PAULA MCLAIN

Szerelmünk
romjai Hemingway és Martha
Gellhorn
szerelmének története
Julie Baremek
Nincs más, csak a most. Nincs tegnap, és holnap aligha lesz.
Hány év kellene még, hogy ezt megértsd?
Ernest Hemingway: Akiért a harang szól
(Sőtér István fordítása)
H a valamit tudtam a Párizsi feleség befejezését követően, hát azt
biztosan, hogy soha többé nem írok Hemingway- ről.
Túlságosan köré fonódott a képzeletem, tovább kellett lépnem,
amikor még lehetett.
A tudatalattinak azonban megvan a maga forgatókönyve. Hat
évvel később Hemingway-ről álmodtam. Horgászni voltunk
imádott hajóján, a Pilaron. Álmomban, akárcsak életében,
elevenebb volt, mint bárki vagy bármi a Napon kívül, lehetetlen
volt nem odanézni rá. Valaki mást is észrevettem a hajón.
Csillogóan ezüstszőke hajú nőt láttam, erőteljes, magabiztos
tartással, akár egy Modigliani modell, úgy ült a fedélzeten, arccal a
tenger felé fordulva. Aztán felém pillantott. Martha Gellhorn volt,
Hemingway harmadik felesége.
Egyfajta jelként értelmeztem az álmot. Elolvastam a leveleit, és
azonnal a bűvkörébe kerültem, s rajta keresztül újra magához
rántott Hemingway ellenállhatatlan vonzereje. Ez már egy másik
férfi volt, érettebb, összetettebb egyéniség, hírneve csúcspontján,
Gellhorn szenvedélyes lénye illett hozzá. Ó képviselte kora
hősnőjét, ereje vonzotta, ugyanakkor fenyegetően hatott
Hemingway-re. Gellhorn nem akarta elveszíteni saját egyéniségét,
amikor hozzáment a már befutott íróhoz, azt akarta, amit mindenki,
az egészet, engedmények nélkül. Kettejük története lenyűgöző,
kalandos és időtlen. Nem is lehetnék ennél izgatottabb, mint most,
amikor megosztom önökkel.

Őszinte tisztelettel:
Paula McLain
 Prológus

H ajnalodon: 1936. július 13-án, s miközben a három bérgyilkos

Tenerifében megmászta a magas kertfalat, azt remélve, hogy
álmában üthet rajta a fegyveres őrök csapatán, én öntudatlan
álomban feküdtem szűkös kis stuttgarti szobámban, és egyre csak
vártam, hogy elkezdődjék végre az életem.
A bérgyilkosok profik voltak. Egyetlen hang nélkül kúsztak fel
titkos köteleiken, pillantást sem vetettek egymásra, és nem
gondoltak másra, csak az előttük álló akció következő lépésére.
Puhán érkeztek a fal melletti talajra, láthatatlanul suhantak végig az
árnyékfoltok között, mind közelebb lopakodva áldozatukhoz.
Úgy zajlott le az egész, mint egy kibontakozó szimfónia. Tervük
szerint egyenként akartak lecsapni az őrökre, elvágva a torkukat.
Aztán felfeszítik a tornác ajtaját, s felsuhannak a lányka szobájához
vezető márványlépcsőn. Maria dél Carmen, így hívják a
gyermeket, aki a tízévesek édes álmával szunnyad odafenn, de csak
addig, míg a kötél a nyakára nem hurkolódik, s bele nem nyomják
a párnát aprócska arcába. Innen kellett még átmenniük a szülői
hálószobához, elintézni a megmaradt őröket. Mindezt egyetlen
pisszenés, egyetlen fegyverdördülés nélkül. A tábornoknak és
bűbájos feleségének meg sem szabad rezzenniük ágyukban az ajtó
mögött, olyan mozdulatlannak kell maradniuk nyoszolyájukon,
mint egy Velázquez-festménynek, míg el nem jön értük a halál.
A kocka el volt vetve, de aztán váratlanul felbukkant az * egyik
őr, és gépfegyverropogás ugatott fel a hajnali csendben. A
bérgyilkosok szétszóródtak, épp csak menteni tudták a bőrüket. A
tábornok felriadt a fegyverdörgésre, de aztán emberei beszámolóját
végig hallgatva visszatért aludni. Nem voltak ritkák az élete elleni
merényletkísérletek, különösen az utóbbi időben, az események
fordulópontján, s ő úgy várt, mint a tigris, láthatatlanul.
Néhány nappal később elkezdődött a tervezett marokkói
felkelés. A tábornok közzétette a felhívást, melyben arra kérte a
hadsereg tisztjeit, hogy álljanak a lázadók mellé a spanyol kormány
megdöntésében. Aztán feleségét és kislányát Franciaországba
küldte, biztonságos helyre, ő maga a már harcban álló Tenerifére
ment, hogy megvárja a De Havilland Dragon Rapidé repülőgépet.
Civil ruhát és sötét napszemüveget viselt, s a rejtőzködés kedvéért
leborotválta megszokott bajuszát.
Ez a kis kozmetikázás végül is semmiség volt ahhoz az alaposan
átgondolt tervhez képest, amelyben a szökés, az utasok Észak-
Afrikába szállítása, és a spanyol szárazföld elfoglalásának
előkészítése szerepelt. Az úton felvette az arany- és vörös színű
övvel összefogott, ropogósra vasalt khaki színű egyenruháját. így
lett ismét Generalissimo Francisco Franco, a tábornok, aki
megszökött fogságából. Készen állt a háború megkezdésére, amely
magával rántja majd az egész világot.

Hogy mit csináltam én huszonhét évesen, miközben Franco

spanyolországi játszmáit játszotta? Egyre magasodó árnyak nőttek
fölém, s csak álltam ott, ahogy mindenki más is, akár ráébredt erre,
akár nem.
Német csapatok masíroztak be a Rajna-vidékre, érvényre
juttatták a nürnbergi törvényeket, melyek megtiltották a há-
zasságkötést és a nemi kapcsolatot zsidók és „tiszta” német
állampolgárok között, kitiltotta őket az állami iskolákból és
eltiltotta bizonyos üzletek gyakorlásától. Mindezen túl pedig, és
talán ez a legfontosabb, egy csoportba sorolta az izraelita
vallásúakat az afro-germánokkal és a cigányokkal, a
Volksgemeinschaft legfőbb ellenségeivel; így védték a nácik faji
megkülönböztetésre alapozott államukban árja vérüket.
Évek óta hol Párizsban éltem, hol nem, próbáltam író lenni és a
lehető legtöbbször szerelembe esni, anélkül hogy bármelyik téren
is különösebb sikert mondhattam volna magaménak. Őrülten
szerettem volna olyan lenyűgöző nő lenni, mint Lady Brett a Nap is
felkelből, mivel azonban erre nem volt semmi esélyem sem,
másolni kezdtem a képet, ami a fejemben élt róla. Hosszú szoknyát
és pulóvert hordtam, sokkal több cigarettát szívtam a kelleténél, és
összehúzott szemmel, „Helló, drágám” köszönéssel üdvözöltem
csaknem ismeretlen embereket. Számomra egyértelműen túl erős
koktélokat iszogattam, kétségbeesetten nevetgéltem, és bedobtam
magam a mélyvízbe, amin a nős férfiakat értem. Az egészben az
volt a legborzalmasabb, amikor egyedül kellett hazamennem a
maszatoslila égbolt alatt, miközben mardosott a keserűség, hogy
Lady Brett helyett csak egy végtelenül magányos és zavart kis
nőcske vagyok, akinek sejtelme sincs arról, hogy mit tegyen és
kivé váljon.
Hiányzott valami az életemből - belőlem -, amiről azt gon-
doltam, hogy talán az írással kitölthetem; vagy talán csak így
próbáltam gyógyítani magam, nem tudom. Nem volt több puszta
megérzésnél, de hűségesen követtem, St. Louistól New Yorkig,
New Yorktól Párizsig, Párizstól Cannes-ig, onnan Caprira, s most
Stuttgartba, ahol kutatásokat kívántam végezni. Nemrég fogtam
bele egy regénybe egy fiatal, francia párról, akik vakmerő és fontos
dolgokat visznek végbe a politikai pacifizmus nevében - sztrájkba
lépnek a szénbányászokkal, és gumibotok záporozó ütéseit állják ki
a társadalmi igazságosság nevében.
A sztori bátornak és komolynak tűnt, ahogy a Weltkriegs-
bibliothekben a jegyzetfüzetem fölé görnyedve írtam, de minden
áldott nap, mihelyt kiléptem az utcára, kénytelen voltam
szembesülni a való világgal. Milyen naivnak és reménytelennek
tűnt a pacifizmus a barna ruhásokkal zsúfolt utcákon!
Egyik este a moziban két birodalmi katona az orrom előtt
rángatott ki a helyéről egy fiatal zsidó lányt, a tarkójánál markolták
meg, mint egy kutyát. Kihunytak a fények, és peregni kezdett a
film, de lehetetlennek tűnt ott maradni a helyemen és élvezni a
történetet, nem, így semmiképpen nem ment. Hazasétáltam a
vendégházba, többször is megriadva a boltok kirakatában mozduló
tükörképemtől. Külsőre árjának tűnhettem szőke, göndör
hajammal, kék szememmel és egyenes orrommal. Vonásaimat a
szüleimtől örököltem, akiknek semmi nehézséget nem okozott,
hogy protestánsként éljenek az antiszemita St. Louisban. Csakhogy
a család mindkét ágán akadtak zsidó felmenőim.
Stuttgartból Münchenbe költöztem, itt a helyzet még söté-
tebbnek és bajosabbnak tűnt. Olvastam Franco államcsínyéről a
náci újságokban, az itteni beszámolók mindig vagy túlzóan
büszkék, vagy lenézően gúnyosak voltak. A gyorsan összeomló
republikánus rezsim embereit csak „vörös kutyákként” emlegették,
Francót viszont dicsfény övezte, ő volt a spanyolok hercege. Az
senkit sem érdekelt, hogy a kormány, amelyet csatlósaival
megbuktatott, az előző hatvan év első demokratikus választásának
köszönhetően alakulhatott meg. Ahogy az sem, hogy ártatlanokat
mészároltak le, csak azért, hogy a tábornok hatalmát és mindenre
kiterjedő uralmát fitogtathassa.
Mire visszatértem Párizsba, Franco statáriumot hirdetett, és
felesküdött rá, hogy bármi áron „újraegyesíti” Spanyolországot,
még akkor is, ha ehhez a lakosság felét le kell mészárolnia. A
spanyol hadsereg túlnyomó része csatlakozott a nacionalistákhoz,
mindeközben pedig kiképzetlen civilek harcoltak a városok és a
falvak lakosságának védelmében. Pamplona, Avila, Zaragoza,
Teruel, Segovia és egész Navarra elesett, olyan könnyedén, mint az
eldöntött dominók, alig egy hónap leforgása alatt. Bárki, aki
felemelte szavát az államcsínnyel szemben, potenciális célponttá
vált. Badajoz ősi mór városában a nacionalisták csaknem kétezres
tömeget tereltek a Plaza dél Torosba - katonákat, parasztokat, nőket
és gyerekeket -, aztán gépfegyverrel tüzet nyitottak rájuk, s
otthagyták a halottakat. Toledóba benyomulva ugyanezt tették.
Ami ennél is rosszabbnak tűnt, az a támogatóik gyülekező serege
volt. A náci Németország a legkorszerűbb Luftwaffe
bombázórepülőket és háromezer főből álló csapatot küldött
Spanyolországnak, cserébe ásványkincseket kapott, nyers rezet és
vasércet, s az ország ettől kezdve Hitler veszedelmes
céljainak támogatójává vált. Utánpótlással megrakott hajók százai,
tengeralattjárók és további bombázórepülők érkeztek, s velük
kiképzőtisztek, hogy tökélyre fejlesszék Franco embereinek tudását
a gyilkolás és a kínzás terén.
Mussolini is Franco segítségére sietett, „kölcsönzött” számára
egy nyolcvanezres csapatot, így ő jelentette a fasiszta vasvilla
harmadik ágát. Hosszú évek baljóslatú cselszövéseit követően
Európa csaknem egyetlen éjszaka alatt teljesen megváltozott;
sokkal fenyegetőbb hellyé vált. Úgy tűnt, bármi megtörténhet.
Sztálinnak ugyan megvolt a maga tennivalója a Szovjetunióban,
de ebben a pillanatban nagyon sokat nyerhetett azzal, ha a
köztársaságpárti Spanyolországot támogatja. Azt várta, hogy a
Nyugat legfontosabb demokráciái majd csatlakoznak, s együtt
küldenek csapatokat, de a francia kormány keserű
meghasonlottsággal küzdött, és úgy tűnt, Nagy-Britanniát is sokkal
komolyabban foglalkoztatja VIII. Edward és Wallis Simpson
botrányos kapcsolata. Az Államokban Rooseveltet lefoglalta a
nagy gazdasági válság menedzselése és saját újraválasztási
kampányának gondjai. Mindemellett az amerikaiak számára nem
volt teljesen nyilvánvaló a spanyolok megsegítése. Zavaró pletykák
keltek szárnyra arról, hogy a köztársaságpártiak segítése egyet
jelent az anarchisták és a munkáspárti fegyveresek támogatásával -
nem könnyű helyzet ez abban az időben, amikor amúgy is komoly
aggodalom jellemzi az országot a kommunizmus térnyerése miatt.
Roosevelt úgy döntött, általános fegyverembargót hirdet, s
felesküdött, hogy ameddig csak lehet, távol tartja Amerikát az
idegen országokban folyó háborúktól. Ám ha valaki figyelmesen
szemlélte az egyre sötétedő árnyakat 1936 őszén, az világosan
érzékelhette, hogy nem létezik többé az idegen háború fogalma. A
nacionalista erők végig söpörtek az ártatlan falvakon, és amerre
csak jártak, tízezreket gyilkoltak halomra. Aztán amikor ágyútűz
alá került a három oldalról bekerített főváros, Madrid, minket is
megérintett a felelősség érzete. A Spanyol Köztársaságot, amely
mindeddig igyekezett
fenntartani a demokratikus kormányzást, most miszlikbe aprítják,
megkínozzák. Miért is ne lenne mindez a mi ügyünk?
Először csak néhányan, de aztán váratlan hirtelenséggel több
ezren jelentkeztek önkéntesnek; Nemzetközi Brigádok alakultak
francia, amerikai, kanadai, ausztrál és mexikói csapatokból. A
legtöbb jelentkezőnek nem volt katonai képzettsége. Ami azt illeti,
a többség soha nem is fogott még fegyvert a kezében. Mindenki
azzal indult útnak, ami épp a keze ügyébe akadt - az apjától örökölt
revolverrel, vadászfegyverrel, pisztollyal, gépfegyverrel, vasáru-
üzletből szerzett gázálarccal -, vonaton, hajóval vagy akár
teherautók platóján utazva.
Lenyűgöző keresztes hadjárat volt, s bár akkor és ott nem
tudtam volna pontosan megfogalmazni, hogy milyen szerep jut
majd nekem az egészben, később csak arra tudtam gondolni:
valószínűleg a legszerencsésebb és legtisztább dolog az, amikor
látjuk az időt egyetlen éles ponttá kiélesedni. Amikor azt érezzük,
hogy a világ felemel és keményen megráz minket, arra
kényszerítve, hogy valami módon lábra álljunk. Mindegy miképp.
Ettől aztán felébred az ember, s fájdalmasan nyújtózkodik egyet.
Megváltozik, teljesen és visszavonhatatlanul - minden
rendelkezésére álló eszközzel -, és végre azzá válhat, aki mindig is
lenni akart.
A spanyolországi háború számomra mindig is ezt a nehezen
elnyert átalakulást fogja jelenteni. Olyan érzés, mint szerelembe
esni. Vagy felnézni az égre, és megpillantani egy elsuhanó, lángoló
nyílvesszőt, amelyről szinte ordít, hogy követni kell. Egyszerre volt
hihetetlenül bonyolult és végtelenül egyszerű. S ha még ennél is
több várt rám, több annál, amit megjósolhattam, vagy akár csak
elképzelhettem, akkor is készen álltam igent mondani. Hogy örökre
elveszítem a szívemet, sosem kaphatom vissza, mindenem
megsemmisül? - erre is felkészültem. Úgy tűnt, ezt akarja tőlem az
élet. E felé vitt a sors. Végül aztán semmiféle döntésre nem volt
szükség. El kellett mennem, tágra nyílt szemmel, kitárt karral,
készen arra, hogy megfizessem, bármi is legyen az ár.
 Első rész.

ROHANÓ ÁRNYAK
1936. JANUÁR - 1937. MÁRCIUS
 1.

Jó-e vagy rossz, de utazónak születtem: mindenhova el akarok

menni, mindent meg akarok nézni. Első kristálytiszta emlékem
öt-hat éves koromból származik, amikor egy reggel papírt
vettem elő, és egyáltalán nem kapkodva, nem firkálva, hanem
nagy műgonddal ezeket a sorokat írtam le: Drága anyu, nagyon
csinos vagy. Nagyon kedves vagy nekem. Isten áldjon: Martba.
Találtam egy rajzszöget, amivel feltűztem az üzenetet a korlátot
tartó egyik oszlopra a lépcső tetején, s anélkül, hogy magamhoz
vettem volna bármit is, nesztelenül kisétáltam a bejárati ajtón.
Sietős léptekkel, határozott céllal mentem le a lépcsőn - már
régen kigondoltam minden egyes lépést -, beóvakodtam a
kocsiba, ami a jeget szállította hozzánk, remélve, hogy a lehető
legmesszebbre kerülök St. Louistól, egészen a nagyvilágba.
Azon a hosszú nyári napon át végig rejtve maradtam, és
iszonyúan fel voltam villanyozódva: pusztán már potyautazá-
som tudatától is, hogy ezt az egészet egyedül hajtottam végre,
teljes titokban. De még lenyűgözőbb volt mindannak a furcsa
idegensége, amit a kocsi ponyváján keresztül láttam - gyárak és
környékük; a városom egész szétfolyó tágassága, melyhez
foghatót még nem láttam és nem is álmodtam korábban. Any-
nyira boldog voltam, hogy még a farkaséhségemről is megfe-
ledkeztem, egészen addig, amíg sötétedni nem kezdett, és meg
nem pillantottam a Forest Hills Parkot, és rá nem döbbentem,
hogy egy széles sugarú, de ismerős kört jártunk be.
Első önálló utazásom ugyan kissé kedvemet szegte, mégis
meghatározó élmény volt későbbi életem szempontjából.
Utazónak születtem, és kész. Mire betöltöttem huszonhatodik
 évemet, már bejártam Európa nagy részét, három óceánban is
úsztam meztelenül, útjaim során találkoztam diplomatákkal és
bolsevikokkal is. A főiskolán semmi sem érdekelt, egy idő után
ott is hagytam, hogy a saját utamat keressem. Elkerülhe-
tetlennek tűnt, hogy mozgásban legyek, közvetlenül tapasz-
taljak dolgokat; s ezzel párhuzamosan önmagámmá váljak, és
elkezdjem élni a saját életemet, nem pedig valaki másét.
1936 januárjában azonban anyám táviratban rendelt haza St.
Louisba azzal, hogy apám megbetegedett. A táviratot idegesen
kabátom zsebébe gyűrve vonatra szálltam, és mentem. Ameddig
csak képes voltam visszaemlékezni, anyám mindig is kínosan
ügyelt rá, nehogy bárki is aggódni lássa. Ezúttal viszont
nyugtalansága és szorongása átsütött a sietve odavetett szavakon,
és én rettegtem, hogy milyen állapotban találok rá vagy apámra, s
hogy készen állok-e arra, hogy betegnek és esendőnek lássam.
Nyomasztott, hogy nem tudtam, képes vagyok-e szembenézni a
valósággal.
Anyám, Edna volt a Sarkcsillag az égemen, kedvesebb szá-
momra, mint bárki a világon. Melegséget sugárzott, intelli-
genciát, jósága áthatotta a lényét. És bár egész életében a nők
jogaiért harcolt, s mindig kiállt a helyes ügyért vagy épp em-
berért, valahogy ezek a kampányok és felszólalások sosem za-
varták abban, hogy anya vagy feleség legyen. Bármit is csinált
éppen esténként, azonnal abbahagyta, amint apám kulcsa fordult
a zárban. Lesietett a lépcsőn, hogy amikor apám belép, és szürke
filckalapját fellendíti a fából készült fogasra, ő már ott álljon és
azonnal csókkal köszönthesse őt.
Ez az esti rituálé volt a leggyengédebb közeledés és a legré-
gebbi hagyomány kettejük kapcsolatában. Ugyanakkor mintha
kőbe vésett ígéretet is jelentett volna a jövőre nézve. Az abszolút
megbízhatóságot és kiszámíthatóságot szimbolizálta; egy-egy
ilyen rituálé mintha magában foglalta volna az összes elkövet-
kező esti csókot is. Kisgyerekként azt éreztem, hogy anyámnak a
legkisebb erőfeszítésébe sem kerül ott állni az ajtóban minden
áldott este. Az idő mintha a kezére játszott volna; direkt lelassult,
hogy ő mindent abbahagyva ott állhasson abban a pillanat
bán, amikor feltárul az ajtó. Természetesen tévedtem, valójában
hatalmas erőfeszítésébe telt, és óriási elszántság kellett hozzá.
Döntés, akarat. Minden más futott, csak, hogy ő ott állhasson az
ajtóban. így volt ez, akkor is, ha én sosem vettem észre.
Apám, George Gellhorn ünnepelt és nagyra becsült szülész-
orvos volt, rengeteg pácienssel. Két kórházban is oktatott, és
ragyogó, makulátlan mintapéldája volt annak, hogyan kell élni
a világban. Ö volt a pillér, a támasz; mintha egyenesen egy
George Eliot-regényből lépett volna elő: családját éppoly
kifinomult gondoskodással vette körül, akárcsak a pácienseit,
vagy bárki mást a világon. Precíz volt, akár egy svájci óra tö-
rékenyen tökéletes szerkezete.
Dolgozószobájában több ezer kötet sorakozott betűrendbe
állítva, a kötetek gerince tökéletesen egymás mellé rendezve.
Mindegyiket elolvasta. Kislány koromban azt gondoltam, hogy
mindent tud a világról, és persze engem is tökéletesen ért.
Talán ezért próbáltam meg folyamatosan a kedvében járni,
kivívni az elismerését, hogy olyan lánya lehessek, amilyennek
az ígérete rám villanó tekintetében csillogott. Ha őszinte akarok
lenni, talán ez volt a legnagyobb kihívás az életemben. Ez a
lány persze sohasem létezett, nem is létezhetett volna.

A St. Louis Union állomáson taxiba ültem, és a McPherson

Avenue-ra vitettem magam. Miután kiszálltam, megtorpantam
a tekintélyes, fényesre festett bejárati ajtó előtt, s egy pillanatra
eljátszottam a gondolattal, hogy lelépek, és nem nézek szembe
azzal, ami vár. Amikor legutoljára otthon voltam, iszonyatosan
összevesztünk apámmal. Valahányszor eszembe jutott az eset,
görcsbe rándult a gyomrom.
Kinyílt az ajtó, és anyám úgy mért végig, mintha elvesztet-
tem volna a józan eszemet.
- Marty! Gyere be, halálra fagysz!
Behúzott, a karjába zárt, és én már az illatától felengedtem.
Levendula és arcvíz, meg jóféle lenvászon szaga volt. Abban,
ahogy átkarolt, benne volt minden: a heti két tánc, a vasárnapi
reggelik, dudorászása a tus alatt, ahogy a mindig fejből
 mondott beszédei egyes részleteit gyakorolta. Kettesben elköl-
tött piknikjeink a Creve Coeurnél, a bugyborékoló vízesés kö-
zelében, amikor azért imádkoztam, hogy csak ne haljon meg
soha. Aztán az esték a ház előtti teraszon, ölünkben könyvvel, a
halványuló fényben, az ajtó üvegére tapadt lepkékkel.
Olyan volt, mintha megnyitott volna egy zsilipet, álltunk az
ezeréves, ismerős vörös perzsa szőnyegen, ahol annyi, de annyi
üveggolyót vesztettem el a bátyáimmal és az öcsémmel vívott
meccseken. Az a hatalmas távolság, amit megtettem, miközben
próbáltam megtalálni önmagamat, itt mit sem számított, mert
ezen a helyen nem változott semmi. Sem a mahagónibútorok,
sem a képek és könyvek; minden ugyanott állt a megszokott
helyén. Ugyanaz a tojáshéjszínű falfesték, még a színezett ab-
laküvegen át beszűrődő fény is ugyanazon a helyen vetült a lép-
csőfordulóra. Gyermekkorom fénye. Ezer éve nem jártam itt.
- Hogy van apa? - kérdeztem, amikor végre sikerült össze-
szednem magam.
- Nos, holnapra kiderül. - Anya arca feszes volt és meg-
kínzott, nehezen tudtam volna levenni róla a szememet, de nézni
sem volt túl könnyű. Még mindig ugyanolyan elragadó volt, mint
régen. Mégis, a búzavirágkék szemek és az ajka körül
megtelepedtek a gond és az álmatlanul töltött éjszakák
szarkalábai. Ezüstszínű hajfürtök hullottak a nyakába a szokásos,
lazán összefogott kontyból, s a gyöngysorát elfedő tengerészkék
blúz meg volt gyűrődve.
Nem vitt rá a lélek, hogy megkérdezzem, említették-e az
orvosok a rákot, egyszerűen nem ment. Connecticut felé egész
úton ez a szó csengett a fülemben, mégis visszatartottam, pedig
ólomsúllyal nehezedett rám, miközben némán lépdeltünk apám
fekvőhelye felé. Lenn, a hosszú hallban elhaladtunk a szekreter
és az ovális tükör előtt, a terebélyes csillár alatt, minden ismerős
tárgy súlyos és nehézkes volt, pontosan olyan, amilyennek lennie
kellett. A lépcsőforduló alatt egy nagy versenyzongora állt,
nyitott kottatartóján Chopin Nocturnes-je, habár évek óta nem
játszott rajta senki, amióta legifjabb fivérem elment a virginiai
orvosi karra.
 - Alfréd jön? - kérdeztem.
- A hétvégén, ha sikerül elszabadulnia. Most kezdett egy új
kurzust.
Vártam, hátha megemlíti George-ot és Waltert, két nagyobb
testvéremet. Mindketten keletre nősültek, kisgyerekeik voltak. Ha
ők is jönnek, akkor a helyzet egészen biztos, hogy olyan súlyos,
mint gondoltam. De anya csak haladt előre.
Odafenn a testvéreim gyerekszobáit réges-régen átalakították
vendégszobává, az enyém azonban a harmadik emeleten az eresz
alatt megmaradt olyannak, amilyen egykor volt; mintha aprócska
időkapszula lett volna. Alig vártam, hogy megbújhassak itt
később, de előtte még várt rám az apám, olyan soványan,
amilyennek még sosem láttam. Bőre csaknem szürkének látszott
a sárga ágyneműhuzaton. A feje párnával volt alátámasztva, a
szeme le volt hunyva, de nem aludt.
A taxisofőr azt mondta, hogy rettenetes gyomorfájdalmai
vannak, s az orvosai meg akarják operálni. Később többet is
megtudtam; hogy hogyan titkolta a betegségét éveken át, miként
küzdött, hogy egészségesnek mutatkozzon mindenki, még az
anyám előtt is, mert rájött, hogy milyen súlyos a betegsége. A
hallgatás ideje alatt iszonyúan elhatalmasodott rajta a betegség.
- Itt van Marty - csendült anyám hangja.
Apám szeme kinyílt, ajkán mosoly rebbent.
- Martha.
Hirtelen egészen aprónak éreztem magam, mintha két énem
lenne, a kislány, aki voltam, és a másik, akit apám annyira
szeretett volna a helyén látni. Mindkettő rajongott apáért, de
egyik sem tudta soha kimondani. Mert ott bujkált bennem a harag
is, vállvetve a szeretet érzésével, a vágy, hogy megbántsam, és a
vágy, hogy örökre magamhoz szorítsam.
Anyám előrébb terelt, az ágy mellett álló karosszékbe, ő maga
pedig az ablak elé telepedett, és kinyitott egy újságot. Apának
vékony volt a keze, és kidudorodtak rajta az erek, de melegnek
éreztem, ahogy megfogtam. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom,
hogy megfoghatom apám kezét?
 - Minden a legnagyobb rendben lesz - mondta, mielőtt még
megszólalhattam volna. - St. Louis legjobb sebészének kezében
vagyok.
- Én azt gondoltam, te vagy a legjobb sebész St. Louisban.
Erőltetett vicc volt, de azért rám villantotta mosolyát, mielőtt
ismét belemarkolt volna a fájdalom. Keményen beléhasított,
egészen megváltoztatta az arcát, annyira, hogy kénytelen voltam
félrenézni, el, máshova. Amikor a görcs csillapodott, hevesen
zihálva feküdt tovább, ivott egy kis vizet, majd megjegyezte:
- Olvastam a könyvedet. Csodálatos.
Ott hevert mellette az éjjeliszekrényen. Egyszerű papír kézirat
volt, legutóbbi munkám, a Gyötrelmek, amiket megéltem,
karácsonyi ajándéknak küldtem el neki, bár ez sem volt könnyű
döntés. Első regényemet nem olvasta végig, ezt a szemembe is
vágta, miközben a művet vulgárisnak nevezte. Az Európában
töltött két év alatt írtam, aztán teljesen egyedül kiadót is találtam
rá, sőt még csekélyke előleget is adtak. De az alapján, amit akkor
apám rám zúdított, úgy éreztem magam, mint aki a feketepiacon
kötött bűnös üzletet - legalábbis ez világlott ki hozzám írt hosszú,
szenvedélyes, felháborodott leveléből. Minden szereplőm
erkölcstelen és frivol. Nem is érti, hogyan vesztegethettem erre
az időmet, amikor annyi értékes témából választhattam volna. Az
örült keresgélés három egyetemista lányról szólt, akik
kétségbeesetten próbáltak rátalálni önmagukra, beutazták a
világot, férfiakat vittek az ágyukba, szifiliszt kaptak,
máskülönben meg csak botladoztak az életben a magány vékony
hártyájával bevonva. Nyilvánvalóan saját tévelygéseimet
vetettem papírra, és csak azt akartam megmutatni apának, milyen
remek dialógusokat írok, s milyen lélegzetelállítóan festem le a
tengert.
Többször is végigolvastam azt a szörnyű levelet, s legszíve-
sebben mindenféle borzalmat kiabáltam volna vissza. A haragom
mélyén azonban feneketlen fájdalom honolt. Egy idő után
összegyűrtem a papírt, és belevágtam a szemeteskosárba, de ez
sem oldott meg semmit. A legutolsó szóig ott csengett a
fülemben, forrongó szívem mélyén, parázslóit és füstölt, rob-
banásra várva.
A legutolsó könyvem teljesen más volt, olyan emberekről
írtam, akiket keményen érintett a gazdasági válság. Az volt vele
a célom, hogy bemutassam a válság társadalmi hátterét.
-Tényleg tetszett? - kérdeztem apámtól, de nem sikerült
teljesen elvenni a kérdés élét.
- Szomorú történetek, persze. Gondolom, milyen nehéz volt
szerződést kötnöd az előző kötet recenziói után. - A hangjában
nem volt rosszindulat, s mintha csak tojáshéjon lépdelne,
roppant óvatosan, úgy tette hozzá. - De talán nem így működik.
- Nagyon is van összefüggés, de nem adom fel. Elviselhe-
tetlen lenne a gondolat, hogy annyit dolgoztam a semmiért.
- Persze, hogy nem adod fel. - Állt fel anyám a helyéről. -
Mi, Gellhornok sosem adjuk fel. A félreértés elkerülése végett
én is azt gondolom, hogy remek írás. Életre keltetted azokat az
embereket. Rémisztőén igazinak éreztem őket.
- Köszönöm - hallottam a saját hangomat, miközben egy-
mással ellentétes érzelmek árasztottak el. Nagyon szerettem
volna, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, és komolyan
vegyenek. Ugyanakkor a múltat is meg akartam őrizni, meg-
elégedni saját önértékelésemmel. Mindig is ez volt számomra a
legfontosabb.
- Pontosan hatra be kell érnünk a kórházba - karolt belém
anyám. Elfogadtam a kezét, és váratlanul ólmos fáradtság rohant
meg. - Hagyjuk apádat pihenni!
M ásnap, még hajnal előtt, anyámmal letámogattuk apát a
lépcsőn, beültettük az autóba, plédbe csavartuk a lábát,
mintha csak az időjárás jelentette volna a legnagyobb problémát,
s nem az a szörny, ami odabentről rágta őt. Hullani kezdett a hó.
A Barnes kórházban felvették, aztán betolták a fából készült
lengőajtókon át, s mi ketten a kávézóban vártunk, szürcsöltük a
borzalmas barna löttyöt, aztán átvonultunk a barátságos látogatói
várószobába. Odakinn feltámadt a vihar, s néma hólepellel
takarta be a világot. Mintha az idő múlását csakis az
ablakpárkányra rakódó hódombok növekedésével lehetett volna
mérni. Odalenn, öt emelet mélyen az autókat egyre vastagodó,
puha lepel fedte be. Úgy tűnt, mintha valaki porcukorral hintette
volna be az egész világot.
- Rendbe fog jönni - mondogattuk egymásnak anyámmal
bizonyos időközönként.
- Rendbe.
Mint valami bűvös igét, egyre csak mondogattuk, újra és újra
ismételve a szavakat, minden változtatás nélkül. Megpróbáltunk
reményt, hitet, vagy a kettő közti bármilyen hazugságot
kovácsolni a folyamatos mantrázással.
Később, amikor kezében textilsapkáját szorongatva odalépett
hozzánk az egyik sebész, arra gondoltam, hogy legszívesebben
mindent hátrahagyva elrohannék, nehogy hallanom kelljen a
szavait. Alig tudtam felnézni rá, ám mondandója meglepett
bennünket. Jó híreket hozott.
Rákos daganat volt, de könnyedén el lehetett távolítani, így az
egészet kivették, és úgy tűnik, nem terjedt át sehova.
Apámnak kórházban kell maradnia, míg megerősödik, de minden
okunk megvan rá, hogy reménykedjünk.
- Óh, hála istennek! - zokogott fel anyám, és átöleltük
egymást. Éreztem a teste remegését, aztán a könnyeinken át
mindketten felnevettünk, s a szívemről egy csapásra leszakadt
minden teher. A varázsló fehér galambja kiszabadult.

Végül, még mielőtt hazaindultunk volna, láthattuk apát, s még

inkább megbizonyosodtunk róla, hogy jobban lesz. Aztán a
Soulard Marketnél, néhány mérföldnyire a házunktól, beugrottunk
a német pékségbe mákos süteményért. Anya tejet melegített egy
láboskában a konyhában, s én úgy éreztem, hogy újra karácsony
van, épp csak sokkal jobb ajándékot kaptam. A forró tejet vastag
falú bögréből kortyolgattuk, melengettem a kezem a poháron,
miközben anyám arról kérdezősködött, hogy vagyok. Most, hogy
túljutottunk ezen a rengeteg aggodalmon, végre szabadon
beszélgethettünk.
Elmeséltem neki, hogy házat béreltem New Hathfordban,
Connecticutban, hogy oda bújhassak el írni. Beszéltem arról,
mennyire szeretem az aprócska szobát, a rétre néző ablak alatt
álló íróasztalt, hogy micsoda kincsnek érzem az előttem álló
hónapokat, hogy nem kell mennem sehová, és nem nyomaszt az,
hogy muszáj gondolkodnom.
Észre sem vettem, hogy az arckifejezése megváltozott, mi-
közben beszéltem.
-Haza kellene jönnöd - mondta némi hallgatás után. - Nem
valami udvarias dolog ennyi időre igénybe venni a barátod
vendégszeretetét.
- Oh, Fieldset ez cseppet sem érdekli. - W. E Fields volt
jelenlegi házigazdám. Még csak nem is barátként gondoltam rá,
hiszen nem ismertük egymást olyan régen. - Szó sincs róla, hogy
bármivel visszaélnék. Sosincs otthon, a városban dolgozik.
- No és a felesége?
- Anya, Fields agglegény, a ház meg óriási. Szerintem észre
sem veszi, hogy ott vagyok.
 Alighogy elhagyta a számat ez az utolsó két mondat, már
tudtam, hogy hibát követtem el. Persze, hogy anyámat sokkal
jobban aggasztja az, hogy nem nős, mint a tény, hogy esetleg
visszaélek a vendégszeretetével. S bár nem mondta ki, én már a
válla feszüléséből éreztem, ahogyan ez a mondat fogalmazódik
meg a fejében: Mit mondanak majd az emberek?
-Tényleg teljesen rendben van a dolog - magyarázkodtam. Szó
sem volt ízléstelen melodrámáról. Fields sosem udvarolt nekem,
meg sem próbálta tenni a szépet. Begyöpösödött, tipikusan nem
amerikai pasas volt, enciklopédikus tudással Kínáról. Egy
fogadáson ismerkedtem meg vele Washingtonban, az írásaimról
beszélgettünk, meg az új munkámról. Amikor az országot járva
elbeszélő riportokat készítettem a FERA, a Federal Emergency
Relief Administration számára, összeállítottam egy
írásgyűjteményt. Mindössze annyit mondtam neki, hogy
egyszerűen nem tudom elfelejteni azokat az embereket, és hogy
milyen jó lenne, ha volna egy helyem, ahol teljesen elmerülhetnék
az írások csiszolgatásában. Akár Hemingway és Fitzgerald
Párizsban.
- Nos, ez ugyan nem Párizs - felelte, majd előrukkolt a fel-
ajánlással, hogy költözzek be az állam északi részén álló hétvégi
házába. Nem láttam okát, hogy visszautasítsam az ajánlatát, és ott
aztán tényleg mindent megtaláltam, amire szükségem volt.
Egyszer; amikor lejött egy kis téli kikapcsolódásra, három martini
után megpróbált kikezdeni velem, de elég könnyű volt visszaverni
a támadást. Később jót nevettünk az egészen.
Anyának persze teljesen feleslegesen mondtam bármit, úgysem
nyugtatta meg. Ezért egyszerűen csak kijelentettem, hogy tudok
vigyázni magamra, majd témát váltottam. Azokról a cikkekről
kezdtem mesélni, amiket mostanában dobtam össze különböző
magazinok számára. Az utóbbi néhány évben elég komolyan
foglalkoztatott az újságírás, de nagyon úgy tűnt, hogy nem
rendelkezem megfelelő háttérrel. Vagy talán a hozzáállásommal
volt gond. Amikor egyáltalán sikerült megszerveznem egy
találkozót, a szerkesztők tetőtől talpig végig mértek, szemügyre
vették hosszú lábamat, divatos ruhámat, frizurámat, és azonnal
eldöntötték, hogy úri kisasszonnyal van dolguk. Ugyanazt a
rovatot kaptam mindenhol; arcápolás, sminktrükkök, frizuradivat,
szóval szépségtippeket kellett írnom háziasszonyok számára. Ezer
szóért kaptam húsz dollárt. A munka értelmetlen volt, teljesen
kiszipolyozott, ráadásul alig a töredékét kellett felhasználnom az
intelligenciámnak és széles világlátásomnak. Kikészített. De
milyen választási lehetőségem volt ezen kívül?
Anyám egyetlen megjegyzés nélkül hallgatta beszámolómat, s
a tej időközben langyosra hűlt bögréinkben. Tudtam, hogy többet
vár tőlem, hogy szeretné, ha én is többet várnék magamtól.
Kislányként mindennap verseket írtam, költői babérokról
ábrándoztam. Most habfürdők minőségét ecsetelem, meg
ránctalanító krémekről értekezem, és épp csak megélek valahogy.
- Annyira szeretném, ha hazajönnél! - jegyezte meg, ahogy
elcsendesedett az este, és eljött a lefekvés ideje. — Tudom, önző
vagyok.
- Te sosem voltál önző, egy pillanatig sem.
- Félretettünk egy kis pénzt. Ha szeretnél valami komoly
témával foglalkozni... — szavai elhalkultak, habozott. — Szíve-
sen segítenénk. Gyere haza! írj itthon!
- Ah!
Nem értek meglepetésként a szavai. Az előző hónap nagyon
megterhelő volt, teljesen kimerítette, így biztosan sokat jelentene
neki, ha tudná, odafönn vagyok a szobámban. Éreztem, hogy
engem fürkész, miközben keresgéltem magamban a választ.
- Igazán kedves tőled - mondtam végül. - Hadd gondolkodjak
egy kicsit még rajta, jó? - Aztán megpusziltam, betettem a bögrét
a mosogatóba, és csendes léptekkel felvonultam a lépcsőn. A
vastag szőnyeg elnyelte lépteim zaját, s a szívemben doboló pánik
remegését.

Ha a szüleim keresztülvihették volna akaratukat, sosem hagy" tam

volna ott az egyetemet, kivéve persze, ha megnyerem az irodalmi
Nobel-díjat, vagy olyan stabil házasságot kötök, mint amilyen az
övék volt. Én viszont elmentem Albanybe, hogy újságíró legyek,
ám sajnos nem halhatatlan novellákat és verseket akartak tőlem,
hanem házassági híreket és nőknek szóló pletykarovatot. Egy
savanyúkáposzta-szagú kis szobában tengődtem heti pár
dollárból. Amikor teljesen kikészített a helyzet, fellázadtam.
Fogtam a két bőröndömet, az írógépemet meg a huszonöt dollár
készpénzemet, és elhajóztam Párizsba.
Itt is újságírásból próbáltam megélni. Eleinte nem láttam át,
hogy mennek a dolgok, de hamar rájöttem. Végül aztán hajmosó
lány lettem, és írtam, amikor csak tudtam. Nagyon kevés alvással
is beértem, és sokszor megesett, hogy reggeli helyett inkább egy
csokor ibolyát vásároltam, ha rossz volt a kedvem.
Szüleim persze folyamatos aggodalomban élték a napjaikat,
eleinte csendben, aztán nyíltan is. Apám egyik szorongó levelét
küldte a másik után, azzal a szándékkal, hogy hazavigyen, és
valahogy megnyugtató módon elrendezze a sorsomat. Engem az
egész csak még tüzesebb, még szélsőségesebb életmódra sarkallt.
így futottam össze Bertrand de Jouvenellel, ezzel a könnyed,
jóképű, baloldali, de legfőképp nős francia újságíróval. Az egész
váratlan hirtelenséggel csapott le rám, nemigen maradt időm,
hogy mérlegeljem a bennem felmerülő kérdéseket. Bertrand
egykor Colette, a saját mostoha anyja hírhedt és áhított szeretője
volt, aki tizenöt éves korában csábította el nevelt fiát. A sztorit
ismerve el kellett volna futnom az ellenkező irányba, de csak
felkorbácsolta a kíváncsiságomat, aztán elkápráztatott a vágy,
amit felém sugárzott, majd az a kétségbeesett próbálkozás,
ahogyan próbáltunk együtt lenni, miközben lehetetlen volt.
Felesége, Marcelle, ugyanis nem egyezett bele a válásba.
Kapcsolatunk csaknem öt évig tartott. Egy-egy tiszta pilla-
natomban néha sikerült felmérnem, hol tartok, ilyenkor háti-
zsákomba gyömöszöltem első regényem kéziratát, és kiléptem a
kapcsolatból, megfogadva, hogy végre megkomolyodom. Nem
telt sok időbe, hogy utánam jöjjön, hogy aztán újra és újra
elkezdjük elölről régi, kaotikus életünket.
Egy helyben toporogtam, miközben legalább egy folyónyi
könnyet elsírtam.

Ha őszinte akarok lenni, Bertrand nem csak a szüléimét bot-

ránkoztatta meg. Az összes barátom, és mindenki, aki valaha
törődött velem, aggódott a boldogságom miatt. Bertrand nem
szerethetett engem szabadon. Nem erőszakolhatta rá akaratát
Marcelle-re, hiába fogadkozott állandóan, hogy beszél vele.
Abban az időben sokszor gondoltam magamra úgy, mint egy
alacsony költségvetésű gésára. A saját tanmesém lett belőlem.
Amikor végül sikerült örökre szakítanunk Bertrand-nal,
hazamentem nyalogatni a sebeimet, de rövid időn belül ráéb-
redtem, mekkora hibát követtem el.
- Mihez akarsz kezdeni az életeddel? - szegezte nekem a
kérdést apám. - A tapasztalatgyűjtés nem kifejezetten trágár
kifejezés, ebben az esetben azonban nagyon is annak tűnik.
- Ne legyél igazságtalan, apa. Visszatérek a könyvemhez, írni
akarok. Tudod, ez az, amire egész életemben vágytam.
-Akkor írj - sóhajtott kelletlenül. A dolgozószobájában ültünk,
és egyre az a gondolat keringett bennem, hogy én vagyok az a
betege, akinek a legrosszabbak a kilátásai. A súlyos, rendezett
íróasztal túlsó felén kuporogtam, míg az ő széles válla mögött a
polcon orvosi enciklopédiák, szakkönyvek és kedvenc kötetei
sorakoztak, akár egy drágán vásárolt tüzérségi hadosztály.
- írj, ahelyett, hogy a csinos kis pofidból meg a frizurádból
kovácsolnál tőkét. Nem kell ennyire lélegzetelállítóan szépnek
lenned. - A szavai mögött rejlő tüskék mélyen a bőröm alá
hatoltak. Vér szaladt a fejembe.
- Ha szép vagyok, az nem az én hibám, hanem a tiéd és anyáé.
-Te egyszerűen csak félsz egyedül lenni.
Apára meredtem, átjárt a harag és a megbántottság, de leg-
inkább szomorúságot éreztem. Szomorúságot, amiért nincs
merszem elismerni, hogy talán igaza van. Abban a pillanatban
épp volt egy másik udvarlóm is, bár egyelőre senkinek sem
szóltam róla. Persze nős férfi.
- Meg kell tanulnod, hogy magadból és ne másokból élj -
folytatta apám. - Ez a legnehezebb. Amikor az ember képessé
válik arra, hogy elfogadja önmagát olyannak, amilyen, békesség
tölti el, és eltűnik a kétségbeesés. Talán jó lenne véget vetni
annak, hogy kizárólag rettenetes döntéseket hozz.
 - Nem a viselkedésemmel van gond - feleltem, bár ez nem
volt teljesen őszinte kijelentés. Igazság szerint úgy éreztem,
lehetetlen segíteni rajtam. - Egyébként meg nem kértem a ta-
nácsodat.
-Azt valóban nem. Tisztában vagyok vele. - Apa elfordult,
kinézett az ablakon. Ősz volt, az utcánk legfőbb ékének számító
juharsor olyan pompázatos vörös színbe öltözött, amit csak a
természet képes kikeverni. Ragyogott minden. Aztán
visszapillantott rám. - Azért gyűjtőd be az embereket, mert
szükséged van a rólad alkotott véleményükre. Nem túl szívderítő
látvány.
-Akkor ne nézd - vetettem oda, és kirohantam, mielőtt kitört
volna belőlem mindaz, amit éreztem. Hogy mennyire gyűlölöm
ezt az elvakult szőrszálhasogatást. Hogy az iránta érzett végtelen
szeretetem görcsbe csavarja a beleimet. Hogy elveszett vagyok és
félek. Hogy minden tőlem telhetőt megpróbáltam, de úgy látszik,
ez sohasem lesz elég.
 3.

M ásnap, és az összes rákövetkező napon anyámmal együtt jártunk be

a kórházba apát látogatni. A szemét már nem tartotta zárva, az
operáció megszabadította gyötrelmeitől; megszüntette a halálos
fenyegetést, elvette a fájdalmat és a titkolózás terhét.
Most, hogy fordult a helyzet, én is megkönnyebbülést éreztem. Apa
meggyógyul és megerősödik, visszatér a betegeihez. Élni fog. A
bennem lakó belső kis hang azonban figyelmeztetett, hogy a rákkal
vívott csatának nincs még vége. Nem arról volt szó, hogy kívántam a
halálát. Az messze meghaladta azt, amit el tudtam képzelni. De nagyon
is szerettem volna, ha végül kialakul közöttünk valami egyszerűbb
viszony.
Ehelyett anyám szükségesnek érezte, hogy beszámoljon neki
Fieldsről és a connecticuti házról. Már a kórházi ágyon nekilátott
nyomást gyakorolni rám, hogy jöjjek haza, olyan kifejezésekkel
bombázva, mint nem helyénvaló, önző és gyerekes. Nem akart földbe
döngölni, csak tükröt tartani nekem, én azonban csak a záporozó
ütéseket észleltem.
Egyszer aztán megmondtam neki - és anyának is hogy visszamegyek
keletre, csinálni a dolgom, és nem érdekel, mit gondolnak; és egyáltalán
nem érzem úgy, hogy ezzel bárkit is megsértek. Apa belemarkolt a
kórházi ágy szélébe, magasabbra és egyenesebbre tornázta magát.
Láttam, mekkora erőfeszítésébe kerül, és egészen elgyengültem tőle.
- Marty, kétféle nő létezik - dörögte. - Eddig legalábbis így
gondoltam. De te egy harmadik vagy.
Nem tudom felidézni, mit feleltem, csak az érzés maradt meg, hogy
ezt soha nem fogom tudni megbocsátani neki. Le
taglózva, magamat kicsinek érezve, a fejemben kavargó gonosz
gondolatokkal hazarohantam összeszedni a holmimat, hogy felülhessek
az első keletre tartó vonatra.
A vonaton egyenesen a büfékocsi felé vettem az irányt. Üz-
letemberekkel volt tele, épp olyan alakokkal, akiktől apám mindig úgy
féltett. Már ahogyan belépek, és a kabátomat magamról lecsúsztatva
megrendelem a martinimet, azt sugallja, hogy szeretném, ha
felcsípnének - gondoltam, ahogy fülembe csengtek legutóbbi szavai.
A vonat kifutott St. Louisból, én pedig rendeltem egy whiskyt
szódával. Kis idő múlva odatelepedett velem szemben egy Brooks
Brothers inget és kötött nyakkendőt viselő fickó.
- Hozhatok magának egy italt?
- Kösz, már van italom.
- Engedje meg, hogy hozzak még egyet. Legyen kéznél, akárhová is
nyúl.
- Azt hiszem, az könnyen balesethez vezethet.
Elmosolyodott.
- Szerzünk magának egy kéztörlőt. Merre tart?
- New Yorkba.
- Városi kislány, nemde?
- Szeretnék az lenni. - Eszem ágában sem volt magamról
beszélgetni, vele biztosan nem.
Nyomott, rózsaszín arca volt, bár az ing jól állt neki. Fényesen
csillogó kordováncipőt viselt, és széles, csiszolt jegygyűrűt, nem mintha
ez bármit is számított volna. Nem akartam tőle semmit, csak hogy egy
kis időre elterelje a gondolataimat.
Amikor a pincérfiú felszolgálta a második italomat, a pohár
megbillent a keskeny kis asztalon. Attól tartottam, kiömlik, mielőtt
leguríthatnám a másik nyomában. Elkötelezte magát, mondta a pasas.
Semmi másra nem emlékszem a beszélgetésünkből, csak annyi maradt
meg, hogy agarakat tenyészt. Később, valahol Pennsylvania környékén
járva karcsú, szélsebes állatokhoz hasonlított, és megpróbált
megcsókolni.
Kimentem a mosdóba, ő pedig követett, mintha jeladás lett volna
részemről, pedig nekem meg sem fordult a fejemben. De ott és akkor
jólesett a közelsége, így aztán egymás után következtek az események.
Amikor vállával a vonat remegő falának préselt, lehunytam a szememet
és hagytam magamat. A szája dívával keveredett tiszta alkohol ízét
őrizte. Aztán hevesen zihálni kezdett, és erősen magához szorított. A
hasa nekem préselődött, ahogy először a csípőmet, aztán a mellemet
simogatta.
- Most meg mi van? - kérdezte, amikor leállítottam.
- Én csak csókolózni akarok.
-Vicces kislány vagy. - Zavartan és kicsit bosszankodva nézett rám. -
Akkor minek vagy itt velem?
Nem vagyok veled, gondoltam magamban, és éreztem, hogy az ital,
amit megittam, úgy kering bennem, akár a füst.
- Nincs semmi oka. Boldog vagyok, ennyi.
- Egyáltalán nem tűnsz boldognak. Az a helyzet, hogy te vagy a
legszomorúbb ember, akit valaha láttam. Ezért is szúrtalak ki.
Arra jött az egyik kalauz; tekintetét egyenesen előre szegezve
igyekezett láthatatlanná válni. Hátrébb léptem, elöntött a forróság, úgy
éreztem magam, mint akit rajtakaptak. Apám jutott eszembe.
- Szerinted is kétféle lány létezik? — kérdeztem a férfit, amikor a
kalauz hallótávolságon kívül került.
- Mit tudom én. A világ jó nagy hely. Nekem nagyon úgy tűnik,
hogy kettőnél többféle akad mindenből. — Kíváncsian mért végig. -
Szóval milyen játszmát játszol?
- Csak fogd be - feleltem.
-Tessék?
- Megint megcsókolhatsz, csak fogd be végre a szád.

Másnap reggel kikászálódtam a pullmann-kocsi ágyából, és olyan

gyanakvóan leskelődtem előre és hátra a folyosón, mint egy kém. Nem
tudtam, hol lehet a jegygyűrűs férfi, nem is akartam tudni. Épp elegendő
kihívást jelentett eltalálni a vonat túlsó feléig úgy, hogy csak a saját
kérdéseimre kellett keresnem a választ. Voltak felvillanó emlékeim
arról, milyen okos dolgokat mondtam neki csak a hatás kedvéért,
amikor a keze bejárra a testemet, az enyém pedig az övét. Azt reméltem,
hogy Keats segíthet, így egész napra a könyvembe temetkeztem, s bár
eleinte eléggé zúgott a fejem, a végén egyre kevésbé szédelegtem; az
idegeim megnyugodtak, és emlékeimre egyre sűrűbb homály
ereszkedett.
A vonat robogott, s végül beértünk a Penn állomásra, én pedig
kiléptem a hűvös délutánba, ami tisztább és hidegebb volt, mint St.
Louisban valaha; mert sokkal több teret adott nekem. Ezek a csodálatos
emberek körülöttem nem vártak tőlem semmit. Az lehettem, aki csak
akartam. Ha ügy hozta kedvem, égethettem a gyertyát mindkét végén,
sőt középen is meggyújthattam. Vagy akár el is hajíthattam volna egész
átkozott életemet.
Egy régi barátnőmnél szereztem átmeneti szállást arra az egy-két
hétre, amíg visszatérek Connecticutba. A Grove Stree- ten lakott,
rövidke sétára a West Village-től. Lakáskulcsa a filodendron cserepébe
rejtve várt. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy anyámnak megadtam a
címet. Minden kiment a fejemből, csak arra tudtam gondolni, hogy
mennyire jó érzés a saját utamat járni. De ahogy benyitottam az ajtón, a
barátnőm aprócska ebédlőasztalán már ott várt egy távirat.
Miközben én egy ismeretlen pennsylvaniai fickó karjában
hemperegtem, apám szíve felmondta a szolgálatot. Álmában halt meg.
Ó, MARTY. ANNYIRA SAJNÁLOM, HOGY NEM TUDTÁL
ELBÚCSÚZNI TŐLE. GYERE HAZA.
 4.

A következő tizenkét hónap alatt úgy éreztem, tizenkét évet

öregedtem. Az életem az emeleti szobában leginkább egy aggszűz
nagynéniéhez hasonlított. A családomon kívül nem találkoztam
senkivel, és az újságokban olvasott cikkek alapján csak találgatni
tudtam, mi történik odakinn a világban. A remeteélet talán jót tett, mert
nagyon kellett az enyhülés, nem is annyira apa halálának ténye, inkább
a köztünk elhangzott utolsó beszélgetés miatt. Most már tudtam, hogy
tévedtem, amikor azt hittem, hogy a halála bármit is meg fog oldani, és
még nagyobbat tévedtem, amikor ebben bíztam. Őrülten szerettem
volna, hogy apa visszajöjjön. Rendbe kellett volna hoznom kettőnk
között a dolgokat, megbocsátani és feloldozást nyerni, de ez sajnos már
lehetetlen volt. Időt akartam, hogy bebizonyíthassam, jellemem épp
csak egy kissé tér el az egyenestől. Azt hittem, még mindig el tudom
érni, hogy büszke legyen rám. De az idő kerekét nem lehetett visz-
szaforgatni. Azt is épp elég nehéz volt elhinnem, hogy halad valamerre.
Onnan, ahol én voltam, nem úgy tűnt.
A bátyám, Alfréd, felfüggesztette tanulmányait, és ő is hazaköltözött
egy időre. Együtt reggeliztünk a konyhában, és lefekvés előtt közösen
hallgattuk a rádiót papucsba bújtatott lábbal. Napközben próbáltam
írással foglalkozni, de inkább csak a ceruzám végét rágtam, és
bámultam kifelé az ablakon, arra várva, hátha anyámnak szüksége lesz
rám.
Anya nagyon bátran viselkedett, épp olyan hősiesen, mint mindenben
az életben. Apám volt életének vezércsillaga, pontosan úgy, ahogy
anyám meg az enyém. Egy nap elballagtam a postára, hogy feladjak egy
levelet, s amikor hazaértem, ott
találtam a lépcső lábánál kuporogva, mély hallgatásba burkolózva.
Vacsoraidő volt, odakinn kéklett az égbolt. A fény oldalról érte, az
ajtóra árnyék vetült, ahogy ott ült, s amikor rádöbbentem, mit tesz, az a
lelkem mélyéig felkavart. A kulcs zörgésére várt, hogy forduljon a
zárban. A csókjára várt.
Odaléptem hozzá, és a karomba zártam. Olyan mozdulatlan volt, mint
a levegő, elég súlytalan ahhoz, hogy bármikor odébb lebbentse a szél.
- Nem tudom, mihez kezdjek - sóhajtotta a váltamba. - Egyre azt
próbálom kitalálni, hogyan élhetnék nélküle.
-Tudok segíteni neked, anyu?
- Eddig is annyit tettél értem. Tudom ám, hogy legszívesebben
valahol máshol lennél, hogy szabadon élhesd az életedet.
- Örömmel maradok.
Részben igazat mondtam. Bármit odaadtam volna azért, hogy
megkönnyítsem számára az egyedüllétet, ugyanakkor úgy éreztem
magam, mintha egy mauzóleumban vagy üvegtárlóban laknék. A nap
nagyobbik felében alig kaptam levegőt, aztán meg ott volt anya arca,
mélységes kétségbeesettsége, ami teljesen kiborított. Harmincöt éven
keresztül feleség volt. Ki képes megküzdeni ezzel az űrrel, egy ilyen
visszafordíthatatlan változással? Hogyan kerülhetjük el, hacsak nem
úgy, hogy nem szeretünk senkit, és egyedül éljük le az életünket?

El kellett telnie némi időnek, mire újra elkezdtem írni, aztán neki láttam
kiadót keresni a Gyötrelmek, amiket megéltem című könyvemnek. Jó
néhány ügynökségnek elküldtem a kéziratot, hogy aztán körmömet
tövig rágva várjam a válaszukat. Amikor sorra futottak be az elutasító
levelek, úgy olvadt semmivé minden reményem, ahogy a teáskanálnyi
cukor a vízben. Végül úgy döntöttem, hogy nem várok tovább a sült
galambra, inkább neki láttam újságírói állást keresni a keleti partvi-
déken. Manhattant valósággal kitapétáztam elszánt leveleimmel és
önéletrajzom másolataival, nem szépítve semmit. Végül egész áradatnyi
visszautasító választ követően a Time magazin beleegyezett, hogy
hozzak nekik egy próbacikket. Eltökélt
voltam, beleadtam mindent, és halálra dolgoztam magam. Egy teljes
héten keresztül napi húsz órát körmöltem. A szöveg végül személyes
hangvételű lett, ugyanakkor újszerű és magával ragadó, legalábbis
szerintem. A Mississippiben tett kirándulásunkat dolgoztam fel, amikor
Bertrand-nal autót béreltünk New Yorkban, és aztán odaát
hátborzongatóan közel kerültünk egy lincseléshez.
A munka egészen magába szippantott. Mindent beletettem ebbe az
egy írásba, és miután befejeztem és feladtam a postán, egy egész hetet
járkáltam holdkórosként fel-alá a házban. Ezt az egy munkát akartam, és
semmi mást, de aztán megérkezett a Time szerkesztőjének elutasító
levele. Egyetlen rövid bekezdésben írta meg, hogy az újság számára
nem felelt meg a hangnem, valahogy egyszerre túl komoly és egyben
komolytalan is. Abban a reményben búcsúzott, hogy találkozunk még,
amikor már több tapasztalat lesz a hátam mögött.
- Nem értem - dühöngtem anyámnak. - Túl komoly és mégsem elég
komoly? Ezt meg hogy érti?
-Talán csak azt akarta mondani, hogy van még mit tanulnod. Ez nem
feltétlenül rossz.
- Ott tudnék tanulni. Nem értem, miért nem!
- Esetleg, ha lejjebb tennéd egy kissé a mércét, akkor lenne
lehetőséged tapasztalatokat szerezni, és újra megpróbálhatnád -
gondolkodott el anyám.
- Kinek van erre ideje? Most, ebben a pillanatban szeretnék részese
lenni valami csodálatosnak! És igenis tudnék keményen dolgozni, az
nekem nem okozna gondot!
Gyengéd pillantással simított végig, látszott, hogy minden szavát
gondosan válogatja meg.
-A kezdet is nagyon fontos, drágám. Nem szabad türelmetlenül
állnod az élethez.
-Azért könnyebb lenne, ha legalább egyvalami összejönne! Isten
tudja, mikor találok végre munkát, és látod, a regényem sem kell
senkinek. - Szerettem volna nekiállni a következő kötetnek, a pacifista
francia pár nemes kalandjairól. Már foglalkoztam vele;
kötelességtudóan vázoltam a jeleneteket, elkezdtem kidolgozni a
párbeszédeket, de úgy éreztem, a történetnek igazából semmi köze
hozzám. Ennek ellenére folyton követett, akár egy elkóborolt állat. -
Idegennek érzem a szereplőimet, és nem tudom, hogyan kerülhetnék
közelebb hozzájuk - panaszkodtam anyámnak. - Talán jobban menne,
ha elutaznék Franciaországba, ha ott lehetnék a Nagy Háború híres
csatamezőin, vagy csak ülhetnék a Szajna partján, bámulva a vizet.
-Akkor miért nem mész?
- Erről ne is beszéljünk. Majd elmegyek máskor. - Szerettem volna
megnyugtatni, de meglepődve vettem észre, hogy épp az ellenkezőjére
fordult igyekezetem. Úgy érezte, hogy ő áll az utamban.
- Nem adhatod fel értem a terveidet, a szabadságodat. Ez nem lenne
igazságos egyikünk részéről sem.
- Nem azért teszem, mert sajnállak. Ennek semmi köze a
kötelességhez.
-Akkor nevezd szeretetnek, az is tud ólomsúllyá válni. A saját
életedet kell élned.
-Tudom - feleltem, és valóban tudtam is. De ahogy átöleltem,
éreztem, hogy a jósága átáramlik belém, és rádöbbentem, hogy nem
akarom többé azt az életet.

A tél lassan tavaszba fordult. Tévelyegtem egyik szobából a másikba, a

kelleténél sokkal több cigarettát szívtam, és voltak napok, amikor
délután egyig vagy kettőig is ágyban maradtam. Aztán hír jött egy
szerkesztőről a William Morrow-nál, aki hajlandónak mutatkozott
próbát tenni a Gyötrelmek, amiket megéltem kiadásával. Az előleg, amit
kínált, arcpirítóan kevés volt. Ugyanakkor levélben és telefonon is
világosan megmondta, az a véleménye, hogy a könyv nem megy majd
jól, és abban sem biztos, hogy egyáltalán bárkit is érdekelni fog.
Nagyon nehéz volt szembesülni ezzel, de legalább valaki vállalkozott az
írás kiadására. Elfogadtam, még hálát is éreztem, és közben persze
reméltem, hogy a szerkesztő téved, és szívből kívántam, bárcsak
megoszthatnám apával is ezt a csodálatos hírt.
Rettenetesen nyomasztott, valahányszor eszembe jutott, milyen
dühös voltam rá, hogyan csattantam és fortyantam fel, valahányszor
nyomást gyakorolt rám. Talán túl erőszakos volt, de az is lehet, hogy
csak formálni akart, ki akarta ugratni a nyulat a bokorból, amíg nem
késő. A harag és a lázadás helyén ásító ürességet éreztem. Megállás
nélkül egyre csak azon gondolkodtam, hogy mihez kezdjek magammal.
Nem tudtam, mi legyen a következő lépés, azt meg végképp nem,
hogyan találok majd rá.
Végül kiböktem anyámnak, hogy újra európai utazáson töröm a
fejem.
- Reméltem, hogy végül megváltoztatod a véleményedet - felelte. -
Gondolj rá úgy, mint gyógyulást hozó utazásra. Menj, és vesd bele
magad a következő könyvbe. - Mintha azt mondta volna: Menj, és találd
meg, ki vagy. Igyekezz már!

1936 júniusában szálltam hajóra, először Angliába, majd

Franciaországba utaztam. Mindkettő valahogy összezsugorodott és
elhalványult, mintha nem is két évvel korábban jártam volna ott. A
munkanélküliség az egekben volt, a feszültséget szinte tapintani lehetett.
Párizsban a szakszervezeti tüntetések gyakorlatilag leállították a város
normális működését, úgyhogy áttettem a székhelyemet Németországba,
és a lehető legkomolyabban munkához láttam. Így történt, hogy egyszer
csak ott álltam a Weltkriegsbibliothek előtt, néztem a masírozó és
pózoló náci katonákat, akik meg akartak félemlíteni mindenkit,
miközben a városban úgy lapultak az emberek, mintha gonosz átok
sújtotta volna őket.
Hitler befolyása egyre növekedett, de ez egyelőre kívül esett az én
életem körein. Abban az időben rengeteg dolgot új megvilágításban
láttam. A konfliktusok és a csetepaték újra meg újra fellángoltak. A
katonai irányítás vagy diktátor uralma alá kerülő európai országok -
Görögország, Portugália, Magyarország, Litvánia és Lengyelország -
száma ijesztő mértékben nőtt. Spanyolország volt az egyetlen olyan
állam, amely még próbálkozott az ellenállással. A frissen megválasztott
demokratikus kormány éppen a kormányzás alapköveit igyekezett
lefektetni, amikor lecsapott Franco.
Amikor a puccs hírét olvastam a náci lapokban, emlékszem, arra
gondoltam, hogy nincs ebben semmi meglepő. Voltak már előjelek;
nem nyíltan, de alattomosan már lopakodott előre a változás. Ettől
azonban még nem volt kevésbé rémisztő a hír. Visszautaztam Párizsba,
azzal a szándékkal, hogy minden figyelmemet az új könyvnek
szentelem, de mintha csak árnyékot kergettem volna. Még mindig tartott
az általános sztrájk, az éttermek felét bezárták. A Parc des Princes-ben
komoly összetűzésre került sor, amikor a francia kommunisták
összecsaptak a fasisztákkal. Franciaországot végtelenül sebezhetőnek
láttam, ugyanis félelmetesen közel feküdt a sárkány bendőjéhez.
Hazarepültem, és nem sokkal azután léptem otthoni földre, miután
megjelent a kötetem. Nem elég, hogy elég jól fogyott, de széles körű
méltatást is kapott; meglehetősen pozitív visszajelzéseket. Nem vártam
semmi komoly eredményt, így alig hittem a fülemnek. A Boston
Evening Transcript egyenesen bátornak nevezte az írásomat, a New
York Héráid Tribüné pedig egész hasábos cikket szentelt a könyvnek.
Még a fényképemet is lehozták, a könyvről pedig azt mondták, hogy az
elejétől a végéig magával ragadó. Lewis Gannett több újságban
egyszerre megjelenő könyvismertető rovatában „szívbe- markolóan
költői”-nek nevezte, és azt jósolta, ez lesz az év legnépszerűbb
kiadványa.
Legszívesebben megcsíptem volna magam. Első regényem kudarca
után csodálatos, mindenért kárpótló élmény volt, hogy végre komoly
írónak tekintettek - mint amikor a hosszúhosszú ideje óhajtott napsugár
végre áttör a viharfelhőkön. Boldog voltam, végre helyére került az
egész életem. Mégis, valami hiányérzet bujkált bennem. Többször is
újra olvastam a kritikákat, mert tudni akartam, mi az, ami nincs meg.
Aztán ismét belelapoztam az újságokba. A St. Louis Post-Dispatch
hozta a legutóbbi sztorikat, a Timesszal és a Chichago Tribune-nel egy
időben. Úgy tűnt, hogy egyre több újság küld
tudósítókat Spanyolországba, a példányszámok növekedtek, és
mindenki az ottani események iránt érdeklődött.
- Hogy történhetett meg ez az egész? - kérdezte anyám és Alfréd,
úgy lengetve az orrom előtt a legutóbbi híreket hozó újságcikket, akár
egy véres rongyot. Franco lázadói hatvannyolc napos ostromot követően
áttörték Alcázar tizennegyedik századi erődítményének falait,
irányításuk alá vették Toledót, miközben több ezer túszt és köztársasági
katonát mészároltak le. Spanyolország más részein napi szinten zajlot-
tak kivégzések, és mindenütt magukat nacionalistának kiadó fosztogató
osztagok jelentek meg.
- Ez egyszerűen borzalmas - sóhajtott fel anyám. - Azt meg senki
sem tudja, hogy Roosevelt mit gondol erről az egészről.
- Rooseveltnek csak az újraválasztásán jár az esze - mordult fel
Alfréd. - Lefogadom, hogy nem küld semmilyen segítséget, még egy
pisztolyt sem.
- Szívből remélem, hogy nincs igazad - feleltem. - Mi lesz, ha kitör a
balkáni háború? Mindenki ezt jósolja. Nyakunkon a háború, és úgy
tűnik, senki sem hajlandó a kisujját sem mozdítani.
Ahogy nőtt az áldozatok száma, úgy fokozódott a szorongásérzet az
emberekben. Minden nagyobb újság lehozta a híreket. A nacionalisták
Valenciába vonultak, onnan november elején Madridba. Északról és
délnyugatról indították a támadásokat, miközben több százezer
republikánus menekült szökött a várostól keletre eső területekre.
Kezdetét vette az egész napos ágyútűz, és német bombázók szórták a
robbanófejeket a város főterére.
- Lerombolom Madridot - harsogta Franco a világnak, ám amikor
megérkeztek az első Nemzetközi Brigád egységek, és végig masíroztak
a Gran Vián, üdvrivalgó madridiak fogadták őket. Talán a Brigádok
megfordítják a háborút és megállítják Francót. Vagy újabb elsöprő
győzelmet arat a nacionalista tábornok. Nem tehettünk semmit azon
kívül, hogy vártuk az újabb híreket.
 5.

A december elhozta apa halálának első évfordulóját, és megérkezett

vele a karácsony is. Anyám lehozta ugyan a padlásról a gondosan
dobozba csomagolt törékeny karácsonyfadíszeket, de arra már nem
tudta rávenni magát, hogy ki is bontsa a papírból. A Forest Hill Park
csillogó, gondtalan hangulata egy másik, boldogabb világhoz tartozott,
akár a korcsolyázó párok a befagyott folyón, és az évszak többi,
megszokott képe is. Megbíztuk Alfrédét, hogy bökjön rá a térképen egy
pontra, ahova elutazhatunk, nem érdekes, hova, csak süssön a nap.
Aztán kibéleltük párnákkal a legjobb széket, a kandalló mellé húztuk,
oda, ahol apa Róbert Browningot szokott olvasni, és elszeleltünk,
magára hagyva apám szellemét az üres házban. Úgy menekültünk,
ahogy özvegyek és árvák szöknek.
Úgy volt, hogy Miamiban maradunk. A második napon azonban
ebédidőben már nagyon elegünk volt a társasjátékokból meg a
betűrejtvényekből. A hotel menüjének minden harmadik ételét Mornay-
mártással öntötték nyakon.
-Nem igazán vadregényes, ugye? - pillantott anyám komor arccal egy
csillogó képeslapállványra. - Mindegy, végül is csak egy hétig kell
kibírnunk.
A szívemből szólt. Úgy éreztem, nem mentünk elég messzire, vagy
csak nem utaztunk elég gyorsan. Szökési kísérletünk sikertelennek
bizonyult.
-Van jobb ötletem - jelentette be Alfréd, s egy órába sem telt, már
össze is csomagoltuk a holminkat a nyomasztóan tökéletes szobákból,
rendeztük a számlánkat, és nem sokkal később már a központban húztuk
magunk után a bőröndje
inket a buszpályaudvar felé. Mindhárman boldogok voltunk; a kaland
öröme felvillanyozott minket.
A városból kiérve Florida narancssárga színű napja kitelt, s
csodálatos súllyal nehezedett ránk a hőség. Egyetlen unalmas út
kanyargóit déli irányban a lápokon és ingoványokon keresztül, mint egy
óriási piton, mely az úton sorakozó autókat és teherautókat emészti,
egyiket a másik után. A tekergő mangrovefák és a fűtenger só és föld
élő illatát árasztotta magából, az út menti táblákon konyhakész
teknőshúst és csonthalat kínáltak; mintha egy komor bibliai idézet
elevenedett volna meg.
Minden nagyobb kanyar és minden aprócska település más volt,
titokzatos, s oly távoli attól, amit otthonnak neveztem, amennyire csak
el tudtam képzelni; márpedig az én képzeletem aztán igazán szárnyaló.
Három óra zötykölődés és rázkódás után megérkeztünk az ország
legdélibb csücskébe. Key Languid. Key Desultory. Key Csodálatos
West.
Az egész városka belefért volna egy terrakotta teáskannába,
rekkenőbb volt a hőség, mint bárhol, és minden darabjaira hullott szét.
A poros utcákon csirkék szaladgáltak fel-alá, s bármikor hajlandóak
voltak hatalmas ribilliót csapni egyetlen kenyérmorzsáért vagy
kavicsért. Találtunk egy szállodát a Petronia Streeten, elsétáltunk
fagylaltért a Mallory Square- re, ahonnan szabad kilátás nyílt a tengerre.
Egyik sem okozott csalódást. Miközben hazafelé tartottunk a Whitehead
Streeten, elhaladtunk a leghatalmasabb, legszenzációsabb fa mellett,
amelyet életemben láttam. Legszívesebben feleségül mentem volna
hozzá, vagy örökre letelepedtem volna az árnyékába, de anyám egészen
másféle gondolatokat forgatott a fejében. Csinos frizurája nyakába
ragadt az izzadtságtól, és mindenáron likőrt kívánt. Tovább rángatott
minket egy alacsony, fehérre meszelt műmárvány csapszékhez, ami a
Duval Streetre nézett.
A délután közepén jártunk, a bárban barlangi sötétség honolt, és alig
lézengett egy-két vendég. A padlót fűrészporral szórták fel, porosodó
mogyoróhéjak hevertek szanaszét, s úgy tűnt, hogy a falból kiszögellő'
bárpultot egy hegyméretű csapos tartja a helyén. Skinnernek hívják,
mutatkozott be, és hozzátette, hogy szeretettel üdvözöl bennünket a
Coach bárban, már csak azért is, mert lerí rólunk, hogy eltévedtünk, és
sejtelmünk sincs róla, hová keveredtünk.
Anyám rámosolygott.
- Egyáltalán nem tévedtünk el.
- Vagy, ha el is tévedtünk - tettem hozzá -, szándékosan.
Skinner felnevetett, majd nekilátott daiquiri koktélokat keverni
nekünk, rengeteg zúzott jéggel és friss zöldcitrommal, miközben a
bárpult túlsó felén támaszkodó férfi időnként megnézett minket. Rajtam
fekete, kötött nyári ruha volt, lapos sarkú szandállal. Ez az összeállítás
általában nem túlzottan vonzotta az ellenkező neműek pillantását. Úgy
tűnt, a férfi csupán udvarias kíváncsisággal méreget, egyébként meg
abban a másodpercben, amint felismertem, teljesen megfeledkeztem
magamról.
Elhasználódott pólót és rövidnadrágot viselt, úgy nézett ki, mintha
akkor mászott volna elő egy halashordó legmélyéről. Ezek egyike sem
javított az összképen - de kétségtelenül ő volt az. Sötét, feketébe hajló
haját féloldalra fésülve hordta, leért az acélkeretes, kerek szemüveg
száráig. Észrevette, hogy oda- odapillantok, s amikor tekintetünk egy
röpke másodpercre találkozott, önkéntelen mozdulattal végigsimított a
bajuszán, majd folytatta az előtte tornyosuló levelek olvasását.
Anyának és Alfrédnek egy szóval sem említettem, de magamnak
megengedtem még egy hosszú pillantást. Úgy mértem végig, ahogy a
turista nézi a térképet. Lába barna volt és izmos, akár egy bokszbajnoké.
A karja is bronzszínűre sült, széles, domború mellkasa, s az egész teste
fizikai erőt és egészséget sugárzott; méltóságteljes volt, mint egy
gyönyörű állat. Lenyűgöző látványt nyújtott, de ettől még nem akartam
ott legyeskedni körülötte, és bevallani, hogy a kézitáskámban ott lapul a
Time magazinból kivágott képe, meg egy hosszú cikk, amit ő írt a
bikaviadalokról. Nem akartam arról áradozni neki, mennyire sokat
jelentett nekem a művészete, arról meg végképp hallgattam, hogy
magam is írással próbálkozom.
Még Bryn Mawrban kifüggesztettem a szobámban az íróasztalom
fölé a kedvenc idézetemet, amit a Búcsú a fegyverektől-ben találtam.
„Azzal, aki bátor, sosem történik semmi.”
Emlékeztetőnek írtam ki magamnak, egyfajta kihívásként, hogy
mindennap ránézzek, amikor dolgozom. Bár titokban azt reméltem,
hogy azzal, aki bátor, bármi megtörténhet. Bíztam benne, hogy az élet
lehet tüzes, fényes és zajos, ha az ember teljesen beleveti magát.
Az árnyas, aprócska kis bárban próbáltam magam rávenni a
közeledésre. Ő volt az én hősöm, s most ott állt, öt méterre tőlem. Ez
soha többé nem fog megtörténni veled, motyogtam magamban, a
karomba csíptem, és erőltettem az agyamat, hátha eszembe jut valami,
de mindent kevésnek éreztem.
Nagyot nyeltem, s még mindig kicsit akadozó lélegzettel fordultam a
családomhoz és az italomhoz. A daiquiri fanyar volt, a tetején jégkása
úszott. A fejünk fölött lustán pörgő propeller olyan hangot adott, mint
egy nehezen lélegző állat. Az ajtón kinézve két sirály látszott, amint egy
feketekagyló héján veszekednek. Mr. Hemingway pedig kitartóan
meredt maga elé, fittyet hányva jelenlétünkre. A leveleit olvasta, míg
Skinner, miközben újabb adag jeget kanalazott a poharakba, hogy
készítsen nekünk még egy kört, meg nem kérdezte, honnan jövünk.
- St. Louisból - húzta ki magát anyám büszkén.
Ez megtette a magáét. A bárpult túloldalán ülő Hemingway
felpattant, és odasietett hozzánk.
— A feleségeim közül ketten is St. Louisba valók — fordult
anyámhoz rendkívül barátságosan. - Mindig is kedveltem azt a várost.
A feleségeim közül ketten? Ez alapján bárki azt gondolhatta volna,
hogy minimum egy tucat feleséget tudhat maga mögött - nem mintha
vettem volna a bátorságot, hogy közöljem ezt vele.
-Az év nagy részében mi is kedveljük - felelte anya. - Bár idelenn
azért jó dolguk van. Ez a napfény nem olyan rossz.
Amikor rámosolygott anyára, barna szemében meleg fény
csillogott, s az arca bal felén megjelent egy gödröcske.
-Középnyugaton születtem - mondta. - Chicagótól nem messze.
Távolról minden sokkal jobbnak tűnik, az állam éppúgy, mint az
emberek.
A máskülönben csendes Alfréd most felpattant, kezet nyújtott és
bemutatkozott. Aztán mind bemutatkoztunk. Büszke voltam a
testvéremre meg anyámra, hogy nem kiáltottak fel, s nem mutatták jelét
annak, mennyire lenyűgözi őket, kivel találkoztak. Az egész ország
ismerte Hemingway nevét, és a világ többi részén is tudták, ki ő. De itt,
a maga kisvárosában nyilvánvalóan nem akart több lenni, mint a jó öreg
Joe - amint ezt a viselete is bizonyította.
 - Engedjék meg, hogy körbe vezessem magukat, amíg itt vannak -
fordult hozzánk, de egyértelműen anyára nézett. Anya még mindig
nagyon csinos nő volt. Szálfaegyenesen tartotta magát, ezüsthaja csinos
frizurába fésülve, nyílt, kék szemek, tökéletes ajkak; mindez az
önteltség legkisebb jele nélkül. Azt az egyetlen veszteséget leszámítva,
ami apa halálával ért bennünket, mindig úgy éreztem, hogy ő a
legelégedettebb, leginkább helyén levő lény, akit valaha ismertem.
Sokszor érte szerencse, akárcsak most is. A jelenlegi helyzet is olyan
volt, mintha már abban a pillanatban, amikor felszálltunk a buszra,
körbe forgatták volna a rulettkereket, és mire célba értünk, biztosak
lehettünk benne, hogy a golyó a nyerő számon áll meg.
Magánkirándulás Key Westben Ernest Hemingway társaságában?
Naná. Hát persze. Nem gond.

Hemingway fekete Ford kupéjával jártuk körbe a szigetet, a legdélibb

pontról indulva. Állt itt egy vörös-fehérre mázolt hordó, mintha csak
egy borbélyüzlet cégére lett volna. Akadt még két vérszegény kis strand
is, de Ernest biztosított bennünket, hogy csodálatos itt fürdőzni.
- Nem kifejezetten tűnik irodalmi inspirációt nyújtó helynek -
jegyezte meg anyám az anyósülésről. Levette, és az ölébe tette a
kalapját. Egyik kezével végigsimított a lehúzott ablak peremén. - Hogy
sikerült épp itt kikötnie?
- Elég hosszú utat jártam be - vigyorgott rá Ernest. - Párizstól
Piggottig, onnan Arkansasba, Kansas Citybe, majd Mon- tanába;
Spanyolországba mentem, aztán megint Párizsba. Wyoming, Chichago,
New York, és újra Piggott következett. Egyébként még Afrika is
belefért. Nem tudom, töltöttünk-e valahol is egy hónapnál huzamosabb
időt a házasságom két éve alatt.
-Te jóságos ég! Hogy bírja ezt a felesége?
-Valójában azt kell mondanom, hogy remekül. Ez megy neki a
legjobban, a dolgok irányítása. Mindenhez ért, és nem mellesleg remek
anya is. Két fiunk van.
- Milyen csodálatos! - sóhajtott anya. - Ilyen sokfelé megfordulni a
világban.
- Igen. Az is fontos viszont, hogy legyen egy nyugodt hely, ahova az
ember hazatérhet, kifújhatja magát és megnyugodhat. A folytonos
utazás közben nem könnyű dolgozni. Lehetséges persze, de a munkán
meglátszik a rohanás meg a feszültség. Ahogy minden másnak a
lenyomata is.
Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, egyenesen hozzám szól.
Pontosan ez gyötört engem is. Hogy talán túl keményen dolgoztam az új
regényen, s az erőfeszítés izzadtságszaga átüt a sorokon. Olykor
merevségként, máskor elszántságként mutatkozik meg, de jelen van.
- Nem tudom, én mire jutnék ennyi napfény meg daiquiri mellett -
próbálkoztam egy tréfával, mire valósággal rám förmedt.
- Aki alkonyat előtt vicceket süt el, az később bármire képes. -
Szeme oldalt villant a tükörben, s ahogy pillantásunk találkozott, a
szívem szaporább ritmusba kezdett. Nagy dolognak éreztem, hogy
megszólított, még ha csak röviden is. Mint amikor éles fény villan fel az
úton, amelyen halad az ember. Ugyanakkor megérintett az érzés, hogy
tényleg lát engem, érti, ahogy gondolkodom. Talán nincs értelme ezt
mondani, hiszen épp csak megismerkedtünk - de munkáiban briliáns
éleslátással festette le az embereket, s én elhittem, hogy mindent lát,
akár behunyt szemmel is.
Valamivel később, amikor a hátunk mögött már elmaradtak a
pálmafák, felkanyargott velünk egy aprócska kis temetőhöz, és
leállította a járművet. Innen gyalog folytattuk utunkat az Angéla
Streeten. Jacarandafák virága lengett magasan a sírkövek felett.
Elhaladtunk a növények között, s lassan megérkeztünk a középpontban
elhelyezett rézszoborhoz, ahol Ernest lehajolt, és felolvasta a talapzatán
levő emléktábla szövegét
- „Ahol, itt nyugszanak az ÜSS Maine hadihajó tengerészei.” - A
hangja elégedettnek tűnt. - Havanna kikötőjében süllyedt el - fűzte
hozzá. - Kuba ott van, odaát - intett előre, déli irányba. - Kilencven
tengeri mérföld, meg egy világ, ami elválasztja innen.
- Ha jól emlékszem, olvastam valamit a konkvisztádorokról a
hotelben - szólalt meg anyám.
-Úgy van. A spanyol Cayo Hueso kifejezés annyit tesz, csontzátony.
Az egész szigetet elborították a csontvázak, amikor Pounce de León
megjelent itt.
- Hogyhogy mégis lakható hellyé tudták varázsolni?
- Ez, lakható? - Elmosolyodott. - Azt hiszem, ott vannak a
csontvázak mind a tenger homokja alatt. Nem egyszer mérföldeken át
vonszolok egy lábszárcsontot abban a hiszemben, hogy nyársorrú hal
akadt a horgomra.
- Csak nem? - kérdezte Alfréd.
-Talán nem. - Aztán kacsintott. - A lábszárcsontnak semmi súlya.
 6.

A rákövetkező délutánra meghívást kaptunk a Whitehead Streetre,

hogy találkozzunk Hemingway családjával. Felesége, Pauline,
alacsony, sötét bőrű nő volt, inkább szép arcú, mint csinos, rövid, fiús
frizurát viselt, karcsú termete és rendkívül intelligens tekintete volt.
Óriási adag limonádéval várt bennünket, amihez rozspálinkát ittunk a
hátsó kertben ülve, pontosan azon a helyen, ahova a hamarosan
elkészülő medencét tervezték. Ez lesz az első medence a szigeten, és
Ernest azt is elmondta, hogy a munkásoknak először át kell valahogy
ásniuk a tömör korallon. Láthatóan tetszett neki, hogy nem lesz könnyű
munka.
A fiúk, Patrick és Gregory tollasoztak, amikor megérkeztünk, s
miután befejezték a játszmát, kijöttek köszönni. Törökülésben
letelepedtek a fűre, nem messze tőlünk, végtelen természetességgel.
Arcuk kipirult a mozgástól. Ez a híres ember az ő apukájuk, gondoltam,
először rájuk, majd Ernestre pillantva, aki elterpeszkedett az egyik
széken. A fiúk azonban csodálatosan viselkedtek, egyáltalán nem tűntek
elkényeztetettnek.
A házat és az udvart szépen rendben tartották, banán-, datolya- és
mandulafák adtak árnyat, az egész olyan volt, mint egy darabka
édenkert. Ernest írószobája egy különálló épületben kapott helyet,
aprócska garázsból alakították ki, és kötélből font függőhíd kötötte
össze a főépülettel. Nem lehetett volna ennél romantikusabb, jobb
elhelyezkedésű házat találni. Az a helyzet, bármerre pillantottam is,
minden tökéletesen megtervezettnek tűnt, mintha garantálná a
boldogságot, a vidám, kedves feleségtől a fiúkig, akik olyan könnyedén
mozogtak szerepükben. Mintha árnyékok lettek volna. Micsoda élete
van, gondoltam, de már hogyne lenne az!
Mielőtt útnak indultunk, Ernest azt mondta, még elugrik valamiért,
aztán a legutóbbi könyvem egyik példányával jelent meg, és megkért,
hogy dedikáljam neki. Azonnal anyát kerestem a tekintetemmel,
rettegve, hátha ő említette, amikor hallótávolságon kívül voltam. De
nem, Ernest sietett megjegyezni, hogy néhány hónappal korábban
mindketten olvasták a könyvet Pauline-nal, és nagyon tetszett nekik.
Azonnal felismert a bárban, de nem akart zavarba hozni.
Zavarba hozni, nos, nem ez volt a legmegfelelőbb kifejezés. A
túláradó öröm jobban illett ide. Ernest Hemingway nemcsak, hogy
olvasta a könyvemet, de tetszett is neki. Felismerte a nevemet. Azt
akarja, hogy dedikáljam neki a kötetet. Fülig pirulva megköszöntem a
szavait, aztán félszegen üldögéltem, ölemben a könyvvel,
mozdulatlanul, mert nem találtam szavakat, amelyek ki tudták volna
fejezni az érzéseimet. Az egész helyzet inkább álomnak tűnt; minden
mozzanata messze meghaladta legvadabb elképzeléseimet.
Aztán, amikor már épp úgy éreztem, hogy nem is lehetnék ennél
jobban letaglózva, Ernest felajánlotta, hogy felolvas néhány oldalt
készülő regényéből, ami egy halászat történetéről és Biminiről szól.
„Gazdag emberek” szerepelnek benne, akik, az ő kifejezésével élve, egy
kissé tönkrementek.
Hittem is meg nem is, hogy tényleg ezt mondja, ahogy az sem ért el a
tudatomig, hogy ez megtörténhet velem olyankor, amikor nem álmodok.
Ő azonban nem zavartatta magát, már hozta is az elkészült oldalakat, s
váratlanul meglepően bátortalanná válva, a kezembe nyomta a kéziratot.
Majdnem teljesen elkészült, tette hozzá, de most egy időre félreteszi.
Hamarosan elutazik Madridba, hogy riportot írjon az ottani helyzetről a
North American Newspaper Alliance számára.
- Erről most inkább ne beszéljünk - nyögött fel Pauline. Szemével
bánatos, nagy kört írt le, miközben ölében lesimította egyszerű, fehér
ruháját.
 - Szegény anya! - Ernest hangjában együttérzés csendült. — Nem
mennék, ha nem lenne muszáj. Tudod. - Gyengéd tekintettel pillantott
az asszonyra, hosszabban a szokásosnál, aztán visszafordult hozzám. -
Próbálok nem politizálni. A politika megöli az írót. De Franco zsarnok
és gyilkos, és nagyon úgy tűnik, hogy a fasiszták elszánták magukat a
spanyol munkásosztály eltörlésére. Nem hinném, hogy ebben az esetben
van semleges állásfoglalás. Azok számára biztosan nem, akik
odafigyelnek.
- Lehet, hogy ennek a háborúnak sosem lesz vége - sóhajtott anyám.
- Bár talán csak túldramatizálom a helyzetet.
- Bárcsak úgy lenne!
- Nos, én nagyon örülök, hogy odamegy - mondtam. - Tudom,
milyen nehéz elválni a családtól, de Spanyolországnak olyan írókra van
szüksége, mint amilyen maga.
- Spanyolországnak mindenféle írókra szüksége van - mondta
Ernest. - Borzalmas vérontást jósoltak - tette hozzá sötéten.
-Mit gondol, bármilyen tudósítót beengednek? - Végig sem
gondoltam, de a kérdés már kiszaladt belőlem, s azonnal magamon
éreztem anyám és Alfréd szúrós tekintetét.
- Valószínűleg igen. .
-Jelenleg nem dolgozom egyetlen lapnak sem.
-Ugye nem mondod komolyan, Marty? - csattant fel anyám.
- Miért ne? Annyira szeretnék végre valamit csinálni!
- Akkor is, ez nagyon veszélyes!
- Megígérhetem, hogy vigyázok rá — mondta Ernest. - Már ha
megtalálja a módját, hogy kijöhessen.
- Ez nagyon kedves ajánlat - biccentett felé anyám, bár látszott rajta,
hogy nyugtalanítja a gondolat. Ahogy engem is nyugtalanított, mégis
kimondtam.

A látogatás végeztével néma csendben sétáltunk át az udvaron,

jókívánságainkat és azt az ígéretet hátrahagyva, hogy tartjuk a
kapcsolatot. Arra gondoltam, milyen csodálatos és
fontos este volt ez számomra. Szerettem volna megállítani a pillanatot,
amíg csak lehetséges, de végül csak annyi dolgunk maradt, hogy még
egyszer, utoljára jó éjszakát kívánjunk.
A kapun kilépve a Whitehead Streeten haladtunk a szálloda
felé.
- Kérlek, ne ugorj fejest semmibe - fordult felém anyám.
- Egyelőre csak fontolgatom a lehetőséget. Nem fogok fel-
pattanni az első óceánjáróra, anya.
- Kedvelem a fickót - szólalt meg Alfréd. - Egyáltalán nem
olyan, mint amilyennek képzeltem. Sokkal jobban hasonlít ránk,
mint vártam. Olyan, mint bármelyikünk. Ki hitte volna?
Valóban, ki is? Miközben azonban anyámmal kettesben arról
csevegtek, milyen kedves ember Ernest, meg micsoda humora
van, és mennyire csodálatos a háza, elragadó a felesége, én azon
kaptam magam, hogy csak fél füllel hallgatom őket. Gondolatban
már Spanyolországban jártam, az odajutás megszervezésének
módján törtem a fejem, meg azon gondolkodtam, hogy mibe
kerülhet nekem ez az út, nem csupán anyagi értelemben.
Álom volt csupán? Gyönyörű illúzió? Vagy jelként világította
be utamat, és Hemingway volt a jelzőtáblám.
- Marty! - hallottam anyám hangját, aztán újra, még han-
gosabban szólított. - Marty!
Elmentem a hotel épülete mellett. Valószínűleg egész éjszaka
mentem volna, ha nem szól utánam.
 A januárt sosem volt könnyű elviselni St. Louisban, de így,
Key Westtel a hátam mögött úgy tűnt, hogy az időjárás
egyenesen a lelkemet veszi célba. Lucskos hó esett, aztán ónos
eső, míg az utcák és a járdák egyetlen fekete, csúszós és alat-
tomos jégtükörré váltak. Az ég alacsonyan, súlyosan csüngött
felettünk, lenyomta a kémények füstjét, míg a korom belekötött
a levegőbe, a házak oldalára és a lámpaoszlopokra tapadt. Azon
gondolkodtam, hogy leginkább sikoltozni volna kedvem,
amikor Hemingway telefonált.
Anya odahívott a készülékhez, meghallottam a hangját, és
azonmód elakadt a lélegzetem. Alaposan meglepett.
- Hogy szerezte meg a telefonszámunkat?
- Nos, a Gellhorn nem kifejezetten gyakori név.
- Maga lenyűgöző. - Elhallgatott egy pillanatra, arra gon-
doltam, vajon zavarba hoztam-e. Aztán átmenet nélkül izga-
tottan elkezdett Spanyolországról beszélni. A köztársaságnak
most elsősorban mentőegységekre van szüksége, s hogy neki
vannak ismeretei még a világháború idejéről, és egyre csak arra
tud gondolni, hogy mi a helyzet odaát. Van néhány le-
velezőpartnere, akikkel hamarosan találkozik New Yorkban,
arra szeretnének megoldást keresni, hogyan gyűjtsenek pénzt a
köztársaságiak támogatásához. - Esetleg, ha van kedve, maga is
eljöhetne - bökte ki.
-New Yorkba?
- Hogyne. Feltéve, ha komolyan gondolta, amit Spanyolor-
szágról mondott.
-Persze, hogy komolyan gondoltam. De nem tudom, hogyan
juthatnék oda. Iratokra lenne szükségem, megbízólevélre.

-Talán nincs szüksége többre néhány jó barátnál.

Elnémultam, meghökkentett, aztán azt mondtam neki, hogy
csodálatosan hangzik. Olyan nehéz volt befogadni azt, ami
történt velem. Elmémben ott táncolt a gondolat, hogy érdeklődik
irántam, meg az is, hogy ez mennyire valószerűtlen, milyen
ígéretes. Eltelt egy kis idő, mire hozzátettem.
 - Elolvastam a könyvét. Hányinger kerülget a féltékenység-
től, különösen a párbeszédei miatt.
- Hát, pedig nem nagyon teszek mást, csak figyelek.
- Ha ennyi lenne az egész, bárkinek menne. Egy csomó titka
van. Egy percig se higgye, hogy át tud verni.
-Talán igaza van. De ezzel a könyvvel azért van még mit
tenni, ezt nagyon jól tudom. Talán egy csodás befejezés kellene,
ami mindent magába sűrít, aztán varázsütésre kiköp magából. De
egyelőre még nem látom.
- Az is meglesz.
- Milyen biztos benne!
Mámorító volt ez a vonzerő.
- Ha valamiben, hát ebben az vagyok.
-Akkor jöjjön el New Yorkba - váltott témát váratlanul. -
Elrendezi a dolgait, aztán meghívom steakre, maga pedig
megmutat nekem egy-két sztorit.
- Nagyon szívesen jövök. Először azonban be akarom fejezni
a könyvet. Talán nekem is épp ilyen csodás befejezésre lenne
szükségem, de egyelőre sehogy se találom.
- Meglesz az.
- Viszlát, Ernesto! Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy ba-
rátok lettünk.
-Viszlát, kislány - felelte gyengéden, bontotta a vonalat,
miközben én ott maradtam a kézibeszélőt szorongatva, és azon
gondolkodtam, hogy rábízhatom-e az életemet erre a
vadidegenre.

Az egész rákövetkező február során Ernesto néhány naponta

rendszeresen telefonált, és izzó lelkesedéssel Spanyolországról
akart beszélni. Azt mondta, háborúellenes újságírónak tartja
 magát, de elkerülhetetlennek látja, hogy odamenjen. Évek óta
nem igazán írt újságcikkeket, és ez a legátkozottabb dolog, de
alig várja, hogy ott legyen. Nem akar ennyire biztonságban, ilyen
kiszolgálásban élni. Hosszú ideje volt már, hogy fázott, hogy
egyszerű életet élt. Közel a csonthoz. „A túlzott kényelem
mindennél jobban tönkreteszi az írót - fejtegette. - Amikor soha
senki nem mond nemet arra, amit akar az ember. Nagyon
veszélyes.”
- Értem, mire gondol - feleltem. - Amikor apám halála után
ideköltöztem a múlt évben anyához, pontosan tudtam, hogy ez a
dolgom. De túl szorosnak érzem a pólyát magam körül, túl
jóltáplált vagyok. Mint a borjúfóka az állatkertben. — Elhall-
gattam, aztán hozzátettem. - Nagyon hálátlannak tűnhetek.
- Egyáltalán nem az. Annak, amit mond, van értelme. - Aztán:
- Részvétem az édesapja miatt. Az enyém agyonlőtte magát.
- Milyen borzalmas! - Olvastam a hírt az újságban, de egészen
más volt az ő szájából hallani, ismerve a férfit, az írót, aki több
volt már számomra a hírességnél, akit széles körben ünnepelnek.
-Neki lehetett igazán borzalmas, gondolom én, bár ezt nem
feltétlenül érzi az ember. Tizenkilenc éves voltam, azon a nyáron
született a fiam, csaknem megölve az anyját. Aztán télen az apám
lőtte magát cafatokra, senki se látta, hogy ez lesz a vége, kivéve
talán engem. Nem lepett meg a hír, mégis teljesen kifacsart a
fájdalom. Ez volt életem legborzalmasabb éve, vagy legalábbis az
egyik legborzalmasabb.
- Én abban reménykedem, hogy idővel könnyebb lesz —
mondtam neki. - Még most is borzasztóan fájnak azok a szavak,
amiket egymás fejéhez vágtunk. Meg azok, amiket nem
mondtunk ki. Mit gondol, lehetséges békét kötni a múlttal?
-A pokolba. Meg lehet próbálni, gondolom. De nem vagyok
biztos benne, hogy bárki megbocsátást nyer. A végén sem.
Elnémultunk egy időre, a telefonvonal recsegett és kattogott
kettőnk között, mintha nyomná annak a súlya, amit
megosztottunk egymással. Összezavart az, hogy kezdem eny-
nyire otthonosan érezni magam a társaságában, hogy ilyen
meghitten beszélgetek valakivel, aki csaknem idegen számomra.
 Bár talán már nem is volt annyira idegen.
Nem sokkal korábban elküldtem neki egy novellát, amit annak
idején Németországban írtam, még azelőtt az időszak előtt, amit
magamban csak „Száműzetésének neveztem. Egy német férfi állt
a történet középpontjában, aki úgy dönt, hogy egy pillanatig sem
bírja tovább a náci uralmat, ezért az Államokba költözik, ám
kénytelen ráébredni, hogy az élet itt is borzasztóan nehéz, s hogy
nem képes beilleszkedni egyik közösségbe, talán sehova se.
Ernest azt mondta, rettentően tetszik neki, és legközelebb már azt
újságolta, hogy elküldte a kiadójának, Max Perkinsnek, aki le
akarja hozni a Scribner's Magazine-ban, feltéve, ha beleegyezem
néhány húzásba és változtatásba. Nem sokkal később váltottunk
néhány levelet Perkinsszel a sztoriról, én pedig azon kaptam
magam, hogy egyik pillanatról a másikra belecsúsztam egy olyan
életbe, amely mintha valaki másé lett volna.
- A Scribner's - mondtam anyának. - Ráadásul fizetnek is érte.
Ernest az én hősöm. El sem tudom hinni.
- Nézd, nagyon nem szívesen mondok ilyet, de gyönyörű fiatal
nő vagy, biztos vagy benne, hogy nem ez motiválja?
- Nem erről van szó, anya. Valódi dolgokról beszélgetünk,
fontos dolgokról. Aztán meg nincs olyan beszélgetés, amelyben
nem esik szó Pauline-ról meg a fiúkról. Nagyon hűséges
hozzájuk.
- Ez így van rendjén. Legyél nagyon óvatos! Én csak ezt
akarom mondani.
- Remélem, nem jut eszedbe, hogy terveim vannak vele, ugye?
- szakítottam félbe. - O a példaképem, anya. Csodálatos, ragyogó
hősöm, egészen ritka emberpéldány. Csak szeretnék a közelében
lenni, és hagyni, hogy beragyogjon a fénye, és nem hiszem, hogy
emiatt bárki is követ vethetne rám.
- Senki sem vet követ senkire. Ne feledd, ha valaki, hát én a te
oldaladon állok.
-Hogyan is feledhetném? Mindig kiálltál mellettem, anya. Még
akkor is, amikor már én sem álltam ki magamért. - Oda
 leptem mellé, puhán tenyerembe vettem a két kezét, és belenéz-
tem azokba a kék szemekbe. - Hidd el, minden rendben lesz.
Tudom, mit csinálok. - Aztán felmentem a szobámba, vastag
plédembe burkolózva az ablak mellé telepedtem, s hosszúhosszú
ideig mozdulatlanul ültem ott, New Yorkra gondolva.

