicsn ak mondta
magát. És a Nemzetközi Kutyaminősítő Bizottság
alelnökének. Rettentően kíváncsi a zsákbeli jószágra –
jelentette ki –, mert ilyen csodaállatot még soha
életében nem minősített. Ők eleinte tiltakoztak,
mutogatták a véres kezüket-arcukat; ki nem
engedhetik a zsákból. Erre azt kérte a cimbora, igazán
roppant kedvesen, egy újabb üveg fekete bor
kíséretében: akkor röptessék meg zsákostul. Ha tud,
úgy is csak elszáll valameddig. Erre megint ittak, meg
fogadtak is ezer bongóba.
– Hát akkor hol? – néztek körül.
Kimentek az állomás előtti térre.
Addig piszkálták a kutyát, addig noszogatták, nagy
sokára csak röppent egyet. Az idegen szája fülig ért,
simán átadta az ezrest. Ők meg fordultak vissza,
hogy folytassák az ivást. A zsák akkor a félfülü
kezében volt, becézgette, dicsérgette a kutyát.
„Na, ugye, hogy nem hazudtunk? – kiáltották hátra
neki. – Gyere, cimbora, erre a repülésre inni kell!
Most majd mi fizetünk."
Hirtelen fölberregett egy autó motorja. Mire észbe
kaptak, a g a ze m b er m ár e l is r o b o g o t t z s á k o s t u l ,
k u t y á s t u l . Bezzeg kijózanodtak abban a minutában!
– És még azt mondják, hogy tolvajtól lopni nehéz! –
harsogta a főkapitány.
– Mit bölcselkedik, maga vezérszamár! Széles körű

- 107 -
nyomozást, de azonnal! Legalább tudják, milyen autó
volt? Mi a rendszáma?
Persze hogy nem tudták, De fogadkoztak :
előkerítik azt a félfülüt, kutyástul. Zaremba ajánlotta
is, mert másképp saját műfogsorával harapja le mind a
két fülüket.
Akár el is kezdhette volna.
Sámuel Sámlikovics ugyanis akkorra már
utolérhetetlen volt.
Erdei rejtekutakon elérte a határt. Átautózott szép
csendben a samandánok földjére. S itt már arra is
bőven volt ideje, hogy a markába nevessen.
– Csak keresszétek Számuel Számlikovicsot, osztoba
sziszerahad! – pöszítette. – Az én nevem Herrmorr
Morgovitz ! Ész ne legyen Herrmorr Morgovitz a
nevem, ha ebből a röpködő kutyából egy hét alatt nem
nevelek világszámot! Olyan elsző-rendű viador lesz
belőle, mint Szintér volt. Szegény ! Vagy mint Cézár,
az eszkimókutya. Béke poraira. Eh, de hisz azok
szárnyatlanok voltak. Olyan lesz ez a . .. na, hogy isz
hívjalak? Szasz ... vagy Szólyom . . . Szóval
csodálatosz lesz, olyan, amilyen még nem volt! Ész
szok pénzt hoz majd Morgovitz bácsinak. Au, de
szokat! Hát akkor legyél Aranyszasz! Mert szok-szok
aranyat érsz!
És megint beleröhögött a markába.
Herrmorr Morgovitz ugyanis kutyaviadal -rendező
volt. Élethalálharcra idomította a kutyákat.
Samandánlandban szép számmal akadtak olyan
emberek, akik ilyen viadalokra eljártak, s fogadásokat

- 108 -
kötöttek arra : melyik kutya győz. Plútó újabb elrablója
szép pénzeket zsebelt már be ebből. S most még
busásabb hasznot remélt.
Egy repülő kutya nem akármi!
Hazaérve Samandvárra, a zárt idomítóházba cipelte
a zsákot. Ketrecbe eresztette a kutyát.
Hát Aranyszasz nem lehetsz, mert ilyen bokszosz
vagy. Fekete Szasz leszel. Az isz jól hangzik. Na, hogy
vagyunk, Fekete Szasz?
Plútó azonban, úgy is, mint Fekete Sas, nagyon
ellenséges volt az első perctől kezdve. Vicsorított.
Rámorgott Morgovitzra, aztán el-elröppent előle. A
kutyaviadal-rendező viszszavicsorított rá.
D ühö sz v ag y , F ek et e S za sz ? V ad ulj c sak , v a d ulj
! Gyűjtszd a mérged ! Pár nap múlva, a nagy
vaszketrecben,úgyisz szükszéged lesz rá. Dinamit lesz az
ellenfeled. Dinamit, a rettenetesz fogú!
Miután alaposan bereggelizett, Herrmorr
Morgovitz végignézte viadorkutyáit. Enni adott
nekik is. Jó bőven. Dinamitnak még egy csokor
korbácsütéssel is kedveskedett. Bőven mérte azt is.
Vadulj, vadulj, kedvesz Dinamit! Még jobban!
Vadulj, kiszfiam, mert olyan ellenfeled lesz, mint még
szoha!
Dinamit, a bulldog, már majd szétrázta dühében a
ketrecét. Akkor a nyájas képű, félfülű ember
hátralépett. Végigsimított a bal füle csonkján, és
visszavicsorított a bulldogra.
Hej, mert kutya egy természete volt Morgovitznak!
Kutyább, mint az összes kutyájának. Herrmorr

- 109 -
Morgovitz nyájas arca ellenére roppant kegyetlen
ember volt : szegény Plútó rosszabb kezekbe nem is
kerülhetett volna.
Már most azon törte a fejét : milyen is legyen a
viadalketrec. Be kell födnie dróttal, ez kétségtelen.
méghozzá olyan alacsonyan, hogy Plútó ne tudjon
biztos magasságba repülni Dinamit elől, de azért a
repülés lehetősége is megmaradjon számára, mert úgy
lesz érdekes a párviadal.
Morgovitz nem sokkal ezután már a telefon
mellett ült. Jobb fülére illesztette a kagylót — a balt az
az egyetlen kutya harapta le két éve, amelyik el
tudott szökni a kínzóhelyről és tárcsázott.
Plakátokat rendelt. Diktálta a szöveget. Az s-eket
külön betűzte, nehogy Szasznak írják Fekete Sast.
Szenzáció! Szenzáció!
Legyen ott pénteken a Canishallban! Ilyen még nem volt
A kutyaviadalok történetében! Ádáz ellenségek összecsapása!
Fekete Sas, a repülő kutya, élethalálharcra hívta ki
Dinamitot, a bulldogot.
Óriási csata lesz! Titánok harca! Ne mulassza el megtekinteni!
Szenzáció! Szenzáció!
Amiből ti is láthatjátok : Morgovitz úr nemcsak
kegyetlen volt, hanem arcátlan hazug is. Szerette úgy
feltüntetni a kutyaviadalokat, mintha a megmérkőző
állatok engesztelhetetlen ellenségei lennének egymásnak.

- 110 -
 TIZENNEGΥEDIK FEJEZET
melyben Fehér Sörényű Fekete Ló Fia
ruhát cserél; aztán országot is,
de ezt későn tudja meg. Kutyaszorítóban.
Egy igazán szenzációs viadal
Kéményseprőnek lenni igazán kellemes dolog! –
állapította meg Fehér Sörényű Fekete Ló Fia. –
Erdőben ébredni, madárcsicsergésre nyújtózkodni,
mélyen beszívni a jó levegőt: ez az igazi élet!
Szabadnak érezte magát a fejedelemfi, s valahogy
láthatatlannak is. Mert lám, jár-kel az emberek között,
és senki ügyet se vet rá. Három óriáskiflit vásárolt az
első pékségben, zsírtól csöpögő sült kolbászt a
lacikonyhában, és rendkívüli élvezettel eddegélte őket.
Noha a keze csupa korom volt, s attól megkormosodott a
kifli is, a kolbász is, mégis úgy érezte, ilyen jót tán nem
reggelizett soha életében.
Hanem azért az óvatosságról nem feledkezett meg.
Szerencséjére.
Sült-Galambóc főterén ugyanis épp akkor fogtak
körül Zaremba emberei egy kéményseprő-palántát.
Illő tisztességgel uramozták, felségezték, s amíg ezen
csodálkozott, be is tuszkolták a fekete legényt egy
címeres autóba.
Ebből hősünk kitalálhatta, hogy időközben

- 111 -
 kiszedték az igazságot a kéményseprőinasból. Na,
mit lehet most tenni? Eleddig rejtette a fekete gúnya, de
most már árulója lehet.
Ha a fogdmegek rájönnek tévedésükre, tovább
kutatják a koromkotrókat, annyi bizonyos.
Besietett egy áruházba.
Hófehér kuktaöltözéket vásárolt a maradék
fityingjeiből. Át is öltözött ott helyben; a
kéményseprőgúnyát az öltözőfülkében hagyta.
Kormos arcát, kezét tisztára mosta a legköze lebbi
falikútnál. Kapott aztán a homlokához, rohant vissza
az üzletbe, mert a sötét öltönyében maradt a
Háromszázéves Törvény tekercse. Szerencsésen
meglelte kormos holmiját, magához vette a tekercset,
aztán: illa berek!
Estetájt már a hószín díszruhában sétafikált végig
FelsőGalambóc főutcáján. Búbos fehér sapkáját
hetykén félrecsapta, s határozottan ment az állomás
felé. Most majd harap valamit, aztán tudakozódni
kezd a repülő kutyás fiú után.
Alig harapott azonban néhányat a silány virsliből
– az utolsó fél fityingjéért vette –, fölbukkant három
gyanús alak egy zsákkal. Ráismert egyikükre : a
kutyaügyben összehívott gyűlésen ez is ott volt
Zarembánál. Igyekezett minél mélyebben az asztal fölé
hajolni, nehogy amaz is fölismerje.
Már éppen el akart osonni, mikor a japrikapancsik
dicsekvése megütötte a fülét. Maradt. Minden szóra
figyelt. S mikor a ravasz idegen alaposan felültette a
részeg kutyaütőket, ő épp az autója mögül

- 112 -
leskelődött. Akkor szempillantás alatt határozott : ő
is beült az autóba, amikor Morgovitz úr indí tott.
Igaz, csak a csomagtartóba. De bánta is ő! Ki fogja
szabadítani a kutyust. Az meg majd elvezeti
Gazsihoz. Gazsi meg ő pedig... Eh, csak már ott
tartanának !
Megtapogatta a szakácskabát zsebében a tekercset.
Aztán elhelyezkedett a csomagtartó mélyén. Fejét
egy autógumin nyugtatta. Lábát egy benzinesflakon tetején.
Talált egy nagy csomag elemózsiát. Nyershús-íze volt,
de bevágott egy adagot. Tudta is ő, hogy kutyaeledel!
Éhes volt, az a semmi kis virsli meg se kott y ant neki,
most hát telerakta a bendőjét.
Jóllakottan várta, hogy megérkezzenek az autós
otthonába. Érezte, hogy ez a kutyatolvaj nem lehet jó
ember. Sebaj. Ott majd elrejtőzik, és kivárja a kedvező
pillanatot.
Kavarogtak fejében a gondolatok. Az autómotor
zúgása mindinkább elálmosította.
S Fehér Sörényű Fekete Ló Fia, a kuktaruhás
fejedelemfi, egyszer csak mélyen-mélyen elaludt. Feje
félrefordult az autógumin, lába lecsúszott a flakonról.
Szája kinyílt, mintha csodálkozna.
Szépet álmodott. Repülő fekete kutya szálldosott
fölötte, szájában sült kolbász. A kolbász
csomagolópapírja pedig nem egyéb volt, mint a
Háromszázéves Törvény tekercse. A kol bászból
csöpörészett a meleg zsír. És aztán a szeplős,
szemtelenül fitos orrú fiú is ott termett, az égnek
támasztotta kéményseprőlétráját, és mászott fölfelé, a

- 113 -
kutyája után . . .
Mire az álombeli jó barát megfogta a kutyáját,
Herrmorr Morgovitz autója már átzötyögött vele a
hepehupás határvidéken.
Igy jutott Samandánlandba az amandán fejedelem
fia. Veszélyes kalandok felé robogott vele az
ismeretlen országban egy kutyaviadal-rendező autója.
Fehér Sörényű Fekete Ló Fia elgyötörten ébredt. Elfeküdte
a nyakát, elzsibbadtak a tagjai, úgy érezte, mintha
hangyák mászkálnának a bal lábán. Mikor nagy
nehezen magáhoztért, s emlékezni kezdett, hogyan is
került ő az autó csomagtartójába, abbahagyta a
nyöszörgést.
A motor néma. Tehát megérkeztek. De hová?
Loppal kikukucskált rejtekhelyéről. Garázsban állt a
kocsi, egy félhomályos, szűk helyiségben.
Nagy óvatosan megemelte a csomagtartófedelet.
Kidugta a fejét. Végül csöndesen előkecmergett. Ásítozott,
nyújtózkodott.
S mert hirtelen mardosó éhség fogta el, sebtiben
behabzsolt még egy adag kutyaeledelt. Ivott rá a csapból.
Aztán arrafelé indult, amerről az ugatást hallotta.
Talált egy kis ajtót a falban. Az egyenest a
kutyaistállóba vezetett. Ahogy beóvakodott, a füle is
kétfelé állt a csodálkozástól. No meg attól a
csaholásvihartól, amivel jöttét fogadták a kutyák.
„Hisz ez valóságos kiállítás! – riadt vissza. – Egy
kiállitás, vadabbnál vadabb kutyákból!"
Közvetlen közelében egy foltos dog acsarkodott.
Odébb egy különös, vöröses sörényű fekete állat tépte

- 114 -
ketrece rácsait. Fehér kuvasz ugatott a másik
ketrecben, a mellette lévőben farkaskutya
ugrándozott, vonított, üvöltött. Hatalmas
bernáthegyi kapkodott feléje a mancsával . Fagyos
gyűlölettel meredt rá a fehéresszürke bundás, hegyes
fülű eszkimókutya. De voltak komondorok is meg
skót juhászok meg félelmetes pofával vicsorító bokszerek
– vagy harminc-negyven kutya.
A fejedelemfi ámulva és riadozva ment végig a
ketrecek között.
„Ha e ze k a fo g uk k ö zé k apnak , szét t épnek ,
mint e g y szivacsot" – gondolta.
Ilyen dühös kutyasereget még nem látott. Félt, mert a
leve-
gő tele volt érthetetlen gyűlölettel. Mégis megnézett
minden ketrecet, sorra járt minden zugot.
Valahol itt kéne lennie a szárnyas jószágnak is. Nem
találta sehol.
Aztán egyszer csak betoppant Morgovitz. Kezében
kígyósziszegésű, hosszú ostor. Ahogy a kutyák meglátták,
szűkölve menekültek a hátsó ketrecsarokba.
Persze az ostor ott is elérte őket. Az orrukra célzott
Morgovitz, és oda is csapott. Most volt csak igazi
ramazuri : hörgés, vonítás, veszett morgás és őrült ugatás.
– Itt a kisz osztorhurka, kutyuszkáim! – sziszegte
az idomító.
A fejedelemfi már befogta volna a fülét, lehunyta
volna a szemét, csak ne lássa, ne hallja ezt a
szörnyűséget. Legszívesebben kitépte volna a
korbácsot a félfülű fickó kezéből! De nem árulhatja el

- 115 -
magát. Hisz a legvadabb kutyáit eresztené rá. Nem ..
. Most nem teheti. Viszont ha kijut innét, elfogat ja,
lecsukatja, még meg is vereti ezt a gyalázatos állatkínzót.
„Fejedelmi szavamra, így lesz!" – lehelte maga elé.Végül,
négykézláb mászva a ketrecek mögött, odaért az aj
tóhoz.
Kisurrant.
Egy nagy, kockaköves udvaron találta magát. A
lakóházba lépcsők vezettek. Kívülről is
megállapította : az a legkisebb épület a garázs. Túlfelől a
kutyaistállóhoz hasonló nagyobb deszkaépítmény állt.
Mi lehet ott? Arrafelé vette az útját. Megállt az ajtó előtt.
Kétféle ugatást hallott : egy vastag vadat és egy
vékony kesergőset.
„Itt kell lennie Plútónak” - nyitott be. Azazhogy csak
megpróbálta. Az idomítóház ajtaján lakat.
Amint azt feszegette, a közelből hallja ám a
kutyaidomító hangját. Hej, ha most itt éri az udvaron!
Mit tegyen? Hová legyen?
A garázs kapuján retesz. Villámgyorsan nyitotta,
beugrott, majd behúzta maga után. Épp idejében.
Az ostoros léptei már kongtak a kövezeten.
Morgolódott, hogy úgy emlékszik, rátolta a reteszt.
– Fáradt vagy, Morgovitz, ez az igazság. Fáradt
vagy, ész kihagy az eszed kereke – morfondírozott
félhangosan, miközben a kapuval bíbelődött. –
Szebaj, öregem, megéri, a szár nyasz pulival
agyonkereszheted magad ! Biztoszítlak, hogy egész
Szamandvár látni akarja majd, hogyan verekszik egy
repülő kutya. Szenzáció, kedvesz közönszég, ilyet

- 116 -
még nem látott Szamandánland !
Harsány szavai jól hallatszottak odabenn is. Fehér
Sörényű Fekete Ló Fia megdermedt.
„Tehát Samandvárba hoztál, briganti !" – ez volt az
egyik gondolata. S a másik : „Plútóból viadalkutyát
akar csinálni a gyalázatos!"
Izgalmában megint a kutyaeledeles csomaghoz
nyúlt.
„Úgy! Hát itt már nem babra megy a játék. Egy ellenséges
országban. Egy eszelős félfülű garázsában. Körül a harcra
vadított kutyasereglet. Most hová? Ki az utcára?
Hogyan? !" A fejedelemfit kiverte a veríték.
Aztán, ahogy ette a nyers húsos kutyakonzervet,
lassan megint megnyugodott.
„Ohó! Hisz én vagyok előnyben. Mindent tudok – ő pedig
nem tud rólam. Fehér Sörényű Fekete Ló Fia nem
hátrál meg. Azért se! És véghezviszi, amit
elhatározott." A bújócskázás napjai következtek.
Herrmorr Morgovitznak volt egy takarítónője is.
Úgyhogy két ember elől kellett bújkálnia a bátor
legénykének. Az öreg néni, aki görbe orrával,
fogatlan szájával a vasorrú bábára emlékeztette
hősünket, elég rosszul látott, s még rosszabbul
hallott. A takarítást csak tessék-lássék végezte,
vigyázva, nehogy seprűstül bekapja a kezét valamelyik
vad kutya.
Olvasni viszont szeretett. Benn, az istállóban
böngészte át az óriás betűs plakátot is. Tudott dolog,
nem illik a más újságjába vagy plakátjába
beleolvasni, a fejedelemfi mégis megtette. Mikor a

- 117 -
banya hátranézett, a farkaskutya ketrece mögé
szökkent.
Addigra már bevésődtek agyába a mondatok :
„Szenzáció! Ilyen még nem volt! Legyen ott pénteken a
Canishallban!"
„Tehát pénteken! – sóhajtott. Kedd délután volt
ekkor. – Legkésőbb csütörtökig ki kell szabadítanom
a röppulit. De hogy jutok be hozzá?"
A takarítónőt követve, szerdán estefelé
besurranhatott az idomítóházba. A vénség azonban
elmenőben bezárta maga mögött az ajtót. Ott rekedt a
két ellenség-kutyánál : egyik oldalon Dinamit őrjöngött, a
másikon Plútó szűkölt a ketrecében. Lerítt róla, hogy nincs
kedve semmiféle viadalhoz.
Odaosont a fejedelemfi. Becézgette, simogatta. Csak
azt bánta, hogy a ketrecen lakat van, s annak a kulcsa a
gazdánál. A kutyus keservesen vinnyogta el neki búját-
baját. S talán vágyait is. Mintha azt mondta volna: ments
ki innét! Orrára tette a mancsát : látod, ez fáj ! – nyüszítette.
S jött a viadalrendező, bal kezével a füle csonkját
simogatva.Plútó dühösen csaholt felé. Morgovitz nevetett:
– Vadulj csak !
Egymás felé gördítette a ketreceket. A bulldog nekiugrott
a rácsnak, Plútó viszont hátrahúzódott. De ott meg az
ostor csípte orron.
– Előre, Fekete Szasz! Gyorsan, kutyuszkáim! Kapj
bele! Fogd meg! – Húst dugott az orra elé, aztán elrántotta,
és a bulldognak vetette. – Elvette a húszodat ! Harapd! Essz
neki! Harapj!
Ekkor már szorosan egymás mellett állott a két

- 118 -
ketrec. S Plútó, mert az éhség kínozta, utánaröppent a
pacaldarabnak. Olyan hirtelen történt, hogy mire a
bulldog nagy ugrással elérte s szájába kapta a húst, Plútó is
odaért a levegőben. Hegyes pulifogak tépték a
bulldogszájból a jó falatot.
A pacal kettészakadt. Nagyobbik része Plútó fogai közt
fityegett.
Ettől aztán majd megveszett a másik. De Plútó is harciasan
morgott a biztonságos sarokból, miközben nyelte a pacalt.
– Ügyesz! Bravó! – kiáltozott a viadalrendező. A
legravaszabb módszerekkel haragította egymásra a
kutyáit. Ez a recept – a húslopás – eddig mindegyiknél
bevált.
Morgovitz csak sokára ment el. Az ajtót gondosan bezárta
maga után.
Fehér Sörényű Fekete Ló Fia egy ideig próbálgatta,
nyitogatta, aztán lecsüggesztette a fejét.
– Látod, Mivelélsz Plútó barátom! – morogta a
pulinak, – Most én is éppen olyan rab vagyok, akárcsak te.
Kutyaszorítóban vagyunk, kispajtás! Hogy fogunk innét
kikerülni, mit gondolsz?
Mit gondolt, mit nem gondolt Csíkmákfalvi Mivelélsz
Plútó, azt nem lehetett tudni. De a farkát csóválta, és
bizalommal megnyalta a fiú kezét.
A fejedelemfi nem aludt azon az éjszakán. A gyomra
is követelte a magáét, meg tartott is tőle, hogy a
gazda váratlanul betoppan. Morgovitz azonban csak
reggel jött. Kiadós etetés és ostorcsapások, uszítás
erről, uszítás arról – ahogyan szokta. A ketreceket
szoros közelségben hagyta most már, hadd

- 119 -
nyugtalanítsák egymást állandóan a kutyák.
Délutánra már úgy morgott a mi szegény barátunk
gyomra, mintha egy viadorkutya harciaskodna benne.
Ekkor azonban végre kezére járt a szerencse.
Megérkezett a Morgovitz rendelte különleges
viadalketrec. Alig volt magasabb két méternél, de
széles, tágas belseje jó teret engedett a repülésnek is.
Kuktaruhás hősünk egy láda mögött lapult a
sarokban, nagy izgatottan, míg a gazda négy
markos emberrel Plútó közelébe állít otta a rá csos
alkotmányt. A hordárok pénzt kaptak, és elmentek.
Ekkor végre kikattintotta a puliketrec lakatját a
viadalrendező.
Összenyitotta a két ketrecet, s egy szelet hússal
hívogatta Plútót a másikba. Hanem a mi pulinknak
sehogy sem akaródzott átköltözködni. Szemével fehér
ruhás barátját kereste: hát ő mit szól hozzá? A
fejedelemfi még lejjebb húzódott a láda mögé. De már
remélte, hogy elérkezik az alkalmas pillanat.
Úgy is lett. Morgovitz belebújt a viadalketrecbe.
Négykézlábra állt a húsdarab fölött, úgy csa logatta a
pulit. Mindenképp ki akarta próbálni a ketrec
alkalmasságát. Addig-addig kínálgatta a húst, míg
végül Plútó éhségében elszánta magát, átment érte.
Persze nem kapta meg. Morgovitz ide-oda ugrált, s
nyújtogatta a kezét, hogy lássa a puli röpté t a
ketrecben. Közben két apró sebet is ejtett rajta a
bicskájával, hadd legyen még vadabb holnapra.
Igen ám, csakhogy a fejedelemfi se volt rest. Ott
termett a viadalketrec mellett, odább lökte a másikat,

- 120 -
és: csitt-csatt! Ajtó zárul, lakat kattan, Morgovitz úr
fogoly – a saját ketrecében.
S még föl sem igen foghatta, mi történt, amikor
Plútó – az iménti sebzésen földühödve s a barátja
megjelenésén fölbátorodva – nekitámadt.
Ez volt ám a kutyaviadal!
Már úgy értve, hogy Herrmorr Morgovitz kutyául
érezte magát. Imént még nála volt az ostora,
csakhogy azt kirántotta a ketrecből valami galád,
fehér fickó, aki tudj' isten, honnét került ide. S most
ez a fe hér még bizt atta is a pulit:
– Vadulj csak, kiskutyám, vadulj ! Kapj bele! Fogd
meg! Menj neki! Harapd!
Plútónak se kellett több! Ugyan szétszabdalta a
gonosz fickó ruháját. Lobogott rajta a szőr, ahogy
ide-oda röpködött, védhetetlen harapásokat osztva
kínzójának. Csapott az orrára a mancsával, hadd
fájjon neki is. A fejedelemfi meg kintről tüzelte :
– Most a fülére egy csipkét! Most a nadrágszárát!
Ez az, jól van! Mássz a képébe, kiskutyám!
Morgovitz látta, hogy több kettőnél. Négykézlábra állt.
Letérdelt. Összetette a kezét. Könyörgött mindenféle módon:
– Állítszd le a kutyádat, fiú! Ne hagyd, hogy megöljön!
Látod, hogy rögtön megesz! Könyörgök! Mentszd
meg embertárszadat, drága barátom!
– Még hogy embertársam! Halljátok, kutyaurak?
Van képe ilyet mondani?! Maga egy ... egy fenevad ...
egy félfülű pojáca! Leharaptatom a másik fülét, ha
azonnal be nem ismeri, hogy maga egy utálatos, undok
dög!

