A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Estelle M askame: Did I M ention I Need You?

Published by Black & White Publishing, Edinburgh, 2015

Fordította: Gondáné Kaul Éva

Könyvterv: M alum Stúdió

Copyright © 2015 by Estelle M askame

Hungarian translation © Gondáné Kaul Éva, 2017
Copyright © Gabo Kiadó, 2017

M inden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes

hozzájárulása szükséges.

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-406-535-7

Kiadja GABO Kiadó

www.gabo.hu
gabo@gabo.hu
www.dibook.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik azt mondták,
hogy meg fogom tudni csinálni. És azoknak is,
akik azt mondták, hogy nem leszek képes rá.
 Köszönetnyilvánítás

Hálás köszönet az olvasóimnak, akik a kezdetektől fogva velem voltak, és

figyelemmel kísérték ennek a könyvnek az alakulását. Köszönöm, hogy
élvezetessé tettétek számomra az írást, és ilyen sokáig kitartottatok
mellettem. Köszönöm mindenkinek a Black & White Kiadónál, hogy
ugyanúgy hittek ebben a könyvben, mint én. Örökké hálás leszek Jannénak,
aki meg akarta hódítani a világot; Karynnak a hasznos tanácsaiért és a
szakértelméért; valamint Laurának, aki mindig gondoskodott rólam.
Köszönöm a családomnak a kitartó támogatást és bátorítást, főleg az
anyámnak, Fenellának, aki gyerekkoromban gyakran elvitt a könyvtárba, és
megszerettette velem a könyveket; apámnak, Stuartnak, aki mindig
buzdított, hogy író legyek; és végül, de nem utolsósorban a nagyapámnak,
George Westnek, aki az első naptól kezdve hitt bennem. Köszönöm,
Heather Allen és Shannon Kinnear, hogy meghallgattátok az ötleteimet, és
hagytátok, hogy állandóan erről a könyvről fecsegjek, és egyszer sem
mondtátok, hogy fogjam be a számat, pedig biztosan az őrületbe kergettelek
titeket az örökös lelkendezésemmel. Köszönöm Neil Drysdale, hogy
segítettél eljutni ide, ahol most vagyok. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.
Végezetül köszönetet mondok Danica Proe-nak, az alsós tanárnőmnek, aki
először mondta nekem, hogy úgy írok, mint egy igazi író, és rádöbbentett
arra, hogy tényleg író akarok lenni.
 1

Háromszázötvenkilenc nap.
Háromszázötvenkilenc napja várok erre.
Számoltam a napokat.
Háromszázötvenkilenc napja nem láttam őt.

Gucci mellettem áll, és a lábamra teszi a mancsát. A bőröndre támaszkodok,

idegesen matatok, és az utat kémlelem a nappali ablakán át. Mindjárt hat
óra van, és már felkelt a nap. Húsz perccel ezelőtt figyeltem, ahogy áttöri a
sötétséget, és megcsodáltam a fényes napsugarak táncát a járda mellett
parkoló autók tetején. Dean bármelyik pillanatban megérkezhet.
Lenézek a lábamnál álló nagy német juhászra. Lehajolok, és
megvakarom a fülét. A kutya egy darabig élvezi a kényeztetést, aztán
megfordul, és visszamegy a konyhába. Én megint csak az utcát bámulom,
közben gondolatban még egyszer átveszem, hogy mit csomagoltam be.
Hamar kimerít a leltározás, ezért a padlóra fektetem a bőröndöt, és
kinyitom. Végignézem a sortokat, a Converse cipőket és a karkötőket.
– Eden, hidd el, hogy minden megvan, amire szükséged lesz.
Abbahagyom az ideges kotorászást, és felnézek. Anya köntösben áll a
konyhában, és karba tett kézzel figyel. Már egy hete ilyen arcot vág, mint
most. Kicsit ideges, kicsit bosszús a pillantása.
Felsóhajtok, és mindent visszateszek a helyére. Behúzom a cipzárt, és
felállítom a bőröndöt. Én is kiegyenesedek.
– Csak ideges vagyok.
Igazából nem is tudom megfogalmazni, mit érzek. Persze hogy izgatott
vagyok, mert nem tudom, mire számítsak. Háromszázötvenkilenc nap
hosszú idő, és közben sok minden megváltozhat. Lehet, hogy már minden
más. De attól tartok, hogy semmi sem lesz más. Félek, hogy mihelyt
meglátom, minden visszatér, és olyan lesz, mint régen. Ezt teszi a távolság.
Vagy időt ad a továbblépésre, vagy rádöbbent, hogy milyen nagy szükséged
van a másikra.
Egyelőre fogalmam sincs, hogy egyszerűen csak a mostohatesómat
hiányolom, vagy azt a fiút, akibe szerelmes vagyok. Nehéz megállapítani,
mert a kettő ugyanaz a személy.
– Ne idegeskedj – nyugtat meg anya. – Nincs miért. – Gucci ugrándozva
követi, amikor bemegy a nappaliba, és kikandikál az ablakon, majd leül a
heverőre. – Dean mikor jön?
– Mindjárt – válaszolom csendesen.
– Hát… Remélem, dugóba kerültök, és lekésed a géped.
Összeszorítom a szám, és elfordulok. Anya az első perctől kezdve
ellenezte az ötletet. Egyetlen napot sem akar elpazarolni, és úgy tűnik,
időpazarlásnak tartja, hogy most hat hétre elmegyek. Ezek az utolsó együtt
töltött hónapjaink, mielőtt ősszel Chicagóba költözöm. Anya úgy fogja fel,
mintha utána soha többé nem látna. Ez persze nem igaz. A vizsgák után
hazajövök a nyári szünetre.
– Tényleg ennyire pesszimista vagy?
Anya végre halványan elmosolyodik.
– Nem pesszimista, csak féltékeny. Meg egy kicsit önző.
Egy közeledő autó zúgását hallom. Oda se kell néznem, tudom, hogy
Dean az. Néhány másodperc múlva tényleg a ház elé kanyarodik, és leállítja
a motort. Jack, anya pasija, odébb állt a terepjárójával, hogy Dean elférjen.
Dean kinyitja a kocsi ajtaját, és kiszáll. Lassan mozog, és kedvetlen
arcot vág, mintha nem szívesen lenne itt. Ez egyáltalán nem lep meg. Tegnap
este beszélgetés közben csak kurtán válaszolt, egész este a telefonját
nézegette, és amikor elmentem tőle, nem kísért ki, ahogy szokott. Anyához
hasonlóan, ő is haragszik rám egy kicsit.
 Gombócot érzek a torkomban, és nagyot nyelek. Kihúzom a bőrönd
fogantyúját, és húzni kezdem az ajtó felé. De ott még megállok, és aggódó
pillantást vetek anyára. Itt az idő, hogy elinduljak a repülőtérre.
Dean nem kopog, mielőtt belép a házba. Sosem szokott, és nincs is rá
szükség. De az ajtó most a szokásosnál lassabban nyílik, és Dean fáradt
arccal lép be rajta.
– Jó reggelt.
– Jó reggelt, Dean – üdvözli anya. Kicsit felvidul az arca, és gyengéden
megszorítja Dean karját. – Készen áll az indulásra.
Dean a szemembe néz. Máskor mindig mosolyog, ha meglát, de ma
reggel teljesen közönyös a pillantása. Viszont felvonja a szemöldökét,
mintha azt kérdezné, hogy „tényleg?”
– Szia. – Olyan ideges vagyok, hogy erőtlen és szánalmas a hangom.
Lenézek a bőröndre, aztán megint Deanre emelem a tekintetemet. –
Köszönöm, hogy elviszel a szabadnapodon.
– Ne is emlékeztess erre – válaszolja, és végre elmosolyodik.
Megkönnyebbülök. Dean hozzám lép, és elveszi tőlem a bőröndöt. – Most
ágyban lehetnék, és délig aludhatnék.
– Túl jó vagy hozzám. – Közelebb lépek, és átkarolom. Az ingébe
temetem az arcomat, ő pedig felnevet, és magához szorít. Felemelem a
fejem, és felnézek rá. – Komolyan.
– Istenem… – áradozik anya, és eszünkbe juttatja, hogy még mindig a
helyiségben van. – Annyira édesek vagytok.
Figyelmeztető pillantást villantok rá, aztán megint Deanre nézek.
– Ez a végszó arra, hogy indulnunk kell.
– Nem, nem! Előbb hallgass meg. – Anya elém áll, a halvány mosoly
eltűnik az arcáról, és elkomorodik. Attól félek, hogy mire hazajövök,
állandó arckifejezésévé válik ez az aggódó, komor nézés. – Ne használd a
metrót. Ne állj szóba idegenekkel. Ne tedd be a lábad Bronxba. És kérlek,
gyere haza élve.
Megforgatom a szemem. Két éve majdnem ugyanezt a szónoklatot
hallottam tőle, amikor Kaliforniába készültem, hogy találkozzak apával. De
akkor főleg apával kapcsolatban figyelmeztetett.
– Tudom – nyugtatom meg. – Ne csináljak butaságot. Ennyi.
 Anya szigorú arccal bólint.
– Pontosan.
Elengedem Dean karját, anyához lépek, és átölelem. Ettől majd elhallgat,
mint mindig. Anya magához szorít, és a nyakamba sóhajt.
– Nagyon fogsz hiányozni – suttogom, de alig hallom a saját hangomat.
– Te is nekem, hidd el. – Anya elenged, de a keze még a vállamon
marad. A falon lévő órára néz, és gyengéden Dean felé tol. – Most már
mennetek kell. Nem lenne jó, ha lekésnéd a gépet.
– Tényleg indulni kellene – szólal meg Dean. Kinyitja az ajtót, áthúzza a
bőröndöt a küszöbön, de egy pillanatra megtorpan. Talán arra gondol, hogy
az anyám az utolsó pillanatban még néhány fölösleges tanácsot akar adni.
Szerencsére téved.
Felkapom a hátizsákomat a heverőről, és követem Deant, ám az ajtóban
megfordulok, és búcsút intek anyának.
– Hát akkor… Hat hét múlva találkozunk.
– Ne emlékeztess mindig erre! – kiált fel panaszosan, és gyorsan
becsukja a bejárati ajtót. Megcsóválom a fejem, és végigmegyek az
előkerten. Majd megbékél. Egy idő után.
– Legalább nem csak engem hagysz faképnél – szól vissza Dean a válla
fölött, a kocsi felé menet.
Lehunyom a szemem, és végigsimítom a hajam. A kocsi mellett állok, és
nézem, ahogy Dean a csomagtartóba teszi a bőröndömet.
– Kérlek, ne kezdd.
– De ez nem igazság – motyogja Dean. Egyszerre szállunk be a járműbe.
Dean becsapja az ajtót, és felsóhajt. – Miért kell elmenned?
– Nem olyan nagy dolog ez – próbálom lecsillapítani, mert tényleg nem
értem a problémát. Mihelyt megemlítettem a New York-i utamat, anya és
Dean egy emberként tiltakozott ellene. Mintha azt hinnék, hogy többé nem
fogok visszajönni. – Ez csak egy kiruccanás.
– Kiruccanás? – Dean morgolódva beindítja a motort, és kihajt az útra.
Akármilyen rossz a kedve, azért elvisz a reptérre. – Hat hétre elmész. Aztán
visszajössz egy hónapra, de már el is húzol Chicagóba. Nekem csak öt hét
marad veled. Ez nem elég.
– Igen, de majd jól kihasználjuk azt az öt hetet. – Tudom, hogy bármit
mondok, nem segítek a helyzeten, mert ez a pillanat már hónapok óta
készülődik, és Dean most mindent kitálal. Jó ideje számítok már rá.
– Nem erről van szó, Eden! – csattan fel, belém fojtva a szót.
Számítottam erre, most mégis furcsa látnom, hogy Dean ennyire ki van
akadva. Nem nagyon szoktunk veszekedni, mert eddig nem volt semmi
nézeteltérés közöttünk.
– Akkor miről?
– Arról, hogy inkább hat hetet töltesz New Yorkban, minthogy velem
legyél – méltatlankodik, és hirtelen felemeli a hangját. – New York tényleg
ennyire nagyszerű? Kinek van szüksége hat hétre New Yorkban? Nem elég
egy?
– Mert Tyler hat hétre hívott meg – ismerem be. Talán hat hét tényleg
hosszú idő, de amikor igent mondtam a meghívásra, a lehető legjobb
ötletnek tűnt.
– Miért nem tudsz kompromisszumot kötni? – Egyre jobban felhúzza
magát, és már hadonászik beszéd közben, ezért a kocsi ide-oda billeg. –
Miért nem mondtad, hogy „oké, elmegyek, de csak két hétre?” Ha?
Karba teszem a kezem, elfordulok, és haragos arccal nézek ki az
ablakon.
– Oké, nyugodj le. Rachael egyszer sem panaszkodott, amiért elmegyek.
Miért nem tudsz te is napirendre térni fölötte?
– Rachael a legjobb barátnőd… De én a barátod vagyok. Ráadásul
Rachael meg fog látogatni New Yorkban – vág vissza ingerülten. Ebben
igaza van. Rachael és a közös barátnőnk, Meghan, akit nem láttam, amióta
elment az utahi egyetemre, már hónapok óta tervez egy New York-i utat.
Engem is magukkal hívtak volna, de Tyler megelőzte őket. Akárhogy is van,
mindenképpen abban a városban kötöttem volna ki ezen a nyáron. De nem
hibáztatom Deant, amiért úgy érzi, hogy kirekesztettük. Én, Rachael,
Meghan és Tyler mind ott leszünk, vagyis szinte az egész baráti körünk,
nélküle fog összejönni New Yorkban.
Dean felsóhajt, és egy darabig csendben marad. Egyikünk sem szólal
meg, amíg egy stoptáblához nem érünk.
– Csak arról van szó, hogy… Emiatt kicsit korán kezdjük ezt a
távkapcsolat dolgot – jegyzi meg végül. – És ez rossz.
 – Rendben, akkor fordulj meg – csattanok fel. Ránézek, és feltartom a
két kezem. – Nem megyek. Akkor boldog leszel?
– Nem – jelenti ki határozottan. – Elviszlek a reptérre.
A következő félórát megint csendben töltjük. Egyszerűen nincs miről
beszélnünk. Dean haragszik rám, én meg nem tudok olyat mondani, amivel
felvidíthatom, ezért ebben a feszült csendben maradunk, egészen a hetes
terminálig.
Dean megáll a járda mellett, és leállítja a motort, aztán felém fordul. Már
majdnem hét óra van.
– Legalább felhívsz majd? Mondjuk… állandóan?
– Dean, tudod, hogy hívni foglak. – Halkan felsóhajtok, rámosolygok, és
remélem, hogy a tágra nyitott szemem láttán megenyhül egy kicsit. – De
kérlek, ne gondolj rám túl sokat.
– Úgy mondod, mintha ez olyan könnyű lenne – mordul fel, és ő is
felsóhajt. De amikor ránézek, látom, hogy egy kicsit vidámabb lett. – Gyere
ide.
Két kézzel megfogja az arcomat, gyengéden magához von, és lágyan,
lassan megcsókol. Mintha nem is veszekedtünk volna. Egy idő után
elhúzódok tőle.
– Azt akarod, hogy lekéssem a gépet? – Felvonom a szemöldököm,
kinyitom az ajtót, és leteszem a lábam a járdára.
Dean rám somolyog.
– Lehet.
Megforgatom a szemem, kiszállok a kocsiból, a vállamra dobom a
hátizsákot, és óvatosan becsapom az ajtót. Kiveszem a csomagtartóból a
bőröndöt, és odalépek az ablakához, amit azonnal leereszt, amikor közel
érek hozzá.
– Nos, New York-i lány?
A zsebembe nyúlok, és előveszem azt az ötdollárost, amit minden
alkalommal ide-oda passzolunk, amikor szívességet teszünk egymásnak. A
bankjegy most már nagyon el van nyűve, kész csoda, hogy nem foszlott még
szét.
– Itt van öt dollár, a fuvardíjra.
Dean összeszorított szájjal elveszi tőlem a pénzt, de nem tudja leplezni a
mosolygását.
– Ezért sokkal többel tartozol nekem.
– Tudom. Bocsánat. – Behajolok az ablakon, megcsókolom a szája
sarkát, aztán elfordulok, és elindulok a terminál felé. A hátam mögött
hallom, hogy Dean beindítja a motort.
Majdnem két éve jártam utoljára a LAX repülőtéren, ezért örültem
volna, ha Dean bejött volna velem. De talán jobb, ha nem húzzuk tovább a
búcsúzkodást. Deannek biztosan nagyon rossz lett volna látni, ahogy eltűnök
a becsekkolás után. Különben is… Egyedül is boldogulok. Azt hiszem.
Ahogy sejtettem, a terminálban iszonyú nagy a nyüzsgés, még egy ilyen
kora reggeli órán is. Átverekedem magam a tömegen, míg végre egy olyan
helyre érek, ahol egy pillanatra megállhatok. Leveszem a hátizsákot,
beletúrok, és előkeresem a mobilomat. Megnézem az üzeneteket,
megragadom a bőrönd fogantyúját, és elindulok a check-in felé. Közben írni
kezdek.

„Úgy tűnik, elérkezett a jövő nyár. Nemsokára találkozunk.”

Aztán elküldöm az üzenetet annak a személynek, akit már

háromszázötvenkilenc napja nem láttam, és azóta várom, hogy újra
találkozhassunk.
Vagyis Tylernek.
 2

Csak leszállás után jövök rá, hogy a Newark Liberty Nemzetközi Repülőtér
nem is New Yorkban van, hanem New Jersey-ben. És itt is hatalmas a
tömeg. Tíz perccel később szálltunk fel Los Angelesben, mégis tíz perccel
korábban érkeztem meg. A testem úgy érzi, hogy délután kettő óra van, és
ebédet követel, pedig itt már negyed hat is elmúlt.
És ez azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban megláthatom.
Hevesen dobogó szívvel nézegetem az információs táblát a fejem fölött.
Kéne egy kis idő, mire kisilabizálom, merre kell mennem, de egyszerűen
nem tudok most megállni. Nem akarom tovább húzni a találkozás pillanatát,
mert már alig várom, hogy láthassam. Ezért a vállamra dobom a hátizsákot,
és követem az embereket, akikkel egy gépen utaztam. De ahogy
végigtrappolok a terminálon, egyre idegesebb leszek. Kezdek rájönni, hogy
nem lett volna szabad idejönnöm. Egyre erősödik bennem az érzés, hogy
rossz ötlet volt.
Hát persze, hogy rossz ötlet, gondolom.
Azt hittem, hogy túlteszem magam rajta, ha kettesben leszünk? Ettől
minden még rosszabb, még nehezebb lesz. Neki persze könnyű. Már
biztosan régen túlvan rajtam, és egy csinos, New York-i lánnyal jár. Én meg
amilyen ostoba vagyok, egy egész éven át csak rá gondoltam. Tudom,
hogyha meglátom, minden, amit eddig éreztem, vissza fog jönni, és újra
megrohannak a régi érzések. Igazából máris itt vannak. A gyomrom most is
úgy remeg, mint régen, amikor rám mosolygott, és a szívem olyan hevesen
dobog, mint amikor a szemembe nézett.
Talán még nem késő sarkon fordulni.
A csoport, amit eddig követtem, lemegy egy mozgólépcsőn, de én úgy
érzem, hogy egy kicsit össze kell szedni magam, és kilépek a sorból. Talán
mégsem lesz olyan szörnyű. Hiszen tényleg szeretném már látni, még ha a
találkozás miatt érzett kellemes izgalmat most el is nyomja az idegesség.
Olyan régen vártam már erre, hogy ostobaság lenne megfutamodni.
Össze vagyok zavarodva, de ha már idejöttem, akkor itt az ideje, hogy
egy év után végre találkozzunk.
Megmarkolom a hátizsák pántját, és a mozgólépcsőre lépek. A szívem a
szó szoros értelmében hánykolódik a mellkasomban. Félek, hogy a
körülöttem lévők meghallják a hangos dobogását. Mindjárt szívrohamot
kapok az idegességtől. Merev lábbal lelépek a mozgólépcsőről, és valahogy
sikerül tovább botorkálnom az érkezési csarnok felé.
Fél szemmel a bőröndökkel teli futószalagot figyelem, de közben egy
zöld szempárt keresek. Körülöttem mindenki a nyakát nyújtogatva
nézelődik. Néhány öltönyös férfi névtáblát tart maga elé. A rokonok,
ismerősök a mozgólépcsőről lelépő utasokat pásztázzák. Én is ezerrel
sasolok körbe-körbe. Pontosan tudom, kit akarok látni. Egy pillanatra azt
hiszem, hogy ő az, mert észreveszek egy magas fekete srácot. Majdnem
megáll a szívem, de a pasi magához ölel egy csajt, és rájövök, hogy nem
Tyler az.
Megint a tömeget pásztázom, és folytatom az utamat a poggyászkiadó
felé, pedig alig tudom mozgatni a lábam. Menet közben végignézek a
névtáblák sorfalán, és megpróbálom kitalálni, miért jöttek ezek az emberek
New Yorkba. De nem érek rá sokáig töprengeni, mert az egyik táblán
megakad a szemem. Nem csoda, mert a saját nevemet látom meg rajta.
Fekete filctollal írták, és mindegyik betűnek más formája van.
És ekkor meglátom őt.
Tylert.
Közvetlenül a szeme alatt tartja a vicces kártyát, és amikor találkozik a
pillantásunk, apró ráncok keletkeznek a szeme körül. Vigyorog. Hirtelen
minden nyugodt lesz körülöttem. Megszűnik a szorítás a gyomromban, a
szívverésem lecsillapodik, és nem lüktet tőle az egész testem. Csak állok az
érkezési csarnokban, és némán tűröm, hogy a körülöttem tülekedő
utastársaim ide-oda lökdössenek. Nem érdekel, hogy elállom az utat. Az
sem zavar, hogy úgy festek, mintha eltévedtem volna. Csak azt tudom, hogy
Tyler itt van, megint egymással szemben állunk, és hirtelen úgy érzem, mintha
minden a helyére került volna. Mintha nem telt volna el
háromszázötvenkilenc nap azóta, hogy utoljára így mosolygott rám, mint
most.
Tyler lassan leengedi a táblát, és meglátom az egész arcát. A vigyorát, az
állát, a szeme színét, az enyhén felvont szemöldökét. Mindent, amit annyira
imádtam benne. És talán még mindig imádom őket, mert hirtelen megmozdul
a lábam. Elindulok felé, és minél közelebb érek hozzá, annál szaporábbak
lesznek a lépteim. Közben őt nézem, csak rá szegezem a tekintetemet. Az
emberek kitérnek az utamból, és már szinte futok, aztán a karjába vetem
magam.
Azt hiszem, nem számított erre. Hátratántorodik, és elejti a kezében lévő
táblát, miközben átölel. Néhányan elragadtatottan felkiáltanak körülöttünk.
Biztosan azt hiszik, hogy egy online pár vagyunk, akik régóta kapcsolatban
állnak egymással, és hosszú idő után most találkoznak először. Talán azért
gondolják ezt, mert valahogy így is van. Régóta ismerjük egymást. Mármint
mostohatestvérként. De most nem foglalkozom a nézőközönségünkkel. A
lábammal átkulcsolom Tyler derekát, és a vállába temetem az arcomat.
– Szerintem félreértik – súgja Tyler a fülembe, és halkan felnevet,
miközben megveti a lábát, nehogy elessünk. Az elmúlt egy évben többször is
hallottam a hangját a telefonban, de személyesen egészen más. Mert most
szinte érzem, ahogy beszél.
– Talán le kellene tenned – súgom vissza, és Tyler engedelmeskedik.
Még egyszer magához szorít, aztán gyengéden talpra állít. Most végre
közelről a szemébe nézhetek. – Szia…
– Szia… – válaszolja, lassan felvonva mindkét szemöldökét. Nyugodt és
pozitív kisugárzás árad belőle. Egyszerűen nem tudom abbahagyni a
vigyorgást. – Isten hozott New Yorkban.
– New Jersey-ben – helyesbítek, de a hangom alig hallható. Egyre csak
az arcát bámulom. Úgy tűnik, mintha egy év alatt négy évet öregedett volna,
de ez talán a borostája miatt van. Megpróbálok nem gondolni arra, milyen
vonzó így az arca, és inkább a karjára pillantok. Ettől persze nem lesz
könnyebb a helyzetem. A bicepsze nagyobb, mint amilyenre emlékeztem.
Nagyot nyelek, és a szemöldökét kezdem nézni. Egy szemöldök csak nem
fog beindítani.
Mi a fene van veled, Eden?
– Akkor New Jersey-ben – legyint Tyler. – Imádni fogod a várost. Hála
az égnek, hogy eljöttél.
– Várj egy kicsit… – Hátralépek, és félrehajtott fejjel, kíváncsian
méregetem. Biztosan csak megnyomja a magánhangzókat… – Ez… New
York-i akcentust hallok?
Megdörzsöli a tarkóját, és megvonja a vállát.
– Lehet. Valahogy ráragad az emberre, nem? Ráadásul Snake Bostonból
származik. Örülhetsz, hogy nem harapom el teljesen az r-eket.
– Ő a szobatársad, ugye? – Megpróbálom felidézni az összes
telefonbeszélgetésünket, amikor Tyler beszámolt, melyik iskolát látogatta
meg aznap, vagy milyen jó dolog történt vele. Például amikor a tél
beköszöntével életében először látott havat. De most túlságosan leköt ez a
kis változás a beszédében. Nem tudom, miért nem vettem észre a
telefonbeszélgetéseink alatt. – Mit is mondtál, mi az igazi neve?
– Stephen – válaszolja Tyler, és megcsóválja a fejét. – Gyere, húzzunk
innen.
Elindul a kijárat felé, de gyorsan figyelmeztetem, hogy még nincs nálam a
bőrönd, ezért a poggyászkiadó felé vesszük az irányt. Öt percet
elpazaroltam azzal, hogy rávetettem magam, ezért már nincs nagy tömeg a
poggyászvisszaváltónál. Egy perc sem telik el, és meglátom a bőröndömet a
futószalagon. Nemsokára elhagyjuk a C terminált, és elindulunk a parkoló
felé. Tyler könnyedén húzza maga után a bőröndömet.
Nagy meleg fogad odakint. Melegebb van, mint Santa Monicában vagy
Portlandban. Kibújok a felsőmből, és a hátizsákba gyűröm. Közben
odaérünk Tyler Audijához, ami most is makulátlan állapotban van. Micsoda
meglepetés. Pedig arra számítottam, hogy tele lesz graffitivel, vagy legalább
az egyik ablakát kitörték.
Tyler kinyitja a csomagtartót, ami a kocsi elején van, és beteszi a
bőröndömet. Aztán becsapja a csomagtartó tetejét.
– Anyád hogy bírja? – kérdezi, de közben vigyorog.
Megforgatom a szemem, és beülök a kocsiba. Megvárom, hogy ő is
beszálljon, és csak utána válaszolok.
– Nem túl jól. Még mindig úgy viselkedik, mintha azt hinné, hogy ide
fogok költözni, vagy valami ilyesmi. – Az ujjammal végigsimítom a bőrülést,
és beszívom a levegőt. Tűzifa. Légfrissítő. Bentley kölni. Mennyire hiányzott
ez az átkozott kölni. – Dean is haragszik.
Tyler egy pillanatra rám villantja a szemét, aztán elfordul, beindítja a
motort, és bekapcsolja a biztonsági övet.
– Még mindig jóban vagytok?
– Igen – hazudom. Igazából nem tudom, hányadán állunk most, a ma
reggeli vita után. Szerintem jóban vagyunk. Ismerve Deant, valószínűleg
kivárja, amíg elvonul a vihar. – Egész jól. – A szemem sarkából Tylert
figyelem, és várom a reakcióját. Hogy történjen valami. Bármi.
Megfeszüljön az álla. Összehúzza a szemét. De csak mosolyog, miközben
lassan kifarol a parkolóhelyről.
– Az jó – jegyzi meg, és ezzel megfoszt minden maradék reménytől. Hát
persze, hogy nem zavarja, ha még mindig Deannel járok, mert már teljesen
túltette magát rajtam. – Hogy van Dean?
Nagyot nyelek, összekulcsolom az ujjaimat, és igyekszem leplezni a
csalódottságomat. Nem kéne ennyire elkeserednem. Miért foglalkozom
vele?
– Jól.
Csak egy kurta biccentés a válasz. Tyler most már csak az utat figyeli,
miközben a kijárat felé haladunk.
– És hogy van az anyám? – kérdezi egy idő után. – Mert én úgy érzem,
hogy minden beszélgetésünk egyre idegesítőbb lesz. Általában így zajlik egy
telefonálás, hogy „Igen, anya, szoktam mosni a ruháimat. Nem gyújtottam
fel a lakást, és nem kerültem bajba.” – Halkan felnevet. – Egyelőre – teszi
hozzá halkan.
– Kivéve, amikor megbüntetett a rendőr, mert gyorsan hajtottál –
jegyzem meg epésen. Viselkedj normálisan és lazán, mondogatom
magamban.
 Kihajtunk a parkolóból, és ráfordulunk a gyorsforgalmi útra. Tyler rám
vigyorog.
– Amit nem tud, az nem fáj neki. De hadd tegyek fel egy komoly
kérdést: Jamie barátnője szexi?
Rámeredek, mire megvonja a vállát.
– Szörnyű vagy – ingatom a fejem. – De igen, aranyos. – Nem túl
gyakran látom Jent, főleg azért, mert Jamie ragaszkodik ahhoz, hogy tartsam
távol magam tőlük. Állítólag zavarba hoztam, amikor először hazahozta a
kislányt. Valószínűleg csúnyán megsértettem az íratlan tesótörvényeket,
amikor elárultam Jennek, hogy Jamie a Másik ösvény című verset szokta
szavalni álmában. – Tudod, mi történt valamelyik este?
– Mi?
– Chase megkérdezte az anyját, hogy áthívhat-e egy lányt tanulni. De
nyár van. Mit tanulnának együtt?
– Tanulni… – horkant fel Tyler. – Elég ravasz húzás egy nyolcadikostól.
Végre a lányokkal foglalkozik a videojátékok helyett.
Ravasz mosolyra húzom a számat, de nem is néz rám.
– Úgy tűnik, a srácok a bátyjukra ütnek a csajozás terén.
– Mindkettőt kinyírom, ha hazamegyek – morogja, de aztán felnevet. –
Ellopják az imidzsemet. Nincs bennük semmi eredetiség.
A gyorsforgalmi úton megyünk, de csúcsidő van, ezért lassan halad a
forgalom. Lehajtom a napellenzőt. A nap bántja a szememet, és a
bőröndömbe csomagoltam a napszemcsimet, ami elég ostoba húzás volt.
– Szerinted gyorsan eltelt ez az év?
Amikor a forgalom megint leáll, Tyler kihasználja az alkalmat, és rám
néz. Egy pillanatig gondolkodik, aztán megvonja a vállát. Már nem
mosolyog.
– Nem. Minden egyes hónap egy örökkévalóságnak tűnt. Már alig
vártam, hogy végre nyár legyen.
– Azt hittem, neked gyorsan telik az idő – csodálkozom. – Tudod… A
sok utazás, meg minden. Állandóan elfoglalt voltál. – Akárhányszor
beszéltem Tylerrel, mindig beszámolt a programjáról. Iskolákat és különféle
intézményeket látogatott, ahol elmesélte, hogyan bántalmazta
gyerekkorában az apja, és ezzel hívta fel a figyelmet a
gyermekbántalmazásra. Egyszer Maine-ben volt, máskor New Jersey-ben.
Néha hosszú ideig nem is tartózkodott New Yorkban. Sokszor
panaszkodott fáradtságról, mégis úgy éreztem, hogy élvezi a programokat,
meg az itteni életet.
Tyler megrázza a fejét, és megint az utat nézi, mert elindult a forgalom.
– Igen, azokon a napokon, amikor sok volt a dolgom, tényleg gyorsan
telt az idő, de az éjszakák végtelennek tűntek. Amikor hazaértem, Stephen
többnyire a számítógépén matatott, és valami iskolai feladaton dolgozott,
úgyhogy halálra untam magam. Az ember egy hónap után már nem nagyon
tud mit csinálni New Yorkban, ha nem ismer senkit.
Tyler sosem említette, hogy unatkozik. A beszélgetésünk során mindig
áradozott, mennyire szereti a várost, mennyivel jobb a kávé New Yorkban,
és milyen jól érzi magát. Meg sem fordult a fejemben, hogy hazudik.
– Ha ennyire unatkozol, akkor miért akarsz még hat hétig itt maradni?
Egy pillanatig azt hiszem, hogy el fog mosolyodni.
– Mert most itt vagy te.
– Ez meg mit…
– Hé, imádom ezt a számot – vág a szavamba, és néhányszor
megkopogtatja a lejátszó kijelzőjét, hogy felvegye a hangerőt. Nem tudtam
befejezni a kérdésemet, ezért felvont szemöldökkel nézek rá, miközben ő a
zene ritmusára ingatja a fejét. Talán Drake új száma ez? – Kanye Westnek
ma jelent meg az új albuma.
– Aha… – válaszolom, de nem nagyon figyelek rá. Igazából egyáltalán
nem érdekel. Nem szeretem Kanye Westet. Drake-et sem.
Ezek után már csak érdektelen dolgokról beszélgetünk. Tyler tesz egy
semleges megjegyzést, én pedig egyetértek vele. Nagy a forgalom. Szép az
idő. Nemsokára elhagyjuk New Jersey-t, és beérünk New Yorkba. Ez egy
kicsit felvillanyoz. Végre.
Átmegyünk egy felüljárón, és egy sor fizetős kapu felé közeledünk. Tyler
besorol egy készpénzes kapuhoz, és a többi autóval együtt araszolunk a
sorompó felé.
– Tudod, mit furcsállok a Lincoln-alagútban? – kérdezi elgondolkodva,
és előveszi a pénztárcáját.
– Mit?
 – New Jersey-be ingyen bejuthatsz, de fizetned kell, ha keletre, New
York felé akarsz menni. – Megcsóválja a fejét, és a pénzzel a kezében a
kapuhoz hajt. – Mondjuk, van benne valami logika. Senki sem akar New
Jersey-be menni. – Felnevetek, Tyler pedig letekeri az ablakát. A kocsija
annyira le van ültetve, hogy majdnem nyújtózkodnia kell, hogy elérje a
pultot.
A kapu kezelője elveszi a pénzt, és elismerően csettint a nyelvével.
– Szép verda – motyogja, és felnyitja a sorompót előttünk. Tyler
átszáguld rajta, és közben felbőgeti a motort, mintegy válaszképpen a pasi
bókjára.
Karba teszem a kezem, és felé fordulok.
– Vannak dolgok, amik nem változnak – jegyzem meg tréfásan.
Tyler halványan elmosolyodik.
– A szokás hatalma – jelenti ki, és szégyenlősen megvonja a vállát.
Néhány másodperccel később behajtunk az alagútba, ahol narancssárga
fények fogadnak minket. Időbe telik, mire hozzászokom a sötétséghez.
Kibámulok az ablakon, pedig a betonfalakon kívül nem sok látnivaló akad.
Előrehajolok, és felnézek az alagút tetejére.
– Mi van fölöttünk?
– A Hudson folyó.
– Ez olyan király! – Hátradőlök az ülésen, és izgatottan rágni kezdem a
számat. Megint eszembe jut, hogy hat hetet New Yorkban fogok tölteni. Az
elmúlt félórában majdnem elfelejtettem, hová tartunk, de a híres Hudson
folyó neve visszaránt a valóságba.
– Most már tényleg… Isten hozott New Yorkban – szólal meg Tyler egy
perc múlva. Felemeli a kezét, és előremutat. Kinézek a szélvédőn át, de
csak az alagút falát látom.
Aztán észreveszem, hogy egy függőleges vonal fut végig a falon. Az
egyik oldalon ez áll: „New Jersey”, a másikon pedig az, hogy „New York”.
Most haladunk át az államhatáron, ami azt jelenti, hogy végre New Yorkban
vagyunk.
– Néhány perc múlva Manhattanben leszünk – közli egy kis hallgatás
után. Valószínűleg megérzi az idegességemet, mert rám mosolyog vezetés
közben. Olyan izgatott vagyok, hogy nem tudok megszólalni. – Arra
gondoltam, hogy ha nem vagy túlságosan fáradt, akkor először elmennénk a
Time Square-re. Mert ez az első estéd a városban, meg ilyenek. Az első
héten végig kell menned a kötelező turistakörökön.
– A Time Square jól hangzik – lelkendezem. Igyekszem összeszedettnek
tűnni, pedig legszívesebben egyfolytában sikongatnék az örömtől. Még
sosem hagytam el a nyugati partot, és most nemcsak egyszerűen a keleti
parton vagyok, hanem egyenesen New York Cityben. Az ország másik
legnagyszerűbb városában, Los Angelesen kívül. Legalábbis mindenki ezt
mondja.
Nemsokára kiderül, hogy igazuk van-e.
 3

Az alagút vége felé közeledve egyre több fény szűrődik be, és amikor
kiérünk a szabadba, majdnem megvakít a napfény. Összehúzott szemmel
nézelődök, mert egy pillanatra sem akarok lemaradni a városról. Mindent
látnom kell.
Első látásra minden ismerősnek tűnik.
A nagy forgalom az utakon. A járdákon hömpölygő tömeg, az úton
átszaladó emberek. A magas épületek, amelyektől klausztrofóbiás leszek.
New Yorkhoz képest Santa Monica egy arkansasi mezőnek tűnik. Minden
olyan zsúfolt, olyan magas. De a felhőkarcolók megvédenek a tűző
napfénytől. Az egész városban szinte kézzel fogható a… nyüzsgés és a
sietség. Semmi sem nyugodt, kimért vagy lassú. Minden olyan gyors, mintha
minden és mindenki sietne valahová. Szerintem azért tűnik ismerősnek, mert
pontosan erre számítottam. Csak azt hiányolom, hogy a csatornafedelekből
nem száll felfelé a pára. Úgy látszik, a filmekben ezt kicsit túlhangsúlyozzák.
– Nahát!
– Én is ugyanezt mondtam – nevet fel Tyler, és a szeme sarkából figyeli,
ahogy álmélkodva bámulok ki az ablakon. Közben lassan manőverezik a
gyalogosok meg a taxik között a Negyvenkettedik utcában.
– Mert ez New York! – kiáltok fel elragadtatott hangon. – A híres-
nevezetes New York City.
– Ez a Divatnegyed – közli velem egy idő után. – A Midtown felé
megyünk.
Csak fél füllel hallgatom a szavait, de nem igazán fogom fel, amit mond.
A körülöttünk magasodó épületeket meg a járdákat szegélyező fákat
bámulom. Azt is megfigyeltem, hogy a legtöbb utca egyirányú. Előrehajolok,
hogy jobban kilássak a szélvédőn.
– Az Upper East Side-on van a lakásod, ugye?
Megint Tylerre figyelek, és észreveszem, hogy kajánul elmosolyodik.
Megállunk egy lámpánál.
– Kevesebbet vártál az anyámtól?
– Nem – ismerem be. – Biztos voltam benne, hogy nem Harlemben fog
elhelyezni.
Tyler csettint a szájával, és játékosan megcsóválja a fejét.
– Nem hittem volna, hogy ilyen előítéletes vagy. Kelet-Harlem egyébként
nem is olyan rossz, de valószínűleg azért gondolom így, mert beszélek
spanyolul, és totál otthon érzem magam. Ez a spanyol gének miatt van,
tényleg.
– Tyler, max huszonöt százalék latin vér van benned. Nem is látszik
rajtad. – Úgy teszek, mintha nem látnám, hogy a járdaszegélynél várakozó
emberek közül többen is lefényképezik Tyler autóját, amíg a lámpánál
állunk. Pedig lehetetlen nem észrevenni, hogy mit csinálnak. Tyler nem
foglalkozik velük.
– Akkor is spanyol génjeim vannak – tiltakozik. – Hála a drága Maria
nagyinak. Meg az apámnak.
Egy darabig nem szólalok meg. Kicsit meglep, hogy Tyler szóba hozta az
apját. Várom, hogy mikor fog megfeszülni az álla, és megváltozni a
hangulata, de csak tovább mosolyog, és kimutat a szélvédőn. Úgy tűnik,
már nem zavarja, ha beszélnie kell az apjáról. Nem csoda, hiszen egy éve
ezt csinálja.
– Ha nem vetted volna észre, a Time Square ott van.
– Tessék?
A lámpa zöldre vált, és az előttünk lévő útra szegezem a tekintetem.
Tyler beletapos a gázba, mire a kocsi villámgyorsan bekanyarodik a sarkon,
egy kisebb kipufogófelhőt hagyva maga után, ami biztosan lenyűgözi a
járdaszegélynél álldogáló nézőközönséget. Tylerre nézek.
 – Teszünk egy kis kitérőt – magyarázza, és elvigyorodik, amikor látja az
értetlen arcomat. – Még nem akarom, hogy meglásd. Majd este.
– Tényleg? Most komolyan azt mondod, hogy a Time Square itt van az
orrom előtt, de elhajtasz, mielőtt megnézhetném? – Karba teszem a kezem,
és színpadiasan elfordulok tőle, mintha meg lennék sértve. De közben
mosolygok.
– Este jobban néz ki – nyugtat meg Tyler.
Észak felé folytatjuk az utunkat a Nyolcadik sugárúton. Szállodák,
üzletek, éttermek és persze turisták százai mellett haladunk el. Könnyű
megkülönböztetni a helyieket a turistáktól, mert az utóbbiak elragadtatott
arckifejezéssel nézelődnek, és szinte mindent lefényképeznek, ami az
útjukba kerül. Ha nem rejtene el az elsötétített ablak, mindenki rögtön látná
rajtam, hogy én is turista vagyok.
– Most megyünk át a Broadwayn – jegyzi meg Tyler, miután
bekanyarodunk az Ötvenhetedik utcába. – A Central Park kétsaroknyira
van, tőled balra. Jobbra lesz a Carnegie Hall.
– Hagyd abba! – Idegesen felemelem a kezem, és ide-oda kapkodom a
fejem, hátha sikerül mindent egyszerre meglátnom. Balra pillantok, és
szeretnék valami zöldet látni, de kétsaroknyi magas épületsor takarja el
előlem a parkot. Ezért inkább arra az útra koncentrálok, amelyen
áthaladunk. Ez a Broadway. Nem párhuzamosan halad a többi utcával,
hanem átlósan, és ez nagyon menő. Ettől eltekintve pont olyan, mint a többi
utca, amelyet eddig elhagytunk. Megint az előttünk lévő utat pásztázom, és
várom, hogy felbukkanjon a Carnegie Hall, pedig fogalmam sincs, hogyan
néz ki. Csak annyit tudok, hogy híres és elegáns.
– Ott van – szólal meg Tyler, a jobb oldalon álló épület felé intve a
fejével. Csak néhány másodpercig látom, de így is meg tudom állapítani,
hogy nem nagyon üt el a környezetétől. Talán izgalmasabbnak tartanám, ha
értenék a komolyzenéhez.
– Ennyi?
– Igen.
Folytatjuk az utat nyugat felé az Ötvenhetedik utcán, és időnként
megállunk a lámpáknál. Rengeteg bolt van itt, amiről még sosem hallottam,
és a nevüket sem tudom megjegyezni. Jó sokáig tarthat egy manhattani
bevásárlókörút.
Megint meg kell állnunk egy piros lámpánál, és amikor balra nézek,
végre valami zöldet látok. A Central Park! Persze csak a széle, de ez is
elég, hogy megint izgalomba hozzon. Az elmúlt huszonöt percben, amíg
Manhattanben navigáltunk, kicsit megcsappant a lelkesedésem, de most újra
érzem. Már alig várom, hogy lássam a Central Parkot. Arra a helyre vágyok
a legjobban. Biztosan csodás érzés lehet ott futni.
– Ez az Ötödik sugárút – jelenti be Tyler, és megböki a karomat, mert
észreveszi, hogy nem figyelek a tőlünk néhány méterre lévő luxusüzletek
kirakatára. Egyáltalán nem érdekelnek.
Végre leveszem a szemem a fákról, és Tylerre nézek.
– Az a Central Park?
Elvigyorodik.
– Igen.
A lámpa zöldre vált, és elindulunk, mielőtt még egy utolsó pillantást
vethetnék a parkra. A város nagynak és kiismerhetetlennek tűnik, de Tyler
határozottan halad előre. Befordulunk a Harmadik sugárútra, és erről
eszembe jut a Harmadik utca, a korzó és Santa Monica. Vajon Dean mit
csinál a szabadnapján?
– Egyébként mindjárt ott vagyunk – szólal meg Tyler egy kis idő múlva.
– Kábé tizenöt sarok. Csak keresd a Hetvennegyedik utcát.
Kinézek az ablakon. Hetvennegyedik utca. Gyönyörű a sugárút, amin
haladunk. Az ég ragyogó kék, és az épületek mind napfényben fürdenek.
Aztán elérjük a Hetvennegyedik utcát, amit csak akkor veszek észre,
amikor Tyler befordul egy keskeny egyirányú utcába. Nem sokkal később
Tyler lassít, a járda széléhez húzódik, és leparkol egy Honda meg egy
terepjáró közé. Alig néhány centiméter marad a járművek között.
Előrehajolok, kinézek a szélvédőn, és aggódva ráncolom a homlokom.
– Nem félsz, hogy beléd mennek, amikor megpróbálnak kiállni?
– Nem mennek sehová – válaszolja Tyler, és leállítja a motort. Kiveszi a
slusszkulcsot, és kikapcsolja a biztonsági övet. Én is. – A terepjáró egy
öregemberé, aki a házban lakik, és már nem szokott vezetni. A Civic pedig
egy lánynak az otthona. Amióta itt vagyok, a verda is itt parkol. A csaj
minden este idejön, és a kocsiban alszik. – Tyler arckifejezése teljesen
közömbös, ezért nem tudom megállapítani, hogy viccel, vagy komolyan
beszél. De nincs időm tovább kérdezősködni, mert kinyitja az ajtót, és rám
néz. – Gyere, hozom a cuccodat.
Kinyitom az ajtót, és kilépek a járdára.
Azt a mindenit… New Yorkban vagyok.
Egy New York-i járdán állok. Sőt Manhattanben. Lenézek a járdára.
Sok az eldobott rágógumi. Meg a szemét. De akkor is Manhattanben
vagyok.
– Jól vagy?
Tyler kiveszi a bőröndöt a csomagtartóból, vigyázva, nehogy megüsse
vele a Honda Civicet, és felvont szemöldökkel néz rám. Szégyenlősen
elmosolyodok, és benyúlok a kocsiba, hogy kivegyem a hátizsákomat, amit
a vállamra vetek.
– Csak… Valahogy olyan hihetetlen az egész.
Még most is érzem a nyüzsgést. A forgalom zaját, a beszélgetések
hangjait, az autók dudálását. Hangosnak tűnik, ugyanakkor távolinak is.
Olyan, mint egy állandó zsongás, amit szerintem hamar meg fogok szokni.
Most már értem, miért beszélnek olyan hangosan a New York-iak.
– Tudom. – Tyler bólint, becsukja a csomagtartót, és bezárja a kocsit. –
Egy hét, és mindenhez hozzászoksz. – Megkerüli az autót, és odalép
mellém. Meg akarom kérdezni, melyik házban lakik, de szó nélkül a
szemben lévő épületre mutat. Az a legmagasabb. És a sarkon van. Szép a
külseje. Fehér kőből épült, és a nagy ablakait barna keretek díszítik.
– Igen, ez tényleg az anyád műve volt. – Hát persze hogy Ella a legszebb
lakóépületet választotta a fiának. Kíváncsian várom, milyen lesz belülről.
Felemelem a fejem, és gyorsan megszámolom az emeleteket. Tizenkilenc,
plusz a földszint.
– Melyik emeleten laksz?
– A tizenkettediken. Az 1203-as lakásban. – Tyler még mindig
mosolyog. Azt hiszem, a reptér óta egyfolytában vigyorog rám. – Be akarsz
menni?
Bólintok, és követem az utca másik oldalára, a ház üvegajtajához. Beüti
a kódot, mire az ajtó sípol egyet, és kinyílik. Begurítom a bőröndömet, és
szemügyre veszem a bejáratot, miközben követem Tylert a lifthez. Az egyik
falát beborítják a postaládák, és van benne még néhány italautomata, de
ettől eltekintve elég üres a helyiség. A lift viszont hatalmas. Akár húsz ember
is elférne benne, de most csak mi ketten használjuk. Tyler áll az egyik
oldalon, én meg a másikon. Úgy érzem, hogy túl nagy a távolság köztünk, és
közelebb kéne állnunk egymáshoz. Vagy ezt csak én szeretném?
– Snake már biztosan otthon van – szólal meg Tyler egy idő után. A lift
lágyan suhan felfelé. – Elment néhány sráccal a suliból, de szerintem már
visszajött.
– Én is hívjam Snake-nek? – Nincs kifogásom a becenevek ellen, de ezt
nevetségesnek tartom. Ki akarja, hogy így nevezzék? – Nem hívhatom
Stephennek?
– Oké. Ha azt akarod, hogy utáljon… – közli Tyler somolyogva. – Egy
idő után már nem hangzik olyan hülyén. Főleg, amikor az utca másik
oldaláról kiáltok oda neki. Az ember egy idő után megszokja a furcsálló
pillantásokat.
A lift ajtaja egy éles „bing” után kinyílik, és kilépünk az előtérbe. A
falakat itt halvány tojáshéjszínűre festették, talán azért, mert ez illik az épület
külsejéhez. Tyler a harmadik ajtónál megáll. Ez a 1203-as lakás.
– Ma reggel rendet raktam, de ha Snake itthon van, akkor nem
ígérhetem, hogy a kecó úgy fog kinézni, mint ahogy itt hagytam –
figyelmeztet Tyler, és előveszi a kulcsot a farzsebéből. Kicsit idegesnek
tűnik.
– Nem zavar a kupi – nyugtatom meg, és újra elmosolyodok. Ha Tyler a
kedvemért képes volt rendet rakni a lakásában, akkor talán mégis fontos
vagyok neki. De aztán jobban belegondolok, és kételkedni kezdek.
Az ajtó halk kattanással kinyílik, és Tyler hátralép, hogy én lépjek be
először. Az első dolog, ami eszembe jut a lakás láttán? Azt a…
Egy hatalmas lakótérben állok. Bézs szőnyeg, piros plüsskanapék,
fényes fekete bútorok, egy hatalmas lapos tévé a falra szerelve, két nagy,
utcára néző ablak között. Jobbra egy kétszárnyú ajtót látok, amely
valószínűleg a hálószobába vezet, balra pedig a konyhát. Az egész lakásban
a fekete, piros és fehér szín dominál. A konyhát és a nappalit csak egy pult
választja el egymástól. A szekrényajtók és a pult hófehér. A konyha egyik
oldalán egy nyitott ajtó, amely a mosókonyhába vezet. A másik végében is
van egy ajtó, de az nincs nyitva.
– Te vagy az, haver? – hangzik fel egy kiáltás abból a helyiségből. –
Megint van valami a zuhannyal. Nem melegszik fel a víz.
Felvonom a szemöldököm az erős bostoni akcentus hallatán. Ehhez
képest Tyler furcsán kevert beszéde teljesen normálisnak tűnik. A
fürdőszoba ajtaja kinyílik, és egy szőke fiú sétál ki rajta. Nem nagyon figyel
ránk, mert a konyha felé menet a melegítőnadrágjában matat, és igazgatja
magát.
– Ezek a barmok tényleg azt hiszik, hogy le akarom fagyasztani a
golyó… – Elhallgat, amikor észrevesz. Megtorpan, és kiveszi a kezét a
nadrágjából. – A fenébe – mordul fel, és Tylerre villantja a szemét. – Igazán
figyelmeztethettél volna.
Tyler felnevet, rám néz, és bocsánatkérő pillantással megvonja a vállát.
– Eden, ő Snake.
– Szia – üdvözlöm a szőke srácot, és kicsit zavarban vagyok, mintha egy
igazi kanlakba tévedtem volna be. Valahogy betolakodónak érzem magam.
– Örülök a találkozásnak – motyogom, pedig nem hiszem, hogy a
legjobb alkalom az ismerkedésre, amikor valaki éppen a farkát
markolássza.
– Én is – válaszolja, és odalép hozzánk. Az első dolog, ami feltűnik rajta,
az a szeme. Hihetetlenül fakó. Igazából kék, de olyan halvány, hogy
majdnem szürkének látszik. Kinyújtja felém a kezét, de megrázom a fejem.
Erre kajánul elvigyorodik. – Nem akarsz kezet rázni velem?
– Nem igazán – vallom be őszintén.
Tyler megköszörüli a torkát, és előbb Snake-re néz, aztán rám.
– Akkor térjünk a lényegre, és beszéljük meg az alapszabályokat.
– Alapszabályokat? – Stephen, vagy Snake, vagy akárhogy is hívják,
úgy csodálkozik, mintha még sosem hallotta volna ezt a kifejezést.
– Most egy lány is velünk lakik, úgyhogy csukd be a fürdőszoba ajtaját,
ha bent vagy – magyarázza Tyler. – Reggel Eden megy be a fürdőbe
utoljára, mert ő időzik ott a leghosszabb ideig. – Már tiltakoznék, de aztán
belátom, hogy igaza van. Ha utolsó vagyok, senki sem fog dörömbölni az
ajtón, hogy sürgessen.
– Te vagy a legszerencsésebb lány a világon! Egy lakásban lakhatsz
velem. Szerinted történhet ennél jobb dolog az életedben? – Snake a
szemöldökét felvonva néz rám, de Tyler csak megforgatja a fejét. – Mert
nálam menőbb pasival nem is csövezhetnél együtt.
Elhúzom a számat.
– Mindig ilyen vagy?
– Ilyen elbűvölő? Igen. – Elvigyorodik, és leereszkedő mozdulattal
megveregeti a fejem, szerencsére nem azzal a kezével, amivel az előbb a
nadrágjában kotorászott, aztán a heverő felé indul. – A tévé az enyém.
– Ne aggódj – súgja Tyler a fülembe. – Csak poénkodik.
De én nem a szavaira figyelek, hanem arra, hogy a forró lehelete
megcsapja az arcomat. Igyekszem nem tudomást venni róla. Beleharapok a
számba, és lehajolok a bőröndömhöz.
– Hová tehetem a… holmimat?
– A szobámba – válaszolja Tyler. Kikapja a kezemből a bőrönd
fogantyúját, és végighúzza a szőnyegen az első jobb oldali ajtóig. A térdével
nyitja ki, és előreenged, aztán ő is belép, és a nagy dupla ágy mellé teszi a
bőröndöt. Ez a helyiség nem olyan rendetlen, mint az otthoni szobája. Itt is
bézs színű a szőnyeg, az ágytakaró piros, az éjjeliszekrények pedig feketék.
A falakon NFL- és MLB-poszterek vannak.
– Mióta érdekel a baseball? – kérdezem.
– Amióta New Yorkba költöztem – válaszolja halvány mosollyal az
ajkán. Aztán az ágy felé int a fejével. – Tiéd lehet a szoba. Én majd alszom a
kanapén.
– Miért nem alszunk együtt? – Ó, te jóságos ég! Olyan gyorsan kiszaladt
a számon ez a mondat, hogy csak akkor jövök rá, mit mondtam, amikor
Tyler arcáról lefagy a mosoly. Megdörzsöli a tarkóját, és megvonja a vállát.
A közös ágyban alvás egyáltalán nem volt jó ötlet.
– Azt hiszem, maradok a heverőnél, Eden. – Megpróbál megint rám
mosolyogni, de a mosolya kicsit erőltetettre sikeredik. Hirtelen olyan
fullasztó lesz a légkör a szobában, hogy legszívesebben kinyitnám az egyik
ablakot, és kimásznék rajta. Tény, hogy nagy ostobaság volt ezt
javasolnom, de Tyler akkor is kapásból visszautasította, ami azt jelenti, hogy
már túlvan rajtam.
Igyekszem normálisan viselkedni, és úgy tenni, mintha lélegeznék.
 – Ja, buta ötlet volt. Nem baj, ha most szundítok egyet? Nagyon fáradt
vagyok. – Az órámra nézek. Már fél hét. Tudom, hogy otthon még csak fél
négy van, de a testem hirtelen mégis pihenést kíván. Nem volt jó ötlet a kora
reggeli járat.
– Nem, dehogy – vágja rá azonnal, és egy lépést hátrál az ajtó felé,
mintha minél előbb szabadulni szeretne az őrült mostohahúgától, aki az
ágyba akarja vonszolni. – Kihagyjuk a ma esti Time Square-t? Holnap is
mehetünk.
– Nem, nem – tiltakozom, talán a kelleténél kicsit hevesebben. – Azért
még el akarok menni a Time Square-re. Csak hadd aludjak egy órát, és már
mehetünk is.
– Csak egy órát? – Tyler gyanakodva néz rám. Az ismeretségünk alatt
kitapasztalhatta, hogy rengeteget tudok aludni. Szerintem nem hiszi, hogy
képes lesz felébreszteni, ha egyszer elszundítok.
– Egy óra – jelentem ki határozottan. – Kelts fel, ha szükséges.
Remélem, a Times Square megvár.
 4

Oldalra fordulok, és a paplant tapogatva kutatok a mobilom után. Az ágy túl

meleg, és a lepedőhöz ragadt a testem. Felsóhajtok, kitakarózom, és
felülök. Nem tudom, mennyi lehet az idő. A nap még mindig besüt a
szobába, és Tyler hálószobája ajtaján át hallom a tévé hangját. Kibújok az
ágyból, és kinyitom az ajtót. Tyler és Snake elnyúlnak a kanapén, és valami
focimeccset néznek.
Megköszörülöm a torkom, hogy felhívjam magamra Tyler figyelmét.
Azonnal felém fordul, és elmosolyodik. Snake viszont rám se pillant. Csak
káromkodik egyet a meccsen, és iszik a söréből.
– Mennyi ideig aludtam? – kérdezem. A hangom halk, és kicsit rekedt.
Tyler feláll, és elindul felém. Azonnal felgyorsul a szívverésem. Nagyon
remélem, hogy holnaptól már jobban tudok koncentrálni, és nem kapok
szívrohamot, valahányszor rám néz, beszél hozzám, vagy a közelembe jön.
– Húsz percig – válaszolja.
Összehúzom a szemem. Csak húsz percet aludtam? Az nem lehet. De
amikor az órámra tekintek, rájövök, hogy igaza van. Még hét óra sincs.
– Akkor elmegyünk a Time Square-re?
– Igen. Elviszlek vacsorázni. Remélem, éhes vagy. – A mosolya egy
pillanatra elhalványul, és felvonja a szemöldökét. Talán azt várja, hogy
tiltakozzak.
– Igen, éhes vagyok. – A korai keléssel, az utazással és az
időzónaváltással valahogy sikerült elérnem, hogy este hétig egy falatot sem
ettem. Leszámítva a kávét a reptéren.
Tyler mosolya visszatér.
– Akkor fél óra múlva?
– Oké, addigra kész leszek. – Snake még mindig nem figyel ránk.
Elnézek mellette, és a fürdőszobára esik a pillantásom. – Bemehetek? –
kérdezem, az ajtó felé intve a fejemmel.
– Nem kell engedélyt kérned, Eden – közli Tyler nevetve. – Az egész
lakás a tiéd. Menj csak be nyugodtan.
Ekkor mindketten a szobája felé fordulunk. Az ő ruhái a szekrényben
vannak, az enyémek meg a bőröndömben. Rámosolygok, miközben
egyszerre lépünk be a helyiségbe.
– Mivel most ez a te szobád, hozzá kell szoknod, hogy néha bejövök
valamiért – viccelődik, és kinyitja a szekrényajtót. – De kopogni fogok, ne
aggódj.
Megforgatom a szemem, aztán felkapom a bőröndöt, és az ágyra
fektetem. Nem tudom, mit vegyek fel, ezért fél szemmel Tylerre sandítok,
mert kíváncsi vagyok, hogy lezser vagy inkább divatos cuccokat vesz elő a
ma esti programhoz. Miután néhány percig matat a polcokon meg a
fiókokban, egy drapp vászonnadrágot meg egy sötétkék farmeringet tesz le
az ágyára.
– Akkor mész a fürdőszobába, ugye?
– Aha. – Gyorsan lehajtom a fejem, és érzem, hogy engem figyel. – Igen.
– Tyler az ablaknál állva várja, hogy kimenjek, és felöltözhessen, ezért
találomra kikapok néhány cuccot a bőröndből, mert nem akarom
megvárakoztatni. – Gyors leszek. Csak lezuhanyozok.
– A törülközők a második polcon vannak a szekrényben – kiált utánam.
Becsukom a szoba ajtaját, és kimegyek a nappaliba. Snake-et már nem
látom a heverőn, pedig a focimeccs még tart. Elindulok a konyha felé.
Snake hirtelen kidugja a fejét a hűtőajtó mögül, és a magasba emel egy
üveget.
– Kérsz egy sört?
– Sört? – kérdezek vissza csodálkozva. Megint feltűnik a bostoni
akcentusa.
 – Igen, sört. Kérsz vagy nem?
– Kérek – vágom rá. Kinyújtom a kezem, és várok. Nem csodálkoznék,
ha visszavonná az ajánlatát. De Snake kivesz egy üveg Coronát a hűtőből,
és a kezembe nyomja. Ez az első estém New Yorkban, úgyhogy nem árthat,
ha egy kis sörrel ünneplem meg az eseményt.
– Várj, majd én. – Snake felkapja a sörnyitót a pultról, és lepattintja a
kupakot az üvegről. A saját üvegét is magához veszi, és iszik belőle egy
kortyot. – Nem gondoltam volna, hogy sörivó vagy.
– Én meg nem hittem, hogy ilyen udvarias vagy – vágok vissza, de
tudom, hogy csak viccelődünk egymással. – Köszi az italt.
Snake az üvegemhez koccintja az övét, mintha így közölné, hogy „nincs
mit”, aztán megint iszik egy nagy kortyot. Elindulok a fürdőszoba felé, egyik
kezemben a ruhákkal, a másikban a sörösüveggel.
– Nem hagynád nyitva az ajtót, hogy gyönyörködhessek a látványban?
Megfordulok, és összehúzott szemmel nézek rá. Furcsa humorérzéke
van, de egy idő után biztosan megszokom.
– Nem. – A térdemmel belököm az ajtót, és ráfordítom a zárat.
Nem tart sokáig a készülődés, mert nem mosom meg a hajam, csak
felfrissítem magam, megigazítom a sminkemet, és már csak fel kell öltöznöm.
A hajam leengedve hagyom, belebújok a pink skater-szoknyámba meg egy
fehér trikóba, aztán magamra kanyarítok egy farmerdzsekit. Készülődés
közben megittam majdnem az egész üveg sört, ezért azt is magammal
viszem, amikor a cuccommal együtt visszamegyek Tyler szobájába. Éppen a
dezodorját fújja magára, amikor belépek. A Bentley-t.
– Azt Snake-től kaptad? – kérdezi, a kezemben lévő üvegre mutatva.
Egy pillanatig azt hiszem, hogy dühös lesz, de az arca közömbös marad.
– Igen. – Az éjjeliszekrényre teszem a sört, és a bőröndbe hajigálom a
ruháimat. Most nem foglalkozom a hajtogatással. Majd később rendet
rakok, de most csak a neszesszeremre van szükségem, amit a szandálok
alatt találok meg. Gyorsan körülnézek a szobában, egy tükröt keresve.
Észre is veszek egyet komód fölött, ahol Tyler áll.
– Odamehetek egy kicsit?
– Persze – válaszolja, és odébb lép, hogy a tükörhöz engedjen. Közben
figyelmesen néz. – Csináltál valamit a hajaddal? – kérdezi egy kis idő után.
 – A hajammal? – Felemelem a fejem, és ránézek a tükörben. – Csak egy
kis melír. – Tyler nem szól semmit, csak bólint, én meg lenézek a
neszesszerre, és kutatni kezdek benne. Nem akarom megvárakoztatni
Tylert, ezért csak a pilláimat festem ki, hogy kiemeljem a szemem.
Nem tudom, mi van most köztünk, de hirtelen olyan kínos lesz a légkör.
A reptéren nem volt kínos, és útban Manhattan felé sem, de most valahogy
más lett minden. Aggódni kezdek, hogy talán az előbbi illetlen ajánlatom
miatt. Amikor azt javasoltam, hogy aludjunk együtt. Vagy talán csak azért
vagyok zavarban, mert Tyler már nem érez úgy irántam, mint régen. Ahogy
egyébként nem is lenne szabad éreznie.
– Kész vagyok – jelentem ki halkan, és felé fordulok, mosolyt erőltetve
az arcomra. Amíg a tükörbe néztem, nem is vettem észre, hogy a barna
bakancsát vette fel. Felsóhajtok. Vajon tudja, mennyire imádom, amikor ezt
viseli?
– Mi van? – kérdezi.
– Semmi. – Az ajkamba harapok, nehogy elpiruljak. Felkapom a
Converse-emet a padlóról, és belebújok. – Mehetünk – közlöm vele.
Követem Tylert a nappaliba, ahol Snake megint a hűtőnél sertepertél,
egy újabb sört véve magához. Ha jól számolom, ez már a harmadik lehet.
Utánunk szól, hogy érezzem jól magam a Time Square-en, ami egyébként
egy „túllihegett baromság”. Aztán Tylerrel együtt kilépek a lakásból, majd az
épületből.
Még mindig nagyon meleg van, amikor kiérünk a Hetvennegyedik
utcára, és újra hallom a város morajlását. De most valahogy még az
autódudák hangját is kellemesnek tartom. Kicsit furcsa, de megnyugtató a
hangjuk. Tyler nem szólal meg, miközben együtt átmegyünk az úton, és
megállok a kocsija mellett. A terepjáró és a Honda nem mozdult el a
helyéről.
– Nem kocsival megyünk – közli velem Tyler, és felnevet, mintha tudnom
kéne, hogy a kocsija most itt marad. Néhány méterre áll tőlem, és rám
mosolyog. A mosolya láttán reménykedni kezdek, hogy az előbbi feszültség
a szobában csak átmeneti hangulat volt. – Hanem metróval.
– Metróval? – Eszembe jut, hogy anyám óva intett a New York-i
metrótól. Három órája vagyok csak itt, máris megszegem ezt a szabályt.
Ugyanakkor titokban mindig is szerettem volna legalább egyszer kipróbálni,
csak azért, hogy megtudjam, milyen érzés.
– Igen. A Hetvenhetedik utcánál felszállunk a 6-osra – magyarázza.
Szerintem nem fogja fel, hogy gőzöm sincs, miről beszél. – Aztán
bemegyünk a belvárosba, a Grand Centralhoz. Ismered a Grand Central
állomást, nem?
– Azt a híreset? – Igyekszem lépést tartani vele, de közben jobban
figyelek a környékre, mint rá.
– Igen – válaszolja. – Veszünk neked egy metrókártyát.
– Micsodát?
Rám néz, és látom rajta, hogy visszafogja magát, mert nem akar
kinevetni.
– Jóságos ég. Te tényleg turista vagy.
Befordulunk a Lexington sugárútra, ahol az épületek kicsit
lepusztultabbak. Mindegyik barna vagy bordó. A forgalom nagyjából itt is
ugyanolyan, mint a Harmadik sugárúton, csak valahogy sűrűbbnek tűnik. Öt
perc alatt az állomáshoz érünk, de fogalmam sincs, melyiken hol kell
lemenni, mert nyolc bejárata van, mindegyik sarkon kettő. Tylerhez
fordulok.
– Miért van ennyi lejárat?
– Az a négy a külvárosi vonatokhoz vezet – magyarázza, és az utca
keleti oldalán lévő bejáratokra mutat. Aztán a szemközti oldalra bök az
ujjával. – Azok a belvárosba vezetnek, és mi is arra megyünk.
Amikor ritkulnak az autók, átfutunk a másik oldalra, és Tyler az aluljáró
felé irányít. Lenézek a mélybe, és olyan érzésem támad, mintha egy
drogbarlangba készülnék belépni. Attól tartok, hogy a föld alatt nem lesz
elég a fény, mert a lámpák nem túl bizalomgerjesztők. Elég horrorfilmet
láttam életemben, és tudom, hogy nagy eséllyel meghalok, ha lemegyek a
lépcsőn.
Mellettünk sietős járókelők lépnek be az állomásra, és kifelé is sokan
jönnek, de ez sem nyugtat meg. Tyler karba tett kézzel figyel engem.
– Te gyakran metrózol? – kérdezem gyanakodva.
– Majdnem minden nap – válaszolja. – Bízz bennem, tutira biztonságos.
Még mindig nem mozdulok. Szívesebben mennék gyalog a Time Square-
re, akármilyen messze is van. Tylerre nézek.
– Nincs busz, vagy valami más, amivel mehetnénk?
Megforgatja a szemét, feltűri a farmeringe ujját, és megfogja a kezem.
Olyan váratlanul ér ez a mozdulat, hogy a testem majdnem felmondja a
szolgálatot. De Tyler már húz is lefelé a lépcsőn.
– Kisgyerekek is használják a metrót, Eden. Úgyhogy nincs vita, ezzel
megyünk! – kiált vissza a válla fölött.
Nem válaszolok, mert nem tudok megszólalni. Úgy érzem, mintha megint
általános iskolás lennék, és végre megfogná a kezem a srác, aki tetszik
nekem. Tyler bőre meleg, és az ujjaink úgy simulnak egymáshoz, mintha
összetartoznának. Pont olyan, mint régen, ahogy emlékeztem rá. Nem
kapok levegőt. Azért, mert Tyler a kezemet fogja, vagy azért, mert a föld
alatt vagyok? Megpróbálom meggyőzni magam, hogy ez utóbbiról van szó.
– Látod? Nem is olyan vészes, ugye? – kérdezi Tyler, és gyorsan
elengedi a kezem. Magamhoz térek, és körülnézek. Nem tudom, hány
lépcsősort mentünk lefelé, és meglep, hogy itt is világos van. Tylerre nézek.
– Nem – ismerem be szégyenlősen. Milyen gyerekes vagyok. Tyler nem
tett mást, csak levezetett az aluljáróba. A kezére nézek, amit már a farmerja
zsebébe süllyesztett. Észreveszem, hogy ravasz mosollyal figyel engem. – És
mi az a metrókártya?
– Az, amivel át tudsz menni ezeken. – A mögöttem lévő
beléptetőkapukra mutat. Csak most veszem észre, mennyire hangos itt
minden. A távolban hallom egy beérkező vonat zaját, és úgy érzem, mintha
remegne a föld. Pedig nem. Még egy utcai zenészt is hallok valamelyik
peronon. – Erre gyere.
A fal mellett néhány automata sorakozik, és követem Tylert, aki elindul
az egyik felé. Szorosan a sarkában haladok, egyrészt azért, mert nem érzem
biztonságban magam, másrészt reménykedem, hátha megint megfogja a
kezem. De ez nem történik meg.
– Még mindig rettegsz? – kérdezi. A szeme sarkából rám pislant, és
közben olyan gyorsan tapogatja a kijelzőt, hogy nem tudom követni.
– Klausztrofóbiám van – ismerem be. Körülnézek az állomáson. Nem
tudom, milyen mélyen vagyunk, de úgy érzem, hogy csapdába estünk a
semmi közepén. Érdekes, hogy rajtam kívül ez senkit sem zavar. Ők
biztosan nem turisták.
– Néhány nap alatt hozzászoksz. A hét végére meg már egész New
Yorkot megszokod. – Tyler előveszi a tárcáját, és bedugja a hitelkártyáját a
gép alján lévő résbe. Beírja a PIN-kódot, és kiveszi a kártyát. Kicsit
feljebb, egy másik résben felbukkan egy fekete-sárga kártya. – Korlátlan
használat egy hónapon át – jelenti ki, és ünnepélyes mozdulattal átnyújtja
nekem a kártyát. – Most már mehetsz.
Szemügyre veszem az új szerzeményt, miközben Tyler visszateszi a
hitelkártyáját a tárcájába, és előveszi a saját metrókártyáját.
– Mennyit fizettél ezért?
– Miért fontos az? – kérdezi szigorú arccal. Úgy tesz, mintha
megsértettem volna a kérdésemmel.
– Mert most tartozom neked.
Felnevet az állomás közepén, és kétszer is megforgatja a szemét.
– Ne csináld ezt. Nem tartozol semmivel. Azt a szigorú utasítást kaptam,
hogy gondoskodjak rólad. – Átöleli a vállam, és magához szorít, majd
elenged. Tudom, hogy csak viccel, de az érintése néhány másodpercre
felvillanyoz.
Miután magamhoz tértem, végre fel tudom fogni a szavai értelmét.
– Kitől kaptad a szigorú utasítást?
– Gyere, jön egy vonat. – Nem törődik a kérdésemmel, hanem a
lapockámra teszi a kezét, és az egyik kapuhoz vezet. Be kell dugnom a
kártyát a nyílásba, hogy átmehessek a forgóajtón.
Tyler utánam lép be. A metróállomás egyébként nem olyan forgalmas,
mint gondoltam. Velünk együtt körülbelül tizenöt ember áll a peronon, de
valószínűleg csak azért, mert már háromnegyed nyolc van, és régen vége a
csúcsidőnek.
– Itt is van – jelenti be Tyler, és majdnem kiabálnia kell, mert a beérkező
vonat zaja elnyomja a hangját. Most már tényleg remeg a föld. Érzem, hogy
rezeg alattam, és a zaj szinte hasogatja a dobhártyámat. Összehúzom a
szemem, amikor a viharvert szerelvény befut a peronra.
Tyler a középső kocsiba száll velem. Az utasok többsége ül, de
néhányan az ajtónál álldogálnak. Tyler is állva marad, ezért kérdő pillantást
vetek rá.
 – Három perc múlva leszállunk – magyarázza. – Tényleg.
– És hol? – A kocsiban nagy a csend, ezért halkan beszélek, nehogy
megzavarjam a körülöttünk lévőket. – A Grand Centralnál?
– Igen. Aztán busszal megyünk tovább a Negyvenkettedik utcáig. – Az
ajtónál állunk, és kapaszkodunk. Közben egymást nézzük. Tyler szája
sarkában halvány mosoly jelenik meg. – Akkor először vacsora?
 5

Ámulva nézek körül, amikor a Negyvenkettedik utcára érünk. Már-már

izomláz van a szememben, mert állandóan tágra nyílik és kikerekedik, ahogy
nézelődök. Annyi látnivaló van, hogy nem győzök betelni vele. Tyler a
vállamra teszi a kezét, és befordulunk a Broadwayre. Először az tűnik fel,
hogy minden olyan vibráló és fényes. Még nem ment le a nap, de így is
lenyűgöző a sok fény látványa. Először nem is tudom, hogy mit mondjak
vagy csináljak. Némán végignézek az utcán, először balról jobbra, majd
jobbról balra. Úgy tűnik, nem minden New Yorkban játszódó film
félrevezető, mert az előttem lévő látvány pontos mása azoknak a Times
Square-i helyszíneknek, amelyeket már annyiszor láttam. És ettől ez az
egész is csak egy filmnek tűnik, mintha semmi sem lenne igaz.
Körülöttem hatalmas neonreklámok villognak. Mi történik itt valakivel,
ha epilepsziás? Mindenütt emberek nyüzsögnek. Fantasztikus ez a hely, és
az sem zavar, ha tényleg turistának tűnök. Olyan régen rajongok már a Time
Square mítoszáért, hogy most alig bírok magammal.
Egy pillanatra még arról is megfeledkezem, hogy Tyler mögöttem áll, és a
keze még mindig a vállamon van, mert előveszem a mobilomat, és azonnal
fényképezni kezdek. A fotók nem a legjobbak, mert az izgalomtól remeg a
kezem, de azért majd később elküldöm őket anyának meg Deannek.
Készítek néhány felvételt a fényreklámokról, a hömpölygő tömegről, sőt az
égről is, ami csak azért menő, mert ez a New York-i ég. Itt valahogy minden
„kúlabb”.
A sárga taxikat is pont ilyennek képzeltem el a Time Square-en.
Veszélyes manőverekkel száguldoznak egymás mellett, és csikorogva
fékeznek, ha a sofőr meglát egy lehetséges utast. A közlekedési lámpák
gyorsan váltják a színeket, a gyalogosok sietve igyekeznek át az út másik
oldalára. A levegőben furcsa illat terjeng. Hot dog és mogyoróvaj.
Ez a Times Square.
A Times Square tényleg létezik.
Úgy vigyorgok, hogy szinte fáj az arcom, és magamhoz rántom Tylert,
ügyelve arra, hogy a neonfények mögöttünk legyenek. Elmerülök a teste
melegében, és felemelem a mobilomat. Sokkal alacsonyabb vagyok nála, a
szemem a szájáig ér. Tyler lehajol, és összeérinti az arcunkat.
– Mosolyogj – suttogom, és megnyomom a gombot. A vaku néhány
másodpercre elvakít minket, és amikor visszatér a látásom, lenézek, hogy
megcsodáljam a képet.
Tyler is mosolyog, akárcsak én. Olyan vonzónak tartom a mosolyát,
hogy legszívesebben megfordulnék, és megcsókolnám, ha lenne hozzá
bátorságom. Azt hiszem, máris megőrjített, hogy itt vagyok vele New
Yorkban, pedig alig három órája érkeztem. Három óra, és minden tízszeres
erővel tért vissza. Ha eddig vonzódtam hozzá, akkor most már teljesen
odavagyok érte.
– Tetszik ez a kép – szólal meg Tyler csendesen, mire felnézek rá. A
vállam fölött bámulja a fényképet, amelyen mindketten boldognak tűnünk. A
szeme még mindig csillog.
– Nekem is – bólintok, és lenyelem a torkomat szorongató gombócot.
Bárcsak ne lenne ilyen hatással rám! Kár, hogy nem múlt el az utóbbi egy
évben. Megint lenézek a mobilomra, ami bármelyik másodpercben
lemerülhet, és gyorsan beállítom háttérképnek a fotót. Ezzel lecserélem
Dean képét. Elfog a bűntudat, mintha elárultam volna, de mielőtt jobban
belegondolhatnék, Tyler újra megszólal.
– Elviszlek a Pietrasantába. Ez egy olasz étterem a Kilencedik sugárúton.
– Olasz? – Az összes étterem közül Tyler pont egy olyat választott, ami
Deanre emlékeztet. Beleharapok a szám belsejébe.
– Szereted az olasz kaját, nem? – Tyler aggódó arcot vág, és én is
aggódni kezdek. De nem az étteremválasztása miatt. – Néhány hónapja ezt
mondtad. Emlékszem.
– Igen. – Minden szerdán Deanéknél vacsorázom, és az anyja remek
olasz ételeket készít. Dean kínosnak tartja az anyja hagyományőrző
vendéglátását, de szerintem nagyon aranyos. Egyik étel finomabb, mint a
másik. Nemrég megemlítettem ezt Tylernek, és örülök, hogy emlékszik rá.
Elmosolyodok. – Az olasz kaja remek lesz.
– Igazából már néhány hete lefoglaltam az asztalt. – Idegesen
megdörzsöli a tarkóját. Nem emlékszem, hogy ilyen szégyenlős lett volna.
Majdnem olyan, mintha randevúra vinne, és a szívem mélyén pont erre
vágyom. – Nyolcra szól, úgyhogy sietnünk kell. Ugye ma este nem akarsz a
boltokban nézelődni?
– Ugyan már, Tyler! – Megcsóválom a fejem. Jól tudja, hogy nem
vagyok oda a vásárlásért, és néhány színes fény meg villogó reklám nem fog
tűzbe hozni. – Ismerhetnél már.
Tyler nem reagál a tréfás megjegyzésemre, csak megvonja a vállát, és
idegesen bámulja a földet.
– Bocs, én csak… Csak azt akarom, hogy élvezd ki New Yorkot.
Szeretném, ha nagyon jól éreznéd magad.
– Eddig jól csinálod – próbálom biztatni, de kicsit össze vagyok
zavarodva. Teljesen magabiztosnak és nyugodtnak tűnt, amíg be nem értünk
a lakásba. Azóta minden más lett, méghozzá azért, mert Tyler furcsán
viselkedik velem. – Te leszel az idegenvezetőm ezen a nyáron.
– Igen, mondhatjuk így is. – Megdörzsöli a homlokát. Aztán a
szemöldökét. Majd felsóhajt. – Az étterem ötsaroknyira van innen.
Elindulunk észak felé a Broadwayn. Tyler büszkén magára vállalja az
idegenvezető szerepét, és megmutatja a Time Square látványosságait.
Közben megtanít néhány fontos szabályra is. Nem szabad minden
pillanatban megállnom, és fényképezgetnem, mert a helyieket idegesíti, ha a
turisták elállják az útjukat. Pedig éppen azt csinálom. Azt is közli, hogy ha
esetleg nélküle keverednék a Time Square-re, akkor a lehető legrosszabb,
amit tehetek, ha feltűnően böngészni kezdek egy térképet. De egyelőre
kétlem, hogy bárhová elmerészkedek nélküle, ezért nem aggaszt, ha a
zsebtolvajok megtudják, hogy egy bámész turista vagyok.
 Elhagyjuk a Broadwayt, és befordulunk az Ötvenhetedik utcába, miután
elhaladunk a híres TKTS jegyiroda piros felirata előtt. Itt megállok, hogy
készítsek egy képet, de Tyler nem engedi, hogy sokáig elálljam az utat, és
tovább vonszol.
Negyedórába telik, mire a Pietrasantába érünk. Pont az Ötvenhetedik és
a Kilencedik utca sarkán van. Az étterem fából készült ajtajai tárva-nyitva
vannak, hogy a vendégek a szabadban élvezhessék az estét. Nagyon
hangulatos hely. Tyler szégyenlős mosollyal vezet be az egyik nyitott ajtón.
– A házban érdeklődtem… – ismeri be félénken. – És sokan mondták,
hogy ez a legjobb olasz étterem a környéken. Remélem, nem fogsz csalódni
benne.
– Biztosan klassz lesz – motyogom zavartan, mert meg akarom
nyugtatni. Nem értem, miért fáradt ennyit a mai este miatt. Ez csak egy
egyszerű vacsora, mégis úgy tűnik, mintha azt szeretné, ha mindent tökéletes
lenne. Nem kéne ennyire aggodalmaskodnia. Nem kell lenyűgöznie. Hiszen
csak a mostohahúga vagyok.
Kicsit későn érkezünk, de a pincérnő minden gond nélkül az asztalhoz
vezet minket. A helyiség hátsó részében van a helyünk, egy vitrin közelében,
amelyben olasz borok sorakoznak. Tylerrel szemben foglalok helyet, és
gyorsan szemügyre veszem az éttermet. Az asztalok fából készültek, a
világítás kellemesen tompított, és a nyitott ajtókon át friss levegő áramlik be.
Örülök, hogy hátul vagyunk, és nem látnak a járdán elhaladók. Egy darabig
fülelek, hátha hallok valamilyen zenét, de aztán rájövök, hogy nincs zene,
csak a körülöttünk ülők beszélgetése és nevetése tölti meg a helyiséget. A
hangulat meghitt és családias.
Tyler az asztalon kopog az ujjával előttem, hogy magára irányítsa a
figyelmemet. A szeme csillog, amikor ránézek.
– Elég jó, hogy maradjunk, vagy olyan rossz, hogy inkább le kéne
lépnünk?
– Elég jó, hogy maradjunk – válaszolom bólintva. – Tetszik.
– Remélem, az étel is elviselhető lesz. – A kezébe veszi az egyik étlapot,
és átnyújtja nekem. Aztán kinyitja a másikat. – Válassz, amit akarsz. Én
fizetem.
– Nagyon kedves vagy. – Gyanakodva rásandítok az étlap fölött, de
Tyler csak megvonja a vállát, és még mindig mosolyog. Kezdem azt
gondolni, hogy sosem fogja abbahagyni.
– Mit is mondhatnék? Én vagyok a legaranyosabb pasi a környéken.
Összeszorítom a szám, és feljebb emelem az étlapot, hogy elrejtsem az
arcomat.
– Azt hiszem, eltanultad a lakótársadtól az önteltséget.
Tyler halkan felnevet, de mielőtt válaszolhatna, odalép hozzánk a
pincérnő, és felveszi az italrendelést. Nagyon fiatal, nem sokkal idősebb
nálunk, de nagyon kedves. Rendelés után elsiet, mi pedig az étlapot
böngésszük.
Tyler összehúzott szemmel silabizálja az olasz szavak hosszú listáját, és a
szája szélét harapdálva próbálja felfogni az értelmüket. Szeretném
felvilágosítani, hogy a másik oldalon van az angol fordítás, de annyira
aranyos, amikor zavarban van, úgyhogy inkább csendben maradok.
– Ez olyan zavaros – fakad ki egy idő után. A szemébe nézek, és nem
fordítom el a pillantásomat, amikor felemeli a fejét. – Miért nem a spanyol
konyhát szereted?
Becsukom az étlapot, mert választottam. Az asztalra könyökölök, és a
kezemre teszem az államat.
– Mondj valamit.
– Mit?
– Spanyolul – unszolom tovább. – Mondj valamit spanyolul.
Tyler a homlokát ráncolva néz rám.
– Miért?
– Mert tetszik, amikor spanyolul beszélsz.
Sokáig gondolkodik. Szinte látom, ahogy az agyában forognak a
kerekek, miközben töri a fejét, hogy mit mondjon nekem. Mintha időbe
telne, mire össze tud fűzni egy értelmes mondatot. Talán mégsem beszéli
olyan jól a nyelvet.
– Me estoy muriendo por besarte – motyogja végül halkan, szinte
suttogva. Előrehajol, ő is az asztalra könyököl, és merőn rám néz. Csak
most veszem észre, milyen közel vagyunk egymáshoz. Elszorul a torkom,
mert érzem a leheletét az arcomon, miközben beszél. – Csak azt mondtam,
hogy jön a pincérnő.
 Balra nézek. A fiatal pincérlány tényleg hozza az italainkat, és Tyler
hátradől a székén. Sajnálom, hogy elhúzódik tőlem.
Tyler egy „carpellini primaverá”-t rendel (persze húsleves nélkül, mert
vegetáriánus), és igyekszik olaszosan kiejteni a szavakat. Én egy „lasagna
alla nonná”-t kérek. Miután a pincérnő távozik az étlapokkal, újra Tylerre
nézek, és látom, hogy elismerően felvonja a szemöldökét.
– Iszonyat jó a kiejtésed – állapítja meg.
– Engem meg kezd bosszantani ez a New York-i szleng.
Tyler lassan elvigyorodik, és megköszörüli a torkát.
– Bocs. Nagyon jó a kiejtésed – javítja ki magát.
– Kösz. Csak azt csinálom, hogy utánzom Dean anyját. – Kezembe
veszem az ásványvizespoharat, Tyler pedig a kólája után nyúl. Mindketten
iszunk egy hosszú kortyot, és közben nem vesszük le egymásról a
tekintetünket. Merőn nézem Tylert a pohár pereme fölött. Lenyelem a vizet,
elégedetten felsóhajtok, és leteszem a poharat. – Kérdezhetek valamit?
Tyler arcán aggodalom suhan át, de igyekszik leplezni.
– Persze – bólint.
Nagy levegőt veszek, és összekulcsolom a kezem az asztalon. Még
mindig nem vettem le róla a szemem.
– Hogy mennek a dolgok? Tudod… Veled.
– Ez most komoly, Eden? – Tyler feszült arca ellazul, és megcsóválja a
fejét. Már nem tűnik olyan komolynak. – Ezt már ezerszer megkérdezted.
– Tudom. – Már nem mosolygok, mert aggódom. Tényleg megvan az a
rossz szokásom, hogy sokszor faggatom, mert tudni szeretném, hogy jól
van-e. A telefonban nehéz eldönteni, hogy igazat mond, vagy csak meg akar
nyugtatni. – De most őszintén kell válaszolnod, szemtől szembe. Így meg
tudom állapítani, hogy az igazat mondod, vagy rizsázol.
Megforgatja a szemét, és elvigyorodik, mert látja, hogy úgysem ússza
meg. Aztán megint előrehajol, és összeszorítja a száját. Most még közelebb
van hozzám, mint az előbb, nekem meg eláll a lélegzetem. Örülök, amikor
Tyler végre megszólal.
– A lehető legjobban vagyok, Eden. Ez az igazság. Nem hazudok neked.
A szemét is tágra nyitja, hogy nyomatékot adjon a szavainak, és
hangsúlyozza az őszinteségét. Összehúzott szemmel tanulmányozom az
arcát, hátha találok egy jelet, ami az ellenkezőjéről árulkodik. De nincs
alkalmam sokáig ilyen közelről figyelni, mert néhány másodperc múlva
megint hátradől a székén.
– Ne aggódj – próbál megnyugtatni. Kicsit lehajtja a fejét, és a szempillái
alól néz fel rám. – Kirúgtak volna, ha gázos dolgokat művelek.
Egy pillanatra elgondolkodom, és rájövök, hogy igaza van. Ha iváson
vagy drogozáson kapják, esetleg verekedésbe keveredik, vagy zűrös ügyei
vannak, akkor kivették volna a programból. Az volt a dolga, hogy elmesélje
a történetét, és pozitív példát mutasson. Minden eseményen részt vett,
egészen a program végéig, és ez azt bizonyítja, hogy nem került bajba.
Tehát jól van. De nem tudom elfelejteni, mi volt a helyzet néhány évvel
ezelőtt, és néha attól tartok, hogy megint visszakerül a régi állapotába. De
egyelőre minden jól halad.
Nem is tudom, miért kérdeztem rá erre újból. Tudhattam volna, hogy
igazat mond, és New York jó hatással van rá. Amióta megláttam a reptéren,
csak pozitív energiát sugároz magából. Talán ezért mosolygok egyfolytában.
Megint Tylerre figyelek, és látom, hogy várakozással teli arccal néz rám.
Várja, hogy mondjak még valamit, de egy szót sem tudok kinyögni.
Képtelen vagyok levenni róla a szemem. Bámulom a tágra nyílt szemét, a
borostáját, amitől idősebbnek tűnik, és a felfelé kunkorodó száját, ahogy
elfojtja a mosolyát. Hirtelen rájövök, hogy nem is ezeket tartom vonzónak
benne, hanem inkább a lényéből sugárzó pozitivitást. Lenyűgözőnek tartom,
hogy két év alatt sikerült megváltoztatnia a gondolkodását és a viselkedését.
Pedig biztosan nehéz lehetett felhagyni azzal, hogy mindent és mindenkit
gyűlöljön maga körül, és kiheverni a borzalmas gyerekkora
megpróbáltatásait. De megcsinálta.
Ezért vonzódom most hozzá még jobban, mint korábban. És ezért olyan
nehéz a helyzetem. Két év telt el az első közös nyarunk óta. Most már túl
kellett volna esnem rajta, de úgy tűnk, sosem fogok. New York rossz ötlet
volt. Nem lett volna szabad idejönnöm. Santa Monicában kéne lennem
Deannel, és nem itt, ahol még jobban belezúgok a legjobb barátjába.
Görcsölni kezd a gyomrom, és csak remélni tudom, hogy ez az éhségtől
van, nem a bűntudattól. Felveszem a poharam, iszom még egy hosszú
kortyot, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hogy kitaláljam, mit
mondjak. Eszembe jutnak Tyler szavai, amelyeket a Hetvenhetedik utcai
metróállomáson mondott. Visszateszem a poharat az asztalra, és kíváncsi
pillantással nézek rá.
– Kitől kaptad azt a parancsot, hogy vigyázz rám? Az anyámtól?
Tyler sóhajtva veszi tudomásul a témaváltást, és karba teszi a kezét. Alig
láthatóan megvonja a vállát, és lesüti a szemét.
– Igen. A te anyád, az én anyám… – Felemeli a pillantását, és hozzáteszi:
– Meg Dean.
– Ja… – Csak ennyit tudok mondani. Nem lep meg a dolog, mert ez
annyira jellemző Deanre. A homlokomat ráncolva bámulom a poharat, az
ujjamat végighúzom a peremén, és nem tudom, mit gondoljak. – Mit
mondott neked?
– Azt, hogy szeretné, ha emlékezetes lenne ez a nyár neked. Tudod…
Mivel New Yorkot választottad helyette. – Tyler megint vállat von, és
érzem, hogy nőni kezd köztünk a feszültség. Vagy talán csak én veszem
észre, mert nekem van lelkiismeret-furdalásom. Én bámulom most Tylert egy
olasz étteremben, New York Cityben, miközben a barátom az ország másik
végében van, és valószínűleg még mindig haragszik rám a távozásom miatt.
– Dühös lesz, ha ezek után még csak nem is érzed jól magad.
– Te mit mondtál neki erre?
– Azt, hogy mindent el fogok követni – válaszolja Tyler, széles, őszinte
mosollyal az arcán.
Csend telepszik ránk. Főleg azért, mert fogalmam sincs, hogyan
kezeljem ezt a Dean-féle helyzetet, ugyanakkor szeretném, ha Tyler kicsit
kényelmetlenebbül érezné magát. Olyan magától értetődő természetességgel
beszél Deanről, mintha már egyáltalán nem zavarná a téma. Ez is azt jelzi,
hogy túlvan rajtam. Teljesen és végérvényesen lezárt mindent.
Összeszorul a szívem, de ebben a pillanatban elhatározom, hogy nem
hagyom annyiban a dolgot. Rá fogok kérdezni. Össze kell szednem minden
bátorságomat, és túl kell esnem rajta, különben egész nyáron azon fogom
törni a fejem, hogy „mi lenne, ha…” Szükségem van arra, hogy halljam
Tylertől az igazat. Talán belehalok, ha kimondja, de remélhetőleg a keserű
igazság nekem is segít majd túlesnem rajta. Tovább kell lépnem.
Nagyot nyelek, mert már megint gombócot érzek a torkomban. Nagy
levegőt veszek, és bizonyára látszik rajtam a kétségbeesés, mert Tyler
arcáról lassan lehervad a mosoly.
– Jól vagy?
Nehezemre esik a szemébe nézni, de megteszem, és kinyitom a számat,
hogy belevágjak. A hangom remeg, amikor felteszem a kérdést: – Zavar
téged?
Tyler azonnal összeráncolja a szemöldökét.
– Micsoda?
– Dean – nyögöm ki minden bátorságomat összeszedve. A szomszéd
asztalnál ülők nevetésben törnek ki, és egy pillanatra mindketten
odafigyelünk, de aztán Tyler rögtön visszanéz rám. A halántékomra szorítom
a kezem, és még halkabban folytatom. – Zavar téged, hogy még mindig
Deannel vagyok?
– Eden… – Tyler már nem mosolyog. Összeszorítja a száját, és résnyire
húzza a szemét. – Mit csinálsz?
– Csak kérdezem – vágom rá gyorsan, és olyan ideges vagyok, hogy rá
se tudok nézni. Inkább a szememre szorítom a kezem, és még jobban
lehajtom a fejem. – Egy éve még zavart, amikor elmentél. Csak szeretném
tudni, hogy most is így van-e.
– Eden… – ismétli meg határozottabb hangon. Aztán elhallgat, és egy
darabig nem mond semmit. Annyira félek, hogy nem merem levenni a kezem
a szememről. De azért látom, hogy megfeszíti az állát, és megrándul az arca.
Én is felemelem a hangomat, és határozottan rákérdezek: – Túl vagy
rajtam?
– Eden…
– Összejöttél valakivel? Szingli vagy? – Bosszús vagyok, ugyanakkor
félek, és a két érzelem valahogy felszabadítja bennem az adrenalint. Ettől
bátor leszek, és végre a szemébe merek nézni. Ő pedig visszanéz rám. –
Mikor jutottál túl rajtam? Tudnom kell, úgyhogy légy szíves, áruld el.
– Eden… – szól rám, ezúttal még nagyobb erővel. – Kérlek, hagyd
abba.
– Tehát erről van szó? – Ingerülten megcsóválom a fejem, és dühbe
gurulok. Ez az ügy már túl régóta húzódik. Tudnom kell, hogy csak az
időmet pazarlom-e. Ki kell derítenem, hogy van-e egyáltalán valami értelme
ennek az egésznek. – Nem vagy hajlandó válaszolni? Hagyod, hogy
beleőrüljek a bizonytalanságba?
– Nem – szólal meg egy idő után, és a kemény arcvonásai ellenére
sokkal nyugodtabb a hangja, mint az enyém. Be kell ismernem, hogy
komoly felnőtt lett belőle. Két éve még elveszítette volna a türelmét, és
szitkozódott volna. Most inkább én jövök ki a sodromból. – Csak nem itt
fogok válaszolni.
– Akkor hol?
– Ha visszamentünk a lakásba – magyarázza higgadtan. Összehúzza a
száját, és határozott pillantással néz rám, mintha azt mondaná, hogy egyelőre
hagyjak fel a kérdezősködéssel. Engedelmeskedem, de csak azért, mert a
pincérnő meghozza az ételünket.
A lány biztosan gorombának tart, mert miközben az asztalra teszi a
tányérokat, egyfolytában Tylert bámulom, és meg sem köszönöm neki a
kiszolgálást. Miután a pincérnő eltűnik, Tyler kezébe veszi az
evőeszközöket, és néhány másodperc múlva visszatér a mosolya.
– Van még valami, amit meg kell mutatnom neked – közli halk hangon,
és a villára tekeri a tésztát. Közben nem veszi le a tányérról a szemét.
– Mit?
Felemeli a fejét, és halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában.
– Meglepetés – közli végül. – De annyit elárulok, hogy csodás a kilátás,
és ott fogunk erről beszélni.
 6

