1

Shannon Hale: The Goose Girl

Copyright © 2003 by Shannon Hale

Hungarian translation: Németh Anikó

2005

ISBN 963 9598 62 3

2
Shannon Hale

A suttogó

General Press
Budapest, 2005

3
Első rész - A koronahercegnő .............................................. 5
Első fejezet ....................................................................... 5
Második fejezet............................................................... 19
Harmadik fejezet............................................................. 38
Negyedik fejezet ............................................................. 56
Második rész - A libapásztorlány........................................ 78
Ötödik fejezet.................................................................. 78
Hatodik fejezet ................................................................ 91
Hetedik fejezet .............................................................. 100
Nyolcadik fejezet........................................................... 111
Kilencedik fejezet.......................................................... 123
Tizedik fejezet............................................................... 138
Tizenegyedik fejezet ..................................................... 150
Tizenkettedik fejezet ..................................................... 162
Tizenharmadik fejezet................................................... 176
Tizennegyedik fejezet ................................................... 188
Tizenötödik fejezet........................................................ 205
Tizenhatodik fejezet...................................................... 220
Harmadik rész - A sárga hölgy ......................................... 237
Tizenhetedik fejezet...................................................... 237
Tizenkilencedik fejezet.................................................. 267
Huszadik fejezet ........................................................... 278
Huszonegyedik fejezet.................................................. 294
Huszonkettedik fejezet.................................................. 308

4
 Deannek, a legjobb barátnak, társnak.
Hazataláltál végre
Első rész - A koronahercegnő

Első fejezet

Anidori-Kiladra Talianna Isilee volt a becsületes neve, és

Kildenree koronahercegnőjeként látta meg a napvilágot – a születése
után pontosan három nappal. Addig ugyanis ki sem nyitotta a szemét.
Édesanyja, a királynő fel-alá járkált idegességében, s odarendelte
a bölcső mellé a minisztereket és az orvosokat is. Mindannyian
aggódva figyelték az újszülött pihegő légzését és a kolibri
szárnycsapásainak ritmusára emlékeztető szívverését, ugyanakkor azt
is érezték, mennyire erős a keze szorítása, amikor megkapaszkodik
valamiben, jóllehet parányi ujjai olyan puhák voltak, akár a
szalamandra bőre. Habár mindent a legnagyobb rendben találtak
nála, az újszülött továbbra sem nyitotta ki a szemét.
A szolgák és a szobalányok komor képpel tettek-vettek körülötte
három napon át. Meg-megérintették, megemelték a szemhéját, és
sűrű, sárga szirupot csepegtettek a torkába.
– Hercegnő vagy – súgta gyermeke fülébe a királynő.
– Nyisd ki a szemed.
Az alvó kislány mintha gőgicsélni kezdett volna erre.
Amikor már harmadszorra is lement a nap, és az este olyan kék
volt, akár a tó vize, a gyermekszoba függönyét egy kéz húzta szét.
Éjszaka lévén ekkorra már minden és mindenki nyugalomra tért. A
királynő aludt, a kislány a bölcsőben talán tejről álmodhatott – telt,
formás kis ajkaival éppen csücsörített alvás közben. Egy hosszú,
páfrányzöld ruhát viselő asszony húzta szét óvatosan a függönyét,
majd lábujjhegyen a szőnyegre lépett, és elindult a bölcső felé.
Kérges kezét az újszülött háta és feje alá csúsztatta, hogy kissé
megemelje, és elmosolyodott.
– Ugye, azért hívtál, hogy meséljek neked? – kérdezte. – Úgy
lesz, kicsim, csak hallgasd végig a történeteimet.
5
 A királynő felébredt a zajra – a hintaszék nyikorgására, az
asszony pedig halkan dudorászni kezdett egy dalt, amely szarkákról
és galambokról szólt. A királynő felkelt az ágyából, és első gondolata
az volt, hogy hívatja az őröket, de aztán akkor felismerte az asszonyt
– tulajdon nővére énekelt a gyermeknek, és a kis hercegnő ekkor már
tágra nyílt szemmel nézte a nagynénjét.
A nagynéni kezdte egyszerűen csak Aninak hívni a
koronahercegnőt.
Szép időben magával vitte a kislányt a palotától északra elterülő
tisztásra – ez volt az egyetlen hely a környéken, amelyet nem vettek
körül falak. És itt, viszonylag távol a palotától a kert hosszan és
szabadon nyúlt el – a gondozott virágágyások kőrisekkel és
fenyőfákkal váltakoztak. A nagynéni sokkal boldogabbnak és
felszabadultabbnak érezte itt magát. Megfogta unokahúga parányi
kezét, és nevén nevezett mindent, amit csak láttak maguk körül.
– Nézd csak azt a madarat ott, a legmagasabbra nyúló ágon…
Látod? Azt ott, a sárga mellénykével. Tőlünk még északabbra
költözik most, hogy melegedni kezd az idő. Az a kékszárnyú pedig
gallyakat keres a fészkéhez, és arról panaszkodik, hogy nagyon
válogatós a párja.
Alighogy betöltötte az első életévét, Ani már kerek mondatokban
beszélt. A nagynénje tisztában volt azzal, hogy a Kildenree család
tagjai semmit sem szeretnek, ami szokatlan vagy éppenséggel
rendkívüli, ezért aztán próbálta titokban tartani, milyen sokat
fejlődött a kislány. Ám az udvartartás tagjai így is észrevették, és
hamarosan elterjedt a pletyka, miszerint a csodabogár, örökké
zöldben járó dada természetfeletti képességekkel rendelkezik –
nyilvánvalóan ezért sikerült ilyen hamar megtanítania a gyermeket
beszélni.
A királynőt ugyancsak zavarta, hogy kislánya már tud beszélni, és
gondosan ügyelt arra, hogy sohase nevezze nővéremnek az új dadust.
Ám a király másként vélekedett, és cseppet sem aggódott emiatt.
– Miért is ne tanulhatna meg beszélni ilyen gyorsan? Végtére is a
mi lányunk – érvelt. – Nemes vér csörgedez az ereiben. Nincs is
hozzá fogható ezen a világon. És minden joga megvan ahhoz, hogy
időnek előtte beszélni kezdjen.
6
 Ám a király csak ritkán látta elsőszülött gyermekét. A királyné
pedig még nála is ritkábban. Hamarosan megszületett ugyanis Calib-
Loncris, a királyi pár első fiúgyermeke, majd a második kislányuk,
Napralina-Victery is, aki már születése pillanatában a megtévesztésig
hasonlított az édesanyjára – olyannyira, hogy a dadák ösztönösen is
pukedliztek a bölcsője előtt. Mivel a szülők figyelme jobbára a két
kisebb gyermek között oszlott meg, a nagynéni lett Ani állandó
társasága.
Amikor hűvösre fordult az idő vagy tavaszi zápor kerekedett, a
nagynéni letelepedett a gyerekszoba padlójára, és mesélt Aninak –
csodás és távoli dolgokról: egy országról, ahol a kancák
aranyrögöket rúgnak ki a földből, majd miután harapdálják azokat
egy ideig, zenét lélegeznek ki magukból; egy pékről, aki madár alakú
süteményeket sütött, és kitette őket az ablakba, a nagy becsben tartott
őszibarack-kompótos üvegek mellé; egy édesanyáról, aki annyira
szerette és féltette a gyermekét, hogy egy nagy medálba zárta, és
örökké a nyakában hordta, így a fiú sohasem nőhetett fel. Á nagynéni
újra meg újra elénekelte Aninak ugyanazokat a dalokat – egészen
addig, mígnem ő is kívülről tudta már a szöveget. Épp még csak
totyogni tudó babakorában is olyan tisztán csilingelő és bájos volt
már az énekhangja, akár egy kisverébé.
A nyár elején, egy szép napon, amikor Ani már ötéves volt, ott
üldögéltek kettesben a rezgő nyárfák pettyes árnyékában, a hattyúk
lakta kis tó partján. Ani rajongott a madarakért, amelyek akkorák
voltak, mint ő maga, és könyörögve kérte őket, fogadjanak el tőle
egy kis elemózsiát – kenyérmorzsákat a kezéből. Amikor az utolsó
morzsákat is bekebelezték, húzogatni-vonogatni kezdték a
szárnyukat és trombitáltak felé.
– Mit mondanak? – kérdezte a kislány.
– Az szeretnék tudni – tolmácsolta a nagynéni –, hogy van-e még
egy kis ennivaló a számukra, vagy most már visszamehetnek a tóra.
Ani a hozzá legközelebb álló hattyú szemébe nézett.
– Elfogyott a kenyérmorzsa – mondta. – Most már nyugodtan
elmehettek.
A hattyú ismét felvonta a szárnyát.
– Ez meg mit jelentsen? – fordult Ani a nagynénihez.
7
 – Nem hiszem, hogy megértette, amit mondtál neki, kiscsibém –
felelte a nagynéni. Fejét oldalt fordította, úgy, hogy csak fél szemmel
nézett a hattyúra, és utánozni kezdte a madár által az imént kiadott
hangokat. Nem annyira gágogásnak tűnt, mint inkább egyfajta
nyögdécselésnek. A hattyú erre visszatotyogott a tóhoz.
Ani komoly képpel figyelte, és hosszas hallgatás után
megismételte a nagynénjétől imént hallott hangokat.
– Ez most jó volt? – kérdezte utána.
– Tökéletes – felelte a nagynéni. – Ismételd csak el.
Ani úgy is tett, majd elmosolyodott. A nagynénje elgondolkodva
figyelte, és száját összehúzta, egyik sarka kissé felfelé görbült, ami a
visszafojtott izgalom jele volt nála.
– Örülsz neki, hogy sikerült? – kérdezte a nagynéni.
– Igen, nagyon! – felelte Ani az ilyen korú kislányok
határozottságával.
A nagynéni bólintott, aztán az ölébe kapta a kishercegnőt, és
mesélni kezdett neki – egy történetet a kezdetek kezdetéről. Ani a
fejét nénikéje keblére hajtotta, úgy hallgatta – nemcsak magát a
történetet, hanem a hangokat is.
– A Teremtő kimondta az első szót, és erre minden, ami csak a
földön létezett, felébredt, nyújtózott egyet, kitátotta száját, magába
fogadta a szót, majd ki is mondta azt. Sok-sok csillagkép adta tovább
a szót, egyik a másikának. A szél a sólyomnak, a csiga a kőnek, a
béka a susogó sásnak… Ám olyan hosszú idő telt el és olyan sok
változás történt azóta, és olyan sokan haltak meg közülük, hogy ez a
nyelv mostanra szinte teljesen feledésbe merült. A nap azonban ma is
ugyanúgy kél fel és nyugszik le, a csillagok továbbra is ugyanazt az
utat járják az égbolton, és ameddig létezik mozgás és van harmónia a
világban, addig élni fognak a szavak.
Ani kissé hátrahajtotta a fejét, és hunyorogva próbált a napba
nézni. Olyan zsenge korú volt még, hogy nem tudhatta: van, ami
lehetetlen – és ilyen dolog a napot meglátni is, a maga teljes
valójában.
– Vannak, akik eleve úgy születnek, hogy már ott van a nyelvük
hegyén az első szó. De azért közöttük is akadnak olyanok, akiknek
időbe telik, mire ráéreznek a nyelv igazi ízére. Mi, emberek
8
háromféle ajándékkal születhetünk. Tudtad, hogy az édesanyádé az
első? Ez pedig nem más, mint a meggyőző emberi beszéd képessége.
Sok uralkodó rendelkezik ezzel, tudod? Az emberek hallgatnak
rájuk, hisznek nekik, és szeretik is őket. Emlékszem,
gyermekkorunkban mindig nehezemre esett vitatkozni az
édesanyáddal – a szavai teljesen összezavartak, és a szüleink mindig
is inkább neki hittek, nem pedig nekem. Nos, ilyen hatalmas erő
rejlik az emberi beszédben… Ennek az első ajándéknak
köszönhetjük, hogy ezt a mi kis országunkat még sohasem
kebelezték be más királyságok. Az olyan uralkodók, mint amilyen az
édesanyád is, évszázadokon át sikeresen tárgyaltak és győztek meg
másokat. Ennek köszönhetően sikerült elkerülnünk a háborút. A
nyelv lehet erős és hasznos eszköz, de veszélyes fegyverré is válhat.
Én, sajnos, más vagyok, mint ő. Nekem nem adatott meg az emberi
beszédnek ez a különleges képessége. – A nagynéni ekkor elnevette
magát. A szeme felragyogott az emlékek hatására.
– Na és én? Nekem is van ilyen képességem? – kérdezte Ani.
– Nem tudom – hangzott a válasz. – Talán nincsen. De léteznek
másféle ajándékok is. A második az állatok nyelvének ismerete.
Találkoztam már olyan emberekkel, akik képesek megtanulni az
állatok beszédét, de hozzám hasonlóan ők is jobban érzik magukat a
hegyek közelében, a fák között, és olyan helyeken, ahol a vadak
szabadon élhetnek, és nem ketrecbe zárva tartják őket. Az élet nem
mindig kellemes, kismadaram. Vannak, akik gyanakvóan figyelik
azokat, akik képesek megértetni magukat a vadon élő állatokkal. Azt
hiszem, valaha sokkal többen lehettünk mi itt Kildenreeben, de ma
már emlékezni is csak kevesen emlékeznek azokra az időkre… A
harmadik ajándék mára már teljesen eltűnt vagy csak igen ritka. Én
magam sem ismerek olyan embert, aki ismerné és beszélné a
természet nyelvét. Pedig fennmaradtak olyan mesék, amelyekből
kiderül, hogy ez a nyelv is létezett. De én hiába is hegyezem a
fülemet, erőltetem a szememet és összpontosítom a figyelmemet –
ekkor megérintette a halántékát –, mégsem sikerül megértenem a tűz,
a szél vagy a fák beszédét. Valami mégis azt súgja, lesz majd valaki,
aki egy szép napon rájön ennek a nyitjára is.
A nagynéni felsóhajtott, és megsimogatta unokahúga szőke haját.
9
 – Nem sokan ismerik a három ajándék történetét, Ani. Vésd hát
jól az eszedbe, kérlek. Fontos, hogy ismerj ilyen és ehhez hasonló
történeteket. Tudod, kicsim, amikor megszülettél, én éreztem, hogy
megmozdult a föld. Ez azt jelenti, helyet kellett csinálnia neked. Én
pedig azért jöttem el hozzád, hogy meséljek neked, míg fel nem
cseperedsz. És hozzám hasonlóan neked is ott volt már a nyelved
hegyén egy szó, amikor a világra jöttél. Nem tudom, milyen szó
lehetett ez a tiéd. De amint felcseperedsz, egy szép napon rájössz
majd magadtól is. Ehhez már nem lesz szükséged az én segítségemre.
– Talán a „tűz"? Vagy a „szél"? Vagy a „fa" lehetett ez a szó? –
kíváncsiskodott Ani.
– Talán – felelte a nagynéni. – Én nem ismerem ezeket a
nyelveket, de segíthetek neked felfedezni őket.
Ani megcirógatta nagynénje arcát – mintha kettejük közül ő lenne
az idősebb.
– De a hattyúk nyelvére meg tudsz tanítani, ugye? – kérdezte.
Minden áldott nap elsétáltak a tóhoz. Amikor nem dolgozott a
környéken a kertész, és az udvarbéliek közül sem sétált senki
arrafelé, Ani szorgosan gyakorolta a hangokat, amelyeket a
madaraktól hallott.
– Az ő világuk sokkal egyszerűbb, mint a miénk – magyarázta a
nagynéni. – És ezért nincs is szükségük olyan sok szóra, mint
nekünk. Hallottad? Az a hattyú, látod, a legnagyobbik, épp most
üdvözölte a társát, akinek hiányzik az egyik farktolla. Testvérek.
Pontosabban fivérek. Ha nővérek lennének, akkor a mondatuk a
végén magasabban fejeződne be, mint ahogyan elkezdődik.
Ani figyelmesen hallgatta őket.
– Igen, már hallom. Valami ilyesmi…
És máris utánozni kezdte a hattyúk imént hallott üdvözlését, a
végén kissé magasabbra emelve a hangját.
– Remek! – dicsérte a nagynéni. – Tudod, az emberek
többségének ez a különbség fel sem tűnne. Te azonban észreveszed a
legkisebb eltérést is, és képes vagy utánozni őket.
Ebben rejlik a te igazi tehetséged. De ezért meg is kell dolgoznod
– tette hozzá. – Meg kell tanulnod még, hogy minek mi a jelentése.
Olyan ez, mint amikor idegen nyelvet tanul az ember. És nem csak
10
hangokról van ám szó! Figyeld meg, hogyan bólogat az egyik a
fejével, és miként mozgatja közben a farkát. Aztán egyszer csak
mozdulatlanná dermed. Ennek is van jelentése.
Séta közben a nagynéni csalogatni kezdte a madarakat a
kőrisekről és a nyírfákról, de azok túlságosan elfoglaltnak
bizonyultak: dologidőben nem akartak sokáig távol lenni az
otthonuktól. Ani megfigyelte, hogyan panaszkodnak a csirkék a
ketrecükben, s miként súgnak-búgnak egymás között a galambok a
sziklákon. Meglátogatták a szürke sólymokat és az aranysárga
karvalyokat, amikor a vadászmester távol volt, aztán megnézték a
tágra nyílt szemű baglyokat is a pajta gerendái között.
Egy napon, amikor épp visszatértek a vadasparkban tett sétáról,
elhaladtak a karám mellett is. A langymeleg földszag ellenállhatatlan
erővel vonzotta Anit. Felkapaszkodott a korlátra, onnan figyelte az
istállómestert, aki egy kecses mozgású szürke ló hátán lovagolt
ekkor. És már mutatta is.
– Beszélni szeretnék vele. Azzal a lóval – mondta határozottan.
– Nahát, ezt okosan kitaláltad – ismerte el a nagynéni. Hátulról
odahajolt Anihoz, arcát a kislányéhoz szorítva, úgy figyelte a ló és
lovasa mozgását. – Tudod, Ani, én rengeteg állattal próbáltam már
szót érteni életemben. Vadakkal, mint amilyen a farkas és az őz, akik
egy pillanatig sem képesek nyugton maradni, így szinte lehetetlen
meghallani, miről beszélnek. És persze ők sem figyelnek ránk.
Próbálkoztam már gyíkokkal, békákkal, patkányokkal, az összes
kisállattal. Azt hiszem, az ő nyelvük túlságosan egyszerű ahhoz,
hogy mi, nagytermetű állatok megérthessük őket.
A háziállatok, mint a kutyák, a tehenek, a macskák, örökké
álmosnak tűnnek, és kényelemben élnek. Ezt szokták meg, és közös
nyelvet beszélnek az emberekkel. És mint ezt láthattad, a madarak is
tökéletesen beszélnek egy nyelvet. Igaz, hogy ők továbbra is a
szabadban élnek, mégis figyelnek ránk és hallgatnak bennünket,
különösképpen a nagyobb testűek, mert ők lassabban beszélnek. Na
de a lovak, Ani…! A lovak egészen mások. Elmesélek neked egy
történetet. Sok-sok évvel ezelőtt segítettem egy barátomnak, akinek
vemhes volt a kancája, és épp akkor szülte meg a csikót. A kicsinye
egyenesen az ölembe pottyant. És nem sokkal azután, hogy lábra állt,
11
hallhattam azt is, milyen furcsa, szomorú hangot adott ki magából.
Mintha azt mondta volna, Juli. Ez volt a neve. Tudod, a lovak úgy
születnek, hogy a nyelvükön van a nevük. Elismételtem neki, és ő
hallotta és értette is. És azóta, valahányszor csak meghallja a
hangomat, már én is hallom az övét. A lovak így a kezünkbe adják a
kulcsot ahhoz, hogy megérthessük a beszédüket egyszer és
mindenkorra. De soha többé nem ismétlik el még egyszer.
Megtapasztaltam már ugyanezt a helyzetet máskor is, ott voltam
például egy borjú születésekor, és láttam már kiscicákat és
kecskegidát is a világra jönni, de egyedül a csikók válaszolnak az
embernek. Te mit gondolsz erről?
– Szeretnék egy lovat. Barátomnak – mondta Ani. – Nagyon
szeretnék.
Arra gondolt, talán egy ló nem fogja ütögetni egy játék karddal,
mint a kisöccse szokta, és nem bánik úgy vele, mintha üvegváza
volna, amelyet mindenképpen össze kell törni, és nem sugdolózik
majd a háta mögött, mint a palotában lakó többi gyermek.
A nagynéni megrázta a fejét.
– Túlságosan fiatal vagy még ehhez – mondta. – Majd később,
néhány év múlva, amikor idősebb leszel és egyedül is bejárhatsz az
istállóba, és az édesanyád már nem von kérdőre ezért. Most az a
fontos, hogy a szárnyas barátaidra figyelj.
Ani szívesen tanulgatta valamennyi madárfaj hangjait, amely a
palota környékén fészkelt, de a hattyúk tava érdekelte a legjobban:
ezek a madarak minden áldott nap vonzották magukhoz. Szerette
figyelni őket, amikor olyan lassan úszkáltak, hogy a víz tükre
jóformán meg sem mozdult körülöttük, és leste minden egyes
nesztelen, természetes mozdulatukat, mert tudta: minden
rezdülésüknek jelentése van. A torka és a nyelve is hamarosan ráállt
a hattyúk beszédére – már mindegyik hangot könnyűszerrel képezte,
és önfeledten trombitált velük.
– Csitt, maradj csak csendben egy picit, Ani! – kérte ekkor a
nagynénje.
Az udvari kulcsárné és a leánya, Selia épp a közelben jártak – a
kertbe vezető ösvények egyikén haladtak. A nagynéni intett nekik,
mire a kulcsárné válaszképpen biccentett feléjük. A kislánya
12
szemrevaló és büszke járású teremtés volt, a haja egészen a derekáig
ért. Összekulcsolta két kezét maga előtt séta közben, és a tekintetét
mindig egyenesen előre szegezte, az ösvényre. Korábban sokszor
kapott valamifajta rohamot – olyankor elvörösödött vagy ellilult az
arca, és úgy vergődött a földön, mint a partra vetett hal. De később
kinőtte ezt a betegséget, és most, miután betöltötte a hetedik életévét,
olyan szép volt, akár egy virágszál – a jóisten is udvarhölgynek
teremtette.
– Szervusz, koronahercegnő! – köszönt oda Selia. – Épp a kertbe
tartunk. Ha van kedved hozzá, gyere velünk teázni.
– Hmm, köszönöm…
Ani számára az is szokatlan volt, hogy egyáltalán megszólítja őt
egy másik gyermek, és jóllehet ez a furcsa kislány valahogy mindig
is nyugtalanította, most hirtelen úgy érezte, kész lenne bármit
megtenni, amit Selia kért tőle. És ugyanakkor arra is vágyott, hogy a
másik lány ne foglalkozzon állandóan vele. Ugyanilyen nyugtalanító
érzése volt azonban akkor is, ha Selia édesanyja, a kulcsárné került a
közelébe. A nagynéni felvonta az egyik szemöldökét – kék kalapja
beárnyékolta az arcát –, úgy figyelte anyát és leányát, akik folytatták
sétájukat.
– A kulcsárné lánya azok közé tartozik, akik rendelkeznek a
meggyőző emberi beszéd képességével – jegyezte meg. – És őbenne
különösen nagy erő rejlik. Jegyezd meg jól, amit mondok, és kísérd
őt mindig figyelemmel.
Ani le sem vette a szemét a távolodó kislányról, és közben
magában elismételte nagynénje szavait. Meggyőző emberi beszéd. Ő
is rendelkezik ezzel a képességgel.
Még ugyanabban az esztendőben, amikor a fák leveleit már a
nyárutó tüze perzselte, és a talaj közeli köd kísérteties folyóként,
hosszan elnyúlóan, nedvesen és hidegen kígyózott, a nagynéni
kitekintett az ablakán. Most már jóformán csak a falakat látta,
amelyek körülvették, és elképzelte, hogy még egy telet le kell élnie
közöttük. Kezdte olyannak látni a világot, mint a madarak a rácsos
kalitkát, amelyben raboskodni kénytelenek, és elgondolkodva
dörzsölgette a karját ruhája ujja alatt.
Még egyszer elvitte Anit a hattyúk tavához, ahol a lustán
13
nyújtózkodó fák ágai megérintették saját tükörképüket. A rezgő
nyárfák még kitartó leveleit a szél cibálta, úgy csattogtak, mint
amikor csettintget valaki az ujjaival. A nagynéni észak felé mutatott,
ahol egy ritkán lakott vidék terült el, de a fák sokkal sűrűbben nőttek,
és egész évben zöldelltek – ott, ahová a kislány nem követhette őt.
– Én most hazamegyek – mondta egyszerűen, s azzal homlokon
csókolta Anit, de a szemét eközben egyetlen pillanatra sem vette le a
lila különböző árnyalataiban úszó látóhatárról. – Ne felejtsd el, amit
egyszer már megtanultál.
És vigyázz, ha édesanyád rájön, mi mindenre tanítottalak. El
akarja venni majd tőled a tudásodat. Ismerem őt jól. De neked mégis
jobb dolgod lesz mellette, kislibám. Nem szeretném, hogy te is az én
sorsomra juss, és magányosan kelljen leélned az életed. Maradj hát
itt, és tanuld meg, miként lehetsz boldog közöttük.
A kishercegnő letelepedett egy kőre. Egyik kezét egy hattyú
hátára téve pihentette, s közben arra gondolt, vajon miért érzi úgy,
mintha a mellkasa egy kibelezett dió üres héja lenne. Es aztán arra
gondolt, vajon valaha is elmúlik-e majd ez a szívszorongató érzés.
Figyelte egyre távolodó nagynénje alakját, aki ekkor már csak egy
parányi zöld pontnak tűnt a messzeségben, majd hamarosan eggyé
olvadt egy távoli sziklafal árnyékával, s ezzel végleg eltűnt a szeme
elől.
*
Másnap reggel Ani némi riadalommal vette tudomásul, hogy új
társasága akadt – egy félénk dada személyében, akinek egészen
áttetsző volt a bőre, akár a pergamen. Nem mehetett többé a tóhoz,
mert „a kis hercegnő végül még belepottyan a vízbe és megfullad,
vagy megüti magát, és kék-zöld lesz az arca, vagy akár lila is, mint a
szilva". Márpedig ezt biztosan nem szeretné, ugye?
A nagynénje figyelmeztetése ellenére Ani biztosra vette, hogy ha
megpróbál magyarázatot adni a dadának, és elárulja neki, hogy
csupán a hattyúkkal szeretne beszélgetni, akkor minden rendbe jöhet
még. Az asszonynak ugyancsak elkerekedett a szeme, miközben Ani
magyarázatát hallgatta, de a kis hercegnő ezt a nagy érdeklődésnek
tulajdonította.
– Értem ugyanis a beszédüket – folytatta lelkesen –, és ha van
14
kedved hozzá, téged is szívesen megtanítalak rá.
A dada erre felpattant a kerti padról, és levegő után kapkodott,
aztán babonából kitépett néhány fűcsomót, szétszórta maga körül a
levegőben, hogy távol tartsa a gonoszt.
– Átkot hozol a saját fejedre ezzel! – kiáltotta rémülten. – Az
emberek nem szoktak beszélgetni az állatokkal, és nem mondhatnám,
hogy valami bölcs dolog, ha te mégis ezt teszed!
Ani később véletlenül meghallollotta,amikor a dada – izgatott és
visszafojtott hangon – beszámolt a királynőnek a történtekről, és Ani
ebből pontosan tudta, hogy olyasmit tett, ami az ő szemükben
főbenjáró bűnnek minősül. Az lett a vége, hogy sétái során nem
mehetett tovább a kertnél, és szabadban ezen kívül csak a
gyermekszobához tartozó verandán tartózkodhatott. Az édesanyja
értetlenkedve kezdte figyelni a lányát, homlokát rosszallóan
ráncolva, és Ani úgy elöntött, inkább kerüli az emberek társaságát,
míg a nagynénje vissza nem tér, hogy magával vigye a hegyekbe,
ahol a szabadság vár rájuk. Hosszú órákon át bámulta a lilásan
derengő látóhatárt, várva, hogy feltűnik a távolban a nagynéni, és
karját széttárva közeledik felé. Hiányzott neki a madarakkal való
társalgás, és az öröm, ami akkor érte, amikor hallotta és megértette
őket – mintha egy tücsök ugrabugrált volna olyankor a mellkasában.
Ebben a világban, amelyben élt – hideg márványpadlós szobákban,
vénségesen vén házitanítókkal és félénken suttogó gyerekekkel
körülvéve – egyedül az állatok beszédét érezte a sajátjának. És sehol
sem volt igazán otthon, csakis a tó partján. Egy-két alkalommal,
amikor a dadus megfázott és az ágyat nyomta, Ani elszökött a
gyerekszoba verandájáról, és lefutott a tóhoz, hogy gyakorolhassa a
hattyúk nyelvét. Ám amikor közeledett feléjük, váratlanul elébe
toppant két kertész.
– Koronahercegnő, ön nem jöhet ide – mondta a cserzett bőrű. –
Veszélyes.
Máskor, amikor megpróbált kiszökni a sólymokhoz, hogy
beszélgethessen velük, a vadászmester bukkant a nyomára, és
nyakon csípte.
– Sajnálom, koronahercegnő – így a férfi. – De a királynő
világosan megmondta, hogy a kisasszony nem játszhat a madaraim
15
közelében.
Ani már két éve várta nagynénje visszatérését, és ez idő alatt
sokszor próbálkozott a tilalmak megkerülésével, de mindig akadt
valaki, aki útját állta. Ugyanaz az érzés fogta el ilyenkor, amely egy
visszatérő álmához kapcsolódott – amikor szeretett volna elfutni
valahová, de megmozdulni is képtelen volt. Néha, titokban, lehasalt a
földre, és gyakorlásképpen utánozni próbálta kiskutyája, Lindy
nyüszítését és morgását.
– Figyelj csak rám, Lindy! – kérte. – Érted, amit mondok?
Ám a dada biztosan ezt is meghallotta, mert egy délután, mire Ani
visszatért a szobájába a tanítómestertől, a kutya nyomtalanul eltűnt.
A gyerekszoba közepén az édesanyja állt és őt várta.
– A kutya helye mostantól fogva a kutyaólban van – jelentette ki a
királynő. – És azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem tartasz többé
semmiféle háziállatot.
– Vissza akarom kapni Lindyt! – kiáltott Ani sértetten és dühösen.
Soha senkivel sem beszélt még ilyen éles hangon ezt megelőzően. –
Add vissza őt nekem!
A királynő erre szájon vágta Anit.
– Nem beszélhetsz velem ilyen hangon! – csattant fel. – Úgy
látszik, túl sokáig hagytam szárnyalni a fantáziádat. És ha tudtam
volna, hogy az a nőszemély ilyen őrültségekre tanít téged… Igaz,
akkor is bolond volt már, amikor még gyerekek voltunk. Száműznöm
kellett volna őt a városból, földönfutóként. Legfőbb ideje, hogy
megtanuld, hol a helyed, koronahercegnő. Hiszen utánam te
következel a trónon, és a nép nem fog bízni egy olyan királynőben,
aki mindenféle butuska történeteket talál ki, és úgy tesz, mintha
értené a vadállatok nyelvét.
Ani nem válaszolt. Keze az iménti pofontól még zsibbadó arcára
tapadt, és tekintetét le nem vette a lilás fényben derengő horizontról.
A királynő sarkon fordult, hogy faképnél hagyja, de az ajtó előtt
megtorpant.
– Tulajdonképpen azért is jöttem hozzád, hogy elmondjam, ma
kaptuk a hírt, hogy a nagynénéd még a télen meghalt. Sajnálom, ha
ez fájdalmat okoz neked.
Ani figyelte távozó anyját, és közben úgy érezte, mintha eddigi
16
hét életévének világa ebben a pillanatban összeomlana – ő maga
pedig mintha egy nemrég kikelt madárfióka lenne, aki most esett ki a
fészekből.
Aznap este bált rendeztek a szülei. A dadák a gyerekszoba
ajtajánál ácsorogtak, és andalodva ringatták a gyermekeket a melódia
hallatán, mely lágyan szállt feléjük, akár egy sóhaj. A szoptatós
dajka a melléhez tartva ölelte magához a legkisebb hercegnőt,
Susena-Ofeliennát, miközben szoknyákról és cipellőkről csacsogott a
többiekkel. Egy fiatalabb, csinos dadus Napralina-Victeryt
babusgatta, s közben férfiakról és női titkokról suttogott neki.
Minden egyes szó hallatán, amelyet csak kiejtettek a szájukon,
egyre nagyobb lett az űr Ani lelkében – olyan érzés volt, mintha
szíve egy üres vödör lenne, amely újra meg újra visszazuhan egy
mély kút fenekére. A kislány úgy tett, mintha teljesen lekötné a
figyelmét a játék – sok tornyos várost épített színes építőkockáiból –,
de amikor a dadák elindultak a folyosón, hogy lássanak is valamit a
báli forgatagból, Ani kilopakodott a verandára, azzal a feltett
szándékkal, hogy elszökik.
Miközben távolodott otthonától, hátulról világították meg a palota
fényei, árnyéka így hosszan elnyúlva vetült elé a pázsitra, s úgy tűnt,
mintha egy hihetetlenül vékony óriáslány lenne, akinek a feje
egyenesen a tó felé mutat. A nyirkos füvön futva érezte, hogy a
szellő átjárja a hálóingét. Épp hogy csak elkezdődött a tavasz, és még
hidegek voltak az éjszakák.
A tóhoz érve még egyszer visszanézett – a rózsaszín márvánnyal
borított bálterem fényei ragyogtak az éjszakában, de a zenét nem
engedték kiszűrődni az ablakok s a falak. Az emberek odabent
gyönyörűek voltak, kecsesen mozogtak – látszott rajtuk, hogy jól
érzik magukat ott, ahol vannak. Ez segített Aninak felismerni, hogy ő
semmiben sem hasonlít rájuk. Amikor ismét hátat fordított a
fényeknek, már csak az éjszakát látta – vaksötét volt, s úgy tűnt,
mintha a közeli istállók nem is léteznének.
A csillagokat sem látta. A világ épp olyan magasnak tűnt, mint
amilyen mélynek az éjszakai égbolt látszott – mélyebbnek, mint
bármi, amit valaha is látott már életében. Hirtelen megértette:
túlságosan kicsi még ahhoz, hogy világgá menjen. Leült hát a
17
nyirkos, hideg földre és sírva fakadt.
Lágy hullámok nyaldosták a tó homokos partját. A hattyúk
aludtak, szárnyuk kékes-ezüstös fénnyel derengett az éjszakában. Az
egyikük felébredt Ani zokogására, és oda totyogott hozzá, hogy
üdvözölje – azután befészkelte magát a homokba, a lába közelében.
– Fáradt vagyok – mondta Ani a madárnak. – És elszöktem a
családomtól.
A hattyúszavak, melyeket kiejtett a száján, emberi fül számára
olyanok lehettek, mint egy kisgyermek panaszos siránkozása. Aludj
itt, válaszolta a hattyú egyszerűen. Ani lefeküdt a homokba, egyik
karjával – mintha csak szárnya lenne – eltakarva az arcát, így
próbálta elzárni magát a világtól, amelyhez nem tartozhatott.
Arra ébredt, hogy két erős kéz ragadja meg, és felemeli.
– Jól vagy, koronahercegnő?
Először nem értette, miért olyan fekete körülötte minden, majd
rájött, hogy még ki sem nyitotta a szemét. Ólomsúlyú volt a
szemhéja, és csak nagy nehezen nyílt fel. Hagyta, hogy a feje a férfi
vállára nehezedjen, és érezte a ruhájából áradó, kecsketejből főzött
szappan erős szagát. A férfi azon nyomban elindult vele.
– Hát te ki vagy? – kérdezte.
– Talone a nevem. A keleti kapu őre vagyok. A hattyúk között
aludtál el, ott találtam rád, és felkeltettelek.
Ani óvatosan kinyitotta az egyik szemét. Az ég a hegyek fölött
olyan színű volt, mint a tojás héja. Ani a férfira pillantott, és már épp
azon volt, hogy megkérdezzen tőle valamit, amikor olyan erős
remegés jött rá, mely átjárta minden porcikáját.
– Talán valami bajod esett, koronahercegnő? – kérdezte a férfi.
– Csak fázom.
A férfi erre lekanyarította a válláról a köpönyegét, és gondosan
betakarta vele Anit. A melegség visszacsábította a hercegnőt lázas
álmába.
Három hétbe telt, mire eléggé felerősödött ahhoz, hogy az udvari
orvos gondterhelt arcán kisimuljanak a ráncok, és hogy a legfiatalabb
dada már ne kiáltson fel örömében, valahányszor csak kinyitotta a
szemét a kis beteg. A lázrózsák már rég eltűntek az arcáról, de „Ani"
helyett továbbra is inkább „drága gyermek"-ként emlegették.
18
 És attól fogva szobafogságra ítélték. Soha egyetlen pillanatra sem
hagyták egyedül. Az ágyában költötte el a reggelit, a pamlagon ülve
ebédelt, és még azt sem engedték meg neki, hogy legalább a cipőjét
befűzze egyedül. A hattyús kalandot csak nagy titokban, a háta
mögött hozták szóba.
– Hajszál híján elveszítettük leendő királynőnket…
– És nemcsak a halál fenyegette, hanem az őrület is…
– És akkor most mihez kezdjünk vele? – kérdezte a házvezetőnő.
A királynő lopva Anira pillantott, aki az ágyban feküdt, álmosan,
félig lehunyt szemmel, de azért éberen, fülét hegyezve az ítéletre,
amely elhagyni készült a királynő száját.
Ani úgy érezte, mintha azzal, hogy megbetegedett, árulást
követett volna el az édesanyja ellen, és valójában a bűntudat sújtotta
testét a lázas hidegrázással. A királynő olyan volt a számára, akár
egy csodálatos madár, amelynek beszédét ez idáig még nem foghatta
ugyan fel, de érezte, amint törékeny testét átjárja a vágy, hogy végre
megértse őt, és hogy a kedvében járjon.
A királynő kissé hunyorogva figyelte. A szeme körül egy futó
pillanat erejéig pókláb vékonyságú kis ráncok keletkeztek. Hűs kezét
Ani homlokára helyezte, s ez a gesztus már-már egy igazi anyára
vallott.
– Hagyjátok csak pihenni – mondta a királynő végül. – És
továbbra se engedjétek a madarak közelébe.

Második fejezet
Ani letelepedett az asztalhoz, hogy megigya mentateája időközben
kihűlt maradékát, és remélte, hogy továbbra is képes lesz majd
mosolyogni. A szemközti ablakból elé táruló kilátás azonban egyre
inkább magára vonta a figyelmét – csábította az istálló környékén
tapasztalható mozgolódás, a sötét foltok látványa, melyek valójában
futkározó lovak voltak, ám ő továbbra sem vette le a tekintetét a kul-
csárné jobb orcája fölött látható barna anyajegyről.
– Hadd ismételjem el, koronahercegnő, milyen nagyra értékeljük,

19
hogy elfogadtad meghívásunkat ma délután – udvariaskodott az
asszony. – Reméljük, az étel is kedvedre való volt.
– Igen, és köszönöm – felelte Ani.
– Már hónapok óta kérleltem a leányomat, hogy hívjon meg téged
otthonunkba. Most látom csak, épp olyan magasra nőttél, mint az
édesanyád – Isten óvja –, bár még nem lehetsz olyan csinos, mint ő.
Úgy tűnik, mindig elfoglalt vagy. Megtudhatnám, sikerült-e
felmérned már, miféle kötelezettségeknek kell eleget tenned majd
koronahercegnői minőségedben?
– Hmm, köszönöm, igen – mondta Ani és megrándult egy
arcizma. A kulcsárné hónapok óta lázasan készült erre a várva várt
délutánra, miközben Ani mindinkább azon fáradozott, hogy
valamilyen elfogadható ürüggyel kimentse magát. Egy ilyesfajta
látogatásnak – minden bizonnyal – szívélyes légkörben kellene
eltelnie. Sokat kell forgolódnia az emberek társaságában, hogy
fesztelenül társalkodjon velük. Ám mint minden hasonló
alkalommal, legyen szó akár egyszerű látogatásról vagy
teadélutánról, Ani most is tökéletesen tisztában volt azzal, hogy
mindenki elvárja tőle, a koronahercegnőtől: ugyanolyan királynői
módon viselkedjen, beszéljen és gondolkodjon is, mint az édesanyja.
Ennek épp akkora volt a valószínűsége, mint annak, hogy a folyó
visszafelé folyjon.
– Igen – ismételte el, és megint csak megrándult egy arcizma,
mert nyomban tudatosodott benne, milyen tétován hangzik minden,
amit mond.
Csend telepedett közéjük, lustán, mint egy elfáradt molylepke.
Ani érezte, hogy valamit mondania kellene, mert ezt várják tőle, de a
beszéd kényszere megint csak pánikot keltett benne, a szavak pedig
cserbenhagyták. Segélykérően pillantott Seliára, de az
udvarhölgynek az arcizma se mozdult. Semmiféle jelét nem adta
annak, hogyan illene válaszolnia most. Selia gyakran egy macskára
emlékeztette Anit – látszólag unatkozott, de lusta, ráérős tekintetét a
legapróbb részlet sem kerülhette el. Tizennyolc esztendős volt, két
évvel idősebb Aninál, és vagy négy ujjnyival alacsonyabb nála,
hosszú haja talán egy árnyalattal sötétebb Ani szőkeségénél. Ha az
ember rájuk tekintett, azt hihette volna, hogy édestestvérek.
20
 Tekintete elidőzött hát Selián, mígnem azon kapta magát, hogy
arra gondol: ő sokkal hitelesebben tudná eljátszani a koronahercegnő
szerepét, mint én. És ez a gondolat később sem hagyta nyugodni. Ani
annyira szeretett volna mindent a lehető legjobban csinálni:
királynőhöz méltóan viselkedni, okosnak és hatalmasnak lenni. Ám
csak rövid ideig lehetett igazán boldog – olyankor, amikor szabadnak
érezhette magát: az öröm lopott pillanatai voltak ezek, amikor
lovagolhatott. Még a lélegzete is elállt, amikor az istállók környékén
és a kertek alján száguldozhatott, ahol a rét kezdődött. Ilyenkor
mélyen a tüdejébe szívta a csípősen hűvös levegőt, élvezte, hogy
érezheti izmai feszülését vágta közben. Már majdnem tíz év telt el
azóta, hogy utoljára megfordult a fejében a szökés gondolata…
Akkor egyre csak bámult a távolba, a végtelen éjszakába a hattyúk
tava partjáról. Soha többé nem fog szökéssel próbálkozni. Végtére is
ő a koronahercegnő, és mostanra már eltökélte magában, hogy egy
napon igazi királynő lesz belőle.
A kulcsárné megköszörülte a torkát, Ani felkapta a fejét és
hátranézett. Hálás pillantással nyugtázta, hogy vendéglátója
megszegte a feszült csöndet.
– Remélem, nem tűnik hízelgésnek, ha azt mondom, többet
jelentettél az én Seliámnak az úrnőjénél, mióta édesanyád, a királynő
őt választotta ki kíséreted első udvarhölgyévé, ami, mondhatom,
nagy megtiszteltetés a számunkra. De te idővel a barátnője is lettél –
mondta lelkendezve.
– Úgy van – hagyta rá Ani. Zavarában változtatott addigi
kéztartásán – az ölében nyugtatta mindkét kacsóját –, és szeretett
volna valami újat mondani a háziasszonynak. Végül ismét csak
mosolygott, és megint azt mondta: – Köszönöm.
– Koronahercegnő, úgy tűnik, mintha szeretnél még valamit –
jegyezte meg Selia. Ani hálásan fordult felé, és bólintott. Selia
megemelte a teáskannát.
– Tölthetek még belőle?
– Ó, igen, hmmm, köszönöm.
Selia teletöltötte Ani csészéjét, a kulcsárné a sajátjára pillantott, és
azt dünnyögte az orra alatt:
– Teát? Igen, én is kérek még.
21
 – Tulajdonképpen – kezdte Ani, és a szíve máris a torkában
dobogott attól, hogy ezt kimondta. – Tulajdonképpen, ha nincs
ellenetekre… édesapámmal ma lovagolni megyünk, és, tudjátok, azt
hiszem, hamarosan indulnom kellene…
– Ó! – a kulcsárné csalódottan pillantott a lányára, és megrázta a
fejét. Selia megérintette Ani kezét.
– Koronahercegnő, édesanyám két hete másra sem gondolt, mint
erre a látogatásra. Annyira várta már…
Ani érezte, hogy Selia szavainak hatására lángolni kezd az arca,
és lesütötte a szemét. Már megint elrontottam valamit, gondolta
magában.
– Sajnálom.
Kortyolgatni kezdte a teáját. Tűzforró volt, és meg is égette vele a
nyelvét, amitől még szaporábban kezdett verni a szíve.
– Szóval lovaglás – mondta a kulcsárné.
– Igen, anyám – szólt közbe Selia. – Már meséltem neked erről. A
koronahercegnő szinte mindennap kerít időt magának a lovaglásra.
– Igen, és mint hallom, egy csődörön lovagol. Nem gondolod,
koronahercegnő, hogy nem illik hozzád ez a ló? Miért nem
választasz a csődör helyett egy szép, szelíd kancát vagy egy csikót
inkább? Nem félsz attól, hogy leesik a fejedről és összetörik a
koronád? – a kulcsárné ekkor a leányához fordult. – Ezt csak tréfából
mondtam, kedvesem. Törd csak össze nyugodtan a koronádat, ha
neked úgy esik jól.
Selia elnevette magát, jellegzetes, magasan csilingelő hangon.
Volt valami ebben a beszélgetésben, ami ugyanúgy bántotta Ani
büszkeségét, mint a nyelvét a forró tea. Letette a csészét, és nagy
nehezen kinyögött egy ugyancsak sete-suta választ.
– Nos, igen. Valóban egy csődörön szoktam lovagolni, és úgy
vélem, ha édesapám, a király úgy gondolná, ez illetlen dolog tőlem, ő
biztosan megmondaná ezt nekem. Mindenesetre köszönöm a teát és
az ebédet is. De most már igazán mennem kell. Sajnálom, és
köszönöm.
Azzal fel is állt. Selia tágra nyílt szemel figyelte, majd zavartan
pislogni kezdett, nyilván azért, mert szokatlan volt úrnőjétől az
ilyesfajta nyílt szembeszegülés. Anyjának, a kulcsárnénak is
22
szüksége volt néhány pillanatra ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő
szavakat.
– Igen, igen, menj csak, koronahercegnő. Ez lesz a legjobb. Mert,
ugye, illetlenség megvárakoztatni a királyt.
Kiléptek a kulcsárné lakosztályának ajtaján, és sietős léptekkel
végighaladtak a folyosón. Selia magas sarkú cipőt viselt, így
majdnem akkora volt, mint Ani – sarka úgy kopogott a kőpadlón,
mint egy macska hosszúra nőtt karmai.
– Jól vagy? – kérdezte Selia.
Ani kifújta a levegőt a tüdejéből, és kurtán nevetett.
– Nem tudom, miért esem ilyen könnyen pánikba.
– Tudom, hogy sokat szenvedsz ettől. De éppen azért is
gondoltam, hogy jót tenne egy kis gyakorlás.
– Igazad lehet, Selia. Sőt, tudom, hogy igazad van. Gyűlölöm
magam, amiért ilyen könnyen elveszítem a fejem, és hogy mindig
mindent rosszul fogalmazok meg és mindent félre is értek.
– De mivel egy szép napon te leszel a királynő, meg kell tanulnod,
hogyan társalogj minél fesztelenebbül az emberekkel. Még azokkal
is, akikhez személy szerint egyébként semmi közöd sincsen.
– Ó, szó sincs arról, hogy ne lenne közöm hozzájuk vagy bárki
máshoz.
Ani éppenséggel úgy érezte, túlságosan is sokat foglalkozik az
emberekkel. Folyton-folyvást aggódott amiatt, hogy mit gondolnak
róla mások, és rettegett attól, hogy minden egyes szóval, amit kiejt a
száján, csak még tovább rontja a helyzetét. Azon töprengett, vajon
miként magyarázhatná ezt el Seliának, de úgy érezte, egyszerűen
képtelen arra, hogy ezt megfogalmazza. Mivel Selia ugyanolyan
fesztelenül viselkedett az idegenekkel, mint a legjobb barátaival, Ani
attól tartott, sohasem fogja megérteni az ő problémáját. Mellesleg
szeretett volna mielőbb szabadulni az újabb kudarc miatt keletkezett
kellemetlen érzéseitől.
Csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor már áthaladtak a
boltíves kapun és kiléptek az épületből. Tél volt és délután. A nap
szikrázóan sütött, a levegő ugyanolyan harapnivalóan friss volt, mint
kora reggel, és mindez a közelgő havazás előhírnöke volt errefelé.
Amikor az istállókhoz értek, Selia pukedlizett búcsúzóul, és a kertek
23
felé vette az irányt, mint mindig, amikor elkísérte Anit, ha az
lovagolni indult. Az udvarhölgy ugyanis allergiás volt a lovakra.
Vagy legalábbis egyszer erre hivatkozott. Megesett, hogy Ani látta –
igaz, csak meglehetős távolságról – Seliát belépni az egyik istállóba,
majd egy ismeretlen férfival kézen fogva kijönni onnan. Ám Ani
nem kémkedett az udvarhölgye után. Neki is megvoltak a maga
titkai.
Ani az első istállóhoz sietett. A lovak közelségét jelző melegség
és a széna ismerős illata úgy üdvözölte, mint egy jó barát gyöngéd
érintése. Elindult az általa legjobban ismert boksz felé, miközben
sorra meghajoltak előtte a lovászok.
Falada, szólította meg a lovát Ani hangtalanul. A fehér ló
nyomban felemelte a fejét, de még csak nem is horkantott.
Ani először tizenegy éves korában ejtette ki a száján ezt a nevet.
Bayern – a hegyeken túli szomszédos királyság – miniszterelnöke
látogatóban járt itt akkor. A tárgyalások és a hosszú úttól elfáradt
vendégek szórakoztatása szerencsére lekötötte az udvar figyelmét, és
Ani észrevétlenül kiosonhatott az istállókhoz néhányszor, hogy egy
gyermekkori vágyát megvalósíthassa. Így történhetett, hogy éppen
ott állt az istállómester mellett, amikor egy mindenórás kanca világra
hozta fehér, hosszúlábú csikaját. Ani segített neki megrepeszteni a
burkot, és ő tisztította ki az újszülött jószág orrnyílásaiból a
váladékot. Ő fogta át a csikó hasát, amikor az először próbált merev
és vékony végtagjain egyensúlyozva, hatalmas szemekkel a
napvilágba meredve lábra állni. És természetesen odafigyelt rá,
amikor a ló kimondta a saját nevét, azt a szót, amely a nyelve hegyén
volt már akkor is, amikor még az édesanyja méhében pihent. És
amikor Ani elismételte utána, a lovacska hallotta és hallgatott is rá.
És nem sokkal ezután Ani azt is felfedezte, hogy szavak nélkül is
megértik egymást – mégpedig anélkül, hogy a többi ember akár csak
egyetlen hangot is hallana különös párbeszédükből.
És Ani hálás volt ezért. Emlékezett arra, hogy édesapjának
minden képességét latba kellett vetnie ahhoz, hogy meggyőzze a
királynőt: engedjék meg elsőszülött leányuknak, hogy lovat tartson.
Természetesen azon nyomban elszállították volna a lovat a
legtávolabbi tartományok valamelyikébe, ha a királynő rájön, hogy
24
ilyen meghitt kapcsolat alakult ki Ani és Falada között.
Falada, elkéstem. Tireant nem találtam a helyén a bokszában.
Édesapám biztosan kilovagolt már vele.
Ez a fiú ma sem adott elég zabot nekem, jegyezte meg Falada.
Szavai olyan magától értetődő természetességgel jutottak el
Anihoz, mintha csak a saját gondolatai lettek volna, és mégis olyan
jellegzetesek voltak, mint a citrusfák illata. Ani elmosolyodott – most
szívből jött a mosolya, és ez segített neki elfelejteni a kulcsárné
ebédmeghívása és a látogatás okozta kudarcot. Gyors mozdulatokkal
nekiállt, hogy átkefélje Faláda szőrét, mielőtt kilovagolnak.
Néha én magam sem tudom, mennyi zabra van szükséged.
Te mégis mindig eleget adsz ennem.
Mert nagyon szeretlek, és képtelen lennék nemet mondani neked.
De most már mennünk kell, mert vár bennünket az édesapám.
Azzal felnyergelte Faladát, a ló pedig – színészkedve –
visszatartotta a lélegzetét, míg el nem készült ezzel. Mi van, azt
akarod talán, hogy már az első akadálynál leessen a hátadról a
nyereg és én is a földre pottyanjak? Lazára fogott kantárszárral
vezette ki Faladát az istállóból, a napfénytől ragyogó délutánba.
Vékony, kemény hótakaró ropogott a lábuk alatt, visszaverve a nap
sugarait, melyek így egyenesen a szemükbe tűztek. Ani hunyorogva
figyelte a ragyogó messzeséget, ahol édesapja fekete kancáján,
Tireanon lovagolt. A király integetett Aninak, és nyomban el is
indult felé. Magas és karcsú férfi volt, a haja olyan világos árnyalatú,
hogy Ani nem tudta megkülönböztetni eredeti színét a szakállában
ezüstösen csillogó ősz szálaktól, csak amikor olyan közelről
vizsgálgathatta, hogy már meg is érinthette.
– Késtél – jegyezte meg az uralkodó.
– Mert ma délután koronahercegnőt kellett játszanom – felelte
Ani.
A király leszállt a nyeregből, és barátságosan megpaskolta
Faladát.
– Hát persze. Ahelyett, hogy a testvéreiddel játszottál volna.
Hallottam a zsivajukat a nyugati teremből.
– Ugyan már, apa, tudod jól, hogy a királynő sohasem engedné
meg nekem, hogy ilyen gyerekes dolgokkal foglalkozzam. Anidori,
25
egy koronahercegnő csak akkor lehet sikeres, ha igyekszik távol
tartani magát az efféle alantas dolgoktól. Mint ahogy a királynő is.
Ne felejtsd el: elkülönülés, emelkedettség és hatalomgyakorlás! Ezt
szokta mondani.
A király grimaszt vágott. Jó ideje már meg sem próbált vitatkozni
a feleségével ilyesfajta kérdésekről.
– Nos, akkor áruld el nekem, mit tanultál ma délelőtt.
Elkülönülésről, emelkedettségről vagy hatalomgyakorlásról szólt a
napod? – kérdezte, s közben tapsolt kettőt, mintha csak egy dalt
kísérne.
– Ó, mindháromról. Egyedül reggeliztem, miközben Kildenree
térképét próbáltam emlékezetből lerajzolni a tanítómester kérésére.
Egész délelőtt ott sürgölődtek körűlőttem az „alattvalóim", miközben
koldusokat és udvaroncokat fogadtam, azután sikerült megoldanom
az összes problémájukat azzal, hogy másokat bíztam meg ezekkel a
feladatokkal. Ó, és hivatalos látogatást tettem Selia édesanyjánál, a
kulcsárnénál, ami már csak a hab volt tortán – meggyőzésképpen
bólintott és pukedlizett végül.
– Hát ez csodálatos, Anidori! – lelkesedett a király, egy apa
minden büszkeségével. – És hogy érzed, hogy sikerült?
– Jól. – Igazság szerint hajnaltól egészen mostanáig borzalmasnak
érezte a napját, csupa jövés-menés, sete-sutaság, és persze kicsúszott
száján néhány butaság is. Érezte, hogy kissé megremegett az álla,
amikor ezt kimondta, és odakapta elé a kezét. Az édesapja
lelkesedése, hogy ő tökéletes és csodálatos, már csak kegyelemdöfés
volt – annyira fájt Aninak saját tétovasága és bizonytalansága.
Hiszen a király mindenki másnál jobban tudta, milyen roppant nagy
erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy olyan tökéletes legyen,
mint az édesanyja, s azzal is tisztában volt, milyen gyakran vallottak
kudarcot ez irányú próbálkozásai. Éppen ő volt az, akinek a
mellkasára borulva olykor-olykor kisírhatta magát, és egyedül ő
biztatta és mondogatta neki, hogy nagyon is jó, amit csinál, és hogy ő
a legjobb kislánya… Ani azonban most már évek óta nem keresett
vigaszt nála, mert szeretett volna mielőbb felnőni, függetlenné és
önállóvá lenni, vagyis méltóvá lenni a királynői hivatásra, anélkül,
hogy bárkit is megbántana. Ám most kifejezetten vágyott,arra, hogy
26
édesapja a támogatásáról biztosítsa.
– Vagyis… hiszen tudod jól, mi az igazság – helyesbítette
önmagát, s a hangja kissé megbicsaklott ekkor. Gyorsan hátat
fordított, hogy felszálljon Falada nyergébe, ám az édesapja megfogta
a vállát, és magához húzta, hogy átölelhesse. Aniban ekkor
felülkerekedett a gyermeki énje, és halkan zokogni kezdett apja
mellkasára borulva.
– Na, nyugodj meg szépen – csitítgatta, mintha egy izgága lovat
szeretne megnyugtatni.
– Rémesen viselkedtem, apa. Annyira ideges vagyok, és mindig
csak butaságokat beszélek, és azt gondolják rólam, hogy biztosan
beteg vagyok, mert a madarakkal szoktam beszélgetni, és amikor ez
eszembe jut, remegés jön rám, és… kiürül a fejem. Semmi sem jut az
eszembe, és a legszívesebben elmenekülnék ebből az egész
helyzetből.
A király megsimogatta a lánya haját, és csókot nyomott a feje
búbjára.
– De, ugye, ezt nem gondolod komolyan, Anidori? Most már itt
kell maradnod, és nem adhatod fel. Hiszen te sokkal bátrabb vagy,
mint én. És meglátod, az erőfeszítéseidnek meglesz majd a
gyümölcse.
Ani bólintott, és egy pillanatra átadta magát az édesapja kínálta
vigasznak.
Falada megbökte közben a vállát az orrával: Azt hittem, lovagolni
indultunk.
Ani elmosolyodott, és letörölte a könnyeket az arcáról.
– Azt hiszem, a lovamnak már mehetnékje van.
– Igen, induljatok csak – biztatta a király. Arca felragyogott,
miközben kezét Ani vállára tette, és homlokon csókolta. – Annyira
szeretlek, kicsim. De ma megmutatjuk, mit tudunk! Tirean és én
biztosan elhagyunk benneteket vágtában.
– Igazán? – Ani már nevetett, mert tudta, hogy a király kancája
aligha hagyja le Faladát.
– Igen, igen, úgyhogy induljunk is.
A király nyeregbe szállt, és nyomban vágtára fogta Tireant. Egy
kerítés felé vette az irányt, amely elválasztotta egymástól az istállók
27
és a karám területét a ritkás erdős-ligetes vadontól. És a király most
már valóban szélsebesen vágtázott. Ani ezt látva nyugtalankodni
kezdett és
utánakiáltott. A király integetett neki, és tovább száguldott a
kerítés felé.
– Túl magas lesz, vigyázz! – kiáltott Ani, de a király ezt már nem
hallhatta. Ani is nyeregbe pattant, s arra kérte Faladát, kövesse
Tireant. Még csak félúton jártak, amikor a király már a kerítés elé
ért. Tirean elrugaszkodott a földtől.
– Apa! – kiáltotta Ani.
Már késő volt… Csattanást hallottak, mintha csontok ütődtek
volna egymáshoz, pedig csak a kanca patkója horzsolta a
kerítésoszlopot. Tirean elveszítette az egyensúlyát, a király lenézett,
miközben a ló már elindult lefelé. Ani érezte, hogy valami baj van;
nem is lehet másként, ha egyszer ennek a kecses, hosszúlábú
paripának és a magas férfinak minden mozdulata összehangolt kell,
hogy legyen – így akadályba ütköznek s úgy tartanak lefelé, mintha
darabjaikra hullottak volna. Amikor Tirean lába ismét szilárd talajt
fogott, a király elterült a földön.
Ani nyomban lepattant Falada hátáról, és a kerítéshez futott. Mire
odaért, több lovász is megelőzte.
– Nyugalom, nyugalom – mondogatták többen is. Ám amikor
megpróbáltak közelebb menni a földön mozdulatlanul fekvő
királyhoz, Tirean odalépett fölébe, mind a négy lábával közrefogva,
mintha így próbálná megvédeni őt. A lovászok óvatosan, lassan
araszolva haladtak előre, Tirean pedig hatalmasra tágult szemmel
figyelte őket, miközben fenyegetően horkantgatott szélesre nyílt
orrlyukain át. A lovászok inkább hátrálni kezdtek, attól tartva, hogy a
ló a végén még eltiporja a királyt.
Ani átsiklott két léc között a kerítésen, és kinyújtotta a karját a
kanca felé.
Tirean, kérlek, lépj odébb.
Ám Ani sem ezzel a lóval, sem a többivel nem tudta megértetni
magát, csak a sajátjával, Faladával, aki nem sokkal a születése után
az ő szájából hallhatta először a nevét.
Tireannál süket fülekre találtak a szavai, és a kanca Ani kezét
28
látva megrázta a fejét. Ani kinyúlt Tirean kötőfékje után, mire a
kanca hevesen ingatni kezdte a fejét, s kantárszára ide-oda csapódott
a hóban. Ani tehetetlennek érezte magát, és megmozdulni is félt. Az
édesapja arccal a föld felé fordulva feküdt, egyik karja kinyújtva, a
másik a mellkasa alatt. Képtelenség volt megállapítani róla, hogy
meghalt-e vagy csak nem nyitja ki a szemét. Ani Falada felé fordult,
aki a kerítés túloldalán várakozott.
Falada, Tireannak odébb kell mennie.
Falada hátrált egy darabig, majd szapora léptekkel vágtába kezdett
és átugrotta a kerítést. A kanca Falada minden mozdulatát figyelte,
de egy tapodtat sem mozdult addigi helyéről. Falada megrázta a
sörényét, a kancához ment, és odaérintette az orrát az övéhez.
Amikor egymáshoz ért a pofájuk, rálehelt Tirean nyakára. Tirean
ekkor felsóhajtott, az orrából kiáramló forró levegő megborzolta
Falada sörényét. A kanca óvatosan hátrébb lépett és egy fa mellé állt,
a nyaka és sörénye remegett, fejét lehajtotta egészen a földig.
Ani ekkor végre odasiethetett az édesapjához. Hallotta, hogy
furcsa, ziháló zörej tör ki a mellkasából, valahányszor csak levegőt
vesz. Intett a lovászoknak, hogy jöjjenek érte és vigyék el. Az
istállómester házában, az ő ágyában aludt egyfolytában, három napon
át. A palota orvosai azonban nem tudták felébreszteni többé, hiába is
próbálták. A királynő ott virrasztott mellette, könnytelenül,
álmatlanul. Calib, Napralina, Susena-Ofelienna és az épp még csak
járni tanuló Rianno-Hancery felváltva fogták édesapjuk kezét. Ani
egy székben ült, le sem véve a szemét a király rezzenéstelen arcáról,
és ismét úgy érezte magát, mint kislánykorában, amikor távozó
nagynénjét figyelte, egészen addig, mígnem alakja beleolvadt a
lilásan derengő láthatárba. Olyan üresnek érezte most a szíve táját,
mint amilyen egy csigaház lehet, amelyből végleg kiköltözött lakója.
A negyedik napon a király, ha csak röpke időre is, de magához
tért. Elmosolyodott, s így nézett fel Susenára, aki akkor épp a kezét
fogta. Ám a szemhéja nyomban le is csukódott, majd félrefordította a
fejét, és soha többé nem vett levegőt.
A Nagyvárost fehérbe öltöztették a temetés napjára. A királyi
család tagjai hófehér gyászruhában lépdeltek a halottaskocsi mögött,
mintha csak kísértetek lennének. Ani a szoknyája szélébe
29
kapaszkodott, és egyedül a fuvolajátékos szólójára összpontosította
figyelmét; a zene Rianno-Hancery magas, zokogó hangjával
szívfacsaróan fájdalmas dallammá állt össze. Felpillantott a Fehér
Kőpalotára, melynek falai úgy terpeszkedtek el, mintha egy madár
szétnyitott szárnyai lettek volna, amelyik éppen felemeli a fejét –
vagyis egyetlen magas tornyát – a kék, téli égbolt felé, Olyan volt,
mint egy hattyú, a gyász madara. A pillanatnak épp csak töredékéig
némi megnyugvást jelentett számára, hogy még a palota is gyászolni
látszik. Az édesanyja haladt a hátrahagyott család élén,
szomorúságában is elegánsan, büszke, egyenes tartással. Ezek az
emberek most mind engem figyelnek, gondolta Ani. A leendő
királynőt. Erősnek kell mutatnom magamat. Felegyenesedett, és
hamarosan elapadtak a könnyei, de az édesanyja mellett így is
gyöngének és tökéletlennek érezte magát.
A temetés és a szertartás után a királynő odaállt a sír mellé, hogy
szóljon néhány szót a gyászoló emberekhez. Felidézte a király
diplomáciai és katonai sikereit, emlékeztetett arra, hogy kikkel lépett
szövetségre, és beszélt a békés Időszak jelentőségéről, amelyet
Kildenree az ő megkoronázása óta élvezhetett. Aninak egészen más
dolgok jutottak eszébe róla – például a mosolya, amely jellegzetesen
féloldalas volt, mert jobb oldalt mindig magasabbra szaladt a szája
mosoly közben, na és a birkaolaj illata, amellyel a szakállát ápolta, s
hogy az utóbbi években már inkább az istállók szagát érezte rajta,
mert ő is sokkal több időt töltött a lovak között. Ez az emlék
ösztönösen is mosolyra késztette. Amikor pedig a királynő azt
mondta:
– Ne féljetek attól, hogy ez a szomorú nap többet is jelenthet, mint
a király életének végét. Mi tovább élünk. Én maradok a királynőtök
és a birodalom kormányzója. És azon a távoli napon, amikor majd az
én élettelen testemet hozzátok ugyanerre a helyre, az én nemes szívű
és rátermett fiam, Calib-Loncris készen áll majd arra, hogy átvegye a
jogart és a koronát.
Ani meghökkenten pillantott fel. A szája kissé tátva maradt a
meglepetéstől. Selia, aki ott állt mellette, belecsípett a karjába.
– Hallottad ezt, koronahercegnő? – kérdezte. Ani lassan ide-oda
ingatta a fejét.
30
 – Ez valami félreértés lehet. Biztosan… csak megzavarta a gyász.
Ennyi az egész.
– Calib valahogy nem tűnik meglepettnek – jegyezte meg Selia.
Ani tizenöt éves öccsére pillantott, aki édesanyjuk jobbján
állt. Mikor nőtt ilyen nagyra? – tűnődött. Épp akkora volt már, mint
az átlagosnál jóval magasabb édesanyjuk. Arca kisimult, bizonyítva,
hogy fiatal kora dacára ugyanúgy képes már uralkodni az érzésein,
mint a királynő.
Az édesanyjuk befejezte a beszédét, és elindult felfelé a
síremlékhez vezető lépcsőn. Calib ekkor pillantott először Anira a
szertartás alatt, majd rövid habozás után közelebb lépett hozzá.
– Sajnálom – mondta. Homlokát ráncok barázdálták, tekintete egy
bizonytalan kisfiú aggodalmát tükrözte.
– Te mióta tudsz arról, hogy ez a szándéka? – kérdezte Ani.
Calib megvonta a vállát. Bár nem mosolygott, Ani az önelégültség
jeleit vélte felfedezni öccse arcán, mielőtt hátat fordított neki, hogy
büszke és egyenes tartással kövesse az édesanyját.
Selia hiába biztatta, hogy tisztázza a félreértést, Ani egy szót sem
szólt az édesanyjához a fehér gyász hat hete alatt.
– Mégiscsak az édesanyád, és magyarázattal tartozik neked –
érvelt az udvarhölgy.
Ani felsóhajtott.
– Először is, ő a királynő, és semmiféle
magyarázattal nem tartozik nekem. Mellesleg nem szeretném apám
gyászát beszennyezni sem mohósággal, sem pedig
sértődéssel. Egyetlen rossz gondolattal sem.
Ezenkívül Ani bevallotta magának, hogy tartott a királynő
válaszától. Vajon tényleg kitelik az édesanyjától, hogy valamiféle női
szeszélytől indíttatva egyszerre megfossza Anit minden lehetőségtől,
amiért olyan sokat dolgozott, aggódott és tanult és kínlódott?
Megfogta Selia kezét, és mindketten hátradőltek az udvarban álló
pad támlájának, a halántékuk összeért.
– Akkor ha letelt a hat hét, kérdezd meg tőle – biztatta az
udvarhölgy. – Én úgysem hagylak nyugton addig, míg ezt meg nem
teszed. Hiszen az egész jövődet teszi kockára egy ilyen döntéssel.
– Köszönöm, Selia. Milyen magányos lennék most nélküled!
31
 Selia megcirógatta a kezét. Ani elgondolkodva figyelte a téli eget,
amely most már melegebbnek tűnt: olyan szürkéskék volt, mint a
madártojás héja. Az éles fájdalom, amelyet édesapja halála után
érzett, mostanra közönséges és tompa fájássá szelídült, de Ani még
nem állt készen arra, hogy elengedje…
– Selia, miért aggódsz ennyire amiatt, amit anyám mondott?
Ani csak ekkor sejtette meg, hogy Selia érdeklődése e téma iránt
jóval többről árulkodik, mint egy aggódó barát őszinte
együttérzéséről. Ám nem kapott választ Seliától. Szótlanul
üldögéltek, s a kérdés úgy időzött ott közöttük ezen a csípős
délutánon, mint egy megfagyott lehelet.
Amikor letelt a gyász hat hete, Ani a királynő dolgozószobájához
ment, és megállt az ajtó előtt. Megpróbálta összeszedni minden
bátorságát. Selia a folyosó végén megállva biztatóan integetett neki,
majd visszatért a saját lakosztályába, hogy ott várja meg az
eredményt.
– Szabad – mondta a királynő.
Ani vett egy mély lélegzetet. A királynő kitűnően értett az
emberek nyelvén, mestere volt a meggyőzésnek, és Ani tudta, hogy
hasztalan próbálna érvelni vele szemben – ugyanolyan esélytelen
lenne, mintha Seliának próbálná elmagyarázni, hogy végül is miért
nem tette fel a kérdést az édesanyjának.
– Anyám, kérlek, bocsáss meg azért, hogy a gyászidő letelte után
ilyen rövid idővel máris megzavarom nyugalmadat, de muszáj
megkérdeznem tőled valamit egy kijelentéseddel kapcsolatban,
amelyet néhány héttel ezelőtt tettél…
– Igen, igen, gyermekem, nyilván Calib-Loncrisra gondolsz. Ülj
csak le.
A királynő az íróasztala mögött foglalt helyet és egy pergament
olvasgatott. Fel sem pillantott Anira. Ez is része volt szokásos
taktikájának. Ani elég erősnek érezte magát, és lélekben is felkészült
erre. Most nem tehetett mást, mint ült és várt, kiszolgáltatva a
királynő szeszélyének.
Amikor a királynő végül letette a pergament és tekintete
találkozott a lányáéval, Ani arra készült, vádaskodó pillantást vet
majd rá, és meglepetésként érte a látvány: az asszony vonásait
32
elmélyítette a szomorúság. Ani nem tudta volna megmondani, hogy
ezt az édesapja halála feletti fájdalom vagy az önsajnálat okozta.
Fejében átfutott a gondolat: Nem is ismerem ezt az asszonyt.
A gyomra nyugtalankodva háborgott eközben.
A királynő elszántságot tükröző kék szeme egyenesen rá
szegeződött.
– Emlékszel, öt évvel ezelőtt látogatóban járt nálunk Odaccar,
Bayern miniszterelnöke.
Ani bólintott. Abban az évben született meg a lova, Falada.
– Nem volt haszontalan ez a látogatás. A miniszterelnök különben
sem utazgat három hónapon át csak azért, hogy együtt teázhasson
Kildenree királyával és királynőjével. A két ország legfontosabb
dolgairól tárgyaltunk akkor vele.
A királynő ekkor odaállt a falon függő térkép elé, bal kezének
ujjait legyezőként terítve szét a Bavara-hegység és a hatalmas
Erdőség fölött, amely elválasztotta egymástól a két királyságot.
Mielőtt folytatta volna mondanivalóját, a kezére pillantott.
– Bayern ősidők óta gazdag birodalom, és jólétét annak
köszönheti, hogy sikeres a hadviselésben. A jelenlegi uralkodó
azonban kevésbé harcias természetű, mint elődei voltak. Az édesapja
és két fivére is háborúban esett el, amikor ő még gyermek volt, és
ezért másképpen kíván uralkodni. Ám a háború jelentette az ország
gazdagságának alapját, és most az így kieső bevételeket pótolniuk
kell valamiből. A király évek óta szorgalmazza és támogatja is a
bányászatot a hegyekben. És úgy tűnik, sikerrel jártak ez irányú
próbálkozásaik. Gazdag aranylelőhelyre bukkantak ugyanis, és ennek
kitermelése során évről évre közelebb kerültek Kildenree-hez. Most
már, mivel öt év telt el Odaccar látogatása Óta, a határunk közvetlen
közelében dolgoznak a bányászaik. Mivel sohasem épültek utak a
hegyekben, mi hivatalosan ki sem jelöltük a határnak ezt a szakaszát.
A királynő ekkor Anira pillantott, és érezhetően erőlködött, hogy
minél nyájasabb hangon beszéljen vele.
– Bayern királya újabban egyre mohóbbnak tűnik. Bejelentette,
hogy országa igényt tart a határ menti hegyek nagyobbik részére, így
nekünk csak egy egészen keskeny vonulat maradna, amely aligha
biztosít számunkra megfelelő védelmet egy nálunk sokkalta nagyobb
33
birodalommal szemben, amely ráadásul katonailag is jóval erősebb
nálunk. Édesapád újabban ármánytól tartott. És én is ettől félek. De
az édesapád semmit sem tett ez ellen. Nekem kellett hát
cselekednem.
Anyja mesterien bánt a szavakkal, melyek bűverejük révén máris
befészkelték magukat Ani tudatába. Máris ez a vélemény
fogalmazódott meg benne: Igen, biztosan jól tetted, bármit is
cselekedtél.
Aninak ismét erőt kellett vennie magán, és tudatosan törekedett
arra, hogy ne essen szokásos hibájába: szótlan hallgatása azt
sugallhatja, egyetért a hallottakkal.
A királynő leült, ujjait a halántékához szorította.
– Azt cselekedtem, amit hasonló helyzetben kötelessége megtenni
egy királynőnek. És ez tűnt a legeslegj óbbnak Kildenree számára. A
széles hegylánc és a kiterjedt Erdőség ez idáig elválasztott bennünket
veszélyes és harcias szomszédainktól. A múltban egy hadseregnek a
legjobb esetben is legalább négy hónapra lett volna szüksége ahhoz,
hogy ideérjen Bayernből az Erdei Országúton át. Ez az egyedüli
útvonal, amely odaátról átvezet hozzánk. De most, hogy átvágták a
hágót, ugyan mi védhetne meg bennünket? Mi állhatja útját ennek a
rettenetes hadseregnek, amely el akarja özönleni a völgyeinket?
Mielőtt édesapád és én trónra kerültünk, csaknem egy teljes
nemzedéknyi férfi esett el a polgárháborúban, mely ebben az
országban dúlt. A mi hadseregünk egyszerűen alkalmatlan arra, hogy
megállítsa a bayerni ármádiát.
Most már úgy tűnt, mintha ezt nem is Aninak, hanem csak úgy
magának mondaná, és hangneme időközben már-már kétségbeesetten
könyörgőre váltott. Ani érezte, hogy a fenyegetettség félelmétől
lúdbőrzik a karja. Sohasem hallotta még így beszélni mindig erősnek
látott édesanyját.
– Te születtél koronahercegnőnek, Ani. Ha választanom kellene a
gyerekeim közül, azt mondanám, inkább Napralina lett volna
alkalmas erre a feladatra. De ő a harmadik gyermekem, a második
lányom, és egy ilyen kényes helyzet rendezése éppen ilyen áldozatot
kívánt volna. Ám ő annyira fiatal volt még akkor, és te… te egészen
más vagy. A nagynénéddel való nézeteltéréseink után attól féltem,
34
hogy az emberek sohasem fognak igazán bízni benned, s hogy a
pletyka, miszerint az állatokkal szoktál beszélgetni, túlságosan
mélyen beleivódott már a köztudatba.
– Mit tettél, anya? – kérdezte Ani gyanakvóan.
A királynő azonban elengedte a füle mellett a kérdését. A hangja
mentegetőzést fejezett ki, amikor folytatta a magyarázkodást.
– Egy királynő sohasem lehet annyira biztos a dolgában, hogy
figyelmen kívül hagyja, mit gondolnak róla az emberek, Ani.
– Mit csináltál? – ismételte el Ani a kérdést most már
türelmetlenül.
– Jól emlékszem, hogy a tizenhatodik születésnapod még a gyász
időszakára esett, ugye? – kérdezte a királynő válasz helyett.
Ani bólintott.
A királynő színpadiasan felsóhajtott, és a háta mögötti térképre
pillantott.
– Nagy szerencsénk volt, hogy Odaccar ugyanúgy a békére
törekedett, mint én magam is. Egy magánbeszélgetésünk során
megállapodtunk abban, hogy feleségül mégy a király elsőszülött
fiához. Amint betöltötted a tizenhatodik életévedet…
Ani felpattant ezt hallva. Olyan hirtelen, hogy kirúgta maga alól a
székét, s a falábak fülsértő nyikorgással karcolták a kőpadlót. A
kellemetlen hang csak tovább fokozta ingerültségét, és ekkor
tudatosodott benne, hogy igenis képes lesz érvelni a királynő
logikájával szemben.
– Micsoda? Nem, ezt nem teheted meg! – tiltakozott hevesen.
– Nem szükséges, hogy te mondd meg nekem, igazságtalanság,
amit tettem, mert ezzel én is tisztában vagyok.
– De én vagyok a koronahercegnő! A hagyomány szerint én
leszek a következő királynő. Ezt a törvény is kimondja.
– Nekem úgy tűnik, téged mindig is inkább csak a kötelességtudat
vezérelt, nem pedig a vágy, hogy valóban királynő legyél. Azt
hittem, még megkönnyebbülést is jelent majd a számodra ez a
megoldás.
– Ne tégy úgy, mintha szívességet tettél volna nekem ezzel, anya!
Nem foszthatsz meg attól, ami vagyok, és a feladattól, amire egész
életemben készültem! Bármit is gondolsz rólam, akár azt, hogy
35
alkalmatlan lennék Kildenree királynőjének, engem akkor is így
neveltél születésemtől fogva.
Ani szeme résnyire szűkült a felismeréstől, amelytől felforrt a
vére. Hangja keménységét és élét elvette a fájdalom, amelyet anyja
árulása okozott.
– Hát akkor ezért tartottál távol a testvéreimtől ennyi éven át?
Nem azért, mert királynőt akartál nevelni belőlem, hanem hogy
megvédd és megkíméld őket tőlem? Hisz egész idő alatt tudtad, hogy
engem úgyis el fogsz távolítani ebből az országból? Elkülönülés,
emelkedettség és
hatalomgyakorlás… Mindez csak fortélyos cselvetés volt hát
részedről.
– Te így is uralkodó leszel, Anidori. Ani megrázta a fejét.
– Tudod jól, hogy ez nem ugyanaz. Nem az én koronám kerül a
fejemre. Az az ország nem a hazám. Mindig is idegen leszek a
számukra, a királyuk külföldről származó felesége. Nem a hazámban
fogok uralkodni, pedig egész életemben erre készültem.
Édesanyja tágra nyílt szemmel bámult rá.
– Hát akkor mit akarsz? – kérdezte. – Talán azt, hogy
babusgassalak és sajnáljalak?
– Én csak…
– Nem tűröm, hogy tovább faggass vagy megpróbálj felelősségre
vonni engem! – kiáltotta a királynő, és felpattant a helyéről. Ani
ösztönösen is a szája elé kapta idegességtől remegő kezét.
– Azt még csak megértem, hogy dühös vagy, de ettől még nem
változathatom meg az ígéretemet. Az adott szó kötelez. És bármit
teszel is ez ellen, bele kell törődnöd. Ez most már így marad.
Forró könnyek perzselték Ani szemét, és lassan leengedte a kezét,
melyet eddig a szájára tapasztva tartott.
– Apa is tudott erről? – kérdezte.
– Nem – felelte a királynő, hangjában némi megvetéssel. – De
nem is akart tudni róla. Azt mondtam neki, hogy Napralina
esküvőjéről kötöttünk megállapodást a miniszterelnökkel, s hogy
majd elmondjuk neki, amikor betölti a tizenötöt. Úgy gondoltam,
mire apád rájön, hogy valójában rólad van szó, akkor már úgyis késő
lesz ahhoz, hogy bármin is változtathasson. Ha tudott volna róla,
36
akkor biztosan szükségét érezte volna annak, hogy a védelmedre
keljen. Ez pedig fatális hiba lett volna. Megvédeni egy jövendőbeli
királynőt! Neked már akkor is elég erősnek kellett volna lenned
ahhoz, hogy ne szorulj senki emberfia védelmére!
– Még csak kislány voltam akkor… A királynő hevesen rázta a
fejét.
– Neked sohasem lett volna szabad kislánynak érezned magad,
koronahercegnőnek születtél.
– Elegem van ebből! – tiltakozott Ani. Túlságosan is fájtak a
királynő szavai ahhoz, hogy tovább hallgassa. És őszinte
meglepetésére az édesanyja már nem vágott vissza erre. Minden
egyes szívdobbanásába beleremegett az egész teste, miközben
szótlanul állt előtte, s azon gondolkodott, mi mást kellene mondania
most. Az édesanyjával folytatott csatározás kimerítette, és a
reménytelenség tudata mostanra már kioltotta belőle a haragot.
A falon függő térkép magára vonta a tekintetét. A Nagyváros
Völgye a Bavara-hegység láncolatának karéjában húzódott meg.
Nyugat és dél felé művelés alá vont földek ágaztak ki belőle olyan
alakban, mint egy tenyér és a legyezőként szétterülő ujjak. A
térképrajzoló észak és északkelet irányába mutató nyílhegyekkel
jelölte a hegyeket, keleten és délkeleten egymást keresztező
vonalakkal pedig az Erdőséget. Azon túl egy nagy fehér folt terült el,
közepén olyan apró betűkkel állt BAYERN neve, mintha csak egy
tücsökláb firkantotta volna oda.
Tekintete végigpásztázta a hosszú országutat, amely a
Nagyvárostól délre kezdődött, s kelet felé haladt, majd északkeletre
és végül északra kanyarodott, háromnegyed körívet írva le. Heteken
át utazhat az, aki követi kígyózó vonalát az Erdőségben, s az út a
fehér folthoz érkezve, az ismeretlenben váratlanul ért véget. Ani a
tenyerére pillantott, annak rajzolatát vizsgálva. Mindegyik vonala
egyenes volt, nem pedig görbe vagy ívelt, és hosszú, mint ez a
bizonyos út, mely rá várt.
– Bayern – mondta alig hallhatóan.
– Sajnálom, Anidori – így a királynő.
Ritkán hallotta édesanyja szájából elhangozni ezt a szót. Mégsem
jelentett vigaszt számára ez a tudat.
37
 Úgy érezte, mintha a királynő valójában ezt akarta volna
mondani: Bár sajnálom, hogy ezt a sorsot kellett választanom
számodra, azért döntöttem így, mert tudtam, hogy úgyis azt teszed
majd, amit én akarok. Ani a napnál is világosabban látta most a
helyzetet és önmagát is ebben a pillanatban – olyan élesen, mint egy
eddig sötétségbe burkolózó arcot, amelyet hirtelen megvilágít az
égen átcikázó villám fénye. Egy fiatal lányé volt ez az arc, egy
ostoba, butuska teremtésé, aki olyan hiszékeny, mint egy öleb, és
engedelmes, mint egy betört csikó. Mindig is azt cselekedte, amit
mondtak neki. Ritkán gondolkodott el a kötelezettségein, és még
ritkábban cselekedett önállóan. Rádöbbent, hogy sohasem lenne
képes édesanyja örökébe lépni. Nem alkalmas erre a szerepre. Ám ez
a felismerés nem jelentett megkönnyebbülést számára. A nagy utazás
gondolata, az ismeretlen jövő borzongással töltötte el – futkározott
tőle a hátán a hideg, s a gyomra fájdalmas görcsbe rándult a
félelemtől.
– Hát jó. Elmegyek. De te ezt amúgy is tudtad, ugye? Biztos
voltál benne, hogy így lesz – mondta Ani keserűen, és az ablakra
pillantott. A kilátást azonban elvették tőle egy cseresznyefa csupasz
ágai. – Hát persze, hogy elmegyek.