- 121 -
 – Jaj, isztenem, utálatosz vagyok ! Undok dög
vagyok! – jajongta a csuparongy figura, hason
henteregve a viadalketrecben.
– És hazug kutya! És kegyetlen véreb! Nem, inkább
sakál. ...inkább szakál! – visszhangzott a ketrecből.
Hősünk egy intésére Plútó kiröppent. Ráült a
vállára A viadalrendező is kéredzkedett volna utána.
Hohohó! Még csak most jön a szenzáció! Az
attrakció! Szépen beengedem uraságodhoz ezt a
kedves kicsi Dinamit kutyust.
Ja-ajaj! Légy emberszégesz! Nee! – sivalkodott a
félfülű. – Darabokra tép! Széthaszít! Fölfal!
– Harc életre-halálra! Ez lesz benne az izgalmas! –
riasztgatta tovább a fiú.
Persze azért nem váltotta be fenyegetését. G y ilkos
mégsem akart lenni. Márpedig Dinamit biztos ízekre
tépte volna ostorozóját.
Azzal a feltétellel kegyelmezett meg Morgovitznak,
hogy nem rendez több kutyaviadalt, s visszaszelídíti a
jobb sorsra érdemes állatokat. Megeskette, hogy
vakvezető kutyákat fog képezni belőlük, s hogy
ezentúl minden vagyonát erre fogja költeni.
Miután elhangzott a szent fogadalom, Fehér
Sörényű Fekete Ló Fia elhagyta az idomítóházat. A
ketrecet azért nemnyitotta ki: amíg a takarítónő
kiszabadítja, hadd gondolkozzék egy kicsit a
gaztettein – gondolta magában. S a Dinamit ketrecét is
odatolta.
– Kedveszkéim iszmerkedjetek meg kisszé
közelebbről! pöszítette gúnyosan.

- 122 -
 Napszálltakor lépett ki az utcára, karján a puli,
egyik zsebében a tekercs, a többiben öt csomag
kutyaeledel – mellesleg egész megkedvelte. Mentek,
mendegéltek kettecskén az idegen ország fővárosában.
Egy fehér ruhás kuktafiú meg egy fekete bundás
puli. Mendegéltek és eddegéltek, és – örültek a
szabadságnak. Fehér Sörényű Fekete Ló Fia nem vette
észre, hogy két sötét alak a nyomukba szegődött a
szürkületben.

TIZENŐTÖDIK FEJEZET
melyben Gazsin erőt vesz
a kutyulisz elveszítisz búskomoritisz.
Nagykópé az ötlábú, nyolckarú robotról
meg az aranyfurikáról mesél.
A magántitkár bemutat egy attrakciót
– és rajtaveszt

Gazsiba sehogyan se lehetett lelket verni. Csak

szédelgett, csak lézengett, csak kóválygott, csak
támolygott. Másnapra szabályosan ágynak esett.

- 123 -
 Akut kutyulisz elveszítisz! – mondta Wladiszláv
Sztaniszláv professzor. – Hűséges kutyatartóknál
fordul elő. Főként gyerekeknél. Úgy látom, szárnyas
kutyák esetében különösen súlyos.
És hümmintett egyet. Aztán krákogott hármat. S
többször megcsóválta a fejét.
Miért csóválja a kutya a farkát? – kérdezte némi
hátkopogtatás után Gazsitól. Gazsi csak nyöszörgött válasz
helyett.
– Akkor megmondom én: mert a farka nem
csóválhatja a kutyát. Jóóóó, miii?
Mind harsogóan nevettek. A hasukat fogták.
– Ha-ha-ha! Hi-hi-hi! He-he-he!
Gazsi arcán meg se rezdültek a nevetőizmok. Gazsi
búskomor maradt. Visszavetette magát a párnákra.
– Hát ez bizony nagyon komoly. Kutyulisz
elveszítisz búskomoritisz ! – mormogta Wladiszláv doktor.
– Mit mond? Gazsi megveszett? – rémüldözött
Szervác. – Harapni is fog? – Ikertestvérei gyorsan
befogták a száját, és fülébe súgták, hogy ilyesmiről szó
sincs. Szegény Gazsi a bánat betege.
A doktor írt egy igazolást a csíkmákfalvi
iskolaigazgatónak, Nagykópé meg levelet kanyarított a
sógoráéknak, vagyis Gazsi szüleinek : „Ne aggódjatok,
majd mi felvidítjuk. Stanicli se tud jobb gyógyszert, mint
a vidámságot."
– Nagyon kell vigyázni, nehogy a búskomoritisz
átmenjen tropeolába, mert akkor a beteg hosszú
időre teljesen tropa lesz, képtelen megmozdulni is.
Hát tegyetek meg mindent! – mondta búcsúzóul az

- 124 -
orvos. – Én pedig sietek befejezni a kísérleteimet a
Vidor iciddal meg a többi hang ulattablettá val... Az
ám, de hol a sztetoszkópom?
Sehol se találta a hallgatócsövet, amivel Gazsi
szívdobogását fülelte az imént.
– Szent kalafantyú és az összes védőszentek! Hát itt
elveszítisz mindenfélitisz van? – kiáltott föl
Nagykópé. – Talán tudtomon kívül foltaláltam
valamit, ami elszippantja a tárgya kat.
Mind keresgéltek, nézelődtek, zsinatoltak,
kutakodtak, csak Gazsi meredt a plafonra hideg
közönnyel.
Aztán mégis megszólalt:
– Pulikutyák és fejedelemfiak és sztetoszkópok . . .
eltűnnek ... mind . . . puliszkópok és sztetofiak . . . és
fejedelemkutyák és ... eltűnnek . . . el ... hová . . . ?
Hát hogy lehet . ? Miklós bá... á . .
Elhallgatott. Szemét lehunyta.
Ők meg ki a szobából lábujjhegyen.
– Tennünk kell valamit!
Ebben megegyeztek. De mi legyen az?
Krumpendlinszky izgett-mozgott.
– Meséld el neki a Mars-lakót!
– Megpróbálhatjuk ! – hagyta rá Nagykópé.
Visszapipiskedtek Gazsihoz.
– Nos hát – kezdte széles mosollyal a föltaláló -, én
meglehetősen vonzó egyéniség vagyok. Ti is
tapasztalhattátok magatokon, hogy igen-igen
vonzódnak hozzám a gyerekek. Nem igaz, Gazsi?
– Igen. Persze! Hogyne! – felelték Gazsi hel y ett a

- 125 -
hármas ikrek.
– Hát így volt ez Sertepertében is. Ott ügyeskedtünk
Krumpendlinszkyval, éltünk vígan, mint hal a
szatyorban, már úg y értve, ha a szatyor belelóg a
vízbe, he -he -he...
Gazsi a falat nézte.
– Na, Serteperte elég különös ország. Mindenki
odavan a vagyonért, meg akar gazdagodni, többet
szeretne, mint a másik, szebb ruhát, szebb cipőt, még
gatyából is szebbet, hallod-e, mert ezzel különbnek
képzeli magát. A gyerekeikkel meg nemigen
törődnek. Se játékok, se játszóterek, se focipá lyák –
semmi, de semmi a szegény kis sertepertéknek. Mert
mindig másra kell a pénz. Némelyik nagy vagyonú
már el is felejtette, mire akarja költeni. De gürcöl és gyűjti,
mert ilyen hörcsögtermészetűek azok ott Sertepertében.
Krumpendlinszky előreugrott, s fölfújta a
pofazacskóit, hog y
megmutassa, milyenek is a
hörcsögemberek ott Sertepertében. Gazsi azonban
keresztülnézett rajta.
– Elég az hozzá, hogy ott is hozzám verődtek a
gyerekcimborák. Szórakoztunk, jókat nevettünk.
Kérincséltek, vegyek nekik játszótereket meg új
iskolákat, nagy udvarral meg parkokat meg
sportpályákat. Igaz, Krumpli? Azt hitték, mi aztán
gazdagok vagyunk. Pedig csak az eszünk meg a két
kezünk meg alig száz aranytallérunk volt. Na, mit
gondolsz, hogy vettünk olyan kevésből annyi mindent?
Mindenki gondolt valamit, csak épp Gazsi nem.
Illetve mégis, mert jó idő múlva megszólalt:

- 126 -
 A sok szövegeléstől bezzeg nem kerül elő az én
kutyám. Még a falnak is fordult nagy sértődötten.
Ha nem is veszett meg, szörnyen duzzogós lett –
könyökölt Szervác Pongrác oldalába.
Nagykópé Haspók azonban csak még
vidámabban foly tatta:
– Rá se ránts, Gazsi koma, amíg én a rosszabbik eszemmel
fecsegtetem a számat, addig a jobbik eszem nagyban
dolgozik. Megadtam a kutatóprogramot a GXZZY-nak.
– Akkor mért nincs a fejeden a sisak az acél
fácántollal? – hangzott a faltól.
Mert ez most más. Önállóan oldja meg. De ezt már
úgyse kötöm arra a fitos orrodra, kisöreg. Hol is
tartottunk hát? Szóval, hogy miből? Hát,
kapaszkodjatok meg, eladtuk a Marsot Serteperte
fővárosának, Serteperteburgnak.
– A Mars bolygót? – kérdezte három hang egyszerre.
– Igen! – válaszolta a föltaláló.
Összeszerkesztettünk egy olyan ötlábú, nyolckarú
robotot, mint amit itt a kertmoziban is láttatok.
Beküldtem a városházára a főpolgármest erhez.
Persze állandó rádió-összeköttetésben voltam vele.
Úgyhogy a polgármester tulajdonképpen velem
beszélt a robot fejében lévő rádión át.
– Szuku-Nuku vagyok, a marsbeli főkormányzó –
mutatkozott be a robotom.
– Akkor aló mars, nem érek rá szörnyekkel társalogni,
soka dolgom, pénzt kell csinálni – hepciáskodott a
főpolgármester.
– Hiszen éppen emiatt jöttem! – vágta rá Szuku -

- 127 -
Nuku.
– Na ne meséljen: a pénzcsinálás miatt? Maga?
Ámbár, ahogy elnézem a nyolc karját . .. Tudja, mit?
Adja elő, de röviden, mert az idő is pénz!
Hát Szuku-Nuku előadta. Hogy a Mars
csudagazdag hely, meg minden. Csak egy kicsit
sivár. A Föld meg csudaszép, csak nagyon szegény. A
főpolgármester tiltakozott, hogy a főváros népe nem
szegény, csak még nem elég gazdag.
– Ugyan, kérem – vihogott Szuku-Nuku –, itt egyetlenegy
aranyfurikát se láttam.
– Az mi... az az aranyfurika?
– Marsbeli jármű. Például lehet bicikli, tricikli,
oldalkocsis motor vagy autó is. Ha a kisfiamnak
kedve szottyan – emeltem föl a hangom, mert hisz é n
beszéltem Szuku-Nukuból, ugye, Gazskó? –, szóval a
kisfiam bringázik három kilomé tert. Ezalatt pont
háromszor cserél belsőt.
Defektet kap? – kárörvendezett a főpolgár. – Mi
ebben az aranyfurika?
– Hát csak az, hogy egy kilométer után megtelik
arannyal a bicikligumi. Telides-teli lesz; aranykarikát
vehet ki belőle az ember. Aranyfurika, kérem, az
egyenlő aranykarikával. Mégpedig kilométerenként!
A főpolgármester elhűlt. Majd kiesett a saját száján
a csodálkozástól. Érted, Gazsi?
Az ikrek is majd kiestek a saját szájukon a nevetéstől.
Gazsi viszont úgy odatapadt a falhoz, mintha tapéta volna.
– A koma dadogva érdeklődött: az
autógumiknál is érvényes ez a furika? „Igen!" –

- 128 -
mondtuk mi Szuku-Nukuval.
„A ... a teherautóknál viszont nem?”
„Dehogyisnem. Mért ne lenne érvényes?"
Attól fogva tejben-vajban fürösztötték Szuku-Nukut.
Pedig elég lett volna neki egy kis olajozás. De most
meg a robotemberemnek lett sietős. „Ő csak éppen
benézett, már megy is." „De hát a pénzcsinálás!" –
mondták, mert már ott volt az egész magisztrátus.
Hát ő nem adhatja át az aranvfurika tit kát, mert az
úgyis csak a Marson érvényes, az ottani körülmé nyek
között. „Valahogy mégis nem köthetnénk -e üzletet?
– akaszkodtak tízen a nyolc karjába. – Elvégre azért
jött, vagy nem?"
„Hát hiszen lett volna egy javaslatom, de ilyen
körülmények közt tárgytalan! – mutatott ki az
ablakon Szuku-Nuku. – Önöknél nincsenek
játszóterek, futballpályák. Még játékboltok se.
Eg y általán, mi jut önöknél a gyerekeknek?" Na, most
dadogtak, habogtak csak igazán. Hogy hát
tankönyveik is vannak. Meg körző, vonalzó. És van egy
százéves libikóka a város szélén. És hogy az
ugróiskolát kirajzolják maguknak a cipőjük orrával
is. Erre aztán megmérgesedett a robotunk.
Mennydörgő hangon kijelentette: ez semmi a marsbeli
gyerekeknek! Ez smafu! Merthogy ő
gyermeküdültetési célzattal jött le : ezen a szép zöld
bolygón akarnák üdültetni a kis n yolckarúakat. De
nem ilyen helyen ám!
„Akkor hát keresek egy másik országot, egy másik
várost, ahová érdemes lehozni a gyereknépet –

- 129 -
búcsúzott Szuku-Nuku. – Pedig sajnálhatják, mert a
maguk gyerekeit meg fölvittük volna mihozzánk,
annyit bringázhattak volna, amennyit akarnak."
„Aranyfurikázás?" kérdezték sóváran.
„Aranyfurikázás. Ami belefér!" – hagyta rájuk. Erre
aztánész nélkül ígértek mindent. Hogy lesz játszótér,
játékgyár, focipálya meg vidámpark – minden lesz,
még állatkert is, csak ne keressen másik országot a kis
marsbeli gyerekeknek!
– És a végén? – kotyogott közbe Pongrác.
A végén? Ide hallj, Gáspár öcsém! A végén aláírtak
egy szerződést : eszerint ezer marsbeli gyerek jön le, és
ugyanan y nyi megy föl innét a nyári szünetben. De
csak akkor, ha meglesz minden játéklehetőség június
23-ra. Akkor Szuku-Nuku távozott, mondván, hogy
siet az űrhajóhoz. Kísérni akarták, de olyan
gyorsfutósra szerkesztettük, hogy egykettőre eltűnt a
szemük elől.
Elég az hozzá, hogy június 23 -ig mindent
megkaptak a gyerekek Sertepertében. Játszótereket,
játékokat, parkokat
amit csak kívántak. A főpolgármester meg a
magiszterek pedig azóta is várják a Marsból az űrhajót, és
aranyfurikázó, aranykarikákkal visszatérő csemetékről
álmodoznak.
– Mert buta libák! – szólt ki a paplan alól Gazsi. – És
nem is tetszett! És tessék már beszélni azzal a GXZZY -
nal, hátha közben... !
– Jelez az nekem, ne félj! – mondta Nagykópé.
Csüggedten nézett a többiekre.

- 130 -
 – Mutassak neked egy kártyatrükköt? – perdült elő
Krumpendlinszky.
– Beee! – bégetett Gazsi, teljesen a paplan alá bújva.
– Na várj csak, ilyet még nem láttál! Zsebtolvajlás
világszínvonalon. Figyelem, figyelem! Attrakcióóó!
A magántitkár rendre kipakolta Höpörtyű Töhötöm
összes zsebét. Egy töltőtollat, egy galambtollat, egy
negrót, egy kulcscsomót, 3 bongót, 77 fityinget, egy
repedezett vadgesztenyét, egy piros bélyeget meg egy
iciri-piciri kis noteszt. Höpörtyű semmit se vett észre;
együttérző lélek létére teljesen beleélte magát Gazsi
helyzetébe, de még Plútóéba is. Tekintete az ablakon túl
kalandozott, mialatt kirabolták. Csak a nagy kacagásra riadt
föl.
– Aujdejau! Bravó , Krumpli! Hát ez aztán... ! Ha...
ha! Mint egy igazi zsebmetsző!
Már-már Gazsi is elmosolyintotta magát.
Nagykópé arca viszont elkomorodott.
– A falhoz! – parancsolt rá titkárjára. Ahogy odaállt,
megmotozta. S mit húzott elő a nadrágzsebéből? A Stanicli
sztetoszkópját!
– Hinnye, szedte-vette, teremtette, ebugatta,
ördögadta, hát te voltál, te... te álnok?!
Mindent bevallok. Mindent! Mindent! –
jajongta Krumpendlinszky. – A Mendegélő
zsebórájától kezdve a sztetoszkópig...
– Rajta! – ordította Nagykópé, s rázta, mint
kiskutya a tollsöprűt. – Ki vele, bitang!
– A börtön az oka – Krumpendlinszky bánatosan
rogyott egy ülőalkalmatosságra. – A börtön, ahol

- 131 -
helyetted senyvedtem. Ezt ne feledd!
S szipogva mondta tovább: hogyan keveredett
barátságba egy zsebtolvajjal, hogyan tanulta el tőle a
fogásokat. Eleinte csupán azért fejlesztette ilyen
irányú képességeit, hátha egyszer lelophatja a
börtönőr övéről a kulcsokat. Ez sajnos nem sikerült, s
még sokáig ült, s mindig újabb zsebtolvajok kerül tek
mellé.
– Hisz tudjátok, aki korpa közé keveredik, megeszik
a disznók – nyöszörögte. – Lassan szenvedélyemmé
vált a zsebtolvajlás. Fogadásokat kötöttünk, meg ilyesmi.
Nekem egyrejobban ment. Mindig csak nyertem. És
aztán... hajaj ... a lejtőn nem lehet megállni! ...
Idekint se bírtam abbahagy ni... Bo... bocsáss meg,
főnök! Bocsássatok meg, gyerekek! Pardon,
Höpörtyűkém!
Az ellenőrzőm! – sivította Bonifác. – Tudod, mit
álltam ki miattad? Ha-zug-nak bé-lye-gez-tek! ENGEM!
– Gondolj a börtönéletre, öcsikém! – csit ította
Höpörtyű. – Én megértem ezt a szegény
eltévelyedettet, és megbocsátok.
Visszapakolta a sok mindenfélét a zsebeibe.
– Én is – mormogta Nagykópé –, én is! De most aztán
tévelyegj vissza üstöllést a tisztességes emberek közé,
mert kirázlak a bőrödből!
– I... igen! És mindent előadok a pincéből,
mindent. Az egész gyűjteményt! A küldöttségek
óráit meg a pénztárcáit meg a díszzsebkendőiket is!
És természetesen visszalopod őket a tulajdonosok
zsebébe! – kötötte az ebet a karóhoz Nagykópé.

- 132 -
 Ekkor váratlan dolog történt. Gazsi fölnevetett. Föl
is ült az ágyban, s kacagott, kacagott. Már örültek:
legalább ennyi haszna lesz a lelepleződésnek, hogy
megvidámította. Elvégre sose jöttek volna rá, ha
Krumpendlinszky le nem leplezi magát a Gazsi
megnevettetésére.
A beteg arca azonban hirtelen újra elsötétült.
Mutatóujját a bűnösre szegezve, éktelen kiabálást csapott:
– Ő a tettes! Ő lopta el! Forgassátok föl a
gyűjteményét! Nála van az én Plútóm! Gazember!
Kutyatolvaj!
S mielőtt megakadályozhatták volna, ki az ágyból, és neki
Krumpendlinszkynak.
– Nem én... igazán... azt nem én! – abajgott a
zsebtolvaj titkár. De Gazsi ütötte-csépelte, alig
tudták levakarni róla. Végül nagy nehezen csak
visszafektették az ágyába. Pár perc múlva kimerülten
elaludt.
Te kleptomániás, te, te kapzsitisz trógeritisz! –
dorgálta meg a főnök a titkárát. – Most íziben ígérd
meg, hogy ez volt az utolsó eset!
Krumpendlinszky meg is fogadta. Rendre mindent
visszaadott az ikreknek. Később autóba vágta magát.
A csomagtartó tele volt a lopott tárgyakkal. A hátsó
ülésen pedig ott csücsültek a hármak.
Nekik kellett ellenőrizni : mindent visszavarázsolt -e
a bűnös a megfelelő zsebbe.
Erről másnap a következő igazolást kapta a föltaláló:
Tanúsítjuk, hogy Krumpendlinszky Adalbert talpig
becsületesen visszazsebelte az összes lopott cuccot. Még

- 133 -
Mendegélő zsebóráját is. Kért, hogy ez köztünk maradjon mint
titok. Részünkről fátylat borítunk rá, és hallgatunk.
Pongrác, Szervác, Bonifác
Utóirat: a kézügyessége előtt le a kalappal!
Krumpendlinszky a Zsebtolvajok császára. Illetve: volt.
Mi:
Hárman
Csak az a kár, hogy ezt nyílt levelezőlapon írták a
mackómufurcok – mondta gondfelhős homlokkal a
cimzett. A beteg megróvó pillantására fölpattant. – Jó,
jó, megyek noszogatni a kompjuter urat! Jobbik eszem,
csak most ne hagyj el!