Az este hátralévő részében Tyler teljesen fesztelen. Olyan lazán viselkedik,

mintha nem érdekelné, hogy választ várok tőle, és tudni szeretném,
hányadán állunk egymással. Vacsora közben jelentéktelen dolgokról cseveg,
a Times Square felé menet viccekkel szórakoztat, a metrón pedig
megpróbál felvidítani azzal, hogy állandóan vonogatja a szemöldökét,
amikor rám néz. Végül halványan elmosolyodom. Persze csak színlelem a
vidámságot, és mihelyt elfordul, lehervad a mosoly az arcomról.
– Na és hol van az a hely, ahol olyan gyönyörű a kilátás? Az Empire
State Buildingen? A Szabadság-szobron? – Karba tett kézzel nézem, és
várom a válaszát.
De Tyler csak áll velem szemben, és megvonja a vállát. Úgy néz ki,
mintha mindjárt elnevetné magát. Lefogadom, hogy csak gúnyolódott az
előbb az étteremben. Biztosan a város legrondább helyét fogja megmutatni
nekem, mert az lesz a legtökéletesebb helyszín, ahol összetörheti a szívemet.
– Nem egészen – válaszolja végül. – Gyere, leszállunk a következőnél.
Néhány percig még az ajtóban állunk. A szerelvény remeg a lábam alatt,
és az éles menetzaj a fülembe hasít. Kezdem megérteni, miért hord füldugót,
és hallgat zenét a körülöttem lévők többsége. De a zaj elviselhető addig a
rövid ideig, amit itt töltünk. Aztán a vonat megáll, Tyler megfogja a kezem,
és együtt lépünk ki a peronra.
Azonnal felismerem az állomást. A Hetvenhetedik utcánál vagyunk, tehát
úgy tűnik, nem fogunk túl messzire merészkedni Tyler lakásától. A
meggyőződésem még jobban megerősödik, amikor ugyanarra indulunk
vissza, amerről jöttünk. Tyler egész idő alatt beszél, de már nem figyelek rá.
Menet közben a járdát rugdosom a tornacipőmmel, és egyre rosszabbul
érzem magam, hogy Tyler halogatja a színvallását. Nagyon gyorsan változik
a hangulatom: hol ingerült vagyok, hol ideges. Az egyik pillanatban
haragszom rá, amiért nem estünk túl rajta az étteremben, a másikban pedig
már bánom, hogy egyáltalán felhoztam a témát.
Elhaladunk a kocsija mellett (meg a terepjáró és a Civic mellett), és
amikor belépnénk a kapun, hirtelen megtorpanok. Felemelem a fejem, és
felnézek az épületre, ami magasabb a körülötte lévő házaknál.
Tyler kinyitja az ajtót, aztán nekitámaszkodik, és karba teszi a kezét.
– Mi van?
A szemébe nézek.
– Szép kilátást emlegettél, ugye?
– Igen. – Azt hiszem, tudja, mi lesz a következő kérdésem, mert megint
elmosolyodik. A levegő lehűlt már, és egy kicsit feltámadt a szél. A hajamat
az arcomba fújja, ezért a fülem mögé simítom.
– A tető az?
Tyler nem válaszol, csak a szemembe néz, és a mosolyából széles vigyor
lesz.
– Lehet – szólal meg végül.
A kilátás biztosan gyönyörű fentről, de most legszívesebben kiverném a
fejéből. Semmi értelme felvinnie engem, hogy ott mondja ki a szavakat,
amelyektől félek. Olyan ez, mintha szándékosan kínozna.
– Ne várj túl sokat – magyarázkodik, miközben belépünk a liftbe.
Megnyomja a huszadik, a legfelső emelet gombját. – Mármint van néhány
szék meg növény, de az egész többnyire csak beton. Azért menő a hely.
Tudod… Jó oda felmenni.
A felsőm zsebébe dugom a kezem, és a lift padlóját bámulom. A szám
belsejét rágcsálom, és megpróbálom kitalálni, mennyire fog fájni a
következő néhány perc. Talán sírni fogok, amikor beismeri, de nagyon
remélem, hogy tartani tudom magam, legalább addig, amíg a közelében
vagyok. Aggódom, hogy szánalmasnak tűnök majd, de attól még jobban
félek, hogy ez a beszélgetés kínossá teszi a nyarunk hátralévő részét.
A lift ajtaja egy éles csilingelő hanggal kinyílik, és most Tyler nem lép
hátra, hogy előreengedjen. Megköszörüli a torkát, és előttem lép ki az
előtérbe. Igyekszik könnyednek tűnni, de látszik rajta, hogy siet. Egy férfi
elhalad mellettünk, és a másik irányba tart, de mi folytatjuk az utunkat a
folyosón, amíg Tyler megáll a legutolsó ajtónál, ami más, mint a többi. Azért,
mert ez nem egy lakásba nyílik, hanem egy kis lépcsőházba, ahol egy
meredek fémlétra fogad minket.
– Itt van fent – kiált hátra a válla fölött, és mászni kezd felfelé,
hármasával szedve a lépcsőfokokat.
A világítás elég homályos, de csak egy sor létra van, és amikor a tetejére
érek, Tyler már vár rám a vészkijáratnál. Halványan rám mosolyog, majd
kinyitja az ajtót. Kilépünk a tetőre. Már alkonyodik, ezért először csak a
környékbeli épületek tetejét látom. Ahogy Tyler említette, van itt néhány fa
napozószék, hozzáillő asztalokkal. Dísznövényeket is látok, de sajnos a
többségük kiszáradt a hőségben.
Miközben nézelődök, Tyler mögém lép, és megfogja a derekamat
hátulról. Eláll a lélegzetem, mihelyt megérzem az érintését. A szememet egy
távoli épület tetejére szegezem, és megpróbálok nem koncentrálni a forró
leheletére. Az ajka közelebb kúszik a fülemhez, és a hangja rekedt, amikor
megszólal.
– Gyere, ezt nézd meg. – Egész testemben megborzongok. A keze még
mindig a derekamon van, és gyengéd mozdulattal a tető széle felé fordít.
Mihelyt lenézek, azonnal megfeledkezem arról, miért jöttünk ide. Még
arról is, hogy Tyler még mindig fog engem. Ja, és hogy most fogja
megmondani, hogy vége. Mert abban a pillanatban csak egyetlen dologra
tudok figyelni: a lélegzetelállítóan szép kilátásra.
A sötétkék égen rózsaszín csíkok világítanak, és alattunk minden ragyog,
ezért most bizonyára sokkal lenyűgözőbb a látvány, mint napközben lenne.
Az autók fényszórói, az utcai lámpák meg a reklámok mindent
narancssárgára varázsolnak, az irodaépületek ablakaiból kiszűrődő
neonfények pedig ezüstösen csillognak. Minél messzebbre nézek, annál
inkább úgy tűnik, hogy az épületek egymás hegyén-hátán vannak, és
hunyorgó fények sziporkáznak mindenütt. Most jövök csak rá, miért
mondják azt, hogy ez a város sosem alszik. Mert New York most még
elevenebbnek tűnik, mint néhány órával ezelőtt.
Csak akkor jövök rá, hogy Tyler elengedett, amikor észreveszem, hogy
mellettem áll. Előrehajol, a párkányra könyököl, és felsóhajt.
– Szeretek itt fent lenni – jelenti ki halkan. Nincs szükség arra, hogy
felemelje a hangját. Odalent a város talán még hangosabb este, de itt fent
csak egy halk háttérzajt hallunk.
Azt akarom mondani, hogy nekem is nagyon tetszik, de még mindig
annyira lenyűgöz a város látványa, hogy nem tudok megszólalni. Szinte
félelmetes, milyen nagy ez a metropolisz, és hozzá képest milyen
jelentéktelenek vagyunk. Vajon hányan álldogálnak most a háztetőkön,
szerte a városban? Hányan hiszik azt ebben a pillanatban, hogy az övék ez a
város?
Lágy szellő támad, és a hajamat az arcomba fújja. Felemelem a kezem,
az ajkamra szorítom az ujjam, és lassan leveszem a szemem a városról,
hogy Tylerre nézzek. Ő is a kilátást figyeli, de biztosan megérzi a
pillantásomat, mert látom, hogy megfeszül az álla. Kifújja a levegőt, lehajtja
a fejét, és egy pillanatig a párkányt bámulja.
– Gondolom, most akarod megbeszélni – suttogja.
Az egyik énem ezt akarja, de a másik inkább valami mást csinálna.
Bármit. Túl tökéletes a helyszín, de már belekevertem magam ebbe a
helyzetbe, és Tyler talán nem ad nekem újabb esélyt arra, hogy túlessünk
rajta. Már egy éve várok erre. Miért várjak tovább? Miért folytassam az
önkínzást?
Nagy levegőt veszek, és megpróbálom lenyelni az idegességemet. Az
adrenalin, ami az étteremben árasztott el, már régen elpárolgott, és most már
csak reménykedhetek, hogy újra jön, és megkönnyíti a dolgomat. Talán
akkor nem érezném a fájdalmat. Lenézek a Harmadik sugárútra.
– Már egy jó ideje beszélnünk kéne erről.
Néhány másodpercig mindketten csendben maradunk, és Tyler egyik
lábáról a másikra áll. Aztán összekulcsolja a kezét a párkányon, és az ujjait
bámulja.
– Hol kezdjük?
– Talán ott, hogy közlöd, hogy már túlvagy rajtam – válaszolom, és
akárhogy igyekszem tartani magam, a hangom megbicsaklik a mondat
végén. Lehunyom a szemem, a földet nézve megcsóválom a fejem, és
ellépek a párkánytól. – Ismerd be. Csak ennyit kérek.
Félelmetes, hogy meg tud minden változni egy év alatt. Tavaly júniusban,
mielőtt Tyler elment, még volt köztünk valami, és valahányszor egymás
közelébe kerültünk, érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Ezt
mindketten tudtuk, csak sosem beszéltünk róla. Én megtettem, amit
helyesnek tartottam. Tyler tudomására hoztam, hogy ez sosem fog működni
köztünk, és csak az időnket pazaroljuk. De a hónapok múlásával
egyértelművé vált, hogy a vártnál sokkal nehezebb lesz túltenni magunkat
egymáson. Valahányszor benéztem apához, és Tylert is ott találtam, mindig
olyan érzésem támadt, hogy meg kell játszanunk magunkat a család előtt,
mintha minden áron bizonyítani akarnánk az ártatlanságunkat a szüleink
előtt. Nem követtünk el semmilyen bűnt, mégis bűnösnek éreztük magunkat.
Még Deannel, Rachaellel és Meghannel is nehéz volt együtt lenni. Amikor
mind az öten a mólónál időztünk, és Tyler a Pacific Parkra meg rám nézett,
amikor senki sem látta, mindig eszembe jutott a kiruccanásunk, az első és
egyetlen randink. A barátaink nem vették észre Tyler kaján vigyorát. De én
igen. Néha azon kaptam, hogy bámul engem az iskola folyosóján. Néha
visszanéztem rá. Aztán elmosolyodott, elfordult, én meg ismét Deanre
figyeltem, aki szinte mindig mellettem volt. Eleinte aggódtam Dean miatt.
Attól tartottam, hogy Tyler meggyűlöl, amiért a legjobb barátjával kezdtem
járni. De sosem tett erről említést. Soha. Csak összehúzta a szemét, amikor
együtt látott minket.
De ez még a távozása előtt volt. Egy évvel ezelőtt.
Most minden más. Érzem. Tyler már sokkal távolságtartóbb, és nem
zavarja annyira, hogy Deannel vagyok. Nem is értem, miért esik ez olyan
rosszul. Hiszen pontosan erre számítottam. Egy év New Yorkban? Nem is
lehetne jobb helyet találni arra, hogy az ember elfelejtsen valakit. Vajon hány
új lánnyal találkozott az elmúlt hónapokban? Hány új ember vette körül,
miközben eseményről eseményre utazott? Talán randizni is szokott. Sőt
lehet, hogy jár valakivel.
Én meg itt állok mellette a tetőn, és reménytelenül szerelmes vagyok
belé.
 – Nem fogom azt mondani, hogy túltettem magam rajtad – szólal meg
Tyler egy idő után.
Kinyitom a szemem, felemelem a fejem, és tanulmányozom az arcát,
miközben az alattunk lévő sugárutat bámulja. Az álla még mindig megfeszül,
de nem tűnik dühösnek. Csak komolynak. Aztán kiegyenesedik, leveszi a
kezét a párkányról, és felém fordul. Amikor a szemembe néz, egyetlen érzés
cikázik végig rajtam: a remény.
– Nem fogom ezt mondani – jelenti ki. – Mert nem tettem túl magam
rajtad.
 7

Beletelik egy kis időbe, mire felfogom Tyler szavainak értelmét. Először azt
hiszem, hogy viccel, vagy csak azt hallottam, amit hallani akartam, de aztán
látom, hogy rám mosolyog. Csillogó szeméből sugárzik az őszinteség.
– Tessék? – nyögöm ki nagy nehezen.
– Egy évnél sokkal több időre van szükségem, hogy elfelejtselek.
Hirtelen feszült lesz a légkör, és csend telepszik ránk. Olyan nagy lesz a
csend, hogy szinte fáj. Még mindig nem tudom feldolgozni a hallottakat, és
ugyanolyan döbbenten meredek rá, mint tíz másodperccel ezelőtt. Aztán
gyorsan megrázom a fejemet. Ez nem lehet igaz.
– De én azt hittem…
– Mit hittél? – Tyler zsebre vágja a kezét, és a betont bámulja a lába
előtt. A résekben apró gyomok nőnek. – Idejövök New Yorkba, és csak
úgy továbblépek? Azt hitted, ilyen könnyű lesz?
Erre nem számítottam. Nem gondoltam volna, hogy Tyler itt fog állni
előttem, és ezeket a szavakat mondja. Most mégis ez történik. Annyira le
vagyok döbbenve, hogy még mindig nem tudok hinni neki. Beleharapok az
alsó ajkamba.
– De megváltozott a viselkedésed. Úgy bántál velem, mint a húgoddal.
– Hát… – Tyler elvigyorodik. – A húgom is vagy.
– Tyler… – Összeszorítom a szám, és szigorú pillantást vetek rá.
Felsóhajt, a vigyor lehervad az arcáról, beletúr a hajába, és megdörzsöli
a tarkóját.
– Tudod, mi a szitu, Eden? Azt hittem, már elfelejtettél. Nem akartam
szemét módon megnehezíteni az életedet. Szerettem volna azt tenni, amit
helyesnek tartok. Igyekeztem távolságot tartani kettőnk között.
Ha nem lennék ennyire lemerevedve, most elsírnám magam. De így csak
tátott szájjal bámulok rá, és nem hiszek a fülemnek. Eltelik néhány
másodperc, mire összeszedem magam, és válaszra nyitom a számat.
– Tehát Dean még mindig zavar? – Csak ennyit tudok kinyögni. –
Tudod… Hogy együtt vagyunk…
– Nem – válaszolja Tyler.
– Miért nem?
Egy pillanatig némán néz rám. A háttérben még mindig hallom New York
City morajlását. De már nem érzem úgy, hogy mi is a város részei vagyunk.
Inkább az az érzésem, hogy rajtunk kívül nincs más ember a környéken,
mintha ez a háztető a semmi közepén lenne. Csak őt látom, semmi mást.
– Mert ha már nem lehetsz velem, akkor örülök, hogy legalább vele
boldog vagy – szólal meg végül. – Dean jó neked.
Elmúlik a zsibbadás, feloldódik a dermedtség, és hirtelen úgy érzem,
hogy a mellkasom mindjárt összeroppan. Nehezen kapok levegőt, mintha
minden bordám összetört volna. Nemsokára rájövök, hogy mi a rémes
érzés oka. Bűnösnek érzem magam, és teljesen össze vagyok zavarodva.
Ebben a pillanatban mindent másképpen látok. Helytelennek tartom, hogy
Deannel vagyok. De Tylerrel sem lehetek, mert az még helytelenebb lenne.
– Nézd, Eden. Nem kéne erről beszélnünk – töri meg Tyler a csöndet.
Valószínűleg rájött, hogy nem fogok válaszolni. A hangom egész egyszerűen
megszűnt. – Mit számít ez most már? Neked ott van Dean.
Összeszorítom a szám, és a fogam csikorgatom, miközben megpróbálom
ellazítani a görcsbe rándult gyomromat. Nem kéne ebben a helyzetben
lennem. Igazságtalanság, hogy minden azért alakult így, mert a szüleink
egyszer véletlenül összefutottak egy parkolóban. Apa beállt arra a helyre,
ahová Ella akart beügyeskedni a kocsijával. Ella persze kiszállt, és
veszekedni kezdett vele. Apa bocsánatot kért, és engesztelésül meghívta
egy kávéra. Az a parkolóhely tehet mindenről. Miért kellett a szüleinknek
találkozni? Miért kaptam egy olyan mostohatesót, mint Tyler? És miért
kellett belezúgnom? Néha utálom, ahogy ez a világ működik. Mint például
most.
– Sokat számít, mert még egyáltalán nem tettem magam túl rajtad, Tyler.
És azért is számít, mert fogalmam sincs, mit kéne tennem.
– Ne mondd ezt! – Tyler hangja goromba lesz, mégis vonzónak tartom.
Ismerősnek.
– Miért ne? Te elmondhatod, hogy nem tudtál még elfelejteni, de én
nem?
– Mert én nem járok valaki mással! – csattan fel. Összehúzza a szemét,
és megkeményednek a vonásai. Közelebb lép hozzám. Már csak egy méter
van köztünk. – Nem én dobtam be a törülközőt két évvel ezelőtt, hanem te.
És most arra célzol, hogy kételyeid támadtak? Ez elég jól hangzik, de
tudom, hogy hiába is reménykednék. Te magad mondtad. Ez nem fog
működni. Főleg most. Megvolt az esélyünk, de te eldobtad. Most pedig ott
van neked Dean, ami számomra csak egyet jelenthet: „Game over.” – Mire
befejezi a mondatot, a hangja elveszíti az élét. Már csak a homlokát
ráncolja, és elfordítja a szemét, egy pontot bámulva a betonon, az ajtó
mellett.
– Nagyon sajnálom – próbálkozom kétségbeesetten. – Még csak
tizenhat éves voltam. Fogalmam sem volt, mit csinálok. Engem hibáztatsz,
Tyler? Tényleg a szememre veted, hogy megijedtem? Akkor úgy tűnt, hogy
ez sehogy sem fog működni. Lehetetlen volt a helyzet, érted? Nem akartam
arra pazarolni az életem, hogy olyasvalakit szeretek, akivel nem lehetek
együtt. Aztán Dean bekerült a képbe, és kedveltem őt, te pedig reménytelen
eset voltál, úgyhogy miért ne kezdtem volna vele? Szeretem őt. –
Elhallgatok, hogy levegőhöz jussak, és igyekszem kifürkészni Tyler
reakcióját. De ő még mindig csak maga elé bámul. Az arcvonásai
kemények, de a pillantása semleges. Elindulok felé. Már csak fél méter van
közöttünk. – Már nem vagyunk gyerekek, és kezdek rájönni, hogy most
már talán működne a dolog kettőnk között. De látom, hogy késő.
Megrekedtem közted meg Dean között, és fogalmam sincs, melyik oldalt
kéne választanom.
Csend telepszik ránk. Örökkévalóságnak tűnik, mire Tyler végre felemeli
a fejét, és újra rám néz. Még mindig összehúzza a szemét, de minél tovább
nézzük egymást, annál lágyabb lesz a pillantása. Még egy lépéssel közelebb
jön hozzám, és azonnal eláll a lélegzetem. Alig néhány centiméterre van
tőlem. Egyik kezét óvatosan a farmerja zsebébe teszi, a másikkal megfogja
a derekamat, és lassan végignéz rajtam.
– Me estoy muriendo por besarte.
Összeráncolom a szemöldökömet.
– Jön a pincérnő?
– Nem. – Alig láthatóan megrázza a fejét, gyengéden elmosolyodik, és a
kulcscsontomra pillant. – Nem ezt jelenti – suttogja. – Azt mondtam, hogy
meg akarlak csókolni.
Abban a pillanatban megfeledkezem Deanről. Totál kimegy a fejemből,
mert csak arra tudok gondolni, hogy én is meg akarom csókolni Tylert. Két
év telt el az utolsó csókunk óta, és már kezdem elfelejteni, milyen érzés volt,
amikor az ajkunk összeért. De azért nem felejtettem el mindent. Emlékszem,
hogy libabőrös lettem. Felgyorsult a szívverésem. Elgyengült a térdem.
Ezeket sosem fogom elfelejteni.
Nagyot nyelek, és lenézek a kezére, ami még mindig a derekamon pihen.
Aztán megint a szemébe nézek.
– Miért nem… – kérdezem elhaló hangon.
– Dean miatt – vágja rá éles hangon, és azonnal visszavonul. Elengedi a
derekamat, hátrébb húzódik, és elsétál. – Várj itt – kiált vissza a válla fölött.
Szerencsére a hangom elég erős marad, pedig teljesen ki van száradva a
torkom.
– Mi van?
Tyler kinyitja a tűzlépcsőhöz vezető ajtót, és hátranéz rám.
– Csak maradj itt – adja ki a parancsot. – Néhány perc múlva
visszajövök.
Eltűnik az ajtó mögött, lemászik a lépcsőn, és hagyja, hogy az ajtó halk
kattanással becsukódjon. Egy darabig dermedten bámulok utána. Beletelik
egy percbe, amíg összeszedem magam, és megpróbálom felfogni a
történteket. Nagy nehezen sikerül. Összehúzom magamon a felsőmet, és
megint a város felé fordulok.
Az égről eltűnt a rózsaszín derengés, és sötétkék csíkok vették át a
helyét. A fények még ragyogóbbnak tűnnek, ha ez egyáltalán lehetséges.
Néhány utcával odébb sziréna hangja hasít a levegőbe, de most inkább arra
figyelek, hogy a levegő sokkal hűvösebb lett, és még a szél is feltámadt.
Odamegyek a falhoz, és megfogom a peremét.
Tylernek igaza van. Nem bánthatjuk meg Deant. Ezt egyikünk sem
akarja, és ha most továbbmegyünk, akkor Deant nemcsak a barátnője
csalja meg, hanem a legjobb barátja is elárulja. Ettől még bonyolultabb lesz
a helyzet. Annyira igazságtalan ez az egész. Deannek nem kéne egy olyan
lánnyal lennie, aki másba szerelmes. Csak azt tudom, hogy borzalmas ember
vagyok, és már most látom, hova fog vezetni az út. Mert elkerülhetetlen lesz
a választás. Tyler vagy Dean.
– Húzd fel magad, és ülj le.
Megpördülök, és megpillantom Tylert, aki egy dobozzal a kezében
közeledik hozzám. Felvonom a szemöldököm, és a vállamon át lenézek az
utcára. Húsz emelet magasságban vagyunk.
– Megőrültél?
– Gyere, nem fogsz leesni – biztat, de nem hangzik túl meggyőzőnek. Az
arca meglágyult, és már megint mosolyog, mintha az elmúlt tizenöt perc meg
sem történt volna. Mellém lép, és maga elé teszi a dobozt. Téglatest alakú,
és ezüstpapírba van csomagolva. – Ülj fel a falra, különben nem adom ezt
oda neked.
Aggódó arccal nézek rá, ugyanakkor kíváncsi vagyok.
– Mi ez?
– Ajándék – válaszolja. Megint a fal felé int az állával, aztán karba teszi a
kezét, és feltűnő mozdulattal az órájára néz. Megköszörüli a torkát.
– Rendben. – Felsóhajtok, megfordulok, és a falra szorítom a tenyerem.
A beton durva tapintása sérti a bőrömet, ahogy felhúzom magam. A fal nem
keskeny, de akkor is félelmetes. Átlendítem a lábam rajta, de nem merek
lenézni, ezért inkább Tylert figyelem közben. Most magasabb lettem nála. –
Boldog vagy?
– Tessék – mondja válasz helyett, és gyengéden a kezembe nyomja a
dobozt. A bőrünk egy pillanatra összeér, mielőtt a párkányra tenyerel, tőlem
jobbra és balra téve a kezét. És ott marad, nem lép hátra. A közelsége
megint fojtogatni kezd. – Nyisd ki.
Kétkedő pillantást vetek rá, aztán a kezemben tartott dobozra irányítom
a figyelmemet. A csomagolás nem a legtökéletesebb, ezért könnyen le
tudom tépni. A papírt véletlenül elejtem, és leszáll a mélybe. Tyler felsóhajt.
De engem most nem érdekel a szemetelés, mert ismerősnek tartom a
csomagolás alól előbukkanó látványt. Egy Converse cipő doboza. Egy
darabig némán meredek rá, aztán felnézek Tylerre.
– Miért?
– Elveszítettél egyet. Emlékszel?
Hogyan felejteném el? Az volt az első éjszaka, az egyetlen éjszaka, amit
együtt töltöttünk. És reggel nem találtam a csukámat.
– Mondtam, hogy veszek egy másikat – méltatlankodik Tyler, de aztán
idegesen megvonja a vállát, és az alsó ajkába harap. – Bocs, hogy két évbe
telt.
Meglep, hogy emlékszik erre. Annyira meg vagyok lepődve, hogy nem is
tudom, mit válaszoljak. Megint a dobozra nézek. Végigsimítom a
kartonpapírt, mielőtt kinyitom. Egy hófehér bokacipő van benne. Pontosan
olyan, mint amit aznap este elveszítettem, csak nincsen rajta a filctollal ráírt
dalszöveg.
– Tyler, nem kellett volna…
– Mégis megvettem. – Elmosolyodik, kiveszi a dobozt a kezemből, és a
párkányra teszi. Lenéz a lábamra. – Add ide a régit.
Felnézek rá. Nem tudom, mit forgat a fejében, de annyira le vagyok
bénulva, hogy nem tiltakozom. Még egy köszönömöt sem tudok kinyögni,
ezért némán engedelmeskedem.
Egy fehér magas szárú van rajtam, amit jó néhány éve hordok, és már
eléggé elnyűttem. Lenyúlok, és kibújok belőle. Tyler azonnal elveszi tőlem.
– Ha New Yorkba jössz, kötelező valahol jelet hagynod magad után –
közli magától értetődő természetességgel, miközben a fűzővel összeköti a
két cipőt, aztán az orrom előtt áthajol a párkányon, és egy vezetékre
akasztja. Amikor hátralép, kaján vigyor van az arcán. – Ne is próbáld meg
visszaszerezni.
– El sem tudom hinni, hogy ezt művelted. – Óvatosan hátranézek a
vállam fölött. A csukám ott lengedezik a szélben. Úgy tűnik, tényleg nem
fogom visszakapni.
Tyler felnevet, és a kezébe veszi a dobozt. Megint érzem a pozitív
kisugárzását, és kénytelen vagyok elmosolyodni, pedig a fejemben hatalmas
a zűrzavar.
– Most pedig… – Tyler a dobozban lapuló cipőre mutat. – Vedd fel ezt.
Remegő kézzel benyúlok a dobozba, és előveszem a fehér tornacsukát.
Tiszta és friss illata van. Lassan kioldom a fűzőjét, és belebújok. Pont
megfelelő a méret. Gyönyörködve nézem, amíg Tyler újra fel nem hívja
magára a figyelmemet.
– Csak még valami – szólal meg izgatottan. A farzsebébe nyúl, egy
darabig kotorászik benne, aztán előhúz egy fekete filcet, és leveszi a
kupakját. – Ne is próbálj tiltakozni.
A szám belsejét rágcsálom, nehogy felkiáltsak, és közben engedelmesen
felteszem a párkányra a lábam. Arra tippelek, hogy egy dalszöveget fog írni
a cipőre a régi helyett. Sokáig nézegeti az új Converse-t, majd kiválaszt egy
helyet a gumitalp szegélyén, és írni kezd. Miután végez, hátralép, és rám néz.
Várja a hatást.
Amikor elolvasom az írást, nem egy dalszöveget látok. Csak három szót
firkantott a cipőmre. Három szót, azt is spanyolul: No te rindas.
Mielőtt kinyitnám a szám, Tyler válaszol a kérdésemre.
– Azt jelenti, hogy „ne add fel” – közli halk hangon, és szórakozottan
forgatja a tollat a kezében. – Ha rólad van szó, egyszerű a helyzet: ha te
nem adod fel, én sem fogom.
– Nem tudom, mit mondjak – ismerem be. Nem merek a szemébe nézni,
ezért inkább a spanyol szavakat bámulom. Ne add fel. Mit is jelent ez
pontosan? Azt akarja, hogy adjunk magunknak még egy esélyt? Azt
szeretné, ha őt választanám?
– Nem kell mondanod semmit – nyugtat meg. A hangja erős és
határozott. – Csak gondolkodj rajta.
Gondolkodjak rajta? Azt hiszi, hogy tudok bármi mást csinálni?
Valószínűleg az egész nyaram arról fog szólni, hogy Tylerre meg Deanre
gondolok, és egyfolytában töröm a fejem. Mert végül választanom kell
kettejük közül.
– Későre jár – szólal meg Tyler. – Vissza kéne menned. Én még egy
kicsit itt maradok. Snake már biztosan kiütötte magát, úgyhogy tessék. –
Zsebre vágja a filctollat, előveszi a kulcsát, és minden figyelmeztetés nélkül
odadobja nekem. Szerencsére el tudom kapni, mielőtt átesik a párkányon.
Megpróbálom kielemezni az arckifejezését, de teljesen közömbösnek
tűnik. Megint a várost nézi, és kerüli a pillantásomat. Nem tudom, miért
döntött úgy, hogy itt marad egyedül a sötétben. Ennek csak egy
magyarázata lehet: egyszerűen távol akar lenni tőlem.
Teljesen kimerültem, nem győzök aggodalmaskodni, mégis boldog
vagyok. Lecsúszom a párkányról, és ügyesen talpra ugrok.
– Kösz a cipőt – motyogom szégyenlősen.
– Szívesen.
Egy darabig még ácsorgok a helyemen, hátha mondani akar valamit,
mielőtt elmegyek, de meg sem rezzen. A szemét egy távoli pontra szegezi,
úgyhogy megfordulok, és visszamegyek a lépcsőházba. Menet közben a
cipőmet nézem. Az épület csendes. Belépek a liftbe, és megnyomom a
tizenkettedik emelet gombját. Egyedül vagyok a gondolataimmal, és nem túl
rózsás a hangulatom. Jobb lenne aludni, mert akkor legalább nem kell ezen
rágódnom.
A lift ajtaja kinyílik. Elindulok a folyosón Tyler lakása felé, és menet
közben a mutatóujjamon pörgetem a kulcsokat. Aztán matatok a zárral,
mert nem tudom, melyik illik a zárba. Snake még nem ütötte ki magát, mert
hirtelen kinyílik az ajtó, miközben én még mindig próbálkozom.
Végigmér a kékesszürke szemével, és megcsóválja a fejét, mintha
szánalmasnak tartaná az ajtónyitási kísérletemet.
– Hol van Tyler?
– A tetőn – vetem oda kurtán. Várom, hogy félreálljon, és beengedjen,
de észre sem veszi, hogy még mindig a folyosón ácsorgok.
– Úgy látom, rád férne még egy sör – állapítja meg végül.
Végre ki tudom fújni a levegőt, és úgy érzem, mintha az elmúlt félórában
visszatartottam volna a lélegzetem.
– Az biztos.
 8

Nem emlékszem, mikor aludtam el. Arra sem, hogyan. Csak azt tudom, hogy
amikor felébredek, Tyler paplanja alatt heverek, és valaki a nevemet
suttogja. Annyira fáradt vagyok, hogy még a szememet sem tudom kinyitni,
ezért megfordulok, a párnába fúrom az arcomat, és felnyögök. Úgy érzem,
még éjjel van.
– Eden – szólongat a hang, most már határozottabban.
Nehéz a fejem. Vajon hány sört adott tegnap este Snake? Nem tudom,
mikor jött le Tyler a tetőről, valószínűleg már aludtam. Arra viszont
emlékszem, hogy egy hideg pizzán osztoztunk Snake-kel a konyhában. De
fogalmam sincs, milyen pizza volt. Margarita vagy pepperoni? Az sem
rémlik, hogy jó volt-e.
– Van kávém – közli a hang, és azonnal éber leszek. Mintha Tylert
hallanám. – Vaníliás latte, jó meleg. Pont, ahogy szereted.
Ásítok, visszafordulok, és lassan kinyitom a szemem, de azonnal össze is
húzom, mert a nap sugarai betűznek a nyitott ablakon. Időbe telik, mire
megszokom a fényt, és amikor sikerül alkalmazkodnom hozzá, Tylert
pillantom meg. Felvonja a szemöldökét, és gyengéd mosoly van az arcán.
Kicsit kába vagyok, de mohón nyúlok a kezében lévő kávésbögréért.
– Szó sem lehet róla – förmed rám Tyler, és néhány lépést tesz az ajtó
felé. – Csak ha felkeltél.
Megint felnyögök, kitakarózom, és felülök az ágyban. Teljesen kinyitom
a szemem, és reménykedő arccal rámosolygok. De szigorúan megrázza a
fejét. Megforgatom a szemem, és a padlóra teszem a lábam. Felállok.
– Nem is volt olyan nehéz, ugye? – Vigyorogva a kezembe nyomja a
bögrét, mire megkönnyebbülten felsóhajtok. Forró, mint a tűz, égeti az
ajkamat. – Szép pizsama.
Lenézek, és látom, hogy még mindig a tegnapi szoknya meg a fehér trikó
van rajtam. A dzsekim összegyűrve hever a padlón.
– Fáradt voltam.
– Fáradt… – ismétli meg Tyler gúnyosan. – A konyhában sorakozó üres
sörösüvegek másról árulkodnak.
Elpirulok, és gyorsan a számhoz emelem a bögrét, hogy elrejtsem az
arcomat, vagy legalább a felét. Mégis észreveszi a zavaromat, mert felnevet.
Meglep, hogy most nem ráncolja rosszallóan a homlokát, mint ahogy régen
szokta. Talán már nem érdekli.
– Csak néhányat ittam – mentegetőzöm egy nagy korty után. Csak most
látom, hogy egy Starbucks bögre van a kezemben. Nem a Refinery, az
otthoni kedvenc kávézóm bögréje, de azért elég jó. – Miért nem jöttél
vissza az este?
Tyler megvonja a vállát, de nem válaszol a kérdésemre. Megkerüli az
ágyat, és megigazítja a függönyöket, pedig nincsenek behúzva. Néhány
pillanat múlva felém fordul, és a szeme izzik, amikor rám néz.
– Tudom, hogy kíváncsi vagy a Central Parkra. Mit szólnál, ha ma
megnéznénk?
Felragyog az arcom. A Central Park izgat a legjobban.
– Persze! Már alig várom. Biztosan gyönyörű.
– Az – bólint Tyler. – Egy óra múlva?
– Kész leszek.
Tyler még egyszer bólint, és megfordul, hogy távozzon, de az ajtónál
megtorpan, és visszanéz rám.
– Majdnem elfelejtettem: hétfőn este elviszünk a Yankees-meccsre.
Önkéntelenül elhúzom a számat. Tyler tudja, hogy nem vagyok nagy
sportrajongó.
– Az egy focimeccs?
Tyler sóhajtva megcsóválja a fejét.
 – Baseball, Eden. A Yankees a Red Soxszal játszik. És végre Derek
Jeter is pályára lép. Ősszel eltörte a bokáját.
– Ő kicsoda?
– Ó, te jó ég! – Tyler hitetlenkedve mered rám, és mindkét mutatóujját a
halántékára szorítja. – Derek Jeter? A legenda?
– De ki ő?
Tyler eltátja a száját.
– Ez hihetetlen.
– Nem is ismerem a baseball szabályait – magyarázom felháborodva,
aztán iszom még egy korty kávét. Nem olyan jó, mint a Refinery, a közelébe
sem ér. – Honnan tudjam, kik a játékosok, és milyen poszton vannak? És
mióta vagy oda ezért a Derek Jeterért? Azt hittem, a 49-eseknek drukkolsz.
– Ez így igaz – válaszolja Tyler, és igyekszik megőrizni a türelmét. – De
az egy focicsapat, Eden.
– Ja…
– Oké, hagyjuk abba – sóhajt fel Tyler. Megint megcsóválja a fejét, és
huncut mosollyal néz rám. – A Central Parkban vannak pályák, úgyhogy
baseballozni fogunk. Addig nem mész el ebből a városból, amíg meg nem
szereted a nemzeti sportunkat. – Nem várja meg a válaszom, pedig biztosan
sejti, hogy tiltakozni akarok. Inkább megfordul, és kilép az ajtón. – Egy óra!
– kiáltja oda a válla fölött.
Megforgatom a szemem, és becsukom az ajtót. Igaz, hogy nem rajongok
a sportokért, de azért nem lesz olyan rossz. Tyler izzadtan fog rohangálni a
pályán? Elég jól hangzik.
Az éjjeliszekrényre teszem a kávémat, gyorsan beágyazok, aztán
leguggolok, és kinyitom a bőröndöt. Majd kirámolok végre, ha rájöttem,
hogy hova tehetem a holmimat. Kiveszek néhány ruhát, megiszom a
maradék kávét, és kimegyek a szobából, a fürdőszoba felé.
Tyler a mosogatónál áll, és egy pohár vizet tölt magának. Rám néz,
amikor a közelébe érek.
– Hol van Stephen? – kérdezem. A lakás most csendes, nem olyan, mint
tegnap este. Csak a víz csobogását hallani.
Tyler a szobája mellett lévő becsukott ajtó felé int a fejével.
– Alszik. Valószínűleg csak délután bújik elő. – Elzárja a csapot, és a
szájához emeli a poharat.
– Egyetemista, nem?
– De. – Tyler iszik egy kortyot, megnyalja a száját, és a pultnak
támaszkodik. – Számítástechnikát tanul. Hálózatok, meg ilyenek. Jövő
nyáron végez.
– Nem tűnik egyetemistának – motyogom. Emlékszem, hogy tegnap este
két pizzát dugott egyszerre a szájába az egyik kezével, a másikban pedig
egy üveg sört tartott. Aztán jobban belegondolok, és rájövök, hogy
pontosan olyan, mint egy egyetemista. Még sokat kell tanulnom. – Megyek
zuhanyozni.
Tyler bólint, és odébb lép, hogy elférjek mellette. Igyekszem kecsesen
mozogni, de véletlenül meglököm a poharát, és néhány csepp víz ömlik a
pólójára. Megforgatja a szemét, és elsétál.
Gyorsan lezuhanyozom, megszárítom a hajam egy törülközővel, aztán
felveszem a farmersortot meg a kék mellényt. Nincs kedvem előkotorni a
hajszárítót a bőröndből, ezért csak egy zilált, nedves lófarkat biggyesztek a
fejem búbjára, és úgy döntök, hogy ma nem sminkelek. Rachael nem örülne
neki, de szerencsére nincs itt, és nem látom a rosszalló pillantását.
Összeszedem a cuccaimat, és visszamegyek Tyler szobájába. Snake
még mindig nem kelt fel. Tyler az időjárás-jelentést nézi a tévében. Annyira
figyel, hogy észre sem veszi, amikor elmegyek mögötte, és eltűnök a
szobájában, ami most az enyém.
Mindent visszagyömöszölök a bőröndbe, és megtapogatom a sortom
zsebét. Üres. Nem emlékszem, mikor volt nálam utoljára a mobilom. Talán
tegnap este a Times Square-nél, amikor fényképeztem vele. Körülnézek a
szobában, és a padlón heverő dzsekire esik a pillantásom. Lehajolok,
benyúlok a zsebébe, és megkönnyebbült sóhajjal előveszem. Totál le van
merülve.
Most jövök rá, hogy a távozásom óta nem beszéltem Deannel. Úgy volt,
hogy felhívom, miután leszáll a gépem. Meg elalvás előtt. Meg amikor
felkelek. Úgy volt, hogy minden nap beszélek vele, sőt egész nap. Ez volt a
megállapodás. És még egy üzenetet sem küldtem neki.
– Kész vagy?
Összerezzenek, amikor meghallom Tyler hangját a hátam mögött.
Megfordulok. Az ajtóban áll, egyik kezében baseballütőt tart, a másikban
egy baseball-labdát. Felemeli az ütőt, és elmosolyodik.
– Igen – válaszolom. Húsz perc alatt elkészültem, nem volt szükségem
egy órára. De minek várnánk az indulással? Pedig lenne időm felhívni Deant,
de a telóm le van merülve. Tudom, hogy elkérhetném Tylerét, de a tegnap
esti beszélgetésünk után ezt valahogy nem tartom illőnek. Kérdezzem meg
Tylert, hogy felhívhatom-e a telóján a barátomat? Úgy érzem, mintha ezzel
egyszerre vágnám pofon mindkettejüket.
Istenem, de borzalmas vagyok. Nagyon rossz vagyok.
– Egy pillanat – szólok oda Tylernek. Felkapom a hátizsákomat, és
turkálni kezdek benne a sok kacat között, amit belehajítottam. Szerencsére
hamar megtalálom a töltőmet. Keresek egy konnektort, és bedugom, hogy
töltődjön, amíg visszajövök. Majd akkor felhívom Deant. Remélhetőleg,
nem lesz nagyon pipa.
– Na? – kérdezi Tyler az ajtófélfának támaszkodva. Bólintok, és ránézek
a vállam fölött, közben belebújok a Converse-be. Az új cipőmbe, amit tőle
kaptam. Amire az van írva, hogy ne adjam fel.
– Mehetünk. – Felegyenesedem, a sort övtartójába akasztom a
hüvelykujjam, és szemügyre veszem a baseballütőt. Nem ismerem a
szabályokat, de nem adom fel könnyedén. – Tényleg meg akarsz tanítani?
– Persze – válaszolja Tyler. Hátralép az ajtótól, hogy helyet adjon
nekem, és együtt megyünk a nappaliba. Megfogja a kezem, és óvatosan a
tenyerembe teszi a baseballütőt. Összekulcsolja az ujjaimat rajta, közben a
kezemre szorítja a kezét. – De ne örülj – teszi hozzá. – Nem fogok kesztyűs
kézzel bánni veled.
– Nem is kell.
– Akkor jó. – Megszorítja a kezem, majd elengedi. Könnyed léptekkel
az ajtóhoz megy, mintha meg sem érintett volna, és észre sem venné, hogy
alig kapok levegőt. Szerintem szándékosan csinálja ezt. Egyszer a kezemhez
ér, máskor megfogja a derekamat. Biztosan tudja, hogy ezzel az őrületbe
kerget. És azt is, hogy szeretem, ha ezt csinálja. – Na? Jössz?
Ránézek, és csak most veszem észre, hogy a haja hosszabb, mint amire
emlékszem. A frizurája rendezettebb, és nem olyan borzolt. Igyekszem nem
túl sokáig bámulni. Inkább elmosolyodom.
 – Menjünk.
Mielőtt távozunk, Tyler ellenőrzi az egész lakást. Úgy látom, amíg én
készülődtem, még az üres sörösüvegeket is eltüntette. Elindulunk a lift felé,
és magára hagyjuk az alvó Stephent. Később beszáll egy nő az üvöltő
gyerekével, úgyhogy nem tudunk beszélgetni, csak némán szenvedünk,
miközben a kölyök hisztériázását hallgatjuk tizenkét emeleten át. Elkerülöm
a szemkontaktust, és inkább Tyler bakancsát bámulom. Lefogadom, hogy ő
meg a vászoncsukámat nézi. Egyikünk sem mosolyog.
A kínos liftezés után átmegyünk az előtéren, és kilépünk a kapun. Nem
tudom levenni a szemem Tyler tarkójáról. A baseballütővel tartja nyitva
előttem az ajtót, és ez rosszalló pillantásokat vált ki a járdán közlekedő
járókelőkből.
– Vissza kéne adnod a labdát, mert így mindenki bűnözőnek néz –
javasolja nevetve Tyler. Megvárja, amíg elmegyek mellette, aztán hagyja
becsukódni az ajtókat mögöttem.
– Hm… – Egy kicsit habozok, félrehajtom a fejem, és tréfásan
végigmérem. A bal kezében tartja az ütőt, és lassan lengeti. – Igen, tényleg
úgy nézel ki, mint aki szét akar verni valakit. De én inkább fogom még ezt a
labdát egy darabig, és…
Mielőtt befejezhetném, egy villámgyors mozdulattal kikapja a kezemből
a labdát, pedig hozzám sem ér.
– Nagyon vicces – gúnyolódik, aztán a levegőbe dobja a labdát, és
elkapja. – Nos tehát… – folytatja, és a hangja sokkal mélyebb, mint eddig.
– A baseball Amerika nemzeti sportja.
Elindul kelet felé a Hetvennegyedik utcán, én meg igyekszem lépést
tartani vele, ahogy átmegyünk a Harmadik sugárúton, és folytatjuk az
utunkat a keskeny utcákon. A városban megint nagy a forgalom, a
járműveké és a gyalogosoké is. Vajon milyen lenne New York, ha egy
napon teljesen elcsendesedne? Nem tudom ezeket az utcákat elképzelni
autók, emberek és zaj nélkül. A város nem létezhetne az örökös nyüzsgés
nélkül.
Haladás közben kerülgetnem kell a járókelőket, mert nem akarok
senkinek sem nekimenni. De úgy tűnik, a szembejövőket egyáltalán nem
zavarja, ha összekoccan a vállunk. Kicsit lemaradok, és Tylert követem.
 – Nem a foci a nemzeti sportunk?
– Erre a kérdésre nem is válaszolok – kiáltja hátra a válla fölött. Két
ujjal a levegőbe emeli a labdát, és úgy nézi, mintha még sosem látta volna. –
Elárulok valamit, Eden. A baseball egyszerű.
– Üsd meg a labdát, és fuss?
– Igen és nem – válaszolja, aztán megcsóválja a fejét, és felsóhajt. –
Azért annyira nem egyszerű.
Arra számítottam, hogy uncsi lesz, amikor magyarázni kezdi a
szabályokat, de érdekes módon, a végén mégsem kell megjátszanom, hogy
figyelek. Minél lelkesebben beszél a baseballról, annál jobban ki akarom
próbálni. Elmagyarázza, hogy kilenc játékrész (inning) van, és ezek két fél
inningből állnak. Nincs időkorlát. A csapatok kilencfősek. Mesél a
középvonalról, a dobójátékosokról, a mezőnyjátékosokról, az
ütőjátékosokról. Aztán valami shortstop játékosról is. Elmondja, mit jelent a
sétálás és a hibás ütés. Azt is elmagyarázza, hogy három bázis van a „home
plate” előtt, pedig ezt már tudom. Végül a hazafutásról lelkendezik, és úgy
beszél róla, mintha olyan könnyű lenne.
Miközben Tyler a beszámolóját tartja, ütemesen dobálja a labdát, és
lengeti az ütőt. Csak később veszem észre, hogy megérkezünk a Central
Park széléhez.
– Te jóságos ég. – Jobbra nézek, és úgy tűnik, hogy a park zöldje a
végtelenbe nyúlik az Ötödik sugárút mentén. Balra fordítom a fejem, és ott
keresem a végét, de ezen az oldalon is ugyanaz a látvány fogad. Közben
átmentünk az Ötödik sugárúton, és már a park előtti járdán állok, ahol fákat
látok. Rengeteg fát. – Tudtam, hogy nagy, de nem gondoltam volna, hogy
ilyen óriási.
– Azt hiszem, kábé két és fél mérföld észak-déli irányban. Nyugatra
pedig úgy fél mérföld. – Csodálkozva nézek rá, mert meglep a
tájékozottsága. – Valahol olvastam – ismeri be szégyenlősen, és megvonja a
vállát.
– Hol vannak a baseballpályák?
– A Nagyréten. Az a park közepén van, úgyhogy erre kell mennünk. –
Felemeli az ütőt, és észak felé mutat az Ötödik sugárúton. – Azt hiszem,
ideje bevallanom, hogy eddig kábé csak ötször jártam a Central Parkban.
Úgyhogy ha eltévedünk, az az én saram lesz.
– Ötször? Egy év alatt? És itt laksz mellette? – Hüledezve bámulok rá,
és tátva marad a szám. Tyler felnevet.
– Nem az én világom. – Megvonja a vállát, előveszi a mobilját, és
megnyit rajta egy térképet. Egy darabig tanulmányozza, aztán bólint. –
Rendben… Erre kell mennünk.
Végigmegyünk a park szélét határoló fal mentén, és egy kis térre érünk,
ahonnan egy gyalogút vezet a park belsejébe. A járdánál hot dogot és
perecet áruló bódék sorakoznak, de megállás nélkül belépünk a parkba.
A kanyargó ösvényeket alacsony kerítés szegélyezi, és megakadályozza,
hogy a látogatók a fűre lépjenek, vagy a bokrok és a fák közelébe
menjenek. Minden olyan zöld, mintha egy photoshoppolt képet látnék.
Akármerre nézek, csak zöldet, zöldet és még több zöldet látok.
Megnyugtató a látvány. Kocogó, kerékpározó és görkorcsolyázó emberek
haladnak el mellettünk, miközben kényelmesen sétálunk az úton. Tylert nem
zavarja, hogy lassan megyek, mert közben csodálom a környezetet.
Türelmesen lépdel mellettem, és lazán lengeti a kezében tartott baseballütőt.
– Van itt futópálya is? – Nem nézek rá, miközben felteszem a kérdést,
mert nem akarom levenni a szemem a látványról. A parkban totál nyugi van,
egyáltalán nem olyan, mint Manhattan többi része. Mintha egy egészen más
városba léptünk volna be.
– Igen, a tó mellett – vágja rá Tyler, pedig az előbb azt mondta, hogy
nem ismeri a járást. Időnként megnézi a mobilját, amikor azt hiszi, hogy nem
látom, és a térképet silabizálja, mielőtt kiadja az újabb utasítást: – Erre.
Átmegyünk egy híd alatt, folytatjuk az utunkat, és átvágunk egy úton. Ez
meglep, mert nem gondoltam volna, hogy autóval is lehet közlekedni a
parkban. Közben egyfolytában észak felé tartunk a kanyargó ösvényen,
amerre Tyler vezet. Még húsz percet sem gyalogolunk, amikor megállunk
pihenni egy tónál. Nemcsak nekünk támadt ez az ötletünk, hanem
másoknak is, mert többen is álldogálnak mellettünk, és nézik a vizet,
akárcsak mi. Némi nézelődés után megtudjuk, hogy Teknős tónak hívják a
helyet. Megkérdezem Tylert, hogy azért kapta-e a nevét, mert teknősök
vannak benne.
– Egyértelmű, nem? – válaszolja nevetve.
 Tovább gyalogolunk, és néhány perc múlva ritkulni kezdenek a fák, mert
egy tisztásra érünk. Ez a Nagyrét. Tényleg elég hatalmas a tér, amit egy
alacsony kerítéssel szegélyezett gyalogösvény vesz körül. A távolban földes
területeket látok, biztosan azok a baseballpályák.
– Ott van egy szabad pálya – mutat Tyler az egyikre. Messze vannak,
nem is értem, Tyler honnan látja, hogy melyik szabad, melyik nem.
Megköszörüli a torkát, és elindul a kerítés mentén. – Emlékszel még, mit
kell csinálnod?
– Megütni a labdát – válaszolom. – Aztán körbemenni a bázisokon, a
hazafutásig. Hacsak nem vagy egy szemét alak, aki szándékosan
megakadályoz ebben.
Tyler felnevet, és felém dobja a labdát. Persze megint összeér a kezünk.
Csak egy másodpercre, de ennyi is elég.
– Mondtam, hogy nem foglak kímélni.
– De én akarom azt a hazafutást.
Egy pillanatig nem válaszol. Néhány turistát néz, akik csoportképet
készítenek magukról. Európainak tűnnek. Tyler hosszasan bámulja őket,
majd a másik kezébe veszi a baseballütőt.
– Nem érdekelnek a bázisok? Nem olyan lány vagy?
– Ezt hogy érted?
– Tudod… – néz rám mosolyogva. – A bázisok. Nem akarsz megállni a
bázisoknál?
– Csak ha muszáj.
Megcsóválja a fejét, és megint elneveti magát, de csak halkan. A
szemem sarkából látom, hogy közelebb került hozzám, mint egy perccel
ezelőtt volt. Maximum öt centi lehet köztünk. Menet közben az alsó ajkát
harapdálja.
– Nem gondolod, hogy a bázisok túl lassúak? Első bázis, második bázis,
harmadik bázis… Jó, hogy odáig is eljut az ember, de túl lassú. Én inkább a
hazafutást szeretem.
Hirtelen leesik a tantusz. A mély hangja, a csillogó szeme, az alig elfojtott
vigyora elárulja, miről van szó.
Lelassítom a lépteimet, mire megfordul, és rám néz. A szeme szinte égeti
az arcomat. Szégyellem feltenni a kérdést, ami felmerült bennem. Érzem,
hogy ég az arcom, de végül összeszedem a bátorságomat.
– Még mindig a baseballról beszélsz?
Tyler szája sarkában halvány mosoly jelenik meg. Lenéz a gyalogút
betonjára, megfeszíti az állát, és igyekszik összeszorítani a száját. De a
szeme mosolyog, amikor válaszol, a hangja pedig komoly és huncut
egyszerre.
– Bárcsak úgy lenne!
 9

Felnézek az égre. Halványkék, majdnem szürke. Végignézek a fák

koronáján, a burjánzó növényzeten. A park mögött magasodnak Manhattan
épületei. Annyira gyönyörű, olyan tipikusan New York-i a látvány.
– Készen állsz?
Visszanézek Tylerre. A dobódombon áll, vidáman mosolyog, és a
levegőbe dobálgatja a labdát. Kicsit oldalra hajolok, felemelem az ütőt, és
felkészülök a fogadásra. Szeretném lenyűgözni Tylert.
– Igen, mehet!
– Nézz rám! – kiáltja. Ez a legkönnyebb. Tylert kell néznem? Haha.
Szinte mindig őt sasolom. – Csak lendülj a megfelelő irányba. Nem túl
hamar, nem túl későn. – A hangja mély és rekedt, pedig hangosan beszél.
Igyekszem a feladatra koncentrálni, és nem arra, hogy milyen szexi a hangja.
– Pont a megfelelő pillanatban kell lendülnöd.
Bólintok, és felveszem a megfelelő pozíciót. Összehúzom a szemem, és a
Tyler kezében lévő labdára összpontosítok. Kérlek, találd el, könyörgök
magamnak. Annyira szeretnék menőnek tűnni…
Tyler kajánul vigyorogva belerúg a földbe, aztán ő is összehúzza a
szemét. Hátrahúzza a karját, és egy villámgyors mozdulattal felém hajítja a
labdát. Fütyülve közeledik felém a levegőben. Pánikba esem,
összerezzenek, és meglendítem az ütőt. Majdnem kificamítom a vállam, de
elvétem az ütést, és a labda az arcom előtt suhan el. Még időben sikerül
jobbra ugranom, és kitérnem előle.
Tyler nevetésétől visszhangzik a pálya, én meg dühösen meredek magam
elé. A baseball nem olyan könnyű, mint gondoltam.
– Gyerünk, hozd vissza! – kiált fel Tyler.
Felháborodott arccal a hónom alá csapom az ütőt, és elindulok a labda
után, ami hosszas gurulás után végre megáll. Az első ütés nem számít.
Másodszor biztosan sikerülni fog. Lehajolok, felkapom a labdát, és
visszakocogok a hazai bázishoz. Visszadobom a labdát Tylernek, aki még
mindig nevet.
– Oké… – mondja végül, és megköszörüli a torkát, aztán kárörvendő
pillantást vet rám. – Túl korán lendítettél. Most ne ijedj meg. Csak
koncentrálj.
Összeszorítom a számat, minden idegszálammal bűvölöm a kezében
tartott labdát, és megint felkészülök az ütésre. Az ütőt a vállamnál tartom, és
nem mondok semmit, csak várok.
Tyler bólint, hátralendíti a kezét, és elhajítja a labdát. A labda pörögve
közeledik felém, de most nem esem pánikba, és az utolsó pillanatig
mozdulatlan maradok. Aztán minden erőmet összeszedve meglendítem az
ütőt, és hirtelen egy nagy csattanást hallok.
Először fel sem fogom, hogy mi történt, csak azt látom, hogy a labda
Tyler feje fölött repül, aki felvont szemöldökkel, csodálkozó arccal áll a
helyén. Nem látom, hol ér földet a laszti, de rájövök, hogy még mindig a
hazai bázison állok. Pedig nem ezt kéne csinálnom. Futnom kéne.
Az első bázis felé iramodok, pont abban a pillanatban, amikor Tyler a
labdáért fut. A szívem vadul ver, és elhomályosul előttem a pálya, de csak
rohanok tovább, és néhány másodperc alatt elhagyom az első bázist.
Megcélzom a második bázist, de látom, hogy Tyler megfordul a távolban, és
visszafelé száguld, talán ugyanolyan gyorsan, mint én. Megpróbálok
belehúzni, és már szinte suhanok a talaj fölött, miközben megkerülöm a
második bázist. Hazafutást akarok, gondolom. Nagyon, nagyon akarom a
hazafutást.
– Ne csináld ezt! – kiáltok fel, a harmadik bázisra szegezve a
tekintetemet, de Tyler egyre közelebb kerül hozzám. Igaza van. Nem bánik
kesztyűs kézzel velem, és nem könnyíti meg a dolgomat. Megijedek, hogy
mindjárt ideér, pedig nagyon szeretném megcsinálni. A szívem mindjárt
kiugrik a helyéből.
De amikor már csak centiméterek választanak el a harmadik bázistól,
Tyler elém veti magát, és összeütközünk, mielőtt megállhatnék vagy
lassíthatnék. Megragadja a derekamat, és magával ránt. Mindketten a
földön kötünk ki.
Nevetni kezd, én meg zihálva próbálok levegő után kapkodni, de hallom,
hogy ő is szaggatottan veszi a levegőt. A labda néhány méterre tőlünk hever
a porban.
– Ez nem igazság! – mordulok fel, pedig igazából nem bánom, ami
történt. Összeér a testünk, úgyhogy gyorsan legördülök róla, és hanyatt
fekszem. A fejemet a földre teszem mellette, és mindketten az eget
bámuljuk, ami kezd sötétedni. – Annyira akartam azt a hazafutást.
– Isten hozott a baseball világában – gúnyolódik Tyler, de még mindig
kuncog. Aztán lecsillapodik, felsóhajt, és felül. Lenéz rám, és a pillantása
szinte égeti az arcomat. – Mennyire akartad azt a hazafutást?
– Mindennél jobban – válaszolom. Karba teszem a kezem, és elfordítom
a fejem. Még mindig ki vagyok fulladva. – Szerettem volna igazi
nagymenőnek tűnni.
– Kelj fel – parancsol rám Tyler. Érzem, hogy ő is talpra áll mellettem, és
a teste árnyékot vet rám, pedig már nem nagyon süt a nap. – Gyere.
Nagyot sóhajtva feltápászkodom a földről, és leporolom magam.
Felvont szemöldökkel nézek Tylerre, és várom a magyarázatát. Tyler
elmosolyodik.
– Nem érintettem a bázist, és nem ejtettelek ki – közli nyugodt hangon,
és még szélesebb lesz a mosolya. – Úgyhogy még játékban vagy. A
hazafutás a tiéd lehet. – Az értetlen arcom láttán megcsóválja a fejét. –
Semmire sem emlékszel, amit idefelé mondtam neked? Nem jegyezted meg
a szabályokat?
– Nem estem ki?
Megforgatja a szemét, és nem is válaszol a kérdésemre. Inkább
megfogja a kezem. Már igazán megszokhattam volna az érzést, de minden
alkalommal újra és újra mellbe vág. Olyan régen nem láttuk egymást, hogy
most a legkisebb érintése is lenyűgöz. Nem értem, vele miért illik jobban
össze a kezünk, mint Deannel. Talán Tyler tenyere simább, Deané viszont
tele van bőrkeményedéssel, mert az apja műhelyében dolgozik. Vagy talán
azért érzem így, mert Dean keze gyakran hideg, Tyleré meg mindig meleg.
Nem tudom. De akkor is más az érzés. A testem sosem reagál Deanre úgy,
mint Tylerre. Miért van ez? Azért, mert Tylerbe szerelmesebb vagyok, mint
Deanbe, vagy egyszerűen csak a bűntudat miatt ver hevesebben a szívem.
Tylerrel több szempontból is tilosban járunk. Nem helyes, hogy még mindig
nem tudtunk túlesni egymáson. Nem lenne szabad flörtölnünk Dean háta
mögött. De a legnagyobb bűnünk az, hogy ráadásul mostohatestvérek
vagyunk.
Mindig tilosban fogunk járni.
Tyler magával von, sima és meleg tenyerébe fogva a kezem. Elhagyjuk a
harmadik bázist, és átmegyünk a pályán, de én nem tudok a játékra figyelni.
Még mindig az összekulcsolt kezünkre meg Deanre gondolok. Meg arra,
hogy milyen zűrzavaros ez az egész helyzet. A nyár csupa szenvedés lesz, és
nem hiszem, hogy kibírom ezt a hat hetet. Deannek igaza volt, amikor
aggódott. Egész idő alatt majdnem háromezer mérföldre leszek a
barátomtól, és egy olyan személlyel töltöm a nyarat, akibe szerelmes
vagyok. Más, ha az ember szeret valakit, vagy szerelmes valakibe? Mert azt
hiszem, ez a különbség Tyler és Dean között.
Szeretem Deant, de Tylerbe szerelmes vagyok.
És én azt hittem, hogy semmi sem lehet zavarosabb és nehezebb az
előkészítős biosznál.
Néhány másodperc múlva Tyler megáll. Elengedi a kezem, és
szembefordul velem. Zöld szemével lenéz rám, megfogja a csípőmet, és a
lábam felé biccent az állával.
Én is lenézek, és csak most veszem észre, hol állok. A hazai bázison
vagyok, ott, ahonnan elindultam. Belerúgok a gumilapba, és Tylerre
meredek. Összeráncolom a szemöldökömet.
Tyler nyel egyet, megszorítja a derekamat, és hátralép.
– Megcsináltad a hazafutást, nagymenő – jelenti ki halvány mosollyal az
arcán.
Addig játszunk, amíg elered az eső. Először csak szitál, de az ég egyre
sötétebb lesz, és nemsokára felhőszakadás zúdul a városra. Rajtunk kívül
már mindenki elhagyta a pályákat, csak mi vagyunk olyan őrültek, hogy az
utolsó pillanatig kitartunk. Akkor adjuk fel, amikor a hajam már teljesen
elázott, és Tyler pólója is csuromvizesen tapad a testére.
Futásnak eredünk, és jót nevetünk saját magunkon. Nem csak azért,
mert nevetségesen festünk, vagy ügyetlenül kocogunk a pocsolyák között.
Inkább az a vidámságunk oka, hogy ez az egész annyira jellemző ránk. Tyler
mindig lemarad, én pedig kénytelen vagyok megállni, és bevárni, mert nem
ismerem az utat. A szél a szemembe fújja az esőt, és a parkból kifelé menet
többször is elejtem a labdát. Az új cipőm teljesen átázott, és attól tartok,
hogy a víz lemossa Tyler szavait az oldaláról, de a tinta még csak el sem
maszatolódik.
– Teljesen elszoktam az esőtől! – kiáltok hátra, miközben kiugrok a
járdára, és kisimítom az arcomból a nedves hajamat. Nagyot fújok, és
végignézek a sugárúton. Biztos vagyok benne, hogy jobbra kell mennünk.
Tyler zihálva mellém ér. A haja a fejére tapadt, esőcseppek gördülnek le
a homlokán, de nem törli le őket.
– Úgy tűnik, kezded elveszíteni a portlandi gyökereidet – állapítja meg,
jó hangosan beszélve, hogy meghalljam az eső zuhogása mellett.
Megforgatom a szemem, és meglököm a vállát. Pedig igaza van. Már
nem is értem, hogyan tudtam elviselni Portlandet, ahol az év legnagyobb
részében ez a normális időjárás. Miután már két éve Santa Monicában élek,
megszoktam az örökös napsütést és hőséget.
– Elárulom, hogy nem voltak portlandi gyökereim – vágok vissza. Tyler
közben jobbra indul, ahogy én is sejtettem. Lassan kezdem kiismerni
magam a környéken. – Gyűlölöm Portlandet. A kávé volt az egyetlen jó
dolog az egész városban.
– Jobb volt a kávé, mint a Refineryben?
– Bizony.
Tyler nem válaszol azonnal, mert előbb átszaladunk a sugárúton, és
visszamegyünk a Hetvennegyedik utcára. A turisták bőrig ázva gyalogolnak,
és elég ingerültnek tűnnek, amit meg tudok érteni. Az ázott embertömegben
nyomulunk előre a járdán, mert itt még ilyenkor is tömeg van. Tyler végre
rám néz, és észreveszem, hogy vízcseppek vannak a szempilláján.
– Most is szoktál oda járni? A Refinerybe?
– Mindig. – Amióta Santa Monicában vagyok, máshol még nem is ittam
kávét. Árulásnak tartanám, ha máshol próbálkoznék. – Ott van a legjobb
kávé az egész városban.
– Elmeséltük, hogyan bukkantunk rá arra a helyre?
– Talán úgy, hogy a legforgalmasabb úton van?
– Haha. Nem. – Halványan elmosolyodik, és fél kézzel hátrasimítja a
vizes haját. Már nem futunk, pedig az eső ugyanúgy szakad. Tyler lazán
lóbálja a baseballütőt. – Elsős korunkban lógtunk a suliból, és bementünk a
városba, mert azt akartuk, hogy mindenki lásson minket. Ne kérdezd, miért.
Ostobaság volt. – Megcsóválja a fejét, és halkan felnevet. – Rachaelnek
vécére kellett mennie, és éppen a Refinery előtt mentünk el. Beszaladt, és
könyörgött a pincéreknek, hogy engedjék pisilni. De nem engedték, mert
csak vásárlók használhatták. Úgyhogy vett magának egy mochát. –
Halványan elmosolyodik, mintha tetszene neki Rachael vécés kalandja. –
Aztán visszajött hozzánk, és lelkendezni kezdett, hogy ilyen jó kávét még
sehol sem ivott. A végén vagy öt órát töltöttünk ott, és attól kezdve
majdnem minden nap betértünk valamilyen kávékülönlegességre.
Nézem az elérzékenyült arcát, és megpróbálom elképzelni őket, ahogy
mind együtt vannak. Most már nehéz elhinni. Mihelyt végeztek a suliban,
szétszéledtek a szélrózsa minden irányában. Tyler New Yorkba költözött.
Jake Ohióban van. Tiffani Santa Barbarában. Meghan Utahban. Annyi
minden változott egy év alatt.
– Szoktál még velük beszélgetni?
Tyler mosolya megváltozik, majdnem szomorú lesz, miközben alig
észrevehetően megrázza a fejét.
– Inkább csak Deannel. Néha Rachaellel – teszi hozzá. – Meghan eltűnt
a föld színéről azzal a Jared nevű alakkal, Jake pedig még mindig egy
üresfejű szemétláda. Tudtad, hogy most három lánnyal jár egyszerre?
– Utoljára kettőről hallottam. – Jake nem nagyon érintkezik velünk, ha
mégis úgy dönt, hogy üzenetet küld, akkor általában Deannek ír, és
eldicsekszik neki, hány lányt sikerült meghódítania Ohióban. Dean sosem
válaszol neki. – Tudtam, hogy nem fog működni Tiffanival a távkapcsolatuk,
de három hétnél azért többet jósoltam nekik.
– Tiffaninak arra van szüksége, hogy egy pasi mellette legyen, Jake-nek
úgyszintén. Persze, hogy befuccsolt a dolog.
Elfordítom a fejem, és az autókat nézem az úton. Mindegyiknek a
legnagyobb sebességre van kapcsolva az ablaktörlője. Nagyot nyelek, és
megszorítom a kezemben tartott labdát.
– Szoktál beszélni vele?
– Tiffanival? – Érzem az arcomon Tyler pillantását, de nem merek
visszanézni rá. Inkább a járdát meg a cipőmet figyelem, miközben sétálunk
az esőben. A hallgatásomat igennek veszi. – Ez ostoba kérdés. Te szoktál
beszélgetni vele?
– Nem – vágom rá azonnal.
Tyler nem mond semmit. Csak halkan felsóhajt, és nagyobb lendülettel
lóbálja a baseballütőt. Leveszi rólam a szemét, és nem hiszem, hogy
egyhamar találkozik a pillantásunk. Nem szereti, ha szóba hozom Tiffanit.
Senki sem szeret az exéről beszélni, főleg egy olyan exről, mint Tiffani. Tyler
elég sokat szívott vele, és amikor Tiff kiszimatolta, mi van köztünk,
mindkettőnket megutált.
– Rachael és Meghan mikor jönnek ide?
Felvonom a szemöldököm a gyors témaváltás hallatán, de nem bánom,
hogy így alakult. Én sem szeretek Tiffaniról beszélni.
– Tizenhatodikán. Meghan addig Európában lesz Jareddel, úgyhogy a
tervezettnél kicsit később kerül sor Meg szülinapi utazására.
– Akkor gondolom, egy ideig inkább velük akarsz lógni, mint velem?
Megpróbálom elkapni a pillantását, de még mindig a járdát bámulja.
Most már egyikünket sem érdekel, milyen vizesek vagyunk. Lassan
baktatunk az esőben.
– Hé! – tiltakozom. – Csak néhány napig lesznek itt. Ha nem lennék
amúgy is itt, akkor velük jöttem volna.
– Még jó, hogy én előbb lestoppoltalak.
Átvágunk a Harmadik sugárúton, és közeledünk Tyler lakásához.
Amikor meglátom az épületet, megkívánom a meleget, és futásnak eredek.
Tyler utánam kocog, és egyszerre rontunk be a kapun, ahol csuromvizesen,
csöpögve egymásra nézünk. Egy pillanatig ácsorgunk az üres előtérben, és
levegő után kapkodunk, aztán Tyler elneveti magát.
Végre letörli az arcáról az esőcseppeket.
– Talán nem ma kellett volna baseballoznunk.
– Hát nem – bólintok, de közben nem tudom elrejteni a vigyoromat.
Nem késlekedünk tovább, beszállunk a liftbe, vizes lábnyomokat hagyva
magunk után az előtérben. Kicsit bolondosak vagyunk, nem tudom, miért.
Először arra gondolok, hogy talán az eső az oka, de aztán rájövök, hogy
nem az időjárás miatt nevetgélünk ilyen vidáman, hanem azért, mert
mindkettőnknek jó a kedve. Megpróbálom kifacsarni a vizet a pólómból,
miközben követem Tylert a lakásba.
Snake a szőnyegen ül, a hátát a heverőnek támasztja, és üzenetet ír a
mobilján. Először fel sem néz, de végül úgy dönt, hogy tudomást vesz a
jelenlétünkről.
Amikor meglát minket, tágra nyitja a szemét, és egy darabig némán
bámul ránk.
– Mi az ördög történt veletek? – kérdezi. – Beleestetek a Hudsonba?
– Nem vetted észre, hogy esik? – gúnyolódik Tyler. Aztán sarkon fordul,
bemegy a konyhába, a baseballütőt a pultra teszi, és eltűnik a
fürdőszobában. Néhány pillanat múlva két törülközővel a kezében jön
vissza. – Sőt szakad.
– Mióta? – kérdezi Snake csodálkozva. Kinyújtja a nyakát, és felnéz az
egyik nagy ablakra. – A fenébe, igazad van. – Tylerre pillant, és úgy
folytatja: – Túlságosan lekötöttek az 1201-es csajok, és fel sem tűnt.
– Kicsodák? – érdeklődöm, mire rám villantja a szemét.
– A két ajtóval odébb lévő lakás – magyarázza Tyler, mielőtt Snake
válaszolhatna. Odalép hozzám, és a kezembe nyom egy törülközőt, amit
hálás mosollyal elfogadok. – Valami főiskolás csajok. Iszonyúan
idegesítőek. – Lehajol, és megdörzsöli a haját a törülközővel.
– Haha – szólal meg Snake. – Nem nevezted őket idegesítőnek, amikor
a múlt hónapban egymás köldökéből ittátok a tequilát.
– Az egy játék volt – csattan fel Tyler, és hirtelen felegyenesedik. Kócos,
és ha nem figyelnék annyira Snake szavaira, cukinak tartanám a látványt. –
Egyébként éppen a te kihívásod miatt került rá sor.
Snake elvigyorodik, és ettől az orra kicsit ferdének tűnik, mintha törött
lenne.
– De nem panaszkodtál, amikor végre kellett hajtani.
Tyler csak megcsóválja a fejét, én meg várom, hogy mondjon még
valamit. Védje meg magát. Vagy nyugtasson meg, hogy Snake csak viccelt.
Kik ezek a lányok, akik az 1201-es lakásban laknak? Főiskolások?
Biztosan nagyon szépek. És okosak is. Valószínűleg sok időt töltenek együtt
Tylerékkel.
– Felhívom Deant – jelentem ki. Nem tudom, miért jutott most ez
eszembe, de mihelyt kimondom, rájövök, hogy tényleg ideje felhívnom.
Régen esedékes, és szinte hallom, ahogy a telefonom a nevemet kiabálja.
Úgyhogy sarkon fordulok, és a törülközővel a kezemben besietek Tyler
szobájába. Illetve az enyémbe. Tök mindegy.
Amikor megfordulok, hogy becsukjam az ajtót, elkapom Tyler
pillantását. A homlokát ráncolva néz utánam, és legszívesebben egy
bocsánatkérő mosolyt villantanék rá. De aztán eszembe jut a lányok testéről
felhörpölt pia. Gyorsan elfordítom a fejem, és közönyös arccal becsapom az
ajtót. A hidegvérem nem tart sokáig, mert nemsokára a számat rágcsálom
idegességemben, miközben a kezembe veszem a mobilt, és tárcsázom Dean
számát.
Hallgatom a csengetést, és összeszorul a gyomrom. Ha lehetséges lenne,
a következő hat hétben egyáltalán nem kommunikálnék vele. Hat hét alatt
össze tudnám szedni a gondolataimat, és eldönteném, hogy vele akarok
maradni, vagy nem. Most túlságosan leköt, hogy kiderítsem, mit érzek Tyler
iránt. Jó lenne később eldönteni, hogy milyen érzelmeim vannak Deannel
kapcsolatban. Kár, hogy a két problémával egyszerre kell foglalkoznom.
Ide-oda egyensúlyozok kettejük között, és azon vagyok, hogy egyiküket se
sértsem meg, de ezt máris túlságosan kimerítőnek tartom. Fogalmam sincs,
mi a megoldás.
– Tehát életben vagy – szól bele Dean a telefonba, és kizökkent a
gondolataimból. A gúnyos hangja hallatán máris megbánom, hogy felhívtam.
– Ne haragudj – mentegetőzöm. Fel szeretnék sóhajtani, de a kedvéért
visszafogom magam. – Nagyon el voltam foglalva, a mobilom lemerült, és…
– És? New Yorkban nincs vezetékes telefon? Nincsenek telefonfülkék a
városban?
 Távolabb tartom a mobilt a fülemtől, és az orromat ráncolva nézem a
készüléket. A fenébe. Legszívesebben azonnal letenném a telót, mert nincs
kedvem beszélgetni vele, ha ilyen harapós kedvében van. De a józanabbik
énem tudja, hogy ezzel csak rontanék a helyzeten. Úgyhogy megint a
fülemhez szorítom a telefont.
– Még huszonnégy órája sem vagyok itt. Nyugodj meg. Úgy viselkedsz,
mintha egy hete nem hívtalak volna. Itt vagyok, és egyben vagyok. –
Összeszorítom a fogamat, és leülök Tyler ágyára. A matrac puha, de most
nem érdekel a kényelem. – Ja, és a város csodás. Kösz, hogy
megkérdezted.
Dean nem válaszol azonnal. Csendben marad, és csak a lélegzetvételét
hallom a vonal másik végén. Lassan, mélyeket lélegzik.
– Ne haragudj – motyogja egy idő múlva. – Csak rossz, hogy az ország
másik végében vagy, egy másik óceán partján, és nem látlak minden nap.
Szeretnék legalább beszélni veled. Ennyit igazán megtehetsz értem.
– Tudom. – Körülnézek Tyler szobájában, mert idegességemben
szeretnék valamire koncentrálni, de végül az ölemben lévő törülközőt
bámulom. Csak most veszem észre, hogy még mindig a kezemben tartom a
baseballütőt. Megszorítom. Hideg és nedves. – Megpróbálok gyakrabban
telefonálni.
– Nagyon helyes – vágja rá Dean, de már enyhébb hangon. – Meg
akarsz őrjíteni?
– Próbálj meg nem gondolni rám – javaslom tréfásan. De mihelyt
kimondom a szavakat, rájövök, hogy nem is vicceltem. Nem akarom, hogy
Dean rám gondoljon. A gondolataimat annyira leköti Tyler, hogy Deanre
már nem tudok úgy figyelni. – Tényleg – teszem hozzá. – Ne gondolj rám.
– Az nem olyan könnyű.
Felsóhajtok, de közben elfordulok a telefontól, nehogy meghallja. A
padlóra ejtem a labdát, hátradőlök Tyler ágyán, és a fejemre húzom a
törülközőt.
– Még mindig haragszol rám, amiért idejöttem?
– Eddig sem haragudtam, Eden – erősködik Dean. Pedig szeretném, ha
dühös lenne. A háttérben hallom a motorok zúgását és a rádió hangját.
Biztosan a műhelyben van. – Csak bánt, hogy az utolsó közös nyarunkat
inkább… nélkülem töltöd. Ősztől csak ritkán fogjuk látni egymást, és ezt te
is tudod, mégis belementél a New York-i nyaralásba.
– De ez New York, Dean – jegyzem meg halkan, megnyugtatóan. –
Gondolj csak bele: New Yorkról van szó. – Meg Tylerről. Tylerről, Tylerről,
Tylerről. És megint csak Tylerről.
– Bocs, igazad van. New Yorkról van szó – ismétli meg Dean. A hangja
megint komor, és mintha mélyebb is lenne. – Sajnálom, hogy nem vehetem
fel a versenyt a Times Square-rel vagy a Central Parkkal. Kár, hogy
ezekhez képest én semmi vagyok.
– Nem úgy értettem…
– Vissza kell mennem dolgozni. – Dean mindig olyan kedves, de most
kemény a hangja. – Élvezd New Yorkot. Ha már annyival jobb nálam.
Leteszi a telefont, mielőtt válaszolhatnék.
Felülök, és egy percig némán bámulom a mobilomat. Egyszerűen letette
a telefont! Dühös vagyok rá. A fogamat csikorgatva felpattanok az ágyról,
és gyorsan a fejemre csavarom a törülközőt. Megint Tylerrel akarok lenni,
és nem érdekel Dean mogorva viselkedése, úgyhogy kinyitom az ajtót, és
belépek a nappaliba.
Snake még mindig SMS-ezik, de most már áll, és a konyhapultnak
támaszkodik. Felpillant a szempillája alól, de nem emeli fel a fejét. Kicsit
furcsa a pillantása, mintha mulatságosnak találná a fejemre tekert törülközőt.
– Hol van Tyler?
– Másfél perccel lekésted – közli Snake. – Most ment el. El kellett
húznia valahová.
– Miért?
– Emilynek a segítségére van szüksége valamiben. Szívességet kért tőle.
– Snake megvonja a vállát.
– Emilynek? – Felvonom a szemöldököm. Valami megmozdul bennem,
és szinte érzem, ahogy a gyomromból egy kődarab lesz. Emily? Nagyot
nyelek. – Ki ő?
Snake most már felnéz.
– Nem említette neked?
 10

Pontosan negyven perce nem tudok nyugton maradni. A szám szélét

harapdálom, a körmömet rágom, járkálok a nappaliban. Időnként hányinger
fog el, de visszatartom a lélegzetem, hogy elmúljon az érzés. Iszonyúan
ideges vagyok. És félek. És haragszom. Ki ez az Emily, és miért csak most
hallok róla?
– Mi a bajod? – kiált oda nekem Snake a nappaliból. Hátranéz a válla
fölött, és a nyakát nyújtogatja, hogy lásson. Már legalább egy fél órája egy
légi katasztrófáról szóló dokumentumfilmet néz, de most egy pillanatra
elnémítja a készüléket, hogy rám figyeljen.
– Nincs semmi bajom – vágom rá, pedig ez nem igaz. A konyhában
állok, a pultot szorongatom, és megpróbálom állni a pillantását. Attól tartok,
hogy észreveszi a rettegést a szememben, ezért mosolyt erőltetek az
arcomra.
– Emily aranyos – közli megnyugtató hangon, de ezzel nem segít. Sőt
még rosszabbul érzem magam. – És angol.
– Angol? – kérdezek vissza. Hát ez remek. Cuki akcentus. Érdekes
újdonság. Nem tudom felvenni a versenyt egy angol lánnyal. Teljes
képtelenség.
– Igen, méghozzá londoni. – Snake felnevet, visszafordul a tévé felé, és
felveszi a hangot. – Valahányszor hallom, ahogy beszél, kedvem támad újra
megnézni a Harry Pottert.
 Snake biztosan furcsának tart, és nem érti, miért vagyok ilyen nyugtalan.
Mert mi van abban, ha a mostohatesóm egy lánnyal lóg? És miért baj az, ha
ez a lány talán több, mint egy barát? Pontosan erről van szó. Nem lenne
semmi baj, ha Tyler nem jelentene nekem többet egy mostohatesónál. Nem
zavarna, ha nem lennék belé szerelmes.
Fogalmam sincs, ki ez a lány, de Tyler eddig nem beszélt róla. Mi van, ha
járnak? Mi van, ha minden csak hazugság vagy félrebeszélés volt, amit
tegnap este mondott?
Megint érzem a kellemetlen hányingert, és igyekszem kiverni a fejemből
ezeket a gondolatokat, hogy megnyugodjak. A konyhaszekrényhez lépek,
hogy egy poharat vegyek magamnak, amikor meghallom a bejárati ajtó
nyílását. Azonnal odakapom a fejem, és Tylert pillantom meg, amint egy
bőröndöt húz maga után. Egy rózsaszín bőröndöt. Megáll, és még jobban
kinyitja az ajtót.
Mellette egy lány.
A látványától majdnem a konyhapultra csapok az öklömmel.
Magasabb nálam, de alacsonyabb Tylernél. Az arca barátságos. A haja
egyenes (az eső ellenére), a melléig ért, és a vége felé fokozatosan
világosodik. Idegesen összekulcsolja a kezét, miközben körülnéz a
helyiségben. Tényleg nagyon csinos. Természetesen és egyszerűen csinos.
Snake most nem némítja le a tévét, hanem teljesen kikapcsolja.
Megfordul, és a heverő támlája mögé teszi mindkét kezét.
– Tyler… – szólal meg nyugodt hangon. – Megkérdezhetem, hogy
mostanában miért hozol haza minden áldott nap egy bőröndöt meg egy
lányt? Ez valami új szokás? – kérdezi, és jelentőségteljes pillantást vet rám.
– Szia, Snake. – A lány hangja bocsánatkérő, és az akcentusa… Igazi
brit akcentusa van. Most már tuti, hogy Emily túl sok nekem.
Csak egy dologra tudok gondolni: Miért van itt?
– Szia! – Snake viszonozza Emily köszönését, majd nekiszegezi a
kérdést. – Mi az ábra?
Tyler a térdével becsapja az ajtót, és bemegy a nappaliba, de Emily még
az előszobában álldogál. Tyler megköszörüli a torkát, és Snake szemébe
néz. Engem még észre sem vett?
– Emily egy darabig itt fog lakni – jelenti ki.
 Itt fog lakni? Itt fog lakni? Legszívesebben üvöltenék, de csak
dermedten állok a helyemen. A torkom annyira ki van száradva, hogy meg
sem tudok mukkanni. Megmarkolom a pultot.
– Ne kérdezősködj – teszi hozzá Tyler, és szigorú pillantást vet a
barátjára, mielőtt az kinyithatná a száját.
Emily kényelmetlenül feszeng a helyén.
– De… Ha túl nagy kényelmetlenséggel jár, akkor…
– Semmi gond – nyugtatja meg Tyler.
– Tényleg?
Azt akarom, hogy fogja be a száját, és ne halljam az akcentusát. Ja, és
menjen el innen. De tudom, hogy egyik kívánságom sem fog teljesülni, ezért
próbálok uralkodni magamon, és nyugodtan lélegezni. Mert zihálok.
– Igen – bólint Tyler. – Csak egy kicsit… szűkében vagyunk az
ágyaknak. Snake?
– Persze, aludhat velem – bólogat Snake, és kaján vigyorra húzza a
száját. De lehervad a mosolya, amikor meglátja Tyler szigorú pillantását. –
Jól van, na – mentegetőzik. – Alszom veled a heverőn. Emilyé lehet a
szobám.
– Ez a beszéd – helyesel Tyler. Megnyugtató mosolyt villant Emilyre, és
csak most néz rám. Úgy viselkedik, mintha észre sem vette volna, hogy
egész idő alatt itt álldogálok, mert tágra nyitja a szemét, és int, hogy jöjjek
közelebb. Meg sem moccanok.
– Emily… – Tyler felém int a fejével. – Ő a mostohahúgom, Eden.
A brit csaj barátságosan rám mosolyog. Látom rajta, hogy mindjárt
megkérdezi, hogy vagyok, vagy azt mondja, hogy örül a találkozásnak, vagy
valami ilyesmi. De én ezt nem fogom megvárni. Nem tudom elviselni a
jelenlétét, és iszonyúan zavar, hogy Tylerrel jár.
Ezért mielőtt megszólalhatna, átvágok a nappalin, elszáguldok Emily és
Tyler mellett, és közben rájuk sem nézek. Attól félek, hogy bármelyik
percben elbőghetem magam, ezért becsukom magam mögött Tyler ajtaját,
és megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor végre megszabadulok tőlük.
A szívem olyan hevesen ver, hogy a fülem is lüktet tőle, és csak most
veszem észre, milyen gyorsan veszem a levegőt. Nem is tudom, mi húzott fel
ennyire. Először a haragra tippelek. Haragszom Tylerre, mert nem említette,
hogy egy másik lánnyal jár, és hamis reményeket ébresztett bennem a
tegnap esti beszélgetésünk során. De aztán rájövök, hogy nem erről van
szó. Csak úgy érzem, hogy pofára ejtettek, és ezt nehezen viselem. Végül
lassan rádöbbenek, hogy egyáltalán nem haragot vagy csalódottságot érzek.
Egyszerűen féltékeny vagyok. Iszonyúan féltékeny.
Az ajtó kinyílik, és vége a tizenöt másodperces magányomnak. Tyler lép
be a szobába.
– Mi a fene volt ez? – kérdezi halk hangon.
Az is fájdalmat okoz, ha rá kell néznem. De hallom, hogy becsukja maga
mögött az ajtót, ezért karba teszem a kezem, és hátat fordítok neki.
– Ne akard bemutatni nekem a barátnődet, miután tegnap este azt
mondtad, hogy még nem vagy túl rajtam – sziszegem magamból kikelve, és
a hangom csupa megvetés. Miért kell ennek a lánynak itt laknia? Miért van
az, hogy máris el lett rontva a nyaram?
– A barátnőm? – kérdez vissza Tyler. – Azt hiszed, hogy Emily a
barátnőm?
Hátranézek a vállam fölött. Azt hiszem, egy pillanatra megállt a szívem.
– Nem az?
– Jaj, dehogy. – Megcsóválja a fejét, és felnevet, mire egyből
megnyugszom. Még a szemét is forgatja, mintha őrültséget mondtam volna.
– Emily csak egy jó barátom. Együtt csináltuk végig ezt az előadás-
sorozatot.
Hatalmas megkönnyebbülést érzek, de igyekszem leplezni, milyen
izgatott leszek a jó hír hallatán. Megőrzöm a nyugalmamat, és Tylerre nézek.
– Miért nem említetted soha?
– Nem tudom, tényleg – motyogja, miközben elmegy mellettem, leül az
ágyra, és összekulcsolja a kezét. – Egy emberről sem beszéltem, akivel
együtt léptünk fel. Illetve igen, csak a neveket nem említettem.
A szemén látom, hogy őszintén beszél, ezért felsóhajtok, és leülök mellé.
De azért ügyelek arra, hogy legyen köztünk néhány centiméter távolság.
– Miért van itt?
– Mert szállásra van szüksége – válaszolja. – El kell intéznie valamit a
városban. Amúgy angol.
– Észrevettem – mordulok fel, és egy kicsit megint ingerült leszek. Nem
akarok barátságtalannak tűnni, de nem tehetek róla. Lopva Tylerre
pillantok, és átgondolom, amit mondott. Tehát nem járnak. Csak barátok.
Együtt vettek részt a programokban, és együtt utaztak… Az egész keleti
partot bejárták, és felhívták a figyelmet a… Mindenkinek elmesélték a
történetüket, és így hívták fel a figyelmet a bántalmazásra. A számra
szorítom az ujjamat, és megvárom, amíg Tyler is rám néz. – Ha ő is a
programban volt, ez azt jelenti, hogy…
Látom, hogy Tyler nyel egyet. Elfordítja a fejét, és a padlóra szegezi a
tekintetét.
– Igen. Nem fizikailag – közli néhány másodpercnyi hallgatás után. A
hangja halk és gyenge. – Érzelmileg. Emily nagyon érzékeny, úgyhogy
gondolkozz, mielőtt mondasz neki valamit.
Felnyögök, és az arcomba temetem a kezem. Előrehajolok, és a térdem
közé szorítom a fejem. Bárcsak ne vontam volna le elhamarkodott
következtetéseket, és ne hagytam volna faképnél szegény lányt!
– Most biztosan azt hiszi, hogy egy goromba tuskó vagyok.
– Nem szállok vitába a megállapításoddal.
Gyorsan felülök, meglököm a vállát, és megforgatom a szemem. Már
nincs hányingerem. Nyugodt és elégedett vagyok.
– Azt hittem, hogy jártok. Ez olyan megbocsáthatatlan?
– Kiakasztott a gondolat, hogy valaki mással vagyok? Ennyire
elveszítetted tőle a fejed? – Vigyorogva feláll, és úgy néz le rám. Gyengéden
megfogja a kezem, és felhúz az ágyról. Akkor sem enged el, amikor már én
is állok. A keze a vállamra siklik, aztán átkarolja a nyakamat, és magához
von. – Ennyire fontos vagyok neked, Eden Munro?
Én is átkarolom, a dereka fölött.
– Csak szeretnéd – vágok vissza tréfásan. Remélem, nem veszi észre,
hogy csak hősködök.
Hátrahajtom a fejem, hogy felnézzek rá, és a homlokomat majdnem
beverem az állába, mert ő is engem néz. A szeme csillog, a mosolya ragyog.
– Emilyre visszatérve… – szólal meg egy idő után. Közben még
közelebb hajol hozzám, és egy pillanatig azt hiszem, hogy meg akar
csókolni. De nem. Szorosan magához ölel, és a bal vállamba temeti az arcát.
– Nincs miért aggódnod – suttogja, és forró lehelete az arcomba csap. –
Mert csak a tiéd vagyok, bébi.
 11

Szombatig esik az eső. Majdnem megállás nélkül, három napon át, szinte alig
hagyja abba. Néha egy órára eláll, de amikor már azt hisszük, hogy végre
visszatér a napsütés, újra rákezdi. Hol szemerkél, hol zuhog, mintha
dézsából öntenék.
Így hát három napon át a Harry Pottert nézzük. Minden egyes részt,
mind a nyolcat, mindegyiket kétszer. Snake ötlete volt. Azért jutott az
eszébe, mert felbukkant a lakásban Emily, és vele együtt az angol akcentusa.
Végül összeszedtem a bátorságomat, és bocsánatot kértem tőle a
bunkóságomért, úgyhogy már nincs köztünk semmi feszkó. Tulajdonképpen
kellemes így lógni a lakásban. Mind a négyen takaróba burkolózva
heverünk a kanapén, körülvéve pizzásdobozokkal és sörösüvegekkel. Ez is
Snake javaslata volt. Egyikünknek sincs energiája előjönni valami mással, és
teljesen elégedettek vagyunk ezzel a hirtelen ránk szakadt életstílussal. A
második este elfogy a sör, és a harmadik napon kínait rendelünk a pizza
helyett. Tylert nem nagyon nyűgözi le az ételválasztásunk, és most már
nekem is bűntudatom támad, amiért ennyi szemét kaját eszem. Így a kínait
Snake-re és Emilyre hagyom. Amikor a harmadik napon éjfél felé
másodszor nézzük meg a nyolcadik filmet, én már a szememet sem tudom
nyitva tartani.
Aznap este a heverőn alszom el. A fejem Tyler vállán nyugszik, és egy
nagy takaró van rajtunk. Félig lehunyt szemmel megpróbálok Snake-re és
Emilyre figyelni a sötétben, amit csak a tévé fényei világítanak meg. Ők is a
heverőn fekszenek, velünk szemben, és mindketten félig alszanak. Snake
szája nyitva van, a feje hátrabicsaklik, Emily pedig rajta hever, és a
mellkasába temeti az arcát. Ha fülelek, hallom, hogy egyikük halkan
hortyog.
– Fent vagy még? – suttogja Tyler rekedtes hangon.
– Igen – motyogom, de nem nyitom ki a szemem, csak még jobban
magam köré csavarom a takarót. Pedig így is melegünk van. Órák óta
fekszünk ugyanazon a helyen.
– Bemehetsz a hálószobába, ha akarsz – javasolja Tyler, még mindig
suttogva. – Nem kell itt maradnod.
Félálomban elmosolyodom a sötétben. Hozzábújok, a mellkasára
szorítom a kezem, és a vállára hajtom a fejem.
– Itt akarok maradni – suttogom a pólójába.
Úgy alszom el, hogy Tyler mellkasa lassan emelkedik és süllyed alattam,
a lehelete pedig az arcomat melegíti. Gyengéden játszik a hajammal, és a
homlokomra támasztja az állát. Annak a személynek a karjában alszom el,
akibe szerelmes vagyok, és közben hallgatom az esőcseppek kopogását az
ablakon. Aznap este mosolyogva alszom el.

