Professional Documents
Culture Documents
Bálint Ágnes: Koránkelő Darázs
Bálint Ágnes: Koránkelő Darázs
KORÁNKELŐ
DARÁZS
A rossz nyelvek szerint azért kellett a régi Piac téren azt a nagy
hodályt fölépíteni, hogy Bircsákék elhelyezhessék fölös számú és
nagyságú szobanövényeiket. Annyi bizonyos, hogy a bejárati oldal
üvegfala mögött zöldellő pálmák, babérmeggyek és más
növényelőkelőségek javarészt tőlük származtak. Bircsákék üveges
verandájáról került ide az a hatalmas Monstera deliciosa is, amit
Csiszár Lajos bácsi következetesen magyarra fordítva Gyöngéd
szörnyetegnek tisztelt. Ezt a nagy, öreg növényt Bircsák nagyon
szerette, s addig járt át utána a művelődési házba öntözgetni,
leveleiről a port letörölgetni-mosogatni, míg Helga szemet nem vetett
rá, azaz arra a társadalmi pozícióra, ami egy tanácselnök feleségének
kijár. A fiatalasszony arra számított, hogy az öregedő Bircsák az ő
kedvéért majd elválik ugyancsak öregedő feleségétől, s elveszi őt. A
félresikerült hajnali találkozó óta azonban Bircsáknak elege volt a
romantikából, s a szegény Monstera majdnem kiszáradt, mert napokig
nem mert a művelődési háznak még a tájékára sem menni.
Szerencsére a könyvtáros Katica észrevette, hogy baj van, és öntözni
kezdte a növényeket.
Lehet, hogy Bircsák Helga nélkül is elhanyagolta volna a Gyöngéd
szörnyeteget és társait. A hórihorgas műszaki előadó ugyanis, akinek
nagybátyja az államigazgatási gépezet fontos csavarjaként működött,
többeknek mondta, hogy Bircsák keservesen meg fogja még bánni,
amiért elpackázta az autóparkolót: „Laci bátyó ki nem állhatja, ha
beporosodik az autója. És majd tesz róla, hogy kedvére menjenek itt a
dolgok!”
Bircsák tudta, hogy az ő leváltását az a bizonyos Laci bátyó
szorgalmazza a legjobban. Azt is tudta, ki az a tehetséges, fiatal-
műszaki szakember, aki a helyére pályázik. Átkozta a napot, amikor
beleegyezett, hogy lebontsák a jó öreg Ló vendéglőt! Ha még állna,
senkinek sem jutott volna eszébe sem autóparkoló, sem teniszpálya!
Aki időt nyer, életet nyer – ezt már a régi rómaiak is
tudták. Bircsák mindenesetre átment a könyvtárba Boros Katicához,
hogy megbeszéljen vele egy igen fontos dolgot.
– Úgy tudom, Katica, könyvtárak közelében nem szabad
sportpályát létesíteni.
A kis vékony lány nagy szemeket meresztett rá. Nem tudta, mit
mondjon erre, Bircsák meg különben is tovább fűzte a szót a
könyvtárakban végzett elmélyült kutatómunkáról, amit nem szabad
holmi labdahajszoló viháncolással megzavarni. Katica őszintén
megkönnyebbült, mikor Helga átjött az irodából, s hallva, miről van
szó, szemébe nevetett a tanácselnöknek.
– Ugyan, Imre, menjen már! Hány tudós él ebben a községben,
akiknek templomi csendre van szüksége a munkájához? Arról nem
szólva, hogy ősztől tavaszig senki sem fogja őket zavarni, mert
teniszezni csak tavasztól őszig fognak itt. … ha egyáltalán fognak.
– Én remélem! – kottyantotta közbe Katica.
– Én is szívemből. És tudja Imre, ha már a zajról van szó: egy
autóparkoló legalább olyan zajos, mint egy teniszpálya. Sőt szerintem
zajosabb. És nemcsak nyáron, hanem egész évben.
Bircsák jobbnak látta visszavonulni.
„Ezek is elkapták mára teniszjárványt!” – gondolta hazafelé menet.