Bármennyire is vágytam rá, hogy minél előbb elrendezzem

spanyolországi utazásomat, és elbúcsúzzak Ernesttől, épp ilyen
elszántan akartam előbb befejezni a könyvemet. A következő két
hétre bezárkóztam kicsi szobámba, s az utolsó húsz oldalt egyetlen
hatalmas, idegőrlő nekifutásra kalapáltam elő magamból. Annyira
keményen küzdöttem, hogy nem tudtam, mi kerekedett ki a
munkámból, és meglehetősen aggódtam amiatt, hogy milyen lett a
befejezés. Maga a szöveg egyébként nem volt rossz. Csinosan
egymás mögé rendeztem a lapokat, szépen összegumiztam, majd a
kezemben magam elé tartottam a kéziratot, és a súlyát méregettem
egy darabig, mielőtt becsúsztattam volna a fiókba. Eljön majd a
nap, amikor elég erős leszek ahhoz, hogy újra belenézzek. Vagy
talán mégsem.
Magányosnak és kimerültnek éreztem magam, ugyanakkor
szorongtam is az utazás miatt; mintha hosszú és sötét évekre
Szibériába száműztek volna, oda, ahol egyetlen pillantást sem
vethetek többé a napra. Lerángattam a padlásról egy ócska
vászonbőröndöt, gyorsan összecsomagoltam, bízva benne, hogy ha
New Yorkba érek, még lesz időm alaposan felkészülni az egész
útra.
- Mire van szüksége annak, aki háborúba megy? - kérdeztem
anyámat.
- Bátorságra, gondolom én. De azért nem hagynám itthon a
szappant, és néhány pár meleg zoknit is vinnék magammal.
- Ugye tudod, hogy minden a legnagyobb rendben lesz velem?
- Hát persze - hazudta, aztán megcsókolt, és magamra hagyott,
hogy folytathassam a csomagolást.
 8.

M ielőtt leszálltam a vonatról a Penn Stationnél, elkomorodva

számoltam össze a rendelkezésemre álló pénzt. Az Európába tartó
hajók jegy árait végig nézve rá kellett döbbennem, hogy a
legvacakabb kabinért is minimum százötven dollárt leszek
kénytelen kifizetni. Aztán Madridban sem lehettem meg pénz
nélkül. A szükséges összeg persze attól függött, mennyi ideig
szándékozom ott maradni - ami ebben a pillanatban még rejtély
volt számomra. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor igazából
nem csak ez.
Először a barátnőm házát kerestem fel Greenwich Village- ben,
de csak addig időztem, amíg a bőröndömet bedobtam az egyik
sarokba, és újrafestettem a rúzsomat. A Barclay-ben kerestem
Ernestet, azt mondta, itt vagy megtalálom, vagy hagyhatok
számára üzenetet. Ő azonban nem volt sehol. Valószínűleg
alaposan zavarba hoztam a portást, mert olyan esetlenül álltam a
mintás parketta közepén, mint egy játék kacsa, azon tűnődve,
mitévő legyek. Aztán egyszerűen csak leültem, és végigpörgettem
a fejemben a lehetőségeket, de ekkor kivágódott az utcára nyíló
lengőajtó, és megpillantottam őt egy kavargó, nagy embercsapat
közepén.
-Kislány! - harsant fel a hangja, amikor észrevett, majd azon
nyomban hatalmas mancsába fogta a kezemet, és anélkül, hogy
akárcsak egy embernek is bemutatott volna a társaságból, a liftek
felé húzott. A felvonó ajtaja bezárult, s emelkedni kezdtünk. A
társaság tagjai folytatták tovább a beszélgetést. Télikabátjukból
hideg áradt, én meg csak álltam ott, és az ajkamba haraptam,
nehogy valami szamárságot találjak mondani. Nem tudom, miből
gondoltam, hogy kettesben találkozom majd Ernesttel, de úgy
képzeltem, hogy beülünk egy kávézóba, és az írásról beszélgetünk,
vagy eszünk egy spagettit, és közben csevegünk. Akkor és ott
rémisztőén esetlennek éreztem magam. Ö volt a forgószél
középpontja. O maga volt a forgószél, ő idézte elő az örvényt.
 A lakosztályában találtam egy kicsi, kék bársonyszéket, erre
telepedtem le, és próbáltam meghúzni magam, miközben egyszerre
két telefonon adtak le kaviár- és italrendelést a szobaszerviznek.
Ernest az ágy sarkába hajította a kabátját, aztán lehuppant a
fekvőhelyre, és meglazította a nyakkendőjét. Rám vigyorgott
jellegzetesen féloldalas mosolyával, és pillantásunk egy röpke
pillanatra találkozott, mielőtt folytatta volna a rendelés leadását.
- Meg három üveg Taittingert is kérünk. Ne sajnálja! - Aztán újra
felém fordulva megkérdezte: - Szereti a pezsgőt, ugye?
Ha nem költői a kérdés, akkor sem lett volna időm válaszra, mert
egy rendkívül igényesen öltözött nő vitorlázott mellé, és mondott
neki valamit, két kezét csípőre téve karcsúsított szoknyáján. Olyan
közel állt, hogy eltakarta előlem Ernestót. A nő neve Lillian
Hellman volt, amint hamarosan megtudtam. Ő, Ernest, meg a
többiek alkották a Kortárs Történészek csoportját; egy közösséget,
amely egy Spanyolországban készítendő dokumentumfilm
szponzorálására jött létre. Ezzel a filmmel akartak segítséget
szerezni mentőegységek és más segélyek finanszírozására
Spanyolország számára. A filmet Dutch rendezte, és úgy tűnt, hogy
ő már a helyszínen van norvég operatőrével. A Történészekhez
csatlakozott még John Dos Passos, Archie McLeish és Evan
Shipman, valamennyien elég ismert írók ahhoz, hogy felhívják
magukra a figyelmet. Úgy tűnt, az egész helyiség megtelt velük,
legalábbis a kék bársonyszék felől nézve, ahol azon törtem a
fejemet, hogyan tudnék feltűnés nélkül elvegyülni.
Végül Ernest mentett meg. Magával ragadott, körbe vitt, és
mindenkinek bemutatott.
- Ez a szívdöglesztő szőke zsiráf jó barátom, Marfy Gellhorn. O
is jön velünk Spanyolországba.
 - Amint sikerül megszerveznem - mondtam Evan Shipmannek,
miközben Ernest elindult, hogy ajtót nyisson a kopogtatásra.
Megérkezett az ital, ahogy elnéztem, tengernyi.
- Már ha menni fog.
-Mi az akadálya? - érdeklődött Evan, fejét kissé oldalra hajtva,
akár egy oroszlán. Költő volt, de én inkább filmcsillagnak néztem
volna. Haja tökéletesen fésülve, inge, fűzős félcipője, élére vasalt,
szénfekete flanelnadrágja mind kiváló minőségű.
- Van ez a be nem avatkozásól szóló egyezmény - mondtam, és
hátrébb léptem, nekiszorulva az ajtónyitó gombnak, ahogy Ernest
elvonult előttünk egy vödör jégbe állított pezsgővel. - Annak, aki ki
akar jutni, hiteles megbízólevélre van szüksége, meg rendes
papírokra, nekem viszont semmim sincs. Legalábbis egyelőre.
- Elég, ha bemegy valamelyik magazinhoz, és azt mondja, ír
nekik néhány cikket.
-Arra gondol, hogy szabadúszóként?
- Hát persze - vágta rá italát lötyögtetve. A jégkockák ide- oda
koccantak, aztán egy hajtásra felhörpintette az egészet.
- Nőként háborús zónában lenni... Annyit mondhatok, hogy nem
tipikus felállás. Szóval, ha jó írásokat küld, akkor egész tisztességes
olvasótáborra is szert tehet.
- Egy próbát megér — feleltem neki. - Jelen pillanatban egyetlen
ennél jobb ötletem sincs, amivel tapasztalatokat szerezhetnék, úgy,
hogy közben nem kell belemennem egy eszement kapcsolatba.
Dos Passos közeledett, kezében egy vaskos taittingeres üveggel,
amiből a hab a padlóra ömlött. Úgy tűnt, senkit sem izgat vagy
zavar, amit csinál. Teletöltötte a poharainkat, és Ernest felé intett,
aki egy széket meglovagolva ült a közelben, s a támlán könyökölve
rémisztő tempóban és lendülettel beszélt.
- Honnan ismered ezt az alakot?
- Hemet? Key Westen találkoztunk. Üdülni voltunk a csa-
ládommal, és egyenesen beleszaladtunk.
-Azta! Ez a beleszaladás rendszerint épp az ellenkező irányban
szokott megtörténni. - Dos mosolya gúnyos volt,
 nyilvánvalóan szándékosan. Nem tudtam, mitévő legyek, vagy mit
mondhatnék, de már folytatta is. - Látom, hogy már teljesen
behálózta.
- Ne haragudjon, ezt hogy érti?
- Maga jött ide hozzá. A jó öreg Hemingway valószínűleg
felhasználta. De ez teljesen rendben van, hiszen mindenki alá
rendelődik, és majdnem mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül. És ehhez
elég mindössze két percet együtt tölteni vele.
Rámeredtem, és úgy éreztem, valósággal odagombostűzött a
helyemre, mint egy lepkét.
- Eszem ágában sincs ebben a stílusban tovább beszélgetni - akartam
mondani, de addigra már rám mosolygott, továbbáll!, és folytatta az
italok töltögetését. Váratlanul úgy éreztem, hogy kibillenek az
egyensúlyomból, és elönt a forróság. Fogtam egy cigarettát és kiléptem
az erkélyre, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Nem sokkal ezelőtt esett,
minden nedvesen csillogott, s apró, jéghideg vízcseppek függtek
mindenen. Végigsimítottam a kovácsoltvas korláton, ujjhegyemre
gyűjtöttem a nedvességet, s hagytam, hogy a fejemben Dos szavai-for-
rongjanak. Azért ronda dolog volt Hemingway részéről, hogy így
odalökött közéjük, amikor még éppen, hogy csak találkoztunk.
Pillanatok alatt felvettem a ritmusát, és úgy tettem, mintha régi
cimborák lennénk, elhittem, hogy barátok vagyunk, hogy a kettőnk
közötti kötelék jelent valamit. A vastag függöny túloldalán álló írók
legalább tisztességesen viselkednek, rém elfoglaltak, s úgy ragyognak
maguk körül, mint a fénylő csillagok, mert valójában azok is. Mi a
csudát keresek én itt?
- Eszébe jutott kiugrani? - érdeklődött Ernest, kilépve mellém az
erkélyajtón át.
- Miért ne? Nem hinném, hogy ennyi pezsgő után különösebben
sokat éreznék belőle.
-Jó kis pezsgő, mi?
- Az. A legjobb. Köszönöm. - Gyorsan, kurtán peregtek ajkamról a
szavak, éppolyan esetlenek voltak, mint én magam.
Rám pillantott.
- Befejezte a könyvet?
 - Be, Isten segedelmével, de még nem volt metszem elolvasni. A
magáéval mi a helyzet?
— Én is végeztem. Legalábbis ezt mondtam Perkinsnek. De ha
őszinte akarok lenni, ez most itt elviszi minden időmet, még annál is
többet. Huszonhárom óta nem foglalkoztam újságírással.
Az évet értette alatta, döbbentem rá. Ezerkilencszázhuszon-
hármat. Akkor voltam tizennégy éves, magasabb minden fiúnál a
bálokon, épp ezért nagyon szégyenlős. Most döbbentem rá a kettőnk
közti korkülönbségre. Ő harminchét volt, annyi mindent véghez vitt
már az életében, én pedig még annyira az elején tartottam mindennek.
Megint szöget ütött a fejemben a kérdés: Mit keresek én itt?
- Mit gondol, milyen lesz újra megpróbálni? - kérdeztem. - Nagyon
másféle írásmód, nem?
-Szeret kerékpározni? - ragyogtatta rám a mosolyát. - Ószintén
mondom, nem hinném, hogy ez az egész munka több lenne annál, mint
hogy teszünk valamit Spanyolországért. Imádom azt az országot. Az
emberek annyira végtelenül kedvesek és rendesek, hogy olyat még
nem látott. Egyszerűen nem érdemlik meg, hogy az történjen velük,
ami most ott folyik. Pokolba, még egy kutya sem érdemelné Francót. -
Ismét végigpillantott rajtam, aztán megkérdezte: - Mondja, tényleg jól
érzi magát?
- Hogyne. Miért? Fáradt vagyok, ennyi az egész.
-Akkor pihenjen egyet. A következő néhány napban rengeteg
tennivaló vár ránk, senki sem fog túl sokat aludni. - Az arca egészen
ellágyult. - Jó, hogy látom magát, kölyök.
Aztán széles termetével bevonult a szobába, én meg a masza- tos,
villódzó, kifürkészhetetlen város felé fordítottam arcomat.

Másnap reggel későn ébredtem, már várt egy üzenet Ernesttől, azzal,
hogy másnap reggel vissza kell utaznia Key Westbe, de ha ráérek és
nincs más programom, nézzek be a Club 21-be. A hét végén induló
hajóval fog elutazni. Rengeteg tennivalója lenne még, de semmire
sincs ideje. Úgy írta alá, hogy Ernesto.
Hátradőltem az ágyon, amelyből csak nemrég kászálódtam ki, s a
sürgönyt két ujjam közé fogva ismét átfutottam a soro-
 kat. Puha, szivacsos érzés töltötte be a mellkasomat. Elkeseredtem.
Hetek óta egyre az járt a fejemben, hogy nincs semmi más dolgom,
mint hogy megjelenek nála, ő pedig rám ragyog- tatja személyiségének
fényét, s onnantól fogva pontosan tudni fogom, mi legyen a következő
lépésem. Butácska elképzelés volt, kislányos. Ernest nem tartozott
nekem semmivel, egyébként is, hétfő van, pénteken elutazik, most még
le kell szaladnia Floridába, aztán onnan vissza, a családja elrendezése
után pedig marad épp elég gondja.
Az volt a helyzet, hogy ha még mindig segíteni akartam, akkor
csakis magamra számíthattam - nyakig benne ültem ebben az
egészben. Lehet, hogy mindig így járok, de akkor sem maradt egyéb
választásom: vagy belemerülök az önsajnálatba, vagy nagy erővel
felrúgom magam a felszínre. Az idő egyre csak múlt, a pénzem
fogyott. Ha New Yorkban akarok maradni, akkor is munkát kell
találnom, de ennél többre készültem. Nem számít, mi az ára, meg
fogom találni a legmegfelelőbb utat Spanyolországba, saját jövedelmet
szerzek, és kitalálom, hogyan tovább. Ha őszinte akarok lenni, ebben
mindig is jó voltam. A többiek voltak azok, akik kibúvót kerestek, még
az olyan izzó személyiségek is, mint Ernest.
Készítettem két csésze sűrű, erős teát, s miközben engedtem
magamnak egy meleg fürdőt, mindkettőt azon forrón el- szürcsöltem.
Felöltöztem. Egyetlen csinosabb pulcsit hoztam magammal, egy fekete
kasmírt - valószínűleg semmi szükség ilyen holmira Madridban -,
felveszem hozzá a gyapjúpantallómat és a Bryn Mawr kabátomat,
ennyi megteszi. A Groover Streetre kilépve a metrólejáró felé vettem
az irányt. Túl sokáig aludtam. Már csaknem ebédidő volt, egy, vagy
maximum két dobásom maradt aznapra.
Néhány évvel korábban, amikor még írtam és dolgoztam a FERA-
nak, egy washingtoni partin találkoztam a Collier’s magaziné egyik
szerkesztőjével, akivel hébe-hóba azóta is tartottuk a kapcsolatot. Kyle
Crichtonnak hívták, s nem sokkal korábban kaptam tőle egy
elbűvölően kedves levelet, amiben arról írt, hogy mennyire tetszett
neki a Gyötrelmek, amikét megéltem. Úgy döntöttem, ez a megfelelő
pillanat arra, hogy emlékeztessem, milyen jól írok. Ennek ellenére
kellett némi bátorságot gyüjtenem, hogy megjelenjek az irodájában. A
Collier’s több milliós példányszámban jelent meg, és engem épp
nemrégiben utasított vissza a Time.
 Aggodalmaim ellenére folytattam utamat, vittem egy zacskó forró
sült gesztenyét a titkárnőjének, majd magammal vittem Kyle-t a
Stork Klubba egy italra. Teljesen lehetetlen hely volt ahhoz képest,
amiről beszélgetni akartam vele; a háborúról, az áldozatokról, ám ezt
későn észleltem. Fehér ruhába öltözött pincérek sürögtek
körülöttünk. Az étterem luxust és exkluzivitást sugárzott, minden
asztalt hírességeknek terítettek meg, pompás és csillogó volt az
egész. Mélységesen elkápráztatott, és persze szöges ellentétben állt a
mondanivalómmal.
- Nem akarok állást - igyekeztem elmagyarázni Kyle-nak.
Valószínűleg rájött, hogy szívességet szeretnék kérni tőle, és
érzékeltem, hogy a helyzetem meglehetősen ingatag. Ehhez a
tánchoz bátorságom legutolsó morzsáját is össze kellett szednem. -
Ott vannak a határőrök, mindenképpen szükségem van egy
megbízólevélre, különben be sem engednek az országba, arról pedig,
hogy az akciók közelében lehessek, végképp nem lehetne szó.
Kellene egy jó megbízólevél. Egy igazán ütős.
- Szóval azt várod tőlem, hogy külsős tudósítóként alkalmazzalak
- simított végig egyik ujjával pohara szárán. Az olívabogyókkal
gazdagon felöltöztetett nyárs megbillent az italában, mely úgy
ragyogott, mint az öngyújtóban a folyadék.
-Az alkalmazás talán egy kicsit erős szó. Tudom, hogy új-
ságíróként még nem bizonyítottam, de ez a szándékom. Talán
szeretni fogod az írásaimat, és lehozni is lesz kedved.
- Megeshet - a szeme nem árult el semmit.
- Ez egy későbbi kérdés. Amire most szükségem van, csupán egy
megbízólevél, vagy bármi, ami azt mondja, hogy nektek dolgozom.
Egyszerű bürokrácia. Papírmunka.
- És azután?
- Nem tudom megmondani, mi lesz. Sejtelmem sincs róla, hogy
működnek odaát a dolgok. De nem tudok itt ülni, és
nézni, ami ott folyik, amikor annyi minden forog kockán. - Miközben a
hangom tompán elhalt a bárban, eszembe jutott, hogyan hangozhat
mindez az ő számára. Mintha három fejet hordtam volna egyszerre a
nyakamon, egyik romantikusabb, mint a másik. - Azt gondolod, hogy
bolond vagyok, igaz?
- Nem, csak idealista. Meg rémisztőén fiatal. Érdekes kölyök vagy
te, Marty. Ha a lányom lennél, valószínűleg egy percen belül
felgyújtanám az útleveledet, és lelakatolnám a szobád ajtaját. A háború
nem ifjú hölgyeknek való hely, én legalábbis úgy látom. De arany
szíved van. - Visszafordította tekintetét az italára, végiggondolt
valamit, aztán így szólt. - Ha ennyire elszántan oda akarsz menni, nem
gondolnám, hogy épp nekem kellene megállítanom téged.
Lecsaptam a szabad kezére; megkönnyebbülten és végtelenül
lelkesen szorongattam meg. .
- Ó, Kyle! Köszönöm! Nem fogod megbánni, ígérem!
- Szívből remélem, hogy így lesz. - Tekintete elhomályosult, és ez
volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy nem az izgatja,
megfelelek-e a Collier’s színvonalának, vagy magamnak, attól
rettegett, hogy meghalhatok Spanyolországban. Az áldozatokat
felsoroló cikkekben gyakran szerepeltek az Abraham Lincoln
Brigádban január óta harcoló amerikai önkéntesek nevei. Csak idő
kérdése volt, hogy megöljenek egy tudósítót.
Senki nem lehetett biztonságban. Tisztában voltam vele, ugyanakkor
igyekeztem nem gondolni erre. A gondolat azonban ott csüngött
kettőnk között, mint egy végtelenül finom üvegszál, miközben egy
röpke másodpercre találkozott a tekintetünk. Pontosan értettük
mindketten, mire gondol a másik. Ekkor jelent meg a pincér a diszkrét
bőrtokba csúsztatott számlával, s én leráztam magamról a feltolakodó
érzést, hogy visszanyerjem az iménti lendületet.
- Minden rendben lesz - mondtam Kyle-nak. - Mi legyen abban a
levélben?
 9.

A Collier’s kinevezett speciális tudósítónak - mondtam Ernestnek és

az összegyűlt Történészeknek aznap délután a 21-ben. - Tökéletes
megoldás. Valójában persze a speciális azt jelenti, csaló, de nem
érdekel. A koldusok nem válogathatnak.
- Lényegtelen, mi áll abban az átkozott levélben - mordult fel
Ernest. Velem szemben ült, oldalról támaszkodva az üléstámlának.
Úgy tűnt, az egész helyiséget ő tartja a vállán. - Találtál egy
magazint, amelyik kinevezett. Ez a legfontosabb. Mi a helyzet a
fizetéssel?
- Beugrottam a Vówge-hoz néhány órája. Kijelentettem, hogy
bármit hajlandó vagyok elvállalni, és úgy tűnik, elhitték. Ebben a
pillanatban a középkorú nők szépségproblémáival foglalkozó
újságíróval ültök egy asztalnál.
- Mit tudsz te arról, milyen középkorúnak lenni?
- Egyre rosszabb a helyzet. Van egy csomó kezelés, amit ki kell
próbálnom, aztán beszámolok az eredményekről. - Felfújtam az
arcomat, mire nevetés hullámzott át a társaságon. - Az a helyzet,
hogy hajlandó lettem volna kánkánt járni a Central Parkban, ha ezt
akarják.
- Nem lett volna mulatságosabb - kacagott Lillian Hellman.
Mélyvörös rúzst viselt, az ajakvonal tökéletesen, bár kissé nyersen
emelkedett ki az arcpúderből. Rájöttem, hogy rémülettel tölt el: a
beszéde, a járása, ahogy előre dőlt vagy cigarettára gyújtott. Minden
annyira szándékolt, olyan intenzív volt. Megjegyzései felértek egy
arculütéssel, bár épp csak egy pillantást vesztegetett rám, s máris
Ernesthez fordult, és sokkal komolyabb hangnemben folytatta. - Mi a
helyzet a mentőegységekkel?
- Hagyjuk most a mentőegységeket - vágott közbe Dos Passos. -
Meg kell beszélnünk a filmet.
A dokumentumfilmről volt szó, amit pénzeltek, de a végleges
formája nyilvánvalóan nem állt még össze teljesen. A Történészek a
legfontosabb pontokat illetően nem tudtak megegyezni. Dos Passos
szerette volna az egyszerű embereket középpontba állítani, Ernestet
azonban sokkal jobban érdekelték a katonák, a taktika és az egyéb
hadműveletek.
- Nem értem, hogy lehetne háborús filmet forgatni, ha kihagyjuk
belőle a hadviselést. - Ernestnek nem esett nehezére túlharsogni a bár
háttérzaját. - A csatákban tankok és fegyverek vannak, meg emberek a
lövészárkokban. A háború maga a halál. A legegyszerűbb és a
leginkább abszolút formában.
- És mi a helyzet a falvak lakóival? - szegezte neki a kérdést Dos. -
Megérdemlik, hogy őket is láthatóvá tegyük. Tudod, ők nem kértek
ebből a háborúból. Semmit sem irányíthatnak. - Dos izzadt, és egymás
után többször is hátra dobta gömbölyded homlokából egyenes, sötét
hajának egyik tincsét. - Azt akarom mondani, hogy az ő történetük is
lényeges. Mellesleg, ha arról van szó, az emberek sokkal szívesebben
segítenék meg az anyákat, gyerekeket és a parasztokat, mint a
katonákat.
-Az biztos. Miért ne? - adta meg magát Ernest. - Na, mi lenne, ha a
maradék lendületedet a vesepecsenyédre vesztegetnéd?
Bár nem ismertem őket túl régóta, mégis úgy éreztem, Ernesttel
értek egyet. Részben persze azért, mert nagyon meggyőző tudott lenni.
Amikor valóban belevetette magát valamibe, érzelmei átfűtötték a
hangját. Az arca kifejezővé vált, szeme megtelt élettel. Érezni lehetett,
hogy mélységesen hisz abban, amit mond. Látszott, hogy teljesen
nyíltan él át minden érzést, nem volt benne félelem emiatt. Nem volt
könnyű ellenállni neki.
-Jó ég - csipogott közbe Lillian. - Megvacsorázhatnánk, mielőtt
lemeccselitek? Úgy tűnik, soha semmiben nem vagytok képesek
megegyezni, és ez sem lesz rövid menet. - Mesterkélt gesztussal
megigazította rókaprém sálját. Ugyan csípős,
hideg februári este volt, a stóla alól mégis rendkívül méltóság-
teljesen villant eló' két válla. Be kell szereznem egy ilyet Spa-
 nyolországba, emlékeztettem magamat. Sőt egész életemre.
-Oké. Folytasd! - Dos Passos ügyet sem vetett Lillianre. -Toljál
szuronyt mindenkinek a képébe, és lássuk, merre futnak az emberek
- sziszegte vehemensen, kivörösödött arccal. - Az a véleményem,
hogy nem is érdekel a film. Rólad szól az egész. Arról, hogy
hiányzik a háború. Vért akarsz szagolni megint.
Ernest sötét pillantást lövellt felé.
-Jól van, Sigmund Freud. Hát így állunk. - Mókázása a
feszültséget akarta oldani, de észrevettem, hogy pupillája ösz-
szeszűkült, és keze ökölbe szorult. Dos érzékeny pontra tapintott.
- Fiúk! - kiáltott fel Lillian, mire mindenki elhallgatott, mintha
nem egy jeges szódával és whiskyvel telt magas üvegpoharat, hanem
egy bunkósbotot emelt volna a magasba. Ideges nevetés hullámzott
végig a társaságon.
A bár sötét volt, szűkös, alacsony mennyezetű, a növekvő
hangulat mintha összefüggött volna ezzel az elrendezéssel. Én
beszorultam középre, a bárpult elé, s vártam, hogy kiszabaduljak,
ahogy a Történészek lassan, beszélgetve haladtak az étterem felé, s
közben az utolsó korty koktéljaikat szürcsölték. Az imént fellángoló
feszültség ellenére párokat alkotva sodródtak az ételt felszolgáló
pincér felé, csevegve, értekezve, tervezgetve — egységesen, komoly
arccal. Kápráztató volt nézni őket.
Nem sokkal korábban hallottam egy pletykát, hogy a Metro-
Goldwyn-Mayer heti kétezer-ötszázért alkalmazta Lillian Hellmant A
gyerekek órája című film sikere után, arra az esetre, ha álmában
valami okos és halhatatlan gondolat születne a fejében. Ekkora
összeget lehetetlen volt elképzelni, éppígy azt a szabadságot is, amit
ez nyújthatott. Néhány hónappal korábban még az volt az általános
elképzelésem az írókkal kapcsolatban, hogy addig püfölik a saját
lelküket, míg a kiszáradt folyóágyból, akár az arany, kimosódik
néhány szó, ami elegendő arra, hogy tele töltsenek egy csészealjat,
kiskanalat vagy szemcseppentőt. Aztán még izzadnak egy keveset
vagy összeszorítják a fogukat, s találnak magukban annyi lelkierőt,
hogy másnap felkeljenek, és kezdjék az egészet elölről.
Ezek az írók viszont olyanok voltak, mintha az újságok címlapjáról
léptek volna elő. Mintha világítórakéták lettek volna. Aztán meg ott
voltam én, akit már az is elhódított, ha a fényükből időnként egy-egy
pászma rám vetült. Nem mintha nem lettek volna ambícióim. Néha azt
gondoltam, hogy az egészet csak kitaláltam. Amikor azt mondtam
Kyle-nak, hogy meg fogom mutatni neki és mindenki másnak, hogy tu-
dok úgy írni, mint az igazi újságírók, hittem, amit mondtam, azt, hogy
én is lehetek egyszer csodált, elismert és emlékezetes író. Azt akartam,
hogy számítson a nevem, de abban a pillanatban csak tanítvány voltam.
Különösen ebben a közegben, ahol a hőseim mozogtak, készen arra,
hogy valaki hozzájuk csapódjon. Időbe telik, mire én is bejárom az
utamat. Mire bizonyítok magamnak, és felemelkedem.
- Maga nem csaló - szólított meg Ernest, mintha olvasna a
gondolataimban. Visszalépett mellém, hogy megszólítson. - Nagyon
jól ír.
A világot jelentette számomra, hogy ezt hallom tőle.
-Mindig többet akarni, ez az egyetlen, ami számít. Az egyetlen, ami
sosem untat és sosem hagy cserben. Tudja, hogy értem.
- Véletlenül pont tudom. - A mögöttünk levő üvegfal visz-
szatükrözte őt vagy féltucat változatban. Fehér ing, fekete bajusz.
Testhezálló dzseki. Négyszögletes áll. Zsinórnyakkendő. Abban a
pillanatban nem tűnt hősnek, csak egy egyszerű férfinak. Bizonyos
helyzetekben magabiztos, másokban nem. Mint minden férfi, akit csak
ismertem. Mint minden ember. Én is.
- Nem tudom, mikor szállók hajóra - mondtam. - Hetekbe is
beletelhet. Biztos, ami biztos, hagyjon nekem átjelzést ke-
nyérmorzsából, rendben?
- Bízhat bennem.
~ Nagyon kedvelem magát, tudja, Hemingstein. - A pokolba
Dosszal, meg azzal, hogyan hangzik, amit mondok? Hittem a
barátságunkban. Érzékeltem, hogy értjük egymást, egy srófra jár az
agyunk, és bízni akartam ebben a megérzésemben. - Boldog vagyok,
hogy egy oldalon harcolunk.
Levette drótkeretes szemüvegét, és rám pillantott. Mióta három
hónappal ezelőtt elbúcsúztunk egymástól Key Westen, csak
telefonon vagy sebtében lefirkantott leveleken keresztül
kommunikáltunk. Rejtély volt számomra mindaz, ami a szemében
bujkált, vagy ami a hangulatváltozásai mögött volt, és azt sem
értettem, mit jelentenek a különböző mosolyai. Az újdonsült
ismerősök mindig komplikáltak, ugyanakkor csodálatosak. Minden
rejtjelezett, még semmire sincs biztos megoldás.
- Én is odavagyok magáért, kislány. - A szeme megváltozott,
ahogy beszélt, úgy tűnt, mintha mondani akarna még valamit. De
aztán megjelent Lillian, karon ragadta, és kijelentette, hogy éhezik.
Mielőtt felocsúdtam volna, már el is húzta magával a homályos
bárból a másik helyiségbe, el a szemem elől.
 Második rész.
SPANYOLORSZÁGBA
A FIÚKKAL
1937. MÁRCIUS-MÁJUS
 10.

N em láttam viszont Ernestet. Hazasietett a családjához, onnan

Párizsba hajózott a Paris nevezetű óceánjárón (hogy is nevezhették
volna másként?), miközben én a latyakos Manhattanben harcoltam a
hétköznapokkal. Feltűrtem a galléromat, felszegtem az állam, és
nyögve, fújtatva próbáltam elvégezni a munkámat.
Ernest elválásunk előtti utolsó instrukciója az volt, hogy ha
Franciaországba érkezem, keressem fel Sidney Franklint, és
tudakoljam meg, hogy ő és a többiek elindultak-e már. Franklin híres
matador volt, Ernest nagy barátja, valószínűtlen módon brooklyni, és
mellesleg zsidó. A Tóra Torerója, járta róla a mondás, bár nagyon úgy
tűnt, hogy mesterien forgatja a köpönyeget. A ringben maga volt a
lélegzetelállító csoda, áradozott Ernest, de természetesen az
újságokban is találkoztam a nevével, olyan címek alatt, mint Halál a
délutánban. Sidney Madridban is élt egy ideig, jól ismerte a terepet. Ha
megfelelő vízumot tud szerezni, Sidney lehet Ernest főkomornyikja és
tótumfaktuma, egyben hitvese - ez is gyakori tréfa tárgya volt -,
Pauline-nak ugyanis otthon kellett maradnia a két fiúval.
Tudtam, hogy nem könnyű egy olyan erős személyiség mellett élni,
mint Ernest. Nem csupán híres volt, feledhetetlen is, és olyan vonzerő
áradt belőle, ami mindenre és mindenkire egyaránt úgy hatott, mint az
árhullám, vagy a hold. Ahogy én láttam, Pauline végtelen eleganciával
kezelte ezt a helyzetet, a Whitehead Street hajója olyan simán úszott a
felszínen, mint az üveg. Ernest történeteiből annyit sikerült kivennem,
hogy amikor közeli és távoli barátaik menetrendszerűen befutottak,
felesége volt az, aki megrendelte az osztrigát, a pástétomos tálakat, a
borokat, ő szórakoztatott mindenkit, és irányította az életet az asztal
körül, amíg Ernest dolgozott. Minden tekintetben gondoskodott a férje
békéjéről. S ha ez nem lett volna elég, Paola mindig elolvasta Ernest
írásait, bátorította őt, ezen kívül úgy nevelte Patricket és Gregoryt,
mintha született hercegek lettek volna. Első látogatásunk alkalmával a
fiúk öt- és nyolcévesek voltak, de már ekkor is sok volt bennük anyjuk
stílusából, és remekül viselkedtek. Ha nekem valaha gyerekeim
születnének, gondoltam, biztosan türelmetlen lennék velük, a
hangulatingadozásaimnak megfelelően - ez utóbbiból, úgy tűnt,
Pauline-nak semmi sem jutott. Vagy csak elképesztően jól álcázta
magát?
Most egy másik jártasságra tett szert - olyan asszony lett belőle,
aki végig nézi, hogy a férje elindul a háborúba, és senki sem
garantálja, hogy vissza is jön. Ha valami, hát ez pokoli nehéz, feladat
egy feleség számára, nehezebb, mint a fiúknak. Ülni otthon, és várni
a táviratot. A táviratot, ami jó vagy tragikus hírt hoz. Ernestnek volt
két lába, szárnyai és céljai. Állandóan mozgásban volt, oda ment,
ahova kedve tartotta, és most ide tartottam én is. Minél hamarabb
indulok, annál jobb.

Párizs lett a találkozópont. Innen lendültünk előre mind.

Amikor március közepén megérkeztem a városba, Ernest már
elindult innen is, Sidney-nek pedig nem volt se híre, se hamva. A
boulevard-okat hideg szél karistolta végig, a kávéházi fogasokon
nagykabátok sorakoztak a cigarettafüstben és sápadt lámpafényben.
Jó pár napig jártam a várost abban a reményben, hogy találok egy
olyan újságírót, aki velem együtt átjönne a spanyol határon. Ha
őszinte akarok lenni, nem mertem egyedül nekivágni az útnak, de
idővel úgy tűnt, nemigen van más választásom.

Legyűrtem szorongásomat, és a szükséges bürokratikus lépéseknek

szenteltem figyelmemet; igyekeztem beszerezni minden papírt és
pecsétet, amikről úgy véltem, elengedhetetlenek, de egyre nagyobb
hegyet görgettem magam előtt. Alig két hónappal korábban a segítő
szándékkal indulók még aránylag
könnyűszerrel át tudtak jutni a Köztársaságba. A Vörös Expressz
becenévre hallgató expresszvonat naponta indult, s vitte Párizsból a
spanyol határig az önkénteseket, ahonnan aztán buszokkal szállították
őket tovább. Addigra azonban, mire én kerestem a lehetőségeket,
mindössze két választásom maradt: vagy hajóra szállók, kitéve
magamat az olasz tengeralattjárók torpedóinak, vagy csempészutakon
lopódzom át a határon, az éj leple alatt mászva meg a Pireneusok
hágóit, reménykedve, hogy nem fülelnek le.
Végig tanulmányoztam az összes lehetséges térképet, és be-
széltem mindenkivel, aki tanácsot adhatott az utazást illetően. Volt
egy vonat, amivel eljuthattam Bourg-Madame-ig, ez alig néhány
kilométerre esett a határtól. A határon keresztül nem közlekedtek
vonatok. Itt le kell szállnom, aztán a falut elhagyva, úttalan utakon
lehet átkelni a legközelebbi katalán kisvárosba, Puigcerdába. Itt
felszállhatok egy másik vonatra, hacsak azonnal vissza nem
fordítanak, vagy valami ennél rosszabb nem történik velem.
Nyirkos vasárnap délután volt, amikor elhagytam Párizst, március
végét írtunk, de az ég még súlyos és szürke volt. A délután estébe
fordult, én pedig hunyorogva néztem magam elé, miközben
megpróbáltam elképzelni, hogyan írom majd le aznapi
benyomásaimat olvasóim számára. A mellettem levő ablakra
ráfagyott a jég, fekete-fehér kaleidoszkóppá változtatva az elsuhanó
tájat. Ez nem az a Franciaország volt, amit ismertem, ahol annyiszor
jártam, ahol fürödtem a tengerben, nem a számtalan ábrándos
nyaralás helyszíne, a tűző napfényé, az egész napos
borszürcsölgetésé, az égen úszó felhőbámulásé. Ez a táj most valami
sötétet, idegent és újat kínált nekem, az eddigitől teljesen eltérő
nyelven szólított meg. Bárcsak megtanulhatnám és érteném!
A tavasz még nagyon messze járt, ezt azonnal megéreztem,
amikor éjfélkor leszálltam a szerelvényről. Puha és meleg, szürke
flanelnadrágot viseltem, szürke kabátomat a szél ellen vettem fel, de
nem szolgált túl jól. A katonai vászonzsákomban fésűt, váltóruhát,
egy tucat barack- és húskonzervet
 vittem magammal. Éreztem a vászontáskán át a konzerveket, minden
lépésnél apró öklökként fúródtak a combom hátsó felébe, mintha
csak figyelmeztetni akartak volna arra, ki vagyok: magas, szőke nő,
aki egyedül bandukol a jeges és hideg éjszakában, rémisztő
messzeségben St. Louistól.
Bourg-Madame valószínűleg elbűvölő település lehet napfényben,
gondoltam, miközben áthaladtam rajta. A kőfallal övezett kis falu a
hegyoldalon helyezkedett el, egyike volt annak a számos kis
településnek, melyek szinte egyetlen füzért alkotva, magasan az alant
elterülő völgy felett fészkeltek. Bourg-Madame azonban bezárkózott
zsalugáterei mögé. Megigazítottam katonai vászonzsákomat,
meglehelgettem az ujjaimat, aztán kelet felé vettem az irányt, s
elindultam a faluból kivezető, meredeken lejtő kavicsos úton, fejem
felett az égen a hold karcsú, fényes sarlója sápadtan világított.
Nem volt teljesen törvényes, amit tettem, és olyan izgatottság
dobolt bennem, hogy fütyörészni sem tudtam, enyhítendő
magányosságomon. Csak egészen keveset beszéltem spanyolul, el
sem tudtam képzelni, mit mondhatnék, ha valaki megállítana, azon
kívül, hogy előhúzom az útlevelem, és megviselt igazolásomat,
melyet még a Collier’s állított ki. Rettenetesen hideg volt. A lábam
alatt ropogó kavicsokra ráfagyott a dér, a jeges szél áthatolt a
kabátomon. Nyakamba húztam a vállam, kezemet mélyen a kabát
zsebébe süllyesztettem, és boldog reménykedéssel gondoltam a
vonatra, mely alig néhány mérfölddel távolabb várt rám,
Puigcerdában.
A spanyol Pireneusoknak ez a része nem jutott a nacionalisták
kezére, egyelőre még nem. A város szenderegni látszott, ahogy
közeledtem felé, s persze maga a határ nem volt látható. Egyik
pillanatban még Franciaországban jártam, a következőben már
Spanyolországban voltam, a háború kellős közepén. S mintha csak
meg akarná jeleníteni azt, amit számomra jelentett - mindazt, ami rám
várt -, teljes homályba, mélységes ismeretlenségbe burkolódzott.
Ó, Marty, csendült fel bennem apám hangja. Olyan tisztán
hallottam, mintha a vállamon ült volna, ezt suttogva a fü-
 lembe: Azt hiszed, kedvedre csellenghetsz a háborúban, ugye?
Gondoltál már erre?
Gondoltam rá? Tisztában vagyok vele, mit keresek itt? Talán nem
tudtam, de abban biztos voltam, hogy ez az utam.

Közvetlenül napfelkelte előtt szálltam fel a következő vonatra, ez már

egyenesen Barcelonába tartott. Nagyon át voltam hűlve, egyetlen jeges
kis gombóccá húztam össze magam a fából készült vagonban, mely
átrobogott velem a tájon. Minden kocsiban hat ülőhely volt, de engem
összezsúfoltak féltucat gyönyörű spanyol fiatalemberrel, akik
valamennyien civil ruhát viseltek, és nagyon ifjúnak tűntek, talán
iskolásoknak. Egyetlen éjszaka leforgása alatt bárkiből katona
válhatott, és már vitték is őket a csatába, most, hogy Franco
szabadlábon volt. A szabadság csupán lehetőség. Az életük
folyamatosan célkeresztben lebeg. Hogyne harcolnának.
Úgy viselték ruhájukat, mintha egyenruha lenne; barna paraszting,
madzaggal megkötött bakancs. Egyikük előhúzott egy hosszú, lapos -
csaknem feketére sült - kenyeret az útitáskájából. Egy másik
fokhagymás és csípős paprikás kolbászt hozott magával, a harmadik
kendőbe csavart, kőkemény juhsajtot vett elő. Amikor megosztották
velem az ételt, szó nélkül tettek le ölembe egy-egy darabot, és én
szívből kívántam, bár tudnék annyira spanyolul, hogy versbe foglaljam
őket, s azonmód el is szavaljam nekik a költeményt. Azonnal meg
akartam tanulni spanyolul. Akkor és ott csak hálásan rájuk
mosolyogtam, és neki láttam enni.
A nap hátralevő részében és a rákövetkező éjszaka is együtt
utaztunk. Valamikor elnyomott az álom, és kora hajnalban arra
ébredtem, hogy a fejem a mellettem ülő fiú vállán nyugszik. Egy
másodpercig, ameddig még nem ébredtem fel teljesen, olyan érzésem
volt, mintha a testvére lennék. A mellettem ülő akár Alfréd is lehetett
volna, akivel együtt utazunk egy poros, de ígéretes utazáson valamerre,
talán épp Key West felé, és izgatottan várjuk, milyen lesz, ha
megérkezünk. De természetesen ez egy másik utazás volt. Sokkal
veszélyesebb annál, bár egyelőre még csak a szépségét láttam.
Odakinn, miközben nagyokat ásítva kinyújtóztattam tagjaimat, a
hajnali fény kavargó hóesésen áramlott át, a nagy, lapos hópelyhek
pörögve hullottak a fagyos földre, akár a virágszirmok. A fákat
jégkéreg borította. Minden úgy ragyogott, mintha kristályból lenne.
Néhány órával később megérkeztünk Barcelonába. Úgy tűnt, az
egész város megállás nélkül sürgölődik, még a vonatok is. Dolgukra
siető, elfoglalt emberek farsangi kavalkádjába csöppentem.
Spanyol, angol, francia és amerikai szavak ütötték meg a fülemet -
mindenki izgatottan beszélt, a szemek csillogtak, pedig minden
vállról fegyver lógott. Valakinek az övéről csomóra kötött
madzaggal rögzített kulacs lógott a csípőjére. A másik egy
boroshordót cipelt, két bakancsa a cipőfűzőről lógott le, ahogy a
nyakába vetette, arca olyan volt, akár egy Botticelli-festményé.
Az állomáson elbúcsúztam útitársaimtól, reméltem, értettek
abból, ahogy a tekintetemmel köszönetét mondtam nekik, mert
mindehhez még kevés volt a nyelvtudásom. A hátam mögött éreztem
őket akkor is, amikor már messze jártam, és forrón vágytam rá, hogy
elmondjak értük egy buzgó imádságot, bár sosem volt kenyerem az
imádkozás. Vajon hazatérnek, viszontlátják még testvéreiket,
anyjukat, szerelmüket? És én túlélek akár csak egy hetet is
Spanyolországban, amikor alighogy ideérve ennyire a szívemig
hatolt mindaz, amit láttam és tapasztaltam?
Az első hotelben, amit találtam, kivettem egy szobát. Majd’
meghaltam egy meleg fürdőért, de úgy tűnt, az egész várost
szénhiány sújtja. így aztán arccal előre belebuktam az ágyba, mintha
ez lett volna életem első ágya. Ruhástul, cipőstül aludtam az
idegenbe szakadtak puha, sűrű álmát. Semmi emlékem nem maradt
arról, hogy megmozdultam vagy álmodtam volna, egészen addig,
míg a hideg napfény át nem hatolt a térre nyíló spaletták rácsai
között. Felkeltem, és álmosan pislogva néztem ki az ablakon,
ahonnan egyenesen egy nagy selyemmolinóra esett a pillantásom.
ISTEN HOZOTT, MESSZIRŐL JÖTT BAJTÁRSAK! Reggel.
Barcelona. Végre itt vagyok.
Kétségbeesetten vágytam egy igazi kávéra, de csak instantot
lehetett kapni - a barna kristályszemcséket forró vízzel öntötték le, én
meg igyekeztem úgy tenni, mintha nem lenne ihatatlanul keserű. A
hotel előcsarnokából egy zsúfolt kis kávézóba tértem be, de mielőtt
elég eszpresszót magamba döntöttem volna ahhoz, hogy rendezni
tudjam a gondolataimat, egyszerre azt észleltem, hogy körülöttem
mindenki az előző éjszakai történésekről beszél. Heves támadást
indítottak valamikor éjfél után, a légitámadást jelző szirénák az egész
várost halálra rémisztették.
- Nem tudom elhinni, hogy végig aludtam, és semmit sem
hallottam belőle - mondtam a pultosnak, aki jól beszélt angolul. - Meg
sem fordult a fejemben, hogy tartanom kellene egy légitámadástól.
- Mázlija van, hogy még őrzi ezt a tehetségét.
- Az alvás nem tehetség kérdése - nevettem rá.
- Már hogyne lenne az, senorita! Az ártatlanoknak adatik meg.
Ezzel születnek. Valahogy elveszítjük, ahogy megöregszünk. Az
aggodalom koptatja el.
Épp el akartam magyarázni neki, hogy ha valaki, hát én nagyon is
aggódtam, de váratlanul belém hasított, hogy mindegy, hiszen aludtam,
átaludtam mindent. Tehetség vagy véletlen, az eredmény egy és
ugyanaz, ennyi elég.
 11.

A következő huszonnégy óra, amit a városban töltöttem, ele-

gendőnek bizonyult arra, hogy megértsem, a város minden
szegletét a forradalom eszméje itatja át. Anarchista, szocialista,
kommunista plakátok virítottak mindenütt. Úgy borították be az
utcát, mint a konfetti, és ezer és ezer színes propagandakiadvány
kavargón a szélben. A munkások és a katonák kisajátították az
egykor magánkézben levő villákat, államosítva azokat. Az uralkodó
osztály vagy átadta tulajdonát a magasabb cél érdekében, vagy
maradt és harcolt, de voltak, akik Franciaországba szöktek. Minden
mindenkié volt, és ezt hihetetlen élmény volt megélni. Amikor taxiba
szálltam, a sofőr vissza utasította a pezetáimat. O az emberek
szolgálója, ismételte egyre spanyolul. Szavaiból alig értettem valamit
- katalán volt. Aztán egymásra mosolyogtunk. Felemelő érzés járt át.
A rákövetkező napon sietve összeraktam a holmimat, és egy
utánpótlást szállító teherautón szereztem magamnak fuvart Valenciába.
Azokban az időkben kétségtelenül az volt a legbiztonságosabb útvonal
- bár a front hullámzásával ez is folyamatosan változott ha a part
mentén indultunk le dél felé, aztán ismét észak felé kanyarodtunk, s a
La Manchán átkelve Madrid irányába haladtunk. Két napon keresztül
zötykölődtünk egy hosszabb menetoszlopban a partot ölelő úton,
megmászva az emelkedőket, s leereszkedve a lejtőkön, időnként apró,
elhagyatottnak tűnő falvakon haladva keresztül. A távolban egy- szer-
egyszer előcsillant a Földközi-tenger ragyogó, hideg kékje, ami néha
olyan szürkén nyújtózott, mint az eget borító rideg felhők, máskor vad
hullámok korbácsolták habosra. A túloldalon nyújtózott a Cöte d’Azur,
a napfényben fürdő paradicsom, amely alig egy évtizeddel korábban
nőtt ki Bry Mawrból. Úsztam ott a tengerben, szürcsöltem osztrigát, s
kerékpároztam a parton végig futó homokos, ciprusokkal övezett
utakon. Az odaát leírhatatlanul szép, de Spanyolországgal
összehasonlítva olyan csupán, mint a desszert a menüsorban. Egészen
más világ volt ez itt; érdesebb, egyszerűbb és érintetlenebb. Annyira
egyértelműen megérintett a tudat, hogy megéri harcolni mindezért,
hogy az érzés szinte a torkomat szorongatta.
A Barcelona felé tartó vonathoz hasonlóan az utánpótlást szállító
teherautón utazó férfiak is pillanatok alatt családtagként bántak velem.
Sóvárgó katalán dalokat énekeltek, s a felcsendülő dallamfoszlányok
mintha előcsalogatták volna rejtekéből a napot. A levegő
felmelegedett, ahogy kanyarogtunk az úton, és ha csak egy pillanatra,
de ráébredtem, hogy ott és akkor a tavasz közeledett felénk. Még nem
egészen érkezett meg, de az ígéretét tisztán lehetett érzékelni.
Úgy tűnt, senkit sem zavar a jelenlétem, vagy az, hogy nő vagyok.
Az a helyzet, hogy szinte tudomást sem vettek rólam. Szabadon
nézelődhettem, magamba szívhattam a táj hangulatát, hagytam, had
rázzon az óriási kerekeken guruló jármű, miközben a napfény arany
glóriát ragyogott a fejem búbjára, s megcirógatta szemhéjamat. Az
országot ugyan végig pusztította a háború és a káosz, de már akkor és
ott tudtam, hogy az egész szívem ide húz.

Valenciába érve egyenesen a városközpontba tartottam, azzal a

szándékkal, hogy kiveszek egy szobát és megnézem a környék
fekvését. A középpontban, a Viktória téren találtam szállást, innen
indultam másnap reggel a sajtóirodába, hogy elrendezzem az
utazásomat Madridba - vasúton, teherautón vagy bármely más
járművön. Alig tettem meg két háztömbnyi utat a hoteltől az iroda felé,
amikor elpöfögött mellettem egy kopott, poros, szénfekete Citroen,
mely úgy festett, mintha több hegyen is keresztülfúrta volna magát.
Az autó lefékezett, s egy apró termetű, sötét, spanyol férfi hajolt ki
a nyitott ablakon. Egy pillanatra megrettentem, vajon mi történik, de a
hátsó ülésről hang hallatszott, és egy másik férfi arca jelent meg az
ablakban, aki úgy mosolygott rám, mintha régi barátok lennénk.
- Maga amerikai - jelentette ki a hátsó ülésről. Őszülő hajtincs
libbent a homlokában. Nagy, vörös orra volt, erősen hasonlított egy
megtermett édesburgonyára. Mélyen ülő szemei érzékenyen
tekintettek elő sűrű szemöldöke alól.
 - Martha Gellhorn - nyújtottam félé a kezemet.
- Gellhorn - mondta. - Micsoda szerencse, hogy összefutottunk.
Sid Franklin.
- Sidney? Hogy talált rám?
- Úgy, hogy nem is kerestem. - Mosolya kiszélesedett. - Minden
rendben ment? Nem volt semmi nehézsége?
- Semmi. Mindenki annyira szívélyes. Akkor ezek szerint
megérkezett a vízuma.
Megrázta a fejét.
- Nem mindent megpróbált, de semmi sem hatotta meg őket. Ez
a kocsi nem kifejezetten legális. Ahogy, attól tartok, az én itt-
tartózkodásom sem.
- Ernest talált magának autót?
Elvigyorodott.
- Mondhatnánk azt is, hogy kölcsönvettük.
- Akkor még inkább le vagyok nyűgözve.
Lehetetlen volt nem észrevenni, menyire leül a Citroen hátulja.
Kissé közelebb hajolva láttam, hogy a hátsó ülésen hatalmas
kupacban sorakozott az élelmiszer-utánpótlás; gyümölcs, kávé,
csokoládé és paradicsomkonzerv. Sidney-nek valahol rákot is
sikerült felhajtania; nagy konzervdobozokban sorakoztak a rózsaszín
tengeri lények, de voltak lekvárok és egy nagy szakajtónyi narancs
is. Dobozokban, bőröndökben és kosarakban jó néhány sajtkendőbe
csomagolt füstölt sonka sorakozott.
- Úgy látom, az élelmezésük igen kiváló - jegyeztem meg.
- Ez az elképzelés... nehogy lefújjon az útról a szél. Na, ugorjon
be!
Elhajtottunk a hotelig, ahol megszálltam, aztán alig néhány perc
alatt bedobáltam a holmimat a zsákomba. Izgatottá tett ez a váratlan
találkozás. Készen álltam rá, hogy Madridba induljunk. Sidney
sofőrje mintha egy festményből lépett volna elő; keskeny, füstös
arca, súlyos szemhéja és barna haja volt. Louisnak hívták, s
miközben a Valenciából kifelé vezető úton kanyarogtunk, tört
angolsággal elmesélte, hogyan arattak győzelmet a lojalisták
Guadalajarában és Brihuegában.
- Mussolini támogatja Francót, tizenkétezres csapatot küldött át, de
a mi csapataink legyőzték őket. Sőt felmorzsolták az olaszokat!
- Ez a legnagyobb olasz vereség, amiről valaha hallottam - húzta ki
magát büszkén Louis. - Látniuk kellett volna a fiestát, amit utána
tartottunk! Apám még mindig részeg odahaza, és ez eltarthat így egy
hétig is.Viva Espana!
-Viva Espana! - visszhangoztuk, miközben lassan elfogyott
körülöttünk a város, és kijutottunk a halványzöld valenciai síkságra.
Egészségesnek látszó narancs- és olajfaligetek mellett haladtunk el, fel
a kopár, napcserzette hegyek közé.

Madrid több száz mérföldnyire északnyugatra esett onnan. A part

menti hegyek felett elnyúló nagy fennsíkon, a La Manchán, barna, sík
földek mellett robogtunk el. Mintha egy örökkévalóságig tartott volna
az út, mindenütt fák és kecskék, meg szélmalmok - mint amilyennel
Don Quijote is megvívott. Hegyek hullámzottak végtelen távolságban
mindenfelé, s ahogy az autó elhaladt, szinte tapintani lehetett a hely
korát, azt, hogy mindenütt ott rejtőzik a történelem.
Több, mint egy teljes napon keresztül autóztunk kitartóan,
ledöngölt, poros, kanyargós utakon, elhaladva katonai posztok,
úttorlaszok mellett - látványukra hevesen kalapálni kezdett a szívem.
Tenyerem hirtelen megnedvesedett, ahogy odanyújtottam gyengécske
igazolásomat a Collier’s-tői az útlevelemmel együtt, és mindannyiszor
biztos voltam benne, hogy ezúttal nem sikerül megúsznom, azonnal
hazaküldenek. Sidney papírját Ernest állította ki, és igyekezett a lehető
leghivatalosabb kinézetet kölcsönözni a dokumentumnak. Ebben az
állt, hogy barátunk a háborús segélyszervezet tagja, aki önkémesként
tartózkodik itt, és valahogy az összes papír működött, újra és újra. Ki
tudja, miként, teljesen valószínűtlenül, de az összes akadályon
átjutottunk.
November eleje óta Madrid körül állófront alakult ki a
polgárháborúban. Franco nacionalistái beásták magukat nyugaton és
északon, az önkéntes brigádokkal megerősített republikánus erők
pedig heves harcokban igyekeztek visszaszorítani őket. A városban
szükségállapot uralkodott, és rendszeres bombatámadásokat
szenvedett. Madrid bármelyik nap eleshetett - a lehetőség ott
lebegett a fejük felett -, de keletről és délnyugatról még mindig meg
 lehetett közelíteni, pontosan úgy, ahogy mi tettük.
Mire elértük úti célunkat, már éjszaka volt; mélységesebb
sötétség honolt körülöttünk, mint bárhol, ahol valaha jártam.
Végighajtottunk a város központján, át a Gran Vián, melyet teljesen
elpusztított az ágyútűz. Az utakat mélyen lyukak szaggatták, de csak
halovány lámpánk fénye világította meg a sebhelyeket. Az aszfaltot
több helyen teljesen szétbombázták, járhatatlanná tették. Romos
épületek tárták fel belsejüket, és omladékok rései ásítottak felénk
mindkét oldalról. A látványtól megdermedt a szívem, mert ekkor
tudatosult bennem, egészen váratlanul, hogy tényleg olyan helyen
vagyok, ahol háború dúl. Immár nem menekülhettem a valóság elől.
Az egyik ellenőrző pontnál, valamelyik hatalmas aréna mellett,
megállítottak bennünket, és a napi jelszót kérték. Hála istennek,
Sidney meg tudta mondani az Ernestótól még Valenciában
megkapott táviratból.
- Ez a Plaza de Toros - intett áliával Sidney a homályos épület
felé, míg arra vártunk, hogy átengedjenek bennünket. - Sokszor
jártam itt.
- De nem ilyen állapotában - mondtam.
- Nem, az egy egészen más város volt. Nem tudtam, mi vár itt
rám, csak azt, hogy itt kell lennem.
Csak biccenteni tudtam, egészen megindulva.
Amikor az autó ismét mozgásba lendült, lebombázott, kifosztott
épületek mellett haladtunk el. Az üzletek utcafronti részét
nejlonborítás és kartonpapír védte. Lassú ütemben haladtunk, nehogy
bele hajtsunk valamelyik bombatölcsérbe a feneketlen sötétségben.
Meghökkentő élmény volt egy ennyire lerombolt, ilyen sötét városba
érkezni, mintha minden halott lenne körülöttünk, csak a szellemek
járkálnának. Sosem voltam félős kisgyerek, de ha az vagyok, ez lett
volna rémálmaim városa.
Végül odaérkeztünk a Plaza dél Callaon álló Hotel Floridába. A
környék legtöbb épületét porig rombolták, de a hotel belső tere
érintetlenül vészelte át az elmúlt időszakot. Olyan volt, mint egy
korosodó sztár, márványhomlokzatával, fekete kovácsoltvas díszeivel,
ahogy az egész a fekete égbolt felé nyújtózott.
Odabenn az előcsarnokban boltíves mennyezet és széles, felfelé
kanyargó lépcső fogadott bennünket, de a berendezési tárgyakra járt
már jobb idő is. Az egész épület kongott az ürességtől.
Egyetlen férfit láttunk az előcsarnokban a portáson kívül. A
recepciós pult fölé görnyedve állt, arcát foltokban világította meg a
gyertya lángja, és egy bélyegalbumnak látszó könyv fölé hajolt. Szinte
fel sem pillantva a lapokból, közölte velünk, hogy Senor Hemingway
nincs a szobájában. Vacsorázni ment a Hotel Gran Viába; ez volt a
tudósítók kijelölt bázisa. Ott biztosan megtaláljuk.
Követtem Sidney-t az utcán felfelé, tekintetemet a földre szögezve.
Az utca egyenetlen volt, beterítette az, amit a korábbi bombázások
törmelékének véltem. A távolból fegyverropogás hangját hozta a szél.
Összehúztam magamon a kabátot, mert úgy éreztem, mintha elhagynék
valamit magamból. Háborús övezetben jártam, minden pillanatban
bármi megtörténhetett. Nem lehetett volna ennél semmi idegenebb,
élesebb és kijózanítóbb.
A boulevard távolabbi részén, jó néhány barikádot és bajo- nettes
puskával felfegyverzett őrszemet elhagyva, végre elértünk a Hotel
Gran Viához, ahol jó néhány sötétbe borult lépcsőn lekanyarogtunk
egy barátságosan félhomályos alagsori helyiségbe, amely úszott a
dohányfüstben. Középen hosszú pallókból rögtönzött, hevenyészett
asztalokat láttunk, ezek egyikénél ült Ernest, csupa egyenruhát viselő
férfi között. Jellegzetes, drótkeretes szemüvege volt rajta, és
világoskék, könyékig feltűrt inget viselt. Amikor észrevette, hogy
közeledünk, felpattant, megrázta Sidney kezét, aztán heves, mackós,
bordaropogtató ölelésébe fogott.
- Helló, kislány, hát megcsinálta!
Váratlanul rám szakadt mindaz, ami az eddigi út során ért.
Éreztem, hogy átfáztam, és csupa por vagyok. A térdem és a vállam
sajgott az autó szűk terében töltött hosszú utazás következtében.
Annyi, de annyi minden történt velem, most mégis csak annyit
tudtam mondani:
- Igen.
Körülöttünk kavarodás támadt, székeket kerítettek, valaki
odakiáltott a pincérnek, hogy van-e még étel.
- Fogja be az orrát - figyelmeztetett Ernest. - Nem a Ritzben
van.
 Az asztalnál valamilyen halat szolgáltak fel, zsíros
szalámidarabokkal és kemény csicseriborsóval ízesített, sárgásra
párolt rizzsel. Valahogy belapátoltam, néhány korty itallal
lecsúszott. A gin egyébként meglepően jó volt.
-Végül is háború van - mondta Ernest, amikor meglátta
arckifejezésemet. - Ha még a piával is spórolnának, akkor lenne
igazán nagy baj.
- Hoztam utánpótlást - szólalt meg Sidney, aki néhány falat után
félretolta a tányérját. - Elkezdek főzni.
- Sidney bármelyik nőt leveszi a lábáról a tojásával - közölte
Ernest. - Emellett ő a legjobb kopó. Tudtam, hogy ha valaki, hát ő
megtalálja magát.
Egymásra néztünk Sidney-vel, s összemosolyogtunk.
- Igen - élcelődtem nagyon tehetséges. Köszönöm, hogy
elküldte értem, meg hogy ennyire aggódott miattam.
Éreztem, hogy Ernest végigmér, és mintha büszkeséget véltem
volna megcsillanni a tekintetében. Kislány, újra így szólított engem,
bár feltehetően minden fiatalabb nőt így nevez. Gyengédség volt
benne, egyfajta birtoklási viszony, ami engem a legkevésbé sem
zavart. Igazság szerint jólesett, hogy így a szárnya alá vont.
Magányos utazásom teljesen zökkenőmentesen zajlott, szinte
természetesen, de most mégis nagyon jó érzés volt barátok között
lenni. Vigyáztak rám és megértettek.

Vacsora után hármasban ballagtunk vissza a Floridába. A város kihalt,

fekete és mélységesen sötét volt. Összehúztam a vállamat, fáztam, a
hátamban minden izom csomóba merevedett. A távolban ismét
fegyverropogás csattant, ugató hangok sora.
-Az Egyetemvárosban folynak a harcok - mondta Ernest. - Egész
éjszaka hallani.
- Milyen távol vannak tőlünk az összecsapások?
-Talán egy mérföldnyire, vagy annál is távolabb. Odaviszem holnap,
meg elmegyünk a Telefónicába, hogy beszerezzük a menlevelet,
amivel szabadon közlekedhet. Madrid legmagasabb épületében van,
olyan a szerkezete, mint egy páncélozott csatahajóé. Az alagsorában
van a cenzori hivatal. Itt megtalálja a magának való történeteket.
Kapcsolatban állnak Londonnal és Párizzsal. Barátságos kis hely, majd
meglátja.
A barátságos talán nem írta le pontosan mindazt, amit eddig itt
láttam, vagy el tudtam képzelni, de abban a pillanatban, ahogy ott
sétáltam Ernest és Sidney között, nagyobb biztonságban éreztem
magam, mint addig bármikor a nap folyamán, akár így volt, akár nem.
- Beköltözött már a szobájába? - kérdezte Ernest, ahogy beléptünk
a Floridába.
Megráztam a fejemet.
- Sidney közvetlenül mellettem lakik. Két szobám van a harmadik
emeleten, a hátsó traktuson. Az a rész biztonságosabb, csak kicsit
nehezebb lélegezni. Az összes por arra száll, és ott ülepedik le. Nem
igazán tudom, miért.
Megálltunk a recepciós pult mellett, a portásra vártunk, hogy
elrendezze a szobámat, és Sidney motyogott valamit az ellátmányról,
meg hogy el kell rendeznie a csomagokat és dobozokat. A sarokban a
kimerült portás egy ugyancsak megfáradt fonott kanapénak dőlve
pihent, úgy tűnt, mindkettőnek kétségbeesett szüksége van a másik
támogatására. A másik sarokban cserépbe ültetett pálmafa kókadozott,
leveleit fehér púderpöttyök tarkították, valószínűleg a plafonról
lepotyogott festék, nem csupán szimpla por. Madridot öt hónapja
bombázták. Arra gondoltam, hogy csupán sima por valószínűleg sehol
sincs.
Mire végre a kezembe került a szobakulcsom, úgy éreztem,
összerogyok a fáradtságtól.
A lift sajnos nemrégiben megrongálódott egy bombázás során,
informált bennünket Ernest, majd kölcsönösen jó éjszakát kívántunk
egymásnak, én pedig neki láttam megmászni a négy lépcsősort, amely
az Ernest és Sidney szobái feletti emeletre vezetett. Végig gyalogoltam
a hosszú, szőnyeggel borított folyosón, és benyitottam a szobámba.
Odabenn egy ágy, íróasztal, radiátor és fürdőszoba fogadott, ez utóbbi
olyan aprócska, hogy össze kellett hajtogatnom magam, ha rendesen
meg akartam mosakodni. Az íróasztalom mellett álló egyszerű lámpa
borongós, szürkésen homályos fényt árasztott maga körül. Vetettem
egy pillantást a tükörbe; rémisztő kép fogadott, de csak bedőltem az
ágyba, anélkül hogy megmosakodtam volna.
 Gyapjútakaróm túl vékonynak bizonyult, különösen, hogy akkor
már napok óta nagyon fáztam. Felhúztam a plédet az orromig, úgy
hallgattam a fel-felcsattanó gépfegyverropogást. Egy mérföldnyire
húzódik a frontvonal, ezt mondta Ernest? Megpróbáltam a
filmhíradókon látott képek alapján magam elé képzelni a
lövészárkokat, de valahogy mindig annak a hat, gyönyörű
fiatalembernek az arca jelent meg előttem, akikkel együtt utaztam
Barcelonába. Folyton őket láttam magam előtt, halomban egymás
mellett heverve a felszaggatott földön. Nem kifejezetten álomba
ringató kép.
Felhúztam a térdemet, és kétségbeesetten kívántam valami erős
italt. Idegen volt itt minden, az ostromlott város, ahol az emberek úgy
igyekeztek meggyilkolni egymást, hogy közben elkerüljék saját
halálukat. A sarokban kattant a radiátor, összerezzentem a hangra,
aztán a távolban nehéztüzérség lövegének hangja reccsent. Túl sok
impulzus ért egyszerre, minden egy időben, és nem tudtam, mikor
leszek képes elaludni.
 12.

U gyan voltak más, ennél biztonságosabb hotelek is Madrid- ban

amint hamarosan a tudomásomra jutott, de a legtöbb külföldi
valahogy mégis a Floridában kötött ki - amerikai újságírók, francia
fotósok, német filmesek, brit repülőgép-pilóta • Prostituáltak is laktak
itt - gömbölydedek és soványkák, fiatalok és öregecskék, némelyeknek
hosszú hajfonatuk volt, másoknak szőke tincsek ékesítették fekete
fürtjeiket. Sokszor eszembe jutott, hogy valószínűleg túl sok amerikai
filmet nézhettek.
„A csata kéjnőt”, így nevezte őket másnap Ernest, amikor ke-
resztülvágtunk az előcsarnokon, s a Plaza dél Callaon át a ragyogó
napsütésben elindultunk a Gran Via felé. Tizenkét órát aludtam
egyhuzamban. Csak most kezdett felemelkedni a fejemről a köd.
Ernest komótosan ballagott mellettem, fesztelenül lóbálta a karját,
miközben a törmelék- és üvegkupacokat kerülgette. El sem tudtam
képzelni, hogyan tud ilyen elengedetten mozogni, hacsak nem ez az a
világ, amelyben teljesen otthonosan érzi magát. Hacsak nem a
katasztrófa áll hozzá a legközelebb.
Néhol munkások igyekeztek rendet vágni a káoszban; tarkával
hordták el a romok maradványait. Mások friss betonnal töltötték meg a
kátyúkat. Felpillantottam az utunkba eső egyik romos lakóépületre, a
kilyuggatott falakra, a feltépett ablakokra.

- Hova mentek innen a lakók?

- A város más részeibe költöztek, vagy kinn laknak a park-
ban mint a cigányok. Néhányan elmenekültek, de a legtöbb
madridi nem volt hajlandó elhagyni a várost.
- Ez olyan szép, nem?
- Én is úgy gondolom. De nem szívesen képzelem el, mi történhet
még velük. Az a helyzet, hogy erősen kell koncentrálnom, hogy ne
gondoljak erre.
Elzötyögött mellettünk egy villamos, a sínek a boulevard
hosszában vezettek, át a romok és a romba döntött épületek között.
- Egészen a frontig ki lehet jutni a villamossal. Nem átkozottul
furcsa?
Azt válaszoltam, hogy soha nem hallottam még ehhez hasonlót, s
közben arra gondoltam, hogy itt és most Madridban bármi lehetséges.
Hamarosan megérkeztünk a Telefónica épületéhez. Tizenhárom
emelet magas toronyház volt, magas és fehér, vagy legalábbis ebben a
kiégett negyedben hófehérnek tűnt. Bátran nyújtózott a lebombázott
házak és kávéházak csontvázai között az ég felé. Modernebb volt
bárminél, ami körülötte állt, csupa acél és beton szerkezetével. Az
udvar felől közelítettük meg, a fegyveres őr elkérte az iratainkat, így
léphettünk be az épületbe, onnan a pinceszintre, ahol a cenzori iroda
működött. Odabenn egy szikár spanyol férfi fogadott bennünket.
-Arturo Barea, hadd mutassam be Marty Gellhornt. Legyél vele
nagyon kedves, rendben? A barátom, ráadásul a Collier’s tudósítója.
-Ez a lány túl szép ahhoz, hogy újságíró legyen. Ahhoz meg
végképp túl szép, hogy a te barátod legyen - nevetett fel a férfi mély,
ugató kacagással.
Keze meleg volt, amikor megfogta az enyémet.
- Nagyon kedves - mondtam.
- Isten hozta Madridban!
Arturo partnere, Hsa Kulcsár lépett be a helyiségbe, mire Ernest
elővett valamit a zsebéből, és odatartotta elé a tenyerén. Egy narancs
volt.
- Sosem feledkezik meg rólam ez a fiú - mondta Ilsa. Osztrák
származású volt, fiatal és nagyon csinos, erőteljes akcentussal beszélt,
és olyan meleg mosolyt árasztott maga körül, melytől azonnal
otthonosan éreztem magam.
-Innen továbbítunk minden cikket - magyarázta Ernest. - Két vonal
van, egy londoni, egy párizsi. Szigorúan cenzúráznak mindent. Ok
fognak elolvasni mindent, amit leír. Tíz ember helyett dolgoznak - tette
hozzá. - Csodálatra méltó az energiájuk.
Arturo szerényen megvonta a vállát.
- Ki más csinálná meg helyettünk? A háború nem áll meg csak
azért, mert elfáradunk. - Leült a helyiségben álló két asztal egyikére,
rágyújtott egy amerikai cigarettára, és elmesélte, hogy a cigaretta ára a
feketepiacon felszökött tizenöt pezetára. Két hete még csak tíz volt.
Belenyúltam a zsákomba, és odanyújtottam neki egy dobozzal a
saját cigarettámból. A mosoly, amellyel elfogadta, mindenért kárpótolt.
- Ez ám a gyönyörű haj - mondta Arturo. - Olyan aranyló, mint egy
búzamező. Biztos, hogy maga író?
- Nem vagyok benne teljesen biztos, ami azt illeti. De ha a hajam
búzamező, hát nem a legtisztább, az biztos. A hotelben nincs sampon.
- De legalább van víz! - mondta Ilsa. - Gondolj erre!
Maradtunk egy darabig, a legújabb hírről beszélgettünk, mely épp
az imént érkezett a távírón. Komoly olasz csapatkoncentrációt észleltek
Madrid északi részén; az egységek napi húsz kilométeres sebességgel
nyomultak előre.
- Ez minden, csak jó hír nem - mormolta Arturo. - De legalább
remek cigarettát szívhatok.
- Ha nagy leszek, olyan szeretnék lenni, mint Arturo - mondtam
Ernestnek, amikor eljöttünk.
Felnevetett.
- Pehelysúlyú spanyol fickó, az akar lenni? Megfosztaná a világot
ezektől a lábaktól?
- Hagyja már a csipkelődést. Még ennek az egész káosznak a
közepén is látszik, hogy annak az embernek milyen jó, és mennyire
hatalmas szíve van.
- Itt mindenkinek ilyen szíve van, az összes embernek. Talán amiatt
van, mert úgy fogadnak el minden napot, ahogy van. Látnia kellene, mi
történik itt, amikor fiestát fáftanak.
A spanyolok sokkal jobban tudják, hogyan kell élni, mint bármely
másik náció.
- Akkor még borzasztóbb, hogy ez az egész épp itt történik.
- Szívből remélem, hogy a film elkészítésével segíthetünk.
- Úgy érti, a mentőegységekkel?
— Annál többről van szó. Ha jól dolgozunk, azok, akik látják az
Államokban, megértik, mi folyik itt, és segíteni akarnak majd. Az
egész világot megfordíthatjuk. Azzal, hogy megmutatjuk nekik az
igazat.
- Úgy beszél, mint egy író - feleltem gyengéden.
- Ó, öregem - prüszkölte. - Nehogy hagyjon belemelegedni.
Visszaértünk a Gran Viára. A boulevard egyik oldalán magas
platánok álltak sorfalat, ágaik még csupaszok voltak, csaknem
szoborszerűnek tűntek; várták a tavaszt. A fák mögött kőfal nyúlt
végig, több háztömbnyi hosszúságban, oldalán végig golyó tépte
lyukakkal. Mindenki az utcának ezen az oldalán haladt, annak
ellenére, hogy a túloldalon sokkal kisebb rombolás nyoma látszott.
Megálltam egy pillanatra, hogy elgondolkodjak ezen; az emberi
megszokáson, azon, hogy miért érzünk valamit biztonságosnak,
amikor valójában nem az.
- Kár, hogy megemlítette a Collier’st - mondtam Ernestnek.
— Előbb szeretnék letenni valamit az asztalra.
- Ó, ez puszta szemantika.
-Tényleg ezt gondolja? El sem tudom mondani, mit jelent nekem
az, hogy itt van mellettem.
- Nem is kell mondania. Ebben egy véleményen vagyunk. Talán
másban is, azt hiszem.
Az arcára pillantottam, hogy gúnyolódik-e, de csak menetelt előre
a karjait lengetve, lendületesen és egyenesen, akár egy elröpített
nyílvessző.

Mire visszaértünk a hotelbe, Sidney egy hatalmas adag reggelivel

várt bennünket - sült sonka, vajban barnára pirított tömör kenyér,
valódi kávé, nem olyan instant por, amit a szobámban
fogyasztottam. Boldog némaságban faltuk az ételt, aztán Ernest
nyújtózott egyet, és azt mondta, neki kell látnia
 az írásnak, vagy a nap hátralevő részét kénytelen lesz alvással
tölteni.
Úgy döntöttem, teszek egy kis magányos felfedezőutat. Hónom alá
csaptam a bédekkert, mert Ernest ragaszkodott hozzá. Azt is a lelkemre
kötötte, hogy ne térjek le a forgalmasabb közlekedési útvonalakról.
- Mit csináljak, ha bombázni vagy ágyúzni kezdenek?
- Ugorjon be egy kapualjba, lehetőleg olyanba, amit kőből raktak.
Nem lesz semmi gond. Legtöbbször éjszaka kezdik rá.
- Honnan tudom, mikor van baj?
- Iszonyú sivító hangot hall, amitől a belei zselévé változnak.
-Te aztán értesz hozzá, hogyan kell megnyugtatni egy nőt - morgott
Sidney.
- Nem értem, hogyan jutott el idáig, ha ennyire ijedős.
-Talán nem is vagyok az - húztam ki magam. Zsebembe
süllyesztettem az útikönyvet, felhörpintettem az utolsó korty kávét, és
megköszöntem Sidney-nek a mennyei reggelit.
Felmentem a szobámba, elővettem a szélkabátomat, aztán lesiettem
az előcsarnokba, ami ismét csaknem teljesen kihaltnak tűnt. A nyitott
ajtóban egy jól öltözött spanyol férfi állt, a hóna alatt összetekert
újságpapírt szorongatva.
- Azt hiszem, orvlövészek puskáit hallottam az imént — mondta.
- Biztos benne?
- Nem tudom. Lehet, hogy valami más volt. - Többször egymás
után, idegesen az órájára pillantott. Bármi volt is odakinn, orvlövész,
ágyútűz, gránát, halál, az ajtó a leghalványabb biztonságot sem
jelentette az odakinthez képest, ahogy a szálloda előcsarnoka sem volt
megfelelő búvóhely. Senki sem lehetett biztonságban, legalábbis teljes
biztonságban. Ácsorogtam mellette még egy pillanatig, elgondolkodva
mindezen. Bátornak akartam érezni magam, vagy legalábbis
elmozdulni valamerre, úgy tenni, mintha az lennék. A fickó nem
mozdul ki innen egyhamar, ha valami, hát ez világosan látszott. Végül
elköszöntem, és szép napot kívántam neki. Aztán elléptem mellette, ki
az utcára.
 13.

Sok neves újságíró tartózkodott Madridban, meg mások is; írók, akik
rövid látogatásra érkeztek, hogy belekóstolhassanak abba, ami itt
folyt. Akadtak közöttük híresek, és olyanok is, akiknek csak később
ismerte meg a nevét a világ, meg jó páran, akiket sosem ismert meg
senki. Mindegyik szívesen mesélt valamit, én pedig mást sem
akartam, mint meghallgatni őket.
Esténként a Hotel Gran Via volt a találkozóhely, a maga szörnyű
ételeivel, aztán a Chicote nyújtott nekünk menedéket, a Madridban
fellelhető szűkös kis bárok közül a legjobb. Néha átruccantunk a
Gaylordba, vagy Tóm Delmer szobájába; a Florida legnagyobb
lakosztályába. Tóm a Daily Expressnek írt, remek dugi whiskyje
volt, és egy valószínűleg még otthonról hozott, kék fémdobozban
igazi csokoládét tartott. Nem tudtam eldönteni, kedvelem-e. Széles,
gömbölyded válla volt, fej hangú nevetése a hiénákéra emlékeztetett.
Amikor felöntött a garatra, az arca mélyvörös színt öltött. A
csokoládéját és a gramofonjáról lejátszott Beethoven-lemezeit
mindenesetre nagyon kedveltem.
Ginny Cowles a Hearstnek küldte a cikkeit, annak a lapnak,
amely a nacionalisták oldalán állt, de ezért senki sem hibáztatta.
Újságírónőként csupán a munkáját végezte. Közvetlenül azelőtt,
hogy Mussolini megszállta Abesszíniát, interjút készített az
államfővel, és nagyon okos, rendkívül objektív cikket írt, ami
önmagában is igazi hőstettnek számított. Gyakran telepedett mellém
Delmer szobájában, arany karkötői csengő hangot adtak,
valahányszor összekoccantak, amikor továbbadta az italokat. O és
Ernest állt hozzám a legközelebb, no meg Herb Matthew, aki a
Timest tudósította. Herb magas, arányosan karcsú termetű férfi volt,
és rendszerint szürke flanelnadrágot viselt csinos ingekkel. Öltözéke
mindig úgy festett, mintha frissen vasalt lenne, ellentétben Ernesttel,
 aki viszont állandóan úgy nézett ki, mintha ruhástul aludt volna.
Matthew ezenkívül intelligens volt, és mindig komolyan gondolta
azt, amit modott. Nagyon megkedveltem, és szörnyen szerencsésnek
éreztem magam, hogy megismerhettem, még akkor is, ha csupán
erre a rövid időszakra; néhány hétre vagy hónapra sodort egymás
mellé bennünket az élet.
Egyik este megjelent Antoine de Saint-Exupéry, és együtt ittunk.
Saját repülőgépén érkezett Spanyolországba, amit egyszerűen képtelen
voltam elképzelni, miközben ott ült mellettem Del mer ágyán.
Selyempizsamája felett övvel összefogott, pávakék hálóköntöst viselt, s
a lábát ékesítő bőr papucsokkal olyan volt, mintha egyenesen
Marokkóból vagy Dar es-Sala- amból csöppent volna közénk.
- Milyennek találja az országot? - kérdezte Saint-Ex To- mot,
miközben egyszerre két cigarettát gyújtott meg, egyet magának, egyet
Ginnynek.
- Úgy látom, ebben a pillanatban ezen a helyen zajlik a leg-
hatalmasabb változás a föld minden országa közül.
Saint-Ex három gyors, kurta biccentéssel felelt, miközben egy
csuklómozdulattal eloltotta a gyufát.
- Úgy tűnik, az igazságért folyik a harc.
- Nagyon drága árat kell fizetni érte - fűzte hozzá Matthew.
- A szabadságért csak életekkel lehet fizetni - mondta Tóm.
- Mindig ugyanaz a történet. Annyi a különbség, hogy most az első
széksorban ülve nézzük.
- Nem vagyok biztos benne, hogy olyan, mint máskor. Én inkább
nagyon is azt élem meg, hogy ez valami egészen új - ellenkezett vele
Ginny.
- Gondolj csak azokra, akik idejöttek harcolni, talán meghalni
Spanyolországba a világ minden részéről - szólt bele a beszélgetésbe
Ernest, és lendületesen előre dőlt. - Négyezer önkéntes. Ha jól tudom,
ennyi jött Spanyolországba; ők nem a saját szabadságukért harcolnak,
hanem magáért a Szabadság eszméjéért.
 - A bátorság igazán dicséretes - mondtam de gondolja, hogy
ezek a fiúk, akik itt vannak, tudják, mire vállalkoztak?
- Hogy feláldozzák magukat? - kérdezte Matthew.
-Azt kell hinnünk, hogy tudják - bólintott Ernest.
Tóm körbeadott egy doboz cigarettát. Addigra már épp elég
cigarettát elszívtam, mégis kivettem egy szálat. A dohányzás, a
beszélgetés és a whisky alkotta estéink szövetét, ez volt a sín,
melyen továbbcsúszott az idő. Sosem voltam nagy ivó, de gyorsan
megtanultam alkalmazkodni az itteni ritmushoz, főleg az
önfenntartási ösztöntől vezérelve. így hát, amikor körbejárt az üveg,
én is újratöltöttem a poharam.
- Nagyon hallgatag ma - szólított meg Ernest az este valamelyik
pontján, mellém telepedve a kretonborítású székre, melyről Ginny
épp egy perccel korábban állt fel. - Mi jár a fejében?
- Azon gondolkodom, mennyire boldog vagyok, hogy itt le-
hetek. Bár talán ez elég butaságnak tűnik. Olyan régóta keresek
valamit, ami fontos számomra, valamit, ami sokkal nagyobb nálam.
Félelemmel tölt el a gondolat, hogy haza kell mennem.
- Nem akar még elmenni, ugye?
- Egyáltalán nem akarok elmenni innen. Mondom, hogy bolond
vagyok.
- Azt hiszem, értem, mit akar mondani. Itt minden tisztább.
Olyan, mintha az elmúlt években ködfátyol alatt éltem volna az
életemet. Ez az új regény, amit írtam, nem rossz, de túl kevésbe
került. Nincs benne semmi igazán új.
- Ezért jött ide? Hogy ihletet találjon a következő könyvéhez?
-Talán. Vagy azért, hogy emlékeztessem magam arra, ki vagyok
valójában, és mi az, ami életet lehel belém.
Mindig meglepődve tapasztaltam, milyen nyíltan tudunk
beszélgetni a leglényegesebb dolgokról. Ernest fél szemét lehunyva
hallgatott, mintha végtelenül sok ideje lenne, mintha sehol máshol
nem szeretne lenni ebben a pillanatban. Csodálatos érzés volt
számomra, hogy ennyire fontos vagyok neki. Megrészegített, hogy
milyen könnyedén el tudok mondani neki mindent, talán bármit.
- Néha azt kívánom, bárcsak ne lennék ennyire fiatal - hajtottam
le a fejem.
 - Fiatalnak lenni rendkívül kellemes. Én a maga korában már ifjú
édesapa voltam, egy házassággal a hátam mögött, meg azzal a
rémisztő tudattal, hogy az érzéseim egy csomó embernek csak
fájdalmat okoznak.
Úgy véltem, az első feleségére gondolhat, arra a nőre, akit Pauline
előtt vett feleségül, de nem akartam kíváncsiskodni.
-Néha nem lehet elkerülni azt, hogy időnként megbántsunk
másokat - feleltem.
- Ezzel szokták vigasztalni magukat az emberek ilyenkor, nem? -
Alig látható árnyék suhant át az arcán. - Látja itt ezt a sebhelyet? -
mutatott egy felfelé ívelő vonalra a jobb szeme felett. -
Nekigyalogoltam egy tetőablaknak Párizsban, amikor eljutottam a
legsötétebb mélypontra.
Csak egy biccentéssel jeleztem, hogy folytassa.
- Freud biztosan azt mondaná, hogy bántani akartam magamat.
-Az volt a szándéka? - kemény kérdést szegeztem neki, de fontos
volt számomra, hogy színt valljon, érdekelt, hogy megosztja-e velem
ezeket az érzéseket.
- Magam sem tudom biztosan, de azt hiszem, van értelme feltenni
a kérdést. Túl rohadtul voltam ahhoz, hogy ne mutassam ki valahogy.
Már úgy értem, pszichésen. Be akartam hatolni oda, arra a helyre,
ahol gyötör.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Rettenetes lehetett az a
fájdalom, amiről beszélt. A sebhelyre pillantottam, a vízből
kibukkanó hal színére emlékeztető ezüstfehér vonalra. Köny-
nyedebb irányba akartam terelni a társalgást.
- Nem tudok sokat Freudról. Gyakran beszélget vele? Hunyorított
egyet, aztán megjelent az ajkán egy mosoly.
- Csak, ha feltétlenül szükséges.

Éjfél is elmúlt már, mire feloszlott az aznapi összejövetel. A

szobámban megmostam az arcomat, felvettem pamutpizsamámat, és
bedőltem az ágyba. Abban a percben már aludtam is, és valószínűleg
meg sem moccantam, míg egy Junkersekből álló repülőraj be nem
szállt a hotel fölé.
A motorok rémisztő hangosan dübörögtek. Az egész szoba
 megrázkódott, úgy remegett minden, hogy a mellkasomban is
éreztem. Gyorsan felpattantam az ágyon, elöntött a pánik, és
kiugrottam alvóhelyemről. Aztán megmerevedtem. Lehet, hogy
bombázók? Ha igen, hány bombát hoztak magukkal? Hova bújjak, a
fürdőszobába vagy az ágy alá? Mi a teendő ilyenkor? Nem tudtam,
hiszen sosem kerültem még tűzvonalba.
Gyors, rövid kopogást hallottam. Majd* kiugrottam a bőrömből
ijedtemben, de csak Ernest jött fel. Pizsamája felett esőkabátot viselt,
de a lábán nem volt semmi.
-Jól van?
- Azt hiszem, igen. - Nem mozdultunk, a zajokra füleltünk. A
repülőgépek zúgása mintha nem távolodott volna a fejünk felett, azt
az érzetet keltve, hogy a gépek megálltak odafenn a levegőben.
Természetesen tudtam, hogy ez nem lehetséges. - Mit akarnak ezek?
- Talán semmit. Van valami ital magánál?
- Már így is többet ittam a kelleténél.
- Attól még segíthet. - Odalépett az asztalomhoz, elővette az
üveget, és mindkettőnknek töltött egy-egy ujjnyit két vizespohárba.
Az ágyamhoz léptem, leroskadtam a szélére, elvettem a felém
kínált italt. Ernest leült mellém. Nem ittam, csak szorongattam az
átlátszó poharat. A bombázógépek motorjának zúgása végül mintha
csendesedett volna, de egy másik hang ütötte meg a fülemet. Az
Egyetemváros irányából karabélyok sorozatos dördülései csattantak
fel. Ölemben nyugvó szabad kezem váratlanul remegni kezdett.
Bedugtam a combom alá.
- Normális, ha fél — mondta Ernest. A függönyök szétleb-
bentek. Az ablakon át beáradó holdsugarak apró fénytócsákat
festettek a parkettára. Ernest arcára azonban árnyék borult, ahogy
nagyon csendesen odafordult hozzám. - Szeretné, hogy itt maradjak?
- Ó. - A kérdés teljesen váratlanul ért. Valahogy nem engedtem
meg magamnak ezeket a gondolatokat, bár nagyon is férfiasnak láttam,
én pedig nő voltam. Ennél sokkal magasabbra helyeztem őt, hős volt
számomra, tanár, a barátom. Számtalan gondolat áradt a fejemben, de
egyiket sem éreztem megfelelőnek. - Minden rendben lesz. Köszönöm,
hogy aggódik értem.
-Az a helyzet, hogy talán inkább magam miatt aggódom.
 Még így, sötétben is nehezemre esett a szemébe nézni. A front felől
áradtak a hangok, épp olyan rémisztőn, mint korábban, mégis, volt
abban valami elképesztő csendesség, ahogy beletúrt a hajamba, s
félresimította tincseimet, szabaddá téve nyakam egyik felét a gyűrött
pizsamagallér felett. A következő pillanatban, mire feleszméltem
volna, mi történik, már meg is csókolt ott, olyan könnyedén, ahogy a
holdfény érinti a bőrt, végtelen gyengédséggel.
- Ernest! - húzódtam hátrébb. A szívem hevesen kalapált. Nem
tudtam, mitévő legyek, mit mondhatnék.
Előrehajolt, és újra megcsókolt, s ahogy ajka az enyémre simult, az
elhallgattatott minden gondolatot. Mellkasának támasztottam az
ujjaimat, el akartam tolni magamtól, de aztán megragadtam a ruháját,
és hevesen közelebb rántottam. A nyelve végigsimított a fogaimon, és
forrón, lassan lélegzett - ezek a lélegzetek mintha az örökkévalóságig
lüktettek volna.
- Ernest! - próbáltam újra tiltakozni. - Mit művelünk?
- Nem tudom, de nem is érdekel.
Mielőtt újra megszólalhattam volna, az épület hatalmasat rázkódott,
s én a padlóra zuhantam. A hotelt valószínűleg közvetlen találat
érhette. Rengett alattunk a föld, a plafonról festékeső pergett alá.
Ernest felsegített, aztán mindketten az ajtóhoz rohantunk, s kiugrottunk
a folyosóra. A szobák ajtajai sorra köpték ki lakóikat a folyosóra.
Dermedten meredtünk egymásra, nem tudván, rohanjunk le, vagy
rejtőzzünk inkább el. Utoljára három spanyol örömlány jelent meg, és
olyan laposan pislogtak maguk elé, mintha azt sem tudnák, hol vannak.
Sidney Franklin egy nővel lépett ki a szobája ajtaján, akit sosem láttam
korábban. Fordítva volt rajta a pulóvere, haját elfeküdte alvás közben.
Tudtam, hogy én is épp olyan bűnösnek látszom abban a pillanatban,
mint ők kerten. Érzékeltem Sid szemében a kérdést, ahogy odapislogott
felém, de ebben a felfordulásban könnyű volt úgy tenni, mintha nem
látnám.
Váratlanul megjelent Saint-Ex lenyűgöző házikabátjában, mintha
valami csoda történt volna. A támadásnak, úgy tűnik, vége, jelentette
ki, ezért megkínálna bennünket egy kis kávéval. Követtük Ernesttel
és egy kisebb csoporttal a baráti társaságból a szobájába. De abban a
pillanatban, hogy leültünk, és élénk tanakodásba fogtunk arról, hogy
 vajon a hotel valóban célpont volt-e, vagy csupán véletlen találat
érte, miközben azt vártuk, hogy felforrjon a víz a kávéhoz, úgy
éreztem, kiteszem magam az engem méregető tekintetek
kereszttüzének. Borzalmas volt.
Határozatlanul felálltam, ügyelve, nehogy akárcsak egy pillantást
is vessek Ernest felé.
- Visszabújok az ágyba. Jó éjt mindenkinek.
-Vigyázz magadra! - intett felém Ginny.
— Tegye el ezt — nyújtott felém Saint-Ex egy súlyos
rózsaszín grépfrútot, amit egy faládából, saját titkos készletéből vett
elő.
Megköszöntem az ajándékot, és elindultam a folyosó felé, úgy
tartva magam előtt az óriási gyümölcsöt, mintha valami felajánlás
lenne idegen istenek számára. Gipszpor borított mindent, akár a
porhó. Mindkét oldalon széles repedések keletkeztek, egy asztal
felborult. Törött lámpa hevert a földön. A lelkemben is tökéletes
káosz uralkodott. Nem tudom, mi történt volna, ha Ernest nem jön át,
de olyan gyorsan megfordult velem a világ, amit sosem tartottam
volna lehetségesnek saját fejemből és józan belátásomból. Ernest a
barátom volt, és az egész világot jelentette számomra. Most is azt
jelenti. Egyébként pedig nem tanultam-e meg a leckét a nős
férfiakkal kapcsolatban?
Szédítő bizonytalanságérzettel léptem be a sötét szobába.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és ráfordítottam a reteszt.
 14.

M ásnap sápadt, halovány hajnalra ébredtünk, minden olyan csendes

volt, amilyen csendes csak lehetett. A szobámban jegesre hűlt a
levegő, a radiátor valamikor az éjszaka folyamán feladta. A harmadik
emeleti lépcsőforduló felől isteni kávéillat áradt, meg csábító, zsíros
sülő sonka és tojás illata Sid Franklin csodakonyhájáról. De
bármennyire szédítően vonzó illatok lengtek is be mindent, nem
akartam odamenni, aznap biztosan nem.
Lenvászon inget és gyapjúkabátot vettem, aztán leakasztottam a
hátizsákomat a szék támlájáról, ahova előző este tettem. Lesétáltam a
földszintre, és a szemközti kávézó felé vettem az irányt, akkor is, ha
ez másnapos zsemlét, keserű instant kávét és talán egy narancsot
jelentett.
Egy héttel korábban az aznapihoz hasonló csendes reggelen három
férfit láttam a kávézó ablakában ülni, amikor befelé berobbantotta egy
gránát. Most vastag barna papír és karton borította a detonáció ütötte
nyílást. Odabenn eltakarították a törmeléket és felsikálták a vért.
Amikor beléptem, megálltam egy másodpercre, hogy
megemlékezzem az áldozatokról. Talán voltak gyerekeik, feleségük,
apró kis rituáléik, örömeik, meg jövőjük, ami semmivé foszlott. Ezt
nem lehet feltakarítani, és nem is jön vissza sosem.
Úgy döntöttem, magammal viszem a reggelimet, és meg sem állok,
amíg a Plaza Mayorhoz nem érek. Gondoltam, itt majd letelepszem az
egyik monumentális lámpaoszlop alá, és elnézem a sajátos ritmusban
leszálló és szétrebbenő, majd újra letelepedő galambokat, ahogy
végtelenségig folytatják ezt a semmihez nem hasonlítható táncot,
amiről csak ők tudják, miért épp így kell járni. A cipőtisztítók kezdték
elfoglalni megszokott helyüket a tér körül, gondosan elkerülve a friss
krátereket a kövezett úton. Őket figyeltem a kávémat kortyolva, s
közben éreztem a halántékomon és a koponyám hátsó felében
megjelenő tompa fejfájást. Állandóan Ernest körül jártak a
gondolataim, bármennyire igyekeztem őt elűzni a fejemből. A
kezének érintése, ahogy a hajamba túrt, a bőre illatának emléke
 felajzott és nyugtalanná tett. Szinte semmi sem történt, de még ez is
túl sok volt. Mit mondok neki, amikor legközelebb találkozunk? Mit
akar tőlem? Lehet, hogy én is szeretnék tőle valamit, de ezt olyan
szégyenletesnek találom, hogy magamnak sem merem bevallani?
Nem találtam válaszokat a kérdéseimre, legalábbis olyat nem,
amivel szembe tudtam volna nézni. Erőnek erejével elhessegettem a
gondolataimat, felálltam, és átvágtam a téren. Ginny Cowles-szal
beszéltem meg találkozót a Palace Hotelben, ezt a szállodát alakították
át katonai kórházzá. A homlokzat még mindig a régi Madridot idézte,
nagystílű volt és díszes, akár egy emeletes esküvői torta. Az ajtón
belépve azonban rögtön megcsapta az ember orrát a mindent átható
éterszag, ami mögött az emberi szenvedés, betegség és vér sokkal
összetettebb aromája terjengett mindenütt.
- Ez volt ám a parti, tegnap éjszaka! - köszöntött Ginny,
amint beléptem. -
- Aludtál egyáltalán valamennyit?
- Nem igazán, de sosem alszom sokat. Túl sok a gondol- kodni
valóm.
— Át érzem — bólintottam. — Nem kell hozzá bombázás sem.
A társalgó mögött a csinos fonott székekkel és hívogató asztalokkal
berendezett helyiség a hotel egykori olvasószobája volt, ezt
alakították át műtőkké. A kezelőhelyiségeket lepedőkkel választották
el egymástól, a felakasztott hófehér vásznak a sterilitás érzetét
sugallták. Az egykori ebédlőasztalok szolgáltak műtőasztalként, a
kristálycsillárokból pedig műtőslámpák lettek, úgy, hogy a korábbi
égőket sokkal erősebb fényű izzókra cserélték. A fal mentén sorakozó
polcokról eltávolították a könyveket, helyüket a kötszerek, a
penicillinesüvegcsék és a csempészáruként érkező peroxid foglalta el.
Ginny bemutatott a sebészeknek, elmondta, hogy amerikai író
vagyok, és szeretnék a lehető legpontosabb képet alkotni arról,
milyen körülmények uralkodnak a kórházban. A főorvos katalán férfi
volt, középkorú, elfoglalt, szomorú szájjal és nagyon finoman
megrajzolt, ívelt, barna szemöldökkel.
- Nagyon nehéz körülmények között dolgozunk - jelen
tette ki. — De odakinn a fronton ennél is gyalázatosabbak a
körülmények. Terueli, jaramai és brihuegai kollégáim minden mást is
kénytelenek elviselni, például a szélsőséges időjárási viszonyokat.
Nincs olyan luxusban részük, mint nekünk itt - mutatott fel az óriási,
karos gyertyatartóra, amit most váratlanul én is csodálatosnak láttam.
„
- Hol dolgozott? — érdeklődtem Ginny segítségével. — Úgy
értem, korábban.
- Azelőtt? Azelőtt ortopédus voltam. Most én vagyok minden, és
semmi sem eléggé.
A kórtermek felé vezetett bennünket, fel, a hatodik emeletre, ahol
véráztatta hordágyak sorakoztak egymásra pakolva, akár a rakásolt
fahasábok. A helyiségeket zsúfolásig megtöltötték a sebesültek, négy-
hat ágyat helyeztek el az apró, de szép szobákban. A napsugarak
áthatoltak a magas, szárnyas ablakokon, a fény beömlött a padlóra,
megült a sarkokban, és hozott magával egy kis meleget. ~
Az egyik sérült egy drótszakállas orosz pilóta volt. Lelőtték a
gépét, és mire kimentették, komoly égési sérüléseket szenvedett. A
megmentették nem a legjobb kifejezés, gondoltam, amikor
megpillantottam a kezét, a karjait és a koponyáját, ahol csomósra
égett a hús. A hőség árkokat vájt a bőrébe, s olyan fájdalmat okozott
neki, amit csak hódító adag morfiummal tudtak elviselhetővé tenni.
Amikor rápillantottam, legszívesebben elsírtam volna magam - de
nem sírhatunk mindenkiért. Vagy igen?
Egy másik férfinak - egy Fisher nevű, kanadai gyalogos katonának
- az egyik lábát csípőig begipszelték, ő pedig azzal ütötte el az idejét,
hogy mindenki más helyett megírta az otthoniaknak szánt leveleket.
írnoki tevékenységét bal kézzel folytatta, mert a jobb kezét
könyökben levágták. Csomókban sarjadó vöröses haja egyszerre
kölcsönzött számára bozontos, mégis magasztos külsőt.
- Maguknak filmszínésznőnek kellene menniük - jegyezte meg,
felpillantva a leveléből, amikor odaléptünk mellé. - Nem viccelek.
- Hol sérült meg?
-Kinn az utcán, itt, nem messze... Egyetemvárosban. Hát nem
pokoli?
- Itt kapott kiképzést?
- Kiképzést? Senki sem kapott olyasmit, amit kiképzésnek lehetne
nevezni. A megérkezésünk után bevettük magunkat egy hétre egy kis
parasztfaluba, ahol majd’ halálra fagytunk, és egész álló nap
szamárhúst ettünk, burrót. Kóstolták már?
- Nem.
- Nos, ügyeljenek rá, hogy véletlenül se egyenek olyasmit. Az
egész tiszta gumi, az íze pedig akár az öreganyám bakancsáé.
Elmosolyodott, ajkát a szája egyik sarkába húzta, és mesélni
kezdett arról, hogyan érkezett meg a Nemzetközi Brigád konvoja a
kiképzőtáborba, ahol aztán több száz embert vettek fel, és szállítottak
repülőgépeken Madrid nyugati felébe. Itt kaptak kiképzést a
Remington tolózáras puska használatáról, egy meredek külszíni fejtés
oldalában.
- Háromszor süthettem el a fegyvert, vagy talán ötször. Korábban
soha életemben nem volt puska a kezemben. Aztán azt mondták,
ennyi elég, nem pazarolhatjuk a muníciót, úgyhogy felpakoltak
bennünket a teherautókra, és már mentünk is tovább.
- így küldték harcba? - Hol rá, hol Ginnyre, hol pedig a katalán
orvosra pillantottam, de rajtam kívül senki sem hitetlenkedett vagy
csodálkozott a történet hallatán. - Nem dühös emiatt?
- Mire lenne jó, ha az lennék? Egyébként is, önként jelentkeztem.
Tudtam, hogy lerobbanthatják a fejemet a helyéről. Nagyon komoly
esély volt rá.
- Miért jött ide?
- Gondolom, pontosan ugyanazért, amiért a többiek. Mert túl
dühös és túl izgatott voltam ahhoz, hogy bármi mást csináljak.
Megkaptam a diplomámat a McGillen, de el sem tudtam képzelni,
mit csinálok majd, ha kitör a pokol. Spanyolországon áll vagy bukik
a dolog, ezt gondoltam. Bármi lehetséges, ha nem állítjuk meg
Francót.
-Magam is így gondolom. De nagyon kemény dolog az életet
feláldozni egy eszméért, nem?
-Meghalni mindenképpen nehéz. - Arcába szín szökött. A toll a bal
kezében megremegett. — De mi legalább egy jó ügyért halunk meg.