Harmadik fejezet
A tavasz kiszabadította magát a későn jött hó alól, s a levegő már
az első virágok porától volt terhes, ami a meleg nyár közeledtét
jelezte. Ani nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel, olyan
váratlanul érte felszabadulása addigi kötelezettségei alól. Selia
társaságában napokon át csak sétált a folyosókon, elfoglaltságot
keresve magának. Az udvaroncok fejet hajtottak előtte, de tekintetük
már nem kereste a koronahercegnő pillantását, aki méltatlannak
bizonyult az uralkodásra. Akik egyáltalán megszólították, röviden
csak „hercegnőnek" titulálták, miután a „korona" most már csak a
fivérét illette meg. Selia volt az egyetlen kivétel. A végsőkig hűséges
lévén Anihoz, az udvarhölgy továbbra is teljes, eredeti megszólítását

38
használta.
Selia természetesen felháborodott, amikor értesült a királynő
ténykedéséről.
– Nem engedheted, hogy elvegye tőled mindazt, ami joggal
megillet téged! – háborgott.
– Igen ám, de visszaszerezni sem áll módomban – érvelt Ani. –
Az én hatalmam itt véget is ért, Selia.
Ám Selia gyorsan felismerte, hogy értelmetlen dolog amiatt
búslakodni, aminek a bekövetkezte – úgy tűnik – törvényszerű volt.
Legalábbis többé már nem korholta Anit tétlenkedése miatt, és egyre
nagyobb lelkesedést mutatott a közelgő utazás iránt.
– Gondolj csak bele, koronahercegnő, teljesen új életet kezdhetsz!
Mennyi lehetőség fog megnyílni előtted! Te döntheted el, mi is
szeretnél lenni.
Abban a pillanatban sovány vigasz volt csupán Ani számára a
tudat, hogy hátrahagyhat mindent, amit valaha is ismert, s férjhez
mehet egy idegen herceghez, akiről – a jelek szerint – Kildenreeben
senki sem tudott valami sokat. És még sajgón fájt az árulás, mint az a
gondolat is, hogy ha sikerült volna megfelelnie az elvárásoknak, még
mindig ő lenne a koronahercegnő, és nem ő, hanem a húga,
Napralina volna az, aki készülődhetne a hosszú utazásra a
tizenhatodik születésnapja után.
Selia arra kérte, hadd tölthesse a hátralévő idő nagyobbik részét az
édesanyjával, és Ani így egyedül élvezhette tétlen napjait a nyáriasra
forduló világban.
Megkönnyebbülést jelentett számára, hogy sok időt , tölthetett
Faladával, akinek édes mindegy volt, hogy gazdája titulusához
hozzátartozott-e még a „korona" szó vagy sem. Calib új
kötelezettségeinek ellátásán buzgólkodott, és nyilván rossz lehetett a
lelkiismerete, mert kerülte Ani társaságát, amikor csak tehette. Ani
néhány délutánt titokban Napralinával és Susenával töltött el, és most
bánta csak igazán, hogy korábban jóformán nem is ismerhette őket.
Gyorsan telt az idő, és hamarosan elérkezett az utazás napja.
Az indulás hajnalán Ani levegő után kapkodva ébredt. Zavarta a
teljes sötétség, és gyorsan felült az ágyában, s olyan erősen
dörzsölgette a szemét, mintha attól tartana, megvakult az éjjel. A
39
függönyön átszüremkedő holdfény láttán valamelyest
megnyugodott. Nincs semmi baj, csak túl korán van még.
A rémálomtól azonban nem szabadulhatott – úgy ragaszkodott
hozzá, mint a füstszag szokott megtapadni a kelmében. Anit álmában
harsonaszó kíséretében vitték az apródok a díszterembe – kék
káposztalevelekkel és tündérrózsákkal ékesített hatalmas fatányéron
ült, s hófehér hálóingét viselte. A szeme helyén azonban egy-egy
cseppnyi lila cseresznyeszirup volt, s karjait úgy feszítette hátra,
mintha el akarna röpülni. Letették az édesanyja elé, aki felemelt egy
konyhakést, és azt mondta:
– Ez a kötelességed, lányom, az ünnepi lakoma kedvéért meg kell
hoznod ezt az áldozatot.
Most, amikor felidézte magában ezt az álmot, nem tudta megállni
nevetés nélkül.
– Ne túlozd el a dolgokat – figyelmeztette önmagát. – Az, hogy
édesanyád elküld magától, még nem jelenti azt, hogy az életedre akar
törni.
Az álom azonban – minden kétséget kizáróan – az előző este
megrendezett búcsúvacsora emlékeiből táplálkozott. A főfogást fehér
hattyúk jelentették, melyek fehér tollúkkal együtt megsütve kerültek
az ünnepi terítékre.
Ani elhúzta a függönyt, és élvezettel adta át magát az éjszaka
jólesően langymeleg levegőjének. A tücskök a sötétség folytatásáért
cirpeltek, s Ani azt kívánta magában, bárcsak hatalmában állna
meghosszabbítani az éjszakát a kedvükért. Széles szoknyarésszel
varrott barna utazóruhája már egy székre kikészítve várt rá. Amint
felkel a nap, ő is útra kel kíséretével.
Az ablakból nem láthatta a szélrózsának azt az irányát, amerre
hamarosan távozni fog. Így hát leült, és észak felé fordulva tűnődött
az ismerős látvány láttán. Nincs több sírás, mondogatta magában. És
nem is esett nehezére megállni könnyek nélkül. Egészen száraz volt a
szeme, olyannyira, hogy fájt is. Arra összpontosította figyelmét,
hogy egyetlen egésszé sűrítve vésse emlékezetébe a Kildenreeben
átélt eseményeket, itt leélt életének képeit és benyomásait, s
eltemesse ezeket magában, mint egy holttestet, békésen, az édesapja
mellé, a porhanyós nyári földbe.
40
 Még akkor is az ablak előtt üldögélt, amikor a nap már elindult
útján, hogy meghódítsa a kora reggeli égboltot, s annak kékjét
fehéren izzó, aranyos fénnyel árasztotta el. Ekkor lépett be az ajtón
Ani szobalánya. Felkiáltott, hogy már késő van, majd segített
öltözködni Aninak, és befonta a haját: különösebb díszítés nélkül,
egyetlen hosszú copfba, mely végigsimult a hátán. Ani nemhogy
királyinak nem érezte a megjelenését, hanem egyenesen fiúsnak látta
magát, és ettől émelyegni kezdett a gyomra.
Kíséretének tagjai a kapunál vártak rá. A királynő negyven főt
rendelt oda erre a célra. Az élükön Taloné állt, aki addig a keleti
kapu kapitánya volt. Ők kísérik Anit csaknem három hónapig tartó
útja során Bayernbe. A kíséret minden ötödik tagja egy-egy
roskadásig megrakott szekeret hajt, ezek az enni-és innivalón kívül
azokat a ruhákat is szállítják, amelyeket Ani búcsúajándékként
kapott szeretteitől. Testvérei ott álldogáltak a szekérkaraván előtt, s
hunyorogtak a felkelő nap fényétől. Napralina és Susena álmosan
pityergett, Calib kimérten és távolságtartóan viselkedett, bár amikor
találkozott a tekintetük, Ani látta rajta, hogy sokféle érzés kavaroghat
a lelkében.
Búcsúzóul megölelte a húgait, majd odaállt Calib elé, és két
kézzel megmarkolta a vállát. A fiú lesütötte a szemét.
– Nincs semmi baj, Calib – mondta Ani. – Először persze
bosszantott a dolog, de mostanra már belenyugodtam. Kildenree
koronája a tiéd. Használd ki a lehetőséget, és tedd a dolgodat sokkal
jobban, mint én tettem volna.
A fiú álla megremegett, és elkapta a fejét, még mielőtt elsírta
volna magát.
Calib mellett ott állt Selia, mosolygott, majd felszállt szürke
lovára. Faláda egyelőre magányosan álldogált. Új, arany és vörös
színű nyerge káprázatos látványt nyújtott hófehér szőrén. Kettőnk
közül legalább rajta látszik az előkelő származás, gondolta Ani.
Hálás volt azért, hogy az édesanyja ezt a kérését tiszteletben tartotta
– lovagolhat hát, s nem kell heteken keresztül a hintóban ülve
zötykölődnie, mint valami kalickába zárt madárnak.
Korán van még, jegyezte meg Falada.
Igen, de így is késésben vagyok, mondta Ani. Cseppet sem örülök
41
annak, hogy el kell mennem.
Én sem. Szerettem ezt az istállót és a koszt is jó volt. De az új
helyemen is biztosan szépek a bokszok, és a zabra se lesz okom
panaszkodni.
Ani is így gondolta, és szeretett volna ugyanúgy beletörődni a
sorsába és megnyugodni, mint a lova. Ugyanakkor félt a hosszú úttól,
és el sem tudta képzelni, milyen lesz az új élete ott, Bayernben.
Sötétnek és kísértetiesnek látta a jövőt. Egy távoli hely várja, egy
harcias nép hazája, egy férj, akinek egyetlen arcvonását sem ismeri
még. Képtelen volt szabadulni a történetektől, amelyek hiszékeny
lányokról szóltak, akik gyilkos hajlamú idegen férfiakhoz mentek
feleségül. Átölelte Falada nyakát, és arcát egy pillanatra a sörényébe
temette. Bátorságot merített a ló testéből feléje áradó melegségből.
– íme, az én királyi leányom – mondta a királynő színpadiasan.
Ani felpillantott. A negyvenfőnyi kíséret és a királyi család tagjai,
a szerencsét kívánni jött alattvalók figyelme ekkor egy emberként a
királynőre irányult, aki egy aranykelyhet emelt a magasba. A tárgyról
visszaverődő napfény miatt Ani kénytelen volt behunyni a szemét,
Falada pedig lehajtotta a fejét. Ah, gondolta Ani. Legfőbb ideje, hogy
valamiféle érzelmet is kimutasson irántam.
– Hosszú az út, és nem bársonyszőnyegen, hanem fenyőfák
tűlevein fogsz lépkedni célodig – mondta a királynő. – Bárhol jársz
is, te mindig ebből a kehelyből igyál. A mi drága leányunk ajka
sohasem fog közönséges pohárhoz érni.
Ingras, a tábor vezetője ünnepélyesen bólintott, és átvette a
kelyhet a királynőtől.
– És mindenki, aki most látja királyi leányunkat, hercegnőként
tisztelje őt – folytatta a királynő, és Ani nyakára helyezett egy
aranyéket, amelyen három rubinkő csillogott. A fém olyan hideg
volt, hogy Ani libabőrös lett tőle.
A királynő elismerően nézett Anira, amit leánya rideg pillantással
viszonzott. Nem volt kedve ahhoz, hogy eljátssza: szeretik egymást.
Úgy érezte, sokkal többel tartozott ezeknek az embereknek, és
őszinte akart lenni hozzájuk. A királynő szempillája megrebbent,
tekintete lelkiismeret-furdalásról és szomorúságról árulkodott. Ezt
látva gyermeki remény ébredt Aniban. Miattam szomorú talán?
42
Sajnálja, hogy el kell veszítenie engem?
A királynő ekkor elővarázsolt ruhája egyik ujjából egy gondosan
összehajtogatott keszkenőt. Leheletvékony, elefántcsont színű finom
kelméből készült, és zöld, rozsdavörös és sárga csipke szegélyezte.
– Még a nagyanyám varrta – mondta olyan lágy hangon, mintha
arról akarná meggyőzni Anit, hogy egyedül ő hallhatja, amit mond,
nem pedig a nyilvánosságnak szóló színielőadás lenne ez az egész.
Végül lecsatolt egy lófejet mintázó brosst, mely eddig a melle fölött
díszelgett. – Ezt pedig az édesanyám viselte, és a halála előtt
ajándékozta nekem. Mindig is úgy éreztem, mintha a lelke egy része
azóta is ebben a tárgyban lakozna. Valahányszor csak viseltem,
mindig magamon éreztem óvó tekintetét. Hol helyeselte, amit tettem,
hol utat mutatott nekem, hol pedig megvédett a bajtól. Ezáltal
szeretnélek biztosítani én is anyai védelmemről.
A királynő ekkor lehunyta a szemét, majd harmadik ujja hegyét
megbökte a bross tűjével. Miközben három csepp vért ráhullajtott a
keszkenőre, megremegett a keze.
– Rémálmok gyötörnek arról, hogy az erdő mint valami hatalmas
állkapcsú vadállat elnyeli az utat előtted, és téged is beszippant
magába. Ha bármi bajod esik, biztosan megszakad a szívem.
A vércseppektől foltos keszkenőt ezzel Ani kezébe nyomta. Egy
pillanatig várt, majd így folytatta:
– Egy a mi vérünk. Ígérem, hogy ezáltal minden bajtól megóvlak
téged.
Ani egy pillanatra a hatása alá került. Édesanyja kitűnően játszott
az érzelmek húrjain. Vajon mit kellene tennie most? Ölelje meg az
édesanyját? Csókolja meg talán az arcán? Csak álltak ott, egymással
szemben, a királynő, őszintének tettetett érzéseivel és Ani, sete-sután
és mélységes zavarban, mígnem a királynő végül az ötven-
egynéhány jelenlévő felé fordult, és így szólt hozzájuk:
– Anidori-Kiladra Talianna Isilee hercegnő, Kildenree igaz
ékköve. Legyen könnyű számára az utazás, mert az én leányom ő.
Ani érezte, milyen nagy hatást gyakorolnak a királynő szavai a
tömegre. Bár inkább a hangja és az abból áradó erő kísérne engem
utamon, gondolta magában, nem pedig egy összevérezett zsebkendő.
A leheletvékony keszkenőt most melegnek érezte. Magához
43
szorította és azt kívánta magában, bárcsak ne egy jelkép lenne,
hanem bizonyság – olyan varázserejű amulett, amely valóban
gondoskodik a biztonságáról, s amelynek köszönhetően mindig
érezheti az otthon melegét és az édesanyja szeretetét…
Kíséretének tagjai már nyeregbe szálltak és indulásra készen
vártak. Ani a ruhája dekoltázsába rejtette a keszkenőt, és felült
Falada hátára. Éppen ő halad majd a menet élén, aki soha életében
nem lovagolt még ki a palota kapuján. Az édesanyja odaállt mellé,
olyan egyenes tartással, mintha nem is egy élő ember, hanem kőből
faragott szobor lenne. Ani ismét erre gondolt: Milyen csodálatos és
tökéletes is ő! És erről megint csak az jutott eszébe: És mennyire más
vagyok én. De most először érzett vágyat arra, hogy sor kerüljön az
elválásukra, és végre azzá legyen, aki lehet.
Már megpillantotta az Erdei Országút elejét, amely délnyugatra
esett innen, s úgy érezte, mintha ez az utazás idővel majd a
kérdéseire is választ adhatna. Lábát Falada véknyához szorította,
mire a ló egyre szaporábban szedte lábait. Ani sokáig hallotta még a
kulcsárné fájdalmas zokogását, mely úgy hatott, mint valami
siratóének. Egészen egy kanyarig kísérte őket ez a jajgatás, ahol is
váratlanul elhalt – olyan hirtelenséggel, mint ahogy egy gyertya
lángja lobban el, ha az ember két ujja közé csippenti a kanócot.
Korán volt még. A karavánhoz tartozó szekerek közül legalább
kettőt kizárólag kincsekkel raktak meg, és Ani emiatt sokkal inkább
érezte magát tolvajnak, aki épp távozni készül a zsákmánnyal,
mintsem hercegnőnek, aki a jegyeséhez készül. Miközben
magányosan haladt a menet élén, egyre inkább tudatosodott benne
kiszolgáltatottsága és sebezhetősége, mivel már nem élvezhette a
palota védelmét.
Amint kívül kerültek a külső várfalakon, és rákanyarodtak az
országútra, Ani kissé hátrébb maradt Faladával, hogy Talone
kerüljön a menet élére. Így, hogy minden irányból lovasok vették
körül, Ani megnyugodott és ismét biztonságban érezte magát. Selia
csatlakozott hozzá, s ott lovagolt mellette. Mivel Faladánál három
tenyérnyivel alacsonyabb lovon ült, Selia kénytelen volt felnézni
úrnőjére, amikor hozzá beszélt.
– Estére érkezünk a város határához, koronahercegnő.
44
Megvacsorázunk és megalszunk a Kék Egérhez címzett fogadóban a
városkapu előtt. Ungolad szerint kitűnően készítik a
sertéspástétomot. Azt mondja, összehasonlíthatatlanul jobb a
vendéglői koszt, mint a magunkkal hozott elemózsia.
– Ungolad? – kapta fel a fejét Ani. Selia az egyik testőrre
mutatott, aki közvetlenül Talone mögött haladt. Feltűnően hosszú
volt a haja, s két szőke fonatban viselte, mely a hátához simult. Nem
tűnt magasnak, még így, lóháton sem, de széles válla és karjának
vastag izomkötegei még a tunikája és a mellénye alól is egy
értelműen kirajzolódtak, és tiszteletet parancsoló megjelenése igazi
harcosra vallott. A férfi feléjük fordította a fejét, amint meghallotta,
hogy szóba került a neve. Ani gyorsan elkapta róla a tekintetét.
– Hmm… annyira örülök, hogy végre mindent magunk mögött
hagyhatunk, és úton vagyunk. Te talán nem így vagy ezzel? –
kérdezte Selia.
Az udvarhölgyön úrrá lett az utazás izgalma, és önfeledten
társalkodott Anival lovaglás közben. Egyszer-kétszer még meg is
nevettette őt. A délelőtt egész kellemesen telt hát. Ani hamarosan
megcsodálhatta a várost, a széles utakat, melyekből mellékutcák
hálózata nőtt ki, hallotta a kovácsműhelyekből kihallatszó
kopácsolást, a macskaköves utcákon közlekedő lovak patáinak
dobogását, s amerre csak elhaladtak, az emberek felnéztek a
munkájukból vagy az ablakhoz siettek, hogy ők is láthassák a
karavánt. Most bánta csak igazán, hogy nem ragaszkodott ahhoz
korábban, hogy kijárhasson a palotából, s ellátogathasson ide, a
városba. Egész eddigi életét a palota falai között, elzártan élte, s ez
az időszak most sivárnak és unalmasnak tűnt.
Épp az este beállta előtt érkeztek a Kék Egérhez címzett
fogadóhoz. Ingras már intézkedett, hogy Ani külön szobát
kaphasson, és oda vitették fel neki a vacsorát is. Talone, Ingras és
Selia kísérte át az ebédlőn. Ani vágyakozva figyelte a nagy
kandallóban a tüzet, a vendégeket szórakoztató énekeseket, a sok
ismeretlen embert. Megfordult a fejében, hogy megkéri őket, hadd
vacsorázhasson ő is odalent a kísérete tagjaival, de tudta, hogy
Ingras, aki a királynő elkötelezett híve volt, úgyis megtagadná ezt
tőle.
45
 Úgy tűnt, Seliát is jobban vonzza az élénk társasági élet. Vacsora
közben egyre csak az ajtót leste, s ujjai az asztal lapján doboltak a
falakon át szűrődő zene és ének ritmusát követve.
– Lemehetsz hozzájuk, ha ezt szeretnéd, Selia – mondta Ani.
Az udvarhölgy elmosolyodott.
– Ó, túlságosan elgémberedtek a tagjaim a nyeregben ahhoz, hogy
most a lenti kényelmetlen és kemény padra üljek. És különben sem
szeretnélek magadra hagyni.
– Igazi jó barát vagy – állapította meg Ani.
– Mmmm – dünnyögte Selia válasz helyett, és most már a lábával
dobolta a ritmust.
Aninak feltűnt, hogy Selia szokatlanul nyugtalan – nemcsak akkor
éjjel, hanem minden este, amelyet csak valamelyik fogadóban
töltöttek el útközben. Nappal jókedvűnek tűnt és szívesen
beszélgetett Anival, de valahányszor csak meg kellett szakítaniuk
utazásukat, úgy tűnt, mintha rossz kedve lenne emiatt.
– Ha tehetném, meg sem állnék, míg oda nem érünk – mondta egy
alkalommal.
Ani nem értette, miért várja annyira a megérkezés pillanatát.
Számára a szabadságot és megannyi új látnivalót jelentett az utazás,
és megannyi új látnivalót, de azt is tudta, hogy az út végén ismét
vissza kell térnie a hercegnői szerepkörbe, ami újabb kudarcot
sejtetett, és ráadásul házasság is vár rá… olyasvalakivel, akit nem is
ismer.
Valószínűleg egy zöldfülű suhanc lesz, akinek remeg a
lába, gondolta magában Ani. Vagy egy rozoga vén kecske, akit már
úgy kell etetni.
Falada a farka csapkodásával jelezte, hogy érti, mire gondolt, de
ettől eltekintve nem reagált a hallottakra. Ani tudta róla, hogy nem
érdekli, kihez megy feleségül, amennyiben persze mindig lesz valaki,
aki gondját viseli, nap mint nap lecsutakolja és enni ad neki, és
kiviszi az istállóból, hogy kifuthassa magát és megmozgathassa
végtagjait.
Három napja indultak el a palotából, és már maguk mögött
hagyták a városokat. Most már lágyan hullámzó dombvidéken,
gabonaföldek között haladtak, melyeket magányosan álló
46
tanyaépületek és kisebb települések pettyeztek. A levegő édeskés és
száraz volt. A társaság jó hangulatban poroszkált az úton.
Minden este megálltak, amint egy fogadóra találtak, és rendszerint
ők voltak az egyedüli szállóvendégek. Ingras ilyenkor megengedte
Aninak, hogy kísérete többi tagjával együtt költse el a vacsoráját az
ebédlőben. Yulan, Uril és mások is önfeledten szórakoztak,
énekeltek, hogy feledtessék a hivatásos vándorzenészek, az igricek
hiányát. Ingras mélyen elvörösödve hallgatta dorbézolásukat. Aninak
még azt is megengedte, hogy megkóstolja a sört, ám ő ezt cseppet
sem találta élvezetes italnak. Talone, a testőrök kapitánya úgy
viselkedett velük, mint egy apa tenné neveletlen gyermekeivel: csak
akkor kezdte csitítgatni őket, amikor már érezte, hogy veszélybe
kerültek a fogadó berendezési tárgyai vagy túl későre járt az idő.
Aninak feltűnt, hogy Selia és Ungolad esténként a többiektől
félrevonulva, csöndesen beszélgettek néhány percig egymással. És
egy alkalommal azt is látta, hogy a férfi gyöngéden simogatta Selia
karját.
Már két hete tartott az utazás, amikor a táj arculata megváltozott:
hegyvidéki jelleget öltött, s a lankákon ritkás fenyőligetek
csoportosultak. Errefelé már nem láttak több tanyát. A művelés alá
vont földeket füves térségek váltották fel, a csomóban nőtt, lila
virágú hangák mint friss sebhelyek húzódtak a föld hátán. A
látóhatáron egy sötétlő folt tűnt fel, amely végtelen, zöld tengerként
állta útjukat. Balra hegyek sora emelkedett, meredek oldalukra fák
kapaszkodtak fel, s csak a csúcsok meredeztek kopáran, szürke
sziklás ormokként. Jobbra a nyílt síkság szélesen terült el dél felé.
Ám a látványt előttük, amerre csak a szem ellát, keleten és északon is
innentől fogva már a végtelennek tűnő Erdőség uralta.
A társaság elcsendesedett, amint közeledtek az Erdőség alsó
nyúlványai felé. Ani még egyszer, utoljára visszatekintett a
barátságos, sík vidékre, és vett egy nagy levegőt, mint amikor az
ember víz alá merülni készül. Érezte, mint vetik előre hűvös
árnyékukat a fák, miközben továbbhaladtak az erdő felé, és ettől
kirázta a hideg.
Az erdőben eltöltött első napjuk oly hosszúnak tűnt, mint a még
rájuk váró teljes út – csupa új zaj és nesz, ismeretlen szagok és
47
illatok érték őket, amelyek nem a sima palotafalak vagy a fogadók
kőépületei által keltett otthonosság érzetét adták. A társaság
tagjainak többsége sohasem járt még a vadonban, és nyugtalan
pillantásokat vetettek az erdő sötét mélye felé. A fenyves jellegzetes,
édeskés illata el-elbódította őket, s közben gonosz tettekről és
természetfölötti jelenségekről hallott régi mesék jutottak eszükbe.
Amint az erdei félhomály lassacskán éjszakai sötétséggé sűrűsödött,
Aninak feltűnt, hogy a testőrök egyre-másra a kardjuk markolata
után nyúlnak.
Akkor éjjel aludtak először a szabad ég alatt. Ingras felajánlott
Aninak egy kis sátrat – ez volt az egyetlen egyszemélyes hálóhely a
táborban –, és fel is állították a hercegnő számára. Még itt, az
örökzöldek alatt is ugyanúgy bánt Anival, ahogyan azt a királynő
elvárta tőle. Ani nevetséges dolognak tartotta ugyan, hogy
aranykehelyből igyék a vadonban, és úgy vélte, kísérete tagjai közül
is bizonyára sokan vélekednek hozzá hasonlóan, de már megszokta,
hogy mindig mindenhol kiszolgálják, és most sem tiltakozott ez
ellen. A sátor magányában Selia segített neki levetkőzni, majd a sátor
elé állva leterítette saját matracát a fűbe.
– Van hely idebent még egy személyre – mondta Ani, ami nem
egészen volt igaz: ketten ugyancsak szűkösen fértek volna el a
sátorban.
– Köszönöm, de jó lesz nekem idekint, koronahercegnő – mondta
Selia.
Ani aludni tért. Furcsa érzés volt ez a magány, hiszen csak
papírvékonyságú falak választották el a többiektől. Falada
mocorgását is hallotta a közelből.
Falada, a tábori lovász azt akarta, hogy kösselek ki a többi lóval
együtt.
Nem fogok elszökni.
Tudom, felelte Ani. Én sem fogok.
Alaposan lehűlt a levegő az éjszaka. Nappal nyárias meleg volt,
de az este még a tavasz hűvös kútjából táplálkozott. Ani a matracon
keresztül is érezte a föld kőkeménységét, és a hideg egészen a
csontjáig hatolt. A fák olyan furcsa és ijesztő neszeket csaptak
körülötte, amelyekhez foghatókat sohasem hallott még – sziszegtek
48
és sóhajtoztak, mintha egy ismeretlen állatfaj egyedei lennének. A
szél időről időre nekifutott a sátor lapjának, felfújta és meglebegtette
azt, így érte olykor Ani arcát is, és olyan titokzatos szavakkal
ébresztette fel álmából, amelyeket nem értett.
*
Az első néhány nap úgy tűnt, mintha Selia és a kíséret többsége is
elnémult volna az erdő félelmetes árnyai láttán. Ám Falada cseppet
sem tartott az erdőtől, és hamarosan Anira is átragadt a ló
magabiztossága. Tetszett neki, hogy fák veszik körül, s közelségük
hol biztonságérzettel töltötte el, hol pedig új lehetőségekkel
kecsegtette. Hajnali harmat táplálta a moha-és zuzmóféléket, a fák
nyikorogtak és nyögdécseltek növekedés közben, madarak
társalogtak egymással a szúrós fenyőágak között. Szavaik eljutottak
Ani füléig, s önkéntelenül is elmosolyodott, amikor megértette, miről
beszélgetnek. Számára ismeretlenek lévén azt nem tudhatta, miféle
madarak valójában, de a nyelvük hasonlított az általa jól ismert
verebekéhez, akik a palota kertjében laktak, s olyan érzése volt,
mintha ugyanannak a nyelvnek valamilyen változatát beszélnék. A
madarakon kívül más erdőlakó állatok is elő-előtűntek – hol rókák,
hol meg őzek vagy vaddisznók bukkantak fel előttük, sőt egyszer
még farkasokat is láttak.
Épp egy hete poroszkáltak már az erdei úton. Egy reggel Falada
felébresztette Anit, hogy figyelmeztesse: Veszett farkasok. Már
közelednek a táborhoz.
– Farkasok? És azt mondod, veszettek lehetnek? – Ani
kikászálódott a sátrából, és máris segítségért kiáltott. Az éjjeli
őrszem megrázta magát, hogy teljesen felébredjen, és máris
felrugdalta álmukból a legjobb íjászokat. Azok álmosan
dörzsölgették a szemüket, aztán elővették és megfeszítették íjukat.
– Hol? – kérdezte az őrszem álmosan, hitetlenkedve. Falada
elárulta Aninak, ő pedig mutatta az íjászoknak az irányt. A többi
hátas is nyugtalankodott már, mintha a kötelek erejét próbálgatnák,
melyekkel kipányvázták őket éjszakára. A mozgolódásra hamarosan
mindenki felébredt a táborban: felültek matracukon az emberek, és
az erdő veszélyt rejtegető mélyét kémlelték, amelyről tudták: nem
lehet se túl közel, se túl messze. Jóllehet koromsötétben
49
tapogatóztak, mégis észleltek valami mozgásfélét – árnyak suhantak
tova, egyik a másik után.
És ekkor az egyik árnyékalak a magasba emelkedett. A hamvadó
tábortűz fényében egy szempár és egy fogsor is villant egyszerre.
Majd egy fuvallatnyi szél támadt, s egy karcsú nyílvessző máris
átfúrta a torkát. Az ordas a földre zuhant, épp az első íjász lába előtt.
Két társát is hamarosan leterítették a sötétbe fúródó, süvítve
szárnyaló nyílvesszők. Az ezután beálló, hosszúra nyúlt csendben
valaki végül felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
Ani másnap reggel vette észre, hogy a testőrök közül sokan
ugyanolyan gyanakvó pillantásokkal nézik őt, mint amikor az erdő
sötét mélyét vizslatják.
Azt hittem, hálásak lesznek majd ezért, mondta Ani a lovának.
Falada felhorkant, és a köves talajt kapargálta mellső lábával. Úgy
vélte, az emberek csak hébe-hóba cselekednek ésszerűen.
Ani önmagát hibáztatta. A tény, hogy már elhagyták Kildenreet,
még nem jelenti azt, hogy kísérete tagjai az ő különleges
képességeihez, melyeknek köszönhetően érti az állatok beszédét,
megértőbben vagy kevésbé gyanakvóan viszonyulnának, mint annak
idején a savanyú arcot vágó dada. Egy barna pettyes tollú erdei
madár épp akkor kezdett fütyörészni, amikor elhaladt mellette. Ani
lesütötte a szemét a földre, és megpróbált ügyet sem vetni rá.
*
Néhány nappal később végre érezte, hogy enyhül körülötte a
feszültség s a gyanakvás. Élénk beszélgetést és nevetést hallott, ám
az érdeklődés középpontjában többnyire Selia állt. A gárdisták
többsége tudatosan kereste a lehetőséget, hogy mellette vagy a
közvetlen közelében lovagolhasson. Elsősorban Ungolad törekedett
erre. Aninak feltűnt, hogy gyakran poroszkált közvetlenül Selia
mellett, és időről időre ürügyet keresett és talált is arra, hogy
megérinthesse az udvarhölgyet – udvariasságból leszedte a
tűleveleket, amelyek a szoknyájába tapadtak, vagy megvizsgálta a
kezén éktelenkedő horzsolásnyomokat. Ani remélte, hogy ha másért
nem is, de legalább e románc miatt a hűséges udvarhölgy mindent
egybevetve úgy érzi majd: érdemes volt vállalkoznia erre az utazásra.
Ani igyekezett hátrébb maradni, és közben Faladával beszélgetett,
50
de az egyre erősödő nevetés időről időre előrecsábította, s most is
úgy döntött, csatlakozik az élénk társalgást folytató élcsapathoz. Ám
amint a közelükbe ért, a nevetés hirtelen abbamaradt, mintha
elvágták volna. És az is feltűnt neki, hogy senki sem nézett rá.
– Lemaradtam talán egy tréfáról? – kérdezte Ani.
– Nem, dehogy – felelte Selia kitérőn.
Az egyik testőr ekkor odasúgott valamit Ungoladnak, ám Ani ezt
nem hallhatta. És rajta kívül senki sem szólt egyetlen szót sem.
– Érezhetően napról napra melegszik az idő – állapította meg Ani.
– Úgy van, hercegnő – mondta Uril, az egyik gárdista.
– De ez a kis szellő azért kellemes, nemdebár? – ; így Ani.
– Bizonyára így van, ha ön mondja, hercegnő – hagyta rá a testőr.
– Mmmm…
Ani értetlenül nézett Seliára, tőle várva a magyarázatot. Az
udvarhölgy azonban csak futó pillantást vetett rá, s alig
észrevehetően megvonta a vállát, mintha csak ezt kérdezte
volna: Tulajdonképpen mit akarsz tőlem? Rideg tekintetét egyenesen
előre szegezte, a fákra meredve, mintha Ani a világon sem lenne.
Ani ezért is önmagát hibáztatta. És kutatni kezdett az emlékeiben
– átgondolt mindent, amit aznap mondott és tett. Vajon mit ronthatott
el? Talán tudta nélkül és szándékán kívül megbántotta valamivel
Seliát és kíséretének legalább egyik felét? Úgy érezte, biztosan nem
azért neheztelnek rá, mert hamarabb észlelte a veszélyt, hogy
farkasok járnak a közelben, mint ők. Semmiféle ésszerű
magyarázatot nem talált azonban a viselkedésükre, és a csend egyre
elviselhetetlenebbül nyomasztotta. Végül vágtára fogta Faladát, hogy
megnőjön közöttük a távolság. Amint hátrahagyta a társaságot,
hallotta, hogy folytatják a félbehagyott beszélgetést a háta mögött.
Selia nevetése csilingelve szállt utána. Aninak gombóc nőtt a
torkában ettől a fojtogató érzéstől, s hogy oldani próbálja a
feszültséget, dudorászni kezdett magában.
Mint mindig, most is Talone haladt a karaván élén. Örökké éber
tekintete nyughatatlanul pásztázta a környéket, mintha bármelyik
pillanatban útonállók támadására kellene számítaniuk. Ani arra kérte
Faladát, hogy lassítson, és Talone mellett haladjanak mostantól
fogva. A férfi hallgatása arra késztette, hogy tovább tűnődjön azon:
51
vajon mit követett el, ami miatt egyszerre szembekerült vele
jóformán mindenki – a jelek szerint még Talone is. De a férfi
hamarosan megszólalt:
– Nem tudom, emlékszel-e még rá, hercegnő, de volt már rá példa,
hogy ugyanígy magunkra maradtunk mi ketten.
Ani kutatni kezdett az emlékeiben. Mindent egybevetve csak igen
ritkán volt teljesen egyedül.
– Úgy tíz éve lehetett, azt hiszem… – próbált segíteni neki
Talone.
– Ó… – kiáltott fel Ani. – Te voltál az, aki megtalált a hattyúk
tava partján és aztán hazavitt, ugye?
– Úgy bizony. Még nagyon fiatal voltál akkor, hercegnő.
Alaposan rám is ijesztettél, mert a láztól minden porcikád remegett.
És tudod, hercegnő, a magamfajta bátor katonának nehezére esik
bevallani, hogy valaha is félt.
– Ígérem, mindig emlékezni fogok erre, ha valaha is szükségem
lesz egy igazán bátor katonára – felelte Ani kissé évődő hangon.
– Nos, igen… ha olyan veszélyről van szó, amelynek
elhárításához egy szál kard is elég, akkor én vagyok a te embered. –
Ani felé fordult és mosolygott, aztán gyorsan előrekapta a fejét, hogy
tovább pásztázza az utat előttük.
– Éber vagy, mint mindig – állapította meg Ani.
– Hm. Hosszú út áll előttünk, és ez a környék sok veszélyt
rejtegethet – hangzott a válasz. – Ha vezetne egy út a Bavara-
hegységen át, akkor két hét is elég lenne ahhoz, hogy Bayernbe
érjünk. Az Erdei Országút sajnos megkerüli az egész hegyvidéket.
Magát az Erdőséget mély szurdokok szabdalják, ezért az út kétszer
olyan hosszú, mint amilyen lehetne. Egy rövidebb útvonalhoz
azonban soksok hidat kellene építeni.
Miközben Talone-t hallgatta, Ani észrevette, hogy az út előttük
élesen kanyarodik felfelé, majd balra, kikerülve egy hosszú
hegynyúlványt. Ez és a következő hegy lába között mély és meredek
szakadék tátongott.
– Szurdok jobbra, hegy balra – állapította meg.
– Az Erdőség egy része jóformán fennsík, de a meredélyek és a
szakadékok kiszámíthatatlanok – mondta Talone.
52
 Ani egyelőre nem érezte veszélyes helynek az Erdőséget, inkább
csak sötétnek és titokzatosnak, mely borongós gondolatokat ébreszt
az emberben. Irigyelte a magas, vastag törzsű fenyőfák
állhatatosságát, melyek nemzedékek óta álltak ugyanazon a helyen.
Az ő családja mindig is a Nagyváros Völgyében élt. A
koronahercegnők sorában ráadásul ő volt az első, aki elhagyta azt a
környéket, s elsőként láthatta az Erdőséget is. Azt kívánta, bárcsak ő
maga döntött volna így, s hogy bárcsak az a fajta ember lenne, aki
képes akár elkötni egy lovat azért, hogy aztán az éjszaka leple alatt
kalandot keressen, ahelyett, hogy pusztán kötelességtudatból
vállalkozzon egy ilyen utazásra, és ellenvetés nélkül alávesse magát
mások akaratának.
Milyen hosszú ez az út! állapította meg Falada. Mikor érkezünk
meg?
Még néhány hét lehet hátra addig, felelte Ani.
Langyos szellő érkezett feléjük az alattuk húzódó szurdokból, és
megborzolta a hajukat. Falada csapkodni kezdett a farkával, és az
eddiginél szaporábban szedegette lábait.
Estére már egy folyó is társult az út mellé, és Talone aznap
viszonylag korán kiadta a parancsot a tábor felállítására. Egy hete
láttak utoljára folyóvizet. Fogytán volt már az ivóvízkészletük, és a
társaság egyre ingerültebb lett a por és a kosz miatt, az emberek és
hátasaik is erős izzadságszagot árasztottak magukból.
Ingras egy dézsát állíttatott Ani sátra közepére, és vizet
melegíttetett neki a fürdéshez. Míg Ani a fürdőben áztatta magát a
sátor magányában, a társaság tagjai felkapaszkodtak a folyót tápláló
hegyi patakhoz, hogy megfürödjenek és kimossák ruháikat. Selia a
felsőbb, a többiek az alsóbb szakaszhoz igyekeztek.
Talone egy Ishta nevű, vékony, feltűnően hosszú és hegyes orrú
férfit bízott meg azzal, hogy strázsáljon Ani sátra előtt, miután az
nem lelkesedett különösebben a fürdési lehetőségért.
Már besötétedett, mire a többiek elkezdtek visszaszállingózni. Ani
a tábortűz mellett szárítgatta a haját, és várta őket. Ishta a tűz
túloldalán álldogált. Narancsvörös fény világította meg a
fizimiskáját, arcának két gödre azonban árnyékban maradt. Ani
hallotta, hogyan kapirgálja ki a koszt a körmei alól egy kés hegyével.
53
 Amikor megszólalt, a hangja lágy volt, már-már nőies.
– Nos, milyen érzés volt megfürödni, hercegnő, a finom meleg
vízben a saját kis sátradban?
– Pompás, köszönöm kérdésedet – felelte Ani hangjában némi
nyugtalansággal.
– Hm. – A férfi egyet lépett előre. – És mondd csak, szeretsz
hercegnő lenni?
– Nem tudom. Az vagyok. Te talán szeretsz férfi lenni?
Ishta ekkor gondolt egyet, és átsétált hozzá. Az elszáradt tűlevélek
úgy ropogtak a csizmája alatt, mintha üvegtáblán lépkedne, amely
beszakad és összetörik alatta. Leguggolt Ani mellé, és egészen közel
hajolt hozzá. Ani érezte, hogy máris a torkában dobog a szíve.
– Örülsz annak, hogy férfi vagyok? – kérdezte Ishta vigyorogva.
A fogai kilátszottak, és egészen a tövükig feketék voltak.
– Lépj hátrébb innen! – suttogta Ani. Ám a férfi nem mozdult –
arca ilyen közelről nézve egészen ijesztő volt, vonásai élesek, akár
egy szúrószerszám, bűzös lehelete rút gondolatokról árulkodott. Ani
két marokra fogta a hajkeféjét, és nem tudta eldönteni, mitévő legyen
– nem lökte odébb a férfit és nem állt fel.
Sohasem volt még hasonló helyzetben, amikor ennyire
tehetetlennek és magányosnak érezte volna magát – sehol egy cseléd,
egy ajtónálló, egy testőr, akitől segítséget kérhetne. Itt még csak egy
ajtó sem választotta el a férfitól, aki túlságosan is közel merészkedett
hozzá.
– Lépj hátrébb, Ishta – ismételte el. Szerette volna, ha ugyanolyan
határozott és parancsoló hangot tud megütni vele most, mint az
édesanyja, de nem – alig volt több erő benne, mint egy szarka
cserregésében. A férfi gúnyosan nevetett rajta.
Ekkor a bokrok felől nesz hallatszott – a félrehajtott ágak zörgése
és egy mély, gurgulázó nevetés.
Ishta végre felállt, és mintha mi sem történt volna, odébb sétált,
miközben testőrök egy csoportja érkezett vissza a tábor területére –
fénylő arccal, a fürdéstől kipirosodva. Talone egy száraz ágat rakott a
tűzre, és letelepedett Ani mellé. Ő fel sem pillantott, egyre csak a
félelemtől még remegő kezét nézte.
– Hercegnő, valami baj van talán? – kérdezte Talone. Ani letette a
54
hajkefét maga mellé a fatuskóra, és egymásba fonta ujjait.
– Jól vagyok – mondta végül. Korábban sohasem érezte, hogy
valaki ennyire meg tudná bántani… És úgy tűnt, az illető ráadásul
élvezetét is lelte ebben.
Éppen ezért most még Talone-t is némi gyanakvással figyelte.
Hiszen ő bízta meg Ishtát azzal, hogy vigyázzon rá. Tudta vajon róla,
hogy milyen ember?
És vajon megbízhat-e benne ezek után? Ugyan ki védhetné meg őt
a saját testőreitől?
Ani elindult a sátra felé. Papucsba bújtatott lábával szinte
vaktában tapogatta az utat a kövek és kiálló gyökerek között. Selia
már a sátor előtt volt, és épp széthajtogatta összetekert matracát.
Nedves haja csillogott a már majdnem éjszakai sötétben.
Ani letelepedett Selia takarójának egyik csücskére, térdét felhúzta
a mellkasáig, és abban reménykedett, hogy beszélgetnek egy jót
elalvás előtt. Valami történt az imént, ezt akarta mondani.
Valami furcsa, amit szeretnék elmesélni neked. És ezt mondta
volna, ha Selia legkisebb jelét adta volna annak, hogy kedvet érez a
beszélgetéshez, mint ahogy régen, a palota erkélyén, ahol akár
órákon át is képesek voltak csevegni egymással, miközben Selia
különféle illatos olajakat dörzsölt hosszú hajába, és elújságolta
Aninak a legfrissebb pletykákat, melyek felhallatszottak
lakosztályába a konyhai lépcsőházból, vagy amelyeket az unatkozó
udvarhölgyektől hallott, akik időről időre megszegték titoktartási
fogadalmukat, mert egyedül így tudták feledtetni a hímzéssel töltött
órák unalmát.
Ani már nagyon várta, hogy legyen egy ilyen alkalom: jólesett
volna a kötetlen csevegés egy meleg takaró alatt, melyet a válla köré
kanyarít, hogy feledtesse vele a szokatlanul tágra nyílt, ismeretlen tér
súlyos feketeségét, mely a hátukra nehezedett.
Várta, hogy Selia kezdeményezze a beszélgetést, ahogyan az
régebben szokásuk volt. Selia időközben megágyazott magának,
majd megállt a párnája mellett, de egy árva szót sem szólt.
– Milyen volt a fürdés a folyóban? – kérdezte Ani.
– Hideg.
– Ó… Milyen figyelmetlen vagyok! Ne haragudj, Selia… Neked
55
is itt kellett volna fürödnöd a táborban, a dézsában, a meleg vízben.
– Úgy érted, az általad már használt és aztán kihűlt vízben?
Ugyan ki melegített volna vizet egy közönséges udvarhölgynek?
Nem, köszönöm, akkor inkább a folyóban fürdöm, ha már
választhatok.
– Selia, te most dühös vagy rám?
Selia odafordult felé. A háta mögött a sötét éjszakában ott
világított a hold. Meglehetős távolságra voltak ekkor a tábortűztől,
így Ani csak a sápadt arc körvonalait láthatta, és egyik szeme
csillogását.
– Nem, dehogy, koronahercegnő – felelte Selia. Hangja most már
olyan volt, mint rendesen lenni szokott – csilingelő, kellemes és
természetes.
– Amint megérkeztünk Bayernbe – érvelt Ani –, szerencsére ismét
lesz forró fürdővizünk és megint ágyban alhatunk végre.
– Nagyon helyénvaló megállapítás ez, koronahercegnő – Selia
hangja ekkor még nyugodt és udvarias volt. – De azt hiszem,
Bayernben engem azért több is vár, nem csak fürdővíz és libatoll.
– Hogy érted ezt? – kapta fel a fejét Ani.
Selia nem válaszolt. Valaki száraz fát tett közben a tűzre, s a
hirtelen fellobbanó láng fényében Ani jól láthatta udvarhölgye arcát.
Selia ekkor a tábor túlsó végét figyelte. Ani is arrafelé fordult hát.
Ungolad ott állt a tűz mellett, és őket nézte. Lassan mosolyra
húzódott a szája, de anélkül, hogy akár csak egyetlen foga is
elővillant volna.

Negyedik fejezet
Az Erdei Országúton eltöltött idő első négy hete észrevétlenül
folyt egymásba: a táj arculatát mindvégig különb és különb
fenyvesek uralták. A tapintható feszültség ellenére Ani örömét lelte
az utazásban. Amikor csak megcirógatta arcát egy szellő, arra
gondolt, a fák leheletét érzi a bőrén: az őt körülvevő fenyők ki-és
belélegeznek.

56
 „A mesék, amelyeket a fáktól hallhatunk, és a történetek,
amelyeket a szél dalol nekünk", mondta Ani csak úgy magának. Egy
régi rigmusból való idézet volt ez, amelyet oly sokszor akart újra
meg újra hallani a dadájától annak idején. Csoda és rejtély áradt
ebből a dalocskából, amelynek hallatán legszívesebben kibújt volna a
cipellőjéből, ledobta volna a kalapját, s futott volna, hogy mielőbb
találkozhasson a vadonnal, amely a palota zárt ablakain túl hívogatta.
A nagynénje mesélt neki egyszer arról a nyelvről is, melynek
ismeretében nem is egyszerűen csak az állatokkal, hanem magával a
természettel s annak minden elemével szót lehet érteni. És saját
születésének története is eszébe jutott – az, hogy három napig nem
nyitotta ki a szemét. A nagynénje szerint ő is úgy született, hogy a
nyelve hegyén már ott volt az első szó, és valószínűleg azért nem
volt hajlandó felnyitni a szemét, hogy addig is ezt
ízlelgethesse. Vajon miféle szó lehetett ez? – így töprengett magában.
„A történetek, amelyeket a szél dalol nekünk…" Ám hiába törte a
fejét, most nem jutott eszébe a rigmus folytatása.
Feltűnt neki, hogy Talone az út szélét figyeli, mintha valamilyen
jelet keresne, és Faladával gyorsan felzárkózott mellé.
– Jobb kéz felől lesz itt valahol egy rovátkolt törzsű fa, amely az
út felét jelzi, hercegnő – mondta a testőrök kapitánya. – Legalábbis
az utolsó kalmár, akivel találkoztunk, ezt mondta. Nagy hátrány,
hogy egyikünk sem járt még ezen az útvonalon. Ungoladot kivéve.
– Mesélnél nekem valamit Ungoladról?
– Egy kalmár kísérője volt korábban, de már legalább tíz
esztendeje lehet annak, hogy utoljára járt az Erdei Országúton. Én
mindenesetre azt hittem, több segítséget kapunk majd tőle, mint
amennyit eddig nyújtott. Tudod, Ungolad önkéntesként jelentkezett a
kíséretedbe. Mint ahogy a többi testőr is, egytől egyig.
Ani ezt hallva, kérdőn vonta fel a szemöldökét, Talone pedig
bólintott megerősítésképpen.
– A királynőnek senkit sem kellett utasítania arra, hogy kísérőnek
szegődjön melléd erre az útra – mondta.
– De hát miért nem? – kérdezte Ani. – Azt hittem, az embereket
inkább elriasztja a tudat, hogy hosszú heteken át kell lovagolniuk az
Erdőség területén.
57
 – Ó, nem hinném, hogy sokan lennének közülünk, akik így
gondolkodnak erről. Mi végtére is sokat próbált harcosok vagyunk! –
Talone megdöngette a mellkasát, és elmosolyodott.
– Valóban – bólintott Ani, majd élcelődve folytatta: – És azt
hiszem, az lesz a legjobb, ha mielőbb elfelejtem, hány sokat próbált
harcost láttam mostanában a kardjuk markolatát szorongatni. Oly
erőlködve figyelték a környéket, hogy még a fejük is belefájdult,
pedig csak egy hete utaztunk az Erdőségben.
Talone színlelt riadalommal pillantgatott ide-oda, a fák sűrűjét
pásztázva tekintetével. Arckifejezése láttán Ani elnevette magát.
Csak most tudatosodott benne, mennyire szeretne bízni Talone-ban.
– De mi érdeke fűződik egy olyan férfinak, mint Ungolad, ahhoz,
hogy tagja legyen egy ilyen díszkíséretnek? – kérdezte.
– Nem tudom – hangzott a válasz. – Őszintén bevallom neked,
hercegnő, hogy én magam is tétováztam. Nem tudtam eldönteni,
felvegyem-e Ungoladot a testőrségbe, amikor jelentkezett
önkéntesnek. Mindig is kiszámíthatatlan volt egy kissé, és a
kalmárok testőreit, akár a zsoldos katonákat, rendszerint kevéssé
tisztelik az emberek. De Ungolad a királyi ármádia tagja lett azóta, és
az is sokat nyomott a latban, hogy járt már korábban Bayernben.
Nézd csak, itt van a jel!
Tőlük jobbra már fel is tűnt egy erdeifenyő, amelynek törzsébe
Bayern jelképét, a napkorongot és a koronát vésték útjelzés gyanánt.
– Most vagyunk félúton – állapította meg Talone.
– Ez a jel… Felségjel – tűnődött Ani. – Azt jelenti vajon, hogy
Bayern a saját tulajdonának tekinti magát az utat is?
– Kildenree viszont sohasem tartott igényt rá – érvelt Talone. –
Gyakorlatilag semleges területnek számít. De ha kildenreák amúgy
sem élnek errefelé, ugyan miért ne kaparinthatná meg magának
Bayern ezt a vidéket? – hangja ekkor ellágyult kissé. – Ha egy olyan
hatalmas ország, mint amilyen Bayern is, szemet vet egy területre,
például a Nagyváros Völgyére, nem okozhat különösebb nehézséget
a hadserege számára, hogy el is foglalja azt.
Ingras eközben felzárkózott melléjük.
– Kapitány, ideje pihennünk egyet. Már délre jár az idő.
– Megállj!
58
 Miközben leemelte a nyerget Falada hátáról, Ani hallotta, hogy a
katonák elégedetten nyugtázzák egymás között:
– Félúton vagyunk hát.
– Vagyis a nehezén túljutottunk.
– Félúton ám, úgyhogy már nincs olyan sok hátra, fiúk –
biztatgatta őket Ungolad, és némelyik bajtársát még hátba is
veregette. Amikor észrevette, hogy Ani figyeli őt, hozzátette: – Már
nincs sok hátra, hercegnő.
Miután elköltötték az ebédet, Ani arra gondolt, lecsutakolja
Faladát, és hátrament az egyik szekérhez a megfelelő keféért. Selia a
harmadik szekérnél állt, és épp Ani zöld ruháját tartotta maga elé.
– Selia! – szólt rá Ani. Az udvarhölgy ijedtében kiejtette a
kezéből a ruhát.
– Ó, koronahercegnő! – mondta Selia, és megpróbált
természetesen viselkedni.
Ani nem értette, mi lehet az oka Selia idegességének, és várta,
hogy majd előáll valamiféle magyarázattal.
– Csak nézegettem, milyen sok csinos holmid van – próbált ezzel
az érveléssel szabadulni Ani meglepett és kérdő pillantásától.
Könnyedén elmosolyodott, és ismét maga elé tartotta a ruhát. –
Tudom, hogy nekem nem olyan színű a szemem, mint a tiéd, de
mondd csak, szerinted nem állna jól nekem ez a ruha? Hiszen
majdnem egyforma a méretünk.
Ani válasz nélkül hagyta. Selia kissé oldalt hajtotta a fejét.
– Dühös vagy rám, koronahercegnő, ugye? Irigyled másoktól a
kincseidet, és nem szeretnéd, hogy egy cseléd beszennyezze őket…
– Dehogyis, nincs ellenemre… mindenesetre elég furcsán
viselkedsz, Selia. Nem hiszem, hogy ezt csak képzelem.
– Sajnálom – mondta Selia könnyedén.
– Én sajnálom. Nem örülsz annak, hogy Bayernbe megyünk,
ugye?
– Dehogynem. Örülök neki.
– Hát akkor mi a baj? Remélem, továbbra is a barátodnak
tekintesz…
– A leereszkedő modorod rendkívül szórakoztató számomra,
koronahercegnő – Selia ekkor lelépett a szekérről. – Csak
59
gratulálhatsz magadnak, amiért jobban bántál velem ez idáig, mint
azt egy közönséges cseléd megérdemli.
Selia olyan szokatlan hangnemet ütött meg vele most, hogy
Aninak ezt hallva kihűltek az ujjai. Idegességében nyelt egy nagyot.
– Egy közönséges cseléd – folytatta Selia. Lesütötte a szemét, arca
már lángolt, álla szemlátomást remegett. – Tudod, amire én valaha is
vágytam, az mind a tiéd. És te… neked még csak nem is fontos az,
ami vagy és ami lehetsz. És nekem egész életemben téged kellett
szolgálnom, és úrnőmnek szólítanom téged, és várnom a soromra, és
várnom és várnom, mindig csak várnom. Mint egy közönséges
udvarhölgynek.
Selia egyik kezét ekkor a szeme elé kapta, a válla meg-
megremegett.
– Milyen borzalmas maga a szó is. Udvarhölgy! Menynyi ideje
várom az utasításaidat! Sokszor úgy érzem, a csontjaim elporladtak
és az izmaim berozsdásodtak, az agyam pedig annyit sem ér, mint
egy marék mazsola. És te… te rendelkezel mindennel, a lovakkal, a
tanítómesterekkel, a ruhákkal, a cselédekkel. Mindened megvan. És
te semmit sem tettél ezért. Mindig csak elbújtál a négy fal közé, a
szobádba…
Aninak tátva maradt a szája a csodálkozástól. Hogyan is élhetett
vakságban ilyen sok éven át?
– Selia, sajnálom, hogy nekem ez eddig nem tűnt fel – mondta, és
egyik kezét az udvarhölgy vállára tette, ám ő lerázta magáról.
– Ez csak azért van, mert én mindent elkövettem annak
érdekében, hogy ne is vehesd észre rajtam – felelte
Selia, akinek mostanra elapadtak a könnyei. – Éveken át vártam a
lehetőségre, és most itt van. Egy ujjal se érj hozzám, és ne is várj
tőlem segítséget. Nem vagyok többé a cseléded. Tudod, mi vagy?
Szerencsés szülők gyermeke, akik egy gyermektelen király rokonai.
A királyi vér olyan, mintha nem is lenne. Én úgy gondolom, minden
ember az, amivé magától lesz, és ha ezt vesszük figyelembe,
koronahercegnő, akkor te semmi és senki sem vagy.
Selia úgy ejtette ki ezeket a mondatokat, mintha már hosszú ideje
érlelgette volna őket magában, s most égették volna a nyelvét,
amikor elhagyták a száját.
60
 – De én… azt mondtad… én azt hittem, te szerettél volna velem
jönni. – Ani tudta, hogy Selia igazságtalan hozzá, mégis nehezére
esett tiltakozni. Gondolatai gyors egymásutánban cikáztak, és össze
is ütköztek, mintha csak szédelgő gyerekek lettek volna. Ez talán az
emberekkel folytatott beszélgetés mellékhatása? Úgy tűnt, mintha
minden egyes szó, amit Selia csak kiejtett a száján, maga a színtiszta
igazság lett volna. Te semmi és senki sem vagy. Nem is tudsz mihez
kezdeni magaddal. Ani hátrált egy lépést, lélekben felkészülve arra,
hogy egyébként is meghátráljon, s mint mindig, most is kész volt
bocsánatot kérni, és kivárni az időt, ami elhalványítja a kudarc
emlékét.
Lágy szellő csapta meg, mintha meleg lehelet lett volna, amely az
erdő mélyéről érkezett, és végigborzolta a nyakát. A dekoltázsából
kikandikált az édesanyjától kapott keszkenő egyik csücske. A szél
kissé meglobogtatta a mellcsontján. Ani úgy érezte, mintha
gyorsabban verne a szíve ettől, libabőrös lett a karja, s a vére
melegséggel járta át végtagjait. Ajándék anyámtól, gondolta
magában. Megóv minden bajtól, azt ígérte.
Tekintete ekkor találkozott Seliáéval, és erre ösztönösen is
kiegyenesítette a nyakát.
– Tedd le azt a ruhát, Selia – utasította az udvarhölgyet. Selia
megdermedt.
Ani eddig még sohasem parancsolt neki ilyen határozottsággal. –
Tedd le azt a ruhát! – ismételte el.
Selia hátradobta a ruhát a szekérderékba. Az arca lángolt,
orrlyukai szélesre tágultak.
– Menj, és szólj a testőreidnek, koronahercegnő! Riadóztasd a
hadseregedet! Menj és követeld ki magadnak a trónusodat, és
leckéztess meg engem – tégy bármit! Én…
– Már nem vagyok koronahercegnő – szólt közbe Ani, erőt
merítve saját hangjának nyugalmából. – Gúnyolódsz velem, amikor
ennek ellenére is így szólítasz. Hercegnő a megszólításom, de
„úrnőm"-nek is nevezhetsz, ha az jobban tetszik neked, mivel nem
találtattál méltónak ahhoz, hogy a nevemen szólíts, mint a barátaim.
– Nincsenek is barátaid.
– Nem akarom, hogy a barátom légy, Selia. És most már azt sem,
61
hogy a szolgálóm legyél. Eddig azt hittem, mindkettő vagy egy
személyben. De most már értésemre adtad, hogy tévedésben éltem.
Úgyhogy ennek megfelelően kell viszonyulnod hozzám mostantól
fogva. Tévedtél.
– Ó, édes istenem, hiszen királyi méltóságod még a felét sem tudja
a teljes igazságnak! – vágta rá Selia, és a szája mosolyra húzódott
közben. Aztán elkapta a tekintetét Aniról, és odébbállt.
Ani nem mozdult, csak azután, amikor a légzése ismét a rendes,
szabályos ritmust követte. Remegtek a végtagjai, dühtől lángolt az
arca, s az iménti erőfeszítés után, mikor is nyugalmat erőltetett a
hangjába, most kimerültnek érezte magát és fázott is egy kicsit. Egy
pillanatra már majdnem olyan magabiztosan csengett pedig a hangja,
mint az édesanyjáé. Azon tűnődött, vajon mi jogosíthatta fel Seliát
ekkora merészségre.
Előhúzta a keszkenőt a ruhája kivágásából. Régi volt az anyaga,
az eredetileg fehér vásznat megsárgította az idő.
Édesanyja vércseppjei még éles körvonalakkal, három sötétbarna
foltként rajzolódtak ki rajta. Óvatosan végighúzta ujjai között a
finom csipkeszegélyt.
Talán, gondolta magában, ez is egyfajta mágia. Talán anyám vére
erőt adhat a megújuláshoz.
Az esti mesékre gondolt, amelyek az anyákról és a vérről szóltak.
Az egyik egy anyáról, aki egyik melléből tejjel, a másikból vérrel
táplálta gyermekét, és a fia hatalmas erejű harcossá nőtt. A másik egy
fiatal lányról szólt, akit megátkoztak, hogy sohase lehessen igazi
nővé, és amikor idős édesanyja már a halálos ágyán feküdt, felvágta
a csuklóját és megfürdette leányát a vérében, s ezzel feloldozta őt az
átok alól. Ezek a történetek, amelyekben bizarr módon keveredett
egymással erőszak és szeretet, mindig is lebilincselték Anit. Egészen
más asszonyokról szóltak ezek a mesék, mint édesanyja, aki oly
távolságtartóan és ridegen viszonyult hozzá.
Arra gondolt és azt remélte, hogy a keszkenőnek köze van a
csodás dolgokhoz, s olyasmi, mint egy mese kelléke – mégis
valóságos. Ugyanakkor jelkép volt, ami csakis az ő számára
hordozott jelentést: édesanyja valóságos, de eltitkolt szeretetét,
amelyet iránta, a leánya iránt érzett. Kétségbeesetten szeretett volna
62
magának valamiféle bizonyítékot, egy ilyen varázslatos, hatalmas
erővel rendelkező tárgyat, amely azt jelenti számára, hogy az
édesanyja nem állította félre őt az útból – épp ellenkezőleg,
mélységesen szereti őt, teljes szívéből. Ani visszadugta a keszkenőt a
ruhája dekoltázsába, és meggyőzte magát arról, hogy a palota
kapujának elhagyása óta az – bizonyos mértékben – valóban
védelmet biztosított a számára.
Aznap Ani saját kezűleg ágyazott meg magának. Ingras
felháborodással fogadta, hogy Selia megtagadta a hercegnő
szolgálatát, ám Ani senkit sem akart hatalmánál fogva kényszeríteni
arra, hogy akár a cselédje, akár a barátja legyen. Sátrának
magányában akkor este egyedül bíbelődött hát csipkés fűzőjével, és
közben bolondnak nevezte magát, amiért valaha is megbízott
bárkiben. A sátorlap résén át látta Talone-t, aki eligazítást tartott az
éjjeli őrségnek. Szeretett volna bízni a férfiban, de a furcsa epizód
Ingrasszal és Selia árulása is túlságosan frissen megélt fájdalom volt,
amely fölött még nem tudott igazán úrrá lenni. De legalább itt van
nekem Falada mint hű barát, gondolta magában. És a keszkenő is, ha
védelemre van szükségem.
*
Két héttel azután, hogy elhagyták az út felét jelző fát, egy
folyóhoz érkeztek, amely útjukat keresztezte, s egy hídon lehetett
átkelni rajta. Talone javasolta, hogy ma este a szokásosnál korábban
álljanak meg, és próbálják ki a hidat, mielőtt átkelnének rajta,
nehogy korhadt legyen a fája. Ha biztonságosnak találják, majd
másnap továbbhaladnak rajta. Ungoladot szemlátomást
elégedettséggel töltötte el, hogy eltértek a szokásos napirendtől, s azt
állította, hogy a hegyoldalban, valamivel feljebb egy vízesés
található.
– Üdítő látvány lesz a szemünknek, miután hosszú ideje mást sem
láthattunk, csak a véget nem érő rengeteget – mondta. – Olyan szép
ez a vízesés, hogy talán még a királyi utód is érdemesnek találja majd
a pillantására – tette hozzá, és Ani felé biccentett.
A társaság nagyobbik fele követte Ungoladot felfelé a
folyóparton, majd folytatták útjukat a hegyoldalban, egy vadcsapás
mentén. Ani úgy döntött, a táborban marad. Ungolad csalódottnak
63
tűnt. Am miközben Faladát csutakolta, szellő érkezett a folyó felől;
nyirkos levegője megcsapta Ani haját, és olyan kellemesen hűsítette
az arcát, hogy egy pillanatra azt hitte, már látja is a vízesést – ott
csillogott a szeme előtt. Majd megállapította, hogy csak a képzelete
játszik vele, és igyekezett tudomást sem venni a szélről.
Sohasem látott még vízesést, és úgy érezte, mégiscsak kár lenne
kihagyni. Mialatt Talone és néhányan a hidat vizsgálgatták, Ani is
nekivágott az őzcsapásnak.
Az erdei talaj szivacsosán süppedt léptei alatt, ami kellemes érzés
volt a sok-sok hete tartó lovaglás után. Élvezte, hogy fák gyökerei
között lépkedhet, s hogy minden nesz tompa visszhangként
hallatszott itt. A fenyő illata és a hűvös víz mintha az egész világot
felfrissítette volna. És Ani is egyre inkább vágyott erre az érzésre.
Az utóbbi napok feszültségben teltek és fura dolgok történtek, a
testőrök közül sokan elhidegültek tőle, Selia feltűnően feldúlt volt,
szeme szikrázott a dühtől és gyűlölettől. Ani szíve fölött azonban ott
lapult a védelmet nyújtó keszkenő és vele együtt egyfajta különös
teher, amely a tárgy titokzatosságából fakadt, s amitől a szokásosnál
hevesebben vert a pulzusa. De most, hogy letért az útról, otthonosan
kellemesnek találta az erdőt: élénkzöld volt, akár a tavaszi vetés,
mégis ősi és súlyos, mint a régi könyvek a palota könyvtárában. Az
erdei szél a felső ágak között süvített. Odalentről a folyó
válaszolgatott neki. Ani úgy érezte, mintha máris egy hatalmas lépést
tett volna előre – hallhatta azt a csodálatos párbeszédet, melyet az ég
és a föld folytatott egymással.
Hamarosan minden más neszt elnyomott a dübörgő víz robaja.
Miközben közeledett a hang forrása felé, lehajolt, hogy átbújjon egy
fenyő egészen alacsonyra hajló ágai alatt. És jóformán a lába előtt
kezdődött a folyó fenséges zuhanása, melybe beleremegett a föld, és
amelynek felszálló vízpermetétől nyomban átnedvesedett a haja. A
víz itt vagy három embermagasságnyit esett, azután sziklák között,
kisebb zuhatagokra szakadva folytatta útját egészen addig, ahol a
földfelszín ismét egyenletesebb lett. Látta innen Ungolad csapatának
mozgolódását a vízesés fölött, de úgy döntött, nem csatlakozik
hozzájuk. Inkább egyedül élvezi a szokatlan látványt.
Ekkor valahol a háta mögött halk csicsergést hallott – egy madár a
64
párját hívta. Hessenj odébb, ez veszélyes hely nektek! Gyakran
hallotta ezt a figyelmeztetést különféle erdei madaraktól még
gyermekkorában, s itt és most, ezen az ismeretlen helyen olyan
érzése volt, mintha kifejezetten neki szánták volna. Felnyúlt egy
ágért, és belekapaszkodott, hogy így lépjen hátra a vízesés
meredélyének széléről.
Ám a következő pillanatban valami a sarkához ütődött, olyan
erővel, hogy kicsúszott alóla az a lába. Az utolsó pillanatban sikerült
megkapaszkodnia egy fában, és feljebb húznia magát, majd
hátrapillantva látta, hogy a kő, amely az imént a sarkához verődött,
továbbgurult: nagyot pattant a szakadék szélén, majd eltűnt a
mélyben, a folyóban.
Veszélyesen csúszós és nedves volt a talaj a lába alatt. Ha nem
kapaszkodott volna meg abban az ágban, biztosan ugyanarra a sorsra
jut, mint a kő is – lezuhan, és betöri a fejét egy sziklának ütődve, a
mélyben elkapja az erős áramlás, és vízbe fullad. Körülnézett, hátha
látja, mi zavarhatta meg egy ilyen méretes kő nyugalmát, hogy el
kellett mozdulnia eredeti helyéről. Sehol egy teremtett lélek… De
talán – bár ebben nem volt biztos – mintha valami aranyszínű
villanást látott volna az imént… Talán egy szőke hajfonat vége volt
az, amely nyomban el is tűnt a sűrűn álló fák törzsei és az árnyékok
között.
Futólépésben ment vissza a táborba, minden egyes mozdulatára
fájdalmasan felszisszent, annyira fájt a bokája. Már Faladát
csutakolta ismét, mire a többiek is visszaértek. Ungolad észrevette
Anit, és egy pillanatra mintha elcsodálkozott volna azon, hogy még
életben van – ám az arckifejezése olyan gyorsan megváltozott, hogy
Ani nem lehetett biztos abban, hogy valóban ezt látta.
Amikor elhaladt Ani mellett, megveregette a vállát, és így szólt:
– Csodálatos vízesés látványából maradt ki, hercegnő.
Ani továbbra sem lehetett biztos abban, hogy Ungolad vagy valaki
más dobta volna a lábához azt a nagy követ. De ha ő
tette, gondolta, a jelek szerint engem akkor sem érhet baj. Semmi
okom a félelemre. Megtapogatta a keszkenőt a szegycsontja fölött, s
most még erősebben hitt abban, hogy az megóvja őt a bajtól, és
szinte ugyanolyan tisztán hallotta anyja vérének szavát, mint a
65
madarak beszélgetését.
*
Egy héttel a vízesésnél tett kirándulás után a karaván egy fához
ért, amelynek törzse öt ember vastagságú volt: kidőlve feküdt
előttük, keresztben az úton. Miközben a testőrök közül néhányan, a
lovakat is befogva, azon buzgólkodtak, hogy eltávolítsák az akadályt
a szekerek útjából, a társaság többi tagja továbbhaladt az erdőben.
Ani és Falada kissé eltávolodva lépkedtek a fák között.
Valami nincs rendjén, jegyezte meg Falada.
Mi az?
Nem tudom. Falada hegyezni kezdte a fülét, hol hátrafelé, hol meg
oldalirányba, miközben továbbhaladtak.
Allj csak meg egy pillanatra! kérte Ani. Előrehajolt és
megveregette a ló nyakát.
Falada hirtelen felnyerített, és aztán fel is ágaskodott. Ani a
sörényébe kapaszkodott, és a térdével is szorította, hogy nyeregben
maradjon, s közben ezt ismételgette: Nyugalom, Falada, nincs semmi
baj, semmi baj.
Falada végre letette a földre mellső lábait, és úgy tűnt, meg is
nyugodott. Ám Ani érezte, hogy a bőre továbbra is meg-megremeg a
nyereg alatt.
Valami megcsapott engem. Olyan volt, mint valami
korbácsütés, mondta a ló.
Ani hátrapillantott, de sehol senkit sem látott. Tőlük jobbra
azonban hosszú szurdok tátongott – elég meredek ahhoz, hogy akár a
nyakát törje benne az ember, ha nem veszi észre.
Ani és Falada ekkor csatlakozott a többiekhez, akik az úton
haladtak: közvetlenül Ungolad mellé kerültek, aki a karaván
legvégén baktatott. Ani lopva pillantott a testőrre. Hosszú, szőke
copfja úgy simult a hátára, mintha egy leölt vad lett volna, amelyet a
vadász átvetett a vállán. Ungolad méretes kardot viselt az oldalán,
egyenesen előre nézett, a napfénytől hunyorogva. Aniban furcsa mód
feltámadt a bátorság, és ez cselekvésre is késztette. Szemügyre vette
Ungolad gesztenyebarna lovát, amely csaknem olyan magas volt,
mint Falada.
Falada, mondanál nekem valamit erről a lóról és arról is, hogy
66
mit gondol a lovasáról?
Falada csapkodott néhányat a farkával, és egy ideig figyelte a
mellette haladó lovat. Megváltozott lépteinek ritmusa, lehorgasztotta
és megrázta a fejét, majd egyre magasabbra emelte patáit. Ani már
régóta összeszokott Faladával, és azt gondolta, a mozdulataiból
következtetni tud a válaszára is, mégis megvárta, hogy Falada
erősítse meg feltevését. Ungoladnak feltűnt közben, hogy a hercegnő
őket figyeli, és rámosolyogott.
– A lovamat csodálod talán, hercegnő? – kérdezte.
Ani bólintott. – Szemrevaló jószág, és ügyesen lovagolsz rajta.
Egy kissé túlságosan is alázatosnak tűnik, de azt is észrevettem, hogy
szereted, ha minden mozdulatát te irányíthatod.
Ungolad meglepődve pislogott egyet. Ani maga is meglepődött
azon, amit mondott, és igyekezett minél szívélyesebben mosolyogni
rá.
– Úgy látom, te az emberek és a lovak tanítványa vagy, hercegnő
– mondta végül a férfi elismerően. – Pedig azt hallottam, nem vagy
másra alkalmas, ezért férjhez adnak, hogy utódokat hozz a világra.
Ungolad megjegyzése akár fájdalmat is okozhatott volna Aninak,
de a férfi olyan könnyedén mondta ezt, ami azt sugallta, hogy Ani
tudása valóban meglepte őt, és ezért elég bátorságot érzett magában a
folytatáshoz.
– Annak alapján, amit a lovakról megtanultam, mesélhetnék
neked egyet s mást a hátasodról – mondta, miközben Falada
észrevétlenül és hangtalanul tudtára adta, mit sikerült megtudnia a
másik lóról. – Vad csikó volt, később fogták be és kezdték idomítani,
mint a lovak többségét, és ezért be is kellett törni. Ennek
eredményeképpen kezes jószág lett ugyan, de a lelkét is megtörték.
Sok gazdája volt már előtted, és gyakran megverték, hogy
engedelmességre bírják, így mire hozzád került, már olyan jámbor
volt, mint egy tehén. Rólad azt gondolja, hogy szeszélyes természetű
vagy és nehezebb is, mint régebben voltál, és kellemetlennek érzi a
testszagodat. Ja, és egy kavics szorult a jobb mellső patkójába.
Ungolad kényszeredetten nevetett.
– Nos, hercegnő, úgy tűnik, többet tudsz az állatokról, mintsem
gondoltam volna.
67
 Elmosolyodott és szétnyitott ajkai között kivillantotta fogai
hegyét.
– Köszönöm – mondta Ani. Bájosan rámosolygott a férfira, azután
megsarkantyúzta Faladát, és előrelovagoltak, a karaván élére.
Közben remegett a keze, és érezte, hogy bizseregni kezd az ujja
hegye, és a legszívesebben hangosan felnevetett volna. Két ujja közé
csippentette a keszkenő egyik sarkát. Anyám vére megvéd
engem, gondolta. Nincs mitől félnem.
Amikor legközelebb megálltak pihenni, látta, hogy Ungolad
mogorva arccal nekiáll, hogy eltávolítsa a kavicsot a ló jobb mellső
patájából.
Amint közeledtek Bayernhez, egyre távolabb kerültek az úttól a
fák, és déltájban már sehol sem találtak árnyékot. Mindenki fáradt
volt és bágyadt is a naptól. Ragyogón és perzselem sütött még késő
délután is, amikor egy Kildenree-be tartó kisebb kalmárkaravánnal
találkoztak.
– Hé, jó urak! – szólt oda nekik Taloné. – Hány napja indultak
Bayernből?
– Hat nap alatt elérhetik a várost, ha oda igyekeznek – hangzott a
válasz. Az illető megemelte széles karimájú kalapját, amint
megpillantotta Anit, aki elmosolyodott a kiejtése hallatán.
Könnyedén mondta ki a szavakat, úgy, hogy azok egymásba folytak,
a magánhangzók mind lerövidültek, a mássalhangzók viszont csak
úgy gurguláztak a torkából. Ani hátrafordult, és Seliát kereste a
tekintetével, arra gondolva, vajon ő is emlékszik-e még a bayerni
miniszterelnökre, aki öt évvel korábban járt Kildenree-ben, s
ugyanilyen kiejtéssel beszélt. Az udvarhölgy azonban a menet
legvégén poroszkált, így még nem is láthatta a kalmárt.
– És mennyi idő múlva érhetjük el az első várost vagy települést?
– kérdezte Ungolad.
– Mondjuk, két nap, ha jó iramban haladnak. Aninak feltűnt, hogy
Ungolad és Selia ekkor összenéztek.
Aznap este a táborban két tüzet is raktak. Dano, a szakács építette
az elsőt, Talone, Ingras és a kocsisok meg néhány testőr gyűltek oda
köré. A másik tüzet Ungolad rakta – ezt Selia és a testőrök többsége
vette körül. Miután lecsutakolta Faladát, Ani ráeszmélt, hogy két
68
részre szakadt a tábor, s ebből arra következtetett, hogy valamilyen
fontos kérdésről született döntés. Ő a két fél között állt, és fogalma
sem volt róla, mitévő legyen ebben a helyzetben.
Talone észrevette tanácstalanságát, és odament hozzá.
– Hercegnő, gondterheltnek látszol – állapította meg. Arcára már
ráncokat szántott a kor, halántékán őszült a haj. Sok évig szolgálta
hűségesen Ani édesanyját, de ez azt is jelenti-e vajon, hogy ő is
számíthat rá?
– Mi a baj? – kérdezte.
Ani zavarában tekergetni kezdte az ujja körül a keszkenőt, és erőt
kellett merítenie ahhoz is, hogy a férfi szemébe nézzen.
– Talone, mondd csak, megbízhatok benned?
A férfi lehunyta a szemét, s olyan szenvedésről árulkodott az arca,
mintha épp egy belefúródott nyílvesszőt próbálna kihúzni az
oldalából.
– Kudarcot vallottam, ha fel kellett tenned nekem ezt a kérdést,
hercegnő.
Öklét a szíve fölé helyezte, és határozott, rezzenéstelen hangon
azt mondta:
– Hűséget fogadok neked, Anidori-Kiladra hercegnő, és szent
esküvel ígérem, hogy megvédelek, és ha kívánod, életem végéig
melletted maradok testőrödként.
Anit ugyancsak meglepte az eskü. Hála és megkönnyebbülés
töltötte el Talone szavai hallatán. Érezte, hogy az ünnepélyes
eskütétel megkívánja tőle, hogy jelét adja annak, elfogadja az
alattvaló felajánlását, és máris azon törte a fejét, mivel is
jutalmazhatná meg. Mindössze két tárgy volt nála, ami valóban
értékesnek számított: mégpedig két gyűrű. Az egyiket, a
rubinköveset, lehúzta a második ujjáról, és a férfi tenyerébe helyezte.
– Köszönöm, Talone.
A testőrön látszott, mennyire meghatódott. Lehajtotta fejét, így
Ani nem láthatta a tekintetét, s a gyűrűt a mellénye zsebébe dugta.
– Köszönöm, hercegnő – mondta meghatódva, majd a tűzhöz
vezette Anit, ahol élénk és nyugtalan eszmecsere folyt a tábor két
részre szakadása miatt.
– Nem tetszik nekem a viselkedésük – jegyezte meg Adon, Talone
69
helyettese. Fiatal férfi volt, mindig tettre kész.
– Ungolad barátai egyértelműen kifejezték, hogy mostantól fogva
az ő utasításait követik, és nem tekintenek parancsnokuknak téged,
kapitány. Fogadni mernék rá, hogy még ennél is rosszabbra
számíthatunk, amint közeledünk Bayernhez. Itt nyílt lázadás
készülődik.
– Ungolad azt akarta tudni a kalmároktól, hogy milyen messze
van a legközelebbi település – jegyezte meg Ani.
– Lehet, hogy vannak errefelé barátaik – így Radal.
– Vagy terveznek valamit, még mielőtt lakott helyre érünk, ahol
idegenek is szemtanúi lehetnek az eseményeknek – tódította Adon.
– Vagy csak szeretnének már ágyban aludni és meleg ételt enni –
így Radal. – Mint mi mindannyian, nemde?
– Hm… – hümmögött Talone és a hercegnőre nézett. – Nem
tudom, mire véljem ezt. Lehet, hogy Bayernben szándékoznak
maradni, és nem akarnak visszatérni velünk Kildenree-be jövő
tavasszal. Hercegnő, te mindenesetre már a legkisebb gyanús jelre is
menekülj el, ahogy csak tudsz. Pattanj fel a legközelebbi lóra és
vágtass el. Meg se állj a király palotájáig. Te ott már biztonságban
leszel.
Ani érezte, hogy libabőrös lett a karja.
– Biztonságban? – kérdezte nyugtalanul. – Miért, mit gondolsz,
mire készülnek?
– Nem tudom, lehet, hogy semmire – felelte Talone. – De úgy
gondolom, most az elővigyázatosság a legfontosabb.
Azzal a testőr felállt, és elindult Ungolad emberei felé. A vidám
zsivaj nyomban véget ért, és a társaság feloszlott. Talone a
legmegbízhatóbb embereit nevezte ki éjszakára őrségbe, ám Ani így
is alig aludt többet néhány szemhunyásnyinál. Egész éjjel a keblére
szorítva tartotta a keszkenőt.
Másnap ragyogóan, sőt szembántóan fényesen sütött a nap. A
karaván hosszú sorban, közvetlenül a fák tövében haladt, az erdőben
fel-feltámadó szellő és a több árnyék reménye éltette őket. Napkelte
után két órával, amikor először álltak meg pihenni, már-már rosszul
voltak a hőségtől, s fájt a fejük a sok hunyorgástól. Estére fülledt és
rezzenéstelen volt a levegő a levelektől súlyos faágak alatt, az
70
emberek egyre nehezebben lélegeztek, s a bőrük szinte ragadt a
fenyő balzsamos illatától.
Egy kis tisztásra bukkantak az út közvetlen közelében, és itt
táboroztak le éjszakára. Ani – Faláda morgolódását hallva, ami azt
jelentette, már ugyancsak megszomjazott – gyorsan ledobta a
cókmókját, és elindult a lóval a fák sűrűje felé, amerről a patak
csörgedezését hallani vélte. Ott leszállt a nyeregből, lekapta
izzadságtól átnedvesedett kalapját, és előrehajolt, hogy aranykelyhét
megtöltse vízzel. Ám olyan hirtelen mozdulattal merítette a patakba,
hogy felforrósodott bőrét meglepetésszerűen érte a hideg, s a tárgy
kicsusszant az ujjai közül. Zöldes fénye még megcsillant utoljára a
vízben, majd a kehely egy örvényhez ért, amely magával rántotta a
mélybe.
Egy dologgal kevesebb, ami elválaszt a többiektől, ez volt Ani
első gondolata. Aztán lehasalt a patak partjára, és a kezével merte a
vizet a szájához. Ruhája ujja egészen a könyökéig csuromvizes lett, s
érezte, amint a hideg víz hűteni kezdi a nyakát és a mellkasát. Jeges
borzongás futkározott rajta, miközben perzselő szomját oltotta.
Hercegnő, elveszítettél valamit a patakban, szólalt meg Falada
közvetlenül mellette.
Igen, a kelyhemet, felelte.
Hercegnő, szólalt meg ismét Falada.
Ám ebben a pillanatban kiáltás hasított a levegőbe a tábor felől,
Ani felállt és abba az irányba fordult.
Valami rendkívülinek kellett történnie, mondta.
Még a fülében visszhangzott Falada utolsó szava, amelyet
hozzáintézett az imént. Hercegnő… Mégis elindult a tábor felé, ahol
mozgolódás támadt. Közben zavarba jött, mert a ruhája mellrésze
teljesen átázott. Úgy döntött, a tábor közelébe érve egy fa törzséhez
simul, hogy ne láthassák. A fa lehajló ágait óvatosan széthajtogatva
kémlelni kezdte a tábort maga előtt. Yulan volt az, akinek a kiáltását
hallotta az imént. A férfi levetette az ingét a hőség miatt. Talone ott
állt mellette, egyik kezét az oldalánál, közvetlenül a kard markolata
mellett tartva. Valami baj van.
Ani hátrapillantott Faladára. A ló még a folyóparton állt, és
folytatta az ivást. Anit nyugtalanította, hogy ilyen távol kell lennie
71
tőle, de azzal érvelt magában, nem lehet igazán nagy a veszély,
különben valaki biztosan figyelmeztette volna már erre. Ösztönösen
is a ruhája kivágásához érintette kezét, ahol a keszkenő lapult, s
kíváncsiságtól hajtva óvatosan araszolni kezdett a fák között a tábor
felé. Olyan közel akar kerülni hozzájuk, hogy mindent hallhasson, de
ő továbbra is észrevétlen maradhasson.
– Amíg hölgyek is vannak a táborban, mindig úriemberhez
méltónak kell lennie az öltözékednek, Yulan – mondta Talone.
– Seliának nincs ellenére, ha félmeztelen mutatkozom, ugye,
hölgyem? – kérdezte az egyik testőr, aki Yulan mellett állt, mire a
többiekből kirobbant a nevetés.
– Hagyja csak, kapitány – hallotta Ani Selia hangját, bár nem
láthatta őt.
– Akkor helyesbítem az iménti állításomat – mondta a férfi szinte
zárt szájjal. – Amíg akár csak egyetlen hölgy is van a táborban, addig
úgy kell öltözködnötök és viselkednetek, mint igazi úriembereknek.
Mi mindannyian a hercegnő királyi testőrségének tagjai vagyunk, és
ennek megfelelően cselekszünk is.
– A hercegnő királyi testőrsége! Még mit nem! – mondta Térne
nevetve. – Ő már nem hercegnő. Itt legalábbis biztosan nem számít
annak. Kildenree nem tartott igényt rá, Bayernbe pedig még nem
érkeztünk meg.
Talone elengedte a füle mellett ezeket a szavakat.
– Nekem mint a testőrség kapitányának, Yulan, ez a parancsom,
és aki nem engedelmeskedik, felségárulást követ el.
Ekkor nyugtalan mozgolódás következett azoknak a soraiban,
akik Yulan pártján álltak. Yulan Ungoladra pillantott, aki néhány
lépéssel odébb egy kidőlt fa törzsén üldögélt.
– Nyugalom, fiúk – mondta Ungolad, és felállt. – Igaz, én nem így
szerettem volna intézni az ügyeinket, de úgy tűnik, végre eljött az
idő, hogy elmondjuk az igazságot.
– Még nem – szólt közbe Selia. Ungolad rákacsintott.
– Ne aggódjon, drága hölgyem.
Ekkor Talonera pillantott, és hunyorított, bár Ani nem volt biztos
abban, hogy ez jelenteni is akar valamit vagy csak az erős napfény
miatt volt szüksége rá.
72
 – Nem akarunk erőszakot, de bizonyos dolgokon változtatnunk
kell – így Ungolad.
– Igen, mindannyian Selia hercegnő mellett állunk – jelentette ki
Yulan.
– Selia hercegnő! – kiáltották egyszerre többen is, és kardjukat a
fejük fölé emelték.
– Csönd legyen – horkant fel Ungolad. Látszott rajta, hogy
tényleg dühös rájuk.
Taloné közelebb lépett Ungoladhoz. Ani látta ezt, és azt is, hogy
egyedül ők ketten nem rántottak kardot ez idáig. Ám úgy tűnt,
mindkét tábor tagjai már csak azt a pillanatot várják, hogy vezéreik
elszánják magukat a cselekvésre.
– Hát akkor így állunk, zsoldosok? – kérdezte Talone, és
hitetlenkedve megrázta a fejét, de úgy tűnt, mintha ennek nem is lett
volna tudatában. – Valóban meg akarjátok fosztani törvényes
hercegnőtöket a rangjától, és helyébe egy szélhámost állítani?
Ani egy pillanatra megszédült, s kénytelen volt megkapaszkodni
egy ágban. Semmi kétség, ezek a katonák meg akarnak szabadulni
tőle… Lehet, hogy hamarosan az életére törnek. Egészen eddig a
pillanatig nem hitte, hogy ez lehetséges. Miért akarnák megölni őt?
Eszébe jutott, amit Talone tanácsolt neki – a legkisebb gyanús jel
láttán meneküljön, ahogy csak tud…
De ezek még talán nem minősülnek olyan komoly figyelmeztető
jeleknek. Próbálta elhessegetni magától a gondolatot. Az édesanyám
keszkenője megvéd a bajban.
Mégis csak jobb lesz, ha visszamegyek Faladához, gondolta, és
szólította is, de túl nagy lehetett közöttük a távolság, mivel a ló még
a patak partján legelészett, és nem válaszolt. Lassan-óvatosan, hogy
ne csapjon semmiféle zajt, elindult vissza, Falada felé.
– Szélhámos? – kérdezte Selia. – A királyi rangot nem a jog
biztosítja, kapitány. Egyedül az számít, hogy az emberek hajlandóak-
e követni valakit mint uralkodójukat. Márpedig itt és most, ezen a
helyen és ezek az emberek engem választottak hercegnőjüknek. Már
unják, hogy mások mondják meg nekik, kit kell követniük.
Megadatott nekik a választás lehetősége, és ők élni kívánnak ezzel,
és úgy döntöttek, mostantól fogva engem szólítanak hercegnőjüknek.
73
 Selia szavai csábítóan meggyőzőnek hatottak. Még Ani is csak
nehezen állta meg, hogy ne bólogasson helyeslően, miközben a
fenyőágak közül figyelte a fejleményeket. Ám Adon ekkor odalépett
Talone mellé, és Seliának szegezte a kérdést.
– Úgy érted, Anidori-Kiladra hercegnőnek, ugye? Nem csak a
rangját, hanem a nevét is el akarod venni tőle?
– Azt hiszem, igen, kedves kis harcosom, de a nevénél sokkal
jobban érdekel a rangja – felelte Selia.
Ani ekkor észrevette, hogy Ungolad elégedett mosollyal figyeli
Seliát. A Talone közelében állók közül néhányan csak nevettek az
ötleten, hogy Selia hercegnő legyen, de úgy tűnt, a többiek halálosan
komolyan gondolták, s a nevetés olyan erejű volt, mint a falnak
ütköző vízhullám.
Falada, mondta ki Ani ismét. A ló most sem válaszolt.
– Nektek teljesen elment az eszetek! – kiáltott fel Talone, mintha
ez lenne a végkövetkeztetése.
– Ha nekünk elment az eszünk – így Ungolad –, akkor az őrültek
vannak többségben közöttünk. Mégpedig túlnyomó többségben.
– És ő hol van most? – kérdezte Selia váratlanul. Ani a szája elé
kapta a kezét ijedtében. Most már keresni fogják… És biztosan
megölik, mint ahogy a vízesésnél is megpróbálták. Miért nem védte
meg a keszkenő a bajtól? Miért nem vezérelték biztonságos helyre a
madarak?
– A patakhoz ment – mondta valaki. Ani látta, hogy Terne, aki
Ungolad táborához tartozott, erre kivált a csoportból és futásnak
eredt – nyílegyenesen tartott arrafelé, ahol Falada legelészett. Terne
máris közte és a ló között volt. Ani dermedt ujjakkal nyúlt a
dekoltázsához, a keszkenőért. De nem találta a megszokott helyen. Itt
kellene pedig lennie… Végigtapogatta a ruháját, aztán a földet
pásztázta kétségbeesetten. Eltűnt… Ekkor döbbent rá, hogy a
pataknál veszíthette el. Már jó messzire vihette a víz. És akkor most
ki védi meg?
Falada, nem tudnál idejönni értem? kérdezte. A ló nem válaszolt.
Talone kiáltott abba az irányba, ahol Falada állt.
– Hercegnő, tedd azt, amit megbeszéltünk! Ungolad intett egy
másik katonának is, hogy eredjen társa nyomába.
74
 Tedd azt, amit megbeszéltünk. Ezt kiáltotta tehát. Menekülj! Már
nem futhatott vissza Faladához feltűnés nélkül. Az erdő sűrűje felé
vette inkább az irányt, és óvatosan haladt, attól tartva, hogy a lába
alatt ropogó száraz tűlevelek neszét biztosan meghallja valaki, futni
pedig azért sem mert volna, mert így is remegett a lába.
– Ott van! – kiáltotta Selia.
Ani hátranézett. Hul már elindult Ungolad mellől, és futva
közeledett felé. Adon kiáltott egyet, és Hul után vetette magát.
Mindössze egyetlen lépést tehetett – egy kard máris átdöfte a
mellkasa közepét. Arca eltorzult a fájdalomtól, megtorpant és
megdermedt a levegőben. Ishta kirántotta kardját az immár halott
férfiból, s állati módra vicsorgatta fogsorát. Ani levegő után
kapkodott. Egy csapásra minden ijesztően valóságossá vált. Sarkon
fordult hát, és futásnak eredt.
Mögötte kardok csattantak egymásnak, lovak nyerítettek,
kiáltások és tompa puffanások hallatszottak. Ani csak futott és futott
tovább. Egy galagonyabokor mellett megbotlott, haja beleakadt az
ágak bogába. Gyorsan kitépte magát. Egy férfi máris ott loholt a
nyomában. Ungolad volt az, aki sokkal gyorsabb nála. Rohamosan
csökkent a távolság közöttük.
Falada, mondta ismét. Falada, kérlek! De a ló túl messze volt
tőle… vagy talán már végeztek is vele.
– Falada!
Hallotta Ungolad fenyegető morgását, s amikor megfordult, látta,
hogy a férfi megbotlott egy kiálló gyökérben.
Patkók dobogását hallotta tőle jobbra. Radal sötétpej lova volt az,
de lovasa nélkül – kantárszárát maga után vonszolva húzta a porban.
Hosszú, de nem túl mély seb éktelenkedett a farán. Ani odafutott
hozzá.
A ló megtorpant, amikor útját állta a fenyőfák egy csoportja, s
visszahőkölt, amikor Ani megragadta a kantárszárát. A két bőrszíj
nem volt összekötve, így csak az egyiket sikerült elkapnia, miközben
felpattant a nyeregbe. Áthajolt a ló nyaka fölött, hogy a másik
kantárszárat is magához húzza. Ungolad ekkor érte utol. Dühösen
mordult egyet, miközben Ani megsarkantyúzta a lovat. Az
előrelendült, épp abban a pillanatban, amikor Ungolad elkapta Ani
75
egyik sarkát. O még szorosabbra fogta a gyeplőt, és a ló Sörényébe
kapaszkodva próbált nyeregben maradni. Miután a ló mellső lába
ismét földet ért, már szabályosan galoppozva haladt tovább.

76
77
Második rész - A libapásztorlány

Ötödik fejezet
Ani jóformán nem is látta a fákat, amelyek mellett elszáguldott, és
az ágakat sem, pedig egyik-másik olyan volt, mint egy hóhér, aki le
akar sújtani bárdjával a lovas fejére. Nem volt előtte cél, ami miatt
épp ebbe az irányba kellett volna futnia a lónak – csak el, csak el
onnan! Ani úgyszólván nem is tudott magáról. Felőle akár körbe-
körbe is száguldozhatott volna vele a hátasa. Egyik
pillanatról a másikra ott teremhetne a tisztáson, ahol a tábor állt,
átugrálva a leszúrt testőrök holttestét, kerülgetve a még élő
sebesültek segítségért könyörgő kezeit. Valahányszor a ló csak jelét
adta annak, hogy lassítani szeretne, Ani a véknyához szorította a
sarkát, még gyorsabb iramra ösztökélve őt és arra számítva, hogy
bármelyik pillanatban hallhatja Ungolad lovának ritmikus dobogását,
amint üldözője egyre közeledik hozzá. Néha már látni is vélte a férfi
szőke hajfonatait…
Könyörtelen vágtára fogta hát a lovat, melynek nyaka ekkor már
csatakos volt a verejtéktől, és a szája is habzott egy kissé. A
kantárszár ugyancsak átnedvesedett izzadó tenyerében, így inkább az
állat sörényébe kapaszkodott. Lazábban szorította a térdével, amikor
a ló a levegőbe emelkedett, és szorosabbra, amikor patái földet értek,
s ő kemény huppanással zuttyant vissza a helyére. Amikor egy
alacsonyan nőtt vaskosabb ág megcsapta a vállát, mégis kiesett a
nyeregből, és jóformán észre sem vette még, hogy a földön van, csak
amikor a ló visszagaloppozott hozzá nélküle.
Mozdulatlanul ült sokáig, csak a légzésére figyelve. Ha Ungolad
még mindig követné, úgy elég lenne most rátalálnia, és azon
nyomban könnyedén végezhetne vele, mert jószerivel megmozdulni
sem volt képes. Úgy tűnt, mintha egy ág roppanását hallotta volna
valakinek a lépte alatt, s ezt hallva nyomban talpra állt, futásra
készen, de hogy hogy nem, rögtön az első lépés után ismét a földön
találta magát. Mozdulatlanul feküdt, magához ölelve a földet, várva
78
végzetének betelj esedését.
Jóval később ébredt fel, és csak ekkor vette észre, mennyire fázik,
hogy szúrós tűlevelek tapadtak az arcához, és hogy teljesen
összezavarodott. Falada, ez volt az első gondolata. Nyomban
felpattant. Az erdő sötét volt körülötte, semmit sem látott, s csak az
eszével tudta, hogy nyitva van már a szeme. Huhogott egy bagoly,
alaposan ráijesztve. Aztán még egy huhogás következett, ő pedig
védekező mozdulattal átkarolta a mellkasát, és megpróbálta mielőbb
összeszedni a gondolatait. Jó ideje aludhatott már, és ebben egészen
biztos lehetett. Na de mi történt azelőtt? Futott és menekült… De ő
szeretett volna ennél többre is emlékezni. Maga előtt látta Adont, aki
elindult felé, hogy megvédje, és aztán már arra is emlékezett, hogy
egy kard fúródott a férfi mellkasába. Kirázta a hideg a gondolattól, és
inkább ismét lefeküdt a földre, karjával védve-takarva az arcát,
szeretett volna megszabadulni a sötétségtől az alvás segítségével.
Hajnalban útnak indult. A szélrózsa bármelyik irányába nézett, az
erdőt mindenütt ugyanolyannak látta, s idővel úgy érezte, talán csak
néhány mérföldre van a legközelebbi kisvárostól. Ám ahhoz, hogy
odataláljon, akár napokon át is bolyonghat az ismeretlen
rengetegben. A lombokon átszűrődő napfény iránya alapján csak
hozzávetőlegesen sejthette, melyik égtáj merrefelé eshet, és végül
arra indult el, amerre keletet remélte.
Megfájdult a gyomra az éhségtől, ami nem is csoda, hisz soha
eddig életében még egyetlen étkezést sem hagyott ki, s megszokta,
hogy az ennivalót a fehér márványfalak között tálcán kínálják elé.
Leginkább mégis a szomjúságtól szenvedett, olyannyira, hogy már-
már fontolgatta magában: ásni kezd a fák gyökereinél, hátha
megtalálja a forrást, amelyből ők táplálkoznak.
Órákkal később víz csörgedezését hallotta a távolból, s úgy érezte,
az egész teremtett világban ez lehet a legeslegszebb hang: úgy
érzékelte, visszhangozva terjedt tovább a víz a fák törzsének
rengetegében, ám ez csak összezavarta Anit: nem segítette, inkább
megnehezítette számára a tájékozódást. Végül megtalálta a patakot.
Igaz, akkor vette csak észre, amikor már belelépett. Ivott a vizéből,
mohón és olyan sokat, hogy a végén már úgy érezte, kipukkad tőle a
hasa. Azután a part mentén haladt tovább, mert úgy vélte, a folyóvíz
79
biztosan távolodik a hegyektől, ahonnan ered, s előbb-utóbb elvezeti
egy úthoz. Az út pedig újabb irányt mutathat neki.
Két napon át követte hát a patak folyását, és csak rövid időre
távolodott el tőle, amikor gombát keresett magának. Óvatosan
eszegetett belőlük, mert csak gyermekkori, halvány emlékeire
hagyatkozhatott: sok-sok évvel ezelőtt a nagynénje mesélt neki egy s
mást az ehető fajtákról. Vadhagymát is talált a nedves, fekete földben
a patakparton, de mivel nyersen ette, olyan erős volt, hogy szinte
égett tőle a szája, s patakokban folytak a könnyei.
A harmadik napon a patak egyszerre csak eltűnt a szeme elől. Egy
helyütt még derékszélességű volt, aztán annyira elkeskenyedett,
mintha csak egy karcsú vízisikló volna, végül egyesült egy zöld vizű
tóval, melynek partját nádbuzogányok nőtték be. Ani körbejárta a
tavat, abban reménykedve, hogy van valahol lefolyása, aztán
csalódottan egy fának támaszkodott, és a sírás lehetőségét kezdte
fontolgatni magában. Fogalma sem volt arról, hol lehet, és nem volt
nála kulacs, amiben tartalékolhatta volna a vizet, ráadásul patakot
sem talált, amelynek folyása irányt mutathatott volna neki a
továbbhaladáshoz. Ott töltötte hát a nap hátralevő részét s az éjszakát
is a patak legutolsó szakaszánál. A szomjúság az álmába is belopta
magát, de Ungolad csizmás lábának döngő lépteit is hallani vélte
alvás közben, mintha ott loholt volna közvetlenül a nyomában.
Amikor felébredt, minden egyes bagolyhuhogásra gyorsabban vert a
szíve, annyira beleivódott a félelem.
Reggel egy ideig a patak mellett üldögélt, ujjai között
csörgedeztetve a vizet. Vajon találkozik ez a patak a folyóval, amely
magával vitte a keszkenőmet? Ha nem veszítettem volna el, talán ez
az egész meg sem történt volna velem. Amint megszületett a fejében
ez a gondolat, máris nevetségesnek érezte – mintha csak esti mese,
kitaláció lenne csupán. Már-már ki is nevette magát érte, de a
nevetés kényszerétől furcsa feszültség támadt a mellkasában, és a
szeméből elindult egy addig visszafojtott könnycsepp. Azt hittem,
mágikus ereje van. Azt hittem, biztonságban vagyok. Pedig egy
madár is figyelmeztetett a veszélyre a vízesésnél. És Falada is. Es az
ösztönöm is azt súgta, hogy valami nincs rendjén. Megrázta a fejét,
és öklével megdöngette a mellkasát. Én voltam az, aki kiállt Selia
80
mellett, és én voltam az, aki nem menekült el idejében. A
késlekedésem árát Adonnak és Talone-nak és Faladának kellett
megfizetnie.
Hátrahajtotta a fejét, hogy elállítsa könnyei patakját, s ekkor
észrevett egy barna baglyot a vele szemközti fenyő hegyén. A madár
hatalmas, üveges, sárga szemekkel meredt rá.
– Te lennél az, aki miatt képtelen voltam aludni? – suttogta Ani. –
Nem tudom, mi lehet az oka, de egész éjjel futkározott rajtam a hideg
a huhogásodtól. Most viszont teljesen ártalmatlan lénynek tűnsz.
Valaha értett ő a baglyok nyelvén is, amikor még rendszeresen
bejárt az istállókba, hogy megfigyelje a gerendák között lakó
madarakat. Bármilyen régen volt is ez, az emlékkép a honvágy
émelyítő és felkavaró érzésével töltötte el. Hogy elterelje erről a
figyelmét, kísérletképpen huhogni kezdett. A madár azonban nem
reagált rá. Bárcsak hattyú lennél, gondolta Ani. A madarak nyelvét
ez idáig egységesnek hitte, bár tudta, hogy sokféle változatban
beszélik, a legjobban mégis a hattyúkéra emlékezett.
Tett még egy kísérletet – és üdvözölni próbálta a baglyot a
madarak nyelvén. Az a fejét ekkor szinte észrevétlenül ugyan, de
mégiscsak odafordította felé. Most adta első jelét annak, hogy
tudomásul vette a jelenlétét. Néhány pillanatig meredten bámulta,
aztán ő is üdvözölte Anit. A lány később megkérdezte a madártól,
mit szokott enni, amiről úgy tudta, udvarias társalgási fordulatnak
számított bagolykörökben, mire azt a választ kapta, hogy finom,
meleg egereket. Ani ezután azt szerette volna megtudni tőle,
merrefelé induljon ahhoz, hogy minél könnyebben kitaláljon a
rengetegből, s nagy üggyel-bajjal meg is fogalmazta ezt
bagolynyelven.
Hol van az a hely, ahol a fák véget érnek? így hangzott a kérdés.
A bagoly vagy nem tudta a választ, vagy nem értette a kérdését.
Talán ismerhetett a közelben lévő, emberek lakta helyeket, de
Aninak fogalma sem volt arról, hogyan kérdezhetne rá az utcákra,
épületekre.
Hol szoktál füstöt látni a környéken? kérdezte végül.
Egy röptényire a felkelő nappal szemben, felelte a madár.
Azzal átröppent egy másik ágra, majd arról tovább a következőre,
81
így mutatva neki a helyes irányt. Ani megköszönte a segítségét,
utoljára még ivott egy nagyot a vízből, és elindult. Magában azért
fohászkodott, hogy az egy röptényi út ne legyen hosszabb egynapi
járásnál.
Igyekezett tartani az irányt, egy távoli fát használva viszonyítási
pontként, majd odaérve egy újabbat választva magának.
A végén megfájdult a szeme az erőlködéstől. A levegő
mozdulatlan volt, a talaj csontszáraz, és sehol sem látta nyomát se
pataknak, se pedig folyónak.
Először észre sem vette a házat. A falai nyers fából készültek, a
tetőt ágak borították, melyeken még ott zöldelltek a tűlevelek. Kis
kert tartozott hozzá, amelyet léckerítés vett körül. Észrevette, hogy
érett almák piroslanak a fákon, és a földben zöld levelekkel
koronázott narancssárga répák duzzadnak. Bele is kordult a gyomra a
látványba. Egy barna kecskét látott kikötve egy oszlophoz, a
kerítésen kívül. Amikor meglátta az idegent, odafordult felé, és kissé
ingerülten azt mondta:
– Meeeee!
– Mit látsz, Poppo? – kérdezte egy női hang. Az asszony
hamarosan előtűnt a ház mögül. Piros kendőt viselt a fején, hosszú
tunikát és vastag, kék anyagból varrott szoknyát, amelynek alja
harangként lengedezett a bokája fölött.
Amikor megpillantotta Anit, gyanakvóan ráncolta a homlokát.
– Poppo, ugyan már, hiszen nem egy borz vagy farkas az! –
korholta a kecskét. – Bár lehet, hogy ő is potyázni akar a
veteményeskertemben, mint a közönséges mezei nyulak.
Rövid magánhangzókkal beszélt, jellegzetes torokhangon, s a
kiejtése alapján Ani arra gondolt, már Bayernben járhat vagy annak
közvetlen közelében. Megköszörülte a torkát, látva, hogy az asszony
már várja, hogy megszólaljon.
– Jó napot! – köszönt Ani. Napok óta egy szót sem szólt, s csak
nehezen hagyta el a torkát a hang, mintha legalábbis egy öklömnyi
nagyságú tárgy lenne. Ismét meg kellett köszörülnie a torkát.
– Hogyan? – kérdezte az asszony.
– Jó napot… Eltévedtem.
– Igen, értem. – Az asszony keresztbe fonta karját a mellkasán, és
82
végigmérte Ani rongyos és koszos ruháját. Nagyokat pislogva várta a
folytatást. Hiába.
– Talán segítene, ha tudnám, honnan érkeztél ide vagy hová
igyekszel, ugyebár. Akkor továbbkalauzolhatnálak a megfelelő
irányba.
Ani kinyitotta a száját, majd ugyanolyan gyorsan be is
csukta. Kildenree koronahercegnője vagyok vagy voltam, aki a te
királyod fiának a jegyese. Hogy is hívják… most nem jut eszembe. A
kíséretemhez tartozó testőrök fele szembefordult a többivel, és engem
is meg akartak ölni, hogy aztán az egyik udvarhölgyemet állítsák a
helyemre. Ezt kellett volna mondania, de egyszerűen képtelenségnek
tűnt ez az egész. Szerette volna ismét érezni azt a biztonságot,
amelyet a ruhája kivágásában tartott keszkenő jelentett számára, mert
most folyton csak a hiánya tudatosodott benne. Ám belátta, ha még
most is meglenne, akkor sem segíthetne rajta – ebben a helyzetben
senkire sem számíthatott, csakis önmagára. És ez a felismerés
legalább olyan félelmetesnek tűnt, mint az, amikor az ember
rádöbben, hogy eltévedt egy ismeretlen erdőben.
– Nos, gyermekem, rád várok – figyelmeztette az asszony.
Ani ekkor jött rá, mennyire megszomjazott mostanra – hosszú
órák teltek el már azóta, hogy elindult a patakpartról, s úgy érezte,
annyira fogytán már az ereje, hogy nemsokára akár el is ájulhat a
félelemtől, az éhségtől és a kimerültségtől. És miközben ezt
végiggondolta, sok ezernyi apró fekete pötty kezdett táncolni a
szeme előtt, aztán – mintegy megváltásképpen – egyszerre az egész
világ elsötétedett előtte: az asszony, a ház és a kecske is.
Amikor magához tért, először egy ablakot pillantott meg – olyan
volt, mint egy fekete szem, mely az éjszakába mered.
Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta magában, hogy ismét
biztonságos helyen van, egy szoba négy fala között, és egy szénával
kitömött matracon fekszik.
– Ezek szerint felébredtél?
Az asszony leoldotta a fejéről a kendőt, s Ani ekkor látta csak,
hogy sűrű, hollófekete haja van, mely most leomlott egészen a
válláig. Az asszony egy kisszéken üldögélt, és a kandalló fénye
mellett kötögetett.
83
 – Nyugodtan megmondhattad volna, hogy ennyire szomjas vagy.
Akkor nem kellett volna megkérnem a fiamat, Finnt, hogy ölben
hozzon be a házba. Lehet, hogy szánt szándékkal ájultál el, csak
azért, hogy valamilyen úton-módon bejuthass a házamba, és az
ágyamban aludhass? Hmmm…
Ani udvariasan mosolygott, mert úgy érezte, az asszony csak
tréfának szánta, amit mondott.
– Gondolom, szeretnél itt maradni éjszakára – állapította meg az
asszony, egy pillanatra sem hagyva abba a kötést. Ani az ide-oda
guruló gombolyagot figyelte. Az asszony keze olyan sebesen járt,
amihez foghatót sohasem látott még. Ekkor Anira pillantva biccentett
egy tányér felé, amely ott volt az ágy végénél álló kisasztalra
készítve. Sárgarépaleves gőzölgött benne. Az asszony egy kancsó
vizet is odakészített számára. Ani gyorsan ivott belőle, azután enni
kezdett, anélkül, hogy akár csak egy szót is szólt volna. Érezte, amint
a víz és a leves átjárja a testét, a torkán keresztül lecsorog a
gyomrába, és melegséggel tölti el.
– Szóval, lányom – mondta az asszony néhány perccel később –,
most már áruld el nekem, mi járatban vagy itt tulaj donképpen.
– Eltévedtem az erdőben – felelte –, és szeretnék valahogyan
visszatalálni az országúthoz, hogy továbbmehessek Bayernbe.
Miközben válaszolt, ügyelt arra, hogy kerülje a kil-denrea kiejtést,
különös gondot fordítva a hosszú magánhangzókra és a jellegzetes,
pergő mássalhangzókra, s azt kívánta magában, bárcsak tökéletesen
tudná utánozni a bayerniek beszédmódját.
Úgy érezte, viszonylag gyorsan képes lenne elsajátítani a
kiejtésüket, mint ahogy a hattyúk hangját is hamar megtanulta
utánozni. Most mégsem járhatott sikerrel.
Az asszony letette a kötést az ölébe, egymásba kulcsolta ujjait, és
gyanakvóan méricskélte Anit.
– Te nem idevalósi vagy – állapította meg. Miután Ani megrázta a
fejét, egy kérdéssel folytatta: – Bajban vagy, ugye?
– Igen, azt hiszem – hangzott a válasz.
– Nos, akkor egy szót se többet. Hallani sem szeretnék róla –
vágta rá az asszony gyorsan. – Minél kevesebbet tudok róla, annál
jobb, azt hiszem. Elég csak rád néznem, máris érzem, hogy valami
84
nincs itt rendjén. Először is szőke a hajad. És hosszú is, ugye? Túl
hosszú ahhoz, hogy egy idénymunkát kereső béres legyél. Nyilván
nem Bayernből származol, és akár mérget vennék rá, hogy nemesi
származású vagy. Ezt azonnal elárulja az a puha kis kezed.
Ani egymásba kulcsolta ujjait, mint akit tetten értek.
– És a kiejtésed… ccc, gyermekem. És ráadásul bajban is vagy.
Nekem pedig dolgoznom kell. Kötésből éldegélek, pulóvereket
szállítunk a piacra. Ugye, érted?
Ani bólintott.
– Miért nem mondasz még valamit magadról? – kérdezte az
asszony előrehajolva, ezzel is jelezve, mennyire várja a választ.
– Zavarban vagyok az idegen kiejtésem miatt – magyarázta Ani. –
És annyira összezavarodtam… fogalmam sincs róla, mitévő legyek…
– sóhajtott egy nagyot, de hiába, már nem sikerült feltartóztatnia a
zokogást, amely egyre erősödő hullámokban tört rá. Görcsbe rándult
tőle a gyomra, fájdalmában előregörnyedt, és keservesen sírt. A haja
előrehullott, mint valami sátor, úgy takarta el az arcát az asszony
szeme elől. Egyszer csak érezte, hogy az megsimogatja a vállát.
– Ugyan, ugyan már… Ne sírj többet. A könnyek eláztatják az
arcodat, és a sírás nem hoz igazi megnyugvást az embernek.
Ani úgy érezte, igaza lehet, mert most még szerencsétlenebbnek
érezte magát, mint előtte, így aztán két tenyerét a szemére
tapasztotta, s megpróbálta mielőbb abbahagyni. Ám amikor levegőt
vett, ugyanúgy sípolt a tüdeje, mint öccsének, Rianno-Hancerynek
egy-egy dühroham után.
– Sajnálom – mondta végül. – ígérem, nem sírok többet.
Sajnálom.
– Jól van, jól van már, gyermekem. Mondd csak el, szerinted mit
tehetnék azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgaid. De ne akarj semmi
gyanús dologba belekeverni engem!
Ani bólintott. Érezte, hogy az asszony egyfajta döntést vár tőle.
Hiányzott neki Talone, az édesapja és Selia… (nem, nem, Selia már
nem!), Falada, az elveszített keszkenő (nem, igazából ez sem). Ha
legalább itt lenne valaki egykori tanácsadói közül… Milyen gyerek
vagyok még,gondolta magában. Kiegyenesítette a hátát, kezét az
ölébe ejtette és a tüzet figyelte. Még ilyen távolságból is szinte
85
perzselte a szemét, olyan forró volt a lángja.
Nőj fel végre! Gondolkodj. Mire is van most szüksége? Leginkább
arra, hogy megtalálja az utat. Igen ám, az utat – de hová?
Képtelenségnek tűnt az a vágya, hogy egyedül, kíséret és segítség
nélkül visszajuthasson Kildenreebe. Hiszen nem volt útra valója, se
pedig egy lova – gyalog legalábbis hónapokig tartana, mire hazaérne,
addigra beköszönthet a tél, és leeshet a hó is. Talone azt tanácsolta
neki, menjen egyenesen Bayernbe, és keresse meg a királyt.
Lehetséges, persze, hogy Talone és az emberei legyőzték
Ungoladékat, és ha így van, akkor most ők is a királyt keresik. És a
királyon kívül ott van a miniszterelnök is, akire számíthat.
Hiszen találkozott már vele személyesen. Igaz, akkor még
gyermek volt, de talán emlékszik még az arcára, és hajlandó lenne
tanúsítani, hogy valóban az, akinek állítja magát. És ha Selia és az
árulók keresik őt? Hallotta saját szívverését a bordái alatt. Olyan
érzés volt, mintha Ungolad súlyos csizmás léptei dobognának a háta
mögött.
Még ha fel is ajánlaná valaki, hogy elkíséri vagy elviszi
Kildenree-be, akkor se tudná rászánni magát az utazásra, míg meg
nem találta Faládát, és ki nem derítette, mi történt Talone-nal és
azzal a néhány emberrel, aki hűséges maradt hozzá. El kell döntenie
hát, mitévő legyen.
– Milyen messze van innen a főváros? – kérdezte.
– Lovas kocsival úgy másfél napnyira. De eszedbe se jusson
nekivágni gyalog, mert biztosan eltévednél az erdőben. Aztán egy
hét múlva megint itt talállak majd, a sárgarépáim után sóvárogva,
félájultan a szomjúságtól.
– Elmehetnék veled a városba a piacra? Az asszony
elgondolkodott az ötleten.
– Igen, azt hiszem, ennek nincsen akadálya. Gondolom, szeretnél
valamilyen ruhát magadnak, hogy ne legyél olyan feltűnő, mint a fa
az erdőben, amelyikbe belecsapott a villám. Finn, a fiam a következő
hétvégén elvisz majd a vásárba, és aztán… végeztünk is egymással.
Az asszony határozottan bólintott, és felvette az öléből a kötést.
Fiatal fiú lépett be ekkor a házba. A kandallóhoz sietett, és
megcsókolta az, édesanyját. Ingére és szőrös felkarjára fehér
86
gyapjúfoszlányok tapadtak. Kezet nyújtott Aninak, és azt mondta:
– Szia.
– Szia, Finn – mondta Ani.
A fiú elmosolyodott, és eltűnt a helyiség sötét sarkában, ahol az
ágya állt.
– Most már aludj te is – mondta az asszony, és felkelt.
– Asszonyom…?
– Gilsa – mondta a nő. – Neked nem vagyok asszonyom.
– Gilsa, mikor lesz a következő hétvége?
– Nyolc nap múlva. De most már aludj, gyermekem. Ani az
oldalára fordult, úgy figyelte a fekete, üszkös fahasábokat, melyek
narancsvörös fénnyel izzottak, a tűz közeledő halálát jelezve, s azon
gondolkodott, lehet, hogy talán soha többé nem tud már elaludni…
Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, olyan volt, mintha csak egy
pillanat telt volna el azóta, pedig a szobát már elárasztotta ezüstös
fényeivel a hajnal. Kinyílt az ajtó, és belépett rajta Gilsa, egy
maroknyi tojással, fésületlen hajjal. Tincsei közé szénaszálak és
gyapjúfoszlányok tapadtak.
– Ó…! – kiáltott fel Ani, és felült. Csak most kapott észbe. –
Hiszen ez a te ágyad!
– Persze, hogy az – mondta az asszony. – Talán azt gondoltad,
hogy minden este a fészerben alszom?
– Nem, dehogy…
Ani máris kipattant az ágyból, és gondosan megigazította a
takarókat és a párnát. Soha életében nem kellett még azzal törődnie,
hogy hol alszanak mások. A palotában mindenkinek megvolt a maga
helye. Most úgy érezte, tudatlanságában figyelmetlen és önző is volt
eddig.
– Sajnálom – mondta. – És köszönöm. Ma este már nem kell
odakint aludnod miattam…
– Ez csak természetes – bólintott az asszony. – Még az én
nagylelkűségem sem terjed tovább annál, hogy egy éjszakánál többet
hajlandó legyek végigszenvedni miattad, és azon a vékony szénán
aludjak. Így is elég morcos vagyok a kényelmetlenség miatt.
Ani ekkor eltökélte magában, hogy itt-tartózkodása hátralévő
idejében semmiképp sem szeretne teher lenni Gilsa számára. Az első
87
napon, miközben az asszony a kisszéken ülve lázas gyorsasággal
kötögetett, Ani nekilátott, hogy ebédet készítsen. Miután az
ugyancsak megkérdőjelezhető végeredményt nagy nehezen
bekanalazták a háziak, Finn inkább kivette a kezéből a fakanalat. Ani
bosszankodott az ügyetlensége miatt, és figyelte a fiút főzés közben,
hogy eltanulja tőle a fogásokat.
Gilsa hamarosan rájött, hogy Ani jó megfigyelő, és ügyesen
megtalálja azokat a gyökereket az erdőben, amelyekre szükségük
volt a fonalak megfestéséhez. Egyre gyakrabban bízta meg hát
különféle feladatokkal, melyek elszólították a háztól, s Ani
gyanította, hogy így akarta távol tartani a többi házimunkától. Egy
ilyen kirándulást követően, amikor már a ház közelében járt, a
gyökerekkel teli köténnyel, feltűnt neki, hogy a tyúkólban valami
szokatlan mozgolódás támadt. Kisebb tollpihék keringtek a
levegőben, a csirkék ki-be járkáltak, egyre nyugtalanabbul.
Egy patkány, egy patkány, kárálták. Nem maradhatunk az ólban,
ha itt van a patkány. Itt van, itt van, alul…
– Fogalmam sincs róla, mi üthetett beléjük – mondta Gilsa, aki az
ól előtt állt, egyik kezével a kilincset fogva. – Annyira félnek, mintha
legalábbis zöld kígyó lenne a fészkükben vagy egy róka futkározna a
lábuk között. Már kétszer is kitakarítottam az ólat, és semmit sem
találtam.
– Egy patkány miatt ilyen izgatottak – mondta Ani. – Egy döglött
patkány van a padló alatt. És a tyúkok érzik a szagát.
Bevitte a házba a gyökereket, és miközben nekilátott a
szétválogatásuknak, eszébe jutott, hogy az imént mondottak talán
némi magyarázatra szorulnak. Amikor kilépett a házból, Gilsa már
Finnt utasítgatta, hogyan szedje fel a tyúkólban a padlót azon a
helyen, ahol Ani mutatta az imént a patkány feltételezett helyét.
Valóban elő is került egy nemrégiben kimúlt rágcsáló teteme.
– Te honnan tudtad…? – kérdezte Gilsa gyanakvóan, és metszően
éles pillantást vetett Anira.
– A szüleim is tartottak baromfit – felelte Ani.
Az első éjszaka után Ani a fészerben töltötte az alvásra szánt időt
– a viszketést okozó gyapjú-és szénahalmokon. Eleinte sokat
forgolódott, a padló minden kis nyikordulására, a fák lombjainak
88
susogására is felébredt. Lehet, hogy Ungolad mégis a nyomára
akadt? A fészerben töltött első éjszaka után mindenesetre kért
magának egy kulcsot a háziaktól, hogy bezárkózhasson. Finn
teljesítette a kérését, anélkül, hogy bármit is kérdezett volna tőle.
A vásárra utazás előestéjén Ani a tűz mellett üldögélt, és Gilsa
már elkészült kötött pulóvereit hajtogatta, majd szoros kötegekbe
kötözte és be is csomagolta.
Finn összekészítette az útravalónak szánt elemózsiát, Gilsa pedig
befejezte az utolsó pulóver ujját, mely narancssárga volt: az elejét és
a hátát napocskák díszítették, röpülő madarakkal. Egy dalt dúdolt
közben, amolyan pihekönnyű, elálmosító altatódalfélét. Ani úgy
érezte, mintha élne ez a dallam valahol az emlékeiben, és abba is
hagyta a csomagolást egy pillanatra, úgy figyelte a dudorászó
asszonyt.
– Még nem vagy kész – jegyezte meg Gilsa.
– Azt hiszem, én is ismerem ezt a dalt. Szöveg is tartozik hozzá
nálatok? Azt éneklitek hozzá, hogy…
– Hallod a fák beszédét, érzed a fenyő suttogását, látod a szelet,
mikor az erdő álmait röpíti feléd… – sorolta az asszony. – Réges-régi
nóta ez. Sokat énekeltem valaha a fiamnak, amikor még kicsi volt.
– És mit jelent ez? – kérdezte Ani. Gilsa kötőtűi össze-
összekoccantak.
– A régi idők meséiről szól, azt hiszem – mondta elmélázva. –
Arról, hogy távoli helyeken élnek olyan emberek, akik nem a
társaikkal beszélgetnek, hanem a széllel, meg a fákkal, meg
effélékkel. A sólyom érti a vaddisznó szavát, a gyerekek a tavasszal
diskurálnak. És az állatokkal is, ha jól értem. Mindig is sokat
gondolkodtam ezen a dalon. – Gilsa Anira pillantott. – Lehetséges
ilyesmi egyáltalán? – kérdezte. – Hallottál már valaha is hasonló
esetről, gyermekem?
Ani folytatta a csomagolást.
– Talán igen… Hallottam már olyan meséket, amelyek a teremtés
utáni időkről szólnak, amikor minden nyelvet ismertek még az
emberek, és hallottam olyan emberekről is, akik még tudnak
beszélgetni az állatokkal. De hogy a szél és a fák és a többiek is
beszélnének egymással… én eddig azt hittem, mindez csak
89
dajkamese.
– Talán valóban az is. De azért minden teremtett lény tud beszélni
a maga módján, nem?
– Azt hiszem, igen. Csak nem mindig érthetőek elég tisztán.
Gilsa gyanakvóan nézett Anira, mintha legalábbis a lány rossz fát
tett volna a tűzre.
– Az ember szokott beszélni másokhoz is időnként, nem csak a
másik emberhez. Én például gyakran beszélgetek a kecskémmel és a
csirkéimmel és az almafával is.
Nem tudom, hogy hallják-e vagy értik-e, amit mondok, és nem
hiszem, hogy valaha is válaszoltak volna nekem, de én nem látok
ebben semmi kivetnivalót. De gondolj csak bele, ha egy ember szót
érthetne a tűzzel vagy egy kecskével, és ha a tűz meg a kecske
válaszolni is tudna nekünk… Vajon milyen lenne az?
– Létezik vajon ilyesmi itt, Bayernben? – kérdezte Ani. – Ismerik
errefelé a mágiát?
– Varázslók, bűvészek és boszorkányok is élnek errefelé – szólt
közbe Finn. Hátradőlt a székében, s az megnyikordult alatta.
– Ezek mind csak szemfényvesztők, fiam – mondta Gilsa. – Ó
azonban nem erre gondolt – pillantott Anira.
– Én is láttam már őket ezzel a két szememmel! – erősködött Finn.
– A piactéren. Egy boszorkánynak az is elég, ha csak rád néz, máris
megmondja, mi a bajod. A varázsló pedig átváltoztatja a dolgokat.
Bármiből bármit tud varázsolni…
– Persze, persze, fiam – legyintett rá Gilsa. – Vannak bizonyos
különleges képességeik. Másképpen látnak és más dolgokat is
képesek megmutatni az embereknek, mint mi. De ez az egész csak
szemfényvesztés meg komédia. Kicsalják az emberekből a pénzüket
olyasmiért, amit nélkülük is tudhatnának. Ez a lány azonban nem
erről beszélt, hanem a világ régi rendjéről. Ugye, jól értettem,
kicsim?
– Azt hiszem, igen. Olyan sok mese létezik ezen a világon.
Furcsák és gyönyörűek és tökéletesek is… Nem olyanok, mint a
valóság, hanem jobbak annál.
Nemrég még én is azt hittem, van valamim, egy tárgy, ami
varázserővel rendelkezik, de aztán elveszítettem, és most már úgy
90
érzem, soha nem is volt semmiféle varázslatos benne.
Megérintette a ruhája szélét, ami alatt a keszkenőt hordta, és a
homlokát ráncolva így folytatta:
– Bárcsak valóban létezne mágia! Ha minden mese igaz volna,
akkor talán megtudhatnám belőlük, mitévő legyek most.
– Ugyan már, nem érdemes sajnálkozni az elveszett évek és a
feledékenységünk miatt! A mesék pontosan annyit mondanak neked,
amennyit csak tudnak. Minden egyébre magunktól kell rájönnünk.
Már csak az a kérdés, hogy elég okosak vagyunk-e ahhoz, hogy
ennyi mindent megtanuljunk. Én a leginkább erre a kérdésre
szeretném tudni a választ.
Ani nem válaszolt – ám ekkor halkan fütyülni kezdett a kéménybe
szorult szél. Egy pillanatra annyira felerősödött, hogy elnyomta a tűz
pattogó hangját, s olyan szomorú volt, mint egy törött szárnyú madár.