Az persze nem baj, hogy a fiatalok mozgolódnak, az ilyesmit jó néven
veszik odafönt. Rendes ez a tornatanár, Gálék veje, aki a háttérből
élesztgeti ezt az „Edzett Ifjúságért” mozgalmat. Ráadásul még valami
nyugdíjas sportkört is összehozott, a fehérnemű KTSZ-ben pedig
megszervezte a munkahelyi tornát. Most már csak Helgát kellene
feleségül vennie – megtehetné, hiszen özvegyember! és akkor teljes
volna a boldogság. Illetve... nincs az a tanácselnöki szív, amit ne
nyomna még néhány, kősziklánál is nehezebb gond. Mint például az a
gépesített vetélkedő és ez a Várostrom-játéknak elnevezett
szörnyűség, amibe a járásiak úgy beleszerettek, s amibe végül is –
sok ellenkezés után – hagyta magát belerángatni. Egy pillanatig sem
hitte, hogy lesz vállalkozó ebben a hőségben. Eleget rázza az
embereket hét közben a gép, nemhogy még vasárnap is
fölkívánkozzanak rá! Mindenesetre a község teli van plakátokkal,
bámészkodó biztosan akad bőven; és kit szidnak majd, ha nem lesz
látnivaló? Természetesen a tanácselnököt!
Gábor és társai bezzeg nem féltek attól, hogy nem lesz látnivaló!
Kéri Laci hozta elsőnek a hírt – apjától származó értesülések alapján
–, hogy már több brigád jelentkezett a vetélkedőre. A társadalmi
mozgás hullámai Dóczi Pannit is kisodorták repkényindák tói
félhomályos irodájából. Gábor és társai rábeszélték, hogy az „Edzett
Ifjúságért” mozgalomnak szentelt KISZ-taggyűlést a városi strandra
hívja össze. Panni eleinte aggodalmaskodott, hogy mit szólnak majd
ehhez „odafent”, Müller Géza azonban megnyugtatta, hogy így lehet
igazán népszerűsíteni egy mozgalmat.
Bár Csenki Annamária, a színes plakátok tervezője – a kivitelezést
Kriszti és volt osztálytársai vállalták – már kinőtt a KISZ-
szervezetből, azért vasárnap reggel ő is megjelent a városi strandon,
méghozzá nyitás előtt pár perccel. Igaz, nem busszal jött, hanem
Fülöp Antal hozta be a Skodán.
A tagság a félnyolcas busszal érkezett, igen derűs hangulatban,
mert egész úton a Kispiricsi faluvégen című népdalt énekelték, a
fácányosi faluvégre átköltött szöveggel.
A Fülöp Antal-féle előretolt őrs kitűnő helyet foglalt le a
tagságnak, öt napernyős asztallal, székekkel, padokkal, a medencéhez
közel. Miután az ifjúság megszállta a terepet; a tanár tapintatosan
átköltözött Annamáriával a medence túlsó oldalára.
– Édesapa, maradjatok csak nyugodtan! – bömbölte utána Gábor. –
Nem zavartok bennünket!
Apja visszafordult, és lényegesen halkabban megmagyarázta:
– Ti zavartok bennünket, fiam! Értekezzetek csak!
A tagság először fürdött, azután evett, majd egy emberként elnyúlt
a napon. Dóczi Panni pedig megtartotta beszámolóját, a rendkívüli
helyzethez alkalmazkodva, rendkívül röviden:
– Srácok, ma délután lesz a nagy gépesített vetélkedő, a
Várostrom-játék! Ha úgy sikerül, ahogyan elképzeltük, utána a
gyalogosok lépnek porondra. Vagyis mi. Hétfőtől kezdve kézi
planírozás. Mindenkit szívesen látunk. Lapátot, gereblyét, ásót, kapát
hozzatok magatokkal!
– És egy lyukas vödröt is! – szólt közbe Gábor. – Abba lehet a
kavicsot, téglatörmeléket gyűjteni.
Panni zavartalanul folytatta:
– Ha a planírozást befejeztük, hozzákezdünk a teniszpálya
építéséhez. A mi községünk lesz a járásban az első, amelyik
teniszpályával rendelkezik.
Ezt a mondatot még Fülöp Antal sugallta neki, és egész más hatást
várt tőle, mint amit elért. Egy fiatalasszony ugyanis durcás képpel
megkérdezte:
– Tulajdonképpen minek nekünk teniszpálya, mikor nem is tudunk
teniszezni?