Jó sok szobát meglátogattunk Ginnyvel. Az egyikben találkoztunk

egy súlyos fejsérüléses fiúval, aki az egyik betegtársa portréját
rajzolta éppen, kecses, gyengéd vonalakkal. Egy másik szobában egy
gyomorlövéses francia katona egész hasát egymásra csavart
gézrétegek sora fedte, de ő virágzó mimózaágat mutatott nekünk,
amit épp az imént hozott neki a csinos magyar ápolónő. Tenyerébe
vette az egyik rózsaszín, tollas, selymes virágot. Végigsimított rajta,
és azt mesélte, hogy Marseille-ben, nem messze attól a háztól, ahol
felnőtt, van egy fa, amelynek ehhez hasonló, ragadós, édes illatú
virága van, beterítve az utcát lehulló szirmaival.
- Hamarosan hazamehet? - kérdeztem.
- Nem tudom - pislogott néhányat, mintha ez segítene abban,
hogy tisztán lássa a jövőt. - Azt ígértem, hogy ha meggyógyulok, itt
maradok, és harcolok tovább. De nem tudom, hiszek-e még a
háborúban. Csak szellemeket gyártunk, és nem változtatunk meg
semmit.
- Őszintén sajnálom - feleltem, mert nem tudtam, mi mást
mondhatnék erre, aztán megdicsértem a mimózavirág szépségét, mert
akkor és ott nem volt semmi más szépség. - Szívből remélem, hogy
hazajut a fájához és a családjához.
Nem sokkal később kint álltunk Ginnyvel a hűvösen ragyogó
áprilisi napfényben. Kergették egymást a gondolatok
 a fejemben, közben viszont úgy tűnt, Ginny teljesen összeszedett és
nyugodt, mintha látta volna ugyanazt, amit én, de képes lett volna
félretenni azonnal, hogy ne fájjon és égessen. Én még nem tanultam
meg, hogyan lehet ezt megtenni, talán soha nem is fogom tudni.
Szerettem volna megkérdezni tőle, mennyi időbe telik, míg az ember
ilyen vastag bőrt növeszt, s hogy ezzel együtt azért a szomorú,
lehetetlen dolgok megérintik-e még az embert időnként, és ha igen,
akkor mit tesz ilyenkor. De nem voltunk ennyire közeli barátok,
akkor még nem.
Elbúcsúztunk, s ő sebes léptekkel elkopogott egy másik találkozóra
valamelyik forrásával vagy kapcsolatával, esetleg legépelni az aznapi
sztorit. Mindenesetre valami fontos várt rá.
Én is szerettem volna valami fontosat kihozni ebből a háborúból,
de nem láttam világosan az utamat. Azért jöttem ide, hogy írjak, de
lépten-nyomon újságírókba botlottam, s mindegyik sokkal
tapasztaltabb volt nálam. Bizonyos értelemben már azt is rendkívül
fontosnak éreztem, hogy itt vagyok, szemtanújává válók mindennek,
és nem fordítom el a fejemet, hanem leírom a látottakat. No és aztán?
Van nekem elég bátorságom ahhoz, hogy ha befejezek egy cikket, azt
el is küldjem a Collier’s-nek? Hogyan tűnhetnék ki a számtalan profi
közül, akik valamennyien ugyan azokról a csatákról és tragédiákról
számolnak be, mint én, amikor magam sem tudom, mit tehetnék
hozzá mindehhez, anélkül hogy saját szavaimat ismételgetném?
Később a halványuló fények közt merengve, ölemben Blake
kötetével, Az ártatlanság és a tapasztalás dalaival ültem a
szobámban. A mellettem álló asztalon a csészében kihűlt tea. Egyszer
csak lecsukódott a szemem. Talán éjfél is elmúlt már, amikor
felébredtem. A szobámban tökéletes sötétség honolt, s odakintről, a
folyosóról puhatolódzó léptek koppanása hallatszott. Aztán
kopogtatás hangja ütötte meg a fülem. Suttogás hallatszott.
— Gellhorn. Ébren van?
Megmerevedtem.
— Gellhorn. Én vagyok. Beszélnünk kell.
 Annyira rettegtem, hogy netán zajt találok csapni, hogy még a
szememet is szorosan lehunytam.
- Marty - suttogta a hang.
Néhány torokszorító perc elteltével hallottam Ernest távozó
lépteinek koppanását. Csak ekkor mertem lélegezni. A fal mellé
gördültem, rásimítottam a tenyerem, és éreztem a bőröm alatt a
csövekben áramló vizet, mely az egész épület testét átszövő nagy
artériákon keresztül folyt.
Néha megérintett az érzés, hogy a másik szobába is át tudok
nyúlni, oda, ahol a szomszédaim összegömbölyödve aludtak az
ágyukban, vagy magazinok lapjaira meredtek, vagy magukban ittak a
sötétben. A hotel a fejemben leginkább méh- kaptárhoz hasonlított,
ahol minden mindennel kapcsolatban állt. Ez volt a
legmeghökkentőbb dolog Spanyolországban. Rátaláltam a hozzám
hasonló emberekre, talán életemben először. Megtaláltam a helyet,
ahova tartoztam.
Aztán ott volt még a többi is, a forradalom méltósága, fontossága,
az a gondolat, hogy talán ez a legdöntőbb történelmi esemény az
eljövendő generációk számára. Én pedig itt voltam, ami már
önmagában is elég elképzelhetetlennek tűnt. Nem tehetem tönkre ezt
az egészet, főleg nem most, amikor úgy éreztem, kezd valami
egésszé összeállni bennem. Mi az, ami számít nekem, mi az, amit az
élettől várok, és ki vagyok mélyen odabent.
Spanyolországi létem lehetőséget teremtett számomra, hogy
megtaláljam a hangomat, az iránytűmet, óriási hiba lenne, ha most
hagynám, hogy elsodorjon egy kapcsolat heve. Épp elég rizikót
jelentett együtt lenni Ernesttel. Nem veszíthetem el azt a csodálatos,
támogató barátságot és megértést, ami összefűz bennünket, hiszen
még olyan új! Nem adhatom fel a szexért. Ahogy arról sem
kezdhetek álmodozni, hogy komoly kapcsolatom lehet egy olyan
férfival, mint ő. Igazi filmcsillagnak számított idekinn. Ha csak
megszólalt, máris mindenki közelebb hajolt. Sebtében lefirkantott
cikkei, amik csaknem értelmez- hetetleneknek tűntek, ha az ember
nem tudta, mit keressen bennük, darabonként ötszáz dollárt hoztak
neki. Nekem öt-
 ven dollárt hozott a nevem, és nem tudtam, van-e bennem annyi
tehetség, hogy valaha többet érjek ennél.
Át gördültem a hátamra, s felnéztem a mennyezet kavargó
sötétjébe. Ernest addigra már visszaért a szobájába, s valószínűleg az
ágya szélén ülve épp a cipőjét vette le. Talán a laposüveg után nyúl,
zavartan vagy csupán fáradtan, és elege van minden nőből, meg abból
a rengeteg gondból, amit neki okoztak.
Nem akartam problémát okozni, de tudtam, amit tudtam. Hogy
Ernest elállhatja előlem a fényt, napfogyatkozás lehet számomra,
akkor is, ha nem akarja; mert épp olyan hatalmas, mint a nap. Túl
híres, túl régóta dolgozik a szakmában, túlságosan biztos abban, hogy
mit akar. Nős férfi, és egyértelműen odatartozik ahhoz a világhoz,
amit felépített magának Key Westben. Túl heves, túl vakító.
Túl Hemingway.
 15.

M ost aztán futás - mondta Ernest. Olyan részen jártunk, ahol 20-25
méteren keresztül nyílt terepen haladtunk a lebombázott házak
között. - Az orvlövészek imádják ezt' a helyet. Mindennap elkapnak
itt két-három embert.
Bólintottam, de aggodalom lüktetett a torkomban, miközben
szemébe húzta vadászkalapját. Előrehajolt, olyan erőteljesen
megdőlt, hogy attól tartottam, elesik, de nem. Amikor átért, odaintett
nekem, hogy kövessem, utánozzam őt, és bár akadtak kétségeim
afelől, hogy képes leszek-e megmozdítani a lábaimat, futásnak
eredtem.
Amikor megérkeztem a túloldali fal biztonságos takarásába,
összegörnyedtem, a szívem a fülemben dobogott, eufórikus érzés járt
át. Láttam, hogy ő is ezt érzi - az érzetet, mely nem annyira a
temetőben fütyörészve sétálásra, mint inkább a saját sírunkon lejtett
vad táncra emlékeztetett. Energianyalábok szikráztak közöttünk.
Olyan közelség érzete járt át, mint amikor kettesben voltunk a
szobámban. Magával ragadó elektromos erő sugárzott kettőnk
között, ahogy ismét elindultunk.
Elhaladtunk egy hatemeletes épület mellett, melynek homlokzatát
lerombolta a bombázás, és most nyitva állt az arra járók előtt. Volt
ebben valami vulgáris, ahogy beláttunk a nip- pekkel zsúfolt
üvegszekrényekbe, a családi ágyakba. A hintaszékek és a fürdőkádak
sem maradtak rejtve, s a bútorzat, melyben emberek éltek, most
széthullott, megsemmisült. A lakások egy része érintetlennek tűnt,
kivéve persze azt az egyetlenegy apróságot, hogy nem volt
homlokzati faluk - mintha elhagyatott babaházak lennének, ahova
csak benyúl
 az ember és átrendezi a belső teret. Az ember otthonának igazi
menedéknek, biztos, megingathatatlan helynek kellene lennie -
gondoltam -, de itt állt előttem a bizonyíték, hogy nem bízhatunk
semmiben, csakis az emberekben, s közülük is csak a jobbakban. Az
ilyen emberek jelentik számunkra a falakat, ha rájuk találunk. Ez
volt az első háború az életemben, nem tudtam még semmit, csak ezt
az egyet.
A Paseo Rosalesnél jártunk; egykor ez volt a város legelegánsabb
környéke, Madrid Park Avenue-ja, s most minden romokban hevert.
Felettünk állt a holland filmes, Joris Ivens romos háza, itt forgatta
dokumentumfilmjét a háborúról, aminek aztán A spanyol föld címet
adta.
Megmásztuk az elfeketedett lépcsőt, és kilépve leláttunk az egész
Casa de Campóig, az előttünk elnyúló frontra. Ezért lett Ivens annyira
izgatott, amikor rábukkant erre a forgatási helyszínre. Tökéletes
pillantás nyílt mindenre, tisztán lehetett látni a hegyekig nyújtózó
völgyet, a hatalmasnak tűnő fenyőket, ahova a gyalogság nyomult
előre, a megsebzett földön át. Itt-ott kivillant a faágak között a férfiak
alakja, akik géppisztolyuk fölött görnyedtek, akár a füstszínűre festett
játék katonák.
Ivens és az operatőre az erkélyen komoly álcázóbunkert készített,
az objektívet öreg bútorokkal és ládákkal fedték el. A nap egyetlen
fénysugara elég lett volna, hogy megcsillanjon az üvegen, és máris
felfedik rejtekhelyüket, mesélte Ernest, ahogy visszaléptünk a lakásba.
Odabenn melegebb volt, nem fújt a szél, bár az épület homlokzati
falát és az ablakot találat érte. Levettem a kabátomat, és leülve a falnak
dőltem Ernest és Matthew között. Herb odanyújtott nekem egy kulacs
vizet, s a kirobbantott ablakon keresztül néztük a háborút: a távolság
miatt egyfajta hamis biztonságérzetbe ringattam magam. Gránát
csapódott a talajba, vízesésként hányva maga körül a földet és
törmeléket. Néhány ember elesett, megdőlt a robbanás következtében,
s nem mozdultak többé. Néztem őket, annyira szerettem volna, hogy
felálljanak, de nem tették.
 Amilyen émelyítő volt mindezt látni, most egyszeriben
megértettem, mennyire fontos ez a film. Az ember ráláthatott az
egész csatára ebből a távolságból, anélkül hogy a harc magába
szippantotta volna. Az elúszó füstfelhőket és a felvillanó fényeket. A
por váratlan robbanását, amikor srapnel csapódott a lövészárok
földdombjába. Azt, ahogy a gyalogság előre nyomult, méterről
méterre, ahogy visszaszorították őket, embereket veszítettek el és
embereket fogtak el, miközben mindkét akció mintha ugyanaz lett
volna. Talán az is volt.
A hátizsákomban lapuló notesz után nyúltam, mert váratlanul
elfogott a rémület, hogy mindent el fogok felejteni, ha nem jegyzem
fel abban a pillanatban. Éreztem, hogy remeg a kezem az
izgatottságtól, és láttam, hogy Ernest is előkapja jegyzetfüzetét, és ír
bele valamit. Benne is ugyanaz a vágy munkált, hogy megállítsa, és
irányítása alá vonja az időt. A világnak látnia kell, ami itt folyik,
ezért kellett nekünk elsőként találkoznunk mindennel. Ezért jöttünk
ide.

- Szükséged van még egyre - mondta Matthew a Chicotébén aznap

este. A bár annyira megtelt, hogy kis híján egymás ölében kellett
ülnünk.
- Mondd meg nekem - kérdeztem —, miért írunk mi a háborúról,
ahelyett, hogy valami egészen másról írnánk?
- Valakinek ezt is meg kell csinálnia. Gondolom, azt hisszük,
hogy ha elég jók vagyunk, akkor valamin változtatni tudunk.
- Hacsak nincs máris túl késő. - Folyton ez járt a fejemben. Hogy
ez az utolsó pillanatunk, amikor még jó ügyért harcolhatunk. Most
van most, és itt. - De mi van akkor, ha a világ alszik, és nem ébred
fel, bármilyen hangosan kiabálunk?
Egy vállrántással intézte el a kérdésemet.
-Akkor majd Isten megsegít bennünket, gondolom én.
Odanyújtottam neki kiürült poharamat, ő pedig elindult, hogy
átfurakodjon a falként tornyosuló embertömegen. Fél másodperccel
később Ernest már ott állt a helyén, egészen összeszorultunk, a
könyökünk és a térdünk összeért, körülöttünk nevetés és komoly
beszélgetés zaja mindenfelől. Alig kaptam levegőt, elsősorban persze
 miatta. Beszélgetni akart épp most, amikor én felejteni szerettem
volna. Leginkább arra vágytam, hogy megcsókoljam, csak még
egyszer, utoljára, keményen és hosszan, mert az íze ott volt a
számban, akármennyire is titkolni akartam magam előtt. Csak még
egy csók, és jöhet a feledés.
- Maga kerül engem - ezzel kezdte.
- Egész délután együtt voltunk.
- Pontosan tudja, hogy értem.
- Azt hiszem, igen. - Nem volt hova félrenézni. - Ne haragudjon.
Nem tudtam, mit mondhatnék.
- Hogy érzi magát ebben a pillanatban? Az jó kiindulópont lehetne.
- Ki az, aki mindig egyféleképpen érzi magát?
- Én - felelte. - Legalábbis, bizonyos dolgokat illetően. Például
magával kapcsolatban.
-Nem ez a legalkalmasabb hely ennek megbeszélésére, vagy
tévedek?
Ami azt illeti, tévedtem. A káoszban az a legizgalmasabb, hogy
tökéletes szeparációt biztosít. Mindenki, akit csak ismertünk, ott volt
körülöttünk, és ez olyanfajta elkülönülés lehetőségét nyújtotta
számunkra, ami sehol máshol nem lett volna lehetséges. Valószínűleg
azt sem vette volna észre senki, ha meztelenre vetkőzünk és őrült
táncba fogunk.
- Maga fél megengedni azt, hogy valami megtörténjen kettőnk
között. De, ami engem illet, elkésett az aggodalma. Talán már az első
pillanatban is benne volt minden. Attól fogva, hogy belépett annak az
átkozott bárnak az ajtaján.
- Lehetséges. De nem akarom átadni magam neki. Rettegek, hogy
bármi megváltozhat a kettőnk viszonyában. Maga túl fontos számomra.
- Ez is lényeges, azt hiszem.
-Számomra ez a legtöbb. Nagyon közeli barátok lehetnénk, ha
megengedné.
- Ha magának ennyi, akkor úgy veszem, hogy kidobott. - A hangja
egészen keserű lett. - Jó ideje már, hogy ilyesmi történt velem, de még
emlékszem az érzésre.
 - Hagyja abba! Nem akarom, hogy ez legyen! Nem hallja, mit
beszélek?
- Hogyne hallanám. - Üres tekintettel nézett maga elé. - Rengeteg
barátom van.
Mielőtt felelhettem volna, Matthew csúszott oda mellénk, a hátunk
mögötti tömegen átfurakodva. Három nagy pohár gint
egyensúlyozott, mindegyik gondosan csurig töltve, aztán
egyikünkről a másikra villant a tekintete.
- Rosszkor jövök?
- Ne legyél bolond! - feleltem zakatoló szívvel. - De istenemre,
add már azt az italt!
 16.

K ésőre jár már, mire Ernest a sötéten hömpölygő Manzana- reshez

ér, és sietős léptekkel megkerüli a Parque dél Oeste déli csücskét.
Ez a hely egyáltalán nem biztonságos, különösen nem éjszaka, amikor
a legtöbb az ágyú tűz. Néha bombákat is dobnak, a testes Junkersek
vagy Heinkelek berepülnek a város fölé, motorjaik dübörgése a halál
hangja, melynek hallatán Ernestben meghűl a vér.
A folyópart mentén a park feketén nyújtózik végig, teljes a sötétség,
kivéve a fémhordókban lobogó tüzek fényét, ahol az emberek
melegszenek. Otthontalanok ezrei találtak menedéket birkáikkal,
szamaraikkal és gyermekeikkel együtt, az egyes csoportok saját tüzük
parazsánál melegszenek. Három hónapja tengetik itt az életüket, a
szükségállapot kezdete óta, s nem tehetnek egyebet: kivárnak a
parázsló tüzek mellett, hátha elvonul végre a fejük fölé csapó ár. Vajon
nem várnak hiába?
A háború már így is hónapokkal hosszabban elhúzódik, mint amit
bárki jósolt, és semmi jele annak, hogy egyhamar befejeződne. Háta
mögött még mindig oszlopokban emelkedik az ég felé a füst a
Garabitas hegy frontvonalainál. A támadás csupán tíz-tizenöt percen
keresztül zajlott, de annyi elég is volt. A lövészárkokban úgy zúgtak el
a feje fölött a lövedékek, mint májusban a méhecskék, aztán amikor
behunyta a szemét, hogy a puskalövések ezektől nagyon is eltérő
hangjára koncentrálva megnyugtassa magát, Marty jelent meg a szeme
előtt, és a gondolat, hogy mekkora bajba keveredett. Ebből ugyan ki
nem húzza senki emberfia.
Nem akart ő beleszeretni a lányba, de mit számít ez most már?
Aznap, amikor megjelent Key Westben, épp a leveleit
olvasta - azért ez vicces -, és a daiquirijét szopogatta, mint bármely
más délutánon. Aztán kitárult az utcára nyíló ajtó, beömlött a napfény,
s ott állt ő.
Később többször is elmesélte a viccet, amit maga gyártott arról,
hogy a lábai a vállánál kezdődtek, de valójában az első, amit
észrevett, az a haja volt; a búzamező színében pompázó haja, meg a
bőre, ami úgy lángolt, mintha egy évszázadra befőttesüvegbe zárt
nyári napsütés áradt volna szét körülötte.
Igazán csodálatos, gyönyörű fiatal lány volt, de ő az otthonos
bárban, a mindennapos rutin közepette meglehetős biztonságban,
védve érezte magát. Nagyon körültekintően alakította napi feladatai
körét, és tudta, hogy mindez mit ad számára. Voltak barátai, akikre
támaszkodhatott, és mások, akikre nem. Ebben az időben kezdte
megtanulni a különbséget. És egyébként is, csak a munkája számított.
Voltak könyvek, amiket megírt, és történetek, melyeket nagyon
kedvelt, akkor is, ha sokan nem fogták fel az értéküket. Az Afrikáról
szóló könyvét a kritika keményen lehúzta, csaknem a vérét vették.
Nem tudtak reagálni arra, amit felépített önmagában; a történetekre
és a könyvekre, amik még befejezésre vártak, meg azokra, amikhez
még hozzá sem nyúlt.
Hihetetlen előnnyel rendelkezik; legalábbis akkor és ott így érzett,
úgyhogy megrendelte a második daiquirit is, és folytatta a levelek,
vagy talán az újság olvasását, aztán hazament a feleségéhez és a
fiaihoz. Ennek a gyönyörű nőnek a teljesen szokatlan kisugárzása -
és az a ragyogás, amit magából árasztott - sem jelentett veszélyt
számára. Amikor beszélgettek, megengedte magának, hogy mindent
pontosan szemügyre vegyen; hosszú lábszárát, a bőrére tökéletesen
rásimuló fekete anyagot, azt, hogy a szeme egyszerre játszott minden
lehetséges színben - és ez folyamatosan vonzotta a beszélgetőpartner
tekintetét, aki szerette volna látni, hogy vajon épp milyen az
árnyalata.
Az anyja is gyönyörű nő volt. Az első pillanatban megkedvelte. Az
egész család szimpatikus volt neki, még a fiatalember is, így
elengedetten és természetes könnyedséggel tudott velük beszélgetni.
Akkor eszmélt csak rá, hogy még mindig a lánykö-
rül kavarognak a gondolatai, amikor hazaért. Hazáig követte, lágyan
hullámzott az elméjében, akár egy szimfónia vezérszólama, ami
belemászott a fülébe. Akkor is ott maradt vele, amikor a Vhitehead
Streeten becsukta mögötte az ajtót, s a cipőjéből kilépve mezítláb
ballagott be a hűvös padlón. Aztán jött Fife, és szólt, hogy vacsorát
adnak a tiszteletére, ha még mindig szeretné.-Nem olyan nő volt,
akinek bármi is elkerüli a figyelmét. Oldalra döntötte a fejét, mint
egy holló, és arról faggatta, hol járt, miért késett, és ő abban a
pillanatban tudta, hogy most hazudnia kell, és hogy nem ez lesz a
legutolsó hazugsága a feleségének ezzel a különleges szőkével
kapcsolatban.

Most a park szélén baktatva megáll, hátrafordul, a háta mögötti

magaslat nagyjából lekerekített és árnyékba burkolódzik. Másnap
mindkét oldalon ismertté válik az áldozatok száma. A háborúban ez
az egyik legfontosabb tevékenység; az állandó, pontos elszámolás, ez
tereli el a figyelmet azokról az emberekről, akik elesnek. Ám ez a
módszer sosem működik kellő hatékonysággal, nála legalábbis
biztosan nem. Egy jó ital sokkal biztosabb módszer. Beugrik a
Chicote-ba, legalább találkozik vele, és egy rövid időre jobban érzi
magát, mielőtt újra rosszul lenne a bőrében.
Ebben a pillanatban nem lát tovább annál, mint ami közvetlenül
előtte van, és ennek a lány is része. Talán a háború változtatott rajta
ilyen nagyot, az, hogy hosszú évek után először ismét a tűzvonalban
éli mindennapjait. Nem érdekes, mi az oka, de Marty áthatolt minden
védelmi rendszeren, amit kiépített magában, s most egyszerűen
képtelen nem rá gondolni minden pillanatban. Csak mellette szeretne
lenni, és nem érdekli, mi mindent kell romba döntenie ezért.
Van az, amit az embernek tennie kellene, és az, amit meg kell
tennie. Vannak pillanatok, amikor valakinek képzeljük magunkat, és
vannak éjszakák, mint ez a mostani is, itt Madridban, az utca
feneketlen sötétjének káoszában, amikor az ember csak hagyja, hogy
a lábai vezessék oda, ahova mennie kell.
 17

H árom hét elteltével úgy éreztem, évek óta Madridban élek, és az is

bennem volt, hogy soha többé nem akarok elmenni innen. Soha,
sehol nem tapasztaltam még meg az életet ilyen intenzitással. Mintha
a szívem megállás nélkül a torkomban dobogott volna. Amikor a
Garabitas dombon felállított német ütegek állandó ágyútűz alá vették
a várost, az élet még élesebbé, még értékesebbé vált mindannyiunk
számára. Napközben a becsapódások rövid rohamokban érkeztek;
hatvan-száz be- lövés tíz perc alatt - kivártuk a végét, bárhol is ért
minket; az ajtóban állva, a kávéházban vagy épp a hotelben, a
fürdőkádban. Később aztán, a Hotel Gran Viában, a Chicote-ban
vagy Delmer szobájában megbeszéltük, hányszor csapott le a tűz,
mennyien haltak meg, voltak-e aznap további összecsapások valahol
másutt, ott mi történt, s vajon mit hoz a holnap. Megnyugtató volt
újra és újra felidézni az eseményeket. Mintha ezáltal
összekapcsolódtunk volna, ez pedig egyfajta biztonságérzetet adott.
Közös nyelv volt, amit valamennyien beszéltünk.
Nagyon hamar elsajátítottam a különböző fegyverek hangjának
felismerését, meg hogy mi a módja a felrobbant üvegtörmeléken való
átkelésnek. A robbanások után megtanultam lélegezni a liddittől és a
portól sűrű levegőben. Spanyol nyelvtudásom rohamosan fejlődött,
úgyhogy hamarosan már társalogtam az élelmiszerért órákig sorban
álló asszonyokkal, meg az iskolába járó gyerekekkel, akik épp abba
az épületbe jártak, amely befogadta intézményüket: emberi vér
áztatta járdán haladtak céljuk felé, és néha megálltak, hogy kiássák a
talajba fúródott lövedékmaradványokat, melyeket aztán egymás
között csereberéltek, épp úgy, ahogy St. Louisban a
srácok cserélték egymás között az üveggolyókat és baseball-
kártyákat.
Egy este a katonai kórházból hazajövet megálltam a Santo
Domingo téren, hogy meghallgassak egy flamencogitárost.
Szerelmespárok sétáltak el mellettem, kéz a kézben, lassan ballagva a
langymeleg estében, mintha a heves ágyúzás és a rengeteg gyász
csupán rossz álom lenne.
A galambok igyekeztek elszenderedni a tér egyik sarkán, de egy
csapat kölyök kavicsokkal dobálta őket. A gitáros kissé
összehúzódott ültében, magához ölelve hangszerét, miközben a másik
kezével dallamosan pengetett. Gyönyörű dal volt. Leültem a
közelében, hogy végig hallgassam, és közben azon gondolkodtam,
vajon honnan merítik ezt a bátorságot. Az előző év novembere óta,
amióta Franco úgy döntött, lerombolja a fővárost, nem telt el nap tűz
és halál nélkül. A Madrilenosok nagy része azonban úgy döntött,
marad. Elfogadták a fegyveresek jelenlétét, a barikádokat, az
elsötétítést, csak, hogy itt maradhassanak az otthonukban. Életük
részévé váltak a bombák felszaggatta utak, az ágyúk tépte épületek,
akár a sugárutak székében a tankok mozgását megakadályozandó
úttorlaszok is. Amikor az otthonuk odalett, elköltöztek máshova, de a
városban maradtak, és úgy sétáltak vacsora után, mintha pokolian
elégedettek lennének, miközben azzal biztatták magukat és egymást
is, hogy jobb talpon állva, mint térden csúszva meghalni. És nem volt
igazuk?
A gitáros épp a dal végére ért, amikor puffanó hang hallatszott.
Gondolkodás nélkül a lehető legkisebbre húztam össze magam, a
vállam megmerevedett. Aztán jött a lövedék. A tér irányába süvített, s
a becsapódás után szerteszét repültek a macskakövek. Minden izmom
megfeszült, felkészülve a futásra, a szívem pedig vad vágtába
kezdett, de mégsem mozdultam. Csak összehúztam magam, és
számoltam a másodperceket, míg ismét felhangzott a süvítő hang,
egyre hangosabban és hangosabban, s a becsapódásba belerázkódott
az egész tér.
A gyerekek úgy ugrottak szét, mint az elgurult aprópénz. A gitáros
a hangszerére zuhant, én pedig végre felugrottam, és
nehezen zihálva berohantam az egyik, már amúgy is zsúfolt
kapualjba. A lidditfüst elöntött mindent, mintha méregből szőtt
csipkével terítették volna le a teret. Számoltunk és vártunk, de semmi
sem történt.
- „Que Diós nos ayude” - suttogta az előttem álló nő. Istenem,
segíts meg bennünket. Könyökhajlatában üres bevásárlókosár lógott.
Fekete hajú fiacskája sötét sáljának csücskébe kapaszkodott,
odaadóan fürkészve anyja arcát.
Öt vagy talán tíz másodpercnyi csendet követően az asszony,
anélkül hogy egy pillantást vetett volna hátra, kirohant a térre. A
kisfiú botladozva futott utána, az aprócska sötét zoknik meg-
megcsúsztak a zsinórtalpú cipőcskében, a sál pedig, akár a
papírsárkányt a kötele, húzta őt magával. Tudtam, mire gondol az
asszony, hogy biztonságos helyre; haza kell vinnie a kicsit.
Épp elérték a tér közepét, amikor a levegő megremegett. Elzúgott
mellettünk egy lövedék, aztán végtelen számú repeszre robbant szét,
akár a nap sugarai. Gyorsabban, mintsem bárki szemmel követhette
volna, gyorsabban, mint a gondolat; elmetszették a fiúcska torkát.
Összeesett, keze még az anyja kezében. Közben záporoztak a
fémdarabok; minden másodpercben egyre több és több. Az asszony a
kicsi fölé kuporodott, újra és újra felsikoltott, könyörögve, hogy
keljen fel.
Soha nem voltam még szemtanúja ilyen halálnak, különösen nem
egy gyerek halálának. Minden a szemem előtt játszódott le, és valami
összetört bennem. A vérem olyan hevesen dobolt a fülemben, hogy
attól tartottam, felrobban a szívem. De életben maradtam, miközben
két férfi végtelen gyengédséggel a tér egyik sarkába vitte a
gyermeket. Mögöttük a vér- beborult anya botladozott, ahogy ezentúl
mindig botladozik majd. Megy előre, zokogva, jajveszékelve,
örökkön örökké.
 18.

J ól van, Gellhorn? - kérdezte aznap este Ernest. A Chicote- ban

ültünk, de lényem nagyobb része még a téren volt.
Elvettem tőle a whiskys- és vizespoharat is. ;
- Nem tudom. Ez mindig ilyen?
- Nincs szabály arra, hogyan éli túl az ember, de talán segíthet, ha
arra gondol, hogy ma nem maga volt az, akiért eljött a halál. Nem
maga, és nem olyasvalaki, akit szeret.
Ez nincs így jól, gondoltam. Minden halál egyformán borzalmas,
különösen egy ártatlan kisfiúé. Persze tudtam, hogy nem akart
szívtelen lenni, különösen velem nem. Vigasztalás- ; nak szánta, amit
mondott. Volt valami a hangjában, amitől nyugodtabb lettem,
lecsendesedtem. Meg aztán ott volt mellettem ő, és a többiek is, akikre
számíthattam. Sosem éreztem még ilyen intenzív hálát a barátaimért.
További italokat rendeltünk, s helyet szorítottunk a későn jövőknek.
Tóm Delmer állát a reggeli borotválkozás óta kinőtt borosta fedte. Épp
akkor érkeztek vissza a Tajuna völgyéből, ahol interjút készítettek a
Tizenötödik Brigád azon tagjaival, akik túlélték a Pingarrónnál zajló
támadást. Öngyilkos domb, így nevezte utóbb mindenki - ha lehet ezt
egyáltalán így nevezni mert a négyszáz amerikaiból, aki felment oda,
csak száznyolc jött le.
Rettenetes történeteket meséltek. Sötét hangulat uralkodott, de
maradtunk, mert tudtuk, hogy az ágyban, egyedül, összezárva saját
gondolatainkkal még nehezebb lenne. Valamikor éjfél körül indultunk
el, hogy megtegyük azt a néhány háztömbnyi utat a Floridáig. A város
kihalt volt, sötét és hideg, egymáshoz húzódva haladtunk, vállunk
össze-ösz- szeért menet közben. Csak a hordó alakú előtérben váltunk
szét. Elindultunk a felfelé kanyargó lépcsőszárnyakon, tompa hangon
többször is jó éjszakát kívánva egymásnak. Néhány másodpercre
egyedül maradtam, a hosszú folyosó ibolyakék szőnyege puhán felitta
lépteim zaját, barátságos, rugalmas érzetet keltve végtagjaimban,
arcizmaimban és elmémben is. Mégsem tudtam másra gondolni,
minthogy egyedül leszek.
Elfordítottam a kulcsot a zárban, amikor észrevettem Ernestet, aki
nem messze tőlem, az egyik árnyékos rész félhomályában állt, és azt
várta, mikor fordulok felé.
- Helló - mondtam csendesen.
- Helló - felelte, és kilépett a fényre.
Odabenn a szobában nem esett szó közöttünk. Ruháján éreztem a
Chicote cigarettafüstjét és a whisky illatát. Testének forrósága
nyomásként nehezedett a közöttünk lévő levegőre, a nyelve apró
lökésekkel hullámzott a nyelvem körül. Keze a derekamra fonódott,
kiszabadította a blúzomat, végigsiklott a bordáimon, aztán magasabbra
hatolt. Gyors volt, minden nagyon gyors. Valószínűleg mindketten
bánjuk majd, mire véget ér, de akkor nem akartam erre gondolni, sőt
semmi másra sem. Sem a bűntudatra, sem Pauline-ra. Arra sem,
mennyi időnk maradt még Spanyolországban, vagy, hogy mit
mondunk, mit érzünk majd ezután. Talán a mi jövőnk nem is létezik.
Ez nagyon is lehetséges volt. A háborúnak megvannak a maga
szabályai, és csak találgatni tudtuk, mi következik.
Szorosan magához ölelt, hallottam a szívem lüktetését, ahogy, akár
egy tömör falról, visszaverődött a testéről. Aztán a földre zuhantunk, és
minden elveszett. Ezt kerestem, erre akartam rátalálni, sokkal inkább,
mint bármi másra ezen a világon.
Jóval később egymás mellett feküdtünk a sötétben. Szokatlan
élmény volt ilyen közel érezni magamhoz a testét, hiszen addig
rengeteg időt töltöttünk együtt anélkül, hogy akár csak megérintettük
volna egymást.
- Mit tettünk? — kérdeztem.
- Nem tudom.
 A félhomályos szobában, így, hogy nem viselte a szemüvegét sem,
egészen fiatalnak és védtelennek tűnt az arca. Bár a szeme környékét
mély árkok kerítették, láttam benne a kisfiút. Szerettem ezt a fiút,
ugyanakkor váratlanul nagyon erős vágy támadt bennem, hogy
bántsam őt. Például, hogy szóba hozzam a feleségét, az igazi társát, aki
otthon várja Key Westben, aki viseli a nevét és a harcos hercegnőjének
glóriáját. Nem fog eltűnni csak azért, mert néhányszor rám pislog a
sötétben.
-Talán most már menned kéne.
Éreztem, hogy megmerevedik mellettem a teste.
- Szívesebben maradnék.
Jó néhány másodpercig feküdtem mellette szótlanul, s végül csak
annyit mondtam, hogy fáradt vagyok, mert könnyebb volt kimondani
ezeket a szavakat, mint megfogalmazni a bennem dúló érzések
bármelyikét.
-Akkor aludj. Pokoli élményben volt részed. Szerintem nagyon
bátor vagy.
- Nem érzem magam bátornak. Egyáltalán nem tudom, mit érzek.
- Itt leszek melletted. Próbáld meg kizárni a fejedből a történteket.
-Jól van. - Hátat fordítottam neki, az oldalamra gördültem. Ő is
része volt mindannak, ami nyomasztott. De nem ez volt az alkalmas
pillanat kapcsolatunk rendezésére. Nem vágytam semmi másra, csak az
öntudatlanság elringató óceánjára, a teljes egyedüllétre. Ágyam volt a
tutaj, és hagytam, hogy elsodródjon, magára hagyva elmémet.
- Szép álmokat, Marty - hallottam Ernest hangját, ahogy vitt az
álom árja a sötétségben.

19.

N éhány nappal később a fiúk felvettek, és együtt indultunk a völgyön

át a Guadalajara hegyeibe, melyek olyan barnán domborodtak a
távolban, mint a sötétre sült kenyér. Madridból nem volt könnyű
kijutni, de Ernestnek mindig sikerült szereznie egy, vagy akár két autót
is, és a sofőrök elvitték bárhová, ahová csak akarta, és valahonnan
mindig kerített megfelelő mennyiségű üzemanyagot is.
Együtt töltött éjszakánkat követően minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy kerüljem őt, de amikor felajánlotta, hogy elvisz erre a
kirándulásra, azonnal igent mondtam. A csapatok parancsnokai,
ismertségéből adódóan, mindig örömmel fogadták az érkezését.
Biztosan látok néhány egészen különleges dolgot, gondoltam, és hallok
majd olyan sztorikat, amiért érdemes megtenni ezt az utat. Nők olyan
kis számban fordultak elő a front környékén, mintha nem is léteztek
volna. Nem fogom elszalasztani ezt a lehetőséget, a világ minden
kincséért sem.
Utunk során apró kis falvak mellett haladtunk el. Egykor
valószínűleg igazi gyöngyszemek lehettek, most viszont a pusztítás
nyoma látszott mindenütt. Maszatos, éhes tekintetű gyerekek
kuporogtak a romhalmazok tetején, minket bámulva, ahogy
elhaladtunk. Hatalmas szemük volt, és mintha vádlón tekintettek volna
ránk - nem azért, mert bármi rosszat tettünk, hanem mert mi szabadok
voltunk, mehettünk, ahova akartunk, s csak az autó nyomában
spirálisan felszálló porfelhő jelezte, hogy egyáltalán arra jártunk.
Felérve a hegytetőre megálltunk, kiszálltunk járművünkből. Az
egész völgy ott nyújtózott a lábunk alatt, hosszú sorokban olajfaligetek,
szőlők és feltépett mezők, melyek jelezték a harcok helyét. A távolban
elmosódott fehér mészvakolatot láttam füstölögni. Égő parasztház volt.
Odafenn a laposan csüngő égbolton keselyű körözött lassan,
komótosan, a látványra az összes szőrpihe felállt a tarkómon.
Tovább hajtottunk a völgy felé, hol ezen, hol azon az oldalon
manőverezve a poros kis úton. Már jó néhány mérföld távolságból
lehetett hallani a tüzérséget, a géppuskák sorozatos zakatolását, a
géppisztolyok éles, szaggatott kalapálását. Feltépett földön lépdeltünk,
majd végre egy kis földhányáshoz értünk, itt kezdődött a lövészárok.
Egy pillanat alatt beugrottunk.
Elég széles volt ahhoz, hogy egy vagy két ember fel tudjon állni,
illetve oda tudjon térdelni a széléhez. Az alját száraz, durva föld
borította, s agyagos fal határolta nyersen, élesen. Itt-ott az árok
kiszélesedett, egyfajta négyszögletes „szobát” formált, feltéve, ha
nevezhetjük így ezeket az alakzatokat. Odaérve egyszerű, térképpel
letakart asztalt és katonai telefont láttunk. Az egyik sarokban sok
összehajtott ágy hevert, arra gondoltam, biztosan itt alszanak az
emberek, amikor van idejük lepihenni. Volt még egy kisebb tűzhely
meg egy kávéfőző. Ez utóbbi égett szagot árasztott, mégis nagyon
megkívántam egy kávét. Már csak azért is szívesen szorongattam volna
egy bögrét, hogy végre tudjak valamit kezdeni a kezemmel.
Minden férfi, akivel csak találkoztunk - igazából nem férfiak voltak,
hanem fiúk, legalábbis a legtöbbjük -, olyan döbbenettel tekintett rám,
mintha egy esküvői torta, vagy egy gazella jelent volna meg a színen.
Úgy tűnt, vannak közöttük spanyolok, amerikaiak, kanadaiak és
néhány mexikói is. Az egyik katona elmondta, hogy huszonnégy napja
vannak itt, a front első vonalában, s várják a támadást, ami bármikor
bekövetkezhet. Időről időre tűz alá veszik őket, de éles összecsapásban
még nem volt részük.
Tovább haladtunk a lövészárokban. Akadtak helyek, ahol a talaj
olyan kőkeményre döngölődött a lábunk alatt, mintha kiszáradt,
kavicsos folyómederben sétáltunk volna. Sok ka-
tona készenlétben tartotta a karabélyát. Mások leállították fegyverüket
a lábuk mellé, voltak, akik úgy aludtak a puskával, mintha a
kutyájukkal pihentek volna le. Észrevettem, milyen sok a könyv
idekinn: némelyek a zsebükben tartották az olvasnivalót, mások a
földbe vájt polcokon, a szalmában, vagy épp a kezükben. Találkoztam
a Candide-dal de Walt Whitman kötetét, a Fűszálakat is láttam.
Amikor felfedeztem egy fiatal fiút, aki a Waldent olvasta, éreztem,
hogy meg kell állnom. Magas fiatalember volt, karcsú, olyan
döbbenetesen szőke hajjal, akár a frissen kaszált nyári rét. Kézfeje
sápadt rózsaszín volt, és egy költő vagy filozófus is megirigyelhette
volna.
- Nagyon szeretem Thoreau-t - mondtam neki. - Magának melyik a
kedvenc része?
-Azt hiszem az egész, úgy, ahogy van. Annyi virágnak és fának
ismeri a nevét. Azért ez valami. Szívesebben gondolok ezekre egész
nap, mint arra, hogy itt vagyok. - Világoskék szeme volt, apró, fekete
írisszel, mint két tűhegy, és ahogy végig mért, látszott rajta, hogy
gyönyörűnek, ugyanakkor rendkívül elbátortalanítónak talál.
-Magának mi a kedvence? - kérdezett vissza.
-Ó, én is szeretem az egészet. De azt a részt különösen, amikor arról
beszél, milyen hatalmas ajándék, ha az ember elveszhet a fák között.
Ezt mindig végtelenül megnyugtatónak éreztem. Talán végleg el kell
vesznünk, mielőtt újra rátalálhatnánk önmagunkra.
Összehúzta az egyik szemét, és így, féloldalasán végig mért.
-Ami azt illeti, tényleg ezt mondja. Szerintem egyébként minden
rendben lesz magával. Ne aggódjon túl sokat! - Ahogy beszélt hozzám,
az egyszerre volt pökhendi, mégis rendkívül bensőséges. S
bármennyire is védtelennek éreztem magam, ott volt mellette az a
mindent átható élmény, hogy valaki teljességgel megért... ha csupán
egy pillanatra, és akkor is, ha az illető teljesen idegen számomra.
- Sok szerencsét magának! - mondtam.
- Magának is - felelte, s visszatért a könyvéhez.
Amikor néhány perccel később utolértem Matthew-t, átjárt a
hideglelős érzés, hogy talán egy szellemmel találkoztam.
- Miről beszélgettetek? - kérdezte.
 - Nem is tudom. Egészen fiatal srác volt. Nagy élmény itt lenni,
ugye?
-Mondhatni. Fontos dolog. Nem tudhatjuk, ezek a kölykök mi ellen
harcolnak, de mi is egy kicsit hasonló cipőben járunk, és ugyanaz
tükröződik a szemükben.
-Megnézhetjük, milyen könyveket olvasnak.
- Hogyne. Tudod, mi a legfontosabb, amit az újságírókról
mondanak? - folytatta. - Sose bízz meg egy riporterben! Ne hagyd,
hogy mások mondják meg neked, mi történt, addig semmiképpen ne,
míg magad is megtudhatod. Mindent neked kell megtapasztalnod.
Leírni, amit le lehet, megérezni, amit meg lehet.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
- De mi a helyzet az objektivitással?
- Meg se próbáld. Olyasmi nem létezik.
- Igazán örülök, hogy ezt mondod. Az a fiú jutott eszembe, akit
láttam meghalni Santo Domingónál. Akartam erről írni valamit, de
képtelen voltam érzelemmentesen megközelíteni a történteket.
- Csak állj neki. Kezdd el bárhol.
- Lehet, hogy rémesre sikerül.
- Lehet. De nem ez a legrosszabb, ami történhet.
- Nem. - Ha valamiben, hát ebben egyetértettünk. A legret-
tenetesebb az, ezt már tudtam jól, ha az ember azért nem fog bele
valamibe, mert túlzottan fél megpróbálni.

Négy napon keresztül utazgattunk az alakulatok között, az éjszakát

katonai táborokban töltöttük, a harcosok sátrai között vertük fel a
sátrunkat, ettük az ételüket, és megosztottuk velük tüzük melegét.
Tudtam, hogy sokan vannak közöttük teljesen tapasztalatlanok, mint
Fisher, a kanadai gyalogos katona, akivel a madridi kórházban
találkoztam, és akinek soha nem volt alkalma azelőtt puskát tartani a
kezében, mielőtt éles bevetésen használnia kellett volna. Találkoztam
sima bőrű fiúkkal, olyanok voltak, mint a kisbabák, seprűs szempilla,
rémült, de mohó tekintet. Sokkal beszélgettem közülük, meséltek az
életükről, s rá kellett döbbennem, hogy olyan mérhetetlen bőséggel
rendelkeznek bátorság-utánpótlással, amilyennel még sosem
találkoztam. Amikor elfogyott a kurázsi, akkor is megtalálták a módját,
hogy talpon maradjanak, és lelkesedésből tovább harcoljanak. Inkább
összeszorított foggal, mintsem hősies lelkesedéssel. Ezért nyerik meg a
lázadók ezt a háborút, gondoltam. Ezért kell megnyerniük.
Sötétedés után a sátrak sűrűn tele voltak történetekkel, meg a
lakkozott poharakban körbeadott vörösborral. Egyik este, amikor
valami miatt elfogott a nyugtalanság, kiléptem a csillagos ég alá, hogy
elszívjak egy cigarettát. A tábort a domboldalba ásták be, magas,
fenséges fenyőfák övezték. Odakinn ácsorogtam csendesen,
szedegettem a frissen hullott fenyőmagokat, és élveztem az
egyedüllétet. Aztán félrecsapódott az egyik sátorlap, s Ernest jelent
meg mellettem.
-Nem félsz idekinn egyedül? - kérdezte.
-Csodálatos itt - szívtam bele a cigarettába, és a papír szisszenve
lángolt fel.
Holdtalan éj volt, a domboldalt és a fenyőket sűrű sötétség folyta
körül, mintha nagy magasságból egy függönyt engedtek volna alá. A
sátrak felől nevetés hangja csattant, de úgy tűnt, ennek semmi köze
hozzánk.
- Komolyan gondoltam, amit aznap éjjel mondtam. Nekem már túl
késő visszakozni veled kapcsolatban. Lehet, hogy nem akarod
meghallani, amit mondok. Talán önző disznó vagyok, de évek óta
először érzem úgy, hogy újra élek. Marty. Marty, nézz rám!
-Nem.
- Ne legyél már ennyire gyerekes, a kutyafáját. Szerelmes vagyok
beléd!
Néhány másodperc alatt áthidalta a kettőnk közötti távolságot, s már
ott is volt mellettem, eltakarva az eget. Benyúlt a katonai dzseki alá, és
mohón megcsókolt. Nem lélegeztem, egyszerűen nem jutott eszembe.
Megbillent alattam a talaj. A fák meghajoltak, és ívbe görbült az
éjszaka is, s a lényemnek az a része, amelyik ragaszkodott az
észérvekhez, tovatűnt, elmosta az áradat. Forró ujjak járták be a
hátamat, vállamat, nyakamat, a hajam tövét. Mindenhol. Megragadtam
a ruhájánál fogva, közelebb akartam húzni, érezni a bőrét, birtokolni
őt.
- Édes istenem - súgta a nyakamba -, mennyi időt elvesz-
tegettünk!
- Nem számít - csókoltam meg újra, mert egy pillanatra sem
akartam abbahagyni, ugyanakkor vadul kívántam, hogy kettőnk
között mindennek, ennek a pillanatnak is legyen már végre vége. A
viszony elkezdődött és véget is ért, a kár bekövetkezett, a javítás
folyamatban, összetört szívem gyógyulóbán. Mert azt tudtam, hogy
össze fogja törni a szívemet. Ezt az egyet tudtam, ha mást nem is.
Mégis itt voltunk, egymást kerestük a sötétségben, a százmillió
csillag alatt, keresve a katasztrofális ütközést. Semmilyen logika nem
menthetett meg bennünket, ahogy a fogyatkozó napok sora sem állt
mellettünk. Tengernyi idő állt rendelkezésünkre, hogy elkövessük a
legrémisztőbb hibákat.
 20.

A z éjszakai Florida az árnyak gyűjtőhelye volt. Megtanultam

olvasni a jelekből, miközben Ernest szobája felé lopakodtam,
pizsamám fölé vett ballonkabátomban, azzal a szent elhatározással,
hogy soha, senki nem fog tudomást szerezni a viszonyunkról. Egy
dolog magunknak fájdalmat okozni, de egészen mást jelent másokat
is belerángatni. A felesége sosem tudhatja meg. Anyám sem, mert
nem élném túl, ha a szemébe kellene néznem azután, hogy egy ilyen
hír kitudódik. Már megint, Martyl
Nem, ebben az ügyben épp elég volt saját magammal elszá-
molnom.
Amikor becsuktam magam mögött a szobája ajtaját, csak ledobtam
magamról a kabátot, és megkerestem őt a sötétben. A fogunk
összekoccant, ahogy összeölelkeztünk. Átkarolt, maga alá gyűrt, és
egy aprócska vércseppet éreztem a nyelvemen. Nem tudtam, hogy az
övét vagy az enyémet. Szédelegtem, óvatlannak éreztem magam,
attól rettegtem, mi lesz, ha én is beleszeretek. Vagy talán ez jelenti
azt, hogy az ember teljesen éber. Az idegeimet mintha nem fedte
volna semmi, úgy feszültek körém, mint egy nyers kötélháló. Mintha
kifordítottak volna, és nem számított, hogy ki és mi tette velem, a
spanyolországi háború vagy Ernest; nem ez volt a kérdés. Talán nem
is volt a kettő között olyan nagy különbség.

Csaknem a frontról való hazatérésünkkel egy időben, végre

elkezdtem írni. Nem tudtam még, mi fog kikerekedni belőle. Végig
fésültem a jegyzeteimet, s elkezdtem körbejárni a legfontosabb
pillanatokat és benyomásokat - ahogy a Floridában, az ágyamban
fekve hallgatom az ágyútüzet, vagy a Gran Vián minden
észszerűséget nélkülözve fel-le haladó villamosokat, melyek egészen
a frontig szállítják az utasokat. A támadások utáni mérgező
füstfelhőt, és ahogy kenyérért álltak sorba az emberek, közvetlenül a
mozi sora mellett, ahol Charlie Chaplin Modern idők című filmjének
vetítésére várnak mások, egy ugyanolyan sorban. A parfümüzletek,
ahol a lőpor szaga keveredik az üvegbe zárt virágillattal, és az
operaház, mely rendületlenül árulja a jegyeket, a fiatal tenor, aki
önkéntesként szolgált a seregben, s a matiné előadásokra gyakran
egyenesen a lövészárokból érkezett, cipőjén friss vérnyomokkal.
Csak írtam és írtam, és azzal is tisztában voltam, hogy számomra a
legfontosabb megírandó sztori a kisfiú, akinek vére papírsárkány
farkaként lebbent végig akkor a téren. Az első itteni találkozásom a
halállal. Az a nap, amikor a háború megszűnt puszta fikció lenni,
mert személyes létezésem részévé vált. Még mindig a szemem előtt
lebegett az anyja sáljába kapaszkodó apró kis kéz. Mi történhetett az
asszonnyal? Hogyan folytatta tovább az életét?
Bármelyik gondolat jutott is eszembe, testem minden egyes sejtjét
újra meg újra átjárta a tehetetlenség érzete, a szélsőséges
kétségbeesésé. De a kétségbeesés nem jó író. Talán nem létezett az a
fajta objektivitás, amiről Matthew beszélt, de magam is úgy véltem,
hogy nem tudom megfelelően elmesélni a történetet addig, amíg fel
nem lazítom az érzelmek abroncsát, s csontig le nem csupaszítom az
elbeszélés nyelvét.

Amikor 1934-ben a FERA újságírójaként dolgoztam, a pártatlanság

és érzelemmentesség jelentette számomra a két legfontosabb
kritériumot. A Roosevelt-féle New Deal programok többségéhez
hasonlóan a FERA is új volt, senki sem tesztelte még. Harry
Hopkins, az egyik vezető szakértő keresett meg munkaajánlattal,
nemcsak engem, hanem számos más írót is, hogy járjunk utána,
milyen hatást gyakorolt a gazdasági válság a hétköznapi emberek
életére. Hopkins történeteket, benyomásokat várt tőlünk, nem
statisztikákat, és én mérhetetlenül vágytam rá, hogy hasznossá
tegyem magam.
 Nem sokkal korábban tértem vissza az Államokba, közvetlenül
Bertrand-nal lezajlott katasztrofális kapcsolatom lezárását követően,
és akkortájt elég reménytelennek tűnt körülöttem minden. Az első
írásom segített elengedni egy jó adagot ebből a kétségbeesettségből.
Amit az őrültek hajszolnak, ez volt a címe, de a kezdeti remény és az
anyai büszkeség, amivel a megjelent szöveget tartottam a kezemben,
miközben arra gondoltam, hogyan mutat majd a nevem a könyvtárak
katalóguscédulái között, elmúlt, méghozzá ijesztő gyorsasággal.
Apám negatív véleménye fájdalmasabban érintett, mint bármelyik
lehúzó kritika, még azoknál is rosszabb volt, amelyek „hektikusnak”
nevezték szereplőimet, vagy „nyilvánvalóan zsengének” az írásomat.
Teljesen felkészületlenül ért, hogy menyire fáj, ha ilyen módon
rúgnak belém. Legszívesebben elbújtam volna egy kőszikla alá.
Bárhova képes lettem volna eltűnni szégyenemben. Ehelyett azonban
elfogadtam a FERA ajánlatát, ami úgy hullt elém, mint a mennyei
áldás. Elfelejtettem darabokra tört szívemet, sértett büszkeségemet,
porba taposott ambíciómat, hogy ünnepelt író leszek. Az a helyzet,
hogy teljesen elfeledkezhettem önmagámról, és végre tehettem
valamit a saját országomért.
Észak-Karolinába utaztam, aztán New Englandbe, heti harmincöt
dollár fizetésért, meg a buszjegyekért cserébe. Legtöbbször szociális
munkások autójával közlekedtem, a legszomorúbb városokban,
amelyeket valaha láttam. Azt kell mondanom, előzőleg eltökéltem,
hogy objektív maradok riportjaim megírásakor. De ahogy nap nap
után találkoztam ezekkel a végtelenül lerongyolódott és
elszegényedett családokkal, a végére legszívesebben üvöltöttem
volna. Massachusetts államban, Lawrence-ben, meglátogattam egy
gyapjúkár- toló üzemet, ahol a rémisztő gyorsasággal forgó
keretekkel csontsovány fiatal nők dolgoztak, napi nyolc-tíz óra
hosszat, pihenés nélkül. A bőrüket szinte nyersre marta a
fehérítőszer, és állva ettek. A latrináknál csaknem ráléptem három
fiatal lányra, akik aludni próbáltak a vécék előtti jéghideg betonon.
Egy másik nő kifakult búzavirágkék fejkendőt viselt, és olyan
legyőzöttség sugárzott a tekintetéből, hogy a látványra neki kellett
támaszkodnom a mögöttem levő falnak.
Egy alkalommal öt családot próbáltam meglátogatni, de a nők és a
gyerekek inkább ki sem bújtak a házaikból, annyira szégyellték
elrongyolódott ruházatukat. Cipőjük pedig egyáltalán nem is volt. Az
egyik négytagú család egyetlen ágyban aludt, mindegyiküknek
szifilisze volt, még a kicsi lánynak is, akinél annyira előrehaladott
stádiumban járt a betegség, hogy megbénult. Nem akartak orvosi
segítséget, mert a mama egyre csak azt hajtogatta, hogy „rossz a
vérük”, és hogy erre nincs gyógymód.
Ismét másik faluban történt, hogy a megsüllyedt konyhában
ültettek le, melynek ablakát olajos ronggyal fedték be a szél ellen. A
szén már rég elfogyott. Egy tízéves, Alice névre hallgató kislány
térdelt a felhalmozott rongyokon, és egy kacsát szorított magához.
Az állatot apja nyerte tombolán, aminek darabját egy pennyért
árulták.
- Abban reménykedtem, hogy megehetjük - mondta az apa -, de
hát látja. Nincs neki semmi más játéka.
Később, amikor kiléptünk a ház elé, megkérdeztem, mit gondol;
hogyan tudnak fennmaradni a felszínen.
Valami vállrántásfélével válaszolt.
- Ha csak egy évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy ide jutunk,
hazugnak neveztem volna.
- Mindent megtett, amit csak lehetett. Látom, még annál többet is.
- Semmit sem tehetek. - Tekintete elhaladt mellettem, vé-
gigsiklott az esőáztatta utcán, fel, a himlőhelyes égre. - Néha azért
imádkozom, hogy egy angyal valamennyiünket vigyen magával
álmunkban. De eddig nem hallgatott meg senki.
Aznap este a vonaton, Boston felé zötyögve, jó pár whiskyt le
kellett gurítanom, mielőtt neki láttam a riport megírásának. Sokkal
sötéteb b dolgokkal szembesültem, mint amilyenek létezéséről akár
csak álmodni mertem volna, de ezek is csak cseppeket jelentettek az
emberi szenvedés végtelen óceánjá-
ban. Hogy írhatnék Alice-ről és a kacsájáról, erőteljes érzelmek
nélkül, semlegesen? A lányról a kék kendőben, a szifiliszes kicsiről,
akinek az égvilágon semmi esélye? Az érzelmek nem segítenek.
Ahhoz, hogy bármi változás történjen, Harry Hopkinsnak és a
FERA-nak pontosan azt kell látnia, amit én láttam, nem többet, nem
kevesebbet. Nekem kell kamerává változnom, megmaradnom
pontosan olyan őszintének és rezzenetlennek, mint a felvevőgép. Az
is fontos, hogy egyszerre mindig csak egyetlen mondatot rögzítsek.
Amikor elvittem a beszámolót Hopkinsnak Washingtonba,
megszervezett nekem egy találkozót Eleanor Roosevelttel, aki egy
alkalommal anyámmal együtt szervezett valamilyen társadalmi
eseményt, és akit távolról mindig is csodáltam. Hatalmas
vehemenciával festettem le mindazt, amit láttam, és meglepődve
tapasztaltam, hogy nem dob ki, hanem végig hallgat. Tényleg figyelt,
intelligens kérdéseket tett fel, tolla szélsebesen járt; jegyzetelte a
hallottakat. Sötét, nem kifejezetten előnyös ruhát viselt, és őszülő
haja itt-ott csomókban állt. A középkorúság nagyon nem tett jót a
megjelenésének. Álla nemigen volt, a foga furcsán előre állt, ezzel
együtt mégis úgy éreztem, sosem láttam még hozzá foghatóan szép
nőt. Egész megjelenése méltóságot sugárzott.
Amikor néhány hónappal később visszatértem a munkámhoz,
kirúgtak, mert arra bátorítottam egy csapat idahói bányamunkást,
hogy lépjenek fel igazságtalan kártérítési szerződéseikkel szemben.
A FERA irodáinak összes ablakát betörték, engem pedig elküldték
csomagolni. Roosevelték azonban úgy vélték, helyesen cselekedtem,
és felajánlották, hogy lakjam a Fehér Házban, amíg le nem zajlik a
meghallgatás.
Egyágyas szobában helyeztek el, amelyben keskeny kartonnal
kárpitozott kis ágy és egy roskatag íróasztal kapott helyet. Mrs.
Roosevelt rendkívüli érzékenységet mutatott az országban uralkodó
állapotok iránt, inkább törte volna le saját kezét, minthogy
luxuskörülmények között élje az életét, miközben mások
nyomorognak. Egyszerűen étkeztünk, sovány, fűszertelen ételeket
kaptunk. Bort csak ritkán szol-
gáltak fel, akkor is csupán egy-egy pohárral, egyéb alkoholt soha -
bár az elnök időnként elvonult a liberálisabb és szórakoztatóbb
vendégekkel, hogy beléjük töltsön egy-egy adagot gyilkos
martinijéből, miközben elsütöttek pár viccet. Engem, azt hiszem,
éppoly mulatságosnak és szórakoztatónak talált, mint egy
minimálisan idomított palotapincsit, Mrs. Roosevelt viszont
folyamatosan érdeklődött az újabb hírek iránt, és kikérte
véleményemet, az ország „ifjúságának hangjaiként.
Kedveltem ezt az asszonyt. Valójában szerettem - az első
pillanattól fogva. Sosem találkoztam még olyan emberrel, akiben
ennyi jóság, ennyi emberség és fáradhatatlan törődés lett volna
mások iránt. Néha megengedte, hogy besegítsek levelei
megválaszolásába, ami vég nélküli, szívet tépő munka volt. Az
emberek akkor fordultak hozzá segítségért, amikor úgy érezték, már
nincs más, akitől kérhetnének - például az a fiatal minnesotai
fiatalember, aki egy vadászbalesetben elveszítette a karját, és attól
fogva nem tudta úgy segíteni fivéreit és lánytestvéreit, mint
korábban. Nem volt elegendő ruhájuk, hogy iskolába járhassanak, és
égető szükségük lett volna egy lóra. Találna nekik egy lovat?
A kárpitozott széken ültem, közvetlenül mellette, a cseresznyefa
szekreter előtt. Formátlan kék ruhát viselt, a levél fölé görnyedt, és
legszebb testrésze; gyönyörű, erős keze elgondolkodva nehezedett a
papírra.
- Küld nekik lovat?
- Megpróbálok keresni valakit, akinek módjában áll. Mindig van
valami, amit megtehetünk, és ami több a semminél. Nagyon szép ez a
levél. Gondolj csak bele, mennyi idejébe telt megírni.
Elnéztem őt még néhány pillanatig. Betöltött az iránta érzett
csodálat, mint mindig, amikor a közelében lehettem. Ki- olthatatlan
fény ragyogott benne, tüzét tisztessége és bölcsessége táplálta. Miatta
akartam jobb emberré válni.
-Azon gondolkodtam, hogy az interjúk egy részét átírom
karaktertanulmánnyá - mondtam neki. - Ha később novellákat vagy
regényt írok, lélegzetelállítóan valóságos emberekké válnak majd;
nem csupán mutatók és számok lesznek valami grafikonon, amit soha
senki se lát. Segíteni szeretnék nekik. Meg akarom próbálni, és talán
ez a módja.
-Segíteni akarsz nekik - ismételte meg szavaimat, s rám emelte
kristálytiszta kék szemét, amely néha félénk volt, időnként mélységes
magányosság bujkált benne, de éppúgy tükrözött határozottságot és
tudott vészjósló is lenni egyben. Ismertem már, csak akkor mondta
bárkinek, hogy egyetért vele, ha azt valóban így is gondolta.
-Igen.
-Akkor meg is fogod tenni.

Hamarosan kiköltöztem a Fehér Házból, és bevackoltam magam

Fields connecticuti házába. Ez volt az a döntésem, ami annyira
megrázta az egész családot, mint utóbb kiderült. Azt a valószerűtlen
lehetőséget azonban, hogy magam lehetek, és háborítatlanul
dolgozhatok, semmiképpen nem hagyhattam ki. A következő négy
hónapban - miközben odakinn egyre vastagabb hótakaró borított
mindent, majd tavaszba fordult az idő, elhozva az olvadást —
minden áldott nap írtam; teljesen magával ragadott az a
meggyőződésem, hogy valami merőben új születik, legalábbis, ami
az én írói életemet illeti. Most már értettem, hogy első könyvem
pontosan amiatt lett akkora bukás, amit apám is kifogásolt benne. A
témaválasztás miatt. Mostanra pontosan megértettem, hogy a
szereplőim nemcsak „hektikusak” voltak, hanem laposak és
nárcisztikusak is. Kinek segít egy ilyen könyv? Senkinek. Ez az új
elképzelés viszont egészen mást fog hozni. Ennek nincs köze az
egomhoz, saját fontosságom hangsúlyozásához, és egyáltalán,
hozzám, Gellhornhoz. Én csak az égő csipkebokor voltam.
Még mindig hihetetlenül büszke voltam erre a második könyvre,
jól mentek az eladások, remek kritikákat kapott, Eleanor Roosevelt
kétszer is írt róla a Napom című rovatban, csodásnak és hasznosnak
nevezve. Azt az egyet bántam csupán, hogy apám nem érhette meg a
sikeremet. Még mindig fontos lenne számomra, döbbentem rá, hogy
büszkévé
 tegyem, hogy elismerjen, holott tudtam, hogy ez már lehetetlen.
Gondolom, ezért is volt számomra olyan fontos, hogy új emberek
jelenjenek meg a látószögem horizontján: Matthew, Ginny Cowles,
Tóm Delmer és Ernest. Sóvárogtam rá, hogy íróként ismerjenek el,
és én is fel akartam nézni magamra. Jobban vágytam erre, mint
bármire. Nagyon hiányzott az az inspiráló, magányos életmód, amit
Connecticutban annyira élveztem, amikor a szereplőim szinte
bennem éltek. Abban a szomorú konyhában Alice összeolvadt a többi
fiatal nővel, akivel találkoztam, így lett belőle Ruby, s bár
megváltoztattam a részleteket, és megtöltöttem az életét olyan
eseményekkel, melyekről nem tudhattam, az igazság végig
megmaradt, érintetlenül.
Emlékszem én még arra, hogyan kell így égni? Meg tudom
ismételni ezért a férfiért? Madridért?
Igen, gondoltam, menni fog.
 21.

H ajnalban ébredtem fel Ernest szobájában, félredobtam a paplant,

hátat fordítottam neki, s neki láttam felöltözni, ő pedig
felkönyökölt, úgy nézett.
- Dolgozni indulsz, ugye? Valami újat írsz? Szeretném látni.
- Most még nagyon félek attól, hogy megmutassam.
-Tényleg?
-Túlságosan szeretem. Azt hiszem, nagyon új lett. Mintha sikerült
volna áttörnöm egy gátat. Nem is tudom.
- Mutasd meg nekem!
- Megtehetném, de mi van, ha tévedek, és rémes az egész? Akkor
mi lesz?
-Tudod, amikor valaki még fiatal, fontos lehet, hogy legyenek
körülötte mások, akik megnézik, amit csinál. Meséltem neked
Steinről, nem? Darabokra cincált, Poundról nem is beszélve, de
akkor és ott épp erre volt szükségem.
A cipó'm fölé hajoltam, éreztem, hogy az arcomat elönti a vér. Ő
volt az utolsó, akitől azt akartam, hogy darabjaira szedje, amit írok.
Nem volt egyetlen író sem, akit nála jobban csodáltam volna. Aztán
ott volt még az összes többi is. Ahogy szó nélkül viselte a
mindennapos élményeinket, azt a sok rémisztő eseményt, amitől
mindenki másnak kocsonyává váltak a lábai. Azon kaptam magam,
hogy egyre többször teszem fel magamnak a kérdést: ki ez az ember?
Ez az elrongyolódott nadrágos, feslett inges fickó? Aki az írógépe
billentyűihez, a whiskyhez és mindenek fölött az igazsághoz
imádkozik? Aki nyugodtan megáll a bombatölcsérek felett, amelyek
egészen a csatornákig tépik fel a földet? Akinek elég a szemembe
néznie, amikor a fejünk felett rázkódik a mennyezet, és én szavak
nélkül is értem, hogy azt mondja, ne félj, nem lesz semmi baj, mert itt
vagyok veled? Hogyan lehet beleszeretni egy ilyen emberbe?
Egyáltalán nem volt válaszom ezekre a kérdésekre, minden csak
úgy megtörtént velem. Szerelmes lettem, és ez egyszerre volt
csodálatos és borzalmas. Elrohantam volna a világ végére, hogy sose
nézzek vissza. Bedeszkáztam volna az ajtót, hogy soha többé ne
kelljen kilépnem ebből a szobából.
-Adj egy kis időt, rendben? - feleltem nagy sokára, majd
felegyenesedtem ültömben, és a szemébe néztem. - Hamarosan
megmutatom, ígérem.
- Nincs sok időnk.
- Madridban talán nincs.
Elcsendesedett. Még egy hetem, legfeljebb tíz napom volt hátra az
indulásig. Neki nem sokkal, de valamivel több. Kínosan ügyeltünk
rá, hogy ez sose kerüljön szóba, de úgy tűnt, most nincs más
választásunk.
-Az odaát, az otthon nem tűnik valóságosnak - mondta egy idő
után. - Nincs feleségem, sem három fiam, és megírásra váró
regényem. Nincsenek számlák, amiket ki kell fizetni, vagy emberek,
akik a nyakamra járnak. Semmi, csak a valóság: a napi riportok, hogy
megpróbálom elkerülni a halálos lövést, és te.
- Abban a pillanatban, hogy megérkezel Key Westre, ez az egész
elhalványul - fejeztem be egy szuszra helyette a gondolatot, pedig a
gyomrom kibillent a helyéről. - Minden helyet cserél, és ott Madrid
lesz az a világ, amelyik többé nem valóságos. így fogsz érezni.
- Valami hasonló fog történni.
Vártam, hogy ez elhangozzék, mégis meglepett. A szavai a lehető
legpontosabban takarták azt, amitől rettegtem. Hogy képes darabokra
törni a szívemet, és még csak a kisujját sem kell hozzá
megmozdítania. Egyszerűen nem volt lehetőségem rá, hogy az
enyém lehessen. A legelejétől fogva tudtam, hogy vissza fog menni
Pauline-hoz. Ugyanakkor azt is hangoztattam magamban, hogy
sikerülni fog, hogy ki tudunk építeni
egymás között egy hosszan tartó barátságot. Barátok lettünk volna?
Képtelen voltam elhinni, hogy csak úgy eltűnhetünk egymás
életébó'l, de úgy éreztem, ezt akarja mondani. Ami kettőnk között
történt, múlandó, rövid közjáték volt csupán. Hamarosan nem
jelentek neki semmit. Szédültem a fájdalomtól, hogy eltaszít
magától, most, amikor már kezdtem megbízni a saját érzéseimben.
- Egészen különleges ember vagy - mondtam neki, de nagyon
kellett igyekeznem, hogy ne remegjen meg a hangom. - Borzasztóan
fogsz hiányozni. .
Tekintete ellágyult.
-Van még néhány napunk.
-Nekem ez nem megy. – Előre hajoltam, homlokomat a
homlokának támasztottam, mozdulatlanul belélegezve a bőre illatát,
a pamutlepedő kipárolgását, a szoba minden apró kis részletét, mely
hamarosan elhalványul, és puszta szellemmé változik. Aztán
felálltam, kihúztam magam, s kibotorkáltam a folyosóra, anélkül
hogy akár csak egyetlen pillanatra is hátra néztem volna.
A szobám felé menet átjárt a magányosság érzése, és félelem
gomolygott elő mindenfelől. Körbefolyt, átfont ez az érzés, mely
megszokott és ismerős volt. Megtöltötte a zsebeimet, átjárta a testem
minden szegletét, odakinn s idebenn, míg el nem fogott az érzés,
hogy neki kell dőlnöm a falnak, ha talpon akarok maradni. Ez volt az
a pillanat, amikor kirúgtak, és megértettem, hogy újra magamra
maradtam a világban.
Sosem volt a tiéd, suttogta egy hang a fülemben. De mit számított
ez? Azon, hogy elveszítettem, ez mit sem változtatott.
 Harmadik rész.

FÉLÚTON HAZAFELÉ
1937. MÁJUS - 1939. FEBRUÁR
 22.

A z lett volna a legjobb, ha hazamegyek St. Louisba, döbbentem rá

később. Meglátogatni anyát, befészkelni magam a régi, tetőtéri
hálószobámba a McPherson Avenue-n, míg ki nem heverem
Madridot. Ahogy a nagybetegek fekszik ki a lázat. Ehelyett azonban
New Yorkba mentem, ahol nem voltak kenyérért sorban álló
emberek, és teherautón utazó, maszatos arcú sérültek. Virágzó
gesztenyefák fogadtak, rózsaszín felhők, és sárga taxik kígyózó sora.
Nem jártak tankok az úton, és nem zúgtak Junkersek magasan a
fejünk felett, helyükön csillogó fényezésű autók robogtak a
koktélpartikra. Az üzletek kirakatában ott csillogott minden, amire
soha senkinek nem volt igazán szüksége - estélyi ruhák, zafírkék
órák és olyan kifinomult eleganciával elkészített sütemények,
melyekről az jut az ember eszébe, hogy vétek lenne megenni. Borzal-
masnak éreztem az egészet.
New York ugyanakkor egyet jelent azzal, hogy segíthetek Joris
Ivensnek, aki épp A spanyol föld utolsó simításait végezte. A végső
változatot szerkesztette, és a hang vágásán dolgozott, amelynek
éppoly elemi erejűnek és mellbevágónak kellett lennie, mint a
képeknek. Ehhez pedig kellett némi képzelőerő. Heteken át nap mint
nap találkoztunk a Columbia Egyetem kampuszának hangszigetelt
helyiségében, és igyekeztünk a lehető legélethűbb
gépfegyverropogást imitálni; légtömlő, focilabda, csapkodás és
lábdobogás segítségével, miközben ujjhegyünket egy fémhálón
húzgáltuk végig. Csak akkor fejeztük be a munkát, amikor teljesen
elégedettek voltunk a végeredménnyel.
-Azt hiszem, meg tudok szervezni egy találkozót a Fehér Házban -
mondtam Ivensnek, amikor elkészültünk. - Mrs. Roosevelt nagyon
szívesen megismerkedne a munkánkkal. Imádni fogod őt. Elég heves
a természete, de azért mindenki odavan érte.
- Ha meg tudsz beszélni egy júliusi vagy augusztusi időpontot
Washingtonban, nekem megfelel. írok Ernestnek. Odalesz örömében.
— Én is írok neki - feleltem, mintha ez lett volna a világ
legtermészetesebb dolga. Minden pillanatban rá gondoltam, ezzel
kínozva magam. Bolond vagyok, amiért a hiányával gyötröm magam,
miközben én neki valószínűleg eszébe sem jutok. Ugyanakkor azt is
értettem, hogy nem csupán Ernest, de Spanyolország, és maga a
háború élménye volt az, ami ennyire bevette magát a bőröm alá.
Milyen fontos, menynyire valóságos és nyers volt minden áldott
napom. Milyen hasznosnak éreztem magam, és milyen megértőnek a
közeget. A körülöttem élők mintha mind készen álltak volna arra,
hogy megismerjék egymást, és törődjenek a többiekkel. Milyen
gyógyírt is kereshetnék arra, hogy mindez véget ért?
Késő éjszakáig fennmaradtam, túl sokat dohányoztam, és
bámultam a kihunyó ablakszemeket, miközben Amelia Earhartra
gondoltam. Mindenki nyomon követte világ körüli útját, és mindenki
ismerte a róla szóló híreket. Fantasztikus volt elképzelni £zt a
szabadságot, amit átélhetett. Aztán eltűnt, rádiójele elhalkult,
szakadozottá vált, végül teljesen elenyészett. Roosevelt elnök
költséget nem kímélve kiküldte keresésére a fél amerikai
haditengerészetet, de úgy tűnt, hogy az ég vagy a föld egyszerűen
megnyílt, és elnyelte őt.
Belereszkettem ebbe a gondolatba, és rémisztő magányosság lett
úrrá rajtam - ez még élesebben visszahozta Spanyolországot. Bárki és
bármi eltűnhet az ember szeme elől. Mi is eltűnhetünk, ha nincsenek
körülöttünk olyan emberek, akik igazán ismernek bennünket. Azok,
akik szilárdan mellettünk állnak, és velünk vannak, pontosan ott és
akkor, amikor az élet viharossá és rémisztővé válik. Ki talál meg
bennünket, ha mi sem találjuk magunkat, még a tükörben sem?
Abban állapodtunk meg, hogy július 8-án mutatjuk be a filmet
Rooseveltéknek, és hogy előtte Newarkban, a Penn Stationnél
találkozunk. Én érkeztem elsőnek a találkozóra, s egyszerre vibrált
bennem átható izgatottság és végtelen feszültség. Amikor a fiúk
megjöttek, először Ivens és Ernest, igyekeztem azzal leplezni a
bennem dúló idegességet, hogy a Fehér Házban felszolgált ételek
minőségén tréfálkoztam. Szendvicseket kell becsempésznünk,
méghozzá jó sokat. Azzal szórakoztattam a társaságot, hogy úgy
tettem, mintha megpróbálnék szendvicset rejteni a cipőmbe,
miközben Mrs. Rooseveltről folyt a társalgás: arról, hogy milyen
nagyszerű ember, minden tekintetben, leszámítva a menü
megtervezését. Dőltek belőlem a viccek, mert éreztem, ha
abbahagyom, azonnal sírva fakadok.
Aznap este gumiszerű, rágós csirkét, tejhez hasonló, meg-
határozhatatlan levest és vizenyős ananászdarabokkal megspékelt
salátát vacsoráztunk. Ernest és én egy pillanatra sem maradtunk
kettesben, amiért végtelen hálát éreztem. Nem tudtam volna, mit
kezdjek a helyzettel, mit mondhatnék, mit is akarhatok vele
kapcsolatban.
A film kiváló figyelemelterelésnek bizonyult. Az elnök és Mrs.
Roosevelt lelkesen érdeklődtek. Lényegre törő, értő kérdéseket
tettek fel madridi tapasztalatainkkal kapcsolatban, Harry
Hopkinsszal együtt, akivel akkor már évek óta nem találkoztam.
Valamennyien egyetértettek abban hogy a film rendkívül hasznos,
nagyon erőteljes és megtekintésre érdemes. Egyetlen tanácsuk volt
csupán, hogy a narráció legyen kevésbé visszafogott. A néző
erőteljes, propagandisztikus, antifasiszta szöveget vár, nem pedig
művészi finomságú megfogalmazást.
Ivenset fellelkesítette a siker. Mindannyiunkat meghívtak, hogy
töltsük a Fehér Házban az éjszakát, s mivel Ivens és Ernest késő
éjszakáig ádáz odaadással dolgoztak a szövegen, én bekopogtattam
Mrs. Roosevelt ajtaján.
- Nem tudok elég hálás lenni - mondtam neki, letelepedve az
egyik spártai székbe. — Ön és az elnök úr végtelenül szívélyesek
velem és a barátaimmal.
 Némán jártatta végig rajtam a szemét, s a pillantása már akkor
elért a legbensőmig, amikor még meg sem szólalt.
- Remélem, helyén van az eszed. Hemingway nagyon bonyolult
fickónak látszik.
Először ösztönösen tiltakozni akartam, előállni valami kifogással,
de könnyedén átlátott rajtam, és azt is észlelte, amit magam előtt is
rejtegettem.
-Tényleg az. Nem akarok tőle semmit, ha ez aggasztja önt. Hogy
is tehetném? De, amikor ilyen erős személyiség van az ember
közelében, ennyire tüzes jellem, egy született zseni, akkor mélyen
megérint bennünket mindaz, ami hiányzik belőlünk. Mintha egy lyuk
tátongana odabenn. Lehetséges ez?
- Minden bizonnyal. A másik személyisége viszont épp ezt az űrt
kívánja kitölteni, ezt tudod, ugye? - Élesen a szemembe nézett, aztán
lesütötte a szemét. - Talán úgy beszélek, mint az édesanyád.
-Nem, tudja, mindig örömmel tölt el, ha megosztja velem a
véleményét...Ön rendkívül bölcs.
- Nem minden téren. - Volt a kredencén egy üvegcse petró-
leumzselé, kivett egy adagot, és nekilátott a kézfejébe masszírozni.
Rendkívül zárkózott személyiség volt, és azelőtt soha, egyetlen szó
sem esett közöttünk magánéleti kérdésekről, de régóta terjengtek már
a pletykák az elnök nőügyeiről. Az elnök titkárnője, a felesége
titkárnője, egy külföldi hercegnő, távoli, nem vér szerinti unokahúg.
Ha csupán a fele volt igaz mindennek, akkor is rengeteget
szenvedhetett a szégyen és az őt ért veszteség miatt, amiből csak a
továbblépés hozhatott számára gyógyulást. Egyértelmű volt, hogy
Franklin D.-vel csupán partneri viszonyban éltek, nem tökéletes
egységben, és semmiképp nem szerelemben.
- Nem akarok úgy tenni, mintha bármit is tudnék a szerelemről -
próbáltam megmagyarázni. Fontos volt számomra, hogy tisztán lássa
a helyzetemet és megértse szándékaimat. - Ernest nem szabad. Nincs
szikla, amelyhez kiköthetném magam, akkor se lenne, ha akarnám.
De nem ez a szándékom.
- Hogyan ítélhetnélek meg? Mindannyian meghozzuk a magunk
döntéseit, melyekkel aztán együtt kell élnünk. Ha pedig nem megy,
nos, akkor kénytelenek vagyunk belátni, hogy ideje változtatni
valamin.
Megköszöntem a tanácsát, jó éjszakát kívántam, aztán késő
éjszakáig fennmaradtam a szobámban, és úgy tettem, mintha
olvasnék, pedig csak bámultam az árnyakat. Mrs. Roosevelt azt
mondta, senki nem képes feltölteni valaki mást, és nagyon igaznak
tűnt ez a kijelentés - talán ő maga is érezte még az űrt, melyet a
hiábavaló próbálkozás hozott. Látszott, hogy a szívét súlyosan
megsebezték, akár megengedte, akár nem, hogy bárki csak egy
pillantást is vessen arra, amit odabent rejt. Amikor arról beszélt,
hogy együtt kell élnünk a döntéseink következményével, éreztem,
hogy megoszt velem egy egészen aprócska darabot a szívéből, egy
eltitkolt bánatot, megbánást. Sokkal erősebb nő volt, mint én, a
legerősebb nő, akit valaha ismertem, vagy akár csak el tudtam
képzelni. Igazán élt, tiszta méltósággal. És egyedül töltött minden
éjszakát.

Másnap reggel Ernest és Ivens Hollywoodba indultak, hogy az

összes lehetséges helyen bemutassák a filmet, hátha megfelelő
támogatásra tudnak szert tenni. Én pedig Connecticutba utaztam,
hogy megírjak egy novellát egy háborús hősnőről, aki egyébként
nagyon hasonlított rám, épp csak bölcsebb volt nálam. Mielőtt
azonban belemélyedhettem volna a témába, a Collier’s szerkesztője
megtalált a hírrel, hogy lehozzák az egyik Madridban írt cikkemet.
Milliók fogják olvasni, amit írtam, látni, amit láttam.
Aznap este felhívtam anyát, elújságoltam neki lelkesedésemet,
azt, hogy a testem minden egyes sejtjében átéltem a megváltás
élményét, és hogy meg vagyok mentve.
- Akkor hát valódi újságíró lett belőled — mondta anya.
- Igen. Megígérték, hogy mögém állnak, bárhova akarok is menni
a képviseletükben a jövőben.
-Vissza akarsz menni.
Hallottam hangjában az elkeseredést, ezért gyorsan hozzátettem.
-Ha tudnád, milyenek ott az emberek! Milyen hősiesen harcolnak,
mennyire összedolgozik mindenki. Azt hiszem, soha semmi ehhez
hasonló nem történt még velem az életben. Ott a helyem.
 - Egyedül mégy?
Egy szóval sem említettem neki, ami történt, de Ernest neve
minden levélben szerepelt, amit Spanyolországból küldtem, és
anyám nem volt vak.
- Nem is tudom.
- Nézd, remélem, tudod, mi a legjobb neked.
A szavai Mrs. Roosevelt intelmét visszhangozták. Szerettem volna
mindkettejüknek hinni, de ha őszinte akarok lenni, nem voltam
egészen józan eszem, megfontoltságom birtokában. Talán az a tény,
hogy Ernest nős, nekem csak annyit jelent, hogy nem olyan szikla,
akihez kiköthetem a hajómat. De mit számít mindez, amikor a
szerelem maga az óceán, melynek egyetlen teáscsészényi darabjában
is elsüllyed az ember?
Arra koncentráltam inkább, amiben biztos voltam.
- A Collier’stől kapok megbízólevelet meg kiküldött tudósítói
jelvényt, és ami még kell. Annyira izgalmas, anya! Tudom, hogy
aggódsz, de ez az, amire vágyom. Kérlek, nem tudnál örülni egy
kicsit?
- Persze, hogy örülök. Nagyon is.
Amint letettem a telefont, legszívesebben Ernestet hívtam volna,
hogy elmeséljem a Collier’st. Ő volt az, aki a kezdetektől hitt
bennem. Mindegy, kettőnk között mi történt, mi nem, ő volt, aki
biztatott, és meglátta bennem a leendő újságírót, jóval ezelőtt, hogy
én hinni kezdtem volna magamban. Azt is szerettem volna
megosztani vele, hogy vissza akarok térni Madridba, és persze,
amilyen komplikáltak voltak körülöttünk a dolgok, el sem tudtam
volna képzelni Spanyolországot nélküle. Hosszú ideig álltam ott,
kezemben a telefonkagylóval, és hallgattam a lüktető búgást, mely
jelezte, hogy a vonal végén nincs senki. Aztán csendesen
visszatettem a helyére, s hosszú sétára indultam abban a reményben,
hogy sikerül kiszellőztetnem a fejemet.

Huszonnégy órán belül - mintha Ernest olvasott volna a gon-

dolataimban, vagy megérezte volna dilemmámat, mely viharként
forgott körülöttem a levegőben - táviratom érkezett. Hollywood
odavolt a filmünkért. Amerre csak jártak, a hírességek számolatlanul
adták a pénzt, és máris sikerült húszezer dollárt összeszedniük. Ezt
írta:
EZ LEGALÁBB 20 MENTŐAUTÓT JELENT, AMI NÉHÁNY
HÉTEN BELÜL OTT DOLGOZHAT A FRONTVONALBAN.
LEFOGLALTAM AZ UTAT AUGUSZTUS 17-RE, TE IS JÖSSZ
EGY MÁSIK HAJÓVAL, MONDD, HOGY IGEN.
 23.

P árizsban találkoztam Ernesttel, a Café de la Paix-ban, egy késő

augusztusi délutánon. Összeakadt Matthew-val, és őt is elhozta
magával; egymás szavába vágva beszéltek, és bolondmódra
vigyorogtak. Rendeltünk kéttucat osztrigát, és annyi vörösbort, amibe
bele lehetett volna fojtani egy ökröt, és késő éjszakáig maradtunk,
egymás vállának vetve a vállunkat, mulattuk az időt, míg végül
hazatessékeltek bennünket.
Spanyolországi utam során ezúttal nem teherautóval utaztam, és
poros, hideg utakon sem kellett kaptatnom. Civilizált
szállítóeszközök álltak rendelkezésemre, nagyon is hatékony módon.
Amint elértük a határt Andorránál, a felszereléssel együtt felszálltunk
egy kis repülőgépre, s először Valencia, majd a köztársasági
offenzívát követve az aragoni front felé vettük az irányt.
Spanyolország oroszlánrészét akkor már Franco tartotta a kezében.
Bilbao elesett, vele együtt San Sebastian és az egész baszk terület
nyugaton. A mi oldalunkon még mindig születtek kisebb, de sok
áldozatot követelő győzelmek. A legutóbbi, Zaragoza alatt zajló
harcokban a köztársaságiaknak sikerült felszabadítaniuk Belchite-et,
legalábbis annyit, amennyi még megmaradt belőle.
A füstfelhő még nem oszlott el, amikor megérkeztünk. A város
romjai körül kavargott, ködként terjengett az összedőlt épületek
felett, mely álomszerű látványt kölcsönzött mindennek. Amit
láthattunk, az leginkább rettenetes volt. A köztársaságiak ugyan
megnyerték ezt a csatát, de a halottakat ki kellett ásni a romok közül,
sokszor puszta kézzel. Férfiak cipelték és gyűjtötték a tetemeket,
sorba rendezték azokat, míg elkészült a tömegsír, mely elég nagy volt
ahhoz, hogy befogadja a holtak tömegét. Egy helyütt a halottakat két
és fél méter magasságban halmozták fel, borzalmasan sebzett arcok,
porlepte lábak, s természetellenes helyzetben szétálló karok
látszottak mindenütt. A szag pedig, igen, a szag volt, amiről azt
gondoltam, hogy a legkevésbé sem szeretném érezni, soha többé,
amire nem akartam emlékezni, amikor majd erről a napról írok.
Rosszul lettem, halálra rémültem, és egészen kicsivé zsugorodtam -
és végtelen boldogság zakatolt bennem, hogy mindezt nem kell
egyedül végig csinálnom.
A keskeny kis utcák házait az ágyútűz az alapokig lerombolta.
Leomlottak, egymásra dőltek. Ott sétáltunk a hervasztó, késő nyári
napsütésben, a sűrű levegőben por és narancsillat úszott.
Papírdarabokat sodort körülöttünk a szél, lépten-nyomon át kellett
lépnünk valamin - az ablakokról letépett zsalugátereken, elgörbült
vázú kerékpárokon. A kávéházi székek gyújtóssá aprítódtak. Az út
közepén egy nehéz, fekete varrógépet láttam, az oldalára döntve
hevert, mintha kimászott volna a házból, hogy itt adja meg magát az
enyészetnek.
Róbert Merriman még a helyén volt, valami fura csodának
köszönhetően. Odahaza, Berkeley-ben történelemprofesszor volt a
foglalkozása, ő vezette a végső támadást. Féltucat gránátszilánkot
kapott az arcába, nyakába és kezébe, de úgy tűnt, hogy legkevésbé
sem foglalkoztatják a sérülések, melyek az én szememben nagyon
csúnyának, brutálisnak tűntek; olyan volt tőlük, mintha nyers hús
borítaná a testét. A kórházi sátorban elmesélte nekünk, hogyan
meneteltek el idáig a katonáival Quintóból. Néha majd’ kiköpték a
belüket, mire bekerítették Belchite-et a derékhaddal, s minden akarat
erejükre szükségük volt ahhoz, hogy a városközpont felé
vonuljanak.
- Házról házra folyt a küzdelem - mondta, miközben ruháját még
feketén borította a rászáradt füst és lőpor. - Házról házra, és ki
kellett lőni az ellenség minden állását az előre nyomuláshoz. Csak
arra tudtam gondolni, hogy el kell érnünk a katedrálisig.
- Maradt önök után egy kis vér - mondta Ernest, és szemében
őszinte tisztelet csillogott.
- Szinte semmi. A fiúk egyszerűen mindent beleadtak. Cso-
dálatosan harcoltak.
Ezt mi is láttuk. Mindenért meg kellett harcolniuk, s most csaknem
szakrális tisztelettel és figyelemmel temették el halottaikat. A hegy
lábánál, a keskeny, sekély vízfolyás mentén félmeztelenre vetkőzött
katonák mosakodtak, a vért és a piszkot mosták le arcukról,
karjukról. Amerikaiak voltak, hallottam kiejtésükben Ohiót, New
Jersey-t és Kaliforniát is. Ernest eközben Merrimannel beszélgetett;
kölcsönös tisztelettel emlegették fel az elmúlt csatákat. Én lejjebb
sétáltam a patak mentén, oda, ahol egy fiatalember állt, a többiektől
kissé eltávolodva. Néhány perc alatt kiderítettük, hogy földim, ő is
St. Louisból jött, az édesanyja apám páciense volt. Amikor arról
érdeklődtem, mi hiányzik neki a legjobban, habozás nélkül rávágta a
választ.
- Creve Coeur. Közvetlenül a behajózás előtt elmentünk oda a
barátnőmmel, és csaptunk egy remek pikniket a tóparton. Az egész
napot ott töltöttük.
- Nekem is ez a kedvenc helyem. Ismered a vízesést? A szo-
morúfűz alatt?
- Igen — felelte, és láttam az arcán, hogy egyszerre több száz
emlék rohanja meg. - Éppen ott voltunk.
Mosolyognom kellett, mert láttam magam előtt a nyár leg-
melegebb napját, amikor a napsugár olvadt vajként csörgött alá, s mi
ott ültünk anyámmal a magas fűben, s körülöttünk milliónyi szöcske
ugrándozott a levegőben.
- Viszontlátod még - mondtam.
- Hiszem is, nem is.
- Mondom - makacsoltam meg magam. - Egy csodálatos tavaszi
napon visszatérsz. Tojássalátás szendvicset és limonádét visztek
magatokkal, és odafelé liliomot szedtek a völgyben. Én legalábbis ezt
tenném.
- Meg kellett volna kérnem a kezét - mondta, és felhős lett a
tekintete.
-Még megteheted. Azokkal a virágokkal, amiket szedsz. Igent fog
mondani.
Megremegett az ajka.
- Nagyon szép képet rajzolsz.
- Nem csupán kép - ismételtem elszántan, és teljes szívemből
kívántam, hogy igaz legyen minden szó, amit mondok, hogy eljusson
oda, hogy megérje a boldog befejezést. - Ez az igazság.
Amikor valamivel később elsétáltam a kórházi sátorba, a
szomorúság és a boldogság furcsa keveréke hullámzott bennem, és
eszembe jutott, mit mondott annak idején apám a
dolgozószobájában, miközben leemelte a könyvespolcról az emberi
koponyát, melyet ott tartott.
- Ezek a csontok minden másnál jobban elkülönítenek bennünket
egymástól - mondta, a tenyerében tartott koponyára pillantva. -
Sosem leszünk képesek megismerni egymást, sosem érhetjük el
egymást, mindegy, milyen nagyon szeretnénk.
Akkor minden bizonnyal kételkedtem szavai igazságában, de most
váratlan erővel világosodott meg számomra, hogy milyen sokat
tanultam, azt is, amit ő nem tudott. Hogy mindannyian
összekapcsolódunk. Bármennyire személyes is az életünk, elég
egyetlen, rövid érintkezés a másikkal, s máris minden örökre
megváltozik.
- Hol jártál? - érdeklődött Ernest, amikor rátaláltam.
- St. Louisban.
Azt gondolta, tréfálok.
- Egészen odáig elmentél?
- Nem is hinnéd, milyen közel van.
 24.

M adridban ugyanazokat a szobákat béreltük a Floridában, s úgy

zökkentünk vissza a korábbi, megszokott napi ritmusba, mintha el
sem utaztunk volna. Ernest és én újra szeretők lettünk, anélkül hogy
erről akárcsak egy szóval is említést tettünk volna. Soha nem hozta
szóba Pauline-t, ahogy én sem. A felesége és a három fiú levelei ott
hevertek az íróasztalán, meg sem próbálta elrejteni őket. Azért
voltak elöl, hogy emlékeztessenek, milyen keveset kínált akkor,
amikor annak idején elküldte nekem azt a táviratot. TE IS JÖSSZ
EGY MÁSIK HAJÓVAL, MONDD, HOGY IGEN.
Igent mondtam. Az igennek pedig mindig megvan az ára.

Aznap délután a Telefónica felé igyekeztem, hogy feladjam a megírt

cikket. Repeszek zúgtak el a fejem felett, tekintetemet a járdára
szegeztem, a poros útra, és nem néztem se jobbra, se balra.
Szerkesztőm a Collier’snél táviratozott, hogy közölje, annyira jónak
találja az írásaimat, hogy a nevem ezentúl szerepelni fog az újság
impresszumában. A Chicote-ban, aztán a Gaylordban ünnepeltünk,
rettenetes sherryvel, meg még annál is borzalmasabb ginnel.
Később, aki még ott maradt, átvonult Ernest szobájába enni és inni.
Konzerveket melegítettünk, tengerízű, sós, olajos szardíniát
nyitottunk fel, burgonyalevest, paradicsomos babot és marhahúst
falatoztunk. A kávét tejporral krémesítettük, ami kiült a
bádogpoharak szélére. A konzervet zsebkéssel nyitottuk fel.
Az egyre hosszabra nyúló estében Hollywoodról beszélgettünk, a
legújabb pletykákról, arról, mit tudnánk még kitalálni. Szinte soha
nem kerültek szóba aznapi események, az
 offenzívak, a sár, a füst. A csatamezők sem, ahol a tetemeket
viaszosra áztatta az eső. Nem szóltunk a porig rombolt városokról,
vagy a házról, ahol előző reggel jártunk, és ami mára tégla és
szétforgácsolódott fa halmazává változott. Hallgattunk az üvegről, a
ruhákról, a papírokról és vakolatról, mely fehér porrá mállott.
Közvetlenül éjfél után, amikor észleltük, hogy az ágyútűz ismét
nekikezd, mintha óramű pontossággal dolgoztak volna odaát, Ernest
felemelkedett az ágyról, és sorra kinyitotta az ablakokat, hogy ne
törjenek ki a rázkódástól. Én is felálltam, . s a kis gramafonhoz
léptem, amit Ernest a szobája sarkában tartott. Feltettem egy lemezt,
és megszólalt Chopin, a C Major Mazurka első taktusai.
- Imádom ezt a zenét - mondta Matthew. Ahogy ott ült, térdét
átkarolva, nagyon fiatalnak és nagyon reménytelinek láttam.
- Nem igazán háborús zene - jegyezte meg Ernest.
- Nem bizony - felelt Matthew.
-Újra meg akarom hallgatni - mondtam én.
- De hát épp most megy - felelte Ernest félmosollyal.
- Igen, de ha vége lesz, akkor majd még egyszer akarom.

Egy este a csoporttal arról beszélgettünk, hogyan tovább. Alig

tudtam rávenni magam, hogy egyáltalán fontolóra vegyem Madrid
elhagyását, hogy hátra hagyjam mindazt, amit jelentett számomra, de
nagyon úgy látszott, hogy Ernest félig már össze is csomagolt. Új
regénye, a Szegények és gazdagok megjelenés előtt állt, s
várakozással nézett az eladások és kritikák elé.
- Sokkal jobb kritikákat várok! - mondta.
Arra gondolt, hogy jobbat, mint amit az Afrikáról írt regényéről
kapott, a Kenyában tett szafariról, melyben legalább annyi irodalmi
utalás volt, mint amennyi vadásztörténet. Olvastam párat ezekből a
kritikákból, s még mindig élénken élt bennem, hogyan gúnyolta John
Chamberlain a könyvet a Times hasábjain: „Mr. Hemingway egyazon
mozdulattal gyil-
 kolja le a darumadarat és a Moby Dick szimbolizmusát.” Addigra
már elköteleztem magam Ernest írásai mellett, úgyhogy haragomban
erősen füstölögtem magamban.
- Legalább senki sem tesz úgy, mintha nem is jelenne meg az a
könyv - jegyezte meg Matthew. - Ez az, amivel a legtöbb író
kénytelen szembenézni, nem?
- Majdnem mindegyik - bólintottam egyetértőén. - Az ember
megír valamit, s aztán kétségbeesetten keres egy kiadót, hogy ír-
hasson valami mást. Aztán nem veszik egyik könyvét sem, senki
sem olvassa, és kénytelen rádöbbenni, hogy eláshatja magát.
- Neked a biztonság kedvéért ott van az újságírás, a Collier’s a te
oldaladon áll - mutatott rá Ernest. - Ez nekem is mindig bejött.
- Egyáltalán nem vagyunk azonos helyzetben. Itt lehetőségem
van rá, hogy írjak valami jelentőségteljeset, de odahaza újra csak a
női rovatokat sóznák rám. Te viszont mindig választhatsz. -
Hallottam, hogy a hangom élessé válik. - Sosem fogsz olyan könyvet
írni, ami nem lesz bestseller, mindegy, mit írnak a kritikák.
-Talán nem érdemeltem ki? - A szemében tűz lobogott, és hirtelen
arra ébredtem rá, hogy a jövőről beszélgetünk, hogy az övé
fényesebb, mint valaha, az enyémben viszont csakis bizonytalanság
van. Talán nem Szegények és gazdagok a könyve címe? Igen, ez
mindent elmond.
- Mihez akarsz kezdeni? - kérdezte Matthew, hogy témát váltson.
- Levelet kaptam egy ügynökségtől, hogy tartsak egy kurzust
Spanyolországról az Államokban. Jó pénzt fizetnek, és segíteni is
tudok vele.
- Viccelsz - mondta Ernest.
- Miért ne mondanék igent?
- Semmi okod rá. - A hangja váratlanul üres lett. - Ha nem zavar
téged a pénzharácsolás, akkor semmi gond, nem?
Rápillantottam, el sem tudtam hinni, hogy ilyen váratlanul képes
hangulatot váltani. Úgy beszélt velem, mintha ellenfelek lettünk
volna, nem barátok. S biztosan nem szeretők.
-Miért kell mindig úgy tenni, mintha tisztességesek lennénk? -
ütötte tovább a vasat. - Egy kurva a háborúban is csak kurva, nem?
Matthew gyorsan rám pillantott, de elkésett. Gondolkodás nélkül
lekevertem egyet Ernestnek. A szeme kihívóan felcsillant, mintha elért
volna valamit, vagy arra biztatna, hogy adjak neki még egyet. Én
azonban sarkon fordultam és kirohantam, meg sem álltam, míg be nem
csukódott mögöttem a szobám ajtaja. Nem foglalkoztam azzal, hogy
villanyt gyujtsak, öntöttem magamnak egy italt, és remegő kézzel
magamba döntöttem. Aztán felhangzott az ajtón a kopogtatás.
- Marty, nyisd már ki. Engedj be!
Még mindig megkövültén kuporogtam az ágyam szélén. Biztosan
nem akartam ajtót nyitni neki, meg sem fordult a fejemben. De egyre
hangosabban szólongatott. Ököllel verte az ajtót, a nevemet kiabálta,
kénytelen voltam rádöbbenni, hogy ebben a percben legkevésbé sem
érdekli semmiféle diszkréció vagy taktikázás.
- Hagyd abba - sziszegtem rá, kivágva az ajtót, de közel sem
jártunk még a végénél. Elkezdett fröcsögni, sértegetett. Azt hitte
rólam, mondta, hogy igazi író vagyok, de most már rájött, hogy csak
tapasztalatokat akartam gyűjteni. Valószínűleg őt is végig
kihasználtam.
- Én használtalak ki téged? - lendítettem felé a karom, és éreztem,
hogy képtelen vagyok leállítani magam. Megragadott, és ezzel a
mozdulattal le is vertük a lámpát. Tucatnyi szilánkra robbant, s mi
csak álltunk, bámultunk egymásra, azt hiszem, mindketten
megrettentünk attól, milyen indulatot tudunk kiváltani egymásból
semmi perc alatt.
- Azt hiszem, mennem kell - mondta.
Mozdulatlanul, füstölögve álltam, a sokk még mindig hullámokban
áradt a szobában.

Másnap olyan érzéssel ébredtem, mintha betont öntöttek volna végig

a vállamon és a nyakamon. Kényszerítettem magam, hogy felkeljek az
ágyból, és kilépjek a hotelből. Egész nap Madridban sétáltam, egy
kisebb csapat mérnökkel és kőművessel, akik azt mérték fel, milyen
épületrészek menthetők meg azokból, amelyeket találat ért.
Megvizsgálták az alapokat, felmérték a károkat, és elemezték a
kockázatot.
Magam is ezt tettem, hiszen még mindig forrt bennem, amit
Ernest előző este a fejemhez vágott. Hogyan használhatnám ki én őt,
 hacsak nem arra gondolt, hogy haszonlesőként, a karrierem
építéséhez használtam a nevét. A gondolat egyszerre elkábított,
gyilkos haragra gerjesztett, és nem hibáztathattam senkit magamon
kívül.