Szombat reggel elég korán felébredek. Arra riadok fel, hogy túlságosan meleg
van, és inni akarok. Amikor kinyitom a szemem, majdnem megvakítanak az
ablakon át betűző napsugarak. Beletelik egy kis időbe, mire felfogom, hogy
végre kisütött a nap, és nemsokára azt is észreveszem, hogy a lakásban
csönd van, ami nem volt jellemző az elmúlt napokban. Azért van csönd,
mert nem esik az eső. Az esőcseppek nem verik az ablakokat.
Megdörzsölöm a szemem, ásítok egy nagyot, és ledobom magamról a
takarót, ami valósággal fojtogat. A hőség szinte elviselhetetlen, ezért jó
messzire elhajítom a takarót. Snake és Emily heverője mellett ér földet, de
olyan mélyen alszanak, hogy észre sem veszik. A tévé automatikusan
kikapcsolt, és érzem a tegnap esti kínai kaja szagát. Óvatosan felemelem a
fejem, és balra nézek. A nyakam kicsit el van gémberedve. Remélem, hogy
még Tyler is alszik. Eddig nem sokszor láttam álmában, de minden
alkalommal imádnivalónak tartottam. De nincs itt, nincs mellettem. Csak a
saját testem lenyomatát látom a heverő bőr párnáján.
Hirtelen éber leszek. Azonnal talpra ugrom, és körülnézek a lakásban. A
pillantásom végül a konyha falán lógó órára esik. Mindjárt nyolc.
Talán Tyler az éjszaka folyamán behurcolkodott a saját szobájába, mert
kényelmetlennek találta a heverőt, és egy rugalmas matracra vágyott. Éppen
azon vagyok, hogy megnézem a szobáját, amikor kinyílik a fürdőszoba
ajtaja.
Tyler belép a konyhába, és csak egy törülköző van a derekán.
Hátrasimítja a nedves haját, és ekkor észrevesz. Megdermed, egy pillanatra
félelem villan a szemében, de ugyanolyan gyorsan eltűnik, ahogy megjelent.
– Nem tudtam, hogy ébren vagy – motyogja, és idegesen nézelődik
mindenfelé, csak rám nem, majd megfordul, és kinyitja a hűtőt.
– Én sem tudtam, hogy felkeltél – válaszolom halkan, de oda se figyelek,
hogy mit mondok. Csak Tyler testét bámulom, ahogy valamit keresgélve
kotorászik a hűtőben. Kiszárad a torkom, miközben a szemem legeltetem
rajta.
Egyértelmű, hogy rendszeresen edz, mert sokkal izmosabb, mint régen.
Mindene valahogy feltűnőbb, és határozottabb. Példádul a karja, amin
dagadnak az izmok, de azért nem túl vaskos. A hasa is feszes, és látszanak
a kockái. Azelőtt is ilyen jól kivehető volt az a V alakú izom az ágyékán?
Mert most eléggé kiduzzad, és a pillantásomat a derekán lévő törülköző
széle felé tereli. Hirtelen bűntudatom támad, nagyot nyelek, és megpróbálom
levenni róla a szemem, de ez nem megy könnyen. Érzem, hogy ég az arcom.
– Hála az égnek, elállt az eső – jegyzem meg erőltetett könnyedséggel.
– Ja – válaszolja Tyler. Becsukja a hűtő ajtaját, és egy fehérjeturmix van
a kezében. – Ha harmadszor is meg kéne néznem a Harry Potter-filmeket,
tutira begolyóznék. Arra gondoltam, hogy ma végre elmehetnénk valahová.
Még alig láttál valamit Manhattanből.
– Bárhová szívesen megyek – lelkendezem. – Ki kell szabadulnom a
lakásból. Talán még futni is elmegyek. Például… Megkerülöm a tavat a
Central Parkban.
Tyler tanácstalan arcot vág. Nem értem, miért néz rám így, de aztán
megdörzsöli a tarkóját, és megvonja a vállát.
 – Az anyád azt mondta, megöl, ha egyedül elengedlek a városban.
– Tizennyolc éves vagyok, Tyler – emlékeztetem, és felsóhajtok. Nem
lep meg a dolog. Az anyám mindig túlságosan féltett, és most még rátett egy
lapáttal. – Csak néhány saroknyira van. Nem fogja megtudni.
Tyler felnevet, és megforgatja a szemét.
– De ebédre gyere vissza. – Játékosan meglöki a vállamat a csupasz
mellkasával, miközben elhalad mellettem. Az egész testem bizseregni kezd.
Meddig tudom megállni, hogy ne csókoljam meg?
Még nagyobb a kísértés, amikor mindketten a szobájában kötünk ki: én
a futócuccomat szedem össze, ő pedig azért ment be, hogy felöltözzön.
Villámgyorsan felkapom a holmimat, és kisietek a szobából, mielőtt még
további illetlen gondolataim támadnak. Inkább behúzok a fürdőszobába. Öt
perc alatt elkészülök, a csapnál megtöltöm az üvegemet, és már megyek is.
De előbb megígérem Tylernek, hogy vissza fogok térni, ne aggódjon.
Olyan jó végre kiszabadulni, és a friss levegőt érezni az arcomon, nem a
nappali fülledt melegét, amihez az utóbbi napokban már teljesen
hozzászoktunk. A városban most még a szokásosnál is nagyobb a nyüzsgés,
és a járda tele van emberekkel. Képtelenség úgy haladni előre, hogy ne
érjen össze a vállam valakivel, vagy ne jönnének belém a figyelmetlenebb
járókelők. Jólesik megint hallani a város zaját, és azon kapom magam, hogy
máris kocogni kezdek, az embertömegben cikázva, pedig még be sem
értem a Central Parkba. A Hetvenhatodik utcai bejáratnál sikerül felkapnom
egy térképet egy turistáknak kihelyezett állványról, ezért könnyen
megtalálom a tóhoz vezető ösvényt.
A futópálya tömve van, amikor odaérek. Sokan futnak, kocognak és
sétálnak a tó körül. Én is nekiiramodok. Csak egy kört terveztem, de a
hosszú tespedés után olyan jólesik a futás, hogy még kétszer megkerülöm a
tavat, és összesen négy és fél mérföldet teszek meg. Most futok először,
amióta New Yorkban vagyok, és az a véleményem, hogy a Central Park az
egyik legszebb futókörnyék, ahol eddig megfordultam. Üdítő
változatosságot jelent, hogy most fákat meg egy gyönyörű tavat láthatok
futás közben, és nem a Santa Monica-i mólót kell bámulnom, mint egy ideje
minden reggel. Kicsit kezd unalmas lenni a tengerpart. Most jobban örülök
a fáknak.
 Egy óra múlva már útban vagyok visszafelé, épségben és egészségben. A
hőség meg a futás alaposan megizzasztott, és mire a lakáshoz érek, már
nagyon vágyom egy hideg zuhanyra. De azért gyalog futok fel a
tizenkettedik emeletre, és amikor kopogok a lakás ajtaján, már alig kapok
levegőt, úgy zihálok.
Sajnos Emily nyit ajtót, és csodálkozva végigmér.
– Jól vagy?
– Remekül – nyugtatom meg. Lehet, hogy úgy nézek ki, mintha éppen
meg akarnék halni, de ez egyáltalán nem így van. Csak nagyon keményen
megdolgoztam magam, és most élvezem ezt az érzést, még akkor is, ha a
tüdőm szúr, és a lábam teljesen el van merevedve.
– Egy óra múlva indulunk – közli Emily, miközben elmegyek mellette, és
csípőre tett kézzel próbálok levegőhöz jutni. Aztán kérdő pillantást vetek rá.
– Elsétálunk a Union Square-ig, meg vissza. Remélem, maradt még erőd
hozzá.
– Milyen messze van az a tér?
Emily vállat von, és bemegy a nappaliba.
– Talán három mérföld. Nem tudom pontosan.
– Több mint ötven sarok – szólal meg mögöttem Tyler, mire a hangja felé
fordulok. A flanelingét igazgatja, és feltűri az ujját a könyökéig. – Az Ötödik
sugárúton megyünk végig.
Amikor nemrég egy közös kiruccanásról beszéltünk, nem gondoltam
volna, hogy Emily is velünk tart. Sőt valószínűleg Snake is. Azt hittem, hogy
megint csak ketten leszünk, de úgy tűnik, tévedtem. De talán nem is lesz
olyan rossz, ha négyen lógunk együtt. Ezért elmosolyodom, és bólintok.
– Remekül hangzik. Megyek zuhanyozni.

Tíz órakor már mind a négyen fel vagyunk öltözve, és készen állunk az
indulásra. Snake-et nem lelkesíti a hárommérföldes gyaloglás, de azért
velünk tart. Négy sarok után befordulunk az Ötödik sugárútra. A nap
kíméletlenül tűz ránk. Ilyen meleg még nem is volt, amióta itt vagyok.
Tylerrel nem sokat jártunk még az Ötödik sugárúton. Nagyon szép
végigsétálni rajta, de sosem tenném be a lábamat ezekbe a boltokba. Az
árcédulák riasztóak. Ez a hely a Santa Monica Place-re emlékeztet, csak
tízszer nagyobb, és sokkal fényűzőbb. Olyan üzletek sorakoznak benne,
mint Gucci, Cartier, Rolex, Versace, Louis Vuitton meg Prada. Nem csoda,
hogy ez a világ legdrágább vásárlóutcája.
De útközben nem csak csicsás boltokkal találkozunk. Elhaladunk a New
York-i Nyilvános Könytár meg a Saturday Night Live kiállítási épülete
előtt, aztán az Empire State Buildinghez érünk, amit eddig nem is láttam.
Olyan hatalmas, hogy a környező épületek fölé magasodik, és még így,
kívülről is gyönyörűnek tartom. Tyler, Snake és Emily nem panaszkodnak,
amikor hosszú perceken át csodálom ezt a híres New York-i jelképet, és a
többi turistával együtt csattogtatom a mobilom kameráját. De aztán odébb
vonszolnak. A következő állomás a Madison Square Park, és Flatiron
Building. Elbűvöl a háromszögletű sarokház különleges építészeti
megoldása, és ezt is olyan tipikusan New York-inak tartom, hogy meg kell
állnom. Tyler, Snake és Emily már biztosan sokszor látták, de nekem még
friss az élmény, és minden jellegzetesség arra emlékeztet, hogy New
Yorkban vagyok. Itt is csinálok néhány képet, mielőtt folytatjuk az utunkat.
Végigmegyünk a Broadwayn, míg végül másfél órai gyaloglás után
megérkezünk a Union Square-re.
Ez egy gyönyörű park, tele turistákkal és helyiekkel. Van egy termelői
piac, ami friss bioterményeket árul, és néhány utcai előadóművész
szórakoztatja a kikapcsolódni vágyókat. De a park nagy része csendes és
békés, egy olyan hely, ahol az emberek kifújhatják magukat, és nem akkora
a pezsgés, mint a város többi részében. Sikerül egy padot találnunk az egyik
ösvény mentén, úgyhogy gyorsan le is rogyok rá, mert leszakad a lábam.
Mire visszamegyünk a lakásba, a futással együtt már több mint tíz mérföld
lesz a lábamban. Nem csoda, ha úgy érzem, hogy ég a talpam.
– A sarkon van a Starbucks – jelenti be Tyler. – Mindjárt jövünk. Eden,
latte?
– Hidegen kérem – válaszolom elcsigázott hangon, és a kezem fejével
megtörlöm az izzadt homlokomat. Meleg van, semmi kétség.
– Oké. – Tyler Emilyhez fordul. – Epres-tejszínes turmix egy kis
vaníliával?
– Pontosan. – Emily Tylerre mosolyog. Tyler meg Snake elmennek,
Emily pedig mellém ül. Nem tehetek róla, bosszant, hogy Tyler tudja, mi a
kedvence. – Milyen remek az idő.
– Igen, csodás – bólintok savanyú arccal. Felhúzom a lábam, keresztbe
teszem magam előtt, és hátradőlök a padon, nem törődve azzal, hogy forró
a támlája. – Melegebb van, mint Santa Monicában.
– Valóban?
– Igen. Ott az óceán hűsíti egy kicsit a levegőt. – Beszéd közben nem
nézek rá, részben azért, mert az arra sétáló embereket figyelem. Szerintem
egy park a legideálisabb hely az „emberlesésre”. Itt ráadásul nagy a
változatosság, és nemsokára megint azon kapom magam, hogy
megpróbálom kitalálni az emberek történetét. Mi a foglalkozásuk, miért
vannak itt, és kivel? Túlságosan kíváncsi vagyok, tudom.
– Mindig szerettem volna látni Kaliforniát – jegyzi meg Emily sóhajtva. –
Tyler azt mondja, egyszer oda kell látogatnom.
Most már ránézek.
– Tyler ezt mondta? – Tényleg meghívta látogatóba? De miért?
– Igen. Szerinte nagyon fog tetszeni – folytatja Emily lelkendezve. – Még
sosem jártam máshol, a keleti parton kívül, de most már késő elindulni kelet
felé. London hív.
Összeszorítom a szám. Ha London várja őt, akkor miért időzik még
mindig itt New Yorkban? Miért lakik Tyler lakásában?
– Gondolod, hogy vissza fogsz még jönni ide? Az Államokba?
– Remélem – válaszolja mosolyogva. – Egy év nem elég. Majd keresek
valami lehetőséget, ami segít visszatérni. Talán jelentkezem egy nyári
táborba.
– Az jó. – Elfordulok tőle, és a parkot szemlélem. Észreveszek egy
mókust, ami a fák között ugrándozik, tőlünk nem messze.
– Tyler azt mondja, hogy végleg ide kéne költöznöm.
Halkan csikorgatom a fogam. Ha még egyszer kimondja Tyler nevét,
esküszöm, felrobbanok. Tyler miért buzdítja arra, hogy ideköltözzön?
– Tényleg ezt akarod? Az Egyesült Királyság nem elég menő?
– De igen… – Emily megvonja a vállát. – De itt olyan sok lehetőség van,
és ti sokkal elevenebbek és vidámabbak vagytok. – Majdnem szomorúnak
tűnik, miközben ezt mondja, mintha nem tenné boldoggá az a gondolat,
hogy haza kell mennie. Talán itt jobb az élet. Vagy otthon nincs jó élete.
Minél többet gondolkozom ezen, annál inkább úgy érzem, hogy erről van
szó. Akárcsak Tylert, őt is bántalmazták, és talán ha itt van, úgy érzi, hogy
elmenekülhet a múlt emlékei elől. Ahogy Tylerrel is történt. – Mindenki
nagyon hiányozna, ha sosem jönnék vissza.
A mókus eltűnik, úgyhogy kénytelen vagyok megint Emilyre nézni. Úgy
döntök, hogy belecsapok a lecsóba, és kimondom, ami a bögyömet
nyomja.
– Hiányozna Tyler?
– Hát persze – vágja rá nevetve. – Olyan remek srác. Együtt utaztunk a
program során, és sokat segített nekem. Bárcsak egy ilyen bátyám lenne!
– Tényleg? – motyogom alig hallhatóan, és bánatosan felsóhajtok. Azt
szeretné, ha egy olyan bátyja lenne, mint Tyler? Fel tudja fogni, milyen nehéz
helyzetbe kerülne? Nem veszi észre, milyen könnyen bele lehet zúgni?
Szerencsére meglátom Tylert és Snake-et a távolban, és az érkezésük
véget vet a beszélgetésemnek Emilyvel. De nem is bánom. Kezdett elegem
lenni, hogy állandóan Tylert emlegette.
– Tessék Eden, a futók gyöngye. – Snake egy jeges lattét nyom a
kezembe. Felvonom a szemöldököm a szavai hallatán, de már nem rám
figyel, hanem leül Emily másik oldalára.
Tyler átnyújtja neki a kapucsínót, és közben rámosolyog. Azonnal
felpattanok a padról.
– Tyler, beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezem, mielőtt leülne, és szigorú
arccal nézek rá.
– Persze – bólint, és kicsit bizonytalan pillantást vet rám. Biztosan érzi a
hangomon, hogy nem vagyok euforikus hangulatban.
Otthagyom Snake-et meg Emilyt, és elindulok a gyalogúton. Gyorsan
szedem a lábam, hogy minél előbb kikerüljünk a látóterükből. Tyler a
nyomomban lépdel, és közben issza a kávéját, vagy amit rendelt.
– Beszélgettem Emilyvel – közlöm vele, miután megállok, és felé
fordulok. A kezemben szorongatom a poharamat. Vigyáznom kell, nehogy
összeroppantsam. – Állandóan azt hajtogatja, hogy szerinted ide kéne
költöznie, és meg kéne látogatnia Kaliforniát. Miért?
– Mert Kalifornia csodás, és szeret itt lenni – válaszolja Tyler bizonytalan
hangon. Azt hiszem, nem érti, hová akarok kilyukadni. – Miért akadsz fenn
ezen?
Összeráncolom a szemöldökömet.
– Tehát nem azt akarod, hogy téged látogasson meg?
Tyler nagyra nyitja a szemét, amikor rájön, mi a problémám. Halványan
elmosolyodik, aztán felnevet. Közelebb lép hozzám, és megcsóválja a fejét.
– Már megint, Eden? – Összeszorítja a száját. – Miért nem érted meg
végre, hogy csak te érdekelsz, és rajtad kívül nincs senki más?
Még mindig meg vagyok győződve arról, hogy van még valami, de
egyelőre beérem ennyivel. Felsóhajtok, és a szájára esik a pillantásom. A
szájára, amit egy éve nem csókoltam.
– Akkor miért van az, hogy még egyszer sem csókoltál meg, amióta itt
vagyok?
A kérdésem meglepetésként éri. Lehervad a mosolya, és összehúzott
szemmel néz rám.
– Mert még nem tudom rászánni magam – motyogja lassan, és a
pillantása komor lesz. Rám néz a zöld szemével, és szomorú mosolyra húzza
a száját. – Még mindig Deané vagy.
 12

Hétfő délután van, és Snake idegesen járkál a lakásban, közben ököllel

többször a tenyerébe csap. Egy piros-fehér mez van rajta, az elején „RED
SOX” felirattal. Ezt egy kék sapka egészíti ki, amit fordítva tett fel a fejére.
Elgondolkodva nézem a sapkára hímzett nagy „B” betűt.
– Azt hittem, hogy egy Yankees-meccsre megyünk – jegyzem meg
értetlen arccal, a heverőn üldögélve. Snake drámai mozdulattal megtorpan a
konyha közelében, és tátott szájjal rám mered.
– Hányok a Yankeestől. Ez egy Red Sox-meccs, oké? Red Sox. –
Szigorú arcot vág, amikor elnevetem magam, úgyhogy gyorsan az ajkamba
harapok. Snake kihúzza magát, és karba teszi a kezét. – És mi fogunk
győzni!
– Ez egy Yankees-meccs! – hangzik fel Tyler kiáltása a szobájában.
Néhány másodperc múlva kinyílik az ajtó, és Tyler a mellét düllesztve
kimasíroz a nappaliba. Ő is mezben van, de az övé fehér, keskeny kék
csíkokkal, a bal oldalán a Yankees-szimbólummal. – Yankees-meccs –
ismétli meg. – És szét fogják verni a seggeteket.
Snake megrázza a fejét, megkerüli a konyhapultot, és elindul Tyler felé.
Fenyegető arcot vág.
– És a múlt heti meccset ki nyerte? – kérdezi összehúzott szemmel. –
Igen, úgy van. A Red Sox. Ma megint elpáholunk titeket, úgyhogy ha nem
akarsz nagyot égni, akkor inkább maradj itthon.
 – Huszonhét World Series bajnokság – jelenti ki Tyler magabiztos
hangon. Egy lépést tesz Snake felé, és felvonja a szemöldökét. – Na és a
Red Sox? Hányat nyertek meg? Várj csak… Csak hetet? – Tyler
elvigyorodik, megfogja Snake ellenzőjét, és az arcába húzza a sapkát.
– Ez aljas húzás volt – panaszkodik Snake, miközben megigazítja a
sapkát, és elindul az ajtó felé. Komor arcot vág, mint akit legyőztek.
Tyler rám néz, és ebből sejtem, hogy ideje indulnunk. Felállok a
heverőről, és odamegyek hozzá.
– Hm – Tyler végignéz rajtam, és látom, hogy nincs megelégedve a
látvánnyal. A fejembe nyomja a kezében lévő sapkát, felhajtja az ellenzőjét,
és elmosolyodik. – Így már jobb. Ma este Yankees-drukker vagy.
– Jézusom, Tyler… Miért akarod ennyire megalázni azt a szegény lányt?
– szól vissza Snake az ajtóból, kaján mosollyal az arcán. – De most már
tényleg mennünk kell. Harminc perc múlva nyitják a kapukat.
Tyler gyengéden az ajtó felé lök, közben felkapja a kulcsait a
konyhapultról. Nem kell senkitől sem elbúcsúzni. Emily már elment, mert
most valaki mással időzik, és kivételesen nem Tyler nyakán lóg. Kimegyünk
az előtérbe, és Snake még néhány sértő megjegyzést tesz a Yankeesről,
miközben Tyler bezárja az ajtót. De látom rajta, hogy csak hülyül. Mire az
utcára érünk, mindketten eléggé fel vannak tüzelve. Még én is egy kicsit
izgatott vagyok. Igazából nem tudom, mire számíthatok, mégis alig várom,
hogy élőben lássam életem első baseballmeccsét.
Az idő csodás, akárcsak egész hétvégén. Úgy tűnik, a múlt heti eső már
nem jön vissza. Az ég kék, a nap melegen süt, és rögtön megbánom, hogy
nem kötöttem fel a hajamat. Nemsokára meg fogok izzadni.
– Siessetek! – sürget minket Snake, túlkiabálva a forgalom zaját,
miközben átvág a Harmadik sugárúton. Annyira fel van hevülve a meccs
miatt, hogy nem tud lassan menni, ezért Tylerrel ki kell lépnünk, ha utol
akarjuk érni.
Elindulunk a Hetvenhetedik utcai metróállomás felé, és amikor odaérünk,
rögtön látom, hogy sokkal forgalmasabb, mint amikor Tyler először
idehozott. Csúcsforgalom van, ráadásul mindjárt kezdődik a Yankees-
meccs, úgyhogy ezen nem lepődök meg. Snake a vállával vág utat magának
a lépcsőn hömpölygő embertömegben, Tyler pedig utána lök engem. Nagy
a zaj, az emberek kiabálnak, hallom a befutó szerelvények zakatolását,
Snake halkan káromkodik, Tyler pedig szorosan a nyomomban lépdel, és
így megyünk le a lépcsőn, amíg a jegyellenőrző automatákhoz nem érünk.
– A hatossal és a négyessel megyünk – közli Tyler emelt hangon,
miközben átmegy a forgóajtón mellettem. Miután átjutunk, a vállamra teszi a
kezét, de gondolom, csak azért, nehogy elszakadjunk egymástól a
tömegben. – A hatossal a Százhuszonötödik utcáig – folytatja, és mutatja az
utat az aluljáróban. – Aztán a négyessel a Yankees Stadionig.
Snake-nek sikerült valahogy felverekednie magát a peronra, és talált egy
helyet, ahol mindhárman elférünk. Tylerrel odamegyünk hozzá, és a zsúfolt
állomáson rengeteg lehetőségem van az embereket tanulmányozni, miközben
várakozunk a vonatra. Egy nő babakocsit próbál tolni maga előtt. Többen
munkásruhában vannak. Még többen viselnek mezt, főleg Yankeest.
– Izgulsz a meccs miatt? – kérdezi Tyler, de alig hallom a hangját a zaj
miatt.
– Igen. – Felé fordulok, és elmosolyodom. Látom, hogy felvonja a
szemöldökét.
– Tényleg?
– Igen – ismétlem meg. Tényleg izgatott vagyok, de Tyler biztosan azt
hiszi, hogy hazudok. – Szeretném látni azt a Derek Jeter nevű fickót, akiről
beszéltél.
Ekkor befut a szerelvény, és a tömeg azonnal nekilendül. Mindenki az
ajtókhoz nyomul, az emberek egymást tapossák. Snake sem kíméli az
utasokat. Megragadja a karomat, és maga után húz, én meg hátranyúlok, és
megfogom Tyler kezét. Így szállunk fel a vonatra, egymásba kapaszkodva,
mintha óvodások lennénk. A dedós módszer hatásosnak bizonyul, mert az
utolsó pillanatban sikerül együtt beszállnunk az egyik hátsó kocsiba, és még
a kapaszkodót is meg tudjuk fogni, mielőtt az ajtók becsukódnak, és a
vonat elindul.
– Átkozott New York – morogja Snake a bajsza alatt, de a körülöttünk
lévők mind meghallják a megjegyzését. Néhányan szúrós szemmel
merednek rá. Talán a megjegyzése miatt, vagy azért, mert egy New York-i
metróban utazik, egy bostoni csapat mezét viselve. A közelben álló
Yankees-drukkerek ezt nem nagyon díjazzák.
 Mindent összevetve, elég kellemesen telik az út a külváros felé. Egész
idő alatt Tyler tarkóját bámulom, de nemsokára felém fordul, és szól, hogy a
következőnél leszállunk. Snake mellettünk lépdel. A Százhuszonötödik utcai
állomás kicsit nagyobbnak tűnik, mint a Hetvenhetedik utcai. Viszont olyan
szaga van, mintha valaki, vagy valami meghalt volna benne. Fintorogva
követem Tylert és Snake-et a külvárosba vezető vonatok peronjára.
Odajön hozzánk egy alak, és házilag sodrott cigit akar ránk sózni, egy
dollárért. Snake vesz kettőt, csak azért, hogy megszabaduljunk tőle.
Néhány perc múlva megérkezik a négyes vonat, és ez is ugyanolyan
zsúfolt, mint a hatos. De most kevesebben várnak a peronon, úgyhogy
könnyebben be tudunk szállni, sőt még ülőhelyet is találunk. Még fel sem
melegedik alattam az ülés, amikor befutunk Százhatvanegyedik utcai
állomásra, vagyis a Yankee Stadionhoz érünk. A négyes vonat itt
magasvasútként üzemel, és az állomás is az utcaszint felett van. Időbe telik,
mire a szemem hozzászokik a fényhez. Snake már annyira fel van pörögve a
meccs miatt, hogy az ajtók nyílása után a szó szoros értelmében kiugrik a
peronra. Egyébként rengetegen leszállnak itt. Az utasoknak legalább a fele a
meccsre jött.
A lépcső valóságos rémálom, de Snake most sem fogja vissza magát, és
utat tör nekünk lefelé a tömegben. Tylerrel nem győzünk a nyomába érni.
Menet közben rosszallóan megcsóválom a fejem, aztán a lépcső aljára
érünk, és rájövök, hogy megérkeztünk. A Yankee Stadionnál vagyunk.
Az épület olyan masszív és hatalmas, hogy az szinte hihetetlen. Több száz
ember sorakozik a kapuknál, jegyet szorongatva a kezében, és a gyerekek
izgatottan rohangásznak a felnőttek között. A stadion kör alakú, és a világos
kőfalak tiszta és modern külsőt kölcsönöznek az épületnek. A magasban
üveg nélküli keskeny ablakok sorakoznak, a jegyvizsgáló kapuk fölött pedig
kék táblák informálják a nézőket, hogy melyik bejáratnál vannak. De a
legfeltűnőbb részlet a stadion tetején díszelgő felirat, amit aranyozott
betűkkel véstek a kőbe: YANKEE STADIUM . Amikor a nap rásüt, a betűk
szinte szikráznak a fényben.
Kiengedem a levegőt, amit eddig visszatartottam.
– Wow!
– Ugye? – bólogat Tyler vigyorogva, és a kezét a vállamra téve átvezet
az úton, a hatos kapuhoz. Illetve az oda vezető sorhoz.
Snake természetesen már ott van, és nekünk is foglalt helyet, mert a sor
gyorsan halad. Türelmetlenül topog a lábával, amikor mellé érünk.
– Nyugi – szól rá Tyler, és kaján vigyorral néz rá. Közben elenged
engem. – Nehéz lehet elviselni a tudatot, hogy veszíteni fogsz, de meg kell
őrizned a nyugalmadat, haver.
– Add ide a rohadt jegyeket! – csattan fel Snake. Megfordítja Tylert, és
kirántja a hátsó zsebéből kikandikáló jegyeket. Tyler csak nevet rajta.
Snake a homlokát ráncolva tanulmányozza a jegyeket.
– Hol van a 314-es szektor?
– A terasz szinten – válaszolja Tyler.
Nagy a hőség, de folyamatos a haladás, és tíz perc alatt a kapuhoz
érünk. Örülök, amikor beérünk, és megszabadulok a melegtől. Végighúzzuk
a jegyeinket a kijelző előtt, és áthaladunk a kapun.
Egy nagy előcsarnokban érünk. A falakat Yankees-játékosok hatalmas
poszterei díszítik. Hallom, hogy Snake morog valamit magában, biztosan
valami sértő megjegyzést. Tyler átkarolja a vállamat, és elindulunk balra.
– Ez a Nagycsarnok – magyarázza.
Nem kell sokáig mennünk, mert hamar a lelátókhoz meg a teraszokhoz
vezető liftekhez és lépcsőkhöz érünk. Snake a liftek felé indul.
– Nem. – Visszahúzom Tylert a karjánál fogva, és a lépcsőre mutatok.
Snake mogorván mered rám. – Mindig a lépcsőt használom – jelentem ki,
és nem érdekel, hogy követnek-e vagy sem. Nekiiramodok, és felszaladok
a lépcsőn. Csak akkor lassítok, amikor hallom, hogy a két fiú utánam ered.
– A lakásban miért nem követed ugyanezt a logikát? – kérdezi Tyler,
amikor utolér. Snake panaszosan nyögdécsel mögöttünk.
– Mindig a lépcsőt használom, csak akkor nem, ha a tizenkettedikre
megyek – helyesbítek mosolyogva. Tyler egyet értően bólint, én meg
hagyom, hogy megint átvegye a vezetést, annál is inkább, mert nem tudom,
hol ülünk.
Elég sok lépcsőt megmászunk, mire a harmadik szintre érünk. Mindenütt
emberek mászkálnak, beszélgetnek, nézelődnek. Elhaladunk több bódé
előtt, amely sört, hot dogot, nachost meg üdítőt árul, és észreveszem, hogy
Snake vágyakozó pillantást vet mindegyikre. A hangszórókból hol biztonsági
információk szólnak, hol reklámok harsognak, de egyikre sem figyelek oda.
Az utolsó lépcsősort nézem, ahová Tyler irányít minket.
Végül kiérünk a terasz szintre, a tribün alá, ahol lépcsőzetesen
sorakoznak az üléssorok. Itt minden sokkal hangosabb. Az emberek a
helyüket keresgélik, kiabálnak, drukkolnak, és a stadion visszhangzik a
reklámoktól meg a különféle hangeffektusoktól. Ha lehetséges, a hely még
nagyobbnak tűnik belülről, mint kívülről.
Követem Tylert és Snake-et az ülőhelyünkhöz, ami az ötödik sorban
van. Jobbról-balról leülnek mellém, így kettejük közé kerülök. Én is helyet
foglalok a műanyag ülésen, és kifújom a levegőt. Teljesen lenyűgöz a
környezet, és nem győzöm bámulni a szokatlan helyszínt.
Fölöttünk és alattunk is morajlik a nézők tömege, iszonyúan nagy a
hangzavar. A levegőben vibrál a feszültség és az izgalom. Persze mindkét
csapat szurkolói a saját győzelmükben reménykednek. Nem vagyunk közel
a pályához, de jól látunk mindent. A hazai bázistól jobbra ülünk. Kíváncsian
nézelődök, és feltűnik, hogy a fedetlen lelátókon már eléggé paprikás a
hangulat. De rengeteg biztonsági őr sétálgat a széksorok között, ezért nem
valószínű, hogy összetűzésekre kerül sor. A lelátók mögött magasodó nagy
kijelző már nem reklámokat játszik, hanem korábbi meccsek emlékezetes
jeleneteit mutatja. Körülöttünk Yankees- és Sox-fanok is vannak, de mintha
több Yankees-mezt és -sapkát látnék, mint Soxosat.
– Ez fantasztikus – szalad ki a számon. Ezt inkább magamnak mondom,
de Tyler elmosolyodik.
– Na! – szólal meg Snake, és előrehajol. Rám néz, és felvonja a
szemöldökét. – Most, hogy megvan a helyünk, visszamegyek sörért. Eden?
Megrázom a fejem, és visszautasítom az ajánlatát. Nem tudnék most
megint sört inni. Olyan sokat ittunk múlt héten, a Harry Potter-maraton alatt,
hogy hányinger fog el, ha csak rá gondolok. Snake viszont képes lenne csak
sörön élni. Felsóhajt, és Tylerre pillant, de Tyler is úgy dönt, hogy ma este
nem iszik.
Snake megvonja a vállát.
– Több marad nekem – jelenti ki, és feláll, hogy megint végigverekedje
magát a tömegen, az italosbódék felé menet.
Tyler kihasználja az alkalmat, hogy csak ketten maradtunk. Ültében
felém fordul, és rám emeli a szemét. Megpróbálok visszanézni rá, de nem
tudok. Pillantásától elpirulok, ezért az ajkamba harapok, és inkább a
tornacipőmet nézem, amit tőle kaptam.
Ekkor rezegni kezd a mobil a zsebemben, és ez eltereli a figyelmemet
Tylerről. Örülök neki, és gyorsan előveszem a telefont. Dean hív. Hát
persze, mint mindig. Érzem, hogy Tyler is a kijelzőt figyeli, azért elfordítom,
visszautasítom a hívást, és zsebre vágom a telót. Most nem érek rá Deannel
beszélgetni, amikor Tyler mellettem van.
– Miért nem vetted fel?
– Mert veled vagyok – válaszolom.
Tyler bólint, a pálya felé fordul, és néhány percig csendben nézelődik.
Aztán váratlanul átkarolja a vállamat, és magához von. Egy darabig így
maradunk, és én a lélegzetemet visszafojtva várom, mire megy ki a játék.
Tyler halkan felnevet, és a fülemhez hajol.
– Jobban akarlak, mint ahogy az a gyerek el akar kapni egy eltévesztett
labdát – suttogja, a pálya szélére mutatva. A lélegzete forró, a hangja
csábító. – Még Snake sem sóvárog annyira a Red Sox győzelmére, mint
ahogyan én akarlak téged. – Az alsó ajkával gyengéden megcirógatja az
érzékeny területet a fülem alatt. Megborzongok az érintésétől, és meg sem
tudok moccanni. Az alattunk lévő pályára szegezem a szememet, miközben
a szavait hallgatom. – Tudod, mi Derek Jeter erőssége? – Érzem a
bőrömön, hogy elmosolyodik. – A hazafutás – közli egy kis hatásszünet
után. A másik keze a combomra siklik. – De ma este talán még ő sem
vágyik annyira a hazafutásra, mint ahogy én vágyom rád.
Úgy érzem, mintha az egész testem lángra lobbanna.
A gyomrom remeg, a pulzusom olyan szapora, hogy érzem a lüktetését.
A szívem mindjárt fel fog robbanni, vagy szétfeszíti a mellkasomat. A karom
libabőrös lesz. Egyre lassabban veszem a levegőt, a végén már majdnem
megfulladok. Izzadni kezdek, de megpróbálom meggyőzni magam, hogy ez
csak a hőség miatt van, és nem azért, mert annyira, de annyira szeretném
megcsókolni a mostohatesómat.
– Mit szólnál egy egyezséghez? – Tyler suttogása még érzékibb lesz.
Megmarkolom az ülést, nehogy rámozduljak. Most nem lenne alkalmas sem
a hely, sem az idő, hogy rávessem magam.
 – Egyezség? – kérdezek vissza megbicsakló hangon. Még mindig a
pályát, a füvet, a hazai bázist bámulom. Mindent, csak Tylert nem. Ha most
ránézek, és meglátom a csillogó zöld szemét, semmi sem tud többé
visszatartani.
– Mi lenne, ha mi is baseballoznánk? – javasolja halk, fojtott hangon, és
megszorítja a combomat.
Elszorul a torkom, amikor rájövök, hogy nem a sportról beszél, hanem
valami egészen másról. Olyasmiről, ami ijesztő és izgalmas egyszerre. A
fejemben kavarognak a gondolatok, miközben megpróbálom felfogni a
szavai értelmét, és annyira ledöbbennek rajta, hogy képtelen vagyok
válaszolni. Az izgalomtól felfordul a gyomrom. Teljes erőből igyekszem a
lélegzetvételre koncentrálni, nehogy megfulladjak.
Tyler nem várja meg a válaszomat. A hüvelykujjával apró köröket kezd
rajzolni a combomra, és közelebb hajol hozzám. A hajamba temeti az arcát,
közben az ajkát a nyakamra szorítja. Megint érzem, hogy mosolyog.
– Ha Jeternek ma este összejön a hazafutás, akkor… – Tyler forró
lehelete égeti a bőrömet. – Akkor mi is megcsináljuk, jó?
Biztosan érzi, hogy az egész testem remeg az érintésétől. Tutira
észrevette, mert amikor egy kicsit elhúzódik tőlem, látom a kaján vigyort az
arcán. Pontosan tudja, milyen hatással van rám, és ez tetszik neki. Ahogy
nekem is. A javaslata is tetszik. Tudom, hogy nem kéne belemennem. Nem
lenne szabad elfogadnom a kihívását Dean miatt, de amikor annyira
csábító… Hogy mondhatnék nemet Tylernek? Hogy mondhatnék nemet
annak a személynek, akibe szerelmes vagyok? Végre összeszedem minden
bátorságomat, és Tylerre pillantok. Mosolyogva néz vissza rám, felvonja a
szemöldökét, és még sose láttam ilyen ragyogó zöldnek a szemét.
– Rendben – suttogom alig hallhatóan.
 13

Snake nemsokára visszatér, mindkét kezében egy-egy műanyag pohárral, és

széles vigyorral az arcán. Annyira boldog, hogy szerintem észre sem veszi,
milyen magasfeszültség vibrál köztünk Tylerrel. Tyler már visszacsúszott a
saját ülésére, és a lehető legtávolabb helyezkedik tőlem, én meg idegesen
rágcsálom a számat. Remélhetőleg a körülöttünk lévők nem tudják meg,
hogy mostohatestvérek vagyunk. Tudom, hogy ez képtelenség. Honnan
sejthetnék? De akkor is parázom, mert láthatták, hogy Tyler a fülembe
suttog, és hozzám ér.
Megpróbálok másra gondolni, és inkább megint nézelődök.
Csodálkozva látom, milyen sokan lettek a stadionban. A legtöbb szektorban
telt ház van, és néhány perc múlva elkezdődik a bevonulás. Valahányszor
bemondanak egy nevet, és egy játékos a pályára lép, a nézőközönség
tombolni, éljenezni, fütyülni és kiabálni kezd. A játékosok elszánt arccal
masíroznak a helyükre, de én egyiküket sem ismerem, csak egy nevet
ismerek fel: Derek Jeterét.
Amikor az ő nevét jelentik be, tapsvihar tör ki a stadionban. Én is
tapsolni kezdek, Tylerrel együtt felpattanok a helyemről, és Jeter nevét
harsogom több ezer Yankees-szurkolóval együtt, miközben egy középkorú
férfi mosolyogva bevonul a pályára. Tényleg szurkolok Derek Jeternek,
mert nagyon szeretném, ha összejönne neki a hazafutás.
A játék pontosan 7 óra 30 perckor elkezdődik. Nem tudom, mire
számíthatok, de a meccs elég lassan indul, és egyre unalmasabb lesz. Az
első két „inning” teljes időpazarlásnak bizonyul, mert egyik csapatnak sem
sikerül futást szereznie. A legnagyobb izgalmat az jelenti, hogy egy Red Sox-
játékosnak sikerül eljutnia a harmadik bázisig. Aztán kiesik, mielőtt a hazai
bázishoz érne. A negyedik játékrész második részében a Yankeesnek két
futása van, a Red Soxnak pedig három. De egyetlen hazafutás sem történt
még.
Snake húszpercenként újabb és újabb söröket hoz magának, és a
hatodik játékrészre már eléggé be van állva. Nem is értem, miért szolgálják
ki a standoknál. De azért még viszonylag egyenesen tud ülni a helyén.
– Pocsék ez a meccs – mérgelődik Tyler.
– Mert vesztésre álltok – vágja rá Snake nehezen forgó nyelvvel, részeg
vigyorral az arcán. – Vesztesek, vesztesek. Annyira gyengék vagytok, hogy
az nem kifejezés.
– Csak egy futással vagyunk lemaradva – förmed rá Tyler. Karba teszi a
kezét, hátradől az ülésén, és sóhajtva hozzáteszi: – Be fogjuk hozni, hidd el.
A hatodik inning nagyon vontatottra sikerül, és kezdek csodálkozni
azokon, akik szórakoztatónak tartják a baseballt. A Red Sox bezsebel egy
újabb pontot, és Tyler folyamatosan sóhajtozik mellettem. A körülöttünk
lévő Yankees-szurkolók láthatóan türelmetlenek, és csak a hatodik meg a
hetedik inning közötti szünetben élénkülnek fel.
A szektorunkban hirtelen mindenki megőrül. Az emberek kiabálni,
ujjongani és fütyülni kezdenek. Valaki hátulról megragadja a vállamat, és
megráz, mint foxi a lábtörlőt, közben a fülembe süvölt. Tőlem balra, Snake
harsányan hahotázni kezd, és úgy hajlong, hogy kilöttyinti a sörét. Egyik
kezével eltakarja az arcát, és a kijelző felé mutat a söröspoharával.
Én is arra nézek. És mit látok a hatalmas kijelzőn? A Yankee Stadion
ötvenezer nézője előtt saját magamat pillantom meg. Magamat meg Tylert.
Rózsaszín szívecskék vesznek körül minket, és a fejünk felett egy színes
felirat villog: CSÓK.
Elszörnyedt arccal nézek Tylerre. Tágra nyílit szemmel néz vissza rám, és
a homlokát ráncolja. Snake még mindig nevet, és a körülöttünk lévők
tovább éljeneznek, de én csak dermedten ülök a helyemen. Talán én is
viccesnek találnám a szitut, ha csak a mostohatestvéremnek tartanám Tylert.
Akkor nem lennénk ennyire megrémülve. Nem tudok jó szívvel nevetni a
történteken, mert tényleg meg akarom csókolni, de nem tehetem. Nem
csókolhatom meg, mert itt van Snake meg másik ötvenezer ember. És a
meccset közvetítik a tévében.
A tenyerembe temetem az arcom, és határozottan megrázom a fejem.
Olyan megalázó ez az egész. Az éljenzésből csalódott hujjogás lesz. Fel sem
merek már nézni, csak az ujjaim közül sandítok fel a kijelzőre. Legnagyobb
megkönnyebbülésemre már nem mi vagyunk a kijelzőn Tylerrel. Most éppen
két pasi smárolja egymást hatalmas lelkesedéssel.
Tylerrel találkozik a pillantásunk. Megvonja a vállát, és lassan
elmosolyodik.
– Miért pont mi? – nyögök fel kétségbeesetten, és hátrasimítom a hajam.
– A rengeteg néző közül miért pont rajtunk állt meg a kamera?
– Hát ez jó volt! – kiált fel Snake, és előrehajolva ránk bámul. A szabad
kezével megveregeti a hátamat. – Annyira ciki.
– Nekem mondod? – mordulok rá. Lerázom magamról a kezét, mire
tovább iszogatja a megmaradt sörét. Megint Tylerre nézek, de ő csak
mosolyog.
Aztán a pályára irányítja a figyelmét, ahol megkezdődik a hetedik
játékrész. De még mindig mosolyog. Meg szeretném kérdezni tőle, hogy
miért élvezte ennyire ezt a kínos pillanatot, de annyira leköti a figyelmét a
játék, hogy úgysem válaszolna.
A Red Sox megszerzi az ötödik futását, és már három futással vezetnek,
aztán a hetedik játékrész végén az egész stadion énekelni kezdi a „Take Me
Out to the Ball Game” meg a „God Bless America” című dalokat. Nekem
nincs kedvem nótázni, de Snake-nek és Tylernek nincs semmi kifogása az
ellen, hogy felálljon a helyéről, és a többiekkel együtt énekeljen.
A hetedik játékrészben a Yankees szánalmasan szerepel, de a nyolcadik
inning során összeszedik magukat. Három futást nyernek, míg a Red Sox
egyet sem. Amikor Derek Jeter elfoglalja a helyét, a szívem szaporábban
kezd verni. Valahányszor ütésre lendíti a kezét, összeszorul a gyomrom, és
idegesen markolászom az ülésem szélét. Annyira izgulok, hogy attól félek, el
fogok ájulni. Tyler egész idő alatt megőrzi a nyugalmát, csak néha felsóhajt
és megcsóválja a fejét, amikor Jeternek nem jön össze a hazafutás. Amikor
a meccs a végéhez közeledik, az izgalmam félelembe csap át. A kilencedik,
utolsó játékrészben 5-5 az állás, és Derek Jeter még mindig nem teljesítette
a híres hazafutását.
A Red Soxé az inning első része, de teljesen elszúrják. Talán azért, mert
érzik a stadionban felgyülemlett feszültséget, vagy csak kikészültek a játék
során. Akárhogy is van, három kiütést is összeszednek, és egyik játékosuk
sem tudja elhagyni az alapbázist. Amikor a játékrész második felében a
Yankees támad, a Red Sox-drukkerek arcán őszinte aggodalom
tükröződik. Snake halkan káromkodik magában, és idegesen szorongatja a
kezében tartott sapkáját.
De a Yankees sem sokkal jobb az ellenfelénél. Egyszer sikerül haladást
elérniük, amikor Mark Teixeira eljut a második bázisig, és ott is marad, amíg
Derek Jeter lesz az ütő. Ekkor kezdek igazából figyelni a játékra. Úgy tűnik,
ez az utolsó ütése, tehát nem sok reménységünk maradt Tylerrel. A
megállapodásunk csak akkor lép érvénybe, ha Derek Jeternek sikerül
hazafutást produkálnia, de a meccs során eddig csak a harmadik bázisig
sikerült eljutnia.
Most odasétál az alapbázishoz, felveszi a jellegzetes testtartást, és a
szívem megint szaporábban kezd verni. Bokavédő van rajta, de ez nem
akadályozza meg abban, hogy megrugdossa az alapbázis szélét, miközben
megigazítja a sisakját. Körülöttünk mindenki felpattan a helyéről, kivéve
persze a Red Sox-fanokat. Tyler megfogja a karom, és engem is felhúz az
ülésről. Rám mosolyog, és reménykedő arcot vág. Mindketten a pálya felé
fordulunk, és nem tudom, Tyler hogy van vele, de én visszatartom a
lélegzetemet. Jeter néhányszor megsuhintja a levegőt, aztán bólint, és
felemeli az ütőt a válláig. Erősen megveti a lábát, és összehúzza a szemét. A
dobó felé hajítja a labdát, de Jeter nem lendíti meg az ütőjét, csak megrázza
a fejét. A második dobásnál is ugyanez történik. Az utolsó kísérlet előtt a
stadionban lévők kórusban kiabálni kezdik Derek Jeter nevét, és két
kiabálás között ütemesen tapsolnak. Én is csatlakozom a kórushoz. Hallom,
hogy Tyler is a kedvenc játékosa nevét kiabálja, és az egész stadion zeng a
nézők lelkes buzdításától. Mindenki Jetert nézi, senki mást.
A Red Sox-dobó újra nekikészül. Felemeli a lábát, hátralendíti a karját,
aztán egy hatalmas lendülettel Jeter felé hajítja a labdát. Abbahagyom a
kiabálást. Azért, mert a lélegzetem is eláll. Olyan erősen szorítom ökölbe a
kezem, hogy majdnem eltörnek az ujjaim.
A következő másodpercben egy hatalmas csattanás hallatszik.
Az egész stadion elhallgat. Még a Red Sox-szurkolók is felállnak, és
mindenki tágra nyitott szemmel követi a labda útját a pálya fölött. Én sem
veszem le róla a szemem. Nézem, ahogy a bal oldali középpálya felé halad.
Olyan, mintha lassított felvételt látnék. Eltátom a számat, Tyler a homlokára
szorítja a kezét. A labda elszáll a YANKEE STADION felirat és a kijelző tábla
fölött, aztán eltűnik a szemünk elől.
Ez hazafutást jelent.
A nézők tombolni kezdenek. A fölöttünk lévő lelátókon dübörög a
tömeg, és majdnem megsüketülök a hangzavartól. Teixeira visszasétál az
alapbázishoz, Jeter lassú kocogással követi. Nem kell sietnie. A Yankees
most még két futást szerzett, és ezzel megnyerte a meccset. A nagy
izgalomban és ujjongásban azon kapom magam, hogy én is ugrándozom, és
lelkesen kiabálok. Mellettem Tyler vigyorog, időnként hangosan fütyül, és
amikor észreveszi, hogy figyelem, gyorsan magához von. Én sem tudom
abbahagyni a vigyorgást. A hangulat fantasztikus. Szerintem még sosem
éltem át ilyen kirobbanó örömet, és ujjongó izgalmat. Hihetetlen élmény itt
lenni a Yankee Stadionban, New Yorkban, és ünnepelni a Yankees
győzelmét a Red Soxszal szemben, miközben a tömeg lelkendezik, és Tyler
itt áll mellettem. Derek Jeter megcsinálta a hazafutást. Érvényes lett a
megállapodásom Tylerrel, és most úgy érzem, hogy a nyaram ennél jobb
nem is lehetne.
Balra pillantok. Snake is áll, de ő nem ünnepel. A mögötte ülő Yankees-
drukkerrel vitázik, nehezen forgó nyelvvel. Tyler még mindig ujjong
mellettem, pedig én már abbahagytam, és inkább Snake-re figyelek.
Figyelmeztető pillantást vetek rá, de nem veszi észre. Sőt a mutatóujjával
bökdösni kezdi a Yankees-fan mellkasát. És ez nagy hiba volt.
A Yankees-drukker válaszképpen Snake-re önti a sörét, mire Snake
megüti. Mielőtt félreugorhatnék, a Yankees-fan átugrik az ülés támláján, és a
földre teperi Snake-et, engem is félrelökve. Tylerhez csapódik a testem, aki
gyorsan elkapja a derekamat. Felnézek rá, de ő nem engem figyel. Komor
arccal bámulja a verekedőket, és megfeszül az álla. Még mindig a
derekamat fogva, óvatosan eltol az útból.
Snake meg a Yankees-drukker a földön fetrengenek, mindketten vadul
csapkodnak az öklükkel, a körülöttünk állók pedig biztatják őket. Az
előttünk lévő sorban ülő lányok sikoltozva igyekeznek kitérni az útból, de a
többieknek inkább tetszik a bunyó. Lenézek, és látom, hogy Snake van
felül, és vadul püföli a szurkoló arcát, sőt az orrát is sikerül eltalálnia. Tyler
ekkor közbelép. Megragadja Snake mezét, és megpróbálja lerántani az
ellenfeléről, de ekkor egy másik Sox-rajongó átveti magát a széksorok
fölött, és minden előzmény nélkül arcon vágja Tylert.
– Hé! – kiáltok rá felháborodottan. El akarom húzni onnan Tylert, de
kitépi a karját a kezemből, és visszaüt. Először nem értem, miért akarja egy
vadidegen pasi csak úgy megverni Tylert, de aztán jobban megnézem a
mezeket, és minden világossá válik.
Snake egy Sox-drukker, aki egy Yankees-rajongóval verekszik. Tyler is
Yankess-drukker, és szerintem senki sem gondolta, hogy segíteni akar
Snake-nek. Ezek után érthető, miért avatkozott bele a bunyóba egy másik
Soxos. Meg akarta védeni Snake-et, a szurkolótársát, és azt hitte, hogy
Tyler is a Yankees-rajongót fogja támogatni. Nagy a kavarodás, ahogy
mindenki csapdos az öklével, és Tyler kap is egy ütést a szeme sarkába.
Felforr a vérem, amikor látom, hogy Tylert megütötték, ezért
megpróbálok közbelépni. Megragadom a mezét, és igyekszem elhúzni a
Sox-drukker közeléből, de ekkor valaki a verekedőkre önti a sörét, és az
üveg eltalálja a vállamat, a tartalma pedig a pólómra zúdul. Felkiáltok, és
elengedem Tylert, mert hátratántorodom. Nagyot huppanok a betonon, és
beverem a fejem az egyik ülésbe. Egy pillanatig kábán üldögélek, és nem
tudok felkelni. Csak az jár a fejemben, hogy Snake egy idióta, ha berúg.
Felnézek, mert hangos kiáltásokat hallok, és látom, hogy a biztonságiak
véget vetnek az összetűzésnek. Kábé négy szekus és két zsaru lépett oda
hozzánk, és csak négyen tudják szétválasztani Snake-et meg a Yankees-
drukkert. Tyler meg a Sox-rajongó magától abbahagyja a bunyót, de őket is
megragadják, és a lépcsőhöz vonszolják. Az egyik biztonsági őr még engem
is felránt a földről, nem törődve azzal, hogy fájdalmaim vannak. Majdnem
kificamítja a vállamat, ahogy végighúz az ülések között, és közben még ki is
csavarja a karomat.
 Mind az ötünket elvezetik a helyszínről: engem, Tylert, Snake-et, meg a
Yankees- és a Sox-szurkolót, felhasadt szájjal, feldagadt szemmel. A 314-
es szektor kórusban kántálni kezd: „BOSTON VESZTES!”, és mindenki
fütyül meg éljenez, amikor elhaladunk előttük. A verekedések mindig
szórakoztatóak, mármint azoknak, akik nem vesznek részt bennük.
A marcona őrök levezetnek a lépcsőn. Aki engem ráncigált eddig, már
úgy gondolja, hogy nem fogok meglépni, és elenged. Snake kiabál és morog
egész idő alatt. Legszívesebben befognám a száját, nehogy még nagyobb
bajba keverjen minket. Görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy
valószínűleg le fognak tartóztatni garázdaság vagy rendbontás miatt. Talán
meg kéne ragadnom az alkalmat, és meggyőzni a mellettem lépdelő szekust,
hogy nem csináltam semmi rosszat.
Végül aztán egyikünk sem kap bilincset a kezére, és nem is kerülünk egy
rendőrautó hátsó ülésére. A biztonságiak meg a zsaruk egy szót sem
szólnak, miközben a Nagycsarnokba visznek minket. Ott pedig egyszerűen
kipenderítenek a kapun, aztán hátat fordítanak nekünk, és visszamennek a
stadionba.
Már sötétedik odakint, és beletelik egy kis időbe, mire felfogjuk, hogy
mi is történt. A Yankees-drukker idiótának nevezi Snake-et, és attól tartok,
hogy megint egymásnak fognak esni, de hála istennek, tévedek. Snake csak
megcsóválja a fejét, és odajön hozzám, a Yankees- meg a Sox-fan pedig
lehajtott fejjel elballag.
Tyler a farmerja zsebébe dugja a kezét, és ő is odalép hozzánk.
– Szép munka volt, te barom – morogja maga elé. A szeme kicsit
dagadt, és vörös, Snake-nek pedig vérzik az arca.
– Jól van, na… – motyogja Snake. Megvonja a vállát, megpróbálja
gyengéden meglökni Tylert, aztán felsóhajt. – A meccsnek amúgy is vége
volt. Ti nyertetek. Értem. Mindegy. Fogd be a szád, és ne beszélj róla.
Menjünk haza. Legalább két napig aludni akarok. Két napig és két hónapig.
– Sarkon fordul, átvág az úton, és elindul a metróállomás felé. Nehezen
egyensúlyoz menet közben, és erősen imbolyog.
Tylerre pillantok. Bocsánatkérően néz rám, és eléggé kimerültnek tűnik.
De azért megpróbál mosolyogni.
– Most tényleg kirúgtak minket a Yankee Stadionból? – kérdezem. –
Kirúgtak életem első baseballmeccséről?
– Legalább sosem fogod elfelejteni – mentegetőzik.
Követjük Snake-et az állomáshoz, és hamar rájövök, hogy azért előnye
is van annak, ha az embert a meccs befejezése előtt kirúgják a stadionból.
Az aluljáró csendes, és a négyes vonaton rengeteg ülőhelyet találunk. Snake
annyira részeg és elkeseredett, hogy még velünk sem áll szóba. Egész
Manhattanig komor arccal bámul maga elé. Amikor kilépünk a hatosból a
Hetvenhetedik utcánál, nem vár meg minket. Nagyon rosszul kezeli a
vereséget. Elindul a Lexington Avenue-n, és a sarkon befordul a
Hetvennegyedik utcába. Ezután eltűnik a szemünk elől, de lehet, hogy
hamarabb haza fog érni, mint mi. Mert Tylerrel sokkal lassabban sétálunk.
Közben mi sem beszélgetünk, de most valahogy kellemesnek találom a
csendet.
Tizenegy óra után érünk a ház elé, és az ég már teljesen sötét, de a
lámpák megvilágítják a járdát. Tyler megáll a kocsijánál. A Honda Civic
eltűnt, és egy üres hely maradt az Audi előtt. Tyler gyengéden megfogja a
derekamat, és a motorháztetőhöz von. Közben nem szól egy szót sem, csak
mosolyog rám, és a sötétben világítanak a fogai. Óvatosan a kocsinak dönt.
Most már vigyorog, és csillog a szeme. Mindkét tenyerét a
motorháztetőre teszi mellettem, és csapdába ejt. Mélyen a szemembe néz.
– Szóval… Derek Jeter hazafutást csinált.
Olyan őszinte pillantással néz rám, hogy elpirulok, mert tudom, hogy
most egyáltalán nem Derek Jeterről van szó. Nem is a baseballról, vagy a
hazafutásról. Magunkról beszélünk, a megállapodásunkról. Arról a
megállapodásról, ami most érvénybe lépett. Most mi fogjuk megcsinálni a
hazafutást.
– Úgy tűnik – suttogom. Nem tudok hangosan beszélni.
Tyler bólint, és még mindig mosolyogva lesüti a szemét. Mintha ő is
ideges lenne. Miközben várom, hogy mondjon valamit, az ereket nézem a
karján. Sokkal jobban látszanak, mint máskor. Csak akkor veszem le a
tekintetem a karjáról, amikor megérzem, hogy megint rám emeli a
pillantását.
– Miért nem csókoltál meg? – kérdezi a szemöldökét ráncolva.
– Tyler… – Felsóhajtok, és keresem a szavakat. Meglep a kérdése. Hát
nem egyértelmű a válasz? Nagyot nyelek, és a kezére teszem a kezem. De
nem nézek fel rá. – Tudod, hogy nem lehetett – nyögöm ki végül. –
Mindenki minket figyelt.
Csend telepszik ránk. A jobb kezét kihúzza a tenyerem alól, és lassan
végigcirógatja a combomat, aztán a karomat. Az érintése lángra gyújtja a
testemet. A keze a vállamhoz ér, és finoman megfogja az államat. Most már
ráemelem a pillantásomat, a szemébe nézek, és aggódó arccal figyelem, mit
csinál. Tyler szeme csillog a vágytól, és halk hangon a fülembe sóhajt.
– Most nem néz minket senki.
Hozzám simul a teste, és a másik kezével a hajamba markol. Az
arcomon érzem a forró leheletét. Lecsap a számra, mohón, mégis
gyengéden, és úgy csókol, mintha tegnap csókolóztunk volna utoljára.
Nagyon hirtelen történt, mégis olyan ismerős az érzés, hogy azonnal
elmerülök benne. Két éve nem csókoltuk meg egymást, de ez a két év most
csak néhány napnak tűnik. Minden pont olyan, mint régen. Az ajka íze, a
vágyakozó remegés, a vadul zakatoló szívverésünk. Átölelem a nyakát,
közelebb vonom magamhoz, és még hevesebben csókolom, közben
türelmetlenül a hajába markolok. Tyler elengedi az arcomat, és megragadja
a combomat. A motorháztetőre ültet, hátradönt, és közben leveri a fejemről
a Yankees-sapkát. Az érintése olyan, mint a tűz, az ajka megőrjít, és a
közelségétől az egész testemet átjárja az ujjongó izgalom érzése. Tyler
halkan felnyög, és beleharap az alsó ajkamba, majd folytatja a csókot.
Aztán érzem, hogy elmosolyodik.
Mielőtt újra birtokba veszi a számat, a fülemhez hajol, és halkan
belesúgja: – Remélem, Dean megbocsát nekünk.
 14