– Azért, hogy megtanuljunk! – kiáltotta Bauer Kriszti. – És pont te
beszélsz, Jocó, akinek már fia van? Pár év múlva az is járhat
teniszezni.
– De kitől tanuljunk? – érdeklődtek többen is, Dóczi Panni
Gáborra nézett, az biccentett. Panni erre nekibátorodva felelt:
– Egyelőre Gál doktor és a felesége ajánlkoztak. Ősztől visszajön
dolgozni Szentesi Évi, az iskola gyesen levő testnevelő tanárja, akkor
majd megszervezzük a rendszeres oktatást.
Elvira megsúgta a mellette hasaló presszós Mártikának, hogy
Gábor apja egyúttal teniszedző is.
– Ó, azért olyan jó fej! – sóhajtott Mártika, és óvatos pillantást
vetett a túloldalon napozó Fülöp Antalra. Molnár Viktor, az a fiatal
OTP-ügyintéző, aki Mártikának udvarolt, féltékenyen figyelte. S bár
eredetileg gyermeteg ötletnek tartotta ezt az egész tenisz-ügyet,
összehasonlítva saját szűk mellű alakját a tanár kisportolt testével,
elhatározta, hogyha lesz rá lehetőség, bizony ő is megtanul teniszezni.
Már csak azért is, mert akkor legalább teniszezés közben találkozhat
Mártikával.
Miután ezt így kitervelte magában, kételyei támadtak afelől, hogy
az a pálya, ha egyszer elkészül, fenn is fog maradni.
– És ki fogja a pályát kezelni, karbantartani? – érdeklődött. – Egy
ilyen pályát nem lehet csak úgy bitangjára hagyni.
– Azt aztán nem! – helyeselt Gábor. – Mi azonban, úgy is, mint a
Fácányosi Teniszklub alapító tagjai, szám szerint hatan, elhatároztuk,
hogy havonta tagdíjat fogunk fizetni. Ebből lehet majd karbantartani a
pályát.
– Mennyi tagdíjat? – nézett föl egy szeplős fiatalember.
Bauer Kriszti odafordult hozzá.
– És ha százat? Nem érdekes!
Ezen jó néhányan felzúdultak, nem az összeg, hanem a hangnem és
a hányaveti vállvonogatás miatt, amellyel Kriszti a kérdést kísérte.
Gábor sietett a morgást azzal lecsillapítani, hogy ha több tagja lesz a
klubnak, akkor természetesen csökken a tagdíj.
– Havi tíz-húsz-harminc forintot pedig teniszezés nélkül is
elfagylaltozunk, elszörpözünk, elcigarettázunk... már aki, mert én arra
nem költök.
– Kár ezen az egészen vitatkozni! – szólalt meg egy vastag nyakú
legény, Kéri gépkocsivezető kollégája, aki benevezett a Várostrom-
játékra, és itt kezdett lassacskán ráébredni, hogy az egész vetélkedő
voltaképpen a teniszpálya miatt van. – A Piac tér még csupa gödör
meg domb! Lehet, hogy úgy is marad, akkor aztán lőttek a
teniszpályátoknak!
Amint ez már lenni szokott, többekben, akik eddig nem sokat
törődtek az egész pályaüggyel, csak élvezték a sütkérezést meg a
fürdést, most éppen ez a kaján megjegyzés ébresztette föl a harci
szellemet. Erika, a fácányosi lányok frizurájának megálmodója,
mérgesen így szólt:
– Nem akarásnak nyögés a vége! Én nem tudok teniszezni, lehet,
hogy soha nem is fogok, mert esetleg elnehezíti a kezemet, de nagyon
örülnék, ha a kislányom, mire majd annyi idős lesz, tanulhatna
teniszezni. Es ezért a héten minden délután odamegyek a
gereblyémmel. Délelőttös vagyok.
– Elplanírozzuk a teret, és bevetjük kukac virágmaggal! – mondta
egy csinos óvónő. – Az is jobb lesz annál, ami most van. Ha a tér
felől fúj a szél, be kell csuknunk ajtót-ablakot, mert különben ropog a
gyerekek foga alatt az étel.
Vitatkozás közben elrepült az idő. Fülöp Antal nem vitatkozott,
mégis nagyon rövidnek érezte a délelőttöt. Megbeszélte
Annamáriával, hogy másnap korán reggel megint kijönnek.