Hatodik fejezet
Ani másnap korán reggel sárga tunikát és égszínkék
gyapjúszoknyát öltött magára. Finn egyik régi csizmáját húzhatta a
lábára. A puha bőr takarosan feszült a vádlijára. Miután Gilsától
megtudta, hogy a bayerniek között nincsenek olyan szőkék, mint ő,
Ani kért tőle egy kendőt, amilyet Gilsa is hordott, hogy elrejthesse
hosszú haját. Úgy gondolta, ha a bayerniek módjára öltözködik, jobb
az esélye arra, hogy a király színe elé engedjék, még mielőtt magára
vonná Ungolad embereinek figyelmét. Mikor már biztonságban
érezheti magát az uralkodó jelenlétében, elég lesz egyszerűen
levennie a kendőt a fejéről, s megmutatnia haját mint származása
bizonyítékát.
Gilsa mutatta meg neki, hogyan viselje a kendőt, majd
megpaskolta az arcát, mint a kecske nyakát szokta fejés után.
– Ezek a te ruháid… – mondta Ani.
– Voltak – helyesbítette Gilsa.
Ani ekkor lekapta ujjáról a második aranygyűrűt.
– Szeretném meghálálni a jóságodat – mondta. – Kérlek, fogadd el

91
tőlem ezt a gyűrűt.
Gilsa a csillogó aranykarikára pillantott.
– Ugyan már, mit,csináljak én ezzel? – kérdezte mosolyogva. –
Talán fúrjam ki Poppo orrát és tegyem abba bele?
Aniban ekkor tudatosodott, eddig azt hitte, ez az asszony nem is
tud mosolyogni.
– Lehet, hogy még szükséged lesz rá, drágám, mielőtt az út végére
érsz – érvelt Gilsa. – Biztosan megtalálod majd a módját annak, hogy
megháláld nekem, amit tettem érted.
Aninak nem volt túl sok gyakorlata a vitatkozásban, és
csalódottan visszahúzta a gyűrűt az ujjára. Szinte érezte a gyomrában
az étel súlyát, amit megevett náluk, s a lelkiismeret-furdalást az első
éjszaka miatt, amelyet Gilsa ágyában töltött, míg az asszony a
fészerben húzta meg magát.
Korán volt még, amikor Finn és Ani a vállára vette a csomagokat.
Amikor útnak indultak, az erdő még harmattól nedvesen csillogott és
a hajnalhasadás előtti kékségben úszott. Finn szemlátomást örült a
csendnek, így aztán Ani hosszasan hallgatta az erdei madarak
csicsergését és a saját légzését, amely egyre nehezebb és szaporább
lett, amint távolodtak a háztól. Mire Finn először intett neki, jelezve,
hogy megpihenhetnek, Ani úgy érezte, egészen a húsáig dörzsölődött
le a bőr a válláról a csomag súlya alatt.
Délután ismét megálltak, hogy kifújják magukat. Az ösvény,
amelyen addig haladtak, itt földúttá szélesedett, s mély nyomokat
hagytak benne a szekerek. Az addig sűrű rengeteg fái odébb már
ritkásabban álltak, ligeteket alkottak. Ani megállt és visszanézett, és
őszintén meglepte, amit ekkor érzett: máris visszavágyódott a
vadonba. Gilsa házát – bármilyen kicsinek és elveszettnek tűnt is a
fák tengerében – sokkal inkább az otthonának érezte ekkor már, mint
az édesanyja palotáját, amelynek emléke egyre halványodott benne.
Azzal is tisztában volt már, hogy nem szívesen térne vissza a
palotába. Legfeljebb az ágyának kényelme és a megszokott ételek íze
vonzották – no és az, hogy ott legalább pontosan tudta, hol van a
helye. De – emlékeztette magát – Kildenree már nem az otthonom.
És Gilsa háza sem az. Megfordult hát, és az előttük álló utat vette
inkább szemügyre.
92
 A suttogó erdő neszei közül könnyű volt kiszűrni egy ló patáinak
dobogását, mely távolról hallatszott ide. Finn ágaskodva s a szemét
erőltetve pásztázta az utat, Ani pedig hátrált egy magaslatra, ahol
ritkábban álltak a fák. Ahogy fülelt, egyre szaporábban vert a szíve,
de persze nem mert szólni Finn-nek. Miközben a patkók dobogását
hallgatta, rájött, hogy egy kisebb fajta és magányos ló lehet az, nem
valószínű hát, hogy üldözői közelednének feléjük. Amikor
megpillantotta a zömök, alacsony termetű hátasló barna fejét, Finn-
nek felderült az arca. Az ismerősei közeledtek egy lovas kocsival.
– Hahó, hahó – mondta a kocsis, egy Finn-nél is fiatalabb
legényke. A szekéren még egy fiú és egy piros fejkendős lány ült.
Minden ruhadarabjuk, amit csak viseltek, élénk színekben
pompázott, mint Ani ruhái is, melyeket Gilsától kapott. Ez a
hasonlóság megnyugtatta, mert eddig, a kék és barna árnyalatok
uralta erdőben úgy érezte, kirívóan feltűnő lesz majd napsárgába és
kékbe öltözve. A szekér megállt, amikor odaért melléjük, a kocsis
felállt a bakról. Ani a fejéhez kapta a kezét, hogy meggyőződjön
róla, biztosan nem látszik ki alóla szőke hajának egyetlen tincse sem.
– Hahó – mondta a kocsi. – Hé, Finn, ő meg kicsoda?
– Anyám kérte meg, hogy segítsen nekem a piacon – hangzott a
válasz. A fiatalok egy emberként nézték Anit, várakozásteljesen. Ő
pedig úgy döntött, a nagyanyja nevét, az Isilee-t fogja használni
addig, amíg nem érzi magát teljesen biztonságban Ungolad
embereitől. De itt, az erdőben valahogy túlságosan fennköltnek
érezte ezt a nevet ahhoz, hogy az ütött kopott szekér utasai így
szólítsák.
– Isi vagyok – mondta végül. – Örvendek a szerencsének.
Finn felkapta a fejét, és Anira nézett. A lány most már ugyanolyan
gyorsan és folyékonyan beszélte az itteni tájszólást, mint a
tősgyökeres bayerniak. Napok óta szorgalmasan gyakorolta,
miközben gyökereket keresgélt az erdőben Gilsa házánál. Finn
felvonta ugyan a szemöldökét, de végül egy szót sem szólt, Ani
pedig hálásan mosolygott rá ezért.
A szekér utasai továbbra is csak bámulták.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte a másik fiú. – Pont úgy beszél,
mintha a Fekete-tó környékéről származna, de biztosan nem
93
odavalósi, mert különben ismernénk. Hallod-e, Finn?
– Persze, hogy hallom.
– Most már igazán elárulhatnád végre, hová valósi.
– Az Erdőségbe – felelte Finn.
A kocsis egyre csak rázta a fejét.
– Az nem lehet. És ez az egész egy csöppet se tetszik nekem. És
Nodnak sem. Mi nemigen bízunk az idegenekben. Tedd fel a
csomagját a szekérre, akkor nincs szükséged már a segítségére.
Szerintem az lenne a legjobb, ha egyedül menne tovább.
Ani meg sem lepődött ezen igazán: És már alig várta a pillanatot,
hogy lekerüljön a válláról ez a hatalmas teher. Miután Finn levette a
csomagot a hátáról, arra számított, hogy elválnak útjaik, és végre
ismét egyedül lehet az erdőben, amelyben már kezdte kiismerni
magát.
Finn azt mondta:
– Hát jól van – majd megfogta Ani könyökét, és elindult vele
tovább, gyalog az úton.
– Nyugodtan velük mehetsz, Finn – mondta Ani szelíden. –
Nekem nincs ellenemre. És nem szalaszthatod el a vásárnapot.
Finn megvonta a vállát, és tovább gyalogolt Ani mellett. A lány
hallotta, hogy lassacskán a szekér is elindul. Ott haladtak mellettük,
az ő tempójukban.
– Ne csökönyösködj már, Finn – mondta a kocsis.
– Úgy van, szállj csak fel, Gilsa fia – erősködött a lány, majd a
társaihoz fordult. – Finn biztosan hozott magával süteményt, amelyet
Gilsa sütött, és ha ilyen undok hangon beszéltek vele, egy morzsát se
ad nekünk belőle.
– Ugyan már, Finn – mondta a fiú. – Ne haragudj ránk. Csak azt
szeretnénk tudni, hogy ki ez a lány.
Finn azonban rájuk se hederített, és rendületlenül lépkedett
tovább.
A kocsis mordult egyet.
– Na, szálljatok fel mind a ketten, kecsketestvérek – szólt oda
nekik.
Ani és Finn is felkapaszkodott a szekér végébe. Szűkösen fértek el
hátul, mert nagy zsákok foglalták el a helyet. Ani követte Finn
94
példáját, aki felült egy zsák tetejére, mint a gyerekek. A fiú egyszer
csak benyúlt a tarisznyájába, és elővarázsolt belőle egy kuglófot,
amelyet Gilsa fűzfavesszőből font kis kosárba csomagolt.
– Friss, csak tegnapi sütésű – jegyezte meg, és a lány felé nyújtott
egy szeletet. Ani mosolyogva nézett a lányra, de az kerülte a
tekintetét.
– Na, gyerünk már, Nod! – mondta a kocsis. Lopva, a szeme
sarkából nézett csak Finnre, miközben a lovát noszogatta a
gyeplővel.
Kényelmes tempóban poroszkáltak, mígnem közeledett az
éjszaka. Ani magára terítette a takaróját, és figyelte a fák között
fokozatosan feltárulkozó világot. Három szomszédja megállás nélkül
tereferélt, igyekeztek megtudni egyet s mást Finntől. Elmondta, hogy
aggódik az egyik csirkéjük miatt, amelyik suta lábbal született, és
amiatt is, hogy nincs elég világosság a házukban esténként, mikor az
édesanyja kötöget.
Miközben arról beszélgettek, hogy kivel mi történt mostanában,
vagyis az előző vásár óta, Ani figyelmesen hallgatta őket, és próbálta
megtudni tőlük, milyen is lehet az élet itt, az Erdőségben, Bayern
határvidékén. A szavaikból úgy vette ki, nehéz és fáradságos munkát
végeznek és szegénységben élnek, nap mint nap szembesülve a
kérdéssel: vajon megérik-e még a következő telet? Mégis irigyelte az
erdőségieket, mert összetartó népnek ismerte meg őket.
Neki nem voltak történetei, amelyeket megoszthatott
volna másokkal, és egész úton inkább meg sem szólalt, azok
négyen pedig meg se próbálták szóra bírni őt. Összegömbölyödve
kuporgott a zsákján, és igyekezett a lehető legkisebb helyet elfoglalni
közöttük.
Éjszakára egy koromtól feketéllő tűzrakóhelynél álltak meg.
Hamarosan ismét felcsaptak a lángok. Miközben a többiek
elkészítették a közös vacsorát, majd leterítették matracaikat, Ani arra
gondolt, tulajdonképpen hálás lehet Seliának azért, hogy megtagadta
tőle a segítséget. Azóta legalább tett már szert némi gyakorlatra, így
nem okozott gondot, hogy megágyazzon magának. Finn, aki
pontosan tudta róla, hogy semmit sem konyít a főzéshez, a sajátjával
együtt Ani vacsoráját is elkészítette, így sok kellemetlenségtől és
95
szorongástól szabadította meg a lányt. Meg is köszönte ezt neki,
mégpedig hamisítatlan bayerni akcentussal.
Másnap reggel Ani ébredt fel a legkorábban. Miközben útitársai
arcát fürkészte a hajnal sápadt fényében, fájdalmasan egyedül érezte
magát. Alvás közben még Finn viszonylag ismerős vonásai is
szokatlannak tetszettek. Teljesen idegennek látta őket, sötét hajukkal,
a fizikai munka miatt letöredezett körmükkel, koszos kezükkel.
Békés szuszogásuk mégis azt sugallta, ők tökéletes biztonságban
érzik magukat ebben a véget nem érő rengetegben.
Felkelt és megnyújtóztatta tagjait. Ekkor a ló álmosan felnyerített.
Ez a hang fájó sebet tépett fel benne. Mennyire hiányzott neki Falada
társasága! A ló ápolásához használt kefék és a nyereg ott hevert
mellette egy sziklán. Ani nekilátott, hogy lecsutakolja a barnaszőrű
hátast. Suttogva beszélt hozzá, miközben kefélgette a szőrét, s
amikor izgő-mozgó, kihegyezett füléhez ért, halkan dudorászni
kezdett neki, a csikójukhoz beszélő kancák hangjait utánozva, s
megpróbálta kitapasztalni, hol szereti a legjobban, ha vakargatják.
Bár ezzel a lóval nem érthetett ugyanúgy szót, mint Faladával, mert
vele ellentétben az ő gondolatai nem jutottak el hozzá, mégis minden
izma és porcikája ismerős volt az ujjai számára, s a szeme
ugyanolyan pontosan tudta értelmezni minden apró mozdulatát,
mintha csak a saját lova lenne.
– Úgy látom, Nod kedvel téged – hangzott el a megállapítás.
Ani összerezzent a hang hallatán, és hátrafordult. A kocsisuk volt
az. A fiú ásított egyet, majd megdörzsölgette a szemét, azután
odament a lóhoz és megpaskolta a nyakát.
– Ezek szerint értesz az állatokhoz, ugye? – kérdezte.
– Azt hiszem, igen.
Nem tudhatta, hogyan vélekednek a bayerniek azokról, akiket
Kildenree-ben csak „suttogók"-nak neveztek, mert tökéletesen
értették az állatok beszédét, de a fiú nem tűnt gyanakvónak.
Megpaskolta Nod farát.
– Ha van kedved hozzá, fel is nyergelheted felőlem – mondta
engedékenyen.
Miután a társaság többi tagja is felkelt, ráérősen, csöndben
elköltötték a reggelit. Miközben a többiek felkászálódtak a szekérre,
96
és elhelyezkedtek, Ani a tábortűzhöz ment, és felkapott egy darabka
faszenet. Észrevétlenül becsúsztatta a szoknyája zsebébe, arra
gondolva, hogy ezzel majd befesti a szemöldökét, és akkor talán
kevésbé tűnik majd fel, hogy nem Bayernbe való.
A nap nagyobbik részét utazással töltötték. A vidék látványa
egyre szélesebbre tágult előttük. Miután a nap ereszkedni kezdett a
nyugati horizonton, már egy széles országúton zötykölődtek, több
száz szekérrel egyetemben. Előttük pedig lassacskán kirajzolódtak a
város körvonalai.
Az Erdőségen túli Bayern magas hegységek és hullámzó felszínű
fennsíkok országa volt. A város, melyet öt embermagasságú falak
vettek körül, maga is hegyre épült. Többszintes, keskeny házak és
tornyok alkották kanyargó utcáit; a távolból úgy festett, akár egy
hatalmas torta, amelyen a vörös tetők a gyertyák lángjai. A hegy
csúcsán állott a város legszebb épülete. A soktornyú királyi palota
volt ez, vörös és narancssárga zászlókkal, amelyek úgy lobogtak a
szélben, mint egy-egy gyertyaláng. Ani úgy érezte, az édesanyja
messze földön híres palotája ehhez képest csak egy szerény vidéki
kúriának tűnik.
Csak kapkodta a fejét a sokféle zaj és a színek kavalkádja láttán, a
kalapos-kendős fejek tengerként hullámoztak az utcákon, az arcok
között csakis sötét szemöldökűket és szempillájúakat látott, s a
katonák vashegyű dárdával és jellegzetes, élénk színűre festett
pajzsokkal masíroztak a tömegben.
Feltűnt köztük egy szőke hajú. Ő vette észre hamarabb a férfit, s
gyorsan el is kapta róla a tekintetét. Felismerte: Yulan volt az. Egy
kövön üldögélt a városfal előtt, és az arra elhaladó járókelőket
figyelte. Hunyorgott a napfény miatt, s egyik kezével a kardja
markolatát fogta.
Ani lelapult a csomagjához, aztán leült egészen a szekér legaljára.
A szívverése a fülében zakatolt, s a szekerek zörgése hirtelen
távolinak, az emberek pedig elenyészően apróknak tűntek így.
Yulan… Itt van hát a városban. Akkor biztosan Ungolad és Selia
is… Vajon ez azt jelenti-e, hogy legyőzték Talone-t és embereit? Ha
igen, akkor mindannyian meghaltak már. És itt sem érezheti magát
biztonságban. Megmasszírozta a nyakát, mert a feszültségtől már
97
merevnek érezte az izmait, s közben jó mélyen lehajtotta a fejét,
hogy ne is láthassák az arcát.
Valahogyan mégiscsak be kell jutnia a palotába. Kildenree-ben
minden évben voltak olyan napok, amikor a királyi család fogadta a
város polgárait, akik előadhatták kéréseiket, ügyes-bajos dolgaikat.
Ani abban reménykedett, hogy itt is dívik ez a szokás.
Ha egyszer már sikerült bejutnia a palotába anélkül, hogy Yulan
vagy a társai felfedezték volna, akkor a király színe elé járul, és
töviről hegyire elmondja neki, mi minden történt vele. Ha pedig az
uralkodó nem hinne neki, akkor még mindig fordulhat segítségért a
miniszterelnökhöz. Bár már öt év is eltelt azóta, hogy az Kildenree-
ben járt, Ani remélte, hogy még felismeri őt az arcvonásairól.
A tengernyi szekér a kapukon át özönlött a városba, s azután a
piactér peremén sorakozva álltak meg, szépen, sorban. Finn
társaságának egy háromemeletes, a térre néző épület túlsó vége előtt
jutott hely. Ani leterítette a matracát a szekér egyik kereke mögé, s
ott várakozott – arra, hogy besötétedjen, mert akkor talán kevésbé
tűnhet fel. Finn letelepedett mellé, és szó nélkül kenyeret és sajtot
kínált neki, testvériesen megosztva vele a vacsoráját.
– Finn, mondd csak, van itt olyan nap, amikor az alattvalók
bejuthatnak a királyhoz vagy királynőhöz vagy a herceghez, és
beszélhetnek vele? – kérdezte.
– Már nincsen királynőnk – felelte a fiú. Egy kenyérszeletet
majszolgatott, és nem tűnt fel neki, hogy Ani milyen feszült
figyelemmel várja a válaszát.
– Vásárnapokon mindig sokan állnak sorba, hogy kihallgatást
kérjenek a királytól – tette hozzá végül.
– Vagyis holnap? – kapta fel a fejét Ani. A fiú bólintott. Szótlanul
falatoztak tovább.
– Holnap. Gondolom, korán akarsz indulni – jegyezte meg a fiú,
és egy szűk utcára mutatott, amely a piactérről kiindulva felfelé
vezetett a hegyoldalban, egyenesen a palotához.
Még szürke volt az ég, amikor Ani felébredt. A piactéren álmosan
szedelőzködtek a kereskedők, az árusok. Kikészítették a takarókat,
fából faragott ládáikat a hajnali harmattól még nedves zsákokból.
Ani gondosan összehajtogatta a takaróját, elbúcsúzott Finntől, és
98
nekivágott a hegytetőre vezető utcának.
Nem tett még meg igazán nagy távolságot, amikor egy teljesen
néptelen mellékutcára bukkant – ott megállt, hogy megigazítsa a
fejkendőjét, úgy, hogy a haja tövének vonalára kerüljön a szegélye.
Aztán előhalászta a faszéndarabot a szoknyája zsebéből, egy
elfüggönyözött ablak elé lépett, lehajolt, és tükörként használva az
üveget gondosan befestette a szemöldökét. Ha a kildenreák egy
szőke hajú lányt keresnek, most már talán nem fog szemet szúrni
nekik a tömegben. Nem engedheti meg magának, hogy felismerjék,
mielőtt bebocsáttatást nyer a király palotájába, hiszen csakis ott
számíthat védelemre. Kétsége sem lehetett afelől, hogy ha úgy
adódik, Ungolad képes erőszakkal is elhurcolni, és aztán valahol,
ahol már senki sem láthatja, elvágni a torkát.
Minél tovább haladt ezen az utcán, annál több járókelővel
találkozott. Voltak, akik élénk színű ruhát hordtak, ami a vidékiek
jellegzetes viselete volt errefelé, mások finomabb és halványabb
színű holmikat viseltek, ők voltak a városlakók. Ani abban a
pillanatban érkezett a palota elé, amikor a nap első sugara
kiragyogott a városfal fölött. A kérvényezők és kihallgatásra várók
már hosszú sorban kígyóztak a kaputól a belső udvar felé.
Csatlakozott hozzájuk, utolsóként, s csak remélhette, hogy sikerül
észrevétlenül beleolvadni a névtelen tömegbe, és semmi feltűnő
sincsen már rajta, amivel magára vonhatja Yulan és társai figyelmét.
A sor viszonylag gyorsan haladt, jóllehet hosszú volt, és Ani
egyszer csak azon kapta magát, hogy megéhezett. Bárcsak hozott
volna magával valamennyit az elemózsiából, amit Gilsa készített
össze neki! Az éhségtől elkedvetlenedett, és a gondolatai is egyre
borúlátóbb irányt vettek. Igazságtalanság, ez az egész egyszerűen
égbekiáltó igazságtalanság! Hogy mások elemózsiájára szorulok,
hogy idegen emberek jóságára és könyörületességére kell
hagyatkoznom, hogy nincs egy vasam, sem pedig egy talpalatnyi
helyem, ahol meghúzhatnám magam. Ez a palota akár az én
otthonom is lehetne… A sorban állva nyújtogatnia kellett a nyakát,
hogy jobban láthassa a palota különböző részeit – az ég felé
nyújtózkodó tornyokat, a csillogó-villogó ablakokat és a szél cibálta
zászlókat.
99
 És látta önmagát kívülről – és alaposan szemügyre is vette. Egy
falnak támaszkodva, az utazástól gyűrött ruhában álldogált, csaknem
a legvégén egy hosszú sornak, amelyet türelmesen várakozó
alattvalók alkottak. Éhes volt, és már fájt a lába is, hiába volt olyan
puha Finn bőrcsizmája…
Ez nem is én vagyok, gondolta magában.
Vagyis akkor ki vagyok én?
Nem tudta a választ a saját kérdésére. Egyre csak a reggeli járt az
eszében, a ropogós zsömlék, a sült alma, a főtt tojás, a sajt, a kenyér,
a frissen főtt virsli. Nyelt egy nagyot az ürességtől korgó gyomorral,
és várt tovább a sorára. A várakozók csak lassacskán araszoltak
előre.
Végre hűvösebb helyen állhatott már, a palota belső kapujának
árnyékában. Amikor végül beléphetett az épületbe, olyan érzése volt,
mintha falba ütközött volna – annyira más volt idebent a légkör. A
gyomra mind jobban remegett az idegességtől, és a fojtogató érzéstől
sírhatnékja támadt. A szappan, a padlóviasz, a függönyökből áradó
parfümös illat, a régi fémtárgyak, a páncélzat olaja, a rózsavíz illata
egyszerre csapta meg az orrát. Ettől életre kelt benne az édesapja
emléke, az az idő, amikor kényelemben és tisztaságban, biztonságban
és bőségben élhetett. Alig néhány hónap telt el azóta, hogy elhagyni
kényszerült az otthonát, de ez az illatfelhő olyan ismerős volt, mintha
egyenesen onnan érkezett volna ide – egy emlék szárnyán, halott
édesapjára emlékeztetve, s egy idegen uralkodó arcára pillantva.
Szinte észre sem vette, hogy egészen előre araszolt időközben a
sorral, annyira elmerült az emlékek tengerében. Az előtte álló férfi
már be is léphetett a király fogadószobájába. És Ani ekkor pillantotta
meg Seliát.

Hetedik fejezet
Selia szőkesége miatt már messziről kitűnt a sok barna és fekete
hajú ember közül. Hosszú tincseit ráadásul ékkövekkel díszített
hajhálóba fogva viselte. Ani egyik új ruhája volt rajta, a rozsdabarna

100
színű. Magabiztosan, büszke testtartással járt-kelt, szemlátomást
olyan elégedetten önmagával, ami már-már bűn. Most két
udvarhölgy is kísérgette, akik hamisítatlan bayerni viseletet hordtak:
hosszú ujjú tunikát, többféle anyagból szabott széles szoknyával. És
önfeledten nevetgéltek.
Ani nem mozdult. A lába mostanra elnehezedett a macskaköves
utcán való gyaloglástól, majd a sok álldogálástól. Lehajtotta a fejét,
de felkészült arra is, hogy bármelyik pillanatban felismerhetik –
izmai megfeszültek, miközben Selia szoknyájának suhogását
hallgatta, amint a trónkövetelő továbbhaladt. Ani csak akkor
pillantott fel ismét, amikor a három nő már befordult a sarkon, a
folyosó végén. Az ajtónálló épp ekkor intett neki, hogy rajta a sor, és
bemehet.
Selia tehát itt van a palotában, és az én ruhámban mórikálja
magát.
– Jöjjön már, ön következik a sorban – biztatta az ajtónálló.
Selia itt van, és ez azt jelenti, hogy végeztek a többiekkel. Talone,
Adon, Dano, Radal és Ingras is – mind-mind halott.
– Gyerünk, iparkodjon, leányom, különben még holnap is ugyanitt
áll majd a sor!
Ani vett egy nagy levegőt, és belépett a terem ajtaján. A hosszú és
keskeny helyiség mennyezeti ablakán perzselő napfény áradt be,
felmelegítve a halvány színű márványpadlót. Aninak hunyorognia
kellett az erős fény miatt. Selia arcmása is csípte még a szemét, mint
amikor az ember sokáig bámulja a füstölgő tüzet, azután pedig a
sötétségbe mered. És így lépett előre a hang irányába, szinte
vaktában tapogatózva.
Sejtette persze, hogy testőrök állnak a helyiség sarkaiban és a
fénylő márványoszlopok tövében is. De nem akarta látni őket. Arra
gondolt, Ungolad biztosan itt van valahol Selia közelében. Az
emberei már nyilván keresik őt a városban. Úgy kellett idejönnie a
palotába, szégyenszemre, lopva, mint ahogy egy egér jár rá a tiltott
sajtra. Szinte kihívja maga ellen a sorsot ezzel, hiszen bármikor
megölhetik, mint kísérete többi tagját. Erre a gondolatra földbe
gyökerezett a lába. Attól tartott, hogy ha továbbmegy, a végén még
megfutamodik…
101
 – Jöjj hát közelebb, gyermek – mondta a király. Széles volt a válla
és magasnak is látszott, még így ülve is. Nagy és erős kezét a míves
faragású trónszék karfáján nyugtatta, s Aninak olyan érzése volt,
hogy ha a szükség úgy hozná, bármikor képes lenne akár kardot
kapni a kezébe és harcolni a csatatéren. Fáradtnak látszott, mégis úgy
tűnt, jól érzi magát – talán kifejezetten mulattatta, hogy Ani
vonakodott közelebb lépni hozzá. A biztatás dacára is csak nehezen
szánta rá magát még néhány lépés megtételére. Ám aztán a lehető
legmélyebben meghajolva pukedlizett előtte. Egykori tanítója azt
mondta, a hódolat kifejezésének ez a módja csak a királyi
méltóságoknak jár ki. Ám a királlyal való találkozásra senki sem
készítette fel őt, már amennyiben nem mint Kildenree
koronahercegnője, Anidori Kiladra, hanem egy egyszerű lányként
járul az uralkodó színe elé, férficsizmában, faszénnel feketített
szemöldökkel, anyanyelvétől eltérő kiejtést erőltetve magára.
– Mi hát a kérésed? – kérdezte a király.
– Én… nem is tudom – mondta, erős erdőségi akcen-
tust használva. Te ostoba, te ostoba liba, hajtogatta magában.
Nem fedhette fel kilétét a király előtt éppen most, amikor már tudta,
hogy Seliának sikerült bejutnia a palotába. Mert ugyan miféle
bizonyíték van a kezében? Ha most előadja a történetét, biztosan
Seliához fordul majd magyarázatért a király. Márpedig Selia és az
összes testőr is tagadni fogja az állításait, és a végén még
bebörtönzik mint szélhámost, vagy ami még ennél is rosszabb,
gyengeelméjűnek tekintik és sorsára hagyják – akkor pedig
egyenesen Ungolad karmai közé kerül. Nincs más választása.
Tanácstalanul tépelődött hát magában. A király felsóhajtott.
– Csak mostanában érkeztél ebbe a városba, ugye? – kérdezte.
– Igen, uram.
– Van hol laknod?
– Nincs – ismerte be.
– Mihez értesz?
Ani arra gondolt, az lenne a legjobb, ha hozzásegítené ahhoz,
hogy megtalálja Faladát… Reménykedve ezt válaszolta hát:
– Értek valamelyest a lovakhoz.
A király intett a tanácsadójának, aki a jobbján állt.
102
 – Jelenleg nincs szükségünk új lovászra, uram – nyilatkozta a
tanácsadó. Magas és sovány, keskeny arcú férfi volt, aki minden
megnyilvánulásával hangsúlyozta saját jelentőségét. Fontoskodva
bogarászott egy pergamentekercset, majd azt mondta:
– De a libapásztorfiú egyedül van, és úgy vélem, elég nehezen
boldogulhat az ötven madárral.
– Remek – mondta a király, és intett Aninak, hogy kövesse a
tanácsnokot.
– Várjunk csak, felség… mégis szeretnék kérni valamit – kapott
észbe Ani. – Válthatnék néhány szót a miniszterelnökével?
A király intett a türelmetlenül várakozó tanácsnoknak.
– Legyen kívánságod szerint – mondta Aninak.
Ani lehunyta a szemét, mintha el sem merné hinni, hogy kérése
ilyen hamar teljesülhet. Köszönetet mondott érte a királynak, s ismét
pukedlizett, miközben a következő kérvényező már ott várakozott a
háta mögött. Mire felegyenesedett, megváltozott a király
arckifejezése: úgy nézett rá, mintha most látta volna őt először
életében. A szája körüli ráncok elmélyültek. Ani úgy érezte, ott kell
maradnia addig, míg alaposan meg nem nézi magának, aztán
zavarában elvörösödött a nyakától a feje búbjáig.
– Rendben van – mondta a király, és Anira mosolygott, azután
ismét az udvarhölgyére irányította a figyelmét.
Az audienciaterem fényessége után a sötét fával burkolt falak, a
vastag, süppedő szőnyegek és a folyosót díszítő faliszőnyegek
látványa megnyugtatta Ani szemét. Találkozni fog hát a
miniszterelnökkel… ez a tudat megkönnyebbüléssel töltötte el. Arra
számított, hogy maga a tanácsnok mutatja majd neki az odavezető
utat, de az egy apród után kiáltott, és az ő gondjaira bízta Anit:
utasította a fiút, hogy vezesse a palotától nyugatra lévő házakhoz,
ahol a béresek laknak, azután sarkon fordult, hogy visszatérjen az
audienciaterembe.
– Várjon csak, uram! – szólt utána Ani. – A király azt mondta,
beszélhetek a miniszterelnökkel!
– Én vagyok az – hangzott a válasz.
– Én nem önre gondoltam… Úgy értem, én már találkoztam vele,
amikor még fiatalabb voltam…
103
 A miniszterelnök bosszúsan sóhajtott.
– Az valaki más lehetett. Én Thiaddag vagyok, Bayern
miniszterelnöke, és már négy esztendeje töltöm be ezt a hivatalt.
Úgyhogy sajnálom, de eleget kell tennem a fontosabb
kötelezettségeimnek. Nem segíthetek önnek abban, hogy ismét
találkozzon egykori ismerősével.
Legyintett Ani felé, mintha útjára bocsátaná, és visszasietett a
királyhoz.
– Na, akkor gyere! – noszogatta az apród.
Ani tétovázott. Nem szerepelt eddigi elképzelései között, hogy
egy libapásztorfiú mellett napszámoskodjon. De mint az imént is
bebizonyosodott, a tervei amúgy is elég gyenge lábakon álltak,
hiszen elég volt megpillantania Seliát, majd értesülni arról, hogy már
más a miniszterelnök, máris felborult minden addigi elképzelése.
Most az a legfőbb, hogy valamilyen ürügyet találjon arra, hogy itt
maradhasson legalább addig, amíg megtalálja Faladát.
– Jó, jó… rendben van – bólintott megadóan, és követte az
apródot.
Amikor kiléptek a napfényben fürdő udvarra, az apród megtorpant
– kinyújtotta mindkét karját, megmozgatta tagjait, és mosolyogva
nézett fel a ragyogó napkorongra. Anit furcsa mód a vörösbegyre
emlékeztette – piros volt a tunikája, a haja pedig borzas, mint a
madár búbja.
– Tatto a nevem. Egy kapitány fia vagyok, aki húsz katona
parancsnoka. Ezért lehettem máris apród, mindössze tizenkét éves
létemre.
– Értem – mondta Ani. – Gratulálok!
A fiú résnyire szűkített szemmel nézett rá, mintha úgy érezné, a
lány csak gúnyolódik vele. Ani megvonta a vállát, jelezve, hogy
fogalma sincs róla, jó dolog-e az egy tizenkét éves fiúnak, ha már
apród lehet.
Megcsóválta a fejét, és azt dünnyögte:
– Az Erdőségben születtem.
Bőbeszédű volt, be sem állt a szája, miközben a város meredeken
kanyargó utcáin haladtak, s részletesen elmesélte Aninak, miféle
bonyolult kötelezettségeknek kell eleget tennie az udvarban, aztán
104
elmondott neki egy s mást a városról is – mindent, ami hirtelenjében
épp csak eszébe jutott. Végre megérkeztek a magas városfalakhoz, és
aztán annak tövében haladtak tovább.
– A fal túloldalán már a királyi legelők terülnek el – mondta az
apród. – Teheneket, birkákat, libákat és más jószágokat tartanak. Ott
fogsz dolgozni mostantól kezdve.
– És merrefelé tartják a lovakat? – kérdezte Ani.
– A palota mögött, egy hatalmas területen. Olyan hosszú, hogy
futnunk kellene, ha még ebéd előtt a végére akarunk érni.
A palota mögött, gondolta Ani csalódottan. Ez már baj.
Tatto végül egy hosszú épülethez kalauzolta, amely kétszintes
volt, és ugyanolyan élénksárgára festették falait, mint amilyen színű
Ani tunikája volt. A gazdasszony, aki odabent fogadta őket, sovány
volt, tekintete fásult, mintha nem is érdekelné, amit lát. Amikor
beszélt, a szavak lassan, szinte vonakodva hagyták el a száját, sok
szünetet tartott beszéd közben, és gyakran nyögdécselt és sóhajtozott
is. Ideca néven mutatkozott be, s azt mondta, ő felügyeli a nyugati
városrész bérmunkásait. Tattótól azzal a figyelmeztetéssel búcsúzott
el, hogy ne csatangoljon el visszafelé menet, különben a kapitány
visszaküldi ide hozzá, és konyhai munkára osztja be. Tatto mérges
volt rá, amiért kedvezőtlen színben tüntette fel őt Ani előtt, és
sietősen távozott.
Ideca tetőtől talpig végigmérte a lányt.
– Nem látszik rajtad, hogy… izé… honvágyat ereznél a rokonaid,
az erdőségiek után, és remélem, nem fogsz már az első fagyos
hajnalon megszökni.
– Nem, biztosan nem – így Ani.
– Nem értelek, miért kellett előbb a királyhoz menned ahelyett,
hogy egyenesen engem kerestél volna meg – tűnődött az asszony. –
Gondolom, arra számítottál, hogy így hatásosabb lesz az érkezésed,
mint valami színpadi belépő, de ne gondold, hogy csak azért, mert
maga a király küldött ide téged, másképpen bánok majd veled, mint a
többiekkel. Mindannyian egyszerű munkások vagyunk. A mi életünk
itt egyedül a munkáról szól.
Ani bólintott, és remélte, hogy az asszony ezzel is beéri válasz
gyanánt. Ideca megnyalta a szája szélét.
105
 – Itt fogsz enni, a közös ebédlőben reggel és este, úgyhogy akár
máris nekiláthatsz az evésnek, hm?
Azzal letett Ani elé egy tányér bablevest és egy nagy pohár vizet.
Ani nyomban kiitta a pohár tartalmát, de nyomban meg is bánta – jól
jött volna a sűrű és kihűlt leves leöblítéséhez.
Ideca ezután feltessékelte Anit a fölső szintre, ahol a ruhákat
tárolta, adott neki egy tartalék szoknyát és egy tunikát is. Mindkettő
halvány narancssárga volt, mint a barackfa virága, majd a kezébe
nyomott egy görbe végű botot, hogy azzal terelgesse a libákat. Végül
egy széles karimájú szalmakalapot adott neki, amelyet szalaggal
köthetett meg az álla alatt. Ani elégedetten nyugtázta, hogy ez
tökéletesen eltakarja majd minden hajtincsét.
– Dél felől számítva a harmadik házban fogsz lakni – mondta
Ideca végül. – A városfal tövében. A mai nap hátralévő részében még
szabad vagy. Holnap korán reggel gyere ide früstökre.
Azzal útjára bocsátotta Anit, és becsukta utána az ajtót.
A gazdasszony szobájával szemben számos cselédszoba
sorakozott a folyosón. Mindegyiknek külön ablaka és bejárata volt.
Ani megkereste a harmadik házat, és belépett az ajtaján. Az egész
ház egyetlen helyiségből állt – és szánalmasan kicsi volt. Ha középre
állt és szélesre tárta karját, az ujja hegye csaknem elérte a falat,
mégpedig mindegyik irányban. A szomszédos épülettel közös, fából
rakott fala volt, míg nyugatról, azaz hátulról maga a városfal
határolta. Ugyanolyan szagot érzett itt is, mint a városban – szemét-,
füst-és ételszag keveredett benne, s Ani számára az egymáshoz
túlságosan is közel, túlzsúfolt helyeken élő emberek és állatok
jellegzetes szaga volt ez. A házsor közvetlenül a macskaköves útra
épült, s ettől olyan érzése volt, mintha odabent is az utcán
tartózkodna, és bármelyik pillanatban beléphetne az ajtaján egy
mozgóárus vagy néhány gyerek, akik bújócskáznak – beugrálnak az
ablakon át, aztán az ágyára huppanva felmásznak a hátsó, durva és
kiálló kövekből emelt falra.
Egy kis ágy, egy éjjeliszekrény, az egyik falon három fogas –
mindössze ennyiből állt a helyiség berendezése. Ani otthonára, a
Fehér Kőpalotában lévő egykori lakosztályára gondolt, az első
szobára, amelyben tizenöt is elférne ugyanebből az épületből.
106
Elképzelte, hogy egyre tágulnak és kifényesednek körülötte a falak,
fehér festék kerül csupasz felületükre, gyerekeket, madarakat, őszi
hegyvidéket ábrázoló faliszőnyegek tekercse gurul le a
mennyezetről, süppedős szőnyeg nő a lába alá olyan
természetességgel, mint ahogy egy folyó áraszt el egy területet, az
ágya hegyként tornyosuló puha párnákkal és takarókkal telik meg, s
az ágynemű úgy dagad, mint ahogy az élesztő kel meg, könyvekkel
teli polcok bélelik ki a falakat, macskák törleszkednek a lábához,
ismerős ételek kerülnek az asztalára, az ajtóban ott áll a szobalánya,
és azt kérdi tőle: Segíthetek az öltözködésben, koronahercegnő?
Nem, ő már nem koronahercegnő. És még csak nem is hercegnő
többé. A szobalány sem volt valóság – arcát csak a falat alkotó egyik
kerekded kőben vélte felfedezni.
A valóság sivár és rideg volt. Szűkös, mint ez a szoba. Ani leült az
ágy szélére, és a kezét bámulta – a puha kacsókat, melyeken egyetlen
bőrkeményedés sem éktelenkedett még.
*
Lefelé haladt a kanyargó utcákon, néhol zsákutcába tévedve,
aztán vissza. A hentesboltok környékén marhavese savanyú szaga
csapta meg az orrát, a virágárusok utcájából több száz kosárnyi virág
bódító illata szállt felé. Ani végül – a zsivajt követve – megtalálta a
piacteret. Az előző éjjel szekerekkel érkezett, a fáradtságtól
lecsöndesült emberek mostanra zajos kofákká változtak, a szekerük
bakjáról kiáltozva, a macskaköveken állva vagy takarójukon
kuporogva lelkesen mutogatták portékáikat a járókelőknek, kántáló
hangon:
– Almát tessék! Gyógynövényeket! Lekvárokat, befőtteket, diót és
süteményt! Takarót a hideg ellen! Már közeleg a tél!
Ani hamar megtalálta egykori útitársait – ugyanolyan élénk
taglejtésekkel kínálták portékáikat, mint a többiek. Zsákjaik félig
ürültek már, s most is vásárlók tucatjai nézegették és tapogatták Gilsa
élénk színű fonalait, a belőlük kötött pulóvereket. Most még a
szűkszavú és csendes Finn is elkiáltotta magát, és egy kötöttárut
lengetett a magasban, mint valami zászlót.
Időbe telt, mire Ani rájött, hogy neki integet – odasietetett hát
hozzá, miközben még mindig szinte szédült a tér szűnni nem akaró
107
zsivajától és a vásári forgatagtól.
– Szia, Isi – üdvözölte a legény, emlékeztetve Anit arra, hogy itt
ezen a néven ismerik. Bár már sok mindent sikerült eladniuk, a
portékáiknak mintegy fele még nem talált gazdára, ezért úgy
döntöttek, itt maradnak a vásárhét végéig.
– A következő hónapban már jobban fog menni az árunk –
mondta a piroskendős lány bizakodóan. – Addigra hűvösebbre fordul
az idő, és az emberek kezdenek készülni a télre – magyarázta.
– Finn, képzeld csak, kaptam munkát – újságolta Ani. Halkan
akarta, mégis szinte kiabálnia kellett, mert így is alig lehetett hallani.
– A király libáit fogom őrizni.
Amint kiejtette a száján ezeket a szavakat, elmosolyodott, mert
bár egyszerű munkáról volt szó, kimondva mégis valahogy
dicsekvésnek tűnt – mintha Tatto önelégültsége csengett volna vissza
saját mondatában.
– Elég jó munka – állapította meg Finn.
– Csak azért akartam elújságolni neked, hogy ne csodálkozz azon,
hova tűntem – magyarázkodott Ani.
A fiú megveregette a vállát, aztán kérdőn nézett rá. Megérintette a
saját szemöldökét, és Anira mosolygott, mintha közös titkuk lenne.
Ani most már végképp nem értette, mit gondoljon, és csak remélte,
hogy Finn ezzel nem azt akarta tudtára adni, hogy véletlenül letörölte
a szemöldökéről a festéket.
– Nos, most mennem kell – szabadkozott. – Köszönöm a
kedvességedet.
Azzal hátat is fordított neki, majd mégis visszalépett mellé, és
szinte a fülébe mondta:
– Finn, ha valaki rájönne, hogy ismersz engem és megkeresne
akár téged, akár az édesanyádat, kérlek, mondd azt, hogy a barátom
vagy, és ha kérdik, honnan jöttem, ne áruld el nekik. Kérlek szépen.
– Nagy nehezen sikerült mosolyt erőltetnie magára. – Ti vagytok az
egyetlen barátaim ebben a királyságban.
A fiú bólintott.
– Félretettem neked egy kis ebédet – mondta sejtelmes mosollyal.
Azzal elővarázsolt egy almát. Gömbölyű volt és zöld, és
olyan,erősen illatozott, mint az erdei patak mellett a fű. – Járj
108
szerencsével! – tette hozzá, azzal Ani kezébe nyomta a gyümölcsöt,
és folytatta a kofáskodást.
Ani az árusok standjai, a szekerek, a kofák és a járókelők között
araszolgatva haladt tovább.
Látta, hogy kisebbfajta tömeg gyűlt össze egy zsonglőr körül, aki
piros labdákat dobálva mutatott be különféle mutatványokat. Az
egyik labda galambbá változott a kezében, és körbe-körbe röpködött
a nézők feje fölött. Aninak tátva maradt a szája a csodálkozástól.
– Ügyes trükkök – állapította meg egy női hang. Egy zöld
fejkendős asszony mondta ezt Aninak. Ő maga egy takarón üldögélt,
előtte kis halmokban különféle gyökerek, erdei bogyók, szárított
termések és levelek sorakoztak.
– Ez az egész nem más, mint szemfényvesztés – mondta a nő, és a
zsonglőrre mutatott. – Ez még nem mágia.
– Hát persze – hagyta rá Ani.
Az asszony hunyorgó szemmel nézett rá, és köhintett egyet.
Talán a nevetését próbálta visszafojtani. – Ugye, tudod, hogy te is
rendelkezel különleges képességekkel? – kérdezte.
Ani a homlokát ráncolva nézett rá.
– A szavak, kicsikém. A nyelvek iránti érzéked. Azt hiszem, még
több is van benned, mintsem gondolnád.
– Úgy érted, van tehetségem a mágiához? – kérdezte Ani.
– Tisztában vagy már azzal, miféle képességekkel rendelkezel? –
kérdezett vissza az asszony.
Ani megvonta a vállát.
– Úgy látom, szeretnél innen valamit – az asszony koszos kezét
elhúzta a portékái fölött.
– Igen, tulajdonképpen… galagonyagyökérre volna szükségem –
mondta Ani. Akkor ismerkedett meg ezzel a növénnyel, amikor Gilsa
megbízásából gyűjtögette a gyökereket az Erdőségben. – De nincs rá
pénzem.
A nő szipogott egyet-kettőt.
– Az almáért cserébe – mondta végül, és máris Ani tenyerébe tett
egy ujjnyi vastagságú gyökérdarabkát. – Ez az összes. Nincs valami
nagy kereslet iránta.
Gyorsan gazdát cserélt hát az alma és a gyökér, és még mielőtt
109
Ani bármi egyebet is kérdezhetett volna tőle, az asszony
elhessintette.
Ani utat tört magának a városfal felé, aztán követte annak vonalát
nyugat felé, s bal kezével időről időre megmegcirógatta a falat alkotó
termésköveket. Még nem is hagyhatta maga mögött a piactér
zsivaját, amikor észrevette, hogy néhány hosszúkás valami lóg lefelé
a fal tetejéről, közvetlenül előtte. Hunyorogva erőltette a szemét, úgy
meredt felfelé, és próbálta kivenni, mit is lát valójában. Ám még
mielőtt felismerhette volna, hogy mit is lát, orrfacsaró bűz csapta
meg.
A fal tetejére akasztott emberi tetemek mintha magát a halált
testesítették volna meg. A nap könyörtelenül perzselte őket
pillantásával.
Édes és savanykás hús és friss vér szaga keveredett a levegőben,
s olyannyira ingerelte Anit, mintha valaki lenyomta volna az ujját a
torkán. Egész teste beleremegett a látványba, s olyan érzése volt,
mintha ki akart volna fordulni önmagából.
Igyekezett minél hamarabb áthaladni alattuk. Néhány lépéssel
odébb azonban megtorpant. Látta, hogy egy férfi hajol ki a fal
tetejéről az utca fölé. Az illető kenyeret és virslit rágcsált, és közben
nagy érdeklődéssel bámulta, mi is lóg a falakról.
– Bocsásson meg, uram – szólt fel neki Ani.
A férfi kiköpött egy húsdarabkát, és lenézett rá.
– Nem vagyok én úr, te erdőségi lány. Arnout a nevem.
– Arnout, meg tudná mondani nekem, kik azok, akiket
felakasztottak ide?
A férfi megvonta a vállát.
– Nyilván bűnözők lehettek. Valószínűleg megöltek valakit.
Esetleg jószágokat loptak vagy elraboltak egy lányt.
Efféle bűnt követhettek el. De nem a gyávaságuk miatt végezték
ki őket, ez egészen biztos. Mert azt, aki katona létére gyáván
viselkedik a király seregében, iszapba vagy sárba temetik…
Minálunk már csak ez a hagyomány.
Elmosolyodott, miközben folytatta az evést. Aztán mélyen
kihajolt a falon, hogy megsimogassa Ani fejét.
– A város egészen más, mint a te hazád, az Erdőség, ugye? Idővel
110
majd hozzászoksz, meglátod.
Ani folytatja útját, és nem nézett hátra még egyszer. Időközben
rájött, fogalma sincs arról, mi történik a bűnözőkkel Kildenree-ben.
Lehet, hogy őket is kivégzik. A sorsuk ugyanúgy rejtve maradt előle,
mint ahogy maga a világ is. Lehet, hogy az édesanyja úgy gondolta,
túlságosan gyönge ahhoz, hogy megismerje a valóságot.
Hosszú séta után Ani végre megérkezett az idénymunkások
telepére. Benyitott Ideca ajtaján, hogy egy kis ecetet kérjen tőle, amit
az asszony panaszos nyögés és enyhe korholás után egy bögrébe
töltve oda is adott neki.
Ani a sor harmadik házához ment, és belépett az ajtón. Hogy ne
is kerülhessen a szürke fal és a szűkös hely nyomasztó hatása alá,
rögtön munkához látott. A barna galagonyagyökér, amelyet a piacon
szerzett be, elkerülte a többi vásárló figyelmét a bayerniak által
kedvelt, sokkal élénkebb színű bogyók és más gyökérfélék között.
A falban talált egy meglazult kődarabot, kivette, és a segítségével
csíkokat vágott a gyökérből, majd vajatokat mélyített a padlóba, és
néhány csepp ecetet csepegtetett beléjük. Ecset helyett néhány
fűszálat használt: gondosan befestette velük szőke szemöldökét.
Ahhoz, hogy a haja színét is megváltoztassa, jóval több gyökérre lett
volna szüksége, mint amennyi fellelhető lenne az egész piacon. Arról
nem is beszélve, hogy akkor a kezét is befogná a festék, egészen a
csuklójáig. Be kell hát érnie azzal, amije van.
A megszáradt festék maradékát gondosan letörölgette a szoknyája
aljával, majd összegömbölyödve bevackolta magát az ágyba. Még
álmában is érezte az ágy kemény deszkáit a vékony matracon
keresztül: fájdalmasan nyomták a hátát.

Nyolcadik fejezet
Amint a hajnal kinyitotta fénylő szemét, Ani mocorgást hallott a
szomszédból. A faágyak keretei nyikorogva árulkodtak életkorukról;
csizmás lábak dobogtak a padlón. Az új narancssárga helyett Ani a
régi sárga tunikáját és kék szoknyáját vette fel. Az első munkanap

111
reggelén jobban érezte magát a már ismerős, megszokott holmiban,
mint valami újdonatújban. Copfba fonta a haját, s aztán körbetekerte
a tarkóján, hogy ráhúzza a kalapját, amely teljesen elrejti. Remélte,
hogy senki sem fogja megkérdezni tőle, miért visel fejfedőt már
hajnalban is, jóllehet a napfény aligha tört még utat magának a házak
közötti réseken, hogy megcirógathassa a macskaköveket. A szalagot
takaros csomóra kötötte az álla alatt, kilazult tincseit ismét feszesre
húzta, s betűrte a kalap alá. Aztán távozott a kis szobából, s Ideca
ebédlőjébe igyekezett reggelire.
Amikor benyitott az ajtón, a meleg étel és a tehénistálló szagának
sajátos keveréke csapta meg az orrát, amelyhez társult még az
állatokkal sok időt töltő, de fürdővízben csak röpke ideig üldögélő
emberek testszaga. Ani azon tűnődött, vajon képes lesz-e akár csak
egyetlen falatot is legyűrni ilyen körülmények közepette, bár vagy
tucatnyi béres üldögélt már a nagy asztal körült, s olyan mohón ettek,
mintha máskülönben koplaltatnák őket.
Fiatalok voltak, néhányan majdnem olyan fiatalok, mint Tatto. A
lányok közül néhány idősebb volt Aninál, a hajszínük pedig egészen
sötét – barna, akár a fák kérge vagy fekete, mint az iszap. Az
ebédlőben nagy volt a zaj – emberek beszélgettek, fémes zajjal
ütődtek egymáshoz a kanalak és az edények, csapódott a konyhaajtó,
amikor Ideca lányai újabb és újabb teli tányérokat hoztak, majd a
már használt edényekkel távoztak. A barátok egymásnak kiabáltak át
az asztal fölött. Aninak feltűnt, hogy a lányok közül senki sem visel
se kalapot, se kendőt. Idegességében a kalap peremét babrálgatta,
majd keresett magának egy helyet, ahová leülhet, és magába
zárkózhat. Hamarosan észrevették persze.
– Conrad, itt van a barátnőd! – kiáltotta valaki.
– Ő lenne az új lány?
– Na, mi lesz Conrad, csókold már meg! – noszogatta barátját egy
fiatal fiú, s meglökte szomszédját, aki narancssárga sapkát viselt, és a
hosszú pad legvégén ült. A hirtelen mozdulattól a legény a földön
találta magát. A társa nyomban talpra állította, de közben lesodort az
asztalról néhány főtt tojást. Még mielőtt verekedéssé fajulhatott
volna a helyzet, Ideca közbelépett – egyik kezével a fiú csuklóját
kapta el, a másikkal az üstökébe markolt.
112
 – Conrad, büntetésből egész éjjel főtt tojást fogok pu-coltatni
veled – fenyegetőzött. – Mutatkozz be Isinek, és ülj vissza a
helyedre.
Conrad bosszúsan nézett rá. A tojásokat visszarakosgatta a
tányérra, majd a nadrágja szárába törölte a kezét, és kinyújtotta Ani
felé. Szürke volt a szeme, az arcán a szeplők olyan sűrűn sorakoztak
egymás hegyén-hátán, mint a pikkelyek.
– Conrad a nevem – mondta. – Én vagyok a libapásztor.
– Csókold meg! – kiáltotta valaki a reggeliző társaság zsivaját
túlharsogva.
Conrad a hang irányába fordította a fejét és visszakiáltotta:
– Fogd be a szádat, máskülönben én fogom be! Aztán teletömöm
az orrodat a reggelivel, és feltakarítom veled a padlót!
Megismételte üdvözlő gesztusát, Ani pedig kezet fogott vele,
aztán megtörölgette a háta mögött, mert Conradétól az övé is
ragacsos lett.
– Örvendek – mondta udvariasan.
– Hová valósi vagy? – kérdezte egy lány a terem végéből.
– Az Erdőségbe – felelte Ani.
– Naná, hogy az Erdőségbe, hiszen pont úgy beszélsz, mint a
verebek – kíváncsiskodott tovább az előbbi lány. – Na de azon
belül… honnan jöttél?
Ani sejtette, hogy a béresek többsége az Erdőségből érkezhetett a
városba, és innen küldik haza a pénzt, hogy támogassák az
otthonmaradt családtagokat.
– A Fekete-tó vidékéről – mondta, arra a helyre hivatkozva,
amelyről Finn szomszédait hallotta beszélni.
– Tényleg úgy beszél, mint egy ismerősöm, aki odavalósi –
hallotta Ani egy lány hangját.
Valaki rábólintott, s aztán viszonylag gyorsan meg is feledkeztek
Aniról. Komótosan falatozott hát. A laktató étel még forrón gőzölgött
előtte. Talán túl korán tálalták fel. Minden egyes falatot alaposan
meg kellett fontolnia, nehogy leforrázza a nyelvét vele. Figyelte
közben Conradot és a barátait, és elképedve látta, hogy halomszám
fogyasztják a főtt tojást és a babot a birkacombhoz, aztán forró,
zsíros fánkkal folytatják, s közben be sem áll a szájuk. Amikor sorra
113
kiürültek a tányérok, a szájukat a kezük fejével törölték tisztára, a
tenyerüket pedig a nadrágjuk szárába vagy egymásba. Néha
dulakodtak egymással, s a padok ilyenkor fülsértő nyikorgással
karistolták a kőpadlót.
– Hozd magaddal a botodat! – szólt oda Conrad Aninak. Felkapta
a sajátját, mely a többiekével együtt az ajtó közelében, a falnak
támasztva pihent. Miközben távoztak, a többiek kórusban
mondogatták:
– Conradnak barátnője van! Conradnak új barátnője van!
– Na, gyere, libapásztorlány! – mondta Conrad mogorván,
miközben elindultak a keskeny utcán.
Ani lépésről lépésre letámasztotta a botja végét a macskaköves
útra, a kövek közötti hézagba, így kapaszkodott egyre feljebb, mivel
Conrad nem várta be. Így aztán csak akkor sikerült utolérnie őt,
amikor már kevésbé meredek szakaszokon haladtak. Ani fülét
hamarosan különféle állathangok ütötték meg – birkáké, disznóké,
kecskéké –, de a jószágok olyan sokan voltak, hogy szinte egységes
morajjá olvadt a hangjuk. Conrad kinyitotta előtte egy alacsony
épület, a baromfiól ajtaját. Gágogó ludak üdvözölték őket a
bejáratnál, s Ani azonnal tudta, hogy egészen más nyelvet beszélnek,
mint a hattyúk. Egyetlen szavukat sem értette.
– Ugye, foglalkoztál már ludakkal korábban is? – kérdezte
Conrad. Amikor Ani tagadólag rázta a fejét, Conrad nemtetszése
jeleként forgatni kezdte a szemét. – Akkor eleinte próbáld meg
könnyedén felfogni a dolgot, rendben? Hagyj csak mindent rám,
inkább maradj a háttérben, és csak arra figyelj, hogy el ne
csatangoljon akár egy is közülük. A libák nem szeretik az
idegeneket, de azt hiszem, egy új pásztorlánnyal még mindig jobban
megbarátkoznak, mint egy fiúval. A gúnárok kis híján szétharapták
egy fiúnak a térdkalácsát, aki az Erdőségből jött ide, és nálunk
keresett munkát. Nem sokáig maradt meg mellettem. Kondás lett
azóta, most is a disznókat őrzi.
– Köszönöm, hogy figyelmeztettél – mondta Ani.
– Ne érts félre, engem cseppet sem érdekel, ha szétmarják a
térdkalácsodat, libapásztor lány. Én csak figyelmeztettelek.
Azzal megvonta a vállát és kinyitotta az ól ajtaját. A libák jóval
114
kisebbek, ugyanakkor sokkal kevésbé kecsesek és fenségesek voltak,
mint az Ani által ismert hattyúk. Bár alakra hasonlítottak rájuk, a
ludaknak nagyobb volt a feje és rövidebb a nyaka. A lábuk és csőrük
pedig narancssárga, mint valami egzotikus gyümölcs színe.
Kildenree-ben a palota kertjeiben nem tartottak libákat, s Ani
eddig csak távolról látott ilyen madarakat. Néha a könyvtár ablakából
figyelte a rövid hajú vidéki lányt, aki mezítlábasán, egy bottal a
kezében s fején vastag papírból hajtogatott csákóval terelgette a
madarakat. Úgy tucatnyi libának viselte gondját egyszerre. A
folyóparton terelte őket végig, ki a legelőre, amely a város határában
terült el. Ani akkor könnyű és gondtalan munkának vélte a
libapásztorkodást, mivel a lányt elégedettnek látta.
Ekkor hangos és kellemetlen hang zökkentette ki gondolataiból.
Egy széles fejű gúnár vált ki a csapatból, és csőrével nyomban
nekiesett Ani lábának. A meglepetéstől Ani hátrálni kezdett, és
hanyatt esett. Amikor felnézett, látta, hogy a madár előrenyújtott
nyakkal és leszegett fejjel indult támadásra, mintha egész teste egy
kivont kard volna, mely egyenesen Ani felé irányult. Sziszegő
csőrével közvetlenül az arcát célozta meg. A lány mindkét kezét
maga elé kapta, hogy védje a fejét s az arcát, és minden izma
megfeszült, felkészülve a fájdalomra. Ám miután semmi sem történt,
kikukucskált az ujjai között – ekkor látta, hogy Conrad még idejében
elkapta a madár nyakát, és a könyöke hajlatába szorította a fejét,
mint valami satuba.
– Állj fel – mondta a lánynak. – Ostobaság, amit csinálsz.
Ani feltápászkodott a földről, és lehajolt a botjáért, amelyet az
imént ijedtében elhajított, de fél szemét közben mindvégig a gúnáron
tartotta.
– Sajnálom… – mondta sután.
– Na, most már menjünk…
Hosszú utcákon vezetett útjuk a legelőre nyíló kapuig.
Ötven madár valóban túl sok lehet egyetlen libapásztorfiúnak, de
a helyzetet csak nehezíti, ha a madarakon kívül egy ostoba lányra is
vigyáznia kell. Bármelyik pillanatban nekieshetnek a gágogó ludak a
vádlijának. Conrad épen ezért mindvégig leghátul maradt,
füttyszóval és botjával noszogatva terelgette az állatokat, és néha
115
elkiáltotta magát közben:
– Hé, te lány, hát nem látod, hogy elkószálnak?
És mutatta Aninak, merrefelé kóvályognak a madarak, akiket neki
kell visszaterelnie a többiekhez.
Ani hiába is szerette volna kivenni, miról beszélgetnek a libák.
Mikor a hattyúktól eltanult módon próbált szólni hozzájuk, úgy tűnt,
mintha egyenesen kinevetnék érte, és még erősebben csipkedték a
lába szárát, mint annak előtte.
Végül egy keskeny, boltíves kapuhoz értek, amelyen átjuthattak a
városfalon túlra. Odaát magasra nőtt ártéri fák és egy keskeny folyó
várt rájuk. A legelő ugyanolyan ellenállhatatlan erővel csábította a
libákat, mint az embereket a böjt utáni első étel illata: kiegyenesedett
a nyakuk, apró szemük élénken csillogva itta a fű és az ezüstösen
fénylő folyó látványát.
Ani lépett ki elsőként a kapun, hogy megszámolja őket
narancssárga csőrük alapján, miközben kitotyognak utána. A fehér
tollak tengerében kék szemükre és csőrükre összpontosította minden
figyelmét.
– Negyvenhét – mondta végül. – Ötvennek kellene lennie, de én
csak negyvenhetet számláltam.
Conrad megvonta a vállát.
– Nem aggódsz a hiány miatt? – kérdezte Ani. – Ne menjünk
vissza és nézzük meg, hátha elcsatangolt egy pár közülük útközben?
A fiú dacosan nézett a szemébe.
– Korábban is előfordult már, hogy hiányzott néhány. Már több
mint egy hete, hogy egymagam bajlódok velük.
Ugyan mit tehetek, ha három még akkor is eltűnik, amikor már
ketten vigyázunk rájuk? Legközelebb azért jobban figyelj oda rájuk,
légy szíves.
Az idő lassan telt – a nap komótosan haladt égi útján. Ani egy
magányos bükkfa árnyékába húzódott, mely a legelő kellős közepén
állt. A lábától nem messze kis itatótó vize csillogott, melyet egy
patak táplált. A libák csoportosan járultak a tóhoz, úgy ötösével,
aztán nekiálltak keresni, hol nő magasabbra a fű, és lelkesen
kutakodtak a tó partján, az iszapban is. A legelő nem volt valami
széles – inkább hosszúkás. Mindkét oldalról élő sövények védték
116
kerítés gyanánt, s azon túl Ani már láthatta a birkákat az egyik
oldalon, míg a másikon talán tehenek legelésztek…
A messzi távolt kezdte pásztázni, abban reménykedve, hátha
megpillant a legelőn néhány lovat, közöttük talán Faladát is. Ám
Tatto azt mondta, a lovakat a város legelőin tartják, a palota mögött.
Hogy megnyugtassa háborgó lelkiismeretét, Ani úgy érvelt, hogy
Faládának valószínűleg sokkal jobban megy a sora itt, mint neki.
Nagy halmokban hordják elé a friss zabot, és elégedetten pihenhet a
királyi istállóban. Már amennyiben egyáltalán életben van még… Ez
a lehetőség fájdalmasan nyilallott a szívébe. Igen ám, de ha Falada
már nem él, akkor hogyan találhatna rá anélkül, hogy önmagát ne
sodorja életveszélybe közben?
Felesleges minden további találgatás. Hisz napközben amúgy sem
hagyhatja el a legelőt. Mégis, mit reméltem? – gondolta
magában. Hogy talán engedélyeznek számomra egy órányi
teaszünetet? Néhány órával dél után egy utcai árus kiáltott ki a
kapun, friss sültet és péksüteményeket kínálva. Conrad csalódottan
intett neki, hogy semmit sem kérnek. Nincs pénzük – sem neki, sem
a libapásztorlánynak.
Amikor az esti nap narancsvörös fénnyel perzselte már a
látóhatárt, Conrad odakiáltott Aninak, hogy ideje hazamenni.
Napközben nem voltak együtt, a fiú a bükkfák alatt keresett árnyékot
magának a folyó partján, köveket dobált a vízbe, néha hajkurászta a
libákat, hogy hallja a gágogásukat.
Hazafelé menet könnyebb volt terelgetni a madarakat. A libák a
nap végére elfáradtak, és alig várták, hogy megpihenhessenek. Csak
egyszer kellett használniuk a botot, amikor néhány gúnár különvált a
többitől, hogy üldözőbe vegyenek egy törött fogú kóbor macskát,
amely túl közel merészkedett az egyik nőstényhez.
Amikor bezárták a ludakat az ólba éjszakára, és visszamentek a
házba, amelyben az ebédlő van, Ani már értette, miért van szükség
olyan kiadós reggelire. A gyomra várakozásteljesen korogni kezdett
az éhségtől, amint megérezte az ételszagot.
A vacsorát ugyanolyan nyüzsgés közepette fogyasztották el, mint
a reggelit. Babot és disznózsírral sütött pástétomot kaptak, burgonyát
vaj nélkül és péppé főzött zöldbabot. A többiek élénken beszélgettek,
117
és Ani is szívesen csatlakozott volna hozzájuk. Az emberekből áradó
istállószag most még áthatóbb volt, de ez most már nem vette el az
étvágyát.
Valami zajt hallott ekkor az ajtó felől. Egy vele nagyjából
egykorú lány érkezett, aki kivörösödött arccal kapkodott levegő után.
Fekete haja kócosan, kibontva hullott a vállára, s hatalmas szeme
láttán Aninak egy bagoly jutott róla az eszébe. Kifulladva
támaszkodott az ajtófélfának, úgy intett a fiúk egy csoportja felé,
akik a közelben álldogáltak, majd levegő után kapkodva azt mondta:
– Gyorsan, Razo, Beier! Gyertek, segítsetek! Az a gonosz vén
kos… kitört a karambol és bejutott a csirkéim óljába. Próbáltam
megfékezni, de hiába…
A fiúk közül ketten szó nélkül felkapták a hozzájuk legközelebb
eső botokat, és kiviharzottak a helyiségből. A lány csak akkor nézett
szembe a többiekkel, miután már becsukódott mögöttük az ajtó.
Aninak feltűnt, hogy a lány arckifejezése nyomban megváltozott.
Már nem kapkodott levegő után – sőt, lassacskán huncut mosolyra
húzódott a szája, s ettől gödröcskék keletkeztek kétoldalt az arcán.
– Már csak azért sem tudtam megfékezni a kost, mert fontosabb
volt, hogy egy vödör moslékot odakészítsek a fiúknak az ólajtó
fölé…
A jelenlévők hahotázó nevetésben törtek ki, amely hamar átragadt
mindenkire, Ani is elmosolyodott, és csóválta a fejét, miközben
elképzelte, mi vár szegény fiúkra, amikor benyitnak az ólba. A lány
pukedlizett és letelepedett Ani mellé a lócára.
– Csak visszavágás – magyarázta Aninak, miközben felkapott egy
már kihűlt babos pitét. – A múltkor festett tojásokat tettek a csirkéim
fészkébe, minden áldott nap, egy héten át. El nem tudtam képzelni,
mi lehet a bajuk. Minden elképzelhető gyógyszert beadtam már a
szegény tyúknak, még a boszorkányok ajánlotta magokat is
elszórtam körülöttük, mígnem egyik nap észrevettem, hogy festékes
a széna… Micsoda ördögfajzatok ezek a fiúk!
A lány barátságosan mosolygott Anira, ő pedig viszonozta. Szinte
szégyellte magát mellette, mert a másik lány olyan csinos és
magabiztos volt, amilyen ő csak lenni szeretett volna. Zavarában
lesütötte a szemét.
118
 – A Fekete-tó vidékéről jöttél, ugye? – kérdezte a lány. – Én Enna
vagyok. A Lucfenyő-ligetből, tudod, a folyó partjáról.
Ani bólintott.
– Ne aggódj Conrad miatt. Teljesen átlagos fiú, de azért rendes.
Időbe telik ugyan, mire feloldódik, ha idegen társaságába kerül, mint
ahogy az állatok is.
– Én csak a minap érkeztem a városba – magyarázkodott Ani. –
Még sohasem jártam itt korábban.
Enna felvonta a szemöldökét ezt hallva. Ani bólintott. Hálás volt a
lehetőségért, hogy végre igazat is mondhat.
– Van valami újság errefelé? Mi történt mostanában? Egy fiú az
asztal túloldaláról szintén hallotta a kérdését, és felhorkant.
– Nem sok – felelte Enna helyett. – Nálunk legalábbis jóformán
semmi. Egyetlen szabadnapunk sincsen…
– Csak a vásár napja – mondta egyik társa.
– Igen, a vásárnap és egy-két ünnepnap, de az idén az is már csak
télen lesz. Aztán meg ki tudja, mikor.
Ami azt jelenti, hogy a következő vásárnapig nem is lesz szabad
ideje. Ani most már tudta, hogy ehhez legalább egy hónapot kell
várnia. Csak akkor állhat neki megkeresni Faladát. Biztosan jól
van, győzködte magát. Ha még életben van, akkor biztosan jól megy
sora.
– Na és mikor is lesz a herceg esküvője? – kérdezte egy lány a
lóca másik végéről.
Ani a tarkójához kapta a kezét – mintha el akarná titkolni, hogy
libabőrös lett a kérdés hallatán.
– Nem emlékszem rá – mondta a fiú. – De biztos, hogy nem a
közeljövőben.
– Pedig akkor nagy ünnepség lesz, majd meglátod. A királyi
család tagjai szeretik megadni a módját, ha saját előkelőségüket
fitogtathatják. Biztosan eltart majd egy hétig a vigasság.
Ami azt jelenti, hogy kevesebbet kell dolgoznunk, és ingyen
almatortát osztogatnak majd az utcákon.
Ani oldalt hajtotta a fejét, s igyekezett olyan hangnemet megütni,
ami nem árulja el, milyen fontos számára ez a hír.
– Megnősül a herceg? – kérdezte. – És kit vesz feleségül?
119
 – Valami sárga lányt Kildenree-ből – felelte valaki. –
Egy hercegnőt, azt hiszem. El sem tudom képzelni őfelségéről,
hogy alacsonyabb rangú lányt vegyen el…
– Igazi hercegnő az ara – tódította Enna. – Ezzel a két szememmel
láttam a méregdrága szoknyáját…
A közelben falatozók felkapták a fejüket, és elcsendesedtek.
– Hogyhogy nem meséltél nekünk erről eddig, Enna? – kérdezte
valaki.
– Úgy is van! – csatlakozott hozzá egy társa. – Titkaid vannak tán
előttünk?
– Meséltem már róla nektek – mentegetőzött Enna –, és azoknak,
akik befogták egy időre a szájukat, és végighallgattak, nincs ebben
semmi újdonság. Ha most hajlandóak vagytok rám figyelni, akkor
még egyszer elmesélem.
Nagyjából két hete történhetett, hogy épp a patikáriushoz
igyekeztem, amelyik a városkapu közelében van, a csirkével,
amelyikről azt hittem, hogy beteg, mert ugye színes tojásokat tojt egy
héten át, s látom ám, hogy az utca tele van emberekkel. És mindenki
róla beszélt. Senki sem tudta, mikor érkezik meg a kíséretével,
tudjátok, mert olyan messziről utaztak ide, és nem is küldtek előre
hírnököt. Hallottam, valaki ezt mondta…
– Gondolom, ezek a kildenreák vagy minek is nevezik őket, saját
kis hadsereggel érkeztek ide…
– Ezt azért nem mondhatnám. Úgy húszan lehettek mindössze,
meg néhány ló – így Enna. – A hercegnő egy nagy fehér lovon
érkezett, amelyet feldíszítettek, persze…
Ani érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Falada. Ezek szerint él.
A legszívesebben megragadta volna Enna karját, hogy mielőbb
kiszedje belőle a további részleteket is. De inkább ráült a kezére.
– Én nem sokat konyítok ugyan a lovakhoz, de hallottam néhány
férfit beszélgetni közben, s ők azt mondták, átkozottul jó paripa. És
azt is hozzátették, hogy a hercegnőnek fogalma sincs róla, hogyan
kellene megülnie.
Valószínűleg valami pónin lovagolt addig, míg át nem szelték az
Erdőséget, és csak az utolsó pillanatban ültették fel erre a szép
paripára, a hatásosabb látvány kedvéért. Ani elmosolyodott.
120
 – Az ilyesmi nagyon is egy igazi hercegnőre vall – állapította meg
Conrad. – De épp eleget beszéltél már a lovakról. Azt mondd el
inkább nekünk, hogy milyen a lány?
– Nem neked szánták a szülei, Conrad – szólt rá a szomszédja,
mire Conrad nyomban a bordái közé bökte a könyökét.
– Szerintem csinos – mondta Enna. – Egészen világos színű a
haja, nem olyan természetes szőke, mint inkább az, amelyet barnára
festettek, csak kimosták belőle a festéket.
Olyan a színe, mint Conrad használt fürdővize szokott lenni…
Mutatós ruha volt rajta, amolyan hercegnőnek való, ezüstös
flitterekkel és … ilyen mély kivágással – Enna ekkor a szegycsontja
és a torka közötti mélyedéshez illesztette egyik tenyerét és négy ujj
szélességet mutatott lefelé. Az egyik lány nevetett ezen, egy másik
vágyakozva felsóhajtott. Ani egyik kezét a keblére tette, s érezte,
hogy forró lesz az arca. Annak a ruhának a kivágása kevésbé tűnt
volna merésznek rajta, hiszen magasabb Seliánál… Az egyik lány
észrevette Ani ösztönös mozdulatát. Elnevette magát, és Anira
mutatott.
– Nicsak, a libapásztorlány arról ábrándozik, hogy ő a hercegnő…
Enna átkarolta Ani vállát, és barátságosan megrázta.
– Ugyan már, nem ment el az esze! Miért akarna királyné lenni,
amikor ehhez ott kellene hagynia a libákat? Igaz-e, kishúgom?
– Igazad van. Nem is erre gondoltam – mondta Ani. – És…
mondd csak, hallottál bármit is, amit a kildenreák beszéltek egymás
között? Úgy értem, a hercegnő és a testőrei?
– Hmm… nem, nem hinném. Akadt közöttük egy testőr, egy nagy
termetű férfi, aki két copfba fonva hordja a haját… olyan a színe,
mint a romlott tejé… egyik hajfonata az egyik, a másik a másik
vállára simul. Ő lovagolt a hercegnő mellett, és egymáshoz egészen
közel hajolva beszélgettek.
Megvetően néztek le ránk és a városra. És azt hiszem, mindenkire
és mindenre, akit és amit csak láttak, megjegyzéseket tettek.
Szerintem ez rossz modorra valló magatartás. Én azt hittem, a
hercegnőhöz az illik, hogy egyenes tartással üljön és rezzenéstelen
arccal figyelje, bármit is lát. Ha értitek, mire gondolok…
Ani bólintott.
121
 – De tényleg! A sok ló, néhány szekér, húsz mogorva arcú testőr
és a hercegnő azzal a mélyen kivágott ruhával, amilyent csak a
csaposlányok hordanak mifelénk…
Egy magas lány felmordult erre.
– Tatto azt mondta, a hercegnő mindig mindenhová magával viszi
az egyik testőrét. Enni, inni, sétálni a kertbe… mintha nem bízna a
palota testőreiben.
És sohase lépett még ki a palota kapuján, mintha attól félne, hogy
összekoszolja a lábát, ha a bayerni utca kövére lép…
– Én meg azt hallottam, hogy tíz új ruhát csináltatott már
magának, mióta megérkezett – újságolta egy másik lány. – És mérget
vehetünk rá, hogy ez így is van, mert a nagynéném barátnője varrónő
a városban, és jól ismeri az udvari szabászokat.
– Azt is mondják, sohasem lovagolt még ki a palotából, és az
otthonról hozott barátain kívül senkivel sem szokott beszélni. És
azon a furcsa vinnyogó hangon beszélnek egymás között…
– A kildenreák már csak efféle maguknak való emberek –
állapította meg egy béreslegény.
Ani is bólogatott velük, aztán hirtelen abbahagyta.
Ha ott lennék, ahol lennem kellene, sohasem találkoztam volna
ezek-
kel a béresekkel, kapott észbe. Én lennék az, akit sárga kildenrea
lányként emlegetnek most, rajtam is nevetnének a fura akcentusom
miatt és a hivalkodó viselkedésemért. Ám ebben a pillanatban a
hercegnő sorsát valahogy szánalmasnak érezte.
Kicsapódott az ajtó, és kilincse nekivágódott a falnak, olyan
erővel nyitottak be rajta. Razo – az alacsony, sötét hajú fiú – érkezett
vissza. Elég beszédes volt az arckifejezése és ökölbe szorított keze is.
Beier ott állt mögötte, bottal a kezében. Hajukból és vállukról
szürkés moslék folydogált.
– Enna! – mennydörögte Razo az indulattól remegő hangon,
mintha figyelmeztetni szerette volna a lányt. Enna azonban csak
nevetett.
– Isten hozott benneteket újra minálunk, fiúk! – üdvözlésképpen
megemelte feléjük a vizespoharát, mintha koccintani szeretne velük.
A többiek is követték a példáját. A társaságon végighullámzott a
122
nevetés, és a jókedvük kitartott egészen addig, mígnem eljött az idő,
hogy nyugovóra térjenek mindahányan.