Szombat van, és keresztbe tett lábbal üldögélek a konyhapulton. A

szemöldökömet ráncolva figyelem Tylert, aki már a harmadik rekesz sört
cipeli be a lakásba, és teszi le a pultra, a többi mellé. Közben rám
mosolyog.
– Ez tényleg mind kell? – Komor pillantást vetek a pultra, amelynek
minden négyzetcentiméterét piásüvegek borítják. Kivéve azt a helyet, ahol
én ülök. Rengeteg alkohol van itt: Corona sörösrekeszek, Cazadores
vodkásüvegek, és még ki tudja, miféle szeszes italok sorakoznak egymás
mellett.
– Jól hallottam? Azt kérdezte, hogy ez mind kell? – kiált fel Snake
színlelt felháborodással, miközben belép a lakásba, és a lábával berúgja az
ajtót maga mögött. Aztán egy utolsó sörösrekeszt helyez a többi tetejére.
Felém fordul, és rosszallóan megcsóválja a fejét. – Isten hozott a való
világban, drága kicsi Eden, ki a portlandi rengetegből származol.
– Kaliforniában élek, Stephen – vágok vissza. Az igazi nevének minden
szótagját jól kihangsúlyozom, és felvont szemöldökkel nézek rá. – Jól
ismerem a való világot.
Snake arcáról lehervad az önelégült vigyor, miközben Tylerre néz,
segítséget várva tőle. De Tyler keresztbe tett karral áll előttünk, mosolyogva
figyel minket, és megvonja a vállát.
– Ne hívj Stephennek – förmed rám Snake.
 – Te meg ne hívj drága kicsi Edennek, ki a portlandi rengetegből
származik. És ne hidd azt, hogy nem vagyok benne a buliban. – Diadalittas
mosollyal nézek Snake-re, és a kezemet nyújtom neki. Egy darabig habozik,
de aztán elfogadja a kezem, és megrázza. De azért gúnyosan elhúzza a
száját, és megforgatja a szemét. Miután megállapodtunk, visszateszem a
kezem az ölembe, és még egyszer szemügyre veszem az alkoholkészletet. –
Igazából azt akartam kérdezni, hogy… – megköszörülöm a torkomat,
mielőtt befejezem a mondatot – …hogy ez mind kell tíz embernek?
Snake szigorú pillantást vet rám, és összehúzza a szemét.
– Hát persze hogy kell. Senki sem szereti az olyan bulit, ahol az első
órában elfogy a pia. – Elvigyorodik, és hozzáteszi: – Kivéve a portlandi
rengetegből származó kislányokat. Úgy tűnik…
Tyler felnevet, én meg fenyegető mozdulattal felemelem az öklömet.
Csak tréfálok, de Tyler a biztonság kedvéért elkapja a csuklómat.
– Jól van, nyugi – csitítgat Tyler, és huncut mosollyal vonogatja a
szemöldökét. Elrántom a kezem, és meglegyintem Snake-et. – Jó lenne
nézni, ahogy szétvered a fejét, de három óra múlva kezdődik a partink.
Snake morgolódva kikap egy sört a rekeszből, és a pult széléhez
szorítva nyitja ki az üveget, pont a lábam mellett. Még egy utolsó
méltatlankodó pillantást vet rám, de mosolyogva emeli az üveget a szájához.
Ekkor megnyikordul a fürdőszoba ajtaja, és Emily lép be a konyhába, a
haját vizes lófarokba fogva a feje búbján.
– Ah, a brit hölgy úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk – jegyzi meg
Snake. A mellettem felhalmozott alkoholarzenálra bök a sörösüvegével. –
Lenyűgözi a látvány, hölgyem?
Emily végignéz az üvegeken, és halkan felnevet. Könnyedén, kuncogva.
Legszívesebben hangosan felsóhajtanék, de nem akarom elárulni, mennyire
irritál a csaj, ezért inkább lehunyom a szemem. Nagyon igyekszem
megkedvelni őt, de egyre nehezebben megy.
– Haver, azt mondtad, van lime-unk! – Tyler a hűtő ajtajában áll, és a
szemöldökét ráncolva néz hátra a válla fölött.
Snake tágra nyitja a szemét.
– Miért? Nincs?
Tyler halkan felnyög, és a könyökével becsukja a hűtő ajtaját. Felkapja
a kulcsát a pultról.
– Mindjárt jövök.
– Veled megyek – szól utána Emily.
Azonnal leugrok a pultról.
– Én is – vágom rá. Még mit nem? Szó sem lehet arról, hogy Tylerrel
kettesben legyenek.
Tyler Emilyre néz, aztán rám, és végül bocsánatkérő arccal megvonja a
vállát.
– Csak két ülésem van, Eden – közli mentegetőzve.
Aztán Emilyre emeli a szemét, és rámosolyog, majd mindketten
elindulnak az ajtó felé. Hüledezve bámulok utánuk. Mielőtt kilépnek az
ajtón, Tyler visszaszól a válla fölött.
– Ne öljétek meg egymást!
Egy darabig csend van a konyhában, és csak Snake kortyolását hallom.
Miután jól meghúzta az üveget, elégedetten felsóhajt, de még mindig nem
mond semmit.
– Most tényleg ezt csinálta? – szalad ki a számon a kérdés. Emilyt
választotta, nem engem?
– Mi a baj? Tényleg el akartál menni lime-ért? – Snake felnevet, mintha
mulatna rajtam, hogy milyen szánalmas vagyok. Aztán a hangszórók felé
fordul, és a pultra könyökölve megpróbálja csatlakoztatni őket a
mobiljához. – Jobb, hogy itt maradtál, mert így komoly előnyhöz juthatsz. –
Jelentőségteljes pillantást vet a konyhában felhalmozott piásüvegekre.
Megforgatom a szemem, de aztán támad egy ötletem. Előny. Pontosan!
Tényleg előnybe kerülhetek, de nem úgy, ahogy Snake gondolja.
– Megyek készülődni. – Vigyorogva sarkon fordulok, átvágok a
nappalin, és alig nézek vissza Snake-re, amikor eltűnök Tyler szobájában.
– Máris? – kiáltja oda nekem, de nem válaszolok. Már becsuktam az
ajtót.
Még mindig mosolygok magamban, és nagyon elégedett vagyok, mert
már tudom, mit fogok felvenni. Azt, ami minden lány ruhatárában ott van, és
én sem utaztam ide nélküle: a kis fekete ruhát. Egy alapdarab. Néhány
hónapja Ella segített kiválasztani nekem, és azt mondogatta, hogy ezzel a
ruhával biztosan lenyűgözöm Deant. Milyen furcsa, hogy most azért veszem
fel, mert a fiának akarok tetszeni.
A karomra veszem a ruhát, összeszedem még néhány cuccomat, és
visszamegyek a nappaliba. Gyorsan megkerülöm Snake-et, nehogy
elfoglalja előttem a fürdőszobát. Az elmúlt két hétben megtanultam, hogy
iszonyúan sok időbe telik, mire négy ember elkészül, amikor csak egy
zuhany van a lakásban. Snake néha fel is adja.
– Biztos nem kérsz valamit inni? – kérdezi, amikor elmegyek mellette.
– Biztos – nyugtatom meg.
Besietek a fürdőszobába, kétszer is megnézem, hogy bezártam-e az
ajtót, aztán nekilátok. Mindent beleadok: a legjobb tusfürdőt, a legdrágább
parfümöt. Mindezt azért, hogy túlszárnyaljam Emilyt. Tudom, hogy nem
lenne szabad ilyen mélyre süllyednem, de nem jutott semmi más az eszembe.
Emilynek cuki brit akcentusa van. A haja sokkal lágyabbnak tűnik, mint az
enyém. Szégyenlős, és ettől valahogy kedvesebbnek tűnik nálam. Okos. És
ami a legfontosabb: úgy veszem észre, hogy gyakrabban magára tudja vonni
Tyler figyelmét, mint én. Így hát nem maradt más választásom, csak a kis
fekete ruhához folyamodhatok.
Csak egy negyedórát töltök a fürdőszobában, miután úgy döntöttem,
hogy nem mosom meg a hajam. Amikor visszamegyek a konyhába, finom
vaníliaillatot árasztok, és a lábam sima, mint a márvány. Csak egy törülköző
van rajtam, de ez egyáltalán nem zavar, miközben megint elmegyek Snake
mellett, karomon a fekete ruhával. Nem mertem szem elől téveszteni.
– Nem jöttek még vissza? – kiáltom vissza a vállam fölött, mielőtt
belépek Tyler szobájába.
– Nem – válaszolja Snake, jól megnyomva a „m” hangot a szó végén.
Még mindig a Bud Light-ot issza, és ugyanazt a zenét nyomatja, amit még
sosem hallottam.
Becsukom magam mögött Tyler szobájának ajtaját, és óvatosan az ágyra
fektetem a ruhát, nehogy összegyűrjem. Örülök, hogy Tyler és Emily még
nem ért vissza. Minél több időm van, annál jobb. Ha Tyler most meglátna,
akkor odalenne a szánalmas igyekezetem, hogy magamra vonjam a
figyelmét. Kivéve persze, ha kicsit lejjebb csúszna rajtam a törülköző.
Jézusom, Eden. Megcsóválom a fejem, és a sminktáskám után nyúlok,
amit Tyler éjjeliszekrényén tartok, mert ott érzem csak biztonságban.
Törökülésben a padlóra telepszem a tükrös szekrény előtt, és nekilátok.
Snake felhangosítja a zenét a konyhában, és már a csukott ajtón át is
hallom. Nem ismerem ezeket a dalokat, de egyáltalán nem rosszak. Kicsit
indie, de inkább rockos. Bólogatok a zene ütemére, ami néha megnehezíti a
sminkelést. Drámai hatást akarok elérni, de azért nem esem túlzásba. Főleg
a szememet festem ki, és ügyelek arra, hogy tökéletes legyen a füstös
szemhéj, mégsem úgy sikerül, ahogy szeretném. De azért elmegy. Még
egyszer megnézem magam, és úgy döntök, hogy jó lesz. Most jön a hajam.
Ez kemény dió lesz. Egész nap egy rendetlen kontyban hordtam, és
amikor megpróbálom kifésülni, elszörnyedve látom, mennyire csomós és
kócos lett. Nincs más választásom, fel kell hívnom Rachaelt. Méghozzá
videón. Szerencsére felveszi a telefont, de szerintem meg is bánja, amikor
meglátja, mit műveltem a hajammal. Egy darabig szörnyülködik, de aztán
lépésről lépésre elmagyarázza, hogyan csinálhatok ebből a szénaboglyából
egy elegáns, szexi frizurát.
– Milyen az élet a városban? – kérdezi. A kijelzőn figyeli a
mozdulataimat, ahogy követem az utasításait, és az utasítása szerint
megpróbálom feltűzni a tincseket.
– Minden nagyon más – válaszolom, de a hangom kicsit fojtott, mert
hajtűk vannak a számban. Belenézek a tükörbe, és szemügyre veszem a
hajam, de közben úgy helyezem el a mobilt, hogy Rachael is lássa az alakuló
frizurát. – Nagyon tetszik a város. Ez milyen? – Oldalra fordítom a fejem,
hogy megnézhesse a fonatot, amit az útmutatásai alapján csináltam, meg azt
is, amit saját magamtól alkottam.
– Aranyos, csak egy kicsit lazíts rajta – javasolja Rachael.
Visszafordulok, és a mobilomra nézek. Rachael az ágyán hever, háta mögött
néhány párnával, egyik kezében egy bagelt tart, a másikban a telefonját. A
haja kivételesen kócos, és nincs rajta smink. Hallom a tévét a háttérben. –
Tehát a lakásban lesz ez a parti?
– Igen. – Az ujjaimmal fellazítom a fonatot, hogy egy kicsit rendetlenebb
legyen. – És te? Csinálsz valamit ma este?
– Fantasztikusan hangzik. Féltékeny vagyok. – Rachael beleharap a
bagelbe, és a tévére pillant, miközben lenyeli a falatot. Aztán felsóhajt, és
megint rám néz a mobilon át. – Ismered Gregg Stone-t? Egy évfolyammal
felettem járt, úgyhogy valószínűleg nem, de mindegy. Ma bulit rendez a
lakásán. Tiffani és Dean elmegy, de én szerintem itthon maradok. Fáj a
hasam. – Rachael megint eszik egy falatot, sőt kettőt.
– Dean elmegy? – kérdezem. Abbahagyom a fodrászkodást, és
leengedem a kezemet. – Nem említette.
– Igen – bólogat Rachael teli szájjal. – Először nem akart menni, de
Tiffani meggyőzte, hogy ha berúg, akkor nem fogsz neki annyira hiányozni.
Úgyhogy, igen. Elmegy Gregg bulijába.
– Miért nem tudott Santa Barbarában maradni egész nyáron? –
motyogom magam elé, de Rachael meghallja, és szigorú pillantást vet rám.
Rachael a nagy békítő. Egy dolgot utál nagyon: ha a barátai nem csípik
egymást. Egyébként ez vicces, mert ő meg még mindig nem tudja rávenni
magát, hogy kijöjjön Tylerrel. Ha már benne vagyunk a témában, már
hangosabban folytatom. – De most komolyan! Miért mondja azt Deannek,
hogy rúgjon be? Honnan veszi ezt a torz ötletet? – Dean sosem volt egy
nagyivó.
– Nem olyan rossz ötlet – jegyzi meg Rachael békítő hangon. Megvonja
a vállát, az éjjeliszekrényre teszi a bagel maradékát, és felül. – Eléggé maga
alatt van, amióta elmentél. Szüksége van egy kis pezsgésre.
– Aha… – Nagyot nyelek, felveszem a hajlakkot, és befújom a
frizurámat, hogy a helyén maradjanak a tincsek. Közben gyötör a bűntudat.
Itt vagyok New Yorkban, és minden erőmmel azon mesterkedem, hogy
elnyerjem Tyler tetszését. Nem Deannek akarok tetszeni. Dean az ország
másik végében van, és a kedves Tiffani barátnőm arra buzdítja, hogy igya le
magát a sárga földig. Bárcsak ne hiányoznék annyira Deannek.
– És te hogy vagy? Hogy bírod nélküle?
A mobilomra nézek.
– Tessék?
– Hiányzik Dean?
Ezen egy kicsit el kell gondolkodnom. Hiányzik? Valóban? Nem vagyok
benne teljesen biztos. Szeretném, ha így lenne, és a nap minden második
percében rá gondolnék, de ez nem igaz. Teljesen lefoglal, hogy hosszú idő
után megint Tylerrel lehetek, és egyszerűen nincs időm arra, hogy hiányoljam
Deant. Mivel Rachael várja a válaszomat, összeszedem magam.
 – Persze, nagyon hiányzik. – Mihelyt ezt kimondom, a világ legaljasabb
perszónájának tartom magam. – Köszi a segítséget! – Igyekszem gyorsan
témát váltani, mosolyt erőltetek az arcomra, és a hajamra mutatok. Kész lett
a frizura, és szerintem jól sikerült. – Itt mindjárt hét óra. Be kell fejeznem a
készülődést. Vigyázz Deanre helyettem.
– Bízhatsz bennem – nyugtat meg Rachael.
Elbúcsúzunk egymástól, és befejezem a videohívást. Most a ma esti
bulira kell koncentrálnom, és nem Deanre. Ma egyszerűen nem gondolhatok
rá.
Végül összesen negyven percbe telik, mire végzek a hajammal meg a
sminkkel, és amikor befejezem a készülődést, elégedett vagyok magammal.
Annyira, hogy most már felveszem a ruhát.
Pontosan úgy áll rajtam, ahogy emlékszem: testre simuló, de nem túl
szűk, szexi, mégis visszafogott, és remekül kiemeli az alakomat. Egy darabig
gyönyörködöm magamban a tükörben. Hónapok óta most öltözöm így ki
először. Utoljára márciusban, Rachael szülinapján csíptem ki magam.
Még mindig a tükörképemet bámulom, amikor hangokat hallok. Egy óra
telt el Tylerék távozása óta. Most viszont hallom, hogy megérkeztek.
Gyorsan megpördülök, és majdnem megbotlok a sminkestáskámban,
miközben átszaladok a szobán. A bőröndöm még mindig a földön hever, de
már csak cipők vannak benne. Kinyitom, és kiveszem az egyetlen magas
sarkú cipőt, amit magammal hoztam. Egy feketét, hogy passzoljon a
ruhához. Félek, hogy Tyler bármelyik pillanatban beléphet, ezért
villámgyorsan felveszem, és egy darabig egyensúlyozok benne, mert meg
kell szoknom.
Aztán gyorsan az ajtóhoz megyek, mielőtt meggondolnám magam, vagy
elbizonytalanodnék. Közben már nem nézek a tükörbe. Egy kicsit
szégyellem magam, hogy a kis fekete ruhámmal próbálom elcsábítani Tylert,
de most nem akarok erre gondolni, inkább lenyomom a kilincset, és kilépek
a szobából. Istenem, de rossz dolog a féltékenység!
Betipegek a nappaliba, és hirtelen elfog az idegesség, ezért a szőnyeget
bámulom a cipőm orra előtt. Érzem, hogy mindhárman engem néznek. A
szempillám alól fellesve látom, hogy most Snake trónol a pulton, ahol
nemrég még én ültem. Tyler Snake mellett áll, és tágra nyílik a szeme,
amikor meglát. Emily Snake másik oldalán álldogál, és meglepő módon ő
szólal meg először.
– Wow! – kiált fel a brit akcentusával. – Csodásan nézel ki, Eden.
Most már felnézek, mert meg akarom állapítani, hogy nem gúnyolódik-e.
Olyan merőn figyelem, hogy megint bunkónak tarthat. Valahogy sosem
szoktam válaszolni neki. Nem is mosolygok rá. Sőt többnyire tudomást sem
veszek róla. Őszintének tűnik az arca, tehát nem tréfált, vagy gúnyolódott,
amikor ezt mondta. Tényleg megdicsérte a külsőmet. Mindig is szerettem,
ha egy lány bókol nekem. De most szánalmasnak érzem magam, amiért
ilyen nagy elégedettséggel tölt el, hogy sikerült fölé kerekednem. Mert rajta
csak egy farmer meg egy kapucnis felső van, míg én ruhában és magas
sarkú cipőben pompázom.
– Kösz – motyogom halkan. Nem tudok a szemébe nézni, részben azért,
mert egy kicsit szégyellem magam, ezért inkább Tyler és Snake felé
fordulok. Tyler nem úgy néz ki, mint aki azonnal fülig belém szeretett, Snake
viszont elismerően bólint.
– A portlandi rengetegből előbújt kicsi Eden egész szépen kikupálódott
– jegyzi meg, huncut mosollyal az arcán. Láthatóan arra vár, hogy
visszavágjak, de nekem most nincs kedvem a tréfás szócsatákhoz.
Ma este csak Tylerhez van kedvem.
– Csinos vagy – szólal meg végre ő is.
Ráemelem a szemem. Tetőtől talpig végigmér, és amikor Snake elfordul,
hogy másik számot keressen, Emily pedig tölt magának egy italt,
elmosolyodik. De csak nagyon halványan.
Ez kevés nekem, úgyhogy felsóhajtok, és a kanapéhoz megyek. Kicsit
tipegek-topogok közben, hátha még mindig figyel engem, bár ebben nem
nagyon reménykedek. Leülök az ablak mellett lévő kanapéra, amelyen Tyler
szokott aludni. Nem tudom, mihez kezdjek most magammal, miután ilyen
korán elkészültem, ezért csak kibámulok az ablakon. A lemenő nap besüt a
helyiségbe, és az utcán nagy a forgalom, de ez már nem újdonság. A járdán
siető embereket nézem, akik mind kicsinek tűnnek a magasból. Vajon itt
élnek Manhattanben? Vagy csak itt nyaralnak? A rokonaikat látogatják meg?
Vagy megszöktek otthonról, és itt próbálnak boldogulni? Annyira elmerülök a
gondolataimban, hogy szinte észre sem veszem, amikor Tyler mellém
telepszik.
Ránézek.
– Helló – szólalok meg halkan. Mihelyt kimondom, máris legszívesebben
fejbe verném magam. Helló?
Úgy tesz, mintha nem hallotta volna, mert nem válaszol, hanem lassan
közelebb húzódik hozzám, amíg összeér a testünk. Meglep ez a húzása,
főleg, mivel Snake és Emily csak pár méterre van tőlünk. Tyler még a kezét
is a térdemre teszi, és egészen közel hajol hozzám.
– Sokkal több vagy, mint csinos – súgja a fülembe érzékien mély, és
kicsit rekedt hangon. A kezén lévő ereket bámulom, és megborzongok,
mert a forró lehelete megcsapja az arcomat. – De biztosan tudod, miért nem
mondtam ki hangosan, hogy átkozottul szexi vagy.
Gyengéden megszorítja a térdemet, és elhúzódik tőlem, olyan közömbös
arccal, mintha nem flörtölt volna velem. Ártatlanul rám néz, és felvonja a
szemöldökét. Na, most már tökéletesen elégedett vagyok. Nemcsak azért,
mert a kis fekete ruha megtette a magáét, hanem azért is, mert Tyler megint
mellettem van.
Nem tudom, mit válaszoljak. Elpirulok, és beleharapok az alsó ajkamba.
Ekkor a szemem sarkából meglátom Emilyt.
– Mi tartott ilyen sokáig? – szegezem Tylernek a kérdést. – Egy órára
eltűntetek.
Tyler csak megvonja a vállát.
– Ja, igen. Elkezdtünk beszélgetni, és…
Beszélgetni? Tyler és Emily beszélgettek? Ez meg mit jelent? Miről
tudtak annyit beszélgetni? Hiszen csak azért mentek el, hogy lime-ot
vegyenek.
– Oké, ennyi… – A térdemre támaszkodok, és felállok a kanapéról. –
Szükségem van egy italra.
Távozás közben hallom, hogy Tyler felsóhajt. Amikor a konyhába érek,
Emily is elmegy készülődni. Ennek nagyon örülök, mert ha a közelembe
marad, csak haragos pillantásokra számíthat tőlem. Miután Emily végre
eltűnik, a pultnak támaszkodok, és széles mosollyal fordulok Snake felé. Így
akarom a tudtára adni, hogy el szeretném kezdeni a piálást.
– A bostoni csapos a szolgálatára áll – szólal meg jellegzetes bostoni
kiejtéssel. Még egy kicsit meg is hajol.
– Vodkát és kólát kérek – válaszolom.
Ekkor meghallom, hogy Emily mond valamit a nappaliban. Odanézek, és
mit látok? Tylerrel beszélget, és együtt mennek a hálószobák irányába.
Mielőtt Emily belép Snake szobájába, Tyler pedig a sajátjába, valamin még
nevetgélnek.
Snake-re emelem a tekintetem.
– Legyen dupla a vodka.
Kilenckor már mindenki itt van. Először a 1201-ben lakó lányok
érkeznek, és nem is olyan vadak, mint hittem. Kicsit visszafogottan
viselkednek, biztosan azért, mert én meg Emily is a bulin vagyunk. De öt
perc után azért bemutatkoznak. Natalie a legmagasabb hármuk közül, és
selymes fekete haja a derekáig ér. Aztán ott van Zoe, aki egy hatalmas,
kerek szemüveget visel, és ez remekül áll neki. Ashley a legalacsonyabb, és
egyben a leghangosabb. Azonnal megkérdezi Snake-et, hogy mikor iszunk
vodkát egymás testéről.
A három szinttel alattunk lévő lakásból két srác érkezik, és egy óra is
eltelik, mire rájövök, hogy hívják őket. A szőke Brendon, a barna pedig
Alex. Tyler többet beszélget velük, mint a 1201-es csajokkal, úgyhogy
kedvelem őket.
Emily az utolsó pillanatban meghívta egy barátnőjét, ezért egy Skye nevű
félénk lány is velünk bulizik, aki egyedül érkezett. Hamar rájövök, hogy
hasznos a jelenléte. Lefoglalja Emilyt, és távol tartja Tylertől.
Utoljára Zoe barátja esik be a lakásba, egy kék hajú fiú, aki már az
érkezésekor be van állva, és megbotlik a küszöbben.
Nincs jogom elítélni őt, mert én is eléggé becsíptem. Az este során
Snake sokkal erősebbre keveri az italomat, mint ahogy kérem, de annyira
lefoglal Tyler szemmel tartása, hogy nem vitázom vele, hanem megiszom,
amit ad. Talán ezért van az, hogy alig egy óra múlva már az 1201-es
csajokkal táncolok. Ugrándozunk, néha sikoltozunk, és igazából nem
tudom, miféle táncba csöppentem, de a hangulatvilágításban teljesen el
tudok lazulni, mintha senki sem láthatna. Annyira jól érzem magam, hogy
folyamatosan iszom, újabb és újabb italt kérek Snake-től, és a pultra
dobom az üres poharakat. Már hozzá vagyok szokva az ilyen helyzetekhez,
mert az elmúlt években Rachael bevezetett a partizás rejtelmeibe, de a
testem még mindig nem tudja feldolgozni a túlzott mennyiségű alkoholt. Én
sem bírom a piát, ebben hasonlítunk egymásra Rachaellel.
Tizenegy óra után hasogatni kezd a fejem. Először a túl hangos zenét
okolom, de tudom, hogy csak áltatom magam. Ezért úgy döntök, hogy
pihenek egy kicsit. Lerogyok a kanapéra, hátradőlök a párnán, és tíz percre
lehunyom a szemem. Később rájövök, hogy ez volt a lehető legrosszabb,
amit tehettem, mert amikor újra felállok, újult erővel tör rám a piás bódulat.
Elveszítem az egyensúlyomat, és csak azért nem esek neki a tévének, mert
Skye elkap. Miután alaposan szemügyre vesz, megforgatja a szemét. Az
alkohol a látásomat is eltorzítja, mert még a csendes, nyugodt Skye-t is
furcsának tartom, amikor kábán visszanézek rá.
– Jól vagy? – kérdezi. Olyan józannak tűnik, mint egy szerzetes.
– Igen! Igen! – Ez persze nem igaz, de semmi kedvem beszélgetni vele,
ezért megölelem, magam sem tudom miért. Aztán sarkon fordulok, és
bizonytalan léptekkel elvonulok.
Tylert a konyhában találom, amint éppen italt kever. Úgy látszik, átvette
Snake-től a mixer meg a DJ szerepét. Elhatározom, hogy csatlakozom
hozzá. Egyáltalán nem tűnik részegnek, és az ajkát rágva nézegeti az italt,
amit elkészített.
– Szia – szólítom meg. Lehet, hogy nehezen forog a nyelvem, de nem
biztos. Kapkodó mozdulatokkal csinálok egy kis helyet a pulton, és
felhúzom magam. Sokkal nehezebben megy, mint máskor, mintha el lenne
törve a csuklóm. De miután sikerül elhelyezkednem, keresztbe teszem, és
lóbálni kezdem a lábam. – Szia – ismétlem meg.
– Azt hiszem, abba kéne hagynod az ivást – mordul fel, de közben fel
sem néz. Felvesz egy majdnem üres vodkásüveget, és a maradékot az italba
önti. Nem tudom, hogy magának, vagy valaki másnak keveri, de jobban
érdekli a pia, mint én.
– Tyler… – szólongatom megint. Most már érzem, hogy nehezen forog a
nyelvem. Kába pillantásomat az állára szegezem. Imádom a gondosan
borotvált borostás arcát, és azt, ahogy a fehér póló a testére feszül. A
szempillámat rebegtetve nézek rá, de rám se pipál, úgyhogy kénytelen
vagyok más megoldáshoz folyamodni. Közelebb csúszom hozzá a pulton,
amíg a lábam a derekához ér. Na, végre leveszi a szemét az italról.
Tyler nyel egyet, és a combomat bámulja. A csípőjéhez dörzsölöm a
lábam, és összeszorítom a számat, amikor látom, hogy úgy viselkedik,
mintha valami bűnt követne el. Aztán megint nyel egy nagyot, és a
szemembe néz.
– Mit csinálsz?
– Mit csinálok? – kérdezek vissza. Igyekszem a lehető legártatlanabb
arcot vágni, és felvonom a szemöldököm, mintha fogalmam sem lenne, mire
megy ki a játék. Az a sok vodka megnövelte az önbizalmamat. Nem is
kicsit. Annyira magabiztos vagyok, hogy nem érdekel semmi. Az sem, hogy
ebben a lakásban vagyunk, egy buli kellős közepén, és sokan vannak
körülöttünk.
– Eden! – szól rám Tyler határozott hangon. Olyan szigorúan mondja ki
a nevemet, mintha mindjárt elveszítené a türelmét. Tesz egy lépést bal felé,
és elhúzódik tőlem. Gyorsan hátranéz a válla fölött, és ellenőrzi, hogy nem
láttak-e meg minket. – Ne itt.
– De Tyler… – suttogom. Az egyik kezemmel átkarolom a vállát, a
másikkal elveszem tőle az italt. Ha józan lennék, nem innám meg, mert a
színe kicsit furcsa, és fogalmam sincs, mi van benne. De ezen a ponton már
régen túlvagyok. A számhoz emelem a poharat, hátrahajtom a fejem, és
iszom egy nagy kortyot, közben Tylert bámulom a pohár pereme fölött. A
vodka tuti, azt érzem meg láttam is. Talán még rum van benne. Áfonyalé?
Akármi is ez, jó íze van, és amikor Tyler vissza akarja venni tőlem, a
mellkasára szorítom a tenyerem, és hátralököm. – Nem, nem.
– Eden, részeg vagy. – Tyler dühösen rám mered. Nem tudom, hogy
most csalódott, vagy haragszik, de inkább az utóbbira tippelek, mert egy
pillanatra lehunyja a szemét, és kifújja a levegőt.
Így alkalmam nyílik arra, hogy megint odahajoljak hozzá, és
megcsókoljam. Úgyhogy ezt is teszem. A nyaka köré fonom a karomat, és
az ajkamat a borostás állára szorítom. De a pillanat nem tart sokáig, mert
azonnal elhúzódik tőlem, és haragos arcot vág.
– Eden – sziszegi. – Nagyon komolyan gondoltam, amikor azt mondom,
hogy állítsd le magad.
Lecsúszom a pultról, kicsit bizonytalanul a talpamra huppanok, de miután
visszanyerem az egyensúlyomat, újra közelebb lépek hozzá. Megpróbál
menekülni, de a mosókonyha ajtajába ütközik a háta. Látom, hogy pánikba
esik, ijedten végignéz a félhomályos lakáson, és megpróbálja felmérni, hogy
nem lát-e valaki minket. De én annyira részeg és kába vagyok, és annyira
vágyom rá, hogy az sem érdekelne, ha mindenki minket bámulna.
– Eden… – próbálkozik újra. Az éles hangja már lágyabb lett, és szinte
suttogva kérlel. Alig hallom a hangos zene miatt. – Próbálj józanul
gondolkodni. Azt akarod, hogy lebukjunk? Mert ez fog történni, ha nem
hagyod abba.
Biztosan jobban aggódnék, ha fel tudnám fogni a szavai értelmét, de
most egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak azt tudom, hogy akarom őt.
Meg akarom csókolni, vele akarok lenni. Szeretném, ha ez az egész
működne, mert annyira, de annyira szükségem van rá.
Tyler összeszorítja a száját, megfogja a kezem, és kinyitja a mosókonyha
ajtaját. Nem túl gyengéden betuszkol a kis helyiségbe, és becsapja
mögöttünk az ajtót, de ezt alig lehet hallani a buli zajában. Néhány
másodpercig némán áll előttem, míg én várakozás teli arccal nézek rá. Egy
pillanatig azt hiszem, hogy mindjárt sarkon fordul, és kimegy, de tévedek.
Inkább közelebb lép hozzám. Mélyeket lélegzik, összehúzza a szemét, és
csak akkor áll meg, amikor a testünk összeér.
– Miért nehezíted meg a dolgom? Így is olyan nehéz ellenállni – suttogja
szemrehányó hangon, két kézzel megragadja az arcomat, lecsap a számra,
és a ruhaszárító gépnek dönt.
Most egészen máshogy csókol, mint hétfőn, a kocsija motorháztetőjén.
Az egy lassú, mély csók volt. De ez egyáltalán nem lassú, hanem gyors és
mohó, és egyértelműen szexuális indíttatású. Annál is inkább, mert közben a
keze végigsiklik az egész testemen. A kis fekete ruhán. Remeg a térdem, és
alig állok a lábamon. Egyrészt azért, mert izgulok, másrészt a sok alkohol
miatt. Biztosan érzi a piát a számon, ahogy én is érzem rajta a sör ízét.
Mohón, kapkodva viszonzom a csókját, amennyire tőlem telik, ilyen
részegen. A kezem az övére téved, de amikor megpróbálom kicsatolni,
Tyler leáll. Megragadja a kezemet, és a szárító tetejére szorítja. Levegő után
kapkodva, felhevülten állok vele szemben, és Tyler csodálkozva néz le rám.
– De Derek Jeter megcsinálta a hazafutást – zihálom mentegetőzve.
Oké, részeg vagyok, de azért még emlékszem a megállapodásunkra.
Tyler még mindig a szárítógépre szorítja a kezem, és fölém hajol.
Megcsókolja az államat, aztán az ajka végigsiklik a nyakamon, egészen a
kulcscsontomig. Megborzongok az érintésétől, és minden vágyam az, hogy
beletúrhassak a hajába, de amikor meg akarom mozdítani a kezem, még
szorosabban fogja. Érzem a forró leheletét a bőrömön, amikor még egy
utolsó csókot lehel a nyakamra.
– De Eden… – suttogja rekedt hangon. – Senki sem csinál hazafutást a
játék elején.
 15

Másnap reggel, amikor megpróbálom kinyitni a szemem, érzem, hogy teljesen

el van zsibbadva a karom. Megragadom a dohányzóasztal lábát, és
megpróbálok felemelkedni. Ekkor jövök rá, hogy a padlón fekszem. A
nappali szőnyege ragad a sok kiömlött piától. Végre sikerül kinyitni a
szemem, és körülnézek a helyiségben. Halvány fény szűrődik be az ablakon,
de nem fényes és aranyszínű, hogy napfelkelte legyen. Bármilyen napszak
lehet. Akár kora délután is. Ki tudja? Azt sem tudom, mikor lett vége a
bulinak. Csak arra emlékszem, hogy csókolóztam Tylerrel a
mosókonyhában. Aztán pedig… Semmi. Totál rövidzárlat.
A szemem sarkából megpillantom a cipőmet néhány méterrel odébb.
Nem is emlékszem, hogy levettem volna. A lakásban cigaretta és alkohol
szaga terjeng. Azt hiszem, még sosem éreztem magam ennyire pocsékul.
Nagy üggyel-bajjal feltápászkodom, és nagyon szégyellem magam.
Fogalmam sincs, mikor és hogyan kötöttem ki a padlón, hullarészegen.
Végre sikerül lábra állnom, és ebben a pillanatban éles fájdalom hasít a
fejem bal oldalába. Nagyokat lélegzem, hátha úgy elmúlik, de ez nem sokat
segít. Sőt még ront a helyzeten. A hasogató fájdalomból lüktető fájdalom
lesz. A halántékomat dörzsölve körülnézek a lakásban, de mindenütt csak
szemetet látok. Félig üres sörösüvegek, összetaposott műanyag és
üvegpoharak hevernek a konyhapulton. Amikor jobban szemügyre veszem
a nappalit, megkönnyebbülten állapítom meg, hogy nem vagyok egyedül.
Rajtam kívül még ketten vannak a helyiségben.
Az egyik kanapén Snake hever. Szőke haja borzas, elnyúlva fekszik a
hasán, és az arcát az egyik párnába fúrja. Halkan horkol, és nem hiszem,
hogy egyhamar felébred. Megfogom a karját, ami lelóg a padlóra, és
felteszem a kanapéra.
Vele szemben, a másik heverőn alszik a szomszéd srác, a barna hajú,
akit Alexnak hívnak. Tátva van a szája, méghozzá annyira, hogy talán ki is
akadt az állkapcsa.
Még egyszer megdörzsölöm a fejem, hátha sikerül megszabadulnom a
fejfájástól, közben bemegyek a konyhába, és mohó pillantásom azonnal a
kávéfőzőre esik. Öt bögrével is meg tudnék most inni. Megfordul a
fejemben, hogy felébresztem Snake-et meg Alexet, és kávéval kínálom
őket. Miközben ezen tépelődök, véletlenül a falon lévő tükörbe nézek.
Megtorpanok, hátrálni kezdek, és rémülten eltátom a számat.
A ruhám már egyáltalán nem visszafogott. Teljesen felcsúszott a
combomon, és áldom a szerencsémet, hogy senki sem látta. Gyorsan
megigazítom a ruhát, és felsóhajtok. Borzalmas látványt nyújtok. A
sminkem, amin annyit dolgoztam, nem élte túl az éjszakát. A szemfesték
teljesen el van maszatolódva, még az arcomra is jutott belőle. A
szempillaspirál összeragasztotta a pilláimat, a szemem fel van dagadva, sőt
még véreres is, a hajam pedig totál szétesett. A tincsek kiszabadultak a
gondosan elkészített frizurakölteményből, és olyan kócos vagyok, mintha
szélviharban futottam volna. Megint felsóhajtok, mert nem tehetek mást.
Miért ittam olyan sokat?
Tudom a választ, mert egyértelmű. Tyler miatt. Tyler meg Emily miatt.
Azért, mert több mint egy óráig távol voltak, amikor csak lime-ért ugrottak
be a legközelebbi boltba. Miért beszélgettek olyan sokáig? Fogalmam sincs,
miről lehetett szó. Azt sem tudom, merre mentek, hol voltak. Csak azt
tudom, hogy nem akartam erre gondolni, és Snake nem fukarkodott a
piával, aminek akkor nagyon örültem. Tegnap este nem tartottam rossz
ötletnek, hogy iszom. Sőt. Most már belátom, hogy nem volt helyes.
Kába vagyok, émelyeg a gyomrom, és amikor elfordulok a tükörtől, egy
újabb gondolat jut az eszembe, ami még a kávénál is fontosabb. Most jövök
csak rá, hogy Tylert még nem láttam. Azon a kanapén szokott aludni,
amelyen most Alex hever. A hálószobája felé pillantok. Csukva van az ajtó.
Nem hibáztathatom, hogy visszavette az ágyát egy éjszakára, mivel én a
padlón ütöttem ki magam, és nem volt szükségem a szobára. Vajon
megpróbált felsegíteni, vagy úgy döntött, hogy egyszerűen otthagy? Talán
még előttem elaludt. Talán észre sem vette, hogy a padlón dekkolok.
Akárhogy is van, az egész testem sajog, miután a padlón töltöttem az
éjszakát.
Tyler általában már előttem felkel, de most még mindig a szobájában
van. Úgy döntök, hogy szerepet cserélünk, és ma én fogom felébreszteni. És
viszek neki kávét.
Elhaladok a kanapék előtt, ahol Snake és Alex még mindig húzza a
lóbőrt, és benyitok Tyler szobájába. Az ajtó halk kattanással nyílik. A szoba
koromsötét, csak a nappaliból beáradó napfény világítja meg valamelyest.
Meleg van, és levegőtlen a helyiség.
– Tyler… – szólalok meg halk hangon. Az ágyra nézek, és megvárom,
hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz. Csak a körvonalait látom.
Nem mozdul. – Tyler – ismétlem meg egy kicsit hangosabban. – Kelj fel.
Megmoccan, a másik oldalára fordul, és rám néz. Aztán a párnába
temeti az arcát.
– Mennyi az idő? – kérdezi motyogva.
– Fogalmam sincs – válaszolom, és halkan hozzáteszem: – Kérsz kávét?
– Gondolkodás nélkül felkapcsolom a villanyt, ami olyan fényes, hogy Tyler
felnyög, és a fejére húzza a takarót.
– A pokolba, Eden – méltatlankodik.
– Bocs. – Már éppen le akarom oltani a villanyt, amikor egy álmos
nyöszörgést hallok, és a kezem megáll a levegőben. Biztosan képzelődtem.
Tylernek nincs ilyen magas hangja.
A takaró megmozdul. De Tyler nem mozog. Felvonom a szemöldököm,
és megpróbálom a másnapos agyammal feldolgozni a látványt, de elég
lassan megy. Aztán egyszer csak Emily bukkan fel a takaró alól. Találkozik
a pillantásunk, és hirtelen teljesen éber lesz. Mindketten megdermedünk.
Nem is értem, miért lep meg, hogy itt találom Tyler mellett, egy szál csipkés
fekete melltartóban. Felkiált, magához szorítja a takarót, és Tylerre néz, aki
azonnal felül az ágyban.
 Az egész testemet furcsa zsibbadás járja át. Megcsóválom a fejem, és
hátrálni kezdek az ajtó felé. Tudtam!
– Eden – szól utánam Tyler. Ledobja magáról a takarót, és feláll.
Farmernadrág van rajta, de lecsúszott a derekán, és kilátszik a fekete
bokszeralsója. Meg a V alakú ágyékizma. Más körülmények között
bepárásodott szemmel bámulnám, de most annyira fáj a szívem, hogy nem
érdekel a látvány.
– Kérlek, ne – suttogom. Ellököm magamtól, amikor hozzám lép,
megfordulok, és kiviharzok a szobából. Hallom, hogy utánam ered, de ettől
még dühösebb leszek. A hálószoba közepén megtorpanok, hátrafordulok,
és villámló tekintettel nézek rá. – Csak barátok, mi?
– Félreérted a helyzetet – magyarázkodik. A vállamra teszi a kezét,
elszánt arccal, tágra nyílt szemmel mered rám.
– Nem, Tyler. – Megpróbálom lerázni magamról a kezét, de nem enged
el. – Tudtam! Tudtam, hogy több van köztetek. Hülye voltam, amikor
elhittem, hogy csak barátok vagytok. – Megbicsaklik a hangom, és nem is
tudom, hogy most csalódott vagyok, vagy inkább dühös, netán mindkettő.
Azt hiszem, mindkettő. Nagyot csalódtam, hogy van még egy lány, és dühös
vagyok, amiért hazudott róla. – Igazából mit csináltatok tegnap? A
kocsidban smároltatok?
– Eden… – Tyler álla megfeszül. Nagy levegőt vesz, és összehúzott
szemmel néz rám. – Csak barátok vagyunk. Ennyi. – Sóhajtva elengedi a
vállamat. – Csak elaludtunk. Semmi sem történt.
Legszívesebben felnevetnék. Tényleg ennyire naivnak néz? Azt hiszi,
ostoba vagyok? Ellépek tőle.
– És a végén valahogy félmeztelen lett? – kérdezem megvető hangon,
fortyogva a haragtól. Ha nem lennék ennyire kiakadva, még el is sírnám
magam. – Találj ki egy másik mesét, Tyler.
– Meleg volt a szobában! – csattan fel Tyler villámló tekintettel. Régóta
nem láttam ilyennek. Az utóbbi időben elég jól tudott uralkodni az indulatain.
Egészen mostanáig.
– Nem hiszek neked – suttogom.
Snake hirtelen panaszosan felnyög.
– Mi az ördög ez skacok? – kérdezi reszelős hangon. Tylerrel egyszerre
kapjuk oda a fejünket. Snake felkönyököl a heverőn, és álmos szemekkel
bámul minket.
Visszanézek Tylerre. Megcsóválja a fejét, és még mindig komor arccal a
bejárati ajtó felé indul. Vissza se megy a szobájába, hogy felvegyen egy
pólót.
– Mégis hová mész? – kiáltok utána ingerülten. Hogy merészel elmenni?
Ez is a bűnösségét bizonyítja. Semmi sincs megoldva, és most még
idegesebb vagyok, mint egy másodperccel ezelőtt.
– A tetőre! – kiáltja vissza Tyler, és becsapja maga mögött az ajtót.
Hüledezve nézek utána.
– Jézusom… – szólal meg Snake. – Mi a fene bajotok van? –
Feltápászkodik, és olyan haragos arccal mered rám, mintha minden az én
hibám lenne, aztán a konyhába vonszolja magát. Elég bizonytalan a járása,
lehet, hogy még mindig részeg. Alexet nem zavarja a hangoskodás, mert
meg sem rezzen. Alszik, mint a bunda.
– Tyler egy hazug disznó, az a baj – morgom magam elé. Snake engem
figyel, miközben a kávégépen matat. Kíváncsi pillantása elárulja, hogy
szeretné, ha bővebben kifejteném, mire gondolok. De nem fog
magyarázatot kapni. – Snake… – kérlelem könyörgő hangon. – Csinálj
nekem egy kávét, mielőtt itt pusztulok el.
– Eden?
Emily hangja felé pillantok. Tyler ajtajában álldogál, de már felöltözve.
Tyler pólója van rajta. Az, amit az este hordott. Ettől még pipább leszek.
– Mi van? – Keresztbe teszem a karom. A kis fekete ruhám már nem
néz ki olyan jól, mint tegnap este.
Emily idegesen csavargatja a haját az ujjával.
– Beszélhetnék veled? – Látom rajta, hogy nagyon szégyelli magát, és a
hangja is remeg. De nem tudom sajnálni. Sőt ezért még bűnösebbnek
tartom. Ugyanolyan bűnösnek, mint Tylert.
– Nem hiszem, hogy tudsz olyat mondani, ami a mentségedre szolgál –
jelentem ki hangosan és határozottan, mert a tudtára akarom hozni, hogy
egyáltalán nem vagyok boldog. A háttérben hallom a kávégép zúgását, és
tudom, hogy Snake figyel minket. Jobb, ha Snake nem hall semmit.
Összeszorítom a számat. – De rendben van, beszéljünk – teszem hozzá.
 Még mindig karba tett kézzel végigmegyek a nappalin, elhaladok Emily
mellett, és benyomulok Tyler szobájába. Szerencsére van annyi esze, hogy
becsukja az ajtót. Miután gondoskodott a diszkrécióról, felkapcsolja a
villanyt. Most senki sem panaszkodik a fény miatt.
– Eden… – szólal meg egy kis hallgatás után. – Tudom, hogy
félreérthető volt, és megértem, ha dühös vagy. Hiszen Tyler a bátyád, és
gondolom, ez olyan furcsa neked, ugye? – Beszéd közben gesztikulál, és
tágra nyitja a szemét, így akar meggyőzni az ártatlanságáról. De nem
hagyom magam, és gyanakodva nézek vissza rá. – Nem feküdtünk le –
esküdözik lehalkított hangon. – Tényleg nem. Csak barátok vagyunk.
Egész nap itt állhatnánk, és hiába próbálkozna, akkor sem hinnék neki.
Aztán hirtelen felfogom a szavai értelmét. Hiszen Tyler a bátyád, és
gondolom, ez olyan furcsa neked, ugye? Tehát azt hiszi, hogy ez a bajom.
Én vagyok az őrült mostohatesó, aki túlságosan komolyan veszi a testvéri
összetartást, és megpróbálja megvédeni a bátyját. Az elmúlt tíz percben
teljesen megfeledkeztem arról, hogy egyikük sem tudja. A kanapén heverő
Alex nem tudja. Snake sem tudja. Emily sem tudja. Egyikük sem tudja,
hogy szerelmes vagyok Tylerbe. Fogalmuk sincs róla.
Nem csodálkoznék, ha őrültnek tartanának.
Tudom, hogy le kell csillapodnom, akár lefeküdt Emily Tylerrel, akár
nem, különben furcsának tarthatják a haragomat. Akár bűnösek, akár nem,
kénytelen vagyok futni hagyni őket. Nem tudom megállapítani, hogy igazat
mondanak, vagy a szemembe hazudnak. Felsóhajtok.
– Mindegy – rántom meg a vállam. Nehezemre esik közömbösen
viselkedni, mintha nem érdekelne a téma, de megteszem. Megteszem, mert
mindennél fontosabb, hogy megőrizzem a közös titkunkat Tylerrel. –
Igazából semmi közöm hozzá. Csak furcsa volt a szitu, mert amíg itt vagyok,
az az én szobám.
– Esküszöm, Eden, hogy nem akartam bemenni oda – fogadkozik Emily.
Még mindig gyanítom, hogy hazudik, de egy mostohatestvér nem
feszegetné tovább a húrt, úgyhogy csendben maradok. Napról napra
nehezebb úgy tenni, mintha nem lenne köztünk semmi. Mindig elfelejtem,
hogy a többiek számára mi csak mostohatestvérek vagyunk. Pedig
valójában sokkal többet jelentünk egymásnak.
 Kopognak az ajtón, és Snake benyit, mielőtt engedélyt adnánk rá.
Három gőzölgő bögrével lép be, egyet Emilynek ad, egyet nekem, a
harmadikat pedig megtartja magának.
– Úgy látom, rátok fér – jegyzi meg. Rajta is még a tegnap esti ruhái
vannak, csak kigombolta az ingét. A mellkasán egy tetovált nap díszeleg.
Észreveszi, hogy Emilyvel megbámuljuk, és elvigyorodik. – Ez azért van itt,
mert süt belőlem a szexuális vonzerő. – Nem tudom megállapítani, hogy
viccel, vagy komolyan beszél.
A fejem még mindig lüktet. Megmarkolom a bögrét, és visszamegyek a
nappaliba, nem is nézve Emilyre. A lakásban még mindig rettenetes
alkoholszag terjeng. Leülök a kanapéra, és egy darabig Alexet bámulom,
aki a dohányzóasztal másik oldalán lévő kanapén hever. Még egyszer sem
mozdult meg, amióta fent vagyok.
Snake odajön hozzám, és mellém ül. Ránézek, aztán a srác felé intek az
állammal.
– Nem akarod felébreszteni?
Snake megrázza a fejét.
– Nem. Majd szólok Brendonnak, hogy jöjjön érte. – Hangosan kortyol
a kávéból, aztán felsóhajt. – Pocsékul érzem magam. És te?
– Nem túl rózsásan – ismerem be. Kénytelen vagyok megint a
fejfájásomra koncentrálni, mert most sokkal rosszabb, mint felkelés után.
Még az a jó, hogy nincs hányingerem. – Van valami fájdalomcsillapítótok?
– Balról a második szekrény, legfelső polc – magyarázza Snake, és a
bögréjével a konyha felé mutat.
Felállok, meghúzom a kávésbögrét, majd a dohányzóasztalra teszem, és
bemegyek a konyhába. A járás is nehezemre esik. A hátam fáj a padlótól,
és rám férne egy kis pihenés, de túlságosan zaklatott vagyok. Nem hiszem,
hogy el tudnék aludni. Kinyitom a szekrényt, lábujjhegyre állok, és kutatni
kezdek a polcon. De csak öngyújtók akadnak a kezembe.
– Te dohányzol? – kiáltok hátra a vállam fölött Snake-nek.
– Tessék? – kérdezi zavartan. Felemelek egy öngyújtót, és a másik
kezemmel folytatom a keresgélést, de közben nem fordulok meg. – Ja,
azok… Nem, nem dohányzom. Megtaláltad már a fájdalomcsillapítót? Egy
piros doboz.
 – Megvan – válaszolom. Engedek magamnak egy pohár vizet, és
beveszek néhány tablettát. Nagyon remélem, hogy nemsokára jobban
leszek. Visszamegyek a nappaliba, és felkapom a kávésbögrét. Nem ülök
le, csak egy fáradt pillantást vetek Snake-re.
– Megyek, rendbe hozom magam – közlöm vele, és megint Alexre
pillantok. Kezdek gyanakodni, hogy talán nem is él. – Gondoskodj róla,
hogy hazajusson.
Snake bólint, és hátradől a kanapén. Mögötte felbukkan Emily, és Tyler
szobájából átmegy Snake-ébe, ami most az övé. Ahogy Tyleré meg az
enyém, egész nyáron. Még mindig Tyler pólója van rajta, de szégyenkező
arccal magával viszi a ruháját meg a cipőjét. Még jó, hogy csak két métert
kell gyalogolnia hazáig.
Örülök, hogy kiment Tyler szobájából, mert így végre én is átöltözhetek.
A kávéval a kezemben megyek be a szobába, és csodálkozva látom, hogy
Emily rendet rakott. Elhúzta a függönyt, kinyitotta az ablakot, hogy
beengedje a napot meg a friss levegőt. Megágyazott, megigazította a
párnákat. Még a saját széthagyott holmim is rendezettebbnek tűnik.
Gyorsan felkapok egy melegítőt, meg egy kapucnis felsőt, és besurranok
a fürdőszobába, mielőtt Emily beelőzhetne. A másnaposságra a legjobb
orvosság egy forró zuhany, ezért jó melegre állítom a csapot, és a vízsugár
alá lépek. Egy darabig lehunyt szemmel állok, meg sem moccanok, csak
lélegzem. Megpróbálok lazítani, de nem megy. Még mindig haragszom
Tylerre. És Emilyre? Rá annyira nem. A jelek szerint nem tud rólam, meg
Tylerről, és legalább volt bátorsága a lakásban maradni, nem úgy, mint
Tylernek, aki egyszerűen megfutamodott.
Fél óráig molyolok a fürdőszobában, megmosom a hajam, felöltözöm,
aztán a kapucnit a fejemre húzva visszamegyek a nappaliba. A kezemben
tartom a kis fekete ruhát. Nem hiszem, hogy fel fogom még venni.
Lehajolok, és felveszem a cipőmet a padlóról, és közben észreveszem, hogy
Alex eltűnt. Emily és Snake a semmiből tűnik elő, és mindketten egyszerre
vetik magukat a fürdőszoba irányába. De Emily ér oda először, és becsukja
az ajtót Snake orra előtt. Snake panaszosan felnyög.
– Ez most komoly? – kiált be az ajtón. – Ti egy örökkévalóságig időztök
a fürdőben. Nekem csak öt perc kell. Ne csináld már! Hadd menjek be
először.
– Addig segíthetsz nekem takarítani – javaslom neki. Snake felém fordul,
és komor arccal rám mered.
– Mi van? – kérdezi méltatlankodva.
– Valamikor úgyis meg kell csinálnunk.
Bemegyek Tyler szobájába, és a bőröndbe dobom a ruhát meg a cipőt.
Nem foglalkozom most a hajtogatással. Aztán visszamegyek Snake-hez.
Meglepő módon nem kell sokáig nógatni, hogy segítsen nekem. Amíg Emily
a fürdőszobában időzik, ketten nekilátunk a lakás kitakarításának. A
konyhában kezdjük. A maradék piát betesszük a hűtőbe, az üres üvegeket
meg dobozokat pedig szemeteszsákokba dobáljuk. A pultok ragadnak a
kiömlött italtól, ezért lemosom őket. Snake körbejárja a lakást, és nagyokat
sóhajtva begyűjti a poharakat meg a szívószálakat.
Amikor húsz perc múlva Emily felbukkan, Snake azonnal beront a
fürdőszobába. Most Emilyn a sor, hogy beszálljon a munkába. Egyikünk
sem szólal meg, miközben szorgoskodunk. A csend kezd kínos lenni, ezért
bekapcsolom a tévét, hogy legyen valami zaj a háttérben. Kinyitom az
összes ablakot, és légfrissítőt fújok szét a lakásban. Emily kihozza a
porszívót a mosókonyhából, és az egész lakást felporszívózza, még a
hálószobákat is. Hagyom, hogy egyedül fejezze be a takarítást, és
bezárkózom Tyler szobájába, mert meg kell szárítanom a hajamat. Minél
több idő telik el, annál jobban szeretném tudni, hogy mit csinálhat.
Már több mint egy órája fenn van a tetőn. Eddig sosem kellett neki ilyen
sok idő, hogy lecsillapodjon. Amikor Snake előbukkan a fürdőből,
megkérem, hogy nézze meg, mit csinál Tyler. Megforgatja a szemét, de azért
teljesíti a kérésemet. Öt perc múlva visszajön.
– Nincs ott – közli, és megvonja a vállát.
– Akkor hol van? – Nem tudom elképzelni, hova mehetett. Nem hiszem,
hogy elhagyta az épületet, hiszen csak farmerban van.
– Gőzöm sincs – vonogatja a vállát Snake. A pultnak támaszkodik, és
kíváncsi pillantással felém fordul. – Egyébként miről vitatkoztatok?
– Semmiről – vágom rá gyorsan. Előbb-utóbb úgyis rá fog jönni, de
most nem akarok beszélni erről.
Snake gyanakodva méreget. Lélekben felkészülök a további kérdéseire,
de végül úgy dönt, hogy nem pazarolja az idejét. Inkább a hűtőhöz lép, és
valami ennivaló után keresgél benne.
A tévére nézek, de nem igazán köt le a műsor. Tylerre gondolok.
Igazából nem akarok most beszélni vele, mégis megpróbálom a mobilját, de
hiába. Hallom, hogy a szobájában csörög a telefon. Befejezem a hívást, és
nagyot sóhajtva kiengedem a levegőt. Hol a pokolban lehet?
Egyébként nem is olyan nagy baj, hogy nincs itt. A tévében a Susi és
Tekergő megy éppen, és Snake negyedórán át gúnyol miatta, miközben
egyik szendvicset tömi magába a másik után a konyhában. Nem
foglalkozom vele, és valahányszor kinyitja a száját, feljebb veszem a
hangerőt. A Disney-rajzfilmek egyáltalán nem gyerekesek, mint ahogy ő
hiszi. És nem is ostobák. Miután Snake eleget gúnyolt a filmválasztásom
miatt, elhatározza, hogy meglátogatja az 1201-es lányokat. Szeretné tudni,
hogy ők is másnaposak-e.
Örülök a nyugalomnak. Emily már több mint negyven perce nem jött ki
Snake szobájából, úgyhogy valószínűleg elaludt. A nappali így csak az
enyém, és senki sem piszkál a rajzfilm miatt. Elnyúlok a heverőn, a fejem alá
teszek néhány párnát, és kényelembe helyezem magam.
Végignézem az egész filmet. Snake még mindig szomszédol, és Emily
sem bújt elő közben. Már majdnem három óra telt el azóta, hogy Tyler
elviharzott. El sem tudom képzelni, hova mehetett. Lehet, hogy az 1201-
ben, vagy Alex és Brendon lakásában rejtőzködik. Vagy bezárkózott a
kocsijába, hogy ne kelljen velem találkoznia. Bárhol lehet az épületben. De
előbb vagy utóbb vissza kell jönnie, és a szemem elé kell állnia.
Ekkor meghallom, hogy nyílik a lakás ajtaja, és azt hiszem, Snake
érkezett meg. Leállítom a tévét, felkönyökölök a kanapén, és az ajtó felé
fordulok. Tylert pillantom meg.
– Ideje volt – jegyzem meg. Tyler zavartnak tűnik, becsukja maga
mögött az ajtót, és a padlóra szegezi a pillantását. Valahogy sikerült
átöltöznie, és most egy fekete sort meg egy szürke póló van rajta. – Honnan
szerezted ezeket a ruhákat?
– A sporttáskám a kocsiban van – válaszolja csendesen. Az alsó ajkába
harap, aztán összeszedi a bátorságát, és odajön hozzám. – Hol vannak a
többiek?
 – Snake átment a szomszédba a lányokhoz, Emily meg szerintem alszik.
Úgyhogy itt az alkalom, hogy őszinte legyél velem. – Felállok, és
kikapcsolom a tévét. Csend telepszik ránk, miközben megkerülöm a
heverőt. Tyler elé állok. – Kérlek, mondd el, miről van szó.
– Semmiről, Eden – erősködik. A hangja nyugodt, és őszintének tűnik,
és ő is sokkal higgadtabb, mit korábban. A pillantása szelíd, majdnem
bánatos, és a szeme egy kicsit piros. – Nem értem, miért nem hiszel nekem.
Mikor tettem olyasmit, ami miatt kételkedsz bennem? Hányszor kell még
elmondanom, hogy Emilyvel csak barátok vagyunk? – A hangja egyre
határozottabb. – Semmi sem történt tegnap este – jelenti ki lassan,
kihangsúlyozva minden szót. – Eddig sem történt semmi köztünk, és ezután
sem fog.
– Nagyon kedves volt tőled, hogy Emilyvel bújtál ágyba, engem meg
otthagytál a padlón – mordulok fel, mert nem jut más az eszembe, amit
mondhatnék. Úgy érzem, hogy Emily előrébb való nálam. Mintha tegnap
este Tyler választhatott volna, hogy melyikünkről gondoskodik, és ő Emilyt
választotta. Ez egyáltalán nem támasztja alá a tagadását meg az
esküdözését.
– A padlón aludtál? Nem tudtam.
Nem tehetek mást, csak mélyen a szemébe nézek. Őszintének tűnik, de
Tyler nagy színész. Évekkel ezelőtt mindenkit becsapott. Senki sem sejtette,
hogy belül össze van törve a lelke, és nem az a kemény srác, akinek kiadja
magát. Tylernek a titkolózás az erőssége. Lehet, hogy most nekem is
hazudik.
– Nem tudom, mit gondoljak, Tyler – közlöm vele végül.
– Láttad valaha, hogy úgy nézek rá, ahogy rád szoktam? – szegezi
nekem a kérdést. Közelebb lép hozzám, és a szempilláin át néz le rám. A
szeme sarkában apró ráncok jelennek meg.
– Nem.
– Hát pont erről van szó, Eden – kiált fel ingerülten. – Kiborít, hogy
állandóan kételkedsz bennem, ezért azon törtem a fejem, hogyan
bizonyíthatnám be neked, hogy csak téged akarlak. – Egy pillanatra
elhallgat, aztán sóhajtva megcsóválja a fejét. – Tudod, mit? A fenébe! Nem
is akarlak. Szükségem van rád.
 – Szükséged van rám? – kérdezek vissza csodálkozva.
– Igen – válaszolja, és bólint. – Szükségem van rád, mert azon kevesek
közé tartozol, akikben megbízom. Mert te ismertél régebben, láttad, milyen
vagyok, mégis kitartottál mellettem. Szükségem van rád, mert szerelmes
vagyok beléd, Eden, és fogalmam sincs, hogyan tudnálak elfelejteni. – A
szavai annyira megráznak, hogy pislogni sem tudok, nemhogy válaszolni.
Csak állok ott, hallgatom, és kezdem felfogni, hogy most nem színészkedik.
A hangja már-már könyörgő. – Úgyhogy csináltam valamit, amivel ezt
bebizonyíthatom – teszi hozzá végül.
Lassan feltűri a pólója ujját, és előbukkan az erős bicepsze, ami
szorosan körbe van tekerve átlátszó háztartási fóliával. Fényes fekete tinta
van alatta. Az ajkába harapva óvatosan letekeri a fóliát, és felém fordítja a
karját, hogy el tudjam olvasni a kis betűket. Kisilabizálom a szöveget. Az én
nevem áll a karján. Semmi más, csak négy betű. Olyan egyszerű, és annyira
ostoba. Először csak megdöbbenek, de aztán ingerült leszek.
– Ez most egy vicc? – Miért jutott ilyesmi az eszébe? Még egyszer
szemügyre veszem a tetoválást, és remélem, hogy csak henna. Nagyon
remélem. De a bőre piros, és fel van dagadva, ráadásul néhol egy kicsit
véres is. A rémülettől összeszorul a szívem.
– Igazi – közli velem Tyler az egyértelmű tényt. – Állandó.
– Olyan meggondolatlan vagy! – Hátralépek, és nem tudom levenni a
szemem a karjáról. Az én nevem. Nem tudja, hogy az emberek néha csak
átmenetileg vannak az életünkben? Sosem hallott még arról, hogy a dolgok
változnak? Most úgy tűnik, hogy ami köztünk van, az igazi és örökkévaló,
de egyikünk sem tudhatja, mit hoznak a következő hónapok, évek. Még
mindig le vagyok dermedve, de végre sikerül elszakítani a pillantásomat a
tetkóról, és a szemébe nézek. – Mi van, ha Deant választom, Tyler? –
kérdezem suttogva.
– Tudom, hogy nem fogod Deant választani – jelenti ki a fejét csóválva.
– Miért gondolod ezt?
– Mert ha azt terveznéd, hogy Deannel maradsz, akkor nem mentél
volna bele a megállapodásba – válaszolja, és kénytelen vagyok igazat adni
neki. – Nem ugráltál volna mellettem, Derek Jeternek drukkolva.
– Még nem döntöttem – erősködöm. Pedig már megtörtént. Én is
tudom, hogy a végén Tyler lesz a befutó. Ha adnék némi esélyt Deannek,
akkor nem csinálnám azt, amit csinálok. Nagy ívben elkerülném Tylert. – Ez
őrültség, Tyler – motyogom, és a tetkóra bökök az állammal.
Tyler lenéz a karjára, és szemügyre veszi a feliratot.
– Nekem tetszik.
– És mit fogsz csinálni, ha hazamész, és a szüleink meglátják? – Karba
teszem a kezem, és kezdek pánikba esni a gondolattól. Talán itt
maradhatnánk New Yorkban. Itt rejtőzködnénk, és sosem térnénk vissza
Santa Monicába. Én nem bánnám. – Hogyan fogod ezt megmagyarázni? Mi
lesz akkor?
Tyler a szemembe néz, és megvonja a vállát.
– Azt hiszem, akkor el kell mondanunk nekik az igazat – közli
könnyedén.
Legnagyobb megdöbbenésemre még el is mosolyodik, mintha szerinte
már nem jelentené a világ végét, ha a titkunk napvilágra kerülne.
 16

- Hát - Szerda reggel bizonytalan arccal tanulmányozom a tányért, amit Tyler

a kezembe nyom. Nagyon kedves tőle, hogy egy kései reggelivel akar
kényeztetni, de a pirítós szénfekete lett. – Ez ehető? – Felveszem az egyik
szeletet, és megkocogtatom vele a tányér szélét. Kőkemény. Tylerre
mosolygok. – A szándék a lényeg, nem igaz?
Tyler felnevet a pult másik oldalán, aztán megcsóválja a fejét, és a
kezébe temeti az arcát.
– Az anyám most nem lenne elragadtatva – motyogja, és kuncog a
sikertelen kísérleten. Elveszi tőlem a tányért, és gyorsan a szemetesbe
kotorja a pirítóst. – Megpróbálom még egyszer – jelenti ki, és felém fordul.
Megragadja a pult szélét, és rám néz. – Lehet, hogy szükségem van a
szakértelmedre.
Megforgatom a szemem, megkerülöm a pultot, és bemegyek a
konyhába. Gyengéden félrelököm, és a kenyérért nyúlok. Négy szeletet
teszek a pirítóba, és lenyomom a gombot, aztán a pultnak támaszkodom, és
karba teszem a kezem.
– Tizenkilenc éves vagy, és nem tudsz elkészíteni egy pirítóst?
Tyler elvigyorodik.
– Mentségemre szóljon, hogy közben egyfolytában téged bámultalak.
Megütöm a karját, de vigyázok, nehogy a friss tetováláshoz érjek, ami
már kezd behegedni. Összeszorítom a számat, és felnézek rá.
 – Mondanál megint valamit spanyolul?
Tyler gyanakodva felvonja a szemöldökét, és ő is karba teszi a kezét.
– Egész életedben ezt fogod csinálni? Mindig megkérsz, hogy beszéljek
spanyolul?
– Hát… – Megvonom a vállam. – Olyan szexi az a nyelv.
Felnevet, én meg önfeledten figyelem. Nézem a szemét, hallgatom a
nevetését. Két évvel ezelőtt sosem nevetett így. Nem tudott őszintén
kacagni. Akkor mindig gúnyos és sértő volt, most pedig olyan kedves,
gyengéd és boldog. Megint érzem a pozitív kisugárzását. Régebben ez sem
volt jellemző rá. Annyira büszke vagyok rá, hogy így megváltozott.
Igyekszem elfojtani a mosolyomat, pedig észre sem veszi, hogy nézem.
– Me estoy muriendo por besarte – mondja Tyler, kaján vigyorral az
arcán.
A szavak ismerősnek tűnnek, mintha már hallottam volna őket.
Nemsokára rájövök, hol.
– Ez nem azt jelenti, hogy…
– Hogy meg akarlak csókolni? – fejezi be a mondatot Tyler. Felvonja a
szemöldökét, és egy lépéssel közelebb jön hozzám. – Igen, azt jelenti. –
Mielőtt felnevethetnék, vagy elpirulhatnék, vagy bárhogyan reagálhatnék, az
ajka lecsap a számra. Csak egyszer, gyorsan. Aztán még egyszer, most már
lágyabban, és közben megfogja a derekamat. – Mondj valamit franciául.
A szempilláimon át felnézek rá. A jó hangulata átragad rám, és
felbátorodom.
– A je t’aime megfelel?
Tyler meg sem rezzen. De megváltozik az arckifejezése.
– Csak akkor, ha neked megfelel a te amo – motyogja lágy hangon.
Mindketten mosolygunk, és tudjuk, hogy még egyikünk sem áll készen arra,
hogy ezt az anyanyelvünkön mondjuk ki. Tyler megint a számra szorítja az
ajkát, és már kezdem azt hinni, hogy egy mélyebb, francia csókkal
folytatjuk, amikor a pirítós halk kattanással felugrik a pirítóban.
Tyler elhúzódik tőlem, és felnevet. A pirítóra nézek, és felsóhajtok. A
kenyér megint megégett.
– Szerintem adjuk fel – javaslom, de közben én is kuncogok.
Mindketten nevetségesek vagyunk.
 – Rendben – egyezik bele Tyler. – Kárpótlásképpen elviszlek ebédelni.
Ahová csak akarod.
Örömmel el akarom fogadni az ajánlatát, de ekkor megszólal a
telefonom a nappaliban, a dohányzóasztalon. Elmegyek Tyler mellett, és
odalépek. Nem a szokásos csengőhangot hallom, és amikor felkapom a
mobilt az asztalról, és a kijelzőre nézek, megtudom az okát. Ez egy
videohívás. Deantől.
Ösztönösen vissza akarom utasítani, de leállítom magam, mielőtt
megérinteném a kijelzőt. A telefon még mindig csörög, és Tyler gyanakvó
arccal figyel a konyhából. Néhány napja nem beszéltem Deannel. Egészen
pontosan vasárnap óta. Tudom, hogy válaszolnom kell, ezért bocsánatkérő
pillantást vetek Tylerre, és fogadom a hívást.
– Sziiia – szólok bele a telefonba a lehető legvidámabb hangon, de azért
ügyelek, nehogy túlságosan mű legyek.
Dean arca csak egy pillanat múlva jelenik meg a kijelzőn, és értetlenül
néz rám. Lehet, hogy nem hallott az előbb, ezért integetek neki, és a tudtára
adom, hogy itt vagyok. Azonnal felragyog az arca.
– Szia! Hát válaszoltál?
– Persze – bólogatok. – Mizu veled?
– Most megyek dolgozni – közli, de ezt én is tudom. Egy kék overall van
rajta, tele olajfoltokkal. A haja kicsit kócos. – De gondoltam, előbb
megnézem a kedvenc barátnőmet. Hogy vagy?
– Ott majdnem nyolc óra, ugye? Itt már tizenegy. – Leülök a heverőre,
keresztbe teszem a lábam, és magam elé tartom a telefont. Igyekszem csak
a barátomra összpontosítani. De nehéz dolgom van, amikor szinte érzem a
bőrömön Tyler átható pillantását. – Jól vagyok. Most csak úgy lógok a
lakásban.
Dean felvonja a szemöldökét.
– Nincs valami, amit el akarsz mondani?
– Nincs. – Nem tudok a szemébe nézni, ezért a vállát bámulom. Úgysem
veszi észre a különbséget. Bűntudatom van, és nem tudnám állni a
pillantását.
– Semmi újdonság vasárnap óta?
– Csak lazítok, de semmi különös. – Megvonom a vállam, és mélyebbre
süppedek a heverő párnái közé. A szemem sarkából látom, hogy Tyler az
újabb pirítósokat is a szemétbe dobja. – És ott mi újság?
Dean megforgatja a szemét, és nagy levegőt vesz.
– Rachael idegösszeomlást kapott, mert a fodrásza túl sokat vágott le a
hajából, vagy valami ilyesmi. Most nem hajlandó elhagyni a lakást. Meghan
jövő héten jön vissza Európából, Tiffani gyakorlatilag a tengerparton lakik,
mert meggyőződése, hogy a homok itt sokkal jobb, mint Santa Barbarában.
Az apám műhelyébe jött egy új srác, aki a csavarkulcsot nem tudja
megkülönböztetni a csavarhúzótól. Anya panaszkodik, hogy hiányoznak
neki a közös vacsoráink, az apám pedig üdvözöl. Azt hiszem, ennyi. –
Nevetve kifújja a levegőt. Furcsa most az ő nevetését hallani, Tyleré után.
Még furcsább a fekete szemét nézni, miután hozzászoktam Tyler
smaragdzöld szeméhez. – És mit fogsz csinálni holnap, július negyedikén?
Tylerre pillantok. A pultra könyököl, előrehajol, és ravasz mosoly játszik
a szája szegletében. Július negyedike mindig különleges emlékeket fog
ébreszteni. Pontosan két évvel ezelőtt, július negyedikén jöttem rá, hogy úgy
szeretem Tylert, ahogy nem lenne szabad. Holnap lesz két éve, hogy
birtokháborítás miatt letartóztattak minket. Nem is emlékszem, hogyan
ünnepeltük az országunk függetlenségét aznap este. Csak arra emlékszem,
hogy még soha életemben nem voltam olyan zavarban.
Nagyot nyelek, és visszanézek Deanre. Mosolyog rám.
– Még nem döntöttük el – válaszolom, és érzem, hogy ki van száradva a
torkom. – Tyler azt akarja, hogy maradjunk New Yorkban, de a lakótársa
szeretné, ha Bostonba mennénk. Akárhogy is van, a végén tűzijátékot
fogunk nézni egy folyó felett. Majd feldobnak egy érmét, vagy valami
ilyesmi. És te?
– Azt hiszem, mi Marina del Rey-re megyünk, és lecsekkoljuk az ottani
ünnepséget.
Válaszolni akarok valamit, de ekkor hirtelen megváltozik a kép
minősége, és sokkal élesebb lesz. Összehúzom a szemem, és alaposabban
szemügyre veszem Dean arcát.
– Jól látom? Az ott borosta?
– Lehet. – Szégyenlősen megdörzsöli az állát, és szívdöglesztő arcot vág.
– Arra gondoltam, hogy ezen a nyáron nem borotválkozom. Tudom, hogy
nem szereted, de nem vagy itt, úgyhogy mi baj lehet belőle?
Megint Tylerre nézek. Felvonja a szemöldökét, megsimogatja az állát, és
a saját borostájára mutat. Közben még mindig ott van az arcán a kaján
vigyor.
Ingerülten rávillantom a szemem, így adva a tudtára, hogy nem értékelem
a figyelemelterelését, miközben Deannel próbálok beszélgetni. Egy
másodpercre lenémítom a hívást.
– Rajtad tetszik a borosta – közlöm Tylerrel, aztán visszanézek a
barátomra.
– Azt hiszem, egy pillanatra elment a hang. – Dean a szemöldökét
ráncolja. – Mit mondtál?
– Semmit. Tylerhez beszéltem – vágom rá gyorsan. Mihelyt kimondom,
már meg is bánom. Nem kellett volna megemlítenem, hogy Tyler itt van.
Tyler elengedi a konyhapultot, felegyenesedik, és dühösen rám mered.
– Ott van? – kérdezi Dean, és megint felragyog az arca. Tudtam, hogy
nem lett volna szabad ezt mondanom! Dean felemeli a hangját. – Szia,
haver! Gyere már ide! – Nem hozzám beszél, hanem Tylerhez, aki viszont
hevesen rázza a fejét a lakás másik végében.
– Egy pillanat – hebegem zavartan. Most a kamerát meg a hangot is
leállítom, és kétségbeesetten Tyler felé fordulok. – Oké, tudom, hogy nem
lett volna szabad elárulnom, hogy itt vagy, de kérlek, gyere ide, és beszélj
vele egy kicsit.
– Nem! – jelenti ki Tyler határozottan, és a kezével is integet hozzá. –
Szó sem lehet róla. Nem és nem.
– Kéééérlek! – Rimánkodva nézek rá, és összeszorítom a számat. – Ha
nem állsz vele szóba, nem érti, miért vagy ilyen szemét. Te vagy a legjobb
barátja, nem emlékszel? Viselkedj természetesen.
– Eden… Ha esetleg elfelejtetted volna, én vagyok az a pasi, akivel a
barátnője megcsalja – Tyler a homlokát dörzsöli, majd elszánt arccal
hozzáteszi. – Nem beszélek vele!
Felsóhajtok, és visszatérek a videohíváshoz. Dean türelmesen vár.
– Most nem tud beszélni veled – hazudom. – Meztelen.
– Meztelen? – Dean értetlen arccal néz rám, Tyler pedig ingerülten a
levegőbe emeli a kezét.
 – Mármint… Öltözködik. A másik helyiségben. Nem itt – hadarom
zavartan.
Úgy tűnik, Tyler kínosabbnak találja a hebegésemet, mint azt, hogy
beszélgessen Deannel, mert odasiet hozzám, és kikapja a telót a kezemből.
Maga elé tartja, és mosolyt erőltet az arcára.
– Szia, tesó. Bocs, csak felvettem egy pólót. Mi a helyzet?
Meglepetten bámulom Tylert a heverőn ülve, és hallgatom Dean örömteli
hangját.
– Haver! Ezer éve nem láttalak. Remekül vagyok. Csak nagyon hiányzik
Eden.
– Azt gondolom – jegyzi meg Tyler savanyú arccal. – De ő nagyon jól
érzi itt magát.
Látom rajta, hogy dühös, amiért kénytelen Deannel társalogni, de nincs
más választásunk. Dean még nem tudhatja meg, már csak azért sem, mert
az ország két végében vagyunk, és ezt személyesen akarom elintézni.
Nagyon rossz, hogy hazudunk neki, de nincs más választásunk, úgy kell
tennünk, mintha minden rendben lenne. Még akkor is, ha ez nem így van.
Dean teljesen összeomlana, ha egy videohívás során tudná meg az igazat,
miközben háromezer mérföld választ el minket egymástól. Ezért akármilyen
nehéz, félre kell vezetnünk őt, a saját érdekében. Fogalmam sincs, hogyan
fogjuk elmondani neki, csak azt tudom, hogy még van három hetünk
kitalálni, mit tegyünk, vagy mondjunk. Meg fogjuk oldani. Őszinték leszünk,
megmagyarázzuk a helyzetet, és jól fogjuk csinálni. Dean ennyit igazán
megérdemel.
Tyler szorosan mellém ül a kanapén, feltartja a mobilt, és megpróbál
mindkettőnket befogni a képbe. Tíz percen át mesélünk Deannek New
Yorkról, meg hogy milyen jó itt az olasz étel, ő meg beszámol a legújabb
Santa Monica-i pletykákról. Egy lány az én évfolyamomról eljegyeztette
magát egy pasival, aki tíz évvel idősebb nála. Néhány srácot, akikkel Dean
együtt járt töriszakkörre, letartóztattak szexuális zaklatásért. Aztán
szerencsére Deannek munkába kell mennie, és amikor befejezzük a
videohívást, Tyler kimerülten hátradől a heverőn.
– Azt hiszem, el fogunk kárhozni – nyög fel elgyötörten. Csak ülök
mellette, és semmi mást nem érzek, csak bűntudatot és szégyent. Dean ezt
nem érdemli meg. Egy idő után Tyler felül, és rám néz. – Ez totál ki fogja
készíteni. Nincs mit tennünk. Ki kell tálalni neki, és beismerni, hogy nagyon
elszúrtuk a dolgot. Mikor fogjuk elmondani neki?
– Mihelyt hazamegyünk. Nem várhatunk tovább – válaszolom, és
közben nem tudok Tylerre nézni. Előrehajolok, a térdemre könyökölök, és
a kezembe temetem az arcomat. – Ez annyira igazságtalan vele szemben.
Tyler hangja komor és halk, amikor megszólal.
– Szerinted meg fog valaha bocsátani nekünk?
– Azt hiszem, végül igen. – Megértem, ha nem így lesz, de nagyon
reménykedem a megbocsátásában. Hiszen ő Dean. A mi Deanünk. Soha
életében nem haragudott senkire.
– Istenem… Borzalmas barát vagyok – motyogja Tyler.
– Én meg még borzalmasabb barátnő – teszem hozzá. Nagyon nehéz
lesz elmondani neki. Dean egyszerre fogja elveszíteni barátnőjét és a legjobb
barátját. Mert mindketten elárulták.
Tyler hirtelen a combomra teszi a kezét.
– Eden… – szólal meg csendesen. – Ez azt jelenti, hogy tényleg engem
választasz?
Nem ér váratlanul a kérdése. Igyekszem nyugodtan lélegezni, miközben
felemelem a fejem, és felé fordítom a pillantásomat. Tyler tágra nyílt szemmel
néz, és aggodalmat látok a tekintetében, mintha attól tartana, hogy nemet
mondok.
– Mindig téged akartalak választani – suttogom.
Látom a szemében a megkönnyebbülést, annak ellenére, hogy az
arckifejezése nem változik. A pillantása mélyebb és erőteljesebb lesz.
– És mit jelent, hogy engem választasz?
– Tudod jól, Tyler. – Elveszem a kezét a combomról, és összekulcsolom
az ujjainkat. Tökéletesen összeillenek. Pont úgy, ahogy kell. Ahogy mindig
összeillettek. – Azt jelenti, hogy veled akarok lenni. – A hangom erős. Nem
vagyok ideges, és nincsenek kételyeim. Megnyugtat a tudat, hogy az igazat
mondom. – Komolyan.
Tyler elfojtja a mosolyát, és megpróbál komoly maradni, de azért látom,
hogy felcsillan a szeme a szavaim hallatán.
– Ugye tudod, hogy el kell mondanunk a szüleinknek?
 – Tudom – válaszolom, és még egyszer felsóhajtok. Hosszan,
elégedetten. Két éve tartogatom ezt a sóhajt. A szüleink előtti színvallás a
legijesztőbb az egészben, és úgy tűnik, ennek az ideje egyre közeledik.
Megkönnyebbülés lesz túlesni rajta. – Készen állok rá.
– És most nem fogod feladni? – kérdezi Tyler. Megszorítja a kezem, és
megváltozik az arckifejezése. Gyorsan, lelkesen beszél. – Nem fogod
meggondolni magad, ha eljön az idő?
– Tyler… Ha te is akarod, akkor végigcsinálom veled – jelentem ki
határozottan, és elmosolyodom. – No te rindas.
Tyler szavai az első estémen a városban. Ezt írta a cipőmre, amit vett
nekem. Egy egyszerű, mégis jelentőségteljes mondatot: „Ne add fel”.
Tyler most már boldogan elvigyorodik, a szeme felragyog, hófehér fogai
elővillannak a szájából. Csak úgy áradnak belőle a pozitív hullámok.
– Hála az égnek, hogy nem adtad fel.
 17

- ...és akkor még nem beszéltünk a La Breve Vitáról. Azt hiszem, egy olasz
banda. Imádja őket. Mindig lehunyja a szemét, amikor a zenéjüket hallgatja,
amit egy kicsit furának tartok. De azért imádom érte. Valahányszor
bementem a szobájába, ott ült, füldugóval a fülében, lehunyt szemmel.
Szerintem sokszor nem tudta, hogy ott vagyok. Fel sem nézett, de iszonyúan
édes látványt nyújtott. De akkor is furcsa.
Nem emlékszem pontosan, mikor ébredtem fel. Valószínűleg lassan,
fokozatosan fogom fel a szavak értelmét, amelyeket a közelemben hallok.
Betakarózva fekszem, és néhány percig nem csinálok semmit, csak
alkalmazkodom az ébrenléthez. Nem is értem, mi történik, amikor újra
meghallom Tyler halk hangját a közelemben.
– Szia! Végre felébredtél.
Lassan kinyitom a szemem. A szobában világos van. Jobbra nézek, és
meglátom Tylert. Mosolyogva néz le rám. Egy videokamera van a kezében,
amit rám irányít.
– Mit csinálsz? – kérdezem gyanakodva. A piros fény villog a masinán.
– Csak szórakozom – válaszolja. De nem kapcsolja ki a kamerát,
hanem folytatja a felvételt. – Boldog július negyedikét, bébi!
Kicsit felemelkedek, és megdörzsölöm a szemem, de egy kicsit
feszélyez, hogy forog a kamera. A videóra nézek, és a lencsébe mosolygok.
– Boldog július negyedikét.
 – Július negyedike a kedvenc ünnepem – magyarázza Tyler a
kamerának, maga felé fordítva a gépet. Aztán ragyogó mosolyt villant rám.
– Azt hiszem, Eden tudja, miért. – Átnyúl fölöttem, és az éjjeliszekrényre
teszi a videokamerát.
Széthúzza a függönyt, és ragyogó reggeli fény tölti meg a szobát.
Tökéletes az idő. Tyler végigsimítja a karomat, és megfogja a kezem. A
nyakamba temeti az arcát, és a bőrömet megcsapja a lehelete. Elégedetten
felsóhajtok. Hozzá tudnék szokni, hogy minden nap vele ébredjek.
Felnyúlok, átkarolom a nyakát, és magamhoz vonom az arcát. Megkeresem
az ajkát, és Tyler hagyja, hogy most én vegyem át az irányítást. De ezt olyan
furcsának találom, hogy végül elnevetem magam. Rám mosolyog,
megragadja a derekamat, és az ölébe ültet. A feltűzött hajamból néhány
tincs a szemembe hullik, de a fülem mögé simítom őket, aztán előrehajolok,
és csókolgatni kezdem Tyler ajkát.
– Mmmm… – motyogja elégedetten.
– Azt hiszem, jobb, ha kikapcsolod a kamerát – suttogom a fülébe. Az
éjjeliszekrényen lévő videokamerára pillantok, és közben megcsókolom az
állát.
Tyler elvigyorodik.
– Mi lenne, ha bekapcsolva hagynánk? – kérdezi huncut pillantással.
– Hm. – Játékosan hátrahajlok az ölében, és felülök. – Akkor mindegy.
– Leszállok róla, és felkelek az ágyból.
– Oké, oké. Kikapcsolom! – hadarja Tyler. Lekapja az éjjeliszekrényről
a kamerát, és azonnal kikapcsolja.
– Már késő – jelentem ki, és megvonom a vállam. Kicsit furcsa, hogy
most a saját ágyában látom, és nem a heverőn. El is határozom, hogy mától
fogva hagyom, hogy mellettem aludjon az ágyban. Minden nap így akarok
felébredni. – Kávét?
– Tudod.

Késő délután villámlás, mennydörgés és heves zivatar csap le a városra. Az

ég elsötétül, és a vihar változatlan erővel tombol. Tylerrel éppen azon
tanakodunk, hogy elmenjünk-e megnézni az ünnepséget meg a tűzijátékot,
amikor hirtelen elmegy az áram.
A lakás sötétbe borul, és csak az eső dobolását lehet hallani az
ablakokon. Odakint a város fényei ugyanúgy világítanak, mint máskor, csak
Tylerék házában van áramszünet.
– Ez nem lehet igaz – morgolódom. Közelebb húzódok Tylerhez,
kinyújtom a kezem, és megfogom a karját a sötétben.
– Kész őrület – mérgelődik ő is. – Július negyedike van, zuhog az eső, és
most még áramunk sincs? – Érzem, hogy tapogatózni kezd, miközben
óvatosan elindul a nappaliban. Megragadom a pólóját, és lassan követem. –
Azt hiszem, van gyertya valahol a mosókonyhában. Sosem gondoltam
volna, hogy valaha használni fogjuk őket.
Néhány másodperc múlva Tyler nekimegy a konyhapultnak.
Összerezzenek, amikor hallom a koppanást, ahogy a csípőjét beveri.
Felnyög, de nem áll meg, hanem bevezet a mosókonyhába. Csak fehérnemű
meg egy kinyúlt póló van rajtam. Benyúlok a melltartómba, és előveszem a
mobilomat. Nem sok fényt ad, de a segítségével Tyler megtalálja a
gyertyákat a szárítógép fölötti polcon.
– Tessék – mondja, és néhányat a kezembe nyom. – Felállítanád ezeket
a nappaliban?
Visszabotorkálok a nappaliba, és a dohányzóasztalra teszem a
gyertyákat. A szemem lassan hozzászokik a sötétséghez, és már ki tudom
venni a bútorok körvonalait, sőt Tylert is látom, aki felém tart.
– Itt vagyok – szólok oda neki. Mindkét karomat kinyújtom, megfogom
a kezét, és magamhoz húzom.
Ő is letesz még néhány gyertyát, és kotorászni kezd a zsebében.
Kulcsok és aprópénz csörgését hallom, mielőtt elővesz egy öngyújtót.
Végighúzza a hüvelykujját a szikráztatón, és fellobban a láng, megvilágítva a
szobának egy kis részét. Meggyújtja a gyertyákat, amelyeket idehoztunk,
majd visszateszi az öngyújtót a zsebébe. Aztán a hat gyertyából kettőt a
kezébe vesz, és bevisz a konyhába. Mindkét pultra letesz egyet, és amikor
megint odajön hozzám, már az egész arcát látom. A helyiség narancssárga
fényben úszik, és az zuhogó eső ellenére meleg és barátságos hangulatot
áraszt.
– Mi lenne, ha itthon maradnánk? – kérdezi a szemöldökét felvonva. –
Te még fel sem öltöztél. Bőrig fogunk ázni. Még az is lehet, hogy lefújják a
műsort.
Snake és Emily korábban elment, hogy foglaljon nekünk egy jó helyet,
ahonnan nézhetjük a tűzijátékot a Hudson folyó fölött. Úgy volt, hogy fél óra
múlva találkozunk. Nem biztos, hogy örülnének, ha nem mennénk el. Annál
is inkább, mert éppen Tyler ragaszkodott ahhoz, hogy Manhattanben
maradjunk.
– Hagyományt csinálunk abból, hogy kihagyjuk a tűzijátékot? –
kérdezem viccesen.
– Van egy ötletem – mondja Tyler, és nem reagál a kérdésemre. Leteszi
a két gyertyát az asztalra, és elindul felém. Felvesz két másik gyertyát, és a
szobája felé int a szemével. Engedelmesen arrafelé indulok, és én is a
kezembe veszek egy gyertyát.
– Mi jutott eszedbe? – kérdezem, és a gyertyát az egyik éjjeliszekrényre
teszem. A szoba sötét, az ablakokat veri az eső meg a szél, de a három
gyertya, amit behoztunk, elég fényt ad, hogy lássuk egymást.
Tylernek csak a fél arca van megvilágítva, és amikor az ágyhoz lép, az
árnyéka táncol a falon.
– Gyere ide, bébi – suttogja. Összeszorul a torkom, de követem az
utasítását. – Szeretnék játszani valamit.
– Játszani? – kérdezek vissza. Igyekszem nyugodtnak és magabiztosnak
tűnni, de a hangom olyan vékony, hogy alig ismerek rá. De azért felmászom
az ágyra, és leülök mellé.
Tyler megnyalja a száját, és végigmér, mintha azon töprengene, hogy
talán túl érzékeny vagy sérülékeny vagyok ahhoz, amit tervez. Pedig ez nem
igaz. Csak kicsit ideges vagyok.
– Fordulj meg – mondja csendesen, de határozottan.
– Forduljak meg? – ismételem meg a kérdését, és nagyot nyelek. Az
arcát tanulmányozom, és megpróbálom kitalálni, mi jár a fejében, de a
vonásai nem árulnak el semmit. Teljesen természetes, könnyed pillantással
néz engem.
– Eden…
Nagy levegőt veszek, és ellazítom magam a gyertyafényben. Egy szó
nélkül hátat fordítok neki, és törökülésben helyezkedek el az ágyon. És csak
várok.
– Vedd le a pólódat – adja ki a következő utasítást, és a hangja még az
eső dobolásánál is erőteljesebb.
Meglep a kérése, de nem esem kétségbe. Valahogy minden olyan
meghittnek és helyesnek tűnik ebben a pillanatban. Lehunyom a szemem,
lassan kifújom a levegőt, és megfogom a pólóm alját. A szívem hevesen
dobog, de azért nem akar kiugrani a mellkasomból, és a pulzusom sincs az
egekben. Könnyed mozdulattal áthúzom a fejemen a pólót, és a padlóra
dobom. Fogalmam sincs, hova akar kilyukadni Tyler.
Hirtelen megborzongok, és nem tudom, miért. Azért, mert majdnem
teljesen csupasz vagyok, és fázom, vagy azért, mert Tyler előtt
meztelenkedem. Akárhogy is van, nem érzem feszélyezve magam.
– Ezt is – súgja Tyler, és megmozdul alattam a matrac, ahogy közelebb
húzódik hozzám. Óvatosan összefogja a hajamat, és az egyik oldalra teszi,
aztán a hideg ajkával megcsókolja a vállamat. Ziháló lélegzete megcsapja a
bőrömet. A másik kezével a melltartó kapcsa felé nyúl.
– Mi van? – suttogom zavartan.
– Vedd le – unszol, és az ajka végigsiklik a tarkómon.
Hátranyúlok, kicsit matatok a melltartóval, aztán kikapcsolom, mire a
mellem kibújik a kosárból. Most már én is szaporábban veszem a levegőt,
mert ideges lettem. Olyan régen volt már… Két éve. Nem tudom, mire
számítsak, de azt tudom, hogy nem akarok nemet mondani. A Yankees-
meccs óta folyamatosan nő köztünk a szexuális feszültség, amikor Tyler
említést tett Derek Jeterről meg a hazafutásról. Most azt gondolom, hogy
talán eljött az idő. Talán most jön a mi hazafutásunk. Lehet, hogy itt is van az
ideje. Már régen vártam rá, csak nem mertem előhozakodni vele, mert azt
hittem, hogy Tyler megfeledkezett az egyezségünkről. De most, hogy
elérkezett a pillanat, hirtelen elfog a félelem. Megint úgy érzem magam, mint
az első alkalommal. Lehet, hogy félek és ideges vagyok, de még soha
életemben nem vágytam így semmire.
Ügyetlen mozdulattal a padlóra dobom a melltartómat, és lehunyom a
szemem. Örülök, hogy háttal vagyok neki. Nem hiszem, hogy most a
szemébe tudnék nézni. De Tyler nem mond semmit. Egy darabig némán
üldögélünk, aztán az ujjai hegyét érzem a bőrömön. Finom mozdulatokkal
mintákat rajzol a hátamra.
Én sem szólalok meg, főleg azért, mert képtelen lennék egy értelmes
mondatot kimondani. Így csak ülök, és az előttem lévő gyertyára szegezem
a tekintetem. Tyler egy pillanatra elhúzódik tőlem, de aztán gyorsan visszaül
mögém. Egy toll halk kattanását hallom, ahogy kinyomja a hegyét.
Szeretnék megfordulni, és megnézni, mit csinál, de úgy érzem, nem akarja,
hogy lássam.
Hirtelen a hátamra nyomja a tollat, és írni kezd. A tinta csiklandozza a
bőrömet, és majdnem felnevetek. De visszafogom magam, és hagyom, hogy
Tyler a hátamra írjon valamit. A toll hegye ide-oda siklik rajtam. Minden ívet
és pontot érzek, ahogy végigszántja az egész hátamat.
– Kész – jelenti ki Tyler elégedett hangon. – Eden…
– Tyler?
– Fordulj meg – parancsol rám. A hangja rekedt, és a pillantása szinte
égeti a tarkómat.
Most egy kicsit remegni kezdek. Nem az idegesség miatt, hanem azért,
mert tudom, hogy ha megfordulok, akkor megcsalom Deant. Tudom, hogy
hűtlen vagyok hozzá. Ez a legrosszabb az egészben. Tudom, hogy nem
helyes, mégis megteszem. Szorosan lehunyom a szemem, és Tyler felé
fordulok. Mire teljesen szemtől szembe vagyunk, a szívem már olyan vadul
ver, hogy majdnem kiugrik a helyéről. Lassan kinyitom a szemem.
Tyler végignéz rajtam. Sokáig bámulja a mellemet, aztán a szemembe
néz.
– „Testvérednek: apád leányának vagy anyád leányának a szemérmét ne
fedd föl, akár otthon, akár máshol született” – motyogja halkan, és nem
veszi le rólam a szemét. A tekintete éget, mint a tűz. – Mózes harmadik
könyve, tizennyolcadik fejezet, kilencedik vers.
Meglepődök saját magamon, hogy mozdulatlan maradok, meg sem
rezzenek, és nem takarom el a mellemet egy ösztönös mozdulattal. Csak az
ujjaimmal babrálok, és felvonom a szemöldököm.
Tyler szája ördögi mosolyra húzódik, és elővillannak a hófehér fogai. Az
egész arca ragyog.
– Más szóval… Egészen biztosan a pokolra kerülök.
– Templomba jártál, vagy valami ilyesmi? – kérdezem, és elfojtom a
nevetésemet. Sosem gondoltam volna, hogy Tyler egyszer a Bibliából fog
idézni. Még akkor sem, ha gúnyolódik rajta.
– A Google-ön néztem utána – közli közömbös arccal. – Tudni akartam,
hogy nem kerülök-e börtönbe, ha bármi történik köztünk, és a jó hír az,
hogy nem.
Most már kitör belőlem a nevetés, és Tyler is velem kacag. Nem is baj,
ha lekéssük a tűzijátékot. Két éve is lemaradtunk róla, és most is, de ez így
van jól. Tylerrel együtt lenni mindennél jobb. Amikor erre gondolok, az
egész testem beleborzong. Soha nem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat.
És nem hiszem, hogy valaha túl tudnám tenni magam Tyleren. De
szerencsére már nem is kell.
Nevetés közben az ágyra esik a pillantásom, és meglátom a tollat, amivel
Tyler a hátamra írt. Felveszem, a két ujjam közé fogom, és a fény felé
tartom. Egy alkoholos filcet használt.
– Tyler! – kiáltok fel. Azonnal felpattanok, és félmeztelenül az ajtó felé
iramodok. Miért használt maradandó tintát? Biztosan valami disznóságot írt
a hátamra, és a szöveg csak hetek múlva fog lekopni róla. – Szedd le rólam!
– Végigfutok a lakáson, Tylerrel a nyomomban, felkapok egy gyertyát a
konyhában, és berontok a fürdőszobába. A padlóra teszem a gyertyát, és
beszappanozok egy törülközőt. Kétségbeesetten próbálok hátranyúlni, és
lemosni magamról a tintát.
– Nyugodj meg – csitítgat Tyler még mindig nevetve, és nem is próbálja
titkolni, hogy mulat rajtam. Kiveszi a kezemből a törülközőt, és mögém lép.
– Majd én.
Finoman dörzsölni kezdi a hátamat. A szemem sarkából meglátom a
tükörképünket. Hátat fordítok a tükörnek, hogy lássam a feliratot, mielőtt
Tyler lemossa. Először furcsának tűnnek a betűk, és arra gondolok, hogy
talán spanyolul írta a szöveget. De aztán rájövök, hogy a tükörben fordítva
látom. Jobban koncentrálok, és alaposabban szemügyre veszek minden
egyes betűt, míg rájövök, mit csinált. Csak egy szót írt le, de azt sokszor, és
a tarkómtól a derekamig ér a szöveg.
És így szól: ENYÉM.
Csupa nagybetűvel, vastagon, feltűnően.
Eltátom a számat, és halkan felkiáltok. Elégedettséggel tölt el a gondolat,
amikor rájövök, hogy igaza van. Az övé vagyok. Mindig az övé voltam,
sosem Deané, és Tyler is mindig az enyém volt.
Tyler erősebben kezdi dörgölni a hátamat, és felsóhajt.
– Nem szívesen közlöm veled, de… – Végül kinyögi: – Nem akar
lejönni. Mit szólnál ehhez?
Hirtelen megragad, a zuhany alá lök, és kinyitja a csapot. A víz
végigcsurog a hátamon, az arcomon, és egy pillanat alatt eláztatja az egész
testemet. Tyler jót nevet, amikor meglátja az arcomat, de én dühösen nézek
fel rá a vízsugár alól. Megcsóválom a fejem. Ezt nem tűrhetem tovább.
– Most megkapod! – sziszegem a fülébe. Megragadom a pólóját, és őt
is berántom a zuhany alá. Aztán lábujjhegyre állok, és megcsókolom.
Élvezem, hogy most én kezdeményezek. A falhoz szorítom, hozzádörgölöm
a mellemet, és mohón átveszem az uralmat az ajka fölött.
A pólója a testéhez tapad, és kezd ő is átázni, de ez egyáltalán nem
zavarja. Belemarkol a hajamba, és mohón visszacsókol. Zubog ránk a víz,
és eszembe jut, hogy ilyen lehet az esőben csókolózni. A zuhogó esőben.
Egyik kezemmel megragadom a pólóját, és megpróbálom lehúzni róla, a
másik kezem az övére téved.
– Hagyd abba – nyög fel Tyler, de még nem veszi el az ajkát a számtól.
Időbe telik, mire meg tudja szakítani a csókot. Zihálva veszi a levegőt.
Zavartan és bosszúsan bámulok rá a vízsugáron át. Először nem értem,
miért állított le, de aztán lassan rájövök az okára.
Valahol a lakásban meghallom Snake hangját.
– Várj itt – suttogja Tyler, és még mindig kapkodva veszi a levegőt.
Elzárja a vizet, és egy szempillantás alatt az ajtónál terem. Végigsimítja a
csöpögő haját, és kikukucskál a folyosóra. – Hé! Itt vagyunk! A zuhannyal
megint valami baj van. Megpróbáltam helyrehozni Edennek. De a víz
elárasztott mindent.
– Kit érdekel a zuhany? – hallom Snake mogorva válaszát. – Az igazi
kérdés ez: nem feledkeztetek meg valamiről? Mondjuk arról az átkozott
tűzijátékról?
Nagyot sóhajtva a falnak támasztom a hátam, és lassan a padlóra
csúszom. Csuromvizes vagyok, és az örömteli izgalom egy szempillantás
alatt elmúlt. Átkarolom a térdem, hátrahajtom a fejem, és a bibliai idézetre
gondolok, amit Tylertől hallottam. Újra és újra felidézem magamban, és
lassan elmosolyodom.
Tényleg bűnösök vagyunk.
 18