– És mikor fogunk planírozni? – kérdezte nevetve a lány.
– Maga már éppen eleget tett az ügyért a plakátjaival és ezzel a
nagyszerű bábbal!
– Ó, az semmi! – legyintett Annamária. Kár volt azonban
szerénykednie, mert a plakátok, no meg a Dóczi Panni által írt és a
Gáborék által kézbesített meghívók hatására délután olyan tömeg
gyűlt össze a régi Piac téren, hogy ha – Csiszár Lajos bácsi szerint –
mindenki elvitt volna onnan egy rögöt, nem lett volna szükség a
gépekre. Ezzel azonban, mint rövidesen kiderült, nagy veszteség érte
volna az egybegyűlt közönséget. A térre felvonuló gépszörnyek
dübörgése, forgolódása, munkája, ahogy falták a tégla- és
vályoghalmokat, temették a gödröket, töltögették a teherautókat, a
gépkocsivezetők vidámsága, az egész vetélkedésnek a középkori
lovagjátékokat idéző hangulata annyira lenyűgözte a közönséget, hogy
még özvegy Magasitz Herminné sem tudott elmozdulni lakásának
térre nyíló ablakából. Eredetileg pedig csak egy megvető pillantást
akart vetni a nagy sürgés-forgásra. Végül azután még azt a tévéműsort
sem látta, amit jó előre pirossal bekarikázott magának a
műsorújságban. Látta viszont Tumpek matematikatanár urat izgatottan
ide-oda futkosni, stopperórával az egyik, jegyzettömbbel a másik
kezében, majd több urat látott a tér sarkában hevesen vitatkozni.
A vetélkedő izgalmát és feszültségét fokozta az a rengeteg apró
gyerek, akik folyton keresztül-kasul szaladgálnak a téren, elhasalva a
buckákon, belecsúszva a gödrökbe, és az a rengeteg nagyobb gyerek,
akik megszállva tartották a környező fákat és háztetőket. Sikongásuk,
kiabálásuk olykor még a gépek dübörgését is elnyomta.
Valószínűleg a nagy hangzavar lehetett az oka annak is, hogy
Tumpek tanár úr elfelejtette újraindítani a stopperét, miután egyszer
már leállította. Ez a mulasztás teljesen felborította az időmérő és a
pontozóbrigád munkáját. A helyzetet az állami gazdaság igazgatója
mentette meg, aki valami isteni szikra hatására a reprezentációs
keretből megrendelt egy kocsirakomány sört. Amíg tehát az eredmény
kínos-keserves értékelése folyt, a versenyzők megszabadultak gép-
szörnyeiktől, teherautóiktól, és a szurkolókkal együtt gyalogosan a
presszóba vonultak sört inni. Széles jókedvükben énekelni kezdtek. A
presszóban a zenegéppel kellett megmérkőzniük, de a harc rövidesen
eldőlt az emberek javára. Később, miután megszületett az eredmény,
Csiszár Lajos bácsi próbált hangjával felülkerekedni a jókedv és
vidámság harsogó kitörésén. Nagy nehezen kihirdette, hogy három
első díj kerül kiosztásra. A három első díj egy-egy hízó disznó.
Minthogy összesen három brigád versenyzett, a lelkesedés óriási
volt. Csiszár Lajos bácsit markos karok emelték a magasba, egészen
a presszó üvegfedeléig, ahol is a feje nagyot koppant. A gesztenyefák
lombjai között tanyázó verebek és balkáni gerlék riadt zsibongással
röppentek föl, mert azt hitték, hogy lőttek.
Gábor mindebből nem hallott, nem látott semmit, mert miután
befejezte hangmérnöki tevékenységét – kölcsönkért magnók
szolgáltatták a zenét a Várostrom-játékhoz –, lélekszakadva rohant
Csenkiékhez, hogy az ablakból láthassa a lelapított, elsimított teret.
Sokat nem látott, Csenki néni csókjaitól és a fuksziák-tói, amelyek kis
létrácskákra kapaszkodva burjánzottak az ablakban, de így is nagyon
szépnek találta.
– Most megnézem, hogy Kugleréktól milyen a kilátás! – mondta, és
átszaladt a szomszédba.