Kilencedik fejezet
A napok ropogós reggeli faggyal és lágyan fújdogáló szellővel
indultak. A beköszöntő ősz újdonsága még a levegőt is átjárta. A
libák megérezték a közelgő változást, s párosával sétafikáltak,
felcseperedett fiókáikat most már magukra hagyva. Néha egy-egy
madár abbahagyta a legelészést, felkapta a fejét és hosszasan bámult
a szélbe, a levegőbe szimatolva, találgatva, vajon miféle híreket hoz,
aztán kiáltozva hívták testvéreiket, hogy tudassák velük: az ősz első
szele megérkezett.
Ani legalábbis így képzelte. A nap nagyobbik részét a fa alatt
töltötte, biztonságos távolságra a libáktól. Innen figyelte és hallgatta
őket. A libák sokkal többet zajongtak, mint a hattyúk, és úgy érezte,
talán sohasem lesz képes elkülöníteni különös nyelvük egyes
beszédhangjait egymástól, nemhogy még bármiféle jelentést is
társítani tudjon a hangsoraikhoz. Hisz most már nem volt ott mellette
a nagynénje, aki tanítgathatta volna. Bizonyos madárnyelvek
ugyanakkor annyira hasonlítottak egymásra, hogy nem okozott
különösebb gondot számára átváltani egyikről a másikra – legfeljebb
annyit, mint a kildenrea helyett a bayerni tájszólásban beszélni. Ám a
ludak nyelve nem hasonlított az általa ismert madarakéra. Előrehajolt
és a fejét kissé oldalt fordította, mint a vörösbegy, amikor kukacokat
keres a földben. Ám hiába fülelt. Csivitt, csivitt, cserr, cserr, ssz, ssz
– ezeknek a madárhangoknak egyelőre ugyanúgy nem volt jelentésük
számára, mint ahogyan a száraz avar zörgésének sem.
Ani estére alaposan kimerült, mégis gyakran megesett vele, hogy
órákon át álmatlanul forgolódott az ágyában, hiába ígért szép álmot a
szemhéja mögötti teljes sötétség.
Adont kardélre hányták. Talone pedig csak kiabált és egyre csak
kiabált. Ungolad keze elkapta a csizmáját.
Az ágyán fekve láthatta a palota legdélibb tornyának sötéten

123
kirajzolódó körvonalait, s azt is, hogy esténként olykor egy gyertya
halvány csillagként pislákolt az egyik ablakban. Azt bámulta, amíg
csak el nem nyomta az álom. Ez az aprócska fénypont arról
árulkodott, hogy valaki más is ébren van még rajta kívül. Valaki, aki
ugyanígy álmatlanul gondolkodik és egyedül van. Álmaiban olykor-
olykor az idegen palota falai között járt, ormótlan és koszos
csizmájában meg-megbotlott a túlságosan is elegáns, mélyre süppedő
szőnyegekben, reménytelenül bolyongva a folyosók útvesztőjében,
melynek rendszere annyira bonyolult volt, hogy egyszerű
libapásztorlány-agyával át sem láthatta, így ki sem tudott igazodni
benne. Gyakran keresett valamit vagy valakit álmában – főleg
Faladát vagy Seliát, ám amikor végül megtalálta őket, csak állt
előttük, bután és ostobán, és fogalma sem volt róla, mitévő legyen
most. Máskor keresés helyett inkább futva menekült. Olyankor egy
kéz a végén mindig elkapta a bokáját.
Reggelenként egyedül öltözködött – a libák csőre okozta sebekkel
teli testét óvatosan bújtatta a ruhába, és jóformán szótlanul
reggelizett. Enna rendszeresen kereste a társaságát ilyenkor, és Ani
igyekezett barátságosan viselkedni és figyelmes lenni iránta. Ostobán
érezte magát beszélgetés közben, ugyanúgy, mint Gilsa házában, a
tűzhely mellett főzőcskézve, miután az asszony rábízta az ebéd
elkészítését, s a fazék tartalma minden igyekezete ellenére egyre
feketébb lett és mind erősebb kozmaszagot árasztott… És
tapasztalatlan volt az emberekkel való bánásmód és a barátkozás
terén is. Végül arra is rá kellett döbbennie, hogy az önbizalma
teljesen szertefoszlott.
Egy őszi reggelen, több mint egy héttel azután, hogy Ani a
városba érkezett, előkerült Conrad egyik elkószált jószága.
Ani vette észre elsőként, még amikor csupán egy távoli fehér
foltnak látszott a tó partján. Először azt hitte, csak egy fadarab az,
melyet partra vetett a víz és kifakított a nap, vagy valaki ott felejtette
az ingét, bár addig egyetlen olyan bayerni ruhadarabot sem látott
még, amely ilyen tiszta, patyolatfehér lett volna. Miközben
kíváncsian találgatta, hogy mi lehet ez, megfeledkezett a szokásos
óvatosságról, és rátámadt egy különösen harcias természetű gúnár,
amely – miután Ani kilépett a legelő kerítésének kapuján – hirtelen
124
mozdulattal kinyújtotta a nyakát és belecsípett a hátsójába.
– Hagyd abba! – ripakodott rá Ani. – Mindannyian hagyjátok
abba! – A tenyere élével dörzsölgette a csípés fájó helyét, miközben
Conrad jóízűen nevetett rajta.
– Úgy látom, szert tettél néhány igazi barátra a libák között –
jegyezte meg.
Ani mogorván nézett rá.
– Igen, nekem is úgy tűnik.
A magányos gúnár meg se mozdult, amikor a többi liba a tóhoz
ért. Üdvözlésképpen gágogott ugyan egy párat, mire néhány társa
odagyűlt köré. Egymást túllicitálva kiabáltak és társalogtak,
bökdösgették az oldalát a csőrével.
– A három közül egy mégiscsak előkerült – jegyezte meg Conrad
–, igaz, hogy két hét után.
A gúnár ekkor Conrad felé emelte a fejét, de úgy tűnt, túlságosan
is kimerült ahhoz, hogy felálljon. Jó pár tolla kilazulva lógott rajta, s
így olyan látványt nyújtott, mint egy tessék-lássék módra kitömött
párna. Ani közelebb lépett hozzá, mert szeretett volna meggyőződni
arról, hogy nincsenek-e olyan sebei, amelyeket el kellene látniuk.
Erre egy hatalmas gúnár hirtelen hátat fordított kimerülten elterült
társának, és dühösen sziszegni kezdett Ani felé, csőrét fenyegetően a
magasba szegezve, remegő rózsaszín nyelvét nyújtogatva.
– Nyugalom, minden rendben van – csitítgatta Ani. – Nem nyúlok
hozzátok egyetlen ujjal sem. De viselkedj rendesen te is, mert már
tenyérnyi hely sincs rajtam, ahol ne éktelenkedne egy seb, amelyet
valamelyik társad ejtett a bőrömön.
Ani ezután letelepedett a fa alá, és a palotát nézegette. A reggeli
napsütéstől hamarosan elálmosodott, fejét hátrahajtotta, a fa
törzsének támasztva, s elképzelte magában, miként fogja
kiszabadítani Faladát az istállóból, és aztán hogyan jut majd haza,
természetesen vele együtt.
Ábránd képeit, mint tükröt, patkódobogás zaja törte darabokra.
Vadászatra induló lovasok csapata közeledett feléjük – a libalegelőn
vágtattak keresztül. Többen is úgy irányították hátasukat, hogy a
békésen legelő madarak között haladjanak el, halálra rémisztve őket,
s így fülsiketítő gágogás közepette, szárnyaikkal hevesen csapkodva
125
próbáltak menekülni. Ani lehajtotta a fejét, s a kalapja pereme alól
nézett fel a lovasokra, attól tartva, hogy lehet közöttük ismerős is –
egy régen látott arc, világos haj… Ez az elővigyázatosság teljesen
feleslegesnek bizonyult. A paripák hátán ülő nemes urak egyetlen
pillantásukra sem méltatták a libapásztorlányt. Átugrattak a patakon,
és máris elnyelte őket a legelő túlsó végét határoló erdő. És egyikük
lova sem volt fehér.
A fa árnyéka odébb vándorolt időközben, Ani arcát most már
perzselte a nap. Átköltözködött hát az északi oldalra, ahol még
árnyékos volt a fű. Ott pihent a gúnár is, még mindig ugyanazon a
helyen, bár most már ismét egyedül: magára hagyták a társai,
miközben menekültek a veszélyesen dobogó patás lábak elől. A
gúnár felemelte a fejét, és kissé szétnyitotta a csőrét. Ani nem volt
biztos abban, hogy mit akarhat tőle – talán csak sziszegni szeretett
volna.
A gúnár lassan feltápászkodott, és nagy üggyel-bajjal előrébb
botorkált néhány lépésnyit, aztán megtorpant. Hirtelen előrenyújtotta
a nyakát, majd hagyta, hogy a lendület előrébb vigye a testét.
– Mondd csak, az utolsó csepp erődet is arra akarod használni,
hogy megtámadsz engem? – kérdezte Ani. – Ez nagy butaság volna
tőled.
A gúnár továbbra is Ani felé törekedett, s amikor odaért felhúzott
lába mellé, lehuppant a földre és odasimult a bokájához. Ani
mozdulatlanná dermedt.
– Hosszú út áll mögötted, ugye? – kérdezte, és kitépett egy
maroknyi füvet azok közül, amelyeknek már magvasodott a vége, és
odatartotta a madár csőre elé. Az egy kis ideig nézegette, aztán
megnyugodva lejjebb engedte a fejét, és eszegetni kezdte a kezéből.
Annyira csiklandozta közben a tenyerét, hogy nem kis erőfeszítésébe
került megállni, hogy el ne kapja előle.
– Ó, már értem, csak egy kis babusgatásra vágytál, ugye? –
kérdezte. – Hm. Látod, most amúgy sincs semmi más dolgom,
úgyhogy beadom a derekamat. De ez azt is jelenti, hogy akkor engem
illet meg a jog, hogy nevet adjak neked. Én pedig Joknak foglak
szólítani mostantól fogva, mégpedig egy mese után, amely egy vén
világcsavargóról szól, aki sok kalandozás után mindig ugyanarra a
126
helyre érkezik vissza.
A madár ismét falatozott egy párat a kezében tartott fűből, de
semmiféle hangot nem hallatott közben. Aninak úgy tűnt, mintha
nehezen venné a levegőt.
– Te szegény ludacska – sajnálkozott. – Rémes érzés lehet
eltévedni. És még annál is rosszabb érzés persze, ha az ember
hazatalál, de senki sem várja szeretettel. Te vagy az én
szerencsehozó madaram, Jok. És szerencsésnek mondhatom majd
magam, ha épségben hazajutok, mint te, és én is megúszom annyival,
hogy legfeljebb zihálni fogok a kimerültségtől, és nem esett nagyobb
bajom néhány karcolásnál. Úgy érzem, okosabb lettem, mint voltam
előtte. Igaz, sokkal szomorúbb is.
A gúnár ekkor az utolsó fűszálat is kiette a kezéből. Mivel nem
tépett rögtön egy újabb fűcsomót neki, Jok felnézett rá, kedves és
szelíd, de kissé talán korholó pillantással. Ani még fel sem fogta,
hogy megértette a kérését, miszerint kérne még enni, máris tépett
neki egy újabb maréknyit, s odatartotta, hogy kedvére
szemezgethessen belőle.
Akkor este Ani a hóna alá fogta Jokot, és hazavitte. Miután a
többi ludat bezárták éjszakára az óljukba, alaposan megvizsgálta a
madarat, s három nagy karmolásnyomot talált az egyik combján. Az
egyik különösen mély volt: a rózsaszín hús egészen megdagadt a seb
körül.
– Elviszem Idecához, hátha tud rá valamilyen gyógyírt – mondta
Conradnak.
– Ahogy jónak látod – felelte a fiú.
Ideca sötét színű és szúrós szagú balzsamot vett elő.
– Ez bármilyen sérülésre jó lesz. Akár liba, akár tehén, de még
egy kislány sebeit is bekenegethetjük vele – magyarázta. Ani lefogta
Jokot, míg Ideca bedörzsölgette a balzsamot a legmélyebb sebbe. Az
asszony szeme kissé fényesebb és élénkebb lett, miközben az állatot
kezelte.
– Ez a Conrad gyerek igazán segíthetne neked – morgolódott
közben. – De azt a fiút képtelenség rávenni bármire is, ha egyszer
már bezárta a ludakat éjszakára. Lehet, hogy nem kellene
elmondanom neked, mi a véleményem róla, mert ti, libapásztorok
127
összetartó népség vagytok…
– Nem mondhatnám, hogy Conrad valami bőbeszédű lenne velem
– mondta Ani.
– Valószínűleg tart tőled – állapította meg Ideca. Ugyanolyan
alaposan vette most szemügyre Anit, mint ő a nemrég megkerült
jószágot. – Csinos lány vagy. De gondolom, ezt magadtól is tudod.
Állandóan rajtad van a kalap, gondolom azért, hogy védje a bőrödet
még a hold fényétől is.
Tudod, az erdőségiek közül sokan úgy tervezik, hogy hosszabb
ideig itt maradnak a városban. Gondolom, te is szívesen feleségül
mennél egy előkelő nemes úrfihoz, nem?
Ani felkapta és már vitte is Jokot a szobájába, s próbálta úgy
tartani a madarat maga előtt, hogy Ideca ne láthassa közben az arcát
– már lángolt ugyanis az asszony megjegyzése hallatán.
Jok akkor este Ani ágyának végében, a lábánál aludt. Reggel
játékosan megbökte ujjával a madarat, mire az visszabökte a
csőrével. Mintha egyfajta értelmes beszélgetés indult volna meg
ezzel kettejük között… A reggeli asztalról összesöpört barna
kenyérmorzsákkal etetgette. Razo persze azzal élcelődött vele, lám
csak, a libapásztorlány máris megtalálta élete párját, majd
megkérdezte Conradtól, hogy ő is kinézett-e már magának egy libát,
mire kapott egy nagy maflást tőle. A már ismerős jelenet láttán Ani
önkéntelenül is elmosolyodott. Este még egyszer elvitte Jokot
Idecához, hogy balzsamozza be, s a következő napra be is
gyógyultak a madár sebei. Ani önmagának bevallotta, nem azért
fogadta a madarat a szobájába, hogy jót tegyen vele – inkább a saját
kényelméért, amit az éjszakai meneküléssel végződő sötét rémálmok
ellen a liba közelsége, testmelege nyújtott számára.
*
Másnap arra ébredt, hogy Jok csipkedi a fülét. A nap már felkelt,
ideje volt hát átmenni az ebédlőbe reggelizni. Utánozni kezdte a
gúnár hangját, mire az válaszolt neki, s hamarosan folyékonyan
társalogtak egymással. Ani azt a hangsort próbálgatta, amelyet a
leghatározottabb igenlésnek gondolt: Igen, ideje már reggelizni. Úgy
érezte, már sokkal többet ért a madár nyelvén, mint amit ő maga
képes kifejezni – és miután Jok nem válaszolt, sokáig bosszankodott
128
magában. A gúnár egyszer csak mély torokhangot hallatott, amiről
Ani úgy vélte, az ő hangját gúnyolja vele, s egy darabig így
beszélgettek egymással útban az étkezde felé, anélkül, hogy bármi
értelme lett volna.
Aznap reggel nem volt egyszerű feladat végigterelni a libákat az
utcán: a szokásosnál nagyobb volt a forgalom, gyerekek
fogócskáztak a közelben, zsivajuk összekeveredett a madarak
gágogásával. Ani inkább hátramaradt a madárcsapat végére, hogy a
menet közben elkószáló példányokat visszaterelje a többiekhez.
Közben folyamatosan beszélt a ludakhoz, s azok lassacskán
válaszolgatni kezdtek neki. Ha mást nem is, de azt sikerült elérnie,
hogy már nem akarták mindenáron megmarni a lábát, amikor a saját
nyelvükön próbált szólni hozzájuk. Hallva, hogyan csettintget a
nyelvével és gágog az elkószáló madaraknak, Conrad forgatni kezdte
a szemét.
– Szerintem ezek csak közönséges libák – mondta fitymálva.
– Mégis megértik, amit mondok nekik – érvelt Ani. Erre Conrad is
utánozni próbálta a madarak hangját, s addig gyakorolta, mígnem
észrevett valamit előttük, aminek láttán hirtelen elhallgatott.
Arckifejezése megváltozott, és Ani szokatlan érdeklődést vélt
felfedezni rajta. Ő is abba az irányba fordult, hogy lássa, mi keltette
fel annyira a fiú érdeklődését.
Két kóbor macska volt az, megállás nélkül tekergették a farkukat,
az egyikük egy szekér tetején, a másik pedig alatta lapult,
szemlátomást minden izmuk megfeszült, s tekintetüket a hozzájuk
legközelebb ácsorgó gúnárra szegezték. Ani túlságosan messze volt
ahhoz, hogy a botjával odébb terelhesse az élen haladó madarakat.
Olyan hangot hallatott hát, mint amit ludak használtak korábban,
amiről ő azt gondolta, „kutyát", vagyis veszélyt jelent a nyelvükön.
A libák ösztönösen és villámgyorsan hátat fordítottak, és
összebújtak, a gúnárok pedig súlyos szárnyaikat megemelve, fejüket
lehajtva sziszegni kezdtek – úgy húszan egyszerre, és
megrohamozták a macskákat. Azok behúzták karmaikat, és fújni-
prüszkölni kezdtek válaszként, azután belátva, hogy semmi esélyük,
odébb somfordáltak az utcán.
Ani és Conrad végül biztonságban átterelték a madarakat a kapun,
129
majd le a hegyoldalon, a legelő felé. Amikor az élen haladó libák
már a kapun túl voltak, Ani még mindig dühösen fordult Conradhoz.
– Igazán figyelmeztethettél volna a veszélyre – mondta. – De te
azt akartad, hogy újabb kudarcélmény érjen. Inkább feláldoznál egy
libát, csak azért, hogy hülyét csinálj belőlem.
– Ha ennyivel jobban értesz a libatereléshez, mint én, akkor menj
csak, és csináld egyedül – vágta rá Conrad, és folytatta útját.
Átgázolt a folyón, és a nap hátralevő részét a túlsó parton töltötte,
úgyhogy Ani egész nap a színét se látta.
Még aznap, valamivel később Ani egy magányos lovast pillantott
meg. Amikor átlovagolt a kapun, megjegyezte, s alaposabban is
megnézte magának a hátasát, egy pejt, aztán ismét arra a két gúnárra
figyelt, amely közeledett Jokhoz. Folyamatosan gágogtak, és Aninak
minden idegszálával figyelnie kellett őket, mert egymás szavába
vágva mondták a magukét, mint a nagyothalló idős emberek.
Ezenkívül nem is gesztikuláltak olyan sokat beszéd közben, mint a
hattyúk, akik nyakuk hintáztatásával, csőrük emelgetésével és farkuk
riszálásával is árnyalták mondandójukat. Ani úgy vette ki a
szavaikból, hogy az utazásáról kérdezgetik Jokot, ő pedig – világot
járt gúnár lévén – számtalan kalandjáról mesélt nekik.
Néhány perc múlva ismét eszébe jutott a lovas, és amikor
felpillantott a kapu környékét kémlelve, meglepődve látta, hogy a
férfi eltűnt.
Nem látta őt sem a legelő távolabbi végében, sem a sövény
valamelyik oldalán, márpedig azt biztosan észrevette volna, ha
elvágtat mellette vagy átgázol a folyón…
Ekkor paták dobogását vélte hallani a távolból. Jok felpattant az
öléből, és szemrehányó gágogásba fogott. A férfi átugratta lovával az
észak felé húzódó sövényt, és máris a legelőn át vágtázott vele. A
lovas már rövidre fogta a gyeplőt, s meghúzta, hogy visszafékezze,
de a ló nem engedelmeskedett neki, sőt még csak nem is lassított. A
férfi erre még erősebben hátrahúzta a kantárszárat, s a háta úgy
feszült hátra, mint az íj, miközben a nyakát előrehajtotta. A ló
ágaskodni kezdett és rakoncátlanul ficánkolt, eladdig, hogy sikerült
ledobnia a lovast a nyeregből. Megrázta magát, még egyszer
felágaskodott, majd jóval odébb mégiscsak megállt.
130
 A férfi felpattant, utána futott, és miután sikerült elkapnia a
kantárszárat, visszakapaszkodott a nyeregbe. Úgy tűnt, mintha a ló
továbbra is rosszalkodni szeretne, de egy darabig mégis
mozdulatlanul állt. Hatalmas teste meg se moccant, mintha földbe
gyökereztek volna a lábai. Ani jól ismerte ezt a trükköt. Falada is
ugyanígy viselkedett, amikor egy tapasztalatlan lovászfiú próbálta
megülni. Hangtalanul nevetett magában, jóformán csak a lélegzete
hagyta el a száját.
– Te öszvér! – mordult rá a férfi, és türelmét vesztve le akart
ugrani az engedetlen hátasról. Ám abban a pillanatban, hogy
csizmába bújtatott lába talajt fogott, az állat ismét megvadulni
látszott – felemelkedett izmos hátsó lábaira, hatalmas fejét úgy
lengette ide-oda, mint egy nagy zászlót az erős szél, s a férfi kezében
csak úgy csattogtak a kantárszárak. A ló váratlan lendülettel
félrelökte útjából a lovast, és továbbfutott a legelőn. Csak a déli
végén magasló sövényhez érve állt meg ismét. A lovas dühében
kitépett egy marék füvet és a földhöz vágta.
Ani nekieredt, fel a hegyoldalon, egyenesen a ló felé.
– Maradjon ott! – szólt oda a férfinak, amikor elhaladt mellette,
egyik karjával a föld felé mutatva neki, mintha csak a kutyájának
adna parancsot, hogy maradjon veszteg.
A férfi csak ekkor vette észre őt, és arca rákvörös lett.
– Hölgyem, nem tanácsolom, hogy bármit is kezdjen ezzel a lóval.
Nem tudom, mit forgat a fejében, de…
Ani azonban ügyet sem vetett rá. A ló a sövény közelében
álldogált, majd ide-oda lépkedett, fülét egészen hátracsapva. Léptei
merevek és hosszúak voltak. Amikor Ani már egészen közel került
hozzá, egyik fülét feléje fordította, s nyakizmai táncolni kezdtek,
jelezve, hogy arra számít, újabb bosszúság éri majd.
Ani még közelebb ment hozzá. Gondosan ügyelt arra, hogy
egyenesen tartsa a vállát, a fejét magasra emelje, s tekintetét egy
pillanatig sem vette le a lóról.
– Nézz rám – kérte szelíden. – Van már néhány lovas, akit
levetettél a hátadról, ugye? Én szeretnék veled egyenlő lenni…
Szeretnélek megismerni…
A ló ficánkolni kezdett. Magasra emelte a farkát, csapkodott vele,
131
tett egy félkört Ani körül, de figyelmét nem kerülhette el, hogy oldalt
ott magasodott a fal, mögötte a sövény, odébb pedig a lovas
álldogált, aki miatt továbbra is ingerült volt. Úgy tűnt, a pej sokkal
érdekesebbnek találta Anit, mint amennyire tartott tőle, és hamarosan
meg is állt a közvetlen közelében. Ani elmosolyodott. A ló
ugyanolyan képet vágott, mint Falada is néha – egyik füle mereven
állt, a másik lazán lelógott, hátsó lába pedig olyan lazán görbült,
mintha azt akarná elhitetni Anival, hogy cseppet sem érdekli a
jelenléte. Ani ekkor néhány lépést távolodott tőle, majd hátat
fordított neki, és a földre szegezte a tekintetét, a lovat utánozva.
Hamarosan komótosan lépegető dobogást hallott a háta mögött, és
aztán érezte is meleg, lóhereszagú leheletét a nyakán.
Lassan megfordult, és egy pillanatra le kellett hunynia a szemét –
előbb az erős szag miatt, amely megcsapta, azután azért, mert
annyira emlékeztette őt Faladára, s a szeme nyomban könnybe
lábadt, így alig láthatta. Pislogott néhányat, s csak azután nézte meg
alaposabban is magának a lovat. Felfelé fordított tenyerét odatartotta
a homlokához, és gyöngéden megdörzsölgette ujjaival. A ló erre a
másik kezébe helyezte az orrát és gondosan megszaglászta.
– Szervusz, ló barátom – mondta Ani. – Érzed rajtam a szavaid
illatát? Tudod, sikerült megtanulnom egy ló nyelvét. Bár a te
gondolataidat még nem hallom, az érintésed majdnem ugyanolyan
megnyugtató, mint az övé volt. Igazán kedves tőled, hogy
megengedted, hogy megérintselek. Jó érzés emlékezni arra, mennyire
hiányzik ő nekem.
Szelíd, megnyugtató hangon beszélt a lóhoz, miközben vakargatta
a nyakát, az oldalát, a lábát, majd végig a jobb oldalát, azután elöl a
nyaka alatt, és végül a bal oldalát is.
Ám az állat megmerevedett, amikor úgy állt az oldalához, hogy
felkapaszkodhasson a nyeregbe, és méltatlankodó hangokat adott ki
magából, mire Ani tovább duruzsolt a fülébe, hogy megnyugtassa,
pontosan úgy, mint a kancák szokták a kiscsikójuknak. A ló erre
mély torokhangokkal válaszolt, ám ezek nem szavak voltak, inkább
pillanatnyi hangulatának kifejezései, s a nevetéshez hasonlítottak. Az
ilyesfajta érzelmi megnyilvánulások a kapcsolatteremtésre való
hajlandóság első jelei voltak náluk.
132
 Folytatta hát a ló simogatását, s közben a keze óvatosan a vállára
tévedt, ahol az összegabalyodott kantárszárak pihentek, az egyik
oldalára vetve. Megfogta a végüket, egyik lábát lassan a kengyelbe
akasztotta, és máris felpattant a hátára. A ló izgett-mozgott ugyan
egy ideig, mígnem sikerült kényelembe helyeznie magát, de az izmai
továbbra is feszesek maradtak. Ani szoknyája felcsúszott ugyan,
amikor nyeregbe szállt, de szerencsére széles és bő szabású volt, így
odafent ülve már könnyedén eligazgathatta a csizmája körül, amint
elhelyezkedett. Kényelemben érezte magát lóháton – olyan érzés volt
ez, mintha egy gyerekkori kedvenc búvóhelyére bukkant volna a
kertben. Hátrapillantott a libáira, akik elmélyülten és békésen
legelésztek a tó körül és a hegyoldalban. A folyó túlsó partján, ahol a
fák sűrűbben álltak, mintha Conrad narancssárga sapkáját is látta
volna megvillanni.
– Nagyon ügyes! – mondta a lovas elismerőn. Már közeledett
feléjük, és értetlen arccal figyelte őket.
Ani azonban gondolt egy merészet. Az ellenkező irányba fordult
és megsarkantyúzta a lovat, mire az nyomban galoppozni kezdett.
A legelő élénkzöld volt, az árnyékfoltok és a talaj egyenetlenségei
hamarosan egymásba folytak a szeme előtt a sebesség miatt. A fal
szürke tömbje kísérte őket jobb felől, balra tőle a folyó vize
csillogott, s a szíve nagyot dobbant, amikor a száguldás miatt a
szembeszél már olyan erősnek tűnt, mintha átfújhatna a testén, és
olyan könnyűvé tenné egész lényét, mint amilyen ő maga is. A ló
szemlátomást örült annak, hogy ismét szabadon futhat – végtagjaiból
hamar kiszállt a feszültség, s egyre gyorsabban és gyorsabban, mind
felszabadultabban száguldott lovasával. A szél bele-belekapott Ani
kalapja karimájába, betöltötte a fülkagylóit, s olyan szavakat
suttogott neki, amelyekről Ani úgy érezte, már érti is, mit jelentenek,
és egyre gyorsabban lovagolt, mert mind közelebb akart kerülni e
szavak forrásához, szeretett volna a szél belsejébe jutni, s látni
mindazt, amit a szél láthat… Amint közeledtek a legelő északi
határát jelző sövényhez, Ani a ló nyakához simult, mindkét térdével
szorosabbra fogva az oldalát.
Úgy érezte, mintha eggyé válna az állattal, a dobogó, patás
lábakkal, s izmai megfeszültek, majd beleremegtek, amikor
133
elrugaszkodtak a földtől, s a teste, akárha börtönből szabadult volna,
megindult az ég felé…
Nem sokáig lovagolt azonban – hamarosan enyhe bűntudatot
érzett, s visszafordult a pejjel, ismét átugratta vele a sövényt, és
ekkor látta, hogy a lovas futva közeledik feléjük. A szél nyomban
elállt, amint a ló lassított, és Ani érezte, miféle kimondatlan szavakat
szeretne eljuttatni hozzá az érintése révén, a bőrén keresztül. Megállt
a férfi mellett, és leszállt a nyeregből.
– Mit képzel magáról, hogy csak úgy elviszi a lovamat? – a futás
miatt a férfi szaporán vette a levegőt. – Hogy tehetett ilyet?!
– Sajnálom – mondta Ani. – Igaza van. Nem lett volna szabad
felülnöm rá az engedélye nélkül. Bocsásson meg, elragadtattam
magamat egy kissé…
Valójában cseppet sem sajnálta, hogy így történt. A
legszívesebben most is csak mosolygott volna, olyan jól érezte
magát. A férfi felegyenesedett, és igyekezett komor képet vágni
annak ellenére, hogy látta, a lánynak mindvégig mosolyra állt a
szája.
– Úgy van. Ez azért mégis csak sok! Ez az én lovam! – folytatta a
háborgást.
– így igaz. Ennek ellenére nem gondolhatta, hogy csak állok és
várok majd tétlenül, anélkül, hogy megpróbálnék segíteni önnek.
Hiszen még a vak is láthatta, hogy ez a ló nem bízik a lovasában…
A férfi szóra nyitotta a száját, aztán kis híján elnevette magát, de
végül ismét csak a fejét rázta.
– A karámban is maradhattam volna, mert a lovászok ugyanígy
rám piríthattak volna. Tisztában vagyok azzal, hogy nem sok
gyakorlatom van a vad lovak betörésével, de annyit mégis csak
konyítok hozzájuk, mint akármelyik istállómester…
Most nem kritizálhatom tovább, gondolta Ani.
Iménti merészsége még most is hihetetlennek tűnt számára, és
egyfajta mámorító érzéssel töltötte el. Aztán mégis folytatta:
– Ugyan már, azt mégiscsak éreznie kellett, mennyire nyugtalan
volt a ló, amikor felült rá. Hisz most is úgy forgatja a szemét, mintha
azt akarná tudtunkra adni, hogy valahol máshol szeretne lenni.
Bárhol, csak ne ott, ahol ön van. Még nincs betörve, addig pedig
134
vadlónak számít. Elveheti az eszét a félelem.
Előbb a bizalmába kell férkőznie, csak azután lehet esélye arra,
hogy megtalálja vele a közös hangot. Amíg nem bízik önben, attól
fél, hogy vadállatok közé viszi vagy más kellemetlen helyzetbe
akarja kényszeríteni. Úgyhogy még mielőtt megpróbálná átugratni
vele a sövényt vagy ismeretlen legelőkön száguldozni vele, a
bizalmába kell férkőznie.
– Nézze csak, kisasszony, már most is túllépett minden határt, ami
megengedhető, és én is kellemetlennek érzem ezt a helyzetet, s alig
várom, hogy…
– Persze, hogy átléptem a határt, és minden oka megvan arra,
hogy dühös legyen rám.
Ha valóban dühös, bár én ebben nem vagyok egészen biztos,
akkor se tegyen úgy, mintha nem tehetne arról, ami történt. Úgy
értem, ha valóban annyira ért a lovakhoz, mint mondja, miért nem
keresett egy olyan legelőt, ahol semmi és senki sem zavarja? Inkább
idejött betörni a lovat a libalegelőre a palota kertje helyett. Hiszen a
palotában lakik, nem?
A férfi felvonta a szemöldökét, úgy nézett rá, majd végül
bólintott.
Meglepte, hogy kitaláltam, hol lakik, gondolta Ani. Annak
ellenére, hogy még a vak is látja: a ló nyeregtakaróján ott díszeleg a
királyi címer.
Ani ugyanakkor abban is biztos volt, hogy a férfi nem lehet
nemesi származású – hiányzott belőle ugyanis az a fajta lágyság és
magabiztosság, amely az unokatestvéreire jellemző volt, és
valószínűnek tartotta, hogy a ló sem az övé.
Látszott a kezén, hogy kemény fizikai munkát végezhet, széles és
erős válla pedig arról árulkodott, hogy akár nehéz súlyokat is
emelgethet. Ani úgy vélte, valószínűleg a palotaőrség vagy a
testőrség tagja lehet.
A férfi a csizmája orrát nézegette zavarában, melyen megtapadt
egy kis föld. Hirtelen csönd támadt, és Ani ekkor a távolból Jok
kiáltását vélte felismerni. Azt mondta: Gyere vissza, gyere vissza
már!
Alaposabban is szemügyre vette a férfit. Idősebb volt nála, de nem
135
sokkal. Sűrű fekete haja valamivel a válla alá ért, és lófarokba fogva
viselte. Markáns állkapcsa és álla bizonyára idős korában is
meghatározza majd a fizimiskáját.
Válla széles volt, és nem csak a tunikája miatt tűnt annak, mivel
az vékony pamutból készült, és a szabása nem emelte ki
különösebben a vállrészét. Ani arra gondolt, milyen fölényesen
utasítgatta a férfit az imént, és talán meg is bántotta ezzel őt…
Felpattant a lovára, mint valami agyalágyult… Persze akár
lótolvajnak is gondolhatta… és száguldozni kezdett vele.
Tette mindezt a libapásztorlány névtelenségébe és olyan név mögé
bújva, amely jóval nagyobb szabadságot biztosít számára, mint
amivel még koronahercegnőként rendelkezett. Sohasem viselkedett
még ilyen vakmerőn, s többnyire félénken meghúzta magát az
édesanyja árnyékában. Érezte, hogy kiszáradt a torka. Köhintett
egyet, aztán rájött, hogy szégyelli magát a viselkedéséért.
– Szóval én így láttam, amit láttam – mondta, és ismét köhintett
egyet.
A férfi megrázta a fejét. Ani látta rajta, hogy valójában
nevethetnékje van.
– Én meg itt állok – mondta a felsült lovas. – Olyan bután, mint
egy szilva. Mert képtelen voltam megtenni azt, amit ön megtett
helyettem. Idejöttem szégyenszemre a karambol, mert nem akartam
leszerepelni a lovászok előtt, miközben megpróbálom betörni ezt az
állatot. Abban
reménykedtem, itt sem az istállómester, sem a fiúk nem látnak majd,
mert amúgy egész héten rajtam nevettek, mert folyton felsültem ezzel
a lóval.
Szóval idejövök, hogy végre senki se zavarjon, senki se láthassa az
ügyetlenkedésemet, és akkor… alaposan megleckéztetnek. Ráadásul
egy fiatal lány…
Ani is nevetett.
– Ó, úgy értem… – helyesbített a férfi sietősen –, nem arra
gondolok, hogy egy nő ne érthetne jobban a lovakhoz, mint egy férfi.
Csak azt szerettem volna mondani, hogy sokkal jobban szót ért ezzel
a pejjel, mint jómagam, és én erre sohasem leszek képes. És úgy
láttam, élvezte is, hogy lovagolhat. Ha ön lenne a gazdája, úgy nem
136
is lenne szüksége arra, hogy betörje valaki.
Sajnos, nem ajándékozhatom önnek most rögtön, mert valójában
nem az enyém a ló, de nem látom akadályát, miért ne vihetne haza,
ha van kedve hozzá… miután megkaptuk a gazdája beleegyezését.
Tényleg, miért nem viszi magával, hogy legalább addig is egy
hozzáértő lovas lovagolja?
Aninak ezt hallva nyomban lángvörös lett az arca. Lesütötte a
szemét, és várta, hogy a férfi észrevegye magát. Egy helyben
toporgott zavarában, s azt kívánta magában, bárcsak ott lenne
mögötte egy fa, aminek nekitámaszkodhatna…
– Igazán nem kellene szerénykednie emiatt – így a lovas. – Hadd
emlékeztessem önt arra, hölgyem, hogy ez idáig egy pillanatig sem
viselkedett ilyen szerényen. Na, mi lesz már? Vigye hát, az öné a ló!
Ani mélyen megalázónak érezte a helyzetet, s ez az érzés egészen
a csontjáig hatolt. Hevesen rázta a fejét.
– Talán azt gondolja, hogy önnel akarom elvégeztetni a
munkámat? Úgy értem, a ló betörését? Megfizetem a fáradozását. De
nincs még tapasztalatom ezen a téren. Mekkora összeget tartana
elfogadhatónak fizetség gyanánt?
Ani egyik kezét az arca elé kapta, a férfi pedig észbe kapott,
felmordult, és dühösen dünnyögte maga elé:
– A pokolba is, már megint milyen ostobán viselkedtem! Nem
szokás pénzt ajánlani egy hölgynek… Megsértettem, én ostoba,
faragatlan tuskó!
– Dehogy, ön nagyon is… kedves – szabadkozott Ani. – Csak azt
hiszem, nem érti. Egyszerűen nincs hol tartanom a lovat.
Úgy tűnt, a férfi most először vette alaposabban is szemügyre Ani
ruháját, majd mögé pillantott, ahol a libák legeltek és gágogtak a nap
felé, mely már lemenőben volt a nyugati égbolton. Most a férfi
vörösödött el.
– Ön nem… Sajnálom. Azt hittem, hogy csak piknikezik itt.
Bocsánat, hogy ilyen figyelmetlen voltam.
Ani ismét elnevette magát.
– Egy magamfajta libapásztorlány számára az is nagy
megtiszteltetés, uram, ha összetévesztik egy előkelő hölgygyei,
akinek van birtoka, és istállója is ahhoz, hogy lovat tartson.
137
 – Amikor elvitte a lovamat, nem szólított úrnak. Geric. Ez a
nevem. Geric.
A férfi ezt követően várakozásteljesen nézett rá, talán arra
számított, hogy Ani is megmondja a nevét, de a bátorsága
cserbenhagyta ekkorra, így végül csak biccentett és távozott. Conrad
már átgázolt a folyón, mert itt volt az ideje, hogy hazatereljék a
libákat. Amikor Ani még egyszer hátrafordult, már sehol sem látta
őket – sem a férfit, sem pedig a lovat. Csalódást érzett, főleg a
nemrég megtapasztalt szabadság után, amelyet a szélnek
köszönhetett.
Már nem az vagy, aki voltál, gondolta magában. Hanem csak egy
közönséges libapásztorlány.

Tizedik fejezet
Másnap viharos esőzésre ébredtek. Ani ébren feküdt az ágyában, s
úgy hallgatta a tetőt hevesen ostromló eső kopogását. Az
ablaküvegen sötét patakokban folydogált a víz – figyelte, amint
ezüstös fénnyel csillog. Ez volt az első esőzés, mióta megérkezett a
városba. A kora reggeli kábulatban, kevés alvás után azon törte a
fejét, vajon mi várhat rá odakint, ha az éjjel a víz eláztatott és
elmosott mindent: a legelőket, a falakat, az őröket, a palotát. Mi
lenne vele, ha egy ilyen kiadós eső után egyedül maradna, ezzel a
névvel, tanácstalanul álldogálva a sárban és sötétségben.
Jok is hamarosan felébredt, és úgy csipkedte Ani
gyapjútakarójának gyűrődéseit, mint a legelőn a füvet szokta. Néha
kihúzott belőle egy-egy kilazult szálat, és a csőrébe fogva ide-oda
lóbálta. Ani üdvözölte, mire a liba közölte vele: Esik az eső. Esik az
eső, ismételte utána Ani. A madár továbbra is őt bámulta, és folytatta
a legelés utánzását. Ani gyakorlásképpen megkérdezte tőle, vajon
reggel van-e, de a madár válasz nélkül hagyta a kérdését. Ani még
egyszer próbálkozott:
Látni most a napot az égen? kérdezte. De a lúd továbbra sem
értette, és nem is válaszolt, mintha egy hangot sem hallott volna

138
tőle. Éhes vagy? kérdezte Ani. Igen, felelte a liba.
– Mondhatom, ez nem valami nagy segítség – állapította meg Ani.
– Hiszen te mindig is éhes vagy.
*
A szokatlan időjárás és a sötétség miatt abban sem volt biztos,
hogy milyen napszak van – éjszaka, hajnal vagy fényes nappal –, így
hát felöltözött, felkapta a madarat és átvetette a vállán, és máris
sietett a közös ebédlőbe.
A munkások viszonylag szép számmal összegyűltek már, és úgy
tűnt, senki sem tudja, pontosan mennyi is lehet az idő. Ideca
cselédlányai kirakosgatták az asztalra a tányérokat, aztán reggelit
osztottak, a béresek pedig falatozni kezdtek – ki a lócán ülve, ki a
padlón –, és beszélgettek. Mintha az eső a munkájukat is elmosta
volna.
Ani észrevette, hogy Conrad is ott van már – egy kisebb csoporttal
társasjátékot játszott –, és megkérdezte tőle, egyáltalán kimennek-e
ma a legelőre.
– Talán – hangzott a válasz.
– Nagyon köszönjük, igazán segítőkész vagy – élcelődött Enna,
látva a jelenetet. – Isi, hamarosan meglátod, mi a szokás ilyenkor. A
gazdasszonyunknak csak néhány esőkabátja van, úgyhogy majd
felváltva visszük legeltetni az állatokat egy kis időre. Amikor ilyen
ítéletidő van, többnyire itthon maradunk, és várjuk, hogy elvonuljon
a vihar és kitisztuljon az ég.
– Az ilyen esős napok majdnem olyan jól jönnek nekünk, mint a
vásárnapok – jegyezte meg Razo.
Amikor a két kondás visszatért, Conrad és Ani kapta meg a
vízhatlan kabátokat. Miután magukra öltötték, kimentek az ólakhoz.
Jok lelkesen követte őket – végigtotyogott a tócsákon,
méltatlankodott az általuk diktált sebesség miatt, és sérelmezte, hogy
még nem kapott enni, de az eső miatt a legkevésbé sem zavartatta
magát. Csuromvizes lóherét gyűjtöttek a legelőn, száraz gabonát
hoztak az etetődézsákból, nyalábszám vitték a takarmányt az
állatzsivajtól hangos ólakba, vizet hordtak a kútról – mégpedig
annyit, hogy egész napra elegendő legyen. Ani a kútnál hagyta Jokot,
aztán Conraddal visszasietett, hogy mielőbb átadhassák a kabátokat a
139
soron következőknek.
Az eső továbbra sem akart elállni. Napközben sem lett világosabb
az ég, legfeljebb néha, egy-egy villámlás idejére. Borongós
szürkeség uralt hát mindent, amelyről nem lehetett tudni, hogy
keletről vagy nyugatról érkezett-e ide. Ani a többiektől elkülönülve
ült, figyelte a nappali sötétséget, s a legszívesebben lefeküdt volna a
szabadban a földre, hadd járja át egész testét az esővíz. Szerette
volna tudni, milyen érzés az.
Másnap vásár lenne pedig… Azon tűnődött, hogy is van ez – már
egy hónapja tartózkodik itt a városban, és még mindig nem hercegnő,
csak egy egyszerű libapásztorlány. Bár tegnap azzal a lovassal,
vagyis Gerickel, épp olyan merészen viselkedett, mint egy királynő,
de amikor ismét magára marad, egy csapásra elszállt a
magabiztossága. Még annyi bátorsága sincsen, mint amennyinek
feltétlenül lennie kellene.
Most, hogy eszébe jutott Geric, olyan élesen látta maga előtt a
férfi kezét, mintha a valóságban is itt lenne mellette – figyelte a
mozdulatát, ahogyan a kantárszárat fogta, s hatalmas tenyerében
jóformán eltűntek a vastag bőrszíjak. És pontosan emlékezett a
szarkalábakra is, melyek akkor rajzolódtak ki a szeme körül, amikor
elmosolyodott. Na és arra a pillanatra, amikor felült a férfi lovára, és
a szoknyája közben fölcsúszott, jóval a térde fölé. Mielőtt
megigazította, Geric biztosan látta az alsószoknyáját vagy talán a
lábát, sőt a combját is.
Felállt, mintha így könnyebben tudna szabadulni az emléktől,
amelytől még most is zavarba jött. Odakint minden csupa víz és
szürke volt, egyedül az ebédlőből szűrődött ki fény – gyertyák égtek
odabent. A béresek többsége itt tartózkodott, különféle játékokkal
múlatták az időt és nevetgéltek. Jókedvű zsivajukat a tetőt kitartóan
verdeső eső kopogása festette alá. A vízhatlan kabátok most a fali
fogasra akasztva lógtak, használaton kívül. Ani arra gondolt, mi
lenne, ha felkapna egyet és kisétálna az ólakhoz, hogy megnézze, mi
van a ludakkal. Elbeszélgetne velük barátságos, mégis titokzatos
nyelvükön, figyelné, hogyan kapkodnak a pókok után és hallgatná,
miként panaszkodnak a helyszűke miatt. Vagy menjen inkább vissza
a szobájába? Lefekszik az ágyára, és az ablakon át bámulja az esőt,
140
amely mostanra összemosta az egész világ körvonalait.
Tulajdonképpen elbújni vágyott. Erre csak most döbbent rá,
jóllehet mindig is ezt akarta. Nem, most már nem… Ahhoz, hogy
egyáltalán érdemes legyen ismét oda-állnia a király elé, legalábbis
egy nagyobb létszámú kíséretre lenne szüksége. Testőrökre, akik
gondoskodnak a biztonságáról – nehogy áldozatul essen egy
villámgyorsan beledöfött tőrnek a folyosó egyik sötét sarkához érve,
még mielőtt bárkinek is elmondhatta volna a történetét. Idegen
honban ugyan hol találhatna olyan embereket, akik hajlandóak
lennének segíteni neki, ha nem itt, a munkásszálláson? Vett hát egy
nagy levegőt, és inkább csatlakozott a többiekhez.
Enna a tűz közelében üldögélt, figyelte, hogyan olvad meg a
sajtszelet, amellyel a kandallópárkányon melengetett kenyerét tetézte
meg. Egy narancssárga sajtcsepp épp lepottyanni készült a kenyérhéj
széléről. Enna elkapta az ujja hegyével, és lenyalta, még mielőtt
érezhette volna, milyen meleg.
– Ülj csak le – mondta Aninak, amikor meglátta őt. Azzal a
kezébe nyomott egy vastag kenyérszeletet, kanyarított rá a késsel egy
sajtdarabkát, és ismét a kandalló felé fordult.
– Te miért nem játszol a többiekkel? – kérdezte Ani, és a
kártyázók meg más társasjátékot játszó béresek felé biccentett.
– Most én vigyázok a tűzre – mondta Enna. A lobogó,
narancssárga lángok ott tükröződtek fekete szembogarában. –
Nagyon oda kell figyelnem rá, egy pillanatra sem hagyhatom
őrizetlenül. Te nem szoktad érezni, milyen barátságos lény is a tűz?
Vagy nincs olyan érzésed, mintha neked integetnének a lángnyelvek?
Nem olyan, mintha felkínálnának nekünk valamit?
Ani azonban nem a tüzet nézte, hanem Enna arcát, amelyre
folyton változó fényt vetettek a játékosan táncoló lángok, és
biztonságérzettel töltötte el a tudat, hogy nincs egyedül – rajta kívül
mások is meghallják a beszédet a csendben, s lám, Enna is jelentést
tulajdonít az egyszerűen csak szép dolgoknak.
– Enna, ma pont olyan, mintha szabadnapunk lenne. Miért van az,
hogy senki sem megy be a városba közülünk? Mindenki itt gubbaszt
a négy fal között, mintha nem is létezne más hely ezen a világon.
– Tudod, ez a város nem való nekünk, erdőségieknek –
141
magyarázta Enna. – Főleg nem a fiúknak.
– Miért nem?
Enna fürkészte egy darabig Ani arcát.
– Ezek szerint te eddig még ki se tetted a lábad az Erdőség
területéről? – kérdezte. – Tudod, mi nem tartozunk ide.
Megkérdezhetsz bárkit a városban, biztosan ezt mondja majd. Mi
mindannyian az Erdőségben maradt családunkhoz tartozunk, itt csak
átmeneti ideig lakunk. Azért kapjuk a bérünket, hogy vigyázzunk az
itteniek jószágaira. És ők ezért jóformán emberszámba se vesznek
bennünket.
Enna ekkor Razóra pillantott, aki a helyiség túlsó végében ült,
egészen belefeledkezve a játékba.
– Amikor ezek a fiúk felnőnek, őket nem részesítik a beavatási
rítusokban a klánok. A városi legényekkel ellentétben nem kaphatják
meg a dárdát és a pajzsot a klánjuk vezetőjétől. És ez régebben,
apáink idejében sem volt másképpen. Az Erdőségben nincsenek
klánok, és a király nem is törődik az erdőségi alattvalókkal. De azt
hiszem, ez nem is olyan fontos. A szegény erdőségi családok
továbbra is a városba küldik a fiaikat és a lányaikat, hogy valamivel
több pénzhez jussanak. Tudom, hogy a rokonaimnak fogalma sincs
arról, hogyan bánnak velünk itt, a városban.
Enna ismét a tüzet bámulta egy ideig, majd így folytatta:
– Mi afféle tudatlan, együgyű népként éldegélünk ott a
rengetegben, Isi. Fogalmunk sincs arról, hogy a világ nagyobb annál,
mint ameddig ellátunk, vagy ameddig eljuthatunk, amikor
kirándulunk a hegyek lábáig, az ottani dús legelőkre.
Ani bólintott.
– Neked is van családod, és tudod, ha egy erdőségi férfihez mégy
feleségül, akkor egymáshoz fogtok tartozni ugyan, de egy nagyobb
közösséghez soha. És főleg nem ehhez a városhoz. Néha úgy érzem,
a városiak jobban szeretnék, ha észrevétlenek maradnánk, s pókok
módjára közlekednénk. Amíg fiatalok és egyedülállók vagyunk, itt
dolgozunk, és támogatjuk a családunkat, aztán úgyis visszamegyünk
az Erdőségbe. Ha érdekel a véleményem, én szívesebben maradtam
volna otthon. De a fiúk közül néhányan akár több ujjúktól is
hajlandóak lennének megválni, ha ezért cserébe megkapnák a
142
férfiakat megillető dárdát és a pajzsot, és befogadná őket a város.
Ani végigpillantott a helyiségen. Conrad és Razo vele szemben
ültek, és egy társasjátékkal foglalatoskodtak. Kisfiús arcuk izmai
meg-megfeszültek az izgalomtól. Pedig maholnap már felnőtt
férfiak, gondolta Ani. Nyugodtan járhatnák a kocsmákat,
vadászhatnának, randevúzhatnának a városi hentesek vagy a
szabómesterek lányaival. Ám esténként – akár szép volt az idő, akár
csúnya – valamennyi béres ide tért vissza munka után, az ebédlő
biztonságos falai közé.
– Úgy érzem, ez nem igazságos – mondta Ani. Némi megbánást
érzett amiatt, hogy mégsem lehet belőle ennek az országnak a
királynője, így nincs esélye arra, hogy orvosolja az ehhez hasonló
igazságtalanságokat.
– Nekem mindig is ez volt az érzésem – bólintott Enna. – De én
nem sokat tudok. Csak látom, hogy mi folyik itt. És régóta semmi
sem változott, sem mesék, sem a mágia által. Na de ki vagyok én,
hogy megkérdőjelezzem az ország törvényeit és a király hatalmát?
– Enna vagy – mondta Ani. – Te is vagy valaki. Enna
elmosolyodott.
– Ahogyan Isi is…
Valóban? gondolta Ani. Akkor szeretnék valóban Isi lenni. Valaki
lenni végre valahára.
– Óis, azaz te is – mondta Enna, mintha hallotta volna Ani
kételyeit. Megérintette a libapásztorlány kezét. – Köszönöm, hogy
nem nevettél ki azért, amit a tűzről mondtam neked. Tudom, hogy ez
az egész csak butaság. Razo biztosan kinevetett volna, ha hallja.
– Tudod, én is ugyanígy vagyok más dolgokkal, például a széllel.
Akkor ezek szerint az is csak butaság? Néha úgy érzem, mintha
megcibálná a fülemet és beszélne hozzám. Van, hogy már-már
kétségbeesett hangon szólongat, csak éppenséggel nem tudom
kivenni a szavai értelmét.
– Igen, erről beszélek én is – mondta Enna. – Ugyanazt érzem,
mint te.
– Ismerek egy történetet, ami sok mindenről szól, de nekem főleg
szélről. A nagynénémtől hallottam…
Enna odaült Ani elé, és kezét az ölébe ejtve várta a történetet.
143
 – Jobb lenne, ha most rögtön elmesélnéd nekem, libapásztorlány,
vagy különben nem hagylak békén a következő vásárnapig. Hé,
Bettin! – szólt oda egy másik lánynak. – Gyere csak közelebb te is!
Isi mesél nekünk valami érdekeset.
Ani el is pirult amiatt, hogy hamarosan az érdeklődés
középpontjába került, miután a másik lány is odatelepedett hozzájuk.
Lesütötte a szemét, s egy darabig ízlelgette magában a kimondásra
váró szavakat.
– Hát akkor így szól a történet. Egy kis faluban, messze távol
innen, él egy hajadon. A haja olyan világos, mint a sárga alma, s
olyan hosszú, hogy leér a földig. Napközben a mezőn dolgozik, feje
lehajtva, s a haja vége most már fekete, akár a holló csőre. Van, hogy
a szél játékosan belekap, összekócolja, megemeli a magasba. A lány
olyankor felnéz, keresi, hová tart a szél – az égi legelők felé, ahol
vadlovak futkároznak.
Razo közeledett feléjük. Mogorva ábrázata jelezte, hogy
vesztesként hagyta el az asztalt.
– Isi mesél nekünk – mondta Bettin. – Gyere, ülj csak le, hallgasd
meg te is!
– Egyszer egy szép napon azt mondja neki az édesanyja: „Menj
csak ki a legelőkre, te lustaság! Menj, és hozz száraz, fekete fát, hogy
tüzet rakhassunk a főzéshez!" Fut hát a lány, ki a földekre, aztán
tovább, felfelé a magasabban fekvő hegyi legelőkre, és ott nekiáll,
hogy kihúzogassa a földből egy villámsújtotta, megszenesedett fa
gyökereit. Na de mit gondoltok, mit talált a mélyben, a fekete
talajban? Aranyrögöket… Csomóban nőttek a földben, akár a
burgonya. A leány tudta, mit kellene tennie – kiásnia és hazavinnie
az édesanyjának. Igen ám, de ő a vadlovak titkairól is hallott már,
úgyhogy a legendának megfelelően csak lekuporodott azon a szent
helyen, és várt. És a lovak hamarosan meg is érkeztek…
– Miféle lovak? – szólt közbe Razo. – És miféle titkokról
beszélsz, te lány?
– Fogd már be a szád, Razo! Hallgasd végig! – intette le Enna.
Ani ekkor már bánta, hogy egyáltalán belefogott a me-sélésbe,
mert mostanra teljesen elcsendesedett körülöttük a helyiség, és a
közelben lévő béresek közül többen is feléjük fordultak. Enna
144
megbökte a térdét, és a történet folytatására biztatva mosolygott rá.
Vett hát egy mély lélegzetet, és próbálta minél pontosabban felidézni
magában nagynénje réges-régen hallott mondatait. Jobbára csak
képekre emlékezett a történetből. A saját szavai tolultak a nyelvére,
és ő szabad folyást engedett nekik.
– Vadlovak érkeztek hát oda, a szélrózsa minden irányából.
Fehérek voltak, mint a víz tükrén megcsillanó napfény, s olyan
magasak, akár egy-egy vén cseresznyefa. Örömüket lelték a
száguldásban, olyan sebesen futottak, megállás nélkül, hogy akár a
széllel is egynek érezhették magukat közben. Amikor elviharzottak a
leány mellett, az általuk keltett szél meglobogtatta a lány haját… És
akkor az egyik lónak szemet szúrt az arany csillogása. Azon
nyomban meg is torpant, és nekiállt, hogy mellső lábával elkaparja
róla a földet. Aztán kikapta a rögök közül, olyan gyorsan, mintha
friss, ropogó sárgarépára bukkant volna. Sárga színű nyálcseppek
csillantak meg az álla körül, a szeme kifényesedett, és megrázta a
sörényét. És ekkor, miközben kifújta magából a levegőt, zene áradt
testéből. A lány valójában erre a pillanatra várt.
– Miféle zene? – kérdezte Bettin.
– Szebb zene, mint amilyen szép egy nő lehet, szebb, mint
amilyenné egy fa terebélyesedhet. Majdnem olyan szép, mint a lovak
futás közben. A lovak, amelyek gyorsak és vadak, és szabadok, mert
eggyé szeretnének válni a széllel. Ez a csodálatos dallam éppen ezt a
vágyat fejezte ki. A vágyat, hogy megszabadulhassanak minden
kötöttségtől. Hogy úgy száguldhassanak, hogy a patájuk már ne is
érje a földet, hogy a sörényükbe már bele se kaphasson a szél, s
egyetlen hatalmas lélegzetvétellel futhassanak tovább, amelynek
soha sincs vége…
Bettin elmosolyodott. Ani csak ekkor emelte fel a fejét, és
tekintete találkozott a többiekével, akik megbabonázva hallgatták.
– A lány azt követően nap mint nap visszatért ugyanerre a helyre,
és újabb gyökereket húzkodott ki a földből, így újabb aranyrögökre
bukkant, és ismét hallhatta a száguldó vadlovak leheletével életre
kelő zenét. De minden áldott este, amikor visszatért az otthonába, az
édesanyja újra meg újra elnáspángolta egy pálcával, mert hírét vette,
hogy nem is látták őt dolgozni a földeken aznap. Ilyenkor
145
előregörnyedt, a háta megadóan hajlott ívbe, mint a nyírfák szoktak a
hó súlya alatt. A lovakra gondolt, miközben az anyja verte, akiket –
vele ellentétben – soha senki emberfia nem törhet meg. Ám most,
miután egyszer már hallotta tőlük ezt a mesésen szép dalt, képtelen
volt ellenállni a csábításnak. Nap mint nap elzarándokolt ugyanarra a
helyre, és a verés ellenére továbbra sem fogadott szót az
édesanyjának. A dal szépsége elfeledtette vele a fájdalmat.
– Azt hiszem, értem, mit jelent ez a mese – suttogta valaki.
– Eljött azonban az a nap is – folytatta Ani –, amikor hiába kereste
már az aranyat. Kihúzgált néhány gyökeret, aztán puszta kézzel és
körömmel próbált még mélyebbre ásni a földben, olyannyira, hogy
vérezni kezdett már valamennyi ujja, de hiába. Nem talált több
aranyrögöt azon a környéken. A föld kincsestára kimerült. Most is
megérkeztek ugyan a száguldó vadlovak, de már nem álltak meg
mellette. Arcával a földre borult, és keservesen sírni kezdett
bánatában. A könnyektől lassacskán kitisztultak a gondolatai, és
feltápászkodott. A hajam,gondolta. Már tudom, mit kell
tennem! Elindult az olvadékvíztől megduzzadt patak irányába, és
gondosan kimosta a hajából a földmor-zsalékot. Ettől aztán pompás
sörényként kezdtek ragyogni a tincsei, olyan fényesen, mint a tó
mozdulatlan vizében tükröződő felkelő nap. A lány ekkor elővett egy
kést, és lenyisszantotta vele a haját, aztán óvatosan leterítette maga
mellé a földre. Egész éjjel ott aludt mellette, így az melegítette, és
meg sem érezte az éjszakai hideget. Másnap meg-
érkeztek és elfutottak mellette a lovak. Megremegett a lábuk alatt a
föld. Dobogásuk olyan erős volt, akár a mennydörgés, és meg sem
álltak az aranyhaj láttán, melyet a lány odakészített számukra. Ám
mielőtt teljesen összetört volna a szíve a csalódástól, a
legeslegutolsóként érkező ló végül mégis megállt mellette. Patájával
megbolygatta a földön aranyló sörényt, majd felpillantott. Csak
ekkor vette észre a lányt. Aztán lassan, mintha csak egy marék széna
volna, a szájába vett néhány hajtincset. És ez alkalommal, amikor
kifújta magából a levegőt, olyan dal szállt ki belőle, amely szíven
döfte a lányt, mint egy kegyetlen, éles kés. A ló beleremegett és
futásnak eredt, egyre gyorsabban és gyorsabban száguldva, fehér fara
mind fehérebbnek s fényesebbnek tűnt közben, mígnem túlságosan is
146
ragyogott már ahhoz, hogy emberi szem még láthassa. És mikor a
lány egyetlen pillantásra lehunyta a szemét, a ló nyomtalanul eltűnt –
csak a fehér sörényű szél süvített és ágaskodott a vidéken, és futott
neki a legelőnek. Amikor odaért a lányhoz, ő felkapaszkodott a
hátára, és hagyta, hogy a szél magával ragadja, fel, az égi legelőkre,
egyre feljebb és feljebb… Senki sem látta őt többé.
A helyiségben még a légy zümmögését is hallani lehetett volna.
Csak a tűz pattogott a nagy csöndben, de a lángok is egyre
szelídültek, és már nem csaptak magasra a parázs fölött. Ani csak
várt és hallgatott.
– Senki sem látta őt többé – ismételte el Enna.
– És ez mit jelent? – kérdezte Beier Conradtól alig hallhatóan. –
Hogy a lány széllé változott?
Conrad megvonta a vállát.
– És ez valóban megtörtént? – kérdezte Bettin.
– Nem hiszem, hogy az a fontos, valóban megtörtént-e vagy sem –
mondta Ani. – Én a nagynénémtől hallottam ezt a történetet, réges-
régen.
– Én ezt még csak nem is értem – állapította meg Conrad.
– Nos, mindenesetre köszönjük, hogy elmesélted nekünk –
mondta Enna, és védelmező mozdulattal Ani vállára tette a kezét. –
Ha csak olyan történeteket hallgathatnánk, amiket még te is képes
vagy felfogni, Conrad, hát nem sok közül válogathatnánk.
Conrad elvörösödött és Ani felé fordult.
– Miért, szerinted mit jelent ez a mese? Aranyat evő lovak, akik
egyszerre csak széllé változnak? Hisz ennek az égvilágon semmi
értelme…
– Nem tudom – felelte Ani, és zavarában lepillantott a kezére. –
Azt hiszem, számomra sem teljesen világos a jelentése. Sohasem
értettem egészen, de mindig is szépnek találtam ezt a történetet.
Emlékszem rá, amikor édesanyám hallotta, hogy ilyen és ehhez
hasonló meséket mond nekem a nagynéném, mindig éktelen haragra
gerjedt. A nagynénémnek viszont az volt a véleménye, hogy ha nem
mesélünk egymásnak ilyen különös történeteket, akkor azt sem
fogjuk elhinni, ha velünk történik valami ehhez hasonlóan furcsa,
szokatlan dolog.
147
 – Ez igaz – erősítette meg Razo. – Évek óta nem hallottam ilyen
bizarr történetet, és amikor Ideca egy héten belül már harmadszor tett
le elénk penészes babból készített, jéghideg levest, az nekem is
képtelenségnek tűnt…
– Isi valami egészen szokatlan dologról mesélt nekünk most, Razo
– mondta Enna. – Ideca dermedt leveseihez viszont már mindannyian
hozzászokhattunk, hiszen hetente legalább háromszor ez a menü.
Ugyanolyan ismerős már, mint a trágyától bűzlő csizmád szaga.
Bettin ekkor felállt az asztal mellől, és ásított egyet.
– Az lenne a legjobb, ha holnap is mesélnél nekünk egy történetet,
Isi, hogy hozzászokjunk – állapította meg. –
Máskülönben megeshet, hogy még a saját álmaimban sem fogok
hinni többé.
Egyetértő moraj hullámzott végig a helyiségen, és a jelenlévők
többsége helyeslően bólogatott. Igen, igen, azt szeretnék, ha mesélne
nekik Isi. Minden este egy újabb történetet.
Az éjszaka levegőjét sötétnek és súlyosnak is érezte a kitartó
esőzés után, amikor kilépett az étkezde ajtaján és elindult a szobája
felé. A hold fénye megtisztította az ég egy foltját a felhőktől, s
ezüstös ragyogása tükörré változtatta az ablakát. Megállt egy
pillanatra, hogy megcsodálja a látványt, és közel hajolt hozzá,
alaposan szemügyre véve a szemöldökét. Vajon szükség van-e arra,
hogy ismét befesse? Ha igen, úgy a következő vásárnapon be kell
szereznie néhány galagonyagyökeret. Szerencsére még kellően sötét,
barnás színű volt a szemöldöke, még ha kissé világosabb is, mint egy
hónappal ezelőtt, amikor befestette.
Egyetlen pillantással felmérte az arcát is. Most először nézte meg
magát alaposabban azóta, hogy távozott édesanyja palotájából. Az
arcát keretként emelte ki a fejkendő, kerekebbnek és sápadtabbnak is
tűnt, mint régen, de nem látszott szomorúbbnak, ami őszintén
meglepte. Ezt az új arcát fontosabbnak érezte, mint a régit, amelynek
emlékét még a palotában eltöltött időkből őrizte magában, amikor
már csak unalomból is gyakorta nézegette magát a tükörben.
Most olyannak látta az arcát, mintha egy idegen ország
pénzérméjének egyik lapjáról tekintene rá. Szerette volna megfejteni,
mennyit érhet ez az arcmás a vásárban. Nem volt barátságtalan, bár
148
valahogy durvábbnak és markánsabbnak tűntek a vonásai, és kissé
talán idegennek is ebben a szűrt, ezüstös fényben. Úgy érezte, itt az
idő, hogy megmérettessék, mennyit is ér – hogy meghozza a
szükséges döntéseket, hogy megtalálja a saját útját, hogy ne essen el
többé csak azért, mert mások azt mondják, ennek így kell történnie,
és ne csak akkor állhasson meg, amikor mások engedélyt adnak erre
neki.
– Összetörné anyám szívét, ha tudná – suttogta maga elé.
Emlékezett a szavakra, melyekkel az édesanyja búcsút vett tóle, s az
emlék hatására lassan mosolyra húzódott a szája. A keszkenő, amely
láthatatlan szálakkal kötötte őt hozzá, örökre elveszett. Lám, ez a
kötődés is csak tiszavirág-életű volt, a kendő pedig természetellenes
és álságos jelkép. Hisz az édesanyja valójában sohasem adta neki a
szívét – legfeljebb három csepp vérével akarta magához kötni őt. Ani
sokat gondolkodott ezen. Mindössze vércseppeket kapott hát tőle,
melyek hamarosan semmivé váltak – elmosta őket az idő, mint a
keszkenőt a folyó. Gyermekkorában az édesanyja tökéletességébe
vetett hite volt a legfőbb támasza. Ugyanolyan sokat jelentett neki,
mint egy bot a sánta embernek. De ez nem tett jót neki.
Nem sokban hasonlított az édesanyjára, pedig mindig is az volt a
legfőbb vágya, hogy olyan legyen, mint ő. Nem örökölte tőle a
tehetséget, nem volt képes olyan mesterien szót érteni az emberekkel,
mint ő, nem rendelkezett anyja másokat meggyőzni képes szónoki
adottságaival, és vele ellentétben nem volt ura minden egyes szónak,
amit csak kiejtett a száján. És közel sem volt olyan bájos és magával
ragadóan szép, mint ő, akire egy emberként figyeltek fel a
jelenlévők, ahol csak feltűnt. De vajon megesett-e valaha is a
királynővel az, ami vele – hogy tündérmesét mondott egy egész
teremnyi hallgatóságnak, akik megbabonázva hallgatták minden
egyes szavát? És vajon hogyan boldogulna, ha egyszerre ötven ludat
kellene ide-oda terelgetnie egész nap? Ani önkéntelenül is
elmosolyodott erre a gondolatra, s aztán meglepődve vette
tudomásul, hogy mindez büszkeséggel tölti el. Mennyi mindent
elértem már. És vajon mi másra lehetek még képes?

149
Tizenegyedik fejezet
A hajnali nap fénye már elég erős volt ahhoz, hogy áthatoljon az
esőtől nehéz, de tiszta levegőn – szinte bántóan éles volt az emberi
szem és bőr számára, olyan hirtelen és váratlanul érte őket. Ani
narancssárga-rózsaszín tunikát vett a szoknyájához, fejébe nyomta
narancsszínű szalaggal átkötött kalapját, s úgy érezte magát, mint a
délvidéken élő csillogó, színpompás gyíkok és békák, amelyeket
apró kalickákba zárva szoktak kínálgatni a kofák a piacon a
módosabb vevőknek. Razo azt állította, ha az ember megnyalja a
békák ragacsos bőrét, ugyanolyan élénk színekben látja a világot,
mint amilyen az állat bőre. Milyen fura egy város ez! A gyíkokra
gondolt és a kalmárokra, és a ragyogó, megtisztult levegőre, amely
lekötötte a gondolatait – s elterelte a figyelmét arról, hogy hová is
igyekszik éppen.
Valószínűleg egy kelepce felé tartok, jutott eszébe, de már nem
akart tovább várni arra, hogy eljöjjön a megfelelő, biztonságosnak
érzett pillanat, amikor ismét beszél a királlyal. Úgy döntött, meg kell
találnia Faladát – mégpedig a mai napon.
A palota úgy terpeszkedett a helyén, a reggeli árnyékokba
burkolózva a hegytetőn, mint egy elnehezedett állat, s amint Ani
közeledett felé, és kisütött a nap, egyre-másra kirajzolva az épület
kőből faragott részleteit, még magasabbnak és kiterjedtebbnek,
mesterkéltebbnek és bonyolultabbnak látta, mint amikor először
pillantotta meg. A vásárra érkező árusok már hosszú sorban
kígyóztak a palota kapuja felé igyekezve. Ani beállt az utolsók mögé,
mint ahogyan épp egy hónappal ezelőtt is tette, de ez alkalommal,
amint a sor araszolgatott, ő észrevétlenül még előrébb ment, a palota
falának belső oldala mentén. Több őrszem és inas mellett kellett
elhaladnia, a fal hűvös árnyékában, s ők egytől egyig biccentettek a
libapásztorlány felé, mintha csak közéjük tartozna. Viszonozta
üdvözlésüket, s miközben már az istállók irányába tartott, lassacskán
mosoly ült ki az arcára, nyugtázva, hogy lám, ilyen könnyűszerrel
bejuthat a féltve őrzött falak közé.

150
 A lovak karámjait a palota hegyének oldalában, több hektárnyi
területen alakították ki – ugyanolyan szélesek voltak, mint amilyen
hosszúak. A palotától keletre húzódó kertek pompájukkal:
őszirózsákkal és hidegkék szökőkutakkal hívták fel magukra a
figyelmet. A bólogató lombkoronájú fák úgy sorakoztak, mint hosszú
hajú hajadonok, akik arra várnak, hogy megszáríthassák fürtjeikét a
tűznél. Ám Ani szemének sokkal kedvesebb volt az istállók látványa.
Ahogy odaért az elsőhöz, besietetett a bokszok közé. Egy munkás
épp akkor haladt el az istálló mellett, de fel se pillantott. Ani
végigfutott a bokszok hosszú sora között, a fehér fejű és sörényű
lovat keresve. Itt nem járt szerencsével. Átfutott a következő
épülethez, ahol most senki sem dolgozott, és a bokszok többsége üres
volt. Mégis mindegyiket ellenőrizte, és közben egyre csak Falada
nevét ismételgette magában. Egy alvó fehér ló láttán megdobbant a
szíve, de amikor közelebb ért hozzá, már tudta, hogy nem ismerős, és
különben is, egy kanca volt.
Már a bokszok túlsó végénél járt, amikor ismerős kiejtéssel
kimondott szavakat hallott.
– Itt vagy hát, te kutya – mondta egy férfihang.
Ani a szalmába vetette magát és visszafojtotta a lélegzetét. Az
emberek elég messze voltak tőle, de a férfi hangja valósággal
mennydörgött az istálló falai és a tető között, és most már egészen
biztos volt abban, hogy kildenrea akcentussal beszél.
– Jobban tennéd, ha rám hallgatnál, mert különben
Ungolad fog ráncba szedni, és azt biztosan nem köszönöd majd
meg. Most nincs idő a cicomázkodásra meg effélékre. A hercegnő
még nem érkezett meg, remélem, felfogtad hát, miről van szó.
– De mi már itt vagyunk, nem? Akkor meg minek ez a nagy hűhó?
Én ezt egyszerűen képtelen vagyok felfogni.
– Te ostoba tökfilkó. – Ezt az elsőként hallott férfihang mondta.
Ani most ismert csak rá. Az egyik testőre volt az, aki átpártolt
Ungoladhoz: egy göndör hajú katona, bizonyos Terne nevű.
– Még nem vagyunk a végén. Hátravan az esküvő. És ne felejtsd
el, hogy megszökött az a nyavalyás kis szélhámos. Biztosan itt bujkál
valahol az erdőben. Ha eljár a szája… továbbra is ébernek kell
lennünk minden pillanatban, hogy a helyünkön maradhassunk. És
151
talán elfelejtetted már, hogy az erdőn túl ott van egy bizonyos
királyság, ahonnan küldöncök érkezhetnek ide? Ott vannak ugyebár
a testvérei, és rajtuk kívül is sokan törhetnek még borsot az orrunk
alá. El kell bánnunk velük, mégpedig úgy, ahogyan a két gazdánk
eltervezte.
– Hát persze, de nem értem, miért kell továbbra is bujkálnunk?
Miért nem utazhatunk és miért nem szórakozhatunk kedvünkre? Úgy
érzem magam, mint egy tyúk, akit egy szűk és túlzsúfolt ketrecbe
zártak a többiekkel, Ungolad pedig állandóan sürget, hogy tojjak már
végre egy újabb tojást neki.
A másik férfi valamelyest lehiggadt ekkorra.
– Nézd – mondta Terne, olyan zártan ejtve ki a szavakat, mintha
ki sem nyitná közben a száját. – Miért nem kérsz akkor
magánkihallgatást őfelségétől, a hercegnőtől? Vagy ezt akarod?
Szerintem próbálj meg inkább józanul gondolkodni. Aki egyszer á-t
mond, az mondjon b-t is. Érted, ugye?
A beszélgetés az eddiginél halkabban folytatódott. Ani egyszer
csak hallotta, hogy egy harmadik ember is megérkezett az istállóba.
– Uraim – mondta bayerni kiejtéssel.
– Jó reggelt! – köszöntötte Terne. És a két férfi azzal távozott.
Ani mozdulatlanul várt és fülelt, úgy érezte, a torkában dobog a
szíve. Ha ezek ketten észreveszik őt, hiába a sötétre színezett
szemöldök, a széles karmájú kalap – a kilétét biztosan nem tudja
eltitkolni előttük, hiába próbálkozna is ezzel. Ha lelepleződik,
feltűnés nélkül magukkal hurcolhatják a közeli erdőbe, megölhetik, a
holttestét pedig otthagyják, hogy a vadállatok marcangolják szét. A
félelemtől gombóc nőtt a torkában, és annyira remegett a térde, hogy
csak nagy üggyel-bajjal sikerült talpra állnia.
A férfiakat sehol sem látta. Még öt olyan istálló volt itt, amelyben
körül akart nézni. Összeszedte minden bátorságát, és folytatta Falada
keresését. A harmadik istálló felé közeledve körülnézett, és arra
gondolt, Geric talán itt lehet valahol a közelben. Ekkor megtorpant,
mert olyasmit látott, amitől földbe gyökerezett a lába. Nem kellett
tovább folytatnia a keresést. Itt volt a lova. A távoli arénában
pillantotta meg Faladát – egy ismeretlen férfi ült a nyergében, Falada
pedig épp ellenkezett a lovas akaratával.
152
 Elindult a ló felé. Sokan voltak a környéken – lovasok, lovászok,
őrök, napernyővel sétálgató udvarhölgyek és inasok. Nem nézett
rájuk, senkiével sem találkozott a tekintete, fejét kissé oldalt hajtva
tartotta, hogy a kalap minél jobban beárnyékolja az arcát. Falada
felnyerített, Ani pedig úgy érezte, mintha kő lenne a gyomra helyén –
most tudatosult benne, milyen régen hallotta a lova hangját utoljára.
Falada, kérdezte tőle, mi a baj?
A lovas szorosan fogta a gyeplőt, keze az állat sörényére
támaszkodott. Faláda nyaka verejtékben úszott, fejét a magasba
szegezte, szeme fehérje vörös volt és vérben forgott. Ekkor nézett
először Anira.
Ani most ért a karám kerítéséhez. Belekapaszkodott a fakorlátba
és megszólította a lovát.
– Ez az átkozott dög sohasem fog betörni – dühöngött az egyik
lovászfiú.
A lovas csak morgott egyet az orra alatt, arra próbálta rávenni a
lovat, hogy körbe-körbe haladjon a karámban, ám Falada úgy
viselkedett, mintha soha senki emberfia nem ült volna még a hátán,
és már a nyerget is kínszenvedés volna elviselnie.
Nyugalom, Falada, csak nyugalom. A végén még megvernek, ha
nem viselkedsz szelídebben.
A ló egyik fülét mindig Ani felé fordította, miközben a karám
túlsó vége felé közeledett, de egyelőre egy szót sem szólt hozzá. Ani
úgy érezte, megfordult vele az egész világ. Nem értette, miért nem
vesz tudomást Falada arról, amit az imént mondott neki. Talán már
elfelejtette, hogyan szoktak beszélgetni egymással?
A lovas ekkor kiesett a nyeregből, és már csak annyit tehetett,
hogy megpróbált kitérni a ló útjából, nehogy eltiporja. Ani lehajolt és
átbújt a korlát két vízszintes léce között, elindult Faláda felé, aki
lassított, majd meg is állt, és őt figyelte. Ani, tenyerét felfelé
fordítva, kinyújtotta felé a kezét.
Falada, emlékszel még rám, ugye?
A ló felhorkant, szeme megállás nélkül forgott. Megkínozhatták…
Ani úgy látta, szeretne valamit mondani neki, de Falada egyetlen
szava sem jutott el hozzá.
Falada, barát vagyok. Minden rendben van. Nyugodj meg.
153
Minden rendben.
Falada megszaglászta a tenyerét, és Ani keze megremegett a ló
orra alatt. A legszívesebben átölelte volna a nyakát, hogy aztán a
sörényébe temetve arcát kisírhassa magát – ugyanúgy, mint amikor
az édesapját látta meghalni lovaglás közben, vagy amikor Rianno-
Hancery jajveszékelése hallatán őt is elhagyta minden csepp ereje.
Ugyanolyan kicsinek és törékenynek érezte magát, mint amikor a
gyászmenet élén a halottaskocsi nyomában kellett lépkednie. Ugyan
ki vigasztalhatná meg, ha egyszer Faladát is el kell veszítenie? A
gondolattól heves zokogás tört rá. Meg kellett emberelnie magát,
hogy közelebb menjen Faladához.
Nyugalom, csak nyugalom. Egyik kezét óvatosan a ló orrára
helyezte, megsimogatta oldalt a pofáját, majd végig a nyakát, abban
reménykedve, hogy az ismerős érintés hatására talán felébred a
jószág régi énje. Amikor érezte, hogy a ló bőre megremeg az ujjai
alatt, egy ideig mozdulni sem mert, nehogy megijessze az
állatot. Nyugalom, mondta. Én nem foglak bántani.
Falada ekkor felkapta a fejét, és elhúzta Ani kezétől, majd hátsó
lábára emelkedve ágaskodni kezdett és kapálózott a levegőben.
Aninak már nem sikerült félreugornia előle, az egyik patájával meg
is ütötte az arcát. Erezte, hogy megragadja egy pár kéz, és hátrafelé
húzza, a karám kerítésének irányába.
– Menj innen, te lány – szólt rá a lovas. – Vagy talán azt akarod,
hogy még egyszer megrúgja a fejedet?
– Egy pillanatra azt hittem, neki talán sikerül megszelídítenie –
mondta az egyik lovászfiú.
– Mi a baja? – kérdezte Ani. A rúgástól még lüktetett a feje.
Figyelte Faladát, aki furcsa táncot lejtett a karámban. A reggeli
napfény elhalványodni látszott körülötte, fehér szőre úgy ragyogott,
hogy belefájdult a szeme, s kénytelen volt behunyni.
– Elmebajos – mondta a lovas, és odébbterelte Anit. – De neked
ehhez az égvilágon semmi közöd, úgyhogy menj most már innen.
Falada továbbra is nyugtalanul járkált a karámban, és most már
habzott a szája. Ani fájdalomtól lüktető arcához szorította a kezét.
Ugyanolyan fájdalmasan tátongó űrt érzett a fejében, mint a
mellkasában is. Falada, szólította meg ismét.
154
 – Hé, te lány!
Ani megfordult, és már arra számított, hogy Ungolad vagy Terne
áll majd ott mögötte, de nem így történt – a palotaőrség egyik tagja
szólt hozzá. Nyomban meg is ragadta a könyökénél fogva, és elindult
vele a palota felé.
– Talán te is csak véletlenül keveredtél ide? Úgy jössz-mész itt, a
karám környékén, mintha minden a tiéd lenne.
– Én csak…
– Tudom, hogy csak eltévedtél – mondta a férfi. – De nem
érdekel. Tilos itt tartózkodnod.
Ani megpróbált lépést tartani vele, és közben kis híján orra bukott,
de a férfi szorítása egy pillanatig sem engedett a karján. Az általa
diktált gyors iram és az ujjai okozta fájdalom miatt Ani egyre
dühösebb lett rá. Csak mert megpróbáltam megnyugtatni a saját
lovamat, úgy bánik velem, mintha legalábbis egy elvetemült bűnöző
lennék, gondolta. Már a legelőn haladtak, amikor megpillantotta Hul-
t és Terne-t – egy fa alatt beszélgettek a kertben. Nem próbálta többé
kitépni magát a férfi szorításából, és konokul leszegett fejjel lépdelt
mellette.
Az őr egy kis helyiségbe vezette, rázárta az ajtót, és magára
hagyta. Ani úgy érezte, ez a bűnözők számára fenntartott cella lehet
– sivár volt, hideg és üres. Az egyik falán, magasba vájt kis ablakon
keresztül szűrődött be csak világosság, négyzet alakú fényfoltot
vetve a kőpadlóra. Ani erre a helyre telepedett le, a helyiség
közepére. Keresztbe fonta karját a mellén, és egy ideig hangtalanul
sírdogált. Nem tudta, hogy a helyiség falaiból áradó hideg miatt
kezdett-e remegni vagy a folyosóról behallatszó csizmás léptek
zajától. Minden zajra összerezzent, arra számítva, hogy az őr
mindjárt kinyitja az ajtót. Annyira fájt a feje, hogy még gondolkodni
sem volt képes Faladáról.
Amikor végül kulcs zörgését hallotta a zár irányából, már annyira
kimerült volt a félelemtől, hogy felállni is nehezére esett. Ahogy a
nap járása miatt odébb került a fényfolt, ő is vele változtatta a helyét,
így hamarosan már a fal tövében ült. Mire eljött a dél, már be sem
sütött ide a nap. Nekitámaszkodott a falnak, hunyorgott a
félhomályban, arra számítva, hogy amikor kinyílik az ajtó, Ungolad
155
alakja tornyosul majd fölébe. Nem így történt. Helyette egy nő lépett
be a helyiségbe.
– Na, gyere – mondta. Elkapta Ani csuklóját, magával vonszolta
felfelé a lépcsőn az épület következő szintjére, amely már valamivel
díszesebbnek tűnt.
– Egészen elfeledkeztem arról, hogy az az ember idehozott téged.
Vásár napja van, az embernek rengeteg a dolga ilyenkor. És a király
rendszerint ilyenkor szokott ítélkezni, úgyhogy mindjárt meglátjuk,
bejuthatsz-e még ma a színe elé.
Várakoztak egy darabig egy folyosón, melynek falait faburkolat
védte, s Ani úgy vélte, ez a helyiség közvetlenül a király
fogadóterme mellett lehet. Hallotta is az uralkodó erőteljes és egy
alattvaló magasabb hangját, aki kérelemmel fordult hozzá – Ani
aznap reggel most először gondolta azt, hogy még élve elhagyhatja a
palotát.
Néhány perc múlva a teremszolga intett az asszonynak, hogy
átkísérheti Anit az oldalsó bejárathoz, majd tovább a király színe elé,
s épp az ablak előtt állították meg.
– Remélem, hogy nem orgyilkos – mondta fáradt hangon, fanyar
humorral.
– Nem, uram. Csak egy szolgálólány, aki eltévedt – felelte a
teremszolga. – És a palota kertjében, a lovak karámjánál találtak rá.
Vette magának a bátorságot, és meg akarta szelídíteni a hercegnő
elmebajos csődörét.
Az „elmebajos" szó hallatára Ani fájdalmasan rándult egyet.
– Távozhatsz – mondta a király a teremszolgának. Az nyomban ki
is sietett a helyiségből. Ani felemelte a fejét, és egyenesen a király
szemébe nézett. Látta, hogy ellágyultak az uralkodó vonásai. Nem
volt igazán jóképű férfi, de fiatalkori vonásait megőrizte, mint egy
arcmás emlékét a tükör. Ani úgy érezte, ugyanolyan gyöngéd lehet a
gyerekeihez, mint az ő édesapja volt, bár talán szigorúbb nála. A
király intett neki, hogy lépjen közelebb.
– A, az új libapásztorlány – mondta. – A kifogástalan pukedlivel.
Nos, most elmarad ez a gesztus?
– Bajosan tudnék pukedlizni most, uram, mert egyik kezem
hátrafogják.
156
 Ani nem volt biztos benne, hogy sikerült lepleznie ingerültségét és
félelmét, a hangja bizonyára elárulta érzéseit, de végül pukedlizett,
ha nem is olyan mélyen, mint az előírásos. Ezzel is sikerült mosolyt
csalnia a király arcára.
– Nos, amikor legutóbb itt jártál nálam, munkát kértél tőlem az
istállók környékén, és nem tehettem eleget kérésednek. Most pedig
véletlenül ott találtak az embereim. Valóban holmi véletlen folytán
kerültél oda, leányom?
– Nem, uram, és én soha nem is állítottam ilyesmit.
– Ah.
A király arca unalomról árulkodott, amikor Ani először látta őt a
panaszosokat és kérvényezőket fogadni, s most, amikor előrehajolt,
úgy tűnt, inkább szórakoztatónak találja a helyzetet.
– Sokáig találgathatnék – állapította meg –, de hogy ne
pocsékoljuk az időt, mondd el, miért kerültél oda. Egyszerű és
egyenes választ várok tőled.
– Én… kíváncsi voltam a hercegnő lovára. És amint megláttam,
nyomban megsajnáltam, mert megfélemlítették és megtörték. Azért
másztam át a korláton, mert biztos voltam abban, hogy tudok segíteni
rajta.
– És valóban segítettél rajta?
– Nem – felelte Ani. Maga előtt látta Falada tekintetét – olyan
homályos és zavaros volt, mint a teheneké szokott lenni. Így nézett
rá, mielőtt felágaskodott és megrúgta az arcát. – Azt hiszem, csak
egy olyan különleges nyelven lehetne szót érteni vele, amely nem
azonos sem az emberek, sem pedig az állatok nyelvével.
Most sikerült megszabadulnia a megkínzott ló emlékétől, és ekkor
tudatosodott benne, hogy a király egyre kritikusabb szemmel
méregeti.
– Uram – figyelmeztette az uralkodót az időre és a várakozók
hosszú sorára a teremszolga.
– Igen, igen… nos, libapásztorlány, egy napon el kell
magyaráznod majd nekem, mit értesz ezen. Birtokháborítást követtél
el, amiért büntetés jár, különben már a jövő héten jóformán az egész
város apraja-nagyja itt sétafikál majd nekem a palota kertjeiben,
hogy megnézzék a megbolondult lovakat és letiporják a királyi
157
rózsabokrokat. Vannak rokonaid az Erdőségben, akiket támogatnod
kell?
– Nincsenek.
Kildenreeben él a családom, ezt akarta mondani. Anidori-Kiladra
vagyok, mármint a hercegnő. Ám a gyomra görcsbe rándult a
félelemtől, és azzal is tisztában volt, hogy nagyon óvatosnak kell
lennie. Most nem árulhatod el neki, hogy ki vagy. Nem lenne bölcs
dolog. És nem is hinné el neked.
– Nos, akkor büntetésnek elég lesz, ha befizeted a kincstárba egy
havi járandóságodat. Magadnál tartod a pénzedet, ugye?
A munkások mindig a vásárnap előtti este kapták meg a bérüket.
Kihalászta az erszényét a köténye zsebéből, elővette a vékony
aranypénzt, melynek egyik oldalán egy futó ló díszelgett, és a király
kezébe adta.
– Egyetlen táltos? Ennyi a béred? Nos, nem foszthatlak meg
minden vagyonodtól. Tanácsnok! Fel tudnál váltani egy táltost?
A tanácsnok már jött is, egy erszényből aprópénzt szórt a
markába.
– Siralmas egy helyzet, amikor a királynak egyetlen rézfityingje
sincsen – állapította meg az uralkodó.
Elvett a tanácsnoktól egy ezüst-és egy rézpénzt, és Aninak adta.
– Tessék. Ne halljak többé egy panaszos szót se tőled, ne lássanak
még egyszer az istálló közelében, és menj most már isten hírével.
– Igenis, uram – mondta Ani. Egy pillanatig tanácstalanul állt
még, arra várva, hogy a király egyetlen pillanatnyi figyelmet
szenteljen még neki. – És mi lesz azzal a lóval? A hercegnő
megvadult lovával?
– Nem tudom – felelte a király, hirtelen elkomorodva. Ani érezte,
hogy ismét lüktetni kezd a feje azon a helyen, ahol Falada megrúgta.
– A királynak nem dolga mások lovaival törődni. Ezennel
elbocsátalak.
Ani távozott a palotából, és csak akkor állt meg, amikor már
biztos lehetett abban, hogy nem láthatják az őrök – sóhajtott a
megkönnyebbüléstől, hogy ismét szabadnak érezheti magát. Vállával
egy falnak támaszkodott, sebes arcát a hideg kövekhez szorította. A
nyomástól lüktetni kezdett az arca, mintha Falada ismét megrúgta
158
volna.
Falada megbolondult.
A felismerés ugyanolyan valóságos volt, mint a fájdalom, amit
ekkor érzett. Talán az okozhatta Falada baját, amit a ló az
Erdőségben látott. Vagy az, hogy utána őt adta ajándékba Bayernnek
a szélhámos hercegnő. Vagy az, hogy Selia vagy Ungolad csinált
vele valamit. Ani már a puszta gondolattól is rosszul érezte magát.
Úgy döntött, inkább mégis érezni akarja a fájdalmat – így otthagyta a
hideg falat, és folytatta útját. Magával sodorta a széles utcákon
hömpölygő emberáradat, és nem is lassította lépteit, csak amikor már
a piactér széléhez ért.
Nagy volt itt a zaj, és rengeteg ember sürgött-forgott nemcsak a
téren, hanem a környező utcákban is. A tér külső köre mentén haladt,
ahol jobbára koldusok sorakoztak – volt, aki rongyos takarón
kuporogva kéregetett, csonka végtagját kitakarva, mások beteg
gyermekeiket mutogatták, mintha eladásra szánt portékák volnának.
Voltak, akik aprópénzes pléhbögréket rázogattak, amelyek úgy
zörögtek, mint kisgyermekek csörgői.
A következő kör a mutatványosoké volt, akik gyerekeket
emelgettek a levegőbe vagy ültettek a vállukra, hősökről énekeltek
vagy kocsmai dalokat adtak elő, húros hangszereket pengettek,
fafurulyán játszottak… A nők olyan szűk nadrágot viseltek, hogy
Ani elvörösödött a láttukon, és elkapta róluk a tekintetét; voltak, akik
fejen álltak vagy társaik vállára kapaszkodtak fel, a zsonglőrök a
labdáikat bűvölték, a bábosok fabábukat táncoltatva szórakoztatták a
népet.
A harmadik kört a pékek alkották: frissen sült bukták illata szállt a
levegőben, az asszonyok a fejükön kosárban vitték a
péksüteményeket. A tehetősebbek szekérrel érkeztek, s külön őrt
állítottak, akik a tolvajoktól védték az árut. Galambok csipegették a
morzsákat a földről, és egymást figyelmeztetve búgtak: Ez az én
falatom, az az én kenyérhéjam, az én szilvám, hagyd békén, ne nyúlj
hozzá!
Ani látta, hogy egy darab sült disznóhús a földre esett, és nagy
volt a csábítás, hogy odacsalogassa magához őket vele. Az én húsom,
ne nyúlj hozzá! Ani még egy falatot sem evett aznap. Most
159
frissensültek és kenyérfélék, meleg káposzta, édes alma illata szállt
felé. Inkább odébbállt.
És akkor a tér legbelső gyűrűjében, az árusok között egy
emelvényt vett észre, amelyen két férfi himbálózott – nyakuk körül
kötéllel. Egy ember haladt el mellette, báránycombot kínálva, s a
szagtól émelyegni kezdett a gyomra. Visszafojtotta a lélegzetét, és
továbbsietett.
A tér közepén, a kivégzőhelynek háttal találta Finnt és csapatát. O
is hátat fordított az akasztott embereknek, és odaállt Finnek mögé.
Elég sok érdeklődő gyűlt köréjük, Gilsa kötött pulóvereire és más
erdőségi portékákra alkudoztak. A reggel hamisítatlan őszi faggyal
köszöntött a városra, az emberek lélekben már a télre készültek, s ha
valakik, hát az erdőségiek aztán ismerték a téli hideget. Úgy tűnt,
senkit nem zavart különösebben az, hogy a kötött holmi kissé nedves
még a tegnapi esőzés miatt, és Ani elképzelte Finnt és szomszédait,
amint az esőben, az elázott tűzrakóhely körül táboroznak. Bizonyára
jól jött volna nekik az a vékony bádogtető is, ami Ani szobáját védte.
Finn nyomban odafordult hozzá, amint észrevette. Arckifejezése
aggodalomról árulkodott, és Ani rájött, hogy az ő érzései
tükröződnek rajta.
– Bajban vagyok.
Félrevonta Finnt a többiektől, és természetes hangot próbált
megütni – a bayerni táj szólásra összpontosítva figyelmét.
– El kell mondanom valakinek, és teljesen összezavarodtam. Nem
kérek tőled semmi egyebet, csak annyit, hogy hallgass végig, várj és
légy óvatos.
A fiú megveregette a vállát.
– Megölték a barátomat. Vagyis kis híján végeztek vele – mondta
Ani, és a szája szélébe harapott, hogy el ne sírja magát. – Engem is
meg akarnak ölni. Nem mehetek haza, és már elfáradtam attól, hogy
állandó félelemben élek.
Ismét kitört belőle a zokogás. Fejét Finn vállára hajtotta, s
elképzelte, milyen jó lenne végre biztonságban lenni. Szerette volna,
ha megismerik az emberek és van, aki gondját viseli. Nem engedheti
meg magának, hogy sírjon.
Felegyenesedett, és kényszeredett nevetéssel próbálta leplezni,
160
hogy a sírás kerülgeti, pedig még mindig fojtogatta a torkát ez az
érzés.
– Köszönöm – mondta. – És sajnálom.
– Két férfi jött az Erdőségbe – mondta Finn.
– Szőkék voltak? – kérdezte Ani. Finn bólintott.
– Egy szőke lány után érdeklődtek. És anyám azt mondta nekik,
soha egyet sem látott még életében, és ha mégis, akkor se engedne be
ilyen teremtést a házába.
Ani felsóhajtott és bólintott.
– Azt az utat, amelyik az Erdőség délnyugati részén anyám
házához vezet, Tóvidéki útnak nevezik. Azután a „Lucfenyves"
feliratú jelzőtáblát kell figyelni, és a második kereszteződésnél balra
fordulni, a harmadiknál jobbra, az ötödiknél megint jobbra. De bárkit
megkérdezhetsz, biztos, hogy szívesen útba igazítanak.
Ani többször is elismételte magában az útmutatást, hogy
megjegyezze. Már biztosan keresik. Nem feltételezik azt róla, hogy
meghalt. Biztosak benne, hogy bujkál. A félelemtől elszorult a
mellkasa, de eddig sikerült felülkerekednie ezen az érzésen. Most
már képtelen rá. Elővette a királytól kapott ezüstöt, és Finn kezébe
nyomta.
– Azért jöttem, hogy ezt odaadjam neked, nem pedig azért, hogy
kisírjam magamat a válladon – mondta. – Add oda az édesanyádnak,
kérlek. Ez a legkevesebb, amit megérdemel mindazért, amit kaptam
tőle. Ennél sokkal többel tartozom neki.
Finn elfogadta tőle a pénzérmét, de cserébe a kezébe nyomott egy
barna papírba csomagolt pakkot, melyet a szekérderékból emelt ki.
– Anyám küldi neked.
Gyönyörű, vastag, kötött pulóver volt, a legfinomabb erdőségi
gyapjúfonalból, narancssárga, barna és kék színű díszítéssel, a hátán
egy sárga madárral, mely szárnyát kiterjesztve röpülni készül. A
többi pulóverrel ellentétben ez száraz maradt. Ani az arcához emelte,
élvezte a jóleső melegséget, mely a gyapjúból áradt, enyhén füstös
illata a kandalló emlékét idézte, a nyers gyapjú látványát, a padlóét,
azét a biztonságos házét, ahol meghúzhatta magát az Erdőségben.
– Már látom, hogy lehetetlen meghálálnom Gilsának bármit is,
hiszen nyomban ad valamit, ami miatt ismét csak hálával tartozom
161
neki.
A rézpénzen vásárolt még egy meleg buktát és néhány
galagonyagyökeret. A piacról hazafelé látta, hogy az akasztott
embereket elszállították már a tér közepén álló emelvényről, s most a
városfalakra tették ki közszemlére őket. A falakat alkotó
terméskövek korábban kivégzett emberek vérétől voltak foltosak:
hosszanti csíkok éktelenkedtek rajta, mint egy vereséget jelképező
lobogón. Ani nagy nehezen lenyelte az utolsó, keménynek tűnő
buktafalatot is, és sietősen odébbállt.

