Realizmus és naturalizmus Móricz Zsigmond prózájában

Újszerű parasztábrázolása:

Móricz - mint tudjuk - paraszti témájú novellákkal kezdte pályafutását. Ő volt az első, aki reálisan,
ködösítés nélkül, a dolgok megszépítése nélkül ábrázolta a paraszti világot a maga valóságában. Novellái
jellegzetesek: szakít az addigi Gárdonyi-Jókai-féle idillikus parasztábrázolással. A korabeli Dankónóták és
Szabolcska Mihály írásai Móriczcal ellentétben hamisan mutatták meg a paraszti életformát, egyszerűnek,
naivnak, éppen ezért boldognak festették le őket a népművészek is.
Móricz parasztnovellái szinte mindig drámaiak, konfliktushelyzetet mutatnak be, a novellahősök
általában sorsfordító helyzetben vannak. Nagy szerepük van a párbeszédeknek is és a naturalista képek is
gyakran váltakoznak. A lélektan, a pszichológia áll a középpontban, a novella befejezése majd minden
esetben csattanóval zárul. A társadalom problémáival, mint realista foglalkozik, ezt azonban a
lélekábrázolás útján teszi (szimbolizmus jellemzője).
Móricz arra is rámutat, hogy a hagyománynak nemcsak értékőrző és megtartó ereje van, hanem fogva
is tartja a parasztságot, lehetetlenné teszi a felemelkedést, a többre vágyást. Móricz újfajta élményéhez
megtalálja az adekvát stílust és emberképet, a naturalizmust. A biológiailag és szociológiai szempontból
egyaránt determinált hősök ösztönélete kerül előtérbe, elsősorban a szexualitás. S mindez a stílusirányzat
fotografikus és fonografikus (a beszéd hangzása) hűségével ábrázolódik.

Tragédia
1909-ben keletkezett, az úri Magyarország paraszti tömegeiben feszülő indulatokat tárta fel egy
tragikus epizód kapcsán. A társadalmat bírálja, amiért a benne élő embereket ösztönlényekké teszi,
elállatiasodnak, nem tudják értelmezni saját problémájukat.
A mű hőse Kis János, akinek neve is jelentéktelen: egyszerű, beszűkült, unalmas ember. Egyszerű
parasztember, aki becsülettel megdolgozott szerény keresetéért, azonban a nőttön-nőtt benne az indulat.
Társai is - a béresnép - értéktelenek, örömüket lelik a munkában, amit az író leértékel. Hangyaszerűen
izegnek, mozognak, ez is kicsinységüket és állatiasságukat mutatja.
Fia - aki az ételt hozza utána - ijesztően hasonlít rá, ez a kitörési lehetőség teljes szertefoszlatása.
Életében a legnagyobb érték az evés, feleségét is csak ezért veri. Megtudjuk, hogy csak azért házasodott
meg, mert eljött az ideje. Kis János külseje is állatias: feje vörös, mint a főtt rák, arc leírása is egy
majoméhoz hasonlít. Feladatot talál magának: a Sarudy-lány esküvőjekor elérkezettnek látta az időt a
bosszúra: elhatározta, hogy kieszi vagyonából a birtokost (ez szintén beszűkültségre utal). Ez a mű során
még többször megjelenik:
1. álmok, melyek során elképzelte, hogy jóllakik (itt még nagyon jól érzi magát, éppen
azért bánja mikor felébred)
2. rokonuk lakodalma, amely felidéz benne gyermekkori emlékeket (emiatt dühös lesz,
mert akkor csak egy csirkelábat kapott)
3. saját lakodalma
4. kárpótolja magát az addigi rossz étkekért
5. az üres fazék, amibe a mezőn belerúg, ezzel szimbolizálva a szegénység elrúgását
A szegénység és a gazdagság között szerinte az evészet a különbség. A szegénységért való
bosszúállás mögött megjelenik egy másik cél is, de ez nem tudatosul benne: az emberek felfigyeljenek rá.
A mű végén azonban senki nem figyel fel rá, ez az igazi vereség. A történet második része groteszk,
ahol Kis János egyszerre félelmetes és szegény. A bukás fiziológiai alapja összeszűkült gyomra, ami máshoz
van szokva (rosszul lesz), lélektani alapja: nem tud megenni annyit, mint amit gondolt, azonban fél a
kudarctól. A feladat irreális része: kitűnni a többiek közül (ehhez viszont rossz az eszköz). A feladatot nem
tudja megoldani, célja előtt összeomlott ezzel halálra ítélve magát. Halálakor nem érzünk megrendülést,
pedig Kis Jánost a nyomor taszította bele ebbe az örvénybe, amelyből nem bírt kitántorogni.