Kugler úr, az asztalos egyúttal temetkezési vállalkozó is volt, így
Gábornak pazarul bearanyozott koporsók között kellett átlábolnia
ahhoz az egyetlen ablakhoz, amelyen nem csüngtek – az állandó
készenlét gyűretlen állapotában – ezüstrojtos, fekete drapériák.
– Milyen más így a tér, hogy eltűnt az a romhalmaz! – dörzsölte
Kugler úr elégedetten a kezét. – Most már csak egy szép emlékmű
hiányzik a közepéről... például a világháborúban elesett hősök
tiszteletére.
Gábor nem merte közölni vele, hogy ő szívesebben látna a téren
egy vörös salakos teniszpályát, mint bármi mást. Mindenesetre
elköszönt, és átszaladt Fehérékhez, de ott mindent zárva talált. A
villanyszerelő családja a három gyerekkel a presszóban ünnepelte a
nagy eseményt. Gábor ezért csak a kapujukból nézte egy darabig a
teret. Jókora nagy tér volt. Két pálya is elfér a közepén...
Török néni, a következő szomszéd könnyes szemmel fogadta.
– A vendégfogadót siratom, Gáborka! Kár volt összedönteni...
mennyi szoba volt ott, micsoda óriási konyha, mosogató, az
éléskamra is akkora volt, hogy egy iskolára való gyerek elfért volna
benne! És a nagy terem, ahol a kaszinóbálokat tartották! Az a
fényesség, azok a színes girlandok, az a sok hintó, a gyönyörű zene
reggelig! De szép volt, Gáborkám, de szép! – fúlt könnyekbe öreges
hangja.
Dolmányosékhoz, az iskolaigazgató házába Gábor nem ment be,
mert egy iskolaigazgató akkor is nyomasztó jelenség, ha vadidegen
iskola főembere, és vakáció van. Szomszédságukban viszont Vajaiék
kint álltak kis földbe süppedt, vén házuk előtt.
– Éppen azt nézzük, Gáborka – csipogta az aprócska öregasszony
–, hogy most már átlátni a tejbolthoz. Mindig látni fogjuk, mikor
teszik le a sóskiflis ládát a bolt elé, mindjárt tudunk kifliért szaladni.
Gábor elképzelte a két kis öreg szaladását, és majdnem elnevette
magát. Pedig Vajai bácsi ugyancsak dohogott:
– Nagyon kevés sóskiflit sütnek manapság a pékek! Sajnálják azt a
kis sót ráhinteni a kiflikre!
Magasitz néni ajtaja zárva volt, de oda Gábor akkor sem ment
volna be, ha történetesen nyitva áll. Magasitzné ki nem állhatta a
gyerekeket. Kéri Laci mesélte, hogy folyton árulkodott rájuk
Dolmányosnak: az ablakból leste, mikor a gyerekek iskolába mentek,
s ha véletlenül volt egy kis verekedés, lökdösődés, akkor már írta a
levelet az igazgatónak a „tanulók botrányos viselkedéséről”.
Szomszédai, Bitterék otthon voltak, éppen a virágokat locsolták.
Bitter úr, míg nyugdíjba nem ment, a városi lakatos ktsz-ben
dolgozott. Világéletében afféle ezermesterként tartották számon, s ha
Csenkiné régi varrógépe szakítani kezdte a szálat, vagy Gál doktor
kerékpárja megmakacsolta magát, őt hívták, hogy orvosolja a bajt.
– Gáborkám, mennyire megnőttél! – lelkendezett Bitterné. – Mi
meg egyre összébb megyünk; látod, én is nyugdíjban vagyok már,
pedig nem akartak elengedni a szövetkezetből, de hát rendetlenkedik
a vérnyomásom.
A kis keskeny udvar teli volt a frissen öntözött kosárkák, verbénák,
petúniák illatával. Gábornak egy pillanatra összeszorult a szíve. Az
otthoni kert... a kis tankert Adél néniéknél... Bitter úr azonban nem
hagyta merengeni.
– Igaz, hogy teniszpálya lesz itt, azért volt a nagy hűhó? Mindenki
beszéli.
– Teniszpályát akarunk csinálni, a pálya körül pedig majd park
lesz.
– Szóval nem betonozzák le a teret?
– Nem, nem Bitter bácsi, itt lesz a fácányosi Városliget!
Bitter néni legszívesebben összecsókolta volna Gábort a jó hírért.