Tizenkettedik fejezet
Néhány nappal később Jok még mindig haragudott Anira, amiért
két éjszakára otthagyta őt az ólban a többiekkel. Ani odakint állt a
legelőre nyíló kapu előtt, számolgatta a narancssárga csőröket,
miközben elvonultak mellette a madarak, s hallotta Jok ismerős
gágogását a csapat túlsó végéről: a madár így adta tudtára, hogy
szokásával ellentétben ma nem hajlandó az ölébe telepedni. Igazi
nyakas lúd volt. Így aztán Ani egész nap magányosan üldögélt
kedvenc bükkfája tövében, azzal múlatta az időt, hogy megpróbált
minél több értelmet kicsikarni a ludak lelkes gágogásából, és
fennhangon gyakorolta az újonnan eltanult szavakat.
Délidőben, miután Conrad átsétált a sövényen túlra, arra a
területre, ahol a birkapásztorok szoktak legeltetni, Ani paták
dobogását hallotta. Egy férfi közeledett felé, fekete lovával,
egyenesen a bükkfa felé tartva. Izmai ritmikus táncot járva feszültek
meg és ernyedtek el lovaglás közben. Ani mozdulatlanul figyelte az
arcát fürkészve – az illető vonásait azonban sokáig elrejtette a szeme
elől a kalap karimája vetette árnyék. Végül felismerte őt.
– Libapásztorlány! – kiáltotta Geric.
Ani csak ekkor lépett elő a fa mögül, majd nekitámaszkodott a
sima, szürke törzsnek. Geric leszállt a nyeregből, és odavezette hozzá
a lovát, egyik kezével a sörényét fogva.
– Még azt sem tudom, mi az ön neve – jegyezte meg, amikor már

162
egészen közel értek.
– Isinek hívnak – mondta a lány.
– Isi… Ez mégis csak jobban illik önhöz, mint az, hogy
libapásztorlány.
– Szerintem is – bólintott Ani.
– Sajnálom, hogy nem kérdeztem meg korábban, Isi.
– Semmi baj. Én sem árultam el önnek.
– Tényleg. Hát akkor… ez lehetett a magyarázata.
– Hmmm.
Zavarba jöttek, s a férfi köhintett egyet. Úgy tűnt, a beszélgetés
holtpontra érkezett. Geric egyre csak a földet bámulta – a nyomot,
amelyet csizmás lába az imént hagyott az esőtől még mindig nedves
talajban. Ani a libákat figyelte, mintha attól tartana, elkószálhatnak
az erdőbe, ha csak egyetlen pillanatra is leveszi róluk a szemét. A
férfi megköszörülte a torkát, majd félbeharapott egy szót, aztán
elhallgatott és lejjebb engedte eddig felvont szemöldökét. Aninak
már a múltkor is feltűnt, milyen kifejező az arca, az írisze olyan lágy
barna volt, mint a megmelegített méz. Elkapta róla a tekintetét, és
inkább a lovát nézegette.
– Most nem a pejjel jött – állapította meg. A férfi hálásan
pillantott fel, amiért megszegte a feszült csendet.
– Nem – mondta. – Lecseréltem erre a valamivel kezesebb
jószágra. Miután a múltkor felsültem a másikkal, úgy éreztem, jobb
lesz, ha őt egy nálam tapasztaltabb lovas gondjaira bízom. Ugye, jól
döntöttem?
– Biztosan – mondta Ani. Őszintén meglepte, hogy a férfi kikérte
a véleményét erről a kérdésről. Geric ismét hallgatásba burkolózott.
Ani pedig türelmesen várt.
– Kétszer is jártam már itt azóta – mondta végül Geric. – De sehol
sem találtam… Mivel a libákat sem láttam a környéken, már kezdtem
azt hinni, rosszul emlékszem, és nem is itt találkoztunk, hanem egy
másik legelőn…
– Dehogy. Itt találkoztunk, csak aztán esni kezdett az eső… és
utána jött a vásárnap is. Nem szokott kimenni a piacra? És… tényleg
itt járt, amikor esett az eső?
Geric elnevette magát.
163
 – Bőrig áztam. Akárcsak a virágok.
Kérdő pillantást vetett a lányra, majd magyarázkodni kezdett.
– Ostoba tökfilkó vagyok. Komolyan mondom. Miután
találkoztunk, hazamentem, és rájöttem, mekkora hibát követtem el.
Biztosan úgy viselkedtem, mintha emberszámba se venném önt.
Tudja, úgy éreztem magam ezek után, mint egy ostoba fajankó, és
tényleg az is vagyok. Butaság volt tőlem idejönni, és ezen a
környéken lovagolni. Megbántottam önt, aztán itthagytam bármiféle
épkézláb magyarázat nélkül. Mégis örülök, hogy így történt, mert
még sohasem találkoztam libapásztorlánnyal életemben, és ön…
egészen más, mint amire számítottam. Tudom, hogy ez még mindig
nem elégséges magyarázat a történtekre. Mégis úgy éreztem, az lesz
a legjobb, ha visszajövök ide, és virágot is hoztam önnek, mert úgy
tanultam, az igazi úriember így kedveskedik egy igazi hölgynek, és
bár korántsem vagyok biztos abban, hogy én talpig úriember lennék,
semmi okom arra, hogy ne úgy bánjak önnel, ahogyan egy született
hölgy elvárhatja… Ugye, jól döntöttem?
Feszülten várta Ani válaszát.
– Igen – felelte. Úgy tűnt, ez az egyetlen lehetséges válasz, amit
adhat a férfinak. Geric megkönnyebbülten bólintott.
– Az esőben sajnos tönkrementek a virágok, amiket hoztam. A
szirmaik lehullottak, a száruk eltört, és aztán már kezdtem úgy
érezni, eleve buta ötlet volt az egész. Nem is tudom, miért, mégis
őrizgettem őket egész héten, bár az elmúlt néhány napban már nem
tudtam elszabadulni a palotából, olyan sok dolgom akadt. Tegnapra
pedig… mind egy szálig tönkre ment. Úgyhogy ma reggel, amikor
elindultam ide, már nem hoztam virágot, és abban sem lehettem
biztos, hogy egyáltalán megtalálom majd önt, úgyhogy felkaptam
valamit, ami épp a kezem ügyébe akadt, ez pedig itt van…
Lekapott egy kis zsákot a nyereg mellől, és mutatta, mi van
benne: alma, burgonyás kenyér, sonka és sült tejsodó.
– Ez csak úgy a keze ügyébe akadt? Nálunk ez fejedelmi
lakomának számít. Talán szeret a konyhában tenni-venni?
– Azt azért nem állíthatnám, de sokszor kénytelen vagyok.
Gyakrabban, mint azt szeretném…
Kissé félszeg mosoly kíséretében letette a zsákot a fűbe, s
164
kirakosgatta belőle az ennivalót, mintha csak asztalt terítene.
– Be kell vallanom valamit. Fogadtam a palota néhány
gárdistájával, hogy betöröm azt a pejt, és ha ön hajlandó lenne
foglalkozni vele egy ideig, akkor talán megnyerhetném a fogadást.
Aninak tátva maradt a szája.
– Ezt nem mondhatja komolyan…
Geric felnevetett, aztán lehajtotta a fejét, és bólintott.
– Biztosan megnyerhetném pedig a fogadást. Persze, önnek
fogalma sem lehet arról, miféle vetélkedés folyik a férfiak között. Az
önbecsülésünk az igazi tét…
– Ezek szerint testőr?
– Úgy van.
Ani erre gondolt közben: Miért nem tartozol inkább az
enyéimhez? Persze, ha Geric kildenrea lenne, és ő továbbra is
hercegnő volna, akkor valaki más üldögélne itt a fa alatt naphosszat,
és most nem ő falatozhatna Gerickel a friss krumplis kenyérből és a
sonkából. Kis idő múlva a férfi feloldódott – már nem udvariaskodott
annyit és nem akart minden megnyilvánulásával bocsánatot kérni a
történtekért. Miután összetegeződtek, hosszasan és fesztelenül
beszélgettek, olyannyira, hogy Aninak egészen kiszáradt a torka, és
meg is szomjazott. A férfit minden érdekelte, ami vele volt
kapcsolatos – mivel telik el egy napja például. S amikor megtudta,
hogy ez a piknik az első ebédje azóta, hogy libapásztorkodik,
megfogadta magában: mindennap hoz neki ennivalót így, déltájban.
– Ha én lennék az uralkodó ebben az országban, mindenki
ebédelne minden áldott nap – fogadkozott.
– Már ha te lennél a király. De nem vagy az.
Jok szinte futólépésben közeledett Ani felé. Közben folyton-
folyvást gágogott, mintha meg akarná csípni, de Ani is gágogott
egyet, hogy megállítsa – Jok erre megtorpant és eloldalgott.
– Hát ez meg mit jelentsen? – kérdezte Geric, és felállt.
– Ő Jok, az egyik barátom. Mérges rám, mert az utóbbi egy-két
éjszakára bezártam az ólba. Máskülönben velem szokott aludni a
szobámban, a lábamhoz simulva.
– Nahát, ilyet se pipáltam még életemben. Hogy egy liba ilyen
szemtelen hangot merészeljen megütni a gazd-asszonyával! Ezt nem
165
hagyhatom ennyiben, ha igazi úriember vagyok.
Majd nem kifejezetten úriemberre valló gesztussal kinyújtotta a
nyelvét Jok felé, és a nyomába eredt. A madár nyomban észrevette,
hogy kergetik, és menekülni kezdett Geric elől keresztbe-kasul a
mezőn. Egy-egy rövidebb szakaszra még a levegőbe is emelkedett,
hogy némi előnyre tegyen szert, s olyan gyorsan kapkodta lapos talpú
lábait, ahogy csak bírta. Geric egyszer megcsúszott a nedves füvön,
de nyomban fel is pattant, és kisvártatva elkapta Jokot.
– Ideje bocsánatot kérned a viselkedésedért – mondta a madárnak,
és visszaballagott a bükkfához, Jókkal a hóna alatt. – Ma már
egészen belejöttem a bocsánatkérésbe, úgyhogy nekem elhiheted,
öcsém, eljött a te időd.
– Csak óvatosan, Geric, nehogy véletlenül… – figyelmeztette Ani,
de Jok máris a férfi felé fordult és belemart a karjába. Geric
felkiáltott fájdalmában, és leejtette a madarat – az pedig nem
vesztegette az idejét, fejvesztve menekült. Ani, bár pontosan tudta,
mennyire tud fájni a lúdma-rás, nem tudta megállni nevetés nélkül.
– Sajnálom, hölgyem – mondta Geric, a karját tapogatva. – De
úgy tűnik, kudarcot vallottam. Egyelőre nem sikerült rábírnom a
madarat, hogy kérjen elnézést.
– Valószínűleg később sem fog sikerülni. Nagyon undok tud
lenni. A ludak már csak ilyenek.
– Nem valami kellemes társaság.
– Én azért szeretem a lúdjaimat. Olyanok, mint a macskák. Nem
fogadnak szót. Viszont ugyanolyan hűségesek, mint a kutyák. És
szeretnek beszélgetni. Minden lehetőséget kihasználnak erre.
– Bár feleannyira sem tudják pontosan kifejezni magukat, mint én,
amikor bocsánatot kellene kérniük.
– Ez igaz – hagyta rá Ani.
Mindketten nevettek. Visszatelepedtek a fűbe, Geric
összehajtogatott lovaglóköpönyegét használták párna gyanánt.
Nevetgéltek, nézegették a felhőket, hol pónikat, hol sárkányokat, hol
meg dúskeblű asszonyokat véltek felfedezni bizarr alakzataikban.
Geric jóval dél után kezdett felcihelődni, hogy távozzon. Megígérte
Aninak, hogy másnap is eljön, ha megteheti, majd felkapaszkodott a
lovára és elindult.
166
 – Geric! – szólt utána Ani. A férfi visszafordult.
– Milyen virágok voltak? – kérdezte a lány.
– Nem ismerem a virágokat – mondta a férfi. Bizonytalan
mozdulatokkal rajzolni kezdte a levegőbe, milyen alakjuk volt. –
Sárgák, és apró a fejük, sok-sok szirommal.
– Köszönöm – mondta Ani. – Gyönyörűek lehettek. A folyó
irányába fordult, és úgy fogta meg a fa egyik ágát, mintha az egy
emberi kéz lenne. A part menti bükkfák lombja csodálatos volt –
több száz vékony, aranyló levél nőtt az ágakon, melyek mint
megannyi kar nyúltak körbe-körbe. Anit lenyűgözte a fák tökéletes
szépsége. Zöld lombkoronájuk mintha sátor lett volna ezekben a
hónapokban. Ani úgy érezte, igazi énjüket most, aranylóan tiszta őszi
sárgaságukban mutatják csak meg. Felébredt benne a remény, mintha
egy szárnyas valami lenne, ami a mellkasában pihent ez idáig, és
most puha tollaival cirógatta volna a szívét.
*
Geric másnap is ellátogatott a legelőre. És aztán a következő
napon is. Ott üldögéltek a fa árnyékában, vagy sétáltak az itatótó
ingoványos peremén, a madarak ott sertepertéltek a lábuk körül,
mintha a szájukat elhagyó hófehér szavak megtestesülései lennének.
– Hogyan tudsz ilyen gyakran elszabadulni a munkádból? –
kérdezte Ani.
– Tulajdonképpen csak akkor van dolgom, amikor a herceg úgy
dönt, lovagolni megy. Az ő személyi testőre vagyok.
– Ó, igazán? És milyen férfi a herceg? Geric elmosolyodott.
– Tulajdonképpen kedves. De azért közel sincs olyan magával
ragadó, mint amilyen én vagyok.
Igen, gondolta Ani. Ez bizonyára így lehet.
Gericnek fogalma sem volt az állattartásról, és érdeklődéssel
hallgatta mindazt, amit Ani elmondott neki a libákról. Miután azt is
szóba hozta, milyen sok időt tölt napközben egyedül, a fa alatt
üldögélve, Geric másnap egy csomó könyvet hozott neki Bayern
történelméről, meséket a tiszta szerelemről, a gonoszról és az
igazságról. Eleinte félt, hogy esetleg újabb hibát követ el ezzel, s
attól tartott, hogy Ani talán nem is tud írni és olvasni, így hát
ugyancsak megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy felesleges volt
167
emiatt aggódnia.
Ani a palotáról kérdezgette, s néhány nap múlva már érzett
magában elég bátorságot ahhoz, hogy annak újdonsült lakóiról is
érdeklődjön.
– A kildenreák – mondta Geric – csendes és zárkózott népség.
Maguknak valók. Komoly és becsületes embereknek tűnnek. A
vezérük, egy férfi, aki copfban hordja a haját, rendszeresen legyőzi a
palotaőröket az udvari kard vívóversenyeken. Én még sohasem
kerültem szembe vele, bár örülnék a lehetőségnek. Láttam, amikor
gyors egymásutánban három testőrt győzött le, már attól is
megfájdult a karom, hogy csak végignéztem a párbajukat.
Közben szórakozott mozdulattal dörzsölgetni kezdte a felkarját
azon a helyen, ahol Jok megcsípte.
– Talán kihívhatnád inkább egy lovas párbajra… hogy kiderüljön,
melyőtöknek sikerül hamarabb betörnie egy vad csikót… – jegyezte
meg Ani évődve.
– Ugyan, ugyan, hölgyem, úgy látszik, túl sokat társalogsz a
libákkal, bizonyára azért ilyen csípős a nyelved néha – jegyezte meg
Geric. Azzal kitépett egy fűcsomót a földből, és játékosan Ani felé
dobta, amit ő egy másik fűcsomóval viszonzott. Egyszer csak ott
termett mellettük Jok, és csőrével mohón kapkodott a levegőben
szálló fűszálak után. Úgy tűnik, a madár nem volt különösebben
haragtartó.
– És milyennek találod a hercegnőt? – kérdezte Ani. – Nálunk a
fiúk csak sárga lányként emlegetik.
Gericet mulattatta az elnevezés, és elmosolyodott.
– Anidori-Kiladra hercegnő a neve – mondta.
Ani jeges szorítást érzett a gyomra tájékán, amikor a férfi szájából
hallotta elhangozni a tulajdon nevét.
– Persze, te bizonyára találkoztál már vele személyesen, hiszen a
herceg testőrségéhez tartozol.
– Úgy van. Mielőtt a hercegnő megérkezett, a herceg fel-alá
járkált a trónteremben, úgy próbálta az emlékezetébe vési a nevét.
Anidori-Kiladra Talianna Isilee… Szép a hangzása, bár kissé
túlságosan is hosszú.
Ani köhintett egyet zavarában, attól tartva, hogy a neve, Isi talán
168
árulkodó lehet, s megpróbálta gyorsan másra terelni Geric figyelmét.
– Egy hercegnőnek kijár a hosszú név. Mint ahogy az is, hogy
hosszú életet élhessen, nem?
– Igen, azt hiszem.
A férfi egy hosszú fűszálat röpített Ani felé. Ő elkapta, és az ujja
hegyét végighúzta a simábbik oldalán.
– Szép és kecses, okos és előkelő teremtés. Amilyennek egy igazi
hercegnőnek lennie kell – mondta Geric, és megvonta a vállát. A
mosoly ekkorra már lehervadt az arcáról. – De mégis van valami az
érkezése körül, ami nem egészen tiszta. Nem tudom, milyen volt
korábban a kapcsolat a két ország között, de most úgy tűnik, sokkal
feszültebb, mint ahogyan azt az emberek gondolják.
Igen, gondolta Ani, mert Küdenree népe szeretne békében és
nyugalomban élni, Bayern pedig tovább akar terjeszkedni, a
hegyeken túli területeken. Arra gondolt, vajon valaha is biztonságban
lehet-e még a szülővárosa. Úgy érezte, még ha végül úgy is hozná a
sors, hogy feleségül megy Bayern hercegéhez, s házasságukkal
megpecsételnék a két ország szövetségét, Bayern akkor sem fog
megváltozni – olyan ország ez, ahol a már kivégzett bűnözőket
közszemlére teszik a városfalakon, s csak az olyan embernek van
becsülete mások előtt, akik gerellyel és pajzzsal felfegyverkezve
járnak-kelnek. Erről mégsem beszélhetett Gerickel. Hiszen ő maga
mégiscsak egy egyszerű libapásztorlány, akiről valószínűleg nem is
feltételezik, hogy ért a térképekhez, ismeri az országhatárokat és
azzal is tisztában van, hogy mit jelent a hadviselés.
A hét közepe táján egy reggel Geric nemcsak a szokásos zsákot és
benne az ebédet hozta magával a legelőre – egy másik ló is érkezett
vele. Gesztenyebarna, herélt ló volt, két tenyérnyivel alacsonyabb,
mint a férfi fekete kancája – egy igazi hölgynek való hátas.
– Mindketten elég kezesek már – mondta. – Nem mintha azt
gondolnám, nem tudsz bánni velük. Inkább abban nem vagyok
biztos, hogy én magam elboldogulok majd velük.
Elmosolyodott, és Ani most másképpen látta őt vonzónak, mint
eddig: a férfi arca s tekintete elgondolkodó volt.
Ani szótlanul odalépett a gesztenyebarna ló mellé, és megfogta a
kantárszárát. Egy pillanatra megállt, kezét az állat orrához tartotta,
169
hogy az megszagolhassa, aztán végigsimította a nyakát, és a férfira
pillantott. Geric megállt mellette és figyelte. Ani biztatást várt a
lótól, végiglapogatta az oldalát, majd felszállt a hátára. Gondosan
ügyelt arra, hogy a bokájánál feljebb ne látsszon ki közben a lába,
amikor átveti rajta a szoknyáját.
– Jut eszembe, Geric… Láttad a múltkor kivillanni az
alsószoknyámat, amikor először találkoztunk és felültem a pejre?
Geric lehajtotta a fejét, úgy válaszolt.
– Csak a lábadat láttam kivillanni…
– Láttad a lábamat?
– Talán én tehetek arról, hogy kilátszott? – kérdezte a férfi. – És
hozzáteszem, kifejezetten formás lábad van.
Ani érezte, hogy egyre forróbb lett az arca, és szóhoz sem tudott
jutni a meglepetéstől. Geric ártatlansága jeleként tiltakozva rázta a
kezét.
– Én úriember vagyok, és esküszöm, hogy mindig igazat mondok.
Egyedül ez szólhat mentségemre.
– Az a mentséged, hogy egy léhűtő testőr vagy, aki otthagyja a
gazdáját, a herceget, csak hogy munkaidőben leskelődhessen a
lányok után – évődött vele Ani, és önkéntelenül is elmosolyodott.
Annyira zavarba jött ettől, hogy inkább elindult a lóval.
Egy darabig könnyű vágtára fogta, s fel-alá száguldoztak a
legelőn. A nyeregből Ani jól láthatta Conrad narancssárga sapkáját a
birkalegelő túlsó végén, és mutatta az utat Gericnek, aki követte –
átgázoltak a folyón, a túlsó parton az erdőben haladtak tovább, s
közben arra gondolt, most ugyanúgy lovagolnak ők ketten, mint a
bayerni nemes urak és nemes kisasszonyok szokták őszi reggeleken,
amikor szép, tiszta az idő.
Az egyre sűrűsödő fenyvesben lovagoltak tovább, ahová az ágak
között csak foltokban szűrődött be a nap, pettyeket rajzolva az
avarra, majd a folyóparti, szél fútta bükkfák között folytatták útjukat,
melyek levelei olyan aranyló sárgán csillogtak a napfénytől, mintha
fémpénzek lennének. Hűvös szellő érkezett az erdő szívéből,
megcirógatva Ani kezét. Megállt a lóval. A fákról, az árnyakról, a
jóleső hűvösségről egy másik, szintén egy erdőben eltöltött délután
jutott az eszébe: Talone fájdalmas és dühös üvöltése, Adon kardal
170
átszúrt mellkasa, a csődör szenvedő nyerítése és Ungolad
vasmarkának szorítása, amikor elkapta a bokáját…
– Mi a baj? – kérdezte Geric aggódva, és odahajolt hozzá a lova
nyergéből.
A szél ismét feltámadt, úgy simított végig Ani kezén, mintha
keresne valamit.
– Semmi.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, és érezte, hogy a szél
továbbszáll a keze fejéről, mintha egy madártoll libbent volna odébb
óla. Megrázta a fejét, és azt mondta magában, hogy a szél nem beszél
hozzá, s hogy ez nem az az erdő, amely csak halált és árulást tartogat
számára. Itt nincsenek holttestek, melyek emléke már egy kissé el is
halványodott benne, és nem kell attól tartania, hogy rémálmok
gyötrik majd amiatt, amit itt láthat. Sőt, kifejezetten megnyugvással
töltötte el ez a vidék, a fák közelsége. És lám, elég volt ismét
nyeregbe szállnia, máris visszanyerte egykori önbizalmát. És ez az
érzés áradt szét a testében, minden porcikáját átjárva. Elmosolyodott.
– Semmi baj, minden rendben van. Geric félrehajtotta a fejét.
– Egy napon el kell majd mesélned nekem, mitől változott meg
annyira az arckifejezésed, amikor megpillantottad ezeket a fákat.
Továbbhaladtak, ám Ani hamarosan aggódni kezdett amiatt, hogy
túl hosszú időre hagyták felügyelet nélkül a ludakat. Amikor
visszatértek a folyópartra, Geric megállt a lovával.
– Nos, hajlandó kiállni versenyre velem, hölgyem? – kérdezte.
Ani csak mosolygott. Ki-ki megsarkantyúzta a lovát, s vágtába
kezdtek – átgázoltak a folyón, miközben csuromvíz lett a férfi
csizmája és Ani szoknyájának alja. Azután a legelőn száguldottak
tovább, felfelé haladva a lankás domboldalon. Mindketten lovuk
nyakához simulva előrehajoltak, s dacoltak a széllel. A késő őszi
füvet tipró patás lábak dobogása messzire elhallatszott. Csak a
legelőt határoló fal állíthatta meg őket. Kifulladva, levegő után
kapkodva nevettek, olyannyira, hogy a hasukat fogták mindketten.
– Én győztem! – jelentette ki Geric, két zihálás között.
– Nem… dehogy… – tiltakozott Ani. – Különben is sokkal
nagyobb a lovad, mint az enyém.
Mire elültek bennük a nevetés hullámai, és légzésük is visszatalált
171
a rendes ritmushoz, egymásba kapaszkodott a tekintetük, és Ani egy
idő múlva úgy érezte, Geric túlságosan régóta néz már a szemébe,
mintha teljesen megfeledkezett volna magáról, vagy mintha ezen
kívül soha semmi mást sem szeretne már csinálni ebben az életben.
Elkapta róla a tekintetét. Hosszú időbe telt, mire hevesen kalapáló
szíve lecsöndesedett.
Akkor este Ani egy nőről mesélt a béreseknek, aki beleszeretett
egy férfiba, aki azonban valaki mást vett feleségül helyette. A nő
ekkor madárrá változott, és olyan szomorúan énekelt a férfi
ablakpárkányára szállva, hogy annak felesége belehalt a szívet tépő
fájdalomba. A helyiségben síri csend támadt, miközben hallgatták a
történetet, és amikor Ani felállt, hogy visszavonuljon a szobájába,
Razo megveregette a vállát és lesütötte a szemét.
Az este már magán viselte a közeledő tél megannyi jelét. A város
jóformán elnéptelenedett, a környék csöndbe borult. Mintha soha egy
teremtett lélek sem járta volna a macskaköves utakat. Ani megállt az
utcán az ablaka alatt. Az ezüstös holdfény tükörré változtatta annak
táblaüvegét. Egyre csak édesanyja vonásait kereste a saját
arcmásában – az édesanyjáéit, aki szépségesen szép asszony
volt. Vajon szeretnek látni engem az emberek? Így tűnődött magában.
Na és ő? Vajon tetszem neki? Egyik kezét az arcához kapta – az
ablaküvegben szürkének, bizonytalannak és elmosódottnak látta saját
vonásait. Nem tudta eldönteni, hogy szép-e vagy sem.
– Már elég régóta dolgozol itt, és még mindig nem sikerült
elérned Idecánál, hogy adjon neked egy tükröt?
Ani felegyenesedett. Enna szólt hozzá az imént, aki néhány
ajtóval odébb állt, és épp a saját szobájába készült belépni.
– Észre sem vettem, hogy te is itt vagy – mondta Ani. Aztán
besietett a szobájába, letelepedett az ágya szélére, Jok mellé, és úgy
érezte, már megint ostobán és idétlenül viselkedett. Jok olyan
hangokat adott ki magából, melyek egyértelműen kifejezték, szeretne
mihamarabb elaludni. Ani lekapta fejéről a kalapját, kibontotta a
haját, megvakargatta a fejbőrét, és felsóhajtott. Tulajdonképpen csak
a haja súlya emlékeztette arra, hogy ki is ő valójában. Nem az,
akinek most ismerik. Titok. Ez hát az egész élete.
Valami mozgásra lett figyelmes a széthúzva hagyott függöny
172
irányából. Enna állt az ablaka előtt. Így, hogy befelé bámult a
sötétből a világos szoba felé, olyan hatalmasnak tűnt most a szeme,
mint egy bagolyé.
– Ó… – szaladt ki a csodálkozás Enna száján. Ani ijedtében a
hajához kapott, aztán az ajtóhoz ment
és kinyitotta.
– Gyere csak be – kérte, aztán visszament az ablakhoz, hogy
összehúzza a függönyt.
Enna leült mellé az ágyra.
– Nem vagyok valami elővigyázatos – állapította meg Ani. –
Megszoktam, hogy csak egy egyszerű libapásztorlány vagyok, és
már észre sem veszem, hogy nincs bennem semmiféle félelemérzet.
– Csak azért jöttem be, hogy bocsánatot kérjek tőled. Nem
akartam leselkedni utánad.
Enna kinyújtotta a kezét és megérintette Ani hosszú szőke haját.
– Hát ezért viselsz állandóan kalapot vagy fejkendőt – állapította
meg. – Na de mi van a szemöldököddel?
– Be szoktam festeni – felelte Ani.
Enna egyik ujja hegyével végigsimította Ani szemöldökét, aztán
megnézte – tiszta maradt, nem fogta be a festék. Ezt látva elnevette
magát, és megrázta a fejét.
– Ha elmesélek neked valamit magamról, ami titok, ugye,
megígéred, hogy senkinek sem árulod el?
– Hát persze – felelte Enna.
Ani halkan, szinte suttogva mesélte el neki jóformán az egész
életét, mert úgy érezte, egyedül így nyerheti el a bizalmát.
Időrendben visszafelé haladva idézte fel a történteket, néha
megfeledkezve a legfontosabb epizódokról, s végül rá kellett jönnie,
hogy ügyesebben tud mesélni kitalált történeteket, mint valóban
megtörtént eseményeket. Azzal kezdte, hogy azért lett
libapásztorlány, mert a király ezt a munkát ajánlotta fel neki, s az
Erdőségből került a városba, miután hosszasan bolyongott a
rengetegben. Ez pedig úgy történhetett, hogy kíséretének tagjai
fellázadtak, a két tábor tagjai egymásnak estek – az öldöklés tényét
nem részletezte –, ennek szemtanúja volt a lova is, és szegény állat
beleőrült a látottakba. A lázadás okát abban látta, hogy egykori
173
barátja, azaz egyik udvarhölgye merényletet követett el ellene – meg
akarta fosztani őt nevétől és rangjától, s azután végezni vele. És azt is
elárulta Ennának, hogy valójában hercegnő – azaz hercegnő volt.
– Kildenree-ből származom – tette hozzá végezetül, saját
kiejtésével. – Az édesanyám volt az ottani királynő. Azaz még most
is az.
Fura érzés volt kimondani ezt, mintha dicsekvés lenne vagy
olyasvalamit állítana önmagáról, ami nem is igaz – hiszen itt üldögélt
a közönséges libapásztorlány csizmájában, ebben a parányi
szobában, mely közvetlenül az utcára nyílik, s a várfalhoz épült.
– Hercegnő – ismételte el Enna alig hallhatóan.
A gyertya lángja már a történet közepe táján ellobbant, így hát
Enna arca most csak egy sötét foltként rajzolódott ki előtte, melynek
síkjából csak az orcája és az álla vonala emelkedett ki egyfajta
halovány, ezüstös derengéssel. Ani szerette volna látni az
arckifejezését, tudni, hogy felvonta-e a szemöldökét a
csodálkozástól, vagy ráncolta-e a homlokát, ami a kételkedés jele
volt nála, hogy komor és sötét-e a pillantása, árok húzódik-e a szeme
alatt, ráncok barázdálják-e az orra és a szája környékét, ami
töprengésre utalhat, vagy arra, hogy ő is ármányt fontolgat magában
ellene.
– Hát ennyi – fejezte be mondanivalóját.
– Szeretnéd, hogy földig hajoljak előtted, hercegnő? – kérdezte
Enna.
Aninak elakadt a lélegzete.
– Jaj, dehogy! Eszedbe ne jusson, kérlek! Csak azt szeretném
tudni, hiszel-e nekem.
– Hogy hiszek-e neked? Ne bolondozz velem, Isi!
Ennának ezután számtalan kérdése volt Anihoz, s olyannyira
belelendült, hogy alig győzött válaszolni ezekre.
Faggatta őt az Erdőségről, a királyságról, a galagonyagyökérről,
amellyel sötétre színezheti a haját, a lováról – tényleg tudtak
beszélgetni is egymással? –, arról, hogy milyen elvetemültek
lehetnek a kíséretéhez tartozó testőrök, s milyen sötét lehet a lelkük,
ha egyszer a gyilkolástól sem riadtak vissza. Ani válaszolt is, minden
egyes kérdésére. Biztonságban érezte itt magát, a koromsötét
174
helyiségben, az alvó Jókkal az ölében, Enna mellett üldögélve, aki
néha áthidalta a közöttük tátongó sötétséget azáltal, hogy
megérintette a térdét, s a beszélgetés ugyanolyan tapintható
melegséggel járta át a kis szobát, a fekete űrt, mint a tűz közelsége a
levegőt.
Enna egyszer csak kifogyott a kérdésekből. Szótlanul üldögéltek
egymás mellett egy ideig, gondolataikba temetkezve, a sötétben is
maguk előtt látva a fehér lovat, a vöröslő vért, a zöldellő fákat, s
mindenek felett a magas, soktornyos palotát.
– Már biztosan elmúlt éjfél – jegyzete meg Ani. Enna bólintott.
– Nagyon kedves tőled, hogy végighallgattál – mondta Ani ismét
bayerni kiejtéssel, amelyet most már olyan természetesnek érzett,
mintha csak a sajátja volna. – És sajnálom, ha valaha is
megbántottalak, mert nem viselkedtem elég tapintatosan, amikor
barátkozni szerettél volna velem. Azt hiszem, most már jobban
odafigyelek ezekre a dolgokra.
– Értem, miért viselkedtél úgy, ahogy. Selia miatt – állapította
meg Enna. Az udvarhölgy nevét úgy ejtette ki a száján, mintha
köpnie kellett volna. – Valamilyen módon vissza kell szereznünk a
nevedet. Ani bólintott.
– Sokat gondolkodtam már ezen. A királlyal való első
találkozásom után rájöttem, hogy többé már nem mehetek vissza a
palotába egyedül. Ha senki sem áll mellettem, nem fognak hinni és
igazat adni nekem Selia és a testőrök állításaival szemben. És arra
gondoltam, talán ha olyan emberek vesznek körül, akik hisznek
nekem, nagyobb biztonságban is érezhetném magam, és jobb
esélyem lenne arra is, hogy meggyőzzem a királyt.
– Szerintem is – bólintott Enna. – Hívjuk össze a béreseket. Majd
mi leszünk a testőrséged. A király kihallgat bennünket, és ha egyszer
ilyen sokan vagyunk, biztosan nem fognak megölni mindannyiunkat,
nem?
Ani keskenyre préselte a száját.
– Igen, ez a lehetőség már nekem is megfordult a fejemben
mostanában. De azután mindig eszembe jut Adon és Taloné és Dano,
a szakács, meg a többiek… Ők sem voltak kevesen. Ungolad és az
emberei mégis végeztek velük, egytől egyig.
175
 – Ó…! – szaladt ki Enna száján a csalódottság.
– Egy ideig azt hittem, ez a terv a legjobb. Ebben láttam a
legnagyobb reményt. De minél több időt töltök a béresekkel, annál
biztosabb vagyok abban, hogy nem tehetem kockára mások életét.
– Még Conradét sem? – kérdezet Enna kissé félrehajtott fejjel,
mintha kifejezetten tetszene neki ez az ötlet.
Ani halkan felnevetett.
– Még ha a béresek között akadna is olyan, aki hajlandó lenne
csatába menni az igazamért, én akkor sem szeretném, hogy
kockáztassák miattam az életüket csak azért, hogy visszakaphassam a
nevemet.
– Lehet, hogy igazad van – mondta Enna, és elnyomott magában
egy ásítást.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha most már nyugovóra térnénk.
– Szerintem is. És ne aggódj, majd csak kitalálunk valamit.
– Enna – szólt utána Ani, miután a lány már felkelt az ágy széléről
és indulni készült. – Tudod, a katonák megölnének engem, ha
rájönnének, hogy itt vagyok.
– Tudom – hangzott a válasz. – Én senkinek sem árulom el a
titkodat. Ebben biztos lehetsz. És, Isi… szólíthatlak így ezek után is?
Szerintem nagyon illik hozzád ez a név. Csak hogy tudd, mennyire
hiszek neked… Egy szavát sem hinném Razónak, ha csettintene az
ujjaival és azt mondaná, hogy megsebesült és vérzik, és bár ez a te
történeted majdnem olyan őrültségnek hangzik, mint az esti mesék,
amelyeket hallani szoktunk tőled, én mégis hiszek neked. És amikor
majd eleged lesz már az örökös aggódásból, és úgy érzed, már nem
kell tovább gyászolnod a lovadat, és nem félsz többé, csak szólj
nekem, és megteszek neked bármit, amit kérsz. Úgyhogy most már
nyugodj meg. Hunyd le csak a szemed és álmodj szépeket.

Tizenharmadik fejezet
Másnap délután Ani Gericet várta: a távolból, a macskaköves
utcák irányából várható patadobogást fülelte, olyannyira, hogy meg

176
sem hallotta Jok kiáltását, csak akkor, amikor a madár már ott termett
mellette. Tépett neki egy kis füvet, leszedegette a farkáról a
kihullófélben lévő tollakat, és gondosan félretette őket, mert Tatto a
hét vége felé be szokta gyűjteni tőle. Talán, gondolta, maga a király
vagy a herceg ágyneműjét szokták kitömni velük. És megint csak
azon töprengett, vajon milyen férfi lehet a herceg – bár a leendő
uralkodó közel sem volt olyan érdekes számára, mint Geric.
Úgy tervezte, hogy beszélnie kell egy s másról Geric-cel. Ha Enna
hisz neki, akkor talán a többiek is mellé állnak majd. Gerictől Falada
ügyében számított segítségre. És ha rajta keresztül sikerül a herceg
bizalmába férkőznie, úgy talán azt is elhiszik majd neki, hogy
valóban az, akinek állítja magát. Ezen a ponton elbizonytalanodott.
Valóban ez az, amit szeretne? Feleségül menni a herceghez, s élete
hátralevő részét úgy élni le, hogy Gericet mindig ott látja majd a
férje mellett, szótlan testőrként? Nem, egészen biztosan nem.
Léteznie kell egy ennél sokkal jobb megoldásnak.
Amikor Geric végre feltűnt, Ani a fánál várta., s figyelte a férfi
közeledését. Magas volt, a ló nyergében ülve még daliásabb,
könnyed mozdulatainak látványa büszkeséggel töltötte el Anit.
Gyakran úgy gondolt rá, mintha még fiatal legény lenne – mert úgy
is viselkedett, amikor tréfálkozott vele vagy segített neki kergetni a
ludakat, s jóleső izgalommal és kíváncsisággal töltötte el a tudat,
hogy Geric ismét meglepi őt ebédre valamilyen finomsággal. Most
azonban nem egy bohó ifjúnak látta őt – sőt, gondolta magában, sőt
nagyon is jóképű férfi. Mosoly ült ki az arcára, miközben Gericet
figyelte, de amikor közelebb ért hozzá, már feltűnt neki, hogy
gondterhelt az arca.
– Valami baj van? – kérdezte.
– Semmi – felelte Geric, és olyan mozdulattal törölte meg a
homlokát, mintha így megszabadulhatna az őt aggasztó
gondolatoktól. – Semmi, ami megzavarhatná ezt a csodálatos őszi
nyugalmat.
És megpróbált mosolyt erőltetni magára.
Lesétáltak a folyóhoz. Gericnek nem volt kedve arról beszélni,
hogy miféle események okozták kedélyének megváltozását, s csak
annyit mondott, hogy rosszindulatú pletykák kaptak szárnyra a
177
palotában. Hátrapillantott, legelésző lovát figyelve, majd azon
kezdett bosszankodni, hogy elfelejtett ebédet hozni a konyháról.
– Ugyan már, engem ez cseppet sem zavar – nyugtatgatta Ani.
Ám a férfi dühös volt magára, és jobbára csak hallgatott, így Ani
sem tudta rászánni magát, hogy megossza vele titkait, noha erre
készült. A folyó egy csendesebb partszakaszához érve letelepedtek,
nézték a bükkfákról vízbe hullott őszi leveleket, melyek összefüggő
takaróként tapadtak a folyó hátára. Ani a túlpartot figyelte, s arra
gondolt, már túl hideg a víz ahhoz, hogy átgázoljanak oda a
sekélyebb résznél, pedig gyűjthetnének egy kis diót. Conrad sokszor
kitömött zsebekkel tért vissza onnan, s a finom csemege gondolata is
elég volt ahhoz, hogy panaszosan megkorduljon a gyomra.
– Sajnálom – mondta Geric. – Abban reménykedtem, ha kijövök
ide, sikerült hátrahagynom a rosszkedvemet, de úgy tűnik, mégiscsak
magammal hoztam.
– Próbálj valami másra gondolni. Úgy hallottam, hogy a hercegnő
egy pompás paripán érkezett ide. Te tudsz valamit mondani nekem
erről a lóról?
Vagyis a lovamról, akit Faladának hívnak. A történet, amelyet
Ennának már elmesélt, most is odakívánkozott a nyelve hegyére.
Geric felsóhajtott.
– Egy fehér csődörrel érkezett. Nincs valami jól. Azt hiszem,
végezni akarnak vele.
– Micsoda?
– Legalábbis azt beszélik az emberek.
– De hát akkor is… meg akarják ölni? Nem, ez nem lehet igaz.
– Pedig úgy tűnik, ezt a sorsot szánják neki. Úgy hallom, a
hercegnő szerint ez a legjobb, ami történhet vele. Mióta csak
megérkezett, azt hangoztatja, hogy veszélyes az az állat. És hát
végtére is az övé a ló. A sorsa az ő kezében van.
– Ó, Geric…! – Ani felállt. A férfi látta, mennyire megváltozott az
arckifejezése. Odaállt mellé.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Geric, nem tudnád megmenteni azt a lovat?
– Isi, a király már kiadta a parancsot, hogy pusztítsák el. Lehet,
hogy már végeztek is vele.
178
 Ani felfelé fordította az arcát, a faágakra meredt, tágra nyitva a
szemét, hátha így még megakadályozhatja, hogy kicsorduljanak a
könnyei. Tehetetlennek érezte magát. Geric együttérzéssel figyelte
minden mozdulatát, s talán arra gondolt, milyen érző szívű is ez a
lány – képtelen elviselni a tudatot, hogy rosszul bánnak valahol egy
élőlénnyel, bármilyen legyen is az. Ani megrázta a fejét. Képtelen
volt megszólalni és magyarázatot adni neki.
– Kérlek… – mondta végül. – Megkérdeznéd a hercegtől, hogy mi
a szándéka? Nem hagyhatná életben? Nagyon fontos lenne ez nekem.
Az a ló ennél jobb sorsot érdemel.
– Megpróbálhatom – mondta Geric. – Ha tényleg ezt szeretnéd.
Mindjárt indulok is.
– Köszönöm – mondta Ani. – Nem szívesen kérek tőled ilyesmit,
de úgy érzem, a barátom vagy. Igazi, jó barátom.
– Isi, örülök, ha így érzed. Kellemes délutánokat töltöttünk már
együtt. Nem is kellemes, hanem… annál sokkal több. Nekem többet
jelent ez annál, mint hogy piknikezünk a legelőn, hogy
megismerhetem a lúdjaidat és beszélgethetek veled. Egészen más itt,
mint a palotában. Ott egyébként sem könnyű az élet, főleg nem
most… és azt szeretném mondani neked, hogy te annyira… te
olyan…
Elhallgatott. Ani a férfi szemébe nézett – olyan volt, mintha egy
nyugodt vizű folyót látna, s tükröződött benne a mögöttük magasló
fa, az aranysárga levelek, és ő maga is – mintha az ősz tett volna
koronát a fejére. Arcát a férfi felé fordította, élvezte, hogy melegen
cirógatja a nap a bőrét, mert most már elég ereje volt ahhoz, hogy
utat törjön magának hozzá a hideg levegőrétegeken keresztül. Geric
megérintette az arcát, olyan finoman, mintha egy könnycsepp hullott
volna rá, s mégis felvillanyozódott tőle. Ani most érezte csak igazán
valóságosnak az életét.
– Te vagy az – mondta a férfi. A keze megtalálta Ani ujjait,
egymásba kulcsolódtak és egyre jobban szorították egymást, de
Gericnek ennél többre nem futotta a bátorságából – csak fogta a lány
egyik kezét, és nézte őt, majd mély lélegzetet vett. Ani két kezébe
zárta a férfiét.
Ettől a mozdulattól valami megváltozott Gericben. Kihúzta a
179
kezét és elkapta róla a tekintetét.
– Most már mennem kell – mondta, és már indult is, egyenesen a
lova felé. Ani a folyóparton maradt. Miután nyeregbe szállt, a férfi
visszanézett még rá és a homlokát ráncolta közben.
– Sajnálom – mondta. – Annyira sajnálom, Isi.
Azzal elindult felfelé a domboldalon, majd ki a kapun, és
hamarosan eltűnt Ani szeme elól a város kőházai között.
*
A sötét megerősítette Ani feltételezését, miszerint már éjfélre
járhat az idő. A már szundikáló Jokot otthagyta az ágyában, fejére
terítette Gilsa kék kendőjét, és kiosont a házból. Nemrég olajozta
meg az ajtópántot, hogy ne nyikorogjon, így sikerült nesztelenül
távoznia. Hosszú út állt előtte a palotáig, és semmi különöset nem
látott közben, legfeljebb néhány kóbor macskát, becsukott ablakokat.
Minden egyes újabb lépéssel jobban és jobban érezte a
macskakövekből áradó hideget, ami a talpán keresztül egészen a
csontjaiig hatolt. A Gilsától kapott pulóvert viselte. Élénk színű és
mintás volt, és olyan feltűnőnek érezte magát benne, mint egy lúd,
amely gyilkos szándékú hollók közé keveredett.
Az éjjeliőrök persze megállították a kapu előtt.
– Az istállókhoz kell mennem. Hívattak – mondta. A homlokára
máris kiültek a hideg verejtékcseppek, mégis megállta anélkül, hogy
felemelte volna a kezét és letörölje.
Az éjjeli őrség parancsnoka tetőtől talpig végigmérte, majd intett
neki, hogy továbbmehet. Végtére is csak egy lány, aki a fejkendője
alapján nyilván az Erdőségből származik. Nem lehet olyan fontos
személyiség, akitől kitelne a hazugság vagy merényletre vetemedne.
Ani is arra számított, hogy az őrök nem fognak különösebben
kötözködni egy ártalmatlannak tűnő lánnyal, ha az egyedül akar
bejutni a palotába, de ha egy őrjöngő lóval érkezik vissza ide,
amelyik ráadásul a hercegi istállóból származik… Nos, akkor
egészen más elbírálás alá esik majd. Mégsem maradt más választása.
Meg kell próbálnia.
Mások is mozgolódtak az istállók környékén – őrök, éjszakai
munkások, lovászok, akiknek nem jött még álom a szemére.
Biccentett azok felé, akik mellett elhaladt, ők pedig ugyanígy
180
viszonozták köszönését. Az istálló, ahol utoljára látta Faladát, az
udvar legvégében volt, és Ani végtelenül hosszúnak érezte az odáig
vezető utat – hiába lépkedett abba az irányba, úgy tűnt, a távolság
ugyanakkora maradt.
Amikor végre-valahára megérkezett a kerítéshez, és beléphetett a
hosszúkás épületbe, azonnal érezte, hogy baj van. Az áporodott széna
és a napok óta érintetlenül hagyott trágyahalmok csípős szagán kívül
ugyanis nem érezte az állatok jelenlétére utaló melegségét.
Végigfutott az istállón. A bokszok üresen álltak. A kendője sarkával
megtörölte a homlokát, és vett egy nagy levegőt, hogy erőt merítsen
a továbbiakhoz. Nincs más lehetősége, egyenként végig kell néznie
az istállókat s a bokszokat. A reménytelenségtől ugyanúgy lúdbőrzött
már, mint a hidegtől. Átvágott az arénán, és épp átbújni készült a
kerítés lécei között, amikor valamiben megakadt a kendője. Egy szög
volt, amire a lovak kötőfékét szokták akasztani. Ujjai szinte
dermedtek voltak már a hideg miatt, és az orra hegyéig sem látott a
sötétben, vaktában tapogatózva próbálta hát kiszabadítani magát.
Bármihez nyúlt is, legyen az szövet, fa vagy fém, érzéketlenné
fagyott ujjai mindent egyformának érzékeltek.
– Hé, te ott! – hallotta az egyik lovászfiú hangját. – Mit csinálsz?
– Beleakadtam egy szögbe – felelte.
– Nincs itt semmi keresnivalód! – mondta a lovász. Ani rántott
egy nagyot a kendőjén. A lovász túl hangosan beszélt hozzá. Már
mások is felkapták a fejüket a szóváltásuk hallatára, s Ani úgy érezte
magát, mint egy horogra akadt hal, amikor kiemelik a vízből a
kegyetlen, száraz levegőbe. És akkor megpillantotta az illetőt. A
karám túlsó végénél állt – őt figyelte és a mozgolódást.
– Jobban tennéd, ha mielőbb távoznál innen – mondta a lovász.
A másik, a tőle távolabb álló férfiból nem sokat látott – de ez is
épp elég volt. Két világos hajfonat… Úrrá lett rajta a pánik, és másra
sem tudott gondolni már, csak a menekülésre. Kiszabadította magát,
de a kendője lecsúszott a fejéről a földre. Világos szőke haja
ezüstösen világított a holdfényes éjszakában. Tudta, hogy nem tehet
mást, mint fejvesztve menekül.
Egyszer sem nézett hátra futás közben. Enélkül is tudta, hogy ott
van már a nyomában. És azt is tudta róla, hogy erősebb nála. A
181
hidegtől dermedt tagjai sehogy sem akartak engedelmeskedni az
akaratának. A csizmája döngött a fagyos talajon, és noha
beleremegett minden porcikája, a lába érzéketlen volt. Kezének
ujjaival sem érzett semmit, mint ahogy a tudatát is megbénította a
félelem. Botladozva indult el, majd futásnak eredt. Mindjárt utoléri a
férfi. Ott van mögötte, a nyakába liheg. Elkaphatja hátulról a torkát,
leránthatja a földre, olyan könnyűszerrel kapva el, mint egy róka a
tyúkot, megszorongatva a nyakát, mintha csak az állkapcsa közé
fogná.
Lennie kell valamilyen megoldásnak, gondolta magában. Meg kell
találnom a kiutat. Ám semmi sem jutott eszébe. Futás közben
szembeszél cibálta a fülét, mint egy gyermek, aki titkokat akar
kiszedni belőle. Fülelt, hátha megért valamit a szél szavaiból, de csak
értelmetlen zajt hallott – amilyennek a libák gágogását is érzékelte
még néhány héttel ezelőtt.
Elöl az őrök már elzárták előle a kijáratot a kapunál, s a szokatlan
zajokat hallva egy másik is futva érkezett feléjük, otthagyva saját
őrhelyét.
– Az a férfi – mondta nekik Ani, amikor már hallótávolságon
belülre került –, bántani akart engem. Kérem, segítsenek.
Ezzel sikerült elterelnie magáról egy időre az őrök figyelmét, és
tovább futott, végre kívül kerülve a palota területén, a sötét, alvó
város utcáira. Hátranézett, hogy látja-e Ungoladot a kapunál, s
hallotta is a férfi dühös kiáltását, de nem üldözhette tovább őt – az
őrök a mellkasának szegezték gerelyeik hegyét, hogy feltartóztassák.
Ani egy pillanatra sem állt meg, csak jóval odébb, ahol az utcák
már kevésbé meredeken vezettek lefelé. Az ismeretlen épületeket
látva körülnézett. Tudta, hogy eltévedt. Nekitámaszkodott egy ház
falának, arca elé emelte remegő kezét, s miközben mélyen magába
szívta a hideg levegőt, olyan érzése támadt, mintha tőrt döftek volna
a torkába, a tüdejét pedig jeges ujjaik markolásznák. Ungolad most
már tudja, hogy itt van. Biztosan keresni fogják a hosszú szőke hajú
kildenrea lányt. És új erőre kapott benne a rettegés. Faládának nyoma
veszett. Semmi sincs rendben körülötte.
Léteznie kell valamilyen megoldásnak. Jönnie kell egy ötletnek,
egy megérzésnek, mert muszáj tennie valamit, valamit, ami erősebb,
182
mint a férfi keze által markolt kés. Talán a szél üzenete… Hiába
erőlködött, semmi sem jutott eszébe, miközben nyugat felé haladt az
álmos utcákon, időről időre meghúzva magát hol hordók, hol meg
szeméttárolók mögött, valahányszor csak lépteket hallott maga
mögött, de soha egy teremtett lelket sem látott. Végül, mire a hold
eltűnt az égről, rátalált a városfalra, s annak mentén haladt a teljes
sötétben, míg haza nem talált. Végre ismét biztonságos helyen
érezhette magát.
Gondosan bezárta az ajtót, és kimerülten rogyott az ágyára.
Azonnal el is nyomta az álom. Csak akkor ébredt fel, amikor Conrad
kopogtatott az ajtaján, már reggeli után.
*
Geric nem jött ki aznap a legelőre. Ani hiába várta, hogy
meghozza Falada halálhírét. El sem tudta képzelni, hogyan fogja
közölni vele ezt a férfi, mit mond majd neki, hogy a szokásosnál
lassabb léptekkel közeledik-e felé, minden lépéssel egyre
nehezebben, magában viaskodva, s hogy a fejét vonakodva emeli-e
fel, hogy találkozzon a tekintetük. De találkozni fog vele, szemtől
szemben, és Geric ismét megfogja majd a kezét, és azzal helyreáll a
rend.
De hiába várta Gericet.
A nap már megkezdte hosszú ereszkedését az égbolt nyugati
felén, amikor Tatto érkezett a kapun keresztül.
– Új csizmám van – újságolta, s elmagyarázta Aninak, azért
lépked olyan óvatosan, nehogy a libák ürülékébe lépjen. Ani álmos
szemmel pillantott rá, és érezte, hogy ismét úrrá lesz rajta a félelem.
– Tulajdonképpen az egyik kamarás úr küldött hozzád azzal, hogy
adjam át neked ezt az üzenetet – mondta Tatto, immáron hivatalos
hangot ütve meg vele. Egyik kezét kinyújtotta Ani felé, tenyerét
felfelé fordítva, merev és színpadias gesztussal.
– Értem. Folytasd csak – biztatta Ani. Tudta a fiúról, hogy
hajlamos effajta túlzásokra ragadtatni magát.
– íme – mondta. – Egy levél valakitől a palotából.
A pergamentekercset egyszerű viaszpecséttel zárták le. Ani
feltörte és olvasni kezdte.
Isi,
183
 Itt még tovább rosszabbodott a helyzet, s a hercegnek állandóan
szüksége van rám. Ettől függetlenül is úgy érzem, jobban teszem, ha
nem kereslek meg többé a legelőn. Nem is tudom, hogyan
fogalmazzam meg mindezt. Ez már a negyedik levél, amit neked
fogalmazok, az előzőket nem éreztem elég jónak, de most úgy
döntöttem, ezt mindenkénven befejezem, még akkor is, ha bolondnak
tűnhetek a szemedben ennek alapján. Úgyhogy kimondom. Nem
szerethetlek téged úgy, mint egy férfi egy nőt – és sajnálom, ha
olyasmit feltételeztem rólad, ami nem igaz, vagy úgy érzed,
visszaéltem az érzéseiddel. Remélem, meg tudsz bocsátani nekem
ezért.
Geric

A tekercs alján utóirat is állt: „Másodszor is csalódást kell

okoznom neked. A lovat, amelynek sorsát a szíveden viseled, már
elvitték, mire tegnap visszaérkeztem a palotába."
Ani összehajtogatta a levelet és eltette a zsebébe. Tatto az arcát
fürkészte közben. Aninak furcsa mód nem akaródzott sírni – nem
fordult meg a fejében az sem, hogy elfuthatna vagy legalább
felsóhajthatna. Dühöt érzett, amely most mint egy túlérett gyümölcs
feszítette belülről. A legszívesebben felkapott volna egy öklömnyi
követ, és elhajította volna jó messzire, tiszta erőből. Ezt végül meg is
tette. Mégsem érzett elégedettséget, amikor az tompa puffanással a
földbe csapódott.
– Úgy látom, nem valami jó hír, amit hoztam – állapította meg
Tatto.
– Mostanra már igazán megszokhattam volna – felelte Ani. – De
most a legszívesebben azt kérném a sorstól, hogy az összes nehézség,
ami vár még rám, álljon ide elém, libasorba, és egyenként
behúzhassak nekik egy jó nagyot a szemük alá.
– Ó…!
Tatto félreállt az útjából, és várta, mit tesz most. Ani belerúgott a
bükkfa törzsébe. Az olyan vastag volt, mint két férfi dereka, sima
felületű kérge pedig kemény, mint a város utcáin a macskakövek. Az
ágak meg se rezdültek a rúgás erejétől. Kiáltott egy nagyot, és még
egyszer belerúgott a fába, teljes erejéből, jóllehet most már pontosan
184
tudta, hogy meg se tudná hajlítani a törzsét. A szeszélyes gúnárok
jutottak erről eszébe, amelyek képesek voltak rátámadni egy igáslóra
is, de persze csak annyit értek el vele, hogy az hatalmasat rúgott
beléjük nagy, patás lábával.
Miután abbahagyta a dühöngést, Ani homlokával a fa egyik
ágának támaszkodott, mintha bocsánatot akarna kérni tőle. A kemény
kéreg érzése nyugalommal töltötte el. Lehunyta a szemét, s úgy
érezte, mintha valakinek a légzését hallaná, ami ráadásul
visszhangzott is körülötte – a zajok a levelüktől már megfosztott
ágakból, a vastag törzsből, a lába alól érkeztek. Amikor kinyitotta a
szemét, látta, hogy Tatto azóta is őt bámulja.
– Dühös vagy – állapította meg.
– Igen, azt hiszem – felelte Ani hangjában némi elégedettséggel.
– Én is láttam egyszer így dühöngeni a mamámat – mondta Tatto,
és a fa törzsére mutatott. – De ő a tejeskannát rúgta fel. Aztán
végigrugdosta az udvaron, egészen addig, amíg egy nagy fémlabda
nem lett belőle.
– Igen, nos… – Ani az itatótó felé fordította a fejét. Néhány lúd
már a vízben gázolt, jóllehet az jéghideg lehetett ekkor.
Nem szerethetlek téged úgy, mint egy férfi egy nőt.
A gondolattól összefacsarodott a szíve. És soha többé nem jön
vissza ide már, tette hozzá gondolatban. Tedd a helyére őt is az
emlékeidben, mint a többieket, akik szintén nem fognak keresni téged
már ebben az életben. A nagynénéd, az édesapád, Selia, a fivéreid és
a húgocskáid, Talone, a testőrök és Falada. Igen, Faladát is temesd
el magadban.
– Tatto, nem tudod véletlenül, hová vitték a hercegnő lovát? –
kérdezte váratlanul.
– De igen. A dögnyúzóhoz, akinek az ólaktól keletre van a
telephelye.
Ani köszönetet mondott neki, s miután Tatto távozott, arra kérte a
libáit, viselkedjenek rendesen. Nem kellett sokáig keresgélnie, a szag
alapján hamar megtalálta a dögnyúzó telkét.
A környék orrfacsaró bűzt árasztott az állati tetemek és szanaszét
szórt dögmaradványok miatt. A savanyú és csípős szag miatt gombóc
nőtt a torkában. A földbe ragadt szőrcsomókat és tollakat meg-
185
megcibálta a szél. Egy vastag és nehéz kötényt viselő férfit látott az
udvarban, aki épp a baltáját élesítette. Ani pontosan ilyennek
képzelte a dögnyúzót.
– Uram – szólította meg, amikor a közelébe ért. – Azt a fehér
lovat… a királyi udvarból… megölték már?
A férfi felnézett a szerszámáról.
– Igen.
Egy lépést tett Ani felé. Csizmájára állatszőrcsomók tapadtak,
kötényén sötétvörös vérfoltok éktelenkedtek.
– Igen – ismételte utána Ani. – Gondolom, még tegnap
történhetett.
– Talán barátja volt az illető lónak? – kérdezte a dögnyúzó,
mintha azt várná, hogy Ani elneveti majd magát a tréfáján.
Ani arcizmai fájdalmasan rándultak egyet.
– Igen. Ahogy mondja. Jó barátok voltunk. De már két hónapja
gyászoltam az elvesztését, és többé nem vagyok képes sírni miatta.
– Tulajdonképpen kit tisztelhetek önben? Lovász volt, csak
kirúgták?
– Libapásztorlány vagyok – felelte Ani egyszerűen. A dögnyúzó
bólintott, és hajtani kezdte a köszörűkövet.
– Uram, kérhetnék öntől egy szívességet? – kérdezte Ani.
– Szívességet – dünnyögte a férfi bosszúsan az orra alatt. A
köszörűkő már javában forgott.
Ani lehúzta ujjáról az aranygyűrűt, amelyet Gilsa nem fogadott el
tőle, és odatartotta a férfi elé. A délutáni napfény megcsillant rajta, s
olyan volt ettől, mint egy hunyorgó csillag.
– Fogadja el ezt fizetségként. Illendő temetésért.
A férfi ismét felpillantott, hagyta, hogy a köszörűkő tovább
forogjon. Ani óvatos léptekkel elindult felé, ügyelve arra, hogy minél
kevesebb állatszőrbe lépjen, és a férfi kezébe nyomta a gyűrűt. A
dögnyúzó ujjai sötétbarnák voltak a rászáradt vértől.
Ani nyelt egy nagyot, amikor hozzáért a keze. Lehet, hogy Falada
vére barnállik rajta.
– Nemes vérű paripa volt, és szeretném, ha nem lenne kóbor
kutyák martaléka. Kérem, adja meg neki a végtisztességet, ahogyan
az egy hercegnő hátasát megilleti.
186
 A dögnyúzó az aranykarikára meredt, és megvonta a vállát.
– Rendben van.
Tovább forgatta a köszörűkövet.
– Akarja látni még? – kérdezte. Kezében a gyűrűvel hátra és
jobbra mutatott, Ani csak ekkor vette észre, hogy egy ló hátsó lába
hever a porban az udvaron.
Fehér szőre barna foltos volt az alvadt vértől és a kosztól. A
törzsről levágva hevert, nyilván azért, hogy hamarosan kitegyék a
kutyáknak ennivalóul. Ani egy lépést tett előre, a szája elé kapva a
kezét. Ekkor már egy másik láb végét is látta, a tetem többi részét
eltakarta a ház fala.
– Nem – mondta végül. – így is épp eleget láttam már belőle.
Mennem kell.
Azzal hátat fordított a férfinak, és futásnak eredt.
*
Négy nappal később Ani és Conrad épp a legelőre tartottak a
libákkal, s a madarak már türelmetlenül várták, hogy ismét
legelhessenek, mert végre kitisztult az idő. Egyelőre elmaradtak a téli
esők, és a havazás is váratott magára.
Ani szeretett ilyenkor sietni – mielőbb kiérni a napsütötte füves
térségre, és egy pillanattal sem időztek többet a kelleténél az
árnyékos utcákon.
Aznap mégis megtorpant. Tekintetét magára vonta valami a kapu
fölötti falon.
Falada levágott feje volt az – a kövekhez szegezve, egy kerek,
simára csiszolt falapra ragasztott nyakkal. Ani az utolsó pillanatban
kapaszkodott meg a fal egyik kiálló kövében, hogy ki ne szaladjon
alóla a lába.
A sörényét megmosták, kifésülték, egészen rásimult a törzsétől
leválasztott nyakra. Megtisztították a halálos seb vérfoltjaitól. Így,
élettelenül is impozáns látványt nyújtott a feje – orra egyenesen előre
mutatott és fénylett, mint a száguldó lovaké. Szemüregét hidegen
fénylő fekete üveggolyó töltötte ki, sötét volt, mint az újhold.
– Nézz csak oda – szólt Conrad. Úgy tűnt, számára nem meglepő
ez a látvány.
– Ezt meg miért csinálják? – kérdezte Ani. – Kiszögezték ide,
187
közszemlére, mintha bűnöző lett volna?
Képtelen volt levenni a szemét a hidegen csillogó üveggolyókról.
– Nyilván egy gazdag ember kedvenc állata volt, úgyhogy nincs
mit csodálkozni ezen. Bár fogalmam sincs róla, miért éppen a
libalegelőre vezető kapura szögezték fel. Nem jártál még a
palotában? Na és egy gazdag ember birtokán? A folyosókat, a
termeket kitömött állatokkal szokták díszíteni. Akadnak közöttük
elpusztult házi kedvencek, hatalmas szarvastrófeák…
Ani úgy érezte, mintha a földbe gyökerezett volna a lába. Conrad
és a libák már a tó partján jártak, amikor ő még mozdulatlanul állt
ugyanazon a helyen.
Kegyetlenség, micsoda kegyetlenség, gondolta magában. Ezek
lennének hát az itteni rítusok? És ezt méltónak találják az elhunyt
állatokhoz?
Tehetetlen dühöt és csalódottságot érzett, valósággal sajgott a
szíve a fájdalomtól, és hol önmagát vádolta, hol meg mindenki mást
is, aki csak él ezen a világon… Falada, mondta ki hirtelen.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha megmozdult volna a fej. Olyan
érzése volt, mintha csak délibábot látott volna. Az eszével tudta,
hogy az élettelen fej már nem fordulhat felé. A dermedt szempár nem
láthatta őt. Tudatának abban a rejtett zugában, ahol korábban hallotta
– hallani vélte – a hangját, most mintha egy lágyan kimondott, alig
hallható szót érzékelt volna. Olyan pihe-puha volt, mint egy pók
lépte. De nem értette.
Falada, nézd csak, mit tettek veled!
A szempár üres tekintettel meredt előre, mintha vak lenne; a
merevvé dermedt orr pedig egyenesen előre mutatott.

Tizennegyedik fejezet
Végül mégiscsak beköszöntött a tél. A hideg miatt az esőcseppek
úgy szurkálták az emberek bőrét, mint egy-egy kés hegye. A több
hónapig uralkodó tél előhírnökeként érkező első havazás néhány
hétre fehér sipkát nyomott a nyugati hegyek üstökére, s hamarosan

188
fehér pelyhek kezdtek szállingózni a városi utcák kövére is. A ludak
ki sem mozdultak az ólból. A béresek lapátolták el a havat a hegy
nyugati oldalán sorakozó utcákról. Miután egy időre abbamaradt a
havazás, a hó csökönyösen, vastag rétegként ragaszkodott a
vidékhez, s a béresek is a négy fal között raboskodtak.
Télen az Erdőségben sem volt könnyű az utazás, hogy
meglátogathatták volna hátrahagyott rokonaikat. A nyugtalanabbak a
városban kószáltak, kabát nélkül, a kocsmák környékén lézengtek,
mert be nem engedték őket, figyelték a híreket, s vacsora közben
megosztották a hallottakat a többiekkel. És persze szóba került a téli
ünnepség, mint ahogy a tavasszal esedékes királyi kézfogó
előkészületei is. Főleg Tatto hozta-vitte a híreket a palotából, s
amikor beszámolt nekik, valósággal itták minden szavát, persze
egészséges kétkedéssel és a józan paraszti ész diktálta
fenntartásokkal.
– Apámra most már kétszer annyi katonát bíztak, mint aratás
idején. Igaz, télvíz idején nem gyakorlatoznak olyan sokat, mint
egyébként, de mindenkit idevezényeltek a városba. Ez azt jelenti,
hogy háború lesz.
Razo felhorkant.
– Abból, hogy több katona tartozik apád parancsnoksága alá, még
nem következik, hogy háború lesz.
Ennél is rosszabb hírt hozott Ideca, néhány nappal azután, hogy
leesett az első hó.
– Ma délután ketten is itt jártak az idegen katonák közül, akik a
sárga lánnyal érkeztek a városba – mondta. – Egy másik sárga lányt
kerestek, közülük valót, aki állítólag eltévedt idefelé jövet.
Ideca bosszankodott a történtek miatt, mintha a sárga lányok
puszta létezésükkel is tönkretennék az emberek napját.
– Úgy bizony, egy másik sárga lány után érdeklődtek, és azt
mondták róla, szőke a haja és idegen kiejtéssel beszél. Persze,
elküldtem őket, és kerek perec megmondtam nekik, hogy mi nem
alkalmazunk külföldieket.
– Micsoda tökfejek ezek! – állapította meg Razo. – Ugyan mit
keresne itt nálunk a hercegnő egyik udvarhölgye? Szerintem két
helyen van esélyük arra, hogy megtalálják. Az egyik a palota, a
189
másik a temető.
Razo úgy pillantott Anira ekkor, mintha segítséget várna tőle.
– Két sárga lány – mondta Ani eltűnődve. – Ugyan ki gondolta
volna?
Hirtelen szédülés fogta el. Örült annak, hogy sikerült ilyen jól
lepleznie a titkát. Ungolad látta ugyan őt a palotában, de oda biztosan
nem megy vissza többé. Ők ölték meg Faladát. Ennél rosszabbat nem
is tehettek volna. És ettől az érzéstől Ani furcsa mód szabadnak
érezte magát.
Most már semmilyen érv nem szót amellett, hogy Bayernben
maradjon. Falada nincs többé. Geric elhagyta. Félreteszi a havonta
esedékes egy-egy aranytáltost, és akkor tavasszal, olvadás után elég
pénze lesz ahhoz, hogy el tudja látni magát, és csatlakozik néhány
kereskedőhöz, akik Kildenree-be tartanak.
Mégsem várta a tavaszt. Az édesanyja és Calib biztosan szívesen
fogadják majd otthon, és jó lenne viszontlátni a húgocskáit is, de
ezen kívül miért is kellene visszamennie Kildenree-be? Ungolad
nyilván keresni fogja még egy ideig, és ha Bayernben marad, előbb
vagy utóbb biztosan meg is találja. Mellesleg a legyilkolt testőrök
hozzátartozóinak joguk van tudni szeretteik sorsáról, a
gyilkosságokról és Selia árulásáról. És a pártütők sem úszhatják meg
büntetlenül, amit tettek. Ám a tudat, hogy az igazság az ő oldalán áll,
nem könnyítette meg számára a döntést. Elég volt körülnéznie a
béreseken, máris rájött, hogy rettenetesen hiányoznának majd neki.
Úgyhogy addig is azt tervezte, kitűnően megállja a helyét
libapásztorlányként. Amikor a többiek azt tervezgették, hogyan töltik
majd el a téli ünnepeket, Ani is csatlakozott hozzájuk. Ugyanolyan
lelkesedést mutatott, mint ők, akik szerették volna mindenből a
legjobbat adni és megmutatni neki.
– Biztos vagy benne, hogy helyesen döntöttél? – kérdezte Enna
lopva, egyik kezével eltakarva a száját. – Mi van, ha idejönnek a
testőrök? Most már biztosan keresnek.
– Mégsem bujkálhatok előlük életem végéig – felelte Ani. –
Mellesleg nem is engem keresnek. Én Isi vagyok, a libapásztorlány,
és én a többiekkel szeretnék ünnepelni ezen a télen.
Olyan nyüzsgés támadt a városban, mint vásár napján szokott,
190
csak még annál is nagyobb. Az ünnepségek a piactéren vették
kezdetüket, az ünneplő tömeg onnan kiindulva özönlötte el a város
utcáit, egyiket a másik után, színpompásan örvénylő
emberáradatként. Az ajtókat és ablakokat hatalmas papírvirágokkal
díszítették, színes füzéreket lógattak ki egyik ablakból a másikba, így
kötve össze az egymással szomszédos épületeket. A tornyok tetejére
papírból kivágott napocska került, sugarait szalagokkal
helyettesítették. Az emberek ünneplőruhát öltöttek, rögtönzött
zenekarok, furulyások, hárfások, lantosok ját-szottak az utcákon. A
gyerekek petárdákat gyújtottak, csillag alakúra vágott színes
üvegdarabokból álló füzéreket húztak maguk után. Zsonglőrök
dobálták a színes labdákat, dobosok adták a ritmust egy, a csizmája
szárából almákat elővarázsoló, a galambokat tűzzé változtató
mutatványos lábánál.
– Majd meglátod – mondta Bettin, az egyik juhászlány. – Még az
erdőségieket is mindenütt szívesen látják a téli ünnepek idején.
Razo haladt a csapat élén, s meghuzigálta Ani ruhaujját.
– Gyere csak, Isi, megmutatjuk neked a boszorkányokat.
Ani sohasem járt még korábban mágusoknál, és dobszót sem
hallott még korábban; most megbabonázva hallgatta és figyelte a
villámgyors kézmozdulatokat, a dob ritmusát pedig mintha átvette
volna a szívverése. Ez talán mágia volna? tűnődött. Vagy csak
szemfényvesztés?
Megkövülten figyelte, hogyan változtatja sállá a varázsló a
markába rejtett diót. Megnézte magának a bámészkodók arcát, és azt
látta, hogy nevetnek, miközben ő félelemmel vegyes tiszteletet érzett,
amikor a patkány a szemük láttára változott füstté, a gyerekek pedig
pénzérméket köhögtek fel a torkukból a mágus ténykedése
nyomán. Ha én mesélek nekik, gondolta, akkor csodálkoznak, de egy
varázsló mutatványában bezzeg nem találnak semmi különöset.
És ekkor vett észre egy nézőt, akinek arca ugyanúgy
hitetlenkedést fejezett ki, mint az övé. A férfi világoskék szeme
egyszer sem pislogott a mutatvány közben. Mintha attól tartana, hogy
elszalasztja a mágus legfontosabb mozdulatai. A férfi lassan feléje
fordult, mire Ani elkapta róla a tekintetét és lehajtotta a fejét, majd
odébbállt. Yulan. És csupán ketten álltak közöttük. A dob egyre
191
gyorsabban pergett, mint ahogy Ani szíve is mind szaporábban vert.
Csak két utcával odébb mert először visszanézni. Ám ekkor már
hiába kereste Yulant az érdeklődők gyűrűjében. A férfinak nyoma
veszett.
A béreseket a boszorkányok közelében találta meg – a tucatnyi
asszony szinte egyforma ruhát viselt: fejkendőt, hosszú szoknyát,
fülükben vastag karikát. A földön és ládákon üldögéltek a piactér
egyik kijáratánál. Ügyfeleik térdeltek előttük, és egy-egy rézpénzzel
fizettek azért, hogy a boszorkányok megmondják a jövőjüket, vagy
hogy fekete növényi olajokkal, tenyerüket kihegyezett
madártollakkal szurkálva kigyógyítsák őket nyavalyáikból.
Gyógynövényeket javasoltak a betegségek kúrálásához, s ezeket
nyomban fel is kínálták megvételre pácienseiknek.
Ani azt szerette volna tudni, hogy ez mágia-e.
– Azt hiszem, többé-kevésbé igen – felelte Razo. – Enna, te nem
jósoltatsz magadnak?
– Semmi esetre sem – mondta Enna. – Csak két rézpénzt tettem
félre, és azon mandulatortát szeretnék venni.
– Na, akkor menj te, Isi – biztatta Razo. – Te nem szeretnéd
ismerni a jövődet?
Ani megrázta a fejét.
– Inkább megtartom magamnak a pénzt. Különben is csak várni
kell, aztán az ember úgyis megismeri a jövőjét.
Razo zsebre dugta a kezét, és előrehajolt, hogy hallhassa, mit
jósolnak épp az egyik kuncsaftnak. Ani félrevonta Ennát.
– Láttam az egyiküket – mondta. – Az egyik testőrt, akit
Yulannak hívnak. Nem hiszem, hogy ő is észrevett engem, de azért
jobb az óvatosság, Bettin és a többi fiú már türelmetlenül húzogatták
Razo ingujját, és továbbsétáltak a vásári forgatagban. Bár Enna és
Ani egész idő alatt figyelték a tömeget, ez nem tűnt fel a társaiknak.
– Ott vannak a gerelytáncosok! – kiáltott fel Conrad. Azon a
helyen néhány méter mélységű kört ástak a táncosok.
A tömeg lelkesen éljenezte őket, sokan a lábukkal dobolták a tánc
ritmusát.
– Lássuk csak, kik táncolnak – mondta Razo.
– Mindent a szemnek! Eszedbe ne jusson beállni közéjük, mint a
192
múltkor! – figyelmeztette Enna. – Te is csak erdőségi vagy, mint mi
mindannyian.
Most Enna haladt elöl, Aniba karolva. A körre mutatott.
– Ezt úgy hívják, hogy az istenek hüvelykujjnyoma – magyarázta.
– Szentnek tekintik a kört meg a táncot is, de hogy miért, arra
szerintem ma már senki sem emlékszik. Úgy hallottam, valaha ezen a
helyen koronázták meg a királyokat. A koronázás ma már nem
népünnepély. Csak a nemesek láthatják a szertartást, amelyet olyan
helyen tartanak, ahol biztosan nem lesz vizes a bársony cipellőjük.
Enna ekkor elmosolyodott, majd eszébe jutott, hogy Ani is
előkelő származású.
– Persze nem azt akartam mondani ezzel, hogy minden nemes
ember egyforma lenne. De a többségük ilyen, vagy legalábbis úgy
hallottam…
Ani elmosolyodott, és könnyedén megbökte Enna vállát.
– Maradjunk még? – kérdezte Enna. – Nem félsz? Ani megvonta a
vállát, majd lábujjhegyre emelkedett, hogy jobban lásson. Razo
előrébb lökdöste őket, így egészen összezsúfolódtak a többiekkel. A
legbelső gyűrűben álló nézők is egy-egy gerelyt fogtak a kezükben,
befelé mutatva velük, kört formálva halálosan veszedelmes, hegyes
végükkel. Egy tizenöt év körüli fiú – jóformán meztelen, csak a
csípője körül viselt egyfajta ágyékkötőt, és a szemét kötötték be egy
vastag szíjjal – vad táncot lejtett egy tenyérnyi, mindössze néhány
lépés széles és hosszú területen. A hátán két nagy, de nem mély seb
éktelenkedett, mindkettőből folyt a vér. Az egyik gerelyes lába előtt
egy dobos ült, a tömeg az általa diktált ütemre mozgott.
Ani azon kapta magát, hogy akarva-akaratlan ő is követte a
példájukat – úgy kellett erőt vennie magán, hogy ne járjon a lába a
ritmusra.
– Azt mondják, az itteniek hősies tettnek tekintik azt, ha valaki ép
bőrrel túlél egy ilyen táncot – jegyezte meg Enna.
– És ha nem? Akkor nem kaphatják meg a gerelyt és a pajzsot?
– Csak az nem, aki meghal közben. De erre is bőven volt már
példa.
A táncos befejezte mutatványát. Egy másik fiú következett utána,
akinek testébe szintén beledöftek egy gerelyt. A táncos felkiáltott a
193
fájdalomtól.
– Tarts ki, Wescelo! – biztatta a tömegből egy idősebb férfi.
A fiú vonásai eltorzultak a fájdalomtól, de hátrahajtotta a fejét és
folytatta a táncot.
Ani utat tört magának a tömegben, s a többiek is követték
példáját.
– Ez borzalmas! – állapította meg.
– Nem is olyan rémes – így Razo. – Aki nem bírja végig a táncot,
azt nem érdemes háborúba küldeni. Akkor meg miért adjanak neki
gerelyt és pajzsot?
– Én biztosan végigcsinálnám – mondta Conrad.
– Én is! – így Razo. – És ha tudnám, hogy én is megkapom utána
a gerelyt, most rögtön be is állnék a körbe.
– Nicsak, odanézzetek! – mondta Enna. – Azok ott a királyi család
kíséretéhez tartoznak.
Ani a palotaőrség tagjainak kisebb csapatát pillantotta meg.
Pirossal szegélyezett sárga tunikát viseltek és fénylő dárdát emeltek a
magasba. Elegáns és önelégült nemes urakat vettek körül, akiknek
kalapját tollak díszítették, míg hölgyeik csipkeszegélyes napernyőket
emeltek a fejük fölé, melyek lágyan ringatóztak a magasban, lépteik
ritmusát követve.
– Szinte sohasem lépnek a nyilvánosság elé – jegyezte meg
Bettin. – Én legalábbis soha még egyet sem láttam közülük ez idáig.
Biztosan azért jöttek ki a palotából, mert az új hercegnő látni
szeretné az ünnepséget.
– Miért nem járnak ki gyakrabban a városba? – kérdezte Ani.
– Mert ők túlságosan előkelők és hatalmasok hozzánk képest –
felelte Conrad.
– A mamám azt mondta, hogy a király valamennyi testvére és az
édesapja is elesett a keleti háborúban – jegyezte meg Razo. – Ezért
nem viseltünk még egyetlen háborút sem azóta, hogy ő a király. A
mamám szerint ő inkább a védekezésre rendezkedett be.
– Biztosan itt lesz mindjárt a herceg is – mondta Bettin. – Isi, te
nem vagy kíváncsi rá?
– A hercegre? De igen, nagyon is – felelte Ani. Enna oldalba
bökte.
194
 – Még sohasem láttad őt? – kérdezte.
– Ugyan már, ne légy olyan nagyra magaddal, Enna –
figyelmeztette Razo. – Hiszen te sem láthattad még.
Ani megelőzte Razót, és előresietett – oda, ahol sűrűbben állt a
tömeg. A többiek is követték a példáját. A királyi család tagjai körül
mind szorosabbra zárult a kíváncsiskodók gyűrűje. Razo
rátámaszkodott két barátja vállára, és időnként felugrott, hogy jobban
lásson.
– Nem juthatunk közelebb hozzájuk – állapította meg. – De most
egy helyben állnak.
Végül megkerülték a tömeg egy részét, és egy szekér mögött
találtak maguknak jobb kilátóhelyet: a nekik háttal álló testőrök
között jobban ráláttak innen az előkelőségekre. Ekkor egy fiatal fiút
vettek észre – levendulakék bársonyruhát viselt, és gyerekkézbe való
lándzsával vett célba egy fából faragott, vaddisznó alakú céltáblát.
– Vigyázzatok – figyelmeztette társait Enna. – Rémesen áll a
kezében a fegyver. Nehogy a szemünk közé döfjön!
– Melyikük a király fia? – kíváncsiskodott Ani.
– Az a fiú, talpig lilában – mondta Razo. – Tatto egyszer már
megmutatta őt nekem.
Ani elnevette magát.
– Komolyan mondod? Ő lenne az?
A fiú nem lehetett több tizenhárom évesnél. Arca kerek volt, teste
mintha még babahájtól lett volna párnás, és kisfiús mosollyal
nyugtázta, valahányszor sikerült eltalálnia a céltáblát.
Enna odahajolt Anihoz, és a fülébe súgta.
– Mekkora szerencséd van! Egy hajszálon múlt, hogy nem ő lett a
férjed. – így igaz.
Ani hálát érzett Selia iránt, aki megmenekítette ettől a
házasságtól. És jót nevetett magában, amikor arra gondolt, mennyire
megrökönyödhetett Selia, amikor meglátta még kisfiúforma
jövendőbelijét. Persze, ez biztosan nem tartotta vissza attól, hogy
hozzámenjen, már csak a házassággal járó rang miatt, de a vőlegényt
látva biztosan maga mellett tartja Ungoladot.
Ani ekkor egy másik férfit is megpillantott. Copfba fogva viselt
fekete haja olyan sima volt, mint a csizmafényesítő krém, kalapját a
195
szemébe húzta, így karimája beárnyékolta az arcát, s Ani a kezére
pillantva látta, milyen erős és széles a tenyere, és emlékezett rá,
milyen volt az érintése, és ettől az emléktől máris átforrósodott a
teste. A férfi közvetlenül a herceg mellett lépkedett, sötét tekintete
megállás nélkül pásztázta a tömeget.
– Ó… – szaladt ki Ani száján a csodálkozás.
A herceg ekkor egy egész ölre való dárdát adott át Gericnek, és
biztatóan megveregette a karját. A nemes urak közben bizonyára egy
tréfán nevettek, de Ani ezt nem hallotta. Geric bólintott és
elmosolyodott, majd felkészült a dobáshoz. Az első és a második
dárda is nyílegyenesen fúródott a vaddisznó nyakába. A királyi
család tagjai udvariasan megtapsolták.
Ekkor lépett elő Selia a herceg jobbjáról. Hátulról lépett oda Geric
mellé, és kacéran mosolyogva váltott vele néhány szót. Amikor a
férfi karja a levegőbe lendült, hogy a harmadik dárdát is elhajítsa,
Selia meglökte a könyökét, így a dobás célt tévesztett. Selia
könnyedén kacagott. Ani ezt még a nagy zsivajban is határozottan
hallotta. Ökölbe szorult a keze, és ismét gyűlöletet érzett Selia iránt,
aki a nemes urak színe előtt és a hatalmas tömeg szeme láttára
szégyenítette meg a szegény testőrt. Pedig milyen szépen teljesített
addig!
– Az ott a hercegnő – mondta Enna.
Ani figyelmeztetést vélt kihallani a hangjából, és ösztönösen is
hátrálni kezdett, még mielőtt Selia észreveszi őt. Geric a célt
tévesztett dárdát nézte. Ez mindössze néhány lépésnyire hullott a
földre attól a helytől, ahol Ani állt – s amikor a férfi felpillantott,
meglátta őt. Isi…hangtalanul mozgott a szája. Ani megmozdulni sem
volt képes. Mintha a férfi tekintete nem engedte volna. Selia ott állt
közvetlenül mögötte, még mindig nevetve iménti tréfáján, és Ani
tudta, hogy bármelyik pillanatban odafordulhat felé, mert nyilván
kíváncsi arra, mit is néz annyira Geric. Mégsem mozdult, csak a
férfit bámulta.
– Isi, ő a hercegnő – húzta meg Enna Ani ruhaujját. Lehunyta egy
pillanatra a szemét, mert nem állhatta tovább Geric tekintetét, és
végre képes volt odébb lépni. Kihátráltak a tömegből, és csak ott
álltak meg, ahol már gyérült az embergyűrű.
196
 – Miért nem maradunk még? Nem akarjátok látni a herceget? –
kérdezte Razo. Enna csak egy pillanatra nézett a szemébe, és máris
ment tovább.
Ani nem látta annak jelét Gericen, hogy meglepődött vagy örült
volna a találkozásuknak. Mintha inkább sajnálkozott volna.
Sajnálkozott… vajon azért-e, mert viszontlátta vagy mert eddig nem
láthatta őt? Egy röpke pillanatra lehunyta a szemét, és eszébe jutott
az a fájó mondat a férfi leveléből: Nem szerethetlek téged úgy, mint
egy férfi egy nőt. És Selia úgy beszélt hozzá az imént, mintha régi
ismerősök lennének. Anit kirázta a hideg a gondolattól, hogy milyen
kevésen múlott, és majdnem mindent elmesélt magáról Gericnek, és
hogy ő mindvégig azt hitte, a férfiban megbízhat.
– Ez a sárga lány… nem is olyan csinos – mondta Razo. –
Szerintem a mi libapásztorlányunk sokkal szebb a hercegnőnél.
Elegáns mozdulattal megfogta a lány kezét.
– Libapásztor hölgyem – nyújtotta karját Razo Ani felé. Igaz,
hogy csak tréfált, de Aninak mindennél jobban esett a kedvessége és
a figyelme.
– Birkapásztor uram – válaszolt hát ugyanolyan hangnemben, és
megfogta Razo kezét.
Megálltak egy árusnál, akitől cseresznyés süteményt vettek. Ani,
aki a hosszú utazásra tartogatta a pénzét, abból a kenyérből
falatozott, amit az ebédlőből hozott magával. Az egyik bojtárfiú
megalkudott egy festővel, hogy tetoválást készítsen a karjára – a
bayerni napocskát kérte tőle, körülötte fekete foltokkal, melyek a
szaladgáló juhokat jelentették. A fiú a tetoválására büszkén
megkérdezte a társaitól: ugye, ettől még nem fogják azt hinni róla,
hogy zsoldos katona?
– Két hónapig biztosan megmarad – biztosította a művész.
– Szerintem már az első fürdés alkalmával lekopik a bőrödről –
mondta Enna a fejét csóválva.
– Vagyis akkor két hónapig biztosan látszani fog – vágta rá Razo
nevetve, mire a bojtárfiú belecsípett a karjába.
A kis társaság tagjai később erdőségi dalokat énekeltek,
szökdécseltek a dobosok diktálta ritmusra, Razo Anit táncolta körbe,
rögtönzött koreográfia szerint, ő pedig a fejét hátravetve nevetett.
197
Ám amikor abbahagyták a táncot, ugyanolyan nehéznek érezte a
testét, mint előtte, és a végtagjai szinte dermedtek voltak. Időről
időre visszatekintett a küzdőtérre, ahol javában folyt még a
célbadobás, de most már egész tömeg választotta el őket Seliáéktól.
A főút felé vették az irányt, amelyen a lovasmenet fog hamarosan
elhaladni. Conrad mindenképpen látni akarta a díszes ruhába öltözött
férfiakat, akik egy-egy lófejet viseltek, s embernek öltöztetett
lovakon lovagoltak. Elhaladtak a piactér bejárata előtt, ahol úgy
üldögéltek ládáik tetején a boszorkányok, mintha csak sütkérező
gyíkok lennének. Ani észrevett egy asszonyt, akinek lila foltos volt a
szája és a keze. Kilépett a csoportból, és odament hozzá.
– Mi már találkoztunk – mondta az asszonynak. – Ősszel egy
vásári napon.
Az asszony bólintott.
– Azt mondtad, van bennem valami, amiről még én magam sem
tudok.
Az asszony most is bólintott, kontyba tűzött haja táncolva követte
fejének mozdulását.
– Ma ünnep van. Ha tudni szeretnél mást is, adj pénzt érte.
– Ezt most nem engedhetem meg magamnak Az asszony
megvonta a vállát.
– Akkor majd rájössz magadtól is.
Egy kis ideig elgondolkodva figyelte Anit, mintha csak egy csirke
volna, amelynek megvásárlását épp most fontolgatja, aztán egér rágta
tarisznyája mélyére nyúlt, s előhalászott belőle egy száraz
galagonyagyökeret. Ani szemöldöke felé mutatott, s azt mondta:
– Már itt az ideje.
Ani a ládákat kerülgetve haladt tovább. A boszorkányok egyre-
másra kiáltozták jóslataikat.
– A városon kívül találod meg a szerelmet!
– Itt vár rád a szerelem a városban!
– A tehénistálló alatt elrejtett aranyakat találsz!
Ani a hüvelykujja körmét belemélyesztette a gyökérbe, hogy
lássa, van-e még benne elég nedv ahhoz, hogy befesthesse vele a
szemöldökét. Egy cseppet sem sikerült kipréselnie belőle, de a körme
máris sötétbarnán ragyogott. Közben figyelmetlenségből nekiment
198
valakinek, és csak miután elnézést kért az illetőtől, pillantott fel rá.
Yulan volt az. Ott állt előtte, vigyorogva, csípőre tett kézzel.
Mellette pedig Ishta állt. Mindketten egy-egy hosszú pengéjű kést
szorongattak a kezükben.
Ani sarkon fordult, hogy elfusson előlük. Yulan azonban elkapta a
karját, és magához rántotta, Ani a hátával így a mellkasához lapult.
Ishta odalépett elé, hogy közrefogják.
– Nahát, kis hercegnő – mondta Yulan, és a kés pengéjét máris
Ani hátához szorította. – Adj egy vasat, és én megmondom neked a
jövőt.
– Áruló – vágta a szemébe Ani, anyanyelvének természetes
kiejtésére váltva.
Érezte, hogy a férfi mellkasa rázkódni kezd a nevetéstől. A férfi
izzadt keze vasmarokra fogta a csuklóját, s hátracsavarta a kezét.
– Ishta, nézd csak, a szófogadatlan madárka milyen szépen
visszatalált a gazdájához. Pedig alig ismertem rá, olyan jól elrejtette
a kendővel azt a szép szőke haját. Nem is gondolta volna róla az
ember, hogy ilyen sok esze van.
Ishta bólintott. Figyelte a körülöttük lévő emberek mozgását,
izmai mind megfeszültek, ugrásra készen.
– Mindenkit megöltetek, ugye? – kérdezte Ani.
– Úgy van – felelte Yulan.
– Árulók!
A férfi csak nevetett.
– Ha valaha is visszatértek Kildenree-be – mondta Ani
kétségbeesetten –, anyám bitófára juttat benneteket. Mint ahogy itt is
szokás. A kihűlt tetemeteket kikötik a városfalra, hogy
leköpködhessék az emberek, szétmarcangolhassák a kóbor kutyák és
a hajatokat kitépjék a madarak, hogy fészket építsenek belőle!
– Sokkal harciasabb vagy, mint amilyenre emlékszem, bár még
most is olyan cserregő a hangod, mint egy szarkának – mondta a
férfi, és grimaszt vágott. Odahajtotta a fejét Ani vállára, és vett egy
nagy levegőt. – És a szagod is olyan, mint a szarka fészkének. Itt
senki sem szól rád, hogy ideje lenne végre megfürödnöd? És már
senki sem kenegeti be a bőrödet illatos olajakkal? Selia talán majd
megengedi nekem, hogy megtegyem.
199
 Ani szerette volna ellökni őt magától, s a fejét szánt szándékkal
hozzáütötte a férfiéhoz, de az csak nevetett. Tetszett neki, hogy Ani
ellenállást tanúsít. Őmeg körülnézett, s látta, hogy bár több száz
ember jön-megy a közelében, senki sem törődik vele és senki sem
veszi magának a bátorságot, hogy megálljon és felajánlja a segítségét
neki.
– Erre később is ráérünk – mondta Ishta. – Most vigyük
Ungoladhoz.
Ani összerezzent a név hallatán, és ezt Yulan is észrevette.
– Látom, arról szívesen beszélsz, hogy mit tesz majd velünk az
anyád, az a csinos, szemrevaló nőszemély, aki olyan messze van
tőlünk most, hogy fél évbe is beletelik, mire odaérsz… Most
gondoljunk inkább a mi Ungolad apánkra, aki anyáddal ellentétben
itt van a közelben, az út végén. Nos, ő vajon mit szándékozik tenni
veled?
Yulan előrébb lökte Anit, s a kés hegyét a hátának szegezve
noszogatta a továbbhaladásra. Ani eközben beakasztotta a lábát egy
rúdba, amelyhez lovakat szoktak kötni, Ishta azonban észrevette, és
odébbrúgta. Ani felsikoltott, mire Ishta ökölbe szorította a kezét és
gyomorszájon vágta. Levegőt sem tudott venni, nemhogy még
egyszer sikolthatott volna. Így, dulakodás közepette vonszolták
tovább, és az is időbe telt, mire legalább néhány suttogva kiejtett szó
elhagyhatta a száját.
– Hiába minden – mondta. – Úgyis fény derül mindenre. Nem
tarthatjátok titokban, amit tettetek. Sokan jönnek ide látogatóba a
mieink közül. Ők felismerik a szélhámost. Mindannyian az
akasztófán végzitek majd.
– Ó, édes lányom, a végén még betegre aggódod magadat
miattunk, ami teljesen felesleges. Selia okos lány, ugye, emlékszel
még rá? Mindent alaposan átgondolt. Neked most igazából egyedül
Ungolad miatt kellene aggódnod.
Yulan nem bánt kesztyűs kézzel vele, miközben végigvonszolta
az utcán, s bár néhány járókelő értetlenül nézte őket, senki sem
kérdezte meg, miért emeltek kezet az idegen gárdisták egy egyszerű
erdőségi libapásztorlányra. Szó nélkül mentek tovább.
– Enna – suttogta Ani. Kiáltani még most sem volt képes.
200
 A barátnője ott állt a sarkon, és a tömeget fürkészte. Ani látta is
őt, és megpróbálta arrafelé fordítani a fejét. Enna pillantása azonban
átsiklott rajta, s még mielőtt találkozhatott volna a tekintetük, Ennát
elnyelte a tömeg a szeme elől.
– Enna – ismételte el Ani, szinte könyörögve, a maradék levegőt
is kipréselve fájóan sajgó bordái alól. De így sem volt elég erő a
hangjában ahhoz, hogy meghallhassák.
– Fogd be a szád végre! – rivallt rá Ishta. Ani oldalába vágta az
egyik könyökét, mire ő kétrét görnyedt a fájdalomtól, s csak azért
nem esett a földre, mert Yulan vasmarokkal fogta és egy pillanatra
sem engedte el. Végre megálltak.
– Ishta, rád bízom a lányt! Vidd tovább.
Az utca oldalán néhány tucatnyi galamb csipegetett egy nagy
vekni kenyeret. Szürke fejüket lehajtva ingerülten súgtak-
búgtak. Siess már, kell télire a tartalék. Tömd meg jól a begyedet
kenyérmorzsával, siess, siess már.
Ani tudta, hogy csak akkor van esélye, ha elég erős hangon kiált
és siet. Yulan már elindult vele, egyre türelmetlenebbül taszigálta
maga előtt. Ani meg is tett vele néhány sietős lépést, közben
mélyeket lélegzett, fohászkodott azért, hogy ne hagyja cserben az
emlékezőtehetsége, és próbaképpen megszólította a
galambokat. Macskák jönnek a házból! Macskák! Röpüljetek el!
Hess! Jönnek a macskák!
Mintha szélvihar kerekedett volna, olyan erővel kezdtek
csapkodni a levegőben szárnyaikkal, s már röpültek is az utca közepe
felé, nagyobb zajt csapva, mint az embertömeg. A járókelők
felkapták a fejüket, s a rémült madarak sorra leszálltak a földre
közöttük. Ani is újult erővel folytatta a dulakodást fogva tartójával,
abban reménykedve, hogy Enna hátrafordul a zajra, és meglátja őt, s
így legalább időt nyerhetnek. Ám a kés pengéje el sem mozdult a
háta közepéről.
Az utca népe hirtelen felbolydult, akár a méhkas, Ani csizmája
pedig megcsúszott a nedves macskaköveken, és kiszaladt alóla a
lába.
– Gyerünk, menj tovább, különben beléd szalad a késem –
figyelmeztette Yulan.
201
 – Mindjárt ott vagyunk – így Ishta.
Ani a csizmája sarkát két macskakő közötti résbe támasztotta, s
érezte, hogy remegnek az izmai.
– Na, gyerünk – nógatta Yulan. Ani a kés pengéjét most még
élesebbnek érezte, mint eddig.
– Egy tapodtat sem megyek tovább! Vigyél, ha tudsz. Csinálj
jelenetet. Nem vagyok hajlandó arra, hogy a saját lábamon menjek a
vesztőhelyre, mint a levágásra váró pulykák.
Miközben beszélt, Ani érezte, hogy egyre több az ereje, és most
már a végtagjai is engedelmeskedtek az akaratának. Átsuhant benne
egy emlékkép, s felsejlett benne az érzés, hogy biztosan van valami
más is, amit tehetne ebben a helyzetben. Talán ha suttogna, olyan
halkan, mint az ember lélegzetvétele… Ám ekkor ismét fájdalom
hasított a hátába, és ettől kiürült az agya.
– Ishta, akkor kapd fel a lábát.
– Inkább vedd rá valahogyan arra, hogy a saját lábán jöjjön
velünk – így Ishta.
– Úgysem hajlandó rá. Jobb lesz, ha máris felkapjuk. Ishta arca
egészen közel került Aniéhoz.
Most látta csak, milyen világoskék a szeme – a pillantása olyan
dermesztő volt, akár a tél.
– Na, szedd a lábad – utasította Ishta.
– Nem.
A férfi ekkor elkapta az egyik kezét, és a szájához emelte.
– Akkor leharapom az egyik ujjadat – fenyegetőzött. És már szét
is nyitotta a száját, épp egy ujjnyi szélesre.
A lehelete hagymától bűzlött, fogai barnák voltak. Ani keze
megremegett a férfi szorításában. Lehunyta a szemét, és várta a
pillanatot, amikor a férfi fogai a húsába mélyednek.
– Hé, ti ott, ti sárgák!
Ani kinyitotta a szemét. Egy magas férfi állt előtte, egyszínű
tunikában, a munkások viseletére jellemző nadrágban. Mellette egy
hasonszőrű másik férfi, s néhány pillanat múlva még két társuk
csatlakozott hozzájuk. Mindegyiküknél egy-egy sima, sokat
forgatott, víváshoz használt bot volt. Az ingük elején sárga napot
ábrázoló folt díszelgett. Nem lehettek katonák, hacsaknem
202
önjelöltek. Arcuk komolyságról árulkodott, és gyakorlott
mozdulataikból úgy tűnt, ügyesen forgathatják a kezükben tartott
botot. Mögöttük pedig ott állt Enna. Ani úgy érezte, soha ilyen szép
embercsoportot nem látott még életében.
– Engedjétek szabadon a lányt – mondta a férfi.
– Csendőrök – dünnyögte Yulan az orra alatt. Kihúzta magát, és
még erősebben szorította Ani csuklóját. Ishta megfogta a lány kezét
és elvette a szája elől, Anit pedig kirázta a hideg az érintése nyomán.
– Nincs itt semmi baj – erősködött Yulan. – Tegyétek el
nyugodtan a botokat, fiúk. Ez valami tévedés lesz. Mi ugyanis
barátok vagyunk.
A fiúk nem mozdultak.
– Velünk együtt jött ide ez a lány, csak eltévedt útközben, és aztán
elkövetett egy-két csúnya dolgot a városotokban, mi pedig
szeretnénk jóvátenni a történteket. Nagyra értékeljük a
segítőkészségeteket, s hogy önkéntes rendfenntartókként kordában
tartjátok a népet, de itt semmi szükség rátok. A lányt nyugodtan ránk
bízhatjátok.
A férfi figyelmesen végighallgatta Yulant, majd Anira pillantott
és várta, hogy szólaljon meg.
Ő pedig hamisítatlan bayerni akcentussal válaszolt.
– Most is kést szorít a hátamhoz.
A négy férfi azon nyomban cselekedett. A következő pillanatban
már ki is szabadították Anit Yulan és Ishta szorításából, és a
rendfenntartók körülvették, hogy megvédjék tőlük.
– Ehhez nincs jogotok – jelentette ki Yulan. Az arca vörös volt,
tőrét dühösen dugta vissza a tokjába. – Ez az ügy a királyi családra
tartozik. Az igazság mellettünk áll.
Ekkor a ruhája felső részéből előhúzott egy pergamentekercset,
melynek tetején Bayern sárga, kék és piros színű jelképe díszelgett.
– Ez a lány megsebesült, Aldric – mondta a rendfenntartók
egyike.
Ani megpróbálta lefedni a tenyerével azt a területet a hátán, ahol
vérezhetett. Még mindig úgy érezte, mintha ott lenne a tőr hegye.
Amikor maga elé emelte a kezét, véres volt. A férfiak soraiban
mozgolódás támadt. Aninak úgy tűnt, mintha dühösek lennének, de
203
csak egymás között váltottak néhány szót, az indulatot mégis szinte
tapinthatóan érezte, s olyan forrónak, mint a nyári napsütést az
árnyékból kilépő ember.
– Mióta van joguk a kildenrea férfiaknak ahhoz, hogy
ítélkezzenek egy bayerni nő fölött?
Yulan meglengette a pergament a feje fölött. Aldric, a
rendfenntartók vezére megütötte botjával Yulan kezét, így a papír a
földre esett.
– Szerencsére mi nem a királyi testőrséghez tartozunk – mondta
Aldric büszkén. – Ők épp annyit törődnek az asszonyaink
biztonságával, mint a kóbor macskák. Mi azért vagyunk itt, hogy
fenntartsuk a rendet.
– Nincs több dolgod velük – mondta az egyik csendőr Aninak, és
biztatásul megbökte az egyik ujjával.
– Köszönöm – mondta a lány. Tudta, hogy a békefenntartók
hallották, amit mondott, de egyikük sem vette le közben a szemét az
idegenekről.
Enna kézen fogta Anit, és már futottak is az utca másik oldalára.
Ani ott megállt egy pillanatra, hogy még egyszer megnézze magának
Yulant, aki minden ízében remegett már a dühtől: előkapta hosszú
kését, és rárontott Aldricra. Ám a penge nem érhetett célba: a támadó
hatalmas ütést kapott a koponyájára. Yulan élettelenül terült el a
földön, Ishta pedig ezt látva fejvesztve menekült.
Akkor este az ebédlőben a béresek a szokásosnál is nagyobb
érdeklődéssel hallgatták a nap eseményeiről szóló beszámolót.
Állukat kezükbe támasztották, és előrehajoltak, hogy minden szót jól
halljanak.
A libapásztorlányt idegen férfiak fogták le az ünnepség ideje alatt,
végigvonszolták az utcán, és senki sem tudhatta, miféle sorsot
szánnak neki. Ani azonban nem hagyta magát, ellenállt nekik, és
miután Enna segítséget hozott, ki is szabadult. Először Enna mesélte
el a történetet, úgy, ahogyan ő látta az eseményeket, aztán Ani is
előadta a maga változatát, elhallgatva a galambokat és az igazi
okokat. Az emberek újra meg újra hallani akarták a történetet.
Miközben mesélt, a hátán lévő sebre frissen szedett
gyógynövényeket tettek – Ideca utasítására, hogy mielőbb
204
begyógyuljon.
Ideca takaros, gyors öltésekkel összevarrta az Ani kék ruháján
keletkezett hasítékot, és közben fennhangon szidalmazta a sárga
idegeneket. Hamarosan egészen jókedvre derült, s a közelben
tartózkodó béresek olyan csodálkozva figyelték az átváltozását,
mintha egy kiszámíthatatlan viselkedésű állat lenne.
– Enna volt az, aki segítségül hívta a csendőröket – mondta Ani
ekkor. Megveregették Enna vállát, és odatettek elé még egy mazsolás
buktát, Anit pedig félelemmel vegyes tisztelettel vették körül. Íme,
egy ember, akit méltónak találtak arra, hogy elrabolják – akit
megsebesítettek ugyan, de ellenállt támadóinak, és végül meg is
menekült. A hangjukból tisztelet érződött, valahányszor csak
kimondták a libapásztorlány nevét és titulusát.