T I Z E N H A TO D I K F E J E Z E T
melyben a királylány buzgón
főzőcskézik, de a kérői nem kérnek belőle.
Próbát evő királyfiak,
avagy egy ősi samandán szokás.
A falánkok falánkja nagyothall, és a helyzet
kezd veszedelmessé válni

Hárman üldögéltek a samandán királyi palota

legcifrább lakosztályában. Három fehér szakácsruhás,
szomorú alak. Lábuk előtt bozontos kutya hevert.
Hallgattak egy sort.
Aztán még egyet.
Legalább ismerkedjünk össze a bajban! – szólalt meg
véges-végül a legmagasabb. Diószemű, hetyke
bajszú, göndör legény volt. – Az én nevem Rodrigó de

- 134 -
la Sárgarigó, világ körüli úton vagyok.
– Én meg Világszegénye Jankó vagyok Szilvániából
– mutatkozott be a középütt ülő sovány legény. –
Találtam egy frissen vasalt, patyolatfehé r
szakácsöltözéket a vonatban. Nem jelentkezett érte
senki, hiába kiabáltam. így aztán a végállomáson
ledobtam hétrongyos gönceimet, magamra kaptam
a fehéret. „No, Jankó, gondoltam, most utánad
fordulnak majd a lányok !" De bizony tízet se léptem,
már nyakon csípett két behemót fogdmeg. Hát így
kerültem ide, másodiknak.
– Harmadiknak meg engem zártak mellétek –
mondta búsan a legfiatalabbik. – Fehér Sörényű Fekete Ló
Fia vagyok,
Amandánföldről. Csak álruhának választottam
ezt a hacukát. Mendegélünk az estében a
kutyámmal, s hirtelen ránk támad két marcona
fráter. „Na, gyere csak velünk, kukta királyúrfi!" Ti
értitek, mért mondták ezt? Megtudták, hogy
fejedelemi vagyok?
Mit felelhettek a fiúnak?
Újra hallgattak egy sort.
Egyszer a zsebéhez kap Rodrigó de la Sárgarigó.
Az útikön y v! Meg kellett volna néznem! Minden
ország szokásait ki szoktam fürkészni előbb, mert az
ember sohase tudhatja. Most meg elfelejtettem. No,
várjatok csak!
Böngészte a fejezeteket.
Izgatottan lesték, talál -e benne valami
magyarázatot a letartóztatásukra.

- 135 -
– Igen! Itt van! – Rodrigó a homlokára csapott. – Hát
persze! Tudnom kellett volna. Egy ilyen
zabálóországban! Olvasni kezdte az ismertetőt:
– „Nyomatékosan fölhívjuk a Samandánlandba
utazók figyelmét : gondosan válasszák meg
öltözéküket! Férfiak fehér nyári ruhában ne keljenek át
a határon! Fehér öltönyben, főként pedig
szakácsöltözékben rendkívül veszélynek teszik ki magukat.
Ugyanis a nagyevők országában ősi hagyomány,
hogy a királylány kezére pályázó királyfiak
szakácsnak öltözve jönnek próbát tenni. Azazhogy
próbát enni – mert a királylány főztjét kell
végigenniük hét álló napon át, majd pedig pontról
pontra megmondani, miből, milyen recept alapján
készültek az ételkülönlegességek. Aki mindet eltalálja,
azé lesz a királylány keze. De aki csak egy deka
élesztőt, egy csipetnyi paprikát, egy szem
köménymagot vagy egy babérlevelet kifelejt a
receptből, azt hóhérkézre adják. Nem is jelentkeznek
pályázók mostanában; a samandán királylány már -
már vénkisaszszonynak számít, hisz harminchárom
esztendős. Ezért – most fogódzzatok meg! – titokban
külön kérőfogdosó csapatot alakítottak, akik a külhoni
illetőségű szakácsruhásokat a palotába ragadják, s
erővel kényszerítik őket a leánykérésre meg az
evőpróbára."
Rodrigó fújt egy nagyot.
Világszegénye Jankó hápogott a meglepetéstől.
Csak Fehér Sörényű Fekete Ló Fia reménykedett.
Még tizennégy éves se vagyok. Mért jöttem volna

- 136 -
leánykérőbe? Biztos eleresztenek, ha megmondom a
koromat.
– Lehetséges – lehelte Rodrigó. De a bajsza állásán
is látszott, hogy biztos az ellenkezőjében.
Az asztalon piros tálak sorakoztak. Telides -teli
rizsfelfújttal. Rodrigó pedig utálta a rizsfelfújtat.
– Legalább valami normális ételt adnának! De csak
ez a rizskoch a kakaóporral! Brrr!
– Én még is megeszem, leg alább eg y szer
me gtö ltö m a gyomrom – mondta Világszegénye
Jankó. – Erdővidéken a puliszkából is alig jut valami.
De még le se nyelte az első falatot, máris föltárult a
nagy, szárnyas ajtó. Csengetés-bongatás,
kristálypohár-kocogtatás jelezte a király jöttét.
Vízilópocakú, borzasztó kövér ember lépett be az
ajtón. Tokája majd a hasát verte, apró malacszemét
szinte teljesen behízta. A fogain meg ronda fekete
lyukak tátongtak. Amúgy csupa bíbor meg bársony
meg aranycifraság; a koronáján szikrázó drágakövek
; de bizony azokkal a fogakkal meg szemekkel meg
azzal a lebernyegszerű tokával csúfságos csúf látvány
volt Samandánland királya.
– Őfelsége Hétmeghetedik Túrósmazsolás
Palacsinta Péterpál! – rikkantotta a főudvarmester. –
Álljatok föl, felséges királyúrfiak!
Ahhoz képest, hogy milyen durván ráncigálták őket
ide, ez most nagyon tisztességes beszéd volt.
Világszegénye Jankó ugyan nem akart mozdulni,
mert hát ő nem .,felséges királyúrfi". Szerencsére
Rodrigó épp előtte böngészte ki a kön y véből, hogy itt

- 137 -
felségsértés a király jelenlétében ülni. Föl is rántotta
Jankót, és odasúgta neki, úgy maradjon, ha kedves
az élete.
A király közelebb dübörgött elefántlábain. A
főudvarmester úgy gurult mellette, akár valami
söröshordó. A terem közepén megálltak. Két alabárdos is
melléjük csattogott.
− Ó, falánkok falánkja, minden nagybélűek közt a
legnagyobb! - kezdte rá a főudvarmester. Ők azok a
bátor és jó gyomrú daliák, akik Hisztéria Mizéria
szépségétől megittasulva, főztjének illatától
megéhesülve s szinte megkompolyodva, idejöttenek
messze országukból, s ezennel állnak elébe a hétnapos
próbának.
– Hazugság! – kiáltotta Világszegénye Jankó.
– Mit mond? – kérdezte a király.
– Hogy ez a színtiszta igazság, felség! - A
főudvarmester álnok mosollyal fordult Jankóhoz. - Mi
a neved, felséges királyúrfi?
– Világszegénye Jankó vagyok!
– Mit mond? – teszegette füléhez a kezét Palacsinta
Péterpál.
– Hogy ő Világhódító János király elsőszülött fia.
− Aha! Jól van! Fölvehetjük a próbát evő k közé.
Hát te – fordult most Rodrigó de la Sárgarigóhoz az
uralkodó –, temiért öltötted magadra e fehér
szakácsuniformist? Láttad tán az újságban Hisztéria
leányom képét, s azóta se tudtad elfe lejteni?
– Látni láttam, felség, és valóban nem bírtam
elfelejteni, d e . . .

- 138 -
 – Szépsége beleette magát a szívedbe, mi?
– Ette ám a jófene! – kiáltotta közbe Világszegénye Jankó.
– Mit mond János király fia?
– Hogy mindkettejüket ette-rágta a bú, epesztette a
vágy a királylány után.
– Aha! Fölvehető. Még egy próbaevő! Nagyon jó!
Rodrigó előlépett. Ordítva mondta:
– Felséges királyom! Én, Rodrigó de la Sárgarigó
királyfi, csak úgy tréfából öltöztem szakácsnak.
Tudod, ruhát cseréltünk a szakácsommal. Aztán a
fogdmegjeid idehurcoltak. Én se a rizsfelfújtat nem
szeretem, se a felséged lányát. És a tár saim se. Engedj
utunkra minket békességben!
– Mit mondott az ékességről? – kérdezte
udvarmesterét Palacsinta Péterpál.
Hogy a lányoddal senki sem vetekedhet ékességben. Ő
pedig bárkivel felveszi a versenyt éhességben.
– Bravó, bravó! Ez tetszik nekünk. Nos hát,
lássuk, ki a harmadik próbakirályfi!
Fehér Sörényű Fekete Ló Fiára nézett. Az meg
vissza őrá. Egy pillanatig azt mérlegelte magában,
mi lenne, ha Plútót ráuszítaná erre a hájtömegre.
Elvigyorodott a gondolaton.
– Mosolyog a boldogságtól, ha a felséges
királykisasszony lekváros derelyéjére gondol – hazudta a
guruló udvarmester.
De már erre dobbantott egyet Fehér Sörényű
Fekete Ló Fia.
– Ó, fölséges zsírpacni, minden hájtömegek
legsüketebbike, az udvarmestered összevissza

- 139 -
hazudozik neked rólunk. Még hogy próbát akarunk
enni! Ki az a bolond, aki a fejét kockáztatná a
lányodért? És én különben is csak tévedésből vagyok
itt. Hisz még csak nemrég múltam tizenhárom éves!
Kiskorú vagyok...
– Annyit fog enni, mint tizenhárom éhes! És azt tartja,
mind bolond, aki nem kockáztatja az életét a te
eszemadta szépségű, iszomadta gyönyörűségű
Hisztéria Mizériádért – tolmácsolt rendületlen
nyugalommal a főudvarmester. – Ő egyébként a
giling-galangi császár fia.
A fejedelemfi felordított.
Hagyd! – súgta neki Rodrigó. – Ez süketnek tetteti
magát. Most még nem tehetünk semmit, de...
– Azt kérdik a te lányod türelmetlen kérői: most
még nem ehetünk semmit se? Válaszolj nekik, felséges
úr! – hajolt meg a csalárd főudvarmester.
A vízilópocakú nagy szónoklatot vágott ki:
– Jól tettétek, hogy nem ettétek meg a
rizsfölfújtat. Ezt ugyanis nem a lányom felséges keze
készítette, csak az udvari másodalszakácsnő.
Kieshettetek volna lányom kegyeiből, ha meg nem
álljátok ezt a próba előtti próbát.
– Én nem álltam! Én zabáltam, hé, felség! – De
mondhatta Világszegénye Jankó. Hétmeghetedik
Túrósmazsolás Palacsinta Péterpál már uralkodása
első percétől csak azt hallotta meg, ami kedvére volt.
Most háromszor összeütötte a tenyerét. Erre kivitték
valamennyi fölfújtas tálat. Nagy nyüzsgés támadt a
teremben. Ételhordók, étekfogók, lábosnokok,

- 140 -
fazéknokok, tányérnokok és pohárnokok jöttek-mentek.
Hozták a királylány első ételküldeményét. A próbát
evőket külön asztalhoz ültették, mindegyik telides-
tele gőzölgő, pir o s l ó , s á r g á l l ó , b a r n á l l ó , t a r k á l l ó ,
h id e g é s f o r r ó , t e l jesen ismeretlen kotyvalékokkal.
S mindhárom kérő kapott egy-egy füzetet, egy-egy tollat.
Merthogy le kell majd írni az istenadtáknak az
ételek pontos receptjét!
– Hát ez az izé... valami csigával kevert,
korommal habart tengeri herkentyűszósz ! - meredt
az egyik tálra Világszegénye Jankó.
– Fölhívom Világhódító János királyfi becses
figyelmét, hogy súgni szigorúan tilos! - szólt rá a
főudvarmester.
A három szegény próbát evőt ettől az ostobaságtól elfogta
a nevetőgörcs. Úgy vihogtak össze a töméntelen tányér
meg fazék meg tálca fölött, mint a gyerekek az iskolában.
– E-fién suhu-gohok? Ha-ha-ha!
– Na-ha! Ne-he suhug-jáhál! Ha-hallod?
E-hez a-ha le-he-ve-hes o-ho-lya-han, mi-hint a mo-
hoslé-hék !
– Már megint su-hugsz!
Végtére a király nagy garral elvonult. Vele az
udvarmester is meg az egész kíséret.
Na, most már súghatunk? - nevetgélt Fehér Sörényű
Fekete Ló Fia. - Hát ez a rózsaszín pacsmag olyan,
mint a kölni!
– Az a fekete kutyulmány pedig alighanem aszalt
autógumi, reszelt hagymával bruhaházott
Világszegénye Jankó.

- 141 -
 – Na, ebből elég! - tolt el valami baracklekváros,
tökmagos töltött paprikát Rodrigó. - Meg a
röhécselésből is. Ide figyeljetek! Ki kell jutnunk innét
valamiképp!
Elkomolyodva nézelődtek. Aranylott a napfén y az
ablakrácsokon. Jó vastag, aranyozott acélból volt
valamennyi.
– Hár m unk k ö z ü l cs ak a k ut y ád t u dn a át b új n i
k ö zt ük – bökte ki Világszegénye Jankó.
A másik kettő a pulira nézett.
– Legalább ő meneküljön meg! – sóhajtotta
Rodrigó. Fehér Sörényű Fekete Ló Fia azonban ölbe
kapta a kutyát. Magához szorította.
– Igen. És talán mi is... ha sikerülne! Kiskutyám,
Mivel-élsz Plútó, te olyan okos vagy! Ugye, megérted? Már
írom is.
Világszegénye meg Rodrigó egy mukkot se értett az
egészből. Látták, hogyan ül asztalhoz, s hogyan
körmöl egy papírra a kisszakács. Sajnálkozva néztek
össze a háta mögött.
– Szegényke! Csak nem képzeli, hogy megfejtheti
ezeknek a nvögvenvelős rémételeknek a receptjeit?

TIZENHETEDIK FEJEZET
melyben Nagykópé bemutatja
legeslegújabb találmányát.
T é v é k ö z v e t í t é s a B öl ö m b i k a u t c á b ó l .
Pongrác jóslata gyorsan teljesül.
Egy nyugtalanító levél

- 142 -
 Mint már többször említettem, számomra nincs
lehetetlen! – jelentette be azon az estén Nagykópé
Haspók. – Vagyis hogy számunkra. – És
hüvelykujjával a háta mögött terpesz kedő
számítógép-óriásra mutatott. A GXZZΥ-ra. – Szóval
megoldottuk a televíziós visszatükrözés problémáját.
– Na és akkor mi van? – kérdezte a mindig nyűgös
Gazsi. –Ott a képernyő, ránézek, és visszatükröződik
benne a figurám. Mert nincsen bekapcsolva.
Várj csak fiú! Hiszem éppen ez az. Nem csalás, nem
ámítás, csak egy kis kattintgatás, és megtörténik a
csoda. A gondolat lényege a következő: a tévé, ugye,
ablak a világra. Nos, ha ablak, akkor nemcsak kifelé
lehet nézni rajta, hanem befelé is.
– Nem értek egy kukkot se! – mondta egyszerre mind
a három ikertestvér.
– Jó. Akkor vegyünk egy példát. Szeretnétek -e látni,
hogy mi történik most odahaza, nálatok?
– Hááát ... ha lehet .
Nagykópé ujjai szaporán táncoltak a piros
billentyűzeten. Ez a tévé-zongora – magyarázta. – Most
beütöttem a Bölömbika utca 77. számú ház
koordinátáit. Vagyis adatait, na. És most figyelem!
A szemközti falon ötven sötét képernyő sorakozott
egymás mellett és alatt és fölött, katonás rendben.
Ezek közül most kilenc kivilágosodott. Három csak
fénylett, esőszerű csíkokkal, hat azonban teljesen
tiszta képet adott. Egyiken varrogató öreg néni
látszott, másikon vidám fiatalok ropták a táncot, a

- 143 -
harmadik kép egy fésülködő fiatalasszonyt mutatott,
mellette topogott a férje, és egyre azt hajtogatta :
„Már megint miattad fogunk elkésni, már megint miattad
!"
– A Kalangyáék – akarta mondani Szervác, de
közben megpillantotta tulajdon édesapját és
édesanyját a saját szobájukban, amint ülnek a
tévéfotelban, és mereven néznek előre. Mintha pont
rájuk meresztenék a szemüket.
– Azért ilyenkor már itthon lenne a helyük! – szólt
az apjuk, órájára pillantva. – Negyed kilenc!
– Majd megjönnek, Orbán. Légy nyugodt, a
Bazsalikom úrnál jó helyen vannak! Lehet, hogy
megint autón hozza őket haza, mint a múltkor.
– Farkast emlegetnek, s a kert alatt bujkál! –
kacagott a srácokra Nagykópé. – Hát ennyi az egész.
Be lehet kukucskálni a tévéablakon, persze csak ott,
ahol be vannak kapcsolva a készülékek. Látjátok, az a
három azért vibrál olyan csíkosan, mert nincs adás.
Vagyis hogy visszaadás: ott nem kapcsolták be a
tévéket. De nézzétek, amott épp két nyakig sáros
gyereket abriktolnak!
– Szegény Guczorkáék! – mondták együttérzéssel az
ikrek. Nagykópé közben elővette a zsebtelefonját.
– Mi a számotok?
– 197-444 – vágta rá Bonifác.
Nagykópé lenyomta a számokat. Az ikrek lakásában,
m csörrent a készülék. Az apjuk vette
– Halló! Halló! Csincsura lakás?
– Igen, itt Csincsura Orbán! Ott ki beszél?

- 144 -
 – Bazsalikom Miklós. Gondoltam, odaszólok,
hogy ne nyugtalankodjanak. A fiúkat nemsokára
hazafuvarozom.
– Nagyon köszönjük! – mondta Csincsura Orbán a
tévében. S tenyerével befogva a kagylót, odaszólt
Csincsuránénak: - Hazahozza őket. Ugye, mondtam?
− Nem is te mondtad, én mondtam! – pattant föl az
anyjuk.
– Hát akkor a viszonthallásra! – köszönt el
Nagykópé, s benyomta a kikapcsológombot.
Közben Szervác, Pongrác meg Bonifác mit sem
törődve a technika újdonatúj csodájával, rémes vitába
keveredtek: ki is mondta hát a hazafuvarozást, az apjuk
vagy az anyjuk.
Gazsinak kellett rájuk szólni:
– Tar t sát o k már a szát o k at ! M o st nem az a
fo nt o s, k i mondta, hanem hogy megkezdhetjük a
nyomozást. Valahol, valamelyik lakásban még tán
Plútót is megláthatjuk. Miklós bácsi, ez óriási találmány!
– Köszönjük! – dörögte erős hangján a GXZZY. –
Igyekszik a kompjuter.
A gyerekek odafordultak, integettek az óriási
számítógépnek. Nagykópé pedig kikapcsolta a
Bölömbika utcát. Átváltott egy új lakónegyed
toronyházára.
Legtöbb lakásban mereven néztek előre kicsik és
nagyok. Egy helyütt azonban, egy újabb kapcsolás
után, Kukumberg báró tűnt föl a képernyőn.
– Nicsak, Pancselin! Milyen vígan van. Hú-ú! Hú-ú!
– Játékosan odaintegettek őbáróságának.

- 145 -
 A kétbalkezes föltalálót színesben is látni akarták.
Ezért a mester megint leütött néhány billentyűt.
A kép megtelt eleven színekkel. A borvörös kabátra még
jól emlékeztek. Az arc azonban nem volt annyira
sárga, mint annak idején. Sőt, mintha enyhén pirosodott
volna.
Pancselin meglobogtatta a kezében tartott levelet.
Úgy olvasta, mint aki meg akarja tanulni.

K IN EV EZ ÉS I O K M ÁN Y
Érdemdús föltalálói tevékenységére való tekintettel a mai napon
báró Kukumberg Pancselin urat nevezzük ki az Amandán
Találmányi Hivatal ( AMTAHIV) ügyvezető elnökének.

– EL-NÖ-KÉ-NEK! – harsogta Pancselin. Föl-alá

rohangált a tigriscsíkos meg leopárdfoltos
szőnyegeken. – ELNÖK ÉNEK ! K ör pecsét , dát um.
A láír ás: Z A R EM BA K A JE TÁN főtanácsnok.
Köszönöm, Kajetán bácsi! Unokaöcséd nem lesz
hálátlan.
Nagykópé majd szétrepedt a kacagástól.
– Atyavilág! Kecskére bízzák a káposztát. Egy ilyen
címeres ökörre a Találmányi Hivatalt. Ide halljatok!
Pancselin, a bikavadító, felült a magas polcra.
Gazsi türelmetlenkedett.
– Talán továbbmehetnénk! Plútóka nincs
Pancselinnél, keressük másutt!
Ekkor, teljesen váratlanul, Pongrác leintette a
többieket. Szemét lehunyva meredt maga elé. Pár
lépést is tett, akár valami alvajáró. És lassan, tagoltan

- 146 -
kinyilatkoztatta:
– Plútót nem kell tovább keresni. Plútó jönni
fog! Plútó már közel van. Már ... itt... kinyitni az
ablakot! .
– Mi ütött beléd, öcskös? – csodálkozott Nagykópé.
Gazsi bezzeg nem kérdezősködött. Oda az
ablakhoz, ki a széles üvegszárnyakat, s bámult kifelé
a csillagos nagy éjszakába!
Jól hallották a szárnycsapásokat. Aztán egy fekete
madár zuhant be az ablakon.
Egy fekete szőrmók-madár.
Repült egyenest Gazsinak.
– Plútó, Plútókám! Kiskutyám! – örvendezett az, s
ölelgette a pulit. – Nézzétek, makkegészséges!
– Megmondtam! Láttam! – hencegett Pongrác. – Láttam a
lelki szemeimmel !
Nagykópé öblös hangon kiáltott:
– Ez már döfi! Előfordult máskor is?
– Plúúútóóó! – örülgettek amazok. De a föltaláló meg
Krumpendlinszky meg Pongrác félrehúzódtak. S
rögvest megállapították: a cukor helyett bekapott,
jövőbe kukkantó lencsétől lehet ez a képesség. Úgy
látszik, egy idő után belülről is hat a szemre a
csodalencse anyaga.
– Ide nézzetek! Fekete bőrzacskót kötöttek a
nyakába! – Gazsi gyorsan bogozta-oldozta, aztán egy
gondosan összehajtogatott papírt emelt ki a
bőrzacskóból. –Úgy látszik, a becsületes megtaláló
levelet írt nekem.
Olvasni kezdte a sorokat:

- 147 -
 Kedves Ismeretlen Barátom!
Ez a te kutyád. Tudom, hogy nagyon szereted, hisz mesélted
akkor a vonatban, mikor azt a piszkos fickót fellökdösted. Máig
sajnálom,
hogy akkor az a barom Zaremba főtanácsnok félbeszakította
a barátkozásunkat. Később meg akartalak keresni, értesíteni
szerettelek volna a kutyádat fenyegető veszélyről, azonban nem
sikerült. Viszont a repülő pulidat megmentettem a
kutyaviadalos Morgovitz kezéből. ( Erről szóban majd többet.)
Ha emlékszel rám, és a tévében is láttad a képemet,
tudnod kell, hogy én vagyok Fehér Sörényű Fekete Ló Fia.
Vagyis a fejedelemfa. De nem ezért kérem a segítségedet, hanem
mert érzem, hogy megtennéd akárkiért, egy közönséges
szakácsért is. Akinek az álruháját hordom, mert. . .

A fejedelemfi mindent részletesen elmesélt a hosszú

levélben. Mire a végére értek, elszomorodott,
elkomorodott, elszontyolodott az egész társaság.
Bonifác számolgatott.
Már csak öt napjuk van a hétből!
Nagykópé végighordozta rajtuk a tekintetét.
Ejnye, a mókus rágja meg! Örüljetek ennek a
szőrgatyás postásnak, ni! A levélen még
szomorkodhattok később is. De azt mondom én erre:
kicsi hiba nem nagy baj, kopasz fejen hét szál haj!
Nézzetek Krumpendlinszkvra, nézzetek rám : hát mi
is ott raboskodtunk, nem? És mégis itt vagyunk, testi
valóságban! Úgyhog y csak bízzátok Kópé bácsira a
dolgot! Most pedig aló mars! Ágyba veletek,

- 148 -
éjszakaibagolv-banda!
S ahogy ígérte, hazafuvarozta az ikreket a
Bölömbika utca 77-be.