-Véget akarok vetni ennek az egésznek - mondtam Ernest- nek,

amikor vacsora után kettesben maradtunk a szobában.
-Az előző este miatt van. Nagyon sajnálom, Marty, nem tudom,
mi történt velem.
- Nem számít. Úgy döntöttem, hogy soha többé nem akarok ilyen
helyzetbe kerülni.
- Én sem. Fura, hogy vannak emberek, akik soha, semmiből nem
tanulnak. Bárcsak ne lenne ennyire erős a lelkiismeretem, és ilyen
rettenetes a memóriám. Átkozottul jobban alhatnék.
- Nem arra teremtettek, hogy felejtsek - feleltem. - Sohasem.
-Akkor mire teremtettek?
- Mindent elkövetek, hogy rájöjjek. És közben nagy káoszt
okozok.
Ernest nem szólt. Olyan némán ült, hogy hallani véltem az árnyak
motozását a sarokban.
-Szívből kívánom, bárcsak feleségül vehetnélek. Tényleg
megtenném. Nem hinném, hogy bárhol a világon akad még egy ilyen
nő, mint te. - Csendesen beszélt, a hangja koppanva halt el a padlón,
s a csend, mely utána maradt, szinte elviselhetetlen volt. Igazság
szerint nagyon sokszor elképzeltem már ezt a jelenetet. Képzeletben
kerestem egy helyet a térképen, egy oázist, ahol ő könyvekről beszél
és ír, szeretkezünk, isszuk a sherryt, és fekszünk a napon. De ez
puszta fantázia volt, s a házasság sötétben elsuttogott szó maradt,
hiszen volt már felesége. Talán még ennél is kevesebb, és átlátszóbb,
mint egy felhő. Egy álom. Egy délibáb.
Pauline-hoz tartozott, én pedig soha nem tartoztam senkihez.
-Mennem kell - mondtam.
- Kérlek, ne rohanj el előlem! Szeretlek, te is tudod, és azt is, hogy
szeretsz engem!
- Szívből kívánom, bárcsak ne így lenne! - A visszanyelt könnyek
a torkomat fojtogatták. - A szerelem nem old meg semmit. Nem jelent
választ. Nem égi fény, mely mutatja számunkra az utat. Ezek közül
egyik sem.
- Nem. Nem az. De mi más marad nekünk?
Megcsókolt, úgy, hogy nem jutottam levegőhöz. Semmi, akartam
az arcába ordítani, de addigra ezt már mindketten tudtuk.
Előfordul, hogy a legtöbb, amit el tudunk érni, az a fájdalom
csökkentése. Madridban töltött utolsó néhány hetünkben
mindennap szeretkeztünk, néha naponta kétszer is. Kétségbeesetten
kergettük azt, amit nem vihettünk magunkkal. Az ágya műtőasztallá
változott, és szívműtét zajlott rajta. Borzalmas volt. Túl gyorsan ért
véget.
- Mondj nekem valamit - kértem egyszer, de nem néztem rá. Az
éjszaka olyan csendet hozott, hogy hallottam vérem suttogását a
testemben, a lüktetést, ahogy megállt és újraindult minden egyes
lélegzetvétellel. Fejünk felett a falak szelíden ölelték egymást, akár
egy képkeret. - Mondj nekem bármit!
Ernest a gyűrött párnának támasztotta nagy, szögletes fejét, és
csendben feküdt mellettem. Végül így szólt.
- Azon gondolkodtam egész nap, milyen csodálatos lenne, ha
Párizsban virradna ránk a reggel. - Szavai mintha visszazuhantak
volna a torkába. A takaró lüktető seb volt a mellkasa körül,
megcsavarodott, mint egy nyomókötés. - Évekig ellakhatnánk Saint-
Germainben, egy kis lakásban, ahol szinte semmi hely nem lenne,
csak csodálatos fények. De sose mehetünk Párizsba. Nem úgy,
ahogy mennünk kellene.
- Ahogy Nizzába és St. Moritzba sem - feleltem. A veszteségek
játékát játszottuk. Bőséges marokkal mértük a jövőt. - Lőttek a
rózsaszín gyümölcsökkel felszolgált pezsgőkoktéloknak. Vagy
Monacónak. Biztos, hogy sosem jutunk el Mo- nacóba.
- Kubáról nem is beszélve. Látnunk kellene Havannát, a színes
épületeket, a Morrót és a Golf-áramlatot. Megtanítanálak, hogyan
kell tökéletes daiquirit keverni rengeteg lime-
mai, cukor nélkül, és egész éjszaka ébren maradnánk, és hagynánk,
hogy körülöleljen bennünket a meleg szél.
Némán figyeltem a napról napra szélesebbé váló, repedésekkel
tarkított magas mennyezetet. Az idő mindent elkoptat, mert ez a
dolga a világ kezdete óta, és ez is marad mindörökké.
Kiszabadítottuk magunkat. Szerelmünket tűzre vetettük, mielőtt a
lángok magasra csaptak volna, hogy felemésszék.
- Sosem lesz közös házunk két egymás mellé állított kényelmes
karosszékkel, roskadozó könyvespolcokkal — mondta.
- Nem lesznek reggelek, amit egymás mellett heverészve,
pizsamában töltünk az ágyban. Nem lesz semmi olyan élményünk,
mint az átlagembereknek. Nem maradtak éveink, hogy mindent
megtudjunk egymásról. Nem lesznek gyerekeink.
Józan megfontoltsággal bólintott.
- Néha úgy érzem, hogy leéltünk már együtt egy egész életet.
Azért, mert ez sosem adatik meg nekünk. Nem várom, hogy
megértsd.
Pedig értettem. Magam is ugyanezt éltem át. Spanyolország az
elesés szélén állt, s mi vele együtt veszítettünk. A vereség azonban
hihetetlen boldogság pillanatait hozta, azt az élményt, hogy valaki
lát és ért engem, hogy rám találtak. Lehet, hogy nincs jövő, hogy
egyáltalán nincs semmiféle jövő, de az idő feledhetetlen csúcsponttá
élesedett. Ez pedig az örökkévalóság egyik formája volt. Talán nincs
is értelme ettől eltérő örökkévalóságban gondolkodni.
Nem számít, mi vár még ránk, Ernest és Madrid, meg ez a
borzalmas és mégis csodálatos háború összekeveredett bennem,
kibogozhatatlanul, és ez lett az életem története.
Nem akartam tovább vinni mindezt, nem tehettem. De akkor is az
enyém volt.
 26.

T erűdben hidegebb volt, mint bárhol máshol Spanyolországban. A

megsebzett állatként süvítő szél vízszintesen hordta a havat. Az
egymásra halmozott sziklatömbök mögött, melyek érintése acélra
emlékeztetett, Ernest, Matthew és Delmer görnyedt, figyelve a
köztársaságiak előre nyomulását. Első célpontjuk Muela volt, a
„Fog”, ez a fűrészfogasan szabdalt, furcsa alakú hegy a falu
határában, melynek bányák és tankcsapdák barázdálták az oldalát. A
falangisták erős tűz alá vették, de azt remélték, ez már nem tart soká.
A köztársasági erők meglepetésszerű előre nyomulása jó ideje
váratott magára. Ezzel együtt nem ért gyorsan véget, ebben az
ítéletidőben végképp nem. Olyan hidegek voltak az ostrom során,
hogy időről időre be kellett húzódniuk az egyik elhagyatott
alagútban egy vasúti kocsiba, néhány korty brandyre, hogy újra
életre keltsék összefagyott ujjaikat. Odabenn, távol a széltől,
csaknem elviselhetőnek érezték a hideget. Volt egy zacskóra való
fagyott narancsuk. Ahhoz, hogy megehessék, nyílt láng fölé kellett
tartaniuk a gyümölcsöket, míg megpuhultak a tenyerükben. Amikor
visszatértek a fedezékbe, a sziklahasadékba, kezük még hosszan
őrizte a narancsolaj illatát, nyelvük a narancs cukros ízét, mely
majdnem, de csak majdnem, jobb volt még a brandynél is.
Az offenzíva negyedik napján a köztársaságiak végre fel-
szabadították Teruelt, s akkor ő, Matthew és Delmer az előre
nyomuló tankok és teherautók konvojával a városba utazott. Ernest
még sosem látott ehhez hasonló megadást, és nem is tudta eldönteni,
hogy milyen lehet, mert első látásra inkább győzelemnek tűnt. A
város lakosai lassan vánszorogtak elő,
zavart, rettegő pillantásokkal néztek körbe, de amikor rádöbbentek,
hogy senki sem lövi le őket, lelkesen hátba csapkodták a katonákat.
Egy idős asszony cserépkorsóban jellegzetes szagú Rióját hozott, és
minden elé kerülő poharat teletöltött, miközben csodálatos, fogatlan
mosolyt ragyogtatott mindenfelé.

A város megadását követően Ernest Barcelonába utazott, hogy a

szentestét együtt ünnepelje Martyval. A lány másnap indult haza, ő
pedig egyszerűen nem tudta, mit mondhatna neki. Annyi mindent
elmondtak már, de úgy tűnt, nincs semmi, ami megmásíthatná azt a
tényt, hogy ők kerten elválni készülnek egymástól, talán örökre. így
inkább csak magához ölelte, lágyan beletúrt a hajába, belélegezte az
illatát. Cirógató istenhozzádot súgott a nyakába, ötször vagy hatszor
is, mégis, mintha mindent elvett volna tőle, hogy hagyja elmenni.
Egy héttel később Párizsban, útban hazafelé, Fife várta az Hőtel
Élysées-ben. Odakinn csaknem olyan heves hóvihar tombolt, mint
Teruelben, s Fife tűkön ült, mert már napok óta várt rá. Egyik
táviratot a másik után küldte, mert azt hitte, ott találja, s egyre inkább
úrrá lett rajta a kétségbeesés. Abban a pillanatban, ahogy a szemébe
nézett, tudta, miért van ott. A Madrid és New York között ingázók
közül sokaknak volt nagy szájuk és kis lelkük. Ernest tisztában volt a
pletykákkal. Valójában nem számított, hogy kinek járt el a szája,
mert Fife úgyis tudta. Egy olyan csata várta, amit kénytelen volt
lejátszani. Nem tehetett ellene semmit. A harc már útközben kezdetét
vette, amikor ő még meg sem érkezett, mert az asszonynak az átkelés
teljes ideje rendelkezésére állt, hogy átgondolja, hogyan támad neki.
S most úgy állt előtte, végtelenül szúrósan, mint egy kirojtosodott
dróthuzal.
-Bevallja? — szegezte neki a kérdést Fife. Ha nem, akkor leveti
magát az erkélyről.
Ernest az ágy mellett állt, amikor Fife ezzel fenyegette. Látta,
ahogy kinyitja az erkélyajtót, és harisnyában kilép a kovácsoltvas
erkélyrácsra. A hó vastagon, sebesen kavargott, bele
simult sötét hajába. A tekintetében vadul égett a sebzettség, és Ernest
egyszerre érezte magát sarokba szorítva és összetörve. Nem
gondolta, hogy a felesége tényleg leugrana, de ki tudja, mire képes
az ember, ha nagyon elkeseredett. Ha más nem is, a saját élete nem
ezt bizonyítja?
Fife egy hosszú percig ingadozott odakinn, nem sírt, nem mondott
egyetlen rémisztő dolgot sem, csak várta, őt várta, mikor mozdul.
Talán csak néhány pillanat volt, amíg egymás szemébe néztek, lehet,
hogy évek teltek el, de ő egyre csak azt érezte, hogy hazudnia kell.
Esküszik, hogy Fife félreértett valamit. Valaki rémisztő kitalációkkal
etette, a szóban forgó lány csupán jó barát, egy a lövészárok-barátok
közül.
- Lövészárok-barátok - sziszegte Fife. - Azt hiszed, nem tudom,
kiről van szó? Az egy csitri hozzád képest. Egyébként is, teljesen
tehetségtelen.
Ernestnek eszébe jutott az éjszaka, amikor mind együtt voltak a
Whitehead Streeten, és odakinn beszélgettek, iszogattak a kertben.
Bárkik voltak is jelen, azoknak az embereknek nem volt semmi
közük ehhez a mostani jelenethez. Gyorsan felállt, és
belekapaszkodott saját hazugságába. Fife, bár tekintete egy percre
sem lágyult meg, lassan lemászott a korlátról, bebotorkált a
fürdőszobába, megmosakodott, átöltözött alváshoz, majd nyugodtan,
akár egy gyerek, odagömbölyödött mellé az ágyba a takaró alá, és
elaludt.
A következő nap még feszültségben telt, ahogy a rákövetkező is.
Ernest pokolian érezte magát, elment az orvoshoz, aki azzal riogatta,
hogy rossz állapotban van, különösen a mája, abba kell hagynia az
ivást, vagy legalábbis felére kellene csökkentenie a napi adagot.Írt
valami Chophytol nevű szert, ami majd kitisztítja; keserű volt, akár
az epe, meg valami Drainochol nevezetű pirulát, ami még annál is
rosszabb volt. Fife úgy döntött, hisz neki, a felszínen legalábbis.
Lehetetlen volt kitalálni, mit gondol, miközben Párizsban tengtek-
leng- tek az elkövetkező húsz napban, halálos némaságban. Ezután a
Gripsholm fedélzetén tengerre szálltak, hogy a viharos időben
hazatérjenek. Ernest úgy érezte, több mint ironikus, hogy
épp azzal a hajóval utaznak, ami négy évvel korábban Afrikába vitte
őket. Semmi sem különbözhetett volna egymástól annyira, mint az
akkor és a most, különösen a fejében tolongó gondolatokat illetően.
Fife a kabinjában, az ágyban töltötte a napokat, tengeribetegségtől
gyötörve. Ö pedig kiállt a fedélzetre, hagyta, hogy megostromolja
testét a szél és a jeges vízpermet, mely pofonként csapódott az
arcába, s közben egyre csak arra tudott gondolni, hogyan éli túl ezt
az egész szörnyűséget, vagy akár csak ezt az éjszakát, amikor nem
ihat meg egy, vagy sókkal inkább hat átkozott pohár italt.
Isten létezésének gondolata sosem ad többet annál, mint amit
elbírunk - ez a legnagyobb tévedés, amit valaha hallott. Ha tényleg
olyan okos lenne, akkor átvetné magát a korláton, és véget vetne
ennek az egésznek, mert nemcsak arról volt szó, hogy többet cipelt,
mint amennyit el tudott vinni, de meg is fordult, és most hátrafelé
halad saját életében. Hogy is gondolhatna mást, amikor ez az egész
egyszer már megesett vele, évekkel ezelőtt, épp csak Hadley-vel?
Biztosan Fife is ezt érzi. Nem kérdés, hiszen akkor ő volt az a
másik nő, aki legyőzött minden akadályt, minden embert, és nem
érdekelte, hogy mi az ára. Mindegy, milyen erkölcsi tanulságot von
is le mindabból, ami történt, ez az ő dolga, rá kell hagynia. Neki is el
keli készítenie a saját számadását, ez nem kérdés. Márpedig ha
ugyanaz a borzalom kétszer is megtörténhet vele, akkor valami
nincs rendjén körülötte, talán már kezdettől fogva. Lehet, hogy az
anyja és az apja rontották el, lehet, hogy ő saját maga. Nem képes
boldog lenni egyetlen nő oldalán, vagy nem akadt még rá a
megfelelő asszonyra?
Ki tudná megmondani, mi az igazság? Ki az, aki bármilyen
átkozott igazságot megért, amikor nyakig benne van a szerelemben?
 27

E lőadó körutam témája elvileg a háború volt. Azt gondoltam

legalábbis, amikor igent mondtam a felkérésre. Aztán, amikor
minden erőmet összeszedve visszatértem az Államokba, és vonaton
utaztam egyik államból a másikba, megszállottan, havonta huszonkét
beszélgetést lezavarva, egyszer csak rádöbbentem, hogy valójában
senki sem kíváncsi a Nemzetközi Brigádok önkénteseiről szóló
áradozásomra, arra, hogy milyen nemes és magasztos mindaz, amit
tesznek. Azt sem akarták hallani tőlem, hogy Franco egy bolond
mészáros, és végképp nem szerették volna megkérdőjelezni Amerika
semlegességét a kérdésben. Az a helyzet, hogy senkit sem izgatott,
mi az igazság.
Egy ilyen előadó körút meglehetősen magányos tevékenység, ezt
hamarosan felfedeztem. Egyik város a másik után, egymás mögötti
sorokban ülő emberek, akikhez szónokolok, és akik sosem-felelnek
arra, amit mondok. Egyetlen órát kaptam arra, hogy összegyűjtsek
mindent, amit el kellett mondanom, és hamarosan elsajátítottam,
hogyan fejezzem ki magam elég tempósan és elég hevesen ahhoz,
hogy feleszméljenek végre mindarra, ami a világban folyik. Képtelen
voltam véka alá rejteni kétségbeesésemet és heves izgatottságomat,
de hallgatóságom csak bólogatott, bármit is mondtam, s egyetlen
mozdulattal gyűrték táskájuk mélyére a kiosztott brosúrákat. Amikor
a végén kezet ráztunk, azt mondták, nagyon megkapó volt mindaz,
amit elmondtam, ám én meg akartam rettenteni őket. A spanyol
helyzet egyszerűn borzalmas volt, s tudtam, hogy ha a dolgok nem
változnak meg valahogy, méghozzá a lehető leggyorsabban, akkor a
háború hamarosan utolér ben-
nünket is. Ők mégis itt ültek, rágták a zsázsás szendvicseiket, és
gondosan újrafestették a rúzsukat.
Legszívesebben felsikoltottam volna, de ki hallotta volna meg a
hangomat? A tét minden egyes alkalommal sokkal nagyobbnak
tűnt, s én még őrjöngőbb lendülettel és még nagyobb
kétségbeeséssel tettem a dolgom. Hét kilót fogytam, mert az étel
homoknak tűnt a fogaim között. Nem tudtam aludni, s rászoktam,
hogy késő éjjel anyámnak telefonáljak, azzal fenyegetőzve, hogy
kiszállok ebből az egészből.
-A Gellhornok nem lépnek vissza az aláírt szerződéstől, Martha -
jelentette ki anyám. - Eljön ennek is a vége.
De nem jött el. Végül elveszítettem a nekem járó pénzt, azt, amit
el akartam küldeni Spanyolországba, és eldöntöttem, hogy egyedül
is visszatérek Barcelonába, kölcsönt kérve az útra. A
Spanyolországból érkező hírek egyre aggasztóbbak voltak. Franco
serege egészen a Földközi-tengerig leigázta az országot, elválasztva
Barcelonát Valenciától és Madridtól. Heinkelek döngölték földbe a
városokat szüntelen bombázásukkal, minden utcát vér borított. A
köztársasági hadsereg csaknem az összes fronton visszavonulásba
kezdett, nyomában menekültek konvoja kígyózott. A kórházak
árvákkal teltek meg, s túl a könnyeken, túl a zokogáson, a gyerekek
sötét szemében nem maradt semmi más, csak üresség és zavar.
A következő fokozatba lépő hadigépezet elrettentő sebességre
kapcsolt, és Spanyolország térdre kényszerült. Annyira összetörtem
és elkeseredtem, hogy nem bírtam tovább, és írtam Ernestnek. Nem
a házába, hanem kedvenc helyére, a Sloppy Joe’s bárba
táviratoztam, de biztos voltam benne, hogy megkapja, és így is lett.
-Még egyszer utoljára - mondtam neki, amikor St. Louisban
utolért telefonon. - Minden darabjaira hullik, ott kell lennünk. -
Hallottam, hogy remeg a hangom, s azt gondoltam, hogy biztosan
halálra rémítettem. Magamat is megijesztettem. Tudtam, hogy egy
csomó ellenérv van a tarsolyában, egyik sem túl kedves.
Ezzel szemben csak azt mondta.
 - Ha odaérsz Barcelonába, küldj egy sort, és tudni fogom, hol
találjalak.
Azonnal biztosabban álltam a lábamon. A szívem abbahagyta az
összevissza kalapálást, újra kaptam levegőt.
- Rendben - feleltem. - Úgy lesz.
- És, Marty.
- Igen?
- Amikor ennek az egésznek vége, gyere el velem Kubába. Minden
ország, ami csak fontos számomra, összeomlani látszik. Semmi sem
lesz ugyanaz, mint régen.
Megviseltek a történtek, úgyhogy a karcsú, érdes könnyek
könnyedén kicsordultak.
-Azt mondtuk, sosem jutunk el ketten Kubába.
- Egyszerűen csak megpróbáltunk bátran viselkedni, nem? Nem
hinném, hogy tudok nélküled élni, az a helyzet.
Ez teljesen kibillentett a nyeregből. Természetesen én sem éreztem
másként, hosszú ideje nem, de jelentett bármit is az, hogy én mit
akartam? Az, hogy mire vágytam? Sosem ígért semmit, mert nem
tehette.
- Elég nehéz előre gondolkodni - feleltem. - Szinte hihetetlen
számomra, hogy bármi jóra fordulhat ezek után. Ha ez a háború elér
bennünket, az lesz az elképzelhető legborzalmasabb, legrémisztőbb
dolog. Olvastad, miket mond Hitler. O taláp még Francónál is
rosszabb.
- Ezért gondolom, hogy a lehető legrosszabb megoldás lenne, ha
mi ketten nem egymásra támaszkodnánk. Te vagy a legerősebb nő,
akit valaha ismertem. Ki mással oszthatnám meg a fedezékemet?
Túl mély volt a seb ahhoz, hogy válaszolni tudjak neki. Ha-
marosan letettük a telefont, idegesen rágyújtottam egy cigarettára, és a
fejemben vadul kattogtak szavai. Kuba. Együtt. Mi lehetne ennél
lehetetlenebb, mint ez a két szó egymás mellett? Talán csak a
boldogság és a békesség. A jövő, és benne mi ketten, biztonságban,
összebújva.
 Negyedik rész.

FEDEZÉKBEN
1939. FEBRUÁR - 194O. JANUÁR
 28.

A z első pillanat, ahogy lelépek a havannai komp fedélzetéről -

vaksin pislogva a mindent beragyogó napfényben, mely egyszerre
árad az összes szegletből, és forróságot csorgat a szandálomba,
lefolyik a vállamon, mert úgy tűz át a fehér blúzomon, mintha ott
sem lett volna. Talán nem is volt ott. Meglehet, hogy a tenger és a
napfény képes bármin átolvadni - a kimerültségemen, a
rettegésemen, az összetört szívemen -, hogy tisztára mosson és
begyógyítsa a sérüléseket, hogy folytatni tudjam az életemet.
Nagyon számítottam erre. Az elmúlt év igazi pokolnak bizonyult.
Még egyszer utoljára visszamentünk Barcelonába, amikor elesett.
Negyvennyolc óra alatt tizennyolc támadás érte a várost, porig
rombolva mindent, de a bombázók még akkor is jöttek, és fegyvertűz
alá vettek mindent, ami még az útjukba akadt. Megszámlálhatatlanul
áradtak a menekültek, mindegyikük éhezett. A legtöbbjük kis
batyuval vágott neki az útnak, ez volt minden megmaradt vagyonuk.
Sokkolt, ha belegondoltam, hogy ilyen hosszú és bátor küzdelem
után ennyire nem maradt számukra semmi remény. Hazátlanná
váltak.
Hat héten keresztül tudósítottunk Ernesttel és Tóm Delmerrel, a
veszteségekről, az egyre változó frontvonalakról, s közben együtt
közlekedtünk lakókocsinkkal a visszavonuló hadsereggel,
családokkal és gazdákkal, akik halálra vertnek tűnő ökröket vezettek
a zsúfolt utakon. Egyik este meghallottunk, majd meg is láttunk
harminc olasz bombázót az égen, amint elképesztő hangerővel
közelednek. Kivetettük magunkat az autóból, és az árokba
menekültünk. Ahogy ott
 görnyedtünk, Ernest megfogta a kezemet. Egy pillanatra egymásra
néztünk, az járt a fejünkben, hogy talán ez itt a vég, de irtózatos
sivítással elzúgtak felettünk Tortosa felé. Felnézve arra gondoltam,
hogy brutális, ezüstösen csillogó Valkűrökhöz hasonlítanak, akik az
abszolút rombolás felé rohannak. Talán az egész háború hasztalan
volt már a kezdetektől, de eszméi olyan csodálatosnak tűntek. Bármi
következik is, az borzalmas lesz, de nem akartam megengedni
magamnak, hogy elképzeljem, ami jön.
Amikor a falangisták végül elérték a tengert, végig néztük, ahogy a
sérültek végtelen hullámokban áradtak át a francia határon, s
miközben én legszívesebben mindegyiküket külön- külön megsirattam
volna, Ernestnek dolgoznia kellett. Megkereste az amerikai
konzulátust Franciaországban, és kérte a helyszínen tartózkodó
amerikai állampolgárok evakuálását. A brit haditengerészet hajóit a
spanyol kikötőkbe küldték menteni, mert tisztában voltak vele, hogy a
köztársasági kormány bukását követően Franco csapatai azonnal
elfogják, bebörtönzik, s talán ki is végzik a spanyol vonalak mögött
talált amerikaiakat.
Soha senkit nem láttam még fáradhatatlanabbul és oda adóbban
dolgozni, mint akkor Ernestet. Segített pénzt gyűjteni a sérültek és
rokkantak számára, aztán, amikor a Collier’s sürgönyzött, hogy
kiküldetésük van számomra, Ernest maradt, s hozzálátott, hogy
segítsen mindenkin, akit a közelben talált. Felszállt az Ebro folyó felé
tartó hajóra, itt ugyanis a Nemzetközi Brigádok egyik csapata
megfeneklett, és néhány naponta üzent nekünk, olyan helyekről,
melyek mintha Dante Poklának szűkülő körei lettek volna. Nagyon
nyugtalan voltam miatta, de segített, hogy folyamatos érintkezésben
lehettünk, nem kellett úgy tennünk, mintha kibírnánk enélkül is.
Jómagam azt az évet csaknem teljes egészében azzal töltöttem,
hogy keresztül-kasul bejártam Európát, és folyamatosan dolgoztam a
Collier’s számára. A háború szélén álló nemzetekről írtam. Június
volt, 1938-at írtunk, amikor Párizsból Prágába utaztam. Alig két
hónappal korábban Hitler bevo-
nult Ausztriába, és beolvasztotta a Harmadik Birodalomba. Most
ugyanez a veszély fenyegette Csehszlovákia Szudéta-vidékét.
Végig jártam a határokat, éreztem, hogy Csehszlovákia jövője
egyre kilátástalanabb. Ez a kis ország több mint hárommillió
szudétanémetnek adott otthont, és három oldalról a Német
Birodalom határolta. Hitler komoly nyomást gyakorolt a cseh
elnökre, Edvard Benesre, a beleegyezéséért. Mindeközben Benes
Franciaországhoz és Angliához folyamodott segítségért, a helyzet
pedig egyre ijesztőbbé vált: mint amikor érzéstelenítés nélkül tolnak
be valakit a műtőbe, és nincs az a pénz, amiért bódulatot lehetne
vásárolni.
Írtam egy cikket Csak előre, Hitler! címmel, mellyel az volt a
szándékom, hogy figyelmeztessem az amerikai olvasókat, hogy
Európában már folyamatban van a háború, és a kér és nem az, hogy
lesz-e, hanem az, hogy mikor. Angliába utaztam, onnan
Franciaországba, abban a reményben, hogy segítséget kapok
Csehszlovákia számára, amíg még nem késő. Bárhova mentem is,
érthetetlen visszautasítás és önelégültség fogadott.
Felfoghatatlannak tartották, hogy a háború ő et is elérheti, ezt kellett
újra és újra végig hallgatnom. És min en kinél hangosabban fütyülte
ezt a dallamot a brit minisztere nők, Neville Chamberlain.
Mialatt Angliában jártam, nyélbe ütötték a müncheni egyez-
ményt, s Csehszlovákiának ezzel vége lett. Arra értem vissza, hogy
a csehszlovák határon nyüzsögnek a nácik. A következő héten
tizenegyezer négyzetmérföldnyi területet kebeleztek be, ez lett
Szudéta-Németország. Chamberlain és a francia miniszterelnök,
Daladier, gyakorlatilag a farkasok elé vetette az egész országot.
Elakadt a lélegzetem is, ha erre gondoltam.
Írtam még egy cikket, amit a demokrácia gyászjelentésének
szántam. Arról szólt, amit láttam; az életüket mentő zsidókról, akik
Németországból Ausztriába szöktek, de innen hova tovább? A
cseheket térdre kényszerítették a nácik megszállta Prágában, rémült
tekintetű gyerekek jártak magukban az utcán, szüleiket elnyelték a
munkatáborok. Immár senki és sem
mi nem menthette meg őket. Amikor feladtam a cikket, biztos
voltam benne, hogy a Collier’s nem fogja lehozni, de végül lejött.
Mire elolvastam a kinyomtatott cikket, én már végeztem Európával,
és megesküdtem, hogy soha többé be nem teszem többé a lábamat.
írtam egy hosszú levelet anyámnak, meg egy másikat Eleanor
Rooseveltnek, megpróbálva az élmények egy részét továbbadni. A
kristályéjszakát, a pogromok horrorisztikus képeit, a gyávaságot,
ami mindenütt elém tárult, a korrupciót, a tehetetlenséget, a
gyötrelmet, a kétségbeesést. Egyszerűen felfordult a gyomrom, és
végtelenül megviseltnek éreztem magam. Morzsányi optimizmus
sem maradt bennem. Nem tudtam, ezek után még miben hihetnék.
„Sosem fogom megbánni, hogy odamentem - írtam mindkét
levélben. - Ez az egyetlen dolog, amiért hálás vagyok.”
Aztán otthagytam mindent.
 29.

E rnest számára Kuba éveken keresztül az ő privát kis búvóhelyét

jelentette. Amikor túl forrónak érezte a lába alatt a talajt Key
Westben, vagy el akart szökni a felesége és a család követelőzése
elől, Pilar becenevű, szeretett halászhajóján a havannai Ambos
Mundosba hajózott, hogy írjon. Valójában két különböző hotelszobát
tartott fenn; az Ambosban dolgozott, de a Sevilla-Biltmore-ba
címeztette leveleit, és aludni is ide járt, ily módon nem igazán
lehetett rátalálni itt vagy ott, csak ha ő is akarta.
Nem voltam teljesen tisztában ennek a felállásnak a szim-
bolizmusával. Úgy tűnt számomra, hogy kettős életet él, és ez
remekül működik. Talán éppen ez volt számára a legmegfelelőbb
létforma. Pontosan hol van az én helyem ebben az egészben?
Barcelona óta, ahol feladtam távolságtartásomat és józan
ítélőképességemet, amikor megadtam magam a szerelemnek, s
vállaltam a vele járó kockázatot és bizonytalanságot, mindig
igyekeztem egyenes választ kapni azzal kapcsolatban, hogy mi a
helyzet Pauline-nal. Egy nap azt mondta, hogy hamarosan elválik
tőle, és elvesz feleségül, a fiúkat pedig odahozza. Másnap, láthatóan
megzavarodva, kifogásokat keresett, időt kért. Soha nem láttam még,
hogy bármivel kapcsolatban a passzivitást választotta volna, és ez
most megrémített.
- Pauline tudja, hogy itt vagyok, ugye? - faggattam, közvetlenül
azután, hogy 1939 februárjában Kubába érkeztem.
- Tudnia kell.
Megvonta a vállát, és csak félig-meddig pillantott a szemembe.
- Megértem, milyen nehéz neked, Nyúl, igyekszem minél
hamarabb rendezni a dolgot, megígérem.
Újabban Nyúlnak nevezett. Próbálgattuk egymást, ugyanúgy,
ahogy megkíséreltünk létezni ebben a bizonytalan, megjósolhatatlan
szerelemben. Ki akartunk mondani mindent, kivéve a legfontosabb
dolgokat. Miért várja, hogy a helyzet magától megoldódik, amikor
bármikor eldönthetné végre ő maga? Egyszerűen nem fért a fejembe,
miért nem lép, amikor annyira nyilvánvalónak tűnt a helyzet.
- Ez az egész annyira rémes. Úgy látom, nem akarsz választani
kettőnk között.
-Nem igaz. Aggódom amiatt, hogy a fiúknak maga lenne a pokol.
Olyan régóta folyik minden ugyanabban a mederben. A srácoknak
fontos a megszokás, akkor is, ha senki sem boldog ebben az egészben.
Legalább azt az egyet tudhatják, hogy mit várhatnak.
- Mindig nehéz elveszíteni valamit - feleltem. Közben arra
gondoltam, hogy amikor az imént a megszokást említette, legalább
annyira gondolt magára, mint a fiúkra. Talán ez is része annak, hogy
itt ragadtunk ezen a senkiföldjén. Szeretett engem, de éppígy szerette
Pauline-t, a fiúkat és a Whitehead Streetről őrzőit képeket, olyannyira,
hogy talán el sem tudta képzelni, hogy ezek a múlté legyenek, és mi
kerten átlépjünk egy újabb életbe.
-Szívből remélem, hogy kitartasz mellettem akkor is, ha elhúzódik
a válás, és minden sötétségbe borul - mondta.
- Te se mondj le rólam. Épp annyi veszítenivalóm van, mint neked.
- Talán még több is, gondoltam, de nem tettem hozzá.

Ebben a purgatóriumban legalább meleg volt. A kikötőben élénk

színekre festett hajók bukdácsoltak a mélykék hullámokon. Malecón
omladozó hullámtörő gátjának, az idő rágta vonóhálóknak, s a part
mentén álló ásatag házaknak, melyek olyan pompás pasztellszínekben
sorakoztak az öbölben, mint megannyi fagylaltgombóc, volt valami
sajátos, nyers szépsége.
Ernest lelkesen mutatott meg mindent. A Floriditával kezdtük,
kedvenc havannai bárjával, ültünk a sarokasztalnál, és vagy fél tucat
hideg, kesernyés, jóféle kubai rummal készült daiquirit töltöttünk
magunkba.
Akkor és ott remek időtöltésnek tűnt, másnap azonban későn
ébredtem, és a testem forrón lüktetett a gyűrött lepedőn. Ernest eltűnt
- mivel reggel volt, s hacsak a Föld ki nem fordult a négy sarkából, ő
mindig dolgozott reggelente -, én meg magamra maradtam a
Sevillában.
Korábban szinte körül sem néztem a helyiségben, de akkor, ahogy
a napsugarak átbújtak a faspaletták résein, nem tehettem egyebet.
Ernest úgy élt, mint egy disznó. Bárhova néztem, mindenütt
rendetlenség, káosz, nedves törülközők és szemét hevert a földön. Az
íróasztala tetején egy szerszámosládából csalik lógtak ki az alatta
kupacokban heverő koszos ingekre és zoknikra. Minden lehetséges
sík felületet újságok, megfeketedett kávéscsészék, szennyes ruhák,
kinyitva lefordított könyvek és ételmaradékok borítottak. Ahogy
Spanyolországban, itt is tartott a szobában élelmiszereket.
Szardíniakonzervek, őszibarackok, túlérett banánok,
megkeményedett sajtdarabok, félig kiürült asztali vörösborok
rejtőztek egy polcon. A szokás, melynek Madridban oly nagy
hasznát vettük, hiszen még a kenyér és a bab is fejedelmi éteknek
számított, itt másnak tűnt, egyszerűen és szimplán lustaságot
tükrözött.
Hangos sóhajjal kikászálódtam az ágyból, de majdnem hasra
estem egy sonkában, mely konyharuhával lefedve pihent a padlón.
Sonka, a padlón. Ez volt az utolsó csepp. Nem számított, mennyire
ramatyul éreztem magam, az sem, hogy az agyam helyén valami
vattaszerű dologban méhek döngicséltek, ki kellett jutnom innen.
Előkotortam valahonnan egy aszpirint. Keresnem kellett egy helyet,
ahol levegőhöz juthatok. Amennyire tudtam, rendbe szedtem
magamat, felkaptam egy fehér ruhát, vászontalpú szandált és
napszemüveget, s elindultam, hogy találjak magamnak egy
tisztességes kubai feketét, meg némi nyugalmat.
- Gondolom, nem azt szeretnéd mondani, hogy ezentúl abban a
hotelben fogunk együtt lakni - mondtam később Ernestnek, amikor
végzett az aznapi munkájával. Egy kávézóban ücsörögtünk, füstölt
pisztrángot lapátolt magába hagymával, kenyérrel, borral, és
kemény, spanyol sajttal. Én még mindig szenvedtem a macskajajtól,
örültem, hogy le tudtam csúsztatni a keménytojást és a pirítósomat.
- Miért ne? Nem sokban különbözik a madridi szállodától, és ott
nagyon úgy tűnt, hogy nincs ellenedre.
- Nem volt ellenemre. Háború volt.
- Majd szólok a szobalánynak, hogy jöjjön egy kicsit gyakrabban.
- A szobalány csak az újságokat szedi össze, de a szoba akkor is
bűzlik a hús és a halcsali szagától meg a hamutartóktól. Igazi
otthonra vágyom.
- Egy darabig ez is megteszi, nem? Akkor is boldog lehet az
ember, ha nincs minden csillogóra fényesítve körülötte, ugye? Mi lett
volna velem, ha Fife minden szamárságért a torkomnak ugrik?
Éreztem, hogy megrezzenek Pauline beceneve hallatán, de több
eszem volt, mintsem megemlítsem ezt. Mit mondhattam volna? A
kettejüket elválasztó földrajzi távolság és remény ellenére még
nagyon is a felesége volt.
- Nem vágyóm túlzott tisztaságra - mondtam neki. - Épp csak
annyira vagyok pedáns, mint bárki más.
- Értem, szóval én vagyok szokatlanul rendetlen. Ezt szeretnéd
mondani.
Nekem azonban eszem ágában sem volt veszekedni, ezért nem
kaptam be a csalit.
- Figyelj ide. A fél világot átutaztam, hogy itt lehessek veled, és
nem ilyennek képzelem az életemet. Nem fogok egy hotelszoba
sarkában ücsörögni, nem érted?
- írni fogsz.
- Szükségem van saját térre. Hajlandó vagyok többet fizetni érte.
Aztán meg utána is járok magam. Neked semmi dolgod nem lesz
ezzel.
Másnap neki is fogtam a keresésnek, ettől pedig azon nyomban
jobban éreztem magam a bőrömben, mert mégiscsak magam
döntöttem végre a sorsomról. Kerestem egy ingatlanügynököt, aki
sorra vezetett a város kisebb, kiadó házain. Tisztára söpört verandák,
csempézett étkezők és indiai fügefák árnyékolta udvarok fogadtak.
Láttam néhány egészen elbűvölő helyet is, de egyik sem érintett
meg. Végül aztán autóval elhagytuk Havanna központját, végig
zötyögve a füstkéreg borította városrészeken, melyek mintha teljes
feledésbe merültek volna, aztán San Francisco de Paula felé
kanyarodva beértünk a dombok közé, ahol a poros utcákat apró kis
üzletek és gyümölcsárusok düledező standjai szegélyezték. Végül
egy kerek domb előtt álltunk meg. A megroggyant, rozsdás kaput
lánc fogta össze, és mögötte csupán az elvadult kert látszott. Itt?
Tizenöt hektár, mondta az ügynök, de ebből szinte semmi sem
látszott, annyira benőtt mindent a növényzet. A ház, amikor végre
felkapaszkodtunk odáig, spanyol stílusúnak, és végtelenül
elhagyatottnak látszott. Vastag szárú kúszónövények kapaszkodtak a
sárgára festett zsalugáterek málló festékébe, a tető egy részébe és a
terasz korlátjába. Hátrébb lepusztult teniszpálya látszott, meg egy
homokkal, üres ginesüvegekkel és üres konzervdobozokkal
telehányt úszómedence. Az lett volna a legészszerűbb, ha sikoltva
elrohanok, de a hely meseszerű varázst árasztott magából. Nem
tudtam volna pontosan megfogalmazni, miért, de az ösztönöm azt
súgta, hogy a felszín alatt valami csodálatos rejtőzik. Olyan volt,
mint egy Csipkerózsika álmát alvó királyi birodalom, mely nem a
hercegre, hanem éppen énrám vár. Miránk, kettőnkre.
La Finca Vigía volt a neve - Őrző Ház —, és hosszú évek óta
lakatlanul állt. Odabenn penész szaga terjengett, a teljes bútorzat
elégetésre várt. A konyhában csótányok vertek tanyát, évek pora
rétegződött egymásra, és mindenütt annyi, de annyi munka ígérete.
De ha egy picit hunyorítottam, láttam magam előtt, ahogy a központi
nappali mellett fekvő egyik hálószobában én írok, a ház másik
felében meg valahol Ernest
kalapálja bőszen írógépe billentyűit. Megférne itt két író egy fedél
alatt, mindenki más elől elrejtőzve, élhetnénk csak egymásnak és a
munkánknak.
- Legalább a kilátás nem szorul javításra - jegyezte meg az ügynök,
amikor a ház elvadult hátsó teraszán megálltunk, és letekintettünk a
Havanna felé hullámzó, szőlőtőkékkel borított lankákra. A vízparton a
rózsaszín, sárga és fehér házak festménybe illő harmóniában
sorakoztak, de ami igazán megragadta a fantáziámat, az a ház legalsó
lépcsőfokaiba gyökerező gyapotfa volt. Belenőtt a ház alapzatába,
teljesen átszőve azt, úgy tűnt, hogy szilárd részévé lett a háznak,
szőröstül- bőröstül. Szinte olajosnak tűnőén zöld, vastag, húsos levele-
ket növesztett, és nyalábokban csüngtek róla a gesztenyeszínű
gubótermések. A törzse olyan volt, mint egy rinocérosz háta, vastag,
bőr- és anyagszerű - minden, amit ezen a fán láttam, mélyen
megindított, szinte könnyekre fakasztott, bár magamnak sem tudtam
volna megmagyarázni, miért.
-Kiveszem - mondtam az ügynöknek, mielőtt a józan eszem mást
diktált volna. A gyapotfára gondoltam, s vele együtt minden egyes
porszemre, pókhálóra és avarkupacra. A dolgok birtoklása sosem
vonzott, különösen nem hosszú távon. A háború azonban, ahogy a
szerelem is, rákényszerített, hogy sok mindent végig gondoljak.
Megváltozott számomra az idő. Akkor és ott minden pillanat
végtelenül értékesnek és erőteljesnek tűnt. Ki tudja, hány évünk vagy
akár csak hónapunk van, hogy megéljük az egyszerű hétköznapokat,
amikor fejünk felett vészjóslóan ott lebegett az erőszak és a harc
fenyegetése, amikor egész országok adták át magukat a gyűlöletnek.
Miért ne élnék hát a lehetőséggel, amíg még megtehetem? Magamért,
meg Ernestért is, akár tisztában van ennek értékével, akár nem.

Másnap délután, miután végeztünk az írással, elkalauzoltam Ernestet a

házhoz, hogy ő is körülnéz hessen a telken. Megmutattam neki
mindent - a gyapotfát meg az összes többi csodát, az úszóház mögötti
lejtőt, ahol tizennyolc különböző
fajta mangófa nőtt, a napsütötte teraszt a mimózákkal, a fuk-
sziákkal, és az őszibarackszínű virágokkal sűrűn befuttatott
léckerítést - miközben azt reméltem, hogy átlát a káoszon, és
felismeri, milyen boldogok lehetünk majd itt.
- óriási ez a telek. Azt mondod, hogy a bérleti díj havonta egy
százas? - A városban alig néhány dollárt fizetett egy hónapra.
- Én írom a csekkeket. Emlékezz vissza.
-Akarod mondani, a Collier’s írja a csekkeket.
Igaza volt, nagyon jól fizettek a Franciaországból, Angliából és
Csehszlovákiából küldött cikkeimért. ..
- Megátalkodottan csökönyös vagy - mondtam neki. - Gyere már,
vess egy pillantást újra a világ legcsodálatosabb fájára.
-Na és a ház? - mutatott előre, oda, ahol a sárga festék vastag
rétegekben omlott alá, felfedve az alatta hámló vakolatot.
-A festés nem érdekes. Olyan színt választunk, amilyet csak
akarunk.
-Na és a medence? Szerintem egy méter vastagságban borítja a
szemét. Pokoli szaga van. A teniszpálya meg úgy néz ki, mintha
földrengés sújtotta övezet lenne. A kút kiszáradt. Nem tudom, mit
akarsz ezzel az egésszel. Sprinteljünk vissza a városba.
- Csak arról van szó, hogy nem gondozta senki. Évek óta nem
tette be ide ember a lábát. Az a tervem, hogy szívem minden
érzésével szeretni fogom ezt a helyet.
-A szerelemnek semmi köze az ingatlanpiachoz. - Hátat fordított,
és elindult az autó felé.
- Nyúl - mondtam a hátának. Földbe gyökerezett lábbal álltam az
ösvényen.
- Igen? - szólt vissza, anélkül hogy megállt volna.
- Hadd próbáljam meg. Szükségem van rá. Meg tudom csinálni.
 30.

M árcius közepén Ernest a Pilar fedélzetén visszahajózott a

kontinensre, meglátogatni a családját, különös tekintettel arra,
hogy legidősebb fia, Bumby, vele töltötte a vakációt. Abban a
pillanatban, hogy eltűnt szem elől, munkásokat fogadtam a közeli
faluból, és neki láttunk a háznak. Úgy döntöttem, kevésbé rémisztő és
háziasszonyos, ha odakinn kezdünk, tehát először a medencét
takarítottuk ki. Úgy haladtunk, mint egy ősi, gazdátlan terület
ásatásán. A szemét és a föld eltávolítása után kiderült, hogy a csempe
teljesen összetöredezett, újra kell rakni. Ránézésre teljesen
reménytelennek tűnt, de miután a munkások fertőtlenítő szerrel
mindent fehérre mostak, lefestették és kijavították a csempéket, aztán
megtöltötték tengervízzel a medencét, döbbenten, szinte megbűvölten
bámultam a vízfelszínen csillogó napfényt. Vakítóan szép volt, annyira
valószínűtlenül életerős, hogy ez adott erőt az összes további
munkálathoz.
Ezekből pedig akadt szép számmal. A teniszpályát meg kellett
szabadítani a dzsungeltól, visszaszorítani a kúszónövényeket, a madár-
és állati ürüléket feltakarítani, majd újra simítani a teljes felszínt, s
jöhetett a hálócsere. A pálya új borításának színe egy jól táplált
flamingóra emlékeztetett. Annyira tetszett ez a szín, hogy úgy
döntöttem, az egész házat rózsaszínűre festetem - gyönyörű, puha
rózsaszínűre, mintha Spanyolországban lennénk. Ezután fogadtam két
kertészt, akik kiszabadították a teraszt, és lépésről lépésre, földdarab-
ról földdarabra haladva megtisztították a kertet a mindent elözönlő
káosztól.
Az egész hely varázslatos külsőt öltött. Békét és végtelen derűt
árasztott, akkor is, ha én magam még nem éreztem át ugyanezt. Aztán
a ház belső része is elkészült, helyreállították a vakolatot, elsimították
a repedéseket, kifestettek, helyükre kerültek az ablakok, megvarrták a
függönyöket. Én meg egy mániákus lendületével súroltam végig a
padlót, a kamrában minden polcra magam ragasztottam papírt, és az
összes fiókot én béleltem ki. Kubai cirokseprűvel indítottam támadást
a pókhálók hada ellen, s mindeközben énem egy része csak bámulta a
történéseket, kétségtől és félelemtől szédelegve - mint akit
megbabonázott ez a végletes átváltozás. ..
 Egyáltalán nem volt rám jellemző, Ernest ebben nem tévedett,
hogy kötődöm egy helyhez, egy címhez, vagy bármilyen
földdarabhoz. A spanyolországi veszteségek hatására azonban
meglehetősen nagy változáson mentem keresztül. Az egész világ
állandó változásban volt, s úgy tűnt, egyetlen értelmes dolog maradt:
ragaszkodni mind ahhoz, ami valami jót adhatott nekünk. A házhoz a
hegyoldalon. A férfihoz, aki szeret, akkor is, ha nem tudjuk, mit hoz
kettőnk számára a holnap.
Egy évnél is több telt el azóta, hogy Pauline Párizsban Ernest
szemére hányta, hogy a szeretője vagyok. Tudnia kell, hogy benne
vagyok a képben, de úgy tűnt, azt a taktikát választotta, hogy
homlokba dugja a fejét, és nem hajlandó tudomást venni a
nyilvánvaló jelekről. Külön éltek, és úgy beszéltek erről, mintha
Ernest szabadságra ment volna. Alkotói szabadságra. Ernest pedig
éppoly vétkes volt ebben a hazugságban, mint ő.
Nem tehettem mást, mint reménykedtem, hogy eljön az a pont,
ahol Ernest kiegyensúlyozott hűségének mérlege felém billen. A ház
segíthet ebben, tudtam. Ha mindent beleadok, látni fogja, milyen
csodálatos életünk lehet itt kettőnknek. Két író egy fedél alatt, távol
mindentől, aminek többé nincs értelme. Egy otthon, ami nincs rajta a
térképen, a világ távol eső zugában. A mi rókalyukunk, fedezékünk.
A legcsodálatosabb fedezék, ami valaha létezett.

A faluban a helyi asztalosnál rendeltem egy ágyat és egy asztalt.

Vásároltam ágyneműt, lámpákat, edényeket, lenvászon
konyharuhákat, fürdőszobaszőnyeget - igyekeztem összeszedett
lenni, csakis az elvégzendő feladatra koncentrálni. Nem akartam túl
sokat gondolkodni vagy túl sok cigarettát szívni, és fel-alá járkálni a
teraszon sötétedés után. Feladatom volt. A feladatot pedig el kell
végezni.
Három hét alatt befejeződtek a helyreállítási munkálatok, a
munkások elhagyták a házat, s én magamra maradtam. Jó sok
whiskyt töltöttem egy jéggel teli magas pohárba, hosszú fürdőt
vettem, aztán pizsamában végig jártam az ürességtől kongó szobákat,
elnéztem az ablakok üvegében fel-felvillanó tükörképemet, s egy
pillanatra elgondolkodtam: Ki ez a nő?
Teljesen új volt számomra az élmény, mintha levedlettem volna
korábbi bőrömet. De az átváltozás pillanata még nem következett be,
még nem alakultam át azzá, akivé szerettem volna. Nyugtalanul
aludtam, nem találtam a helyemet az óriási ágyban, ébren tartott az
eresz alatt lakó gekkók éles, csaknem fémes ciripelésének hangja.
Forgolódtam és hánykolódtam, hajnalban mogorván és mereven
ébredtem, s viharfelhőként csüngött felettem a rosszkedv. Kávét sem
főztem, amúgy mezítlábasán kimentem, és letelepedtem a lépcső
tetején. Ritkán ébredtem korán, nem is emlékeztem már rá, milyen
sápadt gyögyház fényű ilyenkor az ég, mennyire vattaszerű. Hullá-
mokban áradt felém a tavaszi meleg, odafentről és odalentről. A
hajnali madarak kiterjedt rajokban foglalták el őrhelyüket a fák
tetején, s zuhanórepülésben, minden félelem nélkül zúgtak le
szúnyogreggelijükért. Itt valahogy minden sokkal hangosabb volt
reggelente, mint esténként. Mintha a házat körülölelő dzsungel annak
a milliárd rovarnak a hangján lélegzett volna, mely ott rejtőzött
fáinak lombsátrában. Csörögtek a pálmafalevelek. A kerekarcú
pókmajmok egyik bambuszt a másik után törték le — minden élt és
rendíthetetlenül visszhangozta ugyanazt az üzenetet, mely
kockázatról és reményről beszélt, ami ott és akkor bennem
találkozott.
Rettegtem attól, hogy Ernest Pauline-t választja helyettem. Hiába
gyűjtögetem fészkünkhöz a tollakat, ha egyszer csak ráébred, hogy
mégsem akarja elhagyni a feleségét. Amiatt is
 szorongtam, hogy mi lesz, ha engem választ, de szerelmünk nem lesz
hosszú életű. Mert annak is megvolt az esélye.
Közvetlenül előttem magasodott a gyapotfa, göcsörtösen és minden
szögletében fenségesen, olyan öregen, mint egy ősi elefánttemető. Ez a
fa volt a ház őrzője, tanúja mindannak, ami ránk várt. Úgy tűnt, hogy
ásatag békességével, azzal, ahogyan belegyökerezett a földbe, azt
mondja nekem, hogy félelmeim nem túlzók, nem
megbocsáthatatlanok. Ez a történet végtelen távolba nyúlik vissza. A
legrégebbi időkig. Mindenem megvolt ahhoz, hogy veszítsek, és ahhoz
is, hogy győzzek - mint bármelyik asszonynak, aki akár csak egyszer
is átadta magát • a szerelemnek.
Visszamentem a házba, ahol minden ragyogott a tisztaságtól, és
megnyugtató csendesség uralkodott - s mindezt beragyogta a nyári nap
fénye. Főztem egy feketét az új kotyogós kávéfőzővel, kitöltöttem a
vadonatúj mázas csészébe, s átvonultam abba a szobába, amit saját
dolgozószobámnak szántam. Egyetlen könyv sem volt a polcon. Nem
írtam még le semmit ebben a házban, se egy táviratot, még anyámnak
szóló levelet sem fogalmaztam meg eddig. A mélységes csendben
rajtam állt, hogy megszólaltatom-e a gongot. Senki más nem teszi meg
helyettem. Odahúztam a tömör, új, mahagóni étkezőszékek egyikét a
kis asztalka mellé, áttúrtam a dobozokat, míg megtaláltam a papírokat,
ceruzákat és az írógépemet. Becsavartam az üres lapot a gépbe. A
jellegzetes hang végigzengett a házon. A papír hófehéren csillogott,
elrejtve titkait. Nem maradt mást tenni, mint nekikezdeni.
 31.

Ú gy tekintettünk le Havannára a Finca hátsó teraszáról, mint az

Olümposz hegyének kisebb istenségei - napközben a halvány
sárgás-kékes öbölre, sötétedés után pedig a kigyúló fényekre.
Errefelé nem jártak autók, hacsak nem hívtunk meg valakit, így a
csend álomszerű varázslatként ölelt körül bennünket.
A házat elsősorban a várostól való távolsága miatt választottam, s
bár Ernest is elfogadta otthonául, ragaszkodott hozzá, hogy
fenntartsa írószobáját és levelezési címét az Ambos Mundosban.
-Ez nem akar semmi rosszat jelenteni, Nyúl - mondta, amikor
megsértődtem. - Nekem is megvannak a magam szokásai, ennyi, és
nem több. Egészen fantasztikus, amit ezzel a házzal műveltél. Nem
akarok sehol máshol lakni.
-Akkor jó - feleltem, s kőkeményen félretoltam minden
aggályomat. - Én sem.

így hát elkezdődött az új korszak, melyben két író élt egy fedél alatt.
Ernest azt mondta Pauline-nak, hogy előre nem látható ideig
Kubában marad, és nem fogad sem vendégeket, sem barátokat.
Aztán elültette a szavakból álló gyökereket. Az íráshoz a
hálószobánkat választotta ki magának, és az első hajnali fény-
sugárral kezdte a munkát. Egy álló íróasztal mellett dolgozott, amit
könyvespolcból készített magának. Minden megvolt itt, a hegyes
ceruzák, a fából készült könyvtámasz, amin az üres lapokat tartotta,
míg kézírással dolgozott. Az írógépet csak akkor vette elő, ha
különösen gyorsan és jól ment a munka. Aztán volt még ott egy
táblázat, amiben jegyezte, hány szóval haladt előre naponta. Jó kis
hely volt ez neki, közvetlenül a déli fekvésű ablak előtt. Gyakran
megtörtént, hogy felébredtem, és még jó darabig lehunyt szemmel
 feküdtem, hallgattam ceruzája surrogásának jellegzetes ritmusát,
meg a háta mögötti, virágzó zsakarandában zümmögő méhek
dallamát, amiket elvakított saját tevékenységük zsongása. Amikor
felkeltem, nem szólítottam meg, és ő sem szólt hozzám - ebben
megegyeztünk, mert lényeges volt a reggeli nyugalom,
elengedhetetlen az íráshoz.
Lebaktattam a földszintre, egymagámban ittam meg a kávémat, a
ragyogó nap besütött a csillogó kőpadlóra és a vadonatúj, aranylóan új
könyvespolcokra. Fogadtunk két fiatalembert a faluból, Fico főzött,
Rene pedig a házat tartotta rendben. Egyikük vagy másikuk mindig
készített nekem posírozott tojást és pirítóst, melyet vaj és fügelekvár
pöttyei kerítettek. Jóllaktam, és úgy éreztem magam, mint egy lusta
macska. Tudtam, hogy hosszú órák állnak még előttem.
Ismét elővettem a jegyzeteimet, az ösztönöm azt súgta, hogy addig
írjak Spanyolországról, amíg még frissek és élesek az emlékek. Ha
megtalálom a megfelelő karaktereket, meg azt, ahogyan a leginkább
visszaadhatom Madridban megélt élményeimet, biztos lehetek benne,
hogy sikeres lesz a második könyvem. Talán még valami átütőt is
alkothatok. Olyasmit, amit nem kell megbánnom, ami nem csúfolja
meg írói álmaimat - valamit, ami fennmarad a halálom után is, és
elmondja az igazságot erről a háborúról.
Minden áldott nap leültem az asztalomhoz, udvaroltam az ihletnek,
reménytelinek tűnő mondatokat és párbeszédtöredékeket vetve
papírra. „Ötujj-gyakorlatok” - Ernest így nevezte az írásnak ezt a
részét.
- Gondolj úgy ezekre, mint amikor a zongorán skálázik valaki -
fejtette ki nekem korábban ide kapcsolódó véleményét, amikor még
úgy gondolta, hogy tanítania kell az írásra. - Az embernek rugalmasan
kell tartania az izmait és az elméjét is, hogy amikor valami tényleg
beüt, akkor készen álljon.
Jómagam még mindig nagyon vártam, hogy valami átlendítsen, és
igyekeztem nem engedni, hogy a gondolataim Er-
nest házassága felé kalandozzanak. Néhány naponta, amikor
összeszedte a postáját, Ernest híreket kapott a Whitehead Streetről,
Pauline-tól és a fiúktól. Majd’ belehaltam, hogy elolvashassam ezeket,
nagyon jó lett volna tudni, mi a felesége véleménye a kialakult
helyzetről, de már csak a gondolat is, hogy beleolvasok a levelekbe,
veszélyes és önsorsrontó volt.
Mindeközben Ernest lázban égett az új regénye miatt. O aztán
nem ötujj-gyakorlatokat végzett, magával ragadta az írás, mint egy
föld alatt szunnyadó vulkán kitörése.
- Először azt gondoltam, hogy elbeszélés lesz - mondta nekem
egy késő éjszaka. Az ágyban feküdtünk, lábam a dereka körül, ujjai
a hajamat cirógatták. - De fejezetek jönnek. Azt hiszem, azt a
háborús regényt írom, amit régóta tervezek. Eleinte magamnak sem
mertem bevallani, hogy erről van szó. Valami egészen különleges
dolog történik. A szavak egyre csak jönnek, azt sem tudom, hol
vagyok, vagy hol voltam.
-Tényleg, Nyúl? De hát ez csodálatos! - Az is volt, neki. Engem
azonban megrémisztett a hír. Hát persze, hogy Spanyolországról ír ő
is, morogtam magamban a sötétben. Ráadásul sokkal jobban, mint
amiről én valaha álmodhatnék. A féltékenység olyan váratlan
élességgel, olyan ijesztően csapott le rám, hogy legszívesebben
eltűntem volna a tornác alatt, saját májamat marcangolva. Még
mindig reménykedve vártam, naponta imádkoztam azért, hogy végre
rám találjon az áhított sztori a könyvemhez, az ő esetében meg úgy
tűnt, isteni áldásként áradt az ihlet. Hol van az én vulkánom? Sze-
rettem volna ráüvölteni, de nem tudtam megtenni. Annyira kicsinyes
lett volna, ő pedig olyan boldognak látszott. Aztán csak ennyit
mondtam: - Olyan izgatott vagyok miattad. Hát nem ez a
legnagyszerűbb érzés?
- Nincs ennél jobb. Egyszerűen átjár az érzés, hogy feneketlen
kút az elmém. Nap nap után rovom egymás alá a sorokat, a szavak
megállás nélkül áradnak.
- Milyen hihetetlenül szép! - Nagyot nyeltem, elnyomtam a
feltörő keserűséget, és az árnyékokkal foltozott mennyezetre
függesztettem tekintetemet. Az én könyvem is lángra
 lobbanhat. Bármelyik nap megtörténhet. - Mondtad már Maxnek?
-Nem, egy darabig még nem is akarom. Annyira új még az egész.
-Tudom, hogy érted. Olyan, mint a suttogás, amikor újszülött van a
házban. Senki nem akarja felébreszteni.
- Pontosan erről van szó - felelte. - Azt akarom, hogy nagyon
mélyen megmaradjon ez az átkozott dolog, míg meg nem tanul járni.
Közöttünk nincs versengés, próbáltam mondani magamnak. Csak
azért vannak ilyen érzéseim, mert ugyanabban a házban dolgozunk
mindketten, s közvetlen rálátásunk van arra, mit csinál a másik. Most
az ő ideje jött el, neki lángolt fel a tüze, de biztosan eljön az én időm
is. Addig egészen közel bújok hozzá, meleg kezekkel simogatom,
rámosolygok. És szeretem őt.
R ekkenő hőséggel köszöntött be a június. A látóhatáron ott
gyülekeztek a viharfellegek, de csak ritkán értek el hozzánk. Ernest
könyve úgy robogott előre, mint egy tehervonat. Úgy írt, ahogy
mindig, egyenletes tempóban, kitartóan, azt mondta, ha ebben a
tempóban tud haladni, nyár végére készen is lehet a kézirattal.
-Három napot fog át a cselekmény - mondta. - Mégis olyan,
mintha az egész történelmi korszak benne lüktetne, és Jordán
képvisel mindenkit, aki valaha élt. Én teremtettem őt, de számomra
ebben a pillanatban valóságosabbnak tűnik bárki másnál.
Róbert Jordán volt könyvének főhőse, egy amerikai robbantási
szakértő, akit a Guadarrama hegyekbe küldenek, hogy felrobbantson
egy hidat, és kisiklassa az ellenséges vonatot. Azonnal felismertem
benne Róbert Merrimant, és azt is, hogy a könyvben szereplő
támadás egy valódi csatát gondol újra, La Granjánál, ami
közvetlenül azután vallott kudarcot, amikor először eljöttünk
Spanyolországból.
De ez csupán a háttér volt. A szó legtisztább értelmében Ernest
teremtette ezt a csatát és ezt a hidat. A könyvben szereplő világ
teljes mértékben képzeletének szülötte volt, olyan sűrű és olyan
teljes, hogy mélyen megrendített, valahányszor odaadott egy-egy
oldalt elolvasni. Megérintett világának realitása; szinte érezni
lehetett a tűlevelekkel borított erdő illatát, hallatszott a keskeny út
mellett csobogó patak hanga, az égboltot beragyogó tűző nap heve,
mely a meredek hegyoldalakat ostromolta. Elvitt oda.
 Amikor azonban én ültem az íróasztalhoz, és megpróbáltam
rátalálni az én saját Spanyolországomra, a szavak titokzatos módon
elapadtak. Nem kellett volna így lennie. Képzeletben még mindig,
mindennap ott jártam. Amikor azonban hívtam őket, nem jöttek a
mondatok. Félelmetesen alkalmatlannak éreztem magam, de
igyekeztem elengedni a feltörő pánikot.
- Emlékszel a regényben a lányra, Mariára? - kérdezte Ernest egyik
este. A teraszon ültünk, és a vacsora előtti skót whiskyt szopogattuk.
A hőség addigra lecsillapodott, a levegő olyan súlyos, annyira párás
volt, hogy szinte neki lehetett dőlni. Talán esni fog, de az is lehet,
hogy nem. Mindegy, az eredmény úgyis majdnem ugyanaz.
- Hogyne, szívbe markolóan szép. Olyan csodálatosan megrajzoltad
őt, Nyúl. Tényleg. Lenyűgöző, mit meg tudsz tenni az emberekkel.
- Nem teljesen rólad mintáztam — folytatta Ernest. - De megvan
benne a te lágysággal kevert keménységed. Ráadásul az egész arról
szól, milyen érzés szeretni valakit. Tulajdonképpen mégiscsak te vagy.
Csak azért tudom megírni őt, mert vagy nekem.
- Csodálatos lesz a könyved.
- Ügyelnem kell, hogy ne szaladjak benne túl gyorsan előre,
nehogy az egészet elveszítsem.
-Nem fogod. - Ahogy kimondtam, éreztem, hogy biztos vagyok
ebben. Felduzzadt benne mindaz, amit addig megélt. Bárki megérezte
volna, hogy valami egészen különleges volt készülőben. Élete legjobb
könyvét írja, futott át a fejemen váratlanul, s újra visszanyeltem a
feltörő féltékenységet. - Nem fogod elveszíteni. Ahhoz túl mélyre
mentél.
-Talán igazad van - a hangja váratlanul ellágyult, szinte rekedtessé
vált. - Nagyon remélem. - Aztán hozzátette: - A te hajadat
ajándékoztam Mariának.
- Azt hittem, spanyol lány.
- Az, és olyan szőke, mint a búza mezők. - Belekortyolt az olvadó
jégtől opálos italba. - O hozzád tartozik, neked is részed van benne. Ez
a kettőnk könyve. A miénk.
 Mennyire jó lett volna belekapaszkodni ebbe, és elhinni, hogy ez
az igazság.

Amikor másnap reggel leültem az íróasztalomhoz, rájöttem, hogy el

kell engednem a vágyat, hogy a Spanyolországban történtekről írjak.
Ha nem így teszek, folyamatosan az o könyvéhez hasonlítgatnám a
magamét, és sosem jönnék ki jól. Akadt így is épp elég szorongás és
bizonytalanság az életemben. Semmi szükségem nem volt még erre
is. Átköltöztettem tehát szereplőimet Madridból Prágába, ez
megoldotta a problémák egy részét. Főhősöm egy amerikai
újságírónő volt, hozzám nagyon hasonló, akit azért küldtek ide,
hogy tudósítson a háborúról, és aki beleszeret egy férfiba, akibe
nagyon nem kellett volna beleszeretnie. Ezt a történetet ismertem,
annyi szent. Ha nem is jutok el oda, hogy akár csak megérintsem azt
az írói magasságot, ahol Ernest jár, még lehetek olyan kitartó és
állhatatos, mint ő, ha nem hagyom abba az írást. Akkor sem, ha
elvesz tőlem mindent, amim van.
A valódi írás, ezt ekkor kezdtem megérteni, sokkal inkább
hasonlít arra, amikor az ember téglákat helyez sorra egymás fölé, és
semmi köze az isteni ihletre való várakozáshoz. Fáradtsággal jár.
Kétkezi munka. És néha, nagy ritkán, ha a téglák már a helyükre
kerültek, s az ujjhegyünkből kiserken a vér, de nem nézünk fel, nem
állunk meg, jöjjön bármi, nos, akkor jön el az ihlet pillanata. Nem
akkor, amikor sokat imádkozunk, hanem akkor, amikor
megdolgozunk érte.
 33.

E gész nyáron tombolt a hőség, újra meg újra viharok söpörtek át

felettünk, a mangóink megértek, aztán egyetlen éjszaka leforgása
alatt el is tűntek, ki tudja, milyen állat vihette el őket. Leírt oldalakat
cseréltünk egymás között, megbeszéltük a felmerülő ötleteket,
pontosan úgy, ahogy megálmodtam. Az ő könyve az enyém is volt,
az enyém az övé, és talán életemben először megértem azt, amiről
sosem gondoltam volna, hogy valaha az enyém lehet - hogy nem
vagyok egyedül.
Minden egyes délután, amikor a munkát már magunk mögött
hagytuk, teniszeztünk a frissen felújított pályán, még a legnagyobb
melegben is. Kiizzadtuk magunkból a túlzásba vitt elmemunka
toxinjait, aztán addig úsztunk, míg el nem fáradt a vállunk. Hetente
legalább egy estére lecsorogtunk Havannába, a Floridita bárjába
telepedtünk be, ahol mintha mindig várt volna ránk a kedvenc
asztalunk, rajta láthatatlan stencilezett papír a nevünkkel. Egy nehéz
nap után isteni érzés volt a városban lenni, találkozni a barátainkkal,
fürödni a reflektorfényben. Imádtuk az apró kis boltokat és
kávéházakat, a padokon üldögélő, kötött kalapos, otthonkás
nénikéket. Odáig voltunk a fehér pólós, sötét hajú fiúkért, ahogy
végtelenül laza mozgásukkal, dohányozva vagy nevetgélve, a
fiatalság energiáját sugározva magukból elindultak, hogy bajt
keressenek.
Szürkületkor a negritok felhőkben áradtak a cukornád-
ültetvényekről, ködbe borítva a látóhatárt, míg le nem telepedtek a
Plaza de Armas babérfáira. Ürülékük vékony réteget képzett
mindenen, amit aznap eldobtak a fák alá; cigarettacsikkeken, elégett
gyufán, papíron és csomagolóanyagon, még egy fura módon
ottfeledett krémszínű bugyin is. Az öregasz-
szonyok minden áldott reggel megjelentek szalmaseprűikkel, és a
maguk türelmes módján felsöpörték az utca egy darabját, hogy ismét
újnak látszódjék.

Szívesen végig sétáltunk a Pradón a Régi Havannában, a tánc-

klubokból kiszűrődő tangó hangjai, utcanők, rumillat, s a batá dobok
bőrének tompa puffanó hangjainak kíséretében. Gyakran korzóztunk
a Malecónon is, és az egyik este egy keskeny, csaknem üres parkban
ért minket, ahol valami játék folyt a hunyorgó fényben. Egy csapat
féri játszott, magas fal előtt sorakoztak fel, s egy apró bőrlabdát
hajítottak a falnak, meglepő pontossággal, előre hajolva, forogva,
könnyedén és nagyon gyors mozdulatokkal. Úgy tűnt, mintha
folyamatosan, vakon is tudatában lennének, hol van éppen a társuk.
Mintha egy láthatatlan koreográfiára járnák táncukat.
- Ez a pelota - világosított fel Ernest. - Baszk játék. Szívesen
néztem annak idején San Sebastianban. Döbbenetesen szép. Úgy
tudom, ez a leggyorsabb játék a világon.
— Maradjunk még. Én is nagyon gyönyörűnek találom.
Lenyűgözőek voltak. A játékosok egyetlen hang nélkül szaladtak
az agyagos talajon, úgy repkedett a két karjuk, mintha bármikor fel
tudtak volna szállni. Talán fel is tudtak.
Találtunk egy padot, és leültünk nézni a játékukat. Úgy tűnt, két
csapat küzd_egymással. A falat nagyon sokféleképpen használták,
éppígy a labdát is számtalan módon dobták el, nehéz helyzetbe
hozva az ellenfelet — de olyan sebességgel folyt a játék, hogy egy
idő után már csak ragyogó hófehér ingüket láttam, meg a karjuk
villanását, ahogy elkapták és továbblendítették a labdát, lábukat,
mely egy pillanatra sem állt meg, s úgy mozgott, mint a tigris a
leereszkedő sötétben.
Amikor teljes sötétség telepedett ránk, a játék is megszakadt,
Ernest pedig beszélgetésbe elegyedett a játékosokkal. Hatan voltak,
mind más magasságú, eltérő korú férfi, de úgy láttam, valamennyien
fiatalabbak nála, s mindannyian fittek és egészségesek ettől a
komoly mozgásformától. Nem telt bele sok idő, hogy megtudjuk,
mindannyian baszkok, és akkor ér-
keztek Havannába, amikor Franco elfoglalta Bilbaót. Együtt
harcoltak a köztársaságiak oldalán, és amikor Spanyolország elesni
látszott, idejöttek.
Menekültek, hasított belém élesen a felismerés, és azonnal mé y
együttérzés támadt bennem. Ernesttel mi is számkivetette voltunk,
de mi önként választottuk ezt az életformát. Ők azonban nem.
Biztosan nagyon hiányzik az otthonuk - mondtam.
Franco mindent elvett, amiért érdemes volt Spanyolország an
élni — mondta egyikük. - Hogy hiányozhatna valami, ami nincs
többé? — Magasabb volt egy kicsit a többieknél, aja sűrű,
szénfekete, kerek arcával kortalannak és valahogy érintetlennek
tűnt. Francisco Ibarluciának hívják, mondta, de szólítsuk csak
Paxtchinak.
- Mi történt a családjukkal?
, Igyekszünk nem szóba hozni azt, ami elmúlt - felelte egy másik
férfi, akit Jüannak hívtak. - Egyébként mi itt egyetlen nagy család
vagyunk. - Fiatalabbnak látszott a többieknél, legfeljebb huszonöt
éves lehetett, egészen finom vonásokkal,és sűrű, fekete
szempillákkal.
 34.

A ttól fogva hetente legalább egy estét töltöttünk a pelotajáte-

kosokkal. Figyeltük őket, ahogy gyakoroltak a kis parkban, vagy
elmentünk megnézni meccseiket Frontónban. A többiekhez
hasonlóan mi is megvettük a belépőjegyet, és végig ültük a
játszmákat. Amióta én is tanultam játszani, lenyűgöző élményt
jelentett figyelni a labda falnak hajítását, és az elkapásának
technikáit. A meccsek után annyit ittunk, amennyi belénk fért,
megesett, hogy egész éjszaka imbolyogtunk összekapaszkodva
Havanna egyik bárjából a másikba. Olyan élményt éltünk át, mintha
ráakadtunk volna Spanyolország egy kis szeletére, a könnyed
barátságosságra, meg arra a csodálatos érzésre, hogy újra élünk. Épp
csak nem robbantak körülöttünk a bombák, és nem szorongatott az
állandó, jeges félelem.
Ha a baszkok valaha is úgy érezték, hogy elszakadtak a saját
országuktól és népüktől, vagy megfordult a fejükben, hogy elhagyják
Kubát, nem említették soha. Úgy látszott, hogy csak az itt és
mostnak élnek. A falról visszapattanó pelotalabdának. A
napszálltakor barátokkal megtett sétáknak. Egyetlen étkezésnek, ami
akár az utolsó is lehet - s mivel ezt senki sem tudhatja, annak kell a
legjobbnak lennie az összes közül.
Júliusban meghívtuk őket egy kirándulásra a Pilarrai. Épp elmúlt
dél, amikor kihajóztunk Cojímar kikötőjéből, és elindultunk keleti
irányban a part mentén, elhaladva az apró, névtelen zátonyok
gyöngysora között. Ernest odafent állt a hajóhídon, fedetlen fővel,
szemüvegét kezében tartva, s közben másik kezével magától értetődő
könnyedséggel forgatta a kormánykereket. Olyan kék és olyan
felhőtlen volt mögötte az ég, mintha őt magát végtelen precizitással
egy kartonpapír-
ból vágták volna ki. Ernest része volt a hajónak, a Pildinak.
Otthonosabban mozgott itt, mint talán bárhol máshol a világon.
Barnára sült lábát kissé szétvetette, orrán megcsillant a kókuszolaj,
ahogy pislogott a napfényben. Széllel szemben siklottunk a Golf-
áramlat felé.
Tollazott horoggal felszerelt horgászbotokat állított fel a hajó két
oldalán, és a hátunk mögött is. Ernest mindig hor gászott, azt hiszem,
még álmában is. A legtöbb baszk férfi - férfinak neveztem őket, bár
legtöbbjük inkább fiatalembernek látszott, és szívükben valószínűleg
mindig is azok maradta - odafenn maradt velem a hosszú,
megdöntött hajófarban. A nap perzselőn sütött le az égbolt
legmagasabb pontjáról , így a vitorlák és a fedélzet árnyékába
húzódtunk. Tökéletes nap volt. Az alattunk elsikló víz először
szürkészöldből szűr késkékre változott, majd egészen mély
tengerészkék lett, olyan kék, amilyennek a tengert álmodjuk meg.
Fejünk felett vagy féltucat csér körözött harsány kiáltások közepette,
aztán át haladtunk egy tintahalrajon, valósággal forrt tőlük a víz hul-
lámok fehér taraján apró kis testük ékkő gyanánt táncolt bármi felett,
ami odalenn vadászott rájuk.
Egyértelműen látszott, hogy a baszkok otthonosan mozognak a
vízen, a kifutás minden pillanata könnyedén zajlott. Könnyű ebédet
hoztunk magunkkal, amit kézzel ettünk, zöld citrom levével
megspriccelt avokádót, kemény spanyol sajtot, olivabogyót és barna
kenyérszeleteket. Későbbre tartogattuk az étvágyunkat, ugyanis
vacsorára egy baszk lakomát ígértek ne un
Néhány óra hajókázás után elértünk egy apró kis szigetet, amit
Ernest nagyon kedvelt. Felismertem jellegzetes csésze formájáról.
Engem is elhozott már ide, hogy ússzunk a korallzátonyok között,
ahol ő búvárszemüvegben, szigonnyá halászott, lábán vastag talpú
cipőt viselve, nehogy megvágja magát a borotvaéles szirteken.
Teljesen elhagyatott, gyönyörű hely volt, és csak a miénk. Mintha
a csak nekünk rendelt paradicsom lett volna. A szigetecske szél felőli
oldalán a tenger hullámai füstölve törtek meg a zátony pengeéles
peremén. Közelebb érve a víz áttetsző
volt, akár az üveg, a kristálytiszta felszín alatt jól látszottak a
homokpadok hosszú fehér vonalai. A legkeletibb csücsökig
hajóztunk, majd a szélcsendes oldalra kerültünk, ahol volt egy apró
öböl, a szélben hajladozó, hatalmas pálmafák alatt világító, hófehér
homokos parttal.
Kikötöttük a Pilart, s könnyű csónakkal közelítettük meg az
öblöcskét, ahol a homok nagyon fehér volt és hűvös, mert addigra a
nap már a sziget másik oldalát sütötte. A baszkok hoztak magukkal
egy zsákocska rizst, meg egy másik, zöldségekkel teli táskát, egy
egész csirkét, meg számos egyéb hozzávalót, melyből a megígért
csodálatos vacsorát szándékoztak elkészíteni. Ernest tüzet rakott a
főzéshez, aztán megtisztított néhány sárgafarkú makrélát, melyet az
út során sikerült kifognia. Ez alatt Paxtchi nekilátott a főzésnek a
nyílt tűz felett, egy méretes, konkáv, acélból készült edényben, amit
az út során csaknem végig az ölében tartott, és láthatóan igen büszke
volt rá. A rizst, a hagymát és a különböző paprikákat összekeverte,
aztán nyakon öntötte húslevessel, és az egészet egy lapos fakanállal
kevergette. Később jött az ételhez a csirkehús és a hal. Rétegekben
sült át a sokféle hozzávaló, és ez jó sok időbe telt a nyílt tűzön.
Addig is elmentem fürödni. Mellkasig belegázoltam a vízbe, aztán
úszni kezdtem.
Csodálatos volt a tenger. Ernesttől kaptam egy motorkerékpáros
szemüveget, ami talán még jobban bevált, mint korábbi
úszószemüvegeim. Kiúsztam a halvány korall földnyelv fölé, alattam
egész rajnyi apró, puskagolyó formájú kis hal ficánkolt olyan áttetsző
testtel, hogy tisztán láttam minden belső szervüket. Lent, egészen
mélyen, egy nálam sokkal termetesebb hal úszott el lassan.
Meghökkentő élmény volt, de cseppet sem félelmetes. Érzékeltem,
milyen mérhetetlenül apró vagyok a minden irányban végtelen
kiterjedésű vízhez képest, mely előttem, mögöttem és alattam is
elérhetetlen távolságokra nyúlt, a legfurcsább lényeknek adva otthont
odalenn a végtelen sötétben, ahova soha nem hatol el a fény. Ebben a
világban kicsi voltam, jelentéktelen, és ez furamódon megnyugtatóan
hatott rám.
 A számomra legfontosabb kérdések, melyekre úgy szerettem volna
tudni a választ - hogy Ernest elhagyja-e a feleségét, s hogy
rábízhatom-e magam arra a szerelemre, melyre az életünket építettük
fel -, rejtve voltak, nemcsak előttem, de mindenki más előtt is. A
titokzatosság mindenre kiterjed. A veszteség az életünkben úgy
következik be, ahogy a dagály, újra meg újra, egymást követő
hullámokban mosva el a hófehér homokot.
Egészen lassan mozgattam uszonyos lábamat, tüdőmet te-
letöltöttem levegővel, és lassan sodródtam a vízfelszínen, közben a
hullámok lágyan nyaldosták a mellkasomat és a combomat. Úgy két
méterrel alattam a fenéken egy rája lapult a homokban, csaknem
tökéletesen álcázva magát. Gyémánt formájú teste teljes
mozdulatlanságban pihent, csak a homok rakódott rá, vékonyan
kirajzolva kontúrjait. Közvetlenül felette, egészen közel a fenékhez,
több tucat sárkányhal úszott; itt szerettek a legjobban táplálkozni.
Ezüstkék testük, sárga hasuk és uszonyaik voltak. Úgy tűnt, ügyet
sem vetnek rám, de a rájára sem. Elnéztem őket egy ideig, amikor
valami óriási mozdult meg a mélyben. Éreztem a pánik váratlan,
jeges szorítását, de csak egy tengeri teknős jelent meg alattam, elülső
uszonyai úgy álltak, mintha szárnyak lettek volna, testét pedig
barnássárga pöttyök borították. Inkább lebegett, mint úszott, s közben
engem figyelt. Ahogy csaknem közvetlenül fölötte ringatóztam,
árnyékom széles páncéljára esett. Nem is tudom, lélegeztem-e
egyáltalán, csak néztem őt, amíg el nem tűnt.
Mire visszaértem a partra, a vacsora már kezdett remek illatot
árasztani. Ernest a tűznél megmelegített törölközővel várt.
- Láttál valamit? — érdeklődött, miközben ledörzsölte a vállamat,
aztán a kezembe nyomott egy pohár bort. A hajamból csöpögött a
víz.
- Csodaszép volt, mint mindig, de legjobban egy cserepes teknős
tetszett abból, amit láttam. Lenyűgöző borostyán színe volt, és
egészen közel engedett magához a kislány.
- Honnan tudod, hogy nőstény volt?
- Felismerek egy hölgyet, ha találkozom vele - tréfálkoztam.
- S mivel mi, nők, azonnal megértjük egymást, úgy döntött,
hogy egészen közel enged, feltéve, hogy rendesen viselkedem, és nem
izgatom fel magam túlzottan lenyűgöző szépségén.
-Ehetők ezek a teknősök? - kérdezte Paxtchi, aki még mindig
mesterművét kevergette a fakanállal, keze ritmikusan mozgott előre és
hátra.
- Igen, de aki ehhez csak egy ujjal is hozzányúl, annak velem
gyűlik meg a baja. Mint említettem, nagyon jól megértettük egymást
- Hátrébb az agarakkal - vigyorgott Ernest -, senki sem fog kezet
emelni a teknősödre!
Mindenki hangosan felnevetett. Otthagytam a férfiakat, hadd
főzzenek és beszélgessenek, s kezemben a pohár illatos borral kiültem
a tengerpartra. Mélyen belefúrtam a lábam a hűvös homokba, és
elnéztem az előre-hátra hullámzó vizet, ahogy megtörik a szirteken, a
gyöngyházkék fodrokat, melyek újra meg újra átfordulnak, és apró
szilánkokra hasadnak.
A világ állandó változásban van, és ez a változás gyakran
erőszakos. Európában a nácik nemrég írták alá az Acélpaktumot
Olaszországgal; Berlint és Rómát, Hitlert és Mussolinit egy olyan
szövetségbe fűzve, mely csak további értelmetlen halálokat
jelenthetett. Az utóbbi időben a fenyegetés sosem tűnt nagyon
távolinak, és tulajdonképpen ez adta a mostanihoz hasonló pillanatok
különleges intenzitását: az egymás hátán gördülő hullámok, a nevetés,
az illatos bor és az égen kigyúló csillagok varázsát.
A paradicsom mindig is törékeny volt. Ilyen a természete. Most
még itt voltunk, a pillanat kellős közepén, vagy talán mégsem? Hátra
fordultam, tekintetemmel Ernestet kerestem- A tűz mellett állt, nekem
háttal, és széles mozdulatokkal kísérve épp egy történetet mesélt. A
lángok felemelkedtek a háttérben, puhán íveltek, és egyre magasabbra
és magasabbra csaptak.
 35.

E ljött Ernest negyvenedik születésnapja, és az ünneppel együtt egy hosszú

levél is érkezett Pauline-tól, melyben arról áradozott, hogy a világon
egyetlen férfi sem hasonlítható a férjéhez, és ő abban is biztos, hogy előbb
vagy utóbb, de Ernest megtalálja a mindkettejük számára legjobb
megoldást. Úgy írta alá, hogy szerelemmel és szerencsével. Miután Ernest
hangosan felolvasta nekem a levelet a Fincában, egy jó negyedóra hosszat
mindketten csak ültünk, a döbbenettől némán, miközben ő újra és újra
átfutotta a kezében tartott írást. Nem tudom, miéit éppen ezt osztotta meg
velem, amikor jellemző módon a családi életét nagyon is tapintatosan
kezelte. Sejtelmem sem volt, mit mon hatnék arra, amit hallottam, de még
azt sem tudtam el önte ni, mit gondoljak az egészről. Mi van, ha Pauline
elszántsága, amellyel meg akarja menteni a házasságukat, egy
páncélingnél is erősebb és áthatolhatatlanabb? Persze, az is lehet, hogy
Ernest titokban biztatja őt. Mind a két gondolat végtelenül elszomorított,
és tehetetlenségérzettel töltött el.
Annak idején azt mondtuk, a Fincát arra használjuk , hogy elrejtőzzünk
a világ elől. Pauline sosem járt itt, mivel Ernest ragaszkodott ahhoz az
egykori kijelentéséhez, hogy a sziget az ő privát menedéke. Felesége
ugyanakkor mindig is jelen volt itt, leveleiben, sürgönyeiben, a fiúkról
folytatott telefonbeszélgetésekben, a Key Westből Havannába érkező
számlákban, es az ellenkező irányban elküldött csekkekben. Ernest ritkán
tett erről említést, de mindig tudtam, Pauline mikor bántotta őt; látszott a
nap végén elfogyasztott italok utáni hangulatán, vagy azon, ahogy
beledöngölte a teniszlabdát a porrá zúzott koraliba a teniszpályán. Azok az
ütések soha nem nekem szóltak. Ez nem az én háborúm volt, de akkor is
összetörte a szívemet.
 Vajon miért ragaszkodik még mindig ennyire a házassághoz
Pauline - törtem a fejem meg ahhoz az elképzeléshez, hogy ők még
mindig egy család? Mit akarhatott Ernest Pauline-tól, amit nem kapott
meg a közös életünkben? Mi hiányozhatott itt, vagy én belőlem?
Legszívesebben felhívtam volna anyámat, hogy megkérdezzem,
mitévő legyek, ám ebben az egész zűrzavarban minden nagyon
hasonlított arra, amit egyszer már megéltem Bertrand-nal, így inkább
nem fordultam hozzá segítségért. Vártam, dühöngtem és igyekeztem
erősen belekapaszkodni mind abba, ami annyira jo volt a közös
életünkben. A Fincába. Az egyszerű napok tökéletességébe. A
napfénybe. A kertbe. A szeretkezéseinkbe. A munkánkba. Mindez
annyi várakozáson felüli gazdagságot jelentett, hogy felébredve
éjszaka csak feküdtem tágra nyílt szemmel az ágyban, bámultam a
sötétbe, és úgy éreztem magam, mint az aranyhegy tetején heverő
sárkány. Soha életemben nem voltam még ennyire boldog, de nem is
éreztem magam még ilyen törékenynek sem - hiszen pontosan tudtam,
mit veszíthetek.
Végül lassan én is elérkeztem a regényem befejezéséhez. Úgy
véltem, már csak néhány hét munka van hátra. Nemrég címet is
találtam, Ernest egyik történelmi csatákról szóló könyvében. Amikor
valamelyik írásának címet keresett, Ernest szívesen forgatta a Bibliát -
innen, vagy régi költők műveiből keresett megfelelőt —, én viszont
inkább egyfajta misztikus megközelítést alkalmaztam a címadás során.
Hittem benne, hogy nincs más dolgom, mint különös figyelemmel
olvasni mindent, ami elém kerül, úgyis kiugrik majd az a szövegrész,
össze nem téveszthető élességgel, amely cím szeretne lenni. Talán
butácska elképzelésnek tűnik, de nálam mindig bevált. Egyik este
Ernest válla felett kukkantottam bele a könyvbe, amit épp olvasott,
nem is igen figyelve a kötet címére, amikor egy kifejezés ragadta meg
a figyelmemet. Mintha kiáltott volna: Megsebzett mezők.
-Azért ez egy kicsit sötét - jegyezte meg Ernest.
- A háború sötét dolog - érveltem. - Nagyon nehéz megfelelően
megragadni.
-A címre gondolsz?
 - Az egészre. Mindenre. Annyira szeretném, hogy ez a
könyv a lehető legjobb legyen. _
- Máris az, Nyúl. Csodálatos, amit csinálsz. Bízhatsz benne.
- Istenem, annyira remélem, hogy igazad van.

Az elmúlt évekhez hasonlóan augusztus utolsó felében Ernest elindult az

L-Bar-T farmra Wyomingba, ez volt egyik legkedvesebb vadász- és
horgászhelye. Bumby már elutazott nyugatra Hadley-vel, és annak
második férjével, Paullal. A farmon varják be Ernest érkezését. Gigi és
Patrick is odamennek, ha veget ér connecticuti nyári táboruk. Úgy tűnt,
hogy Pauline váratlan ötlettől vezérelve elhagyta az országot. Még egyszer
el akart menni Franciaországba, mielőtt „egész Európa felrobban ahogy
Ernest mondta. ,, ,
-Azt hiszem, megkérem Toby Bruce-t, hogy szedje fel,és hozza át a
fiúkat vonaton - mondta Ernest, a lehető legegyszerűbben megoldva ezt a
problémát. Toby már éve óta segített Ernestnek és a családnak, egyike volt
annak a néhány embernek, akikben teljesen megbízott. Bármit rábízott
vol- na, az aljától a fegyverén át a Pilarig, s most a fiúkat is ő gardíroz .
- Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz
mondta, én mégis nyugtalan voltam. Csak mert Európa a »
egyáltalán nem jelenti azt, hogy Pauline végül nem jelenik meg
Wyomingban. Rengeteg ideje van odaérni, és még annál is több
vesztenivalója, ha nem megy el.
- Próbáld meg elengedni az aggodalmakat, Nyúl -mondta
Ernest, aki olvasott az arckifejezésemben. - Minden tőlem telhetőt
elkövetek, hogy ezt az egész átkozott dolgot végre lerendezzem, amilyen
hamar csak lehet. Annyira türelmes voltál.
A szobában félhomály uralkodott, a lámpák fényé nem nyújtózott
messzire. Vágni lehetett a csendet, mind ketten féltünk bármit is
mondani, de én még jobban féltem attól, amit nem mondtunk ki.
— Nem is annyira türelem ez, drágám, ugye.
 36.

H avanna elhagyása a kidolgozott terv szerint haladt. A kitűzött

időpontban én Ernesttel utaztam egészen St. Louis-ig. Először Key
Westbe hajóztunk a Pilar fedélzetén, itt átvettük a gépkocsit, és el láttuk
Toby Bruce-t az összes, fiúkra vonatkozó utasításunkkal. Tele pakoltuk
Ernest lehajtható tetejű Buickját, s kilőttük magunkat Amerikába, napi tíz-
tizenkét órát vezetve, mert Ernest így szeretett utazni; nagyon kevés
megállóval, lehúzott ablakokkal, bömbölő rádióval.
O aztán minden egyes pillanatát imádta ennek az országot átszelő
utazásnak. A névtelen városok apró kis moteljeit, az út menti benzinkutakat,
a vacsorára bekapott bolognais szendvicseket, a szüneteket, amikor
megálltunk pisilni az árokban vagy a nyílt mezőn, ahol épp rátört a szükség -
épp csak lehúzódva az út szélére, legkevésbé sem törődve azzal, ki hajt el
mellettünk.
Én is nagyon szerettem a vidéki táj látványát, az ablakokon beáradó
meleget, de nála sokkal kevésbé bűvölt el az egyszerűség és a piszok. Ő
bárhol megállt borotválkozni, mezítláb vezetett, ugyanazt a vászonsortot
viselte, öv helyett kötéllel összefogva a derekán, és csupán arra sikerült
rávennem, hogy naponta legalább néhányszor megmossa a kezét.
-Titokban az összes nő a barlanglakó férfiakért van oda! - mondta,
amikor panaszkodni mertem.
- Ez egy rendkívül érdekes elmélet. - Nem tudtam elfojtani a feltörő
nevetést. - Anyám viszont nem fog beengedni a házba.
- Imádni fog! Minden anya imád engem!
Szívből reméltem, hogy igaza lesz. Ernest mellett anyám volt a
legfontosabb ember az életemben. Képtelen voltam
akár csak elképzelni is, hogy helyeselni fogja a kapcsolatunkat, mivel Ernest
még mindig valaki másnak a párja volt. De eltökélten hittem abban, hogy ha
csupán egy kis időt együtt tölthetünk, látni fogja, milyen különleges embert
szeretek, és megérti majd, miért tettem érte kockára annyi mindent.

Amikor végül megérkeztünk, anya sült hússal várt bennünket, és minden

sokkal jobban ment, mint legmerészebb álmaimban gondoltam volna. Késő
estig fent maradtunk, és a Németország jelentette fenyegetésről
beszélgettünk. Épp nemrégiben írták alá a Szovjetunióval a kölcsönös
megnemtámadási szerződést. A szovjetek a spanyol háború során
Francóval szemben a köztársaságiak oldalán álltak, de most úgy tűnt, hogy
a világ legbefolyásosabb politikai személyiségei szövetségre lépnek
egymással. Hamarosan teljesen megállíthatatlanok lesznek.
Anyám felsóhajtott, és témát váltva arra kérte Ernestet, meséljen a
fiairól.
- Patrick tizenegy éves, és mexikói egérnek hívjuk, mert olyan könnyen
lebarnul a bőre. Napi két-három könyvet is képes elolvasni, és azt mondja,
hogy írnom kellene egy sokkal vastagabb könyvet az Afrika zöld hegyeinél,
hogy még ennél is több pénzem legyen. — Jóízűen felkacagott. - Nem volt
szívem elárulni neki, hogy az a könyv volt életem legnagyobb bukása.
- Szamárság - felelte anyám. - Szerintem egy cseppet sem érdekelné.
Biztos, hogy nagyon büszke rád. No, és a többiek?
-Jack tizenöt éves, bentlakásos iskolába jár. Bumbynak nevezzük, mióta
csak Párizsban megszületett. Gregory nemsokára betölti a nyolcat. Na, ő
aztán nem semmi kölyök, az egyszer biztos! Múlt héten a táborban
kockázással tíz dollárt nyert. Meglehet, egy nap még komoly anyagi
támogatóm lesz. Tudja, olyan a kockáival, mint valami Midász király.
Anyám arcán egy pillanatra rémület tükröződött.
- Nem akarod elvinni a kaszinóba, ugye?
- Egyelőre otthon játszik, a folyosón guggolva, mint a marokkói
gyerekek, de egyébként nem is rossz ötlet. Elviszem, ő meg cserébe havi
apanázst fizet nekem.
 Anyám felnevetett
- Martyt sosem érdekelte a pénz. Egyedül csak az utazás. Egy nap
elszökött a házból, és elrejtőzött a jégszállító kocsiján.
- Igen, hallottam a sztorit. Nem rossz történet!
- Épp csak azt nem tettem hozzá, hogy az eset urán egy hétig sem
tudtam a fenekemen maradni - jegyeztem meg.
- Nos, igen. De ez volt az egyetlen eset, amikor elfenekeltük
- tette hozzá gyorsan anyám.
Ernest rám kacsintott.
- Nincs kétségem afelől, hogy többször is megérdemelte volna.
- Ebben biztos lehetsz - feleltem, és mind felnevettünk.

Ahogy közeledett az este vége, egyfajta teljességérzet töltött el. Nagyon

úgy látszott, hogy Ernest elnyerte anyám szívét anélkül, hogy bármiféle
erőfeszítést tett volna. Anya a fiúk felől érdeklődött. Ez is jó jel. Ha
minden úgy alakul, ahogyan terveztem, akkor eljön még a nap, hogy ők
lesznek az unokái. Neki érdeklődnie is kell irántuk, gondoltam, s közben
engedtem, hogy szárba szökkenjen bennem a remény, ha csak rövid időre
is, hogy minden, ami van, végül a lehető legjobban alakul, és hogy nem
kell erre sokat várni.
Másnap reggel segítettem Ernestnek bepakolni az autóba, ami addigra
már csaknem teljesen megtelt horgászbotokkal, csalikkal, fegyverekkel,
alváshoz használt matracokkal és konzervdobozokkal. Válla fölött úgy
ragyogott a kelő nap, mint egy mandarin.
- Gyere, ugorj be mellém - mondta -, ráérünk elrendezni a dolgokat, ha
odaérünk.
- Ne kísérts!
Nekidőlt a Buick oldalának, én pedig hozzásimultam, és a nyakába
fontam a karom. Ragyogott ránk a nap, megmelegítette a fejünk búbját. A
fák tetejéről kabócák ciripelték a maguk dalát, mely a nyár végéről szólt,
meg rólunk is. Lehet, hogy a szomszédok minket néztek. Talán anyám is
ott állt az ab
lakban, és engem várt. Én meg, amilyen hosszan csak lehetett, szerettem
volna itt maradni, megállítani a pillanatot.
- Ha úgy érzed, magányos vagy, tudod, hol találsz — mondta Ernest.
- Máris magányos vagyok.
- Nem jó nekem nélküled, lépnünk kell végre valamit ebben az ügyben.
-Lépnünk. Borzasztóan szeretlek, tudod?
- Akkor jó.
Megcsókolt, és hosszú ideig nem eresztett. Éreztem, hogy kettőnk
között ott lüktet a bizonytalanság, de a boldogság is, hogy végre
rátaláltunk egymásra. A kettő most egyensúlyba került. Nehezen, de végre
a helyére billent a mérleg. Végül nem maradt más hátra, mint hogy útjára
engedjem.
Beszuszakolta magát a Buick kormánykereke mögé, könyökével odébb
tolva a csalis dobozt és kedvenc horgászbotját. Még egyszer utoljára
megcsókoltam a nyitott ablakon keresztül, aztán néztem, ahogy elindul,
végig hajt a hajbókoló fák alatt az úton, egyre kisebb lesz, egyre
elmosódottabb, míg végül már egyáltalán nem látszik. Én még akkor is
mozdulatlanul álltam jó néhány másodpercig, a szívem pedig utánanyúlt a
kettőnk között feszülő téren át.
 37

N éhány nappal azután, hogy Ernest és a fiúk elhelyezkedtek az L-Bar-T

farmon, Hitler csapatai bevonultak Lengyelországba. Nagy-Britannia,
Franciaország, Ausztrália és Új-Zéland késlekedés nélkül hadat üzent
Németországnak. Nem volt olyan titkos, annyira távoli helye a világnak,
ahol elrejtőzhettünk volna ezek elől a rettenetes hírek elől. Kezdetét vette a
második világháború.
Anyám és én órákig ültünk összebújva a rádió mellett, moccanatlanul és
némán. A szomorúság és az aggodalom letaglózott bennünket. Tisztában
voltunk vele, hogy mindez hosszú ideig tart még. Végeérhetetlenül, újra és
újra ugyanazokat a híreket adták a különböző rádióállomások, ugyanazt
hallgattuk meg nagyon kicsi változtatásokkal. Mégis maradtunk, és
figyeltünk. A nappali lassan sötétbe borult, de egyikünk sem tudott felkelni,
lámpát gyújtani.
Amikor Ernest telefonált, azt mondta, pontosan ugyanígy élték meg ők
is a fiúkkal ezeket a napokat. Szinte ki sem jöttek a szobájukból, Ernest
éjszakánként alig néhány órát aludt, újra meg újra bekapcsolta a párnája alatt
tartott hordozható rádiót. Wyomingban sem volt másként semmi, az biztos.
- Mit gondolsz, mit fog lépni Roosevelt? - kérdezte a telefonban.
- Sejtelmem sincs. És azt sem tudom, hogy számít-e ez már. Nem lehet,
hogy minden elveszett már Spanyolországgal és Csehszlovákiával? Akkor
nem tettünk semmit. Most meg már túl késő. - Anya telefonja egy nagy
fekete monstrum volt, jó néhány fontot nyomhatott. Hűvösen és súlyosan
simult a tenyerembe, az arcomhoz, mintha képviselt volna valamit, bár
nem tudtam volna megmondani, mit. Hallgattam Ernest lélegzését, mely oly
közelről hallatszott, pedig képtelenül távolról jött.
- Rosszul vagyok ettől az egésztől - sóhajtotta Ernest.
-Tudom.
Elnémultunk, csak a telefonvonal elektromos sercegését hallottam, ezt a
furcsa, ritmikus zajt, valahol a recsegés és a szívdobogás között.
-Fife visszajött Párizsból — mondta végül Ernest. - Holnap iderepül.-A
hangja elhalt, én pedig pontosan érzékeltem, mennyire félve mondta ki
ezeket a szavakat. A féltékenység mindennél gyorsabban áradt szét
bennem. Nem tudom, hogy juthatott eszébe bárkinek is, hogy a
féltékenységet zöld szemű szörnyetegnek nevezze. Bennem egyértelműen
vörös volt a színe, haragos vörös.
-Tudtam, hogy nem fogja feladni!
- Én nem gondoltam. Nagyon úgy tűnik, hogy nem tudok én semmit a
nőkről. Sajnálom, Nyúl.
Nem volt ötletem, mit felelhetnék erre. A telefont váratlanul tűzforrónak
éreztem a tenyeremben, és legszívesebben elhajítottam volna.
A beálló csendben ő volt az, aki folytatta.
- Most már biztosan lépni fogok. Eddig azt hittem, mindkettőnknek
könnyebb, ha ő dönt.
-Valakinek lépnie kell végre valamit - sziszegtem. Kihívásnak szántam
szavaimat, de nem harapott rá a csalira. Annyira mélyen belesüllyedt az
aggodalomba, hogy valószínűleg észre sem vette szorongásomat.
- Én mondom, pokoli egy utazás ez.