Tizenötödik fejezet
Tél lévén, rövidültek a nappalok, s idejük javarészét az ólak
takarításával, takarmány és víz hordásával töltötték, s ha az
ólomszürke téli égből hó is hullott, annak ellapátolása is rájuk hárult
az utcákon, még mielőtt kemény kéreggé dermedhetett volna.
Esténként Ani mogyorót pörkölt, sajtot olvasztott vagy disznóbőrt
sütött az ebédlőben a tűzön, megtanulta a béresektől a
társasjátékaikat. Pontosan olyan ez, mintha egy nagy család
volnánk, gondolta magában. Kint a hideg, bent a meleg. Ismerős
ételek az asztalon, már sokszor hallott tréfálkozások, meghitt
beszélgetések, amelyek fordulatait olyan jól ismerte már, mint a saját
tenyerét.
Amikor először sikerült legyőznie Razót egy játékban, mindenki,
aki csak figyelte őket, megéljenezte sikerét. Ani magasba emelte a
kezét, és boldogan csatlakozott hozzájuk, s egyre gyakrabban
nevetett, így a magány jege hamarosan megtört és felolvadt, mintha
soha nem is ismerte volna ezt az érzést.
Ani este újabb történetekkel szórakoztatta a többieket – az anyai
vérről, amely képes a gyermekeket harcosokká változtatni, s annak

205
az anyának a szeretetéről, aki lakat alatt tartja kicsinyeit, s miközben
mesélt nekik, már nem képzelte maga elé az édesanyját – sokkal
inkább Gilsa jutott az eszébe vagy a béresek anyja, így a történetek
új igazságokkal gazdagodtak, és megerősödtek.
Majd amikor lecsendesedett a társaság, és inkább csak a lángok
táncát figyelték a kandallóban, erdőségi dalokat kezdtek énekelni,
amitől mindenkiben feléledt a honvágy. Ani az ablakhoz ment. Látta
az üvegtáblán tükröződni az arcmását, melyet a gyertyaláng és a
kandallóban égő tűz fényével keretezett.
Közelebb hajolt, és megpillantotta az ablakon túli mélységet, s
amikor kezét az arca elé emelte, hogy kiszűrje a helyiség fényeit, és
homlokát a jéghideg üveghez szorította, fekete árnyaival s kékes
köveivel kirajzolódott előtte a külvilág. A macskakövek éjjel kéknek
tűntek, akárcsak a magas kőfalak. A királykék égbolt sima volt, mint
egy folyami kavics. És ekkor valami mozgásra lett figyelmes.
Egyre határozottabban érezte a változást, mióta beköszöntött a tél.
A hideg holttá dermesztette a világot – megfagytak a kövek,
elnéptelenedtek az utcák, hó temette maga alá a legelőt, jégpáncél
feszült a folyó hátára. Kopár fák szegültek szembe a téli fehérséggel,
mint tintával húzott határozott vonalak, amelyek felfelé mutatnak az
ég szürkés-borongós papírlapján. Erre a mozdulatlanságra volt
szükség ahhoz, hogy észrevegye: valami más is mozgásba lendült,
valami, ami eddig, a munkás nyár és ősz folyamán elkerülte a
figyelmét. Odakint volt pedig, a folyó túlsó partján, vagy mélyen a
földben a lába alatt, vagy a mellkasában. Ám még nem tudta
megnevezni, mi ez.
Egyik este nem hagyta nyugodni ez az érzés. Akkor is az
ebédlőben álldogált, az ablak mellett, és fülelt – biztos volt abban,
hogy ha minden idegszálával erre összpontosít, megérti majd, amit
most még csak érzékel. Ugyanaz volt ez az érzés, mint az is, amely
azt mondta neki: többet is tehetne, mintsem hogy megszökik
Ungolad elől. És visszatért ez az érzés hozzá akkor is, amikor Yulan
kést szorított a hátához az utcán. Egy kölcsönkért sálat kanyarított a
nyaka köré, és kilépett az ebédlő ajtaján az éjszakába.
Sietősen lépkedett. Fújdogált a szél, a hideg csípte a fülét és a
bőrét is – csuklóját, arcát –, ahol nem védte a ruha, s a hideg levegő
206
megpróbált behatolni a bőre alá is. A tél támadása váratlanul érte,
eltompultak tőle az érzékei, és már nem érezte a vonzást, amely
kicsábította ide, mégis tudta, hová kell mennie.
Falada kitűzött feje világos foltként rajzolódott ki a sötét hátteret
nyújtó kőfalon. A hold alacsonyan járt, s fénye csak ritkán világította
be a városnak ezt a zugát. Ani felnézett a falra.
Falada, mondta.
Eszébe jutott a nap, amikor életében először hallotta ezt a nevet,
az újszülött, még csatakos szőrű, csodálatosan szép kiscsikó parányi
szájából. Úgy jött a világra, hogy a neve már ott volt a nyelve
hegyén.
Falada, mondta még egyszer.
Emlékezett a nagynénjére, aki azt mondta, Aninak is a nyelvén
volt már az első szó a születése pillanatában, és három napig,
miközben ezt a szót ízlelgette, ki sem nyitotta a szemét. A nagynénje
elénekelt neki egy dalt, amely a várakozásról szólt, s arra kérte,
pillantsa meg végre a napvilágot és legyen türelemmel, míg meg nem
tanulja ezt az új nyelvet. Ennek az ígéretnek az emléke most
újjáélesztette benne a felfedezés vágyát.
Falada, ismételte el.
Eszébe jutott, mi volt az utolsó szó, amelyet Falada mondott neki
még az erdőben, amikor elveszítette a keszkenőt és visszament érte a
folyóhoz. Hercegnő. Falada mindig is hercegnőnek szólította.
Annyira fájt most a hiánya, s annyira szerette volna újra hallani a
hangját – nem a fülével, hanem a lelkével, a lénye legmélyén, mert
mindig is ott érzékelte, amit Falada közölni szeretett volna vele, és
mindig is onnan szólt hozzá, amikor válaszolt neki.
Falada, mondta ki újból a nevét.
És talán mert olyan feszült figyelemmel összpontosított rá, ismét
hallotta azt az utolsó szót.
Hercegnő.
Falada hangja lágyan visszhangzott benne, mint ahogyan a tenger
morajlik a kagyló belsejében. Néma beszélgetésbe elegyedve néztek
szembe egymással, az egykori hercegnő, aki minden ízében remegett
most és a paripa kitűzött feje – mintha két halott diskurálna.
A szél felkapta Ani szoknyáját, megérintette az arcát és megcsípte
207
a bőrét, ahol nedves nyomot hagytak patakzó könnyei. Letörölte, és
másodszor is arra összpontosította figyelmét, hogy ismét meghallja a
nevét – semmire sem vágyott most annyira, mint a megnyugvásra és
vigaszra, amelyet egyedül Falada hangja volt képes megadni neki.
Falada, mondta ki ismét.
Hercegnő.
Remélte ugyan, hogy ismét meghallja majd ezt a szót, de ez
alkalommal nem Falada hangja szólt hozzá, mint távoli ekhó. Ez egy
egészen új hang volt.
Ismét erre összpontosította a figyelmét.
A téli szél időről időre rásuhintott az arcára, és újból hallhatta a
nevét – hercegnő – s az a mondanivaló, ami a nyelve hegyén volt a
születése reggele óta, most kiszabadult.
Szorosabbra húzta a sálat a nyaka körül, és megborzongott.
Hát mégis igaz. Még a szélnek is saját nyelve van.
A szél hangja ugyanott lépett be Ani lényébe, mint Falada hangja,
bár egészen más volt. Mintha egy jeges ujj lenne a gondolat,
szélrohamként érték a szavak, melyek nem vártak választ tőle.
Közömbösek voltak iránta, mint ahogy a fák iránt is. Mégis
csodálatos volt. A téli éjszaka hideg, kék árnyékában Ani Falada után
kiáltott, a szél nyelvének szépségére vágyva, hogy ezek
emlékeztessék arra, hogy ki is ő valójában.
Hercegnő. Érzékelte a szelet és hallotta, hogy az ismét megnevezi
őt. A szél aztán odébblibbent a bőréről, és tovasuhant, ki a kapun, a
végtelen legelőre.
Ani nap mint nap visszatért erre a helyre. Conrad azt hitte, azért,
hogy megnézze, olvad-e már a hó annyira, hogy kihajthassák a
legelőre a libákat. Ám ő csak állt a kapu előtt, és észre sem vette a
téli tájat, mely a város falain túl terült el. Felnézett, kimondta a lova
nevét, és fülelt, hátha meghallja a válaszát.
Falada.
Hercegnő.
S amikor a szél ismét megérintette a bőrét, Falada utolsó szavát
már nem tőle, hanem a széltől hallotta. A szél is hercegnőnek
szólította.
Valójában hosszasan beszélgetett Faladával, hogy elmondhassa
208
neki, miként bolyongott az Erdőségben, eltévedve, és hogy biztosítsa
a lovát arról: nem akarta elhagyni őt. És hogy milyen sokat
próbálkozott azzal, hogy megtalálja. El akarta mondani neki, hogy
észrevették a testőrök, és hogy keresték a palota környékén, majd az
ünnepi forgatagban is, és hogy segítséget kellett kérnie az
idegenektől, a madaraktól meg egy barátjától is ahhoz, hogy
kiszabaduljon. Mosolygott is magában, visszaemlékezve arra, hogy
Falada életében nem sokat törődött az emberek viselt dolgaival. De
az biztos, hogy végighallgatta Ani mondanivalóját. És ha élne, most
biztosan megcsapkodná őt a farkával vagy megnyalogatná a haját,
hogy jobb kedvre derítse.
El akarta mondani neki, hogy hallotta, miként visszhangozzák az
utolsó szavát a halottak, s hogy amikor minden teremtett élőlény
lecsendesedik a tél miatt, ő akkor is hallotta, újra meg újra, s így
megtanulta felfogni a szél beszédét is.
Szerette volna megkérdezni tőle, hogy a lovak is értik-e, mit mond
a szél.
Ám a ló üvegszemei a semmibe meredtek. Sörénye merev volt, a
dögnyúzó a nyakához ragasztotta ugyanis, hogy ugyanolyan szépen
simuljon a bőrére, ha erős szél fúj, mint mikor szélcsend van. Ani
tudta, hogy Falada már elment, s azzal is tisztában volt, hogy bármit
is hall, az már csak visszhang. Ám ez a visszhang arra emlékeztette
őt, milyen mélyen, a csontjaiban hallotta a ló szavait, s hogy
továbbra is figyeljen oda arra, amit senki más nem érzékelhet. És
ahogy teltek-múltak a napok, ennek is rájött a nyitjára – s amikor a
szél hozzáért a bőréhez, már nem csak a nevét hallotta tőle.
*
Néhány hét telt el a tél dereka óta, s a napok ismét hosszabbodni
kezdtek – úgy nyújtózkodtak, mint a macska, amely már az alvást is
unja. A nap foltokat égetett a fagyba és a jégbe, egy rövid időre
felfüggesztve a tél uralmát, s a szürkés fűfoltok néhány nap alatt
feléledtek és zöldellni kezdtek. Conrad és Ani kihasználta az
enyhülést, és délutánra kihajtották a ludakat a legelőre. A napfényre
érve a madarak megrázták tollruhájukat, s a kaputól már
futólépésben igyekeztek a füves térségre, veszélyesen tolakodva-
tülekedve egymással, lelkes gágogás közepette; jóllehet még nem
209
volt vége a télnek, örültek annak, hogy ismét legelhetnek egy kis
zöldet. Ani Conrad felé fordult, hogy együtt nevessenek, de a fiú
arckifejezése láttán a mosoly is lehervadt az arcáról.
Conrad az utóbbi időben sokszor volt harapós kedvében. Egy téli
estén meglehetősen gunyoros hangnemben mesélte a társainak, hogy
Ani azt hiszi magáról, ért a libák nyelvén. És bár arra számított, hogy
a béresek kinevetik majd ezért Anit, nem ez történt – sőt Enna és a
többiek, akik baromfival foglalkoztak, kikérték a tanácsát ez ügyben.
Hamarosan még Razo is hozzáfordult, amikor egy szemtelen szarka
folyton piszkálhatta a nyáj legértékesebb kosát. Aninak az is feltűnt,
hogy valahányszor valaki megkereste őt valamilyen gondjával-
bajával, Conrad tüntetőleg hátradőlt, és sötét tekintettel figyelte őt
közben.
– Ugyan már, ne is törődj Conraddal! – nyugtatta Enna. –
Odahaza hét testvér közül ő a legfiatalabb. Azt hiszem, a libákon
kívül sohasem volt még semmije, és biztosan csak irigykedik rád.
Még gyerek, hiszen tizenöt éves sincsen. Fel kell nőnie. Légy hát egy
kis türelemmel hozzá!
Miután az utolsó liba is áthaladt a kapu alatt, Ani megállt és
felnézett. Gondolatban kimondta Falada nevét, és máris hallotta a
sajátját válaszként. A folyó felől fújdogáló szél
megérintette. Folyó, mondta. Hideg, jég. Libák a folyó felé. Kövek,
hercegnő'.
Anit magával ragadta a szél különös, rejtélyes beszéde, és csak
állt, megbabonázva, felfogva a kimondott, mégis hallhatatlan szavak
jelentését.
– A szél. Hallani hallom. De nem tudok beszélni vele.
– Micsoda?! – kapta fel a fejét Conrad. Anit hallgatta, s
gyanakvóan biggyesztette le a száját.
Ani büszkén kapta el róla a tekintetét.
– Nem hozzád beszéltem – mondta kimérten.
– Hát akkor kihez? Talán ahhoz a lófej hez?
Ani megvonta a vállát, és átvonult a kapu alatt. Conrad egy szót
sem szólt, csak követte. Nem volt szokatlan a fiútól, hogy egész nap
hallgatott, de aznap még a barátait sem látogatta meg a közeli
legelőkön, és az erdőbe sem tette be a lábát, hogy ott pihenjen a fák
210
alatt. Mindig Ani közelében tartózkodott, és szemmel tartotta őt.
Délután, amikor beborult az ég, felállt és elkezdte összeterelni a
ludakat, aztán ezt abbahagyta.
– Minek bajlódjak velük? Neked szót fogadnak és még
válaszolnak is, mintha csak az anyjuk volnál. Tereld csak össze
egymagad a libuskáidat.
Azzal fogta a botját, és öles léptekkel elindult a város felé.
Conrad egész nap csak duzzogott. Amikor elég erősen sütött a
nap, így a fénysugaraknak sikerült áttörniük a téli eget, és ismét
kimerészkedtek a szabadba, a fiú a bükkfa közelében maradt,
látótávolságon belül. Bár Ani szerette volna a szél hangjait figyelni,
és válaszolni is neki, a fiú tekintete elvette a kedvét a próbálkozástól.
– Ennek a lánynak nincs ki a négy kereke – mondta Conrad
Razónak, miközben Ani épp elhaladt a folyosón a fiú szobájának
nyitva hagyott ajtaja előtt, és így minden egyes szavát jól hallhatta. –
Ott álldogál a levágott lófej alatt, és egyre csak azt bámulja. Nem
mondom, jól elboldogul a libákkal, de azt képzeli magáról, hogy érti
a nyelvüket. Nem volna szabad egy ilyen bolond teremtésre bízni a
király lúdjait.
– Ugyan már, Conrad – intette le Razo. – Rólad meg mindenki azt
gondolja, hogy irigykedsz rá, mert jobban hallgatnak rá a libák, mint
rád.
– Nem vagyok irigy rá.
Olyan hangon mondta ezt, mint egy kisfiú, aki mindjárt hisztizni
fog.
Másnap fagyos hajnalra ébredtek. Anira az előző este került a sor,
hogy megfürödhessen a fürdőházban, s most vacogó fogakkal ébredt
– haj tincsei még mindig nyirkosán tapadtak a párnájára. Egész
délelőtt a szobájában maradt, hogy kifésülje a hajából a hideget.
Déltájban már elég erősen sütött a nap ahhoz, hogy kiterelje a libákat
a legelőre. Még nyirkos tincseit feltűzte és a kalapja alá tűrte, majd
találkozott Conraddal.
A nap nagyobbik felét kedvenc fája közelében töltötte – körbe-
körbe járt, hogy melegen tartsa végtagjait, hallgatta a szél hozzá
intézett szavait, melyek a hideg faágak által megszűrve jutottak el
hozzá – a hidegről értesült a széltől, melyet végig kell még
211
böjtölniük ahhoz, hogy kitavaszodhasson, és kiviruljon a világ.
Ani csodálattal ízlelgette a szavakat, melyek most már egészen
tisztán jutottak el hozzá. Egészen más volt ez, mint amikor a
madarak nyelvét tanulgatta – hallgatni a hangokat, figyelni a
mozgásukat, gyakorolni, gyakorolni, és megint csak gyakorolni,
hogy tökéletesen utánozni tudja őket. És a lovak beszédétől is
különbözött ez, amely lassan bontakozott ki, ahogy a kiscsikó
fejlődött – a hangok szavakká álltak össze a tudatában, olyan tisztán,
mintha csak a saját gondolatai lettek volna. A szél is egyre
megértőbben fújdogált. Képes beszédet intézett hozzá, minden egyes
érintéssel megismételve mondanivalóját. Rendkívüli összpontosítást
igényelt Anitól a megértése – a felfogása és a képek jelentésekkel
való társítása is.
A folyón túli erdő felől érkezett most a szél a bükkfához – suttogó
fenyvesek közül indult útjára, ahol baglyok és őzek lakóhelye volt, s
egy meghitt tisztás, amelyet megvilágítottak a fák lombjai között
beszűrődő napfény nyalábjai. Ani megborzongott. Egyetlen pillantást
vetett csupán Conradra, aki mogorván üldögélt egy kövön és a
felhőket vizslatta. Ani szólt a libáknak, hogy maradjanak a tó partján,
és remélte, hogy engedelmeskednek is neki.
Átugrotta a patak egyik ágát, ahol a legkeskenyebb volt a medre,
és megkereste ezt a bizonyos meleg, napsütötte tisztást a bükkfák
karéjában. Letelepedett egy kőre, levette a kalapját, hagyta kibomlani
hosszú haját. Megmasszírozta a fejbőrét, lehunyt szemmel élvezte,
amint a nap felitta róla a nyirkosságot, s érezte, amint a téli hideg
távozik a csontjaiból.
Szellő vágott utat magának hozzá a fák között, megérintette a
nyakát, és betüremkedett a tincsei közé, körülfonta őket, mint
repkény a tölgyfát, egyenként s óvatosan meg-megemelgetve a
fürtöket. Ani érezte, hogy egyre könnyebb a haja, amint megszabadul
a víztől, s mind jobban átjárja a levegő. Nyugodtan üldögélt a helyén,
mintha félne gondolkodni vagy megmozdulni, attól tartva, hogy
azzal egyszeriben véget vet a csodának. És valamilyen módon
sikerült szót értenie a széllel.
– Sárga lány.
Ani felállt és megfordult a tengelye körül. Conrad ott álldogált a
212
fák között. A szeme Ani hajára tapadt. Ani a fejéhez kapott, s érezte,
hogy a szél most is meg-megemeli, jóllehet rezzenéstelennek tűnt
körülötte a levegő.
– Mondd csak, mi vagy te tulajdonképpen? – kérdezte a fiú.
Ani sietősen összefogta már megszáradt haját, és a fejébe nyomta
a kalapot. Szótlanul beszélt a széllel, amely meg-megcibálta a
szalagot a kalapján, mintha csak azt az irányt mutatná, amerre
szeretné, hogy tovább haladjon. Végigcirógatta Ani karját, és aztán
otthagyta a tisztást.
– Libapásztorlány – felelte Ani. Conrad elnevette magát.
– Te nem vagy idevalósi. Mintha nem is lennél természetes
emberi lény.
– Conrad, kérlek, senkinek se áruld el, hogy láttad, milyen a
hajam. Ha érted, miért…
– Ez tisztességtelen dolog tőled. A többiek azt gondolják rólad, a
ludak királynője vagy, vagy valami efféle, én meg egy ostoba
fajankó, aki képtelen vagyok egymagam elboldogulni a rám bízott
madarakkal. De te még csak nem is tartozol közénk.
Azzal sarkon fordult és visszafutott a legelőre.
Aznap éjjel havazott. Az ebédlőben rossz hangulat uralkodott. A
béresek úgy meredtek a krumplira, mintha felforrósított köveket
tettek volna eléjük a tányérra – hozzá fölözött tejet és téli almát
kaptak, amelyek szárazak és ráncosak voltak, mint a parafa. Sehol
egy kis sajt, cukor a süteményhez, és már arra sem számíthattak,
hogy hamarosan ünnep lesz, amelyre készülődhet az ember. A szél
meg-megrohamozta az ablaküvegeket. A tavasz ugyanolyan
távolinak tűnt, mint az óceán.
A munkások az otthonról kezdtek beszélgetni, történeteket
meséltek egymásnak arról, hogy milyen reménytelen vállalkozás is
gazdálkodni az Erdőségben, az örökzöldek és páfrányok vidékén,
ahol egész évben süppedős a talaj. Az előző vásárnap valaki beteg
testvéreiről kapott hírt hazulról. Időközben megözvegyült asszonyok
és férfiak várták haza gyermekeiket, és az otthonhagyott szamaraik
annyira megöregedtek azóta, hogy már nem húzathatták el velük
szekereiket a legközelebbi piacra.
– Az én bérem a családunk utolsó reménysége – mondta Razo,
213
fejét lehajtva, mintha csak a karján sorakozó bolhacsípéseket
vizsgálgatná. – Persze, hiszen már három éve, hogy eljöttem
hazulról.
Volt, aki nevetett ezen, mások csak bólogattak.
– Én a birkák őrzésével többet keresek, mint apám egész évben a
gazdálkodással.
– Én meg úgy érzem, mintha a piacon csak szánalomból vennék
meg az emberek a mamám készítette szalmakalapokat – így egy
másik.
– Ezt az érzést én is ismerem. Ti is láttátok, milyen
gyékényszőnyegeket készítenek a rokonaim.
Bettin levett egy csirketollat Enna fejéről, mely a hajába tapadt.
– Ha a következő tél is ilyen kemény lesz, mint ez a mostani,
akkor jövőre kénytelenek lesznek kiköltözni a házból és a városba
jönni.
Ezt hallva mindannyian elhallgattak. A városra gondoltak, a
szorosan egymásra épült házakra, a roskatag emeletekre, arra, hogy
minden bűzlik nyáron, és a gyerekek az utcán játszanak, miközben a
hegyoldalon patakokban folyik a szennyvíz. Ani megborzongott a
gondolattól. Ugyanez a város a távolból szemlélve olyan szép volt,
mint egy születésnapi torta. Ám ha az ember eleve szerencsétlen,
akkor korántsem barátságos számára ez a hely. Kitekintett az
ablakon, a szobája irányába. Bár sohasem tekintette az otthonának
ezt a helyet, mégis sokkal nagyobb biztonságban érezte itt magát,
mint bárhol másutt korábban.
Talán minden rendbe jöhet még, miután visszatérek Kildenree-
be, gondolta. És aztán visszajövök ide, és mégis királyné leszek.
Nem volt kedve feleségül menni az ifjú herceghez, akit az
ünnepségen látott, de királynéként mégis csak többet tehetne a
városban látott ocsmányságok ellen, mint így. És talán, gondolta
kissé fanyar humorral, mire visszajövök ide, a herceg még nőhet is
valamicskét.
– Isi, a te családod miből él? – kérdezte egy lány Anitól. A
ruhájából lóhere illata és állatszag áradt.
– Nem tudom, mivel foglalatoskodhatnak mostanában – felelte
Ani.
214
 Conrad hátradőlt, csizmás lábát feltette az asztalra, és bántó
hangon nevetett.
– Azt sem tudod, miből élnek – állapította meg. – Hisz ez remek.
Most már Anira szegeződött minden szempár. Visszatartotta a
lélegzetét.
– Tudod, Conrad – szólalt meg Razo, és lesöpörte Conrad lábát az
asztalról –, az utóbbi időben egészen gyermeteg módon viselkedsz.
– Mi van? Hát már mindenkit az orránál fogva vezet? Ez a ti
kedvenc libapásztorlányotok nem is az Erdőségből származik.
Semmi köze a mi vidékünkhöz. – Hangja magasabbra emelkedett, és
a társait gúnyolva folytatta: – Hiszen a te bőröd olyan fehér, mint a
tej. És a szemed… egészen zöldes színű. Mi lehet a baja a
kacsámnak, libapásztorlány?
Miért nem eszik rendesen ez a disznó? Menj, kérdezd meg a
kitömött lovat, hogy mikor esik legközelebb eső.
– Conrad – szólalt meg Ani. – Kérlek szépen, hagyd abba. Ezzel
senkin sem segítesz. Kérlek…
A fiú körülnézett, mintha arra várna, hogy valaki a pártjára áll a
jelenlévők közül.
– El sem tudom hinni, hogy rajtam kívül ez még senkinek sem
tűnt fel. Ez a lány nem közülünk való. Egész idő alatt színészkedik.
Láttam az erdőben fésülködni. A haja leér a térdéig, mint egy
királylánynak. Ő az, aki miatt a testőrök tűvé teszik az egész várost.
Ekkor felpattant, Ani pedig hátrálni kezdett előle.
– Ő is a sárgák közé tartozik – jelentette ki Conrad.
A béresek egy emberként hallgattak, és Anira szegeződött minden
tekintet. Az ebédlőben tapintható volt a feszültség.
– Isi – szólalt meg valaki.
Az lenne a legjobb, ha mielőbb cselekednék, különben engem is
felakasztanak, és kiszegeznek a falra, mint Faládával tették, gondolta
Ani.
– Igazságtalan vagy velem – mondta. – Sajnálom, hogy egyáltalán
idejöttem, mert azt gondolod rólam, hogy elvettem, ami addig a tiéd
volt. De ezért még nem kellene arra törekedned, hogy mindenkivel
meggyűlöltess engem, és mindenki téged szeressen.
– Úgy van – helyeselt Enna. – Úgyhogy egy szót se többet,
215
Conrad.
Isi összerezzent.
– Azt hiszem, Enna azt akarta mondani, hogy hagyjuk abba ezt az
ostoba vitát. Nem hiszem, hogy akad közöttünk bárki is, aki azt
szeretné, hogy két táborra szakadjunk – mondta.
Conrad oda sem figyelt rá.
– Te ezt nem tudhatod, Enna. Én láttam őt…
– Én is – szakította félbe Enna. – Úgyhogy hagyj fel ezzel az
undorító irigykedéssel, és edd meg a kihűlt krumplidat, még mielőtt
én magam nyomom le a torkodon.
Conrad arca lángvörös lett, és nagyot csapott öklével az asztalon.
Razo és Beier is odaállt mellé, és megfogták a karját. Conradnak nem
tetszett a dolog, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét
Aniról.
– Akkor azt mondd meg nekem, Enna, miért titkolózik és miért
bujkál előlünk ez a lány. Mindig van a fején egy kalap vagy egy
kendő. Miért nem veszi le most, hogy bebizonyítsa az igazát?
– Enna, te ismersz engem. Mondd el nekik, kérlek – fordult Ani
Enna felé. Már alig várta, hogy barátnéja megszólaljon. Jó érzés volt,
hogy vállalhatta ezt a kockázatot, és ismét van olyan ember, akiben
megbízhat. Jaj, ne! gondolta rémülten, és érezte, hogy görcsbe rándul
a gyomra. Mégsem lett volna szabad megbíznom benne. Ő is el fog
árulni engem.
– Na, mi lesz már, Enna? – biztatta Razo. – Mi mondanivalód van
a számunkra? Biztasd csak Anit, hogy vegye le a kendőt, és
bizonyítsa be, hogy kinek van igaza. Örülnék, ha Conrad végre
aludni menne. Úgy tűnik, szegénynek kezd agyára menni az a tél
meg ez a város.
– Micsoda nyámnyila alakok vagytok! – sóhajtott fel Enna
fájdalmasan. Csak nehezen vette rá magát, hogy Anira nézzen,
mintha elviselhetetlen teher lenne számára a társai miatt érzett
szégyen. – Sajnálom, Isi, de úgy tűnik, tényleg jobb lesz, ha
megtudják az igazságot.
Ekkor ismét sóhajtott egy nagyot.
– Isinek leégett a haja egy tűz miatt, mielőtt idejött a városba.
Szegény, zavarban van emiatt. És én nem fogom rábeszélni, hogy
216
vegye le a kendőjét csak azért, hogy Conrad békén nagyja végre.
Ani tágra nyílt szemmel hallgatta, s a végén a földre szegezte
tekintetét.
*
Egy számára is váratlanul érkező nevetést próbált elnémítani
ezzel. Enna védelmezőén átkarolta a vállát, s a béresek már nem
meredtek egy emberként rá. Mintha hirtelen felkeltette volna az
érdeklődésüket a kihűlt krumpli, azt kezdték turkálni.
Conrad mozdulatlanul állt egy ideig, nem tudta eldönteni, mitévő
legyen, s továbbra is dühös volt.
– Majd én bebizonyítom – mondta. A többiek azonban ügyet sem
vetettek rá, így hamarosan kiviharzott a helyiségből.
Ani megérintette Enna vállát.
– Még hányszor mented meg az életemet? – kérdezte alig
hallhatóan.
– Ha ügyesebben tudnál hazudni, nem lenne szükség rá – súgta
vissza Enna.
– Tudom, tudom. Majd jobban iparkodom. Azt eddig is tudtam
rólad, hogy kettőnk helyett is észnél vagy, ha kell – mondta Ani már-
már nevetve. Aztán lehervadt arcáról a mosoly. – Látott erigem
kibontott hajjal, Enna.
– Senki se hisz neki. De vajon kinek akarja még elmondani
rajtunk kívül? Azt hiszem, óvatosnak kell lennünk tavaszig, aztán
úgyis elindulsz haza. Addig is örülök, hogy én lehetek a testőröd.
*
Napsütéses reggelre ébredtek. És a következő napon is. Ani
kiterelte a libákat a legelőre, Conrad lemaradva követte őket, és
időről időre egy-egy gúnyos biztatást hallatott.
– Szép munkát végeztél, libapásztorlány!
– Tereld csak őket össze ott hátul is!
– Vigyázz azzal a gúnárral, libapásztorlány, nehogy belecsípjen
abba a nagyságos hátsó feledbe!
Ani először is bejárta a legelőt, tojásokat keresve, mert a libák
néha a tó partján vagy a folyó kanyarulatánál, az ártéri fák gyökerei
közé is tojtak egyet-egyet. Conrad egyszer csak ott termett előtte.
Ani maga elé emelte a botját.
217
 – Hagyj békén, légy szíves! – szólt a fiúra. – Sajnálom, de nem
árulhatom el a többieknek az igazságot. Nem engedhetem meg
magamnak ezt. Bárcsak megtehetném!
– Add nekem egy haj fürtödet cserébe! – Conrad máris odalépett
elé, és kinyújtotta egyik kezét a haja felé.
– Ne érj hozzám! – sziszegte Ani.
Feltámadt a szél, és meglobogtatta a kalapja szalagját. Ani látta,
hogy a fiú nyaka libabőrös lett.
– Hagyj békét nekem, és cserébe megígérem, hogy hamarosan
eltűnök innen. Többé látnod se kell engem.
A fiú megrázta a fejét, de végül odébbállt.
Másnap délután Ani az egyik könyvet olvasgatta, amelyet
Gerictől kapott, és sehol sem látta Conradot. Fokozatosan terjedt szét
benne a nyugalom – olyan érzés volt, mint mikor egy hatalmas
esőcsepp hullik a karjára a fáról, s azt lassacskán beissza a bőre.
Végre, gondolta magában. Végre megunta, hogy kémkedjen
utánam és elment. A libák boldogan keresgélték párjukkal a friss
hajtásokat, és ügyet sem vetettek Anira. A napfény áttörte az
égboltot, és a faágak árnyékai kirajzolódtak előtte a földön, mint
közös pontból szerteágazó utak.
Levette a kalapját, megdörzsölgette a fejbőrét és megmasszírozta
a nyakát. Ritkán járt fedetlen fővel, csak olyankor, amikor biztos
lehetett abban, hogy senki sem látja, és bár éberen figyelt,
biztonságban érezte magát. Kissé unta már az olvasást, szeretett
volna mást csinálni. Szellő kocogtatta meg a homlokát, felborzolta a
haját, meg-meg-emelte hosszú tincsei végét.
Napok óta nem beszélgetett a széllel, mert folyton magán érezte
Conrad tekintetét. Jóleső izgalommal töltötte el a tudat, hogy
folytathatja a gyakorlást. A szél lágyan indázva haladt felfelé a
karján, mint ahogy a gyertya füstje szokott kígyózni a levegőben.
Egészen a haja tövéig hatolt, utat fúrt magának a tincsei között.
Figyelte a szél járását, s megállapította magában, hogy az nem
mindig válaszol neki. És megesett, hogy a szél ugyanazt az utat járta,
s nem volt hajlandó változtatni rajta. Néha olyan sovány és lassú
szelő fújdogált, hogy alig mozdult körülötte a levegő, máskor
felerősödött, és szabályosan ellökte magát Anitól. Ellentétben a
218
madarakkal és a lovakkal, a szélnek nem voltak érzései.
Ekkor hirtelen sötétebbre változott a fa körül az árnyék. Ani látta,
hogy egy kéz nyúlik tincsei felé, melyeket magasba emelt a szél.
Gondolatban összefogta az összes szelet és szellőt, s arra kérte,
távozzon tőle – hátrafelé, a hosszú árnyékok irányába. És érezte,
amint a szél elrugaszkodik a bőréről.
Amikor hátrafordult, látta, hogy Conrad narancssárga sapkája után
fut, amelyet a szél lesodort a fáról, s amelyet játékosan egyre tovább
és tovább röptetett előle, mindig egy kicsivel gyorsabban, mint
addig. Ani figyelte a széllel kergetőző fiút, s közben befonta szél-
fésülte haját, és körbetekerte a fején, mintha aranykoronát viselne.
Mire Conradnak sikerült lekapnia a sapkáját a legelőt határoló élő
sövény felső ágainak egyikéről, és visszaért hozzá, Ani már
visszatette a fejére saját, szalaggal átkötött kalapját, és elmélyülten
olvasgatott, de nem állhatta meg mosoly nélkül.
– Nem is lány vagy te, hanem egy démon – állapította meg
Conrad.
– Libapásztorlány – emlékeztette őt Ani.
Attól a naptól fogva Conrad sohasem merészkedett már olyan
közel hozzá, hogy megérinthesse – mindig igyekezett legalább
karnyújtásnyi távolságon kívül maradni. Miután a béresek az
ebédlőben egyértelműen értésére adták, hogy ügyet sem vetnek
elégedetlen morgolódására,
nap mint nap magányosan üldögélt közöttük – azzal múlatta az időt,
hogy száraz ágakat tartott a tűzbe, és megvárta, míg megégtek és
elfeketedtek.
Ani odatette mellé a reggelire kapott mazsolás buktát. Conrad
elfogadta tőle, és meg is ette – mintha ezzel ismerte volna be, hogy
alulmaradt a küzdelemben.
Ám amikor felpillantott, Ani még ott látta kisfiús arcán a
zavarodottság jeleit és az indulat szántotta barázdákat is.

219
Tizenhatodik fejezet
Két hónap telt el a téli ünnepek óta, és végre kezdett világos lenni,
amikor hajnalodott. A béresek, akik több mint egy hétig jóformán ki
sem mozdulhattak a négy fal közül a jeges eső és a nagy szél miatt,
örömmel hagyták el szobájukat. Kinyújtóztatták tagjaikat a reggeli
napfényben, s boldogan indultak a legelőkre jószágaikkal. A ludak
már türelmetlenül várták Anit, hogy végre elhagyhassák az ólat,
földet erezhessenek a talpuk alatt, és lelkesen gágogtak egész úton.
A fal tövéhez érve Ani megállt az árnyékban, hogy üdvözölje
Faládát. A sörénye még nedvességtől csillogott, de viszonylag jól
vészelte át a cudar időt. Üvegszeme közönyös tekintettel meredt a
város kőházaira.
Falada, mondta Ani.
Hercegnő, jött a válasz.
Conrad továbbra sem méltatta figyelemre Anit. Néha
leereszkedett annyira, hogy hajkurászta a libákat, kergette őket, hogy
kitéphesse néhány farktollukat, máskor gágogásukat utánozta,
bármiféle értelem nélkül. A fiú aznap a fal közelében maradt, a
kapunak támaszkodott, s ujjaival fésülgette kócos haját, amelyet saját
kezűleg szokott levágni.
Ani a bükkfa alatt üldögélt és a szelet hallgatta. Az tekeregve
haladt a fák között, megkerülve a törzsüket, bejárva ágaik
útvesztőjét, ahogy egy macska szokott dörgölőzni az emberhez,
simogatásra várva. Amikor a bőréhez ért, érezte leheletfinom,
duruzsoló hangját, és szavai nyomán képek keletkeztek benne,
amelyek suttogó hangokká alakultak át. Nem is hozzá beszélt a szél,
csak mondta a magáét, mintha a léte azonos lenne a beszéddel.
Egy pókháló, dalolta a szél, egy patak és egy folyó, dülöngélő őszi
nádbuzogányok, a bükkfák karcsú törzse és az erdő… Férfiak az
erdőben. Öt férfi a rengetegben… A patak felé tartanak, a libák felé,
a bükkfa felé és a hercegnő felé.
Ani belekapaszkodott egy hűs, szürke faágba és felhúzta magát
ültőhelyéből. Öt férfi az erdőben. A szél nem beszélt neki lovakról,

220
így hát nem valószínű, hogy nemes urak lennének, akik kora reggel
szoktak vadászni járni. Öten vannak. Túl sokan ahhoz, hogy béresek
legyenek. Ennyien nem hagyhatják ott egyszerre a rájuk bízott
jószágokat. A ligetek irányába kémlelt, s a patakon túli területre,
hátha észlel valamilyen mozgást. Egy fácán kezdett csapkodni a
szárnyával, de más zaj nem zavarta a feszült csendet. Semmi mást
nem hallott.
És akkor észrevette a sötét alakokat. Óvatosan haladtak, egyik
árnyéktól a másikig, rejtekként használva azok foltjait. És most
megtorpantak.
– Conrad! – mondta Ani. Kiáltani félt. A fiú azonban fel se nézett,
továbbra is a legelő kapujánál múlatta az időt. – Conrad!
Nem tudhatta, hogy miért nem kap választ a fiútól – nem hallja,
vagy nem törődik vele.
Hátranézett. Az alakok ismét mozgásba lendültek, s közeledtek a
patak partján meghúzódó erdőt szegélyező bükkfákhoz. Ott ismét
megtorpantak. Ani ekkor fémes csillogást is látott – olyan volt,
mintha egy baljós csillag pislákolt volna.
Veszély leselkedik ránk, figyelmeztette Ani a libákat. Veszély
közeledik a patak irányából.
Majd azt a hangsort használta, amely a „medvét" jelentette a libák
nyelvén, hogy megfelelően nagynak és kellően félelmetesnek
érzékeljék a veszélyt, s ne higgyék, hogy csak egy macska vagy
kutya közeledik feléjük, mert azokkal a madarak úgyszólván
gondolkodás nélkül bármikor készek voltak felvenni a harcot.
Így azonban a ludak csapatba verődve iszkoltak odébb, távolodva
a pataktól, s úgy festettek a zöldellő legelő kellős közepén, mint egy
hófehér tejfolt. Conrad is felkapta a fejét a negyvennyolc lúd
gágogását és szárnycsattogtatását hallva. Tekintete egy ideig a patak
környékét pásztázta, aztán átment a kapun és eltűnt Ani szeme elől.
Ő maga előresietett, hogy a libák élére, vagyis a madarak és a
közeledő férfiak közé álljon. Allatbőrből varrott ruhákat viseltek, de
nem egységeset, különböző volt a sapkájuk, a harisnyájuk és
bőrtokban tartott késeik is. Hárman közülük dróthurokban végződő
botot fogtak a kezükben, ami tökéletesen alkalmas eszköznek tűnt a
madarak befogásához, a többi kettő egy-egy üres zsákot vonszolt
221
maga után. Farkasszemet néztek Anival, és még csak nem is
lassították lépteiket, miközben egyre közeledtek felé.
– Semmi közük ezekhez a libákhoz – jelentette ki Ani. Az egyik
férfi mordult egyet. Még közelebb jöttek.
– Ezek itt mind a király lúdjai. Nem engedem, hogy egy ujjal is
hozzájuk nyúljanak.
– Állj félre az útból, te lány – förmedt rá az egyik férfi. –
Különben mi állítunk félre.
Ani azonban megvetette a lábát azon a helyen, ahol addig is állt,
és két kézre fogta a botját. Úgy érezte, nevetséges látványt nyújthat,
legalább annyira, mint egy gúnár, ha szembeszáll egy medvével, de
ennek ellenére egy tapodtat sem mozdult. Eltökélte magában, hogy
nem futamodik meg. A ludak eközben folyamatosan gágogtak a háta
mögött.
Az első férfi már odaért Ani mellé. Meglendítette a botját, és
egyetlen ütéssel kettétörte a lányét. A fa hangos roppanással adta
meg magát. Ani alól kiszaladt a lába, ő a földre zuhant.
Fussatok, szólt hátra a libáknak.
A madarak nem mozdultak. A gúnárok megkerülték nőstényeiket,
és fülsiketítő gágogással próbálták megvédeni őket, fejüket lehajtva
és fenyegetően sziszegve. A férfiak ügyet se vetettek rájuk. Hosszú
botjaikat odatartották föléjük, nyakukba akasztották a fémhurkokat,
és magukhoz húzták őket, majd beemelték a zsákokba. Még csak
meg sem csíphették őket. Ani látta mindezt, miközben arcával a
földhöz simult. A tolvajok egyike odahajolt fölé és a torkához
szorította a botját. Ani nyelni is alig bírt, olyan erősen nyomta, a
következő pillanatban már szédelgett és a gyomra is émelygett. A
talajmagasságban keletkezett szellő kígyózni kezdett körülötte,
végigsiklott a karján és a kézfején.
Ott fent, kérte Ani. Azt a férfit, a kalapját. Csinálj valamit vele,
kérlek.
A szellő elindult felfelé, fürge ujjaival körülsimította a férfi fejét,
majd hirtelen fuvallattal ledobta róla a kalapot. Az a földre esett. A
tolvaj követte a tekintetével, de nem gyanakodott. A libák dühödten
gágogtak, jóllehet féltek is, mert négy társuk már a zsák fogságában
tekergette a nyakát.
222
 Ani minden figyelmét a karját csiklandozó légmozgásokra
összpontosította, s megpróbálta egyesíteni őket. A szellők
csatlakoztak is egymáshoz, kíváncsian, s úgy fonódtak össze, mint
egy gombolyagban a szálak. Még, kérte Ani. Gyertek még többen.
A sok kis szellő széllé erősödve kapaszkodott egymásba,
elsüvítettek a lány feje fölött, köröztek egyet a fűszálak felett, s úgy
örvénylettek, akár a víz, miközben felkészültek a támadásra, mint
egy vadállat.
– Engedjenek el – kérte Ani a torkára nehezedő nyomás miatt alig
hallhatóan. – Ezek a király lúdjai. Védett madarak.
A férfi pillantásra se méltatta foglyát, bár kissé ráncolta a
homlokát.
A szél egyre nyugtalanabbul körözött Ani feje fölött, további
utasításra várva. Arra kérte, menjen kissé távolabb tőle, és a föld
közelében kavarogjon tovább. A szél engedelmeskedett neki. Egyik
vége továbbra is a lány kinyújtott karján pihent, de nagyobbik fele
tovább örvénylett és Anitől eltávolodva megközelítette a földet,
fellazítva a talajt, megmozgatva a kavicsokat, felkapva közülük a
legkönnyebbeket, mígnem a végén már jól láthatóvá vált, s olyan
volt, mintha egy sötét kígyó tekergett volna a levegőben. A tolvaj
hallotta a szél fütyülését, és abba az irányba fordította a fejét – nem
akart hinni a szemének, és váratlanul úrrá lett rajta a félelem.
– Libert, Odlef, vigyázzatok! Halljátok? – szólt oda két társának.
A férfiak erre hátat fordítottak a libáknak. Ők csak most vették
észre a fekete forgószelet, mely egyre csak dagadt és nőtt, már
akkora volt, mint a mögötte lévő bükkfa.
– Ez csak szemfényvesztés – legyintett az egyik. – Egy mágus
ócska trükkje.
– Vásári mutatvány, bizony – csatlakozott hozzá a társa. Ám az
arckifejezése elárulta, hogy valójában retteg.
Ani a gondolat ereje által odébb vezényelte a forgószelet, hogy az
arcul csapja az első férfit. Annak szeme telement porral és kosszal,
arcába kavicsok csapódtak, mintha egy egész rajnyi méh csipkedte
volna össze. Kiejtette a kezéből a botot, mindkét karjával a fejét
próbálta védeni.
A szél továbbhaladt, és a másik négy férfi ellen intézett támadást.
223
A szemükbe fújt, körülölelte és fojtogatta, majd egymáshoz lökte
őket, mint ahogy ők tették az imént elkapott libákkal. A madarak is
támadásba lendültek ekkor. A tolvajok bokáját és lábszárát
harapdálták, miközben a fejük fölött továbbra is ott örvénylett a
forgószél. A férfiak, a por miatt jóformán vakon tapogatózva, a szél
erejétől s a madarak támadásától megzavarodva, úgy viselkedtek,
mintha egyetlen szörnyszerű lény végtagjai lennének – üvöltöztek
egymás fülébe, csapkodtak maguk körül a karjukkal, kapkodták
lábaikat a harapások elől. Eközben kiszabadultak a libák az
őrizetlenül hagyott zsákokból, és ők is támadást indítottak az
idegenek ellen. Azok kapkodtak maguk körül, mint az idős nénikék
szoktak a darazsak után, és a végén megfutamodtak – elmenekültek a
legelőről. Mire a patakhoz értek, sikerült lerázniuk az őket üldöző
libákat, és bár ekkorra a szél is megszabadult már tör-melékterhétől,
ők továbbra sem mertek megállni.
Ani lassan feltápászkodott. Figyelte a menekülő támadókat, míg
alakjuk egybe nem olvadt a távoli árnyékokkal. Valami mintha
csiklandozta volna a bőrét. A három bot és a két zsák úgy hevert a
fűben, mint csata után a halottak. A ludak körbe-körbe futkároztak,
majd elindultak a patak felé, néhányan megálltak az erdő szélén,
mintha strázsálnának, miközben társaik diadalittas gágogásba
kezdtek. Ani megtapogatta fájó nyakát, majd csatlakozott az
önfeledten gágogó madarakhoz.
Hamarosan csizmás léptek döngő zajára kapta fel a fejét. Conrad
futva közeledett feléjük a kapun át, nyomában három fiú, akik az
északi mezőkön szoktak dolgozni. Megtorpantak, amikor látták,
hogy Ani már egyedül van a madarakkal, s figyelték a több tucatnyi
libát, melyek izgatottan futkároztak és kiabáltak a patak irányába
fordulva. És észrevették a kettétört botot is, amely Ani lába előtt
hevert.
– Hová tűntek? – kérdezte Conrad.
Ekkor vette észre a hurkos végű botokat és a zsákokat, és kiült a
megkönnyebbülés az arcára, mert ezek bizonyítékul szolgáltak arra,
hogy nem vaklárma volt, ami miatt idehívta a társait.
– Elmentek, maguktól – mondta Ani nevetve. Azon
tűnődött közben, vajon hogyan magyarázhatná el nekik, mi is
224
történt valójában.
– A botod – jegyezte meg az egyik fiú, akinek Sifrid volt a neve.
Felemelte a földről a két fadarabot, s mintegy bizonyítékként
odamutatta a társainak. – Téged megtámadtak!
– Igen – mondta Ani. A béreslegények vártak, ő pedig
megköszörülte a torkát és azt mondta: – Megvédtem magam velük
szemben. A libák pedig elüldözték őket a legelőről.
A négy fiú egy emberként meredt rá. A szájukat is eltá-tották egy
kissé a csodálkozástól.
– Hogyan? És hányan voltak? – kérdezte egyikük.
– Öten – hangzott Ani válasza.
– Aha…
Az egyik fiú elvigyorodott.
– A libapásztorlány elkergette a tolvajokat. Mit szóltok hozzá?
Egyik társa nevetett rajta, és megragadta a saját botját.
– Azt hittem, verekednünk kell majd, miután Conrad
lélekszakadva érkezett azzal a mesével, hogy bőrruhás férfiak járják
az erdőt. Köszönöm, hogy megkíméltél ettől – majd könnyedén
megbökte Ani karját.
– Megsebesültél – állapította meg Sifrid, és Ani nyakára mutatott.
– Semmi bajom – jelentette ki a lány. Pedig még most is érezte,
milyen hevesen lüktet a nyakában egy ér ott, ahol az idegen
nekiszorította a botot.
– Talán az lesz a legjobb, ha visszamegyünk a jószágainkhoz.
Lehet, hogy a tolvajokat nem tartja vissza az első kudarc, és úgy
döntenek, másutt is próbálkoznak.
– Ha támadnak, akkor mi is segítünk – ajánlkozott Ani.
– Persze. Segíts, segíts rajtunk, libapásztorlány. És hozd magaddal
a Rettenthetetlen Harcias Ludak Ármádiáját.
– Mit szólnátok ahhoz, ha inkább Ezertollú Banditáknak
neveznénk őket?
A három fiú nevetgélve, a történteket taglalva indult vissza, ki-ki
a helyére. Úgy tervezték, előtte még benéznek az ebédlőbe, hogy
elmeséljék Idecának, mi történt.
– Köszönöm, hogy segítettél, Conrad – mondta Ani. – Először azt
hittem, magamra hagytál.
225
 – Nem vagyok gyáva féreg – jelentette ki Conrad.
– Persze, hogy nem, nem is úgy értettem – szabadkozott Ani, és
csalódottan rázta a fejét. Szót értett már a széllel és a madarakkal, de
úgy tűnik, az emberekkel továbbra sem tud zöld ágra vergődni.
Persze, hisz ez édesanyja adománya, nem az övé. Na és Seliáé.
– Én biztosan kiálltam volna ellenük – erősködött Conrad.
Ani bólintott, jelezve, hogy őszintén hisz is ebben. És remélte,
hogy ezzel sikerül meggyőznie Conradot. A fiú megvonta a vállát,
nekitámaszkodott a kapunak, és a csizmáját nézegette, mintha azt
keresné, nem lyukadt-e ki. A libák rendületlenül gágogtak, Ani
biztonságot és nyugalmat sugalló szavakkal terelgette őket egybe.
Amikor a felhők teljesen eltakarták az ég kékjét, s a kora tavaszi
fagy miatt ismét végigfutott rajta a borzongás, Ani behajtotta a
libákat a helyükre. Amikor benyitott az ebédlő ajtaján, a jelenlévők
éljenzésbe törtek ki, s öklükkel csapkodták az asztal lapját. Sifrid a
feje fölé emelte a kettétört botot, az ütközet jelképeként. Ideca
alaposan szemügyre vette Ani nyakát, és hideg borogatást javasolt rá.
Bár nem mosolygott, elégedetlenségének sem adta jelét. Ani nem
akart beszélni a történtekről, így aztán a tehénpásztor és a juhászok
léptek elő, hogy elmondják a többieknek a saját változatukat,
gazdagon kiszínezve azokat a részleteket, amelyeket nem is láthattak.
– És akkor a libapásztorlány két férfit is kupán vágott a botjával,
pontosan célozva, előbb az egyiket, aztán a másikat is. Bumm… és
reccs. A harmadik egy valóságos óriás volt. A Bavara-hegységből
érkezhetett, medvehúson és nyers tojáson cseperedett fel, így
történhetett, hogy egyetlen ökölcsapásával sikerült kettétörnie a lány
pásztorbotját.
A hallgatóság szent borzadályt színlelve hallgatta beszámolójukat.
Ani a száját eltakarva kuncogott közben, ám megpillantotta
Conradot. A fiú arca komolyságról és szomorúságról árulkodott.
– Szóval a libapásztorlány – folytatta Sifrid – elhajította a
kettétört botot, zsíros hajánál fogva megragadta az ellenfelét, és
belefejelt a homlokába, épp a két szeme között. Bang! A fickó erre
elterült a földön, mint egy kivágott fa. Még a föld is beleremegett. A
libapásztorlánynak pedig elég volt egyetlen szót kimondania, a
madarai máris hadsereggé szerveződtek és elűzték a tolvajokat a
226
legelőről, aztán diadalittas gágogással követették vezérüket.
A béresek nevetéssel és tapssal jutalmazták a történetet, és négy
legény máris elindult, hogy megkeressék a tolvajok által hátrahagyott
botokat és zsákokat, és eltegyék emlékbe azokat. Közülük ketten
csak jóval később tértek vissza – ám nem botokat hoztak magukkal,
hanem Tattót, az udvari apródot.
– A király már hírül vette, hogy milyen hősiesen meg-védted a
ludait – jelentette be Tatto. – A te szádból szeretné hallani a
történetet, és ezúton mond köszönetet minden érintettnek.
A béresek éljenzésben törtek ki. Ani ülve maradt, és érezte, hogy
dermesztően hideg az arca.
– Én… nem mehetek oda – mondta végül.
– Ugyan már, Isi – noszogatta Sifrid. – Menj már, és dicsekedj
egy kicsit.
– Nem, nem, értsétek meg, én nem mehetek oda. Razo dobbantott
egyet a lábával.
– Egyáltalán nem vagy olyan félénk és szégyenlős, mint amikor
megérkeztél ide. Nyugodtan odaállhatsz a király színe elé. Ő is csak
egy ember, még ha koronát hord is a fején. Ugyanúgy eszik krumplit,
mint bármelyikünk, és nyilván böfögni is szokott.
– Lefogadom, hogy még sohasem fanyalodott hideg krumplira –
jegyezte meg Bettin.
– Hideg krumplira talán nem – mondta Razo. – De biztosra
veszem, hogy legalább olyan gyakran böfög, mint Beier szokott.
– Senki emberfia nem böföghet olyan sokat, mint Beier –
jelentette ki Sifrid.
– Szerintem maradjunk annyiban, hogy Isi majd megbizonyosodik
róla, amikor elmegy a királyhoz – zárta le a vitát Razo.
Ani látta, hogy ha a béreseken múlik, ezt nem úszhatja meg.
Észrevette Conradot a sarokban, aki úgy tett, mintha cseppet sem
érdekelné ez az egész, és odament hozzá.
– Eljönnél velem? – kérdezte.
A fiú megvonta a vállát, és felállt.
Miközben követték Tattót, aki kisietett az ebédlőből, a társaik
lelkesen biztatták őket. Ám alighogy megérkeztek az első
útkereszteződésig, Ani megtorpant.
227
 – Én mégsem megyek oda – jelentette ki. – Nem tehetem meg.
Azt reméltem, Conrad, hogy te elmégy majd helyettem.
Tatto elkerekedett szemmel nézett Anira, de Conrad nem
válaszolt.
– Kérlek – győzködte Ani. – Hiszen te is részese voltál az
eseményeknek. És te is biztosan ugyanúgy szembeszálltál volna
velük. Engem ne is hozz szóba. Tied a történet. Te vagy a főszereplő.
Úgy meséled el, ahogyan csak szeretnéd.
Tatto ingatni kezdte a fejét.
– Nem te vagy az, aki elzavarta őket? – kérdezte.
– Ezt amúgy sem tudják. Különben meg mit számít ez? Mellesleg
Conrad nagyon is megérdemli, hogy végre megdicsérjék. Értsétek
meg, én nem mehetek most a palotába. Egyszerűen… nem tehetem
meg.
Már csak két hónapot kell kivárnia, akkor lesz elég pénze, és
amint kitavaszodik, szép időben utazhat vissza Kildenree-be. Most
már úgy érezte, az a legbölcsebb, ha igyekszik távol tartani magát, és
kerülni a feltűnést. Conrad rándított egyet a vállán, és ruganyos, öles
léptekkel folytatta útját. Tattónak jóformán futnia kellett, hogy
utolérje. Ani figyelte távolodó alakjukat, míg el nem tűntek a szeme
elől. Két fiú a nagyvárosban… Azon tűnődött, vajon hibázott-e,
amikor úgy döntött, mégsem tart velük.
Elképzelte, hogyan dicsérik meg tettéért az egész udvar népe előtt,
s hogy Geric is elismerően hallgatja bátorsága történetét, s ugyanúgy
néz rá, mint egykor, s hogy a király ragaszkodik ahhoz, hogy
elmesélje neki az egész életét, és hisz is neki, amikor a végére ér, és
aztán messzi földre száműzi Seliát és a többi árulót, Anit pedig
szívélyesen fogadja az otthonába, a családjába…
Igen, így kellene történnie, gondolta magában. És így is végződne,
ha ez az egész egy esti mese volna. Ám tisztában volt azzal, hogy
felesleges ilyen szerencsés kimenetelben reménykednie. Csak akkor
teszi be a lábát a palotába, ha már nem érzi veszélyben az életét, ám
ehhez előbb valószínűleg vissza kell mennie Kildenree-be, hogy
segítséget kérjen az édesanyjától.
Már amennyiben egyáltalán érvényes még a jegyessége… Ani
most már úgy érezte, nem sajnálná, ha vissza kellene térnie
228
Bayernbe. Bár nem örült annak, hogy egy ilyen zöldfülű herceg a
jövendőbelije, s hogy nem szerelmi házasságot köt, elég vonzó volt
számára az a lehetőség, hogy Bayern királynéja válhat belőle, és
mellesleg már egyre inkább otthon érezte magát ebben a városban.
*
Ani az ágyán feküdt és az éjjeli lámpa fénye mellett olvasgatta
Bayern történelemkönyvét. Amikor kiolvasta, összecsukta a könyvet,
és az arcához szorította. Még mindig olyan illata volt, mint a
könyvtáraknak lenni szokott – por és bőrkötés, ragasztó, régi papír.
Egy könyv száz másik illatát hordozta magában. Szétnyitotta, és az
első oldalon Geric neve nézett vissza rá – gótikus betűkkel, híg
tintával és kisfiús kézírással írták. Ezt látva önkéntelenül is
elmosolyodott. Elképzelte a nyolc év körüli Gericet, kerekképű
gyermekként, türelmetlenül, kíváncsian. Ujjait végighúzta a nevén.
Enna kopogtatott az ajtaján, aztán be is lépett rajta. Ani úgy
csukta össze a könyvet, mintha rossz lenne a lelkiismerete.
– Gondoltam, hogy itt leszel – állapította meg. – A fiúk már
visszajöttek.
Aggódva fürkészte Ani arcát.
– Mi a baj? Nyugtalanít valami?
– Nem, dehogy. Vagyis egy kicsit mégis. Szerelmi bánat. De nem
veszélyes.
– Ah.
– De már gyógyulófélben vagyok. Azzal letette a könyvet.
– Azt a férfit nem nekem szánta a sors. Egy pillanatig sem volt az
enyém. Együtt piknikeztünk egy pár alkalommal, könyveket kaptam
tőle, hogy könnyebben teljen az idő, egyszer virágokat is, bár az eső
miatt elhullajtották a szirmaikat. Még egy lovat is felajánlott nekem,
egy nagyon szép paripát, és azt hitte rólam, igazi előkelő hölgy
vagyok.
– Valóban az vagy – figyelmeztette Enna.
– De ez most nem fontos, mert akkor nem lehettem az.
Mint ahogy most sem. Ám ő ettől függetlenül annak látott engem,
nem pedig libapásztorlánynak. Hiába volt csizma a lábamon, és hiába
hiányzott a korona a fejemről. Csodálatos férfi volt, és azóta egyre
csak sóhajtozom utána. Testőr, ráadásul a herceg szolgálatában, és
229
túlságosan közel áll Seliához is, és mellesleg nem szeret engem.
Úgyhogy ez minden.
Beletörődve vonta meg a vállát, majd gyorsan bólintott, mintha
ezzel végérvényesen lezártnak tekintené ezt a témát. Enna mosollyal
próbálta vigasztalni, ugyanakkor elgondolkodva vonta össze a
szemöldökét.
– Enna, te aggódsz valami miatt. Enna bólintott.
– Azt hiszem, hallanod kellene, mit mesélt Tatto a többieknek.
Amikor visszatértek az ebédlőbe, Tatto már az asztalfőn ült, ami
nagy megtiszteltetésnek számított, s feltűnő volt, hogy a jelenlévők
egy emberként figyeltek rá, ami ritkaságszámba ment ebben a
közösségben.
– … és tavasszal kerül rá sor. Amint elolvad a hó. Olyan biztos,
mint a halál. Apám legalábbis azt mondja.
– Ha ez igaz, akkor miért mondaná el neked? – kérdezte Beier.
Tatto felhorkant.
– Már mindenki tud róla. A háború előtt már amúgy sem juthat el
oda a híre.
– Háború? – kérdezte Ani.
– Kildenree-vel – mondta Enna.
– Hogy érted ezt, Tatto? Miért támadná meg Bayern Kildenree-t?
– Épp fordított a helyzet – magyarázta Conrad, és kihívóan nézett
Anira. Ő azonban elkapta róla a tekintetét.
– Pontosan – bólintott Tatto. – Úgy hírlik, meg akarnak támadni
bennünket. És már évek óta tervezgetik ezt.
De hamarosan befejezzük az út építését a hágón át, és akkor
sokkal hamarabb odaérünk, mint ők. Gondolom, hogy a hercegnőt, a
sárga lányt is csak csalinak küldték ide. Hogy elhitessék velünk,
minden a legnagyobb rendben van. De ő szembeszegült ezekkel a
harcias sárgákkal, és elmondta a királynak, hogy mire készülnek.
Mert ő szereti Bayernt, és mert nem tetszik neki az, amit ezek az
elvetemült kildenreák terveznek ellenünk.
– Ezt mondja a hercegnő? És tőle származik a hír, miszerint
Kildenree támadásra készül Bayern ellen. És a király hisz neki? –
kérdezte Ani.
Razo megvonta a vállát.
230
 – A télen már én is hallottam pletykákat arról, hogy mik a
kildenreák tervei.
– Ezek inkább a hercegnő tervei – súgta oda Ani Ennának, és
megfogta a vállát, mintha mielőbbi cselekvésre akarná sarkallni. – Ez
az egész nagyon is az ő mesterkedésére vall.
– Ne aggódj, Isi – szólt közbe Tatto. – Apám szerint a
hadseregünk olyan könnyen fogja felmorzsolni az erőiket, mint
ahogy egy vasmarok képes szétpréselni a szőlőszemeket.
– Igen, igaza van apádnak – mondta Ani. – Bizonyára így is lesz.
– Szerintem legfőbb ideje – így az egyik juhász. – Utoljára akkor
vett részt ez az ország egy jó kis háborúban, amikor a papám még
gyerek volt.
– Nem mintha bármit is látnánk majd belőle – így Sifrid.
– Talán mégis – érvelt Razo. – Ha elég sokáig tart és elég kiterjedt
lesz, akkor az erdőségi legényekre is szükség lesz. Mindannyian
kapunk majd egy-egy dárdát és pajzsot, beállunk a király seregébe,
és hősökként térünk vissza a városba. A lányok megéljeneznek és
ünnepelnek bennünket…
Ekkor már egyre többen nevetgéltek, és a jókedv reményről
árulkodott. Valaki rázendített egy ismert harci nótára, s a fiúk
többsége, sőt a lányok is csatlakoztak hozzá. „Hosszú út vár ránk,
szólít a hazánk. A völgyek megremegnek, legények menetelnek,
kezükben dárdával, király parancsával. A hegyek is megrázkódnak,
mikor ők csatáznak, a bátor harcosok, a kivont kardosok…"
Ani figyelte őket, s a dal minden egyes szavát olyan keménynek
és határozottnak érezte, mint egy-egy kalapácsütést. Az ebédlő falai
is beleremegtek, olyan erővel zengett az ének. Majd egyszerre csak
mindannyian elhallgattak. A hirtelen támadt csendben csak a maguk
elé képzelt látvány élt – az erdőségi fiúk, amint felnőtt férfiak és
sokat próbált harcosok között masíroznak. A kandallóban egyre
hangosabban pattogott és egyre élénkebben lobogott a tűz.
Ani akkor éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Sőt, az ágyában
sem volt képes sokáig megmaradni. Fel-alá járkált a parányi
szobában. Az új terv nehezen fogalmazódott meg benne. Emlékezett
rá, hogy egyszer azt mondta Ennának: „Még ha a béresek közül
akadna is olyan, aki hajlandó lenne csatába menni az igazamért, én
231
akkor sem szeretném, hogy kockáztassák miattam az életüket csak
azért, hogy visszakaphassam a nevemet."
Am most már tőle függetlenül is háború lesz. Igaz, ez nem az ő
csatája, nem is csak két barát nézeteltérése vagy egyszerűen csak két
ország megromlott viszonya az oka. Selia, aki semmilyen eszköztől
nem riadt vissza, most már magával rántotta Bayernt. Nem csak az
erdőségi mészárlás terheli a lelkét és szövetségeseiét. Az csak Selia
személyes hadjáratának első epizódja volt. És egyedül Ani
rendelkezett azzal a tudással, amely lehetővé teszi, hogy
megakadályozzák további ténykedését.
Holnap elmondja a béreseknek a teljes igazságot. És segítséget kér
tőlük. Ha a barátai támogatják, van esélye arra, hogy még élve ismét
a király színe elé jusson, és elmondja neki az egész történetet. Mégis
ijesztőnek találta ezt a tervet, mert így teljesen kiszolgáltatottá válik.
Semmiféle bizonyíték nincs a kezében. Egyedül a szőke haja és a
története bizonyíthatja igazát. De nyilván Selia is előállt már a maga
történetével, amit hamis tanúk is alátámaszthattak, és ráadásul – vele
ellentétben – ő rendelkezik az emberek meggyőzésének
képességével.
Ani nyugtalanul járkált még egy darabig a szobában, majd végül
úgy döntött, ellátogat a libák óljához. Jok és a párja a kapu közvetlen
közelében pihent, és nyomban felkapták a fejüket, amikor Ani
odaérkezett.
Miután üdvözölte őket, letelepedett melléjük egy kis időre, s
megcsodálta a fehér madarak különös, még a sötétben is
megnyilvánuló szépségét. Jok álmosan babusgatta párját, aki
csőrével tollászkodta őt.
Olyan magányos vagyok, panaszolta Ani Jóknak. Gyertek,
aludjatok velem az én szobámban.
A két madár követte, szinte nesztelenül haladva a macskaköves
úton, ha eltekintünk lábuk jellegzetes, halk csattogásától. Nem volt
nagy a távolság, s a madárpár hamarosan befészkelte magát az
ágyába, szinte teljesen kitöltve a helyét. Ani egy darabig üldögélt
mellettük, s kezét a hátukra téve, élvezte testük melegét. Aztán ismét
járkálni kezdett fel s alá. Az ágyában így már nem is volt hely a
számára, de ez sem érdekelte. Magában beszélt – a háborúról,
232
Seliáról, a szélről, a királyról, a háborúról.
Arca egészen átforrósodott a sok mozgástól és aggódástól, s végül
leült az ablak mellé, háttal az utcának, s az ajtó alatti résen át befújó
széllel hűsíttette a kezét és az arcát.
Úgy egy órával később ébredt fel. A padló hideg kövén találta
magát, arcát kinyújtott karján pihentette, haja sátorként terült szét.
Odakintről valami zajt hallott. Erre ébredt fel. Mozdulatlanul, feszült
figyelemmel fülelt.
Egy csizmás láb léptei alatt csikorogtak a kavicsok odakint. Egy
kisebb kő is kimozdult a helyéről. Majd zihálást hallott. Ani
mozdulatlan maradt, csak a szemét forgatta a zaj irányába. Először az
asztalra tévedt a tekintete – az a kis tükör állt rajta, amelyet a télen
kapott Ennától. Az ablak felé volt fordítva a lapja, s láthatta benne a
függöny két része közötti rést. Odakintről pedig egy szem kukucskált
be az ablakon. A tükörben az arca egy részét és hosszú, világos
copfja részletét is jól látta Ani.
Az ajtó lassan nyílt ki, hangja szinte észrevétlen volt, akár egy
alvó madár lélegzetvétel közben. Ani nem mozdult. Hirtelen semmit
sem értett. Olyan érzése volt, mintha még most is aludna, és ez az arc
is csak álmában tűnt volna fel, annyira hihetetlennek tetszett ez az
egész. Az ajtó most már szélesre tárult, Ani erre óvatosan felkelt.
Szerencsére a szobának abban a sarkában volt, amelyet nem láthatott
a behatoló, és szoknyájának suhogása időben épp egybeesett az
idegen lépteinek zajával, így annak semmi sem tűnhetett fel. Ezek az
ő léptei, gondolta magában. Ez ő, Ungolad.
Ám alighogy kimondta gondolatban a nevét, máris úrrá lett rajta a
félelem. A szeme tágra nyílt, a pulzusa hevesen vert. Innen csak a
hátát láthatta a férfinak, és a kivont tőr meg-megvillanó pengéjét.
Ungolad lábujjhegyen lopakodva egyenesen az ágya felé tartott, ahol
a két lúd aludt. Ani felmérte a helyzetét. Az ablak zárva van. Csakis
az ajtón keresztül távozhat.
Megtette az első lépést. Azután a másodikat is. Majd még egyet.
Szoknyáját felhúzta kissé a jobb kezével, s most már ott állt a padlón
kirajzolódó, holdfény sütötte világos folt határán, mely az ajtó felé
mutatott… A férfi már ott állt az ágya mellett. Keze a takaró után
nyúlt. Ani még egy lépést tett előre, és máris odakint állt a
233
holdfényes éjszakában.
A két lúd éktelen gágogásba fogott, amint megérezték, hogy
idegen kéz nyúl feléjük. Ani futásnak eredt. Hallotta még Ungolad
szitkozódását, és a ludak gágogását: támadás, ellenség, veszély,
harapd, tépd, védj meg!
Ani csizmája csattogott a köveken, és hamarosan üldözője döngő
lépteit is hallotta a háta mögött. Úgy tűnt, mintha egy ajtó nyitódott
volna tőle jobbra, s a távolban tovább folytatták a gágogást a libák.
Rémálmaiban hónapok óta gyakorolhatta és átgondolhatta, hogyan
fog menekülni Ungolad elől. Most semmi más nem jutott eszébe
azon kívül, hogy futnia kell.
Ismert egy ösvényt, amely megkerülte a házakat, de nem felfelé,
az ólakhoz vezetett, hanem le, a városfal irányába. Vagyis a nyugati
kapuhoz. A férfi dobogó lépteit egyre közelebbről hallotta. Most már
olyan érzése volt, mintha mindjárt a nyakába lihegne, s a félelemtől
minden ízében reszketett. Már-már biztosra vette, hogy mindjárt
elkapja egy kéz a nyakát vagy a bokáját, és lerántja, mint a róka a
tyúkot. Ekkor ott magaslott már előtte a nyugati kapu, melynek egyik
oldalán a legelők és az erdő, azon túl pedig maga az Erdőség terült
el. És a kapu szája fölött kékesen derengett Faláda feje, mintha csak
a város bejáratának őre volna. Ani felpillantott rá. Mintha Ungolad
megállt volna, vagy elrugaszkodott a földtől, hogy rávesse magát,
még mielőtt kiérhet a városból. Egy érintés és…
Falada, szólította meg Ani.
Valami történt ekkor. Mintha villám csapott volna le a háta
mögött. Mintha egy vadállat vetné rá magát, hogy széttépje. Olyan
forróság öntötte el, mintha lángra lobbant volna a teste. Fájdalmában
felkiáltott, hosszan, elnyúlón, mint egy megsebesített állat. Igen, a
fájdalom késztette erre. Ahogy kimondta magában ezt a szót,
megbotlott. Ungolad tőre a hátához ért.
Már nem hallotta a futó léptek zaját. Csak a férfi testének tompa
puffanását, amikor földet ért. Talán elvétette a célt vagy túl nagy
lendületet vett, azért nem zuhant rá. De, gondolta magában, úgyis
mindjárt itt lesz a nyakamban, ha én is elesek.
A gondolat ugyanolyan törvényszerű volt, mint az is, hogy előbb-
utóbb biztosan megbotlik. Hercegnő, szólt Falada.
234
 Ismét szilárdnak érezte a lába alatt a köveket, és továbbfutott –
egy idő múlva már nem az utca macskakövén, hanem füvön. Még
mindig úgy érezte, hogy ott lohol a nyomában a férfi, és ezért még
gyorsabban szedte lábait, már lefelé tartva a legelőn, a hátában érzett
fájdalomtól is hajtva, mintha üldözője lökdösne maga előtt. Átugrotta
a patakot, és hátranézett – látta is a férfit, amint lefelé futott a
domboldalon.
A felhők sötétebben komorultak fölötte, mint az égbolt. Vihar
készülődött, s az első villámlás fénye egy pillanatra megvilágította
előtte az északi horizontot. Á világ most még sötétebbnek tűnt, mint
amikor elindult. A legelőt szelek borzolták, kergetve egymást, mint
játék közben a medvebocsok, s olyan erővel futottak neki egy-egy
fának, hogy minden levél beleremegett. A szél most már ott
örvénylett körülötte, olyan erővel, mintha több száz szellő
kapaszkodott volna össze benne, hol a vállát, hol a hátát támadták,
így kénytelen volt előregörnyedni. És a szél továbbra is ott maradt a
közvetlen közelében.
A sötét alak egyenesen Ani felé tartott. Ő pedig végső
kétségbeesésében arra kérte a szelet, csapjon le az ellenségre – ezt
sugallta minden mozdulata, gondolatainak minden egyes fordulata,
melyek ugyanúgy örvénylettek benne, mint körülötte a levegő.
Érezte a szél minden egyes rohamát, és aztán azt is, hogy egyszerre
csak nyugalom támadt körülötte. A férfi a földre esett, és idébb
gurult – kétszer is megfordult saját tengelye körül. Ungolad lent
maradt. Karját védekező mozdulattal az arca elé emelte, s úgy lapult
a talajhoz, mint egy szikla. Próbált elrejtőzni a szél elől, amely
továbbra is tépkedte és cibálta a ruháját és a haját. Ani az erdő
irányába futott tovább. És vissza se nézett többé.
A fák erdővé sűrűsödtek, az erdő pedig rengeteggé, de ő azzal
sem törődött, merrefelé halad, csak futott tovább, ahogy a lába bírta.
Már a lélegzetvétel is fájt pedig neki, és úgy érezte, nem jut elég
levegőhöz a tüdeje. Mégis arra gondolt, bármeddig képes volna futni
már – keresztül az erdőn, túl a királyság határain. Kifutni akár az
egész világból. Amikor a falhoz ért, amely a királyi erdőket és
legelőket vette körül, egy pillanatig sem tétovázott – átmászott rajta.
Ezen az oldalon alacsony volt, a túloldalon azonban a lejtő miatt
235
vagy két ember magasságú lehetett. Mégis leugrott. Miután földet
ért, kifulladva, mozdulatlanul elterült.
Hallotta az erdő neszeit. Egy éjjeli bogár röptének zúgását. Egy
bagoly huhogását. De emberi hangot egyet se. Ha járkál is őr a falnak
ezen az oldalán vagy az erdőben, most akkor sem lehetett itt valahol
a közelben. Ani eltökélte magában, hogy felkel, még mielőtt egy
őrszem ideérhet, és még mielőtt Ungolad átveti magát a falon, vagy
csak felkapaszkodik és meglátja őt és vigyorogva figyeli, mint egy
prédára leső ragadozó. Szellő támadt a közelben, végighömpölygött a
fal tövében, a talaj közelében, és felkúszott Ani nyakába. Próbálta
megnyugtatni zakatoló szívét, és mielőbb megtisztítani gondolatait a
félelemtől, mert addig semmit sem hallhat a külvilág zajaiból. A szél
nem beszélt neki emberekről. Odaédesgetett magához egy szellőt,
mely addig a fal tetején táncolt, s megpróbálta kiszedni belőle, mi
újság az erdőben, amelyet az imént hagyott maga mögött. A fák nem
érezték Ungolad szagát. Talán sikerült alaposan lehagynia, vagy
eltévedt útközben. Ani mozdulatlanul feküdt, és fülelte a közelben
járó szelek szavát. Történeteiket hallgatva hamarosan megnyugodott,
szíve lelassult, szemhéja elnehezült és leragadt az álmosságtól.
Tett még egy utolsó erőfeszítést arra, hogy felálljon – és sikerült is
odébb botorkálnia a faltól, majd tovább, az erdő mélye felé. Attól
tartva, hogy a végén még elalszik, és összevérzi a földet, inkább állva
maradt, és csíkokat tépett a tunikája aljából – olyan heves
mozdulatokkal, hogy ettől kiújult a fájdalma. Mire sikerült
bekötöznie a sebét, már forogni látszott vele az egész világ – a föld
és a fák és az ég is, és bármelyik irányba is nézett, úgy érezte, mintha
minden „lent" lenne, a „fent" pedig megszűnt volna létezni. Egyik
kezével eltakarta a szemét, s olyan sötétségre talált így, amely az
éjszakánál is feketébb volt. Teste tehetetlenül roskadt le a kemény
földre, akár egy rongybabáé.

236
Harmadik rész - A sárga hölgy

Tizenhetedik fejezet
Ani három napon át gyalogolt. Hátán sötétbarna folttá alvadt a
vér, de valahányszor csak megérintette a szúrt sebet, ujjai hegye
élénkpiros lett tőle. Rendületlenül ment tovább.
Mintha elváltak volna tőle a tiszta gondolatok akkor, amikor
átlépte a kaput s folytatta útját a legelőn – azon a helyen, ahol Faláda
a falon utoljára szólította őt hercegnőnek, s ahol Ungolad a hátába
vágta a tőrét. A haja kibomlott, s teljes hosszában omlott le a vállára,
immáron fedetlenül – a látvány és az érzés is nyugtalanította, és
tudatosan kerülte az embereket, akikkel találkozhatott volna útja
során. Az tartotta benne a lelket, hogy létezik egy biztonságos hely,
ahol meghúzhatja magát. És minden erejével azon volt, hogy
eljusson oda. Leste a szél minden szavát, a víz hűs csörgedezését,
követte az ösvényt, mely elkerülte az emberek lakta helyeket.
Egymás után négy éjjel is a puszta földön hált. Az első éjszakán a
vérveszteség és a kimerültség ólomsúlyként húzta le a szemhéját.
Mégis eléggé magánál volt ahhoz, hogy érezze a kora tavaszi éjszaka
hidegségét. Még az álom legmélyebb szakaszához érve is tudatában
volt annak, hogy fázik, s mivel nem egyszer arra riadt, hogy jéghideg
ujjak érintik meg a bőrét, több helyütt is felszakadozott álmának
szövedéke. A nappali lét pedig nem volt más, mint egyenes
folytatása ennek a rémálomnak. Útnak indult, majd megbotlott és
megpihent, aztán ment tovább. Néha feltűnt neki néhány olyan
növény és gomba, amelyről úgy vélte, táplálékául szolgálhat, s úgy
szemezgetett belőlük egy keveset magának, hogy meg sem állt
közben.
Ám nem sokat törődött azzal, hogy legyen mit ennie, egyedül a
víz közelségére utaló szavakra fülelt, amikor elsuhant mellette egy-
egy szellő, mert a szomjúságtól már összeszikkadni érezte a nyelvét
és a torkát. Megesett, hogy arra riadt álmából, víz alá került a feje –
megállt ugyanis egy patak partján, s miközben szomját próbálta
237
oltani, eszméletét vesztette.
Persze emberek is lakták az Erdőségnek ezt a vidékét. Nem
tudhatta róluk, mifélék – jó vagy rossz szándék vezérli-e őket.
Sohasem tért le az útról, amely a városba vezetett, amelynek
látványától továbbra sem szabadulhatott: bár távolodott tőle, a hegy,
melyre házai épültek, még mindig ott magaslott bal kéz felől. Csak
akkor hagyta el egy darabon az utat, amikor emberek közelségéről
tájékoztatta a szél.
Déltájban, már a negyedik éjszaka után, ismerős ösvényre
bukkant, amely a kígyózva haladó erdőségi utak bonyolult
érhálózatából eredt. Kis híján elájult a megkönnyebbüléstől, amikor
viszontláthatta azokat a helyeket, ahol néhány hónappal ezelőtt
gyökereket és bogyókat keresgélt. Gondolatban köszönetet mondott
emlékezőtehetségének és szerencséjének azért, hogy sikerült
visszatalálnia ide, és a szélnek is az útbaigazításért.
Először meghökkent, amikor ismét megpillanthatta a házat. Már-
már attól tartott, itt valami tévedés lehet – talán csak a szeme
káprázik, azért lát két házat is egyszerre, remegve vibráló
délibábként. Talán nem is volt olyan sok fa azon a környéken, mint
itt.
Poppo, a kecske már messziről üdvözölte őt, és hangjára Gilsa is
felkapta a fejét a konyhakertben.
Ani szeretett volna odaköszönni neki, ilyen távolról, de előbb a
hangja hagyta cserben, azután a látása is. Megszédült a gondolattól,
hogy mindjárt megpihenhet és ismét biztonságban érezheti magát.
Tett még néhány lépést, s amikor megbizonyosodott arról, hogy az
asszony már csak karnyújtásnyi távolságra van tőle, megtorpant.
– Igen… mi az, gyermekem? – kérdezte Gilsa. Nem a
türelmetlenségtől, hanem az aggodalomtól remegett meg a hangja.
– Gilsa… megint elájulok… És úgy is történt.
*
A hasára fordulva feküdt Gilsa ágyában, a tűz mellett. A lángok
élénken lobogtak, a tűzifa ropogott, s ezekhez a zajokhoz Gilsa
kötőtűinek megnyugtató és halk, fémes csattogása társult. A
közeledő estére valló félhomály fokozatosan beszüremkedett
odakintről az ablak redőnyének rései között.
238
 – Átaludtam az egész napot – állapította meg Ani.
A fémes kattogás erre abbamaradt. Gilsa közelebb húzta a székét
az ágyhoz.
– Egy napot, egy éjszakát és még egy napot aludtál át –
pontosította Ani megállapítását. – De mostanra csillapodott a lázad,
és itt nem leselkedik már rád olyan nagy veszély.
Ani fájdalmasan rándult össze. Biztosra vette, hogy ez nem
egészen igaz. Gilsa figyelte minden rezzenését, és úgy ingatta a fejét,
mintha így szeretne szabadulni egy gondolattól.
– Az ég szerelmére, te lány… – mondta végül. – Nagyra
értékelem, hogy ez alkalommal legalább előre figyelmeztettél arra,
hogy mindjárt elájulsz. De mielőtt elterültél a földön, azért azt is
elárulhattad volna, hogy megsebesültél. Jó sok időmbe került, mire
levagdostam rólad a ruhát, aztán tisztára mosdattalak és megtaláltam
a sebhelyet. Miféle meggondolatlan módja ez a szívességkérésnek?
– Ó… – mondta Ani. – Az a kék tunika volt rajtam, amit tőled
kaptam. És én tönkretettem…
– Sokkal nagyobb baj, hogy valaki kést döfött a hátadba, mint az,
hogy tönkrement egy ócska ruhád, libuskám. Meg se moccantál,
miközben megmosdattalak és kitisztítottam a sebedet. Finn azt hitte,
már meghaltál.
Ani ekkor vette csak észre Finnt, aki a szoba másik végében az
ágyán ült, két kézzel a térdére támaszkodva. Biccentett Ani felé,
üdvözlésképpen, aztán felállt, és egy nagy tányér ételt tett el elé –
babpörkölt gőzölgött benne sok hagymával. Mohón bekanalazta,
miközben a háziak szótlanul figyelték.
– Köszönöm – mondta végül.
– Mondtam anyámnak, hogy valaki… – kezdte Finn.
– Azaz inkább valakik – helyesbítette Gilsa.
– Szóval hogy valakik az életedre akartak törni. És azt is mondtam
neki, hogy lehet, itt is keresni fognak. Nem akarta elhinni.
– Hát persze. Most már elhiszem. De nem szeretnék többet hallani
erről.
Gilsa egy pillanatig félbehagyott kötését nézte. Aztán eltette, és
így dohogott:
– Bár ha jobban meggondolom, lehet, hogy jobb lenne, ha mégis
239
többet tudnék róla.
*
Ani belefogott, és elmesélt nekik mindent. Még Falada levágott
fejét is szóba hozta. Beszélt nekik arról, hogy megtanulta a madarak
nyelvét és érti a szél szavát, és sokkal több dolgot elmondott nekik,
mint ami feltétlenül szükséges volt. Miközben a tüzet nézte, a
történetek kitisztultak és összeálltak a fejében, miközben folyt belőle
a szó. Amikor befejezte mondanivalóját, Gilsára emelte tekintetét,
aki meg se próbálta titkolni, mennyire meglepték a hallottak, és Finn,
aki kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé, néha bólogatva
biztatta folytatásra, amikor észrevette, hogy Ani őt nézi.
– Nos – mondta Gilsa –, olyan történet ez, amelyhez foghatót nem
mindennap hallhat az ember. Még akkor is az, ha már olyan
kiejtéssel beszélsz, mintha itt születtél volna ezen a vidéken.
– Sokat meséltem mostanában a béreseknek, főleg az esős
napokon, de néha hideg éjszakákon is, amikor semmi mást nem
lehetett hallani, mint a szél süvítését és a tűz pattogását. Olyan
meséket, amelyeket a nagynénémtől hallottam, és amelyeket
könyvekből olvastam. Az utóbbi néhány hónapban olyan sok
történetet meséltem már másoknak, hogy nem is gondoltam volna
magamról, ennyit ismerek. És sajnos hazudtam is. Hogy ne
lepleződjek le. Most, az igazat megvallva, ez is csak úgy hangzik,
mintha egy újabb történet lenne.
– Nekem tetszik ez a történet – jelentette ki Finn.
– Mit nem mondasz! – intette le Gilsa. – Ez nem olyan történet,
amelyik a tetszésünkre számít.
– Én még nem vagyok biztos abban, hogy tetszik ez a történet –
mondta Ani. – Talán csak szokatlan kimondva hallani. Még soha
senkinek sem meséltem el az egészet, még Ennának sem, aki pedig
egy részét már ismeri. Alighogy kimondom, máris úgy érzem,
változtatnom kellene rajta, hogy ugyanolyan jól hangozzék, mint a
többi történet is, amelyeket a béreseknek meséltem. Azt szeretném,
ha olyan hatásosan kezdődne, mint egy bál, és olyan halk suttogással
végződne, mint amikor az édesanya betakarja este a gyermekét
elalvás előtt.
– Szerintem igazából azt akarod, hogy a történet végén
240
hazalovagolhass egy szép paripán, és körülötted mindenki
éljenzésben törjön ki. Olyan ez, mint az ifjúkori ábrándjaink.
Ani tekintete a kandallóban aranyos fénnyel izzó kövekre tapadt.
– Talán igazad van. Lehet, hogy azt reméltem, visszatérhetek a
hazámba, és hogy az emberek majd belátják, mekkorát tévedtek
velem kapcsolatban. Azt reméltem, hogy felismerik, különleges
teremtés vagyok, aki szép és hatalmas is…
– Na persze, mindannyian ábrándoztunk már ilyesmiről. Finn is,
meg te is – mondta Gilsa. – Szerintem ő most is ábrándozik. Arról,
hogy dárdát és pajzsot adnak majd a kezébe. Mintha ettől nagyobb
tojásokat tojnának a tyúkjaink.
Finn lesütötte a szemét, és zavarában a csizmáját bámulta. Arcát
elrejtette előrehulló haja.
– Tudjuk jól, hogy mindez csak üres ábránd. Nem valószínű, hogy
az erdőségi legények közül bárkinek is dárdát és pajzsot adnának a
kezébe. És én se láthatom már viszont édesanyám királyságát,
nemhogy Kildenree ékköveként ünnepelnének engem az emberek.
Talán ostobaság ilyesmiről ábrándozni. Néha mégis olyan jó lenne
valami kézzelfogható dolog, amelynek az alapján az ember tudja,
pontosan mennyit is ér ő maga. Ugye, te is így vagy ezzel, Finn?
Finn előrehulló tincsei közül felpillantott, s Ani látta, hogy lassan
mosolyra húzódik a szája.
*
Ani kénytelen volt Gilsa házában maradni, míg teljesen fel nem
épült. Ugyanakkor nyugtalanította minden egyes óra, amelyet csak itt
töltött, és aggódva kémlelte az időjárás változásait. Vajon olvad-e
már a hó? Elindult-e már a hadsereg? Megtartották-e már a herceg és
a szélhámos hercegnő kézfogóját? Azt mondta Gilsának:
– Hamarosan vissza kell mennem, hogy elmondjam a történetet a
béreseknek, segítséget kérjek tőlük, és bevonuljunk a palotába és
kihallgatást kérjek a királytól és meggyőzzem őt arról, hogy…
– Csak türelem – szólt közbe Gilsa. – Légy türelemmel. – És azzal
visszakísérte Anit az ablaktól az ágyhoz.
Mély volt a sebe és sok vért veszített, a gyaloglás is kimerítette,
így több időre volt szüksége a gyógyuláshoz. Éjjel-nappal a hasán
fekve pihent, és amikor nem aludt, rettegett. Gilsa csak két nap
241
múlva engedte egyedül felkelni az ágyból, s hagyta, hogy kövesse ki
az udvarra, de még egy tojást sem emelhetett fel, nehogy
megerőltesse magát. Amikor követte az asszonyt az ólhoz, és segíteni
akart neki, Gilsa rácsapott a kezére, s aztán megkérdezte tőle, miről
beszélgetnek a csirkéi.
– Azt mondják, itt vannak az emberek, hogy elvigyék a
tojásainkat. Meg effélék. A csirkék nem különösebben jók a
társalgásban.
– Örülök neki – mondta Gilsa. – így könnyebb szívvel eszem meg
őket.
Délután vendégségbe érkezett Gilsa legközelebbi szomszédja, egy
gömbölyded asszonyság, aki átjárogatott hozzájuk, amikor szép volt
az idő. Leült a kandalló mellé, panaszkodott a férjére és a fiára,
miközben Gilsa, fél füllel hallgatva őt, sapkákat kötögetett. Anit már
a fekvés is fárasztotta, ezért az asztalhoz ült, s előrehajolt, hogy a
sebe ne érjen a szék háttámlájához. Az ablakon át ferde szögben
sütött be a nap, s miközben Frigart asszony hadonászott a kezével,
valami megcsillant rajta.
– Az a gyűrű – szólalt meg Ani. Felállt és megfogta az asszony
kezét. Rubinköves aranykarika volt, oly ismerős a számára, mint
tulajdonosának arcvonásai. Ani elvörösödött a felismeréstől.
– Hol szerezte ezt a gyűrűt? – kérdezte. Frigart elhúzta a kezét.
– Semmi közöd hozzá.
– Egy férfi viselte, akit ebben az erdőben öltek meg – mondta Ani.
– Talán lehúztad a kezéről? Eltemetted a holttestét?
– Semmi efféle nem történt – Frigart szinte köpködte a szavakat,
olyan indulatba jött. – Miket nem hordasz össze! Én fizetség gyanánt
kaptam ezt a gyűrűt.
– Mi az, Ani? – kérdezte Gilsa.
– Ez az én gyűrűm volt – felelte a lány. Maga előtt látta Talone-t
azon az utolsó éjszakán, amikor kezét a szíve fölé helyezve hűséget
esküdött neki. – Egy barátomnak adtam, akit megöltek azóta.
– Nos, ha valaha is a tiéd volt, akkor sem kapod többé vissza –
jelentette ki Frigart. – Nem tudom, hogyan jutott hozzá az albérlőm,
de két hónapig jól tartottam őt étellel-itallal, mire felépültj a
betegségéből annyira, hogy felkelhetett az ágyból, és meghálálja,
242
amit érte tettem. Ezzel fizetett, tehát a gyűrű jogosan az enyém. És
még mindig rászorul a segítségemre. Azt elárulhatom neked, hogy
még most is ott lakik nálunk, és a férjemnek szokott segíteni. Azt
mondja, pénzt kell keresnie, mert hosszú útra készül.
Ekkor elgondolkodva ráncolta a homlokát, majd felfújta az arcát,
ahogy a gyerekek szokták.
– Mellesleg soha élelemben nem volt még ilyen szép
csecsebecsém.
Gilsa olyan heveserii tiltakozott, mintha csak Ani anyja volna, de
a lány addig erősködött, hogy hazakíséri majd Frigartot, mígnem
Gilsa beadta a derekát. Finn nem engedte el Anit egyedül.
Belékarolt, hogy elkísérje. Így hármasban olyan
lassan Haladtak, hogy csaknem egy órába telt, mire megérkeztek,
mert tartottak attól, hqgy egy rossz mozdulattól felszakadhat Ani
sebe, vagy hogy a lány vagy Frigart kifullad útközben. Ani érezte,
hogy lüktet a sebe, minden egyes szívverésével, s a torka egészen
elszorult az izgalomtól, amikor már látták a házat az út egyik
kanyarjából. Egy férfi épp tűzifát aprított az udvaron. A haja túl sötét
volt ahhoz, hogy kildenrea legyen, bár több ősz szál csillogott benne,
mint amennyire Ani emlékezett, és jóval a válla alá ért már.
– Talone – szólalt meg Ani.
Talone felkapta a fejét, és kiejtette a fejszét a kezéből. Amikor
elindult Ani felé, a lány izmai hirtelen megfeszült, attól tartva, hogy
át akarja ölelni, annyira örül neki, és ettől kinyílhat a sebe, de a férfi
az utolsó pillanatban megtorpant előtte, megfogta a kezét és térdre
esett előtte.
– Hercegnő! – mondta, és Ani kezére borulva sírva fakadt. Egész
testét görcsösen rázta a zokogás.
*
Frigart azt sem tudta, mitévő legyen zavarában – udvariasan
beinvitálta a „hercegnőt" a házba, aztán odaállította a székeket a tűz
köré, majd sajnálkozva ugyan, de magukra hagyta őket, hogy
nyugodtan beszélgethessenek. Finn is velük maradt, s az ablak mellé
tett széken üldögélve szótlanul hallgatta őket.
Ani kérésére előbb Talone mondta el a maga történetét. Rövid
volt, és Ani gyanította, hogy megpróbáltatásainak számtalan részletét
243
elhallgatta előle. Minden társát legyilkolták, s kis híján ő maga is
odaveszett. Kezét ösztönösen is az oldalához kapta ekkor, s Ani
ebből sejthette, hogy mély, csaknem halálos sebet kaphatott. Talone
a sok vérveszteség miatt elájult, s éjféltájban, furcsa zajokra tért
magához – arra, hogy sírgödröket ásnak körülötte. Szerencsére
sikerült észrevétlenül odébbállnia, és bolyongani kezdett az erdőben,
mígnem végül megtalálta Frigart házát. És a szükség úgy hozta, hogy
azóta is náluk lakott.
– Tudtam, hogy Ungolad és a cimborái Bayernbe mennek tovább,
és azt terveztem, hogy visszamegyek a királynőhöz…, de sok időbe
telt, mire úgy-ahogy felépültem,
aztán beköszöntött a tél, és nem indulhattam útnak. Nem volt
pénzem, de ennél is nagyobb baj, hogy lovam se. Ekkor megrázta a
fejét. Tekintete dühről árulkodott.
– Azt hittem, téged is megöltek. Azt gondoltam, az elégtétel
egyedüli módja az lehet, ha életben maradok, valamilyen úton-
módon visszajutok az édesanyádhoz, különben sohasem fognak
értesülni az árulásról. Ha tudtam volna, hercegnő, hogy élsz, tűvé
tettem volna érted az egész Erdőséget és akár a várost is. Hiszen
azóta senki sem védett meg téged… Rosszul döntöttem, kudarcot
vallottam, és ez megbocsáthatatlan bűn.
– Szó sincs róla, kapitány – mondta Ani. – Mindannyiunkat
becsaptak és túlerőben voltak. Én is úgy éreztem, mint te, hogy még
nem jött el az elégtétel ideje. És egyelőre nem tehetek mást, mint
hogy kitartok. És látod, mindketten túléltük.
Talone mosolyogva nézett rá.
– Édesanyád büszke lenne rád, ha most látna. Bár nehezen
ismerne fel így, hogy elrejted a hajadat, és hogy az itteniek
kiejtésével beszélsz.
Ani a szája elé kapta a kezét zavarában. Már észre sem vette, ha
bayerni kiejtéssel beszélt. A hirtelen mozdulattól meghúzta a bőrt a
hátán, s a fájdalom végighasított benne. A férfi kérdőn nézett rá.
– Ungolad – mondta Ani.
Talone sötét tekintettel nézett rá. Ani sejtette, hogy hónapok óta
dajkálhatta már magában ezeket a borongós érzéseket.
– Sajnálom – mondta a férfi.
244
 – Ne sajnáld – kérte Ani. – Hatalomra vágyott, és elbízta magát.
Ha elkapott volna, és nem csak a tőrével nyúl utánam, akkor most
talán már nem is lennék életben.
Ani is elmesélte történetét Talone-nak, s ez alkalommal már
önmaga számára is valóságosnak tűnt az egész, és amikor Falada
falra kitűzött fejéről beszélt, kitört belőle a zokogás és a szájára
tapasztotta a kezét. Talone egy pillanatig sem vette le róla a
tekintetét. Most ő is mélységesen átélte a lány fájdalmát. Finn
előrehajolt, állát a tenyerébe támasztotta. Amikor Ani elfelejtett
beszámolni arról, hogyan kergette Conrad a kalapját a szélben, Finn
figyelmeztette erre, aztán jóízűen nevetett, amikor végül elmesélte.
– Gondolom, amikor Conrad a király színe elé állhatott, és
elmeséltették vele a libatolvajok történetét, rólam is beszélhetett
vagy legalább a testőröknek, mert Ungolad akkor éjjel talált meg. Én
pedig menekülni próbáltam előle.
Az emlék hatására egy pillanatra le kellett hunynia a szemét, de a
sötétben csak még félelmetesebbnek érezte a veszélyt. Ismét Talone-
ra emelte a tekintetét, és elmosolyodott.
– Kedves jó Talone, el sem tudod képzelni, micsoda megnyugvás
számomra, hogy megtaláltalak!
Talone vett egy nagy levegőt, majd elkapta róla a tekintetét és az
ablakot nézte inkább. A leengedett redőnyök nem engedték át a
fényt. Szellő kopogtatott szelíden az erdő fái között. Úgy tűnt,
Talone ezeket a neszeket és a közelgő estét figyeli, mint egy
tábornok a csatamezőt.
– Hát akkor háború lesz – mondta végül. – Ungolad minden hájjal
megkent fickó.
– Selia sem megy a szomszédba egy kis ravaszságért – tette hozzá
Ani. – Azt hiszem, fájt neki, hogy olyan sokáig élt a háttérbe
szorulva. Emlékszem, a nagynéném, egyszer régen, sok-sok évvel
ezelőtt azt mondta, Selia rendelkezik az emberek meggyőzésének
képességével. És kitűnően kamatoztatta ezt a tehetségét.
Talone szórakozottan bólintott. Úgy tűnt, egyedül a háború köti le
a figyelmét, és nem tartott különösebben attól a veszélytől, amit Selia
és az ő meggyőző képessége jelenthet.
– Mennyi ideig kell még pihenned ahhoz, hogy vállalhasd az utat
245
gyalogszerrel vissza a városba? – kérdezte Anitól.
– Semennyi. Máris indulhatunk – hangzott a válasz. Talone
kérdőn pillantott Finnre.
– Anyám szerint egy hét – mondta a fiú.
– Anyja fia – állapította meg Ani.
Úgy döntöttek, négy nap múlva visszatérnek. És ha Ani még
akkor sem lesz elég erős az úthoz…
– Majd ölbe kaplak, és úgy viszlek – ajánlotta fel Talone. – Bár
most már egy kicsivel nagyobb vagy, mint amikor elaludtál a hattyúk
tavának partján, és rád találtam.
Ani és Finn Frigart házában töltötték az éjszakát, és csak másnap
tértek vissza Gilsához. Ani Finnre és Talone-ra is támaszkodott
közben. A kirándulás után egy teljes napot és éjszakát végigaludt.
Gilsa pedig nem győzte korholni a meggondolatlanságáért. Ő
figyelmeztette, jó előre…
Talone nap mint nap ellátogatott Gilsáékhoz, az útközben talált
tűzifának valót magával cipelte, s Finn fejszéjével az udvarukon
aprította fel. Miután ezzel végzett, letelepedett Ani mellé a
kandallónál vagy egy kisszékre a kertben, tervezgették a jövőt, vagy
csak beszélgettek – újra és újra elmesélve, mi történt az Erdőségben,
és összeszedve, mit is tudnak az ellenségeikről.
Abban egyetértettek, hogy most reménytelen vállalkozás lenne
visszatérni Kildenree-be. Az Erdei Országúton gyalog tíz hónap alatt
jutnának vissza oda.
– Ott van a hegyi út, a hágón keresztül – mondta Talone. – De
most már készülődnek az emberek a háborúra, úgyhogy elég nehéz
lenne feltűnés nélkül átjutni rajta. De még ez tűnik a legnagyobb
esélyünknek.
Ani ingatta a fejét.
– Még ha sikerrel járnánk is, akkor sem tehetünk egyebet, mint
figyelmeztetjük a királynőt, hogy készítse fel a seregeit a támadásra.
A háborút nem akadályozhatjuk meg. Szerintem arra van a legtöbb
az esélyünk, hogy visszatérjünk a városba.
Ott legalább vannak barátaim, akik hajlandóak elkísérni
bennünket, és tanúskodni is.
Most, hogy már te is alátámaszthatod azt, amit állítok, nagyobb
246
esélyünk van arra, hogy meggyőzzük a királyt az igazunkról.
Ani számára kínos lassúsággal vánszorogtak a napok. Úgy érezte,
körülötte már minden mozgásba lendült – az almafák halvány
rózsaszín rügyei kifakadni készültek, Gilsa kertjében friss hajtások
zöldelltek, a levelek készen álltak a kibontakozásra, a madarak
szorgosan keresgélték a magvakat a földön, és a jelenről daloltak.
Most, most, most… Valahányszor csak észrevette, hogy Ani
türelmetlenül járkál vagy a kerítésnek támaszkodva az erdő sűrűjét
figyeli, Gilsa visszatessékelte őt a székéhez vagy az ágyába.
– Addig pihenj, ameddig megteheted. Még egy hercegnőnek is
időre van szüksége a gyógyuláshoz.
Gilsára nem tett különösebben nagy hatást az, hogy kiderült,
királyi vér csörgedez pártfogoltja ereiben.
Olyan játékosan használta a titulusát, mintha nem is hinne benne.
Egyszínű szoknyát és tunikát adott Anira, melyet bükkfa levelével
festett zöldre. Amikor először viselte, észrevette, hogy ott lapul a
zsebében a négy aranytáltos – Gilsa átköltöztette megtakarított
pénzét a kék szoknyából az újba.
– Neked adom – mondta Ani. Olyan könnyűek voltak a
pénzérmék, mintha csak falevelek lettek volna.
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Gilsa öntudatosan. Ani a
hanghordozásából tudta, hogy mindjárt valamilyen tréfás
megjegyzéssel áll elő. – Ráérsz megfizetni a szolgálataimat, amikor
már királynő leszel.
Az indulásuk előtt éjszakát Talone Gilsa házában töltötte. Sokáig
vitatkoztak azon, ki aludjon a fészerben. Gilsa azzal érvelt, az
utazóknak nagyobb szükségük van a pihenésre, mint neki – Ani
pedig azzal, hogy nem szeretnék kitúrni megszokott alvóhelyéről
sem Gilsát, sem pedig Finnt.
Talone-nak az volt a véleménye, hogy ő és Finn kényelmesen
megalszanak majd a fészerben. Finn pedig készséggel bólogatott,
függetlenül attól, hogy épp melyik változatot adták elő.
– Feküdj csak vissza az ágyamba, te lány – kérte Gilsa. – Hiszen
még nem vagy teljesen egészséges.
– Már jól vagyok – ellenkezett Ani.
– Biztosan? – kérdezte Gilsa. – Szerintem a csökönyös-séged
247
biztos jele annak, hogy beteg vagy. Erre még nem is gondoltál, ugye?
Végül a kandalló elé terítették le a matracaikat, és úgy aludtak
egymás mellett, mint a gyerekek.
Korán keltek, és komótosan falatozva reggeliztek, a forró teával
teli bögrével melengetve kezüket, a kandallóban égő tüzet bámulva.
Finn is velük tartott, mert ebből az elképzeléséből nem engedett.
Gilsa az utolsó pillanatokban is hangoztatta, mennyire félti
egyetlen fiát, s emlékeztette őt arra, hogy nélküle teljesen egyedül
marad, és csak akkor fog tudni róla, ha hírt ad magáról.
Talone elgondolkodva tisztogatta a kardját, melyet Frigart férjétől
kapott ajándékba, miután megtudta tőle, mennyit is ér a pirosköves
gyűrű. Ani egész idő alatt az arcukat figyelte – a tűz fénye
narancssárgára színezte őket.
Arra a hat hónappal ezelőtti napra gondolt, amikor először
távozott ebből a házból, s arra a lányra, aki ő volt akkor.
Elmosolyodott, mikor eszébe jutott, miféle baklövéseket követett
el – eszébe sem jutott, hogy Gilsa ágyát foglalta el, s úgy viselkedett,
mintha még mindig a palotabeli hercegnő lenne, aki elvárja, hogy
kiszolgálják. Aztán arra gondolt, milyen volt az út az idegen városig,
hogy el kellett tanulnia az itteni kiejtést, s hogy micsoda naivitás volt
részéről azt hinni, elég, ha megkeresi a királyt, s elmeséli neki, mi
történt vele. Lám, ezt a tervét milyen hamar meghiúsította az, hogy
inába szállt a bátorsága, amint feltűnt Selia, akin a saját ruháját
láthatta viszont. Háromszor is menekülnie kellett már azóta. De most
már soha többé nem futamodik meg. Minden rendbe jön majd, vagy
különben Ungolad tőre hamarosan ismét utat talál a húsába.

