Fehérváry István: Börtönvilág Magyarországon 1945–1956.

Politikai Foglyok Országos Szövetsége, Bp., 1990.

Kevés olyan történet van, amely jobban tudná jellemezni az 1950-es évek elején a
börtönökben uralkodó állapotokat, mint a „káposztacsata” néven elhíresült gyűjtőfogházbeli
eset. A rendszer ritkán bizonyította drasztikusabban gyűlöletét és elszántságát a foglyokkal
szemben, mint az 1952. július 16-i tömegverés alkalmával.

Fehérváry István adta közre 1990-ben megjelent Börtönvilág Magyarországon 1945–1956

című könyvében egy politikai elítélt elbeszélését, aki maga is szenvedő alanya volt a verésnek
a Kozma utcai Gyűjtőben:

…….Még be sem fejezte beszédjét, amikor Juhász István, Miskolc volt szocdem
rendőrkapitánya, akit az ÁVH majdnem elsőnek fogott le, mert nem volt hajlandó semmilyen
szinten együttműködni a kommunistákkal, előrelépett. Utána Vörös János vezérezredes, volt
vezérkari főnök és honvédelmi miniszter, s még egynéhányan, köztük én is. Bánkuti
meglepetten nézett ránk, nem volt elkészülve arra, hogy valaki önként ki fog állni. Sorban
megkérdezett mindnyájunkat, hogy mik voltunk, miért lettünk elítélve. Aztán hirtelen Juhász
elé ugrott, pofonvágta, lemunkásárulózta, majd Vörös következett, akit rohadt fasisztának
nevezett és belerúgott. Engem imperialista ügynöknek nevezett, s egyszerre próbált ütni-verni.
Így ment mindenkinél, mindenki kapott valami rúgást, ütést, ahogy Bánkuti bírta erővel és
ügyességgel.

Utána következett a már ismert »vesszőfutás«. A két sorban felálló őrök között kellett a börtön
bal részébe rohannunk, miközben az őrök két oldalról gumibottal, derékszíjjal, husánggal
ütöttek, ahogy csak tudtak. »Ami csak belefér!« – üvöltötte Bánkuti pribékjei felé, s azok
igyekeztek is kitenni magukért. Rohantunk, ahogy csak bírtunk, az ütések csattantak két
oldalról, de a legrosszabb bent az épületben várt ránk. Középen, szétvetett lábakkal állt Balla
szakaszvezető (alias »Köcsög«) és néhány válogatott elvtársa. Kezében fenyegetően lóbálva a
»népnevelőt« (gumibot rabnyelven), ránk ordított, hogy üljünk le a fal elé, keresztbe tett
lábakkal, és szorítsuk a falnak a fejünket. Kezet hátra, üvöltötte egy másik, s azután nekünk
estek, vertek ahol értek, rúgtak, ahogy tudtak.

A mellettem gubbasztó Vörös János vezérezredes ősz feje csak úgy csattant, amint hozzáverték
a falhoz. Homlokáról folyt a vér, hátán a börtöninge vörös volt a kifolyt vértől, már nem volt
eszméleténél, szinte gépiesen, tehetetlenül esett előre-hátra, ahogy az ütések érték. Azután az
én hátam következett, egy rúgás a fejemen elég volt arra, hogy percekre megálljon a világ
körülöttem, éreztem, hogy a vér folyik a fejemen, meg-megrándultam, ahogy a gumibot
végigvágott rajtam, hallottam, hogy Berkes őrmester, ez a Ceglédről szabadult szadista
üvöltötte: »nézd, a rohadt fasiszták még rongálják a nép vagyonát, azonnal kaparják le a vért
a falról a körmükkel, gyerünk, kaparják gyorsabban!« Előredőlve, vakon, begörbített ujjakkal
kezdtük kaparni a falat, gépiesen, már nem éreztünk semmit, nem gondolkoztunk, csak
vakartuk a falról a saját vérünket.

Kint az udvaron Bánkuti tovább képviselte a proletárdiktatúrát. Vándor egymásután diktálta

az általa összeírt »szabotőrök« nevét, papokét, volt katonákét, diákokét, olyanokét, kiknek
származása, végzettsége szálka volt a rendszer szemében. Mindenki megkapta a maga jelzőjét,
a rúgásokat, pofonokat s a vesszőfutást. Amikor Lékai Imre, egy fiatal katolikus pap lépett elő,
Bánkuti habzó szájjal üvöltötte: »Itt én vagyok az Isten, itt én vagyok a Lucifer!«

Russheim Hans, valamikor az SS-ben szolgált, osztrák állampolgár volt, valamilyen

csempészési ügybe keveredett bele, s természetesen ő is bekerült közénk. Amikor Vándor az ő
nevét említette, Hansi térdre esett Bánkuti előtt, kezét összekulcsolta és rossz magyarsággal,
elcsukló hangon könyörgött: »Nem bántani kérem, nem bántani, őrnagy úr, nem bántani…
Isten, au weh au weh« – üvöltötte, mikor Bánkuti belerúgott a fejébe és kezeinél fogva
előrerántotta, hogy szinte hason feküdt Bánkuti előtt. »Rohadt SS, te rohadt germán, most
megismered a proletárdiktatúrát!« – s rúgta, ahogy csak bírta.

Közel hetvenen mentünk végig a proletárdiktatúra népítéletén. A névsor elfogytával Bánkuti

eszelősen állt a halálsápadt rabok előtt, szőke haja csapzottan lógott a homlokába, inge
kicsúszott a nadrágjából, idegesen nézett maga körül. »Rohadtak!« – lihegte, s szemei égtek.
»Rohadtak« – ismételte, majd eldobta a kezében levő gumibotot, sarkon fordult, és szinte
rohanva indult a kapu irányába.
Őrök, rabok egy darabig némán vártak, értetlenül álltak a »színház« e váratlan befejezése
előtt. Kovács százados, a politikai tiszt tért először magához, s elrendelte, hogy a rabokat
kísérjék fel a zárkákba. Őreink sietve, hangtalanul zárták ránk az ajtókat, senki nem beszélt, a
fegyház olyan volt, mint egy kripta.

Zárkatársaim vigyázva vették le rólam a véres inget, próbálták lemosni a hátamról és a

fejemről a vért. Egyszerre kinyílt a zárkaajtó, és egy orvos rabtársunk állt ott, mögötte Pintér
őrmester osztályvezető. Egy pillanatig meghökkenve bámult a kék-vörös hátamra, látszott
rajta, hogy valamit szeretne mondani, majd hirtelen megfordult, s tüntetőleg elvonult a zárka
elől.

Istenem – suttogta az orvos, amikor megnézte a hátamat –, ezek nem emberek… Itt van egy
kis kenőcs, ez az összes gyógyszer, amit tudok adni. Amikor a zárkaajtó újra becsukódott
mögöttünk, egymásra néztünk: Pintér kifejezéséből megértettük, hogy nemcsak mi, de az őrök
is megkapták a maguk leckéjét, ők is átéltek valamit, amit azután semmilyen politikai tiszt
nem tudott többé kimagyarázni a fejükből.”

http://tortenelemportal.hu/2012/05/bortonvilag-magyarorszagon-a-rakosi-rendszerben/