A következő két hétben nem jött felőle semmi hír. Én ezalatt a nappali
díványán kempingeztem, megállás nélkül hallgattam a rádiót, és mind
sebezhetőbbnek és sebezhetőbbnek éreztem magam. A világ kifordult
önmagából körülöttünk, és kifordultam önmagámból én is. Rettenetes
gondolatok születtek bennem: Ernest nem tartja be az ígéretét, és Pauline
taktikája
 végül beválik. Amikor azonban végre telefonált, azzal kezdte, hogy vége.
Megmondta a felségének, hogy válni akar, nincs több tettetés és
elhallgatás. Pauline végighallgatta, de nem tudja, mit értett meg belőle,
mert szó nélkül a hálószobájába rohant, magára zárta az ajtót, és három
napja nem hajlandó előjönni.
Nyilvános telefonfülkéből hívott, a farmról kivezető út mellől, hogy
nyugodtan beszélhessünk. Megpróbáltam elképzelni őt a fülkében állva,
körülötte a hegyek vonulata, fenyőfák, a feje fölött pedig egerészölyvek
keringenek a levegőben. Nem éreztem a hangjában dühöt vagy
megkönnyebbülést, inkább úgy hangzott, mintha valaki, akit jól ismert és
szeretett, ameddig csak tudott, meghalt volna.
- Borzalmas ügy ez - mondta. - Pauline bizonyos értelemben olyan
kemény, mint az acél, de épp az ilyen típusú emberek zuhannak a
legnagyobbat, ha arról van szó.
- Ezek szerint még mindig ott van?
-A hét végéig marad. Toby Bruce fogja visszavinni őt és a fiúkat New
Yorkba. Bum marad még egy kicsit, aztán elmegy Codyba Hadley-vel és
PaullaL
- A fiúk, gondolom, összetörtek.
- Úgy látom, megpróbálnak minél bátrabban viselkedni. Patrick nem
igazán mondott semmit. Egész nap ül a teraszon, és megállás nélkül, némán
olvas. Olyan, mint egy szikla. Most is ott van. Gigi próbálja megnyugtatni
az anyját, de ő senkit sem enged közel magához. Egyfolytában ott ül az
ajtaja előtt, és passziánszozik a nappali padlóján. Olyan az egész, mint egy
átkozott halottasház.
- Ó, de borzalmas! Bárcsak ott lehetnék, és tehetnék érted valamit!
Egy jó hosszú percig némán várt, csak utána kérdezte meg.
- Mi lenne, ha nyugatra jönnél? Talán még ezt is kibírnám, ha itt lennél
velem.
- Nem lenne igazán elegáns most odamennem. Abban a pillanatban,
hogy becsukja maga mögött az ajtót?
 -Van itt bármi, ami elegáns lehet? Borzalmasan érzem magam!
Egyáltalán nem tudok aludni. Gyere!
A vonal recsegett, mindketten néma hallgatásba burkolóztunk. Hosszú
ideje letette már a telefont, mire én is a helyére akasztottam a kagylót.

Azonnal nekiláttam összepakolni. A rádiót felvittem a saját szobámba,

nehogy véletlenül elszalasszam a legutóbbi, kétes hitelességű híreket. A
nácik előrenyomulásuk során elfoglalták Lengyelországot, elérték a
Visztulát, és most Varsó elfoglalására készültek. Kanada csatlakozott a
Szövetségesekhez, és deklarálta, hogy háborúban áll Németországgal.
Washingtonban Roosevelt összehívta a kongresszus speciális ülését, hogy
áttekintsék a semlegességi törvényt, de végül szinte semmi nem változott.
Hozzáállásunk ugyanaz maradt, mint évek óta; vagyis nem avatkozunk
bele semmilyen idegen országban zajló konfliktusba. Egyszerűen nem
tehetjük meg. ígéretet tettünk az anyáknak és az apáknak, a fiúknak és a
feleségeknek, hogy megtartjuk semlegességünket, ameddig csak lehet.
- Mi a helyzet Ernesttel?— tudakolta anyám. Utánam jött, hogy
megnézze, mi van velem, és arra lépett a szobámba, hogy minden
holmimat egy nyitott bőröndbe dobálom. Látszott rajta, hogy aggódik, de
csak odaült mellém, jelezve, hogy szívesen meghallgat, ha szeretnék
beszélni.
- Bejelentette a feleségének, hogy elválik. - A szavak sűrűn, furcsán
formálódtak a számban. Éreztem, hogy megrohan a bűntudat Pauline-nal
kapcsolatban, ugyanakkor szabadabbnak és reménytelibbnek éreztem
magam, mint bármikor az elmúlt néhány hónapban. - Csatlakozom hozzá
nyugaton. Elég vacak időszak ez neki.
-Abban biztos vagyok. — Anyám hangjában volt valami csípős,
valami gyanakvó él. - És mi a helyzet veled?
- Ezt meg hogy érted? Azt hittem, kedveled Ernestet!
- Kedvelem is. Nála megnyerőbb férfival még sosem találkoztam, de
úgy tűnik, sokat kíván azoktól a nőktől, akik meg
 osztják vele az életüket. Mi lesz a könyveddel? Nem szenvedi meg, ha
eldobsz mindent, hogy utánarohanj?
— Nem dobok el semmit! - Igyekeztem úgy tenni, mintha nem
szorultam volna védekezésbe, pedig ez volt a helyzet.-Jó részét befejeztem.
Már csak a végső simítások vannak hátra. Anya, nem lehetne, hogy egy
kicsit örülj nekünk? Talán nem úgy tűnik, de Ernest szeret engem.
— Hát persze, hogy szeret réged - ült mellém anya, egészen közel.
Felvett egy párnát, és finoman végigsimított rajta ujjai hegyével. - Bolond
lenne, ha nem szeretne. De két feleségen már túl van. Gondolom, őket is
szerette. Vagy nem?
— Biztosan. — Nagyon nehéz volt erről beszélgetni anélkül, hogy
mentegetni próbáltam volna őt. Vagy talán inkább magamat. A kettő
meglehetősen egybemosódott, abban a pillanatban nemigen látszott a
különbség. - Nagyon fiatal volt, amikor az első házasságát kötötte. Mindenki
követ el hibákat.
— Igen, én is épp ettől próbállak megóvni, drágám. Életed talán
legnagyobb hibájától. Legyél nagyon óvatos! Ugye, az leszel, Marty?
-Az leszek - feleltem, bár pontosan tudtam, hogy már túl késő ilyesmit
megígérni.
 38.

S un Valley a Wood River völgyében épült, és különböző magasságú

hegyvonulatok, valamint a Sawtooth Nemzeti Park ölelte körül.
Körülötte kiszélesedő csúcsok, aranyszínű, szaggatott hegy vonulatok, és
magasra nyúló rezgőnyárfák szépséges sziluettje nyújtózott az ég felé. Az
egész olyan volt, mint egy tökéletes szimfónia.
A gazdasági válságot követően Averell Harrimannek, a Union Pacific
vasúttársaság egyik tulajdonosának az a remek ötlete támadt, hogy ha az év
minden időszakában vonzó üdülőhelyet teremt itt, akkor megmentheti
Idahónak ezt a részét attól, hogy még lejjebb süllyedjen a válság
örvényében. Jó sok pénzt belefektetett, mégsem sikerült megfelelő számú
látogatót idevonzania. Aztán gondolt egy nagyot, és úgy döntött, hogy
megfűszerezi a táj szépségét néhány ismertebb filmcsillaggal, s az ő
segítségükkel Sun Valley végre azzá a lenyűgöző paradicsomi hellyé vált,
amelynek megálmodta.
Amikor először kereste meg Ernestet, hogy egy kis nyilvános
szereplésért cserébe ingyenes vakációt kínáljon neki, ő visszautasította az
ajánlatát. Aztán jött a háború, Pauline, és ez az egész kétségbeesett helyzet,
amitől váratlanul az új, addig felfedezetlen hely, ahol nem várta semmi régi
emlék, rendkívül csalogatónak tűnt.
A második emeleti lakosztályt kaptuk meg a sarokban, ez volt a legszebb
az egész szállodában, két nagy szobájával, melyek mindegyikéhez egy-egy
nyitott kandalló tartozott. A nappalink pedig olyan tágas volt, hogy egy
tekepálya is elfért volna benne. Túl sok is volt ez nekünk, a gazdagsága szin-
te zavart a lelkiismeret-furdalás és fájdalom közepette, melyet
átéltünk. Ugyanakkor azt is tapasztaltam, hogy a rossz érzések szorítása
lassan enyhül, amikor megállunk az ablakban, és a kilátásban
gyönyörködünk.
A teraszra nyíló ajtó nyitva állt, és az egész, zöldbe és aranyba öltözött
völgy ott hevert alattunk. Csupasz hegyorom emelkedett ki a medencéből,
uralkodói fenséggel, száraz sípályák futottak le a hegyoldalak mentén,
mintha valami ragadós olvadt volna oda. Hamarosan leesik a hó, zúzmarás
reggelekre ébredünk, és tiszta, roppanó hideggel beköszöntenek a téli
éjszakák.
-El kell kezdenünk újra mindennap írni - mondtam. - Mindkettőnknek
erre van szüksége. Itt van elég helyünk arra, hogy észre se vegyük
egymást. Ebédidőben pedig csak megnyomjuk a csengőt, esetleg
jódlizunk, vagy valami hasonló.
- Csodálatosan hangzik. - Rám nézett, a szeme fáradt volt és
fókuszálatlan, az egész éjszakán keresztül tartó vezetéstől, meg mindattól,
amit az előző hetek tettek a vállára. Az érzésektől, és azoktól a szavaktól,
amelyeket nem mondott ki. - Mindez gyógyír lehet számunkra. De kellene
neked valami fedősztori.
- Ó. - Szavai tompán puffantak. Pauline ugyan elment, de
természetesen semmit sem rendeztek le véglegesen. Még nem. - Úgy érted,
hogy én nem vagyok Mrs. Hemingway?
- Igen.
- Mégis, mit szeretnél hallani? - csattantam fel.
-Nincsenek kész válaszaim, te is tudod. Átkozottul semmi ötletem, mi
lenne helyes. Te mit gondolsz, merre kellene elindulunk? - Ereztem a
hangján, hogy nyomasztja a kirohanásom. Igen ám, csakhogy Ernest
sosem volt senki szeretője, sosem kellett kipróbálnia a helyzetet, amelybe
újra belesodródtam.
- Gondolom, a kérdés lényege, hogy a te hírnevedet vagy az enyémet
szeretnénk megóvni?
Meghökkenve pillantott rám.
-A tiédet, természetesen. A magam részéről nem hinném, hogy a jó
hírem maradványai megérnének bármilyen erőfeszítést. Majd kitalálunk
valamit.
- Rendben - feleltem nem túl nagy meggyőződéssel.
 -Egyelőre aludjunk egy nagyot, együnk valami finomat, aztán szerezzünk
egy kis whiskyt. Ha az elkövetkező néhány hétben ezt folyamatosan sikerül
megtennünk, minden rendbe jön. Visszatérünk az íráshoz, úgy, mint régen,
délutánonként pedig feltöltődünk, horgászunk, lovagolunk vagy vadászunk.
-Vadászunk? Micsoda? Szerintem nem a megfelelő lányt hoztad el
magaddal.
- Nem. - Szorosan magához ölelt, és ott tartott, miközben bennem tovább
lüktetett a kétség. - Hosszú idő óta először van velem a megfelelő lány.

Az volt a terv, hogy hat hétig maradunk, újra rendbe jövünk, rendbe
egymással és a munkánkkal is. Ehhez arra volt szükség, hogy egy kicsit el
tudjunk feledkezni a világról. A szovjetek megszállták Lengyelországot, és
hamarosan át is játszották Varsót a nácik kezére, mintha csak egy cserélhető
játék lenne, amit ide-oda lehet rugdosni. Reinhard Heydrichet, Himmler
biztonsági szolgálatának kettes számú elöljáróját megtették a
Sicherheitsdienst vezetőjévé. Ez volt az SS hírszerzés, valamint a Gestapo és
a Hitler-féle Kriminalpolizei felügyeleti szerve. Túl sokat kellett befogadni
egyszerre; megállás nélkül, folyamatosan áradtak a hírek, megegyeztünk
tehát, hogy csak naponta kétszer hallgatunk rádiót: ebédidőben, miután
megírtuk az aznapra megeló'legezett oldalszámot, aztán még egyszer, a
délután folyamán, miközben a vacsora előtti italainkat szopogatjuk.
Ernest teljesen elmerült „a spanyol könyvben” - így nevezte -, én pedig
beleástam magam a Megsebzett mezők utolsó változatába.
Megkönnyebbülést jelentett számomra, hogy immár el tudtam merülni a
történetben. Tökéletesen feloldódtam benne. Valóságosnak éreztem a
világot, amit én hoztam létre, mintha csak egy híd lett volna, amelyen
szilárdan megvethetem a lábam ebben a zűrzavaros és megjósolhatatlan
világban.
Délutánonként igyekeztünk a lehető legtöbb időt a szabadban tölteni, és
kiélvezni azt, ami még megmaradt a szép időből. A vidék lenyűgözően szép
volt. Időnként lóháton tettünk kirándulásokat a hegyekben. Először nem
voltam biztos ben
ne, hogy nyeregben tudok-e még maradni. Kislány korom óta nem
lovagoltam, és akkortájt se mutattam ebben különleges tehetséget. Ám
Ernest kijelentette, hogy minden rendben lesz, Taylor Williamsszel
kiválasztottak nekem egy barátságos, Blue névre hallgató heréltet, aminek a
háta olyan széles volt, mint a kanapénk, és végtelen türelemmel viseltetett
irányomban, míg bele nem jöttem a lovaglásba.
Taylor volt szálláshelyünk hegyi kalauza. Magas, szikár, Kentuckyból
származó fickó, aki éppoly szenvedélyesen vadászott és horgászott, mint
Ernest. Végtelen intelligencia, és az a fajta csípős humor jellemezte, ami
váratlanul, hol itt, hol ott bökött egyet beszélgetó'partnerén, miközben a
maga lassú, sajátos ritmusában társalgóit, mintha mézzel bevont
rajzszögek lettek volna a szavai. Mindkettőnket megnevettetett, Ernest
pedig azonnal megkedvelte, és tréfásan ezredesnek nevezte.
Keletre könnyű volt kilovagolni a szállásról, a Big Wood folyón átjutva
keresztül vágtunk a széles mezőségen, melyet elszórt bokrokban szömörce
és zsálya tarkított, és a fű csaknem a lovak szügyéig ért. Gyalogutak
kanyarogtak a hegycsúcsok felé, meredeknek tűnő aranyszínű szorosok és
sűrű rezgőnyárfa erdőségek között, és minden olyan szabadnak és érintet-
lenek érződött, hogy csaknem szédültünk belé.
Egyik nap inkább északi irányban indultunk el, megkerültük a Sun
Valley-tó karéját egészen addig, amíg a Trail csermelyhez értünk. Innen
követtük a könnyed kanyarulatokat, míg találtunk egy kellemesnek tűnő,
száraz helyet, ahol kiköthettük a lovakat legelni. Leheveredtünk az egyik
fa alá terített takaróra, elfogyasztottuk az ebédünket, majd mindketten
hátradőltük, és behunytuk szemünket a ragyogó napsütésben.
- Maradhatnánk, míg le nem esik a hó, nem gondolod? - kérdeztem.
-Talán az lenne a legjobb - felelte. - Vagy akár karácsonyig.
Lefogadom, hogy itt minden gyönyörű olyankor. Csendes, és senki se
bukkan a nyomunkra ezen a helyen. Egy részem abban reménykedik, hogy
soha senki nem talál ránk.
— Ezt véletlenül se említsd Harrymannek. Kapnál a képedbe.
 -Akkor is. Úgy érzem, itt mindennek van értelme. Nagyon régóta nem
találkoztam ezzel a gondolattal. Mintha eltűntek volna a kísértetek.
-Mindannyian magunkkal cipeljük a kísérteteinket. Tudod, hogy így van.
- Igen. De mintha most könnyebbé vált volna vinni őket.
Fejünk fölött az egyik magas ágon egy kék szajkó a fejét erre-arra
mozgatta, számunkra érthetetlen okból. Odafenn az ó' királysága volt.
- Hogy állsz a könyveddel? - kérdeztem Ernesttől.
-A Gaylord’sról írok. Istenem, annyira mulatságos újra ott lenni!
Bármerre fordulok, tudom, hol mi van, behunyt szemmel, vaksötétben
megtalálnék bármit. És ismerem minden szereplőm legféltettebb titkát.
-A Gaylord’sban! Te jó ég, mennyire féltékeny vagyok! Legszívesebben
én is ott teremnék ebben a pillanatban. Csak egy italra. Érezni szeretném
újra, ahogy minden darabjaira hullik, aztán visszajönnék ide, ebbe a
biztonságba. Ha belegondolsz, Spanyolország is a mi egyik szellemünk.
Darabokra törte a szívemet, de egyetlen ott töltött másodpercet sem bánok.
Ezek a helyek megváltoztatnak bennünket, nem? Néha sokkal jobban, mint
gondolnánk.
-Igen. Az írók egyik feladata, hogy ezeket a helyeket életben tartsák.
Gyakran gondolok erre, és nem csupán Spanyolországgal kapcsolatban. Ha
tudnám, hogy meg fogom még írni a történeteket Horton Bayről,
Pamplonáról, vagy akár Madridról, sokkal jobban érezném magam. Mintha
így nem veszne el számomra az ott töltött idő, vagy az az ember, aki akkor
és ott voltam.
-És mi a helyzet Sun Valley-vel? Erről is írni akarsz?
- Igen, talán fogok. Amikor tudni fogom, hogy melyik az a történet, amit
meg lehet írni róla. Nem minden helynek van saját története.
Újra felpillantottam a kék szajkóra, a fölénk magasodó fenyőfára, a
hidegkék égre, és nem akartam, hogy mindez eltűnjön.
- Ernest, ennek a helynek kell, hogy legyen története.
 39.

I dőnként együtt vacsoráztunk, vagy csak megittunk valamit Lloyd

Arnolddal, a szálló fotósával és feleségével, Tillie-vel, ezzel a sötét hajú,
fürge észjárású nővel, akinek őszinteségért és egyszerűségért nem kellett a
szomszédba mennie. Rövid haját fejére simított fürtökben viselte, az alatta
csillogó barna szempár pedig olyan tisztán mutatta gondolatait és érzéseit,
mintha tükörre vetítette volna. Ernest azonnal megkedvelte őt, ahogy én
is, bár nagyon úgy tűnt, hogy meglehetősen idejétmúlt elképzelései
vannak a férfi-nő kapcsolatról. Egyszerűen nem értette, miért kell nekem
is dolgoznom, de azt sem, hogy egyáltalán miként juthat eszembe, hogy
dolgozni akarok.
- Részben nagyon is praktikus oka van - magyaráztam neki. - Mindig is
egyedül finanszíroztam az életemet, ez fontos számomra. Ugyanakkor
nekem az írás nem csupán munka, szenvedély is. Megesik, hogy úgy
érzem, ez az egyetlen dolog az életemben, aminek egyáltalán értelme van.
- Feltételezem, hogy a hölgyek mostanában így élik az életüket. Azt
gondolják magukról, hogy modernek.
- Szerintem ez remek. Miért lenne jobb az egyik választási lehetőség,
mint a másik?
Békésen elmosolyodott, két kezével lesimította az ölében a szoknyáját,
de valahogy nem tűnt úgy, mint akit sikerült meggyőzni.
-Tényleg azt gondolja, hogy mindent megkaphat anélkül, hogy
kompromisszumokat kellene kötnie?
- Miért ne? - Kihívást érzékeltem a hangjában, ezért legszívesebben azt
mondtam volna neki: „Nézz csak meg engem”. - Ha mást nem, legalább
egy próbát megér.
Egy héttel később, október közepén, az istenek mintha meghallották volna
beszélgetésünket, és próbára akarták volna tenni elszántságomat, ugyanis
Charles Colebaugh a Collier’s- től felajánlotta nekem, hogy elküld
Finnországba. A szovjetek az utóbbi időben komoly nyomást gyakoroltak
Finnországra. Biztonsági okokra hivatkozva cserét kínáltak bizonyos föld-
területekre vonatkozóan; Leningrád ugyanis csupán 32 kilométernyire volt a
finn határtól. A finnek azonban visszautasították ajánlatukat.
SZERETNÉNK, HA MINÉL HAMARABB ODAÉRNÉL - sürgönyözte
Colebaugh. Én pedig nagyon szerettem volna elmenni, mert ekkor
döbbentem rá, hogy érzelmileg ugyan nem épültem még fel a
Spanyolországban átélt eseményekből, mégis fontos számomra, hogy
elmenjek oda, ahol sorsdöntő események folynak. Rá kell találnom az
elmesélésre váró történetekre, mindegy, mennyire nehezemre is esik
szembesülni velük.
-Van bennem némi aggodalom a könyvem miatt — vallottam be
Ernestnek. - Meg persze miattad is.
Dél felé járt az idő, az ebédünket fogyasztottuk odakinn, a nagy étterem
barátságos kis teraszán. Körülöttünk a Pioneer- hegység emelkedett élesen
és tisztán a magasba, úgy tűnt, a hegyes csúcsok megkarcolják a kék eget.
Élveztük a vénasszonyok nyarát; az odakint töltött minden egyes pillanat
olyan drága volt nekünk, mint a színarany.
- Olyan közel jársz már. A regényedet nem ronthatja el semmi, ebben
egészen biztos vagyok. Aztán meg, ez egy nagyon jó ajánlat. A legtöbb
újságíró ölni tudna, ha olyan példányszámban jelenhetne meg, mint amit a
Collier’s biztosít számodra. Az is nyilvánvaló, hogy a magazin most már
tudja, ha valaki, akkor te biztosan szállítod az anyagot. És gondolj arra a kis
pénzmagra is, amit ebből félre tudsz tenni.
- Négy vagy öt hónapig simán meg tudnék élni belőle. Hosszabban is, ha
egy kicsit összébb húzom a nadrágszíjat. Biztos, hogy te jól leszel?
- Hogyne lennék. Esetleg én is utánad jövök. Feltéve, hogy el tudok
szabadulni innen. Ha pedig nem, akkor mindketten
visszatérünk Kubába az év elején, és újra élvezzük a mi kis közös életünket.
Így hát felhívtam a Collier’st, és közöltem velük, hogy elfogadom az
ajánlatot. Az összes hátralévő pillanatot arra fordítottam, hogy befejezzem
a Megsebzett mezőket, a kész kéziratot pedig jó néhány szerkesztőnek
elküldtem New Yorkba, abban a reményben, hogy valaki beleszeret, és
meglátja benne az értéket. Ernest folyamatosan azt ismételgette, hogy
megérti teljes elköteleződésemet a regényem és az utazás iránt. Azt
mondta, szívvel-lélekkel támogat engem. Amikor azonban a jegyeim
megérkeztek, elkezdett célzottan viccelődni az utazással kapcsolatban,
ráadásul az egész társaság füle hallatára.
— Máris magányosnak érzem magam - sóhajtozott. - És pont akkor
hagy magamra, amikor közeledik a tél.
— Szegénykém — mondta Tillie, majd hozzám fordult. - Nem lehetnél
te író idehaza? Mire jó az, hogy átutazod a fél világot? Nem veszélyes az
ilyesmi?
— Ha az ember a háborúról akar tudósítani, akkor ott kell lennie abban
a háborúban - magyaráztam, de közben fél szemmel Ernest arcát
fürkésztem, és igyekeztem kitalálni, hogy tényleg tréfálkozik-e, vagy így
adja tudtomra a valódi érzelmeit.
— Majd te gondoskodsz rólam - vetette oda Ernest könnyedén Tillie-
nek. Az arca nem áruit el semmit, olyan volt, mint egy szfinx.
— És ki gondoskodik Martyról? - érdeklődött Lloyd.
— Marty nagyon jól tud gondoskodni magáról — felelte Ernest
hűvösen. Mosolygott, de egy percig sem bíztam a mosolyában.
— Ha ennyire nem akarod, hogy elmenjek, jobb lett volna, ha
egyenesen velem közlöd - mondtam neki később az ágyban fekve.
Ernest a fürdőszobában volt, vizet engedett a poharába, mely az
éjjeliszekrényén szokott állni.
— Mi értelme lett volna? így is, úgy is elmész.
— Igen, de ezt korábban már megbeszéltük, és én mindent elrendeztem.
 -Ne izgasd fel magad ennyire, Nyúl. — Rám pillantott a fürdőszoba
tükrén keresztül. - Csak húzlak.
- Ebben nem vagyok egészen biztos.
-Ne aggódj! Velem minden rendben lesz. Rendben vagyunk.
- Igen - feleltem. Mert rendben kellett lennünk. Belecsókoltam a
nyakába, és igyekeztem nem gondolni saját félelmeimre. - Mire kettó't
gondolsz, már itthon is vagyok. Egy szempillantás alatt.
Aztán újra megcsókoltam, hogy megpecsételjem az ígéretemet.
 40.

N ovember 10-én, két nappal a harmincegyedik születésnapom után, New

York kikötőjében felszálltam a Westenlandre, s kihajóztam Hudson
kikötőjének széles száján keresztül. Elhaladtunk Brighton Beach és
Rockaway mellett, majd elértük Sandy Hookot, ezt a szárazföld felé ívelő
földnyelvet, melynek világítótornya megállás nélkül villogtatta sápadt fé-
nyét a tenger felé.
Meghökkentő érzés volt ismét egy háború felé utazni. A Spa-
nyolországban lezajló konfliktusnak számomra nagyon is érthető háttere
volt. Pontosan ismertem a céljait, az értékeket, melyeket a két oldal
képviselt. Ez a háború azonban csupán a kapzsiságról szólt. Legalábbis az
első pillanattól fogva ezt éreztem. Adolf Hitler őrült, ezt mindenki tudta,
ugyanakkor pontosan olyan volt, mint egy gyerek: vörös képű, dühödt
baba, aki teljhatalomra szomjazik. Korábban akadt néhány pillanat, amikor
a világ egyesült erővel megállíthatta volna őt, de ez az idő, ahogy jött, úgy
el is múlt. Jelenleg csupán annyi lehetőségünk maradt, hogy felmérjük a
katasztrófa mértékét, megszámláljuk az elvesztegetett életeket, az
embereket, akik fáklyákkal és vasvillával szálltak szembe ezzel az ördögi
erővel. Vagy szavakkal. Legalábbis, ami engem illet, amikor eljön a
pillanat, hogy írhatok.
A Westenland holland hajó volt, mely Belgiumba tartott, fedélzetén
csupán ötvenöt utassal - bár ötszáznak is lett volna hely. Kísérteties érzés
volt elsétálni az üres kabinok, a néma és sötét táncterem, s a több száz,
egymásra halmozott nyugágy mellett a fedélzeten. Az utasok többsége
európai volt, akik a családjukhoz igyekeztek, még épp időben ahhoz, hogy
biztonságba menekítsék Őket. Érzékelni lehetett a félelem állandó je
 lenlétét, ott függött minden lehajtott fej fölött az étkezéseknél. A
felszolgált ételek csaknem elviselhetetlenül csapnivalók voltak,
csirízszerű, ragacsos csirkét, meg olyan vacak bort szolgáltak fel, amit
jobb lett volna egyenesen a tengerbe önteni. Ennek ellenére vártam az
étkezéseket. A kettő' között ugyanis nem volt mivel kitölteni az időt.
Elveszett leikekként járkáltunk a hajón, oda-odabiccentettünk
egymásnak, de nem volt mit mondanunk. Vagy csak álltunk kint a
hajóhídon, felhajtott gallérral védekezve a csípős, hideg szél ellen, egyik
cigarettát a másik után szívva.
A magam részéről igyekeztem a lehető legkevesebb időt tölteni a
kabinomban. Nyilvánvalóan félszerzetek számára építették, a félszerzetek
ugyanis kedvelik a fájdalmat. A matracom például olyan volt, mintha
kupacba dobált csomókkal és kövekkel töltötték volna meg. Amikor olvasni
próbáltam, a gyomrom forgott és égett. Abban a pillanatban, amint a pa-
pírlap fölé hajoltam, hogy levelet írjak Ernestnek, úgy maradtam, saját
kezemre meredve, vagy az egyetlen hajóablakon kibámulva. Nagyon
hiányzott, és mélységesen aggasztott, hogy esetleg helytelenül döntöttem,
ám túl korai lett volna még levonni ezt a következtetést, hiszen csupán
félúton jártunk az Atlanti-óceánon.
Nyolc napon keresztül szinte semmi sem zavarta meg ezt a befelé
fordulást, miközben a La Manche-csatorna felé haladtunk, mígnem a
kilencedik napon reggeli közben sürgöny érkezett. Egy másik holland
hajóról jött, amelyik egy nappal járt előttünk. Nyugat-Indiába tartott, de
egyszerre három aknatalálat érte, és darabokra tépve elsüllyedt. Hatszáz
utast szállított a fedélzetén, és senki sem tudta megmondani, vagy akár
megbecsülni, hogy hányán vesztek oda.
Amikor elért bennünket a hír, mindenki elnémult. A kávék kihűltek.
Óriási gombócot éreztem a torkomban, mintha a kelleténél nagyobb falatot
akartam volna lenyelni abból, ami a tányéromon volt - talán a saját szívemet.
Eltoltam magamtól az ételt, és kimentem dohányozni a fedélzetre. Egy
másik utas már odakint volt, koromszürke
gyapjúkabátban támaszkodott a korlátnak, arca sápadt-fehé- ren világított.
Francia férfi volt, Laurence Gardet-nak hívták, és korábban már egy-két
alkalommal beszélgettem vele, leginkább Provence-ban élő családjáról és
beteges édes apjáról. Meg az öregedő szőlőről, amit nemsokára ő örököl, s
arról, hogy ez a lehetőség meglehetősen ellentmondó érzésekkel tölti el.
- És most itt vannak a nácik - tette hozzá, miután elmesélte helyzetét. -
Az is lehet, hogy innentől kezdve senki nem örököl semmit.
Szomorú együttérzéssel bólintottam, aztán együtt szívtuk a
cigarettánkat. Ezúttal, amikor odaléptem mellé a fedélzeten, felajánlott
nekem egyet kiváló Gauloises cigarettájából. Elfogadtam a felkínált szálat,
aztán előre hajoltam a fellángoló gyufa felé, mintha régi barátok lennénk,
és megszokott mozdulatainkat ismételnénk.
A háború ezt teszi az emberrel. Meg a tehetetlenségérzet is.
Vakszerencse, egyszerű baleset döntötte el, hogy melyik hajó süllyedt a
tenger fenekére. A csatornát teleszórták aknákkal, hiába virított a hajónkon
elöl és hátul is zászló, semlegességünket jelezve. Volt ennek bármi
értelme? Mintha egy úszó akna tudna olvasni, vagy gondosan mérlegelni a
szembejövő politikai hovatartozását illetően. Nevetséges!
- Úgy hallottam, hogy a németek kifejlesztettek egy új, mágneses aknát
- mondta Laurence, erős francia akcentussal. - Az aknák a tengerfenéken
hevernek, és ha valami elúszik fölöttük, akkor... Nos, gondolom, érti.
-Pontosan hogyan működik egy ilyen szerkezet?
- Nem vagyok mérnök. Talán a hajó valamit megzavar. Egyébként is,
hogy működik bármi? - A feltűrt gallér mögött mélyebbre húzta a nyakát,
és erősen hunyorgott a szélben. - Ha valami egyáltalán érdekel ezekkel
kapcsolatban, hát az, hogy nézhetnek ki. Gyerekkoromban volt egy
játékom. Pasztellkrétával lerajzoltam azokat a dolgokat, amelyek megszü-
lettek a képzeletemben. Teljesen lehetetlen dolgokat is megörökítettem,
például a rémálmaimból, vagy azokból a régi
 időkből, amikor Franciaországban háború volt. Délutánonként
hallgattam, hogy a szüleim az újságok fölött üldögélve miről
beszélgetnek, miközben szürcsölik a kávéjukat. Anyám az összes
rajzomat megőrizte egy dobozban. Lehet, hogy titokban bolondnak
tartott.
Váratlan érdeklődés ébredt bennem a fiatalember iránt; annyira
emberi volt. Szinte láttam az édesanyját, ahogy aggodalmas arccal,
cigarettával a szájában végig lapozza fiuk képeit.
- Hogy jön ez az aknákhoz?
- Olyanok, mint a baleine vagy orque. Önök gyilkos bálnának
nevezik. Az, amelyiknek olyan kemény, fekete uszonya van.
Nyilvánvalóan vasból — vetett felém egy mókás pillantást, mintha
csak azt szeretné kipuhatolni, hogy én is bolondnak tartom-e.
-A kapitány azt mondja, hogy éjszakára lehorgonyozza a hajót a
Csatornán, és megpróbálunk holnap, napvilágnál tovább hajózni -
jegyeztem meg.
-Az aknák a felszín alatt vannak, nem? - vonta meg a vállát. - Aztán
meg vannak torpedóik is. Tudja, egy torpedó hatótávolsága tíz
kilométer.
- Ezt én is olvastam. — Elfordítottam róla a tekintetemet, és
kinéztem a reggeli tengerre. Halványszürke a sötétszürkén, zöld
hullámok, melyeket hófehér csipkehab borít. — Nem kellene valami
másról beszélgetnünk? — kérdeztem, de ő megint csak megvonta a
vállát, behunyta a szemét, és mélyet szívott a cigarettából.
Néztem őt, lehunyt szemhéja halványkék volt, és megállíthatatlanul
remegett. Spanyolország idéződött fel bennem, az, hogy milyen érzés
volt ott a támadásra várni. Azokban az időkben tényleg segített, ha
kimondtuk a legrosszabb dolgokat is. Megesett, hogy egész éjszaka
beszélgettünk, találgattunk, megpróbáltuk megjósolni a várható
támadás erősségét, hogy mennyi ideig tart majd, milyen közel fognak
becsapódni a lövedékek. Valahogy minden ismeretlen és idegen akna-
mezőnek számított. A támadásra várni rosszabb volt, mint
átélni. Amikor már elkezdődött, az ember pontosan tudta, hol történik, és
tudott reagálni. Nem így a várakozás során. A várakozás volt a
legborzalmasabb.

Másnap reggel az első fényekkel elindultunk, lassan araszoltunk előre a

doveri szoros felé. Az utasok közül sokan feljöttek a hajóhídra, mert
kellemesebbnek tűnt itt lenni, mint odalent, a félelemről zsibbadtan, a
fémdobozhoz hasonló kabinok csapdájába szorulva várni. A szél oldalról,
erősen fújt, ez legalább valóságos volt. Plymouth is valóságos volt, a tá-
volból idelátszó kikötő, mögötte Weymouth. Az ezek mögött homályosan
ködlő földnyelv pedig Cherbourgot jelentette.
Időnként megpillantottunk egy érintőaknát, vagy aknák egész füzérét,
melyek kosárlabdaként bukdácsoltak a vízen, fekete hátuk és ártatlan
formájuk volt, amely leginkább teáskannára emlékeztetett bennünket a
hajóhíd távolságából. Puszta látványukra fel kellett volna merednie a
tarkómon a szőrnek, de nem így volt. A valódi félelem, a rettegésem jeges
középpontja másra irányult, arra, ami odalent lapult a fenéken, arra, amit
sosem pillanthatunk meg, akkor sem, ha elsüllyeszti a hajónkat.
Másnap késő délután értük el a Downst Ramsgate-nél, a biztonsági
zónát, melyet angol blokád védett. Itt jutott el hozzánk a hír a többi hajóról,
melyeket aknák süllyesztettek el, vagy a tengeralattjárók lőttek ki. Azon
kaptam magam, hogy szívből kívánom, bárcsak soha többé ne szólalna meg
a rádió, legalább éjszakára elhallgatna, hogy végre alhassak, akkor is, ha
tudtam, hogy ez csupán buta vágy.
Reggel megkaptuk az engedélyt, hogy tovább hajózzunk Antwerpen
felé, de alig egy órája indultunk útnak Ramsgateből, amikor sziréna hangja
harsant, majd a kapitány bejelentette a hangosbeszélőn keresztül, hogy egy
másik, alig egy órával előttünk haladó holland hajót egyszerre három
aknatalálat érte. Legalább százan vesztették életüket a robbanásban. Ezt
követően jó néhány óránk aggodalomban és rettegésben telt, míg
megpillantottuk a tengeren felénk úszó roncsokat.
 Ahogy közelebb értünk, az alaktalan tárgyakból férfiak és nők lettek.
Arccal a víz felé, megmerevedett végtagokkal lebegtek. Ugyanazokat
a sárga mentőmellényeket viselték, melyek ott sorakoztak a
Westenland mentőcsónakjaiban. Fel-alá bukdácsoltak a hullámokon.
Nem akartam erre gondolni, és nem akartam alaposan megnézni a
halottakat, de döbbenten tapasztaltam, hogy nem tudok elfordulni.
Volt ott egy hosszú, vörös hajú nő - vagy talán már nem is nevezhettük
nőnek -, akinek a haja hínárként lebegett a teste mellett. Ez a hajó sem
tartozott egyetlen harcoló félhez sem. Tele volt utasokkal, akik nem
csináltak semmi fenyegetőt vagy megbocsáthatatlant azon kívül, hogy
ott voltak a tengeren.
Egy órával később, tejszerű sűrűséggel, áldásként érkezett a köd,
és aznap estig már semmit sem láttunk. Néhány óra elteltével
hallottam a kürtöt, mely a kikötés közeledtét jelezte. Amikor
felmentem a fedélzetre, Oostende mellett haladtunk el.
Tündérvárosként csillámlott az Északi-tenger csücskében. A felhők
szétoszlottak, holdfény áradt a hajónkra, majd táncolt az orr körüli
hullámokon, aztán a Schelde-folyón, melyen Antwerpen felé
hajózunk. Az egész világra tökéletes csend borult, és váratlanul mintha
minden fényből lett volna. Épp olyan csodálatos volt ez, mint amilyen
borzalmas az, amivel néhány órával korábban találkoztunk. Hogyan
képes egyetlen nap, vagy akár egyetlen elme két, egymástól ennyire
távol eső valóságot befogadni? Úgy éreztem, ez lehetetlen, Belgium
azonban itt volt, és hidegen, mégis emberségesen, akár egy
műtőasztal, lassan kibomlott előttünk a ködből
A La Manche-csatorna nem csak álom volt, és ez sem volt álom.
Valahogy mindkettő része volt az igazságnak, és nekem meg kellett
hajolnom, nyújtóznom vagy akár törnöm ahhoz, hogy képes legyek
mindezt befogadni, és tovább indulni a következő helyre. Megtenni a
következő lépést.

Alig egy órával később a kikötőhídon álltam, mindannyian elhagytuk

már a hajót. Amikor Laurence, francia dohányzó partnerem mellé
értem, alig ismertem fel. Tíz évvel idősebb
nek látszott, és mintha az elmúlt napokat azzal töltötte volna, hogy törött
üveget nyelt magába.
- Sok szerencsét! - mondtam neki.
- Magának is. - Megállt egy pillanatra, arcbőrét sebesre fújta a szél,
tekintete elgyötört volt. Felém nyúlt. Azt hittem, hogy meg akarja fogni a
kezemet, de ajándékot adott: négyszögletes, kék bádogdobozkát, az ismerős
szárnyas sisakkal. A Gauloises volt az. Újra megszorította a kezemet, aztán
valahogy már el is sodródott mellőlem, elnyelte a felénk siető hordárok
hada, én pedig könnyeimmel küszködve szorítottam a kezembe, és
süllyesztettem zsebem mélyére a dobozkát.
Valószínűtlennek tűnt, hogy valaha az életben bárkivel is találkozom
erről a hajóról. Valami történt mindannyiunkkal, valami, ami sohasem lesz
teljességében befogadható azok számára, akik kénytelenek voltak mindezt
megélni. így működik a tapasztalat. Teljesen idegen embereket egyetlen
családdá tesz. A megélt élményhez tartozó családdá. És ezt soha többé nem
másíthatta meg semmi, akkor sem, ha ezerfelé fújt bennünket a szél.
 41.

A znap éjjel, amint lehunytam a szememet, láttam magam előtt a

vízfelszínen úszó holtakat, használhatatlan mentőmellényeikben
lebegve, ahogy a tenger körül nyaldossa őket. Rám tört a pánik,
kapkodva kerestem a lámpa kapcsolóját, és felkapcsoltam a villanyt. A
furcsa, sárga színű lámpafény kúp alakban esett az éjjeliszekrényre, a
vízzel teli pohárra, az üres jegyzettömbre és a kék cigarettásdobozra,
hideg és idegen érzetet kölcsönözve ezeknek a tárgyaknak, mintha
valamennyi egy jégszobrokat kiállító múzeumból került volna ide.
Eszedbe ne jusson hazagondolni, és felejtsd el azokat a helyeket,
ahol most lenni szeretnél, ostoroztam magam, szememet a
vizespohárra függesztve. A mozdulatlan vízvonal olyan volt, mint egy
egyszerűsített miniatűr horizont. Legyél jó kislány, és aludj el végre,
holnapra kevésbé érzed majd magad törékenynek! Aztán szorosan
lehunytam a szememet, kizártam a sárga fényt, és megtettem mindent,
ami tőlem telt, hogy kirekesszem a valóságot.
Helsinkiben a szállodám ablakait fényzáró papírokkal ragasztották
be, így nem is észleltem, hogy már reggel van, amíg a szirénák sivítása
fel nem hangzott. Valaki bedörömbölt az ajtómon, rohanó lábak
dobbanásainak zaja hallatszott a folyosóról, és közben folyamatosan
üvöltöttek a légelhárítás szirénái. Dermedtnek és zsibbadtnak éreztem
magam, kuporogtam az ágyam szélén, és azon gondolkodtam, vajon
merre lehet a cipőm. Az éjjeli lámpa még mindig világított, és ahogy
odapillantottam, azt vettem észre, hogy a pohárban határozottan
remegni kezd a víz. Repülőgépek közeledtek. Akkor, abban a
pillanatban.
 Nagy nehezen sikerült megtalálnom a cipőmet, lebotladoztam a lépcsőn,
és kiléptem a jéghideg utcára, ahol körülöttem mindenki a súlyos, szürke
eget fürkészte. A közeledő' hang hasonlított egy darázs zümmögésére, de
egyre erősebb és erősebb lett, míg végül már éreztük a lábunkban is. Még
mindig sötét volt, az eget felhők takarták, és újra megjelent a tehetet-
lenségérzet, amikor olyasvalamire várunk, amit senki sem lát.
Körülöttem a tömeg egyszerre mozgolódni kezdett, biztosan légvédelmi
óvóhelyre igyekeznek, gondoltam. Abban a pillanatban jelent meg
fölöttünk, egészen alacsonyan az égen, az első ezüstszínű, hárommotoros
gép, meglepően lassúnak tűnő mozgással. Közvetlenül a felhők alatt
repült. Hangja, mely betöltötte az utcát, már valóságos robaj volt. Futásnak
eredtem, még mindig mereven és félálomban. Aztán a gép közvetlenül
fölénk ért, motorjainak dübörgése mennydörgésként hatolt át rajtam, aztán
kiengedte terhét.
Átfutott a fejemen, hogy valószínűleg mindannyiunk számára ez a
legutolsó lélegzetvétel, és hogy azok, akik ott vannak kint az utcán, a
következő másodpercben halottak lesznek, ott fekszünk majd
szétmarcangolt testtel. Kővé dermedve vártam a véget, és időbe telt, mire
megértettem, hogy a pörögve lefelé hulló fehérség nem a halál, nem is hó,
hanem papírlapok.
Propagandaanyag zúdult alá pörögve, kavarogva, melyen egy anyát
lehetett látni a halott fiával, egy finn katonával, mellette vészjósló felirat:
„hazavárnak”. Aztán eleredt az eső.
A szálloda felé tartva harag, frusztráció és megalázottság keveredett
bennem. Milyen hely ez, és mit keresek én itt? Rendeltem magamnak egy
kávét, és vártam, hogy valóban reggel legyen, de a nap egyszerűen nem
akart előbújni. Az ég halványabbá vált, gyöngyházszürke színt öltött, de a
felhők nem váltak szét. Mire délutánra fordult az idő, az itt élők többsége
visszatért megszokott munkájához vagy az iskolapadba. Leszállt a köd,
vastagon és nedvesen, az emberek pedig biztonságban érezték magukat.
Szinte kedélyesnek tűntek.
- Ezen a ködön biztosan nem tudnak átrepülni - mondta a hotel
igazgatója az előcsarnokban összegyűlt, kis csoport-
nyi újságírónak. Két olasz riporter volt velünk, meg
Geoffry
Cox, egy új-zélandi fickó, aki a Daily Expressnek
tudósitott. Egy-két alkalommal már összefutottunk
Madridban, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy
azonnal régi barátként üdvözöljük egymást.
-A finnek biztosan tudják, mihez lehet kezdeni
ezzel az időjárással - jegyezte meg Geoffrey, de
húsz perccel később jöttek az ellenséges
repülőgépek.
Délután három óra múlt néhány perccel, amikor az
oroszok tökéletesen pontos támadást hajtottak
végre. Ezúttal nem szólaltak meg a légvédelmi
szirénák , csak a bombázók fülsiketítő dübörgése
hallatszott. A város egyetlen pontját
támadták. Kilenc gép érkezett, gyémántalakzatban,
kétszáz
méteres körön belül. A hotelből nem hallottunk
mást csak a robbanásokat. Elbújtam az étterem
egyik marványasztala alá és átkaroltam a térdemet,
miközben a padló hevesen hullámzott alattunk.
Minden rendkívüli erővel mozgott és rázkódott a
robbanásokban. Az ablakok vadul rezegtek.
Éreztem, hogy a fogaim is vacognak és
összekoccannak , ahogy a bombák lezuhannak.
A támadás mindössze egy percig tartott.Ez volt
életem leghosszabb egyetlen perce. 1939.
november 30-át írtunk. Ebben a percben vette
kezdetét az orosz-finn háború.
 42.

M ikor újra kinyitottam a szememet, fekete füst borított

mindent.
-Gáz! Gáz! - Hallottam valakinek a kiáltását, és átfutott a
fejemen: Most mind elvesztünk. De nem dobtak le mérgező
anyagot. Még nem. A füst csak a robbanások következménye volt.
Annak a jele, hogy épp lerombolnak egy várost.
A bensőmben egyfajta furcsa, kongó némasággal feltápász-
kodtam, és a körülöttem levő, letaglózott emberek csoportjával
együtt kiléptem az utcára. Minden lángokban állt. A főút csillogó
üvegóceánná változott. Összesen négy, emeletes lakóház omlott
össze, mintha csak papírmaséból vagy levegőből lettek volna. Egy
busz az oldalán hevert, mint egy leterített elefántbika, a robbanás
lökte fel. Sofőrje az úton feküdt. Abból gondoltam, hogy ő lehetett
a sofőr, mert a szélvédőüveg törött cserepei között hevert. A feje
furcsán kitekeredett.
Rápillantottam, majd elfordítottam a tekintetem. Semmiben
sem különbözött attól a több száz áldozattól, akiket
Spanyolországban láttam, a cipője kivételével. Az egyszerű
emberek Madridban kötéltalpú cipőt viseltek, rajta azonban
bőrcipő volt, melyet gondosan, ki tudja, hányszor, alaposan
fényesre suvickolt cipőpasztával, hogy sokáig tartson. Ez az
egyetlen pár cipő furcsa módon sokkal fájdalmasabb érzéseket
keltett bennem, mint bármi, amivel aznap találkoztam. Átfutott
bennem, mit mondhatnék, hogyan írnám meg a történetét, ami
életének és halálának méltó értékelése lehetne. Valószínűleg volt
felesége, családja. Hol lehetnek ők most ebben a lángoló
városban? Lassacskán besötétedett, de nem annyira a horizont
felől közeledő sötétség hatott nyomasztóan,
mint inkább az érzés, hogy valami kuporog vagy leselkedik
arrafelé, mint egy számító, prédára leső ragadozó. Váratlanul
olyan erővel tört rám a vágy, hogy otthon legyek, otthon, a
napfényben, hogy szinte rosszul lettem tőle. Ernesttel egymás
mellett üldögélni a teraszunkon. Csupán erre vágytam. A le-
hető legegyszerűbb dologra, mégis a legelérhetetlenebbre.
Minden, az ég is lángokban állt. Megkezdődött az emberek
kitartó áradása. Támolygó kislányok és kisfiúk, idős férfiak és
édesanyák hagyták el a füstölgő házakat, üzleteket és iskolá-
kat. Természetes volt, hogy kijönnek az épületekből, engem
azonban végtelenül megdöbbentett a némaságuk. Senki sem
sikoltott vagy sírt, még a gyerekek sem, akiket édesanyjuk ba-
bakocsiba, kézikocsiba vagy szánkóra pakolt. Senki sem
futott. Nem volt egyetlen jel sem, ami pánikra utalt volna.
Elgyötört, hűvös, lemondó visszavonulást láttam csupán.
Halomba rakott takarókat. Kézikocsikon húzott
konzervesdobozokat. Ártatlan lelkek egyenletes áramlása
indult az erdő felé, a an a reményben, hogy itt biztonság várja
őket. ,
A hotelbe visszafelé tartva elhaladtam néhány fiatalember
mellett, akik a romok alá rekedteket ásták ki, hólapáttal és
néha a két kezükkel. Itt lesznek egész éjszaka, döbbentem rá,
sőt másnap is. A szobámba érve nem vetettem le a kabátomat
és nem kapcsoltam fel a villanyt, csak meggyújtottam egy
gyertyát, leültem az ágyam szélére, s egy könyvet használva
alátétnek, tollat és papírt ragadtam.
Az elmúlt időben egyszerűen képtelen voltam Ernestnek
írni, de most valósággal ömlöttek belőlem a szava , remegő
kezem alig győzte az írást. Drága Nyúl, írtam. Szeretlek .Ez, és
csakis ez számít. Megpróbálhatnám elmondani neked ,milyen
itt lenni, de az első és legfontosabb dolog, hogy ezt tudd.Sze-
retlek. Szeretlek. Soha nem kellett volna eljönnünk Kubából.
 43.

K ésőbb, sokkal később ezt nevezték Téli háborúnak. November

utolsó napjától a jég borította március közepéig orosz
repülőgépek érkeztek fölénk, újra meg újra, a finn légvédelmi
fegyverek pedig folyamatosan tüzet köptek a sötét égre.
A szovjeteknek háromszor annyi katonájuk volt, mint a fin-
neknek; a bombázó repülőgépek száma harmincszorosa, tankjaiké
százszorosa volt az övéknek, de a finneknek is megvolt a maguk
erőssége. Tudták, hogyan fordítsák az időjárást a saját hasznukra:
fehér overallokban és fehér síléceken, láthatatlanul siklottak az
erdőben, és csaptak le a mit sem sejtő ellenségre. A táj az ő
oldalukon állt. Egész falvakat tudtak elrejteni a hóborította lombú
fenyőfák, melyek közé úgy lopózott be később a köd, láthatatlanul
és csendesen, mint maga a hó.
Helsinkiben megállás nélkül folytatódott az evakuálás, gye-
rekeket mentettek vasúti vagonokban, babakocsikkal, még
halottaskocsival is, bármivel, aminek kereke volt. Ahogy a
bombázás folytatódott, a menekültek úgy indultak tovább,
sebtében összetákolt erdei táborhelyükről a közeli falvakba. A
falvakból északi és nyugati irányba áramlottak tovább, a Balti-
tenger felé. Exodusuk folyamatosan újabb hullámokban nyomult
előre. Én úgy láttam, az emberek nincsenek megijedve. A fagyos
elszántság, mely jellemezte őket, mintha éppúgy a finn föld
sajátossága lett volna, mint a hó és a sötétség.
Délutánonként, amikor elhalványultak a fények, mintha
hatalmas, paplanszerű árny ereszkedett volna le a magasból. Nem
értettem, hogyan képes valaki hozzászokni ezekhez a
hátborzongatóan rövid napokhoz, de talán bárki képes megszokni
bármit.
 Egy napon valamelyik tűzoltó elvitt egy lebombázott lakó-
házba. Térdig érő, a feltépett csövekből kiáradó vízen keltünk
át, látszatra érintetlen betonlépcsők során haladtunk felfelé,
miközben az oldalfalak odalent romokban hevertek. Beléptünk
az egyik lakásba, melynek ajtaját tokostul szakította ki a
robbanás. Odabent szétfoszlott, nedves, fekete törmelék ma-
radt valakinek az életéből, az ágyat és az asztalt porrá zúzta a
lezuhanó plafon súlya. A függönyök, akár a pókhálók. Két
gyermek bekeretezett képe oldalára dőlve hevert a jégszekrény
tetején. A tűzoltó elmondta, hogy már három napja ásnak a
romok között, halottakat keresve, és valószínűleg beletelik
még egy hétbe, vagy talán ennél is több időbe, mire mindenkit
megtalálnak.
Az utca végén ipari iskola épülete állt. A tetőn keresztül ka-
pott találatot, most az egész egykori építmény közepén kráter
tátongott. Eltűntek az emeletek és a pince is, le lehetett látni a
csatornahálózatig. Az egyik tanárnő szemtanúja volt az épület
összeomlásának, ahogy annak is, hogy csaknem az egész
osztályát maguk alá temetik a romok. Férje, aki vízvezeték-
szerelőként dolgozott, kórházban feküdt, mert lyukat ütött a
torkán egy elszabadult rézcső. Tizenöt éves fiát nem látta az
utolsó támadás óta. Miközben beszélgettünk, ügyeltem rá,
h°gy gondosan feljegyezzem a fiú nevét, hajszínét, ruházatát.
— Arra az esetre, ha találkoznék vele — mondtam, bár
tudtam, óriási gombóccal a torkomban, hogy ez nem fog
megtörténni. Mindketten úgy tettünk, mintha optimisták
lennénk, mintha bírnánk ezt az egészet. Mintha
reménykednénk. Hogyan másként élhetné túl az ember?
- El ne felejtse! - kiáltott még utánam, amikor elindultam a
következő lebombázott hely, a következő meggyötört ember
felé.
-Dehogy! - intettem vissza a jegyzettömbbel, ígéretképpen.
- Nem fogom elfelejteni!A bombázások rendszeressé váltak.
Az időjárástól és a fényviszonyoktól függött, mikor jönnek az
orosz gépek. A vastag
hótakaró rendszerint biztonságot jelentett, éppígy a sűrű köd is. A
sötétség volt a legjobb mind közül.

Reggelenként, nagyjából fél kilenc, kilencig, általában biz-

tonságban érezhettük magunkat. Ezután érkeztek dübörögve
keletről a gépek, hogy ledobják a bombákat, de az is megesett, hogy
csak propagandairatokkal terítették be az utcát. Az volt a
legrémisztőbb az egészben, hogy mérgező gázt is használhattak
volna. Emiatt természetesen állandóan félelemben éltünk.
Újabb és újabb pletykák keltek szárnyra arról, hogy melyik nap
vetik majd be a gázt, de én a hotelszobában maradtam, ameddig
csak lehetett - talán csökönyösségből. Egyik éjszaka, amikor már
mélyen aludtam, Geoff Cox kezdett el hevesen dörömbölni az
ajtómon azzal, hogy azonnal el kell hagynunk a hotelt. Reggel gázt
fognak bevetni. Ezúttal egészen biztos benne.
- El kell innen húznunk, Gellhorn - mondta, amikor kinyitottam
neki az ajtót.
Félálomban voltam még, pizsamám köréin tekeredett. A hajam
szénakazalként meredt ezerfelé.
-A pokolba, Geoff! Be vagy piálva?
- Ittam, de mi köze ennek az egészhez? Mindenki, aki angolul
beszél, elhúz innen.
- Ezt már kétszer eljátszottátok, de mindkétszer az lett a vége,
hogy vissza kullogtatok. - Megdörzsöltem a szememet. Lüktetett a
fejem. - Légy szíves, menj el! Velem minden rendben lesz.
- Ahogy gondolod! - mondta, és tovább rohant a következő
ajtóhoz, hogy ott kezdjen el dörömbölni.
Szerencsére ez is csak egy hamis riasztás volt, de így is eva-
kuáltak bennünket. Tizenhat orosz repülőgépet lőtt le a légvédelem,
elkerülhetetlen volt a durva megtorlás. Mi is az erdőbe vettük be
magunkat, a többi menekülttel együtt. Itt nem volt olyan hideg, mint
a városban. Amikor elindult a komoly havazás, megmaradt a
melegebb idő, és mindent bebugyolált a nedves hó. Puha takaró
borult a fákra és a sátrunkra, és a sátorlapok úgy kifeszültek, akár a
felajzott íj.
 Olyan érzés volt, mintha egy másik, sokkal korábbi világba
léptünk volna. Merev szőrmetakarók alatt aludtunk, mint egy
Tolsztoj-novella szereplői, körülöttünk a robusztus izomzatú
lovak egész teste párát lehelt, és letaposták maguk alatt a ha-
vat. Sörényük össze gubancolódott, jégcsapok lógtak hosszú
farkukból, és annyira elütöttek a távoli Sun Valley-ben lévő
Blue-tól, mintha nem is ugyanahhoz az állatfajhoz tartoztak
volna.
Dzsekim belső zsebében magammal hordtam két, Ernesttől
érkezett sürgönyt, amiket december 4-én kaptam, s melyeket
már oly sokszor elolvastam, hogy a papír egészen megpuhult.
Büszke rám, azt írta, meg hogy úgy gondolja, én vagyok a
legbátrabb nő a világon. Bármikor átugorhatok — ismételte
szívósan. Csak egy szavadba kerül, és eldobok mindent.
Én egyáltalán nem éreztem bátornak magam. Nem bátorság,
ha az ember teszi a dolgát.
De igen, szinte megbetegített a hiánya. Magányosnak érez-
tem magam itt, és sokkal rémültebbnek, mint bármikor. De
ezek egyike sem változtatott az igazságon. Voltak itt történe-
tek, melyek arra vártak, hogy elmondják őket, és nem mehet-
tem el innen, amíg ezt meg nem tettem.
Hihetetlenül veszélyes lett volna Ernest számára, hogy
felüljön egy gőzhajóra miattam, és nem is vesztegethette ezzel
a drága idejét. Most döbbentem rá, hogy a könyv, amit ír,
fontosabb, mint eddig bármi. Túl fogja élni ezt a káoszt, az
értelmetlen halált. Fennmarad akkor is, amikor az összes
borzalom után begyógyulnak a sebek, melyeket az emberek
okoztak egymásnak. Ebben rejlik a valódi művészet nagysága,
gondoltam.
 44.

J ó pár nap múlva, kora hajnalban, miközben az autóra vártam,

mely értem jött, ujjaimat a lámpa aljához dörzsöltem, hogy
életet leheljek beléjük. Egy katonai sofőrt jelöltek ki számomra,
hogy elszállítson a Karéliai Front főhadiszállására, ami tőlünk
keletre, négyszáz kilométerre helyezkedett el.
-Klassz lehet, ha az ember a zsebében hordja Rooseveltet -
jegyezte meg Geoff Cox. Még mindig bosszantotta, hogy Helsin-
kiben tudomást sem vettem róla, és ismerte az elnöktől kapott
levelet, mely számtalan helyre különleges bejárást biztosított szá-
momra, oda is, ahova rendszerint nem engedtek be újságírókat.
-Ne legyél hülye, Geoff! Szó sincs kiváltságról vagy kivé-
telezésről. Te is tudod, hogy ha nem lenne ez a levél, nőként
sosem jutnék be sehova.
— Igazad van.-Udvariatlan voltam — adta meg magát.
- Semmi gond. Ebben az iszonyatos hidegben elég nehéz em-
berként viselkedni. - Felemeltem, és átnyújtottam neki a lámpát,
amellyel addig a kezemet melengettem. Megjöttek értem.
Hosszúkás, fehér autó érkezett, mely könnyen belesimult a
tájba. Fiatal, civil sofőr vezette, iskolásfiú arca volt, sovány,
egyenes nyakát halvány szeplők pöttyözték, ő tolmácsolt köztem
és a katonai vezetőm között. A fiatal főhadnagyot Viskey- nek
hívták, megjelenése olyan élesen tiszta volt, mintha szappanból
faragták volna ki. Szőrmével szegélyezett, magas szárú, fekete
katonai bakancsot és asztrahángalléros fekete, gyapjú nagykabátot
viselt. Szintén szőrméből készült, magas, merev oldalú, fülvédővel
ellátott kalapja méltóságot sugárzott. Egy pillanatra átvillant a
fejemen, hogy szerzek egy ilyet, és hazacsempészem Ernestnek,
de aztán annyira betöltötte minden
gondolatomat a körülöttünk zajló háború és a pillanatnyi ese-
mények, hogy el is feledkeztem róla. Ötven kilométeren ke-
resztül, vagy talán még ennél is hosszabban, a finn katonai
utánpótlás vonalát követtük. A konvoj után haladtunk, súlyo-
san megrakott teherkocsik sora zörgött előttünk a sötétben;
élelmet, sílécet, kerékpárokat, valamint fegyverüket ölükben
tartó, alacsony padokra ültetett katonákat zötyögtetve.
Hosszú órákat kellett még várni, hogy világos legyen, de
akkor is, mint oly gyakran, köd telepedett a tájra. Néhány
pillanatra előbukkant a ködön át az erdő, sötéten és sűrűn, az
út mindkét oldalán. Eközben a sofőr fordította nekem, amit a
főhadnagy mondott Karéliáról. Ezért a földért a tizenkettedik
századtól, vagy talán már korábban is állandó harc folyt,
Svédország és a Novgorodi Köztársaság is mindig a magáénak
akarta tudni.
- Most újabb embereknek kell feleslegesen és értelmetlenül
elpusztulniuk miatta - mondta Viskey finnül. A sofőr franciára
fordította nekem szavait. Nagyon keveset tudtam elsajátítani a
nemzeti nyelvből, amely hol emelkedett, hol süllyedt, arról
nem is beszélve, hogy a hangzókihagyások miatt sokszor azt
sem tudtam eldönteni, hol kezdődik, és hol végződik egy szó.
- Remélem, több orosz fog, mint ahány finn - folytatta. - Az
orosz gyalogság egyetlen, tömött vonalban támad, tudta ezt?
Mi pedig elrejtőzünk a fákon. Mindenütt ott vannak az em-
bereink. - A sűrű, tintakék erdő felé intett. - Túlságosan meg-
könnyítik a dolgunkat. Egy oszlopban jönnek, és mire észre-
vennének bennünket, már le is szedtük őket. Hányingerkeltő.
- Igen, hányingerkeltő. - Az is volt. - De így talán maguk
győznek.
- Senki se fog győzni - felelte egyszerűen. - Végül is, ez
egy háború. - Aztán megkérdezte. - Mondja, mit gondolnak
maguk Amerikában Adolf Hitlerről?
-Amerikában? Nehezen tudnám megmondani. Hosszú ideje
nem voltam otthon. Most egy darabig Kubában éltem, előtte
pedig Spanyolországban és Európa más országaiban
dolgoztam. Spanyolországban? Melyik oldalon? -A
madridiakén, természetesen. - Felbosszantott a kérdése. - Úgy
nézek ki, mint egy fasiszta?
-Miért nézne ki bárki bárminek? - kérdezte vállat vonva. - Vegye
le Hitlerről az egyenruhát, távolítsa el mellőle az embereket, és egy
alacsony, jelentéktelen férfi áll maga előtt. Próbálja elképzelni
otthon, fürdőköpenyben.
Tudtam, hogy igaza van, mégsem sikerült elképzelnem a
zsarnokot. Hitler nem tehette volna azt, amit megtett, ha bárhol
otthon van. Ha akad akár csak egyetlen ember is, aki szereti őt és
törődik vele.

Egy órával később hajnalodni kezdett, a reggel szelesen és hidegen

furakodott be az autó ajtaján, gyapjúnadrágom alá, átitatta vastag
kabátomat, és a csontjaimig hatolt - szinte hallani lehetett, ahogy
összezörrennek. Megállás nélkül haladtunk. Jelöletlen utakon és
cserjékkel benőtt átjárókon hajtottunk keresztül, olyan helyeken
furakodva át, ahol nem is gondoltam, hogy elférhet egy autó.
Gyakran csak egyes sebességben tudtunk haladni, utat vágva a
nedves hóban, és sokszor eszembe jutott a sofőrünkről, hogy sokkal
fiatalabb annál, mintsem ennyire gyakorlott lehessen. Az egyik
aláaknázott hídon csak olyan lassan tudtunk haladni, hogy az autó
centiméterről centiméterre gördült előre.
- Csak akkor veszélyes, ha megcsúszunk — magyarázta a sofőr.
— Aha — feleltem, aztán elnémultam. A vállam drótkötélként
feszült meg. A hídon csupán egyetlen autó fért el. Mindkét oldalon
néhány centiméter látszott ki az útból. A járófelület más volt, mint
eddig; a híd előtt fényesen, simán csillogott az út, mint az üveg.
Amilyen csúszós, bármikor megpördülhetünk rajta, mint egy
eldobott pénzérme, gondoltam, de valahogy sikerült a
nyomvonalban maradnunk, és elérnünk a túloldalt. Ekkor mertünk
csak fellélegezni.
-Múlt héten az egyik autónk aknára futott egy ilyen hídon -
mondta Viskey. - Egy porszem sem maradt belőle, és az utasokat
nem sikerült megtalálni.
Ereztem, hogy elönt a verejték.
- Micsoda?
-Ne haragudjon, nem állt szándékomban megijeszteni, csak
arra gondoltam, talán érdekli a történet, hogy megírhassa.
Egyébként is, Virtanen az egyik legjobb sofőr.
- Abban biztos vagyok — feleltem udvariasan, de önkénte-
lenül is újra meg újra a fiú tarkóját borító rózsaszín szeplőkre
esett a tekintetem. Halvány kezén nem viselt kesztyűt, ujjai
vékonyak, szinte csontosak voltak. Húszéves lehet? Huszon-
kettő? Hol tehetett szert ennyi tapasztalatra, ilyen nyugalomra,
törtem a fejem, ami képessé teszi arra, hogy itt vezessen? De
aztán éreztem, hogy megnyugszik a légzésem, és ezek a
lényegtelen kérdések egyszerűen elenyésztek. Hosszú, lassú
kanyarba kezdtünk, s az út egy másik hídba futott.

Egész nap és egész éjjel folyamatosan haladtunk, én pedig

időről időre elaludtam, ahogy sikerült, ülve, fejemet a rázkódó
ajtóüvegnek támasztva, a durva katonai gyapjútakaró alatt.
Valamikor hajnaltájt volt egy álmom arról, hogy St.
Moritzban vagyok, és tengerialga-erdőben úszom, a növények
pedig érzékelhetően tudatában vannak a jelenlétemnek, és
gyengéden elfogadva ölelnek körül. Felébredve iszonyú
veszteségként éltem meg, hogy nem St. Moritzban vagyok,
még csak nem is az álom meleg ölelésében, és úgy éreztem,
kevés kell hozzá, hogy darabjaimra hulljak szét.
Viskey valószínűleg észrevette, hogy milyen törékeny ál-
lapotban vagyok. Kezembe nyomott egy szelet csokoládét,
amely az adott körülmények között elfogadható reggelinek
tűnt, aztán kaptam egy kis korty akvavit szeszt, mert kávé
természetesen nem volt. A hófehér táj továbbra is ott suhant
mellettünk. Időről időre megütötte fülünket a csatazaj messzi
távolból odasodródó, elmosódott zaja. A tömör, alacsonyan
csüngő égbolton újra és újra éles fény villant, de nem villám-
fény volt, hanem ágyú torkolattüze.
Végül elértük Viipurit. A Karéliai Fronton fekvő város a
bombázások folyamán súlyos veszteségeket szenvedett. A
még megmaradt házak szürkén sötétlettek a még sötétebb
égbolt
hátterében, és amikor Viskey jelezte, hogy megérkeztünk, én úgy
éreztem, túl hideg van ahhoz, hogy kiszálljak az autóból. A város
végén a befagyott ablakú vasútállomás épületét alakították át
barakká, amelyben a tábori ágyak hosszú sorokba voltak rendezve.
Itt kapott helyet a végtelenül puritán átmeneti kantin is, ahol
minden teljesen lecsupaszított és rémisztőén steril volt, de legalább
adtak kávét.
Jéghideg ujjakkal ráztam kezet az engem fogadó, fiatal
ezredessel. Nagyon sűrű, fehérbe hajló szőke haja volt, és a
mozdulatban, ahogy a reggelizőasztalon kiterítette elém a térképet -
hogy megmutassa, hol tartózkodik jelenleg a gyalogság, milyen
pozícióban, milyen erősítéssel -, volt egyfajta érzékelhető
kedvesség. Viskey elmondta neki, hogy az amerikai közönségnek
írok cikket a háborúról, és azt is elárulta, hogy megjelent már
néhány könyvem. Gondolom, az ezredes ezért kezdte tételesen
felsorolni a tudnivalókat, mintha leckét mondana fel: hány
fegyverrel rendelkeznek az egyes ütegek, meg hogyan használják
az egyes lövedékeket. Miközben beszélt, kötelességtudóan
jegyzeteltem, de igazából nem ez volt az a sztori, ami engem
érdekelt.
Újabb kávé érkezett, újabb térképek kerültek az asztalra, és az
ezredes éppen a Mannerheim-vonal leírásába kezdett; azt
magyarázta, hogyan került a déli front éppen a Karéliai- félsziget
nyakához, amikor megállítottam, és megkérdeztem, hogy
ellátogathatok-e a börtönbe. Viskey-től tudtam, hogy orosz
hadifoglyokat őriznek ott, és alig vártam a velük való találkozást.
- A börtön helyett inkább ellátogathatna a repülőtérre - java-
solta, és ahogy rám nézett, sajnálat csillogott a szemében, mintha
nem lennék elég épelméjű ahhoz, hogy felismerjem, mi az, ami
figyelmet érdemel. - Öt új repülőgépet kaptunk OslóbóL
- Engem az emberek érdekelnek - feleltem, ragaszkodva előző
kérésemhez. — Mindenféle emberek.
Az ezredes végül engedélyezte a látogatást, de rosszallóan
ingatta a fejét, amikor távoztunk. Miközben morogva tekerte fel a
térképeit, valószínűleg azon bosszankodott, hogy ki
a bolond, aki egy nőt küld a háborúban a frontra, olyat, akit
egyáltalán nem érdekel tüzérség.

A viipuri börtön kiterjedt kőépületében a cellák mélyen a föld

alatt kaptak helyet. Viskey előkerítette az őrt, aki végig kalau-
zolt bennünket a jéghideg méhkaptárban, többször is megiga-
zítva az orra hegyén ülő ezüstcvikkerét, elszánt, súlyos léptek-
kel kopogva végig a folyosókon, mintha cipőjének talpa nem
is bőrből, hanem egyenesen acélból készült volna.
Végül megérkeztünk egy orosz hadifogoly cellájához, egy
pilótához, akit valahol Kouvola közelében lőttek le, majd ej-
tettek foglyul. A rendkívül alacsony priccsen ült, hátát szál-
faegyenesen a betonfalnak támasztva. Úgy tűnt, mint aki
nyitott szemmel alszik, amíg az őr cipője orrával bele nem
rúgott a rácsokba. Akkor felemelkedett, és riadtan figyelt
bennünket.
Magas, vékony férfi volt, vöröses borosta ütközött ki az ál-
fán, és szomorú, halvány szemekkel pillantott ránk. Amikor
ránéztem, az jutott először eszembe, hogy nem lehet idősebb
nálam, és hogy nagyon fázik. Röviden beszélgettünk, az
oroszt finnre, a finnt franciára, a franciát pedig angolra
fordítva. Szerettem volna tudni, mit gondol, miért harcol.
—Természetesen Oroszország megmentéséért — felelte
csendesen.
— Kitől kell megmenteni? — folytattam a kérdezősködést.
—Ezt már annyiszor hallottuk — szólt közbe az őr. — A
kormányuk azzal eteti őket, hogy Finnország volt a támadó.
Azért harcolnak ellenünk, mert nincs más választásuk.
—Az egész csak propaganda? — megborzongva
pillantottam újra a pilótára, aki itt gubbasztott ebben az isten
háta mögötti, nyomorúságos jégveremben, s valószínűleg
bármikor agyon- lőhetik. Hazugságban élt, és még csak nem is
tudott róla.
—Kérdezze meg, van-e családja - mondtam az őrnek. Meg-
tette, de amikor az orosz pilóta válaszolt, elfordult, mert a fér-
finak eleredtek a könnyei, miközben kezét csípőmagasságban
tartva mutatta, milyen magas a kislánya. A felesége várandós
a második gyerekkel, mutogatta el, miközben könnyei a szakállába
csorogtak.
Az őr félig elfojtott köhögést hallatott. Viskey a cipője orrát
bámulta. Én legszívesebben felsikoltottam volna.
- Kérem, menjenek most - fordult hozzánk az őr, én pedig
megértettem, hogy nem akar többet hallani, mert máskülönben nem
alhatna aznap éjjel, és a munkáját sem tudná elvégezni.
Aznap két további orosz hadifogollyal is találkoztunk, akik
annyira elveszettnek tűntek cellájuk rácsai mögött, hogy ki-
könyörögtem az őrtől, hadd adjak nekik néhány szál cigarettát.
Azon a ponton már a tűrőképességem határán jártam, teljesen
hatalmába kerített érzelmeim kavargása, alig tudtam megállni, hogy
el ne sírjam magam, amikor rájuk néztem. A legvékonyabb
pamutnadrág volt rajtuk, foszlott kabát, és az időjárásnak egyáltalán
nem megfelelő cipő.
A két férfi eszét valószínűleg teljesen elvette a hideg, de
ünnepélyesen feleltek minden kérdésemre, s úgy szívták a ci-
garettáimat, mintha soha többé nem lehetne részük ilyen él-
vezetben. Mélyen letüdőztek minden egyes slukkot, mielőtt kifújták
volna a füstöt. Az őrön keresztül ők is ugyanazt a feleletet adták a
kérdésemre, mint a pilóta. Azért harcolnak, mert csak így menthetik
meg Oroszországot. Csupán néhány órás kiképzést kaptak, mielőtt
kiküldték volna őket a frontra. Van családjuk, és félnek a haláltól.
- Maga nagyon lágyszívű - jegyezte meg Viskey, amikor
később kifelé haladtunk ebből a méhkaptárból. Ziháltam, miközben
felfelé kapaszkodtunk a lépcsőkön, de nem a kimerültségtől.
-A kormányokat és a vezető politikusokat kellene megbüntetni -
feleltem -, nem az embereket.
-Én nem érzek gyűlöletet senki iránt - felelte ő. - De a háború
arra kényszerít bennünket, hogy gyakorlatiasan gondolkodjunk a
dolgokról, vagy nem?
- Hányingerkeltő ez az egész.
Hangosan megköszörülte a torkát. Hangja visszaverődött a
vastag kőfalakról, végig döngve felfelé és lefelé a lépcsők so-
rán, mielőtt visszaért volna hozzánk.
- Igen, az.
Röviddel ezután már a repülőtéren voltunk, bár senkitől nem
kértem, hogy vigyenek oda. A rajparancsnok, a reggel megis-
mert ezredes hasonmása, végigvezetett az öt repülőgép előtt.
A nikkelszegecsek fényesen csillogtak az álcázó hótorlaszok
mögött, én pedig gondosan megdicsértem a gépmadarak
szépségét, s hogy megnyugtassam, szorgosan jegyzeteltem is.
Amikor végre elengedtek a legközelebbi fedezékbe, a
szolgálatos raj katonáit hordók tüzénél melegedve találtam.
Az arcuk ragyogott a lángok fényében. Egyvalaki ujjatlan
kesztyűben gitározott, látszatra végtelen könnyedséggel.
Népdalt, szerelmes éneket vagy himnuszt játszott — nem
értettem a szavak jelentését, de a zene hangjai mintha
kiáradtak volna a fedezék falain túlra, némán és hangtalanul,
ahogy a hó esik. Viskey-re pillantottam, akinek megremegett
az alsó ajka.
- Maga is lágyszívű — mondtam. Valójában ekkor
kezdtem erre gyanakodni.
- Ismerem ezt a dalt - felelte egyszerűen. - Egy pillanatra
még azt is elfeledteti az emberrel, hogy milyen borzalmas dol-
gok történnek.
Én is így éreztem. A férfi hangja egy pillanatra felemelt
bennünket a háború fölé - minden háború fölé. Magasabbra,
mint ahol az emberek még rombolhattak és megnyomoríthat-
ták egymást. Legalább addig nem tehették, amíg szólt a dal.
Elengedhettem a körülöttem levő valóságot, azt, ami felé tar-
tottunk. Majdnem elengedhettem én is.

A következő napok során a Roosevelttől kapott speciális be-

lépő segítségével a Karéliai Front teljes mélységét bejártam.
Nem csupán az egyetlen nő voltam itt, de más riporterrel sem
találkoztam, aki eljutott volna idáig. Bármilyen magányosnak
és ijedtnek is éreztem magam, tisztában voltam a rám nehe-
zedő felelősség súlyával, és élni akartam a lehetőséggel, legalábbis,
amennyire tőlem telt.
Csaknem szürreális volt a kép, ahogy a finn katonák síléceikkel
átsiklottak a hóterhüket hordozó, ködben álló fák között, meglepve
az oroszokat. Hallani, ahogy a tüzérség ágyúinak hangját szinte
feloldja egy hóförgeteg. Ott voltam, amikor falvak tűntek cl a föld
színéről, szinte némán. Láttam égő erdőt a tiszta, fehér hótakaró
felett.
Visszatérve Helsinkibe, egy kávézóban próbáltam meg papírra
vetni mindazt, amit láttam és megéltem. A Collier’s riportokat
akart, nem történelmet vagy siránkozást. Semmi könnyet. És mégis,
hogyan tarthattam volna magamban az érzéseimet? Ez a háború
puszta kapzsiságból született. Mert alig néhány ember - Hitler,
Franco, Mussolini, Sztálin — uralkodni akart mindenen, amit csak
elért. Ezért kellett az átlagembereknek tömegével az életüket adni,
úgy, hogy azt sem tudták, valójában miért harcolnak.
Spanyolországban legalább volt oka a harcnak; az elvesztegetett
életek mindkét oldalon a méltóság mérlegének serpenyőjébe
kerültek. De ez a háború az Őrületbe kergetett, ha kicsit is
elkezdtem gondolkodni róla.
Három órára járt az idő, alkonyodott a távoli északi tél
sötétjében. Addig üldögéltem a kávéház asztalánál a teám mellett,
míg teljesen kihűlt. Odakinn esett, és a köd nedves, gyűrött
pólyaként ölelte körül a várost. A Collier’stől üzentek, hogy ha
végeztem ezzel a cikkel, akár el is jöhetek, de eddig még nem álltak
elő semmilyen utazási tervvel. A háborús időszakban az út
megszervezése mindig nehézkes. Az ember bekéredzkedik autókba,
vagy felkéredzkedik konvojokra, kunyerál magának valahogy egy
repülőjegyet, amikor sikerül megtudnia, kinek kell rimánkodnia, s
meg is kaphatja, ha nincs egy fontosabb személy nála, akinek
jobban kell - bár majdnem mindig akad egy ilyen. Finnországban
azonban minden eddiginél erőteljesebbre fordult a helyzet. Az
orosz flotta elhagyta Kronstadtot, és a tenger sem volt többé bizton-
ságos. Szerettem volna küldeni egy telegrammot Ernestnek,
hogy valószínűleg bizonytalan időre itt ragadtam, de a sür-
gönyhálózat teljesen összeomlott.
Remény vesztett és kétségbeesett voltam. A munkámat
befejeztem, semmi másra nem vágytam, csak hogy végre
otthon lehessek az íróasztalom mellett, míg Ernest a másik
íróasztalnál dolgozik, a nap beragyog az ablakokon, és
eláraszt mindent, közben pedig van idő lustálkodni,
gondolkodni, elmélyülni. Egyetlen másodpercre sem
gondoltam az őszi nehézségekre, vagy a Pauline-nal
kapcsolatos aggályaimra. Csak Ernest és a közös életünk iránt
érzett szerelem lobogott bennem. Bárcsak hazamehetnék az én
drága kis rókalyukamba, elmondhatnám és megmutathatnám
neki, mit érzek!
- Jesszusom, Gellhorn, ki halt meg?
Riadtan pislogtam arra, aki megszólított. Frank Haynes volt,
amerikai katonai attasé, akivel vagy féltucatszor összefutottam
már. Külföldön meglehetősen szűk csoportot alkottunk mi,
amerikaiak.
-Szia, Frank! Ne haragudj. Azt hiszem, már hetekkel ezelőtt
kifagyott belőlem minden szusz.
- Hát, nagyon úgy festesz. Talán ideje lenne hazamenni.
- Ne húzzál ezzel, légy szíves! Jelenleg nagyon nem
vagyok rá vevő.
- Eszem ágában sincs. Épp most tudtam meg, hogy holnap
indul egy gép. Fel tudlak juttatni rá, ha szeretnéd.
Kis híján kiugrottam a székből, és a nyakába vetettem
magam.
- Édes Krisztusom! Igen, akarom! Akarom! Hova?
- Svédországba?
- Elmegy. Ó, istenem, Frank! Tényleg? Nem is tudod, de
megmentetted az életemet! Gondolod, karácsonyra otthon le-
hetek? Vagy ez túlzásba vitt remény?
- Talán nem. Megpróbálhatod.
Felpattantam, és keményen szájon csókoltam, mire kineve-
tett. De egy lámpaoszlopot is megcsókoltam volna. Egy bőr-
cipőt. Egy szénkupacot. Hamarosan találkozom a szerelmem-
mel. Hazamegyek!
 45.

S védországból Lisszabonba utaztam, hogy itt felszálljak egy

Kubába tartó gépre, de a sors számtalan módon akadályozta
tervemet. Először Párizsban tartóztattak fel, ahol megtudtam, hogy
Gustav Regien, régi kollégánk Madridból, börtönben sínylődik
azzal a váddal, hogy ellenséges ügynök. Megkérdőjelezték spanyol
állampolgárságát, és nem volt senki, aki segített volna kibogozni őt
a bürokrácia ráfonódó hálójából, így aztán írtam Eleanor
Rooseveltnek, és megkértem, próbáljon közbenjárni a francia
hatóságoknál. Aztán meglátogattam Gustav feleségét, és
kisegítettem egy kis pénzzel, hogy legyen miből fenntartania
magát, míg a jó hírekre vár.
Sürgönyöztem Ernestnek, hogy az év elejére megérkezem most
már, de Párizsban további késéssel kellett szembesülnöm. El kellett
rendeznem a kiutazási vízumomat, és az is kérdéses volt, találok-e
olyan francia gépet, ami elvisz Portugáliába, vagy bárhova ebben a
politikailag terhes időben. Tehát továbbra is csak vártam, tövig
lerágtam a körmömet, és sokkal többet dohányoztam, mint
amennyit kellett volna, s egyre csak emésztett a vágy a Finca és az
íróasztalom, meg Ernest ölelése után, s mindez idővel állandó,
lüktető fájdalommá sűrűsödött a szívemben.
Az egyetlen dolog, ami jót tett megtépázott idegeimnek, az maga
Párizs volt, végtelen békességével, hűvösségével, lenyűgöző
szépségével - valójában sokkal szebb volt, mint amilyennek valaha
láttam. Mintha maga a város nem is tudott volna arról, milyen
vészterhes idők járnak. Pedig errefelé is közeledett a háború. Ott
lebegett a fejünk felett, egyértelműen és elkerülhetetlenül - de
abban a pillanatban csak az
ezüstösen csillámló hópelyhek kavarogtak az üres Piacé de la
Contresarpe felett. Ernest sokat sétált errefelé fiatalemberként,
bekukkantva a kávéházak ablakain, miközben gyomrát
mardosta az éhség, és lukas cipőjén átfújt a szél. O maga
mesélte nekem a történeteket, melyek most szellemként kö-
vettek, ahogy sétáltam a Quartier Latinben, a remek kávéhá-
zak és a parázstartók felett piruló boulet-k között, Ernestre
gondolva.

Amikor a kikötőben találkoztunk, Ernest elhanyagoltnak,

mégis csodálatosnak tűnt, vastag halászkabátjában, fülére nőtt
hajával. A kubai időjárás az évszakhoz megszokotthoz képest
jóval hűvösebb volt, de engem most nem érdekelt ez sem.
Amikor átölelt, mindketten beleremegtünk.
-Helló, Nyúl! - mondta.
- ó, Nyúl! - feleltem, hátrébb lépve, hogy az arcába néz-
hessek. Az arca, istenem, mennyire hiányzott nekem az arca!
A finom ráncok a szeme körül. Erős, egyenes orra. A halánté-
kánál megjelenő szürke hajtincsek. - ígérd meg nekem, hogy
megkötözöl, ha még egyszer valaha eszembe jutna elmenni
innen, jó?
- A kötözés kevés. Jó erős láncot veszek. Se enni, se aludni
nem tudtam, annyira aggódtam érted.
Miközben az autó felé haladtunk, szorosan összefogtam
magamon a dzsekimet, és azon gondolkodtam, hogy vajon a
finnországi hideg örökre bevette-e magát a csontjaimba.
-Mi van az időjárással?
-Sejtelmem sincs. Napok óta úgy alszunk, hogy begyújtunk,
és magunkon hagyjuk a ruhát.
- Szóval a szokásos rendszertelenség.
- Mégis mit vársz, ha nincs asszony a háznál?
- Pontosan ezt. Csak csókolj meg, és abba se hagyd, amíg
arra nem kérlek.
Rám vigyorgott.
-Azért ez elég komoly követelés olyan valakitől, aki két
hónapra lelépett.
- Két hónapra és tizenhat napra mentem el, de soha többé
nem teszek ilyet. Megígérem.
Megállt, és a karjába zárt. Áthatott ereje és melegsége.
- írásban kérem ezt az ígéretet!

Másnap reggel a saját ágyamban ébredtem, az egymásra rakott

takarók alatt melegen befészkelődve. Ernest már dolgozott.
Hallottam Corona tollának sercegését a papíron. Egyenletes,
kellemesen surrogó zaj volt - ez jelentette azt, hogy minden
úgy van, ahogy lennie kell.
Mozdulatlanul hevertem a takarórétegek alatt. Érzékeltem,
ahogy az írás ritmusa felgyorsul, mint egy lefelé gördülő
szikla, és egyre fürgébbé válik. Aztán csend lett, míg Ernest
végigolvasta, amit leírt, s elgondolkodott a következő lépésen.
Az elméje folyamatosan dolgozott, őrölte mindazt, amit
tudott, a valóságot, melyhez hosszú éveken keresztül
igyekezett a lehető legközelebb kerülni, hogy kéznél legyen a
megfelelő pillanatban.
Később én is ugyanezt tettem. A helyek, ahol jártam, az
emberek, akikkel találkoztam, akik megérintettek, mind velem
maradtak, készen arra, hogy a munkám részévé váljanak. S
már azt is értettem, úgy, ahogy eddig sosem, hogy a Finca és
Ernest tette lehetővé, hogy el tudjak menni, és vissza is tudjak
jönni. Megváltozva, de erősebben, mint valaha, jobb
emberként, sokkal inkább önmagámként. Az voltam, akiről
Tillie-nek meséltem Sun Valley-ben, épp csak annál is
igazabb ember. Nem akartam, hogy az Ernesttel leélt évek
vagy a munkám azt bizonyítsák, hogy bármit megkaphatok.
Mindkettőre azért volt szükségem, hogy egésznek érezhessem
magam.
- Nyúl? - szóltam ki az ágyból.
- Igen?
- Ez itt minden, amit szeretek. Annyira jó itt! Ez itt a mi
saját országunk.
Istenem, mennyire jó volt újra odaülni az asztalomhoz! Az
első dolog, amit megtettem, hogy felbontottam a kiadótól ér-
kezett szerződést, ami azalatt jött, míg Finnországban jártam.
Jó néhány New York-i szerkesztőnek elküldtem a Megsebzett
mezők kéziratát. Először azt terveztem, hogy Max Perkinsnek
is átadom a Scribner’stői. Ernest volt az, aki lebeszélt róla,
azzal érvelt, hogy nem jó ötlet, ha két, egy családban élő író
ugyanannál a kiadónál verseng az olvasók figyelméért. Egyet-
értettem vele, más megoldási lehetőségek után néztem, s végül
remek üzletet kötöttem a Duell, Sloan and Pearce-szel. Követ-
kező márciusban akartak kijönni a könyvvel, velem meg ma-
darat lehetett volna fogatni örömömben. Nem szerethettem
volna jobban ezt az írást akkor sem, ha a saját gyerekem, s
most lehetőséget kapott, hogy a szívemből és a képzeletemből
kilépjen a világba. Csak ültem ott, ölemben a szerződéssel,
magamba szívtam a valóságát, a jogi szaknyelv komolyságát,
ami engem és a könyvet is a jövőhöz kapcsolt.
Ernest hitt bennem, hitt a kettőnket összekapcsoló gyöke-
rekben, ez segített, hogy megszülethessen ez a könyv. Mély-
ségesen éreztem mindannak az értékét, amit mi ketten itt
megteremtettünk. A jövő rémisztőbbnek tűnt, mint valaha,
Európa afelé botladozott, hogy darabjaira hasadjon. Ernest
válása is több volt már puszta gondolatnál. Kemény szavak
hangzottak el, aztán fájdalmas várakozás következett. De volt
a kezünkben valami szilárd. Ernesttel bátorságot, gyökereket
jelentettünk egymás számára, fényt a láthatáron. Értelemmel
töltöttük meg napjainkat, nevetéssel és gazdag, valódi beszél-
getésekkel. Sosem éreztem magam ennél jobban, és sosem ju-
tott még több nekem. Csakis igent mondhattam minderre.
Üres papírért nyúltam, behúztam az írógépbe, és gépelni
kezdtem.

Én, Mrs. Martba Nyúl Bongie Gellhorn Hemingway,

haladéktalanul és minden kikötés nélkül megesküszöm arra,
hogy soha nem hagyom el újra jelenlegi szerelmemet és
jövendő férjemet, sohasem taszítom őt boldogtalanságba két
hónapra és tizenhat napra, nem zavarom meg elméjét és
szívét, mert ő az, aki a teljességet jelenti számomra az
életben.
A jelen lévő tanúk előtt - akik képzeletbeliek, mert csakis
azok lehetnek - kijelentem, hogy ezentúl arra törekszem,
hogy megóvjam minden jövőbeli magánytól, saját
elméjének háborgásától, azzal, hogy szeretem őt, a testét és
a lelkét egyaránt. Mindezt a legőszintébben és a legjobb
szándékkal ígérem, a tőlem telhető legtisztább elmével, mi
több, igazabb szeretettel, mint amit szavaimmal ki tudok
fejezni.
 Ötödik rész.

A NAP, A HOLD ÉS A NAP

1940. JANUÁR - I94I. DECEMBER
 46.

K ihasználhatta volna a helyzetet, ha akarja - mondta Ernest

Pauline-ról. Még mindig arra vártunk, hogy beleegyezzen
végre a válás feltételeibe, én viszont erősen tartottam attól,
hogy pusztán Ernest, vagy inkább kettőnk bosszantására akár
hónapokig, sőt évekig is elhúzza a döntést. Mindeközben a
fiúkat bentlakásos iskolába küldte, és lehúzta a rolót a Key
Westben álló ház ablakain, hogy New Yorkba költözzön a
nővéréhez. - Jinny mindig nagy hatással volt Pauline-ra. Most,
hogy végre egy kicsit javult a helyzet, újra minden rosszra
fordulhat.
- Nézzük a dolgokat optimistán - válaszoltam. - Talán ő is
szeretne végre továbblépni. Fiatal még, előtte az egész élet.
-Talán igazad van - felelte Ernest nem túl nagy meggyő-
ződéssel. — Addig én mindent megpróbálok beletenni ebbe a
könyvbe. Annyira jól fogok írni, hogy ezzel összehasonlítva
minden más szöveg eltörpül majd. Nekem meg ez a fajta op-
timizmus kell ahhoz, hogy tovább léphessek.
Megértettem, miért temetkezik a könyvébe a bizonytalan-
sággal szemben. Pontosan ezt tettem én is, amikor a Meg-
sebzett mezők kiadására vártam. Ernestnek ajánlottam a
könyvet, s összes reményem abban volt, hogy mindaz, amit a
szavak között beleírtam ebbe a kötetbe, hosszú életű, sikeres
regényíróvá tesz majd.
Azonban onnantól kezdve, hogy kezdtek kijönni az első
kritikák, valósággal összeomlottam. A legtöbben azt kifogá-
solták, hogy túl tényszerűen írok, túlságosan újságírói stílus-
ban, és kevés a képzelőerő a könyvemben. Marianne Hauser a
Saturday Review-tól odáig merészkedett, hogy hősnőmről
kijelentette, nemesebb annál, hogysem valóságos legyen. Ennél
jobban akkor sem tudott volna megbántani, ha mindezt rólam
állítja, nekem vágja az arcomba.
- Kíváncsi vagyok, tudják-e vajon, mennyire komolyan vesszük
ezt az egészet - mondtam Ernestnek, a legutolsó kritikát kezemben
tartva. Kőkemény, savanyú gombóc feszítette belülről a bordáimat.
- Ott van Mrs. Roosevelt írása. Nagyon pozitívan értékel.
Ha őszinte akarok lenni, valóban végtelenül kedves volt. A
Napom című rovatban méltatta a könyvet, s „életteli kép”- nek,
„mestermű”-nek nevezte. De a számtalan negatív kritikát olvasva
nem éreztem elég meggyőzőnek a dicséretét. - Csak ki akar állni
mellettem.
- Akkor hagyd rám, hogy én olvassam helyetted a kritikákat -
javasolta végül Ernest. - Ha így megy tovább, belebetegszel nekem
ebbe az egészbe. Vagy, ami még ennél is rosszabb, elhiszed ezt a
sok badarságot, amit lefirkálnak.
- Az gyávaság lenne részemről, nem? Ha meg se nézném a
kritikákat.
- Marhaság. Puszta önvédelem. Mi haszna van, hogy két író él
egy fedél alatt, ha még ebben sem segíthetünk egymásnak?
Beadtam a derekam, és valóban felhagytam a kritikák olva-
sásával, míg a Time magazin meg nem érkezett - vaskos újság-
köteg a postahajóról, benne minden szó egy-egy bomba. Engem
sároztak be egy cikkben - fél oldalt szenteltek az írásnak -, de
egyetlen szó sem esett a könyvemről. Pletykákat írtak rólam, meg
az én „remek és odaadó Ernest Hemingway barátomról”.
A fénykép, amit lehoztak, a kelleténél sokkal túlzóbb és
démonibb volt. Sötétvörös rúzs csillogott az ajkamon, és az
újságíró megjegyzéseit alátámasztó, divatosan vagány frizurám
volt. Azt írta rólam, „túl szép a pofikám” ahhoz, hogy író legyek. A
lábaim pedig „túlzottan figyelemelterelők”. Átkozott egy cikk volt.
Amikor megmutattam Ernestnek, az étkező végébe vágta az
újságot.
- Undorító ez az egész bagázs. Eszükbe sem jut, mit
tesznek velem és a fiúkkal.
Természetes, hogy amiatt aggódott, mit jelent majd szá-
mukra ez az egész. Ez volt az első olyan írás, amiben a
kettőnk közötti bensőséges kapcsolat szóba került. Először
jelent meg az is, hogy Ernest és Pauline válni akarnak. De
bármennyire megértettem is a haragját, én még dühösebb
voltam, még sértettebb. A magazin a legkisebb erőfeszítés
nélkül megfosztott írói hitelességemtől, és Ernest
cicababájává fokozott le.
- Ezt hallgasd meg - mondtam, amikor minden jóérzésem-
mel szembe szegülve előhalásztam az újságot a sarokból.
- „Gellhorn San Francisco de Paulába, Kubába utazott,
Hemingway téli szálláshelyére.” Honnan tudják ezek, merre
járok? Riporterek követnek?
-Az is megeshet. - Ernest hangja megtört és színtelen volt.
— Most már mindegy. Fife gépfegyverrel fog nekem rontani,
ezt lefogadom.
Így is lett. Másnap sürgöny érkezett. A felesége úgy
döntött, a fiúk mégsem jöhetnek Havannába húsvéti
vakációra. Nem fogadná őket egészséges környezet - írta.
- Környezet - mormolta Ernest fanyarul. - Mintha bordély-
házat üzemeltetnék. Nem tarthatja távol tőlem a gyerekeket.
Olyan súlyosnak éreztem a koponyámat, hogy kénytelen
voltam a tenyerembe temetni az arcomat.
- Ugye, nem?
- De igen. A pokolba! - hördült fel. - Talán mégis megte-
heti.
Ernest azonnal nekilátott egy hosszú levél megírásának,
melyben igyekezett valahogy meghatni Pauline-t. Tűkön ülve
vártuk a válaszát, szinte semmi másra nem tudtunk gondolni.
Több felháborodott levelet is küldtem a Tíme-nak, jogi lépé-
sekkel fenyegetőzve, aztán hosszú órákon keresztül ültem az
asztalomnál, és olvastam, miközben egyre vacakabbul érez-
tem magam. Egy dolog, ha az ember rossz kritikákat kap, és
teljesen más az, amikor mindent, amit csinál, jelentéktelenné,
olcsóvá fokoznak le, ráadásul úgy, hogy köze sincs az igazság
hoz. Nagyon keményen, hihetetlenül keményen megdolgoztam
ezért a könyvért az előző évben, a közönség pedig csak arra fog
emlékezni a nevemmel kapcsolatban, hogy erkölcstelen kapcsolatot
ápolok Amerika egyik leghíresebb írójával.
A híres író sem tudott papírra vetni egyetlen sort sem. A valóság
túl hangosan tört be a jelenünkbe, kiszorítva Róbert Jordánt és a
könyv minden más szereplőjét is, a 28. fejezet kellős közepén.
Ernest pánikba esett. Azt mondta, megpróbál elutazni valahova egy
rövid időre, aztán, ha leülepedik egy kicsit a felkavart por,
meglátja, vissza tud-e lépni a megszokott kerékvágásba.
Egyetértettem vele, és felajánlottam, hogy maradok Kubában,
kezelem a postánkat, és ellenőrzőm, nincsenek-e leskelődő
riporterek, de abban a pillanatban meg is bántam, hogy ezt
mondtam. Épp olyan fontos volt számomra is, hogy egy kis
nyugtom legyen végre, mint neki, ezen kívül nekem is újra vissza
kellett valahogy nyernem írói tehetségembe vetett hitemet. Éppúgy
életbevágó lett volna számomra is, hogy a lehető legmesszebbre
szaladhassak a fenyegetés elől, és hagyjam kitisztulni a fejemet,
mint neki. De ő volt a fontosabb.
Camagüey-be utazott. A város a kubai sziget belső síkságán
helyezkedett el, így több száz mérföld került kettőnk közé. Távol
esett mindentől, és Ernest éppen erre vágyott. Minden áldott nap írt
nekem, elmondta, hogy a feje lassan kitisztul, s hogy újra látja a
könyvét.
Megkönnyebbüléssel nyugtáztam sorait, de én magam is
gyászoltam, a saját könyvemet, és ebben teljesen magamra
maradtam. A kezdet kezdetén azt ígértük egymásnak, hogy a
könyveink olyanok lesznek, mint a gyermekeink. Mindkettőnké.
Az enyém az övé, az övé az enyém. Fontos lett volna tudnom, hogy
ez így van-e még, hogy együtt vagyunk-e, különösen egy ilyen
nehéz időszakban, mint ez a mostani. Értettem én, hogy sok volt a
teher számára, de én is megkaptam ugyanazt.
Írtam neki, elmondtam, mennyire hiányzik, milyen nagyon
várom, hogy újra itthon legyen, és minden visszatérjen a régi
kerékvágásba. Rácsuktam az ajtót az íróasztalomra, a mun-
kamra. A Collier’snek postáztam a megírt cikkeket, és sejtel-
mem sem volt, mi lesz a következő lépés. Eljön még az idő,
amikor ezen gondolkodom. Egyelőre azonban csak békesség-
re és feledésre vágytam.
 47

E rnest március második felében jött vissza, épp időben ahhoz, hogy
Patrick és Gigi érkezésénél jelen legyen. Pauline végül beadta a
derekát, bár nem volt különösebben boldog. A fiúk érkezésének
napján idegesen járkáltam a házban, törölgettem a nem létező port, és
újra rendeztem a könyveket, hátha ez segít elterelni a figyelmemet.
Még mindig nem sikerült túljutnom a könyvemen, a kudarcon, amit
megéltem. A tengeren túl a szovjetek Viipurit bombázták, míg végül
a finnek belementek a megadásba, és elfogadták a feltételeiket. A finn
emberek jártak a fejemben, csendes elszántságuk, büszkeségük, s az,
hogy most elesett szeretett országuk. Borzalmasan éreztem magam,
újra és újra elmostam minden poharat a mosogatótálcában, aztán
beálltam a legforróbb zuhany alá, amit még kibírtam.
-A fiúkat egyáltalán nem érdekli, mekkora a tisztaság - mondta
Ernest. - Gyerekek még.
— Szeretném, hogy kényelmes helyük legyen.
-Az lesz. Majd meglátod. Csak adj nekik egy kis időt. Imádni
fognak, te is tudod.
- Istenem, nagyon remélem.

Amint meglátta a kompon a két fiút, Ernest odarobogott hozzájuk, és

valahogy sikerült neki mindkettőt egyszerre felnyalábolnia.
Csodálatos volt látni a tekintetüket. A tiszta, hamisítatlan együvé
tartozás boldogságát. A hazatérés örömét egy olyan helyre, ahol
szeretik az embert.
- Hogy vagy? - kérdezte Patrick finom, meleg mosollyal, amikor
Ernest felém terelte őket. Egyenes, lágy metszésű orra
volt, barna haja előre fésülve hullott a homlokába és csodá-
latosan ívelt, telt szemöldökére. Azonnal érzékeltem a belőle
áradó kedvességet, a csendet, ami olyan teljessé tette. Sugárzott
róla, olyan élénken látszott, mint kék kockás pamutinge.
-Helló! - ciripelte Gigi. Meleg kis kezét a tenyerembe
csúsztatta. Fekete szeme akár egy kabátgomb. Ahogy rám nézett
kézfogás közben, azonnal láttam benne a mókamestert. Máris
készülőben volt valami vicces történet a felszín alatt, ahol
igyekezett jó lenni, ahogy én is igyekeztem jó lenni.
- Szólítsatok Martynak, ha gondoljátok.
- Ez a neved?
- Igen, ez a nevem rövidítése. Egyébként Marthának hívnák,
de túl komolynak érzem, legalábbis az esetek többségében.
- Szerintem az én nevem is túl komoly - állt mellém Patrick -
, de senki sem hív így. Azért ez elég nagy mázli.
-Te vagy a Mexikói Egér, nem? Mert amikor kisbaba voltál,
olyan barna bőrű és olyan pici voltál, mint egy kisegér.
- Hát, én is elég gyorsan lebarnulok - szólt közbe Gigi.
- Az már biztos - szólt közbe Ernest -, és ezen a héten nap-
sütésből nem lesz hiány, úgyhogy versenyzőnk, ki bámul le
jobban. Marty lesz a bíró.
Begyömöszöltük a fiúk csomagjait az autóba, beültettük őket
a hátsó ülésre, majd elindultunk haza a megszokott útvonalon,
mely a város szívén át vezetett, s felkanyargott a hegyen.
Minden sokkal élénkebb volt így, hogy ott ültek hátul, és
mindent észrevették, a környezet minden apró részletére
megjegyzéseket tettek. Az ablakokat leengedtük, s Patrick ki-
lógatta a kezét, ráfektette tenyerét a légáramlatra.
- Elmegyünk majd búvárhalászatra? - érdeklődött Gigi.
- Hogyne, majd ott, ahol a víz nem túl zavaros - bólintott
Ernest. - Többször is elmehetünk, szóval nem kell aggódnod, ha
a mai napon nem sikerül.
-Te szeretsz búvárhalászni, Marty? - érdeklődött Patrick.
- Hát, lehetséges. – Hátra fordultam, karomat az ülés szélére
fektetve, hogy lássuk egymást. - A horgászat nem izgat különö-
sebben, de az úszás és az, hogy mindent megnézhessek, nagyon.
 - Ki hallott már olyat, hogy valaki nem szeret horgászni? -
kérdezte Gigi kedvesen és őszinte ámulattal, úgy, ahogy csak a
gyerekek tudnak rácsodálkozni valamire. Abban a korban,
amikor még nem érzik elengedhetetlenül fontosnak, hogy
olyannak mutassák magukat, amilyennek elvárják tőlük.
- Nem lényeges - szólt közbe Patrick. - Nyugodtan csinál-
hatja azt, amihez kedve van, nem? Rengeteg dologban lehet
valaki ügyes. - Nyilvánvalóan istenáldotta tehetsége volt a
dolgok elsimításához. Középső gyerekeknek gyakran jut ez az
adottság, szívesebben adnak igazat mindenkinek, mintsem hogy
valakinek a pártját fogják.
-Talán megtanulhatom szeretni - ajánlottam fel.
-Te író vagy, nem? - kérdezte Gigi. - Mint apa.
- Igen. - Váratlanul fojtogató érzés jelent meg a torkomban.
A fiúk érkezése miatti tevékenykedés, a takarítás és a rendez-
kedés nem készíthetett fel egy ilyen érzékeny kérdésre. - Senki
sem ér apátok nyomába - feleltem. - De igen, én is író vagyok.