T I Z E N N Y O L CA D I K F E J EZ E T
melyben elôször próbálják ki
emberen az Apromicid tablettát.
Ic iri -pic iri N agykópé. Vi sszatérés
súlyos bonyodalmakkal.
A Búvár-Merci

Szörnyű, hogy nekem mindig versenyt kell

futnom az idővel! – morgolódott másnap hajnalban
Nagykópé Haspók. Legnagyobb meglepetésére
Gazsi meghallotta. Már ébren volt.
De hiszen számodra nincs lehetetlen! Négy nap
alatt kitalálsz valamit, és kiszabadítjuk a barátomat.
– M e g le he t pr ó bálni. Á mde... nek ed mo st már ,
ho g y helyrebillent a lelki egyensúlyod, ideje
fölkeresni a régi kedves iskoládat.
Eszemben sincs! – tiltakozott Gazsi. – Muszáj itt
maradnom, hogy gyors föltalálásra noszogassalak! És
különben is j aj debetegv agy ok már meg int! Fáj a
j árók ám, a látók ám! A hallókám! A nyelőkém! És
addig el sem múlik, amíg a fejedelem fiát nem sikerül
kihozni a samandán rabságból. Ez hazafiúi
kötelességem, Miklós bácsi.
S nagyokat nyögött hozzá, szintén hazafiúi kötelességből.
A föltaláló már nem hallotta a nyögdécselést. Futtában tet-

- 149 -
te fejére a sisakját, igazította az acél fácántollat, ült be a
forgószékbe a GXZZY mellé. Nagyokat szuszogott a
gyors mozgástól. Egy villanásig arra gondolt, hogy
Staniclira fog hallgatni, nem eszik annyit vacsorára, és
nem hízik tovább, mert így nem győzi majd a
versenyfutkározást az idővel. De a kö vetkező
gondolatai már a kényszerszakácsok körül forogtak.
Vajon a receptmegfejtéssel kísérletezzenek, s így
mentsék meg az életüket? Ez nem jó, mert akkor jön a
lakodalom Hisztéria Mizériával. Különben is: késtek
már több mint egy napot, seregnyi fogást végigettek
azóta a szerencsétlen „leánykérők".
S ekkor hirtelen másik irányban indultak el az agy és
a gép gondolatai. Nagykópé ugyanis
visszaemlékezett saját menekülésére. Hogy is volt
csak? Hét kamionrakományra való csomagjuk volt, s
ők ketten Lolita Margeritával két kis táskában hozták át
mindenüket a határon.
Akkor alkalmazta először a tömörítő eljárást.
Tabletta nagyságúra kicsinyítette az autókat, gépeket.
A szerszámok, ruhák mákszemnyivé zsugorodtak
össze. Egyetlen kiskocsit hagytak meg: azzal
robogtak a határerdőig. Onnan aztán gyalog, sötét
éjben, rejtekutakon.
– Tehát tabletták? – töprengett vele a GXZZΥ. –
Tehát elfértek két táskában?
– Akár egy bőrzacskóban is elférnének. Egy
levélben is. Így cikáztak a gondolatok oda-vissza, oda-
vissza.
– Magától értetődik, hogy ezzel az Apromiciddel –

- 150 -
így nevezte Nagykópé a csodálatos anyagot –
embereket is lehet tömöríteni.
– Még nincs kipróbálva embereken! – tiltakozott
GXZZY, a számítógép.
Majd kipróbálom saját magamon! – ugrott föl Nagykó-
pé. – És ha beválik, elküldöm nekik a kutyával. Mi az,
hogy küldöm? Elviszem. Hisz én is pöttömke leszek,
hallod, pajtás!
S hiába szikr ázott, sistergett, csattogott
tiltakozóan a GXZZY, gazdája már rohant is a
tömörítőért. A számítógép meg csak zúgott, csak
ellenkezett, csak dübörgött. No, Nagykópénak már
beszélhetett : megunta az éktelen zúgolódást, hát
levette fejéről a sisakot.
– Döntöttem ! Punktum !
Aztán kiadagolta magának az Apromicidet.
Vagyis a tömörítőt. Csak úgy gondolomformán,
ahogy az autók lekicsinyítésére emlékezett.
Föloldotta a szert egy pohár vízben, és fölhörpintette.
Csodálatos összehúzó hatása volt az Apromicidnek.
Olyan hirtelen változott apróvá Nagykópénk keze,
hogy már le se bírta tenni a poharát: mintha
csecsemőkacsóból csúszott volna ki, leesett, és
csörömpölve tört szét a padlón.
Képzelhetitek, mi következett ezután!
Gazsit végül is Plútó vezette oda a borsószem
nagyságú emberkéhez, mert megszánta, hogy égen -
földön keresi a nagybátyj át.
– Ő az! – bökött felé az orrával.
Gazsi persze nem hitte el. Ám a GXZZY is

- 151 -
tanúsította
nagy szikrázások közepette, eléggé kétségbeesett
hangon –, hogy a szőrös borsószemecske azonos
hajdani kövér gazdájával.
Gazsi lehasalva próbált beszélgetni parányi
nagybátyjával. A borsószemecske pici, csíraszerű
karjaival befogta a fülét. A beszéd túl hangos volt
számára. Gazsi suttogott. Hiába, mert nem lehetett
érteni, mit válaszol a picur Nagykópé.
Keríteni kellett egy magnetofont. Lolita Margerita
hozta. Odatartották a pici gömb láthatatlan pici szá ja
elé a mikrofont, aztán fölerősítették, amit mondott.
– Ne legyetek már ilyen idétlenek ! ez volt az első mondata
az

betesztek a zacskóba. Óvatosan, hé, bele ne haljak!

Gazsi írjon levelet a barátjának: az ampullák tartalmát
vízben oldják föl, sorjában vegyék be, tegyék egymást
a zacskóba, az utolsó meg álljon a szélére, hogy
beleugorjon!
– És Plútó vigye el? – susogta Gazsi.
Ne üvölts! Hát persze! És csak alkonyatkor induljon,
mert lelövik!
Bizonyos, hogy vissza tudtok változni? –
aggodalmaskodott Lolita Margerita.
,Vaná! Te is tudod: Az autók két nap alatt
visszanövekedtek. Befejeztem!
Lolita Margerita egy papírlappal közeledett
Nagykópéhoz. Ő meg rágurult, vagyis hát rálépdelt
a papírra láthatatlan, csöpp lábaival. Így, a papír

- 152 -
segítségével gurították nagy lassan, nagyon finoman a
bőrzacskóba a föltalálót.
S miközbe n mindent úgy t ett ek, ahogy k ív á nta,
mind annyian nagyon izgultak. Mendegélő is
befutott délután, s majd lerágta izgalmában
harcsabajuszát.
Nahát, ez a Miklós! Csak úgy ötre-hatra manóvá
változtatni magát. Minden előzetes kísérlet nélkül!
Hisz más az autó, és más az ember. Mi lesz, ha örökre
ilyen marad?
– Az nem lehet! – mondták a többiek. De eléggé
bizonytalan hangon.
Ilyen előzmények után, némiképp borús
hangulatban búcsúztatták a szárnyas pulit. Gazsi
sugdosott a fülébe:
– Tehát megkeresed azt a fiút, aki ideküldött.
Ugyanoda repülj, érted, Plútó? Várj, a levelet kívülre
tűzöm inkább.
Tudniuk kell, hogy élő embert rejt a zacskó, mert
elég egy óvatlan mozdulat ... és ... Hát repülj,
kiskutyám! Repülj, és hozd vissza őket szerencsésen!
A Bazsalikom-major–Samandánvár légipostajárat
fölhussant. Néhány korán kelő denevért kikerülve,
nyílegyenesen repült úticélja felé.
Háromórányi repülőút után Nagykópé
szerencsésen megérkezett Fehér Sörényű Fekete Ló Fiához
és társaihoz.
Azok boldogan olvasták a levelet, s mindent az
utasítás szerint cselekedtek. Csak addig vártak, míg
Plútó kipihente magát, aztán örökre búcsút mondtak

- 153 -
Hétmeghetedik Túrósmazsolás Palacsinta Péterpál
undok palotájának és a királylány még undokabb
kotyvalékainak.
Az éjnél sötétebb zacskóban vígan voltak
Nagykópéval a szökevények. Fehér Sörényű Fekete
Ló Fia megtapogatta icipici szakácskabátja iciri-piciri
zsebében a Háromszázéves Törvény tekercsét.
Dicsérte Plútót meg Nagykópét meg Ga zsit s főképp
a kicsinyítőszert. Világszegénye Jankó szidta a
samandánok gusztusát : egyetlen valamirevaló ételt
nem evett a két nap alatt. Rodrigó de la Sárgarigó
királyfi vidáman fütyörészett. Majd arról érdeklődött,
mikorra nyeri vissza eredeti legényformáját.
– Körülbelül egy nap múlva – mondta Nagykópé.
És belekezdett saját hajdani szökésének ecsetelésébe.
Mikor ott tartott, hogy sorra táskába rakták a
tablettányi autóit, hirtelen furcsán feszülni kezdett a
bőre. Aztán úgy érezte, dagadnak a lábai, a karjai. Meg
azt is, hogy nő a feje.
– Ugyan ne lökdösődjön már, kedves megmentőnk! –
szólt rá Világszegénye Jankó.
– Auj! A lábam! – jajdult fel a fejedelemfi.
– Mi történt? Miért nyom úgy oda a zacskó
oldalához? –kérdezte Rodrigó de la Sárgarigó.
– Baj van, csibéim! – nyögte a föltaláló. – Tágulok,
dagadok, növekszem, mintha szét akarna repedni a
bőröm. Szentséges kalafantyú és az összes
védőszentek! Úgy látszik, megszűnt az Apromicid
hatása.
– Legalább ne ordítson! – fogta a fülét Világszegénye

- 154 -
Jankó, akárcsak délelőtt Nagykópé. – Ha így
nyomorgat, mindjárt átpasszíroz a zacskón. Nem
képes visszatartani a növekedést? Már kezdjük úgy
érezni magunkat, mint kiscsicsörkék a kakukkfióka mellett!
– Sajnálom, komák! – igyekezett suttogni a dagadó
ember. – Nyilván elszúrtam az adagolást. Azt hiszem,
kényszerleszállást kell végrehajtanunk.
Bizony, az lett a vége. Nagykópé kiszólt az egyre
nehezebben repülő Plútónak, ereszkedjen le velük.
Közben félig ki is bújt a zacskóból, nehogy
agyonnyomorítsa a többieket.
Egy holdsütötte erdei tisztáson értek földet.
Nagykópé gyorsan ki a bőrzacskóból – ő is
föllélegzett, de még inkább amazok.
– Hej, derék megmentőnk, maga kis híján
palacsintává lapított! – panaszkodott Világszegénye Jankó.
Nagykópé meg csak hallgatott, szuszogott, és egyre
gyorsabban növekedett ott a szemük előtt. Csecsemő
nagyságúból kisdeddé, abból iskolás fiú formájúvá
lett, s percről percre magasabbról nézett le rájuk,
borsószem-emberkékre.
De nemcsak nézett. Cselekedett is.
Szépen visszacsomagolta a három iciri-piciri
szakácsot a jó tágas bőrzacskóba. Elővett egy műszert a
zsebéből, méricskélt valamit. Irt három-négy sort a
magántitkárának, azt is belehajtogatta, s útjára indította
a repülő postást.
– Menj, kiskomám, igyekezz, nehogy ők is
kinőjenek a bőrükből!
Plútó vakkantott s fölrepült.

- 155 -
 A föltalálók gyöngye pedig ott rekedt az éjszaka közepén
a samandánlandi erdőben.
Egyedül volt. Mégse félt egy csöppet se. Egy patakot
követve a Spirc folyóhoz igyekezett, úgy, ahogy a levelében
jelezte Krumpendlinszkynak.
Aztán hajnal felé már nem volt egyedül. És akkor
már egy kicsit féldegélt is.
Merthogy samandán katonák állták körül. Vagy
tizenkét marcona alak. A tisztjük meg egy fényképet
nézegetett erősen, amit a zsebéből húzott elő.
Szóval mink vagyunk a felségsértés miatt körözött
híres feltalálók? Valljuk meg, amíg szépen vagyunk!
Ugyanaz a sárga szakáll, ugyanaz az acélszürke szem,
éppeg olyan a toka is meg a pocak is. Hát
belesétáltunk a kelepcébe? He?! Az amandánok nem
adtak ki minket, hát mi idegyüttünk?! He?!
Mindenki más megtört volna a köröző fénykép
láttán. Hanem Nagykópét nem akármilyen fából
faragták. Ő csodálkozott a legjobban, hogy az a fotó
csakugyan hasonlít rá. S hogy ennyire? Hisz ő rendes
samandán állampolgár, Kiskukutvinban lakik, a
Lövölde tér 7. szám alatt. És a neve Gucok Berci. És
hogy ő egy szép szál, szőke hajú, sovány férfi volt, s ha
ő arra a rusnya képre hasonlít, akkor ő átváltozott, s
ha ő átváltozott, az csak varázslat útján történhetett.
Színvalóság, hogy az este találkozott egy pont
ugyanolyan pasassal, mint amilyet a kép mutat. Ha ő
most hasonlít a képre, akkor az a pont ugyanolyan
belebújt az ő bőrébe, a sajátját meg ráadta őrá. Mert
olyan varázslóféle'szavakat csakugyan mormogott az

- 156 -
a szakállas kövér, hogy az Isten könnyítse meg az
ágya szalmáját!
Addig-addig beszélt, míg egyik katona hitt neki, a
másik nem. A tiszt azt mondta, hazudik. Erre
Nagykópé visszatromfolt, bizonyítsák be neki, hogy
ő olyan, mint ez a fénykép. Mert szerinte meg ők
hazudnak.
Hát tükör az nem volt a katonáknál.
Nagykópé előremutatott.
Ott a folyó! Ni! Annak a tükrében megnézném
magam. Aztán ha csakugyan elvarázsoltak, ám vigyenek,
ahová a parancs szerint kell. Úgyse mernék a szép kis
menyasszonyom szeme elé kerülni ilyen elcsúfitott
pofával.
No, ezen kacagtak a katonák. S ráhagyták, ám
lássa!Mentek vagy száz métert a folyóig. A samandánok
össze- összenevettek: hát majd megnézheti magát a
víztükörben! Odaérnek a víz mellé.
Nagykópé nézelődik, nézelődik.
– Ejnye, de fodrozza a szél! Nem látom jól.
Belenyúlt egy kis földnyelv a folyóba. Kérte, hadd
álljon annak a fokára, onnét szeretné megmustrálni
az ábrázatját. Mert hogy ilyen csúfság essék őrajta,
Gucok Bercin, az kész lehetetlenség.
No jó. Megengedik neki.
Odabattyog.
Hajlong a víz fölé.
Csóválja a fejét.
– Szörnyen hullámzik.
S ezt elismerhették a katonák. Mert hirtelen szinte

- 157 -
forrni kezdett a folyó. Mintha óriás halak csapkodnának.
Motorzúgásszerű hang kelt a hullámverésben. S
villámgyorsan fölfutott a partra egy piros színű
hajótest. Vagyis inkább autó, mert kerekei voltak.
A samandánok jobbra -balra vetették magukat.
Egymás után potyogtak a vízbe.
Az a piros valami pedig sebesen kanyarodott
Nagykópé felé. Föltárult az ajtaja, s föltalálónk már
benn is termett a hátsó ülésen. Mire a katonák a
fegyverükhöz kaptak, a Búvár -Merci – mert az volt,
Nagykópé egyik kétéltű, vízen és szárazon egyaránt
használható autója – már visszamerült a folyó
mélyébe.
Ez a folyó átszelte az országhatárt is. Nagykópé
Haspók tehát ezúttal a víz alatt hagyta el Samandánlandot.
– Micsoda barátságtalan népség! – szólt oda a volánnál ülő
Krumpendlinszk y nak. – Na, ide többé be nem
tesszük a lábunkat!
– Remélem! – kacagott a magántitkár.
A Búvár-Merci nemsokára partra gördült, s a
műúton folytatta útját Bazsalikom-major felé.

T I Z E N K I L E N CE D I K F E J EZ E T
melyben Höpörtyű, a költő,
ódát zeng, a három borsószem-legény viszont
nem örül a tapsnak.
Fejedelmi futárszolgálat légpárnás papuc csal.
Közhírré tétetik

- 158 -
 a Háromszáz éves Törvény.
..Milyen gombát etettél velük, Zaremba?..

– Kedves barátaim! mondta Höpört yű Töhötöm

a v a csoránál, a teraszon, miután Nagykópé
kikapcsolta az ősállatos kertmozit, s egy pillanatra
csönd lett. – Engedjétek meg, hogy fölolvassam
versemet, melyet eg y csodálatos puli dicsőítésére írtam.
Bizonyára tudjátok, kiről van szó.
Tudták. Maga Plútó is kapiskálhatta, mert ugyan
hegyezte a fülét.
Höpörtyű megköszörülte a torkát.

KUTYAÓDA
Ez az ebke olyan lebke,
mint egy fepkefarkú lepke.
Mi az, hogy fepkefarkú? Talán fecskefarkú! –
kiáltotta közbe Szervác.
– Gondolhatod, hogy csak a rím kedvéért írtam
így! – okította a szerző. S folytatta tovább:
Ide libben, o d a l e b b e n .
Kutya nem szállt
soha szebben.
Ez a puli olyan puli, a tengert is átrepuli.
Szerencsére a hetyke bajszú kihúzott a zsebéből egy
összezsugorodott tollbetétet. No, a kicsi azzal hasa lt
neki az írásnak. Rótta a sorokat egymás után.
Lolita odaadta Gazsinak a nagyítót. Vélték, hogy
neki firkál olyan buzgón.
De nem. A címzés ez volt:

- 159 -
 Fehér Sörényű Fekete Lónak,
Fejedelem Apámnak,
Sárkányvárad
Betyárul megtapsolták. Csak Szervác értetlenkedett
ismét a „repuli" miatt.
A három szökött „leánykérő" viszont a taps miatt
fogta a pirinyó fülét. Egy csészealjban üldögéltek, az asztal
közepén. Változatlanul akkorák voltak, mint egy-egy
borsószem.
Po mpásan ér ezték mag uk at. D e ez a nagy
hang zavar !
– Ezentúl mindenki suttog! És semmi taps!
Megértettétek? – sutyorogta Nagykópé, aki mélységesen
együttérzett a borsószem-hármakkal.
– Milyen aranyosak! – lehelte Lolita Margerita. –
Különösen a középső.
S alaposan megszemlélte Rodr igó de la
Sárgarigót egy óriási nagyítón keresztül. A diószemű,
hetyke bajszú, göndör sörényű borsószem-legényke
összecsucsorított szájjal hajladozott ide-oda. Lolita
persze nem sejtette, hogy fütyörész get széles
jókedvében: azt a gyö nge hangot meg nem hall hatta.
Ahogy a legfiatalabbra pillantott, látta, hogy ő meg
erősen integet. Mutogatja az ujjaival, hogy írni
akar. Hát papírt még csak adtak neki, de hozzávaló tollat
nem találtak volna.
Hosszú levél lehetett, mert sokára fejezte be. Akkor
írt egy másikat Gazsinak.
Kedves Barátom!
Nagyon rossz, hogy csak így értekezhetünk egymással, de a

- 160 -
dolog nem tűr halasztást. Az ország jövőjéről van szó.
Minden késedelem végzetes lehet. Arra kérlek, vidd el a
fejedelemhez a mellékelt levelet.
Mégpedig most, azonnal.
Vigyázz! Nem fognak beengedni. Úgy kell beszökni a
kertbe. A hetedik toronyszoba mindig világos ablakán át
juttasd be hozzá a levelet. Csak Plútó képes erre.
Röptesd oda! ( Talán mutasd meg neki a történelemkönyvből
a fejedelem fényképét, hogy tudja, kinek adhatja át.)
Köszönöm, s meghálálom majd, amit értem tesztek.
Fehér Sörényű Fekete Ló
Fia
– Az országos érdek az országos érdek! – pattant föl
Nagykópé, mikor Gazsi befejezte a fölolvasást. – A
légpárnás papuccsal fogunk menni! Igy megrövidíthetjük
az utat.
Öt perc telhetett bele, tán annyi sem, s már benne is ültek
a csodajárgányban.
A légpárnás papucs leginkább egy oldalkocsis
motorcsónakra hasonlított. Remekbe szabott
siklójármű volt. Siklott a földön, siklott a vízen, de úgy
ám, hogy egyiket sem érintette: tíz centiméternyire
fölöttük lebegett.
S robogott szélsebesen.
Mindegy voltneki, sima-e az út, vagy hepehupás,
búzamező van-e alatta, vagy mocsár. Úgy siklott,
mint egy alacsonyan húzó madár.
Este tíz óra tájt Sárkányváradon voltak. A palotánál.
A légpárnás papucs hegye pontosan a tízméteres
kőfalnál állapodott meg.