Az égre emelem az arcomat, és lehunyom a szemem. A nap égeti a

homlokomat. Egész nap kint voltunk a hőségben, és kezdek rosszul lenni.
Tutira leégtem, és izzadok, mint egy ló. Már rájöttem, hogy New Yorkban
bármikor hirtelen megváltozhat az időjárás. Az égető forróságot egyszer
csak heves zápor váltja fel. Ma harminckét fok van árnyékban.
Megmarkolom a kezemben tartott jeges teát, amit egy ideje iszogatok, és
nagyot sóhajtok. Ilyenkor nagyon hiányzik Santa Monica, ahol a szobámtól
alig húsz méterre van egy medence, ahol bármikor megmártózhatok.
Mostanáig természetes dolognak tartottam ezt a luxust, de itt be sem fér egy
medence a kertekbe. Sőt szerintem a legtöbb városlakónak kertje sincs.
Nem tudom, hogyan hűthetném le magam, mert tűzforrónak érzem a
testemet. Az egész napos queensi és brooklyni kirándulásunk után, a
kocsiban hazafelé menet belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy
leégett a homlokom, a szemem körül pedig két világos karika jelzi a
napszemüveg helyét.
– Meleg van, mi? – kérdezi Tyler, és ő is felemeli az arcát. A vakítóan
kék égen egyetlen felhő sem látszik. Tyler lenéz a kocsijára, és hanyag
mozdulattal a motorháztetőre tenyerel. De azonnal elkapja a kezét, és
rázogatni kezdi, mert megégette magát.
– A rohadt életbe! – sziszegi bosszúsan.
Megforgatom a szemem, és leülök a járdaszegélyre. A beton égeti a
combomat, de néhány másodperc után már elviselhető. Magam mellé
teszem az italomat, ami már úgyis felmelegedett és íztelen lett. Gyönyörködni
kezdek Tyler autójában, ahogy a napon megcsillan a hófehér karosszéria.
Hirtelen támad egy ötletem, és olyan csábítónak tartom, hogy mindjárt ki is
mondom.
– Vezethetem a kocsidat?
Tyler abbahagyja a keze hűtését. Megdermed, aggódó arccal néz le rám,
aztán az Audijára pillant.
– Te? A kocsimat? Ezt a kocsit? – Beleharap az alsó ajkába, és
kényszeredett arccal megdörzsöli a tarkóját. – Ne haragudj, Eden, de…
Tudod…
A hátam mögött a járdára tenyerelek, és hátradőlök, úgy pislogok fel rá
a fényes napsütésben. Felvonom a szemöldököm.
– Nem bízol bennem?
– Először is… – kezdi Tyler, majd hadarva folytatja: – Neked automata
kocsid van, ez pedig sebességváltóval működik.
– Szerinted nem tudok manuális autót vezetni?
Most Tyler vonja fel mindkét szemöldökét, és érdeklődve néz le rám.
– Miért? Tudsz?
– Az automata túl könnyű – válaszolom, és feltápászkodom a járdáról.
Kihívó pillantással összehúzom a szemem, és rámosolygok. – A sebváltót
sokkal nagyobb élvezet kezelni. Megkapom a kulcsot?
Tyler felnevet, átkarolja a nyakamat, és magához von.
– Szó sem lehet róla – jelenti ki határozottan, és egy csókot nyom az
arcomra. Aztán játékos mozdulattal ellök magától.
Tudtam, hogy semmi esélyem megkaparintani a kocsiját, de azért megért
egy próbát.
Megvonom a vállam, felveszem a poharat a járdáról, és átmegyek az
úton, az apartmanház felé. Tyler utánam jön, mellém lép, és megfogja a
kezem. Most először érzem ezt teljesen természetesnek. Érzem rajta, hogy
ő is. Kéz a kézben lépünk be a kapun, és megyünk a lifthez.
Nem szoktunk így, kézen fogva közlekedni. A párok járnak így, és nem
azok, akiknek titkai vannak. Ma azonban nem kell óvatoskodnunk. Snake
reggel elment Bostonba, meglátogatni a családját, Emily pedig a városban
lóg néhány emberrel, akivel az itt-tartózkodása során barátkozott össze.
Tehát most tiszta a levegő.
Felmegyünk a lakásba, és miután belépünk az ajtón, úgy döntök, hogy
veszek egy hideg zuhanyt, mert le akarom hűteni magam. Közlöm Tylerrel a
tervemet, és mihelyt kimondom a szavakat, elpirulok. Eszembe jut a
csütörtök este. A zuhany, a vihar, a Biblia… Vajon mi történt volna, ha
Snake-ék nem jönnek haza olyan korán?
Egyértelmű, hogy Tylernek is ugyanez fordul meg a fejében, mert nem
tudja leplezni a kaján vigyorát.
– Semmi gond, menj csak – válaszolja.
Nagy a kísértés, hogy tegyek egy kétértelmű célzást a közös
zuhanyozásról, de tudom, hogy nem lennék képes kimondani. Ezért ártatlan
mosollyal az arcomon, elindulok a fürdőszoba felé, és menet közben a
szemetesbe dobom a jegesteás poharat.
Sajog a bőröm, miközben levetkőzöm, és szemügyre veszem magam a
tükörben. Jól leégtem. Látszik a pólóm pántja, és az arcom pirosabb, mint
gondoltam. Belépek a zuhany alá, és leveszem a víz hőmérsékletét. Azért
nem teljesen hidegre, mert azt nem tudnám elviselni. Jó sokáig álldogálok a
langyos vízsugár alatt. Most nem mosom meg a hajam. Amikor már nem
érzem úgy, hogy lángra lobban a testem, kilépek a zuhany alól, magam köré
csavarok egy törülközőt, és visszamegyek a nappaliba.
Először észre sem veszem, hogy egyedül vagyok. De miután felveszek
egy futónadrágot meg egy trikót, feltűnik, hogy a lakás nemcsak csendes,
hanem üres is.
– Tyler! – kiáltok fel. Megállok a nappali közepén, csípőre teszem a
kezem, és értetlenül ráncolom a homlokomat. Várok egy kicsit, de nem
kapok választ. – Tyler! – kiáltom, még hangosabban.
Felsóhajtok. Biztosan nem ment el sehová anélkül, hogy szólt volna
nekem. Talán valamit a kocsiban hagyott. Vagy a tetőn van. Ezen egyáltalán
nem lepődnék meg. Gyakran felmegy oda, ha kedve szottyan rá.
Már nem vagyok a napon, de a bőröm még jobban ég, mint eddig. Az
arcom olyan forró, hogy szinte fáj. Már bánom, hogy nem hallgattam
anyára, és nem hoztam napozás utáni hűsítőkrémet. Akkor nem hittem, hogy
New Yorkban ilyen meleg lesz. Nem volt jó ötlet ma Queensben sétálni.
Csak akkor voltunk árnyékban, amikor megálltunk valahol egy üdítőért.
Egyébként pedig a tűző napon perzselődtünk.
Megpróbálom a kezemmel legyezgetni az arcomat, miközben besietek a
konyhába, és balról a második szekrényhez lépek. A fiúk itt tartják a
gyógyszereket meg az elsősegélydobozt. Hátha találok valami aloe verás
krémet, ami enyhíti a leégés tüneteit. Lábujjhegyre állok, és úgy kotorászok
a polcon, de nem látok fel olyan magasra. Megtalálom a fájdalomcsillapítót,
ami múlt hétvégén segített a fejfájásomon. A kezembe akad még néhány
ragtapasz, amire most nincs szükségem. Csupa olyan dolgot találok, ami
nem kell. Sehol egy aloe verás krém. Felsóhajtok, felhúzom magam, és a
pultra térdelek. Bekukkantok a szekrénybe, hogy jobban körülnézhessek.
Most már a vállam is ég, mint a tűz, ezért kitartóan kutatok, és beljebb
nyúlok a polcon. Megáll a kezem a levegőben, amikor egy üvegedénybe
ütköznek az ujjaim.
Alaposabban szemügyre veszem, és egy pillanatra eláll a lélegzetem. Egy
légmentes, csavaros üveg van a hátsó polcon, benne több kisebb,
ugyancsak légmentesen lezárható műanyag tasakkal. De engem a tasakok
tartalma döbbent meg. Mert fű van bennük.
Először annyira meglepődök, hogy fel sem fogom a látványt. Kezembe
veszem az üveget, és hitetlenkedve, tátott szájjal bámulom a tartalmát. Nem
tudom, miért van fű a lakásban. Nem kellene itt lennie. Tyler két éve
abbahagyta a füvezést, Snake pedig azt mondta nekem, hogy nem
dohányzik. Bár kinézem belőle, hogy hazudott. Az anyag nem az enyém, és
nem hiszem, hogy Emilyé lenne.
Összeszorul a gyomrom, és még egyszer bekukkantok a szekrénybe.
Még mindig ott vannak az öngyújtók, amelyeket akkor is megtaláltam,
amikor fájdalomcsillapítót kerestem. Miért van ez itt? Ki szívja ezt a
szemetet?
Felkapok néhány öngyújtót, a másik kezemben pedig az üveget tartom.
Végül a pultra teszem a gyújtókat, és a figyelmemet az üvegre fordítom.
Nem tudom, mi vesz rá, hogy lecsavarjam a tetejét. Olyan erős szag árad
belőle, hogy majdnem leesek a konyhapultról.
Hányingerem támad az átható az illattól. Egészen más most a szaga, mint
amikor cigaretta formájában szívják, és a levegőbe eregetik a füstöt. Sokkal
erősebb, undorítóbb. Gyorsan visszateszem az üveg tetejét, mert úgy érzem,
hogy mindjárt öklendezni kezdek a bűztől. Aztán megint az öngyújtókra esik
a pillantásom. Egy darabig csak bámulom őket, és arra gondolok, hogy
talán mindent vissza kéne tennem a helyére, és úgy tenni, mintha semmit sem
találtam volna. Már-már ezt teszem, de ekkor bevillan valami az agyamban.
Az öngyújtók. Csütörtökön Tylerrel meggyújtottuk a gyertyákat. Tylernél
volt öngyújtó. Azt megértem, hogy a lakásban vannak öngyújtók. Ez
teljesen normális. De a zsebében? Ki az ördög hord magánál öngyújtót, ha
nincs rá szüksége? Csak az, aki… Aki dohányzik.
Annyira megdöbbenek, hogy majdnem leesik az állam. Az nem lehet.
Nem, az lehetetlen. Tyler évekkel ezelőtt leállt a cuccal. Az első New York-i
estémen kijelentette, hogy többé nincs szüksége rá. Miért hazudott volna?
Biztosan Snake-é az üveg meg a sok gyújtó, és csak véletlenül volt egy
éppen Tyler zsebében. Nem lehet, hogy Tyler megint ott folytassa, ahol
abbahagyta.
Elfog a méreg, és habozás nélkül letekerem a tetőt az üvegről. Kiveszek
belőle egy tasakot, és a lélegzetemet visszatartva újra lezárom. Kába és
dühös vagyok egyszerre. Leugrok a pultról, és a sortom zsebébe
gyömöszölöm a tasakot. Kinyitom a lakás ajtaját, kirohanok a folyosóra, és
összeszorítom a fogam, mert legszívesebben sikoltoznék. Tudom, hogy Tyler
a tetőn van. Tudom, hogy oda ment. Mindig ott szokott eltűnni előlem, és
amikor belépek a liftbe, már kezdem sejteni, miért időzik ott. Mindig
egyedül, és néha több órán át. Vajon miért? A válasz egyre nyilvánvalóbb,
de még nem akarom elhinni. Egyszerűen nem lehet, hogy ez megtörténik, és
tényleg ez az igazság.
A legfelső szintre megyek a lifttel, és ökölbe szorított kézzel mászom meg
a tetőre vezető lépcsőt. Csendesen kilépek az ajtón, és egy hallható
kattanással becsukom magam mögött. Amikor megfordulok, a tetőn csak
egy embert látok. Igazam volt, amikor arra tippeltem, hogy Tyler itt van.
Háttal áll nekem, kicsit előrehajol, a fal párkányára könyököl, és lenéz az
utcára. Semmi mást nem csinál. Csak ott áll.
Nagy levegőt veszek, közelebb megyek hozzá, és néhány méterre tőle
megállok.
– Szia – mondom nyugodt, természetes hangon. Pedig izzanak bennem
az indulatok.
Tyler megfordul. Meglepte a hangom, és a hirtelen felbukkanásom. De
azért mosolyog, méghozzá barátságosan.
– Szia – válaszolja. – Bocs, hogy nem szóltam, hogy idefönt leszek. Azt
hittem, tovább maradsz a zuhany alatt, és… nem is tudom… arra
gondoltam, addig feljövök. Egyébként is túlságosan meleg van a lakásban,
nem? Bár itt is rohadt nagy a hőség. Látom, az arcod jól…
– Tyler – vágok a szavába halkan, de határozottan. A szemébe nézek,
mire felvonja a szemöldökét, és várja, hogy folytassam. Elfog a hányinger,
amikor a zsebembe nyúlok a füvet tartalmazó műanyag tasakért. A mutató-
és a hüvelykujjam közé fogom, és az orra elé tartom. Közben igyekszem a
lehető legszigorúbb arcot vágni. – Mi ez?
Azonnal eltűnik a nyugalom az arcáról, és rémülten tágra nyitja a szemét,
amikor észreveszi a tasakot. Látom a páni félelmet a szemében. Nem tud
megszólalni, és én is szótlanul bámulom. Tátva marad a szám, összeszorul a
szívem.
– Mondd, hogy ez Snake-é, jó? – könyörgök csendesen, mert ezt
akarom hallani. Ezt kell hallanom, különben rosszul leszek. A hangom
megbicsaklik, és már csak suttogni tudok. – Kérlek, mondd, hogy Snake-é.
– Eden… – szólal meg végül, és a szeméből sugárzó bűntudat mindent
elárul. Azt a választ kapom, amit nem akarok. Nem is próbálja leplezni.
Meg sem próbálja tagadni.
Hirtelen felrobbanok. Kitör belőlem a harag és a csalódottság.
– Hazudtál nekem! – kiáltom magamból kikelve. – A szemembe
hazudtál, amikor megkérdeztem, hogy jól vagy-e. Nem vagy jól! És hazug
vagy!
– Eden, jól vagyok – tiltakozik Tyler halk hangon, és látszik rajta, hogy
szégyelli magát. Nagyon helyes, van miért. Annyira el vagyok keseredve…
– Ez csak…
– Kokózol is? – A hangom éles, mint a kés.
– Jaj, dehogy.
– És ezt mikor kezdted újra? – förmedek rá, és meglengetem a tasakot a
levegőben. Legszívesebben lehajítanám a mélybe. – Mikor kezdted újra ezt
az egészet?
 Tyler az alsó ajkába harap, és amikor rám néz, csupa bűntudat a
pillantása.
– Néhány héttel azután, hogy ideköltöztem – ismeri be végül.
– Most viccelsz velem, Tyler? Olyan gyorsan? – tör ki belőlem a
felháborodás, és hitetlenkedve megcsóválom a fejem. Ez nem lehet igaz. –
Kirúghattak volna a programból!
– Nem vagyok olyan hülye, hogy lebukjak.
– Éppen most buktál le, ostoba! – csattanok fel. Hozzávágom a tasakot,
ami a betonra esik. Aztán sarkon fordulok, mert annyira ki vagyok akadva,
hogy rá se tudok nézni.
– Eden, kérlek, nyugodj meg – szólal meg Tyler mögöttem, de nem emeli
fel a hangját. Nem csoda. Éppen lebukott, persze hogy halkan beszél. – Ez
csak fű.
– Nem ez a lényeg! – Egyre jobban felhúzom magam, ezért
visszafordulok, és ingerülten felemelem mindkét karomat. Hát egyáltalán
nem érti? – Úgy tudtam, hogy jól vagy! Tehát ezért lógsz állandóan itt a
tetőn? Ide jössz bódulni?
– Akár most azonnal abba tudom hagyni – védekezik, de nem válaszol a
kérdésemre, és egyáltalán nem tűnik meggyőzőnek. – Nézd. – Lehajol,
felkapja a földről a tasakot, a markába szorítja, és megragadja a kezemet.
– Ne nyúlj hozzám! – sziszegem, de hiába. Végigvonszol a teraszon, az
ajtó felé. Közben nem szólal meg, de hallom, hogy zaklatott, mert zihálva
veszi a levegőt. Nekem sincs kedvem beszélgetni vele, ezért némán
megyünk le a lépcsőn, és szállunk be a liftbe.
Annyira dühös vagyok. Nagyon-nagyon haragszom rá. Teljesen ki
vagyok akadva. És össze vagyok zavarodva. Miért? Miért csinálta ezt
megint? Nem értem. Amikor a tizenkettedik emeletre érünk, karba teszem a
kezem, elfordítom a fejem, és elhúzódok tőle. Nincs kedvem a közelében
lenni. Mindent elrontott. Méghozzá alaposan.
Ő viszont megragadja a karomat, és együtt lépünk ki a liftből. Olyan
gyors tempóban visz magával, hogy kénytelen vagyok futva lépést tartani
vele. Elfelejtettem bezárni az ajtót, ezért habozás nélkül betuszkol a lakásba.
A konyha felé néz, és látom, hogy megfeszül az arca, amikor észreveszi a
pulton a befőttesüveget, benne a tasakokkal. A lakásban még most is érezni
lehet a marihuána erős szagát, és már bánom, hogy egy pillanatra
kinyitottam az üveget.
Tyler elengedi a karomat, átvág a nappalin, és bemegy a konyhába.
Lecsavarja a tetőt az üvegről, és kiveszi belőle a maradék két tasakot. A
három tasakkal a kezében benyit a fürdőszobába, és a válla fölött visszanéz.
– Gyere, nézd! – szól rám ingerülten. Kénytelen-kelletlen közelebb
lépek, karba teszem a kezem, és haragos pillantást vetek rá a
fürdőszobaajtóból. – Nézd csak, nézd! – mordul fel dühösen.
Kinyitja az első tasakot, a tartalmát a vécébe önti, és jól megrázza, hogy
az összes fű kihulljon belőle, aztán ledobja a padlóra. A másik kettővel is ezt
teszi. Tágra nyílt szemmel bámulom. Miután lehúzta a vécét, még mindig
zihálva nézi a zubogó vizet, majd felém fordul, és meggyötört pillantást vet
rám.
– Akarod tudni, miért nem voltam jól? Igen? – csattan fel váratlanul. –
Azért, mert nem voltam veled. Ez volt az oka. Miattad volt az egész.
Értetlenül bámulom, és megpróbálom felfogni a szavai értelmét, de nem
megy.
– Mi van?
– Nézd, amikor ideköltöztem, azt hittem, hogy el tudlak majd felejteni,
de tévedtem – ismeri be. Halkan, lágyan beszél, és teljesen megtörtnek
tűnik. Beletúr a hajába, lehajtja a vécéülőkét, ráül, és lehorgasztja a fejét. –
Nem tudtalak kiverni a fejemből, és valamivel el kellett terelnem a
figyelmemet.
Értetlenül pislogok rá. Már megint itt vagyunk? Megint a
figyelemelterelésről beszélünk? Azt hittem, ennek már több éve vége.
– Engem hibáztatsz? – kérdezem hüledezve.
– Igen, téged hibáztatlak – válaszolja éles hangon, és felkapja a fejét.
Kemény, felháborodott pillantással mered rám. – Te hitetted el velem, hogy
nincs nálad esélyem.
– Sosem fogod ezt elfelejteni? Most már mindig bűntudatot akarsz
ébreszteni bennem azért, amit tettem? – förmedek rá. Közelebb lépek, és
lehajolok hozzá, hogy őszintén a szemébe nézhessek. – Már mondtam, hogy
sajnálom – jelentem ki lassan, kihangsúlyozva minden egyes szót. –
Egyébként sosem mondtam, hogy nem akarok veled lenni. Csak azt
mondtam, hogy nem lehet. A kettő között nagy a különbség.
Tyler nem válaszol. Hirtelen úgy érzem, hogy túl sok nekem ez az egész.
A haragom elpárolog, és már inkább csak elkeseredett vagyok. Nemcsak
Tyler füvezése meg a veszekedésünk készített ki, hanem úgy általában
minden. Bánt, hogy becsapjuk Deant, és az elmúlt három hetet
rejtőzködéssel és titkolózással töltöttük, mert csak ehhez értünk. Nyomaszt,
hogy nemsokára el kell mondanunk Deannek meg a szüleinknek az igazat.
Közben Tyler hazudott nekem, amikor azt mondta, hogy jól van. Amióta
megérkeztem New Yorkba, folyamatosan gyűlnek a problémák, és most
minden egyszerre csap le rám. Nem tudom elviselni.
Könnybe lábad a szemem, és nemsokára könnycseppek gurulnak végig
az arcomon. Leülök a padlóra, a kezembe temetem az arcomat, és
igyekszem visszatartani a sírást. De nem sikerül, és nemsokára ott zokogok
a padlón, Tyler lábainál. Közben hallom a lélegzetvételét, de ettől eltekintve
csend van a helyiségben.
Egy idő után Tyler gyengéden a nevemen szólít. Nem nézek fel, és a
hangja hallatán még jobban bőgök. Teljesen gyengének és kimerültnek
érzem magam. Egyszer csak megérzem az érintését a testemen. Óvatosan
átölel, és talpra állít, miközben ő is feláll. Nem enged el. Szorosan magához
von, én meg a flanelingébe temetem az arcom. Aztán csak állunk, egymást
átölelve, és ez is elég.
– Ne haragudj – suttogja, és a fejem búbjára teszi az állát. – El kellett
volna mondanom neked.
Nem válaszolok. Annyira fáj, hogy meg sem próbálom. Nem tudom, mit
mondhatnék még neki. Csak remélni tudom, hogy őszintén bánja, amiért
újrakezdte a drogozást. Pedig mindnyájan azt hittük, hogy soha többé nem
fog droghoz nyúlni.
Tyler megfogja az államat, és felemeli az arcomat. Őszinte, komoly
pillantással néz le rám. Látom rajta a fájdalmat, amikor meglátja a kisírt,
feldagadt szemem.
– Ne haragudj.
Kezébe veszi az arcomat, és látom, hogy az ajkamra esik a pillantása.
Nem mozdulok. Várok. Ő is vár. Kivárja, hogy elhúzódok tőle, vagy nem.
Amikor nem fordítom el a fejem, lehunyja a szemét, és a szájával lassan
megérinti az ajkamat.
Először lágyan és gyengéden csókol, de hamar elkap minket a hév. Én is
megfogom az arcát, ő meg egyre vadabbul és mohóbban veszi birtokba a
számat. Mindkettőnket az érzelmei és indulatai vezérelnek. Hol lágyan és
lassan, hol gyorsan és dühösen csókolózunk, és nemsokára annyira
elmerülök benne, hogy minden másról megfeledkezem.
Tyler nem engedi el a számat, miközben lehajol, megfogja a combomat,
és felemel a padlóról. Azonnal átkulcsolom a derekát a lábammal,
átkarolom a nyakát, és még hevesebben, még mélyebben csókolom vissza.
Megragadja a fenekemet, elindul kifelé a fürdőszobából, és átmegy velem a
konyhán meg a nappalin. Már-már gorombán belemarkolok a hajába,
félrehajtom a fejét, és lágy csókokkal halmozom el a nyakát, egészen a
füléig. Felnyög, és a nevemet sóhajtja.
Elkerülhetetlen, hogy a szobájában kössünk ki. Hát persze. Tyler nagy
nehezen elszakítja tőlem az ajkát, a lábával berúgja mögöttünk az ajtót, és
letesz az ágyára. A pillantása szinte égeti a bőrömet, ahogy végigméri a
testemet. Félszeg mosollyal nézek fel rá. És most nem állít le, amikor az
övéhez nyúlok, mert most nem vagyok részeg. Most semmi sem fog
közbejönni. Mert már készen állunk.
Kicsit hátrébb lököm, és letérdelek előtte. Leveszem a trikómat, és
félredobom. Felnézek rá a szempilláimon át, és látom, hogy nagyot nyel. A
szemével bátorít, hogy folytassam. Úgyhogy továbbmegyek. Remegő kézzel
kigombolom a farmerját, az övtartóba dugom a mutatóujjamat, és letolom a
nadrágot a bokszerrel együtt. A szemem tágra nyílik a látványtól.
Nem sokra emlékszem a két évvel ezelőtti együttlétünkből, a tengerparti
buli után, amikor elmondta nekem az igazat a gyerekkoráról meg a
múltjáról. Az biztos, hogy nem volt túl jó, de nem is számítottam rá. Nekem
az első alkalom volt, úgyhogy nem lehettem valami nagy szám. Azóta viszont
eltelt két év, és ennyi idő alatt sok tapasztalatra lehet szert tenni.
Úgyhogy nekilátok, és megmutatom Tylernek, mit tanultam az utóbbi
években. A technikám sokat fejlődött, és nagy elégtétellel tölt el, amikor
Tyler kéjes nyögésekkel nyugtázza a szorgoskodásomat. Lehunyja a
szemét, egyik kezével a falnak támaszkodik, a másikkal a hajamat fogja.
Élvezem, hogy én vagyok a domináns fél, de nem sokáig maradunk így, mert
egy idő után megragadja a kezemet, és talpra állít. Aztán habozás nélkül újra
lecsap az ajkamra.
Minden olyan gyorsan és váratlanul történik, mert mi ilyenek vagyunk.
Az egész kapcsolatunk kusza és zavaros. Mindig zűrös helyzetekbe
kerülünk, és az is elég meredek, amit most csinálunk. Tylert annyira leköti a
csókolózás, hogy sokáig bíbelődik a melltartóm kapcsával. Annyit
küszködik vele, hogy végül felnevetek, és egy időre elhúzódom tőle, hogy
én kapcsoljam ki. Ő közben szégyenlős mosollyal kilép a farmerjából.
Elhajítom a melltartómat, Tyler pedig azonnal megragadja a derekamat, és
újra magához von. Megsimogatja a hátamat, a hüvelykujjával gyengéden
megcirógatja a bőrömet a mellem alatt, az ajka végigsiklik a nyakamon, a
vállamon, majd a kulcscsontomnál áll meg. Összeszorítom a számat, mert
legszívesebben kéjesen felnyögnék. De most inkább azzal vagyok elfoglalva,
hogy megszabaduljak a cipőmtől, és kibújjak a sortból.
Tyler újra megcsókol, közben megszorítja a fenekemet. Én közben
megpróbálom kigombolni a flanelingét. De ugyanolyan ügyetlennek
bizonyulok, mint ő a melltartó kapcsával, úgyhogy inkább ő gombolja ki az
inget. Mihelyt leveszi magáról, mindkét kezemmel megsimogatom a
mellkasát. Forró a bőre, és érzem a szapora szívverését. Az én szívem is
vadul ver, és Tyler biztosan érzi a tenyerén.
Gyengéden, mégis mohón az ágyra lök. Hagyom, hogy hanyatt essek a
puha matracon. De még nem fekszik mellém. Megfordul, felkapja a
farmerját, kiveszi a tárcáját, és kotorászni kezd benne. Az arcán egyre
nagyobb rémület tükröződik, mert nem találja, amit keres. Tudom, mit
keres, és ideges nevetéssel közlöm vele, hogy nincs miért aggódnia. Azt a
dolgot már megoldottam. Anya ragaszkodott hozzá.
Tyler hatalmas megkönnyebbüléssel az arcán a padlóra dobja a farmert
meg a tárcáját, és végre csatlakozik hozzám az ágyon. A bőröm lángol, és
nem tudom, hogy az érintése vagy a leégés miatt érzem ilyen forrónak.
Mindegy. Megragadom Tyler haját, és magamhoz húzom a fejét, miközben
ő az egész testemet végigsimítja, egyetlen négyzetcentimétert sem hagyva ki.
Megcsókolja a nyakamat, és a bugyimba nyúl. Lehunyom a szemem, és a
lélegzetvételre összpontosítok. Egyre erősebben markolom a haját,
hátrahajtom a fejem a párnára, és megfeszítem a derekamat.
 Egy idő után abbahagyja, és felnéz rám, mintha azt kérdezné, hogy
készen állok-e. Bólintok.
Egészen mostanáig nem is emlékeztem arra, milyen volt, amikor a
testünk összeforrt, a csípőnk egy ritmusra mozgott, és mindketten
kapkodva, zihálva vettük a levegőt. De most, amikor újra megtörténik,
minden emlék visszajön. Csak Tyler most sokkal hevesebb, és nem olyan
óvatos, mint az első alkalommal. Változó ritmusban ostromolja a testemet,
egyik kezével az én kezemet szorongatja, a másikkal a csípőmet fogja.
Mindketten izzadunk. Olyan csodálatos érzések árasztanak el, hogy még
akkor is mosolygok, amikor halkan nyögdécselek és sóhajtozom.
Egyszerűen nem tudom elfojtani a mosolyomat. Ez az egész annyira… Tyler.
Így tudnám egy szóval leírni az élményt, és ez a legjobb az egészben.
Ugyanakkor végig tudatában vagyok, hogy botrányos és helytelen az
együttlétünk, de ettől valahogy még élvezetesebb lesz. Az adrenalin
száguldozik az ereimben. Tudom, hogy nem lenne szabad ezt csinálnunk.
Még nem. Addig nem, amíg Deannel vagyok. Tyler viszont már elfogadta,
hogy előbb-utóbb fájdalmat fogunk okozni Deannek. Ahogy azt is, hogy
elmondjuk a szüleinknek az igazságot, amikor hazamegyünk. Én azonban
még nem állok készen. Igyekszem meggyőzni magam, hogy már kész
vagyok színt vallani, és elviselni a következményeket, de a lelkem mélyén
még mindig félelmet és aggodalmat érzek. Még mindig bűntudatom van,
amiért szeretem Tylert. Nem tartom helyesnek, és szégyellem magam miatta.
Azt hiszem, örökké egymás legnagyobb titkai maradunk.
 19

Egész héten nem hívom fel Deant. Nem tudom rávenni magam, hogy halljam a
hangját. Valahányszor megpróbál felhívni, hagyom, hogy a hangposta
válaszoljon helyettem. Közben az ajkamat rágva bámulom a kijelzőt, és úgy
érzem, hogy én vagyok a legelvetemültebb ember az egész világon.
Nemcsak a szombat este miatt, hanem a vasárnap délután, a kedd reggel és
a tegnap este miatt is.
Tylerrel sok behoznivalónk volt. Két éve vártunk egymásra.
Valahányszor Snake és Emily elment valahová, azonnal kihasználtuk az
egyedüllétet. Tyler tréfásan meg is jegyezte egyszer, hogy meg kéne
mondanunk nekik, ne használják a bal oldali heverőt, mert az a miénk. Erre
persze mindig csak egy ingerült pillantással válaszoltam.
Az együttléteinket nem tervezzük meg előre, csak úgy megtörténnek. De
egyáltalán nem panaszkodom emiatt.

Még éjjel van, amikor Tyler felébreszt. Teljesen csupaszon fekszem a takaró
alatt, és igyekszem kipihenni a megerőltető közös testmozgásunk
fáradalmait, amit pár órája műveltünk. Élvezem az ágy puha melegét, de
azért kinyitom a szemem. Tyler áll az ágy mellett a sötétben, és meglepetten
látom, hogy teljesen fel van öltözve. Farmert és kapucnis felsőt vett fel.
– Mennyi az idő? – nyöszörgöm álmosan. Lehunyom a szemem, és a
párnába temetem az arcomat. Sziréna hangját hallom odakintről, de New
Yorkban ez nem szokatlan. A város sosem áll le. Soha.
– Három óra – válaszolja Tyler csendesen. Hallom, hogy ellép az
ágyamtól, és már kezdem azt hinni, hogy alvajáró, de ekkor rám dob
néhány ruhadarabot. – Öltözz fel.
Felkönyökölök, és lenézek a ruhákra, amelyeket az ágyra dobott.
Ugyanaz, mint amit ő is visel. Farmer és kapucnis felső. Még a melltartómat
is odahajítja, és eltalálja vele az arcomat.
– Jaj, ne haragudj – mentegetőzik, de nem tudja elfojtani a nevetését,
miközben közelebb lép hozzám. Nem szólok semmit, csak megforgatom a
szemem. – Van egy meglepetésem számodra.
– Meglepetés? – csodálkozom. Van valami a hangjában, amitől
megijedek. Nem szeretem a meglepetéseket. Ez is ki tudja, mi lehet? Hajnali
háromkor? Ezt még aggasztóbbnak találom. Megdörzsölöm a szemem,
felülök, és el sem takarom magam a paplannal. Úgyis mindegy, mert Tyler
már szinte gyakrabban lát csupaszon, mint felöltözve.
Az éjjeliszekrényhez nyúl, és felkapcsolja az egyik kislámpát. A fényben
látom, hogy vigyorog. Közelebb hajol hozzám, hogy egy szintbe kerüljön a
szemünk, és még szélesebb lesz a mosolya. Benyúl a zsebébe, elővesz
belőle valamit, és az orrom alá tartja. A kocsikulcsa az.
– A tiéd.
A meglepetéstől tátva marad a szám, és értetlenül pislogok. Az éjszaka
kellős közepén felajánlja, hogy vezessek egy Audi R8-at? Na, erre pont
nem számítottam. Nézem a kulcsot, meg az Audi- kulcstartón megcsillanó
lámpafényt. Óvatosan elveszem tőle, és én is elmosolyodom.
– Még akkor is, ha nem bízol bennem?
– Tutira megőrültem, ugye? – kérdezi somolyogva, aztán felegyenesedik,
és a kezemnél fogva kiránt az ágyból. Talpra állít, és rám néz. – De hát New
Yorkban vagyunk. Ebben a városban mindenki meg van őrülve.
Most már teljesen éber vagyok, és kezdek izgatott lenni. Örömmel tölt el
a gondolat, hogy vezethetem Tyler kocsiját, és megtudhatom, mire képes.
Nem vagyok oda a kocsikért, de Tyler Audija nagyon vonz. Gyorsan
felöltözöm, és megkeresem a padlón heverő vászoncipőmet. Ezt a csukát
hordom már hetek óta. Nem is vettem fel mást, amióta itt vagyok, és már
nem olyan fehér, mint amikor megkaptam.
– Egyetlen karcolás, és megnézheted magad – fenyegetőzik Tyler,
amikor végzek, de közben mosolyog. Átkarolja a vállamat, az ajtóhoz
vezet, és sikerül hangtalanul kinyitnia. Átmegyünk a nappalin.
A sötétben ki tudom venni Snake körvonalait a heverőn. Az ő heverőjén,
hála az égnek. Mélyen alszik, és még halkan horkol is, de azért a lehető
legnagyobb csöndben osonunk ki Tylerrel a lakás ajtaján. Nem ébred fel. A
folyosón Tyler elengedi a vállamat, és bezárja az ajtót.
Az épületben néma csönd honol, és nem merünk beszélgetni, nehogy
felébresszük a többi lakót, miközben elhaladunk az ajtajuk előtt. Belépünk a
liftbe. Szórakozottan himbálom a kulcsot a kezemben, és a szemem
sarkából látom, hogy Tyler figyeli minden mozdulatomat. Remélem, nem
fognak letartóztatni ezért.
Kilépünk a kapun, a Hetvennegyedik utcára, és megint rádöbbenek,
hogy New Yorkban ilyenkor is nyüzsög az élet. Igaz, valamivel kevesebb
autó van az utakon, és nem olyan nagy a tülekedés a járdán, de ahhoz
képest, hogy hajnali három van, elég sűrű a forgalom. Főleg taxik
közlekednek. Még nem melegedett fel a levegő, de azért nincs hideg.
Tyler kocsija az utca másik oldalán vár minket. Izgatottan nézem, ahogy
közeledünk hozzá, és gyorsan kinyitom a központi zárat. Ám ekkor Tyler
kikapja a kezemből a kulcsot, és átsiet az úton. Kinyitja a sofőroldali ajtót,
és ravasz mosollyal néz rám. Felvonom a szemöldökömet, magyarázatot
várva tőle.
– Azt hitted, hagylak Manhattanben vezetni? – Felnevet, és beszáll a
kocsiba. – Szó sem lehet róla – teszi hozzá, és becsapja az ajtót.
Ingerülten karba teszem a kezem, aztán megkerülöm a motorháztetőt, és
beszállok a másik ajtón. Mogorva pillantást vetek rá.
– És mikor vezethetem?
– Jersey Cityben – válaszolja Tyler, és beindítja a motort. A doromboló
hang hallatán megborzongok a gyönyörűségtől.
– Jersey Cityben?
– Igen. – Bólint, aztán hozzáteszi: – A Target parkolójában.
A műszerfal narancssárga fénye megvilágítja a számokat a kilométerórán.
A lejátszó és a légkondi vezérlése is világít a középkonzolon. Előrehajolok,
és beállítom a fűtést, aztán hátradőlök. Amíg Tyler kiáll a helyéről, addig
becsatolom a biztonsági övet.
Jól tettem, hogy becsatoltam, mert mihelyt befordulunk a sarkon a
Második sugárútra, Tyler padlógázt nyom az első jelzőlámpáig. A motort
bőgetve várja a zöld jelzést. Oldalra néz, rám mosolyog, megfeszíti az állát,
aztán az előtte lévő útra szegezi a pillantását. Mi vagyunk az elsők a
lámpánál, és üres az út előttünk. Tyler egyik kezével a sebváltó karját fogja,
a másikkal a kormányt szorongatja. Amikor a piros sárgára vált, beletapos
a gázba. A gumik csikorognak, az autó kilő, és száguldani kezd a sugárúton.
A sebesség az ülés támlájához nyomja a testemet. Mögöttünk bőg a motor,
a kipufogóból füstfelhő csap elő. Máskor megdorgálnám a vakmerő
vezetéséért, de most nagyon tetszik a száguldás, hajnali háromkor,
Manhattan kellős közepén.
Tyler hatodik sebességbe vált, rám villantja a szemét, és huncut mosoly
jelenik meg az arcán. Aztán megint az utat figyeli, én meg azon kapom
magam, hogy egyik kezemmel az ülést, a másikkal a biztonsági övet
szorongatom. A kilométerórára pillantok, és rémülten látom, hogy a
megengedett sebességnél kétszer gyorsabban megyünk. Tyler csak akkor
lassít, amikor utolérjük az előttünk lévő autókat, amelyeket feltartott egy
újabb lámpa.
Ezután már nincs több lehetőség az önfeledt száguldásra, mert az út nem
elég üres. Egy teherautó mögött haladunk, és csak akkor szabadulunk meg
tőle, amikor befordulunk a Houston Streetre. Folytatjuk az utunkat nyugat
felé, Manhattanen át, aztán bemegyünk egy alagútba. Hasonlít a Lincoln-
alagúthoz, amelyen az érkezésem után hajtottunk végig, de egy tábla
mutatja, hogy ez a Holland alagút.
Néhány perc múlva már ki is érünk belőle, és nemsokára Jersey Citybe
érünk, ahol Tyler befordul a Target parkolójába. Az áruház zárva van, és a
parkoló nemcsak óriási, hanem teljesen üres is. Tökéletes a helyszín.
A parkoló közepén leállítja a motort, nagyot sóhajt, és a szélvédőn át
szemügyre veszi a helyet. Úgy tűnik, megfelelőnek tartja, mert felém fordul.
– Szállj ki.
Egyszerre nyitjuk ki az ajtót, és szállunk ki a kocsiból. Idegesen nézem
az aszfaltot, miközben megkerülöm a járművet. Tylerrel összeér a testünk,
ahogy elhaladunk egymás mellett. Most, hogy eljött az idő, kicsit ideges
vagyok. Félek, hogy kárt teszek a kocsiban, ugyanakkor alig várom, hogy
megmutassam, mit tudok.
Beülök, és Tyler is elhelyezkedik mellettem. Nagyot nyelek, megigazítom
az ülést, és közelebb állítom a kormánykerékhez, hogy elérjem a pedálokat.
Tyler elégedett arccal nézi a készülődésemet. Gyorsan végignézek a
parkolón, felmérve a terepet, hogy mennyi helyem van. Közben mindketten
becsatoljuk a biztonsági övet.
Már jó ideje nem vezettem kézi váltós kocsit, nagyon megszoktam az
automatát. Újra bele kell jönnöm, hogy a bal lábammal a kuplungot
kezelem, a jobb kezemmel pedig sebességet kell váltanom. Az első
indításnál a kocsi megugrik, és lefullad.
– Igazad van – nevet fel mellettem Tyler. – Nagyon értesz a kézi
váltóhoz.
– Fogd be – mordulok rá, de közben rá sem nézek. Annyira
koncentrálok a második indításra, hogy szinte meg sem hallom a nevetését.
Hiába gúnyolódik, majd bebizonyítom, hogy téved.
Most már átálltam manuális üzemmódba. Kinyomott kuplunggal egyesbe
teszem a kocsit, és lassan gázt adok. Amikor elégedett vagyok a motor
hangjával, beletaposok a gázba. A jármű nekilódul, és végigszáguld a
parkoló aszfaltján. Olyan erős a motor, hogy egy pillanatra halálra rémülök
tőle, de még szorosabban markolom a kormányt, és még jobban taposom a
gázt. Néhány másodpercen belül a kocsi kilencvennel repül, és a szemem
sarkából látom, hogy Tyler felvonja a szemöldökét, miközben hol engem
néz, hol az utat figyeli. Amikor a parkoló széléhez közeledünk, néhány
sebességgel lejjebb kapcsolok, és fékezek, aztán jobbra tekerem a
kormányt, mire az autó csikorgó gumikkal bekanyarodik.
Még egyszer végigszáguldok a parkolón, most még gyorsabban, és újra
hatosba teszem a kocsit. Annyira élvezem a kézi sebességváltót, hogy
folyamatosan vigyorgok. Nagyon jó érzés így uralni egy járművet.
– Milyen gyorsan megy ez a járgány? – kérdezem, túlkiabálva a motor
zaját. A szemem nem veszem le az útról, és amikor bekanyarodok az épület
sarkánál, elfelejtek váltani. A kocsi majdnem felpördül a járdára, de
szerencsére megtapad az úton, és nekünk is sikerül megőriznünk az
egyensúlyunkat. Tyler megragadja az ajtó fölött lévő kapaszkodót, én meg
úgy szorítom a kormányt, hogy elfehéredik az öklöm.
– Ne erőltesd! – figyelmeztet Tyler. – Nincs elég helyed, hogy
száznegyven fölé gyorsulj!
– Akkor legyen száznegyven. – Tylerre vigyorgok, majd megint
előrenézek, és megállok a parkoló legtávolabbi pontján, miután
megfordítottam az autót, hogy az ellenkező irányba nézzen. Elég nagy a
távolság innen a parkoló másik végéig. Meg tudom csinálni.
– A francba – motyogja Tyler, amikor felbőgetem a motort. Pontosan
tudja, mire készülök. – Bébi, azért amikor a végére érsz, ne felejts el
fékezni.
– Ha nem bízol bennem, kiszállhatsz – vágok vissza kaján mosollyal. –
Az ajtó felé intek az állammal, és úgy felpörgetem a motort, hogy vibrál tőle
a gyomrom.
Tyler szemöldöke a homlokára szalad, de nem mozdul. Esze ágában
sincs kiszállni. Egyik kezével megfogja a biztonsági övet, a másikat pedig a
combomra teszi.
– Padlógázt neki! – kiáltja.
Engedelmeskedem. A gázpedálra taposok, és a kocsi olyan nagy
sebességgel iramodik meg, hogy mindketten hátradőlünk az ülésen. Tyler
megint felnevet, én meg csak nyomom a gázt. Megszorítja a combomat, és
ezzel annyira elvonja a figyelmemet, hogy nem győzök koncentrálni,
miközben hol a kilométerórára, hol az útra pillantok. Kilencven. A padlóig
nyomom a gázt. Száztíz. Százhuszonöt. Száznegyvenöt.
De még nem állok meg, pedig Tyler ezt várja el tőlem. De a megállás a
könnyű megoldás. Szeretem a kockázatot, ezért az ellenkezőjét teszem
annak, amit kéne. Továbbra is a gázon tartom a lábam. Százhatvan.
– Eden… – szólal meg Tyler aggódó hangon, de határozottan. Még
szorosabban markolja a biztonsági övet. Százhetvenöt. – Eden!
Miután elértem ezt a sebességet, átteszem a lábam a fékpedálra, és teljes
erőből rátaposok. A kerekek csikorognak az aszfalton. Ráhajolok a
kormányra, mert a lendület előredobja a testemet, és elfog a félelem, amikor
látom, milyen kevés hely van a parkoló végéig. Lehunyom a szemem. Egy
örökkévalóságnak tűnik, mire a kocsi végre döcögve megáll. Zihálva
veszem a levegőt. Amikor felfogom, hogy tényleg megálltunk, kinyitom a
szemem, és kilesek a szélvédőn. Alig néhány centire vagyunk a járdától.
Jobbra nézek, és látom, hogy Tyler hitetlenkedve mered rám. Tágra
nyitja a szemét, eltátja a száját.
– Azt a rohadt… Eden… – Csak ennyit tud kinyögni.
– Még nem végeztem – közlöm vele mosolyogva. Most már tényleg
rémültnek tűnik. Elengedi a combom, hátradől az ülésen, és
megkönnyebbült sóhajjal veszi tudomásul, hogy még él.
A csuklómon lévő hajgumival összefogom a hajam, hogy ne legyen
útban. Az adrenalin fűti a testemet, ezért ledobom magamról a felsőt meg a
pólót. A kocsiban is beindult már a fűtés. A két ruhadarabot Tyler ölébe
hajítom, és megforgatom a szemem, amikor észreveszem a kaján vigyorát.
Mintha még sosem látott volna melltartóban.
Megfogom a kormányt, és lassan, nyugodtan a parkoló közepére
gurulok. Nagy levegőt veszek, és erősen koncentrálok. Ezt eddig csak
egyszer sikerült jól megcsinálnom. Most nagyon szeretném lenyűgözni
Tylert, ezért megpróbálom, még akkor is, ha fennáll a veszélye, hogy nem
sikerül, és nevetségessé válok. De egy próbát megér.
Tyler feszülten figyel, és megpróbálja kitalálni, mire készülök.
Felpörgetem a motort, és ütközésig elfordítom a kormánykereket.
– Szó sem lehet róla! – kiált fel, amikor rájön, mi lesz a következő
kunsztom. – Veszel nekem négy új abroncsot, ha megteszed.
Igaza van. Tényleg vennem kell neki négy új abroncsot, mert szét fogom
égetni őket.
Miután a motor eléggé fel van pörgetve, padlógázt adok. A kocsi forogni
kezd a tengelye körül, és a kerekek fülsiketítő hangon csikorognak az
aszfalton. Felnevetek, mert sikerül forgásban tartanom az autót, és amikor a
visszapillantó tükörbe nézek, büszke mosoly jelenik meg az arcomon.
Füstfelhőbe borítottam a járművet, és a nyomában fekete körök jelennek
meg az aszfalton. Úgy döntök, hogy ennyi gumiégetés elég volt, és
beletaposok a fékbe.
Néhány másodpercig csendben üldögélünk egymás mellett. A szívem
hevesen dobog az izgalomtól, miközben várjuk, hogy elüljön a füst.
– Oké, végeztem – közlöm elégedetten, és még mindig nem tudom
letörölni a vigyort az arcomról.
– Ezt meg hol az ördögben tanultad?
– Dean apja mutatta meg nekem – ismerem be. Még márciusban volt, és
órákig gyakoroltunk, mire meg tudtam csinálni.
Tyler a szemöldökét ráncolja, mintha egy szavamat sem hinné.
– Hugh megtanított gumiköröket égetni?
– Igen – válaszolom, és megrántom a vállam. Még mindig somolygok,
mert Tyler láthatóan nem számított erre a bemutatóra. – Lecserélte a régi
gumikat a teherautóján, és megengedte, hogy Deannel leamortizáljuk őket.
Tyler hümmög egyet.
– Oké, cseréljünk helyet – mondja végül.
Kiszáll, és megkerüli a kocsi elejét, hogy a kormány mögé üljön. Én
addig átmászok a másik ülésbe, és kényelmesen elhelyezkedek. Nem
veszem vissza a pólót meg a felsőt, de becsatolom az övet. Még vár ránk a
félórás út hazafelé.
De Tyler szerint még nincs vége a trükkös bemutatóknak. Becsapja a
kocsi ajtaját, ő is bekapcsolja az övét, és a visszapillantó tükörbe nézve
szemügyre veszi a mögöttünk lévő területet. Nem figyelmeztet, nem szól egy
szót sem. Gyanakodva nézek rá, amikor rükvercbe teszi a kocsit, és gázt
ad. Hátranéz a válla felett, és a hátsó szélvédőn át figyeli az utat mögöttünk.
A kocsi egyre gyorsul, és egyenes vonalban száguldunk hátrafelé. Tyler
hirtelen előrefordul, és odaszól nekem: – Kapaszkodj.
Mihelyt kimondja, beletapos a fékbe, és ütközésig elfordítja a kormányt.
A kocsi 180 fokos kört ír le jobbra, és amikor az orra arrafelé néz, amerről
jöttünk, Tyler egyesbe teszi a sebváltót. A gyors hátramenet lendülete
tovább viszi az autót, és most egyenesen haladunk tovább. A parkoló
kijáratához érve Tyler lefékezi a kocsit.
Csodálkozva nézek rá, és felkapcsolom a tetővilágítást. A fényben még
zöldebbnek tűnik a szeme.
– Mióta tudsz J-kanyart csinálni?
– Te meg mióta tudod, mi az a J-kanyar? – kérdez vissza Tyler, aztán
megfogja az arcomat, és a számra tapasztja az ajkát.
Már nem érzem úgy, hogy az éjszaka közepén vagyunk, és az sem
csillapítja a vágyamat, hogy alig néhány órája együtt voltunk.
Visszacsókolom, és közben elmosolyodom, mert tetszik, hogy olyan
ismerős ez az érzés. Már nem idegen az érintése. Teljesen megszokottnak és
természetesnek tartom. Nem helytelennek, hanem természetesnek.
Belekapaszkodok Tyler felsőjébe, feltérdelek, és magamhoz vonom,
közben hozzányomom a mellemet. Szűk a hely, de azért sikerül a közelébe
kerülnöm, és Tyler megragadja a csípőmet.
– Kezdem bánni, hogy nincs hátsó ülése a kocsimnak – suttogja a
nyakamba, és halkan felnevet.
Megforgatom a szemem, és egy csábító mosolyt villantok rá.
– Itt is próbálkozhatunk.
A motor még jár, de egyikünk sem törődik vele. Felnyúlok, és leoltom a
világítást, közben Tyler a melltartóm pántját veszi kezelésbe. Kezd
belejönni, és már nem kell olyan sokáig matatnia vele. Már majdnem sikerült
kikapcsolnia, amikor megszólal a mobilom.
A farmerom hátsó zsebében rezeg. Megdermedek. Zavartan
összenézünk Tylerrel. Elhúzódom tőle, és a telefon után nyúlok.
Meglepődök, amikor Rachael nevét látom meg a kijelzőn.
Tyler megadóan hátradől az ülésen, egyik kezével a hajába túr, a másikat
a kormánykerékre teszi.
– A fenébe, Eden…
– Nem én tehetek róla! – mentegetőzöm. Fogalmam sincs, miért hív
Rachael ebben a késői órában, és ingerült vagyok a félbeszakított pillanat
miatt, ezért kicsit mogorván szólok bele a telefonba. – Mi van?
– Eden! Úgy beszélsz, mint egy morcos New York-i – csiripeli Rachael
vidáman. – Ezer éve nem beszéltünk, és így fogadod a hívásomat?
– Rachael… – Igyekszem türelmesen beszélni. – Tudod, hogy itt most
négy óra van? Mármint hajnali négy óra.
– Ó, te jó ég! Nem mondod? – kiált fel Rachael, aki sokszor
megfeledkezik az időeltolódásról. Az első héten majdnem minden
alkalommal éjfél után csörgött rám. Már sokszor elmagyaráztam neki a
háromórás különbséget, de úgy tűnik, mindig kimegy a fejéből. – Teljesen
kiment a fejemből. Itt még egy óra sincs. Felébresztettelek?
– Nem, ébren vagyok. – Tyler türelmetlen pillantást vet rám, mire
megvonom a vállam. Nem tehetem csak úgy le a telefont.
 – Oké… Szóval a keddről akarok beszélni veled.
– Siess! – olvasom le Tyler szájáról.
Egy legyintéssel válaszolok, keresztbe teszem a lábam az ülésben, és
még jobban a fülemre szorítom a telefont.
– Mit akarsz mondani? – Kedden érkezik New Yorkba Rachael és
Meghan, Meg megkésett szülinapi útjára. Öt napig lesznek itt, és már alig
várom, hogy lássam őket. Most viszont nem a barátnőim látogatására
gondolok elsősorban. Csak Tylerre figyelek, és látom, hogy ingerült arccal
mered rám. Így nem tudok a beszélgetésre koncentrálni.
– A Lowell Hotelben fogunk megszállni – közli Rachael határozott,
tárgyilagos hangon. Nem is vártam mást tőle. – Most nézem a térképet, és a
szálloda a Hatvanharmadik utca és a Madison sugárút kereszteződésében
van. Be tudod tájolni?
Megpróbálom magam elé képzelni a városrészt. Úgy emlékszem, a
Madison Avenue háromsaroknyira van Tyler lakásától, a Hatvanharmadik
utca pedig tizenegy saroknyira, dél felé.
– Tyler lakása a Hetvennegyedik utcában van, a szállodától északra.
– Tehát közel leszünk egymáshoz? – kérdezi Rachael.
– Azt hiszem.
– Remek. Megmondom, mit kell tenned. – Rachael egy pillanatra
elhallgat, én meg felsóhajtok, de közben elővigyázatosan eltartom magamtól
a telefont. Rachaelt ismerve, bármilyen kérésre számíthatok. És a kérései
gyakran teljesíthetetlenek. Szerencsére, most nem. – El tudtok jönni a
szállodába kedd este? Tylerrel együtt. Majd ha bejelentkeztünk, megírom a
szobaszámot, meg mindent. Nagyon szeretnénk látni titeket.
– Persze, odamegyünk. – A szemem sarkából látom, hogy Tyler kihúzza
magát, és felvonja a szemöldökét, mert nem érti a többes számot, és tudni
szeretné, mibe rángatom bele. Majd később elmagyarázom neki. – Rachael,
tényleg nagyon késő van.
– Jaj, igen. Ne haragudj. Bocs, Eden – mentegetőzik Rachael, és most
az egyszer őszintének tűnik. Máskor nehéz kicsikarni tőle egy igazi
bocsánatkérést. – Jó éjt, drágám.
Befejezem a hívást, és felsóhajtok, de aztán elmosolyodom.
Kikapcsolom a telefont, és a kocsi padlójára dobom. Áthajolok Tylerhez,
és megsimogatom az állát. Eleinte duzzog még egy kicsit, de amikor
ártatlanul megrebegtetem a pilláimat, egyből megfeledkezik a zavaró
telefonhívásról. Átölel, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Még azt sem kérdezi meg, hogy mit fogunk csinálni kedden.
 20

Kedd este nyolc órakor a Lowell Hotelbe tartunk Tylerrel. A nap kezd lebukni
Manhattan épületei mögé, miközben végighajtunk a Park Avenue-n. Tyler
fekete napszemüveget visel, egyik kezével a kormányt fogja, a másikkal a
haját birizgálja, és az ablakra könyököl.
– Szerintem megtréfálnak minket – morogja egy idő után. – A
Lowellben? Nehogy már!
– Tessék? – kérdezem, és értetlenül nézek rá.
– Ugyan már… – A napszemüveg eltakarja, de tudom, hogy bosszúsan
forgatja a szemét. – Rachael és Meghan egyetemisták. Szerinted
megengedhetnek maguknak egy olyan drága helyet? Ráadásul Meghan most
jött vissza Európából. Valószínűleg csak tíz dolcsi maradt a számláján.
– Tyler… Te tizenhat éves voltál, amikor megvetted ezt a kocsit a vastag
befektetési számládból – emlékeztetem, majd hozzáteszem: – Vagy szerinted
minden tizenhat éves megengedhet magának egy ilyen kocsit?
– Csak mondtam – rántja meg a vállát, nem reagálva a megjegyzésemre.
Tíz perc alatt a Hatvanharmadik utcához érünk, és Tyler egy gyors
manőverrel befarol egy üres parkolóhelyre, pont a Santa Fe Opera előtt. Az
én parkolási képességeim messze elmaradnak ettől. Még mindig nem
győzök csodálkozni, hogy hat másodperc alatt képes bárhová beparkolni.
Kiszállok a kocsiból. Tyler a műszerfalra dobja a napszemüvegét, és
becsapja maga mögött az ajtót. Felvonom a szemöldököm, majd követem a
Hatvanharmadik utcába. Nem értem, mi a baja.
A Lowell Hotel néhány épülettel odébb van, a Madison Avenue sarkán.
Vörös téglafal, aranyozott ajtók, gyönyörű, oszlopos bejárat. Egy darabig
lenyűgözve bámulom, de aztán Tyler felsóhajt, megragadja a kezem, és az
üvegajtóhoz vezet. A portás köszön nekünk, kinyitja az ajtót, üdvözöl a
szállodában, és kellemes estét kíván. Tyleren látom, hogy semmi kedve itt
lenni, mert megint felsóhajt. Nem tudom megállapítani, hogy most a
luxusszállodák ellen van kifogása, vagy ennyire nem örül Rachael és Meghan
társaságának.
Az előtér kicsi, de barátságos, rengeteg kényelmesnek tűnő ülőhellyel.
Tyler elhalad a recepciós pult előtt, és a liftekhez lép. Rachaelék lakosztálya
a tizediken van, úgyhogy egyenesen odamegyünk. Tyler karba teszi a kezét,
és a lift korlátjának támaszkodik.
– Mi a bajod? – teszem fel a kérdést.
– Miért vagyok én itt? – kérdez vissza.
Összeráncolom a szemöldökömet, mert nem értem, a kérdését.
– Ők a barátaid.
– Eden… Az elmúlt egy évben talán összesen hatszor beszéltem
Rachaellel, Meghannel pedig egyszer sem. És te sem. Ismerd be.
Megvonom a vállam. Tulajdonképpen igaza van. Az utóbbi időkben
Meghan nem nagyon erőlteti meg magát. Mintha örülne, hogy elment Los
Angelesből. Csak akkor tudtam beszélgetni vele, amikor nagy néha
hazalátogatott. Már nem érzem olyan közel magamhoz, mint régen.
– Oké, Meghannel tényleg egy kicsit nehéz tartani a kapcsolatot –
ismerem be.
Tyler keserűen felnevet.
– Ez enyhe kifejezés. Egyértelmű, hogy már nem érdekeljük. Teljesen
odavan Utahért, meg azért a Jared nevű fickóért. Összeházasodtak már?
Mert úgy viselkednek, mintha már meglett volna az esküvőjük.
– Ugyan már, Tyler.
– Én ezt akkor is kínosnak érzem. Már nem vagyok a barátjuk. Ez a
helyzet, nem tehetek róla.
A lift megáll, és az ajtó halk csilingeléssel kinyílik, félbeszakítva a
beszélgetésünket. Egyébként sem tudom, mit válaszoltam volna. Tyler még
mindig nagyon rosszkedvű, és nem is próbálja leplezni a hangulatát, amíg
végigmegyünk a folyosón. Útközben előveszem a telefonomat, és még
egyszer megnézem a szobaszámot, aztán megállok a megfelelő ajtónál.
Bekopogok.
Várakozás közben Tylerre nézek. Közömbös arccal bámulja az ajtót, és
megragadom az alkalmat, hogy alaposan szemügyre vegyem. Kreol bőrét és
dús, sötét haját, amit mindig a spanyol génjeivel magyaráz. Zöld szemét, ami
hol ragyogó, mint a smaragd, hol zavaros, mint a viharos tenger. Tökéletes
vonalú állát, rajta a halvány borostát, amit imádok.
Mindent… Mert minden az enyém, amit most látok.
– Mi van? – kérdezi, amikor észreveszi a pillantásomat, és zöld szemével
figyelmesen néz rám.
Nem tudom elfojtani a mosolyomat.
– Semmi.
Ekkor kinyílik az ajtó. Méghozzá olyan váratlanul, és nagy erővel, hogy
huzat támad tőle a folyosón. Mielőtt magamhoz térhetnék, valaki beránt a
szobába, és szorosan átölel.
Azonnal felismerem a parfümöt meg a sampon illatát. Rachael az, és már
nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára ilyen közel magamhoz. Hosszú
haja az arcomba hullik, miközben rám csimpaszkodik, és a fülembe hasít az
éles kiáltása. Nevetni kezdek a válla fölött. Jó látni őt végre. A találkozás
eszembe juttatja a Santa Monica-i életemet, amiről az elmúlt négy hétben
teljesen megfeledkeztem.
– Jézusom, Rachael – motyogom levegő után kapkodva. – Ki akarod
nyomni belőlem a szuszt? – Még mindig nevetve sikerül kibontakoznom a
fojtogató öleléséből, és hátralépek, hogy szemügyre vehessem.
A haja néhány árnyalattal sötétebb, mint amilyenre emlékszem, és jó pár
centivel rövidebb, de ezt nem teszem szóvá. Emlékszem, Dean azt mondta,
hogy el volt keseredve az új frizurája miatt. De ettől eltekintve ugyanaz a
régi barátnőm áll előttem, és szélesen vigyorog örömében.
– Hiányoztál!
– Nekem is. – Eddig ezt észre sem vettem, annyira lekötöttek a saját
ügyeim. Most egy kis bűntudatot érzek.
– Tyler! – Rachael tágra nyílt szemmel bámulja Tylert. Meg tudom érteni
a csodálkozását. Tyler tényleg úgy néz ki, mintha tíz évet öregedett volna,
amióta New Yorkban van. Még mindig zavartan álldogál az ajtóban, de
Rachael megkerül engem, és őt is megöleli. De csak egy pillanatra, aztán a
karjánál fogva behúzza a lakosztályba, és becsukja mögötte az ajtót. – El
sem hiszem, hogy már egy éve nem láttalak!
– Ja, őrület, mi? – motyogja Tyler. Halványan elmosolyodik, de nem
tudom megállapítani, hogy őszinte-e a mosolya. Az a lényeg, hogy már nem
érzi kényelmetlenül magát.
Míg ők beszélgetnek, gyorsan körülnézek a lakosztályban. Elég nagynak
tűnik. Külön hálók, fürdőszoba, meg egy kis konyha. Fényes parketta,
drága szőnyegekkel. A berendezést elegáns és vintage jellegű, ugyanakkor
modern. A falon gyönyörű festmények lógnak, de azokat most nem veszem
alaposabban szemügyre, inkább visszamegyek Tyler mellé.
– Tehát a metró biztonságos? – kérdezi tőle Rachael, és csodálkozva
néz rá. – Nem fognak lelőni minket, vagy valami ilyesmi?
– Ne aggódj a metró miatt – válaszolja Tyler. Látom rajta, hogy
legszívesebben türelmetlenül megforgatná a szemét, de visszafogja magát. –
Csak ne nézz úgy ki, mint egy turista, és nem esik bajod.
Még egyszer körülnézek a lakosztályban. Valami hiányzik. Beletelik
néhány másodpercbe, mire rájövök, mi az. Rachaelre pillantok, és
félbeszakítom a beszélgetésüket.
– Hol van Meghan?
Rachael lassan rám néz. Majdnem elmosolyodik, de gyorsan elrejti a
mosolyát, és közönyös arccal megrántja a vállát.
– Hazahozott valami vírust Európából. Éjjel-nappal rókázik, úgyhogy
nem tudott eljönni.
– Tehát egyedül jöttél?
Még szinte ki sem ejtem a szavakat a számon, amikor valaki átkarolja a
vállamat, és Tylerét is, aztán jól megszorongat minket. Összerezzenek a
váratlan érintéstől, és hátra akarok nézni, hogy ki az. Ekkor meghallok egy
vidám hangot.
– Sziasztok, New York-iak!
Megáll a szívem. Nem azért, mert egy kicsit megijedtem, hanem a hang
miatt. Mert azonnal felismerem.
 Dean az.
Lerázom magamról a karját, és Tylerrel egyszerre fordulunk hátra.
Igazam volt.
Dean áll előttem. Széles vigyor van az arcán, és sötét szeme ragyog az
örömtől, amikor közelebb lép hozzám, és szorosan magához ölel. Annyira le
vagyok dermedve, hogy nem is tudom viszonozni az ölelését. Csak állok a
helyemen, és tátott szájjal, a döbbenettől tágra nyílt szemmel bámulok rá.
Dean válla fölött látom, hogy Tyler is ugyanolyan sápadt, mint én.
Mindketten egyre gondolunk: Ez nem lehet igaz!
– Meglepetés! – súgja Dean a fülembe. A hangjától végigfut a hátamon a
hideg, és amikor a hajamba temeti az arcát, az érintését olyan idegennek
érzem. Elszoktam Deantől. Már Tyleré vagyok.
Deannek nem kéne itt lennie. Nem lenne szabad itt lennie New Yorkban,
Tylerrel meg velem. Miért nincs Santa Monicában? Azt hittem, hogy még
van két hetem kitalálni, hogy mit tegyek, mit mondjak neki. Most még nem
állok erre készen. Dean felbukkanása mindent elronthat.
Dean végre elenged, gyönyörködve végignéz rajtam, és mosolyogva
megcsóválja a fejét. A mosolya boldog és őszinte. Megfájdul a szívem tőle.
– Istenem, mennyire hiányoztál – súgja elragadtatott hangon, és a számra
szorítja az ajkát.
Először annyira megdöbbenek, hogy el sem tudok húzódni tőle.
Régebben éreztem valamit, amikor Deannel csókolóztam, de most nem
érzek semmit. Nem fut át rajtam semmilyen izgalom vagy érzelem. Dean
lágyan, de hevesen csókol, mintha fel akarná idézni, hogy mi hiányzott neki
az utóbbi négy hétben, de én nem tudom viszonozni a lelkesedését. Mert
nem akarom. Mert számomra ez a csók üres és élettelen.
Megpróbálok bocsánatkérő pillantást vetni Tylerre. A teste megfeszül,
ahogy kihúzza magát, miközben hűvös arccal néz minket, de a szeme
szikrázik a haragtól. Hirtelen megragadja Dean vállát, és hátrahúzza tőlem,
megszakítva a csókunkat. Hálás vagyok érte.
– Hé, megfeledkezel a legjobb barátodról? – kiált fel Tyler, és mire Dean
felé fordul, már elmosolyodik. De látom, hogy csak színleli a jókedvet, mert
a szeme még mindig villog, és erősen összeszorítja az állát.
Dean azonban csak a mosolyt látja a legjobb barátja arcán.
 – Te jó ég, mi történt a hangoddal?
– New York City. Bostoni szobatárs – magyarázza Tyler. –
Összezavarja az ember akcentusát.
Dean nevetve magához vonja Tylert. A két jó barát összeérinti az egyik
vállát, és a másik kezével megtapogatja egymás hátát. Amikor Dean
hátralép, Tyler felteszi a nagy kérdést: – Na és… Miért vagy itt? – Nem is
igyekszik enyhíteni a kérdés élét. Csak karba teszi a kezét, felvonja a
szemöldökét, és várja a választ.
– Meghan helyett jöttem – közli Dean vigyorogva. Halványkék ing van
rajta, meg egy sötét farmer. Zsebre vágja a kezét, és így folytatja: – Az
utolsó pillanatban jött az ötlet. Azt hittem, az apám nem fog elengedni a
munkából, de azt mondta, hogy menjek csak. Rachael ötlete volt.
Tylerrel szinte egyszerre villantjuk a szemüket Rachaelre, aki büszke
vigyorral az arcán figyeli a jelenetet. Pedig egyáltalán nem vagyunk
elragadtatva tőle. Idehívta Deant New Yorkba? Ennél rosszabbat nem is
tehetett volna.
– Na mit szóltok? Idehoztam Tyler legjobb barátját, és Eden fiúját –
állapítja meg sugárzó arccal. – Ki a világon a legjobb barátnő?
Egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy válaszoljak neki. Tudom,
hogy jót akart, de fogalma sincs, hogy mit művelt. Mindent sokkal
bonyolultabbá tett. Szerintem Rachael és Dean nem veszi észre, de nekem
meg Tylernek egyre elviselhetetlenebb a feszültség.
Kétségbeesett pillantást vetek Tylerre, aki lehunyja a szemét, és
hátrasimítja a haját. Nem tudom, mit gondoljak. Fogalmam sincs, mit
tegyek. Ekkor Dean megint mellém lép, átkarolja a vállamat, és egy lágy
csókot lehel az arcomra. Ha lehet, ettől még rosszabbul érzem magam.
Most mondjuk el neki az igazat, amíg New Yorkban van? Vagy várjunk
még, ahogy eredetileg terveztük? Ez a legnehezebb az egészben, mert
tudjuk, hogy fájdalmat fogunk okozni Deannek. Elkerülhetetlen a dolog, már
csak az a kérdés, hogy mikor és hol történik meg. Az biztos, hogy nem itt és
most. De talán nemsokára.
Ha azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem jöhet, akkor tévedtem.
A fürdőszoba ajtaja kinyílik, és mindnyájan odafordulunk. Értetlenül
ráncolom a homlokomat, amikor meghallok egy lelkendező hangot.
 – Srácok, a fürdőkád egyszerűen csodálatos!
Ezt a hangot is azonnal felismerem, bár nem hittem volna, hogy valaha
hallom még. Egy olyan ember hangja ez, akivel már két éve nem beszéltem.
Érzem, hogy megint elsápadok. A hang gazdája kilép az ajtón. A haját
kontyba fogta össze, és csak egy fehér törülköző fedi a törékeny testét.
Megáll, amikor észrevesz minket, és először Tylerre néz, majd rám, végül
lassan elmosolyodik.
– Miért nem szóltatok, hogy megérkezett a kedvenc
mostohatestvérpárom? – kérdezi Tiffani méltatlankodva.
 21

Még mindig nem tudom felfogni, hogy ez tényleg megtörténik. Nem, ez nem
lehet. Nem lehet, hogy Dean New Yorkban van, Tiffani pedig itt áll előttem,
és látszólag ártatlan mosollyal néz rám. De tudom jól, hogy egyáltalán nem
ártatlan, és a mosolya mögött ördögi szándék lapul. Mert Tiffani ilyen,
mindig is ilyen volt. Manipulál, erőszakoskodik, és képes mindenkin
átgázolni, hogy megszerezze, amit akar. Szerinte mindennek úgy kell lennie,
ahogy ő elképzeli. És most itt áll előttünk. Tudja, hogyan árthat nekünk,
mert csak ő ismeri a titkunkat, amit kétségbeesetten igyekszünk rejtegetni a
szüleink meg az ismerőseink elől.
– Ez most egy rossz vicc? – fakad ki Tyler, és a hangja élesen belehasít a
fullasztó légkörbe. Tiffanira mered, és hitetlenkedve megcsóválja a fejét.
Rachael felsóhajt, karba teszi a kezét, és az egyik vintage fotelnek
támaszkodik. A szőnyeget rugdossa, és szigorú arccal néz Tylerre.
– Nem tudnátok végre felnőni? Igen, szakítottatok, de annak már két
éve. Lépjetek tovább.
– Ezt komolyan mondod, Rachael? – Tyler csodálkozva néz Rachaelre,
aztán felnevet. Annyira döbbenetes a helyzet, hogy gondolom, semmi mást
nem tud csinálni, csak nevetni rajta. – A francba az egésszel. Kiszállok. –
Idegesen felemeli mindkét kezét, sarkon fordul, és az ajtóhoz siet. Olyan
nagy erővel nyitja ki, hogy nyikorognak a zsanérok. – A kocsiban várlak,
Eden – szól hátra a válla fölött, és bevágja maga mögött az ajtót. Jó nagyot
dörren.
– Úgy látom, New York sem tudta megoldani a haragkezelési problémáit
– jegyzi meg Rachael egy idő után. Viccelni próbál, de nem találom
humorosnak, amit mond. Sőt kifejezetten bunkónak tartom, ezért haragos
pillantást vetek rá.
– Miért kell mindig ilyen lehetetlenül viselkednie? – teszi hozzá Tiffani,
halk hangon, mintha Tyler vérig sértette volna. – Komoly problémái vannak.
Nagyon agresszív. Gondolom, ezt az apjától örökölte.
Már nyitom a számat, hogy mondjak valamit, és letoljam Tiffanit, amiért
Tylert az apjához hasonlítja, de Dean megelőz.
– Ne csináljátok már – csitítja a lányokat, és a vállamról a derekamra
csúsztatja a karját. – Hagyjátok békén.
– De akkor is erős volt, amit csinált – motyogja Rachael. – Szerinted
nem? Csak úgy kiviharzott innen. Előbújt belőle a régi Tyler.
– Nem hibáztatom – szólalok meg, és szúrós szemmel Tiffanira nézek.
Nem is próbálom leplezni a megvetésemet. Most már Rachaelre is
haragszom. A régi Tyler? Ők csak azt látják, ahogy most viselkedett. Persze
hogy elszakad nála a cérna Tiffani váratlan felbukkanása miatt. Rachael és
Tiffani nem látták azt a Tylert, aki jókedvűen nevet és mosolyog egész nap.
Még nem ismerik az új Tylert. Persze még sokat kell fejlődnie, de már jó
úton halad. Sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb, mint régen. Ezért
felháborítónak tartom a sértő megjegyzéseiket. Meg fogom védeni.
– Ne már… Te is kezded? – sóhajt fel Rachael, és lehunyt szemmel
hátrahajtja a fejét.
– Te jóságos ég, Eden… – Tiffani megcsóválja a fejét. – Azt hittem,
hogy az érettségi után tényleg érettebb lettél. – A szempilláját rebegtetve néz
rám a fürdőszobaajtóban állva, és a törülközőt szorongatva.
– Mi a bajod velem, Tiffani? – förmedek rá, mert kezdem elveszíteni a
türelmemet. Lerázom magamról Dean kezét, és közelebb lépek Tiffhez. –
Miért vagy mindig olyan…
Dean hátulról visszatart, mintha attól félne, hogy Tiffani torkának ugrom.
– Tiffani… – figyelmezteti halk hangon. – Ne szemétkedj.
– Fogd be a szád, Dean! – csattan fel Tiffani. A hangja már nem szelíd és
sértődött, hanem éles és parancsoló. Szikrázó szemmel néz ránk, majd
beviharzik az egyik hálószobába, és becsapja maga mögött az ajtót.
Deanre nézek, aki elenged, és vállat von, mintha az előbbi jelenet
egyáltalán nem zavarná. Megvédett minket Tylerrel, és ettől most még
bűnösebbnek érzem magam. Dean ilyen, mindig lehet rá számítani. És
nemsokára szörnyű hírt fogok közölni vele. Nem akarok erre gondolni,
ezért inkább elterelem a figyelmemet róla.
– Szerintem meg ez volt erős, amit Tiffani csinált. Nem gondolod? –
förmedek Rachaelre, a korábbi szavait idézve, amikor Tylerről beszélt.
Ellépek Deantől, karba teszem a kezem, és felvonom a szemöldököm. – Mi
az ördögöt keres itt egyáltalán? – kérdezem szemrehányó arccal.
Rachael ellöki magát a foteltól, és sóhajtva közelebb jön hozzánk. Az
orromat megint megcsapja a parfümje illata.
– Elejétől fogva úgy volt, hogy jön, Eden. Csak azért nem mondtam
neked, mert nem akartam, hogy hónapokon át panaszkodj miatta. Nem
tudnátok végre elengedni a haragot?
– Elengedni? – kiáltok fel. – Ezt komolyan mondod?
– Nézd, én értem – próbál békíteni. – Utálod azért, amit Tylerrel tett, de
ő meg azért utál, mert a mostohatesód pártját fogtad. De ez már évekkel
ezelőtt volt. Nem gondolod, hogy egy kicsit gyerekes vagy? Nem tudnál
megbocsátani neki? Tiffani már megbocsátott, és készen áll arra, hogy újra a
barátod legyen. És Tylernek is.
Legszívesebben én is felnevetnék, ahogy az előbb Tyler. Rachaelnek
fogalma sincs, mi minden történt két éve. Néha szeretném, ha tudná. De
mivel nem tudja, összeszorítom a fogam, és nem mesélem el neki.
– Sosem leszek Tiffani barátja, Rachael. Soha.
– Ne aggódj emiatt – szólal meg mögöttem Dean, és összerezzenek a
hangja hallatán. Még mindig meglep, hogy itt van. A vállamra teszi a kezét,
mellém lép, és megnyugtató mosollyal néz rám. – Nem kell barátkoznod
vele.
– Ugyan már, Dean – ingatja a fejét Rachael. – Azért be kell látnod,
hogy ha így marad a helyzet, akkor mi, a többiek, kellemetlenül fogjuk
magunkat érezni.
– Én nem érzem magam kellemetlenül – jelenti ki Dean, és nyugodt
arccal néz Rachaelre. Érzem, hogy hazudik, de tudom, hogy csak mellém
akar állni, ezért hallgatok. – Semmi sem kellemetlen, csak ha azzá tesszük.
És te most éppen ezt csinálod.
Rachael összeszorítja a száját.
– Én csak szeretnék mindenkit újra összehozni – magyarázkodik, de egy
kicsit szomorú a hangja. Többet nem is mond, hanem megfordul, és ő is
bemegy abba a szobába, ahol Tiffani eltűnt. Deannel kettesben maradunk.
Dean felém fordul, és kicsit lehangoltnak tűnik. Biztosan nem így
tervezték a nagy találkozást.
– Talán rossz ötlet volt, hogy Tylert is idehívtuk – motyogja zavartan. –
Meg akartunk lepni titeket, és annyira szerettelek volna még ma este látni.
Úgy éreztem, hogy nem tudok holnapig várni.
– Hát… Itt vagyok – jelentem ki kelletlenül. Felnevetek, de a nevetésem
nem őszinte. Egyre rosszabbul érzem magam. Túl sok nekem, hogy Dean és
Tiffani is New Yorkban van. Kettejükkel nem tudok egyszerre megbirkózni.
– És az emberek azt mondják, hogy a város látképe a legszebb New
Yorkban… – Dean elmosolyodik, és felvonja a szemöldökét. Csak most
veszem észre, hogy leborotválta azt a rémes borostát, amit mostanában
növesztett az arcára.
Megforgatom a szemem, és meglököm a vállát.
– Jaj, Dean! Ez most komoly?
– Muszáj volt elsütnöm ezt a poént – mentegetőzik. A vállamra teszi a
kezét, és a szemembe néz. – Az elmúlt egy hónapban, amióta nem vagy
velem, rengeteg pajzán kifejezés jutott az eszembe, amit most rád
zúdíthatnék. – Megint megcsókol, és mivel most egyedül vagyunk, a keze a
vállamról a derekamra siklik. Úgy csókol, mintha ez lenne az első alkalom.
Nehezemre esik hasonló lelkesedéssel visszacsókolni. De hát csoda, ha
nem megy? Mindenesetre igyekszem, mert még nem akarom felébreszteni a
gyanakvását. Megpróbálok természetesen viselkedni. Mintha nem lennék
szerelmes a legjobb barátjába, és nem tervezném azt, hogy nemsokára
elmondom neki az igazat.
Elhúzódom tőle, amikor már nem bírom tovább. Összeráncolom a
homlokomat, megvonom a vállam, és az ajtó felé nézek.
– Dean, mennem kell – közlöm vele. – Tyler a kocsiban vár.
– Ja, persze, semmi baj – nyugtat meg azonnal. Aztán végre elenged, és
hátralép. Még mindig mosolyog. – Mi hárman most úgyis elmegyünk
valahová vacsorázni. Meg gondolom, várost nézni. De majd holnap együtt
leszünk, ugye?
Tyler ennek tutira nem örülne, ezért zavartan hebegni kezdek valamit
arról, hogy holnapra már más terveim vannak. Dean értetlenül néz rám.
Fogalmam sincs, mit tegyek: továbbra is viselkedjek úgy, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne, vagy legyek egy kicsit közömbös, sőt elutasító.
Talán jobb, ha már most gyanítani kezdi, hogy valami nem stimmel? Nem
tudom eldönteni, melyik a fájdalommentesebb megoldás, ezért végül
belemegyek egy holnap esti találkozóba.
Nagyon megviselt ez az egész. Amikor elbúcsúzom Deantől, és
odakiáltok Rachaelnek az ajtón át, észreveszem, hogy remeg a kezem.
Valósággal kimenekülök a lakosztályból, pedig igyekszem leplezni a
kétségbeesésemet. Meg sem várom a liftet. Minél előbb meg akarok
szabadulni Deantől meg Tiffanitól, úgyhogy a lépcsőhöz sietek, és megállás
nélkül lerohanok a tizedikről a földszintre. Átvágok az előtéren, és kirontok
az utcára, mielőtt a portás kinyithatná előttem az ajtót. A szemöldökét
felvonva néz rám, amikor elhúzok mellette.
Szerencsére Tyler kocsija még mindig a járdánál parkol a Santa Fe
Opera előtt. Jár a motorja. Gyorsan beugrom az utasülésre, és becsukom
magam mögött az ajtót.
Zihálva fordulok Tyler felé. Mereven ül a helyén, és mindkét kezével a
kormányt szorongatja. Olyan erővel, hogy elfehérednek az ízületei az öklén.
Nem néz rám, összeszorítja a száját, és az utcát bámulja a szélvédőn át.
– Most mi a fenét fogunk csinálni? – kérdezi egy idő után.
– Nem tudom – válaszolom bizonytalanul. Sóhajtva a kesztyűtartóra
hajolok, és beletúrok a hajamba. Lehunyom a szemem, és megpróbálom
feldolgozni a történteket, de még mindig nagyon zavaros az egész. Nem
tudom összerakni a részeket. Lassan felemelem a fejem, és Tylerre nézek.
– Tyler, elmondjuk neki? Mert ez a helyes, nem?
– El kell mondanunk – válaszolja. Már lassabban beszél, és a hangja
sokkal nyugodtabb, mint a lakásban volt. Ő is a szemembe néz, és ugyanazt
az aggodalmat látom a pillantásában, amit én is érzek. – Tudom, úgy
terveztük, hogy majd otthon közöljük vele, de most itt van, és nem
halogathatjuk tovább.
– Mikor?
– Tessék?
Nagyot nyelek, mert úgy érzem, hogy egy gombóc van a torkomban.
– Mikor mondjuk el neki?
Tyler megvonja a vállát.
– Akár holnap is megtehetjük. Sőt most is visszamehetnénk, és
megmondhatnánk. De akkor elrontjuk a New York-i útját, mert szörnyen
fog szenvedni. Vagy… Várhatunk az utolsó napig, és a távozásuk előtti
estén közölhetjük vele. Így jól érezné magát New Yorkban, és miután
megtudta az igazat, nem kéne sokáig elviselnie a társaságunkat, mert
felpattanhat a gépre, és itt hagyhat minket. Érted?
– Tehát öt napig tegyek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben
lenne? – Idegesen összekulcsolom az ujjaimat az ölemben. Szeretem Deant.
Ezért olyan nehéz a helyzetem. Nem azért fogok szakítani vele, mert nem
akarok vele lenni, hanem azért, mert visszataláltam Tylerhez. Dean nem
érdemli meg, hogy egy olyan lány legyen a barátnője, aki valaki mást szeret.
– Kicsit viselkedhetsz másképp. Érezze meg, hogy valami nincs rendjén
– javasolja Tyler, és komor arccal elindítja az autót. – Istenem… Meg fog
minket gyűlölni, ugye? Láttad, hogy nézett rád?
– Ránk – helyesbítek. Bekapcsolom a biztonsági övet, és kiengedem a
levegőt. Nem is vettem észre, hogy eddig visszatartottam. – Annyira örült,
hogy lát minket.
– Felejtsük el egy pillanatra Deant – mordul fel Tyler, és elindul a
Madison Avenue-n. A hangja megint keserű lesz. – Miért van itt Tiffany? „A
kedvenc mostohatestvérpárom?” Ezt meg miért mondta, amikor utál
minket?
– Igazából csak engem utál – jegyzem meg halkan, és felnevetek. Aztán
hátradőlök az ülésen, és nézem Tylert, ahogy vezet. – Tudod, azért, mert
elloptam a fiúját, meg ilyenek.
Tyler oldalvást rám pillant, és ő is elneveti magát. Az arca ellágyul. Egyik
kezét a kormánykeréken tartja, a másikkal átnyúl az én ülésembe, és
megfogja a kezem. Összekulcsolja az ujjainkat. A bőre lágy és meleg, mint
mindig.
– Nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok ezért neked.
 22

Másnap mindketten idegesek vagyunk. Nem tehetünk róla. Nagyon kellemetlen

a tudat, hogy Dean ilyen közel van hozzánk. Megint nagyon óvatosnak kell
lennünk, vigyázni, hogy mit mondunk, és nem szabad túl sokáig egymásra
néznünk. Megint meg kell játszanunk, hogy csak mostohatestvérek vagyunk,
és semmi több nincs köztünk.
De akármennyire is igyekszünk természetesen és ártatlanul viselkedni,
Tylernek nehezére esik elrejteni az ingerültségét, ha arra gondol, hogy Dean
bármelyik pillanatban értem jöhet. Főzött magának egy kávét, amíg én a
nappaliban járkálok, és a kopogást várom az ajtón. Emily végül megérzi a
feszültséget a levegőben.
Leállítja a tévét, Snake legnagyobb bosszúságára, és kíváncsian ránk
néz.
– Mi a baj?
– Edennek randija van – válaszolja Tyler. Rám szegezi a tekintetét, és a
kávéját kavargatja, de közben oda se néz. Az álla megfeszül. – A fiúja
tegnap este meglepte, és felbukkant a városban. Említettem már, hogy a
pszichopata exem is itt van? Mert ő is beállított.
– Tiffani? – kérdezi Emily.
Abbahagyom a járkálást, kíváncsi pillantást vetek Tylerre, és felvonom a
szemöldököm. Ezek szerint mesélt Emilynek Tiffaniról. Valószínűleg mindent
elmondott neki az életéről. Mert mindig kiderül, hogy a legapróbb részletet
is ismeri.
– Igen – válaszolja Tyler merev arccal. Elfordul tőlünk, és a kávéjára
koncentrál.
Emily viszont most felém fordul.
– Nem is tudtam, hogy van barátod, Eden – csodálkozik, és az arcomat
fürkészi. Kényelmetlennek érzem ezt a figyelmes pillantást.
– Ja, és kit érdekel? – mordul fel Snake. Előrehajol, és megpróbálja
megkaparintani a távirányítót, de Emily a mellkasára szorítja a kezét, és
visszatartja. Közben nem veszi le rólam a szemét.
– Már több mint másfél éve együtt vagyunk – közlöm vele. Másfél év…
Ennyi időt pazarolt el Dean az életéből. – Deannek hívják.
Mintha végszóra történne, kopogás hallatszik az ajtón. Mindnyájan
egyszerre nézünk oda, de Tylerrel utána azonnal összevillan a tekintetünk.
Abbahagyja a kávé kavargatását, a keze megáll a levegőben, én meg
idegesen rágcsálni kezdem a szám belsejét. Nincs kedvem találkozni
Deannel ma este, de ha lemondanám, azonnal sejtené, hogy valami baj van.
Még nem állok készen arra, hogy elmondjam neki az igazat.
Érzem, hogy minden szem rám szegeződik a helyiségben, amikor az ajtó
felé indulok, és menet közben lesimítom a szoknyámat. Lassan elfordítom a
zárat, és kinyitom az ajtót. És persze Deant pillantom meg.
Megkönnyebbülten felsóhajt, és mosolyogva végignéz rajtam.
– Hála az égnek! Akkor nem tévesztettük el a lakást.
– Tévesztettük? – csodálkozom a többes számon.
Ekkor felbukkan mögötte Rachael és Tiffani. Kicsit kapkodva veszik a
levegőt, mintha gyalog másztak volna fel a tizenkettedikre. Megszorítom az
ajtót. Tiffani viszont rám mosolyog, és tágra nyitja a szemét.
– Mi az ördögöt kerestek itt? – kiált ki Tyler a konyhából, és amikor a
vállam fölött hátranézek, látom, hogy otthagyta a kávéját a pulton, és elindult
felénk. Zsebre vágja a kezét, de még így is látom, hogy ökölbe van szorítva.
– Látni akartuk a lakásodat! – magyarázza Rachael vidám hangon. Ám
gyorsan lehervad a mosolya, és szégyenlősen hozzáteszi: – Meg azért, mert
a tegnap este olyan rosszul sült el. Beszélni akarunk veled.
Tyler először Rachaelre, majd Tiffanira emeli a szemét, és sokáig nem
szólal meg. Tiffanit hosszasabban nézi, mint Rachaelt, és láthatóan nagy
kísértést érez, hogy ne engedje be őket a lakásba. Végül mégis hátralép az
ajtótól.
– Oké, gyertek be – morogja kelletlenül.
Először Rachael lép be, és bemegy a nappaliba. Tiffani szorosan a
nyomában halad. Tyler a vállát megvonva rám néz, én meg elhúzom a
számat. Közben az ingénél fogva berántom Deant a lakásba, és becsukom
mögöttük az ajtót. Snake és Emily feláll, és zavartan nézik a nyugati partról
származó vendégeink bevonulását. Snake nem veszi le a szemét Rachaelről,
Emily viszont csak Tiffanit figyeli.
– Rendben – szólal meg Tyler. Mindenkinek megmondja a nevét, és
néhány szóval bemutatja a társaság tagjait egymásnak. Snake a bostoni
lakótárs. Emily az angol csaj, akivel együtt vett részt a programon. Rachael
egy barát. Tiffani csak Tiffani. Dean pedig csak az a srác, akivel járok. Tyler
nem említi, hogy régebben a legjobb barátok voltak. Nem lenne értelme. A
barátságuk a következő négy nap során véget fog érni.
A kínos találkozás után Snake azonnal odasiet Rachaelhez.
Figyelmeztető pillantást vetek rá, de nem veszi észre, vagy nem törődik vele.
Szürke szemét Rachaelre szegezi, és kinyújtja a kezét, hogy újra
bemutatkozzon, legnagyobb meglepetésemre, most Stephenként.
Megforgatom a szemem, és Tiffanira nézek, aki Emilyt figyeli. Aggódva
látom, hogy Emily nyugodt arccal közeledik hozzá.
– Tehát te vagy Tiffani?
– Ez meg mit jelentsen? – Tiffani résnyire húzza a szemét, mert meglepi
Emily hanghordozása.
Ha Emily Santa Monicában élne, akkor tudná, hogy nem szabad
kikezdeni Tiffany Parkinsonnal. De mivel nem ott él, nem ismeri ezt az
alapvető túlélő szabályt, és gyanútlanul folytatja.
– Semmit – veti oda, és megvonja a vállát. – Csak annyit, hogy már
sokat hallottam rólad.
– Tényleg? – Tiffani arca felragyog, mintha tetszene neki, hogy mindenki
róla beszél. Pedig többnyire nem hízelgő, amit mondanak róla.
Emily elmosolyodik, de a mosolya nem őszinte. Most először látom
óvatosnak és gyanakvónak. Általában inkább védtelennek, halk szavúnak
és nyugodtnak tűnik. De ma nem.
 – Igen. De ne aggódj. Már látom, hogy minden igaz, amit hallottam
rólad.
Azt már nem hallom, hogy mit felel erre Tiffani, mert Tyler odalép
hozzánk, és Deanre mosolyog. Vajon őszintén? Nem hiszem.
– Nos, Dean… Körbevezesselek? – javasolja a barátjának.
Dean megrázza a fejét.
– Azt hiszem, inkább megyünk. Nem akarok több időt elpazarolni.
– Ne csináld már, haver. Hadd mutassam meg a kecót. – Tyler átkarolja
Deant, megmarkolja a vállát, és elvezeti mellőlem. Szerintem akkor sem
tudna elszabadulni Tylertől, ha akarna. – Gyere, először sasold meg a
kilátást. A lakás a Harmadik sugárútra néz. – Átvezeti a nappalin,
gyengéden az egyik ablak elé löki, és ott tartja. Míg Dean lenéz az utcára,
Tyler huncut mosolyt villant rám a válla fölött. Válaszképpen csak
megcsóválom a fejem.
A szemem sarkából látom, hogy Tiffani csatlakozik hozzájuk. Közéjük
furakszik, és a két fiú vállára teszi a karját, de Tyler azonnal lelöki magáról.
– Mit néztek? – érdeklődik negédes hangon.
A nappali másik végében Snake még mindig Rachaellel beszélget.
Rachael a haját tekergeti, és kicsit eltátja a száját, miközben hallgatja
Snake-et. Vajon mivel tömheti a fejét?
Kínos ez az egész helyzet. Eddig úgy éreztem, hogy a Santa Monica-i
életem meg a New York-i nyaram teljesen el vannak szeparálva egymástól,
és soha nem is fognak találkozni. Most mégis így történt, és ezt rosszul
viselem. Az elmúlt egy hónapban New York olyan volt, mint egy
biztonságos menedék, ahol kizárhattam az otthoni életem zavaró tényezőit.
Nem kellett törődnöm a szüleinkkel, a barátainkkal, Deannel. New Yorkban
megfeledkezhettem arról, hogy Tyler a mostohatestvérem. De a mostani
események visszarántottak a valóságba. És ez fáj.
– A fenébe. – Emily morgolódva hozzám lép. Karba teszi a kezét,
mellém áll, és Tiffani felé int az állával. – Pontosan ilyennek képzeltem el.
Besétál ide, és úgy viselkedik, mintha ő lenne a világ közepe.
– Elég gyorsan elintézted – állapítom meg, és Emilyre nézek, aki
messziről figyeli Tiffanit. Lehalkított hangon folytatom: – Mi volt ez az egész?
Emily megvonja a vállát, felém fordul, és megenyhül a pillantása.
 – Tyler mindent elmesélt róla – közli egyszerűen. Közben Tyler az
ablaknál állva megmutatja a Harmadik sugárúton található üzleteket meg
kávéházakat, és továbbra sem vesz tudomást Tiffani próbálkozásairól, aki
minden áron a közelébe akar férkőzni. – Szörnyű, amit tett – teszi hozzá
Emily. – Ki nem állhatom az ilyen lányokat. És mindig kiállok a barátaim
mellett.
– Azért légy óvatos – figyelmeztetem, és nem veszem le a szemem
Tiffaniról. Egyik kezét Tyler vállára teszi, a másikat a csípőjére. – Nagyon
kellemetlen tud lenni, ha megharagszik valakire.
Emily szembe fordul velem, és felnevet.
– Tapasztalatból beszélsz?
– Bizony. – Tiffani pokollá tette az életem, és most is nehezen viselem el
a jelenlétét. Ahol megjelenik, rögtön leural mindenkit, a mosolyával, a
beszédével. Egyszerűen ijesztő jelenség.
Közben úgy veszem észre, hogy Tiffani feladta, és rájött, hogy nem tud
csatlakozni Tyler és Dean beszélgetéséhez, mert hirtelen megfordul, és
felénk indul. Amikor a közelünkbe ér, felsóhajt, és rám szegezi a tekintetét.
Elmosolyodik, de a mosolya most is hamis és keserű.
– Eden! Gyere ki! Most!
Meg sem moccanok, maradok a helyemen.
– Nem megyek, jó nekem itt.
Tiffani nem fogad el nemleges választ, mert egyszerűen megragadja a
karomat, és gorombán az ajtó felé ráncigál. A vállam fölött visszanézek
Emilyre, aki megvonja a vállát, és megcsóválja a fejét. Kénytelen vagyok
elviselni, hogy kivonszoljon a folyosóra, és Tiffani csak akkor engedi el a
karomat, amikor becsukta mögöttünk az ajtót. Aztán felém fordul.
– Mit akarsz? – Karba teszem a kezem, és hátralépek.
A folyosón egy pasi éppen kilép a lakásából. Tiffani csendben megvárja,
amíg elhalad mellettünk, és a lifthez siet. Miután eltűnt, az arcára visszatér a
gonosz mosoly, és résnyire húzott szemmel néz rám.
– A rövid válaszra vagy kíváncsi? Kezd hiányozni Tyler.
Ezt olyan nevetségesnek tartom, hogy önkéntelenül felnevetek. Utána
meg mosolygok, mert ekkora képtelenséget rég hallottam tőle. Talán nem
lenne ennyire vicces, ha a kapcsolatuk őszinte és valóságos lett volna. De
távolról sem volt az. Tiffaninak nem hiányozhat valaki, akit sosem szeretett.
Még mindig nevetve teszem fel a kérdést: – És mi a hosszú válasz?
– Kezd hiányozni Tyler, és te segítesz nekem visszaszerezni – vágja rá
Tiffani szemrebbenés nélkül. Ő is karba teszi a kezét, és összeszorítja a
száját.
Abbahagyom a nevetést. Ez már szánalmas. Tiffani nagyon el van
tévedve.
– Ugye tudod, hogy ez nem fog megtörténni?
– Miért nem? Nemsokára visszajön Kaliforniába, mindketten szinglik
vagyunk, és úgy veszem észre, hogy a bátyád még szexibb lett, mint volt. –
Drámai arckifejezéssel kifújja a levegőt, és meglegyezgeti az arcát.
– Menj a pokolba, Tiffani.
– Miért vagy ilyen barátságtalan? – Tiffani halkan felkiált, a szívére
szorítja a kezét, mintha megsértettem volna, de én csak megforgatom a
szemem a színjátékán. Mindig szerette a jeleneteket. – Várj csak… – Egy
pillanatra kiesik a szerepéből, mert meghökkent arccal néz rám, és most az
egyszer őszintének tűnik a pillantása. Gyanakodva méregetni kezd, majd
tátva marad a szája. – Ugye nem kavartok még mindig?
Annyira váratlanul ér a kérdése, hogy nem válaszolok. Hiába is
próbálnám tagadni, Tiffani átlát rajtam. Mint mindig. Zavartan pislogok,
nagyot nyelek, és lesütöm a szemem. Tiffani olyan közönségesen beszél
erről. Mi sosem csak „kavartunk”. Mindig többről volt szó köztünk.
– Ó, te jó ég! – Tiffani ezt majdnem suttogva mondja, és a hangján
érzem, hogy tényleg meg van döbbenve. Most az egyszer még gúnyolódni
vagy ócsárolni is elfelejt. – Tehát igen?
Felnézek rá, de gyorsan lehunyom a szemem, és a tenyerembe temetem
az arcom, mert érzem, hogy lángolni kezd.
– Nem olyan komoly – motyogom, de tudom, hogy hazudok. Mert
igenis komoly. Mindig is komoly lesz.
– Nem olyan komoly? – ismétli meg Tiffani. Elég gyorsan túltette magát a
megdöbbenésen, hogy Tylerrel még mindig „kavarunk”, mert amikor
megszólal, a hangja csupa káröröm. – De Eden… Te Deannel jársz.
Megrázom a fejem, megfordulok, és elindulok a lakás ajtaja felé. Erősen
beleharapok az alsó ajkamba, és lassan veszem a levegőt, nehogy elsírjam
magam. Szörnyű, hogy pont egy olyan gonosz ember tud a kapcsolatomról
Tylerrel, aki csupa rosszindulatból képes elmondani mindenkinek. Mert
érzem, hogy szívesen beárulna minket, és csak azért nem tette még meg,
mert meg akar kínozni. Jó oka van arra, hogy megőrizze a titkunkat, de
biztosan nem a jó barátság kedvéért hallgat róla.
– Várj! – kiált utánam Tiffani. Megállok, de nem fordulok meg, csak
lehunyom a szemem, és figyelek. – Élvezd a randidat Deannel. El fogod
mondani neki, hogy megcsalod?
Összeszorítom a számat, és a fogamat csikorgatom. Nem kell ránéznem,
anélkül is tudom, hogy megint mosolyog. Nagyon élvezi. Nem adom meg
neki azt az elégtételt, hogy lássa, mennyire feldühítettek a szavai, ezért nem
válaszolok, és folytatom az utamat.
– Eden! – kiált fel megint, amikor a lakás ajtajához érek. A kezem már a
kilincsen van. Tudom, hogy nem kéne meghallgatnom, amit mondani akar,
de nem tudom megállni. – Mintha felszedtél volna néhány kilót, amióta nem
láttalak.
A szavaival azonnal telibe talál. Ezt a megjegyzést már évek óta nem
hallottam, de Portlandban sokszor el kellett viselnem, és az ilyen
mondatoktól rettegek a legjobban. Azt hittem, végre túltettem magam a
súlyom miatti aggodalmaskodáson. De mihelyt Tiffani kimondja ezeket a
szavakat, szertefoszlik minden önbecsülésem, amit az elmúlt években
sikerült visszaszereznem. A szívem hevesebben kezd verni, és érzem, hogy
mindjárt kicsordulnak a könnyeim. Akkor sem tudnék válaszolni Tiffaninak,
ha akarnék. Ránézni sem merek.
Kinyitom az ajtót, és gyorsan belépek a lakásban. Becsapom magam
mögött az ajtót, és ráfordítom az összes zárat. Szó sem lehet arról, hogy
Tiffani még egyszer betegye a lábát a lakásba. Ezek után nem.
Zihálva veszem a levegőt, és hirtelen feltűnik, hogy milyen nagy a csend a
lakásban. Lassan megfordulok, és látom, hogy mindenki engem néz.
Rachael és Snake abbahagyja a beszélgetést. Emily ott áll, ahol hagytam, és
felvonja a szemöldökét. Tyler és Dean a konyhában vannak. Tyler a kávéját
tartja a kezében, Dean pedig megadó arccal álldogál mellette. Rachaelre
nézek a leghosszabban. Tiffani nem véletlenül vágta a fejemhez azt a
megjegyzést. Szándékosan tette, és a jelenlévők közül csak Tyler, Dean és
Rachael mondhatott neki erről valamit. Nem nehéz kitalálni, ki lehet a ludas.
Nem akarom még jobban felhívni magamra a figyelmet, de félek, hogy
bármelyik pillanatban elsírhatom magam előttük, ezért odaszólok
Rachaelnek, és egyenesen bemegyek a fürdőszobába. Elhaladok Dean és
Tyler mellett, becsukom magam mögött az ajtót, és csak akkor nyitom ki,
amikor Rachael néhány másodperccel később bekopog rajta. Kinyúlok,
behúzom a helyiségbe, és most már bezárom az ajtót.
– Mi van? – kérdezi értetlen arccal.
– Elmondtad Tiffaninak?
– Mit mondtam el neki?
– Azt, hogy… – Nagy levegőt veszek, megkerülöm Rachaelt, a
mosdónak támaszkodom, és ránézek. Tudom, hogy szörnyű látványt
nyújtok, de pontosan úgy nézek ki, ahogy érzem magam.
– Szóval beszéltél rólam? – nyögöm ki végül. – Arról, hogy miért futok.
Rachael aggódó arca még borúsabb lesz, és összeráncolja a homlokát.
– Hát… Régebben talán megemlítettem neki – ismeri be halk hangon. –
Megkérdezte, miért vagy olyan mániákus futó.
– Rachael! – nyögök fel elkeseredetten. Mindkét kezem felemelem, és a
plafonra meredek. Már kezdem megbánni, hogy megbíztam Rachaelben.
Bárcsak senkinek se mondtam volna el. – Tiffani most már tudja, mivel
bánthat meg – suttogom, és Rachael szemébe nézek. Bűnbánó arccal
végighúzza a hüvelykujját az alsó ajkán, de nem szólal meg. Látszik rajta,
hogy fogalma sincs, mit mondjon. – Tiffani szerint felszedtem néhány kilót.
Tényleg?
Végignézek magamon, és szemügyre veszem a testem minden egyes
porcikáját. Mostanában boldog vagyok. Végre megtaláltam a tökéletes
egyensúlyt az egészséges táplálkozás meg a mozgás között, és sikerült
megszabadulnom a szélsőségektől. Már nem figyelek oda mániákusan
minden egyes falatra, amit lenyelek. Nem hagyok ki étkezéseket. Nem
gyötör a bűntudat, ha kihagyok egy futást. Már hónapok óta nem gondolok
a testsúlyomra, de most minden régi reflex visszajött. Megpróbálom
kiszámolni, hány szelet pizzát ettem meg, amióta New Yorkban vagyok.
Mennyi plusz tejszínt tettem a tejeskávémba az elmúlt egy évben. Lehet,
hogy nem lett volna szabad így elengedni magam.
 – Eden, csodásan nézel ki – nyugtat meg Rachael. Két kezébe fogja az
arcom, felemeli a fejem, és könyörgő pillantással néz rám. – Hagyd abba –
szól rám határozottan. Aztán leereszti a kezét, hátralép, és nagyot sóhajt. –
Nézd… Beszélni fogok Tiffanival. Ő is tudja, hogy nem helyes ilyesmivel
vagdalkozni. Kérlek, ne izgasd fel magad miatta. Élvezd a randidat Deannel.
Fogalmam sincs, ezek után hogyan tudnék kikapcsolódni vele. El sem
akarom hagyni a fürdőszobát, és semmi kedvem azzal a fiúval mutatkozni a
nyilvánosság előtt, akivel úgyis nemsokára szakítani fogok. Ilyen
hangulatban nem hiszem, hogy meg tudnám játszani magam.
Kopognak. Rachaellel egyszerre kapjuk fel a fejünket. Dean hangját
hallom az ajtón át.
– Jól vagytok?
Még egy kopogást hallok, és Tyler is beszól a helyiségbe.
– Eden?
– Mindjárt jön! – kiált vissza Rachael. Amikor újra felém fordul, már egy
könnycsepp gördül végig az arcán, amit gyorsan letöröl a hüvelykujjával. –
Figyelj… Semmi baj – biztatgat lágy hangon, aztán átkarol, és szorosan
magához ölel. – Ne haragudj – suttogja a hajamba. – Nem kell jóban
lenned Tiffanival. Nem erőltetem.
– Nagyon helyes – suttogom magam elé. – Mert sosem fog megtörténni.