Miután a fiúk berendezkedtek, az idő úgy hintázott velünk, mint

egy kifeszített függőágy. Számukra nem volt pontos ideje a
lefekvésnek, megesett, hogy a vacsoraasztalnál aludtak el, vagy
a padlón, valamilyen társasjáték közben. A hűtőajtó fo-
lyamatosan nyitva állt, mindegy, mennyi idő telt el a legutóbbi
étkezés óta.
- A fiúgyerekeknek enniük kell. - Ernest csak ennyit fűzött
ehhez.
Nyilvánvalóan volt igazság abban, amit mondott, de nekem
nem fértek a fejembe ezek az adagok. Egész sajttömbök
enyésztek el. Ha vettem egy tucat tojást, akkor három tucatra
lett volna szükség. Az eltüntetett tej mennyisége pedig egyene-
sen sokkolt. Volt viszont valami egészen csodálatos érzés ab-
ban, amikor beléptem a konyhába, és láttam a fiúkat, ahogy
lélegzetvétel nélkül hajtanak le egy pohár habos tejet, aztán
nagyot sóhajtanak, és kézfejükkel letörlik a szájukat.
Kempingágyakon aludtak a hosszú napozóteraszon, ágyne-
műjük, kezeslábasuk, pólójuk és pizsamájuk a földön hevert.
A zoknijaik egyszerűen a lakás bármely pontján képesek voltak
felbukkanni, ami azért volt különösen mulatságos, mert
gyakorlatilag nem is hordtak zoknit. Ernest ezen is, ahogy
minden máson, nagyokat derült. Csupán két házi szabályt
hirdetett, az egyik szerint nem lehetett délután négy előtt han-
goskodni, és nem lehetett homokot behozni a házba. Amikor
visszajöttek a strandról, vagy a Pilarral tett kirándulásokról,
mindenkinek le kellett öblítenie a lábát a teraszon, a vödrökben
kitett esővízben. Minden mást szabad volt behozni, s
természetesen hoztak is - kavicsokat, fakérgeket, fényes le-
veleket, s volt olyan is, hogy bekerült egy sárgával pettyezett,
ködös tekintetű gyík is, de ezekkel nem volt gond. Aztán négy
után a fiúk elengedték magukat, és akkor jobb volt, ha mindenki
vigyázott magára.
-Valójában komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy jól visel-
kedjenek a kedvedért - mondta Ernest egyik este, miközben
lefekvéshez készülődtünk. - Tudom, hogy nem látszik, de csak
várd ki a végét. Elmúlik az újdonság varázsa, és minden a feje
tetejére áll. Talán akkor majd nem leszel annyira oda értük.
- Gondolom, valahogy csak kibírom - feleltem, miközben
fehér pamutpizsamámba bújtam. - Végül is csak gyerekek.
Láttam, hogy meglepődik a válaszomon.
- Miss Holland Takarítónő — ez volt az egyik rám aggatott
csúfneve. Tréfás arcot vágott, aztán bebújt az ágyba, és ki-
nyújtózott.
- Bárcsak kaphatnék valami speciális felmentést, mivel én
vagyok az apjuk.
Lekattintottam a lámpát, odabújtam mellé, és lábammal
megigazítottam a gyűrött lepedőt.
- Attól tartok, ez nem így működik.
- Mondok én neked valamit. Sokkal jobban alszom, mióta itt
vannak. A légzésük hangja teszi. Mindegy, hogy hallom-e,
tudom, hogy meleg és zavartalan. így alszanak. Még nem tettek
tönkre semmit az életükben.
- Én is remélem, hogy gyakran lesznek itt. Minden élettel „
telik meg körülöttük, ugye? Jó darabig csendesen feküdtünk
egymás mellett - olyan hosszan, hogy nem voltam biztos abban,
Ernest nem aludt-e el. Aztán halk hangon, szinte suttogva így szólt:
- Szeretnék egy kislányt.
Megjegyzése teljesen készületlenül ért. A pulzusom egy pillanat
alatt az egekbe szökött.
-Tényleg?
- Igen. Tó'led, úgy értem. Szeretném, ha gyerekünk lenne.
Egyszerre az egész lényemet izgatottság és rettegés járta át, meg
minden egyéb, a kettő' között. Örültem, hogy sötétben vagyunk, mert
nem olvashatott az arckifejezésemből.
-Tényleg úgy gondolod, hogy készen állunk erre? Még öszsze sem
házasodtunk.
-A házasság csupán formalitás, nem? Minden módon ösz-
szekötöttük az életünket. Es egyébként is, soha senki nem áll készen
arra, hogy gyereke legyen. Ezt megtanultam Bumbyval Párizsban.
Egy pehelytollal is le tudtál volna ütni a lábamról. Egyre csak arra
tudtam gondolni, amit elveszítettem, sejtelmem sem volt arról, hogy
egyszer majd egy teljes, és csodálatoson okos ember lesz belőle. Nem
tudtam, hogy a léte milyen sokat ad majd nekem.
- Hiányérzeted van amiatt, hogy nem született lányod? Ezért
mondtad?
-Részben. - Az oldalára hengeredett, és nagyot sóhajtott. -De azt is
szeretném, hogy nekünk kettőnknek legyen valamink, ami közös. És
nem is tudom, itt van ez az érzés, hogy egy kislányra gondolok. Néha
annyira tisztán és világosan megjelenik előttem, hogy már-már azt
hiszem, meg is érkezett. - Nagyot nyelt, a hangja érzelmekkel volt
terhes. - A te hajadat és szemedet örökölné, minden végtelenül finom
lenne rajta, ahogy rajtad is.
- És tőled mit örökölne?
- Kicsi korában nem túl sokat. Aztán megtanulna úszni és
halászni, meg úgy vitorlázni, mint a bátyjai. Egészen kis korától úgy
úszna, mint a vidra, és barnára sülne a napon.
 Ahogy a szavait hallgattam, egész sor érzés árasztott el, me-
lyekre nem voltam felkészülve.
Minél tovább beszélt róla, annál pontosabban láttam magam
előtt a gyermeket is, ezt az apró kis lányesszenciát, mely arany
levélként remegett az egy nyalábban áradó napsugárban.
- Egy vidra két nyúl szülőtől?
- Igazad van - felelte. - Már reggeli előtt három könyvet fog
elolvasni, mint Egér, és vicces lesz, mint Gigi, és tisztelettudó,
mint Bum. Mindannyian ott leszünk benne.
- Nos, ennél nem is mondhattad volna szebben. Ki ne sze-
retne maga mellett tudni egy ilyen gyereket? - Elhallgattam,
figyeltem az érzéseimet. Olyan messzire jutottunk ebben a be-
szélgetésben, hogy még utol kellett érnem magamat. - Talán,
ha összeházasodunk, ennek is eljön az ideje.
- Hogyne, ha neked ennyire fontos, hogy mindent hagyo-
mányos keretek között csináljunk.
- Jelen pillanatban nem igazán bírnánk el még egy botrány-
nyal, és a könyvedet is be kell fejezned. Tudni fogjuk, ha elér-
kezik az ideje.
- És akkor boldogok leszünk - jelentette ki felém fordulva. -
Senki sem látta, mi lesz még ebből Spanyolországban, ugye?
Még mi sem tudtuk.
- Nem - feleltem csendesen. - Épp mi nem tudtuk.
 48.

F ényes, tiszta idő volt - fregattmadaras nap, meg fodros,

hófehér felhős ég, és végtelen, áradó napsütés. A Pilart az
általunk látogatott számtalan kis zátony egyikénél kötöttük ki.
Lágyan ringatózott a puha szellőben. Ernesttel kettesben voltunk
a fedélzeten, a fiúk magukkal vitték a dingit, hogy körbejárják a
zátonyt, és halakat figyeljenek meg Bumbyvel, aki előző nap
érkezett. A vakációja egy részét Hadley-vel és Paullal töltötte
Miamiban - napbarnítottan érkezett; kócos, homokszőke hajjal,
finoman formált vállakkal, s olyan angyalian szép arccal, hogy
az embernek Akhilleusz meg Apolló, az Olümposz valamelyik
istene jutott eszébe róla.
Tizenhat évével teljesen a testvérei bűvöletében élt. Most épp
együtt úsztak a zátony széle mentén, gumiszélű búvár-
szemüvegüket szorosra húzták az arcukon, és meztelen, hosz-
szú lábukkal kormányozták magukat. Könnyűfából készült
szigonyaik ott lebegtek mellettük a szinte mozdulatlan vízfel-
színen, amely most, hogy az idő ilyen remek volt, szinte alig
hullámzott.
Mindhárom fiú hihetetlenül otthonosan mozgott a vízben, de
olyan sok víz volt körülöttünk; az egész óceán végtelen szé-
lessége, mindazzal együtt, ami odalent lapult, a zátony sekély
vizében.
Kezemmel árnyékot vetettem a napszemüvegemre, hogy
jobban láthassam őket.
- Gondolod, nem lesz velük semmi gond?
- Persze, hogy nem - vonta meg a vállát Ernest. - Egyébként is
Búmmal vannak, és tudják, hogy nem szabad elszakadniuk
egymástól.
 - Nem tűnik úgy, mintha félnének.
- Egér biztosan nem, neki a víz a lételeme, de Gigi pontosan
tudja, mi minden úszhat a zátonyok körül, és ez aggasztja is.
Persze a világért sem árulná el a testvérének. Fiútestvérek
esetében mindig fontos, hogy az ember bátrabbnak tűnjön a
másiknál.
Ernest eltűnt a hajó belsejében, és két nagyon magas pohárba
töltött rummal tért vissza. Kókuszvízzel hígította, tört jeget és
zöldcitromdarabkákat is tett bele. Az ital hűs volt és ízletes, a
zöldcitrom pezsgett a nyelvemen, de nem tudtam teljesen
ellazulni úgy, hogy nem láttam a fiúkat.
- Gondolod, hogy valami tényleg rájuk támadhat itt, a zá-
tonyok között?
- Ez mindig benne van a pakliban. Dagály van.
- Legalább a víz tiszta. - Felálltam, és tovább figyeltem őket,
egyik kezemben az itallal. A hajó lágyan ringatózott alattam.
Onnan, ahol álltam, kivehető' volt a zátony formája, ahogy a
dagály magas hullámai megtörtek a korallszirteken. Patricknek
sikerült elejtenie egy méretes, sárga morgóhalat, és Bumby
megállt, hogy segítsen neki levenni a dárdahegyről.
Mindannyian hangosan felnevettek, amikor a zsákmányt be-
dobták a dingibe, de mivel már elég véres lehetett körülöttük a
víz, Ernesthez fordultam:
-Talán jobb lenne, ha közelebb jönnének.
Kíváncsian mért végig.
- Azt hiszem, nagyon kedves tőled, hogy ennyire aggódsz
értük.
-Ez kedves? Annyira nehéz másokról gondoskodni. Az ember
a végén mindig oda lyukad ki, hogy folyamatosan csak
idegeskedik, és teljesen gyámoltalannak érzi magát, miközben
azt reméli, hogy a srácok majd örökké élnek. Épp csak senki sem
élhet örökké.
- Igen, számodra ez a szeretet. - Hunyorítva belepislogott a
napba, aztán a csörlővel felhúzta a horgonyt. Felkapaszkodott a
kormányhoz, elindította a kisebbik Lycoming motort, s
odairányította a hajót a dingihez. A két vízi jármű csaknem
érintkezett, a Pilar bal oldala pedig a zátony oldalánál ringatózott, de
nem túl közel hozzá. Mindeközben én szemmel tartottam a fiúkat, s
azon gondolkodtam, hogy Ernestnek igaza lehet. A szeretet
természetében ott a kockázat, és ez nem teszi könnyebbé a helyzetet.
-Nos, így megfelel neked? - kérdezte, amikor visszaért hozzám, és
újra leeresztette a horgonyt.
- Innen most már mindent látunk. Koszi.
Odajött hozzám, átölelt, állát a váltamra támasztotta.
- Igenis, ifjú anyuka. Innen mindent látunk.

A fiúk biztonságban úsztak egész nap, és úgy tűnt, hogy sosem

fáradnak el. Rengeteg különféle halat fogtak, amiket megsütöttünk,
amikor hazaértünk a Fincába. A sárgafarkú csattogóhalat és a
morgóhalat egyedül megtisztították - Gigi egy sebész pontosságával
belezte ki őket -, s szalonnával és hagymával együtt sütve
fogyasztottuk, mogyorónyi spanyol sajtdarabokkal. Ernest ezt annyira
szerette, hogy mindig tartott magánál vagy a jégszekrényben. Rene a
lakoma mellé fantasztikus paradicsomsalátát készített, végül pedig
porcukorral meghintett almás pite következett, lágy, házi készítésű
fagylalttal. A királyi étkezés tökéletesen illett ehhez a naphoz. Aztán
hosszú ideig üldögéltünk az asztal mellett, melyen csak gyertyák
világítottak, mintha karácsony lenne, s a fiúk kedvenc történeteiket
mesélték nekünk.
Patrick és Gigi legszívesebben az L-Bar-T-ben töltött wyomingi
nyarakról mesélt, nagy kalandjuk egyike volt, amikor találkoztak egy
fekete medvével, amelyik az összes lovat elkapta. Ernestnek volt a
legkényesebb hátasa, amit ez a mackó messziről nekidobott a
kerítésnek, úgy, hogy a lónak hosszan, mélyen végig repedt a
homloka. Rengeteg történetük volt, amikben általában szerepeltek
sebek és bukfencek, meg rémisztő slamasztikák, melyekbe vagy
együtt, vagy külön-külön keveredtek bele. Gigi beszélt a
leghangosabban, rengeteg részletet elmondva, született
történetmesélőként, ugyanakkor az is érezhető volt, milyen fontos
számára, hogy megerősítse magát ezekkel a történetekkel; a
családjával eltöltött nyarakkal. Nem csoda, hiszen sok-sok olyan
nyara volt, amikor Key Westen rostokolt, és egy gyereklány
vigyázott rá a Whitehead streeti házban, vagy az anyja
családjánál nyaralt a New York állambeli Syracuse-ban, amíg
elég nagy nem lett ahhoz, hogy ő is részt vehessen a
kirándulásokon.
Úgy tűnt, mindenki szívesen átengedi Giginek a család tré-
famesterének szerepét. Ő pedig folyamatosan mondta a magáét,
párizsi történeteket is elmesélt abból az időből, amikor Bum még
kisbaba volt. Szóba került a fűrészmalom feletti lakás, az állandó
sípoló hang, mely a malom munkáját kísérte, a finom fareszelék
csípős illata, mely mindig ott úszott a levegőben, Bumby a
babakocsijában a Luxembourg-kertben a jéghideg őszi napokon,
a kávéházi ücsörgések, például Lipp’snél, és a Closerie Des
Lilas, ahol kaphatott a café au láit habjából, míg Ernest az
érdekes barátaival beszélgetett.
- Igazi párizsi kiskölyök voltál, Schatz - mondta Ernest. -
Mindenki teljesen odavolt érted. Olyan szép, olyan őszinte,
annyira jól nevelt gyerek voltál.
-Mesélj Martynak E Pussról! - nyaggatta Gigi, és Bum
engedelmeskedett, megrajzolva a hatalmas, remekbe szabott
perzsamacskát, ami birtokosi öntudattal őrizte a mózeskosarát,
és senkit sem engedett a közelébe.
- Az a kandúr csodálatos bébicsősz volt — szólt közbe Er-
nest. - Jobb, mint a fémmé de ménage, akit felfogadtunk.
- Annyira azért mégsem. Nem hagyhatsz egy kisbabát egy
macskára - jegyeztem meg.
-A pokolba ne hagyhattam volna! Odagömbölyödött Schatz
lábához, hogy melegen tartsa, és megóvja a huzattól, amikor
fázott. Az a macska bármit vagy bárkit távol tartott volna, ha
kell, és sosem hibázott. Tudta, mi a dolga.
- Azt hiszem, most már mindent értek.
- Ő volt a legeslegjobb barátom - jelentette ki Bum. — Ide
is kellene egy macska, nem? Vagy az is lehet, hogy áthozunk
egyet Key Westből. Apa, körülötted mindig voltak macskák,
olyan furcsa, hogy itt nincsenek.
- Ki nem állhatom a macskákat - felelte Ernest huncutul
csillogó szemmel, kihívó hangon. - Túl sokat esznek.
 - Nem hiszek neked - harsant fel Gigi. - Otthon a tenyered-
ből eteted őket az asztalnál. - Felém fordult, mozgékony kis
arca kigyúlt a gyertyafényben. - Apa szerelemszivacsnak hívja
őket. Te szereted a macskákat, ugye? - kérdezte, és éreztem a
hangjában az esdeklést. Egyszer már negatívan nyilatkoztam a
horgászatról. Mi van, ha most úgy dönt, hogy ez az utolsó
esélyem bekerülni a bandába, hogy egy lehessek közülük?
- Szeretem. Odavagyok értük.
- Akkor ezt meg is tárgyaltuk - jelentette ki Gigi, hangjá-
ban egyértelmű megkönnyebbüléssel, mire mindenki hango-
san felnevetett.

Ernest most, hogy a fiúk otthon voltak, könnyedén és jól írt.

A gépelt kézirat négyszáz oldalnál is vastagabb volt már. Az
íróasztalán fekvő vaskos papírköteg lenyűgöző volt, csinosan
elrendezett fehér tornyot alkotva a kihegyezett ceruzák és
jegyzettömbök mellett.
Én még nem tudtam az írásra gondolni, képtelen voltam
arra, hogy az ehhez szükséges reményt érezzem. Inkább be-
levetettem magam a napok sodrásába. Meglepett, mennyire _
nagylelkűek a fiúk, milyen könnyedén osztják meg önmagukat,
könyveiket és játékaikat velem: hívtak pennyt pöckölni a sorba
állított, sáros konzervdobozokba, játékos kardcsatát vívtunk
seprűnyelekkel és teniszütőkkel, vagy csak néztem őket, ahogy
felmásztak az avokádófára, és újra meg újra levetették magukat a
földre. Az talán még ennél is inkább meglepett, hogy én magam
milyen könnyedén beleilleszkedtem a mostohaanya és a barát
szerepébe. Imádtam a Bumbyvel, vagy, ahogy az utóbbi időben
szólítottam, Bumble-lal folytatott hosszú beszélgetéseket,
miközben körbejártuk a birtokot, vagy kiültünk a teraszra. A
tűző napfényben mindketten úgy szívtuk magunkba a meleget,
mint a boldog, aranysárga gyíkok. Bumby remek társaság volt
számomra, amikor Ernest dolgozott: szívesen hallgattam, ahogy
a jövőjét tervezgette, ahogy a
különböző egyetemekről beszélt, ahová be akarta adni jelent-
kezését. Vagy talán nem is kellene egyetemre mennie?
- Már hogyne mennél. Olyan okos vagy! Mi máshoz kez-
denél?
- Horgászat? Abban vagyok a legjobb.
- Horgászat, mint megélhetési lehetőség?
- Ha lenne ilyen munka, senki sem tarthatna vissza, az biztos.
Folyton csak ez jár a fejemben; erről álmodozom. A barna
hegyekről. A kék vízről. A szivárványról. Legyen szó Mon-
tanáról, Wyomingról vagy Michiganről.
- Pontosan úgy beszélsz, mint az apád - jegyeztem meg.
Féloldalas mosolyra húzta a száját, úgy tűnt, ez tetszik neki.
- Gondolom.
- Nagyon kedves tőled - élcelődtem hogy barátkozol velem,
holott sosem fogtam még semmit. Azok a legyek a csalis-
dobozban nekem mind egyformának tűnnek, ez megbocsát-
hatatlan bűn, ugye?
- Még megtanulhatod. Bárki meg tudja tanulni. Én biztos
nem fogom kikérdezni tőled a nevüket, meg ilyesmi. A pokolba,
nem is kell legyeket használnunk, használhatunk szöcskéket is!
- Nagyon helyes srác vagy - mondtam, nemcsak azért, mert
így éreztem, hanem mert ez volt az igazság. Sugárzott belőle a
jóság, a jellem kifinomultsága. Milyen figyelemre méltó
gyermeket nemzett Hadley és Ernest! Aztán még hozzátettem: -
Hihetetlenül boldog vagyok, hogy megismerkedhettünk
egymással.
- Én is. Sosem láttam még olyan nőt, aki így szembe mer
szállni apával, és ennyire önmaga tud maradni!
- Én szembeszállók apáddal? - A Megsebzett mezők megje-
lenése óta úgy éreztem, egyre kisebbre zsugorodom odabent.
Valahogyan, a lehető leghamarabb, meg kell találnom a kifelé
vezető utat.
- Nekem nagyon úgy tűnik. Egyébként, szerintem épp ezt
szereti benned a legjobban. - Rám villantotta a tekintetét, vá-
ratlanul bátortalanság csillant benne. - Remélem, nem gond,
hogy ezt mondom.
 - Dehogy! - feleltem, és öröm áradt szét bennem, hogy így látja. -
Bármit elmondhatsz nekem.
-Van még valami, ami tetszik. Épp nemrég mondtam a papának,
hogy sosem találkoztam még ennyire csinos nővel, aki így tudott
volna káromkodni.
- Ha! — Éreztem, hogy mindjárt kitör belőlem nevetés, egyszerre
szórakoztam, és kicsit meg is rémültem attól, amit mondott. - Kérlek,
ezt ne említsd meg a mamádnak.
- Rendben. - Elpirult, ahogy a fiatalemberek pirulnak; az arca két
oldalán élénk rózsaszín csíkok jelentek meg hosszában. - Anyám is
szokott káromkodni néha. Es egyébként is, szerintem kedvelne téged.
Hadley volt Ernest ifjúságának angyala, a párizsi évek fénypontja,
és az a veszteség, ami leginkább bántotta őt. Még mindig
napsugárként világított számára, úgy, ahogyan csak egy múltbeli
emlék tud ragyogni. Bár nem tudtam volna megmondani, hogy elég
nagy ember vagyok-c ahhoz, hogy kezet merjek rázni vele anélkül,
hogy fenyegetve érezném magam, tetszett nekem, hogy Bum össze
akar kötni bennünket, még ha csak a szavak szintjén is.
- Milyen kedves tőled, hogy ezt mondod - pillantottam rá. -A
legkedvesebb.
 49.

A fiúk távozása után arra az elhatározásra jutottam, hogy

sokkal bátrabban fogok viselkedni, mint ahogy igazából
éreztem magam, és bezárkóztam a dolgozószobámba,
eltökélten arra, hogy valami egészen újba kezdek. Az egyik
jegyzetfüzetemben találtam néhány mondatot Finnországról,
ami nagyon megtetszett. Megpróbáltam ezeket a mondatokat
egy jó kis történetté kerekíteni, melynek főszereplője egy
amerikai riporter volt, a Téli háború kellős közepén. Csupán
attól jobban éreztem magam, hogy visszatérhettem
Finnországba, abba az időbe, amikor még nem esett el. Mintha
ezzel róttam volna le tiszteletemet a szabad Finnország előtt, s
az, hogy írok róla, újra életet lehelt volna bele; ha csak egy
kicsit, ha csupán egy rövid pillanatra is.
-Mi lenne, ha az Egy hölgy arcképe címet adnád neki? -
kérdezte Ernest. Egyik délután sok időt eltöltöttem az írással, s
nagyjából vázoltam a novella történetét. - Annyira örülök,
hogy visszatért a kedved az íráshoz! Viszont aggaszt is valami.
Mindig olyan sötét témákat választasz. Nem ezt kifogásolta
leginkább az a sok halandzsakirály a Megsebzett mezőkben-i
kapcsolatban?
- Manapság a világ nem igazán barátságos hely - szisszen-
tem fel. - Egyébként is, honnan szednék örömteli történeteket?
Húzzam elő a kalapomból?
- Nyugi! Én a te oldaladon állok, emlékszel még? Csak nem
szeretném, ha beskatulyáznának, és rád sütnék, hogy mindig
ugyanarról írsz.
- Tudom - feleltem, de volt valami a stílusában, ami bántott.
Sokkal többet tudott az irodalomról, mint én, ez biztos. Talán
az is meggyőződése volt, hogy karrierem bátran ível
hetett volna magasabbra az írói pályán. Én viszont a magam
útját akartam járni, a saját erőmből, és ehhez azt kellett ten-
nem, amit én éreztem helyesnek. Szükségem volt a szerelmére,
szükségem volt a támogatására, de számomra az lett volna a
legveszélyesebb, ha mindenáron meg akarok felelni az elvárá-
sainak. Hiszen ő sem akart megfelelni az enyémeknek.
Az elmúlt időszakban Ernest rendkívül szigorú beosztás
szerint dolgozott, és nem nagyon foglalkozott semmi mással,
csak az írással. Kevesebbet ivott, figyelt az étkezésre, és
minden reggel mérlegre állt, aztán egy ceruzával feljegyezte a
súlyát. Mindezt csakis azért, hogy még jobban el tudjon me-
rülni a munkájában. Időnként volt egy olyan érzésem, hogy
legszívesebben beleköltözne a leírt történetbe. Mostanában
nem mesélt nekem a jelenetekről, a karakterekről, a párbe-
szédekről. Értettem az okát, hiszen amikor valaki teljesen át-
adja magát az írásnak, akkor a könyve mindent megad szá-
mára. Még annál is többet. így azonban a házunk magányos
hellyé változott.
Időközben beköszöntött az esős évszak, és minden nap
vízözönnel érkezett. A tető beázott, és kezdett vészjóslóan
megsüllyedni, mintegy figyelmeztetésként. A nappali vakolatát
meglazította a nedvesség, és foltokban pergett a padlóra.
Mindennap újabb és újabb csapdával találtam szembe magam;
vattaszerűvé ázott újságpapírokkal és használhatatlan
felmosórongyokkal felfegyverkezve.
Június első felében találkoztam anyámmal New Yorkban, a
Carlyle-ban. Ernestnek csak annyit mondtam, hogy szükségem
van egy hét napfényre és anyám társaságára, valójában
azonban az időjárás csak szimbóluma volt mindannak, ami
bántott engem. Európa már négy hónapja háborúban állt,
Anglia és Franciaország is hadiállapotot hirdetett, miután
Hitler elfoglalta Lengyelországot, és úgy tűnt, a helyzet egyre
súlyosabbá válik, újabb és újabb nemzetek sodródtak bele a
háborúba. A német hadigépezet nemrég teljes támadásba
lendült Franciaország, valamint Hollandia és Dánia ellen. A
holland ellenállást olyan könnyedén törték meg, mintha a
katonák nem is hús-vér emberek, hanem papírmasé figurák
lettek volna.
Amilyen rosszra fordultak a dolgok, olyan megnyugtató volt
anyám közelében lenni. Életem egén mindig is ő volt a Sark-
csillag, de hosszú távon ő sem oldhatta meg a problémáimat.
Napról napra rémisztőbb szalagcímek jelentek meg az újságok
első oldalán. A nácik átlépték a Meuse folyót, megbontva a
Maginot-vonalat, és nagy erőkkel nyomultak dél felé, az Ar-
dennek irányába. Franciaország közel állt ahhoz, hogy elessen.
A nyers húsig lerágtam a körmömet, és egyáltalán nem
akartam kilépni a hotelszobából, anyám azonban ragaszkodott
ahhoz, hogy elvigyen sétálni. Kart karba öltve korzóztunk a
Madison Avenue-n, majd a North Meadow közelében
átvágtunk a Central Parkon, aztán ismét lefelé fordultunk,
mintha azzal, hogy a két lábunkkal végig simítunk a város tes-
tén, elriaszthattunk volna a leselkedő gonoszt.
De így is megérkezett. Épp az Algonquinben teáztunk, ami-
kor elért bennünket a hír, s mi csak ültünk letaglózva, miköz-
ben a pincérek eltűntek, a teánk kihűlt, a rucolás szendvicseink
eláztak. A németek megcsinálták. Tankok gördültek végig Pá-
rizs utcáin.

A világ immár egy őrült kezébe került, és Roosevelt még min-

dig nem szánta rá magát a cselekvésre. Kereskedelmi embargót
hirdetett a tengelyhatalmakkal szemben, és beszédeket tartott,
melyekben elítélte a fasizmust és az agressziót. Jó hangosan,
vehemensen szónokolt, ezzel együtt fenntartotta a korábbi
álláspontját: Amerika soha nem fog részt venni ebben a
háborúban, hacsak meg nem támadják.
Amilyen gyorsan csak tudtam, visszatértem Kubába, és ma-
gammal vittem anyát is. Azt vártam, hogy Ernestet a rádió
mellett találom, de nem volt már rádiónk, mert megszabadult
tőle.
- Nem mondhatod komolyan! - háborogtam. - Nácik ma-
síroznak a Champs-Élysées-n!
- Kinek van arra szüksége, hogy tragédia és katasztrófa
üvöltsön az arcába a saját nappalijában?
 -A tragédia és a katasztrófa így is, úgy is megtörténik! Fe-
lelőtlenség ennyire elszeparálni magad a világtól! Négy napba telik,
mire ideér a posta.
- Bár csak egy hétig tartana! Annyira elvonja az ember fi-
gyelmét!
Nem hittem a fülemnek.
- Ez éppen olyan, mintha azt mondanád, hogy a tűzriadó eltereli
a figyelmedet akkor, amikor lángok nyaldossák körülötted a falakat.
- Na, ide hallgass! Ha bármilyen hadsereg rám akarja törni az
ajtót, istenemre mondom, harcolni fogok azért, hogy megmentsem
az enyéimet. Szó sincs róla, hogy ne vennék tudomást erről az
egészről. Épp csak meghúzom a határokat.
Láttam, anyát mennyire zavarja a veszekedésünk, ennek ellenére
épp újabb érvvel akartam előállni, amikor félbeszakított.
- Mi a helyzet az ebéddel? Farkaséhes vagyok.
- Úgy látom, a lányod a májamat fogja felfalni ebédre - felelte
Ernest.
- Nos, igen. Bár, ami engem illet, én inkább osztrigára gondol-
tam - felelte anyám, mire mindannyian idegesen felnevettünk.

Végül aztán kénytelen voltam belátni, hogy az elszánt odaadása a

háborúról szóló könyve iránt teljesen őszinte volt, és az sem
számított, hogy közben a világ országai egymás torkának estek.
Nem adtam meg magam egykönnyen az érveinek, és bár sem akkor,
sem azután nem sikerült teljesen egyetértenem vele, kénytelen
voltam tisztelettel adózni a könyvbe fektetett energiájának.
Visszatért ahhoz a szokásához, hogy megmutatott nekem egy-egy
oldalt. Briliáns szövegek voltak, sokkal jobbak, mint amit valaha írt
vagy írni fog. Max Perkins októberre tűzte ki a megjelenés dátumát,
így a Scribner’snek most már égetően szüksége volt a kéziratra, a
legjobb az lett volna, ha tegnapra készül el.
Közben a fiúk újra jöttek, aztán megint elmentek. A nyári hőség
szoros abroncsba fogta a napokat. Reggelente én is dol-
goztam a saját történeteimen, a sós vízzel töltött medencében
nagyokat úsztam anyával, aztán lementünk a városba. Kény-
telenek voltunk így tenni, ha bármilyen hírhez akartunk jutni.
Egyik délután több, különböző újsággal a hónom alatt ér-
keztünk a Floriditába, amikor egy férfi lépett be a kávéház
ajtaján. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik másik
gringó Havannában, egyetlen apróság kivételével. Ropogósra
vasalt náci egyenruhában volt, bőrszíjakkal és váll-lapokkal,
élénk színekkel csíkozott jelvényekkel, s hozzá magas tányér-
sapkát és szénfekete csizmát viselt. Az ember szemét azonban
egyetlen hely vonzotta a bal karján: ahol a horogkereszt fény-
lett élénken, csaknem világító vörösen.
Az asztal alatt megfogtam anya kezét, mert láttam, hogy
teljesen kővé válik.
-Minden rendben - súgtam nagyon csendesen. - Láttuk már
őt Ernesttel. Akad néhány német Havannában.
Anya éles pillantást vetett rám, és pontosan tudtam, mire
gondol. Hiszen ez az ember nem is német!
A férfi most a bárpultnál állt, félig elfordulva tőlünk, és
egyik csizmás lábát a korlátra helyezve tett valami megjegy-
zést a pincérnek. Megérkezett az ebédünk is, de anya csak
piszkálta az ételt a villával. Nem emlékszem, hogy valaha is
láttam volna tőle ennyire heves reakciót. Miután a férfi elment,
odahajolt hozzám, és úgy suttogott, mintha az az ember
hátrahagyott volna valakit, aki hallgatózik, vagy bármelyik
pillanatban ő maga visszatérhetett volna a bárba.
- Nem hittem, hogy bárki képes ezzel a külsővel
mutatkozni!
- Nézd, az a céljuk, hogy félelmet keltsenek. Nagyon
hatásos.
- Utálom - mondta egyszerűen. - Mindent utálok ezzel a há-
borúval kapcsolatban.
-Néha azért imádkozom, hogy egy jó kis villám agyoncsapja
Hitlert. Annyival egyszerűbb lenne minden!
Anya idegesen pillantott körbe, ahogy kimondtam ezeket a
szavakat. De mi mást gondolhatna az ember, tényleg? Valami
nagyszabású és váratlan természeti katasztrófára; villámcsa-
pásra, tornádóra, vagy egy mindent elsöprő tájfunra vágytam,
ami pontosan a lépcsője előtt csap le. Nem oldana meg min-
dent, de kezdetnek megtenné.
Hazaérve elmeséltem Ernestnek, mi történt velünk, és igye-
keztem leírni, mennyire megrázták anyát a történtek.
- Olyan volt, mintha egy két lábon járó farkassal találkozott
volna. Mi talán már hozzászoktunk, hogy itt járkálnak
közöttünk, de ez komoly hiba! Észre sem vesszük, mennyire
visszataszítóak. Talán írnom kellene erről.
- Az elbeszélésed helyett? Azt hittem, szereted.
- Szeretem is! De nem dughatom a fejemet a homokba, kü-
lönösen nem itt, ahol élünk. - Nagyon is élénken élt bennem az
időszak, amikor Franciaországban és Angliában tartózkodtam,
miközben Csehszlovákia elesett, meg hogy mennyire másként
fest egy náci az újságban, és akkor, amikor a kedvenc
kávéházunkban bukkan fel. - A mai találkozásunk, amit
anyával éltünk át, emlékeztetett arra, hogy mennyire meg tudja
változtatni az ember érzéseit, ha szemtől szembe találkozik
valamivel. Minket, magunkat alakít át egy ilyen élmény.
- Igen. De te aztán nem változol semmit, Nyúl!
- Ezt meg hogy érted?
- Az jár a fejemben, hogy talán úgy gondolod, többé nem
elég itt lenned. Hogy részese akarsz lenni a történéseknek.
Igaza volt, elindult bennem egy törékeny, árnyékszerű gon-
dolat, hogy lenne értelme elmenni Franciaországba, ha csak
egy rövid időre is, és részesévé válni a történéseknek, látni az
eseményeket szemtől szembe. Talán, ha írnék erről egykét
cikket, az megváltoztathatná néhány ember világlátását. Igen
ám, de ha ezt bevallom, túl nagy fájdalmat okozok neki.
Egyébként sem ez volt a megfelelő pillanat.
- Nem - feleltem, és kerestem valamit, ami igaz volt. - Imá-
dom a közös életünket.
 50.

M ár többször is megfordult a fejemben, hogy Ernest talán az

örökkévalóságig dolgozik ezen a könyvön, végül azonban
eljött a befejezés pillanata. A híd felrobbant, és Ernest végzett
Róbert Jordannel. Aztán olyan üresnek és elhasználtnak érezte
magát, mintha fel kellett volna áldoznia magából egy darabot
ahhoz, hogy ez a regény megszülethessen. Így is volt, ez volt a
valóság, hiszen Jordán sokkal mélyebben élt benne, mint ahova
a mindennapokban a legtöbb ember képes eljutni.
New Yorkba utazott, hogy kéznél legyen, amikor a kefele-
vonat megérkezik. A Barclay-ben szállt meg, és izzadt a rek-
kenő hőségtől - azokban a napokban az ország nagy részében
hőhullám tombolt. Egyik levelében azt írta nekem, hogy ha el
akarom képzelni, akkor képzeljem úgy, hogy ott fekszik egy
izzadságtócsa kellős közepén, küzd a szöveggel, miközben
propeller köröz a feje fölött. Valahányszor befejezi egy rész ja-
vítását, azt egy mindig kéznél levő futár viszi a Scribner’shez,
onnan pedig egyenesen a nyomdába. Mind a negyvenhárom
fejezetet, melyek egytől egyig olyan drágák számára, mintha a
gyermekei lennének. Őrült tempóban dolgozik, hogy előrébb
járjon, mint a szedők. Ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy
nagyon is felpörgette ez a tempó, az elvárások és a határidő
szorítása.
Amikor végzett, kimerültén és csipás szemekkel felszállt a
Miamiba tartó vonatra, majd a Pan Am Havannába tartó já-
ratára. A repülőn találkoztunk vele, anya és én, és bár ordított
róla, hogy mennyire kimerült, mégis sugárzott róla a mámor.
Ingzsebében ott volt a Scribner’sszel kötött szerződés, egy
csodálatos ajánlat: huszonötezres eladott példányszám fölött
minden eladott kötet után húsz százalékot ígértek neki - ez
hallatlanul nagylelkű ajánlatnak számított. A Hónap Könyve Klub
ugyancsak szaglászott a mű után, be akarták venni az októberi
kínálatba, ez azonnali százezres példányszámot jelentett volna, és
innentől az eladások csakis felfelé mehettek. A Scribner’s az összes
Fifth Avenue-i kirakatát a megjelenő példányok kiállítására rendezte
át, és már ekkor beszélni kezdtek a filmes jogok megvásárlásáról
Hollywoodban, ahol Gary Coopernek ajánlották a főszerepet.
Örömmámorban úsztam, tényleg. De éreztem belül egy szúrást is,
hiszen egy még meg sem jelent könyv elé gördítették le a vörös
szőnyeget. Én is épp ilyen elkötelezetten dolgoztam a Megsebzett
mezőkön, és mégis, csaknem azonnal eltűnt a semmiben. Beletettem
énem jobbik részét, de a diadal vagy bármilyen elégtétel helyett
csupán támadásokban volt részem. Még mindig fájt, hogy a
munkámat, amit annyira szerettem, és amiért annyit szenvedtem,
ilyen könnyedén semmibe vették. Ha lehet, még ennél is jobban
felbosszantott, amikor kaptam néhány dicsérő' kritikát is, hiszen
ezeket szinte azonnal semmissé tette az ennél sokkal izgalmasabb, új
sztori: hogy én vagyok Hemingway barátnője. Elképzelni sem
tudtam, hogyan beszélhetnék minderről Ernestnek, különösen most,
amikor a könyvét az év legjobb regényének jelölték, és talán ez volt
a legfontosabb munkája, amit valaha írt.
Márpedig most kezdett csak teljesen világossá válni számomra
az, hogy mindez mit jelent. A könyv már most fényárban úszott. A
legtöbb író ölni tudott volna azért, hogy ott állhasson ebben a
ragyogásban, akárcsak egy másodpercig is. Sötéten ragyogó csillag
volt, mely saját atmoszférát és gravitációs teret hozott létre maga
körül. Ez volt a létező legnagyobb dolog kettőnk életében.

Most, hogy Ernest befejezte az írást, energiáit egyéb dolgokra is

fordíthatta, például Pauline zaklatására a válás utolsó lépéseivel
kapcsolatban. Aztán kettőnkről kezdett el beszélni, egyre
gyakrabban. Mindig is tudtam, hogy végül el fog jönni ez a
pillanat, és saját energiáim nagy részét abba fektettem, hogy a
Pauline-nal folytatott viták minél hamarabb befejeződjenek, mi
ketten pedig végre együtt lehessünk, anélkül hogy együtt-
létünket korlátok vagy viszályok zavarnák. Ugyanakkor furcsa
és meglepő módon, most, hogy a házasságunk lassacskán
küszöbön állt, én voltam az, akire rátört a szorongás és az
egyre erősödő aggodalom. Magam sem értettem, pontosan mi
történik bennem, és ez egyre inkább zavart.
Úgy tűnt, Ernest nem veszi észre, mi zajlik bennem - túl-
ságosan elmerült saját gondolataiban anyámnak azonban nem
kerülte el a figyelmét. Havanna felé tartottunk az autóval, hogy
feltegyem a Fort Lauderdale-be tartó kompra. Láttam rajta,
hogy most elő fog hozakodni azzal, ami a szívét nyomja.
- Ha bármilyen ellenérzésed van, alaposan vedd fontolóra.
Nem véletlenül rendelkezünk intuícióval.
- Nem akarom elveszíteni Ernestet. .
- Egy szóval sem mondtam, hogy hagyd ott. Leld örömödet
a közjátékban. Értem én, hogy ez itt a paradicsom... De a
paradicsomi állapot sosem tart hosszan.
- Nagyon kérlek, ne mondd ezt! Most ne. Máris túl töré-
kenynek érzem.
- Nos, akkor mondd el nekem, mi bánt. Mi az, amit sze-
retnél?
- Öt szeretném, de olyan, mint egy örvény. Mindent és min-
denkit magához vonz, de levágja a sarkokat, és elvág minden
menekülőutat. Anélkül teszi mindezt, hogy akarná, hogy a tu-
datában lenne. Aztán meg ez a könyv. Az írást talán befejezte,
de egyáltalán nem végzett még vele. Van egy hullám, ami még
csak most ébred benne. Érzem.
- És mi az, amit a szíved súg neked?
- Hát épp ez az. Ha Ernestről van szó, úgy tűnik, két szívem
van, de legalábbis két elmém.
- Nagy ember, annyi bizonyos. Ahogy te is, drágám. Ne
add magad olcsón! Belül épp olyan erős vagy te is, mint bárki
más, akit ismerek. És bármi történjék is, te tovább tudsz lépnie
 - Nagyon szeretlek, anya. Ugye tudod? - mondtam, és meg-
csókoltam. - Biztos, hogy nem tudsz maradni?

A nap hátralévő részében saját gondolataimon rágódtam. Ernest

eddig túl volt már két feleségen, és ha hinni lehet az elbeszéléseinek,
mindkettő erős nő volt. Aztán mégsem bizonyultak elég erősnek,
vagy legalábbis a szerelmük nem bizonyult annak. így vagy úgy, de
eljött a vég, szomorúan és visszavonhatatlanul. Képes lennék túlélni,
ha a jövő kettőnk számára is ugyanezt tartogatja? S kibírnám-e azt,
ha most elsétálnék félelemben, úgy, hogy egyáltalán meg sem
próbáltam?
-Az jár a fejemben, hogy talán szükségünk van még egy kis időre
- mondtam végül Ernestnek, miután újra meg újra végig gondoltam
a kérdéseimet, és nem találtam választ. Megpróbáltam a lehető
legfinomabban közelíteni, mégis azonnal ugrott.
-Te aztán tudod, hogyan kell egy férfi szívében megforgatni a
tőrt!
- Épp ez az, amit próbálok elkerülni! - tiltakoztam. - Teljes
szívemből szeretlek, csak szeretnék biztos lenni abban, hogy a
leghelyesebben, a legbölcsebben döntünk.
-Bölcsen? Mióta találunk a szerelemben akárcsak egy morzsányi
bölcsességet is? - A szavaiban volt valami gúnyos, és ebben a
megvilágításban ajka vonala csaknem kegyetlennek tűnt. - A
házasság nem tudomány, ha ezzel sem lennél tisztában.
Következtetésekkel itt nem mész semmire. Egyébként meg nagyon
ridegnek tűnik, amit mondasz. Ha pontos akarok lenni, számítónak.
-Jaj, Nyúl, ne. Csak ezt ne! Egyszerűen csak szeretnék észszerű
lenni, és hallgatni a megérzéseimre.
- Hát csak tessék! - felelte tompán. - Nekem ennyi elég volt. -
Otthagyott, bement a hálószobába, és bevágta maga mögött az ajtót.
Nem mertem tovább feszíteni a húrt, inkább fent maradtam, amíg
tudtam. Könyvem szavai összefolytak a szemem előtt a homályos
világításban. Üldögéltem kezemben egy kis pohár
skót whiskyvel, aztán egy nagyobb pohárnyival, végül úgy két
óra tájban bezuhantam az ágyba, tompa fejjel és végtelenül
mogorván.
Reggel nem is hallottam őt felkelni. Bár arra tippeltem,
hogy jóval hajnal előtt kibújhatott az ágyból. Amikor magam is
felébredtem, egy hosszú levél várt az éjjeliszekrényen,
melyben az állt, hogy mennyire összetörtem a szívét, és éppen
akkor hagytam cserben, amikor a legnagyobb szüksége lett
volna rám. Nem volt könnyű végigolvasni, különösen nem azt
a részt, amiben pontokba szedve felsorolta, hogyan támogatta
írói karrieremet. Még Spanyolországban is segített nekem, írta,
hiszen ő már régóta hitt a tehetségemben, amikor én még
egyáltalán nem hittem magamban. A Megsebzett mezők minden
egyes szavát tízszer is végig olvasta, és ő biztatott, hogy
dolgozzam a novelláimon. A levél végén pedig kijelentette,
hogy ha nem akarom végigcsinálni vele az esküvőt, akkor
álljak elő a farbával. Szeptemberben úgyis el kell vinnie a Pilart
Amerikába, ez pedig kilencvennél is több mérföldnyi
távolságot, és jó sok szabad időt jelent majd neki, hogy elgon-
dolkodhasson arról, micsoda átkozott csődtömeg is ő. Már ha
egyáltalán eléri a partokat. Mert megeshet, hogy ezúttal nem
jut el odáig.
Kezemben tartottam a levelet, mely mintha remegve füstölt
volna az ujjaim között. Ott volt benne Ernest hangulat-
hullámzása, személyiségének minden oldala, a teljes paletta;
keserűség, mézes szavú rábeszélés, fenyegetőzés, bűntudat-
keltés. De ezek is csak nagyon vékonyan tudták eltakarni a
nyilvánvaló magányt és rettegést. Érzékeltem, és pontosan
megértettem, hogy bármilyen borzalmas dolgokat vágott is a
fejemhez, azok csupán arról szóltak, hogy nem akar elveszíteni
engem. Nem akar elveszíteni kettőnket. Végső soron én sem
akartam ezek közül egyiket sem. Nem akartam kisétálni a
kapcsolatból, épp csak meg akartam óvni magamat attól, hogy
beszippantson az, amit ő akar, amire neki van szüksége. Az ő
barátai, az ő étvágya. Az ő könyvei. Az ő könyvei, melyek
rivaldafényben álltak, melyek szárnyaltak, és amelyektől
hangos volt az egész világ, míg az enyém elenyészett, az ő
bátorítása ellenére is.
Lassú mozdulatokkal zuhanyoztam és öltöztem fel, még
mindig kerülgetett a rosszullét az éjszaka elfogyasztott italtól,
és minden eddiginél viharosabb gondolataimból, meg attól,
amit tenni készültem.
Az étkezőasztal mellett találtam rá, halomba rakott levele-
zésén rágta át magát, és hiába vártam, hogy felpillantson, ő
csak bosszúsan olvasta egymás után a leveleket, úgy vágva fel
a papírvágó késsel a borítékokat, mintha minden mozdulata
egy-egy szándékolt dühkitörés lett volna.
Erővel rávettem magam, hogy közelebb lépjek, a kerámiala-
pok hűvösen simultak meztelen talpam alá, szemem könnyben
úszott.
- Nem tudnám elviselni, hogy elveszítselek, Nyúl. Egysze-
rűen nem. Tiszta idiotizmus lenne, és én nem vagyok bolond.
Azt akarom, hogy összeházasodjunk.
Nagy sokára felnézett rám, üveges, tompa tekintettel.
- Nem hiszek neked.
- Kérlek, ne büntess! így is épp eléggé megbüntettem ma-
gamat.
Megállt a mozdulatban, és szinte alig észrevehetetlenül, de
ellágyult. Tudtam, hogy most már meg fog hallgatni, és meg-
bocsátja nekem, hogy megbántottam. De énemnek egy része
dühös volt magamra, amiért a megbocsátását kértem, amiért
megadtam magam, holott csupán a saját, nagyon is reális
kétségeimnek igyekeztem hangot adni. Ezek a kétségek pedig
továbbra is ott voltak, nem tűntek el. '
- Mindketten annyira független emberek vagyunk - mond-
tam olyan kedvesen, ahogy csak tőlem telt -, és mindketten
ragaszkodunk a saját utunkhoz. Hogyan fogjuk ezt a kettőt
összeegyeztetni egymással?
- Én soha nem éreztem, hogy bármiben is az utamban len-
nél - felelte, egyáltalán nem a kérdésemre válaszolva. - A je-
lenlétedtől minden csak jobb lett.
- Egyetlen boldog házasságot sem láttam még. Még olyan
szeretők közötti kapcsolatot sem, akik képesek voltak komp-
romisszumra.
- Majd létrehozzuk a saját szabályainkat, aztán a pokolba
mindenki mással! Mi ketten vagyunk a létező legjobb dolog a
világon, és olyan bosszantóan boldogok leszünk, hogy az
emberek ki sem állhatnak majd bennünket. Magunkat is alig
bírjuk majd ki. Meglátod.
Hogyan, mégis, hogyan akarod ezt az egészet megcsinálni? -
kellett volna felkiáltanom. Te vagy a nap és én vagyok a hold.
Te vas vagy, én pedig acél. Nem vagyunk képesek hajolni, és
képtelenek vagyunk változni. Ehelyett azonban odaléptem
hozzá, kezemet lehetetlenül széles vállára simítottam,
bólintottam, és megcsókoltam, visszanyelve minden kétséget
és félelmet.
- Annyira szeretlek - mondtam neki.
 51.

A z Akiért a harang szól olyan recenziókat kapott, melyek nem

csupán lelkesedtek, de valósággal robbantak. Még a
leghűvösebb kritikák sem tagadhatták Ernest írásának erejét,
rendkívül mély hatását. A The Atlantic „ritkának és csodálatosnak”
nevezte, olyan könyvnek, ami „tele van erővel és brutalitással”. A
The Neiu York Times azt írta, hogy ez „a legteljesebb legigazabb,
legmélyebb” Ernest minden írása közül. A The Saturday Revietu az
elmúlt évtized „egyik legtökéletesebb, leggazdagabb regényének”
tartotta. Azon az őszön az összes őt méltató kritika közül Edmund
Wilson írása tette Ernestet a legboldogabbá. A kritikus hosszú évek
óta, újabb és újabb könyveivel kapcsolatban hangoztatta, hogy
mennyire elégedetlen Ernest stílusával, és úgy tűnt, magával
Ernesttel is, ezúttal viszont ő is beállt a dicséretét zengők sorába, és
úgy nyilatkozott, hogy „Hemingway, a művész van újra velünk; és
ez olyan érzéssel tölt el bennünket, mintha egy régi jó barát tért
volna vissza”.
Mivel én álltam hozzá a legközelebb, lehetetlen lett volna nem
észre vennem, hogyan tette regényének sikere egy csapásra
semmissé az összes korábbi, őt ért vádat. Úgy hulltak le róla az
előző, lehúzó ítéletek, mint egy fémpajzsról. Mindez nem azért volt,
mert mindenki szerette a könyvet, habár valóban csodálatos
remekműnek bizonyult, hanem mert ő maga orvosolt mindent.
Csaknem egy évtizeden keresztül zuhogtak rá a macsó pózzal
kapcsolatos megjegyzések; hogy úgy ír, mintha hamis mellszőrzetet
viselne, ahogy Max Eastman rosszindulatúan megjegyezte egy olyan
írásban, amit egész Amerika olvasott. Ernest azonban biztos volt
magában, tud-
ta, hogy ennél több lakik benne, és elment Spanyolországba,
hogy megélje azt a durva és elementáris tapasztalást, amely
aztán ismét életre keltette benne az írót. Minden csodálatosan
működött. Végtelen precizitással megírt könyve megsemmisí-
tette a kritikusok minden korábbi, és valaha megszülető két-
ségét alkotói képességeivel kapcsolatban, és elcsendesítette a
saját elméjében kalapáló démonokat is.
Az sem tartozott az élet fájdalmas részéhez, hogy a könyvet
valósággal elkapkodták a polcokról.
-Akár a jeges daiquiriket a pokolban - jegyezte meg Ernest,
amikor Max Perkins átküldte az eladással kapcsolatos
kimutatásokat.
- Pontosan úgy megy a könyv, mint amikor az istenek a mi
oldalunkon állnak. Most már lazíthatsz.
-A lazítás kevés. Itt az ideje, hogy élvezzem az életet!

Sun Valley-ben főszezon volt, amikor megérkeztünk. Úgy tűnt,

a reklámkampány működött, mert a szállóban nyüzsögtek a
hírességek és az ismert arcok. Ránézésre úgy tűnt, mintha egy
filmforgatás kellős közepébe csöppentünk volna. Egyetlen szó
sem esett Hitlerről, vagy arról a világkatasztrófáról, mely
elképesztő gyorsasággal közeledett felénk. Valójában semmi
másról nem beszéltek az emberek, csak azokról a filmekről,
amiket utoljára láttak, vagy amiket szerettek volna megcsi-
nálni. Végtelenül sekélyesnek és szűklátókörűnek éreztem ezt
az egészet, ám mivel Hollywood egyre inkább hajlott rá, hogy
Ernest regényét filmre vigye, ez volt az egyetlen dolog, amire
gondolni tudott. Én pedig tisztában voltam vele, hogy meg-
tarthatom magamnak a véleményemet.
A forgatókönyvet Dorothy Parker szerette volna megírni.
- Csak a holttestemen keresztül - mondta Ernest, amikor a
nő hallótávolságon kívülre került.
- Nagyon okosan ír - vettem védelmembe.
- Ami pontosan az ellenkezője annak, amit értékelünk.
- Igaz - feleltem, de magamban arra gondoltam, hogy na-
gyon furcsa dolog éppen Sun Valley-ben értékeket emlegetni.
Egy nap Gary Cooper is megérkezett, ragyogó szépségű és
rendkívüli gonddal ápolt feleségével, RockyvaL Mindenki úgy
vélte, ő a befutó Róbert Jordán szerepére, de Maria helye még
szabad préda volt.
- Mi a helyzet Ingrid Bergmannal? - vetette fel Cooper két ital
között.
Miközben Gary csordultig töltött martinispohara fölé hajolt,
öltönykabátja puhán követte minden mozdulatát. Tekintetben
elismerően siklott végig rajta. Ernest képes volt napokig ugyanazt az
inget viselni, így már csaknem elfelejtettem, milyen jól tud kinézni
egy férfi a megfelelő öltözékben. Cooper még ennél is vonzóbb
lehetett volna, ha tudja, hogyan kell visszafognia magát, de csak
most kezdtek igazán belemelegedni Ernesttel.
- Mi lenne, ha Marty játszana? - vetette fel Ernest. — Kiköpött
Maria.
- Konyít valamit a színészkedéshez?
- Le lennél nyűgözve. Csak hagynod kell, hogy egyszerűen és
szimplán magát adja.
Rocky tekintete végig mért. Csipkekalapot és csillámló, fekete
dzsekit viselt, ajkán sötétvörös rúzs ragyogott.
- Hm. Esetleg valaki más? Garbó például csodálatos lenne.
-Azokkal a műszempillákkal? Nem látom benne Mariát. - Ernest
két lendületes mozdulattal odaintette a pincért. A poharak félig még
tele voltak, de az utóbbi időben Ernestnek nem kellett egy sort sem
papírra vetnie, így az órák úgy folytak el, ahogy kedvük tartotta. A
másnaposság sem számított, ha az egész napot átalhatta az ember.
-Akkor majd nem viseli a műszempillákat - vetette közbe Cooper
végtelen eleganciával.
El kell ismernem, hogy Cooper körül minden elképesztően
elegáns volt, de a hosszú órákon keresztül folyamatosan csorgó
beszélgetés tompa volt, üres és mesterkélt - alig bírtam hallgatni.
-Tényleg olyan fontosak ezek a filmcsillagok? - kérdeztem
Ernesttől később. — A könyved önmagában is csodálatos.
- Sosem baj, ha az embernek van pénze - felelte. - Tudod,
hogy Pauline a halálomig apanázst követel tőlem. Az adók,
amiket be kell fizetnem, annyira az egekbe szöktek, hogy las-
san érszorítót kell beszereznem.
- Rendben, megértem. Épp csak eszembe jutottak azok az
írók, akik eladták magukat Hollywoodnak, és a végén teljesen
puhány, gerinctelen pondrókká váltak. Mintha túl jól tápláltak
lennének. Kérlek, mondd, hogy te nem hagyod magad
beszippantani! Nem hiszem, hogy kibírnám.
- El sem tudom képzelni, hogy azok után, ami Scott-tal
történt, megtenném. - Fitzgeraldra gondolt. Köztudott volt,
hogy miután leszerződött az MGM-mel, szinte semmit nem írt,
ő maga pedig szánalmas, elázott semmirekellővé vált. Egyre
csak ivott és ivott, igyekezett mindenki kedvében járni, és
teljesen elfeledkezett arról, mi volt egykor munkájának a mo-
torja, és mi az, ami valóban számít az életben. Ennél tragiku-
sabbat el sem tudtam volna képzelni. .
És bár Ernest talán magában mementóként tartotta számon
Scott sorsát, abban a pillanatban, hogy ott volt körülöttünk a
társaság, ő volt az első, aki italért futott, aki a leghangosabban
és a legharsányabban beszélt. Még azokban a hajnali órákban
sem mutatta semmi jelét a fáradtságnak, amikor én már alig
tudtam nyitva tartani a szememet. A végeérhetetlen
pletykaáradat, a magas poharakban csilingelő, szódával
felszolgált whiskyk és a kifinomult menük a kétségbeesésbe
kergettek. Úgy éreztem, angyalok őrült táncát figyelem egy tű
hegyén, miközben a világ egyre mélyebben süllyedt a káoszba.

Miután Hitler elfoglalta Franciaországot, a csatorna túloldalára

fordította figyelmét. Bombázói London felé vették az irányt,
ezt nevezték később Blitzkriegnek. Szeptember és október
folyamán minden éjszaka megállás nélkül zajlottak a
bombázások, amelyek megtizedelték a város lakosságát,
mindeközben mi páros teniszmérkőzéseket játszottunk, hor-
gásztunk, és panaszkodunk amiatt, ha esőre állt az idő. Kép-
telen voltam elhinni, hogy mindez velünk történik. *
 Megpróbáltam tovább dolgozni a novellákon, melyeket ma-
gammal hoztam, de komoly nehézséget okozott a koncentrálás.
Lehetetlennek tűnt egy dologra összpontosítani, úgy, hogy ennyi
minden történt körülöttem. Ereztem, hogy veszélyes kétségbeesés
felé sodródom. Ernest azonban a füle botját sem mozgatta, ha a
félelmeimről és szorongásaimról próbáltam vele beszélni. Joga van
egy kis kikapcsolódáshoz, mondogatta. Nem lehetne, hogy
egyszerűen csak jól érezzük magunkat?
Végül aztán megérkeztek a fiúk, és megmentették, ami még
menthető volt. Amikor elállt az eső, felpakoltunk, és elindultunk egy
hosszú, sátras kirándulásra a Salmon-folyó mentén. Lovaink
harminchét kilométernél is többet tettek meg egyhuzamban,
miközben az őszi erdő színei ragyogtak, véreztek körülöttünk, és a
levegő olyan ropogósán friss volt, mintha almába haraptam volna.
Én magam sosem voltam oda a kempingezésért, de a fiúk jelenléte
mindent kellemesebbé tett, még a földön alvást is. Gigi megtanított
bennünket egy bonyolult kártyajátékra, melyet esténként a tűz körül
ülve játszottunk, Patrick pedig részleteket olvasott fel a Vadon
szavából, olyan átéléssel és érzékenységgel, hogy gombóc nőtt a
torkomban őt hallgatva.
Bumby a szokottnál is csendesebb volt, mintha rágódott volna
valamin. A tizenhetedik születésnapja közelgett, most kezdte el az
utolsó évét a középiskolában, és még mindig nem tudta, merre
induljon el, hogy érdekli-e bármi más a horgászaton és az iskolai
színjátszó körben való időszakos fellépésein kívül.
— Nem vagyok biztos benne, hogy feltétlenül főiskolára kell
menned - mondta neki Ernest. - Legalábbis nem közvetlenül a
középiskola befejezése után. Esetleg kipróbálhatnád magad a
munkában, nincs kedved hozzá? Hogy egy kicsit tisztábban lásd
magad.
— Miért ne? - bólintott Bumby. - Egy csomó időm maradna
szivárványos pisztrángot horgászni.
— Ahogy mondod. Csak egy életünk van, legalábbis nekem ezt
mondták. Miért ne próbálnál meg annyi mindent, amennyihez csak
kedved van?
 - Ha mi is belesodródunk a háborúba, akkor mindenki
kénytelen lesz megváltoztatni a terveit - figyelmeztettem őket.
Alig egy hét telt el azóta, hogy Japán csatlakozott a tengely-
hatalmakhoz, aláírva a szerződést, amely kimondta, hogy az
egyik féllel háborúban álló országok mindegyik szövetséges
számára ellenséges hadviselő felet jelentenek. Profetikus ki-
jelentés volt. Amerika mind ez idáig sikeresen elkerülte a há-
borút, de ettől a pillanattól fogva nyilvánvalóvá vált, hogy mi
is bármikor belekényszerülhetünk ebbe a világméretű
konfliktusba. Japán rémisztőén, baljósán közel volt hozzánk a
Csendes-óceán déli részén, ahol komoly katonai jelenléttel
rendelkeztünk.
- Idáig még nem ért el - mondta Ernest.
-Szerintem belőlem remek katona válna - jegyezte meg
Bumby, és szavaira átjárt a jeges rémület, a fejem búbjától
egészen a lábujjam hegyéig.
- Ne akarj korábban felnőni, mint ahogy muszáj - figyel-
meztettem. - Egy másodperccel se előbb.

Minél több időt töltöttem a fiúkkal, annál szerencsésebbnek

éreztem magam, hogy így megkedveltük egymást. Apjukhoz
hasonlóan ők is alárendelték magukat természeti környeze-
tüknek, abszolút elmerültek benne, bármit csináltak is: amikor
villantóval pisztrángra horgásznak, vagy amikor a sárga
tengerifűben vadkacsafészkeket próbáltak becserkészni. Ernest
tanított meg nekik mindent, éppúgy, ahogy az apja tanította őt:
hova álljanak, hogyan tartsák a kést, hogyan lehet hangtalanul
előre haladni a fűben. De teret is biztosított számukra, hogy
önállóan fedezhessék fel ezt a világot, és elkövethessék a saját
hibáikat. Megengedte nekik, hogy vadászfegyverrel lőjenek,
akkor is, ha nem találták el a célpontot. Ő volt az, aki a folyón
lejjebb táborozott le, meghagyva a legjobb horgász helyet
valamelyik fiúnak a műlegyes horgászathoz. Odafigyelt rájuk,
értő odaadással hallgatta sztorijaikat, minden velük történt
anekdotát és az összes hosszúra nyúló viccet. Amikor így
láttam őt, a fiúkkal, a legjobb formájában,
elfogott a lelkiismeret-furdalás, és hűtlennek éreztem magam, amiért
kételkedtem benne. Ez az élet, amit Ernesttel és a fiaival éltünk itt,
csodálatos volt. Épp most akarok összeházasodni vele, vagy nem?
Megteszem azokat az ígéreteket, amelyek azt jelentik majd, hogy
többé nem leszek egyedül, részévé válók a családnak, ennek a
családnak, amelyik megajándékozott a teljességre való rátalálás
élményével, az érzéssel, hogy szeretnek, és pontosan ide tartozom.
Ó, bárcsak megadtam volna magam, és hinni tudtam volna ebben!

1940. november 21-én, Wyoming államban, Cheyenne-ben, a Union

Pacific Railroad enyhén szúette éttermében én lettem a harmadik
Mrs. Hemingway. Vacsorára roston sült jávorszarvast és egészen
elfogadható pezsgőt szolgáltak fel. Valószínűleg a legjobb pezsgőt,
amit Cheyenne-ben, vagy száz mérföldes körzetében be lehetett
szerezni. Kicsit mindannyian kótyagosak lettünk, egy kicsit
szeleburdik, és nagyon elszántan reménykedők.
Ernest válását alig két héttel korábban mondták ki, én pedig
mindent elkövettem, hogy ne gondoljak erre. Igyekeztem nem
felidézni magamban, amit anyám mondott, miszerint Ernest
valószínűleg ahhoz ért a legjobban, hogyan ne legyen nős, mint
ahogy arra sem gondoltam, milyen nehezen teltek ezek az utolsó
hónapok, amíg ő és Pauline a pénzen marakodtak, mert ezen kívül
nem maradt semmi más, ami miatt bánthatták volna egymást.
Négy éve éltünk együtt Ernesttel, ami egy bizonyos nézőpontból
erkölcstelen volt, ugyanakkor azonban tisztán és tisztességesen
éltünk, mert ez volt az, amire vágytunk. Mostantól kezdve ott volt
nekünk a biztosítási politika, a záradékok és a házasság összes többi
ragadós járuléka. Mindenesetre túlvoltunk rajta. Én csak a jövőre
tudtam gondolni, kortyolgattam a pezsgőt, mint egy jó kislány, és
lelkesen, szédelegve voltam boldog.
Az esküvőt követően keletre indultunk Ernest vadonatúj
Buickján, ami most az egyszer nem fekete volt, hanem fur-
csa, csillogó, paradicsomzöldnek nevezett színben pompázott.
Ernest boldognak, felszabadultnak, szinte súlytalannak tűnt,
amikor becsusszant a kormánykerék mögé, mintha csak az
ujján csillogó új jegygyűrű fizikai ténye helyére billentette vol-
na, és ismét bizonyos lehetett volna abban, hogy él. Az én
jegygyűrűm volt a legtündéribb dolog, amit valaha láttam. A
platinából készült ékszert apró gyémántok és zafírok éke-
sítették; az új könyv bevételéből futotta erre is. Annyira szép
volt, hogy szinte tartottam tőle. Azon kaptam magam, hogy
újra meg újra odavillan a tekintetem, mintha rajtakaphatnám,
amikor átváltozik valami mássá.
 52.

A hét nagy részét felemésztette, amíg Cheyenne-ből New Yorkba

utaztunk. Ernest azt ígérte, hogy a Barclay-be visz nászútra.
Egész idő alatt arról beszélgettünk, miről szólhatna a következő
könyve. Az volt az elképzelése, hogy a Golfáramlat témáját veszi
elő és írja meg mélyen és tényszerűen, ugyanolyan
megszállottsággal, mint a Halál délután bikaviadal-jelenetét.
— Annyira szívesen adnék valamit a fiúknak is - mondta. - Nem
tudom még pontosan, mi lenne az, talán valami kalandtörténet.
Olyan könyv, amit ők is szívesen olvasnak.
- Milyen sokat jelentene számukra! Nyilvánvalóan most is, de
később még inkább! Igazi örökség lenne.
-Te hogy haladsz a munkával?
El kellett gondolkodnom, hogyan is válaszoljak neki. Eddig
mindig lekötötte a figyelmét valami, már fel sem tudtam idézni,
mikor kérdezte meg utoljára, hogyan haladok a munkámmal, vagy
mikor kérte el a megírt oldalakat elolvasni.
- Egész jól állok ahhoz, hogy befejezzek egy novelláskötetet. A
te ízlésednek talán borúsak a történetek, de nekem tetszenek.
- Nem áll szándékomban megmondani, mit írjál. Csak igyekszem
törődni veled.
-Tudom - feleltem, miközben tekintetem a nebraskai táj felé
kalandozott, a learatott kukorica mezőkre, melyek ezüstszínben
csillogtak a dértakaró alatt. Folyamatosan futott mellettünk a táj,
üresen, érintetlenül. - Olyan érzés, mintha mindent újra kellene
tanulnom ezzel a könyvvel. Az utolsó
regényem fogadtatása összetörte a szívemet. Egyszerűen elfe-
lejtettem megbízni az ösztöneimben.
-Tudom, Nyúl. De nem fog mindig ilyen érzékenyen érin-
teni. Higgy nekem!
Neki könnyű volt ezt mondani. Élete legdicsőségesebb hul-
lámán lovagolt. Nagyot nyeltem, és így feleltem:
- Kénytelen vagyok összeszedni magam, megírni azt az át-
kozott könyvet, és szerencsét próbálni vele, mint bárki más.
-Szerintem a Scribner’s lehozza. Max gyönyörűen ösz-
szekapja, és ő ráadásul tiszteli is az elképzeléseidet. Nem azt
mondom, hogy ebben a pillanatban bármiről döntened kell.
Mindenesetre fontold meg.
Támogatni akart, védelmezni egy következő lehetséges ku-
darctól. Rajtam azonban mégis végig suhant a nyugtalanság
árnyéka.
-Mi a helyzet azzal a korábbi véleményeddel, hogy egy
családba tartozó két írónak nem kellene ugyan annál a kiadó-
nál megjelennie?
- Igazából nem bízom senki másban. Ráadásul a
feleségemről van szó.

A Barclay volt Ernest kedvenc szállodája New Yorkban. Úgy

kezelte a lakosztályunkat, mintha a saját nappalija lett volna,
az ajtó gyakran tárva-nyitva állt, mindenféle régi barátokat
hozott fel, ismerősöket az irodalmi életből, sportolókat, inter-
jút kérő újságírókat. Alig győztük feltölteni a bárszekrényt, és
megállás nélkül csörgött a telefon.
Természetesen megértettem, miért használja ki Ernest a
helyzetet, és miért éppen most fogad mindenkit - az élet az ő
malmára hajtotta a vizet, róla beszélt az egész város. De még
megtörtebb és elkeseredettebb voltam, mint Sun Valley-ben.
A férjem mindenkivel jóban volt, és nagyon úgy tűnt, hogy ezt
élvezi leginkább. Hova tűnt a csend, mi lett a
magánéletünkből?
- Muszáj neked állandóan a társaság középpontjában len-
ned? - kérdeztem panaszosan.
 — Gondolom, nem feltétlenül, de egyelőre még nem kívánom
azt, hogy másként legyen. Olyan, mintha halszerencsét hozna már
az is, ha csak rágondolok. Nem bírnád ki legalább még egy kicsit?
- Megpróbálom - ígértem. Azonban nagyon megviselt mindez.
Úgy tűnt, egyetlen olyan pillanat sem akad, amikor ne nyitna be
valaki az ajtón azzal, hogy szeretne tőle valamit - beszélgetni, inni,
interjút készíteni, lefényképezni őt. Sosem maradtunk kettesben,
így időnként azt is nehezemre esett tudatosítani, hogy mi ketten egy
pár vagyunk - és ehhez ilyen rövid idő is elegendőnek bizonyult.
Az egyetlen ember, akinek a társasága valódi felüdülést jelentett
számomra, Bumby volt, aki két hétvégén is ellátogatott hozzánk a
bentlakásos iskolából. Ernest úgy gondolta, jó mulatság lenne
lemenni vele néhány bokszedzésre a George Brown edzőterembe a
Nyugati 57. utcában, ami évek óta a kedvenc helye volt. Vastag,
szürke melegítőbe öltözve, nyakuk körül törülközővel, órákat
töltöttek a zsákok püfölésé- vel és a lábmunka gyakorlásával.
Ernestnek meggyőződése volt, hogy a bokszolás az egyik legjobb
módja annak, hogy egy férfi formában maradjon. Ezen kívül
segített kiizzadni az alkoholt, amit magával vitt. Bum meg sem
próbált titokban belekortyolni apja flaskájába, már amennyire én
tudtam, ráadásul tökéletes fizikai állapotban volt, de ahogy
elvonultak ebbe a maszkulinszentélybe az apjával, az számára felért
egy átmeneti rítussal. Átlépett egy alapvetően fontos küszöböt, és
most már joga volt ott lenni.
Igen ám, de hol volt az én helyem? Ez egyáltalán nem látszott.
Csaknem az első pillanattól fogva belefáradtam abba, hogy az új
feleség szerepében tetszelegjek. A lakosztályunkban szinte
lehetetlen volt dolgozni, olyan nagy volt a nyüzsgés, így aztán egy
szép napon, amikor már kétségbeesetten vágytam egy kis
szabadságra, elmentem ebédelni Charles Colebaugh-val a
Collier’stől.
-Nincs esetleg valami jó kis munkád számomra? - érdeklődtem a
rákkoktélom felett a Russian Tea Roomban.
 - Hát, van ez a burmai út meg a háború Kínában. De nem is
gondoltunk rád.
- Kína? - azonnal felkeltette az érdeklődésemet, szinte ne-
héz volt ülve maradnom a széken. - Miért ne?
- Most mentél férjhez, Marty, ha esetleg nem tudnád.
- A házasság nem a halál, Charles. A munkám éppen olyan
fontos, mint korábban.
-Jól van, jól van. Ne kapd fel mindjárt a vizet! Csak azt
hittem, hogy nemigen lesz lehetőséged utazni a közeljövőben.
Azért ez meglehetősen észszerű feltételezés.
Valóban logikus gondolat volt, ennek ellenére sürgető kész-
tetést éreztem, hogy abban a pillanatban kihasználjam a le-
hetőséget, amíg még alkalmam van rá, és megszerezzem ezt a
munkát, mielőtt még teljesen elnyel Ernest karrierje és
hírneve.
- Szabaddá teszem magam.Kína és Japán évtizedek óta
harcban állt az erőforrásokért. 1937-ben ismét fellobbant a
háborúskodás, teljes tűzzel, és a japánok a Kínai Köztársaság
csaknem kétharmadát elfoglalták, a tengerparti részeket is
beleértve. Az országban egyetlen módon lehetett
utánpótláshoz jutni, mégpedig a burmai úton keresztül, mely
1150 kilométer hosszan kanyargott a hegyek között,
összekötve Kunmingot Lashióval, Burmával és végül
Rangoonnal. Nagy-Britannia a konfliktus kezdete óta támo-
gatta Kínát, és védte a saját koronagyarmatait. Ám az utóbbi
időben Roosevelt is belekeveredett az ügybe, és azzal, hogy
Kína mellé állt, fontos szövetségest szerezhetett magának,
most, hogy Japán csatlakozott a tengelyhatalmakhoz. Senki
nem szeretett volna arra gondolni, hogy Japán nyíltan meg-
támadhatja az Egyesült Államokat, de naiv hozzáállás lett
volna, ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk ezt a lehetőséget. A
burmai út igazi nagy sztori volt, fontos sztori, és én akartam az
lenni, aki megírja.
 Arra értem vissza a lakosztályba, hogy Ernest egy nagy ra-
kás magazint lapoz át, újabb kritikákat keresve, miközben
Bumby egy hat embernek is elegendő mennyiségű ebédet pró-
bált eltüntetni, amit nemrég hozott fel a szobaszerviz. Az időzítés
ugyan nem volt tökéletes, de azt gondoltam, hogy Bum jelenléte
talán oldhatja a feszültséget, amikor bejelentem, hogy el akarok
utazni. így is lett.
- Kína? - dörrent rám Ernest. - A nélkülözés és a nehézség
számodra valamiféle ajzószer?
-Jaj, hagyd már abba! Csodálatos ez a lehetőség. Annyi minden
történik most a Távol-Keleten, és én mindig is, egész életemben
álmodoztam arról, hogy odamegyek. Tényleg. Gyerekkorom óta
vágyom rá. Azok a nevek! Hongkong, Szingapúr, Guam... A kelet!
Te nem érzed a varázsát?
-Valaki itt túl sok Somerset Maughamot olvasott - mért végig
összehúzott szemmel. - Egyébként is milyen nászút lenne, ha
Kínába mennénk?
- Nászút? Eljönnél te is? - Ezzel alaposan meglepett.
- Szerintem nagyon jól hangzik, Mart — szólt közbe a székből
Bumby.
-Tényleg szabaddá tudnád tenni magad, most rögtön? Remekül
ellennék ám egymagámban. Még emlékszem rá, hogyan kell
csinálni.
-Aláírtál egy szerződést, amiben az áll, hogy soha többé nem
hagysz magamra, ha esetleg elfelejtetted volna. Van ezen kívül egy
másik szerződés is, amire emlékeztetni szeretnélek. Kimondtál
valamit Cheyenne-ben. Ez az egyetlen módja annak, hogy együtt
lehessek a feleségemmel.
Természetesen nem feledkeztem el semmiről. Odaléptem hozzá,
és átkaroltam a nyakát. Megérintett ez a kompromisszumkészség,
és az, hogy nem akart szembeszállni velem. Követne engem, most,
hogy az egész világot készültem átutazni.
- Köszönöm, Nyúl. Csodálatos, hogy ott leszel velem. Még
azon a héten, mielőtt a tinta megszáradhatott volna az aláírt
szerződésemen, Ernest is leszerződött a PM magazin egyik
szerkesztőjével, akit jól ismert, és neki is ott lapult a zsebében a
megállapodás, melyben azt vállalta, hogy cikksorozatot ír a „valódi
Kínáról”. Abban egészen biztos voltam, hogy ha neki is
megvan a maga feladata, akkor minden gördülékenyen fog
menni. Igen ám, csakhogy ott volt már a fejemben egy kép,
amelyben láttam őt, ahogy először végre neki kell majd
követnie az én időbeosztásomat, ő utazik úgy, mint az én
férjem, az én partnerem, az én szórakoztató társaságom.
Tudhattam volna, hogy nem így lesz. Ahhoz, hogy
elmondhassam, szerintem milyen a valódi Kína, vele kellett
volna versengenem, váll a váll, toll a toll ellen. Nem
szökhettem el a káosz forgószele elől, amit a hírneve keltett.
Hiába utazunk a világ túlsó felére, mindig is ő marad a híres
Ernest Hemingway, hát persze, hogy ő. Én pedig elsősorban
az ő felesége leszek, aki csak úgy válhat önmagává, ha
megállás nélkül küzd érte.
 53.

A z első, amin át kellett esnünk, az egy borzalmas tífusz- injekció-

sorozat volt. Aztán tűnyomokat viselve, fájdalmak közepette
elutaztunk Washingtonba, hogy elrendezzük a szükséges vízumokat,
és megkapjuk a megfelelő információkat Kínával kapcsolatban.
Ezután hosszú repülőutat tettünk meg Los Angelesig, két napot
töltöttünk Hollywoodban, ahol együtt ebédeltünk Gary és Rocky
Cooperrel, innen pedig egyenesen San Franciscóba utaztunk, hogy
találkozzunk Ingrid Bergmannal. Miután Dávid O. Selznick
tájékoztatta, hogy távol-keleti utunk előtt csupán nagyon rövid időt
tudunk szánni a találkozóra, Ingrid autóba ült, és csaknem egész
éjszaka vezetett, hogy létrejöhessen a randevú. Az élet egészen
furcsa dolgokra képes. Ott ült előttünk Bergman, a Sacramento
streeti étteremben. Magas, karcsú nő, aki egyáltalán nem viselt
sminket, és természetes szépségében fiatal nyírfa képét ébresztette
bennünk. Teveszínű gyapjúkabátot viselt, garbót és sötét nadrágot -
szimpla utazóruhája ellenére mindennek látszott, csak átlagosnak
nem.
Ernest és én egy kicsit tartottunk tőle, nem azért, mert filmcsillag
volt, hanem mert áradt belőle a ragyogás. Volt egyfajta természetes
kisugárzása, ahogy minden egyes embernek, épp csak neki több
jutott belőle.
- Olyan romantikus a könyve! - fordult Ernesthez. - El sem tudom
mondani, milyen mélyen megindított!
- Bele kell egyeznie, hogy rövidre vágják a haját. Kár lenne ezért
a gyönyörű hajkoronáért.
- Szó sincs róla. Ez is hozzátartozik a történethez. Kinek jutna
eszébe visszalépni egy ilyen szereptől, csupán hiúságból?
 - Örülök, hogy így látja. Feltételeztem, nem jelent gondot,
hogy megmutassa nekünk a fülét.
- Ernest! - kiáltottam fel, megrémülve attól, amit mondott,
de Bergman csak elmosolyodott, és engedelmesen félrehúzta
barna haját, majd egyik oldalról a másikra fordította a fejét. A
fülei természetesen tökéletesek voltak.
-Szerintem csodálatos dolog, hogy nem hagyta Holly-
woodnak megváltoztatni a külsejét - mondtam neki.
- Ó, pedig szerették volna. El sem tudod képzelni, meny-
nyire. A hajam túl hosszú. A nevem túl német. Én pedig túl
magas vagyok. Ja, és a szemöldököm sem felelt meg senkinek.
Rettenetesek voltak azok a megbeszélések, amiken a szemöl-
dökömről volt szó! - Úgy mosolyodon el, mintha most már
egyik sem érintené. Magam is találkoztam ezzel a fajta rossz-
indulattal, amikor a Time újságírója az arcom formájáról és a
lábaim hosszáról értekezett, holott a külsőmnek semmi köze
nem volt az írói karrieremhez. Osztoztunk valamiben, így egy-
fajta nővéri egyetértés alakult ki közöttünk. A kívülről jövő
nyomásnak ezt a formáját talán csak mi, nők érthetjük meg.
- Annyiszor eszembe jut, bárcsak sose nyúltam volna a sa-
játomhoz! - mondtam neki. - Soha nem nő vissza, legalábbis
nem ugyanolyanra.
- Semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen volt.
Nem sokkal később az utcán búcsúzkodtunk egymástól,
miközben Ernest taxit keresett.
- Mit remélsz megtalálni Kínában? - érdeklődött.
-Nem tudnám pontosan megmondani, de fontos, hogy ott
legyek. Úgy érzem, lényeges, hogy mindenhova elmenjek,
ahova csak el tudok menni, lássak és meg is értsek mindent,
amivel találkozom. A körülöttünk levő világ hihetetlen gyor-
sasággal változik, és addig akarok hinni valamiben, amíg még
van rá időm. El akarom mondani az igazságot, akkor is, ha nem
könnyű. Meg akarom találni a történeteket, amiket érdemes
megírni.
Rám pillantott lágy, intelligenciát sugárzó szemével, és raj-
tam váratlanul végighullámzott a bizonytalanságérzet, hogy
talán túl sokat beszéltem, vagy nem voltam elég világos. De csak
annyit mondott:
- Úgy látszik, nagyon sokat tudsz arról, hogy mire vágysz.
-Szívből remélem - feleltem, és hátrapillantottam oda, ahol Ernest
várt a taxinál, a nyitott ajtónak támaszkodva, miközben a forgalom
folyamatosan áradt körülötte. - Szükségem van rá, hogy jelen legyek
ott, ahová megyek.

Ernesttel azt hittük, hogy a Honoluluba tartó hajóút a bankettekről és

a büféről fog szólni; ülünk majd a fedélzeti nyugágyakban, a
pincérek pedig lesik a kívánságainkat, miközben egyre közelebb
kerülünk a paradicsomhoz. Az utazás ezzel szemben olyan volt,
mint egy rémálom. Jó párszor eláztunk, egyik zápor a másik után
zúdult ránk, míg a végén olyan zöldek voltunk már, mint a békák. A
rossz idő követett bennünket, erős, sötét hullámok ostromolták a
hajó oldalát. Legszívesebben azonnal visszafordultam volna, de még
napok hosszú sora várt ránk, töretlen kétségbeesésben. Végül az alsó
szinten kerestünk menedéket, és igyekeztünk részegek maradni,
hátha akkor bolonddá tehetjük a gyomrunkat és az egyensúlyérzé-
künket, vagy azt a valamit, amitől állandóan azt éreztük, hogy soha
többé nem szeretnénk ételt látni az életben. De a legnagyobb pohár
whisky is csak alig érezhető segítséget jelentett.
-Ki gondolta volna, hogy a Csendes-óceán ilyen nyugtalan? -
mondtam Ernestnek. - Egyik óceán nem olyan, mint a másik?
— Nyilvánvalóan nem.
Pearl Harborba érve az is kérdéses volt számunkra, hogy
egyáltalán képesek leszünk-e valahogy letámolyogni a hajóról, ám
abban a pillanatban, ahogy leengedték a hidat, tucatjával küzdötték
fel magukat a fedélzetre a bennünket fogadók. Ránk árasztották
jókívánságaikat, virágkoszorúkat aggattak a nyakunkba, beszédeket
mondtak, melyet úgy fejeztek be, hogy aloha. Fényképészek
készítették egyik felvételt a másik után, vadidegenek rázták a
kezünket, és dobtak a nyakunkba újabb girlandokat, míg a végén
már egyáltalán nem láttunk ki tőlük.
 Valószínűleg jobb lett volna, ha az egészből kihagyom Er-
nestet, aki épp megfeszítette az állkapcsát, amitől úgy nézett ki,
mint egy barracuda.
- Ha még valaki hozzám ér, én bemosok egyet a képébe!
- Csak óvatosan, drágám - mondtam, miközben oda kellett
figyelnem, hogy az arcomról ne hervadjon le az erőltetett mo-
soly. - Mindenki miattad van itt, tudod. - Valójában én voltam
az, aki szeretett volna behúzni valakinek, vagy csak üvölteni
egy nagyot, hogy végre eltűnjenek az emberek. Ehelyett azon-
ban újra és újra azt ismételgettem, talán száznál is többször,
hogy „köszönöm, nagyon köszönöm”. Az arcom zöld volt,
csaknem elájultam a kimerültségtől, de mosolyogtam, és igye-
keztem a legjobb formámat hozni Mrs. Hemingwayként.
 54.

R iksával utaztunk a hotelig Hongkong fullasztó szívén át.

A girbegurba utcák mintha körbe fontak volna bennünket,
miközben biciklink vezetője düledező éttermes bódék, emberi
testek, és még több emberi test között kanyargóit járművével.
Bármerre néztünk, vörös és fehér színű papírok hevertek az úton, a
petárdák csomagolópapírjai, melyek mintha néhány
másodpercenként robbantak volna körülöttünk. Az úton csirkék
jártak fel-alá, kisgyerekek futkároztak. Ki tudja, hogy volt képes
bármilyen jármű előre haladni ebben a forgalomban?
A belvárosi hotel, ahol megszálltunk, meglehetősen régies
külsejével előkelőséget sugárzó, nyüzsgő szálloda volt. Szobánk
mennyezetén az óriási propellerek lustán forogtak előre és hátra, és
súlyos, rézből készült csapok ékesítették a fürdőszoba óriási kádját.
Rebegtem egy rövid hálaimát, bemásztam a kádba, és elmerültem a
vízben, hogy két órán keresztül ki se jöjjek onnan. Ernest ezalatt
elment, hogy felfedezze a terepet.
-Találtam valakit, akivel el tudok menni fácánvadászatra —
mondta, amikor visszajött. Ezenkívül szerzett egy kínai újságot, két
üveg meleg sört, és egy egész sor színes tűzijátékot, amiket a
szobában szándékozott kipróbálni.
Kivettem a kezéből a veszélyes játékszert, és elgondolkodtam,
hova rejthetném.
-Fácánvadászat? Hol? Ugye tisztában vagy vele, hogy háború
van?
-Valahol itt, a környéken, gondolom. Bár nem mondták
egyértelműen.
És ez igaz is volt. A japán hadsereg három oldalról körbevette
ugyan Hongkongot, de a legsúlyosabb problémának a
túlzsúfoltság tűnt. A gyarmati kormányzat nyilvánvaló pró-
bálkozásokat tett arra, hogy evakuálják a lakosokat, de egy-
szerűen képtelenségnek tűnt, hogy akár csak csekély számban
is csökkentsék az itt élők számát.
Az átlagemberek számára az élelem ritka kincs volt, a tiszta
víz mítosz. Lesújtó nyomor fogadta az utcán járót, ugyanakkor
Hongkong semmi más, korábbi tapasztalatunkhoz nem volt
hasonlítható. A levegőben soha nem érzékelt illatok úsztak,
füst lebegett, megtöltve a sikátorokat, ahol kísérteties
állattetemek lógtak a kiakasztott kampókon, és gyerekek
gubbasztottak a csatornákban. Maga volt az élet, olyan túl-
áradó, nyers és idegen, amilyen csak lehetett. Szerettem volna
minden általam ismert lehetséges módon megismerni, így hát
kimentem az utcára, és a fejem búbjáig belemerültem. Min-
denkivel beszélgettem, akivel csak tudtam, gyalog bejártam az
összes sikátort, odataláltam és eltévedtem, míg ki nem alakult
bennem egy kép, rá nem bukkantam egy történetre, egy pilla-
natra. Valamire, ami csak engem hívott.
Eközben Ernest valóságos udvartartást szőtt maga köré a
hotel előcsarnokában, és várta, hogy a története megtalálja őt.
Mérhetetlenül biztos volt abban, hogy így fog történni.
Ismertsége mindenféle embert odavonzott köré, kantoni ban-
károkat, áttelepült rögbijátékosokat, taxisofőröket, kártyajá-
tékosokat, még egy hírszerző tisztet is, egy külföldön élő gene-
rálist. Ernest kiválasztotta a helyiség legbarátságosabb sarkát,
elterpeszkedett könyveivel és magazinjaival, na meg whiskys-
poharaival, így fogadva a hozzá járuló témákat a rojtokkal
ellátott kordován bőrfotelben, egyik történetet a másik után
hallgatva. Elemében volt.

Négy nappal az érkezésünk után felszálltam egy elég kezdet-

leges, fémburkolatú DC-2-es repülőgépre, mely a burmai ha-
tárhoz, Lashióba tartott. Hajnalhasadás előtt indultunk, egy
kora februári napon, odakinn jéghideg volt, és sötétebb min-
dennél, amit valaha láttam. Összesen hét utas - csupa kínai -
tartózkodott a fedélzeten, a kabin barlangszerű sötétjében. Az
ülések meglehetősen silánynak tűntek, a fémet csupán vászonborítás
fedte; a WC pedig egy zöld függöny mögött rejtőzött, és alapvetően
nem volt egyéb, csak egy vékonyan fedett nyílás, melyen keresztül
minden közvetlenül a levegőbe távozott. Kirázott a hideg, ha csak
odanéztem.
Rendíthetetlen nyugalmú amerikai pilótát kaptunk, akit Roy
Leonardnak hívtak. Magas volt, szőke, és egész jól tápláltnak tűnt a
barna repülős egyenruhájában. Olyan otthonosan mozgott a
repülőgép irányítópanelje mögött, hogy irt, a háború sújtotta
Kínában is úgy tűnt számomra, mintha csupán egy traktort vezetne
Indiana kellős közepén. A repülőgép a kínai kormány és a Pan Am
közös tulajdonát képezte. Rendszeres repülőjáratuk van ezen az
útvonalon, mondta a pilóta, lehetőség szerint sötétben közlekednek,
olyan magasságon, melyet a japán légvédelem ágyúi nem érnek el.
Igyekeztem sietve feljegyezni az információkat és a többi
megfigyelésemet a kabin homályában, de nem sokkal később
jégzivatar kellős közepébe kerültünk. Repülőgépünket hevesen
dobálta a vihar, jégdarabok kopogtak az ablakokon, olyan hangot
adva, mint a pohárba szóródó aprópénz. Amikor a sebességmérő
befagyott, végignéztem, ahogy Roy kinyitja az ablakot, és az
alattunk levő talajt figyelve igyekszik megbecsülni a sebességet.
Rosszul voltam és rettegtem, jéghideg ujjaim az ülés karfáját
szorították, és ez így ment egészen Csungkingig, 700 mérföldön
keresztül.
Öt órával később előbukkantunk a vastag, nedves felhőből, mely
a durva felületű leszállópályát fedte, a Jangce kellős közepén
húzódó szigeten. A folyót magát mintha kézzel ásták volna ki,
magas, sárga sziklák emelkedtek mindkét oldalán, és csomókban
zöld növényzet borította, mohakorona gyanánt.
Mialatt a gépet feltöltötték üzemanyaggal, elfogyasztottuk
ragadós rizsből és sült tojásból álló reggelinket, melyhez borzalmas
szagú teát kínáltak.
-Hogy jutott eszébe épp ezt a munkát megszerezni? - ér-
deklődtem Roytól, aki arcát a teáscsészéjébe temette.
Megvonta a vállát.
 - Sosem unatkozom.
Ezen mosolyognom kellett.
- Ha valami, ez biztosan nem jut eszembe önről. Gondolja,
van a világon ennél veszélyesebb repülési övezet?
Rám vigyorgott.
- Ha lenne, én valószínűleg már megtaláltam volna.
Nem sokkal később ismét felszálltunk a gépre, néhány új
utassal együtt. Kievickéltünk a csipkeormokkal díszített, le-
nyűgöző völgyből és felszálltunk az észveszejtőén tiszta, kék
égbe.
- Nem biztonságosabb, amikor a felhők között repülünk,
mint az előbb? - kiabáltam előre Roynak.
- Figyelem őket - harsogta vissza. Úgy véltem, a japán rep-
tereket és ellenséges gépeket értve alatta.
Jóságos isten! - gondoltam, és igyekeztem inkább a látni-
valókra figyelni; a távoli rizsföldekre, melyek úgy csillogtak a
fényben, mintha ezüstfóliával lettek volna leterítve, a lépcső-
zetesen megművelt hegyoldalakra, a folyóvölgyekre, az egész,
vízben gazdag termőföldre. Egész nap megállás nélkül repül-
tünk, és a tájat bíborba vonó alkonyattal együtt szálltunk le
Kunmingban. További üzemanyagot vettünk fel, kaptunk még
egy kis rizst és teát, aztán nekivágtunk az előttünk álló táv
utolsó harmadának a magas hegyek fölött, melyeket már csak
elképzelni tudtam, hiszen mire odaértünk, tintaszínű sötétség-
be borult minden. A gép szinte vibrált az erőlködéstől.
Lashio alapvetően a semmi közepén volt, s mégis egész
Kína léte múlott azon, hogy megvédjék a japánoktól. A
kígyózva előre kúszó burmai út innen indult, és ide érkezett.
Modern uroborosz, saját farkába harapó kígyó volt, mely oda-
vissza végigkacskaringózott a Himaláján, miközben a japánok
rendszeres légitámadásokat indítottak ebben a térségben.
Amint tiszta lett tőlük az ég, a kínai útépítő munkások akcióba
lendültek, és a következő támadásig helyrehozták a károkat.
Ez így ment újra és újra. A japánok kezében tagadhatatlanul
komoly erő összpontosult, a kínaiak azonban eltökéltek voltak,
és ősi, végtelen türelmük volt. Én rájuk fogadtam volna.
 Az éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogy feljegyzéseket
készítettem a cikkhez, melyet majd postára adok, és mire végül
felmásztam a hideg fából készült priccsre, mely az ágyam volt,
anélkül hunytam be a szememet, hogy akár csak egyszer is
gondoltam volna Ernestre. Mostanra valószínűleg már ott aludt a
divatos hotelben, a feje fölött lustán forgó propellerekkel. De talán
ennél is valószínűbb, hogy még mindig az előtérben ül, a rojtokkal
ékesített bőrfotelben, whiskyvel öblíti a torkát, és teljes oda adással
élettörténetekkel üzletel. Ez volt ő, és így volt a legboldogabb. A
következő napon is ugyanezt fogja tenni, miközben én megnézek
mindent, amit érdemes látni Lashióban, aztán felszállók egy
éjszakai járatra vissza, Kunming felé, és ellenkező irányban is
megteszem az utamat, megküzdve a magasság, az időjárás és a
háború kockázatának alattomos kombinációjával. Kimerültem és
rettegtem, ugyanakkor erősebbnek és hozzáértőbbnek éreztem
magam, mint bármikor az elmúlt évben. így, hogy Ernest nem volt a
közelemben, könnyebben válhattam valódi önmagámmá, és ez
tetszett nekem.
Bármilyen keménynek is bizonyultak az utóbbi napok, volt
bennük valami felvillanyozó, lángoló élet. Ernest udvartartást
gyűjtött maga köré, én pedig állandó mozgásban voltam.
Mindketten azt kaptuk, amire vágytunk.
 55.

T aláltam magamnak egy vezetőt, aki Hongkongban bárhova

szívesen elvitt. A betonbunkerek gőzölgő, víztől csöpögő
celláiba, ahol egész családok aludtak a puszta földön, a jég-
hideg és rosszul megvilágított üzemekbe, a Mahjong-házakba
és bordélyokba, melyekben a prostituáltak egy része nem lát-
szott többnek tizennégy évesnél. Jó néhány ópiumbarlangot is
láttam, ahol fillérekért lehetett két, megtöltött pipát vásárolni,
amit aztán a vendégek egymás mellé helyezett, csupán mocs-
kos gyapjútakarókkal leterített emelvényeken fekve fogyasz-
tottak el. Mégis, gondoltam, ki az, aki nem az ópiummámort
választaná a jelenlegi helyzet helyett? Az egyik pódiumon két,
rendkívül rossz állapotban lévő férfi aludt. Nem, emlékeztet-
tem magamat, nem alszanak, hanem letaglózva, öntudatlanul
hevernek egymásnak dőlve, elnyílt szájjal. Egy másik puszta
padlaton rongyokba burkolt idős nő feküdt, a nedvességtől és
az általános pusztulástól teljesen lerohadt falnak dőlve.
Úgy tűnt, senki sincs szolgálatban itt, hacsak nem az a lány,
aki puszta kézzel tömte a pipákba a fekete, kátrányszerű ópi-
umcsomókat. Az arcába pillantva úgy láttam, tizennégy és
száz év között akárhány éves lehet. Pálcikavékony kis vállai
voltak, szinte átszúrták a piszkos inget, ugyanakkor fájdal-
masan hatékony mozdulatokkal dolgozott, ahogy a lámpákat
melegítette, és betöltötte a pipákat. Az egész helyiségben az
édes hanyatlás és a füst szaga érződött.
-Mennyit kap ezért a munkáért? - érdeklődtem tolmá-
csomtól.
- Talán húsz centet egy napra, esetleg kevesebbet.
- Kevesebbet? Hogy él meg ennél kevesebből?
 Vezetőm megvonta a vállát, és megemlítette, hogy a lánynak
talán van családja.
Talán, ismételtem magamban a szót, miközben ujjaim görcsösen
fonódtak a ceruzámra. Hihetetlenül erős késztetést éreztem, hogy
odaadjam neki mindenemet, amim csak volt, beleértve a ruhámat is.
Ez a kislány azonban csak egy volt a sok közül. Ezer és ezer hozzá
hasonló lány él városszerte, és talán több százezer Kína különböző
városaiban, gondoltam, és elképzeltem az imént látott jelenetet, újra
és újra és újra, mintha az áradó képeknek sosem lenne vége.
Mielőtt távoztunk, a lány a falban megbúvó kis beugró felé intett,
mintha meg akarna nekünk mutatni valamit az ott álló fehér
vödörben. Közelebb hajolva megpillantottam egy aprócska
dobozteknőst, ezt tartotta háziállatként. Felemelte a vödröt, és a
teknőspáncél nekiütődött az oldalának. A karmos lábak számomra
kétségbeesettnek tűnő kapálózásba fogtak, mintha az állat csapdába
esett volna. A lány azonban láthatóan örömét lelte mindebben, és
kíváncsian fürkészte az arcomat. Valószínűleg arra várt, hogy én is
elmosolyodjak.
- Csodálatos - mondtam neki tolmácsom segítségével, miközben
a szívem összeszorult, aznap nem először, és nem is utoljára.

— Szerintem soha többé nem kellene kitennem a lábam a hotelből -

mondtam Ernestnek, amikor visszaértem.
A leterített ágyon hevert egy könyvvel, de erre levette drótkeretes
szemüveget, és felnézett rám.
-Te mindenkit meg akarsz menteni.
Töltöttem magamnak kétujjnyi whiskyt.
- Vagy ez, vagy rekedtre sikítom magam. .
- így jár az, aki kilép a világba, nem? Olyan dolgokkal vagy
kénytelen szembesülni, amikkel nagyon nem szeretnél.
- De én tudni akarom, mi van odakint! Épp csak borzasztóan
gyámoltalannak érzem magam. Látnod kellett volna azt a fiatal
lányt abban az ópiumbarlangban. Majdnem megszakadt a szívem,
amikor eljutott a tudatomig, milyen élete van.
 -Akkor legalább gondolj arra, hogy talán nem is annyira
nyomorúságos az élete, mint amilyennek te látod. Ez az, ami-
ben felnőtt, ez az ő élete, és nem a tiéd.
-Talán így van. Viszont, ha megírom a történetét, valami
esetleg megváltozhat.
-Hihetetlenül naiv vagy, ha ezt gondolod. O meg talán
képtelen lenne alkalmazkodni a változáshoz, ha bekövetkezne.
Az emberek ragaszkodnak ahhoz, amit ismernek. Ilyen az
emberi természet.
- Nem értek egyet veled - mondtam. A whisky kellemesen
végig melegítette a torkomat, és ez jólesett. - Ha mást nem,
legalább megpróbálom.
-Ahogy gondolod - felelte, mialatt én a fürdőszobába
mentem, és a kelleténél talán kicsit erőteljesebben csuktam be
magam mögött az ajtót.