- 161 -
 – Megpróbálhatnánk a megmászását! - ébredt föl
Kópéban a kísérletező kedv. – Úgyis van egy
gondolatom egy hegymászó járművecskéről.
– Semmit se kockáztathatunk! – figyelmeztette
Gazsi Majd én mászom – Kivette a kötelet meg a
kampókat. – Csak még földobni segíts!
Fölhajították. Meghúzták. A vaskarmú kampók
beleakadtak a fal belső párkányába.
Nagykópé odébb húzódott a „papucsával", Gazsi
mászott, Plútó segítőkészen röpködött körülötte.
Mikor fölért, maga után húzta a kötelet. Áthel y ezte
a kampókat, s túlnan leereszkedett.
Nem könnyű tájékozódni egy ilyen óriási
palotakertben. Nagy sokára találtak rá a fejedelem
tornyos lakrészére : a vörös kastélyra. Megálltak.
— Oda vidd! Annak add! — mutatott föl Gazsi a
hetedik toronyszoba mindig világos ablakára.
Mikor Plútó fölszállt és benézett, egy dús, fehér
hajú, sasorrú, szomorú arcú embert lá tott odabenn. A
szeme ugyanolyan mélyfekete, mint azé a fiúé, aki
Morgovitztól mentette meg. Csak nem olyan csil logó.
A pulikörmök kaparászni kezdték az ablaküveget. A
fejedelem odalépett. Kitárta az ablakszárnyakat. Plútó
beröppent a toronyszobába. Az asztalra szállt. Kis
vakkantással a fejedelem elé ejtette a szájában tartott levelet.
F ehér S öré ny ű F ekete Ló először titkosírásnak vélte a
mákszemnél pöttömebb betűket. De a kutya addig
rázogatta a nyakát, s rajta a bőrzacskót, míg csak le
nem oldotta róla. Jókora nagyító került ki belőle.
Ezzel már könnyen ment az olvasás. A fejedelem

- 162 -
kezében megremegett a nagyító, mihelyt fölismerte
elveszettnek hitt fia írását. Olvasva, mi minden történt
vele a z ut ó bb i n a po k b an , meg dö bb ent , hogy most
borsószemméretben várja a visszaváltozást. Aztán
hitetlenkedve böngészte, mit ír a fejedelemfi a
Háromszáz éves Törvényről.
Fejedelemapám! Az az állítólagos Törvény egy nagy
csalás. Az a célja, hogy félreállítsák az uralkodót – vagyis téged –,
és a gyermekfejedelem helyett, vagyis énhelyettem, a tanácsnoki
kar kormányozzon. A titkosírásuk egy nagy humbug!
Rodrigó de la Sárgarigó, akivel együtt voltam fogoly
Samandánvárban, ugyanis titkosírás-szakértő, és játszva
megfejtette.
Fogódzkodj meg, mert hihetetlen dolgot írok, de így igaz:
nem is törvény, hanem egy közönséges ételrecept!
Ideírom : „Végy húszmaroknyi rizst, egy csipetnyi sóval, tégy
hozzá ananászt meg cukrozott dinnyehéjat, s szórd meg
narancsnak reszelékével. Fedő alatt szőkére pirítsál hét fej finomra
vágott hagymát. Szeletelj cikkekre egy kiló gombát, s pároljad
lassú tűzön. Mindezeket összekevervén, vess hozzá tetszésed
szerint szalonnát, szegfűszeget, sáfrányt, fodormentát,
petrezselymet, fahéjat s babérlevelet. Legfőképp azonban
édesgyökeret, mely az életnek gyökere, s vasborcseppeket, mely
a vitézségnek nedűje. Töltsd meg ezen eleggyel négy pulykának
vörösre paprikázott mellét, s teknősbékáknak ízes tojásait rakd
tetejébe. Végül süsd vasserpenyőben, izzó parázson az egészet.
Finomságban hozzá foghatót nem ismerhetsz, s életed
hosszabbítására nincs alkalmasabb étek.-
Hát ez az ő híres „Háromszázéves Törvényük"! Egy vacak
ételrecept, amit valamikor egy kótyagos asszonyság titokban

- 163 -
akart tartani mindenki előtt, s ezért titkosírással jegyezte le.
Nem tudom, hogy került a törvénytárba, de akár ismerték a
titkosírás tartalmát, akár nem, alaposan becsaptak vele
mindannyiónkat.
Nagyon fájt, hogy elválasztottak Tőled, mindig
gyanakvással fogadtam, hogy ennek így kell lennie. Most
hát itt az eleven cáfolat! Mellékelem neked a
törvénytekercset ( bár még pici) meg a titkos
ábécét, amit Rodrigó adott meg, hogy Te magad is ellenőrizhesd
szóról szóra. Bizony, bolondság volt hinni azoknak a gaz
Zarembáéknak.
Fehér Sörényű Fekete Ló letette a nagyítóüveget.
– Válasz nincs! – borzolt bele a puli bozontjába. S az,
mint aki erre a két szóra várt, hussant is már ki az
ablakon: vissza Gazsiékhoz s velük együtt haza
Bazsalikom-majorba.
– A választ a cselekedeteim adják meg, fiam! – dörmögte a
fejedelem. S hívatta a testőrségét, hívatta Hősh
Ödönt, aki egymaga volt a hadügyminiszter és az egész
katonaság.
Azon az éjszakán az ágyából ráncigálták ki
Zarembát. De az összes többi tanácsnokot is.
A főtanácsnok még a cvikkerét se vehette föl, úgy,
ahogy volt, hálósipkában, pizsamásan hozták a
fejedelem színe elé. Hasonló díszöltözetben a társai is.
Zsinatoltak a nagy tanácsteremben, hogy miért és
hogyan.
Belépett a fejedelem.
Szigorú arca nem sok jót ígért.
A vakmerő Zaremba mégis elébe dobbant:

- 164 -
 – Mi dolog ez, felség, hogy az elmélkedés
esztendejében, éjnek évadján tanácsülést hívatott össze?!
– Hátrább az agarakkal, Zaremba uram! —
villogtatta verhetetlen kardját Hősh Ödön, aki erre
az alkalomra legszebb huszárruháját öltötte fel. — Itt
és most csak a fejedelem kérdez. Vagy
megcsiklandozzalak a kardom hegyével?
Zaremba alázatos képpel visszahátrált a többiek közé.
– Nos tehát: hogyan szól a Háromszázéves Törvény,
főtanácsnok úr? — szegezte neki a kérdést Fehér
Sörényű Fekete Ló.
– A Tör ... Törvény ki... kimondja — kezdte
Zaremba hogy minden fejedelem csak fiának
tizenhárom esztendős koráig uralkodhat.
– „Végy húszmaroknyi rizst csipetnyi sóval, tégy hozzá
ananászt és cukrozott dinnyehéjat, s szórd meg
narancsnak reszelékével" – olvasta a recept első mondatát a
fejedelem.
Zaremba halálsápadt lett. Homlokát kiverte a
veríték. A térdei megroggyantak.
– Mi... mi ez, felség?
– Semmi, semmi. Tovább: mit mond hát az a
Háromszáz-éves?
– Ho... hogy akkor... egyesztendei elmélkedés a
fe... fejedelem tiszte. Fia és ő nem ta... találkozhatnak.
– „Fedél alatt szőkére pirítsál hét fej finomra vágott
hagymát. Szeletelj cikkekre egy kiló gombát..."
Milyen gombát etettél te velünk, Zaremba? Bolondgombát
netán?!
– Ja... ajajaj, fe... felség!

- 165 -
 – Tovább. A Törvényt halljam.
A Törv... igenis. Amikor pedig a fiú betölti
tizennegvedik életévét, lépjen ő apja örökébe.
„ ...s pároljad lassú tűzön!” – betűzte a receptet a
fejedelem. – Na, mit reszketsz? Egész jó főzet.
Halljuk csak tovább, főtanácsnok! Most jön a java:
„mindezeket összekevervén, vess hozzá tetszésed
szerint..." hogy is van?..
– Kegyelem, felség!
– Folytatni, fickó!
Zaremba elhaló hangon folytatta:
– A fejedelem pedig, kinek a lelke az elmélkedés
évében fiára szállott, vonuljon vissza hegyi
magányába, s töltse hátralévő életét a Nagy
Remetebarlangban.
A fejedelem fölkacagott.
– Igazán kedves kis recept! Nem? Hát ezt
akartátok ti megetetni velem? Mint szegény
apámmal? És szegény nagyapámmal?
Zaremba a földre hullt. Kegyelemért könyörgött.
Hét másik tanácsnok is – azok, akik benne voltak az
összeesküvésben.
Amandánland népe tel evízió n át látta, rádión
hallotta mindezt. Mert a fejedelem rendeletére
helyszíni közvetítést adtak a rendkívüli
tanácsülésről. Mindenki éltette az uralko dót, de
leginkább a szegény nép: az ő sorsuk ugyanis
mindjárt rosszra fordult, mihelyt a fejedelem
visszavonult a kormányzástól.
Persze hogy Bazsalikom-majorban is nézték a

- 166 -
tévéközvetítést. Fehér Sörényű Fekete Ló Fia
egyszerre úgy érezte, dagad a büszkeségtől. Meg
Rodrigó de la Sárgarigó is. De hát nemcsak a
büszkélkedés tette. Duzzadozva feszült a bőrü k,
mert múlt az Apromicid hatása. Növésnek indultak
nagy sebesen. A csészealj egyszer csak elroppant a
három emberesedő emberke alatt.
A többiek a tévét lesték. Így esett, hogy csak az adás
vége felé fordultak oda valami csörömpölésre. Hát
uramfia, ott a három életnagyságú szökevény az
asztalon! Valamelyiknek a megnövő keze sodorta le a
kristálypoharat.
No, lett erre nagy örvendezés, rivalgás, ölelgették a
visszasudárodott hármakat. Nagykópé persze,
nevéhez híven, megint kitalált valami kópéságot. A
GXZZΥ-nal rákapcsoltatta a szobai képet az amandán
tévé élő adására.
Előzőleg már a megbilincselt Zaremba keserves
fizimiskáját mutatták a képernyők, s hirtelen egy
fényhullám elmosta a volt főtanácsnokot. Helyébe az
életvidám, asztal tetején táncoló fejedelemfi alakja
úszott be, meg Rodrigó de la Sárgarigó, amint épp
hatalmasakat füttyent. S látszott Gazsi is, a hármas
ikrek is. Sőt, Höpörtyű Töhötöm is, akit Nagykópé a
vállára kapott széles jókedvében.
– Kicsi nekem ez a ház, kirúgom az oldalát! –
rikkantotta Höpörtyű. És rugdalódzott is a
levegőben. Mint egy kiscsikó vagy egy futballista.
Gondolható, mekkora öröm járta át az országot,
látván az elveszettnek s tán holtnak hitt

- 167 -
fejedelemfit! Éltették Fehér Sörényű Fekete Ló Fiát.
Miután pedig Nagykópé abbahagyta a
különközvetítést, újra megjelent a fejedelem arca a
képernyőn. Elmondta népének, hogyan nyomozta ki
az igazságot az ő derék fia.
Erre még egetverőbb lett az éljenzés. Még a hétalvók
is fölébredtek, s minden élő megtudta
Amandánlandban, hogy vége a kapzsi tanácsnokok
uralmának.
Másnap maga a fejedelem autózott le Bazsalikom -
majorba. Ölelte, csókolta a fiát. S vitte volna magával.
Hanem a legényke azt az egyet kérte tőle: hadd
játsszon még egypár napot Gazsival meg az ikrekkel
meg Horkossal meg a repülő pulival.
Aztán vajon így kívánja-e az ország érdeke? –
huncutkodott a fejedelem.
De így ám! – táncoltatta Nagykópé bozontos
szemöldökét.
– Aztán miért?
Hát azért, nagyságos fejedelem, mert nem engedte,
hogy fölségedet kijátszhassák a tanácsnokai. Már
annyit csak megérdemel ezek után, hogy alaposan
kijátssza magát a pajtá saival.
No ezen kacagott egy darabig Fehér Sörényű
Fekete Ló. Aztán rájuk hagyta : maradhat még két
napig a fejedelemfi. Hanem aztán érte küld, mert a
kettőjük eszével szeretne uralkodni.
– És az miben ágazna-gyökerezne? – firtatta a föltaláló.
– Ha már tizennégy éves korától nem lészen
nagyfejedelem mert hisz nem is akart az lenni –,

- 168 -
találok én neki való feladatot a kormányzásban. Ide
süssön, Miklós úr – hajolt Nagykópé füléhez. – Ő
lesz a gyermekügyi főkormányzó. Döntő szava lesz a
játékgyártásban, az iskolákban, de még a tévémesék
kiválasztásában is.
– Ez már döfi! – billegtette a fejét Nagykópé. – Ezt
ugyan jól kifundálta fölséged!
– Ugye, ugye. Hanem erről egyelőre egy szót se:
hadd játsszon úgy, akár a többi gyerek.
– Naná! – mondta vidáman Nagykópé, és kezet
adott a szóra a fejedelemnek. S közben, míg a lóval-
kutyával játszódó gyereknépet nézték, azt gondolta:
micsoda kormányzás lesz ebből, atyavilág! Aztán csak
győzzék kapkodni a fejüket, ha nekiszabadulnak ezek a
csikók!

HUSZADIK FEJEZET
melyben bemutatkozik az Észtrabant.
Egy osztályon felüli gyorsautó.
Kiviláglik, hogy a hallgatózás ronda szokás,
hogy a fűautók hajlamosak
a fölrobbanásra,
s hogy a „Kuk. Pancs. automat."
tulajdonképpen egy balhés balkéz

Mikor a fejedelem útra kelt a nyitott Somongora

autóján, egyszerre nagy fellegek torn y osultak a
Kékszömörce-erdő fölé. Alig juthattak néhány
kilométern y ire, már szakadt is a nyakukba a zápor.

- 169 -
De úgy ám, mintha dézsából öntenék.
Nagykópé most aztán próbára tehette a legújabb
messze-hordó távcsövét. Az esőfüggönyön át is jól
látta, hogy a fejedelem sofőrje fölhúzza az autó díszes
plimpregna tetejét. Ragyogott rajta a sárkányos címer,
cifraságban éppen nem volt hiány. Hanem hát mit ér
a világ minden dísze, ha beázik a tető?
Márpedig ez beázott. Nem is csöpögött, nem is
csordogált; dőlt a záporeső a semmit érő tetőn át a
fejedelem meg a minisztere meg Hősh Ödön nyakába.
Persze hogy semmit sem ért a t ető: hisz a
sükebóka Kukumberg Pancselin tervezte ezt is.
Ugyan nagyon kedvében akart járni Fehér Sörényű
Fekete Lónak! S mi lett belőle? Ott ázott-fázott
szegény fejedelem a főembereivel a döcögő möcögő
autóban, amely egyre jobban megtelt vízzel, s
kezdett egy léket kapott csónakra hasonlítani.
– Igazán kár lenne értük, ha pacallá áznának az esőben –
vélekedett a mester. Le a messzelátót, elő a rádió
adó-vevőjét: – Észtrabant Egy! Észtrabant Egy!
Jelentkezz! Vétel! Már hallatszott is a válasz:
Észtrabant Egy, osztályon felüli gyorsautó, jelentkezem!
Számítógépem számításra, utasterem szállításra kész!
Végeztem! Vétel!
A Kékszömörce-erdő déli szektorában, a Kerek -
dombi műúton Somongora márkájú autóban négy
agyonázott embert találsz. Ismertetőjelü k:
sofőrsapka, fejedelmi palást, kard, miniszteri cilinder.
Érthető?
– Értettem! Vétel!

- 170 -
 – Suhanj oda hozzájuk, udvariasan kínáld hellyel
az urakat, aztán szép lassan gördülj velük haza
Sárkányváradra. Ismétlem: szép lassan, legfeljebb
százkilencvenkilenc kilométeres sebességet
engedél y ezek. Nem szeretném, ha megijednének !
Végeztem ! Vétel!
– Aggodalom jogos, kétszáz kilométeres
száguldáshoz nyilván nem szoktak ezek a személyek
– érkezett a válasz. – Parancs beprogramozva,
útirány, cél, sebesség kiszámítva . Startparancs
vételére kész!
– Indulj! – vezényelt Haspók mester.
És akkor az udvar végében álló nagy épület egyik
ajtaja feltárult. Egy narancssárga sávos zöld autó
gördült ki belőle, szinte hang nélkül. (Ami azt illeti:
Észtrabant Egy inkább egy Mercedes kocsira
emlékeztetett, gazdája tréfából nevezte Trabantnak.) S
amint a kocsi megjelent, zümmögve, minden segítség
nélkül kitárult a nagy vaskapu is, és – most már egy
versenyautó gyorsaságával – kiszáguldott rajta az
Észtrabant.
Pár perc múlva már utol is érte a Somongorát.
Dudálva mellé kanyarodott.
Az ázottveréb-utasok meg csak ámultak. jé, a
volánnál senki se ül! Akkor ki vezette a kocsit?" –
gondolták, de mukkanni se bírtak, szinte megkukultak a
csodálkozástól.
Az Észtrabant hangszórója azo nban – még
nagyobb ámulatukra – már meg is szólalt:
– Tessék, uraim, foglaljanak helyet! Elnézést, még be sem

- 171 -
mutatkoztam: Észtrabant Egy vagyok, Nagykópé
Haspók társa és tulajdona. Ha beülnek, a minivizor
képernyőjén rögtön megláthatják a gazdám arcát is!
– Álmodom? – kérdezte a fejedelem sofőrje.
– Ilyet még nem pipáltam! – tisztelgett a kardjával Hősh
Ödön.
– Ez egy igazi föltaláló! – lelkesedett a fejedelem. S
természetesen ő szállt be elsőnek a csodaautóba.
Alighogy letelepedtek a süppedős ülé sen,
kivilágosodott egy képernyő, s megjelent rajta
Nagykópé Haspók huncutul mosolygó arca.
Mindjárt rájuk is köszönt:
– Üdvözlöm vendégeimet az Észtrabantban! Mint
tisztelt társam és tulajdonom, a számítógépautó már
említette: most az egyik új találmányomban ülnek.
Egy számítógép és egy autó kombinációja, nem olyan
nagy csoda, mint első pillanatra gondolnák. Hát
akkor: indulás! Észtrabantom egyenest a
sárkányváradi palotához röpíti önöket. Mellesleg
közben gondoskodik a megszárításukról is.
És Észtrabant Egy sebesen megindult agyonázott,
de már vigasztalódó utasaival.
– Mintha úsznánk! Esküszöm, olyan, mintha a
levegőben lebegnénk! – kiáltozták. S akkor lepődtek
meg igazán, mikor észrevették : a gyorsautó úttalan
utakon, árkokon, réteken, folyókon át robog velük. A
földfelszín fölött lebegve, valóságosan úszik a
levegőben.
Hát így esett, hogy a kocsiban végre nem esett – és
égszakadás-földindulás, mennydörgés-villámlás

- 172 -
közepette is szerencsésen s most már szárazon
érkezett meg palotájába a fejedelem.
Volt dolga ezer.
Törvényt ülni, rendeleteket hozni, a szegények
baján enyhíteni, a japrikapancsikat móresre tanítani
– meg még sok egyéb.
Hanem a főbenjáró ügyek végeztével tüstént
hívatta a kancellária első deákját: nézzenek a
körmére ennek a báró Kukumbergnek, ugyan mit
művel ott a Találmányi Hivatal ban?
Igyekezett a deák, tudakozódott, kérdezősködött,
körmölt. Harmadnap a fejedelmi asztalra tette az
írásos jelentést. Persze újabb pancselini baklövésekről
szólott az is.
Báró Kukumberg Pancselin, mint már tudjuk, nagyon
szeretett hallgatózni, kémlelődni. Egyszer kifülelte, hogy
Nagykópé azt mondja az ikreknek:
– Az utaknak ilyenformán nincs jövőjük. Akár fűvel
is be lehet vetni őket.
A többit már halkabban fejtegette a föltalálók
gyöngye. Így az már nem jutott Pancselin fülébe,
hogy Nagykópé szerint azért nem lesz szükség
utakra, mert a légpárnás autók úgyis a talaj fölött
robognak, 10-20 centiméteres magasságban. Hát
nekik aztán mindegy, kő van -e alattuk vagy sár
vagy éppenséggel fű.
No, amint a bárót – nagybátyja, Zaremba
jóvoltából – kinevezték az Amandán Találmányi Hivatal
elnökének, eszébe jutott, mit is hallott Nagykópétól. S
gondolkodás nélkül kiadta a parancsot:

- 173 -
 – Az utaknak újabban nincs jövőjük. Fölbontani,
fölásni, füvesíteni mindegyiket! Először,
kísérletképpen, ezt a hármat – mutogatott a térképre.
– És milyen járművek fognak azokon a gyepeseken
közlekedni? – kérdezték a fölbontók, a fölásók meg a
füvesítők.
– Fűautók! – mondta gőgösen a sárga arcú báró. És
intett fehér kesztyűs kezével, hogy menjenek,
csinálják, de sebesen ám. Ő pedig nekiveselkedett,
hogy elkészítse a fűautó tervrajzát.
Egy fűnyíró gépet egyesített egy közönséges
gépkocsival, majd hozzájuk építtetett egy locsolóautót.
Mire ezzel elkészültek az autógyárban, ki is nőtt,
meg is erősödött a frissen vetett fű a kísérleti útparcellákon.
Ki lehetett próbálni a fűautót. Maga Pancselin ült a
volánhoz. Elmagyarázta az összeseregletteknek,
hogyan is működik ez a csodakocsi.
Kérem szépen, uraim, a fűnyíró gép lefűrészeli a
füvet. Más szóval lenyírja, kérem szépen. Aztán a
füvet egy szippantó beszippantja a fűmotorba: a
kocsit ugyanis a levágott fű elégetéséből származó
energia hajtja. A locsolóautó pedig, kérem szépen,
tisztelt uraim, arra való, hogy meglocsolja a
mögöttünk elmaradó, levágott füvű talajt, s ezáltal
gyorsabb növekedésre késztesse a füveket. Mert újabb
autó addig nem jöhet, míg a fű ki nem nőtt! Ugyebár
minden világos?
Aztán Pancselin bekapcsolta a motort. Berregni
kezdett a fűnyíró gép.
A kocsi nekiindult. Olyan iramban, ami nagyjából

- 174 -
megfelelt egy nyugdíjas csiga sebességének.
Aztán a motor – a beszippantott fűtől-e vagy mástól
– egyszer csak fölrobbant. Úgyhogy a locsolóautó
vizével kellett eloltani a tüzet, de még Pancselin égő
ruháit is!
Nagykópé, mihelyt az esetről értesült, megfogadta,
hogy ezentúl sohasem beszél az erdőben a találmányairól.
Fogadalmát be is tartotta. Ettől azonban Pancselin
báró nem lett jobb föltaláló.
Beadta találmánynak a saját hivatalához, hogy
ezentúl mentőcsónakok és mentőövek helyett óriási
Pancselin-labdákat hordjanak magukkal a hajók és
csónakok. S ha valaki vízbe esik, ezekbe a labdákba
kapaszkodjanak.
Aztán új ötlettel állt elő az AMTAHIV elnöke. S ez
valóban jónak mutatkozott, úgyhogy a
Kereskedelemügyi Minisztérium azon nyomban
megvásárolta a „Kukumberg-féle robotkezet".
Ettől kezdve szédületes iramban gyártották a
robotkezeket. Minden külföldön eladott áru mellé
odatettek egy kis cédulát: Plusz egy kéz, a cég
ajándéka. Használja egészséggel! A Ku kumberg-féle robotkéz
nélkülözhetetlen a modern háztartásban.
A kereskedelemügyi miniszter arra számított, hogy a
vevők ezek után még több amandán terméket
akarnak majd vásárolni. Először csak egy
robotkezük lesz, aztán vesznek még valamit, akkor
már kettő. És így tovább – mikor rájönnek, hogy
milyen áldás a háznál a Kukumberg -féle találmány,
már csak ezek kedvéért is új meg új gyártmányokat vesznek

- 175 -
Amandánföldről.
Sőt: tán futóhomokot is megvásárolják, csak hogy
ilyen dolgos kézhez jussanak.
A Plusz egy kéz, a cég ajándéka föliratú dobozok
tömegével hagyták el az országot azokban a napokban. A
vevők örömmel bontogatták őket. Elnézegették a
csillogó fémkarokat. Érdekesek voltak.
Mintha csak egy középkori páncélos vitéz
vaskesztyűs karvértje feküdt volna előttük.
No, keresik a használati utasítást: ugyan milyen munkákat
végeztethetnek a robotkézzel? Ilyen cédulát
azonban nem mellékeltek Pancselinék. Mindegyik
kézre rá volt festve jajvörös betűkkel: „Kuk. Pancs.
Automat."
Több semmi.
Úgy látszik, automata – gondolták a jámborok.
Nyomkodták hát a gombokat, és várták, hogy a
robotkéz magamagától elkezdi áldásos tevékenységét a
ház körüli munkákban.
Némelyek még abban is reménykedtek: a kéz ki
fogja találni még a gondolataikat is.
De mindannyian csalódtak.
A robotkéz jó ideig moccanatlanul lustálkodott új
otthonában.
Micsoda tohonya ajándék! – elégedetlenkedett az
egyik vásárló. És elfordult a „Plusz egy kéz"-től.
Abban a pillanatban a kéz irtózatosan hátba
vágta. De úgy, hogy egy hétig dadogott utána.
Egy másik vevő is megjárta vele.
Legalább egy csetrest vinnél ki a mosogatóba, te

- 176 -
vacakság! – dörrent rá vacsora után az asztalán
heverő kézre.
Erre a robotkéz nagy csörömpölve megmozdult,
fölkapta és a fejéhez vágta a levesestányért.
Más kezek másutt és másokkal egészen más
dolgokat műveltek. Egyik vevő például képtelen volt
elhagyni a lakását, mert ahányszor csak felöltözött, a
robotkéz azonnal kigombolt rajta minden gombot. A
másik kéz szakadatlanul vizet fröcskölt, egykettőre
úszómedencévé változtatta gazdái lakását. Volt olyan,
amelyik állandóan a földön hevert, és minden lábat –
lett légyen az emberi vagy kutyai láb, szék -, esetleg
asztalláb – igyekezett a markába kapni és
megcsavarni. Akadt, amelyik eszelősen dobolt:
széken, ajtón, asztalon, mindenen. A szolidabbak
még hagyján: ezek csak fricskáz t ak , b ar a c k o t
nyomtak az em b e r e k f e j é r e , u t á n o zt ák a
mozdulataikat, mintha csúfolódnának. De voltak
valóságos ragadozók is, ezekkel egyszerűen nem
lehetett bírni: éjjelnappal ott rontópálkodtak a lakásban, a
kertben.
Végtére Nagykópéhoz fordultak segítségért. Ő
aztán kikísérletezett egy robotkézbénítót. Csak
ráfecskendezi a gazda, és mozdulatlanná dermed a
rakoncátlan Kuk. Pancs. Auto mat. A jelentésben ott állt
Nagykópé Haspók ígérete is:
„Hazahozatom és átprogramozom mindet
jobbkéz-programra. Ha már ez a kelekótya
kétbalkezes ol y an rusnyán elfuserálta őket."
No, ezeken végképp fölpaprikázódott a fejedelem.