Dean a Bella Blu nevű kis olasz étterembe visz vacsorázni a Lexington
Avenue-n. Ezen egyáltalán nem lepődök meg. Dean mindig büszke volt az
olasz gyökereire, ahogy Tyler is szívesen emlegeti a spanyol génjeit, pedig
azokat az apjától örökölte.
Húsz perccel később érkezünk, részben Tyler miatt, aki szándékosan
feltartotta Deant, részben pedig azért, mert bezárkóztam a fürdőszobába
Rachaellel. Mielőtt kijöttem, Rachael megigazította a sminkemet. Sokkal
jobb lett, mint amit én csináltam. Senki sem kérdezte meg, hogy mi történt,
és Tiffani miért van kizárva a lakásból. Senki sem mert érdeklődni.
Rachael folytatta a beszélgetését Snake-kel, Tyler komor arcot vágott,
Emily pedig érdeklődve, sőt inkább gyanakodva figyelt. Tiffani karba tett
kézzel állt a folyosón, a hátát a falnak támasztotta, és mosolyogva kellemes
estét kívánt nekünk. Dean megköszönte, és láthatóan nem vette észre, hogy
csak alakoskodik. Én rá sem néztem Tiffanira, aki kihasználta az alkalmat,
hogy újra a lakásba furakodjon. Nem voltam elég magabiztos, hogy szóba
álljak vele. Legszívesebben elrejtőztem volna.
Ha lehet, az este még rosszabbul folytatódik, itt, a Bella Bluban. Gyötör
a bűntudat, amiért itt vagyok. Az első New York-i estémen pont ugyanilyen
helyzetben voltam. Egy meghitt, olasz étteremben üldögéltem. De azt a
helyet nem Bella Blunak hívták, hanem Pietrasantának, és nem Dean ült
velem szemben, hanem Tyler.
– Szóval, most megfogadtam… – Dean bekap egy falat rákos raviolit, és
miután lenyelte, lelkesen folytatja: – Megfogadtam, hogy jövőre
mindenképpen egyetemre megyek. Tudom, hogy tavaly is ezt mondtam, de
igazából szeretek az apámnál dolgozni. Nincsenek órák, nincs tanulás, csak
menő kocsik.
Szórakozottan piszkálom a Cézár-salátámat, és nem nagyon figyelek rá.
Már tíz perce tologatom ide-oda a kenyérdarabkákat, de még alig ettem
belőle. Nincs kedvem.
– Aha – bólintok gépiesen.
– És tudom, hogy eddig a Berkeley-be akartam menni, de nézegettem az
illinoisi üzleti szakokat, és…
– Tessék? – Felkapom a fejem, és Dean csillogó szemébe nézek.
– Illinois – ismétli meg mosolyogva. – Hogy közelebb legyünk
egymáshoz.
Görcsbe rándul a gyomrom, és alig tudom leplezni a kétségbeesésemet.
Mindketten tudtuk, hogy két hónap múlva az ország másik végébe fogok
költözni, de idáig nem nagyon beszéltünk róla. Egyikünk sem akart ezzel
foglalkozni. Kerülgettük a témát, hogy négy évig távol leszünk egymástól.
Persze ott lesznek a közös nyarak. Meg a tavaszi szünet. A téli szünet. A
hálaadás. Akkor majd találkozunk, de az egészen más, és sokkal
bonyolultabb. Most már nem zavar, hogy messze költözöm Deantől. Sőt
szerintem mire elhagyja New Yorkot, örülni fog neki, hogy elmegyek az
államból. Nem hiszem, hogy látni akar még valaha az életben.
– De mindig a Berkeley-re készültél – jegyzem meg csöndesen.
– Tudom – közli mosolyogva. – De ha Kaliforniában maradok, kétezer
mérföld választ el minket. – Lenyel még egy falat raviolit, és leöblíti egy kis
vízzel. Előrehajol, és úgy folytatja. – A Northwesternt választottam –
magyarázza. – Állítólag ott nagyon erős a közgazdaság szak, de tudod, mi a
legjobb benne? – Elhallgat, de nem azért, mert választ vár a kérdésére,
hanem csak hatásszünetet tart. – Evanstonban van. Alig húszmérföldnyire a
Chicagói Egyetemtől.
Az asztal közepén pompázó virágot nézem, és megpróbálom felfogni,
amit Dean mond. Képes lenne lemondani álmai egyeteméről, hogy ne kelljen
elválnunk. Dean már csak ilyen. Mindig önzetlen, mindig másokra gondol,
és szívesen hoz áldozatot azokért, akiket szeret. Már tavaly elkezdhette
volna az egyetemet, de az apja világéletében azt akarta, hogy neki
dolgozzon, és Dean teljesítette a kívánságát. Tudom, hogy szereti a
kocsikat, de azt is tudom, hogy mindenképpen üzleti karriert szeretne
csinálni. A családi hagyomány kedvéért mégis elhalasztotta egy újabb évre a
saját terveit. Ráadásul most képes lenne más iskolákba jelentkezni, hogy ne
legyünk több ezer mérföldre egymástól.
– Szerintem a Berkeley-t sem kellene elvetned – javaslom végül, de
közben nem nézek rá. Még mindig a virágot bámulom, és gondolkodom.
– Mi értelme lenne? – kérdezi Dean.
– Mert nagyon jó iskola.
– A Southwestern is – jelenti ki lelkesen. – És ráadásul melletted van!
Most felnézek rá. Eltolom magamtól az érintetlen tányért, és
összekulcsolom a kezemet az asztalon.
– De mindig azt mondtad, hogy nem akarsz eljönni Kaliforniából. – Dean
valószínűleg azt várta, hogy örülni fogok a hírnek, és repesek a
boldogságtól, hogy jövőre Illinoisba költözik, mert kezd lehervadni a mosoly
az arcáról. A végén még a homlokát is ráncolja.
– Eden… – A szemembe néz, és úgy folytatja. – Így is egy évig nélküled
leszek. Chicago harmincórányira van Santa Monicától kocsival, de azért
havonta meg tudlak majd látogatni, és te is hazajössz az ünnepekre. Még
másodállást is vállalhatok, hogy gyakrabban oda tudjak utazni. De ezt csak
egy évig csinálhatjuk. Nem hiszem, hogy kibírnék így négy évet.
– Dean…
– Úgyhogy amikor jövőre egyetemre megyek, a közeledben akarok
lenni – folytatja, nem törődve a közbeszólásommal. Hátradől a széken,
karba teszi a kezét, és megint elmosolyodik. – Képzeld csak el! Te
másodéves leszel, én meg csak egy gólya. Szerepet fogunk cserélni.
Ha úgy tervezném, hogy Deannel maradok, akkor talán lelkesednék az
ötletért. De nagyon nehéz hallgatnom, ahogy a jövőnket tervezi, amikor
tudom, hogy nincs közös jövőnk. Nem hiszem, hogy bármit tudnék mondani
most neki, amivel megváltoztathatnám az iskolaválasztási terveit. Majd
akkor fogja meggondolni magát, ha Tylerrel elmondjuk neki az igazat.
Akkor biztosan megint a Berkley-ért fog rajongani, és nem akar a
közelemben lenni.
– Dean… – próbálkozok még egyszer. Fáj ránéznem, mert csak őszinte
szerelmet látok a szemében. Bárcsak én is így tudnék nézni rá.
Megérdemelné, sőt még többet is. Egyébként tényleg szeretem őt. Amióta
összejöttünk, nem volt olyan idő, hogy ne szerettem volna. De az a helyzet,
hogy a szívem Tyleré. Úgy helyes, ha elengedem Deant. – Szeretlek –
mondom ki halkan, és közben a szemébe nézek. Nem is pislogok. – Ugye,
tudod?
Dean átnyúl az asztalon, megfogja a kezem, és most már a szeme is
mosolyog.
– Hát persze.
Nagyon remélem, hogy ezt komolyan gondolja.
 23

Mire másnap visszatérek a futásból, a többiek már eldöntötték, hogy aznap a

fiúk és a lányok külön programot csinálnak. Nem tudom, kié volt az ötlet,
de nekem egyáltalán nem tetszik. Tyler, Snake és Dean elmennek valami
veteránautó-kiállításra a város szélén, a lányok pedig a Times Square-t
célozzák meg. Ebbe sem volt beleszólásom, és most már hiába próbálok
tiltakozni. Pedig még Emilynek sincs túl nagy kedve Rachaellel és Tiffanival
tölteni a délutánt.
Így hát órákon át mászkálunk és nézelődünk a Times Square-en, és
közben Emilyvel igyekszünk kicsit lemaradni Rachaeléktől. Rá sem tudok
nézni Tiffanira, beszélni sincs kedvem vele, azért távol tartom magam tőle.
Amikor Rachaellel berohannak egy üzletbe, Emilyvel nem megyünk utánuk.
Kint maradunk, beszélgetünk, és reménykedünk, hogy nem tűnik nekik fel a
távollétünk. Az elmúlt négy hét során sokszor ellátogattam a Times Square-
re, és már nem tartom olyan izgalmasnak. Emily is így van vele, hiszen már
több mint egy éve New Yorkban lakik. Rachaelnek és Tiffaninak azonban
ugyanolyan mesés és varázslatos a hely, mint nekem volt, amikor Tyler
először idehozott. Ha erre gondolok, már nem tartom olyan idegesítőnek,
hogy állandóan megállnak, és fényképeznek.
– Tényleg így szokott járni, vagy szerinted most direkt csinálja? –
kérdezi Emily fojtott hangon, miközben követjük a két lányt a
Negyvenharmadik utcában. A távolság lassan nő köztünk, és Emily
félrehajtott fejjel figyeli Tiffani vonulását. Úgy lépdel, mint aki valamilyen
küldetést teljesít.
– Direkt csinálja. Sosem szokott így járni – súgom vissza, ügyelve arra,
nehogy meghallják. Bár ettől nem nagyon kell félni. Akkor sem hallanák
meg a beszélgetésünket, ha akarnák, mert a Times Square most is zajos és
forgalmas. – Tudod, amikor először találkoztam vele, egész kedves volt.
Aztán minden tönkrement.
– Mi történt?
– Hosszú történet – hárítom el a választ. Úgysem tudnám elmagyarázni.
Az történt, Emily, hogy Tyler miattam szakított vele! Pontosan. De ezt
képtelen lennék kimondani. – Ne mondd, hogy van elég időd, mert nincs
kedvem beszélni róla.
– Nem akartam erőszakoskodni – nyugtat meg Emily, és csak most
jövök rá, hogy inkább őt választottam, mint Rachaelt, a barátnőmet.
Lelkiismeret-furdalásom van, mert eleinte nem kedveltem Emilyt, de akkor
még nem tudtam, hogy semmi sincs köztük Tylerrel. Most már kezdem a
barátomnak tartani, és a Tiffani iránt érzett közös utálatunk még jobban
összehozott minket.
Néhány perc múlva Tiffani eltűnik a Brooklyn Dinerben, míg Rachael az
ajtónál álldogál, és bevár minket. Már majdnem három óra, és még nem
ebédeltünk, ezért nincs kifogásunk az étterem ellen. Legalább egy kicsit
megpihenünk, miután órák óta cikázunk az üzletek között.
A távolabbi sarokban, az ablak mellett kapunk egy bokszot, de Tiffani
bevásárlószatyrai elfoglalják a mellette lévő helyet. Természetesen Emily
mellé ülök, és ügyelek arra, hogy Rachael legyen velem szemben. Tiffani az
asztal másik végében van, és ez jó, mert csak akkor láthatom, ha
kifejezetten ránézek. Amit persze nem tervezek megtenni. Az asztalra
szegezem a pillantásomat, és idegesen malmozok az ujjammal az ölemben.
A három lány sokáig tanulmányozza az étlapot, de én fel sem veszem az
enyémet. Néhány perc múlva Rachael észreveszi, hogy nem választok
magamnak ételt, és szigorú pillantást vet rám a kezében tartott étlap fölött,
sőt még óvatosan meg is böki a lábam az asztal alatt. Nem foglalkozom
vele, inkább kinézek az ablakon, és a Times Square-en hömpölygő tömeget
figyelem. A helybéliek cikázva kerülik ki a lődörgő turistákat, akik észre
sem veszik, hogy elállják a többi járókelő útját, amikor megállnak a járdán
térképet tanulmányozni, fényképezni, vagy megkérdezni a társukat, hogy
merre menjenek tovább. Most már át tudom érezni a helyiek bosszúságát.
– Tehát angol vagy? – csapja meg a fülem Tiffani kérdése, amit Emilynek
szegez. Az asztalra könyökölök, a kezemre teszem az állam, és tovább
nézelődök. De közben figyelek.
– Igen – válaszolja Emily, és a hangja gyanakvónak tűnik. – London
mellett születtem.
– Már korábban is itt éltél Amerikában, vagy csak erre a felvilágosító
cuccra jöttél ide?
– Azért jöttem. – Egyértelmű, hogy Emily igyekszik a lehető legrövidebb
válaszokat adni. Szerintem nincs sok kedve Tiffanival társalogni. Meg tudom
érteni.
– Tehát téged is bántalmaztak?
Tátva marad a szám, amikor meghallom Tiffani kérdését. Annyira
megdöbbenek, hogy odakapom a fejem, és hüledezve meredek rá. Tiffani
nem zavartatja magát, hanem összeszorított szájjal várja Emily válaszát.
– Tiffani! – kiált fel Rachael elszörnyedve. – Ne legyél már ennyire
érzéketlen.
– Csak egy kérdést tettem fel – rántja meg a vállát Tiffani, és megint
Emilyre néz. – Tehát igen?
– Erre nem kell válaszolnia! – csattanok fel, és szúrós pillantást vetek
Tiffanira.
Nem akarom felhívni magamra a figyelmét, de ezzel túllőtt a célon.
Tiffani most rám villantja a szemét.
– Nem kéne inkább azzal foglalkoznod, hogy gondosan kiválasztod, mit
fogsz enni, mint hogy más beszélgetésébe beleszólj?
– Tiffani… – sziszegi Rachael. Az ajkába harap, és bocsánatkérő
mosolyt villant rám. Tiffani megint megvonja a vállát, mintha nem értené,
miért figyelmezteti a barátnője.
A gyomrom megint görcsbe rándul, és hiába próbálom kiverni a fejemből
Tiffani gonosz megjegyzését, nem nagyon sikerül. Nehéz úgy tenni, mintha
nem fájna. Egyre rosszabbul érzem magam. Nem akarok itt ücsörögni, és
megvárni a pincérnőt, mert Rachael biztosan ingerült lesz, Tiffani pedig
leplezetlen kárörömmel fog mosolyogni, ha nem rendelek semmit. Inkább
kihagyom ezt a jelenetet.
– Bocsánat – szólalok meg, és Emily azonnal feláll, hogy kiengedjen a
bokszból. Rachael gyanakodva ráncolja a szemöldökét, mert nem érti a
távozásom okát, ezért gyorsan megmagyarázom. – A mosdóba megyek –
vetem oda neki, és elsietek.
A mosdót az étterem másik végében találom, és meglepődődve látom,
hogy milyen kicsi. Csak néhány fülke, néhány vízcsap, és ennyi. Szerencsére
nincs bent más rajtam kívül. A falnak támaszkodom a kézszárító mellett, és
nagyot sóhajtok.
Nincs kedvem visszamenni. Nem akarok megint Tiffani szeme elé
kerülni. Legszívesebben elhúznék innen, és elrejtőznék Tyler lakásában.
Magam elé képzelem az étterem elrendezését, és megpróbálom kitalálni,
hogyan tudnék észrevétlenül kisurranni az utcára. Aztán eszembe jut Emily,
aki két vadidegennel üldögél odabent, akik közül az egyiket máris
ellenszenvesnek talál. Ezt már Tiffani is észrevette, ezért szinte biztos, hogy
ha én nem vagyok kéznél, akkor Emilyt fogja gúnyolni. Bárcsak megkértem
volna Emilyt, hogy jöjjön el velem a vécére! Nem lett volna szabad
otthagynom az asztalnál. Emily miatt kénytelen leszek visszamenni a
társasághoz. De csak egy kicsit később. Remélem, addig Rachael
megakadályozza, hogy Tiffani újabb gonosz megjegyzést tegyen Emilyre.
Sajnos nem sokáig élvezhetem a nyugalmat, mert kábé öt perc múlva
kinyílik a mosdó ajtaja, és pont az a személy sétál be rajta, akitől egy kis
időre meg akartam szabadulni.
– Mi tart ilyen sokáig? – kérdezi Tiffani, aztán karba teszi a kezét, és
közelebb lép hozzám. Nem is nézek a szemébe, csak elviharzok mellette, és
az ajtó felé indulok. – Várj! – szól utánam.
– Mi van, Tiffani? – csattanok fel, és visszafordulok. Sosem fogom
megszokni a stílusát. – Mit akarsz?
– Tegnap este sokáig fent voltam – kezdi nyugodt hangon. –
Gondolkodtam. – Csípőre tett kézzel járkálni kezd az előtérben, a
hajszárítók és a szemben lévő fal között. Játssza a nagy drámát, mint mindig.
De engem nem tud megtéveszteni. Karba teszem a kezem, és várom, hogy
folytassa. – Tehát tegnap este, amíg te Deannel voltál, beszéltem Tylerrel.
Bocsánatot kértem azért, ami a múltban történt. És örült neki – teszi hozzá.
Nem tudom, hogy most hazudik, vagy igazat beszél. De az biztos, hogy
amikor hazaértem, Tyler nem beszélt erről. Nem tett említést Tiffani
bocsánatkéréséről, és azt sem mondta, hogy örült neki. – Azt hiszem, van
nála még esélyem – jelenti ki Tiffani, aztán megáll előttem, és a szemembe
néz. – Mármint lenne, ha te nem állnál az utamban.
Értem, mire céloz, és felnevetek.
– Tényleg azt hiszed, hogy a kedvedért szakítani fog velem? –
Megcsóválom a fejem Tiffani szánalmas reménykedése láttán. Tiffaniban
csak egy dolgot nem tartok ijesztőnek: a nevetséges cselszövéseit. Úgy
tűnik, az idő múlásával egyre rosszabbul méri fel a helyzetét és a
lehetőségeit. – Te jóságos ég, Tiffani! Nem is tudod, mennyire el vagy
tévedve.
– Nem hiszem azt – vágja rá határozottan, majd ravasz mosolyra húzza a
száját. – Tudom, hogy magától nem tenne ilyet. Ezért van rád szükségem.
– Tessék? – Már nem tartom humorosnak a szavait. – Mi van?
– Vess véget annak, ami köztetek van, akármi is legyen az – parancsol
rám éles hangon. Összehúzza a szemét, és türelmetlenül toppant a lábával.
Megint megcsóválom a fejem. Tiffani megbolondult, ha azt hiszi, hogy
teljesítem a kérését.
– Ez nem fog megtörténni – jelentem ki. A hangom meglepően erős,
pedig gyengének érzem magam vele szemben.
– Azt hiszem, akkor felhívom Deant. – A táskájába nyúl, és előhalássza
a telefonját. Egy darabig tapogatja a kijelzőt, majd rám néz, és élvezettel
elmosolyodik, amikor meglátja a rémült arcomat. Elém tartja a mobilt,
mutatva, hogy már megy is a hívás.
– Ne! – Megpróbálom kikapni a kezéből a telefont. A szívem
összeszorul, és úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. Mindjárt elájulok.
Tiffani vészjóslóan mosolyog, és a vállamnál fogva visszatart, nehogy
elérjem a mobilt. A másik kezével a magasba emeli az eszközt, de jó
messzire tőlem. Kihangosítja a hívást, és a monoton csengetés visszhangzik
a mosdóban.
– Szakíts Tylerrel, és nem árulom el Deannek, oké?
– Rendben! – kiáltok fel. Nincs más választásom. Most már a kezem is
remeg, és a szívemet egy láthatatlan vasmarok szorongatja.
Tiffani hátralök, és befejezi a hívást, mielőtt Dean felvenné a telefont.
Annyira el vagyok csigázva, hogy örülni sem tudok neki.
– Megmondom, mi lesz – közli Tiffani széles vigyorral az arcán. Olyan
gonosz az ábrázata, hogy alig tudok ránézni. Na, már hányingerem is van.
Bárcsak megléptem volna az étteremből, amíg volt rá esélyem! – Ma este
kell megcsinálnod. Nem érdekel, mit mondasz Tylernek, de egyértelmű
legyen számára, hogy a mocskos kis ügyeteknek vége. Aztán gyere át a mi
szállodánkba, mert ott fogsz lakni.
– Micsoda? – A hangom egy gyenge suttogás, pedig szeretnék erősnek
tűnni. De gyenge vagyok. Legyőztek.
– Tudod, a drámai hatás kedvéért. – Tiffani vigyora még szélesebb lesz.
Hogyan képes ezek után mosolyogni rám? Ennyire élvezi, hogy megalázhat,
megsemmisíthet? Ez a nő egy igazi szadista. – Egyébként pedig… – folytatja
ördögi mosollyal az arcán. – Nem vagyok ostoba. Tudom, hogy
elmesélheted Tylernek ezt a kis beszélgetésünket, úgyhogy az a legjobb, ha
átjössz, és Deannel vagy. Az egészet jól átgondoltam, ezért ha esetleg
megfordulna a fejedben, hogy te mondod el Deannek, mi van köztetek
Tylerrel, akkor ne strapáld magad. Mert akkor a szüleiteket fogom felhívni,
és ebben tutira nem fogsz megelőzni, mert egy ilyen dolgot nem akarsz
telefonon közölni velük, az biztos.
Tiffani sokkal okosabb, mint hittem. A cselszövése már nem tűnik olyan
komikusnak, mint néhány perccel ezelőtt. Most kénytelen vagyok eldönteni,
kit bántsak meg: Tylert, Deant vagy a szüleimet. Szépen sarokba szorított,
és nincs más választásom, mint azt tenni, amit kér tőlem.
– Most zsarolsz engem?
– Nem – rázza meg a fejét Tiffani. A széles vigyora halvány mosollyá
fakul, és közelebb lép hozzám. – Csak közlöm veled, mi fog történni, ha
nem teszed meg nekem ezt a kis szívességet – jelenti ki fenyegető hangon.
– Ha azt hiszed, ez működni fog, akkor tévedsz – nyögöm ki nagy
nehezen. – Tyler sosem fog visszamenni hozzád.
– Ugyan már, Eden… – Tiffani hátralép, és halkan felnevet. –
Mindketten tudjuk, mennyire fontos Tylernek a figyelemelterelés. Én majd
ott leszek, hogy eltereljem rólad a figyelmét.
 Kinyitom a számat, hogy visszavágjak, de ekkor megint kinyílik a mosdó
ajtaja, és most Emily lép be rajta. Felvonja a szemöldökét, és gyanakvó
pillantással méregeti Tiffanit, majd rám néz.
– Mit csináltok?
– Csak kötöttünk egy megállapodást – válaszolja Tiffani, aztán odalép
hozzám, átkarolja a vállamat, és magához szorít. Érzem, hogy megint
mosolyog, amikor az arcát egy pillanatra az arcomhoz simítja. Annyira le
vagyok bénulva, hogy képtelen vagyok bármit tenni vagy mondani.
Mosolyognom kéne, Emily kedvéért, de nem tudok. Örülök, ha levegőt
kapok. Megsemmisülten bámulom a mellettem lévő mosdó csaptelepét.
Ma este meg fogom bántani Tylert, hogy megakadályozzak egy sokkal
nagyobb bajt, és még soha életemben nem éreztem ilyen félelmet.
 24

Tyler járkál és matat a lakásban. A hálószobájából bevisz néhány ruhát a

mosókonyhába. Segít Snake-nek kicserélni a zsanért az egyik
konyhaszekrény ajtaján. Megtisztítja a kávéfőző gépet, és olyan erősen
koncentrál közben, hogy még a nyelvét is kidugja a szájából. Néha
dudorászik is magában. A heverőn ülök, és görcsbe rándult gyomorral
figyelem, miközben azon töröm a fejem, hogyan tegyem meg, amit
mindenképpen meg kell tennem. Emily mellettem ül, váltogatja a
csatornákat, és időnként megkérdezi, hogy jól vagyok-e. Mindig azt
válaszolom, hogy remekül vagyok, pedig ennél nagyobbat nem is
hazudhatnék.
Csak akkor tudom rászánni magam, amikor Snake úgy dönt, hogy egy
késő délutáni nagybevásárlást tart, és távozik a lakásból. Nagy levegőt
veszek, és felállok a heverőről. Emily kíváncsi pillantással figyeli, ahogy
átmegyek a nappalin, és megállok a konyhapultnál. Tyler még mindig a
kávégépet pucolja, de most felnéz, és barátságosan rám mosolyog.
– Mi a helyzet?
– Gyere fel velem a tetőre – szólalok meg csendesen, nem azt a választ
adva, amire számított. Felragyog a szeme, és azonnal abbahagyja a
suvickolást. Nagyot nyelek, amikor meglátom, hogy lassan elmosolyodik.
– Hogy ez eddig nem jutott az eszembe… – suttogja közel hajolva
hozzám, nehogy Emily meghalljon minket.
 – Tyler, ez most komoly.
Az előbb még huncut arca egy szempillantás alatt aggódó lesz. Gyorsan
az ajtó felé fordulok, nehogy meglássa, hogy mindjárt elsírom magam.
Igyekszem erősnek maradni, pedig legszívesebben zokogásban törnék ki.
Ha kinyitom a számat, talán elbőgöm magam, ezért néma csendben megyek
fel Tylerrel a tetőre. Hála az égnek, nem próbál kérdezősködni felfelé
menet, még akkor sem, amikor a liftben állunk egymás mellett.
A nap már régen lement. Majdnem tíz óra van, és az ég teljesen sötétkék
fölöttünk. Kinyitom a tetőre vezető ajtót, és kilépek a teraszra. Körülnézek,
hátha van még valaki idefent rajtunk kívül, de szerencsére nem látok senkit.
Lassan elindulok a párkány felé.
Tyler hirtelen a derekamra teszi a kezét, a nyakamhoz szorítja az orrát,
és a fülembe súgja: – Bébi, minden rendben van?
A hangjától megsajdul a szívem, és az egész testemen végigfut a
borzongás, kétszer is. Megfordulok a karjában, és a szemem csupa
fájdalom és bizonytalanság, amikor ránézek. Még mindig nem tudom elhinni,
hogy ilyen rémes kutyaszorítóba kerültem, és fogalmam sincs, mit fogok
mondani neki. Lelököm a karját a derekamról, és most már Tyler pillantása
is az én érzelmeimet tükrözi.
– Tyler, szeretnék valami nagyon fontosat mondani.
Bólint, és hallom, hogy beszívja a levegőt.
– Hallgatlak.
Időbe telik, mire összeszedem a bátorságomat, és kimondom, amit
elterveztem. Nem jutott más logikus magyarázat az eszembe, amit Tyler el
tudna fogadni. Csak egyetlen indok igazolhatja a döntésemet, és teheti
hihetővé a szavaimat, még ha hazudok is. Képtelen vagyok tovább nézni
Tylert, ezért lesütöm a szemem, és a betont bámulom, meg a barna
bakancsát. A szívem majdnem megszakad, mire végre kinyögöm a
hazugságot.
– Deannel akarok maradni.
– Micsoda? – Nem kell ránéznem, hogy lássam, mennyire meg van
döbbenve. Hallom a hangján. Fáj, hogy ilyen sokkot kell okoznom neki.
– Nem akarom ezt tovább csinálni – folytatom. – Szeretem Deant.
Tyler eltátja a száját, mert kezdi felfogni a szavaim értelmét. Mihelyt
feldolgozta a hallottakat, a szeme tágra nyílik a rémülettől. Közelebb lép
hozzám, és gyengéden megfogja a kezem. Elkapom a pillantását, ahogy
végignéz a karján, ahová a nevemet tetováltatta. Nagyot nyel, és rám néz.
– Azt mondtad, nem fogod ezt csinálni. Azt mondtad, hogy nem
gondolod meg magad.
Lehunyom a szemem, elhúzom a kezem, hátralépek, és minden erőmet
összeszedve kimondom a szavakat, amelyeket gyűlölök.
– Most, hogy újra láttam Deant, rájöttem, hogy… vele akarok maradni.
Nem veled.
Tyler oldalra hajtja a fejét, kifújja a levegőt, és ellép tőlem. Két kézzel
beletúr a hajába, az ég felé emeli az arcát, és körbe-körbe járkálni kezd a
teraszon. Aztán rám néz, ökölbe szorítja a kezét, és a levegőbe vág vele.
– Nem teheted ezt velem megint!
Úgy érzem, hogy darabokra törik a szívem. Égő fájdalom hasít a
mellkasomba, és az egész testem remeg a bűntudattól. Nem akarok megint
meghátrálni, és feladni a kapcsolatunkat, de nem tehetek mást. Ugyanakkor
hiszem, hogy ha Tiffani elmegy New Yorkból, meg tudom Tylernek
magyarázni, miről is van szó. Hiszem, hogy meg fogja érteni, miért csináltam
ezt.
– Sajnálom.
Könnybe lábad a szemem, és amikor Tylerre nézek, szomorúan látom,
hogy a máskor olyan ragyogó smaragdzöld szeme egészen halvány lett,
mintha eltávozott volna belőle az élet. Hitetlenkedve csóválja a fejét, és
hirtelen úgy érzem, hogy nem tudok tovább itt maradni vele a tetőn. Sarkon
fordulok, és megpróbálom visszatartani a könnyeimet, miközben az ajtó felé
sietek.
– Eden, várj! – szól utánam rekedt hangon. Hallom a trappolását a
betonon, ahogy a nyomomba ered. Mire beérek az épületbe, már ő is ott
van velem. – Kérlek… Ez nem fair – könyörög esdeklő hangon.
– Sajnálom – motyogom megint, de nem fordulok vissza, hanem
folytatom az utamat, méghozzá a lehető leggyorsabban. Nem megyek lifttel,
mert nem akarom, hogy össze legyünk zárva, ezért a lépcső felé sietek.
Valósággal lerobogok rajta, kettesével szedve a lépcsőket, Tylerrel a
nyomomban.
 Amikor a negyedik lépcsősorhoz érek, hirtelen elém ugrik, megragadja a
vállamat, és megállít.
– Miért? – kérdezi zihálva. A hangja megint megbicsaklik, a pillantása
csupa fájdalom. – Azt hittem, minden rendben van köztünk. Mi történt?
Valami rosszat tettem? Mondd el!
Nem tudok mit válaszolni. Hiszen éppen ez az! Minden rendben volt.
Minden tökéletes volt, amíg Tiffani meg nem érkezett. Tyler nem tett semmi
rosszat, úgyhogy szó sem lehet arról, hogy ezt hazudjam. Ezért szó nélkül
félrelököm, és folytatom az esztelen rohanást lefelé. Ha lehet, még
sebesebben repülök a lépcsőn, a vászoncipőm csak úgy csattog, és közben
igyekszem bezárni a fülem, hogy ne halljam, ahogy Tyler a nevemet
kiáltozza. A hangja nem goromba vagy erőszakos, nem is felháborodott
vagy ingerült. Nem dühöt érzek benne, hanem… fájdalmat. Végtelen
fájdalmat.
Mire a tizenkettedikre érek, már tényleg sírok. Az arcomon patakokban
folynak végig a könnyek, és arra sincs erőm, hogy letöröljem őket. A
torkom úgy össze van szorulva, hogy alig kapok levegőt. Hallom, hogy Tyler
is zihálva kapkodja a levegőt mögöttem. Azon imádkozom, hogy a lakás
még nyitva legyen. Valósággal feltépem az ajtót. A heverőn ücsörgő Emily
ijedten felugrik, és döbbenten néz ránk. A szája is tátva marad a
meglepetéstől.
De most egyikünk sem foglalkozik vele. Azonnal Tyler szobájához
rohanok, közben lehajtom a fejem, mert el szeretném rejteni a könnyeimet,
bár szerintem Emily úgyis észrevette, hogy sírok. Megpróbálom becsapni
magam mögött az ajtót, de Tyler még időben megfogja, és kinyitja.
– Eden… – suttogja, és belép utánam a szobába. Bezárja az ajtót.
Amikor a könnyeimen át ránézek, észreveszem, hogy a szeme sarka kicsit
fel van dagadva. – Miért gondoltad meg magad? – kérdezi csendesen. –
Miért Deant választod? Miért nem engem? Kérlek, válaszolj. Kérlek.
– Mert Dean nem a mostohabátyám. – Már nem nézek rá. Vadul ver a
szívem, és összeszorul a torkom. Odasietek a szekrényhez, és a legfelső
polcról leveszem a hátizsákomat. Aztán kotorászni kezdek a szekrényben,
lekapok néhány ruhadarabot a vállfákról, és a hátizsákba gyűröm őket.
Aztán elmegyek Tyler mellett, és a komódhoz lépek.
 – Mit csinálsz? – kérdezi Tyler suttogva, és a homlokát ráncolva,
csüggedt arccal figyeli a pakolásomat. Már évek óta nem láttam a szemét
ilyen élettelennek és kifejezéstelennek.
– Dean szállodájában fogok lakni. – A hangom szánalmas. Nem is
beszélek, inkább zokogva nyögöm ki a szavakat. Lehet, hogy nem is
érthető, amit mondok. Mindegy. A hátizsákba gyömöszölök még néhány
cuccot, aztán kitépem a konnektorból a mobilom töltőjét, és azt is
beteszem. Behúzom a cipzárt, és a vállamra vetem a pakkot. Most már
kiegyenesedem.
– Mit tehetnék, amivel visszatarthatnálak? – kérdezi Tyler könyörgő
hangon, és megint odalép hozzám. Egyik kezével megfogja az államat, a
másikkal a kezemet, és úgy megszorítja, hogy szinte fáj. Az államat égeti a
forró érintése. – Mit csinálhatnék, hogy meggondold magad?
Minden akaraterőmet összeszedem, és elhúzom tőle a kezemet.
– Semmit.
És aztán elmegyek. Megragadom a hátizsák pántját, és idegesen
beletúrok a hajamba. Azon töröm a fejem, hogyan fegyverezhettem volna le
Tiffanit. Igaza volt… Ha előbb elmondom Deannek az igazat, akkor nem
tudott volna zsarolni. Mindenképpen el akartam mondani Deannek, csak
még egy kicsit később. Pedig ha korábban színt vallok, akkor most nem
kéne ezt tennem. De Tiffani már erre is gondolt, és ha beavattam volna
Deant, akkor a szüleinknek árul be. Arra pedig még nem állok készen.
Tyler most nem próbál követni, amikor kimegyek a szobából, és átvágok
a lakáson. Még Emily sem kérdezősködik, amikor kinyitom az ajtót, és
kilépek a folyosóra. Most már az sem zavar, ha látja a könnyeimet. Aggódó
arccal néz utánam, én meg csak egy szomorú mosolyt villantok rá, miközben
becsukom magam mögött az ajtót. Nem tudom, Tyler mit fog mondani neki,
de már az sem érdekel, ha elárulja az igazat, és Emily megtudja, mi történt
köztünk. Csak egy dolog lebeg a szemem előtt: el innen, minél előbb.
Most lifttel megyek, és egész úton lefelé zokogok, még akkor is, amikor
kivonszolom magam az épületből a Hetvennegyedik utcára. Nem érdekel.
Nem érdekel, hogy késő este bőgök New York utcáin. A friss levegő egy
kicsit megnyugtat, ezért mélyeket lélegzek, és néhány másodpercre
lehunyom a szemem, mielőtt lassan befordulok a sarkon a Harmadik
sugárútra. A mellkasomon enyhül a szorítás, és még a remegésem is
csillapodik.
A Lowell húszpercnyi sétára van Tyler lakásától, végig a Harmadik
sugárúton, át a Hatvanharmadik utcán. De nem bánom, hogy gyalogolnom
kell. Örülök a magánynak, pedig még elég sok a gyalogos a járdán, és az
utakon is nagy a forgalom. Mégis jólesik, hogy végre egyedül lehetek. Se
Tyler, se Tiffani. Se Dean, se Rachael, se Snake, se Emily. Csak én.
Néhányan furcsa pillantást vetnek rám, amikor elhaladnak mellettem.
Biztosan valami zűrös csajnak hisznek, aki elszökött otthonról. De ez sem
érdekel. Teszek rá, mit gondolnak rólam a manhattaniek, mert a legkisebb
gondom is nagyobb ennél.
Az este itt valahogy hűvösebb, mint a tetőn volt. A kapucnis felsőm
zsebébe dugom a kezem, és megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor a
Hatvanharmadik utcába érek, és meglátom a Santa Fe Operát. Mire a
hotelhoz érek, már elapadtak a könnyeim, csak az arcom könnyes. Érzem,
hogy dagadt és vörös a szemem, ezért megdörzsölöm, hátha sikerül
elrejtenem a sírás nyomait. De csak rontok a helyzeten, mert most még égni
is kezd.
Most egy másik portás áll az ajtóban. A középkorú, őszes hajú férfi
kinyitja előttem az ajtót, és szép álmokat kíván. Nem árulom el neki, hogy
nem is vagyok a szálloda vendége, azt pedig végképp nem kötöm az orrára,
hogy ma éjjel valószínűleg egy szemhunyást sem fogok aludni, úgyhogy a
szép álmoknak annyi. Csak megköszönöm a kedvességét, és belépek az
impozáns épületbe.
Elhaladok a recepció mellett, átvágok az előtéren, és a lifthez
vánszorgok. Megpróbálom felidézni a lakosztályhoz vezető utat. Tudom,
hogy a tizediken van, ezért megnyomom a tizes gombot, és várok, míg a lift
felsuhan velem. Megnézem magam a tükörben. A szemem borzalmasan néz
ki, le sem tagadhatnám, hogy már vagy negyedórája bőgök. Nem segíthetek
rajta, és tudom, hogy Tiffani repes majd a boldogságtól, ha meglát. Teszek
még egy kétségbeesett kísérletet, hogy eltűntessem a sírás nyomait, és
megtörölgetem a szemem a felsőm ujjával. Aztán feladom.
Kilépek a liftből, igyekszem nyugodtan lélegezni, miközben végigmegyek
a tizedik emeleti folyosón Rachaelék lakosztályához. Amikor odaérek,
sokáig ácsorgok az ajtó előtt. Nem akarok bemenni. Semmi kedvem látni
Tiffani elégedett vigyorát, és Deannel sem akarok találkozni. Szerintem most
egyedül Rachael ellen nincs kifogásom, de aztán eszembe jut, hogy
fogalmam sincs, mivel fogom neki, meg Deannek megmagyarázni a
felbukkanásomat. Mit mondok majd, miért sírtam? És miért akarok a
lakosztályukban éjszakázni? Nem hiszem, hogy Tiffani beszámolt nekik az
egyezségünkről.
Veszek néhány nagy levegőt, és bekopogok az ajtón. Már elmúlt tíz óra,
de még megy a tévé odabent. Nem sokáig kell várnom, mert hallom, hogy
valaki kinyitja a zárakat. Izgatottan várom, ki fog ajtót nyitni. Magamban
imádkozom, hogy Rachael legyen az, de nincs szerencsém. Tiffanit pillantom
meg. Micsoda meglepetés.
– Eden! – kiált fel csodálkozva, ugyanakkor diadalittas mosoly ömlik
szét az arcán. Egy selyemköntös van rajta, amit az egyik kezével összefog
magán, míg a másik kezével az ajtót tartja nyitva. – Mit keresel itt?
A fogamat csikorgatom, és legszívesebben félrelökném. Semmi kedvem
részt venni a kis színjátékában, ezért bemegyek a nappaliba, és a hátam
mögött hallom, hogy becsukja az ajtót. Dean felpattan az egyik ronda
fotelból, és meglepetésében felvonja a szemöldökét. Fekete melegítőt meg
egy fehér pólót visel, és azonnal odajön hozzám. De amikor a közelembe ér,
aggódó lesz az arca.
– Mit keresel itt? – kérdezi ő is, és egy kicsit lehajol, hogy alaposabban
szemügyre vehessen. – Eden, mi a baj?
Megfogom a kezét, és összefonom az ujjainkat. Vigasztalónak találom a
jelenlétét. Dean mindig meg tudott nyugtatni, sokszor elég volt csak a
hangját hallanom. Dean mindig kedves és gyengéd. Odalépek hozzá, a
mellkasára szorítom az arcomat, és a pólója felszárítja a könnyeimet.
– Összevesztem Tylerrel – suttogom, pedig ez távol áll az igazságtól.
Tudom, hogy Tiffani néhány lépés távolságról figyel minket, de nem törődöm
vele, és lehunyom a szemem, hogy ne is lássam. – Arra gondoltam, idejövök
hozzád. – Ez sem igaz. Csak egy színjáték az egész. Az viszont őszinte,
ahogy Deanbe kapaszkodom. Nem azért ölelem át, hogy Tiffani elégedett
legyen velem, hanem azért, mert szükségem van rá. Most tényleg szükségem
van Deanre. Szükségem van a barátomra.
 Dean magához szorít, és lágyan a fülembe súgja: – Örülök, hogy
idejöttél. Szívesen látunk. Ugye, Tiffani? – Kicsit hátralép, de még mindig
átölelve tart.
– Hát persze! – kiált fel Tiffani, és a hangja csupa együttérzés, mintha
nem ő állna mindennek a hátterében. – El sem tudom hinni, hogy
összevesztetek Tylerrel. Amikor olyan közel álltatok egymáshoz.
Ha nem lennék ennyire megzuhanva lelkileg, talán lenne energiám
visszavágni neki valamivel. De most csak annyi erőm van, hogy még
közelebb bújok Deanhez. Átölelem a hátát, és beszívom az illatát. Általában
gépolaj- és kipufogógázszaga van, de most háromezer mérföldre van a
műhelytől, és tiszta szappanillatot áraszt.
– Ne izgasd fel magad, kérlek – mondja biztató hangon, és
megsimogatja a karomat. – Akármi is történt, elmúlik majd.
– Most csak aludni akarok – motyogom, és még mindig magamon érzem
Tiffani figyelő tekintetét. A háttérben még mindig szól a tévé, de most tényleg
le akarok feküdni. El akarok aludni, aztán felébredni, és rájönni, hogy ez az
egész nem is történt meg. Reggel majd jobban érzem magam. Nem leszek
ennyire összetörve.
Dean megint összekulcsolja az ujjainkat, és beljebb vezet a lakosztályba.
Kinyitja az egyik hálószoba ajtaját, és amikor hátranézek a vállam fölött,
meglátom Tiffani hírhedt mosolyát. Valamit hangtalanul súg felém, de nem
értem, és nem is érdekel. Megszorítom Dean kezét, visszafordulok az ajtó
felé, és becsukom magunk után.
A nagy szoba közepén egy hatalmas franciaágy áll, és a falait festmények
díszítik. Dean bőröndje a padlón hever, de gyorsan odébb rúgja, és elengedi
a kezem.
– Rachael és Tiff osztozik a másik szobán – közli csendesen. – Ez az én
szobám.
Bólintok. Leveszem a vállamról a hátizsákot, az ágyra teszem, és matatni
kezdek a cipzárokkal.
– És Rachael hol van?
– Már alszik. – Dean megvonja a vállát, és az ágyhoz lép. Megigazítja a
párnákat, néhányat félredob, és lehajtja a paplant. A szobában minden bézs
színű. Megfogja a pólója szélét, és leveszi magáról. Nagyjából összehajtja,
és a sarokban álló fotelre dobja. Megint aggódónak tűnik, amikor a
homlokát ráncolva odalép hozzám. – Biztosan jól vagy?
A csupasz mellkasára szorítom a kezem, és megpróbálok rámosolyogni.
– Igen. Reggelre jobban leszek. Most csak alvásra van szükségem.
A komor pillantása elárulja, hogy nem sikerült becsapnom, és tudja,
hogy hazudok. Mégsem erőlteti a dolgot, aminek nagyon örülök, mert
semmi kedvem beszélni róla. Egyébként akkor sem lennék rá képes, ha
akarnék. Nem tudnám elmondani neki, hogy csak Tiffani ügyesen kigondolt
zsarolása miatt vagyok itt, és arra sem lenne energiám, hogy további
hazugságokat találjak ki. Ha Dean kérdezősködik, akkor majd azt fogom
mondani neki, hogy a szüleink miatt veszekedtünk Tylerrel. Abból nem lehet
baj, mert el fogja hinni.
Leveszem a ruháimat, és a hátizsákba gyűröm őket. Most jövök rá, hogy
feleannyi cuccot sem csomagoltam be, mint amennyire szükségem lenne.
Felsóhajtok, becipzározom a hátizsákot, és a padlóra dobom, aztán csak
fehérneműt viselve az ágy felé indulok. Dean leoltja a villanyt. Bebújok az
ágyba, és magamra húzom a paplant. A szoba sötétbe borul, de hallom,
hogy Dean még matat egy darabig, és csak néhány másodperccel később
fekszik be mellém.
– Mondtam, hogy ne izgasd fel magad túlságosan – suttogja, és hozzám
simul. A mellkasa a hátamhoz ér, és a bőrét egy kicsit hűvösnek érzem.
Átkarolja a derekamat, én meg nagyot sóhajtva a kezére teszem a kezem. –
El fog múlni – emlékeztet még egyszer. Nagyon remélem, hogy igaza van.

Hajnali kettőkor még mindig ébren vagyok. Fekszem az ágyban, a mennyezetet

bámulom, és megpróbálom kiverni a fejemből Tyler arcát. Állandóan hallom
a hangját. Csak rá tudok gondolni. A pillantása, amikor megmondtam neki,
hogy Deannel akarok lenni. A hangjára, amikor könyörgött, hogy gondoljam
meg magam.
Háromkor már nem bírom tovább.
Dean az ágy szélén fekszik, több centire tőlem, ezért fel tudom hajtani a
paplant, és kiszállhatok az ágyból, anélkül, hogy megzavarnám. A szemem
már régen hozzászokott a sötétséghez, ezért kiigazodom a bútorok között,
és gyorsan megtalálom a hátizsákomat. Beletúrok, és előkotrom a
telefonomat. Azonnal felhívom Tylert. A száma a gyorslistán van.
Az első hívás hangpostafiókra megy, de ezen nem lepődök meg.
Valószínűleg alszik már. De minden áron beszélni akarok vele, ezért
újrahívom, és remélem, hogy ha kitartóan csörgetem, fel tudom ébreszteni.
– Eden… – szólal meg egy hang a vonal másik végén, amikor végre
felveszi a telefont. De nem Tyler hangját hallom, hanem Emilyét.
– Emily? – Igyekszem halkan beszélni, és aggódó pillantást vetek az alvó
Deanre. – Hol van Tyler?
– Eden… Tyler nagyon részeg – közli velem Emily minden köntörfalazás
nélkül. A hangja kicsit rekedt és elég halk, mintha félig aludna. – Mármint
totál részeg.
– Micsoda?
Emily kifújja a levegőt.
– Körülbelül fél órával ezelőtt felébresztett minket Snake-kel. Üvegeket
tört össze a konyhában, és alig áll a lábán. – Emily egy pillanatra elhallgat,
én meg még jobban a fülemre szorítom a telefont, és a háttérben hallható
férfihangokra koncentrálok. Nem értem, mit mondanak, de felismerem
Snake jellegzetes akcentusát. – Mi történt köztetek? – kérdezi Emily, és
felsóhajt. Hallom, hogy elindul valamerre a lakásban, mert a hangok
felerősödnek, és fel kell emelnie a saját hangját, hogy túlkiabálja őket. –
Iszonyúan ki van akadva, amióta elmentél, és most Stephen gyakorlatilag
ápolja őt a vécében, mert nem tudja abbahagyni a hányást. – Eltartja Tyler
mobilját a fülétől, és halkan odaszól Snake-nek. – A fenébe, Snake! Tartsd
a fejét rendesen. Tessék. Beszélj Edennel.
A vonalban matatást, recsegést hallok, ahogy Emily átadja a telefont. A
háttérben Tyler öklendezik és nyögdécsel. Emily sóhajtozik, Snake
káromkodik, engem meg még jobban gyötör a bűntudat, mert tisztában
vagyok azzal, hogy az egész az én hibám. Én tehetek mindenről. Én
okoztam ezt.
– Odamegyek – jelentem ki, és már nem érdekel, ha Dean meghallja a
hangomat. A szabad kezemmel a hátizsák felé nyúlok, és nekilátok kiszedni
belőle a ruhákat.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – vágja rá Snake, és a hangja olyan
határozott, hogy abbahagyom a pakolászást. Egyik lábam már a farmerom
szárában van, de megállok öltözködés közben. – Most eléggé utál téged.
Nincs szükségünk arra, hogy ide gyere, és tovább nehezítsd a helyzetünket.
Majd mi megoldjuk. Ne aggódj. – Még be sem fejezi a mondanivalóját,
amikor meghallom Tyler újabb öklendezését, és a hányás csobogó hangját a
vécében. Emily megint felsóhajt. Nem tudok mit csinálni, tehetetlennek
érzem magam, és idegesen beletúrok a hajamba. – A fenébe, ember… –
mordul fel Snake, és leteszi a telefont.
Néhány percig meredten bámulom a fényes kijelzőt, közben kilépek a
farmerból, és odébb rúgom. Most már tényleg mardos a bűntudat, és ha
látnám magam a tükörben, biztosan halottsápadt lennék. Összeszorítom a
fogamat, és dühömben a padlóra dobom a telefont. Azt sem bánom, hogy
hangos puffanással ér földet. Dean meg sem rezzen. Érzem, hogy megint
rám fog törni a sírás, ezért bebújok mellé az ágyba, és megint megnyugvást
találok a közelségében. A hátához simulok, és megfogom a kezét. Egy
darabig játszom az ujjaival, csavargatom őket, aztán erősen megszorítom a
kezét, és a vállába temetem az arcomat. Három nap múlva el fogom
engedni. Megmondom neki az igazat, és nagyon, de nagyon remélem, hogy
ő is, és Tyler is megbocsátja nekem azokat a döntéseket, amelyeket a
körülmények kényszerítő hatására hoztam.
 25

Majdnem hat óra, mire végre elalszom. Csak dél körül ébredek fel, és kicsit
kába vagyok. Nehéznek érzem a fejem, mint mindig, ha túl sokat sírok.
Dean már nincs mellettem. Felkönyökölök, és félig lehunyt szemmel
körülnézek a szobában. A mobilom kijelzővel lefelé hever a padlón, és a
hátizsákomból még mindig kilógnak a ruháim, amelyeket ide-oda
pakolgattam. Felsóhajtok. A tegnapi nap egy rémálom volt.
A lakosztályban nagy a csend. Nem hallok hangokat, nem szól a tévé.
Nem hibáztatom Deant, ha elment. New York Cityben van, és nem
pazarolhatja az idejét arra, hogy egy szállodai szobában rostokol. Rengeteg
nézni- és tennivalója van még, nagyon kevés idő alatt. De azért a nevét
kiáltom, hátha mégis a közelben van.
Meglep, amikor választ kapok. Dean a nappaliból kiált vissza, és néhány
másodperc múlva bedugja a fejét az ajtón.
– Na, végre – üdvözöl barátságos mosollyal.
Megforgatom a fejem, felülök, és magamhoz szorítom a paplant.
– Hol van Rachael meg Tiffani?
– Rachael elment ebédelni azzal a hüllőnevű sráccal.
Felvonom a szemöldököm.
– Snake-kel?
– Igen, vele – bólint Dean. Belép a szobába, és becsukja maga mögött
az ajtót. Még mindig a tegnap esti sötét melegítő van rajta. Úgy tűnik,
pihenéssel töltötte a délelőttöt. – Az a pasi már vagy huszonöt éves, nem?
– Huszonegy – közlöm vele. Ha nem lennék még mindig a tegnap esti
események hatása alatt, akkor talán évődnék azon, vajon Rachael miért
ment el vele ebédelni. Amióta Trevor a tavaszi szünetben szakított vele,
egyfolytában azt szajkózza, hogy mennyire élvezi a függetlenséget. Úgy
látszik, nem sokáig tartott nála ez a felfogás. – És hol van Tiffani?
– Nem tudom – válaszolja Dean. Aztán ő is az ágyra fekszik, az oldalára
fordul, és felkönyököl. – És nem is érdekel – teszi hozzá. Megfogja a
derekamat, az egyik hűvös kezét a csípőmre teszi, és közelebb von
magához. Az ajkát a nyakamra tapasztja, és lassan végigcsókolja. –
Hiányoztál – súgja mély hangon. Még közelebb nyomul hozzám, simogatni
kezdi a bordáimat, és a szája az ajkam széléhez siklik.
Gyengéden csókol, mint mindig, de most nem tudom ugyanazzal a
gyengédséggel visszacsókolni. Sőt egyáltalán nem tudom rávenni magam a
csókolózásra, mert a szemem sarkából meglátom a padlón heverő cipőmet.
Az a vászoncsuka Tylerre emlékeztet. Hát persze, ki másra. Ő adta nekem.
Ő írt rá egy idézetet. Azt mondta, hogy ne adjam fel, most mégis azt hiszi,
hogy ezt tettem. Fogalmam sincs, hogyan fogom megmagyarázni Tylernek,
hogy ez az egész csak egy átmeneti helyzet, és csak addig tart, amíg Tiffani
New Yorkban van. Nem tudom, hogyan fogom helyrehozni.
Elhúzom a számat, megsimogatom Dean haját, és gyengéden eltolom
magamtól.
– Ma ne.
Dean értetlenül néz rám.
– Mi van?
Megint a padlón heverő cipőre pillantok. Szemügyre veszem a megfakult
anyagot, és Tyler kusza kézírását a talp gumiszegélyén. Tudom, hogy teljes
őrültség, de eszembe jut valami. Egy képtelen ötlet. Valami, amit csak Tyler
fog megérteni.
– Most van egy fontos elintéznivalóm – közlöm Deannel. Habozás nélkül
ledobom magamról a paplant, kipattanok az ágyból, és felkapom a
hátizsákot a padlóról.
– Mi van? – ismétli meg Dean a csodálkozó kérdését, és felül az ágyon.
Nagy szemekkel néz rám, mintha nem tudná elhinni, hogy visszautasítottam.
Pedig van rá magyarázat, méghozzá nem is egy. Először is, csak most
keltem fel. Másodszor, lefeküdtem a legjobb barátjával. Harmadszor,
nemsokára el fogom mondani neki az igazat, és a lehető legrosszabb, amit
tehetnék, ha most itt maradok, és elhitetem vele, hogy minden rendben van.
– Milyen tennivalód van most, ami ennyire fontos?
Még mindig fehérneműben mászkálva, felszedem az összes holmimat a
padlóról, a hátizsákot, a telefont, a Converse cipőt, és elindulok az ajtó felé.
– Nem mondhatom el! – kiáltok vissza a vállam fölött. Átvágok a
nappalin, és besietek a fürdőszobába. Hallom, hogy Dean a nyomomban
van, de bezárkózom, mielőtt odaérhetne.
– Eden! – szól be az ajtón, és bekopog. – Miről van szó? Arról, ami
tegnap este történt?
Nem foglalkozom vele. Kapkodó mozdulatokkal megint kikotrom a
cuccaimat a hátizsákból, de most nem az éjszaka sötétjében, és szétszórom
őket a fürdőszoba padlóján, hogy összeállítsak egy elfogadható szerelést
azokból a ruhadarabokból, amelyeket tegnap este, a távozásom előtt,
random begyömöszöltem. Nem akarok tovább itt maradni, ezért le sem
zuhanyozom, csak gyorsan megmosakodom, és rendbe szedem magam.
Összesen öt percet töltök a készülődéssel, aztán belebújok a cipőbe,
becipzárazom a hátizsákot, és a vállamra dobom.
Kinyitom az ajtót. Dean a félfának támaszkodva áll, de azonnal
hátraugrik, és rémült arcot vág, amikor meglátja az arckifejezésemet.
– Valami rosszat tettem? – kérdezi alig hallhatóan.
– Nem tettél semmi rosszat, Dean, és éppen ez a probléma! – nyögök
fel elkeseredetten, és a fejemet csóválva elszáguldok mellette. Annyira
dühös vagyok magamra, hogy rajta töltöm ki a mérgem. A szívem
megszakad az aggódó pillantása láttán. Olyan nehéz belegondolni, hogy
nemsokára nagyon meg fogom bántani, mert ő az egyetlen ember a világon,
akinek sosem akarnék fájdalmat okozni. Sokkal jobbat érdemel nálam.
Várom, hogy válaszoljon valamit, de csendben marad. Mintha nem tudná
mire vélni a viselkedésemet, és nem értené, mi jár a fejemben. Rá sem bírok
nézni, amikor kilépek a folyosóra. Csak becsukom magam mögött az ajtót,
és folytatom az utamat. Minél távolabb jutok a lakosztálytól, annál kevésbé
foglalkoztat Dean, és inkább valami másra kezdek koncentrálni. A képtelen
ötletemre.
A liftben lefelé menet még egyszer beletúrok a hátizsákba, és ellenőrzöm,
hogy betettem-e a pénztárcámat tegnap este. Megkönnyebbülten
felsóhajtok, amikor megpillantom. Előveszem a mobilomat, és átvágok egy
csapat turista között, akik a recepció körül álldogálnak. Kikerülöm a
bőröndjeiket, és megköszönöm a portásnak, hogy megint kinyitja előttem az
ajtót.
Kisietek a szállodából, és a mobilomat bámulva elindulok a járdán.
Megnyitom a metró térképét, közben lehetséges stúdiókat keresek. Még
nem tudom, merre menjek, ezért megállok a sarkon, hogy tájékozódjak. Az
utcán most is nagy a forgalom, mint mindig, de hátrébb lépek, és az egyik
épület tövébe húzódom, nehogy elsodorjon a tömeg.
Tíz perc alatt kiválasztom a stúdiót, és megnézem az oda vezető metró
útvonalat. Több mint két mérföldet kell megtennem Manhattanben egyedül,
mégis elég magabiztosnak érzem magam.
Gyakorlottan cikázok a bámészkodó turisták között, mintha már évek
óta Manhattanben élnék. Egyre jobban kiismerem magam a városnak ebben
a részében, mivel már egy hónapja járkálok az Upper East Side utcáin. Alig
öt perc alatt odaérek a metróállomáshoz, és szerencsére a metrókártyám is
nálam van.
Négy hete még halálra rémültem a metrótól. Akkor Tylernek valósággal
be kellett vonszolnia az állomásra, most pedig minden aggodalom nélkül
navigálok a föld alatt. Egészen addig, amíg elérem a megfelelő vonal
peronját. Mert ott szörnyű bűz fogad. Az állomásban borzalmas a hőség,
amit a zsúfoltság még elviselhetetlenebbé tesz. Önkéntelenül elfintorodom az
undortól. Amikor Manhattanbe jöttem, sejtettem, hogy a metró nem lesz
fényűző vagy tiszta, de a többi állomáson legalább nem kaptam hányingert.
Visszatartom a lélegzetem, és megállok, beszorulva egy babakocsit toló nő
meg egy csapat ázsiai turista közé. Ha az anyám tudná, hogy egyedül
vagyok itt, tutira megfojtana.
Néhány perc múlva megérkezik a vonat, de olyan sok ember zsúfolódott
össze a peronon, hogy esélyem sincs feljutni rá. Nem vagyok elég rámenős,
hogy a könyökömmel utat törjek magamnak a tömegben, ezért megvárom,
amíg mindenki felszáll, és a vonat kihúz az állomásról. Aztán közelebb állok
a peron széléhez, és azon töröm a fejem, hogy vajon meddig bírom még ki
élve ebben a mérgező gázokkal teli környezetben. Nem merek levegőt
venni. Lehunyom a szemem, és a hátizsákomat szorongatva várom a
következő vonatot.
Öt perc múlva befut az állomásra a szerelvény, és most már megküzdök
a tömeggel a felszállásért. Szó sem lehet arról, hogy egy másodperccel is
tovább maradjak ebben az Ötvenkilencedik utcai állomásnak becézett
fekete lyukban. A vonat persze tömve van, de ez nem érdekel. Csak néhány
percet töltök el rajta a Grand Centralig, úgyhogy nem sokáig kell elviselnem.
A nyár folyamán többször is jártam már a Grand Central állomáson,
úgyhogy minden gond nélkül át tudok szállni a Negyvenkettedik utcai
vonalra. Egész idő alatt ideges vagyok, de egyre azt hajtogatom magamban,
hogy nem futamodhatok meg. Lehet, hogy egy hirtelen, őrült, sőt talán
ostoba ötlet alapján cselekszem, de akkor is van értelme.
Megmagyarázhatatlan módon helyesnek érzem, és ez elég ahhoz, hogy
kitartsak a tervem mellett, és folytassam az utamat a Times Square-re.
A Times Square-en gyorsan feljövök a megállóból, és követem a
térképet, hol a mobilomat nézve, hol az utcatáblákat böngészve, nehogy
letérjek a helyes útvonalról. Befordulok balra, a sugárútra, majd két sarkot
haladok dél felé, átvágok a Negyvenedik utcán, elmegyek a New York
Times épülete előtt, és ekkor megpillantom, amit kerestem.
Egy New York-i szuveníreket árusító bolt, meg a Subway között bújik
meg. Nem is húzom az időt, hogy kívülről alaposabban szemügyre vegyem a
stúdiót, hanem egyből belépek az ajtón. Gyorsan túl akarok esni rajta,
mielőtt halálra agyalom magam azon, hogy mit csinálok. A lépcsőnél viszont
egy pillanatra megállok, és lenézek a cipőmre.
Oldalra döntöm a lábam, és elolvasom Tyler kézírását. Négy hete
mondta azt nekem, hogy ne adjam fel. Most már csak a tudtára kell adnom,
hogy nem adtam fel, méghozzá a lehető legdurvább módon. Mire benyitok a
tetováló stúdió ajtaján, már mosolygok.

Éppen a Lexington Avenue-n járok, amikor Emily felhív. Már majdnem öt óra, és
tombol a csúcsforgalom a városban. Az utcán egymást érik az autók, a
járdán hemzsegnek a gyalogosok. Nem akartam az egész délutánt a
városban tölteni, de sokat utaztam, két órát töltöttem idegőrlő várakozással
a tetováló stúdióban, aztán megálltam valahol ebédelni meg kávézni, ami egy
újabb órát vett el, ezért csak most értem a lakás közelébe. Amikor a telefon
rezegni kezd a farmerom hátsó zsebében, menet közben veszem fel, mert
sietek.
– Szia, mi újság?
– Az a helyzet, hogy kizártam magam a lakásból – válaszolja Emily
szégyenlős hangon.
– Mi? – A vállam véletlenül egy férfi vállához ütközik. A pasi
felháborodott pillantást vet rám, mire csak megvonom a vállam, és folytatom
az utamat. De már jobban ügyelek arra, hogy kitérjek a szembejövők elől. –
Ezt hogy csináltad?
– Átmentem a saját lakásomba, a holmimat dobozolni, és nem vittem
magammal kulcsot, mert azt hittem, hogy Tyler ott lesz, amikor
visszamegyek. Egész nap ágyban volt, nem hittem volna, hogy elhagyja a
lakást. Már tíz perce kopogok, de senki sem nyit ajtót – magyarázza Emily,
és nagyot sóhajt.
– Hol van Snake?
– Szerintem a barátnőddel randizik – válaszolja, és igaza van. Dean már
közölte velem, hogy Rachael és Snake együtt ebédelnek. Ezt még mindig
elég furcsának tartom. – Legalábbis azt hiszem, ezt mondta – folytatja Emily.
– De nem vagyok benne biztos. Félálomban voltam, mert Tyler miatt egész
éjjel ébren voltunk.
– És most hogy van? – A tegnap este egyszerűen borzalmas volt, és
mindezt Tiffaninak köszönhetem. Ha nem jön New Yorkba, ha már évekkel
ezelőtt kiveri a fejéből azt a téveszmét, hogy egy párt alkotnak Tylerrel,
akkor mindez nem történik meg. Nem hazudtam volna Tylernek, ő meg nem
tért volna vissza a régi felfogásához, amely szerint a meggondolatlan
cselekedetek jelentik a legjobb figyelemelterelést. – Mármint Tyler – teszem
hozzá.
– Másnaposan. De amikor elmentem, már kezdte jobban érezni magát –
válaszolja Emily nevetve, és megforgatja a szemét. – Neked nincs véletlenül
egy pótkulcsod?
 – Szerencséd van – nyugtatom meg. – Két hete magamhoz vettem a
pótkulcsot, és mindig nálam van. Bár még sosem használtam. – Tyler már
megbízott bennem annyira, hogy odaadja a lakás pótkulcsát, ha esetleg
valami miatt egyedül kéne bejutnom a lakásba. Azóta a pénztárcám cipzáros
rekeszében őrzöm.
– Ha nem nagy gond… Nem tudnád áthozni? – érdeklődik Emily
reménykedő hangon.
– Dehogynem. – A sietős gyaloglás közben túlkiabálom a város zaját,
mint egy igazi New York-i. – Egyébként éppen oda tartok. Csak néhány
saroknyira vagyok.
– Remek – örvendezik Emily. – Köszi, Eden. Akkor mindjárt
találkozunk.
Befejezem a hívást, és visszacsúsztatom a mobilt a farzsebembe. Tyler
lakásához közeledve megcsodálom a sarkon álló épületet, ami a
legmagasabb az utcában. De nem bámulom sokáig, mert a csuklómra esik a
pillantásom. Még mindig nem hiszem el, hogy megtettem. Egész úton idefelé
menet, a metróban is a bal karomat néztem, és ide-oda fordítottam, hogy a
megfelelő szögben essen rá a fény. Még akkor sem vettem le róla a
szemem, amikor a lépcsőn siettem, vagy az állomáson kerülgettem az
utasokat. Időnként megtapogattam a tapaszt, hogy újra és újra
emlékeztessem magam, milyen őrült vagyok. Az apám meg fog ölni, ha
meglátja. De lehet, hogy anyám megelőzi, ha megtudja, hogy egyedül
kóricáltam New Yorkban.
Az apartmanházba érve elhaladok a postaládák előtt, és egyenesen a
lifthez sietek. Amíg felérek a tizenkettedikre, gyorsan előveszem a hosszú
ujjú kapucnis felsőmet, és belebújok, hogy eltakarja a csuklómat. Nem
akarom, hogy Emily kérdezősködjön. Még azt sem tudom, Tyler mit fog
szólni, ha meglátja. Nagyon remélem, hogy megérti, mit akarok ezzel
mondani, és nem kell magyarázkodnom. Tiffani rám parancsolt, hogy ne
mondjam el Tylernek, miről van szó tulajdonképpen, de ez nem jelenti azt,
hogy nem mutathatom meg neki az igazat.
Emily törökülésben kuporog a lakás ajtaja előtt, és elég megviseltnek
tűnik. Mihelyt meglát, azonnal felpattan, és elmosolyodik.
– Szia – üdvözlöm barátságosan, és megigazítom a felsőm ujját. Közben
a pár perccel korábbi beszélgetésünkön morfondírozom. Akkor nem
nagyon figyeltem a szavaira, de most eszembe jut minden, amit mondott. –
Nem is tudtam, hogy van saját lakásod.
– Van. Queensben – válaszolja, és megvonja a vállát.
– Akkor miért itt laksz? Tyler sosem mondta meg az okát.
– Egy sráccal együtt laktam ott, és egy darabig minden nagyon jó volt,
de mostanában nem jövünk ki egymással. Jól összevesztünk, és a szó
szoros értelmében kirúgott a lakásból – ismeri be Emily, és kerüli a
pillantásomat. A hangja csendesebb lett, és még fel is sóhajt. – Az igazat
megvallva, az a srác elég nagy szemétláda. Nem volt hová mennem, ezért
felhívtam Tylert.
Leveszem a hátizsákot a vállamról, az egyik lábamat felemelem, és a
térdemre teszem. Beletúrok, és keresgélni kezdem a pénztárcámat. Közben
tovább beszélgetek Emilyvel, de nem nézek rá.
– És miért dobozolod a holmidat?
– Mert mindent hazaküldök – válaszolja. – Jövő héten visszamegyek
Londonba.
Abbahagyom a kutatást, és felpillantok.
– Tessék?
– Itt az ideje. A program már egy hónapja befejeződött. – Elmosolyodik,
de látom rajta, hogy nem nagyon akarózik elmennie, mintha nem töltené el
örömmel a gondolat, hogy visszatérhet Angliába. Meg tudom érteni. Néha
én is úgy érzem, hogy nincs sok kedvem visszamenni Santa Monicába. –
Nálad van a kulcs? – kérdezi, és a hangja egészen más lesz, miután témát
vált.
– Igen. Tessék. – Kiveszem a pénztárcát, kihúzom a belső cipzárt, és
előveszem az egy szem kulcsot. Odaadom Emilynek, minden cipzárt
behúzok, és belépek utána a lakásba.
Emily megtorpan a küszöbön, én meg a lendülettől beleütközöm. Amikor
bekukkantok a válla fölött, olyan jelenet tárul a szemem elé, amire a
legvadabb álmomban sem számítottam. Soha sem gondoltam volna, hogy
megint belecsöppenek ebbe az ismerős szituba. Legalább tíz másodpercbe
telik, mire egyáltalán fel tudom fogni, amit látok, és tizenkét másodperc telik
el, mire Tyler elhúzódik Tiffanitól.
 Tyler a konyhapultnak szorítja Tiffanit, aki két kézzel megmarkolja az
arcát, Tyler pedig a vállát csókolgatja, ahogy engem is szokott. Egyik
kezével Tiffani tarkóját fogja, a másikkal a derekát szorongatja. Gyorsan
észreveszem, hogy Tiffani blúza már félig ki van gombolva. Belém villan az
első találkozásom emléke Tiffanival, amikor az American Apparel
próbafülkéjében ölelkeztek. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez újra
megtörténik. Képtelen vagyok elfogadni, hogy Tiffani már megint
megkapja, amit akar. Addig ügyeskedett, áskálódott és ármánykodott, amíg
újra az ő javára billent a mérleg. De Tyleren még jobban meg vagyok
döbbenve. Ennyire megkönnyítette Tiffaninak, hogy elérje a célját?
Amikor Tyler végre észrevesz minket a szeme sarkából, azonnal
elszakítja az ajkát Tiffani vállától, és hátralép tőle. Csak engem néz, tágra
nyílt szemmel bámulva rám, aztán a dudorodó farmerjára esik a pillantása.
– Eden…
Tiffani színpadiasan felkiált, előrelép, és átkarolja Tyler bicepszét. Azt,
amelyikre a nevem van tetoválva.
– Ó, te jó ég! Ez annyira kínos!
– Eden – ismétli meg Tyler, de nem rázza le magáról Tiffanit. Sőt meg
sem rezzen. Csak áll ott, és minden szégyenkezés nélkül néz rám. Amúgy
elég pocsékul fest. A haja összevissza áll, és a pillantása bágyadt, mintha ki
lenne merülve.
Nem fájdalmat érzek először, hanem haragot, iszonyú dühöt.
Megkerülöm Emilyt, aki még mindig döbbenten pislog, és nem tudja, mit
tegyen. Határozottan belépek a konyhába.
– Ne is próbálj magyarázkodni, Tyler – sziszegem, és ökölbe szorítom a
kezem. – Sosem hittem volna, hogy…
– Eden! – vág a szavamba, és már harmadszor mondja ki a nevem. –
Nem áll szándékomban magyarázkodni – jelenti ki. – Csak arra kérlek,
hogy húzz el a lakásomból.
Eltátom a számat, megtántorodok, és döbbenten meredek rá.
– Tessék?
– Hallottad, mit mondott – szólal meg Tiffani, és diadalittas mosoly
ragyog az arcán. Istenem, milyen gonosz! – Nem mennétek el valahová, és
hagynátok minket magunkra? Nincs a közelben egy edzőterem, vagy egy
pszichiáter? Úgy tudom, mindkettőtökre ráfér egy kis kezelés.
Leesik az állam a döbbenettől. Tiffani szavai olyan fájdalmat okoznak,
hogy még felháborodni sincs erőm. Összenézünk Emilyvel. Az ő szája is
tátva van, és látom rajta, hogy teljesen ledöbbentette a gonosz megjegyzés.
Hirtelen szánalmat érzek Tiffani iránt. Szánalmas, hogy ilyen nagy örömet
jelent neki, ha megsérthet másokat. Szánom őt, mert mások gyengeségéből
kovácsol előnyt magának. Ezt sosem fogom megbocsátani neki.
Tyler már nem engem bámul ellenséges arccal, hanem Tiffanira néz, és a
pillantása csupa undor és megvetés. Lehámozza a kezét a karjáról, jó
messze lép tőle, és megcsóválja a fejét.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondtad! – méltatlankodik.
Tiffani megforgatja a szemét. Az egész helyzet nem haragot vált ki
belőlem, hanem egy egészen más indulat munkálkodik bennem, csak még
nem tudom, mi az. Nagyon zavar, hogy együtt látom őket. Ennek nem kellett
volna megtörténnie. Tylernek nem kellett volna Tiffanihoz fordulnia, hogy
elterelje a figyelmét, akármennyire is haragszik rám. Lassan rájövök, hogy
mit érzek, mi ez az érzelem, ami egyre nő és erősödik bennem. Elszántság.
Elszántam magam, és készen állok megmutatni Tylernek, hogy még mindig
itt vagyok, és még mindig szeretem.
A fenébe Tiffanival. Elegem van a kisded játékaiból meg a
cselszövéseiből. Nem fogok részt venni egyikben sem. Nem tudom elviselni,
hogy Tyler úgy néz rám, mintha nem akarná, hogy itt legyek.
Nem érdekel, hogy Emily is a helyiségben van. Az sem, hogy Tiffani el
fogja mondani Deannek az igazat. Emily vagy Dean megbotránkozásánál
sokkal szörnyűbb lenne, ha Tyler nem bocsátaná meg azt, amit tegnap este
mondtam neki.
Odamegyek hozzá, és még fogalmam sincs, mit fogok tenni, de azt
tudom, hogy nem hallgathatok tovább.
– Amit tegnap mondtam, az hazugság volt! – tör elő belőlem a kiáltás, és
közben csak Tylerre nézek, nem törődve senki mással. – Nem Deant
választom, hanem téged. Mindig csak te voltál. – Tiffanira villantom a
szemem, mert a harag bátorrá tesz, és már el tudom viselni a pillantását. – Ő
kényszerített arra, hogy szakítsak veled tegnap este, mert egy dög.
Tiffani még mindig mosolyog, de a mosolya már nem olyan ragyogó.
Mintha kezdene leolvadni róla az álarc. Amikor megszólal, igyekszik
nyugodtnak és ártatlannak tűnni.
– Miért tennék ilyet, Eden? – kérdezi színlelt nyugalommal.
– Mert vissza akarod kapni Tylert! – csattan fel Emily éles hangja a
hátam mögött. Csodálkozva nézek hátra. Emily mellém lép. El sem tudom
hinni, hogy nem lepődik meg, és nem hüledezik a háttérben. Épp most
jelentettem ki, hogy Tyler sokkal többet jelent számomra, mint egy
mostohatestvér, de Emily meg sem rezzent. Csak védelmezően áll mellettem,
karba teszi a kezét, és szúrós szemmel nézi Tiffanit. – Megfenyegetted
Edent. Hallottalak az étteremben. – Tylerre emeli a tekintetét, és sokkal
lágyabb hangon folytatja. – Eden az igazat mondja, Tyler.
– Jaj, ne! Ha hazudsz, akkor legalább valami logikusabb sztorival
rukkolj elő – gúnyolódik Tiffani, de látom a félelmet a szemében, miközben
megigazítja a blúzát. Tisztában van azzal, hogy kicsúszott a kezéből a
lehetőség, és nem tudja újra megkaparintani Tylert. Tudja, hogy vesztésre
áll. – Sosem tennék ilyet.
Tyler pillantása még mindig haragos, de már nem rám haragszik, hanem
Tiffanira. Még jobban eltávolodik tőle, és Emily mellé lép. Már hárman
állunk vele szemben.
– Kifelé! – parancsol Tiffanira.
– Mi van?
– Húzz el innen! – ismétli meg a felszólítást Tyler, és a hüvelykujjával az
ajtó felé bök. A hangja éles, a tekintete elszánt. Látszik rajta, hogy
komolyan gondolja, amit mond. – Most!
Tiffani arca eltorzul a haragtól. Átvág hármunk között. Félrelöki Tylert,
majdnem elsodorja Emilyt. Láthatóan képtelen uralkodni a gyűlöletén. Végül
felém fordul.
– Ezt nagyon elszúrtad – sziszegi magából kikelve. Tényleg elszúrtam, és
tudom, hogy most el fogja mondani Deannek. Mérget vennék rá.
– Arra van a kijárat – válaszolom higgadtan, pedig legszívesebben a
torkának ugranék. De inkább félreállok, nehogy engem is elsodorjon. Tiffani
végre kiviharzik, és becsapja az ajtót maga után.
Csend telepszik ránk. Egyikünk sem tudja, mit mondjon, vagy mit
csináljon. Senki sem akar elsőként megszólalni. Emily felvont szemöldökkel
néz rám, Tyler pedig lehorgasztott fejjel áll a helyén, hátat fordítva nekünk.
Hallom, hogy zihálva veszi a levegőt, és szinte látom, ahogy forognak az
agyában a fogaskerekek, miközben megpróbálja átgondolni a helyzetet.
Végül rájövök, hogy nekem kell megtörnöm a csendet.
Még én sem tértem magamhoz a történtek után, de lassan odalépek
Tylerhez, és gyengéden megérintem a karját. Csak az ujjam hegyével.
– Tyler…
Megcsóválja a fejét.
– Nekem most… Nekem most ki kell szellőztetni a fejem – motyogja.
Elfordul tőlem, átvág a nappalin, és bemegy a saját szobájába. Néhány
másodperc múlva előbukkan. Felveszi a cipőjét, és felkapja a kocsikulcsot.
– Még nem kellene vezetned – figyelmezteti Emily aggódó arccal. Még
mindig nem értem, miért nem kezdte el firtatni, amit Tylerről mondtam. Talán
nem értette. Nem tudom. Ez olyan furcsa. Az elmúlt két évben végig azt
hittem, hogy mindenki kiakad, megütközik és elszörnyed, ha megtudja.
Emily az első, akinek elmondtam, és meg sem rezzent tőle. De ami késik,
nem múlik. Előbb-utóbb meg fogja kérdezni, hogy „hé, mi az ördög van
köztetek?” Várok, egyre várok. De semmi. – Mindegy – legyint Tyler. A
konyhapultról felkapja a lakáskulcsot, és elmegy mellettünk, ügyelve arra,
nehogy valamelyikünkhöz hozzáérjen. Aztán kilép az ajtón. Nem csapja be,
mint Tiffani, csak csendben behúzza maga után.
Nagyon szeretnék utánamenni, és tovább magyarázkodni, de tudom,
hogy szüksége van egy kis távolságra. Először fel kell fognia a tényeket, és
aztán majd beszélhetünk róluk. Majd később, ha visszajön, akármikor is
lesz az. Most azonban még mindig Emily viselkedése foglalkoztat, és nem
tudok napirendre térni fölötte. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű lesz
bevallani az igazat. Sokkal, de sokkal ijesztőbbnek gondoltam.
– Emily… – szólalok meg zavartan. Lehet, hogy nem kérdezősködik, de
biztosan vannak kérdései. Tisztáznom kell a helyzetet, és elmagyaráznom,
miről van szó. Összeszedem minden bátorságomat, és szembenézek a
legnagyobb félelmemmel. – Szóval Tyler meg én…
– Nem kell magyarázkodnod – vonja meg a vállát Emily, és elindul a
konyha felé. Csodálkozva állok a nappaliban, és figyelem, ahogy elővesz
egy üveg vizet a hűtőből. Lecsavarja a kupakot, és a pultnak támaszkodik.
Legnagyobb meglepetésemre barátságos pillantással néz rám, és a mosolya
csupa megértés. – Már magamtól is rájöttem.
 26