Bitter úr arcán is látszott a mélységes megkönnyebbülés.
– Nagyon nyomasztott bennünket az, hogy itt autóparkolót akarnak
csinálni! Gondold csak el, lárma, kipufogógáz, kiabálás, kocsiajtó
csapkodás! Aztán jött volna a benzinkút, a tanács műszaki előadója,
az a hórihorgas Győri már tervet is készített; éppen beszéltük a
feleségemmel, hogy ha idejön a benzinkút, akkor el kell adnunk a
házat, elmenekülünk innét...
– Mennyit tépelődtünk, én még sírtam is! – vallotta meg Bitterné
röstelkedve. – De gondold el, Gáborka, ezt a házat mi magúnk
építettük a két kezünkkel, mikor még fiatalok voltunk!
– Tudom, mi az! – mondta Gábor mély együttérzéssel. – Én is
betonoztam már, tudom, mi az!
– És most legalább az a szegény fiatalasszony is kiengedheti a
gyerekeit a térre! – intett Bittér úr a szomszéd ház felé. – Mindig attól
félt, hogy a romok között valami háborús lövedéket találnak és
felrobbannak.
A presszóból idehallatszott a zenegéppel versengő énekszó.
– Jól érzik magukat – bökött Bitter úr a hang irányába, s cinkosan
hunyorított egyet. – Nem tudom, kinek az ötlete volt ez a vetélkedő,
de okos ötlet volt.
Gábor elpirult. Első gondolata az volt, hogy szerényen, lesütött
szemmel közli: „az enyém”. Azután az jutott eszébe, hogy hátha
Bitterük nem hiszik el. Ezért inkább csak annyit mondott:
– Eszem én is egy fagylaltot.
Elköszönt Bitteréktől, már csak azért is, mert minél előbb el akarta
újságolni a fiatal Tordainé félelmét a háborús lövedékkel
kapcsolatban. Nagy csodálkozására a teniszklub alapító tagjai közül
senkit sem látott sem a kerthelyiségben, sem bent.
– Nálatok vannak mind – igazította útba Mártika, akinek homlokán
verítékcsöppek gyöngyöztek a sok futkosástól és a melegtől. – Azt
mondta Gál néni, téged is küldjelek haza, ha látlak.
Gábor erre lemondott a fagylaltról, és hazaszáguldott. Élvezte a
futást, hogy a teniszpálya-hadjáratban már két csatát nyertek, és azt,
hogy megint sikerült összeverbuválnia nyárra egy jó kis társaságot.
A ház fényárban úszott. Nagyapja a külső, erős fényű teraszlámpát
is égve felejtette, pedig azt mindig el szokta oltani, mihelyt a
vendégeket sikerült beterelnie a lakásba. Gábor oltotta el.
– Te meg hol csavarogsz? – támadt rá Gálné karvezetésével az
egész vendégsereg. – Nem voltál a presszóban, kerestünk, úgy
eltűntél, mintha a föld nyelt volna el!
Annamária is ott ült a klubtagok között.
– Hozzátok szaladtam be – magyarázta neki Gábor. – Látni akartam
a teret az ablakotokból.
– Mi meg itt várunk rád a vacsorával! – dohogott Gálné. – Fiatal
kacsapörkölt van galuskával, tudod, hogy az csak frissen jó!
Sípos Gizi hiába szabadkozott, hogy köszöni szépen, őt otthon is
vacsora várja, Gálné a többiekkel együtt lenyomta az asztal mellé.
– Van itt elég, egyetek! Ünnepeljétek meg a sikereiteket! Mert ti
nem is tudjátok, milyen nagy siker ez, amit elértetek!
– A siker még odébb van, nagymama – mondta Gábor –, gyengéd
pillantással simogatva a tányérján gőzölgő püspökfalatot. – Majd ha
a salakot teregetjük!
– Most ne spekulálj, hanem egyél! Egyetek, gyerekeim! Bőregerek
vagytok, úgy lefogytatok abban a borsószedésben!
– Viszont van alaptőkénk! – mondta büszkén Elvira. Gál doktor
pedig felsóhajtott.
– En is kénytelen leszek az állami gazdaságba járni
munkára! Végigpróbálgattam az ifjúkori fehér vászonnadrágjaimat, és
egy sem megy rám!
XVI.