- 177 -
 – Hej, ilyen-olyan-adta, gabógyás, giligógyi bárója!
Penderítsétek a kiebrudalt nagybátyja után, de úgy, hogy a
lába se érje a földet!
Igy csapták el az Amandán Találmányi Hivatal
félnótás elnökét. S ki mást ültettek volna a helyébe,
mint az arra legérdemesebbet, a föltalálók gyöngyét:
Bazsalikom Miklóst. Vagyis Nagykópé Haspókot.
Ő aztán alapos nagytakarítást végzett a Találmányi
Hivatalban. Pancselin fiókjából kiszedte a
veszedelmes-ostoba terveket. Egy söprögetőgépét, ami
fölszaggatta volna a járdákat. Egy útsimítóét, ami
méteres gödröket ásott volna mindenfelé. Egy
galambcsőpostáét, aminek lényege az volt, hogy a
csőpostákban ezután egy -egy postagalamb vigye az
iratokat egyik emeletről a másikra. S egy emberrágó
rágógumi tervét is megtalálta. Vegyen önrágó rágót!
Rágni se kell! Rágódik magától!" Ezt írta a tervezet fölé
Kukumberg. Ha azonban való ban elkészül és
forgalomba kerül, ez a rágógumi szabályosan kirágta
volna a fogakat meg az ínyt meg a nyelvet – egyszóval
valóságos emberevő rágógumi lett volna.
Az irományokat személyesen égette el a mester. Nyomok
se maradjon! Mikor ezzel megvolt, a saját terveit
vetette papírra. Estélig elfoglalatoskodott Sárkányváradon.
– Ez aztán az elnök! – billegtették a fejüket a
találmányi hivatalnokok, mikor Nagykópé az
Észtrabant Öttel hazaindult. Az Észtrabant Öt rövid
gurulóstart után, mint valami madár, kibontotta
fémszárnyait, és a levegőbe emelkedett.
– Végre az ész átvette a hatalmat a butaság fölött!

- 178 -
– örvendeztek az AMTAHIV-ban. Mire ezt
végigmondták, már csak egy fehéresszürke csík
jelezte az égen az Észtrabant Öt röptének irányát.
Szélvészgyorsan ért haza a nagy föltaláló. Ő úgy érezte:
korán.
De bizony Höpörtyű meg a többi vendég az igazak álmát
aludta már. Nagykópé megvacsorált, aztán még
egyszer körülsétálta birodalmát. A csillagos, mély
éjszakában békák brekegtek, tücskök ciripeltek.
Nagyot ásított a mester. Na, gyerünk, szundizni! –
gondolta. S akkor hirtelen belévillant a kérdés : de hol van
az ő derék Adalbertje? Zabszerdahelyről, a találmányi
kiállításról már rég haza kellett volna jönnie. Csak
nem történt vele valami, hogy éjfélre sem került elő?
A föltaláló akármiben fogadott volna, hogy történt.
S bizony meg is nyerte volna a fogadást.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
melyben a Zsebek Hercegéből
mégsem lesz a zsebtolvajok császára.
Káprázatos tánc
a szemkápráztató kincstárban.
Szerződést ajánlanak
a gumiembereknek

A jó Adalbert igazán derekasan pénztároskodott ott

Zabszerdahelyen, a szenzációs találmányi kiállításon.
Alaposan kitárta az ablakot, hadd lássák a népek lila
csíkos, narancssávos, zöld csokornyakkendőjét s

- 179 -
vakító fehér ingét. No meg az ingre hímzett
rangjelzését: Zsebek Hercege. Mert a Horkoson való
nagy lovaglások fejében ezt a címet kérte s meg is kapta
a fejedelem fiától.
Leszállt a sötét. Krumpendlinszky Adalbert bezárta
hát a találmányok termét. Összecsomagolta a
motyóját. Egy diplomatatáskába rakta a sok bongót
meg fityinget. Bőrtarisznyáját vállon lógatva, a fekete
táskát kézben lóbálva, jókedvűen indul hazafelé. Keresi
járművecskéjét, a légpárnás papucsot. De csak hűlt helyét
leli. Nézelődik az estében.
Hát egyszerre csak hosszú-vékony, toprongyos,
szakállas fickók teremnek mellette. Körülkapják,
méregetik. Egy, kettő, három ... négy, öt, hat ...
Heten vannak, mint a gono szok. S hát a szemük is
gonoszul villog. Még a félhomályban is lerítt róluk a
csirkefogóság.
– Hová ilyen sietősen? – kérdezte a legkurtább
szakállú. Ó volt az Egypróbás Csirkefogó.
– Ide a bevételt, pénztároskám! – bökött a táskára
a Kétpróbás Csirkefogó, akinek már csüngősebb szakálla
volt.
– De gyorsan ám, mert szeretnénk hamar elkölteni!
– mordult rá a hárompróbás, még nagyobb szakállú
csirkefogó.
– Mi az, süket vagy, hapsikám? - dobbant elébe a
Négypróbás Csirkefogó.
Az Őtpróbás nem szólt semmit, csak kirántotta a
pénzes-táskát a kezéből. A Hatpróbás Csirkefogó
kinyitotta. Számolta a pénzt.

- 180 -
 – Sok! – mondta végül is. Mert a nagyobb számok
tanulásakor éppen hiányzott az iskolából. Azzal
átadta az egészet a Hétpróbás Csirkefogónak.
Ez volt a leghosszabb-legvékonyabb, és a szakálla a
térdénél csomóra volt kötve, hogy ne söpörje a járdát.
Ostoba! – mondta a Hatpróbásnak a Hétpróbás. Ó
volt a bandavezér. Megemelte a táskát. – Kétezer-
háromszázötvenegy bongó hetven fitying. Jól mondtam,
Ebek Hercege?
– Pontosan! – felelte Krumpendlinszky. – Viszont
nem Ebek, hanem Zsebek Hercege. Ebben tévedtél,
Térdigszakáll uram.
– Nevezz csak Hétpróbás Csirkefogónak! Úgyis
bandatársak leszünk, Krumpendlinszky Adalbert. Te
leszel, persze csak egyelőre, a Nullapróbás Csirkefogó.
A magántitkár váltig hajtogatta, hogy ő becsület es
ember, neki a táskát haza kell vinnie, és esze ágában sincs
elszegődni Nullapróbás Csirkefogónak. Egy hirtelen,
erős mozdulattal vissza is kaparintotta a táskát.
– Oké. Hozhatod te is! – mondta gúnyosan a Hétpróbás.
– Csak ne játszd tovább az eszedet: tudjuk, hogy jó
útra térítettek, de ezelőtt.. . ! Haj-haj!
Egy papírlapot kapart elő a zsebéből, s
Krumpendlinszky fejére olvasta:
– Tanúsítjuk, hogy Krumpendlinszky Adalbert
talpig becsületesen visszazsebelte az összes lopott
cuccot. Még Mendegélő zsebóráját is..."
Ez volt az az igazolás, amit az ikrek nyílt
levelezőlapon írtak Nagykópénak. A gazfickók tehát
elolvasták!

- 181 -
 Hogy te micsoda marha vagy! – kiáltotta az
Egypróbás, a Hárompróbás és az Ötpróbás Csirkefogó. A
Hétpróbás folytatta:
„ ...K ért , hogy ez kö zt ünk mar adjo n mint t ito k.
R é szünkről fátylat borítunk rá, és hallgatunk.
Pongrác stb. stb. Utóirat: kézügyessége előtt le a
kalappal: Krumpendlinszky a zsebtolvajok császára.
Illetve: volt.”
A csirkefogók közrefogták, s karon ragadták.
Vonszolták magukkal.
– Látod – mondta a Hétpróbás –, egy császárnak
nem való a pénztárban ücsörögni. Mi már egy kicsit
kiöregedtünk a szakmából. Meg unjuk is a veszélyt:
újabban rendőrséget szerveztetett az a Fehér Sörényű
főfejes. Na, hát mi úgy döntöttünk: ezentúl te, a
zsebtolvajok császára, bandatag leszel. Sőt, te leszel
az egész banda. Te lopsz mindannyiónk helyett – ha
egyszer olyan csoda ügyes vagy, nem hevertetheted
parlagon istenadta tehetségedet!
„No, Krumpli – mondta magában a magántitkár –,
most aztán szorul a hurok!"
Mentek, mentek, elvették tőle a táskát, hogy
osztozzanak. Ő meg csak egyre törte a fejét, hogyan
szabadulhatna. Végre megszólalt:
– Rendben, fiúk, már úgyis belepenészedtem a
semmittevésbe. Lehetünk bandatársak, de csak egy
föltétellel: most mindjárt valamennyien velem jöttök
Bazsalikom-majorba, és kiraboljuk a főnököm
kincstárát. Annyi gyémánt meg más csodás drágakő
van ott, ha mind elhozzuk, tejben-vajban fürödhetünk

- 182 -
holtunk napjáig.
Tetszett az ajánlat a hét csirkefogónak. H ogyne
tetszett volna! Még azt is megígérték: ha sikerül a
rablás, utána Krumpli megkapja az Egypróbás címet.
Hanem a légpárnás papucsot nem adták elő. A saját
ütött-kopott Strapancukba ültették a titkárt, a
papucsot a csomagtartóra tették, s így zö römböltek
Bazsalikom-major felé.
Ott aztán Krumpli elvezette őket egy pinceablakhoz.
Nagy nehezen kikattintotta a zárát. Hát uramfia: a
fóld alatti terem fényárban úszik a sok drágaságtól!
Gyémántokkal kirakott koronák, arany karperecek,
rubintos kösöntyűk, türkizes, zafíros ezüstláncok,
násfák smaragddal és topázzal borítva, hosszú
gyöngysorok a legszebb igazgyöngyökből.
Krumpendlinszky ravaszul tessékelte őket:
– Másszatok be, ez mind a tiétek!
A Hétpróbás Csirkefogó azonban öreg róka volt.
– Menj csak előbb te, aztán utánad megyünk ! Ha
netán valami rosszban sántikálnál, majd odabent is
vigyázunk rád.
Igy hát előbb a titkár ereszkedett le, aztán a
Hétpróbás, a Hatpróbás meg a többiek. Hanem
ahogy a kincsek közé kerültek, mind csak azon volt,
hog y an tölthesse meg a zsebeit és a tarisznyáját. Nyúlt
egyik a koronáért – csak a levegőt markolta. Kapott a
kösöntyűk felé a másik – az ő keze is üres maradt.
A magántitkár meg eközben előrántott egy
vaskesztvűs robotkezet a bőrtarisznyájából. S nem is
akármilyet. Éppen azt, amelyiknek olyan lábcsavarós-

- 183 -
elgáncsolós szokása volt. Ezt az egyet nem
programozta át, csak kikapcsolta. Most egy
gombnyomással újra működtetni kezdte.
Végzett is derekas munkát a furcsa robot! Mire a
csirkefogók rájöttek, hogy biz ez az egész kincstár csak
káprázat, csak fényből szőtt utánzata az igazinak -
tulajdonképp olyasféle volt, mint Nagykópé
kertmozija -, már el is vesztették a talajt a lábuk alól.
A nekiszabadult robotkéz hatalmas dobásokkal
földhöz nyekkentette őket.
Az is igaz viszont, hog y minden földhöz vágás után
gumilabdaként pattantak S mikor újra támadott a
robotkéz, a következő dobásnál már sima gurulással
értek talajt. A lábukat pedig nem lehetett
kicsavarni: olyan hajlékony volt, mintha gumiból
lenne.
– Kitekerem a n y akad, te csaló! – üvöltötte Krumpli
felé a Hétpróbás, de a „kéz" ismét birokra kelt vele, és
elröptette a másik sarokba.
Ki tudja, meddig tartott volna még a hajigálás-
fölpattanás, ha Nagykópé oda nem érkezik. Várta
haza Adalbertet egy darabig, de már-már csicsikálni
kezdett volna a fárasztó nap után, mikor a
szándékjelző riasztotta. Ügetett a pinceablak hoz, s
nézte a „kéz" villámg y ors birokmozdulatait meg a
csirkefogók röpködését.
No, ő is rájuk eresztett egy robot -fogdmeget. S a
kettő együtt hamari munkát végzett. Egyik robotkéz
megfogott három szakállt, a másik meg összemarkolta
a többi négyet. Igy, szépen csokorba szedve

- 184 -
vonszolták Nagykópé elé mind a hét csirkefogót. Ő
meg, mintha nem is rablókkal lenne dolga: –
Gratulálok! – mondta a foglyoknak, s a legjobb
szobájában vettetett ágyat nekik.
Aztán elmondta, hogy már csak egy ilyen
gumiembercsoport hiányzik a zabszerdahelyi cirkusz
műsorából. Ő a maga részéről azt sem ellenezné, ha a
robotkézzel együtt lépnének színre. Mert az az
attrakció, ott a kincsespincében, ugyebár, egyszerűen
tökéletes volt!
– Mit – tökéletes?! Felülmúlhatatlan! Fenomenális! A
lejjebb számozottak szemében könny csillogott. A
Hétpróbás is kezdett már meghatódni. Mégis azt mondta:
– Khm! Hm! Aludjunk rá egyet!
– Jól van!
Nagykópé szép álmokat kívánt nekik.
– S ha mégsem akarnának a cirkuszművészet
csillagaivá válni – szavalta elragadtatottan –, az éj
folyamán bármelyikük elmehet. Nekem és barátaimnak
egyszerűen nem lenne lelkierőnk renndőrkézre juttatni ilyen
csodálatos tehetségeket. Önök tehát választhatnak a
világot jelentő deszkák meg az eddigi rabló-
pandúros életmód között! Ám ne feledjék, tisztelt
művészbarátaim, mert így kell szólítanom önöket, a
szívem ezt sugallja, hogy a tehetségével mindenkinek
kötelessége jól sáfárkodni! Most pedig jó éjt! Elmentek.
Lábujjhegyen.
Mert odabent templomi csönd támadt. Csak apró
szipogások hallatszottak.
– Most szállnak magukba! – kuncogott

- 185 -
Krumpendlinszky. - Hallod, főnök, te aztán
csodálatos szónoklatot tartottál! Ebek Hercege legyen a
nevem, ha egy is elmegy közülük!
Igaza lett. Szombaton, mikor a zabszerdahelyi
cirkuszban fölharsantak a harsonák, és dübögni
kezdtek a dobok, az igazgató büszkén mutatta be a
társulat leg újabb tagjait
– Következik a világszenzációóó! A hétpróbás ugrócsoport!
Gumiemberek a gumiasztalon ! Harc a dzsúdózó
robotkézzel! Kaszkadőrparádé!
– Látom, már megismerkedtél Zsigával. Vagy úgy !. . .
Nyilván Gazsi néven mutatkozott be, ez is
hozzátartozik a tréfához. Meglepődtél, mi, öcskö s? De
remélem, örülsz, hogy találkoztál a hasonmásoddal.
– Nag y o n ! – mo ndt a Gazsi boldogan. – Úgyis
attól féltem, nem lesz majd kivel játszanom nálad.
Merthogy Pongrácék pont most táboroznak. Plútót meg
kölcsönkérték egy bemutató előadásra. Csak azt nem
értem, hogy lehet ennyire .
– Hogy lehet ezt nem érteni? – vágott a szavába
Haspók mester. – Minden embernek, minden gyermeknek
él valahol egy hasonmása. Talán két faluval odébb.
Talán a földgömb túlsó felén. De él, ez olyan bizto s,
mint hogy

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
melyben megjelenik
egy hasonmás,
aki konyít az autószereléshez is.

- 186 -
 Géptestvérek találkozása.
Az Ezüst Nyíl

Mikor Gazsi megérkezett Csíkmákfalváról

Nag y kópé Haspókhoz, egy kisfiú integetett neki az
erkélyről. Nag y on barátságos volt, kerek arcán sok
kerek szeplőcskével. Dió a szeme, gesztenye a haja, az
orra pedig szemtelenül fitos. Hű de jó, ha már az ikrek
táborban vannak, legalább lesz egy játszópajtá som is!
– örvendezett Gazsi. Aztán úgy érezte : valahol ő már
találkozott ezzel a fiúval.
Ekkorra azonban a lépcső karfáján már elébe is
sikonkázott az új barát. Nyújtotta a kezét.
– Gazsi vagyok !
Gazsi elképedve kezelt vele.
– Én is Gazsi vagyok!
– Én is Gazsi, te is Gazsi, melyikünk hát az igazsi?
– rikkantott fel a másik, aztán hahotázva a tükör elé
vezette a vendéget. Két tojás nem hasonlít annyira,
mint ők ketten. Most már együtt kacagtak,
vihorásztak, míg csak a híres feltaláló elő nem került.
Ő persze egyből tudta, melyik az unokaöccse a két
kislegény közül. Föl is kapta, meg is csókolta kétfelől az
arcát, nagy szeretettel hátba veregette. Aztán
rámutatott a másik Gazsira.
– Itt állok. Hát én összehoztalak benneteket a nyári
szünidőre. Ennyi az egész.
– Igen. Nagyszerű! És ő hol élt ezelőtt?
– Hm. Öcskös, olyan vagy, mint egy vizsgálóbíró!
Hát ha már így sarokba szorítottál, elárulhatom: az

- 187 -
én műhelyemben !
Gazsi előrehajolt, mint egy kérdőjel.
– Nna, szóval : csak az alkatrészei voltak ott. Zsiga -
Gazsi az én egyik új robotom. Teljesen ember
formájú példány, olyan mintha a te mozgó szobrod
lenne. Eleven másolat. De robot. Most hát egy
robotgyerek lesz a játszópajtásod. Rend ben?
– Majd igyekszem a kedvedben járni! – mondta
Zsiga, és derekasan vigyorgott. – Azt hiszem,
alaposan megéheztél az úton. Már hozom is a tízóraidat.
Amíg Gazsi a szendvicseket falta, Zsiga odaült az
egyik konnektorhoz, s feltöltötte árammal a telepeit.
Ő amúgy robot módra táplálkozott.
Ezzel kezdődött a barátságuk. Később Zsiga
mindenféle újdonságot mutatott Gazsinak, ami
Haspók mester műhelyében érdekelhette. Il y en volt az
elektromos virgonca is – ezt a vidámság hajtotta.
Banánt, narancsot, kókuszdiót szüreteltek együtt,
kirándultak a Kékszömörce -erdőbe. Sőt, pár nap
múlva hosszabb kirándulást is tettek Észtrabant
Kettővel, Haspók mester másik kocsijával. Ekkor
mondta Gazsi Zsigának: hej, mit nem adnék egy ilyen
járgányért!
Ennyit mondott, de sokkal többet gondolt! Zsiga,
akinek kobakjában egy kis gondolatolvasó szerkezet
is rejtve volt, egy nap alatt kétszáztizenegy ilyenféle
gondolatot jegyzett meg : „Nem baj, ha nem lesz
meseautó, csak valami jó gyorskocsi legyen. Hogy lehetne
ilyet szerezni? Megkérem Miklós bácsit, csináljon
nekem is valami kisautót. Azt se bánnám, ha egy

- 188 -
gokart lenne! Persze ő úgyse ér rá ilyesmire! Most a
Találmányi Hivatalnak dolgozik éjjel-nappal. Azért
eszébe juthatna, hogy én is a világon vagyok !"
Hát ilyen gondolatokat forgatott Gazsi a fejében.
Zsiga, a robotgyerek, pedig máris azt számítgatta :
hogyan is segíthetne pajtásának. Elhatározta, hogy
összekalapál egy kisautót Gazsinak, csak még azt
nem tudta, honnét szerez hozzá al katrészeket.
Megkérdezte hát az egyik kisebb számítógépet, MX-
123 G-t. Kérdését felírta egy papírszeletre, bedugta
a számitógép homlokán lévő nyílásba. Egy perc se telt
bele, villogó betűk jelentek meg a gép képernyőjén : A
legközelebbi autótemető Felsőgalambóc, Durca utca 93. Vigyázz,
a kutya harap!
Zsiga néhány szelet hússal, pár csirkecsonttal a
zsebében fölpattant az elektromos virgoncára, és
elviharzott. A hold fényénél alaposan körülcserkészte
az autóroncsok tömegét, s már éppen a hússzeleteket
csomagolta ki, mikor az alvó éjjeliőr éber kutyája
nekirontott.
Vau! Csak semmi megvesztegetés! Félre a hússal!
El a csonttal! Fel a mancsokkal! – ugatott a
narancssárga és kávébarna foltos, borjú nagyságú
kutya. Zsiga megrökönyödve bámult rá.
– Hogyhogy? Te nem szereted a húst?!
– Szeretem, nem szeretem, ez most teljesen mindegy!
Lökd égnek a mancsaidat, idegen, és indulás az
irodába! Ott majd a gazdám elbeszélget veled!
– Nézd! – mondta Zsiga nagyon kedvesen. – Én
igazán szeretem az állatokat. Nem akarlak téged

- 189 -
bántani, Cézár vagy Bodri vagy Dupla, vagy hogy is
hívnak. Eressz utamra, sürgősen össze akarok keresni egy
kisautóra való alkatrészt a barátomnak, Gazsinak!
Cézár, Bodri, Dupla vagy mi a csoda egyre
bosszúsabban morgott.
– Én sokkal erősebb vagyok, mint te! - folytatta Zsiga.
- És előre megmondom, harapással ne is próbálkozz,
ugyanis gép vagyok.
– Robot vagy? csóválta a farkát Cézár -Bodri-Dupla
vagy mi a csoda.
– Az hát! Haspó k mester egy ik találmán ya.
Ejnye, tán csak nem ... ?
A kutya vicsorítva nevetett.
– Hát akkor géptestvérek vagyunk, mert engem is ő
talált fel és adott a jó öreg Balla bácsinak, az
éjjeliőrnek. Beteg szegény, nem tudna már igazán
vigyázni az ócskavasra, én őrzöm helyette a telepet már
több mint öt hónapja.
− Csuda érdekes, hogy így összejöttünk ! – nevetett
Zsiga. Aztán megegyeztek: a robotkutya most az
egyszer szemet huny Gazsi kedvéért. Sőt, együtt
indultak alkatrészvadászatra a holdvilágnál.
Másnap reggel aztán Gazsit egy jókora
szerelőműhelybe vezette robotpajtása. Kerekek,
tengelyek, csavarok, rugók s mindenféle egyéb
autóalkatrész állt halomban előtte.
– Most pedig autót fogunk szerelni! - jelentette ki Zsiga.
Gazsi akkorát ugrott örömében, mint egy kenguru.
– Honnét szerezted ezt a sok mindent?
– Az autótemetőből. Tudod, ahová a roncsokat