Először fel sem fogom Emily szavait. Rájött? Az lehetetlen! Amikor olyan
óvatosak voltunk Tylerrel… Ijesztő, hogy hiába próbáltuk meg titokban
tartani a kapcsolatunkat, Emily mégis kiszimatolta. Halálra rémülök, ha arra
gondolok, hogy talán nem ő az egyetlen. Az évek során hány ember
foghatott gyanút? Hányan gondolhattak arra, hogy talán van köztünk
valami? Nagyon remélem, hogy egy sem. Emilyt azonban láthatóan nem
zavarja, hogy Tyler a mostohabátyám. Nem érzi magát kellemetlenül, nem
ítél el, nem undorodik vagy értetlenkedik.
– Honnan tudtad? – kérdezem tőle, mert tényleg kíváncsi vagyok a
válaszára.
Iszik egy korty vizet, és még mindig mosolyog. Örülök, hogy mosolyog.
Aggódtam, hogy felizgatja Tiffani megjegyzése a pszichiáterről, de úgy tűnik,
nem szívta mellre, ahogy én sem az edzőteremre tett célzást. Nagyon aljas
húzás volt Tiffanitól, hogy így próbált megsérteni minket. Most viszont nem
ezzel akarok foglalkozni. Emily lassan visszacsavarja a kupakot a kezében
tartott üvegre, és megvonja a vállát.
– Valahogy nyilvánvalóvá vált.
– De hogyan? Mert mi titkolni próbáltuk – ismerem be szégyenkezve.
Még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy Tyleren kívül bárki mással
beszélek erről. Olyan furcsa és idegen érzés. Nem vagyok hozzászokva.
– Igen, azt is észrevettem – jegyzi meg Emily, és halkan felnevet. A
nevetése barátságos, és nem elítélő. – Igazából több dolog is elárulta.
Én is bemegyek a konyhába, és a konyhapultra könyökölök, közel
hajolva Emilyhez. Kíváncsi, ugyanakkor értetlen pillantással nézek rá.
– Mint például? Mi árult el minket?
– Hát… – kezdi Emily. – Tyler egy idő után már nem a heverőn aludt,
hanem veled. Persze a testvérek sokszor alszanak egy ágyban, de úgy
éreztem, itt többről van szó. Egyik este korán lefeküdtetek, én meg későn
értem haza, és kerestelek titeket. Benéztem Tyler szobájába, és mindketten
aludtatok, de teljesen össze voltatok gabalyodva. Csak arra tudtam
gondolni, hogy én biztosan nem ölelkeznék így össze a testvéremmel, még
álmomban sem.
Felvonom a szemöldököm.
– Csak ebből találtad ki?
– Nem – rázza meg a fejét Emily. – Ott volt Tyler tetoválása is. Egyik
reggel észrevettem, amíg te zuhanyoztál. Amikor megkérdeztem tőle, miért a
te nevedet választotta, csak vállat vont, és azt mondta, azért, mert a húga
vagy. Ezt furcsának tartottam, mert mi van az öccseivel? Az ő nevüket miért
nem varratta magára? Annál is inkább, mert azok az igazi testvérei. Nem
akarlak ezzel megbántani.
– Semmi baj. Tudtam, hogy rossz ötlet volt az a tetkó. – Megcsóválom a
fejem, és majdnem én is elnevetem magam. Vicces, hogy én is pont
ugyanazt csináltam. Gyorsan lenézek a csuklómra, hogy lássam, el van-e
takarva. Majd később megmutatom Tylernek. Most viszont inkább Emilyvel
foglalkozom. Sosem gondoltam volna, hogy valakivel ilyen önfeledten és
könnyedén fogok erről a témáról beszélgetni. – És voltak még árulkodó
jelek?
Emily elgondolkodik, és végighúzza a hüvelykujját az ajkán. Összehúzza
a szemét, és a távolba néz, aztán felém fordítja a fejét.
– Tyler megmutatta már neked a beszédét, amit a program előadásain
elmondott? – kérdezi. Egy pillanatra meghökkenek, mert váratlanul ér ez a
kérdés.
Az elmúlt évben sokszor telefonáltunk és cseteltünk Tylerrel, de nem
emlékszem, hogy valaha felolvasta volna nekem a teljes beszédét. Amikor
ideköltözött, még mindig írta, és néha kikérte a véleményemet, mert nem
volt biztos abban, hogy jól sikerült megfogalmaznia a gondolatait. Mindig azt
mondtam neki, hogy úgy tökéletes, ahogy van. De sosem hallottam a kész
változatot. Soha nem is kérdezősködtem utána.
– Nem – ismerem be végül. – Miért?
Emily megint elmosolyodik, előre-hátra billeg a lábán, és egyik kezéből a
másikba rakosgatja az ásványvizesüveget.
– Az előadásunk végén beszélnünk kellett a bántalmazás utóhatásairól. A
lelki sérülésekről – teszi hozzá. Attól tartok, hogy kínos neki ez a téma, de
nem. Hát persze. Egy éven át az volt a dolga, hogy megosztja a
hallgatósággal a problémáit, Tylerrel együtt. Már hozzá van szokva. – Tyler
ilyenkor beszámolt a drogokról, az ivásról, meg mindenről – folytatja. – És
mindig beszélt egy lányról. Egyszer sem említette a nevét, csak azt mondta,
hogy évek óta ő volt az első ember, akit tényleg érdekelt, hogy min megy
keresztül. Az első, aki segíteni akart neki, és tényleg segített is, még ha nem
is tudott róla. Beismerte, hogy miatta kezdtek megváltozni és megjavulni a
dolgok az életében. Úgy beszélt róla, mintha szerelmes lenne belé, és sosem
értettem, miért nem említi meg a nevét. – Emily egy pillanatra elhallgat. Már
nem mosolyog, de a pillantása mosolygós marad. Lassan kifújja a levegőt,
és a szemembe néz. – Aztán rájöttem, hogy azért nem, mert te vagy az a
lány.
Időbe telik, mire felfogom a szavait, és közben némán meredek rá. Tyler
sosem mondta, hogy engem is megemlített a beszédében. Sosem mondta,
hogy így beszélt rólam. Nem is tudom, mit érzek most ezzel kapcsolatban.
Zavar a dolog? Nem igazán. Meglepőnek tartom? Igen. Most csak arra
tudok gondolni, mennyire szeretem, ő pedig nincs itt velem. Annyira
szeretném megérinteni, és megmondani neki, hogy szeretem! És most már
nem franciául.
Emily rájön, hogy képtelen vagyok megszólalni, ezért járkálni kezd a
konyhapult körül, és folytatja.
– Ezért gyanítottam, hogy van köztetek valami, de nem akartam
kérdezősködni. Aztán felbukkant a barátod, és azt hittem, hogy biztosan
félreértettem valamit. De tegnap este rájöttem, hogy igazam volt, és nem
csak kitaláltam az egészet.
– Amikor itt hagytam? – kérdezem, és Emily felé fordulok.
 – Nem – rázza meg a fejét. – Utána. – Emily bemegy a nappaliba, de
követem a pillantásommal. A válla fölött hátraszólva beszél hozzám, és
felemeli a hangját, amikor eltűnik Tyler szobájában. – Tyler rengeteg videót
készített a körutazásunkról, én meg elküldtem őket magamnak e-mailben –
magyarázza fennhangon, és nemsokára megjelenik az ajtóban, egy laptoppal
a kezében. – És találtam valamit, amit szerintem látnod kellene. Lehet, hogy
nem is tudsz róla.
A kíváncsiság furdalni kezdi az oldalamat. Gyorsan odaülök mellé a
heverőre. Emily a dohányzóasztalra teszi a laptopot, és felnyitja. Idegesen
összekulcsolom a kezem az ölemben, és várom, hogy bekapcsolja a gépet.
Egyikünk sem dől hátra a heverőn. Mindketten előrehajolva ülünk, és a
monitort bámuljuk. Emily belép Tyler fiókjába, és megjeleníti a fájljait.
Megkeresi a legújabb videót, amit a laptopra küldött, és megnyitja. Csak
egy sötét kijelzőt látok. Gyorsan megállítja a lejátszást, mielőtt a video
elindulna, és rám néz.
– Véletlenül nyitottam meg ezt a videót, és esküszöm, hogy csak az első
tíz percet néztem meg, és… – Elhallgat, és a laptopra pillant. Felemeli, és az
ölembe teszi. – Szerintem meg kéne nézned. Talán inkább egyedül,
kényelmesen.
Értetlenül ráncolom a szemöldököm. Aggódva, sőt kicsit gyanakodva
nézek Emilyre, aki visszamegy a konyhába a vizéért. Hosszú haja lazán
össze van fogva a tarkóján. Mindig olyan kedves volt hozzám. Mindig.
– Emily… – Az ajkamba harapok, és megvárom, amíg megfordul, és a
szemöldökét felvonva néz vissza rám. – Sajnálom…
Emily oldalra hajtja a fejét.
– Mit?
– Azt, ahogy először bántam veled – magyarázom szégyenkezve, majd
hozzáteszem: – Azt hittem, hogy van köztetek valami Tylerrel. –
Zavaromban a tenyerembe temetem az arcom, és felsóhajtok.
Emily felnevet. A nevetése olyan vidám, hogy rám is átragad.
– Emiatt nem kell aggódnod – nyugtat meg mosolyogva. – Meg tudom
érteni.
Olyan jólesik végre nevetni, azok után, ami mostanában történt. Pedig
Tiffani útban van a szálloda felé, és el fogja mondani Deannek az igazat,
Tyler pedig eltűnt, és fogalmam sincs, hol van. Mégis mosolygok, mert a
titkunk már nem tűnik olyan szörnyűnek és botrányosnak.
Felállok, a karomra teszem a laptopot, és Emilyre nézek.
– Köszönöm.
– Mit?
– Hogy nem ítélsz el minket – válaszolom szinte suttogva. Nem szól
semmit, csak bólint. Ő a második ember, aki tud róla, de az első, aki
elfogadja, és ezért örökké hálás leszek. Az elfogadás nagyon jó érzés.
Még egyszer egymásra mosolygunk, aztán sarkon fordulok, és elindulok
Tyler szobája felé. Szabad kezemmel felkapom a hátizsákomat, a másikkal
becsukom magam mögött az ajtót, majd a laptopot az ágyra helyezem. A
függöny be van húzva, valószínűleg így volt egész nap. Tyler ágya nincs
bevetve, de most nem hibáztatom ezért. Biztosan nagyon másnapos volt.
Felsóhajtok, óvatosan kibújok a felsőmből, és a hátizsákkal együtt a
padlóra dobom. Ekkor eszembe jut az új tetkóm.
Felkapcsolom a villanyt, kinyújtom a karomat, és közelről szemügyre
veszem a bőrömet. A kicsit ragacsosnak tűnő ragtapaszon átütnek a sötét
betűk. Nagyon lassan és óvatosan lehúzom a tapaszt a tetoválásról. A betűk
helyén kicsit feldagadt és kipirosodott a bőröm, de amúgy jól néz ki. Pont
olyan, amilyennek elképzeltem.
A bal csuklómon szinte világít a szöveg: No te rindas. Tyler kézírásával
készült, amit a tetkós a cipőről másolt le. Az ő szavai, az ő írása. Az
egyetlen, egyszerű kérése. Egyedül ő fogja megérteni, és ezért már most
imádom a tetoválásomat.
A ragtapaszt a szoba sarkában lévő szemétkosárba dobom, újra leoltom
a lámpát, és elveszem a fülhallgatómat az éjjeliszekrényről. Kényelembe
helyezem magam, a fejem alá gyűröm a párnákat, és a háttámlának dőlök.
Magamra húzom a paplant, és az ölembe veszem a laptopot. Gyorsan
bedugom a füldugókat, és a sötét képernyőre pillantok. Megnyomom a
lejátszás gombot.
Először semmi sem történik. A kép kicsit rezeg, és olyan sötét, hogy nem
tudom kivenni, mit látok rajta. Felveszem a hangerőt, és legnagyobb
meglepetésemre Tylert hallom a felvételen. Halkan beszél, szinte suttog.
Lehunyom a szemem, és összeszorul a gyomrom, miközben a hangját
hallgatom. A nevemet mondja a mikrofonba. A születésnapomat. A kedvenc
színemet. A születési helyemet. A hajam meg a szemem színét. Lassan
folytatja. Egy percbe telik, mire részletesen leírja a szememet. Ekkor
leállítom a videót. Lemegyek a kurzorral a lap aljára, hogy megnézzem,
meddig tart a felvétel. Amikor meglátom, döbbenten pislogok, és még
egyszer megnézem.
A video négy óra huszonhét perc hosszú.
Valami nem stimmel. Ez nem lehet igaz.
Aztán majdnem négy és fél órán át hallgatom Tyler hangját, aki
folyamatosan suttog, és néha halkan felnevet. Elmeséli a videokamerának az
első találkozásunkat. Részletesen beszámol mindenről, amit szeret bennem,
pedig néhány dolog csak rossz szokás vagy megrögzött viselkedés, amit
eddig észre sem vettem magamon. Csak beszél, beszél és beszél, szinte alig
áll meg, és egy másodpercig sem habozik, miközben elmondja az érzéseit és
gondolatait az együtt töltött pillanatainkról. Szóba kerülnek a
beszélgetéseink, a csókok, a birtokháborítás meg a bulik.
Miközben nézem a videót, és telnek az órák, lassan oszlani kezd a
sötétség a képen. Egyre világosabb lesz, és lassan ki lehet venni a
körvonalakat. A második óra után már látom Tyler arcát, és csillogó szemét.
A szobájában van, pont azon a helyen, ahol most én kuporgok. A harmadik
órában elfordítja magától a kamerát, és rám irányítja. Rám. Ott vagyok
mellette a felvételen, és átaludtam az egészet.
A video végén már nappal van a képernyőn. Tyler nem tűnik fáradtnak.
Most a La Breve Vitáról beszél, és hirtelen ismerősnek tűnik, amit mond.
Ezek a szavak… Ezt már hallottam egyszer.
Ebben a pillanatban Tyler megint rám irányítja a kamerát, és lágy hangon
megszólal.
– Szia. Végre felébredtél.
– Mit csinálsz? – kérdezem álmosan, és a kamerába hunyorgok. Saját
magamat látom a képernyőn.
– Csak szórakozom. – Hitetlenkedve megcsóválom a fejem. Csak
szórakozik? Rólam beszél, már több mint négy órája. Úgy tűnik, mintha
sosem akarta volna megmutatni nekem ezt a felvételt, sőt azt sem akarta,
hogy tudjak róla.
 Hallgatom, ahogy a július negyedikéről beszélgetünk, mielőtt az
éjjeliszekrényre teszi a kamerát. Mert magamhoz vonom, és csókolózni
kezdünk. Közben nevetgélünk, aztán megkérem, hogy kapcsolja ki.
Viccesen megkérdezi, hogy nem maradhatna-e bekapcsolva, de aztán a
lencse felé nyúl, és eltűnik a kép. Vége a videónak.
Egész este Tylert hallgattam, ahogy rólam beszélt, és részletesen
beszámolt mindenről, amire az elmúlt két évben emlékezett. Közben nem
tudtam visszatartani a könnyeimet. Patakokban folynak az arcomon. A
könnyeimen át még mindig a monitort bámulom. A kép újra sötét, mert
visszatért a felvétel elejére, amikor még az éjszaka közepe volt. A saját
arcomat látom visszatükröződni a fényes felületen. Nem azért sírok, mert
kiborultam vagy felzaklattam magam. Meg vagyok rendülve. Úgy érzem,
mintha ledermedt volna az egész testem. Most megértettem, milyen
mélységes Tyler szerelme irántam, és a szó szoros értelmében érzem ezt a
szeretetet… Azt hiszem, ez a legmegnyugtatóbb, ugyanakkor legijesztőbb
érzés a világon.
Még egyszer lejátszom a videót, de most két órához viszem a képet.
Keresgélek egy kicsit, mert egy bizonyos pillanatot keresek. Ez a kedvenc
részem, amikor Tyler hozzám beszél, és nem a kamerához, pedig én még
alszom. Végre megtalálom, kifújom a levegőt, és hátradőlök a párnán.
Megnyomom a lejátszás gombot, lehunyom a szemem, és hallgatom a
felvételt.
– Nem tudom, mikor mondhatjuk azt, hogy szerelmesek vagyunk
valakibe – ismeri be Tyler halk nevetéssel. – De ha a szerelem azt jelenti,
hogy a nap minden másodpercében gondolok valakire… Ha a
közelében teljesen megváltozik a hangulatom… Ha mindent miatta
csinálok, és bármit megtennék érte… Hát akkor én fülig szerelmes
vagyok beléd.
 27

Majdnem tíz óra van, mire kikapcsolom Tyler laptopját. Aztán csak fekszem
az ágyon, és gondolkodom. Tylerről, a videóról, róla és rólam. Hová fog ez
az egész vezetni? Mi történik, ha Dean megtudja az igazat, és a szüleinkkel
is közöljük a hírt? Mi lesz utána? Tylerrel össze fogunk jönni? Vagy várnunk
kéne néhány hónapig, amíg lecsillapodnak a kedélyek? Nem tudom. Csak
azt tudom, hogy kezdek belefáradni a várakozásba. Két év eltelt, és még
semmire sem jutottunk. Két év, és még nem volt alkalmam arra, hogy
valakinek büszkén bemutassam Tylert, mint a barátomat. Meg tudom ezt
tenni valaha? Csak reménykedhetek, hogy senki sem fog elkerekedett
szemmel ránk nézni, és elszörnyedve felkiáltani.
Még mindig csendben ülök a sötétben, kényelmesen bekuckózva a
párnák között, amikor az ajtó halk nyikorgással kinyílik. Felnézek, és
Emilyre számítok, de Tylert pillantom meg. Lehajtott fejjel ácsorog a
küszöbön, egyik kezével a kilincset fogva. Már lecsillapodott. Nem tűnik
dühösnek vagy zaklatottnak, de azért teljesen nyugodtnak sem. Csak
higgadnak.
– Beszélhetünk? – kérdezi csendesen. A hangja kicsit ideges, mintha arra
számítana, hogy nemet fogok mondani. Nem látom tisztán az arcát, de
érzem, hogy most nem akar a szemembe nézni. A padlót bámulja.
Nem válaszolok, csak bólintok, és remélem, hogy látja. A matracra
tenyerelek, odébb csúszom az ágyon, az ablak felé, hogy mellém
feküdhessen. Megérti a mozdulatomat. Halkan becsukja az ajtót maga
mögött, odajön az ágyhoz, és óvatosan mellém telepszik. A paplan fölött
marad, egyik karjával átölel, én meg a vállára hajtom a fejem. Egy darabig
mindketten csak lélegzünk, és hiába jött be azért a szobába, hogy
beszéljünk, egyelőre egyikünk sem akar megszólalni. Mindketten magunk
elé meredünk, a tükrös gardróbszekrény ajtajára, és a saját körvonalainkat
látjuk a sötétben.
Egy idő után Tyler úgy dönt, hogy végre mond valamit. Megköszörüli a
torkát, de nem mozdul meg.
– Mi történt tegnap? – kérdezi olyan halkan, hogy alig hallom. Mintha
félne megtörni a csendet.
Lehunyom a szemem, és átgondolom a tegnapi meg a mai eseményeket.
Kedden minden elromlott, amikor Tiffani betette a lábát Manhattanbe. Én is
jól összezavartam a dolgokat, és Dean már valószínűleg tudja az igazat,
mégis megkönnyebbüléssel tölt el a gondolat, hogy végül mégsem sikerült
elérnie, amit akart. Visszafelé sült el a fegyvere. Tyler most velem van, ami
azt bizonyítja, hogy az én oldalamon áll, és nekem hisz.
– Tiffani vissza akart szerezni – szólalok meg végül, a fejemet továbbra is
a vállán pihentetve. Érzem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed. – Úgy
gondolta, hogy ez csak akkor lehetséges, ha én nem állok az útjába. Rám
förmedt, hogy szakítsak veled, különben mindent elmond Deannek. És ha
megelőzzük, és mi közöljük vele először, akkor a szüleinket fogja értesíteni.
– A helyzet ennél egy kicsit bonyolultabb, de leegyszerűsítem, mert nincs
kedvem beszélni róla. Megpróbálok felnézni Tylerre, de ebből a
testhelyzetből csak a homlokát látom.
– A francba – motyogja bosszúsan. A szabad kezével beletúr a hajába,
és hosszan kifújja a levegőt. Lassan megcsóválja a fejét, és még jobban
magához szorít. – Ne haragudj, hogy az előbb olyan szemét módon
viselkedtem. Iszonyúan dühös voltam, és nem gondolkodtam józanul.
– Te se haragudj – suttogom.
Halkan felnevet, pont úgy, mint a videón. Azt hiszem, nem fogom elárulni
neki, hogy tudok róla. Inkább megtartom ezt a titkot.
– Tényleg azt hittem, hogy már megint meghátráltál, és lepattintasz –
ismeri be Tyler. – Soha többé ne hozd így rám a frászt, légy szíves.
 Nem hiszem, hogy még egyszer fel akarom adni a kapcsolatunkat. Sőt
úgy érzem, eljött az alkalmas pillanat, amikor megmutathatom Tylernek az új
szerzeményemet. Nem is kell válaszolnom, mert a saját szavai megteszik
helyettem. Mosolyogva felemelem a karomat, és Tyler felé fordítom a
csuklómat.
– Nem fogom, ígérem.
Tyler össze akarja kulcsolni az ujjainkat, de most megdermed, felül az
ágyon, és előrehajol. Összehúzott szemmel silabizálja a bőrömre tetovált
feliratot, aztán nagyra nyitja a szemét.
– Mi ez? – kérdezi csodálkozva.
– Kapcsold fel a villanyt – javaslom neki, és az ajkamba harapva várom
a reakcióját. Kicsit ideges vagyok. Nem látom, de el tudom képzelni, hogy
Tyler felvonja a szemöldökét, miközben az éjjeliszekrényen lévő lámpa felé
nyúl. De nem engedi el a kezemet.
A szoba hirtelen világos lesz, és a fény az arcunkra esik. Nem a
csuklómat nézem, hanem Tylert. Örülök, amikor látom, hogy a szeme
felragyog, a meglepetéstől kicsit eltátja a száját, és elragadtatott pillantással
bámulja a tetkót.
– Ezt nem hiszem el! – szólal meg végül, és gyermeki csodálkozással
pislog rám. Most sokkal fiatalabbnak látszik a koránál, mintha megint kisfiú
lenne.
Felnevetek, elhúzom a kezemet, és én is szemügyre veszem az új tetkót a
csuklómon. Egy kicsit még mindig vörös, és itt-ott érzek egy enyhe szúró
fájdalmat, de megérte. Már csak azért is, hogy láthattam Tyler gyermeki
örömét.
– Ma délután csináltattam – közlöm vele, válaszolva a kérdésére, amit
még fel sem tett. Tudom, hogy ennyi nem elég, ezért folytatom. – Nem jutott
más eszembe, amit csak mi ketten értünk. Ez a te szöveged, amit te írtál.
– Okosabb voltál nálam – állapítja meg szégyenlős mosollyal. Felemeli a
bal karját, és megnézi a saját tetkóját, ami a bicepszén van, és csak négy
betűből áll. – Én nem voltam olyan eredeti. Hé, a te egy kicsit ferde! – kiált
fel, és a szövegre mutat.
– Azért, mert ferdén írtad! – vágok vissza tréfásan, és megforgatom a
szemem. Ekkor jön rá, hogy a tetoválásom az ő kézírásának a pontos mása.
Elpirul, és lassan elfordítja a fejét. Mosolyogva lemászom az ágyról,
letérdelek a szőnyegre, és onnan figyelem Tylert az ágy másik oldalán.
Olyan nehéz elhinni, hogy ma délután minden elromlott, most mégis megint
minden a lehető legnagyobb rendben van. – Egyébként Emily tudja – vetem
oda könnyedén.
– Mit tud? – kérdezi Tyler, és merőn a szemembe néz.
– Tud rólunk… – válaszolom lassan, óvatosan. Felkelek a padlóról, és
talpra állok. Lenézek Tylerre, aki még az ágyon van, és továbbra is
farkasszemet néz velem. – Tudja, hogy nem csak mostohatestvérek
vagyunk.
– Elmondtad neki? – Tyler félrelöki a paplant, és kipattan az ágyból. A
pillantásában félelmet látok.
– Magától jött rá – válaszolom. Tyler aggódó arca most értetlen lesz, és
látom rajta, hogy nehezen dolgozza fel a hallottakat. Láthatóan sokkolja,
hogy Emily tudja az igazat. Mosolyogva megkerülöm az ágyat. – És
egyáltalán nem zavarja. Elfogadja – nyugtatom meg.
Tyler szeme újra elkerekedik.
– Tényleg?
– Igen. – Odalépek hozzá, két kezembe veszem az arcát, és
megcsókolom. Aztán elhúzódom tőle, és hozzáteszem: – Úgy tűnik, mégsem
olyan szörnyű, ha az emberek megtudják az igazat.
Tyler egy darabig az arcomat fürkészi. Talán azt hiszi, hogy viccelek,
pedig távol áll tőlem. Úgyhogy még egyszer megcsókolom, hogy
megnyugtassam, és bebizonyítsam neki, hogy végre minden rendben van.
Csók közben lehunyom a szemem, és élvezem az elfogadás kellemes
érzését. Annyira jólesik, és olyan új, hogy fel sem tudom még teljesen fogni.
Már nem tartom olyan rémisztőnek, ha az emberek megtudják, hogy
szerelmes vagyok a mostohatestvérembe. Hiszen mi is olyanok vagyunk,
mint bárki más, csak ránk ragasztottak egy cédulát. Ennyi az egész.
Tyler nehezen szakítja meg a csókot, de végül elhúzódik, megfogja a
derekamat, és egy lépéssel hátrébb tol.
– Snake tudja?
– Nem hiszem – rázom meg a fejem. Aztán lassan elmosolyodom, mert
eszembe jut valami. Furcsa izgalom tör rám, leveszem Tyler kezét a
derekamról, és összekulcsolom az ujjainkat. – Visszajött már? El kéne
mondanunk neki. Gyere! El tudjuk mondani neki?
Tyler hátravetett fejjel felnevet, és magához ránt.
– Majd akkor is így lelkesedj, amikor az apáddal közlöd a hírt – suttogja
ravasz mosollyal az arcán, és közben az ajtó felé nyúl a szabad kezével.
Kivezet a nappaliba, és csak most jövök rá, hogy öt órája nem léptem ki
a hálószobából. Annyira elmerültem a videóban, amit Emily mutatott nekem.
És ami négy óra huszonhét percig tartott.
Emily az egyik heverőn üldögél a nappaliban, körülötte füzetek és
papírlapok hevernek, még a dohányzóasztalra is jut belőlük. A tévé megy,
de le van véve a hang, és inkább csak háttérzajként szolgál. Amikor
meghallja a lépteinket, felnéz, és azonnal elmosolyodik.
– Ezek szerint szent a béke?
Tyler nem válaszol a kérdésére, hanem odamegy velem a heverőhöz.
Felemeli az összekulcsolt kezünket, és felvonja a szemöldökét.
– Tehát tudod?
– Igen.
– És nem akadsz ki rajta? – kérdezi, és ugyanolyan értetlen arcot vág,
mint én, néhány órával ezelőtt. Két éven át egészen más reakciókra
számítottunk. Tyler elengedi a kezem.
– Nem – válaszolja Emily. Megrázza a fejét, néhányszor megcsattogtatja
a tollát, és a lehető legtermészetesebben viselkedik. – Csináljatok, amit csak
akartok. Az élet túl rövid, nem érdemes visszafogni magatokat.
A szavai hallatán elmosolyodom, átkarolom Tyler bicepszét, és
megszorítom.
– La breve vita – suttogom a fülébe, és felnézek rá. – Az élet rövid.
Tyler kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor zajt hallunk az
ajtó irányából. Valaki matat, kapirgál rajta. Mindhárman odakapjuk a
fejünket. Az az első gondolatom, hogy Dean próbálja meg ránk törni az
ajtót, mert meg akar ölni minket Tylerrel. Megkönnyebbülten felsóhajtok,
amikor a kulcs megfordul a zárban. Snake érkezett meg.
A következő pillanatban kinyílik az ajtó. Ösztönösen elengedem Tylert,
és gyorsan ellépek tőle. Snake-nek még nem mondtuk el.
– Ez elég hosszú randi volt – jegyzi meg Emily, és előrehajol a heverőn,
hogy kilásson mögülünk. A kezében lévő tollat harapdálja, és sokat mondó
pillantást vet Snake-re.
Snake csak megforgatja a szemét, és besétál a konyhába. Utoljára
akkor láttam, amikor tegnap este elment vásárolni, és meglep, hogy most
milyen normális az öltözéke. Még egy vasalt ing is van rajta.
– Ja, igen, vacsorázni is elvittem. Meg körbevezettem Manhattanen.
– Snake… – Szigorú pillantást vetek rá, és karba teszem a kezem. – Ki
engedte meg neked, hogy randira hívd a legjobb barátnőmet?
Persze csak viccelek, Snake mégis felénk fordul, és összehúzott szemmel
néz rám.
– Máris itt van? – szegezi a kérdést Tylernek. De látom rajta, hogy ő is
tréfál. – Megint puszipajtások vagytok?
– Ha már itt tartunk… – Teszek egy lépést előre, és idegesen malmozok
a hüvelykujjammal. Azt akarom, hogy Snake tudja meg az igazat. El akarom
mondani neki. Ilyet még sosem csináltunk, és most elég bátornak érzem
magam, hogy megpróbáljam. – Van valami, amit el kell mondanunk neked.
Gyorsan összenézek Emilyvel, aki a heverőn ülve rágja a tollát, és
izgatottan figyel minket. Aztán Tylerre pillantok a vállam fölött. Mosolyogva
néz vissza rám, mintha azt üzenné a pillantásával, hogy „vágjunk bele.”
Előrelép, és mellém áll. Snake kíváncsi pillantással várja, mire készülünk.
Nem tudom pontosan, mit mondjak, hogyan fogalmazzam meg az
igazságot, de aztán nem is kell mondanom semmit, mert Tyler hirtelen maga
felé fordít, és átölel. Mielőtt észbe kaphatnék, az ajkamra szorítja a száját.
Úgy érzem, ma már századszorra.
Meglep ez a váratlan támadás. Nem számítottam rá, de akkor sem
húzódom el. Visszacsókolom, és elmerülök az ajka ismerős érintésében.
Tudom, hogy Snake és Emily figyelnek minket, de egyszerűen nem érdekel.
Tyler ugyanolyan gyorsan elenged, mint ahogy elkapott, majd Snake-re
pillant.
– Szeretném hallani a véleményedet – parancsol rá. – Most azonnal.
Én is Snake-re nézek. A konyhában áll, és onnan bámul minket. Még
csak nem is pislog. Kicsit meg van döbbenve, de ez érthető. Nem
csodálkozom, ha az emberek először megdöbbennek. Snake lassan nyel
egyet, és aggódó pillantást vet Emilyre.
 – Mi a fene… – nyögi ki végül. Elhúzza a száját, zavartan felnevet, és
látszik rajta, hogy nem tudja, mit mondjon vagy gondoljon.
– Szeretem Edent – jelenti ki Tyler, olyan gyengéd és őszinte hangon,
hogy önkéntelenül elmosolyodom. Azt hiszem, egy örökkévalóságon át
tudnám hallgatni, ahogy Tyler ezt mondja. Sosem unnám meg.
– De… – Snake elhallgat, és megint Emilyre pillant, mintha támogatást
várna tőle. Biztosan nem érti, ő miért nem döbbent meg, és miért figyeli
mosolyogva a jelenetet. Snake megcsóválja a fejét, és kifújja a levegőt. – Ti
nem mostohatestvérek vagytok?
– De igen – válaszolom, mert már érzek magamban annyi bátorságot,
hogy megvédjem az ügyünket. Elegem van az örökös bűntudatból, amiért
beleszerettem a mostohabátyámba. Tudom, hogy nincs benne semmi rossz.
– Tehát nem vagyunk vérrokonok – magyarázom. – Nem együtt nőttünk fel,
és nem tekintünk testvérekként egymásra. Érted? – Igyekszem a lehető
legártatlanabb szemmel nézni rá, és azon fohászkodom magamban, hogy
megérti, és végül elfogadja a helyzetet. De egyelőre még mindig meg van
hökkenve.
– Akkor… Most ti jártok, vagy mi? – kérdezi. Egyik kezével
megragadja a konyhapult szegélyét, a másikkal megvakarja a fejét. – Ez
most komoly, vagy csak hülyéskedtek?
– Nem járunk – válaszolja Tyler az első kérdésére, és a hangja komoly.
– Bonyolult. Csak mondd el, hogy mit gondolsz.
Snake megvonja a vállát.
– Hát egy kicsit furcsa – ismeri be. – A szüleim irtó vallásosak. Biztos
vagyok benne, hogy szerintük be kéne köpnöm titeket Jézusnál. – Snake
kicsit felenged, és megforgatja a szemét. Kinyitja az egyik konyhaszekrényt,
és kotorászni kezd benne. Elővesz egy csomag Doritost, és feltépi a
zacskót. A pultnak támaszkodik, a szájába dob néhány tortillachipset, és
hangosan rágcsálni kezd, közben Emilyt figyeli. – Te mit gondolsz erről? –
kérdezi egy kis idő után.
– Én már tudtam – vonja meg a vállát Emily, és a papírlapokkal matat. –
Engem nem zavar.
Snake elrágcsál még néhány chipset, és közben a fejét félrehajtva
gondolkodik.
 – Egy kicsit furcsa – ismétli meg. – De nincs vele problémám. –
Elmosolyodik, de a mosolyából kaján vigyor lesz, és felvont szemöldökkel
Tylerre néz. – Na és… Vannak perverz családi hagyományaitok?
Tylerrel egyszerre nevetünk fel, de a megkönnyebbülésünk nem tart
sokáig. Kopognak az ajtón, és mindnyájan odakapjuk a fejünket. Nem is
kopogás ez, hanem olyan erős dübörgés, hogy visszhangzik tőle a lakás.
Akárki is van az ajtó másik oldalán, egyértelmű, hogy nagyon dühös.
Rémülten nézek Tylerre. Késő este van. Mindnyájan itt vagyunk. Csak
egyvalaki bukkanhat fel ilyenkor, és lehet annyira kiakadva, hogy így
dörömböljön az ajtón. Tyler is erre gondolhat, mert kétségbeesett arcot vág,
és nagyot nyel. Mindketten tudjuk, hogy Dean az. Tehát Tiffani végül
elmondta neki az igazat.
– Ne nyissátok ki az ajtót! – suttogja Snake, és magához szorítja a
chipses zacskót. – Tisztára úgy hangzik, mintha a zsaruk lennének.
– Nem a zsaruk – nyugtatom meg halkan, de közben nem veszem le a
szemem az ajtóról. Dean még mindig dörömböl, aztán a nevemet kiáltja.
Majdnem megszakad a szívem, amikor meghallom a fájdalmat a hangjában.
Biztosan tudja. És a lehető legfájdalmasabb módon értesült az igazságról.
Tudom, hogy ki kell nyitnom az ajtót. Szembe kell néznem vele,
akármennyire is ódzkodom tőle.
Tyler, Snake és Emily csendben figyeli, ahogy átvágok a nappalin. A
lábam merev, a gyomrom görcsöl. Az ajtóhoz érek, és lassan elfordítom a
zárat. Aztán kinyitom az ajtót.
Dean áll előttem, zihálva veszi a levegőt, és a levegőbe emeli az ökölbe
szorított kezét, mert újra dörömbölni készül. Az egész testem megdermed, a
vér kifut az arcomból, és remegni kezd a lábam, amikor meglátom a
felháborodott arcát. Még sosem láttam ilyen kifejezést a szemében. Olyan
sötét, metsző és fájdalmas a pillantása. Annyira nem jellemző Deanre. Ezért
találom ijesztőnek. Az arca lángol a haragtól.
– Igaz? – kérdezi eltorzult hangon.
Az ajtóba kapaszkodom, és olyan rosszul érzem magam, hogy meg sem
tudok szólalni. Lehunyom a szemem, lehorgasztom a fejem. Képtelen
vagyok ránézni, annyira fáj. A hallgatásom elárulja neki, hogy igaza van, és
egész idő alatt Tylerbe voltam szerelmes.
 Dean kifújja a levegőt, miközben megpróbálja felfogni a helyzetet. A
szemem sarkából látom, hogy megcsóválja a fejét.
– Ki az?
Most már tényleg fel kell néznem. Értetlenül ráncolom a homlokom, és
könnybe lábadt szemmel meredek rá. Te jóságos ég, ez rosszabb, mint
hittem. Tudtam, hogy végül Dean mindenképpen sérülni fog. Már akkor
tudtam, amikor megérkeztem New Yorkba, és Tyler a tudomásomra hozta,
hogy még nem tette túl magát rajtam. Elkerülhetetlen volt. Nem volt más
választásunk. Megsértjük, ha nem mondjuk el neki az igazat. Ha elmondjuk,
akkor is. Ezzel tisztában voltunk. Dean kérdését viszont most egyáltalán
nem értem.
– Tessék?
– Kivel csaltál meg? – sziszegi. A hangja csupa megvetés, és undorodva
néz rám. Nem hibáztatom. Én is gyűlölöm magam emiatt. – Legalább annyi
jó érzés legyen benned, hogy megmondod.
Összeszorul a torkom. Hát persze. Hát persze hogy Tiffani nem említette
Tylert. Azt akarja, hogy nekem kelljen bevallanom. De nem biztos, hogy
képes leszek rá. Nem biztos, hogy ki tudom mondani a nevét. Azzal még
jobban megsérteném Deant. Hazudhatnék valamit. Azt mondanám, hogy
nem akarom elárulni, vagy kitalálnék egy nevet. De amikor megint ránézek,
meglátom a fájdalmat a szemében, és rájövök, hogy az őszinteségen kívül
nem adhatok neki semmi mást. Nem hazudhatok tovább.
Nyugalmat erőltetek magamra, és hátranézek a vállam fölött. Snake a
pultnak támaszkodik, chipset hajigál a szájába, és leplezetlen érdeklődéssel
figyel minket Deannel. Emily még mindig a tollát rágcsálva üldögél, de
legalább igyekszik nem feltűnően hallgatózni, mert lehajtja a fejét, és csak a
szeme sarkából lesi az eseményeket. Dean észre sem veszi, hogy
társaságunk van, vagy csak egyszerűen nem érdekli. Tyler azonban odalép
hozzánk.
Megáll közvetlenül mögöttem, és ő is megfogja az ajtót, az én kezem
fölött. Most, hogy ő nyitva tartja, én elengedem, és megint Deanre nézek.
Még mindig várja a választ, és minden másodperccel egyre haragosabb lesz.
Azért örülök, hogy Tyler itt van velem. Jó, hogy nem egyedül kell ezt
végigcsinálnom, és mellettem áll. Hiszen együtt vagyunk benne az egészben.
 Érzem, hogy Tyler nagy levegőt vesz a hátam mögött, és végre ki meri
mondani a szavakat.
– Velem csalt meg téged.
Dean összerezzen, hitetlenkedő arcot vág, és hátralép a folyosóra,
eltávolodva tőlünk. Hevesen megrázza a fejét.
– Miről beszélsz?
– Dean… – nyögöm ki, de megbicsaklik a hangom. Megpróbálom
lenyelni a könnyeimet. – Szeretlek. Nagyon. – Fáj ezt kimondanom, mert
igaz, és ez a legrosszabb az egészben. Tényleg szeretem. Talán minden
könnyebb lenne, ha nem szeretném. – De arról van szó, hogy Tylert is
szeretem.
– Ezt hogy érted? – Dean most már inkább értetlennek tűnik, mint
haragosnak, mert még mindig nem tudja felfogni, amit hallott. Hol rám néz,
hol Tylerre, és hangtalanul mozgatja a száját, mintha mondani akarna
valamit, de nem találja a szavakat.
– Nézd… – szólal meg Tyler, és előrelép. Megpróbálja Dean vállára
tenni a kezét, de Dean hevesen lelöki magáról, és tovább hátrál a folyosón.
Tyler mégis folytatja, és kissé zilált mondatokat fogalmazva magyarázkodni
kezd. – Én vagyok az a másik srác, akivel együtt van. Nem akartuk, hogy
így legyen. Tényleg nem, de nem tudtunk mit tenni. Szerinted én döntöttem
úgy, hogy belezúgok a mostohatestvérembe? Hát nem. Csak valahogy így
alakultak a dolgok, és mi… El akartuk mondani neked. Hidd el, hogy már
régen tervezzük, csak nem tudtuk, hogyan csináljuk. Nagyon sajnálom,
haver. Tényleg átkozottul sajnálom, de… Szükségem van rá.
Dean néhány hosszú pillanatig hallgat, és megpróbálja felfogni az újabb
információt, amit rázúdítottunk.
– Ti ketten… – szólal meg végül, nehezen préselve ki a szavakat a
száján. Ökölbe szorítja a kezét, és villámló szemmel néz rám. – Mióta?
– Két éve – suttogom. Tudom, hogy bármelyik pillanatban
kicsordulhatnak a könnyeim, és kitör belőlem a sírás. Minden erőmet
összeszedve küzdök ellene. – Tylert előbb szerettem, mint téged.
– Két éve? – hüledezik Dean. A szemében csalódottság és harag villog,
mert rádöbben, hogy miközben együtt voltunk, egész idő alatt kétfelé húzott
a szívem. Egy darabig még emészti a hallottakat, aztán Tylerhez lép. Egészen
közel hajol hozzá, hogy majdnem összeér az arcuk. Összeszorítja a száját,
és Tyler szemét fürkészi. – Lefeküdtél vele? – kérdezi, vészjósló lassúsággal
ejtve ki a szótagokat. A kérdés megrendíti Tylert. Dean nem akarja hallani a
választ. Sokkal jobb neki, ha nem hallja. – Azt kérdeztem, hogy lefeküdtél
vele?
– Nézd, haver… – próbálkozik Tyler, de most már semmi értelme a
további magyarázkodásnak. A legjobb barátja mindent tud.
– Te szemét állat! – tör ki Deanből a kiáltás. Felemeli az öklét, és egy
szempillantás alatt lesújt Tyler arcára, pont a szeme alatt.
Tyler hátratántorodik, és engem is magával ránt. Elveszítem az
egyensúlyomat. Mindketten hátraesünk, és Snake meg Emily egyszerre kiált
fel a háttérben. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy figyelnek minket. Emily
talpra ugrik, és ijedt arccal próbálja eldönteni, hogy közbelépjen-e. Snake
még mindig a chipset falja, és felvont szemöldökkel figyeli a jelenetet.
Tyler visszanyeri az egyensúlyát, és kiegyenesedik. Összehúzza a szemét,
és Deanre néz, aki ökölbe szorított kézzel belép a lakásba.
– Gyerünk – biztatja egy kurta biccentéssel. – Üss meg újra.
Megérdemlem. Hajrá.
Dean nem habozik. Megint ütésre lendíti a kezét, és megüti Tylert. Az
ökle tompa puffanással csapódik Tyler arcába. Dean arca lángol a haragtól,
és újra ütésre emeli a karját.
Tyler lassan megdörzsöli az arcát, hogy enyhítse a fájdalmat, és a
pillantása egyre sötétebb lesz. Nem veszi le a szemét Deanről.
– Oké – szólal meg éles, fenyegető hangon. – Ha még egyszer megütsz,
duplán kapod vissza.
Rémülten felkiáltok, amikor Dean ökle megint Tyler arca felé suhan, de
Tyler kivédi az ütést, és a két fiú egymásnak esik. Együtt tántorognak be a
lakásba, és Emily még időben kitér előlük, amikor mindketten a heverő
támlájának esnek. Deannek sikerül a harmadik ütést is bevinnie, és eltalálja
Tyler orrnyergét.
Tyler évek óta először veszíti el az önuralmát, és a szeme olyan lett, mint
a viharos tenger: vad, veszélyes és kiszámíthatatlan. Hátralendíti a jobb
karját, és teljes erőből állon vágja Deant. A bicepsze megfeszül, miközben
újra és újra lecsap rá. Deannek esélye sincs arra, hogy visszaüssön.
 – Tyler! Hagyd abba! – Kiabálni akarok, de csak szánalmas nyöszörgés
jön ki a számon. Odarohanok hozzájuk, megpróbálom megragadni Tyler
pólóját, és elhúzni Deantől, de észre sem veszi, hogy ott vagyok, mert
folytatja Dean püfölését, sőt egyszer engem is majdnem arcon csap a
könyökével. Hátratántorodok, és az arcomra szorítom a kezem. Nem
tudom, mitévő tegyek.
Deannek végre sikerül elhajolnia a következő ütés elől. Leszegi a fejét,
és Tylerre ront, aki a lendülettől hátraesik, és mindketten a szoba közepén
lévő dohányzóasztalra zuhannak. Hatalmas csattanás és üvegcsörömpölés
hallatszik, majd egy tompa puffanás, ahogy a padlóra zuhannak, az
üvegszilánkok és Emily papírjai közé. Még most sem hagyják abba. Az
adrenalin annyira elvette az eszüket, hogy már nem érzik a fájdalmat.
– Csinálj valamit! – förmedek Snake-re, aki még mindig a konyha
biztonságából figyeli a jelenetet. Ő az egyetlen, aki elég erős, hogy segítsen.
Csak most veszem észre, hogy sírok.
– Rendben. Oké – válaszolja Snake. A pultra dobja a chipses zacskót,
gyorsan megkerüli a pultot, és besiet a nappaliba. Feltűri az ingujját, hátulról
megfogja Deant, és lerántja Tylerről. – Most már hagyjátok abba! – rivall
rájuk, és gorombán félrehajítja Deant.
Emily közben felemeli Tylert a padlóról, aki összeszorított szájjal,
villámló szemmel mered Deanre. Ám egy idő után elmúlik az adrenalin
hatása, és megenyhült arccal néz végig magán. Rengeteg üvegszilánk tapadt
rá, ezért gyorsan kibújik a pólójából. A hátán több vágást is látok, de aztán
a jobb karjára esik a pillantásom, amelyből ömlik a vér, és a padlóra
csöpög. Amikor észreveszi, csak pislogva nézi, de Emily azonnal berohan a
konyhába, az elsősegélydobozért.
Könnyes arccal Dean felé fordulok, mert tudni akarom, hogy nem esett-
e baja. Tylerhez képest sértetlennek tűnik, bár az álla véraláfutásos, és a bal
szeme fel van dagadva. Zihálva veszi a levegőt, és félig lehunyt szemmel néz
rám.
– Menjünk ki – adja ki a parancsot, és a hangja most is olyan kemény,
mint amikor megláttam az ajtóban. Nem vár meg. Végigrohan a lakáson, és
kiviharzik az ajtón.
Kavarog a gyomrom. Tylerre nézek, aki az üvegszilánkok között
álldogál, ahol nemrég még a dohányzóasztal volt. A pillantása kába, mintha
nem tudná, hol van. Emily Snake segítségével kötést teker a karja köré.
Legszívesebben odamennék, hogy segítsek nekik, de tudom, hogy most
Deannel kell beszélnem.
Remegek az idegességtől, miközben az ajtó felé megyek, és követem
Deant a folyosóra. Mihelyt odaérek, és szembefordulok vele, becsapja
mögöttünk az ajtót. Most nem akar hallgatóságot. Annyira össze vagyok
törve, hogy meg sem tudok szólalni. Letörlöm az arcomról a könnyeket, és
nagy nehezen Deanre emelem a tekintetem.
– Megcsaltál – motyogja Dean. Mintha ki kéne mondania az igazságot,
hogy el tudja hinni. A szemembe néz, és elszorul a szívem, amikor meglátom
a pillantását. Látom rajta, hogy teljesen megsemmisült. – Én szerettelek, te
pedig egész idő alatt… Egész idő alatt ez volt köztetek Tylerrel. Ő a legjobb
barátom, Eden! A testvéred!
– Sajnálom! – kiáltok fel, de megbicsaklik a hangom. Elkéstem a
bocsánatkéréssel, de nem tehetek mást. Nem hiszem, hogy Dean valaha
meg fog bocsátani nekem. A megvető arckifejezése erről árulkodik.
Megszoktam, hogy gyengéd pillantással mosolyog rám. Soha többé nem
fogom látni ezt a mosolyát. – Nem tudok mást mondani.
– Soha többé ne szólj hozzám! – A hangja érdes és rekedt. Hátralép, a
farzsebébe nyúl, és előveszi a tárcáját. Észreveszem, hogy vérezni kezd a
felsebzett álla. Legszívesebben odanyúlnék, hogy segítsek neki. – Tessék! –
sziszegi néhány másodperc múlva, és hozzám vág egy ötdolláros
bankjegyet. Elkapom, mielőtt leesik, és rádöbbenek, hogy ez a mi
ötdollárosunk. Felnézek Deanre, és a szívem még jobban megfájdul.
Megremeg az ajkam. – Itt van öt dollár, hogy mindketten eltűnjetek az
életemből – mordul rám gorombán.
Visszadugja a tárcát a zsebébe, megdörzsöli az ajkát, és hátat fordít
nekem. Végigsiet a folyosón, a lift felé, és egyszer sem néz vissza rám.
Könnyezve figyelem, ahogy távozik, és teljesen üresnek érzem magam. Az
ajtónak támaszkodom, de olyan gyenge vagyok, hogy nem tudok állva
maradni. Lassan lecsúszom, és leülök a folyosó padlójára. A kezembe
temetem az arcom, és hangosan zokogok, miközben Dean távolodó lépteit
hallgatom.
 Mindig azt reméltem, hogy nem fogom elveszíteni őt. Abban bíztam,
hogy meg fogja érteni, és meg tud bocsátani, még ha időbe telik is. Annyira
szerettem volna, ha Dean nem sérül meg. De úgy látszik, nem fohászkodtam
ezért eleget, mert pontosan az történt, amit el akartam kerülni.
 28

Másnap reggel érezhető feszültség van köztünk a lakásban. Azonnal

megéreztem, amikor néhány órával ezelőtt felébredtem. Nem sokat
beszélünk, és többnyire némán kerülgetjük egymást. Szerintem Snake még
mindig próbálja megemészteni az igazságot rólam meg Tylerről, mert
valahányszor Tyler közelébe kerülök, észreveszem, hogy merőn bámul
minket. Tyler ma sokkal csendesebb, mint máskor. Megértem, mert én is így
vagyok vele. Nehéz önfeledten fecsegni, annyira zaklatottnak és
elveszettnek érzem magam a történtek miatt. Tylerrel nincs kedvünk a
tegnap estéről beszélni. Nincs kedvünk szóba hozni Deant, akiről nem
hallottam, amióta tegnap este hátat fordított nekem. Tiffaniról sincs hírem.
Nem küldött kárörvendő üzeneteket, amiért sikerült kiborítania a bilit. Nem
próbál gyötörni vagy gúnyolódni. Néma csend és nyugalom. Egyedül
Rachael üzent nekem, de csak azért, mert magyarázatot követel. Úgyhogy
nemsokára találkozunk, és megiszunk együtt egy kávét. Semmi kedvem
hozzá.
Miután fél órán át ruhakupacokat gyömöszöltem a szárítógépbe, kilépek
a mosókonyhából, átmegyek a konyhán, és a falon lévő órára pillantok.
Mindjárt fél tizenkettő. A nappaliba nézek, ahol Tyler és Snake egy
focimeccs eredményeit tárgyalja meg. A szoba kicsit csupasznak tűnik a
dohányzóasztal nélkül. Tegnap este sokáig tartott, mire feltakarítottunk, és
most nem szabad mezítláb járkálnunk a nappaliban, hátha maradtak még
szilánkok a szőnyegben.
– Na, megyek – jelentem be. Már régen elkészültem, csak elfoglaltam
magam az indulásig. Nem szeretnék korán érkezni, de elkésni sem akarok.
Tyler azonnal felpattan, és aggódva ráncolja a homlokát. Az egész
felsőkarja gézbe van bugyolálva. Az üveg elég csúnyán megvágta.
– Tényleg nem akarod, hogy veled menjek?
– Szerintem jobb, ha egyedül magyarázom el a helyzetet – válaszolom,
és egy hálás mosollyal köszönöm meg az ajánlatát. Szeretném, ha Tyler
mellettem lenne, de tudom, hogy Rachael csak velem akar beszélni. Egyedül
kell találkoznom vele. – Nem maradok sokáig.
– Eden! – Snake csettint az ujjával, hogy magára irányítsa a figyelmemet.
Amikor ránézek, elvigyorodik.
– Mondd meg Rachaelnek, hogy nyolckor érte megyek a szállodába.
Karba teszem a kezem, és szigorú pillantást vetek rá, mert gyanúsnak
találom a szándékait.
– Ugye tudod, hogy holnap elutazik?
– Eden… – ismétli meg Snake szigorú hangon, és megcsóválja a fejét.
Kihúzza magát a heverőn, felém fordul, és a szívére szorítja a kezét. – Nem
hiszel az igaz szerelemben? A szerelem nem ismer határokat. A távolság
csak egy szám, semmi több. – Megpróbál komoly arcot vágni, de nem
sokáig bírja. A következő pillanatban elvigyorodik, és leveszi a kezét a
mellkasáról.
– Jaj, Snake… – A szememet megforgatva felnevetek, felkapom a
kulcsot a pultról, majd elindulok az ajtó felé. Természetesen távozás előtt
még hátranézek a vállam fölött Tylerrel. Még mindig aggódó arccal figyel
engem. Tanácstalannak tűnik, mintha velem akarna jönni, hogy ne egyedül
kelljen magyarázkodnom. Megvonom a vállam, és mosolyt erőltetek az
arcomra, pedig én is kezdek ideges lenni. Nem húzom tovább az időt,
gyorsan kilépek az ajtón.
Gyalog megyek le a lépcsőn, nem várok a liftre. Közben írok egy üzit
Rachaelnek, és közlöm vele, hogy úton vagyok. A Joe Coffee-ban fogunk
beszélgetni, ami egy sarokra van tőlünk. Csak egyszer jártam ott Tylerrel,
de rögtön ez a hely jutott az eszembe, mert úgy emlékszem, nagyon jó volt a
kávé. Rachaellel úgy gondoltuk, hogy nem lenne jó ötlet a Lowellben
találkoznunk, mivel Dean soha többé nem akar látni. Úgyhogy távol tartjuk
magunkat a szállodától.
Az idegességem fokozódik, amikor kilépek az épületből. Nem tudom,
mit várhatok Rachaeltől. Lehet, hogy megértő lesz. De az is lehet, hogy
undorodni fog tőlem. Esetleg haragszik rám. Sok mindent meg kell
magyaráznom neki, Deannel és Tylerrel kapcsolatban. A mai üzenetei
alapján úgy érzem, nincs elragadtatva a döntéseimtől.
Nagy levegőt veszek, befordulok a Lexington Avenue-ra, és igyekszem
nyugalmat erőltetni magamra. A Joe Coffee már csak néhány méterre van,
de megállok egy ruhaüzlet előtt, és a kirakatnak támaszkodom, hogy
összeszedjem magam. Egy percbe telik, mire lecsillapodik a lélegzetem, és
feloldódik a görcs a gyomromban. Csak túl akarok lenni az egészen.
Szeretném, ha már mindenki tudná az igazat, és elfogadná. Jó lenne kihagyni
azt a részt, ahol magyarázkodnunk kell. Elkomorodom, mert eszembe jut,
hogy legközelebb a szüleink előtt kell színt vallanunk.
Mire a kávézóba érek, már elmúlt fél tizenkettő. Belépek az ajtón. A Joe
Coffee elég kicsi, csak néhány asztal van benne. Beállok a sorba, és a
farmerom hátsó zsebéből előveszek egy ötdollárost. Ránézek, és
felsóhajtok. Ez nem az a bankjegy, mégis rá emlékeztet. Megőrizzem azt az
ötöst, amit Deannel már két éve adogatunk ide-oda egymásnak? Amire
ráírta azt a szöveget. Vagy egyszerűen költsem el? Dobjam ki a kukába?
Adjam oda egy hajléktalannak az utcán? Biztosan nem bánná, hogy a
bankjegy egy kicsit viharvert.
A sor lassan halad, és várakozás közben szemügyre veszem a pulton
sorakozó süteményes üvegeket. Vajon Dean most mit csinál? Hogy érzi
magát? Jól van? Nem hiszem. Tegnap este teljesen össze volt törve.
Hallottam az elkeseredést a hangjában, láttam a szemében. Nem lehet, hogy
ezek után jól van.
Mire sorra kerülök, teljesen kiszárad a szám, ezért alig tudom kinyögni a
rendelésemet. Most nem kérek karamellt a kávémba. Nagyon hizlal.
Nagyot nyelek, és az ujjaimmal dobolok a pulton, miközben félre állva
várakozom. Bárcsak ki tudnám verni a fejemből ezeket a gondolatokat!
Nem akarom, hogy állandóan Deanen járjon az agyam. Nem akarok
állandóan arra gondolni, milyen rossz és gonosz vagyok.
 Nemsokára megkapom a lattémat, tűzforrón, ahogy kértem, és elindulok
vele az egyik ablaknál álló asztal felé. Leteszem a bögrét, kihúzok egy
széket, és lassan lerogyok rá. Közben a sugárutat pásztázom a szememmel.
Úgy érzem magam, mintha a Refineryben lennék, és a Santa Monica
Boulevardra néznék ki. Mintha otthon lennék Santa Monicában. De csak
egy pillanatig tart az érzés. Még mindig itt vagyok New Yorkban. Részben
honvágyam van, részben örülök, hogy itt lehetek.
A Joe Coffee nagyon nyugodt kis hely, de én most nem tudok ellazulni. A
szívem úgy ver, hogy majdnem kiugrik a helyéből. Csüggedten bámulom a
halvány tükörképemet az ablakban. Most egyáltalán nem vagyok büszke
magamra. Két éve mindent rosszul csinálok, és jól elszúrtam a dolgokat.
Vajon megérte?
Olyan erősen megszorítom a bögrét, hogy megégeti az ujjamat. Elkapom
a kezem, és a fájdalom kizökkent a sötét gondolataimból. Üresnek érzem
magam. Lenézek a kezemre, és a vonalakat bámulom a tenyeremben.
– Eden… – Felnézek, és meglátom Rachaelt. Szigorú arccal néz rám, és
összeszorítja a száját, miközben kihúz egy széket. Lassan leül, és az asztalra
teszi a táskáját.
Elfordítja a kezét, és kinéz az ablakon. Érezhető a feszültség a
levegőben. Egyikünk sem akar először megszólalni, és a csend kezd kínossá
válni. Összeszorul a torkom. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, de
inkább felemelem a bögrét, és iszom egy nagy, hosszú kortyot. Visszateszem
a bögrét az asztalra, és kinyitom a szám, hogy megtörjem a csendet, de
Rachael ekkor felém fordul, és meglepő módon ő szólal meg először.
– Ezt nem tudom elhinni – sziszegi összeszorított szájjal, halk,
visszafogott hangon.
– Rachael… – Megpróbálom kitalálni, mit mondjak, hogyan
mentegessem magam, de a szavamba vág, mielőtt kinyöghetnék valamit.
– Nem, Eden! – csattan fel. – Nem tudom elhinni, hogy megcsaltad
Deant. Ráadásul Tylerrel. Tylerrel! Megvető arccal megcsóválja a fejét, és
elfordul tőlem.
– Kérlek, hallgass meg! – könyörgök neki, és gyorsan körülnézek a
kávézóban. Nem akarom, hogy minden vendég megtudja, milyen borzalmas
ember vagyok.
 – Tudod, mennyi időbe telt, mire meg tudtam nyugtatni Deant tegnap
este? Van róla fogalmad? – Rachael szeme haragosan villog, az arca
ingerült, a hangja éles. – Három teljes órán át kénytelen voltam
végigasszisztálni az egyik legjobb barátom zokogását – folytatja. – El tudod
képzelni, milyen rettenetes volt? Három órán át sírt, mert te remek mókának
tartottad, hogy megcsalod.
– Nem tartottam remek mókának – suttogom megsemmisülten.
Elfordítom a pillantásomat, az asztalra könyökölök, és a kezembe temetem
az arcomat. Kifújom a levegőt, és lehunyom a szemem. Szégyellek a
szemébe nézni. Nem mondhatom, hogy helyesek voltak a döntéseim meg a
tetteim, de legalább megpróbálhatom megmagyarázni neki az okokat.
Pontosan ezt fogom csinálni. – Tylerrel már Dean előtt volt valami –
ismerem be, a tenyerem mögül beszélve. Érzem, hogy egy hatalmas gombóc
nő a torkomban. – Az egész két éve kezdődött, amikor megismertelek
titeket. De akkor lehetetlen volt, hogy legyen valami köztünk Tylerrel, ezért
lemondtam róla. Nem azért, mert így akartam, hanem azért, mert nem
tehettem mást. – Még mindig szokatlan, hogy a Tylerrel való
kapcsolatunkról beszélek valakinek. Ennyire nyíltan… Nagyon furcsa érzés.
Annyira megszoktam, hogy titokban kell tartanom. Lehajtom a fejem, és
még mindig suttogva folytatom. – Aztán rájöttem, hogy Deant is kedvelem.
De mindig volt köztünk valami Tylerrel. Másfél évig nem vettem róla
tudomást, Rachael. Mindent elkövettem, hogy ne törődjek vele. Komolyan.
– Nagyot nyelek, és idegesen beletúrok a hajamba. Lassan felemelem a
fejem, és Rachaelre sandítok. Figyelmesen hallgat engem. – De aztán
idejöttem, és… Rájöttem, hogy tényleg szeretem Tylert. És hogy vele
akarok lenni. Úgy terveztük, hogy ma mondjuk el Deannek, de Tiffani
megelőzött.
Rachael egy darabig nem szólal meg. Hol rám pillant, hol kinéz az
ablakon, és időnként megrándul a szája.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt mondod.
– Mit?
– Hogy szereted Tylert. – Rachael a szó szoros értelmében megborzong.
– Mi a fene van veled, Eden?
Halkan felsóhajtok, és megint a bögrém után nyúlok. Iszom egy nagy
kortyot, hogy időt nyerjek, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat.
Mit mondhatnék? Érthető, hogy nehezen fogja fel, ha még nem volt ilyen
helyzetben.
– Hadd magyarázzam el egy példával. – Előrehajolok, erősen a szemébe
nézek, és leteszem a poharat az asztalra. – Képzeld el, hogy a szüleid
elválnak, és az apád elveszi… mondjuk Stephen anyját.
Rachael igyekszik leplezni a pirulását, és az ajkát rágcsálva hallgatja a
magyarázatomat. Nem volt jobb ötletem, mint Stephent felhozni példának.
Azt talán megérti.
– Ez azt jelenti, hogy akkor Stephennel mostohatestvérek lennétek. De
tényleg a testvéredként tekintenél rá? Nincs köztetek vérségi kapcsolat –
hangsúlyozom, és karba teszem a kezem. – Igazából csak egy idegen, akit
kénytelen vagy a testvérednek tartani. Nem tehetnél róla, ha beleszeretnél,
ugye? Mi van, ha kiderül, hogy ő az igazi, és csak azért nem lehettek együtt,
mert a szüleitek aláírták a házassági papírokat? Mert Tylerrel meg velem ez
történt – teszem hozzá. – És ez nagyon rossz, Rachael. Nagyon, nagyon
rossz. – Kifújom a levegőt, és megcsóválom a fejem, mert megint elszomorít
a valóság. Ha az apám és Ella nem házasodtak volna össze, akkor senki
sem hibáztatna, amiért szerelmes vagyok Tylerbe. De házasok, ezért a
kapcsolatunk elfogadhatatlannak minősül. Elfordítom a fejem Rachaelről,
hátradőlök a széken, és megint kinézek az ablakon.
– Én évek óta testvérként tekintek rátok – jegyzi meg Rachael
csendesen. – Nem csoda, ha kiakadok. Miért nem beszéltél soha róla? A
legjobb barátnőd vagyok. Miért nem mondtad?
– Féltem – ismerem be, és megvonom a vállam. Még most is félek, csak
nem annyira, mint régebben. Sokkal ijesztőbb lenne örökre eltitkolni a
kapcsolatunkat Tylerrel, mint bevallani az igazat a szüleinknek. – És
szégyelltem is. Úgy éreztem, mintha valami rosszat tennék, de ezen már túl
vagyok. Tudom, hogy nincs semmi rossz abban, ahogy Tyler iránt érzek. –
Megint Rachaelre sandítok, hogy megállapítsam, mit gondol.
Megkönnyebbülten látom, hogy már nem tűnik olyan dühösnek, mint amikor
megérkezett. Csak le van döbbenve, és rengeteg kérdés kavarog benne,
amit meg akar kérdezni. És meg is kérdezi.
– Az apád meg Ella tudja már? És az anyád?
 – Elmondjuk nekik, ha hazamentünk – válaszolom, de most nem akarok
túl sokat agyalni ezen. Már nem vagyok annyira ideges emiatt, de ez nem
jelenti azt, hogy nem ódzkodom tőle. Ha túl sokat rágódom rajta, akkor
mindig csak az jut majd az eszembe, hogy milyen baj származhat belőle.
– És aztán? – kérdezi Rachael, félrehajtva a fejét. Már nem suttogunk,
hanem normál hangerőn beszélgetünk. Nem tehetünk mást, a kávégépek
kattogása és sziszegése mellett. – Össze akartok jönni?
– Nem tudom.
Rachael elkomorodik, és ingerülten a levegőbe emeli a karját.
– Akkor mi értelme van az egésznek. Miért kellett Deant ennyire
megbántani, ha a végén össze se jöttök Tylerrel? – Rachael széke
megcsikordul a padlón, amikor hátrahúzza, hogy felálljon. – Tényleg nem
értem, hogy tehetted ezt – veti oda nekem, majd felkapja a táskáját az
asztalról, és ellép tőlem. – Dean szeret téged. Ezt te is tudod. Ő mindig jó
volt hozzád, amióta csak megismertétek egymást, mégis Tylert választod
helyette? Mit eszel Tyleren egyáltalán? Tudod, mit mondanak azokról,
akiket gyerekkorukban bántalmaztak – szól vissza az ajtóból. A mellettünk
lévő asztalnál ülő pár meglepetten felkapja a fejét, amikor meghallja, miről
beszélünk. Rachael nem zavartatja magát, csak megvonja a vállát. –
Felnőttkorukban ők is bántalmazók lesznek. Ne gyere majd vissza csúszva-
mászva Deanhez, ha Tylerből előbújik a gonosz természete.
Az ölembe teszem a kezem, ahol Rachael nem láthatja, hogy ökölbe
szorítom. A fogamat is összeszorítom. Nagyon kell koncentrálnom, nehogy
kitörjön belőlem az indulat. A megdöbbent kiáltásomat is elfojtom. Tudom,
hogy Rachael sosem kedvelte Tylert, annak ellenére, hogy mindig egy baráti
körhöz tartoztak. De ez nem jogosítja fel arra, hogy ilyen durván és
gorombán beszéljen róla. Ő nem ismeri Tylert úgy, ahogy én. Nem érti,
milyen keményen megdolgozott azért, hogy helyrehozza az életét, és
megjavuljon. Megpróbálom megőrizni a nyugalmamat, kezembe veszem a
kávésbögrét, és megint az ablak felé nézek.
– Jó utat holnap – jegyzem meg merev arccal. Nem vagyok kíváncsi a
véleményére Tylerről. Nem érdekel, hogy elfogad minket vagy sem. Ezen
már túlléptem. – Apropó – szólok még utána. Keresztbe teszem a lábam, és
felveszem a bögrét az asztalról. – Stephen azt üzeni, hogy nyolcra legyél
készen.
Enyhe huzat támad a kávézóban, amikor Rachael kinyitja az ajtót, majd
rögtön be is csukja maga után. Azonnal el is siet, és néhány másodperc alatt
eltűnik előlem. Kiengedem a levegőt. Észre sem vettem, hogy
visszatartottam. Lenézek a bögrére, és a gőzölgő lattéra irányítom inkább a
figyelmemet.
Nagy megkönnyebbüléssel tölt el, hogy Rachael, Dean és Tiffani holnap
hazautazik. Az utóbbi néhány nap éppen elég fájdalmat okozott, és örülök,
hogy nem kell több megpróbáltatást elviselnem. Legalábbis a jövő hétig.
Néhány nap múlva, jövő szerdán, mi is hazamegyünk Tylerrel. Addigra talán
enyhül a haragja meg a felháborodása, és megint tudok vele beszélni. Lehet,
hogy meg is bocsát nekem. És talán én is megbocsátom neki, amit Tylerről
mondott. És talán végre megérti, hogy nem akartam, hogy így legyen.
Egy darabig még a Joe Coffee-ban maradok. Jólesik újra egyedül lenni.
Már amennyire New Yorkban ez lehetséges. Köröket rajzolok az asztalra.
Visszamegyek a pulthoz még egy lattéért, és nem érzek bűntudatot miatta.
És most kérek bele karamellt is. Figyelem a Lexington Avenue-n sétáló
embereket az ablakon át. Néhány percet azzal töltök, hogy válaszolok anya
meg Ella üzeneteire, de nem említem nekik, hogy már nem járok Deannel.
Anya szereti Deant. Ella is. Mindig azt mondogatják, hogy milyen kedves
srác.
Amikor az órámra nézek, rájövök, hogy már majdnem két órája itt
vagyok. Mindjárt fél kettő. Tyler biztosan nem tudja elképzelni, hol
maradok ilyen sokáig. Mert akármilyen bonyolult is a kapcsolatunk, nem
kell két óra ahhoz, hogy elmagyarázzam a barátnőmnek.
Úgyhogy elindulok visszafelé. Lassan sétálok, és most az egyszer nem
vagyok összhangban a várossal. Úgy haladok előre, mintha nem lenne
célom. És tényleg nincs. Csak lépkedek a Lexington Avenue-n, aztán a
Hetvennegyedik utcán, és úgy érzem magam, mintha… Semmit sem érzek.
Ez az igazság. Nem vagyok üres, elkeseredett vagy szomorú, de nem is
ujjongok vagy örülök. Semmit sem érzek. Teljesen béna és érzéketlen
vagyok.
Mire gyalog felmegyek a tizenkettedikre, az egyik felem legszívesebben
az ágyra rogyna, és az örökkévalóságig aludna. A másik felem? A másik
felem képes lenne örökké csókolózni Tylerrel.
Amikor kinyitom az ajtót, és belépek a lakásba, először Tyler üdvözöl.
Odalép hozzám a konyhapult mellől. A kezében egy nagy konyhakést tart,
és aggódva ráncolja a homlokát, pont úgy, mint amikor eljöttem. Szerintem
azóta egy percre sem nyugodott meg.
– Hogy ment? – kérdezi azonnal. Becsukja mögöttem az ajtót, amíg én
bemegyek a nappaliba, aztán csak csendben áll, a válaszomra várva.
– Mit is mondjak… – Összeszorítom a számat, majd így folytatom: –
Azt hiszem, elég annyit mondanom, hogy nem sok barátunk lesz, ha
hazamegyünk.
Tyler lassan felvonja a szemöldökét.
– Tehát nem ment valami jól.
Kinyújtom a nyakam, és a válla fölött Snake-re meg Emilyre nézek. A
konyhában vannak, élénken vitáznak, közben tányérokat meg
evőeszközöket rakosgatnak. Ebben a lakásban az ebédkészítés mindig
csapatmunkában zajlik, és sosem megy simán. Visszanézek Tylerre, és
felsóhajtok.
– Nagyon remélem, hogy megéri ez a sok szenvedés. Elveszíteni Deant,
veszekedni Rachaellel…
Tyler lassan elmosolyodik, és huncut arcot vág. Közelebb lép hozzám, és
a szemembe néz.
– Hát nem is tudom – jegyzi meg halkan, elgondolkodva. – Remélem,
hogy megéri. – Most már én is mosolygok, és mindkettőnk arca ragyogni
kezd. Tyler megfogja az államat, és lehajol, hogy megcsókoljon.
– Hé! – kiált ránk Snake a konyhából. Olyan váratlanul ér a hang, hogy
megdermedek, és szétrebbenünk, mielőtt az ajkunk összeért volna.
Mindketten Snake-re pillantunk, aki a konyhapult mögött állva bámul
minket, Emilyvel együtt. Mindketten vidáman mosolyognak ránk. Snake
kezében egy tányér van, és azzal mutat ránk. – Csak semmi csókolózás a
nappaliban!
Végre mind a négyen felnevetünk.
 29

Négy nappal később még mindig nehezemre esik elfogadni, hogy a New York-i
tartózkodásom véget ért. Egy éven át számoltam a napokat, hogy mikor
jöhetek ide, és most vége az élménynek, amit olyan izgatottan vártam. Eltelt
az én hat hetem, és Tyler egy éve. Ideje visszamenni Santa Monicába. Vár
minket a tengerpart, a sétány, a móló. Eljött a hazatérés ideje.
Behúzom a bőröndöm a nappaliba, és máris elfog a nosztalgia. Igaz, amit
New Yorkról mondanak. Ez a város tényleg hihetetlen. Hiányozni fog, hogy
nem a forgalom zajára fogok reggelente felébredni. Hiányozni fog a nagy
gyalogos forgalom a járdán. A borzalmas földalatti. A Central Park. Az
örökös nyüzsgés és hangzavar. A baseball. A kemény akcentus. Azt hiszem,
minden hiányozni fog ebben a városban, és már értem, miért tartják olyan
fantasztikusnak.
– Kész vagy? – szólal meg Tyler mögöttem.
Hátranézek a vállam fölött, és szomorú arccal felsóhajtok.
– Azt hiszem.
Ma valahogy fiatalabbnak tűnik. Talán azért, mert reggel úgy döntött,
hogy teljesen megborotválkozik. Nem hagyott magán borostát, és most
teljesen sima az arca meg az álla. Ettől jó pár évet fiatalodott, és végre
megint tizenkilencnek néz ki. Belép a helyiségbe, a heverőre dobja a
sporttáskáját, aztán felém fordul, és szemügyre veszi a bőröndömet. Eléggé
tele van pakolva. Talán túl sok cuccot vásároltam, vagy csak rendetlenül
pakoltam be. Akárhogy is van, kezdek aggódni, hogy túlsúlyos lesz a
repülőtéren. Öt percbe telt, mire be tudtam húzni a cipzárt, de attól félek,
hogy szét fog pattanni.
– Te is feladhattad volna a cuccod egy részét, az enyémmel együtt –
mondja nevetve, miközben odalép hozzám. A padlóra fekteti a bőröndömet,
és kinyitja. Karba tett kézzel nézem, ahogy kivesz belőle néhány cuccot, és
a saját poggyászába gyömöszöli. – Most próbáld meg – bólint a bőrönd
felé.
Megforgatom a szemem, és behúzom a cipzárt, ami most sokkal
könnyebben megy. Felegyenesedem, és hálásan rámosolygok. Aztán még
egyszer utoljára bemegyek a szobájába a cipőmért meg a hátizsákomért.
Mindkettő a padlón hever, de mielőtt felkapom a holmim, körülnézek a
szobában. A falon nincsenek poszterek, a szekrények is üresen tátongnak.
A helyiségben eddig mindig Tyler jellegzetes illatát éreztem, de most az is
hiányzik. A szoba teljesen üres. Tyler kocsiját és a holmija nagy részét
három napja elszállították az ország másik felébe.
Az utóbbi napokban szinte alig voltunk a lakásban. Azzal voltunk
elfoglalva, hogy a napjainkat a lehető legtöbb emlékkel töltsük meg. Még
egyszer meglátogattuk a jellegzetes turistaattrakciókat, új kávézókat
kerestünk, ahol még nem jártunk, baseballoztunk a Central Parkban, és egy
teljes napot azzal töltöttünk, hogy mind a négy kerületet bebarangoltuk.
Tegnap este Tyler még a Pietrasantába is elvitt, hogy ott fejezzük be a New
York-i nyarunkat, ahol elkezdtük. Ennél tökéletesebb módon nem is tudtuk
volna megkoronázni az itt-tartózkodásomat.
Felveszem a Converse-t, a vállamra dobom a hátizsákot, és komor
arccal megyek vissza a nappaliba. Tyler kérdő pillantást vet rám.
– Nem akarok hazamenni – ismerem be.
Tyler egy darabig nem válaszol, csak félrehajtja a fejét, és figyelmesen
néz rám.
– Nem örülsz, hogy végre elmondhatod az apádnak, hogy szerelmes
vagy belém? – kérdezi végül, és látom rajta, hogy nehezére esik megőrizni a
komolyságát.
– Ja, szerintem apa el lesz ragadtatva. – A hangom csupa gúny, mégis
mosolygok. – Mert olyan elbűvölő vagy.
 Tyler kacagva megcsóválja a fejét. Mindketten tudjuk, hogy nem jönnek
ki valami jól, ezért apa biztosan nem örül annak, hogy pont Tylerbe zúgtam
bele. De először túl kell tennie magát azon, hogy mostohatestvérek vagyunk.
Snake ajtaja kinyílik, és Snake kidugja a fejét.
– Ti még mindig itt vagytok?
– Azt hiszed, búcsú nélkül itt tudnánk hagyni téged, Stephen Rivera? –
vág vissza Tyler, és elindul a lakótársa felé.
– Istenem, de jó, hogy végre megszabadulok tőled – morogja Snake, és
elvigyorodik. A két fiú megöleli, és vállon veregeti egymást.
Úgy érezzük magunkat, mint tegnap, amikor Emilytől vettünk búcsút.
Hajnali ötkor történt, mindnyájan félálomban voltunk, és Emily nagyon
ideges lett. Megígértük egymásnak, hogy tartjuk a kapcsolatot. Még
viccelődtünk is azon, hogy évente találkozót tartunk. Az ilyen búcsúk
ijesztőek. Ijesztőek, mert tudjuk, milyen kevés esélye van annak, hogy újra
találkozunk. Emily már Londonban van, este pedig már Santa Monicában
leszünk Tylerrel. Csak Snake marad New Yorkban, mert még van egy éve
az egyetemen. Nem is képzelhettem volna el náluk megfelelőbb lakótársat,
és hálás vagyok, hogy együtt lehettem velük New Yorkban. Nagyon fognak
hiányozni.
Tyler és Snake egy darabig beszélget az elmúlt egy évről, felidézik a
közös élményeket, és nevetve ugratják egymást. Aztán mindketten
felsóhajtanak. Snake még engem is megölel. Elviselhető nőszemélynek
nevez, én meg közlöm vele, hogy ő sem olyan elviselhetetlen. Egymásra
mosolygunk, elsüt még egy utolsó portlandi viccet, aztán Tylerrel felkapjuk a
cókmókunkat, és utoljára lépünk ki a lakás ajtaján.