Judith és Eszter
Szinte közmegegyezés a szakirodalomban, hogy ez az elbeszélés Móricz egyik legtökéletesebb műve,
amelyhez képest a Hét krajcár is szinte előkészület csak.
Összefűzi őket az is, hogy ugyanabban a kötetben láttak napvilágot, és ebben a két elbeszélésében
szólal meg a történetmondó egyes szám első személyben, és idéz fel olyan, a gyermekkorba visszavezető
emlékeket, amelyek főszereplője az anya és fia, valamint a család szegénysége. Az édesanya iránti
mérhetetlen szeretet természetes emberi érzés. A szegénység az emberiség létezése óta kiiktathatatlannak
bizonyuló állapot. Mégis: a szegénységet nem szokás emlegetni, inkább csak tudomásul venni,
hallgatólagosan. Különösen így volt ez az előző századforduló „boldog” békeidejében. S főként azok
takargatták szegénységüket, akik „tönkrement urak” voltak, noha nem is nagyon volt miből tönkremenniük.
Móricz szereti in medias res kezdeni elbeszéléseit. Ez a két, gyermekkort idéző történet nem ilyen.
Mindegyik általános léttapasztalatok kimondásával, nem egy-egy eseménynek, hanem egy léthelyzetnek: a
szegénységnek a bemutatásával kezdődik, méghozzá közmondásszerűen érvényesnek tudott
kijelentésekkel. „Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni” – indul a Hét krajcár.
Ez az elbeszélés pedig egy fokozó jellegű mondathármassal: „Szegények voltunk. Koldusnál is
szegényebbek. Mert van-e nagyobb nyomor, mint a tönkrement uraké.”
Az első, bevezető és helyzetelemző szerkezeti egység tehát egy lecsúszott kis családnak (apa, anya,
kisfiú) és gőgös, távolságtartó rokonságának ellentétét mutatja be, méghozzá úgy, hogy előbb kerül sor a
rokonokra, csak azután a szülőkre, végül magára a gyerekre. Legvégül pedig a tejre, amelynek a hiányától a
legjobban szenvedett a kisfiú s így nyilván az édesanyja is. Abban az időben a falusi boltban még nem
árultak tejet. Az már viszont nehezebben érthető, hogy ha piacra vitték a fölösleget, akkor pénzért miért nem
adtak a gyereknek. Ennek csak egy magyarázata lehet, mégpedig az, hogy nemcsak a gazdag rokonság, de –
részben talán az ő mintájukra – az egész falu idegenkedett az odaszakadt jöttmentektől, akik hiába rokonok,
mert „szegények”, lecsúszottak, segítséget nem érdemlőek.
Az állóképszerű bevezető részt pergő iramú, cselekményes történet követi, amely szervesen
bomlik ki a bevezetésből, a tejszerzés nyomasztó gondjából. Ez a folytonos történet minden idő- és térbeli
körülhatároltsága ellenére is három kisebb szerkezeti egységre tagolható, s ezek képzeletbeli címei
lehetnének: este, éjszaka, reggel.
A „nagy esemény” alapvető oka a tejhiány, indítóoka a kisfiú merész ötlete, hogy elmegy Eszter
nénihez, és tőle próbál tejet vásárolni. Akaratlanul is tanúja lesz egy tőlük függetlenül zajló másik
cselekmény egyik elemének: a kocsisuk szerelmeskedne Eszterrel. Ha nem a legrosszabbkor érkezne, talán
kaphatna is tejet, így azonban elzavarják. E durvaságot magyarázza rajtakapás miatti félelem és bosszúság,
ugyanakkor torz fénybe állítja az, hogy karácsony előtt járunk mindössze két nappal, s a békesség és a
szeretet ünnepe előtt még pénzért sem kap a fiú tejet – sem az egész faluban, sem a legközelebbi rokonoknál.
Az éjszaka bezörget a rajtakapott, félig agyonvert, majd a házból kizárt Eszter a szegény rokonhoz,
hiszen bárhová máshová menne, szájára venné őt a falu. S úgy véli, a gyerek úgyis elmesélt mindent.
Aprócska segítséget kértek tőle, azt is pénzért, s ő megtagadta, most viszont, mikor ő – erkölcsi értelemben
mindenképpen – életveszedelemben van, azonnal kér és kap is segítséget a szegény rokontól. A gőgös
asszony megalázkodott, és még hálafélét is érez.
Ennek biztos jele, hogy reggel a cifra szolgálóval elküldi az egész esti fejést a föle nélkül. De
nemcsak Eszter gőgös, Judith is az. Ha ajándékot kap, azt viszonozni akarja. Ő ugyanis nem az éjszakai
szállásért adott fizetségnek tekinti a tejet, hanem ajándéknak, még ha keservesnek is. Hiszen nem pénzért
segített, nem valamiféle ellenszolgáltatás fejében, hanem a bajba jutott embert szánta meg, és nyilván ezt
tette volna akkor is, ha nem rokon az illető. Bármennyire „hideg asszony lett” is, azért ember maradt. És
mivel az egész esti fejést nagyúri gesztusnak ítéli, meg talán azért is, mert a faluban rebesgetik, hogy
ládáiban „drágaságokat marokszámra” tart, ami persze nem igaz, néhány megmaradt ékszere közül „a
legszebb pár függőjét” küldi el emlékül. De mégis „hideg” asszony, és éles, mint a kés. Nem békél meg
Eszterrel, az ő gőgje nem engedi a tej emberi felhasználását, ezért kezdi a moslékba önteni, kisfia
rettenetére. Annyira azonban nem hideg, hogy meglátva a rémült arcot, ne adna mégis tejet a gyereknek.
Amit drámaként élt át Móricz, azt nem oldotta lírává, de megőrizte a líraiság motívumát is az anyafiú
kapcsolat rajzában, az anya kacagásában és könnyezésében. Míg a Hét krajcárban a kacagás elfedi a
tragikumot, hogy aztán a befejezésben a vérző köhögés ismét életre keltse azt, a Judith és Eszterben a
komor hang az uralkodó, s ezt csak erősíti a gyermek- és karácsony-motívum, de oldja az anyai
könnycsepp kíséretében átnyújtott csészényi tej, a mindent legyőző szeretet szimbóluma.