- 190 -
viszik. – Zsiga felvette a kormánykereket. – Látod,
ezt egy olyan autóból emeltem ki, amelyik két héttel
ezelőtt nekirohant egy eperfának. Szomorú dolog! A
kutya mesélte, hogy a sofőr elaludt a volánnál.
Kórházba vitték. Annyira összetörtek a csontjai, alig
győzték összegipszelni az orvosok. Sánta marad élete
végéig. Bizony, bizony.
Gazsi arra gondolt: vajon volt-e kisfia a sofőrnek.
Most egy motoralkatrészt emelt ről Zsiga.
– Ez is egy szerencsétlenül járt emberé volt. Mindig
gyorsabb akart lenni a többinél. Ha eg y kocsi
fölbukkant előtte, máris azon mesterkedett, hogy
tudná lehagyni, megelőzni. Rohant, rohant. Aztán
egy előzésnél felborult. Meghalt a szerencsétlen.
– Borzasztó! – sajnálkozott Gazsi.
– Még borzasztóbb, hogy az egyetlen fia, akit
ostoba módon az első ülésre ültetett, szintén
nyomorék lett a baleset után. – Na de lássunk
munkához! – mondta az elszomorodott Gazsinak
Zsiga. És megmutatta, hogy univerzális robot,
vagyis mindent meg tud tanulni. Egy szakkönyvet
lapozgatva ellenőrizte, jól rakják-e össze a Gazsi-
autót. Egymás után került a helyére a hajtómű, a
futómű, a karosszéria. Mikor a féket illesztette a helyére,
megint eszébe jutott valami.
− Itt van például ez a fék. Egy Skodából. A gazdája
egy darazsat próbált agyoncsapni. Képzeld! Egy
vacak darázs miatt szaladt neki egy lovas kocsinak!
Csapkodott, kapkodott a darázs után, persze nem
fékezett közben, mert négy órára haza akart érni. És

- 191 -
hová jutott? A baleseti klinikára. Most csak az egyik
szeme látszik ki a pólyából, úgy bekötözték. Ha a darázs
megcsípi, egy kis daganattal megúszhatta volna!
− Bizony! - Zsiga elmélyült figyelemmel szerelte a
kilométerórát. - Ja, az úszásról jut eszembe egy
másik eset. Elkezdett zuhogni az eső, no, erre
felgyorsított az az illető, akié ez a sebességváltó volt
valaha. Uzsgyi, neki, robogott vagy száz hússzal.
Kanyarodott a kábelhíd felé, de rosszul vette a
kanyart, és teljes sebességgel bele a folyóba. Érted
ezt, Gazsi? Eső elől a folyóba.
– És. .. Kimentették?
– Nagy nehezen. Az autót búvárok húzatták
partra. Gazsi elgondolkodott.
– Te Zsiga, mért mesélsz el nekem ennyi balesetet?
Azt akarod, hogy ne merjek kormányh oz ülni?
Azért se félek! Hallod? Azért se!
– Jó, jó – vigyorgott a robotgyerek. – Az se lenne
szégyen, ha félnél. Mert ha te összetöröd magad,
téged sokkal nehezebb megjavítani, mint, mondjuk,
engem. Hát én csak azért jártatom a számat, hogy
nagyon vigyázz majd magadra, ne rohanj ész nélkül;
úgyse az a fontos, mikor érsz oda valahová, hanem az,
hogy épségben érkezzél oda.
– Igazad van! – enyhült meg Gazsi.
Nekiláttak a világítás szerelésének. A csöndet megint
Zsiga törte meg:
– Egy összetört lámpáról is mesélt nekem Cézár -
Bodri Dupla vagy mi a csoda – lásd, elfelejtettem
megkérdezni a nevét. Azt biztosan tudod, hogy a

- 192 -
nyulakat este elvakítja az éles lámpafény. Ha épp az
úton vannak, s jön az autó, kétségbe esetten futnak
előle. Némelyik kegyetlen ember valósággal
vadássza az il y en elkápráztatott, megrémült
állatokat. No, a kutya egy ilyen fickóról beszélt,
teherautót vezetett, s egy tapsifüles ugrott elébe az
úton. Nosza, rákapcsolt a mi embe rünk, hogy
elgázolja. A nyúl azonban egyszer csak mégis
kiszabadult a fényszóró sávjából; a reflektoros vadász meg a
kilométerkőnek rohant. Ripityára mentek a fényszórói. Még
jó, hogy a nyuszi megmenekült! – vélekedett Gazsi.
– Sajnos, ő sem! – folytatta a történetet Zsiga. – A
kanyar melletti tanyában két óriási véreb volt. Azok
kapták el szegény kanálfülűt. No de most már tényleg
nem untatlak efféle históriákkal – ígérte akkumulátoraira
tett kézzel a robotgyerek.
– Hahó! Gazsi-Zsiga! Hát az ebédről teljesen
megfeledkeztek? – nyitott be a szerelőműhelybe
Nagykópé Haspók. Hát mit lát? A két gyerek
kezében festékszóró pisztoly, pirosra pingálják a kész
autót. Ők maguk meg olyan olajos-maszatosak, hogy még!
– Nahát! Ti is feltalálónak készültök, vagy mi a
szösz? Azok egymás szavába vágva mesélték, mi és
hogy történt. – Mikor próbálhatom ki? – kérdezte
Gazsi.
– Most! Mindjárt! Mire vársz még? – ugratta
Nagykópé Haspók az unokaöccsét.
– Hát – tárta szét a kezét a kislegény – az az igazság,
hogy még ... szóval én nem tudok autót vezetni.
– Az pedig nagy művészet, öcsi! De hát azért

- 193 -
vagyok itt, hogy tanítsalak; mire vége lesz a nyárnak,
megtanulhatod tőlem meg Észtrabant Egytől meg az
öreg GXZZ-tól a közlekedés minden csínját-bínját!
– Meg tőlem! – szólt közbe szemrehányóan Zsiga.
– Úgy van. Tőled is. Na de most indulás ebédelni!
Én már túl vagyok rajta, megyek is vissza az
AMTAHIV-ba. Hátha még sikerül kitalálni valami
jóféle védőszerkezetet az autódba. Az ám! Mi is lesz a
neve?
– Ezüst Nyíl! – vágta ki Gazsi nagy büszkén. Ezen
aztán mind a hárman nagyokat nevettek, mert piros
ezüstöt eddig még egyikük se látott.

HUSZONHARMADIK FEJEZET
melyben fantasztikus
teljesítményű Észtrabantok kergetik egymást,
és meglepô eredmény születik a Forma 77
autóversenyen.
Mire képes egy igazi föltaláló?

Az Ezüst Nyíl az autójavítóban nyarait. Nagy

krampácsolás hallatszott a műhelycsarnok felől. A kocsi
behorpadt orrát és oldalát kalapálták a szerelőrobotok.Mert
hát a baleset – megesett.
Nagykópé csinált ugyan egy csuda remek elektro -
magnotuszkolinumot – amit röviden ütközésgátlónak
becézett –, be is szerelte az Ezüst Nyílba. Mentek is
vele vagy ezerhatszáz kilométert, körberobogták a
lapályt, a hegyvidéket, az Öt Tavat.

- 194 -
Ez azonban nem volt elég.
Gazsiban egyre mocorgott a kisördög: meg akarta
mutatni, jól vezet ő az ütközésgátló nélkül is.
Addig-addig kísérletezett, míg a
Szépkenyerűszentmiklós fölötti erdővidéken
nekifuttatta az Ezüst Nyilat egy öreg tölgyfának.
Akkor horpadt be a kocsi orra; a Gazsié szeren csére
nem. S még Zsiga is megúszta egy kis horzsolással. A
büntetés persze nem maradt el.
Ezen a ragyogó nyári napon hősünk a barackfa
árnyékában ücsörgött, és a közlekedésrendészet
szabályait magolta. Azazhogy tudta ő már, de most
mindent föl kellett mondania
Nagykópé magnetofonjának. Zsigát – hogy ne
súghasson – a szobájába zárta a föltaláló.
Csupán Plútó örült a kalamajkának. Ő ugyanis
szivből utálta az autózást. Kényes gyomra sohasem
tudta igazán megszokni a kocsit. Néha repülve
elkísérte egy darabon kisgazdáját meg a robotját,
máskor meg el se indult velük. Az Ezüst Nyíl egy idő
után úgy felgyorsul, ha tíz pár szárnya lenne, se tudná
követni.
Igy hát számára igazán különleges világnap volt a
mai. Játszhatott Gazsival. Nvelvlógatva, csöndben
hallgathatta a leckét, hogyan kell viselkednie egy rendes
autósnak.
Szervác és Bonifác még mindig táborban voltak.
Pongrác helye is ott lenne még, de őkelmét
hazazavarták. Nem mintha valami különösen nagy
disznóságot csinált volna. Éppen csak mindent

- 195 -
jobban akart tudni a táborvezetőnél. Mikor es te
kihirdette a parancsnok, hog y másnap strandra
mennek, Pongrác menten közbekotyogott, hogy :
„Az nem lesz jó! Gyerünk inkább a
kastélymúzeumba! Mert a meteorológu sok már
megint mellétrafáltak: olyan jégeső veri majd a
lepencei strandot, amilyet még a legöregebb
lepenceiek sem láttak!"
Pongrácot persze rendre utasították. S természetesen
elmentek strandolni.
Hanem a jégeső csakugyan végigverte a vidéket. S
olyan hideg lett, vacogott az egész tábor. A
parancsnok is megnáthásodott. Talán emiatt, talán
mert nem neki lett igaza, szörnyen megharagudott
Pongrácra.
Mikor pedig az ebédlősátorban Pongrác egyszerűen
letette a kanalát, majd azt tanácsolta, senki se egyen,
mert ez a leves elcsapja a hasukat, betelt a pohár.
A parancsnok eleinte nem kapott levegőt, csak hápogott.
Pongrác előre leírta egy papírszeletre: ' Mars haza,
szemtelen kölyke, elegem van a jóslataidból! – s Szervác elé
tette.
– Mars haza, szemtelen kölyke, elegem van a
jóslataidból! – A táborparancsnok csakugyan szóról
szóra azt ordítozta, amit leírt. Szervác meg is mutatta a
többieknek. A leves maradt. Pongrác nem.
Csak a szakács meg a parancsnok akarta csak azért
is megmutatni, hogy ez a világ legfinomabb galuskás
levese. Úgy is jártak mindketten, ahogy Pongrác megjósolta.
Ilyen előzmények után került haza a kandikátor -

- 196 -
fiú. S mivel szülei a tengerparton n y araltak a
táboridőben, nem is tudott volna máshol ellakni, mint
Nagykópénál.
A mi kövér feltalálónk igazán türelmes ember volt.
Hanem Pongrác jóslatai már neki is kezdtek
terhére lenni. Mert ugyan hiába mondta a fiúnak,
hogy ő nem akar előre semmit tudni a találmánvairól.
Mert neki az az élvezet, ahogy keres és kutat, az az
öröm, ha valamit telibe talál az eszével; az a
gyönyörűség, hogy gondolkodik, szikrákat csihol
magából meg a gépeiből. Pongrácnak ugyan mondhatta.
Csak mosolygott rejtélyesen.
– Az se érdekel, hogyan találod föl az igazság -
sprayt? Az se, hogy a Találmányi Hivatalt ide fogod
költöztetni Bazsalikom-majorba?
– Képzeld el: nem.
– És hogy ez a Bazsalikom akkora lesz, mint egy
birodalom és Nagykópéciának fogják hívni?
– Ugyan, Pongi, hagyj békében!
– Szóval, Miklós bácsi, a te robotfocistád, a Kampioni
példaképe lesz az egész országnak; mint jellemes,
derék, edzett, egészséges fickó, mindenkinek példát
mutat, ahogy Staniclival megbe... Nagykópé befogta a
fülét. Pongrác odament, hogy beleordítson.
Akkor meg a szájára tette hatalmas tenyerét a
föltaláló. Igy sikerült megmenteni fülét a saját
jövendőjének megismerésétől. De csak rövid időre.
Mert Pongrác ugyan elsétált onnét, de álnokul
visszalopakodott a háta mögé.
Igenis, és föl fogod találni, hogy alva tanuljanak az

- 197 -
iskolában, és pénzt is keressünk, mert a
játékkipróbálóban fog dolgozni minden gyerek, és
azután... !
Úgy ordított, hogy hiába volt a fülbefogás.
Nagykópé hozzávágta mind a két strandpapucsát. Erre
elszaladt.
– Ördög vigye a tempusz kandikátort! Meg kell
csinálnom a visszafordítóját, mert ez a kis gézengúz sose
hagyja abba.
A föltaláló megkereste a puszpángbokrok alá
csapódott papucsait, majd a laboratórium felé indult.
Már-már delelőn állt a nap, mikor egy kis
gyümölcsléhörpintésre hívta Pongrácot. A nagy
melegben eltikkadt fiú örömmel szökdécselt be a
laborba. Leült.
– Legalább Mendegélő Vendelt hadd mondjam! –
kérlelte Nagykópét, miközben húzott egy jót a
szörpös pohárból. Engedélyre se várva hadarta: –
Vendel bácsi ráveti magát a növényekre; kikísérletezi
majd az égi-földi mogyorót. Az ágain rendes mogyoró
terem, a gyökerein pedig földimogyoró. Meg a
répadicsomot. Répa a gyökere, fölül meg
paradicsomot terem. És a dinnyeribizlit. Hatalmas
ágakat látok, rajtuk óriás fürtökben lógnak a
görögdinn y ék. Aztán ott a napraforgó nyárfa. Minden
ágán napraforgótányér terem; ilyenekkel ültetik tele az
iskolák udvarát, hogy a diákok kedvükre
szotyolázhassanak.
– Hát nem alszanak? - ingerkedett a föltaláló.
– Alszanak, alszanak, de szotyolázni csak fölkelnek

- 198 -
néha. Egy pillanatra elhallgatott.
– Na. Hogy is még? Mit akartam mondani? Ejnye,
megzavartál a közbeszólásoddal. – Pongrác erősen
behunyta a szemét. - Valami uborka-krumpli volt ...
vagy diómagvú óriásbar a ck ? S ző lő n a r an c s.. . m i is .
Eg é sze n b e le g a ba l y ít o t tál!
Akárhogy ig y ekezett, Pongi nem látta már
Mendegélő Vendel csodakertjét. Csak valami szürke folt.
Ködösség. Hallgatott egy darabig. Aztán hirtelen azt
mondta:
– Tudod, hogy Gazsiék el lógják kötni az
Észtrabant Hetet?
Mi az, hát mégis jósolsz? Nag y kópé csodálkozott.
Az ellenszer tökéletességéhez nem fér kétség. Már hatnia
kellett volna. - Ezt honnét veszed? Pongrác megrázta a
kobakját.
– Nem értem – morfondírozott.
Nagykópé, csak a biztonság kedvéért, rákapcsolta a
képernyőre a garázst. S íme: legújabb csodakocsija -
valóban nem állt a helyén.
Kisietett. A kertben se Gazsi, se Zsiga...Csak Plútó
nyújtózkodott egy vastag körtefaágon.
– És te tudod, mi történt? - kérdezte Pongráctól a mester.
– Igen! – felelte – Tisztán látom, amint beszállnak.
Gazsi egy zacsek kajszibarackot tesz a hátsó ülésre.
Zsiga tiltakozik valami miatt. Aztán Gazsi visszaveszi
a barackot. Zsiga hallgat. Kiszállnak a kocsiból.
Gazsi hátrafelé megy, a barackfa irányába... hogy
nem esik el?! Zsiga meg - nahát! - A Miklós bácsi
szobája felé hátrál. Háttal áll az ablaknak. No de

- 199 -
ilyet! Felugrik, és han y att beesik a szobába! Gazsi
pedig ott bifláz valamit a fa alatt. ...ainatrat llek eb
keniknednim nebekedré tájas tiasátisatu szerk a...
Milyen nyelven beszél ez? Megbolondult?
– Túl erős volt a szörp, Pongikám! – Nagykópé
megsimogatta a fiú fejét. – Annyira visszafordította a
kandikálásodat, hogy most már a múltat látod-hallod.
Azért mentek visszafelé, azért történik hátrafelé
minden, és Gazsi szavait is visszafelé hallod...
– Jaj, Kópé bácsi! Akkor nekem végem! Én a
jóslásból akartam megélni.
– Ugyan, ugyan. Legföljebb történelemtudós
leszel. A múlt kutatója. Vagy r égész. Erről máskor
többet, nekem most Gazsiék után kell erednem! Bezzeg
most örülnél, ha megmondanám merre fognak menni!
szipogta a múltba menesztett kandikáló.
– Ugye, most jó lenne?
– Az áfri! – hümmögött Nagykópé. Majd Plútót
kezdte nyaggatni, mutassa az irányt.
A bús képű puli délnyugatnak fordulva szimatolt;
lerítt róla a sértődöttség, amiért Gazsi megint autózik.
– Mit akarhatnak ezek a Pizsama Kalifátusban? És miért
pont a sziklamászómat vitték? – tűnődött a mester. De
ekkor már benne ült az Észtrabant Ötben. S az autó,
szárnyra kapva, szélsebesen röpült vele délnyugatnak.
Elmaradt alatta a táj, a sík ság után a dombok,
majd a Nagy Csitár hegyvonulata is.
– Hát bizony – nézett le a zöld ormokra – nem lesz
könnyű megtalálni a szökevényeket. De hát a
sziklamászóval csakis erre kereskedhetnek, másutt mire

- 200 -
kellene nekik?
Aztán hirtelen belenyillalt a gondolat : hisz a kölykök nem
is tudhatják, hogy az sziklamászó! Mondta ő nekik?
Aligha. Hisz erről a csodakocsiról csak a találmányi
hivatalbeliekkel tanácskozott.
– Megvagy! - koppintott a homloka közepére. S
szinte szeme elé ugrott az öles betűs cím a reggeli
Hírharsonából: Forma 77 akadályverseny Forte Karlóban!
Hát ezért volt Gazsi annyira kétségbeesve! Tropa
lett az Ezüst N y íl, pedig oda készültek vele. Most
aztán a két kalandor nekieredt az Észtrabant Héttel.
És fogalmuk sincs róla, hogy az nem versenyautó!
Nagykópé sürgősen átprogramozta a szárnyas
kocsit. A Pizsama Kalifátus legnyugatibb részén
átrepülve, egyenest Forte Karlóba, ott is a főv áros
melletti Nagy Ámok akadálypá lyára adta ki az utasítást.
Gazsi nem sokat gondolkozott, mikor az
Észtrabant Hét kényelmes ülése besüppedt alatta. Mit
sem törődve Zsiga tiltakozásával, máris beleharsogta a
mikrofonba:
Forte Karlóba, a lehető leggyorsabba n, a
legrövidebb úton! Az autó megfogadta az utasítást.
Sőt. Annyira szó szerint vette, hogy nem is a kapu
felé lódult velük. Egyenest a kertbe robogott, a
saláták, retkek, répák, az árvácska- és más
virágágyások fölött suhant, jó hétarasznyi magasságban.
S mire megrökön y ödött utasai kinyöghették volna,
hogy nem oda Buda, már jött is az újabb meglepetés.
A nyárfák valóságos élősövénye határolta a kertet dél
felől. Gyönyörű szálfák voltak, hosszú sort álltak,

- 201 -
egyetlen ésszel élő autónak sem jutott volna eszé be,
hogy nekirohanjon.
Viszont az Észtrabant Hét éppen ezt tette.
Megcélozta a legközelebb álló törzset – és fölfutott
rajta. Akár egy izzó szemű, óriás macska.
S ahogy elérte a csúcsot, már fordította is az orrát
lefelé. Szinte zuhanórepülésben kö zeledett a
székfűvirágos réthez. Aztán robogott tovább a síkon.
No, ettől a hajmeresztő famászástól Gazsinak
ugyancsak futkározott a hátán a hideg. Már fölfelé
mentükben úgy érezte, saját súlya préseli át az
üléstámlán. Lejöttükben meg a biztonsági öv vágott
a húsába, de ol y an erősen, mintha ketté akarná
fűrészelni.
– Nem megmondtam?! – süvített Zsiga hangja. –
De neked a legeslegújabb Észtrabant kellett, hogy
biztosra mehessünk a versenyen!
– Ne vészmadárkodj! – nyögte ki Gazsi, kissé már
megnyugodva. Most simán, kellemesen siklottak.
Előttük végeláthatatlan búzatáblák, pirosan virító
pipacsok, égszínkék búzavirágok, lila szarkalábok. –
Nyugi, Zsiga! Nyugi! Mindjárt módosítom a parancsot!
Bekapcsolta a mikrofont:
– Észtrabant Hét! Semmi esztelenkedés! A megadott
programot úgy hajtsd végre, hogy közben a
legtökéletesebb tonságban haladjunk.
– Azt teszem! – válaszolt Észtrabant Hét.
És körülbelül két percig bizakodhattak is az
ígéretében. Akkor egy vasúti töltéshez értek.
Hosszú tehervonat zakatolt a síneken. Észtrabant

- 202 -
Hét pedig ahelyett hogy megállna vagy -kerülné,
uzsgyi neki a teher vonatnak ! Elkezdett kapaszkodni
az egyik vagon oldalán, de mert közben haladt a
vonat, a következőn folytatta, majd az azután
következő kocsi tet ején fejezte be a hajmeresztő
manővert.
Gazsi és Zsiga közben azt hitték, itt a vég. Látták a
marhaszállító kocsikból kikandikáló nagy
bociszemeket – ebből később az a szólás lett
Csípdmegfalván: „Bámul, mint vonatos borjú az
Észtrabant Hétre" –, s észrevették a következő kocsiból
kin y úló zsiráfn y akat is (a sárkánvváradi állatkertnek
szállították a díszpéldányt) – szóval láttak mindent,
és mégsem hittek a szemüknek.
Mikor ismét a sárguló búzakalászok fölött siklottak,
Gazsi lehunyta a szemét.
– Csak egy rossz álom! Csipj meg, Zsiga!
Zsiga azonban eszébe idézte a legfőbb
robottörvényt : embernek ártani, fájdalmat okozni
szigorúan tilos! Mivel pedig a csípés fájdalommal jár,
lássa be Gazsi, hogy most az egyszer lehetetlent kíván
tőle.
– Persze, persze! – motyogta Gazsi. – De hát ilyen
lehetetlen helyzetben ... Láthatod : ennek eszében
sincs tudomásul venni az utasításaimat... Te Zsiga,
nem lehet, hogy ez a kocsi még nincs kész teljesen?
Hogy hiányzik belőle valami?
Attól tartok magam is! – csóválta fejét a robotgyerek.
– Itt valami nincs rendben. Talán ha leállnánk és
megvizsgálnánk .