Aztán úgy alakult, hogy Kínával kapcsolatban kezdtek meg-

jelenni közöttünk az ellentétek. Ernest minden helyi különle-
gességnek és szokásnak behódolt; rizspárlatba áztatott kígyót
rejtő tavaszi borral kényeztette magát, nem zavarta a láz, a
poloskák, a patkányok és a fejtető, ahogy az utcán áradó kí-
sérteties szagok sem. Én naponta háromszor fürödtem meg,
mégis kínlódtam a vérhassal, és azzal a borzalmas kínai bőr-
betegséggel, amelynek során a kezemről lehámlott a bőr, és az
ujjaim megsárgultak az őrjítő gombától.
- Meg fogok bolondulni - panaszkodtam Ernestnek, mi-
közben minden igyekezetemmel próbáltam visszafojtani a
hányingert és a zokogást.
- Ki akart Kínába jönni? - érdeklődött kedélyes hangulat-
ban, aztán tovább állt, hogy vásároljon még néhány
tűzijátékot.
Képes volt az orrom alá dörgölni. De mit is pontosan? Azt,
hogy ez az utazás nem az ő ötlete volt? Azt, hogy remekül érzi
magát, míg én szenvedek?
Bár nem igazán értettem az álláspontját, egyáltalán nem
tetszett, hogy egy idő után verkliként ismételte a kérdést: „Ki
akart Kínába jönni?” Ez lett a kedvenc refrénje, ahogy az or-
szág belseje felé haladtunk, repülővel, aztán sáros pónilovak hátán,
melyek nem nyomhattak sokkal többet nálam, miközben szűnni
nem akaró, viharos monszuneső áztatott bennünket. Az utazás egy
pontján kínai csónakkal csorogtunk le az Északi-folyón, elhaladva a
fekete zászlókkal fellobogózott falvak mellett, melyek helyi
kolerajárványra figyelmeztettek, aztán áruszállító teherautókra
szálltunk át. Tizenegy napon keresztül vánszorogtunk, hogy elérjük
a szabad Kína kantoni frontját. Az út inkább megszáradt
gumiarábikumhoz hasonlított az iszap alatt, aztán meg voltak
helyek, ahol egyáltalán nem is volt út.
A frontvonal, amit elértünk, nekem leginkább egy hegynek tűnt.
Pontosabban két hegynek, melyből egyet a kínaiak, a másikat a
japánok tartottak ellenőrzésük alatt, a kettő között pedig teljes csend
honolt. Láttunk egy japán bombázót, ami odafent körözött, mintha
meg akarná támadni Shaokwant, mely száz mérföldre, vagy talán
még annál is távolabbra esett, északi irányban, de a szárazföld
belsejében leggyakrabban propagandaanyagokkal találkoztunk.
Valahányszor beléptünk egy faluba, angol nyelvű feliratok
hirdették: ÜDVÖZÖLJÜK AZ IGAZSÁGOSSÁG ÉS BÉKE
KÉPVISELŐIT. Wang tábornokkal is sikerült találkoznunk, ő volt
az a katonai vezető, aki már évek óta tartotta ezt a vonalat. Dohos
rizsborral és egyetlen üzenettel fogadott bennünket. Ha Amerika
csak repülőgépeket és pénzt küldene, Kína pillanatok alatt
végezhetne Japánnal.
- És ha nem küldünk önöknek támogatást? - vittem tovább a
kérdést.
- Ön is látja, mi folyik itt - intett körbe, és gesztusa mintha azt
jelentette volna, hogy mindaz, ami eddig történt, akár az
örökkévalóságig is folytatódhat. A japánoknak rengeteg
repülőgépük volt, a kínaiaknak számtalan katonájuk, és végtelen
kitartásuk ahhoz, hogy túléljék a nehézségeket. Amit a japánok
leromboltak, a kínaiak felépítették, életük árán is, ha erre volt
szükség. Mi az a négy év egy ilyen ősi, ennyire sokat szenvedett
ország számára?
-Ez a legátkozottabb háború, amivel valaha találkoztam az
életben - mondtam Ernestnek, amikor elértünk Csungkingbe.
Ernest számos hongkongi kapcsolatán keresztül megszervezett
egy találkozót Csang Kaj-sek tábornokkal, Kína demokratikus
vezetőjével, és ezért végtelenül büszke volt magára. Pontosan
egy ilyen találkozó reményében jött Kínába. A sztoriért, amit
senki más nem tud megszerezni, aminek komoly jelentősége
lesz akkor is, amikor visszatérünk Washingtonba. Én kevésbé
voltam izgatott. Ami engem illet, én már akkor sem tartottam
túl nagyra Csang Kaj-sek tábornokot és feleségét, amikor még
nem is találkoztam velük. Fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy
a legkevésbé sem érdekli őket a rájuk bízott emberek élete. A
nép éhezett, árvák és haldoklók kéregettek az utcán, míg ők
olyan jólétben és olyan hatalomtól övezve élték az életüket,
mint az őket hosszú generációkkal megelőző császárok.
Madame Csang híres volt szépségéről, valóságos fémmé
fatale-nak tartották. Folyamatosan arról szónokolt, hogy
rabszolgaként dolgozik a rábízott emberek megmentéséért. Az
idő nagy részében azzal volt elfoglalva, hogy elbűvölje Er-
nestet, és rendkívüli hatékonysággal tett úgy, mintha én nem is
léteznék. Amikor nekiszegeztem a kérdést, hogy az országban
miért nem foglalkoznak a leprások helyzetével, hervasztó
mosollyal fordult felém, és azt felelte, hogy „Kína már akkor
is hatalmas kultúra volt, amikor az önök ősei még a fákon
ugráltak”.
Rámeredtem, elnémulva, Ernest pedig elfojtott egy nevetést.
A következő pillanatban a hölgy arckifejezése teljesen meg-
változott, újra rendezte a vonásait, és bűbájosán mosolyogva
felajánlott nekem egy ezüstfoglalatú jádebrosst. Nem akartam
udvariatlan lenni, ezért elfogadtam, és megköszöntem az
ajándékot. Mindeközben az ebéd folytatódott – fő fogásként
propagandát szolgáltak fel. Csang generális úgy mutatta be
magát, mint a népi demokratikus Kína hősét, és fáradhatatlan
vezetőjét a Japánnal vívott harcban. Akinek valódi ellenségei a
kínai kommunisták, akik még arra is képesek, hogy a né-
pet belehajszolják egy forradalomba, megszakítva a kétség-
beesettség és szolgálatkészség évezredeken át tartó láncolatát.
Csangnak egyetlen célja volt: hatalmon maradni. O volt a legfőbb
úr, felesége, Madame Csang pedig az ékkövekkel kirakott vipera,
de mindezekről egyetlen szót sem írhattam le a Collier's számára,
hiszen Kína a szövetségesünk volt.
-Mi lesz az objektivitással? - háborogtam Ernestnek, és
legszívesebben a falhoz vágtam volna a jádebrosst.
— Kihalt a dodókkal. Szerinted ez még észszerű kérdés?
- Azt gondoltam, igen. Ó, a pokolba!

Később mélységesen szégyelltem magam a Collier’snek írt cikk

miatt. Nyoma sem volt benne a véleményemnek és az
aggodalmaimnak. Madame Csángót elbűvölőnek neveztem, és még
azt is hozzátettem, hogy olyan, mint a legújabb, legragyogóbb
filmcsillag, csak mert tudtam, hogy mindenki ezt akarja olvasni.
Meg kellett tartanunk szövetségesünknek Kínát. Lefoglalni a japán
erőforrásokat a Távol-Keleten, mert ha nem tesszük, a mi
torkunknak esnek.
Bármerre fordultam is, csúfos és álszent dolgokba ütköztem, és
én hagytam, hogy mindez az életem részévé váljon. A riportokban
azonban képtelen voltam cinikusan viselkedni, nem hittem el, hogy
az újságírásnak többé nincs hatalma helyre tenni azt, ami helytelen,
vagy akárcsak tisztázni bármit is, ahogy Ernest kitartóan állította.
Ez azt jelentette volna számomra, hogy mindannak, ami az életem,
semmi jelentősége. Ezt a gondolatot képtelen lettem volna elviselni.
Egyszerűen csak mindig jobban szerettem volna írni, keményebben
harcolni, kiállni azért, amit fontosnak találok.
 56.

E rnest úgy döntött, hogy az Akiért a harang szól jogdíjából,

mely továbbra is bőséges hullámokban áradt be a kasz-
szánkba, teljes egészében megvásárolja a Fincát. Azóta bé-
reltük a házat, hogy egykor rábukkantam, saját zsebünkből
állva a javításokat. Mire visszaértünk Kínából, a ház a tulaj-
donunkba került, minden egyes porcikájával együtt; a mály-
vaszínű orchideáktól a gyapotfán keresztül a pálmákon kere-
pelő sáskákig. Nagyszabású partival ünnepeltünk, meghívtuk
baszk barátainkat és minden más ismerősünket is a városból,
és valahogy ez az ünnepi hangulat kitartott egészen a nyár
végéig. A házunk sosem állt üresen, és az üvegekből mindig
alkohol csordult.
Nekem hiányoztak a fiúk, de Ernest és Pauline épp háborút
vívtak a felügyeleti jogokért, és nagyon úgy tűnt, hogy az őszi
szünetig nem is láthatjuk őket. így hát hagytuk, hogy hajónk
csorogjon előre a napok folyamán. Akkor keltünk, amikor
kedvünk tartotta, ettünk, ha megéheztünk, legtöbbször már dél
előtt felhajtottuk első italunkat, és nagyokat aludtunk a napon.
Ernest nem figyelt többé arra, hogy mit eszik, nem jegyezte fel
a súlyát, úgy tűnt, ez a kérdés többé nem érdekli.
Teniszeztünk; nagy csatákban izzadtuk ki a gazdag étkezé-
seket és a bevitt mérgeket, ennek ellenére egyre gyakrabban
éreztem magam fásuknak és megviseltnek.
A befejezett elbeszéléseket elküldtem Max Perkinsnek, aki
elfogadta azokat, és a Valaki másnak a szíve címet is, melyet
egy Willa Cather-novellában olvastam. Vártam a kefelevona-
tot, ami most már bármikor megérkezhetett, és közben egy-
szerre éltem át az izgatottság és a rettegés letaglózó keverékét.
Előző könyvem lesújtó fogadtatásának fájdalma még mindig ott élt
bennem, s bár nem kértem tőle, Ernest minden tőle telhetőt megtett,
hogy ezúttal másként alakuljanak a dolgok. Ötleteket adott
hirdetésekhez, és szeretett volna segíteni abban is, hogy nézzen ki a
borító. A könyvhöz készült kép a lehető legelőnyösebb arcomat
mutatta. Felajánlotta, hogy ő maga készíti el a fotót, hogy még
természetesebbnek tűnjek.
-Szerinted van ennek bármilyen jelentősége? - kérdeztem.
-Ártani nem árthat - jelentette ki. Aztán hozzátette. - Szerintem
elgondolkodhatnál azon, hogy a férjezett nevedet használd. így még
nem írtál sosem.
-Úgy érted, húzzak hasznot az ismertségedből? - robbantam
abban a pillanatban. - Mindenki ezt várja tőlem, ugye? Te is
olvastad azokat a kritikákat.
- Ez a te neved. Miért ne használhatnád, ha akarod?
Úgy éreztem, mintha a szívem létrán mászna fel a torkomba.
- A szakmai nevem Gellhorn. Ezen a néven publikáltam idáig.
- Mi a fontosabb neked, hogy menjen a könyv, vagy a saját
büszkeséged?
- Szóval biztos vagy benne, hogy magamtól nem sikerülhet? —
Éreztem, hogy a hangomnak éle van, és kényszerítettem magam,
hogy mélyeket lélegezzek. - Erről szól ez az egész, jól gondolom?
Belekapaszkodom az uszályodba, vagy biztosan elbukom.
-Túldramatizálod ezt az egészet. Én csak segíteni akarok.
- Talán így van, de ez az én munkám. A saját nevemen fogom
kiadni.
Elgondolkodva méregetett, és látszott rajta, hogy úgy gondolja,
hibát követek el, de csupán ennyit mondott:
-Természetesen. Tégy úgy, ahogy szeretnéd.
Aztán otthagyott, és a levelezésébe temetkezett, én pedig
magamban füstölögtem tovább.
Nem az volt a lényeg, hogy azt csináljam, ami nekem tetszik.
Egyáltalán nem értette meg a lényeget. A döntésem hátterében a
legcsekélyebb büszkeség sem állt. Én már akkor is
Gellhorn voltam, az író, mielőtt megismertem. Most is annak
kellett maradnom, nem lehettem más, mint aki azelőtt voltam,
hogy összekötöttük az életünket.

Kezdtem egyre inkább megérteni, miféle teremtmény Ernest.

Úgy követte az évszakok változását, ahogy a vándorló pillan-
gók, és újra meg újra visszatért ugyanarra a földrajzi helyre az
év azonos szakában. Mit sem számított, hogy csupán nemré-
giben érkeztünk meg, miután hónapokat töltöttünk a Közel-
Keleten. Az ősz egyet jelentett Sun Valley-vel, így most is oda
kellett mennünk.
- Mi lenne, ha inkább Arizonába vagy Mexikóba látogat-
nánk helyette? - álltam elő a javaslattal egyik délután, hátha
hajlandó egy kis változtatásra, és olyasmit csinálhatunk mi
ketten, ami engem is egy kicsit jobban érdekel. - A fiúk odáig
lennének a sivatagért.
- De már mindent elrendeztem! Hónapokkal ezelőtt lefog-
laltam a szállást. Mi ez az egész?
- Sun Valley valóban csodálatos hely, de nem jártuk már be
minden apró kis zugát?
Ernest két szemöldöke között megjelent egy kis ránc. Fi-
gyeltem, ahogy elmélyül, és rádöbbentem, hogy megbántot-
tam, ami meglepett. Éppolyan fontos volt neki az a tudat, hogy
én is mindennel kapcsolatban ugyanúgy érzek, mint ő,
akárcsak az éves vándorlási útvonala, meg az az elképzelése,
hogy mi ketten mindörökké ugyanúgy fogunk gondolkodni.
-Azt szeretnéd javasolni, hogy menjek egyedül? - érdeklő-
dött óvatosan.
- Nem, dehogy. Elkísérlek, ha tényleg semmiképp sem
lehet már változtatni a terveken. Én talán megállók St.
Louisban, meglátogatom anyát, aztán utánad megyek, amikor
a fiúk megérkeznek.
- Úgy érted, októberben? Október közepén? - nézett rám a
már jól ismert aggodalommal.
Utált egyedül lenni. Egészen lehetetlennek érezte az életet,
ha nem voltam mellette - ezt nem egyszer elmondta nekem -
,én pedig lassacskán megértettem, hogy ez ő. Ilyen a természete.
Ugyanakkor arra is rá kellett ébrednem, hogy valahányszor
alkalmazkodom a szükségleteihez, mindig háttérbe kerül mindaz,
ami én vagyok, ami az én saját természetem.
- Október egész jól hangzik - feleltem olyan vidáman, ahogy
csak tőlem telt. - Addigra minden színekbe öltözik.
-Jó, legyen így - bólintott, a hangjában azonban sértettség
csengett. - Ha így kell lennie, legyen.

Szeptember első napjaiban Ernest a Pilar fedélzetén elhagyta

Kubát, a megszokott holmikkal felpakolva. Ajka körül merev
ráncok jelentek meg, miközben búcsúzott tőlem, és én pontosan
tudtam, hogy nem érti, miért döntöttem így. Heteken keresztül csak
duzzogott. Úgy érezte, elárultam, nekem pedig rendkívüli
erőfeszítést jelentett, hogy ne adjam be a derekam, és ne engedjem,
hogy megint minden úgy történjen, ahogyan ő szeretné.
Tudtam, hogy hiányozni fog, de ez mindig is így volt. Abban a
pillanatban azonban, hogy eltűnt a szemem elől, minden könnyebbé
vált. Beléptem a házba, és úgy éreztem, nélküle minden teljesen
más - nem csupán csendesebb, de jóval tágabb is körülöttem a tér.
Még a levegő is megváltozott. Szobáról szobára jártam,
hagytam, hogy körbe folyon ez a csodálatos csendesség. Moz-
dulatlanul megálltam egy beeső fénypászmában, meztelen talpam a
meleg padlóra nehezedett. Hirtelen ráébredtem, milyen hosszú ideje
már annak, hogy nem kellett senki másról gondoskodnom, nem
kellett senkit szórakoztatnom, kompromisszumot kötnöm,
alkalmazkodnom. Elküldtem a szakácsot, a házvezetőt, frissen
mosott pamutpizsamát vettem fel, és megfogadtam, hogy senkit
nem engedek be, amíg nem muszáj, és ez csodálatos érzés volt.
Elnyújtóztam egy könyvvel a kezemben, hagytam, hogy átjárjon a
békesség, a mozdulatlanság, és épp csak egy aprócska lelkiismeret-
furdalás volt bennem amiatt, hogy ennyire boldog tudok lenni
egyedül.
St. Louisban voltam, amikor Max elküldte az új könyvem első
kiadásának egy példányát. Láttam ugyan az összes bo-
rítótervet, így tudtam, mire számíthatok, de maga a könyv
olyan szépséges és olyan tökéletesen kivitelezett volt, hogy a
földbe gyökerezett a lábam a látványtól. A borító kék és zöld
színeket kapott, kalligrafikus betűkkel állt rajta a cím, a nevem
alatt. Minden gyönyörűségesen szép lett, a betűtípus, a könyv
gerince, és a díszes előzéklap is.
- Borzasztó felnőttesen fest, nem? - kérdeztem, amikor
megmutattam anyának.
- Egyszerűen gyönyörű — felelte. - Valóságos műremek.
- Eddig rosszullét kerülgetett, és rettegtem - vallottam be -,
de most, hogy látom, megvan bennem a vágy, hogy sokkal
erősebb legyek. Szeretem ezeket a történeteket. Örömmel tölt
el, hogy megírtam őket.
- Minden okod megvan rá, hogy büszke legyél - mondta
anya, ahogy visszaadta a könyvet. — Csodálatos munkát vé-
geztél. .
-Talán az egyetlen pillanat, amikor az ember teljes szívéből
képes szeretni egy könyvet, pontosan azelőtt van, hogy útjára
engedné. Mielőtt a kritikusok elmondanák, amit akarnak, mi-
előtt látnánk a meglepő, vagy épp elkeserítő eladási adatokat.
- Én csak elképzelni tudom, milyen borzasztóan nehéz le-
het, ha az ember szeret valamit, amit aztán ízekre szednek, és
belekötnek. De még a legrosszabb kritika sem veheti el tőled a
könyvedet, ugye tudod?
-Valójában még ennél is rosszabb a helyzet. Az ember
reménykedik, tele van hittel, aztán sorra érkeznek a bírálatok,
amik apránként felemésztenek. Eleinte nem értünk egyet azzal,
amit olvasunk, dühbe gurulunk, ám lépésről lépésre
felülkerekedik bennünk az a sok rémisztő megjegyzés, amit
elolvasunk, és elfeledkezünk arról, hogy miért szerettük, amit
írtunk. Végül az ember teljesen elveszíti a hitét, úgy érzi, sen-
kinek sem kell elfogadnia, amit írt. Egyszerűen feladja.
- Ó, drágám! - anya végtelen együttérzéssel nézett rám. -
Alig néhány évvel ezelőtt Ernest is kapott néhány borzalmas
kritikát, és most mégis minden a legnagyobb rendben van. Kikérted
a tanácsát?
- Nem vagyok biztos benne, hogy emlékszik még rá, milyen az,
amikor az ember a gödör mélyére kerül. Jelen pillanatban nincs a
világon nála sikeresebb író. Az pedig egyáltalán nem számít, hogy
azóta egyetlen sort sem vetett papírra, hiszen hosszú éveken
keresztül megél ebből a sikerből.
- Gondolom, egy ilyen helyzet bárkivel elfeledtetné a korábbi
érzéseit. De tudom, hogy a te sikered is fontos neki.
- Persze, hogy az. De korábban egyszerűbb volt. Úgy éreztük,
egy csapatban játszunk, és ez az, ami a leginkább hiányzik. Nem
tudom, hogyan juthatnék vissza erre a pontra. Talán már túl késő.
Anyám arcán úgy suhant át az aggodalom, ahogy a kósza fehér
fellegek úsznak a végtelen kék égbolton.
-Tehetek értetek valamit?
-Mondd, hogy minden rendben lesz.
- Minden rendben lesz - mondta. - Marty, annyira remélem,
hogy rendben lesz!
M indenki azt gondolja, tudja, mi az, ami majd helyrehozza.
Maps egy újabb nagyregényt szeretne, ha
lehetséges, azonnal. Esquire egy hosszú cikket akar a
nyugatról és az amerikai férfiról. Persze jól meg is fizetnék.
Mindegy, merre fordul, valaki biztosan pénzt kínál, nagy
maroknyi, büdös pénzeket, pedig semmi másra nem vágyik,
csak arra, hogy hagyják horgászni egész nap a Silver
Creeknél, maga mellett tudni a feleségét, reggelente és
éjjelente beszélgetni vele. Együtt lenni Mártyval. Tényleg olyan
nagy kérés ez?
Már a kezdet kezdetén is látta, mennyire független nő. Va-
lójában éppen ez volt az, ami megtetszett neki, hogy ilyen
erősnek és bátornak mutatta magát Spanyolországban. Ám az
ott háború volt. Amikor összeköltöztek és felépítették közös
életüket, úgy tűnt, Martynak épp olyan kedves, mint neki. A
pokolba is, Marty találta a házat, senki más! Ő végeztette el a
felújítást és a javításokat, az ő keze nyomán lett otthon abból a
romból. Olyan zug, ahol mindennél boldogabban éltek, ahol
bízni és hinni mert mind abban, amit teremtettek. Két író egy
fedél alatt. Marty is akarta ezt, ő is kívánkozott utána. Miért
van az, hogy ennyire elidegenedett tőle, hogy legszívesebben
elrobogna, mint egy megriadt versenyló? Ennek a St. Louis-
nak, az anyja meglátogatásának az égvilágon semmi értelme,
hónapok óta tudták, hogy Sun Valley-ben fogják tölteni az őszt.
Ez itt az ő helyük, kettőjüké, és most mégis egyedül kell itt
lennie.
Mostanra kiismerte a folyót, és minél inkább ismer valamit
az ember, annál jobban érzi magát azon a helyen. Ott van a
fejében a víz összes elágazása, kanyarulata, sekély vizű
medencéje. Ilyenkor a felrémlő emlék és a pillanatnyi élmény
egyetlen, a korábbinál élesebb és mélyebb benyomást eredményez,
ugyanakkor még inkább beágyazza a szemlélőt saját életébe. Marty
azt mondta neki, hogy itt már mindent láttak, az egész helyet, de nem
volt igaza. Soha, egyetlen helyet, egyetlen embert sem lehet teljes
egészében kiismerni, éppen az adja a különbséget, ha megpróbálunk
a dolgok mélyére hatolni, talán épp ez tesz bennünket azzá, akik
vagyunk.
A horgászbotot lefektette a parton, műlegyes dobozkáját
becsúsztatta a zsebébe, és belegázolt a folyóba. Úgy saccolta, hogy
a víz nem lehet sokkal melegebb tizenöt foknál, ami pont
megfelelően hideg a lábának. Óvatosan tapogatózott előre a meder
alján az áramlatban, körülötte a sodró folyóvíz. Nem sokkal feljebb
egy nagy pisztráng ugrott a felszínre táplálék reményében, aztán a
vizet hangosan fröcskölve csobbant vissza a mélybe. A felspriccelő
vízcseppeken szivárványszínben csillámlottak a napsugarak.
Szükségtelen lenne arra a halra vadászni. A folyónak ez a szakasza
tele van pisztrángokkal, nagyabbakkal is, az időjárás remek, ő pedig
boldog, majdnem tökéletesen boldog.
Engedett a zsinegen, érzékelte, ahogy egyetlen ívben fut ki a
kezéből, igazított rajta a levegőben, hogy pontosan oda essen, ahova
szánta. Mindig is élvezte, ha tudta, hogyan hajtson végre valamit
megfelelően. A hideg víz örvénylett a lábai körül, gömbölyűre
csiszolódott folyami kavicsok mozdultak a talpa alatt, és lejjebb a
folyón, nem sokkal az alatt a vonal alatt, ahol ő állt, egy nagy hal
emelkedett a felszínre, mint egy titkos lény. Hullámzó teste körül a
világ minden színében pompázott a víz.
Ha minden mást elenged, akkor ez a lehető legtökéletesebb
pillanat. De vajon elengedhet-e mindent? Tudja-e kezelni mindazt,
ami odabent zajlik? Ez a nagy kérdés. Továbbra is arra vágyik,
hogy Marty közelebb kerüljön hozzá, ott lüktet benne az aggodalom,
nehogy elveszítse. A probléma ugyanakkor nem az, hogy Marty nem
szereti őt eléggé. Nem, az a gond, hogy ő szereti Martyt túlságosan.
 Az amerikai férfi, gondolta. Micsoda gazdagság!
Ez a kis folyócska önmagában is tökéletes. Minden elága-
zásnak, az összes kis érnek saját neve van, és ha akadnak még
közöttük olyanok, amiknek nem tudja az elnevezését, hát majd
megtanulja. Újra és újra meg akarja tapasztalni az élményt,
amit a Silver ad. Egyenként feljegyezni minden elágazást a
horgásznaplójába, megalkotni a saját térképét. Ha minden
lakója délre költözik is, neki megmarad ez. Tudni fogja, merre
járt, hova készült, mert ez a kettő egyet jelent.
 58.

N ovemberben a Valaki másnak a szíve kikerült a könyvesboltok

polcaira, és ezzel szinte egy időben megjelentek az első
kritikák is, melyeket Max utánunk küldött Idahóba.
- Nem hinném, hogy kíváncsi vagyok rájuk - mondtam Er-
nestnek. — Az írónak az a dolga, hogy írjon, egyáltalán nem
tartozik rá, mit gondolnak az emberek.
-Tudom én, hogy érdekel.
- De olyan jó lenne, ha nem érdekelne!
-A kritikák csodásak lesznek, mert a könyved is az. - Ki-
csúsztatta a borítékból a papírokat, és nekilátott átfutni a cikkeket,
miközben én remegő kézzel cigarettára gyújtottam.
-Na?
— A The New Yorker azt írja, hogy a novelláid meghatóak és
intelligensek.
Kifújtam egy füstfelhőt, és egy kicsit máris könnyebbnek
éreztem magam.
-Az nem rossz, ugye?
- Szerintem csodálatos. A New Republic szerint szívvel ragadod
meg a lényeget. - Láttam, hogy lejjebb siklik a tekintete a cikkben,
de nem szólt többet, csak összehajtotta a lapot, és visszacsúsztatta a
borítékba.
- Ennyi az egész?
- Nagyjából igen.
- Ernest! - nyúltam a borítékért.
— Azt hittem, nem vagy kíváncsi rájuk.
-Nem is, de valamit rejtegetsz előlem - határozottan kinyújtottam
a kezemet, és erővel elvettem tőle a borítékot, bár láttam, hogy
vonakodva engedi át.
 - Kérlek, Marty, ne vedd a szívedre! Mit tudnak ezek a
seggfejek?
- Semmit. Semmit sem tudnak, de óriási hatalmuk van.
Fogtam a csomagot, és végigolvastam mind a négy összetűzött
cikket, és ha őszinte akarok lenni, mindegyikben volt néhány
elismerő megjegyzés. A Kirkus volt mind közül a legpozitívabb,
novelláimról azt írta, hogy „különlegesebbek, értelmesebbek”,
mint a korábbi munkáim, és „sokkal jobban sikerült rá
hangolódnom a kifejezhetetlen érzelmek fájdalmára”. Ám az
összes többi kritika Ernestével hasonlította össze a stílusomat. A
The Yale Revieia kritikusa kifejtette, mennyire fontos lenne,
hogy levetkőzzem végre nyilvánvaló, de nem gyógyíthatatlan
„Hemingway-akcentusomat”. A The New Yorker ítésze pedig
lényegesnek tartotta megjegyezni, hogy „A szerző túlságosan
odaadóan olvassa Mr. Hemingway munkáit, ami feleségként
kedves gesztus, ám egy író számára nagyon is veszélyes”. Ez a
cikk egészen odáig ment, hogy Ernestet az én Svengalimnak
nevezte, utalva Georg du Maurier Trilby című regényére.
- Ez egyszerűen nevetséges! — mondtam neki, miközben a
gyomromban jeges harag áradt szét. - Pontosan ugyanaz az író
vagyok, mint korábban. Senki sem hasonlítgatott hozzád, amíg
össze nem házasodtunk. Úgy érzem, kifejezetten keresik a
szövegeimben, hogy ezt mondhassák, mert ez az a sztori,
pletyka, ami az embereket érdekli.
- Erről van szó. Ügyet se vess rájuk, Nyúl.
- Én megtehetem, de mi lesz a többiekkel? Az olvasóim ta-
lálkoznak ezekkel az átkozott írásokkal, te is tudod. Kezükbe
veszik a könyvemet, és megpróbálják kideríteni, hogy mennyi az
igazság a kritikákban. Vagy a kezükbe se veszik, mert úgy vélik,
hogy téged már olvastak, én pedig nem vagyok egyéb, csupán a
te torz tükröd.
-Marty... - láttam, hogy megrándul az arca. Nem tudta, mivel
vigasztalhatna, ahogy azt sem, hogyan segítsen át ezeken a
veszélyes vizeken.
 - Ó, a pokolba! - csattantam fel végtelen ingerültségemben -
Egyszerűen büszke vagyok erre a könyvre, és nem fogom hagyni,
hogy bárki tönkre tegye bennem ezt az érzést!
- Ez a beszéd, kislány! - Ernest felém nyújtotta a kezét, magához
szorított, hallottam a mellkasában dobogni a szívét, mint egy ketrecbe
zárt kismadarat. Én voltam számára a nő. Ezen nem lehetett
változtatni. Bármennyire is szerettem volna, nem léphettem ki az
árnyékából.

Egymás után futottak be az újabb kritikák, és én sóhajtva tuszkoltam

be azokat is a sárga borítékba. Megpróbáltam ismét belekezdeni az
írásba, mindennap néhány órát eltöltöttem a hotelszobánkban az
íróasztal mellett, de valahányszor megfogalmaztam egy mondatot,
azon kaptam magam, hogy újra és újra végig gondolom, hogyan
mutatna a papíron, miközben egy alattomos hang a fülemben súgva
kérdezte, hogy vajon valóban az enyémek, vagy hamisak a szavaim.
Nyúzottnak éreztem magam, minden semmiség miatt felcsattantam, és
a megszokottnál is kritikusabban álltam a Sun Valley-ben összegyűlt
társasághoz, még Cooperékhez is, akiket a leginkább kedveltem.
- Belehalok, ha még egy vacsorát végig kell ülnöm - mondtam
végül Ernestnek. — Ezek az emberek egyszerűen olyanok, mintha
bebalzsamozták volna őket.
- Ne legyél igazságtalan!
-A legkevésbé sem vagyok igazságtalan. Te is tudod, hogy
Hollywood megöli Scott tehetségét. - Közszájon forgó pletyka volt,
hogy Scott nem teheti azt, amit szeretne, és elaprózza a tehetségét,
amikor a stúdióvezetők felkérésére ír. Egykori tehetsége tejesen eltűnt.
Szinte felismerhetetlenné torzult.
Ernest arca mozdulatlanná vált. Semmi értelme nem lett volna
vitatkoznia velem.
- Csak még néhány hetet kérek.
- Nekem nem fog menni.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit túlzásba viszed ezt a dolgot?
-Úgy véled? Pontosan tudod, hogy a lábamat sem tenném be ide, ha
nem lennél - itt már olyan hangon üvöltöttem, mint
egy vérbeli, házsártos feleség. De ez sem érdekelt. - Tényleg azt
hiszed, hogy minden egyes ember pontosan azt akarja, amit te, és
épp abban a pillanatban, amikor te akarod? - Nem vártam választ
a kérdésre, kirohantam a szobából, és jó hangosan bevágtam
magam mögött az ajtót. Nem jött utánam, nem is szerettem
volna, hogy jöjjön. Egy dolgot akartam abban a pillanatban,
egyetlenegy dologra vágytam az egész világon: hogy végre
egyedül lehessek.

Másnap reggel a világ legsúlyosabb másnaposságával ébredtem,

azzal a jól ismert fejfájással, ami egymás után gördülő
hullámokban hozott hányingert és gyötrő görcsöket a két ha-
lántékom között, és állandó hidegrázást minden porcikámban.
Leginkább arra vágytam, hogy a párna alá préseljem a fejemet,
és az örökkévalóságig ott maradjak lehunyt szemmel, de Ernest
már várt az ébredésemre. Az ágyam szélén ülve piszmogott,
beszélni akart velem, így hát nyögve az oldalamra fordultam,
felpolcoltam a fejem a párnával, és jeleztem, hogy kész vagyok
meghallgatni.
- Iszonyú nagy seggfej vagyok. Elmegyünk innen, ahova csak
akarod. Gondolnom kellett volna rád.
-Tényleg seggfej vagy, de az én seggfejem — próbáltam
rámosolyogni, bár a fejfájás és az émelygés még nem csil-
lapodott. - Fontos lenne elmennünk innen végre egy olyan
helyre, ahol nincsenek partik, senki sem irtózatosan divatos, nem
mutogatja magát, vagy próbál borzasztóan intelligensnek tűnni.
- Akkor csak a Hold maradt. Vagy Arizona.
- Ó, Arizona csodálatos lenne! Most, hogy a fiúk már el-
mentek, nem olyan izgalmas, de próbáljuk ki. Autóval vé-
gighajthatunk egész Nevadán, egészen a Mojave-sivatagig.
Kótyagosra süttethetnénk magunkat a napon, és igazán el-
tűnhetnénk a világ szeme elől.
- Rendben - bólintott ugyan, de a tekintetében szomorúság
bujkált, olyasféle árnyékos hangulat, amit nem igazán értettem...
de talán ő sem. Mindkettőnknek súlyos kompromisz-
szumokat kellett hoznia a másikért. De hát erről szól a házasság, vagy
nem?
Bőröndjeinkbe lapátoltuk az összes holminkat, és hátunk mögött
hagytuk Sun Vailey-t. Délre tartottunk, aztán még délebbre, aprócska
városok úsztak el a kocsi oldalánál a semmi közepén, benzinkutak és
telefonfülke méretű büfésbódék mellett hajtottunk el a végtelenbe
nyúló, oroszlánsörény színű sivatagban, mely magába nyelt mindent.
Végre kezdtem úgy érezni, hogy újra kapok levegőt.
Felcsavartuk a rádiót, és leengedtük az ablakokat, megálltunk, hogy
körbe nézzünk az indiánok lakta vidékeken, aprócska bárokban ittunk,
amik kongó ürességgel fogadtak bennünket, és szinte senki mással
nem beszélgettünk, csak egymással. Volt egy egészen egyszerű
Brownie fényképezőgépem, amivel mindent lefotóztam, amit
érdekesnek találtam; útjelző és hirdetőtáblákat, meg minden egyebet,
ami csak szembejött. A kutya se törődött velünk. Semmi sem volt
különösebben elegáns vagy steril, senki sem kívánta a kelleténél
jobban felhívni magára a figyelmünket, mi pedig végigszáguldottunk
Arizonán, meg fél Új-Mexikón, aztán El Pasonál átléptük a texasi
határt. Megálltunk egy út menti cantinnál; düledező, kopott kis hely
volt, bádogborítással és veszettül villogó „hideg sör” felirattal a
tetején. Ernest épp belefogott, hogy pontos instrukciókkal lássa el a
csapost, hogyan készítse el nekünk a nagyon hideg daiquirit, cukor
nélkül, rengeteg zöldcitrommal, amikor nyikorogva kivágódott az ajtó,
és egy indián fiú lépett be rajta. Mezítláb érkezett, nyaka körül
megcsavart vörös kendővel, akár egy spanyol. A keze tele volt
újságokkal.
- Con la gitárrá! - jelentette be rekedtes hangján, ami arról
árulkodott, hogy valószínűleg kiabál már egy ideje. Con la guerra, la
guerral, ismételgette újra meg újra, minden asztalhoz odalépett, az
emberek felé fordultak, a várakozás egyre nőtt.
Miközben mi az autónkban ültünk, és nem gondoltunk semmire,
szabadon száguldva, mint a szélben szálló por, a japánok lebombázták
Pearl Harbort. Amerika végül belépett a háborúba.
 Hatodik rész.

A PUSZTULÁS IDEJE
1941. DECEMBER - 1944. JÚNIUS
 59.

A z a támadás nem a semmiből érkezett. Soha semmi nem

érkezik a semmiből. Az azt megelőző nyár és ősz során a
feszültség egyre veszélyesebb mértékűre duzzadt. Roosevelt fi-
gyelmeztetéseket küldött, hogy az Egyesült Államok kénytelen
lesz „lépéseket tenni”, ha Japán megtámadja a szomszédos or-
szágokat. Japán erre ugyancsak figyelmeztetésekkel válaszolt,
melyekben az állt, hogy ők is kénytelenek lesznek lépéseket
tenni, amennyiben az USA fenntartja a gazdasági embargót. Egy
ideje Amerika is a legrosszabbra készült, éppen ez volt az
elsődleges oka, hogy a csendes-óceáni flottát és a bombázóre-
pülőket Pearl Harborba irányították. Mi magunk is láttuk a
gépeket Ernesttel, amikor közel-keleti utunk során átutaztunk
Hawaiin. Nyolc csatahajó, három cirkáló, három torpedóromboló
és csaknem kétszáz repülőgép egy vonalban felsorakozva a
kikötőben, akár a telefondróton üldögélő madarak. Katonai
arzenálunk krémje, egyben az elképzelhető legtisztább célpont.
Pearl Harborral egy időben támadások zajlottak az USA ke-
zén levő más területeken is; a Fülöp-szigeteken, Guámban,
Malayán, Szingapúrban, Hongkongban és a Wake-szigeten.
Gyomorszorító érzés volt az elveszett életekre gondolni, s még
ennél is félelmetesebbnek éreztem, amikor megpróbáltam be-
legondolni, mi jön még. Fiatalemberek tízezreit sorozták be,
amint elérték a húszéves kort. Bumby még nem töltötte be a
húszat, de nem sokat kellett várni, hogy ez megtörténjen. Ezzel a
gondolattal szinte képtelenek voltunk megbirkózni, miközben a
fiúkkal hazafelé tartottunk karácsonyozni a Fincába.
- Én a legkevésbé sem aggódom - jelentette ki Bumby.
— Én bezzeg félek helyettetek is — mondtam neki. — És fél-
tem szegény anyádat is. - Megráztam a fejem, és rágyújtottam
egy cigarettára. Semmi sem történhet ezzel a csodálatos fiúval!
Egyszerűen nem.
-Talán észre sem vesszük, és már vége is van - felelte Bumby, de
láttam rajta, hogy egy percig sem hiszi, amit mond. Ilyet senki sem
gondolt volna komolyan.
- Egyszerűen csak menj vissza az iskolába, és maradj is ott,
rendben? - mondtam éppen, amikor Ernest belépett a szobába.
- Itt meg mi folyik?
- Mart aggódik értem - Bumby hangjában szemernyi ingerültség
sem hallatszott. - De nem gond, egyáltalán nem zavar, O a második
anyám.
Minden figyelmeztetés nélkül könnyek tolultak a szemembe.
Elfordultam, hogy Ernest ne vegye észre, mennyire meg-
döbbentettek ezek a mély érzelmek. De ha őszinte akartam lenni,
most már képtelen voltam másként érezni a három fiú iránt.
Belegyökereztek a szívembe, ez az igazság.

Még aznap este, amikor a fiúk már ágyba bújtak, és a ház egészen
elcsendesedett, Ernest odalépett hozzám, miközben olvastam.
Pontosan láttam az arckifejezéséből, hogy rágódik valamin.
- Talán itt a megfelelő pillanat, hogy nekünk is gyermekünk
szülessen. Mindig csak beszélünk róla, hogy egyszer majd biztos
lesz, ha eljön az ideje.
- Most, amikor a nemzet hadban áll? El sem tudok képzelni
ennél rosszabb időzítést.
Lehuppant a mellettem álló székre.
- Hát, akkor mikor?
- Nem tudom, Nyúl. Nem kellene most erről beszélnünk. Csak
még rosszabbul fogod érezni magad.
- Igazad van, rosszabb lett. Mi okom lenne, hogy ne érezzem
magam emiatt rosszul? - hangja túlfűtött érzelmekről árulkodott.
Veszekedni akart velem, kiereszteni a gőzt. Időről időre én is
megtettem ugyanezt, de eszem ágában sem volt bekapni a csalit,
amikor ennyire feszülten kezdett bele. Ebből nem kerülhetnék ki
győztesen.
 - Lesz egy kislányunk, ígérem - olyan gyengéden beszéltem
hozzá, ahogy csak tudtam. - Tudom, mennyire szeretnél egy
kislányt.
- Én szeretnék. így van... és éppen ez a probléma, nem? Ha te
is annyira szeretnéd, már lenne egy gyermekünk. Épp csak egy
szavad sem igaz.
- Ó, Ernest, már hogyne lenne az! - De mire kimond- tam,
már kiviharzott a szobából, és magamra maradtam az utána
kiáltott mondattal, mely nekikoppant a becsukott ajtónak, aztán
kérdőn visszatáncolt hozzám.
Akarok én gyereket? Akartam valaha is? Be kellett vallanom
magamnak, hogy ez az álom tökéletesnek tűnt, ám csakis addig,
amíg álom maradt, és úgy lebegett előttünk, mint egy délibáb a
sivatagi oázis felett. Egy kislány, aki az én hajamat és
kalandvágyamat, meg Ernest eszét és barna szemeit örökli,
akivel együtt búvárkodik halra vadászva a zátonyok között, aki
mezítláb szalad utána a csónakház felé, a hajfonatába tűzött
orchideával. Ó, milyen édes volt ez a kép! Igen ám, csakhogy
abban a pillanatban a valódi kép is megjelent előttem arról, hogy
milyen az élet egy gyermekkel, és úgy ütköztem az igazság
falába, mint egy éles korallzátonyba. Ernest imádta a gyerekeit, a
szünetekben szabadon tölthetett időt velük, együtt halásztak vagy
vadásztak, élvezték egymás társaságát, míg Pauline és Hadley
ellátta az összes napi tennivalót körülöttük, különösen, amíg
kicsik voltak. Ők etették a gyerekeket, ők gondoskodtak róluk,
ők törölték le a könnyeiket, ragasztották be a sebeiket, mosták
meg az apró kis fogakat, és ők ellenőrizték, hogy készen vannak-
e a házi feladatok.
A lista végtelenül hosszúra nyúlt, és mindez anyaként nekem
jutott volna, tudtam jól. De nekem épp elég volt megküzdeni a
munkámért. Egy kisbabával az írás a második helyre került
volna, Ernest viszont ott folytathatta volna, ahol abbahagyta.
Anyaként számomra semmivé olvadna minden lehetőség, hogy
szabadon elutazzam, ha úgy hozza az élet, Ernest azonban
mehetne bárhova. És menne is, hiszen ott lenne a háttérben az
otthon, amit megteremtek számára, a gyermek, akit gondozok, az
ő számára pedig nyitva állna a világ. Talán önző vagyok, hogy ennyit
tipródtam ezen a döntésen, de feltétlenül végig kellett gondolnom,
mennyit akarok feladni magamból.

Abban az évben mogorva hangulatban teltek az ünnepek, így

megkönnyebbülést jelentett számomra, amikor véget ért a karácsonyi
időszak. Ernest még mindig nem írt. Annak idején azt mondtam
anyámnak, hogy igazából semmi szükség bármi újat leírnia, hiszen az
Akiért a harang szól még mindig hihetetlenül jól fogyott a polcokról.
Emberemlékezet óta ez volt az egyik legsikeresebb könyv, Ernest
viszont elsősorban íróként élte az életét. Szüksége volt a munkára
ahhoz, hogy tartása legyen, hogy önmaga lehessen, de valahányszor
rákérdeztem, mindig azt mondta, hogy vele minden rendben.
- Egyszerűen csak nem találtam még rá a megfelelő' témára.
-Nem aggódsz miatta? - Újabban erre gyanakodtam. - Biztos vagy
benne, hogy jönni fog, ha készen állsz rá?
- Egyáltalán, kinek az oldalán állsz te? - pillantott rám ösz- sze
húzott szemmel.
- A tiéden, természetesen. Mint mindig.
-Én egyáltalán nem aggódom. Ha befejezek egy könyvet, egy ideig
mindig úgy érzem, hogy teljesen kiüresedtem. Ez a könyv nagyon
sokat kivett belőlem, ennyi az egész.
Szerettem volna hinni neki, de nem igazán ment. Az utóbbi hat
hónapban legalább hat-nyolc kilót felszedett, a bőre pedig,
napbarnított színe ellenére, betegesen sápadtnak tűnt. Ráadásul már a
harmadik martinit keverte magának, holott épp csak elmúlt dél.
- Csak próbálj meg holnap nekiülni, és összehozni valamit -
mondtam neki, bár egy részem tisztában volt vele, hogy nem túl bölcs
dolog ötletekkel előállnom. - Valahol el kell kezdeni.
-Épp te akarsz tanácsokat osztogatni nekem? Ez szép! - maró gúny
csengett a hangjában. Megéreztem, hogy óvatosnak kell lennem, bár a
tarkómon megfeszült a bőr, és vissza kellett nyelnem a kikívánkozó
szavakat. Hosszú ideig ott éreztem még őket a torkomban, mintha
tüzes köveket nyeltem volna le.
 60.

E gy nap Ernest két összegömbölyödött kiscicával az ingében

állított haza egész napos havannai csavargásából.
- Ez itt Jóakarat - mondta, miközben a kezembe nyomta a
krémes barna és szürke színekbe öltözött, seprűs farkincájú,
teknőctarka jószágot. - Nagy hasznát vennénk a ház körül, nem
gondolod?
- Ahogy mondod - feleltem, bár azonnal arra gondoltam,
hogy biztos a gyermekvállalással kapcsolatos nézeteltérésünkre
céloz, de úgy éreztem, okosabb lesz, ha ezt nem hozom szóba. -
És ki a barátja?
Mindkét cica kiugrott Ernest öléből, és óvatosan nekiláttak
felfedezni a házat, miközben orrocskájuk valósággal a földhöz
ragadt. A másodiknak keskenyebb pofija volt, és sűrű, szürke
bundája viharkabátra emlékeztetett.
— Öméltóságát? — Ernest a papucsa orrával megérintette az
állat karcsú oldalát. A macska úgy ugrott félre, mintha puská-
ból lőtték volna ki. - Ennek a csinos kislánynak nincs barátja.
-Társtalan.
- Ahogy mondod - vigyorgott rám Ernest.
- Szegény kis éhezők. Hol a csodában bukkantál rájuk?
- Egy rozsdás babkonzervért folytattak élet-halál harcot a
Floridita mögötti sikátorban.
Letérdeltem a padlóra, úgy vártam, hogy az apró állatok
valamelyike közelítsen felém.
- Ennél van számukra jobb ajánlatunk is, ugye?
- Hogyne volna, a pokolba is.
Rene-ért kiáltott, és utasította, hogy a vacsorára félretett
vesepecsenyék egyikét vegye elő, és aprítsa nagyon finomra
majd helyezze a helyiség kér különböző sarkában egy-egy tányérra,
hogy a cicák véletlenül se vesszenek össze rajta.
- Attól tartok, teljesen bolondnak néz — jegyeztem meg, miután
Rene elment.
- Ha azt akarod, hogy jó egerészők legyenek, nyers hússal kell
etetni őket. Ez közismert tény. Hogy a csudába éreznének rá
különben a vér ízére?
-Talán úgy, hogy állatok, nem?
Ernest azonban könnyed legyintéssel a hátsómra csapott. Máris
halálosan komolyan gondolt mindent ezekkel a teremtményekkel
kapcsolatban. A macskák lettek a gyermekei.
Amikor Rene visszaért a felaprított hússal, Ernest ujja közé csípett
néhány egészen apró darabot, majd közölte a szakácscsal, hogy
legközelebb inkább darálja le a húst, nehogy félrenyeljék szegények.
- Minden áldott nap húst akar adni nekik?
A fiú széles szemöldöke összeszaladt, kezet kérdő mozdulattal
tárta szét maga előtt. Egyértelmű volt, hogy az ő világában a
macskák nem érdemeltek jobb táplálékot, mint az emberek. Ez
egyszerűen abszurdnak tűnt.
Ernestet azonban ez a legkevésbé sem érdekelte.
- Miért ne? Legfeljebb azt gondolják, hogy a Ritzben laknak, és
eszük ágában sem lesz elköltözni. - Hátradőlt a székében, és nagy
élvezettel figyelte, ahogy a macskák farkasként vetik rá magukat a
húsra.

Bár Ernest még mindig nem vetett papírra egyetlen betűt sem, én
magam úgy határoztam, hogy nekilátok egy újabb regény
megírásának, s ha kell, belehalok a próbálkozásba. Régebbi,
számomra kedves történetet vettem elő, jó ideje érett már bennem a
téma. Egy Liana nevű karibi lányról szólt, aki feleségül megy egy
nála sokkal idősebb fehér emberhez, akihez nem köti semmiféle
érzelem. Sokkal romantikusabb sztori volt, mint bármi, amivel
korábban próbálkoztam, és egyetlen szó sem esett benne a háborúról.
Kezdetben sejtelmem sem volt, hogy hova vezet a történet, és milyen
fordulatokat vesz majd Liana élete a papíron. Épp ez volt a
legizgalmasabb az írásban.
Mindeközben macskaállományunk nyomasztó sebességgel
növekedett. Ernest szerzett három újabb cicát, Princessát,
Boise-t és Fatsót. A macskák után hazahozott még egy tündéri
nőstény kutyust, őt az éhségtől félholtan húzták ki a Fronton
bejárata előtti árokból. Koromfekete szőre volt, finoman
megmunkált álla, és kacéran felfelé kunkorodó farkincája. A
Negrita nevet kapta, és Ernest gondoskodott róla, hogy épp
olyan gazdag ellátásban részesüljön, mint a macskák, amiket
Ernest csak „kosztosainknak” nevezett. Lazac, tonhal, csir-
kemell vagy épp friss rák: semmi sem volt számukra elég jó,
vagy túl nehezen beszerezhető.
Komolyan aggódtam, hogy az állatokon és a jégbe hűtött
martinin kívül már semmi sem fogja megragadni Ernest fi-
gyelmét, de egy idő után arról kezdett beszélni, hogy megpróbál
kiépíteni egy magánemberekből álló kémhálózatot Kubában.
Onnan jött az ötlet, hogy a havannai amerikai nagykövetségen
egyszer beszéltek erről egyik jó barátunkkal, Bob Joyce-szal, és
ettől kezdve folyamatosan ezen törte a fejét. Eleinte őrültségnek
tartottam az ötletet - mégis, mit tud Ernest a kémkedésről?
Bobbal elhatározták, hogy magasabb szintről kérnek segít-
séget, így került a képbe Spruille Braden. Ő volt az USA leg-
utóbb kinevezett kubai nagykövete, alacsony, tokás emberke,
akinek húsa kidagadt a gondosan begombolt ingekből és mel-
lényekből. Én a magam részéről úgy gondoltam, hogy Kuba
nem a legmegfelelőbb hely számára, de Ernest remekül kijött
vele, és nagy tisztelettel beszélt róla. Valószínűleg azért, mert
Braden komolyan vette az ötleteit. Kubának a jelen helyzetben
igenis nagy szüksége van kémelhárító csoportra, bólogatott
Ernestnek. Áprilisban a követség átvilágított, majd azonnali
letartóztatás alá helyezett mintegy ötven embert — németeket,
japánokat és olaszokat - azzal a váddal, hogy „tiltott együtt-
működést folytatnak a tengelyhatalmakkal”. Ennél több egy
szóval sem hangzott el, de nem is volt rá szükség. Jó néhány
teherhajó süllyedt el Kuba partjainál az azt megelőző néhány hétben,
arra gyanakodtak, hogy ellenséges tengeralattjárók mértek rájuk
csapást.
Úgy tűnt, hogy a háború színtere egyre inkább a tenger felé
tolódik. Amikor lementünk a városba, olyan pletykákat hallottunk,
hogy német tengeralattjárók cirkálnak a Karib- tengeren és Florida
partjainál, elsüllyesztik a teherhajókat és olajszállító tankhajókat,
bármit, ami elég nagynak és hasznosnak tűnik. Úgy becsülték,
minden egyes hónapban vagy egy tucat hajót torpedóznak meg, vagy
még ennél is többet, de csak találgatásokra támaszkodhattunk.
Rendkívül szigorúan cenzúráztak minden egyes hírt, ami eljuthatott
hozzánk, akár írásban, akár sürgöny formájában, és ez tovább növelte
az amúgy is erős bizonytalanságérzetet. A nácik odakinn cirkáltak a
tengeren, nem tudni, hányán, milyen közel hozzánk, miféle halálos
fegyverekkel felszerelkezve. Egy biztos, hogy ott voltak.
Ernest pedig eldöntötte, hogy kiveszi a részét az ellenük folytatott
harcból.

A Közép-Amerikai Tengeri Hírszerzési Hivatal ötszáz dolláros havi

fizetést biztosított Ernest számára, hogy járőrözzön Kuba partjai
mentén, ezen kívül kapott még egy elkülönített összeget arra, hogy a
Pilart tengeralattjárók elsüllyesztésére alkalmas Q-hajóvá alakítsa, és
legénységet toborozzon. Ernest a hozzá legközelebb álló embereket
gyűjtötte maga köré: a baszk pelota játékosokat, kedvenc pincérét a
Floriditából, Gregorio Fuentest, akivel gyakran hajóztak együtt, aztán
Winston Guestet, az arisztokratát, akivel évekkel korábban együtt
vadászott Afrikában, s aki akkortájt épp nálunk vendégeskedett a
Fincában. Az akció a Társtalan Hadművelet fedőnevet kapta, a
kedvenc macskánk után, bár Ernest szinte azonnal Bűnbolt néven
kezdte emlegetni, meg néha a Csalógyár kifejezéssel illette.
Egymásra pakolt tojásosládákban sorakoztak a gránátok és a
gyújtózsinóros bombák, ezen kívül gépfegyvereik is voltak, valamint
beszereztek egy hiperérzékeny rövidhullámú rádiót és egy
mentőcsónakot is. Júniusban vágtak bele a dologba, óriási
virtussal és meggyőződéssel. Ha találkoznak egy német
tengeralattjáróval, úgy tesznek, mintha a Smithsonian Intézet
kutatói lennének, akik különböző tengeri fajokat gyűjtenek.
Amikor a németek átküldik az egységet, amelyik átkutatja a
hajót, Ernest jelzésére az emberek tüzelni kezdenek, bombákat
és gránátokat dobnak az ellenséges hídra, feltéve, ha sikerül
elég közel kerülniük, aztán eltűnnek az éjszakában, olyan
észrevétlenül, mint a vaj a köcsögből.
- Miattam semmi okod aggódni - biztosított, miután felvá-
zolta nekem a tervet. - Ezeket a vizeket úgy ismerem, ahogy
senki más soha nem fogja. Számtalan rejtekhely adódik erre-
felé. Mindegyikre azonnal rátalálok.
Bólintottam, aztán megcsókoltam, és jó szerencsét kívántam
neki - mindeközben kis híján leharaptam a nyelvemet. Több
eszem volt annál, hogy kimondjam, mit gondolok erről az egész
küldetésről, amit a fantáziájuk szüleményének, puszta
elterelésnek tartottam. Azért vadászik tengeralattjárókra, hogy
ne kelljen szembesülnie a félelmeivel, kitölteni az űrt, ami az
előző könyv után keletkezett benne, és így biztosan nem kell
semmi újba kezdenie. Vagy talán ez volt az eszköze arra, hogy
lerendezze magában mindazt, ami rágta, épp csak saját bejáratú
démonai helyett a német tengeralattjárókat választotta magának
ellenségül. Ha minden jól megy, apró darabokra bombázhatja
őket, talán anélkül, hogy közelebbről oda kellene néznie.
Anélkül, hogy akárcsak egy szót is papírra vetne.

Ha Ernest valóban szeretett volna részt vállalni a nemzet há-

borús erőfeszítéseiben, szerintem jobb lett volna, ha újságíró-
ként elmegy az európai frontra, és csatlakozik az ellenállás
hangjához, ahogy olyan nagyszerűen tette annak idején Spa-
nyolországban.
Én magam majd’ meghaltam, hogy ott lehessek, ám mivel ez
most már a mi háborúnk is volt, az amerikai hadsereg úgy
döntött, hogy női újságírók nem lehetnek a frontvonalnál.
Minden másként alakult, mint Spanyolországban, vagy a korábbi
helyeken, ahol jártam. A magazinok még mindig alkalmaztak nőket,
épp csak nem a fontos területeken. A háborús övezetek számomra
elérhetetlenné váltak.
Könyörögtem Charles Colebaugh-nak a Collier ’snél, hogy tegyen
meg minden tőle telhetőt, hátha sikerül valahogy kijátszanunk a
szabályokat, de nem értem el semmit. Annyit megkockáztathat,
mondta, hogy felajánl egy karib-tengeri riportlehetőséget, így a
lehető legközelebb kerülhetnék a háborúhoz, esetleg kideríthetném,
milyen hatása van a tengeralattjáró-háborúnak erre a térségre. Hogy
hangzik?
Egyáltalán nem ilyen ajánlatra vágytam. Ott szerettem volna lenni,
ahol a háború folyik, ott, ahol történnek a dolgok, és látható a harcok
valódi hatása. Oda akartam menni, ahol élőnek, hasznosnak, valódi
résztvevőnek érezhettem volna magam. Ugyanakkor sokkal jobb volt
bejárni a Karib-tenger térségét, mint otthon ülni, és a szolgálókkal
fényesre tisztíttatni az ezüstneműt, puhának és ellustultak érezni
magam, meg folyton csak biztonságban, biztonságban, biztonságban
lenni, így hát elfogadtam az ajánlatot.
Az volt a terv, hogy szigetről szigetre haladunk, és érdekességek
után kutatunk, megkeressük a tengeralattjárók számára kialakított
titkos utánpótlás-állomásokat, én informátorokra vadászom, és
mentőcsónakból kimentett túlélőkkel beszélgetek. A németek
egyértelműen jelen voltak a Karib-térségben. Csaknem mindennap
kilőttek egy szövetséges hajót, ugyanakkor én nem találkoztam
semmiféle háborús övezettel, csupán a Windward Passage
képeslapokról ismert csillámló, kék vize hullámzott körülöttem,
elrejtve önmagán kívül minden mást.
Leégtem a napon, megcsíptek a hangyák, tengeribeteg lettem,
katatón unalom lett rajtam úrrá, állandóan émelyegtem a csótányok
és a halszag miatt, meg azért, mert a hajónk megállás nélkül úgy
szelte a vizet, mint egy delfin. És bár egyetlenegyszer sem
pillantottam meg azt, amiért idejöttem - a vízből felbukkanó titkos
periszkópot egy koromfekete éjszakán -, megírtam a cikket, amit
kértek. Elküldtem a Collier’snek ti
zenegyezer szót, mely nem volt több puszta élménybeszámo-
lónál legrosszabb utazásaim egyikéről.
Suriname-ban beszerzett dengue-lázzal érkeztem haza, úgy
éreztem, a csontjaim szép lassan elporladnak. Ráadásul rette-
netesen hiányzott a férjem. Ernest végül napbarnítottan, erő-
teljes, kusza szakállal tért vissza a legutóbbi Társtalan Had-
műveletről. Bűzlött a halszagtól, és érződött rajta, hogy az
utóbbi napokat több más férfival összezárva töltötte. Ahogy én
láttam, jó ideje nem öltözött át, és nem is fürdött. Ráadásul
valahol a cipője is elveszett.
-Mi kerten egy pár vagyunk, ugye, Nyúl? — kérdeztem,
miután jó darabig hevesen átöleltük egymást, aztán töltött
nekem egy skót whiskyt. - Megtaláltad a tengeralattjáródat?
- Nem. És te?
- Még csak ahhoz hasonlót sem.
Ledobta magát az egyik kanapéra, ez volt a jel Princessa
számára - ami eddig egy napfolton sütkérezett, végtelen bé-
kességben -, hogy oda dörgölőzzön a mellkasához, olyan han-
gosan dorombolva, mint egy Ford T-modell motorja.
- Kell, hogy legyen ennek valami tanulsága.
- Én tudok egyet — feleltem, és neki láttam lehámozni róla
a ruhát. A zuhanyzó felé kormányoztam, ahol hosszú ideig
álltunk a meleg vízsugár alatt, aztán szappannal és puha ruhával
neki láttam ledörzsölni a testét, megcsókolva minden egyes
porcikáját, ami tiszta lett, míg szép lassan az egész testét
sikerült megszabadítanom a piszoktól.
- Csak óvatosan - kértem, amikor nekilátott megmosni a
hajamat. — Még mindig mindenem érzékeny a láz miatt. —
Keze azonban végtelenül gyengéden simított végig, elűzve a
kimerültséget, az utazás minden nyűgét és fáradtságát, a külön
töltött hónapok ürességét. Akkor és ott, a teljes önátadás
pillanatában azt éreztem, hogy ismét egyek lettünk. Megvolt
még a férfi, akire annyira, olyan ellenállhatatlanul vágytam.
Nem tűnt el teljesen.
Később, egymás mellé gömbölyödve az ágyban, félig bele-
gabalyodva a nedves törülközőkbe, amiket magunkkal hoz-
tünk a zuhanyzóból, végtelen békesség töltött el, úgy, mint régen -
még Pearl Harbor előttről, amikor a nagy könyv még nem járta be a
világot, és egyikünkben sem lakott kétség azzal kapcsolatban, hogy
ki kinek az oldalán áll.
- Nem szabad szem elől veszítenünk azt, ami igazán lényeges -
mondtam neki, miközben végigsimítottam a nyakán és a vállán, és
meg is csókoltam ezeken a helyeken.
- Hmm? - kérdezte álomittasan. - Nem fogjuk.
- Komolyan gondolom, Nyúl. Még akkor is fontos, hogy
kitartsunk egymás mellett, amikor a világ egészen mástól hangos.
Erről szól a házasság. Olyan nincs, hogy az ember kimondja az eskü
szavait, utána meg azt gondolja, hogy magától működik minden. Újra
és újra ki kell mondani, és megélni azt, amit ajándékba kaptunk.
Motyogott valamit, amiből rájöttem, hogy félig már alszik. Nem is
hallotta, mit mondok.
- Ezt akarom - súgtam neki csendesen. - Téged választottalak.
 61.

A zon az őszön Ernest gyakran jött és ment, de nem beszélt

különösebben sokat a Bűnboltról. Én sem tettem fel kér-
déseket. Igazából nem értettem, hogy mit csinál, és hogy miért
ilyen fontos ez neki, ahogy azt sem, hogyan képes igazolni
ezeket a hosszúra nyúló távolléteket az otthonától, különösen,
hogy annyira utálta, amikor én mentem el. Én azonban úgy
döntöttem, hogy maradok, és lehetőleg írok.
Áttúrtam az asztalfiókomat, és találtam néhány oldalt abból a
regényből, amit egy évvel korábban kezdtem el írni a karibi
lányról, Lianáról. Akadt néhány tetszetős szövegrész, csupa
olyasmi, amit érdemes volt leporolni és újrafényezni. Nem
voltam egészen biztos benne, hogy a történetben benne van egy
egész regény, de csupán egyetlen módja volt annak, hogy
kiderítsem. Újrakezdem az elejéről, döntöttem el, helyszínül
pedig a Karib-tenger térségét választottam, hiszen nagyon is
elevenen éltek bennem az emlékek. Az én kis saját bejáratú
tréfám volt, hogy horrorisztikus emlékű utazásom helyszínén
építettem fel Liana paradicsomi otthonát.
Volt nekem már tapasztalatom a paradicsommal, nem? Épp
csak az látszott egyre világosabban, hogy sokkal kevésbé tudunk
hátat fordítani a mennyországnak, mint a szerelemnek.
Mindkettőre jellemző, hogy ha nem kezeljük megfelelően,
elhatalmasodik rajtunk, ráadásul sokkal gyorsabban, mint amire
számítunk.
Elegendő volt szobáról szobára végig járnom a házat, ha erre
akartam bizonyítékot szerezni. Az eső ismét zuhogott, pe-
nészfoltok borítottak mindent. A hátsó hálószobában a padló
csempéit nagy darabon felnyomta az odakint buján zöldellő
növényzet vastag gyökérrendszere, mely igyekezett csatornákat vájni
magának, miközben, mint minden, kihasználta a káoszt. A konyhában
a nedvesség miatt lepergett a festés. A könyveinket ezüstmoly támadta
meg.
Helyrehoztam, amit lehetett, a maradék javítására pedig kerítettem
embert, miközben a macskák szobáról szobára kergetőztek.
Kedvenceink száma az elmúlt néhány hónapban megduplázódott. Épp
annyira szerettem őket, mint Ernest - a kövér fehér perzsamacskát,
amit Wolfer bácsinak neveztünk, a két fekete-fehér kandúrt, Diliingert
és Thundert, a szürke cirmost, ami annyira hasonlított Társtalanra,
hogy Társtalan bátyúnak neveztük, mégis kénytelen voltam
rádöbbenni, hogy ha nem teszünk valamit a kandúrok ivartalanításáért,
esélyünk sincs a populáció növekedésének megfékezésére.
Rábukkantam egy állatorvosra a városban, és rendkívül elégedetten
nyugtáztam, hogy ilyen egyszerűen sikerült megoldanom a problémát.
Csakhogy, amikor október végén Ernest visszatért, hogy feltankoljon,
és magával vigye a leveleit, a hír hallatán éktelen dühbe gurult.
- Netán az én golyóimat is szeretnéd kivágatni? - reccsent rám. -
Esetleg helyből lelőhetnénk az egész macskakolóniát. Még az is
kedvesebb lenne.
— Ne legyél már ennyire drámai! Az orvos azt mondta, nagyon
emberséges eljárás, alig éreznek belőle valamit... nem olyanok, mint
mi.
— Hogy a pokolba ne éreznének! Mindegyikből kislány lett!
Szegény szerencsétlenek... - mért végig metsző tekintettel. - Van még
a tarsolyodban olyan eljárás, amivel végképp kiutálhatsz a házból,
vagy megelégszel ennyivel?
- Ernest! - kiáltottam elkeseredetten, de addigra elviharzott.
Valamivel később, amikor neki láttam megkeresni a házban, hogy
megbeszéljük a dolgot, Boise ült az asztal közepén, Ernest tányérja
mellett, ő pedig puha, érett avokádóval etette a macskát. Azonmód,
ahogy megpillantott, Ernest mormolni kezdett Boise-nak arról, milyen
rémisztő dolog, hogy egy nő
képes volt elvenni tőle az egyetlen dolgot, ami csakis az övé,
amiben az ereje rejlik.
-Nem bízhatunk a nőkben! - Tekintete kizárólag a macskára
szegeződött. - Én a helyedben megtartanám a két lépés
távolságot.
Alig tudtam elhinni, hogy még mindig itt tartunk.
- Úgy viselkedsz, mint egy gyerek.
O azonban csak folytatta Boise etetését, simogatta az állat
fejét, mintha ők ketten egy olyan csatában lennének szövetsé-
gesek, amit én még csak nem is érthetek. Nyilvánvalóan kitört
kettőnk között a háború, anélkül hogy én ehhez bármi módon
hozzájárultam volna.
-Akkor lefekszem - mondtam végül. - Jössz? - Hetek óta nem
láttuk egymást, biztos voltam benne, hogy beadja a derekát.
-Nem bízhatunk a nőkben - ismételte, és továbbra sem vette le
tekintetét a macskáról.
Otthagytam, és nem bántam, hogy az ajtók hangosan vá-
gódnak be a hátam mögött. Forrt bennem az elkeseredettség. A
gondolataim körbe forogtak, hiába tudtam, hogy semmi értelme
ennek a kavargásnak. így biztosan nem alszom el. Átnyúltam
Ernest oldalára az ágyban, kitapogattam a kis üveget, amiben az
altatóit tartotta, bevettem egy szemet, és vártam, hogy csendes
köd ereszkedjen az elmémre és gondolataimra; súlyosan,
jóságosán.
Hála istennek, minden másnaposság nélkül ébredtem, az
érzelmi válság azonban nem múlt el. A férjem ott volt az ágyban,
mellettem aludt. A közelemben, mégis nagyon-nagyon távol
tőlem. Buta veszekedés volt, és nagyon hiányoltam őt. Hiába
nem volt igaza, akkor is borzasztóan hiányzott.

Egyik nap telt a másik után, a macskák fel-alá rohangáltak a

házban, egerésztek, várták a darált vesepecsenyét, és gyászolták
elveszített férfiasságukat - már ha egyáltalán gondoltak rá. Én
viszont bezárkóztam a dolgozószobámba, és messzire
vitorláztam lassan alakot öltő könyvem lapjain. Liana isko-
lázatlan fiatal lány volt, valódi szépség. Ültetvénytulajdonos férje, a
rideg és fehér bőrű Marc azért vette feleségül, hogy fájdalmat okozzon
egy másik nőnek, akit igazán szeretett. Feleségére pusztán győzelmi
trófeaként tekintett. Nem érzett iránta semmit, Liana pedig nem is
tudta, mit jelent a szerelem, míg a sors az útjába nem sodorta a jóképű
franciatanárt, Pierre-t, aki felnyitotta a szemét a világ szépségére.
Bizonyos értelemben csaknem zavarba jöttem attól, hogy ennyire
magával ragad ez a kisszerű, egészen személyes történet, amiben nem
esett szó háborúról, társadalmi igazságtalanságról, és semmilyen más,
nagyobb szabású kérdésről, csak hétköznapi emberekről. Elbűvölt, és
valóságos extázisba hozott, hogy ilyen jól megy a munka. Teljesnek
éreztem a napokat, magamat pedig egészen váratlanul élettelinek,
reménykedőnek. Hitler hadserege odaát, a tengeren túl dühöngött, de
itt, a Golfáramlat környékén is jelen volt vészjósló láthatatlanságban.
Ernesttel való kapcsolatom nem volt sem nyugodt, sem egyszerű,
mégis boldog voltam, elfoglalt, és erősnek éreztem magam.
Nem sok idő telt el, és már húszezer szó körül járt a szöveg. A
mondatok csak jöttek, áramlottak valahonnan, egy olyan helyről, ami
messze túlmutatott a racionalitáson - ott, ahol a képzelőerő lakott, akár
egy ritka, fehér sárkány. Nem ismertem senkit, aki hasonlított volna
Lianához, ennek ellenére hihetetlenül valóságosnak, ugyanakkor
rémisztőén tragikusnak tűnt számomra. Szerettem őt, mélységesen
megindított az élete, aztán eljött az a pont, amikor elég bátorságot
szedtem össze magamban ahhoz, hogy az írásomat megmutassam
Ernestnek.
- Ez egyszerűen csodálatos, Nyúl! - jelentette ki, amikor elolvasta
a szöveget.
— Tényleg? Tehát tetszik? - Zokogni tudtam volna a meg-
könnyebbüléstől.
— Mondom. Annyira jól megrajzoltad az alakokat! Az egész
világnak tapintható textúrája van, és csak úgy cseng a szöveg.
- Ó, istenem, annyira boldog vagyok, hogy ezt mondod!
Határtalan örömöt okozott az írás, de ez soha nem jelent semmit. Nem
látunk rá arra, amit leírunk.
 - Ez így van, de folytasd a munkát. Semmi szín alatt ne hagyd
abba! Várom, hogy olvashassam a következő fejezetet, amikor
karácsony előtt újra hazajövök. Most te vagy a családban az író,
Marty. Én leszek a szerkesztőd, de ha nem akarod, akkor az az
ember leszek, aki lelkesen dicsér, bármiért.
A hangjában könnyedség csengett, de engem megrémített,
hogy ezt mondja.
- Hamarosan te is neki látsz az írásnak - mondtam neki —,
ebben a családban két író volt, és mindig is annyi lesz.
- Úgy legyen — suttogta bizonytalan hangon, és a szeme előtt
árnyék futott át.
- Ne menj vissza! — mondtam neki, mert váratlanul azt
éreztem, hogy kettőnk között kívül és belül is törékennyé vált
minden. - Borzasztóan hiányzol, ugye tudod?
- Hiányzóm neked? — Odalépett mellém, ahol ültem, egé-
szen közel húzódott, és a lábamhoz simult, összebújtunk, mint a
kulcs és a zár, fejem az álla alatt, két karjával átölelte a
derekamat. Szerettem volna így maradni, pontosan így, még
hosszú éveken át.
-Az hiányzik, hogy együtt legyünk. Rejtőzz el! Emlékszel,
amikor ez a ház volt a rókavárunk, és hosszú hónapokon ke-
resztül nem zavart itt bennünket senki?
- Észre sem veszed, és már itthon is vagyok — bólintott a
hajamba, még szorosabban megölelt, aztán elengedett.
 62.

A mikor átértek a csatornán és megpillantotta a kis szigetet, part-

l\ján a csontfehér homokkal és a karéjban felsorakozó datolya-
pálmákkal, ahol könnyedén elrejthették a dingit, érezte, hogy ez lesz a
lehető legjobb rejtekhely — akár önmaga elöl is elbújhat itt.
Nem mintha a fiai tudták volna, milyen óriási erőfeszítést követelt
tőle elrejteni az átélt aggodalmat és feszültséget, ami ólomsúlyként
nehezedett a mellkasára, de ezt tartotta helyes döntésnek velük
kapcsolatban. A bajó jobb oldalával fordult a sziget felé,
lehorgonyzóit, lekapcsolta a motort, hagyta a Pilart a hullámzó,
hófehér homokzátony felé sodródni, mely úgy nyújtózott a
kristálytiszta, puha tajtékkal megtörő vízfelszín alatt, mint egy élő hús.
Mint egy női comb, amely alvás közben véletlenül kikandikál a takaró
alól.
Azt mondta a fiúknak, szálljanak be a dingibe, és nézzenek körül a
parton.
- Ha fritzeket találtok, tudjátok, mi a dolgotok! - kiáltott oda
Giginek, aki imádta ezt a játékot. Aztán lement a kabinba, készített
magának egy italt, majd újra feljött, hogy a vizet kémlelje, makócápák
árnyait keresve.
Mindennek van árnyéka, tudta jól. A felhők is sötét foltot vetnek a
vízfelszínre. A hosszúkás, karcsú kajmánhalak ezüstös rajokban úsztak
az áramlattal szemben, a tonhalak úgy bujkáltak hajója alatt, akár egy
vízi szörny. A szavak is vetnek árnyékot, melyek jóval azelőtt
megérinthetik az embert, mielőtt elhangza- nának. A szerelemnek is
van árnyéka, és saját magának is.
Már kisfiú kora óta kísértették a teljesen váratlanul érkező
hangulatváltozások, és amikor jöttek, elakadó lélegzettel fogadta őket.
Néha olyan gyorsan, szinte a semmiből bukkantak elő, hogy amikor
arra gondolt, mi minden történhet benne legbelül, elfogta a
rettegés. Hiszen egy kezelhető érzés a mélyben rémisztő módon
átalakult valami mássá, amivel egyszerűen nem tudott mit
kezdeni.
A legutóbbi időben egyre inkább az az érzés kerítette hatal-
mába, hogy sűrű sötétség keletkezik benne, ami azzal fenyeget,
hogy folyondárként összeszorítja a tüdejét. De még nem adta
meg magát neki, egyelőre nem, és nem is fogja, ha módjában áll.
1936 májusában egyszer egyedül hajózott a Pilarral, több órányi
távolságra Havannától, Key West felé tartva, amikor minden
előjel nélkül feltámadt a szél. A hullámok váratlanul átsöpörtek a
hajón, újra és újra végig csapva a fénylő, sokko- lóan jeges,
fodrozódó vizet a Pilar testén.
Az volt az az éjszaka, ami kitépte a horgonyt a helyéről, és
ezzel elszakította az idő kötelékét is. Az iránytű hevesen rázkódott
és összevissza mozgott. Egy pillanatra sem hagyhatta ott a
kormánykereket, hogy lemenjen megnézni, mennyi üzemanyag
maradt még, vagy, hogy ellenőrizze a vízkészleteket. A helyzetét
sem tudta meghatározni, míg meg nem érkezett a hajnal, amely
szürke mancsként tette rá lábát a világra. De ettől még
rosszabbul érezte magát, mert most már tisztán láthatta, mi
támad rá és aprócska hajójára.
A hajnalból kavargó reggel született, az orkánszerű szél nem
hagyott alább, a hullámok pedig betonfalként magasodtak előtte.
Végül, valamikor dél után, elérte a vihar szélét, és kiszabadult a
rossz idő szorításából. Közelebb járt az otthonához, mint
remélte, és hamarosan a Key West-i kikötő felé irányította a hajó
orrát. Megviselt volt és végtelenül fáradt, ugyanakkor lényének
egy része dagadt a büszkeségtől, tudván, hogy valami rendkívül
nehezet hajtott végre: biztonságban hazavitte a hajót és
önmagát. Sikerült átverekednie magát a viharon.
Néha az árnyak még sötétebb árnyakat szülnek, ha ránk ta-
lálnak. Igen, léteznek sötétebb viharok, rémisztőbb hurrikánok
bennünk. De még ezeken is lehetséges felülkerekedni, és
megpillantani az otthoni partokat. Valahogy jó lenne mindezt
észrevenni, megérteni, aztán így vagy úgy, de rálelni a hazafelé
vezető ösvényre.
 63.

E lérkezett a december, vele Pearl Harbor első évfordulója.

Úgy tűnt, a bombák még több bombának adtak életet. Az
Egyesült Államok megtámadta Nápolyt. A RAF Hollandiára szórta
bombáit. A japán torpedórombolók elsüllyesztették az amerikai
Northampton cirkálót GuadalcanaináL És ez így ment tovább, egyre és
egyre borzalmasabban.
Az összes fiú hazajött karácsonyra. Gigi Key Westből, Patrick az új
bentlakásos iskolából, Connecticutból, Bum Darthmouth-ból; ide
jelentkezett át, miután otthagyta a Montana Egyetemet. Úgy érezte,
sokkal inkább a hely maga, nem pedig az iskolai munkája volt az, ami
miatt váltani kényszerült, de úgy tűnt, hogy Darthmouth sem tetszik
neki különösebben.
- Szerinted apa megharagudna, ha egy időre meghúznám magam itt
nálatok? - érdeklődött. - Épp csak addig, amíg elül a vihar, és végig
tudom gondolni, mi legyen a következő lépésem.
-Akár örökre is itt maradhatsz, drágám, függetlenül attól, mit mond
apa. De ígérd meg nekem, hogy nem hagyod abba az iskolát. Azonnal
besoroznak, ha nem tanulsz tovább.
- Mondtam már neked, hogy nem félek odamenni - felszegte az
állát, és rám pillantott. Tisztán csillogó szeméből egyértelműen
kiderült, hogy komolyan gondolja, amit mond. - Akár valami jó is
kisülhetne belőle. Talán hasznomra válna, hogy fel kéne nőnöm.
- Szamárság. így is tökéletes vagy. - Nem tettem hozzá, hogy
életben vagy.
-Van néhány barátom, akiket már besoroztak, és az a véleményük,
hogy megkönnyebbülést jelent, ha megjön a behívó.
Jobb, mint amikor az ember állandóan arra vár, hogy mikor sújt
le a bárd.
-Nem lehetne egy kicsit nem beszélni erről? - igyekeztem
eltüntetni hangomból az aggodalmat, nem túl sok sikerrel. —
Miért nem pakolod be minden holmidat a kis házba? Rendbe
hozattuk neked, végtelenül kellemes hely, ha a macskákat sikerül
kizárni onnan.
-Attól tartok, Princessa megsérült - jelentette be Gigi, kar-
jában cipelve a nagy, kékesszürke perzsa cicát, ami félig rálógott
a vállára is. - Vérzik.
-A patkányok a ludasak, úgy látom. - Megdörzsöltem a
macska álla alatti vörös foltot. - Ez a cicalány a legvérengzőbb
vadászunk. Általában sokkal alaposabban megmosakszik, mint
ma.
Gigi tekintetében az aggodalom egyfajta lelkes tiszteletté
változott. Felismertem ezt a pillantást, ugyanaz volt, amivel
időnként az apjára szokott nézni. Hetvenkedő, mindennek fity-
tyet hányó, hősies apja most épp a fritzekkel harcol odakint a
tengeren, úgy kapja el őket, ahogy a macska fogja el a patká-
nyokat, félelmet nem ismerve, jóleső gusztussal.
Ez az egész történet nem volt több fantáziaképnél. De egyre
gyakrabban merült fel bennem a kérdés, hogy a Társtalan
Hadművelet vajon nem valami ennél sokkal komplexebb dolog-
e? Vajon Ernest ezeket a küldetéseket nem arra használja-e, hogy
ne kelljen jelen lennie, és szembesülnie azokkal a problémákkal,
melyekre annyira nem akart rálátni. Vagy talán titokban abban
reménykedett, hogy ebből a kalandból is születik majd egy
könyv, éppúgy, ahogy rátalált Robertre, amikor elment
Spanyolországba? Spanyolország rémisztőén valóságos volt, tele
kihívásokkal, mindennapos bátorságpróbákkal, és igazi hősökkel.
Ugyanakkor ez az őrködéssel eltöltött év, a soha el nem mesélt
órák odakint a Golf-áramlat vizén, ahol csupán egyetlenegyszer
sikerült észre vennie egy tengeralattjárót - egy távoli, feketén
fénylő tárgyat Mégano de Casiguánál -, nem vezetett semmire.
 Ez elég komoly aggodalmat keltett bennem, ugyanakkor el is
szomorított. Úgy láttam, rosszul néz ki, és sokkal többet ivott a
kelleténél. Egész életében jelen volt az alkohol, de abban, ahogy a
szeszt fogyasztotta, látni lehetett egy árapályhoz hasonló, szabályos
ritmust. Két ital ebédnél, miután az egész délelőttöt végig dolgozta,
kettő vagy három pedig a vacsorához. Most az árnyéka sem volt jelen
bármiféle gátnak az alkoholfogyasztásban, és semmi oka nem volt rá,
hogy ne legyen egész nap részeg.
Láttam, hogy a fiúk is észrevették a változást, és szerettem volna
megnyugtatni őket, hogy apa csak egy sötét időszakon megy keresztül,
és hamarosan minden a legnagyobb rendben lesz. De vajon én magam
elhittem, amit mondani akartam? Elhihettem-e?
Szenteste bementünk a városba, hogy együtt vacsorázzunk a
Floriditában. Ernest már dél óta gurította le egyik italt a másik után, itt
pedig Constantino, a pincér hordta megállás nélkül az asztalunkhoz a
dupla daiquiriket jéggel. Többször is megpróbáltam elkapni a
tekintetét, egyfajta rejtett könyörgéssel, hogy lassítsa az iramát, de úgy
tűnt, nem akarta észrevenni. Végül is Ernest barátja volt, nem az
enyém.
Amikor az ételt kihozták, és épp neki láttunk a vacsorának, egy
ismeretlen férfi közelített az asztalunkhoz. Valamilyen déli államból
érkező turista volt, és kezében a kalapjával jellegzetesen lassú,
vontatott beszéddel arra kérte Ernestet, hogy dedikálja neki az Akiért a
harang szól markában szorongatott kötetét.
Ernest tekintete végigsiklott rajta.
-Majd ő aláírja - villantotta felém a szemét. Úgy értette, én.
- Apa csak viccel - ugrott fel azonnal Cigi. - Boldogan aláírja
önnek.
A férfi idegesen felnevetett, és előhúzott egy tollat. Amint
megkapta a szignót, kilőtt az asztalunktól, és egy másodpercig sem
hibáztattam érte. Baljós hangulat telepedett az asztalunkra ezen a
karácsonyestén. Ennél sokkal jobb is lehetett volna, ha másért nem,
legalább a fiúk kedvéért. Tányérjaink fölé hajoltunk, és úgy
tettünk, mintha boldog család lennénk, egy remek vacsora kellős
közepén, miközben Ernest üveges szemmel görnyedt az újabb
koktélja fölé.
 -Nem gondolod, hogy ennyi ital elég lesz mára? - kérdeztem.
- Remekül érzem magam. És te?
- Én borzalmasan. Szégyenkezem.
-Akkor talán többet kellene innod. Én valószínűleg jobban
szeretnélek becsípve, mint te engem.
Patrick szeme rám villant, egy pillanatra összetalálkozott a
tekintetünk. Eszembe jutott, hogy talán a védelmébe akar venni,
de nagyon határozottan megráztam a fejemet. Szerettem volna
minél hamarabb befejezni ezt az estét, így kértem a számlát.
Amikor a pincér megérkezett, azt mondtam Ernestnek és a
fiúknak, hogy rendezek mindent, menjenek nyugodtan előre.
Elmentek az autóért, míg én előhalásztam a megfelelő meny-
nyiségű készpénzt a pénztárcámból, majd rágyújtottam egy
cigarettára, abban a reményben, hogy megtépázott idegeim egy
kicsit lecsendesülnek. Nagyokat slukkoltam, eleinte remegő
kézzel, aztán egy kicsit sikerült megnyugodnom. Hazamegyünk,
ágyba bújunk, kialusszuk ezt a rettenetes hangulatot, holnap
pedig új nap következik. Egy jobb nap.
Amikor kiértem a bárból az utcára, alig öt perccel a fiúk után,
Ernestéknek nyomát sem leltem. Először arra gondoltam, hogy
félreérthettük egymást, ezért körbejártam az utcát, és benéztem
minden bárba meg kávézóba, hátha valahol megtalálom őket. A
következő saroknál már egészen szaporán szedtem a lábam,
végül visszaszaladtam a Floriditába, hátha ott várnak rám. De
nem voltak sehol. Jeges döbbenettel szakadt rám a
megvilágosodás. Egyedül kell hazamennem. Ernest
megbüntetett. Egyszerűen itt hagyott.

A fiúk halálos rémülettel köszöntöttek másnap reggel, de nem

voltak rosszabb állapotban, mint én. Ernestnek híre-hamva sem
volt a házban, elment az Amerikai Nagykövetségre, hogy eleget
tegyen havi elszámolási kötelezettségének.
- Minden rendben van, Mart? - kérdezte Patrick fájdalmas
pillantással.
-Állom a sarat, Egérke - nyugtattam meg, de úgy tűnt, hogy ebben a
pillanatban ezt ő sem hiszi el, még annyira sem, mint én.
 - Nagyon igazságtalan volt tőle - jegyezte meg csendesen.
- Nem - mondtam neki, miközben a két vállára tettem a kezemet. -
Az emberek borzasztóan komplikált lények. Nem tudom, ezt hogyan
fejezhetném ki jobban. Néha megesik, hogy túllőnek a célon. Apa
visszajön hozzánk.
- Nem mindig jön vissza.
Mélyről jövő dörömbölést éreztem a mellkasomban. Nem sok idő
telt el azóta, hogy végig kellett néznie a szülei marakodását, jó sokáig
tartott, és ráadásul a nyilvánosság előtt zajlott minden. Biztosan
borzalmasan érzi magát a gondolattól, hogy ez az egész
megismétlődhet, ráadásul épp akkor, amikor már reménykedhetett
benne, hogy leül a felkavart por, és az életünkben - a mi életünkben -
végre megbízhat.
- Minden rendben lesz, Egér. Ne aggódj, kérlek! Minden a
legnagyobb rendben lesz. Meglátod.
Tizennégy évet látott, akkor és ott azonban száz év bölcsességét
hordozta a vállán, és a testén éreztem a kétség merevségét, ahogy
magamhoz öleltem. Nekem megvolt a magam verziója a történtekre.
Mélységesen hittem abban, hogy Ernest képes lesz legyűrni saját sötét
oldalát, és mellém áll, de nem bízhattam benne, hogy ez mindig
ennyire egyszerű lesz. A világ abban a pillanatban sokkal
bonyolultabb volt, mint bármikor korábban. Az idő is más lett; minden
perce sokkal drágább. Lapoztak a könyvünkben, nekünk is lépnünk
kellett.
 64.

A z elkövetkező néhány napban Ernest és én óvatosan kerül-

gettük egymást, a fiúk kedvéért igyekeztünk a lehető legrö-
videbbre, legkönnyedebbre és legnyugodtabbra fogni minden
beszélgetést. Végül is karácsony volt, ennek ellenére, bármeny-
nyire szerettem volna, nem sikerült túllépnem a szomorúság és
üresség érzetén. Nem lehet, hogy ennyire nehéz kedvesnek lenni,
különösen nem azzal, aki mindenkinél fontosabb számunkra!
Az emberek, ahogy Patricknek is mondtam, rendkívül
bonyolultak, és ilyen maga a szerelem is. Az a helyzet, hogy
idővel egyre komplikáltabbnak éreztem. Elhatároztam, hogy
meglátogatom anyát St. Louisban, hogy adjak magunknak egy
kis haladékot a megbékélésre.
- Annyira gyűröttnek érzem magam — mondtam anyának,
amikor megérkeztem. — Legszívesebben a fejemre húznám a
paplant, és egy darabig minden gondolatot kizárnék a fejemből.
- Hát persze, drágám. Pihenj csak, ameddig kedved tartja. El
kell mondanom neked, hogy Ernest már kétszer is keresett
telefonon. Nem hangzott úgy, mintha túl jól lenne.
-Nem, valóban nincs jó bőrben. Nem is értem. Jaj, anya,
őszintén, hova jutottunk?

Másnap telefonáltam a Fincába, Ernest az első csöngetés után

felvette a telefont. Nem beszélgettünk hosszan. A nemzetközi
hívások elképesztően drágák lettek, meg aztán nem is igen volt
mondanivalónk. Ő sajnálta, én is sajnáltam, mindketten
megpróbáljuk majd helyrehozni a dolgokat, amikor újra otthon
leszek januárban. Ö addig is élvezi a fiúk társaságát, én meg a pihenést
és az írást, az új regény befejezését, melynek kéziratát magammal
hoztam.
— Csodálatos a könyv, amit írsz, és te is csodálatos vagy. Te vagy a
legragyogóbb nő, akit valaha ismertem, és meg akarom tanulni,
hogyan viselkedhetek veled úgy, hogy neked is jó legyen. Nem
szerettelek elég jól, elég erősen. Tisztában vagyok a hibáimmal.
-Én sem szerettelek eléggé, Nyúl. Mindkettőnknek törekednünk kell
rá, hogy jobbak legyünk. Mindkettőnknek.

A hosszú idő, amit odakinn töltött a tengeren, ugyancsak megviselte

Ernest szeretett P/Varját. Új motorra volt szüksége, és több kisebb
javításra. Amíg a hajó a szárazdokkban pihent, visszakaptam a
férjemet, de sajnos ára volt annak, hogy a karjaim közé szoríthattam.
A legénysége is megérkezett vele, szedett-vedett barátok a városból,
akik az együtt töltött hónapokat követően hiányolták cimborájuk
társaságát. A ház csordultig megtelt, és a nap minden órájában emberi
hangok lármás zaja verte fel a csendjét.
Egyik éjszaka valamelyik ismerőse autóval jött Ernesthez, de
nekiütközött a ház sarkának, és rázuhant a dudára. Hálóingben
rohantam ki, mert attól tartottam, valaki meghalt, de csak részeg volt.
Közel s távol egy teremtett lelket sem láttam. Az egész banda elvonult
a városba egy esti italra.
— Képtelen vagyok így dolgozni - panaszkodtam Ernestnek.
— Mi lenne, ha áttennéd a székhelyedet a városba? Mehetnél az
Ambosba. Megszerzem neked a legjobb szobát.
— Nem akarok hotelben lakni. Ez itt az otthonom. Miért ne
használhatnám inkább a Fincát otthonomként... csendben és
békességben? Csak mi kerten? Mi a csuda folyik itt?
— Elsüllyedsz, ha csak hátrafelé tekintesz — úgy döntött, a
múltbéli békesség utáni vágyakozásom egyszerű panaszkodás. - Most
ez az életünk. Mellettem állsz, vagy sem? - A hangja és a tekintete
egyaránt kihívó volt. Érdekelte, vajon újra meg- hátrálok-e, de ezúttal
nem adtam meg magam. Túl közel áll-
tam Liana történetének befejezéséhez. Eszem ágában sem volt
kiesni az írás sodró ritmusából, senki és semmi kedvéért. Ha
rajtam múlik, biztosan nem így lesz.

Bezárkóztam a dolgozószobámba, feltűrtem az ingujjamat, és

nekiveselkedtem a regény befejezésének. Nem utaztam, nem
írtam cikkeket, nem ebédeltem a városban, nem engedtem meg,
hogy bármi elterelje a figyelmemet. Most csupán Liana és világa
létezett számomra, mely nyüzsgő volt, csodálatos, rémisztő és
őrületes egyszerre, akár a szerelem maga. Három héttel később,
június 27-én leírtam a szöveg utolsó szavai után, hogy Vége,
aztán nem mozdultam többé: lenyűgözve, végtelen hálával,
örömmel és hitetlenkedve bámultam a teleírt oldalakat. Valóban
és igazán a végére értem ennek a könyvnek. Mindent beletettem.
Mindegy, mi következik ezután, tudtam magamról, hogy nem
spóroltam semmin, nem köntörfalaztam, és egyetlen szavam sem
született gyávaságból.
- Mit gondolsz, jó lesz? - kérdeztem Társtalantól. A szobában
heverő számtalan könyv egyikének tetején ült, és úgy nézett rám
azokkal a titokzatos zöld szemeivel, ahogy senki más a világon.
A macskák szeme gyakran visszatükrözi a saját kérdéseinket,
ezt tette most társtalan tekintete is, ahogy állhatatosan nézett
rám. Mit gondolsz, jó lesz?
- Ó, istenem, remélem! Olyan nagyon remélem, jobban, mint
bármi mást!
Egymásra helyeztem a papírlapokat, egy pillanatra lehajtottam
a halomra a fejemet, elmormolva egy imát, amit talán minden író
elmond az ajándékért, amely egyszerre érkezik kívülről és
belülről is hozzá. Aztán végig sétáltam a sötétbe borult házon,
egészen a medencéig, ledobtam a ruháimat a parton, és mélyre
merültem a felszín hűvös bőre alá, erőteljeseket rúgtam, és
buborékokat engedtem a számból a felszín felé. A maga módján
ez is imádság volt.
 65.

J ó darabig rettegtem amiatt, hogy Bumbyt behívják katonának, de

nem ez történt. Besorozták, és ez kétségtelenül nekem és az
anyjának is összetörte a szívét. Ernest esküdött rá, hogy ő egyáltalán
nem aggódik Bum miatt, inkább nagyon is büszke rá, én pedig
egyszerűen nem értettem, hogy gondolkodhat így, hiszen bármikor
elvihették volna, bátorság és tiszta szív ide vagy oda.
- Próbálj meg nem ilyen sokat görcsölni miatta - tanácsolta Ernest. -
Semmi sem történhet vele Fort Riley-ban, és talán mire átviszik
Európába, a háború legrosszabb része már véget ér, és túl is leszünk
rajta.
— Istenem, annyira remélem, hogy igazad lesz!
Levélben megírtam Búmnak Kansasbe, a tiszti kiképzőtáborba,
hogy küldök neki két angyalt, akik majd vigyáznak rá, mindkét
csodálatos válla fölé egyet-egyet - talán nem érzi a jelenlétüket, mert
olyan könnyű az érintésük, de mindig ott lesznek mellette, és
hazahozzák. Aztán amikor visszatér, sétálunk majd a Finca
gyümölcsfái alatt, mindenféléről beszélgetünk, ami csak az eszünkbe
jut, hiszen semmi sem jobb annál, mint jó barátokkal társalogni.
Postára adtam a levelet, és úgy próbáltam elterelni a figyelmemet
aggodalmamról, hogy Ernest negyvennegyedik születésnapjára neki
láttam kicsinosítani a házat és magamat is. A hajam rémisztőén lenőtt,
a bőröm pedig szörnyű állapotba került. Elkezdtem ismét odafigyelni a
súlyomra, tetőtől talpig bronzbarnára süttettem magam a napon,
miközben testápolókkal és különféle krémekkel, kencékkel
igyekeztem formába hozni magamat. Épp a szépítkezés kellős
közepén jött a hír Charles Colebaugh-tól, a Collier’stől. A
szövetségesek megkezdték Róma bombázását, abban a
reményben, hogy megadásra kényszeríthetik Olaszországot.
Ráadásul az a pletyka járta, hogy hamarosan megszállják
Franciaországot.

Izgatott lettem, rengeteg kérdés merült fel bennem. Úgy

tudtam, nőknek tilos a fronton tudósítaniuk, mondtam
Colebaugh-nak.
- Így igaz, a szankció még mindig fennáll. Nem is adnánk
neked hivatalos katonai megbízást. Mi lenne, ha először
Angliában mennél, onnan Olaszországba, aztán Franciaor-
szágba? Tudom, hogy remek sztorikat hoznál. Mindig megta-
lálod a legjobb történeteket. Háromhavi költségedet tudnánk
fedezni.
Miután letettük a telefont, jó darabig dermedten álltam egy
helyben - rendkívüli módon megindított Colebaugh belém vetett,
töretlen bizalma. Ez a háború volt a valaha látott
legborzalmasabb esemény az egész világon. Ki tudja, hányán
élik majd túl? Ki tudja, mi a helyes, mit kell tenni azon kívül,
hogy szorosan belekapaszkodunk szeretteinkbe és a reménybe?
Volt itt azonban még valami más is. Végre írhatnék arról, ami
valóban történik. A Collier’snek tízmilliós olvasótábora van, ők
valamennyien megláthatnák a háború olyan mélységeit, ahova
nekem bátorságom van lemerülni. Különleges lehetőség volt ez.
Miért ne fogadnám el?

Ernest végül koromfekete szakállal, és pirosra sült, hámló orral

érkezett haza. A karomba zártam, összevissza csókoltam, majd
ágyba vittem. Két hosszú napon keresztül ki sem mozdultunk a
hálószobából, csak akkor, ha kimentünk úszni, és onnan is
csupán a napozóágyakig jutottunk el. Köntösbe burkolózva,
tisztára sikálva, napszítta bőrrel és józanul pihentünk a
nyugszékekben, macskáink mellettünk nyújtóztak nyurgán és
tökéletes békességben. Boise a doromboláson kívül egyetlen
hangot sem hallatott. Társtalan a hátán hevert, ide-oda billegetve
a farkát.
 - Ó, bárcsak minden ilyen könnyű lenne! - sóhajtottam.
- Ebben a pillanatban minden végtelenül egyszerűnek látszik,
ugye?
A nap a fák mögül világított, olyan érzetet keltve, mintha a
lombkoronákat gondos odafigyeléssel kimetszették és
nekitámasztották volna a kék ég hátterének. Újra meg újra
odapillantottam, elgondolkodva. Vajon akkor is ennyire fel-
villanyozna, hogy elmehetek ebbe a háborúba, ha nem várna
vissza Ernest és a Finca? Vajon boldog lehetnék-e itt, ha nem
adna lehetőséget az élet arra, hogy időnként elmenjek innen, és
tegyem a dolgom? A kérdések csak néhány pillanatig függtek a
levegőben megválaszolatlanul, mert nyilvánvalóan látszott a
felelet. Semmit sem akartam elveszíteni abból, amim volt.
Ugyanakkor azt sem tudtam, hogyan léphetnék előre anélkül,
hogy kockára tennék mindent.
-Sosem szeretnék annyira férjnél lenni, hogy többé egyikünk
se lehessen önmaga - mondtam Ernestnek.
-Úgy legyen. - Érzékeltem a hangjában megcsendülő fi-
gyelmeztető élt. Valószínűleg megérezte a dilemmámat, ám
nekem semmi kedvem nem volt megosztani vele. - Mit szeretnél
helyette?
-Ahelyett, hogy udvariasak vagyunk, és rémisztő biztonságban
érezzük magunkat? Erre gondolsz?
- Igen.
-Fontos, hogy legyen terünk vadnak és szabadnak lenni,
olyanoknak, amilyenek vagyunk. És az is fontos, hogy erről
tudjunk beszélni egymással. Ez az, ami annyira hiányzik nekem,
amikor távol vagy. Mindig te voltál a kedvenc beszélge-
tőpartnerem.
- Ez kedves tőled.
- Igen. Ez tényleg nagyon kedves, Nyúl, de ott van a mérleg
másik serpenyője: gyakran egyáltalán nem vagyok biztos abban,
hogy ez a kettő összeegyeztethető, vagy egyáltalán, bármikor
tud-e együtt működni. Szeretném, ha különböző dolgok lázba
hoznának, és az életemet új élményekkel frissíthetném. Jó lenne
bejárni a világot. Szívesen lennék sötéten és
veszélyesen boldog, borotvaélen táncolva, eltévedve és elfe-
ledkezve a saját természetemről.
Komoly arccal méregetett, miközben beszéltem. Aztán így
szólt:
- Ezért nem nőttél fel soha a gyermekvállaláshoz. - Nem
kérdés volt, hanem állítás, és sokkal inkább bújt meg a mélyén
egyfajta szomorúság, mint vád vagy rosszindulat.
- Imádom a gyerekeket. A te gyerekeidet különösen. Nem
tudom. Talán évekkel ezelőtt összehozhattunk volna egy kis-
babát, amikor összeházasodtunk, vagy talán még korábban.
Számomra úgy tűnik, ez a vonat már elment.
-Tudom, és én is éppen így érzem. Épp csak kimondhatatlanul
igazságtalannak érzem, valahányszor eszembe jut. Egy férfi
vágyhat gyermek után, de nem tehet semmit azért, hogy
megkapja. Ebben az esetben mindig a nő szava a döntő. És ha ez
elutasítás, akkor meg kell tanulnia együtt élni vele.
Csendes szavak voltak, végtelenül tényszerűek, épp ettől fogta
el a gyomromat a remegés.
-Annyira sajnálom - suttogtam, mert nem tudtam, mi egyebet
felelhetnék. Aztán kimondtam az egyetlen, legmélyebb
igazságot: - Szeretlek.

Ernest születésnapjára hozattunk a szomszédból egy egész

malacot, és nyársra tűzve neki láttunk megsütni, körülöttünk a
barátaink, és elegendő innivaló, hogy számtalan pohárral jusson
mindenkinek. A ház és a környező kert gyönyörűbben festett,
mint valaha, és minden gördülékenyen ment, a hús is fenségesen
sikerült. Ernest több beszédet is mondott, aztán Gregorio, Ernest
legjobb barátja, szavalt egy verset, ami mindenkit váratlanul ért,
majd a pelota játékosok énekeltek, és gyönyörűen muzsikáltak
hozzá, végül egy kicsit elázott mindenki, aztán nagyon elázott
mindenki, majd tökéletesen berúgott az egész csapat.
Nem is az ital volt az, ami mélységesen zavart engem, és
végül eltávolított az este minden eseményétől. Még csak nem is a
baszkok, akik egy idő után az ezüstneművel kezdtek do-
bálózni, aztán szikkadt zsemléket hajigáltak egymásnak az asztal
fölött. Még csak nem is az, hogy a saját gondolataimat sem
voltam képes meghallani ebben a rettenetes káoszban. Az ének
tette, az billentett ki az egyensúlyomból. A legkedvesebb baszk
népdalom, amit addigra már számtalanszor meghallgattam,
Txoria, Txori, a férfiról, aki az elrepült madárhoz fűződő
szerelméről énekel.
Ha levágom a szárnyait, enyém marad szólt a szöveg, sosem
repült volna el. Korábban ez az ének számomra mindig a
vágyakozást, a romantikus érzelmeket fejezte ki, a szerelem
bonyolult leglényegéről. Ám ahogy Félix aznap este előadta
magas, kristálytiszta, kifejező hangján, meghallottam benne
valami egészen újat. Ez a dal épp annyira szól a madárról, mint a
férfiról. A madár nem azért száll el, mert kegyetlen, vagy nem
szereti a párját, nem is azért, mert valaki mást szeret. Egészen
más oka van tettének: madár mivolta. O az, amit tesz.
Kerestem Ernest tekintetét, amikor vége lett az éneknek.
Szerettem volna abban a pillanatban elmondani neki, hogy
elmegyek Európába - most, és nem később, amikor elveszítem a
bátorságomat megtenni, amíg érzem magamban ennek a
csodálatos dalnak a végtelen bölcsességét. Figyelj rám, akartam
mondani neki, amikor belém szerettél, bele kellett szeretned a
szárnyaimba is. Szeresd most is a szárnyaimat. Szeress! Szeress,
és engedj elmenni.
 66.