Tizennyolcadik fejezet
Gilsa búcsúzóul mindegyiküket megölelte-megcsókol-ta, sok
szerencsét kívánt, és útnak indultak. A levegő tiszta volt, s az
újjáéledő természet illatát hordozta. Ani fülelt a szellő szavára, a
tavaszi hírekre, és egyre magabiztosabb lett. A két férfi nem engedte,
hogy maga vigye a cókmókját a vállán, így aztán teher nélkül,
könnyedén lépkedett az ösvényen, még ha kissé lassabban is, mint a
sebesülése előtt.

248
 Két éjszakát az erdő lombsátra alatt töltöttek el, aztán ritkulni
kezdtek a fák, a város közelségét jelezve. Ani és Talone megvárták
Finnt, aki előrement, hogy felderítse a kapu környékét, és kereste
Ungolad és embereinek nyomát. Kisvártatva vissza is tért hozzájuk,
miután meggyőződött arról, hogy biztonságban érezhetik magukat.
Ani érezte, hogy a város felől fújdogáló szelek is megerősítik ezt:
nem beszéltek világos hajú férfiakról, és könnyedén libbentek
tovább.
Ezen a héten nem volt vásár, emiatt csak gyér forgalom zajlott a
városkapu környékén. Ani mégis kiszolgáltatottnak érezte magát,
amikor áthaladt a hatalmas kapun, s úgy érezte, mintha a kövek
gyanakvóan méricskélnék. Senki sem állta útjukat.
A széles főutat már díszítgették a közeledő esküvő alkalmából. A
magas tölgyfákat sárga, kék, narancssárga és fehér papírba
csomagolták, s úgy néztek ki, mintha vastag derekú asszonyok
lennének, tavaszi népviseletben. Fölöttük hosszú szalagok lobogtak a
szélben a végtelen ég felé, össze-összetalálkozva a tölgyfák fölött,
mintha ideiglenes kapuk volnának. Sokan sétáltak át alattuk,
árnyékuk hosszan vetődött rájuk, majd újabb kapuk alá érkeztek. A
piactéren több volt a papírmasé dísz, mint az ember. Az egész város
színpompába öltözött, de csöndesnek és nyugodtnak tűnt. Ani ezt
furcsállotta és valahogy szomorúnak is érezte – mintha egy tündöklő
szépségű madár volna, amely elveszítette a hangját. Úgy érezte,
minden vibrál körülöttük a feszültségtől és a várakozás izgalmától.
Keskeny utcákon haladva mutatta társainak az utat, kerülve a
forgalmasabb részeket. Már elérték a nyugati városfalat, s egy
darabig annak mentén haladtak tovább – míg a béresek szállásáig
nem értek. Az alacsony épületek úgy simultak a falhoz, mint ahogy a
vadászni készülő macskák lapulnak meg az árnyékban. A nap még
magasan járt a nyugati horizonton, és az ég kéken derengett; a
béresek valószínűleg még a legelőn vagy az istállóknál vannak,
kihasználva a nap utolsó sugarainak melegét, s hagyva, hogy
jószágaik azt is élvezhessék a friss hajtások zöldjén kívül. Még a
macskakövek között is előbújt néhány zöld fűszál, amerre csak
elhaladtak. A tavasz meghódította a várost.
Amikor Ideca sárga házához értek, Talone azt kérte, hadd lépjen
249
be ő elsőként közülük. Megállt a küszöbön, és visszanézett.
– Hercegnő, itt telt ház van – állapította meg.
Ani odalépett mellé, és látta, hogy minden hely foglalt – béresek
ültek nemcsak az asztal, hanem a kandalló körül is.
– Isi! – Enna nyomban felpattant a helyéről, amint meglátta, és
már futott is elé. Ani intett Talone-nak, jelezve, hogy minden
rendben van, mire a férfi félrelépett az útból, és visszadugta imént
kivont kardját. Ennát többen is követték, s a végén már a társaság
fele ott tolongott Ani előtt, hogy megölelhesse, és gratuláljanak neki
azért, hogy életben maradt. Tisztelettel és ugyanakkor tétován
érintették meg, amit Ani végképp nem értett – kérdőn nézett
Ennára.
– Elmeséltem már nekik – mondta Enna. – Ne haragudj. Úgy
éreztem, eljött a megfelelő idő. Annyira megkönnyebbültem a hírre,
hogy megmenekültél. Láttalak akkor éjjel menekülni, és rettenetesen
féltettelek. A lúdjaid felverték az egész házat, és a nyomodba is
eredtünk. El kellett mondanom hát a többieknek, miért futottál el, és
hogy ki az, aki üldözött. De aztán eltűntetek az erdőben, és Isi… el
sem tudod képzelni, mennyi minden őrültség megfordult már a
fejünkben, mert fogalmunk sem lehetett arról, mi történt veled.
– A két liba… amelyik akkor éjjel a szobámban volt…
– Jól vannak – nyugtatta meg Enna. – Azt hiszem, az a copfos
férfi belerúghatott ugyan a gúnárba, de őt szerencsére kemény fából
faragták.
– Ez így van.
– Úgyhogy, libapásztorlány – szólalt meg Razo, utat törve
magának a tömegben, hogy Enna mellé állhasson –, most már áruld
el nekünk, te tényleg hercegnő vagy?
– Született sárga lány vagyok – felelte Ani.
Razo elmosolyodott, s évődve megbökte a lány karját. A többiek
hátrébb léptek, úgy figyelték, mintha egy ismeretlen madár lenne,
amelyik röpülésre készül, de közülük senki sem tudja, mekkorák a
szárnyai.
Ani ezután bemutatta Talone-t és Finnt a béreseknek. Ok is
kiáltozni kezdték a nevüket feléjük, egyszerre, aztán egymás után.
Ani aztán megkérdezte tőlük, miért van itt mindenki az ebédlőben,
250
amikor odakint olyan szép az idő.
– Ünnep van egész héten, a herceg esküvője miatt – felelte Sifrid.
– Mikor lesz? – kérdezte Ani.
– Két nap múlva – felelte Ideca, aki most szólalt meg először. –
Szóval te vagy az a bizonyos sárga lány? Azt hiszem, akkor jobb
lesz, ha sietsz, mert holnap háromra ott kell lenned. Uramisten,
képzeljétek csak el, a végén még egy gyilkost vesz el a herceg.
Lehet, hogy elvágja a torkát a nászágyukban.
– Vagy végez valamennyi kildenreával, aki csak tud az eddigi
ténykedéséről – tódította Enna.
– A hadsereget már mozgósították – mondta Sifrid. – A múlt
héten távoztak a városból a főkapun át, és nagy ünnepség is volt.
Most már nyílt titok, hogy háború lesz.
Enna arca hirtelen felderült egy gondolat nyomán.
– Miután eltűntél, üzenetet juttattunk el Tattóval a királynak.
Becsúsztatta a cédulát az ajtaja alatt. Névtelen levél volt. Megírtuk
benne, hogy a hercegnő szélhámos, és azt is, hogy csak kitaláció,
miszerint a kildenreák háborút akarnak indítani ellenünk. Nem
tudom, hogy végül eljutott-e hozzá az üzenetünk, vagy hogy elhitte-
e, de legalább megpróbáltuk.
Azok, akik nem hallottak a királynak írt levélről, kérdezgetni
kezdték Ennát, s pillanatokon belül nagy hangzavar támadt a
teremben. Ani körülnézett. Conrad az egyik sarokban üldögélt, a
haját babrálta. Ani odament hozzá, a fejkendője alól kihúzott közben
egy hosszú tincset, és azt mondta:
– Conrad, sajnálom…
A fiú rándított egyet a vállán, Ani pedig leült mellé.
– Igazad volt azzal kapcsolatban, hogy ki vagyok én – mondta –,
én pedig hazudtam, mert féltem.
Azzal lenyisszantott a hajából egy tincset, és Conrad kezébe
nyomta. A fiú morzsolgatni kezdte az ujjai között.
– Én mondtam el az idegen testőröknek, hogy hol vagy – mondta
Conrad, és felemelte a fejét. Ani ekkor vette csak észre, hogy
megremeg a szája széle.
– Azt akartam, hogy találjanak meg téged – folytatta Conrad. – De
azt nem tudtam, miért akarnának megölni téged. Esküszöm, hogy
251
nem tudtam róla, mi a szándékuk veled.
– Nincs semmi baj – mondta Ani. – Nyugodj meg. Ennek most
már vége.
Conrad a kezében tartott hajtincsre pillantott, és már majdnem
képes volt mosolyogni.
– A legszívesebben levágtam volna egy tincsedet bosz-szúból –
vallotta be. – De aztán megbabonáztál. És most meg kiderül, hogy
valójában hercegnő vagy. Ugyan ki gondolta volna rólad?
Ani felállt és a többiek felé fordult. Csak most vette észre, hogy
mindenki őket hallgatja.
– Tudjátok, van valami, amit nem értek. Korábban
mindannyiótoknak hazudtam. Miért hisztek most nekem, amikor azt
állítom magamról, hogy hercegnő vagyok?
Enna elmosolyodott.
– Mert már elég jól ismerünk téged.
Olyan hangzavar támadt, mintha valamennyien egyszerre akartak
volna válaszolni a kérdésére.
– Igen – így Bettin. – Te a mi libapásztorlányunk vagy.
– Te vagy a sárga lány – mondta Conrad, és rávigyorgott a
mellette álló társára.
– Isi vagy – így Razo.
– Ani a neved – érintette meg a vállát Enna.
Ani elmosolyodott, és lesütötte a szemét, mert érezte, hogy
könnybe lábad.
– Nos, akkor hogy hívjunk mostantól fogva? – kérdezte Razo.
Ani megvonta a vállát.
– Ahogy neked tetszik, Razo – felelte.
– Én nem tudom se Isinek, se Aninak hívni – suttogta valaki. –
Hiszen most már hercegnő.
Enna csak ekkor jött rá, hogy a három vendég hajnal óta úton van.
Leültették őket, meleg ételt tettek eléjük, és
majdnem friss kenyeret. Maga Ideca szolgálta ki őket. Ani
észrevette, hogy több pörköltet kapott a tányérjába, mint máskor.
Ideges volt, egyfelől azért, mert segítséget kellett kérnie a béresektől,
másfelől mert találkoznia kellett a kildenreákkal. Hogy
megnyugodjon valamelyest, erőltetni próbálta az evést – arra
252
összpontosította a figyelmét, hogy gyorsan bekanalazza az ételt.
Miközben vacsoráztak, több béres is megkörnyékezte Finnt.
Voltak, akik megismerték a vásárból, s kérdezgették, hová valósi és
miféle portékát szokott a piacra hozni. Finn türelmesen
válaszolgatott a kérdéseikre, s Anit is meglepte azzal, hogy
szemlátomást örült a rá irányuló figyelemnek. Főleg Ennáénak.
Jobban érdekelte az, hogy mit mond a lány, mint az étel, s arcizma se
rezdült, amikor a lány megérintette a vállát, miközben elhaladt
mellette.
Mielőtt kiürült volna a tányérja, Aninak feltűnt, hogy a béreseknél
a szokásosnál több bot van, és sokan kalapot nyomtak a fejükbe,
veregették egymás vállát és halkan beszélgettek vagy egyenesen
egymás füléhez hajolva sugdolóztak.
– Mi folyik itt? – kérdezte Ani.
– Veled tartunk, Isi… ööö, úrnőm – felelte Razo. Kidüllesztette a
mellkasát, maga elé emelte a botját, és két kézzel megmarkolta.
– Mi leszünk a testőrséged. Az itteni hagyományoknak
megfelelően. Mint a rendfenntartók. Nem kérünk fizetséget érte, és
önkéntesen szolgálunk. És készen állunk megvédeni téged, ha más
fegyverrel nem is, de legalább a botjainkkal.
Ani felállt az asztaltól.
– Azért jöttem vissza ide, hogy segítséget kérjek tőletek – mondta
meghatottan. – És még elő sem adhattam a kérésemet, ti máris
teljesítettétek.
– Ugyan már, azért ne lepődj meg olyan nagyon – mondta Enna. –
Most már tudhatnád, milyen hűségesek vagyunk mi, erdőségiek.
Talán egy fenyőfa kiveti lombjából a madarakat? Vagy lelöki
magáról a mohát, amely a kérgén telepszik meg?
– Ezek szerint én vagyok a moha, ti meg a kéreg? – kérdezte Ani.
Enna átkapta a derekát és tréfásan megrázta.
– Senkit se ismerek, aki annyira hasonlítana a mohára, mint te –
tréfálkozott.
– Köszönöm, és azt is, hogy ilyen segítőkészek vagytok. De még
mielőtt elindulunk, tudnotok kell róla, mekkora veszélynek lesztek
kitéve miattam. Az áruló kildenreák és az álhercegnő több mint húsz
honfitársukat ölték már meg. Ez nem gyerekjáték, hanem halálosan
253
komoly dolog.
– Nos, mi akkor is hajlandóak vagyunk részt venni benne –
mondta Beier.
– Ez természetes. Számunkra egyértelmű, hogy veled tartunk –
bizonygatta Enna. – Különben szégyent hoznánk az Erdőség népére!
– De… – próbált tiltakozni Ani.
Enna védekező mozdulattal tartotta fel egyik kezét.
– Isi, tudom, hogy attól félsz, valamelyikünknek baja esik, és
akkor téged fogunk hibáztatni. Semmitől se félj! Tudjuk, hogy
veszélyes dologra vállalkozunk. Lehet, hogy az Erdőségből
származunk, de akkor is bayerniek vagyunk, és nem fogunk gyávák
módjára meghátrálni a harc elől.
Néhány béres már türelmetlenül ütögette botjával a padlót, és
valaki elkiáltotta magát:
– Bayernért!
Ani elnevette magát.
– Köszönöm – mondta végül. Talone bólintott és előrelépett.
– Nos, akkor jó. Figyeljetek rám.
Minden szempár rá szegeződött. Sokan fölegyenesedtek és
kidüllesztették a mellkasukat, mint a hivatásos katonák, amikor
vigyázzba vágják magukat. – A csaló testőrei bizonyára meg akarnak
ölni bennünket, még mielőtt bejuthatnánk a palotába. A ti dolgotok a
hercegnőt megvédeni. Ne kezdeményezzétek a harcot, csak akkor
ragadjatok fegyvert, ha mások rátok támadtak, és ne mozduljatok el
mellőle. Az a célunk, hogy a király színe elé járulhassunk. Jó, hogy
ilyen sokan vagyunk. Ha csak hárman lennénk, könnyen
elválaszthatnának bennünket egymástól, és elvághatnák a torkunkat,
még mielőtt a király végighallgatja a történetünket.
– Az én dolgom lesz elmesélni neki, mi történt – mondta Ani. –
Ha a király nem hisz nekem, akkor gyertek vissza ide. Ne
feltűnősködjetek, ne kakaskodjatok és ne is szájhősködjetek. Azt
szeretném, ha mindannyian épségben túlélnénk ezt az egészet.
Enna odafordult felé.
– Én sosem hagylak magadra. Megígértem, hogy így lesz.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam, Enna. Ha a király nem
hisz nekem, nincs mit tennünk.
254
 – Majd meglátjuk – mondta Enna.
Ani már épp vitatkozni akart vele, de Talone megfogta a
könyökét.
– Hercegnő – szólt rá szelíden. Ani bólintott.
– Nos, azoknak mondom, akik szívesen jönnének velünk, hogy
elérkezett az indulás ideje.
Ő ment hát legelöl, nyomában a botokkal, husángokkal
felfegyverzett béresek zöld ruhában, zöld kendőben és sapkában –
így hát inkább a tavasz előfutárának érezhette magát, mintsem egy
kisebbfajta hadsereg parancsnokának. A poros csizmában menetelő,
sovány legények-leányok csapata büszkén masírozott. Talone a
kardját markolta, tekintete olyan szürke volt, mint az acélpenge,
hajában ezüstös szálak csillogtak, s olyan elszántságot s rendíthe-
tetlenséget sugárzott egész lénye, mint a városfal kövei. Ani mellett
lépdelt, s közben ugyanolyan éber szemmel fürkészte a közeli
utcákat, mint a környéket pásztázta, amikor még a Fehér Kőpalota
keleti kapujának kapitányaként szolgált. Senki sem szólalt meg. Ani
érezte, mekkora felelősség nehezedik a vállaira – az életük múlhat
rajta. Olyan valóságos volt ez az érzés, mint a szél ereje, amelyet a
hátába kapott. Nem volt ő sem királynő, sem hadvezér, és ezek az
emberek mégis követték őt.
A palotát fal vette körül, tetején vastüskék sorakoztak, kövei régi
csatákban feketedtek meg, kapui tárva-nyitva álltak. Úgy tűnt, a
király nem fél attól, hogy akad, aki meg akarja szállni az otthonát,
miközben a hadsereg már háborúra készülődött. Ani közeledő
csapatát tíz testőr várta. Vigyázzban álltak, s úgy méricskélték a
botjaikat, melyeket fegyver gyanánt hoztak magukkal, és
számlálgatták, hányan lehetnek. Harmincan, meg egy férfi, akiről
rongyos ruhája dacára messziről lerítt, hogy igazi harcos. Erről
árulkodott a járása és a tartása is.
– Azért jöttünk, hogy beszéljünk a királlyal – közölte velük Ani.
A legelöl álló testőr határozottan rázta a fejét.
– Nem lehet.
– A háborúról van szó. Olyan hírekről értesültünk, amelyek
nagyon fontosak az uralkodó számára, és tudnia kell róla, még
mielőtt megkezdődik Kildenree megszállása. Engedjenek be hozzá,
255
vagy legalább tegyék lehetővé számunkra, hogy személyesen
üzenhessünk a királynak.
– Lehetetlen – mondta az őr kitartóan. – Nem teljesíthetem sem az
első, sem a második kérésüket. Távozzanak innen.
Ani – életében immáron sokadik alkalommal – azt kívánta
magában, bárcsak rendelkezne ő is édesanyja meggyőző
képességével. Biztos volt abban, hogy a helyében Selia
könnyűszerrel bejutna a palotába, s ehhez mindössze néhány
behízelgő mondatra lenne szüksége. A szeme sarkából látta, hogy
Talone ujjai kardjának markolatára görbülnek. Meg kell találnia a
módját annak, hogy bebocsáttatást nyerjen a királyhoz – anélkül,
hogy ehhez fegyvert kellene rántaniuk. Nem folyhat a palotaőrök
vére, és azt sem hagyhatja, hogy a béresek felesleges összetűzésbe
keveredjenek.
– Kérem – próbálkozott ismét, most már az összes testőrhöz
szólva, akik elálltak útjukat. – Egy fontos üzenetet szeretnék
eljuttatni az uralkodóhoz. Beszélnem kell vele.
– Ez nem lehetséges, értse meg végre – így az őr. Ani érezte, hogy
lágy szellő csiklandozza a fülét, azt sugallva, hogy mégis csak
bejuthatna valamilyen úton-módon, az ő segítségével. Megrázta a
fejét. Egy olyan szél, mint amelyik elbánt Ungoladdal a legelőn,
földre dönthetne ugyan néhány testőrt is, de ezzel semmit se érne el –
legfeljebb annyit, hogy újabbak állnának a helyükre. Ő pedig
nyilván egy börtöncellában találná magát ezek után, a palota alatt, és
aztán hallgathatná, mit beszél a szél: átsüvítene ablaka rácsai között,
és kildenreák halálhírét hozná.
– Akkor legalább azt mondják meg nekem…
– Senkinek semmit se mondhatunk – utasította vissza kérését az
őr.
– Ki az, aki folyton csak nemet mond nekünk, és erdőségi
kiejtéssel beszél? – kérdezte az egyik béres, és kivált a tömegből.
Offo volt az, a legidősebb a juhászbojtárok közül. Ani soha egy szót
sem váltott még vele. Nem is értette, miért szegődött a kíséretéhez, s
úgy vélte, a leginkább a bayerniakra jellemző nyughatatlanság
lehetett az oka: csábította a harc lehetősége. Kissé tartott is hát attól,
amit a fiú mondani készült.
256
 – Csak nem te vagy az, Ratger? Nézd csak, Beier, ez itt Ratger.
Hiszen nemrég még velünk együtt őrizte a disznókat!
Beier megrázta kócos fejét, és igyekezett közömbös képet vágni.
– Úgy hallottam, hogy a bátyja feleségül vett egy városi lányt, ő
meg odaköltözött hozzájuk. A télen volt három éve, hogy megkapta a
dárdát és a pajzsot. Most már a testőrségben szolgál, a kaput őrzi.
Biztosan lenéz bennünket. Nagyon magas lovon érzi magát.
– Hallgass már, Beier – szólt rá Ratger, a testőr. – Nekem ez a
dolgom. Ha egy kalmár kinézetű férfi érkezik hozzátok a legelőre, és
azt mondja, adjatok neki egy malacot, biztosan ti is elküldenétek,
nem?
– De ha egy régi barátunk az illető, és csak arra kér, hogy adjunk
át egy üzenetet a malacnak, akkor nyájasan mosolyognék rá és
megtenném, amit kér – érvelt Offo. Szélesen vigyorgott, kimutatva a
fogsorát, mely olyan nagy volt, mint egy öszvéré. Ratger forgatni
kezdte a szemét, s kétszer is dobbantott, olyan bosszús volt miatta.
Már meg se próbálta a nyugodt testőr benyomását kelteni bennük.
– Na gyere, játsszuk végig ezt a mérkőzést, Ratger – mondta Razo
kihívóan. Felegyenesedett, kihúzta magát, még a nyakát is
megnyújtotta, hogy magasabbnak tűnjön. – Tudod, ő az a
libapásztorlány, aki egymaga megvédte a király lúdjait öt tolvajjal, öt
erős férfival szemben. Te talán elmondhatsz már magadról valami
ehhez hasonló hőstettet? A király szerette volna megismerni és
megdicsérni őt, tudod, és biztosan nem fog örülni annak, ha
megtudja, hogy be se engedted a kapun. Sőt, nagyképűségedben úgy
bántál vele, mintha legalábbis ő lett volna a tolvaj.
Ratger ekkor ismét a gúnyosan vigyorgó Offora pillantott, és
sóhajtott egy nagyot.
– Hagyd abba a vigyorgást, Offo. Nem engedhetlek be titeket a
király színe elé, és üzenetet sem adhatok át neki. Az uralkodó nincs
is itt a palotában. Mindannyian elmentek már, a hadsereggel együtt.
A herceg esküvőjét is valahol máshol fogják megtartani.
– Hol? – kérdezte Ani.
– Nem tudom – hangzott Ratger válasza. A hangja leplezetlenül
gúnyos volt. – A herceg valamilyen oknál fogva elfelejtett meghívót
küldeni nekem.
257
 – Tatto! – mutatott Enna a palota udvarának túlsó vége felé. Az
ifjú apród épp akkor lépett ki az épületből, kezében egy üres
kosárral.
– Tatto! – kiáltott oda neki Ani a testőrök válla között. A fiú a
hang irányába fordult. Látta, hogy a béresek egy emberként figyelik
őt a testőrök alkotta élőpajzs mögül, és mosolyogva megkérdezte
tőlük:
– Hozzám jöttetek látogatóba?
– A királyt szeretnénk látni, te tökfilkó – válaszolt neki Enna. –
Hol találjuk most?
– Nem tudom – felelte Tatto. – De nem azért, mert én csak egy
apród vagyok, hanem mert senki sem tudhatja pontosan.
Valószínűleg vidéken, egy kúriában, amely elég tágas ahhoz, hogy
megtarthassák benne a lagzit. Gondolom, nem szívesen látnának
hívatlan vendégeket.
Éles pillantást küldött a béresek felé, jelezve, hogy itt sem
számítanak szívesen látott személyeknek.
– Szükségünk van a segítségedre – próbált hatni rá Ani. – Maradj
itt még egy pillanatra, kérlek.
A fiú megállt, keresztbe fonta karját a mellkasán és őt nézte.
– Mondd csak, te tényleg az vagy… – kérdezte, majd a béresekre
mutatott –, amit ők állítanak rólad?
– Igen – felelte Ani.
– Gondoltam, hogy igaz a hír. El is mondtam apámnak. Mondom
neki, nem akart a király szeme elé kerülni. Titkol valamit előlünk ez
a libapásztorlány. Eltörték a botját, állandóan kalapot visel, beszélget
a libákkal, és… olyan előkelően finomak és hosszúak a kézujjai…
Tatto ekkor elvörösödött és lesütötte a szemét.
– Ratger, te talán parancsba kaptad, hogy semmit sem mondhatsz
el nekem? – kérdezte Ani.
Ratger előbb Offora pillantott, majd ismét Anira.
– Nem, dehogy. Nem tudok ilyen parancsról.
– Akkor elárulhatod nekem a miniszterelnök nevét, ugye? – tette
fel a következő kérdést Ani.
– Thiaddag – felelte Ratger.
– Rendben van – bólintott Ani. – De én hat évvel ezelőtt még egy
258
másik miniszterelnökkel találkoztam, amikor az Kildenree-ben járt.
Ő él még vajon?
– Az biztosan Odaccar volt – kottyintotta közbe egy másik testőr.
– Ő már visszavonult. Hirtelen megöregedett, vagy megbetegedett,
már nem is tudom…
– így igaz – bólintott Ratger. – Most itt lakik, a palotában, a
fuvarosok házai mögött, ahol a többi nyugalmazott tisztviselő is.
– Ah – mondta Ani, némi megkönnyebbülést érezve. – Tatto,
kérlek, siess. Keresd meg Odaccart, mondd meg neki, ki vagyok, és
hogy arra várok, engedjenek be a kapun. Szeretnék beszélni vele.
Ekkor Ratgerhez fordult.
– És ha ő kéri, akkor beengedhettek, ugye? – kérdezte. Az őr
bólintott, Tatto pedig futásnak eredt. Amikor visszatért, az őrök
beengedték a kapun Anit, Talone-t, Finnt és Ennát. A többiek úgy
döntöttek, inkább hátramaradnak – Ani úgy gondolta, így akarják
demonstrálni erejüket. Alig tettek meg néhány lépést az udvaron,
hallotta, hogy Ratger megkérdi Offotól:
– Na, végül is ki ez a lány?
Tatto haladt elöl, mutatva nekik az utat. A palota külső fala
mentén haladtak, megkerülve az épületet, mert Tatto azzal érvelt,
összekoszolnák a fényezett padlót. Miután maguk mögött hagyták a
fuvarosok szálláshelyeit, egy lépcsőházhoz értek. Felmentek rajta a
fölső szintre, s végighaladtak egy hosszú, fehérre meszelt folyosón.
Egyszerű fenyőfa ajtók sorakoztak itt, többségük nyitva állt – így
beláthattak az egyszerű, de tiszta hálószobákba. Mindegyiknek egy-
egy idős ember volt a lakója – egykori kamarások, udvarhölgyek,
kulcsárok, inasok és szobalányok, akik már visszavonultak, s most
székükön üldögéltek, szobájuk egyetlen ablakából figyelték az
udvart, ahol csak ritkán volt tapasztalható bármiféle mozgás.
Hajuk hófehér volt, mint errefelé a gyászviselet színe, arcuk,
szemük kifejezéstelen. Már csak a halálra vártak. Az egyik asszony
odafordult feléjük, amikor elhaladtak az ajtaja előtt. Ani biccentett
neki köszönésképpen, Az asszony erre ismét hátat fordított, és az
ablak felé fordult.
A folyosó vége felé jártak már, amikor megtalálták az egykori
miniszterelnök szobáját. Ő is a székén üldögélt, és kifelé bámult az
259
ablakon. Ám a léptek zajára az ajtó felé fordult, a homlokát ráncolva,
kíváncsian pillantva rájuk. Aninak eszébe jutott, hogy akkor hallott
először bayerni kiejtést, amikor vele találkozott. Feltűnt neki,
mennyire egybefolytak a szavak – olyan simulékonyan, mint egy
szépen elvarrt szegély. Tetszett neki a bayerni beszéd hangzása. És
most gondosan ügyelt arra, hogy kildenrea kiejtéssel szóljon hozzá.
– Uram, mi már találkoztunk egyszer, amikor én még kislány
voltam, ön pedig vendégként járt édesanyám birodalmában.
A férfi bólintott, de összevonta szemöldökét.
– Te nem az a hercegnő vagy, akit a herceg mellett láttam
mostanában – állapította meg, s megrázta az öklét.
– Előre megállapodtunk a házasságkötés dolgában. Emlékszem rá.
De most egy másik lány megy feleségül hozzá – ekkor pedig a vállát
vonta meg. – De szerintem nagyon hasonlítotok egymásra ti ketten.
Ani megvárta, hogy a férfi megengedje neki, csak aztán ült le az
ágya szélére. Elmesélt neki mindent, amit csak tudott – Selia
tervéről, a gyilkosságokról és a háborúról. Az idős férfi figyelmesen
végighallgatta, néha feltett neki egy-egy kérdést is közben, s mialatt
a válaszait hallgatta, egyre mélyültek a ráncok a homlokán.
– Igaz, uram, amit mond – szólalt meg egyszer csak Taloné. – Én
a mészárlás talán utolsó szemtanúja vagyok.
– És én is láttam, hogy a szélhámos hercegnő testőrei kétszer is
meg akarták ölni ezt a sárga hölgyet – bizonygatta Enna.
A nyugalmazott miniszterelnök nemtetszése jeleként egyre csak
hümmögött.
– Háború… – mondta elgondolkodva. – Ez okozta az öreg király
halálát. És aztán a másik fiáét is, néhány évvel ezelőtt. Az a drága jó
királynő és én éppen ezt szerettük volna elkerülni. Ki nem állhatom a
háborút. Feldúlja a rendet, tönkretesz mindent, ami jó ebben az
életben. Thiaddag azonban háborúpárti. Neki soha semmiből se elég.
Szereti a háborút, mint más a véreshurkát. Most már tudjátok, mi a
véleményem Thiaddagról.
Lehunyta a szemét, és egy pillanatra kiöltötte a nyelvét.
– Északra mentek – mondta Ani. – A hegyek felé, hogy átkeljenek
a hágón, és megszállják Kildenree-t. A herceg és Selia három nap
múlva egybekelnek. Nem tudja véletlenül, hogy hol lehetnek most?
260
 – De igen, persze. Északon. Az esküvő miatt… A Meginhard-tó
partján lévő birtokra utaztak. A király esküvőjét is ott tartották annak
idején. Arra még engem is meghívtak. Hagyomány lesz belőle. Nincs
is mit csodálkozni rajta.
Tekintete élénken csillogott az emlékek hatására, keskeny szája
mosolyra húzódott.
Ani megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– A Meginhard-tó. Remek. Legalább tudjuk, hol lehetnek.
Ekkor hátrapillantott Ennára.
– Odaérünk vajon három nap alatt? – kérdezte. Enna megvonta a
vállát. Az Erdőségen kívül ő egyedül ezt a várost ismerte. Ani látta,
hogy Taloné szája csalódottan rándult egyet, mivel nem ismerte elég
jól ezt az országot ahhoz, hogy választ adjon a kérdésére.
– Három nap… – Odaccar lehunyta a szemét, mintha maga elé
képzelné az ország térképét. – Gyalog három vagy inkább négy
napig tart odáig az út.
– Akkor mégsincs minden rendben – mondta Ani, és előrehajolt,
hogy megérinthesse Odaccar kezét. – Uram, lovakra lenne
szükségünk. Még idejében oda kell érnünk, hogy
megakadályozhassuk a kézfogót és a háborút. Ha elkésünk, már
semmi sem állhat Thiaddag és a háborúpártiak útjába.
Odaccar arcizmai fájdalmasan megrándultak erre.
– Önnek egykor nagy hatalma volt ebben az országban, uram –
érvelt Ani. – Nincsenek barátai az istállóban? Lovászok, akik
kölcsönadhatnának nekünk néhány lovat?
– Mi, hogy én? Nem, dehogy. Engem itt már mindenki öregnek és
mihasznának tart.
– Kérem… – próbálkozott Ani. Úgy érezte, nem adhatja fel ilyen
könnyen. – Nincs elég pénzünk ahhoz, hogy lovakat vásároljunk
magunknak. Ha lenne elég időnk és értenék az ilyesmihez,
esküszöm, akár lopnék is magamnak lovat. Legkésőbb három nap
múlva ott kell lennünk a Meginhard-tónál, és úgy látom, ennek
egyetlen módja az, ha még ma hozzájutunk néhány lóhoz. Ehhez
kérem a segítségét.
Odaccar elgondolkodva vakargatta és ráncolta a homlokát.
– Talán… – mondta végül, majd elmosolyodott, s ettől
261
valamennyi ránca felfelé görbült. – Ha nem tudják meg, hogy én
vagyok az, aki segít… – felállt, odalépett kis szekrénye mellé,
keresgélt benne egy darabig. Előhúzott egy pergament, és Ennát
elküldte vízért, hogy tintát hígítson magának. A többiek a kezüket
tördelték izgalmukban, míg ő egy sokat használt lúdtollal, kissé
reszketeg mozdulatokkal írni kezdett. Amikor végzett, egyik
fiókjából elővarázsolt egy ezüstnyelű pecsétnyomót, és meglengette
maga előtt a levegőben. – Lefogadom, hogy nem is sejtik,
megtartottam egyet magamnak ezek közül! – mondta, miközben
tintába mártotta, és lepecsételte vele a pergamentekercset.
Ani megfogta a kezét, hogy köszönetet mondjon neki.
– Nemes szívre vall, amit értünk tett, uram – mondta Talone.
Odaccar hangosan felnevetett, és csapkodta a hasát
elégedettségében.
– Jó érzés tudni, hogy néha még szükség van az emberre.
A ráncok a szája és az orra körül most már egytől egyig felfelé
görbültek, mintha csakis a mosolya hívná életre őket.
Ani Enna kezébe nyomta a még száradó pergamentekercset, és
arra kérte Finnt, kísérje el a lányt az istállómesterhez. Ő pedig
Tattóval és Talone-nal elindult Selia lakosztálya irányába.
– Jól alakulnak a dolgok, Talone. Ha időben odaérünk a
Meginhard-tóhoz, akkor jobbak az esélyeink, mintha ma a
libapásztorlány ruhámban álltam volna a király színe elé. Mindössze
egyetlen régi ruhámat akarom magamhoz venni Selia szekrényéből,
és abban máris meggyőzően alakíthatom Napralina-Victery
hercegkisasszony szerepét, ahhoz, hogy bebocsáttatást nyerjünk a
királyhoz. Te pedig a testőröm leszel…
– Várj csak, Isi – szólt közbe Tatto. – Gondolj csak bele, hiszen én
felesküdt apród vagyok. Törjek be a hercegnő szobájába? Hiszen két
év múlva megkapom a dárdát és a pajzsot!
– Szükségem van megfelelő ruhára, Tatto, különben sohasem
fogják elhinni nekem, hogy a hercegnő testvére vagyok, aki az
esküvőre érkezett vendégségbe. Különben is, ez a lakosztály
valójában engem illet meg, nem? Vagy te talán arra tettél esküt, hogy
nem engeded be a hercegnőt a saját szobájába?
– És ha észrevesznek bennünket, és nem hiszik el nekünk, hogy te
262
vagy a hercegnő… – érvelt az apród.
– Tudod, mit? Akkor majd azt mondod nekik, hogy
megbabonáztalak – vágta rá Ani tágra nyílt szemmel, évődve. Bár a
levegő rezzenéstelen volt körülöttük, ő máris érezte, hogy enyhe
szellő támad – az egyelőre láthatatlan légáramlás körbejárta a
szoknyája alját, a tunikája ujját és a fejkendőjét. – Ez eléggé hihetően
hangzik, vagy nem?
Tatto nyelt egy nagyot és bólintott. Taloné csak ámult és bámult,
mire Ani észbekapott és útjára bocsátotta a szellőt.
– Mondtam már neked – magyarázkodott Ani Talone-nak.
– Azt hittem, csak képletesen mondod – így a férfi.
Elmosolyodott, majd.ingatta fejét. – Ha édesanyád látna most…
Bárhová is mentek a palotában, senki sem állította meg őket, még
csak meg se kérdezték tőlük, mit keresnek itt, bár az apródnak izzadt
a tenyere, s időről időre bele kellett törölnie a tunikájába. S
valahányszor közeledtek egy újabb őrszemhez, látszott rajta az
idegesség – attól tartott, hogy lelepleződik és tömlöcbe vetik. Az
egyik folyosó végére
érve aztán egy ajtóra mutatott; arra kérte őket, viselkedjenek
rendesen, és sietősen távozott.
Kettős ajtó nyílt a hercegnői lakosztályba – sötét diófából készült,
és meglehetősen súlyos is volt. Mívesen faragott mintáját szőlőindák
és félig kinyílt virágbimbók alkották. A rézkilincs engedékenyen
megadta magát, és beléphettek.
Hosszú ablak nyílott innen az udvarra, így a helyiségnek bőven
jutott a napfényből. Sötét fából faragott, bársonnyal bevont bútorok
sorakoztak itt, a csillárok táncoló üvegkristályok füzéreiből álltak, s a
szőnyegek olyan vastagok és süppedősek voltak, hogy egy ideig még
meg is őrizték Ani csizmája nyomát, amerre csak elhaladt. A
narancssárga falakat néhol mahagónival burkolták, a
faliszőnyegekről erdei állatok bámultak le rájuk, csodálkozó
szemekkel – a szarvasok agancsát aranyszálakkal szőtték, de színeik
ettől eltekintve ugyanolyan természetesek voltak, mintha egy
erdőben járva tárulna eléjük ez a látvány, s a levegőben méhviasz és
rózsavíz illata kavargott. Ani megszédült a fényűző pompa láttán, s
olyan érzése volt, mintha víz alá nyomták volna fejét, anélkül, hogy
263
levegőt vehetett volna előtte. Miközben tekintete az egyszerűséget
kereste, egy tükrön akadt meg, melyben saját arcát láthatta viszont.
Ez lett volna az én szobám, gondolta.
– Itt maradnál egy kis ideig még, Talone? – kérdezte. Átment a
következő szobába, ahol a ruhásszekrény volt. A ruhák friss lóhere és
levendula édeskés illatát árasztották magukból. Nem volt itt
mindegyik, amelyet magával hozott Kildenree-ből. A legfeltűnőbb az
arany-fehér hímzett ruha hiánya volt, melyet az esküvőjére készített
az udvari varrónője. Ani azt a halványzöld ruhát emelte ki, amely
ugyanolyan színű volt, mint a szeme – odatartotta maga elé, és
megnézte magát az egész alakos tükörben, s azt gondolta: Pont úgy
festek, mint egy libapásztorlány, aki jelmezbálba készül.
Meglazította az álla alatt a fejkendőt, és hagyta lehullani a földre.
– Vége a bujkálásnak – mondta a tükörképének. Lábával
félrelökte a kendőt, leengedte feltűzött hajfonatát, és Selia egyik
ezüstbe foglalt hajkeféjével – hátlapja lovat ábrázolt – kibontotta a
haját. A nap már javában ereszkedett a nyugati horizonton, s égő
narancsvörösre színezte tincseit. Miközben megmozgatta őket,
aranylóan csillogtak a fényben. Ismét maga elé tartotta a ruháját – a
lemenő nap látványától felragyogott a szeme, arca olyan volt, mint
egy sárga rózsa s a termete királynői, akárcsak az édesanyjáé.
– Mégis más vagy, mint ő – suttogta. – Nem vagy azonos vele. Én
vagyok az. Ani. És Isi.
Gondosan összehajtogatta a ruhát és beletekerte egy
vászondarabba, amelyet a hercegnő hálószobájában talált. Egyetlen
futó pillantást vetett csupán az ágyra, amelynek matraca kéttenyérnyi
vastag volt. Belesajdult egy röpke pillanatig, a háta és a lába még jól
emlékezett a libapásztorlány szűk szobájában lévő priccs kemény
deszkáira.
Épp egy borjúbőr papucsot akart magához venni még, amelyet
bükkfa kérgével festettek szürkére, amikor fémes csattanást hallott a
másik helyiségből. Kilesett az ajtó nyílásán. Talone állt a szoba
közepén, kivont karddal, fenyegető arckifejezéssel meredt Ishtára.
Ishta becsukta maga után az ajtót, és be is zárta. A fémes kattanás
nyugtalansággal töltötte el Anit. A férfi szája vigyorra húzódott, s ez
arra emlékeztette, milyen erős szájszag csapta meg, amikor a férfi a
264
téli ünnepségen a szájához emelte a kezét. Leharapom az egyik
ujját… A foga odvas és barna volt, azt a benyomást keltette az
emberben, mintha egész lénye rothadna belülről.
– Látom, élsz még – jegyezte meg Ishta korábbi kapitányát látva.
Előhúzta a kardját, megvillogtatta a nap felé, Talone arcába világítva
vele. – Milyen szép napunk van! Visszatérő álmom, hogy megöllek.
Újra meg újra végzek veled.
– Ishta – szólt rá Ani.
A férfi csak ekkor vette észre őt. Szemöldöke felszaladt a
csodálkozástól – meglepődött, de nem volt kellemetlen ez a
meglepetés számára.
– Az ég szerelmére, hercegnő – kérte Talone. – Hagyd, hogy én
magam vívjak meg vele.
Ani megértette, hogy nem szeretné, ha a szél segítségét kérné, így
hát bólintott.
– Úgy is van, nem is kell ide segítség, kis hercegnő – mondta
Ishta. – A kapitány nem szeretné, ha több szemtanúja is lenne a
halálának.
Vigyorogva nézett Talone-ra.
– Remélem, hogy már nem haragszol rám, amiért megöltem Danót
aznap az erdőben. Csak azért juttatom ezt az eszedbe, mert Dano
legfeljebb a bicskájával védekezhetett, amilyen nagyszerűen fel
voltak fegyverkezve az emberek a te kapitányságod alatt.
Talone arca nem rezdült. Megragadta a kard markolatát, egyik
lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, mintha azt próbálgatná,
elbírja-e a padló. Majd magasba emelte a karját, s hatalmas erővel
lesújtott vele Ishta felé. Az hárította a támadást, és gúnyosan
vigyorgott ellenfelére. Most Ishta kezdeményezett, s a pengék
halálos fenyegetéssel megint csak egymásnak csattantak. Egyetlen
hang sem hagyta el a szájukat. Nyoma sem volt ebben a játékos
küzdelmeknek, amikor fiatal vitézek gyakorolják a párbajt egymás
között, vagy pusztán erőfitogtatásból, kakaskodva akaszkodnak
össze. Ez élethalálharc volt, s kardjuk e mindenre elszánt akarat
beteljesítésének eszközévé vált kezükben. Minden egyes
mozdulatukkal azt remélték, hogy megsebzik a másikat, s hogy
meglepjék az ellenfelet, folyton változtatták mozgásuk ritmusát. Ani
265
érezte, hogy remeg a lába a félelemtől, mégsem mert leülni. Ishta
ekkor egyetlen mozdulattal akkorát taszított Talone-on, hogy az a
földön találta magát. Nem is engedte felkelni, s kardját nyomban
Talone torkának szegezte. Ishta ekkor diadalmas mosollyal Anira
pillantott, s tekintete mintha azt mondta volna: Te vagy a következő.
Igen, most már rajtad a sor.
Talone kihasználta ezt a pillanatot, és a mellette lévő asztalnak
támaszkodott, hogy lendületet vegyen és ellökje Ishtát magától. Ez
sikerült is, bár az asztal összeroskadt a súlya alatt. Ishta a magasba
emelte a kardját, a szemében tűz lobogott, és mostantól fogva dühödt
üvöltés kísérte minden egyes mozdulatát. Egy utolsónak szánt
próbálkozáskor minden erejét beleadva Talone mellkasát vette célba.
Talone ezt is hárította. Ishta olyan nagy lendülettel vetette azonban
magát feléje, hogy túlfutott rajta, s elterült a földön. Talone
megfordult és könnyedén, mint egy sólyom, lecsapott rá. Kardja
Ishta hátába fúródott, s átdöfte a szívét. Ugyanúgy végezte hát, mint
Adon, aki az ő kardjától hullott el néhány hónappal ezelőtt, az
Erdőségben. Ishta egy utolsót hörgött, arca a felismerhetetlenségig
torzult a fájdalomtól, teste élettelenül terült el a padlón, és többé nem
mozdult.
– Talone! – kiáltott fel Ani.
– Indulatos volt – állapította meg Talone zihálva. – Nem lett volna
szabad indulatból harcolnia ellenem.
Letérdelt, és kihúzta a halottból a kardját. Ishta körül egyre
növekvő vértócsa vöröslött a sötétbarna padlón, alakja olyan volt,
mint az újholdé szokott a feketéllő égen. Talone leült egy pamlag
szélére, és ezt a sötét tócsát figyelte.
Ez a férfi, gondolta Ani, megérdemli, hogy legyen végre otthona.
Megérdemli, hogy kerekképű unokákat lovagoltasson a térdén, és ne
kelljen véres kardot fognia a kezébe.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Jobban, mint akkor lennék, ha ő szúrt volna le engem. Nem
szeretem a vérontást.
Ani odaállt a halott fejéhez, miközben magához ölelte a ruháját.
– Nem kellene letakarnunk valamivel?
– Nem, hagyd csak úgy – felelte Talone. Felállt, és az Erdőségben
266
elkopott, csorba élű kardját a halott férfi éles acélpengéjére cserélte,
amely jobban hasonlított arra a kardra, amelyet korábban a hercegnő
testőrsége kapitányaként hordott magával. Aninak megfordult a
fejében, hogy ez akár még ugyanaz a penge is lehet.
– Ideje indulnunk.
Otthagyták Ishtát, akit nyilván egy szerencsétlen szobalány fog
megtalálni, és becsukták az ajtót maguk után.

Tizenkilencedik fejezet
Az udvarban az istállómester szorgoskodott. Idősebb férfi volt, de
a haja még nem őszült és sűrű volt, mint a fiataloké; arca
szórakozottságról árulkodott. Ő irányította a tucatnyi ló előkészítését
az útra – mindegyik alacsony termetű és sovány vagy öreg gebe volt,
többségük ereiben öszvérvér is csordogált.
– Ez nem lesz elég, Talone – állapította meg Ani.
– Talán nem – felelte a férfi –, de engem őszintén meglepne, ha
találnék közöttünk egy tucatnyi legényt, aki tud lovagolni.
Miközben közeledtek az istállómester felé, az hunyorogva figyelte
őket, s elébük ment. Járása tétova volt, mint egy újszülött csikóé.
– Te vagy a vezetőjük? – kérdezte Talone-tól.
– Én vagyok az – felelte Ani.
A férfi ekkor ránézett, és végigmérte hosszú haját, fedetlen fejét.
– Csak ezeket a lovakat kaphatjuk meg? – kérdezte.
– Hát te meg ki vagy? – az istállómesternek olyan vékony volt a
hangja, mintha vinnyogna. – És mire kellenek nektek ezek a
jószágok?
– A háború miatt – mondta Ani. – És ez minden, amit tudnod
kell. A miniszterelnöktől kaptad az utasítást. Mi most csak a lovakról
kérdeztünk téged.
Ani csak remélte, hogy ezek a határozott szavak nem hangoznak
ostobaságnak az ő szájából, és ő maga is meglepődött azon, hogy
milyen természetesnek tűnt, amit mondott. Talone mosolyogva nézett
rá.

267
 – Nézzétek – kezdte az istállómester –, a lovak többségét északra
vitték, itt főleg azokat hagyták, amelyeket a hírnökök használnak
vagy amelyekre vészhelyzetben szükségünk lehet. Ezt a
miniszterelnök is tudná, ha nem kötné le a figyelmét a háború. A
háború, a háború, örökké csak a háború… a miniszterelnök talán
gondolhatna a lovakra, és néha hallgathatna a józan észre is.
– És mi van azzal a lóval? – Ani a távolabbi istállóra mutatott,
ahol Faladát utoljára látta. Egy magas pej álldogált ott.
– Nem tanácsos lovagolni rajta, kisasszony. Még mindig
túlságosan vad ehhez, és a kevésbé tapasztalt lovasokra különben se
hallgat.
Ani elmosolyodott.
– Már volt szerencsém hozzá. Én őt szeretném elvinni – mondta.
A lovászok arra készültek, jó mulatságban lesz részük, ha a sárga
hajú lány felszáll a pej hátára, s kissé távolabb tőle meg is álltak,
felkészülve a fejleményekre. Az egyikük oda is kiáltott Aninak.
– Vigyázz, kislány, mert kemény a patája! Mire a többiek
hahotában törtek ki.
Néhány perccel később Ani kivezette a pejt, s az olyan magasra
emelgette a lábait közben, mintha csak parádéznának. Ani nyeregbe
szállt, és a magasból mosolyogva nézett le rájuk.
– Becsuknátok utánunk a kaput? – kérdezte. – Nagyon szépen
köszönöm.
A nevetést mintha elvágták volna, a lovászok eloldalogtak.
Talone, Finn és Enna is nyeregbe szállt ezután. Finn, a
legbizonytalanabb közülük, kapta a legkezesebb hátast, de olyan
görcsösen fogta és rángatta a gyeplőjét, hogy szegény jószágnak
fogalma sem volt róla, mikor kellene futnia, hátrálnia vagy
mozdulatlanul megállnia. Így aztán ők négyen vezették ki a többi
lovat az istállókból, majd tovább a kapuig, ahol örömujjongással
üdvözölték őket társaik. Azok, akik tudtak lovagolni, készséggel
ajánlkoztak arra, hogy elkísérik a hercegnőt északra.
– Legyetek hűségesebb kísérőim, mint az elődeitek voltak – ezt
kívánta Ani.
Az önkéntesek közé tartozott Ratger, a palota egyik testőre is.
– Téged akár száműzhetnek is ezért – figyelmeztette az egyik
268
társa. – Árulónak bélyegeznek majd és dezertőrnek is. Soha többé
nem léphetsz be majd egy katonai barakkba, de egy kocsmába se.
– Ő az igazi hercegnő – érvelt Ratger, és felszállt az utolsó lóra. –
Egy gyilkos és szélhámos nő készül feleségül menni a herceghez, és
belerángatni egy háborúba az országunkat. Mondd csak, szerinted
nem a kötelességemet teljesítem azzal, ha most vele tartok? Talán
álldogáljak itt tétlenül, és nézzem, hogyan vonul el a hadsereg? Itt
strázsáljak, ahol semmi se történik, mintha csak egy kőoszlop
volnék?
– Isten hozott az igazi sárga lány kíséretében – kedveskedett neki
Razo.
Conrad is a lovasok közé tartozott. Most először szólalt meg
ebben a minőségében.
– Ó a sárga hölgy, te tökfej. A vak is látja rajta az előkelő
származását.
Ani négy aranyán ennivalót és takarókat vásárolt, ezeket
felpakolták két ló hátára, aztán kalapokat és ruhákat kerítettek a
béreseknek, amelyek jobban belesimulnak a környezetbe, s jobban
hasonlítottak a kildenreák viseletére. Ani remélte, hogy annak is
nézik majd őket, legalább annyi ideig, hogy beengedjék őket. Miután
ez sikerült, elmondja a történetét a királynak. Egyebet ő már nem
tehet az ügy érdekében. Ám erre a gondolatra remegni kezdett a
gyomra az idegességtől. Szinte biztosra vette, hogy a királyi
hallgatóságot nem lesz olyan könnyű meggyőznie, mint a fáradt
erdőségi béreseket, akik esti mesét szerettek volna hallani tőle.
Besötétedett, mire a tizenegy főnyi társaság kiért az észak felé
vezető országútra. A városfal sötét határként komorult tőlük balra.
Két órán át lovagoltak, aztán letáboroztak az út szélén, és elaludtak
anélkül, hogy tüzet gyújtottak volna. Hajnalban keltek, és egész nap
lovagoltak.
Ani az első pillanattól fogva hálát érzett Ratger iránt. A testőr volt
a társaság egyetlen tagja, aki megtette már korábban ezt az utat a
várostól a tóig, s ha csak térképről is, de ismerte Bayernnek ezt a
vidékét. Ani egész délelőtt ott lovagolt mellette. Igyekezett minél
több dolgot megtudni tőle a királyról, hogy felkészüljön a vele való
találkozásra.
269
 – Olyan gyorsan tudsz válaszolni minden kérdésemre, Ratger –
mondta elismerően. – A palota kapujánál még gyanakodtál és
makacskodtál, mint az elvárható bárkitől, aki az Erdőségben
született, de most már ugyanolyan beszédes vagy, mint egy madár.
– Nos, miért ne lennék az? – kérdezte Ratger. – Hiszen ugyanazon
az oldalon állunk. És nincs vesztegetnivaló időnk.
– De miért hiszed el nekik, hogy én vagyok hercegnő? – kérdezte
Ani.
Ratger megvonta a vállát.
– Ránézésre is úgy festesz, mint egy hercegnő – mondta végül. –
Látszik rajtad, hogy az vagy. A másikat is láttam egy pár
alkalommal, de most, hogy téged is láttalak már, te jobban tetszel
nekem.
– Bármi legyen is az oka annak, hogy hiszel nekem, hálás vagyok
érte – mondta Ani, bár ugyanúgy zavarta az, hogy a férfi ilyen
könnyen átpártolt mellé, mint amennyire hálás volt neki ugyanezért.
Elgondolkodtatta a férfi iménti kijelentése. A beszélgetésük ezzel a
délutáni napsütés melegébe fulladt.
– Néha úgy érzem, mintha az emberek véleménye határozná meg
azt, hogy ki is vagyok valójában – jegyezte meg Ani később, amikor
már Talone mellett lovagolt a kis csapat élén, abban reménykedve,
hogy sikerül gyorsabb haladásra bírniuk a többieket. Talone kitartott
amellett, hogy másnap oda kell érniük, mert ha elkésnek, és Selia
már hozzáment a herceghez, az esélyük gyakorlatilag a nullával
egyenlő.
– Mégis, hogyan csináljuk? – töprengett Ani félhangosan. – Selia
lóhátra ült és belovagolt a városba, szőke hajjal, az én ruhámban, és
ez is elég volt ahhoz, hogy hercegnőnek tekintsék. Én meg itt
vagyok, még az övénél is világosabb hajjal, a béresekkel, az előző
miniszterelnökkel, és a palota testőrségének tagjai közül is egy
legalább mellém állt. Vajon mi dönti majd el a sorsunkat? Talán az,
hogy amikor egymás mellé állunk, melyikünket látja majd
alkalmasabbnak a hercegnői rangra a király?
– Az igazság a te oldaladon áll – biztatta Talone.
– Az ő oldalán pedig a képessége, hogy meggyőzze az embereket.
Nem hiszem, hogy itt az számít majd, melyikünk mond igazat.
270
 – Én sem hiszem – mondta Talone. – Éppen ezért nem mehetsz
oda egyedül.
Délelőtt végérvényesen maguk mögött hagyták a várost, és a nap
nagyobbik felében kisebb-nagyobb falvakon haladt át az útjuk. Az
országút széles volt, évszázadok óta használták szekerek és lovasok,
így keményre taposódott a földje. Házak szegélyezték és
vendégfogadók épültek mellette, és sok érdeklődő figyelte kíváncsi
szemmel a szedett-vedett csapatot, főleg az élen haladó vezért.
– Még egy sárga lány – mondta valaki. Ezt Ani is meghallotta.
Késő délutánra járt már az idő, amikor a művelés alá vont földek
vidékének határához érkeztek, maguk mögött hagyva a füst-és az
istállószagot. A bágyadt napfényben fehér pitypangmagok
szálldogáltak, mintha csak hópelyhek lennének, s túl könnyűek
ahhoz, hogy valaha is leereszkedjenek a földre. Az erdő irányából
fújdogáló szél hangja rekedtes volt és nyugtalanságról árulkodott.
Majd a távolból, amely még előttük állt, férfiak és lovak képét
röpítette ide.
– Lehetséges, hogy már közel vagyunk a célhoz, Ratger? –
kérdezte Ani.
– Nem. Legalább a holnapi napot végig kell még lovagolnunk
ahhoz – felelte a testőr.
– Akkor viszont hamarosan utolérünk egy másik csapatot –
állapította meg Ani.
Letértek az útról, leszálltak a lóról, és gyalog haladtak tovább a
ritkás luc-és rezgőnyárfa-ligetekben. Odébb széles erdősávhoz értek,
amely az út mentén húzódott végig. Ekkor vették észre, hogy
bakákból és néhány lovasból álló csapat halad előttük – számban
sokszorosan felülmúlták kis csapatukat, ráadásul mindegyiküknél
vashegyben végződő dárda is volt, melyek úgy szikráztak a délutáni
napfényben, mint megannyi apró csillag. Festett pajzsaik élénk
színekben pompáztak.
– Egy egész század lesz az – állapította meg Razo. – Látjátok a
pajzsukat? Lucfenyőt és négy csillagot festettek rájuk. Ez azt jelenti,
hogy Urifélből jöttek mindannyian.
– Háború idején errefelé ugyanis mindegyik falunak ki kell
állítania egy századot, Isi – magyarázta Enna. – Rendszerint fiatal
271
legényeket toboroznak, akik elég idősek már ahhoz, hogy
megkaphassák a dárdát és a pajzsot, vagy olyan idősebb férfiakból
áll, akik még sohasem öltek embert azelőtt. Azzal, hogy megkapják a
dárdát, teljes értékű tagjai lesznek a hadseregnek, de igazi férfiaknak
csak akkortól fogva számítanak, hogy már legalább egy ellenséget
megöltek. Úgyhogy valamennyien elég vérszomjasak. Néha látni
közöttük szakállasakat is. Ők azok, akik hivatásuknak tekintik a
katonáskodást, és meg se borotválkoznak addig, amíg meg nem öltek
már legalább valakit. A lovasok pedig… nos, ők a tapasztaltabb
harcosok. Parancsra cselekszenek, és lovat kapnak, úgy indulhatnak
csatába. A többiek gyalogos harcosok.
– Biztosan a tónál gyülekezik a hadsereg – jegyezte meg Talone.
– Százan minden egyes faluból – mondta Ani elgondolkodva. –
Enna, hány falu lehet Bayernben összesen?
– Nem tudom. Lehet, hogy csak ötven, de az sem lehetetlen, hogy
kétszáz – hangzott a válasz.
– Ha egy ekkora hadsereg átkel a hegyi hágón, akkor eltörölhetik
a föld színéről egész Kildenree-t. Édesanyám azt hiszi, a házassággal
szövetségest szerzett magának. Kildenree nincs felkészülve a
hadviselésre. De így is biztosan felveszik a harcot. És mindennek
azért kell megtörténnie, nehogy Selia lelepleződjön…
A csapatok utánpótlását néhány szekéren szállították, kettőn
asszonyok utaztak – fiatal nők kisgyermekekkel karjukon és a
lábaiknál, akik közül néhányan a szekérről kihajolva figyelték a
guruló kerekeket.
Ani kérdőn nézett Ennára.
– Az asszonyaikat is magukkal viszik a háborúba? – kérdezte.
Enna bólintott.
– Évszázados hagyomány ez errefelé. A bayerni gyerekek a régi
időkről szóló történeteken nőnek fel, hősökről és harcosokról
hallanak, a kezdet kezdetéről, amikor még istenek lakták az erdőket,
és a szent lovak által szóltak az emberekhez. A bayerni hadsereg
egykor híresen erőszakos volt, minden fiúgyermeket harcosnak
nevelt, nem csak
szájhősöknek, akik célba dobósdit játszanak a kocsmában. A
rendfenntartók szerint ők ezeknek az időknek az utolsó hírmondói,
272
de szerintem ez a régi, dicsőnek tartott hagyomány nem állt másból,
mint abból, hogy minden más nemzet fiait megtámadtuk, akik csak a
földjeinkre léptek.
– Értem – mondta Ani. Olvasott erről az időszakról valamelyik
könyvben, amelyet Gerictől kapott. Kildenree-t mégis évszázadokon
át megvédte az Erdőség végtelenje és a korábban áthághatatlan
hegységek.
Az előttük vonuló század – szekerestül, családostul – lassacskán
eltűnt a szemük elől az országúton. Talone jelezte, hogy ideje ismét
nyeregbe szállniuk. Nem volt okuk a bujkálásra, Ani mégis szerette
volna elkerülni az olyan helyzeteket, amikor magyarázkodniuk kell,
még mielőtt a birtokra érnek. Így aztán az országúttal párhuzamosan
haladtak tovább, úgy, hogy az azon közlekedőknek ne tűnjenek fel.
Hamarosan maguk mögött hagytak egy lassan poroszkáló századot.
Egy ideig az országúton haladtak, s Talone a nap hátralevő részében
erős tempót diktált. Nyirkos éjszaka ereszkedett a vidékre, az út
menti fák tücsökkoncert hangjait s madarak szárnycsapkodásait
visszhangzottak.
Nem messze a fákkal szegélyezett úttól megálltak pihenni. Talone
tüzet rakott. A lángok fényében kirajzolódtak a társaság alakjai –
ahogy ellátták a lovaikat, átvizsgálták a kavicsos talajt, hogy minél
kényelmesebb alvóhelyet találjanak. A fény odavonzotta a csapat
tagjait, s körbeülték a tüzet. Megvacsoráztak és beszélgettek,
időnként elelhallgattak, s a rezzenéstelen csendben az egyedüli
mozgást, a tűz lángjait figyelték, ahogy azok a levegőt nyaldosták –
eközben mindannyian az előttük álló napra gondoltak. Enna
elénekelt egy erdőségi dalt. Hangja magasan szárnyalt, lágy és
egyszerű volt; a dal egy ácsmester leányáról szólt, aki beleszeretett
egy fába, az édesapja pedig férfialakot faragott belőle neki. Miután a
dal utolsó foszlányai is elültek, Ani ismét úgy érezte, felerősödtek az
erdő neszei; éjjeli bogarak röpködtek körülöttük – egy legyőzhetetlen
hadsereg.
– Isi, mesélj nekünk egy történetet – kérte Razo.
– Hiszen már az összes történetemet ismeritek – szabadkozott
Ani. – Most én szeretnék hallani egyet. Enna, mesélnél nekünk?
– Van egy történet, hogy mese vagy legenda-e, azt nem tudom, de
273
arról szól, hogy miért mennek háborúba az asszonyaink – felelte
Enna.
– Tökéletes lesz.
Enna egy ideig hallgatott, s a két szemöldöke között függőleges
ránc jelent meg – szeme olyan fekete volt, mint az erdőségi éjszaka.
Tekintete valahová a távolba révedt, s úgy tűnt, mintha azt a rég
hangot hallaná most is, amely elmesélte neki ezt a történetet – az
édesanyjáé, a nővéréé vagy egy nagynénjéé lehetett talán. Amikor
megszólalt, úgy tűnt, mintha egyszerre abbamaradt volna a
tücsökzene és a tűz pattogása is.
– Bayern és Tira, a tőlünk délkeletre fekvő kiskirályság között
dúlt háború akkoriban – kezdte. – Olyan emberfeletti csata volt ez,
hogy a nagy hadakozás és a vérengzés során megrepedezett a föld, s
a harcosok verejtéke leszivárgott a repedések mélyére, átitatva a
talajt. Így keletkezett az a mocsaras síkság, amely Bayern déli végein
húzódik ma is. Azt a területet azóta sem lehet művelés alá vonni. A
hadvezérek ott vesztek, a bayerni férfiak elmenekültek. A táborban
már csak az asszonyok maradtak. Várták a csata végét s a pillanatot,
amikor együtt örülhetnek a győzelemnek, s világgá kürtölhetik annak
hírét a fáknak és a hegyeknek, hogy visszhangozzon, akár a
harangszó, mint minden addigi csata után. Ám ez alkalommal a
férfiak, akik visszatértek a táborhelyre, azt kiabálták: Legyőztek
bennünket! Legyőztek!
– Legyőztek? – kérdezte Razo hitetlenkedve.
– Legyőztek – ismételte el Offo. Sokan bólogattak, mert ők is
emlékeztek erre a történetre.
Enna így folytatta:
– Az asszonyok a sátrakban hagyták gyermekeiket, s elindultak
menekülő férjeik elé. Leengedték ruhájuk váll-részét, s hagyták,
hadd essen tovább, így, derékig meztelenül álltak fényes nappal
eléjük az úton. Láss engem olyannak, mondta valamennyi feleség a
hites urának, mint amilyennek először láttál. Akkor, amikor a
nászéjszakánkon először érintette meg bőrömet a kezed, én hős
harcosom. Olyannak láss engem most is, mint amikor az első
gyermekünket szoptattam. Amikor az felnézett a mellemről, a te
tekinteteddel pillantott rám. Láss hát engem most olyannak, mint az
274
ellenséged fog, amikor elrabol, és belök mocskos ágyába, a
porontyai közé.
A férfiak jajgatni kezdtek, és jobban fájt a szívük most már, mint
a harcban szerzett sérüléseik. Most döbbentek csak rá, mit jelent a
vereség, s hogy mennyi minden vesztenivalójuk van. Így hát amikor
az ellenség a nyomukba ért, szembefordultak velük – és ismét
harcolni kezdtek. A tiranokat saját táborukban verték meg. Az
asszonyok a sátraikból és a szekerekről figyelték férjeiket, és
gyermekeiket dajkálták közben, míg uraik nem győzedelmeskedtek.
Finn Ani közelében ült, így hát jól láthatta arcának
színeváltozását. Előbb narancssárga volt, aztán lángvörössé
sötétedett. A fiú lehajtotta és ingatni kezdte a fejét, miközben egyre
csak a kezét bámulta.
– Jól vagy, Finn? – kérdezte Ani aggódva.
– Sohasem értettem egészen ezt a történetet – felelte a legény.
Suttogott, és kényelmetlenül feszengett a helyén. – Ha láttam volna
azokat az asszonyokat… én biztosan elbújtam volna.
– Ez a történet arról szól, hogy azért kell harcolni, ami a
legértékesebb – mondta Enna. Majd játékosan felvonta a
szemöldökét. – Te talán nem harcolnál értem, Finn?
– Dehogynem. De ehhez nem kellene, hogy… megmutass nekem
bármit is… magadból.
Enna mosolyogva nézett Finnre, és Ani észrevette, hogy a fiú
megérintette a lány ujjait.
– Holnap – szólalt meg Ani olyan hangon, amelyre valamennyi
jelenlévő egy emberként kapta fel a fejét. Tekintetük felcsillant,
arcukat sötétvörösre festette a tűz fénye. – Nem szeretném, hogy
feleslegesen kockáztassatok. Ha nem sikerül a király színe elé
jutnom vagy nem hiszi el, amit mondok neki, semmi értelme, hogy
fejjel rohanjunk a falnak.
Végigpásztázta az arcokat, majd a tüzet figyelte, a lángnyelveket,
melyek az égő fát nyaldosták. – Remélem, hogy megvalósítható a
tervünk. És remélem, elhiszik rólam, hogy a saját húgom vagyok, ti
pedig az én kildenrea kíséretem, és bejutunk a királyi birtokra. Es
őszintén remélem, hogy a király hajlandó lesz végighallgatni, és hisz
is majd nekem. Bármi történjék is, már most szeretnék köszönetet
275
mondani nektek mindazért, amit értem tettetek. Nagy megnyugvás
számomra, hogy itt vagytok mellettem.
Sokan akarták egyszerre biztosítani támogatásukról, amiből nagy
hangzavar támadt. Talone-nak arcizma se rezdült, vonásai
elszántságot tükröztek. A csatára lélekben már felkészült katona arca
volt az övé most. Ani megkönnyebbülten látta, hogy legalább egy
ember biztosan akad közöttük, aki pontosan tudja, mit csinál.
Elővette és leterítette a matracát a földre, s arra gondolt, vajon képes
lesz-e aludni ma éjjel, amikor olyan sok minden jár a fejében a
holnappal kapcsolatban. Ha minden úgy megy, ahogyan eltervezte,
sikerül bejutniuk a királyi birtokra. Azután már semmi másra nem
hagyatkozhat, csakis a saját
szavai erejére. És a saját gyengeségeire, amelyektől most is félt.
Alighogy lehunyta a szemét, megjelentek az álom első képei –
Ungolad, amint elkapja a sarkát. Ám ő nem próbált menekülni,
hanem segítségért nyújtotta a kezét. És ujjai a sötétséget
markolászták.
*
Még meg sem jelentek a hajnal első fényei, amikor Ani már
felébredt. Óvatosan odébbosont a többiektől, akik közös takarók
alatt, még szinte mozdulatlanul aludtak. A szél egy közeli patakról
beszélt neki, és Ani el is indult, hogy megkeresse. A vadmálna
bokrainak rejtekét kihasználva fürödni készült. Megfürdök
benne, gondolta magában. Mert úgy akarok kinézni, mint egy igazi
hercegnő. Lehet, hogy Geric is ott lesz a herceg testőrei között.
A víz olyan hideg volt, hogy csak kapkodott a levegő után, amikor
feljött a felszínre, és be kellett harapnia a szája szélét, nehogy
elkiáltsa magát rémültében. A zöldes-feketés színű patak lassú
folyású volt ezen a szakaszon, és elég mély is: az álláig ért, ha leállt
egy síkos kőre az alján. Csak nagy üggyel-bajjal sikerült
kikapaszkodnia az agyagos partra, hogy megmossa a haját és
beszappanozza a testét. A Gilsától kapott tunikába törölközött, s
végül felvette a zöld ruhát és a papucsot, amelyet Selia
ruhásszekrényében talált.
Mire visszatért a táborba, már szedelőzködtek az emberek. Mivel
a papucs nem volt alkalmas erre a terepre, gondosan kerülgette a
276
sáros helyeket, s felemelte a ruhája alját, mint egy igazi hölgy teszi,
amikor lépcsőn kell felmennie vagy kocsiból száll ki. Razo
füttyentett egy nagyot, amikor meglátta.
– A sárga hölgy – mondta Offo, és elvigyorodott.
– Ez már döfi! Minden hódolatunk a hercegnőé – mondta Ratger
elismerően, a maga komoly katonás stílusában. És a tábor lakói
egyre-másra meghajoltak előtte, sőt olyan is akadt közöttük, aki
letérdelt. Enna mélyen meghajolva pukedlizett, és kerülte Ani
tekintetét.
– Ne csináljátok ezt velem, kérlek – suttogta Ani. – Álljatok fel.
Hiszen ez csak egy ruha.
– Csodásan festesz benne – állapította meg Conrad, s próbált
közömbös hangot megütni.
– Ó, igazán köszönöm, uram, a bókot – mondta Ani, és ujjaival
megfésülte a haját, mire a fiú már-már elmosolyodott. – Most, hogy
én már felvettem a ruhámat, amiben a király elé szeretnék lépni, ti is
tegyétek ezt. Talone kivételével mindannyian, hölgyek és urak,
ügyeljetek arra, hogy a kalapotok takarja a hajatokat. Húzzátok olyan
mélyen a fejetekbe, amennyire csak lehet. Nem hiszem, hogy
alaposan megnéznének benneteket, de nem úgy néztek ki, mint a
kildenreák, úgyhogy legalább azokat a jeleket próbáljuk meg
eltüntetni, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy bayerniak
vagytok.
Míg a többiek reggeliztek, majd tábort bontottak, Enna kifésülte
Ani haját az ezüstkefével.
– Elboldogulok vele én magam is – szabadkozott Ani. Továbbra is
furcsán érezte magát a hercegnői ruhában a béresek között.
Hátranyúlt, hogy kivegye Enna kezéből a hajkefét.
– Ugyan, hagyd már – kérte Enna, és játékosan rácsapott a kezére.
– Segítenünk kellene a többieknek a pakolásban – próbálkozott
Ani egy újabb érvvel, de Enna elengedte megjegyzését a füle mellett.
– Olyan a hajad, mint az ablakon át beszűrődő napfény –
állapította meg Enna. – Mint egy folyó reggel… Nem is tudom… de
valami nagyon szép. És ma valahogy más is vagy, Isi. Már nem úgy
nézel ki, mint egy libapásztorlány.
– Remélem pedig, hogy mindig az maradok, még akkor is, ha
277
ismét hercegnő leszek.
Ani végigsimította a lábán a kelmét, amely olyan puha volt, akár a
moha.
– De vajon mi vár rám? Az udvari élet vagy a koporsó? Enna
könnyedén megkocogtatta a fejét a hajkefével.
– Hagyd ezt abba, de most rögtön, vagy különben mindenkinek
inába száll a bátorsága – kérte.
Kit, egy halk szavú béres, akinek sűrű, fekete és göndör haja volt,
megállt mellettük és figyelte őket. Félénken megérintette Ani haját,
mint mikor egy fészeképítő szarkát elbűvöl egy csillogó tárgy
látványa…
– Figyelmeztetlek, kondásfiú – kiáltotta át neki Conrad a táborból
–, hozzá ne érj a hajához, vagy ha már elkövetted ezt a baklövést,
legalább szorítsd jó erősen a fejedre a kalapodat, mert mindjárt
ideparancsolja a forgószelet!
Ani elnevette magát.
Talone eltaposta a reggelihez rakott, már hamvadó tüzet. A
parazsak sisteregve ropogtak a sarka alatt, mintha törékeny
madárcsontokat roppantott volna ketté.
Talone végighordozta rajtuk a tekintetét.
– Ideje nyeregbe szállnunk – mondta.

Huszadik fejezet
A kis csapat igen jó tempóban haladt vagy fél napon át. Csak azért
álltak meg olykor, hogy megitassák a lovakat, és hogy azok, akik
számára szokatlan volt a lovaglás, megmozgathassák elgémberedett
tagjaikat és szilárd talajt erezhessenek a lábuk alatt egy kis időre. Az
út mentén elszórtan tanyák sorakoztak, melyek néhol kisebb
településeket alkottak, aztán a falvak várossá nőttek, melyet már az
útról is jól láthattak narancssárga tornyai miatt, s délidőben a
harangozást is hallották. Innentől fogva mindvégig sűrűbben lakott
vidéken jártak.
Délutánra egy tágas völgybe érkeztek, melyben széles, szürke

