Középkori legenda

MARGIT-LEGENDA

A középkor embere nem ismerte a fejlődés elvét, hiányzott a történeti időérzéke. Múlt,
jelen és jövő az emberek tudatában így állandóan összekeveredett: a jövőtől nem vártak újat,
a múltat jelenük módjára képzelték el. Óriási jelentőséget tulajdonítottak a szertartásoknak. A
követendő példát mindehhez az egyház szolgáltatta. Mindez együtt járt a példaképek
(szentek, hősök), a szent helyek, ereklyék kultuszával. Az elnyomottak szenvedéseit a
túlvilág ígérete ellensúlyozta. A középkori ember mindebben nem látott képmutatást, kész
volt bármit elhinni, és mindent felnagyított képzeletében. Realitásnak hitte a mennyországot
és a poklot, mindenütt csodát gyanított. A keresztény vallás a romlandó test ellenében a
„halhatatlan” lélekre irányította a figyelmet.
A kereszténység világképében az emberi méltóságot, az a bibliai tanítás alapozta meg,
hogy az ember az Isten képmása. A középkori egyház világszemléletének középpontjában
Isten és az ő világa állt. Ennek értelmében a földi élet célját a túlvilági boldogság
elnyerésében jelölte meg. Siralomvölgynek mondta a földi életet, amely az üdvösséghez
vezető út állomása csupán. A túlvilági boldogsághoz az önmegtagadáson át vezet az út. Az
ember legnagyobb ellensége a teste, ezért böjttel, önsanyargatással kell kínozni a lélek
megtisztulása érdekében.
A vallásos irodalom műfajai közé soroljuk a legendát. Az elnevezés latin szóból ered,
jelentése ’olvasandó, olvasásra szánt’. Vallási tárgyú kisepikai műfaj, amely tartalmát
tekintve valamely szent élettörténetének a bemutatását tartalmazza. Szerzetesi közösségekben
olvasták fel, étkezés közben, táplálva így a lelküket is. A szentek élettörténetébe
beleszövődtek különböző csodák is. Ezeknek egy része még az illető szent életében
bekövetkezett, másik részük pedig haláluk után, az ő közbenjárásukra (pl. csodás
gyógyulások). A legendák írói arra törekedtek, hogy tanítsanak, példát mutassanak és
élvezetes olvasmányokat írjanak. A legendák tükrözik ugyanakkor a kor eszményeit, vágyait
és világszemléletét.
A Margit-legenda Árpád-házi Szent Margit életét, halálát és különböző csodáit mutatja
be. Valószínűleg Marcellus domonkos szerzetes, Margit gyóntatója írta latinul a 13. század
végén. A XIV. század első harmadában már magyarul is lehetett olvasni, végleges formája
Ráskai Lea másolatából maradt fenn 1510-ből.
Árpád-házi Szent Margit IV. Béla király lánya volt, aki a tatárdúlás évében, 1242-ben
született. A királyi pár Istennek ajánlott fel születendő leánygyermekét, ha az Úr
megszabadítja az országot a pusztító ellenségtől. Így került Margit már 3 évesen a veszprémi
Szent Katalin kolostorba. Később a király a Nyulak szigetén megépíttette a Boldogasszony
kolostort, ahová a lányát is átköltöztette.
Szent Margit legendája kisebb részekből áll össze egységes művé. Először értesülünk
királyi származásáról, a születése körüli eseményekről, gyermekkoráról, a zárdában töltött
éveiről, betegségeiről, szenvedéséről és haláláról. A következő fejezetekben Szent Margit
különböző csodáit gyűjti csokorba (gyógyulás, mezítelen teste bevilágítja a sötét helyiséget,
tűz nem égeti meg a kezét, feje felett lángnyelvet látnak). A halála utáni csodák
felsorolásakor többször pontosan megmondja, hogy kivel történt meg a rendkívüli dolog, még
inkább hitelessé téve a leírást. Ezután azon apácák felsorolása következik, akik tanúskodnak
Margit szentsége mellett. Végül Margit temetésekor Fülöp esztergomi érsek mond
gyászbeszédet, aki megerősíti, hogy a királylány valóban üdvözült. A legendában keverednek
a történelmileg hiteles adatok (pl. Margit születésének ideje, az ország akkori helyzete, a
kolostori élet realitása) és a misztikus elemek, a csodák.
A Margit-legendában nem valamilyen hűvös, másoktól elforduló nőről van szó,
hanem egy olyan, érzelmeiben gazdag, imádságos lelkületű lányról, aki teljesen átadja magát

1
Krisztus imádásának: a keresztet csókolgatja és könnyeivel öntözi, engedelmesen teljesít
minden munkát, amivel megbízzák. IV. Béla király leánya szolgálja a betegeket és az
egészségeseket egyaránt, az evangélium szellemében. Mártír szeretett volna lenni, kívánja a
halált, hogy találkozhasson végre Krisztusával. Böjttel, vezekléssel szinte halálig sanyargatja
magát. Bár szembefordul szüleivel és Krisztust választja jegyeséül, mégis szereti apját,
anyját, testvérei közül pedig különösen Istvánt, a későbbi királyt. Igen felzaklatja apja és
István között dúló harc, próbál közvetíteni közöttük, további áldozatot ajánl fel a békéért és
családjáért, mígnem fiatalon, 29 éves korában, szenvedések közepette elhuny.
Melegszívű teremtés lehetett, a haldokló apácáknál mindig virraszt, és halálukkor
keservesen megsiratja őket. Az apjától kapott ajándékokat a szegények között osztatja szét,
ápolja és gondozza beteg társait, egyszerűségre és szegénységre törekedve képes mindent
megtenni, hogy ne különbözzék a többiektől. Margit királyi származását szégyellve, a
szegényekkel, nyomorultakkal tudatosan közösséget vállalt. Az aszkézis számára
elengedhetetlen volt ahhoz, hogy szent életet élhessen. Ez elsősorban a testi örömök
elutasítását jelentette, a test gyötrését. Ennek egyik ismertető jele volt a nagyon szigorú bőjt.
A testi szenvedés okozása és elviselése is örömöt jelentett számára, meztelen derekán már
kora ifjúságától kezdve vezeklőövet viselt.
Margit megteremtésében elsősorban a cselekedtetés dominál, hiszen tettei vallanak
legjobban a jelleméről, belső világáról. A legendában kevés az egyenes beszéd, az író csak
néha idézi a királylány szavait. Szent Margit bemutatása külső nézőpontból történik.
Margit példaképként áll az olvasók előtt, ezért olyan életszerű és hiteles a szent életű
királylány bemutatása. Ő lesz a szentség legmagasabb fokú gyakorlásának a példája.
Áldozatos élete és halála „imitatio Christi”, hiszen ahogy Krisztus meghalt az emberekért,
úgy ő is felájnlotta magát Istennek. A szerző így akar erkölcsi útmutatást adni minden
keresztény számára. Margit jelleme és tettei erkölcsi intelemként jelennek meg a legendában.