ÖtMegdöbbentett,
éve nem jártam Londonban, és most egyre csak bámultam.
milyen hatalmas változás következett be a
városban. Egymilliónál is több házat rombolt le, vagy talált el a
fritz bombák tüze, jó néhány közismert terület felismer-
hetetlenné vált, úgy tűnt, a város látképe teljességében átalakult.
Talán ezek a folyamatok mindig is így zajlottak. Az utcán
minden második ember egyenruhát viselt. Nővérruhás lányok
sétáltak párosával, karon fogva, karmazsinvörössel szegett, bő
gyapjúköpönyegük hullámozva követte testük mozgását. Az
ejtőernyős szolgálatban lévő fiatalemberek svájcisapkája még az
ő ruhájuknál is élénkebb pirosban pompázott. Frissen bo-
rotváltak, gyönyörűek voltak ezek a fiatalemberek, kilógtak az
amerikai közkatonák tömegéből, akikkel mindenütt, a város
bármely pontján találkozhatott az ember. Franciaország meg-
szállására vártak, ám ez még mindig hónapokkal későbbre esett,
viszont a pontos dátumot senki sem tudta megmondani. Volt egy
közszájon forgó terv, erről suttogott mindenki; egy kívánság,
egy álom - álom arról, hogy egy ilyen megszállás meg-
változtathatja a háború kimenetelét. Bárcsak végre eljönne!
Dorchesterben béreltem szobát, a környezet nagyon emlé-
keztetett spanyolországi lakhelyemre. Azonnal otthon éreztem
magam, ugyanazok az enyhén kifakult, mintás kreton függö-
nyök és kárpitozott székek fogadtak, megszólalásig hasonló
radiátorok, és az aprócska zuhanykabin. Ginny Cowlesnak is
volt egy szobája Dorchesterben, ahogy sok más újságírónak - jó
részüket ismertem már Madridból, Csehszlovákiából és
Finnországból. Meleg otthonosság és kényelem vett körül - akár
egy régi barátság, vagy mint a családi tűzhely biztonsága.
Pontosan ez volt az, amit eddig annyira hiányoltam.

Tudom, hogy megérted, miért kell itt lennem - írtam Ernestnek,

és arra kérlek, ne add fel a velem kapcsolatos érzéseidet. Te
hozzám tartozol, és én hozzád tartozom. Ebben egyetlen
pillanatig se kételkedj, és abban sem, hogy szeretlek.
Az, hogy Londonból szeretsz engem, számomra nem éppen a
legkielégítőbb a kettőnk kapcsolatában elképzelhető lehetőségek
közül - írta vissza. - Gyere haza, a lehető leggyorsabban, Nyúl.
Tudom, hogy az utóbbi időben nem voltam éppen a férjek
gyöngye. Csodálom a bátorságodat, az éles eszedet és a szívedet,
mert ezeknél jobbal még sosem találkoztam, és kérlek, legyél
nagyon óvatos odaát, mert úgy érzem, képtelen lennék létezni,
vagy megtalálni az utamat nélküled. Máris markába szorít a
magányosság és a szomorúság, és azon gondolkodom, hogyan
fognak eltelni az egymás után sorakozó hetek. A mi kis
kosztosaink aggodalmasan nyávogva figyelnek engem. Engem
kértek meg, hogy tolmácsoljam neked irántad érzett szeretetü-
ket, és azt, hogy nagyon várnak haza.

Annyiszor elolvastam ezt a levelet, hogy a végére fejből tudtam.

Gyengéd szavai szíven ütöttek, de az a kép is, ahogyan ott ül
magában, a macskák körében, és elveszettnek érzi magát.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy én élhessem az életemet.
Érzékeltem az erőfeszítését, és legszívesebben átnyúltam volna
az óceán felett, mely elválasztott kettőnket, hogy megöleljem,
magamhoz szorítsam, és elmondjam neki, hogy nélküle nincs
élet. Egyáltalán nincs.
A távolság talán élesebbé tett valamit mindkettőnk számára,
én legalábbis ebben reménykedtem, miközben vártam a hi-
vatalos újságírói kinevezésem jelvényét és első megbízásomat.
Amikor mindkettő megérkezett, Woodhall Spába mentem, egy
vidéki reptérre Lincolnshire-ben. A brit Lanchesterek, a háború
legsúlyosabb bombázórepülői, tucatjával jöttek-mentek a
reptéren, a levegő folyamatosan dübörgőit és rezgett, és az em-
ber úgy érezte, mindjárt minden a darabjaira esik szét, vagy el-
csúszik a normális helyéről. Néztem, ahogy a gépek felszállnak
halálos, fekete kötelékben, és figyeltem, ahogy megérkeznek
terhüktől megszabadulva, a kettő között pedig rengeteg jegyzetet
készítettem a bázis életéről. Egyetlen apró, vidéki szálloda
fogadta be a pilótákat, akik a következő bevetésre várva
literszámra döntötték magukba a tejes teát, és kölcsönkért
ponyvaregények olvasásával mulatták az időt, hosszú gyap-
júkardigánban és papucsban üldögélve a füstölgő, fatüzelésű
kandalló mellett. Megláttam bennük a történetet, azt, hogy
pontosan ugyanúgy néztek ki, mint bármelyik átlagember; be-
burkolóztak a melegben, és csorgatták ujjaik között az időt, míg
meg nem érkezett a jel a bevetésre. Akkor azonban magukra
kapták az egyenruhát, felmásztak azokra az óriási, esetlen
gépmadarakra, melyek halált hordoztak a szárnyaik alatt.
Belefogtam egy írásba a „bombázófiúkról”, így neveztem el
őket magamban, miközben visszafelé tartottam Londonba, de az
úton elkapott egy rémes nátha, ami influenzába fordult át, aztán
egyszerre gyomorhurut lett belőle. Képtelen voltam lenyomni a
lázamat, egy falat sem csúszott le a torkomon, és úgy éreztem
magam, mint valami haldokló állat. De ami még ennél is
rosszabb volt, Ernesttől sem érkeztek levelek.
Tudtam, hogy nincs kinn a tengeren a legénységével, mert a
küldetést bizonytalan időre felfüggesztették. Annál is zavaróbb
volt ez a némaság, mivel hetekkel korábbi levelei mély szeretet-
től árulkodtak. Vajon magába zuhant otthon, vagy ivásra adta a
fejét, és a Floriditában vagy a Frontónban piál a barátaival? Még
jobban kisiklott volna a kezemből, oda, ahova már nem nyúlha-
tok utána? Őrjítő gondolatok kergették egymást a fejemben, és
teljesen tehetetlennek éreztem magam. Tisztában voltam azzal,
hogy egy ilyen hosszú távoliét rést üthet közénk, de nem láthat-
tam szemtől szembe, és nem beszélgethettem vele erről. Nem
húzhattam közelebb magamhoz, és mondhattam meg neki, hogy
az övé vagyok, mindig is az leszek, mindegy, merre visz az utam
a világban. Nem tehettem mást, mint aggódtam érte, betegen,
ólmos fejjel, és vártam, hátha hírt kapok felőle. S csak remélni
mertem, hogy a hír jó lesz, hogy Emesttel minden rendben van.
 67

A mikor minden rosszra fordul, az a trükk, hogy teljesen el-

csendesedjen, ezt már pontosan tudta. Először fizikai szin-
ten, aztán az elméjében is. Ha sikerült elég hosszú ideig moz-
dulatlanul feküdnie, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedni,
akkor megtalálta önmagában azt a zugot, ahol a békesség
lakott. Ez mindig jelen volt benne, ez a csendesség, csak meg-
esett, hogy nem tudott eljutni odáig.
A házban a padlót mindenütt fonott gyékényszőnyegek bo-
rították, az éghajlati viszonyoknak ez felelt meg leginkább, és
neki és a macskáknak is kellemes volt. A szobában kényelmes
bútorok nyújtózkodtak, olyanok, amelyekbe jólesően belesüp-
pedhetett az ember, de nem volt semmi ahhoz hasonlítható,
amikor végignyújtózott a padlón, lábát feltette a karosszékre,
közelebb húzta a lámpát, melynek puha fénye kör alakú su-
gárban borult a vállára. A gyékényszőnyegek merevek voltak,
de épp ezért esett rajtuk jól a fekvés. Maga alá terített egy plé-
det is, mintha kempingezne, aztán a kanapéról levett párnát a
feje alá csúsztatva tökéletes kényelembe helyezkedett.
Alig néhány perc múlva Társtalan is beóvakodott mellé, vé-
gignyúlt a jobb oldalán, a derekától egészen a kezéig, amivel az
újságot fogta úgy, hogy ráessen a lámpa fénye. Boise-nak sose
kellett más, csakis a legjobb hely, a mellkasa kellős közepén, és
ahogy melegen, súlyosan összegömbölyödött rajta, olyan
csendesség áradt belőle, ami a szeretet érzetét keltette
Ernestben. Éppúgy, ahogy a halak testében mindig jelen van a
fürgeség, a macskákban legmélyebben, legbelül mindig ott
rejtőzik a nyugalom. Ez volt az ő ajándékuk számára, és csupán
már abból is rengeteget tanult tőlük, ha csak figyelte
őket. Amikor egy macska mellette feküdt, és légzésük ritmusa
önkéntelenül is összehangolódott, akkor néha arra gondolt,
hogy ritka és nagyszabású titoknak lett részese.
Nem értette mindig ilyen jól ezt a dolgot a macskákkal kap-
csolatban. Önmagát sem mindig értette, de úgy tűnt számára,
hogy semmi sem győzheti le. Túl sok dolgot érzékelt egyszerre.
Ez az igazság. Túlságosan jól olvasott az emberek tekintetéből,
nem csoda, hogy egy idő után attól is túl nyitottnak és
sebezhetőnek érezte magát, ha csupán együtt vacsorázott a
családdal. Szülei pillanatok alatt rájöttek, mit gondol és él át,
mert akkor még nem tanulta meg elrejteni az érzéseit, de ennek
ellenére sem tudtak segíteni rajta. Senki sem segíthetett neki,
egyedül kellett megtanulnia begyógyítani a sebeit, menedékre
lelni önmagában, és megélni ezt a csaknem sebészi pontosságú
megkönnyebbülést. Időbe és rengeteg koncentrációba telt, mire
eljutott idáig.
Először akkor értette meg, hogyan tud tenni magáért, és
hogyan működik ez a módszer, amikor Ágnes levele megérkezett
- ebben írta meg, hogy kettejük között mindennek vége, tévedett
velük kapcsolatban -, ez volt az, ami átsegítette a nehézségeken.
Már ott tartottak, hogy hamarosan összeházasodnak, és ő hitt
neki. Elújságolta a hírt a barátainak, az anyjának, és még csak
belegondolni is képtelen volt abba, hogyan lehetne ezt az egészet
elmagyarázni, azt, hogy tévedtek, vagy talán még valami ennél
is rosszabb történt. Úgy érezte, hogy Ágnes elvesztését követően
képtelen folytatni az életét, de muszáj volt tovább lépnie. Később
aztán ennél sokkal súlyosabb veszteségekkel is szembesülnie
kellett, a szerelem legmélyebb kutjába merülve. Kénytelen volt
átélni, hogy minden darabokra hullik, önmaga és minden más is,
amit valaha gondolt vagy megértett a világról. Átélte az érzést,
amikor egyszerre két nőbe szerelmes az ember, és ez
mélységesen megrémíti, különösen az a gondolat, hogy
mindkettőt elveszítheti, és semmije sem marad. Vagy amikor
túlságosan szeretett valakit, és nem tudta elképzelni nélküle az
életét. Ilyenkor kellett bevetni minden megtanult trükköt, sőt ha
lehet, még annál is többet.
Odakint feltámadt a szél. Nem kellett odalépnie az ablakhoz,
anélkül is tudta, hogy nyugatról érkezik. Átzúgott a fák között,
megrecsegtette az ágakat a házhoz vezető ösvény mentén, és
odakint a medence mögött, ahol a dzsungel sűrűn, magasan
fedte a talajt, s ahol most minden rázkódott, előre- hátra
hajladozott, akár a sötétlő víz. Boise-t azonban semmi sem
zökkenthette ki saját ritmusából. Ha a macska érezte is a szelet,
semmi jelét sem adta ennek. Inkább csak elnehezedett, mintha
belesüllyedt volna saját csontjaiba. Add át magad annak, ami
van. Ernest érzékelte a mellkasára nehezedő súlyt, és finoman
megtette a szükséges igazításokat, lelassította a légzését,
figyelte, ahogy a bordakosara finoman fel-le mozdul a macska
súlya alatt, amíg ő maga is nehezebbnek érezte a testét a
takarón és a szőnyegen.
A poharáért nyúlt, hosszú ideig forgatta a szájában a whiskyt,
hagyta, hogy jólesően égesse a száját. Aztán amikor érezte, hogy
sikerült belépnie arra a bizonyos helyre, mely valóban
végtelenül csendes és teljesen nyugodt volt, még egy utolsót
igazított a helyzetén. A macska testének súlya és melege belé-
süllyedt, és átúszott rajta. Aztán, amikor elég erősnek érezte
magát, tudatosította a belső csendességet, és engedte meg-
születni a gondolatot, hogy Marty tényleg elment. Nem fog
visszatérni hozzá, mert eltaszította magától. Valami összetört
kettejük között. Vagy talán ő volt az, aki összetört mindent?
A fejében, és annál sokkal mélyebben is, lényének legbelső
középpontjában, kizárta felesége létezését, hogy megtudja,
képes-e túlélni. Marty nem elment, mondta magának. Nem
dolgozik, és nem is kapott semmiféle megbízást, ami után ha-
zatérhetne hozzá. Nem katonai konvojokkal közlekedik, és nem
különféle emberekkel beszélget, hogy meghallgassa a tör-
téneteiket. Nem a hotelszobában alszik, oldalára fordulva és
összegömbölyödve, mint egy gyerek, hanem elment, és kettőjük
között örökre vége mindennek. Már nem a felesége, mert neki
nincs is felesége.
 Ennél az utolsó gondolatnál megállt, és a macska testének
puha súlya alatt saját légzésének ritmusára koncentrált. A szíve
még mindig dobogott. A padló még mindig ott volt alatta, a
takaró a háta mögött. Boise kinyitotta aranyszínű szemét, aztán
újra lehunyta, pillantott egyet, szemhéja fémesen és idegenül
villant, mintha áldását adná rá.
- Bárcsak szeretnéd a whiskyt! - mondta a macskának. -
Akkor aztán tényleg minden a legnagyobb rendben lenne!
A macska a legkisebb mozdulatot sem tette, feküdt a mell-
kasán, fenségesen, akár egy szfinx, némán és mozdulatlanul.
Tudta, hogy nagyon hosszú éjszaka vár rá. Behunyta a szemét,
érzékelte maga körül a házat, és érzékelte önmagát ebben a
térben. Odakinn a szélörvény ölelése befonta a Fincát, az ég
körülölelte a szelet, az óceán pedig körbefolyt mindent. Egészen
addig nyújtózkodott keletre, míg elérte Anglia partjait, ahol
most Marty lélegzett, pedig valójában már nem volt sehol, ennek
ellenére mindenhol érzékelte a hiányát. Érezte, ahogy
keresztülfolyik rajta, akár a saját vére. Igen, átkozottul hosszú
éjszaka vár rá.
 68.

N ői mivoltom miatt száműztek az európai háború külterü-

leteire, de ezeken a helyeken is számtalan emberrel talál-
kozhattam, és igyekeztem olyan sokkal beszélgetni, amennyivel
csak tudtam. Vasútállomásokon és barakkokban, üzletek előtt,
kocsmákban és étkezdékben pillantottam különféle emberek
szemébe, tettem fel nekik kérdéseimet, aztán leírtam mindazt,
amit mondtak, és azt is, amit éreztem, miközben hallgattam
őket. Éjszakánként hosszú ideig fent maradtam az ágyam szélén
álló lámpa fényében, de megesett az is, hogy a város elsötétített
utcáit jártam, azon gondolkodva, amit láttam és hallottam.
Minden egyes információt lefordítottam a magam nyelvére, míg
végül apránként, lépésről lépésre sikerült megértenem, mi is ez
a háború. Mindig olyan ember voltam, akinek jelen kellett
lennie, és saját szemével megbizonyosodnia mindarról, ami
körülötte történik. Most is ezt tettem, és igyekeztem mindennap
csupán egyetlen dologra fókuszálni, minden találkozásnál jelen
lenni, és a házasságunk mélyrepülése miatt nem túlságosan
elhagyni magamat.
Gyors egymásutánban születtek az írások, valósággal kibújtak
belőlem - a legtöbb átlagemberekről szólt, nem véletlenül,
hiszen ők voltak azok, akik mindig is foglalkoztattak, akiknek
vonzott a sorsuk. Odaálltam melléjük, és figyeltem őket, míg azt
nem éreztem, hogy képes vagyok rábukkanni arra, ami
különlegessé teszi történetüket, ami valóban igaz, és
megosztásra érdemes.
A legkeményebb az elhangzott történetek közül azé a lengyel
menekült férfié volt, aki csak a puszta életét tudta menteni,
amikor elhagyta a hazáját. A németek a legtöbb mun-
kaképes férfit kényszermunkára vitték, feleségük és lányaik
közül a kívánatosabbak a keleti front bordélyházaiba kerültek. A
többi nőt munkára kényszerítették, de az is megesett, hogy
sekély gödröket ásattak velük, majd minden felesleges
ceremónia nélkül belelőtték őket. Voltak lengyelek, akik rab-
szolgák lettek a saját gazdaságukban, amit elvettek tőlük. A
zsidók többségét azonnal kivégezték, ha rájuk bukkantak.
Volt időm alaposan szemügyre venni a férfit, miközben be-
szélt. Csontsoványra fogyott, bőre sárgán világított, a szeme
alatt okkerszínű karikák égtek. Nem lehetett több negyven-
évesnél, legalábbis ezt gondoltam, de olyan dolgokat látott és élt
meg, amit soha, semmilyen korban nem lenne szabad látnia
senkinek.
- Milliónyi zsidót ölnek meg - mondta.
Szavai úgy csengtek a koponyámban, mintha valaki egy üllőt
vert volna óriás kalapáccsal, mégsem voltam képes teljes
mértékben befogadni értelmüket. A szám, amit mondott, egy-
szerűen túl nagy volt, túl elképzelhetetlen. A szenvedés mértéke
messze túl volt a befogadható határán.
- Hány embernek sikerült megszöknie úgy, mint magának?
Megvonta a vállát.
- Egy nap talán kiderül. Mindenesetre nem elégnek. Az én
falumban, ha valaki csak egy darab kenyeret is adott egy zsi-
dónak, azt nyomban agyonlőtték. — Arca egészen elváltozott,
ahogy elmesélte szülei munkatáborba hurcolását. — Szeretném
azt hinni, hogy még élnek. Nem tudom, hova vitték a lányomat.
Még csak tizennégy éves.
Rá kellett döbbennem, hogy nincsenek szavaim a története
hallatán. Legszívesebben megsimítottam volna a kezét,
mondtam volna érte egy imát, és könnyeimet hullattam volna
mindazért, amit elloptak tőle, de úgy éreztem, bármi kevés
lenne. Végül csupán megköszöntem az őszinteségét, elmond-
tam, milyen sokat jelent számomra, hogy találkozhattam vele, és
hogy az Egyesült Államokban élő olvasók mostantól kezdve
pontosan tudni fogják, milyen gyomorforgató és borzalmas
dolgok történtek az országában, meg más helyeken a
világban. Aztán csak néztem a távozó alakot, és úgy éreztem,
hogy én magam képtelen vagyok lábra állni.
Találkoztam egy másik lengyellel is, aki a varsói gettóról
mesélt nekem, melyet három méter magas fallal vettek körül, és
a tetején őrök strázsáltak. Odabent négy- vagy ötszázezer
embert tereltek egy helyre, akik éheztek, tífusztól szenvedtek, és
akiket a nácik kedvük szerint gyilkoltak az utcákon. Bárkit a
másvilágra küldtek, akit csak akartak, amikor csak kedvük
támadt rá. Ez a férfi úgy szökött meg, hogy leugrott a vonatról,
ami Poroszország felé szállította a munkatáborba. Varsóba
visszaérve megváltoztatta a külsejét, nevét, és szerzett magának
új, hamis papírokat. Az ember, aki korábban volt, meghalt. Nem
tudta, hogyan érhetné el még élő családtagjait, hogyan
tudathatná velük hollétét, míg tart a háború.
Annyira szerettem volna azt mondani neki, hogy a háborúnak
hamarosan vége, de magam sem hittem ebben, s tudtam, még ha
véget is érne, már az is késő lenne a zsidók számára.
Szembesülni az igazsággal és elfogadni mindezt, olyan érzés
volt számomra, mintha mérget kellett volna lenyelnem. Megírt
cikkeim továbbadták ezt a mérget, minden egyes olvasómnak
egy-egy halálos, fekete csók jutott belőlük - ezért voltam én itt,
és nem otthon, és ezért kellett volna annyira itt lennie Ernestnek
is. De Ernest nem tudott velem lenni, és ezt különleges
szomorúsággal vettem tudomásul. Elveszített valamit, egy olyan
dolgot, ami most már hiába jelenthette volna a létezése alapját,
mert megtanult félni tőle. Talán azzal, hogy megírta élete
könyvét, túl sokat kiadott magából, és most, amikor kellett
volna, képtelen volt a további kockázatvállalásra. Talán az
életút felét jelző válság közeledett felé, vagy félt, hogy Bumot
hamarosan Franciaországba küldik, bár ez utóbbiról nem volt
hajlandó tudomást venni. Talán lényegtelen is, hogy pontosan
miért, de ez a háború egyszerűen megrémítette, ahogy rettegett a
halál gondolatától is. Az enyémtől és az övétől. Egyszerűen
mindentől félt.
Újabb levelet küldtem neki, ami a szívem legmélyéről szólt.
Arról írtam benne, milyen óriási szükségem volna rá itt, hogy itt
legyen, miattam, meg az olvasók kedvéért, akiknek annyira
sokat jelentene, ha olyan szavakba öntve találkozhatnának az
igazsággal, ahogy csak ő tud írni.
A válasza nem is lehetett volna világosabb. Azt írta, én talán
pontosan azon a helyen vagyok, ahol lenni akarok, és ez mindig
is így volt. O viszont biztosan nem tud jönni. A háborúval
kapcsolatos munkája Kubában végtelenül fontos, nem állhat el
tőle kénye-kedve szerint. Kitartóan tovább kell folytatnia, mert
az ő dolga ez. Mindeközben magányos - rémisztőén,
borzalmasan, undorítóan magányos, mint egy olyan ember,
akinek kivágták a szívét. A levél aláírásában nem szerepelt a
„szerelemmel” kifejezés, azt írta helyette, a viszontlátásra, és
hozzátette, talán hamarosan látjuk egymást, talán nem.
Akkor már négy hónapja voltunk távol egymástól, hosz-
szabb ideje, mint valaha. Túl régóta nem láttuk egymást, döb-
bentem rá. A magányosság megkeményítette, és kifordította
önmagából. Megkeseredett, és nem akart, vagy nem tudott
mozdulni felém. Úgy éreztem, borzalmas holtpontra jutottunk,
és Ernest az én szívemet is ki akarja metszeni a helyéről, és nem
tudtam, mit gondoljak, vagy mit tegyek. így hát újra és újra
elolvastam a levelet, a lehető legtávolabbra tartva magamtól,
mintha belém marhatna - nem mintha nem tépett volna már ki
belőlem egy darabot.
 69.

1 944 januárjáig megírtam, és elküldtem a Collier’snek meg-

ígért hat vagy hét cikket. Minden írásom nagyon tetszett ne-
kik, és ezt el is mondták. Még a fotómat is lehozták egy rövid
cikk mellett, melyben az „egyik női riporterünk” kifejezés sze-
repelt, aztán még azt is hozzátették, hogy „aki a legközelebb áll
ahhoz a képhez, amit Hollywood rajzol az igazán nagymenő női
riporterekről”. A magam részéről nem tudtam, de nem is
törődtem azzal, hogy mit gondol Hollywood a riporterekről, de
remek érzés volt, hogy kitartó olvasótábort tudhatok
magaménak, olyan embereket, akiknek fontos, hogyan látom a
dolgokat, és felismerik a stílusomat, ha találkoznak vele.
Micsoda óriási különbség volt ez a kezdeti botladozásaimhoz
képest!
Úgy döntöttem, átutazom Olaszországba, ahol a szövetsé-
gesek hosszú, végtelenbe nyúló hónapok óta küzdöttek a brutális
német ellenállással Cassinónál. Ginny Cowles is ott volt, és
visszaírt nekem, hogy belefutott Herb Matthews-ba, és a most
kapható legnagyobb üveg whisky vei várják érkezésemet.
Arra a gondolatra, hogy Matthew és én ismét együtt fogunk
dolgozni, mint a régi szép időkben, a szívem óriásira duzzadt a
mellkasomban. Miközben London elhagyására készültem,
kaptam egy csomagot, amely a Liana kritikáit tartalmazta - a
könyv a közelmúltban jelent meg az Államokban. A recenziók
közül csupán egy volt negatív, ebben úgy emlegettek, mint He-
mingway feleségét, és egyetlen érdemleges mondat sem
hangzott el benne a könyvvel kapcsolatban. A többi elemzésben
azonban a lánykori nevemet hozták, és komolyan méltatták a
munkámat. Azt írták rólam, abba a korba léptem, amikor az
emberből művész válik. Akadt olyan kritika is, amely azt
taglalta, hogy úgy tűnik, már sokkal ügyesebben kezelem a
szereplőket, különösen a női karaktereket — sokkal finomabban
és árnyaltabban, mint nálam jóval híresebb férjem. Még ennél is
szédítőbb volt Max levele, amelyben a könyv fogyásáról számolt
be, meg arról, hogy a Scribner’s mennyire elégedett az eladási
adatokkal. Az első kiadás máris eltűnt a polcokról; mind a
huszonhétezer darab, és ezzel egyúttal a bestsellerlisták élére
került.
Valósággal lebegtem a föld fölött - tényleg ezt éreztem -,
ugyanakkor úgy tűnt, mintha ez a sok jó hír egy másik Martba
Gellhornhoz tartozna. A jelenlegi Martha épp a hátizsákjába
gyűjtötte össze minden mozdítható holmiját, hogy aztán Al-
gériába, onnan pedig Nápolyba utazzon, majd teherautók és
dzsipek, tankok meg mentőautók hosszú konvojában eljusson
valahogy a frontra, a mély, mindent beborító sárban. Hetek óta
megállás nélkül esett az eső, minden csúszós volt, nedves és
barna, az apró falvakból, amelyek mellett járműveink oszlopa
elkúszott, a heves bombázások nyomán csupán szemét és
törmelék maradt. Lerombolt hidakkal, kifosztott falvakkal és
otthontalan családokkal találkoztunk, akik küszködve haladtak
déli irányba, miközben mi egyre csak nyomultunk előre északra,
a német állások felé.
A konvoj egyenletesen haladt a sárban, az aknamezőkön és a
katonai táborokon keresztül, miközben a fegyverropogás és az
ágyútűz hangja egyre hangosabbá vált. A vállam teljesen
megmerevedett, rettegtem, ugyanakkor odaadó csodálattal
figyeltem a francia katonákat, akik ezekben az állásokban
harcoltak, beleadva mindent, hogy hazatérhessenek végre — a
német hadseregen és Olaszországon át haza, Franciaországba.
Sant’ Eliába érkeztünk, ez hét kilométerre esett a cassinói
fronttól. Váratlan találat ért egy álló mentőautót, ami a Rapido
partjánál parkolt, közvetlenül a falucska alatt. A gépjármű halott
vezetőjét a kórház kertjében helyezték el, egy sátorban felállított
tábori ágyon. A halott nő kezébe a barátnői egy csokor virágot
helyeztek, ők is franciák voltak, szintén mentősök, és azért
ugrottak át nemrégiben, hogy meglátogassák társukat.
Most épp a saját járművük felé tartottak a sárban, az állandó
belövésekkel veszélyeztetett úton, a körülöttük süvítő lövedékek
között, az arcukra kiülő bánatukkal. Soha nem láttam a halottnál
szebb nőt. Haja színe, akár a nyár végi kukoricacsuhé. Olyan
volt, mintha csak aludna, miközben végleg elment.
Figyeltem az orvosokat és az egészségügyi katonákat, ahogy
lankadatlanul teszik a dolgukat a hidegben, szedett-vedett fel-
szerelésükben, miközben a sarokban álló tranzisztoros rádió
swinget játszott egy határon túli, svájci adó sávján. Amikor a
beérkező sérültek száma rövid időre csökkenni látszott, a sebész
meghívott a szállására, egy közeli épület pincéjébe. A koszos
padlót hámló festésű faajtókkal fedték be, amik a környező
romokból származtak. Az egész vidéket törmelék borította,
bármerre nézett is az ember. Az ajtók nedvesek és hidegek
voltak, de a padló még ennél is rosszabb, így hát a pislákoló,
széntüzelésű kályha mellé telepedtünk a matracokra, és
hallgattuk az egerek motozását a falakban.
A sebész valami olasz konyakkal kínált meg, amit már jó
ideje tartalékolhatott. Orgona és megpörkölődött őszibarack
illatát árasztotta, és olyan tüzes volt, hogy az egész testem
megrázkódott, amikor belekortyoltam. Hálásan hajtottam le az
italt, küldtem egy néma üdvözletét Matthew felé, meg egy
másikat Ernestnek, miközben a testem minden egyes porcikája
arra vágyott, hogy bárcsak együtt lehetnénk most is, a nedves
ajtókon ülve, a végeérhetetlen sárban, az ágyútűzben Tommy
Dorsey-val meg a halállal. Ha egymásra támaszkodunk, mindent
kibírunk. Bármit a világon. Soha semmit nem éreztem ennyire
biztosan, és Ernest is hamar ráérezne, hogy ment ez régen,
felvenné újra a ritmust, és talán meg lehetne menteni. Igen,
megmenthetném, ha valahogy sikerülne idehoznom.

Mielőtt elhagytam Olaszországot, érkezett egy levél Bumbytől.

Algériában volt az állomáshelye, katonai rendőrtisztként szolgált
egy speciális alakulatnál. Jól érezte magát. Minden rendben lesz
vele, ígérte, de egyelőre még semmilyen akcióban nem vett
részt, és egyre inkább unja magát.
 HÁLA ISTENNEK - táviratoztam vissza neki ez a leg-
szerencsésebb dolog, amit valaha hallottam, hogy katonaként
unatkoznia kell.
A levélben még megemlítette, hogy hamarosan rövid sza-
badságot kap, amit Algírban tölthet el. Úgy terveztem meg
Londonba tartó visszautamat, hogy találkozhassak vele. Egy
ilyen együtt töltött este bármennyi fáradságot megért volna
nekem, és nem is csalódtam.
Amint megérkeztem Algírba, sikerült megszerveznem, hogy
mindkettőnket meghívjanak egy vacsorára, amit Victor Roth-
schild adott. Épp akkor nyerte el bátorságáért a György-ér- met,
mivel a londoni blitz idején hatástalanított néhány fel nem
robbant bombát. Az elkövetkező években komoly vita tárgyát
fogja képezni, hogy Victor vajon szovjet kém volt-e vagy sem,
aznap este azonban hihetetlenül eleven házigazda volt, aki a
vasalt kacsapecsenye és a szilvapuding felett veszélyesebbnél
veszélyesebb kalandok elbeszélésével szórakoztatott bennünket.
Bumby valósággal itta a szavait, és mohón leste Victor minden
egyes megnyilvánulását.
- Remélem, nem adott ihletet! - figyelmeztettem. - Szeret-
nénk egy darabban viszontlátni apával.
- Én csak hallgatom, amit mond - kacsintott rám. Olyan volt,
mintha két évet öregedett volna, mióta karácsonykor utoljára
láttam. Talán a jól szabott egyenruha és a rövidre nyírt haj miatt,
de a tekintete is megváltozott. Elveszítette a biztonságot, az
otthonát, de sokkal érzőbb lélek volt annál, hogy most ezzel
szomorítson engem.
Vacsora után együtt hallgattuk, ahogy Victor egy Pimm’s
Cuppal és egy testes szivarral a szája sarkában épp arról beszélt,
hogyan hajtott végre ejtőernyős ugrásokat Randolph Churchill-
lel, a brit miniszterelnök fiával. Jugoszláviai bevetése során
Randolphnak épp csak sikerült megúsznia a fogságba esést, ami
valószínűleg egyet jelentett volna a halállal. Miközben
hallgattuk őt, úgy tűnt, mintha csupa izgalmas, félelemtől
mentes pillanatok lettek volna. A mesélőről sütött, hogy
legszívesebben abban a pillanatban visszamenne, és újra bevetné
magát a történések kellős közepébe.
Randolph legalább annyira jóképű volt, mint Victor, de talán
még nála is vonzóbb. Mindketten elmehettek volna filmsztárnak,
híres családjaik támogatása sem kellett volna a sikerhez. Abban
a pillanatban pontosan éreztem, hogy felesleges Bumot tovább
győzködnöm arról, milyen szerencsés, hogy ilyen unalmas
beosztást kapott. Ahogy az este haladt előre, ő egyre több
kérdéssel bombázta mindkét fiatalembert, és úgy bólogatott,
mint amikor Ernest instruálta azzal kapcsolatban, hogy mit kell
tennie a vadászat, vagy épp a műlegyes horgászat során. Szó
sem volt arról, hogy álmodozna, látszott rajta, hogy minden
információt gondosan elraktározott.
- Legszívesebben becsempésznélek Londonba, elvinnélek a
zsebemben, mint egy kedves háziállatot - mondtam neki, amikor
eljött a búcsúzás ideje.
- Nem zavarna a halálbüntetés gondolata, amire a dezer-
tőröket szokás ítélni errefelé? - kérdezte angyali türelemmel,
mosolyogva, mint mindig.
- Ó. A kivégzőosztag. Nos, az talán képes lenne rávenni
apádat, hogy idejöjjön.
- Sokat aggódsz miatta.
-Állandóan. Nem butaság? Esküszöm, kevésbé félteném őt, ha
Jugoszláviában akarna ejtőernyős ugrást végrehajtani veled! -
Éreztem, hogy elhatalmasodnak rajtam az érzelmeim, így
gyorsan megráztam a fejemet. - Ne haragudj! Nem volna szabad
így beszélnem.
-Semmi gond. Tudom, hogy az utóbbi időben nem volt
könnyű vele.
- Mondd, te mit tennél a helyemben? Áruld el!
- Beletömném egy nagy zsákba, és idehúznám? - Könnyedén
megvonta a vállát, mintha az egész valami semmiség lenne. -
Bár nem kifejezetten az az elvonszolható típus.
-Talán megpróbálhatnám - mondtam, aztán közelebb húztam
magamhoz, hevesen megöleltem, és hosszú ideig szorítottam,
mintha soha nem akarnám elengedni.
 70.

B umby -nek ugyan teljes mértékben igaza volt Ernest tempe-

ramentumával kapcsolatban, márciusban mégis úgy dön-
töttem, hogy túlságosan aggaszt a férjem állapota, ezért ha rövid
időre is, de hazalátogattam. Öt hónapja utaztam el Kubából —
ez kétszer olyan hosszú idő volt, mint amit valaha nélküle
töltöttem -, de amikor hazaértem, rá sem ismertem a Fincára.
Mindenfelé üres alkoholosüvegek hevertek, a macskák
birtokukba vették a Kis Házat, bűzösen összespriccelték, amikor
a kedvük épp úgy hozta. Hat vagy tíz új macskát is láttam.
Ahogy új volt annak a férfinak az arca is, aki Ernest szemével
nézett vissza rám, épp csak a hangulata volt ismerős, ez a
nagyon sötét és végtelenül keserű kedv — szinte féltem a
közelében lenni.
- Netán itt felejtettél valamit? - kérdezte hűvösen, amikor még
szinte le sem pakoltam a csomagjaimat.
— Kérlek, ne büntess, Nyúl! Rettenetesen hiányoztál nekem.
Épp csak megvonta a vállát, aztán közölte, hogy a Társtalan
Hadművelet nincs többé. Dél-Amerikában minden kémelhárító
tevékenység átkerült az FBI hatáskörébe, és az összes korábbi
ténykedést amatőrnek minősítették. Elhúzta a száját, amikor
megismételte az amatőr szót.
- Annyira sajnálom - mondtam neki.
- Pokolian sajnálhatod. Két éven keresztül járőröztünk, és még
csak egy köszönömöt sem kaptunk. Mit érezek után a
kötelességtudat? - Végtelen keserűség és színtiszta rosszindulat
áradt a szeméből, meg a lefelé görbülő ajkáról.
Egyszerre nagyon öregnek láttam. A szeme alatt mély ág: kok
ültek, tekintete üressé vált, kihunyt belőle a tűz. Arca besüppedt,
és a lámpafényben észrevehetők voltak a szakállába vegyülő ősz
szálak. Amikor megpróbáltam európai élményeimről mesélni,
Franciaország küszöbön álló megszállásáról, a ránk váró jövőről,
megrándult az arca, és minden megmaradt energiáját kifacsarva
magából nekem esett.
Eltökélte, hogy az orrom alá dörgöl mindent, amit valaha
elkövettem, bármit, amit megfelelőnek talált a vele való szembe
szegülés jelének vélni. Hosszú litániában sorolta fel mindazt,
amit el kellett szenvednie miattam, csak mert én a saját utamat
akartam járni. A fejemhez vágta Kínát és Arizonát, Finnországot
és a Karib-tengert, számba vett minden hetet, minden hónapot,
amit egyedül kellett töltenie, holott rég megmondta nekem,
mennyire borzalmasan érzi magát, amikor nem vagyok vele.
Természetesen szóba került a kandúrmacskák tönkretétele, meg
az is, hogy most őt akarom ugyanígy kinyírni, mert ezt csinálja
az összes nő. Csak úgy fröcsögött belőle, hogy elkényeztetett
vagyok, borzalmasan költekezem, és csupán az ambícióim
éltetnek. Az én ambícióim - ez tűnt az egész felsorolásból a
legundorítóbbnak.
Először úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó belemenni a
játszmába, újra meg újra elismételtem, hogy szeretem, és azt
akarom, ami mindkettőnk számára a legjobb. Végül azonban
kénytelen voltam leszállni arra a szintre, amit rám kényszerí-
tett.
- Mégis, mi a bűnöm pontosan? - csattantam fel. - Hogy
dolgozom ebben a háborúban? Miért van az, hogy bármelyik
férfi elvégezheti ezt a munkát, nekünk meg le kell mondanunk
mindenről, hogy az otthoni tűzhely mellett maradjunk, más-
különben önzőnek neveznek bennünket?
- Az is vagy! - engedte el a füle mellett a kérdésemet, mintha
el sem hangzott volna. - Önző vagy, elképzelhetetlenül önző!
Minden másodpercben kell, hogy történjen körülötted valami
érdekes, mintha ez valami betegség lenne nálad. Folyton csak a
kalandot és a bajt keresed. Észre kellett volna vennem már
rögtön a legelején, de gondolom, akkor még csak a lábaidat
láttam. Elég jó kis csapda volt, egyébként.
- Én csaltalak téged csapdába?
-Vannak, akik így látják, igen.
Mintha nem lett volna elég, hogy újra írt kettőnk között
minden érzést! Át akarta írni a múltat is. Elszörnyedtem, és
rettenetes szomorúság fogott el. Ráadásul itt még mindig nem
volt vége.
-Valamikor feleségem is volt! - háborgott. - Elvettem egy nőt,
és most úgy tűnik, egy egészen másik nővel kell együtt élnem.
-Kell? Akkor miért nem rúgod fel az egészet? Megtetted már
korábban is. A pokolba is, épp ezt teszed ebben a pillanatban.
Mondd, hogy nem!
- Én csak próbálom menteni magam - felelte.
A veszekedés pedig folyt tovább.
Szóba kerültek az ivászatai - melyek feneketlenné és meg-
állíthatatlanná váltak -, a páváskodása, az, hogy állandóan neki
kellett irányítania mindent és mindenkit maga körül. Ve-
szekedtünk a házon, a pénzen - az összes lehetséges témát
csontig rágtuk, marakodtunk felette, és darabokra cincáltuk. Volt
időszak, amikor katartikusnak éreztem volna egy ilyen
összezörrenést, most azonban azt éltem meg, hogy darabjaimra
hullok, rettegés tölt el, és rémisztőén készületlenül ér mindaz,
amit kapok. Jó ideje már, hogy megállás nélkül egyre távolabb
kerültünk egymástól, de ez a folyamat olyan lassan zajlott, hogy
meg tudtam kerülni a fejemben, el tudtam hesse- getni a
gondolatát. Most az elmúlt évek minden felgyülemlett és
jégtömbbé fagyott haragja, melyen úgy egyensúlyoztunk, akár
egy gleccseren, váratlanul felrobbant. A jégből tűz lett.
Aztán a fiúk jutottak eszembe, Egérke, Gigi és Bum, meg az,
hogy most talán elveszítem őket, s ez úgy hasított belém, akár
egy kés.
-Azt kívánom, bárcsak darabjaimra hullhatnék szét - mondtam
neki egyik este, nagyjából egy héttel a hazaérkezésemet
követően. - Ennél biztosan sokkal jobb lenne. Hát nem az a
legrosszabb érzés, amikor az ember folytatja tovább az életét,
lélegzik és jár, leveleket ír, kimegy a piacra, megteszi mindazt,
amit korábban, amikor még élt, holott már rég elromlott és
elveszett mindaz, ami ő?
- Ezt nevezik önfenntartási ösztönnek, drágám.
 -Akkor én nem akarom az önfenntartást. Egy aprócska darabot
se kérek belőle. Őszintén akarok élni!
- Akkor igyál még egy whiskyt.
- Már így is túl sokat ittam. Nem érzem az ujjaimat.
- Legalább hat.

Nem találtam meg a választ arra a kérdésre, hogy mit gondoljak,

vagy mit tegyek ezek után. Egyetlen élhető megoldás maradt,
hogy visszamegyek a tengerentúlra. Felhívtam Charles
Colebaugh-t, és elmondtam neki, hogy kész vagyok befejezni a
munkát, amit megkezdtem, de a megszokott lelkesedés helyett
most csak furcsa feszültség érződött a telefonban.
- Ernest fog tudósítani bennünket. Nemrég telefonált. Azt
hittem, tudod.
-Micsoda? - Annyira meglepett, amit az imént hallottam, hogy
egy jó hosszú percen keresztül meg sem tudtam szólalni. Végül
azt válaszoltam: - Nem említette.
- Csak egyetlen akkreditált újságírót küldhetünk oda. Bor-
zasztóan sajnálom.
- Huszonhat cikk, Charles. Huszonhat cikkemet hoztad le,
mióta először Spanyolországban jártam, és most képes lennél
kidobni a saját férjem kedvéért?
- Sejtheted, milyen nehéz helyzetben vagyok most. Gondol-
nom kell az eladott példányszámokra. És ne feledd, ő keresett
meg engem. Kérlek, Marty, ne haragudj, hogy ezt mondom, de
talán nem a megfelelő emberrel vitatkozol.
Amikor megszakadt a vonal, hosszú ideig álltam még ott,
kezemben a kagylóval, és igyekeztem lecsendesíti a fejemben
harsogó hangokat. Ha néhány évvel ezelőtt valaki megkérdezi
tőlem, Ernest képes-e egy ilyen lépésre, harsányan kinevetem.
Túlságosan szeretett és csodált ahhoz, hogy kiszúrjon velem. Ez
azonban egyértelműen bosszú volt. Az ő fejében én voltam az
áruló. Én hagytam el őt a munkámért, a saját céljaim betel-
jesítéséért, és most hamarosan nekem kell ugyanúgy szenved-
nem, ahogy ő szenvedett miattam.
 A legborzalmasabb ennek az egésznek a hozadéka volt, hogy
micsoda energiát kellene belefektetnünk abba, ha újra
szövetségesekké akarnánk válni. Démonai megszállták a házat,
átvették felette az uralmat, és úgy tűnt, többé nem ismer fel
engem. Ha ránéztem, nem érzékeltem felém irányuló szerelmet,
sehol és semmikor, és ez a végső kétségbeesésbe taszított.
Ennél rosszabbul egyébként nem is időzíthetett volna. A
normandiai partraszállás bármelyik pillanatban bekövetkezhetett.
Október óta folytak az előkészületek, magam is azóta
várakoztam, igyekeztem mindent megtudni és megérteni,
hogyha eljön a pillanat, beszámolhassak az eseményekről. Azt
akartam, hogy az én hangom is hallatsszon a többi krónikáséval
együtt, amikor a második világháború történetének legfontosabb
pillanatáról tudósítunk. Mostantól fogva azonban nem volt
semmiféle hivatalos hátterem, nem tudhattam, hogy mindaz,
amit leírok, érdekel-e bárkit is. Mintha csak elölről kellett volna
kezdenem mindent, és visszaléptem volna azokba az időkbe,
amikor kezdő tudósítóként Spanyolország felé tartottam.
Életemben először történt meg, hogy ez az emlék nem töltött
el megnyugvással.

Amikor hazaérve Ernestnek szegeztem a kérdést, mogorván

összeráncolta a homlokát, az állkapcsán megmerevedtek az
izmok, és jeges pillantást vetett rám.
- Egész idő alatt a fülemet rágtad, hogy menjek oda. Egy
teljes éven át kínoztál vele. Ezek után csak magadat okolhatod,
hogy vettem a fáradságot, és jelentkeztem.
-A világ bármelyik magazinját megkérdezhetted volna,
abszolút bármelyiket, miért kellett pont az enyémet választanod?
Sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen szemét tudsz lenni. - Az
arcom valósággal tüzelt.
—Nos, némi kis szerencsével cafatokra lőnek majd odaát. Az
kellemes hír lenne számodra, ugye?
- Hát tényleg nincs benned egy szemernyi érzés sem irántam?
- kérdeztem, de az arca ugyanolyan zárkózott maradt, mint
azelőtt.
 Szédelegve botorkáltam a nappalin keresztül az ágyamba.
Ujjaimmal tapogattam ki a falakat, mert egyfolytában az az érzés
dobolt bennem, hogy reménytelenül elvesztem a sötétségben.
Kilátástalanul elvesztem, és valóságos csoda kellene ahhoz,
hogy újra megtaláljam a kivezető utat.
 71.

E rnest szinte azonnal elhagyta New Yorkot. Hidroplánon

utazott Shannonig, onnan Londonba ment. Először azt
gondoltam, maradt még benne a civilizált viselkedésből valami
kevéske, és segít nekem is helyet szerezni a gépen. Nem volt
mögöttem lap, melynek büdzséjéből gazdálkodhattam volna,
senki nem fedezte az útiköltségemet, és addigra már elköltöttem
a Lianáért kapott előleget, amit a Scribner’s küldött. Ernest
azonban azt mondta, semmi esélyem. A Brit Királyi Légierő
gépén utazik, ahol nőket szigorúan tilos a fedélzetre engedni.
Minden lehetséges ismerősön keresztül igyekeztem Európába
jutni, eközben jutott el hozzám a hír, hogy Bumby átjelentkezett
a hírszerzéshez, és meg is kapta a kinevezését. Csaknem abban a
pillanatban, hogy lezajlott a biztonsági átvilágítás, és átesett a
kiképzésen, jelentkezett egy önkéntes ejtőernyős bevetésre az
ellenséges vonalak mögé, Franciaország német kézben levő
területén. Ez volt az első alkalom, hogy ejtőernyős ugrást hajtott
végre, de hallott róla eleget, gondoltam. Rémesen éreztem
magam, és rettenetes lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy
azon az estén Algírban elvittem arra a partira, ahol ámulattal
hallgatta Rothschild és Churchill történeteit.
Folyamatosan bombáztam a kapcsolataimat további infor-
mációkért, de csupán annyit sikerült megtudnom, hogy fel-
szállás előtt még betuszkolt egy horgászbotot a katonai há-
tizsákba, miközben megesküdött a parancsnokának, hogy az
nem más, mint egy rádióantenna. Szívből kértem a Jóistent,
hogy őrizze meg őt épségben, és minden eddiginél jobban
vágytam rá, hogy újra Ernest közelében lehessek. Egymásra
kellene támaszkodnunk, vállt vállnak vetve. Hogy a csudába
élhetnénk túl másként ezt az egészet?
Szinte el sem hittem, amikor végül számomra is adódott egy
lehetőség az utazásra. Egy norvég teherhajót úgy alakítottak át,
hogy el tudja szállítani azt a két és fél tonnányi kétéltű csapat-
szállító bárkát, és azt a töméntelen mennyiségű dinamitot, amit
majd a D-Day napján használnak fel. Én voltam az egyetlen
utas. Mentőcsónakot nem vittek, és nem volt egy hely, ahol ren-
delhettem volna magamnak egy italt, mivel a hajón alkoholti-
lalom volt, és azt is szigorúan megtiltották, hogy rágyújtsak a
fedélzeten. Az út maga húsz napba telt, így elég sok időm volt
arra, hogy elgondolkodjak azon, hova jutottam, és merre tartok.
Egyvalamit éreztem biztosan, azt a végtelenül üres és űzött
érzést, ami egy pillanatra sem hagyott el, bármerre jártam.
Megállás nélkül Ernest járt a fejemben, és méregettem maga-
mat, hogy vajon a szívemet kitépték-e a testemből. Hevertem a
kényelmetlen fekhelyen, és bámultam a semmibe. Addig róttam
a szűk kis ösvényeket a felhalmozott kétéltű bárkák között, míg
el nem zsibbadtak a lábaim. Amikor aztán elérkezett az éjszaka,
úgy aludtam, mint egy hulla.
Az egymást követő napok rémisztő ködöt hoztak. A hajó-
korlátnál álltam, és kétségbeesetten vágytam egy cigarettára,
vagy bármi másra, ami rövid ideig megnyugvást jelenthetett
volna, miközben a levegő fehéren és tömören sűrűsödött kö-
rénk, akár egy betonfal. A teherhajó újra és újra megszólaltatta
ködkürtjét, hogy jelezze közeledését. Minden alkalommal majd’
kiugrottam a bőrömből, mert úgy éreztem, hogy a hang áthatol
az egész testemen, a rezgés megremegteti a bordakosaramat, és
végig zongorázik minden egyes gerinccsigolyámon. A jövő
olyan volt, mint ez a sűrű, előre nyomakodó köd, az árnyak
végtelen sorban felvonuló fala. Én is árnyékként gondoltam
magamra, egyszerűen lehetetlennek éreztem, hogy akár csak
elképzeljem, mi áll előttem - hiszen eddig minden
felfedeznivalónak ketten vágtunk neki. A feladat túl nagynak
látszott, a remény pedig olyasminek, ami valaki máshoz tarto-
zik. Olyasvalakihez, aki elég erős ahhoz, hogy elvigye a vállán.
Az éjszaka után beköszönt a nappal, vagy legalábbis be kellene
köszöntenie. A nap felkelt, és el is bújt a vastag ködfüggöny
mögött. Végül azonban, ahogy megközelítettük Anglia partjait,
kezdett felemelkedni a pára. Felébredtem reggel, és tudtam,
hogy megvirradt. Hideg, tiszta szél söpört végig a fedélzeten.
Bebújtam gyapjú tengerészkabátkám alá, a jeges fuvallat mégis
belemart az arcomba, de szükségem is volt erre. Álltam, és
bámultam a tengert, míg egészen át nem fagytam, annyira, hogy
úgy éreztem, soha többé nem leszek képes felengedni. De itt,
ebben a csontropogtató hidegben, ebben a tisztaságérzetben
végre levegőhöz jutottam. A távolban jéghegyek körvonalai
rajzolódtak ki. Eleinte kivehetetlen formájú, nagy, fehér
foltokként jelentek meg előttünk itt-ott, mintha a nap hagyott
volna jelet a vízen. De ahogy közelebb kerültünk, egyre inkább
kirajzolódott az alakjuk, egymás mögött gondosan felsorakozva,
mint egy-egy műalkotás; mindegyik valódi kristály, mely
fényes, vad és magányos. Az egyik egy dzsinn lámpásához
hasonlított, ahogy felfelé ívelt és csavarodott, s mintha teljes
egészében gyémántból készült volna. Egy másik úgy úszott,
mint egy hegy, míg megint egy másik kiterjesztett szárnyú
galambra emlékeztetett, melyen átragyog a fény, s ezt tükrözi,
szórja lélegzetelállító szépséggel. Semmi okom nem volt rá,
hogy akár csak a leghalványabb reménysugár is pislákoljon a
lelkemben. Nem volt, valóban, de ebben az elképesztő szépségű
pillanatban mégis elkezdtem bizakodni.
 72.

A mikor norvég teherszállító hajóm végre kikötött Liverpool-

ban, összekaptam minden holmimat, és partra szálltam.
Szinte azonnal összefutottam két riporterrel, akik Ernestről
beszélgettek. Két nappal korábban, egy partiról hazafelé menet
autóbalesetet szenvedett a Belgrave téren. A sofőr is részeg volt,
és belehajtott egy acél víztartályba. Ernest nekicsapódott a
szélvédőnek, és betörte a fejét, valamint összezúzta mindkét
térdét. Egy londoni kórházban ápolják, az állapota súlyos.
Egy másodperccel sem hallgattam tovább a történteket, ro-
hantam a kórházba. Bármennyire is elfajultak közöttünk a
dolgok, oda kellett mennem. Mi van, ha épp most veszítem el,
azok után, amin átmentünk? Annyira ostobán viselkedtünk,
eltaszítottuk egymást, holott a szerelem az egyetlen érzés, ami a
jelen körülmények között egyáltalán még jelent valamit.
Megtaláltam a szobáját, és kész voltam bármit mondani,
bármit tenni érte, de alig tudtam átverekedni magam az ágyáig.
Koktélparti volt odabenn, extra székeket hozattak, ott ültek a
cimborái, és csak úgy folyt a sok vicc és sztori. A fejére tekert
óriási kötéstől eltekintve, mely leginkább egy turbánra
emlékeztetett, s mellyel úgy ült a csődület közepén, mint egy
pasa, nemigen látszott, hogy bármi baja lenne.
Abban a pillanatban semmivé foszlott addigi segítőkészsé-
gem.
- Úgy hallottam, megsérültél.
- Szép napot kívánok neked is, Feleség. Ötvenhét öltésem
van, hogy pontosak legyenek az információid. Nem mintha
téged ez érdekelne. - Mindezt fennhangon süvítette nekem,
feltételezve, hogy a szobában levők tisztában vannak a kettőnk
közötti ellentétes érzelmekkel. Persze, hogy tudták. A legapróbb
részleteket is meghallgathatták, egyenesen az ő előadásában.
- Miért iszol, amikor agyrázkódást szenvedtél? Tudnak erről
az orvosok?
- Mit gondolsz, ki hozta ide ezeket az üvegeket?
Bármilyen dühös voltam is rá, közelebb léptem.
- Hallottad, hogy Bum Franciaországban van?
-Jött tőle egy levél tegnap. Úgy tűnik, sikerült egy méretes
halat fognia.
Hitetlenkedve bámultam rá. Ez a hetyke hang, a körülötte
nyüzsgő élősködők és a képmutatása túl sok volt nekem. Mintha
nem vágtuk volna egymás fejéhez a legocsmányabb dolgokat.
- Mi a csuda folyik itt? Megtennéd, hogy elküldöd ezeket az
embereket? Kérlek. Beszélnünk kell.
Egyszerűen tudomást sem vett róla, mit mondok. Folytatta a
vádaskodást.
- Meg is halhattam volna abban az autóban! Hol van a
gyengédség, hol marad az együttérzés? Most is csak magadra
tudsz gondolni, mint mindig!
- Itt vagyok - feleltem, de rájöttem, hogy épp ez az, amit
észre sem vesz. Egyáltalán nem látott engem. Azon a helyen,
ahol álltam, csak a csalódottságot észlelte, azt, ahogy meg-
bántottuk egymást, az állandó veszekedéseinket, melyekkel
hónapok óta megállás nélkül kínoztuk egymást. Annyi rom volt
már körülöttünk, hogy beterített mindent, és ha lett is volna rá
lehetőség, hogy utat vágjunk a törmeléken át, én nem láttam a
módját. Egyetlen szó sem jött a számra, a harag és a szerelem
kifejezései egyaránt elapadtak bennem.
Szorosan behunytam a szememet, sarkon fordultam, és kö-
szönés nélkül otthagytam. A homályos folyosón nővérek és
egyenruhás férfiak nyüzsögtek. A szobákból sebesült emberek,
kámfor és halál szaga áradt. Megkeményítettem magam,
lelassítottam lépteimet, és igyekeztem visszanyerni lélegzetem
normális ritmusát, de semmit sem éreztem valóságosnak. Még
a testemet sem odakinn a folyosón. A hátam mögött felállított
színpadot. Ahogy azt sem, ami még előttem állt.
Nem tudnám felidézni, hogy értem el Dorchesterbe. Az út
egyetlen másodpercére sem emlékszem, csak arra, amikor
odaértem, és azt éreztem, hogy mostantól kezdve nem akarok
mást, csak aludni.
- Ó, Mrs. Hemingway! - üdvözölt a portás, amikor belepil-
lantott az útlevelembe. - Örömmel üdvözöljük ismét körünkben.
A férje hálószobája a második emeleten van. Adhatok hozzá egy
egybenyíló szobát?
Annyira kicsinek éreztem magam abban a pillanatban, hogy
attól féltem, leesek a lábamról. Hát, ide jutottunk. Olyan
messzire a Hotel Floridától, a kezdetektől, mint amilyen mesz-
sze van a remény a kétségbeeséstől. A szerelem a gyűlölettől.
Megmarkoltam a pult szélét, és a kezemre összpontosítottam,
hogy állva tudjak maradni.
- Kérem, ne adjon - feleltem, és nem törődtem az arcomon
legördülő könnycseppekkel. - Helyezzen engem a legmagasabb
szintre, megteszi? A lehető legmesszebb attól a szobától.
 73.

E rnest szívesen mondogatta, hogy mindennek megvan a maga

szezonja. A szerelemnek és a szerelem megélésének is. A
munkának, és annak is, amikor hagyjuk megpihenni a testünket
és a lelkünket is. Az álmodozásnak, a kétségnek, a félelemnek és
a repülésnek. Minek az időszaka volt ez, ha nem a romoké? A
teljes vereségé? Az elmúlt hét évben Ernest nem csupán a
gondolataimban és a szívemben lakott, hanem egyenesen a
véremben, a sejtjeimben. Most eljött az ideje, hogy megtanuljak
nélküle élni. De hogyan? Hogyan lehet megtanulni egy testrész
nélkül tovább élni? Lehet-e belőlünk még ugyanaz az ember?

A szövetségesek évek óta készültek a franciaországi partra-

szállásra. Overlord hadművelet. D-Day. Több mint két és fél
millió katona várta a meglepetésszerű bevetést a La Manche-
csatornán át. Száz meg száz újságíró és fényképész állt ké-
szenlétben, akik bármilyen csalásra hajlandók lettek volna, hogy
az elsőkkel érjenek partot. Ernest a Dorothea L. Dix fedélzetén
utazott, de a hajókon a feltétlenül szükségesnél egyetlen eggyel
se volt több hely, és biztosan nem akadt kabin egy második
vonalbeli újságírónak, aki még egy megbízólevelet sem tudott
felmutatni. így hát maradtam Londonban, a többi pórul járt
riporterrel együtt, és vártuk a partraszállás megkezdését.
Ez a pillanat olyan régóta váratott magára, hogy azt hiszem,
már senki sem tudott szabadon levegőt venni, mozdulni vagy
remélni. Mindenkit tájékoztattak mindenről, másodpercre
pontosan tudtuk, mikor mi történik. Álltunk, és együtt lestük az
órát, mert mindannyian bizonyosak lehettünk abban, hogy a
támadás megkezdését követően soha semmi nem lesz már olyan,
mint régen. A riporterek, novellisták és történetírók ezt az
eseményt fogják megírni az elkövetkező száz vagy kétszáz
évben. Azt, ami abban a pillanatban történt velünk.
Robbanást vártunk volna, azt, hogy a világ nagy szövete
felhasad, és kiköp magából egy kiáltást. De csak idegen csend
uralt mindent. Nem tudtam mit kezdeni magammal, így London
utcáit róttam a reggeli hidegben. Barátságtalan, nedves idő volt,
kitartó köddel, mely bekúszott az ember tüdejébe és ízületeibe.
A fejem felett repültek el a brit Lancasterek, fedélzetükön a
bombázófiúkkal, Normandia irányába. Feszült voltam, és
tehetetlenséget éreztem, amiért itt vagyok, amikor a világ épp
teljes változás előtt áll. Tudtam, hogy legalább meg kell
próbálnom odajutni. Ha sikerül elverekednem magam odáig,
akkor össze tudok gyűjteni egy olyan anyagot, amit megírhatok.
Hónapok óta erre készültem. Ha a cikkem elég jó, akkor a
Collier’s biztosan lehozza, biztattam magam. És ha nem, akkor
is jobb, ha próbálkozom, mintha egyből feladnám. Egyébként mi
a csudát kezdhetnék magammal?
Elindultam a vasútállomás felé, és egészen Doverig jutottam,
abban a reményben, hogy találok egy hajót vagy bármit, ami
hajlandó átvinni oda. A dokkok még sötétek voltak, és én úgy
éreztem magam, mint egy csavargó. Talán az is voltam.
Miközben azt kémleltem, melyik hajóra surranhatnék fel,
megjelent egy katonai rendőr, és a papírjaimat kérte. Fel-
villantottam előtte a Collier’stől kapott igazolványomat, de épp
csak egy pillanatra, hogy ne láthassa a rég lejárt dátumot, és a
legközelebbi hajóra mutattam, ami történetesen egy kórházhajó
volt, fehér oldalaival és a ráfestett nagy, élénkvörös kereszttel a
legfeltűnőbb jármű a dokkban.
-A nővéreket akarom meginterjúvolni a magazinom számára -
mondtam neki. A hazugság teljes természetességgel röppent ki
az ajkaim közül.
- Akkor rendben - mondta, és még csak meg sem rebbent a
szeme, miközben intett, hogy menjek csak tovább.
 Alig tudtam elhinni, hogy ilyen könnyedén ment. Kis híján
felnevettem, de inkább sietősre fogott léptekkel felkaptattam a
hajóra. Akkor már tíz körül járt az idő, mindenre tökéletes csend
borult. Azzal tisztában voltam, hogyha elkapnak,
visszatoloncolnak, sőt akár börtönbüntetést is a nyakamba
sózhatnak, így hát a lehető leggyorsabban kerestem egy vécét, és
magamra zártam az ajtaját. Soha életemben nem követtem még
el ehhez hasonló merészséget. Egyáltalán nem gondolkodtam a
következő lépésen, ahogy azon sem, hogy mit teszek vagy
mondok, ha rajtakapnak, csak behúzódtam a sarokba, ültem a
padlón keresztbe vetett lábbal, és előkotortam a táskámban
lapuló whiskysüveget. Hála istennek, hogy ott volt nálam. Egy
idő után megütötte a fülemet a hajógépek indulásának zaja, a
hang, ahogy felcsörlőzték a horgonyt, s váratlanul rettenetesen
megrémültem, ahogy mozgásba lendültünk. A hangos csendben
és éjfekete sötétségben annyit ittam, amennyi csak belém fért, s
közben a jövőmön törtem a fejemet. Vajon elkapnak, és
visszatoloncolnak? Lehet, hogy kilövik a hajót, és darabjaira
hullik szét? Viszontlátom Ernes- tet, és visszatérek-e még valaha
a Fincába, az otthonomba? Sikerül-e megírnom a fiúknak a
történteket, elmagyarázni, mi történt? Látom-e még őket valaha,
vagy mindent hátrahagyva és teljesen elfeledve magamban kell
új életet kezdenem, anélkül hogy visszapillantanék a múltra,
mintha a szerelem és szeretet évei soha nem is léteztek volna?

Aznap éjszaka a földön aludtam, karomat használva kispárná-

nak. A puszta szerencsének köszönhetem, hogy senki sem vett
észre. Hajnalban teljesen törődötten ébredtem, de összegyűj-
töttem minden bátorságomat, és kiengedtem magam önkéntes
börtönömből, hogy felmerészkedjek a fedélzetre. Odafenn senki
sem kérdezősködött. Túl sok minden történt egyszerre. Sikerült
átkelnünk az aknákkal elárasztott Csatornán, s most
Normandiában ringatóztunk egy szürkéssárga szikla tövében,
körülöttünk annyi vízi jármű, amennyit összesen nem láttam
egész életemben, és álmomban sem tudtam volna elképzelni,
hogy létezhet ennyi a világon. Ezer és ezer hajó alkotta arma-
dánkat: masszív torpedórombolók, szállítóhajók, csatahajók,
apró, csapott orrú csónakok, betonhajók és csapatszállító bárkák,
melyek a katonákat vitték a partra. A víz élt, kavargóit ebben a
tökéletes káoszban. Akik elérték a partot, azoknak kétszáz
métert, vagy talán még ennél is többet kellett megtenniük a nyílt
terepen, mielőtt elérték volna az életet jelentő sziklák oltalmát. A
fejünk felett gomolygott a szürke égbolt, mely eltakarta az
odafenn zúgó több ezer repülőgépet.
Soha nem történt még semmi ehhez hasonló, soha nem is fog
talán.
Kiderült, hogy a hajó, amire fellopakodtam, az első kór-
házhajó volt, amelyik átjutott a Csatorna vizén. A sebesültek
szinte abban a pillanatban áradni kezdtek, és rádöbbentem,
ebben a percben teljesen mellékes, hogy kerültem ide; szükség
volt rám. Szükség volt minden egyes kézre. Cipeltem a
hordágyat, a kötszert. Cigarettákat gyújtottam meg, ágyakat
vetettem meg, kávét töltöttem, egyik embertől a másikig sza-
ladtam az üzenetekkel. Minden egyes jelenlévő teljességgel
hihetetlennek tűnt számomra. Őszinte odaadással csodáltam
ezeket az embereket. De nem ámuldozhattam sokáig, hiszen
rengeteg tennivaló várt rám.
Aznap éjszaka, amikor a kezemet és a lábamat már mindenütt
vízhólyagok borították, átvittek bennünket egy másik
kórházhajóra, egy csomó orvossal és felcserrel együtt. A part
felé tartottunk, a hullámok között körülöttünk lebegő aknákat
elektromosan robbantották fel. Nem sokkal később azt is
megtudtam, hogy az Omaha Beach amerikai szakaszán értünk
partot, de abban a pillanatban semmilyen más információ nem
jutott el hozzám, csak a rémület és a káosz. Leszakadt végtagok
és a halottak felfúvódott hullái között haladtunk előre.
Repülőgépek húztak el a fejünk felett, olyan alacsonyan, hogy a
fejem belerezgett, de arra sem volt időm, hogy belegondoljak,
vajon hova tartanak.
A part közelébe érve a jéghideg vízbe vetettük magunkat, és a
szárazföld felé gázoltunk. A hullámok felcsaptak a mell
kasomig, teljesen átáztatva a ruhámat. Megbotlottam, jeges rémület
fogott el, de nem eshettem el. Tartanom kellett a hordágy végét, és
belül kellett maradnom a fehér szalaggal jelzett útvonalon, ez mutatta,
hol tisztították meg a területet az aknáktól.
A szalagok látványa, az, hogy belegondolva pontosan értettem, mit
jelentenek, teljesen megrémített. De rémülettel töltött el minden. A
puskatűz fülsiketítő zaja. A robbanások vakító fénye és velőig ható
robaja, mely vörös fénybe vonta az előttünk húzódó vidéket, s aminek
a látványát soha, amíg élek, nem fogom elfelejteni. Megrettent férfiak,
ahogy újabb és újabb hullámokban rohannak fejjel előre a halálba.
Széttépett emberi testek. Szinte állati gyötrelemmel teli szemek. A
nadrágomba kapaszkodó kezek, melyek kétségbeesetten könyörögtek
azért, hogy megmentsék őket.
A szikla tetejére érve bevettük magunkat a német állásokba. Voltak
ott ketrecek, melyekbe rettegő tekintetű hadifoglyokat zsúfoltak.
Mindenkit sorra vettünk, a németeket is, és a sérülés súlyosságától
függően prioritási sorrendbe rendeztük az embereket. Mindenki
nagyon fiatal volt, rémült, kihűlt, sérült, és igazából nem az számított,
ki hogyan sérült meg, vagy ki volt egyáltalán a sérülést megelőző
pillanatban. Minden egyes fiatalember látványa sokkolóan hatott rám,
és a munkát hosz- szú órákon keresztül folytattuk. Vér áztatta a
kötszereket, a hordágyak vászna vörös selyemként, hangos
csattanásokkal úszott a part, az ágyúk, a testek felett. Férfiak, és még
további férfiak felett. Férfiak felett, akiknek az arca olyan volt, mint a
kisfiúknak. Fiúk ontották a vérüket a hullámokba, s a víz elfogadott
minden életet, kavarogva, állandóan változva, a partra törve és
visszahúzódva.
Minél kimerültebb, reménytelenebb és elcsigázottabb lettem, annál
inkább elmosódtak és átalakultak az arcok, amelyeket láttam. Talán
delíriumba kerültem, de ott, a parton, a füst és az emberi sikolyok és
kiáltások közepette ráismertem a meglőtt francia fiúra, aki
megmutatta nekem a mimózáját, még odaát Madridban. Mögötte,
térdre zuhanva Laurence
Gardet-t láttam, a kék gauloises bádogdobozzal. A katonát, aki
Belchite-ben velem együtt álmodozott St. Louisról, az egyik
csapatszállító járművön pillantottam meg, nyakában vörös
gézkendő, s a kezét az az orosz katona fogta szorosan, aki
Viipuriban annyira aggódott feleségéért és gyermekéért. Mind itt
voltak, és egy másodpercre sem jutott eszembe, hogy
megkérdőjelezzem jelenlétüket, vagy azt, hogy miként kerültek
ide valamennyien, miközben lehajoltam egy sebesültért, és a
fiatalember arca egyszeriben átváltozott azzá a fiúcskává, akit
Santo Domingóban láttam meghalni a téren. Minden arc az övé
lett. Minden egyes alkalommal szerettem volna felsikoltani, sírni
és elmondani, hogy szeretem, és mindennél nagyobb szükségem
van a megbocsátására. Évek óta hordoztam magamban, és
mindig is hordozni fogom.

Ez volt életem legmegdöbbentőbb, leghosszabb éjszakája. Ké-

sőbb tudtam meg, hogy azon a parton aznap százezer férfi, és
csupán egyetlen nő tartózkodott. Én. Ugyancsak én lettem az
első újságíró, aki odajutott és beszámolt az eseményekről.
Ernestet, sok más újságíróval együtt, nem engedték ki a partra -
s nem véletlenül. Számomra az ő beszámolójuk bagatellnek
látszott azok után, amit átéltem, különösen, hogy olyan nagy árat
kellett fizetnem az oda jutásért. Az életem romokban hevert -
lehetetlen lett volna mást gondolni -, nem is szólva arról, ami
még rám várt, feltéve, ha túlélem a történteket.
Ugyanakkor senki sem vehette el tőlem, amit megéltem, és
aminek szemtanúja lehettem. Ahogy a kezemen sorakozó
vízhólyagokat sem, meg azt, amit ezek jelentettek számomra.
Mintha egyre jobban és jobban szét kellett volna hasadnom a
kavargó hullámok és a mennydörgő ég között.
Belenéztem az előttem fekvő férfi szemébe. A vízi kórházba
szállítottuk.
- Elképesztően csinos, ahhoz képest, hogy nővérke - mondta.
- Talán nem is az, hanem angyal.
- Hiszi vagy sem, valójában író vagyok.
- Tényleg?
 - Igen, így igaz.
- Akkor rólam fog írni?
Bólintottam, és váratlan erő kerített hatalmába. Az ő története
az enyém, és az enyém az övé. Emlékezni fogunk egymáson
keresztül, egymásért. Nem voltunk többé idegenek, és nem
vesztünk el. Nem voltunk egyedül.
- Igen - feleltem neki -, pontosan ilyesmit fogok csinálni.
A hordágyra fektettük, és szorosan fogtam a kezét, miközben
elindultunk visszafelé, egyik hullámtól a másikig, a fehér hajó
irányába.

o
 EPILÓGUS.

A z Omaha Beachen eltöltött napot követő reggelen észlelték a

jelenlétemet, és letartóztattak, amiért engedély nélkül léptem
háborús övezetbe. A katonai rendész elverte úti okmányaimat, és
felpakolt egy London felé tartó hajóra. Az úton visszafelé
kezdtem el írni a cikkeimet, melyeket elküldtem a Collier’snek,
ugyanakkor egyfolytában füstölögtem magamban. Hét éve
vagyok háborús tudósító, jártam Spanyolországban, Kínában,
Finnországban, Olaszországban és Csehszlovákiában. Vagyok
olyan jó, mint bárki más, s most mégsem végezhetem a
munkámat, és nem maradhatok Európában, hacsak nem akarok
engedély nélkül távozni. Mindenképpen itt maradok. Muszáj. Mi
mást tehetnék?
Elindultam vissza Franciaországba, és minden női bájamat
bevetve sikerült csatlakoznom egy kanadai ezredhez. Úgy tűnt,
nem bánják, hogy egy nő is velük tart, amíg a megfelelő tisztek-
kel flörtöl, kibírja a sátrazást, és hajlandó árokba vetni magát,
amikor a német repülőgépek elhúznak az ezred felett. Később
rájöttem, hogy még ennél is hatékonyabban működnek a köny-
nyek és a könnyed hazugságok, egy kitalált vőlegény, aki ezen
vagy azon a fronton szolgál, s akit még egyszer utoljára látnom
kell, mielőtt mindketten meghalunk. Végtelenül felbosszantott,
hogy állandóan el kellett csavarnom valakinek a fejét, hogy
előrébb jussak, miközben tudtam, hogy soha, egyetlen férfinak
sem volt szüksége rá, hogy az enyémhez hasonló helyzetben
ilyen módon lealacsonyítsa magát. Amikor azonban utolért a
Collier’s legutolsó példánya, láttam, hogy a nevem Ernesté
mellett szerepel az impresszumban, A partraszállás tudósítói
címszó alatt. Lehozták a D-Dayről szóló sztorimat, és lehozzák
azt is, amit ezután küldök majd nekik, ebben biztos voltam -
feltéve, ha sikerül utat találnom magamnak előre.

A D-Day a vég kezdete lett, és lassan eljutottunk a közepéig, de

még rengeteg tragédiával kellett szembesülnünk. Firenzében a
Ponté Vecchiót porig rombolták, miközben a brit és a német
katonák utcáról utcára vívták egymással halálos csatájukat. A
Pitti-palotát megszállták a menekültek, a tereken pedig temetetlen
halottak hevertek, mert a temető még a németek kezén volt.
Augusztus közepére a kanadai ezred, melyhez csatlakoztam,
végig söpört a part mentén, egészen az ország északi részéig. Mi-
közben haladtunk, folyamatosan írtam, és adtam postára a kész
cikkeket. Bárkivel találkoztam, az életéről kérdeztem, hogy mit
gondol, vajon mit tartogat számára a jövő, amikor a háborúnak
végre vége lesz. Néha üres pillantásokat kaptam válaszul, máskor
hitetlenkedéssel szembesültem, de leggyakrabban a még mindig
dúló harcok miatti aggodalomról beszéltek az emberek. Mert mi
lehetett volna rosszabb annál, mint most meghalni, amikor az
otthon már kézzelfogható közelségbe került?
Én magam nem is gondoltam arra, hogy hazamenjek, mert
csaknem teljesen biztos voltam benne, hogy az otthonom nem
létezik többé. Londoni találkozásunk óta egy hangot sem
hallottam Ernest felől, s annak is már több hónapja volt. Azóta
nem jött tőle levél, sem felháborodott hangú távirat. A
házasságunknak egyértelműen vége volt, anélkül hogy bár-
melyikünk is kimondta volna. Amikor végül megérkeztem
Párizsba, szinte azonnal eljutott hozzám a hír, hogy Ernest
bevette magát a Ritzbe, és mindenkinek azt meséli, hogy ő
szabadította fel a szállodát. Mellesleg nagyon úgy tűnt, hogy
nincs egyedül. A szomszédos szobában lakott egy rendkívül
csinos újságírónő, Mary Welsh, aki a Time és a Life magazinokat
tudósította. Nem ismertem őt, és nem akartam arra gondolni,
hogy Ernest ilyen gyorsan talált magának valakit, ráadásul
pontosan ugyanúgy, ahogy annak idején mi voltunk a Hotel
Floridában, amikor egymásba szerettünk. Tú,l sok volt ez nekem,
attól féltem, hogy kiborulok, úgyhogy a lehető' legmesszebb
kerestem magamnak szobát egy másik hotelben, és próbáltam
elfoglalni magam. Lélegezni, talpon maradni.
Párizs egy része semmit sem változott, mintha mi sem történt
volna az elmúlt időben. A Szajna partján végig sétálva a könyv-
árusok mintha sosem csukták volna be aprócska kioszkjaikat, s ha
megszámláltam az érintetlenül maradt, gyönyörű kis hidakat, és
hagytam, hogy az arcomat melengesse a napfény, akár azt is
mondhattam volna magamnak, hogy a megszállás csupán rossz
álom volt. De hátat is fordíthattam a szépségnek, az éhezőket
keresve, akik sosem voltak nagyon messze, és kereshettem az
elveszetteket, akiktől csak úgy hemzsegett a város. Nők kutatták
át a temetőket, elveszett férjük nevét silabizálva a sírköveken. A
megszállás alatt több tízezren tűntek el, valószínűleg
megkínozták vagy agyonlőtték, és otthagyták őket a városszélen.
A Montmartre egyik düledező kis viskójának ajtaja előtt le kellett
kuporodnom, hogy ki tudjam venni az ajtó egyik deszkájára felírt
szavakat: ÁLLJATOK ÉRTEM BOSSZÚT! A szemem
könnyben úszott, és reméltem, hogy van esély a bosszúra.
Közeledett az ősz, de sehol sem lehetett szenet kapni, és
élelmiszerből is szűkében volt a város. Jó kávét azonban még
mindig lehetett inni a sajtóközpontban, a Hotel Scribe-ban, a
párizsi opera mellett. Minden tudósítást ide kellett hozni
cenzúráztatni, mielőtt postáztuk. Eleinte volt bennem egy jó adag
aggodalom, hogy netán elküldenek, vagy valami ennél is
rosszabb történik velem, mivel nem voltak papírjaim, de
mindenkinek ezer baja volt, és a legkevésbé sem foglalkoztak
ezzel. Jöttem-mentem, és időről időre hallottam ezt meg azt
Ernestről is. Úgy hírlett, nemrég hagyta el a várost a Huszon-
kettes hadosztállyal. A konvoj Belgium felé tartott a német
állások mellett, aknamezőkön és úttorlaszokon át. Valaki azt is
megemlítette, hogy nemcsak elvitte magával a fegyverét, de
használni is fogja. Többen azt hangoztatták, hogy hadbíróság elé
kellene állítani, és elvenni tőle a megbízólevelét.
Nehezemre esett, hogy ne aggódjak érte, akkor is, ha a vi-
selkedése meggondolatlannak és vakmerőnek tűnt. Német-
országba eljutni civilként sem volt veszélytelen vállalkozás, de
aki katonásdit akart játszani, az a bőrét vitte a vásárra.
Meglepődtem, hogy ennyire magával ragadta a hév, holott az
előző években annyira ragaszkodott ahhoz, hogy Kubában
maradjon, és ne foglalkozzon semmi mással, csak a saját
dolgával. Valami vitte őt előre, engem pedig folyamatosan
foglalkoztatott a kérdés, hogy mi lehetett az. Vajon mi van a
fejében, és alszik-e egyáltalán? Még mindig mély kapcsolat fűz
hozzá, döbbentem rá. Az elmém tudta, hogy köztünk vége
minden érzelemnek, a szívem azonban nem.
Néhány hónappal később egy cédulára sebtében lefirkantott
vacsorameghívás érkezett a szállodámba Ernesttől. Nem tudtam
eldönteni, elfogadjam-e az invitálást, végül azonban úgy
döntöttem, itt az ideje, hogy beszélgessünk végre. Ráadásul még
mindig sokat gondoltam rá, és bosszankodtam is miatta. Vona-
kodva ugyan, de igent mondtam. Megerősítettem a lelkem, és
kabátom szárnyát kitárva, hogy hadd fújjon át egy kicsit a szél,
elsétáltam a szállodája melletti étterembe, abban a reményben,
hogy mire odaérek, sokkal erősebbnek érzem majd magam. Nem
kellett volna erre pazarolnom az erőmet. Amikor megpil-
lantottam, a régi, lehetetlen érzelmek öntöttek el újra, melyektől
megremegett a térdem, aztán ez a reszketés szétáradt az egész
testemben, egészen addig, míg a fülem is zúgni kezdett. Nem
kellett volna idejönnöm, gondoltam azonnal. Szemernyivel sem
lettem erősebb, és abban sem bízhatok, hogy menni fog valaha.
Feldíszített asztalnál ült, körülötte csupa számomra ismeretlen
ember. Eszébe sem jutott felállni, amikor észrevett. El akartam
szaladni, legszívesebben addig futottam volna, ameddig bírom,
csak ne kelljen ezzel a találkozással szembesülnöm, de odajött
hozzám egy pincér, hogy közelebb tereljen, s közben a kezembe
nyomott egy pohár pezsgőt. Igyekeztem összeszedni magam, és
normálisan viselkedni, de alig tudtam követni a beszélgetésüket.
Ernest és a körülötte ülő férfiak a hürtgeni erdő véres csatájának
sikerét ünnepelték királyi lakomával. A zászlóaljukból hetven
ember halt hősi halált ebben az ütközetben. Miközben beszélt,
eleinte csak a fékevesztett handabandázást érzékeltem, de aztán
feltűnt valami a szemében; a régi fény egy szikrája. Élet ébredt
benne. Valamit visszakapott, azért, mert olyan sokat tett kockára.
Tisztaságot láttam benne, a megtisztulás lehetőségét, és arra a
férfira emlékeztetett, akit egykor Spanyolországban
megismertem. A szívem ismét lángra lobbant, mindegy, mi
minden történt kettőnk között.
-Van valami híred Bumbyről? - érdeklődtem, amikor a
siserehad végre magunkra hagyott bennünket. Hónapokkal
ezelőtt eltűnt az egyik akció során, én pedig megállás nélkül
gondoltam rá, és azért imádkoztam, hogy előkerüljön.
- Igen, épp az imént érkezett. Biztonságban van, de legalábbis
él. Kapott pár találatot, meg légnyomás érte. Nürn- bergben van,
egy hadifogolytáborban.
- Ó, istenem! Gondolod, hogy hamarosan kiengedik?
- Remélem. Próbálj meg nem aggódni miatta.
- Könnyebb mondani, mint megtenni - feleltem erre. A sze-
mébe néztem, és így maradtunk egy pillanatra. Éreztem, hogy
egész lényem belerázkódik. Abban a pillanatban felébredt
bennem minden érzés, a szerelem és a gyűlölet, a remény és a
kétségbeesettség, a bánat és még több bánat.
- Úgy hallottam, van valakid - mondtam. - Remélem, elég jó
lesz neked. Sok szerencsét kívánok, Nyúl.
A régi becenév hallatán egy pillanatra ellágyultak a vonásai, de
aztán újra felvette távolságtartó arckifejezését, és elkapta a
tekintetét. A szíve csattanva bezárult.
- Igen. Feleségül fogom venni.
- Ó - csak ennyit tudtam mondani, és teljesen elbódultam.
- Gondolom, akkor a válásról akarsz beszélni velem.
-Te hagytál el engem, tudod jól. Újra és újra. Gondolom, nem
azt remélted, hogy balekként arra várok, míg hazafáradsz.
- Egymást hagytuk el, nem? Ha nem így teszünk, mindketten
porig égünk.
-Talán az is jobb lett volna.
- Meglehet. Nem tudom. Sosem fogjuk megtudni.
Jó hosszú időbe telt, mire azt éreztem, hogy a testem végre
képes újra mozdulni. Végül merev ujjakkal az asztalra helyeztem
a poharat, elrendeztem arcvonásaimat, és mérhetetlen
önuralommal kisétáltam onnan. Nagyon kellett figyelnem
magamra, hogy ne hulljak darabjaimra, ne sikítsak vagy őr-
jöngjek, és ne kezdjek el sírni. Pontosan olyan magányosnak
éreztem magam, mint mindig. Felemésztett a tűz, csaknem
súlytalanná váltam, és olyan képtelen szabadságérzet fogott el,
hogy attól tartottam, nem leszek képes a bőrömben maradni.
Hét éven keresztül pontosan tudtam, ki vagyok, és mi az, ami
fontos számomra. Most nem volt semmim. Nem volt férjem,
otthonom, egyetlen gondolatom sem, amibe kapaszkodhatnék, és
jövőm sem maradt többé, csak ez a darabokra málló jelen. Ernest
hamarosan visszatér Kubába, hát persze, hogy visszamegy.
Magával viszi Mary Welsht. Magam elé képzeltem, ahogy az új
asszony végig járja a házamat, mintha madárfészket akarna
felborítani. A fészket, melyet én építettem, hatalmas odaadással,
a két kezemmel és a szívemmel, magamnak és Ernestnek. Kiüríti
majd az íróasztalomat, új nevet ad a macskáknak, leszedi a
gyapotfa virágát, és vadonatúj vázába teszi. Szobáról szobára
járva törli el az emlékemet, és meg sem áll addig, míg már nyoma
sem marad a létezésemnek.

Betegen, üresen és idegenül maradtam Európában, először

Belgiumba, majd Norvégiába mentem, onnan Londonba és végül
Németországba, ahol a szövetségesek épp akkor fedezték fel
Bergen-Belsent. A nyár folyamán egyfolytában suttogó pletykák
keringtek a koncentrációs táborokról, de képtelen voltam elhinni,
hogy ilyesmi létezhetett. Aztán találkoztam egy francia férfival,
akinek sikerült megszöknie Treblinkából, ahol szemtanúja volt
több ezer ember elgázosításának. Elmesélt mindent, a hullák
elégetését a krematóriumokban, a rémisztő szagot, a
halálkamrákba vonuló emberek méltóságot tükröző, végtelenül
bátor arcát. Miközben hallgattam, rázott az undor és a düh, és
tudtam, hogy soha többé nem élhetek úgy ebben a világban, mint
korábban.
Tizenkét év alatt száz- és százezrek álltak ki kimondhatatlan
kínokat, lealacsonyították, megkínozták és meggyilkolták
őket, s rémes kegyetlenségek zajlottak, miközben a szövetsé-
gesek vártak, lehunyták a szemüket, és azzal vigasztalták ma-
gukat, hogy hamarosan vége az egésznek. Nincsenek szavak,
melyek leírhatják a rettenetét és az ördögi gonoszságot, nekem
mégis épp ezeket kellett megírnom. Hogy legalább így elégtételt
vegyek a történtekért, ha nem is a legmegfelelőbb módon.
Dachauból Belsenbe utaztam, majd visszatérve alig ismertem
rá Párizsra. Az európai győzelem napja volt, minden templom
harangját félreverték. Az utcán kiáltozó, csókolózó, zokogó
emberek áradata hömpölygött, borosüvegek dugója repült,
alkohol csordult végig a mellkasokon. Átnyomakodtam a
tömegen a Hotel Scribe-ig, megkerestem az első újságírót, hogy a
karjába vessem, és alaposan kisírjam magam. Késő estig fent
maradtunk, és arról beszélgettünk, mi mindent láttunk, aztán,
miután ő aludni tért, én kezembe fogtam a jegyzettömbömet, és
neki láttam az írásnak.
Nehezebb volt végigolvasni az elmúlt néhány hónap jegyzeteit,
mint gondoltam, de még ennél is keservesebb volt visszatekinteni
a saját életemben bekövetkezett fordulatokra. Valahányszor
eszembe jutott Ernest, igyekeztem visszakanyarodni az előttem
fekvő papírra leírt mondatokhoz. Aztán, amikor bevillant mindaz,
amit még elveszítettem - a fiúk, a besütő nap fénypászmájában
álló íróasztalom, a Finca, a boldogság, és a boldogságról szőtt
álom - tudtam, hogy muszáj megtalálnom a módját, hogy leváljak
ezekről a képekről, elengedjem mindet, még akkor is, ha a
szívem szakad meg közben.
Legalább a nevemet visszakapom - úgy kapaszkodtam ebbe a
gondolatba, mint az utolsó szalmaszálba, és ettől máris kicsit
erősebbnek éreztem magam. Odakinn tovább folyt az öröm-
ünnep, a tánc és a rettenetes harangzúgás, de úgy éreztem,
mindez rajtam kívül áll. Feladtam minden reményt, de ez valami
szilárd volt, valami biztos, és csak az enyém. Nagyon aprócska
kiindulási pont, az egyetlen, amire támaszkodhattam.
Gellhorn. Ennyim volt. Én pedig elfogadtam, teljes szívemből.
 A SZERZŐ UTÓSZAVA.

M artha Gellhorn további pályafutása során a huszadik század

legismertebb és legünnepeltebb háborús tudósítójává nőtte
ki magát. Jó hatvan éven keresztül gyakorlatilag minden nagyobb
összecsapásnál jelen volt - a spanyol polgárháborúban, a Disznó-
öbölben, Vietnámban, El Salvadorban és Panamában; az utóbbi
megszállásáról nyolcvanegy éves korában tudósított. Összesen öt
regényt, tizennégy novellát, két elbeszéléskötetet és három
esszégyűjteményt publikált. Egy pillanatra sem pihent meg,
állandóan utazott, mohón és szenvedélyesen. Ötvennél is több
ország életébe pillantott bele, és vagy féltucat egzotikus helyen
vásárolt magának házat, többek között Afrikában, Walesben és a
mexikói Cuernavacában.
A beszámolók szerint Hemingway képtelen volt megbocsátani
neki, hogy elhagyta őt - soha, egyetlen felesége sem merészelte
ezt tenni vele. Az ismert anekdota úgy tartja, hogy válásukat
követően Marty tudatosan kerülte a híres írót, olyannyira, hogy
még a nevét sem volt hajlandó kiejteni. Hevesen védte a
magánéletét, így akarta elkerülni, hogy pletykáljanak róla. Talán
az volt számára a legfontosabb, nehogy egyszerű
„lábjegyzetként” kezeljék Hemingway - vagy bárki más -
életrajzában, és szívből utálta, hogy a stílusát állandóan volt férje
írásaihoz hasonlították.
Az egykor oly viharos és intenzív szerelmi kapcsolatuk fő
visszahúzó ereje, a hivatásbeli rivalizálás, a csípős megjegyzések,
az árulások mellett talán az a legfájdalmasabb, hogy milyen rövid
ideig lehettek boldogok együtt. Hemingway Mary Welsh mellett
maradt 1961-es öngyilkosságáig, s bár életrajzírói szerint ez a
házasság egyik fél számára sem volt különösebben gyümölcsöző,
és Gellhorn - aki egyik levelében csípősen megjegyzi, hogy
„Tolsztoj grófnénak” lenni nem volt épp a „legjobb ötlet” -
szerint új felesége csupán mecénásra és egy bolondra talált az
öregedő íróban. 1954-ben Gellhorn feleségül ment a Time
magazin szerkesztőjéhez, Tóm Matthew-hoz, de házasságuk
kilenc év elteltével zátonyra futott. A nagyközönségnek azt
nyilatkozta, hogy „egymásra untak”, de leveleiből és közvetlen
barátai beszámolóiból kiderült, hogy felbőszítette, amikor rájött,
hogy Tómnak hosszú ideje tartó viszonya volt valaki mással.
Miután második férjét is elhagyta, megfogadta, hogy „soha többé
nem próbálja meg újra” - ez alatt a házasságot értette. Én azonban
azt gondolom, hogy nem igazán tudta, hogyan legyen igazán
önmaga egy férfi mellett, és abban is tanácstalan volt, hogyan
egyensúlyozzon a munka és a háztartás egymással szemben álló
kötelezettségei között. Küzdelmét mélységesen és nagyon
valóságosan megélem magam is, hiszen számomra is ismerős
mindez.
1949-ben Gellhorn örökbe fogadott egy olasz árvát, Ales-
sandrót (Sandyt), de kettejük kapcsolata is komoly hullám-
völgyeken ment keresztül. A fiú komoly küzdelmet folytatott a
súlyával, a drogokkal, életcélja keresésével, Gellhornnak pedig
saját türelmetlenségével és kritikus természetével kellett
megbirkóznia. Igaz, hogy olyan közel sosem kerültek egymáshoz,
mint Hemingway fiaival (akiktől gyakorlatilag eltiltották őt,
egészen Hemingway 1961-ben bekövetkezett haláláig), de végül
sikerült összecsiszolódniuk. Húsz éven keresztül gyengéd
kapcsolatot ápoltak, és Sandy lett a Gellhorn-hagyaték kezelője
is.
Gellhorn szívből utálta a róla keringő pletykákat - arról, hogy
dilettáns, ruhamániás és más asszonyok férjére utazik, miközben
azt hangoztatja, hogy utálja a szexet. Ugyanakkor egy biztos; ha
valamit ki nem állhatott, az a középszerűség volt. Megvetette a
hazugokat és a gyávákat, de éppígy a nosztalgikus érzéseket is.
Elszomorította, ha vissza kellett néznie, ezért inkább csak
előretekintett, és távoli helyekre utazott,
lehetőleg oda, ahol egyedül úszhatott az ismeretlen vizeken.
Imádta a barátait, a jó whiskyt, az ápolt megjelenést, a magányt
és a szédítő tájakat, a húsba vágó szavakat, mellyel az igazság
legtisztább, legvalóságosabb változatát mesélhette el.
Élete leghosszabban tartó szenvedélye édesanyja volt, Edna,
az ő Sarkcsillaga. 1998-ban, nyolcvankilenc évesen, csaknem
teljesen megvakulva, küzdve a rákkal, miközben már egyetlen
sort sem tudott elolvasni abból, amit ütött-kopott írógépén
papírra vetett, döntött. Pedánsan elrendezte, majd elégette az
összes régi papírját (köztük Hemingwaytől kapott leveleit is),
és egy tablettával, amit pontosan erre a pillanatra tartogatott,
véget vetett saját életének. Úgy, ahogy Hemingway tette majd-
nem negyven évvel korábban.
Bárcsak ismerhettem volna! „Ezerötszáz wattos izzó” volt;
egy barátja ezzel a kifejezéssel jelenítette meg ragyogó „vita-
litását, bizonyosságát és rendíthetetlen bátorságát”. Csodálom a
hangját, a látásmódját, ahogy megküzdött az igazság-
talansággal, hogy átlagemberek történeteit akarta elmesélni,
kifogástalanul, teljes meggyőződéssel. Szókimondó volt és ko-
nok, nem beszélt mellé, és mindenkin túltett. Egész életében
saját határait feszegette, és nem érdekelte, mit tesz kockára,
vagy mit veszíthet el. Soha nem lehet elég a hozzá hasonló
hősökből. S ahogy egykor felemeltem a toliamat, hogy a ke-
resésére induljak, úgy emelem most egy elegáns mozdulattal
whiskyspoharamat Martha Gellhorn makulátlan életére.

Paula McLain
Cleveland, Ohio
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS.

A mikor tíz évvel ezelőtt megszületett a fejemben a gondolat,

hogy megírom A párizsi feleséget, a karrierem száznyolcvan
fokos fordulatot vett. Részmunkaidős tanári állásaimat, a
családomtól ellopott időt és a kávéházi asztalokat felcseréltem
teljes munkaidős, otthoni irodában működtetett írói karrierre. Az
olvasóim, és az a rengeteg ember, akik hozzám hasonló
szenvedéllyel érdeklődtek szereplőim és a történet iránt,
mindent kipréseltek magukból, hogy az a könyv a lehető
legjobban sikerüljön. Mindezt csupán azért írom le, hogy lássák,
milyen hálás és szerencsés vagyok, amiért ennyi bátorítást, ilyen
sok támogatást és hitet ajándékozott nekem ez a sok tehetséges
és kitűnő ember.
E csodálatos kaland kezdetétől fogva, sőt talán már azelőtt is,
ott állt mellettem az ügynököm, Julié Barer. Ösztönös
megérzései, tanácsai és barátsága az egész világot jelentették
számomra. Ezt a könyvet ezer okból is neki ajánlom. Többek
között azért a napért, amikor csakis a kedvemért felvette vér-
vörös kosztümjét, hogy közbenjárjon az érdekemben. Julié, soha
senki sem léphet a helyedbe! Köszönöm.
Hatalmas köszönet az egész The Book Groupnak, ennek a
különleges csapatnak, vagy még inkább kiterjedt családnak:
Nicole Cunninghamnek, Brettne Bloomnak, Elisabeth Weednak
és Faye Bendernek. Mindenki igazi csillag ebben a társaságban,
akárcsak a bámulatos Jenny Meyer.
Susanna Porter hosszú évek óta látja el mellettem a szer-
kesztői feladatokat, de még most is bármikor le tud nyűgözni
éleslátásával és üzleti érzékével. Ennek a könyvnek minden
egyes oldalába nagyon mélyen belenyúlt. Ő az, aki jobb író
vá tett. Ebben az esetben egy hétköznapi „köszönöm” messze
nem elég, de valahol el kell kezdenem.
A Ballantine Booksnál és a Penguin Random House-nál újra
meg újra meg kell köszönnöm Kara Welsh; Kim Hovey; Susan
Corcoran; Jennifer Garza; Allyson Lord, Quinne Ro- gers,
Benjámin Dreyer, Steve Messina, Anastasia Whalen, Caitlin
McCaskey és Emily Hartley lelkesedését, támogatását és kitűnő
munkáját. Sue Betz olvasószerkesztőként csodálatos és
rendkívül alapos munkát végzett, Dana Blanchette pedig
lenyűgöző dizájnnal lepett meg bennünket. Köszönet Paolo
Pépének, Robbin Schiffnek, és az egész művészeti tervező csa-
pat folyamatos, első osztályú és kiváló munkájáért, valamint
Anna Bauer Carrnak és Debra Lilinek a tetszetős borítóért. Gina
Centrellónak a munkámba fektetett rengeteg energiájáért, és az
egész eladási csoportnak azért, hogy a köteteimet szerte a
világon eljuttatták az olvasókhoz és a könyvesboltokba.
Nagyon sokkal tartozom Ursula Doyle-nak, briliáns szer-
kesztőmnek az Egyesült Királyságban; Susan de Soissonsnak és
Dávid Bamfordnak a Viragónál; Caspian Dennisnek az Abner
Steinnél; Michelle Weinernek a Creative Artists Agencynél; az
egész csodálatos csapatnak a kanadai Penguin Random House-
nál és a Doubleday Canadánál, különösen Lynn Henrynek;
Kristin Cochrane-nek és Sharon Kleinnek.
Miközben ezen a könyvön dolgoztam, elutaztam egy rend-
kívül fontos kutatóútra Kubába, amelynek régi barátom és
időszakos utazási asszisztensem, Brian Groh volt a motorja. Az
Amistad alapítványtól Luly Duke tett nekem jó néhány
nélkülözhetetlen szívességet. Az ő segítségével találkozhattam
minden fontos személlyel, például Esperanza García
Fernándezzel, a havannai Ambos Mundos-i Hemingway Room
kurátorával; America Fuentesszel, Gregorio Fuentes unokájával
(aki a Pilar kapitánya volt); Gladys Rodriquez Ferreróval,
Hemingway kutatójával, s a Hemingway Múzeum és a Finca
Vigía egykori igazgatójával. Ada Rosa Alfonso Rosales, a
Hemingway Múzeum jelenlegi igazgatója, egész Iá-
togatásom során messze érdemeim felett bánt velem, ahogy
végtelenül türelmes és segítőkész csapata is. Tolmácsom és
vezetőm ezen az úton Aixa Roche Pozas volt, aki maga a tö-
kéletes gyémánt - minden vele töltött nap élményt jelentett. Az
interjúk és az archív dokumentumok átböngészése során remek
tolmácsnak bizonyult Alejandro Jose Acosta.
Az elmúlt évek alatt számtalan barátom nyújtott életbe vá-
góan fontos támogatást nekem, és őszintén mondom, hogy nem
lehetek elég hálás nekik ezért. Lóri Keene, Dávid French, Greg
D’Alessio, Sharon Day, Pam és Doug O’Hara, Brad Bedortha,
Steve Reed, Beth Hellerstein, Michelle Lipp, Patti Henry, Laura
McNeal, Eleanor Brown, Sarah McCoy, Becky Gaylord, Denise
Machado, John Sargent, Terry Sullivan, Heather Greene, Jim
Harms, Chris Pavone, Scott és Cherie Parsons, Karén
Rosenberg és Nan Cohen. A Keleti Parti írók - Terry Dubow,
Sarah Willis, Tóni Thayer, Charlie Oberndorf, Karén
Sandstrom, Neal Chandler, Lynda Montgomery és Justin
Glanville - akik mindig mellettem álltak. Hiányoztok nekem,
srácok!
Charlotte Fowler és Aliié Lustig tettek arról, hogy otthon
minden a lehető legsimábban menjen - áldassék érte a nevük!
Connor, a fiam, a nehéz időkben gyerekfelvigyázóként,
szakácsként, kutyasétáltatóként és mindenható szupersztárként
lépett fel, rajta múlt, hogy a hétköznapokban nem volt
fennakadás. Mindennap, amikor belépett a konyhába, ahol
munka közben ugyanazt a William Fitzsimmons-számot
hallgattam újra és újra, így szólt: „Majd köszönd meg neki a
könyvedben.” Megköszönöm hát William Fitzsimmonsnak,
hogy szó szerint több ezer munkaóra alatt szolgáltatta nekem a
zenét.
Szeretetem és köszönetem anyámnak, Rita Hinkennek, és a
lenyűgöző Tóm Persingernek, a szentjánosbogarakért, a zenéért,
a holdért és csillagokért, azért, hogy mindez megvan. Gyer-
mekeim, Becket, Fiona és Connor a legkülönlegesebb emberek,
és szerencsésnek érzem magam, hogy ismerhetem őket. Mindig
is ők és a testvéreim fogják jelenteni nekem az otthont.
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Paula McLain: Lőve and Ruin
Ballantine Books, 2018
An imprint of Randoni House, a division of Penguin Randoni I louse 1.1 C
1745 Broadway, New York, NY 10019

Copyright © Paula McLain, 20IS

Hungárián translation © Kcresnyei Klára, 20IS

Ez a könyv a képzelet szüleménye. A benne szereplő alakok,

események és párbeszédek a szerző képzeletének termékei,
nem pedig valósak. Minden élő, vagy korábban létezett személyhez
vagy eseményhez való hasonlóság a véletlen műve csupán.

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában
vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül;
tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2018

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandrakiado.hu
www.alexandrapiac.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Bartók Flóra
Tördelte Bocz József
A borítót Müller Péter tervezte

ISBN 978 963 447 246 9