278
folyó hömpölygött. Egy magaslatra érve láthatták, hogy vize odébb
tóvá szélesedik: tükörsima felülete mintha pénzérme egyik oldala
volna. A birtokot, amely a tó partján terült el, halványsárga kőkerítés
védte. Zászlók lobogtak a szélben, mintha csak az ég felé nyúló
kezek lettek volna, egymást érték a magas és karcsú kémények és
tornyok, melyek egyenesen a napra mutattak, s a királyi birtok
egészének látványa azt sugallta: Győzelem és dicsőség.
Kiáltásokat hallottak a völgy irányából, melynek alakja egy óriási
s széles tálra hasonlított. A környéken kiirtották a fákat, s a területet
a hadsereg foglalta el: a katonák csillogó tengere kitöltötte a völgy
mélyedését. A királyi ármádia, a birodalom minden pontjáról
ideérkező századok, amelyeket a falvak állítottak ki, a birtok
környékén táborozott, hatalmas sugarú körben. Egy-egy század
táborhelyének közepét vezetőik élénk színű sátra jelezte, s ezeket
kívülről színpompás pajzsokkal díszítették. Anit szorongással töltötte
el a látvány – a sötét hajú emberek mozgolódása, a fegyverek és
páncélok hideg, fémes csillogása, a sátrak, lobogók és pajzsok
harsány színei. Voltak csapatok, amelyek épp gyakorlatoztak:
masíroztak a saját területükön, aztán csatasorba álltak, az
előrenyomulás és a visszavonulás különféle alakzatait próbálgatva.
A hangzavarból egyszerre csak egy dallam emelkedett ki –
hangosan és tökéletesen. Nem messze attól a helytől, ahol Aniék
megálltak, egy egész század tartózkodott. A kerek pajzsok a katonák
jobb vállán pihentek, peremük az állukig ért, pajzsuk domború
oldalát arcuk felé irányították, így énekeltek ebbe a „vastálba" egy
harci indulót. Hamarosan csatlakoztak hozzájuk más századok is.
Hangjukat felerősítették a fémpajzsok, így messzire szállt, túl a
birtokon, s Aniék is tökéletesen hallhatták. Az énekhangok nagyon
furcsán hatottak, és szokatlanul hangosak voltak, a dallam
erőteljesnek és harciasnak tetszett.
– Ó…! – sóhajtott fel Ani, mintha most egyszerre megértette
volna. – Nekik biztosan tetszik ez a hangzás. Engem viszont kiráz
tőle a hideg.
– Valóban – bólintott Talone.
– Taloné, ez az egész képtelenség… nem fog sikerülni. Talone
végighordozta tekintetét a völgyön, Ani pedig arra gondolt, biztosan
279
a katonák számát próbálja megállapítani, vagy a századok lobogóit
számlálgatja. A férfi a napsütés miatt hunyorogva pásztázta a
környéket.
– Mit mondott a lovad? Mi volt az utolsó szava hozzád? –
kérdezte Talone váratlanul.
Ani furcsállotta ugyan a kérdést, de azért válaszolt neki.
– Hercegnőnek szólított. Talone bólintott.
– Hát akkor mutasd az utat, hercegnő.
Odalent a völgyben, mely a lábuk előtt terült el, hangyabolyként
nyüzsögtek a katonák, a sok ezernyi dárda hegye úgy szikrázott,
ahogy a napfényben egy maroknyi szétszórt homokszem. Ani kihúzta
magát, és érezte, hogy megfeszül alatta a pej minden egyes izma,
várta már az utasítását.
– Hát jó. Akkor vágjunk neki.
Ék alakban haladtak, mint a vadlibák repülés közben, Anival az
élen. Mögötte Talone és Ratger, azután Enna és Finn, Razo és Offo,
majd a többiek. Ani magasan ült a nyeregben. A kengyelt eltakarta a
szoknyája, két kézzel markolta a kantárszárat, hosszú haja a hátához
simult, fejét egyenesen, büszkén tartotta. Az édesanyját látta maga
előtt, s úgy próbálta uralni a testét és minden mozdulatát, hogy
tartása királynői s tekintélyparancsoló legyen. A völgyben haladó út
mentén a katonák csodálkozva és gyanakvóan figyelték az érkező
csapatot. Vajon ki lehet ez a kildenrea lány? Csak úgy belovagol a
hadsereg táborának területére, amely épp Kildenree megszállására
készül? Mivel a kísérői nem voltak olyan sokan, hogy fenyegetésnek
érezhessék jelenlétüket, senki sem állt az útjukba – Ani azonban
észrevette, hogy néhányan futásnak eredtek, nyilván azért, hogy
elvigyék a hírt a völgy más részeibe is. A királyi testőrség néhány
tagja is előkerült, s arcuk vegyes érzésekről árulkodott – kíváncsian
és értetlenül figyelték a jövevényeket.
Ani közvetlenül a kapu előtt állította meg a lovát, mintha arra
számított volna, hogy az magától kinyílik előtte. Mindenki
felzárkózott mögé. Az emberei nyugtalanul fészkelődtek a
nyeregben, a lovak a farkukkal csapkodtak. A kapuőr türelmesen,
rezzenéstelen arccal bámulta Anit.
Amikor szólásra akarta nyitni a száját, úgy érezte, mintha kihűlt
280
volna a torka, s meg kellett emberelnie magát, hogy ne remegjen a
hangja.
– Napralina-Victery Talianna Isilee vagyok, Kildenree
másodszülött leánya, a királynő megbízásából. Azért jöttem, hogy
tanúskodjam elsőszülött testvérem, Anidori-Kiladra esküvőjén.
Vezessetek bennünket a királyhoz.
A hivatalos arckifejezés úgy tűnt el az őrök arcáról, mintha álarc
hullott volna le róluk. Most már nem is leplezték hitetlenkedésüket.
Senki sem szólt Anihoz, és senki sem mozdult.
– Nos, talán jobb lesz, ha elismétlem. Kérlek, engedjetek be
kíséretemmel, és vezessetek a királyhoz haladéktalanul, hogy
tiszteletünket tehessük őfelségénél. Elsőként az uralkodóval
szeretnék találkozni. Hónapok óta úton vagyunk már ebben a cudar
időben, hogy ideérjünk a nagy eseményre. Sok veszteséget
szenvedtünk útközben, szekereinken kívül néhány testőrömet is
elveszítettük. Nem veszem jó néven tőletek, ha még sokáig
várakoztattok itt a kényelmetlen nyeregben ülve.
– Mi nem értesültünk az érkezésedről – jelentette ki egy vékony
férfi, aki valamivel idősebbnek tűnt a társainál. Ani úgy beszélt vele,
hogy feltételezte róla, ő lehet a kapuőrség kapitánya.
– Sajnálom, hogy ezt elmulasztottam megtenni. Miután oly sok
veszteség ért bennünket, már nem engedhettem meg magamnak,
hogy előreküldjek egy hírnököt. Eggyel több ok ez arra, hogy
mielőbb jelentsétek érkezésemet a királynak.
A sovány férfi intett egy kapuőrnek, aki nyomban futásnak eredt.
Ők pedig vártak. A kapuőrök tetőtől talpig végigmérhették most Anit
és a ruháját, majd szemügyre vették kísérete tagjait is. Mintha azt
mérlegelnék magukban, állítása összhangban van-e azzal, amit a
saját szemükkel látnak. Most már biztos volt abban, hogy ha
libapásztorlány ruhában érkezet volna ide, néhány béressel, akkor
szó nélkül elzavarták volna, sőt, akár kardot is vágtak volna a hátába.
A tervnek ez a része legalábbis jónak bizonyult idáig. Úgy tűnt,
elhiszik róluk, hogy kildenreák, és talán be is engedik a kapun. És
bár a béresek sapkát vagy kalapot viseltek, ha valaki alaposabban
szemügyre veszi őket, úgyis rájön, hogy bayerniak. Ani azért
fohászkodott magában, hogy minél előbb visszajöjjön a küldönc, és
281
ne legyen elég idejük arra, hogy közelebbről is megnézzék a kísérőit.
Miközben kihúzta magát, érezte, hogy a pej egyre nyugtalanabb, ami
talán arra utal, hogy hamarosan történik valami.
A küldönc visszatért. Súgott valamit a kapitánya fülébe, az
bólintott és az embereire pillantva azt mondta:
– Őfelsége hajlandó fogadni őket.
Ani csak nehezen állta meg, hogy fel ne sóhajtson a
megkönnyebbüléstől. Már felkészült arra, hogy továbblovagoljon, de
váratlanul odalépett mellé két őr, az egyik megfogta a kengyelt, a
másik a karját nyújtotta felé, hogy lesegítse a nyeregből. Ani zavarba
jött, de megfogta az őr kezét.
– Hercegnő – figyelmeztette Talone kissé idegesen.
A testőr lesegítette Ani a nyeregből, karon fogta és elindult vele a
kapu felé. Kíséretének tagjai már épp elindultak volna lovaikkal,
hogy kövessék.
– Őfelsége, a király négyszemközt kívánja fogadni Napralina-
Victery hercegnőt. Azt a parancsot adta, hogy a kísérete idekint
várakozzon.
A béreseknek leesett az álla a csodálkozástól.
– Nem – jelentette ki Talone. – Szüksége van testőrre. Mi
elkísérjük őt.
Anit máris két őr vette közre, akik megragadták a karját és a kapu
felé tuszkolták. Küzdött ellenük, papucsos lábát megpróbálta
megvetni a földben.
– Várjunk csak – mondta. – A testőröm nélkül sehová sem
megyek.
Talone nyomban leszállt a lováról, és utánafutott.
– Hadd menjek én is vele!
– Engedjenek el. Ez felségsértés. A testőröm nélkül sehová sem
megyek
Ám a két kapuőr mit sem törődött az ellenkezésével. Négy társuk
rontott oda Talone mellé, megragadták, és bár ő is kézzel-lábbal
tiltakozott, lecsatolták az oldaláról a kardot. Amikor kihúzták a
hüvelyéből, a fémes csikorgás olyan volt, mint egy segélykiáltás.
– Hercegnő! – kiáltotta Talone.
Ani hátranézett, így láthatta még az arcát – fáradt és ráncos volt,
282
meggyűrte az utazás –, aztán eltűnt a testőr szeme elől, mert
becsukódott mögötte a vaskapu. A kapuőrök vasmarokkal fogták,
lába alig érte a talajt, úgy vitték magukkal. Hiába tiltakozott és
kapálózott a szorításuk ellen. Magyarázatot sem kapott tőlük, csak
vitték tovább, anélkül, hogy egy szót szóltak volna hozzá.
Az épületbe érve a hosszú folyosón haladtak tovább vele, majd
benyitottak egy ajtón egy terembe, és miután beléptek, gondosan
becsukták maguk után. Félhomály uralkodott odabent, de azt így is
látta, hogy többen is állnak előtte. Hátulról kapták a fényt, mely egy
ablakon át szűrődött be ide.
– Isten hozott – üdvözölte Ungolad.
Ani úgy érezte, mintha kést döftek volna belé, amikor levegőt
vett. Egy kéz tapadt a szájára, csak azért nem sikoltott fel.
Egykori kísérete néhány megmaradt tagja – a kildenrea testőrök –
ott sorakoztak fel a sötét könyvespolcok előtt. Szőke hajuk szinte
világított a félhomályban. Oldalukon kard csillogott ezüstös fénnyel,
bal karjukra szíjazva kerek pajzs simult, mintha csatára készülnének.
Az ablak előtti székről felemelkedő alak pedig Selia volt. Mivel
hátulról kapta fényt, az arca árnyékban maradt.
– Köszönöm – intette Selia az őrnek, aki ott állt Ani
mögött, mire az elvette a kezét, melyet addig a szájára tapasztott.
– Selia – suttogta Ani maga elé. – Udvarhölgyem. A király már
vár engem.
– Annak is eljön az ideje – felelte Selia, és előrébb lépett. Néhány
pénzérmét nyomott a két bayerni őr markába, akik ezt követően
sietősen távoztak, s behúzták maguk mögött az ajtót.
Ani most látta csak, hogy Selia élénksárga tunikát és szoknyát
visel, a bayerni szokásnak megfelelően. Fején pedig ott csillogott
Ani három rubinttal díszített diadémja. A három kő úgy piroslott,
mint a vércseppek az elveszett keszkenőn – mintha Selia a királynő
jóváhagyását és védelmét élvezné. Hamis, gondolta Ani. Mindez csak
külsőség és színlelés. Talmi, mint a keszkenő. És mint anyám
szeretete is.
Ám a látvány bántotta, s a legszívesebben letépte volna Selia
fejéről a fejéket, hogy aztán jó messzire hajítsa.
– Hadd zsigereljem ki most rögtön! – kérte Terne, és máris
283
előrántotta a tőrét. Aninak görcsbe rándult a gyomra, Selia pedig
feltartotta a kezét.
– Itt semmiképp sem – mondta. – Kedvesem, ki tudnád
csempészni valamilyen módon a birtokról?
Ungolad bólintott, és copfja végével megcsiklandozta Ani állát.
– Könnyebben fog menni, ha gondoskodunk arról, hogy ne
kiálthasson.
– Hozzám ne érj! – Ani hátrálni kezdett az ajtó felé. Ám ott
tornyosult mögötte egy Redmon nevű, medvetermetű férfi. Máris
elkapta a vállát, hogy megállítsa.
– Nem akarlak megölni – mondta Ungolad. – Csak elaltatni.
Egyet lépett előre, Ani felé. Ő pedig érezte, hogy egy enyhe
fuvallat érkezik az ajtó irányából, a küszöb fölötti résen át, s
megérinti a bokáját. Annyira pánikban volt már ekkor, hogy
megfeledkezett arról, hogy több szellőt is idehívjon a megerősítésére,
s így csak azt az egyet küldte Selia ellen. Mindössze néhány papírlap
emelkedett meg tőle az asztalon, s egy pergamentekercset fújt le a
szőnyegre, amely úgy terült el, mint egy kifáradt liba. Célját
veszítve, a fuvallat elhalt. Selia a zárt ablak felé pillantott, azt
keresve, honnan érkezhetett a hirtelen támadt huzat.
– Ne gyere közelebb! – szólt rá Ani, ám a testőr úgy tett, mintha
meg se hallotta volna.
– Nyugalom, csak nyugalom – így Ungolad. Úgy beszélt Anihoz,
mintha egy kiszámíthatatlanul viselkedő állat lenne.
Ani az ajtóra mutatott.
– Várjunk csak. Van itt valaki.
És ekkor kopogtatás hallatszott. Redmon megmozdult.
– Mi az, kitanultad a bayerni boszorkányságot? – kérdezte.
– Ki az? – kiáltott ki Ungolad.
Az ajtó nagy lendülettel kinyílt, félrelökve Redmont az útból.
Négy katona lépett be, mindannyian a király személyes testőrségének
lila köpönyegét viselték.
– Őfelsége hírét vette, hogy Napralina-Victery hercegnő
megérkezett Kildenree-ből, és szeretné mielőtt látni őt – jelentette be
az egyikük.
– Hogyne, ez csak természetes – mondta Selia. Odalépett az ajtó
284
elé, és könnyedén mosolygott.
Ani kiszabadította magát Ungolad szorításából, és odaállt a királyi
testőrök közé, hogy azok kísérjék. A kildenreák követték őket,
élükön Seliával. Ani hallotta, hogy izgatottan sugdolóznak egymás
között. Ez még a király testőreinek is feltűnt. Időről időre
hátrapillantgattak, és kezük ott volt a kardjuk markolatán, mintha
úgy éreznék, bármelyik pillanatban szükségük lehet rá. Ani a szeme
sarkából látta, hogy Selia feltartja a kezét, mintha így akarná
lecsendesíteni az embereit, s azok ettől fogva egy szó nélkül követték
őket a trónterembe.
Hosszúkás helyiség volt, nem is igazán tágas, a napfény, mely a
magas ablakokon át jutott be ide, felmelegítette a kőpadlót,
megvilágította az emelvényt és a trónust a terem túlsó végében, ahol
a király és kísérete várt rájuk. A király és a herceg, akit Ani a télen
már látott egy alkalommal, néhány férfi vadászruhában, a
miniszterelnök, aki gyanakvóan méricskélte az érkezőket, valamint a
királyi testőrség tagjai.
Az egyik testőr feltűnően figyelte Anit, és érezhetően zavarban
volt.
A hajam, gondolta Ani. Geric nem ismer meg a hajam miatt.
A mellette haladó testőr a terem közepéig kísérte, azután magára
hagyta. Selia és a kildenreák a trónus emelvénye körül álltak, vele
szemben. És minden szempár rászegeződött, várakozásteljesen. Ani
pukedlivel üdvözölte a királyt.
– Napralina-Victery hercegnő – mondta a király, és felvonta egyik
szemöldökét.
– Nem, én nem ő vagyok – felelte Ani gondosan ügyelve
kildenrea kiejtésére.
– Úgy értsem, nem te vagy Napralina? – a király szavai olyan
keményen koppantak, mint egy-egy kalapácsütés.
– Nem. Nem ő vagyok, de…
A király intett, és Ani hallotta, hogy a testőrök máris közrefogják
hátulról. Súlyos csizmás lépteiktől döngött a padló. Selia
kárörvendően mosolygott.
– Nem… várjanak!
A szavak úgy törtek elő Ani torkából, mintha zokogna. Az egyik
285
testőr megmarkolta a vállát, ő pedig térdre borult, s két kezével
letámaszkodott a padlóra, mintha az lenne az utolsó reménye, hogy
megkapaszkodhat annak köveiben.
– Kérem, várjanak… hallgassanak meg!
A testőrök odaálltak közvetlenül a háta mögé, szinte érezte a
testük közelségét, de nem próbálták felhúzni a földről.
– Kérem…
– Egy pillanat, felség – szólalt meg Geric. Hunyorgott, mert a nap
épp a szemébe tűzött, ezért tett egy lépést előre. A napsugár a vállára
esett, nagy árnyékot vetve elé, miközben az arca sötétben maradt.
– Isi? – kérdezte, és vonásai ellágyultak a felismeréstől. A szája
lassan mosolyra húzódott, amit annyira szeretett Ani, s felragyogott a
szeme. – Isi, mi folyik itt tulajdonképpen?
Minden bizonnyal arra számított, hogy viszonozza a mosolyát,
aztán jót nevetnek együtt, és Ani végül bevallja, hogy csak tréfa volt
ez az egész. Ani azt kívánta magában, bárcsak valóban az volna…
Ám elég volt egyetlen pillantást vetnie Ungoladra, nyomban
kijózanította a valóság, és elment a kedve a mosolygástól. Ott térdelt,
immáron Geric előtt, üresnek érezte magát és tehetetlennek, a
gyomra pedig annyira émelygett, hogy attól félt, rosszul lesz.
– Isi a nagymamám neve, a barátai szólították így – mondta végül.
Nem olyan volt a hangja, mint egy hercegnő, s csak nehezen sikerült
kipréselnie a szavakat magából, annyira összeszorult a torka. Geric
tekintete elsötétedett, a homlokán ráncok jelentek meg. Ani elkapta
róla a szemét és a királyt nézte, aki leplezetlen dühvel figyelte, mi
folyik itt. Ani lassan felállt, az őrök pedig egyelőre hagyták.
– Uram – mondta Ani a királynak –, én Anidori-Kiladra Talianna
Isilee vagyok, Kildenree elsőszülött leánya. Az ott pedig – ekkor
Selia felé mutatott, anélkül, hogy tekintete követte volna az ujját – az
udvarhölgyem volt.
A csendet csodálkozó hangok és értetlen moraj törte meg, de a
hangzavar fölé egy magas és erős nevetés emel-
kedett, mint ahogy egy vadállat üvöltése nyomja el az erdei neszeket.
A többiek mind elcsendesedtek erre. Csak a nevetés tartott ki –
kellemes, természetes és intelligens. Selia magabiztosan és
könnyedén viselkedett, s valósággal felvirult, amikor ismét ő került
286
az érdeklődés középpontjába. Elmosolyodott, majd a királyhoz
fordult:
– A honfitársaim és én magam is csöndben végighallgattuk.
Felséged is érdeklődéssel várta, miféle hírt hozhat ez az eltévedt
madár, és amit hallottunk tőle, sokkal szórakoztatóbbnak bizonyult,
mintsem gondoltuk volna. Még hogy hercegnő!
Selia hevesen rázta a fejét, arckifejezése megértést és együttérzést
tükrözött.
– Ő az a kis szökevény, akiről már meséltem neked, felség, a
szolgálólány, aki úgy döntött, hogy többé már nem akar szolgálni, és
amikor az Erdőségben jártunk, megszökött az éjszaka leple alatt.
Magával vitte az egyik ruhámat, és egy pénzzel teli erszényemet is.
A jelek szerint a ruha még megvan, de a pénzt nyilván elköltötte. Bár
hogy ez miként sikerülhetett neki mindössze néhány hónap alatt, az
rejtély előttem. Talán szerencsejátékra költötte vagy kocsmákban
herdálta el. Akárhogy is történt, nyilvánvaló, hogy szolgálni továbbra
sem akaródzik neki.
Selia ekkor odament Anihoz, és puha kacsóját gyöngéden a
vállára tette, egyfajta anyáskodó, leereszkedő gesztussal, mintha
legalábbis a nővére lenne.
– Na de azt állítani magáról, hogy hercegnő… ez mégis csak
orcátlanság!
Ani meg se moccant. Érezte, hogy Selia szavaitól megremeg és
felkavarodik a levegő – fuvallat keletkezett a nyomán, mely
körbejárta a helyiséget. Selia szájából keletkezett, de Ani fülébe
suttogott. Nocsak, gondolta Ani. Ilyen kézzel fogható ereje van az ő
szónoki tehetségének. Soha korábban nem érezte ennyire nyilvánvaló
jelét Selia különleges képességének.
A fülében ott zsongtak Selia szavai, szinte lehúzta a fejét a
súlyuk.
– Nem – jelentette ki. Többre nem futotta tőle ebben a pillanatban.
– Ugyan már, kedvesem – nyájaskodott Selia. Hangja olyan sima
volt, mint a folyóvíz, és mély, így elnyelt minden más hangot. –
Hercegnőnek lenni sokkal fárasztóbb, mint udvarhölgynek. Neked
igazán tudnod kell, hiszen mióta csak az eszed tudod, láthattál engem
nap mint nap.
287
 Negédes mosolya kizárólag Aninak szólt – megvetésről és
gyűlöletről árulkodott, Ani egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Elmesélted nekem, kedvesem, mennyire megalázónak érezted,
hogy szolgaként kell élned az életed. Megértelek én. Tudom, úgy
érzed, nem tudsz kiszabadulni a kelepcéből, amelybe a származásod
miatt kerültél. És hogy elfecséreled a tehetségedet, mert a munkád
nem engedi kibontakozni azt. Várni, mindig csak várni. Ülni és
várni, úrnőd parancsára, és őt szolgálni. Megértem, hogy ez
kiábrándító helyzet. Na de azt állítani magadról, hogy hercegnő
vagy! – könnyedén nevetett, s ez nem a humorérzék vagy a jókedv
kifejezésének, hanem a hallgatóság befolyásolásának eszköze volt. –
Bármennyire is tehernek érzem néha ezt a rangot, nem fogok
lemondani róla a kedvedért. Úgyhogy egykori barátságunkra való
tekintettel kérlek, ismerd be az igazat.
Selia felajánlotta hát a lehetőséget, hogy megszabadítja minden
nyűgtől és kellemetlenségtől, így feloldódhatna ez a már-már
elviselhetetlen feszültség és nem kellene többé félnie. Békés
megoldása lenne a kialakult helyzetnek. Megoldás, na de ő vajon ezt
akarta? Ani továbbra is csak nehezen szólalt meg, megrázta a fejét,
mintha így megszabadíthatná a fülét a szavaitól, kirázhatná a hajából,
mert beleta-
padtak, s mintha visszhangoznának most is. Mondj le a rangodról
és ismerd be az igazságot. Mondj le, ismerd be.
– Nem – mondta Ani. A szó olyan kemény volt, mintha kő lenne a
nyelve helyén. – Úgy értem, én már elmondtam az igazságot. Az
vagyok, akinek állítom magam.
– Ebből most már elég! – A miniszterelnök lelépett az
emelvényről. A király felé fordult, rövid palástját meglengetve. –
Uram, csak az időnket vesztegetjük erre a tolvaj szökevényre,
miközben nyakunkon a háború.
– Háború – ejtette ki a szót Ani. A szótól erőre kapott, gondolatai
megvilágosodtak. – Hiszen te kezdted ezt az egészet, Selia, még az
Erdőségben. A testőrök meggyilkolásával. Megölette őket, uram, ő,
Ungolad és a többiek. Én pedig elmenekültem, különben engem is
megöltek volna. Hónapokon át bujkáltam, libapásztorlányként
dolgoztam. Tanúim is vannak, akik látták, amikor ezek az emberek
288
az életemre törtek. Mint ahogy a testőreimet is ők gyilkolták sorra.
Ani ekkor Gericre pillantott. Szerette volna tudni, hogy hisz-e
neki, de a férfi arca mindvégig rezzenéstelen és kifejezéstelen
maradt. Mint az egy szolgálatot teljesítő testőrtől elvárható.
– Ugyan már, kedves, hát ne butáskodj – mondta Selia. – Hiszen
itt vannak a testőreim, egytől egyig.
Azzal a háta mögött felsorakozó tizennyolc férfira mutatott.
– Nem, én a többiekről beszélek. Hol van Rashon, Ingras, Adon és
a társaik? Radal és Dano? Szegény Dano, aki úgy tekintett az
idősebb harcosokra, mintha a bátyjai lettek volna, és egy bicskán
kívül nem is hordott magánál más fegyvert… és… – ekkor elcsuklott
a hangja. –Ő t is megöltétek. Mindannyiukat, uram.
Ani most nézett először Selia szemébe.
– Egyedül Talone élte túl.
Selia megrázta a fejét, de aztán abbahagyta. Aniban feléledt a
remény.
– Erről nem is tudtál, ugye? Ő túlélte a mészárlást, amit
végeztetek. Uram, arra kérem, hallgassa meg Talone-t, aki itt van a
kíséretem tagjaként. Odakint várakozik a kapu előtt. A kapuőrök nem
akarták beengedni, de készen áll tanúsítani, hogy igazat mondok. Ő
ott volt. Látta az erdőségi mészárlást.
A kildenrea testőrök összenéztek, és halkan váltottak egymással
néhány szót, ám Ungolad pillantása elnémította őket. Selia lehunyta
a szemét.
– Ő, Talone, az udvarlód? Még együtt vagytok? – hangja most
már nem volt olyan nyájas, és már-már elárulta eddig ügyesen
leplezett indulatait. Ajka kissé megrándult, mintha köpni akarna,
amikor a következő szavak elhagyták a száját.
– Hát persze, nyilván felkészültél, és hoztál magaddal egy hamis
tanút, aki igazolja a hazugságaidat. Pedig olyan pénzéhes fickó, nem
gondoltam volna, hogy még akkor is veled marad, ha már elköltötted
az utolsó vasadat is.
A miniszterelnök ismét meglobogtatta a palástját.
– Uram, az ifjú herceg elfáradt a vadászattól, s ennek a kildenrea
kémnek a hazugságai nem tartoznak rá. Javaslom, kíméljük meg őt a
továbbiaktól.
289
 Ani az ifjú hercegre pillantott. Arca sápadt volt, szinte falfehér, s
zavarában huzigálta a tunikája alját, mintha kinőtte volna. Bár nem
lelkesedett az ötletért, hogy hozzámenjen feleségül, a kisfiús, kedves
arc láttán szánalom ébredt benne iránta. Most, hogy már tisztában
volt Selia mesterkedéseivel, semmiképp sem szerette volna
cserbenhagyni őt, hogy tudatlanságában feleségül vegye Seliát.
A király megtörölte a homlokát.
– Igen, már én magam is fárasztónak érzem ezt az egészet.
Bárcsak én is fiatal lennék, hogy erre hivatkozva kimenthessem most
magam.
Intett a testőrök felé, s közülük kettő el is indult, hogy kikísérje a
herceget a helyiségből. Geric itt maradt.
– Várjunk csak – szólalt meg Ani, attól tartva, hogy nem veszik
komolyan. – Nem lenne jobb, ha a herceg mégis itt maradna?
Végtére is a jövendőbelije viselt dolgairól van szó!
A miniszterelnök gúnyosan nevetett rajta.
– Látja, felséged. Hiszen még azt sem tudja, mit beszél. Azzal Ani
felé fordult, és felvonta egyik szemöldökét.
– A hercegnő természetesen az idősebbik herceg, vagyis Geric
menyasszonya.
– Geric?
Ani úgy érezte, mintha utolsó csepp ereje is elhagyta volna.
– Geric… a herceg? – kérdezte.
A férfi a szemébe nézett. Szája keskenyre préselődött.
– Te vagy az?
Geric bólintott. Homlokán újabb ráncok keletkeztek, miközben
Anit nézte, s ő képtelen volt levenni róla a szemét. Nem is akarta.
Attól félt, hogy vesztésre áll – elveszíti a háborút, a küzdelmet a saját
nevéért, és most már Gericet is. Talán ez volt a legfájdalmasabb.
– Isi, őszintén válaszolj nekem. Te valójában kildenrea vagy? –
kérdezte Geric. – Te lennél hát Anidori?
– Igen, én vagyok az. Megesküszöm, rá, hogy így igaz… A király
mogorván nézte a fiát.
– Mit jelentsen ez az egész, Geric?
Geric a királyhoz beszélt ugyan, de továbbra is Anit nézte.
– Ismerem ezt a lányt. Libapásztorlány volt…
290
 – De Isinek nevezted az imént – vetette ellen a király.
– Igen, mert… azt hittem, az a neve.
– És ő mondta neked valaha is, hogy valójában hercegnő?
– Nem, de….
– Felség – szólalt meg Selia és felsóhajtott. – Nyilvánvaló, hogy a
herceget is képes kihasználni, ha az érdeke ezt diktálja.
– Hm – dünnyögte a király. Geric továbbra is Anit nézte.
Tekintete azonban újabb kételyekről árulkodott, és ez nagyon fájt a
lánynak.
– Uram, vannak más, ennél fontosabb tennivalóink is, melyeket
szíves figyelmébe kell ajánlanom – szólalt meg ismét a
miniszterelnök.
– A háború – mondta Ani. Ismét úgy érezte, mielőbb meg kell
győznie őket az igazáról, s miközben beszélt, aggódó pillantásokat
vetett Gericre.
– A háború ötlete is az ő fejéből pattant ki. Kildenree nem akar
háborúskodni Bayernnel. Nincs semmiféle tervünk, amely erre
vonatkozna. Ő találta ki az egészet, hogy elterelje a figyelmet véres
ármánykodásáról.
– Felség – figyelmeztette a királyt ismét a miniszterelnök.
– Kérem, hallgassanak meg – könyörgött nekik Ani. – Geric, te
ismersz engem. El kell hinned, hogy igaz, amit mondok.
A miniszterelnök legyintett.
– Ez a lány egy kildenrea kém, és azért küldték, hogy
kipuhatolják, mire készülünk – jelentette ki.
– Ő a csaló – érvelt Ani Seliára nézve. – Minden szava hazugság.
– Uram, ne engedje, hogy ez a sárga hajú meghazudtoljon engem
és kétségbe vonja a szavaimat.
– Elég legyen ebből! – kiáltotta el magát a király. Arca vörös lett,
tekintete Anira szegeződött.
Geric odalépett a királyhoz, és egyik kezét a karjára tette.
– Azt hiszem, mégiscsak végig kellene hallgatnunk őt – kérte.
Geric szavai hallatán Selia ráncolni kezdte a homlokát.
– Már épp eleget hallottunk tőle – mondta a király, és odébb
tessékelte a fiát. – Ez a lány először azt állítja magáról, hogy ő
Napralina, azután azt mondja, hogy Anidori a neve, te pedig Isiként
291
ismerted meg. Úgy tűnik, azonos azzal a libapásztorlánnyal is, aki
olyan csinosan tud pukedlizni, s a télen az istállóink környékén
ólálkodott, amikor elfogták a testőrök. Akárki is legyen hát, jobban
tenné, ha mielőbb eldöntené végre, hogy tudjuk, milyen nevet
vésessünk majd a sírkövére. Itt felségárulást gyanítok.
A király dobbantott egyet a lábával dühében, és odaállt Ani elé.
Mélyen a szemébe nézett, mintha a tekintetéből szeretné kiolvasni a
választ.
– Anidori, kedves…
Ani épp kinyitotta a száját, hogy megszólaljon.
– Igen, uram – válaszolt helyette Selia.
– Kildenree-ben milyen büntetést szabnak ki a felségárulóknak?
Száműzik az illetőt, gondolta Ani. De Selia nem ezt mondja
majd. Észrevette, hogy Selia szeme felcsillant, miközben
gondolkodott.
– Felség – mondta végül Selia –, ez a legsúlyosabb bűnök egyike,
és nyilvános megszégyenítés jár érte. Azt hiszem, az illetőt
meztelenre vetkőztetik, szögekkel teli hordóba dugják, és négy fehér
lóval vonszolják végig a városon.
Ani úgy érezte, mintha végighasították volna a bőrét. Képtelen
volt ismét megszólalni.
– Azt hiszed? – kérdezte az uralkodó. – Biztosnak kellene lenned
benne. Eleget hallottunk már. Ez a lány nem a mi alattvalónk.
Komolyan fontolgatom, hogy börtönbe záratom, míg véget nem ér a
háború, s amint lesz egy szabad percem, tisztázom ezt a képtelen
ügyet.
– Erre semmi szükség, atyám – szólalt meg Geric. – Senki sem
bizonyította be, hogy bármiféle bűnt elkövetett volna.
– Háború van, Geric – figyelmeztette a király. – Nekem nincs
szükségem bizonyítékra.
Azzal felállt, és intett az őröknek, hogy vigyék el a lányt.
– Egy pillanat – emelte fel egyik kezét Geric. – Mint mondottad
az imént, nem a mi alattvalónk. Hagyjuk magukra őket, beszéljék
meg egymás között, mit akarnak. Lehet, hogy a súlyos büntetés
veszélye kijózanítja, és igazat fog mondani.
– Rendben van – bólintott rá a király, és Seliára pillantott. – Egy
292
óra múlva szóljatok a testőrségem kapitányának. Ha nem sikerült
meggyőzni őt arról, hogy mondja el az igazságot, akkor tömlöcbe
záratom, míg nem találunk megfelelő alkalmat arra, hogy tisztázzuk
az ügyét.
Ani a kildenrea testőrökre nézett. Mindannyian mosolyogtak.
– Nem, Geric, ezt te nem értheted – mondta Ani. – Kérlek, ne
hagyj magamra velük!
És követte a királyt és Gericet, akik már az ajtó előtt álltak, ám a
testőrök lefogták.
– Ez lesz a legjobb, Isi – mondta Geric. Végignézett a
jelenlévőkön, a kildenreák arcán, aztán a homlokát ráncolva hátat
fordított nekik.
– Ne! – kiáltotta Ani, de a király és Geric akkorra már kiléptek az
ajtón. – Ne hagyjanak itt velük! Ezek gyilkosok!
Megpróbálta kitépni magát a két testőr szorításából, s tovább
kiabált Geric után, aki már a folyosón haladt.
– Gyere vissza, kérlek!
A király testőrei is távoztak, azt a kettőt kivéve, akik lefogták
Anit. Hozzájuk fordult hát, a tunikájukba kapaszkodva.
– Ne hagyjatok itt! – könyörgött nekik, s érezte, hogy a pánik
fojtogatja. – Kérlek… legalább ti ketten maradjatok velem!
Mivel nem akarta elengedni őket, az egyik testőr nagyot taszított
rajta, így elesett. Csak akkor kezdett feltápászkodni, miután már
mindketten távoztak.
Becsukták, majd rá is zárták az ajtót. Ani odafutott, és az öklével
dörömbölt rajta, kiabált az őrök után, kérve őket, hogy jöjjenek
vissza, vagy legalább kérjék meg a királyt, hogy adjon engedélyt
nekik arra, hogy vigyázzanak rá, vagy kérjék meg a herceget, és
jöjjenek vissza… Egy idő múlva abbahagyta a dörömbölést, és fülelt.
Csak a saját zihálását hallotta, hiába várta, hogy valami más is
áthallatszik az ajtó túloldaláról. Semmi. Csak a csend.
Egy kis ideig csak állt ott, az ajtónak támaszkodva, a homlokát
nekiszorítva, s miközben levegőt vett, érezte, hogy lehelete megérinti
a fát, majd visszajut az orrába, forrón és gyorsan. Futkározni kezdett
a hideg a hátán. A teremben csend honolt.

293
Huszonegyedik fejezet
Az egyetlen ajtó kulcsra zárva. A magas ablakokat már korábban
becsukták a szél miatt. Ani lehunyta a szemét. Hiába figyelt, a levegő
mozdulatlan volt – sehol egy fuvallat, amely megérintette volna a
keze fejét vagy megcirógatta volna a tarkóját. Semmiféle mozgást
nem érzékelt, csak a saját szívverését. Ujjai görcsösen a kilincsre
görbültek, olyan gyors volt a pulzusa, mintha dobpergést hallana,
mint a piactéren, a mutatvány legizgalmasabb részéhez érve. Nagy
sokára fordult csak meg.
Mindannyian őt nézték. Mintha fekete hollók üldögélnének
sorban egy kerítés lécein. Selia olyan volt a sárga ruhájában, mint
egy vadászni induló vadmacska. Ekkor kinyújtotta a kezét s
mutatóujjával intett Aninak, hogy lépjen közelebb.
– Gyere el az ajtó mellől – mondta halkan. – Nem akarom, hogy
más is hallja rajtunk kívül.
Ani a hátával a falnak támaszkodott, és hozzásimult, mert úgy
érezte, egyedül ez adhat még némi biztonságérzetet neki. Selia
egyetlen szavára Ungolad és Redmon ott termett mellette.
Megragadták a könyökénél fogva és átvonszolták a terem másik
végébe. Ani kiabálva tiltakozott, de ő sem tartotta valószínűnek,
hogy bárki is meghallhatja a folyosón. Az emelvény elé érve a két
férfi odalökte a lépcsőre.
Selia odalépett mellé. Ani a ruhája alját látta csak belőle, ám a
sárga szövet szinte túlságosan ragyogó színű volt ahhoz, hogy sokáig
nézhesse. Hunyorgott egy darabig, a szempillái között szűrve meg a
bántóan erős fényt. Selia mögött az egyik ablakon át ferde szögben
sütött be a nap. Arra gondolt, ha Selia még egyszer megszólal, lehet,
hogy ő is teljesen összezavarodik a szavaitól.
Suttogó hangokat hallott tőle, és felnézett. Ungolad ott állt Selia
mellett, átkarolva a derekát, ajka az ajkára tapadt.
– Győztünk – mondta Selia büszkén, és ismét megcsókolta.
Ungolad azonban észrevette, hogy Ani figyeli őket, és találkozott a
tekintetük. Előrehajolt, olyannyira, hogy egyik copfja Ani arcába

294
lógott.
– Kismadár – mondta Ungolad. – Úgy tűnik, a királyt sikerült
meggyőznünk, nem? Te talán nem vagy büszke Seliára? Milyen
gyors az észjárása, minden váratlan helyzetből ki tudja vágni magát!
– Nekem úgy tűnik, hogy legalább a király hadseregére lesz
szükséged ahhoz, hogy megölj engem – mondta Ani. – Hiszen két
alvó libával sem tudtál elbánni!
Ungolad ekkor elkapta a karját és talpra rántotta. A heves
mozdulattól éles fájdalom hasított a hátába, a félig gyógyult sebbe.
Nem volt hajlandó a férfi szemébe nézni. Érezte azonban a leheletét,
és látta a dühöt az arcán, mely eltorzította vonásait.
– Nos, miért nem csúszol-mászol előttünk is, kis hercegnő? Miért
nem könyörögsz nekünk?
– Hallom, mióta utoljára láttunk, libapásztor lány ként dolgoztál –
vetette oda Selia. – Olyan megalázó ez, hogy a számodra már
megváltás lesz a halál.
– Közelről sem éreztem annyira megalázónak – jelentette ki Ani.
– Hol van Yulan?
Keserűséget érzett, olyan volt, mintha forró szél csapta volna meg
az arcát, és szeretett volna fájdalmat okozni Seliának, látni, hogy
végre megrendül a magabiztossága…
– Hol van Yulan? – kérdezte Selia gúnyosan. – Gondolod, hogy
ezzel sikerült meglepned engem? Ishtától hallottunk róla.
– Ishta… – mondta Ani. – Igaz is, őt utoljára a hálószobád
szőnyegén láttam, vérbe fagyva. Talán azóta valaki már megtalálta a
holttestét.
Úgy tűnt, mintha Selia csak most venné észre, hogy a ruha,
amelyet Ani viselt, a szekrényéből származik. A szája elé kapta a
kezét, és kis híján felsikoltott csalódottságában. Arca elvörösödött, s
Anit most a kislány Seliára emlékeztette, aki gyakran kapott
dührohamot. Még mindig nem nőtt fel, gondolta magában. Ennyi idő
után sem.
Ám Selia most meglepő gyorsasággal lehiggadt. Egyik kezével
megfogta Ani állát, a szemébe nézett, és alig hallhatóan azt mondta:
– Ezek a hónapok csodálatosan teltek. Nekem sok örömöt
jelentettek, koronahercegnő. Őszintén mondom. Akarom, hogy tudj
295
róla. Gyerekkorom óta mindig is tudtam, mit akarok, és te segítettél
nekem megvalósítani a céljaimat.
Megcsókolta Ani homlokát és megcirógatta az arcát a
hüvelykujjával.
– Köszönöm – mondta. – És azt is, hogy visszajöttél. Még egy
utolsó kívánságom volt, amikor már azt hittem, meghaltál az
erdőben, mégpedig az, hogy lásd, amikor a helyedbe lépek, és
mindent sokkal jobban csinálok, mint te.
Ungolad Seliát figyelte. Úgy tűnt, a nő minden egyes szavával
csak még jobban megbabonázza őt. Megérintette Selia karját és
megsimogatta, majd halkan odasúgott neki valamit. Selia azonban
egy pillanatra sem vette le a szemét Aniról.
– De sajnos okoztál nekem egy kis kellemetlenséget is eközben –
folytatta. – A király nem kételkedik bennem, de a jegyesemnek, a
hercegnek mintha kételyei támadtak volna, aminek te vagy az oka.
Igaz, a végén úgy láttam, mintha mégis megnyugodott volna, de én
biztos akarok lenni a dolgomban. Hónapokig tartott, mire
megnyertem a szívét, és nincs kedvem elölről kezdeni az egészet.
Úgyhogy, drágám, a tervünk a következő. Amikor visszajönnek,
töredelmesen bevallód a királynak, hogy az egészet te találtad ki, és
az az igazság, hogy az én szolgálóm voltál. Cserébe lebeszélem arról,
hogy kiszabja rád a felségárulásért járó büntetést. Úgyhogy életben
maradsz. Ha gondolod, felőlem visszamehetsz a kedvenc libáidhoz.
Nos, áll az alku?
Ani beharapta a szája szélét. Nagy volt a csábítás, és a döntés
súlya szinte összepréselte a bordáit a tüdeje körül. Szinte összezárt
fogakkal válaszolt.
– Tudod, miért tartott olyan sokáig, mire sikerült belopnod magad
Geric szívébe? Mert hónapokkal ezelőtt belém szeretett, pedig
libapásztorlányként ismert meg engem.
Legalábbis remélem, hogy tényleg szeretett, tette hozzá
gondolatban, de közben olyan dacosan nézett Selia szemébe, mintha
szemernyi kétség sem lenne benne efelől.
Selia ekkor arcul ütötte. Ani hátratántorodott, és Ungolad
karjában találta magát. A férfi mindkét karját hátrafogta, és kést
szorított a torkához.
296
 – Idehallgass, kismadár – szólt rá. – Amikor visszajönnek, azt
teszed, amire Anidori-Kiladra hercegnő utasított.
A tőr éle a húsába mélyedt, s nyelni sem mert. A penge
ugyanolyan élesnek tűnt, mint a félelme.
– Úgysem fogsz megölni itt – jelentette ki.
– Nem? – kérdezte Üngolad. – És ha azt állítom, hogy megőrültél,
és rám támadtál? Hogy agyadra ment ez az egész, mint annak a
szegény fehér lónak?
– És persze, nekünk kellett gondját viselnünk az állataidnak is –
jegyezte meg Selia. – A lovad már az Erdőségben is félőrült volt, és
Ungolad érti a dolgát, tudja, hogyan lehet teljesen elvenni az eszét
egy állatnak.
Ani szenvedett a hallottaktól, és Ungolad ráadásul egy heves
mozdulattal megrántotta a csuklóját, amitől ismét felszakadt a sebe.
Ungolad egyik kezét a szájára tapasztotta.
– Na, megtaláltam a legérzékenyebb pontodat?
A férfi erre beleöklözött a hátába. Még mielőtt felsikolthatott
volna, Ungolad ismét a befogta a száját. Kicsordult a könnye a
fájdalomtól, s egy csepp épp a férfi kezére esett. Megragadta
Ungolad karját, és megpróbált szabadulni tőle, de az vasmarokkal
fogta.
– Még egyszer figyelmeztetlek – förmedt rá a férfi. –
Engedelmeskedj úrnődnek, máskülönben ezen a szent helyen fogod
kilehelni a lelked.
– Elég már, elég, szerelmem – mondta Selia, és ujjai hegyével
megcirógatta a férfi állát, arckifejezése lágy volt és mégis érzéketlen,
mint a macskáké. – Úgyse fog beszélni. Hát nem látod, hogy
szerelmes a hercegbe?
– Na de Talone… – vetette közbe Ungolad.
– Az engem nem érdekel. Fogalmam sincs róla, hogyan
menekülhetett el, de ugyan miféle bizonyíték lehet a kezében?
Legfeljebb néhány sérülését mutogathatja. A tanúvallomását semmi
mással nem tudja alátámasztani. Én amiatt aggódom inkább, hogy a
herceg kételkedni kezdett a szavamban. Ungolad, azt akarom, hogy
vágj meg engem…
Ani csak érezte, hogy a férfi hevesen rázza a fejét, látni nem
297
láthatta, mert a háta mögött volt.
– Engedd el őt és szúrj meg engem. Majd azt mondjuk, hogy rám
támadt, és akkor a nehezén már túl is vagyunk.
– Selia, szerelmem…
Ani most először vélt félelmet kihallani a férfi hangjából.
– Képtelen vagyok rá. Nem tudlak megsebesíteni téged.
– Majd én megteszem – ajánlkozott Terne.
– Te csak hallgass! – förmedt rá Ungolad. – Azt képzeled rólam,
hagyni fogom, hogy akár csak egy hajszála is görbüljön?
Selia Ungoladhoz simult, száját egészen közel tartotta a férfi
füléhez. Ungolad keze remegni kezdett. Ani is hallotta, mit súgott a
fülébe Selia.
– Én nem félek. Légy hát te is bátor, szerelmem. Már nem kell
sokat fáradoznunk a sikerért.
És megcsókolta Ungolad nyakát. A férfi lassan sóhajtott.
– Jól van – morogta végül. – Megteszem, ha így hamarabb
végezhetünk vele. Akkor azt mondhatjuk, hogy megtámadott téged,
én pedig megvédtelek.
– Állj! Egy ujjal se nyúljatok hozzá! Mindannyian a hang
irányába fordultak, vagyis az emelvény, a trónus felé. De azon senki
sem ült. Ungolad keze még erősebben tapadt Ani szájára. Selia
óvatosan tett egy lépést előre. A hang a hátuk mögül jött. Ám egy
teremtett lelket sem láttak.
A trónus mögötti falat egy hatalmas faliszőnyeg borította. Színei
megfakultak az idők során a gyertyafüsttől és a napfénytől. Nem volt
különösebben érdekes – egy vadászjelenetet ábrázolt, egy azóta már
elhunyt királyt a paripáján, menekülő szarvasokat, arany nyakörves
agarakat. Nem is ez volt az érdekes, hanem az, hogy a szőnyeg
közepe mozgott, mintha egy madár pihegő mellkasa lett volna.
Ekkor megemelkedett a szőnyeg egyik oldala, és Geric lépett ki
mögüle. Nyomában a király és testőrei. Ani még hallotta Ungolad
szitkozódását, és látta, hogy Seliának elállt a lélegzete, de ő sem
jutott szóhoz a meglepetéstől.
Geric gyorsan felmérte a helyzetet. Tekintete Anin állapodott
meg. Ungolad egyik keze még mindig a szájára tapadt, a másikkal a
kést szorította a torka elé. Dühében felüvöltött, kardot rántott, és
298
odarontott.
– Vissza, csak vissza! – szólt rá Ungolad. Magához rántotta Anit,
és a tőrt fenyegetően Geric felé irányította.
Geric megtorpant, majd hátrált egy lépést, hogy ne hívja ki maga
ellen Ungolad haragját, de a fegyvert nem dugta vissza a hüvelybe. A
királyi testőrség tagjai ott álltak mögötte, harcra készen, és a
kildenreák is mind kivonták már a kardjukat.
– Viselkedjen okosan – érvelt Geric. – Ha bántani meri őt, a saját
életét és a társaiét is kockára teszi.
Ekkor nyílt a folyosó felőli ajtó. Katonák tódultak be, akiknek
pajzsát a királyi címer díszítette. Szétoszlottak a teremben, ki-ki
elfoglalta a maga helyét. Ani tudta, hogy többen is vannak még a
folyosón, bár nem láthatta őket. S igazából azt sem értette, honnan
tudja mégis ilyen biztosan.
– Engedd el! – szólt Ungoladra Geric. – Isi, jól vagy?
A lány könyörgő tekintettel nézett rá, mert Ungolad közben még
jobban szorította, mintha el akarná törni az állkapcsát. A fájdalmas
kiáltásnak legfeljebb csak egy bátortalan foszlánya hagyhatta el a
torkát.
– Beszéljük meg, Ungolad – próbálkozott Geric, felemelve pajzsot
tartó karját. – Mit kérsz cserébe azért, hogy szabadon engedd a
hercegnőt?
– Tévedésben vagy – szólt közbe Selia. A hangja kissé remegett. –
O az én udvarhölgyem. Ez az egész csak kitaláció. Egy rossz tréfa.
Én vagyok a hercegnő.
A király szomorúan ingatta a fejét, és elindult lefelé az emelvény
lépcsőin Selia felé.
– Hallottuk az iménti beszélgetéseteket – mondta. – Úgyhogy
feleslegesen bizonygatod az ártatlanságodat. Térjünk rá inkább az
alku részleteire.
Selia a félelemtől tágra nyílt szemmel hallgatta. A király
rámosolygott, majd a háta mögötti faliszőnyeg felé intett.
– Ugye, milyen nagyszerű ötlet volt? Ez a birtok nagy harcok árán
került a koronához néhány évvel ezelőtt. Eredeti gazdája afféle meg
nem értett, szórakozott zseni volt. A faliszőnyeg egy kis kamrát
takar. Ott állt a lord egyik minisztere, mialatt ő a trónon ült, és súgta
299
neki, hogy mikor mit kell mondania. Én már egészen
megfeledkeztem erről az egészről, de Geric sokat játszott itt
gyerekkorában,
és ő hívta fel rá a figyelmemet azután, hogy magatokra hagytunk
benneteket.
A király a fiára pillantott. Geric le sem vette a szemét Ungoladról,
és ujjai a kardja markolatára görbültek.
– Ő sokkal jobb emberismerő, mint én – folytatta a király. – Az is
az ő ötlete volt, hogy hitessük el veletek, magatok között vagytok, mi
pedig átjöttünk a kamrába, hallgatózni. Látta rajtam, hogy végig se
akarom hallgatni a lány történetét, s csak az győz meg, ha a ti
szátokból hallom az igazságot. És most már belátom, igaza volt.
A király nyájasan mosolygott Seliára, és kinyújtotta felé az egyik
kezét. Selia hátrálni kezdett.
– Ugye, tisztában vagy azzal, hogy sohasem bántanék egy igazi
hölgyet – folytatta a király. – És úgy gondolom, a te kezedhez sem
tapad vér. Utasítsd hát a szeretődet, hogy engedje el a hercegnőt, és
akkor igazságos elbírálásban lesz részetek.
Hosszú csend támadt. A feszültség olyan tapintható volt, mint a
kövek a falban, és fojtogató, mint a kánikulai hőség. Ani érezte, hogy
Ungolad tenyere egyre nyirkosabb az idegességtől, a baljára szíjazott
pajzs félrecsúszott, és a súlya egyre inkább az ő hátát nyomta. Kardja
ott himbálózott az oldalán. Érezte, mennyire szeretné belevágni a
fegyvert, hogy soha többé ne vehessen már levegőt, és Ungolad szíve
dobbanását a saját mellkasán érezhette, mert annyira magához húzta.
Az ő élete volt az adu a férfi kezében.
Geric a királyra pillantott, aztán a körülöttük álló katonákra, végül
a kildenreákra. Senki se mozdult. Szótlanul nyújtotta a kezét Ani
felé, Ungolad pedig végre megmozdult – hátrált egy lépést.
– Csak nyugalom, uraim – így Geric. Olyan hangnemben szólt
hozzájuk, mintha vadlovakhoz intézné szavait. – Tedd el a kést és
engedd el a lányt, hadd jöjjön ide hozzám.
– Ungolad – szólalt meg Selia. Hangja félelemről árulkodott.
Ungolad kihúzta magát a neve hallatára.
– Gyertek ide – mondta. – Mindannyian!
Csizmás lábak dobogtak, amitől Anit kirázta a hideg. Selia és a
300
kildenreák odaálltak Ungolad és a túsz mögé. Geric és néhány testőr
erre elindult feléjük.
– Megölöm – jelentette ki Ungolad. – Esküszöm, hogy megölöm.
A keze remegett Ani torka előtt. Geric megtorpant.
– Ungolad – szólította meg. – Most a tárgyalásnak van az ideje,
nem a harcnak. Ha nem hagyod abba, mindannyian meghaltok. Ha
megölöd őt, nem sokkal éled túl. Engedd el, és megesküszöm neked,
hogy senkit sem fogunk kivégeztetni közületek.
– Magunkkal visszük – jelentette ki Selia. – Ő lesz számunkra a
biztosíték.
– Úgy gondolom, erről tárgyalhatunk – érvelt a király. Ani szeme
elkerekedett. Ismét úrrá lett rajta a pánik.
Biztos volt abban, hogy ha a kildenreák az ő élete árán akarnak
megmenekülni, egy pillanatig sem haboznak majd, és az első adandó
alkalommal végeznek vele. Geric látta rajta a halálfélelem jeleit, és
úgy tűnt, átlátta a helyzetét.
– Nem – jelentette ki. – Én erre nem látok esélyt. Itt és most,
ebben a helyiségben kell döntést hoznunk.
A titkos kamrában és a folyosón is voltak katonák. Ani lehunyta a
szemét, és nyelt egy nagyot a kés miatt, mely továbbra is a torkának
szegeződött. Katonák a folyosón. Ez senki sem mondta neki, de
sejtette, hogy így van, sőt tudta, mert a nyitott ajtón keresztül érkező
fuvallat megérintette, s képeket vetített elé – katonás sorban álló
férfiakét, dárdával kezükben, akik arra várnak, hogy bejöhessenek,
minden izmukkal megfeszültén, tettre készen.
– Mondd meg nekik, hogy hagyjanak minket szabadon elmenni,
koronahercegnő. Amint kiértünk az útra, elengedünk téged, és
visszajöhetsz hozzájuk.
Selia hangja remegett, és képtelen volt eldönteni, milyen
hangnemet üssön meg Anival. Utasítsa mint hercegnő vagy
alázkodjon meg, erőszakosabb vagy barátságosabb hangon beszéljen-
e, s ugyanakkor nem palástolhatta már a gyűlöletet és féltékenységet
sem, amely valójában munkált benne, amikor kénytelen volt kiejteni
a száján Ani nevét és titulusát. Ani minden idegszálával
összpontosítani próbált a hangjára, a szavaira. Lehunyta a szemét, s
azt figyelte, érez-e bármiféle mozgást a levegőben, a
301
bőrén. Kérlek, fohászkodott magában, kérlek, gyere már!
– Mondd meg nekik – ismételte el Selia.
Ekkor megmozdult a levegő. Hűvös huzat érkezett a folyosó felől,
és megcirógatta a homlokát. Selia megérintette Ungolad vállát, mire
a férfi elvette a kezét Ani szájáról, hogy megszólalhasson.
– Nem – mondta Ani.
Az első fuvallatot több is követte. Most már ott köröztek a bokája
körül. A levegő örvényleni kezdett, s egyre erősödött. Érezte a
mozgását a háta mögött, majd azt is, hogy újabb fuvallat érkezik az
ajtó felől, melynek utánpótlása közvetlenül az udvarból származott.
Ott egyesültek egyetlen légörvénnyé előtte, meglengetve a szoknyája
alját.
A helyiségben csend honolt, de mindenki látta, mi történik. Geric
Ani arcát figyelte, szája kissé tátva maradt a félelemmel vegyes
csodálkozástól.
A szél elindult felfelé – hamarosan már a csípője, majd a dereka
körül kígyózott, helyet követelve magának Ani teste és Ungolad
karjai között, közéjük furakodva, ellökve a tőrt a lány torkától. A
férfi azonban megérezte, mi készül ellene, és az utolsó pillanatban
még jobban megszorította, s így a penge hegyével felsértette a bőrét.
– Hagyd abba! Hagyd abba! – kérte Ungolad, és hangja remegett a
félelemtől.
A szél ekkor Ani tarkójához ért, majd megvárta a pillanatot,
amikor Ungolad kilélegzik, s valósággal kiszippantotta a maradék
levegőt a tüdejéből – a férfi rémülten érezte, mint akar távozni belőle
az utolsó szusz is a torkán át. Olyan érzése lehetett, mint a csigának,
amikor akarata ellenére kihúzzák a házából. Levegő után kapkodva
haldoklott, s ijedtében elengedte Anit. Az örvénylő szél egyre csak
dagadt és emelkedett a férfi keze és Ani torka között. Miközben
Ungolad levegő után kapkodott, Ani hátravágta a könyökét, és
gyorsan ellépett előle.
Szembefordult honfitársaival. A szél megemelte mindkét karját,
forogni kezdett a haja körül, meglobogtatta fürtjeit, s azok úgy
táncoltak, mintha tűz lángnyelvei lennének. A jelenlévő kildenreák
csak ámultak és bámultak. Akadtak közöttük, akik hátrálni kezdtek,
de megállította őket a fal. Nem szívesen bocsátotta volna útjára a
302
szelet, mert jólesett gyöngéd érintése a bőrének, mert láthatatlan
pajzsként védelmezte minden irányból és mert biztonságérzetet
jelentett számára: tudta, hogy így senki sem érintheti meg.
– A te háborúdnak vége – jelentette ki Ani.
Haját ismét meglobogtatta a szél. Szoknyája harangként
hullámzott a lába körül, olyan hangot adva, mint a tapsoló kezek. A
jelenlévők meg se mozdultak. És egy emberként meredtek rá.
– Végem van – suttogta Selia maga elé gyászos hangon.
Mindez egyetlen pillanat műve volt. Ungolad felmordult, hangja
egyre erősödött, eljutott a helyiség minden sarkába. A magasba
emelte a kardját és Ani után futott, hogy lesújtson vele a tarkójára. A
pengét azonban lelassította, majd megállította valami – Ani örvénylő,
láthatatlan pajzsa, és az utolsó pillanatban ellépett Ungolad elől.
*
Amikor a kard végül mégis lesújtott, már csak a padlót érhette.
Ani odafordult Ungolad felé, hogy a szemébe nézhessen. A szél
továbbra is ott kavargott körülötte, bár veszített erejéből, mert
Ungolad iménti mozdulata leválasztotta róla a légörvény egy részét.
A bayerni katonák úgy álltak ott, mint akiket megbabonáztak –
döbbenten figyelték a furcsa forgószelet, kardjukat letámasztva a
padlóra. Ani látta Ungolad tekintetét, és tudta, hogy hamarosan ismét
lesújt majd rá.
– Geric – szólalt meg és oda is fordult a herceg felé, aki már
elindult, csatakiáltást hallatva, mint egy igazi harcos. De túl nagy
volt közöttük a távolság. Ungolad mit sem törődött vele, és ismét a
magasba emelte a kardját.
– Ungolad!
Az ismerős hangra a férfi keze megállt a levegőben. Megfordult.
Taloné állt az ajtóban, a katonák kardjuk hegyét a mellkasa felé
irányították, és várták a király utasítását, hogy mit tegyenek vele.
Taloné kivörösödött arccal és zihálva kiáltott az imént az
egyébként csendes helyiségben, s a katonák végképp nem értették a
helyzetet. Kardjával a pajzsára ütött, és végső kétségbeesésében azért
kiáltott, hogy még idejében magára vonja Ungolad figyelmét.
– Gyerünk, zsoldos, te gyáva féreg, aki fegyvertelen szakácsokat
és nőket is képes voltál legyilkolni. Velem állj ki, ha mersz! Velem!
303
 Ungolad szája lassan gúnyos mosolyra húzódott, szemében az
őrület furcsa fénye izzott. Ani sohasem látta még őt ilyennek. A férfi
odarontott korábbi kapitánya elé, mire az őrök továbbengedték
Talonet, hogy a saját kardjával védhesse meg magát. Mögöttük a
katonáktól zsúfolt folyosón már ott nyüzsögtek a béresek is, botjaikat
a magasba emelve és kiabálva:
– A hercegnőért! A sárga hölgyért!
Az iménti csend szertefoszlott. A katonák felemelték
fegyvereiket, a kildenreák pedig máris támadásba lendültek, s
vagdalkozni kezdtek kardjaikkal épp arra, aki az útjukba került –
egyedül abban reménykedhettek, hogy ők kaszabolják le hamarabb
az ellenséget, mint az őket. Pillanatokon belül egy mozgalmas
csatajelenet szereplőivé váltak mindahányan. A kildenreák kivétel
nélkül részt vettek benne. Terne már végzett is az első ellenféllel,
aztán Anira emelte tekintetét. Utat tört magának felé, dühösen és
mindenre elszántan, s az indulat úgy perzselte előtte a levegőt,
mintha legalábbis tüzet lehelne. Pajzsával félrelökött egy katonát,
aztán Anit vette célba a kardjával. A lány ruhájának szoknyarésze
most már meg se mozdult. A szél feloszlott, hűvösen terült szét az
arca előtt. Hátrálni kezdett, s hamarosan érezte az emelvény lépcsőit
maga mögött, de már későn – elbotlott. Rémülten nézett szét, hátha
talál valamit, amit fegyverként használhat, de nem akadt erre
alkalmasnak tűnő tárgy a közelében. És akkor ott termett Geric.
– Elkaplak, kisherceg – fenyegetőzött Terne.
Geric máris a levegőbe emelte a kardját, hogy hárítsa Térne
támadását. Az előreugrott, majd megállt, tekintete hirtelen olyanná
változott, mint a halé – zavaros és kifejezéstelen lett. Dárda fúródott
a hátába, olyan erővel, hogy előredőlt tőle. Ani lehunyta a szemét
egy pillanatra. Razo ott állt Terne mögött, mindössze néhány
lépésnyire tőle. Karja még a levegőben volt, az iménti mozdulatot
őrizve, amellyel elhajította a dárdát. A legény arcára csodálkozás és
félelem ült ki.
Geric megragadta Ani kezét és talpra állította, elé tartva a pajzsát,
hogy megvédje. Körülöttük javában folyt a csata. Bármerre néztek is,
kardok csattogtak, a dárdák tompa zajjal fúródtak az emberi testekbe,
nyögés és acsarkodás hallatszott, csontok roppantak és törtek el,
304
bőrfelületek hasadtak fel. Egy kildenrea tartott feléjük, kardját vil-
logtatva, Geric azonban hárította a támadást, és belerúgott a
férfiba, aztán egészen a falhoz vonta Anit.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Igen – hangzott a válasz.
Geric magához húzta, és homlokát a homlokának támasztotta. Ani
egy pillanatra lehunyta a szemét, olyan jól esett neki a férfi érintése,
és egész testét melegség járta át attól, hogy érezheti minden
lélegzetvételét.
Nem szívesen nyitotta ki a szemét, mert tudta, miféle jelenet tárul
elé. A kildenreák már mozdulatlanul hevertek a padlón. Hult hétrét
görnyedve érte a halál, fejét halálos sebe fölé hajtotta, mikor
kilehelte a lelkét. Redmon és Uril testéből is kiszállt már az élet: ott
hevertek a király katonáinak lába előtt. Ám több párbaj is javában
zajlott még, és az egyik láttán Aninak torkán akadt a szó.
Megragadta Geric karját, és mutatta.
A terem közepén Talone és Ungolad vívott egymással. Ungolad
térdre rogyva próbálta védeni magát pajzsával és kardjával. Talone
ennek ellenére egyik kezével megragadta a grabancát és magához
rántotta. Ekkor akadt egymásba a kardjuk. Talone keze megcsúszott
közben, s ez is elég volt ahhoz, hogy Ungolad pengéje beleszaladjon
a vállába. Ungolad kihúzta, s látva, hogy a pengéje Talone vérétől
vörös, elnevette magát.
– Itt vagyok! – kiáltotta Geric, és máris ott termett Ungolad előtt.
Remélte, hogy sikerül magára vonni a figyelmét, még mielőtt halálos
sebet ejtene Talone-on.
– Itt vagyok, velem vívj meg! Ungolad bólintott.
– Ó, igen! Már csak azért is, mert megérintetted az én Seliámat.
És mert veled kellett volna megosztania az ágyát.
Ungolad arca végső elszántságról árulkodott. A szempillantás egy
töredéke alatt lendítette a magasba a kardját. Geric sem késlekedett
azonban, s kardjaik első összecsapásával megkezdődött kettejük
párviadala. A herceg magasabb volt Ungoladnál, és majdnem olyan
széles és izmos is, mint ő, de Ani attól tartott, nincs gyakorlata a tétre
menő bajvívásban – legfeljebb a vívóteremben gyakorolhatott idáig.
Ungolad – vele ellentétben – sok csatában tökéletesíthette tudását, és
305
nem egy embert meg is ölt már.
Ani közben meggyőződött arról, hogy Talone feje fölül ezzel
elhárult a veszély. Két katona már odasietett hozzá, a karjánál és a
lábánál fogva kivitték a teremből. Senki sem érkezett az Ungoladdal
párbajozó herceg segítségére, ezért Ani úgy döntött, felkapja az
egyik elesett testőr dárdáját, és ő is kiveszi a részét a küzdelemből.
Ekkor egyszerre két kéz is megragadta a vállát, hogy
megakadályozza ebben. Hevesen tiltakozva fordult hátra, s látta,
hogy a király két testőre az. Felkapták és hátravitték a falhoz.
– Anidori hercegnő – mondta az egyik. – Maradj itt mellettünk. A
király azt akarja, hogy biztonságban légy.
– De Geric… Miért nem segít neki valaki? Miért hagyjátok, hogy
az az áruló párbajozzon vele?
Az idősebbik testőr megrázta a fejét.
– Ez a herceg párviadala. Eletében az első. Nem tehetjük meg,
hogy közbeavatkozzunk – magyarázta.
Több párbaj is befejeződött időközben, a hangzavar így aztán
mérséklődött valamelyest. Végül már csak ketten vívtak egymással a
teremben. Kildenrea halottak hevertek a padlón, egymás hegyén-
hátán. A bayerni katonák hátramentek a fal tövébe. Úgy állták körbe
a termet, mintha egy színpad lenne a közepén. Ungolad körül se
nézett, hiába hevertek bajtársai a lába körül. A szemét egy pillanatra
sem vette le Gericről. Magabiztosan, minden erejét beleadva
suhogtatta a kardját, mind hátrébb szorítva Gericet, aki védekezésre
kényszerült. Újra meg újra összecsaptak, s a pengék végigcsúsztak
egymáson, egészen a markolatig.
Ungolad vadállatként vicsorgatta fogsorát, majd egyszer csak a
herceg arcába köpött.
– Gyerek még az ellenfelem – mondta Ungolad gúnyosan,
fennhangon, majd hozzátette: – Selia sohasem szeretett volna belé.
És ekkor ismét köpött egyet a herceg felé.
Az Ani vállát markoló egyik katona felhördült ezt látva. A
jelenlévők szóhoz sem jutottak. A király izzadó homlokkal, kezében
vértől csöpögő karddal egy lépést tett ugyan előre, de még tétovázott.
Ungolad folytatta a támadást, és Geric egyszer csak térdre rogyott
előtte. Mindkettőjüknek remegett már a karja a fáradtságtól, arcuk
306
verejtékben úszott. Ungolad figyelemelterelő mozdulattal felemelte a
pajzsát, majd nyomban le is sújtott Gericre a kardjával. Épp a fején
találta. A herceg hátratántorodott.
Ungolad ismét lesújtani készült a kardjával – egy végső, halálos
mozdulatra, melybe minden erejét és dühét beleadta.
Ani dermedten nézte.
– Uram… – suttogta maga elé.
Minden fuvallat és szellő odaröppent hozzá, körülölelték a kezét
és a csuklóját, s most arra kérte őket, gyorsan és határozottan
lépjenek fel, egyesítve erejüket. A szél nyílvessző alakot öltött, és
süvítve vette célba Ungolad mellkasának kellős közepét. A férfi
hátratántorodott a váratlan támadástól, és amikor meglátta Anit,
elkáromkodta magát. Geric ezzel nyert egy kis időt. Sikerült
összeszednie magát, még mielőtt Ungolad ismét lesújthatott volna rá.
Amikor a kildenrea kardja süvíteni kezdett felé, könnyedén hárította
a sajátjával. A következő alkalommal Ungolad lassú volt, így elég
volt a pajzsát maga elé tartani, majd mikor azt érte a kildenrea
kardja, nagyot lökött rajta pajzsával. Ungolad hátratántorodott. A
kildenrea villámgyorsan előkapta a tőrét, és Geric oldalába szúrta.
*
A herceg felkiáltott fájdalmában, és belerúgott Ungoladba, akinek
kezéből ekkor kihullott a tőr – fémes zajjal esett a kőpadlóra. Geric
arca eltorzult, de folytatta a támadást.
Furcsa mód úgy tűnt, mintha éppen a sebesülésének köszönhetően
kapott volna új erőre, és most már mindvégig ő kezdeményezett.
Ungoladot hátrálni kényszerítette, mígnem az már az emelvényről
vívott vele. A kildenrea a pajzsával védekezett, s miután az
behorpadt, Geric kardja megcsúszott rajta, és az egyenetlen
fémfelülethez horzso-lódott ökle vérezni kezdett.
Amikor ismét összeakadt a két kard, a herceg váratlan mozdulattal
Ungolad gyomrába vágta a térdét. A kildenrea ettől elveszítette az
egyensúlyát, hátraesett az emelvény lépcsőjén, egyenest a trónnak. A
két kard megint csak összeakadt. Geric egyetlen rántással
leválasztotta a sajátját Ungoladéról, s mivel az ellenfél egy pillanatra
megfeledkezett magáról, a mellkasa felé suhintott. A kard felhasította
a kildenrea bőrzekéjét, és mélyen a bordái közé szaladt, átfúrva a
307
gyomrát.
Ungolad a trónszékbe rogyott, kardját a padlóra ejtette. A fémes
zaj hosszasan visszhangzott a terem kőfalai között. A kildenrea
döbbenten nézett körül.
– Selia… – hörögte Ungolad, miközben egyik kezét a gyomra
tájékán tátongó sebre tapasztotta. Ott tartotta egy ideig, s mindenki
láthatta, hogy a vér szivárogni kezd az ujjai közötti réseken. Amikor
felpillantott, Seliát vélte látna maga mellett, és felemelte vértől
vöröslő kezét, hogy – mintha sírig tartó hűséget esküdne neki most –
megmutassa a halál színét, amely a szív színe is egyúttal. Azután
hétrét görnyedt a fájdalomtól és kilehelte a lelkét.

Huszonkettedik fejezet
Geric leült a trónszék emelvényének lépcsőjére, és a
kimerültségtől kiesett a kezéből a kardja és a pajzsa. Fémes hangjuk
azonban sokkal halkabb volt, mint Ungolad fegyvereié – a zaj most
már nem a csupasz falakba ütközött ugyanis, amelyek akadálytalanul
visszaverték: az emberekkel zsúfolásig megtelt hatalmas terem
jóformán elnyelte. A király egyik kezét Geric vállára tette.
– Állj fel, fiam – kérte. Felemelte a padlón heverő, célt tévesztett
dárdát, a térdére ütött vele egyszer, majd még egyszer, most már
sokkal erősebben – és ez alkalommal, hangos reccsenéssel ketté is
törte azt, majd ledobta Geric lába elé.
– A kardot – mondta a király.
Geric felemelte és odanyújtotta neki. A penge hegyét vér
szennyezte. A katona, aki a király jobbján állt, előbb megtörölte a
tunikájában, úgy nyújtotta át a királynak.
– Visszaadom neked, hogy használhasd néped, hazád és
uralkodód védelmére – mondta az uralkodó. – Kívánom, hogy legyen
gyors, akár a villám, és vastagon száradjon rajta ellenségeid vére.
Enna ekkor odalépett Ani mellé.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Igen – hangzott a válasz. – De mit jelentsen ez?

308
 – Most ölt embert először életében – felelte Enna. – A dárda csak
a közösséghez köti a legényt. A kard azonban már férfivá teszi.
– Én úgy éreztem, ő már eddig is férfi volt – állapította meg Ani,
és megdörzsölgette fáradt szemét.
A többiek ekkor már Enna körül álldogáltak – amikor a harc véget
ért, még Ani mögött sorakoztak fel. Csak most pillantott végig rajtuk.
Razo halálosan kimerültnek tűnt, és gondolatban szemlátomást még
annál a pillanatnál időzött, amikor – Terne hátát megcélozva –
elhajította a dárdáját. Ratger arcán nagy seb éktelenkedett, Offo
egyik kezével a karját fogta, melyből szivárgott a vér. A fejlemények
láttán mindannyian úgy döntöttek, nem csak szemlélőként lesznek
jelen: ők maguk is kiveszik a részüket a harcból.
– Lesújtó látvány – állapította meg Enna elborzadva, és
körülhordozta tekintetét a helyiségen. A halottak egymás-hegyén
hátán tornyosultak, vérüktől vöröslött a kövezet és a szőnyegek is.
– Hol van Selia? – kérdezte Ani.
A király meghallotta kérdését, és körülnézett. Geric visszadugta
kardját a hüvelybe, és felpattant a helyéről. Az egyik keze vérzett.
Razo bosszúsan dörmögte az orra alatt:
– Ez már-már tökéletes…
– Hogyan engedhettétek, hogy elmeneküljenek a gyilkosok? – a
király hangja megremegett a dühtől.
– A titkos ajtón át távoztak – mondta Ani.
Eszébe jutott, hogyan fordította fegyverként Ungolad ellen a
huzatot.
– Első osztag! – kiáltotta az egyik katona, aki a király mellett állt.
– Kutassátok át a birtokot! Második osztag! Járjátok végig az
épületeket! Harmadik osztag! Erősítsétek meg a kapuőrséget! Dolga
végeztével mindenkitől jelentést kérek! Na, mi lesz? Induljatok már!
A katonák rendezték soraikat, majd futólépésben távoztak a
teremből. Csizmájuk dobogását még hosszasan visszhangozták a
folyosó kőfalai.
– Olyan alattomos ez a nőszemély, akár egy macska – dünnyögte
a király. – Pontosan tudja, mi a büntetése a felségárulóknak. Hiszen ő
maga mondta ki az ítéletét.
– Megtaláljuk, felség – ígérte a katona, aki az imént kiadta a
309
parancsot. És máris a terem ajtajához ment, hogy ott várja meg az
elsőként érkező jelentést.
– Távolítsátok el azt onnan a trónusomról – utasította a király a
teremben maradt testőröket. Ketten emelték fel s vitték odébb
Ungolad holtestét. Letéptek egy darabot az egyik halott kildenrea
tunikájából, s azzal törölték le a vért a trónszékről. A király helyet
foglalt, a karfára könyökölt, megtámasztva a fejét.
– Felség… – szólalt meg Geric. A király az ajtó felé intett.
– Menj csak, fiam. Te már semmit sem tehetsz értem, hiszen
magad is megsebesültél.
Egy őszes hajú testőr fehér zsebkendőt húzott elő, s odanyújtotta a
hercegnek. A vászon gyorsan változott vörösre: Geric oldalából mind
vastagabb patakként folyt a vér. A testőr arra kérte, támaszkodjon rá,
majd elindultak az ajtó felé. Ani figyelte őket, s arra gondolt: Vajon
megkeres majd engem? Vagy inkább nekem kellene odamennem
hozzá?
Sokáig gondolkodott ezen. Geric eközben – földre sütött szemmel
– elhagyta a helyiséget. Később, gondolta Ani. És remélte, hogy így
is lesz.
A szolgák közben összeszedték a kardokat és dárdákat –
nyalábokban szorították magukhoz, mintha csak öröm-tűzhöz
gyűjtöttek volna rőzsét.
Ani vett egy nagy levegőt, majd elindult a király felé, s közben
tekintetével kerülni próbálta a körülöttük heverő halottakat. A szeme
káprázott a fáradtságtól, s a helyiség mintha himbálózó hajó lett
volna, miközben lépkedett…
A szolgák már nekiláttak a halottak elszállításához, s felcsavarták
a vér áztatta szőnyegeket. Ani úgy érezte, mintha őt is beszennyezte
volna a sok vér, és rogyadozott a lába, de a barátai ott álltak mögötte,
hogy támogassák, ha szükséges.
– Felség – szólalt meg ekkor, bayerni kiejtéssel, mert most már
inkább ezt érezte a sajátjának –, lenne egy merész kérésem…
A király – anélkül, hogy megmozdította volna a fejét – ráemelte a
tekintetét.
– Úgy tűnik, kedvesem, elég jó pozícióban vagy ahhoz, hogy akár
több merész kérésed is lehessen – állapította meg.
310
 – Vannak olyan legények a kíséretemben, akiknek nagy örömöt
jelentene, ha megkaphatnák ezeket a kardokat és pajzsokat… –
mondta Ani. – Ezt szeretném kérni tőled… És még azt is, hogy
kegyelmezz meg nekik, és Ratgernek is. Hiszen ők csak azért
hagyták el őrhelyüket a kapunál, hogy csatlakozzanak hozzánk, és
részt vegyenek ebben a…
– Úgy érted, az összes katonának kegyelmezzek meg? – kérdezte
a király.
– Úgy van – bólintott Ani. – Razo volt az, aki leszúrta Terne-t,
mielőtt ő végezhetett volna velem. És Offo és Beier és Conrad is…
Hol van Conrad?
– Conrad? – nézett körül Enna.
A szolgák ijedten néztek egymásra.
– Velünk volt egy ideig – mondta Razo.
Rettegve álltak neki, hogy sorra szemügyre vegyék a halottakat –
egyre csak Conrad narancssárga sapkáját, szeplős arcát, apró, kerek
kezét keresték. A kildenreák között három bayerni katona is feküdt,
de egyikük sem Conrad volt.
Valaki felsikoltott ekkor. Ani a trónus mögé pillantott. A hátsó fal
egészét borító hímzett szőnyeg meglibbent, és a titkos kamrából éles
hang szórt átkokat.
– Húzzátok félre! – utasította a király a katonákat. Azok máris
ugrottak, hogy teljesítsék a parancsot. Conrad ott állt, az oszlopos
előcsarnokban, kezében egy maroknyi szőke hajat szorongatva…
Seliát vonszolta maga mögött. A kezét már véresre karmolta a lány,
és az arca vörös volt az erőlködéstől, de amikor találkozott a
tekintete a barátaiéval, megcsillantotta humorát.
– Nézzétek csak, mit találtam! – mondta. – Az árulót. Azt hittem,
hogy egy lány, de most, hogy ilyen közel kerültem hozzá, kiderült
róla, hogy valójában vadmacska.
A katonák máris ott termettek Selia mellett – talpra állították és
hátrakötözték a kezét. Conrad csak ekkor engedte el a haját. Aztán
kezét nézegette, a fájó karmolás-nyomokat.
Ungolad élettelen teste ekkor épp ott hevert Selia lába előtt, csak
félig-meddig letakarták már egy vérfoltos szőnyeggel. A lány
egyetlen pillantást vetett csak rá, aztán a királyra emelte tekintetét.
311
Arcizma sem rezdült, semmiféle jelét nem adva annak, hogy
felismerte, ki is valójában a lába előtt heverő halott.
– Engedj el, uram – kérte Selia. A hangja megtévesztőén negédes
volt, holott ott vibrált benne a düh is. – Engedj szabadon, uram.
Megígérem, hogy egyszer s mindenkorra elhagyom ezt az országot.
Te mondtad, hogy nem szeretnél megölni egy igazi hölgyet.
Márpedig én az vagyok.
A király a homlokát ráncolva hallgatta, majd felsóhajtott:
– Igazán kár a szóért, hölgyem. A felségárulás ténye már
megállapítást nyert, az ezért járó büntetést pedig te magad szabtad ki
– mondta.
Selia ekkor ismét a királyra emelte tekintetét. Halálfélelem
tükröződött belőle. Majd váratlanul toporzékolni és sikoltozni
kezdett, mintha máris szögeket akartak volna verni belé. Vonásai
eltorzultak, arca kivörösödött, és megpróbálta kitépni magát a
katonák szorításából.
– Elég legyen ebből! – mondta a király, és kezét a fülére
tapasztotta. – Később még visszatérünk erre a kérdésre.
Vigyétek innen, ne kelljen tovább hallgatnom ezt a borzalmas
sikoltozást.
Azzal intett a katonáknak. Kivonszolták a teremből Seliát, aki
eközben fújtatott és köpködött maga körül, s megállás nélkül karmolt
és rúgkapált. Ám közben véletlenül sem nézett Ani szemébe.
Selia sikoltozása egyre halkult, miközben végigvonszolták a
folyosón, aztán egyszerre minden elcsendesedett. A jelenlévők egy
emberként hallgattak. Enna törte meg a csendet.
– Szépen helybenhagyott, mondhatom – állapította meg Conrad
sebesülései láttán.
– Ugye, te is láttad, amikor elfogtam őt, Enna? – kérdezte Conrad.
A tunikája szegélyével törölgetni kezdte vérző horzso-lásainak
egyikét, de közben büszkén mosolygott.
– A hajánál fogva kaptam el. Észrevettem, hogy szökni készül, és
arra gondoltam, lám csak, ezek szerint ő az, aki a mi suttogó
hercegnőnk életére akart törni. Úgyhogy a nyomába eredtem, és
sikerült nyakon csípnem az egyik ablak előtt. Azon át akart távozni a
palotából.
312
 – Felség – mondta Ani –, ő Conrad, a libapásztorfiúnk. Conrad
ösztönösen is kézfogásra nyújtotta a kezét
a király felé – aztán visszaejtette, és sete-sután fejet hajtott
inkább.
– Ő az igazi sárga hölgy – mondta, és Anira mutatott. – És
őszintén sajnálom, hogy volt idő, amikor nem hittem ezt el neki.
Ani a levegőbe emelte a kezét, kavaró mozdulatokat tett, hogy egy
kis szelet kavarjon, amely játékosan lekapta Conrad fejéről a sapkát.
A fiú kissé ijedten nézett rá. Ani elnevette magát.
– Ez aztán férfimunka volt, Conrad! – mondta Ani elismerően.
Anit olyan szobába kísérték ezután, amelyben – legnagyobb
örömére – igazi matrac és megfelelő mennyiségű párna is
rendelkezésére állt ahhoz, hogy meggyötört teste végre megpihenjen,
és elfeledtesse vele azt a sok-sok kényelmetlenséget, amelyet a
béresek szálláshelyén, a kemény priccsen kellett elviselnie az utóbbi
hónapokban.
Mikor a reggel teljes pompájában köszöntött be a szoba keletre
néző ablakán, Ani felkelt, megfürdött és aztán letelepedett egy
szokatlanul kényelmes székbe, háttal a napfénynek, hogy az szárítsa
meg frissen mosott haját, s közben egy nagy kancsóból jeges
szőlőlevet töltögetett magának. Épp azon gondolkodott, hogy kimegy
a folyosóra, és megkeresi a többieket, amikor kopogtatást hallott az
ajtó felől. Enna nyitott be rajta, és megkérdezte:
– Bejöhetek?
– Enna, kérlek, ne udvariaskodj velem. Tegnap este Ratger földig
hajolt előttem, Razo pedig engedélyt kért tőlem arra, hogy
távozhasson a helyiségből.
– Conradtól aztán az idők végezetéig várhatnád, hogy
meghajoljon – mondta Enna, és leült Ani mellé. – Sohasem láttam
még olyan elégedettnek, mint tegnap, amikor vérzett a keze és
halálosan kimerült volt a párviadaltól. Úgy látom, most már igazi
férfinak érzi magát.
Ani elmosolyodott.
– Nagyon unhatta már a libapásztorkodást. Szerintem kitűnően
megállná a helyét a városban az önkéntes békefenntartók között.
– Szerintem is. Azt hiszem, úgy dönt majd, hogy a városban
313
marad. Ellentétben Finn-nel és még néhány legénnyel, akik mielőbb
szeretnének hazatérni az Erdőségbe.
– Ő, Finn sohasem tudná elhagyni a szülőföldjét. Már csak azért
sem, mert él ott egy hölgy, aki különösen kedves a szívének.
Enna elmosolyodott, s kinyújtóztatta a lábát, hogy süsse a nap.
Megköszörülte a torkát, mielőtt ismét megszólalt.
– Isi, beszéltél már azóta a herceggel? Azaz Gerickel?
– Ő… én… nem – sóhajtott Ani. – Valamelyik betegszobában
fekszik, mert nagyon mély sebet ejtett rajta az a tőr, és nem mertem
engedélyt kérni arra, hogy láthassam, mert… attól félek, ő nem
szeretné.
– Biztosan örülne neki, ha meglátogatnád – jelentette ki Enna.
– Nem is tudom… barátok voltunk, ez igaz. De hazudtunk
egymásnak, és… talán boldogan feleségül vette volna Seliát.
– Nem hinném, hogy valóban boldogan megtette volna. Ani
pontosan ezt a választ remélte hallani tőle, bár nem lehetett biztos
abban, hogy ez az igazság. Töltött egy kis szőlőlevet Ennának egy
fehér bögrébe. A piros folyadék olyan sűrű volt, mintha vér folyt
volna kancsóból a porcelánba. Ani beleborzongott a látványába.
– Micsoda nap volt ez – jegyezte meg.
– Hát igen – bólintott Enna. – Mit gondolsz, tényleg azzal
büntetik majd Seliát? Szöges hordóba zárják?
– Igen, azt hiszem, ezzel akarják büntetni. Láttam már, hogy a
hazaárulókat felakasztják, a gyilkosokat a városfalakra szögezik, és ő
mindkét bűnt elkövette. Tudod, Enna, nem is tudom, mit érzek iránta.
Néha azon kapom magam, hogy azt gondolom: „De hiszen a
barátnőm!" És akkor viszont eszembe jut, nem, nem a barátnőm, és
soha nem is volt az. Ő tényleg ölt már embert. Képes lett volna
háborút indítani csak azért, hogy rubinköves koronát viselhessen.
– Beszéltél már Talone-nal? – kérdezte Enna.
– Szerettem volna. De nem engedte, hogy bemenjek hozzá. Azt
üzente, jól érzi magát, pihen, és semmi szüksége arra, hogy
feleslegesen aggódó barátok vegyék körül, inkább aludni szeretne.
– De te továbbra is aggódsz miatta – állapította meg Enna.
– Szeretnék a saját szememmel meggyőződni arról, hogy valóban
jól van. Túl sokszor jelennek meg előttem olyan képek, amelyek
314
nyugtalanítanak. És a legtöbbször Talone-t látom ilyenkor magam
előtt. Ungolad nekiszegezi a kardját, és beleszúrja, ő pedig a földön
hever… – Ani megrázta a fejét, mintha így próbálna szabadulni a
képektől.
– Iszonyatos egy nap volt – állapította meg Enna. – Én sohasem
láttam még ilyesmit, és sohasem aggódtam még ennyit másokért!
Talán nem is lett volna szabad bejönnöm most hozzád, de folyton
arra gondoltam, mennyire megviselhettek téged a történtek.
Aggódtam amiatt, hogy megint egyedül vagy, és különben is,
megígértem, hogy mindig melletted leszek…
– Köszönöm – mondta Ani, és megsimogatta Enna vastag copfját.
– Mindig is fekete hajat szerettem volna – jegyezte meg. – Az
olyan… különleges.
Enna elnevette magát.
– Itt és most te vagy az, aki különlegesnek számít a haja miatt.
Hosszabb, mint a ló farka, és ráadásul olyan sárga, mint a szalma.
Ujabb kopogtatás hallatszott. Ani összerezzent a hallatán. Egy
alacsony férfi lépett be, fényes csizmában, és azt mondta Aninak, a
király kéreti magához.
– Szerettem volna meglátogatni a barátomat – mondta neki Ani. –
Talone-t, aki megsebesült. De az orvos tegnap este nem engedett be
hozzá. Azt mondta, most pihennie kell.
– Úgy hallom, a barátja már nincs veszélyben – így a férfi. – Es
most az a legsürgősebb, hogy eleget tegyen a király kérésének.
Ani Ennára pillantott, tekintete szorongásról árulkodott. Aztán
felállt, és követte a férfit.
Az a tárgyalóterembe vezette, amely nem volt különösebben nagy,
de annál világosabb. Ani érezte a feszültséget a levegőben. Férfiak
ültek körül egy nagy asztalt, amely tele volt térképekkel és
levelekkel, és mindannyian felálltak a helyükről, amikor belépett.
Geric arca olyan vörös volt, mintha az imént még kiabált volna. Ani
mégis megkönnyebbülten látta, hogy itt ül a többiekkel és
szemlátomást jól van. A miniszterelnök nem is próbálta leplezni
mogorvaságát. A király intett Aninak, hogy foglaljon helyet
körükben.
– Jó reggelt, kedvesem – mondta az uralkodó. – Sajnáljuk, hogy
315
eddig nélkülöznünk kellett a társaságát, és azt is, hogy most
kénytelenek vagyunk egy háború komor részleteivel terhelni.
Ahelyett, hogy ünnepelnénk. De hát mindent a maga idejében.
Megköszörülte a torkát, s arckifejezése bizonytalanságról
árulkodott. Ám amikor ismét megszólalt, minden szavából a királyi
tekintély áradt.
– Arra kérjük, bizonyítsa be nekünk, hogy Kildenree nem készül
háborúra ellenünk.
Ani kissé oldalt fordította a fejét, miközben a királyt hallgatta.
– Nem értem, uram – mondta, és csak nehezen tudta megállni
nevetés nélkül. – Úgy értsem, önök továbbra is a háborút
fontolgatják?
– Úgy van, amennyiben nem tár elénk megfelelő bizonyítékokat.
– Bizonyítékokat? Mire? A békés szándékra? Ha megmondja
nekem valaki, hogyan lehet ezt bebizonyítani, bizonyára képes leszek
rá.
Elhallgatott, hogy legyőzze magában az indulatot.
A jelenlévő férfiak továbbra is egy emberként meredtek rá.
– Úgy gondolom, mindannyiuknak tisztában kell lennie azzal,
hogy Kildenree nem készül támadásra Bayern ellen.
Ekkor felállt a miniszterelnök, és egyik kezével határozott
mozdulatot tett.
– Ezek bizonyítékok – mondta és felkapott az asztalról néhány
papírt. – Levelek, amelyeket Anidori-Kiladra hercegnőtől, vagyis ha
úgy tetszik, Seliától kaptunk. Kildenree királynője írta, és a
kézkegyével is ellátta mindegyiket. Egyértelműen kiderül belőle, mi
a szándéka. Időpontok, számok, földrajzi helyek szerepelnek bennük,
és a királyi pecséttel is ellátták a dokumentumokat.
Ani felvett az asztalról egy pergamentekercset. Nem kellett sokáig
vizsgálgatnia ahhoz, hogy megértse, miről van szó.
– Ez nem az édesanyám kézírása – jelentette ki. – Hamisítvány.
Selia édesanyja, a palota főkulcsárnéja könnyen hozzájuthatott
bármihez, amire ehhez szükségük volt. Akár édesanyám
pecsétgyűrűjét is kölcsönvehette egy időre, mert szabad bejárása volt
a lakosztályára.
A miniszterelnök a királyra pillantott. Őfelségét szemlátomást
316
elgondolkodtatták a hallottak. A miniszterelnök megismételte
korábbi kérését.
– Bizonyítékra van szükségünk. Mutasson nekem bizonyítékot,
akkor elhiszem. Máskülönben csak az időnket pazaroljuk, ahelyett,
hogy felkészülnénk a támadásra. A végén még álmunkban fog
meglepni bennünket az ellenség.
– Ugyan már, hagyja abba! – Ani mindkét kezével eltakarta az
arcát. Lélegzett néhányat a tenyere sötétségében. Miután leengedte a
karját és felállt, tovább már nem leplezhette indulatait.
– Ez egyszerűen nevetséges. Bizonyítékot akarnak?
A történelem majd megmutatja, hogy Kildenree sohasem
kezdeményezett háborút egyetlen szomszédjával sem az utóbbi
három évszázadban. A számok világosan tükrözik, hogy Kildenree
túlságosan kicsi ahhoz, hogy megtámadjon egy olyan hatalmas
birodalmat, mint amilyen Bayern. És a lány, aki ezeket a
bizonyítékokat a kezükbe adta, uraim, szélhámos, csaló és gyilkos is.
Ezek pedig olyan tények, amelyekről már tudniuk kellene. Persze,
hogyan is beszélhetnék le bárkit is a háborúról egy olyan országban,
ahol a halottakat kilógatják a városfalon, s ahol az emberek
büszkébbek arra, ha dárdát viselhetnek, mint arra, hogy milyen
emberek valójában? Kész öngyilkosság lenne Kildenree részéről
háborút indítani Bayern ellen. Bayern pedig könnyűszerrel
lemészárolhatná Kildenree teljes lakosságát. Ha nem hisznek nekem,
küldjenek vissza a hazámba. Amennyiben nem bíznak abban, hogy
valóban távozom, ha gondolják, visszamegyek a városba, tovább
őrzöm a libáikat, és biztosak lehetnek abban, hogy nem lesz olyan
tolvaj, aki akár csak egyet is ellophatna közülük.
Az ajtóhoz ment, de megtorpant előtte, és még egyszer feléjük
fordult.
– Tudnak arról, uraim, hogy vannak olyan béresek a városban,
akiket nem engednek be sem az üzletekbe, sem pedig a kocsmákba
csak azért, mert az Erdőségből származnak, és ezek a legények
sohasem kaphatnak dárdát és pajzsot sem, hogy férfivá érjenek? És
hogy vannak olyan férfiak, akik önkéntes békefenntartóknak nevezik
magukat, nem a király, hanem saját törvényeik szerint cselekszenek,
s arra esküdtek fel, hogy biztosítsák a rendet és a közbiztonságot az
317
utcákon, mert a király katonái erre nem képesek vagy nem
hajlandóak? És hogy bizonyos területek olyan túlzsúfoltak, hogy a
gyerekek kénytelenek a szemétben keresgélni a mindennapi
betevőjüket?
A miniszterelnöknek arcizma se rezdült eközben,
Geric azonban a szemöldökét felvonva hallgatta. A király, aki
eddig a saját kezét nézegette, most felkapta a fejét.
– Látom az arcukon, hogy nem sokat gondolkodnak ezekről a
dolgokról – állapította meg Ani. – Lehet, hogy többet tudok a
városukról, mint önök, és az is egészen biztos, hogy jobban ismerem
Kildenree-t, mint bármelyikük. Higgyék el nekem, hogy Kildenree
nem készül háborúra. Ha pedig bizonyítékra van szükségük,
magyarázzák el nekem, miért küldte volna édesanyám az elsőszülött
lányát az ellenség táborába. Én magam vagyok hát a bizonyíték.
Azzal kiviharzott, és becsapta az ajtót maga után.
*
Úgy egy órával később Geric a konyhához vezető lépcsőházban
talált rá. A lépcsőn üldögélt, a legmagasabb kémény árnyékában.
Haragja már csillapodott valamelyest, de továbbra is úgy érezte,
jogosan érzi sértve magát. Ám amikor észrevette, hogy Geric
közeledik felé, zavarba jött. Már messziről tudta, hogy ő az, mert bár
még nem is látta, máris lángba borult az arca, s zavarában a
tenyerébe temette. A herceg mosolyogva nézett rá, leült mellé, és kis
idő múlva elnevette magát.
– Ez már valami – állapította meg. – Soha senkit se láttam még
így bolondot csinálni a királyból és a tanácsadói testület tagjaiból.
– Odafigyeltek egyáltalán arra, amit mondtam? – kérdezte Ani.
– Hát persze, nagyon is. Te pedig, kedves hölgyem, elejét vetted
egy értelmetlen háborúnak. – Lesütötte a szemét és nyelt egy nagyot.
– Kérlek, bocsáss meg nekem. Méltatlanul viselkedtem veled. És már
alig vártam, hogy magyarázatot adhassak a viselkedésemre.
– Arra gondolsz talán, amikor azt írtad, nem szerethetsz engem
úgy, mint egy férfi egy nőt?
Geric bólintott.
– Igen. Pontosan erre gondoltam. Azon az utolsó napon ott, a
legelőn észrevettem, hogy már kezdtem olyasvalamit érezni irántad,
318
amit nem volt szabad. Hiszen nekem akkor már jegyesem volt. És
úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha nem is találkozom veled többé.
Pokolian szenvedtem amiatt, hogy visszaéltem az érzéseiddel, és
ráadásul hazudtam is neked, amikor elmondtam, ki vagyok. De
tegnap, amikor megpillantottalak… el sem tudod képzelni… amikor
beléptél a trónterembe, olyan hevesen vert a szívem, mint még soha.
Ebben a pillanatban történetesen Ani volt az, aki úgy érezte, a
torkában dobog a szíve.
– Bárcsak hamarabb rájöttem volna, hogy ki vagy valójában, és
magamtól rendbe tettem volna a dolgainkat… és megkíméltelek
volna a tegnapi borzalmaktól. Amikor előléptem a faliszőnyeg
mögül, és láttam, hogy az a férfi tőrt szorít a torkodhoz…
Lehunyta a szemét, hogy szabadulni tudjon ettől az eleven
emlékképtől. Ani a legszívesebben megcsókolta volna a szemhéját,
de ellenállt a kísértésnek. Inkább megszólalt helyette.
– És hogy van a … – ekkor a férfi oldalára mutatott. Geric
kinyitotta a szemét, hogy lássa, mire gondol.
Egyik kezét ösztönösen is a sebhelyre tette.
– Ellátták – mondta. – Lüktet minden egyes szívverésemmel,
mintha önálló lény volna. De persze most már gyógyulófélben van.
Köszönöm.
– Én szerettem volna megköszönni neked, hogy közbeléptél, mert
Taloné életveszélyben volt – mondta Ani.
– Nemes szívű embernek és kitűnő katonának látszik.
– Az is. El se tudom mondani, milyen jó volt hozzám. Nagy
megkönnyebbülést jelentett számomra, amikor az erdőségi mészárlás
után rátaláltam. Akkortól fogva már nem éreztem olyan egyedül
magam.
Geric Anira nézett. Sötét írisze olyan tiszta volt, hogy
megdobbant tőle a szíve.
– Kedvel is téged?
– Biztosan – felelte Ani. – Mint már mondtam, nagyon jó volt
hozzám.
A herceg két szemöldöke között kis ránc keletkezett.
– Lehetséges, hogy Talone megkéri a kezed. És te talán igent is
mondasz neki.
319
 – Nem, nem hiszem, hogy ezt tervezné. Úgy értem, én nem
mondanék igent. Olyan drága ember ő a számomra, mint egy
édesapa. Én pedig a gyermeke, akit meg akar védeni. Ennyi az egész.
– Ó…! – Geric megkönnyebbülten sóhajtott fel. Megvizsgálta a
kardja markolatát, s Aninak úgy tűnt, mintha mosoly bujkálna az
arcán. – Mi már barátok voltunk, Isi. Azt hiszem, ismerlek. De már
semmit sem szeretnék feltételezni rólad. Ezt a házasságot a szüleink
kötötték meg a tudtod és beleegyezésed nélkül, és ha kételyeid
vannak ezzel kapcsolatban, én tökéletesen megértelek.
Ani megfogta a férfi kezét.
– Amikor Ungolad vívott veled, iszonyú volt számomra, Geric. És
arra gondoltam, képtelen leszek elviselni azt, ha legyőz téged.
Nagyon hiányoztál nekem az utóbbi hónapokban.
Geric úgy sóhajtott fel, mintha már régóta visszatartotta volna a
lélegzetét. Ani önkéntelenül is elmosolyodott, aztán nevetni kezdtek,
egyszerre s együtt, anélkül, hogy különösebb okuk lett volna erre.
Geric Ani kezére pillantott, majd megfogta, és felfelé fordította a
tenyerét, ujjai végigcirógatták a vonalait, majd egymásba
kulcsolódtak Ani ujjaival.
A lány a vállára hajtotta a fejét, olyan magától értetődő
természetességgel, ami őt is meglepte.
– Bámulatra méltó, amit tettél – ismerte el Geric. – El sem hiszem,
milyen szerencsés fickó vagyok. Mindig sokat gondolkodtam azon,
miféle hercegnő lesz a jegyesem, és azt reméltem, hogy okos
teremtés lesz, és bíztam benne, hogy lesz mondanivalónk egymás
számára. És persze, nem futottam volna ki a világból előle, ha
ráadásul még szép is. De azt egy pillanatig sem gondoltam, hogy
olyan lányt vehetek majd feleségül, aki nemcsak okos és szép is, de
jobban ismeri Bayern ügyes-bajos dolgait, mint én magam. Aki
egyenrangú társam lesz az uralkodásban. Ennek a királyságnak
régóta hiányzik egy igazi királyné, és te pontosan olyan vagy, akire
szükségünk… akire szükségem van.
Ani testét bizsergető izgalom járta át.
– Tényleg ilyennek látsz engem?
– Te mindez vagy egy személyben, Isi, és még ennél is több.
– Szeretném, ha így lenne.
320
 – Nos, akkor… – folytatta Geric, s elgondolkodva vonta fel a
szemöldökét, hangja izgalomtól remegett. – Hozzám jössz feleségül?
– Igen – felelte a lány mosolyogva, és aztán elnevette magát. –
Hát persze. Ez csak természetes.
Geric arcára lassan ült ki a mosoly.
– Remek. Örülök. Attól tartottam, hogy örökre elveszítettelek
azok után, amit írtam neked. És amikor a télen láttalak a piactéren…
tudod, olyan érzés volt, mintha tőrt döfött volna valaki egyenesen a
szívembe. Azt hiszem, ez Seliának is feltűnt, és nyilván cseppet sem
örült neki.
– Mint ahogy én sem.
– Olyan sok minden történt azóta, hogy utoljára beszélgettünk. Ez
a sok titok… a pásztorok, akik a nevedet kiáltozták… és mit
jelentsen ez az egész a széllel? Biztosan van egy történeted,
libapásztorlány, amelyet szívesen végighallgatnék.
– Vannak dolgok, amelyeket viszont én szeretnék hallani a te
szádból, jó testőr uram.
– Nos, az első dolog, amit szeretnék elmondani neked, hölgyem,
az az, hogy… jobb is, ha mielőbb túlvagyok rajta, különben kiugrik a
szívem a mellkasomból, olyan hevesen kalapál. Szóval a
legfontosabb mondanivalóm az, hogy szeretlek. A második
legfontosabb pedig, hogy bármennyire is tisztelem eddigi
hivatásodat, úgy gondolom, a libák nem fognak megsértődni, ha
megtudják, hogy a jegyesem vagy, és remélem, nem gondolják azt,
hogy a továbbiakban is megosztod velük az ágyadat.
– Pedig már annyira megszokták – érvelt Ani. – így legalább
elijesztenék és távoltartanák a kíváncsiskodó cselédeket a
hálószobánktól. Arról nem is beszélve, hogy azokon a napokon,
amikor sok-sok panaszost kell fogadnunk, kalapot nyomhatnánk a
fejükbe, és helyettesíthetnének bennünket.
– Ezek súlyos észérvek.
A herceg elmosolyodott, s arcáról az aggodalom utolsó nyomai is
eltűntek. Boldog és lelkes volt. Felpattant a helyéről, s kezét a kard
markolatára téve azt mondta:
– Én, Geric-Sinath, Gerhard fia ezennel kijelentem, hogy
gyönyörű vagy és tökéletes, és gondolkodás nélkül leszúrom azt a
321
férfit, aki el akar venni tőlem. Libapásztorlány, mondd csak,
megcsókolhatlak végre?
Ani nem válaszolt, csak felállt, és odahajolt, hogy ő csókolhassa
meg először. Két kezébe fogta a férfi arcát, s lehunyta a szemét.
Minden porcikájában érezte, hogy végre hazatalált – itt van az ő
helye.
Miközben egymásba feledkezve ölelkeztek és csókolóztak, egy
apród érkezett hozzájuk. Csak akkor vették észre, amikor köszörülni
kezdte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmüket. Ani lesütötte a
szemét, de Geric egy pillanatig sem volt zavarban.
– Nos, minden elkészült? – kérdezte olyan hangon, mintha
számított volna arra, hogy előbb-utóbb megzavarja valaki őket ezzel
a hírrel. Az apród bólintott, majd mutatta nekik az utat – kettesével
vette a lépcsőfokokat, mint egy rövid lábú kutyus. Az ebédlő ajtaja
elé érve állt csak meg, s egyetlen kézmozdulatával jelezte, hogy
fáradjanak be. Geric ekkor már szélesen vigyorgott, mint egy
fakutya.
– Miről van szó? – kíváncsiskodott Ani.
– Mindjárt meglátod. Kinyílt előttük az ajtó.
– Isten hozott, leányom – üdvözölte a király. Csend uralkodott a
helyiségben, senki sem szólalt meg, de vagy száz szív dobogott
ebben a csendben, és ugyanennyi kéz emelkedett ökölbe szorítva
tulajdonosa mellkasához. A király testőrei, katonái, a századok egy-
egy képviselője vigyázzba állva várt rájuk. Ökölbe szorított kezük
hűségüket jelképezte, s fejüket lehajtották, ami hagyományosan a
tiszteletadást fejezte ki.
– Kapitányok! – szólította meg őket Geric, majd bejelentette: –
Anidori-Kiladra Talianna Isilee hercegnő, Kildenree elsőszülött
leánya. Ő vetett véget a háborúnak, még mielőtt elhajítottuk volna az
első harci dárdát.
A kapitányok dárdájuk végével dobogni kezdtek a padlón.
– Ó, egek ura… – szaladt ki Ani száján.
– Most az illendőség azt kívánja tőlünk, hogy haladjunk végig a
sorfaluk között – súgta oda Geric.
Ani egyik kezét Geric karjára helyezte, s így indultak el. Ani
megkönnyebbülten látta, hogy a katonák tekintetében hála
322
tükröződik, nem pedig keserűség vagy neheztelés amiatt, hogy
meghiúsította a háborút.
A terem közepén – a századok sokat tapasztalt kapitányai után –
egy különös csoporthoz értek. Jobbjukba fogták dárdáikat, olyan
erősen markolva, hogy kézfejükön minden ízület kifehéredett, egyik
karjukon frissen festett kerek pajzsok domborodtak, s mindegyik két
fát ábrázolt. Egy zöldet és egy sárgát.
Ezek a katonák büszkén és rezzenéstelen arccal szegezték előre
tekintetüket. Finn azonban olyan szélesen vigyorgott, hogy a fogai is
mind kivillantak, s amikor Anira pillantott, még szélesebb lett a
mosolya. Razo egyenesen előre szegezte tekintetét, és még csak nem
is pislogott, úgy könnyezett. Offo arca komoly és ünnepélyes volt, de
jól láthatón remegett a kezében a dárda. Ratger ismét a palotaőrség
egyenruháját viselhette. Conrad arcán halvány mosoly suhant át.
Enna és a többi lány a sor legvégén állt, mindkét kezükben egy-egy
pajzsot fogva.
– Azon vitatkozunk, hogy mi legyen a nevünk. Erdőségi század
vagy a sárga osztag – magyarázta Enna. – Nektek mi a véleményetek
erről a kérdésről?
Geric és Ani egyszerre szólalt meg.
– A sárga osztag, egyértelműen – mondta Geric.
– Ó, legyen inkább az Erdőségi század, ha egyet kérhetek – így
Ani.
Továbbhaladtak a kapitányok sorai között, majd Geric pihenj-t
vezényelt, aztán mindenki helyet foglalt az asztal körül, és kezdetét
vehette a vacsora. Már Talone is elhagyta erre az időre betegszobáját,
s most Ani jobbján foglalt helyet. Koccintottak és ittak az
egészségére. Az első pohár után annyira megoldódott a nyelve, hogy
elmesélte első találkozása történetét Anival. Alvó kislányra bukkant,
aki a hattyúk tava partján hajtotta álomra a fejét, miután megszökött
a szülői házból.
A kapitányok falatozás közben jóízűen nevettek rajta, s egyre-
másra következtek a Gericről szóló történetek, aki Anival ellentétben
olyan elégedett volt az udvari élettel, hogy meg se fordult a fejében,
hogy valaha is elhagyja a palotát. Az egyik történetből Razo
megtudhatta, mi a titka a pontos és minél nagyobb távolságra vivő
323
dárdahajításnak, Enna pedig először hallhatott egy olyan mesét,
amelyet dalolva szokás előadni. Ani arra szerette volna megtanítani
őket, hogy minél több madár beszédét megértsék, s gyakorlásképpen
a végén már az egész társaság csivitelt és csattogott és gágogott, a
különfélébb torokhangokat próbálgatva, s aztán annyira nevettek,
hogy úgy érezték, sohasem fogják abbahagyni. Így teltek-múltak az
órák, miközben a konyhai személyzet tagjai újabb fogásokat tálaltak
fel, s aztán Geric kérésére ők is asztalhoz ültek, hogy együtt
vacsorázzanak a többiekkel. Odakint már sötétkéken derengett az esti
égbolt, de senki sem távozott még.
Nem volt okuk sietni. A kapitányok majd bejelentik csapataiknak,
hogy az el sem kezdett háború máris véget ért, s azzal ki-ki
hazatérhet az asszonyához, a családjához. A béresek visszamehetnek
a városba, immáron pajzzsal és dárdával büszkélkedve, Talone pedig,
teljes felépülése után, a királyi század parancsnoka lesz.
Az esküvőt a piactéren tartják, az Istenek Hüvelyknyománál, ahol
a dárdatáncosok szerepeltek a téli ünnepség alkalmával, s ahol
mindenki láthatja – a nemesek és a városlakók, a bayerniak és az
erdőségiek is – jövendőbeli királyuk és királynéjuk kézfogóját. Gilsa
is ott lesz, persze, és Ani vége megjutalmazhatja őt mindenért…
És persze leveszik a fehér ló fejét a nyugati kapuról, s ha
megkésve is, de méltó módon eltemetik Faladát, hadd pihenjen örök
nyugvóhelyén, az itatótó partján, a bükkfa alatt. Ide fehér sírkövet
állítanak majd, melyet egy faragvány díszít. A kép egy csikót s egy
lányt ábrázol, aki túl fiatal volt még ahhoz, hogy olyan kalandokban
vegyen részt, amelyek során messzire keveredik a hazájától.
És persze sok időt tölt majd az istállókban is most, a tavasz vége
felé. Összebarátkozhat a könnyed léptű istállómesterrel és
bábáskodhat egy vemhes kanca mellett, amikor az világra hozza
kiscsikóját.
És Ani abban reménykedett, hogy amikor a csikó még csak egy
nagy, formátlan csomagnak tűnik, mely végtagokból és csapzott
szőrből áll, s olyan fekete, mint Enna haja, az egyenesen az ölébe
pottyan majd, burkostul. És lehet, hogy meghallhatja majd az első
szót – azaz a tulajdon nevét –, amely már ott van a csikó nyelve
hegyén, amikor világra jön.
324