A nyugati parton már nyolc óra felé jár, amikor megérkezünk Los Angelesbe.
Természetesen a LAX repülőtéren vagyunk, és Tylerrel jó húsz percet
várunk a poggyászunkra, ami utoljára gördül a futószalagra. Ez az ára
annak, hogy a Newark reptérről indultunk. Tyler mogorva lesz, mert utál
várakozni, de amikor elindulunk kifelé a terminálból, már jobb kedvre derül.
Nemsokára meglátjuk Jamie-t. Nehéz lenne nem észrevenni. A semmiből
bukkan elő, és felénk rohan, közben a két karjával integet, hogy felhívja
magára a figyelmünket. Az egész arca ragyog. Nagyon jólesik látni, hogy
Jamie ennyire örül nekünk, és egy pillanatig úgy érzem, hogy mégsem olyan
rossz hazajönni.
– Ott van! – szólalok meg, de amikor Tylerre nézek, látom, hogy alig
figyel rám. Csak az öccsét nézi, és a szeme is mosolyog.
Jamie nemsokára odaér hozzánk, és Tyler magához öleli. Egy kicsit
hátralépek, és mosolyogva nézem őket. Én csak hat hetet töltöttem New
Yorkban, de csak most jut eszembe, hogy a családunk többi tagja már több
mint egy éve nem látta.
Egy idő után Tyler elhúzódik az öccsétől, a vállára teszi a kezét, és
csodálkozva méregeti.
– Te jó ég, alig ismerlek meg! – kiált fel nevetve. – Mikor nőttél meg
ekkorára? És mit csináltál a hajaddal?
Jamie szégyenlősen vállat von, és zavartan megtapogatja a haját. Én nem
látok rajta olyan drasztikus változást, mert nem voltam olyan sokáig távol.
De Jamie tényleg nagyon megnőtt, és a haját is levágatta az elmúlt egy év
során. Már hónapok óta rövid a frizurája, magasságban pedig kezdi utolérni
a bátyját. Mindketten sokkal magasabbak nálam.
– Ja, igen. Semmi különös… – Jamie kicsit zavarban van, és inkább
felém fordul. – Milyen volt New York?
– Csodás – válaszolom, és nem nézek közben Tylerre. – Sikerült gond
nélkül ideérned?
– Igen, majdnem. – A farmerja hátsó zsebéből elővesz egy kulcscsomót.
– Először az alsó szintre mentem, de aztán megtaláltam a parkolót. Anya
útmutatása nem volt egyértelmű.
– Hé! – Tyler előrehajol, és kikapja Jamie kezéből a kulcsokat. Felemeli
és megvizsgálja őket, aztán az öccsére mered. – Odaadta neked a Range
Rovert? Mi a fene? Anya sosem engedte meg nekem, hogy vezessem,
amikor annyi idős voltam, mint te. Nem vett neked egy BMW-t? Hol van a
verda?
– Hát… Múlt héten hazavágtam a lökhárítóját – ismeri be Jamie.
Lehajtja a fejét, és elpirul. – Nekimentem egy lámpaoszlopnak. Most Hugh
Carter műhelyében van. Mondd meg Deannek, hogy nagyon szépen csinálja
meg, és adjon egy kis engedményt is – tréfálkozik Jamie, de Tylerrel nem
tudunk nevetni.
Lopva egymásra nézünk, és lefagy a mosoly az arcunkról. Tyler beletúr a
hajába, és felsóhajt. Szerencsére ekkor megszólal a hangosbemondó, ezért
Jamie-nek nem tűnik fel, miért hallgattunk el olyan hirtelen. Talán meg kéne
mondanunk neki, hogy Dean többé nem akar velünk szóba állni, és az apja
nem fog már családi engedményt adni. De nem ez lenne a megfelelő
alkalom.
– Menjünk – adja ki az utasítást Tyler, és megigazítja a sporttáskát a
vállán, aztán a kijárat felé irányítja Jamie-t. – Látni akarom, milyen pocsékul
vezetsz.
– Jobban vezetek, mint te – mordul fel Jamie, de vigyorogva veszi vissza
a kulcsokat Tylertől. Meglengeti a kulcscsomót a kezében, és észreveszem,
hogy Ella egy új fényképet akasztott az évek óta gyűjtögetett kulcstartói
közé. Egy kis fotót Tylerről, Jamie-ről és Chase-ről, amikor még sokkal
fiatalabbak voltak. Ella biztosan alig várja, hogy lássa a legidősebb fiát. El
tudom képzelni, ahogy izgatottan járkál a házban.
Tyler és Jamie elindul a kijárat felé. Tyler az öccse vállára teszi a karját,
én pedig mögöttük haladva húzom a bőröndömet. Lassan fújom ki a
levegőt, és azon kapom magam, hogy kicsit szomorúan mosolygok. Nehéz
elhinni, hogy Tyler több mint egy évig távol volt, és nem is tudom, hogyan
bírt ilyen sokáig egyedül lenni. Igaz, hogy az elmúlt évben néha füvezett, de
már nem. Jó tudni, hogy megint itt van. Jó, hogy hazajött.
– Én mikor mentem neki egy lámpaoszlopnak? – vág vissza Tyler Jamie-
nek, tréfás felháborodással a hangjában. – Soha. Azért, mert jobban
vezetek nálad.
– Tééényleg? – csodálkozik Jamie gunyoros hangon. – Tegnap
megérkezett a kocsid, és láttam, hogy új gumira lesz szükséged. Mi az
ördögöt csináltál vele?
– Erről Eden tehet – mentegetőzik Tyler, és a válla fölött hátranéz rám.
Sunyi vigyor jelenik meg az arcán, amire csak egy haragos pillantással
válaszolok, és meglököm a vállát.
Kimegyünk a kapun, követjük Jamie-t a 6-os terminál parkolójába, és
nemsokára meglátjuk Ella kocsiját. Egy elég szűk helyre van beékelődve.
Tyler rosszallóan csóválja a fejét, amikor Jamie kinyitja a csomagtartót.
 – Mi a baj? – kérdezi Jamie ingerülten, és karba tett kézzel megáll a
vezetőülés ajtajánál.
– Parkolni sem tudsz – jegyzi meg Tyler. A csomagtartóba hajítja a
táskáját, aztán megfordul, elveszi a bőröndömet, és azt is beteszi. Közben
mindig mosolyog. A bőrönd még mindig iszonyúan nehéz, és egyedül le sem
tudtam emelni a futószalagról. Úgyhogy megköszönöm Tyler segítségét,
majd hátraülök, és becsukom az ajtót.
Tyler visszacsukja a csomagtartót. Jamie-vel tesznek még egymásra
néhány megjegyzést, közben Jamie beindítja a motort, és elkezdi a
navigálást. Nem könnyű kitalálni a reptér területéről. Le a kalappal előtte,
hogy elvállalta ezt a fuvart, mert én a helyében biztosan nemet mondtam
volna. Túl sok a felüljáró meg az útelágazás, és nagyon könnyű rossz útra
tévedni.
Jamie-nek azonban, Tyler segítségével, sikerül a Lincoln Boulevardra
jutnia, ami Santa Monicába vezet. Ez a legkönnyebb útvonal a városba.
Kényelmesen elhelyezkedem a hátsó ülésen, és kinézek az ablakon. Furcsa,
hogy látom, mi van a távolban. Szokatlan, hogy nem magasodnak fölénk
magas épületek és felhőkarcolók. A nap már lebukni készül, és
narancssárga fénnyel világítja meg az eget. A rádió halkan szól a háttérben,
és Jamie meg Tyler végigbeszélgetik szinte az egész utat. Beszámolnak
egymásnak az elmúlt egy év eseményeiről, és jókat nevetnek. Nem veszek
részt a társalgásban. Az arcomra irányítom a hátsó légkondit, és az
ablaknak támasztom a fejem. Itt minden olyan békés, nyugis. Igazi
kaliforniai fíling.
Húsz perccel később megérkezünk Santa Monicába, és megüti a fülemet
Jamie megjegyzése.
– Valamit el kell mondanom neked. De majd később.
– Miért nem most? – kérdezi Tyler. Nem mozdulok meg, csak lassan
résnyire nyitom a szemem, és fülelni kezdek.
– Hát… – Jamie rám pillant a visszapillantó tükörben. Lehunyom a
szemem, és remélem, hogy úgy nézek ki, mintha aludnék. – Eden itt van.
– És? – kérdez vissza Tyler. A hangja ingerültnek tűnik. – Ha nem arról
van szó, hogy felcsináltad a barátnődet, akkor most is mindent elmondhatsz.
Mi az?
 Megint kilesek a szempillám mögül, és látom, hogy Jamie már az utat
figyeli. Olyan erősen szorítja a volánt, hogy elfehéredik a keze. Egy darabig
hallgat, és felhúzott vállal, merev arccal néz előre. Tyler összehúzott
szemmel, várakozás teli arccal fordul feléje. Jamie lassan leengedi a vállát,
és felsóhajt. – Csak azért mondom el, mert anya nem akarja. De szerintem
tudnod kell – teszi hozzá. Idegesnek tűnik, és elhallgat. Végül Tylerre pillant,
és azt mondja, amire a legkevésbé számítottam. – Apát kiengedték.
Tyler eltátja a száját.
– Micsoda?
– Néhány hete kiengedték – magyarázza Jamie remegő hangon. Amikor
a tükörbe nézek, látom, hogy ráncolja a homlokát. Tyler viszont halálsápadt
lesz, és hátradől az ülésen. Kibámul az ablakon, és megpróbálja felfogni,
amit Jamie közölt vele. A rádió még szól, de a vidám popzene most
egyáltalán nem illik a hangulathoz.
Most már kinyitom a szemem, és kihúzom magam az ülésen. Egy kicsit
én is meg vagyok döbbenve. Mindig úgy tudtam, hogy az apjuk börtönben
van, és egy cellába zárva képzeltem el. Arra sosem gondoltam, hogy
egyszer kiengedik, és újra szabadon járja az utcákat. Senki sem gondol
arra, hogy egy ilyen ember megint azt teheti, amit akar. Ijesztő, hogy megint
élheti a saját életét. Erre senki sem akar gondolni.
– Már eltelt a hét év? – fakad ki Tyler, és ő is kihúzza magát az ülésen.
Mindkét kezét a műszerfalra szorítja, kikapcsolja a biztonsági övet, és egész
felsőtestével Jamie felé fordul. A szeme lángol a haragtól, és a hangja éles. –
Azt hittem, még csak hat! Hat!
– Hét – motyogja Jamie. Hol Tylerre pillant, hol az utat nézni, és
megpróbál a vezetésre figyelni, de Tyler növekvő haragja ezt igencsak
megnehezíti. – Anya alig mond valamit – folytatja. – De emlékszel Wesley
Meyerre? Olyan gyakran átjött hozzánk, hogy Wes bácsinak hívtuk. –
Megint Tylerre nézek, hogy lássam, mit szól ehhez, de csak megfeszíti az
állát. – Anya szerint apa nála dekkol.
– A városban van? – sziszegi Tyler, és azonnal kikapcsolja a rádiót.
Csend lesz az autóban, csak a motor zúgását halljuk, ahogy folytatjuk az
utunkat Santa Monicában, és áthaladunk a Pico Boulevardon. – Itt van?
Tehetetlennek érzem magam. Tudom, hogy nem sokat segíthetek, de
előrehajolok, és megfogom a vállát. Gyengéden megszorítom, így adva az
értésére, hogy mellette vagyok.
– Vezess oda – adja ki a parancsot Tyler. A műszerfalra csap az öklével,
és fenyegető pillantással néz Jamie-re.
– Mi van?
– Vigyél Wesley Meyerhez. Most!
– Tyler… – Jamie elhallgat, és megrázza a fejét. – Nem viszlek oda.
– Rendben, akkor állj meg. – Tyler most az ajtó felé fordul, megfogja a
kilincset, és Jamie-re néz a válla felett. Még mindig haragos a pillantása.
– Nem állok meg – jelenti ki Jamie, és megszorítja a kormányt.
– Nem viccelek, Jay! – mordul fel Tyler, és még egyszer a műszerfalra
csap. A váratlan mozdulat megijeszti Jamie-t. Jobbra rántja a kormányt, és a
kocsi majdnem nekimegy a járdaszegélynek. Lehet, hogy Ella kocsija
sértetlenül megússza az utat, de a műszerfalon biztosan lesz egy horpadás. –
Azonnal állj meg!
Jamie felsóhajt, és beadja a derekát. Megáll a járda mellett, járva hagyja
a motort, kinyitja az ajtót, és kiszáll.
– Te is tudod, hogy ez rossz ötlet – motyogja, miközben megkerüli a
járművet.
Tyler is ki akarja nyitni az ajtaját, de mielőtt kipattanhatna a kocsiból, az
egyik kezemmel megfogom a vállát, és visszatartom. A másik kezemmel
kikapcsolom a biztonsági övet, aztán előrehajolok, és ránézek.
– Mit akarsz csinálni, Tyler?
Csak most látom, milyen dühös. Részben megértem a felindultságát, de
szeretném tudni, mi jár a fejében. Tyler néha irracionálisan viselkedik, ezért
egy kicsit aggódom. Főleg ilyenkor, amikor haragtól villámló szemmel,
kitágult pupillával néz rám. Nem válaszol, csak lerázza magáról a kezemet,
kirúgja az ajtót, és kilép a kocsiból.
– Tyler! – kiáltok utána, de nem hallja, mert már megkerülte a kocsit, és
a vezetőüléshez lépett. Jamie átcsúszik az utasülésbe, becsapja maga mögött
az ajtót, és megadó arccal karba teszi a kezét. A homlokomat ráncolva
hátradőlök az ülésen, és idegesen matatok a kezemmel. Fogalmam sincs,
mit kéne tennem.
Tyler beül a volán mögé, néhány másodpercig matat, hogy hozzászokjon
az automata váltóhoz, aztán beletapos a gázba. Ella kocsija csikorgó
gumikkal kilő a helyéről, mintha Tyler haragja hajtaná, és folytatja az útját
észak felé. Többször is megpróbálom elkapni a pillantását a tükörben, de
egyszer sem néz vissza rám.
– Anya ezért nem akarta elmondani neked – jegyzi meg Jamie, és
ingerülten felemeli a karját, amikor Tyler megállás nélkül továbbhajt egy
stoptáblánál. – Tudta, hogy ki fogsz akadni.
Tyler az öccsének sem válaszol, és már mindketten sejtjük, hogy nem
fog szóba állni velünk. Így hát mi is hallgatunk. Közben aggódó pillantásokat
váltunk egymással, és megvonjuk a vállunkat, miközben Tyler vezet.
Pontosan tudjuk, hova igyekszik, mégsem tehetünk semmit. Idegesen dobol
az ujjaival a kormánykeréken, ahogy a harag egyre gyűl benne.
Tíz perc múlva kelet felé fordulunk az Alta Avenue-n. Tyler jobbra néz,
és úgy fürkészi a környéket. A Huszonötödik sugárút kereszteződésében
hirtelen lefékez, és a pillantása megállapodik az egyik fehér téglából épült,
piros tetejű házon, ami pont a sarkon áll. Tehát ez Wesley Meyer háza,
akárki is ez az ember, és egyben Tyler meg Jamie apjának a jelenlegi
tartózkodási helye. És mi miatta vagyunk itt, az apjuk miatt.
Tyler leállítja a motort, és a hirtelen beálló csendben bámulja a házat.
Nem csinál semmi mást. Csak néz, zihálva veszi a levegőt, és összeszorítja a
száját. Mintha azon vívódna magában, hogy kiszálljon-e a kocsiból.
– Na és most? – szólal meg Jamie, megtörve a feszült csendet. –
Odamész az ajtóhoz, és megmondod neki, hogy gyűlölöd? Megütöd?
Belerúgsz?
Tyler a fogát csikorgatja, és még közelebb hajol az ablakhoz, minél
távolabb Jamie szigorú pillantásától.
– Te ezt nem érted – sziszegi. Az üveg párás lesz a leheletétől.
– Hé! – csattan fel Jamie, és megcsóválja a fejét, pedig Tyler nem
láthatja. – Azt hiszed, én nem akarom szétverni a fejét? Miattad? De
gondolj csak bele. Mi értelme lenne? Ostobaság, és anya is nagyon
kiborulna, ha megtudná, hogy a közelébe mentél.
Jamie okos dolgokat mond, de úgy tűnik, nem tudja lebeszélni Tylert
arról, hogy kiszálljon a kocsiból, mert hirtelen kinyitja az ajtót, és kipattan.
Mondani akarok valamit, de aztán inkább én is kiszállok. Most már rutinná
válik, hogy Tyler után vetem magam. Gyorsan megkerülöm a járművet, és
elé állok. Mindkét kezemet a mellkasára szorítom, és hátralököm.
– Jamie-nek igaza van – próbálok meg a lelkére beszélni. – Te sem
akarod ezt.
– De igen. – Tyler szeme még mindig ijesztő, de én már elszoktam ettől a
pillantástól. Két éve gyakran láttam ilyennek. De azóta már nem. Ő már
megváltozott. Régen eltűnt belőle az ellenségesség, és már csak arra
használta a múltját, hogy segítsen másoknak. De most nem látom benne a
pozitív energiát, visszatértek a negatív indulatok. Megint a komor, haragtól
villogó szemű gyerek áll előttem, akinek az apja iránti gyűlölet uralta az
életét. – Miért ne akarnám?
Ahogy régen, most is megpróbálok segíteni, hogy azt tegye, ami a
legjobb neki. És most az lenne a legjobb, ha elmegy ettől a háztól, mielőtt
olyat csinál, amit megbán.
– Mert már majdnem két éve jól vagy – suttogom. A kezem még mindig
a mellkasán van, és érzem, hogy a szíve vadul ver a tenyerem alatt. –
Kérlek, ne keveredj bele megint ebbe a mocsárba, Tyler. Emlékezz, mit tett
veled korábban. Maradj tőle távol.
– Eden… – szólal meg halkan Tyler, és még mindig összeszorítja a fogát.
Megfogja a kezem, és a szíve még hevesebben dobog, de a pillantása egy
pillanatra meglágyul. – Azt akarom, hogy lásson engem most. Hét év után
elé akarok állni. Rá kell döbbennie, hogy mindent elszúrt, és már nem lehet
része az életünknek. Nemcsak az én életemnek, hanem Jamie-ének, Chase-
ének és anyáénak sem. És remekül megvagyunk nélküle. A tudtára akarom
ezt adni. – Lehajtja a fejét, megszorítja a kezem, aztán újra felnéz. – És
talán behúzni neki egyet, vagy kettőt.
– Értem – válaszolom csendesen. Félek, hogy ha felemeljük a
hangunkat, az apja meghall minket bentről. Mármint ha itt van egyáltalán. –
Megértem, hogy a szemébe akarsz nézni. Nem hibáztatlak érte. De gondolj
bele, Tyler. Mi van, ha elveszíted az önuralmadat, amikor meglátod? Már
így is eléggé fel vagy zaklatva, úgyhogy szerintem most nem kéne erőltetni.
Legalábbis nem ma este. Majd máskor találkozz az apáddal. Először fel kell
dolgoznod a helyzetet. Oké?
Tyler a vállam fölött a ház felé néz. Egy darabig figyeli, és a szemében
cikáznak az indulatok. Olyan gyorsan váltják egymást, hogy nem tudom
megállapítani, mit érez.
Aztán ellazul az álla, nyel egy nagyot, és rám pillant.
– Oké – válaszolja suttogva, és elengedi a kezem. Az arcomhoz nyúl,
megfogja az államat, és felemeli a fejem, hogy egymás szemébe nézhessünk.
– Oké. – Lehunyja a szemét, közel hajol hozzám, és lassan, lágyan a számra
szorítja az ajkát. Egy pillanatra megdöbbenek, mert olyan váratlan ez a
gyengédség a nagy harag után. Nem tudom, mi az oka, lehet, hogy így
vigasztalja magát, vagy engem akar megnyugtatni. De egy biztos: Tyler
megfeledkezett arról, hogy nem vagyunk egyedül.
Ijedten elhúzódom tőle, és elkapom a számat. Még el is lököm
magamtól, miközben a Range Rover felé nézek. A szélvédőn át látom, hogy
az öcsénk elképedve mered ránk.
 30

Jamie csendben vezet, mert már visszaült a kormány mögé. Összeszorítja a

száját, nem veszi le a szemét az útról, és egyszer sem néz rám vagy Tylerre.
Nem tudom megállapítani, hogy meg van döbbenve, vagy inkább dühös,
esetleg mindkettő. Akárhogy is van, az arca elárulja, hogy nem fogadja
valami jól az új helyzetet. Talán Tylernek tapintatosabban kellett volna
közölnie a hírt, vagy nekem kellett volna ügyesebb magyarázattal előállnom,
mert Jamie arcán most kifejezett undort látok. De az új helyzet legalább
elterelte Tyler figyelmét Wesley Meyer házáról, és visszaszállt a kocsiba.
Megint a hátsó ülésen vagyok, idegesen rágom az alsó ajkamat, és
matatok a biztonsági övvel. Közben szégyellem magam. Mint régen. Amikor
megláttam Jamie elszörnyedt arcát, a maradék bizalmam is elvesztettem
abban, hogy a szüleink jobban veszik majd az akadályt. Ha a tizenhat éves
öcsénk nem tudja elfogadni, akkor nem hiszem, hogy apa meg Ella pozitívan
áll majd hozzá. Szerencsére most nem oda megyünk, mert először anyával
közöljük a hírt. Ez Tyler ötlete volt. A következő lépést holnapra terveztük,
de mivel Jamie már tudja, jobb, ha ma este informáljuk a család többi tagját
is. Ahogy telnek a másodpercek, egyre rosszabbul leszek a gondolattól.
Tényleg eljött az idő.
Anya házához öt perc alatt odaérünk. Jamie megáll a járda mellett, az én
kocsim mögött, de nem állítja le a motort, csak némán ül a helyén. Egy szót
sem szól, és a kezét sem veszi le a kormányról. Összehúzott szemmel mered
előre. Tyler sokáig nézi az öccsét, és megpróbálja felvenni vele a
szemkontaktust, de hiába. Végül hátrafordulva rám pillant, és megvonja a
vállát, így adva a tudtomra, hogy ideje mennünk.
Kioldom az övet, és kikászálódok a kocsiból. Tudom, hogy komor arcot
vágok, főleg azért, mert szörnyen gyötör a bűntudat. Nem tehetek róla.
Tyler és Jamie mindig közel állt egymáshoz, sokkal közelebb, mint Chase-
hez, és soha nem szoktak veszekedni. De Jamie most dühösnek tűnik, és
úgy érzem, hogy ez miattam van. Nem lenne ilyen fojtogató a légkör a
kocsiban, ha nem zúgok bele Tylerbe. Most már csak abban
reménykedhetek, hogy Jamie jobb belátásra tér. És nagyon bízom benne,
hogy Rachael is. De az biztos, hogy Dean sosem fog elfogadni minket
Tylerrel. Csak magamat ámítanám, ha elhinném, hogy ez lehetséges.
Halkan becsukom magam mögött az ajtót, és a csomagtartóhoz lépek,
ahol találkozom Tylerrel. Már kiemelte a bőröndömet, és a járdára tette.
Erőltetett mosollyal néz rám, mintha biztatni akarna, de ettől nem érzem
magam jobban. Hiába igyekszik, a mosolyában nincsen semmi biztató. Tyler
ugyanúgy aggódik, mint én.
A vállára veti a táskáját, becsapja a csomagtartót, és megkerüli a kocsit.
Megáll a vezetőülés ablakánál, és kétszer megkopogtatja az üveget. Jamie
először nem reagál, de amikor rájön, hogy Tyler nem hajlandó elmenni,
akkor letekeri az ablakot. Amióta eljöttünk Wesley Meyer házától, most néz
először a bátyjára.
– Nemsokára átmegyünk hozzánk – közli vele Tyler halk hangon, és
szelíd pillantással próbálja megnyerni Jamie együttérzését. – Úgyhogy… Ne
mondj semmit. Kérlek. Mi akarjuk közölni anyával meg Dave-vel. – Egy
pillanatra lehajtja a fejét, sóhajt egy nagyot, majd megint felnéz. – Oké?
Jamie nem válaszol, úgyhogy nem tudhatjuk, hogy nem fog-e
hazarohanni, és azonnal elárulni a szüleinknek a sokkoló hírt. Mindössze
annyit csinál, hogy elfordítja a fejét, és visszacsukja az ablakot. Tyler
kénytelen ellépni az autótól, és most már ő is ugyanolyan komoran néz maga
elé, mint én. Nézzük, ahogy Jamie elhajt, és a Range Rover eltűnik a
sarkon. Nem tudom, Tyler hogy van vele, de én félek.
– Azt hiszem, ez sokkal jobban is mehetett volna – jegyzi meg Tyler, és
halványan rám mosolyodik. A mosolya mégis barátságos, és majdnem
vidám. Egy pillanatra elfelejtem, hogy nemsokára belépünk a házba, és
elmondjuk az anyámnak az igazat.
– Igen – válaszolom, és megigazítom a hátizsákot a vállamon. –
Szerintem nem úgy kellett volna Jamie-t felvilágosítani, hogy csókolózunk
előtte.
Tyler lassan elvigyorodik.
– Bocsi.
Megforgatom a szemem, kihúzom a bőrönd fogantyúját, és húzni
kezdem az ajtó felé. Tyler a nyomomban halad, úgyhogy hallom a
lélegzetvételét. A derekamra teszi a kezét, és szinte ugyanebben a
pillanatban kinyílik az ajtó. Tyler azonnal elenged.
– Hát itthon vagy, végre! – kiált fel az anyám, és kitárt karral rohan
felém. A következő másodpercben már magához ölel, és szorosan átfon a
két karjával. Úgy szorít, hogy alig kapok levegőt. Már éppen ki akarok
bontakozni az öleléséből, amikor ismerős, hangos ugatást hallok.
Az anyám válla fölött meglátom Guccit, aki a fülét hegyezve, a farkát
csóválva, a nyelvét lógatva száguld ki az ajtón. Lehunyom a szemem, és
felkészülök a megrázó találkozásra. És pontosan ez történik. Gucci felugrik,
két mancsát a vállamra teszi, és szinte azonnal kiesek anya karjaiból. A
kutya súlyától hátratántorodok, de most nem a földön kötök ki, mert Tyler
elkap hátulról. Igaz, hogy a lendülettől mindketten teszünk néhány lépést
hátrafelé, de Gucci végül leveszi rólam a mancsát, és újra négy lábra áll.
– Jézusom – motyogom, miközben megigazítom a ruhámat, Tyler pedig
segít visszanyerni az egyensúlyomat. Szerencsére Gucci most már Tylerrel
foglalkozik. De míg a lába körül sündörög, és a bakancsát szimatolja,
folyamatosan verdesi a térdemet a farkával, ezért ellépek tőlük, és
visszahúzom a bőröndöt anya felé.
– Egy hétig megállás nélkül sírt, miután elmentél – közli anya nevetve, és
megint átölel. De most hamar elenged, és aztán hátralép, hogy
végignézhessen rajtam.
– De nekem jobban hiányoztál, mint neki. Annyira örülök, hogy
épségben hazaértél!
Megforgatom a szemem és megcsóválom a fejem.
– Igen, itt vagyok. És élek. Pedig metróztam, egyedül járkáltam
Manhattanben, és még Bronxban is voltam – teszem hozzá tréfás mosollyal.
Anya elszörnyedt arcot vág.
– Tyler!
Tyler Gucci fülét vakargatja, de most felnéz.
– Tessék?
– Elvitted Bronxba a lányomat? – szegezi neki anya a kérdést, de
mindnyájan tudjuk, hogy csak viccel. Szigorúan karba teszi a kezét, és a
lábával toppantva várja Tyler válaszát.
– Elnézést kérek – mentegetőzik Tyler mosolyogva, és még egyszer
megveregeti Gucci fejét, aztán felegyenesedik. A pillantása, a mosolya, a
hangja csupa ártatlanság. – Csak egy baseballmeccs miatt mentünk oda. De
ettől eltekintve, szerintem egész jól gondját viseltem. – Tyler a szemembe
néz, és még szélesebb lesz a mosolya.
– Rávettél, hogy a párkányon üldögéljek az apartmanházad tetején –
emlékeztetem.
Tyler gyorsan előreugrik, hátulról átkarol, és gyengéden a számra szorítja
a kezét.
– Pszt. – Vállat von, idegesen felnevet, és olyan mosolyt villant az
anyámra, aminek lehetetlen ellenállni.
– Jaj, Tyler… – nevet fel anya. Megrázza a fejét, kifújja a levegőt, és
gyengéd szeretettel néz rá. – Isten hozott itthon. Biztosan furcsa megint itt
lenni. De most már gyertek be, és meséljetek New Yorkról. – Anya
összecsapja a kezét, és füttyent egy nagyot. – Gucci! Befelé! – A hiperaktív
kutyánknak nem kell kétszer mondani: hatalmas ugrásokkal eltűnik a
házban. Anya követi.
Mi még nem moccanunk. Amikor anya eltűnik az ajtó mögött, Tylerre
nézek, és nagy levegőt veszek.
– Most tényleg megcsináljuk? – kérdezem lehalkított hangon.
– Meg bizony – vágja rá Tyler habozás nélkül. Átkarolja a vállamat,
magához von, és a halántékomra szorítja az ajkát. – Remélem, az anyád
nem néz ki az ablakon – súgja a fülembe.
Felnézek rá, és látom, hogy kajánul mosolyog. Nevetve lerázom
magamról a karját, és ellököm magamtól. Inkább megragadom a bőröndöm
fogantyúját, és folytatom az utat a nyitott ajtó felé. Örülök, hogy Tylernek
sikerült megőriznie a humorérzékét, mert így nem tűnik olyan ijesztőnek,
amire készülünk. Az is jó, hogy már nem gondol az apjára. Most minden
okénak tűnik. Tíz perc múlva már nem tudom, mi lesz.
Tyler belép utánam a házba, becsukja az ajtót, és azonnal megérzem a
fahéj illatát. Aggódva ráncolom a homlokom, ha arra gondolok, hogy anya
sütni próbált. Gyorsan leteszem a bőröndöt az ajtóban, és a konyhába
sietek. Arra készülök, hogy a pulton megpillantom egy félresikerült
sütemény romjait. Mielőtt bármit találhatnék, anya belép a helyiségbe,
Jackkel az oldalán, mire abbahagyom a kutatást a konyhaszekrényekben.
Látom, hogy Tyler a szemét forgatva néz rám.
– Nos, Eden… – Jack rám villantja hófehér fogsorát, és közben
felcsatolja az óráját. A haja elég kócos és nedves, lehet, hogy most jött ki a
fürdőszobából. – Milyen volt New York?
– Bámulatos – válaszolom, de a pillantásom közben az anyám kezére
esik. Alaposan szemügyre veszem, hátha valami nagy esemény történt a
távollétemben. De semmi. Még mindig nincs gyűrű. Sóhaj…
Anya Jack felé fordul, és meleg mosollyal a karjára teszi a kezét.
– A gyerekek kicsit fáradtnak tűnnek. Mit szólnátok egy kávéhoz? –
kérdezi. – Szerintem rátok férne egy kis koffein – állapítja meg.
– Rajta vagyok – szólal meg Jack, és megsimogatja anya vállát,
miközben elmegy mellettem, és a kávégép felé indul.
– Nem szükséges – szólok utána. Tylerre pillantok, bólintok, és
visszanézek anyára. – Nem maradunk sokáig. Még nem találkoztunk apával
meg Ellával, úgyhogy hozzájuk is át kell mennünk. Anya… Le tudnál ülni
egy pillanatra? Te is, Jack.
A remegő hangom biztosan elárulja nekik, hogy valami nem stimmel,
mert mihelyt kimondom ezeket a szavakat, máris aggódó arcot vágnak. A
mosoly lehervad az arcukról, és gyanakodva felvonják a szemöldöküket.
Összenéznek, és követnek a nappaliba.
– Jézusom – sóhajt fel anya, és a halántékára szorítja a kezét. Még
Gucci is odarohan hozzánk a ház másik végéből, és anya lábához ül, mintha
hallani akarná a hírt. Jack is helyet foglal a heverőn. – Mi történt New
Yorkban? Mit csináltál, Eden?
Tylerre pillantok, aki biztató mosollyal néz vissza rám. Most őszinte a
mosolya. A padlóra ejti a táskáját, és odajön hozzám. A kezét a derekamra
téve a szemben lévő heverőhöz irányít, ahol mindketten egyszerre leülünk.
Anya és Jack aggódó arca láttán belém villan a felismerés, hogy most
tényleg meg fogjuk tenni. Tényleg arra készülünk, hogy bevalljuk az igazat.
Már megtettük. Snake-nek meg Emilynek már elmondtuk, vagy inkább
megmutattuk. De egészen más a szülőkkel közölni a tényt. Igazából Ella és
apám véleménye a fontosabb, hiszen ők a mi szüleink, de anyának
elmondani is nagy lépést jelent.
– Eden… – unszol anya szelíden, és ideges mozdulattal a füle mögé
simítja a kontyából kiszabadult tincseket. – Miről van szó? A frászt hozod
rám.
Ha tovább hallgatok, anya rémeket kezd látni. Azt fogja hinni, hogy
megöltem valakit New Yorkban. Esetleg kiraboltam egy bankot. Vagy
megszegtem az emberiség összes ismert törvényét. Úgyhogy minél előbb
meg kell szólalnom. Tyler megérzi az idegességemet, mert előrehajol, és
megszorítja a térdemet, hogy felhívja magára a figyelmemet. Ránézek, és
egy pillanatra azt hiszem, hogy ő kezd beszélni helyettem. De szerencsére
nem mond semmit, csak bólint. Mindketten tudjuk, hogy nekem kell
elmondanom az anyámnak, és nagyon remélem, hogy ő fogja ugyanezt
megtenni, amikor apa meg Ella kerül sorra.
Guccira emelem a tekintetem. Jack lábánál hever a padlón, és békésen
szuszog. Nagyot nyelek, és kiengedem a visszatartott levegőt.
– Valami nagyon fontosat kell elmondanunk nektek – kezdem, még
mindig a kutyát nézve. Tyler nem engedi el a térdemet. – Úgyhogy kérlek,
fogadjátok megértéssel.
– Eden… – vág a szavamba anya. – Miről van szó?
Felnézek. Anya karba teszi a kezét, és az arca most már inkább szigorú,
mint aggódó. Még Jack is egy kicsit ingerültnek tűnik, mintha fájdalmat
okoznék nekik azzal, hogy húzom az időt. Nem tehetek róla. Nehezemre
esik kiejteni a szavakat. Tyler még jobban megszorítja a térdem.
– Oké. – Akkor belevágok. Görcsbe rándul a gyomrom, amikor újra
anyára nézek. Attól félek, hogy néhány másodperc múlva undort és
csalódottságot fogok látni a szemében. – Oké – ismétlem meg. Nagy
levegőt veszek, és anya vállára szegezem a pillantásomat, miközben nagy
nehezen kinyögöm, amit mindig féltem kimondani. Csak két szó. Egy
egyszerű mondat, és mégis mindent elárul. – Szeretem Tylert.
Csend telepszik ránk. Anya és Jack csak bámulnak rám, pedig
szeretném, ha mondanának valamit. Bármit. Egy idő után bosszantónak
tartom, hogy nem reagálnak a vallomásomra, és Tylerre pillantok, hátha tud
segíteni. De ő csak a homlokát ráncolva mered maga elé. Megint anya felé
fordulok, és úgy adok hangsúlyt a szavaimnak, hogy megfogom Tyler kezét,
és közelebb csúszok hozzá a heverőn. Még mindig semmi reakció. –
Mármint szerelmes vagyok belé – tisztázom a fogalmakat. Anya meg sem
rezzen. – Tylerbe. Aki itt ül mellettem – teszem hozzá, és Tyler felé bökök a
mutatóujjammal. Ez az utolsó kísérletem, hogy az értésükre adjam a
tényeket. – Tudjátok… A mostohatestvérembe.
Anyám végre szólásra nyitja a száját. Összenéznek Jackkel. Várom,
hogy felháborodjon, és rám förmedjen az irracionális érzelmeim miatt, de
csak játékosan meglöki Jack vállát.
– Tartozol hetven dolcsival!
Jack felsóhajt, de aztán elneveti magát, és anya is mosolyogni kezd.
Csodálkozva nézem őket. Most én várok a magyarázatra. Még Tyler is
értetlen arcot vág, és megdörzsöli az állát, mert nem érti, miért nevetnek
anyáék. Nevetnek. Talán anya azt hiszi, hogy vicceltem. Igen, biztosan egy
jó viccnek tartják.
Elengedem Tyler kezét, és megcsóválom a fejem.
– Anya?
Anya leveszi a szemét Jackről, és rám néz. Abbahagyja a nevetést, de
még mindig mosolyog. Aztán felsóhajt, és megnyugodva leereszti a vállát.
– Fogadást kötöttünk – magyarázza. – Ötven dolcsit tettünk arra, hogy
van valami köztetek – folytatja. – És még húszat, ha elmondjátok nekünk.
– Micsoda? – kiáltok fel elképedve. Most már Tyler is nevet, de én még
mindig nem értem. Nem tudom, miről van szó. Nem értem, miért nem
kiabálnak velem.
– Ugyan már, Eden. – Anya megforgatja a szemét, és lehajol, hogy
megvakarja Gucci fülét. – Az anyád vagyok. Mindent észreveszek rajtad.
Főleg azt, ahogy ránézel – teszi hozzá, és Tylerre mosolyog. – Mindig
feltűnt, hogy pont úgy nézel rá, ahogy Deanre. – Anya hirtelen elhallgat és
felegyenesedik. Lehervad a mosolya, és megint aggódó arcot vág, mert
eszébe jut valami. – Eden… Mi van Deannel?
Összeszorul a szívem a neve hallatán. Még mindig gyötör a bűntudat.
Igyekszem minél kevesebbet gondolni Deanre, de nagyon nehéz. Nehéz
megfeledkezni arról, hogy mennyire megbántottam. Keserű lesz a szám íze,
de nagyot nyelek, és kifújom a levegőt.
– Tudja – válaszolom csendesen, és nem merek anya szemébe nézni. –
Vége van. Gyűlöl minket.
– Jaj, Eden… – Anya összeszorítja a száját, és együtt érző arcot vág.
Megváltozik a hangulat a szobában, és Tyler megdörzsöli a combomat, hogy
segítsen egy kicsit. Anya összeráncolja a homlokát. – Sajnálom Deant.
Olyan rendes fiú volt. – Mindjárt elsírom magam. Anya biztosan észreveszi
rajtam, mert gyorsan folytatja. – Tehát ha mostantól találkozom Lizzel a
boltban, akkor „a gyerekem összetörte a gyereked szívét” mosolyomat
villantsam rá? Vagy inkább lehajtott fejjel oldalogjak el?
– Anya! – förmedek rá. – Ne viccelődj ezen. Tényleg nem zavar? –
kérdezem, és a biztonság kedvéért, hogy segítsem az emlékezetét, még
egyszer Tylerre meg magamra mutatok.
– A helyzet persze nem ideális – ismeri be anya. – És azt is tudnotok
kell, hogy ha tényleg belementek, akkor nem lesz könnyű dolgotok.
Lesznek olyanok, akiknek nem fog tetszeni. Egyesek rossz szemmel néznek
majd rátok. De ami engem illet, én nem bánom. Ki hibáztatna, Eden? –
Anya ragyogó mosolyt villant Tylerre, aztán rám kacsint. Te jóságos ég, ez
ijesztő! Anya már negyvenéves!
– Anya! – kiáltok fel elszörnyedve. Tylerre nézek, aki egy kicsit elpirul,
és szégyenlősen elneveti magát. És mintha szemléltetni akarná anyám
mondanivalóját, csábító pillantást vet rám. Nem lepne meg, ha szándékosan
csinálná. Ez annyira jellemző rá.
Jack megveregeti anya combját, és felkel a heverőről, közben színlelt
rosszallással megcsóválja a fejét.
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem most már tényleg kávéra
van szükségem. Karen! Tartsd magad távol a fiataloktól. – Anyára kacsint,
és bemegy a konyhába. Gucci feltápászkodik, és a nyomába ered.
Anya megforgatja a szemét, ahogy Jack után néz, majd hátradől a
heverőn, és keresztbe teszi a lábát.
– Ezek szerint még nem mondtátok el az apádnak meg Ellának.
– Még nem – válaszol helyettem Tyler, és kicsit előredől a heverőn.
Megköszörüli a torkát a hosszú hallgatás után. – Ez lesz a következő lépés.
– Bátrak vagytok – állapítja meg anya. A kávégép életre kel a háttérben.
– Sok szerencsét.
– Szükségünk lesz rá – bólintok mosolyogva. Leveszem a lábamról Tyler
kezét, felállok, és felhúzom anyát a heverőről. Aztán magamhoz ölelem.
Annyira jólesik az elfogadása. Ismét. Azt hiszem, sosem fogom megszokni
ezt a csodálatos érzést. – Köszönöm, anya. Tényleg. Köszönöm –
suttogom, és a vállába temetem az arcomat, miközben még szorosabban
ölelem.
– Nekem mindegy, hogy döntesz, csak az a fontos, hogy boldog legyél –
magyarázza kedvesen. – Elhúzódik tőlem, és rám mosolyog, ám ekkor
hirtelen megváltozik az arckifejezése. Megfogja a kezem, és silabizálni kezdi
a csuklómra írt szöveget. – Mi az ördög ez?
Rávigyorgok, és elrántom a kezem. Gyorsan megragadom Tyler karját,
és felrántom a heverőről. Azt hiszem, majdnem kificamítottam a vállát.
– Bocs, anya, de mennünk kell! – közlöm hadarva, és az ajtó felé húzom
Tylert. Aztán elengedem a kezét, beszaladok a konyhába, felkapom a
pultról a kocsim kulcsát, és közben majdnem átesem Guccin. Jack
csodálkozva felvonja a szemöldökét. Megvonom a vállam, és visszarohanok
Tylerhez, aki már fel is vette a táskáját a padlóról.
– Eden! – kiált utánam az anyám, de már kiléptem az ajtón.
– A lányod túlságosan meggondolatlan – szól vissza Tyler a válla fölött,
majd nevetve becsukja mögöttünk az ajtót. Még akkor is nevet, amikor
utánam fut. Egyikünk sem gondolta, hogy így alakul majd a mai
színvallásunk. Nem számítottunk arra, hogy ilyen könnyű lesz.
– Most pedig… – A tévébemondók hanghordozását utánozva folytatom.
– Következik a mai este legnagyobb szenzációja. – Kinyitom a kocsim
ajtaját, beugrok a volán mögé, és beindítom a motort. Kicsit furcsa megint a
saját autómban ülni.
Tyler a hátsó ülésre dobja a táskáját, és beül mellém, halvány mosollyal
az ajkán.
 – Gondolj bele – néz rám csillogó szemmel. – Most kell utoljára ezt
csinálnunk.
– Azért szeretnék már túllenni rajta – válaszolom vigyorogva. Igaza van.
Miután a szüleinknek elmondtuk, már senkinek sem kell magyarázkodnunk.
Mindenki tudja, aki számít. Nincs több titok. Még mindig mosolyogva
kihajtok az útra, hogy megtegyük a rövid utat apámék házához. – De most
te fogsz beszélni – figyelmeztetem.
Tyler megint felnevet, hátradől az ülésen, és a combomra teszi a kezét.
Tudom, hogy ösztönösen csinálja, de eléggé eltereli a figyelmemet a
vezetésről.
– Persze. Igazából az apád miatt aggódom. Már így is gyűlöl. Rossz
belegondolni, mit fog szólni, ha megtudja, hogy lefeküdtem a lányával. –
Megszorítja a combomat, mire majdnem nekimegyek egy parkoló autónak.
– Tégy egy szívességet, és erről ne tegyél említést – kérlelem, és
figyelmeztető pillantást vetek Tylerre, miután sikerül visszanyernem az
uralmat a jármű felett. Tyler vigyorog, és én is. Mindketten tudjuk, hogy az
apám megölné, ha ezt megtudná. Apa annak sem örült, ha néha Deannél
aludtam, pedig Deant kedvelte.
– Akkor hogyan fogalmazzak? – kérdezi Tyler, és felém fordul. Ostoba
arcot vág, színpadiasan megköszörüli a torkát, és gesztikulálva kíséri a
szavait.
– Mr. Munro, szeretném, ha nekem szentelne néhány percet az értékes
idejéből. Közölnöm kell önnel, hogy totálisan odavagyok az egyetlen
lányáért, aki egyébként már nem kiskorú, és azt tesz az életével, amit
akar – hadarja komoly, hivatalos hangon. – Valamint azt is szeretném a
tudomására hozni, David Munro, hogy a maga keményfejű, állhatatos,
intelligens és gyönyörű lányának egyszerűen fantasztikus feneke van.
Befordulok a Deidre Avenue-ra, és megforgatom a szemem. Tylerből
majdnem kitör a nevetés, de visszafogja magát.
– Na? – kérdezi. – Szerinted ez tetszene neki?
– Azért nem kell túlzásba vinni – hűtöm le a lelkesedését. Tyler végre
felhagy a szerepével, és kiengedi a visszatartott nevetést. Milyen jó érzés,
hogy így együtt nevetgélünk, és tréfát űzünk a helyzetből, mintha vicces
lenne. Pedig nem az. De akkor is… Alig néhány percre vagyunk a háztól,
mégsem vagyok ideges.
Néhány másodperc múlva Dean házához érünk. Lehetetlen nem
észrevenni, hogy megváltozik a hangulat a kocsiban. Tylerrel egyszerre
nézünk ki a házra, és végig nem vesszük le róla a tekintetünket, miközben
elhaladunk előtte. Dean kocsija a felhajtón áll. Az apja teherautója is. Ennek
az abroncsait tettük tönkre annak idején Deannel. Tyler elengedi a
combomat, mintha bűntudata támadna.
– Szerinted bent van? – kérdezi halk hangon.
– Nem tudom – válaszolom.
Nagyot nyelek, megint előrenézek az útra, és beletaposok a gázba, hogy
minél gyorsabban elhagyjuk Deanék házát. Nem nézek a visszapillantó
tükörbe, csak vezetek tovább. Egy másik útvonalat fogok keresni az anyám
meg az apám háza között, amelyik elkerüli Deanéket.
Már elmúlt kilenc óra, és az ég egyre sötétebb, de a házunk ki van
világítva. Megállok Tyler kocsija mögött. Apa Lexusa és Ella Range
Roverje most is elfoglalja a felhajtót, mint mindig, így a gyerekek
kénytelenek a járda mellett parkolni. Jamie kocsija most nincs itt. Persze,
hiszen behorpadt a lökhárítója.
– Jól sejtem, hogy itthon vannak? – jegyzem meg viccesen, és a
szélvédőn át a ház felé intek a fejemmel. Akkora a fényár, mintha minden
egyes körte égne odabent. Még abban a szobában is ég a lámpa, ahol én
szoktam aludni, ha ott töltöm az éjszakát. Ez egy pillanatra aggodalommal
tölt el, mert nem találok rá épkézláb magyarázatot.
– Örömmel látom, hogy a drágaságom épségben megérkezett. – Tyler az
Audira mutat, és elégedett mosollyal kiszáll a kocsimból. Felkapja a táskát a
hátsó ülésről, és nélkülem indul el a járdán. Odasiet a kocsijához, hogy
közelebbről megvizsgálja, hátha lát rajta valami karcolást.
Sóhajtva leállítom a motort, és én is kiszállok a járgányomból, ami egy
roncsnak tűnik Tyler Audija mellett. A ház felé pillantok, majd a
mostohatestvéremre nézek. Most már egy kicsit ideges vagyok.
– Na? Jössz?
– Ja, persze – válaszolja kicsit szórakozottan, és századszorra is
megigazítja a táskát a vállán. Aztán megveregeti az imádott kocsiját, és
odajön hozzám. Lassan elmosolyodik, és mindketten egyszerre fordulunk a
ház felé.
Egymás mellett állva nézünk szembe az utóbbi két évünk legnagyobb
félelmével. Hosszú út áll mögöttünk, ami az elejétől fogva rögös volt, és jó
tudni, hogy nemsokára véget ér. Mindig tudtuk, hogy a szüleink meg fogják
tudni. Két évbe telt, mire elfogadtuk az igazságot, és összeszedtük a
bátorságunkat, hogy elmondjuk a legfontosabb embereknek. Most az utolsó
akadály előtt állunk, és már nem lehet megtorpanni.
Tyler nagy levegőt vesz, megfogja a kezem, és szorosan összekulcsolja
az ujjainkat. Egymásra nézünk, és mindketten elmosolyodunk.
– Menjünk be – adja ki a parancsot határozott hangon.
 31

A házban levendulaillat terjeng, mint mindig. Ez Ella védjegye. Ha az ember

sokáig nem jár itt, akkor még feltűnőbb. Tylerrel belépünk az előszobába,
és megállunk a lépcső aljánál. Bekukkantunk a nappaliba, de nincs ott
senki, annak ellenére, hogy megy a tévé.
Tyler a lépcsőre dobja a táskáját, megmozgatja a vállát, és felkiált.
– Megjöttünk!
Néhány másodpercig várunk, aztán Ella kirohan a konyhából. Az
emeleten is lépteket hallunk, de Ella ér előbb oda hozzánk. Nem szól egy
szót sem, csak könnyes arccal mosolyog. Megragadja Tyler karját, és
magához öleli. Tyler sokkal magasabb az anyjánál, Ella mégis gyengéd anyai
mozdulattal megfogja a fejét, és magához húzza. Halvány mosollyal az
ajkamon figyelem őket. A mosolyom szomorú és elégedett egyszerre.
Mindig közel álltak egymáshoz, és az elmúlt egy évben a saját szememmel
láttam, mennyire hiányzott Ellának a fia. Mindig csak róla beszélt. Állandóan
azt hajtogatta, mennyire büszke rá. Számtalanszor megkérdezte, hogy nem
túl sok-e, ha naponta ötször felhívja. Apa ilyenkor már csak megforgatta a
szemét, és kiment a szobából. De én mindig maradtam, és megnyugtattam,
hogy nekem is nagyon hiányzik Tyler.
Ella hátralép, a kezébe veszi Tyler állát, és végtelen szeretettel néz fel rá.
– Hát tényleg itt vagy, végre! – A szeme örömtől ragyog, mégis
könnyezik, miközben csókokkal halmozza el a fia arcát.
 – Anya, ne már… – tiltakozik Tyler, és félrefordítja a fejét. Megfogja az
anyja kezét, elveszi az arcától, és felnevet. – Ez már kínos.
Ella szipogni kezd, szégyenlősen elmosolyodik, és a hüvelykujjával letörli
a könnyeket az arcáról. Mondani akar valamit, de ekkor belép a konyhába
Chase. Tylernek nem marad ideje üdvözölni az öccsét, mert mindnyájan
felkapjuk a fejünket: valaki éktelen zajjal dübörög lefelé a lépcsőn.
Apa nem örül, hogy lát minket. Összehúzott szemmel, kivörösödött
arccal jelenik meg a lépcsőn. Még le sem ér, amikor felordít: – Ez igaz? –
Nem Ellára néz, nem is Chase-re, hanem Tylerre és rám.
Teljesen nyilvánvaló, mire céloz. Mindketten tudjuk. Úgy érzem, hogy az
egész testem összeesik, és a szívem is apróra zsugorodik. Egyikünk sem tud
válaszolni. Annyira megdöbbenünk apa kérdésén, hogy nem tudjuk, mit
mondjunk.
– Dave… – szólal meg Ella békítő hangon, és a férje elé lép. Értetlen
arcot vág, és aggódva ráncolja a szemöldökét. – Miről beszélsz?
A lépcső tetején megmozdul egy alak. Felnézek apa válla fölött, és
megpillantom Jamie-t. A lépcsőfordulón áll, és összeszorított szájjal, karba
tett kézzel figyeli a jelenetet. Egyértelmű, hogy mi a helyzet. Jamie nem tudta
kivárni, amíg ideérünk, pedig Tyler a tudomására hozta, hogy mi akarjuk
elmondani a hírt a szüleinknek. Így lett volna rendjén. A lehető legrosszabbul
sült el, hogy éppen Jamie közölte apával. Most úgy néz ki, mintha nem is
akartuk volna elárulni nekik az igazat.
Tyler is észrevette Jamie-t, mert ökölbe szorított kézzel a lépcsőhöz
iramodik, és dühösen morog valamit magában, amit nem értek. Apa
azonban habozás nélkül elállja az útját, és a pólójánál fogva visszalöki a
hallba. A falhoz löki Tylert, és a karját a mellkasára szorítva odapréseli. Ella
rémülten felkiált, és odaugrik hozzájuk. Megragadja a férje vállát, és
megpróbálja leszedni Tylerről, de apa túl erős hozzá képest, úgyhogy meg
sem tudja mozdítani.
– Igaz? – üvölt fel apa még egyszer, alig néhány centiméterre Tyler
arcától. Közben még erősebben szorítja a falhoz. Alkoholszag csapja meg
az orromat, és gyanakodva nézek apára, amikor rájövök, hogy belőle árad.
Ella megint közel lép hozzájuk, és tágra nyitja a szemét.
– Mi igaz?
 – Ők ketten! – Apa annyira fel van háborodva, hogy majdnem
megfullad, és képtelen összefűzni egy értelmes mondatot. Még mindig
Tylerre mered, de most felém int az állával. – Ő és Eden! Jézusom… Nem
is tudom, mit gondoljak!
Tylernek végre sikerül ellöknie magától apát, és azonnal kihúzza magát.
– Hadd magyarázzuk el – sziszegi, és a nyakán kidagadnak az erek.
Ella még mindig nem érti, miről van szó. Az arcunkat fürkészi, úgy
próbálja meg kitalálni a választ. Apa zihálva veszi a levegőt, mindkét kezét a
homlokára szorítja, és a fejét csóválva bámulja a padlót. Ella ezért Tylerhez
fordul, és ugyanolyan aggódó arcot vág, mint nemrég az anyám. El tudom
képzelni, milyen rémségek járhatnak a fejében.
– Mit kell elmagyarázni, Tyler?
Tyler a hajába túr, az anyjára néz, és egy pillanatig gondolkodik, mit is
mondjon. Apa felemeli a fejét, és Tylerre meredve várja a magyarázatot,
közben olyan hangosan veszi a levegőt, hogy még a tévé hangját is
elnyomja. De Tyler ügyet sem vet az apámra. Csak Ellát nézi, meg néha
Chase-re pillant, akinek fogalma sincs, miről van szó, de azért figyel minket.
Egy idő után Tyler lehajtja a fejét, és nagy levegőt vesz, és nekiveselkedik,
hogy mindkettőnk nevében beszéljen.
– Egyikünk sem akarta, hogy így legyen – szólal meg csendesen, és
közben nem néz fel. – Mégis megtörtént. Nem mondhatom, hogy bánom
vagy sajnálom, mert ez nem igaz. Így alakultak a dolgok, és erről igazából
nem is mi tehetünk. Ha valaki tehet róla, akkor azok ti vagytok. – Tyler
felemeli a fejét, és Ellára meg az apámra néz. Nyel egy nagyot, és
hozzáteszi: – Mert ti hoztatok össze minket.
Apa felhorkan, csípőre teszi a kezét, és megint csóválni kezdi a fejét.
Ella értetlenül pislog. Ha lehet, most még jobban össze van zavarodva, mint
eddig.
– Miről beszélsz? – kérdezi a fiát.
– Edenről beszélek – válaszolja Tyler habozás nélkül. Felém fordítja a
fejét, és a szemembe néz. A pillantása ellágyul, és alig észrevehetően int
felém, úgyhogy előrelépek, és mellé állok. Nagyon örülök, hogy ő vette át a
szót, mert én alig merek apa és Ella szemébe nézni. Biztosan nem tudnék
most beszélni. Tyler azonban folytatja, ha már elkezdte. – Arról beszélek,
hogy szerelmes vagyok Edenbe. Már két éve – teszi hozzá. – Bizony, Dave.
Ez az igazság.
Ella eltátja a száját, és szaporán pislogva néz a fiára.
– Micsoda? – kérdezi suttogva.
– Ez botrányos! Gúnyt űzöl ebből a családból! Ezt akarod? Hülyét
akarsz csinálni belőlünk? Te jóságos ég? Szinte hallom, hogy röhög majd
rajtunk mindenki, ha ez kitudódik. – Apa köp egyet, és hátat fordít nekünk.
Most sokkal feltűnőbbek a szeme környékén lévő ráncok, talán azért, mert
haragjában összehúzza a szemét. Aztán elindul a lépcső felé, mintha nem
tudná tovább elviselni a látványunkat. – Undorodom tőled! – Ezt persze
nekem mondja, miközben elviharzik mellettem, és szándékosan nekimegy a
vállamnak.
Tyler hirtelen elugrik mellőlem, és ütésre lendíti a karját. A következő
pillanatban nagyot csattan az ökle az apám arcán. Apa megtántorodik, és
elnyúlik a lépcsőn.
– Tyler! – kiált fel Ella, és előreugrik. De nem a fiához siet, hanem a férje
fölé hajol. Megnézi, hogy nem esett-e baja, és gyengéden megdörzsöli az
arcát.
Én rögtön Tylerhez fordulok, és ingerülten a levegőbe emelem mindkét
karomat. Mi az ördögöt akart ezzel elérni? Tyler hullámzó mellkassal,
zihálva kapkodja a levegőt, és nem veszi le a szemét az apámról. A
biztonság kedvéért megragadom az öklét.
Jamie lejjebb jön néhány lépcsőfokkal, és gondosan ügyel arra, nehogy a
szemünkbe nézzen. Az arca vörös, biztosan megbánta már, hogy elszólta
magát. Nem avatkozik be, csak a háttérben álldogálva figyeli az
eseményeket, de nem is segít. Chase is úgy dönt, hogy kimarad a jelenetből.
Lassan a konyhába hátrál, és távolból néz minket.
– Eden… – Apám feltápászkodik, és megvető pillantást vet rám. – Még
ha Tyler nem is lenne a mostohatestvéred… Tényleg egy ilyen fiúval akarsz
együtt lenni? Ha? – Az arcára mutat, aztán Tyler felé bök az ujjával. – Egy
ilyen féktelen alakkal, aki előbb-utóbb a börtönben végzi, mint az apja?
– David! – kiált fel Ella.
Apa szavai annyira kegyetlenek, hogy hányingerem támad tőle. Azt
képzeli, hogy a harag feljogosítja egy ilyen gonosz kijelentésre? Most már
én is dühbe gurulok, és olyan erősen összeszorítom a számat, hogy attól
félek, eltörnek a fogaim. Amikor végre rá tudom venni magam, hogy Tylerre
nézzek, látom az arcán a fájdalmat és az elkeseredést. És úgy reagál apa
szavaira, ahogy gyerekkorában megszokta: haraggal és erőszakkal, mert így
nevelték. Az álla megfeszül, és az ökle megrándul a kezemben. Elengedem.
Apa megérdemli.
Tyler habozás nélkül ütésre lendíti a kezét. Nem lepődöm meg rajta, és
most nem is hibáztatom. Sőt elégtételt érzek, amikor az ökle eltalálja az
apám orrát. Apa most csak hátratántorodik, de sikerül visszanyernie az
egyensúlyát, miközben megtapogatja az orrát, és megnézi a kezét, hogy nem
eredt-e el a vére. Nem vérzik semmije, mégis felvonja a szemöldökét, és
hitetlenkedve elmosolyodik.
– Nézd meg! – rivall rám villogó szemmel. – Egy percen belül kétszer
támadt rám! Nahát, Eden… Mit mondjak? Remek döntéseket hozol.
Először egy pocsék iskolát választottál az ország másik felében, most meg
emellett a szemétláda mellett kötsz ki. Aki a mostohatestvéred! – A falnak
támaszkodik, és rosszindulatú nevetésben tör ki.
Tyler odalép hozzá, készen arra, hogy újra megüsse.
– Ki beszél rossz döntésekről?
Legszívesebben én is orrba vágnám az apámat. Amióta elhagyott minket
anyával, a kapcsolatunk eléggé feszült. Talán azért, mert három évig nem
láttam. Illetve azért, mert három évig nem akart engem látni. Amikor elment,
valami megváltozott, és azóta elég nehéz visszatérni a régi kerékvágásba. De
mindketten igyekeztünk, és mostanáig valahogy ment is a dolog. Még sosem
volt ilyen aljas és kegyetlen, mint most. Igyekszem visszafogni magam, de
nagyon nehéz uralkodni az indulataimon. Úgy érzem, bármikor
kirobbanhatok. Rengeteg dolgot tudnék most a fejéhez vágni, de mielőtt
Tylerrel valami ostobaságot követnénk el, Ella odarohan hozzánk a
konyhából. Nem is vettem észre, mikor ment be oda, de most hirtelen
előttünk terem, és mindkettőnket ellökdös apa közeléből.
– Nézzétek… Most menjetek el – hadarja halk hangon, és Tyler kezébe
nyomja a kocsija kulcsát. Még az ujjait is szorosan ráfonja. – Nem tudom,
most mit gondoljak, és nagyon sajnálom, hogy így viselkedett. – A válla
fölött apára pillant, aki még mindig nevet, de Jamie megpróbálja
elhallgattatni. Ella újra felénk fordul, és elkomorodik. – Kivett néhány nap
szabadságot, és ivott egy kicsit, úgyhogy… Tényleg nagyon sajnálom. Majd
beszélnünk kell arról, ami köztetek van, de most jobb, ha elmentek.
– Ne haragudj ránk – suttogom a szemébe nézve, és nagyot nyelek. –
Kérlek, ne haragudj.
Ella nagyot sóhajt. Megint hátrapillant, hogy megnézze, mit csinál apa, és
még jobban elkomorodik.
– Hadd gondolkodjak rajta. De most menjetek. – Gyengéden
megveregeti Tyler arcát. – És hozd rendbe a kezed.
Tylerrel egyszerre nézünk le. Eddig észre sem vettem, hogy Tyler ökle
felhasadt, és vérzik. Sóhajtva megcsóválja a fejét. Megpróbálok a szemébe
nézni, de elfordítja a tekintetét, és a padlón heverő táskájáért nyúl. Ella
közben visszamegy a férjéhez, és Jamie-vel együtt próbálja csitítgatni.
Chase még mindig a konyhában bujkál.
Tyler szó nélkül az ajtó felé fordul. Összeér a vállunk, ahogy elhalad
mellettem, és kilép a házból. Én is azonnal sarkon fordulok, és a nyomába
eredek. Futnom kell, hogy lépést tudja tartani vele, olyan hatalmas léptekkel
siet a kocsijához.
– Tyler – szólok utána, de nem kapok válaszot. – Tyler – ismétlem meg,
és megfogom a könyökét. Amikor megérzi az érintésemet, végre megáll,
felém fordul, és rám néz.
– Most mi az ördögöt csinálunk? – kérdezi borús szemmel. Az arca
sápadt, és a pillantása kétségbeesett.
– Aludhatsz anyáméknál – vágom rá azonnal. Anya nem bánja. Szereti
Tylert, és az adott körülmények között, biztosan megengedi, hogy nálunk
töltse az éjszakát. – Gyere utánam a kocsival.
– Oké – válaszolja megtört hangon. Megfordul, és odalép az Audihoz,
én meg hátulról figyelem, és azon töröm a fejem, hogy szabad-e ilyen
állapotban vezetnie. Gépiesen mozog, és olyan kábának tűnik, mintha el
akarna ájulni. De azért beül a kocsiba, és beindítja a motort.
Elindulok anyámék háza felé, Tylerrel a nyomomban. Egész idő alatt
azon gondolkodom, hogy miért nem érzek semmit. Nem vagyok ideges,
nem vagyok mérges. Legalábbis már nem. Ingerültséget vagy bosszúságot
sem érzek. Tulajdonképpen valami ilyesmire számítottam. Tudtam, hogy apa
nem fog repesni a hír hallatán, akár részeg, akár józan. Ella pedig… Nem
tudom, mit gondoljak Elláról. Nem tudtam megállapítani, hogy
visszataszítónak érezte az igazságot, vagy csak megdöbbent rajta. Apa
azonban most is pontosan olyan ellenszenves volt, mint mindig. Ezt már
megszoktam tőle. Néha egész normálisnak tűnik, de többnyire úgy
viselkedik, mint ma este.
Nem tudom, mi lesz most. Talán holnapra mindenki lecsillapodik? Csak
annyit kérünk tőlük, hogy engedjék elmagyarázni a helyzetet, és akkor talán
megértenek minket. De ehhez időt kell adniuk nekünk. Ma este nem így
történt. Talán miután elmúlik a hirtelen haragjuk és a kezdeti
megdöbbenésük, meg fognak hallgatni minket. Meg kell hallgatniuk. Nincs
más választásuk. Mi mást tehetnének? Örökre száműznek minket a
családból? Megtiltják, hogy együtt legyünk?
Hazafelé menet elhaladok Deanék háza előtt, és idegesen dobolok a
kormánykeréken. Gyakran belenézek a visszapillantó tükörbe, hogy
megnézzem, Tyler mögöttem van-e még. Ott van. Olyan szorosan jön a
nyomomban, hogy attól félek, összeütközünk. De végül mindkét autó
sértetlen marad, amikor megérkezünk anya háza elé. Megállás után azonnal
kipattanok a kocsiból.
Már elmúlt tíz óra. Odalépek Tyler ajtajához, és megvárom, amíg kiszáll.
Most is ugyanolyan sápadt, mint amikor elindultunk, és a keze még jobban
vérzik.
– Tudom, most sajnálkoznom kéne, amiért megütöttem az apádat –
szólal meg csendesen, miközben a táskájáért nyúl. – De nem sajnálom. –
Becsapja a kocsi ajtaját, és elindul a bejárati ajtó felé. Most sem vár meg,
és kezdem úgy érezni, hogy haragszik rám.
– Valami rosszat tettem? – kérdezem, amikor az ajtónál utolérem. Elé
állok, és a szemébe nézek.
– Nem – válaszolja. Végignéz az utcán, felsóhajt, és a homlokára szorítja
a kezét. – Ne haragudj. Ez a mai este nagyon zűrös volt. Egyfolytában
agyalok. Az apámra gondolok, meg Jamie-re, az anyámra, a te apádra. És
rád – teszi hozzá alig hallhatóan, és halvány mosolyra húzza a száját. – Főleg
rád. – Az órájára pillant, majd rám néz, és megvonja a vállát. – New
Yorkban már éjjel egy óra van. Nem tudom, te hogy érzed magad, de én
hullafáradt vagyok.
Eddig nem voltam fáradt, de most, hogy megemlítette, hirtelen rám tör a
kimerültség. New York hirtelen olyan távolinak tűnik, pedig délután még ott
voltunk. Azóta annyi minden történt, ráadásul még hat órát repültünk is, és
egy másik időzónába kerültünk. Most már tényleg nem akarok semmi mást,
csak lefeküdni, méghozzá minél előbb.
– Mi lenne, ha csak reggel foglalkoznánk ezzel – javaslom, mire Tyler
egyet értően bólint, és belépünk az ajtón.
Anya és Jack egymást átölelve fekszik a kanapén, és valami
dokumentumfilmet néznek. Gucci a padlón heverve szunyókál, és csak a
szemét nyitja ki, amikor meghallja az ajtót, de nem veszi a fáradságot, hogy
felkeljen. De anya azonnal leállítja a tévét, és Jackkel együtt felülnek.
– Nem tűntök túl vidámnak – jegyzi meg anya a szemöldökét ráncolva.
Már köntösben van, amit most összefog magán, és felkel. – Tyler, miért
jöttél vissza?
– Nem ment túl jól a dolog – ismerem be, és megvonom a vállam.
Tylerre nézek, de nem szól semmit. – Apa be volt rúgva, ezért szemét
módon viselkedett, Ella pedig elküldött minket.
Anya felháborodottan fújtat, és rosszallóan megcsóválja a fejét,
miközben odalép hozzánk. Valószínűleg apára haragszik. Együtt érző arcot
vág, és ránk mosolyog.
– Minden rendben lesz, ne aggódjatok – próbál megnyugtatni minket. –
Csak adjatok nekik egy kis időt, amíg feldolgozzák a helyzetet.
Megrázom a fejem.
– És mi van, ha nem? – nézek rá elkeseredetten.
Anya elgondolkodik a kérdésemen, segélykérő pillantást vet Jackre, de
ő csak megvonja a vállát. Erre anya is vállat von.
– Nem tudom, mit válaszoljak, Eden – vallja be végül.
– Meg tudnád nézni Tyler kezét? – kérdezem, hogy témát váltsak.
Egyelőre elegem van apából meg Ellából. Túlságosan fáradt vagyok, és
nincs erőm velük foglalkozni. Tyler sebe viszont még mindig vérzik, úgyhogy
inkább erre összpontosítok. Gyengéden megfogom a kezét, és feltartom,
hogy anya meg tudja vizsgálni a felhasadt öklét.
– Jóságos ég, mit műveltél? – kiált fel anya, és ijedt pillantást vet Tylerre,
aki zavartan pislog.
– Megütötte apát – válaszolok helyette. – Kétszer.
– Szegény Dave – motyogja anya, de közben alig tudja leplezni a
mosolyát. – Tyler, gyere a mosogatóhoz.
Anya néhány perc alatt rendbe teszi Tyler kezét, de ezalatt Jack
megkínálja őt egy sörrel, én meg kicsit feszengve megkérdezem, hogy itt
aludhat-e. Anya belemegy. Gondolom, bárkit szívesen lát, aki veszi a
bátorságot, hogy behúzzon egyet, vagy kettőt az apámnak. Tyler
megköszöni a vendéglátást, de a sört visszautasítja. Ő is nagyon fáradt.
– Aludni szeretnénk – közlöm anyával, aki rendet rak a konyhában.
Tyler megmozgatja az ujjait, mintha arra várna, hogy akkor eltűnnek a
sebek. – New Yorkban már késő este van.
– Remélem, reggel jobban fogjátok érezni magatokat. – Anya magához
von, és megölel, aztán Jackkel együtt jó éjszakát kívánnak nekünk, és
tovább nézik a filmet.
Megfogom Tyler kezét, és összekulcsolom az ujjainkat. Így vezetem a
lépcső felé. Az enyém az első ajtó a folyosón, de még hozzá sem érek a
kilincshez, amikor anya megköszörüli a torkát a nappaliban. Gyorsan
elengedem Tyler kezét, és megfordulok.
– Tudom, hogy nagyon menő és laza anya vagyok, de azért annyira
mégsem vagyok laza – szólal meg, és szigorú pillantást vet Tylerrel. – Tyler a
vendégszobában fog aludni.
– Semmi gond – nyugtatja meg Tyler.
Megforgatom a szemem, és tovább megyek a folyosón. A vendégszoba
a folyosó végén van, a bal oldalon, és szinte alig szoktuk használni.
Odavezetem Tylert, és megállok az ajtó előtt. A folyosón nem égnek a
lámpák. Hallgatok egy darabig, amíg a szemem hozzászokik a sötétséghez.
Aztán észreveszem, hogy Tyler lehajtott fejjel álldogál előttem.
– Biztosan jól vagy? – kérdezem aggódva. Megpróbálok a szemébe
nézni, de nem tudok.
Tyler válasz helyett kinyitja az ajtót, elmegy mellettem, és hátra sem
nézve belép a vendégszobába.
– Majd később beszélünk – közli alig hallhatóan.
– Hé! – csattanok fel, és karba teszem a kezem. Belépek utána a
szobába, és felkapcsolom a villanyt. Csak állok, és összeszorított szájjal
várom a választ. – Azt kérdeztem, hogy jól vagy-e.
Tyler felsóhajt, lehajtja a fejét, és még mindig háttal áll nekem. Az ágy
közepére dobja a táskát, beletúr a hajába, és kicsit megcibálja a tincseit,
aztán felém fordul.
– Nem fogok hazudni, és azt mondani, hogy jól vagyok, amikor ez nem
igaz – szólal meg végül.
– Akkor beszélj velem. – Közelebb lépek, a mellkasára szorítom a
kezem, és felnézek rá. Érzem a lassú, erőteljes szívverését a tenyerem alatt.
De Tyler most nem akar erről beszélni, mert leveszi magáról a kezem, és
hátrébb lép.
– Mondtam, hogy majd később beszélünk – jelenti ki éles hangon,
mintha így akarná a tudomásomra hozni, hogy komolyan mondja, és le
akarja állítani a további kérdezősködésemet. Leül az ágyra, előrehajol, és
összekulcsolja a kezét. – Becsuknád az ajtót, ha kimentél? – A hangja olyan
halk, hogy alig hallom.
Nem tudom, mi a baja Tylernek, de azt látom, hogy most egyedül akar
lenni, ezért az ajkamba harapok, és távozni készülök, pedig szívem szerint
vele maradnék. Az ajtóhoz érve még visszanézek a vállam fölött. Tyler még
mindig az ágy szélén ül, és meg sem moccan, csak lélegzik.
– Ha akarod, éjfél után bármikor átosonhatsz hozzám – közlöm vele
suttogva, de nem kapok választ. Tyler meg sem rezzen. Így hát becsukom
magam mögött az ajtót, és békén hagyom.

Nem tudom, hány óra van, amikor felriadok, és azt sem, hogy Tyler mióta
bökdös. Csak azt tudom, hogy halálra rémisztett. Majdnem leesek az
ágyról. Annyira meglepődök a hirtelen ébresztőtől. Ledobom magamról a
paplant, és remegő kézzel megkeresem a kapcsolót az éjjeliszekrényen álló
kislámpán. Végre megtalálom a sötétben, és a szoba sarkában meleg fény
gyúl.
– Jézusom, Tyler! – motyogom még mindig ijedten. Kifújom a levegőt,
és a homlokomra szorítom a kezem. Azt mondtam neki, hogy bármikor
beosonhat hozzám, de olyan mély álomba zuhantam, hogy teljesen
megfeledkeztem róla. Elszoktam a saját szobámtól, az meg teljesen
szokatlan, hogy Tyler is nálunk alszik. – Halálra ijesztettél.
Tyler az ágyam mellett áll, de nem túl közel. Magas alakja fölém
tornyosul, és az arcát megvilágítja a lámpa fénye. Megpillantom a feszült
arcát, az ideges pillantását.
– Beszélnem kell veled – szólal meg csendesen.
– Ez komoly? Most akarsz beszélni? – Magamhoz szorítom a paplant, a
másik kezemmel felemelem a mobilomat az éjjeliszekrényről, és megnézem
az időt. Hajnali négy óra. Felsóhajtok, hátradőlök a párnán, és bosszúsan
megforgatom a szemem. Ekkor veszem észre, hogy Tyler teljesen fel van
öltözve, és még egy dzsekit is felvett. Tehát nem azért jött, hogy bebújjon
mellém az ágyba. Gyorsan felülök megint. – Tyler?
Tyler idegesen rágcsálja a szája szélét, és megdörzsöli a tarkóját,
ugyanakkor távolabb lép tőlem, és már majdnem az ajtónál áll. A kislámpa
fénye nem ér el odáig, így nem láthatom az arcát, amikor megint megszólal.
– El kell mennem ebből a városból – jelenti ki váratlanul.
Először nem értem. Nem tudom felfogni a szavai értelmét. Olyan
váratlanul ér a kijelentése, hogy egy darabig meg sem tudok szólalni.
Hallgatom a ház csendjét, és némán pislogva nézem Tyler sötét alakját az
ajtóban.
– Ezt hogy érted? – nyögöm ki végül.
– Úgy, hogy egy időre el kell mennem – magyarázza Tyler.
A gyomrom hirtelen görcsbe rándul, és minden álom kimegy a
szememből. Végigfut a hátamon a hideg, mert az egész testem azt súgja,
hogy nagy baj van.
– Miért?
Tyler nagyot sóhajt. Visszajön az ágyhoz, a fénybe, és az árnyéka
végigsuhan a falakon.
– Most túl sok minden összejött – ismeri be. – Át kell gondolnom a
dolgokat. – A falnak támaszkodik, és látom rajta, hogy összeszedi a
gondolatait. Most fogalmazza, mit mondjon, és hogyan. Közben egyre
merevebb lesz a testtartása.
– Tudod, nem akarok az apám közelében lenni. Nem tudnám kezelni a
helyzetet, és szerintem most a te apádat sem tudnám elviselni. A végén mind
a kettőnek szétverném a fejét. – Tyler megint elhallgat. Fázni kezdek, pedig
rajtam van a paplan. Tyler hirtelen aggódó arcot vág, és lehalkított hangon
folytatja: – Mi van, ha Dave-nek igaza van? Mi van, ha úgy fogom végezni,
mint az apám?
– Te egyáltalán nem vagy olyan, mint az apád, Tyler.
– De igen – erősködik Tyler, és megfeszül az álla. – Én is ugyanúgy be
tudok kattanni, mint ő, és ez halálra rémít. El akarok húzni a városból, hogy
minél távolabb legyek tőle.
– Gyere velem Chicagóba – vágom rá. Ez az első gondolat, ami az
eszembe jut, és nem is olyan rossz ötlet. Ősszel összecsomagolom a
holmimat, és az ország másik felébe költözöm, hogy a „szeles városban”
telepedjek le. Csak most jövök rá, hogy még sosem gondoltam arra, mi fog
történni szeptemberben, ha elmegyek innen. Csak most fogom fel, hogy
akkor megint nagy távolság választ el minket Tylertől, és hirtelen csábítónak
tartom az ötletet, hogy velem jöjjön Illinoisba. Mintha együtt elmenekülnénk.
De a tervem hamar dugába dől.
– Nem – válaszolja Tyler.
– Miért nem? – kérdezem csüggedten és értetlenül. Ennyit az izgatott
tervezgetésről, és Chicagóról.
Tyler lehunyja a szemét, lehajtja a fejét, és a falnak támaszkodik.
Fáradtnak tűnik. Lehet, hogy nem is aludt? Minél tovább halogatja a választ,
annál idegesebb leszek. Nemsokára kiderül, hogy minden okom megvan rá,
mert amikor felnéz, az arca eltorzul a fájdalomtól.
– Mert igazából a te közeledben sem akarok lenni – suttogja megtört
hangon.
Biztosan rosszul hallottam. Ezt nem mondhatja komolyan. Mihelyt
kimondja a szavakat, minden összetörik bennem. A gyomrom még jobban
összeugrik, és alig tudok megszólalni.
– Miről beszélsz? – nyögöm ki elhaló hangon.
– Talán igazad volt régebben – hadarja, és megcsóválja a fejét. – Talán
tényleg nem kéne együtt lennünk.
– Ez most hogy jön ide? – förmedek rá, és elfut a méreg. Ledobom
magamról a paplant, és kipattanok az ágyból. Bárcsak álmodnék. Biztosan
álmodom. Tyler sose mondana nekem ilyet.
 Tyler gyorsan megkerül, és megint visszamegy az ajtóhoz. Hátat fordít,
és rekedt hangon visszaszól a válla fölött.
– Nem tudom, hogy akarom-e még ezt csinálni.
Na, most aztán tényleg megzuhanok. Megáll a szívem, összeesik a
tüdőm, megfájdul a torkom. Hirtelen nehéznek érzem a fejem, és
megbicsaklik a térdem. A falnak kell támaszkodnom, nehogy elveszítsem az
egyensúlyomat. Kapkodva veszem a levegőt, miközben kétségbeesetten
próbálom meg felfogni a helyzetet.
– Ezt nem mondhatod komolyan – zihálom.
– Sajnálom – motyogja Tyler, és visszanéz rám. A pillantása inkább
élettelen, mint haragos, de a bocsánatkérése egyáltalán nem tűnik
őszintének. Látom rajta, hogy nem sajnál semmit. – Nézd, most mennem
kell. – Kiveszi a zsebéből a kocsija kulcsát, és az ajtó felé nyúl.
Teljesen le vagyok bénulva, most mégis megmozdulnak a lábaim, és
odarohanok hozzá. Az ajtó elé állok, nekitámasztom a hátam, és elállom az
útját.
– Nem! Nem sétálhatsz csak így el! – kiáltok rá felháborodva, és még
mindig képtelenségnek tartom ezt az egészet. Tyler nem adott semmilyen
magyarázatot erre a hirtelen pálfordulásra, és ez jobban fáj, mintha őszinte
lenne. – Mi történt ezzel? Ha? – Hátralököm Tylert, felemelem a karomat,
és az orra alá tartom a tetkómat. – Azt mondtad, hogy ha nem adom fel,
akkor te sem fogod! – Nem érdekel, ha felébresztem anyát vagy Jacket.
Most egyáltalán nem foglalkozom velük. – Én nem adtam fel, akkor te
miért?
Tyler a hüvelykujjával meg a mutatóujjával megszorítja az orrnyergét, és
lehunyja a szemét, mert nem akarja látni a csuklómra írt szavait. Egyértelmű,
hogy már nem hisz bennük, és már látom, milyen ostoba voltam, amikor egy
percig is elhittem, amit mondott. Leengedem a karom, és kapkodva veszem
a levegőt. Hirtelen úgy érzem, hogy mindjárt elhányom magam, ezért a
számra szorítom a kezem. Tyler gyorsan kinyitja az ajtót, és kisiet a
szobából.
A beszélgetésünkkel felébresztettük Guccit, aki a szobám előtt hever a
folyosón, és csillogó szemmel néz ránk. Tyler azonban nem veszi észre, és
átesik rajta. Gucci felvonít fájdalmában, és elrohan.
 – Tyler!
– A rohadt életbe – mordul fel Tyler dühösen, és egy pillanatra megáll a
sötét folyosón, aztán elindul a nappali felé. Én persze utánarohanok, és
kétségbeesetten próbálok kitalálni valamit, amivel visszatarthatom, vagy
legalább rávehetem, hogy gondolja át még egyszer, mit csinál. Nézem,
ahogy felkapja a táskáját a heverőről, és csak egy szó jut eszembe, amit
mondhatok.
– Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek… – hajtogatom. Olyan száraz a torkom,
hogy fáj a beszéd. Megint elé állok, de nem néz a szemembe, ezért a mellére
szorítom a kezem. – Kérlek, ne! Most csak ki vagy borulva a történtek miatt,
és nem tudsz józanul gondolkodni. Csak erről van szó, Tyler – suttogom
könnybe lábadt szemmel, megbicsakló hangon. – Nincs igazi okod arra, hogy
így megfutamodj. Ha tényleg el akarod hagyni Santa Monicát, akkor gyere
velem Chicagóba. És ne mondd megint azt, hogy nem akarsz velem lenni,
mert nem hiszem el. Most már túlvagyunk a nehezén, Tyler. Elmondtuk
mindenkinek. Most gondolod meg magad?
Tyler lehunyja a szemét, mert nem akar a szemembe nézni. Azóta kerüli
a pillantásomat, amióta felébresztett. Kifújja a levegőt, és lassan megrázza a
fejét. Csak ennyi. Nem válaszol. Nem ad több magyarázatot. Ezzel a
fejrázással adja a tudtomra, hogy akármit mondok, akkor is el fog menni.
Megfogja a kezem, és elveszi a melléről. Minden erőmet felemészti, hogy
visszatartsam a könnyeimet, ezért már nem marad energiám arra, hogy
megállítsam. Meg sem mozdulok, amikor megfordul, átvág a sötét nappalin,
és a bejárati ajtóhoz megy. Nem csinálok semmit, nem megyek utána, oda
se fordulok. Csak a falat bámulom. Megremeg az ajkam, és előtörnek a
könnyeim. A torkomra szorítom a kezem, és nyelek egy nagyot. Nem
akarok szipogni. Nem akarom, hogy Tyler sírni lásson. De amikor
meghallom, hogy kinyílik a bejárati ajtó zárja, az egész testemet elönti a
harag, és kénytelen vagyok megfordulni.
– Tehát a semmiért haragítottuk magunkra a szüleinket? A semmiért
törtük össze Dean szívét? – kiáltok utána. Tyler megtorpan. – Mindezt
azért, mert az utolsó pillanatban megfutamodsz?
– Nem igaz – tiltakozik Tyler. Tehát végül mégis úgy döntött, hogy
megszólal. Hátranéz a válla fölött, de nem tudom megállapítani, milyen
érzelmek cikáznak a szemében. – Csak egy ideig egyedül kell lennem.
Visszajövök, ha készen állok rá.
– De én szeretlek téged – suttogom. Már nem hiszem, hogy ezzel
megállíthatom, de azt akarom, hogy tudja, amikor kilép az ajtón.
– Nekem meg szükségem van rád – válaszolja alig hallhatóan.
Meghökkenek. Ez a kijelentés éles ellentétben áll azzal, hogy nem akarja
tovább csinálni, és feladja. – És ez a baj, Eden. Amikor hazajöttünk, csak
miattad nem vertem szét az apám fejét. Nem azért, mert tudtam, hogy az a
helyes, ha elmegyek onnan. És tudod, mit? Amikor megpróbáltam leállni a
kokóval, az is miattad volt, és nem azért, mert ezt kellett tennem, ha be
akartam kerülni a programba. Olyan, mintha szükségem lenne rád, ha
rendbe akarok jönni. Nem élhetem úgy az életem, hogy függök tőled.
Szükségem van arra, hogy én magam akarjak helyesen cselekedni, ezért
most egy darabig nélküled kell élnem. Tudnom kell, hogy nem leszek olyan,
mint az apám. Mihelyt megtudom, vissza fogok jönni. – A szeme meg van
dagadva, mintha a könnyeivel küzdene. – Megígérem – teszi hozzá
fájdalmas suttogással.
Egy pillanatra az ajtófélfának támasztja a fejét, nagy levegőt vesz, aztán
elmegy. Csak így. Kinyitja az ajtót, még egy utolsó szívfacsaró pillantást vet
rám, és kisétál a házból. Hagyja, hogy az ajtó magától becsukódjon
mögötte. Amikor meghallom a rémes kattanást, rádöbbenek, hogy Tyler
feladta. És még mindig nem tudom, hogy miért.
A ház sötét, csendes és egy kicsit hűvös. Még mindig a nappali közepén
állok, mert képtelen vagyok megmozdulni. A redőny résein át látom, hogy
Tyler kocsiján felvillannak a fényszórók, ahogy közeledik hozzá. Beül a
volán mögé, és hallom, hogy tompa puffanással becsapódik az ajtaja. Aztán
a motor hangját hallom, és összeszorul a gyomrom. Tényleg elmegy,
gondolom. És nincs semmi, amivel meg tudnám megállítani. Tyler elhajt.
Elmegy.
Halkan nyöszörögni kezdek, aztán kitör belőlem a zokogás. Az Audi
fényszórói végigsöpörnek a nappali falán, majd eltűnik a fényük. Olyan gyenge
vagyok, hogy nem tudok tovább állni, ezért az egyik fotelra támaszkodom, és a
heverő felé tántorgok. Lerogyok rá, felhúzom a lábam, és a mellemhez szorítom
a térdem. Az egész testem remeg. Fogalmam sincs, mire gondoljak most.
 Mennyi idő telik majd el, mire Tyler megtalálja a saját akaraterejét? És
mikor tanul meg uralkodni magán? Néhány nap? Hetek? Hónapok? És én
addig mit tegyek? Állítsam le az életem, és várjak rá? Sajnos ez lehetetlen.
Most egyedül kell szembenéznem apával és Ellával. Meg Deannel. Ja, és ott
van még Rachael meg Tiffani is. Tyler itt hagyott, és most egyedül kell
tartanom a vállam a zűrzavar miatt, amit ketten okoztunk. Úgy volt, hogy
ketten megyünk a világ ellen, de most egyedül maradtam.
Gucci halk kopogással odajön hozzám. Egy kicsit még most is nyüszít a
fájdalomtól, amit Tyler véletlenül okozott neki. Felugrik mellém a heverőre,
és megböki a térdem az orrával, mintha aggódna értem. A gyengéd
mozdulattól még hevesebben zokogok. Magamhoz ölelem a kutyát, és a
bundájába fúrom az arcom. Ne aggódj, Gucci. Nekem is fájdalmat
okozott.
 A GABO Kiadó
e-könyveiről
A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A
legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe
öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás
élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb
tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem
akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja
számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook
rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb
verziószámú, javított másolatot érheti el.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe,
amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük,
ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-
könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu e-mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

 Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is

Fiona Wood
Vadvilág
A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1
A szünetben, mielőtt elkezdődött a rettegett, kilenchetes erdei iskola, két
furcsaság is történt.
A St. Kilda kereszteződésnél kitapétáztak a fényképemmel egy
húszméteres hirdetőtáblát.
És megcsókoltam Ben Capaldit.

A keresztanyám, aki nagymenő hirdetési guru, évente kétszer visszajön New

Yorkból Melbourne-be, és meglátogatja a családját meg a barátait, többek
között minket is.
Bibi a neve, de mi csak úgy szólítjuk, Bib. Nincsenek gyerekei, ezért az
összes, gyerekekre fordítható figyelmét én kapom – nem mintha ez valami
sok lenne. De azért „minőségi időt” töltünk együtt. És minőségi ajándékokat
kapok. Ez főleg kisebb koromban volt igaz. Ötéves voltam, amikor elintézte
nekem, hogy örökbe fogadhassak egy babát a FAO Schwarz
játékbirodalomból. Lefényképezett a „gyerekszobában” – komolyan,
dadusnak öltöztették az eladókat –, és aztán megmutattam az oviban a
képeket.
Akkoriban lettünk barátnők Hollyval. Vetett egy pillantást a babámra,
Meggy MacGregorra, akinek egyébként volt cumisüvege, pelenkája,
mindenféle márkás ruhája, születési anyakönyvi kivonata meg autóba való
gyerekülése, és láttam rajta, micsoda belső küzdelmet vív. El kellett
döntenie, hogy féltékeny legyen, és utáljon, vagy csodáljon, és irigykedjen
rám. Szerencsére végül ez utóbbi nyert. Holly jó barát, de rettenetes
ellenség.

A tengerparti nyaralóban voltunk, és csak lézengtünk, miután degeszre ettük

magunkat citromos-mákos kuglóffal, és dugig ittuk magunkat teával. Azt
terveztük, hogy előássuk a szörfruhánkat, és úszunk egyet a jéghideg vízben
– még csak tavasz volt –, és közben azon tanakodtunk, vajon mikor van a
cápák ebédideje. A földön feküdtem, a lábamat feltámasztottam a fotelre.
Nemrég festettem titániumra – sötétlilára – a lábujjkörmömet, és most
vártam, hogy szépen megszáradjon.
Éppen csak letettem az Othellót egy kör Angry Birds kedvéért. A
húgom, aki tizenhárom éves és elviselhetetlen, a kelleténél hangosabban
nevetett egy SMS-en, csak azért, hogy valaki megkérdezze, mi olyan
vicces. Apu keresztrejtvényt fejtett. Anyu e-mailekre válaszolgatott a
laptopján, annak ellenére, hogy a szabadságát töltötte.
– A nemi úton terjedő betegségek sosem alszanak – felelte, amikor
felhívtam rá a figyelmét, hogy most pihennie kellene. Fúj.

Régen sima orvos volt, de mindenféle továbbképzésekre járt, egyre

érthetetlenebb nevűekre, aztán a közegészségügyben talált munkát, és a
közegészségügyi ellátással foglalkozott, most meg gyakorlatilag ő irányítja az
egész világot a Nemi Úton Terjedő Betegségek Klinikájáról, ami Fitzroyban
van.
Ha el tudsz képzelni annál cikibbet, mint hogy a nemi betegségek
klinikájára kell menned, ha a munkahelyén akarod meglátogatni az anyádat,
akkor szólok, hogy túl élénk a fantáziád. Ennél cikibb nincs.
Holly imádja. Bármit megtesz, csak hogy ő lehessen a középpontban. Az
utolsó tanítási napon bementünk a klinikára, mert sürgősségileg kellett némi
fagyipénz, ugyanis csak a fagyi adhatott nekünk elég energiát ahhoz, hogy
kibírjuk a ránk váró bevásárlókörutat a Savers ruhaüzletben. Amikor
kiértünk az utcára, egy öregasszony irtó csúnyán nézett ránk. Holly ezt vágta
az arcába:
 – Mi legalább kezeltetjük magunkat!

Bib abban a fotelben ült, aminek a gyönyörű, mintás huzatára ő maga

beszélte rá anyut vagy tíz évvel korábban – élénk színei voltak, de mostanra
kicsit elhasználódott, kifakult. Valami modellügynökség „könyveit”
lapozgatta a laptopján, és azt mondogatta, unalmas, rettenetes, kurvás, túl
szerény, blah, kiéhezett, unalmas… Felnyögött, és kinyújtóztatta fekete
farmerbe bújtatott lábát.
– Hol vannak az érdekes lányok?
– Közvetlenül utánatok elveszett az öntőforma – vélte apu. Bibre és
anyura utalt. Apu bókjai sosem működnek, egyszerűen nem állnak jól neki.
– Kösz – jegyeztem meg, és közben arra gondoltam, hogy az érdekes
azért nem olyan magas elvárás.
Valószínűleg úgy hangzott, amit mondtam, mintha nagyon megsértődtem
volna, mert amikor felnéztem a mobilomból, mindenki engem bámult.
Ráadásul fejjel lefelé, merthogy a padlón feküdtem. Amikor kibogoztam
egymásból a lábaimat, és felültem, úgy éreztem magam, mintha egy csomó
villogó nyíl mutatna rám. Még mindig engem néztek. Szúrós szemmel.
Bárcsak befogtam volna inkább! Anyunak mindjárt eszébe jut, hogy nem
pakoltam ki a mosogatógépet, és ha van időm a földön fekve Angry Birds-
özni, ami szerinte messze nem olyan fontos elfoglaltság, mint a következő
szemeszteri kötelező olvasmány elolvasása, akkor még szép, hogy van időm
kipakolni a mosogatógépet. Nem szabad elfelejtenem, hogy a család
közösség, és ha azt akarjuk, hogy egy közösség működjön…
Bib felállt.
– Gyere ide, csajszi! – intett magához. Az ablakhoz vezetett. Furcsán
nézett rám, összeráncolt homlokkal, hunyorogva. – Hová lettek a
pattanásaid?
– Leszedte őket a Roaccutan – feleltem. – Kiszáradt tőle a bőröm és a
szemgolyóm, és nyál sem maradt a számban.
– De aztán beállították a megfelelő dózist – tette hozzá dr. Anyu.
– És mit csináltál a vassal, ami a szádban volt? – faggatott tovább Bib.
– Múlt héten leszedték. – Végigfuttattam a nyelvemet a fogsoromon.
Még mindig nem szoktam meg, hogy ennyire csúszik.
 – Vedd csak le a szemüvegedet! – kérte.
Úgy tettem.
– Gyönyörű vagy. Hogy lehet, hogy ez eddig nem tűnt fel nekem?
Később azt mondta, ez volt élete egyik nagy heuréka-pillanata.
– Lehet, hogy arcomat lelkemben kereséd – vetettem fel Desdemona
után szabadon.
– Ez így is van, drágám – mosolygott Bib.
– Olyan hegyes orra van, mint egy boszorkánynak – jegyezte meg a
húgom, Charlotte.
– Semmi baj sincs az orrával – torkolta le apu, aki még mindig nem érti,
hogy ez a védés felér egy sértéssel.
– Hát, ha valaki szereti a nagy orrot… De persze senki sem szereti –
feleselt Charlotte.
– Karakteres – állapította meg Bib. – És nekem pont ez kell.
– Te most róla beszélsz? A nővéremről? Sibylla Quinnről? – ámuldozott
a húgom egyre inkább elvékonyodó hangon. Mindig ilyen hatással van rá a
csodálkozás. – De hát vanda! Egyszerűen vanda!
– Ne merd ezt mondani rá! – szidta össze anyu. Nemrég tudta csak
meg, mit jelent ez a szó, miután készségesen felvilágosítottam. Tudjátok, mit
reagált? „Ó, de kár, pedig olyan szép név!” Hát, mit is mondhatnék? Ez
ugyanaz a nő, aki azt hitte, a LOL a „love y’all”, vagyis szeretlek benneteket
rövidítése, és minden SMS-e végére oda is írta, míg néhány éve
megsajnáltam, és megsúgtam neki, mekkora tévedésben él.
– Nem kell nekem a hétköznapi, én mást, egyedit akarok! – kiáltott fel
szenvedélyesen Bib.
– Minek?
– Egy parfümreklámhoz. Egy plakátot és magazinos kampányt
tervezünk. Jeune Femme Sauvage. – A legújabb, márkás varázstáskájában
kotorászott, amibe belefért az egész irodája. Előhúzta a fényképezőgépét,
kattintott párat, aztán az eredményt nézegette a kijelzőn.
– Tökéletes! Úristen, pont úgy nézel ki, mint anyád!
– Öreg és fáradt? Szegénykém – csóválta a fejét anyu.
Ránéztünk. Magas homloka van, csontos orra és nagy szája. (A szó
mindkét értelmében.) Nem festi a haját. Mindig egyenesre vágatja, és az
egyik oldalon van a választéka. Ugyanolyan színű, mint az enyém –
egérbarna. Csak anyu patkánybarnának szokta mondani, mert az annyira
vicces. Viszont gyönyörű a mosolya. Most is mosolygott.
– Fényképezd le, úgy tovább megmarad – mondta.
Bib lefényképezett minket együtt. Mindketten mosolygunk azon a képen.
És bár nem vagyok öreg és fáradt, tényleg pont úgy nézek ki, mint anyu.
Átölelt, és a fülembe súgta: mosogatógép.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu

oldalon.
Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.