- 203 -
 – Leállni! – kiáltotta Gazsi a mikrofonba.
Kis recsegés, aztán a géphang:
Leállás nem áll módomban! Tartom magam
alapprogramhoz! Cél Forte Karló! Leállás város északkeleti
szektorában! Végeztem!
Gazsi öklével a kormánykerékre csapott. De hát az
úgyis csak kocsidísz volt; a gépautó maga végezte a
saját irányítását.
– Na, ezt jól kifogt uk! Egy fuserálmányba ült ünk
be! A mester nyilván kifelejtette belőle a
visszakapcsoló tekervényt. Persze az is lehet, hogy
szándékosan hagyta ki, mert valamilyen
meghatározott feladatra szánta – jártatta gépeszét és
gépszáját Zsiga.
Ugyan mi lenne az a feladat? Nyárfákra és
vonatokra szaladgálni? ... Észtrabant Hét, te egy
szörnyszülött vagy! – Kiabálta Gazsi a mikrofonba. –
Te ... te ... képes lettél volna a zsiráf nyakán is
fölkapaszkodni, ha az utadba kerül!
Zsiga fölkacagott : micsoda bolond ötlet! A géphang
azonban Újra megszólalt :
– Észtrabant Hét mindenre képes!
– Aúúúú! – üvöltötte Gazsi.
Forgalmas út bukkant föl előttük, s az autó habozás
nélkül fölszáguldott velük egy óriás kamion oldalán.
– Hát ebbe bele kell törődnünk – mondta a robot,
mikor a lezuhanáson is túl voltak, és Gazsi
helyreráncigálta a biztosítóövet. – Majd csak Forte
Karlóba érünk egyszer .
– Szemétláda! – ismételgette Gazsi. Pont olyan

- 204 -
dühösen, mintha az Észtrabant Hét rabolta volna el
őt, és nem for dítva.
Dombos vidéken száguldottak. Erdő magaslott
elébük.
Észtrabatujuk úgy mászta meg a hatalmas bükkfát, ami
elsőnek került az útjába, mintha előző életében hiúz
vagy leopárd lett volna. Röpke- ideig fejjel lefelé lógtak
autós hőseink, aztán a kocsi följutotta fakorona
tetejére. Szerencsére nem „fára föl, fáról le"
módszerrel haladt át az erdőségen, ez ellenkezett volna
az utasítással. A legrövidebb út a lák koronáján való
tovarobogás volt. Hullámvasúton érzett Gazsi
hasonló különös hánykolódást. Azért ki lehetett birni a
dolgot.
Néhány apró tisztás is tarkállott az erdőben
ezeknél Tarzan módra szökkent át egyik szélső fáról a
másikra a csodakocsi. Mivel még mindig egy darabban
voltak, hőseink kezdtek megnyugodni. Ha őrült is az
Észtrabant Hét, legalább baj nélkül csinálja az'
őrültségeit. Hovatovább meg sem lepődtek, mikor a
Pizsama Kalifátus legmagasabb hegyét, a Slafrok-fokot
elérve, az Észtrabant Hét, mint valami kúszónövény,
fölfelé kezdett kapaszkodni a szédületes meredeken.
Lehettek úgy ezer méter magasan, mikor Gazsinak
eszébe villant: ott, a sárkányváradi palota
tízméteres kőfalánál, Nagykópé mondott valamit a
légpárnás papucsról. Hogy megpróbálhatnák a
fölkapaszkodást. „Úgyis van egy gondo latom egy
hegymászó járművecskéről!"
– Na tessék, hát most benne ülünk a megvalósult

- 205 -
gondolatban – dünnyögte Gazsi.
– Egy kicsit meredek gondolat! – vélekedett Zsiga.
A „hegymászó járművecske" fölért a szikla
peremére, s némi erőlködéssel egyenesbe került. Épp
csak hajszállal kerülték el a szirti sas fészkét, amelyben
fiókáját etette az anyamadár. Olyan vadul repült aztán
utánuk, úgy csapkodott az ablak mellett, mint aki ugyan
fölharagudott a birodalmát megsértő fura állatra.
Aztán elmaradt mögöttük a királyi madár.
Haladtak szélsebesen. De még csak most következett a
sűrűje.
Egy város állta útjukat. Hacuka. Pizsama Kalifátus fővárosa.
S mit művel egy városban egy makrancos
sziklamászó jármű? Domboknak nézi az autókat, és
átszáguld fölöttük. Pontosan ott robog mindig, ahol
a képzeletbeli egyenes Forte Karló felé mutat.
Történetesen egy zsákutcába vezeti az egyenes?
Sebaj! Az Észtrabant Hét nem áll meg a zsák végén,
hanem – a lakók ámulatára – fölszáguld a tízemeletes
toronyház oldalán.
Nézd, Apjukom – mondja Apjukom anyó –, ez az
autós megőrült!
Csakugyan, Anyjukom! – mondja Anyjukom apó. –
Táguljunk innét, mer t ha visszaesik, robban
akkorát! Azzal a két öreg hacukai elhátrál.
Persze vissza is néznek, s ámulnak, hogy még mindig
fölfelé megy az az ördögmotolla.
Anyjukom apó és Apjukom anyó körül tömegnyi
ember ámuldozik. Az erkélyen napozók, olvasgatók,
teregetők, viráglocsolók eltátják a szájukat, hajuk

- 206 -
égnek mered a borzalomtól, sikoltoznak, üvöltöznek.
Valaki a szélvédőhöz vág egy virágcserepet. Semmi baj.
Az üveg törhetetlen.
Lapos háztetőn siklanak már. Félreugró cirmosok
nézik félő tisztelettel a macskák macskáját, a parázsszemű,
menny-dörgésdorombolású acélkandúrt. Zuhanás lefelé.
Újabb erkélyek újabb sikoltozókkal.
Na végre! Az úton. Gazsi föllélegzik, Zsiga rásandít:
rendben van-e minden.
Hát rendben nincs, mert Gazsi szerint az
űrhajósiskolában sem teszik ki különb próbáknak a
leendő űrpilótákat. De még mindig egy darabban az
autó, s egy darabban vannak ők is. Egyelőre ezzel is
beérik.
Szerencsére nem nagy város ez a Hacuka. Még
néhány autón átszökkennek, mimt holmi mozgó
halmocskákon. A vezetők rázzák az öklüket,
fékeznek, kiszállnak, tanácskoznak, rendőr is kerül;
szirénázva ered a nvomukba sárga gépkocsiján, de
hát ... Mintha kismacska ugrálna egy galamb után.
Még egy hosszú vonatszerelvény kerül az Útjukba: a
Pizsama expressz. Annak a hátán is végigautóznak;
voltaképpen együtt érnek be vele az állomásra, ahol
több vasutas és számtalan várakozó szemdörzsölve
álmélkodik. A Pizsama expressz mozdonyáról
ugyanis egy fürge, piros autótest zuhan előre, s már
száguld is tovább a sínkígvók fölött, nyílegyene sen
délnyugatnak. Úgy tűnik el, mintha káprázat
volna.
Még egy nagy tó - a Hucimuci -, de hát ez az út

- 207 -
legkényelmesebb része. Kis csónakázás - éppen csak
az a különbség, hogy a víz fölött történik. Gazsinak
szinte kedve támad megfürdeni a kékeszöld vízben. Ez
persze lehetetlen gondolat. De azt bárki kiolvashatja
belőle, hogy hősünk már nagyon otthonos az Észtrabant
Hétben.
Megeszi a kajszibarack nagy részét. Lehúzza az
ablakot, a Hucimuci habjaiba dobálja a magokat.
Aztán megint rónaságra érnek. Rétek, legelők. A
tehéncsorda olyan ügyesen válik szét előttük, mintha
közlekedési rendőr irányítaná őket. S már ott a határ:
megérkeztek a kicsinv, autóversenyeiről és
vadrezervátumairól hires országba: Glória Masinériába.
A fővárosig már csak egy szavanna, egy őserdő és
egy vízesés volt hátra. A szavannán szétszaladtak az
antilopok, az őserdő szélén megriasztottak egy
elefántcsordát – majd az elefántdombhátakon
végigsuhanva, a sűrű fák tömbje fölé emelkedtek. A
vízesés óriási volt, körülbelül százméteres zuhatag.
Szóval nem az a fajta apróság, amin egy pisztráng is
fölküzdi magát. Az Észtrabant Hét azonban – mivel
épp ez esett útjába – nem zavartatta magát, nem
próbálta megkerülni: fölzúdult a lezuhogó víztömeg
fölött. S a fennsíkot megszaladva, máris előttük volt a cél.
Forte Karló hatalmas épületei csillogtak a kora
délutáni napsütésben.
Az északkeleti szektor. Megérkeztünk. Végeztem jelentette
kissé recsegő géphangján a sziklamászó jármű. a
sziklamászó jármű.
– Na, most leg y ünk észnél! – szólalt meg Gazsi. –

- 208 -
Előbb meg kell tudnunk, hol lesz a Nagy Ámok, s csak
aztán indítani. Mert ahogy ez ragaszkodik az
alapprogramhoz
– Hogyhogy? Te ezek után még versenyezni
szeretnél?! – csodálkozott Zsiga. – Egy
„szörnyszülöttel"? Egy „szemétládával" ?
– Sértések visszavonva!
Gazsi rövid térképnézegetés, tanakodás után
pontos útirányt adott a gépcsodának.
Start a starthelyre : a Zoltán bajnok sziklához! De a várost
megkerülve!
Ötven kilométer, azaz tizenöt perc veszteség! –
közölte az Észtrabant Hét.
– Sebaj ! A Nagy Ámok akadályversen y három
órakor kezdődik. Épp odaérünk.
Igy hát Forte Karlóban senkit sem rémisztgettek. A város
versenyrajongó lakói sok különleges autót
megcsodáltak már aznap, de sejtelmük sem volt, hogy
a legkülönlegesebb most közeledik a starthelyhez.
Nagy esemény volt ez az akadályverseny.
Fantasztikusan nehéz terepen, dombokon, gödrökön,
hegyi utakon, meredek lejtőkön s mindenféle útra
helyezett akadályt – szekrényeket, lakókocsikat,
odaterelt állatcsordákat, dőlt faóriásokat – kerülgetve
kellett ötszáz kilométert megtenniük a
versenyzőknek.
Kedves hallgatóim! – közvetített a masinériai
rádió riportere. – A Nagy Ámok, az év versenye,
perceken belül megkezdődik ! Csodálatos formájú
versenyautók, kisebb és nagyobb terepjárók,

- 209 -
teherkocsik és behemót kamionok sorakoznak a
startvonalon. Szinte minden autógyár, szinte minden
autótípus képviselteti magát. Hisz ez a Nagy Ámok
sava-borsa! A sokféleség. Amott egy házilag barkácsolt
lánctalpas gokartféle kocsi – gazdája éppúgy bízik a
győzelemben, mint a tankszerű kamion tulajdonosa.
A rajtszámokat már kiosztották. Az indító megtölti
a startpisztolyt. De még nem lövi ki a mezőnyt. És
miért nem? Mert egy újabb jelentkező érkezik : egy
piros, villámgyors kocsi, égő reflektorokkal. Gyönyörű
áramvonalas autó, azt meg kell hagyni. Tulajdonosát
nem látom, bár lehet, hogy régi ismerős az autópályákról,
lehet, hogy épp Niki Kadosa vagy netán Gojkó Attila
ül benne – már nem mehetünk oda megkérdezni.
Pillanatok vannak a rajtig. Megkapja a rajtszámát
az újonnan érkezett is – ő a kilencvenkilences.
Rekordszám ez, kedves hallgatóim! Csaknem száz
autó az év versenyén, a Nagy Ámok szenzációs
versenyfutásán.
És most – hallották a startpisztoly dörrenését –
elkezdődött! A versen y kocsik – Ferrarik, Toyoták,
Blackflackok – valósággal kilőnek a mezőnyből.
Morringson kocsija, a Csillaghajó, máris az élre tört!
Mögötte Gunnár Johnson Omega Rómeója. A
nehezebbek, a terepjárók még nem tudtak eléggé
fölgyorsulni. Ám biztosítom önöket, lesz ez még
másképp is! Az akadályok után, a nehezebb
terepszakaszokon már az ő adottságaik érvényesülnek
jobban.
Innét, a Zoltán bajnok szikláról mindent tisztán

- 210 -
látok – s önök is azonnal értesülnek tőlem. Hű -ha! Ez
aztán a meglepetés. A 99-es rajtszámú kocsi
szédületesen rákapcsolt. Szinte úszik a levegőben. Az
elején lemaradt, de most már az élmezőnyben van.
Szent egek, micsoda vakmerőség! Belerohan ... de
mégsem! Hihetek egyáltalán a szememnek? Kedves
hallgatóim! A 99-es, úgy látszott, belerohan a 61-es
rajtszámú versenykamionba. De csak fölkapaszkodott
rá. Hihetnek önök nekem? – kérdezik most joggal,
kedves hallgatóim. Igen. Ez így történt. A 99 -es
átmászott a 61-es fölött, épségben levágódott elébe,
és továbbrobogott! S most egy másik tankszerű
óriáskocsival teszi ugyanezt. A 40-essel. Annak vezetője
kétségbeesetten fékez. Képzelhetik, hogy átkozódik!
De nézzük tovább a 99-est! A riporter ösztöne azt súgja
: ez a meglepetések versenye lesz, és a legnagyobb
meglepetés éppen a 99-es!
Most a 13-as jelű furgont, aztán a 47-es Audit előzi a
fura, ám egyáltalán nem szabályellenes módon. S az
akadályok, kérem! Hogy veszi ez az akadályokat!
Mintha csak átpattanna az útra helyezett sziklatömbön.
Most Gunnár Johnson hátranéz. Látja, hogy
rárohan a 99-es! Mit tehet ellene? Amint átszáll
fölötte a csodakocsi, megpróbálja megstuccolni –
félrelökni, leszorítani az útról. Ej, ej, micsoda
sportszerűtlenség ez, Gunnár! De szerencsére
hiábavaló is! A 99-es ugyanazzal a sebességgel megy
tovább, ahogyan előzött – az Omega-Rómeó viszont
kicsúszik az út szélére, s a 21-es meg a 19-es már meg is
előzte!

- 211 -
 Itt tartott közvetítésében a masinériai rádióriporter,
mikor Nagykópé Haspók szárnyaskocsija is berepült a
Nagy Ámok lég terébe. Per sze mindenk i a földö n
zaj ló e se mé nyek re figyelt. Észre se vették, hogy az
Észtrabant Öt már ott lebeg a 99-es rajtszámú kocsi fölött.
– Most, most a 99-es átvette a vezetést! Utolsókból
lesznek az elsők! Majd meglátjuk, khm, khm –
krákogott a rádióriporter. – Már a Miskulancia-
sziklánál tart! Nem a szerpentinúton kapaszkodik
föl! Átmászik a sziklacsúcson! Most a Három Kósza
Muslinca-szakadék mered elé. Hát kérem, ez nem
igaz! Átrepüli a szakadékot!
De nicsak, mit látnak szemeim! A 99 -es fölött egy
másik autó. Nem látom a rajtszámát – csak a
szárnyait. Igen, kérem, semmi kétség: szárnyaskocsi,
repülő autó – egy újabb világcsoda! Most épp a 99-es
fölött repül. A célig mintegy négy kilométer van hátra. S
e kettő között dől el a verseny!
De mi történt? A röpkocsi rázuhant a 99 -esre.
Szörnyűséges baleset? Nem. Csak egy pillanatra látszott
úgy. Szeren-csére tévedtem. Vagy mégsem? Mert a
szárnyaskocsi eltávolodik... lemarad. De mintha valami
kiesett volna belőle. Rá a másikra! Egy autóülésforma
széket látok a gépcsoda tetején. S az ülésben egy
embert. És ez az ember forog az ülésen, mint ... mintha
egy borbélyszékben ülne. A forgó szék vagy micsoda
szorosan a kocsihoz tapadva. Szédületes az iram – de
nem esik le! Ki ülhet ott, ez a nagy kérdés!
Távcsövemet hívom segítségül. Szélben lobogó, sárga
szakállt látok; kék inget, zöld hózentrágert. És egy

- 212 -
nevető arcot. Ki lehet ez a nevető ember?
Erre sajna csak a végén kaphatunk feleletet. Annyit
látok, hogy oldalt hajol a széken, szinte fejjel lefelé van
most – és bekiált valamit a 99-es vezetőjének. Be, a
kocsi ablakán. Aztán visszabillen a csodaszékkel
együtt, amit talán mágnes vagy más erő, de valami
teljesen hozzáragasztott az autó tetejéhez.
S már be is fordulnak a célegyenesbe. Azazhogy ...
váratlanul elébük vág a 77-es rajtszámú óriásbusz.
Akkora, hogy teljesen betölti a szakadék fölött
húzódó utat. No, ezt ravaszul kifundálták. A
duplaszéles autóbuszt lehetetlen megelőzni.
Előremegy-e a tetején a 99-es? Hisz a többivel is ezt
tette. Igen ám, de azokon nem volt telides-teli
drótakadálvokkal a tető! A 77-es viszont – amely
valahol, nehezebb terepen tört előre eddig – úgy
látszik, alaposan fölkészült, s ezzel a sok éles-szúrós
eszközzel akarja elejét venni az előzésnek. Fölké szült a
99-es fogadására.
Most hát mi lesz? A 99-es megadja a választ. De
micsoda válasz ez, kedves hallgatóim! Az óriásbusz
szakadék felőli oldalán robog előre! Fölkapaszkodott
a busz hátuljára, ott oldalt fordult – s ki a mélység
fölé! És már újra vissza is fordul, bevág a hatalmas
autóbusz elé – s gyorsít!
229
228
Gyorsít! De hogy gyorsít! Mintha most futná ki a
formáját. Ja, és a tetején, meg ne feledkezzünk róla, ott
trónol továbbra is a sárga szakállas, nevető potyautas...

- 213 -
 Nagykópé Haspók, aki a szárnyaskocsiból üléssel
együtt katapultálta magát az Észtrabant Hétre –
ugyanúgy, ahogy a pilóták szokták
kényszerleszálláskor –, megint behajolt Gazsiékhoz.
– Na, öcskös, most szépen megálltok! – mondta. S
nem látták, hol, mit nyomott meg, de a megállíthatatlan, a
makacs észautó csakugyan megállt. A céltól tízméternyire!
Tízméternyire a diadaltól!
Nagykópé kerekes széke pedig legördült a tetejéről,
s a lejtős úton akkurátusan -lassan döcögni kezdett
a cél felé. Gazsi és Zsiga egymásra pillantottak.
Zsiga arcán ez tükröződött: Ha egyszer a
Nagyfőnök így akarja! Gazsi azonban nagyot ordított:
– Ez túl nagy büntetés! Ez túl nagy! Gyere!
Kiugrottak az Észtrabant Hétből. Nekiveselkedtek. Tolni
kezdték a lebénult kocsit.
Nyögve, zihálva, küszködve így mentek vagy nyolc
métert. Utol is érték Nagykópét, aki a kerekes ülésen
lassacskán guringált a cél felé.
Akkor ők is beültek az Észtrabantba. És – becsúsztak
vele a célba.
Pont ugyanakkor, amikor a föltaláló görgőszéke is
begördült. Hogy, hogy nem, már szám is volt az
autóülésen: az egyes rajtszámot viselte.
– Első az egyes és a kilencvenkilences, holtversenyben! –
harsogta az eredményhirdető valahonnan a
magasból. – Második a hetvenhetes! Harmadik a
tizenkilences.
Nagykópé fölállt a maga kis forgószékéről,
odabattyogott az észautóhoz.

- 214 -
 – He-he! Legalább dolgoztatok is valamit a győzelemért! –
kocogtatta az ablakot.
– Te meg nem nagyon igyekeztél! – ugrott ki Gazsi.
– Láttam, a sarkaddal fékeztél egyszer! Akartad,
hogy egyszerre érjünk be? Akkor meg mért állítottad le az
Észtrabinyákot?
– Hogy lássátok, egy igazi föltaláló akkor is uralja a
kocsiját, ha nem ő ül benne! Hahaha! Meglepődtetek,
mi? De látom, helyén volt az eszed akkor is! No, jól
van! Gratulálhatunk egymásnak. Győzelemre vittétek
a kocsimat, és győzelemre vittetek engem is. –
Összeölelkeztek.
A riporterek fényképezték, a tévések filmezték őket.
Gazsi meg súgva:
– De honnét szedted azt a rajtszámot? Hisz később jöttél!
– Ja, az egyest? Krumpendlinszky mániája, hogy minden
autóversenyre jelentkezzünk előre. Erre is elsőként
nevezett be. Tudod, ha úgy adódik, épp arra jár,
akkor részt is vesz rajta, és megnyeri. Mit gondolsz,
honnét az a sok pénz a kísérleteimhez? Oda nézz,
micsoda pénzeszsákot hoznak most is!
Harsogtak a trombiták, mikor Nagykópé és Gazsi
egymás mellé állt a dobogó legfelső fokán.
Babérkoszorút akasztottak a nyakukba, s ötszázezer
sinérót adtak mindkettőjüknek.
– Egy új, különlegesen tiszta anyagot keresek! –
nyilatkozta a tévéseknek Nagykópé az
eredményhirdetéskor. S lám, másnap távirata érkezett:
kueloenlegesen tiszta anyag gyuejteese folyamatban.
Megalakiitottuk gyermekaalmokat vizsgaaloo bizottsaagot.

- 215 -
Aalmokat, aabrandokat, remeenyeket vizsgaaloo bizottsaagunkba
meghiizjuk Bazsalikom Mikloost ees valamennyi
gyermekcimboraajaat."
– Megvan! Heuréka! A legtisztább anyag! A jövő
energiája! – harsogta Nagykópé Haspók, é s berohant
a laboratórium á b a . . .
Az amandánföldi – elegáns, sötétkék ruhás,
csokornyakkendős férfiú – ezzel befejezte a hosszú
elbeszélést. Fölállt. Megigazította vastag keretes
pápaszemét. És hát – jelenleg hogyan állnak a dolgok? –
kérdeztem. – Pici, léggömb nagyságú műholdak lebegnek
Amandán-föld fölött, azok gyűjtik azt a csodálatos,
leheletfinom, sugár- szerű anyagot a GYEÁLVIBI-nek.
– GYEÁLVIBI? Mi az?
– Hát a Gyermekálmokat Vizsgáló Bizottság.
Amiről már beszéltem. Az álmokat, ábrándokat,
reményeket fénnyé és hanggá alakítják; akkor aztán
nagy fényességet látni, és tisztán hallani a jövő
zenéjét. Namármost: Nagykópé egy olyan szerkezettel
kísérletezik, amely ennek a zenének meg ennek a
fénynek a terjedését fölgyorsítja... és ...
Az idegen hirtelen állt meg. A mondat közepén.
Mint aki már így is túl sokat mondott. Megköszörülte
a torkát, megköszönte az áramot, amivel mesélés közben
föltöltötte a fura kis zsebrádióját – ilyen típust
életemben nem láttam –, aztán elment.
Kikísértem. Hosszan néztem utána. Be furcsa figura!
Visszatértem a szobámba.
Akkor találtam az asztalomon ezt a bizonyos
robotkart. Plusz egy kéz, a cég ajándéka – betűzgettem

- 216 -
a ráragasztott céduláról. Tűnődtem : hogy került ez ide?
Megvontam a vállam. írógépemhez ültem. Minden
este legépelem a napi eseményeket. Vagyis naplót írok.
Ekkor mozdult meg a titokzatos gépkar.
Odasiklott. Udvariasan arrébb tuszkolta a kezemet,
és – kezdett el gépelni.
Rendre leírt mindent. Az egész történetet. Onnan
hogy: „Azzal kezdődött . . addig, hogy: ,,Rendre leírt
mindent. Az egész történetet.-
Jó kis kéz, annyi szent!
S hogy újabban micsoda trükköket csinál!
Cédulákat gépel: levelez velünk.
– STIP-STOP a fél kenyér! STIP-STOP a
bejglimaradék! – és rátűzi a cetlit.
STIP-STOP a kinőtt ruha! STIP-STOP a pepita
ing! és rátűzi azokra is. - STIP-STOP a rántott
szelet! STIPSTOP az öreg labda! - és rá a cédulát.
Egyáltalán: mindent lefoglal, amire nincs igazán
szükségünk. STIP-STOP! Ja, és hogy a legfontosabbat
el ne felejtsem: három perc múlva a stip-stoppolt holmik -
eltűnnek.
A srácaim szerint ez is egy Nagykópé-kópéság.
Emlékeztetnek, hogy a föltalálót más gyerekek is
megkérhették, éppúgy, mint a kis serteperték annak
idején. Na és - mondják - ha az éhesek, a játék nélkül
kesergők, a könyveket nélkülözők kérték meg, lehet,.
hogy most épp az ő érdekükben intézkedik. Mármint
a KEZE.
Amit ez az amandánföldi fér fi - Kadosa szer int
Krumpendlinszky - szántszándékkal felejtett nálunk.

- 217 -
 S lehet, hogy máshol is járt, és máshol is el-
elhagyogatott ilyen csodakezeket. Amelyek onnét,
ahol túl bőven van, elvesznek, és oda osztják, ahol nagy a
szükség.
– De hát miféle erő hajtaná? Hogy tudja távolba
juttatni, mondjuk, a mogyorós csokoládét? - tűnődtem.
Akkor vettük észre a kicsi, égszínkék léggömböket az
udvarunk fölött. Legalábbis olyanok voltak, mint a
léggömbök.De mi tudtuk már.
– Látod, már ide is eljutottak – mondta Attila.
– Nagy kópé j avára! Hajr á, GY EÁLVIBI! Hajrá,
K EZ EK! És indiántáncot jártak a függőfolyosón, úgy
kiabálták: – Már ezerszer említettem: számomra nincs
lehetetlen! Már ezerszer említettem : számomra nincs
lehetetlen!

- 218 -